A döntetlennel végződő válságból valójában a szovjet fél került ki vesztesként.

Az
egész világ láttára hátrált meg anélkül, hogy sikerült volna megszereznie a jobb
stratégiai pozíciót. Hruscsov személyes helyzete is ekkor rendült meg: 1964-es
bukása arra is visszavezethető, hogy a Szovjetunió presztízsveszteséget volt
kénytelen elkönyvelni, amit a vezetés nem vett jó néven.

Az amerikai hadvezetés szintén nem volt elégedett az eredményekkel. Curtis LeMay

azt közölte az elnökkel, hogy szerinte „ez volt történelmünk legnagyobb veresége”,
és hogy még aznap meg kell kezdeni az inváziót.

Kuba számára az esemény a szovjetek árulásával végződött, lévén, hogy a válság

végét egyedül Kennedy és Hruscsov döntötte el, az egészen 2008 februárjáig regnáló
Fidel Castrónak nem volt beleszólása a helyzet alakulásába.

A két szuperhatalom a kubai válság idején ismerte fel végleg, hogy bármikor
nukleáris háború törhetett volna ki, így aztán hamarosan megállapodás született a
Washington – Moszkva között kiépítendő forródrót megépítéséről, amin keresztül
jelentősen meggyorsult a kommunikáció a két fél között, és csökkent az
elhamarkodott, ellenőrizetlen lépések lehetősége is, melyek katasztrófával
végződhettek volna.

1992 elején végleg bizonyítást nyert, hogy Kuba rendelkezett szovjet taktikai
atomfegyverekkel,[1] bár a történtekért felelős szovjet vezérkar munkájában részt
vevő Anatolij Gribkov tábornok szerint a kubai szovjet parancsnok (Issza Plijev
tábornok) nem kapott engedélyt arra, hogy ezeket bevesse – még akkor sem, ha az
Egyesült Államok inváziót indított volna meg Kuba ellen.[2] A Kreml engedélyét nem
írták alá és nem is kézbesítették ki.

A forradalom új, kommunista irányvonala törést okozott a volt fegyvertársak között.

Castro társai közül egyre többen fordultak a kiépülő totalitárius rendszer ellen.
Sok volt Batista-ellenes harcos az USA-ban kapott menedéket.

Kuba külpolitikája aktív volt ebben a korszakban. Támogatta a forradalmi

mozgalmakat világszerte, különösen Afrikában. Katonai beavatkozása Angolában és az
Etiópia és Szomália közötti háborúban döntő volt. Ezek az akciók ugyan a
Szovjetunió pénzén történtek, de mégis jelentős terhet jelentettek a kubai gazdaság
számára.

Bár a Szovjetunió egyre nagyobb segélyeket küldött, a kubai gazdaság a csőd szélére
érkezett, ezt a mind nagyobb számú menekült is bizonyítja. A Szovjetunió
összeomlása után a kubai rezsim reformokra kényszerült. A reformok azonban
kizárólag a gazdaságot, elsősorban az idegenforgalomban újra engedélyezett külföldi
befektetéseket érintették. Bizonyos sikert azonban hoztak, a kubai rezsim nem
omlott össze, hanem új, pénzes támogatót talált: Venezuelát. Politikai téren nyitás
nem következett be, sőt a rezsim növelte az elnyomást bármilyen kritikus hang
ellen[forrás?].

2006. július 31-én Fidel Castro egészségi okokból, ideiglenesen átadta a teljes
hatalmat öccsének, Raúl Castrónak.2008. február 19-én hivatalosan lemondott elnöki,
kormányfői és hadvezéri posztjáról öccse javára, azonban a pártfőtitkári posztot
megtartotta. Fidel Castro 2016. november 25-én halt meg.

2014-ben Ferenc pápa és a kanadai kormány közvetítésével tárgyalások kezdődtek Kuba

és az Egyesült Államok között. Decemberben Barack Obama amerikai és Raúl Castro
kubai elnök helyreállította a két ország közötti diplomáciai kapcsolatokat.[6] A
két ország közötti kapcsolatok javultak, az utazási korlátozásokat enyhítették, bár
a Kuba elleni fél évszázados amerikai gazdasági embargót nem törölték el. Újra
megnyitották a nagykövetségeket egymás országaiban.[7]
2016 márciusában Obama Kubába látogatott, első amerikai elnökként Calvin Coolidge
1928-as látogatása óta.[8] 2017-ben Donald Trump az Obama által az enyhülés
irányába tett lépések legtöbbjét visszavonta..[9]

A 2019-es új kubai alkotmányból kimaradt a „kommunista állam” önmeghatározás,

viszont belekerült a magántulajdonhoz való jog.[10]

Államszervezet és közigazgatás
Alkotmány, államforma
Kuba de facto kommunista berendezkedésű ország, melyet az állampárt irányít, de
iure – a hatályos kubai alkotmány szerint – „független és szuverén szocialista
munkásállam, egységes és demokratikus köztársaság formájában megszervezve”.

A Kubai Köztársaság azon kevés még szocialista országok közé tartozik, amelyek a
marxista-leninista ideológiát követik. Az 1976-os alkotmányt, amely Kubát
szocialista köztársaságként határozta meg, felváltotta az 1992-es alkotmány,
amelyet " José Martí gondolatai, valamint Marx, Engels és Lenin politikai és
társadalmi elképzelései vezérelnek".[11] Az alkotmány a kubai kommunista pártot a
"társadalom és az állam vezető erejeként" írja le.[11]

2018-ban Kuba belekezdett alkotmányának jelentős felülvizsgálatába, amelyet a nép

és a tudósok széles körben megvitattak. 2019. február 24-én alkotmányozó
népszavazást tartottak, amelyen a választópolgárok 90,61%-a elfogadta a
Nemzetgyűlés által 2018 júliusában elfogadott új alkotmányt. Az új alkotmány
eltörölte azt a kikötést is, hogy a házasság csak „egy férfi és egy nő között”
köttethet. A 2022-es népszavazáson 2/3-os többséggel megszavazták az azonos neműek
házasságát legalizáló törvényt is a szigeten.

A 2019-es alkotmány erős korlátozásokkal, de elismerte a magántulajdont, lehetővé

tette a közvetlen külföldi befektetéseket. Demokratikusabb szabályokat vezetett be
az állam- és közigazgatás, az önkormányzatok működését tekintve, visszaállította az
ártatlanság vélelmét az igazságszolgáltatásban. A szöveg tartalmazza a
klímaváltozás és annak veszélyének elismerését is.

Törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás

A belügyminisztérium épülete, Havanna

Yarai zászló
A kubai alkotmány szerint Kuba „szocialista munkásállam”, amelyben a Kubai
Kommunista Párt a társadalom és az állam legfelsőbb vezető ereje (5. paragrafus) és
melyben tilos a szocializmus és a kommunizmus ellen irányuló bármely tevékenység
(62. paragrafus).

Az öt évre megválasztott parlament (Néphatalmi Nemzetgyűlés) szerepe gyakorlatilag

teljesen formális, évente csak néhány napot ülésezik, s az üléseken érdemi vita
nélkül kerülnek elfogadásra az állandóan működő Államtanács által előzetesen
elkészíttetett jogszabály-tervezetek.

Ötévente kerül sor parlamenti választásokra. Minden képviselői helyre csak egy
jelölt van. A jelölteket a helyi választógyűlések jelölik ki a Forradalmi Védelmi
Bizottságok által előzetesen ellenőrzött és jóváhagyott személyek közül. A
gyakorlatban a jelöltek személyét a Kubai Kommunista Párt helyi szervezete jelöli
ki.

Az Államtanács a kubai kormány 31 tagú testülete, amelyet a Néphatalmi Nemzetgyűlés

választ meg. A Néphatalmi Nemzetgyűlés ülésszakai között a Néphatalmi Nemzetgyűlés
jóváhagyásával gyakorolhatja a legtöbb törvényhozói hatáskört, és a Néphatalmi
Nemzetgyűlést a tervezett évi kétszeri ülésszakok között összehívhatja.
2019. február 24-én népszavazáson elfogadtak egy új alkotmányt - Kuba jelenlegi
alkotmányát. Ennek értelmében ismét átszervezték a kormányt, és visszaállították a
külön köztársasági elnöki és miniszterelnöki tisztséget. 2019. december 21-én
Miguel Díaz-Canel elnök az új alkotmányos rendelkezések értelmében 5 évre Manuel
Marrerót nevezte ki miniszterelnöknek, akit a nemzetgyűlés még aznap egyhangúlag
elfogadott.

A kormány (Minisztertanács) miniszterelnökből, első miniszterelnök-helyettesből,

titkárból, miniszterelnök-helyettesekből, miniszterekből és más kiemelt állami
szervek vezetőiből áll. Az érdemi döntéseket a Minisztertanács 9-tagú végrehajtó
bizottsága hoz, amely a Minisztertanács elnökéből, az első miniszterelnök-
helyettesből, a titkárból, és a miniszterelnök-helyettesekből áll.

A gyakorlatban a Minisztertanács, az Államtanács és a Kommunista Párt Politikai

Bizottsága együtt üléseznek. A személyes összefonódás is nagy. A jelenlegi, 2003-
ban megválasztott Államtanács tagjainak több mint fele egyben tagja a
Minisztertanácsnak is. Amikor a Minisztertanács külön ülésezik, akkor a
Minisztertanács titkára vezeti az ülést.

A legfelsőbb döntéshozó szerv a Kubai Kommunista Párt 21-tagú Politikai Bizottsága.

Tagjai egyben betöltik az Államtanács és a Minisztertanács kulcspozícióit is.

Hagyományosan a kubai parlament a kubai nemzeti zászlóval együtt használja a 19.

századi függetlenségi mozgalmak zászlaját is, az úgynevezett yarai zászlót is.