Kis médiaenciklopédia

BULVÁRLAP
A bulvárlap elnevezés arra utal, hogy - szemben a főként előfizetések útján terjesztett minőségi sajtóval - az ilyen lapokat
az emberek általában az utcán (a bulváron) vásárolják. A népszerűnek is nevezett lapok elsősorban szenzációkról 
botrányokról, katasztrófákról, bűnügyekről, sztárokról - szólnak, a fontos helyett az érdekes hírekre fókuszálnak.
Terjedelmük kisebb, áruk alacsonyabb, mint a minőségi lapoké, és általában kevesebb hirdetést tartalmaznak.
Példányszámuk azonban rendszerint magasabb, bevételeik zömére az eladott lapszámokból, és nem a hirdetésekből
tesznek szert. Kisebb a méretük is, így a tömegközlekedési eszközökön könnyebb őket olvasni - célközönségüket ugyanis a
rosszabb anyagi helyzetű olvasók alkotják, akik nem autón járnak dolgozni. Tipográfiájuk és nyelvezetük harsány, kedvelik
a nagybetűs címeket, a rövid írásokat és a színes fotókat.
A 20. század első felében számos bulvárlap működött Magyarországon, de az államszocializmus évtizedeiben a műfaj - a
tartalmában a többi lappal lényegében azonos, de lazább tipográfiájú Esti Hírlap kivételével - nem létezett, mert a hivatalos
tájékoztatáspolitika  propagandaszempontjainak nem felelt meg. A rendszerváltás idején azonban újra megjelentek a
bulvárlapok, és eladott példányszámuk ma már megelőzi a minőségi sajtóét. A kilencvenes években tért hódított a
bulvárlapok új típusa, az ingyenesen osztogatott, pusztán hirdetésekből fenntartott újság is.

CENZÚRA
Ha egy nyilvános közlésre szánt információ megjelenését külső erő akadályozza meg, azaz korlátozzák a  szólás
szabadságát, cenzúráról beszélünk. Politikai cenzúra az, amikor valamely politikai erő (vagy azzal összefonódó egyház)
akadályozza meg vagy bünteti a hatalmi pozícióit fenyegető információk és vélemények közlését. Üzleti cenzúra az, amikor
egy befolyásos vállalat gazdasági fölényével visszaélve - például hirdetéseinek megvonásával fenyegetve - gátolja meg a rá
nézve kellemetlen információk közlését. Társadalmi cenzúrának pedig azt a jelenséget nevezhetjük, amelyet Elizabeth
Noelle-Neuman nyomán a "hallgatási spirál" fogalmával írnak Ie. Eszerint a társadalom elszigeteli azokat, akik egy bizonyos
"véleményklímában" deviánsnak tűnő nézeteket hangoztatnak, ezért az emberek inkább csendben maradnak, ha úgy érzik,
véleményükkel kisebbségbe szorulnak.
A cenzúra egyidős az emberi civilizációval: már a világvallások alapművei - köztük a Biblia és a Korán is - tiltották a
"helytelen" gondolatok terjesztését. Maga a cenzúra szó latin (római) eredetű, de a jelenség a könyvnyomtatás megje-
lenésével vált általánossá, mert azon a feltevésen nyugszik, hogy a  média hatása nagyobb, mint a személyek közötti 
kommunikációé. A  média technikai fejlődése ugyanakkor mind jobban beszűkíti a cenzúra eszközeit: különösen a
globális médiumokat a műholdas  televíziókat és az internetet - nehéz ellenőrizni a cenzúra hagyományos, a
nemzetállamok szintjén intézményesült eszközeivel.

DEREGULÁCIÓ
A dereguláció általában a szabályozás (a reguláció) szigorának enyhítését jelenti. A kifejezés a  média kontextusában
arra utal, hogy az 1970es években világszerte eltörölték a  közszolgálati média monopóliumát és engedélyezték a 
kereskedelmi műsorszolgáltatást. A dereguláció szemléletváltást jelzett: az állam szabályozó szerepét a piac, vagyis a
kereslet és a kínálat összjátékának a szabályozó szerepe vette át.
A deregulációban szerepet játszott az a felismerés, hogy az állami-közszolgálati média nem elégíti ki a közönség elvárásait.
A dereguláció és a nyomában megjelenő  kommercializálódás kritikusai azonban úgy vélték, hogy önmagában a piac
sem gondoskodik a média kínálatának bőségéről, mert csak a fizetőképes többség igényeit elégíti ki. Nicolas Garnham brit
médiakutató szerint" ma már igen furcsának találnánk, ha a szavazati jogot vásárlóerőhöz vagy tulajdonjog.. okhoz kötnénk.
Márpedig a médiához mint információforráshoz és mint a nyilvános vita fórumához való hozzáférés nagymértékben a
fizetési képességen, illetve a tulajdonjogokon múlik". John Keane brit történész pedig egyenes úgy fogalmaz, hogy" a piaci
verseny piaci  cenzúrát termel. [...] Azok döntik el, hogy mely termékeket [...] állítanak elő nagyobb példányszámban, akik
ellenőrzést gyakorolnak az információ termelésének és terjesztésének piaci szférája fölött, s ezzel ők döntik el [azt is], hogy
mely vélemények nyernek bebocsáttatást a »vélemények piacára« ".

1
DIGITÁLIS FORRADALOM
A digitalizáció fogalma az analóg adatkezelésről a digitálisra való áttérést jelöli: az eljárás során a képet vagy a hangot
könnyen tárolható és továbbítható elektromos jelekké alakítják át. A digitális jelek két impulzus: az "igen" és a "nem"
(másképpen a O és az 1) sorozatából állnak. Az eljárás lehetőséget teremt a képek és a hangok minőségromlás nélküli,
korlátlan számú sokszorosítására és módosítására.
A digitalizáció révén megnő a tárolható információk mennyisége - például ugyanabban a frekvenciaspektrumban több
csatorna műsora továbbítható, mint a hagyományos, analóg eljárással. Ezért a digitális műsorsugárzásra valóáttérés, amely
Magyarországon 2010 körül várható, megszűnteti az elektronikus  média kínálatának határt szabó
frekvenciaszűkösséget. Lehetővé teszi azt is, hogy a  tévénézők interaktív módon használják a televíziót: a számukra
megfelelő időpontban hívhatják le a nekik tetszőműsort (video on demand), vagy kiválaszthatják azt a kameraállást,
amelyből a közvetített futballmeccset nézni kívánják. A digitalizáció fontos következménye a  konvergencia is.
Digitális "forradalomról" azért beszélnek, mert a digitalizáció új korszak kezdetét jelzi, és a gazdaság és a társadalom
átalakulását ígéri. A digitalizáció további terjedésének azonban ma még határt szab, hogy a hagyományos, analóg
tévékészülékeket le kell cserélni, vagy a digitális jel konvertálás ára alkalmas "set-top box"-okkal kell kiegészíteni.

HÍRPARADIGMA
Az első újságok pártosak voltak, ötvöztek tényt és véleményt, és kis célközönségnek szóltak. A technika fejlődése és az
olvasók számának növekedése azonban átalakította alapszerkesztési elveket. A korszerű nyomdagépek lehetővé tették a
tömegtermelést, így alapok mind több olvasót szólíthattak meg. A távíró feltalálása (1837) után megszülettek az első
hírügynökségek, amelyek az események leírására szorítkoztak, de nem kommentálták azokat. E változások nyomán jött
létre a hírparadigma (news paradigm) az 1860-as években az Egyesült Államokban. A fogalom az  objektivitás-doktrína
jegyében készült, elkötelezetlen hírszerkesztés technikáját jelöli. A beszámolókat a szerkesztő több, egymástól független
forrás megkérdezésével, adatokkal dokumentálva állította össze, és elválasztotta a híreket a kommentároktól. Szakítva a
kronologikus narratívával, a híreket a "fordított piramis" elve alapján állította össze: előbb a következményről, majd az
előzményekről számolt be. Az eljárás eredménye az "omnibusz újság" volt, amely a legkülönbözőbb olvasók igényeit
elégítette ki.
A hírparadigma azon az elven nyugszik, hogy a lap szerepe a közönség egészének tájékoztatása, a valóságról szóló
pártatlan beszámolók készítése. A módszer bírálói szerint azonban a hírparadigma konfliktuskerülő magatartásra sarkalja
az újságírót, aki csak narrátorként viselkedik, de állításai igazságtartalmáért a forrásokra hárítja a felelősséget.

INFORMÁCIÓS KAPUŐR
A világban minden nap számtalan esemény játszódik le, ám csupán egy részükről tájékoztat bennünket a média. A
különböző események között az újságíró szelektál, ő dönt arról, hogy beengedi-e őket a nyilvánosságba - ezért nevezik az
információk kapuőrének. Döntésében nemcsak szubjektív szempontjai, de az emberek feltételezett elvárásai is vezérlik,
hiszen célja éppen a közönség létszámának maximálása. Azokról az eseményekről számol be, amelyeknek nagy hírértékük
van, azaz számíthatnak az emberek érdeklődésére. Minél több embert érint, minél váratlanabb, minél közérthetőbb egy
esemény, annál valószínűbb, hogy bekerül a hírek közé. A negativitás különösen növeli a hírértéket: a természeti
katasztrófákról, háborúkról, bűncselekményekről,  botrányokról szóló beszámolók vezetik a híreket. A rossz hírek azért
érdeklik az embereket, mert ismeretük nélkül nem hozhatnák meg a megfelelő döntéseket, óvintézkedéseket. A különböző
médiumok nem egyformán szelektálnak az események között, hiszen alkalmazkodnak célközönségük érdeklődéséhez és
előzetes ismereteihez is.
A hírek sajátos csoportját alkotják az olyan áleseményekről (vagyis politikusok által tartott sajtótájékoztatókról,
útavatásokról, kórházlátogatásokról) szóló beszámolók, amelyeket a  politika mediatizálódását érzékelő kommunikációs
szakemberek rendeznek azért, hogy megbízóik bekerüljenek a hírekbe, és kedvező benyomást gyakoroljanak a
választópolgárokra.

2
INFOTAlNMENT
A  kereskedelmi  televízió térhódítása óta a hírműsorok egyre jobban átveszik a showműsorok formai és tartalmi
sajátosságait. Színes látványvilág, dinamikus közelképek, gyors vágások jellemzik őket. Háttérbe szorulnak a fontos hírek,
előtérbe kerülnek az érdekességek: a politikai történések mellett vagy helyett a műsor a sztárok életéről, szenzációkról, 
botrányokról, katasztrófákról szól. Az eseményeket dramatizálva, személyiségközpontúan ábrázolja, nem tárja fel a
hátterükben meghúzódó folyamatokat és összefüggéseket. Ezt a jelenséget jelöli az infotainment kifejezés, amely az angol
information (tájékoztatás) és entertainment (szórakoztatás) szavakra utal. Az infotainment megjelenését a kereskedelmi
csatornák azon törekvése magyarázza, hogy még a - rendszerint törvény által előírt, ám kereskedelmi szempontból
ráfizetéses - hírműsorok alatt se veszítsék el a politika iránt közömbös nézőiket.
Az infotainment társadalmi hatásáról megoszlik a kutatók véleménye. Pierre Bourdieu francia szociológus például úgy véli,
hogy" a színes hírcsokor előtérbe helyezésével, a kevéske időnek ürességgel, (majdnem) semmivel való megtöltésével
kiszorítják a lényegbevágó információkat, amelyekkel demokratikus jogainak gyakorlásához minden állampolgárnak rendel-
keznie kellene". Mások - például Pippa Norris amerikai médiakutató - szerint azonban az infotainment megjelenése csak
bővítette a politikai műsorok kínálatát.

KALÓZRÁDIÓK
Amikor 1964-ben Nagy-Britannia partjaitól nem messze, de már idegen felségvizeken megjelentek azok a 
rádióállomások, amelyek a nyílt vízen horgonyzó hajók fedélzetéről sugározták műsorukat, a sajtó munkatársai elnevezték
őket kalózrádióknak. Ezek a rádiók ugyanis - megsértve a  közszolgálati BBC műsorszolgáltatási monopóliumát -
engedély nélkül sugározták  kereskedelmi műsorukat a brit közönségnek. Az amerikai mintát követve főként könnyűzenét
és reklámokat kínáló kalózrádiók, köztük a Radio Caroline és a Radio London hamar népszerűek lettek: 1967-ben már
húszmillió hallgatójuk volt. Sikerük arról tanúskodott, hogyaközrádió nem felelt meg a közönség igényeinek, és rövidesen
maga után vonta annak reformját is: a BBC 1967 -ben indította el szórakoztató könnyűzenei csatornáját, a Radio l-t. Bár a
brit kormány törvénytelennek minősítette a kalózrádiók működését, azok továbbra is népszerűek maradtak elsősorban
fiatalokból álló hallgatóságuk körében: a Caro line például egészen 1979-i sugározta műsorát, ám ekkor az
adóberendezését szállító hajó elsüllyedt egy viharban.
Magyarországon az első engedély nélküli állomás az 1991 januárjában indult, kaposvári gimnazisták által működtetett Zöm
Rádió volt, ezt követte ugyanezen év augusztusában a  közösségi műsorokat sugárzó, budapesti Tilos Rádió, amely már
profi újságírókkal is dolgozott. A Tilos 1994-ben sugárzási engedélyt kapott, és kisebb megszakításokkal azóta is sugároz.

KERESKEDELMI MÉDIA
Az első kereskedelmi hirdetés az AT &T által New Yorkban működtetett WEAF nevű  rádióban hangzott el, 1922.
augusztus 28-án. Az elképzelés az volt, hogy az állomás a reklámidőt és azon keresztül a közönséget "értékesíti", azaz -
szemben a Nyugat-Európában tért hódított  közszolgálati médiával - üzleti vállalkozásként működik. A kereskedelmi
rádiók - és később a  tévék - magántulajdonban voltak. A kereskedelmi logika, vagyis a közönség maximálásának
szándéka arra ösztönzi szerkesztőiket, hogy szórakoztató műsorokat - könnyűzenét, szappanoperákat, kvíz- és
kívánságműsorokat, játékfilmeket - sugározzanak. Műsoraikat a könnyed hangvétel, a hétköznapi nyelvhasználat jellemzi. A
kereskedelmi média amerikai találmány, amely csak lassan, a második világháború utáni évtizedekben hódította meg
Nyugat-Európát, ma már azonban a hallgatottságinézettségi adatok szerint itt is egyértelműen népszerűbb, mint a
közmédia.
Hívei szerint a kereskedelmi média szolgálja igazán a közönséget, hiszen - szemben a közmédia "elitista" műsorpolitikájával
- azt nyújtja az embereknek, amit azok valóban hallani-látni akarnak. Úgy vélik, a minőség igazi garanciája a szabad piaci
verseny. Bírálói szerint azonban a kereskedelmi média demokratizmusa hamis, mert csak a közönség fizetőképes rétegeit
szolgálja ki, a hátrányos helyzetű kisebbségekről nem vesz tudomást. Műsorai sablonosak és repetitívek, hírei pedig 
infotainment-jellegűek, azaz hiányoznak belőlük a valóban fontos információk.

KOMMERCIALIZÁLÓDÁS
3
A kommercializálódás fogalma akkor született, amikor a  dereguláció nyomán NyugatEurópában megszűnt a 
közszolgálati média monopóliuma, és megjelentek a  kereskedelmi műsorszolgáltatók; az első kereskedelmi televízió
Európában a BBC egyeduralmát 1955-ben megtörő Independent Television volt NagyBritanniában. A fogalom egyfelől a
kereskedelmi csatornák térhódítását jelenti: ezek nézettségben ma már valamennyi országban megelőzik a
közszolgálatiakat. Másfelől arra utal, hogy sok helyütt - például Olaszországban és Magyarországon - a kereskedelmi
csatornák által keltett versenyre reagálva a közszolgálati média is számos kereskedelmi jellegű műsort kezdett sugározni.
A műsorkínálat kommercializálódása találkozott mindazoknak az igényeivel, akik a médiától szórakoztató műsorok
sugárzását várták, és elégedetlenek voltak a közszolgálati média tájékoztató, hagyományőrző és oktató műsoraival. Sokan
azonban úgy vélik, a kommercializálódás a médiaimperializmus jelenségével rokon, kedvezőtlen folyamat, mert a
hagyományos társadalmi értékek elvesztésével jár. A közszolgálati média az állampolgárnak, míg a kereskedelmi média a
fogyasztónak szól. A kereskedelmi média politikai passzivitásra ösztönzi az embert, mert arra készteti, hogy visszavonuljon
a köze életből, és a magánszférában keresse a boldogulását. Kimondatlan ideológiája a konzumerizmus: azt ígéri, hogy a
boldogsághoz a fogyasztáson keresztül vezet az út.

KOMMUNIKÁCIÓ
A kommunikáció latin eredetű kifejezés, információátvitelt jelent. A szervezettség foka szerint hagyományosan
megkülönböztetik a személyek közötti és a tömegkommunikációt. A személyek közötti kommunikáció két vagy több személy
között folyik, személyes találkozás révén vagy valamilyen közvetítőeszköz segítségével. Jellemzője, hogy kétirányú, azaz
lehetőséget nyújt a kölcsönös visszacsatolásra. Az üzenet tartalmát nem a nyilvánosságnak szánják, és nem is rögzítik.
A tömegkommunikáció mindig valamilyen médiumon keresztül történik, 'és rendszerint professzionális kommunikátorok
irányítják. Jellemzője, hogy szervezett, intézményesült és tömeges formában zajlik. Az üzenet a nagyközönségnek szól,
azaz nyilvános. A közönség heterogén, az üzenet féladójától távol lévő emberekkel szimultán kapcsolat jön létre. A
tömegkommunikáció általában egyirányú, azaz nem nyújt lehetőséget a közvetlen visszacsatolásra. Szemben a személyek
közötti kommunikáció üzeneteivel, a tömegkommunikáció üzenete it rögzítik, azok visszakereshetőek.
A technika fejlődése - különösen a digitalizáció - lassan elmossa a személyek közötti és a tömegkommunikáció közti
határokat. Például az internet csevegőoldalain már magánemberek is a nyilvánosság előtt szólnak hozzá, sokszor
anonimitásukat is megőrizve, közéleti témákhoz. A telefónia fejlődése, különösen az SMS és az MMS szolgáltatások is új
lehetőséget nyújtanak a gyors visszacsatolásra.

KONVERGENCIA
A konvergencia latin eredetű szó, összehajlást, összetartást jelent. Ma elsősorban a számítógépipar, a távközlés és a
médiatechnológiák egymáshoz való közeledésének jelölésére használják. A digitalizációnak köszönhetően e
különböző platformok alkalmassá váltak azonos tartalmak és szolgáltatások továbbítására - például az interneten keresztül
is lehet rádiót hallgatni, a televíziókábelen pedig hozzá lehet férni az internethez.
A médiaszabályozás hagyományosan platformfüggő, azaz külön törvények szabályozzák a nyomtatott sajtót és az
elektronikus médiát, az előbbit liberálisabban, az utóbbit szigorúbban. Az újságokhoz az emberek aktív kereséssel jutnak
hozzá, míg a rádiót és a tévét passzívan hallgatják-nézik, ezért az utóbbiaknál a nem kívánt tartalmaktól a törvény védi
őket. A konvergencia azonban azt jelenti, hogy a különböző médiumok ötvöződnek, az egyes típusokat elválasztó fizikai és
intézményes határok elmosódnak, ez pedig anakronisztikussá teszi a hagyományos médiaszabályozást. Kérdés például,
hogyan kellene szabályozni a nyomtatott sajtó és az elektronikus média sajátosságait ötvöző internetet, amelynél a
felhasználó aktív lépéseket tesz a kívánt tartalmak keresése érdekében, de találkozhat nem kívánt (például pornográf)
oldalakkal is. Egyes szakírók platformfüggetlen, tartalomfüggő szabályozást javasolnak, ez azonban a szólásszabadság
indokolatlan mértékű korlátozását vonhatja maga után.

KÖZÖSSÉGI MÉDIA
4
A közszolgálati és a kereskedelmi média mellett a demokratikus média harmadik alaptípusát a közösségi rádiók
és televíziók jelentik. A műfaj úttörője a kaliforniai Berkeleyben 1947-ben alapított KPFA rádióállomás volt, amely az
akkori hivatalos államideológiával szemben pacifista nézeteket képviselt. A közösségi - másként participatív, civil vagy non-
profit - médiumok Európa nyugati felén az 1968-as diáklázadások után jelentek meg, akkor, amikor népszerűvé váltak a
rendszerkritikus újbaloldali, környezetvédő és más alternatív mozgalmak. Jellegzetes magyarországi képviselőjük az 1991-
ben létrejött Tilos Rádió.
Szemben a közszolgálati média politikai semlegességévei és a kereskedelmi rádiók apolitikusságával, a közösségi média
aktivistái nyíltan felvállalták politikai elkötelezettségüket. Demokratizálni igyekeztek a médiát: a mikrofont azok kezébe
akarták adni, akik hátrányos helyzetük miatt máshol nem szólalhatnak meg. Míg a közszolgálati és a kereskedelmi média a
centrum hangja, a közösségi média a perifériáé. Alternatív, kritikus, újító, nem ritkán deviáns eszméket fogalmaz meg,
megkérdőjelezi a hagyományokat.
A közösségi média bírálói szerint azonban nem ritkán önjelölt, valódi támogatás nélküli emberek vindikálják maguknak a
közösségek médiaképviseletének jogát, a közösségi média műsorai pedig gyakran amatőrök, rosszul szerkesztettek - ezt
jelzi az is, hogy műsoraikat csak a közönség csekély része követi figyelemmel.

KÖZSZOLGÁLATI MÉDIA
Közszolgálati médiumoknak hagyományosan azokat a rádiókat és televíziókat nevezik, amelyek a British Broadcasting
Corporation által kidolgozott műsorpolitikát követik. A BBC alapelveit Lord John Reith, az intézmény első elnöke alkotta meg
az I920-as években: a kiegyensúlyozott, pártatlan tájékoztatást, a nemzeti és az univerzális kultúra ápolását, az
oktatóműsorok sugárzását tűzte ki célul. A közmédia az állam tulajdonában van, ám szervezetileg független a mindenkori
kormányzattól; bevételeit főként az előfizetési díjból fedezi.
A közmédia kezdetben monopolhelyzetben volt, ám az 1950-es évektől megjelentek a kereskedelmi rádiók és tévék,
amelyek egyre több hallgatót és nézőt csábítottak el tőle. A közönség elpártolása azt bizonyította, hogy a közmédia nem
felelt meg maradéktalanul a társadalom elvárásainak. Emellett felvetette azt a kérdést is, hogy miért finanszírozzanak
'közpénzekből egy olyan intézményt, amelynek műsorait az adófizetők jó része sosem követi figyelemmel.
A közmédia ma is fontos szerepet játszik a politikai tájékoztatásban, az állampolgári kultúra ápolásában, a kisebbségek
bemutatásában, és alternatívát nyújt a kereskedelmi csatornák sablonos, repetitív szórakoztató műsorai mellett. Bírálói
mégis úgy vélik: "elitista" és "paternalista" műsorpolitikája fólött eljárt az idő. Szerintük ma a kereskedelmi csatornák látják el
az igazi közszolgálatot, mert azok szolgálják ki az emberek valódi igényeit.

MÉDIA
A média a latin medium (eszköz) szó többes számú alakja, amely mára a magyar nyelvben is felváltotta a korábban
használt "tömegkommunikációs eszközök" kifejezést. A fogalom egyaránt jelöli a könyvet, a nyomtatott sajtót, a mozgóké-
pet, a rádiót, a televíziót, a különféle hanghordozókat, a szórólapokat, az utcai plakátokat és az internetet, azaz
mindazokat az eszközöket, amelyek alkalmasak információk tömegeknek való kommunikálására. Tágabb értelemben a
média nemcsak a tömegkommunikáció eszközeit, de a kommunikált üzenetet előállító intézményeket is magában foglalja.
Az első tömegkommunikációs eszköz Gutenberg Bibliája (1445) volt. Ma már a televízió a legfontosabb médium: ezzel
töltenek az emberek a legtöbb időt, és ez az első számú információforrás is.
A közlés módja szerint megkülönböztetik a nyomtatott és az elektronikus (másképpen audiovizuális) médiát, illetve a kettő
sajátosságait ötvöző hibrid médiumot, az internetet. Az egyes típusokat - eltérő sajátosságaiknak megfelelően - különböző
törvények szabályozzák. A média fontos szerepet tölt be a modem társadalmakban: tájékoztat, oktat, szocializál, kultúrát
közvetít, közösséget formál, szórakoztat, vitafórumot kínál, és mindezek mellett a gazdaság fontos szereplője. Gyakran
felmerül az a kérdés, hogy a média csupán tükrözi-e a valóságot, vagy maga is formálja azt, befolyásolva az emberek
gondolkozását és viselkedését. E kérdésre a médiahatás-kutatás keres választ.

MÉDIABOTRÁNY
5
Először az Ótestamentum görög változatában fordult elő a skandalon (botrány) kifejezés, amely próbát, kísértést jelent. A
szóval kezdetben a vallási, később a társadalmi, morális és jogi normasértéseket jelölték. A botrány mindig az erkölcsi
hanyatlás jeleként jelenik meg, azt sugallva, hogy az erkölcsök régen jobbak voltak, mint ma. Tárgya a szex, a hatalom és a
pénz.
James Lull a botrány három fajtáját különbözteti meg. Az intézményi botrány során az intézményt képviselő személy -
például Clinton elnök vagy Károly herceg - normasértése az elnökség vagy a monarchia intézményére is rossz fényt vet. A
sztár botrány híres emberekhez kapcsolódik; üzenete az, hogy még a "kiválasztottak" is felelősségre vonhatóak. Végül a
pszichodráma alanya az átlagember, akinek esete azért érdekes, mert bárkivel megtörténhet.
Mivel botrányról csak akkor beszélhetünk, ha a normasértés nyilvánosságra kerül, a média és a botrány fogalma
szorosan összefonódott egymással - ezért beszélnek médiabotrányról. A média a történéseket új kontextusba helyezi, és
szimbolikus értéket ad hozzájuk, azaz nemcsak ábrázolja, de interpretálja is őket. A botrány közösségteremtő szerepet
játszik: lehetőséget teremt a normasértések kollektív megvitatására, így a fennálló morális rend megerősítésére vagy
újragondolására. A médiabotrányt főként az különbözteti meg a morális pániktól, hogy nem valamely jól beazonosítható
csoporthoz, hanem konkrét személyekhez kötődik.

MÉDIAERŐSZAK
A médiaerőszak nem új jelenség: agressziót ábrázoltak már a barlangrajzok, a gladiátorviadalok, a ponyvairodalom, sőt, a
Shakespeare-drámák és az olyan nemzetközi mesék is, mint a Piroska és a farkas. A médiaerőszak kérdése azonban csak
a közelmúltban, a kereskedelmi televízió megjelenésével váltotta ki a kutatók és a nagyközönség érdeklődését.
George Gerbner magyar származású amerikai médiakutató szerint a nagy kereskedelmi tévék műsorainak 80 százaléka
tartalmaz erőszakos jelenetet.
Az agressziókutatás főként a fikciós filmekben látható erőszakot vizsgálja, ritkán foglalkozik a hírműsorokban látható
erőszakos képekkel. A kutatókat megosztja az a kérdés, hogy a televíziós erőszak képes-e agressziót kiváltani. A pszi-
chológusok empirikus adatokra hivatkozva igazoltnak tartják a médiaerőszak agressziót keltőhatását. A médiakutatók zöme
azonban a médiahatás-kutatás eredményei alapján úgy véli, nincs kimutatható oksági összefüggés az erőszakos
műsorok nézése és az agresszív viselkedés között. Egyes kutatók szerint az erőszakos filmek kifejezetten elrettentő
hatásúak, mert többségük az agresszor megbüntetésével végződik.
Az agresszió megítélése változik: egyes korok és kultúrák elítélik, mások tolerálják vagy éppen dicsőítik. A mai nyugati
társadalmak úgy igyekeznek kezelni az ellentmondásos megítélésű televíziós agresszió kérdését, hogy engedélyezik az
erőszakos filmek sugárzását, de csak az éjszakai órákban.

MÉDIAIMPERIALIZMUS
A kereskedelmi média térnyerése óta mind többen fogalmazzák meg a "médiaimperializmus" tézisét. Eszerint a mai világ
vezető hatalmai, elsősorban az Egyesült Államok már neme csak) katonai és diplomáciai eszközökkel, hanem elsősorban a
média segítségével terjesztik ki hatalmukat. A tézis összekapcsolja a gyarmatosítás, a globalizáció és az amerikanizá-
lódás fogalmát. Gazdasági téren a "hódítók" célja a fogyasztói szemlélet meghonosítása és a méretgazdaságosság
szempontjából ideális globális piac megteremtése. Kulturális téren céljuk az amerikai termékek forgalmazását elősegítő
szimbólumok elterjesztése. Politikai téren céljuk a közvélemény és a politikusok amerikai érdekeknek megfelelő
befolyásolása. A tézis szerint a globális médiabirodalmak egyformán fenyegetik a nemzeti kultúrákat és a kisembereket. A
nemzeti kultúra műhelyei nem képesek felvenni a versenyt a dömpingáron termelő amerikai "kultúraiparral", a kisemberek
szava pedig elhalkul a médiabirodalmak páratlan gazdasági, kulturális és politikai tőkét felhalmozó vezetőinek befolyása
mellett.
A médiaimperializmus tézisének kritikusai szerint azonban az elmélet csak erős megszorításokkal igaz, mert a
multinacionális médiabirodalmak alkalmazkodnak a helyi körülményekhez (a nagy lemezgyárak például kiadják helyi elő-
adók műveit is), illetve hatásukat ellensúlyozzák a nemzeti és helyi médiumok (különösen a közszolgálati média és a
nyomtatott sajtó).

MÉDIAHÁBORÚ
6
Médiaháborúnak az újságírók nevezték el azt a konfliktust, amely az 1989-1990-es rendszerváltás utáni magyar politikai
eliteket osztotta meg, és amelynek tétje a média feletti ellenőrzés megszerzése volt. Bár e konfliktus néhány más
posztkommunista országgal szemben Magyarországon nem követelt tényleges emberáldozatot, jellemzésére előszeretettel
alkalmazták a katonai szókincs olyan kifejezéseit is, mint a "hódítás", a "fegyverek", a "frontok".
A médiaháború két szintjét különböztethetjük meg. Egyfelől a különféle média politikai lépéseket, például a közszolgálati
média kormánykritikus elnökeinek elmozdítását vagy a kormányhoz lojális politikai lapok alapítását. Másfelől a konfliktust
végigkísérő ideológiai vitát, amelyben a résztvevő pártok kommunikálhatták a médiáról és általában a társadalomról
vallott nézeteiket. A médiaháború visszatükrözte a politikai eliteket mélyen megosztó ellentéteket, ezért nevezték
"kultúrharcnak", "törzsi háborúnak" és "osztályharcnak"'is, utalva arra, hogy a konfliktusban a II. világháború előtti,
úgynevezett népi-urbánus vita is újraéledt.
Elemzők ugyanakkor felhívják a figyelmet arra, hogy a média politikai befolyásolására, propagandaeszközként való
alkalmazására tett kísérletek összeegyeztethetetlenek azzal a demokratikus alapelvvel, amely szerint a médiának autonóm
negyedik hatalomként éppen a választott politikusok ellenőrzése az egyik legfontosabb feladata.

MÉDIAHATÁS-KUTATÁS
A médiahatások kérdése a könyvnyomtatás kezdete óta foglalkoztatja az embereket, ám különösen a rádió, majd a
televízió megjelenése óta van napirenden. Főként a politikai és kereskedelmi hirdetések, a gyűlöletbeszéd, valamint a
tévéképernyőn látható szex és erőszak veti fel azt a kérdést, hogy a média milyen mértékben képes befolyásolni az
emberek gondolkodását és viselkedését.
A médiahatások megítélésében két paradigma bontakozott ki: a nagy hatás és a korlátozott hatás tézise. Az emberek
többsége a nagy hatás tézisét fogadja el. Eszerint a média könnyedén befolyásolja, manipulálja az embereket, akik
kiszolgáltatottak a média "hatalmával" szemben - ezt a nézetet azonban az empirikus kutatások nem támasztották alá
meggyőzően. A korlátozott hatás tézisét jóval több tudományos adat igazolja. Eszerint a média csak bizonyos esetekben
képes véleményváltozást elérni, mert hatását számos más tényező keresztezi: az emberek személyes tapasztalataik,
pszichés felépítésük, társadalmi és gazdasági státusuk, szubkultúrájuk függvényében, valamint az úgynevezett véle-
ményvezérek hatására ugyanazt az üzenet is eltérően értelmezhetik. Az üzeneteket tehát - mint arra David Morley brit
médiakutató rámutat poliszémia jellemzi, azaz mindig a használat során dől el, hogy milyen jelentést kapnak. A korlátozott
hatás tézisének hívei arra is felhívják a figyelmet, hogy ma már nincs értelme egyirányú "médiaüzenetről" beszélni, mert a
különbözőmédiumokban más és más tartalmak jelennek meg.

MEDIATIZÁLT POLITIKA
A rádió és a televízió megjelenése átalakította a politikai kommunikációt. A politikai küzdelem ma már nem annyira a
parlamentben, mint inkább a médiában zajlik, ezért a politikusok üzeneteiket a média sajátosságaihoz igazodva
fogalmazzák meg - erre utal a politikai mediatizálódásának fogalma.
A rádiót először Herbert Hoover használta kampánycélokra az 1928-as elnökválasztás előtt. Utódja, Franklin Delano
Roosevelt - felhagyva a politikai beszéd korábbi, ünnepélyes stílusával
egyszerű, közvetlen hangnemben szólította meg a választókat "kandalló melletti rádió beszélgetéseiben". Ma már a
televízió az első számú hírforrás, így a politikusok képernyő barát módon tervezik meg szerepléseiket. Igazodnak a
különösen a kereskedelmi médiára jellemző, infotainment-jellegű hírműsorok egyperces híreinek tempójához.
Szakember készíti fel őket arra, hogyan beszéljenek és öltözködjenek - azaz olyan szempontokat érvényesít, amelyek a
parlamentben és a sajtóban való szereplés esetében kevésbé fontosak.
A politikai mediatizálódása lehetővé teszi, hogy több választó kövesse figyelemmel a közéleti eseményeket, de veszélyeket
is rejt magában. Michael Kunczik német médiakutató szerint így" a politika szórakoztatóiparrá degradálódik. A stílus
fontosabb, mint a tartalom. A kampányban fontosabb a személyiség, mint a politikai gondolatok". A politika mediatizálódása
az érdemi vita helyett a populista üzenetek kommunikálásának kedvez.

MINŐSÉGI SAJTÓ
7
A minőségi lapokat főként az különbözteti meg az érdekességekre fókuszáló bulvárlapoktól, hogy a fontos közéleti
témákkal foglalkoznak. Beszámolóik nemcsak az időszerű eseményekről és a bennük részt vevő személyekről szólnak, de
feltárják az aktuális hírek előzményeit, a mögöttük meghúzódó folyamatokat is. Méretük nagyobb, tipográfiájuk és
nyelvezetük visszafogottabb, mint a bulvárlapoké. Kerülik a szenzációt. Eladott példányaik zömét előfizetések útján érté-
kesítik. Terjedelmesek: például a New York Times vasárnapi kiadása, amely a politika mellett foglalkozik a művészetekkel, a
szórakozással, az üzleti élettel, az utazással és a sporttal is, akár 450 oldalas is lehet. Ezért áruk is magasabb a
bulvárlapokénál. A minőségi lapok elsősorban az iskolázottabb, jobb módú közönséghez szólnak. Mivel célközönségüket
főként a döntéshozók alkotják, politikai hatásuk nagyobb, mint azt eladott példányszámuk sugallja, a hirdetők pedig kedvelik
őket, így bevételeik zömét is kereskedelemi hirdetésekből nyerik.
A minőségi lapok két fő típusát különböztetjük meg. Egyes újságok az angolszász gyökerű objektivitás-doktrínát követve
tárgyilagos, pártatlan, kiegyensúlyozott és sokszínű tájékoztatásra törekednek. Mások az újságírás európai
hagyományainak szellemében markáns politikai álláspontot képviselnek. A minőségi lapok példányszáma a sokcsatornás
televíziózás és az internet 1990 körüli megjelenése óta világszerte csökken.

MORÁLIS PÁNIK
A hallgatottság és a nézettség növelésében érdekelt kereskedelmi média előszeretettel foglalkozik nagy hírértékű negatív
jelenségekkel, devianciákkal. Amikor egy könnyen beazonosítható társadalmi csoporthoz köthető negatív jelenséget a
média felkap, és sztereotip, leegyszerűsítő módon ábrázolva egy ideig napirenden tart, az a többségben fenyegető
veszélyként tudatosul. Stanley Cohen brit szociológus szerint ilyenkor morális pánik alakul ki. Azért morális, mert a jelenség
- akárcsak a médiabotrány - a társadalom erkölcsi rendjét látszik kikezdeni, és azért pánik, mert gyorsan tematizálódik
problémaként, de - bár a közvéleményt egy ideig intenzíven foglalkoztatja - hamarosan lekerül a napirendről. A tipikus
morális pánikok a melegekhez vagy a drogfogyasztókhoz kötődnek. A deviáns viselkedést elítélve a többség egyúttal a
hagyományos értékrendet is megerősíti.
A morális pánik kialakulásával az oksági elemzéseket közkeletű képek váltják fel. A társadalom felelősségét hárítandó, a
többség az áldozatokat hibáztatja, és a valódi okok felszámolása helyett például a HIV-fertőzöttek regisztrálását vagy a
drogfogyasztás tiltás át sürgeti. A közfigyelem hatására megnő a jelenséghez kapcsolódó, regisztrált esetek száma
(miközben előfordulási gyakoriságuk nem növekszik feltétlenül). Így a jelenség valós súlyához képest aránytalanul nagy
problémaként jelenik meg, ami legitimálja a rend "helyreállítására" tett kísérleteket.

NEGYEDIK HATALOM
"Három rend van jelen a parlamentben - írta a klérusra, a nemességre és a polgárságra utalva Edmund Burke 18. századi
angol politikus és író -, de ott fönn, a Tudósítók Galériáján foglal helyet a Negyedik Rend, mely mindnyájuknál fontosabb." A
negyedik rend (thefourth estate)magyarul a "negyedik hatalom" - fogalmával Burke arra utalt, hogy az újságírók a
demokrácia ellenőrei. Feladatuk az, hogy a választók nevében felügyeljék: a választott politikusok hogyan bánnak az
ideiglenesen rájuk ruházott hatalommal.
A negyedik hatalom fogalmát sokszor összefüggésbe hozzák Montesquieu elméletével is. A francia Felvilágosodás jeles
gondolkodójának A törvények szelleméről (1748) írott könyve nyomán három hatalmi ágat szoktak megkülönböztetni: a
döntéshozó, a végrehajtó és a bírói hatalmat. Bár azóta újabb hatalmi ágak születtek (például az alkotmánybíróság és az
adatvédelmi biztos intézménye), ma is "negyedik hatalomként" emlegetik a médiát, amely a másik három hatalmat
számoltatja be a munkájáról. A "negyedik hatalom" kifejezés ugyanakkor annyiban félrevezető, hogy - szemben más hatalmi
ágakkal - az újságíróknak nem állnak a rendelkezésükre mindazok a források, amelyekkel például a kormány rendelkezik,
és legitimációjuk is bizonytalanabb, hiszen őket nem a demokrácia formális szabályai szerint választják. Az újságíró ellenőr-
ző szerepére újabban gyakran használják a "nyilvánosság őrkutyája" (public watchdog) szinonimát is.

OBJEKTIVITÁS-DOKTRÍNA
8
Az objektivitás-doktrína az újságírás angolszász modelljét jellemzi: olyan orgánumok nevéhez kötődik, mint például az
amerikai minőségi napilap, a New York Times vagy a brit közszolgálati médium, a BBC. Azt jelenti, hogy az újságírót
munkája során nem befolyásolhatják személyes (szubjektív) nézetei; politikai és morális kérdésekben nem foglalhat állást.
Az eseményeket tárgyszerűen, pontosan, kiegyensúlyozottan és igazságosan kell bemutatnia. Feladata az olvasó
tájékoztatása, nem a meggyőzése; a valóságot csupán tükrözi, de nem alakítja.
Hétköznapi értelemben az objektivitásdoktrína egyszerű szakmai módszertan. Azt jelenti, hogy az újságíró megkérdezi
valamennyi érintett felet, az információkat több különböző forrásból erősíti meg, semleges szavakat használ, állításait pedig
adatokkal illusztrálja. Szétválasztja egymástól a tényeket és a véleményeket; a téves információkat mielőbb helyesbíti.
Kerüli a szakmai összeférhetetlenséget, azaz nem ír olyan ügyekről, amelyekben személyesen is érintett.
Az objektivitás-doktrína hívei a pozitivista tudományfilozófia hatására azt feltételezték, hogy a valóság - azon keresztül
pedig az igazság - megismerhető, rögzíthető és továbbadható. A doktrína kritikusai azonban úgy vélték: az újságíró a
hírérdemes események kiválasztása és a hírek megírása során akaratlanul is érvényesíti saját, szubjektív szempontjait,
ezért az objektivitás eszménye nem ültethető át a gyakorlatba.

OKNYOMOZÓ ÚJSÁGÍRÁS
A politikus általában igyekszik információkkal ellátni az újságírót, hiszen az köti őt össze a választóival. Az újságíró is
igyekszik jó viszonyt ápolni a politikussal, mert az a legfőbb hírforrása. Vannak azonban olyan információk is, amelyeket a
politikus titokban tart. És van olyan újságíró, aki éppen az eltitkolt információk feltárására szakosodott: őt nevezik
oknyomozó vagy tényfeltáró újságírónak.
Az oknyomozó újságíró a többi hatalmi ágat ellenőrző negyedik hatalom képviselőjeként azt feltételezi, hogy a titkolt
információk a jogi vagy az erkölcsi normák áthágására utalnak. Általában a politikusok korrupciós ügyeit kutatja, de munkája
során sokszor összeütközésbe kerül az üzleti elittel is. E korrupciós ügyek közös vonása, hogy visszaélnek a
közhatalommal, vagy közpénzek magánzsebekbe vándorolnak. A titkolni kívánt információkat úgy igyekeznek védeni, hogy
üzleti, állam- vagy banktitoknak minősítik őket. Ha ilyen adatra talál az újságíró, mérlegelnie kell, mi a fontosabb: az adat
titkosságának tiszteletben tartása, vagy a nyilvánosságra kerüléséhez fűződő közérdek.
A műfaj gyökerei az 1902 és 1912 közötti, amerikai "leleplező újságírásig" nyúlik vissza; úttörői közül kiemelkedett Ida
Tarbell és Graham Phillip. Az oknyomozás-tényfeltárás klasszikus sikertörténete volt a Watergate-ügy 1972 és 1974 között:
ekkor a Washington Post két újságírója, Bob Woodward és Carl Berstein tényfeltáró munkája Nixon elnök lemondásához
vezetett.

PROPAGANDA
Propagandának azt a megtervezett és szisztematikus tevékenységet nevezik, amelynek célja mások nézeteinek,
attitűdjeinek és viselkedésének fizikai erőszak alkalmazása nélkül való megváltoztatása. A fogalom a latin propagare szóból
ered, amely azt a mozdulatot jelöli, ahogyan a kertész magokat szór a földbe az új termés reményében. Bár ma már
általában poiitikai kontextusban használják, eredetileg a VIII. Orbán pápa által 1633-ban létrehozott Propaganda Kongregá-
ció által vezetett hittérítő tevékenységet jelölte.
A propaganda inkább szimbólumokat, mintsem érveket használ, és rendszerint magában foglalja a hazugság és a
cenzúra alkalmazását is. Szinonimái a manipuláció és az agymosás. Két alaptípusát különböztethetjük meg: a saját
politikai csoport eredményeit felnagyító sikerpropagandát, és a konkurens csoport hibáit eltúlzó katasztrófapropagandát.
Több-kevesebb propagandát a történelem kezdete óta valamennyi politikai rendszer alkalmazott, ám a propaganda
módszertanát a 20. század totális diktatúrái fejlesztették tökélyre. Mivel nélkülözték a szabad, tiszta és rendszeres
választásokon nyugvó demokratikus legitimációt, a médiát használták politikai programjuk népszerűsítésére, azaz
legitimációjuk növelésére. Ez a megközelítés szemben áll azzal a demokráciákban bevett nézettel, hogy a média
negyedik hatalomként működik, azaz a politikai vezetőket nem népszerűsítésükkel, hanem bírálatukkal legitimálja.

RÁDIÓ
9
A rádió - másként a "drót nélküli távíró" - előzménye Puskás Tivadar telefonhírmondója, amely 1893-tól, még telefonkábelen
továbbította műsorát a budapesti előfizetőknek. Az éterben először az olasz Marconi továbbított előbb Morsejeleket, majd
hangot 1894-ben. Nyilvános adást először Fessenden sugárzott az amerikai Massachusettsben 1906-ban. A rádiózás
lassan terjedt el: kezdetben rádióamatőrök, majd az 1. világháború alatt a hadsereg alakulatai használták. Később a gyártók
a civileknek próbálták eladni készülékeiket, és maguk szolgáltatták a műsort is. A rendszeres műsorsugárzás az Egye sült
Államokban 1920-ban, Nagy-Britanniában 1922-ben, Magyarországon 1925-ben kezdődött.
Az 1920-as években a rádiózás három modellje alakult ki: a diktatúrákban a propagandarádiózás, Amerikában a
kereskedelmi, Nyugat-Európában a közszolgálati rádiózás. A II. világháború után a propagandarádiók főként Kelet-
Európában maradtak fenn. Nyugat-Európa amerikanizálódott: Nagy-Britanniában, ahol a BBC sokáig monopolhelyzetben
volt, 1973-ban jelentek meg az első legális kereskedelmi rádiók. Amerika europaizálódott: 1970-ben az NPR nevű köz-
szolgálati hálózatba szerveződtek a korábban csak elszórtan működő egyetemi rádiók. Magyarországon 1986-ban jelent
meg az első kereskedelmi rádió, a Danubius. Az USA-ban 1946ban, Nyugat-Európában az 1960-as évek végén jelentkezett
a rádiózás újabb típusa, a -közösségi műsorszolgáltatás.

SZÓLÁSSZABADSÁ G
"Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy
véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen
híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon" - így szól az ENSZ által 1948-ban elfogadott Emberi jogok egyetemes
nyilatkozata. Eszerint olyan alapjogról van szó, amely egyfelől magában foglalja a szólás szabadságát (vagyis a cenzúra
hiányát), másfelől a tájékozódás szabadságát (azaz a közérdekű információk nyilvánosságát). A szólásszabadság
egyetemes érték, amely független az egyes országok politikai berendezkedésétől, kulturális és vallási hagyományaitól.
Az Európai Emberi Jogi Bíróság 1976-os határozata úgy fogalmaz, hogy a szólás szabadsága nemcsak azokra az
»információkra« és »eszmékre« vonatkozik, amelyeket az emberek jó néven vesznek [...], hanem azokra is, amelyek
bántják, felháborítják vagy zavarják [...] a lakosság bármely részét H. A szólás szabadságának ugyanakkor vannak korlátai
is: a személyhez fűződő adatok, a katonai és államtitkok, az üzleti és banktitkok, a bűncselekményre való felhívás. Egyes
országokban törvény tiltja az uszítást, valamint a nemzeti szimbólumokat és a közerkölcsöt sértő kifejezések használatát is.
Ugyanakkor még a demokratikus országok jogszabályai is eltérnek: az Egyesült Államokban megengedőbb, míg Nyugat-
Európában általában szigorúbb a szabályozás.

TELEVÍZIÓ
Az első nyilvános televízióműsort az orosz származású Vladimir Zvorikin sugározta az Egyesült Államokban 1923-ban, ám
a II. világháború kirobbanása miatt a tömegeknek szóló, rendszeres műsorsugárzás csak 1946-ban kezdődött. A "távolba
látó készülék" a légkörben sugárzott elektromágneses hullámok segítségével juttatja el a hangot és a képet a
vevőkészülékekhez. A tévé fejlesztésében az USA járt az élen: itt épült ki az első kábelhálózat 1949-ben, itt sugározták az
első színes adásokat 1953-ban, itt jelent meg az első műholdas csatorna 1 974-ben, és itt digitalizálták először a
műsorsugárzást 1998ban. A tévé Nyugat- és Kelet-Európában, majd Ázsiában és Afrikában lassabban hódított tért;
Magyarországon csak 1957 óta sugároznak tévéműsort. Ma már azonban a világ szinte valamennyi országában a tévé a
legfontosabb médium: ez az első számú hírforrás, a legnagyobb reklámhordozó és a szórakozás legfontosabb eszköze is
- az átlagos magyar néző például több mint napi négy órát tölt a képernyő előtt.
A televíziózásban Európában kezdetben a közszolgálati, Amerikában a kereskedelmi modell dominált, de ma már
mindkét földrészen megtalálható a két típust párhuzamosan kínáló, úgynevezett duális televíziózás. Az elmúlt évtizedekben
jelentősen átalakult a kínálat is: míg kezdetben néhány általános kínálatú csatorna uralta a piacot, ma már jellemzőbb a
sokcsatornás modell, amelyben tematikus csatornák tucatjai versengenek a nézők figyelméért.

10