1

Az autonó mia lelő helyei

Helyek és nem-helyek
Választópolgári szempontból -egy mobilitásról szóló előadásból kölcsönzött
kifejezéssel élve, a fogalmat kiterjesztve- „helyek és nem-helyek” léteznek. A
„helyeken” sokféle dolog történik, a „nem-helyeken” viszont egyetlen dimenzióval
vagyunk jelen, mint utas, vevő, ügyfél vagy éppen ’ketteske’. Ebben a keretben
„helynek” tekinthetjük az önkormányzatokat, az oktatási vagy tudományos, vagy
éppen az öregdiák szervezeteket, a békamentőket és a bajtársi egyleteket, a
művészetpártolókat, a kórusokat, a szegényeket segítő szervezeteket, az önkéntes
politikai vagy környezetvédelmi csoportokat. Alkotmányos pozíciójuk és lehetőségeik
dacára azonban a mai magyar ellenzéki pártok: nem-helyek. A választópolgár egy
dimenzióval rendelkezik, ez a szavazata. E pártok politikai támogatóközönség ugyan
sok érzelmet (rajongást és gyűlöletet) halmoz fel, szavazata felhasználására, reményei
teljesülésére azonban nincs sok rálátása. A voksért cserébe simára kalapált, nyelvi
töltelékekkel tele beszédeket kap. (Ennél a pontnál elnézést kérek azoktól a
politikusoktól, akik érdemben tesznek valamit a hazáért.)
Testi és lelki betegségek rágják a magyar társadalmat. 2010 óta félmillió polgár (több
mint az 56-os emigráció duplája) távozott Nyugatra. Közülük sokan utálják Orbánt, de
távozásra -az anyagi perspektívákon túl- elsősorban a méltánytalan színvonalú
egészségügy és a romló közoktatás, a széteső közigazgatási szolgáltatások taszító
hatása készteti őket. Állandóan emlékeztetni kell magunkat arra, hogy a gazdagabb
világot elsősorban a megfelelő közszolgáltatások különböztetik meg azoktól az
országoktól, akik ugyan mindig utol akarják érni az élbolyt, de nem költenek okosan
és eleget az oktatásra, az egészségmegőrzésre, a szegényeket és a nyomorultakat
magukra hagyják, a kritikus infrastruktúrát pedig (energia, közlekedés, városi
közhálózatok) nem képesek megfelelően karbantartani.
Senki sem hiheti normális állapotnak, hogy a kormány a keresletet és a kínálatot is
adófizetői pénzzel pumpálja fel. Mindez nem a győztes unortodoxia, hanem a
fenntartható világból való kivonulás. Fontoskodó kormánytényezők magasnyomású
(valójában túlfűtött) gazdaságról beszélnek, holott a vezér politikai döntése szerint
preferált területekre ömlik a pénz. Példákat sorolok: akkumulátorgyárak,
gigabevásárlások, mint a Vodafone, a reptér, a verseny nélkül koncessziók, a
stadionok és a gazdagabb országoknak is megterhelő világversenyek szervezése,
pompázatos kormányépületek, gazdasági támogatás a klienseknek, önálló iparágként
a tudatmódosító propaganda, vele a választási célú osztogatás. Az egészségügy és a
szociális ágazat viszont nem a kormány favoritja, és ugyan a közszolgáltatásoktól
mesterségesen távol tartott magánszféra egyre nagyobb mértékben szolgáltat,

1
 2

közben óhatatlanul fokozza a szegregációt. Évtizedek óta hasonló a helyzet az

oktatásban. A következmény: a 9 millió itthon élő magyarból a közszolgáltatások
legfeljebb 3-4 milliónak adnak esélyt arra, hogy a maguk életében tovább lépjenek. A
többiek nem vagy nem eléggé képzettek, gyorsan elhasználódnak, hamar
megbetegsznek, és rossz körülmények közé kerülnek.
Önképével szemben a szélsőségesen centralizált irányítás sohasem képes átlátni a
világ bonyolultságát, az az összefüggéseket és a következményeket. Az ismétlődő
gazdaságstratégiai agresszió és téveszmék együttes hatásaként az egyéni fogyasztás
az európai rangsor aljára zuhant. Propaganda milliárdok tucatjait költik el azért, hogy
a választópolgárok ne is értesüljenek a valóságról. A milliószám gyártott és
ismételgetett fake news világában a döntéshozók sem tudják már, mi a valóság,
láthatóan megfertőzte őket a túlhatalom és a tényeket helyettesítő vágyálmok
mérgező levegője. Rég meg lehetne egyezni az EU-val, de ehhez a NER legirritálóbb
pontjait vissza kellene bontania, de nem, mert Orbán Viktor mindezt –egyébként
helyesen- hatalma csorbításaként éli meg, inkább pusztuljon a világ. De a világ nem
pusztul, hanem összeáll, mi viszont lassan kiszorulunk a döntéshozatalból a NATO-ban
és az EU-ban is. Külső nyomás tehát létezik, bár egészen más módon, mint 1988-
1990-ben: eltűnt az akkori remény és szimpátia, helyüket a szövetségesi aggodalom
és felháborodás vette át. Mai szövetségeseink akkor megkülönböztették a
szocializmustól a bátor magyar nemzetet, ma viszont mind többen Orbán Viktor
reformfasiszta rendszerével vesznek egy kalap alá minket. Csak halvány remény
pislákol, hogy az ordenáré külpolitika, a felelőtlen fejlesztési, fiskális és monetáris
politika dacára talán maradt még valamennyi józanság a dakota bölcsben. Az általa
követett úton azonban a magyar jövő elveszni látszik.
Lesújtott ellenzék
A választási kudarcok miatt visszahúzódó ellenzéki választópolgárt az ellenzéki pártok
a végítélet rémével fenyegetőzve próbálják aktivitásra ösztökélni. A társadalom és a
gazdaság összeomlik, a betegek meghalnak, a diákok buták maradnak, a szegénység
elviselhetetlenné válik, netán éhséglázadás tör ki, vagyis el kell zavarni az Orbán-
kormányt, szavazz ránk. A véleménykutatások azonban nem igazolják ezt a
várakozást: a gazdasági hanyatlás, a közszféra szétesése dacára a társadalmat
folyamatosan izgalomban tartó rendszer egyelőre szilárdnak látszik, részben, mert
mai formájában az ellenzék a választók többsége számára nem kormányképes
alternatíva.
Növekvő elégedetlenség van, növekvő ellenzék nincs. A NER-t egyre kevésbé szeretik,
vége az EU támogatások és a világgazdasági fellendülés okozta aranykornak, a
propaganda harsog, az árak az égben, a növekedés a múlté, a közszolgáltatások
szétesőfélben, a közegészségügy és az elitszektoron kívüli állami oktatás botrányos,
2
 3

és mégsem elég erős az ellenzéki kínálat. Nem képesek valódi civil ellenállások mögé
állni, hogy majd egyszer az ország élére álljanak. Így például sokan ébrednek arra,
hogy mellettük akkumulátorgyár épül, ami állítólag nem szennyez, nem terheli túl a
vízbázist, és bírható árammal; majd fél évtized múltán meglátjuk. Ha a tények és a
matematika nem lépnek be a Fideszbe, nagy meglepetések várnak azokra is, akik
eddig féltek tiltakozni. Némely brutális előzmény tanulságos lehet, mint a szűzföldek
felszántása vagy a folyók megfordítása. Gigantikus cél, nagy szavak, sok plecsni, és
aztán: környezeti katasztrófák. Az erőszakos fejlesztési programokat megelőzően
kivétel nélkül (nemcsak Sztálin és Brezsnyev esetében) megjelenik az eszelősen önhitt
politikai gondolkodás, amely képtelenné teszi a politikai irányítást az adottságok és a
következmények befogadására.
Valaha erős értelmiségük visszahúzódásával az ellenzéki pártokat az intellektuális
középszer jellemzi. Hiányoznak a meggyőző narratívák, nincsenek izgalmas
történetek. A harsogás nem program, nem is elég hatásos. A maga ligájában bajnok
DK árnyékkormánya az árnyékban van, szavak vannak, de nincsenek fehér könyvek a
valóságról és a tervekről. A jövő ígéretének tűnő Momentumnak vonzó, több
meggyőző és ütőképes eszmét, továbbá erős pártvezetést kellene felmutatni. Az
ellenzéki pártoknak kötelessége volna azt a világot bemutatni, amelyben a polgárok
valójában élnek. Ezzel bizonyságot adnának arra, hogy látják a helyzetet, szakmailag
felkészültek, vagyis a valóságban élnek, és nem a saját álomvilágukról szónokolnak.
Létező ellenállás
Ha kormányképes ellenzék nincs is, ellenállás van. A civileknek elsősorban nem attól
nő meg az erejük, hogy jelöltállítási jogosítványt szereznek, hanem, hogy tömeges
támogatásuk felemelheti a megfelelő jelöltet. Legyenek sokan, támogassanak
jelölteket, harcoljanak, hogy a helyi önkormányzatokba minél több szimpatizánsuk
jusson be. Mozgósítható emberek sokasága. Minden egyéb elvehető.
Nagyszámban működnek civil szervezetek. Helyi érdekeltségek, környezetvédők,
szavazatszámlálók, médiamunkások, művészek, némelyik látható, mint L.Ritók Nóra
Igazgyöngye, vagy Iványi Gábor kivételesen elkötelezett egyháza. De köszönettel kell
gondolnunk azokra az üzletemberekre, akik néhány szegregátumban gazdasági
kísérleteket szerveztek, színházakat tartanak fenn, kulturális programokat szerveztek,
sokan védik a Balatont és Fertő tavat. Gondoltunk az ezernyi önkéntesre, alkalmi
tüntetők sokaságára, a diákokra, a bátor tanárokra (bár szégyenérzetünk van a
bátortalan egyetemi polgárság láttán). Gondoljunk azokra a tízezrekre, akik
adományaikkal kiadványokat tartanak fenn, véleménykutatásokat, petíciókat
támogattak, főztek, kiálltak ételt osztani, használt könyveket és ruhákat, meg
másokat gyűjtenek és árusítanak a rászorulóknak. És a polgármestereknek, akik

3
 4

közüggyé tették a köz ügyeit, parkosítanak, takarítanak, védik az ott élők érdekeit, és
minderről mindennap beszámolnak.
Média grundot a tudásnak és az ellenállásnak
Ha lenne autonómia, erős regionalitás, s mondjuk Spanyolországban, Ausztriában
vagy Németországban (meg még egy tucat helyen) élnénk, akkor minderről nem
volna érdemes egy cikkben megemlékezni, hiszen mindennap látnánk magunkat a
televízióban. De a széles körben elérhető média vagy már a kormány kezében van,
vagy függ a hatalomtól. Némely csatornán papok és prédikátorok terjesztik az igét:
ezek a műsorok alighanem hozzájárultak ahhoz, hogy a népszámláláskor kevesen
vallották magukat egyházhoz tartozónak. De van még néhány kisebb karakteres és
autonóm csatorna. Az ellenállás médiaterében sűrűsödnek a podcastok, a politikai
beszélgetések, egyre több az ironikus, keményen beszóló szereplő, zenekar vagy
fellépő. Aki tudja, hallgatja. A pár éve még potens és összefogásról álmodozó ellenzék
máig nem képes összefogni egy közös rádió, televízió, vagy a regionális televíziók
ügyében. Ez pedig nem látszik lehetetlennek egy kis országban, ahol egy helyi
cseppben is jól látszik az elszennyezett magyar tenger. A Népszabadság
elkótyavetyélése sokunkat megrendített. Az akkori háttéremberek és politikusok
végtelen önzését és ostobaságát azóta sem lehetett meghaladni, aztán a pénz kifolyt
az ellenzékből. Pedig az idevágó tétel így hangzik: ha nincs ellenzéki médiaerő, esély
sincs a választásokon jól szerepelni.
A politizáló ellenállásnak tehát stratégiai célja hogy erős, főként internet alapú média
és virtuális ellenállási tér szerveződjék, tudásközpontok és felületek jöjjenek létre a
tények és programok, a jó magyar és külföldi példák számára. Miért is ne lenne egy
fokozatosan kiépülő, változatos forrásokra támaszkodó internetes média grund,
hiszen sokféle ember sokféleképpen akarja megvédeni az autonómiát, a jogot a
valóság megismerésére, az európai jó példák felfedezésére. A média grund üzenőfal
lehet a civileknek, olvasóterme a másutt létrehozott hasznos tudásnak, olyan
területeken, mint művészet, média, gazdaság, oktatás, egészségügy és mások. A
média grund felületet kínálhat félmillió kivándorolt honfitársunknak is, hogyan látják
az ottani világot, mit kellene megtanulni. Próbáljunk meg beszélgetni, tanulni, átadni,
amit tudunk, segítséget elfogadni attól, akitől lehet. Ebben a politikai hordák
szaggatta magyar világban ne ismétlődjék az, ami az elmúlt száz évben többször
megtörtént: kivándorol az esély, itthon marad a gyűlölet.

4
5