VESZÉLYES VIZEKEN

KONFLIKTUSOK ÉS BIZTONSÁGI
FENYEGETÉSEK A TÁVOL-KELETEN

SZERKESZTETTE
SALÁT GERGELY – SZAKÁLI MÁTÉ – SZILÁGYI ZSOLT

2019
ELŐSZÓ
Az utóbbi években egyre gyakrabban irányul a nemzetközi figyelem Ázsia
régi és új biztonsági problémáira és konfliktusaira. Kína folyamatos
növekedésével és erősödésével szétfeszíteni látszik az eddigi regionális és
globális kereteket, s az új rend kiépítése rengeteg feszültséggel jár. A térség
biztonságát eddig garantáló másik főszereplő, az Amerikai Egyesült
Államok a Trump-elnökség ellentmondásos külpolitikai lépéseivel új
helyzetet teremtett, politikájuk újragondolására késztetve az USA térségbeli
szövetségeseit és riválisait. Észak-Korea atom- és hidrogénbombát
robbantott, rakétakísérleteket hajtott végre, és a végletekig kiélezte az
északkelet-ázsiai helyzetet, majd hirtelen mosolyoffenzívába kezdett, és
még egy észak-koreai–amerikai csúcstalálkozóra is sor került, miközben az
alapkonfliktus közel sem oldódott meg. India és Kína határvidékén időről
időre összetűzések törnek ki, a Dél-kínai-tengeren folytatódik a kínai
térnyerés. A Fülöp-szigetek szövetségesváltáson, Japán
alkotmánymódosításon gondolkodik, miközben a kínai Egy Övezet, Egy Út
kezdeményezés a térségbeli viszonyok alapvető átalakítását tűzte ki célul.
Észak-, Dél- és Délkelet-Ázsia minden állama geopolitikai versengés
szereplőjévé és/vagy terepévé vált. A korábban is zajló területi viták közül
egy sem került közelebb a megoldáshoz, s a több országban előforduló
robbantásos merényletek, kibertámadások, etnikai konfliktusok és
környezetvédelmi katasztrófahelyzetek arra is felhívják a figyelmet, hogy a
nem hagyományos biztonsági problémák is súlyos fenyegetést jelentenek.
Migráció, terrorizmus, kalóztevékenység, környezetvédelmi vészhelyzetek,
etnikai összecsapások stb. – az államok közötti konfliktusok mellett az
egyéb kockázatokkal is folyamatosan számolni kell.
Ázsia a világ legnagyobb, legnépesebb és leggyorsabban fejlődő
kontinense. Miközben azonban a világ gazdasági súlypontja keletre tolódik,
s a csúcstechnológiai fejlesztések egyik fő központja is ide kerül, nemigen
létezik olyan típusú biztonsági fenyegetés, amelynek a térség államai ne
lennének kitéve. Mindeközben reneszánszát éli és éppen a térségben a
legintenzívebb a klasszikus nagyhatalmi versengés, amely a kisebb
konfliktusoknak és problémáknak is a saját súlyuknál jóval nagyobb
jelentőséget adhat.
 Hogy tehát mi történik a Koreai-félszigeten vagy a Dél-kínai-tengeren,
Pakisztánban vagy a Taiwani-szorosban, az indonéz szigetvilágban vagy
Kína belsejében, egyáltalán nem közömbös számunkra sem. Az ázsiai
fejlemények Európa és hazánk jövőjére is hatással lehetnek – ezért nemcsak
érdemes, de szükséges is követni őket. Már nemigen létezik olyan, hogy
„távoli” konfliktus.
A PPKE BTK Modern Kelet-Ázsia Kutatócsoport és az MTA BTK
Néprajztudományi Intézet 2017 novemberében konferenciát rendezett a
Távol–Kelet biztonsági problémáinak, konfliktusainak, ellentéteinek, illetve
ezek gyökereinek és lehetséges kimeneteleinek feltárására. A konferencián
magyar Ázsia-kutatók, biztonságpolitikai és külpolitikai szakértők vettek
részt. A jelen kötet tanulmányainak alapjául a konferencián elhangzott
előadások szolgáltak, de a szerzők jelentősen kibővítették, aktualizálták
azokat. Az írásokból mozaikszerűen kirajzolódik, hogy mik a főbb
folyamatok, gócpontok és problématípusok az ázsiai térségben, mire
számíthatunk a jövőben, s mire kell különösen figyelnünk.

Budapest, 2018. november

A szerkesztők
I. GÓCPONT:
ÉSZAKKELET-ÁZSIA
 SALÁT GERGELY
AMIKOR BÁLNÁK KÜZDENEK…
A KOREAI VÁLSÁGBAN KÖZVETLENÜL ÉRINTETT ÁLLAMOK
STRATÉGIAI ÉRDEKEI ÉS LEHETŐSÉGEI

2017–2018-ban a Kelet-Ázsiáról szóló híradásokat a nyugati sajtóban a

Koreai-félsziget (továbbiakban Korea) fejleményei uralták. A „tűzzel és
haraggal” (fire and fury) való fenyegetőzéstől néhány hónap alatt
eljutottunk Donald Trump (2017–) és Kim Jong-un (Kim Dzsongun, 2011–)
szingapúri ölelkezéséig; az atomrobbantásoktól a közös koreai női
hokicsapatig a téli olimpián; a ballisztikus rakétakísérletektől három Korea-
közi csúcstalálkozóig. A helyzet olykor óráról órára változni látszott, s a
koreai örök béke korszakának eljövetele, a testvérek végső egymásra
találása mellett egy nukleáris háború kitörése is lehetséges szcenáriónak
tűnt.1 A folyamatok még nem zárultak le, s jó ideig valószínűleg nem is
fognak. Véleményünk szerint a valóban látványos történések és a remekül
fotózható események ellenére lényeges előrelépés nem történt, méghozzá
azért nem, mert a koreai helyzetet alapvetően meghatározó geopolitikai
körülmények és stratégiai érdekek az elmúlt két évben sem változtak. Jelen
tanulmányban ezeket a körülményeket és a válságban közvetlenül érintett
államok stratégiai érdekeit, illetve az ezekből következő választási
lehetőségeiket mutatjuk be, nem a napi események rekonstruálása, hanem
azok tágabb értelmezési keretének kijelölése céljával.

I. AZ ÉSZAKKELET-ÁZSIAI GEOPOLITIKAI
KÖRNYEZET ISMÉRVEI
A Koreában zajló folyamatokat mindig is meghatározta a félsziget egyedi
földrajzi elhelyezkedése. Ma egy egységes Korea a maga csaknem 80 millió
fős össznépességével, gazdag természeti erőforrásaival, valamint ősi
kultúrájával és identitásával bárhol máshol a világon legalábbis komoly
középhatalomnak számítana. Saját régiójában azonban olyan nagyhatalmak
között helyezkedik el az 1948 óta két szuverén állam között felosztott
félsziget, mint Kína, Oroszország és Japán, s az utóbbi háromnegyed
évszázadban gyakorlatilag az Egyesült Államokkal is szomszédossá vált. A
félsziget tehát a legnagyobb világhatalmak érdekszféráinak
ütközőzónájában fekszik, kitéve e hatalmak érdekérvényesítési
törekvéseinek, illetve belső folyamataival kihatva a hatalmak viszonyaira és
erőegyensúlyára.2 E stratégiai helyzet kedvezőtlenségét jól szemlélteti a
koreai közmondás, miszerint „Amikor bálnák küzdenek, a rák háta törik
el”.3
A nagyhatalmak elsődleges célja nem a Korea feletti befolyás
megszerzése vagy a félsziget erőforrásainak kiaknázása; elsősorban azt
szeretnék megakadályozni, hogy az egész félsziget egy rivális hatalom
ellenőrzése alá kerüljön. Korea északkeleti határa mintegy 100 kilométerre
fekszik Vlagyivosztoktól, Oroszország legnagyobb keleti kikötőjétől; a
félszigetet Japántól elválasztó szoros átlagosan csak 200 kilométer széles,
de ennél jóval keskenyebb pontjai is vannak; a kínai–észak-koreai határ az
egyike azon kevés pontnak, ahol Kína sűrűn lakott területei szárazföldről
könnyen támadhatók, de tengeren Sanghaj is csak néhány száz kilométerre
van Korea partjaitól.4 Emiatt minden érintett hatalomnak bőven van
félnivalója attól, hogy Korea egy ellenséges hatalom befolyása alá kerül (az
USA érdekei ebben a tekintetben csak közvetetten vannak veszélyeztetve,
de jelenlegi kedvező pozícióinak feladása hátrányt jelentene neki). Ráadásul
a nagyhatalmi rivalizálás reneszánszát éljük, így a jelenkori koreai
események is a Kína–USA–Oroszország–Japán négyszögben
értelmezhetők, miközben természetesen maguk az érintettek – Észak- és
Dél-Korea – is saját érdekeiket igyekeznek érvényesíteni e bonyolult
képletben.
A földrajzi elhelyezkedés mellett a másik meghatározó tényező a
félsziget kettéosztottsága. 1945-ben teljesen önkényesen, egy National
Geographic-térkép segítségével5 meghúzott vonal mentén, a földrajzi és
gazdasági körülményeket, illetve a természetes regionális határokat teljesen
figyelmen kívül hagyva ideiglenes megoldásként jelölték ki az Észak–Dél
határt. A kettéosztottságot az 1950–53-as koreai háború konzerválta,
amelyet azonban, mint ismeretes, máig nem zárt le békeszerződés. Fontos
kiemelni, hogy az 1953-as tűzszünetet három fél írta alá: az ENSZ-
parancsnokság (amelynek nevében természetesen egy amerikai altábornagy
járt el); a Koreai Néphadsereg; továbbá a Kínai Népi Önkéntes Hadsereg.
Ha sor kerülne egy békeszerződés aláírására – ahogy ez az utóbbi időben
többször felmerült –, ezek alapján abban Kínának, az ENSZ-nek és a Koreai
Népi Demokratikus Köztársaságnak (KNDK) szerepet kellene vállalnia, de
Phenjan biztosan ragaszkodna az amerikai aláíráshoz is, míg a Koreai
Köztársaság szerepe – legalábbis elvileg – kérdéses, hiszen Szöul nem
szerepelt a tűzszünet aláírói között. Vagyis a békeszerződés nem lehetne
Észak–Dél belügy, azt értelmes módon csak nagyhatalmi részvétellel
lehetne megkötni. Tehát megint oda jutunk, hogy a koreai kérdésben a
valódi pozitív változáshoz sok érintett hatalom alkujára lenne szükség;
ugyanakkor a békeszerződés, noha tényleges előrelépést jelentene, nem
oldaná meg a valódi problémát.
A geopolitikai környezethez hozzátartozik az a szemünk előtt zajló
fokozatos változás, amelyet Kína egyre jelentősebb hatalommá válása okoz.
Az ország gazdasági erejével politikai és diplomáciai súlya, illetve katonai
ereje is töretlenül növekszik, ami a térségben az erőviszonyok folyamatos
eltolódását idézi elő. Ez kihat a koreai kérdés kontextusára is, hiszen a
szereplőknek egy olyan térben kell mozogniuk, amelyben Kína befolyása és
érdekérvényesítő képessége egyre erősebb. Ezért valamennyi érintett állam
minden Koreát érintő lépésénél számításba kell venni a kínai érdekeket és
reakciókat is, miközben arról sem szabad megfeledkezni, hogy –
megerősödése ellenére – Peking ráhatása az eseményekre továbbra is
korlátozott.
Végül, de nem utolsósorban meg kell említeni azt a változást, amely az
egész koreai problémakört az érdeklődés középpontjába helyezte. Ez pedig
az észak-koreai nukleáris és rakétaprogram előrehaladása, amelynek
következtében a rezsim 2018-ra képessé válhatott nukleáris robbanótöltet
célba juttatására az észak-amerikai kontinensen.6 Ez alapvetően
módosíthatja az USA számításait és mozgásterét.
Ebben a különleges és bonyolult helyzetben kell tehát minden
szereplőnek lavíroznia; hogy ki milyen érdekeket követ, azt az alábbiakban
vázoljuk, az eseményekben leginkább érintett hat országra – a 2003 és 2009
között zajlott úgynevezett hatoldalú tárgyalások résztvevőire –
összpontosítva.
II. A SZEREPLŐK FŐBB STRATÉGIAI ÉRDEKEI
II.1. Észak-Korea (KNDK): szuverenitás és rezsimbiztonság
Bár a nyugati média Kim Jong-unt gyakran őrült, kiszámíthatatlan,
infantilis személyiségnek ábrázolja, rezsimjét pedig irracionálisnak,
valójában a legifjabb Kim – ahogy annak idején apja és nagyapja is –
sokkal inkább tűnik tökéletesen racionális, cinikus reálpolitikusnak, aki
döntéseit gondos költség-haszon elemzés alapján hozza, s aki mindent
könyörtelenül a rezsim érdekeinek rendel alá.7 A hiperrealistaként
jellemezhető Phenjan jól kiszámítható módon a következő – egymással
természetesen összefüggő – két célt kívánja elérni, s minden
megnyilvánulása ezekre fűzhető fel: 1) az ország szuverenitásának
megőrzése; 2) a rezsim fennmaradásának garantálása.8
Mivel a szomszédos nagyhatalmak több mint kétezer éve rendszeresen
– és sokszor sikerrel – kísérletet tettek Korea függőségbe vonására és
önállóságának felszámolására, a mindenkori koreai politikai elit és a
közvélemény számára a szuverenitáskérdésnek kiemelt szerepe van. A
függetlenség megőrzése vagy kivívása mindig elsődleges cél. Erre alapoz
az észak-koreai rendszer is, amikor magát a koreai függetlenség egyetlen
képviselőjének állítja be (a propagandában az amerikaiak bábjaiként kezelt
szöuliakkal szemben), s az egész ország ideológiai alapjául a juche eszmét,
az önerőre támaszkodást, önellátást, önállóságot teszi meg9 (ennek
megfelelően a kommunizmusra való utalásokat már korábban törölték az
alkotmányból10). A phenjani vezetés az amerikai veszélyt láthatóan nagyon
is valóságosnak tartja: a rendszer alapítói számára a koreai háború
meghatározó tapasztalatot jelentett, s ennek egyik tanulsága az volt, hogy az
amerikaiak beavatkozási hajlandóságát nem szabad alábecsülni (1950-ben
elkövették ezt a hibát). Mondhatnánk ugyan, hogy az amerikai fenyegetés
képzete már idejétmúlt, és a folyamatos ezirányú propagandával – amely az
1950-es évek óta keveset változott – a vezetés magát is megtéveszti, ám
Afganisztán, Irak és Líbia példája csak a 2000-es évekből nagyon is
indokolttá teszi, hogy Phenjanban tartsanak egy esetleges amerikai
intervenciótól, amely nemcsak a rezsimet söpörné el, de szerintük a koreai
függetlenséget is.11 Japánnal kapcsolatban a koreaiaknak még negatívabb
történelmi tapasztalataik vannak, amelyeket a propaganda szintén életben
tart; nem tudhatjuk, hogy a – jelenleg irreálisnak tűnő – japán veszélyben
valóban hisznek-e, de ez se kizárt.
Ugyanakkor nemcsak az amerikaiakat és a japánokat kell távol tartani
a Kim-rezsim nézete szerint, hanem, amennyire lehet, a kínaiakat is (akik a
történelem során a legfőbb veszélyforrást jelentették). A Kínai
Népköztársaság – később részletezendő okokból – támogatja a phenjani
rezsim fennmaradását, de az utóbbi igyekszik megőrizni mozgásterét a
kínaiakkal szemben is.12 A nukleáris kísérletek – amelyeket Kína mindig
élesen elítél – részben Pekingnek szóló üzeneteknek is tekinthetők, melyek
azt jelzik, hogy a phenjani rezsim a nemzetbiztonsága alapját érintő
ügyekben nem hajlandó engedelmeskedni a kínai kormánynak, s kész akár
arcvesztést is okozni neki. Úgy tűnik, a 2018 elején megkezdett diplomáciai
offenzívát is a kínaiakkal való előzetes egyeztetés nélkül kezdeményezte
Kim Jong-un,13 de végül március és június között háromszor is váratlanul
Kínába utazott Xi Jinpinghez (Hszi Csin-ping, 2012/2013–). Ez olyan kínai
nyomásgyakorlást sejtet – hatalomra kerülése óta ezelőtt Kim egyszer sem
utazott külföldre, Kínába se –, aminek Phenjan nem tudott vagy akart
ellenállni. Az észak-koreaiak önérdekkövetése miatt a kínai–észak-koreai
viszony Kim Jong-un hatalomra kerülése óta többször is kifejezetten
fagyossá vált,14 miközben további feszültségek is megjelenhetnek a
kétoldalú relációban, hiszen az alapszituáció változatlan: Phenjan
cselekvési autonómiája korlátozása nélkül szeretne minél több kínai
gazdasági segítségre és támogatásra szert tenni.
Az észak-koreai szuverenitás és a jelenlegi rezsim fennmaradása
elméletben elválasztható lenne egymástól, de a phenjani vezetés egyelőre
sikeresen társítja össze a kettőt a közgondolkodásban. A propaganda
ugyanis évtizedek óta sulykolja: ha a Kim család megbukik, akkor
szükségképpen valamely külső hatalom fogja ellenőrzése alá vonni az
országot, ami a vonatkozó történelmi tapasztalatok miatt a közvélemény
nagy része számára elfogadhatatlan perspektíva. Itt azonban többről van szó
puszta propagandánál, s véleményünk szerint ez a rendszer belső
támogatottságának fő oka: a Koreai-félsziget fentebb vázolt speciális
helyzete miatt nemigen képzelhető el olyan forgatókönyv, amely a Kim-
rezsim összeomlása mellett az ország szuverenitásának megmaradásával
járna. A rendszerváltást reálisan vagy amerikai, vagy kínai felügyelettel –
és jó eséllyel katonai jelenléttel – lehetne csak levezényelni.15
 A szuverenitás megőrzésével erősen összefonódva, de valószínűleg
annál is nagyobb súllyal játszik szerepet a KNDK döntéseiben a
rezsimbiztonság szempontja. A történelmi tapasztalatok szerint az észak-
koreaihoz hasonló rendszerek vezető rétegének egy rezsimváltáskor
nemcsak a befolyása kerül veszélybe, de gyakran egzisztenciája és fizikai
biztonsága is. Nicolae Ceaușescu (1965–1989), Szaddám Huszein (1979–
2003) és Moammer Kadhafi (1969–2011) sorsa intő példa lehet a phenjani
vezetés számára. Itt nemcsak a Kim családról van szó, hanem a több
tízezresre tehető észak-koreai elitről, amely a párt-, állami és katonai
pozíciókat elfoglalja, s amely a gazdasági javakat is monopolizálja.16 Ez a
fizikai fenyegetés a magyarázata annak, hogy a belső ellentétekkel terhelt
phenjani elit miért zár össze, és miért nem került sor nyílt hatalmi harcra
olyan érzékeny pillanatokban sem, mint például a Kim Jong-un hatalomra
kerülése körüli időszak. Az országot irányító civil és katonai nómenklatúra
a rezsim összeomlásával akkor sem járna jól, ha a leszámolás csak a
legfelsőbb vezetőket érintené, hiszen befolyásukat és relatív jólétüket
kizárólag a rendszernek köszönhetik. A hatalom átmentése vagy gazdasági
érdekeltségekké konvertálása nem lenne könnyű, mert – a legtöbb
összeomlott kommunista rendszerrel szemben – Koreában létezik egy
másik elit, a dél-koreai, amely versenyképes tudás, tőke és technológia
birtokában átvehetné az északi pozíciókat is. Sőt, egy esetleges hirtelen
rendszerváltás rövid és középtávon az északi lakosság nagy része számára
sem föltétlenül hozna pozitív fordulatot. A legjobb forgatókönyv esetén is –
vagyis ha nem kerül sor polgárháborúra, idegen megszállásra, fegyveres
hatalomátvételre – az északiak milliói ott állnának már évtizedekkel ezelőtt
is elavultnak számító képzettséggel és ismeretekkel, tőke és tudás nélkül,
kiszolgáltatva azoknak, akik rendelkeznek mindezekkel (potenciálisan a
dél-koreai ipari és mezőgazdasági nagytőkének).
Mindez abba az irányba hat, hogy Phenjan sikeresen tud mindent
alárendelni a rezsim fennmaradásának. Ez utóbbit külső és belső, puhább és
keményebb tényezők egyaránt fenyegetik, s az ezek elhárítására tett
igyekezetek gyakorlatilag a vezetés minden lépését megmagyarázzák –
ebből a szempontból Phenjan tulajdonképp a legkiszámíthatóbb szereplő az
egész játszmában.
Külső fenyegetésnek elsősorban az USA-t tartják, amely már a koreai
háborúban is fegyveresen avatkozott be a félszigeten, azóta sem írt alá
békeszerződést, és nem zárja ki az intervenciót (Trump friss fenyegetései
mellett gondoljunk csak arra, hogy George W. Bush már 2002-ben a
„gonosz tengelyéhez” sorolta a KNDK-t, azzal az Irakkal együtt, amelyet
hamarosan meg is támadott17). Az amerikai offenzívában természetesen
partner lenne Dél-Korea, ahol jelenleg is több tízezer amerikai katona
állomásozik; s ott van még az USA szövetségi rendszerében Japán is, amely
a modern kori történelemben a legsúlyosabb sérelmeket okozta a
koreaiaknak. A másik oldalon figyelni kell a kínaiakra is, akiknek ölelése –
mint annyiszor a történelemben – könnyen fojtogatóvá válhat, s akiknek
hosszú távú stratégiai érdeke Észak-Koreának egy Kína-barát
reformkommunista szatellitállammá alakítása lenne.
A belső fenyegetést egy esetleges puccs vagy lázadás, népfelkelés
jelenti. Puccsra akkor kerülhet sor, ha a felső vezetés egy csoportja úgy ítéli
meg, hogy befolyásának fenntartása vagy maximalizálása a Kim család
eltávolításával – vagy a család egy másik ágának hatalomra juttatásával –
lenne biztosítható, s az ezzel járó kockázatok minimalizálhatók. Ez jelentős
külföldi (elsősorban kínai) támogatással lenne reális. Ez magyarázhatja a
Kim Jong-un hatalomra kerülése utáni véres hatalmi átrendeződést,
amelynek során kivégezték például a vezető nagybátyját, a befolyásos – és
az addig a kínaiakkal való kapcsolattartást felügyelő – Jang Song-thaeket
(Csang Szongthek), s némileg háttérbe szorították a Kim Jong-il (Kim
Dzsongil, 1994–2011) alatt csaknem teljhatalomra szert tett hadsereget.
Kim Jong-un féltestvérének meggyilkolása is egy esetleges olyan jövőbeli
puccs megelőzését célozhatta, amelynek során az összeesküvők a Baekdu
(Pektu) vérvonalból kikerülő Kim Jong-namot (Kim Dzsongnam) tolhatták
volna maguk előtt. Ezeket az áldozatokat a phenjani elit láthatólag
elfogadta, és az új vezetés stabilizálódott.18
Egy széleskörű felkelés megelőzéséhez egyrészt szükséges a
társadalom fölötti állami kontroll fenntartása, másrészt bizonyos szintű
életszínvonal biztosítása, harmadrészt a vezetés legitimitásának
elfogadtatása. Egyik sem könnyű feladat, ráadásul a célok
ellentmondásosak. Az életszínvonal fenntartását és időnkénti emelkedését
egy másodlagos gazdaság működése biztosítja az 1990-es évek éhínségei
óta. Az ország már mintegy két évtizede nem sztálinista tervgazdaság,
hanem egy nehezen kategorizálható torz piacgazdaság féllegális piacokkal,
magánvállalkozásokkal, kettős valutarendszerrel és mindent átszövő
korrupcióval.19 Ez azonban veszélyezteti a társadalom feletti kontrollt, és
teret enged a külföldi „puha” erők destabilizáló hatásainak például a dél-
koreai popkultúra terjedésével. Vagyis a piacosodás hozzájárul a rendszer
fennmaradásához az anyagi alapok biztosításával, ugyanakkor alá is ássa
azt a legitimációs bázisa gyengítésével.20
A fentiek figyelembevételével értelmezhető az a tényező, ami miatt a
koreai kérdés időről időre előtérbe kerül: az észak-koreai atom- és
rakétaprogram.21 Az elég nyilvánvaló – bár ez a híradásokban nem így
jelenik meg –, hogy Phenjannak nem áll szándékában atomháborút indítani
az USA vagy bármely szövetségese ellen, hiszen ez gyakorlatilag
automatikusan és száz százalékos biztonsággal a rezsim pusztulásához
vezetne, vagyis egy olyan eredményhez, amelynek elkerülése éppen a
rendszer elsődleges célja.22 A nukleáris fegyverekre és az ezek célba
juttatásához szükséges rakétákra a KNDK-nak azért van szüksége, hogy a
saját biztonságát garantálja: ezek birtokában egy Észak-Korea elleni háború
költségei bárki számára annyira megnövekednének, hogy vállalhatatlanná
válnának.23 Itt is Irak és Líbia példája hozható fel: mindkét ország
rendelkezett valaha kezdetleges atomprogrammal, amit aztán feladott, így
védtelenné vált a beavatkozással szemben. Ebből a szempontból tehát az a
tény, hogy az utóbbi években jelentősen felgyorsult a koreai
fegyverfejlesztési program, magyarázható úgy is, hogy Kim Jong-un nem
kíván Huszein vagy Kadhafi sorsára jutni.
Az atomfegyver tehát garantálja, hogy a KNDK-t nem éri külső
támadás, de emellett növelheti is stratégiai mozgásterét a saját térségében,
elsősorban a félszigeten. Adott esetben zsarolásra is használható, például a
régi északi követelés, az amerikai csapatok térségből való kivonása
érdekében.24 Nem valószínű, hogy az amerikai stratégák komolyan
számolnak egy amerikai területet érő koreai atomcsapás lehetőségével, de
az elég aggodalomra adhat okot számukra, ha Phenjan nukleáris
fenyegetéssel igyekszik kelet-ázsiai lépéseiket befolyásolni.
Az atomfegyvernek és a rakétáknak a külső fenyegetés elhárítása
mellett fontos belső legitimációs szerepük van. Egyrészt általuk a fiatalon
hatalomra került, korábban politikai vagy katonai karriert be nem futott,
tapasztalatlan és kevéssé beágyazott Kim Jong-un a saját helyzetét is
megszilárdíthatta igazolva alkalmasságát a pártban, kormányzatban és
hadseregben. Másrészt a rendszer a saját lakosságának bizonyítja, hogy az
áldozatok nem voltak hiábavalók, a KNDK komoly nemzetközi politikai
szereplővé vált, Kim Jong-unnal világhatalmak vezetői tárgyalnak, s a
rezsim biztosítja az észak-koreai nép önállóságát, szuverenitását,
tekintélyét.25
A különböző észak-koreai hivatalos dokumentumok és
megnyilatkozások rendszeresen az állam egyik első számú céljának tartják a
Koreai-félsziget egyesítését, természetesen Phenjan vezetésével, az ottani
rendszer kiterjesztésével. Ennek semmiféle realitása nincsen, hiszen a
kétszer nagyobb lakosságú, sokszorosan fejlettebb, egészen más politikai-
társadalmi rendszerrel rendelkező déli országrészt Észak még egy esetleges
sikeres katonai hódítás esetén sem lenne képes kormányozni. Mivel az
északi vezetés egyéb ügyekben mindeddig messzemenően realistának
bizonyult, okkal feltételezhetjük, hogy az országegyesítés – rövid és
középtávon legalábbis – nem szerepel Kim Jong-unék valós céljai között,
azt csak retorikai eszközként használják.26

II.2. Kína: se atomfegyverek, se háború, se zűrzavar

A koreai válság bármiféle megoldása elképzelhetetlen Kína aktív részvétele
nélkül. Már maga a jelenlegi status quo is Kína háborús beavatkozásának
köszönhetően alakult ki, és háromnegyed évszázados fennmaradásában is
fontos szerepe volt Pekingnek. Kínának megvannak az eszközei és az
elszántsága is egy olyan megoldás megakadályozására, amelynek
kidolgozásából kihagyják, s amely esetlegesen hátrányos lehet a számára.27
A kínai külügyi szakértők körében bő egy évtizede nyílt viták zajlanak
arról, hogy miként kellene Kínának kezelnie a KNDK-t.28 Az egyik végletet
a vitában a tradicionalista nacionalisták képviselik, akik szerint Kína
számára a fő geostratégiai fenyegetést a félszigeten az USA jelenti. Eszerint
a koreai helyzet elmérgesedésének Washington az oka, amely vagy
belpolitikai okokból – az otthoni közvélemény megnyerése –, vagy kelet-
ázsiai jelenléte legitimálása érdekében a feszültség növelésén dolgozik.
Kínának ellensúlyoznia kell ezeket a törekvéseket, és ki kell tartania Észak-
Korea mellett, leginkább azért, hogy elkerüljék egy Pekinget mellőző
Phenjan–Washington különalku létrejöttét, amire Phenjan elidegenítése
esetén lenne esély.29 A másik oldalon azok a kínai stratégiai szakértők
állnak, akik szerint Pekingnek sokkal keményebben kellene fellépnie a
KNDK-val szemben. Utóbbi ugyanis nem tartja tiszteletben a kínai
érdekeket, sőt számtalanszor azokkal kifejezetten szemben álló lépéseket
tesz: nyíltan provokálja a Népköztársaságot (pl. látványos fegyverteszteket
időzít Kína számára fontos nemzetközi találkozók napjaira, magára vonva
így a figyelmet), konfliktussal és káosszal fenyeget a szomszédságában,
igazolja a térségbeli amerikai katonai jelenlétet, és fegyverkezési versenyt
szít Kelet-Ázsiában.30
Kérdéses, hogy e szakértői vita milyen mértékben van hatással a
politikai döntéshozatalra, ám a tényleges Korea-politika – amelyet a „három
nem” jelszó foglal össze (nem az atomfegyverekre, nem a háborúra, nem a
zűrzavarra)31 – valahol a két véglet között mozog, a Xi Jinping-érában némi
elmozdulással a keményvonalas irányba.32 A vitákon és a pillanatnyi
módosulásokon túli, konzisztens kínai érdekeket az alábbiakban
összegezzük.33
Egyrészt Kína számára stratégiai jelentőségű Észak-Korea mint
ütközőállam léte. Kína óriási emberi és anyagi áldozatot hozott azért a
koreai háborúban, hogy ne jöjjön létre a határán egy amerikai befolyás alatt
álló egységes Korea, s ez az alapcél jelenleg is érvényes. A Dél-Koreában
állomásozó több tízezer – bármikor emelhető létszámú – amerikai katona,
az oda telepített fegyverrendszerek és a hagyományosan sebezhető koreai–
kínai határszakasz között Észak-Korea szolgál pufferzónaként. Ha a rezsim
összeomlana és/vagy végbemenne dél-koreai dominanciával a koreai
országegyesítés, a Jalu-folyó partján, közvetlenül a kínai határon amerikai
bázisok, radarállomások, rakétatelepek stb. létesülhetnének, és létrejönne az
első olyan szárazföldi határszakasz, ahol Kína közvetlenül érintkezik fő
riválisának, az USA-nak egy szövetségesével. Ezzel megszűnne az a
helyzet, hogy Kína amerikai részről csak a tengerről és a levegőből
támadható.34
Másrészt Kína számára fontos a Koreai-félsziget stabilitása.35 Észak-
Korea és az észak-koreai rezsim fennmaradása azért is érdeke Kínának,
mert egy összeomlás vagy hirtelen rendszerváltás destabilizálná az
északkelet-ázsiai régiót, súlyos károkat okozva Kínának. Várhatóan
menekültek milliói özönlenék el az amúgy is komoly problémákkal küzdő
északkelet-kínai tartományokat, Kína legnagyobb rozsdaövezetét, a
nukleáris fegyverek illetéktelen kezekbe juthatnának, a Kína fontos
kereskedelmi és befektetési partnerének számító Dél-Korea gazdasága
megrendülne, illetve a bizonytalanság az egész régió kereskedelmét és
gazdasági életét visszavetné egy olyan időszakban, amikor a kínai gazdaság
növekedési üteme egyébként is visszaesik.36
 Harmadrészt Kína számára elsődleges fontosságú, hogy a félszigeten
ne legyen háború. Bárki is kezdené ezt, az észak-koreai rezsim valószínűleg
nem élné túl, míg az amerikai szárazföldi hadsereg jelenléte a kínai határon
valósággá válna, és az instabilitás évtizedekre konzerválódhatna. Ezért
feltételezhető, hogy a KDNK-nak címzett 2017-es amerikai fenyegetések
valódi címzettjei részben a kínaiak voltak, akik, amint hihetővé vált
számukra, hogy Trump valóban belemenne egy háborúba, azonnal
csatlakoztak minden idők legszigorúbb KNDK-ellenes szankcióihoz.37
Kína érdeke tehát a stabilitás és a status quo fenntartása, ami Pekinget
óvatos egyensúlyozásra kényszeríti, s amit persze Phenjan ügyesen
kihasznál. Kína számára kifejezett kellemetlenséget jelentenek Phenjan
fegyverkísérletei, provokációi, váratlan diplomáciai húzásai, amelyekről a
kínaiakat jellemzően nem tájékoztatják előre. A Kim-rezsim lépései
nemcsak az amerikaiak térségbeli jelenlétet igazolják, de hivatkozási alapot
jelenthetnek mind Japán, mind a Koreai Köztársaság számára saját
hadseregük fejlesztésére, extrém esetben akár saját nukleáris fegyver
előállítására.38 Ez pedig a térségbeli hatalmi egyensúly felborulásához és
fegyverkezési versenyhez vezethet, ami élesen szemben áll Kína érdekeivel.
Egy esetleges háború kiprovokálása északi részről emellett a fenti
instabilitási problémák megjelenéséhez vezetne. Ugyanakkor Kína azt se
teheti meg, hogy hagyja az észak-koreai rezsimet összeomlani. Erre
technikailag – az olajcsapok elzárásával és az egyéb szállítmányok
leállításával – lenne esélye, de ezzel a nem ideális, ám ismerős status quo
helyett a teljes bizonytalanság időszaka következne. Kína fenti dilemmáját
Phenjan is ismeri, és ügyesen ki is használja, ugyanakkor láthatólag arra is
vigyáz, hogy ne feszítse túl a húrt.39 Erre utal Kim Jong-un háromszori,
előre valószínűleg nem tervezett kínai útja 2018-ban, amelyekre azért
kerülhetett sor, mert a kínaiak úgy érezték, hogy – számukra teljesen
elfogadhatatlan módon – ki akarják őket hagyni a félszigeten zajló
folyamatokból.40 Az emiatt rájuk helyezett nyomásnak Kimék nem mertek
ellenállni.
Kína a denuklearizáció kérdését is a stabilitás és a status quo
szemszögéből közelíti meg, s emiatt szembehelyezkedik a jelenlegi
amerikai állásponttal. Peking láthatólag úgy véli, hogy egy nukleáris Észak-
Korea nem kellemes, de kezelhető szomszéd, és sokkal jobb, mint egy
káoszba hulló, az egész térséget destabilizáló problémagóc. Ezért a
nukleáris leszerelést hosszú távú célként kezelik, s irreálisnak tartják azt az
amerikai követelést, hogy a KNDK-nak rövid időn belül minden
atomfegyverét meg kell semmisítenie. Kína számára tehát a stabilitás
fontosabb, mint a denuklearizáció, ami a gyakorlatban ellentétes az
amerikai hozzáállással.41

II.3. Amerikai Egyesült Államok: denuklearizáció

Annak érdekében, hogy a kommunizmus terjedését feltartóztassa,
Washington jelentős áldozatokat hozott a koreai háborúban. Észak-Korea
léte – bár diplomáciailag nem ismeri el – Amerika számára elfogadható,
hiszen ütközőállamként az amerikaiakat is megóvta annak lehetőségétől,
hogy közvetlen konfliktusba keveredjenek Kínával vagy a
Szovjetunióval/Oroszországgal. A Kim-rezsim fennállása mind a dél-
koreai, mind a hazai közvélemény számára igazolja az amerikai csapatok és
katonai eszközök dél-koreai jelenlétét, amelyeknek persze Kína és
Oroszország ellenőrzése legalább annyira feladatuk, mint a KNDK-é
(gondoljunk csak a nemrég telepített THAAD rakétarendszerre, amellyel
kapcsolatban nem tűnik megalapozatlannak a kínai vád, mely szerint az
elsősorban ellenük irányul).42
Észak-Korea léte valóban kellemetlenné akkor válhat az USA számára,
ha fegyverkezési programjával felborítja a kelet-ázsiai erőviszonyokat,
amihez a sikeres nukleáris és rakétaprogrammal Phenjan igen közel
került.43 Jelenleg már nem kérdés, hogy Phenjan rendelkezik-e
atombombával, inkább csak azt nem tudni, hogy olyan eszköze is van-e,
amellyel azt célba tudja juttatni. Hamarosan ez se lesz kérdés. Az idő
szorítása lehetett, ami a Trump-adminisztrációt cselekvésre (vagy annak
látszatára) bírta: ha nem tesznek semmit, akkor a KNDK hamarosan
egyaránt fog rendelkezni interkontinentális ballisztikus rakétákkal, illetve
olyan miniatürizált nukleáris töltetekkel, amelyeket fel lehet szerelni e
rakétákra.44 Ez pedig teljesen új helyzetet fog teremteni, hiszen a hiteles
nukleáris elrettentés által Phenjan katonailag lényegében sérthetetlen lesz.45
Ugyanakkor egy azonnali beavatkozás – a külpolitikai bonyodalmak és a
konvencionális fegyverek által okozott károk mellett – azért sem
felvállalható, mert senki nem tudja pontosan, hogy a koreai
fegyverprogramok milyen szinten állnak, és a tömegpusztító fegyverek nem
bevethetők-e már most. Vagyis az USA tulajdonképpen elkésett, és
stratégiai mozgástere az idő – és a koreai fejlesztések – előrehaladtával
tovább szűkül.
Jelen pillanatban az Egyesült Államok az egyetlen érintett fél, amely
számára valószínűleg nem jelentene közvetlen katasztrófahelyzetet az
észak-koreai rendszer összeomlása vagy egy háború kitörése a félszigeten.
Ez is magyarázza, hogy miért az USA az egyetlen állam, amely az utóbbi
időben nyíltan katonai konfrontációval fenyegette Phenjant. Ugyanakkor
egy amerikai támadás esetén az USA legfőbb térségbeli szövetségesei,
Japán és Dél-Korea még akkor is komoly károkat szenvednének, ha egy
megelőző csapással sikerülne még bevetés előtt megsemmisíteni az északi
atomarzenált. A legnagyobb veszélyben Szöul lenne: a város és
agglomerációja, ahol Dél-Korea lakosságának csaknem fele, 25 millió
ember lakik, az északiak által a közeli határra telepített hagyományos
tüzérségi eszközök lőtávolában található.46
Donald Trump 2017-es „tűz és harag” retorikája azért lehetett hatásos,
mert komolyan elhitette minden érintett féllel, beleértve az észak-koreaiakat
is, hogy – az első amerikai elnökként – ő adott esetben valóban feláldozná
Szöult, valamint több millió dél-koreai és esetleg japán állampolgár életét
azért, hogy a phenjani rezsimet megdöntse. Senki számára nem volt világos,
hogy Trump blöfföl-e, aminek nagy szerepe lehetett abban, hogy a
konfliktus eszkalálódását mindenképp elkerülni kívánó kínaiak 2017 végén
elfogadták a minden korábbinál szigorúbb ENSZ-szankciókat, illetve
abban, hogy 2018 elején Kim Jing-un lényegében – retorikailag legalábbis –
180 fokos fordulatot hajtott végre, és kezdetét vette 2018 csúcstalálkozó-
dömpingje.47
Hogy Amerikának érdeke-e Észak-Korea összeomlása és a koreai
országegyesítés, az erősen kérdéses, még akkor is, ha eltekintünk a káosz
okozta kockázatoktól. Amennyiben létrejönne az egységes Korea, akkor
idővel felvetődne a kérdés, hogy szükség van-e a félszigeten az amerikai
katonai jelenlétre, amit egyelőre az északi fenyegetés megfelelően igazol.
Korea Amerika-barátsága egyáltalán nem magától értetődő – Dél-Koreában
ma is számottevő Amerika-ellenes érzelmek tapinthatók ki48 –, és ha egy
egységes, 70–80 milliós, fejlett Koreának választania kéne az USA és Kína
között, nem biztos, hogy a távoli és a térségben egyre csökkenő súlyú
Amerikát választaná. Ez esetben hosszú távon Washington elvesztene egy
szövetségest és egyben egy hídfőállást legfőbb vetélytársai
szomszédságában. Észak-Korea fennmaradása tehát nem áll kibékíthetetlen
ellentétben az USA érdekeivel.49
Egyértelműen érdeke ugyanakkor az USA-nak az, hogy az északkelet-
ázsiai hatalmi egyensúly ne boruljon fel, ehhez pedig szükség lenne az
észak-koreai nukleáris és rakétaprogram leállítására. Egy amerikai
területeket atomcsapással sújtani képes, saját nukleáris védőernyővel
rendelkező Észak-Korea stratégiai mozgástere rendkívül módon megnőne, s
támadhatatlanságának tudatában még nagyobb zsarolási potenciállal
rendelkezne Dél-Koreával és Japánnal szemben. Ráadásul nem is kéne
közvetlenül Amerikát fenyegetnie; a technológiáit el- vagy átadhatná olyan
államoknak vagy szervezeteknek, amelyek ellenségként tekintenek az USA-
ra vagy annak szövetségeseire, ez pedig egzisztenciális fenyegetést jelent az
egész nyugati világra nézve. Abban lényegében biztosak lehetünk, hogy a
mindig is súlyos valutahiányban szenvedő Phenjannak nem lennének
erkölcsi fenntartásai nukleáris technológiája vagy egyéb tömegpusztító
fegyverei világpiacon történő kiárusításával kapcsolatban.50

II.4. Koreai Köztársaság: béke

Dél-Korea elsődleges érdeke a jelenlegi helyzetben természetesen saját
biztonságának garantálása. Az ország területén több tízezer amerikai katona
állomásozik, és az USA szövetségeseként egy őt érő támadás esetén
számíthatna az amerikaiak közbelépésére, ami az aszimmetrikus
erőviszonyok miatt szinte biztosan a phenjani rezsim végét jelentené. Ezért
annak nincs sok esélye, hogy 1950-hez hasonlóan Észak-Korea egyszer
csak támadást indít Dél ellen, egyetlen esetet leszámítva: ha Phenjan
helyzete annyira kilátástalanná válik – például egy amerikai csapás esetén
–, hogy csak Szöul megtámadásával látja esélyét az időnyerésnek vagy a
további csapásoktól való elrettentésnek. Szakértők szerint a Kim-rezsim
már képes lenne nukleáris csapással sújtani a Koreai Köztársaságot, de a
demilitarizált zóna északi oldalán felhalmozott hagyományos tüzérségi
eszközök is bőven elegendők lennének felmérhetetlen károk okozására.51
Ezért egy konfliktus esetén a legkomolyabb áldozatokat Dél-Koreának
kellene meghoznia, így az amerikai–észak-koreai háború kitörésében a
leginkább ellenérdekelt fél – Észak mellett – Szöul. Az északi
rakétaprogram folytatódása esetén a Koreai Köztársaság azzal is kénytelen
számolni, hogy az amerikai elkötelezettség a megvédése mellett
meginoghat. Amennyiben a Fehér Ház azzal a konkrét döntési szituációval
szembesül, hogy választania kell nyugati partvidéke és szövetségesei
megvédése között, az kelet-ázsiai szövetségi rendszere teljes
újragondolására késztetheti.52
Egy háború nélküli északi összeomlás és az ezt követő országegyesítés
is katasztrofális következményekkel járhatna Dél számára: rövid távon
menekültek milliói áraszthatnák el, hosszú távon rá hárulna Észak
újjáépítésének felelőssége, ami óriási terheket jelentene a dél-koreai
gazdaságra nézve. Szakértők gondosan tanulmányozták a német
újraegyesítés körülményeit és következményeit, és az általános vélemény
az, hogy egy gyors koreai egyesítés olyan áldozatokkal járna, amelyek
mellett a német problémák eltörpülnek.53 Vagyis a dél-koreai lakosság és
gazdaság egyáltalán nem érdekelt a KNDK megszűnésében, de persze
abban sem, hogy a jelenlegi rezsim fennmaradjon, és folytassa provokatív
külpolitikáját.
A dél-koreai politikai döntéshozatalt megnehezíti, hogy az azt alakító
hazai közvélemény hozzáállása sem az Egyesült Államokhoz, sem Észak-
Koreához nem egységes és nem egysíkú. Sokak szerint az északiak
problémás és fenyegető szomszédok ugyan, de mégiscsak a koreai nemzet
tagjai, és – Déllel ellentétben, ahol idegen katonák állomásoznak – valódi
szuverenitással rendelkeznek. Az USA velük szemben egy távoli és
elsősorban a saját érdekeit képviselő nagyhatalom, amelynek jelenléte – bár
védelmi szempontból szükséges – csorbítja Dél-Korea önállóságát, ráadásul
a Trump-féle fenyegetőzés elsősorban a Koreai Köztársaságot sodorja
életveszélybe.54 A követendő Észak-politikát illető vélemények is eltérőek.
A konzervatív szavazók és politikusok, akik az antikommunista katonai
diktatúra idején szocializálódtak, egyértelmű ellenséget látnak Phenjanban,
és a kemény fellépés, a szankciók, az izoláció és a feltartóztatás pártján
vannak. A progresszív oldal azonban inkább a bevonás, a tárgyalások, a
minél elevenebb kapcsolatok átalakító és stabilizáló hatásában hisz, és
sokkal nyitottabban áll Északhoz.55 Ez utóbbi vonalat képviselte a
„napfénypolitika” korszakának két adminisztrációja, illetve a jelenleg
hatalmon lévő Moon Jae-in elnök (Mun Dzsein, 2017–). Mindkét
irányvonalnak az ország biztonsága az elsődleges célja, ugyanakkor
egyikük sem tudja feloldani az országegyesítéssel kapcsolatos dilemmát.
Ennek lényege, hogy az észak-koreaiak is a koreai nemzet tagjai, tehát
valamikor a jövőben meg kell történnie az ország egyesítésének, amiről a
választóiknak megfelelni kívánó déli vezetők nem mondhatnak le. Másrészt
azonban az egyesítés ára még a lehető legkedvezőbb forgatókönyv
megvalósulása esetén is olyan magas lenne, hogy azt ugyanezek a választók
nemigen vállalnák. Ugyanakkor az északiakkal való összetartozás érzése a
dél-koreaiakban egyre gyengül, így hosszú távon elképzelhető, hogy az
egyesítés végleg lekerül a politikai napirendről.56

II.5. Japán: béke és leszerelés

Japánnak mint az észak-koreai fenyegetőzések egyik címzettjének a legfőbb
érdeke szintén a nemzetbiztonság. A szigetországot különösen súlyosan
érinti a koreai probléma, mert történelmi okok – a japán gyarmatosítással
kapcsolatos tragikus tapasztalatok – miatt Phenjan afféle ősellenségnek
tartja Japánt, amely ráadásul a másik fő ellenség, az USA szövetségese. A
KNDK Japánt már el tudja érni rakétákkal, vélhetőleg olyanokkal is,
amelyek nukleáris töltetet hordoznak.57 A nemzettársaknak tartott dél-
koreaiak ellen egy atomcsapás nem kizárható, de nehezen elképzelhető –
Szöult nem is szokták atombombával fenyegetni –, az USA egyelőre túl
messze van, Japán azonban jó okkal félhet egy nukleáris támadástól vagy
egyéb tömegpusztító fegyver bevetésétől a helyzet elmérgesedése esetén.58
Japánnak tehát a koreai fegyverfejlesztési programok leállítása
létérdeke, ezért is számít ebben a kérdésben az Egyesült Államok legfőbb
támogatójának. Ugyanakkor Tokiónak fizikai fenyegetettsége miatt
Washingtonnál óvatosabban kell bánnia Phenjannal, miközben a koreai
fenyegetés egyúttal hivatkozási alapot is teremt Japánnak saját hadserege
fejlesztésére. Szélsőséges esetben Japán úgy is dönthet, hogy atomfegyvert
fejleszt, amire az anyagi és technikai lehetőségei megvannak.59
Észak-Korea összeomlása ugyanúgy veszélyeztetné Japánt, mint a
többi környező országot. Tokiónak ez esetben elsősorban az északi
tömegpusztító fegyverek rossz kezekbe kerülésétől vagy a sarokba szorított
phenjani rezsim – esetleg egy puccsista koreai vezető – előre menekülésétől
kell tartania. Igazán hosszú távon komolyan fenyegetné Japán érdekeit egy
sikeres koreai újraegyesülés is, mert ezzel egy méretét és lakosságát
tekintve vele csaknem egyenrangú rivális jönne létre a szomszédságában,
amelynek ráadásul Japánnal való kapcsolatait történelmi sérelmek és
területi viták terhelhetik. Mindezek miatt Japánnak lényegében a status quo
fenntartása az érdeke, egy olyan észak-koreai rezsim fennmaradásával,
amelyet rákényszerítenek nukleáris fegyverei feladására vagy nemzetközi
ellenőrzés alá helyezésére.

II.6. Oroszország: stabilitás és befolyás

Volt idő, amikor a KNDK-ban az orosz befolyás volt a legerősebb, s
Moszkva hatása a phenjani eseményekre ma sem elhanyagolható.60
Ugyanakkor a kérdésben Oroszország már nem tartozik a legfőbb szereplők
közé. Az orosz államérdekek természetükben közel állnak a kínaiakhoz.
Moszkva számára fontos az északkelet-ázsiai térség stabilitása, és a
fejlesztésre szoruló orosz Távol-Kelet biztonságának megőrzése, ezért egy
fegyveres konfliktus kitörését vagy az észak-koreai rezsim összeomlását
mindenképpen érdekében áll elkerülni.61 Oroszországot súlyosan
fenyegetné, ha az egész Koreai-félsziget az amerikai befolyás alatt álló
Koreai Köztársaság égisze alatt egyesülne, mert ez amerikai katonákat és
katonai eszközöket jelentene saját szárazföldi határán, Vlagyivosztok
közvetlen közelében. Ugyanakkor a még az 1950-es években megszerzett
pozícióit a KNDK-ban Moszkva nem szívesen adná fel Kína javára sem,
hiszen az se lenne kedvező számára, ha Észak (vagy az egész félsziget)
kizárólagos kínai befolyás alá kerülne, hosszú távon ugyanis a térségben
Kína jó eséllyel inkább versenytársa, mint partnere lesz Oroszországnak. Az
oroszok számára egyáltalán nem kedvező a koreai atomprogram sikere,
hiszen Oroszországot katonai potenciálja, nem utolsósorban nukleáris
arzenálja teszi globális hatalommá, s ha a meglévők mellé újabb
atomhatalmak társulnak, az csökkenti relatív előnyét és jelentőségét. A
kérdés azonban nem elsődleges prioritású Moszkva számára, a Koreai-
félsziget stabilitása fontosabb számára, mint atomfegyver-mentessége.62

III. AZ ÁLLAMOK STRATÉGIAI LEHETŐSÉGEI AZ

ÉRDEKÉRVÉNYESÍTÉSRE
Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy milyen stratégiai lehetőségek
állnak az érintett államok rendelkezésére a fent vázolt érdekeik
érvényesítésére, milyen forgatókönyvek közül választhatnak, ezek közül
melyek a legreálisabbak, s hogy az egyes országok lehetőségeinek
eredőjeként milyen forgatókönyv a legvalószínűbb a belátható jövőben.

III.1. Észak-Korea: tovább a Kim-féle úton

A KNDK – amelynek tehát fő célja a rezsimbiztonság és az ország
szuverenitásának megőrzése – az alábbi fontosabb lehetőségek közül
választhat:
Háború kezdeményezése. Egy háború, akármilyen szinten áll is az
ország nukleáris és rakétaprogramja, gyakorlatilag egész biztosan a rezsim
végét jelentené, hiszen az USA nem hagyna megtorlatlanul egy őt vagy
szövetségeseit érő támadást. Ezért kizárható, hogy Phenjan háborút indít,
stratégiai mozgástere teljes beszűkülésétől eltekintve.
A nukleáris és rakétaprogram leállítása és az eszközök leszerelése. Az
ország nemzetközi elismertségét növelné, elszigeteltségét enyhítené, s
szinte biztosan a szankciók feloldásához vezetne a programok ellenőrizhető
leállítása és a teljes denuklearizáció. Emellett a rezsim belső
támogatottságát is növelhetné, ha az eddig fegyverfejlesztésre fordított
összegekből a gazdasági növekedést támogatnák. Ugyanakkor figyelembe
véve, hogy a Kim család három nemzedék óta az atomprogramban látja a
rezsim fennmaradásának garanciáját, s hogy az ezen meggyőződés
kialakulásához vezető nemzetközi körülmények nem változtak – Amerika a
pillanatnyi izolacionista fordulat ellenére nem mondott le a bárhol a világon
történő beavatkozás jogáról –, ez az opció sem reális. A Kimek nem fognak
lemondani legfontosabb biztonsági garanciájukról, még egy esetleges
békeszerződés megkötése esetén sem.63
Időhúzás. Ezt a stratégiát alkalmazza a KNDK két évtizede,
kifejezetten sikeresen. A phenjani vezetők atom- és rakétakísérletekkel,
fenyegetésekkel provokálják a nemzetközi közvéleményt, majd amikor a
reakciók már komoly veszélyt jelentenek a rezsimre nézve – vagy sikerül
jelentős segélyeket kizsarolni –, némileg visszakoznak, és békülékenyebb
hangnemet ütnek meg. Miután ezzel lélegzetvételhez és némi mozgástérhez
jutnak, újra konfrontatívabb időszak következik. Ez a „húzd meg, ereszd
meg” politika egész addig folytatható, amíg egyszer hiba nem csúszik a
számításba, vagy valamely külső szereplő nem határozza el, hogy véget vet
a ciklusoknak, és – a súlyos kockázatokat vállalva – felborítja a status quót.
 A fentiek alapján a közeljövőben Phenjan a legnagyobb
valószínűséggel az utóbbi stratégiát fogja követni. Ennek részei lehetnek
egyes engedmények (pl. atomkísérletek felfüggesztése határozatlan időre,
egyes kísérleti telepek látványos bezárása, mosolydiplomácia, esetleg
békeszerződés aláírása), de visszafordíthatatlan intézkedést a KNDK nem
fog tenni. E stratégia azért működőképes, mert a tárgyalópartnerek
megosztottak, egyesek – például Kína vagy a dél-koreai progresszív oldal –
számára kisebb engedmények is megfelelők, a kevésbé engedékeny
szereplők pedig nem merik vállalni a status quo egyoldalú felborításának
kockázatait. Emellett az idő is Észak-Koreának dolgozik, hiszen a
haditechnika fejlesztése látványos és provokatív kísérletek nélkül is folyhat
tovább.64

III.2. Kína: status quo mindenek felett

Kína fő érdeke a térség stabilitása és a status quo fenntartása a Koreai-
félsziget feletti kínai befolyás lehetőség szerinti kiterjesztésével
párhuzamosan. Peking fő választási lehetőségei az alábbiak:
Szabad kéz biztosítása az USA-nak és szövetségeseinek a koreai
probléma megoldásához. Ez csak elméleti szinten opció, Kína ugyanis nem
akar kimaradni a rendezésből, és az amerikai katonai beavatkozás a kínai
befolyást és stratégiai érdekeket is fenyegetné.
Részvétel a rendszer megdöntésében a teljes embargó bevezetésével,
az olajcsapok elzárásával vagy más módon. Ez is súlyosan fenyegetné a
stabilitást (menekültek, tömegpusztító fegyverek ellenőrizetlen sorsa), és
egy amerikai–dél-koreai bevonulás rendteremtési szándékkal megint csak
kínai stratégiai érdekeket sértene. Egy spontán vagy kényszerített
összeomlás esetén felmerülhet a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg
bevonulása Észak-Koreába az átmenet levezénylésére, de az felmérhetetlen
kockázatokkal és hatalmas áldozatokkal járhatna. Ha ugyanis az észak-
koreaiak a kínaiakra nem béketeremtőként, hanem megszállóként
tekintenének, elhúzódó gerillaharcra lehetne számítani egy olyan területen,
amely hét évtizede az ellenség elriasztására készül, s ahol a Kína-ellenes
szabadságharcnak két évezredes hagyománya van.
Kína-barát reformkommunista rezsim hatalomra juttatása Phenjanban.
Peking számára ideális lenne, ha a határain egy Kínához lojális, kínai
mintájú reformok révén gazdaságilag fejlődő, a nemzetközi közvéleményt
nem provokáló rendszer jönne létre Észak-Koreában, amelynek nincs
szüksége nukleáris fegyverekre, s amely elhárítja az országegyesítés
lehetőségét. Ez a forgatókönyv valószínűleg az USA és Dél-Korea számára
is elfogadható lenne, de technikai megvalósítása olyan nehézségekbe
ütközhet és olyan kockázatokkal járhat – egy puccs által meg kéne dönteni
a Kim-rendszert –, amely kiszámíthatatlanná teszi a végkifejletet, így nem
vállalható.
Modus vivendi megtalálása a Kim-rendszerrel a status quo
fenntartásával. A kockázatminimalizálás jegyében Kína évtizedek óta ezt a
politikát követi. Ennek lényege, hogy nyomásgyakorlással igyekszik
Phenjant távol tartani a provokációktól, illetve a maga és a térség
stabilitását aláásó egyéb lépésektől, miközben éppen annyi támogatást ad a
rendszernek, hogy az életben maradjon. Mindez nem problémamentes, a
KNDK vezetése időnként önállósítja magát, arra a feltételezésre építve,
hogy Kína úgysem fogja engedni az összeomlását. Amikor azonban a kínai
fenyegetés komollyá válik, Phenjan visszakozik, ezáltal Kínának nem kell
meghoznia a Kim-rezsim végét jelentő döntést.
A legvalószínűbb kínai részről az utóbbi politika folytatása, hiszen ez
jár a legkevesebb kockázattal. A sokszor kellemetlen, de ismert status quo
fenntartása a kínai stratégák szerint előnyösebb, mint egy bizonytalan
kimenetelű beavatkozás, mely utóbbinak a végeredménye bármi lehet, egy
amerikai befolyás alatt álló egyesített szomszédtól kezdve
atomfegyverekkel felszerelt muszlim terroristákon65 át egy évtizedekig
elhúzódó Kína-ellenes szabadságharcig.

III.3. Amerikai Egyesült Államok: maximális nyomás

Választási lehetőségek szempontjából az USA van a legkedvezőbb
helyzetben. A koreai események létében nem fenyegetik, a fejleményekkel
kapcsolatban nincs rákényszerítve arra, hogy mindenre reagáljon, s úgy
avatkozhat be, hogy annak árát nagy valószínűséggel mások fizetik meg. Ez
természetesen nem azt jelenti, hogy Washingtonnak végtelen mozgástere
van. Az idő előrehaladtával az amerikai szárazföld egyre inkább kitettebbé
válik az északi-koreai rakétáknak, továbbá a kelet-ázsiai amerikai jelenlét
fenntarthatósága érdekében az Egyesült Államok szövetségesei sem tehetők
ki jelentős kockázatnak, illetve adott esetben meg kell védeni őket. Ennek
alapján az USA-nak az alábbi választási lehetőségei vannak:
 Nem tesz semmit. Ennek eredményeként minden bizonnyal tovább
folytatódna a koreai atom- és rakétaprogram, s biztosan létrejönnének azok
az eszközök, amelyekkel Phenjan az amerikai kontinensre is csapást tudna
mérni. Ez azonban önmagában nem fenyegetné létében az USA-t, mert a
válaszcsapás lehetősége miatt a KNDK nem kezdeményezne atomháborút –
Amerika több mint fél évszázada együtt tud élni vele alapvetően ellenséges
atomhatalmakkal. Az USA befolyása azonban a kelet-ázsiai térségben
csökkenne, mialatt Phenjan mozgástere nőne. Amerikának ez azért lenne
kellemetlen, mert az észak-koreai aktivitás fokozódása esetén felmerülhetne
a dilemma, hogy felvállal-e egy háborút egy atomhatalommal a
szövetségesei védelme érdekében. Ha ezt nem teszi meg, a belé vezetett
bizalommal együtt az amerikai világrendszer is megrendülne, ha megteszi,
azzal saját területét és lakosságát sodorná veszélybe. Összességében a
passzív hozzáállás választása esetén a legvalószínűbb következmény az
lenne, hogy valamiféle kölcsönös nukleáris elrettentés alakulna ki, amire
már bőven van precedens.
Háborút kezd. Ez lehet általános támadás, de állhat célzott
rakétacsapásokból, precíziós bombázásokból és dróntámadásokból, az
utóbbiak azonban könnyen átfordulhatnak totális háborúvá.66 Dél-Korea
egész biztosan, Japán nagy eséllyel súlyos károkat szenvedne, s egy
nukleáris csapás és Kína beavatkozása sem kizárható. A koreai, japán és
amerikai áldozatok mellett a viszony Kínával és Oroszországgal tovább
romlana, a végkifejlet pedig teljesen bizonytalan lenne. Az Északra
bevonuló amerikai csapatok elhúzódó gerillaháborúra számíthatnának, a
tömegpusztító fegyverek könnyen Amerika-ellenes terrorista csoportokhoz
kerülhetnek. Ha pedig a káosz megfékezésére a kínaiak vonulnának be, az
azt jelentené, hogy a sok áldozatot Amerika és szövetségesei
végeredményben a kínai befolyási övezet kiterjesztéséért hozták. Háború
esetén a sok forgatókönyv közül csak az egyik és nem is a legvalószínűbb,
hogy a katonailag megdöntött Kim-rezsim helyére egy olyan kormányzat
kerülne, amely egyrészt biztosítja a rendet, másrészt nem kerül szembe
előbb-utóbb az amerikai érdekekkel.
Nyomást gyakorol. Ennek része lehet a háborúval való hiteles
fenyegetés (ebben Donald Trump valóban újdonságot hozott), a lehető
legsúlyosabb szankciók támogatása, illetve a többi szereplő (elsősorban
Kína) mozgósítása, esetleg kényszerítése arra, hogy ők is vegyenek rész a
„maximális nyomás” kifejtésében. A nyomásgyakorlás a párbeszéd
kikényszerítésére használható, amelynek során engedményeket igyekeznek
kicsikarni Észak-Koreától, elsősorban fegyverprogramjaival kapcsolatban.
Az USA évtizedek óta felváltva alkalmazza az első és az utolsó
stratégiát. Ha az USA változást akar elérni, akkor reálisan csak a
nyomásgyakorlásban gondolkodhat, ennek azonban a hatása korlátozott.67
A taktika elsősorban arra használható, hogy az észak-koreai
provokációknak időszakosan véget vessen, és a phenjani vezetőket
tárgyalóasztalhoz ültesse, ahol kisebb eredmények érhetők el egy újabb
konfrontatív ciklus kezdetéig. Az enyhülés időszakaiban folytatott
egyeztetések azonban nem feltétlenül érdemiek, ugyanakkor a nyilvánosan
harcias retorika könnyen eszkalálja a feszültségeket.

III.4. Koreai Köztársaság: kötéltánc

Dél-Koreának létérdeke, hogy az események ne fajuljanak háborúig, ahogy
az is, hogy az erőviszonyok ne boruljanak fel Észak-Korea javára, vagyis
egy esetleges Dél elleni támadás túlságosan költséges maradjon Phenjan
számára. Szöul a következő opciók közül választhat:
Háború kezdeményezése. Ez lényegében kizárható az előre
kalkulálhatóan hatalmas áldozatok és a nemzetközi következmények
miatt.68
Csatlakozás az USA nyomásgyakorlási politikájához, a feltartóztatás,
elzárkózás, elszigetelés, elrettentés politikájának alkalmazása. A
konzervatív kormányok jellemzően ezt szokták követni, ez lényegében a
status quo megőrzését szolgálja.
A bevonás, kapcsolatépítés, integrálás politikája. Igyekeznek a lehető
legtöbb lehetőséget biztosítani a kapcsolattartásra, gazdasági
együttműködést kezdeményeznek, részkérdésekben (pl. családlátogatások)
egyeztetnek, turisztikai és egyéb kapcsolatokat építenek. Itt mögöttes
célként megjelenhet a felforgatás, fellazítás is. Ezt hajlamosak alkalmazni a
progresszív kormányok. E politika végeredményét eddig még nem láthattuk
a kormányváltásokat követő taktikaváltások következtében.
A Koreai Köztársaság az elmúlt két évtizedben a két utóbbi politikát
váltogatta, különösen sikeres egyik sem volt. Ugyanakkor Szöul lehetőségei
korlátozottak, önmagában nincs elég ereje ahhoz, hogy döntő változást
kényszerítsen ki, csak a nagyobb hatalmak által megszabott keretekben
mozoghat, illetve azok szándékait befolyásolhatja a neki megfelelőbb
irányba.69

III.5. Japán: Amerika nyomában

Japán mozgástere erősen korlátozott, önállóan Tokió sem tud áttörést elérni.
Ugyanakkor nagy szerepe lehet az amerikai nyomásgyakorlás
támogatásában, illetve az Észak-Korea felé való közvetítésben, fizikai
közelsége és saját koreai kisebbsége révén. Fegyverkezésével igyekezhet
elriasztani Phenjant attól, hogy megtámadja, és segíthet fenntartani a kelet-
ázsiai erőegyensúlyt. Elméleti lehetőségként felmerülhetne, hogy a
bevonás, integrálás és közeledés politikáját képviselje a KNDK-val
szemben, s apró lépések történnek is ebbe az irányba, de Phenjan részéről
történelmi és propagandaokok miatt nincs valódi fogadókészség erre.

III.6. Oroszország: ellensúlyozás

Oroszországnak van némi befolyása Phenjanban, és mivel közvetlenül
beszélő viszonyban áll a rezsimmel, közvetítőként is fontos szerepe lehet.
Választási lehetőségei Kínáéhoz hasonlatosak: átengedhetné a kérdés
megoldását az USA-nak, vagy részt vállalhatna a rendszer bedöntésében, de
egyik sem áll érdekében. Az északi rendszer feltétlen támogatója nem lesz,
hiszen az északkelet-ázsiai térség destabilizációjában és az atomhatalmak
számának növekedésében nem érdekelt, ugyanakkor a rendszer
fennmaradásához hozzá fog járulni, hogy ezzel fenntartsa a status quót.70

IV. KONKLÚZIÓ: A LEGVALÓSZÍNŰBB

FORGATÓKÖNYV
A koreai kérdéssel kapcsolatban jól kitapintható egy komoly ellentmondás,
ami ahhoz vezetett, hogy az elmúlt években a problémakör ismét a globális
politika fókuszába került. Egyrészt valamennyi fajsúlyos szereplő számára
elfogadható a jelenlegi helyzet, vagyis egyik érintett állam sem érdekelt
abban, hogy a Koreai-félsziget megosztottsága megszűnjék, a KNDK
összeomoljon vagy a térségben háború törjön ki. A radikális változás a
kiszámíthatatlan következmények miatt azoknak a feleknek sem áll
érdekében, amelyekre nézve Észak-Korea folyamatos fenyegetést jelent. A
jól ismert status quo kedvezőbb, mint valamely bizonytalan kimenetelű,
nehezen kontrollálható fordulat. Másrészt azonban Phenjannak a nukleáris
és rakétaprogramjának új szintre emelésével sikerült úgy megváltoztatnia
ezt a mindenki által elfogadott status quót, hogy ezt senki nem tudta időben
megakadályozni. Legalábbis az egyik főszereplő, az Egyesült Államok
alapvető változásként értékeli, hogy a KNDK megközelítette vagy elérte azt
a pontot, ahol már képes kicsinyített nukleáris robbanótöltetet
interkontinentális ballisztikus rakétára szerelni, s ezzel amerikai területet is
fenyegetni. Ennek a szintlépésnek köszönhető, hogy az USA Donald Trump
alatt megújult figyelemmel fordult a koreai kérdés felé. Az amerikai
törekvés e kérdésben lényegében az eredeti status quo visszaállítása, vagyis
a visszatérés a katonai erőviszonyok megváltozása előtti helyzethez – ez az,
amit leegyszerűsítve denuklearizációként emlegetnek, s amiből a legjobb
esetben is csak az észak-koreai katonai képességek jelenlegi szinten való
befagyasztása lehet reális.
Az USA mozgásterét csökkenti, hogy mivel a phenjani rezsim az
atomfegyvereket nem alku tárgyaként, hanem a saját fennmaradása
zálogaként kezeli, az eredeti állapotot csak katonai csapásokkal lehetne
helyreállítani, ez viszont felvállalhatatlan áldozatokkal és kockázatokkal
járna. Ráadásul a többi szereplő a phenjani fegyverkezési program legújabb
eredményeit nem értékeli a status quo egyoldalú megváltoztatásaként,
hiszen Japán és Dél-Korea eddig is veszélyeztetett volt, Kína és
Oroszország számára pedig nem jelent alapvető módosulást Phenjan
megnövekedett harci ereje. Vagyis az USA kivételével az érintettek a
jelenlegi helyzetet nem ítélik meg újként, így azt továbbra is
elfogadhatónak tartják. Mivel súlyos áldozatok nélkül nincs esélye a
megváltoztatására, ezt a status quót kimondva-kimondatlanul Amerika is
kénytelen lesz elfogadni, s belemenni valamiféle kölcsönös nukleáris
elrettentés jellemezte helyzetbe Észak-Koreával. Ez nem föltétlenül jelenti a
KNDK atomhatalomként való hivatalos elismerését, és retorikai
harciasságra, gazdasági szankciókra, háborúval való fenyegetőzésre a
továbbiakban is számíthatunk. Az azonban, hogy az USA valóban háborút
indítson, szinte teljesen kizárható. S mivel a háború egyetlen félnek sem
érdeke, a legvalószínűbb az, hogy a status quo továbbra is fennmarad
némileg módosult formában.
 Mindazonáltal a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen
érzékeny egyensúlyhelyzetek egy váratlan esemény vagy súlyos számítási
hiba esetén egyik napról a másikra könnyen felborulhatnak. Ha valamely
kulcsszereplő egy adott helyzetben nem jól méri fel az erőviszonyokat vagy
egy radikális lépés következményeit, esetleg valamely ok – például egy
belpolitikai válság vagy egy a másik félre visszavezethető terrorakció –
kockázatvállalásra kényszeríti, akkor rendkívül veszélyes láncreakció
indulhat be. Hasonló eredménnyel járhat egy váratlan esemény, például az
észak-koreai vezető hirtelen, egyértelmű örökös nélküli halála, egy puccs,
felkelés, súlyos természeti vagy ipari katasztrófa. Évtizedes távon ilyen
esemény nagy valószínűséggel bekövetkezik, ezért valamennyi félnek –
miközben a status quo megőrzésére törekszik – fel kell készülnie a
legváratlanabb helyzetekre is, és életben kell tartania a kommunikációs
csatornákat az összes többi féllel, hogy a félreértésekből adódó
eszkalációnak a lehetőség szerint elejét vegyék. Különösen az USA-nak és
Kínának kellene kidolgoznia valamilyen közös válságkezelési programot. A
koreai problémának nincs minden érintett állam számára előnyös
megoldása. A kelet-közép-európai országok többségéhez hasonló békés
átmenetnek kicsi a valószínűsége, de a helyzetet jó eséllyel a kezelhetőség
határain belül lehet tartani, és a váratlan helyzetekre való felkészüléssel,
illetve az ellenérdekelt felek szándékainak ismeretével és tiszteletben
tartásával egy nagyobb katasztrófa elkerülhető.

FELHASZNÁLT IRODALOM

ALBERT, ELEANOR. 2018. „What to Know about the Sanctions on North

Korea.” Council on Foreign Relations, 2018. január 3. URL: cfr.org
(utolsó letöltés: 2018. július 18.).
BEKKEVOLD, JO INGE – BOWERS, IAN. 2017. „A Nuclear North Korea and
Strategic Stability in East Asia.” IFS Insights 4/2017. Oslo, Norwegian
Institute for Defence Studies. URL: brage.bibsys.no (utolsó letöltés:
2018. július 20.).
BELL, MATTHEW. 2018. „Denuclearization is not going to happen, says
this North Korea expert.” PRI, 2018. július 27. URL: pri.org (utolsó
letöltés: 2018. július 25.).
BLOMQUIST, RACHEL – WERTZ, DANIEL. 2015. „An Overview of North
Korea – Japan Relations.” Washington, The National Committee on
North Korea. URL: ncnk.org – PDF (utolsó letöltés: 2018. július 30.).
CAMPBELL, CHARLIE. 2018. „Kim Jong Un Is Showing the World Just
How Much Power He Has.” Time, 2018. június 14. URL: time.co
(utolsó letöltés: 2018. július 16.).
CHANLETT-AVERY, EMMA – MANYIN, MARK E. – NIKITIN, MARY BETH D. –
CAMPBELL, CAITLIN ELIZABETH – MACKEY, WIL. 2018. „North Korea:
U.S. Relations, Nuclear Diplomacy, and Internal Situation.”
Washington, Congressional Research Service. URL: fas.org – PDF
(utolsó letöltés: 2018. július 18.).
CHEANG, CHRIS. 2017. „Russia’s Interest in North Korea Crisis.” RSIS
Commentary, Singapore, S. Rajaratnam School of International
Studies, NTU. URL: rsis.edu.sg – PDF (utolsó letöltés: 2018.
augusztus 18.).
CRONIN, PATRICK M. et al. 2015. „Solving Long Division. The
Geopolitical Implications of Korean Unification.” Washington, Center
for a New American Security. URL: files.ethz.ch – PDF (utolsó
letöltés: 2018. augusztus 2.).
DIAS, ELIZABETH. 2017. „Why the Fight With North Korea Is Really
About China.” Time, 2017. október 12. URL: time.com (utolsó
letöltés: 2018. július 20.).
FENDOS, JUSTIN. 2018. „Korean Reunification Is Already Unviable.”
The Diplomat, 2018. augusztus 24. URL: thediplomat.com (utolsó
letöltés: 2018. július 18.).
FRIEDMAN, GEORGE. 2017. „North Korea Is Approaching the Red
Line.” Geopolitical Futures, 2017. március 8. URL:
geopoliticalfutures.com/ (utolsó letöltés: 2018. július 18.).
FRY, MICHAEL. 2013. „National Geographic, Korea, and the 38th
Parallel. How a National Geographic Map Helped Divide Korea.”
National Geographic, 2013. augusztus 4. URL:
news.nationalgeographic.com (utolsó letöltés: 2018. július 15.).
GARDNER, FRANK. 2003. „Who’s Who in The ‘Axis of Evil’. ”
BBC.com, 2003. december 20. URL: news.bbc.co.uk (utolsó letöltés:
2018. július 18.).
HAAS, BENJAMIN. 2018. „North Korea is Still Developing Nuclear
Weapons, Says IAEA.” The Guardian, 2018. augusztus 22. URL:
theguardian.com (utolsó letöltés: 2018. augusztus 21.).
HASSIG, KONGDAN OH et al. 2004. North Korean Policy Elites.
Alexandria, Institute for Defense Analyses. URL: nkeconwatch.com –
PDF (utolsó letöltés: 2018. július 18.).
HELVEY, DAVID F. 2016. „Korean Unification and the Future of the
U.S.-ROK Alliance.” Strategic Forum, National Defense University,
Institute for National Strategic Studies. URL: dtic.mil – PDF (utolsó
letöltés: 2018. július 20.).
HERSKOVITZ, JON – KIM, CHRISTINE. 2009. „North Korea Drops
Communism, Boosts ‘Dear Leader’. ” Reuters, 2009. szeptember 28.
URL: reuters.com (utolsó letöltés: 2018. augusztus 10.).
HILDRETH, STEVEN A. – NIKITIN, MARY BETH D. 2018. „North Korea’s
Nuclear and Ballistic Missile Programs.” Washington, Congressional
Research Service. URL: fas.org – PDF (utolsó letöltés: 2018.
augusztus 18.).
ICG. 2009. „Shades of Red: China’s Debate over North Korea.” Asia
Report, No. 179. Brussels, International Crisis Group, 2009. november
2. URL: d2071andvip0wj.cloudfront.net – PDF (utolsó letöltés: 2018.
augusztus 1.).
ICG. 2018a. „The Korean Peninsula Crisis (I): In the Line of Fire and
Fury.” Asia Report, No. 293. Brussels, International Crisis Group,
2018. január 23. URL: d2071andvip0wj.cloudfront.net – PDF (utolsó
letöltés: 2018. augusztus 3.).
ICG. 2018b. „The Korean Peninsula Crisis (II): From Fire and Fury to
Freeze-for-Freeze.” Asia Report, No. 294. Brussels, International
Crisis Group, 2018. január 23. URL: d2071andvip0wj.cloudfront.net –
PDF (utolsó letöltés: 2018. július 18.).
ISAKSSON, ERIK – VARGÖ, LARS – PALMBACH, LIAM. 2017. „Japan and
North Korea: Toward Engagement for Regional Security.” Policy
Brief, No. 206. Stockholm, Institute for Security and Development
Policy. URL: isdp.eu – PDF (utolsó letöltés: 2018. július 19.).
ISOZAKI, ATSUHITO. 2017. Understanding the North Korean Regime.
Washington, Wilson Center. URL: wilsoncenter.org –PDF (utolsó
letöltés: 2018. július 23.).
KELLY, ROBERT E. 2018. „North Korea Probably Does Not Seriously
Seek Unification.” The Interpreter, 2018. január 9. URL:
lowyinstitute.org (utolsó letöltés: 2018. július 25.).
KENEALLY, MEGHAN. 2018. „From ‘Fire and Fury’ to ‘Rocket Man,’ the
Various Barbs Traded Between Trump and Kim Jong Un.” Abcnews,
2018. június 12. URL: abcnews.go.com (utolsó letöltés: 2018. július
29.).
KIM JIYOON – FRIEDHOFF, KARL – KANG CHUNGKU – LEE EUICHEOL. 2015.
„South Korean Attitudes toward North Korea and Reunification. Asan
Public Opinion Report.” Seoul, The Asan Institute for Policy Studies.
URL: thediplomat.com – PDF (utolsó letöltés: 2018. július 18.).
KIM, YU NAM. 2009. „The Geopolitics of the Two Koreas and the
United States: Seen through the North Korean Nuclear Issue.” A Paper
Prepared for Delivery at the American Political Science Association
Annual Convention, September 3-6, 2009, Toronto, Canada. URL:
sites01.lsu.edu – PDF (utolsó letöltés: 2018. július 12.).
KUO, LILY. 2018. „‘Sidelined’ China Seeks to Maintain Influence as
Ties Between North Korea and US Improve.” The Guardian, 2018.
április 30. URL: theguardian.com (utolsó letöltés: 2018. július 29.).
LANKOV, ANDREI. 2017. „Why Nothing Can Really Be Done about
North Korea’s Nuclear Program.” Asia Policy, No. 23, January 2017,
104–110.
LANKOV, ANDREI. 2018. „How North Korea Learned to Live With ‘Fire
and Fury’.” The Atlantic, 2018. április 22. URL: theatlantic.com
(utolsó letöltés: 2018. július 14.).
LU, ZHENHUA – LEE JEONG-HO. 2018. „North Korea’s Kim Jong-un in
China for Two-day Trip ‘to Brief Xi Jinping on Donald Trump
Summit’.” South China Morning Post, 2018. június 19. URL:
scmp.com (utolsó letöltés: 2018. augusztus 22.).
MARSHALL, TIM. 2016. Prisoners of Geography: Ten Maps That Tell
You Everything You Need to Know About Global Politics. London,
Elliott & Thompson Limited.
MEER, SICO VAN DER. 2011. „Geopolitics and Nuclear Weapons. North
Korean Provocations as a Tool for Regime Survival.” Studia
Diplomatica, 64/3, 53–65.
NANTOM DICK K. – MANYIN, MARK E. 2010. „China-North Korea
Relations.” Washington, Congressional Research Service, 2010.
december 28. URL: fas.org – PDF (utolsó letöltés: 2018. július 18.).
NORRIS, TOM. 2017. „A Shrimp’s Quest: Can South Korea Make Peace
among the Whales?” Seoul, Asia Society, 2017. június. URL:
asiasociety.org (utolsó letöltés: 2018. július 19.).
OH, EDWARD . 2017. „Past as prologue: Anti-Americanism in South
Korea.” Asia Times, 2017. június 15. URL: atimes.com (utolsó letöltés:
2018. augusztus 1.).
OUDENAREN, JOHN S. VAN. 2018. „How Leaving China in the Dark
Helped Doom the Trump-Kim Summit.” The Diplomat, 2018. május
26. URL: thediplomat.com (utolsó letöltés: 2018. július 11.).
RICHEY, MASON. 2015. „Considering DPRK Regime Collapse: Its
Probability and Possible Geopolitical and Security Consequences.”
Policy Brief, No. 66. Brussels, EGMONT – Royal Institute for
International Relations. URL: aei.pitt.edu – PDF (utolsó letöltés: 2018.
július 15.).
SANGER, DAVID E. –SANG-HUN, CHOE – RICH, MOTOKO. 2017. „North
Korea Rouses Neighbors to Reconsider Nuclear Weapons.” The New
York Times, 2017. október 28. URL: nytimes.com (utolsó letöltés:
2018. július 20.).
SUN, YUN. 2018. „US-North Korea Nuclear Summit: Assessing
China’s Exclusion Anxiety.” Policy Brief, No. 7, March 2018. Tokyo,
Toda Peace Institute. URL: toda.org – PDF (utolsó letöltés: 2018.
augusztus 2.).
SUZUKI, KAZUTO. 2018. „Japan’s View of the North Korean Threat.”
IAI Commentaries 18. Roma, Istituto Affari Internazionali. URL: iai.it
– PDF (utolsó letöltés: 2018. augusztus 12.).
THOMPSON, LOREN. 2017. „What A Single North Korean Nuclear
Warhead Could Do To Los Angeles.” Forbes, 2017. augusztus 30.
URL: forbes.com (utolsó letöltés: 2018. augusztus 10.).
TUDOR, DANIEL – PEARSON, JAMES. 2015. North Korea Confidential:
Private Markets, Fashion Trends, Prison Camps, Dissenters and
Defectors. North Clarendon, Tuttle Publishing.
WARD, ALEX. 2018. „The North Korea Nuclear Standoff: How We
Went From ‘Fire and Fury’ to Talks in Under a Year.” Vox, 2018.
március 30. URL: vox.com (utolsó letöltés: 2018. július 20.).
YANG, TOMMY. 2018. „North Korea Seeks Strategic Balance Between
China, US – Analysts.” Sputnik, 2018. május 1. URL:
sputniknews.com (utolsó letöltés: 2018. augusztus 1.).
ZHANG, WEIQI. 2018. „Neither Friend Nor Big Brother: China’s Role in
North Korean Foreign Policy Strategy.” Palgrave Communications,
4/16. URL: nature.com – PDF (utolsó letöltés: 2018. július 18.).
 SCHWARCZ EMESE
A DÉL-KOREAI–JAPÁN SÚRLÓDÁSOK DINAMIKÁJA – A
VIGASZNŐK KÉRDÉSE

2015. december 28-án történelmi megállapodás született Abe Shinzō japán

miniszterelnök és a dél-koreai elnök, Park Geun-hye között. A
megállapodás értelmében Japánnak 1 milliárd jent kellett fizetnie egy olyan
koreai alapnak, amelynek célja a japán megszálló hadsereg tagjai által
létrehozott második világháborús kényszerprostitúciós hálózat túlélőinek
anyagi támogatása, illetve egyéb segítség biztosítása. A problémával
kapcsolatos általános politikai retorika, valamint az ügy félrekezelése régóta
szítja a gyűlöletet Japán iránt – épp ezért az egyezmény rendkívül fontos
volt mindkét félnek. Utólag nézve azonban úgy tűnik, hogy még ez a
kiemelkedő áttörés sem volt elegendő a két ország közötti kapcsolatok
javításához. De miért? Mi befolyásolja az ügy alakulását? Milyen okokra
vezethető vissza az, hogy a vigasznők (kínai eredetű írásjegyekkel 慰安婦 ,
japán kiejtéssel ianfu, koreaiul wianbu, kínaiul weianfu, más fordítással
komforthölgyek) ügye irányítja a két ország kapcsolatát? A probléma
összetett, de egy történelmi áttekintés segíthet abban, hogy jobban
megértsük a két nemzet közötti több mint fél évszázados ellentét gyökereit.

I. A KONFLIKTUS EREDETE
1910-ben, néhány évvel az 1904–1905-ös orosz–japán háborúban
elszenvedett orosz vereség után Koreát hivatalosan is Japánhoz csatolták, és
így a Japán Birodalom gyarmatává vált.1 A gyorsan iparosodó, frissen
felfejlesztett hadsereggel rendelkező Japánnak, amely épp megnyert két
háborút két prominens hatalommal szemben, a Koreai-félsziget több okból
is vonzó volt. Korea elsősorban geopolitikai fontossága miatt csábította
Japánt, egyfajta ugródeszkaként a kontinensen való terjeszkedéshez. Ennek
a hosszú ideje fennálló expanzionista ambíciónak az oka Japán alapvető
földrajzi hátrányaiban gyökeredzik. Japán több mint 6800 szigetén a
földterület közel 73 százaléka nem alkalmas földművelésre, ipari
tevékenységre vagy lakhatásra, ami jelentős népsűrűségi és
élelmiszerbiztonsági kihívásokat eredményez.2 A hiányzó erőforrások
megszerzéséhez új módokat keresve a japánok Koreát könnyebben
hozzáférhetőnek találták, mint Kínát. A Meiji-restauráció nagymértékű
iparosodást hozott, és a katonai kapacitás és technológia gyors fejlődését
eredményezte, ami arra ösztönözte a Meiji császárt, hogy Japán régi álmát
megvalósítsa, amihez az orosz–japán háborúban aratott győzelem
nagyszerű lehetőséget nyújtott.
A megszállás 35 éve alatt a japánok az erőforrások tekintetében
lényegében kifosztották a Koreai-félszigetet. Az anyaország
élelmezésbiztonsági problémáját úgy oldották meg, hogy nagy mennyiségű
rizst exportáltak Japánba, ami Koreában az egy főre jutó rizsfogyasztás
jelentős csökkenését eredményezte.3 Az intenzív iparosítás miatt ugyan
Korea bizonyos mértékben nyert valamit a megszállással, de az általános
vélekedés a japán megszállás jellegéről a kizsákmányolás és az elnyomás.
Az elnyomás alatti túlkapások a koreai kollektív emlékezetben olyan erősen
vannak jelen, hogy ez a két Korea közötti egyetlen egyetértési ponttá vált.
A megszállás lehetőséget adott a japánoknak, hogy magas pozíciókat
ragadjanak meg Koreában, s ezzel növeljék az egzisztenciális szintjüket,
magasabb jövedelmet és presztízst biztosítsanak maguknak. A japánok ezért
nagy számban emigráltak a Koreai-félszigetre, ahol az üzlet, a
mezőgazdasági tevékenység és a halászat könnyebb és gyümölcsözőbb volt
a kereskedelmi és ipari monopólium miatt, valamint mert ezekben az
ágazatokban a japán állampolgárokat előnyben részesítették. A magas adók
és a japán lakosok számára nyújtott túlzott előnyök arra kényszerítették a
koreaiakat, hogy Japánba vagy Mandzsúriába telepedjenek át. Az 1930-as
években volt a legerősebb az elnyomás: a japán hatóságok megpróbálták
intézkedések útján eltörölni a koreai nemzeti identitást, megtiltva a koreai
nyelv használatát, tulajdonképpen „japanizáló” programokat bevezetve,
mint a japán nevek felvétele vagy a japán nyelv rákényszerítése a
koreaiakra. A cél az volt, hogy a koreaiakat a japán társadalomba
integrálják, létrehozva egy új, alacsonyabb rendű munkásréteget.
A kezdeményezés ugyanazt váltott ki, mint bárhol másutt: heves
ellenkezést és növekvő elégedetlenséget. A kolonizáció erőteljes természete
megerősítette a koreai nemzeti öntudatot, amelyen keresztül mélyen
bevésődött az erőszakoskodások és az atrocitások traumája. Ahogy Kan
Naoto volt japán miniszterelnök mondta: „Azok, akik fájdalmat okoznak,
gyakran elfeledkeznek róla, míg a szenvedők nem könnyen felejtenek.”4 Az
egyik ilyen megmaradt emlék a vigasznők borzalma.

II. A VIGASZNŐK DEFINIÁLÁSA

A vigasznők fiatal lányok és felnőtt nők voltak, akiket a császári japán
hadsereg prostitúcióra kényszerített. A szó a ‘prostituált’ kifejezés japán
nyelvű megfelelője. Kontextustól és kutatótól függően a szexuális
rabszolgaság és a nemierőszak-táborok kifejezések is használatosak. Ezek
tisztán érzékeltetik, hogy ezeket a nőket táborokba vagy állomásokra
gyűjtötték, ahol a japán hadsereg tagjait kellett kiszolgálniuk. A toborzás
erőszakos jellege miatt ezek a nők meg voltak fosztva a szabadságuktól, és
számos kutató szerint nyomorúságos körülmények között tartották őket. A
„károk” csökkentése érdekében a katonáknak mindig kötelező volt
fogamzásgátlókat alkalmazni, és a nőket rendszeresen orvosi vizsgálatnak
vetették alá.5 Ezek az állomások főként Japánban, Koreában, a Fülöp-
szigeteken és Kínában működtek, de feljegyzések szerint léteztek ilyenek a
császári japán hadsereg által elfoglalt számos más területen is.
A tények kapcsán azonban igen sok a bizonytalanság és az
ellentmondás, például tudományosan alátámasztott pontos áldozatszám
sincs. Egyesek azt állítják, hogy mintegy 20 ezer áldozat volt, míg kínai
történészek szerint a számok elérhetik akár a 360 000-et is. Nyilvánvaló,
hogy ezeket az adatokat befolyásolhatja az adott ország nemzeti
konszenzusa, de nem szabad túl gyorsan elfogultnak bélyegezni a kutatókat.
A kutatást hátráltatja, hogy nagyon kevesen élnek már az érintett nők közül,
és a japán hadsereg sem sietett ezeket a tevékenységeit részletesen
dokumentálni.
Különböző források különböző toborzási technikákról számolnak be.
A legelterjedtebb elmélet szerint a legtöbb nőt és lányt elrabolták, de más
források szerint a nőket gyári munka ígéretével csábították el. A japán oldal
ezzel szemben azt az elméletet képviseli, hogy a nők önként vállalták a
munka e formáját, minthogy a prostitúció ebben a korszakban mindkét
országban legális tevékenységnek számított.6
Az egyik rendszeres kérdés az, hogy vajon miért volt a rabszolgaság
szükséges? Egy 2007-es kutatás megállapította, hogy a vigaszállomások
valójában a hadsereg magas rangú tagjainak kezdeményezésére jöttek létre,
hogy megakadályozzák a lázadást és az elégedetlenséget a katonaság
soraiban, és hogy elejét vegyék a civilek közötti zavargásoknak. További
cél volt az is, hogy a katonákat visszafogják a megszállt területek
feldúlásától és a civilek megerőszakolásától.7
Az erőszaktevés hagyományosan mindig is része volt a katonai
megszállásoknak, függetlenül attól, hogy az szervezett volt vagy sem.
Ebben az esetben – a sértett oldal szerint – egy a japán hadsereg által
létrehozott, gondosan megkomponált bűnözési hálóról beszélhetünk. Egy
ilyen rendszer kialakításának másik megkérdőjelezhető oka a kémkedési
tevékenység megakadályozása volt. Ironikus módon a vigasznőállomások a
Koreai-félszigeten a legnagyobb kémhálózat szerves részét alkották.

III. POLITIKAI KÖVETKEZMÉNYEK

Miután Japán elvesztette a második világháborút, a diplomáciai kapcsolatok
hamarosan normalizálódtak Dél-Koreával. 1951-ben a Koreai Köztársaság
követelést nyújtott be Japánnak a felelősségvállalásért és a vigasznők
kompenzálásáért. Tokió beadta a derekát: 15 évvel később Dél-Korea 800
millió dollárt kapott kártérítésként mindazokért, akiket munkára és katonai
szolgálatra kényszerítettek a megszállás alatt.8 Fontos azonban
hangsúlyozni, hogy ezt az összeget a koreai kormánynak utalták át, és a
célcsoport meghatározása túlságosan homályos volt ahhoz, hogy ez a
kompenzáció csak a komforthölgyeket célozza. Később, amikor a civilek
demonstrációk szervezésébe kezdtek az áldozatok ügyéért, ez az indoklás
jelentős érv lett a további kompenzáció érdekében. Amint láthatjuk, bár a
japán kormány jelentős összegeket juttatott a koreaiaknak, s ezzel együtt
néhány túlélő számára írásos bocsánatkérést is, azonban a koreai
közvélemény továbbra is megoldatlannak tartotta a kérdést.
Az amerikai megszállás miatt Japán szomszédos országokkal szembeni
általános diplomáciai stratégiája a „bocsánatkérési diplomácia” lett. Ebben
az értelemben a japán vezetők (mind a politikai, mind a spirituális vezetők,
például Akihito császár) mély megbánásukat fejezték ki a megszállás és a
második világháború alatt elkövetett atrocitások miatt, de Korea –
különösen Dél-Korea – olyan politikai attitűdöt vett fel, ami által bármilyen
típusú együttműködést Japánnal megnehezítenek azzal a követeléssel, hogy
Japán még nem vezekelt a megtorlásokért. A kérdés azonban ennél
lényegesen sokrétűbb.
Miután Japán kifizette a jóvátételt a dél-koreai kormánynak, a japánok
a problémát örökre megoldottnak tekintették. És igaz is, hogy Japán fizetett
a sérelmekért, de a koreaiak azt állították, hogy a pénzt soha nem látták az
érintett nők. A következő 30 évben a japán vezetés hozzáállása többé-
kevésbé ugyanaz maradt, de a mélyen pacifista Akihito császár szellemi
vezetése mellett hosszú ideig gyakorolták a bocsánatkérési diplomáciát. Ez
azt jelentette, hogy Japán időről időre mély megbánását fejezte ki a
második világháborús cselekedetei miatt. Ez a gyakorlat olyannyira
kötelező viselkedési formává vált, hogy egy idő után csak annak hiánya
váltott ki reakciót a szomszédos államokban.
Ahhoz, hogy megértsük a koreaiak frusztrációját, meg kell értenünk a
japán belpolitika dinamikáját is. A második világháború óta eltelt
időszakban az uralkodó politikai párt szinte kizárólag a Liberális
Demokrata Párt (LDP) volt. Az LDP Japán legnagyobb pártja, jelentős
taglétszámmal, s épp ezért nem képvisel egy konkrét ideológiát – hiszen
Japánban nem alakult ki a különböző politikai ideológiák alapján való
pártszervezés hagyománya –, de a fő vezérgondolata mindig is a
konzervativizmus volt. Az LDP politikusait az 1970-es évektől kezdve
számtalanszor gyanúsították revizionizmussal a régióbeli országok. Az LDP
esetében a revizionizmus a háború utáni pacifista alkotmány békezáradéka
(9. cikkely) eltörlésének szándékát jelenti, amely tiltja a háborút a
konfliktusok rendezésének eszközeként, és lemond a hadsereg
fenntartásának jogáról. A változó geopolitikai légkör és a régóta fennálló
észak-koreai fenyegetés tekintetében nem meglepő, hogy a mindenkori
japán kormány önvédelmi kapacitást akar fenntartani.
A problémának részét képezi a Yasukuni szentély kérdése is. E sintó
szentély 1975 óta borzolja a kedélyeket, amióta az ottani főpap
„elszállásolta” 14 A-osztályú háborús bűnös lelkét, beleértve a világháború
alatt szolgált Tojo Hideki miniszterelnökét is.9 Ez a lépés sok szempontból
azt sugallja a világ felé, hogy a tokiói per során kivégzett bűnösök, valamint
a második világháború alatt elkövetett borzalmak tekintetében a főpap
másfajta véleményen volt. De a főpapnál nem áll meg a dolog, mert azóta,
ha bármilyen kabinettag vagy miniszterelnök meglátogatja hivatalos
minőségben a szentélyt, azt Korea és Kína úgy értelmezi, hogy az illető
nem ítéli el a régi kegyetlenkedéseket. Épp ezért egy ilyen esemény mindig
lendületet ad az áldozatok képviselőinek, ami meglehetősen hátráltatja a
konfliktus megoldását. Habár a szentély maga a háborúkban elhunyt
katonáknak és civileknek egyaránt emléket állít, a szomszédos országok ezt
nem ebből a szempontból értelmezik.
1994-ben Japán kísérletet tett arra, hogy kiengesztelje a vigasznőket,
akik egyre bátrabban próbálták megosztani történetüket a világgal. A japán
kormány – számos civil szervezettel és önkéntessel karöltve – létrehozta az
Asian Women’s Fundot (AWF), amelynek célja a pénzügyi segítségnyújtás
volt.10 Különlegessége abban rejlett, hogy a pénzösszegek
magánadományokból tevődtek össze, így tulajdonképpen a japán
társadalom fejezte ki segítségnyújtási szándékát. A kezdeményezés
Murayama Tomiichi volt miniszterelnök ötlete volt, aki a mérföldkőnek
számító Murayama-nyilatkozatról vált ismertté. A nyilatkozat a
bocsánatkérési diplomácia mintamegnyilatkozása, s ez volt az első
kitapintható bizonyítéka annak, hogy Japán elfogadja 20. századi negatív
szerepét, és ezért valóban hajlandó hivatalosan is bűnbánó attitűdöt
képviselni.

„A nem túl távoli múltban Japán egy téves nemzeti politikát

követve haladt előre a háború felé vezető úton, csak hogy
belecsalja a japán népet egy végzetes válságba, és gyarmati
uralmával és agressziójával hatalmas károkat okozott sok
országnak és népnek, különösen az ázsiai nemzeteknek. Abban a
reményben, hogy a jövőben nem kerül sor ilyen hibára, az
alázatosság szellemében ezeket a megdönthetetlen történelmi
tényeket elismerem, és itt ismét kifejezésre juttatom mély
bűnbánatomat és szívből jövő bocsánatkérésemet.”11

A Murayama-nyilatkozatban az AWF is felbukkan mint a bűnbánat egyik

jele és eszköze. De a vigasznők ismét elégedetlenek maradtak. Ezúttal a
pénz az áldozatok kezébe került ugyan, de azt állították, hogy az összegek
civil adományozóktól származnak, és ezért nem a kormány megbánását
tükrözik. Érdekes módon ez volt az a pont, ahol az ázsiai és a nyugati
áldozatok véleménye eltávolodott egymástól. A holland áldozatok éppen
azért fogadták el a pénzt, és békéltek meg, mert a pénz képviselte azokat a
japánokat, akik felelősnek érezték magukat, és akik segíteni akartak az idős
hölgyeken.12 De az elégedetlenség itt nem ért véget.
A koreaiak – és esetenként a kínaiak is – számtalanszor hangot adtak
annak, hogy a japán történelemtanítás a 20. század kapcsán némely esetben
meglehetősen elfogult. Egyes történelemtankönyvek úgy értelmezik a
császári Japán cselekedeteit, hogy olyan érzésünk legyen, mintha Japán
semmilyen hibát nem követett volna el. Ez azt is jelenti, hogy ezek a
könyvek tompítják a hadsereg bűncselekményeit, beleértve Nankingot és a
vigaszállomásokat is, és inkább Japán áldozatszerepét hangsúlyozzák az
atombomba-robbanások fényében. Az, hogy ezek a könyvek nem
ragaszkodnak a tiszta tényközléshez, és ezáltal több generációnyi japánt
oktatnak hibásan, nyilvánvalóan rendkívüli módon foglalkoztatja a
régióbeli államokat. Ennek megfelelően – még az AWF létrehozása előtt –
1992-ben az áldozatok több civil csoportosulás segítségével kialakították a
szerdai tüntetések gyakorlatát, amelyek során a japán kormányra próbáltak
nyomást gyakorolni. Minden szerdán összegyűlnek a szöuli japán
nagykövetség előtt, ami azonban még nagyobb feszültséget teremt a 21.
században, mint korábban bármikor.

IV. AZ ÚJ ÉVEZRED
Az ezredforduló alapvető változásokat hozott a Japán és Dél-Korea közötti
kapcsolatokban. Az ügy az Asian Women’s Fund 2007-es megszűnésének
pillanatától kapott ismét lendületet. Ez Abe Shinzo első, botrányokkal
tűzdelt miniszterelnöksége idején történt, amikor a szerdai demonstrációk új
erőre kaptak Abe oktatási reformja okán, amely hangsúlyozni akarta a
patriotizmust a gyermekek oktatásában. Abe itt több hibát is vétett.
Személye önmagában is sok ellenérzést vált ki a szomszédos országokban,
tekintve, hogy nagyapja egy kétes megítélésű miniszter volt a Tojo-
kormányban, s egyben Mandzsukuo vezetésében vett részt.13 Másrészt
pedig saját nézetei is a nagyapja korszakáról erősen közelítenek a
revizionista csoportokéhoz, főként a békealkotmány 9. cikkelyének
tekintetében, amelynek módosítását, s ezzel Japán remilitarizálását
hangosan pártolja. Ehhez kapcsolható az is, hogy 2012-es megválasztásáig
lelkes látogatója volt a Yasukuni szentélynek is. Érthető tehát, hogy a múlt
században a japán hadseregtől szenvedő nemzetek félve és ellenérzésekkel
tekintenek Abe nézeteire, tartván a múlt megismétlődésétől.
Abe nem nagyon cáfolta meg a félelmeket, amikor a további
követelésekre reagálva azt nyilatkozta, hogy márpedig a hivatalos
feljegyzésekben nincsen bizonyíték arra, hogy a vigaszállomásokra
erőszakkal toborzott volna nőket a császári hadsereg.14 Itt azonban történt
egy félreértés, amit a mai napig nem tisztáztak. A kormány álláspontját
Komori Yoshihisa, a kormánypárti Sankei Shimbun gazdasági napilap
szerkesztője magyarázta el egy interjú során.15 Komori az interjúban
kifejtette, hogy míg a koreai és kínai média ezt úgy értelmezte, hogy a japán
állam tagadja a vigaszállomások létezését és az erőszaktevést, addig Abe
valójában – és ezzel nem volt egyedül – arra utalt, hogy nincs olyan
bizonyíték, mely szerint a hadsereg felső vezetése parancsba adta volna és
intézményesítette a nők erőszakos jellegű kényszerítését az effajta munkára.
Hozzátette, hogy nem tagadja azt, hogy történt ilyen, de ezek elszigetelt
esetek voltak, és nem tekinthetők általánosnak. Komori az érvelése során
felhozta a prostitúció legális aspektusát, és azt is, hogy az életben maradt
vigasznők beszámolói sokszor homályosak.
Persze a magyarázat csak még jobban hergelte a koreai felet. Abét és
Komorit a revizionisták táborához sorolták, és úgy értelmezték, hogy a
miniszterelnök is a nankingi mészárlás tagadói közé tartozik, olyan idős
emberek csoportjához, akik még a 21. században is a birodalmi Japánt
akarnák feltámasztani annak minden – nemzetközi szempontból – visszás
aspektusával együtt. Ugyan a kabinet később bocsánatot kért a
miniszterelnök kijelentéséért, és Abe visszavonta állítását, a kapcsolatok
végletesen sérültek. Hiába mondott le Abe a miniszterelnöki székről, a
szerdai tüntetők felállítottak egy aranyszobrot a szöuli japán nagykövetség
elé, amely egy hagyományos öltözetben ülő fiatal lányt formáz, a
vigasznőket szimbolizálva.
Visszatekintve azt mondhatjuk, hogy a szobor elérte célját, mert a
japán kormányt addig ingerelte, míg a legfontosabb prioritás már a Dél-
Koreával való kiegyezés lett. A kereskedelemmel kapcsolatos motivációk
mellett Kína tengeri agressziója a Dél-kínai-tengeren és a távol-keleti régió
változó hatalmi viszonyai arra késztették Japánt, hogy komolyan
tárgyaljanak a Koreai Köztársaság elnökével. 2015-ben volt a két ország
közötti diplomáciai kapcsolat normalizálásának 50. évfordulója, amely erre
tökéletes alkalmat adott. A tárgyalásokat az akkori elnök, Park Geun-hye és
Abe Shinzo miniszterelnök vezette. Az egyezség úgy jöhetett létre, hogy
Abe visszatértekor világosan elhatárolódott első ciklusa alatti
megnyilvánulásaitól. Ügyelt arra, hogy ne látogassa a kifogásolható
Yasukuni szentélyt – bár felajánlásokat a mai napig évente tesz –, és
tartózkodott attól, hogy éles megjegyzést tegyen a komforthölgyek
problémájára. Végül 2015. december 28-án nyilvánosságra hoztak egy
egyezményt, amelynek kapcsán Abe hivatalosan bocsánatot kért.
Külügyminisztere közleménye szerint Abe kifejezte „szívből jövő
bocsánatkérését és megbánását mindazok felé, akik mérhetetlen fájdalmat
és gyógyíthatatlan fizikai és pszichológiai sebeket szenvedtek el
vigasznőként”. Azt is elismerte, hogy „sok nő becsülete és méltósága
súlyosan megsérült a japán hadsereg által”, és „ebből a szempontból a japán
kormány teljes mértékben felelősséget vállal.”16 Ezenkívül a japán kormány
1 milliárd jent fizetett a koreai kormány vigasznő-alapítványának, míg
cserébe Park megígérte, hogy eltávolítja a szobrot a japán nagykövetség
előtti utcáról, és a vigasznők kérdését örökre megoldottnak tekintik.
Habár az egyezmény példátlan sikernek ígérkezett, tekintve, hogy az
ügyben nem történt előrelépés az 1970-es évek óta, a következmények
mégsem úgy alakultak, ahogy az elvárható lett volna. A japán kormány
ugyan kifizette az 1 milliárd jent, az aranyszobor mégsem tűnt el a
nagykövetség elől. Az egyezmény meg nem valósulásának két oka is van.
Az egyik, hogy mint az a lángra kapó tüntetésekből kiderült, az áldozatok
teljes mértékben ki voltak hagyva az egyezmény előkészítéséből, így az
nem reprezentálja az ő követeléseiket. A másik ok pedig az volt, hogy az
egyezmény Park Geun-hye-hez kötődött, aki nem sokkal a történések után
korrupciós botrányok és rekordalacsony népszerűség miatt lemondott, majd
a bíróság el is ítélte. Az exelnök megítélése olyan mélységekbe zuhant,
hogy az új elnök, Moon Jae-in beiktatása idején volt szó arról, hogy az új
kormány az összes intézkedését visszavonja és újraformálja.17 Ezek közé
tartozik a vigasznőegyezmény is. A történelemkönyveket szintén nem
felejtették el: az egyezség nem tartalmazta ezt a pontot, és az áldozatok még
mindig várják, hogy a japán kormány felülvizsgálja őket.
Egy évvel ezután, 2016 decemberében Abe először látogatott el Pearl
Harborba, ahova Inada Tomomi akkori védelmi miniszter is elkísérte. Az
USA-ból visszatérve Inadának – aki lelkes támogatója volt a 9. cikkely
eltörlésének – első útja a Yasukuni szentélybe vezetett, ami az amúgy is
zaklatott hangulatot a végletekig felkorbácsolta Koreában. A reakció
látványos volt: civil szervezetek egy második aranyszobrot is felállítottak,
ezúttal a busani japán konzulátus előtt.18 Ezúttal azonban a japán fél sem
félt visszavágni. A megtorlás súlyos volt: Japán visszahívta dél-koreai
nagykövetét. Ezt a lépést később ugyan visszavonták, de az egyezmény
fordulópontot hozott a japánok hozzáállásában is.19

V. ELLENTMONDÁSOK
S hogy mi várható a jövőben? A koreai fél a mai napig megoldatlannak
tartja a kérdést és semmisnek az egyezményt, és már az ENSZ Kínzás
Elleni Bizottsága is elítéli a megállapodást, mivel az érintett nőkkel nem
konzultáltak a felek.20 A feszültségek és az egyezmény létrejötte ellenére az
egy helyben toporgás mindkét oldalon sok kutatót ihletett meg. A
kormányzati nyilatkozatokból és a történészek megállapításaiból számos
ellentmondás kering a közbeszédben.
A japán oldalon a legtöbb ellentmondás a fokozódó frusztrációnak és a
kétértelmű fogalmazásnak köszönhető. Mint ahogy azt a Sankei Shimbun
szerkesztőjének magyarázatából is láthattuk, a koreai közvélemény
általános megítélésével ellentétben a mindenkori japán kormány nem
tagadja a vigasznők létezését, csupán azt, hogy az elrablások és
erőszaktételek felső vezetői parancsra és szisztematikusan történtek volna.
A témában megszólaló szakértők és a kormányzat tagjainak
nyilatkozataiban azonban megbújik egy potenciális félreértelmezése a
vigasznő kifejezésnek. A sértett oldal a vigasznők alatt azokat a nőket érti,
akiket erőszakkal elraboltak, és prostitúcióra kényszerítettek a japán
katonák. Ezzel szemben lehet, hogy a japánok az ianfu szó alatt a klasszikus
értelemben vett prostituáltakat értik, hiszen az elnevezés egyszerűen
megfelel a japán ‘prostituált’ szónak. A két kategóriát gyakran összemossák
az áldozatok képviselői, illetve ritkán vesznek arról tudomást, hogy a
megszállás és a háború alatt volt kiépített bordélyhálózat is, amelynek
egységei anyagi ellenszolgáltatás fejében működtek. Ez gyakran
félreértésekhez vezethet. A japán retorikát sokszor az irányítja, hogy
némely volt vigasznő beszámolóiban az szerepel, hogy a szüleik adták el
őket bordélyházakba. Ilyen esetekben nem lehet katonák általi elrablásról
beszélni – legalábbis ez felmerült már ellenérvként a japán oldalon.21
Persze a japán politikusok ellen is van érv bőven. A Yasukuni szentély
látogatása, főleg azután, hogy egyértelművé és ismertté vált annak negatív
konnotációja, nem hagyott alább, ami az új évezredben már bújtatott
provokációnak is tekinthető Kína és Korea ellen. Habár a kétes hírű
történelemtankönyvek ellen megfigyelhető társadalmi ellenkezés, időről
időre felbukkannak revizionista jellegű jelenségek is. 2017-ben például egy
hoteltulajdonos a nankingi mészárlást tagadó könyveket helyezett el minden
szobában, és visszautasította azok eltávolítását.22 Fontos különbséget tenni
azonban egy társadalmi trend és egyetlen eset között.
Hasonlóképp a koreai oldalon is vannak kérdéses pontok. A koreai
társadalmi konszenzus elutasítja az önkéntes prostitúció elméletét, még
akkor is, amikor történészek és kutatók állítják annak létezését. A
legélesebben ez 2017 őszén volt érzékelhető, amikor egy dél-koreai bíróság
azért ítélt el egy helyi egyetemi professzort, mert az kutatásában felvetette
az önkéntességet, és hogy a vigasznőállomások tradicionális értelemben
vett prostitúciós hálózatot alkottak. Az erőszakosság megtörténtét nem
vetette el, azonban a bíróság szerint kijelentésével „túl nagy mentális stressz
alá helyezte a még élő áldozatokat”.23
Chunghee Sarah Soh, egy koreai-amerikai szociálantropológus a
kutatásai során szintén felvetette az önkéntességet, és megítélése szerint
szerepe van a fogalmak összemosódásában a komforthölgyeket támogató
civil szervezeteknek és a médiának.24 Állítása szerint a civil szervezetek
hangjának nagy hatása van a társadalomra és kormányra egyaránt, de még
magukra az áldozatokra is: Soh szerint az Asian Women’s Fund pénzügyi
támogatását sokan azért nem fogadták el a koreai áldozatok közül, mert a
szervezetek nyomást gyakoroltak rájuk.
A média szerepe viszont más aspektusban jelentkezik. A
vigasznőprobléma mindenkori állásában a koreai fél a szívből jövő
bocsánatkérést jelölte meg követelése elsődleges pontjaként. A japán fél
részéről ez számos alkalommal megtörtént, mindannyiszor mérföldkőként
jellemezve. Csak hogy pár fontosabbat említsünk, a Kono-nyilatkozat még
a Murayama-nyilatkozat előtt vált kormányzati irányvonallá, amely elismeri
a borzalmak megtörténtét, és az ázsiai népek bocsánatát kéri a
szenvedésekért.25 Ugyanezt Murayama miniszterelnök is megtette, majd
1998-ban Obuchi Keizo miniszterelnök már személyesen nyújtotta át
(írásos és szóbeli) bocsánatkérését a dél-koreai elnöknek, aki azt
elfogadta.26 Habár hivatalosan fogadta el, 2002-ben egy közvélemény-
kutatás alapján a megkérdezettek negyede szerint nem kért bocsánatot még
Japán, és 60%-uk szerint nem eléggé kért bocsánatot.

VI. KONKLÚZIÓ
És hova vezet minket mindez? A vigasznőkérdés kétségtelenül politikai
eszközzé vált a dél-koreai kormány számára, és láthatóan maradandó sebet
ejtett Japánon a konfliktus elhúzódása. Az, hogy a dél-koreai kormány
életben tartja ezt az ellentétet, a Japán remilitarizációjától való félelem
jelének tekinthető. Láthattuk, hogy ugyan mindkét oldalon vannak
ellentmondások, külső szemlélőként nem lehet, és nem is érdemes
egyértelmű konklúziókat levonni egyik fél javára sem. Dél-Korea újra és
újra megújítja követeléseit Japán felé, és míg az legtöbbször teljesíti azokat,
a politikusok kétértelmű viselkedése miatt felmerülnek kétségek Koreában.
A 2015-ös egyezmény azonban a türelme végére sodorta Japánt, és egyfajta
„Korea-fáradtság” jelent meg a politikai körökben. A probléma elsimítása
így egyre nehezebb feladatnak tűnik. Habár Moon Jae-in elnök az
egyezmény meghagyása mellett döntött, a japán kormánytól egy újabb
„szívből jövő” bocsánatkérést követelt, melyet Tokió már csak fáradt
visszakozással kezelt, mondván, hogy már megtette többször is.27
Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a régiónak – most sokkal inkább, mint
valaha – szüksége van arra, hogy két fontos aktora megoldja a régi vitákat,
és összpontosítson az együttműködésre Kína erősödése és az észak-koreai
agresszió fényében.
A nemzetközi közösség támogatja a vita lezárását, de a kérdés
továbbra is fennáll: hogyan lehet kielégíteni Dél-Koreát? Ugyan a Kínai
Népköztársaság és a Fülöp-szigetek – valamint Észak-Korea – ugyanúgy
érintett a kérdésben, e két ország mégsem teszi meg a problémát vezérlő
elvnek a Japánnal folytatott együttműködések során. Abe miniszterelnök a
legutóbbi, 2017-es kormányalakításánál a jóhiszeműség jeleként a Kono-
nyilatkozatról ismert Kono Yohei fiát tette meg külügyminiszterévé. Dél-
Koreának most még inkább érdeke az Egyesült Államokkal való szoros
kapcsolat, így valószínűsíthető, hogy a jövőben nagyobb prioritás lesz a
Japánnal való kibékülés, amely köztudottan jó kapcsolatot ápol Trump
elnökkel. A vigasznők problémája láthatóan átpolitizált konfliktus, és épp
ezért a kérdés a jövőre nézve az, milyen lépések teendők afelé, hogy ne
csak a két ország kormánya jusson dűlőre, de az áldozatok is nyugalmat
leljenek életük hátralévő éveiben.

FELHASZNÁLT IRODALOM

„Abe Picks Hardline Nationalist as Japan Defence Minister.” 2016.

The Financial Times, 2016. augusztus 3. URL: ft.com (utolsó letöltés:
2016. december 21.).
„The ’Comfort Women’ Issue and the Asian Women’s Fund.” 2007.
Asian Women’s Fund, 2007. URL: web.archive.org – PDF (utolsó
letöltés: 2018. január 15.).
„The Geopolitics of Japan: An Island Power Adrift.” 2012. Stratfor,
2012. március 18. URL: worldview.stratfor.com (utolsó letöltés: 2016.
augusztus 21.).
GERGELY ATTILA. 2017. „A II. világháború vége Kelet-Ázsiában?
Japán és szomszédai.” In SALÁT GERGELY – SZILÁGYI ZSOLT (szerk.)
Traumák és tanulságok. Budapest, Typotex, 28–47.
HATA IKUHIKO – ONUMA YASUAKI. 2015. „Panel Discussion on Comfort
Women Issue.” Youtube, 2015. március 17. URL: youtube.com (utolsó
letöltés: 2018. január 16.).
HESS, ASHLEY. 2013. „Korea-Japan Ties Burdened by Baggage.” Asia
Times, 2013. november 22. URL: atimes.com (utolsó letöltés: 2018.
január 15.).
„Japan’s Annexation of Korea.” 2010. Modern Japan in Archives,
2010. URL: ndl.go.jp (utolsó letöltés: 2016. de-cember 18.).
„Japanese Sex Slavery.” 2010. The Times, 2010. június 17. URL:
content.time.com (utolsó letöltés: 2017. december 21.).
KIM HONG-JI. 2018. „Moon Calls for ‘Heartfelt’ Apology from Japan
Over ‘Comfort Women’. ” Japan Today, 2018. január 11. URL:
japantoday.com (utolsó letöltés: 2017. január 11.).
KINGSTON, JEFF. 2009. „Continuing Controversy of ‘Comfort Women’.
” The Japan Times, 2009. május 10. URL: japantimes.co.jp (utolsó
letöltés: 2018. január 16.)
LIES, ELAINE. 2017. „Japan Hotel Won’t Remove Books that Deny
Nanjing Massacre During Olympics.” Reuters, 2017. június 2. URL:
reuters.com (utolsó letöltés: 2018. január 11.).
„List of War Apology Statements Issued by Japan.” 2018. Wikipedia,
2018. URL: en.wikipedia.org (utolsó letöltés: 2018. január 16.).
MCCURRY, JUSTIN. 2017. „Park Geun-hye Impeachment: What Next for
South Korea?” The Guardian, 2017. március 10. URL:
theguardian.com (utolsó letöltés: 2017. március 11.).
SIMIGH FRUZSINA. 2016. „Vezetői portrék: Abe Shinzo.” PAGEO.hu,
2016. december 5. URL: geopolitika.hu (utolsó letöltés: 2018. január
16.).
SOH, SARAH. 2016. „The Comfort Women.” Scholars in English, 2016.
április 29. URL: scholarsinenglish.blogspot.hu (utolsó letöltés: 2018.
január 5.).
SOL HAN – GRIFFITHS, JAMES. 2017. „Why this Statue of a Young Girl
Caused a Diplomatic Incident.” CNN, 2017. február 10. URL:
edition.cnn.com (utolsó letöltés: 2018. január 16.).
„South Korea Professor ‘Mentally Stressed’ Comfort Women” 2017.
BBC, 2017. október 27. URL: bbc.co.uk
„Statement by Prime Minister Tomiichi Murayama ’On the Occasion
of the 50th Anniversary of the War’s End’.” 1995. A japán
Külügyminisztérium honlapja, 1995. augusztus 15. URL: mofa.go.jp
(utolsó letöltés: 2016. december 22.).
„U.N. Panel Calls for Revising ‘Comfort Women’ Accord to Add
Compensation, Reassurances for Koreans.” 2017. The Japan Times,
2017. május 13. URL: japantimes.co.jp (utolsó letöltés: 2017.
december 11.).
„Uneasy Neighbors Across the Sea.” 2010. The Japan Times, 2010.
augusztus 22. URL: japantimes.co.jp (utolsó letöltés: 2017. december
11.).
WADA HARUKI. 2008. „The Comfort Women, the Asian Women’s Fund
and the Digital Museum.” The Asia-Pacific Journal, 2008. február 1.
URL: apjjf.org (utolsó letöltés: 2017. január 20.).
„Yasukuni War Shrine: What is its Importance?” 2013. The Telegraph,
2013. december 26. URL: telegraph.co.uk (utolsó letöltés: 2017. de-
cember 11.).
„Yoshihisa Komori of Japan’s Sankei Shinbun newspaper being
interviewed on the comfort women issue for the PBS series Foreign
Exchange.” Japanese Women for Justice and Peace, 2007. URL:
nadesiko-action.org (utolsó letöltés: 2018. január 21.).
ZIMMERMAN, THOMAS. 2008. „The Japanese Colonial Period 1910-
1945.” Korean History, 2008. URL: koreanhistory.info (utolsó letöltés:
2016. december 17.).
 SZILÁGYI ZSOLT
A „BÉKE SZIGETE”
A FÜGGETLEN MONGÓLIA KÜLPOLITIKAI CÉLKITŰZÉSEI ÉS
SZEREPE A TÁVOL-KELETI BIZTONSÁGPOLITIKAI
KONFLIKTUSOKBAN

Jelen cikk címe azért sikeredett kissé hosszúra, mert már itt is igyekeztünk
témánkkal kapcsolatban két fontos tényt hangsúlyozni. Egyrészt azt, hogy
jelenleg Mongólia történetének egy olyan korszakát éli, amelyben politikai
értelemben is végre valóban függetlenül képes önálló döntéseket hozni,
saját bel- és külpolitikai stratégiáját megvalósítani. Másrészt azt, hogy ez az
ország a rendszerváltás után nem valamilyen messziről többpártrendszernek
látszó, „hibrid” struktúrát hozott létre, hanem a gyakorlatilag
elkerülhetetlen belpolitikai konfliktusok ellenére is a posztszovjet térség
legstabilabb demokráciájává vált. Kijelenthető, hogy miközben az 1989–90-
es politikai átalakulást megelőző időszakban (évszázadokban) Mongólia
elsősorban az országgal szomszédos és egymással is rivalizáló két
nagyhatalom politikai játékszere volt, addig napjainkban önálló, koherens
külpolitikát tud folytatni, s ezzel méretét meghazudtoló mértékben képes
stabilizáló szerepet játszani a térségben kialakuló konfliktusokban. Az
alábbiakban ennek a kérdéskörnek adjuk rövid összefoglalását.

I. A FÜGGETLEN MONGÓLIA
Mongólia számára a szovjet rendszer összeomlását kísérő politikai
folyamatok teremtették meg annak lehetőségét, hogy az 1946. január 5-én1
Kína által is elismert függetlenségét végre valós politikai önállóságra
válthassa. Az 1990-es rendszerváltás megnyitotta az utat ahhoz, hogy a
csaknem 70 éves politikai függőség után rendezzék a kapcsolatokat
Oroszországgal, és egyúttal kiléphessenek a korábbi korszak diplomáciai
elszigeteltségéből is. Ez a nyitás elsősorban a kínai–mongol kapcsolatok
átalakítását jelentette, de hamar egyértelművé vált az is, hogy a lélekszámát
és gazdasági erejét tekintve mindkét szomszédja mellett eltörpülő Mongólia
számára elengedhetetlenül fontos a más országokkal való kapcsolatfelvétel
is. A kelet-ázsiai gazdasági nagyhatalmak, Japán, Dél-Korea és Kína között
hamarosan komoly verseny alakult ki a mongóliai gazdasági befolyás
megszerzése érdekében, s ez a verseny ma sem szűnik, sőt az egyre
fokozódó kínai gazdasági túlsúly – és ebből eredő politikai befolyás –
következtében, ha lehet, a mongolok számára ma még fontosabb, mint volt
két és fél évtizeddel ezelőtt. Nagyjából az elmúlt tíz évben a mongol
diplomácia tudatosan próbálja kihasználni ezt a rivalizálást, s részben erre
alapozza az úgynevezett „harmadik szomszéd” politikáját. Ez a törekvés
alapvetően azt a célt szolgálja, hogy az ország „láthatóvá váljék” a
nemzetközi diplomáciai porondon, hiszen – ahogyan azt a 18. század és 20.
század eleje közötti időszakban hasonló történeti pályát befutó Tibet példája
is mutatja – csak a stabil nemzetközi kapcsolatok biztosíthatják hosszú
távon az ország függetlenségét és ellenálló képességét a kínai gazdasági
(politikai) befolyással szemben.
E folyamat első lépéseként 1990 után minkét szomszéddal új alapokra
kellett helyezni a diplomáciai kapcsolatokat. Az új mongol kormány és
Kína között nagyon gyorsan bekövetkezett a kapcsolatfelvétel, 1991-ben
már hivatalos kínai delegáció látogatott Ulánbátorba. Később nagyobb
konfliktusok árán ugyan, de az orosz kormánnyal is sikerül rendezni a
viszonyt.
Az új mongol alkotmány bevezetését2 követő mongol választásokon3
hatalomra került kormány Oroszországgal is rendezni kívánta az elmúlt
években fagyossá vált viszonyt. Ez a kínai diplomáciai offenzíva láttán az
orosz érdekekkel is egybeesett, így már 1993-ban megkötötték a két ország
közötti új barátsági és együttműködési szerződést. Mivel a rendszerváltás
előtti években a mongol gazdaság gyakorlatilag a szovjet „köldökzsinóron”
keresztül jutott hozzá a nyersanyagok, energiahordozók és késztermékek
jelentős részéhez, ez a szerződés a mongol fél számára nélkülözhetetlen
volt. Ugyanakkor tovább folytatódott a kínai–mongol közeledés, ami
lehetőséget adhatott az egyoldalú függőség megszüntetésére. Az oroszok
1992-es kivonulását követően a mongol gazdasági helyzet katasztrofálissá
vált, amit csak jelentős külföldi tőkebevonással, segélyekkel lehetett
viszonylag rövid idő alatt normalizálni.4 Az 1990-es évek közepén azonban
már érezni lehetett, hogy a mongol gazdasági kapcsolatokban Kína fogja
átvenni azt a pozíciót, amit a korábbi korszakban, a KGST-n belül a
Szovjetunió töltött be.5

II. A KÍNAI–MONGOL KAPCSOLATOK ÉS A GAZDASÁGI

BEFOLYÁS KIÉPÜLÉSE
Miközben kétségtelen, hogy a mongolok számára – részben a 20. század
nagy részét meghatározó tapasztalatok alapján – fontos az orosz–mongol
viszony mindkét fél számára megfelelő rendezése, ebben a kapcsolatban
Oroszország mégis elvesztette azokat a stratégiai pozícióit, amelyek
meghatározták az elmúlt csaknem egy évszázadot. Ezeket a pozíciókat
tudatos offenzívával napjainkra már Kína szerezte meg, és kétségkívül
képes dominálni a két- és háromoldalú kapcsolatokat.
Annak ellenére, hogy a mongol rendszerváltás épp az egypártrendszer
felszámolását, a kínaitól részben idegen gazdasági modell kialakítását
célozta, a kínai vezetők siettek elismerni Mongólia teljes függetlenségét és
önállóságát.6 Kína már a nyolcvanas évek végétől igen jelentős figyelmet
fordított északi szomszédjára, és részben ennek is köszönhetően a kínai
kormányzat gyorsan reagált a mongóliai politikai változásokra, s
kijelentette, hogy tiszteletben tartja a demokratikus átalakulást. 1994-es
ulánbátori látogatása idején írta alá Li Peng kínai miniszterelnök az új
kétoldalú egyezményt. Egyúttal vázolta Kína elképzeléseit Mongóliával
kapcsolatban:
1. Kína elismeri Mongólia függetlenségét, önállóságát, területi
integritását.
2. Cél a kölcsönös előnyön alapuló kereskedelmi és gazdasági kapcsolat
fejlesztése.
3. Kína támogatja Mongólia atomfegyvermentes státuszát.
4. Megfigyelői szerepet kíván Mongólia harmadik országokkal kötött
szerződéseivel kapcsolatban, és segíteni szeretné ezek létrejöttét.7
5. Kína úgy tartja, hogy a korábbi ütközőállam szerep miatt Mongólia
kiemelt fontosságú a térségben.8

1994-ben – tehát egy évvel a hasonló orosz–mongol megállapodás után –

megszületett az új államközi szerződés a két ország között. Ez új alapot
teremtett a gazdasági kapcsolatok fejlesztéséhez, melyeket rendszeres
beszámolók formájában közösen értékelnek is.9
Kína és Mongólia között található az ország leghosszabb összefüggő
határvonala. A mongol területek közvetlenül határosak Belső-Mongóliával,
de a nyugati területen olyan – gyakran belpolitikai kockázatokat is rejtő –
tartományokkal is, mint Xinjiang. Ezért Kína belpolitikai stabilitása, illetve
a kínai biztonságpolitika szempontjából is alapvetően fontos ez a kapcsolat.
A kínai–mongol határmegállapodásokat már az 1980-as években is
felülvizsgálták, de 1996-ban egy háromoldalú szerződésben rögzítették is az
aktuális megállapodást.10 2001-ben és 2003-ban ismét felülvizsgálták a
kínai–mongol határt, mely jelenleg több mint négyezer kilométer hosszú.11
2004-ben N. Bagabandi pekingi látogatásakor született megállapodás arról,
hogy a közös határon összesen 13 határátkelőt építenek.12
1992-ben az orosz kivonulással párhuzamosan a gazdasági kapcsolatok
a mélypontra zuhantak. Addig a KGST és a Szovjetunió volt Mongólia
legfőbb partnere, mind a kivitel, mind a behozatal tekintetében ebben a
relációban valósult meg a legnagyobb forgalom.13 A KGST megszűnése és
az orosz kivonulás igen jelentős következményekkel járt, a mongol
gazdaság gyakorlatilag az összeomlás szélére került. Az így megüresedett
piaci pozíciókat Kína könnyedén be tudta tölteni. 1995-ben Kína már a
második legnagyobb kereskedelmi partnere volt Mongóliának, 1999-re
pedig a vezető szerepet is megszerezte. 2004-ben a mongol export 48
százaléka irányult Kínába, és a Mongóliába irányuló külföldi befektetések
38%-a származott Kínából. Ez Kína északkeleti és északnyugati
tartományainak is jövedelmező fejlemény volt, ugyanakkor a kínai
külpolitika is jelentősen profitált belőle. A gazdasági befolyás
kialakításával, az egyre nyomasztóbb gazdasági erőfölény felhasználásával
Pekingnek egyre inkább lehetősége nyílt a kétoldalú kapcsolatok
irányítására is.
Gazdasági értelemben Mongólia számára Kína közelsége áldás és átok
is egyben. A kínai gazdaság szinte kielégíthetetlen nyersanyagigénye
komoly lehetőségeket rejt a mongol gazdaság számára, hiszen Mongólia
igen jelentős készletekkel rendelkezik szénből, rézből, aranyból, illetve más
ipari nyersanyagokból. Ezek alapvető fontosságúak a kínai ipar számára,
ugyanakkor kitermelésük nehézségekbe ütközik.
2003-ban első külföldi útján – mely szintén a kiemelt kínai figyelem
bizonyítéka – Hu Jintao államelnök-pártfőtitkár hivatalosan is
megerősítette, hogy Kína érdekelt a mongóliai beruházások fokozásában, a
gazdasági kapcsolat megerősítésében.14
Egy évvel később, 2004-ben a mongol államfő, N. Bagabandi pekingi
viszontlátogatásakor szintén üdvözölte a kínai befektetéseket. A két ország
együttműködésének köszönhetően a 2003-as 23 millió dollárnyi kínai
bányászati beruházás egy évvel később már 3,7-szeresére, 86 millió dollárra
nőtt. A kínai részesedés a külföldi bányászati beruházások 30%-át tette ki.15
Ugyanakkor még 2003-ban egy 300 millió dolláros kedvezményes kölcsönt
is kilátásba helyeztek a mongol bányászat mint kiemelten fontos gazdasági
tényező fejlesztése érdekében.
Bár kétségtelen, hogy Mongólia gazdasági kapcsolataiban az Európai
Unió, Japán, Dél-Korea és az USA is fontos szerepet játszik, illetve
Oroszország is birtokol a mongol külkereskedelem és ipar szempontjából
fontos pozíciókat,16 de egyértelmű, hogy a 2000-es évek elejétől már Kína
vált az első számú kereskedelmi partnerré. Ez a kapcsolat egy bizonyos
szintig mindkét államnak érdeke, de a tendenciák sajnos a gazdasági függés
kialakulásának irányába mutatnak.
A 21. század második évtizedének eleje a mongol gazdaság látványos
bővülését hozta. Ebben a kínai befektetéseknek kiemelt szerepük volt, de ez
tovább fokozta a gazdaság Kínának való kitettségét is. 2014-re a teljes
mongol külkereskedelem immár több mint kétharmada (67,8%-a)
kapcsolódott Kínához, és a mongol kivitel 81%-a irányult a déli szomszéd
felé.17 Az ilyen mértékű kapcsolat – mongol szemmel nézve immár inkább
kiszolgáltatottság – felidézi azt a korszakot, amikor az ország hasonló
mértékben, de a Szovjetunió felé köteleződött el.
Napjainkban ilyen mértékű politikai függés nem elképzelhető, és az
egymást követő mongol kormányok mindent meg is tesznek annak
érdekében, hogy ez a helyzet ne ismétlődhessen meg.18 Ennek ellenére Kína
napjainkban gazdasági befolyását kész politikai céljai érdekében latba vetni,
és ezt megtette 2016 őszén Mongóliában is. Kína a legmagasabb politikai
fórumokon hevesen tiltakozott amiatt, hogy Mongólia engedélyezte a dalai
láma beutazását. A kínai külügyminisztérium szóvivője, Geng Shuang már
novemberben tájékoztatta a közvéleményt arról, hogy Kína elítéli a
kialakult helyzetet. A látogatás külpolitikai következménye végül az lett,
hogy Kína felmondta a Mongóliának szánt 4,2 milliárd dolláros kölcsönt.
III. A HARMADIK SZOMSZÉD POLITIKA
A 21. század mongol kormányai jelentős erőfeszítéseket tesznek annak
érdekében, hogy ne essenek olyan csapdába, amilyen a 20. század
jelentősebb részét meghatározta, amikor északi szomszédjuk és annak
szövetségi rendszere határozta meg a mongol diplomácia alapvető
mozgásterét, illetve a mongol gazdaság és kereskedelem működtetésének
keretét. A két szomszédos nagyhatalom szorításából való kitörés egyik
legfontosabb lépése a mongol kormányzat által már az 1990-es évek
legvégén meghirdetett, de lényegében inkább az utóbbi másfél évtizedet
jellemző úgynevezett „harmadik szomszéd” politika.
Az ötlet nem mongol „találmány”, de az ezredforduló után a mongol
diplomácia meghatározó elve lett, amit igen sikeresen alkalmaznak is. A cél
az, hogy Mongólia kitörjön az „üllő és a kalapács”19 közül. Ez a doktrína
azt célozza, hogy Mongólia önálló, független külpolitikát folytatva
„láthatóvá váljék” a nemzetközi porondon, s ennek fontos eszköze, hogy
jelentős gazdasági, politikai erőt képviselő harmadik országgal alakítson ki
önálló kapcsolatokat.
Az elképzelést először az 1990-ben Mongóliába látogató James Baker
amerikai külügyminiszter fogalmazta meg, amikor arra utalt, hogy a
mongolok gondoljanak nyugodtan úgy az USA-ra, mint harmadik
szomszédjukra. Ezt a pillanatot elevenítette fel 2013-ban B. Ganbold,
Mongólia Dél-Koreába delegált nagykövete, amikor egy nyilvános
előadáson vázolta a mongol külpolitika aktuális koncepcióját.20 Baker
megnyilvánulását nyilván afféle retorikai fordulatnak szánta, mely azt volt
hivatott jelezni, hogy a demokratikus átmenet során a mongolok
számíthatnak az USA segítségére. Később azonban egy egész külpolitikai
koncepció névadójává vált.
Mongólia függetlenségének alapja és biztosítéka, hogy a nemzetközi
politikai porond független szereplőjévé kellett válnia. A rendszerváltás
korai időszakában a belpolitikai struktúrák átalakításával párhuzamosan a
legfontosabb feladat a két szomszédos nagyhatalommal való kapcsolatok
rendezése volt. Ez a kétoldalú szerződések megkötésével gyakorlatilag az
évtized derekára megoldódott. A folyamatban nélkülözhetetlen volt az
USA, az ENSZ és általában a nyugati államok támogatása. Ugyanakkor
kijelenthető, hogy mind az orosz–mongol, mind az orosz–kínai kapcsolatok
meglehetősen érzékeny témát jelentenek az országban, akár a politikai
koncepciókat, akár a közvélemény hozzáállását tekintjük. A hetvenéves
orosz befolyás nem múlt el nyomtalanul, a mongol közvélemény minden
ezzel kapcsolatos kérdésre élesen reagál. Az orosz külügyminiszter által
hivatalos találkozón viselt farmer éppen úgy sértheti a mongolok önérzetét
– és áttételesen rombolhatja a kölcsönösen előnyös kétoldalú kapcsolatok
kiépítésének lehetőségét –, mint egy katonai parádén kialakított ülésrend.21
Bár a mongolok az utóbbi öt évben látványos lépéseket tettek az orosz
diplomácia felé, ezeket gyakran nem viszonozta a másik fél.
A nyugati országokban működő minták alapján dolgozták ki a mongol
választási rendszert és a mai félelnöki berendezkedést, ami a demokratikus
működés alapjait biztosítja. Ezzel Mongólia a posztszovjet térségben
egyedülálló kormányzati struktúrát hozott létre, s ami még fontosabb,
sikerült ezt a demokratikus normák alapján működtetnie is. Az 1990 óta
lezajlott parlamenti és elnökválasztások egyikének demokratikus voltát sem
kérdőjelezte meg a nemzetközi közösség, s nem történtek
alkotmánymódosítások az elnöki pozíció adott alkotmányos kereteken túli
birtoklása érdekében. Legutóbb 2017-ben vonult vissza olyan politikus –
Tsakhiagiin Elbegdorj –, aki két mandátum letöltése után távozott önként az
elnöki hatalomból.
A harmadik szomszéd politika nemcsak diplomáciai, de gazdasági
értelemben is sikeresnek tekinthető. Az orosz kivonulás után a nemzetközi
közösség és a donor országok22 által nyújtott anyagi támogatás segített
kiépíteni a piacgazdaság kereteit, lábra állítani a mongol bankrendszert. A
bilaterális kapcsolatok kialakítása mellett a mongolok törekedtek a
multilaterális együttműködések megerősítésére is. 1997-ben az ország a
WTO tagjává vált, 1998-ban az ASEAN regionális fórumába léptek be, és
2012-ben csatlakoztak az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet
munkájához is. Napjainkban Mongólia 52 nemzetközi, regionális vagy
világszervezet teljes jogú vagy társult tagja.23
E kapcsolatokban nemcsak az USA,24 a kelet- és délkelet-ázsiai
országok váltak Mongólia fontos partnerévé, de az Európai Unió és azon
belül Magyarország is. A mongolok a rendszerváltás első éveitől kezdődően
törekedtek arra, hogy a Magyarország és Mongólia között még a KGST-n
belül kialakult jó viszonyra alapozva alakítsák az új viszonyokhoz a két
ország kapcsolatát. E törekvések egyik sarkalatos pontja volt, hogy már
1992-ben kezdeményezték a nyolc évvel korábban megkötött és hatályban
lévő barátsági és együttműködési szerződés újratárgyalását. A magyar
kormányok a kölcsönös államfői látogatások25 ellenére is vonakodtak
újrakötni az egyezményt. Ez az álláspont 1996-ban változott, amikor a
mongóliai választásokon az utódpárt (Mongol Népi Forradalmi Párt)
vereséget szenvedett, és az ellenzék került hatalomra.26
A nemzetközi mongol szerepvállalás fontos területének tekinthető a
mongol katonák békefenntartó missziókban való szerepvállalása. 2003 óta
nagyjából 14 ezer mongol szolgált ENSZ békefenntartó missziókban az
egész világon. Jellemzően az USA katonai erejével közösen végzik ezt a
tevékenységet. Jelenleg a dél-szudáni ENSZ-békefenntartók között
szolgálnak mongol katonák.27 Mongólia olyan egyedi katonai stratégiát
fejlesztett ki, mely megpróbál egyensúlyt teremteni a hagyományos és a
békefenntartó képességek között, és ez épp a nemzetközi szerepvállalások
miatt fontos pillére a mongol nemzetbiztonsági koncepciónak is.
A mongol nemzetbiztonsági stratégiát 2011-ben publikálták. Ebben
deklarálták az emberi jogok védelmét, a szabadság, a jogállamiság és a
demokratikus kormányzás biztosítását, de mindezek alapvető feltételeként a
nemzetbiztonság kérdését fogalmazták meg.28 A koncepció közreadása
összhangba hozható a 2009-ben az államelnöki pozíciót elfoglaló Elbegdorj
külpolitikai koncepciójával. A félprezidenciális kormányzati struktúra által
nyújtott lehetőségeket kihasználva Elbegdorj elképzelései már a 2010-es
évek elejétől markánsan meghatározták a mongol külpolitika irányait. Aktív
„kisállami politikát” hirdetett, ami a lehető legszélesebb nemzetközi
együttműködés megteremtését célozta. Mongólia minden diplomáciai
vonalon erősítette jelenlétét, legyen szó a regionális szervezetekről, az
ázsiai gazdasági nagyhatalmakról vagy épp az Európai Unióról. Ebben a
folyamatban kiemelt fontosságú a biztonságpolitikai együttműködés, mely
elsősorban 2001. szeptember 11-e óta a belső- és kelet-ázsiai térség egyik
fontos diplomáciai problémája is. Mongólia délnyugati határa szomszédos a
kínai Xinjiang tartománnyal, így nem meglepő, hogy a biztonságpolitikai
kérdések az egyik legfontosabb elemét jelentik a két ország kapcsolatainak.
Még 1991-ben, a rendszerváltás eufóriájában volt arra próbálkozás,
hogy a pánmongol eszméket felélesztve valamilyen laza föderációban
egyesüljenek Belső-Ázsia mongolok lakta vidékei, Burjátia, Külső- és
Belső-Mongólia, ezek az alulról jövő kezdeményezések azonban
semmilyen kormányzati támogatást nem kaptak. Az 1990-es évek elején-
közepén újrakötött nemzetközi egyezmények garantálták az adott országok
területi sérthetetlenségét, így a kérdés lekerült a napirendről. Mongólia ma
már éppen stabilitásával járul hozzá a térség biztonságának megőrzéséhez, s
ebben tudatos építkezés is megfigyelhető. Rendszeresen tartanak
nemzetközi békefenntartó gyakorlatokat az országban,29 az ország 2005 óta
tagja az USA kormánya által létrehozott Globális Békefenntartó
Kezdeményezésnek,30 melynek ezek a gyakorlatok fontos elemei. Hasonló
mongol kezdeményezést jelentenek azok a katasztrófaelhárítási
gyakorlatok, melyeket Góbi farkas (halha Gow’ Chono) elnevezéssel, éves
rendszerességgel szerveznek meg Mongóliában. A 2017. évi transz-
csendes-óceáni katasztrófavédelmi gyakorlaton a kezdeményezést irányító
két ország, Mongólia és az Egyesült Államok mellett jelen voltak
Banglades, Kanada, Japán, Nepál, Új-Zéland, Dél-Korea és Magyarország
képviselői is. A mongolok diplomáciai egyensúlyra való törekvésének jele,
hogy ezeken a gyakorlatokon egyes években Kína képviselői is
megjelentek, és az északi határ mentén orosz–mongol közös gyakorlatot is
szerveztek 2015-ben.
Az egyensúly megteremtésére való törekvés jó példája, hogy Mongólia
és Oroszország 2009-ben stratégiai partnerségi megállapodást kötött, amit a
mongol–kínai relációban 2011-ben követett hasonló szerződés, s ezt 2014-
ben egy átfogó stratégiai partnerségi megállapodás megkötésével bővítették
ki.

IV. A MONGOL ATOMFEGYVERMENTES STÁTUSZ

A rendszerváltás utáni mongol külpolitikai törekvések emblematikus
jelképe lehet az ország atomfegyvermentes státusza. A mongolok 1992-től,
az ENSZ-bejelentést követően következetesen dolgoztak azon, hogy a
nemzetközi közösség elismerje ezt a pozíciót. A kezdeményezés
egyedülálló volt, hiszen hasonló, egy állam által kezdeményezett –
úgynevezett single state – státusz korábban nem született.31 A
kezdeményezés nagyban hozzájárult a régió biztonságának növekedéséhez,
a kezdeményezés okai pedig azokban a történeti jelenségekben
gyökereznek, melyek miatt a mongolok gazdasági és politikai értelemben is
megpróbálnak egyenlő távolságot tartani mindkét szomszédjuktól.
A rendszerváltást megelőző időszakban, főleg az 1960-as évek
második felétől megromló szovjet–kínai viszony következtében az északi
szomszéd hadereje gyakorlatilag felvonulási területként kezelte Mongóliát
egy Kínával szembeni esetleges jelentősebb katonai megmozdulásra való
felkészülésként. Nagyjából 65–70 ezer szovjet katonát telepítettek a
mongol–kínai határ közelébe, s a hadosztályokat közepes hatótávolságú
ballisztikus rakétákkal is felszerelték.32 Ennek következtében Mongólia
önhibáján kívül egy közvetlen nukleáris csapás célpontjává is válhatott
volna. Ebben a helyzetben az enyhülést csak a Szovjetunió fokozatos
gyengülése és szövetségi rendszerének felbomlása hozhatta el, melynek
kereteit Mihail Gorbacsovnak az új Ázsia-politikáját meghatározó
vlagyivosztoki beszéde körvonalazta 1986-ban.
Emellett a világon végrehajtott atomkísérletek negyedét Mongólia
közvetlen szomszédságában, Kelet-Kazahsztánban, illetve Belső-
Mongóliában hajtották végre, így az országot környezetvédelmi
szempontból is különösen veszélyeztette a nukleáris fegyverkezés.
A fentiek alapján egyértelmű, hogy a mongol politikai függetlenség
deklarálása szempontjából milyen jelentőségű az atomfegyvermentes
státusz kinyilvánítása. A rendszerváltás és az orosz haderő 1992-es
kivonulása lehetővé tette, hogy a mongol államelnök még abban az évben
az ENSZ közgyűlése elé terjessze a mongol elképzelést, amit mindkét
szomszédos nagyhatalom üdvözölt.
A státusz végleges elismertetése több éves folyamat eredménye volt.
Miközben a nemzetközi közösség és a Mongóliával szorosabb diplomáciai
kapcsolatban álló országok egyaránt üdvözölték a kezdeményezést, a
mongol kormány csak 1997-re állt készen arra, hogy a szükséges
dokumentumokat az ENSZ Leszerelési Bizottsága elé terjessze.33 A
szervezet közgyűlése végül 1998. december 4-én deklarálta, hogy az összes
tagállam támogatja a mongol kezdeményezést.34
Két évvel később, 2000. február 3-án a mongol parlament megalkotta
azt a törvényt, mely hivatalosan deklarálta az ország atomfegyvermentes
státuszát.35 A dokumentumot a mongol ENSZ-nagykövet februárban
nyújtotta be a nemzetközi szervezetnek.36 Ezt követően a mongolok
számára a státusz nemzetközi szinten történő intézményesítése vált a
legfontosabb céllá, hiszen ez egyet jelenthet az ország szuverenitásának
politikai és jogi úton történő biztosításával is. Ezt a két szomszédos
országgal történő háromoldalú szerződés megkötésével kellett biztosítani.
Ez az a pont, amikor egyértelművé válik, hogy ez a tervezet milyen módon
segíti Mongólia függetlenedési és önállósodási törekvéseit.
 A mongol történelmet az utóbbi több mint háromszáz évben jórészt a
valamely szomszédtól való függés határozta meg. 1644–1911 között tartott
a mandzsu fennhatóság, melyet 1921–1990 között a szovjet befolyás váltott
fel. A mongolok már a 19. század legvégén, a 20. század elején is
megpróbálták a két fél közötti diplomáciai egyensúlyozással biztosítani
saját önállóságukat, de ez abban az időszakban csak részben sikerült. A
Qing-kor utolsó éveiben egyre határozottabban próbálták kihasználni a cári
Oroszország ázsiai előretörését Kínával, illetve a mandzsukkal szemben,
majd 1921-ben bolsevik segítséggel ki is verték az országból a köztársasági
Kína ott állomásozó csapatait. Az ország teljes függetlenségét csak 1946-
ban ismerte el Kína – akkor is szovjet nyomás hatására –, de ez a korszak jó
történelmi lecke volt arra vonatkozóan, hogy Mongólia függetlenségét csak
a két szomszéddal kialakított egyensúlyi helyzet – illetve a nemzetközi
közösség támogatása – szavatolhatja.
A mongol kezdeményezés intézményesítése lassan haladt,37 és a 2000-
es évek elején a két szomszédos atomhatalom részéről az az elvárás is
felmerült, hogy más, Mongóliával nem közvetlenül szomszédos, de
atomfegyverrel rendelkező országok is csatlakozzanak a státusz
ratifikálásához. Ez végül az első ENSZ-beadvány után húsz évvel, 2012.
szeptember 17-én történt meg, amikor Kína, Oroszország, Franciaország,
Nagy-Britannia, az USA és Mongólia képviselői közös nyilatkozatban
erősítették meg a 2000-ben már aláírt megállapodást, és ezzel hivatalosan is
elismerték Mongólia egyedülálló státuszát. Az elmúlt években az ezzel
kapcsolatos kérdések továbbra is a mongol diplomáciai munka
homlokterében állnak.38
Az atomfegyvermentes státusz elismertetéséért folytatott
erőfeszítéseket végül siker koronázta, de ennek jelentőségét csak a 2012-t
követő évek eseményei világítják meg még jobban. A kérdésben
természetesen már korábban is felmerült Észak- és Dél-Korea, illetve Japán
érintettsége is, de ennek jelentősége csak az utóbbi évek észak-koreai
atomfegyver-kísérleteinek fényében mérhető fel igazán. Miközben a
mongol státusz elismerése jelentősen hozzájárul a térség biztonságának
erősítéséhez,39 addig az utóbbi évek észak-koreai lépései jelentősen
gyengítik azt. Az északi rezsim által generált konfliktus azonban közvetett
módon újabb esélyt adott Mongóliának arra, hogy tovább erősítse szerepét a
nemzetközi diplomáciában.
V. SZEREPVÁLLALÁS AZ ÉSZAK-KOREAI
KONFLIKTUS(OK)BAN
A mongol diplomácia fent vázolt célkitűzései – az atomfegyvermentes
státusz, a harmadik szomszéd politika – az utóbbi években Észak-Korea
által generált biztonságpolitikai konfliktusok tükrében nyerik el valódi
jelentőségüket. A 2009-ben az államelnöki pozíciót megszerző Tsakhiagiin
Elbegdorj által meghirdetett, és határozott elképzelések alapján
megvalósított „kisállami politika” egyik meghatározó terepévé is vált az
elsősorban az utóbbi évtizedben, jellemzően Kim Jong-un (Kim Dzsongun)
2011-es hatalomra kerülése után Észak-Korea körül kiéleződő konfliktus.
Az észak-koreai kérdés megoldásában játszott mongol szerepvállalásnak
így nemcsak történeti, de aktuálpolitikai okai is vannak.
A történeti távlatot a 2018-ban immár 70 éves diplomáciai kapcsolat
alapozza meg. Mongólia a Szovjetunió után a világon másodikként, 1948-
ban ismerte el a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot önálló államként.
A koreai háború alatt jelentős élelmiszersegélyekkel támogatták az
északiakat, csaknem 225 000 jószágot bocsátva az északi hadsereg
rendelkezésére.40 Kim Il-sung (Kim Ir-szen) 1956-ban látogatott először
Mongóliába, majd harminc évvel később, 1986-ban írták alá a két ország
közötti barátsági és együttműködési szerződést.41
A háború lezárása után is szorosak maradtak a gazdasági kapcsolatok,
melyek megtorpanását a szövetségi rendszer felbomlása és a Mongóliában
lezajló demokratizálódási folyamat eredményezte. Ettől kezdve a két ország
már meglehetősen eltérő kormányzati struktúrában működik.
Az aktuálpolitikai okok között említhető, hogy az észak-koreai rezsim
által generált konfliktus, miközben alapvetően veszélyezteti a térség
stabilitását, jellemzően a rendszerváltás utáni Mongólia két igen jelentős
diplomáciai és gazdasági partnerét is közvetlenül veszélyezteti. Ez a két
ország Japán és Dél-Korea. Japán az ország egyik legnagyobb támogatója a
térségben. A korábban már említett donor konferenciák szervezésével
meghatározó tőkeinjekciókat szervezett a mongol gazdaság, infrastruktúra,
bankrendszer, illetve oktatási és egészségügyi rendszer kiépítése és
modernizálása érdekében. Dél-Korea pedig, miközben jelentős
támogatásokkal, befektetésekkel segíti Mongóliát, a kivándorló mongol
munkaerő egyik legfontosabb célpontja. Ma több ezer mongol tanul,
dolgozik az országban, nekik egyáltalán nem mindegy, hogy ezt milyen
körülmények között tehetik.42
2002-ben Park Nam-sun akkori észak-koreai külügyminiszter már tett
egy látogatást Mongóliában, ami 14 év után az első ilyen magas rangú
találkozót eredményezte, és öt évvel később, 2007-ben újabb hasonló szintű
találkozóra került sor. Jelen témánk szempontjából az igazán jelentős
esemény Elbegdorj mongol államelnök 2013. évi phenjani látogatása volt.
Elbegdorj volt az első államfő, aki a Kim klán új tagjának hatalomra
kerülése után Észak-Koreába látogatott.
Mongólia már a 2000-es évek elején felismerte, hogy lehet stratégiai
potenciál abban, ha közvetítőként kapcsolódik be az észak-koreai
rendezéssel foglalkozó diplomáciai egyeztetésekbe. Ez a japánokkal
kialakított szoros kapcsolatok okán is indokoltnak tűnt, ezért 2007
szeptemberében és 2012 tavaszán, illetve az év végén is a mongol főváros
adott helyet a japán és az észak-koreai fél közötti egyeztetéseknek.43
Elbegdorj azonban szintet lépett. 2013-as látogatása során nemcsak a
korábbi gazdasági kapcsolatok továbbfejlesztéséről tárgyalt – lehetőséget
adtak 5000 észak-koreainak, hogy Mongóliában vállalhassanak munkát –,
de a látogatás kapcsán halványan felmerült annak a lehetősége is, hogy
Mongólia egyszer mintául szolgálhatna az észak-koreai rendezéshez is,
amennyiben az aktuálissá válik. Ez csak első pillanatban tűnik merész
ötletnek. A mongol gazdaságot a KGST összeomlása és az oroszok
kivonulása után romjaiból kellett újjáépíteni, az 1990-es évek elején az
infrastruktúra színvonala meglehetősen fejletlen volt, ezt is alapjaiból
kellett fel-, illetve újjáépíteni, és bár a két ország lakosainak lélekszáma
nem esik egy kategóriába, a mongol ipar és gazdaság modernizálása, a
piacgazdaság kiépítése és integrálása a nemzetközi rendszerbe, a
demokratikus átmenet folyamatának lebonyolítása minta lehetne az észak-
koreai rendszer átalakítása számára is.
2014 júniusában a mongol fővárosban rendezték meg az Északkelet-
ázsiai Biztonsági Fórumot, ahol elsődleges témaként az Észak-Koreával
kapcsolatos gazdasági, biztonságpolitikai és együttműködési kérdéseket
vitatták meg a résztvevők, Oroszország, Kína, Japán, Észak- és Dél-Korea,
az USA, Németország, Hollandia és Mongólia képviselői. Ezzel és a
következő, 2015. évi magas rangú találkozó44 segítségével a mongol
kormány fontos pozíciókat vívott ki magának a kelet-ázsiai
biztonságpolitikai rendezés kérdésében, s ezzel a harmadik szomszéd
politika, illetve az aktív kisállami diplomácia célkitűzései megvalósulni
látszanak.
Az utóbbi két év, és elsősorban 2017 azonban némi változást hozott.
Az ebben az évben lezajlott elnökválasztások után K. Battulga követte a
második ciklusa letöltése után a pozícióért már nem induló Elbegdorjot. Az
új államelnök győzelmét sokak szerint Kína-ellenes retorikájának
köszönhette, s bár megválasztása után némiképp visszavett a harcos
hangvételből, érezhetőek finom elmozdulások a mongol külpolitikai
irányokban. Ez az észak-koreai kapcsolatokra is rányomhatja a bélyegét.
Alig fél évvel az új államfő hatalomra kerülése után az látszik, hogy
Mongólia talán kissé visszalép az észak-koreai kérdéssel kapcsolatban.
2017-ben már megszavazták a rezsim ellen hozott újabb ENSZ-szankciókat,
amihez köze lehet annak, hogy az elmúlt években érezhetően még
szorosabbá váltak a mongol–japán kapcsolatok. A japán befektetések
mértéke gyarapszik, új beruházásokat hajtanak végre, és csak 2017-ben 850
millió dollárral finanszírozták a mongol gazdaságot.

VI. KONKLÚZIÓ
Mongólia az elmúlt csaknem három évtizedben sikeresen valósította meg
politikai rendszere átalakítását és – erejéhez mérten – külpolitikai
elképzeléseit. A belső-ázsiai posztszovjet térség egyetlen valóban
demokratikusan működő állama lett, és sikeresen stabilizálta pozícióit a
térség geopolitikai struktúrájában. Miközben földrajzi helyzetéből
következően nélkülözhetetlen az ország számára, hogy északi és déli
szomszédjával is jó viszonyt tartson fenn, legfőbb erőfeszítéseit az
motiválja, hogy a létező gazdasági különbségek ellenére ez a viszony a
lehető legnagyobb mértékben legyen kölcsönösen előnyösnek tekinthető.
Ebben az egyensúlyozásban Mongólia számára nélkülözhetetlen a
gazdaságilag erős kelet- és délkelet-ázsiai országok, így Japán, Dél-Korea
és az utóbbi időben egyre jellemzőbb mértékben India támogatása, éppen
úgy, mint az USA, az Európai Unió vagy éppen Törökország gazdasági,
politikai segítsége is. Mongólia eddigi stratégiája alapjaiban eredményesnek
tekinthető, bár az egyre jelentősebb kínai gazdasági befolyást nehezen tudja
kompenzálni. Nem tudhatjuk, hogy ennek további erősödése milyen
politikai következményeket hozhat, a dalai láma 2016. novemberi
látogatása által okozott gazdasági problémák azonban nem sok jót vetítenek
előre ebben a kérdésben.
Mongólia a térség egyetlen euroatlanti mércével mérve is működőnek
mondható demokráciája. Az ország komoly példa lehet nemcsak a közép-
ázsiai posztszovjet országok, de bizonyos értelemben a kelet-közép-európai
országok előtt is. Előbbiek tekintetében abban, hogy egy volt szocialista
ország hogyan tudja elkerülni a politikai visszarendeződést, milyen
látványos eredményeket tud elérni a demokrácia kiépítésének terén,
utóbbiaknak pedig a külpolitikai egyensúlyteremtés – egyensúlyozás? –
kapcsán. Eddig sikeresen őrizte meg politikai függetlenségét, s komoly
erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy egy alapvetően nyugati típusú
rendszert képes legyen jól működtetni egy keleti környezetben.

FELHASZNÁLT IRODALOM

„2000. évi XXIX. törvény a Magyar Köztársaság és Mongólia között a

baráti kapcsolatokról és az együttműködésről szóló, Budapesten, 1998.
január 28-án aláírt Szerződés kihirdetéséről.” 2000. Netjogtár.hu,
2018. URL: net.jogtar.hu (utolsó megtekintés: 2018. január 30.).
BATBAYAR, BAT-ERDENE (BAABAR). 1999. Twentieth Century Mongolia.
Cambridge, The White Horse Press.
BATBAYAR TSEDENDAMBIIN. 2002. Mongolia’s Foreign Policy in the
1990’s: New Identity and New Challenges. Ulaanbaatar, Institute for
Strategic Studies.
BATBAYAR TSEDENDAMBIIN. 2006. Mongol ba Ikh gürnüüd XX zuunii
ekhiin khagast. [Mongólia és a nagyhatalmak a 20. század első
felében.]
BATCHIMEG, MIGGEDDORJ. 2005. Future Challenges for the PRC and
Mongolia: A Mongolian Perspective. China Brief, 5/10. jamestown.org
(utolsó letöltés: 2018. január 29.).
BOLOR, LKHAAJAV. 2016. „Mongolia’s Small Country Diplomacy and
North Korea.” The Diplomat. 2016. szeptember 19. URL:
thediplomat.com (utolsó letöltés: 2018. január 30.).
BOLOR, LKHAAJAV. 2017. „30 Years of US–Mongolia Relations” The
Diplomat, 2017. február 2. URL: thediplomat.com (utolsó letöltés:
2018. január 31.).
DIERKES, JULIAN – BYAMBAA, OTGONBAATA. 2013. „Japan’s Mongolian
Connection in North Korea.” East Asia Forum, 2013. november 5.
URL: eastasiaforum.org (utolsó letöltés: 2018. január 31.).
DVIDS. 2018. „Exercise Khaan Quest 2018.” Defense Visual
Infromation Distribution Service. URL: dvidshub.net (utolsó letöltés:
2018. szeptember 2.)
ENKHSAIKHAN, JARGALSAIKHAN 2000. „Mongolia’s Nuclear Weapon
Free Status”Asian Survey, 40/2, 342–358.
EWING, THOMAS E. 1980. Between the Hammer and the Anvil? Chinese
and Russian Policies in Outher Mongolia 1911-1921. (Ural and Altaic
Series 138.) Bloomington, Indiana University Press.
GANBOLD, BAASANJAV. 2013. „Mongolia’s ‘Third Neighbor’ Foreign
Policy: The Concept and Evolution.” AsiaSociety.org, 2013. június 18.
URL: asiasociety.org (utolsó letöltés: 2018. január 28.).
GAO, CHARLOTTE. 2017. „After Anti-China Campaign Retoric,
Mongolia’s President Congratulates China on National Day.” The
Diplomat, 2017. október 3. URL: thediplomat.com (utolsó letöltés:
2018. január 28.).
IMUNA. é. n. „Country profiles: Mongolia.” International Model
United Nations Association, URL: imuna.org (utolsó letöltés: 2018.
szeptember 2.).
JAKAB LÁSZLÓ. 2013. „Óriások árnyékában. Non-proliferáció mongol
módra.” Hadtudományi Szemle, 6/2, 68–78.
KOHN, MICHAEL. 2017. „Mongolia Parliament Votes to Nationalize
Erdenet Copper Mine”. Bloomberg Markets, 2017. február 10. URL:
bloomberg.com (utolsó letöltés: 2018. január 31.).
KOVÁCS ATTILA ENDRE. 2001. A mongol demokratizálódás rövid
története. Új keleti szemle, 3/1-2, 48–68.
„Letter dated 28 February 2000 from the Permanent Representative of
Mongolia to the United Nations addressed to the Secretary-General.”
2000. Az ENSZ honlapja, 2000. URL: un.org – PDF (utolsó letöltés:
2018. január 31.).
MOLD, FRANCESCA. 2017. „Mongolian Peacekeepers Awardes UN
Medal in South Sudan.” UNMissions.org, 2017. május 9. URL:
unmiss.unmissions.org (utolsó letöltés: 2018. január 31.).
„Mongolia–China Relations.” 2014. Mongol Külügyminisztérium
honlapja, 2014. URL: mfa.gov.mn (utolsó letöltés: 2018. január 31.).
„National Security Concept of Mongolia.” 2010. Mongol
Nemzetbiztonsági Tanács honlapja, 2018. URL: nsc.gov.mn – PDF
(utolsó letöltés: 2018. január 28.).
„Nuclear-Weapon-Free Status of Mongolia.” 1992. Nuclear Threat
Initiative honlapja, 2018. URL: nti.org (utolsó letöltés: 2018. január
28.).
OYUNSUREN, DAMDINSUREN. 2008. „Institutionalizing Mongolia’s
Nuclear Weapon Free Zone Status: An Important Contribution to
Regional Security.” East Asian Security Issues and Regional
Cooperation. International Confernce. Inha University, 2008. URL:
academia.edu (utolsó letöltés: 2018. január 30.).
PANDA, ANKIT. 2013. „What Do North Korea And Mongolia Have In
Common?” The Diplomat, 2013. október 30. URL: thediplomat.com
(utolsó letöltés: 2018. január 27.).
ROSSABI, MORRIS. 2005. Modern Mongolia. From Khans to Comissars
to Capitalists. Berkeley, University of California Press.
RADCHENKO, SERGEI. 2016. „How Russian Blue Jeans Created a
Diplomatic Incident in Mongolia” The Diplomat, 2016. április 19.
URL: thediplomat.com (utolsó letöltés: 2018. január 31.).
SZILÁGYI ZSOLT. 2009. „Kínai–mongol kapcsolatok a 20–21. század
fordulóján.” In HAMAR IMRE – SALÁT GERGELY (szerk.): Kínai
történelem és kultúra. Tanulmányok Ecsedy Ildikó emlékére.
(Sinológiai Műhely 7.) Budapest, Balassi Kiadó, 242–256.
SZILÁGYI ZSOLT. 2010a. „Befejeződött rendszerváltás?” In KRAUSZ
TAMÁS – MITROVITS MIKLÓS – ZAHORÁN CSABA (szerk.) Rendszerváltás
és történelem. Tanulmányok a kelet-európai átalakulásról. Budapest,
L’Harmattan, 258–280.
SZILÁGYI ZSOLT. 2010b. „Is the Post-Soviet Tranzition Over? Economic
a Social Factors Influencing the Mongolian Democratization Process.”
In CSAPLÁR-DEGOVICS KRISZTIÁN – MITROVITS MIKLÓS ZAHORÁN CSABA
(szerk.) After Twenty Years… Reasons and Consequences of the
Transformation in Central and Eastern Europe. Budapest, Terra
Recognita Foundation, 109–133.
SZILÁGYI ZSOLT. 2015. „Keleten van-e Mongólia? A mongol
demokrácia elmúlt 25 éve.” Műhelytanulmányok 9. PPKE BTK,
Modern Kelet-Ázsia Kutatócsoport honlapja. URL: btk.ppke.hu – PDF
(utolsó letöltés: 2018. január 25.).
TUYA, NYAMOSOR. 2012. Mongolia’s Nuclear-Weapon-Free Startus:
Recognition vs. Institutionalization. The Brooking Institution, 2012.
augusztus. URL: brookings.edu – PDF (utolsó letöltés: 2018. január
28.).
II. AZ ÚJ
FŐSZEREPLŐ: KÍNA
 RÁCZ LAJOS
A STRATÉGIAI KULTÚRA SZEREPE
A TÁVOL-KELETI KONFLIKTUSOKBAN

Egy régi kínai történetben Dongguo tanár úr elbújtat egy farkast, akit
katonák keresnek, és félrevezeti az üldözőket, ezzel megmentvén a
toportyánféreg életét. A veszély elmúltával a hálátlan farkas meg akarja
enni Dongguo tanár urat. Ebből egy erkölcsi és jogi szempontokat
felvonultató éles vita kerekedik a gonosz farkas és a jószívű könyvmoly
között, amelyben Dongguo tanár úr vesztésre áll. Szerencsére arra jár egy
öreg paraszt, aki igazságot tesz: visszacsalogatja a farkast a zsákba, és egy
bottal agyonveri.
A történetet minden kínai ember ismeri, már kisgyerekkorukban
találkoznak vele diafilmeken, rajzfilmes feldolgozásokban (a Youtube-on
több klasszikus és modern változat is fellelhető), képregényekben és
általános iskolai nyelvtan-, illetve irodalomkönyvekben. A műveltebbek
tudni vélik, hogy az Eurázsia-szerte (különböző változatokban) népszerű
tanmese legrangosabb irodalmi feldolgozása egy Ming-kori szerző, Ma
Zhongxi alkotása, amelynek létezik egy rövidebb és egy hosszabb változata,
de az „alapsztori” visszavezethető akár a Han-dinasztiáig, sőt még
korábbig. Maga a Középső-hegység, amelynek térségében az események
zajlanak, az egykori Zhao királyság területén fekszik, amely egyike volt az
i. e. 5. században egymás ellen hadakozó hét államnak. A „történet” alapján
később készült egy négyfelvonásos pekingi opera és egy egyfelvonásos
színdarab is. A művek címében hol az egyik főszereplőt (Dongguo mestert),
hol a másikat (a Középső-hegyek farkasát), hol mindkettőt nevezik meg
„és” kötőszóval összekapcsolva.1
Egy kitűnő irodalomtudományi és kultúrtörténeti tanulmány rámutat,
hogy a leghíresebb, Ming-kori feldolgozás óta a mese rejtett mondanivalója
megértésének kulcsa az a kérdés, hogy kicsoda a „hálátlan farkas”, és hogy
miként kell az igaz kínai embereknek felvenni a harcot a hozzá hasonló
erkölcstelen, veszélyes figurákkal. A leggyakoribb értelmezések szerint a
mese a Ming-kori belpolitikai küzdelmek allegorikus megfogalmazása,
amelyben a „hálátlan”, tehát velejéig gonosz „farkas” azokat a helytelen
gondolkodású konfuciánus hivatalnokokat képviseli, akik nem nyílt vitában
(publikációikkal), hanem udvari cselszövések, ármánykodások révén
akarnak leszámolni a fölöttük álló szellemi színvonalú ellenfeleikkel, nem
riadva vissza a „karaktergyilkosságoktól” vagy akár a fizikai erőszaktól
sem. Egyes kutatók konkrétan meg is nevezik azt a két konfuciánus
irodalmárt, akiknek vetélkedése ihletet adott Ma Zhongxinak. Eszerint
Kang Hai egy Liu Jin nevű eunuch segítségével megmentette kollégáját, Li
Mengyangot a börtöntől, ő azonban éppen Kang és Liu kapcsolatát
használta fel arra, hogy megvádolja, és ezzel bajba sodorja jótevőjét, akit
emiatt elkergettek a császári udvartól.2 Az eset politikai hátteréhez
hozzátartozik az eunuchok és a konfuciánusok közötti hatalmi vetélkedés
éppúgy, mint az „írástudók” körein belüli frakcióharcok. Ezzel
tulajdonképpen eljutottunk a ma is létező „Kína-szindróma” lényegéhez.
A „Kína-szindróma” szintén egy közszájon forgó, allegorikus
megfogalmazása egy olyan összetett problematikának, amely
többféleképpen értelmezhető.
A Ming-dinasztia kezdetben a „nyitás és reform” politikáját valósította
meg. A dinasztia első uralkodói felvilágosodott politikát és szellemiséget
képviseltek. Erre az időszakra esik a nagy felfedezések kora. Egy muszlim
vallású eunuch admirális, Zheng He hatalmas hadiflotta élén behajózta a
Dél- és Kelet-kínai-tengert, az Indiai-óceánt és az Arab-öbölt, s eljutott
Afrika keleti partjaihoz is. Útközben számos országgal diplomáciai
kapcsolatokat létesített, ajándékokat cserélt, széleskörű ismeretekre tett
szert. Egyes kutatók merész következtetései szerint az sem lehetetlen, hogy
az európaiakat évtizedekkel megelőzve – Kolumbuszénál legalább ötször
nagyobb hajóival – egész Amerikáig eljutott.3
A tengeri kalandozásoknak azonban váratlanul végük szakadt. A
hatalmukat és kiváltságaikat féltő (konfuciánus) udvaroncok meggyőzték a
későbbi Ming-házi császárokat, hogy a külföldi utazásoknak nincs
értelmük, mert a barbároktól Kína semmit sem tanulhat. Kína már annyira
fejlett, hogy a további felfedezések és újítások csak nyugtalanságot
keltenének, és megbontanák a tökéletes társadalmi egyensúlyt. Az utazások
így befejeződtek, sőt a róluk szóló feljegyzéseket is megsemmisítették. A
„felfedezések kora” szinte teljesen feledésbe merült. A bezárkózáshoz az is
hozzájárult, hogy japán kalózok elzárták a déli, tengeri kijáratokat, északon
pedig meg kellett erősíteni a Nagy Falat a kiújuló mongol támadásokkal
szemben.
Teller Ede híres 1980-as előadásában és későbbi cikkében4 Kína-
szindrómának nevezte el az önhittséggel vegyes, felfedezésellenes
bezárkózási hajlamot, ami a Ming-dinasztia bukásához vezetett, és amitől
óva intette az Egyesült Államokat is.

Századokig tartott a küzdelem a déli vagy idealista és az északi

vagy gyakorlatias gondolkodásmód között. Amíg egyensúlyban
maradtak, Kína virágzott. De amikor Kr. u. 1421-ben a Mingek
áthelyezték a fővárost Nankingból Pekingbe, és végül győzött az
északi vagy konfuciánus párt, a hanyatlást többé semmi sem
állíthatta meg…5
Kína fénykora véget ért.6

E helyütt megemlíthetjük, hogy az, ami Kínában évezredek óta a

„gyakorlatias” észak és az „idealista” dél ellentéte volt, a 19–20. századi
nyugati stratégiatudományokban a nemzetközi hatalmi egyensúly ún.
„realista” (európai) és „idealista” (amerikai) megközelítéseiben képeződött
le.
A mesében Dongguo tanár úr az „írástudó” konfuciánusokat, a hálátlan
farkas talán az álnoknak tartott eunuchokat, azaz a „másként gondolkodó”,
a hagyományokat tisztelő kínaiak számára „idegen” eszméket követő,
veszélyes kisebbséget jelképezi. Lázadók, eunuchok, titkos társaságok
tagjai tartozhatnak ebbe a körbe. Az öreg paraszt viszont alighanem a
társadalom gerincét adó földművesek természetes pragmatizmusát, vagyis a
taoizmus filozófiai irányzatát (az „út és erény” iskoláját) képviseli, ami
értékesebb (ez esetben eredményesebb) még a konfuciánus elit
elméletieskedő moralizmusánál is. Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy
még a mai kínaiak számára is sokszor nehézséget okoz, hogy különbséget
tegyenek az egyes eszmeáramlatok vallási jellegű és világi (filozófiai)
irányzatai, gondolkodási iskolái között.
Vannak azonban a mesének olyan fontos szereplői is, akiknek az
elemzők mindezideig kevés figyelmet szenteltek. A fő kérdés számomra
ezért a következő: Kik azok a katonák? Miért üldözik a farkast, és Dongguo
tanár úr miért vezeti félre őket? Miért hazudja azt, hogy a farkas „arra
menekült!” (amerre a valóságban nem, hiszen az ő könyves batyujában
lapított). A cselekmény drámai csúcspontja (szerintem) az a jelenet, amikor
a katonai különítmény parancsnoka lováról le se szállva közelebb léptet az
olvasást színlelő Dongguo mesterhez, és megkérdezi, hogy mi van a
zsákjában. A mester pedig azt feleli, hogy könyvek, vagyis lényegében
hazudik, mert azt elhallgatja, hogy a farkas is ott gubbaszt a könyvek
között. Ha most a katonák átkutatnák a zsákot, akkor Dongguo mester
lebukna, és alighanem ő is ugyanarra a sorsra jutna, mint a farkas:
megölnék. Ne feledjük: a hadakozó fejedelemségek korában vagyunk,
vagyis háborús időket élünk. Mi több: az eredeti verzióban maga Jianzi
fejedelem, Zhao uralkodója vezeti a vadászokat. Tehát a mester a
hazugsággal egyenesen felségsértést követ el. A katonák azonban nem
ellenőrzik Dongguo tanár úr állítását, hanem hisznek neki, és elvágtatnak a
jelzett irányba. Dongguo mester tehát csak magát okolhatja, hogy ezek után
bajba kerül, és hálát adhat jószerencséjének, hogy az öreg paraszt
megmenti.

1. ábra – Liu Jiyu illusztrációja Xu Gan (1916–2006) irodalmi feldolgozásához

Forrás: read01.com
Az emberek alapvető jóságát feltételező Konfuciusz és a vele szemben álló
irányzatok (mindekelőtt a „legizmus”) ellentéte a mai Kína arculatának
kettősségét is meghatározza. A kül- és biztonságpolitikai kapcsolatok terén
ez úgy jelentkezik, hogy miközben Peking előszeretettel tünteti fel magát a
zsákmányra éhes, agresszív Nyugat jóhiszemű áldozatának, a tipikus
amerikai és európai értékelésekben éppen Kína az, aki gátlástalanul tör
regionális dominanciára, sőt világuralomra. Ezért érdemes a hagyományos
és a modern kínai stratégiai gondolkodás kulturális jellemzőit összevetni a
nyugati értelmezésekkel és a valósággal, az amerikai–kínai katonai
erőviszonyokkal és egy esetleges távol-keleti fegyveres konfliktus kilátásait
befolyásoló szerepével. Mint korábbi elemzéseim többségében, az ázsiai
lokális és regionális konfliktusokat – anélkül, hogy azok jelentőségét a
bennük érintett más országok számára kétségbe vonnám – az amerikai–
kínai globális vetélkedés keretei között értelmezem.
Egyes modern megközelítésekben a világon napjainkban zajló
konfliktusok a civilizációk harcaként foghatók fel. Ez a szemlélet a
geostratégiai, tehát térbeli, földrajzi megközelítést az idő dimenziójával is
kibővíti, hiszen a népek civilizációs öntudata egyfajta közös
történelemfelfogáson és egyben jövőbe mutató célkitűzéseken alapul. Ha
megnézzük Huntington civilizációs világait, akkor észrevehetjük, hogy a
Távol-Keleten megkülönbözteti a kínai civilizációt (amelyhez Taiwannal
együtt hozzácsapta a Koreai-félszigetet is), de külön egységként kezeli a
perifériáján elhelyezkedő „buddhista övezetet”, lásd Mongólia, Tibet és
Délkelet-Ázsia (Thaiföld, Burma, Vietnam stb.) és az iszlám világ távol-
keleti nyúlványát (Malajzia, Brunei, Indonézia stb.), továbbá az önálló
civilizációnak tekintett Japánt.7
Ha azonban visszatekintünk az időben, akkor megállapíthatjuk, hogy
hosszú évszázadokon (ha nem évezredeken) keresztül ennek az egész
térségnek a szellemi arculatát a kínai befolyás határozta meg, amit aztán a
helyi sajátosságok mellett átszínezett a különböző birodalmak terjeszkedése
is, egészen a 19. századtól napjainkig egyre erősödő modernizációs-
globalizációs hullámokig. Kína persze – a maga módján – befogadta a
buddhizmust és aztán a muszlimokat is, sőt később a nyugati eszmék iránt
is fogékonynak bizonyult. Míg azonban az előző kettőt megtestesítő indiai,
tibeti, délkelet-ázsiai és mongol, majd az iszlamizált közép- és nyugat-
ázsiai birodalmakkal szemben is meg tudta őrizni pozícióit, a nyugati
nagyhatalmak növekvő politikai-katonai befolyását már nem tudta
feltartóztatni.
A Nottinghami Egyetem 2015-ös kiadványa8 szerint a kínai kulturális
örökség kiállta az idők próbáját, mert egy olyan soknyelvű, multietnikus és
multikulturális közösséget hozott létre, amely a „nép” szellemi és erkölcsi
jellemzőit civilizációs egységbe kovácsolta. Ez a civilizáció sokáig vezető
szerepet játszott Kelet-Ázsiában, sőt az egész világon, azonban a modern
kor hajnalán a Nyugat politikai, gazdasági és katonai fölénye véget vetett
Kína kulturális dominanciájának. A „modernizáció” a 19–20. században
egyet jelentett a nyugatosodással.
Az 1949-ben győztes kínai (kommunista) forradalom visszaszerezte a
kulturális autonómiát, de szakított a modernizációval. A nagy proletár
kulturális forradalom ideológiai nyomása extrém módon homogenizálta a
kínai társadalmat és kultúrát, megfosztva azt sokszínűségétől. A társadalom
és a kultúra közötti ellentmondások marginalizálták a hagyományokat, sőt
azok teljes dezintegrációjával fenyegettek.
Még a Deng Xiaoping-féle „reform és nyitás” politika évtizedei sem
tudták eloszlatni a Nyugattal szembeni ambivalenciát. A Nyugat-ellenes
kínai nacionalisták ma is úgy vélik (részben talán helyesen), hogy a
„fogyasztói társadalom” térhódítása átalakítja Kína ethoszát, és elszakítja a
társadalmat a saját kulturális szellemiségétől. Mindez az „elit”
gondolkodására is kihat, és egyes értelmiségi köröket „liberális” (elutasító)
hozzáállásra ösztönzi a hagyománytisztelettel szemben. Ez a mai Kína
modernizációs csapdája.
A történelmi tapasztalatok szerint, ha a modernizáció az emberekre
próbál kényszeríteni egy kulturális és nemzeti azonosságot, akkor
ellenállást szül bel- és külföldön egyaránt. Ez pedig a mai Kína „soft power
csapdája”.9 Ha a „soft power” a nemzetközi politikai játszmák eszközévé
válik, akkor elveszíti hatékonyságát és vonzerejét. A „kulturális ipart” csak
fokozatosan, a tolerancia és a pluralizmus jegyében volna célszerű
fejleszteni. Túl kellene lépni a piacorientált megközelítésen. A kulturális
termékek világpiacán Kína részesedése rohamosan növekszik, de nincs jele
annak, hogy a kínai civilizáció alapértékei mélyebb ismertségre és
elfogadottságra tennének szert.
A „puha erők” összemérésének harcmezeje az internet. Az
ideológiaexport a nyilvános diplomácia eszköze. A blogoszférát
fokozatosan felváltja a Facebook-, azt pedig a Twitter-korszak. A kínai
filozófia önkifejezési módját a rövid szövegek, a „beszélgetések és
mondások” jellemzik, a Twitter-üzenetek mégsem Xi Jinping, hanem
Trump kezében váltak veszélyes – igaz, kétélű – fegyverré.
A nemzetközi színtéren, napjaink hiperkompetitív viszonyai között az
össznemzeti erő „kemény” összetevői között a katonai, a gazdasági és a
technológiai képességek kerülnek előtérbe, és főszerep jut mindezek átfogó
fejlesztésének, amit a „nemzeti” kulturális, sőt civilizációs értékeket
megőrizve továbbfejlesztő „nagy stratégia” foglal egységbe.
A modernizációs-globalizációs hullámok részeként a stratégia
tudományának területén a második világháború után vette kezdetét egy
korszakalkotó, forradalmi átalakulás. A hidegháborút jellemző stratégiai
fogalmakat Thomas Schelling dobta be a tudományos köztudatba 1960-as,
A konfliktusok stratégiája című könyvében. Ilyen irányú kutatásaiért 2005-
ben közgazdasági Nobel-díjat kapott „a konfliktusok és az együttműködés
játékelméleti elemzés révén történő jobb megértéséhez” való
hozzájárulásának köszönhetően. Schellingnek külön érdeme, hogy igencsak
mélyen szántó gondolatait a társadalomtudósok által is nehezen érthető,
bonyolult matematikai formulák helyett természetes emberi nyelven,
szövegesen tudta rendkívül világosan megfogalmazni. Talán ez az oka
annak, hogy – a klasszikus kínai műveket böngésző kutató számára
feltűnően – az általa bevezetett modern stratégiai fogalmak szinte
mindegyikét felfedezni véljük már Sunzi művében, A hadviselés
törvényeiben vagy más kínai gondolkodók, pl. Modi írásaiban is. Ilyen
például az elrettentés, a korlátozott háború, a leszerelés, a tárgyalás, az alku,
a fenyegetés, az ígéret, az elköteleződés, a hitelesség, a megtorlás, a
hazardírozás, a meglepetés, a bizalom és a csalás.
Könyvének bevezetőjében Schelling például leszögezi: „Hasznos
megkülönböztetést tehetünk az erő alkalmazása és az erővel való fenyegetés
között. Az elrettentés a potenciális erő kihasználásával foglalkozik, vagyis
azzal, hogy miképpen tudjuk meggyőzni a potenciális ellenséget arról, hogy
a saját érdekében valamit ne tegyen meg. (…) Az elrettentés elmélete
valójában azt vizsgálja, hogy hogyan tudjuk ügyesen elkerülni a katonai erő
bevetését, és ehhez többre van szükség, mint katonai jártasságra.”10
Vessük ezt össze Sunzi szavaival: „Minden hadviselésnek törvénye,
hogy legjobb épségben hagyni az ellenséges országot. (…) Nem is harcolni,
mégis alávetni az ellenséges sereget, ez a legjobb.”11
 Sunzi eklektikus gondolkodó volt, aki az „út és erény iskolája”
(daodejia), valamint a legizmus (fajia) tanításait alkalmazta a hadviselés
elméleti szabályszerűségeinek kidolgozása során, a történelmi példák
általánosítása és a saját gyakorlati tapasztalatai alapján. Egy másik mester,
Modi vagy Mozi, latinosan Miciusz (i. e. 470–391) viszont egy olyan
rendszert dolgozott ki, amelyet az i. e. 2. évszázad vége felé önálló
filozófiai irányzatként tartott számon a kor nagy historikusa, Sima Tan
(Sima Qian, a híres történész-krónikaíró apja). Fung Yu-lan A kínai filozófia
rövid története című művében Modit és követőit, a „motistákat” a
szétesőben lévő Zhou-korszak „etikus vándor kardforgatóiként”, egyfajta –
ha lehet így mondani – kínai szamurájközösségként jellemzi, akik
„bármikor készen álltak a harcra”,12 de mindig csak erkölcsileg magasztos
cél érdekében, a gyengébbek védelmében, az igaztalan támadások
elhárítására.
A motizmus – fénykorában – a kínai szellemi életet domináló
konfucianizmus legnagyobb bírálója és ellenfele volt, de a Han-korban
feledésbe merült. Tőkei Ferenc ókori kínai filozófiai művekből válogatott
monumentális szöveggyűjteménye13 Mo mester tanításainak könyvéből
„csak” 14 fejezet fordítását közli, holott a teljes mű 71 fejezetből áll (igaz,
ezekből 18 már végleg elveszettnek tűnik, noha a kínai régészet még
mindig hajlamos a szenzációs meglepetésekre). Az Orientalista
Munkaközösség egyik füzetecskéje ezt öt további fejezettel egészíti ki.14 A
Mozi tehát egy olyan klasszikus kínai filozófiai alapmű, amelynek (ha jól
tudom) még mindig nincs teljes és annotált magyar fordítása.
Modi elutasította a konfuciánusok családcentrikus önzését és a
szertartásokhoz való ragaszkodásban megnyilvánuló álszentségét,
szembeállítva ezeket az „egyetemes szeretet” elvével és a későbbi nyugati
értelmezésekben „utilitáriusnak”, azaz „haszonelvűnek” nevezett
megközelítéssel, ami viszont a mai, korszerű stratégiai játékelmélet
felfogásával hozható párhuzamba. Ezt egy olyan „pragmatikus realizmust”
tükröző gondolkodás-módszertani szisztéma egészítette ki, amely a valóság
objektív megismerését helyezte középpontba tények, szakértői vélemények
és megalapozott következtetések segítségével. Ez volt az egyetlen eredeti,
Kínában született, valódi logikai rendszer, amelynek gondolati szigorúsága
és könyörtelen objektivitása a később is zömében konfuciánus
beállítottságú kínai társadalmi elit számára nyelvezetében szinte
felfoghatatlanul száraz, „prózai”, szellemiségében pedig ijesztő és
elutasítandó maradt, nem is csoda, hogy feledésbe merült. Az olyan motista
kategóriák, mint például a kirekesztés (bie) elutasítása, az önfejlesztés
(xiushen), a „realizmus” (sanbian), a meritokrácia (shangxian), a támadó,
agresszív viselkedés büntetése (feigong) és „a sors tagadása” (feiming) –
vagyis az egyén döntési szabadságán alapuló felelőssége – és más hasonló
koncepciók megfelelői mind-mind megtalálhatók a mai modern stratégiai
tanulmányok, a játékelmélet és a politikatudomány fogalom-, illetve
eszköztárában.
Ebből a szempontból rendkívül tanulságos a Mozi 50. fejezete, amely
magyarul még nem jelent meg nyomtatásban.15 Ebben a tanítványok leírják,
hogy Modi értesülései szerint Gongshu Ban (más néven Lu Ban), a messze
földön híres ács (egyben „hadmérnök”) különleges ostromgépeket készített
Chu állam uralkodója számára, amivel a Song fejedelemség megtámadására
készültek. Mo mester azonnal Chuba sietett, és ott találkozott Gongshu
Bannal, akit szembesített viselkedésének erkölcstelenségével. Mégpedig
úgy, hogy először – fizetség ellenében – a segítségét kérte egy
„haragosának” a megöléséhez, Gongshu Ban azonban kijelentette: „Az én
elveimmel összeegyeztethetetlen, hogy emberek meggyilkolásában vegyek
részt.” Mire Modi mélyen meghajolt, és kifejtette, hogy Song állam
megtámadása nem kevés ember halálát eredményezné, tehát szintén nem
tekinthető magasztosnak. Gongshu Ban elismerte, hogy igaza van, de a
helyzeten már nem lehet változtatni, mert köti a Chu uralkodónak tett
ígérete. Mo mester ekkor megkérte, hogy eszközöljön ki számára
kihallgatást az uralkodónál.
Chu királyának Modi logikus (analógiás) érveléssel bebizonyította,
hogy a gazdag állam részéről az, hogy megtámadja szegény és gyenge
szomszédját, „kleptomániával” egyenértékű, és nemcsak erkölcstelen,
hanem célszerűtlen is, a veszteségek felülmúlnák az elérhető nyereséget. Az
uralkodó sem tagadta, hogy Modinak igaza van, de ennek ellenére közölte:
az ostromgépek már elkészültek, és a támadás elkerülhetetlen. Mo mester
ekkor leoldotta vastag bőrövét, és egy várfalakkal körbevett térséget
jelképező objektumot formált belőle, amit fegyvereket helyettesítő
pálcikákkal védelmezett. Gongshu Ban kilenc különböző
ostromgépmakettel intézett színlelt támadást a vár ellen, és Mo mester
„pálcika-katonái” mind a kilenc támadást visszaverték. Végül Gongshu Ban
zavartan kijelentette: „Tudom, hogyan győzhetnélek le, de nem árulom el”.
Mire Modi azt válaszolta: „Tudom, hogy mire gondolsz, de én sem árulom
el.” Az uralkodó ekkor megkérdezte, hogy mit ért ez alatt. Modi közölte,
hogy Gongshu mester valószínűleg arra gondol, hogy ha őt, Mo mestert
most itt megölik, akkor Song védtelen marad. Ez azonban hiú remény.
Modi 300 tanítványa már Song várfalain őrködik, olyan fegyverekkel,
amelyek Gongshu Ban ostromgépeinek is ellenállnak.
„Rendben van! – kiáltott fel a Chu uralkodó. – Akkor hát mégse
támadjuk meg Songot!”
Ez a kis történet arról tanúskodik, hogy a motista hadművészetben már
jelentős szerep jutott az olyan gondolati konstrukcióknak, mint például a
hírszerzés, a katonadiplomácia, az elrettentés, a kiképzés, a szövetségkötés,
a katonai segítségnyújtás, a kétoldalú hadgyakorlat (hadijáték) és a
modellezés (igaz, még nem számítógépes, csak fizikai modellek
segítségével).
Az 50. fejezet egyébként azzal zárul, hogy hazafelé menet Modi
áthalad Song állam területén. Zuhog az eső, és Mo mester egy fedett helyen
meghúzná magát, de az átjáró kapujában álló őr nem engedi be. Így tehát –
vonja le a tanulságot a fejezet szerzője (minden bizonnyal Modi egyik
követője) – „aki a szellemek előtt bizonyítja érdemeit, azt a sokaság nem
ismeri el. Aki viszont nyilvánosan kérkedik, azt megbecsülik.”
A fentiek alapján a Középső-hegyek farkasa a Han-korban és az utána
született meseváltozatokban – a konfuciánusok szempontjából – lehetett
volna akár Modi vagy az ő egyik-másik követője is.
A Mozi 21. fejezetében a mester az Ég Fiát (a királyt) idézve így szól
tanítványaihoz: „Ha akár jóról, akár nem jóról hallotok, mindig jelentsétek
feljebbvalótoknak (shang). Mindazt, amit feljebbvalóitok helyesnek
tartanak, nektek is helyesnek kell tartanotok, s mindazt, amit
helytelenítenek, nektek is helytelenítenetek kell. Ha feljebbvalótok hibát
követ el, akkor a megfelelő módon tanácsot adhattok neki, s ha egy
alárendeltetek (xia) jó tulajdonságokat (shan) mutat fel, akkor ajánljátok őt
a társaitoknak.”16 Ezért tehát – jelenti ki Modi egy másik fejezetben – a (jó)
kormányzás alapja a felettessel való azonosulás. Eszerint „az államon belül
csakis egyféle nézet létezhet, amelyet magának a hatalomnak kell
meghatároznia.”17
Ehhez képest Dongguo tanár úr egyáltalán nem azonosul, sőt még csak
nem is működik együtt a katonákkal (akik a gonosz farkast üldözik). Ez
egyértelműen arra utal, hogy a Han-dinasztiától a Ming-korig terjedő bő
másfél évezredben Kínában még a hivatalnokelit is mély bizalmatlansággal
és ellenérzésekkel tekintett arra a katonai vezető rétegre, amely vele
párhuzamosan és őt kiegészítve, sőt védelmezve, a hatalom másik pillérét
alkotta – és ezért a vetélytársa volt, akárcsak az eunuchok vagy mondjuk a
pénzügyileg sikeres, de a politikai hatalomtól mindig is távol tartott (vagy
önmaguktól távol maradó) vállalkozók, iparosok, kereskedők, bankárok.
Schelling a stratégia elméletét és annak gyakorlati alkalmazásait nem
szűkítette le a katonai konfliktusokra. Ő közgazdász, politológus,
külpolitikai elemző, nemzetbiztonsági szakértő, a nukleáris stratégia egyik
kidolgozója, leszerelési tanácsadó is volt, mint ahogy Sunzi és más kínai
„hadtudósok” gondolatait sem csak egy alkalmazási területen lehet
hasznosítani. Egy helyütt Schelling párhuzamot von Machiavelli és a régi
kínai császárok között, és megállapítja, hogy még abban az esetben is, ha
hiányzik a bizalom és a jóhiszeműség a szembenálló felek között, vannak
olyan diplomáciai húzások, amelyek mindkét felet távol tarthatják az
önpusztító ellenségeskedéstől. Ilyen például a kínai és az európai
diplomáciatörténetből egyaránt ismert túszok cseréje (az állandó
külképviseletek személyi állománya kezdetben a másik félnél
„vendégeskedő” magas rangú túszokból állt), a borivás egy kupából (hiszen
ha egy kupából ittak, akkor biztosak lehettek abban, hogy a bor nem
mérgezett), a nyilvános találkozók (az árulás, a csapdába ejtés, az
orgyilkosság megelőzésére) és az (elfogott) kémek kicserélése. Ez utóbbival
demonstrálhatták, hogy nem rejtegetik szándékaikat és képességeiket
egymás előtt, nem törnek titokban egymás vesztére.18
Sunzi külön fejezetet szentel a „kémek alkalmazásának”, és abban a
konferenciaelőzetesben is, amely e kötet kiindulópontjául szolgált,
felvetődött, hogy „a kiberbűnözés, -kémkedés és -hadviselés is súlyos
fenyegetést jelent”. A Sunzi 13. fejezete leszögezi: „A bölcs fejedelem (…)
mindent igyekszik előre tudni. Ezt az előre tudást (…) mindig emberektől
kell megszereznünk. Bölcsesség és ravaszság nélkül nem tudunk kémeket
alkalmazni, emberség és igazságosság nélkül nem tudunk kémeket
kiküldeni, finom érzék s éleslátás nélkül nem tudjuk megítélni a kémek
igazmondását. A háborúban ez a legfontosabb.”19
Az emberi erőforrásokkal közvetlenül a helyszínen, illetve a
kibertérben folytatott tömeges kínai kémkedés erős fejfájást okoz
Washingtonnak, miközben az elmúlt éveknek a Dél-kínai-tenger térségében
és kínai honi területeken történt incidensei alátámasztják, hogy az USA is
fenntartja magának a jogot a Kínával szembeni felderítő tevékenységek
végzésére. Említhetjük a 2001-es Hainan-szigeti incidenst vagy
napjainkban a Spratley-szigetek térségében végzett átrepüléseket, továbbá a
The New York Times 2017. május 21-i tudósítását a CIA kínai
tevékenységéről.20
Miközben a kínai stratégiai kultúrának évezredek óta része a hírszerzés
mint a fegyveres konfliktusok kimenetelének a totális háborúkhoz képest
viszonylag vértelen befolyásolása, a stratégiai hírszerzés szervezeti kereteit
az USA-ban csak a második világháború idején kezdték el kialakítani, és az
úgynevezett „hírszerzés vezette műveletek” (vagy másképp hírszerzésre
alapozott műveletek) csak az elmúlt évtizedekben váltak paradigmává. A
két világháború között az amerikai nézeteket meghatározta Stimson
külügyminiszter elhíresült mondása, miszerint „úriemberek nem olvassák el
egymás postáját”. A hidegháborús tapasztalatok ezzel szemben egyfajta
már-már paranoid hozzáállást váltottak ki amerikai részről, ami
mindenekelőtt annak „köszönhető”, hogy a szovjetek már a világháborút
megelőzően kiépítették felderítő rendszerüket Nagy-Britanniában és az
USA-ban; a háború alatt, különösen annak vége felé már a saját
szövetségeseik ellen is kémkedtek, de minderre csak később, már az
atomtitok ellopása után derült fény. A technikai hírszerzés évekkel
lerövidítheti a műszaki fejlesztéseket, és dollármilliárdokkal csökkentheti a
költségeket, az viszont a kulturális előítéletek körébe sorolható, hogy
kémkedés nélkül az oroszok vagy a kínaiak egyáltalán nem lettek volna
képesek az atomfegyver kifejlesztésére.
A fentieket jól illusztrálja Wen Ho Lee esete.21 Az 1980-as években az
amerikai hírszerzés olyan információkhoz jutott, hogy a kínaiak a nukleáris
rakétáik robbanófejeit lekicsinyítették, és ennek köszönhetően értek el
jelentős haladást a több robbanófejes rakéták fejlesztésében, amivel
számottevően csökkentették az amerikaiakhoz képest mutatott
lemaradásukat. A hírszerző közösség köreiben felmerült a gyanú, hogy a
kínaiak esetleg a W-88 típusú amerikai robbanófejek technológiáját
szerezték meg és másolták le. Vizsgálat indult, amelyben az FBI és más
szolgálatok három hipotézist dolgoztak ki és ellenőriztek.
Az első az volt, hogy Kína maga fejlesztette ki a W-88-ashoz nagyon
hasonló technológiát.
A második az, hogy Kína aprólékos munkával, sok év alatt
összegyűjtötte vagy inkább összelopkodta az ehhez szükséges
információkat különböző nyílt forrásokból, tudományos közleményekből,
konferenciákon folytatott beszélgetésekből stb.
A harmadik verzió szerint Kínának van egy mesterkémje valahol
Amerikában.
Az FBI és az Energiaügyi Minisztérium ez utóbbi verzió mellett foglalt
állást, és a nyomozás rövidesen a taiwani származású amerikai állampolgár,
Wen Ho Lee mérnök-matematikusra összpontosult, akit nyilvánosan
megneveztek mint az adatlopás elkövetőjét. 60 FBI-ügynök éjt nappallá
téve lázasan dolgozott azon, hogy Lee ellen bizonyítékokat szerezzen. Egy
fordulatokban gazdag vizsgálatot követően a mérnököt 1999-ben
letartóztatták, 59 rendbeli bűncselekménnyel, közte kémkedéssel vádolták,
magánzárkába csukták, és 278 napon keresztül megpróbáltak beismerő
vallomást kicsikarni belőle. 2013. szeptember 13-án vádalkut kötött, az 59-
ből egy kisebb vádpontot, egy szabálytalan adatkezelést beismert, és a bíró
rövidesen szabadlábra helyezte.22
Számunkra ebben a történetben az a lényeges, hogy az amerikai
társadalom bizonyos szegmenseinek kulturális előfeltevései (néha
előítéletei) távolról sem egységesek (mint ahogy a kínaié sem), és egyes
amerikai körökben majdhogynem eleve kizártnak tartották, hogy a kínaiak
önerőből képesek legyenek csúcstechnikai fegyverrendszerek önálló
kifejlesztésére. Tudomásul kell venni, hogy az ehhez hasonló hatalmas
kutatás-fejlesztési projekteket – a külső szakértők bevonásának
elkerülhetetlensége miatt – eleve lehetetlen úgy megszervezni, hogy ne
szivárogjanak ki róluk részinformációk. Az atombomba titkának
megőrzéséhez is egy dolgot kellett volna titokban tartani: azt, hogy
létezik.23
A szellemi tulajdonjogokhoz való viszony kétségtelenül az amerikai és
a kínai kulturális beállítódás különbségeinek egyik jellemző
megnyilvánulása, mint ahogy a technikai és a humán civilizáció viszonya
is, bár ezen a területen a különbségek érezhetően mérséklődnek. Azok a
korszakalkotó régi kínai találmányok (köztük a rakétatechnika, a puskapor,
az iránytű, a selyem-, a porcelán- és a papírgyártás stb., de említhetjük
Gongshu Ban ostromgépeit is), amelyek messze megelőzték az európai
fejlődést, szintén nem maradhattak titokban, noha a hatékony alkalmazást
alighanem gátolta, hogy a kínai társadalom sokáig domináns
eszmerendszere, a konfucianizmus inkább a humán, mint a technikai
civilizáció pártján állt, és meglehetősen újítás-, vállalkozás- és
változásellenes volt. Ahogy azonban a mai Kínában előtérbe kerül a
műszaki oktatás, a technikai és társadalmi innováció, úgy lesz Kína is egyre
„kényesebb” a szellemi tulajdonjogokra.
A másik érdekes aspektusa a Wen Ho Lee-esetnek az amerikai
„legalizmus” és a kínai legizmus közötti differencia. Az amerikai
jogállamban (amit sokan „jogászállamnak” aposztrofálnak) csak szilárd,
megcáfolhatatlan bizonyítékok alapján lehet bárkit is elítélni. Emiatt a
bűnüldöző és az elhárító szervek, amelyek meg vannak győződve a
célszemély bűnösségéről, de nem tudják azt bizonyítani, gyakran – a
valóságosnak vélt veszélyek elhárítása érdekében – maguk lépik át a
törvényesség határait. Másrészről viszont fordított esetben, tehát ha egy
kínai állampolgár ellen merülne fel Kínában az amerikaiak javára folytatott
kémkedés gyanúja, és gyűlne össze annyi terhelő – bár nem 100%-osan
bizonyító erejű – adat ellene, mint Wen Ho Lee ellen, akkor szinte
elképzelhetetlen, hogy az illető megúszná súlyos büntetés nélkül, még
kártérítést is kapna, és a bíró, sőt a kínai elnök nyilvánosan bocsánatot
kérne tőle (mint ahogy ezt Bill Clinton amerikai elnök megtette Wen Ho
Lee esete kapcsán).
Graham Allison, a konfliktuskezelés és döntéstámogatás talán
legnagyobb elemzésmódszertani szaktekintélye a Háborúra ítélve című
2017-es könyvében részletesen elemzi a kínai és az amerikai
gondolkodásmódot, és választ keres arra a sokakat foglalkoztató kérdésre,
hogy elkerülhető-e a háború a feltörekvő Kína és a hegemón pozícióit csak
kelletlenül feladó Egyesült Államok között. Többek között – a civilizációk
összecsapása és a kulturális különbségek részletezése kapcsán –
megállapítja, hogy azért van valami közös is a két nagyhatalom
világszemléletében: mindkettőnek a kivételesség érzetén alapuló
felsőbbrendűségi komplexusa van.
Zhang Weiwei, a sanghaji Fudan Egyetem professzora szerint Kína
felemelkedése egy civilizációs állam felemelkedése, amelynek négy
„szuper” sajátossága van, mégpedig:
a lakosság lélekszáma,
a területnagyság,
a történelmi hagyományok és a
páratlanul gazdag kultúra.
E négy szuper sajátosság harmóniája teremti meg hagyomány és modernség
egységét a mai Kína egyedi arculatának megrajzolásához.24
Az, hogy mit gondolnak az amerikaiak és a kínaiak magukról, és hogy
miként látják egymást, nagyon fontos; de nem kevésbé fontos a szubjektív
nézetek ütköztetése az objektív valósággal. A katonai erőviszonyok
„pillanatnyi” állásáról a RAND intézet tanulmánya számít a leghitelesebb
nyílt forrásnak.25 Ez végkövetkeztetéseiben megállapítja, hogy az USA
jelenleg szinte minden téren fölényben van Kínával szemben, de vannak
„citromsárga” és „narancssárga” figyelmeztető jelek arra, hogy ez az előny
csökkenőben van, és az idő nem az Egyesült Államoknak dolgozik. A Dél-
kínai-tengeren élvezett abszolút légi és tengeri fölény Taiwan térségében
már nem áll fenn, és a háborúk különben is annyi hibalehetőséget és
bizonytalansági tényezőt tartalmaznak, hogy a gyengébb fél is győzhet.
Mit jelent ez Magyarország számára? 2008 és 2010 között született
írásaimban26 (tehát akkor, amikor kibontakozott a világméretű gazdasági-
pénzügyi válság, és Magyarországon a parlament ötpárti egyetértésben azt
tervezte, hogy – az EU parlamentjéhez hasonlóan – a kínai emberi és
politikai joggyakorlatot elítélő határozatot fogalmaz meg és tesz közzé) azt
a véleményemet fogalmaztam meg, hogy:
nem Kínától kell számon kérni az EU normáit;
nem célszerű Kínát össznemzeti szinten elítélni, és magunkra
haragítani;
örvendetes, hogy Kína Magyarországot egyenrangú partnernek tekinti;
törekedni kell egy reális Kína-kép kialakítására, és ennek érdekében
ösztönözni kell a tudományos igényű Kína-kutatást;
a Kínával fenntartott mindenoldalú kapcsolatok fejlesztése
Magyarországnak is érdeke;
a Kína bevonásával folytatott többoldalú együttműködésben (akár az
EU-val vagy az USA-val közösen is) ígéretes lehetőségek rejlenek; és
(nem utolsósorban)
mindenképpen ki kell maradnunk egy esetleges amerikai–kínai
fegyveres konfliktusból, de annak következményeit, az Európa
védelmében ránk háruló járulékos terheket is beleértve, vállalnunk
kell. Szerencsére ez csak nagyon halvány, elméleti lehetőség.

A fentiek jegyében a Világgazdasági Kutatóintézet számára 2008-ban

készített tanulmány végkövetkeztetéseiben így fogalmaztam:
 Észérvekkel egyáltalán nem, kizárólag irracionális előítéletekkel
indokolható az, hogy az ország jövője szempontjából sorsfordító
olyan kérdésekhez képest, mint egészségügy, oktatás,
nyugdíjrendszer, költségvetés, energiabiztonság, romakérdés stb.
egyedül Kína megbélyegzéssel felérő erkölcsi-politikai
elítélésében van egyöntetű médiaálláspont és ötpárti egyetértés,
tegyük hozzá: az érdemi vita, a szakértői vélemények és a
hatástanulmányok (a következményeken elgondolkodás) teljes
mellőzésével.27

2010 óta a világpolitikai és a hazai helyzet gyökeresen megváltozott, ami a

Kínával kialakított viszonyrendszerre is jelentős, sok tekintetben pozitív, de
járulékos gazdasági, kül- és biztonságpolitikai kockázatokkal terhelt hatást
gyakorolt. A közvélemény és a tudományos közösség Kínáról kialakított
képe árnyaltabb lett, de ma már új szempontokra is érdemes felhívni a
figyelmet. A „keleti nyitásnak” köszönhetően megerősödtek gazdasági,
politikai és kulturális kapcsolataink Pekinggel, de Kína retorikai szintű
„bezzeg-országgá” válása (különösen Oroszország dicséretével
párhuzamosan) európai és amerikai szövetségeseink körében
bizalmatlanságot szült, és uniós pozícióink szempontjából
kontraproduktívnak bizonyult. Véleményem szerint a „keleti nyitás” és
Kína eredményeinek elismerése sem lehet ok arra, hogy elfelejtsük európai
gyökereinket. Magyarországnak nem küldetése a kínai gazdasági-társadalmi
modell terjesztése Európában és világszerte. Hazánknak (és a világnak)
biztosan nem érdeke, hogy „megszülessen a fuzionáló orosz–kínai új
világhatalom, s az USA ravasz hátat fordítása mellett az EU csak egyet
tehet, pincsikutyaként a farkát csóválva a lábukhoz dörgölőzik”.28 Ezek
szélsőséges, tudománytalan, „antirealista”, de mégis népszerű – és ezért
rendkívül veszélyes – nézetek, amik nem csak Magyarországon terjednek.
Már 2006-ban – és aztán többször – felhívtam a figyelmet arra, hogy
„a yin (puha erő) nem zárja ki a yangot (a keménységet). Ellenkezőleg: a
kettő többnyire együtt jár, és egymással összhangban fejti ki hatását.”29
Vagyis a kínai kulturális szemléletmód terjedése a „civilizációk
összecsapásának” tükrében „vattába burkolt acél”.30 Ez az értelmezés
köszön vissza – vitatható előfeltevések alapján kiélezett formában – a
napjainkban születőfélben lévő új politikatudományi kategória, az „éles
erő” (sharp power) fogalmi meghatározásában, ami a „puha” információ
„kemény” befolyásnövelő manipulációját helyezi a középpontba.31 A soft
és a sharp power közötti különbség körvonalazódása újabb, nyomós ok
lehet arra, hogy ne keltsünk olyan látszatot, mintha az EU vagy az USA
ellenében mozdítanánk elő Kína globális vagy regionális stratégiai
érdekérvényesítését. Ilyen látszat keltése még Pekingnek sem áll érdekében.

FELHASZNÁLT IRODALOM

ALLISON, GRAHAM. 2017. Destined for War: Can America and China
Escape Thucydides’s Trap? Boston – New York, Houghton Mifflin
Hartcourt.
BEEBE-PHERSON. 2015. „Is Wen Ho Lee a spy?” In BEEBE-PHERSON.
2015. Cases in Intelligence Analysis. CQPress, SAGE, 99–122.
CARDENA, JUAN PABLO – KUCHARCZYK, JACEK – MESEŽNIKOV, GRIGORIJ –
PLESCHOVÁ, GABRIELA. 2017. „Sharp Power. Rising Authoritarian
Influence.” National Endowment for Democracy Report, 2017.
december. URL: ned.org (utolsó letöltés: 2018. január 9.).
CRANMER-BING, L. 1947. The Vision of Asia. An Interpretation Of
Chinese Art and Culture. London, John Murray.
FUNG, YU-LAN. 2003. A kínai filozófia rövid története. Budapest,
Osiris.HEGINBOTHAM, ERIC. 2015. The U.S.–China Military Scorecard.
Forces, Geography, and the Evolution of the Balance of Power 1996-
2017. Santa Monica, California, RAND Corporation.
HUNTINGTON, SAMULE P. The Clash of Civilizations and the Remaking
of World Order. New York, Simon & Schuster.
LIU, JIYU – XU, GAN. 1951. Dongguo xiansheng. Beijing. Dazhong
Tuhua Chubanshe.
MAZETTI, MARK – GOLDMAN, ADAM – SCHMIDT, MICHAEL S. – APUZZO,
MATT. „Killing C.I.A. Informants, China Crippled U.S. Spying
Operations.” The New York Times, 2017. május 20. URL: nytimes.com
(utolsó letöltés: 2018. január 9.).
MENZIES, GAVIN. 2002. 1421, amikor Kína felfedezte a világot. Pécs,
Alexandra.
PARKINSON, C. NORTHCOTE. 2000. Kelet és Nyugat. Budapest, Terebess.
RÁCZ LAJOS. 2006. „Vattába burkolt acél: a kínai kultúra világméretű
terjeszkedése”. Felderítő Szemle, 5/4, 63–79.
RÁCZ LAJOS. 2008. „A kínai fegyveres erők fejlesztése a regionális és a
globális biztonság tükrében.” In INOTAI – JUHÁSZ (szerk.). 2008. A
változó Kína II. Kína a nemzetközi politikai erőtérben. Budapest,
Világgazdasági Kutató Intézet, 7–72.
RÁCZ LAJOS. 2009. „A magyar–kínai kétoldalú kapcsolatok
fejlesztésének lehetőségei”. In INOTAI – JUHÁSZ (szerk.). 2009. A
változó Kína. Budapest, Akadémiai Kiadó, 237–258.
RÁCZ LAJOS. 2010a. „A kínai–amerikai kapcsolatok 2009 elején –
magyar szemmel”. In INOTAI – JUHÁSZ. 2010. Kína és a válság.
Budapest, Akadémiai Kiadó, 41–115.
RÁCZ LAJOS. 2010b. „Kína felemelkedésének biztonságpolitikai és
katonai aspektusai – előrejelzés”. In Biztonságpolitikai Prognózis
2015-ig. Budapest, BHKKA, 200–246.
SCHELLING, THOMAS. 1960, 1980. The Strategy of Conflict. Cambridge,
Massachusetts, Harvard University Press.
SZUN-CE. 1998. A hadviselés törvényei. Budapest, Balassi Kiadó.
TELLER, EDWARD. 1987. „The China Syndrome.” In Better a Shield
than a Sword. New York, The Free Press/MacMillan Inc.
TIAN, YUAN TAN. 2007. „The Wolf of Zhongshan and Ingrates:
Problematic Literary Contexts in Sixteenth-Century China.” Asia
Major, 20/1, 105–131.
TŐKE PÉTER SHELDON – DRÁBIK JÁNOS. 2015. A kormánybuktatások
kézikönyve. Budapest, TótHágas Plusz Kft.
TŐKEI FERENC. 1980. Kínai filozófia. Ókor. Budapest, Akadémiai
Kiadó.
TŐKEI FERENC. 1998. Kínai szofisztika és logika. Budapest, Balassi
Kiadó.
TSANG, STEVE – MEN, HONGHUA. 2016. China in the Xi Jinping Era.
Nottingham, Palgrave-Macmillan.
TSAO, JESSE. 2001. Tai Chi szűk térben - Kis helyigényű, kombinált tai
chi gyakorlatok. Budapest, Bioenergetic Kft.
WIENER, NORBERT. 1954. The Human Use of Human Beings:
Cybernetics and Society. Boston, Houghton Mifflin.
ZHANG, WEIWEI. 2017. „Yitai yilu: Qiannianmo you zhi dabianju”.
Huanqiu Shibao, 2017. május 11.
 KUSAI SÁNDOR ZOLTÁN
KÍNA MEGÚJULT KÜLPOLITIKÁJÁNAK NÉHÁNY
ASPEKTUSA KÖZÉP-EURÓPAI SZEMMEL

A Kínai Népköztársaság napjainkra a világ egyik legfontosabb, a globális és

a kelet-ázsiai helyzet alakulására kiemelkedő befolyást gyakorló
nagyhatalmává vált. Ez korunk racionálisan gondolkodó szereplői számára
az egyik külpolitikai axióma. Kína új szerepe a globális és regionális
gazdaságban, társadalomban, politikában, a tudományos-technológiai
fejlődésben és a szellemi-kulturális életben zajló folyamatok inherens
tényezője.
A kínai külpolitika megismerése, megértése ma már nem valami
egzotikum iránti öncélú érdeklődés vagy szellemi luxus, hanem parancsoló
szükséglet minden saját érdekeit észszerűen érvényesítő ország vezetői
számára. Ami Kínában történik, illetve amit Kína a nemzetközi színtéren
tesz, az kihat a jelen és a jövő fejlődési lehetőségeire és politikai opcióira
egyaránt. Így van ez Európa s azon belül Kelet-Közép-Európa és
Magyarország esetében is.
E rövid tanulmányban csak arra van lehetőség, hogy a 2017
novemberében hivatalosan is koherens koncepció szintjére emelt, megújult
kínai külpolitika néhány kulcsfontosságú elemét, azok nemzetközi
fogadtatását, európai és kelet-közép-európai konzekvenciáit tekintsem át,
külön kitérve a Magyarország számára legfontosabb aspektusokra is.

I. AZ ELŐZMÉNYEK – KÍNA FELKÉSZÜLÉSÉNEK

VÉGSŐ FÁZISA AZ ÚJ KÜLPOLITIKÁRA
Kína már a második világháború óta a nemzetközi folyamatok egyik
jelentős szereplője, bár a hidegháború éveiben a két szuperhatalom
viszonya volt a meghatározó. Az 1980-as évektől a kínai reformfolyamat
gyors fejlődési pályára állította az országot, majd az 1990-es évtizedben a
Szovjetunió és befolyási övezetének összeomlása alapjaiban változtatta meg
a nemzetközi közeget, nemzetközileg is utat nyitott Kína további
felemelkedéséhez. A modern globalizáció kiteljesedése és a kínai
reformfolyamat elmélyülése különösen a 2000-es évek elejétől vezetett
Kína globális súlyának gyors növekedéséhez, amit a 2008–2010-es
világgazdasági válság tett mindenki számára nyilvánvalóvá.
A kínai külpolitika a reformok kezdetétől, de különösen a kétpólusú
világrend megszűnésétől a doktrína szintjére emelt konfliktuskerülés és a
relatív háttérbe húzódás koncepcióját követte, amivel az ország gyors
fejlődéséhez kívánta biztosítani a békés és kooperatív nemzetközi
környezetet.1 A 2000-es évtizedben Kína olyan mértékben integrálódott a
világ és Kelet-Ázsia gazdaságába és nemzetközi struktúráiba, hogy érdekei
és nemzetközi kötelezettségei elvezettek külpolitikai doktrínája fokozatos
módosulásához, először a napi gyakorlat, majd fokozatosan a
koncepcionális megközelítés szintjén is. E folyamat érkezett 2012–2017
között minőségi fordulathoz, a külpolitikai koncepció újrafogalmazásához.

I.1. A 2008–2010-es gazdasági világválság drasztikusan felértékelte

Kínát
Az amerikai pénzügyi válságból kinőtt globális gazdasági válság, illetve
annak rövid távon sikeres kínai kezelése felszínre hozta a nemzetközi
gazdasági erőviszonyok régóta prognosztizált átalakulását. Kína a világ
nominálisan második, vásárlóerő-paritáson pedig legnagyobb
nemzetgazdaságává vált. Jelenleg a világ legnagyobb kereskedő nemzete,
globálisan is nagy súlyú felvevőpiaca, emellett a pénzügyi kapacitások és a
nemzetközi tőkemozgások terén is főszereplő lett. Olyan helyzet jött létre,
amelyben a kínai gazdaság stabilitása, fejlődése csak a világ legfontosabb
gazdaságaihoz – USA, EU és Japán – mérhető mértékben befolyásolja a
globális és regionális gazdasági folyamatokat. Így Kína a globális
gazdaságkormányzás intézményrendszerében – G20, IMF, WTO stb. – is
megkerülhetetlen szereplővé vált.
Bár a fejlettségi mutatók tekintetében továbbra is fejlődő ország,
abszolút gazdasági kapacitásai a világ élvonalába emelték Kínát. Így
történelmileg példátlan és ellentmondásos helyzet alakult ki, amelyben egy
fejlődő ország vált kiemelkedő kelet-ázsiai és globális gazdasági
szereplővé. Ennek megvannak az összetett nemzetközi politikai
konzekvenciái is.
Napjainkban Kína több országnak a legfontosabb külgazdasági
partnere, mint például az USA, s ez különösen Kelet-Ázsiában érezteti
hatását. Természetes, hogy a 2010-es évektől Kína külgazdasági, biztonság-
és külpolitikai érdekei sokkal kiterjedtebbé, nyomósabbá és
differenciáltabbá váltak, mind kelet-ázsiai, mind globális vonatkozásban. E
helyzet elvezetett a kínai külpolitika, a regionális és globális
érdekérvényesítés fokozatos módosulásához, illetve új eszközrendszerének
kiépüléséhez. E folyamatot érzékelte a külvilág Kína növekvő regionális és
globális szerepvállalásaként és egyre határozottabb magatartásaként. Így
napjainkra minden szempontból kiemelkedő fontosságúvá vált, hogy Kína
miként viszonyul a nemzetközi rendhez és rendszerhez, a globális
kormányzás kérdéseihez, illetve miként értelmezi nemzeti érdekeit és
prioritásait, milyen eszközökkel lép fel azok érvényesítéséért, s hogyan
kezeli a többi szereplővel fennálló, rendszeresen újrakeletkező érdek- és
értékütközéseit.
A 2008-ban kitört világgazdasági válság tehát valójában nem oka,
hanem csak felszínre kerülési fordulópontja volt az átalakulóban lévő
globális és kelet-ázsiai erőviszonyoknak, Kína gyorsan növekvő súlyának
és szerepének, s mint ilyen, szükségképpen irányította rá a figyelmet a
kelet-ázsiai nagyhatalom megújuló, változó külpolitikájára.

I.2. A kínai külpolitika evolúciója (2012–2017)

2012–2017 között kialakult a megújult kínai külpolitika fő tartalma, felépült
modern nagyhatalmi intézményrendszere, és sokasodtak határozott
érdekérvényesítésének jelei. A legfontosabb fázisok e folyamatban a
következők voltak:2
2012-ben a Kínai Kommunista Párt (KKP) 18. kongresszusa
meghirdette, hogy Kínának tengeri nagyhatalommá kell válnia. Közben
Kína egyre határozottabb külpolitikai gyakorlatot követett a környező és a
távolabbi régiókban.
2013-tól nagy hangsúlyt kapott a Xi Jinping pártfőtitkár-államelnök
által a politikai jelszó szintjén megfogalmazott kínai álom tézise, amelyet a
kínai nemzet felvirágoztatásával azonosítottak. Ez – többek között – Kína
nemzetközi tekintélyének felemelését is jelentette.
 2014 novemberében külpolitikai munkaértekezletre került sor
Pekingben, amelyen Xi Jinping újrafogalmazta a kínai külpolitika
alapkoncepcióját, eltávolodva Deng Xiaoping 24 írásjegyes maximájától.3
Ekkor kapott hangsúlyt a nemzetbiztonság holisztikus felfogása, és ennek
intézményi leképeződéseként létrejött a Központi Nemzetbiztonsági
Bizottság (KNB), élén Xi Jinping pártfőtitkár-államelnökkel.
2016-ban kezdetét vette a honvédelmi és haderőreform, amely a
fegyveres erők feladatainak, stratégiájának, szervezetének, irányításának új
rendszerét hozta létre a globális kapacitások kiépítésének és
alkalmazásának céljával. Átszervezték a Központi Katonai Bizottságot,
létrehozták a főparancsnoki tisztséget, amelyet Xi Jinping tölt be.
2017 januárjában Xi Jinping beszédben foglalta össze Kína
elkötelezettségét a globalizáció folytatása és jelentős javítása mellett
Davosban, a Világgazdasági Fórum ülésén.4 Az itt bejelentett kínai
irányvonal jelentős koncepcionális eltérést mutatott az USA-ban hivatalba
lépett Trump-kormányzat meghirdetett politikájától.

I.3. Kína, a meghatározó tényező

2017 végére Kína az egyik meghatározó tényezővé vált a világgazdaságban,
a globális nemzetközi rendszerben és kormányzásban, s egyben a kelet-
ázsiai régióban is. Ezzel összhangban – kelet-ázsiai súlypontú – átfogó
nemzeti érdekei is globálissá váltak, átstrukturálódtak, differenciálódtak, s
nemzetközi fellépése, érdekérvényesítése is egyre határozottabbá vált.
Mindez együtt járt azzal, hogy a kínai külpolitika a gyakorlati lépések
folyamatában, illetve koncepcionálisan és intézményi szinten is felkészült a
modern, kelet-ázsiai súlypontú, de globális akciórádiuszú, vezető
nagyhatalom szerepére.
Ennek legfontosabb jelei közé tartozott, hogy a kínai nemzet
felvirágoztatása inherens részének tételezte az ország nemzetközi
tekintélyének felemelését, eljutott a nemzetbiztonság holisztikus
felfogásáig, és honvédelmi reformjával elindította a globális
hatalomkivetítés legfontosabb kemény erejének felfejlesztését. Egyben
létrehozta a modern globális külpolitika hatékony irányításának centralizált
csúcsintézményrendszerét, politikai téren a KNB-t, katonai téren pedig a
főparancsnoki posztot. A fő politikai jelszó, illetve az intézményépítés
tekintetében tett kínai lépések vonatkozásában nem véletlen az áthallás a
világ jelenlegi vezető nagyhatalmának hasonló jelszavával és
intézményeivel.5
Mindezzel létrejöttek annak az előfeltételei, hogy formálisan is
megtörténjen a kínai külpolitika megújulása, nyilvánvalóvá válhasson a
korábbi külpolitikai maxima meghaladása, s mindez koherens formában
hivatalos megfogalmazást is nyerjen.

II. A RUBICON ÁTLÉPÉSE – KÍNA GLOBÁLIS,

ALTERNATÍV NAGYHATALMI AMBÍCIÓI
A KKP 2017. október 18–24. között megtartott 19. kongresszusa fontos
szakaszhatárt jelentett az ország fejlődésének aktuális időszakában.
Stratégiai szinten a kongresszus legfontosabb politikai eredménye egy
koherens program megfogalmazása Kína új fejlődési korszakára, amelyet –
„Xi Jinping-i gondolat a kínai színezetű szocializmus új korszakára”
elnevezéssel – nemcsak a kongresszus politikai határozatában rögzítettek,
hanem a pártalkotmány programadó preambulumában is kodifikáltak.6
Ezzel a koncepciót hivatalosan is a párt és az ország aktuális politikai és
ideológiai programjának sarokkövévé tették.
A Xi Jinping-i gondolat átfogó, logikus és összehangolt koncepciót és
stratégiát vázol fel Kína belső fejlődése és nemzetközi szerepvállalása
minden aspektusára, 14 kritériumban összegezve azok fő paramétereit és
fejlődési irányait. E 14 kritérium között külön szerepel Kína nemzetközi
szerepvállalása (13.), s további 7 kritériumnak – a párt vezető szerepe (1.), a
reform és nyitás folytatása (3.), a szellemi szféra (7.), a nemzetbiztonság
(10.), a fegyveres erők (11.), a nemzetegyesítés (12.) és a párt további
fejlődése (14.) – is vannak közvetlen külpolitikai, nemzetközi relevanciái.
Így a megújult kínai külpolitika elemzése nem szűkíthető egyetlen
kongresszusi kritérium – a nemzetközi szerepvállalás – téziseire, hanem az
egész koncepció nemzetközi összefüggéseinek elemzését igényli.7
A kongresszusi döntések második, programadó része túllép az elvi-
politikai keretmeghatározáson, s 2050-ig vázolja fel a távlati célokat, illetve
részletesebben vetíti előre a 2035-ig tartó időszakra vonatkozó
elképzeléseket. Még konkrétabban határoz meg 2020-ig szóló rövidtávú
célokat. Mindez a párt előző kongresszusán, 2012-ben kijelölt két
centenáriumi cél – a KKP megalakulásának centenáriuma 2021-ben, illetve
a Kínai Népköztársaság kikiáltásának századik évfordulója 2049-ben –
határidőit és logikáját követi, kifejezve a KKP ideológiai-politikai
kontinuitásigényét.
Valójában a 19. kongresszus által megszabott stratégiai célrendszer egy
2020–2050 közötti távlati programot, azon belül egy 2020–2035 közötti
középtávú, konkrétabb programot jelent, s tartalmának megértéséhez
nélkülözhetetlen a KKP hagyományos ideológiai-politikai nyelvezetének,
fogalomrendszerének és módszereinek alapos ismerete és precíz
értelmezése.
A megújult kínai külpolitika mind elvi-programadó síkon, mind fő
praktikus céljai tekintetében illeszkedik a Xi Jinping-i gondolat általános
szerkezetéhez, távlati és középtávú programcéljaihoz, ezzel is kifejezve a
KKP új korszakra szóló programjának koherenciáját.

II.1. A kínai külpolitika új, globális nagyhatalmi doktrínájának

megfogalmazása
A 19. kongresszuson a főtitkár – a kínai külpolitika sarokpontjait
összefoglalva – hangsúlyozta Kína globális nagyhatalmi szerepét és az e
téren 2050-re kitűzött stratégiai célt:

Kína továbbra is nagy és felelős hatalomként játssza szerepét,

aktív szerepet vállal a globális kormányzás rendszerének
megreformálásában és fejlesztésében, és a kínai bölcsességgel és
erővel járul hozzá a globális kormányzáshoz.8
E szakasz végére [a XXI. század közepére] a következő célok
teljesülnek: […] Kína az egyik globális vezetővé válik az
össznemzeti erő és a nemzetközi befolyás tekintetében.9

E megfogalmazások tükrözik a globálissá váló kínai külpolitikai

ambíciókat, világossá teszik, hogy Kína nem elégszik meg regionális
szerepkörrel, hanem fokozatosan, az évszázad közepére a világrend és a
nemzetközi rendszer egyik aktív, önálló, vezető alakítójának szerepére
törekszik. Ugyancsak tartalmazzák az igénybejelentést, hogy globális
hatalomként Kína nem egyszerűen a nemzetközi rend jelenlegi
szabályainak megőrzője, hanem a szabályok megújításának, átalakításának
egyik meghatározó országa kíván lenni.
 Ennek értékrendi vetületét sem hallgatta el az új kínai külpolitika
megfogalmazója:

Az új korszakba lépő kínai színezetű szocializmus ezt jelenti: […]

Új választási lehetőséget ajánl más országoknak és nemzeteknek,
amelyek fel akarják gyorsítani fejlődésüket, megőrizve eközben
függetlenségüket; és kínai bölcsességet és egy kínai megközelítést
ajánl az emberiség előtt álló problémák megoldására.10

Ezzel a kínai külpolitika alternatív értékrendi, társadalmi és politikai

modellt ajánlott a világ azon országainak, amelyek erre nyitottak, s szakított
azzal a több évtizedes gyakorlatával, amely kerülte saját fejlődési útjának
nemzetközi modellként, a nyugati berendezkedés alternatívájaként való
beállítását.
Miközben a kínai külpolitika továbbra is a békés, kooperatív
magatartást, a kölcsönös előnyökre törekvő együttműködési készséget
hangsúlyozza, a főtitkár minden eddiginél határozottabban hirdette meg a
kínai érdekek védelmét a nemzetközi színtéren:

Kína soha nem fogja saját fejlődését mások érdekeinek kárára

megvalósítani, de soha nem fogja törvényes jogait és érdekeit
feladni sem. Senki ne várja tőlünk, hogy lenyeljünk bármit, ami
aláássa érdekeinket. Kína olyan honvédelmi politikát követ, amely
védelmi természetű. Kína fejlődése nem jelent fenyegetést
egyetlen másik ország számára sem. Bármilyen fejlődési fázist
érjen is el, Kína soha nem fog hegemóniára törekedni vagy
terjeszkedésbe kezdeni.11

A kínai érdekek védelmében mutatott határozottság teljes összhangban van

a napjainkban megvalósuló gyakorlattal, illetve a meghirdetett új, globális
kitekintésű külpolitikának a Xi Jinping-i gondolat egész eszmeiségébe és
stratégiai programjába való szerves illeszkedésével.

II.2. A külpolitika felemelése a nemzeti politikai döntéshozatal

csúcsszintjére
Az egységes, centralizált és koncentrált külpolitikai, nemzetbiztonsági és
honvédelmi intézményrendszer csúcsszintű irányítása egyértelműen Xi
Jinping pártfőtitkár/államelnök/főparancsnok hatáskörébe került a 19.
kongresszuson, s ezzel politikai-személyi és szervezeti tekintetben is
kialakultak a globális nagyhatalmi működés és viselkedés feltételei.
A diplomácia szakpolitikai vezetője, Yang Jiechi államtanácsos a KKP
Politikai Bizottság tagjai közé került, ami két évtizede először fordult elő.
Ezzel a diplomácia irányítása – más globális nagyhatalmakhoz hasonlóan –
a kínai politikai vezetés felső szintjére emelkedett.

II.3. Az új kínai külpolitika néhány további kulcseleme

Kiemelt hangsúlyt kapott a geopolitikai, stratégiai érdekérvényesítő
képesség fejlesztése, mind politikai és katonai, mind gazdasági és pénzügyi,
mind pedig szellemi és kulturális tekintetben. Ehhez az eddigieknél is
aktívabb globális és regionális állami és pártvezetői külpolitikai,
diplomáciai tevékenységet kapcsoltak a professzionális diplomácia
felpörgetése mellett.
Döntés született a kínai puha erő folytatódó ambiciózus kiépítéséről
minden irányban és szférában. Világosan megfogalmazódott a kemény,
katonai erő minőségileg új szintre emelése, amikor a főtitkár kijelentette:

Küldetésünknek fogjuk tekinteni, hogy 2035-re alapvetően

befejezzük honvédelmünk és katonai erőnk modernizálását; a
XXI. század közepére pedig népi fegyveres erőinket teljességgel
világszínvonalú erőkké alakítsuk.12

Lezajlott a globális kínai politika elvi és gyakorlati sarokpontjainak

újrafogalmazása is. Ennek keretében a világhelyzet értékelése, értelmezése
finomodott, amikor meghatározó folyamatként az átalakulás és
alkalmazkodás kora került előtérbe, amelyet egyszerre jellemez a politikai
multipolarizálódás, a gazdasági globalizáció, a társadalmi informatizáció, a
kulturális diverzifikálódás, valamint a növekvő interkonnektivitás és
kölcsönös függőség, illetve a növekvő instabilitás és komplex biztonsági
veszélyek.
Az új – alapvetően amerikai – izolacionista és nacionalista
tendenciákkal szemben megfogalmazódott a közös globális kihíváskezelés
hangsúlyozása:
 Egyetlen ország sem képes kezelni azt a sok kihívást, amellyel az
emberiség szembenéz; egyetlen ország sem engedheti meg
magának, hogy önizolációba vonuljon vissza.13

Kína kitart a globalizáció megállíthatatlan világgazdasági tendenciának

tartott folyamata mellett, de jelentős javítását célozta meg azzal, hogy a
megújult globalizáció legyen nyitottabb, befogadóbb és
kiegyensúlyozottabb. Az afro-eurázsiai nagytérség gazdasági
újraszervezésének szándékát hordozó Övezet és Út Kezdeményezést –
népszerű nevén: Új Selyemút tervet – e globalizációs koncepcióba is
behelyezte, hangsúlyozva, hogy az új összekapcsolódásokat, platformot és
növekedési hajtóerőt teremt a résztvevőinek.
E tézisek logikus folytatásaként Kína azt hirdette meg, hogy
konfrontáció helyett kommunikációt és dialógust, szövetségek létrehozása
és fenntartása helyett pedig tág partnerségek hálózatának kiépítését kívánja.
Elvi sarokpontként érvényben maradt a belügyekbe való beavatkozás
elvetése, ami nyilvánvaló önvédelmi reflex egy olyan nemzetközi
rendszerben, amikor Kína maradt az utolsó jelentős ország, amelynek
politikai és társadalmi berendezkedése és értékrendje markánsan eltér a
legerősebb nyugati országokétól. Láthatóan ez a megközelítés kifejezetten a
kemény, fegyveres erővel való beavatkozások elvetésére vonatkozik, s
bizonyos külső befolyásolási lehetőségek terén nyitva hagy kérdéseket.
Figyelmet érdemel a külkapcsolati prioritások újrafogalmazott
sorrendje: 1) nagyhatalmak, 2) szomszédság, 3) fejlődők. A koncepcionális
megközelítés koherenciáját mutatta, hogy a nagyhatalmakkal való viszony
új típusának tézise, a szomszédos országokkal való békés
problémamegoldás és szoros együttműködés szándéka, illetve a fejlődő
országokkal vállalt sorsközösség kapott hangsúlyt. E vonatkozásban a
koncepció elkerülte a részletek kibontását, s ezzel azt is, hogy szembesülnie
kelljen az elvi megközelítések és a sokrétű napi politikai gyakorlat között
gyakran mutatkozó inkonzisztenciákkal, ellentmondásokkal.

II.4. A 2017-es fordulat

A Xi Jinping-i gondolat nemzetközi, külpolitikai elemei lényegében egy új
globális nagyhatalom nyílt, hivatalos bejelentkezését jelentik a nemzetközi
rendben és a globális kormányzásban való, más nagyhatalmakkal – főként
az USA-val – egyenjogú, önálló, független részvételre. E nagyhatalom
globális kitekintésű, s globális szerepéhez a kelet-ázsiai térséget tekinti
bázisterületének. Határozott nemzeti érdekérvényesítését és
berendezkedése, értékrendje védelmét is külpolitikája szerves részének
tartja.
Ugyanakkor Kína nem egyszerűen a világrend és globális kormányzás
egyenlő részese kíván lenni, hanem azok átalakításának átfogó stratégiai
programjával lép fel. Ez – egyelőre – nem jelenti a létező világrend és
globális kormányzás teljes megtagadását, hanem annak jelentős
korrekcióját, módosítását fogalmazza meg. Kína tehát a szimpla
szabálykövetés helyett a szabályalkotásban egyenjogúan részt vevő, számos
országnak egyben mintát adó, alternatív nagyhatalom státuszának igényét
hirdette meg. Ezzel – egy évek óta fokozatosan kibontakozó folyamat
betetőzéseként és fordulópontjaként – lezárult az utóbbi évtizedek
visszahúzódó külpolitikai maximájának elvi felülvizsgálata, a megújult
külpolitika formális meghirdetése: a külpolitika, a nemzetközi
szerepvállalás terén Kína átlépte a Rubicont.
Napjaink összetett nemzetközi folyamatai közben a megújult kínai
külpolitika lépései nyilván sokrétűek lesznek, a meghirdetett új stratégia a
napi gyakorlatban nem egyik napról a másikra fog kiteljesedni és
érvényesülni. Ahhoz viszont, hogy a következő évek, évtizedek globális és
regionális kínai külpolitikáját értelmezni és kezelni lehessen,
nélkülözhetetlen a 2017 októberében bekövetkezett stratégiai fordulat teljes
súlyának megértése.

III. A KÜLFÖLD REAGÁLÁSA – A VILÁG ÉS KELET-

ÁZSIA ÚJ HELYZETBEN
A megújult kínai külpolitika eddig meglepően kevés és visszafogott
hivatalos külföldi reagálást váltott ki, elsősorban befolyásos szakértői
vélemények láttak napvilágot.14

III.1. Nemzetközi reakciók

A nemzetközi politika főszereplőit a hivatalos reagálás kerülése jellemezte,
a nagyhatalmi válaszok inkább a gyakorlatban fognak kirajzolódni.
Ugyanakkor természetes, hogy a Kínához való viszony stratégiai
újragondolása elkerülhetetlen a kulcsszereplőknél.
Az USA esetében a Trump-kormányzat új szemlélete, amely az
előzőnél kevésbé globalista és erősen nemzetiérdek-központú, összetettebbé
teszi a Kínához való viszonyt. Ebbe az irányba hat az amerikai belpolitika
ellentmondásos alakulása, az adminisztráció korlátozott mozgástere,
helyenként inkoherens nemzetközi vonalvezetése, illetve az ázsiai és
csendes-óceáni szövetségesek kezelésében gyakran megjelenő diszfunkciói
is. A globális amerikai nagyhatalmi, nemzeti érdekekből viszont az
következik, hogy Kína feltartóztatásának politikája nemcsak folytatódni fog
– ahogy az már az Obama-kormány alatt is mutatkozott15 –, hanem az idő
múlásával számottevően erősödik is. Bár az USA nemzetbiztonsági
stratégiájának szokásos felülvizsgálata már a kínai pártkongresszus előtt
folyamatban volt, s arra több tényező is befolyást gyakorolt, semmiképpen
nem lehet véletlen, hogy a 2017 decemberében kiadott dokumentum Kínát
– Oroszországhoz hasonlóan – revizionista nagyhatalomnak minősíti, amely
több vetületben és szférában is az USA fő nemzetközi kihívóinak,
ellenfeleinek egyike.16 Ez új fázist jelent a Kínához való amerikai viszony
alakulásában. A két ország közötti globális és kelet-ázsiai, illetve más
régiókat érintő stratégiai, geopolitikai és gazdasági vetélkedés fokozódása
kétségtelen, s magában hordozza az éles konfrontációk növekvő lehetőségét
is.
A kínai külpolitika megújulása viszonylag kedvező orosz fogadtatásra
talált, amely mögött a két hatalom közötti aktuális, szoros, érdekalapú,
stratégiai és diplomáciai együttműködés húzódik meg. Ennek – bizonyos
konkrét érdekközösségek és értékrendi szempontok mellett – az egyik
markáns oka az a közös tényező, hogy érdekeiket, nemzetközi pozícióikat
az USA folyamatos stratégiai, geopolitikai és gazdasági nyomása, valamint
a korlátozásukra és visszaszorításukra irányuló amerikai stratégia
célpontjának látják. Bár a két ország közötti érdekközösség korlátozott, s
vannak érdekeltéréseik is, jelenleg a globális és regionális együttműködés
tendenciája határozza meg viszonyukat. Ennek egyik látható jele, hogy az
orosz vezetés mind pozitívabban áll a kínai Övezet és Út
Kezdeményezéshez, amellyel kialakulóban van az orosz indíttatású
Eurázsiai Gazdasági Térség koncepció egyfajta összehangolása.17
A megújuló kínai külpolitikát erős bizalmatlanság fogadta japán
részről, hiszen a két ország közötti geopolitikai érdekütközés és
szembenállás, illetve stratégiai vetélkedés jelenleg felszálló ágban van.
India részéről ambivalens hozzáállás látszik kialakulni, amely egyfajta
egyensúlykeresésről tanúskodik a két ország közötti szembenállás és
együttműködés tényezői között. E két hatalom esetében a nyíltan
meghirdetett globális kínai ambíciók és kelet-ázsiai regionális törekvések –
bár eltérő mértékben és módon – a saját globális és regionális pozícióik
szempontjából kerülnek mérlegre, s az egyik fő motiváló tényezőt alkotják
az USA-val való külpolitikai, stratégiai és geopolitikai kapcsolataik
alakításában.
Tovább növekedett a kisebb ázsiai szereplők, főként a kelet- és
délkelet-ázsiai államok súlyos dilemmája kínai és amerikai kapcsolataik
kezelésében. A megújult kínai külpolitika globális és regionális jellemzői
ugyanis azzal járnak, hogy tovább fokozódhat helyzetük
ellentmondásossága, amelyet gazdasági, illetve geopolitikai és biztonsági
érdekeik szétválása, esetenként mind nyilvánvalóbb ütközése okoz.
Gazdasági jólétük, fejlődésük legfontosabb külső tényezője Kína, miközben
azonban az ázsiai térségbeli stabilitás, a status quo fő garantálójának az
USA-t tekintik, s egyre nehezebbé válhat számukra a stratégiai választási
kényszer elkerülése a két nagyhatalom között.18 Ezt mutatja, hogy a kisebb
ázsiai országok kormányzatai nagymértékben tartózkodtak attól, hogy a
megfogalmazott új kínai külpolitikát értékeljék vagy minősítsék.

III.2. Kelet-Ázsia fordulóponton

Az új kínai külpolitika egyik fókusza és fő iránya a kelet-ázsiai térség, s ez
egyben a fő és másodlagos vetélytársak legfontosabb játéktere is a kínai
külpolitikával szemben. Ez tovább növeli a megújult kínai külpolitika
regionális hatásait és konzekvenciáit.
A térségen belüli gazdasági egymásrautaltság és kölcsönös függés
folyamatosan növekszik, s a legtöbb ország külgazdasági kapcsolataiban ma
már Kína jelentősebb partner, mint az USA vagy Japán. Ez a kooperációs
lehetőségek kihasználása, illetve a gazdasági érdekütközések kezelése terén
egyaránt olyan helyzetet eredményez, amelyben a térség országai számára
Kína még inkább meghatározó vonatkoztatási pont lesz. Ennek pedig
megkerülhetetlen összefüggései vannak és lesznek a kínai külpolitika és a
térségbeli országok ahhoz való viszonya számára is.
 Kelet-Ázsia geopolitikai és stratégiai feszültségei, konkrét
érdekütközései tartósak, összetettek, és a közeli jövőben várhatóan
növekszenek. Ennek egyik fő objektív oka Kína felemelkedése és az
erőviszonyok átalakulása, szubjektív oka pedig a megújult kínai
külpolitikában megjelenő határozott nagyhatalmi érdekérvényesítés,
regionális viselkedés, illetve a többi térségbeli és azon kívüli szereplő
reagálása, gyakran szembenállása és ellenjátéka.
Természetes, hogy Kína megújult külpolitikája közvetlen és alapvető
befolyással van egész Kelet-Ázsia békéjére, biztonságára, együttműködési
és vetélkedési tendenciáira. A térség geopolitikai, biztonsági és gazdasági
architektúrája ezzel jelentős fordulóponthoz érkezett.

IV. A FŐBB HATÁSOK EURÓPÁRA, KELET-KÖZÉP-

EURÓPÁRA ÉS MAGYARORSZÁGRA
Az Európai Unió és tagországai számára megkerülhetetlen kérdés, hogy az
egyik legfontosabb nemzetközi partnerük, Kína nyíltan globális,
szabályalkotó és alternatív értékrendű nagyhatalmi státuszra formált igényt,
s ennek megfelelő új külpolitikai stratégiát hirdetett meg.

IV.1. Az EU és Kína stratégiai partnersége

Az Európai Unió a súlyos belső és külső zavarok és problémák időszakát
éli, amelyben fejlődésének újabb jelentős fordulópontjához érkezett. Az
1990-es évek elejének globális és európai fordulata óta az EU nem
szembesült ilyen mértékűen nyitott perspektívákkal saját további jövője és
belső fejlődése, valamint a nemzetközi rendszerben elfoglalt helye és
szerepe tekintetében. E komplex helyzet okai sokrétűek és összetettek.
Közöttük csak az egyik tényező az a globális transzformáció, amelynek
egyik fő eleme Kína felemelkedése, amely viszont a globális nagyhatalmi
ambíciókat megfogalmazó kínai külpolitika megjelenésével még nagyobb
jelentőségűvé vált.
Az EU legutóbb 2016-ban frissített Kína-stratégiáját és Kína 2014-ben
megújított EU-politikáját az új helyzet jelentősen leértékelte.19 A két
dokumentumban több közös, hasonló vagy párhuzamos elem és törekvés
fogalmazódott meg, viszont számottevő koncepcionális eltérések is
jellemezték a két fél elképzeléseit. Különösen a közvetlenül a gazdasági,
társadalmi és politikai berendezkedést és értékrendet illető elemekben
különböztek a megközelítéseik. A megújult kínai külpolitika által kitűzött
globális, szabályalkotó és alternatívát kínáló nagyhatalmi pozíció
óhatatlanul tovább növeli s még nyilvánvalóbbá teszi a két fél közötti
eltéréseket. Ezeket a napi gyakorlati külpolitikai, diplomáciai tevékenység,
az egyes konkrét érdek- és értékütközések politikai lecsapódásai tovább
erősíthetik.
E helyzet európai kezelését nemcsak az uniós szinten zajló folyamatok
befolyásolják, hanem az EU tagállamainak – különösen néhány
meghatározó európai hatalomnak, főként Németországnak – a sajátos Kína-
politikai érdekei és gyakorlata is. Az uniós és tagállami szintek külpolitikai
koherenciája és koordinációja, illetve annak az EU jövője keretében történő
újradefiniálása ezért az európai–kínai viszonyban is fontos tényező.
Az EU és Kína részéről is adottak masszív érdekeltségek, amelyek a
kapcsolatok racionális menedzselését alapozhatják meg, de a jelenlegi
helyzetben – az EU látványos nehézségei és Kína új globális ambíciói
közepette – növekszik a széttartó motivációk súlya is. A 2004-ben
meghirdetett és azóta hullámzóan fejlődő EU–kínai stratégiai partnerség így
sok új kihívással szembesül mind európai, mind kínai oldalról, és gyorsan
érlelődik alapos újragondolásának szükségessége. Ennek elvégzéséhez
azonban az eddigi, szokásos rutinszerűséget jelentősen meghaladó
külpolitikai kreativitásra van szükség mindkét részről.

IV.2. Az Övezet és Út Kezdeményezés (BRI)

Az Övezet és Út Kezdeményezés (BRI) stratégiai távlatban úgy is
értelmezhető, mint a globális nagyhatalmi szerepre törekvő Kína stratégiája
és ajánlata az afro-eurázsiai gazdasági – és stratégiai, geopolitikai –
nagytérség újraszervezésére. A laza, nyitott, önfejlesztő kezdeményezés
kínai motivációját Xi Jinping a pártkongresszuson így definiálta:

Prioritásként kell folytatnunk az Övezet és Út Kezdeményezést

[…] reméljük, hogy új teret nyitunk meg Kína további nyitási
politikájához a keletre és nyugatra vezető összeköttetéseken
keresztül, szárazföldön és tengeren egyaránt.20
Mivel a BRI által érintett térség nyugati végpontja maga Európa, a
történelmi és mai realitások az EU-t és tagállamait e nagytérségben
mindenképpen részessé és érdekeltté teszik, a BRI geopolitikai, stratégiai és
értékrendi összefüggései megkerülhetetlenek az EU szempontjából. Nem
meglepő tehát, hogy európai részről sokan bizalmatlansággal és
ellenérzésekkel fogadták a 2013-ban meghirdetett, folyamatosan fejlődő s
mára a megújult külpolitika integráns részévé vált kínai kezdeményezést.
Az európai ellenérzések a gyakorlatban többször is konkrét diplomáciai
ellenjátékká transzformálódtak, de nem tudták megakadályozni a BRI
térnyerését, amely 2017 végére már közel 70 ország – eltérő formájú és
mértékű – részvételére terjedt ki.
Így az EU és Kína közötti viszony és stratégiai partnerség gyorsan
érlelődő újragondolási kényszerének – a gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi
és geopolitikai, stratégiai stb. érdekek, továbbá az értékrendi eltérések sok
eleme mellett, illetve ezek koncentrált megjelenési formájaként – a BRI az
egyik jelentős fókuszpontja. A megújult, globális kínai külpolitika számos
eleme közül a BRI és annak jövőbeli európai és kínai kezelése lehet az
egyik olyan kulcstényező, amely pozitív vagy negatív továbblépés felé
mozdíthatja el az EU–kínai stratégiai viszonyrendszert, illetve partnerséget,
már ha utóbbi hosszú távon is fennmarad.

IV.3. Kelet-Közép-Európa (KKE) országainak intenzív kínai

kapcsolatépítése
Kelet-Közép-Európa (KKE) országainak intenzív kínai kapcsolatépítése
valójában a 2008-as világgazdasági válságnak és az EU 2010 óta
fokozatosan mélyülő problémáinak, illetve európai integrálódásuk
ellentmondásos hatásainak egyik következménye. A térség országai
mintegy gazdasági kényszerhelyzetben döntöttek arról, hogy az EU-n kívül
is, így többek között a feltörekvő Kínában keresnek új, kiegészítő
növekedési potenciált – piacokat, forrásokat, partnert stb. – a 2011-ben
elindult KKE–Kína együttműködés (16+1) keretében.
Ezzel valójában csak az EU nyugati tagállamainak két-három
évtizeddel korábban már megkezdett kínai nyitását követték jókora
késéssel, s az új globális és európai feltételek által erősen befolyásolt
eredményességgel, hatékonysággal, illetve problémákkal.
A KKE–Kína együttműködés mára egy laza, sajátosan intézményesült,
aszimmetrikus, fokozatosan fejlődő, valóban létező platformmá vált, amely
számottevő eredményeket mutatott fel, de komoly problémákkal és
kihívásokkal is küzd. A tények viszont azt mutatják, hogy a részt vevő
országok elkötelezettek a kooperáció folytatása mellett. A 16+1 eközben
fokozatosan integrálódik a BRI formálódó tágabb szerkezetébe, s részévé
válik a globális hatalmi célokat követő kínai külpolitika afro-eurázsiai
nagytérségi törekvéseinek. E tendenciával az együttműködés európai
résztvevőinek tartósan számolniuk kell.
A 16+1-et a kezdetektől erős nyugat-európai bizalmatlanság fogadta,
amely mögött többrétegű konkrét érdekütközések sora húzódott meg az EU
„régi” és „új” tagjai között. E bizalmatlanság az elmúlt évek során
diplomáciai ellenjátékká transzformálódott az uniós intézmények és egyes
nyugat-európai tagállamok részéről, s nem segítette elő az EU és Kína
közötti viszony javulását sem. A KKE–Kína együttműködés témája a fenti
összefüggések miatt szintén megkerülhetetlen az EU és Kína stratégiai
partnerségének újragondolása során.

IV.4. A magyar külpolitikai és külgazdasági dimenzió

A magyar külpolitika és külgazdaság számára az új, globális ambíciójú
kínai külpolitika és annak nemzetközi hatása rövid, közép- és hosszú távon
is fontos, ezért folyamatos figyelmet érdemel.
A globális hatalmi pozíciót megcélzó kínai külpolitika közép- és
hosszú távon jelentősen befolyásolja a világgazdaság fejlődését és
szabályainak alakulását, a béke és biztonság, az egész nemzetközi rendszer
jövőjét és a globális erőviszonyokat, valamint Kelet-Ázsia regionális
helyzetét. Nagyban meghatározza Magyarország tágabb környezete, az
afro-eurázsiai térség folyamatait, amelyek gazdaságilag és politikailag is
szorosan kötődnek Kelet-Ázsiához, illetve annak súlypontjához, Kínához.
Ezt a hatást a BRI további kibontakozása, illetve a 16+1 együttműködés
folytatódása és fokozatos betagolódása a BRI-be egyaránt növeli.
Közvetlenül hat Magyarország fő szövetségesei, szövetségi rendszere
(NATO) és integrációs közege (EU) gazdasági és politikai mozgásterére,
stratégiájára és geopolitikájára. Különösen az EU és Kína stratégiai
partnerségének elkerülhetetlen változásai hatnak ki közvetlenül
Magyarországra. Ezért magyar szempontból kulcsfontosságú annak
nyomon követése és – a magyar érdekek és lehetőségek szerinti –
befolyásolása, hogy a megújuló kínai külpolitika milyen további irányokat
vesz, illetve milyen globális és regionális interakciókban és közegben
alakul tovább. Különösen az EU és Kína közötti viszony észszerű
alakításában való magyar részvételnek van jelentősége.
Rövid és középtávon Magyarország számára fontos, hogy az új kínai
külpolitika befolyásolja egyik legfontosabb Európán kívüli gazdasági
partnere, Kína fejlődését, stabilitását, világgazdasági és nemzetközi
politikai szerepvállalását. Erősen hat Kína kapacitásaira, készségére és
szándékaira a kétoldalú együttműködés minden területén.
A magyar–kínai együttműködés további fejlesztéséhez összességében
adottak a külső és bilaterális feltételek, bár a zavaró és gátló tényezők –
köztük az európai és regionális kontextus alakulása, illetve az
együttműködés differenciálódó magyar társadalmi megítélése – folyamatos
odafigyelést és kezelést igényelnek.
Az új kínai külpolitika keretében a kínai fél is a kétoldalú kapcsolatok
fejlesztésére törekszik, bár magatartását befolyásolja a két ország
aszimmetriája, saját érdekeinek előtérbe állítása és az európai
összefüggések alakulása is. Szubjektív szinten a kínai külpolitika
kulcsfigurái kedvezően állnak Magyarországhoz, s vannak személyes
kontaktusaik a magyar döntéshozókkal. E feltételekre sikeres érdekalapú
magyar–kínai kapcsolatépítés alapozható, ha ehhez adott a magyar politikai
akarat és folyamatos kapcsolati aktivitás is.

V. NÉHÁNY KONKLÚZIÓ
A KKP 19. kongresszusán elfogadott új, hosszú távú, átfogó és koherens
nemzeti politikai stratégia szerves részeként megújult Kína külpolitikája is.
Az új kínai külpolitika túllépett a korábbi, visszahúzódó maximáján, s
nyíltan meghirdette a kelet-ázsiai súlypontú, de globális, szabályalkotó
szerepű és értékrendi alternatívát is megjelenítő nagyhatalmi státusz
elérésének célját. Mindehhez még határozottabb kínai nemzeti
érdekérvényesítés deklarálása is kapcsolódott. Ezzel Kína hivatalosan
átlépte a külpolitikai Rubicont, és jelentős fodrozódásokat okozott a
globális és regionális külpolitika mágneses erővonalaiban.
Bármennyire is koherens az általános belső kínai politikai stratégia, s
bármennyire is logikusan kapcsolódik ahhoz a külpolitika megújítása,
önmagában ez még nem jelent garanciát sikeres megvalósításukra. A kínai
gazdaság, társadalom, tudomány, szellemi élet, belpolitika előtt számos
kihívás áll, amelyek megoldása előfeltétele a távlati cél sikeres elérésének.
Erre kihat az új nemzetközi gazdasági, stratégiai, külpolitikai program
megvalósításának eredményessége, amely nem függetleníthető a globális és
regionális folyamatok alakulásától, illetve azok többi szereplője – főként a
nagyhatalmak – magatartásától, a kínai törekvésekhez való viszonyától.
Továbbá a belpolitikai program realizálása alapvetően befolyásolja az új
kínai külpolitika sikerességét, s viszont.
E bizonytalansági tényezők ellenére kiemelkedő fontosságú a megújult
kínai külpolitika pontos megismerése és értelmezése, mert a következő
években, évtizedekben ez lesz a globális és regionális kínai törekvések
vezérfonala. A többi nemzetközi szereplőnek ehhez képest is meg kell
határoznia globális és regionális viszonyát a kínai külpolitikához, illetve
átgondolt Kína-politikáját, kétoldalú kapcsolatait a tovább emelkedő kelet-
ázsiai óriással. Ez a folyamat jelenleg még csak a kezdeteknél tart.
Kelet-Ázsiát az új kínai külpolitika a lehető legközvetlenebbül érinti.
A régió békéje, biztonsága, gazdasági és társadalmi fejlődése szoros
kölcsönhatásban van Kína fejlődésével és viselkedésével. Mivel a térség a
világgazdaság és a globális politikai viszonyok egyre fontosabb tényezője,
az ambiciózus kínai külpolitika kelet-ázsiai következményei sokrétű
globális kihatásokkal járnak.
Európa, ezen belül Kelet-Közép-Európa sem vonhatja ki magát az új
kínai külpolitika hatásai alól. Az Európai Unió és tagállamai számára
gyorsan érlelődik a szüksége annak, hogy a Kína-stratégiát és a kínai
stratégiai partnerséget megújítsák. Ennek egyik fókuszpontja a kínai Övezet
és Út Kezdeményezéshez való európai viszony finomhangolása. Kelet-
Közép-Európa országainak érdekük marad a regionális együttműködés
továbbfejlesztése és hatékonyságának javítása Kínával. Ehhez az új kínai
külpolitika megfelelő alapot biztosít, viszont az érintett európai országok
koordinációjában és az EU viszonyának alakításában számottevő feladatok
maradnak.
Magyarország számára a megújult kínai külpolitika több lehetőséget
kínál, mint amennyi kihívást és problémát felvet. A bilaterális
együttműködési lehetőségek kihasználása aktív, tudatos és következetes,
érdekalapú magatartást és erőfeszítéseket követel. A felmerülő kihívásokat
illetően szükséges, hogy a magyar fél körültekintő globális szemlélettel, a
kelet-ázsiai, európai és kelet-közép-európai gazdasági, stratégiai és
geopolitikai, illetve értékrendi összefüggésekre is tekintettel alakítsa Kína-
politikáját és Kínával kapcsolatos diplomáciai tevékenységét az EU-ban és
Kelet-Közép-Európában is.

FELHASZNÁLT IRODALOM

CAU, ENRICO. 2018. „The Geopolitics of the Beijing-Moscow

Consensus.” The Diplomat, 2018. január 4. URL: thediplomat.com
(utolsó letöltés: 2018. január 24.).
„China’s Policy Paper on the EU: Deepen the China-EU
Comprehensive Strategic Partnership for Mutual Benefit and Win-win
Cooperation.” 2014. Kínai Népköztársaság Külügyminisztériumának
honlapja, 2014. április 2. URL: fmprc.gov.cn (utolsó letöltés: 2018.
január 24.).
CLINTON, HILLARY. 2011. „America’s Pacific Century.” Foreign Policy,
2011. október 11. URL: foreignpolicy.com (utolsó letöltés: 2018.
január 24.).
„Council Conclusions. EU Strategy on China.” 2016. Európai Unió
Tanácsának honlapja, 2016. július 18. URL: data.consilium.europa.eu
– PDF (utolsó letöltés: 2018. január 24.).
„Constitution of the Communist Party of China.” 2017. Xinhua
News.com, 2017. október 24. URL: xinhuanet.com – PDF (utolsó
letöltés: 2018. január 24.).
JIN, KEYU. 2017. „What Does Xi Jinping Want?” Project Syndicate,
2017. november 3. URL: project-syndicate.org (utolsó letöltés: 2018.
január 24.).
„Joint Communication to the European Parliament and the Council.
Elements for a New EU Strategy on China.” 2016. Az Európai
Bizottság honlapja, 2016. június 22. URL: eeas.europa.eu – PDF
(utolsó letöltés: 2018. január 24.).
„National Security Strategy of the United States of America.” 2017.
Az Amerikai Egyesült Államok Elnöke, Fehér Ház, 2017. december.
URL: nssarchive.us – PDF (utolsó letöltés: 2018. január 24.).
PATTEN, CHRIS. 2017. „China’s New Emperor.” Project Syndicate, 2017.
október 25. URL: project-syndicate.org (utolsó letöltés: 2018. január
24.).
RUDD, KEVIN. 2017. „When China Leads.” Project Syndicate, 2017.
október 27. URL: project-syndicate.org (utolsó letöltés: 2018. január
24.).
SPENCE, MICHAEL. 2017. „Empowering China’s New Miracle Workers.”
Project Syndicate, 2017. október 24. URL: project-syndicate.org
(utolsó letöltés: 2018. január 24.).
STANZEL, VOLKER. 2016. „Danger on the High Seas: The East Asian
Security Challenge.” European Council on Foreign Relations, 2016.
január 22. URL: ecfr.eu – PDF (utolsó letöltés: 2018. január 24.).
„Xi Eyes More Enabling Int’l Environment for China’s Peaceful
Development.” China Radio International, 2014. november 30. URL:
english.cri.cn (utolsó letöltés: 2018. január 24.).
XI JINPING. 2014. The Governance of China. Beijing, Foreign
Languages Press.
XI JINPING. 2017a. „Jointly Shoulder Responsibility of Our Times,
Promote Global Growth.” Xi Jinping kínai államfő programbeszéde a
davosi Világgazdasági Fórumon, 2017. január 17. URL:
america.cgtn.com (utolsó letöltés: 2018. január 24.).
XI JINPING. 2017b. „Secure a Decisive Victory in Building a Moderately
Prosperous Society in All Respects and Strive for the Great Success of
Socialism with Chinese Characteristics for a New Era.” Xi Jinping
beszéde a 19. Pártkongresszuson, 2017. október 18. URL:
xinhuanet.com (utolsó letöltés: 2018. január 24.).
 HEGYI HENRIETTA
KÍNA SZEREPE A KIBERTÉRBEN: ÁLDOZAT VAGY
BAJKEVERŐ?

I. BEVEZETÉS
Miközben a világ a hackerek tevékenységét illetően főleg az Egyesült
Államok és Oroszország akcióira figyel, Kína kapacitásai olyan nagyot
nőttek ezen a téren, hogy lassan lehagyja (vagy már le is hagyta)
vetélytársait. A külvilág felé az ázsiai nagyhatalom igyekszik magát
áldozati szerepben feltüntetni és azt hangsúlyozni, hogy mennyi támadás éri
különböző területekről, főként az Egyesült Államokból. Mindeközben az
USA éppen az ellenkezőjét állítja, és minden erejével törekszik azt
bebizonyítani, hogy Kína ma már nemcsak megkerülhetetlen tényező a
kiberbiztonság terén, de veszélyes nemzetközi aktor is, amely egyes
vélemények szerint etikátlanul használja fejlett eszközeit. Ez a vád ugyan
többnyire ki nem mondott, implicit módon fogalmazódik meg a sajtóban, de
akad olyan példa is, ahol a közvetlen bizonyíték hiánya ellenére is szó
szerint megjelennek a vádak.
A Világgazdasági Fórum és a Marsh & McLennan Companies minden
évben elkészíti zászlóshajóként szolgáló publikációját a világot fenyegető
veszélyekről. A 2018-as jelentésben a kibertámadások a harmadik
legnagyobb valószínűséggel előforduló fenyegetést jelentik, gyakorlatilag
csak a természeti katasztrófák előzik meg őket.1 Már a 2017-es kiadásban is
a lista 6-ik helyére kerültek a következő évtized leggyakoribb
fenyegetéseinek felsorolásában, pedig néhány évvel korábban, 2012-ben
még a 10 legégetőbb fenyegetés között sem szerepeltek. Bár a gyakorisági
listán való megjelenés nincs teljes összhangban a fenyegetések
bekövetkezésének hatásaival – egyértelmű például, hogy egy atomháború
kitörése nagyobb pusztítással járna –, de tekintve, hogy mennyi területet
befolyásolhat egy digitális támadás, beleértve például az önmagában is
fenyegető tényezőként kezelt mesterséges intelligenciát, nem érdemes
alábecsülni ezeket az információkat. A 2018-as jelentés a 34. oldalon
megemlíti, hogy a leírtak nem jóslatként értendők, hanem olyan baljós
jelekként, amelyek tettre sarkallhatják a szakértőket és ezzel segítséget
nyújthatnak egy biztonságosabb világ kialakításához.
A fentiek ellenére a világ cégeinek körülbelül 30%-a még mindig nem
rendelkezik konkrét akciótervvel, amely a kiberbiztonsági kockázatok
kivédését célozva integráns része lehetne a hosszú távú üzleti stratégiának.2
A kiberbiztonság kérdésével a politikai vezetők sem szívesen foglalkoznak,
bár relevanciája a ráirányult figyelemtől függetlenül egyre inkább nő. A
kiberbiztonsággal és kibertámadásokkal általában a hackerek tevékenységét
szokás összekötni, ami meglehetősen félrevezető asszociációkat szül. Ha
valaki hackereket emleget, elsőre olyan titokzatos, sötét géptermekben vagy
esetleg egy ismeretlen szigeten elhelyezkedő luxusbirtokon rejtőző már-már
hollywoodi zsenikre szokás gondolni, akiknek karaktere néha szinte
emberfelettinek tűnik. Ez nem véletlen, az egész szórakoztatóipari
hackermítosz, a magányos hős vagy éppen gyilkos ellenség toposzának
átemelése napjaink „geek” kultúrájába éppen az izgalmas ismeretlenségből
és persze az ismeretlentől való félelemből fakad. A félelem pedig könnyen
növekszik, miközben világunk egyre inkább függ az internettől, az
elektronikai cikkek összekapcsolásától. A kiberbiztonság témája éppen
ezért nagyon sokrétű, korántsem csak a hackerekről szól, illetve nem
kizárólag nemzetközi, belpolitikai vagy gazdasági területei léteznek, hanem
például pszichológiai is. Utóbbi az emberi hibák sokasága miatt ráadásul
annak ellenére is kiemelt szerepet kap a gyakorlatban, hogy a politikai és
gazdasági támadásokról szóló jelentésekben alig esik szó róla.
Természetesen egy publikáció terjedelmébe az összes szempont kimerítő
magyarázata nem férne el, mindenesetre nem árt ezt a gondolatot észben
tartani, miközben magáról a fenyegetés élményéről, a politikusok
kommunikációjáról vagy az egyes akciók jellegéről beszélünk.
Dolgozatom célja a kiberbiztonság fontossága és a kevés ráirányuló
figyelem között feszülő ellentmondás vizsgálata a kínai példa segítségével,
illetve egy általános áttekintés arra vonatkozóan, hogy milyen
szemléletmódok érvényesülnek a kiberbiztonság és a kínai kiberaktivitás
témájával kapcsolatban. A leírás során nem törekszem a szakirodalom
kimerítő elemzésére vagy a különböző vetületek mélyebb ismertetésére.
Ennek oka egyrészt az, hogy a terület még mindig meglehetősen újnak
számít, így nincs kialakult stabil szakirodalmi bázisa, másrészt több
területen átívelő, interdiszciplináris tudásanyagot, kiterjedt együttműködést
igényelne (műszaki, társadalomtudományi, biztonságpolitikai stb.).

II. A KIBERBIZTONSÁG JELENKORI KIHÍVÁSAI

Már a bevezetőben bemutatott képből is látható, hogy a kiberbiztonság
témájának mennyire sokféle vetülete van. A továbbiakban két olyan
területet emelek ki, amely véleményem szerint vezérfonalát adja a
legnépszerűbb kiberbiztonsággal kapcsolatos híreknek, sok kutatásnak és
általában szorosan kapcsolódik a többi nézőponthoz is. Ezek közül az egyik
az információs háború és az aszimmetrikus hadviselés témája, melybe a
teljesség igénye nélkül beletartozik például a kémkedés, az állami
hackertámadások, a kormánymédiumok megbénítása stb. A másik
vezérfonal a technológiai fejlődéssel járó átalakulás, aminek köszönhetően
teljesen új globális szabályok íródnak, a nemzetközi rendszer pedig a kevés
tapasztalat miatt kiszámíthatatlanabbá válik általa.

II.1. Az információ és a kibertér uralmának jelentősége a nemzetközi

rendszerben
Az információs „háború” vagy „kiberháború” (amely fogalom
létjogosultságáról a mai napig vita folyik) jelentős szereppel bír a
kiberbiztonságról folytatott diskurzusban. Egyrészt azon egyszerű oknál
fogva, hogy a hálózatra kapcsolt robotoknak, drónoknak, mesterséges
intelligenciának a jelenkori háborúkban és információszerzésben egyre
nagyobb szerep jut, másrészt pedig azért, mert az újgenerációs
hadviselésben sokkal inkább hangsúlyossá válik a klasszikus „kis zöld
emberek” vívta háború helyett az aszimmetrikus hadviselés, azaz az ellenfél
erőforráshiányainak kiaknázása. A jelenlegi állapot kialakulásának főbb
pontjait az alábbi rövid áttekintéssel szeretném szemléltetni.
A vesztfáliai államtípus kora leáldozott, a „határtalanság” korát éljük.
Amellett, hogy maguk az államok is nemzetközi érdekcsoportokba
tömörülnek, a transznacionális szervezetek és vállalatok megjelenésével a
pénzrendszerek, információs hálózatok, illetve a még a hagyományos
struktúrához berendezkedett állami kommunikációs rendszerek
kiszolgáltatottá válnak.
 Ahogyan a nemzetközi trendek általában, ez sem előzmény nélküli, a
különböző ide vezető lépcsőfokok jól elkülöníthetőek egymástól. Fekete
Csanád Clausewitz-et mint teoretikust a vesztfáliai béke (1648) és az
amerikai polgárháború (1861–65) közötti időszak fő elemzőjeként említi,
akinek teóriái az úgynevezett „első generációs hadviseléshez” tartoznak.3
Clausewitz idejében jelent meg a sorozott hadsereg, a hadviselés még
állami monopólium, a fő fegyver pedig a muskéta volt, azaz a hadviselés
formái a maihoz képest korlátozottak, kezdetlegesek voltak.
A második generációs hadviselés Ludwig von Moltke nevéhez
kötődik, és az amerikai polgárháborútól az első világháború (1914–18)
végéig tartott. A harmadik generációs hadviselés az Öböl-háborúval (1991)
zárult, főbb teoretikusai Heinz Guderian, Mihail Tuhacsevszkij, Basil
Liddell Hart voltak, akik leírták az új, nem lineáris hadviselés jelenségét.
Megjelenik a manőverező, átkaroló hadviselési forma, a „blitzkrieg”, a
páncélosok önálló haderőként való bevetése, s ezzel sok olyan hadi
tevékenység lehetővé válik, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Már
az itt felsoroltak alapján is érezhető, hogy a korszakhatárok körül
végbement változások nagymértékben átformálták a világ hadviselésről
alkotott korábbi nézeteit.
1991 utánra, a Szovjetunió bukását követő időszakra tehető a negyedik
generációs hadviselés kialakulása. Innentől kezdve figyelhető meg az
úgynevezett kontaktus nélküli háború jelensége, az állami és nem állami
szereplők bevetésének megjelenése, az információs hadviselés és a
hálózatalapú hadviselés. Megjelenik a proxyháború fogalma, melynek
lényege, hogy két állam köztes aktorok kihasználásával vagy
felhasználásával érvényesíti az érdekeit. A negyedik generációs hadviselés
koncepcióját William S. Lind alkotta meg 1989-ben.4 Elméletének lényegi
eleme, hogy a háború megszűnik állami monopólium lenni, és dinamikája is
egyre erősebb lesz, miközben ráadásul globális jelleget ölt. Kiemelt
szerepet kapnak a politikai és kulturális elemek, hogy a vallásiakról már ne
is beszéljünk, a régebbre visszanyúló regionális feszültségek kiegészülnek a
globális trendekkel, ami világszerte tovább növeli a konfliktusok
gyakoriságát és intenzitását. Előbbiekből következően elmosódik a
hátország és a harctér közötti vonal is, de ezúttal teljesen más szinten és
más értelemben, mint ahogyan az a második világháborúban történt.
Clausewitz a következő szavakkal írja le a háború fogalmát: „Mindkét
fél fizikai erőszakkal saját akarata teljesítésére igyekszik kényszeríteni a
másikat, közvetlen célja, hogy ellenfelét leverje, és ezzel minden további
ellenállásra képtelenné tegye. A háború tehát erőszak alkalmazása, hogy
ellenfelünket saját akaratunk teljesítésére kényszerítsük.”5 „A teljes
védtelenség jelenti a legkilátástalanabb helyzetet, amelybe a hadviselő felek
egyike kerülhet. Ha tehát az ellenséget hadviselésünk útján kívánjuk
akaratunk teljesítésére kényszeríteni, teljesen védtelenné kell őt tennünk,
vagy pedig olyan helyzet elé kell állítanunk, hogy a védtelenné válás
veszélye fenyegesse. A háború célja tehát mindig az ellenség lefegyverzése
vagy leverése – nevezzük bármiképp is.”6 A nemzetközi kapcsolatok
szakértőitől származó különböző írásokban is gyakran előkerül Sunzi neve,
aki jóval azelőtt, hogy a nemzetközi kapcsolatok szakértői kitalálták volna a
generációs szakaszolást, a Kr. e. 5. században írta le, hogy minden háború
aszimmetrikus.7 Azzal érvel, hogy az érdekérvényesítés legjobb módja, ha a
felek cselt alkalmaznak egymás ellen. Ez az alapvetés kiváltképp fontos a
katonailag gyengébb, kisebb emberi vagy anyagi erőforrással rendelkező fél
esetén.8
Már önmagában ezek az indokok elégségesek annak magyarázatára,
hogy miért van szükség az aszimmetria lehető leghatékonyabb
kihasználására. Egy másik fontos szempont, hogy minden háborúban
szükség van megbízható és elsődleges forrásból származó információra. Ezt
nem nagyon lehetne megszerezni hivatalos úton. Amennyiben elfogadjuk
tehát, hogy minden háború lényegi eleme a titkosszolgálatok fokozott
aktivitása, a megtévesztés, esetleg a csalás, akkor hamar érzékelhetőbbé
válik a hackerek alkalmazhatósága és ezzel együtt a kiberbiztonság
kérdésének fontossága. Egy másik fontos szempont, hogy információ
gyűjtésére nem kizárólag háború idején van szükség (egyáltalán maga a
háború definíciója sem minden esetben sziklaszilárd). Gazdag Ferenc
szerint a biztonságpolitika „azon politikai célok, stratégiák és eszközök
összessége, melyek a háború megakadályozását szolgálják a politikai
önmeghatározás képességének fenntartása mellett.”9 Az éremnek tehát két
oldala van, az érem maga pedig az erőegyenlőtlenség ténye.

II.2. A negyedik ipari forradalom és a kiberbiztonság jelentőségének

növekedése
A másik nagy témakör, amely segít megérteni a kibervédelem jelentőségét,
a technológiai fejlődés. Ugyan létezik még számos hely a világon, ahol az
emberek még csak álmodhatnak arról, hogy negyed másodperces késéssel
hallhassák a világ másik felén élő rokonuk hangját, vagy hogy egész
sorozatokat töltsenek le egy esti kocogás időtartama alatt, de azért az
elmondható, hogy a globális hatalmi központok, a politikai, gazdasági
központok mind olyan területeken vannak, ahol az internetpenetráció igen
magas. Az internetet hajlamosak vagyunk egy megfoghatatlan,
bekeríthetetlen jelenségként definiálni magunkban, pedig tudjuk, hogy van
kézzelfogható infrastruktúrája – amely ráadásul részben állami, részben
magánkézben van –, hogy az adatok kábeleken keresztül jutnak el A
pontból B-be, és különböző szolgáltatók védik az egyes cégek által
összerakott platformjainkat, legyen szó mobiltelefonról, tabletekről vagy
asztali számítógépekről. A hackerek is könnyebben támadnak olyan
államokra, ahol kifejezetten magas a számítógépek száma. Ha a világ
technológiai fejlődése a jelenlegi tendenciákat követi a jövőben is, akkor ez
a problémakör jó eséllyel hamarosan már nem is fog kizárólag a
kommunikációs eszközökre, számítógépekre koncentrálódni.
A MERICS már a kínai–német kapcsolatokról szóló 2015-ös
technológiai összefoglalójában kiemelte, hogy Kína előtt jelentős
lehetőségek állnak a negyedik ipari forradalom megvalósításában. Kína
egyik stratégiai tervezete, mely kifejezetten az ország technológiai
fejlődését hivatott elősegíteni, a „Made in China 2025”, például olyan
irányvonalat képvisel, amelybe Németország mint partner tapasztalataival
és tudásával jól illeszkedik. Önmagában a kapcsolatfelvétel vagy a
partnerség ténye azonban nem jelenti azt, hogy Kínának támogatókra lenne
szüksége, vagy esetleg le kéne másolnia bizonyos megoldásokat. Vannak
olyan ágazatok, ahol ma már Kína diktál: az elektromos járművek
előállításában (ld. BYD) például kiemelkedő szaktudással rendelkezik,
ráadásul jellemzően olcsóbb termékeket és szolgáltatásokat kínál, mint
nyugati versenytársai. Ezek a változások azonban nem csak pozitívumokkal
járnak. Alapigazság, hogy a gyors fejlődést mindig megkésve követi a
biztonságtechnikának a fejlődése. Egyrészt a fenyegetések kiszűréséhez
nem elég az elmélet, hanem a hosszú távú tapasztalat is kell, másrészt – a
kibertérhez visszakanyarodva – ahogyan mondani szokás, „a hackerek
mindig egy lépéssel előbbre járnak”, hiszen az információs aszimmetria
nekik kedvez. Li Keqiang miniszterelnök 2016-os évértékelő beszédében az
ország kiemelt ügyeként tett említést mind a technológiai fejlesztésről,
mind pedig a biztonsági kérdésekről.10
 A technológiai fejlesztések jelentőségének emelkedése az egész
világra jellemző folyamat. Az ipari forradalmakra sokunk úgy tekint, mint
történelmi eseményekre, melyek napjainkra lezárultak, a múlt részét
képezik; pedig valójában a trendek egy része ugyanaz, mint a régi időkben:
a fejlődés nem egyszerűen lineáris, mindig van egy olyan küszöb, egy
forradalmi újdonság, amely láncreakciót indít el, és lassan előre haladva
megreformálja egész életünket. Az első ipari forradalomban ezt a
láncreakciót a gőzgép feltalálása indította el, a másodikban a tömegtermelés
bevezetése, a harmadikban a számítógépek megjelenése és elterjedése. A
negyedik ipari forradalom alapja az internet.
Nem arról az internetről van azonban szó, amit mindenki ismer; hanem
egy más típusú, új hálózatról, a Dolgok Internetéről (angolul: Internet of
Things vagy IoT). Miután a piacon egyre több okoseszköz jelenik meg,
amelyeknek működésükhöz egyre nagyobb szükségük van a rólunk
beszerezhető információkra és azok precíz feldolgozására, logikusnak tűnik
ezeket egy olyan hálózatba kapcsolni, amely megkönnyíti ezen feladatok
elvégzését. A napjainkban legjelentősebb ilyen eszközök a városi
infrastruktúrában, tömegközlekedésben és termelésben használt robotok,
számításokat végző gépek, a gyártósorok alkatrészei, illetve olyan
biztonsági rendszerek, amelyek ezeket megfigyelés alatt tartják. Ezeken
kívül egyre elterjedtebbek a magánszemélyek által használt hálózati
eszközök is, mint például az ingatlanok kamerarendszerei, vagy éppen az
egyre népszerűbb okosotthonokban lévő hétköznapi használati tárgyak.
Ha mind az információs hadviselés, mind pedig a negyedik ipari
forradalom a korábbi tendenciák szerint halad előre, akkor lehetséges, hogy
a következő mérföldkövet, az ötödik generációs hadviselést ezek az
innovációk határozzák majd meg. Azt azonban, hogy ez pontosan hogyan
fog materializálódni, éppen olyan lehetetlen megjósolni, mint annak idején
a gőzgépek vagy a számítógépek sikerét. Egy dolog mindenképpen
nyilvánvaló: ahogyan egyre több gépet kapcsolunk be a globális hálózati
rendszerekbe a háztartási eszközöktől kezdve egészen a gyárakig, egyre
inkább nő a kibertámadás általi fenyegetettség. Másik oldalról szemlélve a
helyzetet pedig elmondható, hogy új, eddig nem ismert lehetőségek nyílnak
az ellenfél titkainak megismerésére és a begyűjtött információk
kiaknázására. Az emberek közötti kapcsolatrendszerek értékét (amely
egyébként az Övezet és Út Kezdeményezés – Új Selyemút – egyik
alappillére) persze nem lehet leértékelni még egy gépesített világban sem.
Nem szabad megfeledkezni arról a tényről, hogy egy hacker magától nem
tudja, mit keressen egy adott rendszeren belül, míg egy informátor
többnyire nem rendelkezik mély programozói ismeretekkel, így az
adatszerzéshez mindkettőjük munkájára ugyanúgy szükség van.

III. MIÉRT HEKKEL KÍNA?

Bár a fentiekben igyekeztem a kínai példát inkább arra használni, hogy
bemutassam, miként viszonyul az ország a biztonsági kérdésekhez, az
általános leírás után szeretnék arra is kitérni, hogy miért is törnek be a kínai
hackerek más országok rendszereibe.
Ha valaki a hackertámadásokkal akar foglalkozni, hamar rá kell jönnie,
hogy bonyolult dologról van szó, ami politikai szempontból is nézhető
(például a stabilitást fenyegető akciók), gazdasági oldalról is (ipari
kémkedés, másolás, eltulajdonított tudás eladása), de üzleti szempontból is
(új kiberbiztonsági törvény).
Az Egyesült Államok kommunikációjában igyekszik elhatárolni a
„sima” kémkedést az ipari kémkedéstől, és az előbbit etikusabbnak
feltüntetni, mint az utóbbit. Hogy mi is a valós különbség a kettő
megítélésében, arra az Edward Snowden-ügy vizsgálata adhat megfelelő
választ. Az egykori NSA-ügynök hatása ebben ugyanis igen nagy: amikor
kiderült, hogy bizony az amerikaiak is használnak információtechnológiai
eszközöket a kémkedéshez, ráadásul gyakran ezt különösebb indoklás
nélkül teszik, a narratíva úgy változott, hogy a kínaiak azért különbözők,
mert ők gazdasági információkat, technológiai adatokat, szellemi tulajdont
is lopnak.11 Miután kiderült, hogy Washington szabadon garázdálkodik a
felhasználói adatok között, láthatóan akár ok nélkül is, nem lehetett többé
magát a kémkedést mint etikátlan tevékenységet megbélyegezni.
Egy a Christian Science Monitor által szervezett előadáson Adam
Segal kiberbiztonsági szakértő ugyanezt állítja: „Miután kiderült, hogy az
amerikaiak nagyüzemben kémkednek más államok után, elkezdődött a »jó
hacker« és a »rossz hacker« megkülönböztetése.”12 A jó hackerek
természetesen amerikaiak, és azt csinálják, amit egy állam mindig is csinált
és mindig is csinálni fog: politikai és hadi ügyekben kémkednek. A rossz
hackerek viszont céges rendszerekbe törnek be, és gazdasági információkat
lopnak. „De hé! Hiszen ezt Amerika is csinálta, például amikor európai
gazdasági tárgyalásokat hallgatott le” – tolmácsolja az előadáson Segal az
államok polgárainak panaszát. Igaz, hogy van némi különbség a két cél
közt, látható viszont az is, hogy mennyire vékonnyá vált az a jég, amire ez
az egész új érvrendszer épül.13
Amerika ráadásul kihagy a narratívából egy fontos tényezőt: Kína
önmagában azért is hekkel, mert megteheti. Azaz, mert a többi állam,
amelyeket megcéloz (különböző okokból, mint például a források hiánya
vagy éppen a rossz döntések), nem fordít elegendő figyelmet a védelmi
rendszerek fejlesztésére. Kína még mindig fejlődő ország nagy társadalmi
különbségekkel, és nem szeretne többé a világ gyártója lenni. Ha
felemelünk bármilyen technológiai eszközt a háztartásban, jó eséllyel még
mindig azt láthatjuk rajta, hogy „Made in China”, bár a legdrágább része
ezeknek a tárgyaknak a chipset14, s a hozzá kapcsolódó szellemi tulajdon
japán vagy amerikai, esetleg európai. Kína szeretne előrébb jutni a globális
értékláncon, főleg abban a feszített közegben, amit az új ipari forradalom
teremt. Nemcsak hogy szeretne előbbre jutni, de gyorsan szeretné ezt
megtenni. Ez az egyik ok. A másik fontos ok a politikai narratíva
befolyásolása. Amikor a Bloomberg arról publikált cikket, hogy a kínai
vezetés a legfelsőbb szintekig korrupt, őket is hackertámadás érte. Kína
próbálja kontrollálni mindazt a politikai erőt, amit más államok is.
A Christian Science Monitor előadásán szintén jelen lévő Sharon
Hom, aki emberi jogi aktivistaként és jogászként elemezte a témát, a
következőket mondta: „A kommunikáció és az információs menedzsment
nemcsak egy szempont, hanem a legfontosabb mind közül. A mai világban
a társadalom szemszögéből nem az a fontos, hogy Kína meghekkel valakit,
hiszen mindenki meghekkel mindenkit. A legfontosabb az, hogy kinek
milyen motivációi vannak.” Ezzel rávilágít egy kommunikációs stratégiára
– amit többek között a fenti amerikai példánál is észrevehetünk –, miszerint
az államok (legalábbis kifelé, a kommunikáció tekintetében) még mindig a
támadás tényével vannak elfoglalva, és az ellen érvelnek, miközben az igazi
kapcsolatok és motivációk rejtve maradnak. Ez a fajta játszma
természetesen érthető a diplomácia alapvető természete miatt, de
megnehezíti azok életét, akik a háttérben húzódó folyamatokkal próbálnak
behatóbban megismerkedni.
A kínai hackerek motivációit Hom nézetei szerint leginkább a politikai
struktúra felől lehet megérteni. A Kommunista Párt állampárt, ezért nagyon
erős központi irányításra szorul, szigorúan kell fellépnie a társadalommal
szemben, hogy uralmát újra és újra legitimálni tudja s megerősítse. Ehhez
az államvezetés egy érdekes keverékét alkalmazza a büntetésnek és az
információs menedzsmentnek.15
Kínának erre több eszköze is van: a két legismertebb talán a Nagy
Tűzfalként emlegetett internetes cenzúra és a Nagy Ágyú nevet viselő
program. A Nagy Tűzfal és a Nagy Ágyú közötti különbség az, hogy míg a
tűzfal megfigyelő funkciót tölt be, illetve többé-kevésbé passzívan,
legalábbis külsőleg gátolja az országon kívüli weboldalak elérését, addig a
Nagy Ágyú a felhasználó tudta nélkül egy rövid kódot injektál az általa
használt program szerkezetébe, és a saját céljára használja fel azt. Az egyik
ilyen híres eset egy 2014-es DDoS (distributed denial of service, röviden
túlterheléses) támadás. Az akkoriban megszigorított cenzúrával egyet nem
értő másként gondolkodók által fenntartott GreatFire.org nevű weboldal
segítségével a kínaiak könnyen ki tudták kerülni a Nagy Tűzfalat. Erre a
kormány gyakorlatilag egy óriási „botnet” – egy önműködő, túlterheléses
támadásra kialakított hálózat – létrehozásával válaszolt, melyet saját
felhasználói számítógépeinek erőforrásait használva hívott életre. Ugyanazt
a mechanizmust használta, mint a Nagy Tűzfal: ha valaki a Baidut használta
Kínán kívülről (akár tudtán kívül, például egy reklámnak tűnő csapdán
keresztül), az állam a számítógép által adott „kérésre” egy olyan kódot
küldött a gépre, amellyel bevonta azt a támadásba. Ez konkrétan az internet
fegyverré alakítása („weaponization of the internet”).16
Visszautalva az amerikai érvelésre, az Egyesült Államok ilyet –
legalábbis jelenlegi tudásunk alapján – valóban nem csinált. A Snowden-
ügy előtt éppen ennek a magatartásnak az ellenkezőjét hirdette: a szabad,
nyitott és globális internet védelmezőjeként pozicionálta magát, olyan
védelmezőként, aki teljes mértékben támogatja a szabad
véleménynyilvánítást és az emberek jogait. Emiatt ítélte el sokszor a kínai
cenzúrát is a politikai kommunikációban. Michael Anti (eredeti nevén Jing
Zhao) kínai újságíró és blogger erre a narratívára céloz ironikusan
szóviccével, amikor azt mondja, hogy Kína „beteg BRIC ország” (SICK
BRIC country).17 Ez mutatja, hogy Kínát (a kommunikációban) sokszor
igyekeznek egy kalap alá venni a kemény diktatúrákkal, miközben igencsak
ellentmondásos módon az egyik leggyorsabban fejlődő ország napjainkban.
A kép valójában ennél jóval árnyaltabb, mint ahogy Anti is leírja, a cenzúra
negatívnak bélyegzése felületes aktus, ami elkeni a részleteket.18 Kínának
valójában szüksége van rá, pontosan amiatt, amit Hom is emleget: a
politikai stabilitáshoz egy ekkora országban valójában nélkülözhetetlen az
információs menedzsment.
Ez mutatja, hogy a kiberbiztonság témája mennyire sokrétű és
mennyire a politikára és a gazdaságra koncentrálódik. Mindezek tudatában
könnyű kritikával figyelni, hogyan használják fel a különböző kormányok
narratívái fegyverként az olyan akciókról alkotott negatív véleményt,
melyeket egyébként ők maguk is gyakran újra és újra végrehajtanak.

IV. A KÍNAI KIBERBIZTONSÁG FELÉ TETT LÉPÉSEK

Kína felismerte, hogy ekkora szintű technológiai fejlődés mellett a
kiberbiztonság kérdését is komolyan kell venni. Erre utal az is, hogy több
konkrét átalakítás is történt a kormány struktúrájában, illetve ezt mutatja a
2017 júniusában bevezetett kiberbiztonsági törvény is – ami ugyan a
felhasználók adatait hivatott védeni, de egyúttal hozzáférést biztosít az
állam számára a külföldi cégek által begyűjtött információkhoz is. Ahogyan
az az ehhez hasonló esetekre jellemző, az intézkedés nagy port kavart
főként a külföldi vállalatok körében, akiket több okból is negatívan érint. A
kommunikáció viszont itt sem a valóságról szól: a két fél igyekszik a
másikat minél irracionálisabbnak bemutatni.
Hom szerint Kína ugyanazt csinálja kifelé, amit befelé: igyekszik
kontrollt szerezni a narratíva felett. Michael Sulmeyer, a Harvard
Egyetemhez tartozó Belfer Center projektigazgatója szerint azért tudják
megtenni, amit megtesznek, mert a védelem nagyon rossz. Véleményével
egészen messzire megy: kijelenti, hogy szerinte az amerikai cégek hibája a
sok támadás, mivel nem tesznek eleget, hogy megóvják magukat.19
Kína viszont igyekszik minél többet tenni a kontroll megszerzésének
érdekében. A külföldi cégek szempontjából a legfontosabb változás a 2014-
es évben kezdődött, amikor megalakult a Kibertérügyi Központi Vezető
Csoport (Central Leading Group for Cyberspace Affairs). Bár ez nem azt
jelenti, hogy Kína korábban nem foglalkozott a kiberbiztonsággal, de
innentől került előtérbe az erre vonatkozó stratégiája, valószínűleg már csak
azért is, mert ebben az időben ez a téma világszinten is népszerűbb lett.
 A belső változások is azt a tendenciát mutatják, hogy a biztonság
kérdése egyre fontosabbá válik Kína életében, és nemcsak hadi
szempontból. A kiberbiztonság kérdése az országban szorosan összefonódik
a politikai stabilitás és információmenedzsment kérdésével. Látható
tendencia, hogy a kiberbiztonsági ügyeket egyre magasabb szinteken kezeli
az állampárt, és az erre szakosított szervek egyre nagyobb kooperációt
mutatnak a propagandahivatal munkájával.
Az irodisták, politikusok és állami alkalmazottak közül mindenkinek
egy kicsit különböző feladata van. Több olyan kisebb alegység létezik, mint
például a titkosítási iroda, az állami biztonsági kabinet stb. A Népi
Felszabadító Hadseregnek is vannak speciális egységei, amelyek az
információmenedzsment és a kibertámadások kérdésével kooperatívan
foglalkoznak.20 2014 elején az egyik fontos szervet, a Központi
Kiberbiztonsági és Informatizációs Vezető Csoportot (Central Cyber
Security and Informatization Leading Group) elnöki szintre emelte a
kormány. Korábban sokkal alacsonyabb szinten létezett egy
„informatizációs csoport”, és ezen belül volt egy külön csak a
kiberbiztonsággal foglalkozó alszervezet, amely a társadalom egészére
figyelt, például gyanús szavakat keresve a kínai közösségi oldalakon.21 Az
adminisztratív szervet kiemelték eredeti helyéről, és áthelyezték az állami
internetért és információáramlásért felelős hivatalba, amivel az információs
kontroll és az állami propaganda irányításának összefonódása újabb szintre
emelkedett.22 Mindez elég egyértelmű üzenet arra nézve, hogy jobban kéne
foglalkoznunk az információ befolyásolásával, amikor Kínával
kapcsolatban a kiberbiztonságról beszélünk.
Az is jól mutatja az egyre szigorúbb információs kontroll
szükségességét, hogy más országokkal, területekkel ellentétben Kína sokkal
tagoltabb ezen a téren is, illetve a központi hatalom miatt sokkal nagyobb
kontrollt igényelnek az aktuális kormány nézeteivel szembenálló
véleményeket képviselő polgárok. Közép-európai hackerek például
általában nem támadnak közép-európai emberekre, de Kína más, sokkal
nagyobb, ezért a kínai hackerek egymás után is kémkednek, egyes
esetekben egymást is fenyegetik.
A kiberbiztonsági törvény – többek között – szintén a fent emlegetett
szorosabb ellenőrzést hivatott megvalósítani. Mindjárt az első cikkely
kijelöli a célt, ami – a polgárok, szervezetek és cégek védelme mellett – a
gazdasági és társadalmi informatizáció egészséges előrehaladásának
elősegítése. A törvény azt is magába foglalja, hogy gyanú esetén a kínai
állam számára a cégeknek át kell adniuk minden, a felhasználókról
összegyűjtött adatot.23 Egy másik ponton azt is megfogalmazza, hogy
egyáltalán milyen adatokat gyűjthetnek ezek a cégek. Elsőre ez a mozzanat
egyszerű kémkedésnek vagy esetleg a külföldi cégek ellen hozott döntésnek
tűnhet, azonban valójában hatalmas szerepe van az információmenedzsment
szempontjából.

V. A LEGNAGYOBB KIHÍVÁS: AZ EMBERI TÉNYEZŐ

Technológiai „dolgokkal” (visszautalva itt a Dolgok Internetére) átszőtt
világunkban furcsán hathat, hogy a kiberbiztonság legfontosabb és egyben
legkiszámíthatatlanabb tényezője nem valamiféle titkos fegyver, hanem
maga az emberi tényező. A legtöbb híres hackertámadás is e-mailekkel és
fájlok letöltésével kezdődik.
Az előzőekben említett elméletek bizonyítására a kínai hackerek
tevékenysége is számos konkrét gyakorlati példát kínál. Az egyik
legplasztikusabb ezek közül talán az a 2009-es incidens, amely Operation
Aurora néven vált ismertté, és amelynek során kínai hackerek az év
közepétől egészen decemberig24 olyan világhírű amerikai cégektől loptak
adatokat, mint például a Google, az Adobe Systems25 vagy a Jupiter
Networks,26 s a későbbiek során a listára felkerült többek között a Yahoo, a
Symantec, a Northrop Grumman és a Morgan Stanley is.27 A történtek után
az Egyesült Államokban székelő McAfee sikeresen követte vissza a
szálakat, melyek egy sanghaji épülethez vezettek. Ez az épület a Google
Maps térképén (vagy a városban személyesen – kívülről) ma is
megtekinthető (a 5966 Zhang Yang Bei Lu, Pudong Xinqu, Shanghai Shi,
Kína címen, vagy a 31.349238, 121.573296 koordináták alapján), így bárki
meggyőződhet róla, hogy az egy szokványos irodaháznak tűnik. Különös
egybeesés azonban, hogy a körülötte lévő intézményekkel szemben egy
része a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg fennhatósága alá tartozik, azon
belül is az eddig megszerzett információk szerint valószínűleg a 61398-as
egység nevű csoporthoz, amelyet Comment Crew néven is emlegetnek.
A támadás Dmitri Alperovitch-tól, a McAfee kiberbiztonsági vállalat
alelnökétől kapta az „Operation Aurora” nevet. Az elnevezés oka, hogy a
McAfee Labs kutatói a támadás forrásaként beazonosított fájl elérési
útjában felfedezték a hétköznapi emberi nyelven is értelemmel bíró
„Aurora” szót. „Úgy hisszük, hogy az Aurora név egyúttal a támadó(k)
belső használatú neve is volt” – mondta ennek kapcsán George Kurtz, a
McAfee vezérigazgató-helyettese egy blogbejegyzésben.28
A Népi Felszabadító Hadsereg 61398-as egységének konkrét
tevékenységét a mai napig homály fedi, bár az eltelt időszak alatt is több
amerikai cég ellen intézett támadást sikerült ide visszavezetni.29 Az
amerikai, a FireEye-hoz tartozó Mandiant 60 oldalas riportban közölte az
épületről tudható információk részletes elemzését.30
Az egyik fontos szakkifejezés az emberi hibából adódó támadásokkal
kapcsolatban, amelynek Segal külön fejezetet szentel könyvében, a „Zero-
day vulnerability”. Ez a kifejezés arra utal, amikor egy hacker olyan gyenge
pontot talál egy programban, amely senki számára nem ismert, így a
felkészülésre és a hiba kijavítására az áldozatnak „nulla napja van”. Az
ezekről szóló információknak a feketepiacon hat számjegyű értékük van,
dollárban.31 Az ilyen biztonsági hiányosságokat használta ki például az
Egyesült Államok is, amikor az „Olimpiai Játékok” akcióban iráni
urándúsító centrifugákat sikerült úgy lelassítaniuk, hogy a helyben dolgozó
mérnökök még csak észre sem vették azt.32
Ami az Operation Aurorát illeti, egy instant üzenettel kezdődött az
egész, valaki rákattintott egy linkre, ami látszólag nem is működött,
valójában viszont egy rosszindulatú dokumentum már le is töltődött a
háttérben, és titokban tallózta a fájlokat, miközben az áldozat nyugodtan
folytatta a munkáját. Dmitri Alperovich sok más biztonsági szakértőhöz,
például az elismert biztonságpszichológushoz, Bruce Schneierhez
hasonlóan azt mondja, két felhasználótípus van a világon: akit még nem
támadtak meg és akit már megtámadtak. Az, hogy kevés esetről hallunk,
annak köszönhető, hogy a legtöbben nem beszélnek róla, ha támadás éri
őket.
A legtöbb esetben a hackertámadások nemcsak azért ijesztőek a cégek
számára, mert ügyfeleiket kár éri, hanem mert olyan szellemi tulajdon forog
kockán, amit az ott dolgozók évek alatt építettek fel. Az ilyen veszély
ráadásul a legjobban védett intézményeket is fenyegeti: a Lockheed Martin
katonai repülőgyár vezetői például csak abból tudták, hogy megtámadták
őket, hogy az egyértelműen tőlük eltulajdonított információkat máshol is
felhasználták.
 Az e-mailes támadások olyan gyakoriak, hogy néhány célpont egészen
hozzászokott a jelenséghez. Lobsang Gyatso Sithar tibeti aktivista például
úgy nyilatkozott: „Szinte hetente kapunk hamis e-maileket, amelyek
megpróbálnak tőrbe csalni minket, és amikor egy ideig nem érkeznek
ilyenek, felmerül bennünk a kérdés, hogy esetleg nem csináljuk elég jól a
munkánkat.”33
Hom saját jogászi tapasztalatai alapján egyetért abban, hogy a
pszichológiai manipuláció (social engineering) a legveszélyesebb támadási
forma. Nagyon nehéz felismerni, hogy egy e-mail valóban az adott
embertől érkezik-e vagy sem.34
Ráadásul nem csak az e-mailektől kell tartani. Egy konferencián Kevin
Mitnick, akit sokan hackerlegendaként tartanak számon, bemutatta, milyen
egyszerű módszerekkel tudja egy hacker megszerezni egy cég chipkártyáján
lévő adatokat, hogy bejusson a dolgozók irodájába, majd onnan adatokat
lopjon.35 Ezeket a módszereket éppen azért nem övezi nagy titoktartás, mert
az emberi természet miatt újra és újra felhasználhatóak, függetlenül attól,
hogy már régen nyilvánosságra került használatuk. Segal ennél is messzebb
megy. Az ő tapasztalatai szerint a hackertámadások 70%-a olyan gyenge
pontokra irányul, amelyekről évek óta tudnak az áldozatok, mégsem
tesznek semmit.36

VI. KONKLÚZIÓ
Ha a nyugati sajtót vesszük alapul, Kína sokszor tűnhet provokátornak, de a
valóság sokkal árnyaltabb képet mutat. Valójában amerikai szakértők egy
része is egyetért abban, hogy Kínát kevésbé etikusként kezelni csak azért,
mert biztonságtechnikai tudását, kapacitásait nem kizárólag állami
kémkedésre használja, nem helytálló, mivel ha az eszközök rendelkezésre
állnak, azokat valamelyik állam a tapasztalat alapján előbb-utóbb
használatba fogja venni. Ami a gazdasági kémkedést illeti, az pedig
Nyugaton is bevett gyakorlat, még ha a módszerek és indokok különbözőek
is.
Fontos kijelenteni, hogy sem az Egyesült Államok, sem Kína nem
használja ki kapacitásait egymás ellen a kiberkonfliktusokban, azon oknál
fogva, hogy kapcsolatuk nagyon bonyolult. Bár a kiberbiztonság egyre
jelentősebb szerepet követel magának a változó világban, ez a frusztráció
biztosan nem fog megszűnni, hiszen senki sem lehet 100%-ig elégedett a
politikai játszmákban, nem létezik teljes win-win kimenetel. Ha az Egyesült
Államok túl sokat enged, gyengének tűnik, ha Kína túl messzire megy akár
a védelem, akár a támadások terén, azzal tönkreteheti az egyébként fontos
külpolitikai kapcsolatait. Napjainkban a politikai kommunikáció, a
narratívák befolyásolása kiemelten fontos szerepet játszik az
érzékelésünkben. Nemcsak a fogyasztók, civil aktivisták számára fontos ez,
de a diplomáciában is. Emiatt gyakran lehet hamis percepciónk még olyan
ügyekkel kapcsolatban is, amelyek mögött a szándékokat kis utánajárással
teljesen ártatlannak találnánk. Ez alól a szabály alól nagyon kevés a kivétel.
Az egyik tanulság tehát az, hogy a kiberbiztonság vizsgálatánál nem
érdemes fennakadni az etikai kérdéseken, célszerűbb az eseményeket és
azok kimenetelét figyelni, megerősíteni a védelmet. A másik pedig az, hogy
biztonsági szempontból nem elégséges egyszerűen a hackerek elleni harcra
és a gépek védelmére fókuszálni, ugyanilyen fontos a hálózatba kapcsolt
eszközökön dolgozó emberek problémája is. Hogy erre melyik intézet vagy
cég mivel válaszol (például oktatással vagy az összetett feladatok, stratégia
átláthatatlanabbá tételével), az persze megint egy újabb téma.
Bár a teljes kép megismerése nagyon időigényes folyamat és a legtöbb
ember számára természetesen nem is szükséges, a helyes megítélés
érdekében fontos a realitások észben tartása és annak a ténynek az
elfogadása, hogy egyes esetekben egyszerűen senkinek sincs igaza, a felek
egymás erőforráshiányait igyekeznek lehetőségeikhez képest kihasználni.

FELHASZNÁLT IRODALOM

ANTI, MICHAEL. 2012. „Behind the Great Firewall of China.” Youtube,

TED előadás, 2012. július 30. URL: youtube.com (utolsó letöltés:
2018. február 11.).
BALOG FATIME – FEKETE CSANÁD – NÉMETH ANDRÁS – NÉMETH JÓZSEF
LAJOS. 2015. „A hibrid hadviselés különös tekintettel a mobil
kommunikációra.” Hadmérnök, X/4, 127–137.
BÍRÓ GÁSPÁR. 2003. Bevezetés a nemzetközi politikai viszonyok
tanulmányozásába. Budapest, Osiris.
CLAUSEWITZ, CARL VON. 1961. A háborúról. Budapest, Zrínyi Katonai
Kiadó.
CONSTANTIN, LUCIAN. 2011. „Morgan Stanley Targeted in Operation
Aurora.” Softpedia News, 2011. március 1. URL: news.softpedia.com
(utolsó letöltés: 2018. február 11.).
GYATSO SITHER, LOBSANG. 2016. „Cybersecurity from China’s
Perspecive.” Youtube, The Christian Science Monitor előadás, 2016.
február 4. URL: youtube.com (utolsó letöltés: 2018. február 11.).
HOM, SHARON. 2016. „Cybersecurity from China’s Perspecive.”
Youtube, The Christian Science Monitor előadás, 2016. február 4.
URL: youtube.com (utolsó letöltés: 2018. február 11.).
KURTZ, GEORGE. 2010. „Operation Aurora Hit Google & Others.”
McAfee Support Community, 2010. január 14. URL:
community.mcafee.com (utolsó letöltés: 2018. február 11.).
LI KEQIANG. 2017. „Report on the Work of the Government (Speech).”
The Wall Street Journal, 2017. március 5. URL: online.wsj.com – PDF
(utolsó letöltés: 2018. február 11.).
LINDSAY, JON. 2016. „The Role of Cybersecurity in Chinese Foreign
Policy.” Youtube, ANU TV, 2016. február 23. URL:youtube.com
(utolsó letöltés: 2018. február 12.).
MANDIANT. 2014. „APT 1 - Exposing One of China’s Cyber Espionage
Units, Report.” Fireeye.com, 2014. URL: fireeye.com – PDF (utolsó
letöltés: 2018. február 11.).
MCMILLAN, ROBERT. 2010. „Juniper Networks Investigating Cyber-
attacks.” Computer World, 2010. január 15. URL: computerworld.com
(utolsó letöltés: 2018. február 11.).
MITNICK, KEVIN. 2017. „Legendary Hacker Kevin Mitnick Shows off
in China.” Youtube, CGNT, 2017. augusztus 16. URL:youtube.com
(utolsó letöltés: 2018. február 11.).
SANGER, DAVID. 2012. „Obama Order Sped Up Wave of Cyberattacks
Against Iran.” New York Times, 2012. június 01. URL: nytimes.com
(utolsó letöltés: 2018. február 11.).
SEGAL, ADAM. 2016a. „Cybersecurity from China’s Perspecive.”
Youtube, The Christian Science Monitor előadás, 2016. február 4.
URL: youtube.com (utolsó letöltés: 2018. február 11.).
SEGAL, ADAM. 2016b. The Hacked World Order. How Nations Fight,
Trade, Maneuver, and Manipulate in the Digital Age. New York,
Public Affairs.
SULMEYER, MICHAEL. 2016. „Cybersecurity from China’s Perspecive.”
Youtube, The Christian Science Monitor előadás, 2016. február 4.
URL: youtube.com (utolsó letöltés: 2018. február 11.).
SZUN-CE. 2015. A háború művészete. Budapest, Helikon.
SWISS RE INSTITUTE. 2017. „Cyber: Getting to Grips with a Complex
Risk.” Sigma Series, 2017. március 1. 2017/1.
WORLD ECONOMIC FORUM. 2018 „Global Risks Report, 13th Edition.”
World Economic Forum, Geneva. URL: mmc.com – PDF (utolsó
letöltés: 2018. február 11.).
 RÓMA ÁDÁM
INDIA ÉS KÍNA FARKASSZEMET NÉZ A DOKLAM-
FENNSÍKON

E tanulmány célja a 2017 nyarán Kína és India között a Doklam-fennsíkon1

kialakult feszült helyzet ismertetése és elemzése. A június 16-tól2 augusztus
28-ig3 tartó epizód, azaz a vitatott Doklam-fennsíkon farkasszemet néző
kínai és indiai csapatok közötti konfliktus több tekintetben is más, mint a
korábbi határviták India és Kína között, mivel ez egy eddig viszonylag
nyugodt terület volt, ráadásul az események egy harmadik ország területén
zajlottak. Rövid történelmi áttekintés és Bhután bemutatása után áttérek a
kérdéses határszakasz történetére és a korábbi tárgyalásokra, majd ennek a
több mint kéthónapos incidensnek a közvetlen előzményeit és fontosabb
mozzanatait részletezem. Ezt az indiai és kínai oldal motivációival és
érveivel folytatom, majd lezárásként ismertetem a kialakult patthelyzet
megoldását, valamint az események lehetséges hatásait és következményeit.
A mai formájukban a második világháború óta létező két óriás között
az egyik első és legvéresebb incidens az 1962-es határháború volt. A két
ország a gyarmati világ örökségeként közel 3500 km hosszú, sok helyen
tisztázatlan és vitatott közös határszakasszal rendelkezik. A nyugati oldalon
a Ladakhtól északra húzódó Aksai Chin területet a kínaiak kontrollálják, a
keleti oldalon pedig az Arunachal Pradeshnél húzódó vitatott terület indiai
ellenőrzés alatt áll. A középső határszakaszon különböző kisebb hágók és
határátkelők képezik viták tárgyát. Az 1950-es években megkezdődő
határincidensek sorozata végül háborúba torkollott, amikor a kínaiak a
keleti határvidéken lerohanták a McMahon-vonalon túlhaladó indiai
felderítő egységeket, majd a sikeres offenzíva után egy másodikkal
felszámoltak minden indiai ellenállást, végül egyoldalú tűzszünetet hirdetve
visszavonultak a vonal mögé.4
A későbbi évtizedekben sem voltak ritkák a kisebb-nagyobb
határincidensek, elég csak a 2013-as depsangi5 vagy a 2014-es chumari6
eseményekig visszanyúlni,7 de a határszakasz e része az 1967-es lokalizált
összecsapásokat8 leszámítva viszonylag csendes maradt.9 Azonban a Kína–
India–Bhután hármas határcsomópont mindig is problémás volt. 2007-ben
és 2012-ben Kína elpusztított itt néhány indiai bunkert. Ugyan eddig ez a
bhutáni határszakasz nem volt kiemelt veszélyzóna, de a lehetőség megvolt
a konfliktusra – ezt már Jawaharlal Nehru Zhou Enlainak írt 1959-es
leveléből is láthattuk, amelyben Nehru megemlíti, hogy egyes kínai
térképek Bhután jelentős részét Tibet részeként ábrázolják.10

I. BHUTÁN AZ ÓRIÁSOK KÖZÖTT

Ahogy az eddigiekből is kiderült, a 2017 nyarán zajló események Kínán és
Indián kívül alapvetően érintik Bhutánt is, lévén ennek a határterülete került
az összetűzés középpontjába. Így az incidens értelmezéséhez
elengedhetetlen a kis himalájai királyság bemutatása. Ugyan területe
kisebb, mint Svájcé, népessége pedig alacsonyabb, mint Ciprusé, földrajzi
elhelyezkedésének köszönhetően mégis kiemelt fontosságú ország.
Viszonylagos elzártságban élt, és csak az utóbbi években kezdett nyitni a
külvilág felé. Ezt jól szemlélteti, hogy a televíziót és az internetet csak
1999-ben legalizálták. 11A királyság nemrég vált alkotmányos monarchiává,
az első választásokat 2008-ban tartották.12 A jelenlegi király, Jigme Khesar
Namgyel Wangchuck kezdeményezésére a harmadik választás jövőre
várható.13
Ha közelebbről megnézzük Bhután kapcsolatát a két szomszédos
országgal, szembeötlő különbségeket láthatunk. Míg Kínával nincsen
semmilyen állandó diplomáciai kapcsolata, addig India, a britek örökébe
lépve, jelentős befolyással bír az ország védelmi és külpolitikájára. A két
ország 1949-es barátsági szerződését 2007-ben megújították, s különböző
külpolitikai és biztonságpolitikai kérdésekben Bhután nagyobb autonómiát
kapott, az alábbi mondatot azonban fontos kiemelni:

Egyik kormány sem engedheti területét a másik ország

biztonságára és érdekeire veszélyt jelentő tevékenységekre
felhasználni.14
Ezenkívül nem elhanyagolható az a tény sem, hogy India Bhután
legnagyobb gazdasági és kereskedelmi partnere, az indiai reláció teszi ki
Bhután importjának 75%-át és exportjának 60%-át. India jelentős, ha nem
is egyedüli szereplő az ország energetikai szektorában, és emellett Bhután
jelentős hiteleket és segélyeket is kap Indiától.
Az ország Kínától való elzárkózása sem előzmény nélküli. Egy, a
Kínai Népköztársaság megalakulása után kiadott kínai térképen Bhután
jelentős részét ősi, Kínához tartozó területként ábrázolták, és az alábbi,
1960-as nyilatkozat is aggodalmat okozott Bhutánnak:

A bhutániak, szikkimiek, ladakhiak egy egységes család Tibetben.

Mindig is Tibet és a nagy kínai anyaország alattvalói voltak. Újra
egyesíteni kell őket, és megtanítani nekik a kommunista
eszméket.15

Ennek hatására zárta le a 470 km hosszú közös határt Bhután, és szakított

meg minden kapcsolatot Kínával, valamint 1963-ra felállította a Bhutáni
Királyi Hadsereget, még tisztán emlékezve Tibet megszállására és
annektálására.16

II. A HATÁRVITA EREDETE ÉS KÍSÉRLETEK A

RENDEZÉSÉRE
A határvita eredete egészen egy 19. századi földmérésig nyúlik vissza. A
mostani kínai követelések alapja az 1890-es kalkuttai Egyezmény Nagy-
Britannia és Kína között Szikkimről és Tibetről. Az egyezmény eredeti célja
az akkor még brit protektorátus alatt álló Szikkim Királyság és Tibet közötti
határ megállapítása volt. Ugyanakkor az 1890-es egyezményt India
máshogy értelmezi, amit úgy tűnik, hogy a földrajzi helyzet is alátámaszt,
mivel ebben az egyezményben, mint a többi ekkoriban született himalájai
határegyezményben is, az úgynevezett watershed principle-t (vízválasztó
elv) alkalmazták, ami lényegében azt jelenti, hogy a határt a legmagasabb
egybefüggő hegygerinc vonalában állapítják meg. Valóban, a kérdéses
területen is található egy ilyen hegygerinc, viszont ez megszakad Batang-
Lánál, amit mind az indiaiak, mind a bhutániak a három határ
találkozásának tartanak, még akkor is, ha az egyezményben a délebbre
fekvő Gimpochi-hegy van megnevezve. Ezáltal az egyezmény első
mondata, amely kimondja a hegygerinc követésének az elvét, ellentétben áll
a második mondattal, amely magát a hegyet nevezi meg, ameddig a
hegygerincnek húzódnia kéne. Az ellentmondást még jobban bonyolítja az,
hogy térkép sem készült az egyezmény mellé, sőt egyes szikkimi források
szerint a Gimpochi-hegy azonos Batang-Lával.17
Ennek a megegyezésnek azonban más következményei is voltak, mivel
az egyezmény sem Szikkimről, sem Tibetről nem rendelkezett. Így Tibet
elutasította azt, amiért a britek megbüntették az 1903–1904-es
Younghusband-expedíció idején, ami után végül a britek 1906-ban
elismerték a Kína–Tibet hűbérúri viszonyt, számos jogért cserébe. Ezáltal
ez az egyezmény köthető Bhután örökös királyságként való
megalapításához 1907-ben, amelyet három évre rá a Brit Birodalom bevont
a saját fennhatósága alá, hogy ütközőállamként szolgáljon India és a kínai
fennhatóság alatt álló Tibet között.18

III. TÁRGYALÁSOK
Ezt a pontatlanul felmért, ellentmondásos határszakaszt a másik hat
hasonlóan vitatott területtel együtt 1972-től tárgyalások útján próbálták
minden fél számára elfogadhatóan meghatározni. Míg kezdetben India
tárgyalt Kínával, addig Peking 1984-re elérte azt, hogy Bhután saját maga
lépjen a tárgyalóasztalhoz India helyére.19 Azóta Kína és Bhután 24
alkalommal tárgyalt a vitás területekről,20 de megoldás még nem született,
csak néhány részeredmény említhető. Ugyan 1996-ban Kína felajánlott egy
területi cserével járó megoldást, amit úgy tűnt, hogy Bhután is elfogad
1997-ben, de ettől – valószínűleg indiai nyomásra – végül visszahátrált. Az
első kézzelfogható eredmény a tizenkettedik tárgyalás után született 1998-
ban, ez az úgynevezett Egyezmény a béke és nyugalom megőrzéséről a
Bhután–Kína határon,21 mely az első egyezmény Bhután és Kína között.
Ebben Kína elismerte Bhután szuverenitását, és megállapodtak a békés
állapotok, valamint az 1959 márciusa előtti status quo megőrzésében,
továbbá abban, hogy mindketten tartózkodnak e status quo egyoldalú
megváltoztatásától. Ezután 2007-ben Bhután kiadott egy újabb térképet,
melyben lemondott egy hegyről Kína javára, de ez nem oldotta meg a vitát,
sőt a kínai területi igények méretében folyamatos növekedés figyelhető
meg. Ha csak ezeket a követeléseket nézzük, akkor közel 4500 km², azaz
területe 10%-ának az elvesztésével néz szembe Bhután.22

IV. A 2017 NYARÁN KIALAKULT INCIDENS ÉS

KÖZVETLEN ELŐZMÉNYE
A kialakult helyzet katalizátora egy aszfaltozatlan kínai út
meghosszabbítási kísérlete volt a vitatott területen. Az indiai és bhutáni
jelentések alapján a kínai mérnökök június 16-án kezdték meg a
munkálatokat, amire válaszként az indiai hadsereg 18-án már átlépte a
határt, és feltartóztatta a kínai munkásokat, így alakult ki a patthelyzet.23 A
bhutáni külügy nyilatkozata szerint a kínaiak egy autózható utat akartak
építeni Dokolától a bhutáni hadsereg Zomperlinél található bázisa felé, déli
irányba. A korábbi megegyezésekre hivatkozva Bhután az építkezést a
status quo megsértésének értelmezte, és megkérte Kínát a június 16. előtti
status quo visszaállítására.24 Ez az út egy már 2005-ben megépült földút
meghosszabbítása lett volna. Eddig az utat arra használták, hogy a kínai
járművek eljussanak a határ közelébe, majd innen gyalog végeztek felderítő
és ellenőrző munkát a már említett Zomperli-hegygerincnél található
bhutáni katonai táborig.
A széles nyilvánosság azonban csak június 23-a után kezdhetett
valamit sejteni az incidensről, miután a kínaiak hirtelen lezárták a Nathu
La-i átkelőt a zarándokok előtt, ekkor még földcsuszamlásokra hivatkozva.
26-án azonban már a kínai külügyi szóvivő, Geng Shuang is elismerte, hogy
biztonsági megfontolásokból zárták le az átkelőt, valamint ismertette a kínai
álláspontot, miszerint India átlépett a határon, behatolva kínai területre, ahol
a kínai határőrség általános tevékenységét akadályozta, annak ellenére,
hogy a határt már az 1890-es egyezményben megállapították. Június 28-án
a bhutáni nagykövet Újdelhiben adott interjút, melyben kifejtette a vitatott
területtel és a status quóval kapcsolatos álláspontot, melyet másnap a
feljebb is hivatkozott bhutáni nyilatkozat is megerősített.25
Ezzel kezdetét vette India és Kína között a „szócsata”, amely
augusztus végéig húzódott. Ez idő alatt több említésre méltó esemény is
lezajlott, ilyen volt a például a németországi G20 találkozó, ahol ugyan
mindkét érintett nagyhatalom vezetője, Xi Jinping és Narendra Modi is
részt vett, de nem került sor külön találkozóra kettejük között, amely esetleg
csökkenthette volna a két ország közötti feszültséget.26 A június végétől
kezdődő nyílt vitát a különböző egymást elítélő és meghátráltatni vágyó
nyilatkozatok sorozata tarkította, míg a katonák farkasszemet néztek
egymással a határon. Ugyan az erős retorika ellenére mindkét fél
tartózkodott a fegyveres összecsapásoktól, sőt mindkét oldalon bevett
szokás a határőrök töltött fegyver nélküli járőrözése, de ez nem akadályozta
meg, hogy a katonák más, kreatív módon próbálják meghátrálásra késztetni
a másikat, többek között egymás lökdösésével, kődobálással vagy éppen a
puskatus használatával.27 Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy
mindkét oldalon 300–400 katona állt szemben egymással, és a környéken
állomásozó katonák számát mindkét oldalon 3000 fő fölé tették.28
Érdemes megemlíteni a Xinhua hírügynökség augusztus közepén
kiadott videóját mint érdekes, de ugyanakkor rossz szájízt hagyó színfoltot
a két ország közötti vitában. Ebben a videóban felsorolják India bűneit a
határvitával kapcsolatban, mindezt lekicsinylő és az indiaiakat kifigurázó
stílusban tálalva.29 Azonban mindezek ellenére augusztus végére sikerült
diplomáciai úton lezárni az incidenst, aminek eredményeképpen mindkét
oldal kivonult a vitatott területről. A következő részekben a három ország
motivációt fogom megvizsgálni, illetve ennek a lezárásnak a körülményeit
és lehetséges hatásait is.

V. INDIA KÖZBELÉPÉSE
Ha a 2017. augusztus 2-án kiadott kínai dokumentumot olvassuk, akkor
joggal merül fel a kérdés, hogy mi alapján avatkozott bele India több mint
270 katonával és buldózerekkel egy út megépítésébe kínai területen, amely
az 1890-es megállapodás szerint Kínához tartozik, és még ha vitatott is ez a
terület, itt nem India, hanem Bhután a másik fél, akivel folyamatosan
tárgyalnak megoldást keresve.30 Ugyanakkor, ahogy korábban láthattuk, ez
a megállapodás nem tisztázza annyira egyértelműen a helyzetet, amennyire
azt Kína szeretné.
 Emellett azt is figyelembe kell venni, hogy ha Kína sikeresen
érvényesítené követeléseit Bhutánnal szemben, akkor India biztonsága
veszélyeztetetté válik, a vitatott területekre kiterjesztett katonai
ellenőrzéssel Kínának lehetősége nyílik arra, hogy magaslati pozícióból
fenyegesse India területét. Erre azért lenne lehetősége, mert a vitatott
fennsíktól délre eső völgyben húzódik a Siliguri-folyosó, vagy más néven a
„Csirkenyak”, Banglades és Nepál között mindössze 23 km szélesen, amely
összeköti India északkeleti tartományait az ország többi részével. Ezt a
geostratégiai veszélyforrást szem előtt tartva már nem annyira meglepő
India eddig soha nem látott határozottságú fellépése.31 Biztonságát
fenyegetve érezve annak ellenére is fellépett Kínával szemben egy
harmadik ország területén – amire nem mellesleg a két ország
történelmében még nem találtunk példát –, hogy Kína ezért a nemzetközi
jog és területi szuverenitásának megsértésével vádolja Indiát.32 Ezenkívül
India még hivatkozik egy obskúrus 2012-es megállapodásra India és Kína
között, mely szerint az 1890-es egyezményt csak mint a határvonal
hozzávetőleges helyét jelölő dokumentumot értelmezik, és további
megbeszélésekre lesz szükség a határ pontos megállapításához. Kína
azonban ezt nem kommentálta egyszer sem, csak következetesen magára a
19. századi megállapodásra hivatkozott mintegy perdöntő
dokumentumként. 33

Egy másik visszatérő kínai vád, hogy Bhután nem kérte India
segítségét. Valóban, hivatalos felkérés nem érkezett Bhután részéről, de a
két ország közötti szoros viszonyt sem lehet figyelmen kívül hagyni, vagy
abból kiindulva, hogy indiai beavatkozásra a bhutáni–kínai tárgyalások alatt
is volt példa, vagy azért, mert Bhután nem nyilvános csatornákon is
kérhette India segítségét. Az utóbbira akár a két ország közötti „barátsági”
szerződés, akár az az indiai nyilatkozat utalhat, amelyben a két ország
közötti együttműködést említik a krízis során.34 Bhután hallgatására a helyi
források alapján inkább az a magyarázat, hogy megpróbálja a helyzetet nem
súlyosbítani, teret adva mindkét félnek arra, hogy arcvesztés nélkül
tudjanak békés megoldásra jutni, így elkerülve egy komolyabb háborús
konfliktust, annak ellenére is, hogy Bhutánnak ezt a fajta hozzáállását mind
az indiai, mind a kínai közvélemény nehezményezte.35
VI. KÍNA MOTIVÁCIÓI
A Doklam-fennsíkon kialakult események megértéséhez meg kell
vizsgálnunk Kína motivációit is, hiszen az útépítés terve volt a katalizátora
ennek a konfliktusnak. Kína hivatalos érveit áttekintve ez a tervezett út nem
tűnik annyira fenyegetőnek vagy fontosnak, mint amilyen heves reakciókat
kiváltott. Kínai oldalról tekintve az eseményeket, ők a saját területükön
akartak építeni egy útszakaszt, egy egyébként fejletlen infrastruktúrájú
területen. Hiszen amíg India az utóbbi évtizedekben jelentős fejlesztéseket
és építkezéseket indított a kérdéses határterület közelében, addig Kína évek
óta nem végzett hasonló munkálatokat, és a meglévő utak többsége is csak
földút, mely az időjárási viszonyoktól függően nehezen használható,
különösen katonai járművekkel.
Teljesen elképzelhető, hogy Kína úgy döntött, ebben az évben kezdi el
a sajátjának vélt terület fejlesztését. Azonban éppen emiatt válik
nemzetközi problémává ez az építkezési szándék, mivel amíg India
egyértelműen a saját területén végzett munkálatokat, addig a kínaiak ezt egy
vitatott területen teszik, amivel ők is tisztában vannak. Ettől függetlenül
vannak arra utaló jelek, hogy Kína nem tekintette az út meghosszabbítását a
status quo felrúgásának. Egy névtelen diplomáciai forrás szerint a kínaiak
értesítették Indiát a terveikről június 1-én, a tervezett építkezés előtt két
héttel, ami – ha valóban így történt – megmagyarázná a kínaiak különösen
negatív reakcióját az indiai bevonulásra.36
Az útviszonyok javítása mellett azonban más lehetséges
magyarázatokat is találhatunk a kínai „provokációra”. Kína részéről ez az
útépítés nyomásgyakorlásként is értelmezhető Bhutánra nézve, ezzel
siettetve egyrészt a határvita rendezését, másrészt állandó diplomáciai
képviselet és párbeszéd megnyitását a két ország között. Kína célja a
régióban az indiai befolyás kiegyensúlyozása, mivel, ha nem is látja
reálisnak a teljes kínai hegemóniát Bhutánban és a szomszédos kis
államokban, mindenképpen segítene céljai elérésében, ha India súlyát
csökkenteni tudná. Egy barátságosabb és Kína felé nyitottabb Bhután
elősegítené Tibet fejlődését, hiszen a gyarmati kor előtt jelentős
kereskedelmi tevékenység zajlott Bhutánon keresztül, amely Kína
számításai szerint megfelelő támogatással megint fellendülhet.37
Geopolitikai szempontból hosszú távon a korábban említett Siliguri-
folyosó ellenőrzése és az északkelet-indiai államok elvágása is komoly
következményekkel járhatna, hiszen itt található a Brahmaputra-folyó felső
szakasza, amely aztán keresztülfolyik Bangladesen és beletorkollik az
Indiai-óceánba. A folyó ellenőrzése Banglades vízkészletének az
ellenőrzését is jelenti, valamint egyenes utat az Indiai-óceánhoz, kikerülve a
Dél-kínai-tengeren az amerikai ellenállást, így akár ilyen irányú törekvése
is lehet Kínának, bár ezt jelenleg nagyon sok kérdőjellel érdemes kezelni.38

VII. LEZÁRÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEK

Az elmúlt 30 év leghevesebb határvitája a két ország között végül
diplomáciai úton rendeződött, és – legalábbis egy időre – lecsendesült.
Augusztus végén mindkét ország kiadott egy nyilatkozatot, melyben
beszámoltak egy kölcsönös megegyezésről, miszerint mindketten
visszarendelik csapataikat, és az útépítést – egyelőre – Kína nem folytatja.39
Abból kiindulva, hogy Bhután és India követelése a június elei status quo
visszaállítása volt, úgy látszik, őket lehet megnevezni a konfliktus
„győztesének”. Ugyanakkor Kína számára India lehetővé tette az arcvesztés
nélküli békés visszavonulást azzal, hogy először vonult vissza, így ezt
Peking a hazai médiában sikerként tudta kommunikálni.40
Ugyanakkor a határszakasz pontos helyének kérdése megoldatlan
maradt, és Kína továbbra is fenntartja igényét a területre. Továbbra is fog
felderítő és ellenőrző műveleteket folytatni, így egy hasonló incidens a
közeljövőben is könnyen előfordulhat. Ezenkívül Kínának is nyomós okai
vannak, hogy elkerülje a nyílt, fegyveres konfliktust. Egy öregedő és
lassuló gazdaságú Kínának nincs szüksége egy – akár több generációnyira
elhúzódó – hidegháborúra Indiával,41 valamint az újra előtérbe került koreai
kérdés fontosabb, mint egy himalájai határvita. Egy másik szempont, hogy
egy rizikós, de legalábbis bizonytalan kimenetelű katonai konfliktus nem
feltétlenül kedvezett volna Xi Jinpingnek a Kínai Kommunista Párt októberi
19. kongresszusa előtt, ahol akár több ciklusra is meg akarta erősíteni saját
személyes hatalmát és befolyását a kínai pártvezetésben. Emellett a kínai
Xiamenben rendezett szeptemberi BRICS-csúcstalálkozó előtt is inkább a
pozitív nemzetközi közvéleményen volt a hangsúly, mintsem azon, hogy
egy másik BRICS-taggal súlyosabb konfliktusba kerüljenek.42 Ezeket
figyelembe véve érthetőbb Kína óvatosabb hozzáállása, amelynek
egyébként a Doklam-fennsíkon kívül is számos más lehetősége van
pozícióinak erősítésére, akár a környékbeli határszakaszokon is, amelyek
megkérdőjelezhetetlenül kínai területek, és hasonló regionális előnyökkel
kecsegtetnek.43
Ugyan a június közepi kockázatos húzás Indiának rövid távon
kifizetődő lett, de a közvetlen határvidéken erősebb katonai jelenlét és
felkészültség ellenére Indiának sem érné meg egy katonai konfliktus
Kínával, hiszen az könnyen alááshatná Narendra Modi olyan belpolitikai
céljait, mint amilyen az állami hatalom centralizálása vagy a gazdaság
fenntartása és megreformálása, a háborús költségekről nem is beszélve egy
ilyen kietlen területen való hadviselés esetén.44 Habár mutatnak jelek a
feszültség enyhülésére, mint például az indiai védelmi miniszter
szeptemberi utazása a határra, ahol a kínai katonákat is meglátogatta,45
vagy például az egyórás személyes beszélgetése Xinek és Modinak a
BRICS-csúcstalálkozón,46 de a csapatmozgások realitása más képet fest a
helyzetről. Szeptemberi jelentések arról számoltak be, hogy a katonák
valóban visszavonultak, de mindkét oldalon csak 150-150 métert.47
Bár úgy tűnik, egyelőre rendeződtek a viszonyok, hosszú távon kevés
a garancia arra, hogy ez fönnmarad. Ugyan az Egyesült Államok csöndben
maradt az incidenssel kapcsolatban, részben vélhetőleg a homályos tények,
részben az égetőbb észak-koreai atomrakétatesztek miatt – mely probléma
megoldásához szüksége van kínai segítségre –, de ez megváltozhat. Donald
Trump amerikai elnök ázsiai körútja hosszú távon esetlegesen szorosabb
együttműködést eredményezhet a régióban, még ha India kimaradt is az
útitervből, de azt a tényt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy a
legtöbb közös katonai gyakorlatot a két ország már egymással végzi, így
próbálva létrehozni egy másik pólust Kínával szemben.48

FELHASZNÁLT IRODALOM

AKHILESH, PILLALAMARRI – Subanthore Aswin. 2017. „What Do the

Bhutanese People Think About Doklam?” The Diplomat, 2017.
augusztus 14. URL: thediplomat.com (utolsó letöltés: 2018. január 3.).
BENEDICTUS, BRIAN. 2014. „Bhutan and the Great Power Tussle.”. The
Diplomat, 2014. augusztus 2. URL: hediplomat.com (utolsó letöltés:
2018. január 3.).
„Bhutan-China Border Mismatch.” 2013. Bhutan News Service, 2013.
január 1. URL: bhutannewsservice.org (utolsó letöltés: 2018. január
3.).
CHANDRAN, NYSHKA. 2017. „Racist video from China’s official press
agency mocks Indians”. CNBC, 2017. augusztus 17. URL: cnbc.com
(utolsó letöltés: 2018. január 3.).
CHAUDHURI, RUDRA. 2017. „Looking for Godot.” The Indian Express,
2017. szeptember 3. URL: indianexpress.com (utolsó letöltés: 2018.
január 3.).
CHAUDHURY, DIPANJAN ROY. 2017. „Doklam discussed, Pakistan
skipped: Here’s what happened at the 1 hour meet between Xi and
Modi”. The Economic Times, 2017. szeptember 5. URL:
economictimes.indiatimes.com (utolsó letöltés: 2018. január 3.).
CHELLANEY, BRAHMA. 2017. „Asia’s New Entente”. Project Syndicate,
2017. november 3. URL: project-syndicate.org (utolsó letöltés: 2018.
január 3.).
DENYER, SIMON – GOWEN, ANNIE. 2017. „Who blinked in the China-
India military standoff?” The Washington Post, 2017. augusztus 30.
URL: washingtonpost.com (utolsó letöltés: 2017. január 3.).
FE Online. 2017. „Doklam standoff: Indian, Chinese troops still on
face-off site, they have merely stepped back 150 meters each.”
Financial Express, 2017. szeptember 7. URL: financialexpress.com
(utolsó letöltés: 2018. január 3.).
FEDIRKA, ALLISON. 2017. „China and India may be on a path to war.”
Business Insider, 2017. augusztus 5. URL: uk.businessinsider.com
(utolsó letöltés: 2018. január 3.).
FP Staff. 2017. „Bhutan issues scathing statement against China,
claims Beijing violated border agreements of 1988 and 1998.”
Firstpost, 2017. június 30. URL: firstpost.com (utolsó letöltés: 2018.
január 3.).
FRAVEL, M. TAYLOR. 2017. „Why India Did Not ‘Win’ the Standoff
with China.” War on the Rocks, 2017. szeptember 1. URL:
warontherocks.com (utolsó letöltés: 2018. január 3.).
GETTLEMAN, JEFFREY – HERNÁNDEZ, JAVIER. 2017. „China and India
Agree to Ease Tensions in Border Dispute.” The New York Times,
2017. augusztus 28. URL: nytimes.com (utolsó letöltés: 2018. január
3.).
JHA, TILAK. „China and its Peripheries: Limited Objectives in Bhutan.”
Issue Brief #233. Institute of Peace and Conflict Studies, 2013. URL:
files.ethz.ch – PDF (utolsó letöltés: 2018. január 3.).
KAPOOR, DEEPAK GEN. 2013. „Chinese Provocation: Is India
Prepared?” FaceNFacts, 2013. május 3. URL: facenfacts.com (utolsó
letöltés: 2018. január 16.).
LAMSANG, TENZING. 2017. „The Third Leg of Doklam.” The
Bhutanese, 2017. május 8. URL: thebhutanese.bt (utolsó letöltés: 2018.
január 3.).
MANOJ, JOSHI. 2017. „Doklam: To start at the very beginning.” ORF
Special Report. Observer Research Foundation. URL: orfonline.org
(utolsó letöltés: 2018. január 3.).
MATHOU, THIERRY. 2004. „Bhutan-China relations: towards a new step
in Himalayan politics.” In The Spider and the Piglet: Proceedings of
the First Seminar on Bhutan Studies. Thimphu, Centre for Bhutan
Studies, 388–411.
MEA. 2017. „Recent Developments in Doklam Area.” Ministry of
External Affairs, Government of India, 2017. június 30. URL:
mea.gov.in (utolsó letöltés: 2018. január 3.).
MYERS, STEVEN LEE – BARRY, ELLEN – FISHER, MAX. 2017. „How India
and China Have Come to the Brink Over a Remote Mountain Pass.”
The New York Times, 2017. július 26. URL: nytimes.com (utolsó
letöltés: 2018. január 3.).
NEHRU, JAWAHARLAL. „Prime Minister Nehru’s Letter to Chou En-lai”,
1959. szeptember 26.
PANDA, ANKIT. 2017a. „Disengagement at Doklam: Why and How Did
the India-China Standoff End?” The Diplomat, 2017. augusztus 29.
URL: thediplomat.com (utolsó letöltés: 2018. január 3.)
PANDA, ANKIT. 2017b. „Stone-Pelting at Lake Pangong: India, China
Border Tensions Under the Spotlight.” The Diplomat, 2017. augusztus
21. URL: thediplomat.com (utolsó letöltés: 2018. január 3.).
PANDA, ANKIT. 2017c. „The Political Geography of the India-China
Crisis at Doklam.” The Diplomat, 2017. július 13. URL:
thediplomat.com (utolsó letöltés: 2017. január 3.).
PANDA, ANKIT. 2017d. „What’s Driving the India-China Standoff at
Doklam?” The Diplomat, 2017. július 18. URL: thediplomat.com
(utolsó letöltés: 2018. január 3.).
Press Trust of India. 2017. „Ready to maintain peace with India: China
on Sitharaman’s visit to Nathu La.” Hindustan Times, 2017. október 9.
URL: hindustantimes.com (utolsó letöltés: 2018. január 3.).
RÓMA ÁDÁM. 2016. Sino-Indian Relations Since the Second World War
– From Panchsheel to the Sino-Indian War of 1962 – Deterioration of
Relations. BA Szakdolgozat. Budapest, Eötvös Loránd
Tudományegyetem.
„The Facts and China’s Position Concerning the Indian Border Troops’
Crossing of the China-India Boundary in the Sikkim Sector into the
Chinese Territory.” 2017. Chinese Foreign Ministry, 2017. augusztus
2. URL: xinhuanet.com (utolsó letöltés: 2018. január 3.).
III. AMERIKA
VISSZAINTEGET
 HORVÁTH CSABA BARNABÁS
NÉGYES KOALÍCIÓ KÍNA ELLEN?
– GEOPOLITIKAI SAKKJÁTSZMA AZ AUSZTRÁL–AMERIKAI–
INDIAI–JAPÁN NÉGYES ÉS A KÍNAI ÖVEZET ÉS ÚT
KEZDEMÉNYEZÉS KÖZÖTT

I. BEVEZETŐ
Mindössze néhány nappal az e tanulmánykötet alapjául szolgáló
konferencia előtt, 2017. november 11-én Manilában az ASEAN-
csúcstalálkozóhoz kapcsolódva négyoldalú munkamegbeszélést tartottak
Ausztrália, India, Japán és az USA külügyminiszterei, amellyel közel egy
évtizednyi informális együttműködés után ismét hivatalos formát kapott a
négy ország alig burkoltan Kína térnyerésének ellensúlyozására irányuló
együttműködése.1 A folyamat legfrissebb fejleménye pedig, hogy 2018.
február 18-án az Australian Financial Review egy neve elhallgatását kérő
magas rangú amerikai tisztségviselőre hivatkozva közölte a hírt, miszerint
Ausztrália, India, Japán és az USA gazdaságföldrajzi téren is célul tűzte ki,
hogy Kína Új Selyemút kezdeményezésével szemben saját alternatívát
állítson fel.2 A tanulmányban azt vizsgálom, hogy mi motiválja a négyes
koalícióban részt vevő országokat, milyen előzményei vannak a négy
ország ilyen irányú együttműködésének, hogyan alakult az az elmúlt tíz év
során, hogyan hat a négy ország együttműködése a térség kisebb országaira,
és ami a legfontosabb, milyen stratégiai hatással van mindez a térség
hatalmi egyensúlyára, különös tekintettel az USA és Kína fokozódó
nagyhatalmi versengésére?

II. A NÉGYES KOALÍCIÓBAN RÉSZT VEVŐ ORSZÁGOK

INDÍTÉKAI ÉS A KOALÍCIÓ HÁTTÉRTÖRTÉNETE
Kérdés, mik a három ország indokai arra, hogy Kína helyett az USA
oldalán foglaljanak állást a két vezető hatalom biztonságpolitikai és hatalmi
rivalizálásában. India szempontjából talán a gazdasági felemelkedést és a
„két dudás egy csárdában” közmondással kifejezhető jelenséget említhetjük
első helyen. Kína és India két, egyenként közel másfél-másfél milliárd
lakosú hatalmas állam, egymás közvetlen szomszédságában. Korábban
gazdasági elmaradottságuk miatt egyikük sem kapta meg azt a nemzetközi
státuszt, amelyet területük és népességük indokolt volna. Mindkét ország
egy-egy nagy civilizáció központját képviseli. Az elmúlt évtizedekben
bekövetkezett gazdasági fellendülésük következtében most mindketten
helyet követelnek maguknak a nemzetközi színpadon. Innentől kezdve,
egymás tőszomszédságában elhelyezkedve a geopolitika logikája szerint
szinte törvényszerű, hogy egymás riválisaivá válnak. Mivel India sok
tekintetben hátrányban van Kínával szemben – többek között itt később
kezdődött a gazdasági fellendülés –, fejlettségben még mindig le van
maradva szomszédjától. Illetve míg a kettejük határát jelentő Himalája kínai
oldalán még a tágas Tibeti-fennsík is elterül a határ és Kína sűrűn lakott
magterülete között, addig a hegység indiai oldalának lejtői közvetlenül
India legsűrűbben lakott síkságaira nyílnak, így geopolitikai szempontból is
hátrányban van. Kína ráadásul az 1960-as évek óta támogatja India
regionális fő ellenségét, Pakisztánt. Egyértelmű tehát, hogy a két versengő
óriás közül melyik a gyengébb fél – esetünkben India –, amelynek részéről
pedig természetes reakció, hogy szövetségest keres az erősebb ellenféllel
szemben. Kicsit hasonlóan ahhoz, ahogyan az 1970-es években Kína
keresett kapcsolatot az USA-val, hogy így ellensúlyozza a fenyegetőnek
tartott szovjet szomszédságot. Jelentős különbség azonban, hogy e múltbeli
kombinációval szemben az USA és India között ideológiai akadályai
sincsenek az együttműködésnek.
Japán esetében elég, ha a 19–20. század kínai–japán ellentéteire
gondolunk. Itt ugyan a kulturális közelség sokkal inkább adott volna egy
Kínával való kiegyezéshez, mint India esetében, azonban az elmúlt évek
trendjei mindkét országban azt az érzetet keltették, hogy növekszik a másik
fél által okozott fenyegetettség. Kína gazdasági és technológiai
felemelkedése, ezzel együtt járó fegyverkezése Japánban könnyen felerősíti
azt az érzést, hogy a szigetország eltörpül hatalmas szomszédja mellett. Így
egy Kínával való kiegyezés már egyenrangú partnerséget sem jelenthet,
hanem csak finlandizációt. Kína számára ugyanakkor a Japán második
világháború után elfogadott, a szigetország fegyverkezését szigorúan
korlátozó „békealkotmányának” felülvizsgálatára irányuló törekvések és az
ezzel párhuzamosan zajló dinamikus japán fegyverkezés kelthet
fenyegetettségérzetet. Japán ezt a folyamatot pusztán úgy értékeli, hogy a
második világháború utáni évtizedek „abnormális” állapotának – az
egyoldalú amerikai biztonsági támogatás korszakának – lezárásaként most
pusztán a „normális” állapotokhoz való visszatérésről van szó. Ezen
álláspont szerint a legbékeszeretőbb demokráciák részéről is alapvető igény,
hogy fenntartsanak egy akkora haderőt, amely jogos önvédelmük kielégítő
biztosítására megfelel, ahogyan egyébként az USA többi szövetségese
(Nagy-Britannia, Franciaország, Ausztrália stb.) is teszi.3 Így ebben a
helyzetben Japán számára is magától értetődő, hogy az „ellenségem
ellensége” logika alapján egyrészt új tartalommal töltse fel az USA-val
fennálló régi szövetségét, illetve hogy Indiában is felismerje a barátot.
A négyes negyedik tagja, Ausztrália részvétele nem szorul különösebb
magyarázatra. Ausztráliát mint angolszász országot rendkívül erős
kulturális szálak fűzik az USA-hoz, és mint ilyen, tagja az amerikai
szövetségi rendszer legbelsőbb körének, az 1946-ban létrehozott, de
egészen 2005-ig titokban tartott öttagú (Ausztrália, Kanada, Nagy-
Britannia, Új-Zéland, USA) angolszász hírszerzési koalíciónak, az
UKUSA-nak. Ennek megfelelően Ausztrália a második világháború és a
hidegháború alatt egyaránt az USA legszorosabb katonai szövetségese volt
a dél-csendes-óceáni térségben, és noha kitűnő gazdasági kapcsolatokat
ápol Kínával, ez mit sem változtat a biztonságpolitikailag az USA oldalán
fennálló elkötelezettségén, ami az utóbbi időben politikai feszültségekhez is
vezetett a két ország között.4
A négy ország kapcsolata komoly előzményekre tekinthet vissza.
Formális négyoldalú együttműködés 2007–2008 között állt fenn, Abe
Shinzo japán miniszterelnök kezdeményezésére még első miniszterelnöki
ciklusa idején. Itt – vélhetően azért, hogy ne legyen túlságosan egyértelmű a
dolog Kína elleni irányultsága – a meghatározó diskurzus a térség
legjelentősebb demokráciáinak együttműködését jelölte meg fő indokként.
Azonban Kína tiltakozására 2008-ban így is véget értek a négyoldalú
egyeztetések. Nem hivatalos formában 2008–2017 között a négyes koalíció
valójában mindvégig csak erősödött és tovább mélyült, mégpedig kétoldalú
és háromoldalú egyezmények hálójaként. India–Japán–USA háromoldalú
biztonsági egyezmény született 2011-ben, majd az együttműködést
miniszteri szintre emelték 2015-ben. Ausztrália, Japán és az USA már
2002-ben és 2005-ben kötött háromoldalú egyezményeket. Ausztrália és
Japán 2007-ben adott ki közös nyilatkozatot a biztonsági
együttműködésről,5 India és Japán 2008-ban kötött biztonságpolitikai
megállapodást,6 majd 2014-ben stratégiai és globális partnerségről egyezett
meg.7 Ausztrália és India 2009-ben bocsátott ki közös nyilatkozatot a
biztonságpolitikai együttműködésről.8 Az India–USA biztonsági
keretegyezmény 2005-ben jött létre; 2014–2016 közt India több közös
hadgyakorlaton vett részt az USA-val, mint bármely más állammal. Ilyen
előzmények után jutott el tehát a négy ország oda, hogy 2017
novemberében ismét hivatalos szintre emelték az együttműködés
négyoldalú formáját. 2018 februárjában nyilvánosságra került a hír, hogy az
addig elsősorban biztonságpolitikai jellegű együttműködést immár
gazdasági területre is kiterjesztve a kínai Övezet és Út Kezdeményezés
(BRI, korábbi nevén Egy Övezet, Egy Út [OBOR], köznapi elnevezéssel Új
Selyemút) alternatívájaként is létre kívánnak hozni egy saját regionális
gazdaságföldrajzi infrastruktúrafejlesztési koncepciót Ázsiában.
A térség államai közt zajló hatalmi rivalizálás fokozódásához jelentős
mértékben hozzájáruló tényező, hogy az utóbbi években a térség számos
kulcsországában történt olyan vezetőváltás, amelynek során a nemzeti
érdekeket a rivális hatalmakkal szemben az eddigieknél sokkal
határozottabban képviselni törekvő állam- vagy kormányfő került
hatalomra. Kínában 2012-ben a szuperhatalmi státuszt célul kitűző Xi
Jinping, Japánban ugyancsak 2012-ben az ország újrafegyverkezésére
törekvő Abe Shinzo; Indiában 2014-ben a hindu nacionalizmus eszméit
képviselő Narendra Modi, Indonéziában ugyanebben az évben az országot
tengeri hatalommá tenni kívánó Joko Widido; Taiwanon 2016-ban a de jure
függetlenség gondolatával szimpatizáló Tsai Ing-wen, a Fülöp-szigeteken
pedig 2016-ban a botrányhős Rodrigo Duterte.
Japánban Abe Shinzo 2012-es miniszterelnökké választása hozta meg
a döntő fordulatot. Abe miniszterelnöksége ambiciózus gazdaságélénkítő
programmal, a külpolitika diverzifikálásával és az ország
újrafegyverkezésének felgyorsításával járt. A külpolitika diverzifikálása
lényegében abban áll, hogy a biztonságpolitikai téren korábban az USA-tól
való egyoldalú függésre fókuszáló Japán innentől kezdve egyrészt maga is a
korábbiaknál sokkal kezdeményezőbb módon lép fel a nemzetközi
porondon, másrészt az USA-val való szövetség mellett saját szövetségi
politikát is megpróbál kialakítani a térségben. Ezen a téren elsősorban az
Ausztráliával, a Fülöp-szigetekkel, Indiával, Taiwannal és Vietnammal való
kapcsolatok elmélyítését emelhetjük ki, mint Japán szövetségkeresésének
legjelentősebb mozzanatait.9 Ezek a lépések jellemzően olyan államok felé
irányulnak, amelyek maguk is rivális viszonyban vannak Kínával és/vagy
az USA szövetségesei. Így alapvetően Japán Kínával szembeni geopolitikai
helyzetének javításán és Kínával szemben együttműködni hajlandó
partnerek keresésén van a hangsúly. Az újrafegyverkezés fokozása pedig a
Japán Önvédelmi Erő korábbinál is magasabb színvonalú
fegyverrendszerekkel történő ellátását és a japán alkotmány módosítását
célozza.
Indiában Narendra Modi 2014-től kezdődő kormányzása ugyancsak
hasonló célkitűzéseket követett. A hindu nacionalistának tartott Bharatiya
Janata párt által dominált kormány a nagyhatalmi státusz elérését tűzte ki
célul India számára. Ennek gazdasági alapjait ambiciózus gazdaságélénkítő
program hivatott biztosítani, amely számos tekintetben rendkívül innovatív
megoldásokra törekszik, külpolitikai téren pedig egyre nyíltabb a szakítás a
korábbi évtizedek el nem kötelezett külpolitikájával, és helyette szorosabb
együttműködés bontakozik ki az USA-val és Japánnal Kína
ellensúlyozására, valamint az USA szövetségi rendszerének más tagjaival –
a már tárgyalt Ausztrálián kívül Kanadával10 és Izraellel11 is. India
ugyanakkor ellenállást tanúsít Kína Új Selyemút kezdeményezésével12
szemben,13 és helyette saját gazdaságföldrajzi struktúra kiépítésére
törekszik.14 Ezt az attitűdöt azzal is demonstrálta, hogy nem vett részt a
Pekingben rendezett BRI csúcstalálkozón.15 Ehelyett India olyan irányba
mozdult el, ahol egyfajta licitálást próbál generálni Kína és Japán közt az
országba áramló befektetéseket illetően,16 másfelől pedig, a legfrissebb
hírek szerint, a négyoldalú együttműködés keretében alternatív ázsiai
gazdaságföldrajzi struktúra kialakításába készül belekezdeni.17
Donald Trump megválasztása óta különösen felgyorsultak az
események az USA és India együttműködését illetően. A 2017-es év
folyamán két találkozó is lezajlott Modi és Trump között, júniusban, illetve
novemberben. Mindkét találkozón központi szerepet kapott a hajózás
szabadsága melletti közös kiállás, amely alig burkoltan Kínának a Dél-
kínai-tengeren zajló tevékenységével szembeni állásfoglalást jelent.
Ismételten elhangzott, hogy a világ két legnagyobb demokráciájának a világ
két legnagyszerűbb haderejét kell birtokolnia, ami az indiai
fegyverkezéshez nyújtott amerikai támogatás ideológiai kereteit erősítette
meg. Hangsúlyozták a két ország közt fennálló stratégiai partnerség,
valamint India „Major Defense Partner” státuszának megerősítését is. A két
vezető egyeztetett az iszlamista terrorizmus elleni közös fellépésről is, ami
India számára a Pakisztánnal fennálló konfliktus miatt kulcskérdés (bár
Pakisztán neve nem került konkrétan említésre), Modi ugyanakkor
támogatásáról biztosította Trumpot Észak-Korea ügyében.18 19
A négy ország a Dél-kínai-tenger szigetei és zátonyai körül folyó
területi vitában is összehangoltan lép fel. Mint ismert, itt a Fülöp-szigetek
és Vietnam a Kínával leginkább szemben álló két ország. A négyes koalíció
tagjai közül Ausztrália a Fülöp-szigeteknek, India Vietnamnak, az USA és
Japán pedig mindkét országnak nyújt katonai támogatást.

III. A NÉGYES KOALÍCIÓ ÉS AZ ELSŐ SZIGETLÁNC

JELENTŐSÉGE
Kína és a négyes koalíció stratégiai rivalizálása alaposan felértékelni látszik
az úgynevezett „első szigetlánc” jelentőségét. Az első szigetlánc a Kelet-
Ázsia part menti tengereit a nyílt óceántól elválasztó szigetországok
láncolatát jelenti, amely – amennyiben Kínával szemben álló és az USA-val
szövetséges adminisztráció fennhatósága alatt áll – gyakorlatilag elzárhatja
a kínai hadiflottát a nyílt óceántól, egyszersmind biztosíthatja az USA
hegemóniájának fenntartását a Csendes-óceán nyílt vizein. A szigetlánc
északról dél felé haladva Japánból, Taiwanból, a Fülöp-szigetekből és
Indonéziából áll. Északkeleten, mivel Dél-Korea is az USA szövetségi
rendszerének tagja, a Japán és Dél-Korea közti tengerszoros egy olyan
kapcsolódást jelent a kontinenshez, ahol ugyancsak nehézkes lehet idegen
hadihajók közlekedése, ha mindkét partot egyazon szövetségi rendszer
ellenőrzi, márpedig jelenleg ez a helyzet. Délnyugaton lényegében a
szigetlánc folytatását jelentik az Indiához – tehát a négyes koalíció egyik
tagjához – tartozó Andamán- és Nikobár-szigetek, amelyek az Indonéziához
tartozó Szumátrától egészen Mianmarig húzódva zárják el az Andamán-
tengert a nyílt Indiai-óceántól. Amellett, hogy Japán, Dél-Korea, Taiwan és
a Fülöp-szigetek már a hidegháborútól kezdve az USA szövetségesei, az
utóbbi években több komoly lépést láttunk a szigetlánc jelentőségének
felértékelésére.
A szigetláncot délről záró állam, Indonézia Joko Widido 2014-es
elnökké választása óta a korábbiaknál sokkal inkább szembehelyezkedett
Kínával a Dél-kínai-tenger kérdésében, amivel egyúttal az USA szövetségi
rendszerének20 irányába mozdult el.21 Rodrigo Duterte 2016-os
megválasztása után átmenetileg megingani látszott a Fülöp-szigetek
elkötelezettsége az USA oldalán, de 2017-ben Donald Trump amerikai
elnök Dutertével folytatott megbeszélése már konstruktív hangnemet ütött
meg, ráadásul Trump láthatóan kerülte az emberi jogi kérdések felvetését,
vélhetően ezt is azzal a szándékkal, hogy meggyőzze Dutertét az USA
szövetségi rendszerében való maradás előnyeiről.22 Trump ugyanakkor
állást foglalt amellett, hogy az USA továbbra is folytatja a Taiwan részére
történő fegyverszállításokat.
Japán mind a Fülöp-szigetekkel, mind pedig Taiwannal elmélyíteni
igyekezett kapcsolatát: Taiwannal a 2015-ben megkötött halászati
egyezmény vette el a két ország tengeri határa körüli esetleges viták élét, a
Fülöp-szigetekkel pedig 2016-ban, a délkelet-ázsiai országok közül
elsőként írt alá védelmi egyezményt.23 Érdekes módon inkább az USA felé
hajlik a kínai többségű, stratégiai elhelyezkedésű Szingapúr is,24 ami
valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a városállam még a kínai reformok
kezdete előtti időszakban alapvetően kínai identitása tekintetében is sokkal
inkább orientálódott a Chiang Kai-shek vezette Taiwan, mintsem a Mao
vezette szárazföld felé.25 Összegezve tehát azt láthatjuk, hogy az elmúlt
néhány év során a szigetlánc mindegyik országa megerősítette
együttműködését a négyes koalíció országaival. Ez – a négyesben saját
jogon is részt vevő Japánt leszámítva – a Fülöp-szigeteket, Indonéziát és
Taiwant jelenti. Ezek a szigetországok északkeleten Japánnal, délnyugaton
pedig az Indiához tartozó Andamán- és Nikobár-szigetekkel érintkezve a
négyes koalíció szövetségeseiként valóban egy olyan geopolitikai akadályt
jelenthetnek, amely a kínai tengeri haderőt mintegy bezárja a part menti
Kelet-kínai- és Dél-kínai-tengerekre, elzárva előle a szabad kijárást a nyílt
Csendes- és Indiai-óceánokra. Ezen nem változtat Kínának a Dél-kínai-
tenger szigetein és zátonyain folytatott tevékenysége sem, hiszen ez a
tenger is a szigetlánc belső oldalán fekszik. Indonézia és a Fülöp-szigetek
esetében ugyanakkor az sem elhanyagolható tényező, hogy kulturális
értelemben is sokkal távolabb állnak Kínától, mint a szárazföldi Délkelet-
Ázsia buddhista államai.
Természetesen a négyes koalíció tagjai mellett Kína is aktív
diplomáciát folytat a térségben, amelynek része lehet intenzív
együttműködés kiépítése olyan országokkal, amelyek geopolitikai
szempontból kisebb-nagyobb mértékben alkalmasak lehetnek a szigetlánc
megkerülésére. Délkelet-Ázsia, a tíz ASEAN-tagállam esetében nehéz
pontosan kategorizálni, hogy mely országok tekinthetőek inkább az USA és
a négyes koalíció, és mely országok Kína de facto szövetségesének. Hiszen
a térség országai egyaránt jó kapcsolatokra törekednek az USA-val és
Kínával is, és ha csak lehet, igyekeznek elkerülni, hogy választaniuk kelljen
kettejük között.26 Ahogyan azonban a spektrum egyik végén kirajzolódik a
Fülöp-szigetek és Indonézia mint a Kínával szemben gyakorta határozott
kiállást tanúsító és stratégiailag inkább az USA-val együttműködő állam,
úgy a spektrum másik végén is azonosíthatunk olyan országokat a
térségből, amelyek sokkal inkább Kína felé látszanak hajlani. Ebben a
kategóriában elsősorban Kambodzsát, Laoszt, Malajziát és Mianmart
emelhetjük ki. Mianmar már évtizedek óta Kína de facto szövetségese a
térségben,27 Kambodzsa28 és Laosz2930 pedig az elmúlt évtized során
kerültek igazán közel Kínához, és elsősorban azért fogadják örömmel Kína
erősödését a térségben, mert az előző évszázadokban leginkább a Thaiföld
és Vietnam közti csatamező szerepét töltötték be. Kínával összefogva
viszont mindkettővel szemben védelmet remélhetnek. Malajzia már
Mahathir Mohamed miniszterelnökségétől kezdve Kína-barát álláspontot
képvisel,31 vélhetően azért, mert a Dél-kínai-tengeren is sokkal kevésbé
ütköznek területi igényei Kínával, mint a Fülöp-szigeteknek vagy
Vietnamnak.32 Általában is, Kuala Lumpurnak az elmúlt évtizedekben
sokkal inkább voltak konfliktusai a Fülöp-szigetekkel, Indonéziával és
Szingapúrral, mint Kínával.
A négy ország Kínával való együttműködése nem elhanyagolható
szempont, és túl is mutat önmagán abban a tekintetben, hogy szerepük
geopolitikailag sebezhetővé teszi Kína felé a szárazföldi Délkelet-Ázsia két
legnépesebb államát, Thaiföldet és Vietnamot is, hiszen így mindkettőt
Kína-barát államok veszik körül. Mindez azonban kevéssé változtat a
szigetlánc kérdésén, hiszen a tárgyalt országok kikötői nagyrészt a
szigetláncon belüli vizekre nyílnak (az Andamán- és Nikobár-szigetek
jelentőségét is tekintetbe véve ez még Malajziára is igaz). Ez alól kivételt
jelent Mianmar, amelynek nyugati partja a legtágabb értelemben vett
szigetláncon kívül, az Andamán- és Nikobár-szigetektől is nyugatra nyílik a
Bengáli-öbölre, ahonnan már akadálytalan a kijárás a nyílt Indiai-óceánra.
Nem is csoda talán, hogy Mianmar és annak kikötői kiemelt szerepet
kapnak a kínai Új Selyemút kezdeményezésben, hiszen egy Mianmaron át
kiépített útvonal (a híres „burmai út” 21. századi változata) a végpontján
kikötőkkel közvetlen hozzáférést jelenthet Kína számára a nyílt Indiai-
óceánhoz.
Délkelet-Ázsián kívül Pakisztán és Észak-Korea emelhetőek ki mint
olyan, Kínával szorosan együttműködő államok, amelyek egyrészt
határosak vele, másrészt fontos tengeri kijárattal is rendelkeznek. Közülük
Kína számára jelenleg Pakisztán biztosítja a nagyobb előnyt. A területén a
kínai határtól Gwadar kikötőjéig épülő útvonal, az Új Selyemút egyik
folyosója kijutást biztosíthat az Indiai-óceánra, emellett pedig értékes
stratégiai szövetséges a rivális India hátában. Ebben a stratégiai fekvésű
országban minden más helyszínnél sikeresebben valósultak is meg a BRI
projektek.33 Észak-Korea több szempontból problémásabb ennél: noha
szintén hozzáférése van olyan területhez – a Japán-tengerhez –, amelyhez
Kínának nincs, ez még mindig nem a nyílt óceán, hanem egy olyan
beltenger, amelyről a legjobb esetben is csak egy Japán és Oroszország
közti szűk szoroson lehet kijutni. Ráadásul Kína és Észak-Korea viszonya
jelenleg nem tűnik olyannak, amely lehetővé tenné, hogy Kína a számára
kielégítő mértékben férhessen hozzá észak-koreai kikötőkhöz a Japán-
tenger mentén.
Az első szigetlánc szempontjából a jövőre nézve rendkívül izgalmas
kérdés a hozzáférés-megtagadó (A2/AD) fegyverrendszerek terjedése.
Ennek a térségre nézve legjelentősebb fejleménye a szárazföldről hadihajók
ellen bevethető rakéták egyre dinamikusabb kínai fejlesztése.34 Ez egy
olyan fordulat, amelyben a közbeszéd elsősorban a Peking számára kedvező
fejleményt látta meg, hiszen így Kína megakadályozhatja, hogy az
egyébként fölényben lévő amerikai tengeri haderő hajói megközelítsék
partjait. Az ilyen fegyverrendszerek megfelelő fejlesztése és használata
elvben akár azt is lehetővé tenné, hogy az USA nagy repülőgép-hordozói
számára konfliktus esetén a Kína partjaitól kényszerűen tartott biztonságos
távolság már nagyobb legyen annál, mint ahonnan az általuk bevetett gépek
még képesek a kínai szárazföldön célpontokat támadni.
 Az ilyen fegyverrendszerek terjedése azonban akár vissza is üthet Kína
számára. Ha ugyanis az USA segíti az első szigetlánc országait, a Fülöp-
szigeteket, Indonéziát, Japánt és Taiwant ilyen fegyverrendszerek
kifejlesztésében és rendszerbe állításában, vagy maga fejleszt hasonlókat és
látja el vele szövetségeit, esetleg saját ilyen jellegű fegyvereit
állomásoztatja területükön, akkor ezzel a kínai haditengerészet hadihajóit is
képes sakkban tartani a part menti vizeken, a Kelet-kínai- és a Dél-kínai-
tengereken. Így tehát, ha mindkét fél a szárazföldről hadihajók ellen
bevethető A2/AD fegyverekkel szerelkezik fel, akkor egy olyan patthelyzet
alakulhat ki, amelyben Peking képességet nyerhet arra, hogy konfliktus
esetén lehetetlenné tegye az USA hadihajói számára Kína és akár Délkelet-
Ázsia kontinentális része partjainak megközelítését. Washington viszont
olyan képességet szerezhet, amellyel konfliktus esetén Kína hadihajói
számára lehetetlenné teheti, hogy azok megközelítsék a Fülöp-szigetek,
Indonézia, Japán és Taiwan partjait, és kijussanak a nyílt óceánokra.
Egy ilyen stratégiai átrendeződés egyúttal új törésvonalat is létrehozhat
Kelet- és Délkelet-Ázsia szárazföldi és szigetországai között. Egyfelől a
szárazföld országait illetően képessé tenné Kínát arra, hogy fenyegesse
ezeket hatalmas szárazföldi haderejével. Konfliktus esetén ezek nem
számíthatnának az USA segítségére, hiszen innentől nem volna biztosított,
hogy az USA-ból tengeren át érkező utánpótlás eljusson hozzájuk, míg a
kínai szárazföldi haderő számára továbbra is nyitva állna az út. Ilyen módon
a Kínával már ma is együttműködő Észak-Korea, Kambodzsa, Laosz,
Malajzia és Mianmar mellett Thaiföld, Vietnam, sőt akár Dél-Korea
számára sem maradna más lehetőség Kínával szemben, mint a
finlandizáció. Ezzel éles ellentétben a szigetországok – a Fülöp-szigetek,
Indonézia, Japán és Taiwan – számára biztosított volna, hogy a kínai haderő
ne legyen képes megközelíteni partjaikat, így számukra akár az eddigieknél
is biztosabb számítás lenne szuverenitásuk Kínával szembeni megőrzése
érdekében továbbra is az USA-ra támaszkodni. Mindezt Kína és a négyes
koalíció szembenállásának kontextusába helyezve olyan helyzet jöhet létre,
ahol Délkelet-Ázsia szárazföldi államai Kína befolyási övezetévé, míg
szigetországai a vele szemben álló amerikai–ausztrál–indiai–japán négyes
befolyási övezetévé válhatnak. Hiába helyezkednek el Kínával
együttműködő szigetországok az Indiai-óceánon (Maldív-szigetek, Srí
Lanka), ha konfliktus esetén Kína képtelen biztosítani a velük való tengeri
összeköttetést.
 A négyes koalíció formálódása és annak délkelet-ázsiai tevékenysége
tehát olyan irányt mutat, amely erősen kétségbe vonja Kína flottafejlesztési
programjának kilátásait. Bár az A2/AD fegyverrendszerek segítségével
Kína távol tarthatja partjaitól az USA és szövetségesei tengeri haderejét, és
akár Délkelet-Ázsia kontinentális államaira is kiterjesztheti befolyását, az
első szigetlánc országainak hasonló fegyverrendszerekkel történő
felszerelésével az USA nemcsak Kelet- és Délkelet-Ázsia szigetországait
tarthatja továbbra is saját szövetségi rendszerében, de a kínai flotta szabad
kijárását is megakadályozhatja a nyílt óceánokra. Egy ilyen patthelyzet
tehát szűk környezetében hegemóniát és biztonságot szavatolhat Kína
számára, de elérhetetlenné teheti azt a Kína által kitűzött célt, hogy a
Csendes- és az Indiai-óceán vezető tengeri hatalmává váljon.

IV. A NÉGYES KOALÍCIÓ ÉS A BRI

A fenti felvetés már kereskedelmi útvonalakat és gazdaságföldrajzi
kérdéseket is érint. Így újabb kérdéshez jutunk el, mégpedig annak
vizsgálatához, hogy miként hat egymásra az USA nagy geopolitikai
mesterterve, a négyoldalú együttműködés, illetve a kínai geopolitika fő
programja, az Új Selyemút kezdeményezés (BRI). Ezen a téren különösen
fontos fejleményt jelent az a 2018 februárjában kiszivárgott hír, miszerint az
Ausztrália–India–Japán–USA négyes már megkezdte egy, a BRI-vel rivális,
saját regionális gazdaságföldrajzi infrastruktúra kidolgozásának
előkészítését az ázsiai–csendes-óceáni térségben.35 Hogy hogyan fog hatni
a térség fejlődésére két ilyen titáni kezdeményezés rivalizálása, azt még
csak találgatni lehet. Amiből itt kiindulhatunk, az a térség országainak
eddigi attitűdje. Itt a leglényegesebb elem, hogy az érintettek nagy része a
lehetőség szerint ameddig csak lehet, igyekszik elkerülni a nyílt
állásfoglalást az USA és Kína szembenállásában. Igyekeznek fenntartani a
jó viszonyt mindkét hatalommal, hogy köztük egyensúlyozva
maximalizálják saját szuverenitásuk biztosítását és a mindkét oldalról
kecsegtető gazdasági előnyök kiaknázását.36 Még a négyoldalú
együttműködés egyik oszlopos tagjáról, Indiáról is elmondható, hogy 2014-
ben egyfajta befektetési licitet igyekezett generálni egyfelől Kína (amely
geopolitikai ellenfele ugyan, de befektetésekkel próbált befolyást szerezni
nála) és Japán közt. Tette ezt olyan módon, hogy az év őszén előbb
Japánnal állapodott meg egy, a következő öt évben az országba érkező 35
milliárd dolláros befektetési csomagról,37 majd egy hónapon belül Kínával
is egy hasonló, 20 milliárd dolláros csomagról.38 Hozzá kell tennünk, azóta
azzal, hogy India lényegében kivonta magát az BRI-ből, gazdaságilag is
elkötelezni látszik magát koalíciós partnerei oldalán. Ha ez az attitűd marad
jellemző a térség országai részéről, akkor arra számíthatunk, hogy a
nagyhatalmi versengésnek ez a formája az érintett térség szegényebb vagy
gyengébb országainak gyors gazdasági felemelkedéséhez járulhat hozzá,
amennyiben az eddigiekhez hasonló egyensúlyozással el tudják érni, hogy
az egyik oldalról Kína, a másik oldalról pedig az Ausztrália–India–Japán–
USA négyes versenyezzen geopolitikai kegyeikért kedvezőbbnél
kedvezőbb befektetési csomagokat ajánlva.
Ha a dolog geopolitikai vonatkozásait nézzük, a BRI szárazföldi és
tengeri útvonalak fejlesztésére egyaránt irányul. Érdekes módon a négyes
koalíció szerveződésével és kialakításával való ütközése a jelek szerint itt is
aszimmetrikus kilátásokat eredményez. A Tengeri Selyemút – a Dél-Kína
kikötőit a Dél-kínai-tengeren, a Malaka-szoroson és az Indiai-óceánon át a
Perzsa-öböl menti térség olajállamaival, illetve a Vörös-tengeren és a
Szuezi-csatornán továbbhaladva az európai piacokkal összekötő tengeri
útvonal – a jelek szerint nagyobb kockázatoknak van kitéve a négyes
koalíció tevékenysége miatt. Miután a négyes koalíció az első szigetlánc
ellenőrzésére törekszik, nemcsak a kínai tengeri haderő, de az ott tengeri
útvonalon áthaladó kínai külkereskedelem akadályozására is képes lehet.
Az első szigetlánc birtokában, oda A2/AD fegyvereket telepítve a négyes
koalíció képessé válhat arra, hogy mintegy bezárja a kínai hadiflottát a
Kelet-kínai- és Dél-kínai-tengerekre, s ezzel együtt megakadályozza a kínai
hadiflotta fellépését a Tengeri Selyemút nagyobb részén. Mindez súlyos
fenyegetést jelent Kína számára, hiszen így veszélybe kerülhet
energiabiztonsága, és az Öböl menti térségből tengeri úton érkező
olajutánpótlás útvonala mentén nagyobb konfliktus esetén képtelen lenne
komoly katonai fellépésre.
Egészen más a helyzet azonban a szárazföldi útvonalakkal. Itt
ösztönözheti ezek kiépítését és fejlesztését az, hogy lehetővé tehetik a
tengeri útvonalakban rejlő kockázat kiküszöbölését. Kína már jelenleg is
rendelkezik a Kaszpi-tenger menti kazah kőolajmezőkig és türkmén
földgázmezőkig nyúló vezetékekkel. Ezek végig olyan közép-ázsiai
posztszovjet tagállamokon haladnak keresztül, amelyek baráti viszonyt
ápolnak Kínával, ráadásul tengerpartjuk sincs, így harmadik ország
együttműködése nélkül gyakorlatilag megközelíthetetlenek az USA
számára. Az ilyen módon importált kőolaj és földgáz tehát biztonságosan
jut el Kínába, hiszen ezt az USA és szövetségesei nem képesek fizikailag
akadályozni. Ráadásul olyan területeken át, amelyek Kína hatalmas
szárazföldi hadereje számára hozzáférhetőek, míg az USA – egyébként
fölényben lévő – tengeri hadereje számára nem.
Az egyik érintett ország, Türkmenisztán ráadásul közvetlenül
szomszédos Iránnal, így a kínai–iráni kapcsolatok függvényében ezek a
vezetékek akár iráni szénhidrogén-lelőhelyekig is meghosszabbíthatók. Egy
másik útvonal, a Kínával ugyancsak szárazföldön szomszédos Pakisztán
szintén módot adhat Kína számára a saját határától végig szárazföldi
útvonalat követve egészen Iránig kiépíteni vezetékeket. A Közép-Ázsiába
irányuló kínai vezetékek kapacitásának növelése, illetve ezek
meghosszabbítása tehát lehetővé teheti Kína számára, hogy olyan módon,
szárazföldi útvonalakon biztosítsa kőolaj- és földgázellátását, amelyet az
USA és szövetségesei képtelenek fizikailag elvágni. Hosszú távon
potenciálisan akár ki is iktathatja a sebezhető tengeri útvonalakra való
rászorultságát.
Mindezt hasonló módon egészíthetik ki az Oroszország
földgázmezőiről tervezett vezetékek. Oroszország önálló nagyhatalmi
doktrínával rendelkezik, és a kínai–orosz konfliktusok is hosszú múltra
tekintenek vissza. Kína Oroszországot illetően korántsem rendelkezik olyan
befolyással, mint Közép-Ázsiában. Tény viszont, hogy Oroszország nem
része az USA szövetségi rendszerének, így Kína innen is olyan
utánpótláshoz juthat szárazföldi úton, amit Washington nem tud
akadályozni. Mindezek tükrében egy olyan, aszimmetrikus kimenet látszik
körvonalazódni, ahol Kína az ázsiai szárazföld vezető hatalmává válhat,
míg a tengereken és a Kelet- és Délkelet-Ázsia partjai mentén húzódó
szigetországok felett megmaradhat az amerikai–ausztrál–indiai–japán
összefogás hegemóniája.

V. KONKLÚZIÓ
Összegezve megállapíthatjuk, hogy az elmúlt évek trendjei megerősítették a
kínai–japán és a kínai–indiai ellentéteket, amelynek következtében
felerősödött és 2017 novemberében ismét hivatalos kereteket kapott a
kisebb-nagyobb mértékben de facto már bő egy évtizede létező, Kína
ellensúlyozására törekvő Ausztrália–India–Japán–USA négyes stratégiai
együttműködés. Míg Kína befolyása növekszik Délkelet-Ázsia szárazföldi
országaiban, addig az első szigetlánc tagjai – a Fülöp-szigetek, Indonézia és
Taiwan – egyre inkább a négyes koalícióhoz húznak. Ez a tendencia
növekvő mértékben veszélyezteti Kína tengeri haderejét azzal, hogy
gyakorlatilag bezárja azt a Kelet-kínai- és Dél-kínai-tengerekre, és egyúttal
kizárja a nyílt óceánokról. A BRI kezdeményezés ugyanakkor lehetőséget
jelent Kína számára, hogy bizonyos mértékig kivédje ezt a stratégiai
bekerítést. Energiabiztonságát képes szárazföldi útvonalakon, baráti
országokon keresztül kiépített kőolaj- és földgázvezetékekkel biztosítani,
mintegy kikerülve, kiküszöbölve azokat a tengeri útvonalakat, amelyek
mentén az USA és szövetségesei tengeri fölénye érvényesül. Mindez egy
olyan aszimmetrikus helyzetet alakít ki, amelyben Kína képes biztosítani
energiabiztonságát és ilyen értelemben kivédeni az USA kísérletét stratégiai
bekerítésére, ugyanakkor nem képes arra, hogy a Csendes- és az Indiai-
óceán vezető tengeri hatalmává váljon. Még tágabban egy olyan irányt
láthatunk, ahol Kína esélyesnek tűnik a hegemón pozíció megszerzésére
Kelet- és Délkelet-Ázsia szárazföldi államai felett, míg az amerikai–
ausztrál–indiai–japán négyes együttműködés birtokolhatja a tengeri
hatalmat, illetve a Kelet- és Délkelet-Ázsia partjai mentén elhelyezkedő
szigetországok feletti befolyást.
Fontos kérdés persze az is, hogy gazdasági téren mit eredményez a
Kína által vezényelt Új Selyemút kezdeményezés és az amerikai–ausztrál–
indiai–japán négyes által a 2018 februárjában kiszivárgott hírek szerint
tervezett alternatív regionális gazdaságföldrajzi infrastrukturális koncepció
kölcsönhatása. A térség országainak eddigi attitűdjei alapján a
legvalószínűbb következtetés, hogy amelyik ország csak teheti, igyekszik
majd az egyoldalú elköteleződést lehetőség szerint elkerülve mindkét
kezdeményezésből a lehető legnagyobb hasznot megszerezni, akár úgy is,
hogy egyfajta licitálást ösztönöz a kínai, illetve amerikai–ausztrál–indiai–
japán befektetések között. Egy ilyen helyzet, ahol is a térségben jelen lévő
nagyhatalmak arra kényszerülnek, hogy befektetéseikkel versengjenek a
térség kisebb államainak kegyeiért, olyan lecsapódása lehet a nagyhatalmi
versengésnek, ami hozzájárulhat a térség gyengébb és szegényebb
államainak gazdasági felzárkózásához.

FELHASZNÁLT IRODALOM

„ASEAN Deadlocked on South China Sea, Cambodia Blocks

Statement.” 2016. Reuters, 2016. július 26. URL: reuters.com (utolsó
letöltés: 2018. március 10.).
„Australia Mulls Rival to China’s ’Belt and Road’ with US, Japan,
India.” Australian Financial Review, 2018. február 16. URL afr.com
(utolsó letöltés: 2018. március 10.).
AYERS, ALYSSA. 2017. „Notes on the Indo-Pacific: Trump and Modi
Reaffirm Defense Ties, ’Quad’ Meets.” Council on Foreign Relations,
2017. november 13. URL: cfr.org (utolsó letöltés: 2018. március 10.).
BAGCHI, INDRANI. 2017. „To Counter OBOR, India Pushes its Own
Idea of Connectivity to the World.” Times of India, 2017. november
19. URL: timesofindia.indiatimes.com (utolsó letöltés: 2018. március
10.).
BHATTACHERJEE, KALLOL. 2017. „India, Japan, U.S., Australia Hold
First ‘Quad’ Talks at Manila Ahead of ASEAN Summit.” The Hindu,
2017. november 12. URL: thehindu.com (utolsó letöltés: 2018.
március 10.).
ESZTERHAI VIKTOR. 2015. „Kínai-Pakisztáni Gazdasági Folyosó
jelentősége.” Geopolitika.hu, 2015. december 16. URL: geopolitika.hu
(utolsó letöltés: 2018. március 10.).
GANESAN, N. 2011. „Myanmar–China Relations: Interlocking Interests
but Independent Output.” Japanese Journal of Political Science, 12/1,
95–111.
GARNAUT, JOHN. 2018. „How China Interferes in Australia – And How
Can Australia Push Back.” Foreign Affairs, 2018. március 9. URL:
foreignaffairs.com (utolsó letöltés: 2018. március 10.).
„India–Australia Joint Declaration on Security Cooperation During
Visit of Prime Minister Kevin Rudd 2009.” 2009. India
Külügyminisztériumának honlapja. URL: mea.gov.in (utolsó letöltés:
2018. március 10.).
„Japan-Australia Joint Declaration on Security Cooperation.” 2007.
Ministry of Foreign Affairs of Japan. URL: mofa.go.jp (utolsó letöltés:
2018. március 10.).
„Joint Declaration on Security Cooperation between Japan and India.”
2008. Japán Külügyminisztériumának honlapja. URL: mofa.go.jp
(utolsó letöltés: 2018. március 10.).
JENNINGS, RALPH. 2016. „Why Malaysia Stays Quiet About Its Claims
In The South China Sea.” Forbes, 2016. június 2. URL: forbes.com0
(utolsó letöltés: 2018. március 10.).
JOSHI, PRATEEK. 2017. „Gauging India’s Response to OBOR.”
IndraStra Global, 7, 1–4.
KRISHNAMOORTHY, NANDINI. 2016. „ Laos Backs China over South
China Sea Dispute, Rejects Hague Ruling.” International Business
Times, 2016. július 15. URL: ibtimes.co.uk (utolsó letöltés: 2018.
március 10.).
KU, SAMUEL. 2016. “China’s Rising Influence in Laos.” The Diplomat,
2016. március 3. URL: thediplomat.com (utolsó letöltés: 2018.
március 10.).
MAINI, TRIDIVESH SINGH – SACHDEVA, SANDEEP. 2017. „India, the US
and Connectivity: In Search of a Clear Vision.” London School of
Economics, 2017. június 8. URL: eprints.lse.ac.uk – PDF (utolsó
letöltés: 2018. március 10.).
MATHEW, JERIN. 2014. „Narendra Modi Concludes Japan Visit Bringing
$35bn Investment to India.” International Business Times, 2014.
szeptember 3. URL: ibtimes.co.uk (utolsó letöltés: 2018. március 10.).
MERICA, DAN. 2017.”Trump and Modi Share Hugs, Promise Closer
Ties in White House Meeting.” CNN. 2017. június 27. URL:
edition.cnn.com (utolsó letöltés: 2018. március 10.).
NAKAMURA, DAVID – RAUHALA, EMILY. 2017. „Trump Boasts of ‘Great
Relationship’ with Philippines’ Duterte at First Formal Meeting.” The
Washington Post, 2017. november 13. URL: washingtonpost.com
(utolsó letöltés: 2018. március 10.).
PANDA, ANKIT. 2016. “South China Sea: Indonesian Military Stages
Massive Natuna Sea Exercise.” The Diplomat, 2016. október 8. URL:
thediplomat.com (utolsó letöltés: 2018. március 10.).
RAJAGOPALAN, RAJESWARI PILLAI. 2014. „Chinesese Perceptions of
Modi’s Foreign Policy.” The Diplomat, 2014. november 13. URL:
thediplomat.com (utolsó letöltés: 2018. március 10.).
RANA, KRISHAN S. 2017. „China’s Belt and Road Initiative (BRI):
Implications, Prospects & Consequences: Impact on India & its China
Diplomacy.” Institute of Chinese Studies, Occasional Paper No. 16.,
2017. szeptember. URL: icsin.org – PDF (utolsó letöltés: 2018.
március 10.).
SARAVANAMUTTU, JOHAN. 2016. Malaysia’s Foreign Policy – The First
Fifty Years. Singapore, Institute of Southeast Asian Studies.
„Singapore Government, Ministry of Defence, Factsheet – The
Strategic Framework Agreement.” 2005. Ministry of Defense of
Singapore URL: nas.gov.sg – PDF (utolsó letöltés: 2018. március 2.).
„Singapore Military Ties Now a ’Threat’.” 2002. Taipei Times, 2002.
április 23. URL: taipeitimes.com (utolsó letöltés: 2018. március 10.).
SOEYA YOSHIHIDE – TADOKORO MASAYUKI – WELCH, DAVID A. 2011.
Japan as a ’Normal Country’? - A Nation in Search of Its Place in the
World. Toronto, Toronto University Press.
STOKES, MARK. 2009. „China’s Evolving Conventional Strategic Strike
Capability: the Anti-Ship Ballistic Missile Challenge to U.S. Maritime
Operations in the Western Pacific and Beyond.” Project 2049 Institute,
Occasional Paper, 2009. szeptember 14.
SUPRIYANTO, RISTIAN ATRIANDI. 2016. “Breaking the Silence: Indonesia
Vs. China in the Natuna Islands.” The Diplomat, 2016. március 23.
URL: thediplomat.com (utolsó letöltés: 2018. március 10.).
TATSUMI, YUKI. 2016. “Why Japan’s Defense Deal with the Philippines
is Unique.” The Diplomat, 2016. március 10. URL: thediplomat.com
(utolsó letöltés: 2018. március 10.).
„Tokyo Declaration for India - Japan Special Strategic and Global
Partnership.” 2014. India Külügyminisztériumának honlapja, 2014.
szeptember 1. URL: mea.gov.in (utolsó letöltés: 2018. március 10.).
„Uranium Deal Kicks off Indian PM Narendra Modi’s Visit to
Canada.” 2015. CBC, 2015. április 15. URL: cbc.ca (utolsó letöltés:
2018. március 10.).
WILKINS, THOMAS. 2011. „Japan’s Alliance Diversification: a
Comparative Analysis of the Indian and Australian Strategic
Partnerships.” International Relations of the Asia-Pacific, 1/1, 115–
155.
YASHAR, ALI. 2014. „Israel and India at the Start of a New Era.” Israel
National News, 2014. november 6. URL: israelnationalnews.com
(utolsó letöltés: 2018. március 10.).
ZHAO, SUISHENG. 2012. „Shaping the Regional Context of China’s
Rise: how the Obama administration brought back hedge in its
engagement with China.” Journal of Contemporary China, 21/75,
369–389.
 MARÁCZI FANNI
TRUMP & TAIWAN
FELBORULHAT-E A SZOROS-KÖZI KAPCSOLATOK RENDJE?

Taiwan szigetének helyzetéről nem lehet az amerikai–kínai kapcsolatok

vizsgálata nélkül beszélni. A Kínai Kommunista Párt 1949-es
polgárháborús győzelme és a Chiang Kai-shek vezette Kuomintangnak a
szigetre költözése óta a terület státuszának kérdése a mai napig nem dőlt el.
A hetvenes évekig Taiwan képviselhette Kínát a nemzetközi közösségben,
azonban a hidegháború enyhülése és az Egyesült Államok kapcsolatainak
javulása a kommunista Kínával ahhoz vezetett, hogy mára Peking és a
Kínai Népköztársaság ápol diplomáciai kapcsolatot az országok nagy
többségével. Ez az „egy Kína elvnek” köszönhető, amely kimondja, hogy
egy állam vagy csak a Kínai Köztársaságot (Taiwan), vagy csak a Kínai
Népköztársaságot ismerheti el, s csak egyikükkel tarthat fenn diplomáciai
kapcsolatokat.1

I. AZ EGY KÍNA ELV

A szoros-közi kapcsolatok tárgyalásakor nagy jelentősége van a
háromoldalú viszony leírásakor használt szókincsnek. Az 1992-es
konszenzus a Kínai Népköztársaság hivatalos hozzáállását testesíti meg, a
taiwani vezetés azonban változó hajlandóságot mutat annak elismerésére.
Az 1992-es konszenzus a két fél szoros-közi kapcsolatokkal foglalkozó
szervezetei tárgyalásának eredményeit jelöli. A találkozó során kölcsönös
megegyezés alakult ki a területek szuverenitásával kapcsolatos egyet nem
értésről, ami a már korábban is létező „egy Kína elvet” azzal egészítette ki,
hogy míg továbbra is csak egy Kínáról beszélhetünk, annak értelmezése
eltérő lehet. Míg ezt hagyományosan a KMT (Kuomintang) elfogadja, a
Demokratikus Haladás Pártja (DPP) már vagy egy Kínát és egy Taiwant
említ, vagy az alkotmányt jelöli meg mint a szoros-közi kapcsolatok
bonyolításának alapját. A Kínai Köztársaság alkotmányának 2005-ben
keletkezett hét kiegészítő cikkelye közül a negyedik kimondja, hogy a Kínai
Köztársaság határait csak a Törvényhozó Yuan (a taiwani parlament)
tagjainak kezdeményezésére megszervezett népszavazással lehet
megváltoztatni.2
Míg nemzetközi kapcsolatainak nem hivatalos volta ellenére Taiwan
gyakorlati szempontok szerint egyre inkább önálló állam módjára működik,
a függetlenség kikiáltása azonnali katonai beavatkozást váltana ki Peking
oldaláról. Ezt mondja ki a Kínai Népköztársaság 2005-ös elszakadáselleni
törvénye, és ez teszi igazán puskaporossá a Taiwani-szoros hangulatát. A
régió békéjének megőrzése azonban mind Kína, mind Taiwan, mind pedig
az USA érdekében áll, ők egymás fontos gazdasági partnerei, kölcsönösen
jövedelmező kereskedelmi kapcsolataik életben tartásához elengedhetetlen
a status quo fenntartása.
A kérdés mintegy hetvenéves fennállása óta 2016 decemberében
először mégis úgy tűnt, hogy az újonnan megválasztott Donald Trump
vezette Egyesült Államok megkérdőjelezi az egy Kína elvet, és Pekinggel
való egyezkedései során – a szintén új vezetéssel rendelkező – Taiwan
helyzetét használná fel céljai elérésének érdekében. Az USA kétértelmű
lépései Kína határozott fellépését idézték elő, és bár nem egyértelmű, hogy
mennyiben köszönhető Xi Jinping kínai államelnök-pártfőtitkár egyre
erőszakosabb retorikája a sziget említésekor Trump provokatív lépéseinek,
vagy Kína megerősödésének, az biztos, hogy a hármas kapcsolatokban rég
nem tapasztalt feszültségekhez vezetett az új vezetők színre lépése.
Jelen tanulmány megvizsgálja a Tsai Ing-wen taiwani elnöknő 2016.
májusi kormányalapításától és Donald Trump amerikai elnök 2016
novemberi megválasztásától a kézirat 2018. júniusi lezárásáig tartó
eseményeket aszerint, hogy beszélhetünk-e valódi fordulatról az amerikai–
kínai–taiwani hármas kapcsolatok alakulásában. Arra a kérdésre keressük a
választ, hogy a status quo jövőjének bizonytalansága mennyiben
köszönhető Tsai törekvéseinek, az amerikaiak tudatos tárgyalási
technikájának vagy annak, hogy a kínai fél egyre közelebb kerül
nagybirodalmi céljainak eléréséhez, és ezáltal egyre inkább felbátorodik
érdekei érvényesítésében.
II. TSAI ING-WEN, A FÜGGETLENSÉG-PÁRTI (?) ELNÖK
Tsai Ing-wen a 2016. februári elnökválasztáson aratott győzelmét követően
május 20-án lépett hivatalba. Az elnöknő győzelme nemcsak a sziget, de
minden kínai nyelvű terület modern történetében az első alkalmat jelentette,
amikor női államfő került hatalomra, ráadásul az egész ázsiai régióban
egyedülálló módon vált elsőként úgy női vezetővé, hogy nem tagja politikai
dinasztiának, és még csak nem is házas.
A sziget és a szárazföld viszonyában azonban nagyobb jelentőséggel
bírt kormányra kerülése abban a tekintetben, hogy ez a kilencvenes évektől
bevezetett demokratikus választások sorában az első alkalmat jelentette,
amikor nemcsak az elnök került ki a függetlenség felé hajló DPP-ből, de e
párt a Törvényhozó Yuanben is többséget szerzett. Ez tehát jelentős
elmozdulást mutatott a két kínai entitás kapcsolatainak történelmében, de
még élesebb váltást hozott a korábbi, a KMT-ből kikerülő, kifejezetten
Kína-barát Ma Ying-jeou elnök két cikluson át tartó kormányzásához
képest.
A kínai fél az elnöknő beiktatását megelőzően leszögezte, hogy a
kölcsönösen kedvező kapcsolatok kizárólag akkor tarthatók fent, ha az új
taiwani vezető elismeri az 1992-es konszenzust.3 Ez azonban nemcsak
nehezen egyeztethető össze a DPP hagyományos álláspontjával, de az
elnöknő választási győzelmében is szerepet játszott a népesség elfordulása a
Kínához veszélyesen közel kerülő KMT-vezetéstől, illetve a taiwani
identitástudat egyre erősebbé válása. A Ma Ying-jeou vezette
adminisztráció a szoros-közi kapcsolatokat az 1992-es konszenzushoz
igazította, azt az „egy Kína, eltérő értelmezések” alapján kezelte, és az egy
Kína alatt a Kínai Köztársaságot értette. Várható volt, hogy ezt Tsai Ing-
wen nem fogadja majd el.4
Bár a választást követő első hónapokban már kiderült, hogy az elnöknő
korántsem hajlandó olyan határozott állításokat megfogalmazni a szoros-
közi kapcsolatokról, mint ahogy azt korábbi DPP-s politikusok tették,
Peking továbbra sem engedett elvárásaiból. Tsai beiktatási beszédében
rendkívül óvatosan fogalmazott, az 1992-es konszenzusnak mint történelmi
ténynek a tiszteletét említette, az elmúlt húsz év eredményeiről beszélt,
amelyek biztosították mindkét fél számára a kedvező feltételeket, továbbá a
taiwani alkotmány fontosságát hangsúlyozta.5 Beszédének kétértelműsége
így is Peking nemtetszését váltotta ki, nem tartották elegendőnek
békülékeny, de távolságtartó hangnemét.6
A taiwani lakosság számára azonban úgy tűnik, szimpatikus
hozzáállást képvisel. Tsai szárazföldi politikája népszerű a taiwaniak között,
a Szárazföldi Ügyek Tanácsának 2011 és 2016 között végzett felmérései
alapján a Ma-kormány 1992-es konszenzust illető politikája az emberek
felének támogatását nyerte csak el, míg az elnöknő beiktatási beszédének
pontjait már a megkérdezettek kétharmada támogatta.7
Emellett arról sem szabad megfeledkezni, hogy a szoros-közi
kapcsolatok korántsem jelentik Taiwan egyetlen problémáját, és Tsai elnök
népszerűsége csökkenéséért sem ezek a kérdések felelősek. A sziget
gazdasági növekedése folyamatosan lassul, s nehézséget jelent számára a
külföldi tőke és a képzett munkaerő bevonzása. Nem tagja egy fontos ázsiai
kereskedelmi megállapodásnak sem, pedig a gazdaság egyértelműen a
szabad kereskedelemben érdekelt. A sziget legfontosabb kihívása
gazdaságának élénkítése, iparának diverzifikálása.8 2016 őszén tehát a
taiwani félnek nem állt érdekében a status quo felborítása, az új kormány
igyekezett együttműködni Pekinggel – ha nem is akarta olyan szorosra
fűzni viszonyukat, ahogy az a Ma Ying-jeou-időszakot jellemezte.

III. A TRUMP–TSAI TELEFONBESZÉLGETÉS ÉS AMI

MÖGÖTTE VAN
2016 novemberében sokak számára meglepő eredménnyel Donald J.
Trumpot választották meg az Egyesült Államok negyvenötödik elnökének.
Az egyébként is a médiafigyelem középpontjában álló megválasztott elnök
egy hónapon belül felborította a jövőbeli Ázsia-stratégiájára vonatkozó
feltételezéseket a taiwani elnöknő gratuláló telefonhívásának fogadásával.
Trump és Tsai tízperces telefonbeszélgetésére december másodikán került
sor, ez a diplomáciai kapcsolatok 1979-es megszakítása óta az első alkalmat
jelentette a két terület vezetőinek közvetlen tárgyalására, érthető módon
hatalmas médiafigyelmet váltva ki és útjára indítva számtalan pesszimista
találgatást a hármas kapcsolatok jövőjét illetően. A hívás jelentőségével
kapcsolatos találgatások közül a legtöbb az elnök tudatos stratégiáját
feltételezte, de kezdetben jó néhányan egyszerű diplomáciai hibaként fogták
fel a nagy jelentőségű beszélgetést.
A hívást követő első megnyilvánulásában az elnök arról beszél, hogy
nem érti, miért kell az Egyesült Államoknak tiszteletben tartania az egy
Kína elvet, hacsak nem egy Kínával való megállapodás, például
kereskedelmi egyezség megkötése miatt. Kína kereskedelmi magatartásán
kívül kitért valutapolitikájára és Észak-Korea kérdésére is. Azt állította,
hogy mindössze néhány órával a hívás előtt értesült csak a taiwaniak
szándékáról, a beszélgetés rövid volt, nem ő kezdeményezte azt, emellett
nem akarja, hogy Kína „diktáljon” neki.9
A telefonbeszélgetés megszervezésének résztvevőivel készült interjúk
ezzel szemben hetekig tartó előkészületekről számoltak be, ezeknek része
volt egy az elnök tájékoztatását szolgáló eligazítás is, amelynek során
egyértelművé tették számára a kínai fél ellenséges reakciójának lehetőségét.
Bár az amerikai fél megkísérelte rutin gratulációként leírni az eseményeket,
az Trump stábjának felépítéséből adódóan is biztosan többet jelentett
annál.10 Az elnök tanácsadói között számos Obama Taiwan-politikájával
szemben kritikus személyt találhatunk, mint Reince Priebus akkori
kabinetfőnököt (2017 júliusában távozott pozíciójából) vagy a Foreign
Policy magazinban szót emelő Trump-tanácsadókat – Peter Navarrót vagy
Alexander Gray-t –, akik Taiwant a demokrácia zászlóshajójaként nevezték
meg.11 Az utóbbi cikk megjelenése egyfajta politikai tervezetet jelentett,
melyben Taiwant mint az USA katonailag legsebezhetőbb partnerét
említették, és egy átfogó fegyvereladási programmal igyekeztek megvédeni.
Nem telt el azonban sok idő addig, amíg Trump egy Xi Jinpinggel
lebonyolított, hosszú telefonhívást követően visszavonta a korábbi állításait,
és megerősítette a kínai felet az USA elkötelezettségéről az egy Kína elv
mellett.12 Ezt követően 2017 áprilisában röppent fel a hír, hogy egy
esetleges második telefonhívásra is sor kerülhet a két vezető között,
azonban erre Trump a Reutersnek adott interjújában már határozott
nemleges választ adott, emellett Xivel kialakított, személyes jó kapcsolatára
hivatkozva és Kína – vélhetően az észak-koreai helyzettel kapcsolatban
nyújtott – segítségére utalva kijelentette, hogy ezentúl Xivel beszél majd
először.13
Taiwan számára kézzelfogható hátrányokkal járt a viszony
megromlása, az addig életben lévő kimondatlan megállapodáshoz –
miszerint egyik fél sem igyekszik magához csalogatni a másik diplomáciai
partnereit – Peking láthatóan nem tartja már magát: a DPP
kormányalakítása után Gambiával, São Tomé és Príncipével, majd a
telefonhívást követően Panamával létesítettek hivatalos kapcsolatokat. A
nemzetközi közösséghez való csatlakozási pontjainak megőrzése Taiwan
legfontosabb céljainak egyike, így szövetségeseinek elvesztése súlyos
következményt jelentett. Ha Kína ellenkezésének hatására nem tud részt
venni olyan nemzetközi eseményeken, mint például az Egészségügyi
Világszervezet (WHO) genovai kongresszusa (ha csak megfigyelői
státuszban is), az minimálisra szűkíti mozgásterét, nem teszi számára
lehetővé gazdaságának fejlesztését.14 A külkapcsolatai megfogyatkozásáról
szóló legutóbbi hírek Peking és a Vatikán közeledéséről szóltak. Taiwan
egyetlen európai partnere és egyben az egyetlen fejlett állam, amely velük
áll diplomáciai kapcsolatban, eddig a püspökök kinevezéséről nem tudott
Pekinggel megállapodni. Ferenc pápa 2013-as beiktatása óta azonban
nyíltan beszél a Kínával ápolt kapcsolatok javításáról, 2018. február elejére
pedig két Peking által nem támogatott püspök elmozdítását jelentették be,
ami esetlegesen a diplomáciai kapcsolatok felvételében kicsúcsosodó
fejleményekhez vezethet a jövőben.15

IV. FEGYVERELADÁSOK ÉS TÖRVÉNYTERVEZETEK

Bár a két vezető közötti történelmi hívást követően nagyobb médiafigyelem
hárult Amerika minden egyes Taiwannal kapcsolatos megmozdulására, a
Trump-vezetés kézzel fogható eredményeinek vizsgálatából nem vezethető
le ténylegesen új stratégia, azok nem jelentettek igazi váltást az Obama-
adminisztráció lépéseihez viszonyítva. A legújabb, mintegy 1,4 milliárd
dolláros fegyvereladásról szóló megegyezés aláírását 2015-ben előzte meg
hasonló megállapodás, akkor 1,8 milliárdnyi összegben jutott a taiwani fél
amerikai technológiához. Az Obama- és a Bush-kormányok egyenként több
mint 12 milliárd dollár értékben adtak el fegyvereket Taiwannak.16 A
washingtoni és tajpeji védelmi szervek között mindig is szoros volt a
kapcsolat, a fegyverek és technológiák biztosítása mellett Taiwan védelmi
stratégiájának kialakításában is fontos szerep jut az USA-nak. Amíg ezek a
kapcsolatok a hivatalos diplomácia keretén kívül zajlanak, azaz az USA
nem ismeri el Taiwant szuverén államként, és a Taiwani Amerikai Intézet
(American Institute in Taiwan, AIT) – egyébként az amerikai kormány által
foglalkoztatott – személyzete bonyolítja a kapcsolattartást, Kína nem emel
szót ellenük, vagy ellenkezése legtöbb esetben inkább figyelmeztető
jellegű.
A jelenlegi megegyezés hét különböző szerződést foglalt magába,
olyan védelmi fegyverek eladásáról, amelyek – ahogyan az amerikai fél
fogalmazott – segítenek fenntartani a régió katonai egyensúlyát és a szoros-
közi status quót. A legnagyobb tétel a taiwaniak meglévő korai előrejelző
radarhálózatának karbantartását és fejlesztését szolgálja, de részét képezik a
megállapodásnak rakéták és torpedók is. Taiwan hadseregének technikai
felszereltsége mára elavultnak mondható, és elengedhetetlenek számára az
ehhez hasonló beszerzések. Eközben Kína dinamikus tempóban fejleszti
Népi Felszabadító Hadseregét, amely a fegyvereladási megállapodás
megkötését megelőző napon indította el első útjára 055-ös típusú
csatacirkálóját. Az ilyen és ehhez hasonló szintű katonai járművek jelenléte
a Dél-kínai-tenger vidékén egyre eredményesebben tudja távol tartani
Taiwantól annak szövetségeseit.17
Trump 2017. december másodikán írta alá a 2018-as költségvetési évre
vonatkozó nemzetvédelmi felhatalmazási törvényt, amelyben az USA
ismételten elkötelezte magát a Taiwani kapcsolatokat szabályozó törvény
(Taiwan Relations Act) és a Reagan-féle „hat biztosíték” (Six Assurances)
politikája mellett18 A törvény egy korábbi verziója előírta volna amerikai
hadihajók látogatásait Taiwanra, ami rendszeres, hosszú távra való kikötést
jelentett volna, ezáltal akár amerikai repülőgéphordozók is megjelenhettek
volna a térségben.19 Ez az egyértelmű jelzése az amerikaiak
elköteleződésének Taiwan védelme mellett egyben komolyan sértette volna
Kína vélt szuverenitását. A kínai kormány nem késlekedett a reakcióval: Li
Kexin, a washingtoni kínai nagykövetség munkatársa kijelentette, hogy egy
amerikai hajó megjelenése Taiwan Kaohsiung kikötőjében Kína azonnali
támadását váltaná ki. Peking heves reakciója végül a törvény egy későbbi
változatának elfogadásához vezetett, amelyben már csak a lehetőségét
említik a taiwani kikötőkbe való látogatások esetleges visszaállításának.20
A Trump-kormány által megalkotott Új Nemzetbiztonsági Stratégia
(New National Security Strategy) megítélése változó, azonban a legtöbben
elismerik, hogy ha késve is, de Kína szerepének kiemelése az USA jövőbeli
stratégiájának alakításában helytálló lehetne. Ezzel szemben a
konkrétumokat nélkülöző, de helyenként hidegháborús felhangokat megütő
dokumentum könnyedén felboríthatja az amerikai–kínai kapcsolatok
érzékeny egyensúlyát.21 Peking számára ez a jelzés az Egyesült Államoktól,
mely szerint a meglévő bizalmatlanságot felváltotta a nyílt rivalizálás, éles
váltást jelent a két ország viszonyában. Versengésük eddig is egyértelmű
volt, azonban annak felvállalása, hogy a jövőben nem együttműködni
akarnak Kínával, hanem feltartóztatni azt, a Taiwan-kérdés mihamarabbi
megoldására sarkalhatja Pekinget. Ez több Kína-megfigyelő véleménye,
köztük Deng Yuwen politikai elemzőé, aki a fegyveres egyesítést akár már
2020-ban elképzelhetőnek tartja.22
Donald Trump Kínával és Taiwannal kapcsolatos retorikájának az
adminisztráció tényleges lépéseivel való összehasonlítása által azt látjuk,
hogy az előző elnökökhöz képest szinte csak kommunikációjában mutat
eltérést, a kormányzat eredményei önmagukban nem hoztak volna változást
a hármas kapcsolatokban. Az ázsiai térség jelen geopolitikai helyzetében
azonban elegendő ez a kétértelmű tárgyalási technika ahhoz, hogy rávegye
a kínai felet a Taiwannal szembeni határozottabb fellépésre. Átlátható
amerikai stratégia nélkül pedig elképzelhető, hogy egy ilyen esetben nem
tud majd érdemben a sziget segítségére lenni.

V. PEKING VÁLASZA
Amennyiben Trump tudatosan alakította Taiwan felé irányuló lépéseit, úgy
egyike volt csak azon amerikai elnököknek, akik megkísérelték felhasználni
a sziget kérdését saját céljaik eléréséhez – sikertelenül. 1971 és 1972 között
a kapcsolatok felvételének megtárgyalásakor Nixon a vietnami háborúból
való kilépés elősegítésében igyekezett kijátszani a „Taiwan-kártyát”. A
Taiwanon állomásozó nagyszámú amerikai katona kivonását ajánlották fel
azért cserébe, hogy Kína hatást gyakoroljon Észak-Vietnamra a
békeszerződés aláírása érdekében. Zhou Enlai miniszterelnök egyértelműen
elutasította az ajánlatot – mivel Taiwan Kína része, semmi okuk
megjutalmazni az Egyesült Államokat azért cserébe, hogy katonái
elhagyják a szigetet. Az egyezség meghiúsulása ellenére a kapcsolatok
javulása jelentős eredménye volt a diplomáciai közeledésnek, ami végül így
is a taiwani csapatok nagy részének kivonásával zárult. A következő
kísérlet Ronald Reagan nevéhez köthető, aki úgy ítélte meg, hogy a Jimmy
Carter-adminisztráció túl sokat engedett Pekingnek, így megválasztását
követően a taiwani fegyvereladások növelését igyekezett elérni, ehhez
Kínának a baráti állam státuszát ajánlotta volna fel. A tárgyalások az 1982-
es kommüniké aláírásával zárultak, azaz a kínai fél „győzelmével” – az
Egyesült Államok kijelentette, hogy fokozatosan csökkentik a
fegyvereladásokat. Ahogy ezt azóta Donald Trump is belátta, Taiwan
kérdésében Kína nem fog engedni.23
Az elnök részéről tehát nemcsak eredménytelen lenne a sziget
kérdésének felhasználása, de etikátlan is. Ahogy a történelmi példa is
mutatta, Kínát rábírni az észak-koreai rezsimmel szembeni határozottabb
fellépésre nem Taiwan 23 milliós lakosságának veszélyeztetésével lesz
lehetséges. Ezzel kapcsolatban a taiwani vezetőség is kifejezte félelmét,
Tsai Ing-wen a Reutersnek mondta el, hogy megértik az USA részéről a
Kínával való jó kapcsolatok megőrzésének igényét, különösképp az észak-
koreai fegyverkezés által keltett feszült helyzetben fontos a két hatalom
együttműködése, így nem várnak el az USA-tól az évek óta kialakított
szokásoknál nagyobb mértékű támogatást.24 2017 novemberében pedig a
Vietnamban megrendezett APEC-csúcson – ahol Tsai szintén a kínaiak
ellenkezése miatt nem vehetett részt – képviselője, James Soong
hangsúlyozta a békés viszony fontosságának megőrzését és Taiwan abbéli
igényét, hogy a nemzetközi közösség se igyekezzen felborítani a jelenlegi,
kedvező állapotokat.25
Bár a Népköztársaság retorikájában továbbra is a béke fontosságát
hangsúlyozza, Xi Jinping elnök külügyi stratégiája egyértelmű agresszív
fordulatot vett az elmúlt években. Ez különösen a Dél-kínai-tenger területén
zajló vitákban csúcsosodik ki, de az Övezet és Út kezdeményezés (Belt and
Road Initiative, BRI) elindítása is a kínaiak egyre nagyravágyóbb céljairól
árulkodik, s térségbeli jelenlétük növekedése egyre közelebb hozza őket a
„kínai álom” megvalósításához. Az Obama-adminisztráció „Ázsia felé
fordulás” politikájának célja Kína törekvéseinek megfékezése volt a
régióban, amihez olyan hatalmak, mint Japán vagy India készségesen
csatlakoztak. A Trump-féle befelé fordulás, a Csendes-óceáni Partnerség
(Trans-Pacific Partnership, TPP) meghiúsulása és az „America First” jelszó
hangsúlyozása azonban magukra hagyja a Kína térnyerésében esetlegesen
akadályt jelentő államokat, a régió erőviszonyaiban tapasztalható
elmozdulás pedig már a közeljövőben is Taiwan státuszának
veszélyeztetésével fenyeget.
 Xi Jinpingnek a 19. pártkongresszuson tartott maratoni hosszúságú
beszéde olyan határozott hangnemben foglalkozott Taiwan helyzetével,
hogy az egyesekben egyenesen a fegyveres újraegyesítés közeljövőbeli
megvalósulásával kapcsolatos félelmeket keltett. Míg az elnök-pártfőtitkár
a „taiwani testvéreivel” kapcsolatban olyan, korábban is gyakran emlegetett
kifejezéseket használt, mint „a víznél sűrűbb vér”, illetve bizonygatta az
„egy Kína, két rendszer” elv sikerességét, ígéretet tett, hogy a taiwaniak
társadalmának és életmódjának tiszteletben tartása mellett biztosítja majd
számukra a szárazföldi honfitársaknak járó előnyöket, és felszólított minden
kínait a közös kultúra megőrzésére és a szálak szorosabbra fűzésére.
Azonban kihagyott olyan elemeket, amelyek korábban mindig részét
alkották a sziget kérdését tárgyaló megnyilatkozásoknak. Különös figyelmet
érdemel, hogy nem említette a taiwani emberekbe vetett bizalmat az
egyesítés végrehajtásában. Azt jelentené ez, hogy Kína nem venné
feltétlenül figyelembe a sziget népességének véleményét? Taiwan
közvéleménye nem befolyásolja majd a Párt politikáját?26 Talán a kérdést
tárgyaló rész végének megfogalmazása érezteti a leghatározottabban Peking
hozzáállását:

Rendíthetetlenül kiállunk Kína szuverenitásának és területi

integritásának megőrzése mellett, soha nem engedjük meg, hogy a
nemzeti kettészakadás történelmi tragédiája megismétlődhessen.
Bármilyen szeparatista törekvés határozott fellépést vált ki a kínai
emberekből. Megvan az elszántságunk, magabiztosságunk és a
képességünk bármilyen eszközzel leküzdeni a „taiwani
függetlenséget” célzó szeparatista törekvéseket. Soha nem
engedjük meg senki számára (…) Kína bármely területének
elcsatolását Kínától!27

A nagy tapsot kiváltó néhány mondat Xi korábbi megszólalásaitól nem

mutat nagy eltérést, azonban más kínai vezetőkhöz mérten határozottan
keményebb hangnemet ütött meg. Konkrétumokról nem esett szó, így a
beszéd lényegeként talán a taiwani életforma tiszteletben tartásának
említését lehet kiemelni, amihez azonban nem társult a taiwani emberek
véleményének figyelembevételére utaló kitérés.
VI. ÖSSZEGZÉS
Azt láttuk tehát, hogy Peking aggodalmainak ellenére nem Tsai Ing-wen
elnöknő megválasztása hozott drasztikus változást a szoros-közi
kapcsolatokban. Az 1992-es konszenzus feltétel nélküli elismerésének
hiánya mellett a vezető az ország gazdasági fejlődését helyezi előtérbe, s
ennek érdekében egyértelműen a status quo fenntartása mellett a
kölcsönösen előnyös kapcsolatok megőrzése a célja. A sziget demokratikus
rendszerében sem beszélhetünk igazán nagy mozgástérről olyan
tekintetben, hogy a csökkenő népszerűségű elnöknő hatalomban
maradásához a szavazópolgárai támogatására van szüksége. Ezt a
támogatást pedig egy fejlődő, gazdag és nemzetközileg elismert Taiwan
irányításával szerezheti meg, és ez az, amire a jelen nemzetközi helyzetben
csak a Kínával való békés viszony megőrzése mellett van lehetősége.
Bár úgy tűnik, Trump és Tsai telefonbeszélgetése többet jelentett
egyszerű diplomáciai melléfogásnál, mégsem beszélhetünk az amerikai fél
részéről a „Taiwan-kártya” határozott kijátszásáról. A szigettel kapcsolatos
ambivalens retorika használata Trump elnök tárgyalási technikájának része
volt ugyan, de nem jelent valóságos elmozdulást. Az USA nem helyezkedik
egyértelműen szembe Pekinggel, nem látunk tényleges váltásra utaló
stratégiai tervezetet, a konkrét események vizsgálata alapján is látszik,
Trump politikája nem különbözik érdemben a korábbi elnökökétől –
Taiwannal kapcsolatos kérdésekben végül ő is mindig engedett a
Népköztársaságnak. Bár az Obama-adminisztráció Ázsia-politikája sem ért
el kimagasló eredményeket a térségben, Trump esetében egyszerűen nem
beszélhetünk sem egyértelmű célokról, sem az azok eléréséhez szükséges
stratégia meglétéről. Az „America First” jelszó, a befelé fordulás és a
belpolitika jelentőségének megnövekedése elfordította az Egyesült Államok
tekintetét Ázsiáról, ahol a Kínai Népköztársaság rendületlenül törekszik
birodalmi céljainak elérésére, a feltartóztatásán munkálkodó India és Japán
pedig az USA nélkül magukra maradtak, így nincs, aki szembenézzen
Pekinggel. Ezt a helyzetet súlyosbította Donald Trump kétértelmű
retorikája, amely felborította a hármas kapcsolatok érzékeny egyensúlyát, s
úgy szült feszültséget a két másik fél között, hogy megnyilvánulásai mögött
nem álltak valódi megfontolások, a felelőtlen megnyilatkozások pedig
komolyan veszélyeztetik Taiwan jövőjét.
 A Kínai Kommunista Párt történelme során sokadik alkalommal tette
egyértelművé a nemzetközi közösség számára, hogy Taiwan kérdésével
kapcsolatban nem enged külső nyomásnak, nem kockáztathatja meg, hogy a
szoros-közi viszony rendezésében mutatott gyengesége belpolitikai
krízishez vezessen. Kína egyre agresszívebb jelenléte a Dél-kínai-tengeren,
a nemzetközi közösségbeli szerepének megerősítésére irányuló igyekezete,
Xi Jinping hatalmának megnövekedése és az a már-már személyi kultuszt
idéző hozzáállás, amely egyre inkább körülveszi őt, egyáltalán nem jelent
semmi jót Taiwan számára. Egyes elemzők esetleges támadást feltételeznek
a Taiwani-szoros területén, ez azonban, úgy tűnik, nem az Egyesült
Államok kétértelmű retorikája miatt következik majd be, hanem Kína
amúgy is meglévő nagyhatalmi törekvéseinek soron következő mozzanata
lehet.

FELHASZNÁLT IRODALOM

BLANCHARD, BEN – HOLAND, STEVE. 2017. „Trump Changes Tack,

Backs ‘One China’ Policy in Call with Xi.” Reuters, 2017. február 10.
URL: reuters.com (utolsó letöltés: 2018. június 12.).
BROWN, DAVID G. 2017. „Governing Taiwan Is Not Easy: President
Tsai Ing-Wen’s First Year.” Brookings, 2017. május 17. URL:
brookings.edu (utolsó letöltés: 2018. június 12.).
BUSH, RICHARD C. 2016. „An Open Letter to Donald Trump on the
One-China Policy.” Brookings, 2016. december 13. URL:
brookings.edu (utolsó letöltés: 2018. június 12.).
BUSH, RICHARD C. 2017. „What Xi Jinping Said about Taiwan at the
19th Party Congress.” Brookings, 2017. október 19. URL:
brookings.edu (utolsó letöltés: 2018. június 12.).
CAMPBELL, CHARLIE. 2016. „Taiwan: First Female President Tsai Ing-
Wen Sworn.” Time, 2016. május 20. URL: time.com (utolsó letöltés:
2018. június 12.).
CHEN, DEAN P. 2017. US-China Rivalry and Taiwan’s Mainland Policy:
Security, Nationalism, and the 1992 Consensus. Cham, Palgrave
Macmillan.
CHENG TING-FANG. 2017. „Taiwan Envoy to Promote Peace with Xi at
APEC Summit.” 2017. Nikkei Asian Revies, 2017. november 6. URL:
asia.nikkei.com (utolsó letöltés: 2018. június 12.).
CHOI CHI-YUK. 2016. „All Eyes on Tsai as She Sets Tone for Relations
with Beijing.” South China Morning Post, 2016. május 20. URL:
scmp.com (utolsó letöltés: 2018. június 12.).
„Constitution of the Republic of China.” 2006. WebArchive.org, 2006.
július 12. URL: web.archive.org (utolsó letöltés: 2018. június 12.).
DENG YUWEN. 2018. „Is China Planning to Take Taiwan by Force in
2020?” 2018. South China Morning Post, 2018. január 3. URL:
scmp.com (utolsó letöltés: 2018. június 12.).
„Full Text of President Tsai’s Inaugural Address.” 2016. Focus Taiwan
– CNA English News, 2016. május 20. URL: focustaiwan.tw (utolsó
letöltés: 2018. június 12.).
„Full Text of Xi Jinping’s Report at 19th CPC National Congress.”
2017. Xinhua, 2017. november 3. URL: xinhuanet.com (utolsó letöltés:
2018. június 12.).
GEARAN, ANNA – RUCKER, PHILIP – DENYER, SIMON. 2016. „Trump’s
Taiwan Phone Call Was Long Planned, Say People Who Were
Involved.” The Washington Post, 2016. december 4. URL:
washingtonpost.com (utolsó letöltés: 2018. június 12.).
GRAY, ALEXANDER – NAVARRO, PETER. 2016. „Donald Trump’s Peace
Through Strength Vision for the Asia-Pacific.” Foreign Policy, 2016.
november 7. URL: foreignpolicy.com (utolsó letöltés: 2018. június
12.).
HORTON, CHRIS. 2017. „Blocked by China, Taiwan Presses to Join U.N.
Agency’s Meeting.” The New York Times, 2017. május 8. URL:
nytimes.com (utolsó letöltés: 2018. június 12.).
JIANG JIE – LI TIANYANG. 2016. „Tsai ‘Fails Test’ on One-China
Principle.” Global Times, 2016. május 21. URL: globaltimes.cn (utolsó
letöltés: 2018. június 12.).
KIM, PATRICIA. 2017. „History Shows Beijing Won’t Budge an Inch on
Taiwan.” 2017. Foreign Policy, 2017. január 3. URL:
foreignpolicy.com (utolsó letöltés: 2018. június 12.).
KU, JULIAN G. 2017. „It Looks like the US Just Quietly Backed down
against China Again.” Foreign Policy, 2017. november 29. URL:
businessinsider.com (utolsó letöltés: 2018. június 12.).
LANDLER, MARK – SANGER, DAVID E. 2017. „Trump Delivers a Mixed
Message on His National Security Approach,” The New York Times,
2017. december 18. URL: nytimes.com (utolsó letöltés: 2018. június
12.).
LIU ZHEN. 2016. „Trump Questions Continuing One-China Policy;
Signals Challenge to Beijing.” South China Morning Post, 2016.
december 11. URL: scmp.com (utolsó letöltés: 2018. június 12.).
MARTINA, MICAHEL – YU, JESS MACY. 2017. „China Threatened to Go to
War If the US Navy Visits Taiwan, and Trump Just Signed a Bill
Saying It Might.” Business Insider, 2017. december 14. URL:
businessinsider.com (utolsó letöltés: 2018. június 12.).
MASON, JEFF – ADLER, STEPHEN J. – HOLLAND, STEVE. 2017. „Exclusive:
Trump Spurns Taiwan President’s Suggestion of Another Phone Call.”
2017. Reuters, 2017. április 18. URL: reuters.com (utolsó letöltés:
2018. június 12.).
„Taiwan in the National Defense Authorization Act (NDAA), 2018.”
2017. Taiwan Defense & National Security, 2017. december 12. URL:
ustaiwandefense.com (utolsó letöltés: 2018. június 12.).
TIEZZI, SHANNON. 2018. „Is Taiwan About to Lose Another Diplomatic
Ally?” Diplomat, 2018. február 1. URL: thediplomat.com (utolsó
letöltés: 2018. június 12.).
TREVITHICK, JOSEPH. 2017. „Here’s What Taiwan Would Get In $1.3B
Arms Deal With U.S.” TheDrive, 2017. június 30. URL: thedrive.com
(utolsó letöltés: 2018. június 12.).
 ZOLTAI ALEXANDRA
TRUMP ÉS A DÉL-KÍNAI-TENGERI KONFLIKTUS: PIVOT
TO OBAMA?

Az Obama-adminisztráció az ázsiai–csendes-óceáni térséget a globális

politika egyik kulcselemének tekintette, ezért az amerikai stratégiai
érdekekhez igazodva meghirdette a Pivot to Asia („fordulat Ázsia felé”)
politikát, melynek köszönhetően a dél-kínai-tengeri térség is az amerikai
figyelem fókuszpontjába került. Amerika legfőbb célja a Dél-kínai-tengeren
a status quo fenntartása, a szabad hajózhatóság biztosítása és Kína
térnyerésének a visszaszorítása. Ennek megvalósítása kapcsán azonban az
amerikai stratégia hatékonyságát gyakran érte kritika, ugyanis a vitatott
területeken mesterséges kínai szigetépítések kezdődtek, az Obama-ciklus
végére pedig Kína katonai jelenléte is megerősödött a térségben. Noha
Trump elnökválasztási kampánya alatt nem körvonalazódott dél-kínai-
tengeri politikája, hivatalba lépése után mégis kemény fellépést sürgetett a
kínai törekvésekkel szemben. Az idő múlásával azonban egyre
nyilvánvalóbb, hogy a megfontolt, Obama által is képviselt stratégiához
kezd közeledni.

I. A DÉL-KÍNAI-TENGERI KONFLIKTUS
A Dél-kínai-tengert általában úgy jellemzik, mint egy komplex és
kihívásokkal küzdő tengeri területet. Ez a hatalmas és félig bezárt régió
földrajzilag is igen bonyolult helyszín, számtalan szigetcsoporttal, szigettel,
sziklákkal és zátonyokkal. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a legtöbb ilyen
tengeri képződményt több állam is magának követeli, azonban sokszor az
sem tisztázott, hogy pontosan hány sziget is alkotja a szigetcsoportokat, és a
legtöbbnek a földrajzi besorolása sem eldöntött. A komplexitás fő okát a
nemzetközi jog bonyolultsága és tisztázatlansága adja a tengeri jog, a
határok definíciója, a szigetek birtoklása, a történelmi jogok és a
kontinentális talapzati jogok tekintetében.1 Tehát megállapíthatjuk, hogy
geográfiai értelmezésben ez az egyik legbonyolultabb tengeri térség.
A Dél-kínai-tengert északról Kína déli partja és Taiwan határolja,
nyugatról a szárazföldi Délkelet-Ázsia és szigetvilága, keletről és délről
pedig olyan szigetcsoportok, mint a Fülöp-szigetek és Indonézia.2 A fő
szigetcsoportok a területen a következők:
A Paracel-szigetek (Xisha qundao), amely körülbelül 130 szigetet
foglal magában. A vitás felek itt Kína, Taiwan és Vietnam.
A Pratas-szigetek (Dongsha qundao), fő része a Pratas-zátony (egy 11
mérföldes korallzátony, amely egy értékes lagúnát kerít körbe, taiwani
adminisztráció alatt áll, de Kína is igényt tart rá).
Scarborough-zátony (Huangyan dao), amely szintén nagy kiterjedésű
korallzátony, erős dagálykor azonban eltűnik, és csak kisebb részek
maradnak a tengerszint felett. Kína/Taiwan és a Fülöp-szigetek a vitás felek,
valamint ide tartozik még a Macclesfield part (Zhongsha qundao) is, amely
egy víz alatti zátony és homokpad.
A Spratly-szigetek (Nansha qundao), 150–180 kisebb szigetből,
sziklából, sziklaképződményből és zátonyból áll, valamint több, állandóan
víz alatt lévő képződmény is ide tartozik. Erre Brunei, Kína/Taiwan,
Malajzia, a Fülöp-szigetek és Vietnam is igényt tart.
A Natuna-szigetek, amely egy viszonylag nagy szigetcsoport a Dél-
kínai-tenger délnyugati részén.

Maga a konfliktus azonban továbbmutat csupán tengeri képződmények

birtoklásánál, hiszen a Dél-kínai-tengeren stratégiai fontosságú tengeri
útvonalak húzódnak, amelyeken átlagban évi 5,3 billió dollár értékű áru
halad keresztül, a világ tengeri kereskedelmének 30%-át téve ki.3 Az
amerikai Energy Information Administration becslése szerint mintegy 11
millió hordó kőolaj és 5,4 billió köbméter földgáz található a tenger feneke
alatt, továbbá az ENSZ jelentése szerint a Dél-kínai-tenger rendelkezik a
globális halállomány több mint 10 százalékával.4
A térség épp ezen okok miatt az utóbbi időben egyre nagyobb
figyelmet kap. A 2010-es évek elején az Obama-adminisztráció Hillary
Clinton akkori külügyminiszter vezényletével meghirdette a „fordulat Ázsia
felé” politikáját,5 s azóta a helyzet csak eszkalálódik, és folyamatos
fordulatokkal terhelt. A 2014-es évben megindultak a máig tartó kínai
mesterségessziget-építések. Továbbá 2016 is igen jelentős év volt a terület
szempontjából, hiszen a Fülöp-szigetek még 2013-ban jogi eljárást
kezdeményezett a Hágai Nemzetközi Bíróságon Kínával szemben,
mondván, hogy annak túlzó területi követelései nincsenek összhangban a
nemzetközi joggal.6 Az ítéletet 2016. július 12-én hirdették ki, amikor a
Fülöp-szigeteknek egy hónapja új elnöke volt, aki gyökeresen más
külpolitikába kezdett, mint az elődje, és az ítélettel kapcsolatban is teljes
visszafogottságot tanúsított.7
2016 az Amerikai Egyesült Államokban is a választás éve volt, így
Kína valószínűleg ennek tudatában fokozta jelenlétét a Dél-kínai-tengeren,
és még intenzívebben folytatta a mesterséges szigetek építését, kihasználva,
hogy a legfőbb nagyhatalom és az egyetlen ország, amely meg tudná
akadályozni ezt, a kampánnyal van elfoglalva. A választások utáni
lépéseket pedig alapvetően meghatározza az új elnök személye. Kína
erősödésével és a hatalmi egyensúly megváltozásával a térségre
napjainkban az országok haderejének a növelése és a nacionalizmus
szándékos erősítése a jellemző.

II. PIVOT TO ASIA

A legutóbbi időszakban az amerikai döntéshozók legfőbb stratégiai célja az
volt, hogy mind Eurázsiában,8 mind azon kívül megelőzzék egy olyan
regionális hegemón felemelkedését, amely képes lenne akkora erőt
projektálni, amely fenyegetést jelentene az amerikai érdekekre – mint
amilyen például a forrásokhoz való hozzáférés vagy a zavartalan
kereskedelem. A 2009 januárjában hivatalba lépő Obama-adminisztráció
meghirdette a „fordulat” koncepcióját. A bejelentést több hivatalos
látogatás követte, magas rangú hivatalnokok érkeztek a régióba, mint
például az amerikai külügyminiszter, Hillary Clinton (akinek első hivatalos
útja Ázsiába vezetett),9 valamint fokozták az amerikai részvételt a
regionális multilaterális találkozókon, amit az tetőzött, hogy aláírták az
Délkelet-ázsiai barátsági és együttműködési szerződést és részt vettek az
állami szintű Kelet-Ázsia csúcstalálkozón. 2011 novemberében pedig
bejelentették a „visszaegyensúlyozás Ázsiához” (Rebalance to Asia)
politikát, ami az előzőleg említettekre épül, és mélyíti, intézményesíti az
amerikai elköteleződést az ázsiai–csendes-óceáni régió iránt.10
 Hillary Clinton megfogalmazásában az Irakból és Afganisztánból való
visszavonulást követően Amerikának okosnak és szisztematikusnak kell
lennie a tekintetben, hogy hova fektet be pénzt és energiát annak érdekében,
hogy a legelőnyösebb helyzetbe hozza az amerikaiakat, s ezáltal az USA
fenntarthassa vezető szerepét, megóvja érdekeit és értékeit. Az amerikai
külpolitika választása azért esett az ázsiai–csendes-óceáni térségre, mert ez
a régió a világ gazdasági, politikai és katonai központjává kezd válni. Az
emberiség több mint a fele ezen a területen él, és 2050-ig még tovább fog
növekedni a térség populációja. Kulcspontja a globális gazdaságnak és
elengedhetetlen piaca az amerikai áruknak. Otthont ad több fontos amerikai
szövetségesnek és olyan felemelkedő hatalmaknak, amelyek komoly
haderővel rendelkeznek, így a térségben a védelmi kiadások is komoly
növekedést produkálnak. A biztonság fenntartása e körülmények között
Amerika és más nemzetek számára is kiemelten fontossá vált, főleg, hogy
ez a dinamizmus nemcsak a növekedésben nyilvánul meg, hanem a
versengésben és a konfrontációban is. Az újraegyensúlyozás tehát főként
annak tekintetében született meg, hogy a régióban végbemenő változás a
stabilitás és a biztonság jegyében történjen meg.11
Hillary Clinton szerint Amerikának ki kell használnia azt a növekedést
és dinamizmust, amely Ázsiában végbemegy, mert ezt kívánja meg az
amerikai gazdasági és stratégiai érdek. Az Amerikai Egyesült Államoknak
megvan a lehetősége, hogy segítsen egy kiforrottabb biztonsági és
gazdasági szerkezet kiépítésében, ami stabilitást és virágzást eredményez.
Clinton hat kulcsponton keresztül határozta meg ennek a stratégiának a
végrehajtását:12
1. a bilaterális biztonsági együttműködések erősítése;
2. a működő amerikai kapcsolatok elmélyítése a feltörekvő államokkal,
beleértve Kínát is;
3. a regionális multilaterális intézmények melletti elköteleződés;
4. az ipar és a befektetések kiterjesztése;
5. átfogó katonai jelenlét biztosítása a tradicionális kelet-ázsiai
partnerekkel, Délkelet-Ázsia és az Indiai-óceán bevonásával;
6. a demokrácia és az emberi jogok terjesztése.

Az Egyesült Államoknak egyértelműen gazdasági és biztonsági érdekei is

vannak a térségben, a terület az Indiai-óceántól a Dél-kínai-tengeren és a
Kelet-kínai-tengeren át a Csendes-óceánig húzódik, s az amerikai
vezetésnek nagy figyelmet kell fordítania rá. Ennek érdekében az amerikai
védelmi minisztérium is azon dolgozik, hogy létrehozzon egy olyan
biztonsági környezetet az ázsiai–csendes-óceáni térségben, amelyben
biztosítani tudják a szabad hajózást, megelőzik a konfliktusokat, képviselik
a nemzetközi jogot és normákat, valamint érvényesítik az amerikai
érdekeket. Feladatuk, hogy az Indiai-óceántól Északkelet-Ázsiáig fejlesszék
a katonai kapacitásaikat, hogy képesek legyenek biztosítani a stabilitást, és
válaszolni tudjanak az esetleges fenyegetésekre. Továbbá képessé tegyék rá
a szövetségeseiket és partnereiket, hogy szembe tudjanak nézni a
kihívásokkal a térségben; alkalmazzák a katonai diplomáciát, hogy
megerősítsék a bizalmat, a stabilitást és a viselkedési normákat; valamint
támogassák a regionális intézmények hatékonyságát, annak érdekében,
hogy közös tengeri problémáikat kezelni tudják.13
Ezek alapján az Obama-kormány ázsiai–csendes-óceáni politikájának
főbb pillérei a következők lettek:
1. Washington egyfelől igyekszik erősíteni a kereskedelmi kapcsolatokat
a térség országaival, ugyanis a gazdaságuk erősen egymásra utalt.
Ennek kulcsfontosságú eleme a Csendes-óceáni Szabadkereskedelmi
Egyezmény (TPP), fő célja, hogy az amerikai gazdaságot közelebb
hozza a térség többi 11 országának gazdaságához, garantálja a
kereskedelmi rendszer magas szintű működését és támogassa az
amerikai exportot.14
2. Növelni a katonai kapacitást, hogy az Amerikai Egyesült Államok
képes legyen sikeresen megelőzni a konfliktusokat és választ adni
döntő helyzetekben. A Pentagon biztosítja az újraegyensúlyozás
katonai részét, ami garantálja, hogy Amerika marad a régió fő
biztonságfenntartója az elkövetkezendő időszakban is. Továbbá a
védelmi minisztérium elkötelezte magát, hogy haditengerészetének és
tengerentúli légierejének 60 százalékát a térségben állomásoztatja.15
3. Elmélyíteni a védelmi kapcsolatokat. Fejleszteni azok
működőképességét, új együttműködéseket kötni, közös műveleteket
végezni, hogy növeljék a partnerek tengeri tudatosságát és biztonsági
erejét, ami remélhetőleg erősebb és kollektívabb kapacitást
eredményez. Ezek a kapcsolatok már több évtizedes múltra tekintenek
vissza, krízisek során is tesztelt, kölcsönös érdekekre, értékekre és
áldozatokra épülnek. A fő szövetségesek Dél-Korea, Japán és a Fülöp-
 szigetek, de az USA több fontos kapcsolatot kialakított például
Indiával, Vietnammal és Szingapúrral is.16
4. Szorosabbra fűzni a diplomáciai kapcsolatokat. Növelni a hivatalos
látogatások számát a térségben és fontos szerepet betölteni a régió
életében, ami segít formálni az ázsiai–csendes-óceáni térség gazdasági,
politikai és biztonsági jövőjét.17
5. Megerősíteni a regionális biztonsági intézményeket, hogy elősegítsék
egy nyitott és célravezető regionális biztonsági képződmény létrejöttét.
Minden tengeri kihívásra igyekeznek multilaterális választ adni, éppen
ezért az amerikai védelmi minisztérium fokozza a kapcsolatot az
ASEAN-on alapuló intézményekkel.18 Ugyanis a világ többi részétől
eltérően itt nem született meg egy régiót átölelő intézmény, mint
például Európában a NATO, hogy felelősséget vállaljon a biztonságért
és a stabilitásért. Lehetővé teszi az országoknak, hogy részt vegyenek
a humanitárius katasztrófák, természeti csapások következményeinek
elhárításában, és olyan közös problémákkal is felvegyék a küzdelmet,
mint a terrorizmus, emellett biztosítsák az egyenlő hozzáférést a
szabad területekhez, mint például a tengeri szállítási útvonalak.19

III. TRUMP KAMPÁNYÍGÉRETEI – AZ OBAMA-

PILLÉREK LEDÖNTÉSE
Trump a kampányígéreteiben komoly szankciókat helyezett kilátásba a
térséggel kapcsolatban nemcsak Kínával, de a legfőbb szövetségeseivel
szemben is, amikor felszólította Japánt és Dél-Koreát a védelmi
költségvetésük növelésére. A célja ezzel, hogy csökkentse az amerikai
támogatások mértékét, ezen keresztül pedig a védelmi kiadásokat, egyúttal
nagyobb önállóságra ösztönözze a szövetségeseket.20
Ígéretet tett a TPP-ből való kilépésre, többek között azért, mert
szerinte sérülnek az amerikai érdekek. Komoly kereskedelmi szankciókat
fogalmazott meg Kínával kapcsolatban. Katonai fellépést és
erődemonstrációt helyezett kilátásba elsősorban Észak-Koreával, de a dél-
kínai-tengeri kínai aktivitással szemben is. Rex Tillerson, Trump
külügyminisztere egyenesen odáig ment, hogy Kína tetteit illegális
akcióknak nevezte a Dél-kínai-tengeren és a Kelet-kínai-tengeren,21
valamint kijelentette, hogy Kína számára egyértelmű jeleket fog küldeni,
először is azért, hogy megállítsák a mesterséges szigetek építését, majd
pedig azért, hogy a már megépült szigetekkel ne tudják tartani a
kapcsolatot.22
A kampány és a megválasztás kezdeti szakaszában Trump szinte az
Obama-kormány által felállított összes pillért ledöntötte.
1. pillér: ígéret a TTP-ből való kilépésre;
2–3. pillér: a térségbeli két legfőbb szövetségesétől nagyobb
önállóságot kért;
4. pillér: a gazdasági és a katonai elfordulás miatt a diplomáciai
bizalom is megingott;
5. pillér: az intézmények és a multilateralizmus helyett a
bilaterális kapcsolatok előnyben részesítése.

Míg az Obama-adminisztráció főleg a diplomáciára és a gazdasági

dominanciára helyezte a hangsúlyt, addig Trump kampányígéreteiben az
erődemonstrációra és az amerikai érdekek megvédésére épített. Az amerikai
választópolgárok számára mégis ez az agresszívabb és merőben más
politikai ígéret volt szimpatikusabb. A választások érdekessége, hogy
Trumppal szemben a Pivot to Asia megálmodója, Hillary Clinton maradt
alul.

IV. A BEIKTATÁS UTÁN – NÉHÁNY PILLÉR VISSZAÉPÜL

2017. január 20-án megtörtént az új elnök beiktatása. Három nappal később
ígérete szerint visszalépett a Csendes-óceáni Szabadkereskedelmi
Egyezménytől (TPP). Magát a koncepciót és a tárgyalásokat még az
Obama-adminisztráció kezdeményezte öt évvel korábban, azonban a
Kongresszus sosem ratifikálta.23 Ez a szabadkereskedelmi egyezmény az
ázsiai–csendes-óceáni régió országait foglalta magába, s a felek részben a
kínai befolyás növekedésének a megállítására akarták létrehozni. Az előző
amerikai vezetés célja ezzel az volt, hogy alternatívát nyújtson a régió
országainak Kínával szemben, ezzel is fenntartva az egyensúlyt és
megelőzve a kínai befolyás gyors térnyerését. A régió országai kedvezően
fogadták az elképzelést, hiszen így a reményeik szerint a jövőben
elkerülhették volna, hogy Kína egyoldalúan hozzon létre szabályokat a
térségben velük szemben. A TPP egy olyan multilaterális egyezményt
kínált számukra, amelyben közösen juttathatták volna érvényre az
érdekeiket. Ezt most felrúgva Amerika inkább bilaterális megállapodásokat
igyekszik kötni, ahol ő tudja diktálni a feltételeket domináns gazdasági
pozíciója révén. Ezzel viszont nehéz helyzetbe hozta a szövetségeseit, akik
becsapva érzik magukat, és más lehetőség hiányában valószínűleg el fognak
gondolkozni egy esetleges közeledésen Kína irányába.
A folytatásban már mérsékeltebb irányt vett Trump politikája a
térséggel kapcsolatban, valószínűsíthetően a mögötte álló adminisztráció
józanabb és megfontoltabb gondolkodásának köszönhetően. A gazdasági
összefonódás pillére valóban romba dőlt, amikor kilépett a TPP
egyezményből, azonban az amerikai védelmi miniszter 2017. februári ázsiai
látogatása nem más okból történt, mint hogy biztosítsa a két legfőbb
amerikai szövetségest a régióban Amerika támogatásáról. Továbbá
leszögezte azt is, hogy az előző kormány által elkezdett politikát a jelenlegi
kormány folytatni fogja, azonban nem húzott meg egy olyan vonalat, mint
amit Obama tett a szíriai beavatkozás és a vegyi fegyverek kapcsán. James
Mattis először Japánba, majd Dél-Koreába látogatott, Tokióban
megerősítette a védelmi egyezményt a két ország között, és biztosította
mind a két országot az Egyesült Államok elkötelezettségéről a
szövetségesei iránt. Szöulban pedig tárgyalásokat folytatott a THAAD24
amerikai rakétavédelmi rendszer telepítéséről, amelyről később meg is
kötötték a megállapodást. James Mattisnak és Rex Tillersonnak, az új
külügyminiszternek a kínai aktivitásról a Dél-kínai-tengeren hasonló
véleménye és hozzáállása van, mint ami az Obama-kormány alatt volt
jellemző.25
Legfőbb prioritássá Trump – a Fehér Ház hivatalos honlapja szerint –
az ISIS és a többi radikalizálódott iszlám terroristacsoport elleni küzdelmet
tette.26 Ez nagy fordulatot jelent az Obama-adminisztrációhoz képest, mert
ismét a régi fókuszpontot vette elő. A Közel-Kelet után csak második
pontként jelentkezik a külpolitika ázsiai vetülete, amelyben az amerikai
hadsereg „újraépítését” helyezte kilátásba. Ugyanis, ahogy fogalmaz, amíg
a haditengerészet flottája 1991-ben 500 hajóból állt, addig 2016-ban csak
275 hajóval rendelkezik, míg a légvédelem 1991 óta a harmadára
csökkent.27 Ez főként az egyre agresszívabb kínai érdekérvényesítésnek
szól a Dél-kínai-tengeren, valamint a Kelet-kínai-tengeren. Az Obama-
adminisztráció alatt ugyanis nem történtek jelentős előrelépések a dél-kínai-
tengeri üggyel és a szigetvitákkal kapcsolatban. Ez viszont ahhoz vezetett,
hogy a kínaiak a mesterséges szigetfeltöltésekkel és ezáltal katonai bázisok
kialakításával egyre beljebb nyomultak a Dél-kínai-tengerre, amit a
környező, szintén érintett országok nem tudtak megakadályozni.
Beiktatása után tehát Trump és adminisztrációja igyekszik
visszaállítani a katonai pilléreket és az ehhez kapcsolódó diplomáciai
kapcsolatokat is.

V. PIVOT TO OBAMA, VAGYIS MINDEN PILLÉR

VISSZAÉPÜLHET?
Az erő túlzott alkalmazása lehet, hogy rövid távon eredményre vezető,
azonban hosszú távon eredménytelen. Sokkal fontosabb lenne a diplomáciai
és a gazdasági kapcsolatok elmélyítése, amit a Trump-adminisztráció is
egyre inkább kezd belátni. Azonban a térség sok országa úgy érzi, hogy
Amerika magára hagyta őket, főként gazdaságilag, az amerikai
multilateralizmus elbukása által. Amerikának tehát most a legfőbb feladata
az lenne, hogy ezt az elveszett gazdasági bizalmat valamilyen mértékben
visszaállítsa és megelőzze azt, hogy az érintett országok gazdaságilag
teljesen Kína felé köteleződjenek el.
A beiktatását követően az eltelt idővel egyenes arányban egyre
nagyobb érdeklődéssel várta a világ, a régió pedig egyre feszültebben, hogy
valójában mi is lesz az új amerikai elnök Ázsia-politikája. Trumpot lassan
már egy éve választották meg, azonban pontosan és világosan
meghatározott politikája a térséggel kapcsolatban még mindig nincsen,
noha valami elkezdett kirajzolódni James Mattis Shangri-La Dialogue-on
mondott beszédében. Ez a Trump-korszak alatt az első nyilvános beszéd
volt, ami az ázsiai biztonsági kérdéssel kapcsolatban elhangzott.28 A
miniszter többek között ígéretet tett a térségbeli szövetségek
megerősítésére, egy szorosabban összefonódott és jobban együttműködő
régióra, valamint az amerikai katonai kapacitás növelésére. Továbbá szóba
került a Dél-kínai-tenger, amely kapcsán a FONOP (Freedom of Navigation
Operation) hadműveletek, vagyis a szabad hajózhatóság biztosításának
strukturáltabb folytatását helyezte kilátásba.
 Néhány szakértő úgy véli, hogy az amerikai politika történetében a
Csendes-óceáni szabadkereskedelmi egyezményből való kilépés okozta a
legnagyobb amerikai befolyásvesztést a térségben a vietnami háború óta,29
hiszen az így keletkezett űrt Kína igyekszik betölteni. A szoros gazdasági
kapcsolatoknak azonban nemcsak pozitív oldaluk van. Ha egy kis
gazdasággal rendelkező ország ráutalttá válik egy nagy gazdasággal
rendelkező országra (jelen esetben Kínára), akkor ezt a gazdasági
függőséget gyakran a domináns pozícióban lévő ország kihasználja. Adott
esetben a saját érdekeinek a kikényszerítésére alkalmazza, ahogy ezt
láthattuk korábban a Fülöp-szigetek,30 és ahogy ezt most láthatjuk Dél-
Korea és az amerikai rakétavédelmi rendszer (THAAD) kérdésében is.31 A
TPP-re reflektálva Kína az Új Selyemút koncepcióját tudja nyújtani, ahol az
infrastruktúra fejlesztésére olyan kölcsönöket biztosít, amelyeknek szigorú
feltételeit Kína szabja meg, és ezáltal hajtja befolyása alá az adott
országokat.32
Donald Trump 2017 novemberében Ázsiába látogatott, az út során járt
Japánban, Dél-Koreában, Kínában, Vietnamban és a Fülöp-szigeteken.
Jelentős előrelépés nem történt Ázsia-politikájában, de körútja már
önmagában is a térség iránti elköteleződés egyik jele volt.33
Az új elnök Ázsiával kapcsolatos politikája sokat finomodott, és
nagyban közeledett az Obama-adminisztráció által képviselt irányvonalhoz,
azonban Trump néhány fontos változtatást hajtott végre.34 Amíg Obama
idején a fő konfliktusforrást a Dél-kínai-tenger jelentette, addig a Trump-
adminisztráció túlzott mértékben Észak-Koreára koncentrál, olyannyira,
hogy a régióban minden más csak a második helyre szorult. Obama
politikájában a délkelet-ázsiai régióra támaszkodott, Trump viszont az
ázsiai körútján bejelentette a nyitott és szabad Indo-Csendes-óceáni
térséget, amely India, Japán, Ausztrália és Amerika négyesét érinti.35 Míg
az előző kormány a gazdasági multilateralizmus támogatója volt, amelynek
értelmében a TPP-t is kidolgozták, addig a jelenlegi adminisztráció a
szabadkereskedelmi egyezmény ratifikálása helyett inkább visszalépett
attól, és Trump ázsiai látogatásának alkalmával az Ázsiai és Csendes-óceáni
Gazdasági Együttműködés (APEC) csúcstalálkozóján elhangzott
beszédében is állást foglalt a bilaterális gazdasági kapcsolatok mellett.36
VI. FONOP
Felmerül a kérdés, hogy a FONOP („hajózás szabadsága műveletek”)
alkalmazása eredményre vezető-e, hiszen az Obama-kormányt gyakran érte
kritika, hogy ezzel nem tudják megakadályozni a térségben a kínai
agressziót és a szigetfeltöltéseket sem. Azonban ezeknek az akcióknak
stratégiai jelentőségük van a régió jövőjének alakulása szempontjából.
Egyrészről Amerika képviseli a világcsendőr szerepét azzal, hogy biztosítja
a térségben a szabad hajózhatóságot, fenntartja a békét és a rendet, valamint
képviseli a nemzetközi jogot. Másrészről Amerika szövetségeseinek
megnyugtatást jelent az amerikai hadiflotta jelenléte, hiszen egy esetleges
konfliktus kirobbanásakor azonnal be tudnának avatkozni, és biztonságot,
illetve egyensúlyt nyújtanak Kínával szemben. Harmadrészt pedig a
műveleteknek Kínával szemben is visszatartó erejük van, ami
megfontoltságra és észszerű lépésekre inti a feltörekvő ázsiai országot.
Az előző adminisztrációt főleg azzal kapcsolatban érte kritika a
FONOP hadműveleteket illetően, hogy azok rendszertelenül és
többértelműen mentek végbe, nem volt világos, hogy politikai, diplomáciai
vagy gazdasági üzenetük van, így csökkent a közvetítő képességük és
legalitásuk. Trump beiktatása után sokáig elmaradtak ezek a hadműveletek.
Végül 214 napos szünetet követően (a leghosszabb idő, ami eltelt két ilyen
hadművelet között) az USS Lassen 12 tengeri mérföldön37 belül hajózott a
Kína által követelt Subi-zátonyhoz.38 Ennek fő célja az volt, hogy Amerika
demonstrálja, nem fogadja el a kínai követeléseket, és jogellenesnek tartja a
mesterséges szigetépítéseket. A hadműveletek az ígéretek szerint mostantól
nagyobb számban, szélesebb körben és összetettebben mennek majd végbe
az Amerikai Csendes-óceáni Parancsnokság felügyelete – és kevésbé a
Nemzetbiztonsági Tanács égisze – alatt. 2017 októberében a negyedik ilyen
hadműveletre került sor Trump elnöksége alatt öt hónap leforgása után, míg
Obama 2015 októberében kezdte ezeket a műveleteket, és egy év alatt, 2016
októberéig szintén csak négyre került sor.39 Mondhatjuk tehát, hogy Trump
alatt majdnem megduplázódott a hajózás szabadságának fenntartását
szolgáló műveletek sűrűsége.

VII. KONKLÚZIÓ ÉS A HELYZET JELENLEGI ÁLLÁSA

A 19. pártkongresszus után Xi Jinping megerősítette hatalmát, és Kínát
globális hatalomnak minősítette, amivel gyakorlatilag véget vetett a Deng
Xiaoping-féle elvnek, amely arra intette a politikai vezetést, hogy rejtse el a
képességeit, és ne törjön vezető szerepre.40 Ennek szellemében egy új kínai
dél-kínai-tengeri politika is kialakult, amely három pontból áll: a katonai
hadviselés, a jogi hadviselés és a pszichológiai hadviselés.41 Jogi
hadviselésként foghatjuk fel azt, hogy habár Kína nem ismerte el a hágai
Állandó Választottbíróság 2016-os ítéletét, amely kimondta, hogy Kína
kilencvonalas követelése jogellenes a Dél-kínai-tengeren, ennek fényében
megváltoztatta azt egy „négy part” vagyis sisha követelésre, amely a
Paracel-, Pratas- és Spratly-szigeteket, valamint a Macclesfield-
homokpadot foglalja magába. Ez az előzőnél szűkebb területet jelent, és
Kína ettől nagyobb nemzetközi legitimációt és diplomáciai sikereket
remél.42 A FONOP hadműveletek miatt pedig a térségben és a mesterséges
szigeteken is növeli haderejét a katonai hadviselés fenyegetésének
alkalmazásával.
A térség országai válaszút elé kerültek, ugyanis míg Amerika a
bilaterális gazdasági kapcsolatok mellett kötelezte el magát, addig Kína a
globális kereskedelem és gazdaság elkötelezett támogatója lett.43 Viszont a
térségben felmerülő konfliktusokat, mint például a dél-kínai-tengeri vita,
bilaterális tárgyalások útján kívánná megoldani az érintett országokkal az
amerikaiak támogatta összefogással szemben. Felmerül tehát a kérdés az
országok számára, hogy gazdaság (Kína) vagy biztonság (Amerika)? Az
Obama-kormány ideje alatt elindult újraegyensúlyozással kapcsolatban
kérdés, hogy ebben a formájában is egyensúlyt tud-e teremteni. Hiszen a
gazdasági együttműködésnek Kínával nemcsak pozitív oldala van, mert
Peking olyan szankciókat tud alkalmazni az országokkal szemben a kínai
érdekek érvényesítésére, alkalmazva a pszichológiai hadviselést, ami az
egyensúlyt könnyen a kínai oldalra billentheti.44
Mindezek ellenére még mindig Amerika az erősebb és tartja hegemón
szerepét, s az ázsiai–csendes-óceáni térség az a kulcsterület, amelyre építve
– ha jól taktikázik – még tovább tarthatja fent a vezető szerepét a világban.
Amerika mellett szól ugyanis földrajzi elhelyezkedése, az energiakérdés, a
kereskedelmi egymásrautaltság Kínával és végezetül az amerikai dollár
szerepe a világban.45 Ezért Trumpnak a jövőben ki kellene dolgoznia egy
világos és stratégiailag megfelelő politikát a térséggel kapcsolatban, mivel
ez az ázsiai körútja alkalmával sem történt meg. Habár a kezdetekhez
képest sokat mérséklődött és közeledett az Obama-adminisztráció által
elkezdett politikához, még mindig nagyobb súlyt kap az erődemonstráció,
és túl nagy szerephez jut Észak-Korea kérdése.46

FELHASZNÁLT IRODALOM

„America First Foreign Policy.” 2017. A Fehér Ház honlapja. URL:

whitehouse.gov (utolsó letöltés: 2017. április 9.).
„Asia-Pacific Maritime Security Strategy.” 2015. Az Egyesült
Államok Védelmi Minisztériumának honlapja, 2015. július 27. URL:
defense.gov – PDF (utolsó letöltés: 2018. január 3.).
BRZEZINSKI, ZBIGNIEW. 1997. A Geostrategy for Eurasia. Foreign
Affairs, 1997. szeptember 1. URL: foreignaffairs.com (utolsó letöltés:
2018. január 4.).
BUSZYNSKI, LESZEK – ROBERTS, CHRISTOPHER (eds.). 2015. The South
China Sea Maritime Dispute: Political, Legal and Regional
Perspectives. New York, Routledge.
CARTER, ASH. 2016. The Rebalance and Asia-Pacific Security. Foreign
Affairs, 2016, november–december, 65–75.
CLINTON, HILLARY. 2011. „America’s Pacific Century.” Foreign Policy,
2011. október 11. URL: foreignpolicy.com (utolsó letöltés: 2018.
január 4.).
CRONIN, PATRICK M. 2017. „Trump’s Post-Pivot Strategy.” The
Diplomat, 2017. november 11. URL: thediplomat.com (utolsó letöltés:
2017. november 20.).
DIAMOND, JEREMY – BASH, DANA. 2017. „Trump Signs Order
Withdrawing From TPP, Reinstate ’Mexico City Policy’ on Abortion.”
CNN, 2017. január 24. URL: edition.cnn.com (utolsó letöltés: 2017.
november 19.).
ESZTERHAI VIKTOR – KLEMENSITS PÉTER. 2016. „A dél-kínai-tengeri
szigetek ügyében hozott hágai ítélet geopolitikai következményei.”
PAGEO Policy Brief, 2016. július 25. URL: geopolitika.hu – PDF
(utolsó letöltés: 2018. január 5.).
FEI JU, SHERRY. 2017. „Beijing Blosters its Islands in the South China
Sea.” Financial Times, 2017. december 29. URL: ft.com (utolsó
letöltés: 2018. január 5.)
GAO, CHARLOTTE. 2017. „APEC 2017: Why Trump’s Presidency Is an
’Enermous Gift’ to China.” The Diplomat, 2017. november 11. URL:
thediplomat.com (utolsó letöltés: 2017. november 10.).
GREEN, MICHAEL J. 2017. „Asia Awaits Trump’s Visit With
Trepidation.” Foreign Policy, 2017. október 27. URL:
foreignpolicy.com (utolsó letöltés: 2017. november 10.).
HUANG, JING – BILLO, ANDREW (eds.). 2015. Territorial Disputes in the
South China Sea. Navigating Rough Waters. New York, The Palgrave
Macmillan.
KARDOS GÁBOR – LATTMANN TAMÁS (szerk.). 2010. Nemzetközi Jog.
Budapest, ELTE Eötvös Kiadó.
KLEMENSITS PÉTER. 2016. „Rodrigo Duterte „független” külpolitikája:
A Fülöp-szigetek átalakuló külkapcsolatai.” PAGEO Geopolitikai
Kutatóintézet, 2016. december 27. URL: geopolitika.hu (utolsó
letöltés: 2017. november 12.).
NYE, JOSEPH. 2017. „America Still Holds the Aces in its Poker Game
with China.” Financial Times, 2017. november 2. URL: ft.com (utolsó
letöltés: 2017. november 10.).
O’ROURKE, RONALD. 2015. „Maritime Territorial and Exclusive
Economic Zone (EEZ) Disputes Involving China: Issues for
Congress.” Congressional Research Service Report, 2015. URL:
fas.org – PDF (utolsó letöltés: 2017. november 12.).
PANDA, ANKIT. 2017a. „Rex Tillerson, Trump’s Secretary of State
Nominee, Has a Dangerous Idea for the South China Sea.” The
Diplomat, 2017. január 12. URL: thediplomat.com (utolsó letöltés:
2017. november 10.).
PANDA, ANKIT. 2017b. „The US Navy’s First Trump-Era South China
Sea FONOP Just Happened: First Take aways and Analysis.” The
Diplomat, 2017. május 25. URL: thediplomat.com (utolsó letöltés:
2017. november 23.).
PARAMESWAEAN, PRASHANTH. 2017a. „China: New White Paper, Old
Asia Conundrum.” The Diplomat, 2017. február 4. URL:
thediplomat.com (utolsó letöltés: 2017. november 20.).
PARAMESWARAN, PRASHANTH. 2017b. „What Mattis’ Shangri-La
Dialouge Speech Revealed About Trump’s Asia Policy.” The
Diplomat, 2017. június 6. URL: thediplomat.com (utolsó letöltés:
2017. november 15.).
PEEL, MICHAEL – RAMOS, GRACE. 2017. „Philippine Banana Bonzana
Sparks Debate on Shift to China.” Financial Times, 2017. március 14.
URL: ft.com (utolsó letöltés: 2017. november 19.).
PHAM, TUAN N. 2017. „Time for the US to Stop Losing Ground to
China in the South China Sea.” The Diplomat, 2017. október 24. URL:
thediplomat.com (utolsó letöltés: 2017. november 15.).
SAUNDERS, PHILLIP C. 2013. The Rebalance to Asia: U.S.-China
Relations and Regional Security. In Strategic Forum, 2013. augusztus.
SHAPIRO, JACOB L. 2017. „US Policy on South China Sea Hasn’t
Changed.” Geopolitical Futures, 2017. február 7. URL:
geopoliticalfutures.com (utolsó letöltés: 2017. november 10.).
SINGH, VIKRAM – FORD, LINDSEY. 2017. „China Is Looking Forward to
Trump’s Truancy at the East Asia Summit.” Foreign Policy, 2017.
október 27. URL: foreignpolicy.com (utolsó letöltés: 2017. november
10.).
„United Nations Convention on the Law of the Sea (1982).” 2017. Az
Egyesült Nemzetek Szervezetének honlapja. URL: un.org – PDF
(utolsó letöltés: 2018. január 7.).
VALENCIA, MARK J. 2017. „China, US Both Using Lawfare in the South
China Sea.” The Diplomat, 2017. október 12. URL: thediplomat.com
(utolsó letöltés: 2017. november 10.).
VIGGO, PETER JAKOBSEN. 2017. „Doomsday Cancelled: Trump is Good
News for Allies and World Peace.” War on the Rocks, 2017. március 8.
URL: warontherocks.com (utolsó letöltés: 2018. január 2.).
XI JINPING. 2017. „President Xi’s Speech to Davos in Full.” World
Economic Forum, 2017. január 17. URL: weforum.org (utolsó letöltés:
2018. január 5.).
XIE TAO. 2017. „How Did China Lose South Korea?” The Diplomat,
2017. március 9. URL: thediplomat.com (utolsó letöltés: 2017.
november 10.).
ZOLTAI ALEXANDRA. 2017. „Valóban akkora fenyegetést jelent a
THAAD Kínára nézve?” PAGEO Geopolitikai Kutatóintézet, 2017.
augusztus 15. URL: geopolitika.hu (utolsó letöltés: 2018. január 5.).
IV. DILEMMÁK DÉLEN
 BYRAPPA RAMACHANDRA
DÉL-ÁZSIA MEZSGYÉJÉNEK ELOLVADÁSA ÉS ENNEK
KÖVETKEZMÉNYEI

Dél-Ázsiában nincs biztonság határzónák nélkül. A térséget dél felől a

tenger, északról áthatolhatatlan hegyek határolják, áldott elszigeteltséggel
ruházva fel, amióta csak biztonsági fenyegetés létezik. Asóka császár
uralmától Vijayanagar dél-indiai birodalmáig az elit tudta, hogy a
határvidék erejét és sértetlenségét északon kell megőrizni. Sokkal később, a
19. századtól kezdődően a Kelet-indiai Társaság ugyanerre a megállapításra
jutott. A Kelet-indiai Társaság utáni korszakban (1860–1947) a Brit
Koronának ugyanazt a határpolitikát kellett erősítenie, mint az őt megelőző
kormányzati rendszereknek. Azonban a függetlenség nyertesei, a kőkemény
mezopotámiai háttérrel rendelkező első indiai elit lefoglalta magát a
kíméletlen belső gyarmatosítással, ennek következtében kevés figyelmet
szentelt a „határnak”, különösen annak a szakasznak, amely Délkelet-Ázsiát
határolja, beleértve a Dél-kínai-tenger államait. A kérdés már csak az: ez az
állapot meddig tartható fenn az erős és agresszív Kínával szemben?

I. BEVEZETÉS

A modern India biztonságpolitikáját senki sem képes megérteni.1 Egyesek

arra panaszkodnak, hogy a védelmi intézkedések célja nem egyértelmű.2 Ez
azt jelentené, hogy népességét tekintve a bolygó jelenleg második, de
nemsokára legnagyobb állama nem rendelkezik jól kidolgozott védelmi
stratégiával? Stephen P. Cohen a következőt állítja Dél-Ázsia
biztonságpolitikájáról: „Folytatódik a bizonytalanság és a kétértelműség a
különböző eszkalációs forgatókönyvek tekintetében. Ez természetes, hiszen
ezek még maguk az indiai és pakisztáni döntéshozók számára is
tisztázatlanok maradnak, és mindkét oldal továbbra is a kétértelműségre fog
támaszkodni, kiegészítve verbális fenyegetőzéssel az elrettentés fokozása
érdekében.”3 Ramesh Thakur szerint: „Hol felismerik, hogy a globális
biztonságban Dél-Ázsia központi helyet foglal el, hol ismét többé-kevésbé
önelégült érdektelenségbe süllyed. Ez talán kezd megváltozni, de csak az
idő a megmondhatója, mikor. Egyelőre Pakisztán és India tüskék egymás
oldalában, mind saját maguk, mind Dél-Ázsia óriási kárára.”4 Ennek az
egyöntetű bizonytalanságnak a félreértéseknek az egyik oka az, hogy csak
nagyon kevesen állnak készen megismerni a földrajzi, geopolitikai és
civilizációs alapokat. A következő néhány oldalon szeretném előzetesen
megvizsgálni a biztonsági struktúrákat és fejlődésüket Dél-Ázsiában.

II. DÉL-ÁZSIA KÖRNYEZETI ÉS GEOPOLITIKAI

HELYZETE
A híres indiai történész, A. L. Basham The Wonder that was India című
művében így határozza meg India geopolitikai helyzetét: „India ősi
civilizációja egy élesen elhatárolt szubkontinensen nőtt fel észak felől a
világ legnagyobb hegyvonulata, a Himalája hegylánca által elzárva, mely
keleti és nyugati kiterjedésével elválasztotta Indiát Ázsia és a világ többi
részétől.”5 Eddig a pontig állításában semmi sem cáfolható, de
meghatározását így folytatja: „India elszigeteltsége sohasem volt teljes,
egyedülálló civilizációjának kifejlődésében a hegyfal hatását gyakran
túlértékelik.”6 Sok szempontból igaza van, állításának néhány eleme
azonban megkérdőjelezhető. Ahogy később igazolni fogom, Dél-Ázsia
nyitott rendszer volt, de tenger vette körül. Habár az északi határsáv
átjárható volt, jelentéktelen volt az emberi mozgás, ami ráadásul erős
ellenőrzés alatt állt, lehetetlenné téve a néptömegek beáramlását és a nagy
hadseregek mozgását.7 Az első kívülről jövő invázió az Arab-tengerrel
határos, gyengén őrzött földszakaszon át érkezett. Ez a tényező geopolitikai
szempontból rendkívül jelentős, hiszen azt bizonyítja, hogy bár a természet
biztosította a védelmi rendszert, azt hatékonyan kellett működtetni és őrizni,
hogy teljes potenciálját elérhesse.
A helyzet több mint tíz évszázaddal Muhhamad bin Quasim Szindh
elleni inváziója után sem változott, Dél-Ázsia megőrizte jellegzetes
bevehetetlenségét. Charles Metcalfe Macgregor, aki négy évtizeden át
szolgált Indiában, és bőven volt lehetősége tanulmányozni Dél-Ázsia
védelmi rendszerét, a következő állítást teszi: „…míg az elszántság és a
hazaszeretet a hegyvidéki lakosokra olyannyira jellemző, mikor hadba
hívják őket, hogy megvédjék őshonos gyökereiket, az egyenetlen és
irreguláris hadviselés, melyet a terep jellege szükségessé tesz, átlagon felüli
idegeket, állóképességet és intelligenciát követel a katonáktól.”8 Dél-Ázsia
északi határát a legtöbb korban több száz kilométer kiterjedésű egyenetlen
hegyvonulat övezte, de ez a világ más vidékeitől eltérően nem kihalt,
élettelen pusztaság volt. Épp ellenkezőleg, ezek a széles hegyvonulatok
élettel teliek, az ellenséggel szemben pedig kíméletlenek voltak.9 Minden
egyes völgy rendelkezett a maga ott élő népességével, melynek minden
tagja elszánt volt arra, hogy életét áldozza völgye és hegyvonulata minden
egyes centiméteréért, ezért ez a hazaszeretet nehezen áthatolható védelmi
gyűrűje volt.10
Kijelenthető tehát, hogy földrajzi és geopolitikai szempontból Dél-
Ázsia fekvése időtlen idők óta egyedülálló és igen előnyös. Ám ez az előny
csak akkor őrizhető meg, ha a szubkontinens körüli határvidék stabil és
biztosítják számára a támogatást. Ezt biztosította Brit-India a 19. és 20.
század nagy részében.11 Ami Indiával és dél-ázsiai szomszédjaival a
függetlenség megszerzése óta történt, az pusztító következménye annak,
hogy teljesen elhanyagolták egy ütközőzóna, egy, a szubkontinens körüli
védelmi gyűrű újjáépítésének és fenntartásának stratégiáját. Amikor Dél-
Ázsiát új államok megalakításával feldarabolták, felbomlott a
szubkontinens földrajzi egysége és civilizációs kerete, az őt körbe fogó
biztonsági övezet pedig elárvult. Szó szerint, hisz a biztonsági övezetnek
nincs többé fenntartója, aki koordinálná és üzemeltetné a védelmi rendszert.
Ennek fő oka Dél-Ázsia felbomlásának egyik sajátossága: India, az egyik fő
játékos, földrajzilag középponti helyet kapott, míg kisebb szomszédjai
alkották az Indiát övező külső peremsávot. Amikor India szélesebb körű
szerepet akart vállalni a határzóna védelmében, szomszédjai ezt egyből
agresszív lépésnek tekintették. Ahogy Lok Raj Baral kifejti: „Közelség és
összeférhetetlenség összefügg Dél-Ázsia tekintetében India központi
fekvése miatt, mivel a legtöbb szomszédjával szárazföldi határa van.”12
Indiát okolják sok, Dél-Ázsia biztonságának fokozását célzó
kezdeményezés kudarcáért, ám hangsúlyoznunk kell, hogy kezét
megkötötte a számos ellentmondás egyfelől a nemzeti szuverenitás,
másfelől Dél-Ázsia közös biztonsága között. Közelebbről kell megnéznünk,
hogy az évszázadok során hogyan tartották fent a biztonsági mintákat, hogy
jobban megérthessük ezen ellentmondásokat.

III. DÉL-ÁZSIA VÉDELMÉNEK TÖRTÉNELMI MINTÁI

ÉS A HATÁR ELVE
Senki sem állíthatja, hogy tudatlanság és értelmiségi becstelenség volt a két
vezérelv, mely a gyarmatosítás utáni nyugati történetírás filozófiáját
jellemezte, de sajnálatos módon ez az igazság, mikor a világrendszerek a
téma. Valahogy sokan, főképp Immanuel Wallersteinhez hasonló
neotrockisták, úgy vélik, hogy a világrendben lévő minden újítás súlypontja
a Nyugat volt és most is az. Világméretű akadémikus kóristahálózattal
rendelkeznek, mely folyamatosan tévhitüket sulykolja, annak reményében,
hogy mindenki valóságként fogja elfogadni elméleti virtuozitásuk. Nem, a
Nyugat sohasem volt a valódi rend és méltányosság kútforrása egy valódi
világrendben. Valójában csak felfordulást okozott. Mint általában, saját
környezete rendjét tette meg világrendnek, saját kényelme fenntartását
kötelességként kényszerítette másokra. A valóság teljesen más volt.
Hogy megértsük a világrend valóságát és Dél-Ázsia döntő szerepét
ennek fenntartásában, betekintést kell nyernünk a biztonság kategorizált és
külön-külön kezelt alapvető szempontjaiba. Több évezreden át az indiai
stratégák a rendet és biztonságot két rendszerben és négy körzetben
képzelték el. Vizsgálatunk célja érdekében a négy körzetet egyszerűsítsük
le: északnyugati, északkeleti, délkeleti és délnyugati körzetekre.

III.1. Az északnyugati körzet

Hagyományosan ez volt a legveszélyeztetettebb és a legtöbb lehetőséggel
szolgáló körzet a négyből, és többé-kevésbé több évezreden át őrizte ezt a
címet. Ahogy Taru Dalmia és David M. Malone elég jól rámutatnak: „Két
állandó jelenség alakult ki India történelmében. Az első a néptömegek és
ideák ismétlődő beáramlása északnyugatról (különösképp Afganisztánból,
Perzsiából és Közép-Ázsiából), ami inváziókon, de gyakrabban migráción,
pásztorkörökön, kereskedelmen és hittérítő utazásokon keresztül zajlott. A
második a külföldi hatások többnyire befogadott és asszimilált »kulturális
fúziója«.”13 A kulcsszó a fúzió, Közép-Ázsiától Mezopotámiáig Dél-Ázsia
északnyugati háromszöge többféleképp fuzionált, kulturálisan, vallásilag,
nyelvileg és még öltözködési előírásaiban is. Ez természetes, hiszen a
Delhitől nyugatra lévő terület lett az a medence, ahol a behatolókat
összegyűjtötték. Az iszlám megjelenése megindította a terjeszkedés
folyamatát, ami a mai napig tart. Ez viszont a nemzetek egyfajta közösségi
formájához vezetett: „Az iszlám megjelenése Indiában, amikor az első
ommajád kalifa 712-ben meghódította Szindhet, egy egyedülálló indo-
iszlám kulturális hagyomány megszületéséhez vezetett erős indiai politikai,
gazdasági és kulturális kapcsolatok létrehozása során Afganisztánnal,
Perzsiával, Kis-Ázsiával és az Arab-félszigettel.”14 Tehát kétélű kardunk
van, mely mindkét irányba képes vágni. Az őslakosság az egyre növekvő
„Perem-Mezopotámia” támadása alá került, ugyanakkor, ha szükséges, és
ahogy a történelem során már számos alkalommal megtörtént, a folyamat
megfordítható. Manapság hatalmas mennyiségű indiai migráns munkaerő
áramlik az egykori Mezopotámia területére. Ám az alapvető struktúra nem
változott, hiszen Perem-Mezopotámia továbbra is dominál az indiai
szubkontinensen. Thomas Holdich magyarázata szerint: „Az észak-indiai
súlyos fenyegetés csak egy-két útvonalon jöhet. Az egyik a Kabul-folyó
történelmi völgye, a nyitott út, melyen át árják, szkíták, görögök, afgánok,
tatárok és törökök özönlöttek a síkságokra, megváltoztatva India sorsát és
befolyásolva nemzetiségi alakulását. (…) Maga a Kabul zárja le az utat, és
az Amir az északi határ valódi őre.”15
Nem az északi kapu volt az egyetlen ösvény Indiába: „Legnyugatabbra
szintén ősi főút található, Szíriából és Perzsiából a Makranon keresztül.
India ezen az útvonalon szerezte a maga arab lakossághányadát.
Évszázadokig az egész Indus-völgy az ezen útvonalon érkező arabok
irányítása alatt állt.”16
Érdekes, hogy évszázadokon át a szubkontinens minden uralkodója
hasonló stratégiai problémákkal szembesült az északnyugati háromszögben.
Asóka császár megpróbálta civilizálni Perzsiát és Közép-Ázsiát 2200 évvel
ezelőtt, ez a folyamat volt a Perem- Mezopotámia-medence kezdete Dél-
Ázsiában, egyúttal a pusztulás kezdete is.17 A mogulok, akik Közép-
Ázsiából jöttek, számos alkalommal pusztították végig a birodalmat a
perzsa fosztogatások során, dél- ázsiai uralmukra a halálos csapást végül
Nádir sah mérte.18 Egy évszázaddal később a Kelet-indiai Társaság
ugyanezzel a problémával szembesült,19 és a helyzet csak rosszabb lett,
mikor a brit korona elragadta India irányítását a Társaságtól.
 Az Indiai Politikai Osztály (Indian Political Department) – a brit
gyarmati kémkedés és intrika szíve – egyik veteránja ezt mondja a témáról:
„A birodalmi stratégia szemszögéből India képes kell, hogy legyen
megvédeni határait a hegyi törzsek betöréseivel vagy akár az afgánok
inváziójával szemben. (…) Talán az indiai kormány egyedül is képes rá,
amíg a pathánok a Határ Tartományban és Panjab muzulmán törzsei (az
indiai sereg gerince) hűségesek maradnak.”20
Világszerte így vagy úgy, de minden közösség törzsi nemzet volt, és ez
önmagában egy állam számára sem jelentett stratégiai problémát. Amikor
azonban a törzsi identitás vallási fanatizmussal párosul, a dolgok könnyen
robbanásveszélyessé válhatnak. Geopolitikai és biztonsági szempontból
különbséget kell tennünk vallási meggyőződés és társadalmi instabilitást
eredményező lakossági szerveződés között.21 Ismét hangsúlyozni
szeretném, hogy ez nem vallásról és üdvösségről, hanem egy vallás
politikai felhasználásáról szól. Perem-Mezopotámia teljes egészében a
vallási fanatizmus egyik nagy forrása, és a szubkontinens egésze feletti
hatalom megszerzésére használják. Ez geopolitikailag különösen érdekes,
stratégiai tervezők és elemzők számára egyaránt, s a külső hatalmakat
gyakran zavarba ejti a fanatizmus effajta szublimációja.

III.2. Az északkeleti körzet

Történelmileg ez a körzet nem volt kiemelt fontosságú, bár ebből adódóan
Nagy Asóka idejében voltak bizonytalanságok. Tartottak tőle, hogy bár a
környező királyságok nem tudnak teljes körű inváziót indítani a Maurya
birodalma ellen, de gazdaságát meg tudják zavarni rendszeres betörésekkel.
Attól is tartottak, hogy ezen betöréseket erősebb királyságok vagy
birodalmak támogathatják. A fenyegetés hatékony elhárítására a mai
Mianmar és Tibet területének egyes részeit pacifikálták és adót szedtek
tőlük, más részeivel erős gazdasági kapcsolatokat létesítettek a buddhizmus
terjesztése segítségével.
A Ming-dinasztia végéig jól működtek a kapcsolatok a Kínai
Birodalommal, és a közös határon fenntartották a status quót. A helyzet a
Qing-dinasztia alatt jelentősen megváltozott. A szükséges legitimáció
hiánya és ennek következtében a kínai alattvalóktól származó adóbevétel
csökkenése miatt a Qing-dinasztia állandóan határai kiterjesztésére
törekedett. Brit-India hatóságai ezt felismerték anélkül, hogy a másik
veszélyt alábecsülték volna, mely az Orosz Birodalom felől fenyegette Dél-
Ázsiát Tibet áttörésével és a Tibet feletti részleges uralom megszerzésével.
A dinasztia bukásával és a Kínai Köztársaság létrejöttével a Nehruhoz és
Gandhihoz hasonló indiai vezetők erős kapcsolatokat létesítettek a kínai
nacionalistákkal. Minden nagyon pozitívnak tűnt, amikor India az Egyesült
Államokkal együtt teljes szívvel kiállt a japán megszállók Kínából való
kiűzése mellett. Azon kevesek, akiknek volt harctéri tapasztalatuk,
kételkedtek benne, hogy Maónak esélye lenne a győzelemre, de az indiai
„nacionalisták” alábecsülték ezt a tényezőt, és úgy gondolták, hogy Mao
csak kimerült a háborúban. A Maóval való kapcsolat a kezdetektől
bizonytalan volt. Mao a határok végleges kiterjesztésének Qing birodalmi
logikáját követte.
Az ötvenes évek elejétől az északkeleti körzet helyzete
homlokegyenest megváltozott, és jelentős aggodalomra adott okot. Az
elemzők azt gondolták, hogy az indiai–pakisztáni konfliktus felülkerekedik,
de tévedtek. Amint Kína elkezdte felvállalni a nagyhatalmi szerepet
Ázsiában, a pakisztáni konfliktus „proxy-háborúvá” változott, melyet Kína
irányított és közvetetten vezérelt, ahogy az mostanra az eseményekről
kiderült. Ahogy Dilip Mukerjee írta 1968-ban: „Az indiai felfogás szerint
Kína nagyobb, de hosszú távú, Pakisztán viszont közvetlen és sokkal
aktívabb veszélynek számít.”22
Kína pusztító hatásának nyílt áramlása a délkeleti körzetben, mely
minden korban a szubkontinens egyik legfontosabb civilizációs kötődése és
élettere volt, a másik jelentős oka annak, hogy hamarosan India jelentős
biztonsági fenyegetésévé válik.23 A legtöbb nyugati szakértő és teoretikus
nemrég még attól tartott, hogy Kína mások kezébe (legvalószínűbb módon
a szovjetekébe) kerül, és jelentősen felborítja Ázsia és a világ
egyensúlyát.24 Ám az indiaiak számára időtlen idők óta maga Kína volt az
egyensúlyhiány fő oka, a valódi probléma, ahogy a következő részben látni
fogjuk.

III.3. A délkeleti körzet

A földrajzi, fogalmi és politikai határok néha ellentmondásosak, Dél-Ázsia
tekintetében szinte katasztrofálisak. Valójában bármilyen szempontból
próbáljuk vizsgálni, a félsziget déli részének kevés köze van Perem-
Mezopotámiához és legutóbbi hódításaihoz; másrészt Délkelet-Ázsiára
mindenben hasonlít, ezért egy dél-indiai akárhányszor délkelet-ázsiaival
találkozik, spontán együttérzés és kötetlen társalgás alakul ki. Rövid
párbeszéd után megdöbbenve ismerik fel, hogy ugyanolyan emberek. Nagy
tragédia, hogy a félszigetiek el voltak választva természetes környezetüktől.
A régió geopolitikai problémája, különösen a kínai kapcsolatokban, hogy
ezt a tényt ritkán ismerik fel, és a felismerés hiánya súlyos biztonsági
következményekkel járhat. Kína jelenlegi délkelet-ázsiai hozzáállása
radikálisan eltér a történelmi normáktól. Röviden, Kína viselkedése és
hozzáállása a régióhoz hasonló, mint a nyugati gyarmatosítóké vagy az
Egyesült Államokhoz hasonló nagyhatalmaké.25 Ez felesleges paranoiát
okoz. Mindenki számára előnyös lenne, ha a gazdaságilag és politikailag
erős Kína megvédené Ázsiát a jövőbeni agresszorokkal szemben, és
megállná, hogy maga is azzá váljon. Nagy civilizációként tisztelnie és
elfogadnia kellene Délkelet-Ázsia civilizációs kötődéseit és azt a tényt,
hogy ezek vitathatatlanul Indiához fűződnek. Dél-Ázsia és Kína számára
egyformán a történelemnek kell minden jövőbeni biztonsági vízió és
elrendezés szabálykönyvévé válnia, a múlt jelzi a térség együttműködését
és a barátságát.
Alapvetően félreértik, hogy Dél-Ázsia mint régió hogyan kapcsolódik
az összes alrendszeréhez. Egy álszakértő írta néhány éve egy Rand
kiadványban: „A regionális identitás és együttműködés kultúrájának
megteremtése jelentős kihívás egy olyan régióban, ahol ezeknek kevés
hagyománya van.”26 A szakértők e kategóriájának legfőbb jellemzője a
naivitás. Ez elvakítja őket, és nem tudnak egy vagy akár több évtizednél
messzebb látni. Dél-Ázsia történelme nem 1947 után kezdődött, amikor a
britek elhagyták, hanem több évezreddel korábban, és az egész emberiség
gerincét alkotja. A megfelelő jelző, mikor Dél-Ázsiát, illetve annak
alegységeivel, különösen Délkelet-Ázsiával való kapcsolatát tárgyaljuk,
néhány történész szerint „Nagyobb India”.27 Mivel maga India is erősen
vitatott koncepció, ezt nyugodtan felcserélhetjük „Nagyobb Dél-Ázsiával”.
A régió geopolitikai és biztonsági problémáinak e szemszöge két
dolgot feltételez. Először is a dél-ázsiai civilizáció szíve a félszigeten volt
és innen sugárzott minden irányba, de leginkább a mai Délkelet-Ázsia
egységes rendszere felé. Természeténél fogva a dél-indiai integráció
modellje konföderatív volt, nem pedig centralizált, mint a kínai modell,
versenyképességi előnyt biztosítva a többi civilizáció integrációs
modelljéhez képest. Másodszor, Délkelet-Ázsia önálló entitásként való mai
elkülönülése a gyarmatosítás utáni historiográfiából ered, mikor a britek, de
különösen a hollandok megpróbálták erőfeszítéseikkel gyarmataikat nem
indiai identitással felruházni, hogy meggátolják az indiai szubkontinensen
túli függetlenségi mozgalmak átterjedését.28 Ahogy a kolonizáció során
gyakran történik, a megszállt területek történelmét a megszállóknak
kedvezően írták meg. Később ugyanezt a mechanizmust ismételték a
függetlenség után hatalomra kerülő erők, hogy a történeti kutatásban
megakadályozzák az elfogulatlanság felülkerekedését. Szükségessé vált
korrigálni Perem-Mezopotámia értelmezésében Dél-Ázsia, különösen India
kapcsolatát Délkelet-Ázsiával. 1880-tól kezdődően, ahogy a kongresszusi
mozgalmak alakot kezdtek ölteni, a perem-mezopotámiaiaknak
szándékukban állt egész Dél-Ázsia történelmét saját magterületükhöz kötni.
Ettől a pillanattól egyfajta új „történelmi iránytű” írta felül a történelmet a
gyarmati hatóságok irányításával azok előnyére, legitimálni próbálva
valamit, ami sosem létezett. Dél-Ázsiával kapcsolatos szándékuk a
brahmanikus fordulat végrehajtása és annak árja hódításként való
feltüntetése volt.29 A valóságban mindezen események és változások más
sorrendűnek tűnnek.
A valóságban mindezen események és változások más sorrendűnek
tűnnek. A fő kezdeményezések a dél-indiai Pallava Birodalomtól (575–
900),30 majd a Chola Birodalomtól (850–1279),31 később mindkettőt
követve a Vijayanagara Birodalomtól (1336–1646)32 indultak ki. (A
történészek nem értenek egyet a birodalmak és időskálájuk pontos
dátumaiban.)33 Egész Dél-India és Délkelet- Ázsia a kormányzás, a
gazdasági és társadalmi-kulturális fejlődés egyetlen hatalmas rendszere
volt. Néhány történész ezt nevezi „Nagyobb Indiának”: „Saját ásatásaim
során, melyek kifejezetten azt a célt szolgálták, hogy többet tudjak meg az
indiai kulturális terjeszkedésről, fokozatosan felmerült az a koncepció, hogy
a középkori indiai civilizáció fénykorának egymást hullámszerűen követő
sikereivel kell foglalkoznunk, az Amaratival, Guptával, Pallavával és
Palával.”34 Eme birodalmak sok értelemben útjelzők voltak, hisz föderatív
jellegük garantálta a személyes szabadságot és a jól szervezett
államigazgatást: „A hindu hagyomány szelektíven támogatta a politikai
szövetségek megerősítését a korai »államok« törékeny
államigazgatásában.”35
 Ahogy telt az idő, és mindezt egyre több nemzet kezdte elfogadni és
rendszeresíteni, az egész folyamat ehhez a helyzethez vezetett: „az indiai
kultúra hamarosan elárasztotta és később indiaizált állammá fejlesztette a
sokkal fejletlenebb helyi civilizációkat.”36 Ha hasonló időszakokban
megfigyeljük, hogy mi történt a szubkontinensen belül, akkor felismerjük,
hogy az integráció a rendszer perifériájánál sehol sem volt sokkal fejlettebb.
Valójában Nagyobb Dél-Ázsiában kettős folyamat zajlott. Egyfelől az egész
régió partvidéki integrációja miatt a belső térségek fokozatosan a partvidéki
kormányzathoz kapcsolódtak. Ez nem azt jelenti, hogy a politikai hatalom
központjai mélyen behúzódtak volna a belső területekre, ez a potenciális
behatolók elleni védelmi intézkedés volt.37 Mint korábban említettem, a
dél-indiai rendszer nyitott volt, minden szabadon áramlott, „elszámoló ház”
(klíringintézet) rendszert alkotva.
Még az is felmerülhet, hogy Dél-India uralkodói kereskedőket és
kézműveseket hozattak volna más régiókból.38 Az erre utaló bizonyítékok
szerint Délkelet-Ázsia szerves egység volt. Ebben az értelemben Délkelet-
Ázsia volt az első és elsődleges körzete az Indiai-félszigetnek. Mai napig az
indonéziaiak nagyobb részének dél-indiai neve van, annak ellenére, hogy
muszlimnak vallják magukat. A valutát rúpiának hívják, és az indonéz
kulturális örökség nagyobb része dél-indiai eredetű. Nem arab, nem
holland, nem is kínai. Dél-Ázsia, különösen Dél-India és Délkelet-Ázsia,
egységes és egyetlen kulturális, gazdasági és biztonsági régiót alkot. S ez a
helyzet fokozatosan erősödik.

III.4. A délnyugati körzet

A nyugati Indiai-óceán talán az emberiség által ismert legnagyobb
keresztútnak minősül, és Dél-Ázsia szerepe ennek fejlődésében nem
alábecsülendő. Mivel a körzet három fő szegmense – Dél-Ázsia, Közel-
Kelet és Kelet-Afrika – továbbra is fejlődik gazdaságilag, a régió
nemzetközi jelentősége növekszik. A biztonsági kérdések elsődleges
fontosságúak az átmenő kereskedelmi útvonalak, valamint az emberek és
kultúrák mozgása miatt.
Mint az írás elején említettem, szeretném bemutatni a régió történelmi
szerkezetét, különösen a gyarmatosítás előtt, mivel a nyugati behatást
inkább tartom a rendszer megzavarásának, mint paradigmaváltásnak. Másik
aggályom, hogy Kína mint a világuralomért folyó verseny új szereplője,
tudatosan vagy tudattalanul visszaállíthatja és ismét kialakíthatja a Nyugat
által okozott zavarokat. Szándékomban áll a délnyugati körzetet a modern
India és történelmi perspektívája egyik fő körzeteként bemutatni, illetve
vázolni, hogy Kína a körzet egész rendszerén belül milyen helyet foglal el.
Mindez fel fogja fedni, hogy hol vannak szerkezeti feszültségek, és ezek
hogyan és milyen következményekkel változtathatók biztonsági kockázattá.
Szeretném bemutatni, hogy a tengerhez kötött történelmi „BRI-t” (Övezet
és Út Kezdeményezést) hogyan verték szét, és okozták így mind az indiai,
mind a kínai rendszerek ideiglenes kimerülését.
A történészek, amikor a régiót tárgyalják, gyakran rámutatnak, hogy az
milyen kivételes civilizációk létrejöttének volt tanúja régen és ma.
Önmagában is csodálatos bizonysága a civilizációk közti
együttműködésnek és koordinációnak az, ami a civilizációs tóban, az Indiai-
óceánban és körülötte zajlott. Beaujard és Fee magyarázzák kiváló – The
Indian Ocean in Eurasian and African World-Systems before the Sixteenth
Century című – tanulmányukban: „Négy állandó góc azonosítható: Kína,
India, Nyugat-Ázsia és Egyiptom, az ő sikerük földrajzi és történelmi
tényezőkön egyaránt alapszik.”39 Saját nézőpontjuk miatt a szerzők kevés
figyelmet fordítottak a swahili civilizációra, melynek központja Etiópiában
volt, és az Indiai-óceán partvidékén sokkal nagyobb szerepet játszott.
Mondhatni, lényegében majdnem tökéletes együttműködés létezett a
gócpontok között, mindnyájuk közös érdeke volt a rendszer életben tartása.
Ezen funkción felül ezek a gócok játszottak szerepet a saját hátországukkal
való belső koordinációban: „Földrajzi tényezők és cserehálózatok alapján
az ázsiai és kelet-afrikai tengeri övezetek három fő egységre oszthatók: a
Kínai-tengerre, valamint az Indiai-óceán keleti és nyugati részére. Ez utóbbi
terület tovább felosztható – az egység ritka pillanatait kivéve – a Perzsa-
öböl és a Vörös- tenger régiói között. Ezen alrendszerek mindegyikének
megvan a maga „gócpontja” (Kína, India, Nyugat-Ázsia és Egyiptom),
mely a perifériáikkal meghatározza a kereskedelem jellegét.”40 Ebben az
értelemben az egész gazdaság összehangolt volt, így a biztonsági
prioritások és hálózatok is: „A kereskedelem nemcsak az áruk cseréjét, de a
tudásét, a hiedelmekét és az értékekét is magában foglalta. A kereskedelem
kulturális egyesítő, teremtő, átformáló ereje csak a lehető legszélesebb
látókörből fogható fel.”41 Természetesen eme együttműködési folyamat
minden lehetséges konfliktust felszámolt, még azok megtörténte előtt. Ez
volt a szisztéma egyik legjobb tulajdonsága, és minden gócban, amíg hű
volt a rendszerhez és az ezzel járó politikai rendhez, a közös haszon
zökkenőmentesen érvényesült. Ám, mint sokszor megesik, a kereskedelem
alapvető fontosságú volt a regnáló politikai rendszerek számára. Amint
pedig a kereskedők megérezték önnön fontosságukat, túszul ejtették az
egész rendszert. Pontosan ez történt itt is.42
Ha csak a céhek léptek volna fel, az uralkodó politikai rendszernek
rendelkezésére álltak volna a szükséges eszközök, hogy leszámoljon velük,
ám a partvidéknek a többiektől való demográfiai elzárkózása miatt az
irányítás kicsúszott a politikai hatalom kezei közül. Így a problémát túl
bonyolult volt megoldani a partvidék egészén: „Az Indiai-óceán peremén a
kereskedelem »peremkultúrákat« hozott létre, mely fogalmat és koncepciót
P. Ottino antropológus használta az Indiai-óceán körül kialakult szinkretikus
társadalmak hasonlóságainak számbavételéhez.”43 Ezen „peremkultúrák”
sajátossága, hogy a hátországból és a tengerből egyaránt táplálkoztak,
ugyanakkor fokozatosan lemondtak a hátország elérésének előnyeiről.44
Ezek a „peremkultúrák” váltak fokozatosan az Indiai-óceán peremének
kérgévé. Ez volt a „gócok” és bizonyos értelemben az azokat fenntartó
civilizációk halálának kezdete.
Az összeomlás elkerülhetetlen volt, mind a Vijayanagara Birodalom,
mind a Ming- dinasztia elbukott néhány évtizeden belül. Ahogy a
peremközösségek kereskedelmi pozíciója és hatóköre növekedett, ellentétes
hatással voltak a gócbirodalmak államszervezetére – az összeomlásban
szerepe volt a fiskális jövedelmek visszaesésének és a legitimáció
csökkenésének.45 A korábbi rendszerek összeomlásával e peremkultúrák a
szisztéma minden feléledésében részt vettek: „A recesszió idején a
világrend nem tűnt el, hanem olyan folyamaton esett át, melyben hálózatai
átalakultak, ahogy az érintett államok és társadalmuk gazdasági, politikai és
ideológiai szintjei is.”46 Néhány esetben az átalakulás folyamata hosszú és
fáradságos volt, mivel a törött darabokat vissza kellett ragasztani.
A feléledés ritkán esett meg, sokkal gyakrabban esett szét az egész
rendszer.47 Ezek voltak a peremközösségek ideális pillanatai, hogy a
lehetőséget megragadva az új rendszer vagy rezsim létfontosságú részévé
váljanak.48 Mivel létfontosságúvá váltak a hátországi és tengeri
kereskedelemre kivetett adók beszedésében – és az összes érintett fél de
facto bankáraivá váltak a kincstárat is beleértve –, ők rendelkeztek a
hatalom birtoklásáról. Majdnem lehetetlen volt bármely új vezető számára
területének a „peremközösségek” jó hivatalai nélküli kormányozhatóságáról
álmodni. Ezt tapasztalták a mogulok is, mikor Delhit és később Gudzsarátot
elfoglalták. Tehát a peremközösségek az összeomlás minden pillanatát
kihasználták, hogy közelebb kerüljenek a területi irányítás megszerzéséhez.
Ez történt Dél-Ázsiában is: a peremközösségek sorban álltak segíteni ezt
vagy azt az idegen hódítót, a portugálok, franciák és britek is mind
segítségre leltek létfontosságú geostratégiai információ vagy akár a
hátország elleni hadseregállítást segítő pénzügyi kölcsön formájában.
Xi Jinping BRI-je nem az első próbálkozás a rendszer egységesítésére,
a történelem ebben az értelemben jó tükör.49 A növekedést és terjeszkedést
ugyanakkor ellenirányú mozgás követte, ahogy a peremközösségek „en
route” el akarták tulajdonítani és ellenőrzés alá vonni a kereskedelmi
főutakat azok legjobb kihasználása érdekében. Xi elnöknek politikájával
nem kellene Dél-Ázsiát egységes tömbként kezelnie, hanem kreatívan
kellene közelednie hozzá, mivel a gazdasági és a politikai összetartó erő
meggyengülése idején a szubkontinens mindig többközpontú.
A biztonsági együttműködés során is figyelembe kell venni a gócok
többközpontú jellegét.50 Kínának tisztában kell lennie vele, hogy Perem-
Mezopotámia nem India vagy Dél-Ázsia, hanem – mint korábban
kifejtettem – egy olyan játékos, amely 1947 óta verseng a teljes körű
hatalom megszerzéséért. Történészként nem tisztem megítélni, hogy ez jó
vagy rossz. Kínának fokozott figyelmet kellene fordítania a Nyugat-Indiai-
óceán „perem” jellegére. Egyetlen szikra, és a rendszer összeomolhat. Van,
aki állításommal vitába szállhat azzal, hogy éppen azért, mert Kína
tisztában van „Perem-Mezopotámia” létezésével, ebből következően az
egész nyugat-indiai-óceáni régió „perem” jellegével, beleértve Dél-Ázsiát
is, a BRI által érintett összes országban középpontba kerülő perem-
szegmensekkel játszadozik. Ez nagy kérdéseket vet fel a legitimációval
vagy annak hiányával kapcsolatban. Ezen „peremek” egyike sem
rendelkezik nagy legitimitással, és zavart okozhatnak. És ez Kínával mint
civilizációval összeegyeztethetetlen lehet – ez egy népi legitimáción alapuló
civilizáció volt és még ma is az, Perem-Mezopotámiától eltérően, mely
továbbra is egyfajta „Istentől eredő” legitimációban hisz. Ezt hirdetve
alááshatja tulajdon legitimációját Kínában és a globális színtéren.
IV. KONKLÚZIÓ
Dél-Ázsia a világrend és az összes ebből eredő alrend csomópontja. Ez a
geopolitikai és geostratégiai törekvések összefonódásának középpontja, az
eurázsiai civilizációk létrejöttének, változásának és terjedésének ideggóca.
Definíció szerint rendkívüli nyitottságot kell tanúsítania minden társadalmi-
gazdasági mozgalomban, változásban és mindenféle fejlődési trauma idején
betöltött „elszámoló házi” (klíringintézeti) szerepe miatt. Ez azt jelenti,
hogy a dél-ázsiai góc biztonsága igen sokrétű. Véleményem szerint
egyetlen más állam sem rendelkezik ilyen világosan meghatározott és
körülhatárolt védelmi körzetekkel. Természetesen ez a négy körzet
összekapcsolódik, de mindegyik körzet speciálisan kialakított, hosszú és
középtávú politikát igényel a civilizációs változások mozgásban tartása
érdekében. Csak ezen eszközökkel és módszerrel képes eloszlatni és
megszüntetni az ellenségeskedés megjelenését a környéken. Dél-Ázsiának a
maga és a világ érdekében nem lehet ellensége.

FELHASZNÁLT IRODALOM

BALL, DESMOND – LEE, SHERYN. 2016. Geography, Power, Strategy and

Defence Policy-Essays in Honour of Paul Dibb. Canberra, ANU Press.
BARTON, WILLIAM. 1939. India’s North-West Frontier. London, John
Murry.
BASHAM, A.L. 1954. The Wonder That Was India: A Survey of the
Culture of the Indian Sub-continent Before the Coming of the Muslims.
Bombay, Orient Longmans Ltd.
BASRUR, RAJESH – GOPALASWAMY, BHARATH (eds.). 2015. Indias
Military Modernization - Strategic Technologies and Weapons
Systems. Nem Delhi, OUP India.
BEAUJARD, PHILIPPE. 2005. „The Indian Ocean in Eurasian and African
World-Systems before the Sixteenth Century.” Journal of World
History, 16/4, 411–465.
BLANK, JONAH (et al.). 2015. Look East, Cross Black Waters - India’s
Interest in Southeast Asia. Santa Monica, RAND Corporation.
DALMIA, TARU – MALONE, DAVID M. 2012. „Historical Influences on
India’s Foreign Policy.” International Journal, 67/4, 1029–1049.
HALL, KENNETH R. 1978. „International Trade and Foreign Diplomacy
in Early Medieval South India.” Journal of the Economic and Social
History of the Orient, 21/1, 75–98.
HALL, KENNETH R. 1982. „The „Indianization” of Funan: An Economic
History of Southeast Asia’s First State.” Journal of Southeast Asian
Studies, 13/1, 81–106.
HOLDICH, THOMAS. 1901. „The Geography of the North-West Frontier
of India.” The Geographical Journal, 17/5, 461–475.
JOHNSON, DAVIS E. (et al.). 2009. Preparing and Training for the Full
Spectrum of Military Challenges: Insights from the Experiences of
China, France, the United Kingdom, India, and Israel. Santa Monica,
RAND Corporation.
KAYE, DALIA DASSA. 2007. Talking to the Enemy: Track Two
Diplomacy in the Middle East and South Asia. Santa Monica, RAND
Corporation.
MABBETT, I. W. 1977. „The ’Indianization’ of Southeast Asia:
Reflections on the Historical Sources.” Journal of Southeast Asian
Studies, 8/2, 143–161.
MACGREGOR, CHARLES METCALFE. 1866. Mountain Warfare – An Essay
on the Conduct of Military Operations in Mountainous Countries.
London, Nissen and Parker.
MACGREGOR, CHARLOTTE MARY (eds.). 1888. The Life and Opinions of
Major General Sir Charles Metcalfe Macgregor, Vol. 1. London,
William Blackwood.
MUKERJEE, DILIP. 1968. „India’s Defence Perspectives.” International
Affairs, 44/4, 666–676.
MUZAFFAR, ALAM (et al.). „The Vijayanagar Empire 1336–1646.”
Encyclopædia Britannica, é. n. URL: britannica.com (utolsó letöltés
2018. január 7.).
PEARSON, MICHAEL. 2003. The Indian Ocean. London, Routledge.
PRESTON, ADRIAN. 1969. „Sir Charles Macgregor and the Defence of
India, 1857-1887.” The Historical Journal, 12/1, 58–77.
RIZVI, S.A.A. 2005. The Wonder that was India – Volume II. New
Delhi, Picador.
SAHU, BHAIRABI PRASAD. 2015. „From Regional Histories to Histories
of the Regions and Beyond.” Social Scientist, 43/3-4, 33–47.
SANKALIA, H.D. 1973. „Prehistoric Colonization in India.” World
Archaeology, 5/1, 86–91.
SARKAR, JADUNATH. 1973. Nadir Shah in India. Calcutta, Naya
Prokash.
SINOPOLI, CARLA M. 1988. „The Organization of Craft Production at
Vijayanagara, South India.” American Anthropologist, 90/3, 580–597.
SINOPOLI, CARLA M. 2000. „From the Lion Throne: Political and Social
Dynamics of the Vijayanagara Empire.” Journal of the Economic and
Social History of the Orient, 43/3, 364–398.
TAINTER, JOSEPH A. 1988. The Collapse of Complex Societies.
Cambridge, Cambridge University Press.
THAKUR, RAMESH – WIGGEN, ODDNY (eds.). 2004. South Asia in the
World - Problem Solving Perspectives, on Security, Sustainable
Development, and Good Governance. New York, United Nations
University Press.
WALES, QUARITCH H. G. 1948. „Culture Change in Greater India.” The
Journal of the Royal Asiatic Society of Great Britain and Ireland, 1/1,
2–32.
 HÁDA BÉLA
TENGERI HATALMAK AZ INDIAI-ÓCEÁNON
STRATÉGIAI CÉLOK ÉS KATONAI KAPACITÁSOK

Az Indiai-óceán térségének stratégiai jelentősége az elmúlt évszázad

folyamán a kontinentális Európa átlagos, de azért a világ eseményeiben
valamelyes tájékozottsággal rendelkező embere számára nem volt
egyértelmű. Pontosabban egyértelműen eltörpülni látszott az észak-atlanti
és a csendes-óceáni térségeké mellett, ahol a nagy-, majd szuperhatalmi
érdekütközések látványos epizódjai zajlottak a két világháborútól kezdve a
hidegháború végéig. Vizsgált térségünk globálisan is érzékelhető
felértékelődése a 20. század végét, a 21. század elejét jellemző
világgazdasági folyamatok következtében mehetett végbe a gyorsan fejlődő
Távol-Kelet és az attól nyugatabbra fekvő világrészek közötti tengeri
áruszállítás robbanásszerű növekedése által.

I. A GLOBÁLIS ÁTJÁRÓHÁZ
Napjainkban az Indiai-óceánon megjelenő árumennyiség mintegy 80%-a
vagy a térségen kívüli államokból érkezik, vagy a térségen kívüli
célállomása felé tart. Régóta e transzportok között találjuk egyebek mellett
a világ tengeren szállított kőolajának 80%-át is.1 Mindez ráadásul
túlnyomórészt az óceán északi vizein húzódó útvonalakon koncentrálódva
zajlik, ami erősíti az indiai-óceáni vizek összekötő, kvázi „átjáróház”
jellegét. E globális kereskedelmi folyosó keleten (Malaka-szoros, Lombok-
Makasar átjáró, Szunda-szoros) és nyugaton (Hormuzi-szoros, Bab-el-
Mandeb) egyaránt úgynevezett stratégiai fojtópontokon halad keresztül,
melyek nemcsak közlekedés-földrajzi képződmények, de biztonságpolitikai
szempontból is kiemelt jelentőséggel bírnak. Katonai ellenőrzésük
lehetősége lényegileg határozza meg azt, hogy ki gyakorolhat döntő hatást
az Indiai-óceán forgalmára – ezáltal kézben tartva a szénhidrogének
importjára szoruló nagy keleti gazdaságok (Japán, Dél-Korea, a Kínai
Népköztársaság vagy éppen Taiwan) ellátási útvonalait is, jelentősen
befolyásolva gazdasági biztonságukat.
Ha hihetünk Sir Walter Raleigh megállapításának, miszerint a tengeri
kereskedelem ellenőrzése egyszersmind a világ urává is emel egy hatalmat,
e nemes vállalkozáshoz ma aligha találhatunk jobb terepet az Indiai-
óceánnál. Persze csak mértékkel legyünk hiszékenyek, mert a hatalmi
erőviszonyok alakulása nem fűzhető fel ilyen egyszerű sémákra, mint
ahogy a világ uralásának az emberi történelem folyamán számos
alkalommal felmerült és ugyanannyiszor elbukott törekvése sem. Ezt előre
bocsátva sem ad azonban okot csodálkozásra, hogy az elmúlt évtized
folyamán megerősödött a tágabb ázsiai térség hatalmi játszmáiban érdekelt
államok elköteleződése az Indiai-óceánon való haditengerészeti jelenlét
iránt. Közülük különleges hatalmi szerepük miatt három ország, India, a
Kínai Népköztársaság és az Amerikai Egyesült Államok helyi
tevékenységét kíséri különös figyelem nemcsak a külső szemlélők, de
egymás stratégiai elitjeinek részéről is. Az alábbiakban az elmúlt évek
trendjei alapján e három hatalom indiai-óceáni katonai jelenlétét és
ambícióit vizsgáljuk.

II. INDIA, A TERMÉSZETES HEGEMÓN

Az Indiai-óceán mint saját hatalmi érdekszféra megszervezése és biztosítása
egyáltalán nem új gondolat Indiában. A dél-ázsiai óriásállam stratégiai
koncepciói az 1970-es évek óta egyértelműen már nemcsak az értelmiségi
elméletek, hanem a konkrét külpolitikai lépésekben megtestesülő célok
képében tartalmazzák az Indiai-óceán sajátos indiai érdekövezetként való
meghatározását. Indira Gandhi miniszterelnök (1966–77; 1980–84) nevéhez
fűződött annak a stratégiai elképzelésnek a rendszerbe foglalása, mely az
óceán térségét egy, az idegen hatalmak jelenlététől mentes békeövezetként
kívánta megszervezni, melyen belül India elkerülhetetlenül a domináns
hatalommá válhatott volna. A békeövezet tervét ez ENSZ keretei között
igyekeztek megvalósítani, de az 1970-es évek végének alapvető stratégiai
átrendeződést hozó változásai (Diego Garcia amerikai bérletbe vétele és
fejlesztése, az iráni iszlám forradalom és a Szovjetunió afganisztáni
beavatkozása) hamar egyértelművé tették, hogy létrejöttére nincs esély.
Általánosságban megmaradt ugyanakkor az az indiai törekvés, hogy az
óceán vizeiről minél inkább ki kell szorítani az idegen, azaz térségen kívüli
hatalmakat, melyek tevékenységükkel veszélyeztetik a parti államok, de
különösen India nemzetbiztonsági érdekeit. Kezdetben ez az USA mégoly
illuzórikus távozásra bírását preferálta volna, az ezredfordulót követően
azonban már a Kínai Népköztársaság behatolásának akadályozását célozná.
Többre ugyanis India eleddig soha nem volt képes, mint a politikai
nyomásgyakorlásra és a saját helyi kapcsolatok fejlesztésére annak
érdekében, hogy riválisai ne tudják elzárni előle a regionális játékteret.
Az ezredforduló éveire persze nagyot változtak a stratégiai realitások.
Újdelhi tengeri hatalmi ambíciói az 1998-as jobboldali belpolitikai
fordulatot követően immár egy korlátozott globális hatalmi státuszt célzó
program kulcselemévé váltak. Az USA pedig – bár a bizalom az amerikai
szándékokat illetően közel sem teljes – 2001-et követően gyorsan baráti
állammá lett, melynek több közös érdeke is volt Újdelhivel. Témánk
szempontjából e folyamat legfontosabb összetevője a biztonsági
együttműködésük szorosabbra vonása, melynek a helyi kínai törekvésekkel
szembehelyezkedő motivációja a legjóhiszeműbbek számára is egyértelmű
volt. 2016-ban India az USA első „fő védelmi partnere” lett.2 Merőben új
fogalom volt ez – melyet kifejezetten a sajátos indiai pozícióhoz
alkalmazkodva találtak ki –, és lehetővé tette a széles körű védelmi ipari és
kereskedelmi együttműködést a két fél között. A 2017. december 18-án, e
tanulmány születéséig utolsóként kiadott amerikai nemzetbiztonsági
stratégia (NBS) pedig megerősítette India hasonló státuszát Washington
szemében, egyúttal üdvözölte az ország vezető globális hatalomként való
megjelenését, miközben Kínát az USA érdekeinek első számú kihívójaként
ábrázolta.3
India szemszögéből tehát a régóta jelen lévő idegen hatalom partnerré
vált abban, hogy legalább korlátozzák az újonnan a térségbe nyomulni
szándékozó idegen hatalom cselekvési lehetőségeit. Messze nem az ideális
megoldás ez az eredeti elvi célkitűzések ismeretében, de sokkal reálisabb,
mint ha mindenkit ellenfelének kívánna tekinteni azok közül, akik ráadásul
jóval nagyobb hatalmi potenciállal rendelkeznek nála. Az amerikai NBS
India-barát megnyilvánulásaiban persze az is benne van, hogy Washington
jelenleg jóval kevésbé aggódik India globális hatalmi ambíciói, mint kínai
megfelelőik miatt. Előbbinek ugyanis sokkal kisebb esélye van arra, hogy a
belátható jövőben kihívójává váljék az USA-nak, mint az utóbbinak, így
nem is érdemes ellenségesen viszonyulni egy olyan ambíciójához, melynek
rövid időn belül valószínűleg nem lesz képes megfelelni.
Ha összetett szempontok alapján vizsgáljuk az erőviszonyokat, az
amerikaiaknak aligha kell nagyot csalatkozniuk ebben a várakozásukban.
India hangsúlyozottan „csak” a második számú feltörekvő hatalom
Ázsiában. Pusztán a katonai dimenzió figyelembe vételével azonban már
valamivel optimistább képet kaphatunk. Az indiai haditechnikai kutatások
és fejlesztések eredményei egyértelmű haladást dokumentálnak az elmúlt
másfél évtizedben. Ez akkor is igaz, ha az elkészült termékek közelebbről
megszemlélve gyakran még sok tekintetben elmaradnak a vezető hatalmak
által előállított megfelelőiktől. Kiváló példa erre a 2009-ben vízre bocsátott
INS Arihant ballisztikusrakéta-hordozó tengeralattjáró, mely méreteit és az
általa hordozni képes fegyverzet mennyiségét tekintve is elmarad a hasonló
kategóriájú orosz, amerikai vagy kínai járművektől. Emellett még 2018
januárjában is csak hozzávetőlegesen 750 km hatótávolságú rakétákkal
lehet felfegyverezni, ami miatt távol áll attól, hogy a globális elrettentés
hatékony eszköze lehessen.4 Másrészről viszont puszta létrejötte is
kimagasló jelentőségű fejlemény. 2009 előtt csak az öt konvencionális
atomhatalom volt képes saját technikai bázison hasonló járművet tervezni
és kivitelezni. Utóda, az Aridhaman a tervek szerint lényegesen jobb
paraméterekkel bír majd.
Általánosságban hasonló vonások jellemzőek az indiai flottafejlesztés
egyéb kiemelt projektjeire is. A saját tervezésű Vikrant osztályú repülőgép-
hordozó 40 000 tonnás konstrukciós vízkiszorításával a legnagyobb
hadihajó, melyet valaha építettek az országban, elkészülése önmagában is
mérföldkőnek számít az indiai hadiipar és haditengerészet történetében
egyaránt. Kapacitásai ugyanakkor elmaradnak nemcsak az amerikai és brit,
de a kínai repülőgép-hordozókétól is. Ennek tudata minden bizonnyal
szerepet játszott abban is, hogy az osztály második modelljének tervezési
koncepcióját alapvetően átalakították. A jelenleg kivitelezés alatt álló
Vishal mai információk szerint nem fog hasonlítani a Vikrantra, hanem
India első szuperhordozója lesz 65 000 tonnás vízkiszorítással és több mint
50 repülőeszközzel a fedélzetén. Nehéz nem észrevenni, hogy a grandiózus,
valamint számos műszaki és pénzügyi kihívást rejtő vállalkozást
nagymértékben ösztönözte a felfuttatott kínai repülőgéphordozó-program és
az a tény, hogy a rivális hatalom megelőzni látszik a repülőgéphordozó-
alkalmazásban egyébként több évtizedes tapasztalatokkal rendelkező dél-
ázsiai országot. Eközben meg kell oldani például az új repülőgép-hordozók
kielégítő flottakíséretének és megfelelő számú korszerű repülőgéppel való
felszerelésének kérdéseit is. Mint tapasztalhatjuk, a hasonló járművek
nemcsak katonai eszközök, hanem a tengeri nagyhatalmi státusz
szimbólumai is. Az érintett államok ennek megfelelően kiemelten kezelik
beszerzésük kérdését. Természetesen India esetében is nagy dilemmát
jelentenek az anyagiak. Egy, a Vishalhoz hasonló paraméterekkel bíró
jármű beszerzése 2016-os becslés szerint 12 milliárd dollárt emésztene fel,
aminek előteremthetősége annak ellenére is kétséges, hogy az indiai fél
több opciót is vizsgál.5
Valójában India haditengerészeti erői a látványos hajóépítési
programok mellett sem számítanak túlméretezettnek. A jelenleg hadrendben
álló mintegy 160 különböző korú, méretű és rendeltetésű hajóegység6
legkorszerűbb felszíni példányait a csökkentett észlelhetőségű Kolkata
osztályú rombolók (3 db) és a Shivalik (3 db), Kamorta (3 db) és Talwar (6
db) osztályú fregattok alkotják.
A tengeralattjárók tekintetében viszont Indiának mennyiségi és
műszaki tekintetben egyaránt jelentős hátránya mutatkozik több, nála
egyébként szerényebb katonai kapacitásokkal rendelkező ázsiai államhoz
képest is. Ez a fegyvernem az indiai flotta leggyengébb pontja napjainkban.
A 2018 elején hadrendben álló 14 dízel-elektromos tengeralattjáróból egy, a
2017 decemberében hadrendbe állt INS Kalvari számít igazán korszerűnek,
a többi zömmel még az 1980-as évek második felében került a flotta
kötelékébe. A Kalvarit még öt hasonló modern egység követi majd, de ezek
csak részben tudják pótolni az elavuló járműpark menthetetlenül kieső
darabjait. A nukleáris meghajtású tengeralattjárókat az említett Arihant
mellett az orosz építésű INS Chakra vadász-tengeralattjáró képviseli. Noha
ezek a járműkategóriák jóval korszerűbbek, kis számuk miatt előnyeik
kevésbé aknázhatóak ki. Bár a jövőbeli tervek között szerepel további
ballisztikusrakéta-hordozó tengeralattjárók, illetve nukleáris meghajtású
rakétás tengeralattjárók hadrendbe állítása, ennek perspektívái egyelőre
igen bizonytalanok.
Noha az indiai haditengerészet képességeinek fejlesztésénél
megfigyelhető az a törekvés, hogy a haderőnem földrajzi értelemben is
minél szélesebb körben tudjon ütőképes erőként fellépni, az elsődleges
célkitűzés továbbra is az, hogy az ország az Indiai-óceán vezető tengeri
hatalmaként stabilizálja státuszát. Ez alapjában véve reális ambíció,
melyhez Indiánál kedvezőbb adottságokkal senki sem rendelkezik. Még a
flotta méretének korlátok között tartása sem tűnik kivitelezhetetlennek, de
nagy kérdés, hogy az ország indiai-óceáni haditengerészeti dominanciára
törekvő politikáját milyen kihívások érik a rivális hatalmak részéről, és ezek
semlegesítésére milyen erőforrásokat lesz hajlandó biztosítani a haderőnem
számára. Márpedig ma úgy tűnik, az itt vizsgált három hatalom közül India
tudja a relatíve legkisebb forrásokat csoportosítani tengeri hatalmi ambíciói
mögé. Mindenesetre a jelenlegi tervek a 2020-as évekre nézve nagyjából
200 hajóegységből álló, korszerű haditengerészet felállításáról szólnak.
India haditengerészeti létesítményei jelenleg három parancsnokság alá
szervezve működnek. Ezek közül a Nyugati Parancsnokság főhadiszállása
Mumbaiban, a Délié Kochiban, míg a Keleti Parancsnokságé
Visakhapatnamban van. A 2001-ben Port Blairben felállított Távol-keleti
Stratégiai Parancsnokság,7 amely ma Andamán és Nikobár Parancsnokság
néven működik, egy speciális összhaderőnemi irányító szervezet, mely az
Andamán- és Nikobár-szigetek térségében tevékenykedő haditengerészeti
erők mellett a szárazföldi és légi egységek tevékenységéért is felel. Utóbbi
a témánk szempontjából különösen érdekes, mivel általa, valamint a
szigetek folyamatosan fejlődő katonai infrastruktúrája által Újdelhi
lényegében a Malaka-szoros környékének vizeit ellenőrző negyedik helyi
állam lett Indonézia, Malajzia és Szingapúr után. Mindeme ambíciók és
lehetőségek persze a haditengerészettel kapcsolatos stratégiai
dokumentumokon is nyomot hagytak.
Az e sorok születéséig utolsóként, 2015-ben nyilvánosságra hozott
tengeri biztonsági stratégia megállapításai jól illeszkednek ehhez a tartós
tendenciához.8 A 2004. évi első haditengerészeti doktrína óta a haderőnem
stratégiai dokumentumai az ambíciók gyors fejlődését mutatják.9 Kezdeti,
az Indiai-óceán északi vizeire kiterjedő haditengerészeti érdekövezetét
Újdelhi 2007-re kiegészítette az óceán déli vizeivel és az érintkező
tengerrészekkel,10 majd 2015-re továbbfejlesztette ezt az elméleti zónát is.
Utóbbi dokumentum szerint az indiai állam elsődleges haditengerészeti
érdekövezetét a Jóreménység-fokától az indonéziai Kis-Szunda-szigetekig
meghúzott képzeletbeli vonaltól északra fekvő vizek alkotják, míg a
másodlagos érdekövezetet minden korábbinál ambiciózusabban határozta
meg, kikerekítve immár a Csendes-óceán teljes nyugati felével (beleértve az
Ausztrália és Új-Zéland körüli vizeket is), valamint az afrikai földrészt
nyugatról határoló partvidékkel és a Földközi-tenger egészével is.11
Utóbbiakat az indiai diaszpórák és gazdasági érdekeltségek e térségekben
való jelenlétével indokolták. Az elsődleges zónán belül pedig az indiai
állam a stabilitás és biztonságos közlekedés szavatolása érdekében akár
nettó biztonsági szolgáltató szerepet is kész felvállalni azon államokkal
szemben, melyek érdekeltek ugyan ebben, de saját erőből nem tudják
előmozdítani.
India tehát saját értékelése szerint a korábbiaknál magabiztosabban
határozhatta meg érdekeit az Indiai-óceánra nézve, egyúttal újfent hangot
adott globális hatalmi ambícióinak is. Hogy ebben mennyi a nagyhatalmi
tekintélyépítés szimbolikus összetevője és mennyi a reális képességekből
fakadó kötelezettségvállalás, annak kapcsán mindig lehetnek kételyeink. Az
indiai hatalmi magatartást ugyanis rendre a tényleges képességeket és
kapacitásokat némileg meghaladó kommunikáció jellemezte az elmúlt
másfél évtizedben. Persze ezzel együtt is látható az előrelépés az indiai
haditengerészeti képességek tekintetében.
Újdelhi a haderőnemi együttműködések fejlődési irányait tekintve két
szempontot jól érzékelhetően preferál. Egyrészt, hogy központi szerepet
töltsön be az indiai-óceáni államok tengeri biztonsági kooperációiban. E
tekintetben – lévén, hogy flottája nagyságrendekkel ütőképesebb a legtöbb
helyi államénál – nincs nehéz dolga. Másrészt pedig a nagyhatalmak közé
tartozást is demonstrálni igyekszik, amikor az amerikai vagy japán
partnerekkel közös gyakorlatokat szervez. Utóbbi kereteit a Malabar tengeri
hadgyakorlatok adják, melyek eredetileg az amerikai–indiai
haditengerészeti együttműködés szimbólumai voltak, mígnem 2015-től
Japán is állandó résztvevőjükké vált. Ekkortól a Malabar annak a három
jelentős tengeri hatalomnak a közös gyakorlata, melyek legfontosabb közös
nevezője ellenérdekeltségük Kína tengeri hatalmi építkezésében. A 2017.
évi tréning domináns eleme a tengeralattjárók elleni hadviselés gyakorlása
volt a Nimitz és a Vikramaditya repülőgép-hordozók és az Izumo
helikopterhordozó (valamint 14 további hadihajó) részvételével.12

III. AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK –

MELLÉKHADSZÍNTÉR KÍNÁVAL SZEMBEN
Az Amerikai Egyesült Államok haditengerészeti erőinek indiai-óceáni
jelenléte 1966-tól erősödött meg, amikor ötven esztendőre bérbe vette
Londontól a Diego Garcia-i támaszpontot. Amellett, hogy ez a laikusok
számára is kevés kétséget hagyott afelől, hogy az USA nem kívánja
akceptálni az idegen hatalmak kivonulására vonatkozó indiai igényeket, az
elkövetkező évtizedekben bővülő szerep hárult Diego Garcia
létesítményeire. A Szovjetunió 1979. decemberi afganisztáni beavatkozása,
az 1980. január 23-án meghirdetett Carter-doktrína,13 valamint Washington
pakisztáni és kínai kapcsolatainak szorosabbra vonása lényegében igazolták
az amerikaiak tartós indiai-óceáni jelenlétére vonatkozó stratégiai
prognózisokat. A közel-keleti térség permanens konfliktusai és Washington
helyi szerepvállalásának szintje a posztbipoláris korszakban sem tette
lehetővé az indiai-óceáni pozíciók leépítését, és 2010 után az Ázsia-
központú – főként persze a Kína hatalmi építkezésére koncentráló –
stratégiai újrapozicionálás korában ez már érdemben nem is merülhet fel.
Még akkor sem, ha egyébként az amerikai fél érthetően sokkal nagyobb
jelentőséget tulajdonít a csendes-óceáni térségnek. 2001. szeptember 11-e
után az amerikai–indiai kapcsolatok látványos fejlődésének időszaka nyílt
meg, melynek keretében már nem játszottak döntő szerepet a bipoláris
korszak eseményei nyomán kialakult negatív beidegződések. Ehhez persze
a hidegháború vége óta eltelt évtized és az amerikai stratégiai érdekeket érő
új kihívások kellettek. India és az USA stratégiai együttműködésükön
keresztül kölcsönösen legitimálták egymás indiai-óceáni ambícióit, amely
mindkettejük számára kényelmes helyzetet teremt a kínai hatalmi
törekvésekkel szembeni ellensúlyképzésben.
2015. január 25-én a két ország kormánya nyilatkozatban vázolta az
ázsiai–csendes-óceáni és az indiai-óceáni térségekkel összefüggő közös
stratégiai jövőképét, melyben leszögezik érdekeltségüket a tengeri térségek
biztonságának és a tengeri és légi közlekedés szabadságának megőrzésében,
különös tekintettel a Dél-kínai-tengerre.14 Egyszersmind minden felet
felszólítottak, hogy területi és tengeri határvitáikban kerüljék az erőszakkal
való fenyegetést, és a nemzetközi jog – beleértve az ENSZ tengerjogi
egyezményét – alkalmazásával keressék a megoldást. Üzenetüket
félreérthetetlenül Kínának címezték.
A Barack Obama elnöksége alatt elfogadott 2015. februári15 és a
Donald Trump adminisztrációjának biztonságpolitikai téziseit összegző
2017. decemberi16 amerikai nemzetbiztonsági stratégiák egyaránt az ázsiai–
csendes-óceáni térség biztonságpolitikai folyamataiba illesztve értelmezték
az indiai-óceáni hatalmi versengést is. Washingtonnak a térséggel
összefüggő törekvései tehát ennek fényében alakultak. Voltaképpen India
szerepének kiemelése mindkét dokumentumban az USA támogató
hozzáállását tükrözi az ország nagyhatalmi ambícióival szemben, különös
tekintettel az Indiai-óceánon játszott biztonsági szolgáltató szerepre.
Ugyanakkor e kifejezetten barátságos viszonyulás mögött ott találjuk a
kínai nagyhatalmi építkezéssel szembeni ellensúlyképzés igényét is.
Washingtoni perspektívából az Indiai-óceán nem képez különállóan
értelmezendő stratégiai térséget. Északnyugati része a közel-keleti, míg
keleti részei az ázsiai–csendes-óceáni törekvések összefüggéseiben érdekes
a számára. India támogatása éppen az utóbbi relációban tűnik hasznosnak,
attól az elképzeléstől hajtva, hogy a demokratikus alkotmányos
alapértékeket valló, de a kínainál összességében jelentősen kevésbé
hatékonyan működő indiai állam legalább részben ellensúlyozhatja a kínai
hatalmi építkezést az ázsiai térségben, miközben aligha jelent fenyegetést
az USA érdekeire. Más szavakkal: India támogatása egy Kínát legalább
részben korlátozó hatalmi politika érvényesítésében sokkal olcsóbb és
kockázatmentesebb megoldás az amerikai társadalomnak, mint ha a nyugati
szuperhatalom tisztán saját erőforrásokból kívánná ezt megvalósítani.
Mindezzel ráadásul – bár rendre hitet tesz az USA katonai elsőségének
megőrzése mellett – azt is demonstrálja, hogy elfogadja a feltörekvő
hatalmak ambícióit, ha azok valóban a stabilitás tényezőiként viselkednek.
Mindezzel együtt a 2010-es években megfogalmazódott amerikai szemlélet
szerint az Indiai-óceán térsége egy jövőbeli amerikai–kínai rivalizálás
szempontjából a „másodlagos küzdőtér” szerepét töltheti majd be,17 és
ennek megfelelően formálódik az amerikai haderő itteni jelenléte is.
2018-ban az Indiai-óceán kritikus jelentőségű északi térsége az
Egyesült Államok két haditengerészeti csoportosítása, az 5. és a 7. flotta
műveleti területéhez tartozik. Előbbi a Központi Parancsnokság, míg utóbbi
a Csendes-óceáni Parancsnokság alárendeltségében működik. Mindez nem
csoda: az Indiai-óceánon az Atlanti- és a Csendes-óceán mögé szorulva
utolsóként szerveződött meg az állandó amerikai jelenlét, és a Közel-Kelet
ezen a zónán belül is prioritást élvezett. Washington térségben állomásozó
haditengerészeti erőinek összetétele és méretei az elmúlt két évtized
folyamán az aktuális helyzet függvényében változtak, de az 5. flotta
kötelékében legalább egy repülőgép-hordozó csapásmérő csoport és egy
partraszálló csoport folyamatos készenléti szolgálatot lát el. Ez önmagában
jelent nagyjából akkora csapásmérő képességrendszert, amellyel az indiai
haditengerészet 2017 végén rendelkezett. 2020-ra az 5. flotta kötelékében
szolgáló hajóegységek számát negyvenre kívánják emelni.18

IV. KÍNA
Kína szemében az Indiai-óceán felértékelődése az ország robbanásszerű
fejlődésével párhuzamosan ment végbe, és az 1990-es években ért el
kritikus határt. Ettől kezdve az ország biztonságpolitikájának formálói
számára is megkerülhetetlen problémává vált az a dilemma, miszerint
Peking rá van utalva az óceán északi térségében zajló tengeri
áruforgalomra, miközben igen keveset képes tenni annak biztosítása
érdekében. Valójában a pekingi stratégiai elit már korán érzékelte, hogy a
térséghez fűződő érdekeit elsősorban India részéről érheti sérelem.
A történelmileg terhelt indiai–kínai viszony miatt a dél-ázsiai állam
felértékelődése a hatalmi küzdőtéren kínai szemmel nézve legalábbis
problémás folyamat volt. Kezelése kezdettől fogva nem ígérkezett
egyszerűnek, mert Kína csak jelentős kerülővel és helyi szövetségesek (de
legalább szerződéses partnerek) megnyerésével tudja megjeleníteni katonai
erejét a térségben, védelmezendő a számára kulcsfontosságú tengeri
áruforgalom zavartalanságát.
A kínai Népi Felszabadító Hadsereg Haditengerészetének első,
igencsak szimbolikus megjelenése a térségben a nyolcvanas évek derekára
tehető. 1985 novembere és 1986 januárja között egy Luda osztályú romboló
tett baráti körlátogatást a térségben Karachi, Colombo és Chittagong
kikötőinek érintésével.19 Fenyegetést ez önmagában nem jelentett, de az
állomáshelyek kijelölésével egyúttal azt is mutatta, hogy a népköztársaság
melyik helyi államokat tekinti „barátainak”, melyekre támaszkodna az
elkövetkezőkben. Véletlenszerű összhangban a világpolitikai átalakulással,
a kilencvenes évek első felére az Indiai-óceán stabilitásának szempontja
felértékelődött a kínai állam szemében, egyszersmind új elemekkel
gazdagítva az indiai dilemmát. Zhao Nanqi tábornok, a kínai Hadtudományi
Akadémia igazgatója még 1993-ban meglehetősen lényegre törően
fogalmazta meg, hogy hazája „nem tűrheti, hogy az Indiai-óceán Indiáé
legyen”.20 Kína ugyanis éppen attól az évtől vált nettó kőolajimportőrré,21 a
tábornok állásfoglalása pedig világosan szembehelyezkedett azzal a
jövőképpel, mely az indiai stratégiai dokumentumokból a későbbi
évtizedekben a nyilvánosság számára is megismerhetővé vált.
A gyakorlati lehetőségek és képességek persze némi késéssel követték
a szándékok megfogalmazását. Így a kínai Indiai-óceán-politika intenzitása
az ezredforduló éveiben növekedett meg. A folyamat ösztönzésében az
energiabiztonság szempontjai22 mellett a hagyományos nagyhatalmi
(potenciális szuperhatalmi) törekvések is fontos szerephez jutottak. Az
óceánokon – nem utolsósorban a szóban forgó térségben – való jelenlét a
pekingi stratégiai víziók egyik központi elemévé emelkedett. A 2013. évi és
a 2015. évi kínai védelmi fehér könyvek23 egyaránt kiemelt jelentőséget
tulajdonítottak a tengeri közlekedés és áruforgalom biztonságának, valamint
Kína azon képességének, hogy aktív szerepet vállaljon e folyamatok akár
katonai erővel történő biztosításában.
Emlékezetes, hogy a 2013. évi dokumentum24 félreérthetetlen
egyértelműséggel rögzítette Peking tengeri hatalmi ambícióit, melyre ezt
megelőzően Hu Jintao államelnök-pártfőtitkárnak a Kínai Kommunista Párt
18. kongresszusán, 2012. novemberében elhangzott beszéde is utalt.25 E
program az elmúlt években elsődleges fontosságra tett szert az ország
közvetlen biztonsági és tágabb hatalmi politikai célkitűzéseinek
megvalósítása érdekében, ezért további alakulását erős szakértői érdeklődés
kísérte, különösen az USA ázsiai újraegyensúlyozásának tükrében.
Szemben a 2013. évi dokumentum visszafogott fogalmazásmódjával, a
2015. évi fehér könyv már nevesítette az Egyesült Államokat, melynek
erősödő ázsiai jelenléte problémák forrása a kínai nemzetbiztonságra nézve.
A 2017. évi amerikai nemzetbiztonsági stratégiában megfigyelhető
szembehelyezkedés a kínai hatalmi politikai vonalvezetéssel tehát nem
tekinthető előzmény nélkülinek a másik fél részéről sem. Voltaképpen
természetes dinamikája ez a két hatalom rivalizálásának, melyet ráadásul a
témával foglalkozó kutatók közhelynek tekintettek már jóval azt
megelőzően is, hogy nevesítve lett volna a stratégiai dokumentumokban.
A 2015. évi dokumentum hangsúlyozza: Kína védelempolitikája
alapvetően defenzív természetű, az ország elutasítja a hegemonizmust és az
erőpolitika minden hasonló megnyilvánulását, és soha nem tör hegemón
pozíció megszerzésére, illetve expanzióra. Ez természetesen nevesítés
nélkül is vonatkoztatható volt az indiai hatalmi ambíciókra. Kína persze
rugalmasan kezeli az expanziótól való elzárkózást, ami nem értelmezhető
lemondásként a Dél-kínai-tenger mintegy 80%-ára és két nagy
szigetcsoportjára vonatkozó területi igényeiről. Utóbbira a dokumentum a
későbbiekben is utal, az ország sajátjának nevezve az érintett szigetvilágot,
melynek néhány tagját (valójában nagy többségét) más államok provokatív
módon ellenőrzésük alá vonták, míg külső hatalmi tényezők igyekeznek
beavatkozni a vitába hírszerző tevékenységet folytatva Pekinggel szemben.
Utóbbi félreérthetetlen utalás az amerikai légi megfigyelés erősödésére a
Spratly-szigetek térségében, melyet a kínai katonai infrastruktúra ott zajló
fejlesztései váltottak ki.26
Témánkat szem előtt tartva mindebből két tanulságot érdemes
levonnunk: egyrészt a kínai stratégiai gondolkodásban is az Egyesült
Államok az első számú kockázati tényező, és nem India. Másrészt a kínai
flotta masszívan igyekszik közelebb helyezkedni a Malaka-szoroshoz, hogy
minél nagyobb szakaszát ellenőrizhesse tengeri ellátási útvonalainak; ezzel
egyszersmind lerövidíti útját az Indiai-óceánra, és egyértelműen a saját
javára kívánja fordítani az erőviszonyokat egy olyan térségben, melyet
India másodlagos tengeri érdekövezeteként határozott meg.
Összhangban ezzel, a tengeri védelem és általában a tengeri térségek
meghatározó szerepe igen hangsúlyosan jelenik meg a 2015. évi fehér
könyv megállapításai között. Ez kimondja, hogy a kínai stratégiai
gondolkodásra jellemző hagyományos kontinentális szemléletet el kell
vetni, és nagy figyelemmel kell fordulni a világtengerekkel kapcsolatos
jogok és érdekek felé, mert ezeken múlik az ország békéje, stabilitása és
fejlődése. Ezzel voltaképpen elméletileg is pontot tesz egy régi
geostratégiai vita végére. A kínai honvédelmi képességek elmúlt
évtizedekben tapasztalható fejlődési folyamatának tükrében egyértelműen
szakíthatunk azzal a régi tétellel, mely a kínai államot alapvetően
szárazföldi hatalomként értékelte. Ha hajlandóak vagyunk figyelembe
venni, hogy a kínai haditengerészet a rendszerben tartott egységek
összvízkiszorítása alapján már a második legnagyobb a világon (az
amerikai után), akkor nem is olyan nehéz ez a szakítás. Persze mindez nem
jelenti azt, hogy a műveleti képességek terén a kelet-ázsiai hatalom akár
csak megközelítette volna az USA-t. Ilyen feltételek mellett magától
értetődő, hogy a tengeri erők harcképességére igen nagy hangsúlyt
fektetnek.27 Immár hagyományos elemnek tekinthetjük ez utóbbit, és aligha
kockázatos prognózis kimondanunk: belátható időn belül nem is csökken
majd a jelentősége. Különösen úgy, hogy az Kína valamennyi potenciális
térségbeli riválisának fejlesztési koncepciójában is központi szerepet
játszik.
A keleti tengereken birtokolt pozíciójának megerősítése mellett Kína
sokáig nem rendelkezett állandó katonai jelenléttel az Indiai-óceán
térségében, bár az ezredfordulótól kezdve folyamatosan felmerült annak
gyanúja, hogy ennek kialakítására tesz erőfeszítéseket. A
legkézzelfoghatóbb hivatkozási alapjai ennek a gyanúnak látványos
beruházásai voltak, melyek a térségben egyes államok kikötői, közúti és
repülőtéri kapacitásainak fejlesztését célozták. A legnagyobb
kedvezményezettnek Pakisztán, Srí Lanka, Banglades és Mianmar
számítottak. Az így létrejött kínai érdekeltségű infrastruktúra-láncolat –
közkeletű nevén „gyöngysor” – hivatalosan békés, gazdasági jellegű
jelenlétet alapozott meg, illetve a szegényebb partnerállamok fejlődésének
támogatása ihlette létrejöttét. Indiában azonban már igen korán bekerítési
kísérletnek vélték mindezt, amit alátámasztani látszottak a kínai hadihajók
látogatásai a pakisztáni és Srí Lanka-i kikötőkben. 2014 szeptemberében és
novemberében kínai tengeralattjárók kötöttek ki Colombo kikötőjében,28
2015 áprilisában pedig 40 évre Kína nyerte el a pakisztáni Gwadar (Gvádar)
kikötőjének üzemeltetési jogait.29 Utóbbi aligha meglepő, ha figyelembe
vesszük, hogy a kikötőt lényegében kínai pénzből építették, és a pakisztáni
vezetők többször tettek utalást rá, hogy akár kínai hadihajókat is szívesen
látnának Gwadarban.
Mielőtt azonban a folyamatot pusztán Kína álszent militarizmusának
tudnánk be, érdemes rámutatni: nehezen vitathatnánk, hogy az Egyesült
Államok és India látványos egymásra találása és védelmi együttműködésük
kritikus ösztönzést adtak ahhoz, hogy Peking is megkíséreljen erőt mutatni
a térségben, még úgy is, hogy ehhez a geostratégiai körülmények a
legkevésbé sem ideálisak. Kedvező feltételeket ehhez a
kalóztevékenységgel szembeni nemzetközi fellépés teremtett, melynek
keretében kínai hadihajók az afrikai partokig járőröztek. 2017
augusztusában pedig Kína hivatalosan is megnyitotta első külföldi
tengerészeti támaszpontját, méghozzá Dzsibutiban, a helyi amerikai
támaszpont szomszédságában30 – hivatalosan logisztikai támogatás
céljából, de ennek ma kevesen adnak hitelt. Igaz ugyanakkor az is, hogy a
dzsibuti bázis – melyet várakozások szerint több másik is követhet – még
hosszú ideig nem alapozhat meg olyan erős katonai jelenlétet az Indiai-
óceánon, mint amilyen az Egyesült Államoknak és Indiának van.
Peking számára az Indiai-óceánon való jelenlét mindemellett
kényszerűen másodlagos probléma, mivel ennek esélyei közvetlenül
kapcsolódnak össze azzal, hogy képes-e érdekeit érvényesíteni a partjaihoz
közelebb eső tengereken. Elsősorban a Kelet-kínai- és Dél-kínai-tengeren
keresztül vezet haditengerészete számára az út az Indiai-óceánra. Mint
ismeretes azonban, ezeken a vizeken a kínai haditengerészeti dominanciára
irányuló törekvések határozott ellenállásra leltek Japán, az USA és
egynémely délkelet-ázsiai állam részéről. Még ha el is fogadjuk, hogy Kína
vezető kelet-ázsiai hatalommá emelkedése meggátolhatatlan
következményekkel jár a tengeri erőviszonyokra nézvést is, az Indiai-
óceánon mozgó erőinek biztosításához akkor is előfeltétel lesz a Kelet- és
Dél-kínai-tenger, valamint az indonéz szigetvilág szorosainak
használhatósága, ami – ismerve a regionális ellenfeleket – egy
válsághelyzet esetén egyáltalán nem tűnik biztosnak. Így aztán – mint
szóltunk róla – India szerényebb kapacitásai dacára saját környezetében
még mindig kényelmesebben biztosíthatja tengeri dominanciáját, mint az
egyébként nyers összehasonlításban erősebbnek tűnő Kína.

V. KONKLÚZIÓK
Az Indiai-óceán térségének stratégiai jelentősége az előttünk álló évtizedre
tekintve sem látszik csökkenni. Egy ilyen tendencia reményével
napjainkban még azok a hatalmak sem áltatják magukat, amelyek
egyébként a legnagyobb problémákkal szembesülnek a tengeri
áruforgalomnak való kiszolgáltatottságuk miatt. Ez egyszersmind azt is
jelenti, hogy az óceánon való jelenlét továbbra is komoly stratégiai értékkel
bír majd az Ázsia hatalmi küzdőterén érdekelt államok számára.
Ugyanakkor továbbra sem tapasztalható valódi hajlam a részükről a
fegyveres összetűzés felvállalására, amitől a jelenlegi helyzetben nem
remélhetnek semmilyen döntő jelentőségű eredményt, legvalószínűbben
csak az ázsiai fegyverkezési verseny további fokozódását.
A két vezető ázsiai hatalom közötti haditengerészeti erőviszonyok
várható jövőbeli alakulására tágabb perspektívában a Kínai Népköztársaság
fokozatosan kialakuló, de egyértelmű fölénye valószínűsíthető. Ennek oka,
hogy a haderőnem fejlesztésére összpontosítható anyagi és technikai
kapacitások jelenleg nagymértékben meghaladják Indiáét, és érezhető
szándék is van az előny kihasználására, bár az elsődleges tájékozódási
pontot nem a dél-ázsiai állam ambíciói jelentik. India ugyanakkor szigorúan
az Indiai-óceán térségére vetítve várhatóan az előttünk álló évtizedben is
megőrzi a fölényét riválisaival szemben. Ezt köszönheti majd egyrészt saját,
kétségtelen fejlődést mutató hadihajó-tervező és -építő kapacitásainak, az
ennek kihasználását ösztönző tartós politikai ambícióknak, és annak a nem
elhanyagolható jelenségnek, miszerint az erősebb „játszótársak” elsősorban
a Csendes-óceánon, illetve annak melléktengerein lesznek lekötve.
Adódik továbbá a kérdés: mennyire veszélyes helyzetet idéz elő a
tengeri hatalmi törekvések fokozódása az Indiai-óceán térségében?
Felvetődik-e egy esetleges katonai konfliktus lehetősége abban az esetben,
ha a nagyhatalmi érdekek az elkövetkező korszakban erősebben ütköznének
a térségben? Az első dolog, amit egy ilyen felvetésre válaszul le kell
szögeznünk, hogy jelenleg egyik vizsgált állam részéről sem figyelhető meg
olyan szándék, mely egy tengeri háborús forgatókönyv megvalósításával
kívánná „rendezni” a ma fennálló nézeteltéréseket. A játék tehát nem
feltétlenül erre megy ki, a nagyhatalmi erőkivetítésnek és az ebből
származó presztízsnek sokkal egyértelműbb értékük van, ha nem társulnak
kétséges kimenetelű erőpróbákkal.
Persze ne legyünk naivak: a fegyverek és harci járművek arra
készülnek, hogy ha kell, használják őket. A modern haditengerészetek
felépítése és fenntartása közép-európai mércékkel mérve csillagászati
összegeket emészt fel. Csupán nagyon átgondolt stratégiai számítások
mentén vállalhatóak fel ezek a költségek minden ország számára.
Ennélfogva Ázsia új tengeri hatalmai végeredményben semmivel nem
lehetnek veszélyesebbek vagy veszélytelenebbek, mint történelmi elődeik
voltak.

FELHASZNÁLT IRODALOM

ASCHE, HELMUT – SCHÜLLER, MARGOT. 2008. China’s Engagement in

Africa – Opportunities and Risks for Development. Deutsche
Gesellschaft für Technische Zusammenarbeit (GTZ) GmbH, 2008.
URL: s3.amazonaws.com – PDF (utolsó letöltés: 2018. január 20.).
BERLIN, DONALD L. 2004. „The ’Great Base Race’ in the Indian Ocean
Littoral: Conflict Prevention or Stimulation?” Contemporary South
Asia, 13/3, 239–255.
BLAZEVIC, JASON J. 2009. „Defensive Realism in the Indian Ocean: Oil,
Sea Lanes and the Security Dilemma” China Security, 5/3, 59–71.
CARTER, JIMMY. 1980. „The State of the Union Address Delivered
Before a Joint Session of the Congress.” The American Presidency
Project, 1999. URL: presidency.ucsb.edu (utolsó letöltés: 2017. január
12.).
„China’s Military Strategy.” 2015. A Kínai Védelmi Minisztérium
honlapja, 2015. május. URL: eng.mod.gov.cn (utolsó letöltés: 2015.
május 26.).
„A Cooperative Strategy for 21st Century Seapower.” Az Amerikai
Haditengerészet honlapja, 2015. március. URL: navy.mil – PDF
(utolsó letöltés: 2018. január 11.).
DASGUPTA, SAIBAL. 2015. „China Gets 40-year Management Rights on
Pak’s Gwadar Port, and Access to Arabian Sea.” The Times of India,
2015. április 14. URL: timesofindia.indiatimes.com (utolsó letöltés:
2018. január 12.).
„The Diversified Employment of China’s Armed Forces.” 2013. A
Kínai Védelmi Minisztérium honlapja, 2013. április. URL:
china.org.cn (utolsó letöltés: 2013. november 02.).
„Ensuring Secure Seas: Indian Maritime Security Strategy.” 2016. Az
Indiai Haditengerészet honlapja, 2016. január 25. URL:
indiannavy.nic.in – PDF (utolsó letöltés: 2017. október 12.).
FEI, JOHN. „China’s Overseas Military Base in Djibouti: Features,
Motivations, and Policy Implications.” 2017. China Brief, 17/17. URL:
jamestown.org (utolsó letöltés: 2018. január 13.).
„Full Text of Hu Jintao’s Report at 18th Party Congress.” People’s
Daily Online, 2012. november 19. URL: en.people.cn (utolsó letöltés:
2013. november 02.).
GARVER, JOHN W. 2002. „The Security Dilemma in Sino-Indian
Relations.” India Review, 1/4, 1–38.
HÁDA BÉLA. 2016. „Ensuring Secure Seas” – India 2015. évi tengeri
biztonsági stratégiája.” Nemzet és Biztonság, 2016/1, 65–75.
HO, JOSHUA H. 2006. „The Security of Sea Lanes in Southeast Asia.”
Asian Survey, 46/4, 558–574.
„Indian Maritime Doctrine.” 2009. Az Indiai Haditengerészet
honlapja, 2016. február 12. URL: indiannavy.nic.in – PDF (utolsó
letöltés: 2016. március 15.).
IZUYAMA, MARI. 2017. „Security in the Indian Ocean Region: Regional
Responses to China’s Growing Influence.” In East Asian Strategic
Review 2017, Chapter 2. The National Institute for Defense Studies,
Japan, 2017. URL: nids.mod.go.jp – PDF (utolsó letöltés: 2018. január
10.).
JHA, SAURAV. 2016. „India’s Undersea Deterrent.” The Diplomat, 2016.
március 30. URL: thediplomat.com (utolsó letöltés: 2018. január 09.).
LEE, JOHN –HORNER, CHARLES. 2014. „China Faces Barriers in the
Indian Ocean.” Hudson Institute, 2014. január 11. URL: hudson.org
(utolsó letöltés: 2018. január 10.)
LIN, CHRISTINA. 2011. „The New Silk Road – China’s Energy Strategy
in the Greater Middle East.” The Washington Institute for Near East
Policy, Policy Focus 109, 2011. április.
„National Security Strategy of the United States of America.” 2017. A
Fehér Ház honlapja, 2017. december 18. URL: whitehouse.gov – PDF
(utolsó letöltés: 2017. december 30.).
„National Security Strategy.” 2015. Nemzetbiztonsági Stratégiák
Archívuma, 2015. URL: nssarchive.us – PDF (utolsó letöltés: 2018.
január 22.).
PANDA, ANKIT . 2017. „India-Japan-US Malabar 2017 Naval Exercises
Kick Off With Anti-Submarine Warfare in Focus.” The Diplomat,
2017. július 10. URL: thediplomat.com (utolsó letöltés: 2018. január
12.).
RAGHUVANSHI, VIVEK. 2016. „Russia Offers India Nuclear Aircraft
Carrier.” DefenseNews, 2016. július 11. URL: defensenews.com
(utolsó letöltés: 2018. január 10.).
ROZMAN, GILBERT. 2010. Chinese Strategic Thought Toward Asia. New
York, Palgrave Macmillan.
SCOTT, DAVID. 2008. „The ’Great Game’ between India and China: The
Logic of Geography.” Geopolitics, 1/13, 1–26.
„This is Chinese Navy, You Go!” China Issues EIGHT Warnings to
U.S. Surveillance Planes to Get Away from Disputed Man-made
Islands.” 2015. Daily Mail Online, 2015. május 21. URL:
dailymail.co.uk (utolsó letöltés: 2015. május 21.).
„US-India Joint Strategic Vision for the Asia-Pacific and Indian Ocean
Region.” 2015. Az Indiai Külügyminisztérium honlapja, 2015. január
25. URL: mea.gov.in (utolsó letöltés: 2018. január 20.).
 GÜNSBERGER DÓRA
A KÍNAI–PAKISZTÁNI GAZDASÁGI FOLYOSÓ
BIZTONSÁGI ASPEKTUSAI: KÜLSŐ ÉS BELSŐ KIHÍVÁSOK

A Kínai–Pakisztáni Gazdasági Folyosó (KPGF) a kínai Övezet és Út

kezdeményezés (BRI) zászlóshajóprojektjeként óriási érdeklődést és
várakozásokat vált ki Pakisztánban. A KPGF kiemelt fontosságának jó
indikátora a beruházás mértéke – 2017-ben 51,1 milliárd dollárra értékelték
a projektet –, és a megvalósulásához fűzött, a kezdés óta folyamatos
jelleggel hangsúlyozott remények. Bár a KPGF kétségkívül számtalan
konferencia témáját képezi és a média jelentős figyelmét élvezi
Pakisztánban, a sajtóban és a tudományos irodalomban viszonylag kevés
kritikus hangvételű elemzés született a projektről és annak kivitelezéséről.1
A kritikus analízis hiánya kiemelten szembetűnő a gazdasági folyosó
földrajzi elhelyezkedését tekintve, hiszen Pakisztán általános belbiztonsági
helyzetének instabilitása számtalan kihívást jelent és jelenthet az építési
munkálatok során. Jelen tanulmány célja, hogy ezekre rávilágítson, és a
KPGF-en dolgozó személyekre, valamint a KPGF infrastruktúrájára nézve
legkritikusabbnak ítélt belső és külső biztonsági kihívásokat a teljesség
igénye nélkül bemutassa, értékelje, továbbá a kihívásokra adott pakisztáni
válaszreakciókat felvázolja. Ezelőtt azonban szükséges a kérdéskör
kontextusba helyezése a pakisztáni és kínai érdekek rövid bemutatásának és
néhány metodológiai aspektus felvázolásának segítségével.

I. A KÍNAI–PAKISZTÁNI GAZDASÁGI FOLYOSÓ

I.1. Pakisztáni és kínai ambíciók
A KPGF ötlete Naváz Saríf volt pakisztáni kormányfő 2013-as pekingi
látogatása során merült fel, ám a felek csak 2015-ben írták alá a projekt
alapjául szolgáló, ötvenegy különböző megállapodáson alapuló
egyezményt. Ahogyan azt maga a projekt neve is sejteti, a KPGF központi
eleme egy, a kínai határvidéket Gvádar kikötővárossal összekötő gazdasági
folyosó kiépítése, ez kiegészül egyrészt további infrastrukturális
beruházásokkal, például közúti és vasúthálózatokkal, gáz- és
olajvezetékekkel, valamint optikai kábelhálózatokkal. Másrészt pedig a
KPGF széleskörű energetikai fejlesztési kezdeményezéseket – főként
erőművek építését és bővítését –, valamint logisztikai központok
létrehozását is magába foglalja. Azonban az elméleti definíció igencsak
eltér a gyakorlati megvalósulástól. Ennek oka, hogy a KPGF-hez
kapcsolódó tervek túlnyomó többsége egyelőre kizárólag elméleti szinten
létezik, így a KPGF valós tartalmát és jelen relevanciáját igen nehéz
pontosan meghatározni. A KPGF tehát a gyakorlatban inkább folyamatban
levő elméleti és gyakorlati munka, mintsem kiforrott és jól ütemezett
fejlesztési tervek összessége,2 amihez mind Pakisztán, mind Kína más
reményeket és értelmezéseket fűz.
Iszlámábád nagyléptékű terveit indikálja a már említett szenzációkeltés
és a KPGF-et övező széleskörű konszenzus. A pakisztáni politikai elit nagy
része és a jelentős politikai befolyással bíró hadsereg vezérkara egyaránt
prioritásként kezeli a kínai–pakisztáni kapcsolatok ápolását és az ennek
példájaként és megerősítéseként értékelt KPGF projekteket. A széles körű
konszenzust jól mutatja egy 2015-ös kongresszus konklúziója, melyen az
összes parlamenti párt kifejezte támogatását és politikai elkötelezettségét a
KPGF iránt.3 A volt vezérkari főnök, Rahíl Saríf hasonló módon
nyilatkozott a hadsereg hozzáállásáról, és 2016-ban elmondta, hogy a
biztonsági erők bármi árat hajlandók megfizetni a projekt megvalósulásáért.
A KPGF és Gvádar kikötő tehát mindenáron kiépül, illetve tovább
fejlődik.4
Pakisztán számára a KPGF nem csupán és nem elsősorban gazdasági
folyosót jelent. A KPGF-hez kapcsolódó infrastrukturális projektek
létfontosságúak Iszlámábádnak, ezek közül is kiemelt helyen állnak az
energetikai beruházások, melyek segítenének megoldani Pakisztán krónikus
energiahiányát.5 Másrészt az országban kritikussá vált a jó állapotú
szárazföldi utak hiánya – ezen szintén segítenének a tervezett KPGF-
projektek, mint például a Karakoram Highway Phase II (Hajber Pahtunhva
tartományon áthaladó autópálya, amely összekötné Gilgit-Baltisztánt
Iszlámábáddal), vagy a Pesávár–Karacsi autópálya kiépítése. Harmadrészt,
Iszlámábád 700 ezer új munkahely létrehozását várja a KPGF keretében.6
Végül, Pakisztán hosszú távú beruházásként tekint a KPGF-re és ennek
értelmében jelentős gazdasági fejlődést remél: az elkövetkezendő öt év
során a GDP 20%-át, illetve három százalékpontos növekedést vár a KPGF-
től.7 A materiális előnyök mellett a projekt stratégiai jelentőséggel is bír.
Pakisztán egyetlen szövetségese a régióban Kína, a KPGF pedig még
szorosabbra fűzheti a kínai–pakisztáni baráti szálakat.
A kínai tervek és remények sem kevésbé ambiciózusak. Peking
elsődleges célja Xinjiang régió összekötése az Arab-tenger partján fekvő
Gvádar kikötővárossal, ezáltal létrehozva egy új gazdasági útvonalat. A
gazdasági folyosó kiépítésével Kína két legyet ütne egy csapásra: egyrészt
jelentősen csökkennének az import- és exportköltségek, valamint a szállítási
idő a Közel-Kelet és Afrika felé. Másrészt a szárazföldi útvonal kiépítése
segítene megoldani az úgynevezett Malaka-dilemmát, vagyis
biztonságosabbá tenné az olajimportot Kína számára.8 Gvádar kikötő
önmagában stratégiai jelentőséggel bír részben az említett kereskedelmi
okok, részben a kínai tengeri ambíciók miatt.
Kína lassan két évtizede finanszírozza Gvádar infrastruktúrájának
kiépítését és fejlesztését, amiért cserébe Pakisztán 2013-ban átadta a kikötő
felügyeleti jogait a China Overseas Port Holding Company-nak, ezáltal
gyakorlatilag kínai fennhatóság alá helyezve Gvádart.9 Gvádar 2007 óta
működőképes kereskedelmi kikötő, az első KPGF-exportszállítmányt
viszont csak 2017 nyarán fogadta. Gvádar nemcsak gazdasági központ,
hanem mélytengeri kikötőként is kiválóan alkalmas lehet a kínai flotta
számára – stratégiai jelentőségű elhelyezkedéséből fakadóan a Hormuzi-
szorosra és az Arab-tengerre néző tökéletes megfigyelőpontként szolgálhat.
Bár 2017 végéig nem állomásoztak Gvádarban kínai hadihajók, a lehetőség
nyitva áll Kína számára (az Egyesült Államok, valamint India legnagyobb
aggodalmára). Harmadrészt, Peking hosszú távú célja a régió fejlesztésen
keresztül való stabilizálása – ez elsősorban az ujgur militáns csoportoknak
menedéket nyújtó afgán–pakisztáni határvidékre vonatkozik. A kínai
stratégiai szándék szerint a pakisztáni tartományokban történő befektetések
(a pakisztáni hadsereg hadműveleteivel karöltve) hosszú távon a militáns
csoportoknak nyújtott támogatás csökkenéséhez vezetnek, ezáltal közvetve
redukálják az ujgur fenyegetést a Xinjiang Ujgur Nemzetiségi Autonóm
Területen. Az ujgur kérdést mint külső biztonsági kihívást a tanulmány a
továbbiakban részletesen taglalja.
I.2. Fogalmi rendszer és felhasznált adatok
A „biztonsági kihívás” fogalom tartalma és jelentésköre igen tág: magában
foglalhat klasszikus biztonsági fenyegetést (pl. terrorizmus), de akár vis
maior helyzeteket (pl. természeti katasztrófák) is. Biztonsági kihívás alatt
jelen kontextusban a KPGF személyi állományára, valamint
infrastruktúrájára, illetve a Pakisztánban élő kínai állampolgárokra
közvetlenül veszélyt jelentő biztonsági fenyegetéseket értem. Ezek között
megkülönböztetek belső és külső kihívásokat. Belső kihívások alatt a
pakisztáni határokon belül tevékeny csoportok által jelentett fenyegetést
értem, míg külső kihívásként a „külső”, vagyis nemzetközi hálózattal
rendelkező csoportokra, illetve ezek ideológiai befolyására utalok.
Fontos megjegyezni a pakisztáni sajtó és a hivatalos kommunikáció
szóhasználatának szembeötlő következetlenségét, mely jelen tanulmány
szempontjából a KPGF elleni támadásokkal kapcsolatos kifejezéseket
illetően releváns. Pakisztán több esetben KPGF elleni támadásként értékelt
olyan akciókat, ahol semmilyen ezen állítást bizonyító adat nem került a
nyilvánosság elé. Erre példa az Iszlám Állammal szövetséges Dzsamaat ul-
Ahrár által 2016-ban egy kvettai kórházban elkövetett öngyilkos
merényletet követő hivatalos kommunikáció. Az esetet az akkori vezérkari
főnök, Rahíl Saríf a KPGF elleni támadásként értékelte, annak ellenére,
hogy semmilyen ezt alátámasztó bizonyítékot nem mutatott be.10
Annak ellenére, hogy a KPGF-ért külön minisztérium felelős,
rendkívül kevés hivatalos adat áll rendelkezésre a kivitelezés anyagi
részleteiről, előrehaladásáról, illetve a projekt biztonsági aspektusairól.11 A
pakisztáni hatóságok 2017 végéig egyetlen adatot hoztak nyilvánosságra a
KPGF ellen irányuló támadások halálos áldozatainak számáról: a Frontier
Works Organisation szerint 2016-ig 44-en vesztették életüket és több mint
100-an sérültek meg különböző KPGF elleni támadásokban.12 Ez azonban,
mint az alábbi táblázat mutatja, nem egyezik a médiában közölt és
megerősített támadások halálos áldozatainak számával.
Jelen tanulmány elsődleges forrásanyaga a pakisztáni, indiai és kínai
sajtó által közölt, megerősített támadások alapján létrehozott alábbi lista (1.
táblázat).

1. táblázat – A KPGF és kínai állampolgárok ellen elkövetett támadások 2013–2017

Forrás: saját gyűjtés
 DÁTUM HELYSZÍN TARTOMÁNY TÁMADÁS HALOTTAK SÉRÜLTEK ELKÖVETŐ
MÓDJA PK–
PK-I KÍNAI KÍNAI
I
2013. július Csághi Beludzsisztán gyújtogatás – – – – n. i.
14.13
2014. május D. I. Khán Hajber emberrablás – – – 1 Tehrik-e
19. 14
Pahtunhva Taliban (TTP)
2016. május Karacsi Szindh robbantás – – 1 1 Szindhud és
30.15 Forradalmi
Párt (SFP)
2016. aug. Kvetta Beludzsisztán öngyilkos 70 – 130 – Dzsamaat ul-
8.16
merénylet + Ahrár (DuA)
lőfegyver
2016. szept. Hab Beludzsisztán claymore – 2 – n. i. Beludzs
28. 17
Felszabadító
Hadsereg
(BFeH)
2016. okt. Ormára Beludzsisztán IED 419 – – Beludzs
16. 18
Forradalmi
Hadsereg
(BFoH)
2016. nov. Paszní Beludzsisztán lőfegyver 2 – – – Beludzsisztán
26. 20
Nemzeti
Front (BNF)
2016. dec. Rohrí Szindh robbantás – – – 2 n. i.
14.21
2017. május Gvádar Beludzsisztán lőfegyver 10 – – – BFeH
13. 22
mellett
2017. május Turbat Beludzsisztán lőfegyver 3 – – – n. i.
23
19.
2017. május Kvetta Beludzsisztán emberrablás – 2 – – IS
24.24
2017. július Ghótkí Szindh lőfegyver – – 1 1 n. i.
25
2.
2017. július Karacsi Szindh IED – – – 2 Szindh
10. 26
Forradalmi
Hadsereg
(SFH)
2017. aug. Khárán Beludzsisztán kézigránát – – – – BFeH
27
12.
2017. okt. Pandzsgúr Beludzsisztán n/a 4 – – – BFeH
3.28
2017. okt. Gvádar Beludzsisztán kézigránát – – 26 – beludzs
19. 29
szeparatisták
ÖSSZESEN 93/95 4/6 158 7

II. BELSŐ KIHÍVÁSOK: SZEPARATIZMUS ÉS A KPGF

ELLENI FELLÉPÉS
II.1. Beludzsisztán, a KPGF gyenge pontja
Beludzsisztán alapvető instabilitása egyrészt a dzsihádista csoportok
jelenlétéből,30 másrészt a tartomány marginalizált gazdasági, politikai és
szociális helyzetéből és az erre válaszul jelentkező beludzs fegyveres
ellenállásból fakad.31 A beludzs szeparatista csoportok radikális
eszközökkel tiltakoznak az elnyomás ellen – a támadások kiemelt célpontjai
az állam és a hadsereg infrastruktúrája és személyi állománya, valamint a
külföldi befektetések. A fenti táblázat adatai alapján látszik, hogy a 2017
során elkövetett merényletek fele mögött beludzs szeparatista csoportok
álltak, valamint az összes fent felsorolt, kínai állampolgárok és a KPGF
elleni támadás közül szintén jelentős számú – 16 merénylet közül hét –
kapcsolódik beludzs szeparatistákhoz. A tanulmány a következőkben a
beludzs szeparatista csoportok motivációit és KPGF-ellenes tevékenységét
taglalja.
Beludzsisztán az eredeti tervek szerint főszerepet kapott volna a KPGF
kivitelezésében. Gvádar stratégiai jelentőségét felismerve a pakisztáni
vezetés Beludzsisztánt nevezte meg a KPGF jövőbeni fő nyerteseként,32
valamint a Beludzsisztánon keresztülhaladó úgynevezett nyugati folyosó
megépítése kapott prioritást a kivitelezési tervekben.33 A gyakorlatban
azonban a 2015-ös tervektől radikálisan eltérő módon zajlanak a
kivitelezési munkálatok: a megkezdett projektek legnagyobb többsége
Pandzsáb tartományban koncentrálódik. Emiatt a beludzs nacionalista
pártok egy része, mint például a Beludzs Nemzeti Párt (BNP), élesen bírálja
a KPGF kivitelezését. A BNP alapvetően nem ellenzi magát a KPGF-et,
ellenben nyíltan kritizálja a pandzsábi többségű vezetést a projektek
Pandzsábba való „eltérítéséért”, illetve Beludzsisztán fejlődési
lehetőségektől való megfosztásáért. A BNP vezetője, Szardár Akhtar
Mengal 2017-es nyilatkozata szerint, bár Pandzsábban teljes gőzzel
zajlanak nagyszabású KPGF-projektek kivitelezési munkálatai,
Beludzsisztánban semmilyen fejlesztés nem történik a KPGF égisze alatt.34
Mengal és pártja meglátása szerint tehát a KPGF „kizárólag Pandzsáb
tartomány számára lesz nyereséges”, és csak ott vezet majd gazdasági
fejlődéshez.35
Ettől eltérően más beludzs nacionalista pártok, illetve a beludzs
szeparatista pártok hevesen tiltakoznak minden kínai és pandzsábi
kezdeményezésű fejlesztési projekt ellen, ezért a KPGF-et a központi
kormány és külföldi szövetségesei elnyomásának és kulturális
imperializmusának eszközeként értékelik.36 Ezzel összhangban élesen
bírálják a pandzsábi vezetést a beludzs érdekek figyelmen kívül hagyásáért,
Beludzsisztán gazdasági kizsákmányolásáért és az erőszakos
betelepítésekért, melyek kisebbségbe szorítják a beludzsokat Gvádar
környékén. Mehrán Marrí, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának
beludzs képviselője egy beszédében kínai katonai projektként utalt a KPGF-
re, mely „folyamatban lévő katasztrófa, Pakisztán és Kína közös
kizsákmányoló projektje, amely a természeti és emberi erőforrásokat is
eltulajdonítja”.37
A beludzs szeparatista pártok, mint például a Beludzs Felszabadító
Hadsereg (BFeH) vagy a Beludzs Forradalmi Hadsereg (BFoH), hasonlóan
vélekednek a KPGF-ről, ám ezek a csoportok a nacionalista pártoktól
eltérően támadásokkal is tiltakoznak a projekt ellen. Beludzsisztánban tehát
a KPGF elleni támadásokat hagyományosan az állami tisztviselők elleni
merényletekért is felelős beludzs szeparatista pártok követik el. Támadási
módszereik a kormány és a KPGF, valamint a beludzsisztáni kínai jelenlét
ellen megegyeznek: főként robbantásos merényleteket és lőfegyverrel
elkövetett célzott gyilkosságokat követnek el. A két párt közül a BFeH
aktívabb – a KPGF biztonsági személyzete ellen elkövetett merénylet után
2017-ben a csoport szóvivője deklarálta a BFeH szándékát további KPGF-
ellenes támadások kivitelezésére.38 Míg a BFeH támadásai különböző
helyszíneken zajlanak, a BFoH koncentráltan a Gvádarba vezető Makran
Coastal Highway környékén követ el merényleteket. A BFeH és a BFoH
mellett újabb szeparatista mozgalmak jelentek meg, például a Beludzsisztán
Felszabadítási Front (BFF), mely kifejezte, hogy harcosai készek a projekt
kivitelezésében részt vevő személyek elleni támadásokra.39
Bár pakisztáni források a támadások számának visszaszorítása miatt
2016-ot a KPGF éveként emlegették,40 a fenti táblázat adatai rámutatnak a
Beludzsisztánban elkövetett merényletek számának 2016 utáni
növekedésére. A radikális retorika és a fegyveres kapacitás miatt tehát a
beludzs szeparatista csoportok 2017 után is komoly fenyegetést jelentenek a
KPGF-re nézve.

II.2. Ellenállás Szindh tartományban

Számos hasonlóság figyelhető meg a beludzs és a szindhi nacionalista,
illetve szeparatista csoportok Kínával és a KPGF-fel szembeni fellépése és
ellenérvei között. A Kína-ellenesség mindkét tartomány említett
mozgalmainál a KPGF-nek a pakisztáni kormány által gyakorolt elnyomás
prominens eszközeként való értékeléséből fakad. A szindhi nacionalista
pártok közül a Dzsiéj Szindh Muttahida Maház (DSMM) a KPGF-ellenes
megmozdulások legaktívabb szervezője és résztvevője.41 A párt a KPGF-re
„pandzsábi összeesküvésként” utal, melynek célja az „imperialista-
expanzionista hegemónia erősítése Szindh tartomány felett”.42 Ezek alapján
a DSMM a KPGF-et a „szindhi és beludzs nemzetek kulturális, gazdasági
és földrajzi jelenlétére kiszabott halálos ítéletnek” értékeli.43 A párt jelenleg
németországi száműzetésben élő vezetője, Safí Burfat még az előbbieknél is
radikálisabb kifejezésekkel élve a KPGF-et a pandzsábi (többségű) vezetés
hadi stratégiájaként, valamint kolonizációs eszközeként emlegette.44 Fontos
azonban kiemelni, hogy bár a DSMM kétségkívül igen radikális nézeteknek
ad hangot a KPGF kapcsán, a csoport egyelőre nem követett el
támadásokat. Ennek ellenére a szindhi biztonsági erők mégis rendszerint
aktívan csapnak le a csoportra a KPGF elleni erőszakos merényleteket
követően – ennek oka, hogy a támadások valódi elkövetői viszonylag
kisebb és kevésbé ismert szeparatista csoportokhoz köthetők, melyeket
nehéz felkutatni.45
Mint azt a támadások listája mutatja, a szindhi támadásokat a Szindh
Forradalmi Hadsereg (SFH) és a Szindhudés Forradalmi Párt (SFP) tagjai
követték el. Erre bizonyíték például egy 2016-os – egy kínai mérnök elleni
– támadás után a helyszínen talált röpirat. Ebben az SFP magára vállalta a
támadást, és kifejtette Kínáról alkotott nézeteit – a párt Kínát Pakisztán
szövetségeseként definiálja, mely koalíció aktívan kisemmizi és
rabszolgasorsba taszítja Szindhet. Ebből az okból kifolyólag a párt nyíltan
deklarálja Kína számára, hogy „minden Szindh-ellenes projektet ellenez, a
Kínai–Pakisztáni Gazdasági Folyosót is beleértve”.46
Az adatok rámutatnak, hogy a szeparatista pártok ideológiai és
módszerbeli hasonlósága ellenére a Szindhben elkövetett KPGF elleni
merényletek száma jelentősen kisebb, mint Beludzsisztánban. Ennek több
lehetséges oka van: egyrészt nem zárható ki, hogy a szindhi biztonsági erők
felkészültebbek és hatékonyabbak, mint beludzs megfelelőik. Másrészt
Szindh tartomány gazdasági fejlettségben és politikai integrációban is jobb
helyzetben van Beludzsisztánnál. Karacsi, Szindh tartományi fővárosa az
ország kereskedelmi központja, mely otthont ad a pakisztáni gazdasági és
politikai elit jelentős részének. A relatív gazdasági fejlettség tehát szintén
fontos tényező, mely magyarázhatja a szindhi szeparatista csoportok
mérsékeltebb aktivitását. Összességében azonban Szindh KPGF-et érintő
területei továbbra is instabilnak számítanak,47 ám Beludzsisztánnal
ellentétben Szindhben viszonylag alacsony a KPGF fenyegetettsége.

III. KÜLSŐ KIHÍVÁSOK

III.1. Nemzetközi terrorizmus és pakisztáni gócpontok
A pakisztáni nemzetközi hálózattal és támogatással rendelkező muszlim
radikális csoportok – a pakisztáni tálibok (TTP), az al-Káida, a betiltott
Laskar-e Dzshangví vagy a Dzsamaat ul-Ahrár (DuA) – elsődleges
célpontjai kétségkívül amerikai és európai személyek és létesítmények.
Viszont ezen csoportok közül a pakisztáni tálibok évekkel a KPGF projekt
indulása előtt is követtek el kínai állampolgárok elleni merényleteket
Pakisztánban. A legnagyobb médiavisszhangot keltő támadások 2007-ben
történtek: az egyik eset során hét kínai dolgozót ejtettek foglyul egy
iszlámábádi masszázsszalonban,48 majd három kínai állampolgárt
gyilkoltak meg Pesávárban.49 Bár a 2007-es támadások mögött még nem
állt deklarált Kína-ellenes ideológiai motiváció, 2012-ben ez változni
látszott. Az egy kínai állampolgár életét követelő pesávári merénylet után
az elkövető TTP Kína elleni fellépésnek és a xinjiangi muszlimok
elnyomásáért elkövetett bosszúnak kiáltotta ki a támadást.50
2015 óta Beludzsisztán tartományban történt a legtöbb, nemzetközi
hálózattal rendelkező dzsihádista csoportok által elkövetett merénylet a
KPGF ellen. 2016-ban a DuA robbantásos merényletet hajtott végre egy
kvettai kórházban, az eset több mint 70 halálos áldozatot követelt. Ezt a
pakisztáni hadsereg KPGF-ellenes merényletnek deklarálta, ám Peking
feltűnően visszafogott reakciója51 azt sejtette, hogy a kínai fél nem
ugyanúgy értékelte a támadást. A legutóbb, 2017 nyarán elkövetett
merénylet mögött a pakisztáni tálibok álltak – két kínai nyelvtanárt raboltak
el és végeztek ki később Kvettában. Az eset nem meglepő módon nagy
visszhangot keltett, és Kína aggodalmát fejezte ki a pakisztáni biztonsági
helyzettel kapcsolatban, és felszólította a kormányt a kemény fellépésre és a
körülmények javítására, főként Beludzsisztán tartományban.52
A KPGF ellen dzsihádista csoportok által elkövetett merényletek
száma a beludzs szeparatisták támadásainak számához képest alacsony, és
nem mutatkozik ismétlődés sem az események között. Ezek a támadások
tehát izolált terrorcselekményeknek mutatkoznak – vagyis nem a támadások
gyakorisága, mint inkább e csoportok ideológiai motivációja és
szövevényes kapcsolati hálója jelenthet fenyegetést a KPGF-re nézve.
Ebben az átláthatatlan hálóban a Kelet-Turkesztán Iszlám Mozgalom néven
ismert ujgur dzsihádista-szeparatista csoport jelenti a legnagyobb
potenciális veszélyt.

III.2. Az ujgur terrorizmus pakisztáni vonatkozásai

Kína a KPGF meghirdetése óta jelentős nyomás alatt tartja Pakisztánt a
terrorizmus visszaszorításának érdekében: Kína aggodalma alapvetően az
ujgur szeparatista csoportoknak nyújtott támogatásból ered. Az ujgur
szeparatista ideológiát a Kelet-Turkesztán Iszlám Mozgalom (KTIM)
képviseli, melyet 2009-ben a kínai kormány Xinjiang tartományban
bevezetett intézkedéssorozata és szigorú ujgurellenes fellépése kiszorított az
országból. Az KTIM a pakisztáni–afganisztáni határvidéken, Észak-
Vazirisztánban talált menedékre, valamint ideológiai és fegyveres
támogatásra.53 Az KTIM kötődése az al-Káidához bizonyított tény: 2005-
ben az KTIM akkori amírja,54 Abd al-Hakk Turkesztáni az al-Káida
súrájának55 tagja volt.56
Az ujgur militánsok és a pakisztáni nemzetközi hálózattal és ideológiai
kötődéssel rendelkező dzsihádista csoportok közötti kapcsolat okkal
aggasztja Kínát, hiszen a KTIM több kínaiak elleni merényletet követett el
az országon kívül is.57 Abd al-Hakk Turkesztáni egy 2009-ben kiadott
nyilatkozatában az ujgurokkal való szolidaritásra és kínaiak ellen elkövetett
támadásra buzdított:

…a kínaiak célponttá kell, hogy váljanak mind az országban,

mind pedig azon kívül. A nagykövetségeiket, konzulátusaikat,
bázisaikat és gyűléseiket támadni kell, az embereiket és
családjaikat le kell gyilkolni, hogy megválthassuk a Kelet-
Turkesztánban fogva tartott testvéreinket. Az összes ilyen
cselekedet segíti kelet-turkesztáni testvéreinket.58

Turkesztáni üzenete meghallgatásra talált bizonyos radikális militáns

csoportok – például az al-Káida – vezetőinél, akik az ujgurokkal való
szolidaritásra szólítottak fel. Fontos azonban kiemelni, hogy ezek a
személyek nem buzdítottak Kína elleni támadásra.59 Pakisztánban ez idáig
egyetlen olyan támadás – a már említett 2012-es pesávári merénylet –
történt, melyet az elkövetők Kína xinjiangi muszlimokkal szembeni
kegyetlen bánásmódja miatti bosszúként aposztrofáltak. Az ujgur
szeparatisták által hangsúlyozott Kína-ellenes ideológia egyelőre tehát nem
vert gyökeret Pakisztánban, azonban ehhez kétségkívül biztosítják a
táptalajt az országban jelen lévő radikális csoportok. A lehetőség
fennállását bizonyítja Iszlámábád radikális KTIM-ellenes kiállása is – a
pakisztáni elnök Mamnún Huszein Kína és Pakisztán közös ellenségeként
utalt az KTIM-re.60 Pakisztán harca az KTIM ellen nem ragadt meg
retorikai szinten: az KTIM két korábbi amírját a pakisztáni haderő
likvidálta,61 továbbá a Zarb-e Azb hadművelet egyik kiemelt célja volt az
KTIM Észak-Vazirisztánból való kiűzése. A hadművelet releváns
vonatkozásait a tanulmány az alábbiakban részletesebben elemzi.
IV. PAKISZTÁN REAKCIÓI A BIZTONSÁGI
KIHÍVÁSOKRA
IV.1. „Gyökérkezelési” kísérlet: a Zarb-e Azb hadművelet
A Zarb-e Azb hadművelet a pakisztáni hadsereg62 által kezdeményezett,
2014 és 2017 között Észak-Vazirisztánban lezajlott katonai offenzívát
foglalta magába. A hadművelet célja a pakisztáni területen tevékenykedő,
nemzetközi hálózattal rendelkező terrorista csoportok likvidálása volt –
ezek között is főként a TTP, az al-Káida és az KTIM voltak az elsődleges
célpontok. A Zarb-e Azb mögötti racionalitás nem kifejezetten a KPGF
védelme volt – a hadsereget a TTP-vel zajló tárgyalások sikertelensége,
illetve a 2014 júniusában a Karacsi nemzetközi repülőtere ellen tálibok által
elkövetett merénylet motiválta az offenzíva megkezdésében. Viszont
kétségtelen, hogy a KTIM elleni célzott és kemény fellépés elsősorban
Peking érdekeit szolgálta, továbbá a hadsereg és a kormány a hadművelet
lezárása után igyekezett a sikereket a KPGF védelmének érdekében tett
lépésként kommunikálni.
Pakisztáni források szerint a Zarb-e Azb hadművelet rendkívül jelentős
eredményeket ért el: a kampány során 3400 terroristát végeztek ki, valamint
837 rejtekhelyet semmisítettek meg.63 Ezek közül – szintén pakisztáni
források szerint – 100 KTIM-hez kötődő terroristát likvidáltak, és további
66 személyt adtak át Kínának, valamit elpusztították a szervezet stratégiai
jelentőségű rejtekhelyeit Észak-Vazirisztánban.64 A fentiek tükrében a
hadműveletet Kína és Pakisztán is sikeresnek minősítette, bár fontos
kiemelni, hogy nem áll rendelkezésre semleges megfigyelők által közölt
adat a Zarb-e Azb eredményeiről, s így a következtetések levonása csak
ellenőrizhetetlen adatok alapján lehetséges.65 További szkepticizmusra ad
okot a térség elemzőinek megfigyelése, miszerint az offenzíva nem
feltétlenül elpusztította, csupán kifüstölte a célzott elemeket Észak-
Vazirisztánból, és ezek az afgán oldalon találtak új menedékre.66 Tehát a
célba vett terrorcsoportok jelenléte kétségkívül csökkent Észak-
Vazirisztánban, azonban ezek tevékenysége nem szűnt meg, csupán
áttolódott más területekre. A fentiek alapján nem zárható ki, hogy az KTIM
tagjai hasonló stratégiát követve jelenleg Afganisztán területén
tartózkodnak, ám ennek bizonyítására nem állnak rendelkezésre adatok.
IV.2. Felszínes problémakezelés: a biztonsági erők növelése
2015-ben Mamnún Huszein elnök személyesen tett ígéretet Xi Jinping kínai
elnöknek a Pakisztánban dolgozó kínai állampolgárok védelmére. Az ígéret
értelmében egy – a pakisztáni hadsereg különleges hadosztályaiból és más
biztonsági erőkből létrehozott – tízezer fős alakulatot bíztak meg a
feladattal.67 A biztonsági személyzet számát jelentősen emelték 2015 óta
mind tartományi, mind országos szinten. 2016-ban a pakisztáni
belügyminisztérium a következő adatokat hozta nyilvánosságra a KPGF
biztonsági állományáról (2. táblázat):

2. táblázat – A KPGF biztonsági állománya 2016-ban

Forrás: „‘Questions for Oral Answers and Their Replies’. 35th Session” 2016.
Tartomány Kínai munkások száma Biztonsági személyzet száma Projektek száma
Pandzsáb 3754 6346 176
Hajber Pahtunhva 698 1912 19
Beludzsisztán 558 3134 8
Szindh 1141 2645 103

A fenti táblázat bizonyítja, hogy a KPGF-projekteken dolgozók biztonságát

már 2016-ban prioritásként kezelte a pakisztáni állam, hiszen egy kínai
dolgozóra legalább két biztonsági személy vigyázott. 2017-ben a két kínai
nyelvtanár kvettai kivégzését követően Peking ismételten kifejezte a
pakisztáni biztonsági körülményekkel kapcsolatos aggodalmát, ekkor
Pakisztán országos szinten 15 ezer főre növelte a biztonsági személyzet
számát, ami 4,5 millió dolláros kiadással járt.68 Ezek az adatok a pakisztáni
hadsereg állományához – összesen 653 800 fő 2017-ben69 –, illetve a
honvédelmi költségvetéshez – 10,063 milliárd dollár 2016-ban70 – mérve
nem tűnnek jelentősnek. Ám az országban dolgozó kínai állampolgárok
számával összevetve – összesen 30 ezer fő (az ebből a KPGF-projekteken
dolgozók száma ismeretlen)71 – már igen komoly erőfeszítésről tesznek
tanúbizonyságot, továbbá azt mutatják, hogy Iszlámábád tart az instabil
biztonsági helyzet esetleges elrettentő erejétől, és kiemelten komolyan veszi
a területén élő kínai állampolgárok védelmét.
IV.3. Az elkerülés mint megoldási kísérlet: a nyugati útvonal
hanyagolása
2015-ben Náváz Saríf pakisztáni miniszterelnök bejelentette, hogy a három
tervezett KPGF-útvonal közül a nyugati, Hajber Pahtunhva és
Beludzsisztán tartományokon áthaladó folyosó élvez prioritást. A döntés
mögött a két elmaradott tartomány gazdasági felzárkóztatása állt.72 A
gyakorlati kivitelezés azonban az eredeti tervektől teljes mértékben eltérően
zajlik: mindössze egy évvel a KPGF kezdete után a munkálatok 53%-a (a
gazdaságilag legfejlettebb) Panzsáb tartományba koncentrálódott.73 2016-
ban a pakisztáni Szenátus különleges bizottságának jelentése
megállapította, hogy a kivitelezési folyamatok a nyugati útvonal helyett a
keleti útvonal közelébe összpontosulnak. A jelentés szerint továbbá a
Hajber Pahtunhva tartományban tervezett beruházásokra szánt 124 milliárd
rúpiás összeget pandzsábi projektek finanszírozására fordították, ezzel
gyakorlatilag kizárva Hajber Pahtunhva tartományt a kivitelezéséből, annak
ellenére, hogy az ottani útvonal kiépítése gazdaságosabb és hatékonyabb
lenne, mint Pandzsábban.74 Az eredetileg a KPGF fő nyertesének kikiáltott
Beludzsisztán, mint azt az előzőekben taglaltuk, még rosszabbul járt, és
Gvádaron kívül a tartományban jelenleg nem folyik jelentős fejlesztési
projekt.
A döntést stratégiai és biztonsági megfontolások vezérelték, és heves
tiltakozást váltottak ki a nyugati útvonal által érintett tartományok vezető
politikusainak körében. A tartományok politikai vezetői, a pártok által
formált érdekképviseleti csoport, a Corridor Front, valamint számos civil
szervezet rendszerint éles kritikát fogalmaz meg a KPGF kivitelezésével
kapcsolatban, melyre legtöbbször csak Kína–Pandzsáb Gazdasági
Folyosóként utalnak.75 A kormány Pandzsáb-központú stratégiája
kétségkívül csökkenti a belső biztonsági kihívások által jelentett
fenyegetést, hiszen Pandzsáb hagyományosan Pakisztán leginkább
biztonságos és kontroll alatt tartható tartománya. Így a nyugati útvonal
kiépítésének elhagyása rövid távon jó stratégiának bizonyul. Hosszú távon
azonban nem csökkenti, hanem kifejezetten növelheti a biztonsági
fenyegetéseket: Beludzsisztán gazdaságának elhanyagolása a tartomány
további marginalizálódásához és a szeparatista pártok erősödéséhez
vezethet. Ez főként Gvádarban lehet jelentős probléma, a Kína által
Gvádarra osztott kulcsszerep miatt. A többi hátrahagyott tartományban –
mint például Hajber Pahtunhva –, szintén a kormányellenes hangok
erősödése, valamint a tartományok Iszlámábádtól való további
elidegenedése lehet a következmény.

V. KONKLÚZIÓ
A Lahore University of Management Sciences által a pakisztáni biztonsági
helyzet KPGF-re gyakorolt hatásáról készített tanulmány konklúziója
szerint a radikális dzsihádista csoportok jelentik a legnagyobb biztonsági
kihívást a KPGF számára.76 Ezzel szemben a nyilvánosságra hozott, KPGF
elleni támadások alapján összegyűjtött adatok azt mutatják, hogy a legtöbb
merényletet szeparatista pártok követték el 2015 óta, tehát látszólag a
szeparatista mozgalmak tevékenysége fenyegetőbb a KPGF-re nézve. Ennél
azonban árnyaltabb és óvatosabb konklúziót szükséges levonni. Egyrészt,
bár az adatok alapján lehetséges következtetni a merényletek mögött
húzódó motivációkra, ezek mégsem világítanak rá több lehetséges
ideológiai aspektusra sem. Ezek közül a legfontosabb az amerikai elemzők
által előre jósolt fordulat a dzsihádista csoportok Kínával szembeni
ideológiai megfontolásaiban.77 Erre a lehetséges trendre a 2012-es pesávári
merénylet utalt először Pakisztánban, az elmúlt években azonban nem
történt hasonló eset. Másrészt, a biztonsági kihívások két fajtája – belső és
külső – természetesen nem teljes mértékben választható el egymástól,
hiszen a beludzs szeparatista pártok közül több tart fenn kapcsolatot
nemzetközi szálakkal rendelkező dzsihádista terrorszervezetekkel.78
A támadások száma a projekt időtartamával, mértékével és a
projekteken dolgozó személyek becsült számával összevetve nem tűnik
jelentősnek, ám láthatóan elegendő figyelmeztető erővel bírnak Pakisztán
számára ahhoz, hogy a biztonsági intézkedéseket kiterjessze és komolyan
vegye. Ezek az intézkedések a merényletek ideológiai hátterének
semlegesítésére azonban nem nyújtanak megfelelő megoldást. A támadások
eszmei mozgatórugója egyrészt az ujgur Kína-ellenesség – és ezzel
párhuzamosan a xinjiangi muszlimokkal való szolidaritás –, másrészt pedig
a marginalizált pakisztáni tartományok és a kormány közötti feszültség. A
tanulmány által felhasznált adatok alapján az utóbbi probléma tűnik
sürgetőbbnek, ám a dzsihádista csoportok szövevényes nemzetközi
hálózatának ismeretében az előbbi ideológia erejét sem érdemes lebecsülni.

FELHASZNÁLT IRODALOM

AHMAD, SHAHZADA IRFAN. 2017. „’CPEC Is Not a Game-Changer, It’s

Game over’. ” The News on Sunday, 2017. szeptember 3. URL:
tns.thenews.com.pk (utolsó letöltés: 2017. december 7.).
ALI, ASAD. 2015. „Analyst note: Pakistan’s new Silk Road of
opportunity.” Journal of Commerce, 2015. október 10. URL: joc.com
(utolsó letöltés: 2018. február 6.).
ALI, IMTIAZ. 2016a. „Chinese Citizen Targeted in Karachi Blast.”
Dawn, 2016. május 30. URL: dawn.com (utolsó letöltés: 2017.
november 30.).
ALI, IMTIAZ. 2016b. „Chinese Engineer Working on Power Plant Hurt
in Bomb Blast.” Dawn, 2016. május 31. URL: dawn.com (utolsó
letöltés: 2017. november 30.).
ANTHONY, AUGUSTINE. 2007. „Hard-Line Pakistani Students Release
Chinese Women.” Reuters, 2007. június 23. URL: reuters.com (utolsó
letöltés: 2017. január 6.).
ASHRAF, MALIK MUHAMMAD. 2017. „The Tale of CPEC and
Balochistan.” Pakistan Today, 2017. augusztus 25. URL:
pakistantoday.com.pk (utolsó letöltés: 2017. november 29.).
BALOCH, BEHRAM. 2017. „10 Construction Workers Gunned down near
Gwadar.” Dawn, 2017. május 14. URL: dawn.com (utolsó letöltés:
2017. december 17.).
„Baloch Republican Army Attacks Chinese Vehicle in Pakistan’s
Gwadar.” 2016. India Today, 2016. október 22. URL: indiatoday.in
(utolsó letöltés: 2017. december 15.).
„BLA behind Attack on CPEC Security in Panjgur.” 2017. The
Balochistan Post, 2017. október 3. URL: thebalochistanpost.com
(utolsó letöltés: 2017. december 12.).
„Chapter Six. Asia.” 2017. The Military Balance 2017, 117.1, 237–
350. URL: dx.doi.org (utolsó letöltés: 2018. január 31.).
„China Rejects Group’s Attack Claim.” 2008. Al Jazeera, 2008.
augusztus 4. URL: aljazeera.com (utolsó letöltés: 2018. január 8.).
„Chinese Engineers Escape IED Blast in Steel Town.” 2017. Dawn,
2017. július 11. URL: dawn.com (utolsó letöltés: 2017. december 20.).
„Chinese Official among Two Injured.” 2017. The News, 2017. július
2. URL: thenews.com.pk (utolsó letöltés: 2017. december 12.).
„CPEC Is a Military Project by China: Mehran Marri.” 2017. Business
Standard India, 2017. március 14. URL: business-standard.com
(utolsó letöltés: 2017. december 17.).
„CPEC, Other Projects Being Supported by 30000 Chinese Workers:
Ambassador Khalid.” 2018. The Nation, 2017. augusztus 24. URL:
nation.com.pk (utolsó letöltés: 2018. február 5.).
„CPEC to Be Controversial If Grievances Not Addressed.” 2016.
Dawn, 2016. augusztus 19. URL: dawn.com (utolsó letöltés: 2018.
január 6.).
„CPEC to Create over 700,000 Direct Jobs.” 2016. Pakistan Today.
2016. december 25. URL: pakistantoday.com.pk (utolsó letöltés: 2018.
február 5.).
DASHTI, NASREER. 2017. „CPEC: The Baloch Perspective.”
Balochistan Times, 2017. május 31. URL: balochistantimes.com
(utolsó letöltés: 2017. december 20.).
DAVIS, MALCOLM. 2014. „China’s ‘Malacca Dilemma’ and the Future
of the PLA.” China Policy Institute: Analysis, 2014. november 21.
URL: cpianalysis.org (utolsó letöltés: 2017. október 20.).
FISHMAN, BRIAN. 2011. „Al-Qaeda and the Rise of China: Jihadi
Geopolitics in a Post-Hegemonic World.” The Washington Quarterly
34.3, 47–62.
„Four Oil Tanker Drivers Kidnapped.” 2015. Dawn, 2015. március 24.
URL: dawn.com (utolsó letöltés: 2018. január 6.).
HAIDER, IRFAN. 2015. „Parties Pledge to Take Full Political Ownership
of CPEC.” Dawn, 2015. május 28. URL: dawn.com (utolsó letöltés:
2017. október 10.).
HAIDER, KAMRAN. 2016. „Militants Strike Pakistan, Hitting China’s
Economic Corridor.” Bloomberg, 2016. október 25. URL:
bloomberg.com (utolsó letöltés: 2017. október 10.).
HAIDER, MATEEN. 2015. „Army’s Special Security Division to Protect
Chinese Workers in Pakistan.” Dawn, 2015. április 21. URL:
dawn.com (utolsó letöltés: 2017. október 10.).
HAIDER, MATEEN. 2016. „Ready to Pay Any Price to Turn CPEC into
Reality, Says Army Chief.” Dawn, 2016. február 19. URL: dawn.com
(utolsó letöltés: 2017. október 5.).
HASSAN, SYED REYZA. 2016. „Attacks Have Killed 44 Pakistanis
Working on China Corridor since 2014,” Reuters, 2016. szeptember 8.
URL: in.reuters.com (utolsó letöltés: 2017. október 5.).
HUSAIN, KHURRAM. 2017. “2016: The Year of the CPEC.” Dawn, 2017.
január 2. URL: dawn.com (utolsó letöltés: 2017. október 6.).
IJAZ, AYMEN. 2015. „Zarb-e-Azb: Strengthening Pak-China Relations
.” Islamabad Policy Research Institute, 2015. november 3. URL:
ipripak.org (utolsó letöltés: 2018. január 23.).
„Inter Services Public Relations. Press Release.” 2015. Inter Services
Public Relations, 2015. december 12. URL: ispr.gov.pk (utolsó
letöltés: 2017. december 10.).
JI, YOU. 2007. „Dealing with the Malacca Dilemma: China’s Effort to
Protect Its Energy Supply.” Strategic Analysis, 31.3, 467–89.
„JSMM Chairman’s Speech in Frankfurt Conference.” 2017. JSMM
Blog, 2017. augusztus 28. URL: jsmmsindh.com (utolsó letöltés: 2017.
január 2.).
KHAN, ADEEL. 2003. „Baloch Ethnic Nationalism in Pakistan: From
Guerrilla War to Nowhere?” Asian Ethnicity, 4.2, 281–93.
KHAN, MOHAMMAD HUSSAIN – ALI, IMTIAZ – SAMOON, HANIF –
UBAIDULLAH. 2016. „‘Low-Intensity’ Blast Targets Chinese Engineer’s
Convoy near Rohri: Police.” Dawn, 2016. december 14. URL:
dawn.com (utolsó letöltés: 2017. december 12.).
KHAN, MOHAMMAD HUSSAIN. 2016. „Police Arrest JSMM Activists
Involved in Terrorist Activities.” Dawn, 2016. augusztus 19. URL:
dawn.com (utolsó letöltés: 2017. december 14.).
KUGELMAN, MICHAEL. 2015. „Easing an Energy Crisis That Won’t
End.” In KUGELMAN, MICHAEL (ed.) Pakistan’s Interminable Energy
Crisis: Is There Any Way Out? Washington DC, The Wilson Center,
2015. URL: wilsoncenter.org – PDF (utolsó letöltés: 2018. február 5.).
MANGI, ALI JAN. 2017. „Rulers Never Gave Balochistan’s People Their
Due Rights, Says Mengal.” Dawn, 2017. március 6. URL: dawn.com
(utolsó letöltés: 2017. november 29.).
MCNALLY, LAUREN – MARVIN G. WEINBAUM. 2016. „A Resilient Al-
Qaeda in Afghanistan and Pakistan.” Policy Focus Series. Washington
DC, Middle East Institute, 1–14. URL: mei.edu – PDF (utolsó letöltés:
2018. február 5.).
„Military Expenditure by Country, in Constant (2015) US$ m., 1988-
1996.” 2017. Stockholm International Peace Research Institute, 2017.
URL: sipri.org – PDF (utolsó letöltés: 2018. január 30.).
„Narrative Summaries of Reasons for Listing. QDi. 268 Abdul Haq.”
2009. Az ENSZ honlapja, 2009. augusztus 13. URL: un.org (utolsó
letöltés: 2018. január 24.).
„No CPEC Benefit for Balochistan, Says Mengal.” 2017. Dawn, 2017.
február 27. URL: dawn.com (utolsó letöltés: 2017. november 29.).
„Pakistan Army Leaving No Stone Unturned to Protect Chinese
Investment.” 2016. The Express Tribune, 2016. február 8. URL:
tribune.com.pk (utolsó letöltés: 2018. január 4.).
„Pakistan Hands Management of Strategic Gwadar Port to China.”
2013. Reuters, 2013. február 18. URL: reuters.com (utolsó letöltés:
2018. február 5.)
PANDA, ANKIT. 2014. „Can Pakistan and China Successfully Cooperate
on Counterterrorism?” The Diplomat, 2014. május 23. URL:
thediplomat.com (utolsó letöltés: 2017. október 11.).
„Questions for Oral Answers and Their Replies. 35th Session.” 2016.
Sitting of the National Assembly, Islamabad, 2016. szeptember 2.
URL: na.gov.pk – PDF (utolsó letöltés: 2018. február 1.).
„Residences of CPEC Engineers Attacked in Kharan.” 2017. The
Balochistan Post, 2017. augusztus 12. URL: thebalochistanpost.com
(utolsó letöltés: 2017. december 12.).
RAZA, SYED IRFAN. 2016. „Questions Raised over Fate of Gwadar
Port.” Dawn, 2016. szeptember 29. URL: dawn.com (utolsó letöltés:
2017. október 12.).
REHMAN, ZIA UR. 2014. „ETIM’s Presence in Pakistan and China’s
Growing Pressure.” Norwegian Peacebuilding Resource Centre, 2014.
augusztus. URL: files.ethz.ch – PDF (utolsó letöltés: 2018. január 19.).
„Sayed’s 113th Birth Anniversary Observed: JSMM Announces Strike
against CPEC.” 2017. JSMM Blog, 2017. január 18. URL:
jsmmsindh.com (utolsó letöltés: 2017. január 2.).
SHAH, SYED ALI. 2013. „Militants Torch Oil Tankers in Balochistan.”
2013. Dawn, 2013. július 14. URL: dawn.com (utolsó letöltés: 2017.
december 12.).
SHAH, SYED ALI. 2016. „70 Dead as Blast Hits Quetta Civil Hospital
after Lawyer’s Killing.” Dawn, 2016. augusztus 8. URL: dawn.com
(utolsó letöltés: 2017. október 4.).
SHAH, SYED ALI. 2017a. „Three Labourers Working on China ‘Silk
Road’ Project Killed in Turbat.” Dawn, 2017. május 19. URL:
dawn.com (utolsó letöltés: 2017. december 12.).
SHAH, SYED ALI. 2017b. „Two Chinese Nationals Kidnapped from
Quetta.” Dawn, 2017. május 24. URL: dawn.com (utolsó letöltés:
2017. december 12.).
SINGH, MAYANK PRATAP. 2016, „Baloch Rebels Attack Dudher Project
Site, 2 Chinese Engineers Killed, Many Hurt,” India Today, 2016.
szeptember 28. URL: indiatoday.in (utolsó letöltés: 2017. december
12.).
SMALL, ANDREW. 2016. „CPEC: Road to the Future?” Herald
Magazine, 2016. október 13. URL: herald.dawn.com (utolsó letöltés:
2017. november 25.).
STACEY, KIRAN – SENDER, HENRY. 2017. „China Takes ‘Project of the
Century’ to Pakistan.” Financial Times, 2017. május 17. URL: ft.com
(utolsó letöltés: 2018. január 15.).
SYED, BAQIR SAJJAD. 2017. „COAS Vows to Meet CPEC Projects’
Security Challenges.” Dawn, 2017. március 12. URL: dawn.com
(utolsó letöltés: 2017. október 13.).
SYED, JAWAD. 2017. Terrorising the Belt and Road: A Critical Analysis
of Security Threats to Chinese Nationals and Businesses in Pakistan.
(LUMS Working Paper: CPMI/2017/11/2), Lahore, Suleman Dawood
School of Business, Lahore University of Management Sciences.
URL: cpmi.lums.edu.pk – PDF (utolsó letöltés: 2018. január 15.).
TANOLI, QADEER. 2016. „Punjab Gets Lion’s Share in Chinese
Projects.” The Express Tribune, 2016. szeptember 3. URL:
tribune.com.pk (utolsó letöltés: 2018. január 20.).
„Three Chinese Killed in Pakistan.” 2007. China Daily, 2007. július 9.
URL: chinadaily.com.cn (utolsó letöltés: 2018. január 15.).
„Two Chinese Language Teachers Kidnapped in Pakistan.” 2017.
Reuters, 2017. május 24. reuters.com (utolsó letöltés: 2017. december
12.).
„Two Oil Company Guards Shot Dead in Gwadar.” 2016. The Nation,
2016. november 27. URL: nation.com.pk (utolsó letöltés: 2017.
december 12.).
„Update. Zarb-e-Azb.” 2014. Inter Services Public Relations, 2014.
június 16. URL: ispr.gov.pk (utolsó letöltés: 2018. január 3.).
WOLF, SIEGFRIED O. 2015. „Will North-Waziristan Turn into a Jihadist
Hub after Operation Zarb-e-Azb Again?” SADF Comment 5, 1–5.
URL: sadf.eu – PDF (utolsó letöltés: 2018. január 5.)
XU, BEINA – HOLLY FLETCHER – JAYSHREE BAJORIA. „The East Turkestan
Islamic Movement (ETIM).” 2014. Council on Foreign Relations,
2014. szeptember 4. URL: cfr.org (utolsó letöltés: 2017. december
30.).
YOUSAFZAI, GUL. 2017. „Attack on Workers at Key Pakistan Port for
Chinese Project; 26 Hurt.” Reuters, 2017. október 20. URL:
reuters.com (utolsó letöltés: 2017. december 12.).
 PAPP BENDEGÚZ
BANGLADES KÖRNYEZET OKOZTA GAZDASÁGI
PROBLÉMÁI

Banglades nemzetközi viszonylatban kicsinek számító, Magyarországnál

csupán másfélszer nagyobb területű dél-ázsiai ország. Lakosságát tekintve
azonban óriási: a maga 163 milliós lélekszámával a világ hetedik
legnépesebb országa, a törpe- és városállamokat leszámítva földünk
legsűrűbben lakott területe mintegy 1265 fő/km² népsűrűséggel.1 Banglades
Magyarországon – és valószínűleg világszinten is – Indiától való 1947-es,
majd Pakisztántól való 1971-es függetlenedése miatt vált ismertté. A
második, 1971-es háború hatalmas, 3 milliós bangladesi áldozattal járt, ez
fordította a nemzetközi figyelmet az ország felé.
1971-től kezdve Banglades folyamatosan belpolitikai gondokkal
küzdött. A problémákat tetőzte, hogy Brit-Indiába való betagozódása miatt
elszigetelt gazdasággal rendelkezett, így rendkívül nehezen tudott a fejlődés
útjára lépni: az alapjaitól építette fel gazdasági infrastruktúráját és
közigazgatását. Jelenleg az ország éves GDP-növekedése átlagosan 7,1%2,
ami világszinten is kiemelkedő, ellenben rengeteg politikai, társadalmi és
gazdasági problémával küzd. E problémák a következő évtizedekben is
erőteljesen meg fogják határozni az ország fejlődését, így a nehézségekkel
való megküzdés kulcskérdést jelent az állam jövőjét illetően.
Fontosnak tartom leszögezni, hogy jelen tanulmány az ország
gazdasági problémáival foglalkozik: először Banglades természeti
környezetét és általános gazdaságát elemzi, ezt követően pedig kitér az
ország gazdaságára és a gazdaság egyes problémái mögött húzódó
lehetséges okokra is. Végül ismerteti a környezet okozta gazdasági
nehézségeket, azaz a természetrajz, az időjárás és a globális felmelegedés
által okozott gondokat. A kitekintés felvázolja az említett jelenségek
megoldási lehetőségeit, és javaslatot tesz a lehetőség szerinti
ellenintézkedésekre.
I. BANGLADES TERMÉSZETI ÉS GAZDASÁGI
KÖRNYEZETE
Banglades az Indiai-félsziget északkeleti részén helyezkedik el, három
oldalról India, délkeleten pedig Mianmar, régebbi nevén Burma határolja.
Területének nagy része a Bengáli-alföldön terül el, amely a Gangesz és a
Brahmaputra folyók vízgyűjtő területe, ennek keleti, több száz kilométer
széles deltavidéke tartozik az országhoz. Mindkét folyam számos
mellékfolyót vesz fel, így Banglades vízhálózata rendkívül sűrű,
monszunidőszak alkalmával víz borítja el a delta nagy részét. A
deltatorkolat nyomán kialakult hordalékkúprendszer rendkívül alkalmas
mezőgazdasági termelésre, ezt jól mutatja, hogy a függetlenedés előtt ez a
vidék volt Brit-India éléskamrája.3
Az alföldön kívül néhány hegy és domb szegélyezi Csittagong város
környékét a hátsó-indiai peremláncok részeként. A hegyvidéket trópusi
esőerdő borítja, így mezőgazdasági termelésre az ország délkeleti része
kevéssé alkalmas. A domboktól nyugatra, Banglades déli részén rengeteg
kikötő épült, és mivel a folyók deltavidéke kikötésre ad lehetőséget, ez a
térség igencsak alkalmas tengeri kereskedelem folytatására.4
Az ország Dél-Ázsia legcsapadékosabb területe, az évi
csapadékmennyiség elérheti a 4000 mm-t. Ennek eloszlása azonban nem
egyenletes, monszunévszakban a folyók nagymértékben megduzzadnak,
mivel ilyenkor normál vízszintjükhöz képest akár megközelítőleg
százszoros mennyiséget is el kell szállítaniuk. Az elöntött területek
esőzések idején megélhetésre alkalmatlanok, a gondokat pedig trópusi
ciklonok is tetőzik. A trópusi viharok a partvidéken súlyos anyagi károkat
okoznak amellett, hogy rengeteg emberéletet is kioltanak. A globális
felmelegedés és a vele együtt járó tengerszint-emelkedés szintén súlyos
problémákat okoz az országnak;5 alacsony tengerszint feletti magassága és
a globális felmelegedés okozta környezeti változás meghatározó elem lesz
Banglades jövőjét illetően. A természeti környezet és a városföldrajzi
jellemzők tehát jelentős mértékben befolyásolják az ország gazdasági
berendezkedését, éppen ezért a gazdaság tárgyalásához a természeti
környezet ismerete elengedhetetlen.
Banglades gazdasági környezete előnytelen, az ország sok
szempontból gyenge teljesítménnyel rendelkezik: bruttó nemzeti jövedelme,
GNI-je, illetve olyan mutatói is kedvezőtlenek, mint a várható élettartam, a
társadalom műveltsége vagy energiafogyasztása, ezért méltán nevezhető a
világ egyik legfejletlenebb országának. A népesség nagy része nem végez
kereskedelmi tevékenységet, inkább önellátásra van berendezkedve, emiatt
gazdasági aktivitásuk meglehetősen beszűkült. Ez a helyzet rendkívül
gyenge alapot biztosít a gazdaságnak, különösen a mai posztindusztriális,
urbanizált nemzetközi környezetben.
A mezőgazdaság messzemenően a legtöbb embert, a lakosság
kétharmadát foglalkoztatja, bár a szektor a GDP-nek csupán egyötödét adja.
A primer szektor fő terménye a rizs, ezt a termőföldek háromnegyedén
termesztik, és évente kétszer takarítják be. Banglades a világ negyedik
legnagyobb rizstermesztője, de még emellett is importra szorul. Rizsen
kívül kevés búzát, gumós növényeket és olajos magvakat termesztenek,
továbbá a Csittagong környéki hegyek lejtős területein jelentős a
teatermelés is. Gyümölcsöket főleg kertészetekben, leginkább vidéki
gazdák termelnek, amelyek közül a legfontosabbak: kókusz, banán,
ananász, mangó és citrusfélék. A jutatermelés történelmi gyökerekkel
rendelkezik: a világháború előtti időkben hegemóniája volt a világpiacon,
és bár jelentőségéből vesztett, Banglades még ma is meghatározó
jutaexportőrnek számít.6
Az ország takarmánytermelése elenyésző, az állattenyésztés színvonala
is alacsony, így a lakosság állatifehérje-igényét a baromfitartás, valamint a
jelentős halzsákmány elégíti ki. A Csittagong környéki hegyek és dombok
fában igencsak gazdagok. Az ország ásványkincsekben is szegény, némi
földgázzal, illetve elenyésző szénkészlettel rendelkezik csupán, így
energiaéhségét importból fedezi.7
Az ipari fejlődés, maga az ipar jelensége idegen Banglades
kultúrájától, így a szekunder szektor csak az ország Indiától való
függetlenedése után kezdett el kiépülni. Fő központja a partvidék, a
Csittagong környéki régió, az ország gyáripara és nehézipara is e város köré
szerveződött. Ez az ipari konglomerátum jelenti Banglades gazdasági
motorját, egy itt bekövetkezett jelentős katasztrófa esetén valószínűleg
leállna a termelés. Az ország legfontosabb iparága a jutatermelésre épülő
jutaipar, illetve megemlítendő még az élelmiszer- és az acélipar is. Az ipari
alkalmazottak 90%-a nő, illetve gyakori a gyermekmunka jelensége is.8
Sajnálatosan a munkakörülmények sem megfelelőek, emiatt Banglades a
nemzetközi munkaügyi szervezetek figyelmének középpontjában áll.
 Bangladesben az infrastruktúra állapota meglehetősen rossz, a közúti
és vasúthálózat is rendkívül fejletlen. Ebből kifolyólag a szállítás nagy része
belvízi hajóutakon történik, illetve külkereskedelmét a Bengáli-öböl
kikötőiben bonyolítja le. A vízi közlekedés mind az állami, mind a
magánszférára jellemző, a lehetőségek közül bár a leglassabb, mégis a
legolcsóbb mód az utazásra. A telekommunikációs hálózat terén az 1990-es
években történt áttörés: 1996-ban alapították a Grameen Phone nevű
vállalatot, mely a Telenorral együttműködve elkezdte kiépíteni az ország
vidéki területeit is lefedő hálózatát. A fejlesztésnek köszönhetően, bár a
vidéki területeken kevés a mobiltelefon-használó, az egész országban nagy
a telekommunikációs hálózat lefedettsége.9
A felvázolt helyzetből adódik, hogy Bangladesnek meglehetősen
korlátozott lehetőségei vannak a külkereskedelemben. Exportjának
háromnegyedét textilipari termékek és az említett jutaipar adják, ezenkívül
kivitelét kevés bőr, tea, fa és hal képezi. Behozatalát főleg nyersanyagok,
élelmiszer és feldolgozott ipari termékek jellemzik. Külkereskedelmének
nagy részét az Amerikai Egyesült Államokkal, Japánnal, Indiával és az
Európai Unióval bonyolítja le.10
Banglades gazdaságában 1971-es függetlenedésétől kezdve
meghatározó szerepet játszott a nemzetközi segélyezés, 1972 és 2006 között
45 milliárd dollárnyi nemzetközi segélyt kapott az ország. Bár a segélyek
részaránya a GNI-ben egyre csökkent – 1977-ben 8,1%, míg 2013-ra
kevesebb mint 2% volt11 – egy másfajta transzformációt is
megfigyelhetünk: egyre csökkent a kormánynak juttatott segélyek aránya is.
A 90-es években indult az a folyamat, hogy a donorok egyre inkább az
NGO-k, amelyek a nem kormányzati szervezetek támogatását látták
hatékonyabbnak, ezért kevésbé a kormánynak és a kormányzati
szervezeteknek biztosították a pénzösszegeket.12 Ez a jelenség – a nem
kormányzati szervezetek szerepe – az ország fejlődésének mindenképpen az
egyik legmeghatározóbb eleme.

II. GAZDASÁGI PROBLÉMÁK

A gazdasági nehézségek eredetük szerint négyféleképpen csoportosíthatók:
politikai, társadalmi, strukturális és környezeti problémák. A természeti
környezet gazdasági hatásai a következő fejezet tárgyát képezik, illetve a
megoldási javaslatokra is ott tér ki a tanulmány.
Banglades politikai rendszere meglehetősen instabil. Az ország 1971-
től, megalakulásától kezdve belpolitikai problémákkal küzdött,13 melyek a
mai napig erőteljesen befolyásolják az ország nemzetközi megítélését. A
politikai bizonytalanság következtében Banglades gazdasága nem stabil, a
megfelelő, biztos lábakon álló politikai döntéshozatal hiánya szintén
kardinális pont, enélkül ugyanis lehetetlen elérni a gazdasági egyensúlyt.
A demokratikus rendszer fejletlensége leginkább a szekularizáció és a
demokratizálódás hiányában, az emberi jogok semmibe vételében és a
lakosság alapvető megélhetési nehézségeiben mutatkozik meg. Ez az
instabilitás túl sokba kerül Bangladesnek: mérhetetlen társadalmi
feszültségeket okoz, mindamellett, hogy az ország külföldi megítélését is
rontja. Ez a jelenség nem bevonzza, hanem elűzi a befektetőket, és a
külföldi befektetések hiánya mind gazdaságilag, mind technológiailag
ellehetetleníti a fejlődést.14
A másik politikai eredetű probléma a korrupció. Az országban nagy
hagyománya van a megvesztegetésnek, amely még a függetlenségi háború
előtti időkre nyúlik vissza. Bangladesben a bürokrácia korrupt,
adminisztratív ügyintézésnél döntően a személyes kapcsolatok és az
illegális juttatások számítanak. A parlament nagy része üzletemberekből áll,
akik megkérdőjelezhető kereskedelmi tevékenység útján szerezték
vagyonukat.15 Gazdasági vonatkozásban ez a korrupció akadályt jelent,
gátolja az országban mind a belföldi magán-, mind az állami tőkemozgást,
valamint negatív hatással van az infrastrukturális fejlesztési projektekre is.
A korrupció jelenségének megszüntetésével Banglades nagy változáson
menne keresztül: a GDI-GDP arány növekedne, több lenne a külföldi
befektetés, így a gazdaság is hatalmasat tudna ugrani.16
Az infláció problémája szintén sújtja a gazdaságot. Az 1990-es
években az átlagos infláció 5,6% körül mozgott, és ez az érték maradt
általános a 2000-es évek elején is. A 2008-as válság következtében az
infláció megugrott, a 2008-as pénzügyi évben 11,4% volt. Leginkább az
élelmiszerek ára növekszik, ez jelenti a pénzügyi stabilitás akadályát. A
politikai döntéshozatal igyekszik kontrollálni a jelenséget, meglehetősen
kevés sikerrel.17
A fejezet következő pontját a társadalmi eredetű gazdasági nehézségek
adják. Ezek közül külön kiemelendő a túlnépesedés, mivel ez az egyik
legszembetűnőbb probléma az országban. A folyamat nem állt meg, évente
mintegy másfél-kétmillióval bővül a népességszám,18 ennek gazdasági
hatása a természeti erőforrások csökkenésében, illetve a fogyasztói igények
kielégítésénél jelentkezik. A termőföld területe 1960 és 1998 között
mintegy felére csökkent, és a becslések szerint 2050-ig még tovább fog
pusztulni.19 2050-re az ivóvízkészlet problematikája is világszintű lesz, ez a
veszély Bangladest különösen fenyegeti, így az ivóvíz-előállítás
technológiájának fejlődése elengedhetetlen lesz a közeljövőben. Az
országban az erdős terület aránya folyamatosan csökken, az élővilág és a
faji változatosság is beszűkült, ez a fogyás mind a kereskedelemben, mind
az iparban megfigyelhető: az évszázad közepéig strukturális váltásra van
szükség, hogy a kiesett forrásokat pótolni tudják. A lakosság
fehérjefogyasztása és -igénye nő, ami magával hozza a hústermelés
szükségességét, az állattenyésztéshez azonban elengedhetetlen a
takarmánygabona-termelés és a technológiafejlesztés is.20
A második társadalmi gyökerű probléma a szocio-gazdasági
fejletlenség. Az utóbbi évek fejlődése – bár példás volt – a lakosság
helyzetét nem tudta javítani. A lakosság 40%-a szegénységben él: naponta
kevesebb mint 1 dollárból, illetve a lakosság 84%-a sem keres többet napi 2
dollárnál, s a nők körülbelül feleannyit keresnek, mint az azonos
beosztásban lévő férfiak. Vidéken még mindig hiányzik az alapvető
egészségügyi ellátás, csupán 39%-nak van hozzáférése az alapvető higiéniai
szolgáltatásokhoz. A mélyszegénységen kívül az oktatási rendszer sem
működik megfelelően, az országban kevés a szakember, így innovációból is
hiány van. Ez a fajta alulfejlettség abszolút a mezőgazdaság- és
iparfejlesztés akadályát eredményezi, mivel hiányzik a megfelelő
társadalmi bázis a technológiai fejlődéshez.21
Az utolsó problémacsoport a strukturális eredetű problémáké. Itt a
legfontosabb elem a már említett általános infrastruktúrabeli hiány. Az
országban nem megfelelő a közlekedési úthálózat kiépítettsége, így
rendkívül nehézkes a belföldi szállítmányozás. A vasút is alkalmatlan ipari
szállítmányozásra. A belvízi hajózás lehetősége valamelyest enyhít a
problémán, ám a kikötők közötti szállítás nem tudja átvenni a szárazföldi
szállítás feladatát. Másrészről a kései ipari fejlődés miatt a gyári
infrastruktúra sincs rendesen kiépülve. Banglades ipara főleg a tengerparti
régiókra koncentrálódik, és a további beépülés csak a lakosság és a
termőföld kárára történhetne meg. Részben ez az oka annak is, hogy az
iparosodás és ennek következtében az urbanizáció is kezdetleges szinten áll.
Amíg ez a probléma jelen van a gazdaságban, Banglades nem léphet a
tartós növekedés útjára.
A strukturális problémák közé tartozik az energiabiztonság kérdése is.
Mivel az ország energiahordozókban szegény, igényének nagy részét
importból kénytelen fedezni, s ez a behozatal rendkívül függővé teszi
Bangladest a világpiactól és az árak változásaitól. A függést nem lehet
kiküszöbölni, viszont az energiafelhasználási struktúra megváltoztatásával,
technológiafejlesztéssel enyhíteni lehet a túlzott dependenciát.

III. A TERMÉSZETI KÖRNYEZET ÁLTAL OKOZOTT

NEHÉZSÉGEK
A gazdasági nehézségek környezeti okait két elem köré csoportosíthatjuk: a
katasztrófák (földrengés, árvíz, trópusi vihar) és a globális felmelegedés
köré. A katasztrófák területén az összes veszélytípus elsődlegesen az
infrastruktúrának, másodlagosan a magánlakóházaknak és az emberi
vagyonnak árt. A gyártelepeket, közlekedési útvonalakat, egyéb
infrastruktúrát minden esetben megelőzőleg biztosítani kell, illetve a
katasztrófa elmúltával felszámolni és helyreállítani a károkat.22 Az
infrastruktúrában keletkezett kár egyértelműen negatív hatással van a
termelésre, forgalmazásra és a kereskedelemre, alapvetően az egész
gazdaságra.
Másfelől természeti katasztrófa bekövetkeztekor csökken a fogyasztás,
ami szintén befolyásolja a gazdaságot, s a vagyonvesztéssel együtt ez
közvetlenül a GDP-re hat. Az általános pszichológiai reakció miatt a
magánfogyasztás, illetve a közösségi fogyasztás is csökken. Mindazonáltal
a következmény e tekintetben a vártnál jellemzően kisebb, ugyanis a
helyreállítási munkák miatt a beruházási kereslet is nő, ami részben
ellensúlyozhatja a katasztrófa okozta kiesést. Export és import tekintetében
is visszaesést figyelhetünk meg, előbbi a kínálatcsökkenés, utóbbi a
keresletcsökkenés miatt.23
Banglades Ázsia katasztrófáktól leginkább fenyegetett állama, de
világszinten is a természeti környezet által leginkább veszélyeztetett
országok közé sorolható. Ennek a Nemzetközi Vöröskereszt szerint öt fő
oka van: a földrajzi fekvés, a környezeti helyzet, a klímaváltozás, a
rendkívüli népsűrűség és a gazdasági fejletlenség.24 Az ország területének
jelentős részét árvizek sújtják: egy átlagos monszunidőszak során a
földterület 20–25%-a rendszerint elmerül, sőt extrém árvíz esetén
Banglades akár 70%-a is víz alá kerülhet.25 Területileg természetesen
leginkább a folyók és közvetlen környezetük van kitéve árvízveszélynek,
ezek közül is az ország nyugati része számít a legérzékenyebb régiónak.
Ennek elsődleges oka az, hogy a Gangesz esetében a Nepál és India, míg a
Brahmaputra esetében a Kína, Bhután és India felől érkező mellékfolyók
miatt óriási vízmennyiséget kell a deltavidéknek feldolgoznia. Az elpusztult
infrastruktúra helyreállításához és újraépítéséhez általában kölcsönöket és
külföldi segélyeket vesz igénybe a kormány, a veszélyhelyzetek az
infrastruktúrakárosításon túl milliókat tesznek hajléktalanná.26 A rendszeres
áradások folyópart-eróziót okoznak, az ország az elmúlt harminc évben
megközelítőleg átlagosan 10 ezer hektár termőföldet veszít el évente.
Ezenfelül a földveszteség miatt évente körülbelül 70 ezer lakos vándorol el
lakhelyéről, ez a belső migráció gazdasági nehézséget is jelent.27
A trópusi viharok szintén kihívás elé állítják az országot, az
infrastruktúrakárosításon kívül a termőföldeket, a termést is tönkreteszik,
illetve a lakosság javait is pusztítják. A leginkább veszélyeztetett régió az
ország déli része, ahol az ország ipari központja is található, így a viharok
elleni védekezés kardinális probléma az ország gazdaságát illetően. A
legutóbbi, óriási pusztítással járó vihar a 2009-es Aila volt, ez összesen 9,3
millió lakost érintett, közülük 200 ezret tett hajléktalanná, ezenkívül 123
ezer hektár termőföldet károsított, ami összességében 18,85 milliárd
takányi,28 vagyis 269,28 millió dollárnyi gazdasági kárt okozott
Bangladesnek.29 Ezek az értékek jól mutatják, hogy az országot mennyire
veszélyezteti az időjárás, illetve hogy a viharok milyen mértékben
sújthatják és sújtják is a gazdaságot.
A harmadik megemlítendő katasztrófatípus a földrengés, amelyről azt
hihetnénk, hogy különösen jellemző az országra. Valóban, Bangladesben
évente több kisebb-nagyobb földrengés következik be, ezek azonban meg
sem közelítik a Richter-skála szerinti 7,0-s értéket, így az ország nem
kifejezetten számít veszélyeztetettnek. Ha egyszer erős földrengés rázná
meg a fővárost, Dakkát vagy a déli ipari vidéket, valószínűleg nagy kárt
okozna, főleg az infrastruktúrában, azonban az eddigi tapasztalatok alapján
nem valószínűsíthetjük egy ilyen természeti csapás bekövetkeztét.30
A katasztrófák és a természet által veszélyeztetett helyzet egyik fő oka
a klímaváltozás. A Union Concerned Scientists szerint31 a globális
felmelegedés messzemenően hat a gazdaságra, annak hatását négy
kategóriára lehet lebontani: tulajdonra, termelékenységre, biztonságra
gyakorolt hatásokra, illetve a jelenséggel való megküzdés okozta
költségekre. A magántulajdonban és az infrastruktúrában elsősorban a
tengerszint emelkedése, az extrém viharok, aszály, szárazság és vadtüzek
tesznek kárt. A termelékenységet a lakosságon keresztül közvetve érintik
egyrészt a mindennapi életre gyakorolt hatással, másrészt az
éghajlatváltozás miatti megbetegedések által. Biztonsági kérdésként
elsősorban az úgynevezett „időjárásmigránsok” hatnak a gazdaságra,
olyanok, akik valamely időjárásbeli változás vagy katasztrófa miatt váltak
hajléktalanná. A klímaváltozás jelenségével való küzdelem hihetetlen
anyagi áldozattal jár: hatásainak csökkentése, illetve a folyamatos
alkalmazkodás rendkívül tőke- és technológiaigényes.
A korábban felvázolt természeti környezetből adódóan a klímaváltozás
Banglades gazdaságát is jelentős mértékben érinti. A hatásokat két
csoportra oszthatjuk: katasztrófákra, illetve a különböző gazdasági
szektorokat érintő problémákra. A globális felmelegedés egyértelműen
növeli a katasztrófák számát és intenzitását is a térségben. A tengerek és
óceánok vízszintje folyamatosan emelkedik, ami a part menti településeket
sújtja, ezenkívül az áradások is egyre gyakoribbak az országban. Az óceán
szintjének csupán egyméteres emelkedésével a terület 15%-a kerülne víz
alá, és 30 millió embernek kellene elköltözni a partvidékről. Az utóbbi
években sűrűsödtek a trópusi viharok is, Dél- és Délkelet-Bangladesben
rendkívüli károkat okoztak, főként az ipari infrastruktúrában.32
A klímaváltozás közvetlenül a mezőgazdasági szektort és a
vízgazdálkodást érinti, az északi és középső területeket a felmelegedés
okozta extrém hőmérséklet sújtja, nagymértékben károsítva a
mezőgazdasági termést. Évente számottevően csökken a termőföld, és
mivel Banglades kulturális okokból elsődlegesen a mezőgazdaságra
támaszkodik, ez alapjaiban rendíti meg az ország gazdaságát. Ami a
vízgazdálkodást illeti, a károsodás ott is megfigyelhető: a GDP körülbelül
3,5%-át a halászat teszi ki, viszont a vízszint- és a hőmérséklet-emelkedés
miatt az óceán élővilága is pusztul, az így kialakuló állapot a halászati ágat
és a lakosság fehérjefogyasztását egyaránt befolyásolja. A felmelegedés az
ország vízkészletére is komoly hatással van, azon belül is elsődlegesen a
felszíni vizekre, így közvetve a mezőgazdasági öntözést, halászatot és az
ipari termelést is érinti.33

IV. KITEKINTÉS – A LEHETSÉGES MEGOLDÁSOK

Jelen tanulmány célja Banglades – elsődlegesen a környezet által okozott –
gazdasági problémáinak bemutatása volt. A modern állam rengeteg
problémával küszködik, ezek nagy része társadalmi és gazdasági jellegű, de
előnytelen földrajzi fekvéséből adódóan természeti környezete is
mérhetetlen károkat okoz. A környezeti problémák – vagyis a katasztrófák,
illetve a klímaváltozás – leginkább az infrastruktúrát és a lakosságot sújtják.
A nehézségek megoldása és ellentételezése három csoportra osztható:
technológiai, infrastruktúrabeli és lakosságvédelmi intézkedésekre.
A technológiai szint emelése a kutatás-fejlesztési szektor feladata, a
tanulmány témája szempontjából két aspektus emelendő ki. Egyfelől fontos
az iparbiztonság javítása, amely az ipari létesítményeket, a termelési
eszközöket teszi ellenállóbbá katasztrófák esetén, így csökkentve az ipari
termelés kiszolgáltatottságát. Másfelől a mezőgazdaság korszerűsítése
segíthet ellenállóbbá tenni a primer szektort olyan termények
kifejlesztésével, melyek ellenállnak az árvizeknek, így árkatasztrófa esetén
sem okoz gondot a tervezett betakarítás.
Az infrastruktúraépítés a katasztrófák elleni védekezés kulcsa, a
megelőzésben játszik fontos szerepet. Az ország folyóit a megnövekedett
vízmennyiséggel együtt kell szabályozni: ez csatornaépítést, lecsapolást,
gátépítést jelentene, hogy a rendszeres áradások alkalmával a vízmennyiség
minél kisebb területet borítson el. Ezenkívül a tengerpart mellett is szükség
van szabályozásra. A klímaváltozás miatt a közeljövőben
34
vízszintemelkedésre lehet számítani, és ahhoz, hogy a tenger ne foglaljon
el több területet a szárazföldből, egy komplex védelmi rendszer kialakítása
jelenthet csak megoldást.
A lakosságvédelem nem szorosan véve gazdasági intézkedés, azonban
katasztrófák esetén prioritást élvez minden gazdasági intézkedéssel
szemben.35 A probléma megoldása folyamatos polgári védelmi fejlesztést
igényel, mely a lakosság tájékoztatását, katasztrófa-előrejelzést, oktatást és
egy központi monitoring-rendszer kialakítását jelentené. Ezenkívül külföldi
jó gyakorlatok példájára kialakítható lenne egy központi irányítású
katasztrófa-elhárítási szervezet. Ez az intézkedés, bár több adminisztrációs
és bürokratikus kötelezettséggel járna, nagyban megkönnyítené a
katasztrófákkal való megküzdést, a veszélyhelyzetek kezelését és a
helyreállítást is.
Mivel a tárgyalt problémákat természeti jelenségek okozzák,
megoldásuk nem lehet végleges vagy teljes. A gazdasági nehézségek
komplex feladat elé állítják az országot, megoldásuk megfontolt tervezést
és megvalósítást igényel, és az eredmény is bizonytalan. Továbbá meg kell
említeni, hogy Bangladesnek rengeteg más, nem gazdasági jellegű
problémával is szembe kell néznie, és ezek mindenkor prioritást élveznek a
politikai döntéshozatalban. Éppen ezért nem feltételezhetjük, hogy az
ország a közeljövőben sikeresen leküzdi majd a környezet okozta
kihívásokat.

FELHASZNÁLT IRODALOM

„Bangladesh Population.” 2017. Worldometres, 2017. URL:

worldometers.info (utolsó letöltés: 2018. január 5.).
„Cyclone Aila Losses in Bangladesh Estimated at 269 mln USD.”
2009. Reliefweb, 2009. június 22. URL: reliefweb.int (utolsó letöltés:
2017. december 29.).
DENISSEN, ANNE-KATRIEN. 2012. „Climate Change & its Impacts on
Bangladesh.” Stichting Nationale Commissie voor Internationale
Samenwerking en Duurzame Ontwikkeling. URL: ncdo.nl (utolsó
letöltés: 2017. december 29.).
„Disaster Management: Bangladesh Perspective.” É. n. International
Federation of Red Cross and Red Crescent. URL: ifrc.org – PDF
(utolsó letöltés: 2017. december 29.).
ENDRŐDI, ISTVÁN – TEKNŐS, LÁSZLÓ. 2014. „New Possibilities of
Emergency Communication and Information in the Protection Phase of
Disaster Management.” Academic And Applied Research In Public
Management Science 13.2, 235–249.
HOSSAIN, AKHTAR. 2003. Bangladesh: Flood Management. Genf,
World Meteorological Organization.
HOSSAIN, NAOMI. 2017. The Aid Lab. Oxford, Oxford University Press.
„Impacts of Global Warming – Costs.” 2011. Union Concerned
Scientists, 2011. URL: climatehotmap.org (utolsó letöltés: 2017.
december 29.).
KAZI, SIAM AHMED. 2011. „Economical Development of Bangladesh –
Problems & Solutions” (M.A. Thesis). Arcada University of Applied
Sciences, Helsinki.
KUTI, RAJMUND – FÖLDI, LÁSZLÓ. 2012. „Extreme Weather Phenomena,
Improvement of Preparedness.” Hadmérnök, 7/3, 60–65.
LARSEN, JANET. 2003. „Population Growth Leading to Land Hunger.”
Earth Policy Institute, 2003. január 23. URL: earth-policy.org (utolsó
letöltés: 2018. január 24.)
LEWIS, DAVID. 2011. Bangladesh – Politics, Economy and Civil
Society. Cambridge, Egyesült Királyság, Cambridge University Press.
MARSHALL, RICHARD – RAHMAN, SHIBAAB. 2013. Internal Migration in
Bangladesh: Character, Drivers and Policy Issues. Dhaka, United
Nations Development Programme (UNDP).
MICZEK GYÖRGY – HORVÁTH GERGELY. 2008. „Dél-Ázsia természeti
viszonyai.” In HORVÁTH GERGELY – PROBÁLD FERENC – SZABÓ PÁL
(szerk.) Ázsia regionális földrajza. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó,
217–243.
ONO, ARITO. 2015. „How do Natural Disaster Effect Economy?” World
Economic Froum, 2015. február 11. URL: weforum.org (utolsó
letöltés: 2017. december 29.).
„Overview.” 2017. A Világbank honlapja, 2017. URL: worldbank.org
(utolsó letöltés: 2017. december 29.).
PAPP BENDEGÚZ. 2017. „Az állami szintű katasztrófavédelem elemzési
szempontjai nemzetközi környezetben.” Védelem Tudomány, 2/1, 263–
284.
PHILIPS, DOUGLAS A. – GRITZNER, CHARLES F. 2007. Bangladesh.
Pennsylvania, Chelsea House Publishers.
SAIMON, ASAD. é. n. „Report on Social Problems in Bangladesh.”
Assignment Point. URL: assignmentpoint.com/ (utolsó letöltés: 2017.
december 29.).
SZEGEDI NÁNDOR – WILHELM ZOLTÁN. 2008. „Dél-Ázsia.” In HORVÁTH
GERGELY – PROBÁLD FERENC – SZABÓ PÁL (szerk.) Ázsia regionális
földrajza. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 403–462.
„The Economic Problems Faced by Bangladesh.” 2015. UK Essays,
2015. március 23. URL: ukessays.com (utolsó letöltés: 2017.
december 29.).
V. SZIGET FESZTIVÁL DÉLKELET-
ÁZSIÁBAN
 KLEMENSITS PÉTER
RODRIGO DUTERTE „FÜGGETLEN” KÜLPOLITIKÁJA
ÉS AZ AMERIKAI–FILIPPÍNÓ SZÖVETSÉG ALAKULÁSA DONALD
TRUMP HIVATALBA LÉPÉSÉT KÖVETŐEN

Az Egyesült Államok és a Fülöp-szigetek szövetsége még a hidegháború

kezdetére nyúlik vissza. Manila számára a 21. században is az USA jelenti a
legfontosabb partnert, miközben Amerika máig az egyik legfőbb regionális
szövetségesének tekinti a délkelet-ázsiai szigetországot. Rodrigo Duterte
elnök 2016-os hivatalba lépése után a partnerség jövője veszélybe került,
noha a védelmi együttműködés folytatódott. A Barack Obama elnöksége
alatt megromlott viszonyban Donald Trump 2017-es beiktatása hozta meg a
fordulatot, hiszen a kölcsönös stratégiai érdekek miatt végül rendeződött a
két ország kapcsolata. Az amerikai–filippínó szövetség ma hosszú távon is
szilárdnak tűnik, hiszen a védelmi együttműködés továbbra is biztos
alapokon nyugszik, miközben a politikai kapcsolatok területén sem várható
drasztikus változás.

I. BEVEZETÉS
Az Egyesült Államokat és a Fülöp-szigeteket speciális kapcsolat fűzi össze,
amely a közös történelem, a szabadság és a demokrácia elvei iránti
elköteleződés, a kiterjedt társadalmi-kulturális interakció mellett a szoros
biztonsági, katonai és gazdasági együttműködésen alapszik. Ennek egyik
leglátványosabb eleme a ma is érvényben lévő, 1951-es Kölcsönös védelmi
egyezmény, amely megalapozta a két ország tartós stratégiai partnerségét,
szövetségét.
A kapcsolatok különleges jellegéhez az a tény is hozzájárul, hogy a
Fülöp-szigetek a 20. század elején az USA gyarmatává vált, 1946-os
függetlenségét pedig Washington akaratának köszönheti. Mivel az Egyesült
Államok korábbi katonai és gazdasági pozícióit nem kívánta feladni, a két
ország szoros – némileg egyoldalú – kapcsolata a hidegháború során is
fennmaradt. De a stratégiai kapcsolatokat tekintve a 20–21. század
fordulóján sem következett be lényegi változás: Manila számára továbbra is
az USA a legfőbb partner, miközben Amerika az egyik legfontosabb
regionális szövetségeseként kezeli a szigetországot. Noha Rodrigo Duterte
elnök „független” külpolitikájának meghirdetése 2016-tól a kétoldalú
kapcsolatok szempontjából cezúrának tekinthető, Donald Trump hivatalba
lépését követően bizonyságot nyert, hogy lényegében szükséges ugyan a
bilaterális kapcsolatok újrakalibrálása, de a kölcsönös stratégiai érdekek
miatt az amerikai–filippínó szövetség felbomlásától nem kell tartani.

II. AZ AMERIKAI–FILIPPÍNÓ STRATÉGIAI-BIZTONSÁGI

PARTNERSÉG
Azután, hogy a Fülöp-szigetek 1946 júliusában elnyerte függetlenségét az
Egyesült Államoktól, továbbra is Amerika szoros szövetségese és
„partnere” maradt. Az 1951-es Kölcsönös védelmi egyezmény értelmében az
Egyesült Államok biztosította az ország védelmét, az 1947-es
Megállapodás a katonai bázisokról pedig lehetővé tette az USA számára az
olyan létesítmények, mint a Subic Bay haditengerészeti támaszpont
használatát is. Thaiföld mellett a Fülöp-szigetek volt a SEATO egyetlen
délkelet-ázsiai tagja, a kommunizmus elleni küzdelem elkötelezett híve. Az
ASEAN alapító tagjaként Manila ugyan a regionális integrációs
törekvéseket is támogatta, de a hidegháború végéig politikai, katonai és
gazdasági kapcsolatrendszerét az USA-tól való függés határozta meg.1
1992-ben azonban a kongresszus a szuverén külpolitika kialakításának
jelszavával elutasította az amerikai katonai jelenlét meghosszabbítását és
újabb egyezmény megkötését a bázisokról, ez azonban a politikai és
gazdasági kapcsolatokat csupán kis mértékben befolyásolta. A biztonsági
együttműködést megkönnyítette, hogy 1998 februárjában az amerikai és a
filippínó kormány aláírta a Vendégerőkről szóló megállapodást, amely
megteremtette a jogi kereteit a közös hadgyakorlatokra az országba érkező
amerikai katonai alakulatok ideiglenes állomásozásának.2
A manilai kormány Kína felemelkedését és dél-kínai-tengeri
expanzióját egyre inkább fenyegetésként értékelte, ezért a 2000-es évek
elején a terrorizmus elleni globális háborúval párhuzamosan újra a
szövetségesi kapcsolatok megerősítésében vált érdekeltté.3 A terrorizmus
elleni globális küzdelem az amerikai–filippínó kapcsolatokat is alapjában
érintette, hiszen megerősítette a két ország szövetségét, és új dinamizmust
vitt a bilaterális kapcsolatokba.4
A dél-kínai-tengeri konfliktust tekintve az ASEAN-országok közül
Vietnam mellett a Fülöp-szigetek képviselte a leghatározottabb álláspontot
Kínával szemben, kiélezve a viszonyt az ázsiai óriással, egyúttal
hozzájárulva a szervezet megosztottságához a kérdésben.
Benigno Aquino elnöksége alatt 2010-től az ország – cserébe a katonai
és politikai támogatásért – üdvözölte az amerikai „újraegyensúlyozás”
koncepció meghirdetését, így annak Washington számára egyik
legfontosabb pillére lett. Barack Obama kormánya már nyíltan támogatta a
Fülöp-szigeteket a Dél-kínai-tengert érintő vitájában, 2011-ben pedig
deklarálta, hogy a két ország régi szövetséges és „stratégiai partner”. 2014
áprilisában aztán a Megnövelt védelmi együttműködési megállapodás
aláírásával tovább mélyült a partnerség, lehetővé téve rotációs alapon az
amerikai haderő visszatérését.5
Aquino a dél-kínai-tengeri érdekeltségek védelmét a nemzet
legfontosabb geostratégiai érdekei közé emelte, ennek érdekében Kínával is
hajlandó volt kiélezni a viszonyt, amikor 2013-ban a hágai nemzetközi
bíróság elé vitte az ügyet.6 Kihasználva az ország gazdasági fejlődését, a
Kínával fennálló politikai és gazdasági kapcsolatok megromlását
elfogadhatónak vélte, helyette inkább az ASEAN-partnerekre, az USA-ra és
annak szövetségeseire, Japánra, valamint Dél-Koreára kívánt támaszkodni.
Aquino külpolitikája a korábbiaknál is jobban elkötelezte magát az USA
oldalán, és a Kína bekerítését célzó törekvéseket is támogatta.

III. DUTERTE ELNÖK „FÜGGETLEN” KÜLPOLITIKÁJA

ÉS A BILATERÁLIS KAPCSOLATOK
MEGREFORMÁLÁSÁNAK KÍSÉRLETE
A 2016. június 30-án hivatalba lépett Rodrigo Duterte elnöknek
köszönhetően a közelmúltban az amerikai–fülöp-szigeteki kapcsolatok
jelentős változáson mentek keresztül, amelynek hosszú távú
következményei ma még nem láthatóak világosan.
Duterte, elődjével szemben, teljesen új alapokra helyezte a Fülöp-
szigetek kül- és védelempolitikai stratégiáját, aminek legszembetűnőbb
aspektusa az Egyesült Államoktól való eltávolodás és a Kína, valamint
Oroszország felé történő nyitás.7 2016. októberi pekingi látogatása során
megerősítette „független külpolitikájának” lényegi elemeit, és az USA-val
fennálló biztonsági, gazdasági kapcsolatok megőrzése mellett a Kínával
való szoros gazdasági kooperáció mellett foglalt állást.
Duterte finoman szólva sem diplomatikus nyilatkozatai, melyeket a
sajtó is felnagyított, még látványosabbá tették az USA-val való
szembefordulását és a nézetkülönbségeket, kissé háttérbe is szorítva a
reálpolitikai megfontolásokat.
Mivel az Obama-kormány a kezdetektől kritizálta a kábítószer-ellenes
hadjáratát8 és az emberi jogok tiszteletben tartására szólította fel, Duterte
elnök frusztrációjának hangot adva illetlen jelzőket használt, eredetileg a
riporterre értve, de a média tálalásának köszönhetően később az amerikai
elnökre vonatkoztatva.9 A két államfő viszonya a személyes találkozókon
sem rendeződött, ehelyett a szeptemberi ASEAN-csúcsértekezleten tovább
romlott a helyzet. Duterte korábbi kijelentéseinek következtében az
amerikaiak törölték a két államfő tervezett kétoldalú találkozóját, és a
Kelet-Ázsia csúcsértekezleten az ellentétek tovább éleződtek.10
A későbbiek során Duterte folytatta Amerika-ellenes
megnyilvánulásait, újra a „független” külpolitika mellett érvelt, a
Mindanaóról való távozásra szólította fel az amerikai haderőt, ugyanakkor
jelezte, hogy az érvényben lévő védelmi megállapodásokat nem
szándékozik felmondani.11 Azt is kifogásolta, hogy az USA kioktatja őt az
emberi jogok kérdésében, ezért új szövetségesekre van szüksége, mint Kína
és Oroszország, főleg, hogy Washington még megfelelő haditechnikát sem
hajlandó adni számára. A Dél-kínai-tengeren végrehajtott közös amerikai–
filippínó őrjáratok végét is megígérte, csakúgy, mint az éves
rendszerességgel megtartott, Balikatan elnevezésű közös filippínó–amerikai
hadgyakorlatok befejezését.12
2016 októberében, pekingi látogatása során már az USA-tól való
elszakadásról beszélt, amit a későbbiek során úgy magyarázott, hogy nem a
diplomáciai, védelmi és gazdasági kapcsolatok felszámolására gondolt,
csupán egy független külpolitikai irányváltásra. Valójában nem akart a
Barack Obama által meghirdetett „újraegyensúlyozás” koncepciónak a
részese lenni és folytatni az ellenségeskedést Kínával – mivel az hazája
számára korántsem kifizetődő –, inkább a kölcsönös együttműködésre
fektette a hangsúlyt az USA-val és másokkal egyaránt. A korábbi elnökhöz,
Gloria Macapagal-Arroyóhoz hasonlóan Duterte is egyaránt jó viszonyt
próbál kialakítani a két rivális nagyhatalommal, viszont elődjével
ellentétben – legalábbis a retorika szintjén – ő volt az első, aki konkrét
lépéseket is tett az USA-tól való eltávolodás érdekében.13 Duterte az
amerikai befektetésekről sem szeretne lemondani, de mivel azok az
infrastrukturális fejlesztéseket eddig sem tudták biztosítani, egyértelmű,
hogy új partnerekre van szüksége.14 Gazdasági értelemben a közel 30
milliósra becsült kínai származású filippínó közösség többsége a
kezdetektől támogatta a Kína felé történő nyitást, egyesek a politikai
kapcsolatok megerősítését is favorizálják, noha az USA-val sem szeretnék
megszakítani gyümölcsöző együttműködésüket.15
Annak ellenére, hogy az Obama–Duterte korszakban a két ország
viszonya látszólag gyorsan mélypontra jutott, és a jövőbeli együttműködés
sorsa is megkérdőjeleződött, valójában filippínó oldalról semmilyen
egyezmény felmondása nem merült fel, a több évtizedes szövetség
felbontására sem történtek konkrét lépések.16 A bilaterális kapcsolatok
megreformálását azonban nem lehetett tovább halogatni, erre viszont már
csak az új amerikai elnök beiktatása után nyílt lehetőség.

IV. DONALD TRUMP HIVATALBA LÉPÉSE ÉS A

KAPCSOLATOK ÚJ DINAMIKÁJA
A filippínó politikai vezetés nagy reményeket fűzött Donald Trump
elnökségéhez, hiszen az új amerikai államfő 2017. január 20-át követő
beiktatása után külpolitikájában látványosan szakított a demokrata
kormányzat által képviselt célokkal és értékekkel. Hamar kiderült, hogy
Trump számára az emberi jogok kérdése nem jelent prioritást a filippínó
politikai vezetéssel való tárgyalásai során. Trump nem tagadta, hogy
támogatja a filippínó elnök kábítószer-ellenes hadjáratát, nem is beszélve
más bel- és külpolitikai intézkedéseiről. A 2017. április végén folytatott
telefonbeszélgetésük alkalmával az USA elnöke gratulált Dutertének a
drogellenes hadjárat eredményességéért, egyúttal meghívta őt egy
washingtoni látogatásra.17 Jelzésértékű, hogy az amerikai elnök már ekkor
megerősítette tervezett novemberi részvételét a Manilában megrendezésre
kerülő Kelet-Ázsia csúcsértekezleten. Mivel a Trump-kabinet – Obamához
hasonlóan – hamar felismerte a filippínó–amerikai kapcsolatok stratégiai
jelentőségét, ezért mindent megtett a feszültségek oldása és a harmonikus
együttműködés helyreállítása érdekében.
Trump Ázsia-politikája azonban lassan formálódott, és ezalatt számos
változáson ment keresztül. Az nem volt kétséges, hogy az elnök alapvetően
az USA belpolitikai problémáinak megoldását tekinti fő céljának, és a
külpolitikáját is ennek rendeli alá, de hogy a nagyhatalmakkal (Kína, India,
Japán) szemben pontosan milyen stratégiát igyekszik követni, ez pedig
hogyan befolyásolja majd a Manilával fenntartott partnerséget, az sokáig
kérdéses maradt.
Trump 2017. novemberi ázsiai körútjának egyik meghatározó
epizódját jelentette a filippínó elnökkel való találkozása és a bilaterális
kapcsolatok megújításának lehetősége. A Vietnamban megrendezett APEC-
csúcsértekezletet követően Trump elnök november 12-én érkezett a Fülöp-
szigetekre, ahol sor került első hivatalos találkozójára a filippínó
államfővel.
A források ellentmondóak azzal kapcsolatban, hogy a két elnök
manilai tárgyalásai során mennyi szó esett az emberi jogokról, viszont az
egyértelmű, hogy Trump és Duterte egyaránt hibásnak tartotta az Obama-
adminisztrációt a kapcsolatok megromlásában. A tárgyalások
végkimenetele arra utal, hogy a két ország kapcsolatát sikerült
helyreállítani, a kompromisszum alapja pedig, hogy Duterte szünetelteti
USA-ellenes kirohanásait, cserébe Trump sem erőlteti az emberi jogok
problémáját. A két államfő jó viszonya sokat nyom a latban, ugyanakkor
valószínűsíthető, hogy a két ország szoros politikai kapcsolata, amely
Duterte előtt jellemezte viszonyukat, a közeljövőben nem tér vissza.18
Trump teljes mértékben tisztában van a Fülöp-szigetek stratégiai
jelentőségével, ezt bizonyítja, hogy a szigetországot katonai szempontból „a
legfontosabb ingatlanrésznek” minősítette, egyúttal úgy fogalmazott, hogy
elsősorban a bilaterális kereskedelem helyzetéről tárgyalt Dutertével.19
Nyilvánvaló, hogy a két államfő a korábbiaknál pragmatikusabb
külpolitikai megközelítést képvisel, melynek fontos eleme a gazdasági
előnyök megszerzése, az adott ország saját érdekeinek érvényesítése,
összekapcsolva a regionális biztonságpolitikai célokkal.20
A decemberben nyilvánosságra hozott új amerikai nemzetbiztonsági
stratégia megerősítette Trump elkötelezettségét a bilaterális kapcsolatok
szorosabbra fűzése mellett, miközben – Kínával szemben – kiállt a szabad
hajózás és átrepülés elveinek tiszteletben tartása mellett. A dokumentum az
egyes délkelet-ázsiai országok szuverenitásának védelmére is ígéretet tett a
kínai befolyás növekedésével szemben.21
Duterte elnöksége alatt a Fülöp-szigetek gazdasági értelemben a
Kínával való minél szorosabb kooperációt szeretné megvalósítani,
biztonsági értelemben pedig Oroszországra is számít, miközben Japánt
egyfajta ellensúlyként szeretné felhasználni mindkettővel szemben.
Mindezek ellenére biztonságpolitikai szempontból továbbra is az amerikai–
filippínó szövetségnek van alapvető jelentősége, hiszen az ország
védelmére az USA vállal garanciát.22
A két ország partnerségének meghatározó részét alkotja a védelmi
együttműködés, amely továbbra is zökkenőmentes, ezt a hadgyakorlatok, a
fegyverszállítmányok és a terrorizmusellenes kooperáció eredményessége is
bizonyítja.23 A 2017 márciusában elfogadott filippínó Nemzetbiztonsági
politika 2017–2022-re című dokumentum nem vonja kétségbe az USA
stabilizáló szerepét a régióban, miközben a dél-kínai-tengeri konfliktust
tartja a legfőbb biztonsági veszélyforrásnak az ország szuverenitására
nézve. A haderő modernizációjának folytatását is szükségesnek mondja ki,
melynek során az USA – mint az egyetlen szövetséges – segítségét is
igénybe kell venni.24 Bizonyos hadgyakorlatokat töröltek, viszont újakat is
indítottak, júliusban pedig a közös Zulu-tengeri őrjáratok is
megkezdődtek.25 A filippínó hadsereg – Duterte retorikája ellenére –
Amerika iránti elköteleződéséhez nem fér kétség, így a kétoldalú katonai
kapcsolatokat a politika kevésbé befolyásolta.26 A 2000-es évek elején a
Fülöp-szigetekre érkező amerikai különleges erők ma is támogatják a
filippínó biztonsági alakulatokat, csakúgy, mint az Egyesített Amerikai
Katonai Segítségnyújtási Csoport, amely folyamatosan szállítja a katonai
felszerelést és fegyvereket, amint az a marawi krízis27 során is történt.28

V. KONKLÚZIÓ
Rodrigo Duterte elnök hatalomra kerülése és az általa fémjelzett
„független” külpolitika megváltoztatta a korábban harmonikusnak minősülő
amerikai–filippínó kapcsolatok dinamikáját, melynek következtében 2016
végére a két ország szövetségének a jövője is bizonytalanná vált.
Összességében azonban csupán egy hullámvölgy következett be a
bilaterális kapcsolatokban, s a jó viszony helyreállítására mindkét fél
részéről megvolt a szándék, ezért korántsem meglepő, hogy az új amerikai
elnök, Donald Trump beiktatása után kedvező fordulat állt be a szövetség
életében. 2017 végére a kapcsolatok helyreállítása megtörtént – ebben a két
államfő kölcsönös szimpátiája is nagy szerepet játszott –, hiszen a
geopolitikai érdekek mindkét nemzetet a kölcsönös együttműködés
megerősítésére késztették. Duterte elnöknek továbbra is szüksége van az
amerikai haderő segítségére, részben a Kínával szembeni ellensúly
fenntartása, de különösen a terrorizmus és a természeti katasztrófák
elhárítása érdekében, miközben Trump az USA regionális pozíciójának
megőrzése végett a Kínával folytatott geostratégiai küzdelemben nem
nélkülözheti a szigetország támogatását. Mindezek után kijelenthető, hogy
az a speciális kapcsolat, amely a két ország szövetségét jellemzi, hosszú
távon is szilárdnak tűnik, hiszen a védelmi együttműködés továbbra is
biztos alapokon nyugszik, miközben a politikai kapcsolatok területén sem
várható drasztikus változás, legalábbis nem a Duterte–Trump korszakban.

FELHASZNÁLT IRODALOM

BILLINGTON, MICHAEL 2016. „Duterte Crushes the Obama/Hillary

Imperial Pivot to Asia.” Executive Intelligence Review, 2016. október
28. URL: larouchepub.com (utolsó letöltés: 2017. január 23.).
DANCEL, RAUL 2017: „What Duterte’s Pivot to China Means for
Filipinos.” The Straits Times Asia Report, 2017. február-március, 26–
28. URL: straitstimes.com – PDF (utolsó letöltés: 2017. augusztus
13.).
DE CASTRO, RENATO CRUZ. 2016. „The Duterte Administration’s
Foreign Policy: Unravelling the Aquino Administration’s Balancing
Agenda on an Emergent China.” Journal of Current Southeast Asian
Affairs, 35/3, 139–159.
DE CASTRO, RENATO CRUZ. 2017. „Developing a Credible Defense
Posture for the Philippines: From the Aquino to the Duterte
Administrations.” Asian Politics and Policy, 9/4, 541–563.
ESZTERHAI VIKTOR – KLEMENSITS PÉTER. 2016. „A dél-kínai-tengeri
szigetek ügyében hozott hágai ítélet geopolitikai következményei.”
PAGEO Policy Brief I. 2016. július 25. URL: geopolitika.hu – PDF
(utolsó letöltés: 2017. január 23.).
GALANG, MICO A. 2017. „The New Philippine National Security Policy
and the Asia-Pacific.” The Diplomat, 2017. június 1. URL:
thediplomat.com (utolsó letöltés: 2017. október 23.).
KLEMENSITS PÉTER. 2016. „Védelmi reform és hadseregfejlesztés a
Fülöp-szigeteken.” Honvédségi Szemle, 144/2, 13–22.
MOGATO, MANUEL. 2016. „Duterte ’Shocks’ Summit Meeting with
Tirade vs US.” ABS CBN News, 2016. szeptember 8. URL: news.abs-
cbn.com (utolsó letöltés: 2017. augusztus 13.).
„National Security Srategy of the United States of America.” 2017. Az
Amerikai Egyesült Államok Elnöke, Fehér Ház, 2017. december.
URL: whitehouse.gov – PDF (utolsó letöltés: 2018. január 10.).
PARAMESWARAN, PRASHANTH. 2016. „Why the Philippines’ Rodrigo
Duterte Hates America.” The Diplomat, 2016. november 1. URL:
thediplomat.com (utolsó letöltés: 2017. augusztus 13.).
PARAMESWARAN, PRASHANTH. 2017. „US Terror Aid to Philippines
Signals Enduring Defense Ties Under Duterte.” The Diplomat, 2017.
június 8. URL: thediplomat.com (utolsó letöltés: 2017. augusztus 13.).
PETTY, MARTIN. 2017. „U.S., Philippines ties back on track as Trump,
Duterte make up and bond.” Reuters, 2017. november 14. URL:
reuters.com (utolsó letöltés 2017. november 17.).
„Philippines: Duterte’s ‘Drug War’ Claims 12,000+ Lives.” 2018.
Human Rights Watch, 2018. január 18. URL: hrw.org (utolsó letöltés
2018. január 19.).POLING, GREGORY. 2016. „The US-Philippine
Alliance is Stronger Than You Think.” PacNet, Pacific Forum CSIS,
2016. október 31. URL: css.ethz.ch – PDF (utolsó letöltés: 2017.
október 13.).
RAMOS, FIDEL. 2016. „Breaking the Ice in the South China Sea.”
Project Syndicate, 2016. október 11. URL: project-syndicate.org
(utolsó letöltés: 2017. augusztus 13.).
THAYER, CARL. 2014. „Analyzing the US-Philippines Enhanced
Defense Cooperation Agreement.” The Diplomat, 2014. május 2.
URL: thediplomat.com (utolsó letöltés: 2015. május 10.).
VICEDO, CRISTIAN OLLER. 2017a. „Philippines – U.S. Alliance under
the Duterte and Trump Administrations: State and System-Level
Foreign Policy Considerations.” NDCP Executive Policy Brief,
National Defense College of the Philippines, 2017. december 29.
URL: ndcp.edu.ph – PDF (utolsó letöltés: 2018. január 10.).
VICEDO, CRISTIAN OLLER. 2017b. „Continuity Amid Uncertainty:
Philippines-US Security Relations Under the Duterte–Trump
Administrations.” The Diplomat, 2017. november 15. URL:
thediplomat.com (utolsó letöltés: 2018. január 10.).
VIRAY, PATRICIA LOURDES. 2017. „Trump Calls Philippines a ’Strategic’
Piece of Real Estate.” The Philippine Star, 2017. november 15. URL:
philstar.com (2017. november 17.).
 STEMPLER ÁDÁM
A DÉL-KÍNAI-TENGERI KONFLIKTUS KÍNA ÉS A FÜLÖP-
SZIGETEK KÖZÖTT

Nemzeti fennhatóság alá vonhatók-e a tengerek? A kérdés, mely az

alapvető ellentétet jelentette Hugo Grotius (mare librum) és John Selden
(mare clausum) eltérő nézetei között, egyre meghatározóbbá vált a földrajzi
felfedezések korában. A tengerek feletti fennhatóság kiterjesztésének
szándéka közel négyszáz évvel később is jelentős konfliktusforrásnak
számít. A hágai Állandó Választottbíróság keretein belül folytatott jogi
eljárás kezdeményezéséhez a Dél-kínai-tenger vizei és földrajzi
képződményei körül forgó több évtizedes vita vezetett Kína és a Fülöp-
szigetek között. A Választottbíróság ítéletét követően III. Benigno Aquino
azt nyilatkozta, hogy a döntésre ne úgy tekintsünk, mint egyik fél
győzelmére a másik felett, hanem mint győzelemre mindenki számára.
Mindazonáltal a kínai hozzáállást, valamint a Rodrigo Duterte
megválasztásával bekövetkezett külpolitikai irányváltást figyelembe véve
kérdéses, hogy az ítéletre lehet-e bármilyen szempontból is győzelemként
tekinteni.
Jelen tanulmány célja a Dél-kínai-tenger körüli vita előzményeinek és
okainak bemutatása mellett azon folyamat elemzése, melynek során a
Fülöp-szigetek és Kína által támasztott területi igények elnyerték végleges
formájukat, valamint az ENSZ tengerjogi egyezményének és a hágai
Állandó Választottbíróság által hozott ítélet jelentőségének vizsgálata.
Ennek megfelelően a tanulmány első része a történelmi előzmények
feltárására tesz kísérletet a második világháború lezárását megelőző
időszakot illetően, míg a következő rész azt vizsgálja, hogy az említett
konfliktus következtében létrejövő új rendszer milyen módon járult hozzá a
két ország Dél-kínai-tengerrel kapcsolatos külpolitikai irányvonalának
megvalósításához. Ezen külpolitikai törekvések okainak és
kinyilatkoztatásainak ismertetése után a tanulmány utolsó részében a
döntőbíráskodási procedúra részleteit mutatjuk be. A tanulmány
forrásbázisát az 1982-es ENSZ tengerjogi egyezmény, valamint a
Választottbíróság által hozott ítélet mellett magával a Dél-kínai-tengerrel,
illetve a tenger képződményei körüli konfliktussal foglalkozó tanulmányok
és monográfiák alkotják.

I. TÖRTÉNELMI ELŐZMÉNYEK
A Dél-kínai-tenger több száz képződményét a nemzetközi szakirodalom
alapján általában négy különböző szigetcsoportra szokás osztani: a Spratly-
szigetetek, a Paracel-szigetek, a Pratas-szigetek, valamint a Scarborough-
zátony. Egyes szakértők úgy vélik, hogy a Macclesfield-atoll teljes
mértékben vízfelszín alatt lévő képződményei egy ötödik szigetcsoportot
alkotnak a térségben.1 Annak fényében, hogy egyelőre a 21. században sem
alakult ki egybehangzó konszenzus az imént említett szigetcsoportokat
alkotó szigetek, sziklák és zátonyok pontos számának, valamint státusának
kérdésében, értelemszerűnek tűnik a feltételezés, miszerint a térség lakói a
történelem folyamán nem rendelkeztek széleskörű ismeretekkel a Dél-kínai-
tengerről. Annak ellenére, hogy a szóban forgó képződményeknek a
gyarmati hatalmak megjelenése előtt is meghatározó szerepet
tulajdonítottak, a köztes vízterületek mindig is nagyobb jelentőséggel
bírtak. Ezek a tengeri útvonalak egy olyan globális rendszer szerves részévé
váltak, melyek lehetővé tették – elsősorban kínai, indiai, perzsa, valamint
arab – kereskedők és halászok kölcsönös érintkezését.2
Mivel a szigetek és zátonyok pontos elhelyezkedése ismeretlen volt a
19. század utolsó harmada előtt, csak a legnagyobb tapasztalattal
rendelkező hajósok tudtak átkelni a Dél-kínai-tenger vizein. Bizonyos
földrajzi képződményeket, melyek jelentősebb víz feletti kiemelkedéssel
rendelkeztek, a kereskedők és halászok előszeretettel használtak navigációs
referenciapontként, jóllehet a térség pontos feltérképezése szinte lehetetlen
feladatnak bizonyult a tengerjárás periodikus vízszintváltozásainak
következtében. Ennek megfelelően a kora újkori kínai térképeken gyakran
veszélyes és lehetőleg elkerülendő területként jelölték a Dél-kínai-tenger
bizonyos szakaszait, és ezt a gyakorlatot később a gyarmatosító hatalmak is
átvették.3 Emellett számos, olykor még 19. századi térképeken is
megfigyelhető a térség földrajzi képződményeinek egyfajta kürt formába
történő elrendezése, melyet rendszerint nem létező elemekkel is
kiegészítettek.
Felismerve a térség geopolitikai és stratégiai jelentőségét, Nagy-
Britannia és Írország Egyesült Királysága volt az első, amely kísérletet tett
a Dél-kínai-tenger minél pontosabb feltérképezésére, amit végül a 20.
század elejére sikerült megvalósítani. A térképezési folyamat nehézségét mi
sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a legtöbb képződmény egy ott
elsüllyedt hajóroncs után kapta a nevét.4 A 19. század utolsó és a 20. század
első harmadában kialakított brit dominanciának végül a térség történelmét a
második világháború végéig meghatározó francia és japán expanzív
törekvések vetettek véget. Az 1895. április 17-én aláírt shimonoseki béke
értelmében Japán megszerezte a stratégiai fontosságú Liaodong-félszigetet,
Taiwant, valamint a Penghu- (Pescadores-) szigeteket.5 Az első kínai–japán,
valamint az 1904–1905-ös orosz–japán háború végkimenetele egyértelművé
tette, hogy Japán a térség egyik meghatározó katonai hatalmává emelkedett,
mindazonáltal az ázsiai birodalom az 1930-as évek második feléig kizárólag
gazdasági megfontolásból mutatott érdeklődést a Dél-kínai-tenger földrajzi
képződményei irányába. Az egyértelmű irányváltáshoz a térségben egyre
inkább növekvő francia jelenlét is kétségtelenül hozzájárult.
Miután Vietnam, Kambodzsa és Laosz gyarmatosítása befejeződött a
19. század végére, Párizs legfőbb céljává délkelet-ázsiai hatalmának
konszolidálása vált, melyben fontos szerepet tulajdonított a Dél-kínai-
tengernek. E törekvésnek megfelelően 1930 és 1933 áprilisa között
Franciaország a következő képződményeket foglalta el: Spratly-sziget, Itu
Aba, Thitu, Naymit, Loaita, Amboyna-zátony, Északkeleti-zátony
(Northeast Cay), Délnyugati-zátony (Southwest Cay), illetve West York
szigete.6 Annak ellenére, hogy a francia okkupáció mögött meghúzódó
legmeghatározóbb indok olyan szerkezetek létesítése volt, melyek
megkönnyítenék a tengeren történő navigációt és a hajózás szabadságának
biztosítását, a legtöbb környező ország ellenséges és imperialista
törekvéseket vélt a nyugat-európai ország tevékenységében felfedezni. A
térség államainak nemtetszését tovább növelte az 1933 júliusában
nyilvánosságra hozott francia annexiós dokumentum, melyben pontosan
meghatározták az elfoglalt képződményeket név és koordináták alapján.7 A
tiltakozásukat kinyilvánító országok között természetesen Japán is
megtalálható volt, hiszen a francia okkupáció összeegyeztethetetlen volt a
távol-keleti birodalom „Nagy Kelet-ázsiai Közös Felvirágzás Övezete”
imperialista koncepciójával. Az általános expanzív törekvések mellett az
imént említett ellentmondás is nagy szerepet játszott abban, hogy a Dél-
kínai-tenger hadi szempontból is felértékelődött Japán számára. Ennek
megfelelően a Japán Birodalom 1939. március 31-én elfoglalta a Spratly-
szigeteket, és mire a náci Németország lerohanta Lengyelországot,
lényegében az összes földrajzi képződmény Hirohito császár fennhatósága
alá került.8

II. TERÜLETI KÖVETELÉSEK

A gyarmati, majd a japán expanzió következtében a Dél-kínai-tengert
körülvevő államok számára egyértelművé vált a földrajzi képződmények
geopolitikai és stratégiai jelentősége. Ennek megfelelően a térség államai,
beleértve a függetlenségüket elnyerő korábbi gyarmatokat, elkezdték
bejelenteni területi követeléseiket a második világháborút követően. Ami
Kínát és a Fülöp-szigeteket illeti, a területi igények kinyilatkoztatására
szintén csak 1945 után került sor, mely folyamatban két fontos tényező
játszott szerepet. Egyrészt a gyarmatosító hatalmak megjelenése előtt a
térség országai nem törekedtek a szigetek és zátonyok feletti nemzeti
fennhatóság kiterjesztésére, kizárólag a szabad hajózás biztosításában
voltak érdekeltek. Másrészt a 20. század első felében egyik ország sem volt
olyan pozícióban, hogy területi fennhatóságát kiterjessze más térségekre is.
A Fülöp-szigetek esetében az 1901 és 1935 közötti gyarmati időszak
végét a Tydings–McDuffie-törvény jelentette, mely jóval szélesebb körű
autonómiát biztosított a szigetország számára, valamint kilátásba helyezte a
függetlenség elnyerését 1946-ban.9 Ennek ellenére Manila továbbra is az
Amerikai Egyesült Államok fennhatósága alá tartozott, vagyis nem volt
joga a területi szuverenitással kapcsolatos kérdésekben rendelkezni. Kína
esetében fontos megemlíteni, hogy egyes állami tisztviselők már a 19.
század utolsó harmadában tettek az ország területi igényeivel kapcsolatos
kijelentéseket, mindazonáltal a négy szigetcsoport iránt tanúsított
érdeklődés csak a Pratas-szigetek 1907-es, japánok általi elfoglalását
követően vált számottevővé.10
Ám Peking még közel négy évtizedig nem kezdeményezhette területi
fennhatóságának kiterjesztését a Dél-kínai-tengerre, mivel a folyamatos
japán térnyerés, valamint a Yuan Shikai-kormánynak 1915-ben benyújtott
„21 követelés” jelentős mértékben korlátozta mozgásterét. Továbbá a
szigetcsoportok és Kína közötti távolság, valamint a térséget pontosan
ábrázoló térképek teljes hiánya szintén hozzájárult az ország passzív dél-
kínai-tengeri politikájához. A második világháború évei azonban jelentős
változásokat hoztak, hiszen a konfliktust követően a Fülöp-szigetek elnyerte
függetlenségét, Kínát már nem fenyegette a Japán Birodalom, illetve a
térség feltérképezése is befejeződött. Az új körülményeknek megfelelően
mindkét ország számára lehetővé vált, hogy benyújtsa a térség szigeteivel
és zátonyaival kapcsolatos területi követeléseit.

II.1. A Fülöp-szigetek területi követelései

Annak ellenére, hogy a Dél-kínai-tenger földrajzi képződményeire
vonatkozó követelését Manila hivatalosan csak 1971-ben jelentette be,
számos alkalommal egyértelművé vált a Spratly-szigetek feletti fennhatóság
kiterjesztésének igénye a Ferdinand Marcost megelőző kormányok esetében
is. Ezen törekvések bemutatása előtt azonban fontos tisztázni a Fülöp-
szigetek nemzeti területét, nevezetesen, hogy a különböző szerződések,
valamint az 1935-ös alkotmány értelmében mely földrajzi képződmények
tartoznak a szigetországhoz. Az ország konkrét területét, beleértve a
korábbi gyarmatot alkotó szigetek pontos számát, először az 1898-as párizsi
szerződésben határozták meg. A szerződés III. cikkelyének értelmében egy
körvonal meghúzására került sor a Fülöp-szigeteket alkotó 7 107 sziget
körül, mely terület feletti fennhatóság a spanyol kormányról az Amerikai
Egyesült Államokra szállt át.11 A nemzeti terület meghatározásának
szempontjából lényeges lépés volt az 1932. évi 4003-as számú szenátusi
határozat elfogadása, mely kimondta, hogy az 1898-as körvonalon belül
eső, valamint a párizsi szerződésben megállapított szigetektől számított 3
tengeri mérföldön belüli vizek az ország igazgatása alá tartoznak.12 A már
korábban is említett Tydings–McDuffie-törvény, valamint az 1935-ös
alkotmány I. cikkelye is megerősítette a párizsi szerződésben rögzített
formulát, ugyanakkor elméleti szinten lehetővé tette Manila számára, hogy
a körvonalon kívül eső területek felett is joghatóságot gyakoroljon.13 A
meghatározó fordulópontot az 1946. július 4-én aláírt manilai szerződés
jelentette, mely elrendelte, hogy az összes olyan terület, mely az amerikai
gyarmati adminisztráció igazgatása alatt állt, az immár független Fülöp-
szigetek fennhatósága alá kerüljön.14 Történelme során először a Fülöp-
szigeteknek lehetősége volt önálló külpolitikát folytatnia.
A függetlenség kivívását követően a területi igényekkel kapcsolatos
kijelentések három, egymástól jól elkülöníthető szakaszban mentek végbe.
Az első szakaszban, mely a második világháború lezárásától az 1950-es
évek első feléig tartott, leginkább Elpidio Quirino fogalmazott meg
bizonyos követeléseket a Dél-kínai-tenger képződményeivel kapcsolatban.
A Fülöp-szigeteki alelnök (1946–1948), majd elnök (1948–1953) több
alkalommal is hangsúlyozta az „új déli szigetek”,15 különösképpen a
Spratly-szigetek integrációjának a fontosságát a nemzetbiztonság
szempontjából.16 Az ország biztonsága mellett a politikus a szigetcsoport
közelségét emelte még ki, mint meghatározó indokot a terület feletti
fennhatóság kiterjesztésére. A második világháborús tapasztalatok nyomán
látható volt, hogy a Spratly-szigeteknek egy ellenséges hatalom általi
elfoglalása jelentős fenyegetést jelentene a Fülöp-szigetek számára. Mivel
az elnök érvei jogi szempontból alaptalannak minősültek, továbbá fennállt
egy újabb nemzetközi konfliktus kirobbanásának az esélye, Manila egyelőre
felhagyott integrációs törekvéseivel.
A soron következő Fülöp-szigeteki kormányok passzív dél-kínai-
tengeri politikája azt eredményezte, hogy a második periódusban leginkább
magánszemélyek kezdeményezései révén került sor a területi igények
kinyilvánítására. Ezen kezdeményezések közül érdemes kiemelni Tomás
Cloma tevékenységét. Cloma a kormány számos tagjához 1956. május 15-
én írt „Értesítés az egész világ számára” című levelében azt állította, hogy a
Palawan-szigettől megközelítőleg 250 mérfölddel nyugatra felfedezett egy
szigetcsoportot, melynek a „Kalayaan”17 nevet adta.18 A levélhez mellékelt
térképből kiderült, hogy a Cloma által leírt terület a Spratly-szigetek összes
nagyobb szigetét magában foglalta. Az Elpidio Quirino által
kezdeményezett külpolitikai irányvonalnak megfelelően a Fülöp-szigeteki
kormány nem támogathatta nyíltan az ügyvédi végzettséggel rendelkező
üzletember törekvését, mely az általa „felfedezett” szigetcsoport
integrálását foglalta magában. Ennek ellenére a kormány decemberi
válaszlevelében fellelhetők olyan részletek, melyek arra engednek
következtetni, hogy Manila továbbra is igényt tartott a Spratly-szigetekre.
Mindenekelőtt azonban a válaszlevélben a politikai vezetés leszögezte,
hogy Cloma magánszemélyként tevékenykedett, nem pedig a kormány
megbízásából. Mindazonáltal a Ramón Magsaysay által vezetett kabinet
válaszában éles megkülönböztetést tett a Cloma által felfedezett 53 földrajzi
képződmény, valamint a nemzetközileg is ismert, hét szigetből álló Spratly-
szigetek között. A megkülönböztetés lényege abban rejlett, hogy a
Kalayaan-szigetcsoportot Manila terra nulliusnak minősítette, vagyis a
nemzetközi jognak megfelelően fenntartotta e földrajzi képződmények
gazdasági feltárásának, valamint betelepítésének lehetőségét a Fülöp-
szigetek állampolgárai által.19
Összességében elmondható, hogy az első két szakasz alatt a Fülöp-
szigetek mindössze különböző nyilatkozatokban bújtatott utalások révén
igyekezett jelezni a Dél-kínai tengerrel kapcsolatos igényeit. A változást a
harmadik szakasz hozta el, mely Ferdinand Marcos autoriter rezsimével
vette kezdetét. A Fülöp-szigeteki diktátor kormányzásának idején sokkal
radikálisabb külpolitikai irányvonalnak lehetünk szemtanúi, melynek egyik
alapját a Dél-kínai-tenger kérdéséhez történő jelentősen határozottabb
hozzáállás alkotta. Ezt az irányvonalat a hadiállapot bevezetése még inkább
konszolidálta. Az új tendenciának megfelelően a Fülöp-szigetek első
hivatalos területi igénybejelentése is Marcos idejére tehető. Az államfő a
hivatalos bejelentésében felsorolt indokokat az 1979 szeptemberében
kiadott 1596-os számú elnöki rendeletében erősítette meg, továbbá Palawan
tartomány hatásköre alá vonta a Kalayaan-szigetcsoportot.20 A Fülöp-
szigeteki elnök lényegében mindkét alkalommal ugyanazt a négy indokot
határozta meg, melyekre alapozva fennhatósága alá kívánta vonni a Tomás
Cloma által felfedezett területet. Ferdinand Marcos, Elpidio Quirinóhoz
hasonlóan, első érveként kijelentette, hogy a Spratly-szigetek – melyek
létfontosságúak biztonsági okokból és a gazdasági túlélés szempontjából –
földrajzi közelségükből adódóan a Fülöp-szigeteket illetné meg. Ezenfelül a
szigetcsoport az ország kontinentális talapzatának a részét alkotja,
következésképpen a délkelet-ázsiai állam kizárólagos jogokkal rendelkezik
a terület felett. Bár az elnök elismerte annak tényét, hogy a térség bizonyos
részeit illetően már más országok is benyújtották területi igényüket, az
elévülés nemzetközi jogi kategóriájára hivatkozva vitatta ezek
érvényességét. Negyedik, egyben utolsó pontjában Marcos megállapította,
hogy ezek a területek jogilag egyik államhoz sem tartoznak, ezzel szemben
a Fülöp-szigeteknek történelmi jogok, létszükséglet, effektív okkupáció,
valamint a nemzetközi törvények alapján joga lenne fennhatóságát
kiterjeszteni a Kalayaan-szigetcsoportra.21 1980. május 20-án Manila az
ENSZ Titkárságánál is bejegyezte területi követeléseit, melynek alapját a
mai napig az imént felsorolt indokok alkotják.

II.2. Kína területi követelései

A kínai területi követelések mögött meghúzódó egyik – ha nem a
legjelentősebb – indok a történelmi jogokra való hivatkozás. Ennek ellenére
hivatalos igénybejelentésre szintén csak a második világháborút követően
került sor. Tagadhatatlan viszont az a tény, hogy már a 20. század első
felében is létezett egy olyan koncepció, mely szerint a Dél-kínai-tenger
mind a négy szigetcsoportja az ország fennhatósága alá tartozik. Az 1930-as
évek eseményei azonban jól mutatják, hogy ezek a területek nem álltak de
facto Peking irányítása alatt. A térségről készült pontos térképek hiányában
a kínai politikai vezetés nem tudta megállapítani, hogy Franciaország a
Spratly-szigetcsoport mely képződményeit foglalta el, ami jelentős
mértékben megnehezítette az annexióval szembeni tiltakozást. A két
fejlemény közötti összefüggés mértéke kérdéses, mindazonáltal a francia
okkupációval megközelítőleg egy időben a kínai kormány felállított egy
vizsgálóbizottságot a Dél-kínai-tenger részletes feltérképezésére. Az 1933-
ban létrejött vizsgálóbizottság két évvel később nyilvánosságra hozott egy
listát, mely a térség 132 földrajzi képződményének a nevét tartalmazta.22
Fontos azonban megemlíteni, hogy a testület a tevékenysége során jelentős
mértékben hagyatkozott két, a 20. század első felében készült brit térképre.
A bizottság munkáját a kínai területi követeléseket magában foglaló „U
alakú vonal” első, egy magáncég által 1936-ban kiadott atlaszban történő
megjelenése követte.23
Annak ellenére, hogy az „U alakú vonal” már a második világháború
előtt is létezett, nem tekinthető hivatalos kormánykövetelésnek egészen
1947-ig. A 20. század első felének eseményei, vagyis az idegen hatalmak
egyre nagyobb mértékű jelenléte, valamint a térség geopolitikai
szempontból történő felértékelődése mellett feltehetően Elpidio Quirino
1946-os nyilatkozata is szerepet játszott abban, hogy a Kuomintang-
kormány nyilvánosságra hozta a „tizenegy pontos vonalat” ábrázoló
térképet. A kínai követeléseket felölelő „U alakú vonal” végleges formáját
1953-ban nyerte el, miután a Kínai Népköztársaság két vonalat eltávolított a
Tonkini-öböl területéről.24 Tehát a Fülöp-szigetekkel ellentétben a Dél-
kínai-tengerrel kapcsolatos kínai területi igények hivatalos bejelentése már
az 1950-es években megtörtént. A „kilencpontos vonal” elfogadása mellett
Peking két, szintén az 1950-es években kiadott nyilatkozattal pontosította
követeléseit.
Azt, hogy az „U alakú vonalon” belül pontosan mely szigetek
tartoznak az ország fennhatósága alá, Quirino nyilatkozatára, valamint a
San Francisco-i béke II. cikkelyére adott válaszában határozta meg Zhou
Enlai. A kínai miniszterelnök kijelentette, hogy a Spratly-szigetek
(Nansha), a Paracel-szigetek (Xisha), a Pratas-szigetek (Dongsha) és a
Macclesfield-atoll (Zhongsha) mindig is az ország területéhez tartoztak;
valamint elmarasztalta a győztes nagyhatalmakat a szerződés szövegének
megfogalmazásáért.25
Az imént említett II. cikk kimondja, hogy „Japán lemond minden
jogáról, címéről és követeléséről a Spratly- és a Paracel-szigeteket illetően”,
azonban – Zhou Enlai megítélése szerint – szándékosan nem tesz említést a
területi szuverenitás helyreállításának kérdéséről.26 Ez az álláspont
megegyezett a korszakban uralkodó általános kínai nézettel, miszerint a
délkelet-ázsiai országok területi követelései mögött az Amerikai Egyesült
Államok titkos tevékenysége húzódik meg, mely a Népköztársaság
legyengítésére és elszigetelésére irányul. Az ország fennhatósága alá tartozó
földrajzi képződmények meghatározását követően Kína 1958. szeptember
4-én kiadott egy nyilatkozatot, melyben 12 tengeri mérföldben állapította
meg a nemzeti területhez tartozó parti tenger alapvonaltól számított
távolságát. A nyilatkozat értelmében a 12 tengeri mérföldes távolság a
szárazföld, valamint a part menti szigetek mellett minden olyan egyéb,
kínai fennhatóság alatt álló területre is kiterjed, melyek nem tartoznak bele
az első két kategóriába.27
Összességében elmondható, hogy a második világháborút követően
Kína igyekezett a lehető legegyértelműbben az érintett államok tudtára
adni, hogy a Dél-kínai-tenger, beleértve a négy szigetcsoportot, az ország
fennhatósága és igazgatási területe alá esik. Ezzel a szándékkal
összhangban, legyen szó Tomás Cloma felfedezéséről és leveléről, az 1971-
es hivatalos igénybejelentésről vagy az 1596-os számú elnöki rendeletről,
Peking haladéktalanul tiltakozott a Fülöp-szigetek minden olyan
tevékenysége ellen, mely ellentmondott a „kilencpontos vonal” keretén
belül megfogalmazott igényeknek. A Peking által kiadott nyilatkozatok
tartalmát figyelembe véve fellelhető egy sablon, mely a legtöbb esetben a
tiltakozások központi elemét alkotta. Eszerint a Dél-kínai-tenger vizei és
földrajzi képződményei a történelem során mindig is Kína nemzeti
területéhez tartoztak. E terület felett Pekingnek kizárólagos jogai vannak,
beleértve a természetes erőforrásokkal való rendelkezés jogát. Végül pedig
mindennemű beavatkozás a Dél-kínai-tenger térségében sérti Kína
elvitathatatlan szuverén jogait. 28
Az eddig leírtak figyelembevételével megállapítható, hogy az
évtizedek óta húzódó vita ideje alatt meglehetősen sokáig nem került sor
tényleges konfliktusra. A második világháború éveit követően kialakuló
szembenállás az 1970-es évek során enyhülni látszott, azonban a Ferdinand
Marcos 1975-ös kínai látogatása nyomán felvett diplomáciai kapcsolathoz
fűződő remények az 1596-os számú elnöki rendelet kihirdetését követően
hamar szertefoszlottak. Annak ellenére, hogy az évek során Kína és a
Fülöp-szigetek is elfoglaltak bizonyos földrajzi képződményeket a Dél-
kínai-tenger területén, az 1994-es konfrontációig a két ország között
fennálló konfliktus lényegében nyilatkozatokban és tiltakozásokban merült
ki. A Mischief-zátony körüli incidens, melynek során Kína zászlót tűzött ki,
valamint kezdetleges szerkezeteket állított fel titokban a Fülöp-szigetek
által követelt területen, egyértelműen egy új fejezet kezdetét jelentette.

III. AZ ÁLLANDÓ VÁLASZTOTTBÍRÓSÁG

TEVÉKENYSÉGE
Érdemes megemlíteni, hogy az ENSZ tengerjogi egyezményének
(UNCLOS) 1982-es elfogadásáig nem létezett olyan jogi konvenció, mely
széleskörűen kiterjedt volna a tengerjog valamennyi területére. Továbbá
lényeges, hogy az Egyezménynek van egy olyan rendelkezése, mely kiköti,
hogy az aláíró felek között felmerülő konfliktusok rendezésére a XV.
részben leírtak alapján kerül sor. Mivel mindkét ország ratifikálta az
Egyezményt, a 2012-es Scarborough-zátonyi incidenst követően – melynek
során a Kína által stratégiai pozíciókban elhelyezett őrhajók akadályozták a
Fülöp-szigeteki halászok tevékenységét, valamint a hajózás szabadságát – a
délkelet-ázsiai ország a tengerjogi egyezmény 287. cikkelye által biztosított
jogi lehetőség kihasználása mellett döntött. Ennek megfelelően III. Benigno
Aquino 2013. január 22-én hivatalosan értesítette a Kínai Népköztársaság
kormányát a választottbírósági eljárás megindításáról.29 Az értesítéshez
csatolva a Fülöp-szigeteki kormány nyilvánosságra hozott egy tizenöt
pontból álló listát is, mely az Egyezmény rendelkezéseinek ellentmondó
kínai törekvéseket részletezi. A szóban forgó értesítés és lista alapján
megállapítható: Manila elismerte, hogy a Választottbíróság jogi hatásköre
nem terjed ki területi szuverenitással kapcsolatos kérdésekre, valamint a
Kína által 2006-ban kiadott nyilatkozat pontjaira.30 Az Egyezmény 298.
cikkelye lehetővé teszi egy aláíró fél számára, hogy bizonyos kategóriákban
mentesüljön a XV. rész 2. szakasza alapján meghozott kötelező érvényű
döntések hatálya alól. Ezek közé tartozik a tengeri határokkal, valamint a
katonai és bűnüldözési tevékenységgel kapcsolatos viták feletti ítélkezés.31
Annak ellenére, hogy Kína egyértelműen visszautasította a Fülöp-
szigetek értesítését, valamint előre jelezte, hogy nem fog részt venni a
választottbírósági eljárásban, az öttagú testület 2013 júliusában megtartotta
első ülését. Az ítélet jogi alapját a Választottbíróság joghatóság és
elfogadhatóság kérdésében 2015. október 29-én hozott döntése biztosította.
Ennek során egyhangú döntés született a következő kérdésekben: a
Választottbíróság összehívása az Egyezmény 7. mellékletében leírtaknak
megfelelően történt, Kína távolléte nem befolyásolja a testület joghatóságát,
a Fülöp-szigetek részéről nem került sor az eljárással való visszaélésre,
valamint a bizottság jogköre a tizenöt pont közül legalább hétre kiterjed.32
A Fülöp-szigetek és Kína között fennálló dél-kínai-tengeri konfliktus
kérdésében az öttagú hágai Állandó Választottbíróság végül 2016. július
12-én hozta meg több mint ötszáz oldalas ítéletét, melyben a konfliktus
hátterének bemutatását követően a Manila által nyilvánosságra hozott
tizenöt pont megvizsgálására került sor. Tartalmuk alapján négy csoportra
lehet osztani a tizenöt pontot: a „kilencpontos vonal” és Kína történelmi
jogokra való hivatkozása (1–2. pont); a földrajzi képződmények státusa (3–
7. pont); a Dél-kínai-tengeren folytatott kínai tevékenység (8–13. pont);
valamint a konfliktus súlyosbítása és kiterjesztése (14–15. pont).
Az első két pont kérdésében a hágai Állandó Választottbíróság
megállapította, hogy Kínának a Dél-kínai-tengerrel kapcsolatos követelései
történelmi jogokra, valamint egyéb szuverén jogokra és joghatóságra
történő hivatkozásai, melyeket lényegében a „kilencpontos vonal” testesít
meg, ellentétesek az Egyezmény rendelkezéseivel, valamint túllépik az
Egyezmény által biztosított tengeri jogosultságok határait.33 A második
csoportba tartozó pontokban felsorolt földrajzi képződmények státusát
tekintve az öttagú testület arra a döntésre jutott, hogy egyik sem minősül
szigetnek az ENSZ tengerjogi egyezményének 121. cikkelye alapján.
Annak ellenére, hogy természetes módon kialakult földrajzi
képződményekről van szó, melyeket víz vesz körül, és dagály idején is
vízszint felett vannak, a Scarborough-zátony, az (Északi) Gaven-zátony, a
McKennan-zátony, a Johnson-zátony, a Cuarteron-zátony, valamint a Fiery
Cross-zátony nem minősülnek szigetnek, mivel nem alkalmasak emberi
betelepítésre és gazdasági élet fenntartására.34 A kizárólagos gazdasági
övezettel, valamint kontinentális talapzattal rendelkező szigetekkel
ellentétben a sziklák mindösszesen egy 12 tengeri mérföldes parti tengerre
jogosultak. Ezzel szemben a Subi-zátony, a (Déli) Gaven-zátony, a Hughes-
zátony, a Mischief-zátony, valamint a Second Thomas-zátony nem
rendelkeznek semmilyen tengeri jogosultsággal. Mivel dagály idején ezen
képződmények teljes mértékben a vízfelszín alatt találhatóak, legfeljebb az
alapvonal szélességének megállapítása során vehetők figyelembe. Ezenfelül
az Állandó Választottbíróság ítélete alapján a Mischief-zátony és a Second
Thomas-zátony a Fülöp-szigetek kontinentális talapzatának a részét
alkotják, valamint beletartoznak az ország kizárólagos gazdasági övezetébe
is. Mivel egyik földrajzi képződmény sem minősül szigetnek, nincs átfedés
a két ország tengeri jogosultságai között, tehát az öttagú testületnek joga
volt a második csoport pontjai felett ítélkezni. A földrajzi képződmények
státusát illetően hozott döntés is a Fülöp-szigeteknek kedvezett, hiszen a
nagyrészt kínai fennhatóság alatt álló sziklák és zátonyok így legfeljebb
parti tengerrel rendelkeznek, nem pedig egy 200 tengeri mérföldes
kizárólagos gazdasági övezettel.35
Figyelembe véve, hogy az utolsó két csoportba tartozó pontok
mindegyike a Dél-kínai-tengeren folytatott kínai tevékenységhez
kapcsolódik, célszerű az ezen kérdésekben hozott ítéletek együttes
tárgyalása. A hágai Állandó Választottbíróság ítélete szerint Kína
megsértette a Fülöp-szigetek kizárólagos gazdasági övezetébe tartozó és a
kontinentális talapzat részének minősülő élő, valamint élettelen erőforrások
felett gyakorolt szuverén jogát. Ennek egyik leginkább említésre méltó
példája a Fülöp-szigeteki halászok tevékenységének akadályozása a
Scarborough-zátony környékén. Mindemellett a kínai halászok által
folytatott tevékenység, valamint a mesterséges szigetek építése ellenkezik
az ENSZ tengerjogi egyezményének rendelkezéseivel. Ezenfelül a
szigetfeltöltési tevékenység visszafordíthatatlan károkat okozott a Dél-
kínai-tenger ökoszisztémájában, különösképpen a veszélyeztetett fajokra
való tekintettel. A Választottbíróság végül megállapította, hogy a jogi
eljárás megindítását követően a Kínai Népköztársaság továbbra is folytatta
az imént említett, Egyezménnyel ellentétes cselekedeteket, ami tovább
súlyosbította a két ország között több mint hét évtizede fennálló
konfliktust.36 A testület tehát egyértelműen a Fülöp-szigetek javára döntött,
az ítélet jelentősége azonban továbbra is kérdéses marad. Amellett, hogy
Kína határozottan elutasít minden nem bilaterális alapon nyugvó
próbálkozást, mely a vita megoldására irányul, a Rodrigo Duterte által
kezdeményezett új külpolitikai irányvonal szintén ilyen irányba mutat.

IV. KONKLÚZIÓ
Konklúzióként megállapítható, hogy a Dél-kínai-tengerrel kapcsolatos viták
összességét két eltérő jellegű kérdéskör alapján lehet felosztani. Az első
konfliktusforrás a térség államainak azon szándékából fakad, hogy területi
szuverenitásukat kiterjesszék a Dél-kínai-tenger földrajzi képződményeire,
míg a másik jellegű konfrontáció az imént említett képződményeket
körülvevő vizek körül forog. Tekintve, hogy a gyarmatosító hatalmak
megjelenéséig a halászok tevékenységének, valamint a hajózás
szabadságának biztosítása volt az elsődleges szempont, a 19. század utolsó
harmadáig fel sem merült a szóban forgó képződmények elfoglalása. Ahogy
korábban is szó volt róla, ezekre a szigetekre és zátonyokra veszélyes
területként tekintettek. Ebből az következik, hogy a történelem során
kizárólag egy olyan rendszer fennállásáról beszélhetünk, melyben a
kereskedők és halászok kifejezetten arra törekedtek, hogy messziről
elkerüljék ezeket a képződményeket. Tekintettel arra, hogy az első területi
követelésekre csak a 20. század első felében került sor, az imént leírtak
alapján megalapozatlannak tűnhet a dél-kínai-tengeri vitában részt vevő
államok történelmi jogokra történő hivatkozása. Különösképpen, ha
figyelembe vesszük, hogy az első területi követeléseket nem a
konfliktusban ma részt vevő államok jelentették be.
Amennyiben eltekintünk az egyébként rendkívül jelentős lehetséges
szénhidrogénforrásoktól a kontinentális talapzat és a tengerfenék területén,
az első, vagyis a területi jellegű viták is nagyrészt a tengerek körül
forognak. A gyarmatosító hatalmak megjelenésével együtt felmerült az
igény a Dél-kínai-tenger feletti fennhatóság és dominancia kiterjesztésére.
Ennek legfőbb módja a különböző földrajzi képződmények elfoglalása lett,
melyekről a gyarmatosító hatalmak igyekeztek tengeri jogosultságaikat
biztosítani. Annak ellenére, hogy a korábban említett okok miatt a Dél-
kínai-tengert körülvevő államok (többségük még gyarmat) nem voltak
olyan helyzetben, hogy átvegyék ezt a gyakorlatot, a térségben található
szigetek, sziklák és zátonyok geopolitikai és stratégiai jelentősége
egyértelművé vált. A második világháborút követően bevett szokássá vált a
gyarmatosító hatalmak által meghonosított gyakorlat, melynek az ENSZ
tengerjogi egyezményének 1982-es elfogadását követően már jogi alapja is
volt. Voltaképpen a tengerjog egyik általános elvévé vált, hogy a tengeri
jogosultságok mértéke a szárazföldtől, valamint annak helyzetétől függ.
Ami Kínát és a Fülöp-szigeteket illeti, mindkét ország számára a
második világháború jelentette a fordulópontot, amelyet követően olyan
független és szuverén államokként léphettek elő, melyek immáron képesek
voltak önálló külpolitikai döntéseket hozni, beleértve területi követeléseik
kinyilvánítását. Az első hivatalos dokumentum az „U alakú vonal” volt,
melyet kínai területi követelésként lehet értelmezni. A kínai kormány 1951-
ben pontosította, hogy az „U alakú vonalon” belül mely földrajzi
képződményekre kívánja kiterjeszteni fennhatóságát, míg a tengeri
joghatóság kérdéséről az 1958-as nyilatkozat rendelkezett. Ezzel ellentétben
a hivatalos Fülöp-szigeteki területi igénybejelentésre csak 1971-ben került
sor, mely végleges formáját Ferdinand Marcos 1979. évi 1596-os számú
elnöki rendeletével nyerte el. Annak fényében, hogy a Fülöp-szigetek
Palawan tartomány, míg Kína Hainan tartomány fennhatósága alá vonta a
Spratly-szigeteket, egyértelművé vált, hogy az összeegyeztethetetlen
területi követelésekből fakadó konfliktus nem oldódik meg a közeljövőben.
Ez a folyamat vezetett a választottbírósági eljáráshoz, azonban a dél-kínai-
tengeri vita rendezésére tett első nemzetközi jogi alapokon nyugvó kísérlet
nem bizonyult sikeresnek. A legújabb fejlemények fényében ugyanakkor
hiba lenne végleg megfeledkezni az Állandó Választottbíróság által hozott
ítéletről. A Fülöp-szigetek egyre égetőbb energiahiánya, valamint a Kína
által létrehozott mesterséges szigetek fokozatos militarizálása felülírhatja a
jelenlegi, bilaterális konfliktusmegoldást szorgalmazó törekvéseket.

FELHASZNÁLT IRODALOM
„The 1935 Constitution.” 1935. Official Gazette, 2017. URL:
officialgazette.gov.ph (utolsó letöltés: 2017. december 15.).
„Act No. 4003: An Act to Amend and Compile the Laws Relating to
Fish and Other Aquatic Resources of the Philippine Islands, and for
other Purposes.” 1932. URL: chanrobles.com (utolsó letöltés: 2017.
december 15.).
AZIZ, M. A. 1955. Japan’s Colonialism and Indonesia. The Hague,
Martinus Nijhoff.
BATEMAN, SAM – EMMERS, RALF. 2009. Security and International
Politics in the South China Sea: Towards a Cooperative Management
Regime. London and New York, Routledge.
CÁCERES, SIGFRIDO BURGOS. 2014. China’s Strategic Interest in the
South China Sea: Power and Resources. London és New York,
Routledge.
„Declaration of the Government of the People’s Republic of China on
China’s Territorial Sea” 1958. Document Cloud.org, 2017. URL:
documentcloud.org (utolsó letöltés: 2017. december 15.).
FELS, ENRICO – VU, TRUONG-MINH. 2016. Power Politics in Asia’s
Contested Waters: Territorial Disputes in the South China Sea. Cham,
Springer.
HAYTON, BILL. 2014. The South China Sea: The Struggle for Power in
Asia. New Haven and London, Yale University Press.
HUANG, JING – BILLO, ANDREW. 2015. Territorial Disputes in the South
China Sea: Navigating Rough Waters. London és New York, Palgrave
Macmillan.
LO, CHI-KIN. 2005. China’s Policy towards Territorial Disputes: The
Case of the South China Sea Islands. London és New York, Routledge.
„PCA Case No. 2013-19 - In the Matter of the South China Sea
Arbitration: Award.” 2016. Állandó Választottbíróság honlapja, 2016.
július 12. URL: pca-cpa.org – PDF (utolsó letöltés: 2017. december
15.).
„The Philippine Independence Act (Tydings–McDuffie Act): An Act
to Provide for the Complete Independence of the Philippine Islands, to
Provide for the Adaption of a Constitution and a form of Government
for the Philippine Islands, and for other Purposes.” 1934.
ChanRobles.com, 2017. URL: chanrobles.com (utolsó letöltés: 2017.
december 15.).
„Presidential Decree No. 1596, s. 1978.” 1978. Official Gazette, 2017.
URL: officialgazette.gov.ph (utolsó letöltés: 2017. december 15.).
ROSEN, MARK. E. 2014. „Philippine Claims in the South China Sea: A
Legal Analysis.” CNA Occasional Paper, 2014. augusztus. URL:
cna.org – PDF (utolsó letöltés: 2017. december 15.).
„Treaty of General Relations and Protocol (Treaty of Manila).” 1946.
Az ENSZ szerződésgyűjteménye, 2017. URL: treaties.un.org – PDF
(utolsó letöltés: 2017. december 15.).
„Treaty of Paris.” 1898. ThePhilippinoMind.com, 2012. április. URL:
thefilipinomind.com (utolsó letöltés: 2017. december 15.).
„Treaty of Peace with Japan (Treaty of San Francisco).” 1951. Az
ENSZ szerződésgyűjteménye, 2017. URL: treaties.un.org – PDF
(utolsó letöltés: 2017. december 15.).
„The Treaty of Shimonoseki between China and Japan of April 17,
1895, and our Possibilities of Trade with Those Countries.” 1895.
InternetArchive.org, 2017. URL:archive.org – TXT (utolsó letöltés:
2017. december 15.).
„United Nations Convention of the Law of the Sea.” 1982. Az ENSZ
honlapja, 2017. URL: un.org – PDF (utolsó letöltés: 2017. december
15.).
WU, SHICUN. 2013. Solving Disputes for Regional Cooperation and
Development in the South China Sea: A Chinese Perspective. Oxford,
Chandos Publishing.
 SZAKÁLI MÁTÉ
AZ 1998 UTÁNI INDONÉZ SZEPARATIZMUSPOLITIKA
NYUGAT-ÚJ-GUINEÁN A KORMÁNYZATI DÖNTÉSHOZATAL
SZEMSZÖGÉBŐL

A modern politikai fogalomkörben és politikai gyakorlatban a nemzeti

önrendelkezés elve az egyik legvitatottabb, legtöbb heves állampolgári,
elemzői és döntéshozói indulatot gerjesztő, illetve legjelentősebb és
legösszetettebb következményekkel járó elv. Az önrendelkezésért vívott
csoportos küzdelmek, esetenként fegyveres konfliktusok beszüntetése pedig
komoly kihívást jelenthet az érintett államok és társadalmak, valamint a
nemzetközi közösség számára. A szakirodalom a történelmi
tapasztalatokból kiindulva általában arra utal, hogy ezen ellentétek feloldása
különösen körülményes, ám elejét lehet venni az eszkalálódásuknak és/vagy
újratermelődésüknek, amennyiben a központi kormányzatok hajlandók a
szeparatistáik bizonyos követeléseinek eleget tenni. Egy szeparatista
törekvésekkel szembesülő központi kormányzat többféle politikával
reagálhat ugyan az elszakadási igényekre, de az egyes engedmények
megadása mellett a leggyakoribb taktika a szigorú és következetes
elnyomás.
A különböző kormányzati reakciók hátterének vizsgálatához jelenleg
két meghatározó megközelítés létezik. Az egyik a függetlenedési
törekvésekre adott reakció kialakításában az adott ország reputációját
tételezi elsődleges fontosságúnak. Ez alapján a többnemzetiségű államok
valószínűleg nem engednek a szeparatistáik követeléseinek, mert az más
etnikai csoportokat hasonló igények megfogalmazására ösztönözhetne;
ezért a relatíve kevés számú etnikai csoporttal bíró államok nagyobb
valószínűséggel jutnak megegyezésre a szeparatistáikkal, mint a
többnemzetiségűek.1 Ezzel szemben a másik szemlélet a tágabb értelemben
vett katonai, politikai és/vagy nemzetközi kiadásokat és bevételeket tekinti
priorizáltnak a döntéshozatal során, engedményeket pedig magas háborús
költségek esetén feltételez.2
I. HÁTTÉR
Az unitárius Indonéz Köztársaság – kulturális, vallási, etnikai és nyelvi
szempontból a világ egyik legheterogénebb állama – a fennállás óta (1949)
küzd különböző eredetű, motivációjú, intenzitású, időtartamú, illetve eltérő
költségekkel járó függetlenségi törekvésekkel. A rendszerváltás (1998) előtt
a szeparatista erőfeszítésekre adott központi reakciókat az elnyomás és az
erőszak dominálta, ám ez a mintázat a demokratizálódással párhuzamosan
következetlenné és eklektikussá vált. Jelen tanulmány az indonéz központi
kormányzatnak az 1998-as évtől kezdődően a megegyezés és az elnyomás
politikái között ingadozó szeparatizmusmegközelítéseit az országban ma
zajló legjelentősebb önrendelkezési konfliktus, a nyugat-új-guineai pápua
törekvések vonatkozásában vizsgálja.3
A demokratizálódási folyamat atyja, Bacharuddin Jusuf Habibie elnök
(1998–1999) – szakítva elődje, Soeharto elnök (1967–1998) konzekvens
erőpolitikájával – kezdetben párbeszédre törekedett, majd rendőri
nyomásgyakorlás, illetve közigazgatási reform útján próbálta megoldani a
pápuakérdést. Abdurrahman Wahid elnök (1999–2001) határozottan
igyekezett megegyezésre juttatni az évtizedek óta tartó konfliktusok
résztvevőit. Alelnöke és utóda, Megawati Soekarnoputri elnök (2001–2004)
azonban jóval kevésbé volt kompromisszumkész. Susilo Bambang
Yudhoyono elnök (2004–2014) 2005-ben békemegállapodást kötött az
indonéz szigetvilág akkori legköltségesebb függetlenedési konfliktusát
generáló nyugat-indonéziai acehnéz szeparatistákkal, ám a pápua konfliktus
rendezése számára nem élvezett prioritást. Joko Widodo elnök (2014–)
számos, a megegyezést elősegítő ígéretet és szimbolikus gesztust tett a
konfliktus feloldása érdekében, de átfogó politikával és érdemi
engedményekkel nem állt elő. Ez alapján Indonézia politikája a
szeparatistáival szemben a megegyezés és az elnyomás között ingadozik,
amely jelenség egyik meghatározó szeparatizmuselmélettel, illetve
együttesükkel sem értelmezhető. Vajon mégis mi magyarázhatja ezen
következetlenséget?
Ez az elemzés az indonéz központi végrehajtó hatalom vezetőinek
kezdeti preferenciáira, illetve a döntéshozatalban az egyetlen hatalmi
ágakon kívüli, potenciálisan vétójogú aktor, az Indonéz Nemzeti Hadsereg
(TNI) szerepére mint az említett bevett elméleti megközelítésekhez adott
két változóra fókuszálva törekszik megválaszolni a kérdést, és feltérképezni
a jelenség hátterét. Ennek érdekében először a szeparatizmus kezelésének
elméleti megközelítései kerülnek rövid áttekintésre, kiegészítve jelen írás
szempontjaival, majd a pápua tartományokban folyó szeparatista
küzdelmek motivációit elemezzük. Ezt követően az 1998 utáni indonéz
központi kormányzatok szeparatizmuspolitikáit ismertetjük az egyes elnöki
adminisztrációk kronologikus sorrendje szerint, kitérve a konfliktusból
eredő katonai, politikai és nemzetközi költségekre is az adott kormányzati
időszak alatt.

II. ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEK A SZEPARATIZMUS

KORMÁNYZATI KEZELÉSÉNEK ÉRTELMEZÉSÉHEZ ÉS
MAGYARÁZÓEREJÜK A PÁPUA KONTEXTUSBAN
A szeparatizmusra adott kormányzati politikai reakciókat elemző
szakirodalomban és tudományos vitában a számtalan magyarázat többsége
lényegét tekintve két megközelítésbe csoportosítható: az úgynevezett
reputációelméletbe és a költség-haszon kalkulációs modellbe.
A reputációelmélet szerint a többnemzetiségű államok kis
valószínűséggel engednek a szeparatisták követeléseinek, mert a
koncessziók más etnikai csoportokat hasonló státusz követelésére
bátoríthatnak. Toft például amellett érvel, hogy a többnemzetiségű államok
azért harcolnak a szakadárjaik ellen, mert félnek, hogy azok sikere
precedenssé válhat.4 Az elméletet Walter az önrendelkezési háborúk
kontextusában fejleszti tovább. Szerinte, ha az államok engedményeket
ajánlanak a szeparatistáiknak, az más etnikai csoportokat is sarkallhat
ugyanazon privilégiumok megszerzésére, míg ha az államok az igények
teljesítését szigorúan elutasítják, az visszatartó erőt jelent a potenciális
szeparatisták számára. Következésképpen az államoknak az esetleges
lázadások megelőzése érdekében késznek kell mutatkozniuk a kemény
fellépésre. Ezen az alapon, különösen a soknemzetiségű államokban, a
politikusok – akár több generációjuk is – a szeparatistákkal ellenséges
személyes hírnév kialakítására ösztönződnek. Ez a fő oka annak, hogy a
többnemzetiségű országok kormányai határozottan elutasítják a
szeparatisták követeléseinek teljesítését.5
 A költség-haszon számítási modell alapján például Wittman, Bapat,
Mason, Weingarten, Fett és Zartman szerint is a központi kormányzat
mindaddig megegyezésre törekszik a szeparatistáival, ameddig a
háborúskodás költsége túl magas. Ez a többetnikumú országokra is igaz, és
jellemzőbb a demokráciákra. A tekintélyelvű országokban csak a kegyeltjeit
kell a rezsimnek eltartania a hatalomban maradáshoz, demokráciákban
ugyanakkor a kormányzatoknak körültekintően kell költekezniük, mert a
választók finanszírozzák és viselik egy háború költségeit. Egy elvesztett
háború pedig megnöveli a vezetőváltás esélyét, ami egy demokráciában a
felkelőkkel folytatott tárgyalások korábbi megkezdését valószínűsíti.6
A két megközelítés relatíve kiegészíti egymást, mivel összességében a
reputációelmélet a hosszú távú költség-haszon relációval operál, míg a
költség-haszon kalkuláció inkább a rövid távú potenciális
következményeket veszi számításba. Mindkettő empirikus kutatásokon
alapszik, és jellemző rájuk a holisztikus szemlélet, de egyik elmélet sem
általánosan elfogadott elemzői és politikai körökben sem. A politikai
döntéshozatalra való alkalmazásuk azonban kiemeli, hogy a
szeparatizmuspolitikák közötti különbségek (is) a politikusok eltérő ok-
okozati összefüggésképzeteiből erednek, így személyiségtípusuk a
konfliktusok kimenetelét is erősen befolyásolhatja. Az egyes politikusok
közül a végrehajtó hatalom vezetőinek van a legnagyobb befolyásuk a
szeparatistákra vonatkozó szakpolitikák alakítására, mivel az elszakadási
törekvések általában prioritást kapnak a kormányzati teendők listáján,
továbbá rendszerint ezen hatalmi ág képviselői folytatnak béketárgyalásokat
a szakadárokkal, illetve kötnek velük megállapodásokat. Ugyanakkor a
végrehajtó hatalom feje nem feltétlenül dominálja minden esetben a
döntéshozatalt, és a központi kormányzat sem feltétlenül mindig egységes
aktor, ahogy azt a reputációelmélet és a költség-haszon számítási modell
általában tételezi. Ezért jelen tanulmány valószínűsíti, hogy a vezető
politikusokon kívül lehetnek további vétójogú szereplők a döntéshozatali
folyamatban, akiknek szükséges a beleegyezése a preferált politika
foganatosításához és fenntartásához.
A nyugat-új-guineai konfliktus kontextusát tekintve a helyi melanéz
etnikumú őslakosok által helyben szervezett és támogatott pápua
függetlenedési mozgalom 1963 óta folytat makacs, változó intenzitású,
gerillaharcmodort is alkalmazó, illetve nemzetközi lobbizást is magában
foglaló küzdelmet az indonéz központi kormányzattal szemben a térség
felszabadításának valós esélye nélkül. A területnek az Indonéz
Köztársaságba való beolvasztásában, miután Soekarno elnök (1945–1967)
erre irányuló diplomáciai próbálkozásai az 1950-es években kudarcot
vallottak, de facto, majd de jure az indonéz hadsereg játszott jelentős
szerepet 1961-től napjainkig.7 A helyi őslakosság szeparatista törekvéseire
az indonéz kormányzatok 1998 előtt súlyos, tömeges, rendszeres és
rendszerszintű emberijog-sértésekkel – többek között kínzás és egyéb
bántalmazás, nemi erőszak, bírósági ítélet nélküli kivégzések, polgári
személyek, újságírók és emberi jogi aktivisták önkényes fogva tartása –,
továbbá a pápua identitás és méltóság szisztematikus aláásásával reagáltak,
amit egyes jogi elemzések népirtásként azonosítanak. Ezen politika a
reputációelmélet előfeltevéseinek megfelelő, a központi kormányzat
szemszögéből tekintve pedig sikeres volt, hiszen elnyomta a mozgalmat,
amely – a mai Kelet-Timorral szemben – máig nem nyerte el a nemzetközi
közösség számottevő és tartós támogatását az Indonéziától való
függetlenség érvényre juttatásához. A nemzeti hadsereg, a TNI prominens
szerepe és az azt legitimáló „biztonsági szemlélet” jelenleg is meghatározó
tényező Jakarta térségbeli politikájában, noha a poszt-Soeharto érában más
megközelítések is kiegészítették, sőt adott esetben háttérbe szorították azt.
Az indonéz szeparatizmuspolitika ezen új dinamikájának értelmezéséhez
azonban már nem elegendő a reputációelmélet felhasználása vagy a költség-
haszon kalkulációval való kiegészítése. Az ingadozóvá váló kormányzati
politika pontosabb magyarázatához ezért az elemzés számításba veszi a
végrehajtó hatalom vezetőinek kezdeti ok-okozati meggyőződéseit, illetve a
kontextusban egyetlen potenciális – politikai befolyásán keresztül 1998
után informális módon – vétójogú aktor, az indonéz hadsereg szerepét.8 Az
elemzés célja ennélfogva rávilágítani ezen két változónak a politika
következetlenségében játszott szerepére.

III. A PÁPUA SZEPARATIZMUS TÖRTÉNELMI HÁTTERE

ÉS KIVÁLTÓ OKAI INDONÉZIÁBAN
1949-ben Nyugat-Új-Guinea feletti szuverenitását a Holland Királyság nem
ruházta át Indonéziára, mivel a nyersanyagokban gazdag térséget
hivatalosan az őshonos pápua lakosság „önrendelkezési képességének
elnyeréséig” kormányozni szándékozta. A Holland Kelet-India többi
területéből megalakuló Indonéz Köztársaság azonban igényt formált a
területre, és az 1950-es években fokozódó nyomásgyakorlással igyekezett
érvényt szerezni követelésének. Válaszul Hollandia a terület gazdasági,
oktatási, egészségügyi, infrastrukturális és igazgatási fejlesztésébe kezdett a
pápuák önrendelkezési képességének elősegítése céljából. Az
erőfeszítéseknek nagyon fontos részét képezte a nyugat-pápua identitás
megteremtése, amelynek keretében megszületett a nemzeti zászló, a címer
és a himnusz is.9
A nacionalista indonéz vezetés követelésére és a globális hidegháborús
logika szerint szerveződő nyugati nyomásra azonban Hollandia kénytelen
volt lemondani a terület igazgatásáról. A terület (indonézül Irian Jaya)
kormányzásáról a két ország 1962-ben kötötte meg a New York-i
megállapodást, amely a fennhatóságot átmeneti ENSZ-közigazgatás
(UNTEA) alá utalta. A Megállapodás arról is rendelkezett, hogy politikai
státusukról a pápuáknak 1969 előtt népszavazáson kell dönteniük „a
nemzetközi gyakorlatnak megfelelően”.10 A referendumra 1969-ben került
sor az indonéz hadsereg szervezésében, a megállapodás tartalmával és
szellemiségével ellentétes módon: a mintegy 800 ezer pápua választópolgár
titkos népszavazáson történő véleménynyilvánítása helyett az indonéz
katonaság által kiválasztott 1025 pápua delegáltnak nyolc regionális
gyűlésen kellett nyilvánosan, szóban vagy kézfeltartással szavaznia. A
küldöttek egyhangúlag választották az Indonéziához való csatlakozást a
függetlenség opciójával szemben.11 Az ENSZ Közgyűlésének 2054-es
számú határozata tudomásul vette a referendum eredményét, ám anélkül,
hogy annak legitimitását és érvényességét a New York-i megállapodás, a
korábbi önrendelkezésről szóló ENSZ-határozatok (1514-es és 1541-es)
vagy az ENSZ Alapokmány 73. cikkelye alapján minősítette volna.12
Az indonéz vezetők a referendumra és a terület beolvasztására a
köztársaságba gyakran hivatkoznak reintegrációként, visszatérésként az
anyaországba (kembali ke Ibu Pertiwi). A kifejezés arra utal, hogy az
indonéz elit Nyugat-Pápuát Indonézia történelmi részének tartja, amelyet
csupán a holland kolonialisták szakítottak el ideiglenesen (1949–1963). A
békés és a fegyveres pápua ellenállás az indonéz fennhatósággal szemben
azonban annak tényleges kezdetétől (1963 májusától) megszerveződött
számos eltérő elnevezésű, különböző és esetenként változó összetételű, a
legitimitásra és a pápuák képviseletére akár kizárólagos igényt formáló
csoportosulás keretében. Legtöbbjük a Szabad Pápua Mozgalom (OPM)
égisze alatt működik, amely 1965-ben kezdte meg a szeparatista küzdelmet.
Az OPM az elmúlt évtizedekben kettős politikát követett: fegyveres szárnya
(a Nyugat-Pápua Felszabadítási Hadsereg) révén alacsony intenzitású,
szakaszos gerillaharcot vívott az indonéz rendfenntartó szervek ellen a
pápua területeken, vele párhuzamosan pedig egy, a külföldi támogatások
megszerzését célzó nemzetközi propagandakampányt folytatott. Nyugat-
Pápuának azonban eddig nem sikerült kifejezett nemzetközi diplomáciai
támogatásra szert tennie. A nemzetközi közösség egy tagja sem kérdőjelezi
meg nyíltan és hivatalosan Indonéziának a terület feletti szuverenitását. A
pápuákkal szembeni indonéz visszaélések kivizsgálását is csupán a szintén
melanéz lakosságú csendes-óceáni államok támogatják, ám Indonézia
diplomáciai és gazdasági eszközöket is felhasznál, hogy elejét vegye a
melanéz szolidaritás aktivizálódásának és megerősödésének.
A kortárs pápua szeparatizmus kiváltó okai, azaz a pápuák
Indonéziával szembeni sérelmei jól dokumentált és kommunikált tényezők.
Ezek valamilyen formában a terület mintegy 1,3 millió fős, főként
keresztény vallású, őslakos, melanéz etnikumú pápua lakosságának a
politikai, gazdasági és társadalmi-kulturális fenyegetettségérzetéből
erednek.13 A fenyegetettségérzet a kisebbségi létből, a „másodrangú
állampolgár” és az „Indonézia belső gyarmata” státuszokból táplálkozik.14
Szintén széleskörű félelmet generál, hogy az indonéz rendfenntartó erők
emberijog-sértéseire a demokratizálódást követően is sor kerül, többnyire az
elkövetők felelősségre vonása nélkül.
Az autonómia- és függetlenségpárti pápua elit által tételesen
meghatározott sérelmek különböző módokon és eltérő hangsúlyokkal
kerülnek megfogalmazásra alkalomtól és közönségtől függően. A 2000. évi
második Pápua Kongresszuson például a következőképpen azonosították a
konfliktus kiváltó okait:
a történelem során a pápuák ellen elkövetett árulások;
a pápua nemzeti identitásnak az indonéz nemzeti identitáséval nem
azonos fejlődése;
az Indonéziától elszenvedett nagymértékű igazságtalanságok;
a pápua természeti erőforrások erőszakos kizsákmányolása, anélkül,
hogy abból az őslakosoknak jelentős előnyei származnának;
a transzmigránsok növekvő dominanciája;
 az indonéz kultúra növekvő dominanciája, amely aláássa és fenyegeti a
pápuát;
a súlyos emberijog-sértések, illetve az 1963 óta tartó katonai
elnyomás;
a növekvő percepciós különbségek a terület őslakosai és a nem pápua
érdekeltek között.15

Az indonéz fél is elismerte egyes sérelmek jogosságát. Az indonéz

Társadalomtudományi Intézet tanulmánya például hasonló következtetésre
jutott a pápua konfliktus legfontosabb forrásait illetően:
a terület illegális és tisztességtelen hozzácsatolása Indonéziához a
pápuák bevonása nélkül;
az igazságtalan és elcsalt függetlenségi referendum;
a pápua természeti kincsek kizsákmányolása oly módon, hogy abból
kevés vagy semmilyen előnye nem származik a helyieknek;16
a pápua kultúra és hagyományok elmaradottnak tekintése;17
az indonéz hadsereg erőszakos fellépése az Indonéz Köztársaságot
szerintük ellenző pápuákkal szemben;
a pápuák elárultságérzete a nemzetközi közösség által, amely saját
érdekeit szem előtt tartva évtizedek óta figyelmen kívül hagyja a
pápuák helyzetét.18

A fenti konstans tényezők következtében a konfliktus évtizedek óta

folyamatosan újratermelődik az adott mintázatot követve, a központi
kormányzati reakciók sémájában mindazonáltal 1998 után a jelen elemzés
fókuszát képező változás állt be. Az alábbi alfejezetekben az indonéz
szeparatizmuspolitikának ezen – a megegyezés és az elnyomás taktikái
közötti – ingadozása kerül tárgyalásra, először a pápua konfliktus
költségeinek (politikai, katonai és nemzetközi) elemzésére kitérve az adott
elnöki ciklusokban, majd a központi kormányzat politikáit vizsgálva az
elnök (személyében megegyezés- vagy erőpolitika-párti-e elnöksége előtt és
kezdetén), illetve a TNI szerepére összpontosítva.

IV. INDONÉZIA SZEPARATIZMUSPOLITIKÁJA NYUGAT-

ÚJ-GUINEÁN
IV.1. A Wahid-elnökség (1999–2001): Megegyezésből elnyomás
Abdurrahman Wahid elnöksége alatt a pápua konfliktusra irányuló
nemzetközi figyelem erősen korlátozott volt, a kérdésre csupán a csendes-
óceáni államok fordítottak némi figyelmet. Indonézián belül a rendezésre
irányuló nyomás elsődlegesen politikai volt, ami főként a pápuák
függetlenségpárti demonstrációiban és tiltakozásaiban nyilvánult meg. A
Soeharto 1998-as bukása és a 2000. év vége közötti időszakban ugyanis
relatíve szabad politikai tér alakult ki az ötletek és politikai szervezkedés
kibontakoztatására, amely lehetővé tette indonéz oktatásban részesült,
városi, pápua értelmiségiek, tisztviselők, egyházi vezetők és emberi jogi
aktivisták egy csoportjának, valamint néhány hagyományos szeparatista
vezetőnek, hogy sikeresen mobilizáljanak széles körű közösségi támogatást
a függetlenség párbeszéd útján történő elérése céljával. Erre az időszakra
utólag úgy hivatkoznak, mint a „pápua tavasz”.19 Az indonéz
demokratizálódással párhuzamosan felélénkült pápua függetlenségi
mozgalomra a központi kormányzat kezdetben alkalmazkodással reagált.
Wahid ugyanis a helyi közösségek közötti konfliktusok békés úton
történő rendezésének híve volt. Elnökké választása előtt erre a Kelet-Timor
függetlenedésének és erről a népszavazás megtartásának nyilvános
pártolása, illetve egy Aceh tartománybeli referendum opciójának
támogatása utal.20 Ezzel összhangban Wahid elnökségének első évében
engedélyezte a pápua Esthajnalcsillag-zászló nyilvános használatát, illetve a
tartomány neve Irian Jayáról Pápuára módosulhatott. Emellett Wahid 1
milliárd rúpiával járult hozzá a második függetlenségpárti pápua
nagygyűlés, a Pápua Kongresszus megtartásához, amelyen megválasztották
a Pápua Elnöki Tanácsot mint a pápuákat képviselő legitim intézményt,
továbbá deklarálták Nyugat-Pápua 1961 óta fennálló szuverenitását. A
Kongresszus mobilizálás szempontjából a mozgalmiság tetőpontját
jelentette, a központi kormányzat szeparatizmuspolitikájában pedig
fordulópontot: az alkalmazkodásból ismét az elnyomás felé. Ennek
hátterében az állt, hogy Wahid elnöki legitimációja és hatalma 2000 nyarán
hanyatlani kezdett korrupciós és nepotista vádak, illetve ellentmondásos és
olykor téves politikai döntései miatt. A döntéshozatali hatáskör fokozatosan
a Wahid ellen szövetségre lépő alelnök és a hadsereg kezébe került, aminek
következtében Wahid Pápua-politikája és megközelítése marginalizálódott –
így a 2000. év végére a pápua zászló használatát ismét betiltották, az
Elnökség tagjait pedig letartóztatták. Ez a fordulat a pápua ellenállás
jellegében is változást generált: az visszatért a korábbi, a Szabad Pápua
Mozgalom (OPM) helyi, sporadikus fegyveres ellenállása által jellemzett
módszerekhez.21
Wahid elnöki hatalmának erodálódásával párhuzamosan az indonéz
képviselőház különleges autonómiastátuszok megadásáról is tanácskozott, a
Pápuára vonatkozót 2001 novemberében fogadták el. Az autonómiastátusz
erőteljes önkormányzati, adminisztratív és jogi hatáskörrel ruházta fel a
tartományi kormányzatot, illetve rendelkezett a pápua értékek és kultúra
védelme érdekében a Pápua Népi Gyűlés (MRP) – mint bizonyos
törvényhozási hatáskörrel is bíró – kulturális intézmény létrehozásáról.22
Wahid elnöksége alatt tehát csak kezdetben volt képes érvényt szerezni
megegyezéspárti szeparatizmuspolitikájának, amely feltételezhetően
személyes filozófiai alapú, a konfliktusok békés megoldását preferáló
szemlélete mellett a politikai költségekre is figyelemmel lehetett.23
Bevezetett néhány reformot, ám 2000 augusztusa után elvesztette a
hadsereg feletti irányítást, és az adminisztráción belüli hatalmi átrendeződés
a keményvonalas, a reputációelmélet szerinti biztonsági megközelítés újbóli
előtérbe kerülését eredményezte a pápuakérdés kezelésében.

IV.2. A Soekarnoputri-elnökség (2001–2004): Engedmények nélkül

Megawati Soekarnoputri adminisztrációja idején a katonai
nyomásgyakorlás az OPM részéről, illetve a nemzetközi presszió alacsony
szintű maradt Jakartára nézve. A belföldi politikai nyomás a pápuák
részéről pedig csökkent. Noha az Elnökség letartóztatott tagjait néhány
hónap után szabadon engedték, a mozgalmat komolyan visszavetette Theys
Eluay függetlenségi vezetőnek és az Elnökség főtitkárának halála (az
indonéz különleges erők lelőtték). Pápua tartomány adminisztratív
kettéosztása (Pápua és Nyugat-Pápua tartományokra, Jayapura és
Manokwari fővárosokkal)24 pedig ellentéteket és megosztottságot szült a
pápua eliten belül.25
Megawati az erőpolitika hívének tekinthető. Ellenezte Kelet-Timor
függetlenedését, majd amikor Wahid lemondatásával alelnökből elnökké
lépett elő, hat nemzeti célt deklarált, melyek közül a legfontosabb a nemzeti
egység fenntartása volt.26 Önmagát az édesapja, Indonézia első elnöke
(Soekarno) által az országra hagyott nacionalista örökség őrzőjeként
határozta meg.27 Adminisztrációjában Hamzah Haz alelnök és Hari Sabarno
belügyminiszter is szkeptikus volt a regionális autonómiát illetően.28
Megawati vonakodott a hadsereg korlátozásától, mivel az őt elnökségbe
segítő polgári vezetőkben korábbi tapasztalati alapján kevésbé bízott, illetve
a TNI szerepe Wahid politikai bukásában is intő példa lehetett számára.29
Ráadásul nacionalista ideológiai alapon is számíthatott a hadsereg politikai
támogatására.
Megawati Pápua-politikája személyes preferenciái és a hadsereggel
fennálló relatív érdekközössége következtében az elnyomás taktikáját
érvényesítette. Ez megnyilvánult már a Theys Eluay pápua függetlenségi
vezetőt 2001 novemberében meggyilkoló indonéz különleges erők elleni
perben is. Az egység tagjait ugyan bíróság elé állították, ám relatíve enyhe
ítéleteket kaptak, a magas rangú tisztek felelősségét pedig nem is
vizsgálták.30 Megnyilvánult továbbá a Wahid-kormányzat által
kezdeményezett, de a Soekarnoputri-kormány által véglegesített különleges
autonómiatörvényben is. A 2001 novemberében megszövegezett törvény
ugyanis hűen tükrözte a központi vezetésnek az adott időszakban különösen
erős félelmét az ország dezintegrációjától. A különleges autonómiatörvény
elfogadását követően ezért néhány rendelkezés végrehajtásra került, például
a pozitív diszkrimináció az őslakosok közigazgatásban való
elhelyezkedésének elősegítésére vagy a bevételmegosztás az állam és a
tartomány között, ám a központi kormányzat vonakodott a törvényt
teljeskörűen végrehajtani, mert tartottak a benne foglalt további
engedményeknek a helyi függetlenségi törekvéseket esetlegesen felerősítő
hatásaitól. Emiatt például az autonómia szempontjából kulcsfontosságú
Pápua Népi Gyűlés (MRP) felállítását nem hagyta jóvá31 Szintén a
szeparatizmus gyengítése céljával és a speciális autonómiatörvénnyel
ellentétesen osztották közigazgatásilag ketté a tartományt, miután Megawati
elnöki utasításban az erről rendelkező (de a tiltakozások hatására korábban
visszavont) 1999-es törvény (1999/45. törvény) végrehajtását írta elő „a
kormányzat emberközelibbé tételére és a gazdasági fejlődés
előmozdítására” hivatkozva.32
A Soekarnoputri-kormányzat tehát új engedmények megadása nélkül,
a korábbiak részleges betartásával kezelte a szeparatizmust, ami kiegészült
az elnök nacionalista és hadseregpárti attitűdjével. Megawati
keményvonalasnak tekinthető, aki ekképpen a reputációelméletnek
megfelelően kezelte a szeparatizmust: az elnyomás fenntartásával; a szintén
keményvonalas indonéz hadseregnek pedig nem volt oka megvétózni a
szeparatizmuspolitikáját.

IV.3. A Yudhoyono-elnökség (2004–2014): Mérsékelt

megegyezéspártiság
Megawati a 2004-es és a 2009-es elnökválasztásokon is alulmaradt Susilo
Bambang Yudhoyonóval szemben, akinek tízéves kormányzása alatt a
politikai tér a pápua függetlenség követelésére továbbra is korlátozott, de
relatíve nyitott volt, a pápua elit pedig az indonéz oszd meg és uralkodj
stratégia következtében megosztottságot mutatott. A stratégia részét képezte
a terület további közigazgatási felosztása kerületekre, alkerületekre és
falvakra, amit ezen új egységek többletforrásokra való jogosultsága, illetve
a kisebbségi etnikumok (az Indonézia többi szigetéről bevándorló nem
melanézek) dominánssá tételének szándéka is ösztönzött.33 A politikai
patthelyzetet a lakosság és a tisztviselők részéről is egyre inkább a
frusztráció és a düh érzései határozták meg, pápua részről a speciális
autonómia a vártnál csekélyebb gyakorlati előnyei, indonéz részről pedig a
pápuák folytatódó elégedetlensége miatt.
2004-ben végül felállításra került a Pápua Népi Gyűlés, amelynek első
ötéves mandátuma lejártával a helyi érdekcsoportok nyomására részben
polgári konzultációt szerveztek a Gyűlés munkájának értékelésére. A
konzultáció során megfogalmazásra került tizenegy javaslat, köztük a
speciális autonómia elutasítása, a nemzetközi közvetítés igénye Jakarta és a
pápuák között, illetve egy függetlenségi népszavazás követelése.34 A 2011.
évi Pápua Békekonferencia szintén a központi kormányzattal folytatott
párbeszéd függetlenségi szellemben történő folytatását szorgalmazta.35
Ugyanakkor a katonai és a nemzetközi nyomás a konfliktus
rendezésére Yudhoyono elnöksége alatt is alacsony maradt. Szórványos
erőszakra sor került az indonéz erők és a fegyveres pápua szeparatisták
között, de modern fegyverzet hiányában az OPM továbbra sem jelentett
komoly fenyegetést az indonéz szuveneritásra. A nemzetközi figyelemben
érzékelhető volt némi élénkülés a téma kapcsán, de kormányzati szinten
nem nőtt jelentősen a pápua szuverenitás külföldi támogatottsága.36 A
Csendes-óceáni Fórum 2004 és 2014 közötti kommünikéi is csupán kétszer
(2006-ban és 2007-ben) tesznek említést a konfliktusról.
 Susilo Bambang Yudhoyono elnök a szeparatizmus kérdésében
alkalmazkodáspártinak tekinthető. Hivatalba lépése előtt – a Wahid- és a
Soekarnoputri-kormányzatok minisztereként (először energetikai, majd
részben nemzetbiztonsági miniszter) – a nem katonai megközelítés mellett
érvelt a kérdésben. Elnökválasztási kampányában pedig az elszakadási
törekvések békés rendezése mellett foglalt állást, illetve a speciális
autonómiatörvény maradéktalan végrehajtását ígérte a pápua vezetőknek.37
Ráadásul Wahiddal ellentétben a minisztersége előtt a hadseregben
szolgáló és altábornagyi rangot elérő Yudhoyono képes volt kontrollálni a
jelen elemzésben vétójogú aktornak tekintett hadsereget. Elnökként
Yudhoyono eltávolította posztjaikról a konzervatív, keményvonalas vagy a
szeparatistákkal kötött megállapodásokat aláásó tábornokokat és tiszteket,
nyilvánvalóvá téve, hogy a hadseregben minden olyan tiszt katonai
pályafutása véget ér, aki ellenkezik a kormányzati politikával.38 Ismerve a
TNI működési mechanizmusait, gazdasági érdekeltségeit a belföldi
fegyveres függetlenedési törekvésekben és a fiatalabb generációk
mentalitását, az elnök hatékonyan irányíthatta a fegyveres erőket,
ugyanakkor az általános és kiterjedt tiszteletnek örvendő Yudhoyono
figyelembe vette a hadsereg érdekeit is.39 Mindazonáltal a képesség, hogy a
hadsereg békével szembeni ellenállását eredményesen korlátozza, nem
elsősorban Yudhoyono katonai múltjából és a hadsereg ismeretéből, hanem
erős politikai legitimációjából eredt. A 2004-től közvetlenné vált
elnökválasztáson ugyanis még abban az évben és 2009-ben is több mint 60
százalékát szerezte meg a szavazatoknak, ami erős elnöki felhatalmazást
biztosított a számára.40
A Yudhoyono-adminisztrációk szeparatizmuspolitikájának fókuszában
nem Pápua, hanem Aceh tartomány függetlenségi törekvésének kezelése
állt. Mindazonáltal az elnök „karácsonyi ajándékként” 2004-ben felállíttatta
a Pápua Népi Gyűlést (MRP) a pápua értékek és kultúra védelmére.41 Az
intézménynek azonban – szemben Indonézia többi közigazgatási
egységével – nem alakult ki a tisztviselői révén egyfajta
feszültségcsökkentő szerepe a helyi közösségben.42 Autoritását a központi
kormányzat is aláásta, például amikor 2006-ban Nyugat-Pápua tartomány
kormányzóválasztását azelőtt tartották meg, hogy az új tartomány létrejöttét
és a kormányzójelölteket a Gyűlés jóváhagyta volna. 2009-ben pedig
Jakarta ideiglenesen elutasította az MRP döntését, miszerint csak őslakos
pápuák lehetnek a kerületek vezetői.43 Az MRP gyengítésének hátterében
elsősorban az indonéz belügyi és különböző egyéb biztonsági tisztviselők
állandó gyanakvása állt, miszerint a Gyűlés a függetlenségpárti törekvések
forrása. A terület speciális autonómiája így továbbra sem realizálódott teljes
mértékben, elvei jórészt szavazatmaximalizáló retorikai eszközökké váltak
a választási kampányokban.
A közigazgatási és jogi reform kiteljesítése, illetve a kizárólagos
erőpolitika érvényesítése helyett a Yudhoyono-kormányzatok a terület
gazdasági fejlesztésével igyekeztek pacifikálni a pápua felkelőket, és
reagálni az őslakos lakosság követeléseire. A jóléti megközelítés jegyében
2011 végén felállítottak egy egységet Pápua és Nyugat-Pápua fejlesztésének
felgyorsítására (UP4B), amely munkája során öt fő területre helyezte a
hangsúlyt: 1) az alapvető infrastruktúra fejlesztésére; 2) a szegénység
felszámolására irányuló programok támogatására; 3) az oktatás
minőségének javítására; 4) az egészségügyi ellátás javítására; és 5) a pozitív
diszkrimináció foganatosításának és hatékonyságának biztosítására. A
UP4B feladata a speciális fejlesztési programok koordinálása,
összehangolása, megkönnyítése, felügyelete és értékelése volt a fenti
szakpolitikai területeken.44 Az egység több, relatíve sikeres programot
valósított meg, de kulturális és politikai kérdésekkel – amelyek alapvető
fontosságúak lennének a központi kormányzat és a pápuák közötti
párbeszédhez – nem foglalkoz(hat)ott. A kormányzat részéről az UP4B
felállítása önmagában a relációkat meghatározó bizalmatlanság és megvetés
meghaladása szándékának tekinthető, amit szintén jelez, hogy Yudhoyono
az egység felállítását követően először használta a pápuakérdést illetően
korábban tabunak számító „párbeszéd” kifejezést.45 Az UP4B a Jakarta,
Jayapura és Manokwari közötti konstruktív kommunikáció mechanizmusát
és tartalmát azonban nem tudta kialakítani.46
A konstruktív párbeszéd iránt Yudhoyono nem tanúsított a retorikán
túli, érdemi elköteleződést, sőt kijelentette, hogy a véleményszabadság
tárgykörébe a szeparatista vélemények megfogalmazása nem tartozik
bele.47 A szeparatisták eközben a kérdés nemzetközivé tételére törekedtek,
amely erőfeszítés ellehetetlenítésére Jakarta hatékonyan alkalmazott
gazdasági és diplomáciai nyomásgyakorlást az érintett államokra a
pápuákkal történő aktív hazai tárgyalások megkezdése nélkül.
A politikaelemzés alapján Yudhoyono szeparatizmuskezelése
engedménypártibb volt a Megawati-féle irányvonalnál, ám a pápuák
irányában erősen korlátozott. Ennek oka feltehetően a pápuakonfliktus
relatíve alacsony katonai, politikai és nemzetközi költsége volt. Yudhoyono
2012-ben például a helyi erőszak akut fokozódása idején úgy nyilatkozott,
hogy azok „alacsony szintűek és intenzitásúak”.48 Yudhoyono tehát a
költség-haszon modellnek megfelelő szeparatizmuspolitikát folytatott, és a
konfliktus megoldásának annak alacsony költségével egyenesen arányos
erőfeszítéseket szentelt.

IV.4. A Widodo-elnökség (2014–): szimbolikus és valódi haladás

Joko Widodo eddigi kormányzása alatt a pápuakonfliktus – politikai és
katonai költségei viszonylagos változatlansága mellett – nemzetközi
költségei időszakosan növekvő tendenciát mutattak a függetlenségi
aktivisták közösségi médiát is felhasználó külföldi kampányának sikerei
miatt.49 A növekvő nemzetközi figyelem jele, hogy 2015-ben a Csendes-
óceáni Fórum közös nyilatkozata 2007 óta először ismét említést tett a
pápuakérdésről, 2016-ban pedig hat csendes-óceáni állam vezetője az
ENSZ Közgyűlésen szólította fel a szervezetet cselekvésre a pápuák elleni
emberijog-sértések ügyében.50
Jelentős nemzetközi sajtóvisszhangot váltott ki 2017-ben, hogy egy a
betiltását követően illegálisan terjesztett, összesen mintegy 1,8 millió pápua
és az ügyüket támogató személy aláírásával ellátott petíciót adtak át az
ENSZ főtitkárának egy nemzetközi felügyelet mellett megtartandó helyi
függetlenségi népszavazás kiírását célozva. Az ENSZ Dekolonizációs
Bizottsága illetékesség hiányára hivatkozva azonban visszautasította a
beadványt.51
Joko Widodo eddigi szeparatizmuspolitikája alapján megegyezéspárti.
Yudhoyonóhoz hasonlóan az elnökválasztási kampánya során megbékélést
szorgalmazó üzeneteket hangoztatott: a történelmi feszültség csökkentésére,
a pápua megbélyegzés eltörlésére, illetve több figyelem szentelésére tett
ígéretet az évtizedes konfliktust illetően.52 Hivatalba lépését követően a
jólét, a biztonság és a párbeszéd háromszintű stratégiáján keresztül
törekedett a pápuák jóindulatát elnyerni, ami arra utal: Widodo egyrészt
tisztában van vele, hogy szeparatizmuspolitikája sikeréhez átfogó
megközelítésre van szükség, beleértve a konfliktus politikai, ideológiai,
kulturális és történelmi nüanszaival szemben tanúsított indonéz
közömbösség meghaladását is, másrészt hajlandó is tenni ennek
érdekében.53
A jóléti intézkedések vonatkozásában Widodo felszámolta54 Az
infrastrukturális befektetések a fizikai infrastruktúra (vasúthálózat,
autópálya, mélytengeri kikötő, repülőtér-fejlesztés stb.), a kommunikáció,
az energetika, az idegenforgalom és a feldolgozóipar területein egy
alacsony költségű, méltányos és arányos helyi gazdaság létrehozását
célozzák.55 2020-ban Jayapura rendezheti a Nemzeti Játékokat, ami a
sportinfrastruktúra fejlesztését is magával vonja.56 Az újabb jóléti
intézkedések hatékonyságát azonban rontja a szükséges intézményi
infrastruktúra és humánerőforrás hiánya.
A stigmatizáció és marginalizáció elleni fellépés részeként Widodo
2015-ben kegyelemben részesítette a pápua politikai foglyok többségét,57
illetve döntést hozott a Pápuára irányuló, a terület demográfiai, gazdasági és
kulturális jellemzőit az elmúlt évtizedekben alapvetően megváltoztató
transzmigrációs program leállításáról.58 Az elnök feloldotta a térségben a
külföldi médiára az annexió óta vonatkozó szisztematikus tiltást és
cenzúrát, így külföldi újságírók elméletileg szabadon dolgozhatnak a pápua
tartományokban. Mindazonáltal a döntés gyakorlati végrehajtása nem
történt meg, a külföldi média továbbra sem működhet ellenőrzés és
felügyelet nélkül a régióban.59 Widodo célként jelölte meg a Pápuát
konfliktusövezetként felfogó közvélekedés felszámolását, ám az OPM
válaszul nyílt háborút hirdetett a területen tartózkodó indonéz katonák és
civilek ellen, jelezve, hogy a pápua függetlenségi küzdelem még nem ért
véget, nincsen béke a tartományokban.60
Widodo enyhébb biztonsági megközelítés (Bhabinkamtibmas) mellett
foglalt állást, mely katonai stratégia alapvetően a helyi önkormányzatokkal,
az állami szervekkel és az etnikai vezetőkkel együttműködésben, a falvak
szintjén, a regionális rendőrség (Polda) és a regionális hadsereg (Kodam)
védnöksége alatt álló – társadalmi megerősítést célzó – programokat foglal
magában a közbiztonság és az állampolgári komfortérzet szavatolása
által.61 A pápua tartományokban állomásozó indonéz katonák létszáma
mindazonáltal nem csökkent, a katonai területi struktúra további
kiterjesztése következtében pedig az ország egyik leggyérebben lakott
térségének számító Nyugat-Pápua továbbra is az egyik legmilitarizáltabb
régió.62 Widodo népszerűségét és intézkedései pozitív fogadtatását azonban
az erodálta számottevően, hogy olyan Soeharto-érabeli tábornokokat
léptetett elő vagy nevezett ki kormányzati posztra, akiknek a katonáit
pápuák elleni atrocitások elkövetésével vádolják.63 Emellett választási
ígéretével szemben eleddig nem kerültek érdemi kivizsgálásra a hadsereg
által elkövetett túlkapások és jogsértések. A társadalmi megerősödést
elősegítő projektek – amelyek a biztonsági erők és a helyi társadalom
közötti kapcsolatok kiépítését, illetve a rendfenntartók helyi megítélésének
javítását is célozzák – sikeressége emiatt erősen kérdéses.
Widodo a konfliktus nemzetközi aspektusának is szentelt figyelmet,
elsősorban a melanéz államokra fókuszálva, melyek bizalmatlanok és
pesszimisták Indonéziának a pápuakérdés békés megoldására való
képességét illetően. 2015-ben – intenzív lobbizást követően – Indonézia
társult taggá vált a Melanéziai Élcsoportban (MSG), ahol a tagságra szintén
jelentkező szeparatista mozgalmak – az Egyesített Felszabadítási
Mozgalom Nyugat-Pápuáért (ULMWP), illetve a Nyugat-Pápua Nemzeti
Felszabadítási Koalíció (WPNCL) – helyett így Jakarta képviselheti
Nyugat-Pápuát.64 A tagság révén Indonézia melanéz tartományai a központi
indonéz kormányzat közvetítésével alakíthatják kulturális, kereskedelmi és
befektetési relációikat a melanéz államokkal, továbbá Jakarta képessé vált
puhítani a szervezetnek a pápua függetlenség ügyében kifejtett diplomáciai
támogatásán.
Widodo eddigi kormányzását tehát a Yudhoyono-féle jóléti és
biztonsági megközelítések folytatása, illetve részletesebbé tétele és
kibővítése jellemezte szimbolikus engedmények kíséretében és a választási
kampányában megígért kiemelt figyelem elmaradása mellett.

V. KONKLÚZIÓ
A kulturális, vallási, etnikai és nyelvi szempontból is heterogén Indonéz
Köztársaság számára nyugat-új-guineai területei részben az állam területi
dezintegrálódásának megakadályozása, részben az ország politikai és
társadalmi stabilitásának megőrzése szempontjából fontosak,65 részben
pedig mert a két tartomány jóval nagyobb mértékben járul hozzá az indonéz
nemzeti jövedelemhez és az állami költségvetés bevételeihez, mint
amennyit az újraelosztás során – beleértve a speciális autonómiastátusz
jelentette kiegészítő forrásokat is – visszakap.
Az indonéz állam 1963 óta tartó jelenlétét az őslakos pápuák
jellemzően pervazívként élik meg. Ám egyúttal az állam hiánya is
szembeötlően megjelenik a területre jellemző, az egész országban
legalacsonyabb jövedelmi és iskolázottsági, illetve a legmagasabb
halálozási szintekben, az állami szolgáltatások tartós hiányának
következményeiként. Ez a körülmény arra utal, hogy az indonéz központi
kormányzatnak van koherens politikája a pápua természeti erőforrásokat
illetően, de nincs egységes és következetes politikája a pápua lakossággal
kapcsolatban. Ezt a feltevést a rendszerváltás utáni egyes elnöki terminusok
erőpolitika és megegyezés között ingadozó szeparatizmusmegközelítései is
megerősítik.
Az 1998-as rendszerváltás ugyanis csak esetileg és átmenetileg
értékelte föl az indonéz kormányzati prioritások listáján a pápua
függetlenségi konfliktust, amelynek költségeit66
Az ingadozás mellett kontinuitás is megfigyelhető a kormányzati
döntéshozatalban. A pápuakérdés kezelése a rendszerváltást követően sem
függetleníthető a tágabb indonéz belpolitikai kontextustól, ami az egyes
adminisztrációk engedményeit és megegyezéspárti szeparatizmuspolitikáit
behatárolja és kétértelművé teheti. Jakarta hozzáállásának az 1960-as évek
óta meghatározó biztonsági aspektusát egyetlen 1998 után hivatalba lépett
adminisztráció sem volt képes érdemben megreformálni a saját
szeparatizmuspolitikája keretében. A demokratizálódás előtt elkövetett
katonai visszaélések ügyét sem rendezték. Az alternatív megközelítések,
például a jóléti törekvések előtérbe kerülése pedig nem vezet(het) szerves
és átfogó fejlődéshez a térségben az őslakosság emberi és politikai jogainak
elismerése és garantálása, illetve a központi kormányzat és a pápua
lakosság közötti minimális bizalom kiépülése nélkül. Ennélfogva a
szeparatizmus kiváltó okai folyamatosan fennállnak, a központi kormányzat
és a pápua őslakosság közötti feszültséget pedig a történelmi sérelmek és
traumák is életben tartják. Ezért az elmúlt két évtizedben elért haladás
ellenére az, hogy a függetlenségi törekvések nem termelődnek újra vagy
hogy a konfliktust gyorsan rendezik – akár engedmények, akár erőpolitika
által –, kevésbé valószínű.
A fenti elemzésnek ugyanakkor korlátai is vannak. A végrehajtó
hatalom mellett a törvényhozás is hozhat döntést a szeparatizmus
tárgykörében, ahogy azt a speciális autonómiatörvény is példázza. A
központi vezetés megegyezéspárti attitűdje pedig nem szükségképpen
generál hasonló attitűdöt a szeparatisták részéről, a szakpolitikák mellett
azok percepciói is kihatnak egy konfliktus menetére. Az eddigi
engedmények, a jóléti intézkedések vagy a pozitív diszkrimináció például
nem eredményezték a fegyveres pápua ellenállás feladását; továbbá a pápua
szeparatista mozgalom fragmentáltsága is befolyásolja a központi
kormányzat és a pápuák közötti békefolyamat tartósságát. 1998 után a
hadsereg ellenségfókuszú felkelésellenes hadműveletei mellett teret nyertek
az indonéz rendőrség közösségközpontú felkelésellenes műveletei is,
aminek következtében a nem vétójogú, de a területen jelentős biztonsági
aktorrá vált rendőrség és a TNI közötti dinamikák vizsgálata is segíthet
megérteni a kormányzati döntéshozatalt befolyásoló tényezőket. Az
engedmények megvalósítása szempontjából pedig további akadályozó
tényezőkként azonosíthatók például az elitek és közszolgák berögzült
gondolkodásmódjai, a korrupció, a kronizmus, illetve a bürokratikus
diszfunkció, valamint a rendfenntartó erők rivalizálása és képzettségi
színvonala. Ezen komponensek szerepének vizsgálata a kormányzati
döntéshozatal menetében és a választott szeparatizmuspolitika
érvényesítésében további elemzéseket igényel.

FELHASZNÁLT IRODALOM

ADRIANA, ELISABETH – MURIDAN S. WIDJOJO – RUSLI CAHYADI – SINNAL

BELGUR. 2004. Pemetaan Peran & Kepintingan Para Aktor Dalam
Konflik di Papua. Jakarta, Lembaga Ilmu Pengetahuan Indonesia.
ANANTA, ARIS – ARIFIN, EVI NURVIDYA – SURYADINATA, LEO. 2005.
Emerging Democracy in Indonesia. Singapore, Institute of Southeast
Asian Studies.
ASPINALL, E. – CROUCH, H. 2003. „The Aceh Peace Process: Why it
Failed.” Policy Studies 1, Washington DC, East-West Center.
BANJIR AMBARITA. 2015. „Armed Group Declares ’All-Out War’
Against Indonesians in Papua.” UCANews.com, 2015. május 22. URL:
ucanews.com (utolsó letöltés: 2018. január 28.).
BAPAT, N. A. 2005. „Insurgency and the Opening of Peace Processes.”
Journal of Peace Research, 42/6, 699–717.
BERGER, DOMINIC. 2014. „Prabowo and the Art of Being Tegas.”
NewMandala.org, 2014. május 27. URL: newmandala.org (utolsó
letöltés: 2018. január 23.).
CHAUVEL, R. – BHAKTI, I. N. 2004. „The Papua Conflict: Jakarta’s
Perceptions and Policies.” Policy Studies 5. Washington DC, East-
West Center.
CHAUVEL, RICHARD. 2006. „Australia, Indonesia and the Papuan
Crises.” APSNet Policy Forum, 2006. április 27. URL: nautilus.org
(utolsó letöltés: 2018. január 23.).
CROCOMBE, RON. 2007. Asia in the Pacific Islands: Repalcing The
West. Suva, Fiji, IPS Publications, University of the South Pacific.
„Deklarasi Perdamaian Papua.” 2011. Az Ázsiai Emberi Jogi Bizottság
honlapja, 2011. július. URL: humanrights.asia – PDF (utolsó letöltés:
2018. január 25.).
DOHERTY, BEN – LAMB, KATE. 2017. „West Papua Independence Petition
is Rebuffed at UN.” TheGuardian.com, 2017. szeptember 30. URL:
theguardian.com (utolsó letöltés: 2018. január 21.).
FARNEUBUN, PETRUS. 2016. „Commentary: Indonesia Rejects Pacific
Leaders’ Statement on Human Rights Abuses in Papua.”
JakartaGlobe.id, 2016. szeptember 27. URL: jakartaglobe.id (utolsó
letöltés: 2018. január 24.).
FOX, LIAM. 2015. „Indonesia Admitted to Melanesian Spearhead Group,
West Papuan Group Given Observer Status.” ABC.net.au, 2015. június
25. URL: abc.net.au (utolsó letöltés: 2018. január 22.).
HIPOLITUS YOLISANDRY RINGGI WANGGE. 2014. „Jokowi: Hope for
Papua?” NewMandala.org, 2014. november 24. URL: newmandala.org
(utolsó letöltés: 2018. január 23.).HUTTON, JEFFREY. 2017. „Indonesia’s
Widodo Vowed ’Erase Stigma’ in Papua. Tell that to the Separatists.”
SouthChinaMorningPost.com, 2017. november 17. URL: scmp.com
(utolsó letöltés: 2018. január 27.).
ICG (International Crisis Group). 2001. Indonesia: Ending Repression
in Irian Jaya (ICG Asia Report 23). Jakarta/Brussels, ICG.
ICG (International Crisis Group). 2003. Dividing Papua: How Not to
Do It (Indonesia Briefing). Jakarta/Brussels, ICG.
ICG (International Crisis Group). 2006a. Papua: Answers to
Frequently Asked Questions. (Asia Briefing 53). Jakarta/Brussels,
ICG.
ICG (International Crisis Group). 2006b. Papua: The Dangers of
Shutting Down Dialogue (Asia Briefing 47). Jakarta/Brussels, ICG.
ICG (International Crisis Group). 2010. Indonesia: The Deepening
Impasse in Papua (Asia Briefing 108). Jakarta/Brussels, ICG.
ICG (International Crisis Group). 2011. Indonesia: Hope and Hard
Reality in Papua (Asia Briefing 126). Jakarta/Brussels, ICG.
ICG (International Crisis Group). 2012. Indonesia: Dynamics of
Violence in Papua (Asia Report 232). Jakarta/Brussels, ICG.
IJIE, O. R. 2003. Kongres Rakyat Papua II Merupakan Resolusi Dasar
Menuju Papua Merdeka. Jakarta, PT Bumi Intitama Sejahtera.
INA PARLINA – NETHEY DHARMA SOMBA. 2015. „PON 2020 Host Papua
Set to Enter New Era in Sports.” TheJakartaPost.com, 2015. május 9.
URL: thejakartapost.com (utolsó letöltés: 2018. január 26.).
„Indigenous Peoples in West Papua.” 2011. IWGIA.org, 2011.
szeptember 12. URL: iwgia.org (utolsó letöltés: 2018. január 23.).
„Jokowi JK Tak Lagi Perpanjang Keberadaan UP4B” 2014.
Detiknews.com, 2014. november 4. URL: news.detik.com (utolsó
letöltés: 2018. január 24.).
KINE, PHELIM. 2017. „Indonesia Still Restricting Foreign Media From
Papua.” HumanRightsWatch.org, 2017. május 8. URL: hrw.org (utolsó
letöltés: 2018. január 20.).
KOMPAS. 2004. „Presiden Sahkan MRP Sebagai Hadiah Natal.” 2004.
december 27.
KOMPAS. 2012. „Presiden: Dialog untuk NKRI: Tak perlu ada
pelurusan sejarah jajak pendapat.” 2012. június 30.
„Life in Papua.” 2016. A brüsszeli indonéz nagykövetség honlapja,
2016. július 25. URL: kemlu.go.id (utolsó letöltés: 2018. január 23.).
LLOYD, GRAYSON. 2000. „Indonesia’s Future Prospects: Separatism,
Decentralisation and the Survival of the Unitary State.” Current Issues
Brief 17 (1999-2000), 2000/17. Foreign Affairs, Defence and Trade
Group. Ausztrália parlamentjének honlapja, 2000. június 27. URL:
aph.gov.au (utolsó letöltés: 2018. január 22.).
MASON, T. D. – WEINGARTEN, JR., J. P. – FETT, P. J. 1999. „Win, Lose, or
Draw: Predicting the Outcome of Civil Wars.” Political Research
Quarterly, 52/2, 239–268.
MCGIBBON, R. 2004. „Secessionist Challenges in Aceh and Papua: Is
Special Sutonomy the Solution?” Policy Studies 10. Washington DC,
East-West Center.
MELKY JAKEPY. 2018. „Polres Manokwari Tingkatkan Program Kerja
Bhabinkamtibmas.” HarianPapuaNews.com, 2018. január 18. URL:
harianpapuanews.com (utolsó letöltés: 2018. január 25.).
MIETZNER, M. 2006. „The Politics of Military Reform in Post-Suharto
Indonesia: Elite Conflict, Nationalism, and Institutional Resistance.”
Policy Studies 23. Washington DC, East-West Center.
MILLER, M. A. 2009. Rebellion and Reform in Indonesia: Jakarta’s
Security and Autonomy Policies in Aceh. London, Routledge.
MORFIT, M. 2007. „The Road to Helsinki: the Aceh Agreement and
Indonesia’s Democratic Development.” International Negotiation,
12/1, 111–143.
„New York Agreement.” 1962. New York Agreement Between the
Republic of Indonesia and the Kingdom of the Netherlands
Concerning West New Guinea. URL: vrijoosttimor.nl – PDF (utolsó
letöltés: 2018. január 18.).
„Open Papua to the World.” 2017. TheJakartaPost.com, 2017.
augusztus 2. URL: thejakartapost.com (utolsó letöltés: 2018. január
27.).
PASANDARAN, CAMELIA. 2009. „Final Election Results Confirm Victory
For SBY-Boediono, But Protests Linger.” JakartaGlobe.id, 2009.
július 23. URL: web.archive.org (utolsó letöltés: 2018. január 25.).
„President Jokowi Stops Transmigration Program to Papua.” 2015.
Tempo.co, 2015. június. 4. URL: en.tempo.co (utolsó letöltés: 2018.
január 24.).
„Rencana SBY dialog denganrakyat Papua harus didukung.” 2011.
SuaraPembaruan.com, 2011. november 10. URL: sp.beritasatu.com
(utolsó letöltés: 2018. január 24.).
SINGH, BILVEER. 2012. „Autonomy and Armed Separatism in Papua:
Why the Cendrawasih Continues to Fear the Garuda.” In MILLER,
MICHELLE (ed.) Autonomy and Armed Separatism in South and
Southeast Asia. Singapore, ISEAS, 59–76.
SMITH, ANTHONY L. – NG, ANGIE. 2002. „Papua: Moving Beyond
Internal Colonialism?” New Zealand Journal of Asian Studies, 4/2, 90–
114.
SOMBA, N. D. – SARAGIH, BAGUS B. T. 2012. „Papuan Deaths are ‘Small-
Scale’ Woe: Yudhoyono.” Jakarta Post, 2012. június 13. URL:
thejakartapost.com (utolsó letöltés: 2018. január 20.).
„Theys’ Killers Get Light Sentences.” 2003. The Jakarta Post, 2003.
április 22.
TOFT, M. D. 2003. The Geography of Ethnic Violence: Identity,
Interests, and the Indivisibility of Territory. Princeton, NJ, Princeton
University Press.
„Visit of the Unit for the Acceleration of Development in the
Provinces of Papua and West Papua.” 2013. A Hágai indonéz
nagykövetség honlapja, 2013. március 5. URL: new.indonesia.nl
(utolsó letöltés: 2018. január 24.).
WALTER, B. F. 2006. „Building Reputation: Why Governments Fight
Some Separatists but not Others.” American Journal of Political
Science, 50/2, 313–330.
WALTER, B. F. 2009. Reputation and Civil War: Why Separatist
Conflicts are so Violent. New York, NY, Cambridge University Press.
„West Papua: Jokowi’s Credibility at Stake after Appointment of New
Defence Minister” 2014. UNPO.org, 2014. október 30. URL:
unpo.org/article/17657 (utolsó letöltés: 2018. január 26.).
„West Papua to Get New Kodam” 2015. TheJakartaPost.com, 2015.
április 7. URL: thejakartapost.com (utolsó letöltés: 2018. január 25.).
WITTMAN, D. 1979. „How a War Ends.” Journal of Conflict Resolution,
23/4, 743–763.
ZARTMAN, I. W. 2000. „Ripeness: The Hurting Stalemate and Beyond.”
In STERN, P.C. – DRUCKMAN, D. (eds.) International Conflict Resolution
After the Cold War. Washington DC, National Academy Press, 225–
250.
VI. GAZDASÁG
ÉS BIZTONSÁG
 CSANÁDI MÁRIA
A MEGSZALADÓ BERUHÁZÁSOK STRUKTURÁLIS OKAI
ÉS RENDSZERBELI KOCKÁZATAI KÍNÁBAN1

I. BEVEZETŐ
E tanulmányban azt a kérdést járjuk körül, hogy milyen rendszerszerű
háttere van a beruházások túlzott megszaladásának és annak, hogy a 2008–
2009-es globális válság nyomán Kínában bevezetett gazdaságélénkítő
csomag még nagyobb kilengéshez vezetett. Rávilágítunk azokra a hatalmi-
szerkezeti okra, amelyek miatt a központi (pekingi) kormánynak az élénkítő
csomag lezárása után is növekvő beruházások közül csak a központi döntési
hatáskörbe tartozókat sikerült időlegesen visszafognia, miközben a lokális
beruházások és a lokális eladósodás tovább nőtt. Bemutatjuk, hogy a
decentralizált kínai hatalmi szerkezetben az antikorrupciós kampány
hogyan szolgálta az elszabadult lokális beruházások visszafogását, a
hitelnyújtások átterelését az alacsonyabb kockázatú, nem állami szféra
irányába, és hogyan segítette elő a pótlólagos erőforrások előteremtésével,
szelektív központi elosztásával, valamint külföldre irányításával a tartós
forráséhség csillapítását. Kifejtjük azt is, hogy az átalakulófélben levő kínai
pártállami rendszer, valamint a túlfűtött beruházások fluktuációjának sajátos
szerkezeti háttere hogyan „igazítja formára” a pártállami rendszer létét és
hatását negligáló – egymásnak ellentmondó – piacgazdasági szempontú
érveket a kínai gazdaság további sorsáról. Elemezzük végül azt is, hogy
milyen rendszerszempontú korlátok akadályozzák azt, hogy előre jelezzük,
mi lesz az antikorrupciós kampány segítségével az intézményi és hatalmi
szerkezetet a központosított pártállami hatalmi mintázat felé erőltető
stratégia kimenetele.

II. A BERUHÁZÁSOK MEGSZALADÁSÁNAK

RENDSZERSZERŰ HÁTTERÉRŐL
A hetvenes évek végétől napjainkig folytatott elméleti és gyakorlati kutatási
eredményeink alapján a korábbi elemzésekkel összhangban jelen
tanulmányban is azt az álláspontot képviseljük, hogy a beruházások
túlfutása a kommunista pártállami rendszerek egyik általános jellemzője.2 A
beruházások fluktuációját a szerkezeti sajátosságokból következő
rendszerdinamika részének tekintjük, és a hatalmi háló újratermelődésének
folyamatához, ennek időszakos pulzálásához kötjük.3 Ennek az
értelmezésnek a strukturális okait az interaktív pártállami (IPS) modell
keretében feltártuk.4 A modell pártállami rendszerként értelmezi azt a hálót,
amely a pártból kiindulva, annak hatalmi eszközeivel lefedi a párton kívüli
döntéseket a pozíciók, a tevékenységek és a szervezeti egységek
struktúráján, valamint az egyéni párttagokon keresztül. A hálóban az egyes
szereplők egyszerre tartanak kézben függőségi szálakat, valamint foglyai
maguk is az ilyen szálaknak. Ez a kettős hálóbeli pozíció jellegzetes –
politikailag racionális – magatartást vált ki a szereplőkből. Ez érvényesül a
(költségvetési, banki, központi vagy helyi) erőforrás-elosztás szelekciós
szempontjaiban, ahol a nagy, állami tulajdonban lévő, politikai és állami
kapcsolatokat halmozó vállalatok a privilegizáltak.
A politikailag racionális gazdasági magatartás ugyanakkor megjelenik
a szereplők másik, „fogvatartotti” szerepében is: a szelekcióhoz való
alkalmazkodás érdekében állandósul a készletezés, a beruházási hajsza és a
kapcsolatteremtési hajsza – vagyis mindaz, ami az állandó beruházási
nyomás strukturális hátterét alkotja, és a beruházások túlfutását előidézi. E
strukturális magatartások hatására a szelektíven puha költségvetési korlát és
a beruházások túlfutása, vele pedig a gazdaság túlfűtöttsége a rendszer
állandó tényezőjévé válik. Ez a strukturális motiváció vezet alkalmanként
az egész rendszer újratermelődésének keményedő korlátaihoz – a
strukturális (relatív) hiányhoz –, amely a háló kohézióját lazítja, a
beruházások fluktuációját előidézi, és ismétlődő beavatkozásra késztet.
Az IPS modell értelmezésében a háló által megtestesített hatalmi
szerkezet térben, időben és különböző aggregációs szinteken (például
országos, tartományi és helyi szinten) önhasonló. Míg a háló tartósságát és
az erőforráskorlátokba ütközés (hiány) ismétlődését a pártállami háló
általános, önhasonló szerkezeti sajátosságai okozzák, a túlfutás és az
erőforráskorlátba ütközés eltérő gyakorisága a háló hatalmi eloszlásának
sajátosságaitól, ezen belül az erőforrások elosztásának és elvonásának
szerkezetbeli képességétől függ.
 A beruházások rendszerszerű túlfutása alkalmanként „kilenghet”, a
szokottnál nagyobb mértékű lehet, ha kívülről sokkhatás éri a rendszert.
Megközelítésünk szerint a túlfutás amplitúdója, illetve a gazdasági
túlfűtöttség mértéke ilyenkor azért növekszik, mert a sokkhatásra a rendszer
intenzívebb állami beavatkozással reagál, hogy a hatalmi hálónak a
sokkhatás következtében meggyengült kohézióját új erőforrások elosztása
révén megerősítse.5 A kilengés amplitúdóját tovább növeli a kínai
pártállami rendszer sajátos – előbb gazdasági – átalakulása, ahol a hálón
kívül terjeszkedő privát szféra a hálón belüli elosztási prioritásokhoz
alkalmazkodik. A következő fejezetekben ennek az intenzívebb
beavatkozási időszakban tapasztalható nagyobb kilengésnek a strukturális
hátterét, valamint következményeit fogjuk vizsgálni az átalakuló kínai
pártállami rendszerben.

III. A VÁLSÁG ÉS A KÍNAI HATALMI SZERKEZET

A globális válság időszakában az átalakuló kínai pártállamban az összes
olyan folyamat érvényesült, amelyet az előző fejezetben bemutattunk,
mégpedig az ott ismertetett következményekkel együtt. Kínában azonban a
beruházások és a GDP külső sokk okozta visszaeséséből, valamint a
munkanélküliség hirtelen megnövekedéséből fakadó gazdasági válság és
politikai feszültség fél évig sem tartott. A gazdaságpolitikai intézkedések,
kiemelten a 2008 második felében bevetett 4000 milliárd jüan (586 milliárd
USD) értékű, hazánk éves GDP-jének közel négyszeresére rúgó élénkítő
csomag hatására a kínai kormányzat válságmenedzselési stratégiáját gyors
siker koronázta. Az országos és helyi reakciók megfeleltek a válság
ellensúlyozását és az exportfüggőség csökkentését szolgáló eredeti
célkitűzéseknek. A különböző szintű kormányzatok és bankok azonnal
aktivizálódtak, a beruházások felgyorsultak, a gazdasági mutatók javultak, a
munkanélküliségi ráta kisvártatva visszaesett a válság előtti szintre. Az
infrastrukturális beruházások az előnyben részesített közép- és nyugat-kínai
régiókban az égbe szöktek, hasonló növekedési ütemre sarkallva a
feldolgozóipart. Az élénkítő csomag által preferált állami vállalatok
inputigénye a magánszférát is mozgásba hozta.6 Az élénkítő szándékú
állami beavatkozás hatására azonban a túlfűtöttség amplitúdója is jelentősen
megnőtt (1. ábra).

1. ábra – Az állóeszköz-beruházások és a GDP éves növekedési rátája, illetve a kettő különbsége7

Kínában (1997–2015).
Forrás: Saját szerkesztés a China Statistical Yearbook adatai alapján (CSANÁDI – GYURIS 2018)

A kilengés hátterében kaotikus folyamatok zajlottak: a költségvetési

kiadások óriási ütemben nőttek, a földhasználat jogos vagy jogtalan
értékesítése és erőszakos kivásárlása nagymértékben fellendült, a helyi
bankok hitelnyújtási expanziója csaknem ellenőrizhetetlenné vált, újra
előtérbe kerültek a rossz és a kockázatos hitelek, a helyi kormányzatok
tartozásai kitartóan emelkedtek az általuk létrehozott helyi állami vállalatok
hitelei révén. Buborékok keletkeztek a termelésben, az ingatlanpiacon és az
infrastruktúrában. Mindez újabb beavatkozásra, a beruházások
visszafogására késztette az államot már 2010 körül.8
Bár az állami beruházásokat összességében sikerült 2011-re
visszafogni (2. ábra), az átalakuló gazdaságban az állami vállalatokra
érvényes prioritásokhoz alkalmazkodó magánszféra növekvő ütemű
beruházásait nem (2. ábra), és a decentralizált hatalmi szerkezetben a
lokális beruházások üteme sem csökkent (3. ábra).

2. ábra – Az állami és a nem állami vállalatok beruházásainak növekedése az előző év megfelelő

hónapjához viszonyítva Kínában (2005. január – 2017. január)
Forrás: China Statistical Yearbook kötetei (CSANÁDI – GYURIS 2018)
 3. ábra – A központi és a helyi kormányzatok beruházásainak növekedése az előző év megfelelő
hónapjához viszonyítva Kínában (1999. január – 2017. január)
Forrás: China Statistical Yearbook kötetei (CSANÁDI – GYURIS 2018)

2011–2012-re újra kialakult az a helyzet, amely a rendszer

újratermelődésének dinamikája során a túlfűtöttség okozta strukturális
hiány ismétlődő9 következménye:10 a hatalmi háló kohéziója lazult, a helyi
eladósodás tartósan növekedett, sem a rutin intézkedések, sem az erőteljes
visszafogások nem használtak, a kohézió gyengülése mellett a korrupció
egyre nagyobb lett.11 Új elosztási lehetőségekre, új forrásokra, továbbá a
lokális beruházások visszafogására volt szükség.

IV. MILYEN GAZDASÁGI HELYZETTEL KELLETT XI

JINPINGNEK SZEMBESÜLNIE?
Xi Jingping pártfőtitkár-államelnököt 2012-es hatalomra kerülésekor
kaotikus helyzet fogadta.12 A pártkongresszuson meghirdetett
reformintézkedések arra utaltak, hogy hathatós reformokat akarnak
bevezetni a kínálati oldalon. Az új források feltárását és megteremtését is
szolgáló reformintézkedések azonban jórészt elmaradtak, és a
forrásfeltárásnak a pártállamok centralizált hatalmi szerkezetében szokásos
alternatív megoldásához folyamodtak. 2012-ben beindult közvetlen
eszközökkel a pártállami hálón belül a meglevő források központosítása és
ennek érdekében a hatalmi struktúra átrendezése.

Hatalomcentralizáció
A centralizációs folyamat az egész pártállami hálót érinti, s a központi
döntéshozóktól kiindulva gyorsuló ütemben, egy időben, egyre
kiterjedtebben és egyre mélyebbre hatóan zajlik. A párt által kinevezett,
finanszírozott és magasabb szinten ellenőrzött13 – összesen 800 ezer
emberből álló – nyomozócsoportok14 a háló minden szintjén, minden párt-
és állami szervezetben és állami vállalatnál jelen vannak és
vizsgálódnak.15,16 A kampány területileg, vállalati alkupozíció, kisebbségek
túlsúlya, valamint a büntetés mértéke és jogi útra terelése szerint
szelektív.17 A vizsgáltaknak és a pártbüntetést kapóknak csak bizonyos
hányada kerül állami büntetőeljárás alá: az ügy továbbítása vagy
pártkeretek közötti intézése a párt belátásán múlik.18

Hatalomkoncentráció
Az antikorrupciós kampány a politikai és gazdasági hatalom
koncentrációját is szolgálja. A párt és az állam legfelsőbb szintjein is
vizsgálóbizottságokat állítottak fel: a Központi Bizottság Titkárságán, a
Párt- és Tömegszervezeti Osztályon (káderosztályon), a Propaganda
Osztályon, az Államtanács Titkárságán, az Országos Népi Gyűlésben
(parlament), valamint a Népi Politikai Tanácskozó Testületben és a Párt
Központi Ellenőrző Bizottságában. A legmagasabb rangú katonák,
pártemberek, politikai bizottsági tagok korrupciós ügyeire derült fény. Xi
Jingping 2017 végére átvette az irányítást a központi párt-, állami és katonai
intézmények felett (Központi Irányító Csoportok), illetve olyan pénzügyi,
gazdasági és gazdaságpolitikai funkciók felett,19 amelyek eddig általában az
Államtanács döntési hatáskörébe tartoztak. 2017 októberében gondolatait
„szentesítették” a Kínai Kommunista Párt alapszabályában, Mao és Deng
ideológiai öröksége mellett. Második ciklusát 2017 végén úgy kezdhette el,
hogy utódot nem nevezett meg, és 2018 tavaszán a Központi Bizottság
támogatta, majd az Országos Népi Gyűlés megszavazta, hogy az
alkotmányból töröljék a legfőbb vezető funkcióban maradását két ciklusra
korlátozó szakaszt.20

A háló kiterjesztése
Évek óta egyre nagyobb nyomás nehezedik a magánvállalatokra, hogy a
vállalatokon belül az ott dolgozó párttagok pártszervezetet hozhassanak
létre, ami ezzel a hazai és külföldi magánvállalatokat is bevonja a
párttagságon, a pártszervezeteken és azok titkárán keresztül a háló
szövetébe. 2011 óta drámaian megnőtt a pártszervezettel bíró külföldi és
hazai magánvállalatok aránya. Egy 2017. októberi jelentés szerint a külföldi
vállalatok 70%-ában, a hazai magánvállalatok 65%-ában működik
pártszervezet.21

Erőltetett erőforrás-átcsoportosítás
A hatalmi centralizáció és koncentráció megtörtént, a háló a magánszférát is
egyre inkább beteríti. Az antikorrupciós kampány erőforrás-átcsoportosító
funkciója még 2018-ban is érvényesül: kihat a háló szereplőinek beruházási
magatartására, a beruházási tőke elosztására, a korábbi kedvezményezettek
helyzetére és a beruházásokkal kapcsolatos gazdaságpolitikai döntésekre.
A változások a hálóban és a hálón kívül is elbizonytalanították és
megfélemlítették a döntéshozókat. Egy felmérés szerint a társadalmi és
gazdasági ranglétra felsőbb szintjén élők csaknem fele a következő öt évben
a család és a tőke átköltöztetését tervezi.22
Megszaporodtak a külföldi letelepedési kérelmek, beruházások, illetve
2014-től a tőke és a tőkével rendelkező személyek illegális külföldre
menekülése;23 restriktív intézkedéseket hoztak a külföldre áramló pénz
visszafogására,24 amelynek következtében a kiáramló tőkének és a
kimenekült állampolgároknak egy részét a kínai állam nemzetközi
együttműködésben vissza tudta szerezni.25 További fejlemények:
A lassuló gazdasági növekedés és a hazai beruházási lehetőségek
visszaesése következtében 2014-ben a kiáramló tőke növekedése a GDP
százalékában meghaladta a beáramlóét, és 2016-ra abszolút értékben is
meghaladta azt.26
Az eddig kedvezményezett állami vállalatok alkupozíciója
drasztikusan romlott.27
 A bankhitelek a kevésbé kockázatos privát szféra irányába kezdtek
áramolni.28
A 3. ábra a központi és helyi beruházások alakulásáról azt jelzi, hogy a
központi beruházások növekedése 2016-ban gyorsabb volt a helyiekénél, a
gyakori változás a központ és a lokális hatalmi pozíciók folyamatos és
változó helyzetét jelzi, bár tendenciájukban a lokális beruházások lassulnak.
Miközben a magánberuházások üteme tendenciájában lassul, és az
állami beruházások üteme lassan nő, 2016-ra a rövid távú központi külföldi
hitelfelvételek és állami költségvetési terhek, valamint a helyi beruházások
fizikai visszaszorítása mellett újabb masszív központi beruházások
történtek,29 majd 2017-ben az ingatlanpiacon belül a földvásárlás
növekedett meg.30
A beáramló tőke csökkenésének kompenzálására, valamint az állami
vállalatok (ezen belül leginkább a központhoz tartozók) beruházási
éhségének és felesleges kapacitásainak lekötése érdekében 2011-től
felgyorsultak a kiáramló beruházások, 2014-től kezdve az OBOR
kezdeményezés keretében.31

V. A PIACKONFORM JÓSLATOK BIZONYTALANSÁGAI

A kínai pártállam eddig bemutatott sajátosságai mérhető makrogazdasági
jelenségeket produkálnak: infláció, ingatlanbuborékok, az ágazati
túlberuházások következményeként túlkapacitás, növekvő mennyiségű
rossz hitel, lokális eladósodás, fiskális deficit, a valutatartalékok
csökkenése, a gazdasági növekedés zuhanásszerű csökkenése az évtizedes
két számjegyű növekedési ütem után. Ezekre az állam anticiklikus
monetáris és fiskális szigorral vagy lazítással reagál, a túlfűtöttség felfutó
vagy lecsengő pályájának függvényében. Ezek a váltakozó jelenségek
folyamatos kemény vitát provokálnak a makrogazdasági elemzők körében a
„hard, illetve soft landing” (zuhanásszerű vagy sima földet érés)
kérdésében. A válságkockázat minden tényezőjének jelenléte ellenére az
ismételten be nem vált előrejelzések és a látszólag igazolt ellenérvek
hátterében az a közös feltételezés áll, hogy a kínai gazdaság a kapitalizmus
egyik változatának felel meg, ahol a piaci tényezők határozzák meg a
gazdaság dinamikáját egy erős állam mellett.32 Így annak ellenére, hogy
mindkét csoport a rendszerszerű túlfűtöttség hullámzásait követi, érveik,
várakozásaik és előrejelzéseik a piacgazdasági feltételezéseken alapulnak.
Ezért nem veszik figyelembe az átalakuló kínai pártállami rendszer
komplexitását, illetve rendszer- és dinamikai sajátosságainak „formára
igazító” képességét, amelyek a makrogazdasági mutatókat produkálják.
Ilyenek:
a politikailag racionális magatartás szerepe a háló újratermelődésének
dinamikájában – amely a túlfűtöttség felfutását, a strukturális (relatív)
hiányt és a lehűlést produkálják;
a decentralizált hatalmi szerkezeti sajátosságok, amelyek a lokális
túlfűtöttséget, a növekvő lokális eladósodást és a vissza nem térülő
hiteleket idézik elő;
az átalakulás során visszahúzódó háló és a terjeszkedő magánszféra
dinamikájának egymásra hatása, amely forrásokkal hozzájárul a háló
újratermelődéséhez és ezáltal a párt legitimitásának fenntartásához;
a piaci szereplők alkalmazkodása a hálón belüli prioritásokhoz,
amellyel a túlfűtöttség amplitúdóját növelik;
a kormány közvetlen anticiklikus, hatalomcentralizációs és expanziós
beavatkozásai – jelenleg az antikorrupciós kampány segítségével –
annak érdekében, hogy a fluktuáció ellen hassanak, a lokális
eladósodást korlátozzák, az elosztható forrásokat pedig központi
ellenőrzés alá vonják.

VI. A PÁRTÁLLAMMAL ÖSSZEFÜGGŐ

RENDSZERKONFORM JÓSLATOK
BIZONYTALANSÁGAI
A piaci szempontú jóslatok és a hard landing lehetősége azonban az
átalakuló pártállami rendszerben mégis benne van. A történelmi
tapasztalatok alapján ez abban az esetben történik meg, ha tartósan
strukturális hiány keletkezik. Ilyenkor a hatalmi háló újratermelődése
hosszabb időszakon keresztül keményedő korlátok között zajlik, és a háló
kohéziója tartósan gyengül. Ez utóbbi oka, hogy – elosztási kilátások
hiányában – a szereplők politikailag racionális gazdasági magatartása az
erőforrások elosztásában, illetve azok megszerzése érdekében egyre inkább
célját veszti. Az átalakuló kínai rendszerben tartós forráshiány esetén a
piaci szereplőknek sem érdekük már alkalmazkodni a hálón belüli
prioritásokhoz. Ezzel szemben a hatalmi háló zsugorodása felgyorsul:
megnövekszik a versenyképes tőke, munkaerő és szervezetek menekülése a
magánszférába, illetve onnan az országon kívülre, tovább nehezítve a háló
újratermelődését. Az elosztható források csökkenése – hálón belül és kívül
– egyre nagyobb állami vállalatok privatizációját idézi elő a terhektől való
szabadulás érdekében. Az újratermelődés akadályai és a háló zsugorodása
miatt megnőtt feszültségek élezik a párton belüli hatalmi harcot. Platformok
és egyéb horizontális szerveződések jöhetnek létre a hatalmi szerkezetben
és rajta kívül. A pártállami háló kapcsolódási és működési elvei
fokozatosan vagy hirtelen meggyengülnek, a háló darabjaira hullik.33
E tendencia ellen hat 2012 óta a hatalmi szerkezet radikális átalakítása
az antikorrupciós kampány segítségével. Ennek során megtörténik a hálón
belüli hatalom centralizációja és koncentrációja, a háló expanziója, az
erőforrások elvonásának és elosztásának megnövekedett centralizációja, a
tőkemenekülés korlátok közé szorítása, a lokális beruházások
visszaszorítása, a korlátozott erőforrások szűkebb körben történő elosztása,
a kedvezményezettek ellenőrzött külföldi beruházása és kapacitáslekötése34
(OBOR kezdeményezés), és vele erősödik a háló kohéziójának
újratermelődési lehetősége.
Kérdés, hogy mennyire lehet tartós ez az erőszakos hatalmi
átrendeződés, amelyet immár hatodik éve az antikorrupciós kampány tart
életben? Az erőszakosan centralizálódó hatalmi szerkezettel a kínai
pártállam az 1979-re stabilizálódott decentralizált mintázatból – melynek
sajátossága a fokozatos, először gazdasági átalakulás és makrogazdasági
növekedés autoriter rezsim mellett – az ötvenes évek centralizált hatalmi
mintázata felé törekszik. Ebben a mintázatban az erőforrások kinyerését – a
háló szereplőinek gyenge alkuképessége és a központi elosztástól való
függősége következtében – nem akadályozták. Ez a mintázat eddig a tartós
kohézióvesztéskor a felhalmozódott feszültségek robbanásszerű felszínre
jutásával a rendszer alszféráinak egyidejű összeomlásához, halmozott
bizonytalansághoz, elhúzódó gazdasági válsághoz vezetett.35 De a korábbi
centralizált mintázatokban nem volt kiterjedt magángazdaság. Nincs tehát
példa arra, hogy mi történik ilyen rendszerben tartós kohézióvesztéskor.
Továbbá az eddigi tapasztalat alapján csak arra vannak példák, hogy a
központosított mintázat átmeneti krízis után decentralizáltabbra vált át.
Átmeneti vagy tartós kohézióvesztéskor pedig mindegyik mintázatban az
azzal konform eszközök eszkalációja hoz létre újra kohéziót vagy vezet a
hatalmi eloszlásra jellemző átalakuláshoz. Az ellenkező irányra – a
decentralizáltan intézményesült hatalmi szerkezetből, stabilizálódott lokális
hatalmi hálók létekor36 a centralizáltba, a pártállami rendszer
fennmaradásával – nincsenek precedensek. A korábbi hasonló kampányok
Kínában egy-két évig tartottak, mire a kohézió újrateremtődött. Ezek
átmeneti erőforrás-centralizációval jártak, de a decentralizált hatalmi
mintázat nem változott. Mind az átalakulást visszafogó, mind az elengedő
folyamat – akár drasztikus, akár fokozatos – beláthatatlan belső és külső
biztonságpolitikai kockázatokkal járhat. A tartósan erőszakos erőforrás-
centralizáció, valamint a hatalomcentralizáció és -koncentráció stabilizálása
és a háló kiterjesztése lassítja az átalakulási folyamatot, javítja a
makrogazdasági mutatókat, miközben egyre nagyobb társadalmi
feszültséget halmoz fel, amelyet robbanás vagy kényszerű lazítás követhet.

VII. ÖSSZEGZÉS
A globális válság után bevezetett élénkítő csomag nemcsak nagyon gyorsan
ellensúlyozta a gazdasági visszaesést, de a beruházás élénkítő hatása a
csomag lezárulása után sem maradt abba, és a korábbiakhoz képest
jelentősebb túlfűtöttség alakult ki a gazdaságban. A központi visszafogási
kísérletek csak a központi beruházások esetében értek el eredményt, a
lokális beruházások lendülete nem csökkent. A központi kormányzat
kudarca számos okra vezethető vissza: egyrészt a pártállami rendszerek
sajátos hatalmi szerkezetében kialakuló strukturális motivációkra – a
politikailag racionális gazdasági magatartásra – mind az elosztásban, mind
az erőforrásokért való folyamodásban. E motivációk a szerkezeti
sajátosságok következtében időben, térben és különböző aggregációban is
megnyilvánulnak, és folyamatosan túlfűtöttséghez vezetnek. Ezt a
túlfűtöttséget fokozta az élénkítő csomag rendszerbeli hatása: az új
erőforrások hirtelen bekerülésével a pártállami hálón belüli aktivitás – s
vele a sajátos magatartások intenzitása – megnőtt. A kínai pártállamban a
hatalmi eloszlás decentralizált mintázata következtében a lokális
túlfűtöttség erősebb lehet. De nem csak pártállami hálón belüli okai vannak
a túlfűtöttség növekedésének: a gazdasági átalakulás következtében egyre
nagyobb teret elfoglaló magánszféra alkalmazkodik a hálón belüli elosztási
prioritásokhoz, amely a túlfűtöttség amplitúdóját összességében és lokálisan
tovább növeli.
E látszólag megállíthatatlan – rendszerbeli és sajátos strukturális okok
hatására kialakult – folyamat megfékezésére Xi Jinping 2012. évi hatalomra
kerülésekor a kínai pártállam történelme során számtalanszor alkalmazott
módszert vetett be: a korrupcióellenes kampányt a közélet megtisztítására.
Ez a kampány azonban a korábbiakhoz képest nemcsak az erőforrások
elosztásába avatkozott bele a korrupt káderek megbüntetésével, hanem a
decentralizált hatalmi háló intézményesült szerkezetébe is. Az elmúlt hat év
során a decentralizált hatalmi szerkezetet a centralizált mintázat irányába
erőltette, a kulcsfeladatok magához vonásával a hatalmat koncentrálta, és
megfordult az átalakuló gazdasági szférában tapasztalható eddigi
visszahúzódási tendencia is: a háló további zsugorodása helyett
nagymértékben felgyorsult a háló kiterjesztése a magánszférára is. Ez az
egyidejű folyamat – közvetlen politikai célján túl – egyszerre szolgálja a
lokális túlberuházások visszafogását, a megbillent alkupozíciók miatt a
hitelnyújtások átterelődését az immár alacsonyabb kockázatú nem állami
szférába, a hálón belüli tartós forráséhség szelektív központi kielégítését az
újabb elosztható források megszerzésével, valamint a központilag
kedvezményezettek felesleges kapacitásának lekötését beruházásaik
külföldre terelésével.
Milyen gazdasági következménnyel jár a decentralizált hatalmi
szerkezet mintázatának a centralizált mintázatba történő drasztikus
átvezetése? A jóslási lehetőségek korlátozottak: a kapitalista rendszer
feltételezésein alapuló számítási módszerek, amelyek sem a pártállami
rendszerek, sem a kínai pártállam, sem az átalakulás sajátosságait nem
veszik figyelembe, egymásnak ellentmondva és a túlfűtöttség fluktuációit
követve hol a hard landing (kemény földet érés) kockázatát, hol ennek
ellenkezőjét mutatják ki. A pártállam sajátosságait, különböző mintázatait
és ennek megfelelő sorrendű, sebességű és feltételű átalakulását figyelembe
vevő elemzés lehetséges előrejelzése szintén bizonytalan: nincs történelmi
példa a mintázatok „visszafordulására”, csak az azokon belüli hatalmi
eloszlás változására, vagy a centralizált sémából átmeneti krízis után a
decentralizáltabba váltásra, vagy a tartós krízis során a mintázatkonform
átalakulásra. Ezt a bizonytalanságot erősíti tovább az, hogy a korábbi
centralizált szisztémák esetén nem működött az átalakuló kínai rendszerhez
hasonló kiterjedt magánszféra. Mindennek sem belpolitikai, sem
külpolitikai, sem külgazdasági kockázatai nem jósolhatóak,
következményei felmérhetetlenek.

FELHASZNÁLT IRODALOM

„A kínai elnök közvetlen irányítása alá vonta a kínai nemzeti gárdát.”

2017. 444.hu, 2017. december 28. URL: 444.hu (utolsó letöltés: 2018.
január 24.).
„Anti-graft Drive Wins Public Satisfaction.” 2017. ChinaDaily.com.cn,
2017. október 9. URL: chinadaily.com.cn (utolsó letöltés: 2018. január
24.).
CSANÁDI MÁRIA – GYURIS FERENC. 2018. „Átalakuló pártállam és
egyenlőtlen túlfűtöttség Kínában a globális válság idején.” Tér és
Társadalom, 32/1, 50–75.
CSANÁDI MÁRIA. 1995. Honnan tovább? A pártállam és az átalakulás.
Budapest, T-Twins, KTI.
CSANÁDI, MÁRIA. 2006. Self-consuming Evolutions. A Model on the
Structure, Self-reproduction, Self-destruction and Transformation of
Party-states, Tested on the Romanian, Hungarian and Chinese Cases.
Budapest, Akadémiai Kiadó.
CSANÁDI MÁRIA. 2014. „Állami beavatkozás, lokális eladósodás,
túlfűtöttség és ezek rendszerbeli okai a globális válság alatt Kínában.”
Tér és Társadalom, 28/1, 113–129.
CSANÁDI, MÁRIA. 2016a. „Varieties of Communist System
Transformation and Their Common Systemic Grounds: A
Comparative Study of China and East European Countries.” Journal of
Chinese Economic and Business Studies, 14/4, 385–412.
CSANÁDI, MÁRIA. 2016b. „China in Between Varieties of Capitalism
and Communism.” KTI/IE Discussion Papers, MT-DP, 2016/4. URL:
econ.core.hu – PDF (utolsó letöltés: 2017. október 24.)
CSANÁDI MÁRIA. 2017. „A kínai hatalmi szerkezet és átalakulása
összehasonlító megközelítésben.” Hitelintézeti Szemle 16 (klsz.) 7–20.
CZINKÓCZI SÁNDOR. 2017. „Mao Ce-tunghoz mérhető politikai
tényezővé emelte magát a kínai elnök.” 2017. október 24. URL:
444.hu (utolsó letöltés: 2018. január 24.).
DING, HAOYUAN – FANG, HANMING – LIN, SHU – SHI, KANG. 2017.
„Equilibrium Consequences of Corruption on Firms: Evidence China’s
Anti-Corruption Campaign.” University of Pennsylania, Working
Papers. URL: economics.sas.upenn.edu – PDF (utolsó letöltés: 2018.
január 24.).
DITTMER, LOWELL – WU YU SHAN. 1995. „The Modernization of
Factionalism in Chinese Politics.” World Politics, 47/4, 467–494.
FABRE, GUILHEM. 2017. „Xi Jinping’s Challange: What is Behing
China’s Anti-corruption Campaign?” Journal of Self-Governance and
Management Economics, 5/2, 2017, 7–28.
FANG, FRANK. 2017. „China Tightens Control on Foreign Companies
With Party Apparatus.” Epoch Times, 2017. október 27. URL:
theepochtimes.com (utolsó letöltés: 2018. január 24.).
FENG, XINGYUAN. 2007. „Notes on China-relevant Local State
Paradigms.” Kiadatlan kézirat.
FEWSMITH, JOSEPH. 2015. „China’s Political Ecology and the Fight
Against Corruption.” Hoover Institution, China Leadership Monitor
No. 46., 2015. tél. URL: hoover.org – PDF (utolsó letöltés: 2018.
január 24.).
„Foreign Direct Investment, Net Inflows (BoP, Current US$).” 2018.
World Bank Open Data, World Bank Group. URL: data.worldbank.org
(utolsó letöltés: 2018. január 24.).
GRIFFIN, JOHN – LIU, CLARK – SHU, TAO. 2017. „Is the Anti-Corruption
Campaign Effective at Reducing Corporate Corruption in China?”
SSRN Paper, 2017. október 19. URL: papers.ssrn.com (utolsó letöltés:
2018. január 22.).
GYURIS FERENC. 2019. „A kínai működő tőke kiáramlása a globális
válság után.” In SALÁT GERGELY – SZAKÁLI MÁTÉ – SZILÁGYI ZSOLT
(szerk.) Veszélyes vizeken. Konfliktusok és biztonsági fenyegetések a
Távol-Keleten. Budapest, Typotex, 337–356.
LEUB, JEFFREY N. 2014. „Hunting Tigers and Swatting Flies: Xi
Jinping’s Anti-Corruption Campaign.” Texas Scholar Works,
University of Texas Libraries. repositories.lib.utexas.edu (utolsó
letöltés: 2018. január 24.).
LI, BO – WANG, ZHENGWEI – ZHOU, HAO. 2017. „China’s Anti-
Corruption Campaign and Credit Reallocation to non-SOEs.” PBC
School of Finance, Tsinghua University. URL: gcfp.mit.edu – PDF
(utolsó letöltés: 2018. január 25.).
LOEB, JEFFREY NIDES. 2014. „Hunting Tigers and Swatting Flies: Xi
Jinping’s Anti-Corruption Campaign.” (M.A. Thesis.) University of
Texas, 2014. URL: repositories.lib.utexas.edu (utolsó letöltés: 2018.
január 20.).
MANION, MELANIE. 2004. Corruption by Design: Building Clean
Government in Mainland China and Hong Kong. Cambridge,
Massachusetts, Harvard University Press.
QUADE, ELISABETH. 2007. „The Logic of Enforcement Campaigns in
Contemporary China.” Journal of Contemporary China, 2007, 16/50,
65–77.
„Teljessé vált a neomaoista fordulat Kínában.” 2017. 444.hu, 2017.
október 25. URL: 444.hu (utolsó letöltés: 2018. január 24.).
TSUGAMI, TOSHIA. 2017. „Envisaging China’s Future: How Will Xi
Jinping Navigate His Second Term?” PEACH előadás, 2017.
november 20. URL: de.slideshare.net (utolsó letöltés: 2018. január
24.).
WEDEMAN, ANDREW. 2012. „Growth and Corruption in China.” China
Currents, 2012, 2/2.
YIN, XIANGRU. 2017. „Analysis of Corruption in China: the Guanxi
Network of Chinese High Level Officials and Governors.” (M.A.
Thesis.) Clark University, Worcester,Massachusetts, 2017. URL:
commons.clarku.edu (utolsó letöltés: 2018. január 24.).
ZHENG, BINGYONG. 2016. „Bureaucratic Corruption and Economic
Development.” SSRN, 2016. január 16. URL: papers.ssrn.com (utolsó
letöltés: 2018. január 24.).
 GYURIS FERENC
A KÍNAI MŰKÖDŐ TŐKE KIÁRAMLÁSA A GLOBÁLIS
VÁLSÁG UTÁN1

A Kínai Népköztársaság a hetvenes évek vége óta tartó, folyamatosan

gyorsuló gazdasági növekedése ellenére a 2000-es évek közepéig relatíve
szerény működőtőke-kibocsátónak számított a nemzetközi színtéren. A
2008-as globális válság jelentős változást hozott ezen a területen. A kínai
vállalatok viharos gyorsasággal kezdték el fokozni külföldi beruházásaikat,
olyannyira, hogy Földünk legnépesebb országa 2016-ban már a
világranglista 3. helyén állt az egy év alatt végrehajtott új külföldi
működőtőke-befektetések terén,2 akkora volumennel, amely több mint
másfélszerese hazánk teljes GDP-jének. Jelen tanulmány célja annak
feltárása, hogy milyen tulajdoni hátterű vállalatok játszanak fontos szerepet
a külföldi beruházásokban, valamint mely gazdasági ágazatok és globális
nagyrégiók képezik a kínai működőtőke-befektetések fő célterületeit. A
kapcsolódó mérési problémák és kezelési lehetőségeik bemutatása mellett
kiemelt kérdésként kezelem, hogy a külföldi kínai beruházásokra mennyire
nyomják rá a bélyegüket a hazai gazdasági kihívások és az átalakuló kínai
pártállam gazdasági, politikai szereplőinek érdekei. Hangsúlyosan
vizsgálom továbbá azt, hogy a kínai működő tőke globális jelenlétének
rohamos fokozódása milyen nemzetközi biztonságpolitikai kockázatokat
rejthet magában.

I. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS: HOSSZÚ STAGNÁLÁS

UTÁN GYORS FELLENDÜLÉS
A Kínai Népköztársaság 1949-es megalakulása óta jelen van a
világgazdaságban mint más országokban, földrészeken megvalósuló
beruházások (rész)finanszírozója. A pekingi kormányzat különösen Észak-
Korea, valamint az európai gyarmati uralom alól felszabaduló dél-,
délkelet-ázsiai és afrikai országok irányában mutatott komoly érdeklődést
az 1950-es évektől kezdődően.3 A Kínából kiáramló működőtőke-
beruházások (ODI)4 volumene ugyanakkor mind a globális
tőkemozgásokhoz, mind az ország összgazdasági teljesítményéhez mérten
viszonylag szerény maradt. Ez a helyzet az 1978-ban induló gazdasági
reformok után, még a 2000-es évek első felében sem változott jelentősen. A
kínai gazdasági szereplők 2004-ben 5,5 milliárd USD értékű új beruházást
hajtottak végre más országokban, amellyel az addig végrehajtott
beruházások teljes állománya 44,8 milliárd USD-ra rúgott.5 Utóbbi érték a
negyedét sem éri el a 2016-ban egyetlen év alatt külföldön megvalósított
kínai működőtőke-befektetéseknek.6 A kínai ODI felfutása nem véletlenül
váratott magára sokáig, a pekingi vezetés ugyanis hosszú ideig tudatosan
fékezte a külföldre irányuló beruházásokat annak érdekében, hogy a kínai
tőke otthon maradjon, tovább fokozva az ország egyébként is tetemes
mértékűre hízott gazdasági növekedését.7
A 2008-as globális válság azonban erős negatív hatást gyakorolt a
döntően exportorientált kínai feldolgozóiparra, jelentősen beszűkítve az ott
kínálkozó beruházási lehetőségeket. Nem jelentett érdemi alternatívát a
mezőgazdaság és az állam által dominált bankszektor sem – előbbi a
földmagántulajdon hiánya miatt, utóbbi pedig a mesterségesen alacsonyan
tartott kamatszint okán, amely a megtakarítások banki felhalmozása helyett
épp az olcsó hitelek további felvételét, ezen keresztül pedig a gazdasági
növekedés élénkítését volt hivatott szolgálni. Az ingatlanszektorban, ahová
a válság idején jelentős beruházások áramlottak, tekintélyes buborék
képződött, ennek a „lappasztása” mindmáig alapvető kihívást jelent a kínai
gazdaságpolitika számára.8 Mindez olyan közegben történik, ahol az
átalakuló pártállam működésének rendszerszerű sajátosságai folyamatosan
beruházási hajszához, a beruházások további növelésének igényéhez
vezetnek.9 A Kínában felhalmozódó tőkefelesleg így külföldön kezdett új
megtérülési lehetőségeket keresni, népszerű gazdaságföldrajzi kifejezéssel
„térbeli fixet”10 végrehajtani, ami 2008-ban a kínai ODI-áramlás
ugrásszerű, majd fokozatosan még tovább gyorsuló növekedéséhez vezetett
(1. ábra). 2016-ban már egyetlen év alatt 196,1 milliárd USD értékben
valósult meg kínai beruházás külföldön,11 ami az az évi magyarországi
GDP több mint másfélszeresének felelt meg.12 A kiáramló ODI mennyisége
ezzel 2016-ban – a hetvenes évek végi reformok óta először – meghaladta a
beáramló FDI-ét, tehát Kína nettó tőkekihelyezővé vált.13

1. ábra – A szárazföldi Kínából évente kiáramló ODI mennyisége (flow, milliárd USD; 2003–2016)
Forrás: Saját szerkesztés az NBSC 1996–2016 adatai alapján

II. MÉRÉSI NEHÉZSÉGEK ÉS LEHETŐSÉGEK

A Kínából kiáramló működő tőke mérését, az abból megvalósuló
beruházások jellemzőinek feltárását több módszertani tényező nehezíti. A
kínai statisztika csak a külföldi beruházások elsődleges célországát tartja
nyilván, holott az adott helyre érkező ODI onnan sok esetben másik
országba áramlik tovább.14 Ez különösen élesen jelentkezik Hongkong
esetében, amelyet a kínai Állami Statisztikai Hivatal (NBSC) – az ENSZ
szakosított szerveihez és a Világbankhoz hasonlóan – külön entitásként
kezel a külkereskedelmi adatsorokban, és ahová évről évre a teljes kínai
ODI nagyjából 60%-a áramlik. A Hongkongba érkező működő tőke
jelentős része azonban továbbáramlik harmadik országba (Hongkongot
például az ASEAN-országokban megvalósuló kínai beruházások
központjának tekintik), tekintélyes hányada pedig visszaáramlik a
szárazföldi Kínába15, amelynek sok vállalata adózási okokból (pontosabban
adóelkerülési céllal) iktatja be Hongkongot a beruházási láncba.16
Ez a módszertani probléma teljes mértékben nem oldható meg, ám
bizonyos mértékig kezelhető. Az NBSC által Hongkongról közölt
statisztikai adatok alapján ugyanis kiszámítható, hogy a Hongkongból
harmadik országban megvalósított összes működőtőke-beruházás értéke a
szárazföldi Kínából kiáramló összes ODI 37,4%-ával egyenlő. Ez
összegszerűen valamelyest kisebb tétel, mint a szárazföldi Kínából
közvetlenül harmadik országban megvalósított beruházásoké. Ráadásul
Hongkongon keresztül nemcsak a népi Kína, hanem sok más ország (pl.
Japán, Dél-Korea, az USA) gazdasági szereplői is hajtanak végre harmadik
országbeli beruházásokat, tehát a 37,4%-nak is csak egy – pontosan nem
meghatározható – része származik a szárazföldi Kínából. Mindez azt jelenti,
hogy a szárazföldi Kínából végeredményben Hongkongon kívülre áramló
ODI nagyobb hányada „kikerüli” Hongkongot (2. ábra). Így tehát az NBSC
által a kínai ODI szerkezetéről közölt adatsorokból a Hongkongba kerülő
részt kihagyva, a többi adatot elemezve fő vonalakban releváns
megállapításokat tehetünk a kiáramló működő tőke ágazati szerkezetéről és
földrajzi célterületeiről.

2. ábra – A szárazföldi Kínából közvetlenül Hongkongba, egyéb országokba, valamint a

Hongkongon keresztül egyéb országokba áramló működő tőke áramlási pályái
Forrás: Saját szerkesztés az NBSC 1996–2016 adatai alapján

A működőtőke-befektetések vizsgálatát segíti továbbá, hogy a külföldön

történő beruházáshoz a kínai vállalatoknak előzetes engedélyt kell kérniük a
Nemzeti Fejlesztési és Reformbizottság (National Development and Reform
Commission, NDRC), a Kereskedelmi Minisztérium (Ministry of
Commerce, MOFCOM) és az Állami Devizahivatal (State Administration
of Foreign Exchange, SAFE) különböző szintű szerveitől. Habár a cégek
egy része a kisebb beruházásoknál vélhetően nem tesz eleget a fenti
kötelezettségének,17 miként a külföldi beruházásokból származó nyereség
külföldi újrabefektetését sem jelenti hiánytalanul,18 a kínai ODI dandárját
nagyvállalatok nagy értékű beruházásai adják, amelyek méretükből
fakadóan jól láthatóak az ellenőrző szervek számára, és amelyek részletes
adatait az NDRC folyamatosan és tételesen közli a honlapján. Az egyes
tartományok Külkereskedelmi és Gazdasági Együttműködési Irodái
(Foreign Trade and Economic Cooperation Bureau) pedig a kis- és
középvállalatok külföldi beruházásairól vezetnek nyilvántartást, amelynek
pontossága ugyan helyenként változó, de a kkv-beruházások döntő részét
lebonyolító keleti tengerparti térségekben (pl. Zhejiang tartományban) kellő
lehetőséget ad érdemi vizsgálatok végrehajtására.19

III. TULAJDONI HÁTTÉR: AZ ÁLLAMI VÁLLALATOK

TARTÓS DOMINANCIÁJA
A rendelkezésre álló adatokból kitűnik, hogy a 2000-es években darabszám
alapján markánsan csökkent az állami vállalatok részaránya a külföldön
befektető cégek között, ám ez folyamatos, nagyjából lineáris trend volt,
nem a globális válság következménye. A 2003-ban még 43,0%-os hányad
ugyanis már 2007-re 19,7%-ra csökkent, majd 2010-re 10,2%-ra apadt.
Ezzel párhuzamosan látványosan megnőtt a kft-k súlya, 22,0%-ról 57,1%-
ra. Közben az évtized végén a magánvállalatok aránya 8,2%-ra rúgott. A
beruházott összeg tekintetében ugyanakkor a teljes időszakot nagyfokú
stabilitás jellemzi: mindvégig kétharmad körüli, illetve némiképp a fölötti –
tehát döntő mértékű – maradt az állami vállalatok részaránya (2010-ben
66,2%). Ezen belül is a központilag irányított – tehát nem tartományi vagy
városi kormányzatokhoz tartozó – állami vállalatok a meghatározóak.20 Ez
jelentős eltérés a Kínán belüli trendekhez képest, ahol ez a vállalattípus
huzamosan az állóeszköz-beruházások kevesebb mint egyharmadát, sőt
2014 óta kevesebb mint egynegyedét adja.21 Míg tehát Kínában tartós
gazdasági tendencia a pártállami hálón kívüli szféra térnyerése,22 a működő
tőke külföldre áramlását a nagy állami vállalatok tartják kezükben.
IV. ÁGAZATI SÚLYPONTOK: ELMOZDULÁS A HAZAI
KAPACITÁSFELESLEG LEVEZETÉSE FELÉ
A kínai ODI ágazati megoszlásának vizsgálatát nehezíti, hogy a
működőtőke-befektetések igen nagy hányada hivatalosan a pénzügyi és
üzleti szolgáltatásokban valósul meg, miközben itt a legtöbb esetben csak
közvetítő intézményeken megy keresztül, mielőtt végül jellemzően
bányászati és ipari tevékenységekben landolna.23 Éppen ezért az egyes
ágazatok tényleges részarányát még nagy pontatlansággal is nehéz
meghatározni. Valamelyest jobb lehetőség kínálkozik az ágazati szerkezet
időbeli változásainak vizsgálatára a számbavételi módszertan időbeli
stabilitásának köszönhetően. Fontos figyelembe venni, hogy a külföldi
működőtőke-befektetések szerkezete évről évre jelentősebb kilengéseket
mutathat: akár egyetlen óriás-beruházás érdemben módosíthatja az adott év
számait. Éppen ezért az elemzés során hároméves időszakok aggregált
mutatóit vetem össze egymással: a 2007–2009-es periódust, amelynek a
beruházásairól döntően a gazdasági válság előtt született döntés, valamint a
2013–2015-ös időszakot, amelynek a beruházásai már egyértelműen a
válság után kibontakozó kínai gazdasági és politikai tendenciák befolyása
alatt valósultak meg.
 3. ábra – A szárazföldi Kínából külföldre áramló működőtőke-befektetések megoszlása
ágazatonként (2007–2009, valamint 2013–2015 között)
Forrás: Saját szerkesztés az NBSC 1996–2016 adatai alapján

A 3. ábrán látható – az ismertetett metodikai nehézségek mellett kellő

óvatossággal kezelendő – eredmények azt látszanak tükrözni, hogy a válság
után a kínai ODI érdemben eltolódott azon ágazatok felé, amelyekben
otthon a krízis hatására felesleges kapacitások alakultak ki. Miközben a
bányászat súlya szerény mértékben csökkent (16,7%-ról 14,0%-ra), a
feldolgozóipar, valamint az építőipar és az ingatlanszektor részaránya –
alacsony bázisértékről – duplájára-háromszorosára növekedett, és 17,7%-os
összevont értékkel egyértelműen lehagyta a bányászati tevékenységeket. Ez
összhangban van három fontos kínai trenddel:
1) A kínai feldolgozóipari termékek iránti globális kereslet növekedési
üteme 2008 után megtört, az átrendeződő fogyasztási szokások révén pedig
később sem vett új lendületet. (Jellemző, hogy a kínai export 1978 és 2008
között általában 15–30% közötti éves növekedést produkált, míg 2012 óta
folyamatosan elmarad a 10%-os értéktől, 2015-ben és 2016-ban pedig két
egymást követő évben is 0% alatt volt.)24 Mindeközben ráadásul a kínai
népesség növekedési ütemének lassulása, a korábbi masszív munkaerő-
felesleg elillanása25 és az ebből fakadóan több ágazatban fellépő
munkaerőhiány a 2000-es évek végétől a feldolgozóipari átlagbérek, ezzel a
termelési költségek gyors növekedését vonta maga után.26 A
feldolgozóipari vállalatok így vagy termelő tevékenységük egy részének
külföldi kihelyezésére kényszerülnek versenyképességük fenntartása
érdekében, vagy arra – és Kínában egyelőre ez a jellemző –, hogy hozzájuk
hasonló profilú külföldi vállalatok felvásárlásával, illetve külföldi
beszállítói körük bővítésével tudják biztosítani otthoni termelési volumenük
fenntartását.27 Ez azt is jelenti, hogy a kínai vállalatok egyre „följebb”, a
magasabb hozzáadott értékű termékek előállítása felé lépnek a globális
termelési hálózatokban.28
2) A 2008-ban meghirdetett, 4000 milliárd jüanra, 586 milliárd USD-
ra rúgó (hazánk GDP-jét mintegy négyszeresen meghaladó) kínai
gazdaságélénkítő csomag jelentős részben az infrastrukturális fejlesztések
erőteljes felgyorsításával igyekezett fékezni a gazdaság lassulását.29 Ez sok
esetben vezetett olyan infrastrukturális elemek (pl. autópályák)
kiépítéséhez, amelyeket a kínai gazdaság rövid és középtávon sem képes
kellően kihasználni, különösen a kevésbé fejlett nyugati és belső
tartományokban.30 A hirtelen felpörgetett infrastruktúra-fejlesztés nyomán
létrejövő új építőipari kapacitások jelentős része így kihasználatlanná válik,
külföldön végrehajtott kínai beruházások keretében azonban lehetőség van
az érdemi lekötésükre. Másrészt sok infrastrukturális létesítmény (pl.
nagysebességű vasútvonalak) kiépítésében a kínai cégek olyan komoly
tudásra és tapasztalatra, know-howra tettek szert, amely globálisan
piacképes, külföldi építőipari beruházásoknál jól hasznosítható terméket
jelenthet.31
3) A feldolgozóipari beruházási lehetőségek jelentős beszűkülése a
globális válság után látványos boomot eredményezett a kínai
ingatlanszektorban, ahol ez egy buborék nagyon gyors felfúvódásával is
együtt járt. Az ehhez kapcsolódó építőipari kapacitások jelentős része így
szintén kihasználatlanná vált, és hasonló formában „keres” nemzetközi
lekötési lehetőségeket, mint az infrastruktúrafejlesztő tevékenységek
esetében.

Megfigyelhető az is, hogy azokban az ágazatokban, amelyek részesedése a

teljes kínai ODI-ből 2007–2009, valamint 2013–2015 között megnőtt, a
végrehajtott beruházások mögött döntően állami vállalatok pénzügyi
erőforrásai állnak. Ennek mértéke a legtöbb ágazatban 80% körüli és fölötti,
de a feldolgozóipar esetében is kétharmadra tehető.32

V. FŐ CÉLTERÜLETEK: ELTOLÓDÁS A SZEGÉNY

TÉRSÉGEK FELŐL A GAZDAGOK IRÁNYÁBA
A szárazföldi Kínából kiáramló működő tőke célterületeinek pontos
azonosítását nemcsak a Hongkonghoz kötődő, a II. fejezetben ismertetett
tényezők nehezítik, hanem az is, hogy a hivatalosan más térségekben
befektetett működő tőke egy része a valóságban hasonlóképpen
továbbáramlik egyéb országokba. Különösen az Amerikai és a Brit Virgin-
szigetekhez hasonló adóparadicsomok esetében figyelhető ez meg, ahol
jellemzően csak könyvelési műveletekre kerül sor, miközben a tőke például
az USA-ba, Kanadába vagy az Európai Unióba megy tovább. Fontos
azonban, hogy a szárazföldi Kínából adóparadicsomokba áramló ODI a
teljes külföldi működőtőke-befektetések kevesebb mint negyedét alkotja,
vagyis ennek a tételnek a figyelmen kívül hagyásával, a többi beruházás
elemzésével képet alkothatunk a befektetések döntő hányadának földrajzi
eloszlásáról (4. ábra).
 4. ábra – A szárazföldi Kínából külföldre áramló működőtőke-befektetések megoszlása
nagytérségenként, Hongkong nélkül (2007–2009, valamint 2013–2015 között)
Forrás: Saját szerkesztés az NBSC 1996–2016 adatai alapján

Az eredményekből kitűnik, hogy a 2000-es évek végén, 2007–2009 között a

kínai ODI-nek a listavezető Ázsia mellett (24,7%) fontos célterületét
jelentette Afrika, földünk összességében legszegényebb kontinense is
(16,7%), ahol közelítőleg annyi kínai beruházás valósult meg, mint
Európában, az USA-ban és Kanadában együttesen. Ez markánsan eltért az
általános globális tendenciától, amely szerint az elmúlt évtizedekben
folyamatosan a legfejlettebb országok bizonyultak a legfőbb tőkevonzó
centrumoknak. Kétségtelen összhangban volt ugyanakkor a kínai gazdaság
importszerkezetével: mivel a 2000-es években tartósan kétszámjegyűvé
váló növekedési ráta rohamosan fokozódó nyersanyagigénnyel járt együtt,
Kína grandiózus beruházásokat hajtott végre számos ásványkincsben
gazdag afrikai országban,33 valamint a bányakincsekben szintén bővelkedő
Ausztráliában. Ezek a projektek jellemzően minden olyan szegmensre
kiterjedtek, amelyek nélkülözhetetlenek voltak Kína stabil nyersanyag-
ellátásához, és teljes bányák felvásárlásán vagy feltárásán túlmenően utak,
vasútvonalak és kikötők építését is magukban foglalták.34
 A 2008-ban kibontakozó válság ugyanakkor a globális gazdaság
földrajza mellett a kínai működőtőke-befektetések térbeliségét is
látványosan átalakította. Miközben 2007–2009-ről 2013–2015-re
valamelyest tovább nőtt az ázsiai célterületek súlya (24,7%-ról 29,7%-ra),
Ausztrália és Óceánia részaránya harmadával csökkent (10,2%-ról 7,7%-
ra), Afrikáé pedig drámai zuhanással alig több mint harmadára esett vissza
(16,7%-ról 6,2%-ra). Megjegyzendő, hogy a külföldi kínai beruházások
rohamos növekedése miatt ez volumen tekintetében, dollárban kifejezve
még mindig növekvő értéket jelent Afrika esetében is – de sokkal
szerényebb mértékben növekvőt, mint más térségeknél. Ugyanebben az
időszakban Európa részaránya közel másfélszeresére nőtt (11,3%-ról
15,6%-ra), Észak-Amerikáé (az USA-é és Kanadáé) pedig közel
megháromszorozódott (5,9%-ról 16,2%-ra).35 Hasonló tendencia figyelhető
meg az NDRC által számon tartott kiemelt nagyprojektek esetében is.
Ilyenből 2011 júniusa és 2012 júliusa között 199 darabot indítottak,
amelyek 7/8-a, 174 db fejlett országokban valósult meg (egyedül az USA-
ban 24 db), mindössze 25 db közepesen fejlett országokban
(Oroszországban 12 db, Brazíliában 7 db, Indonéziában 6 db), alacsonyan
fejlett országban pedig egy sem. A fenti arányok fő vonalakban ágazattól
függetlenül érvényesek.36
A néhány év leforgása alatt lejátszódó erőteljes átrendeződésnek több
oka volt:
1) A nyersanyaglelőhelyek feltárása és a szállítási lehetőségek
kiépítése, amelyek Afrikában a fő prioritásnak számítottak,37 egyszeri nagy
beruházást igényel. Utána alapvetően csak a megépült létesítmények
fenntartására van szükség, aminek a beruházásigénye jóval szerényebb.
Ehhez adódik, hogy a kínai gazdasági szereplők – részint a válság katalizáló
hatása nyomán – igyekeznek feljebb lépni a globális termelési láncokban,
vagyis a rendkívül nyersanyag- és energiaigényes termékek felől a
tudásigényes áruk és szolgáltatások arányának növelése felé elmozdulni. Ez
a tervek szerint a kínai nyersanyagigény és -import növekedésének
lassulásával fog együtt járni, amelynek esetén eleve egyre kevesebb
pótlólagos bányászati beruházásra lesz szükség külföldön.
2) Ahhoz, hogy Kína magasabb hozzáadott értékű termékeket tudjon
előállítani, elsősorban a fejlett országokban rendelkezésre álló tudásra,
termelési tapasztalatokra és technológiára van szüksége. A kínai gazdasági
szereplőknek így egyre inkább európai és észak-amerikai beruházások és
felvásárlások állnak érdekükben (ahogyan – egyéb példák mellett38 – a
hangzhoui székhelyű Geely autógyár a Volvo személygépkocsi-üzletágát
vette meg 2010-ben,39 a Pekingből irányított ChemChina pedig a svájci
Syngenta vegyipari és biotechnológiai vállalatot 2017-ben40). Ráadásul az
olcsó tömegárukhoz képest a fejlettebb termékekre hatványozottan érvényes
lesz, hogy a gazdag országok lehetnek a fő felvevőpiacaik. Kínának tehát a
közlekedési és szállítási kapcsolatait is ezek felé a térségek felé kell
fejlesztenie. Jellemző, hogy a hazánkban gyakran csak „Új Selyemút”41
néven emlegetett kínai Övezet és Út Kezdeményezésnek (Belt and Road
Initiative), amely 2013-as meghirdetése42 óta egyre nagyobb lendületet
vesz, egyik hangsúlyos vezérmotívuma a Kínából Európába vezető, Ázsiát
megkerülő tengeri utak sokkal gyorsabb vasúti összeköttetéssel való
kiváltása.43
3) Kína tíz-tizenkét évvel ezelőtt még jóval gyengébb globális
érdekérvényesítő képességgel bírt, mint napjainkban. Jobban rá volt tehát
utalva arra, hogy – a kínálkozó piaci réseket betöltve – bizonytalanabb
kilátások mellett is belépjen olyan szegény országokba, ahol kevésbé volt
erős a fejlett országok beruházóinak jelenléte. Kínának ráadásul sok ilyen
országgal egészen az 1950-es, 1960-as évekre visszanyúló, ugyan jóval
szerényebb mértékű, de kölcsönösen pozitív megítélésű gazdasági
kapcsolatai voltak.44 A belpolitikai kérdésekkel nem nagyon foglalkozó,
pragmatikus kínai hozzáállás,45 valamint a gördülékeny ügyintézés sok
szegény ország vezetői számára vonzóvá tette a kínai befektetéseket. A
2000-es évek közepe után felfutó külföldi működőtőke-befektetéseket
ráadásul döntő részben kevésbé profitérzékeny állami vállalatok hajtották
végre kínai részről, mégpedig államközi egyezmények keretében, amelyek
fényében joggal tűnhetett kisebbnek a szegény országokban végrehajtott
beruházások kockázata.46
4) Mivel a 2000-es évek közepéig viszonylag szerény maradt a kínai
ODI értéke, a kínai gazdasági szereplőknek kevesebb tapasztalatuk volt a
külföldi beruházásokról, és több esetben alulbecsülhették azok
kockázatait.47 Ezt – és a kínai vezetés azóta megnövekedett óvatosságát –
látszik alátámasztani mind a kimenő beruházásokkal kapcsolatos kínai
szabályozás 2016. évi szigorítása,48 mind Xi Jinping 2017. februári
hivatalos állásfoglalása, amely szerint Kínának bölcsebben kell eljárnia,
amikor pénzt ad más országoknak.49 (A kijelentés a Kína által nyújtott
nemzetközi segélyekre vonatkozott, amelyek ugyanakkor szoros
kapcsolatban vannak a működőtőke-befektetésekkel, és – ahogy sok elemző
kiemeli – a két kategória közötti határvonal Kína esetében meglehetősen
elmosódott.50)

VI. FOKOZÓDÓ TŐKEKIÁRAMLÁS KÍNÁBÓL:

NEMZETKÖZI BIZTONSÁGPOLITIKAI KOCKÁZATOK

5. ábra – Kína és fő külkereskedelmi partnerei. 1 – Kína; 2 – Az ország vezető export- és

importpartnere is Kína; 3 – Az ország behozatalának fő forrása Kína; 4 – Az ország kivitelének
vezető célterülete Kína; 5 – Az ország vezető export- és importpartnere sem Kína. 6 – Nincs adat.
Forrás: GYURIS 2017: 284.

A kínai működő tőke gyors külföldi kiáramlása, valamint Kína nemzetközi

gazdasági és politikai befolyásának ebből is fakadó egyértelmű növekedése
számos nemzetközi biztonságpolitikai kérdést vet föl. Ezeket különösen
indokolt áttekinteni annak fényében, hogy mára tágabb hazánk, Európa
maradt földünk egyetlen olyan nagy, egybefüggő térsége, ahol még egyik
országnak sem Kína a vezető export- vagy importpartnere (5. ábra). Saját
térségünkben ezért nemzetközi összevetésben még mindig relatíve
mérsékelten érzékeljük Kína gazdasági előretörését és ennek lehetséges
következményeit.
Az egyik leggyakrabban elhangzó bírálat arra irányul, hogy Kína a
beruházásokon keresztül számos olyan autoriter rendszert stabilizál szegény
országokban (különösen Afrikában), amelyek gazdaságilag képtelenek
lennének hosszú távon megállni a lábukon, nyugati forrásokra pedig már
éppen a különféle emberi jogi normák sorozatos figyelmen kívül hagyása,
illetve durva megsértése miatt nemigen számíthatnának. A jelenség
hátterében a kínai vezetés hivatalosan felvállalt álláspontja húzódik, amely
szerint a gazdasági együttműködést nem teszi függővé a másik ország
belügyeitől. A gyakorlatban azonban ez nem azt jelenti, hogy a kínai
szereplők kimondottan az autoriter rendszerekkel való kooperációt
preferálnák, sokkal inkább azt, hogy egyaránt hajlandók nyereséges üzletet
kötni autoriter és nem autoriter országok szereplőivel.51 Ez konkrét
esetekben természetesen valóban eredményezheti azt, hogy egy rendszer a
kínai forrásokra támaszkodva kerülje el az összeomlást. Domináns
tendenciának azonban ez nem nevezhető, ráadásul a kínai ODI gazdag
országok felé való (a VI. fejezetben ismertetett) gyors eltolódása az utóbbi
öt esztendőben markánsan ellene hat.52
A szakirodalomban sokkal kevésbé taglalt kérdés, de a globális
biztonsági helyzet szempontjából számos negatív hatása lehet a kínai
működőtőke-befektetések fejlettebb célterületek felé történő
elmozdulásának is. Sok gazdaságilag elmaradott, döntő részben gyarmati
hátterű afrikai és ázsiai ország előtt, amelyek politikai barátságának
„megvásárlása” a hidegháborút követően már nem volt kiemelten fontos
geopolitikai kérdés a nagyhatalmak számára, bő másfél évtized elteltével a
nagy mennyiségű kínai tőke megjelenése révén csillant fel a gazdasági
fejlődés felgyorsulásának lehetősége. Az viszont, hogy az elmúlt években a
szárazföldi Kínából már sokkal több ODI áramlik a fejlett országokba, mint
ezekbe a térségekbe, azt jelenti, hogy a kínai beruházások sem csökkentik,
hanem éppenséggel tovább növelik a fejlettségi különbségeket a gazdag és
a szegény országok, a „globális Észak” és a „globális Dél” között. Ennek a
már most is meglévő nemzetközi társadalmi, gazdasági és politikai
feszültségek (pl. bizonyos afrikai és ázsiai gazdaságok instabilitása,
demográfiai nyomás, humanitárius és migrációs krízishelyzetek)
fennmaradása, sőt fokozódása lehet a következménye.
Természetesen a fejlettebb országok kapcsán is felvetődhet, hogy az
oda áramló, gyorsan növekvő mennyiségű kínai működő tőke
eredményezhet-e politikai ráhatást ezeknek az országoknak a gazdaságára
és általános gazdaságpolitikájára. Vélhetően ennek kisebb méretű
gazdaságoknál lehet érdemben realitása, ahol a nemzetgazdaság egészéhez
viszonyítva is jelentős kínai beruházások valósulnak meg (mint pl.
Görögországban a pireuszi kikötő felvásárlásával, s részint akár
Magyarországon a Belgrád–Budapest vasútvonal megépülése esetén).
Ugyanez érvényes lehet azokra a jelentős olaj- és gázbevétellel rendelkező,
tehát nem szegény, de viszonylag gyenge ipari bázissal rendelkező
országokra (különösen Közép-Ázsiában, pl. Kazahsztánra), ahol a
gazdasági szerkezet sokrétűbbé tételében meghatározó szerepe lehet a kínai
beruházásoknak. (Nem véletlen, hogy az Övezet és Út Kezdeményezés
hivatalos céljai között az érintett országok gazdaságának általános
fejlesztése is szerepel.53) Itt sem valószínű ugyanakkor olyan erőteljes
hatás, mint sok olyan afrikai és ázsiai ország esetében, ahol a kínai
beruházásokon a nemzetgazdaság elemi működőképessége múlhat.
Az USA-hoz, Németországhoz és az Egyesült Királysághoz hasonló
gazdasági nagyhatalmak esetén pedig, amelyek iránt a leginkább növekszik
a kínai ODI érdeklődése, még a mainál sokkal jelentősebb kínai
befektetések is relatíve kisebb súlyt képviselnének más külföldi eredetű
beruházások, valamint ezeknek az országoknak a rendkívül komoly hazai
gazdasági ereje mellett. Ezekben az országokban ráadásul jól kiépült,
hatékony, jóval erősebb demokratikus kontroll alatt álló állami
intézményrendszer működik, amely sokkal határozottabban képes ellenállni
a külső behatásoknak. Itt tehát a belföldi gazdaságpolitikai folyamatokra
irányuló közvetlen nyomásgyakorlás helyett inkább annak lehet érdemi
valószínűsége, hogy Kína a beruházásokban is testet öltő gazdasági erejét
kihasználva igyekszik hatni ezeknek az országoknak a külpolitikájára.
Különösen olyan térségek vonatkozásában van erre jelentősebb esély, ahol
az érintett fejlett országoknak nincsenek határozott politikai vagy gazdasági
érdekei, Kína viszont komolyan érdekelt lenne a térségi status quo
változásában (pl. Kínával szemben „barátibb” politikai erők
megerősödésében).
A fejlett országokban végrehajtott kínai beruházásoknak reális
következménye lehet, hogy az Észak-Amerikában és Nyugat-Európában
felvásárolt technológia, tudás és termelési tapasztalat részben kínai
hadiipari projektekhez csatornázódik át. Ez az eddiginél is nagyobb lökést
adhat a Kínai Népköztársaság katonai fejlesztéseinek, valamint egyes
térségekben – különösen a Dél-kínai-tengeren – végzett katonai
nyomásgyakorló tevékenységének. Megfigyelhető ugyanakkor, hogy ennek
a kockázatnak a növekedésével – különösen a legutóbbi egy-két évben – az
USA, valamint sok európai ország politikai és gazdasági szereplői is egyre
határozottabban lépnek föl a folyamat ellen, szigorítva a technológiaáramlás
fölötti kontrollt.54 Másképpen fogalmazva: ahogy a kínai vezetés és a kínai
vállalatok egyre alaposabb mérlegelést folytatnak egy külföldi projekt
beindítása előtt, az észak-amerikai és nyugat-európai szereplők is egyre
körültekintőbben járnak el, mielőtt jóváhagynának egy kínai hátterű
invesztíciót.

VII. ÖSSZEGZÉS
A 2000-es évek második felében rohamos növekedésnek indultak a
külföldön végrehajtott kínai beruházások. A Kínai Népköztársaság így
2016-ra a világ 3. legfontosabb működőtőke-kibocsátójává lépett elő, az
elmúlt negyven év folyamán most először több új tőkét kihelyezve, mint
amennyit más országok befektetőitől képes bevonzani. Ebben a
folyamatban meghatározó szerepe volt a globális válság
következményeinek, különösen a kínai feldolgozóipari termékek iránti
nemzetközi kereslet mérséklődésének, amely a Kínában kínálkozó
beruházási lehetőségek jelentős beszűkülésével, valamint sok ágazatban
tetemes kapacitásfelesleg létrejöttével járt együtt. A fokozódó nehézségekre
reagálva a kínai gazdasági szereplők egyre intenzívebben keresnek
megtérülő befektetési lehetőségeket más országokban.
Megállapítható, hogy miközben Kína belföldi beruházásainak
összegszerűen mintegy negyedét adják csak az állami vállalatok, a külföldi
működőtőke-befektetések döntő részét (minden fontos ágazatban legalább
kétharmadát, de gyakran több mint 80%-át) ők tartják kezükben. Ez
erőteljes kontrollra ad lehetőséget a politikai vezetés számára, és a külföldi
beruházásokat Kína fontos külpolitikai érdekérvényesítő eszközévé teszi.
Az ágazati statisztikákból – a módszertani bizonytalanságokat kellő
mértékben figyelembe véve – az látszik kirajzolódni, hogy a kínai ODI a
2010-es években a bányászati, illetve a kapcsolódó szállítási tevékenységek
felől azok felé az ágazatok felé (feldolgozóipar és építőipar) tolódik el,
amelyekben odahaza a válság hatására komoly kapacitásfeleslegek
alakultak ki. Egyértelműen megragadható trend Afrika súlyának látványos
visszaesése a külföldi kínai beruházásokban, mégpedig Földünk két fontos
gazdasági erőcentruma, Észak-Amerika és Európa javára, amelyek
tudására, termelési tapasztalataira, technológiájára immár sokkal nagyobb
szüksége van a fejlettebb termékek előállítására törekvő kínai vállalatoknak,
mint az olcsó ásványkincsekre.
A fenti tendenciák egyrészt azt is jelentik, hogy a külföldi kínai
beruházásoknak egyre kevésbé a szegény (és nagyobb részben autoriter)
országok a fő haszonélvezői, mint a gazdag, fejlett, erős gazdaságú
országok, ahol egységnyi volumenű kínai beruházás sokkal kisebb eséllyel,
kevesebb esetben tud jelentős kínai nyomásgyakorláshoz vezetni. Másrészt
viszont a kínai ODI földrajzi fókuszának átrendeződéséből az is következik,
hogy Földünk legszegényebb, régóta fejlettségi problémákkal küzdő
térségeit a kínai tőke sem fogja látványosan mobilizálni és érdemben
felzárkóztatni. Közben pedig megnő azoknak a helyzeteknek a
valószínűsége, ahol az észak-amerikai és nyugat-európai szereplők az
eddigieknél határozottabban lépnek föl a komoly katonai potenciállal
rendelkező ismeretek, technológiák, gyártási eljárások kínai vállalati
hatókörbe kerülése ellen.

FELHASZNÁLT IRODALOM

ALLEN & OVERY. 2016. „China’s New Restrictions on Outbound

Investments and Remittance.” 2016. december 30. URL:
allenovery.com (utolsó letöltés: 2018. február 25.).
CAI FANG. 2014. Beyond Demographic Dividends. Beijing, World
Scientific.
CSANÁDI MÁRIA. 2019. „A megszaladó beruházások strukturális okai
és rendszerbeli kockázatai Kínában.” In SALÁT GERGELY – SZAKÁLI
MÁTÉ – SZILÁGYI ZSOLT (szerk.) Veszélyes vizeken. Konfliktusok és
biztonsági fenyegetések a Távol-Keleten. Budapest, Typotex, 321–336.
CSANÁDI MÁRIA – GYURIS FERENC. 2018. „Átalakuló pártállam és
egyenlőtlen túlfűtöttség Kínában a globális válság idején.” Tér és
Társadalom, 32/1, 1–26.
DOLLAR, DAVID. 2015. United States-China two-way direct investment:
Opportunities and challenges. Washington DC, Brookings Institution.
DOLLAR, DAVID. 2016. „China as a Global Investor.” In SONG, LIGANG –
GARNAUT, ROSS – FANG, CAI – JOHNSTON, LAUREN (eds.) China’s New
Sources of Economic Growth. Vol. 1. Reform, Resources, and Climate
Change. Acton, Australian National University Press, 197–213.
ESZTERHAI VIKTOR. 2016. „Az Új Selyemút terv.” Eszmélet, 28/109,
116–131.
GYURIS FERENC. 2014. „Az egyenlőtlen földrajzi fejlődés koncepciója.”
Földrajzi Közlemények, 138/4, 293–305.
GYURIS FERENC. 2015. „Területi egyenlőtlenségek és a beruházások
földrajzi eloszlása az átmenet Kínájában.” In SALÁT GERGELY (szerk.)
Kínai álom – kínai valóság. Budapest, Typotex, 42–64.
GYURIS FERENC. 2017. „A kínai gazdasági csoda okai és korlátai.”
Földrajzi Közlemények, 141/3, 275–287.
HARVEY, DAVID. 2009. „Az »új« imperializmus: felhalmozás
kisemmizés által.” Fordulat, 2009/7, 78–106.
HU, BILIANG – LIU, QINGJIE – YAN, JIAO. 2017. „Promoting the Belt and
Road Initiative by Strengthening ’5+1’ Cooperation.” In SONG, LIGANG
– GARNAUT, ROSS – FANG, CAI – JOHNSTON, LAUREN (eds.) China’s New
Sources of Economic Growth. Vol. 2. Human Capital, Innovation and
Technological Change. Acton, Australian National University Press,
409–429.
HUANG, KRISTIN. 2017. „China Must Act More Wisely in Giving Out
Foreign Aid, Says Xi Jinping.” South China Morning Post, 2017.
február 9. URL: scmp.com (utolsó letöltés: 2018. február 24.).
HUANG YIPING. 2016. „Understanding China’s Belt and Road Initiative:
Motivation, Framework and Assessment.” China Economic Review,
40, 314–321.
HUANG YIPING – WANG BIJUN. 2013. „Investing Overseas Without
Moving Factories Abroad: The Case of Chinese Outward Direct
Investment.” Asian Development Review, 30/1, 85–107.
IMF. 2017. World Economic Outlook Database: October 2017 Edition.
Az IMF honlapja. URL: imf.org (utolsó letöltés: 2018. február 25.).
JOHNSTON, LAUREN – RUDYAK, MARINA. 2017. „China’s »Innovative and
Pragmatic« Foreign Aid: Shaped by and now Shaping Globalisation.”
In SONG, LIGANG – GARNAUT, ROSS – FANG, CAI – JOHNSTON, LAUREN
(eds.) China’s New Sources of Economic Growth. Vol. 2. Human
Capital, Innovation and Technological Change. Acton, Australian
National University Press, 431–451.
KINNANDER, OLA – NAUGHTON, KEITH. 2010. „Geely Buys Volvo Cars
From Ford, Names Jacoby CEO”. Bloomberg, 2010. augusztus 2.
URL: bloomberg.com (utolsó letöltés: 2018. február 24.).
KRAGELUND, PETER. 2011. „Back to BASICs? The Rejuvenation of
Non-traditional Donors’ Development Cooperation with Africa.”
Development and Change, 42/2, 585–607.
LI, HONGBIN – LI, LEI – WU, BINZHEN – XIONG, YANYAN. 2012. „The End
of Cheap Chinese Labor.” Journal of Economic Perspectives, 26/4,
57–74.
MÖLLER, JENS. 2018. „Kina intresserat av svensk-norsk järnväg.”
Sveriges Radio, 2018. január 27. URL: sverigesradio.se (utolsó
letöltés: 2018. február 24.).
NBSC. 1996–2016. China Statistical Yearbook 1996–2016. National
Bureau of Statistics of China honlapja. URL: stats.gov.cn (utolsó
letöltés: 2018. február 25.).
PALMEHAG, ANNA. 2018. „Kinesiskt bolag lämnar rapport om HH-
tunnel i vår.” News Øresund, 2018. február 23. URL: newsoresund.se
(utolsó letöltés: 2018. február 27.).
PÉTI MÁRTON – JENEY LÁSZLÓ (szerk.). 2017. Az Új Selyemút
Gazdasági Övezet geostratégiai és földrajzi dimenziói. Budapest,
Budapesti Corvinus Egyetem.
ROSEN, DANIEL H. – HANEMANN, THILO. 2009. „China’s Changing
Outbound Foreign Direct Investment Profile: Drivers and Policy
Implications.” Peterson Institute for International Economics Policy
Brief, 09/14. URL: piie.com (utolsó letöltés: 2018. február 24.).
SHEPARD, WADE. 2016. „China Hits Record High M&A Investments in
Western Firms.” Forbes, 2016. szeptember 10. URL: forbes.com
(utolsó letöltés: 2018. február 24.).
„Statistical database.” 2018. A National Bureau of Statistics of China
honlapja. URL: data.stats.gov.cn (utolsó letöltés: 2018. február 25.).
SZAKÁLI MÁTÉ. 2015. „Peking megélénkült Afrika-politikája és az új
trendek.” In SALÁT GERGELY (szerk.) Kínai álom – kínai valóság.
Budapest, Typotex, 200–224.
SZENTESI AMBRUS GÁBOR. 2015. „Eurázsiai szuper gazdasági térség?”
In SALÁT GERGELY (szerk.) Kínai álom – kínai valóság. Budapest,
Typotex, 162–199.
TSANG, AMIE. 2017. „China Moves a Step Forward in Its Quest for
Food Security.” The New York Times, 2017. április 5. URL:
nytimes.com (utolsó letöltés: 2018. február 24.).
VARGA GYÖRGY. 2018. „Az Európán kívüli világból érkező FDI a
visegrádi országokban.” Földrajzi Közlemények, 142/2, 110–121.
VÁRI SÁRA. 2016. „A kínai fejlesztési együttműködés Afrikában az
ezredfordulót követő évtizedben.” Külgazdaság, 60/9–10, 71–94.
WANG BIJUN. 2012. „Upgrading China’s Economy through Outward
Foreign Direct Investment.” In MCKAY, HUW – SONG LIGANG (eds.)
Rebalancing and Sustaining Growth in China. Canberra, Australian
National University Press, 149–174.
WANG, BIJUN – HUANG, YIPING. 2012. „Industry and Ownership
Structure of Chinese Overseas Direct Investment.” EABER Working
Paper Series, No. 75. URL: eaber.org – PDF (utolsó letöltés: 2018.
február 23.).
WONG, CATHERINE – XIN ZHOU. 2017. „China’s Plan to Buy Up Foreign
Technology Meets Increasing Resistance from US and Europe.” South
China Morning Post, 2017. szeptember 15. URL: scmp.com (utolsó
letöltés: 2018. február 25.).
WONG, CHRISTINE. 2011. „The Fiscal Stimulus Programme and Public
Governance Issues in China.” OECD Journal on Budgeting, 11/3, 1–
21.
WONG, SZE WAH. 2017. „The Role of Hong Kong in China’s
Investment in the ASEAN market.” Bank of China (Hong Kong),
Economic Review, 2017. szeptember. URL: bochk.com – PDF (utolsó
letöltés: 2018. február 24.).
WORLD BANK OPEN DATA. 2018. A Világbank honlapja. URL:
data.worldbank.org/ (utolsó letöltés: 2018. február 25.).
ZHOU, LIHUAN – LEUNG, DENISE. 2015. „China’s Overseas Investments,
Explained in 10 Graphics.” World Resources Institute, 2015. január 28.
URL: wri.org (utolsó letöltés: 2018. február 25.).
 SIMAY ATTILA ENDRE
KÜLKERESKEDELEM MINT (KÖLCSÖNÖS) GAZDASÁGI
FÜGGÉS ÁZSIÁBAN

A külkereskedelem jelentősége a hagyományos közgazdaságtani

modellekben egyértelmű, ami a gazdasági teljesítményt illeti. Az
úgynevezett bruttó hazai össztermék (angolul Gross Domestic Product, azaz
GDP) egy adott nemzeti határon belül egy adott időintervallum alatt
előállított összes termék és szolgáltatás értékekét jelenti. Ennek egyik
meghatározási módja, amikor a makroökonómiában a GDP-t a kiadási
megközelítéssel a következő képlettel írják fel: Y = C + I + G + (X−M). Az
egyenletben az Y jelenti magát a nemzetgazdasági kibocsátást, vagyis a
GDP-t, míg az ennek meghatározásához szükséges tényezők a háztartások
fogyasztása (C), a beruházások (I), a kormányzati kiadások (G) és a nettó
export (X−M). A nettó export tulajdonképpen az export (X) és import (M)
különbözete. Az export az adott ország által előállított olyan termékeket és
szolgáltatásokat jelenti, amelyek fogyasztása más országokban valósul meg,
ezáltal többletbevételt teremtve az előállító országnak. Az import ezzel
szemben a más országokból származó termékek és szolgáltatások
fogyasztását jelenti, éppen ezért a „C”, „I” és „G” számításakor ezt el kell
különíteni a hazai fogyasztástól. A külkereskedelem így a nettó export
formájában jelenik meg a közgazdasági modellekben.1

I. KÜLKERESKEDELEM AZ ÁZSIAI GAZDASÁGOKBAN

A külkereskedelem Ázsiában jelentős gazdasági tényező. A WTO adatai
alapján 2012 és 2015 között Ázsiában nőtt a legjelentősebben mind az
export, mind az import a világ különböző régiói közül. A külkereskedelem
intenzitásának növekedése rávilágít Ázsia jelentőségére, különösen az
exportoldalon, tekintettel arra, hogy a vizsgált hároméves időintervallum
alatt Ázsia exportkibocsátása mintegy 20 százalékkal növekedett, míg a
világ többi régiójában ez 10 százalék alatt maradt, sőt nem egy térségben
stagnálás volt megfigyelhető. Emellett Ázsia importja is 15 százalékkal
növekedett, amit egyedül az észak-amerikai régió közelített meg a
közelmúltban.2 Az adatok azt sugallják, hogy Ázsia esetében az export
növekedése felülmúlta az importnövekedést, és így Ázsia bevételre tett
szert a nemzetközi kereskedelemből, ami hozzájárulhatott a térség
gazdasági növekedéséhez is. A három év alatt mintegy 5 százalékkal volt
nagyobb az export növekedési üteme, mint az import esetében.
A Világbank statisztikái alapján Ázsia kulcsszerepe a
világgazdaságban már nyilvánvaló, a vásárlóerő-paritáson számolt bruttó
gazdasági teljesítmények – GDP (PPP) – rangsorában az első Kína, majd a
harmadik helyen találjuk Indiát és a negyedik helyen Japánt.3 Azonban az
ázsiai országok szerepe a külkereskedelem tekintetében is nagyon jelentős.
A Statista adatai alapján Kína rendelkezett a világ legnagyobb
exportkibocsátásával 2016-ban, míg ebben a rangsorban Japán a negyedik
volt, de az első 20 legnagyobb exportáló ország között találunk további
ázsiai országokat és területeket is, mint a kínai Hongkong, Dél-Korea,
Szingapúr és India. Kína domináns szerepére világíthat rá, hogy az ország
exportja felülmúlta a 2000 milliárd USA dollárt, miközben az őt követő
USA exportja 1500 milliárd USA dollár alatt volt.4 Az export mellett
ráadásul az importban is jelentős Ázsia részesedése a világon. Noha a
legnagyobb importtal az Amerikai Egyesült Államok rendelkezett 2016-
ban, a rangsorban ezt jó néhány ázsiai ország követi. Kína a világ második
legnagyobb importpiaca, Japán az ötödik, és az első 20-ban van még a kínai
Hongkong, Dél-Korea, Szingapúr és India is.5 Ennélfogva a
külkereskedelem jelentős és fontos tényező Ázsiában, amely elősegítheti a
külkapcsolatok alakulását, (kölcsönös) gazdasági függéseket létrehozva az
ázsiai országok között.

II. A KÜLKERESKEDELEM TEKINTETÉBEN

LEGJELENTŐSEBB ÁZSIAI ORSZÁGOK
A legnagyobb külkereskedelemmel rendelkező országok esetében,
amelyekről említést tettem az előző részben, érdemes lehet valamivel
részletesebb képet is adni arról, hogy milyen kereskedelmi kapcsolatok a
legfontosabbak az esetükben. Ezek bemutatása remélhetőleg érzékelteti,
hogy az egyes ázsiai országok kereskedelmi kapcsolatai milyen mértékű
függőségeket képesek kialakítani az országok között. A terjedelmi korlátok
miatt az elemzés megmarad a főbb kereskedelemi partnerek és néhány főbb
termék szintjén. A zárójeles adatok minden esetben milliárd USA dollárban
értendők, és a 2016-os tárgyévre vonatkoznak az MIT Media Lab
országokra vonatkozó adataira támaszkodva.
Kína kulcsszerepe a külkereskedelemben világviszonylatban is
megnyilvánul, így értelemszerűen Ázsiában is. Az ország legfontosabb
exportpartnerei az Amerikai Egyesült Államok (385), Hongkong (287),
Japán (129), Dél-Korea (93,7) és Németország (65,2), míg a legfontosabb
importpartnerei Hongkong (285), Dél-Korea (124), az Amerikai Egyesült
Államok (115), Japán (113) és Németország (85,4). A legfontosabb
exportcikkei a számítógépek (136), távközlési felszerelések (115), telefonok
(84,3) integrált áramkörök (54,8) és világítótestek (29,7) az 1992-ben
harmonizált besorolási rendszert alapul véve. A legfontosabb importcikkek
az integrált áramkörök (128), kőolaj (116), arany (62,6), vasérc (58) és
autók (44). 1995 óta Kína trendszerűen többet exportál, ami révén a
külkereskedelem képes többletjövedelmet teremteni a gazdaságban.6
Az itt vizsgált többi országgal kapcsolatban is igaz, hogy az
exportteljesítmények létrehozása önmagában is függ az importált áruktól.
Kínánál például megfigyelhető, hogy az integrált áramkörök egyszerre
vannak jelen a legfontosabb export- és importárucikkek között is, vagy épp
az importoldalon olyan nyersanyagok találhatók, mint a kőolaj és a vasérc.
Szintén kölcsönösség figyelhető meg Kína esetében a kereskedelmi
partnerek vonatkozásában is, ami jellemző lesz a további országok
vonatkozásában is. Ahogy az is általános, hogy a legfontosabb
kereskedelmi partnerek között az egyes ázsiai országok esetében többnyire
más ázsiai országokat is találunk. Hongkong szerepe kínai vonatkozásban
speciális, hiszen része a Népköztársaságnak, ugyanakkor a kereskedelemi
kimutatásokban rendre külön is megtalálható mint gazdaságilag valamilyen
szinten független entitás. Kína legfontosabb öt kereskedelmi partnere között
Ázsiából még Japánt és Dél-Koreát találhatjuk, ami utalhat a kölcsönös
kereskedelmi függésekre ezen országok irányában.
Hongkong sok tekintetben összekötő szerepet játszik a szárazföldi
Kína és más országok között, így aztán nem meglepő, hogy mind az
export-, mind az importoldalon alapvetően Kína a meghatározó a város
külkereskedelmi kapcsolataiban. A város fő exportpiacai Kína (285), az
Amerikai Egyesült Államok (42), India (15,4), Japán (15,1) és az Egyesült
Királyság (11,2). Az importoldalon szintén első Kína (287), majd Szingapúr
(41,6), az Amerikai Egyesült Államok (34,9), Japán (33,6) és Dél-Korea
(32,8) következnek. A legfontosabb exportcikkek az integrált áramkörök
(81,4), arany (53,5), telefonok (50,9), távközlési felszerelések (23,6) és
irodai gépalkatrészek (20,4). A legfontosabb importáruk az integrált
áramkörök (81,4), telefonok (40,5), távközlési felszerelések (34,5), arany
(29,4) és számítógépek (22,2). Általában Hongkong importja jelentősen
meghaladta az exportját, de aztán hirtelen kiegyenlítődés volt tapasztalható
2016-ban.7
Kelet-Ázsia másik jelentős külkereskedelemmel bíró szereplője Japán.
Fő külkereskedelmi partnere exportoldalon az Amerikai Egyesült Államok
(130), Kína (113), Dél-Korea (46,2), Hongkong (33,6) és Thaiföld (27,4),
importoldalon pedig Kína (129), az Amerikai Egyesült Államok (63,2),
Dél-Korea (24,4), Németország (20,7) és Ausztrália (18,9). A legfontosabb
exportcikkek az ország esetében az autók (90,3), egyéb besorolás nélküli
termékek (36,1), járműalkatrészek (31,3), integrált áramkörök (18,8),
valamint személyszállító és teherhajók (12,2). A legfontosabb
importszükségletei főként olyan természeti erőforrásokra terjednek ki, mint
a kőolaj (50,8) és földgáz (34,3), majd ezt követik más importcikkek, mint a
gyógyszerek (17), számítógépek (15,5) és kőszén (15,2). Ez rávilágít Japán
energiahordozó-függésére, ugyanakkor az ország általánosságban
haszonélvezője a külkereskedelemnek a magasabb export révén.8
Kelet-Ázsia külkereskedelmének vizsgálatakor még Dél-Korea
bevonása indokolt. Az ország legfontosabb exportpiacai Kína (124), az
Amerikai Egyesült Államok (66,7), Hongkong (32,8), Vietnam (32,6) és
Japán (24,4). Az országba irányuló import tekintetében Kína (93,7), Japán
(46,2), az Amerikai Egyesült Államok (42,3), Németország (19,3) és
Szingapúr (14,5) a legjelentősebbek. A fő exportcikkei az integrált
áramkörök (49,3), autók (37,4), személy- és teherszállító hajók (25,1), míg
importoldalon ezen ország esetében is a természeti erőforrások és
nyersanyagok szerepe jelentős. A fő importcikkek a kőolaj (44,3), integrált
áramkörök (19,8), földgáz (14,9), finomított kőolaj (11,7) és autók (9,3). Az
elmúlt évtizedekben az ország szintén sokat profitált a külkereskedelemből,
az export mértéke volt magasabb, bevételt jelentve a gazdaságnak.9
 A dél-ázsiai régióban India tekinthető a legjelentősebb
külkereskedelemmel rendelkező országnak. Fő exportpiacai az Amerikai
Egyesült Államok (42), az Egyesült Arab Emirátusok (30), Hongkong
(13,2), Kína (8,92) és az Egyesült Királyság (8,57). A fő importpartnerek
közül az első Kína (58,4), majd az Amerikai Egyesült Államok (21,7),
Hongkong (15,4), Svájc (14,6) és Dél-Korea (11,6) következnek. A
legfontosabb exporttermékek a finomított kőolaj (25,4), gyémántok (24),
ékszerek (12,6), gyógyszerek (11,6) és autók (6,36). Az importoldalon a
legfontosabb áruk a kőolaj (60,7), arany (22,9), gyémántok (19), kőszén
(12,7) és telefonok (10,6). Az import tehát elsősorban a természeti
erőforrásokat és az exporthoz is szükséges nyersanyagokat jelenti. India
vonatkozásában ugyanakkor a külkereskedelem szerepe a gazdaságban más
előjellel bírhat, hiszen az ország esetében trendszerűen egyre nagyobb az
import, mint az export, és így jövedelem áramlik kifelé az országból a
globális gazdaságban.10
Végül Délkelet-Ázsiát sorra véve Szingapúr az, amely a legfontosabb
külkereskedelemi csomópontnak tekinthető. A legfontosabb exportpartnerei
Kína (42,9), Hongkong (41,6), Malajzia (35), Indonézia (25,8) és az
Amerikai Egyesült Államok (22,6). Az import tekintetében fő partnerei
Kína (44,5), Malajzia (27,6), az Amerikai Egyesült Államok (26,7), Japán
(19,8) és Dél-Korea (12,5). A legfontosabb exportcikkek az integrált
áramkörök (65,5), finomított kőolaj (35,5), egyéb áruk (15,9), számítógépek
(9,7) és félvezető eszközök (8,68). Az importoldalon a legfontosabb
termékek az integrált áramkörök (36,4), finomított kőolaj (31,5), kőolaj
(15,1), gázturbinák (7,37) és számítógépek (6,24). Noha 2016-ban az
import mutatkozott valamivel nagyobbnak, az elmúlt két tizedben előtte
mindig az export volt a nagyobb.11

III. KAPCSOLATOK ÉS KONFLIKTUSOK

A világgazdaságban fellelhetők összekötő kapcsok az egyes ázsiai országok
között, amelyek ezáltal közös platformot biztosíthatnak a külkereskedelem
és más gazdasági ügyek területén. Az egyik ilyen globális intézmény a
Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organisation, WTO). A legtöbb
nagy kereskedő nemzet Ázsiában már a WTO 1995-ös hivatalos
megalakulása előtt, az úgynevezett GATT (General Agreement on Tariffs
and Trade) ideje alatt csatlakozott a nemzetközi kereskedelmi
együttműködéshez. India 1948. július 8-án lett tag, majd Japán 1955.
szeptember 10-én, Dél-Korea 1967. április 14-én, Szingapúr 1973.
augusztus 20-án, Hongkong 1986. április 23-án;12 Kína csatlakozása 2001.
december 11-én már a WTO-hoz történt meg.13 A külkereskedelem olyan
tényező lehet, amely képes enyhíteni a nemzetközi konfliktusokat, nemcsak
az ázsiai országok (kölcsönös) kereskedelmi függőségeinek gazdasági
jelentősége miatt, hanem mert létezik olyan nemzetközi intézmény, amely
platformot biztosít az országoknak a viták rendezésére.
Ugyanakkor megítélésem szerint a Bretton Woods után is tovább
létező intézményi keretek maguk is felvetnek bizonyos gazdasági jellegű
problémákat. Itt utalok a Világbank statisztikáira, melyek alapján a
vásárlóerő-paritáson mért bruttó gazdasági teljesítmény – GDP (PPP) –
tekintetében ma már Kína tekinthető a legnagyobb gazdaságnak 21 450 968
millió nemzetközi dollárral, míg az Amerikai Egyesült Államok már csak
második 18 624 475 millióval, majd India következik 8 717 513 millióval,
és a negyedik Japán 5 267 270 millióval 2016-ban.14 Mindez azonban nem
jelenik meg több globális gazdasági intézmény szavazati kvótáiban sem,
ahol különösen szembetűnik Kína (és India) relatíve kis súlya a gazdasági
teljesítményéhez képest. A Világbankhoz tartozó Nemzetközi Fejlesztési és
Újjáépítési Bankban (IBRD) Kína szavazati aránya 4,53 százalék, Indiáé
2,98 százalék, míg Japán szavazati aránya 7,02 százalék, az USA szavazati
aránya pedig 16,28 százalék.15 Nagyon hasonló egyenlőtlenség figyelhető
meg a Nemzetközi Valutaalap (IMF) esetében is, ahol Kína szavazati aránya
6,09 százalék, Indiáé 2,64 százalék, ezzel szemben Japáné 6,15 százalék, az
USA-é pedig 16,52 százalék.16 Egyes gazdasági konfliktusokhoz a globális
gazdaságban így éppen a szabályozásért és stabilitásért felelős gazdasági
intézményi rendszer járulhat hozzá azzal, hogy a döntéshozatal szavazati
arányai nincsenek összhangban a jelenleg fennálló gazdasági
erőviszonyokkal.
Mindez egyfajta motivációt jelenthet különösen Kína számára egy
párhuzamos intézményi háttér kialakításához. Például az Ázsiai Fejlesztési
Bankban Kína részesedése 6,4 százalék, miközben Japán és az USA
részesedése egyaránt 15,6 százalék.17 Ezek a részesedési megoszlások nem
igazán tükrözik vissza Kína gazdasági erejét, és ez eredményezhette az
Ázsiai Infrastrukturális Fejlesztési Bank megalapítását pekingi központtal,
amely 2016 januárjában kezdte meg működését. Ebben a bankban Kína
kapott központi szerepet, és nem csak amiatt, mert a fővárosában található a
bank központja, hanem mert Kína szavazati aránya itt 26,9266 százalék,
miközben sem Japán, sem az USA nincs a tagok között.18 A gazdasági
kapcsolatok és kölcsönös függőségek tehát mérsékelhetik a konfliktusokat,
azonban a gazdaságot szabályozni hivatott politikai intézményrendszer
kitermelhet konfliktusokat.
A külkereskedelem tekintetében napjaink legnagyobb kínai
elképzelése, amely újraformálhatja Ázsia kereskedelmi rendszerét, az
úgynevezett „Övezet és Út kezdeményezés” (BRI). 2013-ban a kínai elnök,
Xi Jinping javasolta a modern szállítási infrastruktúra létrehozását Kína és
Közép-Ázsia, Nyugat-Ázsia és részben Dél-Ázsia között vasútvonalak,
utak, csővezetékek és közüzemi hálózatok kialakításával. A
kezdeményezésnek két fő részegysége van. Az egyik az Új Selyemút
Gazdasági Övezet, amely három útvonallal kötné össze Kínát Európával
(Közép-Ázsián keresztül), a Perzsa-öböllel és a Földközi-tengerrel (Nyugat-
Ázsián keresztül), illetve az Indiai óceánnal (Dél-Ázsián keresztül). A
másik fő része a 21. századi Tengeri Selyemút, amely kapcsolatot teremtene
a regionális vízi utak között.19 Az elképzelések megvalósulása esetén ez
egy példája lehet annak, amikor a gazdaságot szabályozni hivatott politikai
erőterek és az ott megmutatkozó konfliktusok hosszabb távon akár valós
gazdasági folyamatokat is újraformálhatnak.
Ahogy az már említésre került, a legjelentősebb külkereskedelmet
folytató országok tagjai a WTO-nak, azonban a régió egészét lefedő
regionális nemzetközi gazdasági szervezet egyelőre nem létezik. Ezért az
ázsiai regionális szervezetek vizsgálatakor fontos megjegyezni, hogy ezek
csak a térség egy részét és nem az egészét fedik le. 2001. június 15-én
jelentették be a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) megalapítását,
melynek jelenleg nyolc tagországa van: India, Kazahsztán, Kína,
Kirgizisztán, Pakisztán, Oroszország, Tádzsikisztán és Üzbegisztán, lefedve
Közép-, Kelet- és Dél-Ázsia jelentős részét. A szervezet célmeghatározásai
között találjuk a kereskedelmi és gazdasági együttműködések elősegítését
is,20 bár az SCO-nál jellemzően a biztonságpolitikai dimenzió van
előtérben.
Egy másik példa az ASEAN, amely a délkelet-ázsiai régió országait
tömöríti, jelenlegi tagjai Brunei, a Fülöp-szigetek, Indonézia, Kambodzsa,
Laosz, Malajzia, Mianmar, Szingapúr, Thaiföld és Vietnam. A szervezetet
1967. augusztus 8-án alapították Bangkokban, és a csatlakozásokkal
mostanra fedi le ezt a régiót. Az ASEAN küldetésnyilatkozata célként
megemlíti a gazdasági növekedés felgyorsítását és a tagok közötti
kereskedelem növelését. Továbbá az ASEAN Közösség három
kinyilvánított pilléréből az egyik a Gazdasági Közösség (a Politikai-
Biztonsági és a Társadalmi-Kulturális Közösségek mellett).21 A
külkapcsolatain keresztül pedig további ázsiai országok bevonásával
biztosít platformot az egyeztetésekre, ilyen például az ASEAN+3 (Kína,
Japán és Dél-Korea), illetve a Kelet-Ázsia Csúcs (East Asia Summit).
Mindezen kiragadott példák dacára ugyanakkor Kelet-Ázsia, illetve Ázsia
nem rendelkezik olyan platformmal, amely külkereskedelmi és gazdasági
tárgyalásokhoz állandó szervezeti kereteket biztosítana a régióra
vonatkozóan teljes vagy közel teljes tagsággal és a gazdasági
erőviszonyokat visszatükröző szavazati jogokkal.

IV. KÖVETKEZTETÉSEK
A külkereskedelmi kapcsolatok fontosak Ázsiában, és a legnagyobb
külkereskedelmet lebonyolító ázsiai országok egymással is komoly
kereskedelmet bonyolítanak le, amely révén megvalósul bizonyos mértékű
(kölcsönös) gazdasági függés. Az export- és importkapcsolatok képesek
hidat képezni az egyes nemzetek között, és így enyhíthetik a politikai
dimenzióban felmerülő feszültségeket. Ugyanakkor a gazdasági szervezeti
integráció Ázsiában korlátozott. Noha a cikkben szereplő országok tagjai a
Világkereskedelmi Szervezetnek, a térség nem rendelkezik ezen kívül saját
regionális és – a teljeskörűt legalább megközelítő – gazdasági intézményi
keretekkel.
A jelen globális intézményi keretek és a gazdasági rendszer egyben
maga is bizonyos problémák gyökerének tekinthető, lévén a Breton Woods
utáni rendszer még több tekintetben nem harmonizálta a jelenleg fennálló
gazdasági erőviszonyokat a gazdasági intézményekben meglévő szavazati
arányokkal. Noha vásárlóerő-paritáson ma már Kína a világ legnagyobb
gazdasága, ebben a rendszerben még mindig az USA bír jelentős
szavazatikvóta-többlettel, és Japán is megelőzi Kínát. Szintén figyelembe
nem vett fejlemény, hogy az említett gazdasági rangsorban időközben India
már – Japánt megelőzve – a harmadik legnagyobb gazdasággá vált.
Mindezen egyenlőtlenségek pedig különösen Kína esetében párhuzamos
gazdasági intézményrendszer és saját kereskedelmi hálózat kialakításához
adhatnak motivációt.

FELHASZNÁLT IRODALOM

ADB. 2017. „Shareholders.” Az Ázsiai Fejlesztési Bank honlapja,

2017. URL: adb.org (utolsó letöltés: 2018. január 27.).
AIIB. 2017. „Members and Prospective Members of the Bank.” Az
Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank honlapja, 2017. december 19.
URL: aiib.org (utolsó letöltés: 2018. január 27.).
ASEAN. 2017. „Overview.” Az ASEAN honlapja, 2017. URL:
asean.org (utolsó letöltés: 2018. január 27.).
IMF. 2017. „IMF Members’ Quotas and Voting Power, and IMF Board
of Governors.” Az IMF honlapja, 2018. január 27. URL: imf.org
(utolsó letöltés: 2018. január 27.).
LUMEN. 2017. „Measuring Output Using GDP.” Lumen Learning
honlap, 2017. URL: courses.lumenlearning.com (utolsó letöltés: 2018.
január 27.).
MIT. 2017a. „China.” The Observatory of Economic Complexity,
2017. URL: atlas.media.mit.edu (utolsó letöltés: 2018. január 27.).
MIT. 2017b. „Hong Kong.” The Observatory of Economic
Complexity, 2017. URL: atlas.media.mit.edu (utolsó letöltés: 2018.
január 27.).
MIT. 2017c. „India.” The Observatory of Economic Complexity, 2017.
URL: atlas.media.mit.edu (utolsó letöltés: 2018. január 27.).
MIT. 2017d. „Japan.” The Observatory of Economic Complexity,
2017. URL: atlas.media.mit.edu (utolsó letöltés: 2018. január 27.).
MIT. 2017e. „Singapore.” The Observatory of Economic Complexity,
2017. URL: atlas.media.mit.edu (utolsó letöltés: 2018. január 27.).
MIT. 2017f. „South Korea.” The Observatory of Economic
Complexity, 2017. URL: atlas.media.mit.edu (utolsó letöltés: 2018.
január 27.).
SCO. 2017. „About SCO.” A Sanghaji Együttműködési Szervezet
(SCO) honlapja, 2017. URL: eng.sectsco.org (utolsó letöltés: 2018.
január 27.).
STATISTA. 2017a. „Leading Import Countries Worldwide in 2016 (in
billion U.S. dollars).” Statista.com, 2017. URL: statista.com (utolsó
letöltés: 2018. január 27.).
STATISTA. 2017b. „Top 20 Export Countries Worldwide in 2016 (in
billion U.S. dollars).” Statista.com, 2017. URL: statista.com (utolsó
letöltés: 2018. január 27.).
TIAN, JINCHEN. 2016. „‘One Belt and One Road’: Connecting China
and the World.” McKinsey&Company, 2016. július. URL:
mckinsey.com (utolsó letöltés: 2018. január 27.).
VILÁGBANK. 2017a. „GDP Ranking, PPP Based.” A Világbank
honlapja, 2017. július 1. URL: data.worldbank.org (utolsó letöltés:
2018. január 27.).
VILÁGBANK. 2017b. „International Bank for Reconstruction and
Development Subscriptions and Voting Power of Member Countries.”
A Világbank honlapja, 2018. január 16. URL:
siteresources.worldbank.org – PDF (utolsó letöltés: 2018. január 27.).
WTO. 2016. „Trade Growth to Remain Subdued in 2016 as
Uncertainties Weigh on Global Demand.” A Világkereskedelmi
Szervezet honlapja, 2016. április 16. URL: wto.org (utolsó letöltés:
2018. január 27.).
WTO. 2017a. „Members and Observers.” A Világkereskedelmi
Szervezet honlapja, 2016. július 29. URL: wto.org (utolsó letöltés:
2018. január 27.).
WTO. 2017b. „The 128 Countries that had Signed GATT by 1994.” A
Világkereskedelmi Szervezet honlapja, 1995. január 1. URL: wto.org
(utolsó letöltés: 2018. január 27.).
 JEGYZETEK
Salát Gergely: Amikor bálnák küzdenek…

1 ICG 2018a: 3–5, WARD 2018, KENEALLY 2018, MEER 2011: 53.

2 KIM 2009: 1–2.

3 ICG 2018a: 6, NORRIS 2017.

4 Korea geopolitikai helyzetéről lásd például MARSHALL 2016: 177–196.

5 FRY 2013.

6 FRIEDMAN 2017.

7 A Kimek racionalitásáról lásd LANKOV 2017: 104, BEKKEVOLD – BOWERS 2017: 1–2.

8 ICG 2018a: 6–7.

9 MEER 2011: 54–55, ISOZAKI 2017: 15–23.

10 HERSKOVITZ – KIM 2009.

11 ICG 2018a: 7, LANKOV 2017: 106–107.

12 Az észak-koreai Kína-politika motivációiról lásd ZHANG 2018.

13 SUN 2018: 1.

14 SUN 2018: 3.

15 Az északi összeomlás lehetséges forgatókönyveiről lásd például HELVEY 2016: 7–9, RICHEY 2015.

16 Az észak-koreai elitről lásd HASSIG et al. 2004.

17 GARDNER 2003.

18 A tisztogatásokról és a Kim Jong-un-rendszer konszolidációjáról lásd CHANLETT-AVERY et al.

2018: 14, CAMPBELL 2018.

19 TUDOR – PEARSON 2015: 15–46.

20 Az észak-koreai rezsimet belülről fenyegető veszélyekről lásd ICG 2018a: 10–12.

21 MEER 2011: 56–57, CHANLETT-AVERY et al. 2018: 2–3, 8–11.

22 ICG 2018a: 9.

23 ICG 2018a: 6.
24 ICG 2018a: 9.

25 CAMPBELL 2018.

26 KELLY 2018.

27 ICG 2018a: 22, KUO 2018.

28 ICG 2009.

29 KUO 2018.

30 ICG 2018a: 25.

31 OUDENAREN 2018.

32 SUN 2018: 3.

33 ICG 2018a: 22–24.

34 RICHEY 2015: 4–5, SUN 2018: 3, 5, CHANLETT-AVERY et al. 2018: 12–13. A Koreai-félsziget
esetleges újraegyesülésének hatásairól részletesen lásd CRONIN et al. 2015.

35 KIM 2009: 5–7.

36 HELVEY 2016: 9–10.

37 DIAS 2017. A szankciókról lásd még ALBERT 2018.

38 SANGER et al. 2017.

39 YANG 2018.

40 A Xi–Kim találkozókról lásd például LU – LEE 2018.

41 ICG 2018a: 23–24, DIAS 2017.

42 DIAS 2017.

43 CHANLETT-AVERY et al. 2018: 2.

44 HILDRETH – NIKITIN 2018.

45 ICG 2018a: 13–14.

46 MEER 2011: 57–58.

47 LANKOV 2018.

48 KIM 2009: 3–5.

49 HELVEY 2016.
50 ICG 2018a: 14, RICHEY 2015: 5, CHANLETT-AVERY 2018: 23.

51 CHANLETT-AVERY 2018: 17–23.

52 A kockázatokról lásd például THOMPSON 2017.

53 Lásd például FENDOS 2018.

54 A dél-koreai Amerika-ellenes érzelmekről lásd például OH 2017.

55 ICG 2018a: 17–19, KIM 2009: 3.

56 KIM et al. 2015.

57 ICG 2018a: 28, SUZUKI 2018.

58 A két ország kapcsolatáról lásd BLOMQUIST – WERTZ 2015 és ISAKSSON et al. 2017.

59 SANGER et al. 2017.

60 KIM 2009: 8–10.

61 HELVEY 2016: 10–11, CHEANG 2017.

62 ICG 2018a: 28–29.

63 BELL 2018.

64 HAAS 2018.

65 ICG 2018a: 26–27.

66 ICG 2018b: 7–9.

67 ICG 2018b: 5–9.

68 ICG 2018b: 10–12.36

69 ICG 2018a: 19–21.

70 CHEANG 2017.

Schwarcz Emese: A dél-koreai–japán súrlódások dinamikája – A

vigasznők kérdése

1 „Japan’s Annexation of Korea” 2010.

2 „The Geopolitics of Japan: An Island Power Adrift” 2012.

3 ZIMMERMAN 2008.

4 „Uneasy Neighbors Across the Sea” 2010.

5 „Yoshihisa Komori of Japan’s Sankei Shinbun…” 2007.

6 SOH 2016.

7 „The ’Comfort Women’ Issue and the Asian Women’s Fund” 2007.

8 HESS 2013.

9 „Yasukuni War Shrine: What is its Importance?” 2013.

10 „The ’Comfort Women’ Issue and the Asian Women’s Fund” 2007.

11 „Statement by Prime Minister Tomiichi Murayama…” 1995.

12 WADA HARUKI 2008.

13 SIMIGH 2016.

14 „Japanese Sex Slavery” 2010.

15 „Comfort Women Issue…” 2007.

16 SNYDER 2016.

17 MCCURRY 2017.

18 SOL HAN – GRIFFITHS 2017.

19 Inadát később lemondatták posztjáról. Ugyan a közvetlen ok egy az Önvédelmi Erőkkel

kapcsolatos információ félrekezeléséhez köthető botrány volt, a miniszter asszonynak rendkívül rossz
volt a megítélése alkalmatlansága és markáns ideológiai beállítottsága miatt.

20 „U.N. Panel Calls for Revising…” 2017.

21 SOH 2016.

22 LIES 2017.

23 „South Korea Professor ’Mentally Stressed’ Comfort Women” 2017.

24 KINGSTON 2009.

25 A bocsánatkérések teljes listája elérhető a Wikipédia „List of War Apology Statements Issued by
Japan” szócikknél.

26 GERGELY 2017.

27 KIM 2018.

Szilágyi Zsolt: A „béke szigete”

1 SZILÁGYI 2010a: 261; SZILÁGYI 2010b: 113; BATBAYAR 2006: 273. Baabar
január 6-át említi. BAABAR 1999: 412.
2 1992. január 13.

3 1992. június 28.

4 SZILÁGYI 2015: 24–25.

5 SZILÁGYI 2010b: 117.

6 Már az 1991-ben hivatalos látogatásra Mongóliába érkező kínai delegáció is biztosította erről az új
mongol kormányt.

7 A kínai kormányzat a térség vezető hatalmaként több, az ázsiai és csendes-óceáni országokat

összekötő kereskedelmi és gazdasági szövetség tagja. Támogatásával Mongólia több ilyen jellegű
szervezetben is teljes jogú, illetve megfigyelői pozíciót kapott. Ilyen például az APTA (Asia Pacific
Trade Agreement), az Asia Pacific Economic Cooperation Council, az SCO (Shanghai Cooperation
Organization), melyben a mongolok Kína, Oroszország, Kazahsztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán,
Tádzsikisztán mellett megfigyelői státuszt birtokolnak, csakúgy, mint az ASEAN biztonságpolitikai
fórumában (ASEAN Regional Forum on Security).

8 BATBAYAR 2002.

9 Ilyen közös egyeztetésekre került sor 1998-ban, illetve 2003–2005 között évente is.

10 Érdekes, hogy az 1915-ben szintén mindhárom ország képviselőinek részvételével lezajlott kjahtai
konferencia, illetve a májusban aláírt szerződés még csak a részleges mongol autonómiát rögzítette,
illetve azt, hogy Külső-Mongólia Kína elidegeníthetetlen része.

11 4767 km.

12 Ezek közül jelenleg 6 működik, de nem mindegyiken engedélyezték a nemzetközi forgalmat.

Ilyen határátkelő a teljes rendszer megvalósulása esetén összesen 5 létesül.

13 KOVÁCS 2001.

14 SZILÁGYI 2009: 250.

15 BATCHIMEG 2005: 2.

16 A mongóliai üzemanyag-szállítások háromnegyede még napjainkban is Oroszországból érkezik.

A mongol állami bevételek csaknem 35%-a a bányászati szektorból származik, amelynek fontos
szereplője az orosz–mongol tulajdonban működő erdeneti rézbánya, ennek felvásárlására azonban
már 2017 februárjában lépéseket tett az akkori mongol parlament. KOHN 2017.

17 „Mongolia–China Relations” 2014.

18 A 2017 nyarán megválasztott új államfő, K. Battulga kampányának egyik fő eleme épp a Kína-
ellenesség volt. GAO 2017.

19 EWING 1980.
20 H.E. GANBOLD 2013.

21 RADCHENKO 2016.

22 Japán kezdeményezésre már 1991-ben létrejött egy fórum, ahol a donor országok biztosította
támogatások mértékéről és felhasználásáról döntöttek. ROSSABI 2005:54.

23 IMUNA é. n.

24 2017. január 27-én ünnepelték Ulánbátorban a két ország közötti diplomáciai kapcsolatfelvétel 30.
évfordulóját. BOLOR 2017.

25 Göncz Árpád 1994-ben járt Mongóliában, látogatását P. Ochirbat mongol elnök 1995-ben
viszonozta.

26 A szerződést végül 1998. január 28-án írták alá Budapesten. „2000. évi XXIX. törvény a Magyar
Köztársaság…” 2000.

27 MOLD 2017.

28 „National Security Concept of Mongolia” 2010.

29 A legutóbbi Khaan Quest gyakorlat 2018 júniusában volt Mongóliában. DVIDS 2018.

30 Global Peace Operation Inisiative (GPOI).

31 Jakab László 2012-ben megjelent kiváló összefoglalása magyarul is elérhető, ezért jelen cikkben
csak egy rövid áttekintést adunk a témáról. JAKAB 2013.

32 JAKAB 2013: 72.

33 JAKAB 2013: 73.

34 TUYA 2012: 4.

35 JAKAB 2013: 73.

36 „Letter dated 28 February 2000…” 2000.

37 TUYA 2012: 4–6.

38 „Nuclear-Weapon-Free Status of Mongolia” 1992.

39 OYUNSUREN 2008.

40 DIERKES – BYAMBAA 2013.

41 PANDA 2013.

42 A két ország közötti diplomáciai kapcsolatfelvétel 25. évfordulóját 2015-ben ünnepelték.

43 DIERKES – BYAMBAA 2013.

44 BOLOR 2016.

Rácz Lajos: A stratégiai kultúra szerepe a távol-keleti konfliktusokban

1 TIAN 2007.
2 TIAN 2007: 107.

3 MENZIES 2002.

4 TELLER 1987.

5 CRANMER – BYNG 1947: 111.

6 PARKISON 2000: 161.

7 HUNTINGTON 1996.

8 TSANG – MEN 2016.

9 TSANG – MEN 2016: 231.

10 SCHELLING 1980: 5.

11 SZUN-CE 1998: 25.

12 FUNG 2003: 81.

13 TŐKEI 1980.

14 TŐKEI 1997.

15 Kínaiul és angolul lásd: ctext.org.

16 TŐKEI 1960: 254.

17 FUNG 2003: 92.

18 SCHELLING 1980: 20.

19 SZUN-CE 1998: 105–111.

20 MAZETTI 2017.

21 BEEBE – PHERSON 2015.

22 BEEBE – PHERSON 2015.

23 WIENER 1954: 125.

24 ZHANG 2017.
25 HEGINBOTHAM 2015.

26 RÁCZ 2008, RÁCZ 2009, RÁCZ 2010a, RÁCZ 2010b.

27 RÁCZ 2008: 65.

28 TŐKE – DRÁBIK 2015: 13.

29 RÁCZ 2006: 74.

30 TSAO 2001: 13.

31 CARDENA – KUCHARCZYK – MESEŽNIKO – PLESCHOVÁ 2017.

Kusai Sándor Zoltán: Kína megújult külpolitikájának néhány

aspektusa közép-európai szemmel

1 E doktrínának a legtömörebb megfogalmazása volt Deng Xiaoping 24

kínai írásjegyes külpolitikai maximája, amelyet egyik eleme alapján a
„Taoguang yanghui” elnevezéssel is illetnek. Itt e koncepció
kifejtésétől eltekintek.
2 Itt csak a legfontosabb fejleményeket, változásokat sorolom fel.

3 „Xi Eyes More Enabling Int’l Environment for China’s Peaceful Development” 2014.

4 XI JINPING 2017a.

5 Bár a kínai és a nemzetközi szakirodalomban nincs egység a kínai álom jelszavának az amerikai
álomhoz való kötődése kérdésében, az nem kétséges, hogy kínai KNB és főparancsnoki tisztség
mintája az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács és az államfő főparancsnoki tisztsége volt. Ezen
intézmények kínai adaptálása az ország és politikai rendszere sajátosságai szerint történt. Ez azonban
semmit nem von le a két kínai intézmény lényegi, tartalmi hasonlóságából az amerikai mintákhoz.

6 „Constitution of the Communist Party of China” 2017.

7 Itt eltekintek a Xi Jinping-i gondolat kínai belső gazdasági, társadalmi, ideológiai és politikai
vetületeinek elemzésétől, csak a külpolitikai vonatkozásokra térek ki.

8 XI JINPING 2017b: 54. (A beszédből itt és a továbbiakban idézett részeket saját fordításban közlöm.)

9 XI JINPING 2017b: 25.

10 XI JINPING 2017b: 9.

11 XI JINPING 2017b: 53.

12 XI JINPING 2017b: 48.

13 XI JINPING 2017b: 52.

14 Néhány példa: RUDD 2017, SPENCE 2017, JIN 2017, PATTEN 2017.

15 CLINTON 2011.

16 „National Security Strategy of the United States of America” 2017.

17 CAU 2018.

18 E dilemmát mutatja be STANZEL 2016: 7.

19 „Joint Communication to the European Parliament…” 2016; „Council Conclusions. EU Strategy

on China.” 2016; „China’s Policy Paper on the EU” 2014.

20 XI JINPING 2017b: 30.

Hegyi Henrietta: Kína szerepe a kibertérben: áldozat vagy bajkeverő?

1 WORLD ECONOMIC FORUM 2018: 6.

2 SWISS RE INSTITUTE 2017.

3 BALOG et al. 2015: 128.

4 BALOG et al. 2015: 129.

5 CLAUSEWITZ 1961: 37.

6 CLAUSEWITZ 1961: 40.

7 „A háború a csalás útja.” SZUN-CE 2015: 9.

8 SZUN-CE 2015: 9.

9 BÍRÓ 2003.

10 LI KEQIANG 2017.

11 LINDSAY 2016.

12 SEGAL 2016a.

13 SEGAL 2016a.

14 Chipek csoportja, amelyek egymással valamilyen összeköttetésben állva látnak el bonyolult

feladatokat (pl. az alaplapra szerelt rendszer, amely összeköti a CPU, a memória és a perifériák
működését).

15 HOM 2016.

16 LINDSAY 2016.

É
17 SICK: Szíria, Irán, Kína és (Észak-)Korea azok az országok, ahol a Facebookot tilos használni.
ANTI 2012.

18 ANTI 2012.

19 SULMEYER 2016.

20 LINDSAY 2016.

21 LINDSAY 2016.

22 LINDSAY 2016.

23 WAGNER 2017.

24 HIGGINS 2010.

25 ADOBE CORPORATE COMMUNICATIONS 2010.

26 MCMILLAN 2010.

27 CONSTANTIN 2011.

28 KURTZ 2010.

29 LI 2014.

30 MANDIANT 2014.

31 SEGAL 2016b: 3–24.

32 SANGER 2012.

33 GYATSO SITHER 2016.

34 HOM 2016.

35 MITNICK 2017.

36 SEGAL 2016a.

Róma Ádám: India és Kína farkasszemet néz a Doklam-fennsíkon

1 Más néven Dolam-fennsík.

2 PANDA 2017a.

3 DENYER – GOWEN 2017.

4 RÓMA 2016.

5 Kínai egységek bázist építettek vitatott területen, indiaiak is, ami közel 3 hétig tartott.
6 Két hétig farkasszemet néztek, a kínaiak utat akartak építeni, végül mindkét fél engedményeket
téve vonult vissza.

7 PANDA 2017c.

8 A Nathu La- és Cho La-hágóknál

9 MANOJ 2017.

10 NEHRU 1959: 9.

11 BENEDICTUS 2014.

12 AKHILESH – ASWIN 2017.

13 CHAUDHURI 2017.

14 PANDA 2017c.

15 BENEDICTUS 2014

16 BENEDICTUS 2014.

17 BENEDICTUS 2014.

18 MANOJ 2017.

19 BENEDICTUS 2014.

20 „The Facts and China’s Position Concerning…” 2017.

21 MATHOU 2004: 400–401.

22 „Bhutan-China Border Mismatch” 2013.

23 PANDA 2017d.

24 FP Staff 2017.

25 MANOJ 2017.

26 MYERS – BARRY – FISHER 2017.

27 PANDA 2017b.

28 FEDIRKA 2017.

29 CHANDRAN 2017.

30 „The Facts and China’s Position Concerning…” 2017.

31 PANDA 2017d.
32 „The Facts and China’s Position Concerning…” 2017.

33 MANOJ 2017.

34 MEA 2017.

35 LAMSANG 2017.

36 PANDA 2017d.

37 JHA 2013.

38 FEDIRKA 2017.

39 GETTLEMAN – HERNÁNDEZ 2017.

40 PANDA 2017a.

41 GETTLEMAN – HERNÁNDEZ 2017.

42 DENYER – GOWEN 2017, FRAVEL 2017.

43 PANDA 2017a.

44 FEDIRKA 2017.

45 Press Trust of India. 2017.

46 CHAUDHURY 2017.

47 FE Online 2017.

48 CHELLANEY 2017.

Horváth Csaba Barnabás: Négyes koalíció Kína ellen?

1 BHATTACHERJEE 2017.
2 „Australia Mulls Rival to China’s ’Belt and Road’…” 2018.

3 SOEYA – WELCH 2011.

4 GARNAUT 2018.

5 „Japan-Australia Joint Declaration…” 2007.

6 „Joint Declaration on Security Cooperation between Japan and India” 2008.

7 „Tokyo Declaration…” 2014.

8 „India-Australia Joint Declaration…” 2009.

9 WILKINS 2011: 115–155.

10 „Uranium Deal Kicks Off…” 2015.

11 YASHAR 2014.

12 JOSHI 2017.

13 RANA 2017.

14 BAGCHI 2017.

15 MAINI – SACHDEVA 2017.

16 MATHEW 2014.

17 „Australia Mulls Rival to China’s ’Belt and Road’…” 2018.

18 MERICA 2017.

19 AYERS 2017.

20 PANDA 2016.

21 SUPRIYANTO 2016.

22 NAKAMURA – RAUHALA 2017.

23 TATSUMI 2016.

24 „Singapore Government, Ministry of Defence, Factsheet…” 2005.

25 „Singapore Military Ties Now a ’Threat’” 2002.

26 ZHAO 2012: 369–389.

27 GANESAN 2011: 95–111.

28 „ASEAN Deadlocked on South China Sea…” 2016.

29 KRISHNAMOORTHY 2016.

30 KU 2016.

31 SARAVANAMUTTU 2016.

32 JENNINGS 2016.

33 ESZTERHAI 2015.

34 STOKES 2009.

35 „Australia Mulls Rival to China’s ’Belt and Road’…” 2018.

36 ZHAO 2012.

37 MATHEW 2014.

38 RAJAGOPALAN 2014.

Maráczi Fanni: Trump & Taiwan

1 BUSH 2016.
2 „Constitution of the Republic of China” 2006.

3 CHOI 2016.

4 CAMPBELL 2016.

5 „Full Text of President Tsai’s Inaugural Address” 2016.

6 JIANG – LI 2016.

7 CHEN 2017. 2017

8 BROWN 2017.

9 LIU 2016.

10 GEARAN – RUCKER – DENYER 2016.

11 GRAY – NAVARRO 2016.

12 BLANCHARD – HOLAND 2017.

13 MASON – ADLER – HOLLAND 2017.

14 HORTON 2017.

15 TIEZZI 2018.

16 BUSH 2016.

17 TREVITHICK 2017.

18 „Taiwan in the National Defense Authorization Act (NDAA), 2018” 2017.

19 MARTINA – YU 2017.

20 KU 2017.

21 LANDLER – SANGER 2017.

22 DENG 2018.
23 KIM 2017.

24 MASON – ADLER – HOLLAND 2017.

25 CHENG 2017.

26 BUSH 2017.

27 „Full Text of Xi Jinping’s Report at 19th CPC National Congress” 2017.

Zoltai Alexandra: Trump és a dél-kínai-tengeri konfliktus: Pivot to

Obama?

1 HUANG – BILLO 2015: 20–22.

2 BUSZYNSKI – ROBERTS 2015: 24–25.

3 O’ROURKE 2015.

4 „Asia–Pacific Maritime Security Strategy” 2015: 6.

5 CLINTON 2011.

6 Miután a bíróság illetékesnek mondta ki magát az ügyben, az ítélet precedens értékűnek számít,
aminek hosszú távú nemzetközi jogi és politikai következményei is vannak. Kína a kezdetektől nem
vett részt az eljárásban, és a bíróság illetékességét sem fogadja el. Az ítélet a kínai kilencpontos
követelést érvénytelennek mondta ki. A Spratly-szigetek legnagyobb szigete sem tekinthető
szigetnek, csak sziklának, ezért nem rendelkezik exkluzív gazdasági övezettel sem. A szuverenitás
eldöntésére nem vállalkozott a bíróság, de kimondta, hogy néhány képződmény a Fülöp-szigeteki
kontinentális talapzathoz tartozik, ezért rendelkezik 200 tengeri mérföldes gazdasági zónával. A
szigetek feltöltését illegálisnak nyilvánították, mivel visszafordíthatatlan tengeri károkat okoz.
ESZTERHAI – KLEMENSITS 2016.

7 KLEMENSITS 2016.

8 Eurázsiában található az a két ország (Kína és India), amely politikailag és gazdaságilag is képes
veszélyeztetni Amerika hegemóniáját. BRZEZINKI 1997.

9 SAUNDERS 2013: 1.

10 SAUNDERS 2013: 1.

11 CARTER 2016.

12 CLINTON 2011.

13 „Asia–Pacific Maritime Security Strategy” 2015.

14 CARTER 2016.

15 CARTER 2016.
16 CARTER 2016.

17 CARTER 2016.

18 ASEAN védelmi miniszterek találkozója, ASEAN Regionális Fórum, a Kiterjesztett Tengeri

ASEAN Fórum, továbbá a szélesebb fórumok, mint a Nyugat-csendes-óceáni Haditengerészeti
Tanácskozás (WPNS – Western Pacific Naval Symposium) és az Indiai-óceáni Haditengerészeti
Tanácskozás (IONS – Indian Ocean Naval Symposium), ami fórumot biztosít az érintetteknek, hogy
nyíltan meg tudják vitatni a helyzeteket.

19 „Asia–Pacific Maritime Security Strategy” 2015.

20 VIGGO 2017.

21 A berepülési azonosítási zóna (ADIZ – Air Defense Identification Zone) egyoldalú kialakítása.

22 PANDA 2017a.

23 DIAMOND 2017.

24 A THAAD egy rakétavédelmi rendszer, amely az érkező ellenséges rakéták megsemmisítésére

szolgál. A washingtoni és a szöuli vezetés az észak-koreai fenyegetés miatt és a megszaporodó
nukleáris kísérletek, valamint a ballisztikus rakétakilövések hatására döntött a rendszer dél-koreai
telepítése mellett. ZOLTAI 2017.

25 HAPIRO 2017.

26 „America First Foreign Policy” 2017.

27 „America First Foreign Policy” 2017.

28 PARAMESWARAN 2017b.

29 GREEN 2017.

30 PEEL – RAMOS 2017.

31 XIE TAO 2017.

32 GREEN 2017.

33 SINGH – FORD 2017.

34 CRONIN 2017.

35 SINGH – FORD 2017.

36 GAO 2017.

37 Az 1982-es tengerjogi egyezmény szerint az alapvonaltól 12 tengeri mérföld a parti tenger, ami az
alapvonal és a nyílt tenger közé eső rész, efelett az adott ország teljes szuverenitással bír. KARDOS –
LATTMANN 2010: 153.
38 PANDA 2017b.

39 PHAM 2017.

40 PHAM 2017.

41 VALENCIA 2017.

42 VALENCIA 2017.

43 A 2017-es davosi Világgazdasági Fórumon Xi Jinping is részt vett (a Kínai Népköztársaság

elnökei közül elsőként), és állást foglalt a globalizáció és a multilateralizmus mellett. XI JINPING
2017.

44 PARAMESWAEAN 2017a.

45 NYE 2017.

46 Mivel a nemzetközi figyelem szinte teljes mértékben Észak-Koreára irányul a térséget illetően,
2017 során Peking elkezdte mesterséges szigeteit fejleszteni és felkészíteni a katonai használatra. FEI
JU 2017.

Byrappa Ramachandra: Dél-Ázsia mezsgyéjének elolvadása és ennek

következményei

1 JOHNSON 2009: 180.

2 Lásd BASRUR – GOPALASWAMY 2015: 276.

3 THAKUR – WIGGEN 2004: 41.

4 THAKUR – WIGGEN 2004: 66.

5 BASHAM 1954: 1.

6 BASHAM 1954: 1.

7 RIZVI 2005: 10.

8 MACGREGOR 1866: 3.

9 MACGREGOR 1888: 234.

10 THAKUR – WIGGEN 2004: 70.

11 PRESTON 1969: 58.

12 THAKUR – WIGGEN 2004: 69.

13 DALMIA – MALONE 2012: 1030.

14 DALMIA – MALONE 2012: 1032.

15 HOLDICH 1901: 473.

16 HOLDICH 1901: 473.

17 SANKALIA 1973: 86–91.

18 SARKAR 1973: 28–65.

19 BARTON 1939: 194.

20 BARTON 1939: 195.

21 HOLDICH 1901: 469.

22 MUKERJEE 1968: 666.

23 MUKERJEE 668.

24 BALL – LEE 2016: 172.

25 BLANK 2015: 149.

26 KAYE 2007: 77.

27 WALES 1948: 2.

28 SAHU 2015: 33.

29 MABBETT 1977: 144.

30 HALL 1978: 82.

31 HALL 1978: 79.

32 MUZAFFAR é. n.

33 SINOPOLI 1988: 580.

34 WALES 1948: 2.

35 HALL 1982: 85.

36 HALL 1982: 83.

37 SINOPOLI 2000: 364.

38 SINOPOLI 1988: 585.

39 BEAUJARD 2005: 437.

40 BEAUJARD 2005: 413.

41 BEAUJARD 2005: 412.

42 BEAUJARD 2005: 431.

43 BEAUJARD 2005: 414.

44 PEARSON 2003: 39.

45 BEAUJARD 2005: 415.

46 BEAUJARD 2005: 434.

47 BEAUJARD 2005: 445.

48 TAINTER 1988: 19.

49 BEAUJARD 2005: 424.

50 BEAUJARD 2005: 424.

Háda Béla: Tengeri hatalmak az Indiai-óceánon

1 HO 2006: 560 és LEE – HORNER 2014.

2 „US designates India as major defense partner” 2016.

3 National Security Strategy of the United States of America. 2017: 46–47.

4 JHA 2016.

5 RAGHUVANSHI 2016.

6 Az Indiai Haditengerészet hadrendben álló egységeinek mindenkori listáját lásd a szervezet

hivatalos honlapján: indiannavy.nic.in.

7 BERLIN 2004: 242.

8 „Ensuring Secure Seas: Indian Maritime Security Strategy” 2016.

9 Bővebben lásd HÁDA 2016: 65–75.

10 Indian Maritime Doctrine 2009.

11 Ensuring Secure Seas: 32–35.

12 PANDA 2017.

13 CARTER 1980.

14 US-India Joint Strategic Vision for the Asia-Pacific and Indian Ocean Region 2015.

15 „National Security Strategy” 2015.

16 „National Security Strategy of the United States of America” 2017.

17 GREEN – SHEARER 2012: 178.

18 „A Cooperative Strategy for 21st Century Seapower” 2015: 13.

19 GARVER 2002: 13.

20 SCOTT 2008: 6.

21 ASCHE – SCHÜLLER 2008: 22.

22 Ezekről lásd BLAZEVIC 2009: 59–71 és LIN 2011.

23 „China’s Military Strategy” 2015.

24 „The Diversified Employment of China’s Armed Forces” 2013.

25 „Full text of Hu Jintao’s report at 18th Party Congress” 2012.

26 Lásd pl. „This is Chinese Navy, You Go! China Issues EIGHT Warnings to U.S. Surveillance
Planes to Get Away from Disputed Man-made Islands” 2015.

27 Előzményeiről a kínai stratégiai tervezésben lásd pl. ROZMAN 2010: 209.

28 IZUYAMA 2017: 44.

29 DASGUPTA 2015.

30 FEI 2017.

Günsberger Dóra: A Kínai–Pakisztáni Gazdasági Folyosó biztonsági

aspektusai

1 A pakisztáni médiában és tudományos életben 2017-ig tabunak számított

a KPGF kritizálása. Ez a trend az elmúlt év során változni látszott, ezt
mutatta például az egyik legnagyobb angol nyelvű pakisztáni lap, a The
News International által közölt interjú a neves pakisztáni
közgazdásszal, Dr. Kaiser Bengalival. A cikkben Bengali nyíltan beszél
a KPGF negatív következményeiről. AHMAD 2017.
2 SMALL 2016.

3 HAIDER I. 2015.

4 HAIDER 2016.

5 Egyes becslések szerint 35 milliárd dollárt fordítanának az energiaipar fejlesztésére, ami a

befektetés oroszlánrészét tenné ki. KUGELMAN 2015: 1.
6 „CPEC to Create over 700,000 Direct Jobs” 2016.

7 STACEY – SENDER 2017.

8 Kína erősen függ az olajimporttól: jelenleg a (főként) Közel-Keletről importált olaj 80%-a tengeri
úton, vagyis Indiát megkerülve, a Malaka-szoroson halad át Kína irányába. A szoros esetleges
lezárása – például az Egyesült Államok kezdeményezésére szankciók esetén –, illetve a térségben
aktív kalózok nagymértékben veszélyeztethetik a kínai olajimportot és ezáltal az ipar gördülékeny
működését. A kínai stratégiáról és a Malaka-dilemmáról bővebben lásd: JI 2007, DAVIS 2014.

9 „Pakistan Hands Management of Strategic Gwadar Port to China” 2013.

10 Bár az Iszlám Állam és a pakisztáni tálibok is elkövettek kínai állampolgárok elleni támadásokat,
ezeket mindig nyílt Kína-ellenes deklaráció követte. Ez alapján tehát nem valószínű, hogy egy ilyen
kaliberű támadás esetén ez ne történt volna meg, ha a célpont valóban a KPGF lett volna. Mivel
azonban jelen tanulmány hivatalos szervek által megerősített eseményeket használ forrásként, a
KPGF elleni támadások listájára az előbb említett esemény is felkerült.

11 Lásd a minisztérium honlapját: http://cpec.gov.pk.

12 HASSAN 2016.

13 Shah 2013.

14 „Four Oil Tanker Drivers Kidnapped” 2015.

15 Ali 2016B.

16 Shah 2016.

17 Singh 2016.

18 „Baloch Republican Army Attacks Chinese Vehicle in Pakistan’s Gwadar” 2016.

19 Nincs információ arról, hogy a támadás négy halálos áldozata között hány pakisztáni, illetve hány
kínai állampolgár volt.

20 „Two Oil Company Guards Shot Dead in Gwadar” 2016.

21 Khan – ALI – SAMOON – SHAIKH 2016.

22 Baloch 2017.

23 Shah 2017A.

24 Shah 2017B.

25 „Chinese Official among Two Injured” 2017.

26 „Chinese Engineers Escape IED Blast in Steel Town” 2017.

27 „Residences of CPEC Engineers Attacked in Kharan” 2017.

28 „BLA behind Attack on CPEC Security in Panjgur” 2017.

29 YOUSAFZAI 2017.

30 A dzsihádista csoportok beludzsisztáni tevékenységével a tanulmány a későbbiekben foglalkozik.

31 A beludzs ellenállásról lásd bővebben KHAN 2003.

32 ASHRAF 2017.

33 HAIDER I. 2015.

34 MANGI 2017.

35 „No CPEC Benefit for Balochistan, Says Mengal” 2017.

36 DASHTI 2017.

37 „CPEC Is a Military Project by China: Mehran Marri” 2017.

38 „BLA behind Attack on CPEC Security in Panjgur” 2017.

39 A BFF 2017 végéig nem vállalt magára egyetlen támadást sem. „Pakistan Army Leaving No
Stone Unturned to Protect Chinese Investment” 2016.

40 HUSAIN 2016.

41 KHAN 2016.

42 „Sayed’s 113th Birth Anniversary Observed: JSMM Announces Strike against CPEC” 2017.

43 Uo.

44 „JSMM Chairman’s Speech in Frankfurt Conference” 2017.

45 KHAN 2016.

46 ALI 2016a.

47 Szindh tartományban gyakoriak az etnikai konfliktusok és a síita–szunnita csoportok közti

erőszakos cselekmények. Ezek azonban csak közvetve jelenthetnek veszélyt a KPGF projektekre
nézve.

48 ANTHONY 2007.

49 „Three Chinese Killed in Pakistan” 2007.

50 „ Inter Services Public Relations Press Release” 2015.

51 A kínai kormány „csupán” együttérzését fejezte ki az áldozatok családjának, nem kommentálva a

támadást. HAIDER 2016.

52 „Two Chinese Language Teachers Kidnapped in Pakistan” 2017.

53 Bebizonyosodott, hogy az KTIM akkori amirja, Memetuhut Memetrozi pakisztáni madraszában
folytatta tanulmányait. XU – FLETCHER – BAJORIA 2014.

54 Az amír ebben a kontextusban vezetőt jelent.

55 A súra jelentése tanács.

56 „Abdul Haq. United Nations Security Council Subsidiary Organs” 2009.

57 „China Rejects Group’s Attack Claim” 2008.

58 FISHMAN 2011: 52.

59 Uo.

60 PANDA 2014.

61 REHMAN 2014: 2.

62 A hadműveletben a pakisztáni hadsereg gyalogsági, tüzérségi hadosztályai és a légierő vettek

részt.

63 „Inter Services Public Relations. Press Release” 2015.

64 IJAZ 2015, „Update. Zarb-e-Azb” 2014.

65 A hadművelet adataihoz és helyszíneihez sem kapott hozzáférést egyetlen semleges megfigyelő,

illetve a média képviselői sem. WOLF 2015: 1.

66 MCNALLY – WEINBAUM 2016: 6, 23. j.

67 HAIDER M. 2015.

68 SYED 2017.

69 „Chapter Six. Asia” 2017: 320.

70 „Military Expenditure by Country, in Constant (2015) US$ m., 1988-1996” 2017.

71 „CPEC, Other Projects Being Supported by 30000 Chinese Workers: Ambassador Khalid” 2017.

72 HAIDER I. 2015.

73 TANOLI 2016.

74 RAZA 2016.

75 „CPEC to Be Controversial If Grievances Not Addressed” 2016.

76 SYED J. 2017.

77 FISHMAN 2011.
78 SYED J. 2017: 20–22.

Papp Bendegúz: Banglades környezet okozta gazdasági problémái

1 „Bangladesh Population” 2017.

2 „Overview” 2017.

3 SZEGEDI – WILHELM 2008: 449.

4 MICZEK – HORVÁTH 2008: 236.

5 SZEGEDI – WILHELM 2008: 450.

6 PHILIPS – GRITZNER 2007: 79.

7 SZEGEDI – WILHELM 2008: 453.

8 LEWIS 2011: 142.

9 LEWIS 2011: 140.

10 SZEGEDI – WILHELM 2008: 454.

11 HOSSAIN 2017: 67.

12 LEWIS 2011: 143–145.

13 RAGHAYAN 2013.

14 KAZI 2011: 34.

15 A 350 fős parlamentből 180 folytat üzleti tevékenységet. HOSSAIN 2017: 58.

16 KAZI 2011: 53–54.

17 „The Economic Problems Faced by Bangladesh” 2015.

18 „Bangladesh Population” 2017.

19 LARSEN 2003.

20 SAIMON é.n.

21 „The Economic Problems Faced by Bangladesh” 2015.

22 PAPP 2017: 266.

23 ONO 2015.

24 „Disaster Management: Bangladesh Perspective” é. n.

25 HOSSAIN 2003: 3.

26 KAZI 2011: 29–30.

27 MARSHALL – RAHMAN 2013: 8

28 E sorok írásakor, 2018. januárjában 1 taka 3,06 forintot ért.

29 „Cyclone Aila Losses in…” 2009.

30 KAZI 2011: 30.

31 „Impacts of Global Warming – Costs” 2011.

32 DENISSEN 2012.

33 DENISSEN 2012.

34 KUTI – FÖLDI 2012.

35 ENDRŐDI – TEKNŐS 2014.

Klemensits Péter: Rodrigo Duterte „független” külpolitikája

1 KLEMENSITS 2016: 13–14.

2 A szerződés csupán az amerikai erők ideiglenes állomásoztatásáról rendelkezik, állandó bázisok
létesítésére nem ad felhatalmazást.

3 2003-ban George W. Bush elnöksége az országot az egyik legfőbb szövetségesének minősítette

(mint nem NATO-tagállamot).

4 A filippínó haderőfejlesztés számára különösen nagy lökést adott az amerikaiak támogatása.

5 THAYER 2014.

6 A per hátteréről részletesebben: ESZTERHAI – KLEMENSITS 2016.

7 RAMOS 2016.

8 Habár pontos adatok nem ismertek, a jelenleg is folytatódó drogellenes hadjárat során a Human
Rights Watch 2018-as jelentése szerint az áldozatok száma már meghaladja a 12 ezer főt.
„Philippines: Duterte’s ‘Drug War’ Claims 12,000+ Lives.” 2018.

9 PARAMESWARAN 2016.

10 A filippínó vezető – aki korábban fejfájásra hivatkozva hagyta ki az ASEAN-USA Summit

megbeszéléseit – megírt beszédét félretéve az emberi jogok eltérő megítéléséről kezdett beszélni,
fényképeket mutogatva az amerikai katonák által a filippínó muszlimok ellen a 20. század elején
elkövetett gyilkosságokról. MOGATO 2016.

11 POLING 2016.
12 Utóbbi esetben, mint kiderült, ezt ő sem gondolta komolyan.

13 DE CASTRO 2016: 152.

14 BILLINGTON 2016: 34–35. Azzal Duterte is tisztában van, hogy jelenleg az USA a Fülöp-szigetek
harmadik legnagyobb kereskedelmi partnere Japán és Kína után, valamint a második számú befektető
és a legfőbb fejlesztésitámogatás-folyósító.

15 DANCEL 2017.

16 POLING 2016.

17 Az amerikai kongresszus egyes tagjainak emberjogi kérdésekben megfogalmazott kritikája miatt

Duterte később kizárta annak lehetőségét, hogy az Egyesült Államokba utazzon.

18 PETTY 2017.

19 VIRAY 2017. Trump felismerte, hogy az USA délkelet-ázsiai előretolt katonai jelenlétének a
Fülöp-szigetek az egyetlen lehetséges helyszíne, ráadásul Duterte elnökre a térség komplex
biztonsági kihívásainak kezelése (pl. Észak-Korea esete) során is szüksége van.

20 VICEDO 2017a: 2.

21 „National Security Srategy of the United States of America” 2017: 46.

22 VICEDO 2017a: 4.

23 VICEDO 2017b.

24 GALANG 2017.

25 A PHIBLEX és a Balikatan mellett a 2017 őszén elindult Viharos szél és KAMANDAG

hadgyakorlatok elsősorban a terrorellenes felkészültség fokozására koncentráltak.

26 A filippínó haderő politikai szerepéről és az USA-hoz fűződő kapcsolatairól részletesebben lásd:

DE CASTRO 2017: 556–560.

27 2017 májusában az Iszlám Állammal szövetséges Maute és Abu Sayyaf dzsihádista csoportok
elfoglalták Marawi városát, a kormányerők pedig csupán elhúzódó hadműveletekkel, októberben
tudták felszabadítani a helységet és legyőzni a gerillákat.

28 Amerikai adatok szerint az USA az elmúlt 5 évben kb. 300 millió dollár értékű hadiszállításokkal
segítette a filippínó haderő modernizációját. PARAMESWARAN 2017.

Stempler Ádám: A dél-kínai-tengeri konfliktus Kína és a Fülöp-

szigetek között

1 FELS – VU 2016: 27.

2 HUANG – BILLO 2015: 15.
3 BATEMAN – EMMERS 2009: 10.

4 HAYTON 2014: 92.

5 „The Treaty of Shimonoseki between China and Japan of April 17, 1895, and our Possibilities of
Trade with Those Countries” 1895.

6 WU 2013: 37.

7 ROSEN 2014: 24.

8 AZIZ 1955: 61.

9 „The Philippine Independence Act (Tydings-McDuffie Act)…” 1934.

10 HUANG – BILLO 2015: 18.

11 „Treaty of Paris” 1898.

12 „Act No. 4003” 1932.

13 „The 1935 Constitution” 1935.

14 „Treaty of General Relations and Protocol (Treaty of Manila)” 1946.

15 A kifejezést a japánok használták a második világháború idején, s lényegében mind a négy

szigetcsoportot magában foglalta.

16 LO 2005: 140.

17 Jelentése „szabadság” tagalog nyelven.

18 HAYTON 2014: 66.

19 LO 2005: 143.

20 „Presidential Decree No. 1596, s. 1978.”

21 „Presidential Decree No. 1596, s. 1978.”

22 WU 2013: 37.

23 HAYTON 2014: 56.

24 „PCA Case No. 2013-19” 2016: 71.

25 LO 2005: 26–27.

26 „Treaty of Peace with Japan (Treaty of San Francisco)” 1951.

27 „Declaration of the Government of the People’s Republic of China on China’s Territorial Sea”
1958.
28 LO 2005: 34–35.

29 CÁCERES 2014: 75.

30 „PCA Case No. 2013-19” 2016: 1–2.

31 „United Nations Convention…” 1982: 136.

32 „PCA Case No. 2013-19” 2016: 471.

33 „PCA Case No. 2013-19” 2016: 116–117.

34 „PCA Case No. 2013-19” 2016: 473–474.

35 „PCA Case No. 2013-19” 2016: 260.

36 „PCA Case No. 2013-19” 2016: 474–477.

Szakáli Máté: Az 1998 utáni indonéz szeparatizmuspolitika

1 TOFT 2003; WALTER 2006; WALTER 2009.

2 BAPAT 2005; MASON – WEINGARTEN – FETT 1999; WITTMAN 1979; ZARTMAN 2000.

3 A kelet-timori szeparatizmus nem tárgya a tanulmánynak, mivel Kelet-Timor 2002-ben elnyerte

szuverenitását.

4 TOFT 2003.

5 WALTER 2006: 313–330; WALTER 2009.

6 BAPAT 2005: 701.

7 SINGH 2012: 59–60.

8 A Soeharto-érában (1967–1998) az indonéz hadsereg működésének elméleti alapja a kettős funkció

elnevezésű doktrína volt. Ez lehetővé tette és igazolta az indonéz hadsereg aktív szerepvállalását a
védelmi funkcióin túl az indonéz kormányzat, gazdaság és társadalom minden szintjén. Az indonéz
hadsereg a rendszerváltást követően is bír politikai befolyással, ami főként a nemzetbiztonsági és
védelmi funkciójából adódik. Szerepe azonban informális, a kormányzati politikákat intézményileg
és formálisan nem vétózhatja meg. A mindenkori elnökök mindazonáltal szintén bírhatnak
befolyással a hadsereg felett a közvélemény mozgósításával és a személyi kinevezéseken keresztül.
A hadsereg informális vétójoga a szeparatizmus tekintetében azért jelentős, mert általánosságban
ellenzi a megegyezést ideológiai és anyagi megfontolások alapján. A hadsereg alapideológiája a
nemzeti egység abszolút értéke és vitathatatlansága. Emellett a szeparatista törekvések felszámolása
csökkentené a fegyveres erők politikai befolyását, sértené gazdasági érdekeit, illetve felerősítené a
katonai reform iránti politikai és társadalmi igényt. Megjegyzendő, hogy a hadsereg nem az egyetlen
biztonsági erő a területen, ahol a rendőrség és a hírszerzés különböző egységei is jelen vannak, s ezek
nemcsak, hogy nem feltétlenül koordinálnak egymással, hanem gyakran belső rivalizálás is jellemzi
őket.
9 CROCOMBE 2007: 286.

10 „New York Agreement” (1962), XVIII. cikkely, (d) bekezdés.

11 CHAUVEL – BHAKTI 2004: 22–24.

12 LLOYD 2000.

13 „Indigenous Peoples in West Papua” 2011.

14 SMITH – NG 2001: 106.

15 IJIE 2003: 3–22.

16 Az indonéz katonai elnyomáshoz a terület erőforrásainak (termőföld, erdők, nemesfémek,

nyersanyagok, víz és emberi erőforrás) kizsákmányolása és az indonéz transzmigrációs program
következtében az őslakosság folyamatos gazdasági-társadalmi marginalizációja is társul.

17 A pápuák az Indonézia többi részétől jelentősen eltérő társadalmi és kulturális realitásuk miatt
országszerte gyakran negatív diszkriminációval, lenézéssel és kirekesztéssel szembesülnek.

18 ADRIANA – MURIDAN – RUSLI – SINNAL 2004: 1–16.

19 „Australia, Indonesia and the Papuan crises” 2006.

20 ASPINALL – CROUCH 2003: 9.

21 ICG 2001: 17–22.

22 MCGIBBON 2004.

23 ASPINALL – CROUCH 2003: 8–9.

24 A 2003-as adminisztratív kettéosztást követően az indonéz vezetők és tisztviselők „Nyugat-

Pápuán” a tartományt értik (Új-Guinea szigetének két legnyugatibb félszigete és a környező
szigetek), míg az őslakos melanézek, függetlenségi aktivisták és NGO-k Új-Guinea szigetének egész
nyugati felét.

25 CHAUVEL – BHAKTI 2004: 23.

26 MILLER 2009: 105.

27 MCGIBBON 2004: 43.

28 MILLER 2009: 103.

29 MIETZNER 2006: 34–35.

30 „Theys’ killers get light sentences” 2003.

31 ICG 2006b: 2.

32 ICG 2003: 7.
33 ICG 2010: 2.

34 „Deklarasi Perdamaian Papua” 2011.

35 ICG 2011: 1–4.

36 ICG 2006a: 7–8.

37 ICG 2006b: 4.

38 MIETZNER 2006: 49–50.

39 MORFIT 2007: 132.

40 ANANTA – ARIFIN – SURYADINATA 2005: 80–83, 107; PASANDARAN 2009.

41 KOMPAS 2004: 20.

42 Indonéziában a lokális társadalmi feszültségek erőszakká eszkalálódásának egyik akadálya a helyi

tisztviselői kar, amely rendelkezik helyismerettel és lokális társadalmi beágyazottsággal, amelyek
révén hatékonyan tud közbeavatkozni a párbeszéd érdekében egy akut konfliktusban érintett
csoportok között. ICG 2012: 15.

43 MCGIBBON 2004.

44 „Visit of the Unit for the Acceleration of Development in the Provinces of Papua and West Papua”
2013.

45 „Rencana SBY dialog denganrakyat Papua harusdidukung” 2011.

46 ICG 2012: 25.

47 KOMPAS 2012.

48 SOMBA – SARAGIH 2012.

49 „Open Papua to the World” 2017.

50 FARNEUBUN 2016.

51 DOHERTY – LAMB 2017.

52 HIPOLITUS 2014.

53 A pápua kultúrák sokszínűsége és bonyolultsága különösen fontos tényező, amelyet az indonéz

döntéshozók és szervek hajlamosak figyelmen kívül hagyni. Több mint 300 pápua törzs él Nyugat-
Új-Guineán, amelyek tovább tagolódnak altörzsekre, klánokra és alklánokra saját népszokásokkal és
esetlegesen saját nyelvvel vagy nyelvjárással. Egy ilyen összetett kulturális környezetben mindig
fennáll a félreértelmezés és a kulturális értetlenség jelensége, amely gyakran eredményez aránytalan
rendfenntartói fellépést vagy katonai visszaélést. A pozitív diszkrimináció jegyében a helyiek
felvétele a rendőrségbe és a hadseregbe némiképp mérsékli a problémát, de a pápuák alkalmazását
továbbra is jobbára az indonézek berögzült leereszkedő mentalitása motiválja, nem pedig a partneri
szellemiség. A konfliktus és a pápua területek fejletlensége mélyebb problémáinak felismerését és
megoldását akadályozó etnocentrizmus és sztereotípiák meghaladásához kulturális és nyelvi
képzésekre is szükség lenne.

54 „Jokowi JK Tak Lagi Perpanjang Keberadaan UP4B” 2014.

55 „Life in Papua” 2016.

56 INA PARLINA – NETHEY DHARMA SOMBA 2015.

57 HUTTON 2017.

58 „President Jokowi Stops Transmigration Program to Papua” 2015.

59 KINE 2017.

60 BANJIR AMBARITA 2015.

61 MELKY JAKEPY 2018.

62 „West Papua to Get New Kodam” 2015.

63 „West Papua: Jokowi’s Credibility at Stake after Appointment of New Defence Minister” 2014.

64 FOX 2015.

65 A pápua tartományok sikeres önrendelkezési küzdelme Indonéziával szemben felerősíthetné az

elszakadási törekvéseket a szigetország más területein is, például Aceh tartományban, a Maluku vagy
Kalimantan szigeteken. A Nyugat-Új-Guinea feletti indonéz fennhatóság fenntartása azonban nem
csupán az ország területi integritására belülről fenyegetést jelentő szeparatista mozgalmak
elrettentése miatt fontos biztonsági szempontból, hanem a terület az esetlegesen északról és/vagy
keletről érkező külső támadásokkal szemben is ütközőzónát képez.

66 BERGER 2014.

Csanádi Mária: A megszaladó beruházások strukturális okai és

rendszerbeli kockázatai Kínában

1 A kutatás során felhasznált statisztikai adatok összegyűjtése a Nemzeti

Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) K 115932 számú
pályázata keretében történt.
2 Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a kommunista pártállamokon kívül máshol – így akár a
globális gazdasági centrumhoz tartozó kapitalista országokban – időszakonként ne volna kimutatható
túlberuházás, valamint ebből fakadóan felesleges kapacitások létrejötte. Míg azonban ott ezek
általában nem tartanak ki néhány évnél tovább (jellemzően válságok előtt és alatt), a kommunista
pártállamokban feltételezésünk alapján tartós, a rendszer „normál” működéséhez tartozó
jellemvonásnak számítanak.

3 CSANÁDI – GYURIS 2018.

4 CSANÁDI 1995, 1997, 2006, 2016a.

5 CSANÁDI 2014.

6 CSANÁDI 2015.

7 A két ütem közötti különbséget tekintjük túlfűtöttségnek, akkor, ha a beruházás növekedési üteme
nagyobb, mint a GDP-növekedés üteme.

8 CSANÁDI 2014.

9 LOEB 2014.

10 A kínai pártállam működését és átalakulását végigkísérik eltérő gyakorisággal, mélységben és

kiterjedtségben a korrupcióellenes kampányok, amelyeknek hol kimondott célja, hol eredménye az
erőforrásszerzés a pártállami háló fenntartására. WEDEMAN (2012) az 1951 és 2007 közötti
kampányokat dolgozza fel; QUADE (2007) a cikk megírásának időszakához képest három ilyen évet
említ: 1982, 1988, 1993. Ezután még további négy ilyen kampány nevezhető meg: 1996, 2003, 2008
és 2012. Ezek közül kivétel a legutóbbi, 2012 óta tartó kampány, amely az erőforrások centralizálása
mellett a hatalmi és intézményi szerkezet radikális átalakítására használja fel az antikorrupciós
kampányt.

11 A korrupció alanyai az átalakuló gazdasági szférában, politikailag monopolizált hatalmi

szerkezetben: mind állami (financial platform), mind magánvállalatok: hol mint korrumpáltak, hol
mint korrumpálók. Korrupciós területek: telek, bánya, bank, ingatlanbiznisz, infrastruktúra,
urbanizáció (a legszebb kulturális emlékek lebontásával), fejlesztések, olajfinomítók, természeti
erőforrások, technológiafejlesztési zónák. Korrumpálás módja: kedvezményes szerződések,
földügyletek, ingatlanspekuláció (alacsony árak, értékesítés zártkörű meghirdetése, ingatlankisajátítás
urbanizáció céljából), bányavásárlás megkönnyítése, adóelkerülés, hitelnyújtási csalás, olajmező
megszerzése beruházás nélkül, vagy éppen az alvilági tevékenységet nézik el. Mindezen
kedvezmények kompenzációjaként: pénz ömlik vissza a hálóba a döntéshozókhoz.

12 TSUGAMI 2017.

13 MANION 2004: 124–126; ZHENG 2015.

14 Csaknem minden vesztegetés-, sikkasztás-, hatalommal való visszaélésgyanús személyre

vonatkozóan, az érték nagyságától független, korlátlan nyomozási, elfogási, kikérdezési hatalommal
rendelkező kivizsgáló teameket küldtek ki a háló minden pontjára, minden aggregációs szintjére és
területi egységéhez megyei szintig. DING – FANG – LIN – SHI 2017.

15 GRIFFIN – LIU – SHU 2017.

16 2012-től 2017 októberéig megyétől felfelé 70 ezer korrupciógyanús hivatalnokot ellenőriztek,

faluközösség (township) szinten 1,35 millió hivatalnokot, s 648 ezer vidéki párttagot és hivatalnokot
büntettek meg. 155 ezer pártszervezetet vizsgáltak meg, és 65 ezer bizonyítékot továbbítottak a
további nyomozás érdekében. „Anti-graft Drive Wins Public Satisfaction” 2017.

17 FEWSMITH 2015

18 FABRE 2016
19 YIN 2017

20 „A kínai elnök közvetlen irányítása…” 2017; „Teljessé vált a neomaoista…” 2017; CZINKÓCZI
2017.

21 FENG 2007.

22 FABRE 2016.

23 „Anti-graft Drive Wins Public Satisfaction.” 2017.

24 TSUGAMI 2017.

25 „Anti-graft Drive Wins Public Satisfaction.” 2017.

26 „Foreign direct investment, net inflows (BoP, current US$)” 2018.

27 ZHENG 2015; FABRE 2016; DING – FANG – LIN – SHI 2017.

28 LI – WANG – ZHOU 2017.

29 TSUGAMI 2017: 4 ábra.

30 TSUGAMI 2017.

31 GYURIS 2018.

32 CSANÁDI 2017.

33 CSANÁDI 2006.

34 GYURIS 2019.

35 CSANÁDI 2006.

36 DITTMER – WU 1995; LOEB 2014.

Gyuris Ferenc: A kínai működő tőke kiáramlása a globális válság után

1 A tanulmány az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-17-4

kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.
A kutatás során felhasznált statisztikai adatok összegyűjtése a Nemzeti
Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) K 115932 számú
pályázata keretében történt. Köszönettel tartozom Csanádi Máriának a
kézirat korábbi változatához fűzött észrevételeiért.
2 WORLD BANK OPEN DATA 2018.

3 JOHNSTON – RUDYAK 2017: 434–435.

4 A kínai statisztika és a gazdasági szakirodalom a külföldön végrehajtott működőtőke-
beruházásokat „overseas direct investment”-nek (ODI) nevezi. Tanulmányomban én is ezt a
rövidítést használom.

5 NBSC 1996–2016.

6 „Statistical Database” 2018.

7 WANG – HUANG 2012: 19.

8 GYURIS 2017: 282–283.

9 CSANÁDI – GYURIS 2018; CSANÁDI 2019.

10 HARVEY 2009, GYURIS 2014.

11 „Statistical Database” 2018.

12 Az IMF 2017 adatai alapján.

13 WORLD BANK OPEN DATA 2018.

14 Ennek a nemzetközi gazdasági statisztikákat általában is terhelő módszertani problémának a

jellemzőit és kezelési lehetőségeit ismerteti VARGA 2018.

15 A szárazföldi Kína elnevezés a Hongkong, Makaó és Taiwan nélkül értelmezett kínai területekre
vonatkozik.

16 WANG – HUANG 2012, WONG 2017.

17 WANG – HUANG 2012: 9.

18 ROSEN – HANEMANN 2009.

19 WANG – HUANG 2012: 13.

20 WANG – HUANG 2012: 4.

21 GYURIS 2015: 57, CSANÁDI – GYURIS 2018: 9.

22 CSANÁDI – GYURIS 2018: 22.

23 WANG – HUANG 2012: 3.

24 GYURIS 2017: 280.

25 CAI 2014.

26 LI – LI – WU – XIONG 2012.

27 HUANG – WANG 2013.

28 WANG 2012.
29 WONG 2011.

30 GYURIS 2015: 55.

31 Sokatmondó példa, hogy a Belgrád–Budapest vasútvonal mellett Stockholm–Oslo viszonylatban,

valamint a Svédországot és Dániát összekötő Øresund-tengerszoros alatt (alagúton) is releváns
lehetőségként került terítékre nagysebességű vasútvonal építése kínai cégek kivitelezésében. MÖLLER
2018, PALMEHAG 2018.

32 WANG – HUANG 2012: 10–11.

33 SZAKÁLI 2015.

34 SZAKÁLI 2015: 209–211.

35 NBSC 1996–2016.

36 WANG – HUANG 2012: 17.

37 A 2013 végéig Afrikába áramló teljes kínai ODI-állomány 31%-a közvetlenül a bányászatba,
16%-a az építőiparba került, azon túlmenően, hogy a pénzügyi és más üzleti szolgáltatásokra jutó
25% jelentős része is kitermelőipari beruházásokba folyt tovább. Lásd ZHOU – LEUNG 2015.

38 SHEPARD 2016.

39 KINNANDER – NAUGHTON 2010.

40 TSANG 2017.

41 ESZTERHAI 2016, PÉTI – JENEY 2017.

42 Akkor még Egy Övezet, Egy Út (One Belt, One Road) néven. Az angol elnevezés 2016-ban
változott az azóta érvényesre.

43 HU – LIU – YAN (2017) kiemeli, hogy az áruk eljuttatása Kínából Európába mintegy 50%-kal
kevesebb időt igényel vasúton, mint tengeren, hasonló szállítási költség mellett (420–421).

44 JOHNSTON – RUDYAK 2017: 434–435.

45 VÁRI 2016. Igaz, Kína újabban esetenként már szakít a „be nem avatkozás” politikájával, ha úgy
ítéli meg, ez szükséges a stabil biztonságpolitikai helyzet fenntartásához és a kínai érdekeltségek
zavartalan működéséhez, lásd SZAKÁLI 2015: 207–208.

46 DOLLAR 2016: 203.

47 DOLLAR 2016: 203.

48 ALLEN & OVERY 2016.

49 JOHNSTON – RUDYAK 2017: 444, HUANG 2017.

50 KRAGELUND 2011.
51 DOLLAR (2015) és DOLLAR (2016) a Világbank által publikált, a kormányzás országonkénti
minőségét mérő „Worldwide governance indicators” alapján részletes elemzésben bemutatja, hogy
míg az USA-ból kimenő ODI jobban preferálja a kedvezőbb indikátorral rendelkező – a jogállamiság
nyugati koncepciójának jobban megfelelő – országokat, a Kínából kiáramló ODI-nél se pozitív, se
negatív összefüggés nem mutatható ki.

52 Líbia, Irak vagy Szíria példáját figyelembe véve pedig az a kérdés is felvetődik, hogy egy adott
autoriter rendszer összeomlása esetén reálisan milyen politikai folyamatok indulnának be, és azoknak
akár a helyi lakosság, akár a nemzetközi biztonsági helyzet szempontjából milyen – nem feltétlenül
egyértelműen pozitív – vonatkozásai lennének.

53 HUANG 2016, SZENTESI 2015, HU – LIU – YAN 2017.

54 WONG – XIN 2017.

Simay Attila Endre: Külkereskedelem mint (kölcsönös) gazdasági

függés Ázsiában

1 LUMEN 2017.
2 WTO 2016.

3 VILÁGBANK 2017a.

4 STATISTA 2017b.

5 STATISTA 2017a.

6 MIT 2017a.

7 MIT 2017b.

8 MIT 2017d.

9 MIT 2017f.

10 MIT 2017c.

11 MIT 2017e.

12 WTO 2017b.

13 WTO 2017a.

14 VILÁGBANK 2017a.

15 VILÁGBANK 2017b.

16 IMF 2017.

17 ADB 2017.
18 AIIB 2017.

19 TIAN 2016.

20 SCO 2017.

21 ASEAN 2017.
 A KÖTET SZERZŐI

Byrappa Ramachandra – egyetemi adjunktus, ELTE BTK Új- és

Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék
Csanádi Mária – tudományos tanácsadó, MTA KRTK Közgazdaság-
tudományi Intézet
Günsberger Dóra – tudományos segédmunkatárs, PPKE BTK
Modern Kelet-Ázsia Kutatócsoport
Gyuris Ferenc – egyetemi adjunktus, ELTE TTK Regionális
Tudományi Tanszék
Háda Béla – tudományos munkatárs, Nemzeti Közszolgálati Egyetem
Stratégiai Védelmi Kutatóintézet
Hegyi Henrietta – nemzetközi koordinátor, Pallas Athéné Innovációs
és Geopolitikai Alapítvány
Horváth Csaba Barnabás – kutató, MTA–ELTE–SZTE Selyemút
Kutatócsoport
Klemensits Péter – szenior kutató, Pallas Athéné Innovációs és
Geopolitikai Alapítvány
Kusai Sándor Zoltán – címzetes egyetemi docens, PPKE BTK Kínai
Tanszék
Maráczi Fanni – junior kutató, Pallas Athéné Innovációs és
Geopolitikai Alapítvány
Papp Bendegúz – doktorandusz, Nemzeti Közszolgálati Egyetem
Rácz Lajos – egykori diplomata, Jászi Oszkár Külpolitikai Társaság
Róma Ádám – junior kutató, Pallas Athéné Innovációs és
Geopolitikai Alapítvány
Salát Gergely – tanszékvezető egyetemi docens, PPKE BTK Kínai
Tanszék
Schwarcz Emese – Japán-szakértő, Ázsiai és Afrikai Kapcsolatok
Iroda, Antall József Tudásközpont
Simay Attila Endre – egyetemi adjunktus, Budapesti Corvinus
Egyetem, Marketing és Média Intézet
Stempler Ádám – doktorandusz, ELTE BTK
Szakáli Máté – tudományos segédmunkatárs, PPKE BTK Modern
Kelet-Ázsia Kutatócsoport
Szilágyi Zsolt – tudományos főmunkatárs, MTA Bölcsészettudományi
Kutatóközpont Néprajztudományi Intézet
Zoltai Alexandra – junior kutató, Pallas Athéné Geopolitikai
Kutatóintézet
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Előszó
I. Gócpont: Északkelet-Ázsia
Salát Gergely: Amikor bálnák küzdenek… A koreai válságban
közvetlenül érintett államok stratégiai érdekei és lehetőségei
Schwarcz Emese: A dél-koreai–japán súrlódások dinamikája – A
vigasznők kérdése
Szilágyi Zsolt: A „béke szigete” A független Mongólia külpolitikai
célkitűzései és szerepe a távol-keleti biztonságpolitikai
konfliktusokban
II. Az új főszereplő: Kína
Rácz Lajos: A stratégiai kultúra szerepe a távol-keleti konfliktusokban
Kusai Sándor Zoltán: Kína megújult külpolitikájának néhány
aspektusa közép-európai szemmel
Hegyi Henrietta: Kína szerepe a kibertérben: áldozat vagy bajkeverő?
Róma Ádám: India és Kína farkasszemet néz a Doklam-fennsíkon
III. Amerika visszainteget
Horváth Csaba Barnabás: Négyes koalíció Kína ellen? – Geopolitikai
sakkjátszma az ausztrál–amerikai–indiai–japán négyes és a kínai
Övezet és Út Kezdeményezés között
Maráczi Fanni: Trump & Taiwan Felborulhat-e a szoros-közi
kapcsolatok rendje?
Zoltai Alexandra: Trump és a dél-kínai-tengeri konfliktus: Pivot to
Obama?
IV. Dilemmák délen
Byrappa Ramachandra: Dél-Ázsia mezsgyéjének elolvadása és ennek
következményei
Háda Béla: Tengeri hatalmak az Indiai-óceánon stratégiai célok és
katonai kapacitások
Günsberger Dóra: A Kínai–Pakisztáni Gazdasági Folyosó biztonsági
aspektusai: külső és belső kihívások
Papp Bendegúz: Banglades környezet okozta gazdasági problémái
V. Sziget fesztivál Délkelet-Ázsiában
 Klemensits Péter: Rodrigo Duterte „független” külpolitikája és az
amerikai–filippínó szövetség alakulása Donald Trump hivatalba
lépését követően
Stempler Ádám: A dél-kínai-tengeri konfliktus Kína és a Fülöp-
szigetek között
Szakáli Máté: Az 1998 utáni indonéz szeparatizmuspolitika Nyugat-
Új-Guineán a kormányzati döntéshozatal szemszögéből
VI. Gazdaság és biztonság
Csanádi Mária: A megszaladó beruházások strukturális okai és
rendszerbeli kockázatai Kínában
Gyuris Ferenc: A kínai működő tőke kiáramlása a globális válság után
Simay Attila Endre: Külkereskedelem mint (kölcsönös) gazdasági
függés Ázsiában
Jegyzetek
A kötet szerzői
Copyright
 Copyright © Byrappa Ramachandra, Csanádi Mária, Günsberger Dóra,
Gyuris Ferenc, Háda Béla, Hegyi Henrietta, Horváth Csaba Barnabás,
Klemensits Péter, Kusai Sándor Zoltán, Maráczi Fanni, Papp Bendegúz,
Rácz Lajos, Róma Ádám, Salát Gergely, Schwarcz Emese, Simay Attila Endre,
Stempler Ádám, Szakáli Máté, Szilágyi Zsolt, Zoltai Alexandra

Szerkesztők: Salát Gergely, Szakáli Máté, Szilágyi Zsolt

Typotex/Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2020

Alapította Votisky Zsuzsa, 1989
A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.
typotex.hu
facebook.com/typotexkiado
Felelős kiadó: Németh Kinga
Főszerkesztő: Horváth Balázs
A kötetet gondozta: Kovács Zoltán
Műszaki szerkesztő: Timár Adél
Borítóterv: Somogyi Péter

ISBN 978 963 493 023 5>

Minden jog fenntartva.