Mikes Kelemen: Törökországi levelek

Mikes alakja elválaszthatatlan II. Rákóczi Ferenc közelségétől. Mikes sorsát már az
osztrákokkal szembeni szabadságharc bukása döntötte el, és Zrínyivel ellentétben a török
birodalom nem ellenséges számára, hanem élethosszig tartó száműzetésnek kényszerű
helyszíne.
Művészete a hősies barokknál szelídebb rokokó, műfaja pedig a szépirodalmi levél.
Mikes 1690-ben született az erdélyi Zágonban. A gyerek a kolozsvári jezsuitáknál
tanult. Életét meghatározta a 16 éves korában hozott döntés, miszerint II. Rákóczi
Ferenc szolgálatába állt. Rendületlen hűséggel szolgálta a fejedelmet a bújdosásban.
Száműzetésük ideje alatt fej- és jószágvesztésre ítélték. Az évek során sorra haltak ki a
bujdosók mellőle, ő maradt az utolsó a fejedelem kíséretőből, s lett az utolsó „básbug”, a
török Porta által a bujdosók vezetésére kijelölt rangidős személy. 1741-ben kegyelemért
fordult Mária Teréziához, de elutasításra talált. Mária Terézia válaszleveléből való a
szállóigévé vált sor: „Törökországból nincsen visszatérés”. 1761-ben halt meg Rodostón,
pestisben.
A levelek első darabját 27 évesen írta meg, mikor a menekültek hajója a törökországi
Gallipoliban kikötött. Az utolsót pedig 69 évesen, Rodostóban. A levelek eleinte sűrűn
követik egymást, a fiatalember sokféle élményét, benyomását rögzítik, szinte naplószerűen,
az első időkben évente tíz levelet is írt. Később megritkultak, s a fogyó élményanyagot
néprajzi leírások, olvasmányélmények egészítik ki. A fejedelem 1735-ben bekövetkező
halála teljesen összetörte, elkeserítette, amit a 112. levél örökít meg. Az évtized második
felében háború tör ki Európa nagyhatalmai között, ami reményt ad a visszatérésre. A
levelek újra mozgalmassá válnak, a kálváriát ábrázolják, ahogyan Mikes és néhány társa
nagyhatalmak bábjaként az események sodrásában Bukarestig és Jászig eljutnak, majd
a történelem viharától megkönnyebbülve visszatérnek Rodostóba. Utolsó levele a 207., mely
megrázó búcsú egy hűségben töltött, de visszatekintve haszontalannak ítélt élettől.
A levelek megszólítottja a közeli Konstantinápolyban élő „édes néném”, P.E.
grónő, közeli, de sosem jelenlévő szerelme, lelki-szellemi társa, akivel megosztja
élményeit, akinek csipkelődve-évődve hódolhat. P.E. grófnő egy fiktív személy. Az ötlet,
hogy megszólítottja legyen leveleinek a francia irodalomból jöhetett, mivel pár évet
Párizsban élt. A forma arra is lehetőséget adott az évek során egyre növekvő honvággyal
küzdő Mikesnek, hogy fenntartsa a hazájával való kapcsolat látszatát az erdélyi származású
nénjével folytatott levelezése során. Valójában csak 1758-ban kapott engedélyt, hogy levelet
írjon háromszéki rokonainak, ekkor abba is hagyta a fiktív levelek írását. Örökké visszatérő
témája a honvágy: „úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont.” – 37.
levél.
A Törökországi levelek az irodalmi levél műfajába tartozik, amely olyan szépirodalmi
alkotás, amely betartja a magánlevél szerkezeti kötöttségeit, de témában változatosabb
és ötvözi a társalgási stílus jegyeit. Két fajtája van az irodalmi levélnek: misszilis – valódi
személyhez írt, elküldött, majd gyűjteményben publikált, fiktív – kitalált személynek,
amelyből bonyolult levélregények épulnek föl. Mikes a leveleket saját élményeiből,
elképzelt személynek írja, így megteremti a fiktív misszilis levelet.
 10. levél: a száműzetés elején íródott. Két témát dolgoz fel: az egyik a téli szállás
nyomorúságos körülményei, a másik a spanyol nagykövet fogadása.
- A spanyol követ érkezése a bújdosók kézzel fogható hazatérési lehetőséget jelenti,
ha a spanyolok Dél-Itália felől, a törökök pedig Erdély felől egyszerre roppantják meg a
Habsburg Birodalmat. A spanyolok csúnyán cserbenhagyják Rákóczit. Mikes nem fejez ki
kételyt, mégis érződik, hogy nem sok reményt fűz a segítséghez.
- A szállásról hosszan és részletesen ír, nagyon személyes hangon, enyhítő humor és
szerénység vegyül a leírásba.
- A követ látogatásáról 2 mondat szól, míg a szállásról kilenc.
- A levél stílusa félig tréfás, félig komoly, váltakozik benne az együttérző és ironikus
hangnem

37. levél: kétértelmű személyes reflexióval indul: „úgy szeretem már Rodostót,
hogy el nem felejthetem Zágont”. A mondat humorba rejtett keserűsége könnyen
felismerhető: úgy tesz az elbeszélő, mintha Rodostó iránti szeretetét fejezné ki a
mellékmondattal, az új tárgy (Rodostó) azonban leleplezi ennek a szeretetnek az
erőltetettségét és feltárja a valódi vonzalmat. Az elbeszélő el akarja hitetni a nénjével és
önmagával, hogy szereti Rodostót, de a megszépített valóság mögül újra meg újra
előbukkan az igazi érzelem, a honvágy.
A bevezetésben Rodostó földrajzi jellegzetességeivel ismerteti az olvasót,
majd rátér a város építményeinek, lakóinak, ezeknek szokásainak bemutatására, ami pontos
megfigyeléseken alapul, melyhez kapcsolódnak összehasonlító vagy értékelő jellegű
személyes, humoros megjegyzések. Nyelvében a rokokó stíluselemeivel él: halmozott
jelzők és többszörösen összetett mondatok, amik a dekorativitás eszményét szolgálják.
A bujdosók tágabb környezetének bemutatása után következik a levél
tulajdonképpeni fő témája, a Rodostóban élő magyarok hétköznapjainak bemutatása. A
levélíró bemutatja a „klastromi szigorúságot”, amit a fejedelem szerzeteseken túltévő
kolostori regulákat megszégyenítő gyakorisággal előforduló imádkozás és elmélkedés
bizonyítja. A hétköznapok egyhangúságát lovaglás, vadászás és írás törték meg. A
szomszédság örmény és török lakóival, ezek szokásait nem követve, nem tartottak
kapcsolatot, így zárt közösséget alkottak maguk között.
II. Rákóczi Ferenc fejedelem fegyelmezett törökországi élete a rend
szükségességére és megtartó erejére tanítja a levél olvasóját. Az önmagát el nem hagyó,
az önsajnálatba a legnehezebb időkben sem menekülő magyar nemzeti hős példája azt is
mutatja, hogy az ember lelki egészsége a nemes szokáshoz való ragaszkodás révén
megőrizhető.
A levélből egy szeretere méltó, barátságos és szellemes ember alakja
rajzolódik ki. Nyitott minden iránt és jó megfigyelő. Bármit is ír, azt mindig az Erdélyben
tapasztaltakhoz hasonlítja, viszonyítási pontja Zágon. Ez arra enged következtetni, hogy
szoros szálak kötik szülőföldjéhez. Az elviselhetetlen honvágyon a humor segítségével
kerekedik fülül.
 108. levél: a környékbéli örmények egyik decemberi népszokásáról s egy
házassági szokásáról szól, illetve egy V. Károlyról szóló anekdotával ér véget. A levél
résztémáit összekapcsoló két motívum a családi boldogság, szeretet és a különösség
motívuma. Az örmények vidám vendégsége a család ünnepe: az életkép a családi együttlét
áldottsáágt fejezi ki. Mikes kényszerű nőtlenségben morzsolta éveit, és a házasság és
szerelem csak leveleinek lehetett visszatérő témája.
112. levél: Rákóczi haláláról szól. A levelet az árvaság és a siratás motívuma
foglalja keretbe. Az árvaság érzésének az a tény is nyomatékot ad, hogy nem csak
vezérüket, hanem hazájukat is elvesztették. Otthontalannak érzik magukat azon a helyen,
ahol hosszú ideje kénytelenek élni. Az esemény jelentőségét az is kiemeli, hogy az eseményt
bevonja a húsvéti ünnepkörbe. A mennyei- és a földi atya párhuzamba állításával egymásra
vonatkoztatja Jézus és Rákóczi halálát. A fejedelem szenvedéstörténete virágvasárnap
kezdődik, nagypéntek reggelén, Krisztus halála napján hal meg. Így metaforikus jelentéssel
telítődik a fejedelem krisztusi megváltást és mártíromságot felidéző sorsa. Ezzel Mikes a
barokk IMITATIO CHRISTI hagyományt követi. Retrospektív idővezetés, a fejedelm utolsó
napjairól a második részben olvashatunk.
207. levél: számvetésjellegű írás, keretes szerkezete és zárószava (Ámen) jelzi, hogy
Mikes tudatosan zárja művét ezzel a levéllel.