Ed McBain

Hőség

Steve Carella ötesztendős, jelzés nélküli szedánjával a

színhelyre hajtott. A kocsi légkondicionáló berendezését tavaly
nyáron javíttatta, de most, amikor égetően szükség lett volna rá,
gonoszul megmakacsolta magát. Az ablakok elől-hátul nyitva
voltak, de az átáramló levegő, forró volt és nedves; ebben a
városban a kánikulára úgy telepszik rá a páratartalom, mint
roskadozó lábú baletttáncosra kövér partnernője. Bert Kling
némán fuldokolt Carella mellett, miközben a kocsi, átvágva a
városon, a perifériák felé tartott.
Az első telefonhívást 8 óra 30-kor vették a High Street-i
ügyeleten; a 911-es rohamosztag számát hívták; az ügyelet
azonnal kapcsolta a diszpécsert, s az rádión utasította a 87-es
körzet járőrkocsiját. A járőröző rendőröket nem lepte meg, hogy
egy holttestet találtak, mivel a nő, aki felhívta a 911-est, azt
jelentette be, hogy hazaérve lakásukban holtan találta a férjét.
- Beszéljenek a hölggyel - fejezte be rádióüzenetét a
diszpécser, s a hölgy csakugyan ott várta a rendőröket az épület
halljában. A rendőrök azonban csak akkor hívták az őrszobát és
kérték a nyomozókat, amikor beléptek az ötödik emeleti
lakásba, és tulajdon szemükkel láthatták, hogy valóban egy
holttest fekszik a nappali szoba padlóján.
Az épület a 87-es körzetnek egy olyan részében állt, amely
jobb környéknek számít: a Silvermine Ovalt félkörben
körülvevő bérházak egyike volt, ablakai a Silvermine Parkra, a
folyóparti autóútra s túl azon magára a folyóra néztek. A házak
kénytelen-kelletlen megadták magukat a falfirkálók rohamainak
- ez a fajta vizuális tettlegesség felér egy gumibotrohammal -,
ám a kapukban még libériás portások álltak, s úgy tűnt,
vigyáznak is a lakók biztonságára. Három, rádiótelefonnal
ellátott rendőrkocsi meg a 911-es rendőrségi mentő parkolt

2
ferdén a ház előtt, amikor Carella bepréselte melléjük a jelzetlen
szedánt. Kling, aki az őrszobától idáig egyfolytában hallgatott,
megszólalt: - Steve, az a gyanúm, hogy a feleségem megcsal.
A járdán, a nyomozókra várva, az egyik járőröző rendőr állt,
aki a diszpécser utasítására érkezett a helyszínre. Észrevette a
fakóvörösesbarna szedánt, épp amikor Carella levette a gyújtást,
s egy pillanattal később magát Carellát és Klinget is felismerte:
elindult a kocsi felé, amelynek kétoldalt egyszerre nyílt az ajtaja.
Carella az autó teteje felett átpillantott Klingre. Kling
lehorgasztott fővel a rendőr felé bandukolt. Egészen mostanáig
Kling volt az egység legfiatalabb nyomozója, kék szemű ember,
kinek simára borotvált, fiús arca és ártatlan tekintete
meghazudtolta kemény mesterségét. Valamivel magasabb volt
Carellánál, a válla is szélesebb; könnyű nyári dzsekit, sötétebb
nadrágot, fehér inget viselt, és - Byrnes hadnagy legutóbbi
rendelkezésének eleget téve - nyakkendőt. Carella, még mindig
döbbent arccal, megkerülte a kocsit, és a járdára lépett. Laza
mozgása akár egy atlétáé; a haja sötét, ugyancsak sötét
szemének vágása sajátosan ferde, enyhén keleties jellegű.
Tropikál öltönye, amelyet aznap háromnegyed hétkor vett fel,
máris olyan gyűrött volt, mint egy hátrányos helyzetü
mosogatórongy.
- Hol van? - kérdezte a rendőrtől.
- Odafönn, a 6B lakásban. A kollegám odalenn a hallban. A
hölgy lent van az előcsarnokban a portással. Hazajött, és holtan
találta hitvesét.
A hölgy magas volt és barna, középen szigorúan elválasztott
haja - akár sok más nőé - egy korcsolyabajnoknő frizuráját

3
utánozta. Mintás kartonruhában, magas sarkú cipőben frissnek,
hűvösnek látszott. Az arca keskeny volt, vonásain
meghökkentően zöld szeme és széles szája uralkodott. Látszott,
hogy nemrég sírt, a szemében még most is könnyek ültek,
arcán végigfolyt a szemfesték. Carella habozva lépett eléje.
Gyűlölte munkájának ezt a részét, mindig ez a legnehezebb. Vett
egy mély lélegzetet.
- Carella nyomozó vagyok, a 87-es körzetből - mondta. -
Sajnálom, asszonyom, de néhány kérdést kell feltennem.
- Csak tessék - mondta az asszony. Mély torokhangja volt.
Kábának látszott; szeméből kipislogva a könnyet, bólintott.
- A férje nevét, ha lenne szives.
- Jeremiah Newman.
- És az öné?
- Anne. Anne Newman.
- Ha jól értettem, arra érkezett haza, hogy...
- Igen.
- Mikor volt ez, Mrs. Newman?
- Rögtön mielőtt hívtam volna a rendőrséget.
- Mégis hánykor?
- Fél kilenc tájban.
- Hazajött, ugyebár azt mondta?
- Igen.
- Éjjel dolgozik?
- Nem, nem. El voltam utazva. Egyenest a repülőtérről jöttem.
- Hol volt?

4
 - Los Angelesben. Tegnap este tíz harminckor indultam, és
reggel hat harminckor kellett volna itt lennem. De a gép késett,
és már majdnem fél nyolc volt, amikor leszálltunk.
- Akkor indult haza a repülőtérről?
- Igen, amint megkaptam a poggyászomat.
- És egyenest idejött?
- Igen.
- Hozzányúlt valamihez a lakásban?
- Semmihez.
- Még a telefonhoz sem?
- Lentről, az előcsarnokból telefonáltam. Egy percig sem
bírtam a lakásban maradni.
A lakás, mint egy bűzös kemence.
A detektíveket, amint ajtót nyitottak, mellbe vágta a fülledt
hőség meg a szag. Azon nyomban visszahőköltek. Zsebkendőt
fogtak az orruk elé, és úgy nyomultak be a lakásba, mint egy
tűzokádó, bűzös sárkány barlangjába. Egyenesen a nappaliba
mentek. A halott ember hanyatt feküdt a szőnyegen; testüregei,
szövetei és véredényei gázokkal tele, a bőr a kezén, az arcán és a
torkán - már amennyi kilátszott a fürdőköpenyének
nyakkivágásából - megbarnult, csaknem fekete volt már. A
belső gáznyomás mintegy kifordította az ajkait, nyelve kibukott
közöttük. Szeme kidülledt. Az orra vérezhetett: alvadt vér
száradt az orrlyukak alá és a felső ajkakra, ahol valami zöldes
folyadékkal keveredett. A hulla bakteriális bomlás, okádék és
ürülék penetráns bűzegyvelegét árasztotta.
- Jézusmária, nyissunk gyorsan ablakot - mondta Kling.
- Csak ha már ideértek a technikusok.

5
 - Hát a légkondicionáló?
- A rendőrorvosnak ez a hőmérséklet kell, úgy, ahogy itt
találtuk a testet.
- Akkor mit tegyünk?
- Semmit.
Valóban semmit nem tehettek, amig oda nem ér a team többi
tagja. Csaknem egy teljes óra telt el, mire a mozgó labor
technikusai, ujjnyomokat keresve beporozták a lakást, de Carella
még akkor sem volt hajlandó ablakot nyitni: várta a
rendőrorvost. A rendőrségi segédorvos, akinek a kocsija
forgalmi dugóba került, csak tíz óra húszkor futott be. A lakásba
érve elfintorodott, megszokott pillantással a fali hőmérőre
nézett, majd így szólt Carrellához: - Ha ez a szerkentyű nem
csal, harmincnyolc fok van idebent.
- Legalább negyvennek érzem - felelte Carella. -
Bekapcsolhatjuk a légkondicionálót?
- Amig kész nem vagyok, nem - mondta az orvos, s azzal
letérdelt a holttest mellé, és munkához látott.
Anne Newman a lakás előtti folyosón várakozott. A fal
mellett két drága bőrönd állt, ugyanott, ahová a nő ledobta őket,
mielőtt ajtót nyitott volna. A szeme már száraz volt, arcáról is
letörölte a szétázott sminket. Nyomott mintás kartonruhájában
most is megdöbbentően frissnek látszott.
- Ha tudja vállalni, lenne még néhány kérdésem - szólt Carella.
- Hogyne.
- Mrs. Newman, meg tudná mondani, mikor utazott el
Kaliforniába?
- Elsején.

6
 - Épp egy hete?
- Igen.
- Még éppen a hőhullám előtt, igaz?
- Meleg volt már az indulásom reggelén is.
- Hány óra tájban indult el?
- A tízórás géppel mentem.
- Hánykor lépett ki a lakásból?
- Körülbelül háromnegyed kilenckor.
- A férje itthon volt, amikor elment?
- Igen.
- Ne haragudjon, Mrs. Newman, ezt is meg kell kérdeznem.
Életben volt még?
- Igen. Együtt reggeliztünk.
- Körülbelül hánykor volt ez?
- Azt hiszem, nyolckor.
- Akkor látta élve utoljára?
- Amikor kiléptem a lakásból. Igen.
- Milyen ruhában volt a férje?
- Nem emlékszem.
- Talán ebben a fürdőköpenyben?
- Nem. Nem hinném.
- Beszélt vele, amig Kaliforniában tartózkodott?
- Igen. Felhívtam múlt pénteken, amint bejelentkeztem a
szállodába. És kedden újra beszéltünk telefonon.
- Mikor is...?
- Múlt kedden.
- Aha, igen, ötödikén. Három napja.
- Úgy van.

7
 - Miről beszélgettek?
- Mikor?
- Amikor utoljára hallották egymást.
- Azért hívtam, hogy megmondjam neki, az esti géppel indulok
csütörtökön, és ma reggel érkezem.
- Milyennek találta a férje hangulatát?
- Hát... Jerrynél ezt soha nem lehetett tudni.
- Hogyhogy?
- Alkoholista volt. Hullámzó kedélyű.
- Részegnek találta, amikor beszélgettek?
- Inkább levertnek.
- Hánykor volt et, Mrs. Newman? Hány órakor hívta fel a
férjét?
- Vacsora után. Kilenc tájban, kaliforniai idő szerint.
- Akkor itt már éjfél körül járhatott.
- Igen.
- Ébren volt a férje, amikor felhívta?
- Igen. Mondta, hogy tévét néz.
- Hány éves volt a férje, Mrs. Newman?
- Negyvenhét.
- Megmondaná a maga életkorát is?
- Harminchat vagyok.
- Hány éve házasok?
- Tizenöt. Azaz októberben lett volna tizenöt.
- Az első házasságuk volt mindkettejüknek?
- Nem. Jerry egyszer már volt nős.
- Tudja az első felesége nevét?
- Igen. Jessica.

8
 - Jessica Newman, ugyebár?
- Nem tudom, hogy az asszonynevét használja-e.
- Tudja a lánynevét is?
- Jessica Herzog.
- Ő is itt él a városban?
- Azt hiszem.
- Vannak rokonai a férjének?
- Az anyja. Meg egy fivére San Franciscóban.
- Megmondaná az ő nevüket is?
- Susan és Jonathan.
- Newmanek mind a ketten?
- Igen.
- Az anyósa ebben a városban él?
- Igen.
- Feltételezem, a címét is tudja.
- Tudom.
- Felírnám, mielőtt eltávozunk, ha nincs ellene kifogása.
- Az ég világon semmi.
- Mrs. Newman, megmondaná, hol szállt meg Los
Angelesben?
- A Beverly Wilshire-ben.
- Üzleti vagy magánúton volt ott?
- Üzleti.
- Mi a foglalkozása?
- Belsőépítész vagyok. A héten szakmai kiállítás volt Los
Angelesben.
- Fölhívta odaát a sógorát?
- Jonathant? Nem. San Franciscóban lakik.

9
 - Az nincs olyan messze Los Angelestől, nem igaz?
- Nem hívtam fel.
- Mikor kezdődött a buli?
- A micsoda?
- A szakmai kiállítás.
- Hja, vagy úgy. Hétfőn.
- De maga ott volt már az előző pénteken.
- Ott, igen. Gondoltam, lazítok egy kicsit a hétvégén.
- Mrs. Newman, azt mondta, zárva találta a lakást, amikor
megjött...
- Úgy van.
- A férjén és magán kívül kinek volt még kulcsa a lakáshoz?
- Senkinek.
- Van házvezetőnőjük?
- Csak egy takarítónőnk. De neki nincs kulcsa.
- Beszélhetnék vele?
- Most éppen Georgiában van, mert az anyja...
- Mikor utazott oda?
- Július közepén. Az anyja nagyon beteg.
- Megmondaná a nevét?
- Bonnie Anderson.
- Hol lakik?
- Nem tudom. Valahol a Diamond-backen.
- Tudja a telefonszámát?
- Benne van a telefonkönyvben. Bonnie Anderson.
- Maga vezeti a nyomozást? - szólalt meg egy hang Carella
mögött.

10
 Megfordult, és két egyenruhás zsaruval találta szemközt magát,
keze mindkettőnek a csípőjén. Carellának rá sem kellett néznie
az emblémára a karjukon, máris tudta, hogy csak a 911-es
rohamosztagtól lehetnek. A városi rendőrségnek ebben a csupa
önkéntesből álló osztagában van valami, ami méföldekről
bűzlik: egyfajta hencegő fenegyerekeskedés, amely mintha
minden más zsaruval azt tudatná, hogy közönséges halandók a
rohamosztag rendőreihez képest.
- Carella - biccentett Carella. - A 87-esből.
- Hallom, rettentő kulimász van odabent - mondta az egyik. -
Ne hozzunk föl egy nylonzsákot?
- A hölgy az elhunytnak a felesége - mondta Carella.
- Örvendek - mondta könnyedén a 911-es zsaru, és gáláns
mozdulattal a sapkaellenzőjéhez emelte a kezét. - Nos, hozzunk?
- Nem ártana - mondta Carella, és hátat fordított a zsaruknak.
Anne Newman szeme ismét könnybe lábadt.
- Hová megy aludni? - kérdezte gyöngéden Carella.
- Arra gondoltam, elmegyek az anyósomhoz. Nem tudja még.
Nekem kell... nekem kellene felhívnom.
- Ha levinnénk a poggyászát a földszintre, és kerítenénk egy
taxit...
- Az jó lenne. Köszönöm - felelte a nő.
- Csak még valamit, Mrs. Newman. Ha találunk használható
látenseket a lakásban...
- Látenseket?
- Ujjnyomokat. Ha találunk, össze kell hasonlítanunk őket a
férje és a maga ujjlenyomataival. Meg a takarítónőével, ha

11
megjön Georgiából. Vettek már öntől ujjlenyomatot? Biztos
vagyok benne, hogy nem volt büntetve...
- Nem én.
- Akkor meg kell kérnem, nézzen be az őrszobára, amikor
önnek megfelel, bármikor...
- Nem értem.
- Néhány perc az egész. Szappanos vízzel tisztára moshatja
utána a kezét, nekünk pedig nagy segítségünkre lenne.
- Még most sem értem.
- Sajnálom, asszonyom, de az a helyzet, hogy a
legnyilvánvalóbb öngyilkosságot is gyilkosságként kell
kezelnünk.
- Ó.
- Igen. Amig az ügyet le nem zárjhatjuk.
- Értem. Akkor hát ...állok rendelkezésükre.
- Köszönöm, mondta Carella.
Megkérte az ajtó előtt álló ügyeletes rendőrt, hogy vigye le a
hölgy csomagjait, majd - amint Mrs. Newman meg a rendőr
elindultak a felvonó felé - megfordult, s szemügyre vette az
ajtózárat. Kétcilinderes zár volt, az a fajta, ami belülről is, és
kívülről is csak kulcsra nyílik. Anne Newman szerint kulcsa
csak neki és a férjének volt. Feszegetésnek nem látszott nyoma
sem a külső cilinderen, sem az ajtógombon. Carella még mindig
a zárat vizsgálgatta, amikor a lakásból Kling és egy
labórtechnikus lépett ki.
- Inkább ezt nézd meg - mondta Kling. - A fürdőszobában
találtam a padlón.

12
 - Épp most akartam megcimkézni - mondta a technikus. Fehér
cérnakesztyűs kezében egy kis műanyag dobozt tartott,
amelyben csupán egy szem zselatinkapszula volt. Odatartotta
Carella elé. A címkén ez állt:

AMBROSE GYÓGYSZERTÁR
Telefon: EX 2-1789
3712 Jackson Circle - Isola
No: C-11468 Dr. James Brolin
ANNE NEWMAN 7/29
Álmatlanság esetén egy kapszula lefekvés előtt
SECONAL

Carella följegyezte a gyógyszertár címét és telefonszámát meg

az orvos nevét. Mikor zsebre tette noteszét, a rendőrorvos lépett
ki a lakásajtón.
- Most már szellőztethet, amennyit csak akar - mondta.
- Mire jutott? - kérdezte Carella.
- Külsérelmi nyom semmi, a halál okát csak a boncolás
derítheti ki.
- Kurva meleg van odabent - mondta a technikus. - Nem
csodálnám, ha a pasas hőgutában múlt volna ki.

Már majdnem dél volt, amikor elindultak vissza az őrszobára.

Ebben a városban az emberölést és az öngyilkosságot
egyformán kezelik, s így – mivel egyiket sem tudták még
bizonyítani - a nyomozók helyszinrajzot készítettek, kikérdezték

13
az ötödik emeleti szomszédokat és a szolgálatos portást.
Mindössze annyit tudtak meg, hogy Anne Newman csakugyan
elutazott valahová augusztus elsején, s hogy férjét, Jerryt senki
nem látta a múlt héten, de ebben, a lakók és a portás
egybehangzó véleménye szerint, nincsen semmi rendkívüli:
Jerry Newman szabadúszó reklámgrafikus volt, gyakran
dolgozott házon kívül, máskor meg napokra bezárkózott a
lakásba, határidős munkáival küszködve.
A gépkocsi ablakai nyitva voltak; forró levegő áramlott a két
férfi feje körül. Carella óvatosan hajtott az ebédidei forgalom
sűrűjében. Rásandított Klingre, aki merev tekintettel bámult ki a
szélvédőn.
- Mondd el - bíztatta meg.
- Valahogy nem akaródzik - mondta Kling.
- Akkor minek hoztad szóba?
- Mert kezd már az agyamra menni az utóbbi egy hónapban.
- Kezdjük talán az elején, oké? - javasolta Carella.
A dolog, mint Kling kínlódva, meg-megtorpanva kinyögte,
július 4-én, a nemzeti ünnepen kezdődött, amikor is feleségével,
Augustával együtt meghívták Sands Spitba. Vendéglátójuk, egy
fotós, régebben sokszor dolgozott együtt Augustával.
Carellának, mialatt Klinget hallgatta, eszébe jutott a fotósok,
ügynökök és hivatásos fotómodellek tömege (Augusta is
fotómodell), akik - lassan már négy éve - ott nyüzsögtek
Klingék esküvőjén. Nem szivesen idézte fel emlékezetében ezt a
napot, mert az egész azzal végződött, hogy egy őrült, aki eszelős
imádattal követte lépésről lépésre Augustát a pályáján, elrabolta

14
a fiatalasszonyt, és szabályszerű kegyhelyet csinált a lakásból,
ahol három napon át fogva tartotta áldozatát.
- ...odakinn Westphaliában, a tengerparton - mesélte Kling. -
Csodás ház a dűnék fölött, két vendégszoba. Harmadikán
érkeztünk, és másnap nagy bulit rendeztek, modellek,
fotósok ...hiszen tudod, miféle népekkel szaladgál Gussie.
Szóval akkor, azon a bulin fogtam gyanút.

Kling azt mondta, hogy sohasem érezte otthonosan magát

felesége barátaival és munkatársaival; össze is szólalkoztak
nemegyszer rajtuk - Kling csak “bóvlibandának” emlegette az
egész társaságot. Maga is tudta, rossz érzései leginkább abból
fakadnak, hogy ő, Kling, harmadosztályú nyomozóként évi
24600 dollárt keres mindössze, a felesége pedig óránként száz
dollárt vág zsebre: ennyi dukál a legdivatosabb
fotómodelleknek. Az áprilisi adóbevallásuk szerint tavaly több,
mint százezer dollárt kerestek ketten. Ráadásul Augusta
barátainak többsége szintén ilyen pénzeket keres; s miközben
Augusta lelkifurdalás nélkül lát vendégül nyolcat-tizet is
közülük a város legdrágább éttermeiben, és utólag megküldeti a
számlát (“folyton azt mondja, üzlettársait etette, a cech
következtetésképp levonható az adóalapból”, mesélte Kling),
Kling csak feszeng ezeken a lakomákon, szegény vidéki
rokonnak, vagy ami még rosszabb, kitartott férfinak érzi magát.
A maga részéről Kling a meghitt kis vacsora-összejöveteleket
kedvelte a saját lakásán, a saját barátaival a rendőrségről, olyan
emberekkel, mint Carella és felesége, Teddy, vagy Cotton
Hawes és ennek egy barátnője a sok közül, vagy Artie és Connie

15
Brown, vagy Meyer Meyer és Sarah nevü felesége, egyszóval
olyanokkal, akiket ismer és szeret, és akikkel csakugyan jól érzi
magát. A muri, amelyet a westphaliai tengerparton, vagy
százharminc mérföldre a várostól Sagamore megyében
rendeztek, éppen olyan volt, mint a többi, amelyre Augusta
Klinget is el szokta hurcolni a városban. Augusta rendszerint
délután négyre-ötre végzett a munkájával, és Kling, ha nappali
szolgálatot teljesített, szintén négykor végzett, és a feleségével
nagyjából egyidőben érkezett haza. Igen, de Augusta mindig
hivatalos volt valami koktélpartira, hol egy fotós műtermében,
hol egy másik modell lakásán vagy éppen az ügynöknél - lényeg
az, hogy mindig menni kellett valahová. Klinggel pedig gyakran
megesett, hogy naphosszat valami piti kis bűnözőt követett
szerte a városban, térdig koptatta a lábát, s olyan fáradtan ért
haza, hogy más vágya sem volt, mint egy üveg sör - de a lakás
tele volt cikázó fotósokkal meg szivdöglesztő modellekkel, akik
a Vogue vagy a Harper’s Bazaar legfrisebb számáról
cseverésznek, nyakalják az Augusta keresetén vett piát, és váltig
azt kérdezgetik Klingtől, milyen érzés lelőni egy embert
(“Mondja csak, Bert, igazán ölt már embert?”), mintha a rendőr
munkája olyan üres játszadozás volna, mint a modellfotózás.
Bosszantotta, ha Augusta “manökennek” nevezi magát: a szó őt
is olyan sekélyessé tette, amilyen a munkája, bamba, a
legfrissebb párizsi divatholmikkal teleaggatott kirakatbábuvá.
- A fenébe is - tört ki Kling -, az ember kénytelen
kompromisszumokat kötni, nem igaz? Hekus vagyok, ő meg
modell, tudtuk ezt, mielőtt összeházasodtunk volna.
Engedményeket kell tenni, nincs abban semmi. Gussie nem

16
szeret főzőcskézni? Annyi baj, hozatunk vacsorát a Chink‘sből,
ha betoppan egy srác az őrszobáról a feleségével. Tőlem meg ne
várja senki, hogy felvegyem a fapofát, és tárlatmegnyitásra vagy
jótékonysági bazárra vagy mi a nyavalyára menjek, ha előtte
“tűzharcot” folytattam valami fegyveres banditával, mint két
hete is azzal a bankrablóval a Culver Street és a Third Avenue
sarkán. Elmegy Gussie nélkülem is, nem igaz?
Éppen igy mentek a dolgok Klingéknél az utóbbi néhány
hónapban: Augusta elszaladgált az ilyen-olyan kis
összejöveteleire, Kling pedig lehúzta a cipőjét, fáradtan
letelepedett a tévé elé, és sört iszogatva várta haza az asszonyt.
Mikor Augusta megjött, elmentek bekapni valamit. Már ha
Kling nappali szolgálatban volt aznap. Ha viszont éjszakás volt,
délelőtt fél tízkor hullafáradtan esett be az ajtón, és ha
szerencséje volt, esetleg együtt reggelizhetett a feleségével,
mielőtt az elrohant első napi találkájára valamelyik fotóssal.
Százdolláros órabér, az azért nem akármi, és ebben a szakmában
- mondogatta Augusta a férjének - addig kell a vasat ütni, amig
meleg: ki tudja, hány sikeres szezonra számíthat még? Igy
Augusta kendővel a fején s a vállán lengedező táskával, rohanva
ment el hazulról, s szaladt ennek vagy amannak a fotósnak a
műtermébe, miután meghagyta Klingnek, hogy tegye a
mosatlant a mosogatógépbe. Kling azután ágyba bújt és aludt
délután hatig, és aztán, amikor Augusta megjött a szokásos
koktélpartiról, a közös vacsora. Vacsora után pedig esetleg - s
mostanában egyre ritkábban - szeretkeztek egyet, és Kling már
indult is, hogy éjjel fél egyre odaérjen az őrszobára. De Klinget
csak havonta kétszer osztották be éjszakai szolgálatra.

17
 Kling igazság szerint örült a Sands Spit-i kiruccanásnak, nem
mintha különösebben szerette volna a fotóst, aki meghivta őket
(vagy Augusta bármelyik másik barátját), hanem mert ki volt
merülve, és semmit sem kívánt jobban, mint hogy két napon át -
csak két szabadnapja volt - elterüljön a tengerparton. Csak
szombaton, 16 órakor kellett újra szolgálatba lépnie - és a baj
éppen ezzel kezdődött. Vagy legalább is a vita. Kling nem vélte
mindaddig bajnak, amig az első nap estéjén beszédbe nem
elegyedett egy kis szőke, butácska modellel, mialatt
házigazdájuk, a fotós föl és alá rohangált a parton, a tüzijátékot
készitve elő, amit illegálisan vásárolt Chinatownban.
A vitát az robbantotta ki, hogy lent maradjon-e Augusta egész
hétvégére, vagy hazamenjen Klinggel már szombaton. Csaknem
négy éve voltak már házasok, ennyi idő alatt Augustának rá
kellett volna ébrednie, hogy a rendőrségnél nincsen ünnep, s
hogy a zsaruknak kijáró két szabadnap sokszor hét közepére
esik. Kling az idén még szerencsésnek is mondhatta magát,
amiért megkapta a függetlenségi ünnepet meg az előestjét, és
úgy érezte, hogy a fene egye meg, végtére joga van hozzá, hogy
megkérje a tulajdon feleségét, menjen vele vissza a városba
másnap reggel tizkor. Augusta viszont azzal érvelt, hogy július
4-e ritkán esik egybe egy hosszú hétvégével, és semmi értelme,
hogy visszamenjen egy gyakorlatilag kihalt városba, amikor
Klingnek amúgy is munkába kell állnia. Mi a fenét csináljon ő,
Augusta odahaza, amig Kling a bűnözőket kergeti? Üljön tán az
üres lakásban, és malmozzon? Kling ekkor kijelentette, Augusta
visszajön és kész. Augusta kijelentette, nem megy vissza és
kész.

18
 Vacsora közben, amit a háborgó tengerre néző teraszon
szolgáltak fel, alig szóltak egymáshoz, és kilenckor, amikor
elkezdődött a tüzijáték, Augusta hozzácsapódott egy falka
fotóshoz, akikkel azonnal érdekfeszítő s kissé túl élénk
beszélgetést kezdeményezett. Amikor felröppent az első rakéta,
a kis szőke martinispohárral a kezében letelepedett Kling mellé,
s amint kinyitotta a száját, nyilvánvaló lett, hogy legalább négy
pohárral több van benne a kelleténél. Nagyon rövid fehér sortot
viselt, és egy narancsszinű blúzt, amit Kling már látott a múlt
havi Glamour-ban (a cimlapon Augusta virított): a mély kivágás
valamelyik mellét egészen a bimbóig mindig szabadon hagyta. -
Hahó - mondta a lány, maga alá húzva csupasz lábát, miközben
válla Kling vállához ért, és gináztatta hangján megkérdezte
Klingtől, hol kószált egész délután, szinét sem látta, pedig ő
aztán szemmel tart minden jóvágású férfit. A tüzijáték-rakéták
egymás után robbantak a fekete égbolton.
A lány mesélni kezdte, hogy kezdő modell a Cutler-
ügynökségnél (Augustát is ez az ügynökség képviselte), majd
megkérdezte, vajon Kling is modell, bizonyára az, amilyen
jóképű, vagy talán csak fotós? (A “fotós” szó úgy hangzott a
szájából, mintha cukrosbácsit mondana.) Netán mindössze egy
divatlap munkatársa, vagy - ne adj isten - mindeneknek a
legalja, egyszerü ügynök? Kling kerek perec megmondta, hogy
zsaru, s mielőtt a lány megkérhette volna, hogy mutassa meg a
pisztolyát (vagy egyebét), gyorsan közölte vele, hogy a
feleségével van itt. A felesége ebben a pillanatban éppen
látványosan ámuldozott egy látványos aranyhalrajon, amely a
fejük fölött terült szét, s szikraesőt hullajtva vitorlázott bele az

19
óceánba. A kis szőke - aki nem látszott többnek tizennyolc-
tizenkilenc évesnél, s akinek hatalmas kék szemei - ekkorát
Kling soha életében nem látott - mélyen ültek manóarcában,
melyen kissé féloldalas, mókusszerű vigyor bujkált -
megkérdezte, vajon ki lehet Kling felesége. S mikor Kling
megmutatta s a nevét is megmondta (Augusta Blair, mivel a
szakmában a lánynevén futott), a lány fölvonta a szemöldökét. -
Na ne izéljen jóember. Augustának nincs férje.
Nos, Kling nem volt ahhoz szokva, hogy az arcába mondják,
hogy Augusta nem a felesége, bár időnként maga is így érezte.
Magyarázni kezdte hát, hogy de bizony, házasok már több,
mint ... de a lány közbevágott: - Ugyan már, városszerte
láttam ... - majd megvonta a vállát, és ivott egy korty martinit.
Részegebb volt, hogysem jelentőséget tulajdonított volna annak,
hogy Kling hekus, pedig ez az emberfajta (különösen, ha
detektiv) célratörően tud kérdezni: továbbá azt sem vette észre,
hogy miután lecsúszott torkán a gines vermut, fölösleges volt
hozzátennie, hogy “pasasokkal”. Ez az egy szó, összekapcsolva
az előbbi kijelentéssel (és kiiktatva a kettő közötti kurta
szöveget), kiadott egy teljes mondatot: “Városszerte láttam
pasasokkal.”
Kling persze tudta, hogy Augusta sok koktélpartira jár el
nélküle, tudta azt is, hogy ilyenkor nem egy emberrel áll szóba,
akik között nyilván férfiak is vannak. De a kis szőke szavai
többet sejtettek holmi ártatlan csevegésnél, s Kling éppen
pontosabban rá akart kérdezni, amikor előkerült egy fehér
kabátos, fekete nadrágos pincér, aki a zsúfolt terasz túlsó
szögletéből is meglátta, hogy a szőkének mire lenne szüksége. A

20
szőke ügyesen el is vett egy pohár martinit a tálcáról,
kihörpintette a felét, majd így nyilatkozott meg: - Különösen egy
pasassal.
- Mármint hogy érti? - sikerült kinyögnie Klingnek.
- Ugyan menjen már, hogy értem. - kacsintott rá a szőkeség.
- Hadd halljam - mondta vadul dobogó szivvel Kling.
- Menjen, azt kérdezze meg Augustát, ha annyira odavan érte.
- Együtt jár egy pasassal, azt akarja mondani?
- Kit érdekel? Ide hallgasson, mit szólna hozzá, ha
bemennénk? Magát nem untatja halálra ez a tüzijáték? Menjünk
be, és keressünk egy jó kis zugot. Oké?
- Nem - makacsolta meg magát Kling. - Meséljen Augustáról.
- Le van szarva Augusta - jelentette ki a szőke, előkereste maga
alól a lábait, és bizonytalanul talpra állt. - És maga is - tette
hozzá, majd haját egy fejránditással hátravetve betántorgott a
házba az erkélyajtón át.
Mikor Kling utoljára látta aznap éjjel, összegömbölyödve
aludt a legnagyobb hálószobában: blúza köldökig nyitva,
hanyagul föltárva mind a két cseresznyepiros mellbimbóját.
Kling nagy kisértést érzett, hogy felrázza és tovább faggassa
“arról az egy pasasról”, de ekkor a hálóba lépett a házigazda, és
megköszörülte a torkát. Kling úgy érezte, hogy nemi erőszak
kisérletével, de legalábbis promiszkuis közeledéssel gyanusítják.
Később a szőkeség eltünt az éjszakában, ugyanolyan váratlanul,
mint ahogyan megjelent. Kling azonban másnap, mielőtt
távozott (Augusta beváltotta igéretét, azaz inkább fenyegetését,
és maradt), diszkréten megtudakolta a nevét. Monica Thorpe.
Hétfőn reggel Kling fölhivta a Cutler-ügynökséget, megmondta,

21
hogy Augusta férje, és hogy szeretnék meghívni Monicát egy
kis házi összejövetelre. Miután megtudta a lány titkos
telefonszámát, felhívta, de a lány azt mondta, nem ismeri
Klinget, nem emlékszik, hogy bármit is mondott volna
Augustáról, aki egyébként a legjobb barátnője és a
legaranyosabb teremtés a világon. És mielőtt Kling
megszólalhatott volna, letette a kagylót. Kling azonnal újra
hívta, de csak ezt kapta: - Hagyjon engem békén, jóember,
világos? Nem tudom, miről beszél - és megint lecsapta a
telefont.
- Hát szóval így állunk - fejezte be Kling.
- Hát szóval hogy? - kérdezte Carella. - Csak nem azt mondod,
hogy ...
- Csak azt mondom, ami történt.
- Semmi nem történt - jelentette ki Carella -, ha csak az nem,
hogy egy buta szőke tyúk berúgott, és telebeszélte a fejed ...
- Azt mondta, városszerte látta Augustát. Pasasokkal, Steve.
Különösen egy pasassal.
- Aha. Te meg elhiszed neki, mi?
- Azt sem tudom már, mit higgyek.
- Augustával megbeszélted a dolgot?
- Nem.
- Miért nem?
- Mi a fenét kellene csinálnom? Megkérdezzem talán, hogy
van-e valakije? Mi lesz, ha azt mondja, van? A fenébe is,
Steve ...
- Ha én járnék ilyen cipőben, azonnal megkérdezném Teddyt.
- És ha nem tagadná?

22
 - Megbeszélnénk, mit lehet tenni.
- Persze.
- Elhiheted.
Kling hosszú percekig hallgatott. Homloka veritéktől
gyöngyözött, a sírás határán állt. Farzsebéből elővett egy
zsebkendőt, megtörölte a homlokát, majd vett egy mély
lélegzetet, és nekiveselkedett:
- Te, Steve ... neked még ... neked meg Teddynek ... jó még?
- Jó.
- Már úgy értve, hogy ...
- Tudom, mire gondolsz.
- Szóval hogy az ágyban.
- Ott, igen. És másutt is, mindenütt.
- Csak azért, mert ... tudod ... egy szavát sem hittem volna
annak a szőkének, ha ... ha nem érezném egy ideje, hogy valami
nincs rendben közöttünk. Steve, mi ketten ... az utóbbi
hónapokban ... talán június óta ... szóval hogy mi ... tudod,
azelőtt úgy volt, hogy egyszerűen muszáj volt mindig
egymáshoz érnünk. Alighogy hazaértem, rögtön a nyakamba
ugrott. Hanem újabban ... - Kling hangja elakadt, csak a fejét
csóválgatta.
Carella hallgatott. Az utat nézte, aztán rádudált egy
gyalogosra, aki kis hiján pirosban lépett le a járdáról. Kling újra
megcsóválta a fejét, majd elővette a zsebkendőjét, és megint
megtörölte a homlokát.
- Szóval hogy újabban ... igazság szerint elég régóta ... nincsen
köztünk semmi. Azazhogy nem olyan, mint rég. Mert régen egy
percig sem bírtuk ki egymás nélkül. Most pedig..még ha

23
szeretkezünk is, ... olyan ... olyan lélektelen az egész, Steve.
Mintha Gussie csak ... eltűrne engem, érted? Mintha azt várná,
legyünk túl rajta mielőbb. Á, szar az egész, Steve - sóhajtotta, s
arcát a zsebkendőbe temetve hangosan elsírta magát.
- Na, ne hülyéskedj - mondta Carella.
- Ne haragudj.
- Jól van. Semmi baj.
- Ilyen egy marhát - zokogta bele a zsebkendőjébe Kling.
- Beszélned kell vele - szögezte le Carella.
- Igen - mondta Kling a zsebkendő alól. Még mindig zokogott,
rázkodó vállal, elfordulva társától.
- Megteszed?
- Igen.
- Bert. Beszélsz vel?
- Igen, igen. Beszélek.
- Nohát akkor. Jól van, na.
- Ühüm - szívta meg az orrát Kling, majd megtörölve a szemét,
szipogott még egyet-kettőt.
- Hát kösz - mondta aztán, és némán bámult kifelé a szélvédőn.

A környék megváltozott.
Tudta, hogy tizenkét év után nem fogja ugyanolyannak találni,
de ilyen gyökeres változásokra mégsem számított. A Cannon
Roadnál szállt le a magasvasútról, s lesétált a Dover Plains
Avenue-ra vezető lépcsőn, amelyet az ő idejében, amikor még itt
lakott, egyszerüen csak úgy hivtak, hogy “az Avenue”. A
környék akkoriban még olaszok, zsidók, írek, feketék békés
lakóhelye volt: most, a Marien Street felé közeledve, elszoruló

24
szivvel tapasztalhatta, hogy eljárt felette az idő: eltűntek az
ismerős jelek.
Az egykori olasz latticini-ből Puerto Ricó-i bodega lett, a
kóser mészárszékből pedig biliárdszalon: nyitott ajtaján át látta a
rexdákókat szorongató Puerto Ricó-i suhancokat. A
pizzasütőből a Yardley Street sarkán grillbár lett, Harry
cukrászdája pedig, ahová annak idején fagylaltozni vitte le a
gyerekeit, cipőbolttá változott: Zapateria, hirdette fölötte a
hatalmas cégtábla, s az utcára nyúló pult helyére, amely mögül
Harry a tojáskrémjeit osztogatta, táblaüveg került. Vége itt
mindennek, gondolta. A két kisebb srác Chicagóban lakik, Josie
anyjánál, a lányom pedig, az elsőszülöttem ... ó, jaj, a lányom.
Azért jött vissza, hogy megkeresse a lányát.
Huszonhét évesen járt utoljára ezen a környéken.
Fiatalemberként. Huszonhét évesen. Novemberben negyven
lesz: tizenkét évet az életéből börtönben fecsérelt el. Moira
hatéves volt, amikor őt lecsukták, most júniusban betöltötte már
a tizennyolcat is, és egyszer sem látta azóta. Vajon megismeri-e
a tulajdon lánya? Magas növésü férfi volt, - összezsugorítani
még Castleview-ban sem tudják az embert, noha sok egyebet
végigpróbálnak rajta -, izmos, keménykötésű még most is, hála a
börtön tornatermében végzett gyakorlatoknak. Nem telt nap,
hogy ne emelgette volna a súlyzókat, kivéve azt az időt, amit
magánzárkában töltött. A magánzárkát szurkálásért kapta, ami a
már bizonyosnak látszó feltételes szabadlábra helyezés
elvesztésébe és még két év börtönébe került.
Gyilkosságért itélték el. Húsz évtől életfogytiglanig terjedő
fegyházat kapott, ami azt jelenti, hogy tíz év után szabadlábra

25
helyezték volna, ha az a nyavalyás D‘Annunzio el nem kezdi
ugratni az orrával. “Mi újság, Cserpák?” “Hogy nő az orrod?” -
üdvözölte minden reggel. A börtönben, ha rászállnak valakire,
nincs menekvés, s ha folyton-folyvást az ember túl méretes
orrával foglalkoznak, egyszer csak betelik a mérték. Egy este,
amikor D’Annunzio eleresztette azt a bárgyú viccet, hogy
akinek nagy az orra, annak picike a farka - ami mellesleg nem is
igaz, mert éppenhogy nagy farkat jelent a nagy orr -, fölkapott
az étkezdében egy villát, és nekiesett D’Annunzionak, miszlikbe
szabta az arcát, s talán meg is vakította volna a nyomorultat, ha
három smasszer nagy nehezen le nem teríti. Egy hónapot töltött
magánzárkában, s mikor kijött, közölték vele a jó hirt:
elutasították a kegyelmi kérvényét. Később az állami bíróság
kettővel megtoldotta a kötelező tíz évet. “Ha nem birod leülni,
nem kell elkövetni “ - igy szólt a smasszerek kedvelt mondása.
Nos, ő leülte a magáét, tizenkét kemény esztendőt, és most
szabad.
És szeretné viszontlátni a lányát.
Szombat volt, a környék békésen, lustán szendergett a déli
verőfényben. A férfi megkereste egykori otthonát a Marien
Streeten, a kétlakásos, alacsony léckerítéssel körülvett, deszka-
burkolatos téglaházat. Egykor a ház és a kerítés fehér volt, az új
tulajdonos zöldre festette mindkettőt. A kapuban két
levélszekrény volt: az egyiken JOHNSON, a másikon GARCIA
név állt. Az előkertben egy fekete férfi hajladozott, gyomlálta az
azáleabokor környékét. Halloran elnézte egy percig a házat.
Emlékezett. Aztán megfordult, és visszasétált az Avenue felé.

26
 Sohasem ivott, a börtön előtti években sem, s odabent éppen
hogy nem lehet alkoholistává válni. De megtudta az
ügyvédjétől, hogy a lánya visszajött Chicagóból, és itt él valahol
a környéken, s mivel a riverheadi cimjegyzékben nem találta a
nevét, úgy gondolta, legokosabb, ha a kocsmákban
kérdzősködik, hátha tudja valaki, hol lakik mostanában Moira
Halloran. A környék Puerto Ricó-iak és feketék lakóhelye lett:
bizonyára szemet szúr itt egy ír lány. Szőke, kék szemű ír lány,
mint az anyja ... jaj istenem, Josie, hiszen nem úgy akartam.
Bement abba a kocsmába, amelyik a pizzasütő volt hajdan. És
milyen jó pizzát sütöttek itt - mielőtt lecsukták volna, sokszor
elhozta ide Josie-t meg a három gyereket. Odaát, Castleview-
ban Halloran sokat gondolt Josie-ra. Leginkább éjjel, álmatlanul,
az ágyában. Később is, amikor talált magának egy szajhát, aki
megtett bármit, amire kérte, sőt egyebet is, Halloran még a nemi
aktus alatt is Josie-ra gondolt. Mindig csak őrá. Őrá gondolt, Őt
képzelte oda. Josie-t, akit megölt egy fejszével.
A zenegép spanyol dalt játszott - spanyollá lett ez az egész
rohadt világ, Castleview -ban is több volt belőlük, mint
amennyit ki lehet ugrasztani egy nagy cukornádültetvényről. A
pult mögött álló karib-tengeri csapos együtt dúdolt a
zenegéppel, s a fejét a latin ritmus ütemére ingatva törölgette a
poharakat. A söntés egyébként üres volt. Halloran a csapos
közelébe húzott egy széket, és rendelt egy sört. Úgy tűnt, a
csapost bosszantotta, hogy félbeszakitották a maga kis karib-
tengeri rögtönzött dzsesszelőadását. Morcos ábrázattal tette le a
poharat, s indult a sörcsaphoz.
- Kösz - mondta Halloran.

27
 - De nada - felelte a csapos.
- Itt lakik a környéken?
- Miért kérdez? Rendőr?
Hát ez jó, - gondolta Halloran. Mosolyogva rázta meg a fejét.
- Nem - mondta -, nem vagyok rendőr.
- Pedig úgy néz ki - vonta meg vállát a másik.
- Jack Halloran a nevem. A lányom keresem.
- He? A lányát?
- Úgy van.
- Halloran, he? - A csapos a fejét rázta. - Ilyen nevű nem jár
ide. A lánya, he?
- A lányom. Szőke, tizennyolc éves. Moira Halloran.
- Nem ismerek senki ilyent. A sörét nem fizetné ki?
- Nem vagyok zsaru, és a lány nem tett semmi rosszat - nyúlt
Halloran a levéltárcájáért. - Szeretném megtalálni, ennyi az
egész.
- Érdekel is engem, tett-e valamit vagy nem - mondta a csapos.
- nem ismerem. Hetvenöt cent.
Halloran kifizette a sört, anélkül, hogy egy kortyot is ivott
volna belőle, aztán kiment az avenue-ra. A magasvasút árnyékot
vetett az utca innenső oldalára, s Halloran örült, hogy nem kell a
tűző nap alatt mennie. Ezt az istenverte fojtó hőséget nem
zavarta meg sem szellő, de még levegőfuvallat sem. Kocsmáról
kocsmára járt, a lánya, Moira Halloran után kérdezősködve. De
nem tudott meg semmit, egészen az ötödik kocsmáig. A csapos,
mint mindenütt, itt is Puerto Ricó-i volt, spanyol akcentusát
mintha nádarató késsel metszették volna.

28
 - Moira Halloran? - mondta. - Nuku Moira Halloran. Csak
Moira Johnson.
- Johnson?
- Si. Hosszú, szőke kis csaj, tizennyolc-tizenkilenc éves, éppen
ahogy mondja.
- Szóval Johnson?
- Johnson. Henry Johnsonhoz mente feleségül, ott lakja a
Marien Streetben, tudja, hol?
- Tudom, hogyne.
- Nahát, ottan.
Hallorannak eszébe jutottak a régi ház előtti levélszekrények.
Johnson és Garcia. Hát a lánya oda költözött volna vissza? Az
ügyvéd azt mondta, hogy a házat elárverezték - létezhet, hogy a
lánya meg a veje vette meg? Ott élnek most is, a földszinti
lakásban, ahol a Halloran család lakott tizenkét éve? Az emeleti
kisebb lakást meg nyilván kiadták ennek a karib-tengeri
Garciának, akit az előkertben látott gyomlálni. Ezek a karib-
tengeriek néha feketébbek a legsötétebb afrikai niggernél is.
Halloran kifizette a sörét, és távozott. Az utcán még nagyobb
volt a forróság, s Hallorant hirtelen elöntötte a verejték. Most,
hogy nyomára bukkant a lányának, könnyebben, mint álmodni
merte volna, megizzadt, a lélegzetből is kifogyott egy kissé, a
szive majd kiugrott a mellkasából, amint az ismerős utcasarkon
ráfordult a Marien Streetre, elhaladt egy ugrókötelező Puerto
Ricó-i kislány mellett, és megállt a deszkaborításos téglaház
előtt, amelyben egykor együtt lakott Josie-val és a gyerekekkel,
valaha, mielőtt meg kellett ölnie - ugyanaz a ház -, és itt lakik

29
Moira, abban a hajlékban, amelyet ő, Halloran hét éven át lakott
Josie-val. A fekete karib-tengeri, Garcia, még mindig gyomlált.
- Hé - kiáltott rá Halloran.
A férfi föltekintett.
- Beszél angolul? - kérdezte Halloran.
- Hozzám beszél? - Huszon-egynéhány éves lehetett, cingár
volt, csicsás atlétatrikót és levágott szárú farmert viselt. A jobb
kezében karom alakú kerti szerszámot tartott.
- Magához, igen - felelte Halloran. - Moira Johnsont keresem.
Ismeri?
- Ismerem. Mi dolga vele?
- A lányom - mondta Halloran.
- Lám, lám - mondta a fekete férfi.
- Mi az, hogy lám, lám?
- Hát kiengedték?
- Maga meg ki az ördög? - kérdezte Halloran.
- Henry Johnson. Moira férje. Lekophatna, hallja-e? Moirának
semmi dolga magával, ember, megmondhatom.
- Ide hallgass, te taknyos - nyitott be Halloran a léckerítés
ajtaján, de aztán látva, hogy Johnson erősebben markolja a
szerszám nyelét, megtorpant.
A börtönben megtanulja az ember, mikor lehet leugatni
valakit, s mikor bölcsebb békén hagyni. Meglátszik az emberek
tekintetén. Ha D’Annunzio aznap este, amikor az orrával kezdte
ugratni, jobban megnézi Halloran szemét, láthatta volna, hogy
veszedelmesen összeszűkül: rájöhetett volna, hogy fasirttá
aprítják az arcát. Volt valami ennek a niggernek a szemében
(Moira egy niggerhez ment feleségül, a lánya egy nigger

30
felesége!), amiből Halloran megérezte a veszélyt. Megállt tehát
a kapun belül, s tétova mosolyt erőltetve az arcára, igy szolt: -
Messziről jöttem, hogy láthassam, fiam.
- Maga csak ne fiamozzon engem! - mordult rá Johnson. - Nem
vagyok a fia, és ő sem a lánya többé.
- Látni szeretném - mondta csöndesen Halloran.
- Nincs itthon. Kopjon le, mert szólok a zsaruknak.
- A lányom. Látni akarom - mondta egyhanguan, állhatatosan
Halloran. - Látni akarom a lányom, mivé cseperedett. Nem
tágulok innen, amig meg nem látom. Tizenkét évig vártam, hogy
láthassam, és látni is fogom, megértette? Látni fogom, fiam.
Az a tekintet költözött a szemébe, amelyet D’Annunzionak is
észre kellett volna vennie, amig bele nem állt a villa az arcába -
ugyanaz, amit néhány perce Halloran vélt felfedezni a fiatal
Johnson arcán. Halloran látta, hogy enged a szerszámnyelet
markoló kéz szorítása, látta, Johnson felméri a helyzetet, régi
utcai bunyós lehet ez is, mint a Castleview-ban őrzött niggerek
mind, dörzsölt róka, aki még időben megszimatolja a bajt, és
nem kér belőle, ha az ellenfél szeme rosszat jósol.
- Még nincs otthon - mondta Johnson, de hangjából teljesen
kiveszett a támadó él.
- No és mikor lesz? - kérdezte Halloran.
- Vásárolni ment - mondta Johnson.
- Ez nem válasz.
Halloran női hangot hallott a háta mögül: - Mi a baj, Hank?
Halloran megfordult.
Magas, karcsú, szőke nő állt a léckerités túloldalán,
szandálben, fehér pantallóban, ujjatlan paradicsomvörös

31
blúzban, mindkét karjával barna zacskót szorított melléhez.
Halloran még ilyen távolságból is látta a megdöbbentően kék
szempárt, és egy percig azt hitte, Josie-t nézi, a rég halott
feleségét. Ez a szép fiatal nő a lányom, mondogatta magában, ez
az én ...
- Moira?
Felismert, úgy látszik, emlékszik rám, te úristen, emlékszik
még rám. A nő mereven nézte a léckeritésen át, majd
megszólalt: - Mit akarsz itt?
- Azért jöttem, hogy lássalak.
- Oké, most már láttál.
- Moira ...
- Hank, mondd meg neki, takarodjon innen.
- De, Moira, hiszen csak üdvözölni akartalak.
- Akkor üdvözölj, aztán menj innen.
- Soha nem vétettem neked - mondta keserűen a férfi, és
esdeklően tárta szét a karját, az ujjait is szétterpesztve.
- Nem vétettél, azt mondod? Megölted az anyámat, te
senkiházi! Takarodj innen! - sikoltotta immár a fiatalasszony. -
Takarodj, ne is lássalak, tünj már el!
Halloran elnézte még egy percig, aztán leeresztette a karját,
némán kilépett a kapun, és elment a dühtől reszkető Moira
mellett. A tekintetük találkozott még egy pillanatra, aztán
Halloran hátat fordított a feléje sütő gyűlöletnek, és sietős
léptekkel indult vissza az avenue felé.

Aznap, szombat délután Kling három óra után felhívta a

rendőrorvosi irodát, hogy megtudakolja, miért késik a boncolási

32
jegyzőkönyv. Az az orvos jelentkezett, aki előző reggel kint járt
a helyszinen. Joshua Wrightnak hivták, és ezzel kezdte: - Mit
szól, milyen marha meleg van?
Kling elfintorodott, kikészített egy jegyzettömböt, elővette a
tollát. Az iratszekrény melletti íróasztalnál Carella telefonált: az
Ambrose gyógyszertárral beszélt. Korábban felhívta már Bonnie
Anderson, Newmanék takarítónője számát is, s megtudta a
takarítónő bátyjától, hogy az asszony július 12-e óta csakugyan
Georgiában van. Ez ma már a második siker, gondolta Carella.
Az iroda ablakai tárva-nyitva, de szellő sem rebbent át az üveget
védő dróthálón. A szoba sarkában álló ventillátor is csak kavarta
a forró levegőt. A két nyomozó zakó nélkül, felgyűrt ingujjal,
meglazított nyakkendővel dolgozott. Szemközt Hall Willis, aki
szerette elegánsnak képzelni magát, vörösbarna tropikál
öltönyben ült az asztala mögött, a nyakkendő kifogástalanul
simult hozzá az ingéhez. Egy férfival tárgyalt, akinek a Stemen
levő ékszerboltját háromszor rabolták ki az elmúlt hónapban.
Ezen a szombaton hat nyomozó teljesített nappali szolgálatot,
de pillanatnyilag csak hárman voltak az őrszobán. Artie Brown a
belvárosban volt, a büntetőtörvényszéken, házkutatási engedélyt
akart kérni egy illető ellen, akit orgazdasággal gyanúsítottak.
Meyer Meyer és Cotton Hawes az Ainsley Avenue-ra mentek,
hogy újra kikérdezzék egy ottani szálló éjszakai recepciósát egy
fiatal prostituált ügyében, akit négy nappal ezelőtt elmetszett
gégével találtak a fürdőkádban. A körzetben hetvenöt
gyilkosságot követtek el januártól júliusig bezárólag, s ez
tizenhat százalékkal volt több, mint tavaly ugyanebben az
időszakban. A hetvenötből negyven ügyet megoldottak,

33
tizenegyben igéretesen folyt a nyomozás, de a maradék két tucat
reménytelenül vakvágányra futott. Ha ez a statisztika marad, a
körzet detektívjei az idén a gyilkosságoknak csak nyolcvan
százalékát fogják felgöngyöliteni, s ez annyit jelent, hogy
december végén is száz gyilkos közül húsz szabadon
garázdálkodhat tovább. Ha megszaporodik az emberölések
száma - nos, ez az, amire nem szeretnek gondolni a 87-es
körzetben.

- Ebben az esetben nem könnyű meghatározni a posztmortem

intervallumot - jelentette ki Wright, aztán, mivel eszébe jutott,
hogy valószinüleg Kling sem okosabb, mint a detektívek
legtöbbje, köznapi nyelvre forditotta az orvosi szakkifejezést: -
Mármint a halál időpontját.
- Aha - mondta Kling. - Kezdhetnénk-e azzal, hogy mi volt a
halál oka?
- Gyógyszermérgezés. Barbiturtartalmú altató. Vértolulás a
zsigerekben és az agyban, tüdő-vizenyő, alvadt vér a
szívüregekben. A gyomortartalmat elemezve nagy mennyiségű
barbiturt találtunk: Seconalt szedett a néhai.
- Seconal - ismételte Kling, leírva a gyógyszer nevét.
- Gyorsan ható barbiturtartalmú altató, igen gyorsan szívódik
fel - magyarázta az orvos.
- Milyen gyorsan?
- Néhány perccel az ingesztió után. A szokásos dózis kéttized
gramm.
- És a halálos dózis?
- Öttől tiz grammig, esetenként változó.

34
 - Becslése szerint mennyit ingesztált az áldozat? - kérdezte
Kling, remélve, hogy Wright meghatódik az orvosi műszótól.
- Lehetetlen megállapítani. De bizonyos, hogy legalább öt
grammot. Az annyi, mint huszonöt kapszula.
- Na és mikor vette be az áldozat a gyógyszert?
- Hiszen erre céloztam az imént - mondta Wright doktor. - A
posztmortum intervallumra. Mint mondottam, a Seconal percek
alatt felszivódik, és a túladagolás nyilván gyors kómához, majd
halálhoz vezetett. Mondja csak, sokat ivott ez az ember?
- Miért kérdi?
- Pozitiv volt az alkoholvizsgálat eredménye, a megállapított
érték erős intoxikációt jelez. Mivel bomlás közben csökken az
elfogyasztott alkohol értéke, okkal feltételezhető, hogy
emberünk a halál pillanatában jócskán intoxikáltabb állapotban
volt, mint amire a megállapított alkoholszintből
következtethetünk.
- A felesége szerint alkoholista volt - jegyezte meg Kling.
- Nos, ez megerősíti a diagnózisunkat. Bizonyára tudja, hogy
az alkohol idegnyugtatóként hat, s igy a szervezetbe való
bejuttatása csak fokozta a Seconalnak a központi idegrendszerre
kifejtett toxikáló hatását.
- Egyszóval mikor állt be a halál? - kérdezte Kling.
- Ha tekintetbe vesszük a lakásban uralkodó magas
hőmérsékletet ... apropó, tudja-e, hogyan szokás meghatározni a
posztmortem intervallumot?
- Nem egészen - vallotta be Kling. Abbahagyta az írkálást, és
feszülten figyelt.

35
 - A meghatározó tényezők egyike, a testhőmérséklet-
csökkenés. Ám jelen esetben, amikor a lakásban harmincnyolc
fokos hőség volt, a holttest hőmérséklete nemhogy csökkent
volna, de még emelkedett is, noha teljes rigor mortiszt
állapithattam meg. Tudja-e, hogy mi az a rigor mortisz?
- Hát, igen - felelte bizonytalanul Kling.
- Hullamerevség - mondta Wright.
- Hogyne, igen.Hogy egyszerüen összefoglaljam: az izmok
protoplazmája a halál előtt lúgos. A halál beállta után mintegy
hat órával viszont savas kémhatású lesz, s ez idő alatt az arc, az
állkapocs, a nyak, a karok, a lábak, a törzs izmai így, ebben a
sorrendben megmerevednek. A folyamat a visszájára fordul,
amikor az izomprotoplazma ismét lúgossá válik: a rigor
tizenkét-negyvennyolc óra alatt feloldódik. És ezzel ismét ott
vagyunk a lakás hőmérsékleténél.
- Hogyhogy? - kérdezte Kling.
- A meleg meggyorsítja a rigor mortisz kialakulását, és a
felszívódását is.
- Egyszóval ...
- Egyszóval a rigornak itt nem sok hasznát vehetjük. Nem ad
támpontot a posztmortem dekompozició sem. Izoláltuk a szóba
jöhető baktériumok közül a Clostridium welchii-t, amely a halál
után szinte azonnal behatol a testbe, valamint az Escherichia
coli-t és a Proteus vulgaris-t ...Mondja csak, maga ezt is leírja?
- Hát ... nem - ismerte be Kling.
- Jól van. Nem is kell. Mindezek a baktériumok megtalálhatók
már a legkorábbi posztmortem szakaszokban is. Hanem
nyomára bukkantunk a Micrococcus albus-nak és a Bacillus

36
mesentericus-nak is, pedig ezek normális körülmények között
csak több nappal a halál után jelentkeznek. Más szóval, mivel a
lakásban uralkodó magas hőmérséklet ennyire meggyorsította a
bomlási folyamatot, a halál idejét nem lehet egyedül a
dekompozició alapján megállapítani.
- Arról van szó tehát ...hogy nem tudja megmondani, mikor állt
be a halál? - kérdezte Kling.
- Arról van szó, hogy durva becslést nem akarunk
megkockáztatni. Igazán sajnálom. Tudja, ez az átkozott hőség,
ez az oka mindennek.
- De az bizonyos, hogy Seconal-túladagolás volt a halál oka?
- Mérget vehet rá. Öt grammnál több Seconal.
- Cirka huszonöt kapszula?
- Vagy több - mondta Wright.
- Hát köszönöm szépen - búcsúzkodott Kling. - Ugye,
megküldi nekünk a jelentését?
- Meg, meg - mondta Wright, és letette a kagylót.
Kling is letette, és átnézte jegyzeteit. Aláhúzta a Seconal szót,
majd fogta a jegyzettömböt, és átsétált Carellához, aki épp akkor
lett kész a maga telefonjával.
- Nos, mi a helyzet? - kérdezte Carella.
- Seconal. Valamivel több mint öt gramm.
- Hány kapszula lehet az? - kérdezte azonnal Carella.
- Huszonöt.
- Stimmt.
- Hogyan?
- Most beszéltem Mr. Ralph Ambrose-zal, övé az Ambrose
patika a Jackson Circle-ön. Megkérdeztem, hány kapszula

37
Seconal volt a recepten, amit Mrs. Newmannek írt fel július 29-
én. Mr. Ambrose utánanézett, és közölte, hogy a recepten
egyhavi mennyiség, azaz harminc darab állt.
- Nyílván el akarta látni magát a kaliforniai útjára, igaz? -
jegyezte meg Kling.
- Akkor miért hagyta otthon az egészet? - kérdezte Carella.
- Jó kérdés, meg kell kérdeznünk tőle.
- Meg - bólintott Carella.
- Csak egy maradt az üvegcsében - mondta Kling.
- Csak egy. Mondjuk, Mrs. Newman július 29-től augusztus 1-
ig, amikor is elutazott Kaliforniába, minden este bevett egyet.
Mennyi is az? Három kapszula? Július harmincegy napos, ugye?
- Annyi. Három kapszula - erősítette meg Kling.
- A megmaradt eggyel összesen négy.
- Tehát huszonhat került az emberünkbe.
- Eggyel több a halálos adagnál.
A két nyomozó hallgatott egy sort.
- Az asszony azt mondta, rossz kedélyállapotban volt a férje,
amikor felhívta - mondta Kling.
- Meglehet, de búcsúlevelet nem hagyott - mondta Carella.
- Nem minden öngyilkos ír búcsúlevelet - vélekedett Kling.
- Igaz. Mit mondott a rendőrorvos a halál időpontjáról?
- Nem sokat, Steve. A hőség ellenünk dolgozik.
- Vajon minek kapcsolta ki a pasas a légkondicionálót, amikor
olyan forró nyár van, amilyen már tíz éve nem volt? -
elmélkedett Carella.
- Ha egy pasi meg akarja ölni magát, fütyül arra, hogy milyen
meleg van a szobában - így Kling.

38
 - Nos jó, tegyük fel, hogy bement a fürdőszobába, meglátta a
felesége orvosságát, bekapott huszonhat kapszulát, és aztán
kiment a nappaliba meghalni. Oké? De még előbb kikapcsolta
volna a légkondicionálót?
- Háát ... nem. Nem valószínű.
- Akkor tehát ki kapcsolta ki? - kérdezte Carella.
- A rendőrorvos szerint részeg volt - mondta Kling. - Talán
észre sem vette, hogy nem működik a légkondicionáló.
- A kánikula péntek reggel kezdődött, aznap, amikor Mrs.
Newman elutazott. A következő kedden beszéltek telefonon. Azt
akarod mondani, hogy Newman egyfolytában részeg volt?
Csukott ablakkal, kikapcsolt légkondicionálóval?
- Nem. Talán csak aznap este rúgott be. Aznap este, amikor
elszánta magát az öngyilkosságra.
- És előbb gondosan kikapcsolta a légkondicionálót - mondta
Carella. - Nem.
- Nem - visszhangozta Kling. - És az nem lehet, hogy rossz
volt a berendezés, vagy mit tudom én? Nem lehet, hogy nem
vette észre? ...
- Tegnap, amint készen lettek a technikusok, bekapcsoltam -
mondta Carella. - Hibátlanul működött.
- Hm - mondta Kling.
- Ebben a pokoli kánikulában működnie kellett volna a
légkondicionálónak, akárhonnan nézem is.
Újabb szünet. Szemközt Willis gépelni kezdett. Kint az utcán
mentőkocsi húzott el, szirénája csak úgy üvöltött.
- Azt hiszem, beszélnünk kell újból Anne Newmannel - nézett
fel Carella a faliórára. Majdnem fél négy volt már, fél óra múlva

39
átadhatják a szolgálatot. - Elszaladjunk hozzá még most? Vagy
egyéb programod van?
- Nincs - mondta Kling. - Nincs egyéb programom.
- Beszéltél már Augustával?
- Nem.
- Megigérted, Bert ...
- Ma este - fogadkozott Kling. - Amint hazaérek.
- Akkor talán az lesz a legjobb, ha máris indulsz haza. Majd én
beszélek azzal a Newman-nőszeméllyel. Semmi baj.
- Veled megyek. Megvár az a beszélgetés - jelentette ki Kling.

Susan Newman, a halott anyja a Condon térre nyíló utcák

egyikében lakott; a téren Richard Joseph Condon tábornok nagy
szobra emlékeztette a város sokszor bizony elcsigázott polgárait,
hogy a polgárháború idején élt itt egy katonatiszt, aki páratlan
szellemmel, stílussal és kellemmel volt megáldva. A tábornok
bronz, galambpiszok borította arcán örök mosoly tündökölt,
viszontmosolyt csalva ki a reá tekintő gyalogosokból. Ám a
polgárok közül csak kevesen tekintettek fel rá, a többség inkább
a járdát vizslatta, kerülgetve a város népes kutyalakosságának
ottfeledett emlékeit. Condon tábornok mindazonáltal
rendületlenül állta a sarat magasra emelt kardjával és fenséges
mosolyával, amelyen nem fogott ki megannyi esztendő hidege,
esője, hava, hősége.
A nyomozók kétsaroknyira parkoltak le az Anne Newman
megadta címtől, elsétáltak a szobor előtt, felmosolyogtak rá,
majd befordultak a Charlotte Terrace sarkán, és bementek a 12-
es számú házba. A portás megkérdezte a nevüket, majd házi

40
telefonon felszólt Mrs. Newman-nek, hogy Mr. Carella és Mr.
Kling várja a földszinti hallban. Egy kicsit még a fülénél tartotta
a kagylót, majd szólt a nyomozóknak, hogy felmehetnek a 3G
lakásba.
Mrs. Newman a hatvanas évei végét taposta, bő pongyoláját
úgy szabták, hogy rejtse, amennyire lehet, kövérségét.
Százhatvankét centi lehet, saccolta meg Carella, az arca kerek,
mint az alma, orcáin és karján - már amennyit látni engedett a
háromnegyedes ujjú slafrok - fölöslegesen sok laza hús, ősz haja
gondos fodrászmunkáról tanúskodott. A telefonba azt mondta,
hogy a menye négy órára jön haza a temetkezési vállalattól, s
most negyed öt is volt már. Mrs. Newman mentegetőzni kezdett.
Egy perce sincs, hogy Anne telefonált, azt mondta, késni fog
egy keveset. Mrs. Newman szeme környéke duzzadt volt, a
szeme is vörös: nyilvánvalóan sírt, mielőtt a detektívek jöttek
volna.
- Tudják, holnap reggel temetjük szegényt - mondta -, és Anne
tárgyal a temetkezésiekkel.
Zsebkendőt vett elő a slafrok egyetlen zsebéből, s felszárította
ismét kitörni készülő könnyeit.
- Mrs. Newman - kezdte Carella -, tudjuk, milyen nehéz most
önnek. Szíves elnézését kérjük, amért így rátörünk gyásza
idején.
- Hagyja el - mondta az öregasszony -, tudom, ez a
kötelességük.
- Nem bánja tehát, ha felteszünk néhány kérdést?
- Nem, persze, megmondtam már a telefonban is.

41
 - Igazán nagylelkű, köszönjük szépen - mondta Carella. - Mrs.
Newman, a menye azt mondta nekünk, hogy augusztus elsején
elutazott Kaliforniába. Így volt?
- Így.
- Elmondta azt is, hogy múlt kedden este beszélt telefonon a
kedves fiával ...
- Ezt sajnos nem tudhatom.
- Arra lennék kíváncsi, hogy ön beszélt-e vele a múlt hét
folyamán?
- Nem.
- Látogatta rendszeresen a fia?
- Igen. Havonta egyszer vagy kétszer.
- Mikor beszélt vele utoljára, Mrs. Newman?
- Nem is tudom. Talán néhány hete.
- És milyennek találta akkor?
- Hát ... tudják ...
- Nos?
- Tudják, a fiam alkoholista volt.
- Igen. Értesültünk erről is.
- És amikor felhívott ... az a helyzet, hogy legtöbbször részeg
volt, amikor felhívott.
- Részeg volt a legutóbb is, amikor beszéltek?
- Igen.
- No és miről beszélgettek, Mrs. Newman?
- A szokásosról.
- Azazhogy?

42
 - Az apjáról. Ha Jerry berúgott, felhívott, és az apjáról beszélt.
- Mrs. Newman szünetet tartott. - Két éve halt meg a férjem -
mondta aztán.
- Hogyan halt meg, Mrs. Newman?
- Meg ... megölte magát. Öngyilkos lett.
- Részvétem - mondta Carella; Mrs. Newman ránézett,
bólintott, s újra megnyomkodta a szemét a zsebkendővel. -
Egyszóval a fia általában erről beszélt, amikor ...
- Róla, igen. A fiam volt az, aki ... aki rátalált. Jerry. Akkor én
még dolgoztam, okleveles ápolónő vagyok, tavaly mentem csak
nyugdíjba. A kórházban voltam aznap is ... aznap este, amikor
megtörtént. Jerry felhívta a lakást ... tudják, nagyon közel állt az
apjához ... és amikor senki sem vette fel a kagylót, Jerry rosszat
sejtve azonnal átment. Tudják, a férjem festőművész volt.
Absztrakt expresszionista, eléggé neves. Lawrence Newman.
Rendszerint otthon dolgozott - akkor még a Jefferson Avenue-n
laktunk, egy tágas szobában rendezte be a műtermét, az ablakok
északra, az avenue-ra nyíltak. Szóval amikor Jerry hiába
tárcsázott ... ösztönösen megérezte, hogy baj van. Rávette a
portást, nyissa ki a lakásajtót egy álkulccsal, és amikor
behatoltak, Jerry ... megtalálta az apját.
- Hogyan végzett magával, Mrs. Newman?
- Pisztollyal. A szájába vette a csövet, és ... meghúzta a ravaszt.
A ... a műtermében. Ahol festeni szokott.
- Részvétem - mondta újra Carella.
- Pedig hányszor kértem, hogy tüntesse el azt a pisztolyt, de azt
mondta, ebben a városban az embernek, ha életben akar

43
maradni, kell hogy legyen fegyvere. Hát én ezt nem hiszem. Jól
mondom, Mr. ... Carella?
- Carella, igen.
- Nem hiszem, hogy bárkinek is szüksége lenne fegyverre.
Csak az tart fegyvert, aki használni is akarja, nem igaz? Mások
ellen persze.
- Nekünk is ez a tapasztalatunk - erősítette meg Carella.
- Olvastam valahol - még Larry halála előtt, és mindig ezzel
érveltem, amikor rá akartam venni, hogy dobja el azt a pisztolyt
-, szóval azt olvastam, hogy a fegyvertartók nagy része előbb-
utóbb maga ellen fordítja a fegyverét. Igaz ez?
- Tény, hogy sok öngyilkosságot követnek el lőfegyverrel.
- Mondtam neki én is. De persze nem hallgatott rám. Azt
mondta, meg kell védenie magát. Kitől?, kérdeztem én. Talán a
vad indiánoktól? Vad indiánok nincsenek többé, uraim. Hacsak
nem az emberek fejében - kocogtatta meg a homlokát Mrs.
Newman, majd mélyet sóhajtva így folytatta: - Nem lett volna
szabad egyedül hagynom aznap este. Igen nehéz festői feladattal
küszködött, és egyszerűen nem bírta megtalálni a megoldást.
Tucatszor festette már át a képét, de még mindig nem volt
elégedett az eredménnyel. Ezen a vásznán dolgozott akkor is,
amikor utoljára búcsúztam el tőle. Hiába mondtam, milyen jó a
festménye, nem hitte. - Az öregasszony újra felsóhajtott, és
elfordította a tekintetét, kinézett az ablakon, amely a Dix folyó
és a hidak szép látványát kínálta. - Így hát megoldást talált végre
az északi fényben fürdő műteremben. Pisztollyal a szájában,
ujjával a ravaszon. - Mély, szenvedő lélegzetet vett, sóhajtott. A

44
fiam vígasztalhatatlan volt. Akkor adta végképp italnak a fejét.
Amikor az édesapja önkezével vetett véget az életének.
- Ennek már két éve, ugye?
- Május 12-én volt két éve. Soha nem felejtem el azt a napot.
- És a fia, valahányszor felhívta ...
- Igen, igen, mindig erről beszélt. Persze részeg volt, ritkán volt
olyan, hogy józan lett volna, és az apjáról beszélt, újra és újra
átélve azt a májusi napot, amikor ott találta az apját ... akinek ...
akinek a tarkóján ... - Mrs. Newman elfordult. Carella némán
várt, Kling a cipője orrát tanulmányozta. - Elnézést, nagyon fáj
még mindig. Megöregszem lassacskán, de nem tudom
elfelejteni, milyen is az, amikor az életünknél is jobban
szeretünk valakit. És most ... most pedig, lám még ez is. Most
Jerry. Mintha csak ő is ... - Mrs. Newman megcsóválta a fejét,
ismét előkerült a zsebkendő. - Bocsássanak meg.
- Mrs. Newman, célzott-e rá valaha is a fia, hogy
öngyilkosságot követ el?
- Ugyan, hát szokás ezt mondogatni? A férjem talán mondta? A
depresszió, ugye, normális emberi állapot. És ha valaki magába
fojtja a gondjait, lehet-e tudni, mire készül? Van-e fogalmuk,
uraim, mekkora fájdalmat kell éreznie az embernek, hogy akár
csak eszébe jusson is az öngyilkosság lehetősége? Ami engem
illet, ekkora fájdalmat el sem képzelhetek. Az életösztön, ugye,
annyira erős; egyszerűen nem megy a fejembe, hogy valaki ... -
Elakadt a szava, megcsóválta a fejét. - Nem megy a fejembe, na.
- Mrs. Newman, úgy gondolja, hogy a fia is öngyilkos lett?
- Nem tudom, mit gondoljak.
- Tudomása szerint voltak ellenségei?

45
 - Ha voltak, soha nem beszélt róluk.
- Nem kapott soha fenyegető leveleket vagy telefont?
- Erről inkább Anne-t kell megkérdezniök.
- Hogyan voltak meg ők ketten?
- Nem rosszul. Tekintve a tekintendőket.
- Azaz?
- Az italt. Mert az persze probléma volt. Tény, hogy nagyon
szerették egymást, amikor összeházasodtak - Jerrynek, tudják ez
volt a második házassága -, és Anne a körülményekhez képest
igazán csodálatosan viselkedett. Mondhatni, valóságos szent
volt az utolsó két esztendőben. Nagyon szeretem azt a lányt.
- És a fia első felesége? Jessica Herzog, ugye?
- Úgy van. Az a lányneve.
- Látta a válás óta?
- Nem. Pedig ő is kedves asszony, nem bántam volna, ha jóban
maradunk. De hát váláskor az ember, ugye, az övéihez húz
inkább, és ... sajnos megszakadt a kapcsolatunk. Kár érte.
- Mrs. Newman, tudomásunk szerint van egy másik fia is ...
- Igen, Jonathan.
- San Franciscóban, ugye?
- Ott.
- Ő milyen viszonyban volt Jerryvel?
- Nem rosszban, tekintve ezt a nagy távolságot. - Mrs.
Newman akkor egyenesen Carella szemébe nézett, és így szólt: -
Már megbocsásson, Mr. Carella, de a kérdései ... Azt gyanítja
netán, hogy valaki megölte a fiamat?
- Erőszakos halál esetén minden lehetőséget számba kell
vennünk.

46
 - Vagy úgy.
- Mam? - szólt egy hang. Mindnyájan az előszoba felé
fordultak, ahol Anne Newman abban a pillanatban húzta ki a
kulcsot a zárból. Fekete-fehér csíkos blézert viselt, fehér
pamutpuloverrel és fekete szoknyával. Mint előző nap, most is
meglepően frissnek látszott: Carella meg is irigyelte
vegetatívumát, amely ilyen pompásan alkalmazkodik a
hőséghez. Anne Newman letette a hallban a kulcsot, és kezét
nyújtva lépett be a nappaliba.
- Elnézést a késésért - fogott kezet Carellával, majd Klinggel. -
Rengeteg intéznivalóm volt. Nem innának valamit? Mama,
megkínálta már az urakat? Egy kis üdítőt talán? Egy csésze
jeges teát?
- Semmit, köszönöm - mondta Carella.
- Köszönöm, asszonyom - rázta meg a fejét Kling.
- Ha nem bánják, én azért innék egy gint tonikkal. Mama,
elkészítené, amig én beszélek az urakkal?
- Hogyne, kedveském - állt fel azonnal Mrs. Newman.
- Nos, mire kíváncsiak? - kérdezte Anne. - Pokoli ez a hőség,
nem? Elég hűvös van idebent?
- Nagyon is kellemes, köszönjük - mondta Carella. - Mrs.
Newman, Kling nyomozó nemrég beszélt a rendőrorvossal.
Nincs ellene kifogása, ha feltesz önnek néhány kérdést?
- Csak tessék - fordult Kling felé az asszony. - Mit találtak?
- A halált minden kétséget kizáróan Seconal-túladagolás okozta
- mondta Kling.
- Ó.
- Mrs. Newman, receptre kiadott üvegcsét találtunk ...

47
 - Annak kellett lennie, igen - mondta Anne.
- ... a fürdőszoba padlóján - fejezte be Kling a mondatot. - Csak
egyetlen Seconal-kapszula volt benne.
- Egy? Te jó isten! Harminc volt, amikor elutaztam
Kaliforniába!
- Eszerint egyet sem vett be azóta, hogy július 29-én átvette a
gyógy ...
- Nem. Maradt még vagy hat a múlt haviból, azt vittem
magammal Kaliforniába.
- Az orvosa rendszeresen ír fel önnek Seconalt? Brolin doktor,
ugyebár?
- James Brolin, igen. Rossz alvó vagyok, és ami altatót recept
nélkül kapni, az nem sokat használt. Dr. Brolin úgy vélte,
veszélytelen, ha felírja ezt a barbiturátot.
- Mióta szedi a Seconalt? - kérdezte Kling.
- Azóta, hogy ... egyszóval évek óta.
- Mióta is, Mrs. Newman?
- Azóta, hogy Jerry olyan erősen kezdett inni. Alkoholistával
bizony nehéz együtt élni.
- Minden este vett be a gyógyszerből?
- Nem. Nem minden este.
- Többször ismételhető receptje van?
- Nem. Ebben az államban tiltja a törvény. Túl sok ismételhető
recept jutott rossz kezekbe.
Kling érezte, tudatlanságon kapták, mindazonáltal
rendületlenül folytatta:
- Brolin doktor tehát új receptet ír minden hónapban?
- Néha ritkábban, attól függően, mennyi gyógyszerem maradt.

48
 - És kevés volt már, amikor Kaliforniába indult.
- Úgy van. Mint mondtam, hat vagy hét kapszulám maradt. És
az a fajta vagyok, aki szereti kézben tartani a dolgokat.
Igyekszem elrendezni az ügyeimet, mielőtt bárhova mennék.
Ezért kértem új receptet az orvosomtól.
- Gyakran van távol?
- Nem mondhatnám. A szakmai kiállításokra azonban mindig
elmegyek. A chicagóit például soha el nem mulasztom, és hát
ez a Los Angeles-i is nagyon jónak igérkezett.
- Mrs. Newman, a boncolási jegyzőkönyv szerint a férje
intoxikált állapotban volt a halála pillanatában. Amikor ön ...
- Ez, látja nem lep meg - vágott közbe Anne.
- Amikor beszélt vele kedden, szintén részegnek tűnt?
- Néha nehéz megítélni. Gyakran huzamos ivászatok után is
szinte teljesen józannak látszott.
- Józannak tűnt aznap is, amikor beszélgettek?
- Hogy is mondjam ... normálisnak tűnt. Nyomott hangulatban
volt, de normális. De hiszen a depresszió szinte már normális
állapota volt az utolsó hónapokban.
- Beszélt-e valaha önnek öngyilkosságról?
- Hát ... igen, bár ezt nem szivesen ismerem be. Még
félreértenék.
- Hogyhogy?
- Azt kérdeznék magukban, miért hagytam ott, miért repültem
Kaliforniába, amikor tudtam, milyen lelkiállapotban van.
- Miért? Milyen lelkiállapotban volt?
- Azt mondta ... azt mondta, elege van.
- Miből?

49
 - Mindenből. Az életből.
- Mikor volt ez?
- Az utazásom előtti nap.
- Csütörtökön eszerint ...
- Akkor. Csütörtök este.
- Július 31-én.
- Igen.
- Azt mondta önnek, elege van az életből?
- Részeg volt persze ... és hát ... mondta ezt már nemegyszer
azelőtt is.
- Azt, hogy öngyilkos lesz?
- Nem éppen ezekkel a szavakkal.
- Hanem?
- Azt mondta, igaza volt az apjának.
- Mennyiben?
- Az öngyilkosságára célzott. Jerry apja két évvel ezelőtt
megölte magát.

Mrs. Newman ekkor érkezett vissza a konyhából, talpas pohárral

a kezében, a gines tonik tetején citromkarika úszott. Hallotta
menye utolsó szavait, s így szólt:
- Elmondtam már az uraknak, kedveském. Tessék.
- Köszönöm - vette át Anne a poharat, és megkérdezte a
detektíveket: - Nem gondolták meg magukat?
- Szolgálatban vagyunk, asszonyom - felelte Kling.
- Hja, persze. Hát akkor, egészségükre - mondta, s kortyolt
egyet az italból. - De jólesik - jegyezte meg. - Elviselhetetlen a
hőség, nem?

50
 - A hőségről jut eszembe - szólt Carella -, lenne néhány
kérdésem a lakásuk légkondicionálásáról.
- A légkondicionálásról? - kérdezte Anne; meglepettnek
látszott.
- Úgy van. Nyílván önnek is feltűnt, mekkora hőség volt a
lakásban ...
- Hogyne.
- Csukva volt minden ablak, a légkondicionáló kikapcsolva,
úgyhogy eltünődtem ...
- Rengeteg bajunk volt a légkondicionálóval - ivott egy újabb
kortyot Anne.
- Baj volt vele?
- Örökké javíttatni kellett.
- Asszonyom, a szerkezet kifogástalanul működött. Tudom,
mert én magam kapcsoltam be, amikor a laboránsaink végeztek
a munkájukkal. Éppen az az érdekes, hogy ki volt kapcsolva.
Arra lennék kíváncsi, ki volt-e kapcsolva péntek reggel is,
amikor ön elutazott.
- Nem is tudom - felelte Anne. - Mindenesetre elég hűvös volt
a lakás. Így hát meg sem néztem, hogy be van-e kapcsolva a
légkondicionáló.
- De a lakás, ugye, hűvösnek tűnt?
- Igen. Határozottan.
- Csütörtök este, amikor először beszéltek telefonon, nem
említette a férje, hogy meleg van?
- Azt mondta, napközben 36 fokra emelkedett a hőmérséklet.

51
 - De azt ugye nem mondta, hogy szokatlanul meleg lett volna a
lakásban? Nem mondta, hogy rossz a légkondicionáló? Nem
célzott semmi ilyesmire?
- Nem.
- Vagy hogy ott járt volna a szerelő?
- Nem.
- Tudja, azt szeretném kideríteni, miért volt kikapcsolva a
szerkezet. Ha valaki nyúlt hozzá, lehet, hogy véletlenül hagyta
kikapcsolva.
- Nem tudom. Jerry nem szólt róla, hogy ott járt volna a
szerelő.
- No igen - mondta Carella. - Bert?
- Egy-két kérdést még, aztán nem zavarjuk tovább - mondta
Kling. Sajnálom, hogy ennyi idejét kell ránk vesztegetnie.
- Nem számít - mondta az asszony.
- Elmondaná, miről beszélgettek az elutazása előtti estén?
- Részletekre nem emlékszem. Nem tudhattam, hogy ilyen
jelentősége lesz.
- Csak annyit, amennyire emlékszik.
- Hát, Jerry elég részeg volt, és újra előjött a szokásos
panaszával, hogy hát micsoda gyenge művész ő az apjához
képest. Tudják, Jerry könyvillusztrátor volt, az apja pedig neves
festőművész, és Jerry úgy érezte, soha fel nem nő az apjához.
Bálványozta az apját ... Nem igaz, Mama?
- De igen - mondta tömören Mrs. Newman.
- Úgy éreztem néha, hogy Jerry minden tekintetben az apjához
akar hasonlítani. A történtek után most már úgy látom,
komolyabban kellett volna vennem ezt az örökös fenyegetőzést

52
az öngyilkossággal. De hát nem vettem komolyan. Amikor
rákezdte, hogy mennyire értelmetlen az egész, én ... szégyellem
bevallani, de én bizony beléfojtottam a szót. Éjfélre járt, hosszú
út előtt álltam, ki akartam aludni magam. Megbeszéljük majd,
ha hazajöttem, mondtam. Nem tudhattam, hogy másnap
reggelinél látom utoljára.
- No és milyen volt a férje? A reggelinél mármint.
- Másnapos.
- Mrs. Newman, tudta a férje, hogy ön Seconalt szed?
- Tudta.
- Tudta azt is, hol tartja a gyógyszert?
- Minden gyógyszerünk a fürdőszobaszekrényben volt.
- A Seconal is?
- Az is.
- Oda tette a kiváltott új receptet is?
- Igen.
- Meg az üvegcsét a harminc kapszulával?
- Oda.
- Mikor tette oda?
- Aznap, amikor kiváltottam.
- Július 29-én, igaz?
- Akkor.
- Tudta ezt a férje is? Tudta, hogy ön a fürdőszobaszekrénybe
tette az új Seconalt?
- Gondolom, tudta.
- Köszönöm szépen. Steve, van még valami?

53
 - Készen vagyunk - felelte Carella. Hölgyeim, köszönjük a
türelmüket. Elnézést, amiért így betolakodtunk, igazán nagyon
kedvesek voltak.
- Kérem - mondta Mrs. Newman.
- Ugye, értesítenek bennünket? - mondta Anne.
A folyosón, amig a felvonóra vártak, Kling megkérdezte: - Mi
a véleményed?
- Nem is tudom - felelte Carella. - Meg kell kérdeznünk a
Beverly Wilshire-t, milyen sokáig beszélt Anne kedd este a
férjével. Ennek alapján talán meghatározhatjuk a halál
időpontját.
- És attól okosabbak leszünk?
- Ki tudja? - vont vállat Carella. Hanem az a hőség abban a
nyavalyás lakásban, az nem hagy nyugodni. Hát téged?
- Engem sem.
Már majdnem fél hat volt. Kint a járdán elbúcsúzkodtak.
Carella elment a kocsijához, Kling pedig elgyalogolt a sarki
újságosbódéhoz, és metrón ment haza a feleségéhez,
Augustához.

A hűtőszekrény ajtaján, mágnessel odafogatva, egy cédula:

Bert -
Hatig vártalak, aztán elmentem Biancáék bulijára. Lehet,
hogy később elugrunk valahova vacsorázni, úgyhogy tíz körül
jövök meg. A frizsiben találsz ennivalót.

Csók A.

54
 Augusta azonban nem sokkal tizenegy előtt ért csak haza.
Bert a tévéhiradót nézte, amikor Augusta hazajött. Halványzöld,
ritka szövésű selyemsifon kezeslábas volt rajta, mély kivágása
szinte meztelenül hagyta a mellét. A ruha szinte csodásan emelte
ki Augusta bronzvörös haját, amely oldalt fésülve, szabadon
hagyta egyik fükét. A smaragdköves fülbevaló kihangsúlyozta a
dzsungelzöld szempárt, amely sötétebb árnyalatban a ruha szinét
visszhangozta. Klingnek, mint mindig, most is elakadt a
lélegzete az asszony tökéletes szépsége láttán. Ez történt vele
elsőízben is, amikor meglátta Augustát a Richardson Drive-i
kirabolt lakásban. Augusta hazatérve egy sítúráról kifosztva
találta lakását; Klingnek soha nem volt síléc a lábán, mindig is
azt hitte, ez a sport csak a nagyon gazdagoknak való. Most már,
úgy hitte, ők is nagyon gazdagok. Csak éppen az volt a bökkenő,
hogy ezt a gazdaságot soha, egy percig sem tudta a magáénak
érezni.
- Szia, édesem - kiáltotta Augusta a lakásajtóból, kihúzta a
kulcsot a zárból, és odalépett Klinghez, aki a tévé előtt ült, egy
doboz langyos sörrel a kezében. Augusta futó csókot lehelt a
férfi feje búbjára, és így szólt: - Kimegyek pisilni, el ne szaladj
addig.
A képernyőn a hírmagyarázó a legfrisebb közép-keleti bajokat
részletezte. Örökké baj van a Közép-Keleten. Kling néha arra
gondolt, Közép-Keletet a kormány találta ki, olyasformán,
ahogy Orwell könyvében is a Nagy Testvér találta ki a háborút.
Ha az emberek feje nem lenne tele a Közép-Kelettel, többet
aggódnának a munkanélküliség, az infláció, az utcai bűnözés, a
faji ellentétek, a magas körök korrupciója meg a cecelegyek

55
miatt. Kling belekortyolt a sörébe. A tv előtt vacsorázott,
olaszos borjúsültet evett almaszeletekkel, borsót fűszeres
mártásban és citromos süteményt. Elfogyasztott három doboz
sört is, most tartott a negyediknél. A felolvasztott húsnak pocsék
íze volt. Kling, nagydarab ember lévén, máris újra éhes lett.
Hallotta a WC tartály zubogását, aztán a hálószobaszekrény
ajtaja nyikordult. Kling várt.
Augusta övvel megkötött, bő fekete nylonpongyolában lépett
be a nappaliba. A haja lazán omlott az arcába. Mezitláb volt. A
tv hírmagyarázója tovább duruzsolt.
- Ezt nézed? - kérdezte Augusta.
- Ühüm.
- Mért nem kapcsolod ki? - mondta az asszony, és meg sem
várva Kling válaszát, a készülékhez lépett, és kikapcsolta. Csönd
lett. - Na, ma is kutya meleg nap volt, igaz? Te hogy bírtad?
- Csak-csak - dörmögte Kling.
- Mikor értél haza?
- Hat után pár perccel.
- Elfelejtetted, hogy Biancához megyünk?
- Rázós ügyünk volt odabent.
- Mikor nincs nektek rázós ügyetek? - mondta mosolyogva
Augusta.
Kling elnézte, ahogy az asszony leült a szőnyegre a tv sötét
képernyője elé, s kinyújtott lábbal, széthajtott pongyolával
hozzákezdett rendszeres esti hasizomgyakorlatához. Tarkóján
összekulcsolt kezekkel felült, lefeküdt, felült, lefeküdt.
- El kellett mennünk kikérdezni azt a hölgyet - mondta Kling.
- Megmondtam reggel, hogy Biancához megyünk.

56
 - Tudom, de Steve még ma délután túl akart lenni az interjún.
- Az első huszonnégy óra a legfontosabb - fújta Augusta, mint
aki leckét mond fel.
- Úgy is van. Na és milyen volt a buli?
- Klassz.
- Még mindig azzal a fotóssal él, na, hogy is hívják?
- Andy Hastings. A legjelentősebb amerikai divatfotós.
- Mindig összekeverem őket - jegyezte meg Kling.
- Andy az a fekete hajú, kék szemű.
- Aha, és azt a kopaszt meg hogy hívják?
- Lamont.
- Persze. Akinek karika van a bal fülében. Ő is ott volt?
- Mindenki ott volt. Csak a férjem nem.
- Hja, nekem kenyeret kell keresni.
- Délután négy után már nem kellett volna keresned.
- Ha valaki meghal Seconal-mérgezésben, nem lehet hetekig
várni.
- Legfontosabb az első huszonnégy óra, mi? - mondta újra
Augusta, égnek emelve a szemét.
- Bezony.
- Én is úgy tudom.
- Nem bánod, ha mégis bekapcsolom? - kérdezte Kling. -
Kíváncsi vagyok az időjárásra.
Az asszony nem felelt. Az oldalára gurult, és lassan,
módszeresen emelgetni kezdte egyik lábát. Kling letette a
sörösdobozt, feltápászkodott a bőr karosszékből, és bekapcsolta
a tévét. Mikor visszafordult, az asszony ágyékán egy pillanatra
megvillant a vörösesbarna szőr; aztán Augusta összezárta a

57
lábait, majd újra széttárta, újabb villanás, s a két szép láb ismét
összezárult. Kling nehézkesen visszaült, felvette a sörösdobozt.
Az időjárás-jelentést egy csinos barna nő olvasta be: hülyén
mosolyogva elévődött egy darabig a műsorszerkesztővel, majd
végül közölte, hogy enyhülésre semmi kilátás, a holnapi
hőmérséklet 36-37 fok körül lesz (“Ez, ugyebár, a normális
testhőmérséklet?”, kérdezte a szerkesztő. “Harminchat-hat?”), a
páratartalom kb 64 százalék, a légszennyezettségi mutató
továbbra sem kielégítő.

- És még mi újság? - kérdezte fel-le mozgó lábakkal Augusta a

képernyőt.
- Mary Trovaro sportösszefoglalója következik - mondta be a
szerkesztő.
- Na, most aztán hallgathatjuk, mit csinált ma az összes
baseballcsapat - sóhajtott Augusta. Te, Bert, mi lenne, ha
kikapcsolnád?
- Érdekel a baseball - mondta Kling. - Hova mentetek a parti
után?
- Egy kínai lebujba a Boone Streeten.
- Na és jó volt?
- Szo-szo.
- Hányan voltatok?
- Vagy tizenketten. Tizenegyen, pontosabban. A te széked üres
volt.
- Azt mondtad, a Boone Streeten?
- Igen.
- Chinatownban?

58
 - Ott.
- Olyan messze?
- Bianca a Quarterben lakik, hisz tudod.
- Ja, persze.
Minden amerikai sportriporter ugyanahhoz a fodrászhoz jár.
Kling régebben azt hitte, ez a speciális hajviselet az országnak
csak ebben a részében dívik, ám egyszer, amikor Miamiban járt
kiadatási paranccsal, az ottani sporttudósítónak is olyan volt a
frizurája, mintha bilit tettek volna a fejére, és azt nyírták volna
körül. Kling már arra gondolt, hogy minden amerikai
sporttudósító kopasz, és parókát hord. Mostanában Meyer
Meyer is folyton azt emlegeti, hogy vesz egy parókát. Kling
maga elé képzelt egy hajas Meyert. A haj elrontaná Meyer
hitelességét. Augusta időközben áttért a fekvőtámaszra.
Huszonötöt csinált minden este. Miközben a tévében a
baseballeredményeket sorolták, Kling figyelte az asszony fel-le
járó, kemény fenekét a nylonköntös alatt, s öntudatlanul vele
számolt. Augusta abbahagyta, amikor Kling még csak
huszonháromnál tartott: kettőt bizonyára elszalasztott valahogy
a férfi. Kling felállt, kikapcsolta a készüléket.
- Ah, ez az áldott csend - mondta Augusta.
- Mikor lett vége Bianca partijának?
Augusta talpra állt.
- Kérsz egy kis kávét? - kérdezte.
- Nem tudnék aludni tőle.
- Hányra mész holnap?
- Szabadnapos leszek.
- Halleluja! Biztos, hogy nem kérsz?

59
 - Biztos.
- Én azért iszom egy keveset - indult az asszony a konyha felé.
- Mit is mondtál, hánykor?
- Mit hánykor?
- Lett vége a partinak.
Augusta visszafordult: - Biancánál?
- Igen.
- Fél nyolc körül.
- És átmentetek Chinatownba, igaz?
- Át.
- Taxival, vagy hogy?
- Volt, aki taxival. Engem elvittek kocsin.
- Kicsoda?
- Santessonék. Nem ismered őket - mondta Augusta, és azzal
hátat fordítva, kiment a konyhába.
Kling hallotta, hogyan matat Augusta odakint, hogyan veszi
elő a konyhaszekrényből a kávés bádogdobozt, nyit ki egy
fiókot, s teszi át zajosan a kávéfőzőt a tűzhelyről a
konyhaszekrény asztallapjára. Tudta, meg kellene beszélni a
dolgot, s abbahagyni ezt a detektívesdit, ezt az ostoba
faggatózást, hogy hol járt, mikor ért oda, kivel volt: egyenesen
rá kellene kérdezni, megbeszélni, a fene egye meg, úgy, ahogy
megigérte Carellának. Úgy is lesz, mondta magában, belevág,
amint Augusta bejön a konyhából, megkérdezi, van-e valakije.
És lehet, hogy elveszítem, tette hozzá magában. Augusta közben
átment a fürdőszobába. Nyílt és csukódott a fürdőszobaszekrény
ajtaja. Augusta sokáig elidőzött a fürdőben. Amikor végre
előkerült, visszament a konyhába, kitöltötte a kávét, majd

60
csészével a kezében bejött a nappaliba, törökülésben a
szőnyegre telepedett, és belekortyolt a kávéba.
Na most, mondta magában Kling.
Ránézett Augustára.
- Mikor mentél el az étteremből? - kérdezte.
- Mi ez? - kérdezte vissza Augusta.
- Hogyhogy? - mondta gyorsuló szívveréssel Kling.
- Azt kérdezem, hogy mi ez? ... Hánykor mentem el Biancától,
hánykor az étteremből - mire akarsz kilyukadni?
- Csak kíváncsi vagyok.
- Uuúgy, szóval kíváncsi vagy? Foglalkozási ártalom netán?
Aki kíváncsi, hamar megöregszik, Bert.
- Csakugyan? Na ne mondd ...
- Ha olyan rettentően érdekel, mikor értem ide vagy oda,
máskor leszel szíves velem jönni, ahelyett hogy pirulák után
szaladgálnál városszerte, igen?!
- Pirulák? ...
- Seconal, nem te mondtad, hogy ...
- Kapszulák.
- Fütyülök rá, hogy micsodák. Biancától hét óra huszonkét perc
tizennégy másodperckor indultam el, érted? Beültem egy fekete
Buick Regalba, a rendszáma ...
- Jól van, jól van ...
- ...a rendszáma nulla nulla hét, fantasztikus egy rendszám,
Bertikém, tulajdonosa, egyben üzemben tartója bizonyos Philip
Santesson, művészeti vezető a ...
- Jól van, mondtam már. Elég legyen.

61
 - ...Winston, Loeb and Fields cégnél, velünk volt fentemlített
neje, June Santesson, s a gyanús járművel Chinatownba
hajtottunk, ahol is csatlakoztunk a parti többi tagjához az Ah
Wong’s nevű étteremben. Az alábbi vacsorát rendeltük ...
- Fogd be a szád, Gussie!
- Te fogd be, a szentségit neki! Tíz óra harminckor hagytam el
azt a kurva éttermet, taxit fogtam az Aqueduct Streeten, és
hazahajtottam szerető férjemhez, aki kínvallatásba kezdett,
alighogy beléptem az ajtón! - üvöltötte Augusta, miközben
vadul a lakásajtóra mutatott. - Mi a fene ez, Bert? Ha van valami
a bögyödben, rajta, ki vele. Ha nem, fogd be a szád! Elegem van
ebből a rabló-pandúrosból!
- Nekem is.
- Akkor meg mi ez?
- Semmi - mondta Bert.
- Szóltam neked az összejöveteleimről, megmondtam, hogy
mindkettőnket ...
- Tudom, hogy te most ...
- ...várnak hatra, fél hétre.
- Tudom, tudom jól van, na.
- Na, azért - sóhajtotta az asszony hirtelen megnyugodva:
kiadta a mérgét.
- Ne haragudj - mondta Kling.
- Szeretkezni akartam veled - mondta lágyan Augusta. - Azzal
jöttem haza, hogy szeretkezni akarok veled.
- Sajnálom, kedves.
- És ahelyett ...

62
 - Ne haragudj. - Kling habozott, aztán megkockáztatta: - Azért
még szeretkezhetünk.
- Nem - felelte Augusta. - Nem lehet.
- Miért ... nem?
- Megjött a menstruációm.
Kling ránézett. Hirtelen megértette, hogy egy szó sem igaz
Bianca bulijából, a Santesson-ékkal való autókázásból, a kínai
vacsorából meg a hazataxizásból; tudta, Augusta azzal az
elkeseredett szemtelenséggel hazudik, mint a gyilkos, akit
füstölgő pisztollyal a kezében kaptak rajta.
- Hát jó - mondta -, majd máskor. És azzal felállt, és újra
bekapcsolta a televiziót.

Ha a testület minden hekusa egyszerre lenne szabadnapos, senki

sem vigyázna az utcán, és a gonosztevők szabadon
garázdálkodnának. Ez csak logikus, nem? Ezért van az, hogy a
hekusok külön-külön, váltakozó beosztással kapják meg a
szabadnapjaikat, és így Kling két egymást követő szabadnapja
nem esett egybe Carella szabadnapjaival. A rendőrségi
szolgálati beosztás olyanformán fest, mint egy Holt-tengerből
kihalászott tekercs. Az éjszakai ügyelet csak tovább bonyolítja
az amúgy is kusza ábrát. Az éjszakai ügyelet mintha szanszkrit
nyelven írt lábjegyzet lenne a táblázathoz. Meglepő, hogy a
hekusok, ha csak egy futó pillantást vetnek is rá, máris azonnal
tudják, mikor lesznek szabadnaposak egy adott hónapban.
Rendkívüli szerencsének számít, ha valakinek szombat-
vasárnapra esik a két szabadnapja, mint minden más normális
emberi lénynek. Ez havonként csak egyszer fordulhat elő. Ezen

63
a héten Kling hétfőn és kedden volt szabadnapos, és most,
vasárnap, ismét szabad volt. Szabad volt Augusta is,
meglátogatta tehát Consuela Herrera nevű kollegináját, aki
májgyulladást kapott, s jelenleg a Physician’s Pavilionban, a
város legfényűzőbb szanatóriumában kókadozott. Kling nem
bánta, amúgy is dolgozni akart.
Nyomozni akart, ámde ennek a nyomozásnak semmi köze
sem volt a 87-es körzet ügyeihez.
Amint a felesége kitette a lábát a lakásból, fellapozta az isolai
telefonkönyvben az Ah Wong’s étterem címét. Klingen
farmernadrág volt, mokasszin és kék polóing, a hátán a
tizenhármas számmal: emlék a testület baseballbajnokságáról,
ahol Kling a 87-es körzet második basemanjeként szerepelt.
Kiment az utcára, leintett egy taxit, és a taxisofőrnek bemondta
a címet: Boone Street 41., Chinatown. Amikor a sofőr lecsapta a
taxiórát, Kling a karórájára pillantott. Pontosan tizenegy perccel
múlt dél.
- Dög meleg van, mi? - mondta a taxis.
Kling elfintorodott.
- Aszondják, ilyen lesz egész héten - folytatta a taxis.
- Csak nem?
- Az egész kurva héten. Tudja, hol a nejem, meg a srácaim? A
tengerparton. Ott vannak. Én meg tudja, hol vagyok? Ebben a
kurva tragacsban. Itt vagyok.
- Hát igen - mondta Kling.
A vasárnapi forgalom - különösen egy augusztusi vasárnapon,
amikor azok, akik nem nyaralnak valahol, persze hogy a
tengerparton vannak, mint a taxis családja - olyan gyér volt,

64
hogy szinte nem is létezett. Augusta azt mondta az este, hogy
autóval fél óra alatt értek oda az Ah Wong’shoz; fél tizenegykor
hagyta ott a vendéglőt, és tizenegykor ért haza. Igaz, tegnap
szombat volt, a forgalom ilyenkor a legsűrűbb, az utcák tele
mulatozókkal és forgalmi dugókkal; Kling úgy gondolta, hogy
ahhoz az időhöz, amit most mért, nyugodtan hozzátehet még tíz-
tizenöt percet.
Kling órája tizenkét óra huszonhat percet mutatott, amikor a
taxi megállt a vendéglő előtt. Negyedóráig tartott az út. Idáig
tehát rendben: megtörténhetett, hogy Augusta fél órát autózott
tegnap este. Másfelől Augusta (a pasassal vagy nélküle) az idén
feltehetőleg legalább tucatszor taxizott már át Chinatownba és
vissza, és így pontosan tudja, mennyi időbe telik, így tehát
eszébe sem juthatott, hogy hozzáadjon még tíz percet csak azért,
mert szombat este volt.
Kling kifizette a taxist, borravalót is adott neki, s aztán
megindult a vendéglő bejárata felé.
Az Ah Wong’s egy kínai olcsóüzlet meg a chinatowni körzeti
őrszoba közé volt beékelve. Ez volt a város egyik legrégebbi
rendőrségi körzete, ebben az évben ünnepli a századik
évfordulóját. Kling kisértést érzett, hogy beugorjon egy percre, s
üdvözölje Frank Rileyt, akivel együtt végzett a
rendőrakadémián, s aki most már másodosztályú nyomozóként
tevékenykedik az ósdi épület első emeletén levő
nyomozószobában. Kling végülis az utcán maradt, elácsorgott
egy percig az étterem előtt, nézegette az utcát, s megpróbálta
elképzelni, milyen is lehetett az tegnap, amikor Augusta -
állítólag - itt járt.

65
 A házak között szabálytalan térközökben kifeszítve kínai
betűs selyemzászlók lógtak élettelenül a nyomott levegőben; az
utca zsúfolva volt az Ah Wong’shoz hasonló vendéglőkkel:
neon cégtábláik vakon pislogtak a verőfényben. Tegnap este
bezzeg narancs, kék, zöld szinekben pompáztak. Az utca szinte
teljesen néptelen volt, a vendéglők csordultig teli
szemétládáinak tartalma kiszóródott a járdára, a ládák mellett
zöld nylonzsákok sorakoztak, mint megannyi testes őrszem. Az
Ah Wong’s alagsorába vezető lépcső korlátjához rendőrségi
robogó volt láncolva. Szép kis állapotok, gondolta kesernyésen
Kling: ebben a városban még a zsaruk is kénytelenek
megláncolni a motorjukat, még a tulajdon őrszobájuk előtt is.
Pedig a chinatowni körzet nem is volt “A” osztályú, mint a
87-es, vagy a város más, magas bűnözési arányú körzete. A
Nápolyi-szoros tartozott hozzá (a körzet olasz negyedét hívták
így) meg a város mérföld hosszú, lerobbant szálloda- és
kocsmasora (közismert nevén a Szőlőskert, célzásul a környék
csavargó alkoholistáira), valamint több, feketék és spanyol-
amerikaiak lakta enklávé, elsősorban a Governor James L.
Grady nevét viselő lakótelepen, a Dix folyó partján, a körzet
csücskében, ahol a Stem a Dallas Avenue-hoz kapcsolódik. Ez
idő tájt a legnagyobb bűntett az a zsarolási ügy volt, amelyet
kínai fiatalokból összeverődött bandák követtek el, amelyek
közül, mint mondják, többnek kapcsolatai voltak az öregebb
kínaiak vezette játékbarlangokkal. Ezekben az alagsori
helyiségekben a madzsong volt a legkedveltebb hazárdjáték. Ám
a suhancok, amint rájöttek, mekkora pénzek forognak a
játékasztaloknál, magasabb bért kezdtek követelni, törés-

66
zúzással fenyegetőzve, ha követelésüknek nem tesznek eleget. A
kártyabarlangok után megdolgozták az éttermeket és a boltokat
is, s ma már szervezett hatalmuk állandó rettegésben tartja a
környék becsületes kereskedőit.
Bordélyház, mint olyan, nem volt a körzetben, nem volt
masszázsszalón sem, pedig ez az üzletág az utóbbi tíz évben úgy
elburjánzott, mint a különféle nemi bajok. Utcai lotyó azonban
szép számmal akadt (igaz, egyik sem volt kínai), akik elsősorban
az Aqueduct és a Clancy utca közötti szakaszon vadásztak a
pasasokra. Megesett, hogy néhanapján egy-egy strici, hatalmát
nyomatékosítandó, összeszabdalt egy szép női mellet vagy egy
csínos arcocskát. Gyakori volt viszont, hogy egy olcsó kaland
után kajtató szabadnapos tüzoltót - vagy mást - megtámadtak,
kifosztottak és ott hagyták az állott húgytól és savanyú bortól
bűzlő mellékutcák egyikében. A Dallas Street-i dominikaiak és
Puerto Ricóiak vég nélküli ellenségeskedése is sok gondot
okozott a rendőrségnek, s mivel ebben a körzetben a High Street
belváros felöli szakaszán székelt a büntető-, a családjogi, a
kerületi és a városi bíróság, a szabálysértők állandó menete
vonult a törvény csarnokaihoz és vissza. Mindazonáltal a körzet
viszonylag békésnek volt mondható.
Riley, aki azelőtt a Riverheadben, a Tengeri Tigris körzetben
dolgozott (a körzet arról a hajóról kapta a nevét, amely állítólag
az első szállítmány Puerto Ricóit hozta ide San Juanból), új
munkáját “vidéki vakációnak” becézte, dacára annak, hogy évi
húsz emberölés és jócskán több betörés, rablás és minősített
tolvajlás fordul elő itt is. Riley hajdani körzetében ugyanis
fabatkát sem ért a magányos rendőrjárőr élete. A chinatowni

67
nem rendőrgyilkos körzet, mint a Tengeri Tigris vagy a hirhedt
Vale Street-i. Bűnözési arányszáma még a 87. körzeténél is
alacsonyabb, bár az utóbbi körzetben a lakósság - hál’istennek -
még nem kapott rá a rendőrök megkövezésére. Kling azt
gondolta, meglehet, hogy szivesen dolgozna itt. Szerette a kínai
konyhát.
Amint belépett az étterembe, és orrát egzótikus illatár csapta
meg, rájött, mennyire éhes. Leült egy asztalhoz a fal mellett,
rendelt egy gint tonikkal meg egy vegyes tálat, amely rákból,
göngyölt tojásból, roston sült sovány bordából és nokedliből állt,
és aztán, mivel még nem lakott jól, kért egy moo-goo-gai tálat s
hozzá egy palack Heineken sört. Mikor visszajött megkérdezni,
parancsol-e egyebet is a kedves vendég, Kling fontolóra vette,
megmutassa-e a hekusbárcáját. Jobb, ha nem, döntötte el.
- Finom volt - mondta. A feleségem ajánlotta ezt az éttermet,
tegnap este itt vacsorázott a barátaival.
- Valóban? - mosolygott a pincér.
- Nagy társaság volt. Tizenkét ember.
- Aha, Miss Mercier társasága - bólintott a pincér.

Miss Mercier pedig nem más, mint Bianca Mercier; őt tették a

mult havi Harper's Bazaar címlapjára, fekete hajú, Nofretete-
arcú szépség, épp ezért a fajtáért vadulnak meg mostanában a
város divatlapszerkesztői.
- Úgy van - erősítette meg Kling.
- De nem tizenkettő. Csak tíz - mondta a kínai.
- Nem tizenegy? - kérdezte Kling.

68
 - Nem, tíz. Ez az egy nagy asztal - mutatott a pincér a terem
túlsó végében álló kerek aztalra. Tíz ember fér el. Tegnap este
csak tíz volt Miss Mercier társasága.
- A feleségem tizenegyet számolt.
- Csak tíz. Melyik volt feleség?
- A vörös hajú.
- Nuku vörös hajú.
- Vörös hajú, magas, zöld kezeslábasruhában.
- Nuku vörös hajú - csóválta meg a fejét a kínai. - Csupán
három hölgy. Miss Mercier, fekete, egy másik hölgy, fekete, és
egy hölgy sárga. Vörös hajú nuku.
- Maga szolgálta ki őket? - kérdezte Kling.
- Én vagyom Ah Wong - húzta ki magát büszkén a kínai. Miss
Mercier nagyon kedves vendég. Magam szolgálta ki este.
- Nyolc óra tájban, nem? Talán valamivel korábban - mondta
Kling.
- Rezerváció nyolc óra - bólintott Ah Wong. Tíz fő. Nuku
vörös.
- És mikor mentek el?
- Késő.
- Milyen későn?
- Vacsora megette, még ülte, és itta. Távoz tizenegy órakor.
- Tizenegy órakor - visszhangozta Kling. Augusta tizenegyre
ért haza. - Hát, köszönöm szépen. Igazán izlett.
- Jöjjön máskor is - búcsúzott Ah Wong.
Kling fizetett és távozott. A rendőrmotor eltűnt, de a lánc,
nagy lakattal lezárva, most is ott díszelgett a vasoszlopon. Kling
fontolgatta, átvágjon-e a városon, hogy megkérdezze a

69
Quarterben lakó Biancát, nála volt-e Augusta a vacsora előtti
koktélpartin. Nem érdemes, döntötte el hamar. Mellékes, hogy
fent volt-e Biancánál vagy sem. Délután hatkor indult el a
lakásból (ez állt legalábbis a hűtőgépre erősített üzeneten), és fél
nyolcig állítólag Biancánál volt. (“Hat óra, huszonkét perc,
tizennégy másodperckor mentem el Biancától, világos?”) Mit
számít másfél óra, amikor háromról kellene számot adnia, arról
a három óráról, ami a Biancától való állítólagos távozása és a
vendéglőből való hazaindulás között telt el. Három óra, gondolta
Kling, aki tudta, hogy Augusta három perc alatt képes eljutni az
orgazmusig.
Vett egy mély lélegzetet, és elindult az Aqueduct Street-i
metróállomás felé.

A kurva, aki felcsípte Hallorant egy kocsmában, a Playhouse

Square közelében, azt mondta, Minnesotából jött. Persze nem
odavalósi volt, hanem helybéli, a Calm’s Point-i negyedben
született, s ezt Halloran is megtudhatta volna egy perc alatt, ha
megfigyeli, hogyan töri kerékbe a lány a tisztességes angol
nyelvet. Csakhogy Halloran részeg volt, életében először, és így
simán bevette a lány meséjét. A lány minden reménybeli
kuncsaftjának azt mondta, hogy minnesotai, s tette ezt azóta,
hogy a minnesotai kurváknak oly nagy ingyenreklámot csap a
sajtó és a tévé. Minnesotainak lenni annyit tesz, hogy az ember
lánya tehetetlen áldozatként vergődik egy gonosz fekete strici
karmai között, s hogy maga volt a kicsattanó egészség és
ártatlanság, amig tönkre nem tette a gonosz nagyváros. A férfiak
“szakmai” szempontból szeretik szűznek tekinteni őket, és tény,

70
hogy az ártatlan küllemű minnesotai kurvák sztárok voltak
ebben a városban.
Kim - igazi nevén Louise Marschnek - tizenöt esztendős kora
óta volt szőke; ekkor történt, hogy szárnyai alá vette egy fehér
strici, aki elcsavarta a fejét a fantasztikus gazdaságról és
pompáról szóló meséivel, miközben háromdolláros, kommersz
hajszőkítő szert vett neki. Ugyancsak ő javasolta, hogy vegye fel
a Kim “művésznevet”. Fantasztikus, mennyire hasonlítasz Kim
Novakra, mondta Louise-nak, és Louise, az új, szőke hajával,
csakugyan azt hitte, hogy hasonlít Kim Novakra, csak éppen a
melle kisebb. Körülbelül egy éve, amióta minnesotainak mondta
magát, alul is szőkítőszert használt, hogy ezzel is hangsúlyozza
ártatlan parasztlány mivoltát. Amikor letelepedett Halloran
mellé a kocsmában, ezek voltak az első szavai: - Szia, Kim
vagyok a minnesotai Duluthból. - Halvány fogalma sem volt,
hogy hol van Duluth, de még azt sem tudta, Minnesotát merre
kell keresni a térképen. Nem tudta azonban Halloran sem, így
hát egálban voltak.
A férfi mellett ülve Kim azt gondolta, mennyire meg lehet
hatva ez a pasas, hogy Kim Novak kiköpött mása a combjára
teszi szétterpesztett ujjait, és megkérdi: - Összedobunk egy
partit? - Halloran délben kezdett inni, ekkor nyithatnak ugyanis
a város kocsmái, mivelhogy ekkor jönnek ki az emberek a
templomból (és indulnak egyenest a kocsmák felé), és fél
kettőre, mire a lány leült melléje, már három szódás whisky volt
benne, és az igazat megvallva, enyhe rosszullét kerülgette.
Halloran ír volt, és az írek nagyivók hírében állnak, csakhogy
Halloran nagyapját fiatalon elvitte a májzsugor, és így apja egy

71
kortyot sem ivott egész életében, és hülyére verte volna
Hallorant, ha csak egy pohár sört lát meg a kezében. Halloran
épp csak annyira volt észnél, hogy felmérje, a lány, aki ott ül
mellette, és a keze oly közel van az ágyékához, tizenhét-
tizennyolc éves; részegségében azonban azt gondolta, éppolyan
ez a lány, mint a felesége volt fiatal korában, vagy mint
amilyennek Moirát, a lányát látta tegnap, amikor oly csúfosan
kiadta az útját. Következésképp azt mondta: - Hogy tehettél
ilyet, Moira?
- Menjünk, dobjunk össze egy partit, jó? - súgta a fülébe a
lány, és a kezét még feljebb csúsztatta.
Halloran tizenkét évet ült, és még ha józan, és pontosan
megérti a szavakat, akkor sem tudta volna, miről van szó.
Némán bólintott.
- Oké? - mondta a lány. Akkor menjünk, oké? Fizesd ki a piád,
és induljunk.
- Jó - mondta Halloran, ismét bólintott, levéltárcájából
előhalászott egy tízdollárost, és kitette a pultra. Kim észrevette,
hogy a tárca zöld hasú bankóktól duzzadozik. Látta azt is, hogy
a pasas elég rendesen kiütötte magát: ha ügyes lesz, gondolta,
ezzel a nagy maflával be is fejezheti a délutáni műszakot. A
levéltárcában lapuló pénz, leszámítva a tízdollárost, összesen
százhatvan dollárt tett ki, ennyit kapott kölcsön egy régi
barátjától, akivel hajdan együtt dolgozott a telefontársaságnál.
Amig meg nem történt a baj, Halloran a legjobb vonalszerelők
egyike volt. Feltápászkodott a székről, a lány nyomban
belekarolt. Együtt léptek ki a légkondicionált bárból a délutáni
hőségtől fuldokló utcára.

72
 Mire a szálló elé értek a Lassiter Street egyik
mellékutcájában, Halloran rájött, hogy nem a lánya, Moira a nő,
és nem is a felesége, Josie, de hisz az semmiképp nem is
lehetne, Josie jó ideje halott, ő maga csapta agyon egy fejszével,
tizenkét éve immár. Rájött arra is, hogy a lány egy kurva, de azt
sem bánta. Na és, mondta magában. Rég nem volt már nővel. A
börtönben a fiatal srácok voltak az asszonyok. Az ember rálép
szép gyöngéden a srác torkára, hogy ne nyikkanhasson, és
megmondja, mit akar. Ha a srác megteszi, jó, ha nem,
megnézheti a csinos kis pofáját. Ha pedig panaszra megy a
fősmasszerhoz, előbb-utóbb elkapja valahol az ember - vannak
alkalmas helyek a börtönben - , és akkor egy tucat férfi megy
végig rajta. Attól kezdve aztán örökre miénk a srác, ott kullog a
nyomunkban, a lábunkat is megborotválja, ha az a kívánságunk,
és ha kedvünk szottyan, csöcsöket festhetünk a hátára, így megy
ez. Ha nem harapsz, téged harapnak meg. Ha nem tudod leülni,
miért kellett elkövetni?
- Itt laksz? - kérdezte Halloran.
- Dehogy, csak egy szobát bérelek itt - mondta Kim.
- Mibe fog ez nekem kerülni?
- Majd megbeszéljük odafenn, jó? - mondta a lány, és
rákacsintott a recepciósra, amikor átvette tőle a kulcsot.
A szoba a harmadik emeleten volt, koszos kis kuckó, akár a
Castleview egy cellája, ágy a falnál, poros reluxa az egy szem
ablakon, összekaristolt komód a másik falnál. A WC ajtaja
tárva-nyitva, a kagylóba beleszáradt valakinek az okádéka.
Halloran becsukta a mellékhelyiség ajtaját, aztán felhúzta a
reluxát, és kinézett az utcára. Odalent az emberek mintha lasított

73
felvételen mozogtak volna: mindenki takarékoskodott az
energiáival ebben a pokoli melegben. Halloran kinyitotta az
ablakot. Amikor megfordult, a lány már az ágyon ült.
- Mit is mondtál, hogy hívnak? - kérdezte a férfi.
- Kim.
- Aha.
- Nem tetszik a nevem? - kérdezte mosolyogva a lány.
- Dehogynem.
- Mit gondolsz, hasonlítok Kim Novakra?
- Most, hogy mondod ... - Annyira hasonlított Kim Novakra,
mint Halloran.
- Azt mondják, hajszálra olyan vagyok.
- Tényleg. Szóval, mibe kerül? - kérdezte Halloran megint.
- Mit szólnál ötven dolcsihoz?
- Mit szólnál, ha visszamennénk a kocsmába?
- Negyven.
- Huszonöt.
- Na jó - mondta a lány, még egyre mosolyogva. A tárcában
látott bankókra gondolt. - De előre kérem, nem haragszol? Ez a
szabály.
- Rendben. - Halloran elővette a levéltárcát, és kiszámolt belőle
két tizest meg egy ötöst.
- Kösz - mondta a lány.
- Hány éves vagy egyáltalán?
- Tizenhét. - Huszonkettő volt, hetedik éve űzte az ipart,
ráadásul régóta heroinnal élt. - Azt mondják, annál is
fiatalabbnak nézek ki.

74
 - Biztos is. - Most, hogy józanodni kezdett, huszonnyolc-
huszonkilencnek nézte a lányt.
- Akkor hát mi legyen? - kérdezte Kim.
- Beszélgessünk előbb egy kicsit, jó?
- Jó. Ahogy tetszik.
Kimnek most is a levéltárcán járt az esze, azt forgatta a
fejében, rá tudja-e dumálni a pasast egy üveg piára. A recepciós,
ha kap egypár dolcsit, el tud szalajtani valakit. Nem tetszett
neki, hogy a pasas szemlátomást józanodik. A tárcát csak akkor
tudja megkaparintani, ha a pasas visszarészegedik.
- Ne hozassunk egy kis innivalót, amig beszélgetünk? -
kérdezte.
- Nem iszom.
- Hát ez jó. Aszondja, nem iszik!
- Nem is.
- Egyáltalán nem úgy nézel ki - mondta a lány. - Egy ilyen szép
szál ember - és azzal megkockáztatott egy szende pillantást a
férfi ágyékára.
- Életemben most ittam először töményet. Ma délután. De mint
a lórúgás, úgy ért.
- Majd el is hiszem.
- Ez az igazság.
- Én sem iszok soha - dobta be a lány a szende szűz szövegét.
Odahaza, Minnesotában bűnnek számít.
- Az ám, Minnesotában.
- Duluthban - toldotta meg a lány.
- Az meg hol van?
- Minnesotában.

75
 - Tizenkét év óta először vagyok nővel - jelentette ki a férfi.
- Frankón? Akkor most nagy élményben lesz részem, mi?
- Tizenkét év óta először beszélek nővel.
- Hogyhogy? Szüzességet fogadtál, vagy mi?
- Nem, hanem ...
- De feladod a nagyböjtre, mi? - nevetett a lány, és megvonta a
vállát. Ismerőseinek jó fele börtönviselt volt. Még az első, aki
azt mondta neki, hogy Kim Novakra hasonlít, az is leülte a maga
két évét kerítésért. “C” kategóriájú büntett.
- Odafenn Castleview-ban - mondta a férfi. - Tudod, hol van?
- Hallottam róla. Ide hallgass, tényleg ne hozassak egy kis piát?
A recepciós ...
- Tényleg. Nem iszom már semmit.
- Csak azért, tudod, mert elengedhetnénk magunkat egy kicsit,
beszélgetnénk, iszogatnánk, tehetnél, amit csak akarsz, na, mit
szólsz?
- Amit nem akarok tenni, az éppen az ivás.
- Jó, jó ahogy gondolod - mondta a lány, akinek egy csapásra
elpárolgott minden érdeklődése. Ha már berugatni nem tudja,
jobb minél hamarabb túlesni a dolgon.
- Szóval, mi legyen? - mondta ismét, most már keményebben,
üzleti éllel, de Halloran nem figyelt fel a hangsúlyra.
- Tizenkét évet ültem. Tizenkét hosszú évet.
- Ide hallgass - mondta Kim -, már zokon ne vedd, de az a
helyzet, hogy tényleg szeretnék ...
- Megkerestem tegnap a lányom - folytatta a férfi. - Tizennyolc
éves, és hozzáment egy niggerhez. Látni akartam mindössze,

76
érted? Elbeszélgetni vele egy kicsit. - Halloran megcsóválta a
fejét. - Azt mondta, kopjak le. Kiadta az utam.
- Hja, a gyerekek - mondta a lány, remélve, hogy ezzel vége is.
- Mi legyen, miszter? Mert én bizony, tudja ...
- Nem is őt hibáztatom - mondta a férfi.
De magát sem hibáztathatja azért, amit tizenkét éve tett,
akkor, amikor megtudta, hogy Josie-nak viszonya van valakivel.
Ott veszekedtek a Marien Street-i ház nappalijában, a két kisfiú
a hátsó hálószobában aludt, a lánya, Moira pedig a szomszéd
szobában, és ők ott kiabáltak egymással, amig végül Josie a
szemébe nem kiáltotta, hogy igaz, más férfival jár, más férfit
szeret, még a nevét is az arcába vágta, és azzal könnyekre
fakadt.
- ... dolgozó nő vagyok ám.
- Mi? - kérdezte Halloran.
- Azt mondtam, dolgozó nő vagyok. Szóval? Mi legyen?
- Tudod, miért ültem?
- Na miért? - sóhajtotta a lány.
- Gyilkosságért.
A lány ránézett.
- Megöltem a feleségem.
A lány mereven nézte.
- Fejszével.
A fejszét az alagsori ajtó mögött, a lépcső felett tartotta.
Visszaidézte azt, amint szótlanul elfordult az asszonytól,
kinyitotta az alagsori ajtót, s levette a polcról a fejszét, aztán
visszament a nappaliba, és egymás után többször lesujtott a
feleségére, szétnyitva a koponyáját meg az arcát. Még akkor is

77
csépelte, amikor a felesége már rég halott volt, s a vére rég
kiömlött a halványzöld szőnyegre a nappaliban.
- Nem az én hibám volt - mondta, és szembefordult a lánnyal,
aki az ágyon ülve merően figyelte.
Némán tanulmányozta a férfit, azt találgatva, vajon nem
ugratja-e. Hány férfi van, aki nagyzol, le akarja nyűgözni az
embert a nagyfene férfiasságával - szép kis férfiak, köszönöm
szépen, ha már egyszer fizetniük kell a numeráért. Ez a pasas
vagy hat láb három hüvelyk magas, kétszáz fontnál is nehezebb
súlyú lehet, nagyobb darab még az én hapsimnál is, széles vállú,
vastag karú, lapátkezű. Fekete a haja, a szeme sötétbarna, az
orra nagy, és lám, hogy ráncolja azt a vastag szemöldökét. Kim
még soha, egyetlen kuncsaftjától sem félt. Hetedik éve strichel,
és nem félt még a valódi perverzektől sem, akikkel csak-csak
összeakad néha az ember lánya, hiába kerüli őket gondosan. De
most, hogy felfogta, hogy egyedül van egy férfival, aki lehet,
hogy igazából megölt valakit, megijedt.
- Ide hallgasson - mondta -, felejtsük el az egészet, jó?
A férfi egyre őt nézte. Már azt fontolgatta, segítségért kellene
kiáltani. Vagy ha elsurranna mellette, hogy hozzáférjen a
komódon hagyott táskájához? A táskához, amelyben egy egyélű
borotvát tartott, éppen ilyen esetekre. Ám a férfi mintha nem is
venne tudomást róla. Őrá bámul, de nem látja.
- Már úgy értem, hogy izé ... dolgozó nő vagyok, tudja? És
hát ... - Megnyalta az ajkát, a keze reszketni kezdett. - Tudja ...
itt vagyunk már egy jó ideje ... és ha nem érdeklem, ha ... ha
nem akar semmit csinálni, szivesen visszaadom a huszonöt
dolcsiját, és semmi harag, igaz?

78
 - Megtarthatod - szólalt meg a férfi.
- Nem fogadhatom el, ha egyszer semmit nem ...
- Tartsd meg!
- Hát ... jó ... nem is tudom ... kösz, de olyan rohadt érzés, hogy
elteszem a pénzét, amikor ...
- Csak tünj el innen, igen? Hagyjál magamra.
- Oké - mondta Kim, gyorsan felállt az ágyról, és felkapta a
táskáját. - Marad még egy ideig?
- kérdezte. - már csak azért, mert fél órára vettem ki a szobát.
Egy ötöst kap érte a recepciós. Úgyhogy ha tovább akar maradni
...
- Nem maradok soká.
- Tudja, már csak tíz-tizenöt perc van.
- Jó, jó.
- És hát sajnálom, hogy így viselkedett a lánya - mondta Kim
és kinyitotta az ajtót.
A férfi hallgatott.
- Hát akkor ... viszlát - mondta a lány, kiment, és behúzta maga
után az ajtót.
Halloran az ágyhoz lépett, és leült a lány iménti helyére.
Sokáig ült így mozdulatlanul, aztán végigdőlt az ágyon, s kezét
feje alá téve, a mennyezetet bámulta.
Aznap este, miután megölte a feleségét (nem az ő hibája,
most is csak azt mondhatja), kocsiba ült, és behajtott a
belvárosba, megkeresni a férfit, akit Josie megnevezett. Meg is
találta a Culver Avenue-n, egy lerobbant szálloda előtt, s a véres
fejszét lengetve végigkergette az utcán. Utolérte nagy nehezen,
lerántotta a földre, s már-már megtette vele is azt, amit a

79
feleségével, amikor a járda mellett kocsi állt meg, amelyből egy
fiatal civil ruhás pasas ugrott ki, aki revolverrel hadonászott és
ordítozott.
Halloran a mennyezetet bámulta, és könnyek gyűltek a
szemébe, a düh, a bánat meg a veszteség könnyei, amelyek
tehetetlenségérzettel töltötték el (“Egy ilyen szép szál férfi”,
mondta a lány, Halloran ágyékára tévedő szemmel), és arra a
szarházira gondolt; a szarházi pisztolyt rázva pattant ki a
kocsiból. “Rendőrség! Abbahagyni, vagy lövök!”, ő meg
zokogva, ostobán meggyónta, mi történt a Marien Street-i
családi otthonban. “Nem az én hibám - hajtogatta -, nem az én
hibám!” Mire a rendőr, az a szarházi így felelt; “Senki soha nem
hibás, igaz?” Tizenkét hosszú éven át visszhangzottak lelkében a
hekus szavai - “Senki, soha nem hibás, igaz?” -, mintha bizony
olyan könnyű lenne legyinteni arra, hogy az ember felesége
mással kefél; mintha ő, a Halloran hibája lett volna, amikor
pedig ...
Az a szarházi, gondolta.
Tizenkét év fegyházban, gondolta.
Tizenkét éven át fiúkkal szeretkezni Josie helyett.
Te szarházi.
Könnyek csorogtak végig az arcán, a keze ökölbe szorult.
Tudta, kinek a hibája; de nem baj, fütyül rá, kinek a hibája,
szarik bele az egész kurva világba. Halloran tudta, ki a felelős
azért, hogy a lánya úgy elbánt vele a minap, pontosan tudta, ki a
hibás mindenért (“Senki, soha nem hibás, igaz?”).
Bertram A. Kling harmadosztályú nyomozó, gondolta.
És komoran rábólintott.

80
Richard Genero harmadosztályú nyomozó volt Carella társa
ezen a vasárnapon. Járhatott volna rosszabbul is Carella:
beoszthatták volna melléje Andy Parkert is. Genero hónapokig
birkózott a “foganatosítás” szó helyesírásával. Nem tudván
megszelidíteni ezt a rettentően nehéz szót, meg a párját, a
“nyomonkövetés”-t, sajátos és eredeti megoldásokkal állt elő:
foganasítás, fogatonosítás, nyomonkötevés, nyómonkövetés.
Végül azonban megoldotta a gordiuszi csomót, és valamennyi
jelentésében a “fogan.” és a “nyomköv.” rövidítést kezdte
alkalmazni. A módszer azóta polgárjogot nyert a
nyomozószobában, átvették a többiek is, és Generót ügyes
ésszerűsítőként ünnepelték.
Akár egy konfekcióáruházban dolgozó kifutófiú, Genero egy
lépést sem tett a táskarádiója nélkül. Most is, miközben három
példányban gépelte a sok fogan.-t és nyomköv.-öt, rádiója ott
állt az íróasztalon, és a legújabb rock and rollt harsogta. Byrnes
hadnagy ugyan felvilágosította már, hogy a nyomozószoba nem
bálterem (“Genero, ez itten nem bálterem, és mi itten nem holmi
parkett-táncosok vagyunk, Genero”), és meg is fenyegette, hogy
könnyen újra egyenruhában találja magát, és róhatja a bethtowni
körzetet, ha el nem teszi “azt a lármás civil holmit”, de Byrnes
hadnagy szabadnapos lévén, Genero rádiója teljes hangerővel
bömbölte egy rock and roll állomásnak az adását, amelynek
Carella Tízéves ikrei is lelkes hallgatói voltak. Carella
ezenközben a Los Angeles-i Beverly Wilshire Hotel számát
tárcsázta.

81
 A szálló igazgatóhelyettese szolgálatkész volt, és igen
udvarias. Odaát Los Angelesben mindenki igyekszik olyan
udvarias és szolgálatkész lenni, mint a városi rendőrkapitányság
hekusai. Carella el tudta képzelni, hogy odaát még egy
fegyveres rabló meg egy egyenruhás zsaru is földig meghajol
egymás előtt, s csak aztán nyitnak tüzet egymásra.
- Egy illető után érdeklődöm, aki nemrég szállt meg önöknél -
mondta Carella.
- Hallgatom, uram.
- Bizonyos Mrs. Jeremiah Newman. Lehet, hogy Anne
Newmanként jelentkezett be. Információink szerint augusztus
elsején.
- Igen, uram. Tartaná a vonalat, amig beszélek a rezervációval?
- Egyéb információkra is szükségem lenne - mondta Carella. -
Gondolom, nem rabolom el annyi idejét, ha egyszerre mondok
el mindent.
- Köszönöm, uram, örülök, hogy segíthetek.
- Tudnom kell, mikor jelentkezett be - szeretném, ha
megerősítené az augusztus 1-i dátumot, és hogy mikor távozott
önöktől. Érdekelne továbbá, voltak-e interurbán telefonjai, ha
igen, milyen számot hívott és mennyi ideig beszélt.
- A telefonok ügyében a pénztárt kell kapcsolnom, uram -
mondta az igazgatóhelyettes. A recepcióval beszélnék azonban
előbb.
- Köszönöm - mondta Carella.
Carella kattanást hallott, de remélte, hogy nem kapcsolták
szét. Genero rádiója egy lírai refrént harsogott: “Miért nem
szeretsz, ha én szeretlek?” Miért nem kerít magának Genero egy

82
ilyen kis fülhallgatós izét? Carella elhatározta, szóvá is teszi,
mihelyt végzett a telefonnal.
- Mr. Carella? - szólt bele a kagylóba a szállodás.
- Itt vagyok.
- Megvannak az időpontok, uram. Valóban volt egy Anne
Newmanünk, augusztus elsejétől. Hetedikén, csütörtökön késő
este jelentkezett ki.
- Köszönöm szépen - mondta Carella. - Tudná kapcsolni azt,
aki felvilágosít a telefonokról?
- Beletelik néhány percbe, amig utánanéznek a számlák között.
Visszahív bennünket?
- Nem, köszönöm, inkább várok - felelte Carella.
- Remek, nem tart sokáig. Kérem, tartsa a vonalat.
Újabb kattanás. Carella várt. A rockénekes továbbra sem
értette, miért nem szereti szíve hölgye. - Genero! - kiáltotta túl
Carella a lármát.
- Mi? - kiabált vissza Genero.
- Hallasz engem? - ordította Carella.
- Persze hogy! - ordított vissza Genero. - Nem vagyok
süket ... Bocs - tette hozzá azonnal, mivel eszébe jutott, hogy
Carella felesége süketnéma.
- Miért nem szerzel egy olyan kis fülbedugós izét?
- Mármint hogy micsodát?
- Azt a kis izét, tudod, amit beleteszel a füledbe, és akkor
hallgathatod a rádiót anélkül, hogy nekünk is élveznünk kellene.
- Á, nem jó az - jelentette ki Genero. - Torzít. És ennek a
szobának jó az akusztikája. Szeretem a jó akusztikát.
- Van fogalmad, mi lesz itt, ha betéved a főnök?

83
 - Nem téved be - felelte Genero. - Baseballmeccsre ment.
- Ezt meg honnan tudod? - nézett rá meglepetten Carella; lehet,
hogy mégsem olyan csapnivaló detektív ez a Genaro?
- Maga mondta, hogy van két jegye a mai meccsre.
- Na jó, mi lenne, ha lehalkítanád egy kicsit?
- Hogyisne, hogy elrontsam az akusztikát, mi?
- Mr. Carella? - mondta egy női hang a telefonban.
- Igen, itt Carella nyomozó.
- Itt a pénztár. Kikerestem a szóban forgó távolsági
beszélgetéseket. Lejegyzi?
- Igen. Kész vagyok, tessék csak.
- Anne Newman ittléte alatt négy távolsági beszélgetést
bonyolított le. Az elsőt este nyolckor, az érkezése napján,
augusztus elsején. Az Isola 765-3811-et hívta, három percig és
tizenhét másodpercig beszélt.
- Tovább? - körmölt sebesen Carella.
- A második hívás időpontja augusztus 4-e, hétfő délután fél öt,
a szám Isola 531-8431. Huszonhét perc, tizenkét másodperces
beszélgetés.
- Mondhatja tovább, figyelek.
- Augusztus 5-én, kedden este kilenc-tizenkettőkor újra hívta a
765-öst, és ...
- A 765-3811-est?
- Azt, igen, és tizenkét perc, hét másodpercet beszélt.
- És az utolsó?
- Isola 332-0295, augusztus 7-e, délután öt.
- Helyi idő szerint?
- Igen, uram, kaliforniai idő szerint.

84
 - Hálásan köszönöm - mondta Carella.
- Minden jót - mondta a hölgy és letette a kagylót.
- Genero, kapcsold ki azt a rádiót! - üvöltötte Carella.- Még
egy csomót kell telefonálnom.
- Miért nem szerzel olyan kis füldugós izéket? - vetette fel
Genero. - Ilyen kis gumivacakot, tudod, ami kívülrekeszti a
hangot ...
- Te, Genero ... - kezdte fenyegetőleg Carella.
- Olasz létére nem szereti a zenét - jegyezte meg Genero,
mindazonáltal kikapcsolta a készüléket.
Carella számára csak az egyik telefonszám volt ismerős, azt
hívta előző nap, mielőtt elindult Anne Newmanhez, aki jelenleg
az anyósával lakik együtt. A biztonság kedvéért fellapozta a
noteszát, és megállapította, hogy a 332-0295 valóban Susan
Newman száma.Vajon miért hívta Anne az anyósát csütörtök
este, közvetlenül a hazaindulása előtt?
A 765-3811-es nyilvánvalóan Anne otthoni száma;
megmondta Carellának, hogy péntek este, amikor bejelentkezett
a szállodába, és utána kedden felhívta a férjét. A Beverly
Wilshire megerősítette mind a két hívást, feltéve, hogy a szám
csakugyan a Newman házaspáré. Carella elővette az isolai
telefonkönyvet, és megállapította, hogy a szám valóban
Jeremiah R. Newman Silvermine Oval-i lakásához tartozik.
Az utolsó szám azonban rejtély.
Carella újból átnézte a jegyzeteit.
Anne Newman ezt a számot, az 531-8431-est hívta augusztus
negyedikén, hétfőn délután, és huszonhét perc tizenkét
másodpercig beszélt valakivel. Carella közelebb húzta a

85
készülékét, és nullázott. - Carella nyomozó vagyok a 87.
körzetből - mondta, amikor jelentkezett a telefonos kisasszony -,
rendőrségi ügyben kérek felvilágosítást. A számom 377-8024
négyes mellék. Vissza tudna hívni a felügyelője?
- Máris, uram - mondta a kisasszony.
Carella letette a kagylót. Fel kellene hívni Mrs. Newmant,
gondolta, és megkérdezni, miről beszélgettek a menyével
augusztus 7-én. Különösnek találta, hogy Anne Newman,
mielőtt hazaindult a nyugati partról, utoljára az anyósát hívta fel.
Hiszen ötödikén megtelefonálta már a férjének, hogy hetedikén
a Vörös Szemmel repül haza - miért kellett még egyszer
áttelefonálnia keletre? Csörgött a telefon, Carella felkapta a
kagylót.
- 87-es körzet, Carella.
- Marjorie Phillips vagyok a telefontársaságtól.
- Üdvözlöm, Miss Phillips. Van egy telefonszámom, tudni
szeretném az előfizető nevét és lakcímét.
- Itt, a városban?
- Isolában, igen.
- Szabadna a számot?
- 531-8431.
- Kis türelmet kérek.
Carella várt. Gépzene szivárgott a kagylóból. Lám, ha Genero
abbahagyja, rákezd a nyavalyás telefontársaság. Egy
melódiazenekar a “Penny Lane” gitáros átiratát játszotta, amitől
minden valamirevaló rockbarát falra mászott volna mérgében.
- Mr. Carella?
- Igen, Miss Phillips.

86
 - Megvan a névjegyzék. Van kéznél ceruzája?
- Van.
- Akkor mondom. Az 531-8431-es szám dr. James Broliné,
lakik Isolában, a Courtenay Plaza 493 alatt.
- Köszönöm szépen - mondta Carella. - Miss Phillips, amig
még a vonalban van, kérhetnék még valamit?
- Parancsoljon.
- Szükségem lenne az összes hívásra, amelyek erre a számra
futottak be, mikortól is ...
- Sajnálom, ezt csak az ügyfélszolgálatunk tudja megmondani.
- Igen, csakhogy holnap vasárnap van, én meg ...
- Holnap reggel nyolckor már hívhatja őket.
- Nem tudna valahogy kisegíteni?
- Sajnos nem. Mi ezt nem tartjuk nyílván. Igazán sajnálom.
- Hát, köszönöm szépen.
- Kérem, örülök, hogy segíthettem - mondta Miss Phillips és
letette a kagylót.
Dr. James Brolin. Carella ismét fellapozta a noteszt. A
Seconalt kiadó gyógyszertár címe alá oda volt írva a receptet
kiállító orvos neve. Dr. James Brolin. Carella felemelte a
kagylót, tárcsázott.
- Brolin doktort keresem.
- Ki keresi?
- Carella nyomozó, 87. körzet.
- Kis türelmet. Megnézem, itthon van-e.
Ami, Carella tudta, annyit tesz, hogy bizonyosan otthon van,
csak az a kérdés, hajlandó-e beszélni egy detektívvel. Carella
várt. Fojtott hangok a háttérből, aztán a kagyló zörrenése.

87
 - Halló?
- Dr. Brolin? - kérdezte Carella.
- Igen.
- Carella nyomozó, a 87. körzetből. Egy vélelmezett
öngyilkosság ügyében nyomozok, szeretném, ha válaszolna
néhány kérdésre.
- Tessék csak.
- Van néhány perce?
- Hát, tudja, vendégeink vannak ...
- Rövid leszek.
- Akkor csak rajta.
- Doktor úr, ön az az orvos, aki egy hónapra elegendő Seconal-
kapszulát írt fel Anne Newmannek?
- Én.
- Szokásos gyakorlat ez, doktor úr? Ekkora készlet altatót írni
fel egyszerre?
- Mrs. Newman inszomniában szenved. Terápiája részeként
Seconalt írtam fel neki. Ez a mennyiség nem szokatlan, semmi
szín alatt.
- Július 29-én járt önnél, igaz? A recept keltezése ...
- Keddi nap volt az? - kérdezte az orvos.
- Igen, uram, úgy emlékszem, kedd.
- Akkor igen. Minden kedden, szerdán és pénteken
találkozunk.
- Hogyan, kérem? Minden ...?
- Pszichiáter vagyok - közölte Brolin.
- Vagy úgy - mondta Carella és bólintott.
- Igen.

88
 - És álmatlansággal kezeli?
- Az álmatlanság is a tünetei közé tartozik, igen. Nincs
módomban részletesebben megbeszélni önnel a betegem
problémáját, Mr. Carella.
- Persze, természetes - mondta Carella. - Mondja csak, doktor
úr, felhívta önt Mrs. Newman Kaliforniából múlt hétfőn?
- Fel, igen.
- Mi okból?
- Az utazása miatt kimaradt a pénteki kezelés. Súlyos
szorongásos rohama támadt, ezért kellett felhívnia.
- Emlékszik, mennyi ideig beszélgettek?
- Húsz percig? Félóra hosszat? Nem is tudom.
- Hívta önt még ezután is?
- Nem.
- Tehát akkor beszélt vele utoljára - szögezte le Carella.
- Igen. De kedden látni fogom újra.
- Minden kedden, szerdán és pénteken, mint mondotta.
- Így van.
- Doktor úr, ismerte Mr. Newmant is?
- Nem.
- És tud arról, hogy péntek reggel, amikor Mrs. Newman
megjött Kaliforniából, holtan találta a férjét?
- Tudom.
- Honnan tudja, uram?
- Mrs. Newman értesített.
- Csakugyan? Azt hittem, nem beszéltek azóta, hogy ...

89
 - Jaj, bocsánat. Úgy értettem a kérdését, hogy Kaliforniából
hívott-e még többször. Felhívott tegnap is, de már hazulról. Elég
izgatott volt, sokáig beszélgettünk.
- Értem. Nos, doktor úr, tudom, vendégei vannak. Nem
zavarok tovább. Köszönöm a türelmét.
- Viszonthallásra - mondta Brolin, és letette a kagylót.
Genero csípőre tett kézzel állt a nyitott ablaknál, és a
dróthálón át az utcát nézte odalent.
- Öregem, ezt nézd meg! - invitálta Carellát.
- Dolgom van - vette fel ismét a telefonkagylót Carella.
- Kinn van mind a két csöcse!
Carella Susan Newman számát tárcsázta. Az öregasszony a
harmadik kicsengésre jelentkezett.
- Mrs. Newman? Carella nyomozó vagyok. Hogy van?
- Most jöttünk meg a temetésről - mondta Mrs. Newman. -
Egész jól vagyok, tekintve a tekintendőket.
- Talán hívjam fel később?
- Vannak nálunk, de azért csak mondja.
- Mrs. Newman, tudomásom szerint a kedves menye felhívta
Kaliforniából csütörtök este. Így volt?
- Így, igen.
- Los Angeles-i idő szerint öt órakor telefonált, idehaza tehát
nyolc óra volt. Elmondaná, miről beszéltek?
- Hát ... miért ne. De miért érdekli?
- Rutinmunka, asszonyom.
- Mit értsek ezen?
- Ki kell vizsgálnunk bizonyos eshetőségeket minden
traumatikus haláleset kapcsán.

90
 - Traumatikus?
- Úgy van, asszonyom. Traumatikus halál például az
öngyilkosság vagy az emberölés.
- Értem. Ezek szerint azt gyanítja, hogy a fiamat megölték.
- Nem gyanítok én semmit, Mrs. Newman. Csupán tényeket
gyűjtök, hogy tájékozott véleményt mondhassak az ügyben.
- És mi köze Anne telefonjának a maga tájékozott
véleményéhez?
- Anne felhívta a férjét ... az ön fiát ... kedd este. Legjobb
tudomásom szerint akkor beszélt vele utoljára. Önt azonban
felhívta csütörtökön, közvetlenül a hazaindulása előtt. Kíváncsi
lennék, miért.
- Arra gyanakszik, hogy Anne-nek köze lenne Jerry halálához?
- Nem, asszonyom. Egy szóval sem mondtam.
- Akkor nem egészen értem, miért hívott fel, Mr. Carella.
Carella feltekintett a faliórára. Csaknem három perce
beszélgettek, és az asszony még mindig nem mondta meg, miért
hívta a menye csütörtökön. Normális körülmények között
Carella csak tiszteletet érzett volna ilyen szoros családi
összetartás láttán. Az adott körülmények között azonban ...
Mondd meg neki, micsoda hőség volt abban a lakásban, bíztatta
magát. Mondd meg neki, nincs rendjén, ha egy lakásban
kikapcsolják a légkondicionálót, amikor harmincvalahány fok
van odakint. Mondd meg neki, a szentségit! Egyáltalán nem
tartom kizártnak a szándékos emberölés lehetőségét.
- Mrs. Newman - mondta Carella.
- Nos?

91
 - Nem köteles elmondani, miről beszélt a menyével. Remélem
azonban, hogy ...
- Anne-nek nincsen köze a fiam halálához.
- Honnan tudja?
- Csak onnan, Mr. Carella, hogy az ember nem öli meg a férjét,
amikor válni készül tőle.
- El akart válni a fiától?
- El. Éppen ezért hívott fel csütörtök este.
- Hogy megbeszéljék a válást?
- Hogy megmondja, amint hazaér, beadja a válópert.
- Aha, értem. Tudott erről a fia is?
- Nem.
- Anne nem mondta meg neki?
- Meg akarta mondani, amint megjött nyugatról. A tanácsomat
kérte, azért hívott fel.
- És ön mit tanácsolt?
- Azt tanácsoltam, hogy rajta, adja be. A fiam semmirekellő
alkoholista lett a férjem öngyilkossága óta. Tudja, okleveles
ápolónő vagyok, s a fiam valahányszor többet ivott a kelleténél,
felhívott, és kérte, menjek át és ápoljam. Hány éjszakát
virrasztottam át mellette, hogy segítsek elűzni a képzeletbeli
denevéreit és egereit ... végtére szülői kötelesség, ha úgy
vesszük. Csak azt csodálom, hogy Anne ilyen sokáig bírta.
- Milyen lelkiállapotban volt a menye, amikor felhívta?
- Zaklatott volt. Aggódott. Zokogott mindvégig.
- És a beszélgetés végére?

92
 - Döntött. Eltökélte, másnap reggel megmondja neki. Azt
hiszem, én öntöttem bátorságot bele. És aztán, ugye, amikor
hazaérkezett ...
- Késő volt már.
- Igen. Holtan találta.
- Miért vonakodott elmondani ezt, Mrs. Newman?
- Egyszerűen azért, mert semmi köze hozzá, kedves Carella.
- Lehet, hogy igaza van - felelte Carella. - Köszönöm az
őszinteségét.
- A fiam megölte magát, akárhonnan nézzük is - mondta az
öregasszony. Habozott egy kicsit, aztán hozzátette: - Tudja,
családi vonás - és azzal letette a kagylót.

Hétfőn reggel Carella elsőként a telefontársaság

ügyfélszolgálatát hívta fel. Közölte, hogy a 87. körzet detektívje,
s épp mondani kezdte, mi a kérése, amikor a nő a vonal túlsó
felén közbeszólt: - Milyen számról telefonál, uram?
- 377-8024 - mondta Carella. - De ...
- Üzleti szám vagy magánlakás?
- Egyik sem.
- Hanem?
- Rendőrőrszoba.
- Akkor hát mégis üzleti szám.
Carellának soha eszébe nem jutott, hogy a bűnügyi nyomozás
üzlet lett volna, bár lehet, hogy igaza van a hölgynek. -
Akárhogy is - folytatta -, szükségem lenne ...
- Számlaügy, uram?
- Nem. Rendőrségi ügy.

93
 - Mit kíván, uram?
- Szükségem lenne egy jegyzékre mindazokról a hívásokról,
amelyeket egy itteni, isolai számon ...
- Az állomás száma?
- Egy pillanat - futott végig Carella mutatóujja a notesz lapján.
- Ez lesz az: 765-3811, Jeremiah R. Newman, Silvermine Oval
74.
- Igen, uram, és mit kíván?
- Egy jegyzéket ennek a számnak a hívásairól augusztus
elsejétől nyolcadikáig.
- Akkor mégiscsak számlaügy.
- Nem, hanem rendőrségi ügy.
- A hívásokról kizárólag számlázási célból vezetünk
kimutatást. És csak a távolsági beszélgetésekről. Ami a helyi
beszélgetéseket illeti ...
- Jó, rendben, mindegy, minek nevezzük. Akkor hát
megkaphatnám a ...
- Számlamásolatot akar, ugyebár?
- Mindössze egy kimutatást a ...
- Nem azt mondom? A számlán van feltüntetve, uram. Kis
türelmét, előkeresem a kartotékot.
Carella várt.
- Halló?
- Igen, itt vagyok.
- Uram, az állomás számláját csak 17-re tudjuk elkészíteni.
- Nem kell nekem számla - tiltakozott Carella. - Mindössze egy
kimutatás azokról a beszélgetésekről ...
- Igen-igen, uram, rajta lesznek a számlán.

94
 - Megkeresi a számlát?
- Nem, uram, a számlát csak 17-én tudjuk postázni. 14-én
készítjük el, feltüntetve az összes beszélgetést, 14-vel bezárólag.
- Ma még csak 11-e van - mondta Carella.
- Igen, uram.
- Nem várhatok 14-ig. Nekem azonnal ...
- 17-ig, uram. A számlát csak 17-én postázzuk Mr.
Newmannak.
- Csakhogy Mr. Newman ...
- Legegyszerűbb lenne, ha ővele beszélne, amikor megküldjük
neki a számlát, nem?
- De nem fogja megkapni a számlát - mondta Carella. Halott.
- Ez esetben, uram, nem tudom, hogyan lehetnék a segítségére.
- Úgy, hogy kapcsolja nekem a felettesét.
- Máris, uram.
Carella várt.
- Jó reggelt, itt Miss Schulz - közölte egy derűs női hang.
- Jó reggelt. Carella nyomozó vagyok a 87-es körzetből. Az
imént kielégítőnek semmiképp sem nevezhető beszélgetést
folytattam a ...
- Csakugyan? Sajnálom, uram.
- Szükségem lenne egy kimutatásra a 765-3811-es állomás
beszélgetéseiről augusztus 1-től 8-ig, és az imént úgy
tájékoztattak ...
- Tudom, Miss Corning elmondta. Az állomás számláját 17-én
küldjük meg.
- Értem. De ez rendőrségi ügy, nem tűr halasztást, és minél
hamarabb szükségem van arra a kimutatásra.

95
 - Mmmm - mondta Miss Schulz.
- Egyszóval jó lenne, ha készíttetne nekem egy fotokópiát.
Később majd küldök valakit érte.
- Sajnos, uram, ilyen kimutatást csak magának az előfizetőnek
bocsáthatunk rendelkezésére.
- Igen, de én rendőr vagyok.
- Tudom. Lássa be azonban, hogy az egyének privát
szférájának megsértése ...
- Az az egyén halott - mondta Carella. - Mi folyik itt, kérem?
Előállok egy szokványos kéréssel, maguk meg küldözgetnek
Ponciustól Pilátusig, hát szavamra ...
- Sajnálom, hogy így látja a dolgot, uram.
- Márpedig éppen hogy így látom! Mikor jöhetek a
kimutatásért? Vagy egy istenverte bírósági végzés, az kell
maguknak, hogy kiadják?
- Ne káromkodjon, uram - mondta Miss Schulz.
- Mikor jöhetek érte?
- Kis türelmet.
Carella várt. Az Egyesült Államok lakóssága, gondolta,
előbb-utóbb hadba fog vonulni a telefontársaság ellen.
Tankokkal fogják megrohamozni az ügyfélszolgá ...
- Mr. Carella? A holnapi nap folyamán tudjuk postázni.
- Nekem ne postázzák. Futárt küldök érte.
- Azt mondták, uram, postázni fogjuk.
- Ki mondta?
- A főnököm mondta.

96
 - Nohát akkor mondja meg a főnökének, hogy nem lesz
postázva. Mondja meg a főnökének, érte küldök egy járőrt az
ügyfélszolgálatra ... mi is a címük?
- Uram ...
- Adja meg azt az istenverte címüket!
- Kérem, uram, ne káromkodjon.
- Mi a címük?!
- 384 Benedict.
- 384 Benedict? Rendben. Pontban kettőkor ott lesz a járőr,
magát fogja keresni személyesen, Miss Schulz, és melegen
ajánlom, kész legyen addigra a kimutatás. A járőr szabályszerű
elismervényt fog aláírni. Ha nem kapja meg, elmegyünk a
bíróságra, és egy bírói végzés ...
- Egy pillanat, uram - mondta Miss Schulz.
Carellának megint várnia kellett.
Várt.
- Halló - mondta Miss Schulz.
- Még itt vagyok - válaszolta Carella.
- Írásos kérelemre lesz szükségünk - közölte Miss Schulz.
- Oké, hagyjuk. De elmegyek a bíróságra, kérek egy istenverte
bírói végzést, és akkor ...
- Drága uram, szépen kérem, ne káromkodjon. Ha átküld
hozzánk valakit egy írásos kérelemmel, holnap reggel várni
fogja a kimutatás. Előbb sajnos nem megy, számítógépesítve
vagyunk ugyanis, és így ...
- Holnap reggel, az még jó - mondta Carella.
- De még ma kell az írásos kérelem.
- Futárral küldöm.

97
 - Köszönöm, uram - mondta miss Schulz. - Minden jót.
Amikor alig tíz perc múlva befutott a Hack Bureau hívása,
Carella tudta, hogy további nehézségekre számíthat. Ebben a
városban egy szimpla kérés is bürokratikus útvesztőbe vezeti az
embert, aztán tessék így dolgozni. Ám a Hack
adminisztrátornője közölte: rutinszerűen ellenőrizték a
taxisofőrjeik menetleveleit az augusztus 1-től 8-ig terjedő
időben, azaz Anne Newman útnak indulása és hazaérkezte
között. És valóban, augusztus 1-én nyolc-negyvenötkor az egyik
taxi a Silvermine Oval 74. szám előtt vett fel egy utast, és
szállította ki a város nemzetközi repülőterére. Augusztus 8-án
pedig 19.30-kor volt egy fuvar a repülőtérről a Silvermine
Oval 74-be.
Bizonyosan nem tudható, hogy Anne Newman lett volna ez
az utas, de a Genero gyűjtötte bizonyítékok alapján (Genero
három, Los Angelesbe közlekedó repülőtársaságot hívott fel,
mig végre a negyediknek a kimutatásában szerepelz egy Anne
Newman, aki Los Angelesbe repült és vissza) mégis biztosra
lehetett venni, hogy Anne Newman Kaliforniában volt, amikor
meghalt a férje. Noha Carellát továbbra sem hagyta nyugodni a
légkondicionáló rejtélye - bár lehet, hogy Klingnek volt igaza, és
Newman totálkáros volt, amikor lenyelte a kapszulákat -, már
belenyugodott, hogy öngyilkosságként zárja le az esetet.
Genero asztalán hallgatott a rádió, de csak azért, mert Byrnes
hadnagy bent ült az irodájában. A nyomozószobában telt ház
volt, ott ült az osztag további négy tagja, akik razziára készültek
egy játékteremben a Culver Avenue-n. Január óta, a
rendőrkapitány közvetlen parancsára, a 87. körzet hekusai (és a

98
város összes többi körzetei) keményen rászálltak a
kábítószerkereskedőkre; a Culver Avenue játékterme február
vége óta állt megfigyelés alatt. Kiderült, hogy a Culver Avenue
1124. alatti játéktermet tömegestül látogatja a narkósok minden
fajtája; a hekusok egy pékautónak álcázott furgonból figyelték
meg őket, sőt filmre vették a körzet szinte valamennyi ismert
narkósát. Egy ilyen rajtaütés önmagában nem nagy ügy. Csak
fel kell menni a második emeletre, és összegyűjteni szépen a
narkósokat meg a kis tételekben, napi adagokban kereskedő
neppereket, aztán a bíróság elé állítani őket, és kiosztani
közöttük az enyhe itéleteket, mert hiszen itt - a zsaruk biztosak
voltak benne - csak kis tételek cserélnek gazdát.
Igen ám, de havonta legalább egyszer elmaradoztak a
narkósok, és ilyenkor mintha teljesen megszünne a játékterem
narkókereskedelme. A hekusok legalább is így hitték, amig
filmjeikből ki nem derült, hogy ezeken a szélcsendes napokon
bizonyos francia eredetű külföldiek frekventálják a termet.
Ilyenkor feltehetően nagy mennyiségű heroin vagy kokain cserél
gazdát, hasonlóan nagymennyiségű dollár ellenében. A
játékterem tehát csak álca volt bizonyos, sokkalta nagyobb stílű
operációk számára: a nepperek okkal hitték, hogy a hekusok
nem buknak minden csip-csup kis üzletre, és azt remélték, a
nagy tételekben való kereskedés akadálytalanul folyhat az
aprómunka felszíne alatt. Byrnes hadnagy elképzelhetetlennek
tartotta, hogy egy hivatalos engedéllyel működő játékterem több
millió dolláros kábítószerügyleteket üssön nyélbe. Meyer Meyer
nyomozó azonban - őt bízták meg a megfigyeléssel és a
küszöbön álló rajtaütéssel - úgy vélte, a narkókereskedők a CIA

99
módszereit másolják. Meyer Meyer szerint ugyanis nincs a
világon még egy olyan csetlő-botló és ostoba hírszerző
ügynökség, mint a CIA. Következtetésképp a CIA nyilván csak
fedőszerve egy igazi és titkos amerikai hírszerző szolgálatnak.
Hasonlóképpen a rosszfiúk, akik francia kuzínjaiktól nagy
tételben vásárolják a kábítószert, úgy okoskodhatnak, hogy egy
ilyen pitiáner kis narkóüzletet úgyis békében hagynak a nagyobb
vadra utazó hekusok. A nagyvadat, a hekusok immár szilárdan
hitték, havonta egyszer, az év bármelyik hónapjában, meg lehet
csípni a Culver Avenue 1124. második emeletén. Augusztus 13-
ra, szerda estére tűzték ki a razziát. A nyomozók éppen
stratégiai megbeszélést tartottak, amikor egy asszony jött fel az
első emeleti nyomozószobába vezető vaslépcsőn, és állt meg a
lécrácsnál, amely a nyomozószobát elválasztja a folyosótól.
- Asszonyom? - mondta Carella. - Miben állhatunk a
rendelkezésére?
Már közel járhat a negyedik ikszhez, gondolta Carella. A nő
ruházata minden szempontból megfelelt a nyári viseletnek: fehér
ruha, magas sarkú fehér szandál, vállra akasztós fehér táska,
hollófekete hajában egy szál fehér szekfű. Magas volt, bőre
csokoládébarnára sülve, kissé hajlott orra keskeny, mediterrán
metszésű ercában antracitfekete szempár, spanyol vagy olasz
eredetet sejtető; szép vonalú, nagy szája elkeskenyedő sarkában
egy szépséglencse.
- Azt a rendőrt keresem, aki Jeremiah Newman ügyében vezeti
a vizsgálatot - mondta erősen idegen akcentussal, amelyet
Carella nem tudott hová tenni. Higgadtnak, kiegyensúlyozottnak

100
látszott, mintha az őrszoba nem lenne rá nyugtalanító hatással,
mint a legtöbb akár vétkes, akár ártatlan polgárra.
- Carella nyomozó vagyok. Én kezelem az ügyet.
- Beljebb jöhetnék? - kérdezte a nő.
- Hogyne, tessék csak - állt fel Carella az asztala mögül.
Megkerülte a zöld kartotékszekrényt és kinyitotta a lécrács
ajtaját. Genero szemközt abbahagyta a gépelést, és tetőtől talpig
végigmérte a jövevényt, elidőzve annak lábszárain, amelyek
arányai, Carella is észrevette, tökéletesek voltak. A nő keresztbe
tett lábbal leült Carella asztala mellé, mire Generoból
akaratlanul is kiszaladt egy halk, de hosszú füttyentés. A nő
mintha meg sem hallotta volna. Meyer, aki a maga asztalánál
ülve a rajtaütés tervét ismertette kollegáival, szemrehányóan
meredt rá Generora, de az csak megvonta a vállát, s
visszabandukolt az írógéphez.
- Jessica Herzog vagyok - mutatkozott be az asszony. -
Jeremiah egykori felesége.
- Üdvözlöm - mondta Carella, és várt. Jessica körülnézett a
nyomozószobában, mint aki meg akar győződni, alkalmas-e a
hely arra, hogy bármit is elmondjon. A szoba túlsó sarkából
Genero feltekintett írógépe mögül, s ezúttal az asszony keblén
akadt meg a szeme, amely telten és keményen duzzadozott a
fehér ruha mély kivágásában. Egy perccel később bűntudatosan
kapott fel egy radírt.
- Szombaton felhívott a bátyám. A temetés időpontját közölte -
mondta Jessica. Gondolta, talán ott akarok lenni. De persze nem
mentem el. Kis híján tizenhat éve már, hogy elváltunk. Nem

101
mintha haragudnék vagy mi, de képtelenség lett volna
elmennem.
- Miért mondja ezt, Miss Herzog?
- Hogy miért? Hát Anne miatt, természetesen.
- Nem egészen értem.
- Jeremiah annakidején őmiatta hagyott el. Fonák egy helyzet
lett volna, nem gondolja?
- Hát igen, ha úgy vesszük ...
- Azt mondtam tehát, hogy nem mehetek. Remélem, Martin
megértette.
- Martin? - kérdezte Carella.
- Martin, a bátyám. Ő mutatott be Jeremiahnak, amikor
áttelepültem.
- Megbocsásson, Miss Herzog, honnan települt át?
- Izraelből.
- Vagy úgy - mondta Carella.
- Tudom, még most is rettentő a kiejtésem.
- Korántsem.
- Dehogynem, tudom én is, ne is tessék füllenteni. Tizenkilenc
éve élek már itt, és a kiejtésem még mindig csapnivaló. Annak
idején azért jöttem át, hogy kötvényeket adjak el a hazámnak.
Az izraeli hadsereg századosa voltam. - Carellának eszébe jutott,
milyen vizsla szemmel mérte fel Jessica a szobát, amikor
belépett, mint aki új terepet derít fel. - No de rég volt ez már,
huszonkét éves voltam mindössze. Itt élek azóta is, de vissza-
visszajárok Tel Avivba. Az anyám ma is ott lakik. A barátaim
már mind amerikaiak, és persze a bátyám is az. Odaát, Tel
Avivban nem tudnék már gyökeret ereszteni.

102
 - Egyszóval Mr. Newmannel a bátyja révén ismerkedett meg?
- Igen, egy kötvénykörúton. Egymásba szerettünk,
összeházasodtunk. Két évvel később megismerkedett Anne-nel,
és beadta a válópert. Van ez így.
- Igen - mondta Carella, azon tünődve, miért jött ide ez az
asszony. Várt.
- A bátyámtól tudom, hogy Jeremiah gyógyszermérgezésben
halt meg. Túl sok altatót vett be.
- Igen. Legalább is ez derült ki a boncolásnál.
- És éppen ez az, ami lehetetlen. Nem gondolja?
- Lehetetlen? Hogyhogy?
- Tudja, két évig voltunk csak házasok, de az ember lakva
ismeri meg jól a másikat. Egyvalami biztos: Jeremiah egyetlen
tablettát sem vett volna be, nemhogy annyit.
- Huszonkilencet - mondta Carella.
- Olyan nincs - szögezte le az asszony. - Jeremiah aztán nem.
- Még mindig nem értem ...
- Iszonyúan félt minden gyógyszertől. Egy aszpirint be nem
vett volna, akárhogy fájt is a feje. Fiatalkorában, tizenévesen
történt ugyanis, hogy az orvos penicillint írt fel neki, de
Jeremiah allergiás volt a penicillinre, és kis híján belehalt.
Nekem elhiheti, be nem vett volna egy szem tablettát se a saját
jószántából. Tudom. Együtt éltem vele. Egy aszpirint se, ha
mondom. Inkább álmatlanul töltötte volna az éjszakát. Azt
mondta, menten ki is okádná. Tessék nekem megmondani, aki
ennyire retteg a gyógyszertől, arról el lehet képzelni, hogy
gyógyszerrel legyen öngyilkos?
- Könnyű halálnak tartják, Miss Herzog. A barbiturmérgezés ...

103
 - Neki aztán nem lett volna könnyű halál. Előbb halt volna meg
a rettegéstől.
- Értem - mondta Carella.
- Épp a múlt héten beszélgettünk erről a fivérével, Jonathannal
- folytatta Miss Herzog. - Arról, hogy hát mennyire fél Jeremiah
minden orvosságtól. Nevettünk is rajta eleget, amikor még
házasok voltunk: Jeremiah elsápadt, ha csak szóba is hozta
valaki az orvosságokat. Jonathan, a fivére persze szintén jól
emlékezett erre a fóbiájára. Voltaképpen furcsállom, hogy még
nem kereste fel magukat. Vagy igen?
- Nem. Nem járt itt.
- Nohát, ez egész meglepő.
- San Franciscóban lakik, mint nyílván ön is tudja ...
- Igen-igen, de most itt van.
- Már hogy ...
- Igen, Jonathan. Itt van.
- Itt, a városban?
- Persze.
- Ide repült a temetésre?
- Dehogy, itt van már majdnem két hete.
Carella meglepetten nézte.
- Azt hittem, amikor mondtam, hogy beszéltem vele ...
- Én arra gondoltam, hogy telefonon beszéltek - mondta
Carella.
- Szó sincs róla, hiszen itt van. Felhívott, amikor megérkezett,
együtt is ebédeltünk valamelyik nap. Nagyon kellemes ember.
- Különös, hogy az anyja nem szólt róla ...
- Van annak szegénynek most elég baja. A temetés, ugye.

104
 - Igen. Meg tudná mondani, hol szállt meg Jonathan?
- A Pierpontban. Ismeri azt a szállodát?
- Hogyne.
- A belvárosban, a Farley Square mellett.
- Tudom - mondta Carella.
- Menjen el hozzá - tanácsolta Jessica -, menjen el, mielőtt
hazarepül. Ő is elmondhatja, hogyan érzett Jeremiah a
gyógyszerek iránt. Ő is azt fogja mondani, képtelenség, hogy
beszedte volna azokat a pirulákat. - Jessica nyomatékkal
bólintott. - Egyszerűen lehetetlenség.

Kling rájöhetett volna, hogy oda a házassága, mihelyt leselkedni

kezdett a felesége után.
Carella is megmondhatta volna neki, hogy van egy vonal,
amelyet átlépni egyik házasfélnek sem biztonságos. Ha egyszer
átléptük, ha olyant mondtunk vagy tettünk, ami
visszavonhatatlan, akkor lőttek már a házasságunknak.
Veszekedés, küzdelem akad minden jó házasságban, de aki fenn
akarja tartani a házasságát, az tisztességesen küzd. Ha az ember
övön alul kezd ütni, jobb, ha mielőbb válóperes ügyvédhez
fordul. Ezért kérte Carella Klinget, beszélje meg a dolgot
Augustával.
Kling ehelyett úgy döntött, maga néz utána, valóban mással
jár-e a felesége. Döntését egy forró, álmatlan éjszaka előzte
meg. Augusztus 11-én, egy fülledt, párás reggelen határozta el
magát, miközben a reggelizőasztalnál ültek Augustával. A
döntés tíz perccel az előtt érlelődött meg, hogy Augusta elindult
heti első fotózására.

105
 Klingnek, hekus lévén, nem jelentett különösebb feladatot,
hogy észrevétlenül kövessen valakit. Együtt álltak a járdaszélen;
Augusta idegesen nézegette az óráját, Kling pedig, miközben
taxit próbált fogni a reggeli csúcsforgalomban, elmondta, hogy
utána kell néznie valaminek az őrszobán, és könnyen lehet, hogy
egész nap távol lesz. Augusta bevette a hazugságot, noha tudta,
hogy a férje szabadnapos; előfordult máskor is, hogy Kling a
szabadnapján is bement az őrszobára. Klingnek végre sikerült
fogni egy taxit, s mikor a kocsi a járda mellé kanyarodott,
kinyitotta Augusta előtt a hátsó ajtót.
- Hova mész, édesem? - kérdezte.
- A Ranger Fotóstudióba. Goekoop 1202.
- Hallotta? - kérdezte Kling a taxistól a nyitott ablakon át.
- Hallottam - mondta a sofőr.
Augusta futó csókot lehelt Klingre, s a taxi besorolt a
belváros felé hömpölygő forgalomba. Tíz percbe telt, mire Kling
fogott egy másik taxit. Nem sietett. Tegnap este, amig Augusta
fürdött, megnézta az asszony előjegyzési naptárát, s közben a
döntésen rágódott. Két munka volt előjegyezve másnap
délelőttre: Augustának kilencre a Ranger Fotóstudióba,
tizenegyre a Coopersmith Alkotószalonba kellett mennie. A
következő jelenése a notesz szerint délután kettőre volt kitűzve
a Fashion Flairben, melléje, tollal, ez volt kanyarítva: Cutlerhez,
ha belefér. Cutler volt Augusta ügynöksége.
A Goedkoop Avenue a város legrégibb negyedében van;
keskeny utcái és a partra néző, oromtetős házai még a hollandok
kormányzása idején épültek. Közvetlenül a szomszédban voltak
a chinatowni körzet bíróságai és törvényhatósági hivatalai, de

106
ennek ellenére a légkör korántsem volt jogi vagy igazgatási. A
Goedkoop Avenue a pénzügyi negyed szivében volt, ahol a
huszadik századi felhőkarcolók jól megfértek a régi holland
raktárházakkal és dokkokkal meg a valamivel újabb brit
templomokkal és temetőkkel. A keskeny mellékutcák
padlástereiben művészek és fotósok ütöttek tanyát, kiszorulva a
Quartier-ből meg az ujonnan divatba jött “Hopscotch”
negyedből, amely onnan kapta a nevét, hogy az első
képkereskedés a Hopper utcában, a Scotch Meadows parkkal
szemben nyílt meg. Kling a Goedkoop Avenue 1201-es számú
házával szemben állt a járdán - idáig vitette magát a taxival -, és
nézegette, merre van egy nyílvános telefon. Aztán bement egy
dohányboltba a Goedkoop és a Fields sarkán, és kikereste a
Ranger Fotóstudió telefonszámát, tárcsázott az újságospolc
melletti készüléken és várt.
- Ranger - jelentette egy férfihang.
- Beszélhetnék, kérem Augusta Blairrel? - mondta. Sajgott a
lelke, valahányszor ki a kellett mondania a felesége lánynevét,
hiába tudta, hogy ebben a szakmában ez nincs másként.
- Egy perc - mondta a férfihang.
Kling várt.
- Szia, Gussie - mondta, amikor jelentkezett az asszony -,
sajnálom, hogy rád kellett törnöm.
- Semmi baj, még nem kezdtünk, én is csak néhány perce
érkeztem. Mi baj, Bert?
- Csak emlékeztetni akartalak, hogy este Meyerrel és Sarahval
vacsorázunk.
- Tudom.

107
 - Akkor jó.
- De hisz beszéltünk is róla a reggelinél, nem emlékszel?
- Jó, jó. Rendben. Hétre jönnek, egy italra, aztán együtt
megyünk tovább.
- Igen - mondta Augusta -, fel is írtam magamnak. Honnan
beszélsz, Bert?
- Most értem be - felelte Kling. Mit szólnál ahhoz az új olasz
vendéglőhöz a Trafalgaron?
- Pompás, Bert. Mennem kell, ne haragudj, integetnek már,
mint az őrültek.
- Akkor asztalt foglalok - mondta Kling. Jó lesz nyolc órára?
- Jó hát. Viszlát, drágám, mennem kell.
Kattant a telefon. Oké, gondolta Kling. Gussie ott van, ahol
lennie kell. Visszatette a kagylót, kiment az utcára. A hőség
máris fullasztó volt, pedig Kling karórája csak kilenc
huszonhetet mutatott. Átvágott az úttesten, és bement a 1201-es
házba, hogy megnézze, van-e oldalsó vagy hátsó kijárata. Nem
volt más, csak a nagy sárgaréz kapu, amelyen bejött, s amelyen
Augusta is távozni fog. Újból az órájára pillantott, majd
visszament az utca tulsó oldalára, és megfigyelőállásba
helyezkedett.
Augusta csak háromnegyed tizenegykor lépett ki a házból.
Kling öt perccel korábban leintett egy taxit, megmutatta a
rendőrjelvényét, és közölte, szolgálatban van: néhány perc
múlva egy gyanús járművet kell majd követniük. Kling úgy
számította, hogy Augustának legalább húsz perc kell ahhoz,
hogy a városon átvágva a következő munkája színhelyére
jusson. Az előjegyzési naptárba tizenegy óra volt beírva. El fog

108
késni, az egyszer biztos. A taxis öt perccel ezelőtt indította a
taxiórát: most únottan a fogát piszkálta, és a Turf-ot olvasta.
Amikor Augusta előbukkant a házból, szabad taxi tűnt fel és
húzott el az orra előtt. - Taxi! - kiáltotta felemelt karral Augusta,
és a taxi után iramodott. Táskája lóbálódott a vállán.
- Ő az - mondta Kling -, most szállt be abba a taxiba.
- Jó bőr - jegyezte meg a sofőr.
- Ja - hagyta rá Kling.
- Mit művelt?
- Lehet, hogy semmit - mondta Kling.
- Akkor mire ez a felhajtás? - kérdezte a taxis, és egyesbe
kapcsolva, lendületes U fordulót hajtott végre, éppen egy
“megfordulni tilos” tábla mellett. Végtére, gondolta lelkesen,
hekus az utasom.
- Ne menjen túl közel - figyelmeztette Kling -, épp hogy csak
szem elől ne tévesszük.
- Maguk, fiúk, mindig így csinálják? - kérdezte a taxis.
- Hogy?
- Taxiba vágják magukat, ha követnek valakit?
- Olykor.
- És ki fizeti?
- Van rá egy keretünk.
- Na persze, keretük! Az adófizetők pénzéből, mi?
- El ne veszítse, oké? - mondta Kling.
- Én még senkit el nem veszítettem - mondta a taxis. - Azt
hiszi, maga az első zsaru, aki azzal ugrik be a kocsimba, hogy
kövessek valakit? Tudja, mit utálok én ezekbe a zsarukba, akik
beugranak a kocsimba, hogyhát kövessek valakit? Megmondom

109
én, azt, hogy átejtenek! Kipattannak, szaladnak a madaruk után,
a fuvardíj meg az ablakban. Hogy a borravalóról ne is
beszéljünk.
- Ne féljen, most nem lesz átejtve.
- Jó, hogy nem. Hisz csak az adófizetők pénzét költi, nem?
- Inkább zárkozzon fel egy kicsit - mondta Kling.
A drámai üldözésnek (Kling kénytelen-kelletlen így gondolt
rá) több értelme lett volna, ha Augusta taxija nem a Lincoln
Street 21., a Coopersmith Alkotószalon műterme előtt áll meg.
Kling jó előre kinézte a címet az isolai telefonkönyvből, még az
este, amikor Augusta a kádban volt. Kling voltaképp csak azt
akarta bebizonyítani, hogy a felesége ártatlan. Ártatlan, amíg
vétkesnek nem bizonyul, emlékeztette magát: az amerikai
büntető törvénykönyv alapköve. De csak ha minden kétséget
kizáróan az. Ugyanakkor azonban a lelke mélyén perverz
örömmel vágyakozott a fantomszeretővel való szembesülésre.
Ha a taxi bárhová máshová szállította volna, fény derül Augusta
gondosan kiagyalt hazugságára. Meddig tart beírni egy
találkozót 11 órára a Cooprsmith Alkotószalonba, és aztán
elröppenni egy magas, jóképű gazembernek a lakására, a város
valamelyik elegánsabb negyedében ... Ám Augusta itt, a Lincoln
Street 21. előtt szállt ki a taxiból, benyújtott néhány bankjegyet
a nyitott kocsiablakon, és aztán rohanvást vágott át a járdán a
táblaüveg ajtó elé, amelyet két-két vastag, átlós vörös-kék csík
díszített a közibük írt nagy 21-es számmal. Kling kifizette a
fuvart, adott ötven cent borravalót is. - Vannak még csodák -
vágta zsebre a pénzt a taxis.

110
 Kling elsétált az épület előtt, benézett a táblaüveg ajtón.
Augusta nem volt már a szűk előcsarnokban. Kling betaszította
az ajtót, és a ház egyetlen felvonójához sietett. Az emeletre
mutató mozgásban volt még: öt, hat, hét - a nyolcadiknál
állapodott meg. A lakók névsora ott volt rögtön a bejárat mellett.
A Coopersmith Alkotószalon a nyolcadik emeleten székelt. Nem
kell tehát újra rácsörögni a vacsoramegbeszélés hülye
kifogásával: Augusta pontosan ott van, ahol kell.
Az ülés nem tartott sokáig. Augusta tizenkettő után néhány
perccel jelent meg újra, s egyenest a sarki telefonfülkébe ment.
Kling, aki a túlsó oldalról, egy kapualjból figyelte, látta, hogyan
halászik elő egy érmét, és hogyan tárcsázik. Csak nem az
őrszobát hívja? - villant át Kling agyán. Elég hosszasan beszélt.
Amikor befejezte végre, nem lépett ki azonnal a fülkéből. Kling
nem értette a dolgot, de csakhamar rájött: Augustának nem volt
több érméje, s nyílván megkérte beszélgetőpartnerét, hogy hívja
vissza. Kling a forgalom zajában nem hallotta a telefoncsörgést,
azt azonban látta, amikor Augusta felvette a kagylót, és azonnal
folytatta a beszélgetést, ezúttal még hosszasabban. Bólintott is
egy ízben, s aztán még egyszer, majd visszaakasztotta a kagylót.
Mosolygott. Kling arra számított, hogy újra taxiba ül, de
Augusta gyalog folytatta útját - mint hamarosan kiderült, a sarki
metróállomás felé. Jézusom, Gussie, gondolta Kling
aggodalmasan, nincs jobb dolgod, mint hogy metróba szállj
ebben a városban? Aztán, lépteit meggyorsítva, megindult ő is
lefelé a lépcsőn. A pénztár előtt látta meg újra. Befutott a
szerelvény. Kling megmutatta a jegyszedőnek a jelvényét, és a

111
tömegen átfurakodva épp akkor ért a szerelvényhez, amikor
Augusta beszállt az egyik kocsiba.
Valaki egyszer azt mondta Klingnek, hogy egy ünnepelt
amerikai regényíró szerint a falra firkálás a művészet egy
formája. Úgy látszik, az ünnepelt regényíró még nem utazott
városunk metróvonalain, gondolta Kling. A kocsi kívül-belül
össze volt firkálva, olvashatatlanná téve az útvonaltáblákat, a
vonaltérképeket, a plakátokat, összerondítva az ablakokat, a
falakat, helyenként még az űléseket is. A feliratok ország-világ
tudomására hozták a sprayfestékes szerzők nevét (talán ezért
tekintette a firkálást művészeti formának az az ünnepelt
regényíró), a címüket s olykor még a “klubjukat” is. Ezek a
firkák arra figyelmeztettek, hogy a barbárok ott állnak a kapuk
előtt, sok barikád el is esett már, és vadlovak száguldoznak
utcáinkon. Az irkafirkák gyaláztak és fenyegettek: nem
szeretjük a városotokat, nem a mi városunk ez, szarunk mi erre a
városra. Erőszakos acélfogak mozgó csapdájába esve, rikítóan
harsány színek között, Kling ott állt a kocsi végében,
Augustának háttal, és imádkozott, csak fel ne ismerje, ha
véletlenül feléje tekint.
Metrón a szabályszerű nyomonkövetést két hekus végzi,
közrefogva a gyanúsított kocsiját, közvetlenül a kocsikat
elválasztó üvegfal mögött: a klasszikus könyvtámaszformáció.
Mostanában nem könnyű keresztüllátni ezeken az üvegfalakon,
mivel befestették őket, ám a festékbe karcolt firkákon keresztül
mégiscsak szemmel lehet tartani a gyanúsítottat - kétfelől, mint
mondottuk -, és követni lehet, amikor kiszáll. Ma azonban a
festett üveg éppen hogy Kling malmára hajtotta a vizet. Kling a

112
kocsi végében állt, arccal az üvegtábla felé. Észrevette, hogy a
sötétkék festéket az üvegtábla túlfelére fújták rá, és így, noha
keresztüllátni nem lehetett rajta, kiváló tükörként szolgált.
Klinget tehát nem zavarta, hogy háttal áll Augustának, hiszen
kitűnően látta az asszony tükörképét.
Augusta a kocsinak a peronok felé eső oldalán ült, s
valahányszor lassított a vonat, felemelkedett ültéből, hogy
kilásson a sprayvel festett krikszkrakszok felett. Ha Kling jól
számolt, a vonat kilencszer állt meg, amikor az asszony
hirtelen felállt a Hopper Street-i megállóban, és a nyíló ajtók
felé nyomakodott. Kling vele egyidőben lépett ki a peronra.
Augusta balra fordult, és sietős léptekkel igyekezett a kijárati
lépcső felé, tűsarkai szaporán kopogtak a kövön. Szemlátomást
nagy sietségben volt. Kling biztonságos távolságban követte,
elérte a peron végét, átfurakodott a kapun, s megpillantotta a
lépcső tetejére érő Augustát, hosszú lába villogott, válltáskája
ütemesen lengett.
Kling kettesével szaladt fel a lépcsőn. Elvakította a verőfény a
lenti félhomály után. Gyorsan körülnézett, s meglátta, hogy
Augusta ott áll a sarkon, és várja, mikor vált zöldre a lámpa.
Kling maradt, ahol kiért az utcára, majd Augustával egy időben
kelt át az úttesten, egysaroknyi távolságot tartva. A takarék- és
hitelegylet feletti utcai óra már fél egyet mutatott. Augusta
következő munkája két órára volt megbeszélve a külvárosban.
Bizonyára kihagyja az ebédet, gondolta Kling. Mit nem adott
volna érte, ha Augusta betér egy gyorsbüfébe vagy egy
vendéglőbe, amelyek egymást érték a városnak ebben a
részében. De hiába reménykedett. Augusta sietős léptekkel

113
folytatta útját, nem nézte a házszámokat sem, pontosan tudta,
hova igyekszik. Képkereskedések, butikok, régiségboltok,
szandál-, ékszer- és bútorüzletek, tele festetlen bútorral. Augusta
a Scotch Meadow Park, a Hopscotch művésznegyed központja
felé igyekezett. Művészember, gondolta Kling. Művész a
szarházi.
Kétsaroknyit mentek, egészen a Hopper és a Matthews Street
sarkáig. És akkor Augusta, anélkül hogy lassított volna, vagy
megnézte volna a számot - nyílván nem először jár itt -, hirtelen
betért egy öreg épületbe. A ház azok közül való volt, amelyek
hajdan gyárként működtek, de most lakóknak van kiadva,
csillagászati bérekért. Kling adott egy-két perc előnyt az
asszonynak, bekukkantott, hogy lássa, üres-e a lépcsőház, majd
ő is belépett. A falak sötétzöldre festve, lift nem volt, csak
vaslépcső az előtér végében, olyan, mint Klingék őrszobáján.
Kling hallgatózott, ahogy megtanulta, és nem is hiába: Augusta
tűsarkú cipője halkan kopogott odafenn a vaslépcsőkön. A
hallban ki volt függesztve a lakók névsora. Kling nem merte
tüzetesebben áttanulmányozni, mivel attól tartott, hogy Augusta,
ha esetleg meggondolja magát és visszafordul, ott találja őt az
előtérben.
Kiment, és megállt a járdán. Az épület ötemeletes volt. Az
utcai fronton emeletenként négy-négy ablak, s valószinüleg a
tetőtér is be volt építve: megközelítőleg sem lehetett
megmondani, hány lakás van a házban. A címet - Hopper Street
641. - mindenesetre felírta magának, aztán betért a szemközti
falatozóba, leült egy enyhén szólva gyenge minőségű hamburger
meg egy langyos tojáskrém elé. Amíg evett, szemmel tartotta a

114
házat. A zsírpecsétes falon 12.40-et mutatott az óra. Megnézte a
saját óráját is.
Egy órakor még egy tojáskrémet rendelt. Fél kettőkor kért a
pultnál egy jeges kávét. Augusta csak háromnegyed kettőkor
lépett ki a házból, és azonnal leintett egy taxit. Kling gyorsan
felhörpintette a kávét, majd bement a házba, és lemásolta a
lakók névjegyzékét. Hatan voltak. Hat gyanúsított. Sietni már
nem kellett, a kár úgyis megesett, ha megesett. Metróba szállt,
és kiment vele a Jefferson Avenue-ig: itt, a Fashion Flairnél
várták két órára a feleségét. Kling az utcán ácsorgott, amig
Augusta - öt óra után néhány perccel - végzett, s gyalogosan
követte a Carrington Street-i ügynökségig. Megvárta, amig
Augusta felér a keskeny épület első emeletére.
Aztán újra metróra szállt, és hazament.

Jonathan Newman egy szál pantallóban volt, amikor ajtót nyitott

Carellának és Generonak a Pierpont Hotel legfelső emeletén.
Most vett hideg zuhanyt, mondta, de így is fuldoklik ettől a
rettentő hőségtől. A légkondicionáló teljes kapacitással
működött, a lakásban kimondottan hűvös volt. Newman mégis
verejtékezett; Carella érteni vélte, miért. Ilyen szőrös embert
életében nem látott. Newman valamicskét még nála, Carellánál
is magasabb volt, úgy száznyolcvanöt centi körül, rakoncátlan
hajzata vörös, vörös a bozontos, szabadon nőtt szakálla is, sűrű,
vörös szőrzet a mellén, a karján, a hátán. Szőrzete tömöttsége és
színárnyalata orángutánra emlékeztette Carellát. Newman
keresztülcsámpázott a szobán, felvette a poharát, amelyben

115
jégkockák áztak, és megkérdezte a nyomozókat, mit isznak.
Semmit, felelték.
- Mikor lesz már vége ennek a hőségnek? - kérdezte Newman.
- A jövő héten - mondta Carella. - Talán.
- Csodás idő volt San Franciscóban, amikor elindultam.
Tudják, mi odavalósiak úgy hívjuk, hogy a légkondicionált
város. Jó okkal: állandóan könnyű, friss szelek fujdogálnak.
Nem is értem, hogy lehet kibírni a nyarat ebben a városban.
- Hiszen maga is itt élt, nem? - kérdezte Carella.
- Csak amíg be nem nőtt a fejem lágya - mondta Newman. -
Tudják, a nyugati parton szereltem le annak idején a
haditengerészettől, és úgy döntöttem, maradok. Életem
legbölcsebb döntése volt. Tudják, mivel foglalkozom odaát?
- Nem - mondta Genero. - Mivel? - Genero egész intelligens
képet vágott; lám, gondolta Carella, őt is feldobta, hogy
megismerkedhet egy beszélő majommal.
- Koporsókkal - mondta Newman.
- Koporsókkal? - visszhangozta Genero.
- Koporsó - ismételte Newman. - Mielőtt a haditengerészethez
kerültem, a reklámszakmában dolgoztam. Önkéntesként
vonultam be. Piszok jól tudtam, mindenképp be fognak sorozni,
hát úgy gondoltam, megelőzöm őket. Rögtön zászlós lettem,
merthogy diplomás vagyok, itt végeztem a városban, a Ramsey
Egyetemen. Ismerik a Ramseyt?
- Ismerem - mondta Carella.
- Én is - mondta bizonytalanul Genero.
- Elég az hozzá, amikor leszereltem, az volt az első, hogy
eldöntöttem, maradok a nyugati parton. Aztán feltettem

116
magamnak a kérdést, mivel keressem a kenyeremet. Menjek
vissza a reklámszakmába? Nem, mert akkor keletre is vissza
kellett volna mennem. A reklám csak itt az igazi, nem? Szóval
azt mondtam, nem, elég volt a reklámból. Na, akkor feltettem
magamnak a kérdést, mi az, amire előbb-utóbb mindenkinek
szüksége lesz. Tudják, mire? - fordult a nyomozók felé.
- Na, mire? - visszhangozta Genero, noha már ő is tudta a
választ.
- Hát koporsóra - vágta ki Newman. Előbb vagy utóbb
mindnyájan eljutunk a nagy mennyei ügynökségre, nincs
igazam? És ehhez a nagy utazáshoz mindnyájunknak koporsóra
van szükségünk. No, hát ez az én bizniszem odaát. A koporsó.
Koporsógyáros vagyok.
Carella hallgatott.
- Most is üzleti ügyben járok ... illetve, izé, részben nyaralok.
Ugye, nem árulnak be az adóhivatalnak? Ez a marha öcsém
meg, nesze, megöli magát, és egy olyan koporsóban végzi
ráadásul, amit nem is én gyártottam. De hát mit lehet tenni? -
Newman megitta a hűsítőjét, s a fali bárszekrényhez lépett, hogy
töltsön még egyet. - Frankón nem isznak, fiúk? - kérdezte.
- Szolgálatban vagyunk - mondta Genero.
- Na és.
Generon meglátszott, hogy kisértésbe esett.
- Nem, nem, köszönjük szépen - mondta Carella. - Mondja
csak, Mr. Newman, mikor érkezett ide?
- Július huszadikán. Akkor még jó idő volt, emlékszik? Később
kezdődött csak ez az átkozott hőség. Egyszerűen nem bírom, na
- mondta, és négy jégkockát pottyantott a poharába.

117
 - És azóta is itt van megszállva?
- Ja - mondta Newman. Fogta a tonikos üveget, és töltött a
ginben ázó jégre.
- Találkozott az öccsével a halála előtt?
- Nem én.
- Hogyhogy nem?
- Nem szívleltem valami nagyon.
- Vannak ám sokan, akik nem bírják a testvérüket - jegyezte
meg Genero. Ránézett Carellára, és megvonta a vállát.
- Már az biztos, hogy nem bírtam, amióta szeszkazán lett -
mondta Newman.
- Az apja halála óta, nemde? - mondta Carella.
- Ja. Két éve már. Pedig addig egész rendes fickó volt, nem
számítva, amit azzal a szegény Jessicával tett.
- Miért, mit tett vele?
- Biztos maguk is tudják. Hogy hát olyan rövid idő múlva
dobta Annie-ért. Annie jobb tyúk, nem mondom, hogy nem. De
hát szabad így elveszteni valakinek a fejét egy muffért? Jessica
különb teremtés, akárhonnan nézzük is, hol jön hozzá ez az
Annie? Ismerik Jessicát? Ő aztán valaki, nekem elhihetik. Az
izraeli hadsereg századosa - tizenhét arabot nyírt ki, ha jól
tudom. Nem beszélve, hogy mekkora csöcse van.
- Az biztos - helyeselt Genero.
Carella ránézett.
- Szóval az öcskös dobta az egyetlen jót, ami adatott neki
ebben a búbánatos életben, és elvette a Nagy Amerikai
Jégkirálynőt. Bizonyára Annie-val is találkoztak. Ki kellett
kérdezniük az öcsémről, nincs igazam?

118
 - De - mondta Genero, és gyorsan Carellára nézett, nem
mondott-e megint marhaságot. - Carella nyomozó beszélt vele -
tette hozzá.
- Állíthatom, a leghidegebb nöstény a nyugati féltekén -
mondta Newman. Jég van az ereiben. Az ágyban lehet, hogy
marha jó, az öcskös legalább is azt mesélte, amikor
belehabarodott, de így, ránézésre nem gondolná az ember. Na de
engedje meg a világ, még ha ő a földkerekség legjobbja is e
téren, nem volt-e sült bolond az öcsém, hogy mindenét odadobta
egy kéthüvelyknyi ingatlanért, függöleges réssel a közepén?
Genero a szemét meresztgetve küszködött a metafora
megfejtésével.
- De hisz most már édes mindegy. Meghalt, isten nyugosztalja,
béke poraira - emelte tósztra a poharát Newman.
- Hallottam, találkozott Miss Herzoggal a múlt héten - mondta
Carella.
- Ja, szerdán. Együtt ebédeltünk.
- És szóba került az öccse idegenkedése a gyógyszerektől.
- Ja.
- Nem szivesen vett be semmilyen orvosságot, ugye?
- Enyhén szólva.
- Mi a véleménye arról, hogy mégis lenyelt volna huszonkilenc
kapszulát?
- Az a véleményem, hogy mesebeszéd.
- Úgy véli, nem tudta volna megtenni?
- Nincs az a pénz.
- Mikor értesült a halálról, Mr. Newman?

119
 - Pénteken, ha jól emlékszem. Anyánk keresett. Üzenet várt a
szállóban, amikor visszatértem: hívjam fel Susan Newmant.
Sürgős. Egyből tudtam, hogy az öcskössel történt valami. Ez a
faszkalap Jerry biztos kiszédült holtrészegen az ablakon. Mi más
lehetne sürgős az anyám életében?
- Egyszóval felhívta az édesanyját - mondta Carella. - És?
- És. Közölte, hogy az öcsém halott.
- Azt nem mondta, hogy Seconal-mérgezést kapott?
- Nem, azt ő is csak másnap tudta meg. Gondolom, akkor még
nem voltak kész a boncolással.
- És ön? Hogy fogadta a hírt?
- Azt, hogy meghalt az öcsém? Legyek őszinte?
- Ha lehet.
- Megkönnyebbültem.
- Khrmm ...
- Teher volt ez a gyerek már mindnyájunknak az utóbbi két
évben. Nekem, anyánknak, Annie-nek, mindnyájunknak.
Megjátszotta a janit, lekezelt bennünket, merthogy ő örökölte
egyedül azt a nagy kalap pénzt, amikor apánk meghalt; a fejébe
szállt neki, nem is tudom, mit képzelt magáról ...
- Nagy kalap pénzt? - kapott a szón Carella.
- Hát, tudja, nem effektív pénzt, legalább is nem rögtön apánk
halála után. Hanem a festmények. Minden festményét Jerryre
hagyta. Apám a legjobb absztrakt expresszionisták egyike volt
ebben az országban. Legalább kétszáz vásznat hagyott hátra a
műtermében. És mind Jerryre hagyományozta. Ezért cseszhette
el Jerry olyan nyugodt lélekkel az életét.
- És mit hagyott az édesanyjukra?

120
 - Egy búcsúlevelet - közölte zord mosollyal Newman.
- És önre?
- Nagy túrót. Én voltam a családban a fekete bárány. A tékozló
fiú, aki elment koporsót gyártani. Jerry, a drágalátos öcsém
ezzel szemben művész volt, ugyebár. Atyánk nyomdokaiban
lépkedett. Csupa szart festett, mellesleg, de ez már nem izgatta
apánkat. Jerry volt a szent családi hagyomány folytatója.
- Nagy kalap pénzt emlegetett, Mr. Newman ...
- Milliókat - mondta Newman.
- Kié lesz az most, nem tudja?
- Hogy?
- Az a sok pénz. Kié lesz most, hogy az öccse meghalt?
- Gőzöm sincs.
- Hagyott végrendeletet az öccse?
- Nem tudom. Kérdezzék meg Annie-t.
- Megkérdezzük. Köszönjük, Mr. Newman, sokat segített.
Mikor megy vissza Kaliforniába?
- Egy-két nap múlva. El kell még gereblyéznem egyet-mást.
- Itt a névjegyem, ha netán meg akarna keresni - mondta
Carella.
- Már mért akarnám megkeresni? - kérdezte Newman, de azért
eltette a kártyát.

Kinn az utcán, miközben a jelzetlen szedán felé mentek, Carella

arra gondolt, hogy milyen kár, hogy Kling szabadnapos. A
szolgálati beosztás jóvoltából az ember mindig más és más
partnert kap. Carella aznap mindenki mást szívesebben látott
volna. Még Parkert is, noha ő sem az az eszményi hekus, de

121
legalább több éves tapasztalata van, és megvan benne az a
vagányság, ami sokszor nélkülözhetetlen egy-egy eset
megoldásához.
A rendőrségi tanmese szerint az a jó partner, akire számíthat
az ember, ha lődözésre kerül sor. Ezért az egyenruhás autós
járőrök általában nem kedvelik a női partnert: úgy vélik, egy
nőre nem lehet számítani, ha netalántán egy fegyveres
banditával kerül szembe az ember. Pedig Carella látott olyan
nőket a lőtéren, akik fel tudják tenni a pontot az i betüre egy 38-
as revolverrel. Tűzpárbajban bagót ér a nyers erő. Itt ez a Jessica
Herzog, az izraeli hadsereg századosa, aki a sógora szerint
tizenhét embert ölt meg tűzharcban. Van-e olyan hekus a
testületben, aki ne dolgozna szívesen együtt Jessicával, ha
ismerné? Aligha. Hanem a jó partner ennél is többet, jócskán
többet jelent.
Genero - aki mindennek nevezhető, csak mesterlövésznek
nem: egy alkalommal keresztűllőtte a tulajdon lábát -
egyszerűen híjával van annak a “lendületnek”, ami oly
nélkülözhetetlen eleme minden nyomozásnak. Ez az, gondolta
Carella. A lendület. Ezt hiányolom én benne. A lendületet.
- Látod, ő is megemlítette - szólalt meg Genero.
- Tessék?
- A csöcseit.
- Aha - mondta Carella.
Carellának a dollármilliók jártak a fejében, amiket Jeremiah
Newman szerzett, amikor eladta az apjától örökölt festményeket.
Vajon van-e közjegyzőileg hitelesített végrendelet? S ha van,
mik a feltételei? Arra gondolt, de szép is lenne egy olyan

122
partner, akivel “lendületesen” meg lehetne hányni-vetni a
tényeket, aki labdázni tud az érvekkel és ellenérvekkel, akivel
addig lehet rendezni a szilánkokat, amíg értelmes képpé nem
állnak össze. Olyan partnerre gondolt, akire nemcsak az életét,
de a legmerészebb gondolatait is rábízhatja az ember. A partner,
gondolta, olyasvalaki, aki meg meri vallani, hogy attól tart,
megcsalja a felesége, aki nem restell sírva fakadni a
jelenlétünkben, mert tudja, hogy nem nevetjük ki. Arra gondolt,
miért nincs mellette Kling ezen a napon, a harmadikon immár
azóta, hogy Jeremiah Newman holttestét megtalálta a felesége
egy lakásban, amelynél forróbb és bűzösebb a pokol tornáca
sem lehet.

Este, a vacsoránál Kling, Augusta és Meyer felesége

meghallgatta Meyer két viccét a városban megtelepedett
bevándorlókról. Az egyik egy orosz bevándorlóról szólt, aki
nevet változtatott, alighogy megmelegedett a városban. Egy
nap, mit tesz isten, a régi földijébe botlik, aki elcsudálkozik,
hogy hajdani honfitársa immár nem Borisz Ribinszki, hanem R.
S. Stampler névre hallgat. - És honnan vetted ezt a nevet? -
kérdi. Az új polgár vállat vonva így felel: Egyszerű. A Stampler
sztríten lakok, és onnan.- A barát elgondolkodik ezen, aztán
megkérdezi: - Mit jelenteni R. S.? - Mire a bevándorló, széles
mosollyal: - A Robertson sztrít sarka.
A második vicc akár mottója is lehetne ennek a városnak,
amely soha nem tűnt ki szivélyességével, sőt inkább a
gorombasággal rokon neveletlenségről nevezetes. Kurta vicc
volt, afféle egysoros. Egy bevándorló megállít az utcán egy

123
helybéli polgárt és megkérdi: - Elnézést, meg tudná mondani,
merre van az előljáróság, vagy pedig baszódjak meg?
Augusta mindenki másnál harsányabban nevetett.
Kling arra gondolt, hogy a felesége fél egy és háromnegyed
kettő között egy Hopper Streeti házban tartózkodott. A társaság
tízkor ment ki az étteremből. Meyer felajánlotta, hogy
hazafuvarozza őket, de mivel Klingék mindössze néhány
saroknyira laktak, a vendéglő előtt búcsúzott el a két házaspár.
Amikor elindultak, egy férfi lépett ki a szemközti kapualjból,
és nyomon követte őket a túlsó járdán.
Magas, keménykötésű férfi volt, a válla akár egy súlyemelőé.
Sötét szemébe mélyen behúzva a kalap, fekete haja is alig
látszott ki alóla. Hazáig követte Klinget és Augustát, s jó ideig
ácsorgott még az utcán, nézte az első emeleti lakás kivilágított
ablakait. Csak akkor mozdult, amikor nem sokkal tizenegy után
elaludt odafenn a villany.
Akkor aztán elindult a külváros felé, hogy fegyvert szerezzen.

Sehol a városban nem volt olyan szörnyű a hőség, mint itt. Még
a riverheadi Tengeri Tigris körzetet is elérte néha egy kis
fuvallat a Dixről, és végigsöpört a valamelyest magasabban
fekvő platón, amely termékeny szántóföld volt valaha. De itt, a
Diamondbacken, a város központi szigetének a legtávolabbi
csücskén kibírhatatlan volt a hőség - még most, tíz perccel éjfél
után sem enyhült meg, amikor Halloran feljött a metróból.
Napközben a hőség beette magát a házak téglafalába és
kátrányos tetejébe. Makacsul megrekedt az öt- és hatemeletes
bérházak hosszú, egyhangú soraiban, mintegy gigászi, fojtogató

124
hőségkupolát képezve föléjük. A lakások ablakai nyitva, de
hasztalan: a levegő nem moccant, kint ugyanolyan hőség volt,
mint bent; a lakók úgy érezték, mintha valami nyúlós,
áthatolhatatlan, bénító erőtérben mozognának. Kint ücsörögtek a
tűzlétrákon, amelyeken a kiaggatott ruha nem tudott
megszáradni a nagy páratartalom miatt. Az épületek kapusátra
alatt ültek, amelyet kikezdett az idő meg a nemtörődömség.
Céltalanul lézengtek az utcasarkokon. Dámáztak az utcalámpák
fényében. Éjfél is elmúlt a Diamondbacken, de akár dél is
lehetett volna. Az utcák zsúfolva. Ezen az éjszakán, ebben a
hőségben alvásról szó sem lehetett. Reggel majd sok itteni lakos
megy be a belvárosba, s tölti a munkanapját légkondicionált
irodában, vendéglőben, boltban, raktárban. Ma éjszaka azonban
nem menekülhetnek meg a hőségtől, a csótányoktól és a
patkányoktól.
Halloran az avenue-n baktatott: kereste a Jimmy Bakertől
kapott címet. Hallotta az üres telkeken motoszkáló patkányokat,
látta az éjszakában fel-felfénylő szemüket. Még a rágcsálásukat
is hallani lehetett: az üres telkeken szemétdombok tornyosultak.
Könnyebb kihajítani a szemetet az ablakon, ki az üres telekre,
mint műanyagzsákba gyűjtve szépen kitenni a kapu elé a
járdára. Nem beszélve arról, hogy a szemetesek sem csinálnak
olyan nagy ügyet ebből a környékből, mint a város jobb
negyedeiből. Van úgy, hogy napokig várják őket a nylonzsákok
az utcán. A patkányok pedig kirágják a nylont, és hordákban
randalíroznak a járdán, nem elégednek meg az üres telkekkel.
Akkor már biztonságosabb, ha az ember az ablakon át szabadul
meg a szeméttől. Így legalább a patkányok nem lepik el a

125
járdákat. Kis patkányállatkertek keletkeznek így: etetéskor az
állatok az ablak alá gyülekeznek, s elrágódnak a kiszórt
szemeten, ahelyett, hogy a bölcsőben fekvő csecsemők arcát
mardosnák.
Aznap éjjel a Diamondbacken igen kevés fehér embert
lehetett látni. Halloran volt az egyikük. Alapszabály ebben a
városban, hogy aki fehér létére életben akar maradni, az
sötétedés után ne mászkáljon a Diamondbacken. Ha mégis van
ilyenkor fehér ember az utcán, az vagy narkós, és a mindennapi
betevő narkója után futkos, vagy nem idevalósi, és fekete
puncira vadászik: mind a két fajta szabad prédája a helybeli
színes bőrüeknek. Azok, akik reggelente munkába járnak a
városba, kint ülnek a tűzlétrájukon, s onnan nézik fejcsóválva,
hogyan vernek el vagy rabolnak ki odalent az utcán másokat, és
átkozzák az áldatlan állapotokat, amelyek közepette tisztességes
férfiakat és nőket pusztán a bőrszínük miatt gyakran tolvajnak,
prostituáltnak, kerítőnek néznek. Sóhajtozva, rezignáltan
törődnek bele, hogy bármennyire igazságtalan is, de ilyen az
élet; reggel aztán felveszik a belváros jobb üzleteiből származó
ruhájukat, és pontban kilenc órakor már verik az írógépet,
árulják a kombinét, vagy taxin fuvarozzák az utast a repülőtérről
a lakására, mondjuk a folyóparti Stewart Citybe, ahol
egyenruhás portás nyitja ki a taxi ajtaját, és bocsánatkérően így
szól: - Jó reggelt, uram, mi-csoda hőség, igaz, uram? - Ez lesz
majd a reggel. Most azonban éjszaka van.
Halloran, ez a tagbaszakadt ember akár az itteni, Nyolc-
Hármas körzet detektívje is lehetett volna, és ez volt a
szerencséje. Ráadásul valami fenyegető is volt benne, sugárzott

126
róla, hogy ez az ember érti a dörgést, nem ajánlatos kikezdeni
vele. Kockázatos belekötni egy olyan alakba, akiről kiderülhet,
hogy hekus vagy ne adj’ isten, egy rablógyilkos, akit az ország
tizennégy államában kőröznek. Halloran háborítatlanul rótta az
éjszakai utcákat.
Jimmy Baker a cellatársa volt Castleview-ban, egészen a múlt
év októberéig, amikor is Jimmy kegyelmet kapott, leülvén a
maga tíz évét, amit fegyveres rablásért és nemi rőszakért kapott.
Halloran és Jimmy annak idején közösen használta a börtön
legkívánatosabb fiatal fiúját. Kiszemeltek maguknak egy
babaarcú ártatlanságot, és akkor Halloran - a megbeszélés
szerint - rászállt, megverte, és azzal fenyegette, hogy elevenen
nyúzza meg, mígnem a karcsú és törékeny Jimmy kiállt a
kölyök mellett, s farkasszemet nézve Hallorannal kijelentette,
hogy kiheréli, ha békét nem hagy annak a szegény srácnak. A
szegény srác hálából Jimmy mellé szegődött, s egy hétbe sem
tellett, és Jimmy már kefélgette, azzal fenyegetve, hogy
odadobja annak a vadállat Hallorannak, ha nem
engedelmeskedik. Klasszikus MuttandJeff szituáció. A második
hét végén már felváltva használták a fiút, aki addigra persze
rájött, hogy átrázták, de rájött arra is, hogy Halloran és Jimmy,
ez a két dörzsölt és veszedelmes fickó távol tartja tőle legalább a
többi állatot. Mert több állat nyüzsgött a Castleview-ban, mint
patkány a Diamond-back üres telkein.
A biliárdszalon, amelynek Jimmy Baker volt a tulajdonosa és
a vezetője, félúton volt két sarok között, egy baptista imaház és
egy kozmetikai szalon közé ékelve. A kozmetikus
hajegyenesítést és bőrszínfehérítést hirdetett. Vagy két tucat

127
fiatal fekete srác nyüzsgött a rexasztaloknál, amikor Halloran
éjszaka negyed egykor belépett a helyiségbe. Kurva kis
niggerek, gondolta Halloran, nincs jobb dolguk, mint rexezni
az éjszaka közepén. Az a kurva lányom is egy niggerrel adta
össze magát, gondolta. Jimmy Bakerre különös módon soha
nem úgy gondolt, mint niggerre. Jimmy Baker a cellatársa volt,
és kész, soha nála jobb cimborát. Jimmy a kivétel, amely erősíti
a szabályt, gondolta Halloran. (Castleview-ban nem egy kurva
kölykön osztoztak Jimmyvel.) Jimmy belevaló gyerek. Fekete,
vagy sem, Jimmy jó srác. Az ő jelenlétében ki nem csúszott
Halloran száján a “nigger” szó, hiába, hogy Jimmy is az.
A rexező srácok felnéztek, amikor belépett. Tekintetük úgy
ütközött egymással és siklott tovább, mint a golyók az asztalon.
Hekusnak nézték Hallorant. Várták, mikor harsan a parancs:
“Falhoz állni, anyaszomorítók!” Egy kövér, fekete fickó, aki a
helybeli hecclap hajnali kiadását olvasta a bejárat melletti magas
pultnál, feltekintett. Feje felett egy tábla azt hirdette, mennyi
pénz egy asztal egy órára. A fickó szivarcsutkát rágott.
Hamarosan visszatemetkezett lapjába, úgy döntve, hogy fütyül
Halloranre. Ha zsaru, úgyis kiderül egykettőre, mi járatban van.
- Jimmy Bakert keresem - mondta minden teketória nélkül
Halloran.
- Kicsoda maga - kérdezte a fekete.
- Jack Halloran.
- Mi dolga vele?
- Együtt ültünk Castleview-ban - felelte Halloran.
- Pillanat - mondta a kövér, és felkapta a pulton álló telefon
kagylóját. Egyetlen számot tárcsázott. - James - mondta -, itt egy

128
Jack Halloran nevű ember, magát keresi. - Hallgatózott,
bólintott, aztán letette a kagylót. - Menjen hátra. Azon a vörös
ajtón, ni, a terem végében.
- Kösz - mondta Halloran.
A kövér tovább rágta a szivarját és olvasta az újságját.
Biliárdgolyók csattogása mindenünnen, halk beszédfoszlányok:
- Azt a három golyót, ott oldalt, azt kéne valahogy ... azannyát,
ez jó lökés volt, ember ... mandinerből játsszad meg ...
Halloran benyitott a vörös ajtón.
Jimmy Baker íróasztalnál, papírkazlak között ült. Az asztalon
két telefon. Felszedett néhány kilót, amióta Halloran utoljára
látta, de azért csak a régi Jimmy volt, rávillantotta vakító
fogsorát Halloranre, s mindkét kezét előrenyújtva ment elébe. A
kurta börtönfrizurát afróbozont váltotta fel, boldog
meglepetéssel csóválgatta a fejét. Méretre készült farmerben és
köldökig kigombolt fekete ingben volt, a nyakában
aranymedalion, aranyláncon.
- Hahó, ember! - ragadta meg két kézzel Halloran kezét. -
Ember, ez aztán a meglepetés!
- Mondd csak, mit Jameseznek ezek itt téged? - kérdezte
Halloran, szintén vigyorogva a viszontlátás örömében.
- Én vagyok itten a tambúrmajor. Mindenki Jamesnek szólít, ha
ugyan nem Mr. Jamesnek - emelte égre a szemét Jimmy -, mert
aki nem, annak szétrúgom a seggét. Mikor engedtek ki, ember?
- Éppen egy hete. Milyen nap van ma?
- Igazából, vagy a naptár szerint? Naptár szerint kedd,
augusztus tizenkettő. De igazából, ember, még hétfő este van,
egész amíg fel nem jön a nap. Ülj már le. Iszol valamit? Nem

129
vagy valami jó bőrben, ember! Egy hete, aszondod? Kérsz egy
sört? Jó hideg söröm van. Vagy valami erősebbet? Szóljál már,
ember. A szentségit, de jó látni azt a rusnya képedet!
- Hát még a tiédet, Jimmy - mondta Halloran, még egyre
vigyorogva. - Hogy megy sorod?
- Comme ci, comme ca - mondta Jimmy. Itt ez a biliárdszalon,
ugye, meg egy kis fekete lottó egy kis narkóbiznisz ... nem
panaszkodhatok, mit mondjak. De azért kéne egy igazi nagy
buli, na, nem sürgős, nem azt mondom, de azért nyitva tartom a
szemem. Előbb-utóbb beüt az is biztosan. No és te?
- Hát, tudod, csak most szabadultam. El kell rendeznem még a
dolgaimat.
- Biztos is. Ez a baszom tülekedés idekint, mi? Néha úgy
érzem, jobb is volt odabent, hát mi gondja-baja volt ott az
embernek? De már sosem iszunk? Ide hallgass, igyál egy pofa
sört, jó?
- Jó - mondta Halloran.
Jimmy a szemközti falnál álló kis hűtőszekrényhez lépett,
kivett és kinyitott két üveg sört.
- Hát akkor arra a kibaszott Castle-ra - mondta.
- Csirió - mondta Halloran, de csak egy kortyot ivott. Nem
akart betintázni, mint előző nap, amikor felszedte az a kurva.
- Mit szólsz ehhez a kibaszott meleghez? - mondta Jimmy. -
Szépen üdvözli a város a hazatérted. Meg vagy ünnepelve ezzel
a döglesztő hőséggel.
- Az.
- Szóval eljöttél a jó öreg Jimmyhez? - vigyorodott el újra
Jimmy. - De jó, hogy látom a képed, ember!

130
 Hosszú csend.
- Fegyver kell - mondta akkor Halloran.
- Lám csak - szűkült össze Jimmy szeme.
- Gondoltam, te biztos tudnád, hogy lehet hozzájutni.
- Mire készülsz, ember? Olyasmire, ami engem is érdekelhet?
- Nem hinném.
- Már csak azért, mert, mint mondtam, nincs ellenemre valami
nagyobb buli.
- Nem, nem, ez egészen más.
- Akkor mire kell neked? Már nem azért, ember, kerítek én
neked, hogy a fenébe ne, kerítünk egy perc alatt, pajtás. Csak
hogy hát mire köll?
- Meg kell látogatnom egy illetőt.
- Fegyverrel, mi?
- Ühüm.
- Milyen fegyverre gondolsz?
- Olyanra, ami elől nem tud elszaladni - mondta Halloran.
- Ki az a szerencsés alak, he? - kérdezte nevetve Jimmy.
- Talán jobb, ha nem mondom meg. Neked is úgy biztosabb.
- Ne szólj szám, nemfáj fejem, mi?
- Pontosan.
- Hát jól van, ember, szerzünk neked olyan fegyvert, amivel
kilukaszthatod a szarházit. Bazi nagy lukat üthetsz rajta. Hadd
telefonálok egyet-kettőt, oké? Már csak hogy lássuk, milyen a
piac ezen a szép nyári estén. Iszogassál addig, egy perc az egész.
A piac bíztató volt ezen a szép nyári estén.
Jimmy vagy hármat telefonált, mielőtt elindultak a
biliárdszalonból és éjfél után egykor együtt ültek egy kis

131
termetű feketével. A kis termetű fekete könyvelőre emlékeztette
Hallorant: fehér ingének ujja felgyűrve, az orrán vastag, keret
nélküli szemüveg, az arca verejtéktől fényes. Jimmy egyszerűen
Samként mutatta be. Előtte az asztalon egész fegyvertár
sorakozott: vagy negyven revolver és géppisztoly.
Egy Carlton Street-i ház második emeleti lakásában voltak. A
ház földszintjén hajdan, a világválság idején tiltott italmérés
működött. A szomszédban jazzklub volt, amelyet fehérek
látogattak, gyémántos-szőrmés nőikkel, a belvárosból. Mindez a
világválság idején volt. Ma az épület patkányjárta bérház. Sam a
konyhában ült, feje felett csupasz villanykörte, előtte, a síma
műanyag lapos asztalon olajosan csillogó fegyverek. A
szomszéd helyiségből diszkrét horkolás szüremlett át. Sam
felesége, gondolta Halloran. Sam arcán és karján izzadtság-
cseppek csillogtak.
- Milyen munkára kell a fegyver? - kérdezte Sam.
- Mellékes - mondta gyorsan Jimmy.
- Csak azért, mert hogy ha nem akarja, hogy meglássák, amikor
bemegy, akkor eztet a kurta csövű 38-ast ajánlanám.
- Olyat adj neki, Sam, ami nem mond csütörtököt - mondta
Jimmy.
- Csak aztat akartam megtudni, hogy ...
- Amelyikkel egy lövésre el lehet végezni a munkát - tette
hozzá nyomatékkal Jimmy.
- Szóval akkor valami masszívabb darab kéne?
- Az - mondta Halloran.
- És nem baj, ha kinyomja egy kicsit a kabátját?
- Nem.

132
 - Nappal lesz a munka, vagy éjjel?
- Még nem tudom.
- Merthogy ha nappal, akkor rejtve kell tartani, ember, és ezek
a nagyobb darabok, teszem azt, ez a Ruger Magnum, piszokul
kinyomják ám az ember göncét.
- Igaza lehet. Akkor majd éjszaka járok a végére.
- Ami az átütőerőt illeti, a Ruger a bajnok - jelentette ki Sam.
- Melyik az? - kérdezte Halloran.
- Ez ni.
- Hisz ez majdnem ágyú - álmélkodott Jimmy.
- De olyan is a tűzereje - mondta Sam. Vannak államok, ahol
még a jardok sem használhatnak Magnumot. Meglő a jard,
teszem azt, egy fickót, aki a zöldségestől szalad kifelé, a golyó
átmegy a fickón, és beleáll valami vásárló nagyságába.
Kibaszott nagyot lő ez a pisztoly. Aszondja, egy lövéssel akarja
elvégezni, igaz? Hát ez egy lövésre többet is végez!
- Na és mibe kostálna egy ilyen? - kérdezte Halloran.
- Normális árat mondjál, Sam - figyelmeztette Jimmy.
Sam arra tippelt, ezek ketten kefélgették egymást a börtönben.
A cellatársak többsége férj-feleséggé válik egyhamar. Sam
legalábbis erre tippelt.
- Százötven - mondta.
- Sok - vágta rá kapásból Jimmy.
- Ne mondja már, a boltban kétszáz! Vadonás új, nem is lőttek
vele. Százötven az utolsó ára.
- Legyen, mondjuk, százhuszonöt - alkudozott Jimmy. - Plusz a
munició.

133
 - A munició, az nem téma - ingatta a fejét Sam. - De
százötvennél nem adom alább. Nekem magamnak is százba van,
James, vakuljak meg, ha nem. Ötven dollár profit, az nem is
profit szinte.
- Mit szólsz, ember? - kérdezte Jimmy Hallorantől.
- Nincs annyi lóvém.
- Mért, mennyi van?
- Száz körül.
- Akkor hát csókolom - állt fel és nyújtózott egyet Sam,
jelezve, hogy vége a tárgyalásnak.
- Kéne? - kérdezte Jimmy.
- Úgy néz ki, hogy megtenné - mondta Halloran.
- Bárki fejét széjjel tudja loccsantani - jegyezte meg Sam.
- Na most akkor kell vagy nem kell? - kérdezte Jimmy.
- Nincs annyi pénzem - mondta Halloran. Felvette a fegyvert,
és tenyerében latolgatta, mennyit nyomhat.
- 44-es Magnum vagy Special lőszer kell bele - mondta Sam. -
Nem gond, van nekem mind a kétféle.
- Szép darab - jegyezte meg Halloran.
- Hét és fél hüvelykes a cső - mondta Sam. - Veri még a 357-es
Magnumot is. Kétszer akkora a tűzereje, mint a 357-esnek.
- Aha - mondta Halloran.
- Super Blackhawk, az a neve - folytatta Sam. - A kalibere épp
mint egy karabélyé. Bizony ám. Boltban kétszázba kerülne. Én
meg odaadom százötvenért.
- Csakhogy nincs annyi lóvém.
- Na, ha akarod, a tied - mondza ekkor Jimmy. - A munició
benne van az árban, igaz? - fordult Samhez.

134
 - Benne, amennyi csak kell.
- Na, akkor áll a vásár, te nyavalyás tolvaj - nevette el magát
Jimmy, és a zsebébe nyúlt. Gumiszalaggal átfogott bankóköteget
vett elő, a szalagot levette és a csuklójára húzta, s a kötegről
lehámozott három ötvenest. - Nagyon magas lóról tárgyalsz,
fiacskám - mondta még mindig nevetve. - Nicky Gargershez
kellett volna mennünk.
- Nickynek nincs Rugerja - mondta Sam.
- Várj csak, majd betévedsz a biliárdszobámba - adta át Jimmy
a pénzt. - Biztos, hogy húsz dollár alatt nekem nem fogsz
asztalhoz állni.
Halloran újra megemelgette a fegyvert. Tekintete találkozott
Jimmyével. - Köszönöm, Jimmy - mondta melegen.
Fartúrók, gondolta Sam, naná, hogy azok.

A légkondicionáló halkan zümmögött Klingék emeleti

hálószobájában. Hűvös volt, Kling mégsem tudott aludni. Most
hajnali kettő, ő pedig délután négykor veszi csak fel a
szolgálatot, de úgy tervezte, korán kel, hogy Augustával egy
időben hagyhassa el a lakást. Meg akarta tudni, elmegy-e megint
az asszony a Hopper Street-i barátjához, és azt is, hogy
rendszeresen látogatja-e az ebédidőben - gyors matiné a hét
minden munkanapján, ahelyett, hogy ebédelne valamelyik kínai
étteremben. Kling erős kisértést érzett, hogy szembesítse
Augustát a tényekkel, elmondja, hogy nyomon követte, látta
bemenni a Hopper Street 641-be, s megkérdezze, ugyan mi
keresnivalója volt ott. Túlesni rajta, itt és most. Eszébe jutott,
mit tanácsolt Carella.

135
 - Augusta? - suttogta.
- Mmm.
- Gussie?
- Mmm.
- Ébren vagy?
- Nem - fordult Augusta a másik oldalára.
- Gussie. Beszélnem kell veled.
- Alszom - motyogta Augusta.
- Gussie?
- Álmos vagyok.
- Kedvesem, nagyon fontos.
- A kurva életbe.
- Kedvesem ...
- A kurva életbe. A kurrva életbe! - mondta az asszony. Felült,
és bekapcsolta az éjjeli lámpát. - Na, mi az? - pillantott az
ébresztőórára.- Bert, két óra, az isten áldjon meg, fél kilenckor
jelenésem van, nem lehetne máskor?
- Nem. Ezt most kell megbeszélnünk. De igazán - mondta
Kling.
- Fél hétkor kelek - mondta Augusta.
- Jaj, ne haragudj, Gussie, de borzasztóan aggaszt ez a dolog.
- Hát jó, miről van szó? - sóhajtotta az asszony. Cigarettáért
nyúlt, kirázott egyet a dobozból, rágyújtott.
- Aggódom - jelentette ki Kling.
- Aggódsz? Hogyhogy?
- Kettőnk miatt.
- ??
- Mintha távolodnánk egymástól.

136
 - Nevetséges.
- De bizony, úgy érzem.
- És miért érzed úgy?
- Hát mert ... először is, mert nem szeretkezünk már annyit,
mint rég.
- Menstruálok, hisz tudod - mondta Augusta.
- Tudom, de ... látod, régen ez se volt akadály. Amikor
összeházasodtunk.
- Hát ... - kezdte Augusta, s csak némi habozás után folytatta: -
látod, én azt hittem, jól megvagyunk.
- Szerintem nem annyira - csóválta a fejét Kling.
- A szexről van szó, Bert? Márminthogy nem csináljuk eleget?
- Az csak egy része a dolognak.
- Mert ha szeretnéd, hogy én gyakrab ...
- Nem, nem.
- Azt hittem, jól megvagyunk - vont vállat Augusta, és
elnyomta a csikket.
- Ismered azt a kis nőt az ügynökségen? - mondta Kling. Na
most, gondolta. Benne vagyunk a sürüjében.
- Milyen kis nőt?
- Olyan kis szőke. Kezdő modell.
- Monica?
- Az, az.
- Monica Thorpe? Mi van vele?
- Ott volt ő is azon a tengerparti bulin. Negyedikén, emlékszel?
- Igen, és?
- Hát szóval beszélgettünk - mondta Kling.

137
 - Ühüm - nyúlt újabb cigarettáért Augusta. - Állati érdekes
lehetett beszélgetni azzal az ostoba libával.
- Gussie, rettentő sokat dohányzol - mondta Kling.
- Nicsak, újabb panasz? - kérdezte Augusta. - Kevés szex, sok
cigaretta. Mondd csak, hosszú még a listád? Éjjel kettőkor kell
végigsorolnod?
- Csak az egészséged féltem - mondta Kling.
- Mi volt Monicával? Miről beszélgettetek?
- Rólad.
- Rólam? Lám, mindig érik meglepetések az embert. Azt
hittem, Monica nem képes másról beszélni, mint a tulajdon
elbűvölő, tyúkszaros kis egyéniségéről. No és mit mondott?
Szerinte is túl sokat dohányzom?
- Azt mondta, mindenféle pasasokkal látni téged a városban -
mondta ki egyszuszra Kling, és aztán visszatartotta a lélegzetét.
- Micsodaaa?
- Azt mondta ...
- Nyamvadt kis lotyó! - nyomta el ingerülten az asszony az
imént meggyújtott cigarettáját. - Szóval, hogy engem, és
mindenféle ...
- Különösen egy pasassal.
- Úgy. Különösen egy pasassal. Hm.
- Ezt mondta.
- Na és miféle pasassal?
- Nem tudom. Majd te megmondod, Gussie.
- Hát ez kész röhej - mondta Augusta.
- Csak azt mondom, amit tőle hallottam.
- És persze elhiszed neki.

138
 - Hát ... meghallgattam mindenesetre.
- De azt bezzeg nem tudta megmondani, ki az az egy pasas,
akivel különösen, ugyebár? Akivel örökké együtt látni?
- Azt nem. Megkérdeztem, de ...
- Úgy! Tehát megkérdezted! Tehát elhitted neki!
- Meghallgattam, Gussie.
- Meghallgattad. Elhitted ennek a fiatalkorú bűnözőnek, ennek
a kis lotyónak, akit végigkefélt a város valamennyi fotósa, és
akinek van pofája arra célozgatni ...
- Csigavér, Gussie - mondta Kling.
- ... arra célozgatni, hogy én ...
- Nyugodj meg, Gussie.
- Megölöm azt a kis szukát. Meg én.
- Egyszóval nem igaz?
- Persze, hogy nem. Miért, te elhitted?
- Olyasformán.
- Hát kösz - mondta Augusta.
Hosszú percekig hallgattak. Kling arra gondolt, szóba kellene
hozni a Hopper Street 641-et, meg kellene kérdezni, mit keresett
ma délután a Hopper Street 641. alatt. Arra gondolt, megtette,
amit Carella tanácsolt, de hasztalan, nem kapott olyan választ,
ami megnyugtatná. Csak felrúgta a szennyesládát, és most
szedhetik össze a piszkos holmit.
- Gussie ... - szólalt meg tétován.
- Szeretlek, Bert - mondta Augusta. - Hisz tudod.
- Tudom.
- Hát csak tudjad is.
- Csakhogy örökké nélkülem mászkálsz el mindenhova ...

139
 - Hisz te akartad így, Bert. Most miért mondod? Hagysz
egyedül menni, mert utálod azokat a partikat.
- Igen-igen, de mégis ...
- Többé sehova nem megyek egyedül, rendben?
- Hát ...
No és napközben? Amig én valami pitiáner kis tolvajt
kergetek városszerte, gondolta Kling, akkor vajon mi van? Mi
van akkor, ha éjszakás vagyok? Akkor majd mit csinálsz? Azok
a partik semmit nem jelentenek, illetve semmit nem
jelentenének, ha azt nem mesélnéd, hogy együtt vacsoráztál egy
csomó emberrel, és ha maga Mr. Ah Wong nem állítaná, hogy
vörös hajú hölgy nem volt jelen Miss Mercier vacsoráján.
Gussie, Gussie, miért is nem barna a hajad? Akkor jobban el
tudnál vegyülni az emberek között.
- Igérem - mondta Augusta. - Soha, sehová nélküled. Most
pedig szépen engedd el magad.
- De volna még egy-két ...
- Feküdj szépen hanyatt - rendelkezett az asszony. És lehúzta
Klingről a paplant.
- Ne moccanj.
- Te, Gussie ...
- Csitt!
- Drágám ...
- Pszt. Pszt, kicsikém. Szegény elhanyagolt fiacskám. Anyuci
majd gondod viseli. Ne búsulj, egyet se, anyuci majd ... -
mondta, és szomjas ajakkal hajolt rá Klingre.

140
A szolgálati beosztás fabatkát sem ér, amikor az ember egy
gyilkosság, vagy egy feltételezett gyilkosság ügyében nyomoz.
Az ember bejár az őrszobára, és nyúzza-húzza az ügyet, sokszor
aludni sincs érkezése; nincs, mert a gyilkosnak számottevő
előnye van a detektívvel szemben, s ahogy múlik az idő, az
előny csak nőttön nő.
Carellának kedd délután négyig felé sem kellett volna
szagolnia az őrszobának, de bent volt már délelőtt tízkor, és a
kollégái egy cseppet sem furcsállották. Carella kapott egy
öngyilkosságot pénteken, és minden hekus nagyon jól tudja,
búcsúlevél nélkül az öngyilkosság olyan, mint az angyal
szárnyak nélkül. Carella tájékoztatta Byrnes hadnagyot arról a
nyugtalanító problémáról, amit a lakásban uralkodó pokoli
hőség jelentett, Byrnes pedig továbbította a részleg többi
nyomozójának, hátha meg tudja fejteni valamelyikük, hogy
miért kellett kikapcsolva lennie a légkondicionálónak a
legnagyobb kánikula kellős közepén. Ez idáig azonban
senkinek, semmilyen ötlete nem támadt.
Mélységesen együttéreztek azonban Carellával, amiért lám,
bent van már délelőtt tízkor, amikor négyig a kutya sem kérte
volna számon tőle, mit csinál. Jártak már ők is ebben a cipőben.
Volt már mindnek olyan ügye, amitől megáll az ész, és csak
ácsorog, aludtak már ők is mindössze egy-két órát az őrszoba
keskeny priccsein, de csak gyűrték az ügyet, tépték-rázták, mint
foxi a döglődő patkányt, amíg az el nem nyúlt élettelenül,
megérve arra, hogy elhantolják, mint LEZÁRT ÜGYET.
Kedvesen beszéltek Carellával, és ajánlkoztak, hogy kávét
hoznak neki az iktatóból. Látták, mennyire zaklatott Carella, de

141
azt hitték, csak a búcsúlevél hiánya meg a Szahara-forróságú
lakás nyugtalanítja. Nem tudták - mivel Carella még nem
mondta el Byrnesnek, s így Byrnes sem adhatta tovább -, hogy a
vélelmezett öngyilkos, aki állítólag a maga jószántából nyelte le
a huszonkilenc Seconal kapszulát, gyógyszerfóbiában
szenvedett, és a világ minden kincséért nem nyelt volna le még
egy aszpirint sem.
Carella aznap elsőként a High Street-i rendőrségi labort
tárcsázta fel. Azzal a technikussal beszélt, aki Newmanék
lakásán a vizsgálatot irányította. Harmadosztályú nyomozó volt,
a neve John Owenby. Carella napját, rögtön az elején, azzal a
hírrel keserítette meg, hogy még nem készültek el a jelentéssel.
- Hogyhogy? - méltatlankodott Carella. - Kedd van már,
ember, mit csináltak maguk péntek reggel óta?
- A hőség - közölte lakonikusan Owenby.
- Mi köze a hőségnek ahhoz, hogy maguk még mindig ... ?
- No és mi a véleménye az esetről, Carella? - vágott közbe
Owenby. - Mi a feltételezés?
- Öngyilkosság - mondta Carella.
- Úgy is van. Öngyilkosság.
- Igen, bár bizonyos körülmények ...
- Nem érdekelnek a körülményei, Carella. Ez itten nem
bíróság. Van, ugye, egy feltételezett öngyilkossága, van egy üres
üveg Seconalja ...
- Egy majdnem üres - mondta Carella.
- Nekem az a véleményem - jelentette ki Owenby - hogy ha
egy üvegben egy árva kapszula van - mert hapsikám lenyelte a
többit -, akkor az üveg üres.

142
 - Inkább azt mondja meg, mivel vacakoltak idáig? A
rendőrorvos már megállapította a halál okát, szét kellett szednie
az egész tetemet hozzá, és ...
- Fontossági sorrend is van a világon - mondta Owenby. - A
rendőrorvosnak talán más a fontossági sorrendje, mint a miénk.
Hadd mondok valamit a sorrendről, Carella. Amikor ...
- Inkább arról mondjon valamit, találtak-e idegen ujjnyomokat
a lakásban.
- Sok látens nyomot vettünk fel, dolgoznak is rajta az
ujjlenyomatrészlegben. Ma reggel beszéltem velük, de ez idáig
nem tudták összehasonlítani őket a halott meg a felesége
ujjlenyomataival. Hja, a sorrend, Carella. Az emberölés
előbbvaló az öngyilkosságnál, a fegyveres rablás a betörésnél, a
garázdaság a járdára köpésnél. Van magának fogalma, hány
emberölésünk volt ebben a rohadt melegben? A hőség teszi, úgy
látszik. És péntek estére telihold lesz. Maga is tudja, mit jelent
az, nem? Minden árva poloska kint fog nyüzsögni az utcákon.
Dugig leszünk lövöldözéssel, késeléssel, fejszés gyilkossággal,
fojtogatással s a többivel. Megszámolni sem tudjuk majd.
Mondjam, Carella, mit csinálhat a tetű kis öngyilkosságával?
Ugye hogy ne? Felhívom, amint kész a jelentés.
- Hol van Grossman százados? - kérdezte Carella. - Beszélni
akarok vele.
- Azt hiszi, ha megkerül, akkor már ...
- Hol van?
- A bíróságon. Ott is lesz egész héten, Carella. Szakértőként
tanúskodik egy gyilkossági perben. Ami, mint tudjuk, előbbvaló
az öngyilkosságnál. A sorrend, Carella.

143
 - Mikor kapom meg a jelentést?
- Egy-két nap múlva.
- Holnap reggelre?
- Egy-két nap múlva, azt mondtam. Elemeznünk kell, amit
összeporszívóztunk, most analizáljuk a kapszulát ...
- A rendőrorvos már azonosította a gyógyszert ...
- Nekünk is kell, sajna. És amint együtt lesz az egész ...
- Üssék már össze valahogy holnapra, jó?
- Mindent megteszek - mondta Owenby, és letette a kagylót.

Alig tíz perccel később a telefontársaságtól megérkezett a nagy

barna boríték. A futár - egy őrszemes rendőr - megvárta, amíg
Carella aláírja az átvételi elismervényt, s csak akkor dobta az
asztalra a borítékot, a többi papír közé: volt ott egy stencilezett
meghívó a rendőrklub szokásos munkaünnepi táncos piknikjére,
egy körlevél a Három-Egyesből, amely információt kér egy 38-
as Smith and Wessonnal történt lövöldözés ügyében, valami
zagyva firkálmány a floridai Sarasota rendőrségétől meg egy
paksaméta a fotós részlegtől: nyolcszor tíz hüvelykes,
kinagyított fényképek a Newman lakáson pénteken talált
állapotokról.
Carella feltépte a borítékot.
Négy lap fotókópiája, a Newman lakásról történt
telefonhívások listája az utolsó, júliusi számlázás óta. Isolában,
akár a legtöbb amerikai városban, a telefonszámlát oszlopokra
bontják: a városközi beszélgetések dátuma, a hívott város, a
hívott telefonszám, a hívás időpontja, a beszélgetés időtartama
és végül a beszélgetés díja.

144
 Carella az utolsó lapnál kezdte.
Anne Newman augusztus elsején, reggel háromnegyed
kilenckor hagyta el a Silvermine Oval-i lakást, és csak 8-án tért
vissza. Feltételezhető, hogy ami hívás ez idő alatt a 765-3811-es
számon történt, az mind Jerry Newman beszélgetése volt, már
ameddig életben volt.
Az utolsó tétel így szólt:

DÁTUM VÁROSKÖZI HÍVÁS IDŐ PERC ÖSSZEG

VIII. 7. BVRLY HILLS CA 621 P 3 B 85
213 275 4282

Azaz, Jerry Newman augusztus 7-én felhívta Beverly Hillset,

helyi idő szerint du. 6.21-kor, kaliforniai idő szerint 3.21-kor.
Három percig beszélt, s a beszélgetés nyolcvanöt centjébe
került. Carella nem tudta, mit jelent a percek oszlopában a 3-as
szám után álló “B”, de a szám, amelyet Newman hívott,
ismerősnek tűnt. Feltárcsázta a kaliforniai tudakozót, és
megkérdezte a Beverly Wilshire Hotel számát. 213-275-4248,
közölték vele. Carella megköszönte, majd felhívta a
telefontársaság ügyfélszolgálatát, remélve, hogy nem Miss
Corningot vagy Miss Schulzot hallja újra a telefonban. De
szerencsére egy névtelen adminisztrátorral beszélt, akitől
megtudta, hogy az a “B” egyszerűen esti, vagy hétvégi
beszélgetést jelent, amikor is a díjtételek jóval olcsóbbak.
Carella megköszönte az értesülést.
Jerry Newman feltehetőleg életben volt még hetedikén
délután hat óra huszonegykor. Holttestét másnap reggel találták

145
meg. Előző este tehát felhívta a Beverly Wilshire Hotelt, és a
csendes-óceáni nyári időszámítás szerint három óra
huszonegykor beszélt a feleségével. Carella elővette a noteszát.
A csendes-óceáni nyári időszámítás szerint délután ötkor,
ugyanaznap, Anne Newman felhívta az anyósát, hogy közölje
vele, válni akar. Aztán feltehetőleg összecsomagolt, kiment a
repülőtérre, és felült a fél tizenegyes gépre, amelynek a
menetrend szerint másnap reggel fél hétre kellett megérkeznie.
De: ha csütörtökön beszélt a férjével, miért mondta neki,
Carellának, hogy kedden beszélt vele utoljára, amikor is közölte,
milyen tájban érkezik?
Carella újra felvette a kagylót, és Susan newman számát
tárcsázta. Jó pár kicsengés után Carella már éppen le akarta
tenni a kagylót, amikor lihegve beleszólt valaki. Anne hangja,
ismerte meg Carella.
- Halló!
- Mrs. Newman?
- Én vagyok. Egy pillanat türelmet.
Carella várt.
- Elnézést kérek - mondta Anne Newman, amikor újra felvette
a kagylót -, éppen a zuhany alatt álltam. Kivel beszélek?
- Carella nyomozó vagyok.
- Ó. Üdvözlöm, hogy van?
- Ha nem volnék alkalmatlan ...
- Mondja csak bátran. Miről van szó?
- Mrs. Newman, itt van előttem egy telefonszámla, amely
szerint az ön férje felhívta a Beverly Wilshire Hotelt augusztus

146
7-én, csütörtökön, hat óra huszonegykor, az ottani idő szerint
három-huszonegykor.
- Igen?
- Pénteken ön azt mondta, utoljára kedden beszélt vele.
Augusztus ötödikén. Jól mondom?
- Igen. Akkor beszéltem vele utoljára.
- Igen, csakhogy ő hetedikén, csütörtökön felhívta a Beverly
Wilshire-t.
- Mit is mondott, hánykor?
- Három-huszonegykor, kaliforniai idő szerint.
- Nem voltam otthon.
- Nem?
- Sétáltam.
- Értem. Mikor ért vissza?
- Úgy nagyjából öt óra előtt.
- És rögtön felhívta az anyósát, ugye?
- Úgy van. Aznap délután sokat törtem a fejem. El akartam
mondani neki, hogy döntöttem.
- Világos. Volt-e üzenet, hogy kereste a férje?
- Ha volt is, nem kaptam meg.
- Ezek szerint nem tudta, hogy keresték?
- Most hallom magától. Bizonyos, hogy Jerry? ...
- Itt van előttem a számla.
- Csütörtökön tehát még élt - mondta Anne Newman.
- Úgy tűnik, igen.
- Istenem!
- Köszönöm, asszonyom - mondta Carella -, csak ezt akartam
tudni. Sajnálom, hogy alkalmatlankodtam.

147
 - Nem tesz semmit - mondta Anne Newman, és letette a
kagylót.
Vajon tépik-e már a városnál a hajukat, amiért ennyi
városközi telefonom van, töprengett Carella. Fenébe a várossal,
gondolta aztán, és feltárcsázta a Beverly Wilshire Hotelt Los
Angelesben. A recepciós készséggel tájékoztatta, hogy minden
telefonüzenet azonnal a vendég boxába kerül, a kulcsa mellé, sőt
egy másodpéldány is jár mindenkinek, amit a szobája ajtaja alatt
csúsztatnak be. Ha a kedves vendég hazajött öt óra tájban,
folytatta a szállodás, bizonyos, hogy legalább egy példánnyal
találkoznia kellett, mely tudtára adta a 3.21-kor befutott hívást.
Carella megköszönte a tájékoztatást.
Fél órával később csörgött a telefon. A hagyatéki bíróságról
jelentkezett egy Hester Attinger nevű hölgy, aki Carella előző
napi kérésére utánanézett, benyújtották-e a bírósághoz a néhai
Jeremiah Newman végrendeletét. Ebben az államban a
jogszabály előírja, hogy az elhalálozást követő tíz napon belül
be kell nyújtani a végrendeletet. Sok ügyvéd naponta böngészi
végig a lapok halálozási rovatát, hogy megtudja, beadta-e a
kulcsot éjjel valamelyik ügyfele.
S noha a laikusok többsége nem ismeri a jogszabályt, arra
minden esély megvan, hogy ha végrendelet van a birtokukban,
vagy akár csak tanúk voltak egy végrendelet aláírásánál,
megkérdik a saját ügyvédjüket, hogy most aztán mi a teendő.
Így aztán a legtöbb végrendelet, kivéve azt, amit a kútba vagy
amit a padló alá dugtak, eljut a hagyatéki bírósághoz. Newman
végrendeletét az előző nap iktatták.

148
 - A végrendelet ezzel nyílvános okmánnyá vált - közölte Miss
Attinger -, úgyhogy bármikor eljöhet és beletekinthet, uram.
- Mondja csak, megtenné, hogy beolvassa nekem a telefonba? -
kérdezte Carella.
- Hááát ...
- Nézze csak, egy gyilkosság körülményeit igyekszem
felderíteni - füllentette könnyű szívvel Carella; magában
egyébként valóban gyilkosságnak kezdte már tekinteni az esetet.
- Sok időmet takarítaná meg, ha lenne olyan szíves.
- Még magam sem tanulmányoztam át tüzetesebben - mondta
Miss Attinger. - Annyit mindenesetre elmondhatok, hogy az
elhunyt mindenét egy Louis Kern nevű illetőre hagyta.
- Egyedül őrá?
- Egyedül.
- Más haszonélvező nincs?
- De van. Kern felesége és két gyermeke.
- Meg tudná mondani, hogy ki nyújtotta be a végrendeletet?
- A benyújtó ügyvédi iroda neve rajta van a kék dosszién:
Weber, Herzog és Llewellyn.
- Azt mondta, Herzog?
- Tessék?
- Azt kérdeztem, az egyik társat Herzognak hívják?
- Igen, Herzognak.
- Lenne szíves betűzni?
- H-E-R-Z-O-G - betűzte Miss Attinger.
- Rajta van a címük is?
- Rajta, kérem. 847 Hall Avenue, itt helyben, Isolán.
- Hálásan köszönöm. - búcsúzott Carella.

149
 - Kérem: Semmiség - mondta Miss Attinger, és letette a
kagylót.

A Weber, Herzog és Llewellyn ügyvédi iroda Isola szivében,

egy irodaház huszonnyolcadik emeletén székelt. Kellemes
hűvösség uralkodott a negyvenkét emeletes épületkolosszusban:
az ablakok gondosan leszigetelve, légkondicionálás a pincétől a
padlásig. Ragyogó és kényelmes megoldás, amíg nincs
fennakadás az áramszolgáltatásban. Annál kényelmetlenebb
azonban, mihelyt túlterhelődik a várost ellátó elektromos
központ, ami bizony elég gyakran megesik a kánikulai
csúcsfogyasztás idején. Ilyenkor az épület negyvenkét emeletes
gőzfürdővé válik, mivel az ablakokat nem lehet kinyitni.
Ugyancsak nehézségbe ütközne, ha valaki úgy akarna véget
vetni az életének, hogy kilép az ablakon.
Carella tíz óra után néhány perccel hívta fel Charles Webert.
Titkárnője elmondta, az ügyvéd úr mindössze egy fél órát tud rá
szakítani ebédszünet előtt. Weber egy ügyféllel tárgyalt, amikor
Carella megérkezett. Háromnegyed tizenegy is elmúlt, mire
Weber végre csengetett a titkárnőjének, és kérette Mr. Carellát.
Testes ember volt, az ötvenes éveit taposó, barna haja őszült,
kék szeme átható tekintetű. Világoskék tropikál öltönye jól illett
fehér ingéhez, amelyen kékkel hímzett monogram állt: C. P. W.
Terebélyes íróasztalán pedáns rend, a tágas, kétablakos
irodahelyiség az avenue-ra és a Grover Park nyugati csücskére
nézett. Weber udvariasan mosolyogva az órájára nézett, jelezve
ezzel, hogy nincs sok ideje, s így szólt:
- Miben állhatok rendelkezésére, Mr. Carella?

150
 - Ügyvéd úr, Jeremiah Newton feltételezett öngyilkossága
ügyében végzek vizsgálatot, és tudomásomra jutott ...
- Feltételezett? - kérdezte Weber.
- Úgy van, uram. Feltételezett.
- Tudtommal nyugtató-túladagolás okozta a halálát.
- Igen, uram. De hivatalosan még nem zártuk le a vizsgálatot.
- Értem - mondta Weber.
- Tudomásomra jutott, hogy ön nyújtotta be tegnap a
végrendeletet.
- Úgy van.
- Ön is készítette el?
- Én, igen.
- Ha jól tudom, a néhai mindenét egy bizonyos Louis Kernre
hagyta.
- Jól tudja.
- Ki ez a Mr. Kern?
- A Kern Galéria tulajdonosa.
- Műkereskedés?
- Méghozzá nagyforgalmú és befolyásos műkereskedés.
- Hol?
- Itt a városban. Éppen ebben az utcában.
- Meg tudná mondani, mennyit örököl Mr. Kern?
- Erre vonatkozóan nem tájékoztathatom, Mr. Carella.
- Nézze, annyit én is tudok, hogy Mr. Newman több millió
dollárt érő festményeket örökölt az apjától. Két éve mindössze.
Feltételezhető-e, hogy? ...

151
 - Nem akarok akadékoskodni - mosolyodott el Weber. -
Feltételezheti, ha akarja, hogy a hagyaték legalább kétmillió
dollárt ér.
- És Mr. Newman Louis Kernre hagyta az egészet?
- Igen.
- Miért?
- Hogy miért? Nem értem a kérdését, Mr. Carella.
Mindenkinek joga van arra hagyni a vagyonát, akire csak akarja.
- Kizárva a feleségét? Az anyját? A fivérét?
- A feleségéről kielégítően gondoskodik Mr. Newman
életbiztosítása.
- Mennyi az?
- Százezer dollár körül.
- Egyszóval százezret hagyott a feleségére, és kétmilliónál is
többet egy idegenre?
- Mr. Kern nem mondható idegennek. Lawrence Newman,
amíg élt, mindig, minden munkáját a Kern Galériában állította
ki. Sőt maga Mr. Kern becsülte fel a képek értékét, és adta el
őket Jerry megbízásából.
- Jerry tehát hálás volt neki, igaz?
- Igen.
- És háláját kétmillió dollárral fejezte ki.
- Nézze, mi csak hivatalos jogi formába öntöttük azt a
végrendeletet - mondta Weber. - Nem volt beleszólásunk a
tartalmába. Mr. Newman maga választotta meg vagyonának
haszonélvezőit. Mindenben az ő szándéka szerint jártunk el.
Nem mondhatnám, hogy tetszett volna, amivel megbízott
bennünket, de ...

152
 - Miért nem tetszett?
- Nem tudom, ismeri-e ennek az államnak az örökösödési
jogszabályait ...
- Nem ismerem - mondta Carella.
- Elmagyarázom önnek, éppolyan egyszerűen, ahogy annak
idején Mr. Newmannek. Ebben az államban, ha a férj
megváltoztatja végrendeletét, és kirekeszti belőle a feleségét, a
feleséget megilleti a hagyatéknak nem kevesebb része, mint
amennyire az esetben lenne jogosult, ha a férje végrendelet
nélkül halt volna meg. Ez pedig azt jelenti, hogy ...
- Értem, értem, nem kell elmagyarázni - vágott a szavába
Carella.
- Nagyszerű. Más szóval hiába rekeszti ki Mr. Newman a
feleségét, az még így is jogosult a hagyaték felére, ha él az
opciós jogával.
- Elmagyarázta mindezt Mr. Newmannek is?
- Igen.
- Hogyan reagált?
- El volt szánva, hogy büntető lépéseket tegyen.
- Büntető?
- Pontosan. Ragaszkodott ahhoz, hogy kirekessze a feleségét a
végrendeletből. S mivel ennyire el volt szánva, ajánlottam egy
alternatív megoldást.
- Éspedig?
- Nevezhetjük áthidaló megoldásnak is. Egy minimális
összeget hagyhatott volna a feleségére, hogy kielégítse az
asszony opciós jogát. Ha az asszony törvényes része 250 ezer
dollárnál több - ez esetben természetesen több lett volna -, a

153
jogszabály megengedi, hogy a férj készpénzben csak ezt a 250
ezret hagyja rá, s a maradékból életjáradék-alapot létesítsen.
- Mr. Newman azonban nem fogadta el ezt a változatot?
- Azt mondta, egy huncut garast sem akar ráhagyni. Azt
mondta, inkább vállalja annak a kockázatát, hogy a felesége él
az opciós jogával. Ragaszkodott hozzá, hogy Louis Kernre
maradjon az egész vagyon.
- És ön ennek szellemében fogalmazta meg a végrendeletet,
ugye?
- Pontosan. Az ügyvédnek az a kötelessége, hogy tanácsot
adjon. Az ügyfél persze nem köteles megfogadni a tanácsot.
Meggyőződésem, hogy Mr. Newman hibát követett el. Ha
elfogadja az általam javasolt alternatívát, a felesége akkor sem
kapott volna ugyan kevesebbet, mint most, már ha él az opciós
jogával, de jobban érvényesült volna Mr. Newman büntető
szándéka.
- Hogyhogy?
- Hát úgy, hogy a pénzt elaprózva kapta volna csak kézhez. Az
életjáradék-alapítvány kamatait. Egy összegben soha nem
férhetett volna hozzá. No persze, ha most érvényesíteni kívánja
a jogait, az elég sok pénzébe, idejébe stb. fog kerülni, és talán
éppen ez volt Mr. Newman szándéka. Hogy tudniillik minél
több bosszúságot okozzon neki.
- Ügyvéd úr. Miért akart Mr. Newman bosszúságot okozni a
feleségének?
- Fogalmam sincs.
- Nem kérdezte meg?
- Nem vagyok én válóperes ügyvéd.

154
 - Tönkrement netán a házasságuk?
- Mr. Newman iszákos volt.
- Tudom - mondta Carella. - De értesüléseim szerint Anne
Newman odaadó, szerető feleség volt, aki ...
- Nem kérdeztem meg Mr. Newmant, mi okból akarja
megváltoztatni a végrendeletét. Tájékoztattam a jogi
lehetőségekről, és aztán az akarata szerint jártam el.
- Mikor fogalmazták meg az új végrendeletet, ügyvéd úr?
- A múlt hónapban.
- Júliusban?
- Igen.
- Megtudhatnám a pontos dátumot?
- Semmi akadálya - mondta Weber. Megnyomott egy gombot a
házitelefonon. - Miss Whelan, lesz szíves előkeresni,
hányadikán fogalmaztuk meg Jeremiah Newman végrendeletét -
mondta, és a választ meg sem várva letette a kagylót.
- Tudja-e Louis Kern, hogy ekkora örökségnek néz elébe? -
kérdezte Carella.
- Bizonyára.
- Ki mondta meg neki?
- A First Liberal, a végrehajtással megbízott bank, gondolom.
- Mikor lehetett ez?
- Tegnap. Tegnap hívtam fel a bankot, hogy bejelentsem Mr.
Newman halálát, és figyelmeztessem őket, hogy nekik kell
végrehajtani a hagyatéki eljárást.
- És úgy hiszi, ugyebár, hogy a bank felhívta Louis Kernt?
- Természetesen. Nem úgy van ez, Mr. Carella, mint a
moziban, ahol mindenki ott ül az ügyvédi irodában, és hallgatják

155
a végrendeletet felolvasó ügyvédet. A valóságban szinte soha
nem ez a módja. Az örököst levélben, olykor telefonon értesítik.
Még egy ilyen esetben is, amikor Mr. Newman utasítása szerint
a végrendeletet titkosnak kellett tekintenünk egészen haláláig.
- Annak is tekintették?
- Az csak természetes.
- Mr. Weber, van a cégnek egy Herzog nevű tagja.
- Van. Beltagjaink egyike.
- A keresztneve?
- Martin.
- Martin Herzog?
- Igen.
- Rokona Jessica Herzognak?
- A fivére.
- Értem.
- Jessicát valójában Martin mutatta be Jerrynek. Jó néhány éve
már. - Weber hirtelen elmosolyodott. - Látom az arcán, Mr.
Carella, hogy érdekellentétekre gondol. Higgye el, nem voltak
ellentétek. Egy ügyfelünk, ugye, felkért bennünket, hogy
készítsük el a végrendeletét. Annak a ténynek mármost, hogy
ügyfelünk egykor házastársa volt az egyik beltagunk hugának,
semmi befolyása nincs sem a végrendelet direktíváira, sem
pedig szándékunkra, hogy mindenben az ügyfelünk érdekeit
szolgáljuk.
- Aha - mondta Carella.
- Van egy szigorú szabályunk: sem maga a cég, sem a cég
valamely tagja nem lehet a végrehajtója annak a végrendeletnek,

156
amit mi fogalmazunk meg. Éppen arra való ez a szabály, hogy
ilyen gyanúnak az árnyéka se érhessen bennünket.
- Egyszóval az a véleménye, hogy Miss Herzog semmit sem
tudott erről a végrendeletről?
- Meggyőződésem, hogy így volt.
- Elképzelhetetlennek tartja, hogy Mr. Herzog említést tett
volna róla a hugának?
- Ki van zárva.
Berregett a házitelefon. Weber kapcsolt.
- Tessék.
- Megvan a dátum, ügyvéd úr - mondta egy női hang.
- Igen?
- Július 18-a, uram.
- Köszönöm, Miss Whelan - mondta Weber, és Carellához
fordult: - Július 18-a.
- Pontosan három héttel az előtt, hogy holtan találták a lakásán
- mondta Carella.
- Úgy lehet, igen - mondta Weber.
- Hálásan köszönöm, hogy ennyi időt áldozott rám - mondta
Carella.
- Szóra sem érdemes - pillantott az órájára Weber.

Amikor Jessica Herzog délután háromkor ajtót nyitott a

nyomozóknak, korántsem úgy nézett ki, mint az izraeli hadsereg
századosa. Inkább úgy, mint egy háttér-táncosnő a harmincas
évek filmjeiből, gondolta Carella. Klinget viszont egy némileg
hiányosan öltözött teniszbajnoknőre emlékeztette. Combján
feszült a roppant kurta, fehér short, nehéz volt meg nem csodálni

157
hosszú és gyönyörűen lebarnult lábait, felettébb lenge blúza
viszont dús kebleire terelte a figyelmet. Carellának rögtön
eszébe jutott, micsoda alkalomról maradt le Genero. A
bokapántos, magas sarkú szandál jó kétarasznyival toldotta meg
Miss Herzog amúgy is tekintélyes magasságát. Arcán és fedetlen
vállán parányi verítékcseppek. Mentegetőzött - persze mind a
ketten látták, hogy csak tetteti - lenge öltözéke miatt: napozott a
teraszon, mondta, s szivélyesen beljebb tessékelte a
nyomozókat.
- Isznak egy kis jeges teát? - kérdezte. - Épp az imént
készítettem egy kancsóval.
- Elfogadom, köszönöm szépen - mondta Carella.
- Köszönöm - bólintott Kling is, és Jessica kiment a konyhába.
A falakon festmények; Carella töprengés nélkül is értékesnek
itélte őket. Nem sokat értett a festészethez, olvasott azonban
egyszer egy cikket a műkereskedés világáról, és az volt a
benyomása, hogy a szakma nagy cégei valahogy úgy állapítják
meg a műtárgyak értékét, mint a rágógumipapírt csereberélő
gyerekek. Megértette, a befolyásos galériák és kritikusok olykor
jelentéktelenebb művészből is hírességet tudnak csinálni, és
eltöprengett, hogy vajon Lawrence Newman, aki kétmillió
dollár értékű festményt hagyott a fiára, vajon nem ilyen
manipulációnak köszönhette-e a hírét. Nemcsak festmények,
hanem plasztikák is díszítették a szobát, állványokon vagy
asztalokon nyugodtak; néhány bronz akttanulmány, de a többség
absztrakt; Carella sejtette, hogy a legformátlanabbak a
legértékesebbek. A mennyezetről, közvetlenül a teraszra
szolgáló gördülő üvegajtó előtt, fémből készült nagy

158
idomszobor lengett. Csoda, ha még senki sem ütötte bele a fejét,
gondolta Carella.
- Kiüljünk a teraszra? - kérdezte Jessica.
A tálcán három pohár jeges teát hozott, citromkarikával. A
mélybarna tea, az üdítően sárga citrom, a fehér öltözék - mind
mintha szándékosan hangsúlyozta volna Jessica barnaságát,
ahogy a lakás fehérre festett falai is azt a célt szolgálták, hogy
kiemeljék a rájuk aggatott festményeket meg a közöttük lebegő
szobrokat. Jessica, a falak közti térben lebegve, kecsesen a
tolóajtóhoz lépett, megvárta, amíg Kling kinyitja, és kivezette a
két nyomozót a teraszra. A tálcát egy kis asztalra tette, amelynek
két fotel volt nekitámasztva.
Innen fentről az alant elterülő város egész kellemesnek
látszott.
- Tessék helyet foglalni - mondta Jessica. - Cukor nincs benne,
hozza?
- Nem kérek, köszönöm - mondta Carella.
- Én sem - mondta Kling.
- Pokoli ez a hőség - mondta az asszony, felitatva egy
összegyűrt papírzsebkendővel a húzott dekoltázs felett
összegyűlő izzadtságcseppeket. - Tessék csak helyet foglalni.
Hozok rögtön magamnak is egy széket.
Azzal újra kinyitotta az üveges tolóajtót, bement a nappaliba,
egy perc múlva egyenes hátú székkel jött vissza, a széket a
terasz alacsony párkányához támasztotta. Klingék még most is
álltak.
- Tessék - mutatott a két karosszékre.
Klingék leültek.

159
 - Nos - kezdte Jessica -, mire kíváncsiak? Azt mondták a
telefonba, friss értesüléseik vannak.
- Úgy van, Miss Herzog - mondta Carella. - A volt férje
ügyvédjétől tudtuk meg ma reggel, hogy a néhai minden
vagyonát egy Louis Kern nevű illetőre hagyta. Több mint
kétmillió dollárt.
- Hát ez nem lep meg - mondta Jessica. - Tudják, az apja
vásznai sokat érnek.
- Nézze Miss Herzog. Az ügyvédi iroda neve, amely
megfogalmazta Mr. Newman végrendeletét, Weber, Herzog és
Llewellyn.
- És?
- Az ön fivére ennek a cégnek a tagja.
- És?
- Mr. Newman július 18-án változtatta meg a végrendeletét, és
három héttel később holtan találták a Silvermine Oval-i lakásán.
- És mi köze ehhez nekem vagy a bátyámnak?
- Tudta, hogy Mr. Newman megváltoztatta a végrendeletét?
- Honnan tudtam volna?
- A bátyja soha nem említette?
- Soha. De még mindig nem értem, mi közöm hozzá? Örökölök
én is valamit?
- Nem tudok róla. Örököl?
- Dehogy.
- Ismeri Louis Kernt?
- Nem. Ki az?
- Az isolai Kern Galéria tulajdonosa.
- Nem ismerem.

160
 - De a művészek és műkereskedők világát ismerte, amikor ...
- Igen?
- ... amikor Jerry felesége volt?
- Ismertem.
- És nem tudta, hogy az apósa mindig a Kern Galériában
állította ki a képeit?
- Lehet, hogy tudtam.
- Tudta, vagy nem tudta?
- Mondja, mit faggat engem? Hol vagyunk, a náci
Németországban? - csattant fel Jessica.
- Nem, asszonyom. Korántsem - felelte Carella. - De miért
ilyen nehéz megfelelni egy ennyire egyszerű kérdésre?
- Maguk arra gondolnak, hogy ismertem Jerry végrendeletét.
Azt állítják, ha nem mondják is, hogy a végrendeletnek köze
volt a halálához.
- Mindössze azt kérdeztem, tudta-e, hogy az apósa a Kern
Galériában szokott kiállítani.
- Nem, azt kérdezte, szólt-e a bátyám Jerry végrendeletéről.
Megmondtam, hogy nem. Miért kell akkor tovább ...
- Miss Herzog - vágott közbe Carella. - Nem vagyunk egy
Agatha Christie regényben.
- Micsoda?
- Közalkalmazott vagyok, és a munkámat végzem. Semmi
kedvem ide-oda szaladgálni ebben a hőségben; semmi kedvem
fivér-nővér kapcsolatokban turkálni, akár van bennük hivatali-
titokszegés, akár nincs. Nincs ínyemre, higgye el. Sokkal
kellemesebb itt ülni ezen a szép teraszon, jeges teát szopogatni,
napozni. Ám a volt férje meghalt három héttel azután, hogy

161
megváltoztatta a végrendeletét. Ha bárkinek is előzetes
tudomása volt arról, hogy a végrendelet ...
- Nekem nem volt róla előzetes tudomásom.
- Nem arra célzok én, hogy önnek bármi köze is lenne ...
- Hát nem is volt közöm hozzá.
- Ha azonban tudott a végrendeletről, és ha szólt róla bárkinek
is, akinek hasznot jelenthet a végrendelet megvál ...
- Nem ismerem a maguk Louis Kernjét. Nem volt tudomásom
a végrendeletről. Elfelejtette netán, hogy én voltam az, aki
megmondta, hogy Jeremiah a maga jószántából soha be nem
vette volna azokat a tablettákat?
- Nem felejtettem el, Miss Herzog.
- És most, lám, mégis arra gyanakszik, hogy nekem vagy a
bátyámnak köze van Jerry halálához. Amiatt a végrendelet
miatt. Amikor én jöttem magához, Carella nyomozó, a magam
elhatározásából, hogy felvilágosítsam, nem ölhette meg magát
azokkal ...
- Tudom, Miss Herzog, tudom.
- Nem vagyok köteles válaszolni a kérdéseire.
- Miss Herzog ...
- Nem vagyunk a náci Németországban - mondta Jessica, és
minden átmenet nélkül sírva fakadt
Könnyei meglepték a két férfit.
- Miért is kellett elmennem magukhoz! - hüppögte Jessica. -
Azt hittem, állampolgári kötelességem teljesítem, és ehelyett,
nesze ... - Vakon tapogatva előhúzta a blúz kivágásából a
gyűrött papírzsebkendőt, és megtörölte a szemét. - Most aztán

162
mindnyájunknak bajt csináltam. Minek is ütöttem bele az
orrom! Törődtem volna a magam dolgával.
- Mindnyájunknak, Miss Herzog? - kérdezte Carella.
- Igen, igen - sírta Jessica a szemét törölgetve. - Nekem,
Louisnak, mindnyájunknak.
A nyomozók egymásra néztek.
- Louis Kernre gondol?
- Igen - felelte. - Jaj, istenem, miért is mentem el magukhoz.
Most aztán itt a baj.
- Milyen baj, Miss Herzog?
- Nős, két gyereke van.
A nyomozók hallgattak.
- A szeretője vagyok - mondta Jessica.
A nyomozók hallgattak.
- Már régóta. Amikor a bátyám elmondta, mekkora összeget
fog örökölni Louis, én persze ... de hiszen a szeretője vagyok!
Megmondtam neki.
- Tehát tudott a végrendeletről?
- Tudtam.
- Mikor hallotta a hírt a bátyjától?
- A múlt héten.
- És elmondta Mr. Kernnek?
- Igen.
- Mikor?
- Múlt csütörtökön. Amikor együtt voltunk.
Carella bólintott.
- Most aztán itt a baj - mondta Jessica. - Tudom.

163
A Kern galéria széles, nyílegyenes keresztutcában volt; amely az
isola déli partjára ívelő Majesta-hidat köti össze a Harb folyó
északi dokkjaival. A képkereskedés két földszinti kirakata
zsúfolva volt francia impresszionistákkal, egy nyomtatott plakát
pedig arra hívta fel a járókelők figyelmét, hogy a jelenlegi tárlat
augusztus hatodikától harmincadikáig lesz nyitva. Carella és
Kling megálltak az ajtóban egy pultnál, és megkérdezték a szőke
recepciós kisasszonyt, hol található Mr. Kern. A kisasszony az
emeleti irodába irányította őket.
Amikor Carelláék kiszálltak a liftből, akkora teremben
találták magukat, mint a Salamon-szigetek legnagyobbika; a
teremben szanaszét mintha féltucatnyi második világháborús
bombázógép roncsai lettek volna szétszórva. A falon levő
poszter, az egyik B-29-es roncs fényképével, arról tájékoztatta
őket, hogy Manfred Wills szobrászművész alkotásait látják.
Óvatosan megkerültek egy szétzúzott géppuskatornyot,
amelynek plexibúrájából görbe gépfegyvercső meredt ki, s az
IRODÁK feliratú, diszkrét tábla útmutatását követve bal kéz
felé fordultak, és átmentek egy íves benyílón. A folyosó
végében, íróasztalnál, fiatal barna lány ült; Carella megmutatta
neki a jelvényét.
- Mr. Kernnel szeretnék beszélni, kérem - mondta Carella.
- Kit jelenthetek neki, uram?
- Carella és Kling nyomozók. 87-es körzet.
A lány felállt. Magasabb volt, mint amilyennek ülve látszott;
szűk, testhez álló nadrágot viselt, amely kiemelte nyúlánk
termetét. Egy perc múlva már jött is vissza. Mr. Kern éppen
telefonál, közölte Carellával, de azonnal jön.

164
 - Megnézhetném még egyszer? - kérdezte a lány. - Mármint a
jelvényét.
Carella megmutatta, az átlátszó műanyag tokba foglalt
igazolvánnyal együtt.
- Jé! - mondta lelkesen a lány - most látok először ilyet. Rá is
van írva a jelvényre, hogy azt mondja, “detektív”.
- Rá bizony - mondta Carella.
- Nahát! - mondta a kis barna. Asztalán berregve megszólalt a
telefon. Felvette, s kisvártatva közölte: - Bemehetnek.
Louis Kern fehér, formatervezett íróasztal mögött ült. Az
iroda falait absztrakt festmények borították. A nyers színek
orgiája szinte elnyomta a szürke, jelentéktelen tulajdonost.
Sötétszürke flanellöltönyt viselt - bár odakint vagy
harmincnyolc fokos hőség volt -, legombolt gallérú ingén fekete
gyapjú nyakkendő. Kopasz koponyáján szürkülő, felfésült
tincsek, kisértetiesen sápadt arca arra utalt, hogy nem nagy
strandbarát. A korát Carella hetvenre becsülte.
- Mr. Kern - mondta Carella -, Jeremiah Newman
öngyilkossága ügyében tartunk vizsgálatot. Ha áldozna nekünk
néhány percet ...
- Hogyne, készséggel - mondta Kern.
Mély, reszelős hangja mint az erős dohányosoké. Az asztalra
tett hamutálból szinte kicsordultak a csikkek. Kern egy doboz
füstszűrő nélküli cigarettáért nyúlt, s mielőtt rágyújtott,
megkínálta Carelláékat. A két nyomozó udvariasan elhárította.
Kern feje felett hamarosan füstfelhő lebegett, szürke, mint a füle
körüli hajtincsek.

165
 - Mr. Kern, tudja, hogy ön Mr. Newman végrendeletének a
kedvezményezettje?
- Tudom - felelte Kern.
- Mikor tudta meg, uram?
- Tegnap. Telefonált a bankom.
- Elmondták azt is, mekkora összegre számíthat?
- El, igen. Kétmillió-valahány dollárra.
- Meglepte?
- Mármint az összeg? Nem, tudtam, hogy Jerry jól el van
eresztve.
- Az, hogy ön az egyedüli örökös.
Kern habozott. - Hát, az sem - mondta végül. - Nem
mondhatnám, hogy váratlanul ért.
- Ezek szerint tudta már, mielőtt felhívták a banktól.
- Tudtam, igen.
- Netán Jessica Herzogtól tudta meg?
Kern meglepetten kapta fel a fejét.
- Nos, Mr. Kern?
- Tőle - bólintott Kern. - Ő mondta meg a múlt héten.
- Hogyan határozná meg a kettejük viszonyát, uram?
Kern ismét tétovázott. Végül sóhajtva így szólt: - Intim
kapcsolatban vagyunk körülbelül öt éve.
Az “intim kapcsolat” kifejezés sajátosan ódivatúnak tünt
Carellának; az idősödő Kern akkor tanulhatta, amikor még
lófogatok jártak Isola utcáin. Kétmillió dollár azonban távolról
sem ódivatú ebben a városban, ahol gyakran néhány dollárért
követnek el gyilkosságot. Kétmillió dollár, az már nem játék.

166
Jerry Newman július 18-án írta alá az új végrendeletét, és Louis
Kern még Newman életében szerzett tudomást róla.
- Mr. Kern - mondta Carella -, meg kell kérnem, mondja el,
hol-merre járt augusztus 7-én, csütörtökön.
- Micsoda?
- Azt mondtam, meg kell kérnem ...
- Hallottam. De ugyan miért mondanám el?
- Mert rendőrtiszt vagyok, aki szorgalmasan végzi a dolgát, és
mert megtisztelne segítőkészségével.
- Arra céloz, ugyebár, hogy mivel tudtam, hogy nagy összeget
fogok örökölni ...
- Nem, uram. Nem célzok semmire.
Kern vállat vont. - Végtére nincs mit takargatnom - mondta,
és újfent megvonta a vállát.
- Nagyszerű, uram. Akkor hát? ...
- Egy pillanat, hozom a naptáramat - mondta Kern.
Ragyogóan fehér irodában, a délután csendjében Kling és
Carella aprólékosan átbogarászta Kern előjegyzési naptárát; a
holttest megtalálása előtti hét érdekelte őket, augusztus 7-ével,
csütörtökkel bezárólag, amikor - délután 6.21-kor - Jerry
Newman felhívta Kaliforniát.
Aznap Kernnek tízkor, tizenegykor és tizenkettőkor volt
találkozója, sorrendben egy festőművésszel, egy Palm Beach-i
galériatulajdonossal meg egy bostoni magángyüjtemény
kezelőjével. Tizenkettő harminckor egy J. H. monogrammal
jelzett személlyel ebédelt, akiről Kern kéretlenül is elmondta,
hogy Jessica Herzoggal azonos. Ebéd után Jessica lakására
mentek, ahol - egyebek között - az az öröm érte, hogy megtudta,

167
kétmilliót fog örökölni Jerry Newman halála esetén. Délután
négykor tárgyalása volt egy illetővel, aki egy nagy őskolumbiai
plasztikagyűjteményt akart eladni a galériának.
A hatórai koktélpartit és az azt fél órával követő vacsorát a
felesége és néhány - sorra megnevezett - barátja társaságában
töltötte el, s azután együtt mentek el a Bakugrás című musical
bemutatójára, amely - a másnapi újság zenekritikusa szerint -
ismét csak sikertelenül próbálta összeházasítani a zenét a
krimivel. Miközben a naptárt nézték, dióhéjban Kern is
elmondta a véleményét; rossz a zene, még rosszabb a
szövegkönyv. A bemutató után, mesélte el önként Kern,
átmentek a Baffin vendéglőbe, amelyet elsősorban a színházi
világ frekventált, és részt vettek a bemutató alkalmából
rendezett fogadáson. Ott maradtak éjjel egyig: meghallgatták a
befutott újságkritikákat és a tévékritikusokat, és határozott
bukásszag úszott a levegőben.
- Ott volt a feleségem is - mondta Kern. És még vagy ötszáz
ember.
- Az étteremből hova mentek? - kérdezte Kling.
- Egyenest haza.
- Hol lakik, Mr. Kern?
- Dél-McCormick, 1241.
- Van portás az épületben?
- Van. Látott is bennünket a feleségemmel, amikor hazaértünk.
- Mikor is volt az?
- Fél kettő körül.
- Másnap hánykor távozott?
- Fél tízkor.

168
 - És hová ment?
- Ide, a galériába.
Kern szemlátomást olyan tiszta volt, mint a fénylő feje búbja
az ősz pamacsok között. A nyomozók megköszönték a türelmét,
és kimentek az utca forró katlanába. Carella elfelejtette lehajtani
a napellenzőt a RENDŐRSÉGI JÁRMŰ felirattal, s amíg ők
Kernnél időztek, egy buzgó járőr parkolójegyet dugott a bal
oldali ablaktörlő alá.
- Pompás - mondta Carella; beszállt a kocsiba, és áthajolva
kinyitotta Klingnek a hátsó ajtót. Miközben indított,
megkérdezte: - Beszéltél Augustával?
- Egen - felelte Kling. - Az éjjel.
- És?
- Megbeszéltük. - Kling habozott, majd hozzátette: - Vaklárma
volt az egész.
Carella ránézett. - Na, akkor rendben - mondta.
- Vaklárma volt, ahogy megjósoltad.
- Nagyszerű - mondta Carella, de újra rásandított Klingre,
mielőtt besorolt volna az utca zsúfolt forgalmába.

Aznap este kilenc előtt tíz perccel Kling ott állt a Hopper Street
járdáján, és az épület homlokzatát nézte. Földszint, első emelet,
második, harmadik, negyedik, ötödik. A földszintet nem
számítva, minden emeleten négy ablak. A harmadikon és a
negyediken az ablakok sötétek voltak. Nyilván irodák. Lehet,
hogy üzleti tárgyalása volt, próbálta meggyőzni magát Kling.
Igen, de a hat név közül, amit lemásolt a kapualjban a tábláról,
egy sem hangzik cégjelzésnek. Odalépett a kapuhoz, és

169
megrázta a kilincset. Zárva. A kapu mellett talált egy
HÁZMESTER feliratú csengőgombot. Megnyomta. Hangos
csilingelés odabentről. Megnyomta mégegyszer.
Közeledő léptek, férfihang: - Jövök már, jövök.
Kling várt.
- Ki az? - kérdezte a férfi az ajtó mögül.
- Rendőrség.
Kattant a zár, s zörrent a retesz. Jó erős biztonsági zár, vetett
Kling egy pillantást a kulcslyukra. Nyikorogva résnyire kinyílt
az ajtó. Kling látta megvillanni a férfi fél arcát.
- Hadd lássam - mondta a házmester.
Kling feltartotta a jelvényét. - Atchison nyomozó - mondta.
Ilyen nevű nyomozó nem szolgált a Nyolc-Hetesben. Kling
nem használhatta a saját nevét, hiszen azt ismernie kell Augusta
fantomszeretőjének is; nem mondhatta egy közvetlen
kollégájának a nevét sem, hátha beszélt róluk Augusta ennek a
szarházinak az ágyában. Az igazolványát persze nem mutatta, a
jelvényen pedig nem volt rajta a neve. A rendőrségi embléma
meg a városcímer alatt csak a DETEKTÍV szó állt, meg Kling
sorszáma.
A házmester szélesre tárta az ajtót.
Fehér ember volt, hatvan-valahány éves, egy atlétatrikó meg
egy buggyos nadrág volt minden öltözéke. Jól megnézte
Klinget, majd így szólt: - Henry Watkins vagyok, a ház
gondnoka. Mi történt már megint?
- Semmi komoly - mondta Kling. - Bejöhetek?
- Mit is mondott, hogy hívják?
- Atchison.

170
 - Úgymint Atchison, Topeka és Santa Fé? - kérdezte Watkins.
- Úgy, úgy - felelte Kling.
- Tudja, vasutas voltam - mondta Watkins, és oldalt lépett,
hogy utat adjon Klingnek. - Szóval mi az ábra? - csukta és zárta
be ismét az ajtót.
- Egy szökevényt keresek - mondta Kling. - Értesülésünk
szerint lehet, hogy ebben a házban húzódik meg.
Kling noteszának a végében mindig volt vagy tíz-tizenkét
fénykép szökevény tinédzserekről, akik narkóra vadászva
ragadtak meg a Nyolc-Hetes területén, ahol állítólag zöldebb a
“fű”, és hozzájutni is könnyebb, mint a város többi részében.
Kling elővette a noteszt, és átlapozta a fotókat, kiválasztva egy
pufók, tizenhét éves lány érettségi képét. A kislány sugárzó
mosollyal nézett bele a kamerába, szeplős orrán fekete keretes
szemüveg, szőke haja gondosan megfésülve, a szeme élénk.
Vajon hogy nézhet ki most, tűnődött Kling. Mert ha idejött,
ebbe a városrészbe ...
Megmutatta Watkinsnak.
- Ez az - mondta. - Heather Laughlinnak hívják. Nem ismerős?
- Elég nagy itten a jövés-menés - tanulmányozta Watkins a
fényképet. - Két fotós is működik a házban, örökké jönnek-
mennek a lányok.
Szóval fotósok, gondolta Kling. Lehet, hogy Augusta
mégiscsak “hivatalból” járhatott itt. Elővette a névsort, amit a
kapualjban másolt ki.
- Kik a fotósok? - kérdezte.
Watkins átböngészte a névsort.

171
 - Peter Lang a harmadikon, meg Al Garavelli a negyediken. Ők
azok.
- És miért nincs feltüntetve a mesterségük a kapu alatti táblán?
- Maga zsaru, aztán mégsem tudja?
- Nem. Mit kellene tudnom?
- Régi trükkje a betörőknek, hogy kiszúrják a lakónévsorból a
fotósokat, aztán visszajönnek éjjel, és betörnek a műterembe. Az
a sok drága fotómasina, azokon nem nehéz túladni. És a
legtöbben zeneszó mellett dolgoznak. Sztereócuccok. A fotós,
az mindig csemege a betörőnek. Hogyhogy nem tudta?
- Na, most már tudom - mosolyodott el Kling. - Mondja csak, a
fotósok, mármint ez a Lang és ez a Garavelli itt is laknak?
- Nem, itt csak a műtermük van. Kilenctől ötig vannak itt. Bár
elég sokszor későbbig is. Ha kell a lakáscímük, nekem fel van
írva. Ha bármi történne, ugye. Tudnom kell, hol érhetem utol a
bérlőket.
- Hát a többiek? - mutatta meg újra Kling a névsort.
- Ezek már mind itt laknak.
- Nem tudja, otthon van-e valamelyikük?
- Nem vagyok köteles számon tartani a lakók jövés-menését.
Maga is tudhatná. Mindnek van saját kapukulcsa, jönnek-
mennek, ahogy kedvük tartja, de hát így van ez mindenütt, nem?
- Beszélnem kell velük - mondta Kling.
- Akkor tán felkapok egy inget, és magával megyek.
- Nem akarok a terhére lenni.
- Ezért kapom a fizetésem - mondta Watkins. - Nem örülnének
a lakóim, ha hagynám, hogy mindenféle népek össze-vissza
császkáljanak itten, anélkül, hogy én ...

172
 - Csakhogy én rendőrtiszt vagyok - mondta Kling.
- Hát ez már igaz.
- Nem hinném, hogy bárki is elvárná magától, hogy egy
rendőrrel ...
- Van benne valami - engedett Watkins. - Amikor készen van,
kopogjon be hozzám, ha nem lesz túl késő. Odaadom a címeket.
Aztán mondja meg a lakóimnak, hogy magával akartam menni,
jó? Ha, ugye, beszél velük.
- Megmondom - mondta Kling. - Köszönöm.
- Oké - mondta Watkins.
Kling felment a vaslépcsőn az első emeletre. Lent a
földszinten becsukódott Watkins lakásának ajtaja. A lépcső és az
első emeleti pihenő alig volt kivilágítva. Az emeleten csak egy
lakás volt. Csengő sehol. Kling kopogtatott. Csend. Újra
kopogtatott.
- He? - szólt bentről egy férfihang.
- Rendőrség - mondta Kling.
- Mi?
- Rendőrség - ismételte Kling.
- Rögtön - mondta a férfi.
Kling várt.
Nyílt az ajtó, ameddig a biztonsági lánc engedte.
- Mi van? - kérdezte a férfi.
- Bejöhetek, kérem egy percre? - mutatta fel Kling a jelvényét.
- Atchinson nyomozó vagyok az isolai rendőrségtől. Néhány
kérdésem lenne, uram. - A körzetszámot elhallgatta, a jelvényt is
azonnal visszacsúsztatta bőrtokjába, és zsebre tette.

173
 - Jó, jó, egy pillanat - mondta a férfi. Kiakasztotta a láncot és
kitárta az ajtót.
Futónadrág és edzőcipő volt rajta, semmi más. Körülbelül
százhetvenöt centi magas, szikár, kopaszodó fehér ember volt, a
szeme sötétbarna, keskeny orra alatt fekete bajusz, pont olyan
színű, mint a mellén kunkorodó szőr. Ventillátor zúgott valahol
a lakásban, Kling még a lapátok borzolta enyhe légmozgást is
érezte.
- Na, jöjjön be - mondta a férfi -, habár elég kései ez a vizit,
nem gondolja?
- Sajnálom, uram, de a munkánk, ugye, sokszor nem tűr
halasztást.
- Na és mi az a halasztást nem tűrő munka? - kérdezte a férfi. -
No, jöjjön csak, jöjjön.
- Sajnálom, uram - mondta Kling beljebb kerülve. - Ön
ugyebár ... - nézett a kapualjból kimásolt névsorra (11-es lakás,
Lucas, M.) - Mr. Lucas?
- Az vagyok, Michael Lucas - mondta a férfi, és becsukta az
ajtót, ráfordította a kulcsot, még a láncot is beakasztotta.
A lakás, amely valaha raktár lehetett, most szemlátomást
lakóműteremként szolgált. Az északra néző sötét ablaknál egy
festőállvány állt. Az állványra tett absztrakt festmény rikitó
szinei szinte megvilágították a szobát. Az egyik falnál alacsony
ágy, a másiknál kis villanymelegítő meg egy hűtőszekrény.
Óriási ez a műterem. A hajópadló festékpettyekkel tele. A
szemközti fal mellett, rekeszbe állítva, legalább egy tucat
vászon, tele éppúgy találomra ráspriccelt pettyekkel.
- Szóval mi az a rettentő sürgős dolog? - kérdezte Lucas.

174
 - Egy szökevény lányt keresünk - vette elő Kling a fényképet. -
Nincs kizárva, hogy ebben a házban húzta meg magát. Nem
ismerős?
- Nem - mondta Lucas, egy pillantást vetve a fényképre.
- Egyedül lakik itt, Mr. Lucas? - kérdezte Kling.
- Mi köze ennek a dologhoz?
- Ha más is lakik itt, ő talán látta ezt a lányt ...
- Egyedül lakom itt.
- Az egész emelet a magáé?
- Az egész.
- Látom, művészember.
- Csak próbálok az lenni.
- Szép az a festmény - mutatott Kling egy fejmozdulattal a
festőállvány felé.
- Kösz.
- Modell után szokott festegetni?
- Még hogy festegetni?
- Festeni, bocsánat ... szóval ezeket a ... khm ... nonfiguratív
munkákhoz .. úgy hívják, ugye?
- Úgy hívom, absztrakt expresszionizmus - jelentette ki Lucas.
- Mindnyájan úgy hívjuk.
- Ismeri Lawrence Newman munkáit? - kérdezte Kling.
Lucas meglepetten nézte. - Ismerem. Hogy lehet, hogy maga
is?
- Hát tudja - mosolygott Kling -, be-benézek néha a Kern
Galériába.
- Aha - mondta Lucas, és hallgatott egy sort.

175
 - Mire megy ki ez az egész? - kérdezte hirtelen. - Larry fiának
az öngyilkosságára?
- Tessék?
- A fia öngyilkos lett a múlt héten. Benne volt az összes
újságban. Azért jött ide?
- Nem tudok róla - mondta Kling.
- Pedig benne volt az összes újságban.
- Egy szökevényt keresek - mosolygott Kling. Nem látta, igaz?
- Nem - mondta Lucas.
- Egész nap itt szokott lenni?
- Miért kíváncsi rá?
- Azért, mert ha ez a lány tényleg itt bújkál valahol a házban ...
- Itt vagyok egész nap, itt dolgozom.
- Informátorunk tegnap látta itt a lányt - mondta Kling. - Itt
volt ön tegnap?
- Itt voltam tegnap.
Kling úgy tett, mint aki a jegyzeteit tanulmányozza. -
Tizenkettő harminc és egy negyvenöt között?
- Nem láttam senkit.
- Talán a modellje ...
- Nem festek modell után.
- Látogatója sem volt a kérdéses időben?
- Ahhoz meg mi köze?
- Nézze. Meg kell találnom egy lányt, aki majdnem két éve tűnt
el otthonról, Kansasból. És ez az első valamirevaló értesülésünk
róla. Ki kell derítenem, értse meg már, hogy látta-e valaki.
Tudom, késő van, és higgye el, uram, lekötelez a segítségével. A
lány szülei ...

176
 - Egyedül voltam - szakította félbe Lucas.
- Nem volt látogatója?
- Senki.
- És nem látta ön sem?
- Nem láttam.
- Köszönöm szépen, Mr. Lucas. Megkérném, nézze meg
mégegyszer a fényképet, és ha esetleg találkozna vele ... - Kling
elharapta a folytatást, még éppen idejében. Kis hiján elővette a
névjegyét, hogy odaadja Lucasnak, és megkérje, ahogy a
szokásos eljárás követeli, hogy hívja fel a 87. körzet őrszobáján.
- Nos? - kérdezte Lucas.
- Benézek néhány nap múlva, és ha van valami, elmondja.
- Hát csak ennyire sürgős? - fortyant fel Lucas. - Ezért kellett
késő este rám törnie?
- Adok egy névjegykártyát - mondta Kling -, azon rajta van a
telefonszámom. - Megint előadta azt, hogy keresgél a
noteszában, holott névjegykártyáit a bőrtokban tartotta a
jelvénnyel és az igazolványával együtt. - Sajnos, elfogyott. Ha
kaphatnék egy darabka papírt ...
- Mondja csak - mondta Lucas -, megjegyzem.
Kling nagyon is jól tudta, hogy Lucasnak eszében sincs
megjegyezni. Eldarálta hát a High Street-i főkapitányság számát,
megköszönte Lucas úr türelmét, és kimenekült a lépcsőházba.
Kár volt előhozakodni Lawrence Newmannel. De hát Lucas
ellenségességét akarta megtörni vele, bizonyítani, hogy jártas a
képzőművészetben, de ehelyett csak gyanút ébresztett. Ezt a
hibát még egyszer nem követheti el. A félhomályos
lépcsőházban felkaptatott a második emeletre. Két ajtó a folyosó

177
végében. Megnyomta a jobb kéz felőli ajtó csengőgombját. 21-
es lakás. Healy M., és Rosen M. Bentről csengőberregés
hallatszott.
- Ki az - tudakolta egy női hang.
- Rendőrség.
- Rendőrsééég? - hallatszott a teljes elképedés hangján. Kling
várt, amíg nyílik az ajtó, majd felvillantotta a jelvényét, és
előadta a mesét: Atchinson nyomozó, szökött gyereket keres, és
szeretne bemenni, és megmutatni a lány fényképét.
Martha Healynek hívták a nőt.
Magas volt és csontos, fekete harisnyanadrágot és nyakpántos
sárga blúzt hordott, és sárga volt a feje búbján kontyba fogott
haja is. A szeme zöld - mint Augustának. Karja és lába inas;
Kling rögtön kitalálta, hogy táncosnő. Még egy nő volt a
lakásban, sötét szemű, apró termetű, huszonéves kis barna,
minden öltözéke csak egy bugyi és egy polótrikó. A trikón
felirat: SQUEEZE ME. Egy pamlagon feküdt, és cigarettázva
egy magazint lapozgatott. Mikor Kling belépett, ránézett, aztán
tovább olvasott.
Ez a lakás is raktár lehetett, akár csak a másik lakás ezen a
szinten. Az egyik falat tükrök borították a padlótól a
mennyezetig. - Itt szoktam gyakorolni - magyarázta Martha.
Nem voltak válaszfalak a különféle funkciójú részek között; az
efféle átalakított lakások többnyire igyekeznek megtartani az
eredeti tágasságérzetet. A nappali egybeolvadt a hálóval és a
konyhával, meg egy könyvespolcokkal szegélyezett kis zuggal.
Kling marihuanát szimatolt a levegőben: a heverésző lány füvet
szívott. Manapság senki nem dugdossa a narkós cigarettát, ha

178
megjelenik a törvény őre; Kling sokszor járt olyan mozikban,
ahol szinte vágni lehetett a marihuanafüstöt: feldobódik tőle
még az is, aki egy mélyebbet sóhajt. Augusta rendszeresen élt
marihuanával, alkalmanként Kling is.
- Nem látta? - kérdezte tőle Kling, és átnyújtotta Marthanak a
fényképet.
- Nem én - mondta Martha. - Hát te, Michelle?
- Mi? - kérdezte a kis barna.
- Nem láttad errefelé ezt a kis csajt? - lépett közelebb hozzá
Martha táncos módra, apró, merev léptekkel, kifelé fordított
lábfejjel. Átadta a képet Michelle-nek, s az megnézte a
marihuanaködön át.
- Nem - mondta Michelle. - Sose láttam.
- Itt tartózkodnak többnyire? - érdeklődött Kling.
- Mikor hogy - mondta Martha.
- Itt voltak tegnap tizenkettő harminc és egy negyvenöt között?
- Én táncórán voltam. És te, Michelle?
- Én itt.
- Egyedül? - kérdezte Kling
- Egyedül - mondta a lány. Sugárzó mosollyal nézett Klingre.
Fogai fehéren villantak, mint Blendinek, a kis hódnak a
reklámban.
- Ha ugyanis voltak látogatóik, és ha közülük látta valaki ...
- Csak este fogadunk látogatókat - mondta Martha, rásandítva a
még mindig mosolygó Michelle-re. A két nő jelentőségteljes
pillantást váltott. Martha mintha bólintott is volna, alig
észrevehetően.

179
 - Szóval senki nem járt itt? - kérdezte Kling. - Fél egy és
háromnegyed kettő között?
- Csak szerénységem - villantotta Blendi-fogait Michelle.
- Magát éjszaka küldözgetik ilyen ügyekkel? - vágta magát
törökülésbe Martha a padlón heverő párnák egyikén.
- Tudja, az úgy van, hogy ha valami igazán forró ...
- Forró, azt mondja? - kérdezte Martha.
- Igen, így hívjuk, ha ...
- Igazán forró, Michelle, hallod?
- Szóval ilyen sokáig tart a munkanapjuk? - kérdezte Michelle.
Letette a képeslapot, s ő is törökülésbe fészkelte magát a
kanapén. A bugyija kék volt.
- Voltaképpen már nem vagyok szolgálatban - mondta Kling.
- Hát még a szabadidejében is dolgoztatják? - álmélkodott
Martha.
- Bizony megesik.
- No és mikor végez? - érdeklődött Martha.
- Ha bejártam ezt a házat - mondta Kling. - Egy-két lakás még
hátravan.
- Csak az ötödik emelet - mondta Michelle. - Peter és Al csak
nappal van itt.
- Tudom. A fényképészek, ugye?
- Igen. A kis buzi fényképészek - mondta Martha. - És az
ötödiken csak egy lakás van, hamar fog végezni.
- De ezen az emeleten van még egy lakás, nem? - kérdezte
Kling.
- Ja. A szomszédban, a 22-esben lakik Franny.

180
 - De sosincs otthon - fűzte hozzá Michelle. - Hanem örökké
Zooeynál.
- Zooey? Ki az?
- A fiúja. Frank Ziegler. Mi csak Zooeynak hívjuk.
- Ő nem szokott itt lenni napközben? - kérdezte Kling.
- Kicsoda, Zooey? Nem, valami reklámügynökségen dolgozik
a Jefferson Avenue-n.
- Hát Franny?
- Hát nem is tudom - mondta Martha. - Michelle szerint kurva.
Oppálá - kapta szája elé kezét. Elfelejtettem, hogy hekussal
beszélek.
- Hát nem úgy néz ki - állapította meg Michelle.
- Inkább mint egy filmszínész, nem? - mondta Martha.
- Inkább. Vagy mint egy sportoló. Mint egy baseballjátékos,
mondjuk.
- Szerintem színész.
- Szerintem élsportoló - ragaszkodott az ötletéhez Michelle.
A két nő ismét összenézett. Ezúttal Kling bizonyosra vette,
hogy Martha bólintott is egy parányit.
- Nem iszik valamit? - ajánlotta a táncosnő.
- Köszönöm, nem. Tilos, amikor ...
- Azt mondta, lejárt a szolgálata, nem?
- Hát igen, de gyakorlatilag ...
- Hát egy kis füvet? - kérdezte Michelle.
- Nem, nem - hárította el mosolyogva Kling.
- Ide hallgasson - mondta akkor Martha -, visszajöhetne
hozzánk, ha elvégezte a munkáját.
Kling rámeredt.

181
 - Már ha érdekli egy-két menet kettőnkkel egyszerre - fűzte
hozzá tárgyilagosan Michelle.
- Köszönöm - mondta Kling -, de ...
- Van egy vízágy a szomszéd szobában - vágott közbe Martha.
- Extraméret - tódította meg Michelle. - Mi a keresztneve?
- Jerry - vágta rá Kling, és azt hitte, kapásból, de nyomban
ráeszmélt, hogy Jerrynek hívták azt az embert, akit holtan
találtak péntek reggel a lakásán.
- Akkor hát várjuk, Jerry - mondta Martha.
- Meglátjuk - mondta Kling és megindult az ajtó felé.
- Ide hallgasson, Jerry, komolyból mondjuk ám -
figyelmeztette Michelle.
- Kösz, majd még meggondolom - mosolygott Kling. - És kösz
a ...
- Holnap hányra megy dolgozni? - kérdezte Martha.
- Nyolcra.
- Ojjé, sok időnk lesz addig - mondta Michelle.
- De, ugye nem gatyázik sokat az ötödiken? - kérdezte Martha.
- Tíz perc, legfeljebb, oké? - mondta Michelle.
- Hááát ... -mondta mosolyogva Kling, és kinyitotta az ajtót. -
Jó éjt - mondta.
- Viszlát - mondta Martha.
- Tíz perc! - kiáltott utána Michelle.
Kling behúzta maga után az ajtót. Hallotta a zár kattanását, a
retesz csikordulását, csördült a biztonsági lánc. Kling az ajtóhoz
szorította a fülét.
- Szerinted visszajön? - kérdezte Martha.
- Szentség - mondta tömören Michelle.

182
 Csend.
- Te, az csak süket duma volt, igaz? - mondta kisvártatva
Martha. - Azzal a szökött csajjal.
- Hát persze. Kettyinteni akar.
Kling várt. Semmi. Tovább várt, de hasztalan. Átment a
szemközti ajtóhoz, és bekopogott. Itt lakik Franny. Harris, F., a
névjegyzék szerint. Franny, aki soha sincs otthon. Franny, aki
feltehetőleg kurva. Kling újra kopogott. Semmi. Kopogott
harmadszor is a biztonság kedvéért, s aztán felment a harmadik
emeletre. Ezen az emeleten csak egy ajtó volt. PETER LANG,
hirdette a fekete-fehér műanyag névtábla. Az egyik buzi fotós.
Kling ment tovább a negyedikre. A negyediken teljes volt a
sötétség. Kling vaktában botorkált fel az ötödikre.
A férfi, aki kinyitotta az 51-es lakás ajtaját, akárha magának
Klingnek lett volna az idealizált tükörképe. Valamicskét
magasabb volt, úgy százkilencven centi körül, dús szőke haja
mint Klingé, markáns arcában barna szempár, orrát akármelyik
New York-i férfi fotómodell megirigyelhette volna, az álla íve
merész, a szája sarka lefelé biggyedő. Nem volt rajta más, mint
egy divatos farmer. Kling biztosra vette, hogy fiatalabb korában
súlyt emelt: hatalmas volt a válla, mellén és karján dagadoztak
az izmok.

- Atchison nyomozó - mondta Kling. - Isolai rendőrség.

- Hadd lássam csak mégegyszer - mondta a férfi.
Kling újra felmutatta a jelvényt.
- Hányas körzet?
- 32-es - hazudta Kling.

183
 - Hol az igazolványa?
- Most kapunk újat - jött lendületbe Kling.
- Hát a régi?
- Azt már bevonták. Az új végett - mondta Kling. - De miért?
Mi a probléma? Ha nem hiszi, hogy tényleg rendőr vagyok,
nyugodtan felhívhatja a körzeti főnökömet.
- Ki látott már rendőrt igazolvány nélkül? - akadékoskodott a
pasas.
- Ezt a jelvényt nem adják a filléres bazárban - mondta Kling. -
Tudja mit, elég ebből, visszajövök a jövő héten, addigra kész
lesz az új igazolványom. Köszönet a szolgálatkészségéért,
miszter. Nincs is szebb annál, megmászni éjnek idején ezt a sok
rohadt lépcsőt csak azért, hogy a végén ...
- Csigavér - mondta a férfi -, jöjjön csak be. Mit akar?
- Egy elcsavargott kiskorút keresek.
- Sok betörés történik ezen a környéken - zárta be a férfi a
lakásajtót. - Az ember nem lehet elég elővigyázatos.
- Így igaz - mondta Kling. - Sajnálom ezt a dolgot az
igazolványommal, de tudja, ezek a nyavalyás bürokraták...
- Ugyan, hagyja el.
- Látta ezt a lányt a házban vagy a környéken? - mutatta Kling
a fényképet. - Ne haragudjon, nem tudom a nevét.
- Bradford Douglas - vette át a férfi a fotót.
Bradford Douglas. Douglas, B., a lakójegyzék szerint, 51-es
lakás.
- Ismerős? - kérdezte Kling.
- Nem - felelte Douglas, és visszaadta a fényképet.
- Itt lakik? - kérdezte Kling. - Vagy itt dolgozik?

184
 - Itt lakom.
- Mi a munkája, Mr. Douglas?
- Ennek meg mi köze a lányhoz?
- Arra vagyok kíváncsi, itt volt-e tegnap fél ...
- Miért kíváncsi rá?
- Mert a lányt itt látták fél egy és háromnegyed kettő között.
- Délig voltam csak itthon.
- És délben távozott?
- Igen. Egy ismerősömet vártam ...
- Hánykor ért ide az ismerőse?
- Tizenkettő után pár perccel. De ennek mi az ördög ...
- Az ismerőse talán látta - mondta Kling. - Ha itt járt, talán
látta a lányt. - Kling tétovázott. - Ki volt itt, megmondaná?
- Nem.
- Mondjuk úgy, hogy nem akarok indiszkrét lenni, oké?
- Hogyhogy?
- A házasság, ugye, sérülékeny intézmény.
- Házasember, Mr. Douglas?
- Nem.
- Tehát a látogatója ...
- Elég ebből - szakította félbe Douglas.
- Szeretném, ha segítene, Mr. Douglas. Ezt a kislányt, tudja,
két éve keresik a szülei, és ha látta valaki ...
- Elég - mondta újra Douglas.
- Egyszóval maga délben hagyta el a lakást?
- Igen, pár perccel tizenkettő után.
- És itt hagyta egyedül a látogatóját?
- A látogatómról szót se többet - mondta Douglas.

185
 - Hová ment? A lakásból mármint.
- Dolgozni.
- Mi a munkája?
- Modell vagyok - mondta Douglas.
- Fotómodell?
- Az.
- A divatszakmában?
- Többnyire. De néha reklámfotózást is vállalok.
- Ühüm - mondta Kling.
- No és most, hogy tudja, könnyebben találja meg azt a
szökevényt? - kérdezte Douglas.
- Aligha - mondta Kling -, mindazonáltal ...
- Na látja, magam is úgy vélem. Most pedig, ha megbocsát,
társaságom van.
- Társasága?
- Vendégem. A másik szobában.
- Nem lehet, hogy a hölgy talán látta? ...
- Mi akar ez lenni, beugratós kérdés?
- Tessék?
- Arra kíváncsi, hogy nőnemű-e a vendégem?
- Izé, dehogy, én csak ...
- Nahát, nő. Világos?
- Világos - mondta Kling.
- És akkor?
- Nem lehet, hogy ő látta azt a lányt?
- Nem lehet.
- Honnan tudja?

186
 - Onnan, hogy tegnap, amikor itt látták azt a szökött lányt, ő
nem volt itt.
- Akkor hát rendben - mondta Kling. Magabiztos a pasas,
gondolta. Hát ez az, jó pasit fogtál, Augusta.
- Douglas kikisérte az ajtóhoz.
- Remélem, megtalálja - mondta.
- Én is, köszönöm - mondta Kling.
Az ajtó becsukódott mögötte. Kling várt, amíg Douglas
bezárja és beláncolja az ajtót, s akkor odatapasztotta a fülét.
- Oké - hallotta Douglas hangját. - Elment, hál’istennek.

A narkós razziát szerda este háromnegyed tizenegyre tűzték ki.

A késő délelőtti megbeszélésen a hadnagy irodájában Byrnes
kifejtette, hogy Meyer fizikailag még nem képes rá, hogy
vezesse a különítményt. Meyernek ugyanis karácsonykor
átlőtték a lábát, és még most is, augusztusban, sántított egy
kicsit. - Csak e miatt a párás levegő miatt - mondta Meyer
fűnek-fának a nyomozószobában, s ezt mondta most Byrnes
hadnagynak is.
- Meyer, véleményem szerint magának a többiek mögött kell
elhelyezkedni - közölte Byrnes.
A hadnagy tömör feje akár egy puskagolyó, acélszürke,
rövidre nyírt haja baloldalt elválasztva; kék szemének átható
tekintete először Meyer bal combjára, majd térdkalácsa alá
siklott, szinte átfúrta a kérdéses részeket, akár a 38-as kaliberű
lövedék annak idején.
A “többiek”, akiket az imént említett, szanaszét, a
figyelmetlenség különböző pózaiba merevedve vártak Byrnes

187
irodájában. Hal Willis fél fenékkel az ablakpárkányon ült,
Cotton Hawes egy széken terpeszkedett, a hadnagy
könyvespolca mellett, amelyen használatlanul porosodtak a
beköttetett rendeletek, Byrnes már csak ritkán vette elő őket);
Arthur Brown keresztbe font karral az ajtónak támaszkodott. Ez
a négyfőnyi csapat figyelte hat hónap óta a házat; a tervek
szerint nekik kellett elsőként behatolniuk a gyanús lakásba, őket
követné a Nyolc-Hetes hat egyenruhás rendőre, s hátvédként ott
lenne még két hekus a narkócsoporttól.
- És hogy fogja berúgni az ajtót? - kérdezte Byrnes.
- A jobb lábammal - mondta Meyer. - Mindig azzal szoktam.
- És meg bír addig állni a bal lábán? - firtatta tovább a
hadnagy.
- Persze - mondta Meyer. - Már csak párára érzékeny, Pete.
Byrnes azonban kételkedett.
- Ha elsőre nem találja el a zárat, a fickók belülről szitává lövik
az ajtót. És magát - mondta.
- Miért ne találnám el? - méltatlankodott Meyer. Nem vagyok
én vak, Pete. A lábam lőtték meg, nem a szemem.
- Jó, jó, de ha egy rúgással nem nyílik ki, azok rögtön
lövöldözni kezdenek.
- Megvan már a házkutatási engedélyük? - kérdezte Willis.
Willis volt az osztag legalacsonyabb embere, mezitláb alig
érte el a százhetvenöt centit, s annak idején épp hogy csak
megfelelt rendőrnek. Mert a magasság számított mindaddig,
amíg egy százheven magas hajdani csapos be nem perelte a
várost, amiért még csak válaszra sem méltatták a
folyamodványát, amelyben rendőrnek jelentkezett. A város

188
diszkriminációt alkalmaz vele szemben a testmagassága miatt,
állította az emberke, s amikor megnyerte a pert, az a vicc járta
rendőrségi körökben, hogy a rendőrség pályázatot hirdet
kilencvenöt centi magas törpéknek, akik el tudják zárni az
illegálisan kinyitott utcai tűzcsapokat anélkül, hogy le kellene
hajolniuk. Willis nem találta mulatságosnak a tréfát.
- Tényleg, megvan? - kérdezte Meyer is.
- Betörhetünk kopogtatás nélkül?
- Be.
- Golyóálló mellénnyel? - kérdezte Hawes.
Hawes százkilencven magas volt, kinyújtott lába, ahogy ott
ült a könyvespolcnál, szinte végigért a csöpp parancsnoki
irodában. Az ablakon beözönlő napfény parázsba borította vörös
haját, bal halántéka felett az ősz tincs mintha hamu lett volna a
zsarátnok között. Hawes éhes volt. Miközben a hadnagy
válaszát várta, hangosan megkordult a gyomra, s olyan
rosszallóan nézett Brownra, mintha ő lett volna az.
- Ezekkel az ostoba mellényekkel csak gond van. Nem sokat
érnek - mondta Meyer. - Nincs igazam?
- Hát ha lövöldözés lesz ...
- Könnyen lehet.
- Akkor vegyük csak fel - vont vállat Hawes. Ismét megkordult
a gyomra.
- Kérek egy önként jelentkezőt - mondta egykedvűen Byrnes.
- De Pete, ez az én különítményem - tiltakozott Meyer. - Ha
már valakinek be kell rugnia az ajtót ...
- Majd én - ajánlkozott Brown.

189
 Ő volt a körzet egyetlen fekete bőrű hekusa, másodosztályú
nyomozó. Magasabb és testesebb volt még Hawesnál is,
százkilencvenhat centijével nyomott vagy száz kilót. Ha Arthur
Brown berúgott egy ajtót, az biztos, hogy ripityára ment.
Egyszer a Calm’s Pointon kellett betörnie egy ajtót, amely
átrepülve a híd felett, Bethownnál esett a folyóba.
- Ha te mégy elől, Arthur, még megözvegyül Caroline -
mondta Hawes. - Hadd menjek inkább én, Pete.
- Hohó, álljunk meg egy polgári szóra! - tört ki Meyer. - Hát én
most már nyomorék vagyok? Talán kérhetem is a
leszázalékolásom?
- Nem vállalhatok kockázatot azzal az ajtóval - mondta Byrnes.
- Tudja mit, majd bemutatom, mit tudok. Zárja be azt a kurva
ajtaját, hadnagyom, és meglátja, milyen szépen kinyitom! -
heveskedett Meyer.
- Nem arról van szó ...
- Hanem? Mi az istenről van szó? Mondja meg nekem is, mi az
is ...
- A különítmény biztonságáról, világos? - mondta Byrnes.
- Akkor mondja meg, miért ne maradjak otthon, az
ágyikómban? Mire megy ki ez az egész?
- Hős akar lenni - mondta Willis.
- Hadd legyen hős - mondta Brown.
- Az is vagyok - heveskedett Meyer. - Meglőttek, nem?
Rászolgáltam a kitüntetésre.
- Adjon neki egy kitüntetést, Pete - javasolta Hawes.
- Hadd rúgja szét az ajtót, ha annyira akarja - mondta Willis.

190
 - Majd szétrúgom én a seggét, de tüstént - jelentette ki
nyomatékkal Byrnes hadnagy.
- Legjobb lenne, ha átmennék a köztisztaságiakhoz - füstölgött
Meyer. - Mit gondol, hadnagyom, meg bírok emelni egy
szemétládát?
- Nézze, Meyer ...
- Ne meyerezzen itt engem. Az én csapatom, és én akarom
vezetni.
- Menjen tán elől az egyik narkóhekus - javasolta Willis.
- Az aztán marha jó lesz - mondta Brown.
Byrnes sóhajtott. - Mellénnyel - mondta.
- Rendben. Legyen mellénnyel - egyezett bele Meyer.
- Mikorra van időzítve?
- Tíz óra negyvenötre.
- Olyan korán?
- Vacsora után, kilenc-fél tízkor szoktak összejönni. Ha
háromnegyed tizenegykor ütünk rajtuk, mind ott lesznek még, és
ott lesz a motyó meg a pénz is. Tálalva, mondhatni.
- A franciák is ott lesznek?
- Mind a ketten, remélhetőleg.
- Látták őket?
- A múlt hónapban utoljára. De Artie rajta ül a telefonjukon ...
- És? Telefonáltak?
- Igen, két napja - mondta Brown. - Ma estére beszélték meg,
Pete. Tévedés kizárva.
- Pénzről is beszéltek?
- A mély hangú azt mondta, fel vannak készülve.
- Angolul beszélt?

191
 - Angolul.
- Tudná szó szerint idézni, Arthur?
- Felkészültünk, így mondták - mondta Brown, és bólintott is
hozzá. - Két hónapja is így mondták. Felkészültünk.
- Az üzletkötésre, mármint - fűzte hozzá Meyer.
- Reméljük, hogy arra - mondta Byrnes.
- Miért? Mi egyébre? Egy parti bridzsre?
- Ezeknél a csöveseknél sosem lehet tudni - mondta bölcsen
Byrnes. - Ki vannak már jelölve a járőrök?
- A százados a hat legjobb emberét igérte.
- A testület színe-javát - mondta kesernyésen Hawes.
- Hát a narkórészleg kiket küld?
- Millert és Gerardit - mondta Meyer. - Nem ismerem őket.
- Én sem - vont vállat Byrnes. - Hányra jönnek?
- Azt kértem, legyenek itt egy órával a rajt előtt.
- Nagyszerű - bólintott Byrnes. - Hát, rendben. Egyéb
probléma?
- Semmi - mondta Meyer.
- Én még mindig azt szeretném ...
- Én meg azt szeretném, ha milliomos lennék - vágott közbe
Meyer.
- Hát még nem vagy az? - álmélkodott Willis.
- Az a sok hálapénz ... - hunyorított Brown.
- Talán épp ma este fogsz meggazdagodni - vette a lapot
Hawes is. - Fiúk, ez a Meyer szerintem azért akar annyira első
lenni, hogy a zsebébe dughasson vagy egy kilót.
- Vagy a seggedbe, nem gondolod? - felelte vidáman Meyer.
És azzal véget ért az értekezlet.

192
Dr. James Brolin rendelőjének környékét a városiak kedélyesen
Fejszűkítő Dűlőnek keresztelték el. A Hall Avenue kétsaroknyi
szakasza ez, szemközt a Grover Parkkal, a Jefferson Avenue és
a Garden között. Ez az utca, amelyen a pszichoanalitikusok
rendelői sorakoznak, afféle nem hivatalos választóvonal a még
úgy-ahogy divatosnak számító nyugati lakóövezet és a Puerto
Ricó-iak lakta keleti nyomornegyed között. Carella, miközben a
Puerto Ricó-i negyeden haladt át, nyitott tűzcsapokat látott, csak
úgy ömlött belőlük a város drága ivóvize. A rögtönzött
szökőkutak permetében úszónadrágos gyerekek hancúroztak,
pancsoltak a pocsolyákban, és vidáman ordibáltak. Bár közéjük
állhatna, gondolta Carella.
Brolin doktor egy óra ötven percre, két páciense közé
suszterolta be, röpke tíz percet igérve. Carella öt perccel
korábban érkezett. A kis várószobában egy esernyős férfi
üldögélt. Szürke flanellnadrágban volt, és nehéz
gyapjúfelöltőben, amely alól tweedzakó meg egy V nyakú
pulover kandikált ki. Szemlátomást még így is fázott. Jó lenne,
ha elmondaná a titkát, hogyan lehet legyőzni a kánikulát,
gondolta Carella.
Pontosan tizenkettő ötvenötkor egy nő lépett ki Brolin
szobájából, megnézte a nagykabátost, és aztán benyitott egy
ajtón, aminek Carella feltételezése szerint a mosdónak kellett
lennie.
- Hugyozik - mondta a nagykabátos. - Ez örökké hugyozik.
- Mr. Carella?
- Igen - fordult el Carella a nagykabáttól. - Brolin doktor?

193
 - Lenne szíves befáradni?
- De hiszen én következek - mondta a nagykabát.
- Igaz, Mr. Garfield - felelte rá Brolin doktor. - Egy perc az
egész, elnézést.
- Hogy képzeli, hogy elárulja a nevem? - méltatlankodott a
nagykabátos, és azzal hátat fordított az orvosnak. Brolin
zavartalanul mosolygott, betessékelte Carellát, és becsukta az
ajtót.
Olyan magas volt, mint Carella, egy-két centi különbség ha
volt köztük. Száznyolcvanöt vagy talán száznyolcvanhat centi.
Alkatra azonban zömökebb volt, a válla szélesebb, nyaka is
vastagabb. Haja és az állát díszítő kecskeszakáll ősz. Ötven
körül jár, gondolta Carella.
- Mr. Newman ügyében, gondolom - mondta az orvos.
- Úgy van - felelte Carella, egyenlőre még állva. A szobában
volt egy íróasztal, egy bőrkanapé, mellette egy székkel, meg egy
bőrfotel az asztallal szemközt.
- A fotelba - mondta Brolin.
Carella leült.
- Nos, mire kíváncsi? - kérdezte az orvos. - Elnézést kérek,
amiért ilyen rövidre kell fognom, de igen sok ...
- Hogyne, természetes - mondta Carella. - Doktor úr, tudom,
ellenkezik az orvosi etikával, hogy amit egy páciens elmond, az
ön ...
- Valóban ellenkezik.
- De amit kérdezni akarok, az nem Anne Newmanre
vonatkozik tulajdonképpen, hanem a férjére.
- Ühüm.

194
 - Egyszóval ha válaszolna néhány kérdésre ...
- Attól függ, milyenek azok a kérdések.
- No igen, mondta Carella. - Először is tudni szeretném,
beszélt-e Mrs. Newman annak a lehetőségéről, hogy a férje
öngyilkos lesz?
- Igen - felelte Brolin doktor.
Az egyenes válasz meglepte Carellát: hosszas értekezést várt
az orvosi titoktartás mibenlétéről.
- Igen? - pislogott meglepetten.
- Igen.
- Mikor volt ez, doktor úr?
- Ó, többször is.
- Azt mondta tehát, fél, hogy a férje öngyilkos lesz?
- Azt mondta, a férje öngyilkossággal fenyegetőzött.
- Azt is mondta, miért?
- Sokat ivott - mondta Brolin doktor, és az asztalra könyökölve
összekulcsolta a kezét, úgy nézett át felette. Carellának csak
most tűnt fel átható tekintetű kék szeme. - És egyre nehezebben
tudott megbírkózni a problémáival. Amiben a foglalkozása sem
igen segítette. Reklám-grafikus volt, szabadúszó, naphosszat a
lakásán dolgozott, szinte mindig egyedül. Megfosztva az
úgynevezett társas kapcsolatok állandó ingerétől, ami ugye
megvan minden hivatalban, boltban stb., bizonyos, hogy egyre
reménytelenebbnek ítélte a helyzetét. Mondtam is Mrs.
Newmannek, nem is egyszer, hogy ennek az embernek
segítségre lenne szüksége. De hát ...
- Milyen segítségre gondolt?
- Pszichiátriai kezelésre.

195
 - És hogyan reagált Mr. Newman?
- Elutasítólag. Azt mondta a feleségének, megbirkózik ő
egyedül is az élettel. És lám ... - sóhajtott Brolin - ... úgy
bírkózott meg vele, hogy befejezte.
Carella bólintott. - Mondja csak, doktor úr, ez az
öngyilkossággal való fenyegetőzés vajon megelőzte a
végakaratát?
- A mijét? - kérdezte Brolin doktor.
- Mr. Newman a múlt hónapban írt új végrendeletet.
- Hja, vagy úgy. Majd olyan régóta fenyegetőzik, amióta Mrs.
Newman a kezelésem alatt áll.
- Egyszóval nem volt új keletű?
- Nem bizony.
- Mondja, doktor úr, említette önnek Mrs. Newman, hogy válni
akar?
- Ha megmondanám, úgy érzem, megsérteném a kötelező
titoktartást.
- De hiszen már meg is adta a választ, nincs igazam?
- De. Úgy valahogy - mosolyodott el Brolin. - Nos, igen, szóba
hozta a válás lehetőségét.
- És ön mit tanácsolt?
- A pszichiáternek nem az a dolga, Mr. Carella, hogy tanácsot
adjon, hanem hogy rávezesse a pácienseit, hogyan oldják meg
maguk a problémáikat.
- Mikor került szóba először a válás?
- A múlt hónapban valamikor.
- Doktor úr ... lehetségesnek tartja, hogy Mrs. Newman tudott a
férje új végrendeletéről?

196
 - A végrendeletről Newmanékkal kapcsolatban két perce
hallottam először. Magától, uram. Hogy szóba hozta az időt,
eszébe juthatott a váróban üldögélő páciens. Rásandított az
órájára.
- Csak még egy-két kérdést - mondta Carella, és szintén az
órájára nézett. - Amikor Mrs. Newman a válásról beszélt önnek,
nem utalt arra, hogy ennek köze lehet a férje végrendeletéhez?
- Mint mondottam ...
- Elfelejtettem megmondani, hogy Mr. Newman minden
vagyonát egy Louis Kern nevű műkereskedőre hagyta.
- Ez a név soha el nem hangzott a rendelőmben.
- Azt szeretném kideríteni, doktor úr, hogy Mrs. Newman
érzett-e haragot ...
- Haragot?
- Igen, amiért a férje őrá csak viszonylag csekély összegű
életbiztosítását hagyta, miközben a végrendeletében...
- Ha tudott is erről a végrendeletről, itt soha, semmilyen célzást
nem tett rá.
- Doktor úr, az ön vélemé ...
- Ne vegye zokon, Mr. Carella, de vár a páciensem.
- Utolsó kérdés, doktor úr.
- Nos?
- Véleménye szerint elképzelhető-e, hogy aki igencsak
idegenkedett mindenféle gyógyszertől, a maga jószántából
szedjen be végzetes mennyiségű Seconalt?
- Erre nem tudok mit felelni, mivel nem ismerem a
szóbanforgó személy kórtörténetét.
- A szóban forgó személy, mint nyílván ön is tudja ...

197
 - Tudom, igen, Mr. Newman. De róla csak annyit tudok,
amennyit a felesége mondott itt, a rendelőmben.. És ez kevés
ahhoz, hogy bárminemű orvosi szakvéleményt
megkockáztassak.
- Értem - állt fel Carella. Kezet nyújtott az íróasztal felett.
Köszönöm szépen, doktor úr, hogy ennyi időt áldozott rám.
- Kérem. Örülök, ha segíthettem - mondta Brolin.
A nagykabátos ott ült a váróban. Amikor Carella elment
mellette, felnézett, és megkérdezte: - Maga nem hugyozik?
- Most nem - felelte Carella.

A különítmény emberei mind kimentek a mosdóba. Hugyozni.

A gyülekezőterem faliórája 10.10-et mutatott, amikor
lementek a földszintre, hogy a vaslépcső mellett nyíló kis
raktárban felvegyék a szerelésüket. Az elemmel működő
rádiótelefonok, a rajtuk levő jelzés szerint, a városi rendőrség
tulajdonában voltak. A mellényt minden nyomozó maga vette
meg, ha úgy gondolta, szüksége lehet rá. A városban csak a
rohamosztagnak járt kincstári golyóálló mellény; a többi
zsarunak, ha ilyet akart, a saját, nehéz munkával megkeresett
pénzén kellett megvennie. Minden mellény hátára rá volt
nyomtatva a tulajdonosa neve. Gyakran előfordult, hogy ha
valami igazán forró bevetésre kellett menni, a jobb módú
hekusok kölcsönadták mellényeiket másoknak, ők meg vígan
ücsörögtek valami kocsmában. A Nyolc-Hetesben sem volt
minden nyomozónak saját mellénye, de rendszerint került annyi,
amennyi egy-egy akcióhoz kellett.

198
 A golyóálló mellény vastag, kényelmetlen, és a mozgást is
korlátozza: sok detektív inkább a nagyobb kockázatot vállalja a
mellény helyett. Olyan hekus még nem volt a világon, aki azt
képzelné magáról, hogy gyorsabb a revolvergolyónál, de egy
csetepatéban mégis sokszor többet ér a fürgeség, és ha a mellény
akadályozza az embert, könnyen főbe lőhetik, hiszen a fejét nem
védi semmi. Ezen az estén az emberek csak akkor szándékoztak
felvenni a mellényüket, ha már odaértek az épülethez a Culver
Avenue-n: ez a szokásos eljárás még akkor is, amikor nincs
ilyen dög meleg. A narkócsoport két nyomozója nem hozott
mellényt. Kaphatnak-e kölcsön a Nyolc-Hetestől, kérdezték.
A különítményt négy nyomozó és hat járőr alkotta a 87-esek
közül. Mellény összesen csak nyolc volt. Willis úgy döntött,
neki nem kell. A hat egyenruhás rendőr, mint a 87-es nagycsalád
tagja, sorsot húzott a fennmaradó öt mellényért. Egyikük meg a
két narkóhekus mellény nélkül maradt. Gerardi, a narkóosztag
idősebb hekusa panaszkodott is, hogy a Nyolc-Hetesek nem
ismerik az udvariasság elemi szabályait. Millernek, a
fiatalabbnak az fájt, hogy az akció még csak nem is az övék: a
Nyolc-Heteseké lesz a dicsőség, s mégis ők teszik kockára az
életüket, mellény nélkül maradva. Meyer azt javasolta nekik,
menjenek tán haza, és kötögessenek a kandalló mellett. Aztán az
egész társaság pisilt még egyet, mielőtt elindultak.
A pékkocsinak álcázott rendőrségi furgon ott parkolt a Culver
Avenue 1144-gyel szemközt, amikor a ház elé értek a jelzés
nélküli szedánok. Háromsaroknyira a háztól az emberek
felvették mellényüket, s most némán, kényelmetlenül
feszengtek. Amint a kocsik megálltak a járda mellett,

199
megkönnyebbülten kászálódtak ki, és kezükben pisztollyal
sebesen közeledtek a bejárathoz. Meyer haladt elől. A többiek
ékalakzatban követték, az egyik szárnyon Brown és Hawes, a
másikon Willis meg a félelemtől félholt Roger Higgins nevű
zsaru. Az emberek a lehető legnagyobb csendben mentek fel a
lépcsőkön. Gyorsaság, ez volt a legfontosabb. Fel a harmadikra,
berúgni az ajtót, lefoglalni a pénzt és a narkót, és letartóztatni a
bandát. A második emeleti lépcsőfordulóban az egyik
narkóhekus megbotlott. “A francba”, motyogta, egy zsaru
rápisszegett, aztán már ott is voltak a harmadikon, és immár
nemcsak Higgins rettegett. Miközben Meyer az ajtó elé lépett,
mellkasában jól ismert érzés, az ismeretlentől való
várakozásteljes félelem érzése lüktetett. Hogy kik vannak az ajtó
túlfelén, azt tudni vélte, csak azt nem tudta, mekkora
készültséggel fogadják.
Ebben az államban ahhoz, hogy a rendőrség behatolhasson
egy gyanús lakásba, házkutatási engedély kell vagy egy büntető
törvényszéki bírótól, vagy a fellebbviteli bíróságtól. Az
engedély formáját és tartalmát törvény szabályozza. Ha a
nyomozók gyanítják, hogy csempészárú van a lakásban, az
engedélyhez külön kell kérniük egy “betörési” záradékot,
amelynek értelmében erőszakosan is behatolhatnak. Meyer
engedélyében, amelyet előző nap adtak ki a büntető
törvényszéken, szerepelt ez a záradék. Ám az, hogy az ajtótörést
törvényesen is szentesítették, nem csökkentette az ismeretlentől
való mardosó félelmet: az idegen ajtó mögött ott leselkedett a
váratlan halál lehetősége. Meyer bőségesen verejtékezve hátrált

200
neki a szemközti falnak, s a hátát jól megvetve, jobb lábával
keményen beletalpalt a zárba.
Reccsent az ajtófélfa, s az ajtó felpattant.
- Rendőrség! - rikkantotta Meyer. - Senki se mozduljon!
Mindössze ketten voltak a szobában.
Egy hosszú asztalnál ültek.
Nő volt az egyik, minden öltözéke egy szál kombiné. A férfin
egy árva alsónadrág. A nő fehér volt, a férfi fekete. A nő csupa
csont és bőr. A férfi hozzá képest robusztusnak tűnt, de a szeme
épp olyan üveges, mint a nőé. Az asztalon orvosi fecskendő,
doboz gyufa, kormos leveseskanál meg két üres celofánzacskó.
Felnéztek mind a ketten, amikor a nyomozók és az egyenruhás
rendőrök beözönlöttek. Kukkot sem szóltak. A hekusok
legyezőalakzatra nyílva átfésülték a lakást, benéztek a többi
szobába, a szekrényekbe meg a kis mellékhelyiségbe. Senki,
csak a férfi és a nő az asztalnál, megkövülten, némán.

- Van itt még valaki? - kérdezte Meyer.

A nő megrázta a fejét.
- Hogy hívják?
- Mary.
- Milyen Mary?
- Hogy is hívnak? - kérdezte a nő a fekete férfitól.
A fekete vállat vont.
- Hát magát? - kérdezte Meyer.
- Jefferson Hill.
- Honnan vették ezt a szart? - emelte fel az üres celofánt az
egyik narkóhekus.

201
 - Mary - kérdezte Hill - honnan is vettük?
- Minőségi holmi - bólintott Mary.
- Hol vannak a lakás tulajdonosai? - kérdezte Brown.
- Tényleg, hol vannak, Mary - kérdezte Hill.
- Hát ez az - vont vállat Mary.
- Ekkora felhajtás két piti narkósért - kesergett az egyik
narkóhekus.
Van úgy, hogy sikerül, s van úgy, hogy nem.

Augusta jó előre megmondta, hogy ma este a szabadban

forgatnak, a belvárosi Long General kórház előtt, a legújabb
síruhákat akarják reklámozni; háttérnek ott lesz a kórház
szigorú, monolitikus tömbje, ellentétnek, ugyancsak a háttérben,
a kikeményített uniformisban pompázó ápolószemélyzet. A
reklámfilmet persze csak majd decemberben fogja adni a
televizió. Előre kell dolgozni, magyarázta Augusta. Nem volt
elragadtatva ettől a munkától: síanorákban parádézni a
jupiterlámpák kereszttüzében, ebben a fojtogató hőségben, nem
a legkellemesebb nyáresti szórakozás.
Kling egy szavát sem hitte.
Felhívta a kórház biztonsági tisztjét, s azt a tájékoztatást
kapta, hogy szó sincsen semmiféle fényképezkedésről a
kórházban vagy annak környékén. - Ez, kérem, kórház -
magyarázta ingerülten -, itt betegek vannak, eszünk ágában sincs
ilyen firlefáncot engedélyezni.
Kling, elámúlva felesége egetverő hazugságán, udvarias
köszönetet mondott, s aztán csak üldögélt az asztalnál, és bámult
kifelé a nyomozószoba ablakán, hallgatva a nyáréjszaka

202
elveszett hangjait. Kisvártatva jó éjszakát kívánt Carellának,
lement a földszintre, szólt az ügyeleti asztalnál űlő
Murchisonnak, hogy végzett mára, majd elgyalogolt a Grover
Street sarkáig, metróra szállt, és bement a belvárosba.
A Hopper Street-i ház első emeletén, Michael Lucas
festőművész lakásában sötét volt. Sötét volt a másodikon is,
Martha és Michelle nyilván a városban kószál, és csak a jóisten
tudja, merre lehet Franny, a feltételezett lotyó. A harmadik és
negyedik emeleti fényképész-műtermekben, ahogy Kling várta
is, szintén sötét volt. Az ötödiken azonban - ahol a szőke üstökű
izompacsirta, Bradford Douglas lakott, aki többnyire
divatképekhez, de olykor reklámképekhez is állt modellt, az
ötödiken, az épület felső szintjén valamennyi ablak világos volt.
Kling kísértést érzett, hogy felmenjen, és minden házkutatási
engedély és “betörési” záradék nélkül szilánkokra törje azt a
kurva ajtót, és rajtakapja a feleségét.
Ott állt a szemközti járdán, az árnyékban, tízméternyire a
sarkon árválkodó utcalámpától.
A boltok és vendéglők egytől egyig zárva: tizenegy óra is
elmúlt; Augusta negyed kilenckor indult el a légből kapott
forgatásra. Kling felnézett a fényes ablaksorra. Lelki szeme előtt
pornografikus képsorok peregtek: a lengén öltözött Augusta, a
meztelen mellkasú Douglas, Augusta Douglas karjaiban,
elfogadva és viszonozva a férfi öleléseit, csókjait; Augusta,
amint megnyitja a testét ennek a ...
Teljesen készületlenül érte az első lövés.
Valahonnan bal kéz felől, az utcalámpa sápadt fénykörén
túlról hallotta a fegyver reccsenését, hallotta, hogyan csapódik

203
be a lövedék a ház téglafalába, s a szeme sarkából látta, hogyan
röppennek széjjel a vörös-kormos téglaszilánkok, alig
egylábnyira a fejétől. Mire eldördült a második lövés, Kling már
hasmánt feküdt a járdán, pisztolya a kezében, szíve vadul
zakatolt, szeme a fénykörön túli sötétséget pásztázta. Még egy
elkapkodott lövés dörrenése, s aztán szaladó léptek távolodó
staccatója. Miközben talpra kecmergett, a távolabbi lámpa
fényében meglátta a rohanó férfit. Sötét bőrzeke, puhakalap.
Úgy kaszálta a levegőt, mint egy sífutó-bajnok, jobb kezében
tisztán látszott a fegyver. Épp akkor fordult be a sarkon, amikor
Kling utánaeredt, s mire Kling is a lámpaoszlophoz ért, nyoma
veszett.
Lélegzetvesztve ment vissza oda, ahonnan feltételezése
szerint leadták a lövéseket. Négykézlábra ereszkedett, és
ujjaival, tenyerével tapogatózva az üres hüvelyeket kereste, de
csak a kezét piszkolta össze. Nem jó helyen keresgélt, vagy nem
automata rendszerű fegyvere volt a támadójának.
Visszaballagott oda, ahol a lövés pillanatában ácsorgott. A
téglafalba ütött lyuk átmérője volt vagy tizenöt centi: támadója
nagykaliberű fegyvert használhatott. Kling szétnézett a sötét
utcában, reménykedve, hátha arra téved egy URH-kocsi, és
elkérheti a járőrök zseblámpáját. De a környék kihalt volt. Soha
nincs zsaru a közelben, amikor kéne. Kling újra térdre
ereszkedett, és tovább tapogatózott a sötétben, ezúttal magát a
lövedéket keresve. Talált is egyet, elég jó állapotban, alig
deformálódva. Zsebre tette. Azon gondolkodott, telefonáljon-e a
helybéli őrszobára, s úgy döntött, jobb, ha nem. Elgyalogolt
inkább a kétsaroknyira lévő, fényesen kivilágított sugárútra,

204
leintett egy taxit, és bemondta a Long General kórház címét. A
kórház környékén sehol egy fotós, sehol egy modell. Akkor a
lakáscímét mondta be a sofőrnek, idegesen előkotort egy
cigarettát a reggel vett pakliból, és reszkető kézzel rágyújtott.
Utoljára csaknem négy éve, az esküvője napján dohányzott,
amikor egy őrült elrabolta és három napig fogva tartotta
Augustát, a menyasszonyát.
- Megkérném, oltsa el - szólalt meg a taxis. - Allergiás vagyok
a dohányfüstre.
- Mi?
- Ki is van írva, nem látja?
Kling eloltotta a cigarettát.

Visszaérve az őrszobára, megbeszélték a razzia kudarcát.

- Köpött nekik valaki - vélekedett Gerardi, az idősebbik
narkóhekus.
- Nem hinném - mondta Meyer.
- Akkor hogy lehet, hogy csak két piti narkóst találtunk,
összeszurkálva a nyakuktól a seggükig lyukáig?
- Nyílván visszamondták az üzletet - mondta Brown. - Nem
érkezett meg a szállítmány.
- Nem a fenét - mondta Miller, a másik narkóhekus. - Köpött
nekik valaki.
- Nem valami szuper itt a biztonság maguknál, fiúk - mondta
Gerardi.
- Bizony nem - kontrázott Miller, a kollégája. - Mi megy itten,
be van tán szervezve valamelyik hekus?

205
 Brown ránézett, de nem szólt semmit. Ha Brown így nézett rá
valakire, az többet ért száz szónál.
- Hol az a szarházi, aki a pékkocsiban kuksolt? - kérdezte
Gerardi. - Miért nincs az is itt?
- Rendezi a dolgait a fotólaborral - mondta Willis.
- Mi? - kérdezte Gerardi.
- A fotórészlegnél van, el kell számolnia a saját
parancsnokságán.
- El kell számolnia?! Itt a helye, hogy elmondja, mi történt ma
este.
- Itt lesz - mondta Willis.
- De mikor? Már fél tizenegy is elmúlt.
- Amint készen lesz odaát.
- Menti a bőrét, azt csinálja - mondta Miller. - Minekünk miért
nem köpött senki?
- Hogyhogy? - kérdezte Hawes.
- Hogy lehet, hogy ez a fickó, aki éjjel-nappal ott csücsült a
furgonban, nem üzent nekünk, hogy senki sincs odafent, csak
két habókos narkóbuzi?
- Ha kíváncsiak a véleményemre - tódította meg Gerardi -,
szerintem ő van beszervezve.
- A nyakam is majdnem kitörtem azon a kurva lépcsőn -
panaszkodott Miller.
- Két buggyant narkós, hülyére kábulva. Tök üres kégli. Valaki
leadta nekik a drótot, nekem elhihetik - füstölgött Gerardi.
- Na, itt is van már - lépett Meyer fürgén a korláthoz. - Al! -
kiáltotta. - Gyere fel, várunk. Elszámoltál?

206
 - Igen el, csak azt nem értem, mi a fenének kellett ilyen
sürgösen elszámolnom - mondta Al. Élénk mintás, rövid ujjú
sportinget, halványkék nadrágot és szandált viselt. Műanyag
tokos rendőrigazolványát kitűzte az ingzsebére, még mielőtt
belépett az épületbe, mintha csak a főkapitányságra jött volna.
- Bemutatom Al Rodriguezt - mondta Meyer. - Gerardi és
Miller a narkócsoporttól. A többieket, azt hiszem, ismeri.
- Egen. Üdv - mondta Rodriguez.
- Maga ücsörgött abban a furgonban? - kérdezte Gerardi.
- Én.
- No, akkor mondja el szépen, mi történt?
- Már hogy értve?
- Csak két ócska narkóst találtunk odafent. Hová lettek azok a
fickók, akikről azt a sok felvételt készítette?
- Honnan a fenéből tudjam?
- Aludt talán abban a kurva furgonban?
- Fényképeztem - mondta Rodriguez.
- Na, és kit sikerült lekapnia? Két piti narkóst, akik egy kis
magánbulira mentek fel?
- Mit tudom én, ki ment fel és ki nem. Ráállítom a gépet a ház
kapujára, a gép meg képeket csinál. Amikor kifogy belőle a
film, újat fűzök bele. De hogy mi van a filmen, azt csak akkor
látom, amikor előhívják a laborban. Sokszor még akkor sem.
- Ki indítja azt a kamerát?
- Én.
- Mikor?
- Amikor valaki közeledik a kapuhoz.
- No és ma este kik közeledtek a kapuhoz?

207
 - Sokan.
- Sokan, azt mondja? Be is mentek?
- Be hát - mondta Rodriguez.
- No és hová tüntek?
- Honnan a fenéből tudjam? Talán felmentek a tetőre galambot
röptetni. Mit tudom én. Nekem, miszter, csak fényképezni kell
őket, nem pedig követni.
- Felismert közülük valakit?
- Volt közöttük egy-két ismerős arc.
- Köztük voltak a franciák is?
- Honnan a fenéből tudjam, melyik a francia, melyik nem?
- Látszik rajtuk - jelentette ki Gerardi.
- Hívnia kellett volna bennünket - mondta Miller.
- Minek?
- Hogy elmesélje, mi történik.
- Honnan a fenéből tudtam volna, mi történik? Ugyanaz folyt,
ami hónapok óta mindig. Egy egész sereg fickó ment be, azok,
akik máskor is. Szólnom kellett volna, hogy az a helyzet, ami
máskor is?
- Szólnia kellett volna - makacskodott Miller.
- Na, nekem ebből elég - fakadt ki Rodriguez. - Fáradt vagyok.
Ezért kellett engem iderángatni? Hogy ezt a süket dumát
hallgassam? Hogy ezt kellett volna tennem, meg azt kellett
volna tennem? Mondják meg a főnökömnek, ha valami nem
tetszik, oké? Neki dumálják tele a fejét, világos? Én megyek
haza, és alszom egy nagyot. Alászolgája.
- Megnézzük ám azt a filmet - fenyegetőzött Gerardi.
- Csak tessék. Jó mulatást - heveskedett Rodriguez.

208
 - Nem kell mellre szívni - békítette Meyer.
- Ezek a kurva narkóhekusok, ezek örökké nyavalyognak -
mondta Rodriguez. - Miért nem keres magának valami
tisztességes állást? - támadt rá Gerardira. - Na, viszlát, Meyer -
mondta aztán. Ha kell valami, tudja, hol érhet el. - Rodriguez
átnyomakodott az ajtón, és döngő léptekkel lemasírozott a
vaslépcsőn.
- Most aztán mi lesz? - kérdezte Miller.
- Jövő hónapban újra megpróbáljuk - mondta Meyer.
- Addigra ezek már Kínában lesznek - mondta Miller. - Köpött
nekik valaki, ha mondom. Megtudták, hogy forró a talaj, és van
annyi eszük, hogy ide se szagolnak többé. Erre a rajtaütésre már
keresztet vethetnek, Meyerkém. Nem lesz ebből semmi.
- Jó, majd maguknak is szólunk, ha nem lett belőle semmi -
mondta Meyer.
- Milyen vicces, mi? - mondta Gerardi a kollégájának.

Augusta éjfél után néhány perccel ért haza. Kling a tévé előtt
ült; éppen akkor kezdődött el egy régi játékfilm.
- Szia - mondta Augusta az ajtóból, kulcsát kihúzta a zárból,
belépett a nappaliba, és csókot nyomott Kling feje búbjára.
- Hogy ment? - kérdezte a férfi.
- Visszamondták az egészet.
- Csakugyan?
- A kórháziak. Hogy hát nem szabad a kórház előtt forgatni.
Zavarná a betegeket.
- Akkor hát hol forgattatok?
- Sehol. Lett helyette egy nagy értekezlet. A Chelsea-nél.

209
 - Chelsea? Az meg mi?
- A Chelsea Korlátozott Felelősségű TV-társaság. Kérsz egy
szendvicset vagy valamit? Éhes vagyok, mint a farkas - mondta
Augusta, és kiment a konyhába.
Kling nézte, hogyan csomagolja ki Augusta a szeletelt kenyeret
a konyhapulton. Eszébe jutott, hogyan ismerkedtek meg. Mintha
csak tegnap lett volna. Murchinsont hívták az ügyeleti asztalnál,
betörés a Richardson Drive 657-ben, 11 D. számú lakás. Kling
menjen ki a helyszínre, és beszéljen a hölggyel.
A hölgynek hosszú vörös haja, zöld szeme és napbarnított
bőre volt.
Sötétzöld szvettert, barna miniszoknyát és barna csizmát
viselt. Keresztbe vetett lábbal ült, és üres tekintettel bámult a
falra. Kling első benyomása a tökéletes harmónia érzete volt,
színek és formák hanyag, mégis teljes összhangja: rozsdavörös
és zöld, haj és szem, szvetter és szoknya, csizma és aranybarna
bőr, a keresztbe vetett lábszárak elegáns karcsúsága, a kérdően
oldalt biccentett fej, a pompás vörös hajzuhatag.
A hölgynek széles arccsontja volt, ferde metszésű zöld szeme
szinte világított napbarnított arcán, bájosan összeráncolt orra
kissé felhúzta a felső ajkát, amely alól kivillant az egyenletes
fehér fogsor. A szvetter rásímult a melltartó nélkül is hetykén
domborodó keblekre, a gyapjúszoknyát barna, rézszöges öv
fogta feszesen a derekához, csípője íve lágyan símult a kanapé
bolyhos támlájához, s amikor a hölgy megfordult, elővillant
izgatóan hosszú combja.
Kling soha életében nem látott ilyen gyönyörű nőt.

210
 - Kik azok? - kérdezte Kling.
- Kicsodák? - mondta a konyhából Augusta.
- Ez a Chelsea TV-társaság.
- Ja? Akik ezt a reklámfilmet forgatják.
- Ühüm. És miről értekeztetek?
- Hát, újraírtuk és újraütemeztük a forgatókönyvet, új
helyszínről vitatkoztunk ... az ilyenkor szokásos hercehurca. -
Augusta lenyalta a késről a maradék mogyoróvajat, és így
folytatta: - Mmmm. Biztos, hogy nem kérsz?
- És neked is ott kellett lenned ehhez?
- Mihez?
- Az újraíráshoz, az újraütemezéshez, a ...
- Ja, igen. Larry úgy kívánta.
- Larry?
- Patterson. A Chelsea-től. Ő írta a forgatókönyvet, és ő is
rendezi az egészet.
- Aha, igen, értem már.
- Egyszóval, velem is egyeztetni kellett az időpontokat, és így
tovább.
Kling azon kapta magát, hogy ugyanúgy bámulja az asszonyt,
aki kenyérrel a kezében épp akkor jött vissza a nappaliba, mint
évekkel ezelőtt az első randevún. Akkor is csak nézte, és
akárcsak most, képtelen volt levenni róla a szemét. Végül
Augusta szólt rá, hogy ugyan hagyja már abba, és Kling akkor
megvallotta, soha ilyen gyönyörű nőt még nem látott. Pedig jó
lesz, ha hozzászokik, felelte erre Augusta, és Kling a mai napig
is emlékszik a szavaira.

211
 Pedig jó lesz, ha hozzászoksz. Merthogy én is nagyon szépnek
látlak téged, és szép kis kapcsolat lesz az, ha naphosszat csak
ülünk és bámuljuk egymást. Remélem ugyanis, hogy sokat-sokat
látjuk még egymást, és remélem, olykor azért szabad lesz
izzadnom is. Mert tudod, szoktam ám izzadni.
Igen, Gussie, gondolta Kling, tudom, hogy izzadni is szoktál,
sőt böfögni és szellenteni is, és láttalak én már a vécén trónolva
is, sőt amikor berúgtál egyszer ezekkel a megjátszós
cimboráiddal, én tartottam a fejed, amíg okádtál, és én mostam
fel utánad a fürdőszoba kövét; tudom én, Gussie, hogyne
tudnám, hogy izzadsz, tudom, hogy te is csak emberi lény vagy,
de az isten szerelmére, Gussie, miért ... miért csinálod ezt velem,
miért viselkedsz úgy, mint egy ... mint egy tüzelő nöstény?
- ... kigondolta, hogy átugrunk Dél-Amerikába, és ott vesszük
fel a jelenetet - hallotta Kling Augustát.
- Micsoda?
- Larry. Kigondolta, hogy ott forgatjuk le a filmet. Valódi
havon. Valódi heggyel, szimbolikus helyett.
- Miféle szimbolikus hegy?
- Hát a kórházépület. A Long General. Nem láttad soha?
Olyan, mint egy ...
- Igen. Mint egy hegy.
- Na. Szóval érted.
- Úgyhogy elmentek Dél-Amerikába, mi?
- El. Egy-két napra. Ha összeállnak a dolgok.
- Mikor?
- Hát azt még nem rudom.
- Mégis. Körülbelül.

212
 - Gondolom, hamarosan. Amíg hó van. Tudod, ott most van
tél.
- Egen - mondta Kling. - Szóval még ebben a hónapban?
- Valószínűleg.
- És megmondtad, hogy velük mégy?
- Te is tudod, Bert, milyen ritkán jutok tévés szerepléshez. Egy
teljes perc, premier plánban, sokat jelenthet a későbbiekre nézve
is.
- Hát igen. Persze.
- Egy-két nap mindössze.
- Ki lesz még ott? - kérdezte Kling.
- Csak Larry meg én meg a stáb.
- A mellékszereplőket majd a helyszínen fogja toborozni.
- Azt hiszem, nem ismerem ezt a Larryt - mondta Kling. -
Találkoztam már vele?
- Nem hinném - mondta Augusta és lesütötte a szemét. -
Tényleg ne kenjek egy kenyeret?

Manfred Leider rendőrségi pszichológus volt; Carella egy ízben

már kérte a közreműködését, amikor egy vakokat gyilkoló
ámokfutó ügyében nyomozott. Leider az ötvenes évei végét
taposta, s titkon azt remélte, hogy szürke szakálla miatt
pszichiáternek nézik az emberek. Aki ebben az államban
pszichiáterként akar működni, annak négy év főiskola után négy
évig orvosi egyetemre kell járnia, egy évet kórházi
segédorvosként, hármat bentlakóként kell eltöltenie, sőt még
kétéves klinikai gyakorlatot is kell szereznie, s csak azután
mehet neki a szóbeli és írásbeli szakvizsgának. Ezért van az,

213
hogy a pszichiáterek óránként legalább ötven dollárt számítanak
fel szolgálataikért. Leider csupán pszichológus volt, ezért
szegődött el évi 36 400 dollárért a rendőrséghez.
Carella csütörtökön kora reggel tárcsázta fel Leidert, ám a
pszichológus éppen beteget fogadott, egy őrszemes rendőrt, akin
hirtelen kitörtek a konverziós hisztéria tünetei: képtelen volt
előrántani a pisztolyát és lőni, ha mégoly szükséges lett volna is.
Hogy a pisztoly mit szimbolizál, köztudomású, nem kell ahhoz
pszichiáternek, de még pszichológusnak sem lenni. Leider
titkárnője megmondta Carellának, hogy a doktor úr (mert Leider
azért doktor volt) visszahívja, amint szabad lesz. Leider negyed
tizenkettőkor hívta vissza Carellát.
- Leider doktor.
- Üdvözlöm, hogy van? - mondta Carella. - Nem tudom,
emlékszik-e még rám, Carella nyomozó vagyok a 87-esektől.
Nemrég kértem a tanácsát egy ...
- Emlékszem, igen, egy szelektív memóriájú tettessel
kapcsolatban, ugye?
- Igen, igen, aki lidérces álmaiban ...
- Emlékszem. Mire jutottak vele?
- Megfogtuk a pasast.
- Pompás - mondta Leider. - Örülök, hogy segíthettem.
- Ezúttal csak egy igen egyszerű kérdésem lenne - mondta
Carella.
- Mmmm - mondta Leider. Megszokta már, hogy ezekre az
egyszerű kérdésekre is maratoni magyarázatot várnak tőle.

214
 - Van egy vélelmezett öngyilkosunk. Seconal-túladagolás. A
volt felesége és a fivére egybehangzóan azt állítja, hogy az illető
erősen idegenkedett minden gyógyszertől.
- Gyógyszerfóbiája volt?
- Tizenéves korában volt egy rossz élménye. Penicillin-
érzékenység. Azóta még az aszpirintől is írtózik.
- Ez bizony akár fóbiának is nevezhető.
- Kérdésem a következő. Elképzelhető-e egy ilyen személyről,
hogy önként lenyel huszonkilenc Seconal-kapszulát?
- Hm - mondta Leider.
Carella várt.
- Pszichológusszemmel az a bökkenő az ilyen kérdésekben -
mondta végül Leider -, hogy el tudok képzelni olyan szituációt,
amikor a válasz igen.
- Például?
- A fóbiás ember kétféleképpen próbálhat megbirkózni a
bajával - magyarázta Leider. - Először, messze elkerüli azt, ami
kiválthatja a félelmét. Aki, mondjuk tériszonyban szenved,
kerüli a szabad térségeket, s ha csak lehet, négy fal között
marad. Nem megy oda, ahol intenzív szorongásnak lenne kitéve.
- És másodszor?
- Szembeszáll a félelmével, mintegy kihívja. Például nem egy
háborús hősnek volt harciszonya. Úgy győzték le a félelmüket,
azaz hát ha le nem győzték is, úgy alkudtak meg a félelmükkel,
hogy önként jelentkeztek veszélyes feladatokra, s még ezt is
könnyebben viselték el, mint hogy behúzott nyakkal
reszkessenek, valahányszor felrobban egy gránát. Nem tudom,
érthető-e amit mondok?

215
 - Azt hiszem, értem.
- Nos, az első módszer neve fóbiás kerülés, a második, ezzel
ellentétes módszert pedig kontrafóbiás konfrontációnak hívják.
Belerohanni a rettegésbe, ugyebár. A magánpraxisomban, de rég
is volt már az, kezeltem egyszer egy polgári pilótát, aki éppen
azért lett repülős, mert rettegett a magasságtól. Így akart fölébe
kerekedni a fóbiájának.
- Hát ez megnyugtató - vélte Carella.
- Az - hagyta rá Leider.
- A légi utasok szempontjából, mármint.
- Igen - mondta Leider és Carella rádöbbent, hogy egy
tökéletesen humorérzék nélküli emberrel beszélget.
- Egyszóval - tért vissza Leider azonnal a lényegre - a maga
embere talán éppen úgy próbálta legyőzni a fóbiáját, hogy
szándékosan több nyugtatót vett be, mint amennyire szüksége
lett volna. Ha megfontoljuk, hogy mire készült ...
- Hogy mire készült?
- Maga mondta, hogy feltehetően öngyilkosság történt, nem?
- De igen.
- Nos hát, ez az ember meg akarta ölni magát ...
- Igen. - ...azazhogy talán így ezzel rendelte alá magát
véglegesen a fóbiának, belerohant a karjaiba, hogy úgy
mondjam, egyszerre adva meg magát a fóbiának és a halálnak.
A végső megoldás, hogy úgy mondjam.
- Értem - mondta Carella.
- Sajnálom, hogy ki kellett ábrándítanom - mondta Leider.
- Szó sincs róla, csak, tudja, fontolóra akartam venni minden ...
- Érthető - mondta a pszichológus.

216
 De Carella mégis csalódott volt.
Egyértelmű, szakszerű véleményra számított, nem olyanra,
amilyent tegnap James Brolintól kapott: Erre nem adhatok
választ, mivel nem ismerem a szóban forgó személy
esettörténetét. A pszichológusok, úgy látszik, vállalkoznak
olyasmire is, amitől egy pszichiáter visszaretten, de ha így van,
miért ne mondhatta volna Leider ezt is: "Nem, semmiképpen. Ez
az ember gyógyszerrel semmi körülmények között sem
követhetett el öngyilkosságot." Milyen szép lett volna! És
mennyire egyszerű! Carellának nem is maradna más dolga, mint
megtalálni a gyilkost. És túl sok gyilkos nem szaladgál
mostanában a városban.
Tudta, nem hagyatkozhat kizárólag a megérzéseire. Túl sok
olyan hekust ismert, aki csupán az intuíciójára hallgatva hamis
nyomot követett - és rajtavesztett. Másfelől, Carella is csak a
megérzéseire hagyatkozva rostálta ki gyanúsítottjai közül az
öregecske galériatulajdonost meg az izraeli hadsereg
századosnőjét - ebben az ügyben, amely talán nem is ügy, azaz
nem gyilkosság. Rájuk állíthatott volna egy sereg embert,
figyeltethette volna őket éjjel-nappal; könnyen lehet, hogy túl
hamar szállt le róluk. Csakhogy ennek a munkának olyan a
természete, hogy az ember nem mindig veszi észre, ha hazudnak
neki, de hogy ki mond igazat, azt mindig meg lehet érezni. Az
igazság úgy cseng, mint a megkoccintott borospohár. Carella
intuitíve tudta, igen, tudta, és intuitíve, hogy Louis Kern és
Jessica Herzog a teljes és csorbítatlan igazságot vallotta,
következésképp csak a drága idejét vesztegetné rájuk.

217
Mindazonáltal, nehogy valamit is kihagyjon, kötelességszerűen
felhívta Rollie Chabrier-t a körzeti ügyészi hivatalban.
Chabrier már megszokta, hogy a Nyolc-Hetes nyomozói
különleges kérdésekkel fordulnak hozzá. Ezen a napon, amikor
a hőmérő higanyszála makacsul elakadt a harminchét fokon, a
légkondicionáló a büntetőbíróság épületében bedobta a
törülközőt. Chabrier ingujjban, verejtékezve ült asztalánál,
amikor megszólalt a telefon. Amint Carella bemondta a nevét,
Chabrier rögtön tudta, hogy jóra nem számíthat. A baj nem jár
egyedül, gondolta: a hőség, a bedöglött légkondicionálás, és
most még ez a telefon is a Grover Park-i hekusoktól.
- Miben segíthetek, Steve? - kérdezte fáradtan.
- Egy gyanús haláleset ügyében nyomozok - mondta Carella -,
és lenne egy-két kérdésem.
- Emberölés?
- Vélelmezett öngyilkosság.
- Vagy úgy.
- Igen, de kétmillió dollár is szerepel az ügyben, és
felvilágosításra lenne szükségem az állam örökösödési
törvényeiről.
- Halljam.
- Ha megölök egy fickót, akitől két milcsit örökölnék,
megkapom azért a pénzt?
- Ilyen esetekre vonatkozóan nincs jogszabályunk.
- Hogyhogy? - kérdezte Carella.
- Úgy, hogy a törvény ilyenkor kizárólag a bírói itéleten alapul.
Hosszú évek tapasztalata azt mutatja, hogy minden ilyen
elkövetőt kizártak a decedens hagyatékából vagy intestátumából.

218
 - Mi az a decedens?
- Halott ember. Hogy az intestátum mi, azt tudja, nem?
- Tudom. Ha valaki nem hagy hátra végrendeletet.
- Úgy van - mondta az ügyész. - Hogy tehát megfeleljek a
kérdésére, ha maga engem megöl, mert tudja, hogy egy kalap
pénzt akarok magára hagyni, és ha bebizonyosodik, hogy
csakugyan maga ölt meg, egy szikra esélye sincs az örökségre.
- Értem - mondta Carella.
- Ha kíváncsi a szakirodalomra, a Riggs kontra Palmer-per
anyagát ajánlom, a 115. bekezdéstől a ...
- Nem, nem, köszönöm, elég ez így is - mondta Carella. - Még
egyszer hálás köszönetem.
Letette a kagylót, ám még le sem vette róla a kezét, a
készülék újra felcsörgött. Carella összerezzent.
- Tessék, Carella.
- Dorfsman vagyok a ballisztikáról. Bent van Kling?
- Házon kívül - mondta Carella.
- Megspórolhatna nekem egy újabb telefont, ha felírná és
átadná neki, amit mondok. Megigértem, hogy ma délig
jelentkezem.
- Miről van szó? - kérdezte Carella.
- Beadott reggel egy lövedéket.
- Lám, tudnak maguk gyorsan is dolgozni.
- A fontossági sorrend, ugyebár - védekezett Dorfsman. - Van
kéznél ceruzája?
- Van, mehet - mondta Carella.
- Ezúttal könnyű dolgunk volt. Mondja meg neki, hogy a golyó
tompa hegyű, 44-es kaliberű Remington Magnumból származik.

219
Nem untatom, Carella, a huzagolás, a perdület, a vájatmezők és
egyebek terhes részleteivel; elég legyen annyi, hogy becses
szakvéleményem szerint a golyót egy Ruger 44-es Magnum
Blackhawkból lőtték ki. Ha le akarja nyűgözni Kling barátunkat,
azt is elmesélheti neki, hogy egy ilyen lövedék átlagsebessége
másodpercenként ötszázharminc méter, s az ebből adódó
becsapódási energia csaknem tizenhét kilojoule. Seggre lökne
egy rohanó medvét is, ha szemközt kapja.
- Megmondom - igérte Carella. - Idehallgasson, tudná nekem
kapcsolni Grossman irodáját?
- Grossman még a bíróságon van - mondta Dorfsman.
- Hát Owenby?
- Pillanat.
Kattant a vonal. Amíg Carella a kapcsolásra várt, azt kutatta
emlékezetében, milyen gyilkossági kisérlettel foglalkozik
mostanában Kling. Legjobb tudomása szerint mintha ...
- Owenby, tessék.
- Helló - mondta Carella -, mi újság a jelentéssel?
- Még ma ott lesz Grossman asztalán.
- Aha, és ő mikor adja tovább?
- A bíróságon van, nem tudni, mikor jön meg. Ma állítólag már
végeznek.
- És megnézi még ma a jelentést?
- Ha hozzájut.
- Addig is mi lenne, ha küldene nekem egy másolatot?
- Tiltja a szabályzat - mondta Owenby.
- Akkor legalább mondja el, mi van benne ...

220
 - Nem tehetem. Az ilyen verbális közlésekben annyi a
félreértés ...
- Na jó, akkor átmegyek, és elolvasom, rendben?
- Nincs még legépelve. Megmondtam, nem, hogy ott lesz még
ma Grossman asztalán? Hívja fel őt négy-félöt körül.
- Hálás köszönetem - mondta Carella, és lecsapta a kagylót.

Kling szándékosan adott randevút a feleségének Ah Wong

Boone Street-i vendéglőjében. Három oka is volt rá: először is,
Augusta azt mondta, hogy délelőtt egy közeli fotóműteremben, a
Tru-Vue-ban fog dolgozni; másodszor, állítólag ebben az
étteremben mulatott a múlt szombaton, és a kelepcét állító Kling
emlékeztetni akarta Augustát, még ha öntudatlanul is, hogy
olyan asszony ő, aki megcsalja a férjét, és állandó megtévesztő
manőverekre kényszerül; és harmadszor, az étterem közel volt a
belvárosi bírósághoz, ahonnan Kling házkutatási engedélyt
szándékozott kérni, mihelyt megkapja Dorfsman expressznek
ígért jelentését a lövedékről.
Déli tizenkettő után néhány perccel találkoztak. Augusta
olyan lélegzetelállítóan szép volt, hogy Kling kis híján letett a
tervéről.
Augusta elpanaszolta, milyen nehéz volt dolgozni
délelőtthosszat a lámpák forró fényében; Kling viszonzásképpen
elmondta, hogy neki sem volt könnyebb egész délelőtt a
bíróságon, ahol egy betörő perében tanúskodott, akit jó két
hónapja tartóztatott le; arról nem szólt, hogy először a laborba
ment, és leadta a golyót, amit előző este lőttek ki rá. Óvatosan
építgette a nagy körültekintéssel kigondolt csapdát.

221
 - Ma megint éjszakás leszek, hogy a fene egye meg - mondta.
A Nyolc-Hetesben minden hekusnak havonta egyszer kellett
éjszakai ügyeletet tartania, két műszakban méghozzá: délután
négytől éjjel 1-ig, és éjjel 1-től reggel 9-ig, de utána két teljes
szabadnap járt. Tudta ezt Augusta is, sőt azzal is tisztában volt,
hogy Kling alig két hete teljesítette a maga éjjeli ügyeletét.
- Hogyhogy? - kérdezte.
- Parker beteg - mondta Kling.
Azért választotta Parkert, mert Parker azon kevesek közé
tartozott, akikkel nem jártak össze; Meyert vagy Brownt, vagy a
többit, akiket Augusta is ismert, nem merte kockáztatni. Egy
telefon valamelyikük feleségétől vagy barátnőjétől, és le van
leplezve az egyszemélyes összeesküvés.
- Lázas volt már tegnap is - mesélte Kling -, és mára beteget
jelentett. Hogy hát meg van fázva. Szerintem szimulál, de sose
lehet tudni. És akárhogy is, Pete engem kért meg, hogy ugorjak
be helyette.
- Akkor mikor leszel benn? - kérdezte az asszony.
- Éjjel egytől reggel kilencig.
Augusta nem szólt semmit. Klingnek úgy tűnt, mintha az
evőpálcikák, úton a szája felé, megálltak volna egy röpke
pillanatra. Lesütött szemmel, állhatatosan bámulta a tányérját.
- Egy tucat srác, a város minden körzetéből - mondta Kling. -
Hisz tudod, hogy megy ez.
- És hol leszel? - kérdezte Augusta.
- A kapitányságon. A harmadik emeleti iroda a mienk ilyenkor,
ott elérhetsz, ha van valami, mondta Kling, de nyomban
megbánta. Még csak az kéne, hogy Gussie felhívja a

222
kapitányságot. - Egyébként szinte végig kint leszünk az utcán -
tette hozzá gyorsan.
- Én meg már elterveztem, hogy ma este moziba megyünk -
mondta Augusta.
- Hát igen. De hát mit lehet tenni!
- De hisz elmehetünk így is, nem igaz? Ha csak egy órára kell
bemenned?
- Igen ám, de addig meg az őrszobán leszek, drágám - mondta
Kling. - Ennek az öngyilkossági históriának a papírmunkája.
- A Seconal-eset - bólintott Augusta.
- Az az. Csak az vígasztal, hogy a kapitányságon legalább
légkondicionálás van az irodában.
- Hát az nem is árt ilyenkor - mondta Augusta, majd némi
habozás után megkérdezte: - Nem bánnád, ha egyedűl mennék
moziba?
- Már miért bánnám?
- Azok után, amit az az undok béka, az a Monica mondott ...
- Ugyan, azt már rég el is felejtettem - mondta Kling.
- Előbb-utóbb parókát fog hordani az a kis szörnyeteg.
Kitépem a haját, ki, mind egy szálig.
- Hogyisne, még a végén le kell tartóztassalak - mondta Kling
és kierőltetett egy mosolyt.
- Egyszerűen nem tudom megemészteni - mondta Augusta.
- Hagyd el, részeg volt.
- Akkor is.
- Verd már ki a fejedből - mondta Kling, és rátette kezét
Augustáéra. - Lásd, én már rég kivertem.
- Biztos?

223
 - Holt.
- Akkor jó - mosolygott Augusta.
- Mikorra várnak vissza? - kérdezte Kling.
Augusta megnézte az óráját. - Van még pár percem. Akkor
hát ... együtt vacsorázunk azért?
- Úgy terveztem, bekapok egy-két szendvicset az őrszobám.
Augusta elfintorodott. - Óriási - mondta. - Annyit jelentsen,
hogy holnap reggel kilencig a színedet sem látom?
- Fél tízig, pontosabban. Előbb aligha érek haza.
- Hát ez rémes. Fél tízkor lesz az első munkám.
- Drágám, nem én kértem meg Parkert, hogy robbanjon le. Már
ha csakugyan lerobbant.
- Azt hiszik, hogy mert te vagy a legfiatalabb detektív a
körzetben ...
- Nem én vagyok a legfiatalabb, hanem Tack Fujiwara.
- ... minden szar munkát a te nyakadba varrhatnak.
- Nem így kell ezt felfogni, édesem.
Augusta megint az órájára pillantott. - Hűha, szaladnom kell.
- Hátralökte a székét, és megkerülve az asztalt, odalépett
Klinghez, arcon csókolta. - Aztán vigyázz magadra - mondta.
- Te is - mondta Kling.
- Otthon leszek, zárt ajtók mögött. Ne aggódj.
- Jó, jó, de a moziból hazamenet.
- Még az is lehet, hogy el se megyek. Megnézem, mi megy a
tévében. Hívjál fel holnap reggel, oké? A Tru-Vue-ban leszek
megint, a száma bent van a könyvünkben.
- Oké.
- Fél tíztől ott vagyok.

224
 - Oké.
- Hát akkor szia, drágám - mondta, és újabb puszit nyomott
Kling arcára, majd szapora léptekkel, lengedező válltáskával
megindult a kijárat felé. Az ajtóból visszafordult, és csókot
dobott. Kling elüldögélt még egy darabig az asztalnál, aztán
kifizette a számlát, és bevonult a konyhaajtó melletti
telefonfülkébe. Feltárcsázta a nyomozószoba közvetlen számát.
A harmadik kicsengés után hallotta Carella hangját.
- Épp ebédelni indulok - mondta Carella. - Honnan beszélsz?
- A belvárosból - mondta Kling. - Most jöttem ki a bíróságról.
Mondd csak, nem keresett a ballisztikáról Dorfsman ?
- De. Azt üzeni, hogy Remington 44-es Magnum. Te, Bert, mi
ez az ügy?
- A fegyvertipust nem mondta?
- Ruger Blackhawk.
- Pompás, köszönöm. Majd találkozunk - mondta Kling, és
mielőtt Carella szóhoz juthatott volna, letette a kagylót.

Amióta Kling rendőrtisztként felesküdött a város, az állam és az

ország törvényeire, most fordult elő elsőízben, hogy hazugságot
írt egy hivatalos filyamodványba. És nemcsak írásban, hanem
később szóban is hazudott egy fellebviteli bírónak. Kling
nyilatkozata így szólt:
1. A Városi Rendőrség 87. körzetének nyomozója vagyok.
2. Személyes tapasztalatom, véleményem és az áldozat által
szolgáltatott tények alapján azt az információt szereztem, hogy
gyilkossági kísérlet történt a Hopper Street 641. sz. ház előtt
augusztus 13-án, szerdán este 11.10-kor.

225
3. Személyes tapasztalatom, véleményem és a gyilkossági
kísérlet áldozata által tett vallomás alapján az az információ is
birtokomban van, hogy több lövés történt a fent említett helyen.
4. További információm szerint a gyilkossági kisérletben
használt tűzfegyver egy 44-es kaliberű Ruger Blackhawk volt,
Remington 44-es Magnum lőszerrel, amint azt megerősítette
Michael O. Dorfsman vizsgálata a ballisztikai részlegben ma,
augusztus 14-én, egy lövedék alapján, amelyet magam szedtem
fel a Hopper Street 641. sz. ház előtt.
5. Személyes tapasztalatom és értesülésem szerint a nevezett
házban lakó Bradford Douglasnek egy 44-es kaliberű pisztoly
van a birtokában, amelynek leírása ráillik a gyilkossági
kisérletben használt fegyverre.
6. A fenti, megbízható értesülések és személyes tudomásom
alapján okkal hihető, hogy a Bradford Douglas birtokában levő
lőfegyver bizonyítékot képezhet a gyilkossági kísérlet
bűnügyében.
Mindezek alapján kérem a T. Bíróságot, bocsásson
rendelkezésemre egy házkutatási engedélyt nevezett Bradford
Douglas lakásán, Hopper Street 641., 51. sz. lakás. Kijelentem,
hogy folyamodványt ez ügyben még semmilyen bíróságnak,
semmilyen más bírónak vagy bírósági tisztviselőnek nem
nyújtottam be.
A bíró gondosan áttanulmányozta Kling aláírt
folyamodványát, s aztán pápaszeme kerete felett ránézett
Klingre.
- Hogy került ilyen messzire, fiam? - kérdezte.
- Pardon?

226
 - Messze van ide a 87-es körzrt, nem igaz?
- Messze, bíró úr. Szolgálaton kívül voltam. Egy étteremből
léptem ki, amikor meghallottam a lövöldözést.
- Látta az elkövetőt?
- Nem láttam, bíró úr.
- Eszerint csak az áldozat szava alapján állítja, hogy
gyilkossági kísérlet történt.
- Hallottam a lövéseket, bíró úr, és a lövedék, amelyet a járdán
találtam, egyértelműen bizonyítja, hogy pisztolyból tüzeltek.
- Az eset nem nevezhető szükségképpen gyilkossági
kísérletnek - vetette ellen a bíró.
- Valóban, bíró úr, nem szükségképpen. Az áldozat azonban
annak nevezte.
- Gyilkossági kísérletnek?
- Annak, bíró úr. Közvetlen közelről lőttek rá.
- És úgy hiszi, hogy a gyilkossági kísérletben használt fegyvert
megtalálná abban a lakásban?
- Igen, bíró úr, ez a szilárd meggyőződésem.
- Honnan való ez az értesülése?
- A ház gondnokától, bizonyos Henry Watkinstól. Ő látta a
fegyvert, bíró úr.
- Mikorra tervezné a házkutatást?
- Ma estére, bíró úr. Amint megbizonyosodtam afelől, hogy
Mr. Douglas otthon van.
- Mmmm - hümmögött a bíró.
- És szükségem lenne egy "kopogtatás nélkül" záradékra is,
bíró úr.
- Milyen alapon?

227
 - Azon az alapon, hogy értesülésem szerint a lakásban halálos
fegyver van. A 44-es kaliberű Magnum, bíró úr, igen nagy
teljesítményű ...
- Tudom, tudom - mondta a bíró. - Hát jó. Megadom az
engedélyt. Záradékostól.
- Köszönöm szépen, bíró úr - mondta Kling. Elővette a
zsebkendőjét, és megtörölte a homlokát.
Lelkiismeretét azzal nyugtatgatta, hogy a hazugság végül is
csak részleges. Csakugyan egy gyilkossági kisérlet történt, s a
fegyver is megfelel a leírásnak. Csak éppen sem Henry Watkins,
sem senki más nem mondott olyasmit Klingnek, hogy Bradford
Douglasnek ilyen fegyvere volna: a sors különös kegye kellene
ahhoz, hogy megtalálja ma este a fegyvert Douglas lakásán. De
hiszen nem is azt keresi ő ott, hanem a feleségét. A záradék arra
kell, hogy betalpalhassa az ajtót, s ne legyen ideje az asszonynak
elbújni a szekrényben vagy a fürdőszobában. In flagranti akarja
rajtakapni őket.
Amint lefelé lépkedett a bíróság széles, fehér lépcsőin,
belemerítkezve a kora délutáni hőségbe, nyomasztó bizonyosság
szállta meg meg Klinget: ma este végére jár a dolognak. Arra
vágyott, bár inkább a dolgok kezdetén lennének még, mint
egykor, amikor újak voltak még egymásnak, s tele a legszebb
reményekkel.
Törékeny jószág a reménység.

Halloran nézte, hogyan jön le Kling a bíróság lépcsőjén.

Ugyan mi dolga volt odabent, tünődött. Már reggel is itt járt a
bíróságon, aztán tizenkettőkor megebédelt azzal, a vörös nővel

228
most meg újra visszament. A vöröske nyilván a felesége. Vagy
tán egy olcsó kis lotyó, akivel együtt él. Akárhogy is, holnaptól
a vörös egy hullával fog együtt élni.
Tegnap elhibázta, de többször nem hibázza el.
Ma este aztán nem.
Ma este belenyomja a pisztolyt abba a nyomorult pofájába,
megeteti a szarházival a csövet, megrágatja vele a golyót,
mielőtt kirepül a tarkóján.
Ma este.

Carella délután négykor felhívta Grossman irodáját. Női hang

jelentkezett: Mrs. Di Marco, mondta, laboratóriumi asszisztens.
- A százados úr nincs bent. Ki keresi?
- Carella nyomozó, 87-es körzet. Mikor jön meg, nem tudja?
- Most ment el. Egész héten a bíróságon volt: csak-csak illő,
hogy hazamenjen, amikor egész héten a bíróságon volt, nem?
- Akkor ma már nem is jön vissza, igaz?
- Igaz.
- Nem tudja véletlenül, hogy nem nézett-e át bizonyos
papírokat az asztalán?
- De. Bizonyos papírokat átnézett. Bizonyos papírokat pedig
magával vitt.
- Köszönöm - mondta Carella -, akkor felhívom otthon.
- Nem haza ment.
- De hisz maga mondta az imént, hogy ...
- Az csak képletesen lett mondva. Vacsorázni vitte a feleségét.
- Na jó, akkor majd később hívom.

229
 - Miért nem hívja inkább holnap reggel? Senki sem szereti, ha
otthon háborgatják.
- Minden jót, Mrs. Di Marco - mondta Carella, és letette a
telefont.
Várni kell tehát.
A város hálás sóhajjal adta meg magát az éjszakának.
Nem mintha a hőmérséklet olyan sokat csökkent volna. A
páratartalom sem igen változott. Az este mégis a
megkönnyebbülést hozta magával, amely abból az illúzióból
táplálkozott, hogy a sötétség hűvöset is jelent. De legalább
lement a nap: perzselő támadásait holnapig elfelejtik az
emberek.
Most azonban itt az éjszaka.

Kling biztosra akart menni, hagyott hát elég időt a feleségének,

hogy odaérjen.
Augusta kilenckor odatelefonált az őrszobára. Ha Kling nem
bánja, mégis elmegy moziba, de csak ide a sarokra, a 9.27-es
előadásra; az utca jól ki van világítva, úgyhogy nincs miért
aggódnia, hazaér ő biztonságosan. Aztán eldarálta a film címét,
megmondta, melyik regényből készítették, és hogy kik játszanak
benne, még egy filmkritikát is idézett. Ez aztán az alapos
felkészülés!
Pár perccel múlt tíz óra.
A Hopper Street-i ház első emeletén égett a villany: Michael
Lucas, a festő otthon volt. A második emeleten csak Martha és
Michelle ablakai voltak világosak; Franny nyílván megint
Zooeyval tölti az estét. A harmadik és negyedik emeleten, mint

230
mindig, sötétség. Az ötödiken is csak egy ablakban volt világos,
Bradford Douglas lakásának legészakibb ablakában. A
hálószobában, gondolta Kling.
Várt.
Kisvártatva az az egy lámpa is kialudt.
Kling átvágott az úttesten, és megnyomta a "Házfelügyelő"
csengőt. Amint a múlt kedden, most is Henry Watkins nyitott
ajtót. Kling igazolta magát.
- Most meg mi van? - kérdezte Watkins.
- Még mindig az a szökött gyerek - felelte Kling. - Újra
megkérdezem a lakókat.
- Tessék csak - vonogatta a vállát Watkins. - Ha végzett, csapja
be jól maga után a kaput.
- Köszönöm - mondta Kling.
Megvárta, amíg Watkins visszacsoszog a földszinti
házmesterlakásba, s aztán nekiindult a vaslépcsőnek. Az első
emeleten harsány rock and roll bömbölt Lucas ajtaja mögött. A
másodikon semmit nem hallott, amikor elosont a két lány ajtaja
előtt. A harmadikon elhúzott Peter Lang, a fotós műterme előtt,
s ment fel a negyedikre, ahol most is egyiptomi sötétség fogadta.
Tovább, az ötödikre.
Vadul vert a szíve.

Carella csak este negyed tizenegykor, a lakásán érte utól

telefonon Sam Grossmant. - Van valamim a maga számára -
ezek voltak Grossman első szavai.
Viccet akart mesélni. Carella valósággal érezte a százados
hangjában bujkáló visszafogott derűt. Grossman nagydarab,

231
szögletes férfi volt; az ember azt képzelte, otthonosabban
mozogna egy New England-i farmon, mint a rendőrségi
laboratórium steril rendjében. Szemüveget viselt, az üveg
mögött ártatlan kék szempár villogott. Volt valami csendes,
meleg előkelőség a modorában, rég letűnt korokra emlékeztető,
csak akkor csengett szárazon, hivatalosan a hangja, amikor
tudományos tényeket sorolt fel. Más volt a helyzet, amikor
viccet mesélt. Amikor viccet mesélt, megadta a módját.
- Egy félénk ügyésznek tárgyalása van a büntetőbíróságon -
kezdte Grossman. - Tudja, ugye, milyen nehéz arrafelé
parkolóhelyet találni?
- Tudom - mondta Carella, és már előre mosolygott.
- Szóval megkerüli szegény a tömböt, megkerüli mégegyszer,
az idő meg csak telik-múlik, és a tárgyalást vezető bíróról
köztudomású, hogy rigolyásan pontos ember. Jogászunk végül
is tilos helyen parkol le, ám egy cédulára ráírja a következőket:
"Ügyész vagyok, fontos tárgyalásom van, nem késhetek el. Húsz
percig köröztem a háztömb körül, de csak itt tudtam megállni.
Bocsásd meg a mi vétkeinket." Azzal elővesz egy ötdollárost,
akkurátosan belehajtogatja a cédulába, és az egészet az
ablaktörlő alá csúsztatja.
- Bocsásd meg a mi vétkeinket - ismételte mosolyogva Carella.
- Igen, meg az ötdolláros bankjegy - mondta Grossman. - Na,
négy órával később megy a kocsijához, és a szélvédőn most is
ott a cédula meg az öt dollár, de ott van egy csekk is a parkolási
szabálysértésre, meg egy személyes üzenet a csekket kiállító
örszemes rendőrtől, miszerint: "Én húsz éve körözök a tömb
körül. Ne vígy minket a kisértésbe."

232
 Carella nagyot nevetett. Hiába, a zsaruk semmin olyan jól
nem mulatnak, mint a meghiusult vesztegetési kísérleteken.
- Na, sikerült jobb kedvre derítenem? - kérdezte kuncogva
Grossman.
. Kimondhatatlanul - felelte Carella, aki valahányszor
Grossmannel beszélt, azon kapta magát, olyan szavakat használ,
amilyeneket máskor alig. - Hanem ... mit tud nekem mondani a
Newman-ügyben?
- Semmit - mondta Grossman.
- Nos, ez is valami. Owenby azt mondta, hogy a jelentés ...
- Megvan, megvan, ott várt az asztalomon ma délután. Sőt haza
is hoztam. Mit szól, milyen lelkiismeretes vagyok?
- Hogy lehet akkor, hogy semmit sem tud mondani? Láttam,
hogy a technikusok millió ujjnyomot vettek le szerte a lakásban.
- Így van. Rengeteg ujjnyomunk van. De mind a halotté meg a
feleségéé.
- Egy idegen sincs közöttük?
- Nincs.
- Hát a légszabályzóval mi újság?
- Épp arra akartam kitérni, mi maga, gondolatolvasó?
Tekintettel a nagy melegre, a légkondicionálónak nyílván fontos
szerepe volt, nincs igazam? Az emberek még normális
körülmények között is állandóan babrálják a berendezést.
Melegben lejjebb csavarják a hőfokszabályzót, ha hűvösödik,
feljebb tekerik. Egyszóval ha valahol, a légkondicionálón ott
kellett volna lenniük mindkettőjük ujjnyomainak. És ott voltak,
mit gondol? Egy frászt. A hőfokszabályzó tisztára volt törölve.
Csak ők ketten lakták a lakást?

233
 - Igen - mondta Carella.
- Hova lettek akkor az ujjnyomaik? Sokat találtunk például a
W. C.-fogantyún, többnyire töredékes nyomokat. A W. C.-
fogantyút, azt mindig megnézzük, mert azt soha senki nem törli
le. A seggüket megtörlik, a fogantyút soha. Rajta is volt a halott
ember jobb középső ujjának egy tiszta töredéke, a hölgy egyik
mutatóujja is. És ez így van rendjén. Hanem a hőfokszabályzó,
az tiszta volt.
- És mit jelent ez magának? - kérdezte Carella.
- Magának mit jelent? - kérdezte vissza Grossman.
- Hát, talán azt, hogy ...
- Több az, mint talán! - jelentette ki Grossman.
- Hogyhogy?
- Tegyük fel, hogy a hölgy mániákus takarító. Megtörölget
mindent, amint hozzányúlt valaki. Tegyük fel, mondom. Szóval
ő vagy a házvezetőnő ... apropó, van házvezetőnője?
- Takarítónője van. De elutazott még július közepén.
- Ez hát megmagyarázza, miért csak a férj és feleség nyomaival
találkoztunk. Fel kell tételeznem, hogy július közepe óta
legalább egyszer végigtakarították a lakást.
- Úgy kellett lennie - mondta Carella.
- Egyszóval a hölgy azóta sajátkezüleg végrehajtott egy
nagyobb takarítást. Tegyük fel hogy, kínosan pedáns asszonyka,
no de kérdem én, létezhet-e akkor is, hogy mindent a világon
végigtörölgessen? Még egy majdnem teljesen üres Seconal-
üveget is?
- Tessék?!
- Az üvegcse tisztára volt törölve, Steve.

234
 - Úgy értsem, nem voltak rajta ujjnyomok?
- De nem ám.
- Hisz ez képtelenség.
- Én csak azt mondom, Steve, hogy mit találtunk. Illetve ez
esetben, hogy mit nem.
- Ha Newman maga nyúlt az üvegbe - töprengett fennhangon
Carella -, akkor rajta kell lennie az ujja lenyomatainak. Ha
valaki bekapott huszonkilenc kapszula Seconalt, az nem fog
feltápászkodni a földről, hogy letörölgesse az üveget.
- Világos, mint a vakablak, Steve.
A két férfi hallgatott egy sort.
- Elképzelhető, hogy a hölgy törölte le az ujjnyomokat? -
kérdezte akkor Grossman.
- A hölgy Kaliforniában volt, amikor az úrnak befellegzett -
világosította fel Carella.
Grossman ismét hallgatott. - Van a hölgynek barátja? -
kérdezte aztán.
- Nem tudom.
- Nem ártana, ha megkérdezné tőle - mondta Grossman.

Kling az 51-es számú lakás előtt állt, és hallgatózott.

Semmi.
Válltáskájából elővette a revolvert. Kezében a fegyverrel kissé
hátralépett, és lendületesen beletalpalt a zárba.
Faforgácszuhatag kiséretében az ajtó felpattant. Kling kissé
görnyedten benyomult az előszobába, pisztoly a levegőt
legyezte. Az előszoba végében, balra fény szűrődött ki egy ajtó

235
alól. Kling arrafelé igyekezett, amikor kivágódott az ajtó, és
megjelent Bradford Douglas.
Meztelen volt, jobb kezében baseballütőt lóbált. Csak
körvonalai rajzolódtak ki az ajtókeret világos négyszögében.
Douglas tétován tett egy óvatos lépést az előszoba homályában.
- Rendőrség - mondta Kling. - Megállni!
- Mi a ...?
- Ne mozduljon! - figyelmeztette Kling.
- Mi a fene ez? Ki a ...?
Kling előrébb lépett, a hálószobából áradó világosság
fényébe. Douglas azonnal felismerte, és félelmét - hiszen betörőt
sejdített - hirtelen harag váltotta fel. Aztán, meglátva a fegyvert
Kling kezében, újabb félelemhullám öntötte el, birkózva a
frissen támadt haraggal. A harag győzött.
- Mi az istent képzel maga, így rámtörni az ajtót! - ordította.
- Parancsom van rá - mondta Kling. - Ki van a hálószobában?
- Semmi köze hozzá - mondta Douglas, kezében még mindig
ott az ütő. - És miféle parancsa van magának?! Mi ez a
disznóság?
- Tessék - nyúlt a zsebébe Kling. - Tegye le azt a cséphadarót.
Douglas, hátra sem nézve, behajította a hálószobába az ütőt.
Kling várt, amíg átböngészi a házkutatási engedélyt. A háló
ablakai a Hopper Streetre nyíltak; az épületnek ezen az oldalán
nem volt tűzlétra. Sietségre semmi ok: Augusta nem
menekülhet, hacsak ki nem ugrik az ötödik emeletről.
Bekukucskált Douglas háta mögött a hálóba. Az ágyat nem látta,
csak egy öltözőasztalt, egy karosszéket meg egy állólámpát.

236
 - Gyilkossági kísérlet? - betűzgette Douglas az okmányt. - még
hogy gyilkossági kísérlet? - Tovább olvasott. - Nincs nekem
ilyen pisztolyom. Egyáltalán nincs pisztolyom. Ki az ördög
mondta magának, hogy nálam ...
- Nem állhatok itt egész éjszaka - szakította félbe Kling, a
papírért nyúlva. - Parancsom értelmében át kell kutatnom a
lakást. Nézze meg az aláírást ...
- Várjon már egy kurva percet, jó? - mondta Douglas, és
tovább olvasott. - Honnan szedi maga az értesüléseit? Ki a franc
mondta magának, hogy fegyver van nálam?
- Nem érdekes, Mr. Douglas. Befejezte?
- Nem megy a fejembe, hogy ...
- Ide azt a papírt. És hadd nézek körül odabent.
- Vannak nálam - mondta Douglas.
- Kicsoda?
- Arra már nem jogosítja fel az engedélye, hogy ...
- Erről talán később, jó?
- Egy frászt. Erről most, jó?
- Ide hallgasson, faszikám - nyomult közelebb a fegyverrel
Kling -, átkutatom a hálószobát, megértette?
- Csak fel ne izgassa magát - mondta Douglas hátrálva.
- Már felizgattam magam. Piszokul felizgattam magam.
Táguljon az utamból!
Félretaszította Douglast, és benyomult a hálóba. Az ágy a
szoba tulsó végében volt a falnál. A takarók visszahajtva. Az
ágy üres.
- Hol van? - kérdezte Kling.
- Talán a fürdőben - mondta Douglas.

237
 - Melyik ajtó?
- Mintha azt mondta volna, hogy fegyvert keres.
- Melyik ajtó? - emelte meg a hangját Kling.
- Ott ni, a sztereó mellett.
Kling odalépett, és lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt.
- Kinyitni! - mondta.
Odatúlról női zokogás.
- Kinyitni, mert betöröm!
Zokogás. Aztán a zár olajos kis kattanása. Kling visszatartotta
a lélegzetét. Nyílt az ajtó.
Nem Augusta volt az.
Hanem egy apró, sötét hajú lány, könnyáztatta barna
szemmel, fürdőlepedővel takargatva meztelenségét.
- Házkutatási parancsa van, Felice - szólt oda Douglas.
A lány csak sírt.
- Más nincs itt? - kérdezte Kling, és úgy érezte magát, mint egy
vadbarom.
- Senki - mondta Douglas.
- Hadd lássam a többi helyiséget.
- Csak tessék.
Kling végigment a lakáson, sorra gyújtogatva a lámpákat.
Minden szobába, minden szekrénybe benézett. Senki. Amikor
visszament a hálószobába, Douglas és a lány már fel volt
öltözve. A lány az ágy szélén ülve sírdogált. Douglas ott állt
mellette, és vígasztalni próbálta.
- Amikor itt jártam kedd este, maga azt mondta, látogatója volt
előző nap. Ki volt az? - kérdezte Kling.
- Hol van megírva abban a parancsban, hogy maga ...

238
 - Nézze, Mr. Douglas - mondta Kling. - Elegem van a süket
dumájából. Arra feleljen, amit kérdezek. Tudni akarom, ki járt
itt a múlt hétfőn fél egy és háromnegyed kettő között.
- Hát ... furán érezném magam, ha meg kellene mondanom.
- Még sokkal furábban fogja érezni magát, ha kénytelen leszek
vádesküdtszék elé idéztetni.
- Egy barátom.
- Férfi vagy nő?
- Férfi.
- Mi dolga volt itt?
- Kölcsönadtam neki a lakásom.
- Mi célból?
- Izé ... van neki egy barátnője.
- Kicsoda?
- A nevét nem tudom.
- Látta?
- Soha.
- Akkor, ugye, nem tudja, hogy néz ki?
- Larry szerint mesés.
- Larry?
- A barátom.
- Larry kicsoda - kérdezte Kling.
- Larry Patterson.
Kling bólintott.
- Házasember, a tyúk is férjes asszony. Nem tudnak hova
menni. Hát én kölcsönadtam a kéglit. Sok jó munkát kapok tőle.
Egyike a legtehetségesebb embereknek a ...

239
 - Chelsea TV-nél - fejezte be Kling a mondatot. - Köszönöm,
Mr. Douglas, és elnézését kérem. - Ránézett a hüppögő lányra. -
Sajnálom, kisasszony - motyogta, és gyorsan elkotródott.

Carella nem jelentette be telefonon az érkezését. Ágyban volt

már, amikor felhívta Grossmant; sebesen felöltözött, s úgy ment
el hazulról, hogy nem szólt a békésen alvó Teddynek sem.
Elhaladva a mosolygós Richard Joseph Condon tábornok szobra
előtt, azt méregette, ki lehet-e hitelt érdemlően magyarázni azt a
tisztára törölt orvosságos üvegcsét. Nem lehet, állapította meg.
A Charlotte Terrace-i ház halljában megmutatta a portásnak a
jelvényét, és arra kérte, ne szóljon fel Susan Newmannek. A
portás tiltakozott, különféle rendelkezéseket és szabályokat
idézett. Carella azt felelte, rühellené, ha vádat kellene emeltetnie
a portás ellen az igazságszolgáltatás akadályozásáért, és
viszontidézettel érvelt a büntető törvénykönyv 205.55-ös
cikkelyéből, miszerint "bűnrészesnek tekintendő az a személy,
aki szándékkal akadályozza vagy késlelteti valamely
bűncselekmény elkövetésének kézre kerítését vagy ..."
- Bűnrészesség? - mondta a portás. - Mi a fene ...
- Szóval hagyja békén azt a telefont - mondta Carella, és a
felvonóhoz lépett.
A harmadik emeleten kiszállt, és a 3G lakás ajtajához sietett.
Hallgatózott egy ideig, aztán becsengetett.
- Ki az? - kérdezte egy női hang.
Anne Newman.
- Rendőrség. Carella nyomozó.

240
 - Vagy úgy. - Ez a két szó, és semmi több. Carella türelmesen
várt. - Egy perc - hallotta .
Kisvártatva nyílt az ajtó. Anne Newman hosszú, kék
pongyolában volt, rózsaszín hálóinge kilátszott a dekoltázsból.
Mezítláb volt.
- Sajnálom, hogy ilyen későn kell zavarnom ...
- Semmi baj. Tessék befáradni.
Carella belépett a kis előszobába, s megvárta, amíg az
asszony bezárja az ajtót. A nappaliban megkérdezte: - Itthon van
az anyósa?
- Alszik - mondta Anne. - Tizenegy óra van ám már, Mr.
Carella, magam is feküdni készültem.
- Rettentően sajnálom, asszonyom, de tudja, le kell már
zárnunk ezt az ügyet, és lenne még utoljára egy-két kérdésem.
- Persze, igen. Csakhogy reggel korán kell kelnem ...
- Igyekszem rövid lenni. Mrs. Newman, tudja-e, hogy a férje
végrendeletet hagyott hátra?
- Tudom.
- Mikor tudta meg?
- Hétfőn délelőtt. Az ügyvédünk felhívott, és tőle.
- Tehát az ügyvédjétől ...
- Charles Webertől. A Weber, Herzog és Llewellyn cég
tagjától.
- Egyszóval tőle hallotta először?
- Igen.
- Tudja-e mikor szerkesztették a végrendeletet?
- Nem.
- Három héttel a férje halála előtt, asszonyom.

241
 - Igazán? Jerry egy szóval sem említette.
- Ismeri a végrendelet tartalmát?
- Ismerem. Charlie felolvasta.
- Ezek szerint tudja, hogy a férje több mint kétmilliót
hagyott ...
- Tudom, igen.
- Azt is, hogy maga meg sincs említve a végrendeletben?
- Én vagyok Jerry életbiztosításának kedvezményezettje.
- Ami, ugye, százezer dollárt jelent.
- Úgy van.
- Mik az érzései, Mrs. Newman?
- Mivel kapcsolatban?
- Hát azzal, hogy maga csak százezret kap, és egy idegen kerek
kétmilliót.
- Nem is tudom, mit mondjak.
- Mégis. Valamit csak érez, nem?
- Csalódottságot? - mosolyodott el halványan Anne Newman. -
Szomorúságot?
- Haragot nem?
- Haragot? Azt egy cseppet sem. Csak szomorú vagyok és
csalódott. Hű és áldozatos felesége voltam csaknem tizenöt éven
át, Mr. Carella. És hogy ezt érdemeljem ... de hát mindegy is.
Ami történt, megtörtént. Végtére nincs is szükségem arra a
kétmillióra, nem vagyok én holmi extravagáns nő, megvan a
munkám, a kenyerem, megélek én még anélkül a biztosítási
pénz nélkül is.
- Ismeri Mr. Kernt? - kérdezte Carella.

242
 - Igen. Az apósom a Kern Galériában állította ki a munkáit.
Voltaképp maga Louis becsülte fel a vásznakat is, amiket a
férjem örökölt.
- Tudta-e, hogy Mr. Kern ismerte a végrendelet tartalmát már
az ön férje halála előtt is?
- Nem tudtam. Hogy is ... ?
- Megmondták neki.
- Kicsoda?
- Az férje első felesége, Jessica Herzog.
- Jessica ... hogyan? Hja, értem már, persze. A bátyja ott
dolgozik, igaz?
- Beltag - bólintott Carella.
- Igen, igen, persze. De eszembe se jutott, hogy Louist is
ismeri.
- Szeretők - mondta Carella.
- Louis meg Jessica? Ugyan ne tréfáljon! - mosolyodott el az
asszony. - De hát ez egyszerűen nevetséges, csak belegondolni
is.
- Ez tény - mondta Carella.
- Hát történnek ennél furcsább dolgok is - mondta fejcsóválva
Anne. - Louis és Jessica. Lám, lám.
- Tudhatta-e valamelyikük is, hogy maga Kaliforniába készül?
- Mármint hogy Louis vagy Jessica?
- Igen.
- Semmiképpen. Louisszal évek óta nem beszéltem, ami pedig
Jessicát illeti ... nos, érthető talán, hogy nem sok szeretetet
pazaroltunk egymásra.

243
 - Ha jól értettem, azt mondta, hogy ön hétfőn délelőtt hallott
először a végrendeletről. Így van?
- Pontosan - mondta Anne Newman.
- A férje egyszer sem említette?
- Egyszer sem.
- Egy kicsit furcsa, nem?
- Jerry volt furcsa egy cseppet.
- Azt akarom mondani, hogy különös, ha egy ember nem
beszéli meg a végrendeletét a tulajdon feleségével.
- Ha az ember kihagyja a feleségét a végrendeletből, nem
csoda, ha inkább hallgat róla, nem gondolja? - felelte Anne.
- Van-e sejtelme, hogy mi oka lehetett a férjének a végrendelet
megváltoztatására?
- Nincs.
- Nem lehet, hogy megtudta valami módon, hogy ön válni
készül?
- Ki van zárva.
- De, ugye, azt tervezte, hogy beadja a válókeresetet?
- Azt, igen, de az elhatározásom csak a napokban érett meg.
- Mindazonáltal egy ideje fontolgatta már a dolgot, igaz?
- Nem olyan nagyon régóta.
- Mióta, mégis?
- Pontosan nem lehet megmondani.
- Egy hónapnál régebb óta? Az előtt még, hogy a férje
megváltoztatta a végrendeletét?
- Azt én csak most hétfőn tudtam meg. Ó, értem már! - mondta
Anne. - Maga arra gondol, hogy amikor megtudtam, hogy
kimaradok a végrendeletből, holmi gyerekes dactól eltelve

244
kezdtem a váláson gondolkodni. Bár minden ilyen egyszerű
volna az életben, kedves Carella! Hát nem, nem tudtam az új
végrendeletről, és a válási szándékomnak semmi köze nem volt
hozzá. Egyszerűen elegem lett. Elegem lett abból, hogy mindig
felmossak utána, hogy pátyolgassam azt a nagy lelkét, hogy ... -
Anne Newman megint megcsóválta a fejét. - Elegem lett, na.
Odaát a nyugati parton, a múlt hétfőn dölt el bennem végleg.
Elég volt, mondtam. Lélegzethez akartam jutni végre. Felhívtam
az anyósomat, és megmondtam neki, mit határoztam. Áldását
adta. Egyszóval láthatja, nekem aztán csakugyan nem számít,
örökölök-e vagy sem. Persze nem jönne rosszul az a kétmillió.
De nem törődöm vele, nem törődöm a biztosítási százezerrel
sem. Magának talán nehéz ezt megérteni, de elhiheti, ha
mondom. Fütyülök rá. És nem érzek haragot. Szomorú vagyok
csupán, mint mondtam, és csalódott. Tizenöt évig szolgáltam azt
az embert. Csalódottság, szomorúság, és be kell vallanom,
határtalan megkönnyebbülés! Újra élek, annyi év után. Maga ezt
nem értheti, micsoda nagy dolog.
- Mrs. Newman, azt mondta, van egy takarítónője, ugyebár -
kérdezte Carella.
- Igen. Egyszer egy héten jár hozzám.
- Melyik napon?
- Pénteken.
- Pénteki napon utazott Kaliforniába, ugye?
- Igen.
- És a követkető pénteken jött vissza.
- Úgy van.
- Ott volt a takarítónő az elutazása napján?

245
 - Nem. Georgiában volt, mondtam már.
- És a megérkezése napján?
- Akkor sem.
- Még akkor is Georgiában volt?
- Igen.
- Ha tehát nem volt ott, nem is takaríthatott aznap.
- Már megbocsásson, kedves Carella, de miért ... ?
- Mrs. Newman, és ön takarított aznap? Letörölte-e például a
termosztátot?
- Micsodát?
- A hőfokszabályzót.
- Hogy letöröltem-e?
- Igen.
- Már miért töröltem volna le?
- Nem tudom. Letörölte?
- Nem. Dehogy.
- A labortechnikusaink tíz óra tájban vizsgálták át a lakást.
Beporozták a termo ...
- Beporozták?
- Igen, ujjnyomokat kerestek. Ez a módja. Beporozták a
termosztátot és minden egyebet. Ön, ugye, fél kilencre ért
haza ...
- Akkor, igen.
- Létezhet-e, hogy valaki - fél kilenc és tíz óra között -
megtörölgette a termosztátot?
- Hát ... nem is tudom.
- Vagy, mondjuk a Seconalos üveget?
- A micsodát?

246
 - A Seconal üvegcséjét. Azt az üveget, amit a férjének meg
kellett fognia, ha valóban öngyilkosságot követett el.
- Hát ... hát ... én aztán ... én nem is ...
- Bizonyos, hogy nem maga volt?
- Én?! Már miért tettem volna! ... persze, hogy nem én!
Azonnal fordultam ki a lakásból, és mentem le a földszintre, és
telefonáltam a rendőrségre. A lakásban legfeljebb ha ... egy
percet voltam, vagy kettőt ... de nem többet, mint ...
Anne Newman elhallgatott.
Carella akkor már mereven állt, és mereven nézte. Hirtelen
hangot hallott a háta mögött, és meglepetten fordult hátra. Ott
állt Susan Newman a hálószobája nyitott ajtajában. Sáfrányszínű
tűzött pongyolában volt, szája sarkában különös, távoli,
elveszett mosoly.
- Drágám - mondta -, szerintem ez az úr már tudja.
- Te jó isten - mondta Anne Newman, vett egy mély lélegzetet,
s aztán szorosan összecsukta szemét.

Vége tehát mindennek.

Odaállni elébe, amikor megjön a "moziból", a szemébe vágni,
hogy ezzel a Larry Patterson nevű alakkal volt a múlt hétfőn egy
gyors hentergésre egy kölcsönlakásban; megmondani, hogy
mindent tud róla meg a kis játszópajtásáról, átlátott a
hazugságain, erről a soha nem volt forgatásról a Long General
kórház előtt, szembesíteni a vitathatatlan ténnyel, hogy a
szeretőjével, ezzel a Larry Pattersonnal akart Dél-Amerikába
röppeni - megmondani, túl lenni rajta, befejezni. Befejezni.
Fél tizenkettő volt már majdnem, amikor hazaért.

247
 Kulcsával kinyitotta az ajtót. Bent sötét volt. Odanyúlt a
kapcsolóhoz az ajtófélfánál, felkattintotta. Hullafáradt volt, s
hirtelen az éhség is rátört. Indult is a konyha felé, amikor neszt
hallott a hálószobából.
Óvatoskodó, titkos nesz volt, mint amikor a betörőket
megzavarja egy váratlanul hazaérkező; suttogás mindössze, meg
némi halk suhogás a csukott hálóajtó mögül. Kling a vállára
szíjazott tokból elővette a fegyvert. 38-as Smith and Wesson,
Centennial Model, ötlövetű, a csöve ötcentis. Tudta, nem betörő
matat odabent: Augusta az, de azt is tudta, hogy nincs egyedül,
noha forrón áhította, bár tévedne; tenyere megizzadt a fegyver
diófa markolatán.
Kis híján kifordult a lakásból. Kis híján visszadugta tokjába a
pisztolyt, hogy hátat fordítson a csukott hálóajtónak és
mindannak, ami mögötte van; kis híján kisétált a lakásból, és ki
a közös életükből, amely hej, de rég volt igazán közös, kis híján
elkerülte a szembesülést - ám rájött, hogy nem kerülheti el, és
akkor megijedt. Kezében reszketett a fegyver, amikor a szobán
átvágva a hálószoba ajtajához lépett. Ha fejszés gyilkos várja
odabent, akkor sem félt volna jobban.
És akkor a szembesüléstől való félelem hirtelen egy idegen és
még sokkal rettentőbb érzésre, vak és esztelen haragra váltott át:
idegen férfi a lakásban, betolakodó az ágyában, ez a Larry
Patterson, a felesége szeretője, édes kettesben Gussieval. A
csapda bezárult, Gussie azt hitte, a férje éjszakás, és
biztonságban érezheti magát reggelig; még hogy moziba ment!
Egy mozi volt csak itt, a tulajdon hálószobájában, egy szennyes
pornófilm e mögött a csukott ajtó mögött.

248
 Bal kézzel megcsavarta a kilincsgombot, és nyílt az ajtó. Még
abban a legutolsó másodpercben is reménykedett, hogy téved,
nem Augusta az, aki bent van, nem Augusta meg a szeretője,
hanem egy apró, barna szemű lány, Felice vagy Agnes vagy
Charity, tévedés lesz valamiképpen, tévedések vígjátéka, amin,
ha eszükbe jut, évek múltán is jót fognak nevetni.
De persze Augusta volt az.
És Augusta meztelenül ült a családi ágyban, groteszk
mozdulattal szorítva mellére a paplant, hogy rejtse szégyenét,
eltakarja meztelenségét a tulajdon férje kutató szeme elől, a haja
összekócolódva, zöld szeme tágra meredve, szépséges
arccsontján (kenyérkereső eszközén) verejtékpára, és az ajka
éppúgy remegett, mint Kling kezében a fegyver. A férfi pedig
alsónadrágban ült az ágy szélén, és a székre tett nadrágjáért
nyúlkált. Inas volt és apró termetű, olyan, mint Genero, göndör
haja fekete, barna szemében rémület, olyan volt, mint Genero,
röhelyesen olyan, szinte a megszólalásig, de nem Genero volt,
hanem Larry Patterson, Augusta szeretője, és elfordulva a
széktől, lemondva a nadrágjáról, csak ennyit szólt: - Ne lőjön! -,
és Kling ráemelte a pisztolyt.
Kis híján elhúzta a ravaszt. Kis híján engedett dühének,
megaláztatásának és kétségbeesésének; az agyába nyilalló inger
kis híján jelzést adott jobb keze mutatóujjának arra a parányi
mozdulatra, meghúzni a ravaszt, belelőni ebbe az idegenbe,
szétloccsantani az agyát ennek az embernek, aki most éppolyan
védtelen célpont volt, mint a keménypapír figurák a
rendőrakadémia lőterén - rajta! Véget vetni ennek az egésznek.

249
 Ám akkor - mindannak ellenére, amit belesulykoltak
rendőrévei alatt: soha meg ne válj a pisztolyodtól, ragaszkodjál
hozzá, a pisztoly az életed, vigyázz rá, mint a szemed fényére -
fogta magát, és minden erejét beleadva a dobásba, elhajította a
fegyvert, mintha csak megégette volna a tenyerét, és ő lepődött
meg a legjobban, amikor a pisztoly nekicsapódott a komódon
álló vázának - porceláncserepek zápora, akárha a tulajdon halott
házasságának cserepei.
Tekintete találkozott Augustáéval.
A szemük mindent elmondott, ami elmondható, és más, mint
a semmi, nem volt elmondható. Kling sarkon fordult, és vakon
kirohant a hálószobából, feltépte a lakásajtót, és kiszaladt a
lépcsőházba, a szeme száraz könnyekben égett, le a lépcsőn az
előcsarnokba, kinyitotta a kaput, ökölcsapásként érte a forró
éjszaka - és akkor valaki megragadta hátulról, és visszarántotta
az előcsarnokba.
A torkát szorító kar vaskos volt és erős. Kling két kézzel
kapott oda, és próbálta lefejteni magáról, egy hang pedig azt
súgta a fülébe: - Megvagy, faszikám -; pisztolycső szorult a
halántékához, és Kling azt gondolta, eldobtam a fegyverem. És
akkor, mivel megtanulta az évek során, hogy egy rossz helyzet
minden elvesztegetett másodperccel csak rosszabbodhat, és ha
az ember nem cselekszik azonnal, soha nem cselekedhet már,
ösztönösen felemelte a jobb lábát, cipője sarkával keményen
rátaposott támadója rüsztjére, könyökét ugyanakkor egy
gőzdugattyú lendületével vágta bele az idegen gyomrába,
megfordult a halálos ölelésben, bal kézzel félreütötte a
pisztolycsövet, s jobb keze begörbített ujjaival az idegen

250
szemébe vájt. A fegyver valószinűtlenül nagyot dördült, vakolat
hullott alá a mennyezetről, az idegen - Kling körme még mindig
a szemében - rekedten felsikoltott; Kling belevágta a térdét a
gyomorszájába, tenyere élével pedig orrnyergen csapta, de olyan
gyilkos erővel, hogy a csontszilánkok talán az agyáig is
elhatoltak. Az idegen hátratántorodott, Kling belefejelt az
állcsúcsába, ess már el, te kurva állat, a fegyver újra elsült, s
akkorát visszhangzott a szűk előcsarnokban, mint egy ágyú, a
füstös levegőben lőporbűz terjengett. Kling lendületet vett, és
teljes testsúlyával beledőlve az ütésbe, öklével az idegen
ádámcsutkájára sújtott. Az végre összeroskadt, eldőlt, mint egy
viharsújtott óriás tölgy, a fegyver csattogva szánkázott tova a
kőpadlón.
Kling lihegve nézett le rá.
Nem ismerte meg.
Elővette a bilincset, és a háta mögé tett kézzel megbilincselte
a férfit. Aztán, még egyre zihálva, leült a lépcsőre, a kezét,
mintha csak imára, összekulcsolta, lehorgasztotta a fejét, és
végre szabad folyást engedett a könnyeinek.

A kérdés-felelet formájában rögzített hivatalos jegyzőkönyv

felvételére a 87-es körzet őrszobáján, Byrnes hadnagy
irodájában került sor, augusztus 15-én, éjfél után hét perccel,
éppen egy héttel azután, hogy Jeremiah Newtont holtan találták
a Silvermine Oval-i lakáson. Jelen volt Peter Byrnes nyomozó
hadnagy, Stephen Louis Carella másodosztályú nyomozó meg
egy Anthony Constanza nevű helyettes körzeti ügyész.

251
A rendőrségi gyorsíró lejegyzett minden elhangzott szót. A
kérdéseket Constanza tette fel, a válaszokat előbb Anne
Newman, aztán Susan Newman szolgáltatta.
K: Mrs. Newman, ön elmondta a letartóztatást foganatosító
rendőrtisztnek, hogy felelős a férje ...
F: Részben felelős.
K: A férje, Jeremiah Newman haláláért.
F: Igen.
K: Azon, hogy csak részben érzi magát ...
F: Azt értem, hogy az ötlet az enyém volt.
K: Milyen ötlet, Mrs. Newman?
F: Hogy öljük meg.
K: Kinek javasolta ezt?
F: Az anyósomnak.
K: Mikor?
F: Július negyedikén.
K: Ez a pontos dátum?
F: Ez.
K: Ilyen bizonyos benne?
F: Igen, mert egy partin voltunk, és Jerry megint berúgott.
K: Ott volt az anyósa is ezen az összejövetelen?
F: Az ő lakásán tartottuk.
K: Egyszóval lerészegedett a férje?
F: Le. Mint mindig. Vacsora után nem sokkal haza is kellett
vinnünk.
K: Tehát többen vitték haza?

252
 F: Susan meg én. Az anyósom meg én. Taxiba tettük, és
hazavittük. És miután lefektettük, akkor álltam elő az ötlettel,
hogy meg kellene ölni.
K: Miért akarta megölni?
F: Hogy megszabaduljunk végre ebből a fojtogató
kapcsolatból.
K: Miért nem kért egyszerűen válást tőle?
F: Miből gondolja, hogy nem kértem?
K: Kérte a férjét, hogy egyezzen bele a válásba?
F: A soknál is többször.
K: És a férje?
F: Hallani sem akart róla.
K: Így hát elhatározta, hogy megöli?
F: Dehogyis, miket képzel. Hatszoros indokom lett volna arra,
hogy elválasszanak bennünket, az az ember menthetetlen
alkoholista volt! Bármikor otthagyhattam vagy kidobhattam
volna.
K: Akkor mégis miért ... ?
F: Azt hiszi, megszabadultam volna tőle? Tényleg? Még ha
beleegyezett volna is a válásba? Megszabadultam volna? Ugyan
kérem! Mit gondol, mégis, kit hívott Jerry, valahányszor
összerókázta magát? Először engem hogy elsírja, milyen pocsék
egy művész is ő, aztán pedig Susant, hogy ápolja. Sokra mentem
volna a válással, mondhatom.
K: Az anyósa egyetértett az ön válási szándékával?
F: Tökéletesen. De ő is tudta, hogy a válás semmit sem
oldana meg. Jerry ott lógott volna a nyakunkon az életünk
végéig.

253
 K: Hogyan reagált az anyósa a gyilkosság tervére?
F: Tökéletesen egyetértett. Neki is elege lett az évek során,
elhiheti. Jerry, ahányszór berúgott, mindig őt hívta, hogy
segítsen. Bennem aztán meg nem bízott, de nem ám, az
ápolónője, az kellett neki. Egyszóval, Susan is azt mondta, elég.
K: Aznap este tehát ... július negyedikén ... elhatározták, hogy
megkísérlik a gyilkosságot?
F: Azt mondtam, hogy akkor merült fel az ötlet.
K: De el még nem határozták?
F: Nem.
K: No és mikor jutottak döntésre?
F: Három hete.
K: Akkor határozták el, hogy megölik.
F: Igen.
K: Ösztönözte valami az elhatározást?
F: Igen. Jerry megmondta, új végrendeletet fog írni.
Megmondta, mindenestül kirekeszt az örökségből.
K: Mivel indokolta?
F: Azzal, hogy látja, már nem szeretem.
K: Így, ezekkel a szavakkal?
F: Azt mondta, tudja, hogy már nem szeretem. Merthogy
válni akarok. Azt mondta, hogy soha nem egyezik bele, ő aztán
nem fog nőtartást fizetni, és gondoskodik arról is, hogy egy
centet se lássak, ha meghal. Csapdába kerültem, azt mondta. Jó
kis csapdában vagyok, mondta, és nevetett.
K: Így tehát akkor határozták el, hogy megölik.
F: Igen. Mielőtt megírta az új végrendeletét.
K: De hisz maga is tudja, hogy megváltoztatta már, mielőtt ...

254
 F: Igen, csakhogy akkor még nem tudtam. Azt hittem, még
csak tervezi. Miért sietett volna? Végtére csapdába estem, mint
mondta, miért kellett volna elkapkodnia? Nem tudtam, nem
tudtuk, hogy befejezett ténnyel állunk szemben. Megírta az új
végrendeletét, és csak másnap szólt, hogy meg fogja írni.
K: Szólt ön erről az anyósának is?
F: Igen. Megmondtam, Jerry meg akarja másítani a
végrendeletét. Egy fillért sem akar rám hagyni, mondtam.
Ahogy az apja sem hagyott egyfillért sem Susanra.
K: Mit felelt az anyósa?
F: Hogy öljük meg, mielőtt megteszi. A régi végrendelet
szerint én voltam az egyedüli örökös. Megállapodtunk Susannal,
hogy felezünk, ha segít nekem. Ha segít megölni Jerryt. Így lett
volna igazságos, nem? Hogy azzal kezdjem, az ő férjének is már
őrá illett volna hagynia a festményeit. A fia vagyonának a fele,
amit én adtam volna neki, még az is szerény kárpótlás lett volna
azért, amit mind a kettőjükért tett az évek során.
K: Az anyósa késznek mutatkozott az együttműködésre?
F: Igen. Sőt a végrehajtás módja is már az ő ötlete volt.
K: Mrs. Newman, tudja-e, hogy ebben az államban a törvény
nem teszi lehetővé, hogy a férj kizárja a feleségét az
örökségből?
F: Micsoda?
K: Azt mondtam ...
F: Nem. Nem tudtam.
K: Tudja-e továbbá, hogy az a személy, aki szándékkal a
decedens halálát okozza, kizáratik a decedens hagyatékából?
F: Ezt nem egészen értem.

255
 K: Arról van szó, hogy még ha idejében ölte volna is meg a
férjét, hiába lett volna a végrendelet szerint maga az örököse,
semmit nem örökölhetett volna.
F: Nem tudtam.
K: Most pedig, ha nincs ellene kifogása, az anyósához lesz
néhány kérdésem.
F: Csak tessék.
K: Mrs. Newman, hallotta, ugye, amit a menye mondott
nekünk ...
F: Hallottam minden szavát.
K: Igaz-e, hogy összeszövetkezett a menyével a fia
megölésére?
F: Igaz.
K: A menye azt vallotta, hogy a gyilkosság, hogy úgy
mondjam, kivitelezése ...
F: Igen, igen, az az én ötletem volt.
K: A maga ötlete volt, hogy végzetes adag barbiturt adjanak
be neki?
F: Az én ötletem volt. Az is az én ötletem volt, hogy Anne
utazzon el Kaliforniába. Az látszott a legalkalmasabb
időpontnak. Amig Anne távol van. Hogy őt gyanú ne érhesse.
K: Mrs. Newman, de facto maga adta be a fiának a halálos
adag nyugtatót?
F: Én.
K: Mikor történt ez?
F: A múlt csütörtökön. Este.
K: Augusztus 7-én eszerint.
F: Bizonyára. Nem tudom, hányadika volt.

256
 K: Elmondaná, mi történt aznap este?
F: Felhívtam, és azt mondtam, beszélnem kell vele egy fontos
ügyben.
K: Mi volt az a fontos ügy?
F: Semmi. Kifogás, hogy átmehessek hozzá. Azt mondtam,
hogy Jonathan, a bátyja itt van a városban, és pénzt kért tőlem
kölcsön. Úgy tettem, mintha Jerry tanácsát kérném, adjak-e vagy
sem.
K: És ő elhitte?
F: Ki tudja? Részeg volt. Mint mindig. Gyerekjáték volt
beadni neki azt a Seconalt.
K: Hogyan tudta rávenni, hogy lenyelje azt a halálos adagot,
amikor ...
F: Megmondtam, nem? Részeg volt. Ivott egész délután,
akkor is ivott, amikor elmondtam a mesémet a bátyjáról.Nem
akartam, hogy egészem kiüsse magát nekem. Okleveles ápolónő
vagyok, és tudom, hogy az eszméletlen páciens képtelen nyelni.
És hát megtömni sem akartam, mint a libát. Mert mi van, ha
megfullad? Öngyilkosságnak kellett látszania, hiszen értik,
nem?
K: Akkor tehát mit tett?
F: A soron következő két italt én kevertem neki. Nem telt el a
két pohár között egy perc sem. Jerry mindig olyan mohón nyelte
le a whiskyt vízzel, mintha attól félt volna, hogy bármelyik
pillanatban kiapad a szeszforrás.
K: Az ő jelenlétében keverte meg az italt?

257
 F: Nem, hanem a fürdőszobában. A mosdó csapjából
engedtem a vizet. De már akkor merevrészeg volt, az sem
számított volna, ha az orra előtt csinálom.
K: Mrs. Newman, volt-e vizen és whiskyn kívül egyéb is
abban a pohárban?
F: Persze hogy. A Seconal. Tizenöt kapszula tartalmát
oldottam fel az első adagban, tizennégyét a másodikban. A
Seconal vízben nehezen, alkoholban viszont könnyen oldódik.
Az a részeg bolond semmit sem vett észre. Szagtalan, tudják,
csak az íze keserű egy cseppet. Nem vette észre.
K: Miért hagyott meg egy kapszulát?
F: Hogy jobban hasonlítson egy valódi öngyilkossághoz.
Ápolónő vagyok, tudom mennyi a halálos adag. Kómába esett
nem sokkal a második pohár után. És kisvártatva meg is halt.
K: Működött-e a légkondicionálás, amíg ön a lakásban
tartózkodott?
F: Igen. Már menni készültem, amikor az az ötletem támadt.
K: Milyen ötlete?
F: Hogy lekapcsoljam a légkondicionálást. Hogy a maguk
emberei ne tudják megállapítani a posztmortem intervallumot.
Merthogy, tudják, kifogytunk az időből, napokkal korábban
kellett volna megtennem a dolgot. De valahogy ... nos, nem
tudtam összeszedni a bátorságom. Így aztán, tudva, hogy Anne
megjön péntek reggel, át kellett mennem csütörtök délután,
elszánva magamat, hogy ...
K: Hány óra tájban volt ez, Mrs. Newman?

258
 F: Fél ötkor. Koktélidőben. Részeg volt már, amikor
odaértem. Kevertem neki két pohárral, egyiket a másik után, és
hat húszkor már halott is volt.
K: Ilyen pontosan emlékszik?
F: Igen, mert pontosan hat-huszonegykor hívtam Anne-t
Kaliforniában, hogy bejelentsem, bevégeztetett. Anne azt
mondta, felhív később, hogy megtudja, rendben hazaértem-e,
nem látott-e meg a portás, amikor kisurrantam Jerry házából.
K: Hánykor távozott a lakásból?
F: Olyan hat huszonöt körül. Miután mindenünnen letöröltem
az ujjnyomokat, mindenről, amihez csak hozzányúltam, a
hőfokszabályzóról persze, a telefonról, a kilincsgombról,
mindenről. Aztán útban hazafelé eszembe jutott, hogy mit nem
töröltem le. A lakásajtó gombját, kívülről. Becsuktam magam
után az ajtót, be is zártam az Anne-tól kapott kulccsal -
reteszzár, tudják. És akkor, a taxiban, eszembe jutott, hogy a
kinti ajtógombot nem töröltem meg, rajta maradtak az
ujjnyomaim. Így aztán amikor Anne felhívott aznap este
nyolckor, a lelkére kötöttem, törölje le, mielőtt hozzányúl. Ha
az ő ujjnyomai vannak rajta, semmi baj, hiszen ott lakik. De
hogy az enyéim? Az már öreg hiba lett volna.
K: Mrs. Newman ... a Seconal-üvegcséről is letörölte a
nyomokat?
F: Le, igen.
K: Miért?
F: Miért, miért. Mert rajta voltak, és az üveg az én kezemben
volt.
K: És arra nem gondolt, hogy ...

259
 F: Gondoltam, de akkor már késő volt. Akkor már a
rendőrség megjárta a lakást. Mi mást tehettem, reménykedtem
és imádkoztam ... igen ...
K: Miért imádkozott, Mrs. Newman?
F: Hogy engem ne fogjanak gyanúba.
K: Hogyan?
F: Gyanúsítana-e valaki is egy anyát azzal, hogy megölte a
tulajdon fiát?

Carella a földszinti lengőajtós teremben bukkant rá Klingre, nem

sokkal a jegyzőkönyv felvétele után. Sötét volt odabenn, és
Carella nem akart a villanykapcsolóval bajlódni, mivel csak a
hátsó kijárathoz igyekezett, ott parkolt ugyanis az autója.
Először csak annyit látott, hogy valaki hasmánt fekszik az egyik
priccsen. Aztán észrevette, hogy az illető sír. És akkor jött rá,
hogy Bert Kling az.
Odalépett a priccshez.
Leült a szélére.
Rátette kezét a barátja vállára.
- Mondd el - kérte.

260