Rakéta Regényújság novellák 1978

VA
0101-01-01T00:00:00+00:00
FREDERIC BROWN

Nagymama születésnapja

Fordította:
G. Szegő Magda

Megjelent:
Rakéta Regényújság
1978/43. számában

A Halperin család összetartott. Wade Smith, a két jelenlevő idegen egyike,

irigységet érzett, mivel magányos ember volt. Irigységét a kezében levő pohár ital
lágy csillogása némiképpen tompította.
Halperin nagymama nyolcvanadik születésnapját ünnepelték; Smith-t és a másik
idegent kivéve mindenki a Halperin családhoz tartozott, és mindenkit Halperinnek
hívtak. Nagymamának három fia és egy lánya született, mindannyian jelen voltak; a
három fiú feleségével érkezett. A második nemzedék tagjai, azaz a négy unoka,
köztük az egyik nős, tizenháromra emelte a Halperinek számát. Tizenhárom
Halperin – számolgatta Smith; vele és a másik idegennel, egy Cross nevű emberrel
összesen tizenöten voltak, mármint a felnőttek. Délután ezeken felül még három
Halperin nyüzsgött a házban, a dédunokák, de azokat az este különböző óráiban,
koruknak megfelelő időben lefektettek.
Smith ellágyulva arra gondolt, mindannyiukat kedveli, bár most, hogy a gyerekeket
lefektették és az ital egyre bőségesebben fogyott, ízléséhez képest kissé túl
hangossá és féktelenre vált a társaság. Mindenki ivott; a nagymama trónusszerű
székén sherryvel telt poharat tartott kezében, aznap este már a harmadikat.
Milyen csodálatosan aranyos és eleven az idős hölgy – gondolta Smith. Bár
kétségtelenül, bármilyen aranyos is, valójában ő kormányozza a családot, valóságos
mátriárka: bársony kesztyűben vaskalapáccsal. A jelek szerint épp eleget ivott,
hogy a metaforákat összekeverje.
Ő maga, mármint Smith, nagymama egyik fiának, Bill Halperinnek meghívására
vett részt az ünnepségen, mint Bill ügyvédje és barátja. A másik kívülálló, Gene
vagy Jean Cross, úgy látszik, valamelyik Halperin unokának a barátja.
A terem túloldalán Cross beszélt Hank Halperinnel; Smith észrevette, hogy
valamilyen okból hirtelen alaposan felemelték hangjukat; remélte, hogy az ügy
elsimul; az estély túlságosan kellemes volt, semhogy verekedés vagy akárcsak vita
megzavarja.
Ekkor Hank Halperin ökle hirtelen meglódult, és nekicsattant Cross állkapcsának.
A férfi megingott, majd elvágódott, feje hangosan koccant a kandalló kőpárkányán.
Cross mozdulatlanul hevert. Hank gyorsan odaugrott, melléje térdelt, megérintette,
majd elsápadt, felnézett és felállt:
– Meghalt – szólt rekedten. – Úristen, nem akartam, de ő azt mondta…
Nagymama már nem mosolygott. Hangja élesen és vészjóslón csengett. – Ő akart
először megütni téged, Henry. Saját szememmel láttam. Mindnyájan láttuk, igaz?
Utolsó mondatát homlokát ráncolva Smith-hez, a túlélő idegenhez intézte.
Smith kényelmetlenül fészkelődön: – Én… én nem láttam, hogyan kezdődött, Mrs.
Halperin.
– Hogyne látta volna – csattant fel nagymama hangja. – Éppen feléjük nézett.
Még mielőtt Smilh válaszolhatott volna, Hank Halperin megszólalt: – Sajnos,
nagymama, ez sem segít. Nagyobb a baj. Emlékezz vissza, hét évig bokszoltam,
mint profi. A bokszoló vagy az exbokszoló öklét a törvény halálos fegyvernek
tekinti. Még ha ő ütött volna elsőnek, akkor sem minősítik másnak, amit tettem,
mint előre meg nem fontolt szándékkal elkövetett emberölésnek. Mivel volt egy
másik zűr, amibe belekeveredtem, a zsaruk mindent rám kennek.
– Attól tartok, igazat mond – szólt Smith feszengve. – Valakinek fel kellene hívnia
az orvost, a rendőrséget vagy mind a kettőt.
– Mindjárt, mindjárt, Smith – felelte Bill Halperin, a barátja. – Először magunk
között kell az ügyet elrendeznünk. Önvédelemből történt! Igaz?
– Én… én úgy vélem, nem is tudom…
– Elhallgassatok – vágott közbe a nagymama éles hangon. – Még ha önvédelemből
történt is, Henry bajba jutott. Azt hiszitek, megbízhatunk ebben a Smith-ben, ha
egyszer kikerül a házból és tanúskodik a bíróság előtt?
Bill Halperin megszólalt: – De nagymama, kénytelenek vagyunk…
– Ostobaság, William. Én láttam, mi történt. Mindnyájan láttuk. Cross és Smith
összeverekedett, és meggyilkolták egymást! Cross megölte Smith-t, majd az
előzőleg kapott ütésektől szédülten elvágódott, és beverte a fejét. Csak nem
hagyjuk Henryt börtönbe jutni, gyerekek! Egy Halperint, a mi fajtánkat! Henry,
kuszáld össze egy kicsit a hullát, hogy lássék, verekedés történt, nemcsak egy
ökölcsapás esett. Ti többiek pedig…
A hím Halperinek, Henryt kivéve, már közre is fogták Smith-t; a nők, a nagymama
kivételével, mögöttük sorakoztak – a kör bezárult.
Smith utolsó világos pillantása nagymamára esett, a trónszékén ült, kerek szeme
izgatottan csillogott, tekintete határozott. Smith rádöbbent a hirtelen beállt csöndre,
melyet hangja már nem volt képes megtörni. Majd az első ütéstől megtántorodott…

Jay Street

Fájdalommentesen
(by Henry Slesar)

Fordította:
Rácz Lívia

Megjelent:
Rakéta Regényújság
1978. 42. számában
Marvin Geller azzal a meggyőződéssel érkezett hétfőn reggel a rendelőjébe, hogy
élete unalmas és szürke. Előző este társaságban volt, ahol egy felfedezővel, egy
színésszel és egy tengerésszel találkozott. Sikereik, felfedezéseik elbeszélése még
ott zúgott a fülében. Amikor most megállt a mahagóni ajtó előtt, és ránézett azokra
az aranyozott betűkre, amelyeknek az ő világban betöltött szerepét kellett
hirdetniük – nem érzett többé büszkeséget.
Sóhajtva dugta a kulcsot a zárba, és belépett.
Még ahogy szemügyre vette a csillogóan fehér, makulátlan felszerelést, az új
amalgamátort, amely pontosan nyolc másodperc alatt keverte össze a töméshez
szükséges anyagot, a csinosan elrendezett irattartókat, sem oldódott fel nyomott
hangulata. De azért összehozott valami mosoly-félét, amikor Miss Forbes, az
asszisztensnője megérkezett.
– Mrs. Holland jön rövidesen – mosolygott a lány kedvesen – meg kell
röntgeneznie az egyik metszőfogát. És szólt, hogy figyelmeztessem Mr. Feuer
tályogos zápfogára.
– Igen, köszönöm – mondta szórakozottan.
– Szép idő van. Gyalog jöttem. Jól szórakozott tegnap este?
– Igen, jól. Telefonált még Mr. Smith, miután elmentem?
– Óh, persze. – Miss Forbes az előjegyzési naplóban lapozgatott. – Mondtam, hogy
a mai napja teljesen foglalt, de ő erősködött és mondta, hogy mindenképpen feljön.
– Furcsa ember. Hát akkor – szólt Marvin –s a fehér köpenye után nyúlt. –
Kezdjük.
Marvin kissé jobb kedvű lett a nap folyamán, mikor elmerült Mrs. Holland
metszőfogának, Mr. Feuer zápfogának, Miss Beech ínygyulladásának és Mr.
Conery ki nem nőtt bölcsességfogának problémájában. Délre már csaknem annyira
meggyőződött létének fontosságáról, mint amennyire eddig is meg volt győződve.
De hogy kalandos? Az talán nem.
Egy órakor Miss Forbes bejelentette:
– Az az ember megint itt van. Egyébként Mrs. Feltsher pár perccel ezelőtt lemondta
a jövetelét, így hát, ha akarja, beengedhetem.
– Küldje be kérem – mondta Marvin.
Mr. Smith kicsi, tömzsi, hegyes vállú, cserzett bőrű ember volt. Erőteljesen rázott
kezet, és mosolygásán át ápolatlan fogak villantak ki szájából. Gyanakodva nézett a
fogorvosi székre, de amikor ravasz gombszemeit az orvosra meresztette, nem
tükröződött bennük szorongás.
– Helyezkedjék kényelembe – szólt Marvin. – Van valami panasza, vagy csak
vizsgáljam meg a fogait?
– Hát megmondom magának, doki – Smith hangja érdes volt – van valami
kellemetlen fájdalom itt hátul. – Vastag ujját a szájába dugta.
Marvin megrézte a hátsó fogakat. Hamar megtalálta a tátongó lyukat a második
zápfogon. Még volt egy csomó rossz foga, és Marvin érdeklődéssel tanulmányozta
őket.
– Mi az ítélet, doki?
– Több szuvas foga van. A legkomolyabb a második zápfogában, az okozza a
fájdalmat.
– Ki kell fúrni?
– Igen, egy kicsit, de nem fog fájni.
– Ne etessen ezzel a maszlaggal. Hallottam én már a „fájdalommentes” szöveget. –
Határozottan összezárta ajkait, de azután szája mosolyra húzódott. – Mellékesen
nem fogfúrás-ügyben jöttem. Csak úgy gondoltam, az a legegyszerűbb, ha mint
paciens jelentkezem. Sajnálom, hogy elrontottam az élvezetét.
Marvin rábámult, és tudta, hogy igazat mond. Nem olyan volt, mint egy páciens.
Túl pimaszul ült a székben, egyik kezével a pohárral játszadozva gondtalanul
lötyögtette benne a vizet.
– Nem értem. Mit óhajt, Mr. Smith?
– Egy kis üzletet, doki. – A kartotékszekrényre bökött.
– Egyik barátom fogorvosi rendelőt akar nyitni. Szeretném megvenni ezeket
magától.
– De ezek magánfeljegyzések és nem eladók.
– Lehet, hegy általában nem. – Mr. Smith vigyorgott rossz fogaival. – De ebben az
esetben talán kivételt tesz dokikám. Például egy ezresért.
– Megőrült?
Mr. Smith benyúlt zakója zsebébe és tömött borítékot húzott elő. Rácsapta a szék
karfájára és tovább mosolygott.
Marvin határozottan rázta meg a fejét. – A maga barátja teljesen rosszul kezd
hozzá. Ezek a kartotékok senkinek sem lehetnek hasznára, feljegyzések csupán a
pácienseim fogainak állapotáról a múltban és a jelenben. És semmi esetre sem
eladók.
Smith vigyora hervadni kezdett.
– Értem doki. OK. Legyen két ezres, és viszem a feljegyzéseket.
– Miss Forbes – kiáltott Marvin.
Smith arca megnyúlt, mosolya eltűnt.
– OK, ne legyen dühös. Ha időt akar, hogy átgondolja, adok időt. Holnap
visszajövök. De komolyan tartom az ajánlatomat. A barátom tud nagyon ronda is
lenni.
Miss Forbes belépett. – Tessék, dr. Geller.
– Rendben van – mondta az ember –, éppen menni készültem. Köszönöm a
vizsgálatot, doki, talán legközelebb betömheti a fogamat. Alig élvezem már a
rostélyost.
Amikor elment, Miss Forbes rápillantott a fogorvos remegő kezére.
– Valami baj van, dr. Geller?
– Nem, semmi. Csak ez egy hülye. – Megigazította fehér köpenyét. – Kérem,
vezesse be Mr. Feuert, és asszisztáljon a röntgennél.
Másnap tíz órakor Miss Forbes éppen akkor jött be, amikor egy próbatöméshez
készülődött.
– Mondtam, hogy nem ér rá, doktor, de…
– Kinek?
– Mr. Smithnek. Telefonál.
Marvin sóhajtott és elnézést kért. A várószobában felvette a telefont.
– Hé doki – hallatszott Smith érdes hangja –, aludt egyet az ajánlatomra?
– Nem is gondoltam rá. A kartotékok nem eladók.
– Hát akkor figyeljen ide, de ez az utolsó ajánlatom. Három darab ezres. Fél hatkor
jövök a pénzzel.
– Nem – mondta Martán dühösen – nem érdemes, jönnie, Mr. Smith, hacsak a
szuvas fogával nem akar valamit. Máskülönben csak az idejét vesztegeti.
– Értem, doki. Betömheti a fogamat. Pokolian fájt ma. Ott vagyok fél hatkor.
Egész nap a kis emberen járt az esze. Rá gondolt három tömés, egy húzás és egy
munkaigényes gyökércsatorna-tisztítás alatt, öt tizenötkor elbúcsúzott Miss
Forbestól.
A tömzsi ember pontosan a megbeszélt időben érkezett, és amúgy sportosan
beugrott a székbe.
– Meggondolta magát, doki?
– Igen. De először inkább megnézem a fogát, mielőtt igazán fájni kezd.
– Rendben van, ahogy akarja.
Marvin bedugta a hajlítható tükröt, és azt mondta: – Nem tart soká. Adok egy
injekciót, pár másodperc fúrás, aztán próbatömést teszek be. Két nap múlva
visszajön, és véglegesen betömöm.
Hozzákezdett a munkához. Beadta az injekciót, beigazította a fúrókart, elmerült
tevékenységével és nem törődött többé a székben ülő ember szándékaival.
Szemében minden páciens egyforma volt, kitátott száj csupán, különböző bajokkal.
Gyorsan és módszeresen dolgozott, finoman kezelte a fúrót, szakszerűen készítve
elő a terepet az ideiglenes tömésnek.
– Íme – szólt végül igazam volt a fájdalommal kapcsolatban, Mr. Smith?
– Nem rossz, egyáltalában nem rossz. – A kis ember az állát dörzsölte. – És hogy
hálámat kifejezzem, én is fájdalommentesen kezelem a másik dolgot.
Benyúlt zakójába, és előhúzott egy másik, az előző napinai míg vastagabb
borítékot.
– Itt a háromezer, doki. És mind a magáé.
Marvin megrázta a fejét. – Sajnálom, hogy félreértett, Mr. Smith. Nem pénz
kérdése.
Mr. Smith már nem volt hálás.
– Féltem, hogy ezt mondja, doki. Reméltem, hogy kíméletesen tudjuk elintézni, de
már látom, hogy nem megy.
Visszanyúlt kezével a zakójába, de ez alkalommal borítéknál sokkal
kellemetlenebb dolgot húzott elő. Kicsi, ügyes pisztoly volt, amely jól illett kezébe.
– És most – mondta –, látja, mit okozott a makacsságával. Ha hallgat rám, most
három ezressel gazdagabb. Így nem kap semmit. – Szabad kezével hadonászott. –
Adja ide a kartotékokat.
– De hát ezt nem teheti – mondta Marvin és a fegyver csövére meredt. – Ez rablás.
– Hát akkor rablás. Adja a feljegyzéseket, doki. A-tól Z-ig, és semmi trükk.
Marvin megfordult, szíve dobogott. Kihúzta a két hosszú fiókot, amelyek a
„KARTOTÉKOK” címet viselték, és odavitte a székhez. Smith hóna alá csapta és
vigyorgott.
– Köszönöm doki, a barátom boldog lesz.
– A pisztollyal fedezve magát az ajtóhoz ment.
– Köszönöm a jó munkát. Élvezni fogom este a rostélyost.
Marvin egy darabig csak bámult, aztán becsukta utána az ajtót, és a telefonhoz
sietett.
– A rendőrséget kérem.
Amikor az őrmester száraz hangja a vonal túlsó feléről érdeklődött, hogy mi a baj,
Marvin azt mondta:
– A gyilkossági csoportból szeretnék valakivel beszélni.
Kattogás hallatszott, és másik hang szólalt meg.
– Gregg hadnagy. Miben segíthetek?
– Nevem Marvin Geller, fogorvos vagyok, Ötödik Avenue, Brooks épület,
nyolcadik emelet. Egy páciens éppen most lopta el a kartotékjaimat.
– Rossz csoportot hívott, uram.
– Nem! Várjon! Történt valami gyilkosság a közelmúltban? Volt olyan, hogy a
holttestet nem tudták azonosítani?
– Mi ennek az értelme?
– Hát nem érti? Ez az ember először próbálta megvásárolni a feljegyzéseimet, és
amikor nem voltam hajlandó eladni, erőszakkal elvitte. És ha nemrégiben
felismerhetetlen holttestet találtak, ez azt jelenti, hogy így próbálja
megakadályozni, hogy azonosítani tudják.
– Maradjon a rendelőjében – horkantott Gregg – rögtön ott leszünk.
A hadnagy nagydarab, szögletes állú fickó volt, de Marvin, felszerelése láttán
kényelmetlenül érezte magát. Félszegen ült a székben, és azt kérdezte:
– OK, de miért olyan biztos a gyilkosságban?
– Így szokott lenni, nem? A testek szétroncsolódnak vagy elégnek, de fogaik
alapján azonosíthatóak. Minden fogorvosnak van kartotékja, és a fogak még
jellemzőbbek, mint az ujjlenyomatok. Igaz?
– Igen, ez mind igaz… de csak azért, mert egy pasas elviszi a kartotékjait…
– Mi másért ajánlott volna fel ennyi pénzt? Valamelyik páciensem lehetett az
áldozat, talán a névjegyemet is megtalálták nála. Ha nem ismerik fel, még
gyilkosság után sem nyomoznak. – Marvin idegesen rágta a szíja szélét. – Találtak
felismerhetetlen holttestet nemrégiben?
– Igen – mondta Gregg némileg zavartan.
– Igazából három napja a 21. úton a bokrok között. Férfi volt, és szénné égett.
Talán benzinnel locsolták le.
– Ez lehetett az én páciensem. Semmi más dolguk nincs, mint megnézni, hogy ki
hiányzik a pácienseim közül. És ha az áldozat megvan, már csak a gyilkos
hiányzik.
– Mr. Smith?
– Persze.
A detektív a fejét rázta. – Nem lesz könnyű. Most, hogy megszerezte a
feljegyzéseket, valószínűleg elmenekül. Tud személyleírást adni róla?
– Pontosat. Még a fogairól is – mosolygott Marvin diadalmasan. – De talán még
többet is tehetek… azt is megmondhatom, hogy hol találják meg.
– Hol?
A fogorvos arca sugárzott. – Nem kerül nagy fáradságukba. Csak le kell adniok a
személyleírását a környékbeli fogorvosoknak. Hamarosan a karjukba rohan. Mert –
folytatta – amikor láttam, hogy valami rosszban sántikál, érzéstelenítés alatt
lefúrtam egészen az idegig. Aztán betömtem.
– Ajaj – mondta a hadnagy.
– Ajaj, a helyes kifejezés – mondta Marvin. – Rövidesen orvosra van szüksége, az
injekció hatása nem tart fél óránál tovább, és ez a fog jobban fog fájni neki : mint
bármi, eddig az életében. Semmit sem kell tenniök, csak felkészülni. OK.
– OK, a helyes kifejezés – vigyorgott a detektív. Amikor kezet ráztak, a fogorvos
észrevett egy lyukat a középső metszőfogán.
– Még találkozunk – mondta Gregg.
– Nem lennék meglepve – válaszolt az orvos elégedetten.

Gilbert Keith Chesterton

A mennybéli kalapács
Bartos Tibor fordítása
Rajz: Eskulits Endre
Megjelent:
Rakéta Regényújság
1978. 45. számában

Bahun Beacon, a csöpp falucska oly meredek hegyoldalon kapaszkodott fölfelé,

hogy templomtornyának hegye a hegy leghegyének is látszott egyben. A magasan
ülő templom alacsonyan álló kis kovácsműhelyre nézett. A kis műhelyt gyakran
festette vörösre a tűz fénye, vasdarabok, kalapácsok hevertek szanaszét körülötte.
Szemben a műhellyel, a macskaköves keresztúton túl, a „Zöld Disznó” búsongott
egymagában, a helység egyetlen kocsmája. A keresztúton történt, ólmos-ezüstös
reggelen, hogy két fivér találkozott, egyik a napjának kezdetén, másik a napjának
végeztével. A tisztelendő és nemzetes Wilfred Bohun nagyhitű ember volt, és most
éppen altemplom felé igyekezett, hogy kora reggeli imáit lerója, vagy éppen hajnali
lelkigyakorlatát végezze. Norman Bohun, ezredes és nemzetes bátyja éppenséggel
nem volt nagyhitű ember. Estéli öltözetben ült a „Zöld Disznó” előtt egy padon, és
ivott. Bölcselkedő hajlamú ember talán eltöprengett volna, vajon az utolsó keddi,
vagy az első szerdai üveget nyakalja-e, az ezredes azonban bölcselkedő hajlamú
ember sem volt.
A Bohunok családfája a középkorban gyökerezett, mert ma már kevés arisztokrata
család dicsekedhet azzal, hogy címeres családi lobogóját meghordozta a
Szentföldön. Persze, hiba volna egyszersmind feltételeznünk, hogy az ilyen
családok máig is magasan lengetik a lovagi hagyományok büszke lobogóját. A
hagyományokat csak a szegény emberek őrizgetik féltőn, sok egyéb limlom között.
Az arisztokraták divatos életet élnek, nem pedig hagyományosat. A Bohun család
neve Anna királynő idejében Meheck volt, Viktória királynő idejében pedig
Masher. Mint az igazán ősi családok közül annyi, ők is a léha és részeges élet
lejtőjén csúsztak lefelé az utóbbi két évszázadban, míg végül meglegyintette őket a
téboly szele. Az ezredes józan eszére mindenesetre rácáfolt farkasétvágyú
élethabzsolása, s az az idült rögeszme, hogy: „nem-nem-nem, nem-nem-nem, nem
megyünk mi innen el”, míg a reggeli álmatlanság peckét nem érzi szempillái közt,
átdorbézolt rusnya éjszakák után. Szép szál állat volt, s noha öregedett már, haja
még mindig szalmasárgán virított. Egyszerűen szőke oroszlánsörénynek
mondhattuk volna ezt a hajzatot, ha kék szeme nem süllyedne mélyre gödrében, s
nem látszana gyémántos feketének. Meg aztán kissé közel is állt egymáshoz.
Szalmasárga bajuszának vége lelógott az álláig, s talán ez tette gúnyossá az arcát.
Fekete ruhája fölött különlegesen sápadt sárga felöltőt hordott, ami inkább látszott
házikabátnak, mint felöltőnek, feje búbján pedig egy különleges széles karimájú
almazöld kalap, nyilván valami gyarmati viselet, a zsibajon vehette. Büszkén
feszített ezekben a lehetetlen ruhadarabokban – büszkén arra a tényre, hogy
mindezek az ő testén válnak lehetőséggé.
Káplán öccse is szalmasárga volt és elegáns, csakhogy állig gombolkozott feketébe,
finom és ideges arcát pedig mindig simára borotválta. Úgy látszott, teljesen
vallásának szenteli életét, egyesek azonban azt állították (nevezetesen a protestáns
kovács), hogy inkább, a gótikus stílus rajongója, semmint Istené, és hogy szüntelen
templombújása nem más, mint tisztultabb formája annak a beteges
szépségszomjnak, amely bátyját a bor s a nő után kergeti. A vád azonban nem
látszott helytállónak, minthogy a káplán valódi áhítatához aligha férhetett kétely.
Mondhatnók, vádlói durván félreértették magány szeretetét és titkos imáit, mert
gyakran látták, hogy nemcsak az oltár előtt térdel, hanem különleges helyeken is, a
templomi sírboltban, karzaton, sőt, még a torony lépcsőjén is. Most is a templomba
igyekezett a kovács udvarán át, de amikor meglátta, hogy bátyja beesett szemei is
erre a tájékra szegeződnek, megállt és összevonta a szemöldökét. Az a feltevés
eleve számításán kívül esett, hogy bátyját netán a templom érdekelné.
Érdeklődésének célpontja nem lehet más, mint a kovácsműhely, és bár a kovács
protestáns volt, tehát nem számlálhatta a nyájához, Wilfred Bohun hallott egyet s
mást a híres szép felesége körül zajló botrányokról. Gyanakvón nézett bátyjára, az
ezredes pedig nevetve felállt s megszólította: – Jó reggelt, Wilfred! Jó gazda
módjára szememmel hizlalom a jószágot. Éppen azon gondolkodom, hogy meg
kéne látogatnom a kovácsot.
Wilfred lesütötte a szemét, s így válaszolt:
– Nincs itthon a kovács. Átment Greenfordba.
– Tudom – válaszolta bátyja, s közben rázta a csendes nevetés. – Épp azért kell
meglátogatnom.
– Norman – szólt a pap, és szemét a lába előtt heverő kavicsra szegezte –, nem
rettegsz a villámtól?
– Hogy érted ezt? – kérdezte az ezredes. – Újabban meteorológiával foglalkozol?
– Úgy értem – válaszolta Wilfred, s föl sem nézett –, hogy az Isten fényes nappal
agyonsújthat villámával az utcán.
– Bocsánatot kérek – hajolt meg gúnyosan az ezredes látom, hogy népmesékkel
foglalkozol.

– Én pedig látom, hogy a te foglalkozásod az istenkáromlás – vágott vissza a pap,

mert elevenébe hasított az ezredes szava. – De ha már Istentől nem félsz, legalább
az embertől félhetnél.
Bátyja érdeklődőn felvonta a szemöldökét. –/ Az embertől?
– Barnes kovácsnál egynapi járóföldön nem találsz erősebb embert – szólt a pap
szigorúan. – Tudom azt is, hogy bátorságod nem száll az inadba egyhamar, mégis,
csak meglegyint, s átrepülsz a kerítésen.
Ez viszont az ezredes elevenébe talált. Szája lefelé görbedt, és szeme még
mélyebbre süllyedt üregében. Egy pillanatig gyilkos gúny telepedett Bohun ezredes
arcára. De aztán fölvidult ismét, nagyot nevetett, kivillantva bajusza alól hegyes
kutyafogait. – Ha már így állunk, drága Wilfredem – szólt könnyedén –, bölcsen
tette az utolsó Bohun, hogy fejebúbjáig páncélba öltözött.
Azzal lekanyarította fejéről fura zöld kalapját s belsejét öccse felé fordította.
Wilfred mindjárt ráismert, hogy az az a japán vagy kínai fémbetétes kalap, amely
ott lógott a családi fegyverek között a falon.
– Ez a kalap esett a kezem ügyébe – magyarázta bátyja vidáman. – Mindig az a
kalap kell, amelyik éppen a kezem ügyébe esik, és mindig az a nő.
– A kovács Greenfordban van – szólt Wilfred csöndesen – de nem tudni, mikor jön
meg.
Többet nem szólt, csak sarkon fordult, és ment be a templomba lehajtott fejjel. Még
keresztet is vetett, mintha lelkét akarta volna megtisztítani. Igyekezett fejéből
kiverni bátyja bujaságát, templomának hajnali fényben derengő árkádjai közt. Ezen
a reggelen azonban úgy látszott, hogy minden megzavarja csöndes áhítatát. Ilyen
korai órában a templomot még senki sem látogatta, most azonban, hogy belépett, az
oltár előtt egy térdelő alak emelkedett fel, és kifelé igyekezett. A káplán lába földbe
gyökerezett a csodálkozástól, mert korán kelő hívője nem volt más, mint a falu
bolondja, a kovács unokaöccse, akit szegényt se templom, se más nem érdekelt
soha életében, Bolond Joe-nak hívta mindenki, mintha mindjárt annak keresztelték
volna. Lomha, nagydarab legény volt, durva arca mindig falfehér, fekete haja
mindig égnek áll, s a szája mindig tátva. Amint a pap mellett elhaladt, bivalyképe
meg se rezzent, le nem lehetett volna olvasni róla, mire gondol, miben sántikál.
Talán még életében soha nem imádkozott. Vajon milyen imát mondott most?
Furcsát, annyi bizonyos.

Wilfred Bohun jó darabig állt ott megkövülten. Látta, amint az idióta kiér a
napsütésbe, még azt is látta, hogy züllött bátyja öreguras kedélyességgel üdvözli.
Utoljára azt látta, hogy az ezredes rézpennykkel céloz bele Joe tátott szájába, oly
céltudatosan, mintha legalábbis biliárdozna.
Ez a napfényes és mégis visszataszító kép végül elfordította az aszkétát a földi
kegyetlenségtől és butaságtól. Lázas fohászában megtisztulásért és új szívért
esengett. Majd fölment a karzatra kedves térdeplőjéhez, amely ott állt az ónkeretes
ablak alatt, és midig megnyugtatta, liliomot tartó kék angyalával. Itt már kezdett
kipárologni fejéből a halszájú bolond és folytonos lesben álló gonosz bátyja. Egyre
mélyebben merült a liliom ezüst színébe, s az ónkeretes azúr ég kékjébe.
E helyen talált rá vagy félóra múltán Gibbs, a falu vargája, akit is nagy sietségben
szalajtottak utána. Hamar talpra állt, mint aki tudja, hogy nem apróság az, amiért
Gibbs ide egyáltalán a lábát is beteszi. A varga ugyanis, mint sok más a faluban, itt
sem maradt a kaptafánál, hanem mindenféle bölcsességekre adta fejét, megjelenése
a templomban, ha lehet, még furcsább volt, mint a bolond Joe-é. Teológiai talányok
reggele.
– Mi az? – kérdezte Wilfred Bohun meglehetős kimérten, és máris reszketeg 'kézzel
nyúlt a kalapjáért.
A bölcselkedő varga a tőle lelhető legtisztességesebb hangon szólalt meg, s
szavában némi együgyű részvét csengett.
– Bocsásson meg, uram – suttogta reszelés hangján – de nem szívesen titkolnánk
maga előtt a dolgot. Rettentő dolog történt, jó uram. Bizony, jó uram, a bátyja…
Wilfred keskeny keze ökölbe szorult. – Mit tett már megint? – kiáltotta fékezetten
szenvedéllyel.
– Semmit, jó uram – válaszolt a varga torkát köszörülve. – Semmit, jó uram, s már
nem is tesz semmit. Neki már betették az ajtót. Jöjjön le, jó uram.
A káplán követte a vargát le a keskeny csigalépcsőn, míg végül a kijárathoz nem
jutottak, ami jóval felette volt az utca szintjének. Bohun egy pillantással átlátta a
tragédiát, mint valami asztalra terített térképet. A kovácsműhely udvarában öt vagy
hat ember állt feketében, köztük az orvos is, a protestáns lelkipásztor, és még egy
csöpp pap is, valami távolabbi katolikus egyházközségből, ahová a kovács felesége
járt. A csöpp pap éppen a kovács feleségének mondott valamit igen sietve, inkább
csak odasúgta, mert a csodálatosan szép, vörösesszőke asszony ott ült a padon, és
vigasztalanul zokogott. Középütt pedig egy fekete ruhás ember feküdt az arcán,
karját szétvetve. Wilfred még innen madártávlatból is el tudta volna sorolni a fekvő
férfi ruhadarabjait egészen címeres Bohun-gyűrűjéig, hanem a feje helyén csak
szétloccsant rondaság látszott, feketevörös.
Wilfred Bohun egy pillantást vetett a véres színtérre, aztán ő maga is leszaladt a
műhely udvarára, Az orvos, háziorvosuk, üdvözölte, de a pap mintha észre sem
vette volna. Csak ennyit tudott kinyögni: – Meghalt a bátyám. Mi ez? Mi ez a
borzalmas rejtély? – Gyászos csend következett, majd a varga, a legnyíltszívűbb a
jelenlevők közt, így válaszolt: – Borzalomnak bőviben vagyunk, jó uram, de
rejtélynek nyoma sincs.
– Mit beszél? – kérdezte Wilfred holt sápad tan.
– Világos dolog – felelte Gibbs. – Két- napi járóföldre egy embert találni, akinek
ekkora az ütése, s meg is volt minden oka, éppen neki, hogy üssön.
– Nem szabad elhamarkodottan ítélnünk – szólt közbe a magas, fekete szakállas
orvos idegesen. – Sajnos azonban csak megerősíthetem, amit Mr. Gibbs az imént az
ütés természetéről mondott. Valóban hihetetlen erejű ütés. Mr. Gibbs azt állítja,
hogy a környéken csak egyetlen ember bír ekkorát ütni. Én magam csak annyit
helyesbíthetek, hogy ekkorát ütni nem bír senki sem ezen a környéken, sem máson.
A káplán vézna alakján szent borzalom futott át. – Ezt nem egészen értem.
– Mr. Bohun – kezdte csöndesen az orvos –, sajnos megfelelő hasonlatokat e
pillanatban nem találok. Bizonyára nem ildomos azt mondanom, hogy a koponyát
úgy szétlapították, mint a palacsintát. Csontszilánkjai belehatoltak a testbe, sőt még
a földbe is, mint bombaszilánkok a vályogfalba. Csak óriás karjában lehet ekkora
erő.
Egy pillanatig hallgatott, és szemüvegén át komoran bámult maga elé, majd még
hozzátette: – Ennek a fajta gyilkosságnak, ha szabad magam így kifejeznem,
egyetlenegy előnye van, mégpedig az, hogy csaknem mindenkit kizár a gyanúból.
Ha önt, vagy engem, vagy bárkit a normális felépítésű emberek közül e tett
elkövetésével vádolnának, épp úgy fel kellene mentsenek, akár egy csecsemőt, ha
azzal vádolják, hogy gőzmozdonyt lopott.
– Éppen erről folyik a szó – bölcselkedett a varga. – Egyetlen ember bírná ezt
megtenni, annak is nyomós oka van, hogy megtegye. Merre van Simeon Barnes, a
kovács?
Mindnyájan odanéztek, a csöpp pap még oda is ment, s a nagyobb bizonyosság
okáért alaposan szemügyre vette a szerszámot. A legkönnyebb kalapácsok közül
való volt, vagy inkább olyan se kicsi, se nagy. Senkinek szemet nem szúrt volna, ha
a többi között látja, csak ehhez éppen vér tapadt, és egy pár szalmasárga hajszál.
Mikor a pap a hosszú, csendes vizsgálódás után végre megszólalt, semmitmondó
hangja szinte megújhodott a hallgatásban. – Mr. Gibbsnek aligha adhatunk igazat
abban, hogy rejtély itt nincs. Mert bárhogyan is fordítsuk a dolgot, mindenkepp
rejtélyes, miért használ egy nagy ember nagy ütéséhez ilyen kis kalapácsot.
– Sose törődjön vele – kiáltotta Gibbs lázasan. – Inkább azt mondja meg, mit
tegyünk Simeon Barnes-szal?
– Hagyjuk békiben – szólt a pap nyugodtan. – Ide jön úgyis. Két társát pedig
ismerem. Derék greenfordiak, a kovács hittestvérei.

Alighogy ezt kimondta, a tagbaszakadt kovács megkerülte a templom sarkát, s

belépett saját udvarára. Megtorpant, s kalapácsa kihullott a kezéből. A felügyelő
nyakig gombolkozva udvariasságában, nyomban eléje lépett.
– Azt hiszem, nem kell megkérdeznem önt. Mr. Barnes, vajon tud-e egyáltalán
arról, ami itt történt. Nem is kell tagadnia. Remélem, nem tud róla, és abban a
szerencsés helyzetben lesz, hogy ezt tanúkkal is igazolhatja. Nekem azonban
tartanom kell magamat a formaságokhoz, és épp ezért Norman Bohun ezredes
meggyilkolásának alapos gyanú híjánál fogva önt a király őfelsége nevében
letartóztatom.
– Semmit sem kell tagadnia – kontrázott a varga fontoskodón. – Először mindent
bizonyítsanak magára. Ott kezdődik, azt sem látom még bizonyítva, hogy ez Bohun
ezredes, mert a feje olyan, mint egy szétlapított tojás.
– Ez nem az a jó kifogás, amelyik sokat ér – súgta oda az orvos a csöpp papnak. –
Ezt detektívregényékből szedte a suszterész. Háziorvosa voltam az ezredesnek, s
jobban ismerem a testét, mint a magáét valaha is. A keze például ritka szép, de
furcsa kéz. A mutatóujja ugyanolyan hosszú, mint a gyűrűs. Ez maga az ezredes,
halóporában, afelől nyugodtak lehetnek.
Amint az orvos a szétlapított fejű hullára nézett, a kovács acélos tekintete követte, s
szintúgy a hullán állapodott meg.
– Bohun ezredes meghalt? – kérdezte a kovács teljes lelki nyugalommal. – Pokolra
vele!
– Egy szót se szóljon! Jaj, nehogy egy szót szóljon! – kiáltotta az okos varga, s fél
lábon táncolt az angol törvénykezés csodálatos szellemétől áthatottan.
A kovács rápillantott, arcán a fanatikusok méltósága.
– Lapuljatok csak, hitetlenek, akár a rókák. A világ törvénye nektek kedvez. De
Isten kézen vezeti az övéit, amint ezen a napon nyilvánvaló lesz.
Az ezredesre mutatott és megkérdezte: – Mikor dögölt bele ez a kutya a vétkeibe?
– Válogassa meg a szavait – figyelmeztette az orvos.
– Válogassa meg előbb a Biblia a szavait, akkor majd én is megválogatom a
magamét. Azt kérdem, mikor?
– Ma reggel hatkor még élve láttam – nyögte ki Wilfred Bohun.
– Jó az Isten – szólt a kovács. – Nincs a letartóztatás ellen a legkisebb kifogásom
sem, felügyelő uraim. Ez ellen egyedül önnek lehetne kifogása. Nem bánom, ha
makulátlan becsülettel hagyom el a tárgyalótermet. Ön bánja, ha a tárgyalóterem
elhagyása után hivatali minősítése nem lesz makulátlan.
A derék felügyelő most vette először jobban szemügyre a kovácsot, aminthogy
mindenki más is, kivéve a furcsa kis papot, mert ő még mindig a végzetet hozó
könnyű kalapácsot vizsgálhatta.
– Két ember áll kinn az üzletem előtt – folytatta a kovács zavartalanul tisztes
greenfordi iparosok, mint tudják. Ha kell, megesküsznek, hogy éjféltől napkeltéig
velem voltak a „Megújhodás” misszióban. Mindeddig üléseztünk, a lelkek
megmentésén fáradozva. Csak greenfordi vagy húsz tehet esküt mellettem. Ha
pogány volnék, felügyelő uram, megjárhatnám magával az utat egészen bukásáig,
de minthogy keresztény vagyok, úgy érzem, meg kell kérdenem: itt bizonyítsak
alibit, vagy a bíróság előtt?
A felügyelő látta, hogy hibát vétett. – Természetesen örülnék, ha most nyomban
tisztázhatná magát – mondta.
A kovács kimért módos léptekkel ismét elhagyta az udvart, majd két greenfordi
barátjával tért vissza. A jelenlevők csakugyan majd mind ismerték őket. Valótlan
beszédet nem hallottak még egyiktől sem. Mikor a magukét elmondták, Simeon
kovács ártatlansága oly hatalmasan tornyosodott elébük, akár a szomszédos
templom.
A társaságra az a fajta hallgatás nehezedett, ami elviselhetetlenebb még a beszédnél
is. Végül a káplán törte meg a csendet, és semmi másért, csak éppen hogy
megtörje, így szólt a csöpp paphoz:
– Úgy látom, nagyon érdekli a kalapács, Brown atya.
– Csakugyan, nagyon. Vajon miért ilyen kis kalapács?
Az orvos sarkon fordult, s rábámult a papra.
– Jól mondja – kiáltott –, ki használ ilyen kis kalapácsot, mikor tízszer ekkorák
közül válogathat itten.
Aztán halkított a hangján, s már csak a káplánhoz intézte szavait: – Csakis olyan
valaki, aki nem bírja megemelni a nagyot. Nemre való tekintet nélkül hiányozhat
valakinek az ereje, s a bátorsága hozzá. Hanem itt éppen a váll izomerejéről van
szó. Egy elszánt asszony tíz gyilkosságot elkövethet ilyen kalapáccsal. De nagy
kalapáccsal még egy darazsat sem bírna agyonütni.
Wilfred Bohun delejes rémülettel meredt rá. Brown atya pedig félrehajtott fejjel
figyelte, mint az okos kisdiákok. Az orvos most már nem is titkolta gyanúját.
– Miért hiszi minden hülye, hogy aki a feleség szeretőjét gyűlöli, az egyedül a férj
lehet? Tíz közül kilenc esetben a feleség szeretőjét maga a feleség gyűlöli. Ki tudja,
hogy sértette, és mit vétett… –, nézzenek csak oda!
A padon ülő vörös hajú asszony felé intett. Most emelte fel először vörös koronás
fejét, és gyönyörű arcáról felszáradtak már a könnyek. Hanem a szemét le nem
vette volna a hulláról, csak nézte, nézte, a rögeszmések makacsságával.
Bohun tisztelendő félszegen ingatta fejét, mintha a tudást takarta volna elhessenteni
magától, Brown atya azonban leporolta a reverendájára hullott kovács pernyét, és
színtelen hangján így válaszolt:
– Éppolyan ön is, akár a több orvos. Lelki dolgokban megvesztegetően nagy a
tudománya, hanem mikor a testhez kell mindezt viszonyítania, lehetetlenségek
derülnek ki belőle. Megengedem, hogy az asszony mindig szívesebben pusztítaná
el szeretőjét, mint a férj az ellenlábasát. Továbbá egyetértek önnel abban is, hogy
egy asszony hamarabb ragad kiskalapácsot, mint nagyot. A baj csak az, hogy ez az
elmélet a jelen esetre nem alkalmazható. Olyan asszonyt még nem hordott a föld a
hátán, aki egy koponyát így szétlapít. – Aztán még egy pillanatnyi gondolkodás
után hozzátette: – Az egybegyűltek itt nem is sejtik, mekkora erejű ütés volt ez. Az
áldozat vaskalapot viselt, méghozzá a szó szoros értelmében, és az ütés azt is
darabokra törte, akár az üveget. Nézze meg ezt az asszonyt. Nézze a karját.
Ismét nagy hallgatás következett, majd az orvos szólalt meg rosszkedvűen: – Lehet,
hogy nincs igazam, teljes igazság talán nincs is. De a mondottak lényegét
változatlanul fenntartom. Csak a bolond használ kiskalapácsot akkor, ha nagy is
akad a keze ügyébe.
Wilfred Bohun fejéhez kapott keskeny, reszketeg kezével, s úgy látszott, kitépi
ritkuló, szalmasárga haját. Látszott rajta, hogy küszködik, mielőtt a szót kimondja:
– Igaza van, ez az igazság!
Majd izgatottságot leküzdve így folytatta: – Mert ezt mondta: „Csak a bolond
használna kis kalapácsot.”
– Igaz – helyeselt az orvos. – Na és?
– Nem is tette más, mint a bolond. – És az érdeklődő tekintetek kereszttüzében
lázas izgalommal mondta tovább a magáét.
– Pap vagyok – jelentette ki meglehetős bizonytalanul –, és pap sohase legyen vér
kiontója. Úgy értem, hogy akasztófára senkit ne juttasson. Hálát adok az Istennek,
hogy a bűnöst világosan látom lelki szememmel, és hogy a bűnös nem juthat
akasztófára.
– Miért, ön nem vall rá? – érdeklődött az orvos.
– Ha rávallok, sem jut akasztófára – felelte Wilfred, zavart, és mégis furcsán
boldog mosollyal. – Mikor ma reggel a templomba beléptem, egy bolondot láttam
ottan imádkozni, szegény Joe-t, szegény ütődött Joe-t. Az Isten a megmondhatója,
miért imádkozott, nem lehetetlen, hogy az ilyen bolondoknak az imádsága is
tótágast áll. Nagyon lehetséges, hogy a bolond imádkozik, mielőtt gyilkolna. Mikor
a templomból kiment, még láttam, hogy a bátyáim gúnyolta.
– A teremtésit! – kiáltotta az orvos. – Ez már beszéd! Csak épp hogyan
magyarázza…
Wilfred tisztelendő remegett a megtalált igazság izgalmában. – Hát nem értik? Hát
nem értik? – kiáltozta lázasan. – Ez az egyetlen elmélet, ami mindkét rejtély kulcsa.
A két rejtély: a kis kalapács és a nagy ütés. A kovács üthetne nagyot, de nem
választja hozzá a kis kalapácsot. A felesége viszont a kis kalapácsot választaná, de
nem tudna nagyot ütni. A bolond azonban mindkettőre képes. Ami a kis kalapácsot
illeti… nos hát, a bolond azért bolond, hogy azt kapja föl, ami a keze ügyébe esik.
Mármost a nagy ütést nézve, doktor úr bizonyára hallotta, hogy dührohamában a
bolond tíz erős emberrel fölér.
A doktor mélyet lélegzett, majd kijelentette:
– Én azt hiszem, helyben vagyunk.
Brown atya szemét a beszélőre szegezte, és le nem vette róla mindaddig, amíg a
tisztelendő észre nem vette, hogy ezek a szürke, vizenyős tehénszemek többet
mondanak, mint a csöpp pap bamba arca. Mikor végre minden figyelem ráirányult,
Brown atya megszólalt, és hangjából kiérzett a tisztelet:

– Mr. Bohun, az eddig kifejtett elméletek közül öné az egyetlen, amelyik víz-víz-
víz, elejétől a végéig. Épp ezért kötelességemnek érzem, hogy a magam
bizonyosságaira támaszkodva közöljem önnel: ez nem az igazi. – Ennyivel be is
érte a furcsa kis ember. Fogta magát, odasétált a kalapácshoz, és bámulni kezdte.
– A kettéfűrészelt óriás okosabb mindenkinél – súgta oda az orvos Wilfredncek,
gonoszul. – Ravaszok ezek a pápisták, kérem szeretettel, nagyon ravaszok.
– Nem, nem – tiltakozott Bohun, makacsul meg kapaszkodva elgondolásában. –
Mindenképp a bolond volt. Mindenképp a bolond.
A két pap s az orvos hármasa távolesett a társaságtól, aminek a felügyelő és a
letartóztatott személy hatósági színezetet adott. Most pedig, hogy hármasuk
felbomlott, meghallották, mit beszélnek odább a többiek. A csöpp pap fölnézett,
aztán megint lenézett, mikor a kovács ércesen dörgő hangját meghallotta:
– Remélem, sikerült meggyőznöm önt, felügyelő uram. Amint mondja, erős ember
vagyok, de a kalapácsot mégsem bírnám idedobni Greenfordból. Mint most is
látható, kalapácsomnak nincs szárnya, máskülönben pedig aligha repülhetett volna
idáig árkon át, meg bokron át.
A felügyelő jóakaratúlag nevetgélt, s így szólt:
– Nem, csakugyan nem. Akár úgy is tekintheti, hogy hivatalosan semmi köze az
ügyhöz, határ mondhatom, hogy a körülményeknek ilyen gyanús egybehangzását
máig sohasem tapasztaltam gyakorlatom során. Most már csak arra kérem,
amennyire teheti, legyen segítségünkre, hogy ezt az önhöz hasonlóan tagbaszakadt
s erős embert megtalálhassuk. Igaz is, a kiskésit! Ha mást nem, hát annyit tehet
majd, hogy lefogja. Talán sejti is már, k; az az ember.
– Sejteni sejtek valamit – felelte sápadtan a kovács. – Csak éppen nem ember, akit
a dolog mögött sejtek. – Mikor pedig látta, hogy a zavart pillantások most a padon
ülő feleségét keresik, az asszony vállára tette hatalmas kezét. – Nem is asszony.
– Hogy érti ezt? Azt hiszi, hogy a tehenek a mezőn kalapáccsal hadakoznak? –
tréfálózott a felügyelő.
– Én csak azt hiszem, hogy semmiféle hús-vér lény nem ütött azzal a kalapáccsal –
felelte a kovács elnehezült hangon. – Halálos komolyan gondolom, hogy senki
ehhez az emberhez nem nyúlt.
Wilfred hirtelen előrelépett, és égő szemét rászegezte a kovácsra.
– Azt akarja mondani, Barnes – szegezte neki a kérdést éles hangon a varga –, hogy
ez a kalapács csak úgy fölpattant a többi közül, s fejbe sújtotta az áldozatot?
– Hiába bámulnak itt az urak, meg hiába is heherésznek – kiáltotta Simeon. –
Különösen önök, pap urak, akik vasárnaponként elmondják nekünk, milyen
csöndességben sújtotta agyon az Úr Sénakneribet. Ő járta az én házamat is
láthatatlanul, és megrontóját küszöböm elé fektette. Hiszem, hogy ez a halálos
csapás fölért a földrengések erejével, és hogy annak a kezétől származik, aki a
földrengést támasztja.
– Magam is intettem Normant, hogy őrizkedjék a menny villámától – mondta
Wilfred megtört hangon.
– Arra a kézre pedig nem verhetem rá a bilincset – szólt a felügyelő, és könnyedén
elmosolyodott.
– Nem, mert ön is abban a kézben van – felelve a kovács, azzal hátat fordított a
társaságnak, és bement a házába.
A megtört Wilfredet Brown atya vezette el, s amint régi barátjához beszélt hozzá. –
Menjünk errő a rettenetes helytől, Mr. Bohun. Megnézhetném templomának
belsejét? Hallom, hogy Anglia legrégibb műemlékei közé tartozik, A régi angol
templomok, bizony – jegyezte meg, s arcán furcsa mosoly suhant át igen –,
érdekelnek.
Wilfred Bohun nem mosolyodott el, sohasem volt erős oldala a könnyed tréfa.
Annál készségesebben bólintott azonban, mert végre akadt valaki, akinek
áradozhatott temploma gótikus csodáiról, valakinek, aki szívesebben hallgatja, mint
a protestáns kovács.
– Hát gyerünk akkor – szólt – kezdjük erről az oldaláról. – És felvezette a lépcsőn
Brown atyát, a magasan fekvő oldalsó bejárathoz. Azaz éppen csak hogy
nekiindultak, mert Brown atya mindjárt az első lépcsőfokon kezet érzett a vállára
nehezedni. Mikor megfordult, látta, hogy a vékony, fekete doktor állította meg, s
hogy arcán azóta még sötétebb fellegekbe gyűlt a gyanakvás.
– Uram – szólította meg nyers egyszerűséggel –, ön, úgy látom, némileg belelát
ebbe a homályos ügybe. Megtartja magának, amit tud?
– Kedves doktor úr – válaszolta a pap, és udvariasan elmosolyodott –, az én
szakmámban nyomós oka van, ha az ember az olyan dolgokat,'amelyekről biztosat
nem tud, megtartja magának. Az ok pedig: olyan dolgokat is megtartok magamnak,
amelyek felől teljes bizonyosságban vagyok. Mégis, hogy azt ne higgye,
udvariatlanul titkolózom, szokásaim végső határáig elmegyek. Két dolgot szívesen
megsúgok magának.
– Nos? – szólt a doktor rosszkedvűen.
– Először is, hogy az egész ügy az ön szakmájába vág. Fizikai kérdés. A kovács
téved, ugyan nem az ütés isteni erejében, hanem abban, hogy itt csodával van
dolgunk. Mert ez nem csoda, kedves doktor úr, csak amennyire az ember maga is
csoda, gonosz és félig-meddig hősies szívével együtt. A koponyát szétlapító ütést
jól ismerik a tudósok. A természet egyik legtöbbet vitatott törvénye játszott kézre
benne.
Az orvos várakozón sürgette: – És a másik?
– A másik: emlékszik még, mit mondott a kovács? Inkább a csodának hitt, mintsem
hogy elhiggye azt a tündérmesébe illő tréfás magyarázatot, hogy a kalapács
szárnyat eresztett, és árkon-bokron át ideszállt.
– Igen – helyeselt az orvos emlékszem.
– Akkor mindent tud – szólt Brown atya, és szélesen elmosolyodott. – Mert a való
igazsághoz ma a tündérmese járt a legközelebb. – Azzal megfordult, és indult
fölfelé a lépcsőn a káplán után.
Wilfred tisztelendő már várta, sápadtan és türelmetlenül, mintha ez a pillanatnyi
várakozás végső próbára tette volna idegeit. Egyenesen templomának kedvenc
sarkába vezette Brown atyát, a karzat rejtett zugába, ahol a kék angyal ragyogott az
imazsámoly felett. A csöpp pap rendre megnézett mindent, rendre megcsodált
mindent, és halkan, de vidáman csevegett. Addig nézelődött, míg megtalálta azt a
rejtett csigalépcsőt, melyen Wilfred leszaladt, mikor bátyja halálának hírét
meghallotta. Brown atya azonban nem lefelé szaladt rajta, hanem fölfelé, majomi
ügyességgel méghozzá, és hangja most már kívülről hallatszott be a templomba.
– Ide jöjjön fel, Mr. Bohun – kiabált. – A friss levegő jót tesz majd.
Bohun követte, és valamiféle külső kő karzatra vagy erkélyre jutott ki. Messzi
elláthatott innen bárki, végestelen végig a hegyet körülfogó síkságnak. Sőt, a
hegyoldalai is láthatta, falucskák és gazdaságok pöttyeit. Tisztán állt alattuk a
csöppnyi négyszög is, a kovács udvara, a felügyelő is ott egyezgetett még mindig, a
hulla is ott hevert, akár egy falon szétkent légy.
– Akár a világ térképét látnánk – jegyezte meg Brown atya.
– Igen – bólintott Bohun komolyan.
Körülöttük és alattuk a gótikus építmény vonalai a semmibe szöktek, s ők ketten
úgy álltak ott, mint az öngyilkosok, akik a világ széléről az űrbe vetik magukat.
Titáni erő jellemzi a középkor építészetét: bármerről nézi is az ember, mintha
elrohanna az épület, akár a kötőfékjét vesztett rémült paripa. Hallgatag, szürke
kőtömbök régi halma, itt-ott darázsfészkek szakállát eresztve, másutt
madárfészkektől borzas. Mégis, ha alulról néztek, mint szökőkút vize csapott az ég
felé, ha pedig felülről, mint most, a rengeteg szürke vízesés feneketlen
mélységekbe zuhogott. A toronyerkélyen álló két papra a gótikus látás minden
borzalma ránehezedett: a messzi részleteket mintha nagyítóüveggel hozták volna
közel, a közeli részletet tehát pokoli aránytalanságában látták. A távoli rálátás
tényeit innen a közelből nézve, mintha kalapban összerázták volna: ami az előbb
nagy volt, az kicsi lett, s ami kicsi, az nagy. A gyűjtőlencsében óriásira vált
kőtömeg feloldódott a messzi házacskák, földek pepita hátterében. Egy-egy
kiszögellésen álló kőmadár vagy kőszörnyeteg mintha csak az alant meglapuló
falvakra és legelőkre készülne lecsapni. Mintha még a levegő is veszélyeket rejtett
volna idefönn, mintha két embert a viharzó Roh madár elragadott volna. Az egész
régi templom, nagyságában és gazdagságában majdnem katedrális, szinte ráüt a
napsütötte vidékre, akár egy évszázadokra horgonyt vetett viharfelleg.
– Úgy hiszem, veszélyes akár csak imádkozni is ilyen magas kilátókon – szólt
Brown atya. – A magasságokba felnéznünk kell, nem pedig lenéznünk róluk.
– Úgy gondolja, ugyebár, hogy az ember leeshet – kérdezte Wilfred.
– Úgy gondolom, ha a test nem is, de a lélek leeshet ~ felelte Brown atya.
– Ezt nem nagyon értem – jegyezte meg Bohun akaratlanul.
– Nézze csak, mondjuk, a kovácsot – folytatta Brown atya zavartalanul. – Jó ember,
csak éppen nem keresztény: kemény, hatalmas, és senkinek meg nem bocsátó. Az ő
skót vallását hegyeken s kiugró sziklaszirteken imádkozó emberek alkották, s
abban nevelték őt is, hogy a világra nézzen le inkább, mintsem föl a mennybe.
Pedig alázat szüli az óriásokat. Nagy dolgokat csak a völgyek mélyéről láthatunk,
hegycsúcsokról minden aprónak látszik.
– De hát… de hát nem ő tette – vacogott Bohun.
– Nem – felelte Brown atya furcsán csengő hangon. – Mi tudjuk, hogy nem ő tette.
Bámész szemmel nézett a messzi síkságra, aztán folytatta:
– Ismertem egy embert, aki kezdetben az oltár előtt imádkozott, a gyülekezettel, de
aztán később elhúzódott magányos helyekre, rejtett zugolyokba, bemélyedésekbe,
karzatra, erkélyre. Egyszer aztán tébolyító magányában úgy látszott, egyet fordul
alatta a föld, pedig csak az agya fordult egyet, és azt hitte, ő az Isten. Így történt,
hogy bár jó ember volt, nagy bűnt követett el.
Wilfred elfordult, és csontos keze elkékülten kapaszkodott a kőkorlátba.
– Azt hitte, az ő kezébe tetetett le a világ sorsa, s az ő joga, hogy a bűnöst
agyonsújthassa. Ilyen eszméje sosem támadt volna, ha tovább is gyülekezet elé
térdelve imádkozik.
Így azonban olyannak látta az embereket, mint a földön csúszó-mászó mindenféle
férget. Különösen egy csúszott-mászott szemtelenül a lába alatt, nyilván az is
almazöld kalapot hordott, a kártékony féreg.
Varjak károgtak a kőerkély körül, de más hang nem hallatszott addig, míg Brown
atya újból föl nem vette a beszéd fonalát.
– Az is kísértette, hogy kezében volt a természet legkönyörtelenebb eszköze, a
nehézkedés, s az a vad, egyre gyorsuló szívás, mellyel a föld magához rántja szökni
készülő teremtményeit. Lám, a felügyelő, akár a fába szorult féreg, ott tipródik
alattunk a kovács udvarában. Ha most innen a korláton át egy kaviccsal
megcéloznám, úgy érné őt az apró kődarab, akár a puskagolyóbis. Ha pedig
kalapácsot dobnék… egy kis kalapácsot akár…
Wilfred Bohun átdobta egyik lábát a korláton, de Brown atya abban a pillanatban
már fogta is a gallérjánál.
– Nem ezen a kapun – szólt türelmesen. – Ezen a kapun át a pokolba visz az út.
Bohun visszazökkent az erkélyre, s rémült tekintettel meredt a csepp papra.
– Honnan tudta meg mindezt? – kiáltott. – Ördög maga?
– Ember vagyok – felelte Brown atya. – Épp ezért minden ördög a szívemben
fészkel. Figyeljen rám – folytatta pillanatnyi szünet után. – Tudom, mit tett,
legalábbis sejtem az egész történet egy-egy részletét. Találkozása bátyjával jogos
dühvel töltötte el, úgyannyira, hogy az udvaron heverő kalapácsok közül
felragadott egyet, azzal, hogy szentségtörő szavát megtorolja. De aztán
higgadtabbik eszére hallgatva becsúsztatta a kalapácsot ruhája alá, s besietett a
templomba. Önnek szokása, hogy sokfelé imádkozik, az angyalos ablaknál, a
karzaton, de még feljebb, idefent is, innen pedig láthatta az ezredes keleti kalapját,
mint egy kövér, zöld mezei poloskát felülről. Akkor valami pattant a lelkében, és
útjára bocsátotta az Isten csapását.
Wilfred megtörten tenyerébe hajtotta fejét, és elhaló hangon megkérdezte: –
Honnan tudta meg, hogy a kalapja olyan volt, mint a zöld mezei poloska háta?
– Ugyan – legyintett a csöpp pap, és mosoly suhant át az arcán –, ez paraszti ész
dolga. De még nem fejeztem be. Elmondtam, amit tudok, csak még azt nem
mondtam el, hogy minderről továbbra is csak én tudok majd. A következő lépést
önnek kell megtennie, én nem teszek további lépéseket. Mindezekre rányomtam a
gyónást őrző pecsétet. Ha a miértjét kérdezné: sok oka van ennek, de ezek közül
önt csak egy érdekelheti. Azért bízom önre a továbbiakat, mert ön még nem jutott
olyan messzire, mint a közönséges gyilkosok. Nem igyekezett a kovácsra kenni a
gyilkosságot, pedig egyszerűnek látszott, sem a kovácsfeleségre, pedig az sem
látszott nehéznek. A hülyére igyekezett rákenni, akit úgysem büntethetnek érte.
Ilyen apró fények vezetnek engem a bűn kutatásában. Most pedig jöjjön le a faluba,
mert útjára bocsátom: szabad legyen, mint a madár. Én az utolsó szavamat
kimondtam.
Halálos csendességben haladtak lefelé a csigalépcsőn, s végül kijutottak a kovács
napfényes udvaráig. Wilfred Bohun óvatosan elhúzta a kertkapu reteszét, aztán
odament a felügyelőhöz, és így szólt: – Feladom magamat. Bátyámat én öltem meg.
GILBERT KEITH CHESTERTON (1874- 1936),
angol költő, író és gondolkodó. Festőnek készült, tanulmányait azonban hamarosan
abbahagyta, és ellenzéki újságíró, irodalomkritikus lett. 1922-ben katolizált. –
Bűnügyi tárgyú novelláinak visszatérő alakja Brown atya, aki vallásos intuíciója és
tiszta logikája segítségével találja meg a gyilkosságok okát, majd a gyilkost. –
Magyarul is megjelent fontosabb művei: Az ember, aki csütörtök volt, Brown atya
igazsága, Hagyományok és hazugságok, Igazságot! stb.
A novella A jámbor Brown atya c. kötetéből való.
Henry Slesar
Hogyan lehet teljesen leszokni a dohányzásról?
Fordította:
Rácz Lívia

Megjelent:
Rakéta Regényújság
1978/34. számában
 A SZERETŐ FELESÉG TUDJA LEGJOBBAN, HOGY MENNYIRE
ÁRTALMAS SZOKÁSSÁ VÁLHAT A DOHÁNYZÁS. KÜLÖNÖSEN
AKKOR, HA Ő MAGA NEM DOHÁNYZIK, ÉS A SZIVARFÜSTNEK
MÉG A SZAGÁT IS UTÁLJA
A celofán csábítóan zörgött, amikor Lew Buckberg kibontotta a panatella szivart.
Kihúzta íróasztalának felső fiókját egészen addig, ameddig szürke mellényes
pocakja engedte, és megtalálta azt az ezüst szivarvágót, amellyel egy rég elfelejtett
évfordulón Suella megajándékozta. Soha nem használta a szivarvágót anélkül, hogy
Suellára ne gondolt volna, arra a Suellára, aki akkor volt: rózsás arcú, hosszú hajú
lány, minden pillantása elismerés, minden szava egyetértés. Akkor semmi kifogása
nem volt a szivarja ellen, azt mondta: a szivarozás férfias dolog.
Lecsípte a szivar végét, és eszébe jutott a mostani Suella: arca sápadt, nyelve éles;
életének minden csalódása és keserűsége ebben az egyetlen, jelentéktelen
kifogásban összpontosult. Most már nem volt férfias a szivarozása, közönséges,
piszkos, megrögzött, szemérmetlen szembeszállás a világgal – és különösen vele.
Szivarfüstöt érzett a függönyökön, a szőnyegen, a saját ruháján, a haján. Néha,
hogy még jobban dramatizálja a reá gyakorolt hatást, elájult és szívspecialista után
kiáltozott. Máskor megfenyegette, hogy a legközelebbi rágyújtásnál elhagyja, de
soha nem tette meg. És legutóbb arzenáljában új fegyvert talált: Axelrodnak, a
háziorvosnak intő szavait. Most önzetlenül közelített: „Ezek ölnek meg téged, Lew,
tudod, mit mondott az orvos.”
Lew morogva gyújtotta meg a szivart, és hosszút pöfékelt. Végignézett a szivaron,
és összehúzta a szemöldökét. – Az ördögbe is, Suellának talán igaza van. Talán
Axelrod igazán tudja, hogy méreg; harminchét éven át töltötte meg száját, torkát és
tüdejét a szivar nehéz, kék füstjével, kezdve a göcsörtös fekete kétcentestől,
küzdelmes fiatalsága idején, egészen a mostani hetvenöt centes panatelláig, amelyet
középkorúságának mérsékelten sikeres éveiben szívott. Persze nem volt a
dohányzás rabszolgája, bármikor abba tudta volna hagyni, csak éppen nem akarta
abbahagyni. De mindennek megvan a maga ideje. Lew felnézett az 1931-es
bekeretezett csoportképre a falon, és arra gondolt, hogy a szállítási vállalat eredeti
személyzetéből milyen kevesen vannak még életben, és töprengett, nem érkezett-e
el ez az idő? Szorította a gallér, és kedvetlenül nézte az izzó parazsat. De a szivart
nem oltotta el.
Ezen a délutánon – amikor biztosítási ügynöke, Fred Handle jött el, hogy
emlékeztesse az elmaradt fizetésre – morbid gondolatai visszatértek. Fred
ízléstelenül tréfálkozott: „Soha nem tudhatod, hogy ez mikor végez veled.” Lew
annyira bosszús lett, hogy eloltotta a szivarját. De öt perccel később már másikat
szívott.
Este elmesélte Suellának, de nem talált részvétre. – Frednek igaza van – mondta –,
legalább rám lehetnél némi tekintettel. Ahogyan te csinálod, nagyon kétlem, hogy
túlélsz engem.
– Micsoda beszéd ez? – kérdezte mogorván.
– Ésszerű beszéd. De te erről hallani sem akarsz.
Mérgesen vágta le a szivar végét.
– Néha arra gondolok, hogy azt kívánod, bárcsak már halott lennék. Inkább kell
neked a nyolcvan ezres, mint én.
– Ne légy gyerekes. Az isten szerelmére, már majdnem hatvanéves vagy, több
eszed is lehetne.
– Csak ötvenhat vagyok. Ne siettess.
– Nem siettetlek. Ez – mutatott rá remegő ujjal a férfi szájában füstölgő szivarra –,
ez siettet téged, ne engem hibáztass.
– Egy fenét bánnád te – mormogta Lew, és úgy tépte fel az esti újságot, mintha az
ajtót csapta volna be.
Az a gondolat, hogy Suella nem bánná, ha ő meghalna, nem volt sem új, sem
különösen elszomorító számára; természetes velejárónak tekintette gyermektelen és
unalmas házasságukkal. De egy héttel később Lew Buckbergnek oka volt hinni,
hogy Suella magatartása még komplikáltabb, mint ahogyan gondolta.
A nappaliban vacakolt a televízióval, amely állandóan megnyújtotta a képernyőn az
alakokat. Suella a konyhában volt, hogy elkészítse a szokásos, este kilenc órai
kávéjukat, Lew egy sóhajtással felhagyott a kísérletezéssel, és elzárta a készüléket.
Felkelt, harisnyás lábbal ment a konyha felé, olyan halkan, hogy Suella észre sem
vette, hogy ott van. Ő háttal állt a konyhaajtónak, és a két kávéscsésze fölé hajolt,
amelyek a konyhaasztalon álltak.
A csészék fölé hajolt, és valamit csinált.
Egy ösztön – talán az életösztön – megállásra és figyelemre késztette. Az asszony
mozdulata gyors volt, és az egész akció nem tartott öt másodpercig sem. Talán
valami tudat alatti érzés közölte vele, hogy mit csinált az asszony.
Betett valamit az egyik csésze kávéba. És ez nem volt sem cukor, sem tejszín.
Mindketten üresen itták a kávét.
Visszahátrált a szobába, kinyitotta a televíziót, és leült vele szemben. Nézte, hogy a
képernyő most csodálatosképpen normális méretű alakokat sugárzott. De őt már
nem érdekelte a műsor.
– Itt a kávéd – mondta Suella ugyanazon a színtelen hangon, mint más estéken. –
Van valami jó?
– Ugyanaz, mint máskor – mondta halkan. – Vadnyugati filmek és varietéműsor. –
Nézte, amint az asszony letette a csészét a mellette levő asztalra. Tudod, azt
hiszem, ma nem kívánok kávét inni.
– Nem? – élesen ránézett. – Miért nem? Mindig iszol este kávét.
– Hát ma nem.
– Valami baj van a gyomroddal? Megint?
– Miért mondod, hogy megint? Nagyon ritkán van baj a gyomrommal.
– Ezek a te szivarjaid! Fogadok, hogy olyan az egész belsőd, mint egy kandalló
belülről. Idd meg a kávét, egy kis meleg jót tesz a gyomornak.
– Nem akarom – mondta Lew Buckberg. – Nem érted? Nem akarom!
Az asszony vállat vont, elvette a kávét, és visszavitte a konyhába. És ekkor Suella,
a takarékos háziasszony – aki a zacskós teát addig főzte, míg teljesen kifehéredett –
hihetetlen dolgot művelt. A kávét a lefolyóba öntötte.
Volt min töprengenie, és Lewnek – aki inkább érzelmi okokból, mint üzleti
meggondolásból volt a szállítási vállalat aligazgatója – elég ideje volt a
töprengésre. Semmiben sem volt biztos. Tévedhetett is, lehet, hogy Suella a világon
semmit sem csinált.
De ezen az estén megint kilopakodott a konyhába.
Suella éppen kiöntötte a kávét a kannából, és elmerült munkájában.
Azután kötényének zsebébe nyúlt, és elővett egy kis fehér pirulát.
Beletette az egyik kávéba, ott egy kicsit habzott, majd elmerült a feketeségben.
Ez volt a fontos pillanat. Lew közelről megfigyelte. Az asszony jobb kezébe fogta
azt a csészét, amelyben a pirula volt.
Lew visszasietett a nappaliba.
– Itt a kávéd – mondta Suella tompán. – Emlékezz vissza, ma este akartál inni, így
hát elvárom, hogy meg is idd.
– Hát persze – mondta –, kérek kávét.
– Akkor itt van – Suella a jobb kezében levő csészét lassan és óvatosan az asztalra
tette.
Szerencsére felesége nem látta azt az ideges verejtéket, amely férje arcát és
kopaszodó fejét ellepte. Nagyot nyelt, morgott valamit a szivarról, felkelt, kivett
egyet a falipolcon álló dobozból. Mikor visszatért a székhez, bal lábbal ügyetlenül
megrúgta a könnyű kis asztalt, a csésze és csészealj a szélére csúszott; még tett egy
tétova kísérletet arra, hogy elkapja, de túl későn. A csésze nem tört össze
(plasztikból volt), de a kávét gyorsan felitta a szőnyeg.
Suella átkozta ügyetlenségéért, de Lew oda sem hallgatott. Amikor meg másik
kávét ajánlott fel neki, azt mondta: – Nem, gondolom, nem. Talán az utóbbi időben
túl ideges vagyok. Esetleg le kellene szoknom a kávéról.
– Hah! – mondta Suella.
Ezen az éjszakán ébren feküdt a hálószobában, és hallgatta felesége lélegzését. Az
az érzés, amely ébren tartotta, a félelem volt ugyan, de ahogy végiggondolta a
helyzetet, félelmét hamarosan méltatlankodás váltotta fel. Milyen jogon akarja őt
Suella meggyilkolni? Okay, nem váltotta be ígéretét, amikor gazdag, tartalmas
életről beszélt neki. És mogorva és goromba és közönséges lett házasságuk utolsó
éveiben. És talán állandó szivarozása szimbóluma volt annak az undornak, amelyet
felesége iránt érzett. De ez még nem ad neki jogot arra, hogy halálos fehér pirulákat
dobáljon a kávéjába! Minél többet gondolkozott, annál dühösebb lett. És annál
határozottabb.
Másnap egész nap annak a jelenetnek a tervezgetése kötötte le, amit este akart
előadni.
Este gondosan felállította a színpadot. Televízió. Papucs. Szivar. Ártatlan
arckifejezés.
Amikor Suella nem kelt fel háromnegyed kilenckor, hogy feltegye a kávét,
hozzáfordult és megkérdezte:
– Mi van a kávéval? Ma innék egy csészével.
– Azt hittem, felhagysz a kávézással.
– Talán majd máskor, de nem ma.
– Rendben van – mondta Suella minden további ellenvetés nélkül.
Öt perccel kilenc előtt a kávéskannában felforrt a víz, és Suella visszament a
konyhába. Tíz másodperccel később Lew utánaosont, óvatosan, mint a macska.
Az asszony levette a kannát a tűzhelyről, és a mosogató szélén álló csészékhez
vitte. Először az egyiket töltötte tele, azután a másikat; visszatette a kannát a
tűzhelyre, és benyúlt köténye zsebébe.
Lew Buckberg előrelendült.
– Ahá – mondta. Suella sikított, és kezét szívére szorította.
– Lew, az isten szerelmére, majdnem halálra rémítettél!
– Igen? – mondta gúnyosan, és az asszony felé közelített. – Talán akkor rendben
lennénk? Ugye, Suella?
– Mit beszélsz? Mi bajod?
A férfi szeme villogott. – Megmondom, hogy mi a bajom. Itt van a baj, éppen itt.
Mielőtt Suella megakadályozhatta volna belenyúlt a kötény kissé ferde zsebébe. Az
asszony küzdött, de ellenállása gyengébb volt, mint a férfi dühe, akinek vastag keze
hüvelyk és mutatóujja között kis fehér pirulát szorongatva került elő a zsebből.
– Ez a baj – mondta remegő hangon. – Figyeltelek, Suella, tudom, hogy mit akarsz.
De ezt nem úszod meg, hallod?
– De Lew?…
– Ne gondolj teljesen hülyének. Tudom én, hogy fontosabb neked a biztosítás, mint
az én életem. De ez volt az utolsó lehetőséged, hogy megölhess…
– Megölni? Én téged? – A nő vadul nézett rá és pirulát tartó kezére. – Megölni? Az
isten szerelmére, én csak segíteni akartam neked.
A szó meghökkentette. – Segíteni?
– Igen, segíteni – válaszolta Suella síri hangon. – Tudod, hogy mit mondott dr.
Axelrod a dohányzásodról. Tudod, hogy milyen állapotban van a szíved… De azt is
tudtam, hogy segítség nélkül nem vagy képes leszokni a dohányzásról.
– Mit beszélsz?
– Ezekről a pirulákról. Dr. Axelrod adta nekem. Valami vegyszer van benne,
amelytől a dohány íze förtelmes lesz. Az lett volna a cél, hogy felhagyj a
dohányzással.
A férfi ostobán nézett a pirulára.
– Dr. Axelrod mondta, hogy a kávédba tegyem – mondta Suella bosszúsan. – Azt
mondta, hogy soha nem veszed majd észre, hogy van benne valami, és rövidesen
már nem érdekel majd a dohányzás.
Lew arrább lökte a konyhaszéket és leült.
– Tehát ez volt – suttogta –, és én még azt gondoltam…
– Ó, Lew – mondta Suella panaszosan –, csak segíteni akartam. Megpróbáltam,
hogy vigyázzak az egészségedre.
A férfi utánanyúlt, és megragadta a kezét.
– Sajnálom, Suella. Süket voltam, hogy azt hittem, hogy… Tudom, hogy a
legjobbat akartad nekem. – Határozott arckifejezéssel nézett fel. – És igazad is volt.
Istenemre, igazad. Nem leszek tovább ezeknek az átkozott szivaroknak a
rabszolgája.
– Ó, Lew – mondta lágyan – nem bírod te abbahagyni.
– De abba fogom. Add ide a kávét. Megmutatom, hogy abba tudom hagyni.
Suella pislogott, és átnyújtotta a csészét. Beledobta a pirulát a fekete lébe, és
figyelte, amint előbb habzik és azután elmerül. Majd győzelmes arckifejezéssel
nagyot kortyolt belőle. Az asszony mosolygott, és megveregette férje kopaszodó
fejét.
– Így – szólt –, látod, Suella.
– Látom – felelt kedvesen az asszony.
Lew szemmel láthatólag meglepődött az ital hatásától. Szeme kitágult, és ujja olyan
merev lett, hogy a csésze kihullott a kezéből és a linóleumra gurult. Suella azonban
most nem tett megjegyzést ügyetlenségére; óvatosan figyelte, ahogyan megpróbál
felállni. De nem egészen sikerült, nekiesett a mosogatónak, nyögött, hasához kapott
és a földre csúszott.
Suella egy pillanatig várt, azután fölé hajolt. Elégedetten kiegyenesedett, és a
nappaliba sétált. Dr. Axelrod otthoni számát hívta.
– Halló, Harold? Túl vagyunk mindenen. Az utolsó, amit adtál, megtette a
magáét… Jobb, ha átjössz, és kiállítod a halotti bizonyítványt.
Valamit mondtak a vonal túlsó felén, ő meg kuncogott. – Persze hogy megteszem,
Mucikám!
Akkor is mosolygott, amikor letette a telefont és a falipolchoz lépett. Levette a
szivardobozt, és a hallból nyíló szeméthamvasztóhoz lépett. Amikor visszatért, a
doboz már üres volt.

Jacques Futrelle
A 13-as cella foglya
Eredeti megjelenés:
The Problem of Cell 13,
American, Oct.-Nov. 1905
[2The Thinking Machine, 1907]
Megjelent
Rakéta Regényújság, 1978. 35. sz.
Zahár Zsófia fordítása
Rajz: Jenkovszky Iván

Nevét Augustus S. F. X. Van Dusen a keresztségben kapta, az ábécé szinte teljes

készletét felölelő további betűk azonban, amelyeket a neve után biggyesztett, egy
becsületben eltöltött tüneményes tudományos karrier állomásait jelezték. A teljes
név összes járulékaival együtt csodálatos, nyugodtan mondhatjuk, lenyűgöző
kompozíció volt. Tulajdonosát megillette a Ph. D., az L. L. D., az F. R. S., továbbá
az M. D., és M. D. S. fokozat, de ezeken kívül még számos, önmaga előtt is
rejtélyes jelentésű cím és rang, a jeles férfiú ugyanis fölöttébb nagy tekintélynek
örvendett a legkülönbözőbb külföldi oktatási és tudományos intézmények
berkeiben is.
A név viselőjével tökéletes összhangban állott rendkívüli megjelenése. Karcsú
termet, a tanulástól kissé meggörnyedt, keskeny váll, a simára borotvált arc
sápadtsága csöndes szobák mélyén eltöltött órákról tanúskodott. Tekintélyt
parancsoló, összehúzott szempár – egy olyan férfi tekintete, aki mindig kis
dolgokra figyel, s akinek vastag szemüvege inkább csak sejteti a résnyi, vízkék
szemeket. Ami azonban igazán rendkívüli volt ezen az arcon, az a szemöldök
fölötti régió volt – a bízvást abnormálisnak mondható széles és magas homlok fölé
hatalmas tömegű, bozontos szőke haj borult. A felsorolt jellegzetességek
ismeretében megérthetjük, hogy hősünk megjelenéséből nem hiányzott a különös,
már-már groteszk elem.
Van Dusen professzor többek között német felmenőkkel dicsekedhetett, akiket
nemzedékek sora óta számon tartott a tudományos világ. Ő csupán a logikai
konklúzió volt – a szintézis, a sor végén a lángelme. Elméje mindenekfelett a
logikában jeleskedett. Fennállásának ötven évéből legalább harmincötöt kizárólag
annak szentelt, hogy bebizonyítsa, kettő meg kettő csakis négy lehet, s ez alól a
törvény alól legfeljebb az a néhány rendkívüli eset a kivétel, amikor az eredmény
három, vagy éppenséggel öt. Szilárdan hitt abban az általános alapelvben, hogy
mindennek, aminek kezdete van, egyszer vége is lesz, s ha valamilyen problémával
szembekerült, mintha egyszeriben ama bizonyos ősapák összes tehetsége beléje
költözött volna. Mellékesen még meg kell jegyeznünk, hogy Van Dusen professzor
nyolcas bőségű kalapot hordott.
A nagyvilág csak annyit tudott Van Dusen professzorról, hogy ő a Gondolkodógép.
Újságok nagybetűs címei nevezték el így egy figyelemre méltó eset kapcsán. A
professzor ugyanis bebizonyította, hogy a sakkjáték fortélyaiban teljesen járatlanul,
csupán a puszta logika segítségével győzedelmeskedni lehet, még akkor is, ha az
ellenfél történetesen bajnok, aki egész életét a sakk tanulmányozásának szentelte. A
Gondolkodógép! Ez az elnevezés jár talán legközelebb az igazsághoz, hiszen hiába
a tucatnyi neki adományozott betű, valójában a professzor hétszámra, hónapszámra
nem mozdult ki kicsiny laboratóriuma magányából, de onnan aztán olyan
gondolatokat bocsátott szárnyra, hogy csak ámultak a tudományos társaságok, csak
bámult a nagyvilág!
Látogatókat a Gondolkodógép csak néha fogadott, s azok is rendszerint a
tudományokban nagy tekintélynek örvendő személyiségek voltak, akik valamilyen
vitás kérdés kapcsán keresték fel, s az ő véleményétől remélték a döntést.
Két vendége, nevezetesen dr. Charles Ransome és Alfred Fielding, egy este szintén
effajta ügyben járt a professzornál, a probléma természete azonban történetünk
szempontjából teljesen érdektelen.
– Az ilyesmi egyszerűen lehetetlen – jelentette ki nyomatékosan dr. Ransome a
beszélgetés során.
– Semmi sem lehetetlen – szögezte le nem kisebb nyomatékkal a Gondolkodógép.
Kijelentéseit mindig bizonyos türelmetlenség jellemezte. – Az emberi szellemnél
nagyobb hatalom nincs a világon. Óriásit fognak előrelépni, ha a tudomány is
felismeri végre ezt a tényt.
– No és a léghajó? – kérdezte dr. Ransome.
– Az sem lehetetlenség – mondta a Gondolkodógép. – Idő kérdése az egész.
Bármikor meg tudnám csinálni, csak sajnos nincs rá időm.
Dr. Ransome elnézően nevetett.
– Nem először tesz efféle kijelentéseket. Mindebből azonban nem következik
semmi. Hiába hatalmasabb a szellem, mint az anyag, ha még nem tud utat törni
magának. Vannak dolgok, amelyeknek a létezését a puszta gondolkodás nem képes
megszüntetni, hogy pontosabban fogalmazzak: ellenállnak a gondolkodás
hatalmának.
– Szíveskedjék talán egy példát említeni – kérte a Gondolkodógép.
Dr. Ransome töprengve füstölt egy pillanatig.
– Itt van például a börtönfal – felelte. – Nincs az az ember, aki a puszta
gondolkodás hatalmával le tudná dönteni egy börtöncella falait. Ha ezt meg tudná
tenni, nem lennének többé foglyok a börtönökben.
– Szelleme és találékonysága segítségével viszont meg tud szökni a cellából, ami
gyakorlatilag ugyanazt jelenti – replikázott a professzor.
Dr. Ransome-ot szemmel láthatóan mulattatta a dolog.
– Vegyünk talán egy példát – mondta pillanatnyi gondolkodás után. – Mondjuk, a
siralomházat, amelynek ugyebár halálraítéltek a lakói, a kétségbeeséstől eszelős,
mindenre elszánt emberek. Tegyük fel, hogy egy ilyen cella foglya ön is. Nos, meg
tudna onnan szökni?
– Természetesen – jelentette ki a Gondolkodógép.
– Kétségtelen – szólt közbe Mr. Fielding, aki ez idáig hallgatott –, hogy
robbanóanyaggal levegőbe lehet röpíteni egy ilyen cellát is, csak éppen nem
belülről egy fogolynak.
– Az effajta módszereket nyugodtan kizárhatjuk – mondta a Gondolkodógép. –
Pontosan úgy bánhatnak velem, mint egy halálraítélttel, én akkor is kijutok a
cellából.
– Persze. Ha speciális szerszámokkal felszerelve záratja be magát – mondta dr.
Ransome.
A Gondolkodógép kék szeme bosszúsan megvillant.
– Tessék, válasszanak ki egy börtönt, önök döntsék el, hová záratnak be és mikor,
nekem teljesen mindegy, és én egy héten belül kijutok onnan, pedig nem lesz
rajtam más, mint egy öltözet ruha – mondta ingerülten.
E kijelentés hallatára dr. Ransome érdeklődve kiegyenesedett a székében. Mr.
Fielding új szivarra gyújtott.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy puszta gondolkodással kijut a cellából? –
kérdezte dr. Ransome.
– Kijutok – hangzott a válasz.
– Nem tréfál?
– Nem tréfálok.
Dr. Ransome és Mr. Fielding mély hallgatásba merült.
– Hajlandó megpróbálni? – tette fel végül a kérdést Mr. Fielding.
– Természetesen – felelte Van Dusen professzor, nem minden irónia nélkül. –
Ennél csekélyebb horderejű dolgokért is elkövettem én már sokkal nagyobb
balgaságokat, ha arról volt szó, hogy az igazamat kell bebizonyítanom.
Mi tagadás, a szóváltás hangneme egy kissé éles volt, a szavak mögött mindkét fél
részéről ott bujkált az alig leplezett harag. Micsoda képtelen ötlet! Van Dusen
professzor azonban ismételten kijelentette, hogy megkísérli a szabadulást a
cellából, s ezzel a vita lezárult.
– Nos, a kísérlet akkor ezennel megkezdődik – jelentette ki dr. Ransome.
– Szeretném, ha inkább holnap kezdődnék – mondta a Gondolkodógép –,
ugyanis…
– Nem – jelentette ki kategorikusan Mr. Fielding. – Tekintse magát, ha jelképesen
is, úgy, mintha letartóztatták volna, és most minden további nélkül bezárják egy
cellába. A barátait nem tudja értesíteni, s ugyanolyan bánásmódban részesül,
ugyanolyan őrizet alatt áll, mint egy halálraítélt. Kezdhetjük a kísérletet?
– Rendben van. Kezdhetjük – mondta a Gondolkodógép, és felállt.
– Legyen a hely a Chisholm börtön siralomháza.
– A Chisholm börtön siralomháza.
– Milyen öltözéket választ?
– A lehető legegyszerűbbet – mondta a Gondolkodógép.
– Cipőt, harisnyát, nadrágot, inget.
– Gondolom, nem lesz kifogása az ellen, ha megmotozzuk?
– Nyugodtan bánjanak velem ugyanúgy, mint egy igazi rabbal – mondta a
Gondolkodógép. – Nem jobban és nem rosszabbul.
Csupán néhány előzetes intézkedést kellett tenni, hogy a kísérletre megkapják az
engedélyt, ez azonban, tekintettel arra, hogy mindhárom férfiú komoly befolyással
rendelkezett, nem okozott különösebb gondot. Telefonáltak a börtönbe, ahol az
igazgatóságon – noha elmagyarázták, hogy szigorúan tudományos kísérletről van
szó – a hír némi riadalmat keltett. Van Dusen professzor minden bizonnyal a
legelőkelőbb személyiség, akit valaha is a börtön falai között üdvözölhettek.
Miután a Gondolkodógép felöltötte ruháit, amelyekben a rabság napjait kívánta
eltölteni, behívatta magához a kis öregasszonyt, aki egy személyben látta el nála a
házvezetőnői, szakácsi és szobalányi teendőket.
– Martha, kérem – mondotta. – A pontos idő most kilenc óra huszonhét perc. Én
most elmegyek. Mához egy hétre fél tízkor a társaságomban levő urak, s rajtuk
kívül még egy, esetleg két személy nálam vacsoráznak. Ne feledkezzen meg arról,
hogy dr. Ransome kedveli az articsókát.
Ezek után a három férfi a Chisholm börtönbe hajtatott, ahol a telefonon már
tájékoztatott börtönfelügyelő fogadta őket. Az utasítás úgy szólt, hogy vegye
őrizetbe Van Dusen professzort, lehetőleg tartsa fogva egy hétig, s noha bűntényt
nem követett el, részesítse ugyanolyan bánásmódban, mint a többi foglyot.
– Motozza meg – adta ki a parancsot dr. Ransome.
A Gondolkodógépet megmotozták. Semmit sem találtak nála, a nadrágzsebek
üresek voltak, a fehér, kikeményített ingmellen nem volt zseb. A levett cipőt,
harisnyát egyenként megvizsgálták, majd visszaadták. Dr. Ransome csak nézte a
felügyelő rutinos mozdulatait és a professzor szánandóan törékeny, kisfiús testét, a
fakó arcot, a keskeny, fehér kezeket, és már-már megbánta, hogy belement az
egészbe.
– Nem gondolta meg magát? – kérdezte.
– Hinne nekem, ha meggondolnám magam? – vágott vissza a Gondolkodógép.
– Nem.
– Akkor hát nem gondoltam meg magam.
Dr. Ransome maradék együttérzése is elszállt. Ingerelte a Gondolkodógép modora,
és most már maga is úgy találta, helyesebb kivárni, hogyan végződik majd a
kísérlet. Ki tudja, hátha végre sikerül kigyógyítani a professzort mérhetetlen
beképzeltségéből?
– Kizárt dolog, hogy kapcsolatot teremtsen a külvilággal?
– Teljességgel kizárt – felelte a felügyelő. – Nem kap semmiféle íróeszközt.
– És ha a börtönőrei segítségével próbál üzenni?
– Egyetlen szót sem üzenhet – mondta a felügyelő. – Efelől nyugodt lehet. Minden
szavát kötelesek jelenteni nekem, mindent, amit kapnak tőle, nekem adnak át.
– Azt hiszem, nyugodtak lehetünk – mondta Mr. Fielding, akit láthatóan érdekelt az
ügy.
– Mondanom sem kell, hogy ha a kísérlet nem sikerül, és a professzor bejelenti,
hogy el kívánja hagyni a börtönt, teljesíteni kell a kívánságát – mondta dr.
Ransome.
– Értettem, uram – mondta a felügyelő.
Mindezen idő alatt a Gondolkodógép némán figyelt, és csupán a fenti szavakat
követően szólalt meg.
– Három szerény kívánságom lenne, önökön múlik, teljesítik- e vagy sem.
– Különleges kedvezményekről nem volt szó – figyelmeztette Mr. Fielding.
– Nem ilyesmit kérek – volt a kurta felelet. – Csupán némi fogporra lenne
szükségem – ha ez megnyugtatja önöket, vegyék meg önök –, továbbá egy öt- és
két tízdolláros bankjegyre.
Dr. Ransome, Mr. Fielding és a felügyelő csodálkozva pillantottak egymásra. A
fogpor nem lepte meg őket, annál inkább a második kérés, a pénz.
– Lesz olyan személy barátunk körül, akit huszonöt dollárral meg lehet
vesztegetni?
– Még huszonötezer dollárral sem – volt a határozott válasz.
– Engedélyezzük neki – mondta Mr. Fielding. – Ezek igazán ártatlan kérések.
– No és mi légyen a harmadik kívánság? – kérdezte dr. Ransome.
– Szeretném, ha kitisztítanák a cipőmet.
A három férfi ismét csodálkozva nézett egymásra. A tekintetük elárulta, hogy e
kérést tökéletesen nevetségesnek tartják. De mindhárom óhajnak eleget tettek,
aztán a Gondolkodógépet bevezették a börtönbe, vállalkozásának színhelyére.
– Íme a 13. számú cella – mondta a felügyelő, amikor az acélfolyosó végén a
harmadik ajtó is bezárult mögöttük.
– Halálraítélt gyilkosokat őrzünk itt, innen az én engedélyem nélkül nem teheti ki a
lábát senki, a külvilággal kapcsolatba lépnie lehetetlenség. Ezért én kezeskedem,
hiszen a cellát csak három ajtó választja el az irodámtól. A legkisebb szokatlan
neszt is meghallom.
– Nos, uraim, megfelel önöknek ez a cella? – kérdezte a Gondolkodógép, nem
minden él nélkül.
– Tökéletesen – hangzott a válasz.
Kinyitották a súlyos acélajtót. Tovasiető parányi lábak nesze hallatszott, majd a
Gondolkodógép alakját elnyelte a homály. A felügyelő becsukta az ajtót, és kétszer
ráfordította a kulcsot a zárra.
– Hát ez meg miféle nesz? – kérdezte dr. Ransome, és benézett a rácson.
– Patkányok szaladgálnak. Sok-sok patkány – válaszolta kurtán a Gondolkodógép.
A három férfi búcsúzóul jó éjszakát kívánt, és már éppen távoztak volna, amikor a
Gondolkodógép utánuk szólt:
– Kérem, felügyelő, mennyi most a pontos idő?
– Tizenegy óra tizenhét perc.
– Köszönöm. Nos, uraim, akkor mához egy hétre pontosan fél kilenckor
találkozunk a felügyelő irodájában – mondta a Gondolkodógép.
– És ha nem találkozunk?
– Nincs semmiféle „ha”.
A Chisholm börtön hatalmas, hosszan elterülő, négyemeletes gránitépület volt, több
holdnyi szabad térség közepén állt.
Tizennyolc láb magas masszív kőfal vette körül, amelynek a felülete kívül-belül
oly simára volt kiképezve, hogy még egy alpinista sem tudta volna sehol megvetni
a lábát. A kőfalból öt láb magas, tűhegyesre csiszolt acélrudak álltak ki, s ily
módon már önmagában is tökéletes határvonalat képezett rabság és szabadság
mezsgyéjén, amelyen átjutni – még ha a cellájából sikerül is megszöknie valakinek
– reménytelen vállalkozásnak tetszett.
A börtönépület falai és a kőkerítés közötti huszonöt láb terület volt a börtönudvar.
Azok a szerencsés rabok, akiknek jutott néhány morzsa a szabadságból, napközben
itt végeztek egy kis testmozgást. A 13-as cella lakóit azonban hiába kerestük volna
közöttük. Az udvart a nap minden órájában négy fegyveres őr őrizte, a börtönépület
mind a négy oldalán egy-egy.
Az udvar éjszaka is nappali fényben fürdött. Az épület tetejéről négy reflektor
világította be, tökéletes látási viszonyokat biztosítva az őröknek.
A fénycsóvák a kőkerítés acélrúdjait is megvilágították. A reflektorokhoz szigetelt
huzalok vezettek fel az épület falain, a huzalok a legfelső emelet fölött a
reflektorokat tartó rúdhoz voltak erősítve.
A Gondolkodógép, aki kénytelen volt felállni ágyára, hogy cellájának sűrű rácsain
át lásson valamit, mindezt jól megnézte, és megjegyezte magának. Ez rabságának
első délelőttjén történt. Elképzelése szerint a falon túl nem messze kellett lenni a
folyónak, ugyanis egy motorcsónak zakatolását vélte hallani, és magasan a
levegőben vízimadár repült. Ugyanabból az irányból játszadozó gyerekek kiáltásai
hallatszottak, és olykor-olykor egy-egy golfütő koppanása. Ebből arra
következtetett, hogy a börtönfal és a folyó között nyílt térség terül el, valószínűleg
játszótér.
A Chisholm börtönt a legmesszebbmenőkig biztonságosnak tartották. Fennállása
óta nem fordult elő egyetlenegy szökés sem. Ahogyan a Gondolkodógép ágyán
állva kinézett, nagyon is jól megértette, hogy miért nem. Cellájának falai, bár
megítélése szerint legalább húsz éve épültek, semmit sem veszítettek
szilárdságukból, az ablak vadonatúj rácsain nagyítóval sem lehetett felfedezni a
rozsdának még a nyomát sem. Az ablak maga olyan kicsi volt, hogy még a rácsok
nélkül is aligha lehetett volna átjutni rajta.
A Gondolkodógép jól látta mindezt, de egy pillanatig sem csüggedt el. Ehelyett a
délelőtti napsütés fényében alaposan szemügyre vette a nagy reflektort, amelynek a
vezetéke, úgy vélte, valahol a cellája közelében húzódik. Nem elhanyagolandó
körülmény, gondolta magában.
A 13-as cella a börtönirodákkal volt egy szinten, vagyis nem az alagsorban, de nem
is az emeleteken. Az irodához mindössze négy lépcső vezetett, következésképpen a
padló szintje legfeljebb három-négy lábnyira lehetett a földtől. Az ablaka alá
közvetlenül nem tudott lelátni, tovább a fal irányában azonban igen. Egy kis ugrás
az egész, gondolta, semmi baj.
Ezek után a Gondolkodógép nekilátott, hogy pontról pontra felidézze, hogyan jutott
a celláig. Az első állomás a kapusfülkéje volt, amely magának a falnak képezte
részét. A bejárati kettős kapu acélból volt, sűrű rácsokkal. A kaput állandóan
őrizték. Ha bejött valaki, a kapus a kulcsok és lakatok tömegét csörgetve nyitott
kaput, távozni pedig csak engedéllyel lehetett. A felügyelő irodája a
börtönépületben volt, oda az udvarról csupán egy tömör acélajtó vezetett, amelyen
a kémlelőn kívül nem volt más nyílás. Ahhoz azután, hogy valaki ebből a belső
irodából a 13-as cellába jusson, át kellett mennie egy súlyos faajtón, továbbá két
acélajtón, s a börtönfolyosón még mindig hátra volt a két lakatra zárt cellaajtó.
Ezek szerint, összegezte gondolatait a Gondolkodógép, ahhoz, hogy a 13-as
cellából szabad emberként térjen vissza valaki a külvilágba, hét ajtón kell átjutnia.
Kedvezőnek látszott viszont az a körülmény, hogy ritkán zavarták. Reggel hatkor a
börtönőr behozta a raboknak járó reggelit, legközelebb délben jött, majd délután
hatkor. Este kilenckor volt a szokásos ellenőrző körút. Ennyivel kellett tehát
számolnia.
„Ez aztán a szisztéma – gondolta hősünk, és gondolatban elismerően fejet hajtott a
börtönben kiépített rendszer előtt. – Amint kikerülök innen, tanulmányozni fogom.
Soha nem gondoltam volna, hogy a börtönökben ilyen gondosan vigyáznak az
emberre.”
A cellában a szó szoros értelmében nem volt semmi az egyetlenegy vaságyon kívül,
az viszont olyan erősen volt összeillesztve, hogy kalapács vagy reszelő nélkül
gondolni sem lehetett arra, hogy valaki szétszedje. Legalább egy szék, egy asztalka,
egy lábas vagy egy tányér lett volna! Az égvilágon semmi. Az őr ott állt mellette,
és nézte, amíg evett, azután elvitte a fából készült kanalat és a tálkát.
A Gondolkodógép szép sorjában agyába véste mindezt, majd miután az utolsó
ponttal is végzett, nekifogott, hogy átkutassa magát a cellát. A plafonnál kezdte,
megvizsgálta a falakat, egyenként minden egyes követ, majd a kövek között a
cementet. Lábával megrugdosta a padlót, de cement volt az is, szilárd és tömör.
Aztán leült a vaságy szélére, és jó időre gondolataiba merült. Most az egyszer
Augustus S. F. X. Van Dusen professzornak, a Gondolkodógépnek, volt min
gondolkoznia.
Töprengéseiben egy patkány zavarta meg, az állat átszaladt a lábán, azután saját
merészségétől megriadva eltűnt a sötétben. A Gondolkodógép merőn nézett a sötét
sarokba, ahol a patkány eltűnt, és valóban, egy idő után egész sereg apró, fénylő
szempár nézett vissza rá. A sötétben hat állatot számolt össze, de több is lehetett,
hiszen nem látott jól.
Ágya szélén ülve a Gondolkodógép most először vette észre a cellaajtó alját. Az
acélrács és a padló között mintegy hét centiméter nagyságú rés volt. A szemét a
résen tartva hirtelen hátraugrott a sötét sarok felé, ahol az imént az apró szemek
világítottak. Izgatott menekülés hangzott fel, a megriadt állatok visítva eliszkoltak,
azután csönd lett.
Egyetlen patkány sem futott át az ajtó alatt, mégis eltűnt mindegyik.
Következésképpen legalább kicsinyke résnek még kell lennie valahol. A
Gondolkodógép négykézlábra állt, hogy megkeresse ezt a rést, és hosszú, karcsú
ujjaival végigtapogatott mindent.
Végre. A cementpadlón megtalálta a kis lyukat, szabályos kör alakja volt, alig
nagyobb, mint egy ezüstdolláros, ezen át tűntek el a patkányok. Az ujjával mélyen
benyúlt a nyílásba; használaton kívüli vízvezetékcső lehetett, száraz és poros.
Így tehát ez a probléma megoldódott. Visszaült az ágyára, és miután vagy egy órán
át gondolataiba merült, ismét fölállt az ágyára, hogy a kicsinyke cellaablakon
keresztül szemügyre vegye a külvilágot. Kint az udvaron az egyik őr, aki a
szemközti falnál állt, éppen a 13-as cella ablakát figyelte, amikor a Gondolkodógép
feje megjelent az ablakban. A tudós azonban nem vette észre az őrt.
Lassan dél lett, jött a börtönőr, és hozta a nyomorúságos, gyanús ebédet. A
Gondolkodógép otthon éppen csak annyit evett, hogy életben maradjon; itt szó
nélkül elfogyasztott mindent. Evés közben odaszólt az őrnek, aki az ajtón át
figyelte.
– Történt-e itt valamiféle átalakítás az utóbbi években? – kérdezte.
– Semmi lényeges – válaszolta az őr. – Négy évvel ezelőtt építettek új falat.
– És magában a börtönépületben?
– Kívül lefestették az ablaktokokat, és vagy hét éve már, hogy lerakták az új
vízvezetékcsöveiket.
– Aha! – mondta a fogoly. – És a folyó milyen messze van innét?
– Alig száz méterre. A fal és a folyó között van egy baseball- pályájuk a fiúknak.
A Gondolkodógépnek elege is volt a társalgásból, csak amikor az őr már menni
készült, kért vizet.
– Borzasztóan megszomjazik itt az ember – mondta. – Itt hagyhatna nekem egy
tálkában egy kis vizet?
– Meg kell kérdeznem a felügyelőt – válaszolta az őr.
Fél órával később tért vissza, kezében egy kis cseréptállal, amelyben víz volt.
– A felügyelő azt üzeni, hogy az edény itt maradhat – közölte. – De amikor kérem,
be kell mutatnia. Ha eltörik, nem kap másikat.
– Köszönöm – mondta a Gondolkodógép. – Ígérem, nem fogom, eltörni.
Az őr el is ment a dolgára. Egy másodperc töredékéig úgy tűnt, mintha a
Gondolkodógép kérdezni akarna még valamit, de végül is nem kérdezett.
Két órával később ugyanaz az őr a 13-as cella előtt elhaladva zajt hallott, és ezért
megállt. A Gondolkodógép négykézláb áll az egyik sarokban, és ugyanebből a
sarokból rémült kis visítások hallatszottak. Az őr érdeklődve figyelte a jelenetet.
– Na végre megvagy! – hallotta a fogoly kiáltását.
– Mi van meg? – szólt be élesen az őr.
– Az egyik patkány – volt a válasz. – Nézze csak! – A tudós hosszú ujjai közt az őr
egy izgatottan kapálódzó kis szürke patkányt pillantott meg. A fogoly a fény felé
tartotta az állatot, és alaposan megnézte.
– Vízipatkány – közölte.
– Nincs jobb dolga, mint hogy patkányokat fogdosson? – kérdezte az őr.
– Elég szégyen, hogy ennyi van belőlük! – volt az ingerült válasz. – Vigye és
végezzen vele! Még akkor is marad egy tucat.
Az őr megfogta az izgő-mozgó kis állatot, és egy heves mozdulattal földhöz vágta.
Egy utolsó visítás, és a patkány némán hevert a földön. Később jelentette az esetet
a felügyelőnek, aki csak mosolygott.
Ugyanaznap délután történt, de valamivel később, hogy a 13- as cellával szemközti
falnál álló fegyveres őr felpillantott az ablakra, ahonnan ismét kinézett a fogoly,
majd látta, hogy a rácsok mögött felemelkedik egy kéz, és valami fehér hullik az
udvarra, közvetlenül a 13-as cella ablaka alá. Egy kis göngyöleg volt, szemmel
láthatóan inganyagból, amely köré egy ötdolláros bankjegy volt kötve. Amikor az
őr újra felnézett az ablakra, már nem volt ott senki.
Ezek után az őr kárörvendő mosollyal az ajkán jelent meg a felügyelő szobájában,
és nyújtotta át a kis vászongöngyöleget az ötdolláros bankjeggyel. Hozzáláttak,
hogy kibetűzzék a valamilyen furcsa tintával írott, itt-ott elmosódó szöveget.
A göngyöleg külső oldalán ez állt:
„Kérem eljuttatni dr. Charles Ransome címére. Köszönöm.”
– Nos – – mondta kuncogva a felügyelő az 1. számú menekülési tervnek
befellegzett. – Majd hirtelen eszébe jutott valami. – De vajon miért éppen dr.
Ransome-nak címezte?
– És honnan szerzett tollat és tintát? – kérdezte az őr.
A felügyelő az őrt nézte, az őr a felügyelőt. A rejtély megoldhatatlannak látszott. A
felügyelő hosszasan tanulmányozta az írást, majd megcsóválta a fejét.
– Lássuk, mit kívánt közölni dr. Ransome-mal – mondta végül, még mindig
csodálkozva, és kibontotta a kis göngyöleget.
– Az ördögbe is. Nézzen csak ide!. Mit szól ehhez? – kérdezte teljesen elképedve.
Az őr kezébe vette a vászondarabot. Ez volt ráírva:
„Zeh séköz sa ezö kimmé ske nne”
A következő órát a felügyelő azzal töltötte, hogy megpróbálta megfejteni ezt a
különös titkosírást, egy további félórán keresztül pedig azon töprengett, miért
éppen dr. Ransome-mal próbált érintkezésbe lépni a fogoly, amikor neki
köszönheti, hogy itt csücsül. Ezt követően a felügyelő az írószerszámok ügyét vette
fontolóra, mégpedig azok származását és mineműségét. Úgy gondolta, közelebb
kerül a megoldáshoz, ha ismét megvizsgálja a vászondarabot. Egy fehér ingből
tépték le, a széle rongyos volt.
Most már tudta, honnan származik a vászon, az íróeszközök dolgában azonban nem
jutott előbbre. Abban biztos volt, hogy foglya se tollal, se tintával nem rendelkezik,
és különben sem tollal és tintával volt írva a levél. De akkor mivel? A felügyelő
eltökélte, hogy maga nyomozza ki a dolgot. A Gondolkodógép az ő foglya, neki
pedig az a kötelessége, hogy vigyázzon a foglyaira. Ha ez a fogoly titkosírásos
üzeneteket küldözget – nyilvánvalóan szökés céljából –, akkor ő pontosan
ugyanúgy fog eljárni, mint akármelyik más fogoly esetében.
Amikor a felügyelő belépett a 13-as cellába, a Gondolkodógép teljesen ártalmatlan
tevékenységgel volt elfoglalva: négykézláb állt a padlón, és patkányokra vadászott.
Amint meghallotta a lépéseket, azonnal a felügyelőhöz fordult.
– Szégyen, gyalázat – mondta ingerülten. – Egész csomó patkány van itt.
– A tapasztalat azt mutatja, hogy egészen jól meg lehet szokni őket – mondta a
felügyelő. – Hoztam önnek egy másik inget. A sajátját szíveskedjék átadni.
– Miért? – kérdezte a Gondolkodógép, akit láthatóan megzavart a kérés, a hangja
egészen elváltozott.
– Ön kísérletet tett arra, hogy érintkezésbe lépjen dr. Ransome-mal – mondta
szigorúan a felügyelő. – Ön a foglyom, tehát kötelességem önt megakadályozni
ebben.
A Gondolkodógép egy pillanatra elnémult.
– Rendben van – mondta végül. – Tegye a kötelességét.
A felügyelő zord arcán valami mosolyféle suhant át. A fogoly felemelkedett a
földről, s a fehér ing helyébe, amelyet viselt, felvette a felügyelő által hozott csíkos
fegyencinget. A felügyelő mohón kapott a fehér ing után. Azon nyomban elővette a
titkosírással teleírt rongyot, és összehasonlította az ing szakadt szélével. A
Gondolkodógép kíváncsian figyelte.
– Ön ezt az őrtől kapta? – kérdezte.
– Természetesen – válaszolta diadalittasan a felügyelő. – És ezzel, azt hiszem, le is
zárhatjuk az első szökési kísérletét.
A Gondolkodógép nézte, amint a felügyelő némi méricskélés után végül is
elégedetten megállapítja, hogy csupán két darabka hiányzik az ingből.
– És mit használt íróeszközül?
– Ha nem csalódom, ezt kideríteni az ön kötelessége – mondta ingerülten a
Gondolkodógép.
A felügyelőnek kedve lett volna valami gorombásággal felelni, de aztán
meggondolta magát, és inkább aprólékos gonddal átkutatta előbb a cellát, – majd a
foglyot. Az égvilágon semmit sem talált, még egy gyufaszál, egy fogpiszkáló sem
volt sehol, amellyel esetleg írni lehetett volna. Hasonlóan rejtély maradt a tintául
használt folyadék eredete is. Így aztán, noha a felügyelő láthatóan bosszúsan
távozott a 13-as cellából, némiképp megvigasztalta a zsákmányul ejtett szakadt ing.
– Attól, hogy az ingére firkál, még aligha fog megszökni – gondolta magában
önelégülten. Elrakta a vászoncsíkot a fiókjába, és várta a fejleményeket. – Ha a
fickónak sikerül abból a cellából megszöknie, az ördög vigye el, én nyugdíjaztatom
magam.
Fogsága harmadik napján a Gondolkodógép nyíltan megpróbálta megvesztegetni az
őrt. Az ebédnél történt.
Miközben az őr a rácsos ajtónak támaszkodva várakozott, a Gondolkodógép
beszélgetést kezdeményezett.
– Ugye, ennek a börtönnek a vízvezetékrendszere a folyónál végződik? – kérdezte.
– Igen – mondta az őr.
– Biztosan nagyon vékonyak a csövek.
Az őr elvigyorodott. – Ahhoz, hogy keresztülmásszon rajtuk, mindenesetre
vékonyak.
A Gondolkodógép némán evett tovább. Csak amikor már befejezte az ebédjét,
szólalt meg újra.
– Ugye, tudja, hogy én nem vagyok bűnöző?
– Tudom, uram.
– Hogy abban a pillanatban, amikor kérem, szabadon eresztenek?
– Tudom, uram.
– Nos, én abban a hitben jöttem ide, hogy meg tudok majd szökni – mondta a
fogoly, és összehúzott szemmel figyelte szavai hatását. – Hajlandó volna némi
ellenszolgáltatás fejében segíteni a szökésben?
Az őr történetesen becsületes ember volt. Ahogyan elnézte foglyának karcsú,
törékeny alakját, hatalmas koponyáján a bozontos, szőke haját, szinte sajnálatot
érzett.
– Nem a magukfajta embereknek találták ki, hogy egy ilyen börtönből
megszökjenek – mondta végül.
– Hajlandó elfogadni az ajánlatomat? – kérdezte most már szinte könyörögve a
fogoly.
– Nem – válaszolta kurtán az őr.
– Ötszáz dollár – unszolta a Gondolkodógép. – Gondolja meg, nem vagyok bűnöző.
– Nem.
– Ezer.
– Nem – mondta ismét az őr, és gyorsan sarkon fordult, nehogy további kísértésnek
legyen kitéve. Aztán egy pillanatra visszafordult. – Ha tízezer dollárt adna, akkor
sem tudnám megszöktetni magát. Hét ajtón kellene átjutnia, és nekem csak
kettőhöz van kulcsom.
Aztán mindent elmondott a felügyelőnek.
– A kettes számú tervnek is befellegzett – mondta a felügyelő komoran
mosolyogva. – Először titkosírás, aztán vesztegetés.
Amikor este hat órakor az őr ismét a 13-as cella felé vette útját, hogy a
Gondolkodógépnek bevigye a vacsorát, jellegzetes zörej, egymáshoz súrlódó
acéldarabok semmivel össze nem téveszthető hangja ütötte meg a fülét. Lépteinek
zajára csend lett, mire az őr, akit a fogoly a cellából nem láthatott, megállt, aztán
elkezdett újból lépegetni, de úgy, mintha távolodna.
Egy perc sem telt bele, és ismét felhangzott az egyenletes reszelő hang. Az őr
lábujjhegyen az ajtóhoz lopódzott, és belesett a rácsok között. A Gondolkodógép
ott állt a vaságyon, és a kis ablak rácsai között matatott valamit. Előre-hátra
húzogatta a karját, feltehetően reszelővel dolgozott.
Az őr óvatosan visszalopódzott az irodába, ahol személyesen a felügyelőt kérte, s
most már ketten lopakodtak lábujjhegyen vissza a 13-as cellához. Az egyenletes
reszelő hang változatlanul hallatszott. A biztonság kedvéért a felügyelő még egy
kicsit hallgatódzott, majd hirtelen kitárta az ajtót.
– Nos? – kérdezte széles mosollyal az arcán.
A Gondolkodógép, aki a vaságyon állt, hátrapillantott, azonnal leugrott az ágyról,
és riadtan kapkodva próbált eldugni valamit. A felügyelő belépett, és kinyújtotta a
kezét.
– Hagyja abba – mondta.
– Nem hagyom – felelte a fogoly.
– Hagyja abba, kérem – mondta rábeszélően a felügyelő. – Különben kénytelen
leszek önt ismét megmotozni.
– Nem hagyom abba – ismételte meg a fogoly.
– Reszelő, ugye? – kérdezte a felügyelő.
A Gondolkodógép némán állt. Fürkésző tekintetében valami csalódottságféle
bujkált. A felügyelő majdnem megsajnálta.
– A hármas számú terv sem sikerült, mi? – mondta jóindulatúan. – Sajnos, nincs
szerencséje.
A fogoly erre sem szólalt meg.
– Megmotozni! – adta ki a felügyelő a parancsot.
Az őr tetőtől talpig megmotozta a foglyot, és valóban rá is bukkant egy mintegy öt
centiméter hosszú, félkör alakú behajlított acéldarabra, amely gondosan el volt
rejtve a nadrág övében.
– Ó! – mondta a felügyelő, mikor átvette és megnézte. Aztán nyájasan
elmosolyodott. – A sarokvas a cipőről.
Az őr folytatta a motozást, és ugyancsak az övben megtalálta a sarokvas párját. A
kopott élükön látni lehetett, hogy a rácsokat reszelték velük.
– Ezekkel akarta, ön elfűrészelni az acélrácsokat? – kérdezte a felügyelő.
– El is fűrészeltem volna – felelte határozottan a Gondolkodógép.
– Talán fél év alatt – mondta a felügyelő elnézően.
A felügyelő a fogoly kipirult arcára nézett, és lassan megcsóválta a fejét.
– Remélem, abbahagyja végre ezt az egészet – mondta.
– Még el sem kezdtem – volt a gyors válasz.
Most ismét a cella átkutatása következett. A két férfi mindent alaposan végignézett,
az ágyat hagyva utoljára, amelynek még a belsejét is szétszedték. Nem találtak
semmit. A felügyelő felmászott az ágyra, és személyesen vizsgálta meg az
ablakrácsokon a fűrészelés nyomait. Szemmel láthatóan jót mulatott.
– Legalább egy kicsit kifényesedett a dörzsöléstől – mondta a fogolynak, aki
mintha levertnek látszott volna. A felügyelő erős kezével megragadta a rácsot, a
tömör gránitba ékelt acél azonban nem mozdult. Minden rácsot egyenként
végigvizsgált, és mindegyiket kifogástalannak találta. Lemászott az ágyról.
– Hagyja abba, professzor – tanácsolta.
A Gondolkodógép tagadóan rázta a fejét. A felügyelő és az őr kimentek a cellából.
Amikor távoztak, a fogoly ott ült az ágya szélén, és a kezébe temette a fejét.
– Csak egy őrült képzelheti, hogy meg tud szökni ebből a cellából – jegyezte meg
az őr.
– Megszökni persze nem fog – mondta a felügyelő. – De esze van, annyi biztos.
Sokért nem adnám, ha megtudnám, hogy miféle folyadékkal írta azt a levelet.
Másnap hajnali négy órakor iszonyú, velőtrázó kiáltás rázkódtatta meg a hatalmas
börtönfalakat. Valahonnan az épület középső részéből, az egyik cellából jött, és
kétségtelenül emberi hang volt, de olyan, amely a félelemtől, az elviselhetetlen
kínoktól eszelőssé vált. Amikor a felügyelő meghallotta, három emberével együtt
azonnal a 13-as cellába rohant.
Újra felhangzott az iszonyú kiáltás, amely végül panaszos nyöszörgésbe fulladt. Az
emeleteken is, a földszinten is sápadt arcok tűntek fel a cellaajtók rácsai mögött – a
rabok elképedt csodálkozással, riadtan figyeltek.
– Már megint az az őrült a 13-as cellából – morogta dühösen a felügyelő.
Az egyik őr odatartotta a lámpást, és a felügyelő benézett a cellába. „Az őrült a 13-
as cellából” hanyatt fekve, tátott szájjal, békésen horkolt a priccsén. Miközben
figyelték, ismét felhangzott az idegtépő ordítás, most valahonnan fentről. A
felügyelő felsietett a lépcsőn, és enyhén elsápadt. A felső emeleten, pontosan két
emelettel a 13-as cella fölött, a 42-es cellában aztán megtalálták a foglyot, aki az
egyik sarokban kuporgott.
– Mi van, mi történt? – kérdezte a felügyelő.
– Istennek hála, hogy végre itt vannak! – kiáltotta a fogoly, és az ajtó rácshoz
rohant.
– Mi történt? – kérdezte ismét a felügyelő.
Kinyitotta az ajtót és bement. A fogoly térdre vetette magát, és két kézzel átölelte a
felügyelő térdét. Halálsápadt volt a félelemtől, a szeme kidülledt, és egész testében
reszketett. Jéghideg keze a felügyelő kezét kereste.
– Vigyenek el ebből a cellából, könyörgök, vigyenek el innét!
– Mondja már meg végre, mi történt! – mondta most már türelmét vesztve a
felügyelő.
– Valami hang… valamilyen hang… – mondta a fogoly, és idegesen nézett körbe a
cellában.
– Milyen hang?
– Azt nem tudom megmondani. – dadogta a fogoly. Azután újra kitört belőle: –
Vigyenek el ebből a cellából. vigyenek akárhová. vigyenek el innét!
A felügyelő és a három őr összenézett.
– Ki ez az ember, és miért van itt? – kérdezte a felügyelő.
– Joseph Ballard a neve – mondta az egyik őr. – Azzal vádolják, hogy savat öntött
egy asszony arcába. Az asszony meghalt.
– De nem tudják bizonyítani. – lihegte a fogoly. – Nem tudják bebizonyítani.
Kérem, tegyenek át egy másik cellába!
A felügyelő durván letépte magáról a ráfonódó karokat. Azután ránézett az előtte
kuporgó szerencsétlenre, aki, mint egy gyermek, teljesen átadta magát a
megnevezhetetlen, vad félelemnek.
– Ide figyeljen, Ballard – mondta végül a felügyelő –, ha valóban hallott valamit,
tudni akarom, mi volt az. Mondja el szépen.
– Nem tudom. nem tudom – volt a válasz. A férfit rázta a zokogás.
– Honnan jött a hang?
– Nem tudom. Mindenünnen. sehonnan. Valahonnan.
– Milyen hang volt? Emberi hang?
– Hadd ne válaszoljak erre! – könyörgöm a fogoly.
– Muszáj válaszolnia! – szólt rá határozottan a felügyelő.
– Emberi hang volt, de nem embertől származott – válaszolta zokogva a fogoly.
– Emberi hang, amely nem embertől származik? – A felügyelő elképedt.
– Olyan fojtott. távoli hang volt. kísérteties – próbálta megmagyarázni a fogoly.
– Innen a börtönből jött a hang, vagy valahonnan kívülről?
– Nem jött az sehonnan. egyszerre csak itt volt, és minden tele volt vele. Tisztán
hallottam! Hallottam!
A felügyelő egy álló órán át faggatta a rabot, de az megmakacsolta magát, és nem
volt hajlandó semmi többet mondani, csupán azt ismételgette egyre, Hogy tegyék át
egy másik cellába, vagy éjszakára maradjon mellette egy őr. Ezeket a kéréseket
természetesen elutasították.
– És ha nem hagyja abba az ordítást – mondta végül a felügyelő –, betesszük a
dühöngőkhöz.
A felügyelő sarkon fordult és elment. Rosszkedvű volt és zavart. Ballard virradatig
cellája ajtajánál kuporgott, a rácshoz tapasztotta elgyötört, a rettegéstől ólomszínű
arcát, és nagy, tágra nyílt szemével csak nézett ki a börtön folyosójára.
Aztán eljött a reggel, és ez a nap, a Gondolkodógép rabságának negyedik napja,
hála az önkéntes fogolynak, aki ideje legnagyobb részét cellája kicsiny ablakában
töltötte, kellemes változatosságot hozott a börtönlakók életébe. Az első fejlemény
egy újabb vászondarabka megjelenése volt. Mihelyt földet ért az őr lábainál, az
kötelességszerűen azonnal vitte a felügyelőhöz. A szöveg ezúttal így szólt:
„Már csak három nap.”
Ezen a felügyelő egy csöppet sem csodálkozott. A Gondolkodógép nyilvánvalóan
arra célzott, hogy már csak három napja van hátra a rabságból. Hencegés az egész,
gondolta. Igen ám, de hogyan sikerült írnia? Honnan szerzett a Gondolkodógép egy
újabb vászondarabot? Honnan és hogyan? Jobban szemügyre vette az anyagot.
Fehér, finom szövésű vászon volt, inganyag. Elővette az inget, és újra a szakadások
mellé illesztette a két előző darabot. Ez a harmadik darab már mindenképpen
fölösleges volt, nem illett sehová, holott a minőség kétségkívül egyezett.
– És különben is honnan szerzi az íróeszközöket? – kérdezte fennhangon a
felügyelő csak úgy bele a vakvilágba.
Ugyanezen a negyedik napon történt, hogy a Gondolkodógép cellája ablakán
keresztül megszólította a fegyveres őrt az udvaron.
– Hányadika is van ma? – kérdezte.
– Tizenötödike – volt a válasz.
A Gondolkodógép egy kis asztronómiai számítást végzett magában, és hamarosan
elégedetten nyugtázta, hogy aznap a hold csak kilenc óra után kel fel. A következő
kérdése ez volt.
– A reflektorok karbantartását ki végzi?
– Az Elektromos Társaság emberei.
– Saját szerelőjük nincs az épületben?
– Nincs.
– Pedig sok pénzt megtakaríthatnának, ha saját szerelőjük lenne.
– Nem rám tartozik.
Azon a napon az őr még több ízben látta cellája ablakában a Gondolkodógépet, és
feltűnt neki, hogy ez az arc milyen levert, s hogy a szemüveg mögött a kissé
bandzsító szempár milyen sóvárogva tekint a világba. Aztán egy idő után már úgy
megszokta a fogoly oroszlánfejét, mintha mindig ott lett volna. Mindennapos
látvány volt az ilyesmi, és az őr tudta, hogy nem jelent mást, mint a vágyat a
szabadság után.
Délután, röviddel azelőtt, hogy a nappali őr szolgálati ideje lejárt volna, újra
megjelent az ablakban az arc, majd a rácsok között egy kéz, s a földre ejtett
valamit. Az őr lehajolt és felvette: egy ötdolláros bankjegy volt.
– A magáé! – kiáltotta a fogoly.
Az őr első útja ismét a felügyelőhöz vezetett. A főnök gyanakodva vette kezébe a
küldeményt. Mindent gyanakodva fogadott, ami a 13-as cellából jött.
– Azt kiáltotta, hogy az enyém – mondta az őr.
– Tulajdonképpen maga is kaphat borravalót. – vélekedett a felügyelő. – Semmi
sem tiltja, hogy elfogadjon.
Ekkor azonban a felügyelőnek hirtelen még a lélegzete is elakadt. Hiszen a
Gondolkodógép vagyona, amikor a 13-as cellába bevonult, egy ötdolláros és két
tízdolláros bankjegy volt, vagyis összesen huszonöt dollár. Mármost, az az egy
darab ötdolláros, a vászongöngyöleg köré tekert első küldemény, ebben a
pillanatban is a felügyelő birtokában volt. Gyorsan elővette, és azon nyomban meg
is bizonyosodott róla, hogy valóban egy ötdolláros bankjegyet tart a kezében.
Csakhogy a kettő együtt kettő darab ötdolláros, holott a Gondolkodógép már csak
tízdollárossal rendelkezhetett.
Végre mentő ötlete támadt. – Talán felváltotta neki valaki a pénzt – gondolta, és
megkönnyebbülten felsóhajtott.
Rendben van, gondolta a felügyelő, csakhogy én is itt vagyok ám! A türelmének
vége, úgy át fogja kutatni a 13-as cellát, ahogyan börtöncella nem volt még
átkutatva sohasem. Ha az ő börtönéből egy fogoly kénye-kedve szerint küldözget
leveleket, ha pénzt váltanak neki, nem beszélve a többi rejtélyes ügyről, akkor ez a
börtön már nem a régi többé, akkor valami nagy baj van. Eltökélte, hogy tervét
éjszaka fogja végrehajtani.
Hajnali háromkor. az igazán nagyszerű időpont. Lehet, hogy a Gondolkodógép
ördögi praktikákat űz, de annak is megvan a maga ideje, mégpedig az éjszaka.
Így történt, hogy aznap éjjel hajnali háromkor a felügyelő lábujjhegyen elindult a
13-as cella felé.
Amikor az ajtóhoz ért, megállt és hallgatózott. De mást nem hallott, csak a fogoly
egyenletes, nyugodt lélegzését. Elővette a kulcsait, a kettős zár jóformán kattanás
nélkül engedett. A felügyelő belépett, bezárta maga mögött az ajtót, és egy hirtelen
mozdulattal a fekvő alak arcába világított.
Ha a felügyelő szándéka az volt, hogy megijessze a Gondolkodógépet, akkor
csalódott, mert az békésen kinyitotta a szemét, a szemüvege után nyúlt, és
tárgyilagosan csak annyit kérdezett:
– Ki az?
Ami a cella átkutatását illeti, arról elég, ha annyit mondunk, hogy a lehető
legaprólékosabb volt. Nem volt olyan zug, az ágynak olyan részlete, amelyet a
felügyelő nem vizsgált volna át. Amikor a padlón a kis kerek lyukhoz ért,
valamilyen sugallatnak engedve beledugta kövér ujjait. Alig néhány pillanat telt el,
és erőfeszítéseinek gyümölcse már a lámpafényben sütkérezett.
– Brrr. – rázkódott össze a felügyelő.
A zsákmány egy patkány volt, méghozzá egy döglött patkány. A sugallat, mint
könnyű felhő a szélviharban, tovaröppent, de a felügyelő csak kutatott tovább. A
Gondolkodógép szó nélkül felkelt az ágyáról, és egyetlen rúgással a folyosóra
röpítette a tetemet.
A felügyelő felmászott az ágyra, és végigpróbálta a kicsinyke ablak acélrácsait.
Állták a feszítést. Azután az ajtó rácsait vette sorra, de ott is hasonló eredményre
jutott.
Már csupán a fogoly öltözéke volt hátra. A cipőknél kezdte. Semmi! Szétszedte a
nadrág övét. Ott sem volt semmi. Azután jöttek a zsebek. Az egyikben megtalálta a
bankjegyeket.
– Öt darab egydolláros! – A felügyelő levegő után kapkodott.
– Úgy van – mondta a fogoly.
– Azt a… De hiszen két tízese és egy ötöse volt! Mi ez. Hogy csinálta ezt?
– Az az én dolgom – mondta a Gondolkodógép.
– Az embereim közül váltotta föl valaki? Adja a szavát rá, hogy igazat mond!
A Gondolkodógép egy másodperc töredékéig hallgatott.
– Nem – mondta végül.
– Akkor a maga műve? – kérdezte a felügyelő, aki most már mindent képes volt
elhinni erről az emberről.
– Az én dolgom – felelte ismét a fogoly.
A felügyelő ránézett a nagyérdemű tudósra, és a szeme szikrázott a haragtól. Ha
nem csalódik, és sajnos tudta, hogy nem, akkor vele most a bolondját járatják, arról
pedig, hogy hogyan, fogalma sem volt. Egy közönséges fogoly esetében persze
könnyű dolga volna, abból kiszedné az igazságot, igaz, hogy akkor mindazon
rejtélyes dolog, ami történt, valószínűleg eleve nem jut ilyen részletesen a
tudomására. Percekig egyikük sem szólalt meg, aztán a felügyelő hirtelen sarkon
fordult, és bevágta maga mögött az ajtót. Úgy gondolta, okosabb, ha most nem szól
egy szót sem.
Rápillantott az órájára. Tíz perc múlva négy volt. Visszabújt az ágyába, de alig
helyezkedett el, a falakat újra megremegtette a már ismerős idegtépő ordítás. Az a
néhány szócska, amit a felügyelő mormogott, miközben újra meggyújtotta a
lámpást és elindult az emeleti cella felé, ha nem is volt választékos, híven tükrözte
a felügyelő lelkiállapotát.
Ballard természetesen ott kuporgott megint az acélajtónál, és teli torokból ordított.
Csak akkor hallgatott el, amikor a felügyelő bevilágított hozzá.
– Vigyenek el innen! Vigyenek el innen! – kiáltotta. – Mindent beismerek,
mindent. Én öltem meg. Vigyenek el innen!
– Micsodát vigyenek el innen? – kérdezte a felügyelő.
– Én öntöttem a sósavat az arcába, beismerem. Mindent beismerek. Csak vigyenek
el innen!
Ballard szánalomra méltó állapotban volt. Már merő könyörületességből is ki
kellett engedni. A folyosón aztán, mint egy űzött állat, lekuporodott egy sarokba, és
a tenyerével befogta a fülét. Fél órába tellett, amíg valahogy lecsillapodott, és
sikerült szóra bírni. A töredezett szavakból lassan kiderült, mi történt. Az előző
éjjel körülbelül négy órakor egyszer csak egy hangot hallott, túlvilági hang volt, a
messzeségből szólt, panaszosan, jajgatóan.
– És mit mondott a hang? – kérdezte kíváncsian a felügyelő.
– Sav… sav… sósav! – lihegte a fogoly. – Engem vádolt! Mert én öntöttem a savat
az arcába, és az asszony meghalt. Istenem! – és a férfi kínjában felüvöltött.
– Sav? Ezt kiabálta? – A felügyelő most már végképp nem értett semmit az
egészből.
– Sav. Ezt az egyetlen szót hallottam, többször egymás után. Mondott talán mást is,
de azt nem értettem.
– Ez tegnap éjjel történt, ugye? – kérdezte a felügyelő. – De mi történt ma éjjel. Ma
mitől ijedt meg?
– Ugyanattól – lihegte a fogoly. – Sav… sav… sósav. – A tenyerébe temette arcát,
és egész testében reszketett. – Az igaz, hogy sósavat öntöttem az arcába, de nem
azért, hogy megöljem! Mégis egyre azt hallom. Egy hangot hallok, engem vádol,
engem vádol! – Már csak suttogta a szavakat, azután elhallgatott.
– Mondott a hang mást is?
– Igen, de azt már nem értettem. Egy-két szó volt csak.
– Mi volt az az egy-két szó?
– Háromszor mondta, hogy „sav”, majd hosszú nyögést hallottam, aztán. aztán azt
hallottam, hogy „Nyolcas kalapbőség”. Ezt kétszer hallottam.
– A fickó megbolondult – jelentette ki mély meggyőződéssel az egyik őr.
– Azt hiszem, igaza van – mondta a felügyelő. – Nyilván megbolondult. Talán
tényleg hallott valamit, és megijedt. Mindenesetre reszket, mint a nyárfalevél. Még
hogy nyolcas kalapbőség!
A Gondolkodógép fogságának ötödik napjára a felügyelő erősen megviselt
benyomást keltett. Szeretett volna már túl lenni az egészen. Képtelen volt
szabadulni attól az érzéstől, hogy illusztris foglya remekül szórakozik. Ez annál is
inkább valószínűnek látszott, mivel ezen az ötödik napon ismét tanújelét adta
kitűnő humorérzékének – a vászondarabkán, amely ez alkalommal hullott az őr
lába elé, az állt: „Már csak két nap.”
A borravaló, amelyet a fogoly a csomagocskával együtt ledobott, egy féldolláros
volt.
Ha volt valami, amit a felügyelő biztosan tudott, akkor az az volt, hogy a 13-as
cella foglyának nem volt féldollárosa, mint ahogy tintája, tolla és vászna sem – nem
volt, mert nem lehetett, de ha nem lehetett, akkor mégis honnan volt? A felügyelő
úgy érezte, hogy a logika szabályai csődöt mondtak, és megviselt ábrázata ezt a
felismerést tükrözte.
De volt még más is.
Mit jelent ez a lidérces história, a „sav”, a „nyolcas kalapbőség”? – zakatolt benne
makacsul a kérdés. Az eszével persze tudta, hogy nem jelenthet semmit, az egész
csak egy elborult elméjű gyilkos kényszerképzete, a végső lökés a beismeréshez,
csakhogy amióta a Gondolkodógép a börtön lakója volt, túlságosan sok minden
történt, amit az „eszével” nem tudott megmagyarázni.
A hatodik napon a felügyelő címére egy levelezőlap érkezett, amelyen dr. Ransome
és Mr. Fielding közölték vele, hogy másnap, vagyis csütörtökön este, ellátogatnak a
börtönbe, és amennyiben Van Dusen professzornak még nem sikerült megszöknie –
ezt egyébként feltételezik, mert még nem adott hírt magáról –, látogatást tesznek
nála.
– „Amennyiben még nem sikerült megszöknie!” – A felügyelő dühösen
felkacagott. – Még hogy megszöknie!
Ezen a hatodik napon a Gondolkodógép három vászondarabkára írt üzenettel is
megörvendeztette a felügyelőt. Ezek tartalma a csütörtök este fél kilencig hátralevő
idő szerint változott, amikor is a megbeszélés értelmében a fogadást kötött feleknek
találkozniuk kell majd.
A hetedik napon délután a felügyelő elhaladt a 13-as cella előtt, s egy pillanatra
benézett. A Gondolkodógép az ágyán feküdt, szundikált. Így rátekintésre a cella a
szokásos képet mutatta. A felügyelő hajlandó lett volna megesküdni, hogy a
hátralevő négy és fél órában – pontosan négy óra volt – a cellából nem fog
megszökni senki.
Visszajövet a felügyelő fülét ismét megütötte a cellából az egyenletes lélegzés
nesze, így hát ismét odament az ajtóhoz és benézett. Ha a Gondolkodógép ébren
van, persze eszébe sem jut ilyesmi, de így más volt a helyzet.
A magasan levő ablakból egy fénysugár ráesett az alvó férfi arcára. A felügyelőnek
most először tűnt fel, milyen fáradtak, milyen gyűröttek a fogoly vonásai. Ekkor
azonban a Gondolkodógép mocorogni kezdett, mire a felügyelő bűntudatosan
eliszkolt. Este hat óra után beszélt a börtönőrrel.
– A tizenhármasban minden rendben? – kérdezte.
– Igen, uram – mondta az őr. – Igaz, a fogoly alig evett valamit.
A felügyelő lelkében a jól végzett munka utáni elégedettség honolt, amikor
röviddel hét óra után fogadta az irodájában dr. Ransome-ot és Mr. Fieldinget. Meg
akarta mutatni nekik a vászondarabokat, és őszintén fel akarta tárni sérelmeit, az
egész hosszú listát. De mielőtt erre sor került volna, a börtön udvar felőli oldalán
szolgálatot teljesítő őr lépett be az irodába.
– Jelentem, uram, hogy a felém eső oldalon a reflektor nem gyullad ki.
– A mindenségit, az az ember az ördöggel cimborál! – A felügyelő dühöngött. –
Amióta itt van, a feje tetején áll minden!
Az őr visszabotorkált a posztjára a sötétben, a felügyelő pedig felhívta telefonon az
Elektromos Társaságot.
– Három-négy szerelőre lenne sürgősen szükségem. A Chisholm börtönben
elromlott az egyik reflektor.
A felügyelő kedvező választ kaphatott, mert letette a kagylót, és sietve elindult az
udvar felé. Miközben dr. Ransome és Mr. Fielding várakoztak, belépett a bejárati
kaputól az őr, s egy expresszlevelet hozott. Dr. Ransome véletlenül felfigyelt a
címzésre, és amikor az őr kiment, alaposabban szemügyre vette a zárt borítékot.
– Az ördögbe is! – kiáltott fel.
– Mi történt? – kérdezte Mr. Fielding.
Válasz helyett a doktor átnyújtotta a levelet Mr. Fielding-nek, nézze meg ő is.
– Ez csak véletlen lehet – mondta.
Amikor a felügyelő végre visszajött az irodájába, csaknem nyolc órára járt az idő.
A szerelők, akik kocsival jöttek, már dolgoztak. A felügyelő megnyomta a
kaputelefon csengőjét.
– Hány szerelő jött? – kérdezte a felügyelő a kagylón át.
– Négy? Három munkás, zubbonyban és overállban, meg az igazgató?
Szalonkabátban és selyemcilinderben? Rendben van. Ezek szerint tehát csak
négyen hagyhatják el az épületet. Ez minden, köszönöm.
Dr. Ransome és Mr. Fielding felé fordult.
– Nem lehetünk eléggé óvatosak. Különösen azóta – mondta maró gúnnyal –,
amióta ilyen nagy tudósokat csuknak a börtönünkbe.
Szórakozott mozdulattal az expresszlevél után nyúlt, és elkezdte felbontani.
– Közben talán rá is térnék, uraim, mindazokra az eseményekre, amelyek.
Magasságos ég! – A felügyelő tátott szájjal, mozdulatlanul meredt a levélre.
– Mi baj? – kérdezte Mr. Fielding.
– Expresszlevél a 13-as cellából. Egy vacsorameghívó.
– Micsoda? – A két férfi felállt.
A felügyelő továbbra is bénultan ült, bámulta a levelet, majd hirtelen erélyesen
kiszólt a folyosón ügyelő őrnek.
– Azonnal rohanjon a 13-as cellához, és nézze meg, ott van-e a fogoly!
Az őr elsietett, dr. Ransome és Mr. Fielding pedig a levelet vette szemügyre.
– Nem vitás, ez Van Dusen keze írása – mondta dr. Ransome.
– Eleget láttam ahhoz, hogy megismerjem.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon: a kapus telefonált. A felügyelő szinte
félálomban vette fel a kagylót.
– Halló? Kicsoda? Két riporter? Engedje be őket. – Hirtelen két vendége felé
fordult. – Csak nem képzelik, hogy megszökött! Az az ember ott van a cellájában.
Ebben a pillanatban ért vissza az őr.
– A fogoly a cellában, uram – jelentette. – A saját szememmel láttam. Fekszik az
ágyán.
– Hát nem megmondtam! – A felügyelő megkönnyebbülten fellélegzett. De vajon
hogyan adta fel a levelet?
Kopogtattak az udvarról nyíló acélajtón.
– Ez a két riporter lesz – mondta a felügyelő. – Engedjék be őket – szólt oda az
őrnek. – Erről az ügyről talán inkább ne beszéljünk előttük, különben örökké ezt
fogom hallani.
Az ajtó kinyílt, és a két férfi belépett.
– Jó estét, uraim – szólt az egyik, Hutchinson Hatch, akit a felügyelő jól ismert.
– Nos, uraim – szólt ingerülten a másik. – Állok rendelkezésükre.
A Gondolkodógép volt.
Harci tűz égett, a tekintetében, ahogyan a felügyelőre nézett, akinek szó szerint
leesett az álla. Pillanatnyilag meg se tudott szólalni. Persze, dr. Ransome és dr.
Fielding is el voltak képedve, csakhogy ők nem tudták azt, amit a felügyelő tudott,
ők egyszerűen csak el voltak képedve, a felügyelő viszont kővé meredt a
csodálkozástól. Hutchinson Hatch, a riporter, mohón figyelte a jelenetet.
A felügyelőből végre feltört a kérdés.
– Hát ezt… hogyan… hogyan csinálta?
– Menjünk talán vissza a cellába – javasolta a Gondolkodógép, jellegzetes, ingerült
modorában, amelyet tudóstársai oly jól ismertek.
A felügyelő, aki még mindig nem ocsúdott fel egészen révületéből, megindult,
utána a többiek.
– Szíveskedjék idevilágítani – adta ki az utasítást a Gondolkodógép.
A felügyelő engedelmeskedett. A cella olyan volt, mint máskor, s az ágyon, igen,
az ágyon ott feküdt a Gondolkodógép.
Ugyanaz a kukoricasárga haj! A felügyelő a mellette álló emberre pillantott, és
rezignáltan megállapította, hogy mostanában furcsákat álmodik.
Remegő kézzel kinyitotta a cellaajtót, és a Gondolkodógép belépett.
– Nézzük talán először ezt – mondta.
Belerúgott a cellaajtó alján az acélrácsokba, mire három azonnal elmozdult. A
negyedik letört, és kigurult a folyosóra.
– Most nézzük meg ezt. – Az egykori börtönlakó felállt az ágyra, hogy elérje az
ablakot. Végigzongorázott a rácsokon a kezével, s sorban kiesett valamennyi.
– Mi ez itt az ágyban? – kérdezte a felügyelő, aki lassan kezdett magához térni.
– Egy paróka – volt a válasz. – Hajtsa csak fel a parókát.
A felügyelő engedelmeskedett. A takaró alatt szép rendben a következő tárgyak
hevertek: egy nagy köteg erős kötél, legalább tíz méter hosszú, egy tőr, három
reszelő, háromméternyi villanyzsinór, egy vékony szárú erős acél harapófogó, egy
kis kézikalapács nyéllel együtt, és. és egy nagy kaliberű, rövid csövű pisztoly.
– Hogyan csinálta ezt? – kérdezte a felügyelő.
– Ha jól emlékszem, uraim, önök fél tízkor vacsorára hivatalosak hozzám.
Igyekezzünk, mert elkésünk.
– Szeretném tudni, hogyan csinálta! – A felügyelő nem tágított.
– Jobb, ha örökre megjegyzi: az a fogoly, aki használni tudja az eszét, már nem is
fogoly – mondta a Gondolkodógép. – Igyekezzünk, uraim, mert elkésünk.
A társaság Van Dusen professzor otthonában sietősen, néma csöndben fogyasztotta
el a vacsorát. A professzor asztalánál dr. Ransome, Alfred Fielding, a felügyelő és
Hutchinson Hatch, a riporter foglaltak helyet. Van Dusen professzor egy héttel
korábbi utasításának megfelelően pontosan fél tízkor felszolgálták a vacsorát, dr.
Ransome megállapította, hogy az articsóka kitűnően van elkészítve. Aztán végre
kiürültek a tányérok, a Gondolkodógép hátrahúzta a szókét, és harciasan dr.
Ransome szemébe nézett.
– Még mindig kételkedik abban, amit mondtam?
– Nem – hangzott a válasz.
– Elismeri, hogy minden a fair play szabályai szerint történt?
– Igen.
Akárcsak a többiek – leginkább persze a felügyelő –, ő is türelmetlenül várta a
magyarázatot.
– Hálásak lennénk, ha… – kezdte Mr. Fielding.
– Igen, ha elmondaná… – kérte a felügyelő is.
A Gondolkodógép megigazította a szemüvegét, jelentőségteljesen körbepillantott a
résztvevőkön, majd belefogott a történetbe.
Mondandóját a legelején kezdve logikus sorrendben adta elő, és nyugodtan
állíthatjuk, hogy soha senki még ilyen figyelmes közönség előtt nem beszélt.
– Arra vállalkoztam – kezdte –, hogy minden holmi nélkül, pusztán a testemen levő
nélkülözhetetlen ruhaneművel becsukatom magam egy börtöncellába, és onnan egy
héten belül megszököm. A Chisholm börtönt most láttam először életemben.
Amikor bevonultam a cellába, három dolgot kértem. Fogport, két tíz- és egy
ötdolláros bankjegyet, végezetül pedig, hogy tisztítsák ki a cipőmet. Nem sokat
számított volna, ha elutasítják a kéréseimet, önök azonban teljesítették őket.
Fel voltam készülve rá, hogy elővigyázatosak lesznek, és mindent, amit esetleg
felhasználhatnék célomhoz, eltávolítanak a cellából. Így aztán amikor a felügyelő
rám csukta az ajtót, nem volt kétségem afelől, hogy semmire sem számíthatok,
hacsak azt a bizonyos három ártatlannak tűnő dolgot nem tudom felhasználni.
Kedves felügyelő úr, remélem, ön is elismeri, hogy ilyen három kérdést még egy
halálraítélttől sem tagadhatnak meg.
– A fogpor és a cipőtisztítás rendben van, de a pénz nem! – felelte a felügyelő.
– Minden a világon veszélyes lehet, ha olyan ember kezébe kerül, aki tudja, hogyan
kell felhasználni – folytatta a Gondolkodógép. – Azon az első éjszakán egyebet
sem tettem, csak aludtam és patkányokat kergettem. – Jelentőségteljesen ránézett a
felügyelőre. – Miután önök erre felfigyeltek, úgy döntöttem, nem baj, ha az az
éjszaka veszendőbe is megy, majd másnap folytatom a munkát, önök azt hitték,
nekem idő kell ahhoz, hogy külső segítséggel szervezzem meg a szökésemet.
Természetesen tévedtek. Számomra nem jelentett problémát, hogy azzal és akkor
vegyem fel a kapcsolatot, akivel és amikor akarom.
A felügyelő rámeredt a professzorra, aztán férfias önuralommal pöfékelt tovább.
– Másnap reggel hat órakor ébresztett az őr, aki a reggelit hozta. Tőle tudtam meg,
hogy tizenkét órakor van az ebéd és hatkor a vacsora. Gondoltam, hogy ezeken az
időpontokon kívül aligha fognak zavarni. Amint befejeztem a reggelimet, első
dolgom az volt, hogy a cellaablakból szemügyre vegyem közvetlen környezetemet.
Egy pillanat alatt felmértem, hogy még ha rá is szánnám magam arra, hogy az
ablakon át szökjek meg a cellából, a falon már lehetetlenség átjutnom, márpedig az
én célom az volt, hogy nem csak a cellából, hanem a börtönből is kijussak. Persze,
választhattam volna azt a megoldást is, hogy a fal fölött átmászva hagyom el az
épületet, ez azonban hosszabb időt igényelt volna, s így egyelőre ezt az ötletet
teljesen elvetettem.
Másrészt viszont bizonyos jelekből arra következtettem, hogy a folyónak azon az
oldalon kell lennie, s hogy van a közelben egy játszótér is. Feltevéseimet a
későbbiekben a börtönőr is megerősítette. Az én szempontomból ennek nagy
jelentősége volt, hiszen ezek szerint a börtönt bárki megközelíthette, anélkül hogy
felfigyeltek volna rá. Fontos körülmény, gondoltam, és valóban fontos is volt.
A leglényegesebb azonban, amit ablakomból láttam, a reflektorhoz vezető huzal
volt, ez ugyanis karnyújtásnyira volt csupán az ablakomtól, legfeljebb jó egy
méterre, és én rögtön láttam, milyen nagy segítséget jelent majd ez, ha
áramtalanítanom kell a reflektort.
– Szóval a reflektort is maga oltotta ki? – kérdezte a felügyelő.
– Miután több látnivalóm az ablakból már nem akadt – folytatta a Gondolkodógép,
ügyet sem vetve a közbeszólásra –, a gondolataimat arra összpontosítottam, hogyan
lehet a börtönépületből magából kijutni. Megpróbáltam pontról pontra visszaidézni,
hogyan jutottam a cellába, hiszen tudtam, ez az egyetlen út. Számításom szerint hét
ajtó választott el a szabadságtól, a szökésnek ez a módja tehát egyértelmű volt a
lehetetlennel. Ha az ajtón nem, átjutunk a falon, gondolhattam volna, csakhogy a
fal tömör gránitból van, ezt láttam.
A Gondolkodógép itt egy kis pihenőt tartott, és dr. Ransome új szivarra gyújtott.
Néhány percig csönd volt a szobában, majd a logika bajnoka folytatta szökésének
történetét.
– Míg én ezt szép sorjában végiggondoltam, egyszer csak egy patkány szaladt át a
lábamon. Ez új gondolatsort indított el bennem. A cellában ugyanis legalább fél
tucat patkány rohangált, láttam, hogy csillog a szemük. Csakhogy észrevettem,
hogy nem az ajtó alatt jöttek be. Erről több ízben meg is győződtem, ugyanis
valahányszor rájuk ijesztettem, mindig valahol máshol tűntek el, nem az ajtó alatt.
Kellett tehát lennie egy másik útnak is, a másik út pedig másik kijáratot jelentett.
Ezt a kijáratot kellett tehát megtalálnom, és meg is találtam. Egy régóta használaton
kívüli vízvezetékcső volt, amelyet már csaknem eltömített a por és a piszok. De a
patkányok mégis ezen keresztül jöttek, éspedig nem a semmiből. A börtönökben a
vízvezeték-hálózat általában a falakon kívül ér véget, ami ennek a csőnek az
esetében a folyót vagy annak a partját jelentette. Valahonnan onnét jöttek a
patkányok is, hiszen közelebbről csak akkor jöhettek volna, ha közelebb végződik a
vezeték, az ugyanis, hogy egy ólomcső lyukas legyen, gyakorlatilag kizárt.
A börtönőr, aki az ebédemet hozta, anélkül hogy tudta volna, két fontos dolgot árult
el. Az egyik az volt, hogy a börtön hét évvel ezelőtt új vízvezetékrendszert kapott, a
másik, hogy a folyó csak száz méter távolságra van tőle. Most már nyugodt
lelhettem afelől, hogy a cső a régi vízvezeték-hálózathoz tartozik, amely a folyó
felé lejtett. De vajon hol végződik? A folyóban vagy a parton?
Ez volt tehát a következő probléma, s ezt úgy oldottam meg, hogy elkezdtem
összefogdosni a patkányokat, nem kis meglepetésére a foglárnak, aki észrevette,
hogy mit csinálok. Legalább egy tucat állatot megvizsgáltam, teljesen száraz volt
valamennyi, a csövön keresztül jött be a cellába, és ami a legfontosabb, egyik sem
házi patkány volt, hanem mezei patkány. A cső tehát a börtön területén kívül, de
még a szárazföldön végződött. Eddig rendben volnánk, gondoltam.
Ugyanakkor számoltam azzal is, hogy ha ezt választom kiindulópontul, a felügyelő
figyelmét más irányba kell terelnem. Tudniillik az urak tulajdonképpen
megnehezítették a próbát, amikor megmondták a felügyelőnek, hogy meg akarok
szökni, tehát még azzal is törődnöm kellett, hogy ő rossz irányban szimatoljon.
A felügyelő egy pillanatra felnézett, bánatos kutyatekintet volt a tekintete.
Első lépésként elhitettem vele, hogy önnel próbálom meg felvenni a kapcsolatot,
dr. Ransome. E célból az ingem egyik darabjára üzenetet írtam, amelyet dr.
Ransome-nak címeztem, és egy ötdollárossal átkötve kidobtam az ablakon. Nem
kételkedtem abban, hogy az őr rögtön a felügyelőhöz viszi majd, de reméltem,
hogy a címzett végül is megkapja. Meg tudná mutatni ezt az első vászondarabot,
felügyelő úr?
A felügyelő elővette a titkosírással teleírt anyagot.
– Mi az ördögöt jelent ez? – kérdezte.
– Visszafelé kell olvasni, az E betűnél kezdve, folyamatosan – magyarázta a
Gondolkodógép.
A felügyelő nekifogott.
– Enne… ennek sem… – betűzgette egy darabig a szöveget, aztán egyszer csak
vigyorogva kivágta:
– Ennek semmi köze a szökéshez.
– Hát ehhez mit szólnak! – mondta, még mindig vigyorogva, a felügyelő.
– Tudtam, hogy ez nem hagyja majd nyugton – mondta a Gondolkodógép. – Ha
pedig netalán rájönne a nyitjára, akkor sem árt, hogy egy kicsit rápirítottak önre.
– Mivel írta a szöveget? – kérdezte dr. Ransome, miután megvizsgálta az anyagot
és átnyújtotta Mr. Fieldingnek.
– Ezzel – mondta a hajdani fogoly, és kinyújtotta a lábát. Ugyanaz a cipő volt rajta,
amelyben bevonult a börtönbe, csak éppen megviseltebb állapotban: a cipőkrémnek
csupán a lekapart nyoma látszott. – A vízben oldott suviksz kitűnő tinta, a cipőfűző
fémhegyével pedig egészen jól lehet írni.
A felügyelő felnevetett, megkönnyebbülten, vidáman.
– Ön valóságos csodalény! – mondta bámulattal. – Kérem, folytassa!
– A célom az volt, hogy a felügyelő minél hamarabb átkutassa cellámat – folytatta
a Gondolkodógép. – Arra törekedtem, hogy gyakran hozzam ilyen helyzetbe, s
hogy végül, miután találni természetesen nem fog semmit, megelégelje a dolgot, és
többé ne zavarjon. Nagyjában és egészében így is történt.
A felügyelő elvörösödött.
– A fehér ing helyett, amelyet viseltem, a felügyelő egy rabinget adott.
Megnyugodott abban, hogy a fehér ingből csupán két darabka hiányzott. Csakhogy
míg ő a cellában tűvé tett mindent, én a számban tartogattam kis labdaccsá gyúrva
egy vászondarabkát ugyanabból az ingből.
– Egy húszcentis darabot? – csodálkozott a felügyelő. – Ugyanabból az ingből? Hol
szerezte?
– A keményített mellű fehér ingek eleje három réteg anyagból van. A bélés és a
fazon közül kivettem a harmadik réteget, mert biztos voltam abban, hogy ön ezt
úgysem veszi észre. Ennyit erről.
Kis ideig csönd volt. A felügyelő gyámoltalan mosollyal nézett végig a figyelő
arcokon.
– Miután ezzel a kis feladvánnyal sikerült a felügyelőt egy időre lerázni a
nyakamról, végre megtettem az első komoly lépést a szabadság felé – folytatta Van
Dusen professzor. – Tudtam, méghozzá biztosan, hogy a cső valahová a játszótérre
torkollik, tudtam, hogy egy csomó fiú szokott ott játszani, és tudtam, hogy onnan
jöttek a patkányok a cellámba. Vajon mindeme tudás birtokában hogyan léphetnék
kapcsolatba a külvilággal?
Először is egy hosszú és kellően teherbíró fonalat kellett kerítenem. Tessék,
nézzék! – Felhajtogatta nadrágja két szárát, s megmutatta, hogy kitűnő minőségű,
hosszú szárú flórharisnyájának bizony mind a két darabja alaposan megrövidült. –
Amikor megtaláltam a szál végét, már könnyű volt felfejteni, és hamarosan vagy
négyszáz méter cérnával rendelkeztem.
Ezek után letéptem a megmaradt vászon felét, és egy részletes levélben –
képzelhetik, micsoda munka volt! – megírtam a helyzetemet ennek az úrnak itt. –
És a Gondolkodógép a riporterre mutatott. – Tudtam, hogy egy ilyen szenzációs
sztori kedvéért hajlandó lesz a segítségeimre sietni. A göngyöleghez jó erősen
hozzákötöttem egy tízdolláros bankjegyet, tudván, hogy ennél biztosabb csalétek
aligha lehetséges, ha levelemre fel akarom hívni a figyelmet, majd a következő
szavakat írtam a vászonra: „Kérem a megtalálót, juttassa el ezt a levelet Hutchinson
Hatchhoz, a Daily American riporteréhez, aki a levél átadóját további tíz dollárral
jutalmazza.”
Most már csak az volt hátra, hogy az üzenet eljusson a játszótérre, ahol a fiúk közül
valaki majd csak rátalál. Erre két mód is lett volna, s amelyiket választottam,
kitűnőnek bizonyult. Megfogtam egy patkányt – ez nekem akkor már egy pillanat
alatt sikerült –, az egyik lábához odakötöttem a vásznat és a pénzt, a másikhoz meg
a cérnát, majd a csőben eleresztettem. Úgy okoskodtam, hogy az állat, menekülési
ösztönének engedve, bizonyára addig szalad, amíg ki nem jut a csőből, a szabad ég
alatt viszont megpihen, és megpróbálja lerágni magáról a pénzt és a vásznat.
A patkányt elnyelte a sötétség, eltűnt a poros cső mélyén, engem pedig elfogott a
nyugtalanság. Túlságosan nagy kockázatot vállaltam. Mi történik, ha a patkány
elrágja a cérnát, amelynek a másik vége a kezemben van? Mi történik, ha a többi
patkány rágja el? Mi történik, ha kiér a patkány, de olyan helyen hagyja a
küldeményt, ahol senki nem fogja megtalálni? És volt még ezeregy lehetőség,
amely mind meghiúsítja a tervet. Idegtépő órák következtek, az a tény azonban,
hogy végül is csak egy-két méter cérna maradt a kezemben, arra engedett
következtetni, hogy talán mégiscsak kiért az állat. Pontosan megírtam Mr.
Hatchnak, mit tegyen, ha megkapja az üzenetet, most már csak az volt a kérdés:
vajon megkapja-e?
Mindegy, nem tehettem egyebet, mint várni, várni türelemmel, és újabb terveket
szőni, hátha szükség lesz rájuk. Nyíltan megkíséreltem megvesztegetni az őrt, és
megtudtam tőle, hogy a szabadságtól elválasztó hét ajtó közül csupán kettőnek a
kulcsával rendelkezik. A következő ötlet, amellyel egy kicsit megtáncoltattam a
felügyelő idegeit az volt, hogy leszedtem a cipőmről a sarokvasakat, és azt a
látszatot keltettem, mintha azzal próbálnám elfűrészelni az ablakrácsokat. Ebből
egész csinos kis botrány kerekedett. A felügyelő jó néhányszor a saját kezével
ellenőrizte a rácsot, de rázhatta nyugodtan, akkor nem mozdultak.
A felügyelő ismét elmosolyodott. Már nem csodálkozott semmin.
Tervemet a lehető legnagyobb körültekintéssel hajtottam végre, tehát semmi
egyebet nem tehettem, mint hogy vártam, mi lesz. Nem tudhattam, megkapta-e a
címzett a levelet, vagy hogy megtalálták-e egyáltalán, nem rágta-e szét például az
állat? Arra pedig nem tudtam elszánni magam, hogy azt a vékonyka szálat, amely a
külvilággal összekötött, visszahúzzam.
Lefeküdtem, de elaludni már nem mertem, vártam, hátha a megbeszélt jelzés
szerint megrángatják a cérnát, hátha mégis megkapta Hatch az üzenetet. Körülbelül
fél négy lehetett, amikor megrándult kezemben a cérna, és nyugodtan mondhatom,
egy igazi halálraítélt sem örülhetett volna jobban, mint én akkor.
A Gondolkodógép a riporterhez fordult.
– Azt hiszem önön a sor, hogy beszámoljon a továbbiakról.
– A baseballt játszó kisfiúk egyike hozta el a vászonra írt levelet – mondta Mr.
Hatch –, és én azonnal tudtam, hogy bomba sztori van kilátásban. A gyereknek
odaadtam a tíz dollárt, és gyorsan szereztem néhány spulni selyemszálat, némi
zsineget és egy göngyöleg könnyű, hajlékony huzalt. A professzor üzenete szerint a
levél megtalálójával mutattassam meg magamnak, hogy hol volt a levél, és hajnali
kettőkor ott kezdjem a kutatást. Ha rábukkanok a cérna másik végére, három rövid
és egy hosszú rándítással jelezzem.
Egy kis zseblámpa fényénél kezdtem el a kutatást. Egy óra és húsz perc telt el, mire
a gyomok közt, gazzal félig benőve, megtaláltam a csövet. Meglepően nagy volt,
mintegy harminc centiméter átmérőjű. Ott volt a cérna is, amelyet az utasítás
szerint megrántottam, és a válasz azonnal megérkezett.
A cérnához hozzákötöttem a selyemszálat, majd a professzor elkezdte húzni. A
szívem a torkomban dobogott, azt hittem, elájulok az izgalomtól, hogy netán
elszakad. Aztán a selyemszál végéhez odakötöttem a zsineget, és amikor már azt is
behúzta, annak a végéhez a huzalt. Ily módon sikerült a cella és a cső szája közt
olyan állandó összeköttetést létesíteni, amelyet már a patkányok sem rághattak szét.
A Gondolkodógép felemelte a kezét, mire Hatch elhallgatott.
– Mindez halálos csöndben történt – folytatta a Gondolkodógép. – De amikor a
kezemben éreztem a huzalt, a legszívesebben felkiáltottam volna. Rögtön
nekifogtunk a következő feladatnak, amelyről Mr. Hatch a levélből már tudott.
Kipróbáltuk, lehet-e a csövet távbeszélésre használni. Egyikünk sem hallott tisztán,
én mégsem mertem hangosabban beszólni, nehogy a börtönben felfigyeljenek a
lármára. Végül is sikerült megértetnem, mire van legsürgősebben szükségem.
Különösen nehezen volt érthető, amikor sósavat kértem, ezért többször is kénytelen
voltam megismételni a „sav” szót.
Aztán felhangzott a fölöttem levő cellából az ordítás. Rögtön tudtam, hogy
meghallottak, és amikor meghallottam a lépteit, kedves felügyelő úr, alvást
színleltem. Ha akkor belép a cellába, az egész terv dugába dől. Ön azonban
továbbment. Ez volt az egyetlen eset, amikor komoly veszélyben voltam.
Most már bizonyára értik, hogy ezen a rögtönzött drótkötélpályán a szükséges,
illetve fölöslegessé vált tárgyakat könnyedén oda-vissza lehetett szállítani: ha
valami nem kellett, hát egyszerűen visszaküldtem. Az ön ujjai, persze, felügyelő úr,
aligha tudták volna kitapogatni a huzalt: túlságosan is vaskosak. Nézzen ide, az én
ujjaim sokkal hosszabbak és vékonyabbak. Arról nem is beszélve, hogy a cső
nyílása védve is volt, bizonyára emlékszik a patkánytetemre.
– Emlékszem – mondta a felügyelő fintorogva.
– Úgy gondoltam, hogy ha valaki kíváncsi lenne erre a lyukra, ettől majd lelohad a
lelkesedése. Másnap éjjelig várnom kellett, amíg Mr. Hatch a szükséges dolgokat
megszerezte, mindenesetre kísérletképpen addig is küldött tíz dollárért aprót. Ezt a
terv egyéb részleteinél hasznosítani is tudtam. Ezek után hozzáláttam, hogy
kidolgozzam a végleges szökési tervet.
Ha biztos akartam lenni a sikerben, először is hozzá kellett szoktatnom az udvaron
álló őrt ahhoz, hogy állandóan ott lát cellám ablakában. Megfelelő módszernek
bizonyult, hogy vászondarabokra írt üzeneteket dobáltam le neki, amelyek hencegő
hangneméből a felügyelő joggal gondolhatta, hogy valaki a kezemre játszik az
alkalmazottai közül. Ott álltam az ablaknál, és órákig bámultam kifelé, mindig úgy,
hogy az őr lásson, olykor pedig beszédbe is elegyedtem vele. Így tudtam meg, hogy
a börtönnek nincs saját villanyszerelője, ezért ha bármi történik, az Elektromos
Társaságot szokták értesíteni.
Most már semmi sem állta útját annak, hogy kiszabaduljak. Úgy terveztem, hogy
fogságom utolsó napján a késő délutáni órákban, sötétedés után az e célra
előkészített sósavba mártott dróttal elvágom majd a kábelt, amely körülbelül egy
méterre volt az ablakomból. Ha ez sikerül, a börtön felém eső oldala teljes
sötétségbe borul, amíg a szerelők meg nem találják a rövidzárlat okát. Ez pedig
lehetővé teszi, hogy Mr. Hatch bejusson a börtön udvarába.
Már csak egy teendőm volt, mielőtt ténylegesen hozzáláttam volna, hogy szabaddá
tegyem magam. Néhány részletet még meg kellett beszélnem Mr. Hatchcsal a
szócsövön keresztül. Erre fogságom negyedik estéjén került sor, körülbelül fél
órával azután, hogy a felügyelő elhagyta a cellámat. Sajnos, Mr. Hatch megint csak
nagy nehezen értette meg, hogy mit mondok, jó néhányszor kénytelen voltam
megismételni a „sav” szót, majd azt, hogy „nyolcas kalapbőség” – ugyanis ilyen
méretű kalapot hordok –, s ahogyan másnap a börtönőrtől megtudtam, ennek
hatására tett beismerő vallomást az emeleti fogoly. A cső természetesen az ő
celláján is áthaladt, és a gyilkos hallotta eltorzult hangunkat. A közvetlen felettem
levő cella üres lévén, rajta kívül más nem hallotta.
Az után persze, hogy már volt sósavam – egy kis bádogedényben érkezett –, már
nem volt különösebben nehéz elvágni az ablak és az ajtó acélrácsait, de azért
eltartott egy ideig. Fogságom ötödik, hatodik és hetedik napján hosszú órákat
töltöttem azzal, hogy az őr szeme láttára egy savba mártott drótdarabbal dolgoztam
az ablakrácsokon. A fogporral akadályoztam meg, hogy a sav továbbterjedjen.
Miközben a kezem dolgozott, és a sav percről percre mélyebben mart a fémbe, a
szemem révetegen bámult kifelé a semmibe. Észrevettem, hogy az őrök mindig a
felső rácsokat ellenőrzik, ezért én az alsó rácsokat vágtam el, persze csak annyira,
hogy egy vékony fémrész azért a helyükön tartsa őket. Istenkísértés volt, ennyire
könnyelműnek talán nem is lett volna szabad lennem.
A Gondolkodógép néhány percig hallgatott.
– Gondolom, most már minden világos – folytatta aztán. – Csupán azokra a
részletekre nem tértem ki külön, amelyek kizárólag a felügyelő és az őrök
megtévesztésére szolgáltak, s amelyeket ágyamon heverészve Mr. Hatch kedvéért,
olvasói nagyobb örömére ötöltem ki. A paróka persze más, arra szükség volt a
tervemhez. Az expresszlevél szövegét és címzését én írtam, de Mr. Hatch
töltőtollával. A levelet aztán elküldtem neki, és ő adta fel. Azt hiszem, ez minden.
– No és az, hogy elhagyta a börtön területét is, és a külső kapun keresztül jött az
irodámba? – kérdezte a felügyelő.
– Ó, az igazán egyszerű volt – mondta a tudós. – Miként már említettem, mielőtt
bekapcsolták volna a reflektort, savval elvágtam a kábelt. Következésképpen,
amikor meg akarták gyújtani, nem gyulladt meg. Tudtam, hogy eltart egy darabig,
amíg megtalálják és kijavítják a hibát. Amikor jött az őr, hogy jelentést tegyen
önnek, az udvar sötét volt. Kibújtam az ablakon – éppen csak hogy kifértem –, egy
keskeny párkányon állva visszatettem a rácsokat, és a sötétben vártam, hogy
megjöjjenek az Elektromos Társaság emberei. Mr. Hatch ott volt közöttük.
Amikor észrevettem, odaszóltam neki, mire ő átadott nekem egy sapkát, egy
zubbonyt és egy overallt. Miközben ezeket a ruhadarabokat felvettem, ön,
felügyelő úr, kint állt az udvaron, alig három méterre tőlem. Később Mr. Hatch
magához hívott, természetesen ő is, mint az egyik munkás, és együtt kimentünk a
kocsihoz, hogy behozzunk valamit. Az őr minden további nélkül kiengedett
bennünket, mint az imént érkezett csoport két tagját. Kint átöltöztünk,
visszamentünk a kapushoz, és bejelentettük, hogy önnel szeretnénk beszélni.
Beszéltünk is. Ez minden.
Néhány percig csend volt. Dr. Ransome szólalt meg elsőnek.
– Elképesztő! – kiáltott fel. – Fantasztikus!
– Hogy került Mr. Hatch az Elektromos Társaság szerelői közé? – kérdezte Mr.
Fielding.
– Az apja a társaság egyik igazgatója – válaszolta a Gondolkodógép.
– De mi történt volna akkor, ha nincs Mr. Hatch, aki kívülről segít?
– Minden fogolynak van odakint legalább egy barátja, aki segít neki megszökni, ha
lehet.
– Akkor… akkor tegyük fel, mi lett volna, ha nincs az épületben használaton kívüli
vízvezeték? – firtatta tovább a felügyelő.
– Volt meg két variációm a szökésre – mondta rejtélyesen a Gondolkodógép.
Tíz perc múlva megszólalt a telefon. A felügyelőt keresték.
– Ég mindenütt a villany? – szólt bele a kagylóba. – Jól van. A 13-as cellánál volt
elvágva a kábel? Igen, tudom. Egy szerelővel többen vannak. Hogyhogy? És ketten
kijöttek?
A felügyelő értetlen arccal fordult a többiekhez.
– Azt mondja, hogy négy szerelőt engedett be, kettőt engedett ki, és most három
vár a kapunál.
– A plusz én voltam – mondta a Gondolkodógép.
– Ja persze – mondta a felügyelő. Aztán beleszólt a kagylóba.
– Ki lehet engedni az ötödik embert is. Nem a foglyok közül való.

ROBERT SHECKLEY
Cicc-kávé

Fordította:
Rácz Lívia

Megjelent:
Rakéta Regényújság
1978. 32. számában

ENNEK A TÖRTÉNETNEK A CÍME SEMMI LÉNYEGES

ÖSSZEFÜGGÉSBEN SINCS A KISMACSKÁKKAL. IGAZ, HA
VALAKI CICC-KÁVÉT ISZIK, ELŐFORDULHAT, HOGY
LEFEKSZIK ÉS DOROMBOLNI KEZD, DE MIVEL
 HATÁROZOTTAN ALKOHOLTARTALMÚ ITAL, AKÁR UGATHAT
IS TŐLE.
– Ezt nevezem kisméretű remekműnek – mondta Hadden.
– Gondoltam, hogy tetszeni fog – mondta Dougherty, és megkerülve az új kofferek
halmazát, letette tálcáját az alacsony asztalra.
A tálcán, két egyenes falu pohárban, csíkos folyadék állt. Ezt volt a Cicc-kávé,
dekoratív, hat különböző fajtából álló ital, amelyeket biztos kézzel töltöttek a
pohárba, és amelyek sűrűségük különbözőségénél fogva nem keveredtek össze.
Letűnt idők ragyogóan összeállított haszontalansága; színésznőcskék rendeltek ilyet
a húszas évek tarka bárjaiban, a keményen dolgozó felszolgálók legnagyobb
kétségbeesésére. Tigrisszerű csíkjai felfelé menő sorrendben: piros, sárga, lila,
fehér, zöld és borostyánszínű. Estélyekre való ital volt, mulatságos ital.
– Nagyon gusztusos – mondta Hadden. Magas, fiús külsejű fiatalember volt,
keskeny angyalarccal. Megfogta a poharat, amellyel Dougherty megkínálta, és
kortyintott a legfelső rétegből.
– Konyak?
– Helyes – mondta Dougherty. – Az igazi Cicc-kávé legyen kaland ismeretlen
tájakra, utazás a hétköznapokból a csodák világába. A legfelső réteg persze konyak,
ízlik?
– Kitűnő konyak, a legfinomabb konyak. Tudod, hogy örülök ennek?
– Én is – felelt Dougherty – régóta nem ittunk együtt.
– Hat éve – mondta Hadden gondterhelten. – Minden év egy csík. Ezért
választottad ezt a különleges italt? – Hosszú idő – ráncolta össze kisfiús arcát
Hadden. – Túl hosszú.
– És talán még több idő telik el, míg ismét együtt iszunk.
– Én is úgy gondolom – fejezte be konyakrétegét Hadden, és pillantása a világos
alumínium kofferekre siklott, amelyek szép rendben halmozódtak az öreg
hajókoffer mellett.
– Igen hosszú idő, hacsak nem látogatsz meg bennünket Uruguayban.
– Talán meglátogatlak – mondta Dougherty. – Próbáld meg a következő réteget.
– Hadden bólintott, és megitta a sárgászöld csíkot. Megnyalta az ajkát, töprengett
egy pillanatig:
– Chartreuse?
– Helyes. Fiacskám, te aztán értesz az italokhoz.
– Komolyan gondolod, hogy eljössz bennünket meglátogatni? – kérdezte Hadden.
– Semmi sincs, amit jobban szeretnék. De biztos vagy abban, hogy te és Lucille
szívesen látnátok?
– Persze hogy szívesen – mondta Hadden. – Nézd, Tommy, az a sok hülyeség már
mind a múlté. Végül is hat éve már.
– Nekem nincs okom a haragra. Te és Lucille vagytok, akik…
– Sohasem nehezteltünk rád. Soha. Tommy, te meg én olyan jó barátok voltunk
Dartmouthban. Nem lehetnénk újra?
– Ezt akartam én is. Végül is ezért hívtalak. Persze, nem tudtam, hogy elutazol,
méghozzá ilyen hamar.
Hadden vállat vont.
– Nem szívesen megyek. De Lucille apja ráhagyta azt a sok földet, azt hiszem,
ötezer holdat. Uruguayban. Így hát megyünk, az összes csomagokkal. Nagyon
kedves volt tőled, hogy felajánlottad ezt a régi hajókoffert. Tudod, el sem tudom
képzelni magamat mint ültetvénytulajdonost!
– Én élvezném a szerepet – mondta Dougherty. – Mi baj?
– Most értem a következő rétegig. A Chartreuse alatti fehér. Csodálatos. Ne mondd
meg, hogy mi, hadd gondolkodjam. Crème de Menthe!
– Helyes – felelt Dougherty.
– Remélem, Lucille nem haragszik majd, hogy ilyen korán reggel iszom.
– Egyszerűen nem kell neki megmondani.
– Ez elég nehéz lesz. Idejön értem. Tulajdonképpen bármely pillanatban itt lehet.
– Lucille ide jön?
– Igen, kértem, hogy inkább itt találkozzunk, mint a hajón. Helyes volt, nem?
– Értem. Persze. De majd egyszerűen lenyeljük a bűnjelet. Idd ki, öregem.
– Dougherty figyelte, amint Hadden megkóstolja a negyedik, lila réteget az egyre
apadó Cicc-kávéból.
– Tiltott gyümölcs – kiáltott Hadden.
– Micsoda? – Dougherty majdnem felborította az italát.
– Ez a réteg. A Tiltott gyümölcs, nem?
– Nem az. Találgass tovább.
– Hadden befejezte a negyedik réteget.
– Szederlikőr.
– Crème d’Yvette.
– Milyen csodálatos – kiáltott Hadden. – Igazad van, a te Cicc-kávéd utazás a
hétköznapokból a csodák világába. Van még más csoda is raktáron?
– Ó, igen – mondta Dougherty.
– Alig tudom elhinni – mondta Hadden, és a csíkos italt a világosság felé tartotta. –
A következő réteg sárga Chartreuse-nek látszik, az utolsó pedig piros gránátalma.
Igazam van?
– Meg kell innod előbb, aztán találd ki – felelt Dogherty.
– Hadden megkezdte az ötödik réteget.
– Sárga Chartreuse – és letette a poharát.
– Csak nem akarod abbahagyni? – Dougherty méltatlankodása egy árnyalattal
erőteljesebb volt, mint amit egy jó házigazdától várni lehetett.
– Azt hiszem, abba kell hagynom – Hadden megtörölte a homlokát. – Nem
reggeliztem, és ezek a likőrök… A hajó egy óra múlva indul, és attól félek, rosszul
leszek.
– Az lehetetlen – mondta Dougherty. – Jó minőségű ital nem árthat senkinek.
Amellett még be sem hatoltál a csodák világába.
– Ez gránátalma.
– Dougherty mosolygott, és a fejét rázta.
– Idd meg, majd meglátod.
– Öregem, igazán elég volt – mondta Hadden, és emelkedni kezdett.
– Dougherty visszatartotta.
– Azt gondoltam, hogy felszámoljuk a hat évig tartó haragot. Eleget bajlódtam,
hogy elkészítsem ezt a hat rétegből álló búcsúitalt. Valójában hármat el is
rontottam, mielőtt rájöttem az öntés trükkjére. Tudom, hogy szereted a
különlegességeket… De ha akarod, hagyd csak ott. Azt hiszem, szentimentális
hülye voltam.
– Egyáltalában nem – emelte fel Hadden a poharát. – Tommy, legyünk újra jó
barátok. Hülyeség volt a veszekedés. Igazán szerencsétlen dolog volt, hogy
mindketten Lucille után futottunk. Ilyesmi teszi tönkre a legjobb barátságokat.
– Ő téged választott – mondta Dougherty.
– Igen, úgy látszik, igen.
– Úgy látszik? Úristen, hiszen már hat éve vagytok házasok.
– Tudom. Csak úgy értettem, hogy… Hát, Tommy, őszintén szólva, azt hiszem, ha
akkor te nem vonulsz sértődötten el, téged választott volna.
– Azt gondolod? – kérdezte Dougherty órájára pillantva.
– Komolyan azt – Hadden befejezte a Chartreuse-réteget. – Te úgy rajongtál érte,
mint egy szeszélyes spanyol grand. De sohasem tudtad elviselni a konkurenciát.
Ezért, amikor visszavonultál elefántcsonttornyodba, a kis Hadden megnyerte a
csatát. Hé, részeg vagyok?
– Ah, dehogy – mondta Dougherty, miközben figyelte a Hadden italából eltűnő
sárga csíkot.
– Mit is mondtam? Remélem, nem valami sértőt. Ital hatására sértő leszek. Talán
abba kellene hagynom, amíg tiszta a fejem.
– Fejezd be az italodat – mondta Dougherty.
– Ebben a pillanatban csengettek. Dougherty gyorsan felállt, és kinyitotta az ajtót.
Csinos, kemény vonású szőke nő sétált be.
– Lucille – szólt Dougherty.
– Helló, Tommy – felelte Lucille –, örülök, hogy ti ketten ismét összekerültetek. De
be kellett rúgatnod a férjemet?
– Nem vagyok részeg mondta Hadden határozottan –, talán becsíptem egy kicsit.
Megvannak a jegyek?
– Jegyek, útlevél, minden – mondta Lucille. – Mit isztok?
– Cicc-kávé maradékot – mondta Hadden –, kezdd a hétköznapokon, aztán a csíkos
körökön át merülj el ismeretlen tájakban, ahol különös szörnyek és sötét gyönyörök
lesnek rád.
– Roppant költői – mondta Lucille –, de egy hajót kell elérnünk.
– Engedd, hogy kiigya – mondta Dogherty.
– Lucille – kérdezte Hadden –, nem akarod megkóstolni? Igyál, drágám. Én már
megittam a hétköznapokat, most már csak a csodák világa maradt.
– Jól néz ki – mondta Lucille.
– Dougherty sűrűn pislogott, mintha valami megszúrta volna.
– Nagyon jól néz ki – mondta Lucille, de tudod, hogy én csak whiskyt iszom.
– Hadden nekikezdett az utolsó rétegnek.
– Olyasmi, mint a szilvapálinka, de nem egészen. Van valami keserű, majdnem
fémes ereje. – Meglazította a nyakkendőjét. – Igazán, arra gondolok, hogy én…
– Siess már – szólt Lucille Haddenhoz –, egy órán belül indul a hajónk.
– Hadden engedelmesen felhajtotta az utolsó réteget. A pohár kihullott a kezéből.
Még látta, amint Lucille kinyitja a nagy hajókoffert, és Dougherty odalép, hogy
segítsen neki. Álmosan gondolt arra, hogy vajon miért is akarják kinyitni azt a nagy
koffert. De a válasz lassan érkezett, eszmélete pedig gyorsan távozott.
– Siess – szólt Lucille Doughertyhez –, egy órán belül indul a hajónk.

Miriam Allen Denford

MAGÁNYOS SÉTÁLÓK

Fordította:
Szendrő Borbála
Rajz:
Mayer Gyula

Megjelent:
Rakéta Regényújság
1978. 12. számában

John Larsen munkába menet a buszra várt. Még csak március közepe volt, de a
tavasz már elküldte hírnökeit: a levegőben meleg vibrált, s az ég kéke is mintha
mélyebb lett volna, mint télen. Az út túloldalán, a hirdetőtáblát szegélyező
nyárfákon zöld rügyhegyecskék duzzadtak.
Hirtelen teljes élességgel felvillantak emlékezetében a negyven év előtti
gyermekkori tavaszváró reggelek. Felébred, a nyitott ablakon át kitekint a
mostanihoz hasonló égre, s szíve megnevezhetetlen érzéssel telik meg, mint mikor
az ember valami ismeretlenre sóvárog, valami addig még nem tapasztaltra vágyik.
A busznak se híre, se hamva. Ha késik, ő is elkésik, és Sims majd savanyú pofával
megjegyzi: – Ma nagy a forgalom, Larsen. Nem tudna egyszer pontos lenni? – De
ma nem lesz nagy a forgalom – ritkán szokott az lenni. Az ember sokkal ritkábban
vásárol szőttest meg szőnyeget, mint, mondjuk, zöldséget vagy papírszalvétát.
– Elegem van az egészből – morogta Larsen, mialatt magányosan várakozott a
tejcsarnok sarkán. – Egyszerűen elegem van. – Eszébe jutottak az egy órával
azelőtt lezajlott események, Kate ingerült hangja, mikor azt mondta: – Az ég áldjon
meg, John! Kelj már föl! El akarsz késni? Legközelebb arra ébredsz, hogy kirúgtak,
és akkor mi lesz velünk? Siess! Azt hiszed, én örülök, hogy minden reggel
felkelhetek reggelit készíteni neked? A legkevesebb, amit megtehetsz, hogy
megeszed, amit odakészítek.
Mindig ugyanaz az elcsépelt szöveg. S miután kiteszi a lábát hazulról, a felesége
visszabújik az ágyba azokkal a gusztustalan csavarókkal a hajában, és csak a jóég
tudja, mikor kászálódik ki újra, hogy valahogy mégis agyoncsapja a napot. Ő
feleannyi idő alatt el tudná készíteni a reggelijét, de akkor az asszony nem lehetne
egy mihaszna, légvárakat építő, tehetségtelen férj mártírja.
Rázta a hideg viseltes télikabátjában: mégsem volt annyira tavaszias az idő, mint
először gondolta, bár később majd biztos felmelegszik. Gondolatban még ott
időzött gyermekkora erdőinél-mezőinél, a távoli múlt szabadságánál és
felelőtlenségénél. Kikémlelt az útra: a busz még csak nem is látszott.

Mielőtt a józan ész megakadályozhatta volna, hirtelen átvágott az úttesten a

túloldalon levő patikához. Előhalászott egy tízcentest a zsebéből, és bement a
telefonfülkébe.
– Mr. Sims? Larsen vagyok. Ne haragudjon kérem, de ma nem tudok bemenni. Fáj
a hátam. Meg kell mutatnom az orvosnak. De holnap mindenképp bemegyek,
függetlenül attól, hogy fogom magam érezni. Nem, ebédig sem bírnám ki…
rosszabb, mint egy fogfájás. Igen, tudom, de… Rendben van, uram. Én is sajnálom.
Sims biztos csodálkozik, miért nem Kate-tel telefonáltatott, ha ilyen rosszul van.
Lehet, közli maid vele, hogy munkáját egy fiatalabb munkaerő jobban el tudná
látni, ördög és pokol! Most már késő visszakozni.
Ott maradt a túloldalon, és felszállt egy buszra, amely ellenkező irányba, a városból
kifelé vitte. A végállomásig ment.
Végre egyedül volt – milyen csodálatos érzés! Senki nem veszekedett vele, senki
nem mondta, mikor, mit csináljon. Sosem járt még abban a kerületben, ahová most
a busz jóvoltából került. Egy ideig sétálgatott, csodálta a házakat meg a kerteket –
mikor Kate-et feleségül vette, arról ábrándozott, hogy egyszer ők is ilyen
környéken fognak lakni. Talán, ha lettek volna gyerekeik, akikért érdemes lett
volna gürcölni, vagy ha Kate nem változott volna lompos házisárkánnyá…
Délre elfáradt a sok mászkálástól. Visszament a kis bevásárló központba, s egy
félig elhagyott büfében megevett egy vagdalt húsos szendvicset és megivott egy
kávét. Közben megérdeklődte a buszok indulási idejét. A szokásos időben akart
hazaérni, nehogy Kate megsejtsen valamit, és újabb oka legyen a veszekedésre. Az
a veszély nem fenyegette, hogy Kate betelefonál az üzletbe: tudja, hogy csak
életbevágóan fontos esetben hívnák le az emeletről. Vett egy doboz cigarettát meg
egy képeslapot, és nekivágott az egyik csábító utcácskának, mely a város alatt
húzódott.
Már több mint egy órája gyalogolt, mikor megtalálta, amit keresett: egy barátságos
ligetet, melynek közepén patakocska csordogált, egy napsütötte tisztást egy nem túl
forgalmas út mentén, ahol letelepedett egy kidőlt fatönkre, olvasgatott,
cigarettázott, s magába szívta a békességet és a csöndet. Nem messze tőle fák közül
kipirosló háztetők tarkították a domboldalt, de ez nem zavarta. Néha egy-egy kocsi
haladt el valamelyik irányba, de kényelmes kis szentélyét senki nem vette észre.
Nyugalmas hely volt, olyannyira, hogy elszundikált.
Hirtelen felriadt álmából. Először felnézett a napra, azután le az órájára. Fél öt múlt
tíz perccel: volt még bőven ideje a busz indulásáig. Felállt és kinyújtózkodott
fontolgatva, tovább sétáljon-e az úton, vagy inkább forduljon vissza, s bandukoljon
lassan a buszmegállóig.
Lent az úton száraz levelek zörgése verte fel a csöndet. Kikukucskált az egyik fa
mögül, és látta, hogy egy tizenéves kislány közeledik feléje az út túloldalán.
Visszahúzódott, meg akarta várni, míg a lány elhalad mellette, nehogy
megrémüljön az erdőből hirtelen előbukkanó idegen férfitól. A fának dőlve
figyelte.
Csinos kislány volt, hosszú, aranyszőke haja leomlott piros pulóvere gallérjára.
Sötétkék szoknya volt rajta, lábán piros térdharisnya és barna bőrsaru, s a hóna alatt
tankönyvekét szorongatott. Tiszta, vékony gyerekhangon dúdolgatott. Ahhoz túl
késő volt, hogy az iskolából jöjjön, de talán bent maradt valami diák
összejövetelen. Ott lakhatott azoknak a házaknak egyikében, melyeknek teteje
kilátszott a fák közül. Biztos volt valami rövidebb út is a domboldalon a házakhoz.
Most haladt el mellette, és Larsen meg akarta várni, míg eltűnik az útkanyarban.
Ekkor meghallotta, hogy a hátuk mögött lassan egy autó közeleg.
Rozoga, kétajtós fekete tragacs közeledett, csak a sofőr ült benne. Larsen egy
pillanatra látta: körülbelül vele egykorú, sűrű, sötét hajú, hízásnak indult férfi volt,
kalap nélkül. Mikor a kocsi is elhaladt mellette, Larsen kilépett az útra, és elindult a
város felé. Utólag arra gondolt, megállíthatta volna, hogy bevitesse magát a
városközpontba.
A lány vagy harminc méterrel járt előtte, már majdnem elérte az útkanyart. A kocsi
utolérte. Megállt mellette.
Minden olyan gyorsan történt, hogy Larsennek még arra sem volt ideje, hogy a
szokatlan szunyókálásból felocsúdjon.
A sofőr kiugrott a kocsiból, mondott valamit a lánynak, aki erre megrázta a fejét. A
férfi vállon ragadta, s a kocsi felé tuszkolta. A lány ellenkezett, és sikítani kezdett.
Erre a férfi szabad kezével befogta a száját. Betuszkolta a kocsiba, ő is beszállt és
becsapta az ajtót. A lány fölugrott, – lehet, hogy meglátta Larsent, akinek a
rémülettől földbe gyökerezett a lába az ajtókilincs után nyúlt, és közben újra
sikítani próbált: A férfi megütötte Aztán fogta a kormányt, és villámgyorsan
továbbhajtott. Mire Larsen, kábultságából felocsúdva, futva a kanyarhoz ért, a
kocsi és két utasa már eltűnt. A rendszámot sem tudta leolvasni.
Egész úton visszafelé a városközpontba azon morfondírozott, mit tegyen. Tudta,
hogy bármilyen messze van is, kötelessége felkeresni az első rendőrőrsöt, hogy
jelentse a látottakat. De azt is tudta, amennyiben a tettest elfogják, neki is
magyarázatot kell adnia arra, hogyan került a helyszínre, meg kell adnia nevét és
lakcímét, és később a tárgyalásra is beidézik mint szemtanúk Aztán Sims is
megtudja, hogy hazudott, mikor nem ment munkába. És Kate is megtudja. Sims
nyilván kirúgja, Kate pedig még inkább pokollá teszi az életét. Lehet, hogy a kora
miatt soha többé nem kap állást, még olyan nyomorúságosat sem, mint ez a
mostani. Megtakarított pénze nincs, és a lakás berendezésének felét még nem
fizette ki.
John Larsen világosan látta, hová jutna, ha értesítené a rendőrséget, és megrémült.
Tulajdonképpen – győzködte magát – nem volt tisztában a körülményekkel. A férfi
a lány apja is lehetett. A lány talán lógott az iskolából, mint annak idején jómaga,
vagy nem fogadott szót a szüleinek. Lehet, hogy csak egy fiatalkori vétség súlyos,
de igazságos megtorlásának volt szemtanúja.
Különben is, mi hasznát vennék az ő bejelentésének? A férfit, akit épp csak látott,
nem tudná azonosítani – képtelen lenne rá, hogy egy csomó, sűrű, sötét hajú, testes,
középkorú férfi közül kiválassza.
Mikor a városközpontba ért, volt még ideje járni egyet, de bármennyire kereste, a
fekete kocsit nem látta: mindenfelé útelágazások voltak, a sofőr bárhol
befordulhatott. Hogy a lelkiismeretét megnyugtassa, jól szétnézett a
legforgalmasabb utcán, hátha talál egy rendőrt, de nem talált. Kellemetlen érzését
visszafojtva fölszállt az első buszra, de rájött, hogy így túl korán érne haza, ezért
félúton leszállt, s megvárta a kővetkezőt. A szokásos időben ért haza. Kate, mint
rendesen, még mindig nem volt kész a főzéssel. Larsen ingerülten leült, olvasta az
esti lapot, s közben elengedte a füle mellett a felesége szünet nélkül áradó
zsörtölődését. Régóta nem kérdezték meg egymástól, hogyan telt a nap: semmit
sem mondhattak, ami a másikat érdekelte volna.
Másnap azt mondta Simsnek, hogy az orvos csak egyszerű lumbágót állapított meg,
s a pihenés már rendbe is hozta. Mikor észrevette, hogy Sims figyeli, fájdalmas
képet vágott, és megtapogatta a hátát. Szerencsére eladott egy nőnek egy ókora
darab divatjamúlt futószőnyeget, amitől már hónapok óta szerettek volna
megszabadulni. Sims azzal fejezte ki elismerését, hogy jó éjszakát és mielőbbi
gyógyulást kívánt neki. A mulasztott napra járó bért persze nem felejtette el
levonni. Ez azt jelentette, hogy Larsen a következő héten nem ebédel: isten ments,
hogy Kate megtudja, levontak a fizetéséből.
Két nappal később megállt az újságosbódé előtt, megvette az esti lapot, szeme
megakadt a címoldalon levő képen. Ki látta? – olvasta a lány képe alatt. Azonnal
fölismerte. A jelentés szerint abban a ruhában tűnt el, amelyikben Larsen látta.
Diane Morrisonnak hívták, a belleville-i középiskola első osztályába járt, édesapja
itt volt igazgató. Reggelente együtt mentek az iskolába, s rendszerint együtt is
mentek haza. Kedden azonban a kislány a tanítás után hiába várt az apjára, aki fél
ötkor végül is azt mondta, ne várjon tovább, hanem mint az máskor is előfordult,
induljon el egyedül, és mondja meg az édesanyjának, hogy ő csak egy óra múlva ér
haza. A házuk alig egy mérföldre volt az iskolától. Mikor az apa hat körül hazaért,
a gyerek még nem volt otthon. Megbízható kislány volt, olyan, aki hazatelefonált
volna, ha közben meggondolja magát és máshová megy. A szülők átkutatták az
egész utat az iskoláig, s felhívták minden ismerősüket. De senki nem látta Diane-t.
És azóta sem látták.
Mivel felmerült a gyermekrablás lehetősége, az FBI is bekapcsolódott a
nyomozásba. Az állami és kerületi rendőri szervekkel együtt átfésülték a Bellewille
körüli erdőket és dombokat. Mind ez ideig nem találtak semmi nyomot, sem
magyarázatot a kislány eltűnésére.
– Az ég szerelmére – csattant fel Kate –, csak akkor tudod kinyitni a szád, mikor
eszel? Egy szót sem lehet kihúzni belőled, ha hazajössz, csak ülsz bambán, és
bámulsz magad elé. Én egész nap be vagyok zárva a négy fal közé, nincs egy árva
lélek, akivel szót válthatnék, te meg hazajössz, és úgy nézel rám, mintha én is csak
egy bútordarab lennék. Mit képzelsz, meddig…
Hagyta, hadd dühöngjön. Megpróbált valamilyen elhatározásra jutni. Elmenjen-e a
rendőrségre, vagy sem, fontolgatta. Van értelme, hogy jelentkezzék, vagy sem? Ha
személyleírást adna a férfiról, esetleg megtalálnák. De akkor hova jutna ő, John
Larsen! Élete legnagyobb kelepcéjébe.
Ránézett Kate-re, és már-már azon volt, hogy mindent elmond neki, s kikéri a
tanácsát. De csüggedten visszakozott, mert tudta, hogyan fogadná a közlését. És azt
is tudta, mit tanácsolna: – Te csak ne ártsd bele magad… nem kell még mélyebbre
süllyednünk… Nyomozzanak csak a rendőrök… azért kapják a fizetést.
Rendszeresen kezdte vásárolni a reggeli és esti lapokat, s bár a gyomorszájában
hideg rémület ült, rákényszerítette magát, hogy végigböngéssze a híreket.
Egy héttel később egy elhagyott kőbányában egy homokrakás alatt megtalálták a
lány holttestét. Koponyáját egy vasabroncshoz hasonló súlyos tárggyal három
helyen bezúzták. Teste tele volt vágásokkal és zúzódásokkal. Mielőtt megölték,
erőszakot követtek el rajta. Jobb-kezében egy vörös-fehér kockás férfizsebkendőt
szorongatott.
Larsen egész éjjel nem hunyta le a szemét, és Kate egyenletes szuszogásával
csillapította háborgó gondolatait. Mire felderengett a hajnal, arra az elhatározásra
jutott, hagyja a dolgokat a maguk útján menni. A detektívregények alapján,
amelyeket olvasott, elképzelte, hogy húscafatokat találnak a lány körme alatt, hogy
a mikroszkópos vizsgálatok során hajszálakat és apró szövetdarabokat fedeznek föl
a ruháján, hogy sok gyanús egyén kocsiját átvizsgálják, van-e rajtuk ujjlenyomat.
Ilyen kis helyen, mint Beileville, hamar megtalálják a sötét hajú férfit, feltéve, ha
az illető odavaló.
Merő véletlen, hogy Larsen szemtanúja volt az emberrablásnak. És ha nem lett
volna ott?… akkor éppúgy kellene nyomozniuk, mint most. Elképzelte, hogy egy
hitetlenkedő FBI-nyomozónak meg kell magyaráznia, mit keresett kint a belleville-
i úton, mikor abban az időben bent a városban kellett volna dolgoznia. Most
visszatekintve, egész lógása hihetetlenül gyerekes dolognak tűnt. Senki sem értené
meg. Mindenki azt hinné, hazudik. Arra gondolnának, azért találta ki az egészet,
hogy védje magát. Talán harmadfokon vádat is emelnének ellene. Ahogy ott feküdt
az ágyban, mintha korbáccsal vertek volna végig rajta erre a gondolatra.
Tönkretennék! Nincs más megoldás, mint hogy elhiteti magával, hogy az a nap
nem is volt az életében. Előbb-utóbb úgyis megtalálják a tettest… mindig
megtalálják, Aztán még örülhet, milyen bölcsen tette, hogy nem avatkozott az
egészbe.
Mikor három nappal később meglátta az Elfogták a Morrison lány gyilkosát
főcímet, annyira megkönnyebbült, hogy a könnye is kicsordult. Bár talpalatnyi hely
alig volt a buszon, mégis végigolvasta a cikket hazáig.
A letartóztatott férfi kisegítő portás volt a középiskolában. Joseph Kennellynek
hívták. Az ismertetés szerint kezdettől fogva gyanús volt. Természetesen ismerte a
lányt látásból. Nőtlen volt, és egyedül élt egy kétszobás kalyibában a kőbánya
közelében, ahol a holttestet megtalálták. És büntetve is volt már… igaz, nem
erőszakos nemi közösülésért, hanem sorozatos garázdaságért és ittas vezetésért.
Gyerekkora j 6 részét intézetben töltötte.
A rendőrség elképzelése az volt, hogy a portásnak épp lejárt a munkaideje, mikor
észrevette hogy Diane egyedül indult el az iskoládból. Mint kiderült, beteges
érdeklődést tanúsított a lány iránt: most, elkésve, néhány kamasz elmondta, milyen
disznó megjegyzéseket tett Joe a kislány arany szőke hajára és bimbózó testére.
Rossz munkaerő volt, hadilábon állt az iskola vezetőségével, és több ízben kapott
fegyelmit, mert munkaidő alatt ivott. Mr. Morrison legutóbb megfenyegette, a
legközelebbi fegyelemsértésnél kirúgatja. A bűncselekmény elkövetésének
motívuma tehát világos: bosszú és kéjvágy.
És a zsebkendő az övé volt – a mosoda számát azonosították. Ezenkívül álla bal
felén egy két hétnél nem régibb, mely karmolás nyoma látszott.
Természetesen mindent konokul tagadott Aznap, mint mondta, a szokásos módon
hazakocogott, és ki sem tette a lábát a kalyibából másnap reggelig, mikor munkába
indult. Diane-t még csak nem is látta… és mással sem találkozott munkaidő után.
Egy majdnem üres whiskys üveget találtak az iskolai takarító szekrényben, és
Kennelly beismerte, igencsak jó hangulatban távozott az iskolából. Otthon folytatta
az ivást, tíz kerül eldőlt, mint a zsák, és aludt másnap hajnalig. Alibijét senkivel
sem tudta megerősíteni* senki sem látta kedd délután négy óra és szerda reggel
között.
Ami a zsebkendőt illeti, bevallotta, hogy az övé, de azt állította, hogy hetekkel
azelőtt vesztette el valahol. Az a gyilkos, aki megtalálta. A karmolás? Hát, a nagy
ivászat utáni reggelen reszketett a keze, megvágta magát borotválkozás közben.
Minden tisztázódott tehát. John Larsen, míg az újságcikket olvasta, hálás volt, hogy
nem avatkozott a dolgokba. Aztán a szíve akkorát szólt, mint egy ágyú.
Joseph Kennelly huszonhat éves volt. A fénykép egy magas, sovány fiatalembert
ábrázolt, halántékára hulló világos hajjal.
Larsent a két lába vitte haza a buszmegállótól, c maga azt sem tudta, merre jár.
Otthon az újságot és a kalapját ledobta a legközelebbi székre, bement a
fürdőszobába, és magára zárta az ajtót: ez volt az egyetlen hely a lakásban, ahol
egyedül lehetett a gondolatával.
– Te vagy az, John? – kioltotta Kate, aztán mikor látta, hova ment, visszatért a
konyhába. Szokás szerint csak most kezdett el főzni, és Larsen gyakran
elcsodálkozott, mi az ördögöt csinál egész nap. Biztos lecövekel a tévé elé, mint
annak idején a rádió mellé.
A vécédeszkán ülve Larsen a lelki ismeretével viaskodott. Ezek után nem volt
értelme, áltatni magát, hogy tanúskodása fölösleges. Látta, mikor elrabolták Diane
Morrisont, látta az elrablóját, aki nem azonos a vádlott Kennellyvel. Hazulról nem
telefonálhat – Kate azonnal ott teremne. Valami ürügyet kell találnia, hogy
lemehessen az utcára telefonálni. Megint azzal a gondolattal játszott, hogy meg-
mondja neki. De úgyis hiába: ismeri a feleségét.
Az asszony megpróbálta kinyitni az ajtót.
– Az isten szerelmére – kiáltotta –, minek zárkózol be? Rosszul vagy? Valami
bajod van?
– Nincs – morogta, és megfordította a zárban a kulcsot.
– Én még ilyen embert nem láttam. Egy szava sincs a feleségéhez, ha hazajön…
lehet, hogy azt hiszed, nincs is feleséged… én csak egy cseléd vagyok, aki főz rád
meg gondoskodik rólad. Bezárkózol, mintha idegen lenne a házadban! Itt vagyok
egész nap, ledolgozom a tíz körmömet…

– Mondd, miről beszéljek? Fáradt vagyok.

– Én talán nem vagyok fáradt, azt hiszed?
– Ne veszekedjünk, Kate – mondta fáradtan. Egy ötlete támadt. – Rettentően fáj
fejem. Ha meg nincs kész a vacsora, lemegyek a patikába, és veszek valami
gyógyszert.
– Várd meg a vacsorát – mondta Kate. – Talán ha eszel, elmúlik a fejfájásod. –
Nagyon ügyelt rá, hogy a hangja barátságos legyen. – Éppen most olvastam az
újságot, Nahát, ez igazán szörnyű ezzel a gyerekkel, ugye? Örülök, mert elkapták a
pasast. Az ilyen fickót olajban kéne megsütni.
– Honnan tudod, hogy ő a tettes? – nem tudta megállni kérdezés nélkül.
Kate azonnal felfortyant.
– Úgy érted, hogy te, Mr. Nagyokos, többet tudsz, mint a rendőrség? Ha nem ő a
tettes, miért tartoztatták le? Ebben az országban nem csuknak le senkit, míg nincs
ellene bizonyíték… ezt mindenki tudja.
– Igazad van – mondta csöndesen, és hozzákezdett a terítéshez, még mielőtt az
asszony felkérte volna rá.
Nem csoda, hogy fáj a feje. Kate szavai újból elgondolkodtatták. Az asszonynak
nem volt igaza: ártatlan embert tartóztattak le. Ebből az következik, hogy ezt az
embert nem ítélhetik el. Gondolatai a rendőrségi laboratóriumok körül forogtak,
amelyekről bűnügyi regényekben olvasott. A hajszálak és a textilszálak, melyeket a
lány ruháján találtak, egy másik férfitól származnak, egy sűrű sötét hajú, puffadt
arcú férfitól, bárki az illető. Ezen kívül biztos, hogy létezik számtalan más
tudományos eljárás, s ezek mindegyike ellenkező irányba mutat majd, mint
Kennelly. Az esküdtszék a meglévő bizonyítékok alapjain vádat emelhet a portás
ellen, de bíróság elé nem állíthatja… a rendőrség megtalálja majd az igazi tettest.
És anélkül, hogy John Larsen beleütné azt a hosszú orrát, amivel csak magának
ártana.
Nem ment le telefonálni.
Az esküdtszék valóban vádat emelt Kennelly ellen, akit óvadék hiányában a
kerületi börtönbe zártak. Larsen sokat gondolt rá, annak ellenére, hogy a szörnyű
nap közvetlen hatását már nem érezte olyan erősen. Pechje van szegény fickónak,
hogy ilyen hosszú időre lecsukják valamiért, amit el se követett. De, mint mondják,
semmirekellő fráter, akinek nem árt, ha egy kicsi; ráijesztenek. Bármely pillanatban
kiderülhet, a megles ő bizonyítékok nem elegendők ahhoz, hogy bíróság elé
állítsák, de, az is lehet, hogy újabb adatok kerülnek elő, amelyek végre a valódi
tettes irányába mutatnak… bár Larsen tisztában volt azzal, nemigen fognak más
gyanúsítottat keresni, mi kor meg vannak róla győződve, hogy a bűnös a kezükben
van.
Kennellynek jó ügyvédje volt… egyszer csak előkerült valahonnan egy gazdag
nagybácsi, aki fedezte a költségeket. Az ügyvédet Lawrence Prathernek hívták.
Számos helyi gyilkossági ügyben képviselte már a védelmet, s majdnem minden
ügyfelét sikerült kihúznia a csávából. Kennelly biztos lehetett abban, hogy
fölmentik, ha ő fogja képviselni.
Kitűzték a tárgyalás napját.
Larsen meggyőzte magát, ha csak egy kicsit is kételkedne abban, hogy a portást
nem mentik föl, feláldozná a jövőjét, és elmondaná Prathernak, amit tud. De
kétségről szó sem lehet. Hallotta, mikor a kollégái az áruházban az ügyet
tárgyalták, hallotta a buszon az utasokat: nagy port kevert föl az egész. Mindenki
azt jósolta, hogy Kennellyt fölmentik, bár mindenki készpénznek vette, hogy
bűnös. Volt, aki azért, mert cinikus volt az igazságszolgáltatással szemben, mások
meg azért, mert véleményük szerint közvetett bizonyítékok alapján nem lehet
valakit elítélni.
John Larsen elképzelte találkozásit a védőügyvéddel, és borsózni kezdett a háta.
Semmi értelme, hogy fölkeresse, ha egyszer a nyilvános tanúskodást nem vállalja.
Szinte hallotta az ügyész keresztkérdéseit a tárgyaláson:
– Most már csak azt szíveskedjék megmondani, Mr. Larsen, hogyan került ön az
adott időpontban az adott helyre.
És a tanúvallomását senki sem erősíti meg: szavai egyedül állnak majd mindenki
máséival szemben. Az ügyész úgy is értelmezheti, hogy Kennelly a barátja, vagy
lepénzelték: hogy tulajdonképpen ő találta ki az egészet. Talán feltételeznék, vagy
legalábbis úgy tennének, mintha feltételeznék, hogy nem is annyira Kennellyt, mint
inkább saját magát akarja fedezni. Azok, akik a vendéglőben látták, megerősíthetik,
hogy Belleville-ben járt a kérdéses időpontban. Természetesen végül minden
tisztázódna, de addigra a sok rágalom és rossz- indulat tönkretenné.
Nem ment el Prather irodájába. Októberben megkezdődött Kennelly tárgyalása.
Larsen természetesen nem lehetett jelen: dolgoznia kellett. De a sajtóból minden
eseményről értesült. Semmi másra nem tudott gondolni. Sims egyszer azon kapta,
hogy az egyik vevővel is erről tárgyal, és dühbe gurult. – Mi, Larsen, azért tartjuk
alkalmazottainkat, hogy szőnyegekről beszéljenek, és ne gyilkosságokról – mondta.
– Ha nem tudja ellátni a munkáját, Larsen… – Larsen alázatosan bocsánatot kért, s
azontúl jobban vigyázott.
Lenyűgözte, de ugyanakkor megrémítette a nagyközönség izgalma. Az esküdtek
kiválasztása majdnem egy hétig tartott. Kennellyt a tömeg, útban a bíróság
épületéhez és vissza, gúnyolta és szidalmazta. Egy fiatal lányon elkövetett nemi
erőszak az elképzelhető legsúlyosabb bűnténynek számít, s valakit meg akartak
büntetni érte. Larsen megborzongott a gondolatra, ki merné őket megingatni szent
meggyőződésükben. Még az sem volt ajánlatos, hogy hangosan kimondja, ő, John
Larsen, azon a véleményen van, hogy Kennelly talán ártatlan.
Míg folyt a tárgyalás, egyre gyakrabban támadt hideglelése. Enni nem tudott,
lefogyott. Ezt még Kate is észrevette, és korholta miatta. Mint mindenki más, ő is
nagy érdeklődéssel kísérte a tárgyalás menetét, és esténként meg akarta beszélni a
férjével. Ő biztosra vette, hogy Kennelly bűnös, és szerinte a villanyszék nem elég
büntetés az ilyennek. Ha szabadlábra helyeznék, a tömeg meglincselné.
– Hallgass már! – kiáltott rá végül.
– Csak nem sajnálod? – vágott vissza az asszony. – Vagy azon jár az eszed, de jó
lenne valami hasonlót csinálni, aztán szépen megúszni az egészet?!
Larsen bement a fürdőszobába, hogy ne kelljen válaszolnia.
A bűnvádi eljárás alatt hiába várta, hogy a haj- és textilszálakról említést tegyenek.
Nyilván egyet sem találtak, illetve nem vettek róluk tudomást, mert nem lehetett
kapcsolatba hozni Kennellyvel. Az egyik szakértő bizonyította, hogy a vádlott
cipőjének varrásán a kőbányából származó homokszemcséket találtak, de Kennelly
gyakran lejárt a bányához, hisz ott lakott nem messze tőle. Kennelly alibijét senki
sem tudta igazolni, de az ellenkezőjét sem. Azoknak a fiúknak a tanúvallomásai,
akik azt bizonyították, milyen megjegyzéseket tett a portás Diane-ról, csak
homályos általánosítások voltak. Larsen úgy érezte, nagy kő esett le a szívéről.
De a védelem alig volt több, mint formalitás. Kennelly egyetlen tanúja saját maga
volt, és bizony silány tanú volt. Vallomása szerint a kritikus időpontban részeg volt.
Nem merült fel, hogy Kennelly elmeállapotának kivizsgálását kérjék, pedig Larsen
nagyon remélte. Prather hatásos védőbeszédet tartott, rámutatott a közvetlen
bizonyítékok hiányára, felhívta a figyelmet arra, hogy egyetlen tanúvallomás sem
bizonyította védence bűnösségét.
Aztán Holcombe kerületi ügyész megadta a kegyelemdöfést. Bűnösnek minősítette
a portást, leleplezte priuszát, és „emberbőrbe bújt állatnak, elvetemült
gonosztevőnek, kártékony patkánynak” nevezte. A legterhelőbb bizonyítéknak a
zsebkendőt tartotta. – Nem hiszek az ilyen véletlenekben – mondta szarkasztikusan.
– Hallgassák meg, mi erről az én elképzelésem… szerintem az a szegény lány
akkor húzta ki a zsebkendőt Kennelly zsebéből, mikor a becsületéért és az életéért
küzdött. És szerintem akkor karmolta meg, mikor a maga erőtlen módján
megpróbált védekezni, hogy elmenekülhessen a szörnyetegtől, aki megtámadta.
A hallgatóság tapsolt, és csak akkor lett vége a zsibongásnak, mikor a bíróság a
tárgyalóterem kiürítésével fenyegetőzött.
Az esküdtekhez intézett rövid összefoglaló beszédében Stith bíró megpróbált
semleges maradni, de az esküdtek érezték, mi a véleménye. Ők is ugyanazon a
véleményen voltak. Élénken élt bennük a Diane nyomorult kis testéről készített
fényképsorozat. Sokan maguk is lányos apák voltak. Valakinek bűnhődnie kell az
ördögi tettért! Kennellyt mindkét vádban, az emberrablásban és a gyilkosságban is
bűnösnek mondták ki. Mint később az esküdtek vezetője riportereknek elmondta,
mindössze három fordulóra volt szükség, hogy azt az érzelgős két vén bolondot, aki
kitartott indokolt kétségei mellett, józan belátásra bírják.
De a bíró nem hozhat halálos ítéletet, gondolta Larsen vadul. Közvetlen
bizonyítékok alapján nem ítélheti halálra. Legfeljebb életfogytiglanit adhat. Az meg
nem árt az ilyen semmirekellőnek.
A bíró villamosszékre ítélte Kennellyt. Ő is lányos apa volt.
Fellebbezni fog, gondolta Larsen kétségbeesetten. És a fellebbezésnek helyt adnak
majd. Lesz még egy tárgyalás, és addigra biztos kiderül az igazság.
– Az isten szerelmére, ne légy már olyan kiállhatatlan – mondta neki Kate egy este
vagy százszor. – Mi az ördög van veled mostanában? És rengeteget dohányzol,
John! Ezt nem engedem meg… egy vagyont költesz cigarettára!
A fellebbezést elutasították.
A kerületi ügyész egy sajtóértekezleten kijelentette, hogy elégedett. – A halál túl jó
az ilyen féregnek, mint Kennelly – mondta.
Prather nem továbbította a fellebbezést a Legfelsőbb Bizottsághoz – Semmi
értelme – jelentette ki.
Van értelme! Larsen adhatna neki értelmet.
Kétszer is eljutott addig, hogy feltárcsázta Prather irodáját. Aztán arra gondolt, mit
jelentene az egész, és gyorsan letette a kagylót. Várjuk ki a végét, mondogatta
magának. Az ilyen ügyek évekig is elhúzódhatnak, egyik felfüggesztés követheti a
másikat.
– És miért késlekedett ennyi ideig a tanúvallomásával, Mr. Larsen? – hallotta a
védőügyvéd hangját.
Nem lenne semmi értelme, ha kiszolgáltatná magát az ügyvéd kényének-kedvének,
ha könyörögne neki, hogy derítsen fényt a bűnügyre, de hagyja ki belőle John
Larsent. Tanúvallomása nélkül az új bizonyíték nem érne semmit. Lehet, hogy
bejelentése most már egyáltalán semmit sem érne. A legelején, mikor Kennellyt
még csak letartóztatták… vagy még előbb… hasznos lehetett volna. Most csak
magát is belekeverné, és alig lenne rá esélye, hogy megmentse Kennellyt.
Bárcsak lenne valaki… akárki ezen a földön… akinek mindent elmondhatna, aki
tanácsot adna, aki megvédené mindentől és mindenkitől, és úgy intézné a dolgokat,
hogy a végén minden jóra forduljon!
Kennelly már ott volt a halálraítéltek között az állami börtönben. Kivégzésének
időpontja három hónappal később volt esedékes.
Aztán már csak két hónap volt hátra.
Aztán már csak egy.
Prather elvitte Kennelly egyetlen rokonát, a nagybátyját az elnökhöz. Az elnök újra
indult a novemberi választásokon. Nem járulhatott hozzá egy tizenéves kislány
brutális meggyilkolásával elítélt ember halálbüntetésének felfüggesztéséhez.
Aztán már csak egy hét volt hátra.
Aztán már csak két nap.
John Larsen tíz kilót fogyott. Nem mert elaludni: egyszer fölsikoltott lázálmában,
és fölébresztette Kate-et. Már a zsörtölődését is alig vette észre.
– Ha beteg vagy, menj orvoshoz.
– Nem vagyok beteg.
– Hülyének nézel? Valami bajod csak van! Mivel töltöd az idődet mostanában,
John? – Hirtelen felzokogott. – Tudom, mi történt, és nem vagyok hajlandó eltűrni!
Biztos más nőn jár az eszed. Ha azt hiszed, hogy huszonhét évi házasság után
hagyom, hogy…
Larsen nevetett. Nevetése nem volt kellemes.
Agyában őrült terveket forgatott. Elmegy Belleville-be, addig keresi a sötét hajú
férfit, míg meg nem találja, és vallomásra kényszeríti.
Mindez csupa ostobaság volt.
Az utolsó pillanatban sem jött felmentés. Szíve mélyén Larsen már tudta, nem is
reménykedett benne. Mikor a halálraítéltek névsorában Kennellyre került a sor,
beültették a villamosszékbe. Utolsó leheletével is ártatlanságát üvöltötte.
Mikor az újságban a tudósítás minden egyes fájó szavát végigolvasta, John Larsen
végre szemtől szemben állt az igazsággal.
A lány megölését talán nem akadályozhatta volna meg… vagy talán igen, ha
azonnal cselekszik… de nem cselekedett.
Hagyott meghalni egy embert, csak azért, hogy ő megtarthassa az állását, amit
utált, és a feleségét, akit gyűlölt. Ő, John Larsen, éppúgy gyilkosa Joseph
Kennellynek, mint az ismeretlen férfi Diane Morrisonnak.
Gyilkos volt, és a gyilkosoknak meg kell halniuk. De neki nem volt bátorsága
ahhoz, hogy megmentse Kennellyt, és ahhoz sem lesz, hogy meghaljon. Az
egyetlen, amit tehet; kibírja, kibírja a végtelenségig.
Mikor aznap este Kate az arcára pillantott, ajkára fagyott a szó. Férje csöndben
eszegette a vacsorát. Aztán azonnal lefeküdt. Mint egy kimerült állat, úgy aludt
egyfolytában tizenkét órát mélyen, álomtalanul.
Másnap tíz óra keríti egy szőnyeget mutatott egy vevőnek. Egyszer csak elejtette és
megmerevedett.
Ordítani kezdett. – Én vagyok a bűnös! Én vagyok a bűnös!
Két férfi alig tudta lecsillapítani, míg a mentőkocsi odaért.
És a Belleville környéki utakon azóta is egy sűrű sötét hajú, hízásnak indult férfi,
egy jelentéktelen figura, akit mindenki látott már, de senki sem jegyzett meg
magának, furikázik ócska fekete kocsiján, és szeme csinos, magányosan sétáló
lányok után kutat…

Hal Dresner

SZOBA JÓ KILÁTÁSSAL

Fordította:
Szendrő Borbála

Rajz:
Irsa Katalin

Megjelent:
Rakéta regényújság
1978./18 számában

Jacob Bauman az ágyban feküdt – vézna testét takarókba bugyolálták, hátát a világ
legpuhább hat párnájával támasztották alá –, és undorral nézte, hogyan teszi eléje
az inas a tálcára készített reggelit, és hogyan húzza szét aztán a függönyöket,
nappali fénnyel árasztva el ezzel a szobát.
– ‘Kinyissam az ablakot, uram? – kérdezte Charles.
– Azt akarja, hogy megfázzam?
– Nem, uram. Van valami kívánsága, uram?
Jacob a szalvétát a sovány mellét takaró pizsamakabát nyílásába gyömöszölte, és
megrázta a fejét. Előrenyúlt, hogy levegye a fedőt a reggeliről, de keze félúton
megállt, mikor észrevette, hogy Charles, akár egy őrszem, még mindig ott áll az
ablaknál.
– Csak nem borravalóra vár? – kérdezte epésen.
– Nem, uram. Miss Nevinsre. Holmes doktor úr azt mondta, uram, hogy egy percre
sem hagyhatjuk önt magára, uram.
– Na, ki innen! – mondta Jacob. – Ha így határozok, hogy az elkövetkezendő öt
percben meg akarok halni, majd csöngetek. Ne féljen, nem marad le semmiről.
Nézte a távozó inast, megvárta, míg az ajtó becsukódik mögötte, és csak azután
emelte föl az ezüstfedőt, amely alól egy szelet pirítósról egyetlen árva tükörtojás
nézett rá hályogos szemével. Egy nyomorúságos kis adag narancsíz meg egy csésze
híg tea egészítette ki a menüt.
Ah! Jacob undorodva nézte az ételt, majd az ablak fele fordult. Kint csodaszép idő
volt. A Bauman villa zöld gyepszőnyege olyan simán terült el az épület előtt, mint
egy hatalmas biliárdasztal vászna; a patkó alakú kocsifeljárót ragyogó fehér föveny
borította, itt-ott apró bronzszobrocskák állottak: egy kerubokkal körülvett kacér
istennő, egy szárnyas lábú hírvivő és egy félelmetes anyaoroszlán a kölykeivel –
mindegyik rettentő csúnya volt, de rettentő sok pénzbe került; a patkó bal végénél,
a piros téglás kis gondnokház előtt Bauman Mr. Covenyt, a kertészt pillantotta
meg, aki térden állva fürkészte az egyik azáleaágyást; a kocsifeljáró jobb oldalán,
még a megálljt parancsoló lándzsahegyű vaskapun innen a kétszintes garázsépület
állt, ajtaja tárva-nyitva úgy, hogy Jacob láthatta a sofőrjét, aki Mrs. Bauman
hatalmas, kék sportkocsijának hűtőrácsát fényesítette, miközben Jacob fiatal
nappalos ápolónőjével, Miss Nevinsszel beszélgetett. A kapun túli pázsit
megszakítás nélkül egészen az országútig húzódott, de az már olyan messze volt,
hogy még Jacob éles szeme sem tudta kivenni a rajta haladó járműveket.
Szegény Jacob Bauman, gondolta Jacob. Túl későn kapott minden jót az élettől.
Végre saját háza, birtoka van, de betegsége miatt nem élvezheti; végre gyönyörű
felesége van, akin minden férfiszem megakad, de ő már öreg ahhoz, hogy
gyönyörűségét lelje benne; és végre jót ismeri már az emberi lélek rejtelmeit, de
ágyhoz van kötve, és egyedüli társasága a személyzete. Szegény gazdag Jacob
Bauman! – gondolta. Minden gazdagsága, szerencséje és bölcsessége ellenére a
világ az ő számára olyan széles, mint az alatta levő matrac, olyan hosszú, mint a
kocsifeljáró, amelyet az ablakból lát, és olyan mély, mint Miss Nevins szellemi
képességei.
De hol van a lány? Az óra felé fordult, mely üvegcsék, pirulák és fiolák között az
éjjeliszekrényen állt. Mikor újra kinézett az ablakon, látta, hogy a fehér ruhás
ápolón; rémülten az órájára pillant, csókot dob a sofőrnek, majd sietve elindul a ház
felé. Robusztus szőke lány volt, karját vidáman lóbálva közeledett, tele volt
energiával, aminek a puszta látása is kifárasztotta Jacobot. De azért mindaddig nem
vette le róla a szemét, amíg el nem tűnt a veranda boltíve alatt, s csak azután fordult
vissza a reggelijéhez. Számítása szerint a lány még beköszön a szakácsnak: és a
szobalánynak, ami annyit jelent, hogy épp akkor fog kopogtatni, amikor ő a
tojásnak és a pirításnak a végére ér.
Valóban a pirítós utolsó morzsáit rágcsálta, amikor kopogtak. Kiszólt: „Maradjon
kint!”, mire mosolyogva belépett az ápolónő.
– Jó reggelt, Mr. Bé – mondta vidáman. Puha kötésű regényét letette a fiókos
szekrényre az éjszakai nővér feljegyzései mellé, melyek iránt legkisebb érdeklődést
sem mutatott. – Hogy van, hogy van?
– Élek – mondta Jacob.
– Milyen csodás idő van ma! – mondta az ablak elé állva.
– Vickel beszélgettem az előbb kint a parkban, és úgy éreztem, mintha tavasz lett
volna. Kinyissam az ablakot?
– Nem. A dokkor barátja óva intett attól, hogy megfázzam.
– Jaj, tényleg… elfelejtettem. Azt hiszem, nem vagyok valami jó ápolónő – mondta
és mosolygott.
– Nem is rossz – mondta Jacob. – Inkább maga, mint az olyan, akitől egy perc
nyugta sincs az embernek.
– Ezt csak Így mondja. Tudom, hogy nem buzog bennem túlságosan a hivatástudat.
– Miért buzogna? Maga csinos és fiatal, és biztos nem az a célja, hogy egész
életében betegeket ápoljon. Ez érthető. Arra gondol: egy ideig ápolónősködöm, a
munka könnyű, a koszt jó. Így félre tudok tenni egy kis pénzt, amíg férjhez nem
megyek.
A lány meghökkent. – Szinte hihetetlen, Mr. Bé, de pontosan erre gondoltam,
mikor Holmes doktor úr felajánlotta ezt az állást. Hogy ön milyen okos!
– Köszönöm a bókot – mondta Jacob szárazon. – Öreg ember bölcs ember. –
Kortyintott egyet a teából, és elfintorodott. – Eh, borzalmas. Vigye innen. –
Erőtlenül rúgott egyet a takaró alatt.
– Igazán megihatná – mondta a lány.
– Azonnal vigye innen – mondta Jacob türelmetlenül.
– Néha így viselkedik, mint egy kisfiú.
– Jól van, akkor én kisfiú vagyok, és maga kislány. De maradjunk inkább magánál.
– Nekilátott, hogy elrendezze maga alatt a párnákat, de mikor a lány segítségére
sietett, abbahagyta. – Mondja, Frances – kérdezte, és az arca majdnem hozzáért a
lány arcához van már jövendőbelije?
– Ez nagyon bizalmas kérdés, Mr. Bé, különösen, ha egy lányhoz intézik.
– Hát akkor egy nagyon bizalmas kérdést intéztem magához. Ha még nekem se
mondhatja meg, akkor kinek? Nyugodt lehet, nem árulom el senkinek. Kinek is
árulhatnám el? A doktor barátja azt sem engedélyezte, hogy a telefon itt legyen az
ágyam mellett, hogy legalább néha felhívhassam a tőzsdeügynökömet. Túl nagy
megrázkódtatást jelentene, ha megtudnom, hogy pár ezer dollárt vesztettem. Azt
persze nem tudja, hogy az újságból fillérre meg tudom állapítani, mennyit nyertem
vagy vesztettem… Nekem igazán megmondhatja – mondta bizalomgerjesztően
milyen a szeretője.
– De Mr. Bé! Egy leendő férj minden, csak nem szerető! – Felverte az utolsó
párnát, majd az ablak előtti székhez vonult. – El nem tudom képzelni, miket
gondolhat rólam!
Jacob vállat vont. – Csak azt, hogy maga kedves lány. De a mai kedves lányok
kicsit mások, mint az ötven évvel ezelőttiek voltak. Nem azt mondom, hogy
rosszabbak vagy jobbak. Csak azt, hogy mások. Én ezt értem. Hiszen maga csak
alig pár évvel fiatalabb a feleségemnél. És tekintve, hogy tudom, hogy a
feleségemet szívesen megnézik a férfiak, azt is tudom, hogy magát is.
– De a maga felesége egy szépség. Igazán! Azt hiszem, sohasem láttam még ilyen
szenzációs nőt.
– Jó neki – mondta Jacob. – Most pedig meséljen a szeretőjéről.
– Hát – kezdte a lány szemmel látható jó érzéssel –, még nem biztos az egész. Úgy
értem, még nem állapodtunk meg az időpontban meg a…
– Dehogynem – mondta Jacob, – Csak nem akarja megmondani, mert fél, hogy
elbocsátom, mielőtt magától menne el.
– Nem, dehogy, Mr. Bauman…
– Ezek szerint még nem határozták meg a hetet meg a napot. De a hónapot igen,
ugye? – Várt egy kicsit, hátha a lány ellentmond. – Igen – folytatta aztán. – Higgye
el, hogy én értek ezekhez a dolgokhoz. Tehát melyik hónap? Június?
– Július – felelte a lány nevetve.
– No látja, csak egy hónapot tévedtem… Azt meg se kérdezem, hogy jóképű-e.
Tudom, hogy az… És persze erős is.
– Igen.
– De gyöngéd.
A lány sugárzó arccal bólintott.
– Akkor jó – mondta Jacob. – Nagyon fontos, hogy a férfi gyöngéd legyen…
Persze nem túlságosan. Aki túlságosan gyöngéd, azt eltapossák. Nekem elhiheti,
tapasztalatból mondom. Valaha én is gyöngéd voltam, és tudja, mire vittem?
Semmire, a világon semmire. Így aztán megváltoztam. Persze még manapság is
előfordul, hogy gyöngédségből hibázom… de ha hibázom, mindig megfizetek
érte… Egy rossz házasság nagy hiba lehet, a lehelő legnagyobb. Az ember ne
vegyen zsákbamacskát: Maga persze nem vesz, igaz?
– Igaz. Az egy csodálatos ember. Csodálatos! Ön, persze, nem tudhatja, Mr.
Bauman, mert nem ismeri igazán, de ha egyszer leülne vele és… – elhallgatott, és
az ajkába harapott. – Jaj, nem akartam…
– Tehát ismerem – mondta Jacob. – Érdekes. Sohase gondoltam volna. Talán
valamelyik barátom?
– Nem, dehogy. Nem így gondoltam. Csak rosszul jött ki. Nem az ön…
– Holmes doktor? – találgatott Jacob.
– Ó, dehogy.
– Talán valamelyik alkalmazottam? – kérdezte Jacob ravaszul, a lány arcát
figyelve. – Nem, Charles nem lehet. Magának nem nagyon tetszik Charles, ugye?
Azt hiszi, lenézi magát, igaz?
– Igaz – szólt a lány váratlan indulattal. – Úgy bánik velem, mintha… mintha nem
is tudom, mi lennék. – És csak azért, mert azt hiszi magáról, hogy ő olyan elegáns!
De ha tudni akarja, Mr. Bé, a véleményem, hát megmondhatom: Charles egy hal!
Jacob kuncogott. – Remek hasonlat. Tényleg olyan, mint egy hal. Mint egy
csuka… De akkor ki? Mr. Coveny túl öreg magához… akkor pedig nem marad más
hátra, csak… – szeme ravaszkásan fénylett, szája nyitva maradt, mikor egy kis
szünetet tartott. Aztán a lány feje fölött kinézve az ablakon folytatta. – Nem tudom.
Segítsen már. Csak annyit áruljon el, milyen vonalon dolgozik az illető… a
tőzsdén?… az olajiparban?… vagy a textilben?… – Hangja megemelkedett. – A
szállításban?
– Jaj, ne kínozzon már – mondta a lány. – Úgyis tudja, hogy Vicről van szó.
Fogadni mernék, hogy már az elején tudta. Remélem, nem haragszik. Tényleg
szólhattam volna előbb, de… – Egy kopogtatás az ajtón félbeszakította.
– Maradjon kint – kiáltotta Jacob.
Az ajtó kinyílt, s belépett a valóban káprázatosan szép, vörös hajú Mrs. Bauman,
aki kanárisárga pulóverében és kihívóan feszes négerbarna pantallójában inkább
húszévesnek látszott, mint harmincnak. – Jó reggelt, mindenkinek. Nem, maradjon
csak ülve, kedvesem – mondta Francesnak. – Hogy van a kis betegünk ma reggel?
– Pocsékul – mondta Jacob.
Az asszony erőltetetten nevetett, és megveregette férje arcát. – Jól aludtál?
– Nem.
– Hát nem szörnyű ez az ember? – mondta Mrs. Bauman Francesnak. – Nem is
tudom, miért tűri ezt a viselkedést, Miss Frances.
– A pénzemért – mondta Jacob. – Mint te.
Mrs. Bauman megpróbált nevetni. – Olyan, mint egy gyerek. Bevette már a
narancssárga tablettákat?
– Igen – mondta Jacob.
– Nem – mondta Frances. – Negyed tíz van már? Ó, el…
– Öt perccel el is múlt már – vetette oda hűvösen Mrs. Bauman. – Hagyja, majd én.
– Levette az éjjeliszekrényen levő egyik üvegcse tetejét, és egy ezüstkannából
kitöltött egy pohár vizet. – Nyisd ki szépen a szád!
Jacob elfordult. – Annyi erőm még van, hogy megtartsak egy pirulát meg egy pohár
vizet – mondta. – Téged aztán senki nem tévesztene össze egy ápolónővel. –
Bekapta a gyógyszert, és ivott rá egy korty vizet. – Hová öltöztél így ki, mint egy
vakációs zárdanövendék?
– Bemegyek a városba, veszek egy-két dolgot.
– Vic már előkészítette a kocsiját – mondta Frances. – Ma reggel kifényesítette,
olyan, mintha új lenne.
– Biztos, kedvesem.
– Ha nem elég fényes, vegyél egy újat… – mondta Jacob.
– Gondoltam erre én is – vágott vissza az asszony. – De aztán úgy döntöttem, hogy
megvárom, amíg te felépülsz. Akkor veszünk egy kis kétszemélyes sportkocsit, és
jó nagyokat túrázunk kettesben, csak te meg én.
– Alig várom már – mondta Jacob.
– Édes istenem – sóhajtott fel Mrs. Bauman. – Milyen csodálatos idő van! Miért
nem nyittatod ki Charlesszal az ablakokat?
– Mert nem akarok megfázni és meghalni – felelte Jacob. – De azért köszönöm az
ötletet.
Mrs. Bauman, kesernyésen mosolyogva, két ujját az ajkához érintette, maid a férje
homlokára nyomta.
– Ma még ilyen csókot sem érdemelnél – mondta szemlesütve. – És ha tovább
durcáskodik – mondta Francesnak –, ne álljon szóba vele. Attól majd rendbe jön. –
Cinkosan rámosolygott a lányra, mint aki titkos összeesküvésre szólít fel egy másik
nőt.
– Hamar megjövök – szólt oda Jacobnak.
– Megvárlak – felelte Jacob.
– Viszlát – mondta Mrs. Bauman pajkosan, és kiment.
– Csukja be az ajtót – mondta Jacob Francesnak.
– Ugye, milyen istenien nézett ki? – lelkendezett a lány, miközben átment a szobán,
majd visszajött. – Bárcsak én is ilyen pantallóban járhatnék!
– Szerezzen örömet a leendő férjének, és járjon egy ideig ilyen pantallóban még a
házasságkötésük előtt.
– Ó, Vicet ez hidegen hagyná. Egy szikrányi féltékenység sincs benne. Ezerszer
elmondta, mennyire szereti, ha más férfi is megnéz.
– És maga is szereti, ha ő más nőket néz?
– Engem nem zavar. Szerintem ez természetes. Vicnek különben is… – kissé
elpirult. – Nem tudom, hogy az, ördögbe lyukadtunk ki ide újra! Ön tényleg
szörnyű ember, Mr. Bauman.
– Szerezzen örömet egy öregembernek, és beszélgessen vele – mondta Jacob. – Azt
akarta mondani, hogy Vicnek elég sok tapasztalata volt már nőkkel, ugye?
– Néha persze bosszantó. Bosszantó, hogy vannak nők, akiket egyszerűen nem
lehet levakarni a férfiakról. Két héttel ezelőtt, szerdán, például, egy mulatóban
voltunk. Vicnek szabadnapja volt.
Jacob bólintott, újra átnézett a lány feje fölött, aki egyre jobban belemerült
mondókájába. Meglátta a feleségét, aki a gyepen átvágva a garázs felé tartott.
Mozgása nem hasonlított Francesére, sokkal lassúbb volt, szinte lomhának tűnt.
Csípője ütemesen ringott a négerbarna pantallóban, de nem feltűnően, csak mint
egy finom mérleg két nyugalmat kereső serpenyője. Francesszal ellentétben, aki
szertelenül pocsékolta energiáit, ő még a karját is alig mozgatta, mintha sokkal
fontosabb mozdulatokra gyűjtené az erejét.
Az a lány tényleg ijesztő volt – mesélte Frances. – Egészen megrémültem, mikor
megláttam, hogy épp a mi asztalunk felt tart. A haja koromfekete volt, és állítom,
hogy hetek óta nem fésülködött, a szájára viszont annyi rúzst kent, mint tíz nő
együttvéve.
Jacob szórakozottan figyelt, szeme még mindig a feleségét követte. Az asszony
odaért a hatalmas sportkocsihoz, nekitámaszkodott az ajtajának, és Vickel
beszélgetett. Jacob látta, hogy mosolyogva hallgatja a férfit, majd fejét hátravetve
felkacag. A kacagást nem hallotta, de még régről emlékezett rá, hogy éles és
könnyű, izgató és simogató. Vic, egyik lábát pimaszul a lökhárítóra téve, két vastag
karját mellén keresztbe fonva, vele nevetett.
– …szerintem részeg volt. – Frances csak mesélt, teljesen belemerülve a
mondókájába. – Különben nem tudom elképzelni, hogy egy nőnek bátorsága
legyen ahhoz, hogy csak úgy beleüljön egy idegen férfi ölébe, és elkezdje csókolni.
És épp, mikor az más nővel van. Aki, történetesen, a felesége is lehetne.
– És Vic mit csinált? – kérdezte Jacob visszafordulva az ablaktól.
– Vic? Semmit. Miért, mit csinálhatott volna? Mégiscsak nyilvános helyen voltunk.
Megpróbált nevetni, és úgy tett, mintha az egész csak vicc lenne. De én nem láttam
benne viccet. Persze megpróbáltam, de a nő nem tágított, Vic pedig nem akarta
csak úgy a földre lökni. Szóval, már mindenki minket bámult, én meg egyre jobban
dühbe jöttem, és… hogy őszinte legyek Mr. Bauman, én néha tisztára el tudom
veszíteni a fejemet. És ha valami olyan közelről érint, mint Vic, akkor egyszerűen
képtelen vagyok uralkodni magamon.
– Bettyvel kapcsolatban is így volt?
Frances beharapta az alsó ajkát. – Nem is sejtettem, hogy erről is tud, Mr. Bauman
– mondta. – Igazán nagyon sajnálom, de mikor gyanútlanul benyitottam a
konyhába az ebédemért, és megláttam, hogy Betty épp Vicet ölelgeti, hát, elöntött a
pulykaméreg.
– Hallottam – mondta Jacob mosolyogva. – Én ugyan nem láttam Bettyt, mielőtt
elment, de Charles, azt mondta, hogy közel sem volt olyan csinos a pofikája, mint
azelőtt.
– Azt hiszem, rettenetesen összekarmoltam a képét – mondta Frances szemlesütve.
– Igazán sajnálom. Megpróbáltam bocsánatot kérni tőle, de még csak meg sem
hallgatott. Mintha tényleg csak az én hibám lett volna.
– És azt a nőt a bárban hogy intézte el?
– A hajánál fogva ráncigáltam ki Vic öléből – válaszolta Frances röstelkedve. – És
ha Vic közbe nem lép, biztos, hogy a szemét is kikaparom. Nem is hinné, Mr.
Bauman, mennyire magamon kívül voltam. Ugyanis sokkal rosszabb volt a helyzet,
mint Bettyvel, mert az a nő, a szó szoros értelmében, csókolgatta Vicet. Azt
hiszem, ha akkor kés akad a kezembe, megölöm.
– Tényleg? – kérdezte Jacob. Aztán újra kinézett az ablakon. De már sem a
feleségét, sem Vicet nem látta. Tekintete végigpásztázta a gyepet, átsiklott a
napfényben tompán ragyogó szobrokon, majd megállt Mr. Covenyn, aki még
mindig az azaleákkal bíbelődött, aztán, visszatérve kiindulópontjára, a kocsi
hűtőjének csillogó rácsán pihent meg. A motorház tetején oda nem illő foltot
fedezett fel, amit némi hunyorgatás után azzal a ronggyal azonosított, amivel Vic a
kocsit fényesítette.
– És ezek az incidensek nem befolyásolják Vic iránti érzelmeit? – kérdezte mintegy
mellékesen.
– Á, dehogy. Miért befolyásolnák? Nem az ő hibája, hogy futnak utána a nők. Ő
sosem bátorítja őket.
– Persze hogy nem – mondta Jacob. Szemét összehúzta, hogy jobban lássa a garázs
fölötti sötét ablakot. Mintha valami világossárga villant volna föl mögötte odabent.
Vagy csak a napfény verődött volna vissza az alsó üvegtábláról? Nem, a napfény
nem lehetett – az ablak nyitva volt. Aztán újra meglátta a mozgó árnyékok között
most már jól kivehető szegletes, sárga valamit, ami egyszer csak elkeskenyedett,
aztán lassan kiemelkedett, mint egy világos színű ruhadarab, amit levettek
valamiről vagy valakiről. Aztán eltűnt, és eltűntek az árnyékok is az ablak
négyszögéből. Jacob mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy nem csalja meg –
mondta. – Az ilyen esetekben csakis a nő a hibás. A maga féltékenysége érthető.
Az embernek joga van ahhoz, hogy harcoljon azért, ami az övé. Még akkor is, ha a
harcban életének valamely más területen sok mindent fel kell áldoznia.
Frances mintha zavarba jött volna. – Gondolja, hogy a történtek után Vic nem
szeret úgy, mint azelőtt? Nekem azt mondta, hogy megérti az indulataimat.
– Persze hogy megérti – mondta Jacob. – Sőt most, hogy így kimutatta az érzéseit,
valószínűleg még jobban szereti. A férfiaknak tetszik az ilyesmi… Amit az előbb
mondtam, az csak amolyan fecsegés volt, öregemberes fecsegés. Végül is mi más
örömöm van, mint a fecsegés?
– Ó, biztos tudna még egy csomó más mindent is csinálni – vigasztalta Frances. –
Ön olyan intelligens; ne haragudjon, de tényleg annak tartom. Keressen magának
valami hobbyt! Például fejtsen keresztrejtvényt, vagy csináljon valami más hasonló
fejtörő dolgot. Fogadok, remekül menne!
– Egyszer majd megpróbálom – mondta Jacob. – Előbb azonban, azt hiszem,
alszom egy kicsit.
– Kiváló ötlet – mondta Frances. – Ma új olvasnivalót hoztam. Már a buszon
belekezdtem. Szenzációs könyv. Egy francia nőről szól, aki bolondot csinált egy
csomó királyból.
– Első hallásra nem rossz – mondta Jacob. – De mielőtt újra belekezdene,
szeretném, ha megtenne nekem egy szívességet. – Elfordult és kihúzta az
éjjeliszekrény fiókját. – Ne ijedjen meg – figyelmeztette Francest, és elővett egy kis
szürke revolvert. – Betörők miatt tartom. De olyan régóta nem volt kitisztítva, hogy
azt se tudom, működik-e még. Levinné Vicnek, hogy egy kicsit rendbe hozza?
– Boldogan – mondta a lány, óvatosan átvéve a fegyvert. – Jé, de könnyű! Én
mindig azt hittem, hogy egy fegyver legalább tíz kiló.
– Ez valószínűleg női fegyver – mondta Jacob. – Nőknek és öregembereknek való.
Vigyázzon, töltve van! Kivenném belőle a töltényt, de sajnos nem nagyon értek
hozzá.
– Majd vigyázok – mondta Frances gondosan megmarkolva a revolver agyát. –
Próbáljon meg közben aludni egyet. Szóljak Charlesnak, hogy jöjjön be, amíg
vissza nem jövök?
– Fölösleges. Nem lesz semmi bajom. Érezze jól magát a vőlegényével! Az előbb
kinéztem az ablakon, és mintha láttam volna fölmenni a szobájába.
– Biztosan alszik – mondta Frances.
– Lopakodjon be hozzá, és szerezzen neki egy kis meg-lepetést – mondta Jacob. –
Biztos örül majd neki.
– És ha nem, megmondom neki, hogy az ön ötlete volt.
– Igen, mondja meg – felelte Jacob. – Mondja meg neki, hogy az egész az én
ötletem volt.
Mosolyogva nézett a távozó lány után, aztán befészkelte magát a párnái közé, és
lehunyta a szemét. A szobában csönd volt, Jacobon hirtelen olyan erős fáradtság
lett úrrá, amitől önkéntelenül elbóbiskolt, és csak az első lövésre riadt fel, amelyet
azonnal a második, majd a harmadik követett a garázs irányából. Fel akart ülni,
hogy az ablakon át lássa, mi történik odakint, de túl nagynak érezte az ezzel járó
megerőltetést. Meg aztán így, ágyhoz láncoltan úgysem tehetett volna semmit.
ROLF SCHNEIDER
Gyilkosság

Fordította
Tandori Dezső
Rajz:
Kecskés Péter

Megjelent:
Rakétűa Regényújság
1978./47. számában
Több egyházi ünneppel megtoldott hétvége után Edna B., szemüveges hivatalnoknő
az első munkanap reggelén a szokásos időben érkezett munkaadójának irodájába.
Már ahogy az ajtót kinyitotta (saját kulcsa volt az irodához), feltűnt neki valami
különös szag: édeskés, pörkölődött. Kabátját letette az előszobában, ahol semmi
változást nem észlelt. Főnökének ajtaja félig nyitva állt, s ez szokás szerint azt
jelentette, hogy munkaadója meg nincs bent. Edna B. egy kis sötétzöld műanyag
öntözőkannát megtöltött csapvízzel, s megöntözte előbb- az íróasztala mellett álló
növényeket. Aztán ugyanezt a műveletet a főnöke szobájában is el akarta végezni.
Kora reggeli kötelességeihez tartozott a dolog. Munkaadójának szép gyűjteményre
való zöldnövénye volt.
Ahogy a főnök szobijának ajtaját belökte, először a példátlan, félreérthetetlenül
erőszakcselekményből származó rendetlenség tűnt fel neki. A szőnyegen –
egyáltalán nem véletlen – összevisszaságban papírok, iratcsomók hevertek. Valaki
ezekkel a papírokkal megpróbált tüzet gyújtani. A tűz azonban a papírkötegek
szoros sűrűjébe fúlt. Egy kis hamu is volt erre-arra, pernye, megszenesedett dolgok.
Az értékes kaukázusi szőnyegen is égésfoltok éktelenkedtek.
Edna B. az íróasztalhoz rohant, hogy főnöke lakásának számát tárcsázza. És akkor,
az asztal mögött, felfedezte munkaadójának élettelen testét. A főnök homlokán lőtt
seb sötétlett; a kiszivárgott vér réges-rég sötétbarnára alvadt rajta. Edna B.
felsikoltott, és elejtette a sötétzöld műanyag öntözőkannát.
A rémület és a borzadály néhány perce – s egyebek között két szem nyugtató – után
a rendőrséget hívta, a Sürgős Ügyeket. Elfúló hangon, kapkodva jelentette, mi
történt: s e mondatok hallatán kezdte ő maga is felfogni közlendőjének értelmét.
Halott munkaadója megüvegesedett szemmel meredt rá közben. Annak idején
középkékek voltak ezek a szemek.
Mintegy húsz perc múlva megjelent a tett színhelyén a városi rendőrség gyilkosság
csoportja. Edna B. időközben újabb nyugtatót vett be. Nyomrögzítők
fényképezgették a holttestet, az égési nyomokat vizsgálták, ujjlenyomatokat vettek.
A jelenlevő orvos, futólag megtekintve a halottat, megállapította a halál valószínű
időpontját; a tettet körülbelül két napja követhették el, pontosabbat csak a boncolás
után ígért. A gyilkossági csoport vezetője, Vanderheuve felügyelő is a helyszínre
érkezett már.
A felügyelő a még mindig végsőkig feldúlt, már nem egészen fiatal, ráadásul
hajadon Edna B.-t szolgálati kocsiján a rendőrkapitányságra vitte. Megtörtént a
kihallgatás, és Edna B. aláírta a jegyzőkönyvet.
Kijelentései, a nyomrögzítők munkájának eredménye és a boncolás alapján
délutánra a következő összkép rajzolódott ki:
A halott neve Frans Grapelli volt. Élt harminckilenc évet. Eredetileg
közgazdaságtant tanult, majd néhány évet egy üzemszervezésracionalizálási irodán
dolgozott. Mellesleg gitáros balladaénekes volt. Már egy kis kötete is jelent meg
saját költeményeivel. Frans Grapelli immár tíz éve egy sajtótudósító iroda
vezetőjeként tevékenykedett. Mint Vanderheuve felügyelő a lefoglalt anyagokból
láthatta, különböző kiadóvállalatokat, lapszerkesztőségeket, rádiótársaságokat és
szabadúszó újságírókat látott el anyaggal. A tudósítóiroda ügyfeleinek kartotékait
áttekintve, Vanderheuve felügyelő úgy látta, a forgalom nem volt különösen széles
körű. Alig száz címet talált. Ennek ellenére Frans Grapelli jövedelme nemcsak
biztosítottnak, de kimondottan bőségesnek látszott így, visszatekintve. Tekintélyes
bankszámla maradt a halott után, két bérház, szép részvény csomag, valamint egy
jókora villa a francia Riviérán. Frans Grapelli tizenkét éve volt nős. Két árvát
hagyott hátra. Halálának körülményeit illetően elsődlegesen azt állapították meg,
hogy kis távolságról revolverrel lőtték le. A gyilkos a tett elkövetése után
megpróbálta felgyújtani az irodát, hogy a bűntény bizonyos részleteit leplezze.
Grapelli dolgozószobájában a páncélszekrény érintetlen volt, erőszakos kinyitási
kísérletnek semmi nyoma.

Vanderheuve felügyelő két napot töltött Grapelli sajtóügynöki tevékenységének és

üzleti levelezésének tanulmányozásával, remélve, itt találja meg netán a véres tett
motívumát.
Grapelli, erre Vanderheuve felügyelő hamar rájött, szépirodalommal foglalkozott.
A felügyelő ebben a témakörben nem érezte kellőképpen jártasnak magát. Mint a
rendőrség többi alkalmazottja, ő is örökké agyondolgozta magát, sokat túlórázott, a
maradék kis szabad idejét pedig tévékvízek nézésével töltötte.
A törvényszéki orvos három nap múlva kiadta Grapelli holttestét, melyet újabb két
nap elteltével eltemettek. Vanderheuve felügyelő ott volt a temetésen, a mintegy
ötvenfőnyi gyászoló gyülekezet hátsó sorai mögött állt. Sok koszorút láthatott, a
szalagok felirata kiadók és könyvkereskedő cégek részvétét tanúsították. Grapelli
özvegye csinos nő volt, és sokat sírt… A protestáns lelkészen kívül még egy
idősebb úr mondott beszédet; nem is a vastag rövidlátó-szemüvege volt igazán
feltűnő rajta, hanem az elülső fogai közt tátongó rés, minek következtében az
egyébként igen megindító beszédet telesziszegte furcsánál furcsább sz hangokkal.
Ezzel összhangban vagy sem, a férfi felkeltette Vanderheuve felügyelő figyelmét.
A felügyelőnek az volt a benyomása, hogy ő ezzel az emberrel egyszer már
találkozott, méghozzá hivatalos, bűnügyi vonatkozásban. A gyászszertartás után,
ahogy a társaság szétszéledt, Vanderheuve felfigyelő feltűnés nélkül odalépett a
férfihoz. Mutatta: rendőrség. A férfi elsápadt.
A rendőrkapitányságon ezek után kétórás alapos beszélgetésre került sor közöttük.
Kiderült, a férfi szakkörökben megbecsült újságíró. Újonnan megjelent könyvek
recenzense, ebből él. Vanderheuve Grapelli ügyfeleinek kartotékja között is
nyomban megtalálta az újságíró nevét, aki közölte: Grapelli halála súlyos veszteség
az egész kiadói szakma részére. Grapelli olyan információkat közvetített, amelyek
az e téren tevékenykedő újságírókat sok munkától, a kiadókat komoly
veszteségektől, a könyvkereskedéseket pedig szükségtelen raktárköltségektől
kímélte meg. Most mindennek vége. Ami őt magát illeti, tette hozzá sokat sejtetően
az újságíró, az az eredmény, hogy kezdheti olvasni megint a sok új kiadványt.
Mert, ugye, ő abból él, hogy beszámol az új könyvekről, és igen komoly
publikumot szolgál ki ezzel. Vanderheuve felügyelő érdeklődést színlelt, részvétet
mutatott. Az igazság, mint már említettük, az volt, hogy gyakorlatilag halvány
sejtelme nem volt a költészet dolgairól. Számos kortársával osztozott e sorson.
Őszinte, nem titkolt nagyrabecsüléssel búcsúzott az újságírótól. Csak utólag jött rá,
hogy összetévesztette egy hasonló küllemű szélhámossal, aki négy éve ült rács
mögött.
Vanderheuve felügyelő alapos megfontolás után arra a felismerésre jutott, hogy
Grapelli meggyilkolásának motívumát nem a szakmai-üzleti körökben, inkább a
magánélet és a tajtékos szenvedély széles e nagy világában kell keresnie.
Először is újra, méghozzá alaposan kihallgatta Grapelli özvegyét. A csinos asszony
kisírt szemeket, ám igen gyors, határozott, szinte csattanós válaszokat vonultatott
fel. Vanderheuve a nő alibije után érdeklődött a gyilkosság idejére, vagyis az
egyházi ünnepnapok előtti szombatra. Grapellné azt felelte, odahaza volt, várta
férje hazatérését, hogy vele s a gyerekekkel egy kis kiruccanásra menjenek.
Tanúsíthatja-e valaki, hogy a lakásban tartózkodott? A gyerekek tanúsíthatják. A
személyzetet már elengedte akkor. Az egyik gyerek hároméves volt, a másik öt.
Vagyis nem számíthatott egyikük se tanúnak. S miért nem reagált Grapelliné a férje
elmaradására? A nő azt felelte: gondolta, férje hirtelen üzleti útra indult. Mármost
nem csodálkozott-e, hogy Grapelli még csak nem is értesíti erről? A nő azt
válaszolta, hogy ilyesmi gyakran megesett már régebben is. De mégis: semmi
zenét? Egy telefonhívás se? Grapelliné: Lehet, hogy a férje megpróbált telefonálni,
ő azonban – gyakran történik ilyesmi, ha kint van a kertben – nem hallotta a
csörgést. Vagyis még csak nem is kerestette a férjét? Nemi. ÉS nem volt valami
gyanúja? Nem nyugtalankodott? Cseppet sem. Valóban nem járt az irodában, hogy
megnézze, mi lehet? Sosem járt az irodában, felelte Grapelliné. Különös, különös -,
mondta Vanderheuve felügyelő. Grapelliné vállat vont. Olykor a dolgok különösen
alakulnak, tette hozzá a kisírt szemű özvegy. Mintha ő is észrevette volna most
már, mennyire gyanússá teszi magát ezekkel a válaszaival, ám ez a jelek szerint egy
cseppet sem izgatta. Mivel végrendelet nem volt, ő és a gyerekek örökölték
kizárólagos joggal Grapelli eléggé tekintélyes vagyonát.
A Grapelli magánlakásán megtartott házkutatás egyértelműen bizonyította, hogy
Grapellinek szeretője volt. A nőt is előkerítették, Susy volt a neve, és különböző
divatfényképészeknek állt modellt. Karcsú, vörösesszőke nő volt, Grapelli lakást
bérelt neki egy másik városban. A tett elkövetésének időpontjában Susy
Skandináviában járt éppen: ez a kis fényképezkedés tökéletes alibit biztosított
számára.
Grapelliné elismerte: tudott férje szereim, ügyeiről. Közölte, házasságuk csak
jelképesen állt fenn az üzlet és a gyerekek kedvéért. Ez a körülmény bőséggel
motiválta, miért nem csodálkozott szombaton, amikor a férje nem jött haza.
Másrészt - felmerült a tett elkövetésének első lehetséges motívuma. Persze, hiszen
férje sírjánál Grapelliné buzgón ontotta könnyeit. Sírunk-e, ha meghalt valaki, akit
– mi segítettünk át a másvilágra? Méghozzá bosszúból? Grapelliné a zokogásra is
talált magyarázatot: szokásból, ideggyengeség okán sírt a temetésen; nyitott sírok
könnyeket fakasztanak a legtöbb emberből, nem? Ez a magyarázat találó volt,
gyanúsan az; nem terelte el Grapellinéről a gyanút.
A Grapelli-gyilkosság eseményszegény időben történt. Az újságok felkapták a
témát, nap mint nap bőségesen kommentálták; bírálták a nyomozás keserves,
vontatott menetét. A rendőrségi apparátus méhkasként bolydult meg erre: felsőbb
szervek tudakolták beosztottaktól – kínosan! – az ügy állását. Vanderheuve
felügyelő kezdett idegeskedni.
A felügyelő egyébként röviddel a Grapelli-gyilkossig felfedezése után elrendelte,
hogy feltűnés nélkül, állandóan figyeljék a tett színhelyét. Már-már abbahagyatta
volna, amikor emberei egy gyanús egyént vettek észre: fiatal férfit, aki újra, meg
újra ott settenkedett az irodaház előtt. Beválna a régi, szakállas bűnügyi szabály,
miszerint a tettes visszatér tettének színhelyére? A fiatalembert Smutsnak hívták.
Vanderheuve nyomban rokonszenvesnek találta. Karcsú, nyílt tekintetű, szőke férfi
volt. Az persze feltűnő volt, hogy ujjlenyomatát megtalálták a halott irodájában.
Smuts nem is tagadta, hogy ismerte Grapellit. Közölte, még Grapelli életében járt
néhányszor az irodában. Grapelli munkatársnőjét, Edna B.-t szembesítették vele, s
a titkárnőmindenes emlékezett Smutsra. Smuts, foglalkozására nézve, némettanár
volt egy fiúgimnáziumban. Közölte, hogy irodalmi ambíciókat táplál, és azt tervezi,
hogy Grapelliről is ír majd egy hosszabb dolgozatot. Mint még látni fogjuk, ezt a
tervét megvalósította.

Smutstól értesült Vanderheuve felügyelő először Grapelli üzletvitelének

alapsémájáról:
Grapelli tapasztalt üzemracionalizáló volt, ráadásul szépíró. Zsenialitása abban
rejlett, hogy ezt a két tulajdonságát tevőlegesen egyesítette.
Olyan országban élünk, ahol még néhány éve is idényenként több száz új irodalmi
mű jelent meg. Minden jobb kiadó kötelességének érezte, hogy kivegye részét
ebből a könyvdömpingből. Ezeket a könyveket – versesköteteket, kísérleti
regényeket – jószerivel a kutya se vásárolta. Kiadásuk oka az volt, hogy mi is
kultúrnemzetnek akartuk tudni magunkat. A közönség azonban csak bestsellert
vásárol, könnyen fogyasztható árut.
Az eladhatatlan művek merőben veszteséges üzletet jelentettek a kiadóknak. A
könyvkereskedelem raktári költségekkel küzdött miattuk. Ilyen műveket
tulajdonképpen kizárólag a recenzensek olvastak: hegy ismertessék őket.
Így alakult ki az a torz arányviszony, hogy a könyvekről szóló beszámolókat az
újságok nagy példányszáma következtében, százezrek olvasták, míg az ilyképp
népszerűsített művek tényleges olvasóinak száma megrekedt egy-kétszáznál. Az új
kiadványok igen modernista célt szolgáltak tehát: életben tartották a
könyvismertetés műfaját.
Grapelli látta ezt a helyzetet. Racionalizáló zsenije azonnal megmozdult; és
segített. Sajtótudósító irodája nem létező könyvek tartalmát, stilisztika: sajátságait
ismertette; a cím, a szerző, a téma mindannyiszor Grapelli elmeszüleménye volt.
Alapul szolgáltak ezek a kivonatok a könyvbírálóknak, és remek recenziók
készültek ilyképp.
A könyvkereskedelem jutalékot fizetett Grapellinek az elkerült raktárköltségek
arányában. A kiadók is szép összegekkel fejezték ki hálájukat az elmaradó
veszteségekért. A recenzensek a cikkekért kapott honorárium tíz százalékát adták
Grapellinek – hiszen sok időt takarítottak meg így. A közönség semmit sem vett
észre a turpisságból, hiszen ha korábban nem tudott a könyvek meglétéről, most
hiányukat nem érzékelhette.
Elégedett volt mindenki. Grapelli zseni volt. De ezt már mondtam.
Így Smuts. Vanderheuve figyelmesen hallgatta a beszámolót. Mit szólhatott hozzá.
Szépirodalmi kérdésekben úgy érezte, erejét meghaladó feladatok előtt áll;
régebben ugyanez a nyomasztó érzés nehezedett rá, ha egy magfizikus vagy marha-
nagykereskedő meggyilkolásának kiderítését bízták rá. A bűnügyi rendőrtisztek
sorsa ez: szüntelenül olyan emberekkel bajlódhatnak, akiknek szakmai
egzisztenciája, foglalkozásuk tárgya mélységes titok marad vesékbe látó szemük
előtt.
Vanderheuve emberei néhány magánlevélre bukkantak, melyeket Grapelliné írt.
Régebbi keltezésű levelek voltak, és a csinos asszony férje halálát s vesztét kívánta
bennük. Újabb kihallgatásakor Grapelliné bevallotta, házasságuk, mint ismeretes,
boldogtalan volt, s néha szóbeli szenvedélyeskedések tarkították. Vanderheuve
felügyelő összevetette ezt a közlést a korábbi csattanós válaszokkal, s az volt a
benyomása: a szép szó fakul, a bizonyíték alakul.
A levelek nyomára úgy jöttek, hogy Vanderheuve Grapellinét is állandóan
figyeltette, így először is az derült ki, hogy az asszonynak szeretője van. Ez a férfi
volt az említett levelek címzettje. S nem más volt, mint a halszem-szemüveges
újságíró, akinek a foga között az a rés tátongott; ő tartott megindító beszédet
Grapelli sírjánál! A gyilkosság időpontjában azonban amerikai előadó-kőrúton volt.
Végül: Grapelliné szekrényében mélyen elrejtve, egy kettős fenekű bőröndben ott
lapult egy revolver. A fegyvert gondos kezek megtisztogatták. Kalibere pontosan
megfelelt a Grapelli életét kioltó gyilkos szerszáménak.
Vanderheuve felügyelő letartóztatta a csinos Grapellinét. A vizsgálatot lezárta, az
esetet átadta az ügyészségnek. Az újságok ismét részletesen tárgyalták a szenzációt.
Háromnegyed év múlva kezdődött meg a Dagmar Grapelli-ügy esküdtszéki
tárgyalása. A nőt azzal vádolták, hogy férjét féltékenységből és nyereségvágyból
egyetlen revolverlövéssel megölte. A per bizonyítási eljárása világos volt, mint a
nap. A bíróság elfogadta az ügyészség álláspontját, és Dagmar Grapellit
életfogytiglan börtönbüntetésre ítélte. A vádlott az utolsó pillanatig tagadta a tett
elkövetését.
Védői fellebbeztek, a fellebbezésnek újabb fél év után helyt adtak. Magasabb
fórum tárgyalta az ügyet, törölte az esküdtszékek ítéletét, és Grapellinét a lehető
legnyomósabb gyanúokok ellenére felmentette. Ezúttal az ügyészség fellebbezett,
de elutasították. Ekkorra már az ügy rég lekerült az újságok címoldaláról egyéb
napi- s hetilapokat tápláló izgalmak okán.
Dagmar Grapelli szabad volt tehát. Ingatlanvagyonának egy részét eladta, s
külföldre távozott. Később újra férjhez ment, de a szerencsés választott korántsem
az egykori halszemű szerető volt, a rövidlátó újságíró, hanem egy dél-amerikai
prém- és bőrnagykereskedő.
Egyébként Dagmar Grapelli felmentése jogosan történt. A csinos asszony nem volt
bűnös a férje halálában. Frans Grapelli halálát olyan körülmények okozták,
amelyeket Vandeiheuve felügyelő – épp az irodalomban való többszörösen is
hangsúlyozott járatlansága miatt – nem láthatott át.
Grapelli tudósítóirodája hasznos volt a kiadóknak, a könyvkereskedőknek, a
kritikaíróknak és neki magának is. Ennyiben valóban zseniális volt. Egy bizonyos
embercsoportnak, persze, igen komoly mértékben ártott: a szerzőknek. Grapelli azt
mondta mindig, hogy amelyen nyomorúságos kis honoráriumot a könyveikért
kapnak, az egyedüli józan megoldás, ha valami meggátolja őket az írásban, mert
bármely más tevékenység csak jövedelmezőbb lehet a számukra. De hát a profitért
ír az igazi író? A kísérleti művek szerzői abban a tudatban alkotnak, hogy
kultúrnemzet fiai. Az ő igényeik e téren – ellentétben a kiadókéival – komolyak.
Grapelli abból élt, hogy az eleven irodalmat gyilkolta. Grapellinek meg kellett
halnia, hogy az irodalom éljen.
Idáig érkezve arra vetemedem, hogy kilépjek a személytelenség homályából.
Utolsó állításomat szeretném bizonyítani ugyanis. Hiszen ez a beszámoló, melyet
itt olvashatnak, nem minden kétséget kizáróan – irodalom? És nem született volna
meg Graipelli halála nélkül. De hát ki volt Frans Grapelli igazi gyilkosa?
Vanderheuve felfigyelő ismerte az illetőt, beszélgetett is vele. Grapelli gyilkosa a
némettanárként tevékenykedő író volt, Smuts. Hogy mindezt honnét tudom ilyen
pontosan? Én magam vagyok Smuts.
RON GOULART
Virágcserép és bomba

Fordította:
Zahetmzky László
Kukomtli Károly rajzaival

Megjelent:
Rakéta Regényújság
1978/18. számában

Az egész egy hideg, szeles téli napon történt. Don Harris megint összeveszett fiatal
feleségével, Susannal. A vita tárgyát Jerry Morris képezte, és persze a pénz. Don
kétszer Susan arcába ütött. Susan hozzávágta a telefonkészüléket, a kagyló nagyot
csattant Don orra tövén. Ennek a Jerry Morrisnak négy telefonja is volt a
hegyoldalon épült villájában, és a színük összhangban ált az egyes helyiségek
luxusberendezésével…
Miután Susan Donhoz vágta a készüléket, fogta az egyik virágcserepet, amely a
férje maga barkácsolta könyvespolcán állt. Amint Don meglátta, hogy a ponyvái a
kopott szőnyegre hullanak, mérgesebb lett, mint máskor szokott. Felkapta a
cserepet, amely mellette elsüvöltve a lámpába csapódott, és Susan felé hajította.
A súlyos cserép fejen találta Susant, Az asszony hanyatt kiesett az ablakon, amely
nagy csörömpöléssel betört. Susan a hóval borított pázsitra repült.
Don gyűlölte a havat, és megborzongott a nappaliba betörő jeges széltől. A hó
visszatartotta attól, hogy kimenjen a kertbe és megnézze, mi van Susannal. Úgy
gondolta, hogy odakint magától is felocsúdik, aztán nyilván ezzel a Jerry
Morrisszal fogja tölteni az éjszakát, amint az utóbbi fél évben nemegyszer
megtette.
Susan szeretett Donnak mesélni a kikapásairól – Jerryről és négy hálószobás
lakásáról fenn a hegyen, a férfi gazdagságáról a politikusokhoz és a gengszterekhez
fűződő kapcsolatairól. Épp az előző este számolt be arról, hogy Jerry milyen nagy
gondban van: gyanús kapcsolatai miatt a rendőrség ki akarja hallgatni…
Don tehát odakint hagyta Susant a kertben. Hanem az elkövetkező fél órában a
nappali olyan lett, akár az Északi sark, noha Don a maximálisra állította a fűtést.
Don odalépett a betört ablakhoz, és kikiáltott a feleségének:
– Gyere be és segíts valahogy betömni az ablakot! Olyan hideg van, mint a
jégveremben. A szél teljesen telefújta hóval a szőnyeget.
Semmi válasz. Don kidugta a fejét az ablakon, és akkor vette észre, hogy a felesége
elnyúlva fekszik a pázsiton. Az arca fehérebb volt a hónál. Don rögtön látta, hogy
halott.
Állt a betört ablaknál – elképedve – és egy kissé felszabadultan. Ő, Don, sohasem
vehette fel a versenyt Jerry Morrisszal, a vetélytársával… Susan minduntalan férje
harmincfontos többletsúlyán gúnyolódott, meg a ferde orron, úgyhogy Don
tulajdonképpen megkönnyebbült, amikor Susan eltűnt Jerrynél – legalább nyugta
volt a csípős nyelvétől. Susan többnyire csak másnap reggel jött meg, és részletesen
beszámolt az élményeiről. Most legalább szerencsésen befejeződött az egész!
Don figyelte, hogyan hull a hó Susan élettelen testére – és szilárdan eltökélte
magában, hogy ezért semmiképpen se fog börtönbe menni. Kihozott a konyhából
egy pár gumikesztyűt és két nagy műanyag szemeteszacskót. Aztán bement a
hálóba, és az éjjeliszekrény fiókjából elővette a revolverét, amelyet golyókkal
együtt Európából hozott magával emlékül a háború után.
A kertben Susan alsótestét belegyömöszölte az egyik műanyag zsákba, a másikat
ráhúzta a felsőtestére. Felvette a cserepet, és tüzetesen megvizsgálta. Még az
éjszaka folyamán meg kell tisztítani a vérnyomoktól, a betört ablakot is ki kell
cserélni egy tábla üveggel, amely már régóta a garázsban porosodik, a padlóról
pedig el kell távolítani az üvegcserepeket. De mindenekelőtt Jerry Morrist kell
felkeresnie – mégpedig Susannal együtt…

Don az élettelen testet bepakolta a csomagtartóba, aztán kihozta Susan télikabátját

és kézitáskáját. A házban égve hagyta a villanyt és bekapcsolta a tévét…
A kanyarokban hosszan felbőgette a motort, ahogyan Susan szokta, amikor éjszaka
a szeretőjéhez sietett. Az a néhány szomszéd, aki a környéken lakik, bizonyára
emlékezni fog erre a körülményre, ha esetleg a rendőrség kihallgatná őket…
Jerry háza mellett egy kis utcában, sötét fák között kivette Susant a csomagtartóból,
kihámozta a műanyag zacskókból, fogta a télikabátját, retiküljét, és becsengetett
Jerryhez.
Magas, fekete hajú, szúrós szemű férfi nyitott ajtót. Jerry Morris.
– Hát ez meg mi az isten csudája? – kérdezte meglehetősen gorombán.
– Egyedül van?
– Igen. Most jöttem haza. – Jerry szélesebbre nyitotta az ajtót. Csodálkozva
Susanra nézett: – Mi történt vele?
– Baleset… Elég súlyos. Susan megsebesült. A férje vagyok.
– Tudom. Susan elég sokat mesélt magiról – válaszolta Jerry mogorván.
– Azonnal mentőre van szükség! – mondta Don. – Itt történt a ház előtt…
Jerry tétovázott. Aztán megszólalt.
– No jó, hozza be! Ismerek egy orvost, aki hallgatni fog. Nem akarok botrányt!…
De miféle baleset volt ez tulajdonképpen – és maga miért van itt?
A fényesen kivilágított tágas nappaliban Don elengedte a feleségét. Susan
lecsúszott a vastag fehér szőnyegre. Jerry töprengő arccal lépett a telefonhoz,
látszott, hogy nem nagyon tetszik neki az egész história.
Don előhúzta a revolverét, gondosan célzott, is háromszor belelőtt Jerry Morris
fejébe. Ilyen rövid távolságról mindegyik golyónak külön-külön is halálosnak
kellett lennie. Susan holttestét a Jerryé mellé vonszolta, és úgy lőtt az asszony
fejébe, hogy a cserép ütötte sebet a lövés okozta seb teljesen elfedte.
Don az ajtóhoz lépett, alaposan szemügyre vette a terepet. Hajszálra olyan volt
minden, mintha Jerry gengsztercimborái követték volna el a gyilkosságot, nehogy
barátjuk kipakoljon valamit a rendőrségi kihallgatáson.

A fakabátok számára teljesen világos lesz az eset: Jerryt mint kellemetlen tanút
félre kellett állítani, s minthogy az akció főpontjában egy nő is volt a társaságában,
természetesen azt is megölték.
Susan és Jerry – ez abszolút egyértelmű… Egy igazi maffiózó persze először
Susant puffantotta volna le, csak azután Jerryt – hadd lássa a fickó a tyúkja halálát!
Donban hirtelen meghűlt a vér. Mi legyen a kocsival?! Feltétlenül itt kell hagynia,
hogy a rendőrség számára azt a látszatot keltse, mintha Susan azzal jött volna a
szeretőiéhez, ahogyan máskor is… De ha itthagyja, akkor gyalogosan kell
hazamennie, ám így nem lesz elegendő ideje az éj folyamán eltüntetni a családi
háború nyomait a nappaliban és a kertben. Erre pedig okvetlenül szükség van, hogy
a rendőrség a házkutatás alkalmával Susan hirtelen halálával, kapcsolatban ne
fogjon gyanút. Végtére is Don a férj – méghozzá felszarvazott! –, akitől mindenfele
féltékenységből elkövetett tett kitelhet…
Az lesz a legjobb, gondolta Don, ha elvisz egyet Jerry drága kocsijai közül, aztán a
legközelebbi taxiállomástól nem messze otthagyja. Így időben hazaér a „tisztogató
hadműveletekre”…
Visszament halott vetélytársához, kihúzta zsebéből a slusszkulcsokat, és a
garázshoz futott: két krómosan csillogó kocsi állt odabent, egy Limousine és egy
olasz Ferrari…
Don elmosolyodott. Hullt a hó, körös-körül néma csönd. A drága lakk csillogott a
vörös sportkocsin. Don egyre szélesebben mosolygott, és élvezettel telepedett a
volán mellé. Bedugta a kulcsot az indítóba, lassan, komótosan körülforgatta…
Ez volt az utolsó öröme életében. Ebben a pillanatban felrobbant a bomba, amit a
connedticuti gengszterek erősítettek délután a kocsihoz, hogy Jerry Morrist, a
kellemetlen tanút örökre a túlvilágra fuvarozzák…

Vincent Starrett
A TIZENEGYEDIK
Fordította:
Rózsa Edit
Rajz:
Farkas Rudolf

Megjelent:
Rakéta Regényújság
1978./26. számában

Azt hiszem, kevés olyan polgára van a köztársaságnak, akit még sohasem kértek fel
esküdtnek. A kiválasztás módszere pártatlan, s akár a villámról, sose lehet tudni
róla, hová fog becsapni.
De azért egy vonatkozásban mégsem olyan, mint a villám – legalábbis ahogy
feltételezzük a villámról gyakran megesik, hogy többször is ugyanabba csap be.
Van például egy barátom, aki az évek során már legalább egy tucatszor volt esküdt,
ingatlanügyektől kezdve gyilkossági esetekig. Nem szeret különösebben esküdtnek
lenni, de azok közé a polgárok közé tartozik, akik azt hiszik, kötelességek efféle
szolgálatokat tenni az államnak. Ugyanakkor van egy másik barátom, akit már
tucatszor behívtak esküdtnek, de egyszer sem ült az esküdtek padjába. Ügyes
hazudozó, és mindig sikerült elérnie a bíróságnál, hogy felmentsék e kötelessége
alól.
A felmentést persze könnyebb elérni egy komoly ügy esetében, mint valami
tyúkpörben. Komoly ügyek esetében az igazságszolgáltatás válogatósabb. Ha az
ember meg akarja úszni, hogy az esküdtek közé kerüljön, ki kell várnia a megfelelő
kérdést, és helytelen választ kell adnia rá. Ha az ügyész valakit gyilkosságért fel
akar akasztatni, csak azt kell mondanod, hogy ellenzed a halálbüntetést, s már
veheted is a kalapodat, és mehetsz a dolgodra. Vagy azt a látszatot kell keltened,
hogy figyelemmel kísérted az ügyet az újságokban, sőt már ki is alakítottad a
véleményedet. Vagy valami hasonlót. Ez mindig hat, vagy legalábbis majdnem
mindig.
Soha sincs feltétlenül reád szükségük az esküdtek között. Mindig vannak elegen,
akik szívesen vállalják az esküdt szerepét, mert szeretik csinálni. Szabadulást jelent
ez számukra az otthontól, a munkától, a fontosság érzetét kelti bennük, hogy ott
ülhetnek a törvényszéken, akár a bíró. A bölcsesség kútfőinek tartják magukat, meg
minden. Azt állítják, hogy elfogulatlanok, pedig sokkal több bennük az előítélet,
mint azokban, akik igyekeznek kibújni a feladat alól. Isten óvja a rabot az olyan
tudálékos esküdtektől, akik valóban ítélkezni akarnak felette! Akik azt állítják,
hogy nincs előre kialakított véleményük!
Na de hagyjuk ezt, nem tanulmányt írok. Első esküdtszéki szereplésem történetét
szeretném elmesélni. Már a tizedik nap is eltelt anélkül, hogy bármiféle döntést
hoztunk volna. Az arány az első naptól az utolsóig a következőképpen alakult:
tizenegy esküdt az akasztás, egy a vádlott felmentése mellett foglalt állást. Én
voltam az, aki kitartottam a felmentő ítélet mellett. A tizenegyedik napon, aztán
meg hozták a felmentő ítéletet, és a vádlott szabadlábra került. Később egyike lett
legjobb barátaimnak, mivel az újságok kikürtölték, hogy én változtattam meg a
többi esküdt véleményét, és ő megkeresett, hogy köszönetet mondjon érte.
Körülbelül egy évvel a tárgyalás befejezése után, teljesen váratlanul, mondott
valamit, amit kezdettől fogva gyanítottam. A tíz napig tartó vita során ez része is
volt az érvelésemnek, a többi esküdttel szemben, bár nem lovagoltam rajta sokat.
Azt mondta, hogy nem tudta – valójában nem tudta! –, hogy ő követte-e el a
bűntényt vagy sem!
Persze, a tárgyaláson ez nem derült ki, bár a hülye meg akarta mondani. Nem volt
eléggé életrevaló. Szerencsére az ügyvédjének nem voltak aggályai.
Az ügyvéd ét Horace Thislethwaite-nek hívták. Ez a nyelvtörő név minden
alkalommal nevetésre késztette a termet, ha az ügyész rosszul ejtette ki, márpedig
az egyetlen ilyen alkalmat sem szalasztott el. Az ügyésznek Ricketts volt a neve,
így nem sok alapja volt a nevetésre, de az, hogy őt is ki lehetne gúnyolni, az eszébe
sem jutott. Feltételezem, hogy az ügy ma már feledésbe merült, de annak idején
nagy port vert fel. Meglehetősen nagyot. Chicagóban évente két-három érdekesebb
tárgyalás is akad ugyan, ez mégis különösen élénk szóbeszéd tárgya volt.
Elejétől fogva érdekelt az ügy, mindent elolvastam, amit az újságok közöltek róla.
Azt azonban soha nem gondoltam volna, hogy sikerül bejutnom az esküdtszék
tagjai közé éppen a Murray-ügyben. Életemben nem voltam még úgy meglepődve,
mint amikor a felszólítás megjött, de rögtön tudtam, hogy eleget fogok tenni a
felszólításnak, hacsak ki nem rúgnak valami okból. Semmi okát nem láttam annak,
hogy miért ne lehetnék én pártatlan esküdt, az is akartam lenni, ha egyszer oda
kerülök. De az mégis váratlanul ért, hogy első ügyem – hiszen addig még sosem
hívtak be esküdtnek – éppen ez lesz, amelyik ennyire foglalkoztatott.
Mondanom sem kell, hogy amíg a tárgyalóterem előszobájában ültem, még nem
tudtam biztosan, hogy a Murray-ügyben leszek esküdt. De mivel az újságokat, mint
mondtam, figyelemmel kísértem, azt tudom, hogy már régóta bajlódnak az ügy
esküdtszékének összeállításával. Összeállítottak már néhány esküdtjelölt-listát, de
egyikkel sem mentek semmire, mert a jelek, szerint mindenki olvasott az ügyről, és
ki is alakította a maga véleményét. A védelem pedig tartott azoktól, akik túl sokat
olvastak az ügyről, és ezért nem is lehetett hibáztatni, hiszen Murray szempontjából
rosszul festett az ügy. De hát ki nem olvasott róla?
Végül mégis sikerült összeállítaniuk egy esküdtszéket. Nekem nem volt sok
esélyem, mert mire rám került a sor, tíz elfogadott esküdt már volt, tíz
szemenszedett hazug, aki már alig várta, hogy megkezdődjék a tárgyalás.
Hazudtam én is, mert legalább annyira szerettem volna az esküdtek közé kerülni,
mint ők. A szokásos kérdések és válaszok után ez sikerült is. Kijelentettem, hogy
nagyon keveset olvastam az ügyről, nincsen véleményem róla, és nem ellenzem a
halálbüntetést. Három ekkora hazugságot még veszekedés közben sem mondtam
soha életemben. Nemsokára találtak egy másik elfogadható hazugot is, s így
megvoltunk mind a tizenketten, ártatlanok, mint a – majdnem azt mondtam: mint a
tizenkét apostol.
Az ügy ismertetése másnap kezdődött. Ahogy végignéztem esküdt-társaimon,
észrevettem, hogy sohasem láttam még tizenegy nevetségesebb tökfejet. Akárhogy
is, de pontosan ilyeneket kívánt a vád, és nyilván Thistlethwaite is. Nagy dolog ám
országunkban az esküdtszéki rendszer! Ha csak egy szikrája is látszik rólad az
értelemnek, nem kellesz egyik félnek sem; de ha akár tizenkét hülye, akinek egy
épkézláb gondolata sincs, mindkét fél – vád és védelem – egyaránt boldog. Így
legalább tudja mindkét ügyvéd, hogy ha elveszti a pert, az egyes-egyedül az ő
hibája.
Nos, a kerekek forogni kezdtek, és nemsokára a fülemmel is hallottam mindazt,
amit már olvastam, illetve tudtam. A vád koronatanúja egy rendőr volt, Witte
őrszemes rendőr a Watersied Kapitányságról. Jóindulatú, kövér, öreg víziló, aki
nyilván azért kapott állást a rendőrségen, hogy ne mondhassák, hogy az íreknek
monopóliumuk van az ilyen állásokra. De azért úgy mondta el a történteket,
ahogyan az egy jó zsaruhoz illik. Ezen és ezen az éjszakán, pontosabban hajnali
kettő körül, három lövést hallott egymás után, és azonnal a hang irányába rohant. A
Lambeth Avenue és a Belvedere Road sarkán ott találta a vádlottat, James Murrayt,
aki mozdulatlanul állt, és a kezében levő revolvert bámulta. Nem messze tőle
feküdt egy férfi, akit lelőttek. Witte kérdésére a vádlott azt állította, hogy semmit
sem tud a lövöldözésről, de azt képtelen volt megmagyarázni, hogyan került a
kezébe a frissen elsütött revolver. Kábultnak látszott, mondta Witte, nyilván
nagyon sokat ivott. Menekülni nem próbált, és amikor Witte közölte vele, hogy
őrizetbe veszi, nyugodtan vele ment.
Hamarosan tisztázódtak a dolgok. A halott férfiról kiderült, hogy Howard Blessing
volt, özvegyember, s halálát az okozta, hogy nyakba, elletve szíven lőtték. Murrayt
bevitték a kapitányságra, a holttestet pedig egy közelben levő temetkezési
vállalathoz szállították, ahol elhelyezték a „fogadószobában”. Ezt a helyiséget
persze csak a „szakmabeliek” nevezik így. Miután Murrayt bezárták egy cellába, az
egész éjszakát, sőt a délelőtt nagy részét is átaludta. Amikor felébredt, továbbra is
tagadott. A halottkém megvizsgálta a holttestet, és ezután úgy döntöttek, hogy
gyilkosság miatt előírás szerint vádat emelek Murray ellen, és az ügyet esküdtszék
elé terjesztik. Ezt már nem Witte mondta el, de hát az előzmények ismeretében ez
mindenki számára nyilvánvaló volt.
Az ügy nagyon rejtélyesnek látszott. Murray határozottan tagadta, hogy valaha is
ismerte volna Blessinget, tehát semmi oka sem lehetett arra, hogy megölje. Az
mégiscsak nehezen képzelhető el, hogy részegségében használta volna céltáblának
az áldozatot. A vádlott azt is tagadta: hogy valaha is lett volna revolvere, s ezt az
állítását számos barátja, megannyi tisztes polgár is alátámasztotta. Murray maga is
tisztes polgár volt, de ez a körülmény csak ellene szólt, öntelt, jómódú, jól öltözött
ember volt, és, ami még rosszabb, afféle műkedvelő reformer hírében állott. Vagyis
az a fajta fickó, akit ha rajtakapnak valamin – például csempészésen vagy
gyilkosságon, nem arat nagy sikert egy átlagpolgárokból álló esküdtszék előtt.
Ő maga volt a védelem egyik utolsó tanúja, és igen jó benyomást keltett, de amikor
előadta, hogy mi történt azon az éjszakán a Lambeth Avenue és a Belvedere Road
sarkán, már nem keltett semmiféle hatást. Gyengécske mesével állt elő, és ezt még
az ügyvédje is tudta. Murray beismerte, hogy jócskán felöntött a garatra néhány
„Haverjával”, akik ezt már előzőleg alátámasztották. Sőt arra is megesküdtek, hogy
még ha lett is volna revolvere, biztos kézzel aligha tudott volna célozni vele. Pont
az kellett, hogy egy ilyen mesét adjanak le egy reformerről!
Murray azt is beismerte, hogy nem hazafelé tartott, amikor meghallotta a lövéseket
a sarkon, és ezt is ittasságával magyarázta. Meggyőző őszinteséggel adta elő, hogy
a kérdéses éjszakán teljesen el volt ázva, és fogalma sincs róla, miért állt
revolverrel a kezében azon a sarkon. Csakis a kezébe nyomhatta valaki. Abban
mindenesetre biztos volt, hogy Blessinget nem ő lőtte le. Hogy ebben biztos
lehessen, ahhoz még elég tiszta volt a feje, mondta. Én ebben kételkedtem. Murray
eléggé jóképű fickó volt, fiatal felesége viszont nyakiglábnak látszott. Valószínűleg
csinos volt, de úgy ült Thistlethwaite mellett az asztalnál, mint egy hulla.
Ricketts sovány, alacsony emberke volt, orra hegyes, tekintete mint a sarokba
szorított patkányé. Kíméletlenül nyaggatta Murrayt, de a vádlott nem hagyta magát,
kitartott amellett, amit előadott. Még azután sem tudták megtörni, miután Pearson
asszony összeroppant Ricketts csapásai alatt.

Ez a Pearson asszony volt a védelem egyik koronatanúja – legalábbis azt hitték az

lesz, de nem tudott ellenállni Ricketts támadásainak, s nemsokára már azt sem
lehetett tudni, hogy tulajdonképpen kinek a tanúja. Kicsit kövérkés, az a fajta nő
volt, aki mindenről tud és mindent lát, ami körülötte történik, és pletykálni is szeret
róla. A történet, amelyet a kérdésekre előadott, eléggé világos volt, de látszott,
hogy kicsit be van tanítva rá. A Lambeth Avenue-n lakott, szokása szerint az ablak
mellett ült, várta, hogy a férje hazajöjjön. Férje nem tartozik a „haverok” közé,
csattant fel, amikor Ricketts közbeszólt. Látott két férfit elhaladni az ablaka alatt
röviddel a lövések előtt. Hallotta, hogy dühösen vitatkoznak. Az egyik lassan
gesztikulált. Alaposan megnézte őket, és biztos benne, hogy egyik sem volt James
Murray: mind a kettő jóval magasabb volt nála. Abban is majdnem biztos volt,
hogy az egyik Howard Blessing lehetett. S keresztkérdésekre beismerte ugyan,
hogy elég sötét volt, de tisztán látta a két férfit a közelben levő lámpa világánál. A
hangjukat is hallotta, és egyiküké sem hasonlított Murray hangjához.
Ekkor robbantotta fel Ricketts a bombáit. Főleg Murray hangjával kapcsolatban
ironizált, de azért olyan gorombának nem lett volna szabad lennie az asszonnyal.
Még az esküdtek padjában ülő faragatlan tuskók is észrevették, hogy goromba. Az
asszony ugyanis nagyothallott. Addig minden rendben volt, amíg Thistlethwaite –
egyébként is magas hangját még jobban felemelve – beszélt hozzá; hiszen Pearson
asszony úgy is tudta, mit fog kérdezni tőle. Ricketts azonban visszaélt a
nagyothallásával. Amit az asszony addig mondott, az sem ért túl sokat, de mire
Ricketts végzett vele, még kevesebbet ért. Ricketts szándékosan halkan beszélt, az
asszony egész idő alatt folyton azt kérdezte, hogy „mi?”, és „hogyan?”, és a füléhez
tartotta a kezét. Ricketts először is kiderítette, hogy az asszony nem hallotta a
lövéseket. Thistlethwarte ezt a kérdést óvatosan elkerülte. Ricketts a végén
rákényszerítette az asszonyt, hogy beismerje: semmiben sem biztos. Lehet, hogy
téved. Nem mert megesküdni rá, hogy egyik hang sem Murray hangja volt. Sőt az
is lehet, hogy akit ő Howard Blessingnek vélt, valaki más volt.
El lehetett képzelni, hogy Rickettsnek igaza van. Az asszony nem hallhatta a
lövéseket majdnem egy fél háztömbnyi távolságból, hiszen Ricketts kérdéseit sem
hallotta a tárgyalóteremben. Hogy állíthat tehát bármit is az ablak alatt elhaladó két
férfi hangjáról? Ricketts minden egyes részletnél természetesen diadalmasan ránk
nézett, esküdtekre. Az asszony már a sírás szélén állt. Thistlethwarte, mihelyt
lehetett, újból kézbe vette. Megpróbálta lecsillapítani. Sikerült kiszednie belőle,
hogy jelenleg azért hall rosszul, mert náthás, de azon az éjszakán mindent jól
hallott. A bíró azonban ezen már csak vigyorgott.
A védelem másik koronatanúja egy házfelügyelő volt, aki egy szaladó embert
látott. Semmi többet. Az illető férfi, akit a Lambeth Avenue-n szaladni látott,
néhány sarokkal messzebb járt a tett színhelyétől, nem sokkal a történtek után.
Ebből persze lehetett arra következtetni, hogy az a szaladó férfi lőtte le Blessinget,
aztán kereket oldott. De ha így volt is, ez a körülmény sem adott magyarázatot arra,
hogy a tett színhelyén Murray állt, kezében egy revolverrel, amelyből három golyó
hiányzott.
A védelemnek mindenesetre volt még egy ütőkártyája, amelyet még Ricketts sem
tudott felülütni. Blessing, az özvegy, mindig magánál hordta elhunyt felesége
miniatűr képét. Erről minden barátja tudott, néhányan tanúvallomást is tettek róla.
Egyikük még. arra is megesküdött, hogy Blessing halála éjszakáján is látta a képet,
Blessing mutatta meg neki, mielőtt hazaindult volna tőle, röviddel halála előtt. És a
kép eltűnt. Nem találták meg Murraynél, nem találták meg a gyilkosság színhelyén
és Blessingnél sem.
Ez figyelemre méltó részlet volt, sok mindenre utalt. Kicsit romantikus lett tőle az
ügy, s kezdettől fogva találgatásokra adott alapot a szenzációéhes újságírók
számára. Blessing feleségének arcképe minden újságban megjelent. Noha évekkel
ezelőtt meghalt, valamennyi esküdt ismerte az arcát. Thistlethwaite természetesen
nagy fontosságot tulajdonított az eltűnt képnek. Ricketts csak egy vállrándítással
jelezte, hogy ez számára nem fontos.
Valószínűleg majdnem mindenki bűnösnek tartotta Murrayt, és valószínűleg
mindenki úgy gondolta, hogy valami titok van a háttérben, valami, ami Murrayt
Blessing elhunyt feleségével köti össze, vagy Blessingnek volt valami köze Muray
nejéhez. Már az első estén hallottam néhány durva célzást erre az esküdtek
szobájában.
Thistlethwaite elejétől kezdve kitartott egy bizonyos történetnél. A történet nem tett
túlságosan nagy benyomást az esküdtszékre, de ez volt minden, ami az ügyvéd
rendelkezésére állt, megtett vele mindent, amit lehetett, s ez nem volt kevés.
Minden, amivel előhozakodott, alátámasztotta a történet hitelét, s végül belekezdett
védőbeszédébe. Tudta, hogy csak egy nagyszerű védőbeszéddel tisztázhatja Murray
ártatlanságát, és amikor eljött az ideje, elő is adta ezt a beszédet. Kétségtelen, hogy
tudott beszélni. Magas, sovány férfi volt, még jóképűnek is lehetett volna nevezni,
ha az arca nem himlőhelyes. Hullámos göndör haját minden nő irigyelte a
tárgyalóteremben – márpedig nő volt ott épp elég. Úgy festett, mint egy színész,
akár az is lehetett volna. Legtöbb ügyét megnyerte. Most is ez a szándék vezette.
Thistlethwaite nélkül Murraynek fikarcnyi esélye sem lett volna.
Ahogy említettem, akkor voltam először esküdt, és mindenre figyeltem, amire
érdemes volt odafigyelni. Egyébként is – miként említettem már – érdekelt az ügy,
és megvolt róla a véleményem. Néha még egy kabarénál is szórakoztatóbb volt
Thistlethwaite és Ricketts párharcát nézni. Ricketts cinikus gúnyos kis ördög volt,
csípős, mint az ostor. Emlékszem egy alkalomra – még a tárgyalás elején történt -,
amikor Thistlethwaite kissé rámenősen faggatta Witte-et, hogy pontosan mikor
hallotta a lövéseket, pontosan hol állt Murray és hol feküdt a holttest, milyen
helyzetben volt a hold és így tovább. Ricketts mosolyogva elhúzta a száját, fél
szemmel az esküdtekre sandított, és így szólt: „Whistlewhite úrnak kétségkívül az a
véleménye, hogy hibát követtünk el, amikor nem hívtuk meg a holdat, mint fontos
tanút ebben az ügyben.”
Szokás szerint mindenki kacagott már a néven s, aztán harsogva röhögni kezdtek.
A törvényszolga kézzel-lábbal igyekezett csendet teremteni, de közben ő maga is
vigyorgott. Thistlethwaite csak ennyit válaszolt: „örömömre szolgálna, ügyész úr,
ha a holdat is meg lehetne idézni a védelem tanújának, Semmi kétségem afelől,
hogy tapasztalt szemtanú, és pontosan tudná elmondani, mit látott, mint Witte
rendőr az ő halandó szemeivel.” Visszavágása azonban, azt hiszem, nem sikerült
nagyon jól, mert senki sem nevetett.
Később azonban Thistlethwaite-nak alkalma nyílt Ricketts hangjának és
érvelésének összhangját egy fésűből és selyempapírból tákolt szájharmonikához
hasonlítania, mire a védelem pártján állók megéljenezték és kuncogtak.
Valahányszor efféle csipkelődésre került sor, természetesen mi esküdtek is kaptunk
egy futó pillantást és mosolyt attól, aki éppen szónokolt. Az ilyesmivel mindig az
esküdteket akarják megnyerni. Egyikünk sem kedvelte Rickettset, de tudtuk, és ő is
tudta, hogy halálbiztos Murray dolgában. Nem mintha Thistlethwaite népszerű lett
volna az esküdtek között. Kicsit kenetteljes volt, és a tárgyalás nagy részében
okosabbnak mutatkozott – legalábbis tizenegy esküdttársamnál. De egészében véve
mégis azt hiszem, jobban kedveltek őt Rickettsnél, talál mert eleve vesztett ügyért
igen derekasan harcolt.
Néha valami semmiségen pörlekedtek kettesben, amíg a bíró, aki félig aludt, ha
éppen nem az itatóspapírjára rajzolgatott, el nem unta és meg nem kérte őket, hogy
a lényeggel foglalkozzanak. Néha a bíró szünetet rendelt el, ha a heccelődés kezdett
elmérgesedni, és amikor visszajött a szobájából, mindig friss bagó volt a szájában.
Nyírott bajuszával engem egy ismerős állatorvosra emlékeztetett.
Ahogy már mondtam - miután elhangzottak a tanúvallomások, megkezdődött az
érdemi tárgyalás. Ricketts gúnyosan, mint mindig, úgy beszélt, mintha a tárgyalás
kimenetele eleve nyilvánvaló volna. Az újságok „akasztó ügyész”-nek nevezték, és
ebben a perben valóban akasztatni akart. Felvázolt egy csomó tényezőt, amelyet
nem igazoltak a tanúvallomások. Ezzel, azt hiszem, indokolni akarta, miért gyilkolt
Murray. De tulajdonképpen nem sokat kellett beszélnie. Még Witte vallomása után
megnyerte a játszmát. Murrayt tetten érték, akármi volt is az indítéka, és kész.
Kioltotta egy ember életét, és ezért a törvény szerint a sajátjával kell fizetnie.
Ostoba nézet, de sok hasonlóval találkozunk az életben, mindegyiket bölcsességnek
tüntetik fel.
Thistlethwaite persze más hangnemben beszélt. Először kissé keserűen nyilatkozott
Ricketts viselkedéséről, aztán olyan ragyogó beszedet vágott ki, hogy érdemes lett
volna kiadni. A jó hírű vádlottat a körülmények áldozatának tüntette fel, aki csak
azért hibáztatható, hogy bolond módjára leitta magát és zűrbe keveredett.
Tekintetbe véve, hogy kevés érvre alapozhatta, egészen jó kis történetet kerekített
ki. Így írta le a jelenetet: Murray olyan részeg volt, hogy nem is tudta, mit csinál,
rossz irányba bandukolt hazafelé, közben talán még a holdhoz is szónoklatot
intézett, a lövések után néhány pillanattal belebotlott Howard Blessing holttestébe,
és ostoba módon felvette a holttest mellett heverő fegyvert, s ott állt kábultan, míg
meg nem jelent Witte és le nem tartóztatta. Közben, folytatta Thistlethwaite, az
igazi gyilkos mentette a bőrét, simán elmenekült, s egy éjszakai portás vette észre,
de még az arcába se tudott pillantana.
Thistlethwaite védőbeszédét – ahogy a történteket rekonstruálta – támasztotta alá
természetesen a portás soványka tanúvallomása, valamint Pearson asszonyé, főleg,
ha nem nevették volna ki a teremben. Én nem kételkedtem abban, hogy az asszony
csakugyan hallotta azokat a hangokat, amelyekről beszélt. A két férfi veszekedett, a
hangjuk tehát nyilván emelt volt.
Végezetül Thistlethwaite az eltűnt miniatűrre utalt. Ez teljesen felmenti Murrayt a
vád alól, állította. Ha Murray volna a gyilkos, akkor vagy nála, vagy Blessingnél
kellett volna lenni, hiszen Murraynek nem volt ideje eldobni vagy eldugni. És így
tovább: kitűnő védőbeszéd volt. Rámutatott Murray feddhetetlen életére, előkelő
barátaira, megkérdezte, miért tartanak lakat alatt egy embert, akinek soha életében
nem volt revolver kezében, s nyilván nem kérte kölcsön vagy lopta csak azért, hogy
meggyilkoljon valakit, akt sosem látott, akiről sosem hallott.
Igen, mesteri védőbeszéd volt, de ahogy Ricketts utolsó felszólalásában rámutatott,
tisztára csak feltevéseken alapult. Egy mozzanat mindennek ellenére továbbra is
cáfolhatatlan tény maradt: James Murray ott állt áldozata felett a sarkon, kezében
az elsütött revolverrel.
Murray ittassága, mondta Ricketts, nem mentség. Azt azonban kénytelen volt
beismerni, hogy ha Murray józan, talán nem veszti el a fejét, és Blessing még ma is
él. De képtelenség azt állítani, hogy nem volt veszekedés köztük. Akármi volt az
oka a köztük levő nézeteltérésnek, nyilván ellenségek voltak.
Ha mi, tette hozzá Ricketts ironikusan az esküdtekhez fordulva, azt hisszük, hogy
az ittasság mentség a hidegvérű gyilkosságra, akkor természetesen fel fogjuk
menteni Murrayt, és ezzel felbátorítunk bárkit is, hogy igyák le magukat, és
induljanak embervadászatra. Ha viszont abban hiszünk, hogy az emberi életet meg
kell védelmeznünk a részeg vadállatok őrültségétől, akármilyen jó hírűek és
józanok, kötelességünk példát statuálni e rendkívül veszedelmes vadállat esetében.
És így tovább. Nem volt olyan mutatós beszéd, mint Thistlethwaite-é, de sokkal
meggyőzőbb.
Az igazság az, hogy a többi tizenegy esküdt már jóval a záróbeszédek előtt döntött,
s gondolom, már lassú tűzön forgatta Murrayt, Tisztában voltam vele. Ezen még
Murray nyakigláb feleségének a látványa sem segített.
Azután a bíró megigazította az orrán a szemüveget, és pocakját felénk fordítva
felolvasta megállapításait, amely lényegében az elhangzottak összegezése volt.
Egészében véve, miként várható is volt, kissé mégis a vádnak kedvezett. Ha viszont
– tette hozzá – okkal kételkedünk Murray bűnösségében, jogunkban áll felmenteni
őt a vád alól. Ezután átvonultunk az esküdtek szobájába, és kezdetét vette az igazi
tárgyalás.
Egy Dean nevezetű öntelt barom – nyomdai felügyelő valahol – volt a szószólónk,
illetve elnökünk. Olyan fontosnak érezte magát, mintha legalábbis Dublinbe
nevezték volna ki miniszternek. Máskor is volt már esküdt, habár szószóló még
sosem, és ismerte a dörgést. Megpróbáltuk titkos szavazással megnéznie hogyan
állunk, és az eredmény tizenegy volt egy ellen, az akasztás mellett.
Tudtam, ki az az egy, és nem láttam értelmét, hogy kétségek között hagyjam a
többieket.
– Én voltam, fiúk – mondtam. – Próbáljanak meggyőzni.
Megpróbáltak. Különösen Dean fogta fel úgy a dolgot, mintha személyesen vele
volna bajom. Láthatólag tapintatlanságnak tartotta részemről, hogy tizenegy ember
véleményével szembeszállok. Azt képzelte, hogy ha valamennyien egyetértenénk, a
bíró megdicsérné őt, ha jelentené neki. Mintha egy csapat óvodás lennénk, akik
elvégezték a rájuk bízott feladatot. A többiek eleinte mókásnak találták a dolgot, és
főleg az érdekelte őket, hogy miért hiszek Murray ártatlanságában. Ők nem láttak
kiutat a számára. Valami sajnálatfélét éreztek iránta, de semmi többet. Hogy
ártatlan volna, el sem tudták képzelni.
– Nyilvánvaló a dolog, Russell – mondta valamelyikük. – Elismerem, hogy
Thistlethwaite szépen beszélt, de egyetlen bizonyítékot sem mondott. Üres duma
volt az egész. Én nem juttatok senkit sem akasztófára, sem börtönbe, ha kételyeim
vannak. De most nincsenek, a legkisebb kétségem sincs! A fickó csak azt kapja,
amit érdemel. Bűnös, mint Júdás!
– Igazságtalanul vádolják – mondtam. – Részeg volt, és éppen kapóra jött a
gyilkosnak, aki kihasználta az alkalmat. Szerintem Thistlethwaite úgy gondolja,
hogy Murray arra ment, meglátta a pisztolyt, és ostoba módon felvette, hogy
néhány pillanat múlva azzal együtt kapják el. Szerintem a revolvert a gyilkos
nyomta Murray kezébe, aztán elrohant. Nem csoda, hisz Murray kábult volt!
– Blabla! – vágta rá egyikük. – Kábult volt, mert beszívott. Hidegvérrel kitervezte a
dolgot, aztán jól benyakalt, hogy legyen lelkiereje végre is hajtani, amit kitervelt.
– Gondolják, hogy Murray ismerte Blessinget? – kérdeztem. Szinté egyszerre
vágták rá: – Az biztos.
– Erre vonatkozóan nem hangzott el tanúvallomás – mondtam. – Ez csak Ricketts
feltételezése. Nincs rá bizonyíték.
– Nem is kell – válaszolta Dean. – Ez kiderül magából a bűntettből. Ha nem
ismerte, miért lőtte volna le?
– Pontosan ezt kérdezte Thistlethwaite is – magyaráztam neki. – Nem lőtte volna
le, és nem is lőtte le! Ez a válasz kérdésére. És mi van a képpel?
– Nem kellett feltétlenül nála lennie – felelte Dean, Blessingre értve a dolgot. –
Ricketts csak így értesült. Nem lehetett nála. Nyilván hazudott az a pasas, aki az
ellenkezőjét állította.
– Hazudik a nagynénikéje – vágtam oda. – Az illető félórával Blessing halála előtt
látta nála. Ha megtaláltuk volna a képet, sokkal többet tudnánk a történtekről, mint
most, és Murray feje felett sem lebegne ott a kötél.
– Ha a maga nénikéjének kereke lenne, omnibusz is lehetne – mondta Dean.'
– Maguk azért dühösek mind Murrayre, mert reformer létére berúgott – feleltem. –
Nem hibáztatom magukat érte, de ez még nem ok arra, hogy gyilkossággal
vádolják.
– Szemenszedett hazugság – mondta Dean.
– Igenis, alapos okunk van rá, hogy gyilkosnak tartsuk.
…Hát így ment a huzavona tíz álló napig. Darabokra szedtük az ügyet. Minden
tanúvallomást megrágtunk. És a végén mindig ugyanoda lyukadtunk ki. Rajtam
kívül mindenki el akarta ítélni Murrayt, és a legtöbben akasztatni akarták. Minél
tovább ültünk együtt, annál dühösebbek voltak rá. És persze rám is. Rettentően
utáltak. Talán azt hitték, hogy megvesztegettek, és utasításra teszem, amit teszek.
Egyszer Dean rebesgetni is kezdett valami ilyesmit, de olyat feleltem rá neki, hogy
órákra elcsendesedett tőle. Bizonyos vonatkozásban én voltam felül. A többiek
valamennyien házasemberek voltak, és néhány nap után kicsit megviselte őket az
otthonuktól való távollét. Eleinte azt hitték, hogy jó móka lesz.
Engem nem izgatott, hogy mennyi ideig maradunk együtt. Tudtam, hogy az én
feladatom megmenteni Murrayt. Nem Murray személye érdekelt, de biztos voltam
abban, hogy a gyilkosságban éppolyan ártatlan, mint Dean maga. A bíró időnként
beküldte a törvényszolgát, hogy kipuhatolja, hogyan állunk, és van-e remény, hogy
döntésre jutunk. Sokszor eszembe jutott, hogy esetleg szabálytalannak nyilvánítja
esküdtszékünket, és feloszlatja, de nem tette. Azt hiszem, nem hangzott rosszul a
fülének, hogy tizenegyen vannak egy ellen, s azt hitte, hogy előbb-utóbb megadom
magam. És akkor meglesz a várva várt döntés.
A törvényszolga néha bele is szólt a vitánkba. Úgy gondolta, hogy én csak makacs
vagyok, mint az öszvér, s ezt habozás nélkül meg is mondta. Ő is hallotta
valamennyi tanúvallomást, jelentette ki, és biztos benne, hogy Murray bűnös.
– Mit törődik vele, hogy lógni fog vagy sem? – kérdezte. – Nem magát fogják
temetni. Rajta, fiúk, jussanak dűlőre, és máris hazamehetnek. – Máskor meg
ilyeneket mondott: – Mit képzel magáról, Russell? Maga a legfelsőbb bíróság
elnöke vagy mi? Milyen jogon meri azt mondani, hogy az az ember nem bűnös,
amikor tizenegyen azt állítják, hogy bűnös? Azt hiszi, a maga agysejtjei többet
érnek, mint másoké?
És így tovább. Nem tágítottam. Elölről kezdtem az érvelést, újra és újra átvettem
velük minden részletet, mint egy tanító bácsi. De ők sem tágítottak.
Egy idő múlva kezdtek kitolni velem. Szerintem a törvényszolga volt a dolog
mögött. A többi tizenegy hirtelen elkezdett szivarozni, én meg nem szivaroztam;
többször előfordult, hogy az ételem nem volt olyan, mint a többieké, pedig
mindenkiét ugyanannak a hotelnak a konyhájáról hozták. Aztán egy este valaki egy
egész kancsó vizet öntött az ágyamba, éppen lefekvés előtt, és a ruháim titokzatos
módon eltűntek, néhány perccel azelőtt, hogy szükségem lett volna rájuk. Hogy
ugrattak, az rendben volt. Szabályos kezdete a kiközösítésnek. Csakhogy végül is
az életben maradásomért kellett küzdenem. Senki sem szólt hozzám, és én sem
szóltam senkihez. Bármelyikük boldogan behúzott volna nekem egyet, és néha úgy
éreztem, valaki meg is fogja tenni. Dean pedig minden pillanatban újabb szavazást
rendelhet el, hogy lássa, megváltozott-e a véleményem.
Nos, a tizenegyedik nap reggele is elmúlt, és az arány még mindig tizenegy volt
egy ellenében. Bejött a törvényszolga, és elejtett néhány célzást,, amelyek lényege
az volt, hogy ha aznap nem jutunk döntésre, feloszlatnak bennünket. Lehet, hogy
hazudott, nem tudom, a szavaiból mindenesetre ez csengett ki. Valamennyien
felderültek, csak én nem. Így vagy úgy, de most már hamarosan vége lesz,
gondolták a többiek. Aznap reggel nem is voltak olyan mérgesek rám.
Hogy még mindig kitartottam, csak megnevettette őket, és Dean odaszólt nekem: –
Maga talán beleragadt a dologba, Russell. Hadd segítek kimászni belőle.
– Köszönöm, nem kell – feleltem.
De egyáltalán nem voltam boldog. Ha feloszlatják az esküdtszéket, az valószínűleg
újabb tárgyalást jelent Murray számára, és tudtam, hogy még egyszer nem talál
olyan valakit az esküdtek között, aki meg akarja menteni az életét, mint én.
Átgondoltam a dolgot, s tudtam, hogy csak egyet tehetek. És vacsora után meg is
tettem.
– Fiúk – kezdtem –, vagy ha úgy jobban tetszik, uraim! Ideje, hogy véget vessünk
ennek a mókának. Nem tudtunk egyezségre jutni, és úgy néz ki, hogy a bíró szélnek
akar ereszteni bennünket. Ez nekem sehogy se tetszik, mert meg vagyok győződve
Murray ártatlanságáról. Nem szeretnék egy másik esküdtszéket, hogy elítélje őt.
Azt szeretném, hogy ez az esküdtszék engedje szabadon. Az este alaposan
átgondoltam a dolgot, és olyan pontosan el tudom mondani maguknak, hogy mi
történt akkor éjjel azon az utcasarkon, mintha magam is ott lettem volna. Lehet,
hogy csak álmodtam, lehet, hogy csak kitaláltam, de így történt…
Képzeljük el, hogy körülbelül tíz évvel ezelőtt volt egy ember, nevezzük George
Smithnek. Tegyük fel, hogy az a Smith beleszeretett egy lányba, és nagyon
boldogok voltak. Tegyük fel, hogy a férfi villanyszerelő vagy valami hasonló volt
egy ohiói kisvárosban, ahol a lány élt. Valahogy úgy képzelem, hogy a férfinak
nem volt elég pénze, hogy elvegye a lányt, így aztán csak éltek egyik napról a
másikra nagy-nagy szerelemben, és remélték, hogy egyszer mégis jóra fordul
minden. Szívesen szerencsét próbáltak volna mind a ketten, de a lány apja ezt
konokul ellenezte. Aztán tegyük fel, hogy Smithnek lehetősége nyílt pénzt keresni
– jó sok pénzt – egy másik városban, s el is ment oda. A lány persze meg akarta
várni, és talán meg is várta volna, ha közbe nem lép egy másik férfi. Tegyük fel,
hogy ez a másik férfi vas- és fémáru ügynök volt, aki időnként abba a városba is
ellátogatott, feltűnően jóképű fiatalember, elég pénzzel ahhoz, hogy többet
mutasson, mint amennyit ér. Aztán tegyük fel, hogy megtetszett neki a
történetünkben szereplő lány, s hogy a neve Howard Blessing volt.
Erre mindenki meghökkent. Először nem értették, hová akarok kilyukadni. Most
hegyezni kezdték a fülüket, és összenéztek.
– Nos – mondtam –, ha mindezt feltételeztük, a végét már nem nehéz kitalálni.
Olyasmi ez, ami gyakran megesik az életben, gyakrabban, mint gondolnánk.
Nézzük, hogyan folytatódik a történet. Mihelyt Smith eltűnik az útból, Blessing
elkezdi megdolgozni a lányt. Mindenféléket talál ki Smithről, és bemesél a
lánynak, néhány eléggé csúnya dolgot is. A lány apja is segítségére van
Blessingnek, így nem csoda, ha egy idő múlva Smith nem kap többé választ a
leveleire. Aztán egyszer levél érkezik a lánytól, amelyben azt közli, hogy szakít
vele. Talán egy éve, hogy Smith eljött hazulról, s éppen mostanában gondolt arra,
hogy visszamegy és feleségül veszi a lányt. És akkor az közli vele, hogy
Blessinghez megy feleségül.
Ez a helyzet, és egyáltalán nem lehet a lányt hibáztatni, hiszen Blessing ügyes
hazudozó, Smith pedig nincs ott, hogy védekezzen. Smith tehát semmit sem tehet,
igaz? Persze, meg sem fordul a fejében, hogy tegyen valamit, mert nem tud a
szennyes történetekről, amelyeket Blessing leadott róla. Lehet, hogy ez nem töri
össze teljesen a szívét, férfiaknál nem megy ez könnyen, de eléggé beleőrül.
Gyűlöli Blessinget, azt az alávalót. Smith tudja, milyen ember az igazából, mert a
férfiak kiismerik egymást. Jó, Smith marad, ahol van, és nemsokára meg is kapja az
esküvői értesítést, a történetnek vége. Ezt gondolja Smith, és talán ezt gondolja
Blessing is.
Nos, sikerült. A történet megragadta az esküdteket, ahogyan reméltem is. Elkezdtek
gyanítani valamit. Csakhogy Dean nem akarta hagyni, hogy túl messzire menjek.
– Nagyon megkapó – mondta. – Regényt kellene írnia belőle, Russell. Kétségkívül
van fantáziája. De mi köze ennek Murrayhez?
– Hadd fejeznem be – válaszoltam. – Lehet, hogy csak kitaláltam a történetet, de
majd meglátják, a dolgok összevágnak. Mert mi történik később? Nincs nagy
képzelőerőre szükségük; anélkül is kitalálják. Telik-múlik az idő, és néhány év
múlva Smith levelet kap a lány édesanyjától. Ő mindig szerette Smitht, és most
megírja neki, hogy a lány – Blessing felesége – meghalt. Nem kertel, mindent
megír Blessiragről. Bőven volt mit írnia. Smith számára néhány dolog újság volt,
néhány nem. A megtört szívű öregasszony szinte beleőrült leánya halálába, és
bántotta Smith sorsa is. Azért írt Smithnek, mert úgy érezte, ki kell öntenie
valakinek a szívét. És persze a történet a régi, már Smithnek is ismerős. Blessing
keveset keresett, és amikor más nők után kezdett szaladgálni, a lány nem bírta
tovább. De olyan fajta volt, aki válás helyett inkább az öngyilkosságot választja.
Borzasztó napokat élhetett át, hogy ez lett a vége. Bizonyára el tudják őt képzelni.
Valószínűleg olyan lehetett, mint Blessing asszony a képen.
– Nos – folytattam –, most már tudják a történet elejét. Smith persze levelet ír az
öregasszonynak, megpróbálja felvidítani. Eldönti magában azt is, hogy mit fog
csinálni, ha sikerül találkoznia Blessinggel. Mert olyan biztos volt abban, hogy a
lányt Blessing ölte meg, mintha késsel szúrta volna le. Nem lehet gyilkosságnak
nevezni, de az volt. Vagy nem?
Többen lehorgasztották a fejüket, és örültem, hogy mindegyik házas ember.
Némelyiküknek talán leánya is volt. Nem tudom.
– A lány anyja tehát kikotyogta a történteket – folytattam tovább –, és Smith most
már pontosan tudja, hogyan játszotta őt ki Blessing. A történet vége természetesen
az, ami Smith és Blessing közt történt azon az éjszakán a Lambeth Avenue és
Belvedere Road sarkán. Azon az éjszakán, amikor Pearson asszony kinézett az
ablakán, és nem volt náthás. A leány régen halott volt. Smith és Blessing egyszer
már találkoztak, de akkor Blessing elmenekült. Futott, mintha puskából lőtték volna
ki. Így tudta meg Smith, hogy Blessing ugyanabban a városban van, ahol ő, ebben a
városban, ahol mi is vagyunk. Ha ezt Blessing idejében megtudta volna, alighanem
már Afrika felé hajózna. Olyan gyáva alak volt.
Ekkor már mind a tizenegy esküdt tátott szájjal figyelte, amit mondok, és rájöttek,
hogy ismerem Smiht és a történetét. Tudták, hogy ismernem kell, minthogy
ismertem is. Ennek ellenére egyikük kissé gúnyosan megjegyezte:
– Úgy látszik, maga sokat tud a dologról!
– Igen, sokat – feleltem, és folytattam.
Smith és Blessing azon a bizonyos éjszakán találkoztak össze másodszor, és
Blessing fel volt készülve. Szerzett egy fegyvert, s az első találkozás óta éjszaka
mindig magánál hordta. Nem bízott semmit a véletlenre. Smithnek nem volt
fegyvere. Esze ágában sem volt megölni Blessinget. Csak félholtra akarta verni.
Véletlenül találkoztak, és Blessing érvelni kezdett, ki akarta magyarázni magát. Ezt
hallotta Pearson asszony, amikor elhaladtak az ablaka alatt. Smith nyugodt volt.
Tudta, mit akar csinálni, hagyta hát, hogy Blessing csak beszéljen, mert kíváncsi
volt rá, mi mindent fog összehordani. Végül Bless;ng elővette a miniatűr arcképet,
és zokogni kezdett. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Smith kiütötte a képet a
kezéből, és rávetette magát. Blessing lebukott, és előkapta a pisztolyát. De nem volt
ideje használni, mert Smith megragadta őt, és elvette tőle a revolvert. A fegyver
elsült, amikor Smith kirántotta Blessirg kezéből. Ez volt az első lövés Aztán még
kettő következett.
Nem akarom Smitht teljesen felmenteni. Épp akkor történhetett vele valami, és nem
volt felelős a tetteiért. Lehet, hogy önök szerint felelős volt. Rásütötte Blessingre a
revolvert, amikor az ráugrott. Egy másodperc, és Smith gyilkossá vált. Könnyen
megesik az ilyesmi az életben. Nem előre megfontolt szándékkal, nem előre
kitervelve. Az ember egy pillanatra megőrül, elveszti a fejét. Valami elpattan
benne, és kész. Lehettek volna maguk, lehettem volna én. Most éppen Smith volt
az.
Dean egy pillanatig szóhoz sem jutott. Erősen figyelt, és most feltett egy kérdést. –
Kicsoda Smith? – tudakolta. – Talán… Murray?
– Nem – mondtam –, Smith az a fickó, akit a házfelügyelő szaladni látott.
Mondtam, hogy Murrayt igazságtalanul vádolják. Ő csak kapóra jött. Arra
botorkált, részeg volt, és megállt bámulni, hogy mi történik. És Smith, aki
megrémült attól, amit tett, s akinek gyorsan el kellett tűnnie, odanyomta a fegyvert
Murray kezébe, fölkapta a képet a járdáról, és elszaladt. Amikor Witte néhány perc
múlva – mellesleg sokkal később, mint hiszi – odaért, Murray állt Blessing
holtteste felett, kezében a fegyverrel. Túl részeg volt ahhoz, hogy tudja, mi történt,
csak bámult, mi ez az egész. Amikor észhez tért, állította, hogy ő ártatlan, de hiába.
– Nos – mondtam –, ez történt azon az éjszakán, és most már csak az a dolgunk,
hogy felmentsük Murrayt.
Egy darabig nem szóltak egy szót sem. Nem jutottak szóhoz. Csak ültek meg álltak,
és bámultak rám. Végül Deannek jutott az eszébe megint valami. Felállt és rám
mutatott.

– Russell – mondta –, ez csinos történet, és ha igaz, természetesen nem beszélünk

arról, hogy maga ismeri ezt a Smiht. Nos, ezt elintéztük. Csak azt nem tudom,
hogyan juthatott maga az esküdtek közé. De a szavánál több kell a bizonyításhoz.
Murrayt szabadon engedjük, ez természetes, mihelyt megbizonyosodunk róla, hogy
maga tényleg tudja is azt, amiről beszélt. Hátha csak kitalált egy mesét, hogy
Murrayt mentse!
– Hát igen. – Ezúttal is tudtam, mit kell tennem. – Rendben van, Dean – feleltem. –
Mit hajlandó bizonyítéknak tekinteni?
Gondolkozott egy pillanatig. – Ha elő tudná keríteni azt a Smith nevű fickót –
mondta végül –, az már volna valami, igaz, fiúk? De Smithnek szerintem még
akkor is fel kellene mutatnia a képet, annak bizonyságául, hogy igazat beszél. Igen,
azt hiszem, csak a kép a döntő bizonyíték. Igaz, fiúk?
Valamennyien egyetértettek vele. Mindig mindenkivel egyetértettek, egymással is,
csak velem nem.
– Rendben – mondtam újra –, csak az a kérdés, mi lesz Smithszel? Neki kell
elfoglalnia Murray helyét? Maguk tudják róla az igazságot. Akasztófára akarják
juttatni Blessing megöléséért? Ha a bíróságnak beszélnek Smithről, a vádlottak
padjára kerül, és esetleg olyan esküdtszék elé, amelyik nem érti meg úgy, mint ez
itt. Tegyük fel, hogy amit mondtam, igaz, és hogy Smith felett ítélkeznek.
Felmentenék őt, vagy elítélnék?
– Felmentenénk – mondták egyszerre vagy négyen is. A többiek nem gondolkoztak
a dolgon, de így is tisztán láttam a választ az arcukon. Nem akasztatnák fel Smitht.
Csak azt tette, amit az ő helyében bármelyikük megtett volna. Megkockáztattam a
dolgot.
– Itt a kép, fiúk – mondtam, és előhalásztam a kabátomból. – Nézzék meg. A
zsebemben volt az óta az éjszaka óta. Aztán nézzenek meg engem. Én vagyok
Smith.
Hinniük kellett nekem. Igaz volt. Ott volt a kép, ismerték az arcot. Benne volt
valamennyi újságban. Futó pillantást vetettek rá, aztán rám, aztán kinéztek az
ablakon. Egy pillanatra nyakam körül éreztem a kötelet. De olvastam a
gondolataikban. Egy kicsit meg voltak döbbenve, de hittek nekem. Restellték
magukat azokért a célzásokért, amelyekkel eleinte Blessing feleségét illették.
Minden rendben volt. Csak arra vártak, hogy valamelyikük mondja ki a döntést.
Végül is egy ráncos képű emberke mondta ki, egyike azoknak, akik a
leghatározottabban Murray felakasztása mellett kardoskodtak.
– Ne féljen – mondta jóindulatúan. – Senki se fogja beköpni magát. Gyerünk, fiúk.
Ez az utolsó szavazásunk. Nem bűnös – és ez Russelre is vonatkozik!
Most már beszélhetek a dologról. Régen volt, én is rég túlvagyok rajta.

WILLIAM HOFFMAN
Déli kiküldetés
Fordította:
Göncz Árpád

Rajzolta
Kováts Albert

Megjelent:
Rakéta Regényújság
1978./23. számában

Javarészt unalmat és magányt jelentett, mert Orson lelkiismeretes ember volt. A

vállalata azért küldte Minnesotából Virginiába, hogy ott egy kötszövő üzem gépi
berendezésének fölszerelését irányítsa. – Ott tudta meg, hogy az üzem kint van
vidéken – poros fenyők s száraz fenyérfű közt. A járás székhelyének – az
elkerülhetetlen neoklasszikus bírósági épülettel a mohos tölgyek alatt – mindössze
hatszáz lakosa volt.
Az egyetlen motelben – tíz sárga műmárvány lakóegységből állt, s Dixie volt a
neve – kivett egy hétre egy szobát. Elöl két vas szarvas állt a száraz gyepen, s egy
csillogó fémgömb, kőtalapzaton, a gömb fölfogta a napfényt, és rávillantotta a
műmárványra. A szobájában volt ugyan tévé, de egyetlen állomást tudott csak fogni
rajta, Lyncburgöt, s azt is elmosódottan.
– Egyetlen villanyrendőrünk nincs a járásban – mondta Haden, a motel tulajdonosa.
– S még egy mozink sem.
Ez kezdetben kedvesen mulatságosnak s idillikusnak ígérkezett. Orson hosszú
leveleket írt a feleségének, részletesen jellemezte a forró vidéket s a vidéki
embereket. Bőven volt ideje, hogy megszerkessze a leveleit. A gépszállítás késett.
Csak ült az íróasztalánál, s amíg írt, legalább úgy érezte, mintha csinálna valamit.
Esténként, munka után, visszatért a motelbe, lezuhanyozott, s megivott egy gint.
Aztán átment az étterembe, ahol Haden, különlegességként, sült sonkát szolgált fel
osztrigával. Haden ugyanis nehezen talált konyhai kisegítőt.
– Nem tudok ezeknek eleget fizetni – mondta. „Ezek”-en feketéket értett. – De
annál mégis többet kell, mint a szociális segély. Nem akar vendéglőt venni?
Vacsora után Orson kiült egy fém karosszékben a gyepre, s kint maradt, míg a
szúnyogok be nem kergették a szobájába. Végigolvasta a postáját és az újságokat.
Nézte a homályos tévét Vasárnaponként eljárt a presbiteriánus templomba.
Harmadik héten már nem volt a dolog sem kedvesen mulatságos, sem idillikus. A
hónap végére már amiatt aggódott, hogy túlságosan sokat iszik.
Át-átment Lynchburgbe, ötven mérföldnyire, kocsival. Betért egy-egy moziba, s
megvacsorázott a szállodában, ahol állítólag jó a konyha, de hol volt ez
Minneapolistól vagy Chicagótól. Szerette volna, ha lejön a felesége. De neki meg
ott voltak a gyerekek és az új ház.

Nem kujtorgott nők után, az biztos. Péntek délután, ahogy kiült a gyepre a motel
elé, csak azt tudta, hogy hiába tusolt, melege van, és dől róla a veríték. Még a
gondolatot is utálta, hogy bemenjen a szobába, és ledűljön a rideg ágyra.
Ekkor jött ki Eunice – Haden úgy ejtette, hogy a második szótagra tette a hangsúlyt
– a konyhából a bádog szemétvödörrel. Eunice az új szakács- és pincérlány volt,
néger, talán ha huszonöt éves. Zöld egyenruhát viselt, Hadentől kapta, és fehér
teniszcipőt.
A vödröt beleürítette a szemétégetőbe, s a szemetet gyufával meggyújtotta. Egy
vízhatlan tejesdoboz föllobbant, megtekeredett és kiesett a földre. A száraz
fenyérfű tüzet fogott. Eunice megpróbálta eltaposni, teniszcipővel. Orson odament,
hogy segítsen neki.
– Tönkreteszi a cipőjét – mondta.
– Aligha.
– Álljon félre, majd én.
A lány vékony volt, de látszott, hogy izmos, a vonásai kemények, haja fekete és
fényes. Arca megizzadt a hőségben. Nagyon fekete volt a bőre.
Orson eloltotta a tüzet, s megtörülgette a kezét a zsebkendőjébe. A lány ott maradt,
kezében a vödörrel.
– Legközelebb tegye rá a fedőt a szemétégetőre – mondta Orson.
– Miféle fedőt?
– No, akkor ez rendben is van.
Otthagyta. Számított rá, hogy a lány majd megköszöni, de az nem szólt semmit.
Mire visszanézett, már bement a konyhába.
Eszébe se jutott többé. Látta majd minden reggel és majd minden este, amikor
odajött az asztalához és kiszolgálta, de soha nem gondolt semmi másra, egészen
addig, amíg egy este ott nem ült egyedül az étteremben. A lány a pultnál állt, az ő
számláját adta össze. Gyomrával támaszkodott a pultnak, meghajló lábbal, térde
egy csöppet megroggyant, s a teste gyönyörű ívben megfeszült. Meghökkentette,
milyen vonzó.
Sietve kiment az étteremből. Mert bármennyire is fájlalta volna, elképzelhetetlen,
hogy magával vigye. Nem mintha ennek bármi köze lenne ahhoz, hogy a lány
fekete. Négerekkel járt iskolába, s odahaza náluk nemigen számított, kinek milyen
színű a bőre. Minneapolisban meg, a gyülekezetben, Orson hátrányos helyzetben
levő gyerekekkel dolgozott. De nős volt, két pompás fiúgyerek apja.
Gyerünk a reptérre, gondolta.
Azon a hétvégén hazarepült, azután, hogy megpróbálta fölhívni a feleségét. Az
asszony nem vette föl a kagylót, de ő úgy döntött, mégis hazamegy, találomra, hadd
legyen meglepetés. De mikor hazaért az új téglaházba, senki nem nyitott ajtót,
hiába csöngetett.
Bement hát, s körbetelefonálta a szomszédokat, amíg meg nem tudta, hogy az
asszony a gyerekekkel Duluthba ment, az édesanyjához. Az eső rátelepedett a
házra. Egyedül ült az ágyon.
Nem is érte el a feleségét, csak későn, s neki is az volt a véleménye, hogy ilyenkor,
esőben, már ne vágjon neki az útnak kocsival. Az asszony vasárnap kora reggel jött
meg, de a gyerekek miatt nemigen jutott ideje rá. Neki meg el kellett érnie a gépet.
Zaklatottan és leverten ment el hazulról.
Ott, Virginiában, csak azért sem gondolt Eunice-ra. Elzárta előle az agyát.
Többnyire Haden szolgált föl, a lány kint maradt a konyhában. Orson épp csak egy
pillanatra ha látta a tűzhelynél, fehér kendővel volt bekötve a haja.
Szerdán, július negyedike alkalmából, a gyár szabadtéri mulatságot rendezett.
Orson megállt az üdülőtelep előtt. Egy iszapos, lassú vizű folyó partján. A férfiak
épp jeget tördeltek dézsába, hogy behűtsék a sört.
Orson ivott, nézte a játszókat, meghallgatta egy képviselő szónoklatát, s maga is
játszott, patkóhajigálóst. Csinos lányok tapicskoltak a folyóban. Mindenki kedves
volt hozzá, ez természetes, de nem érezte magát közülükvalónak. Valami korlát
volt köztük. Talán a polgárháború. Talán az, hogy ő jenki, s hogy többet keres.
Nem tudta, mi, de ott volt.
Túl sok sört ivott. Nem volt részeg, de rádöbbent, hogy hangos a nevetése.
Meglépett, visszament a motelbe, és megpróbálta fölhívni a feleségét. Az asszony
nem vette föl a kagylót. Valószínűleg moziba vitte a gyerekeket.
Még nem evett semmit. Nem akaródzott átmennie a motel éttermébe, de
kormányhoz ülni félt. Átvágott hát a száraz füvön, megsimogatta a vasszarvast, és
bement az étterembe. Megkönnyebbült, mikor látta, hogy Haden ül a kasszánál.
Miközben ő evett, a hájas, fehér bőrű, fekete hajú Haden odaült az asztalához.
Vörös sportinget viselt. Horgászásról beszélt, meg arról, hogy elkelne már az eső.
Délen úgy látszik, mindig elkel az eső. A talaj egyszerűen nyeli a vizet.
– Még meg talál repedni a föld – mondta Haden. – És mind belepotyogunk.
Felbőgött a sziréna, az önkéntes tűzoltókat riadóztatta. Haden fölállt, s odament az
ajtóhoz. Orson már indult volna vele, de Haden visszaintette.
– Fejezze csak be a vacsoráját. Van itt elég nép, alig várja mind, hogy csináljon
végre valamit. És különben is, valószínű, hogy csak tarlótűz.
Elhajtott ponyvás kis teherautóján, a gumi csak úgy szórta a murvát. Orson ülve
maradt, s megette a marhaszeletjét. Aztán bedobott egy tízcentest a csicsás
lemezautomatába. Azon kapta rajta magát, hogy a konyhaajtót nézi.
Eunice kijött, és odasétált az asztalához, Kikeményített, tiszta, zöld egyenruhában.
Parfümillata volt.
– Valami édességet?
– Egy csésze teát még.
A lány visszament a konyhába. Ő elővette a ceruzáját, kihúzott egy papírszalvétát a
fém tartóból, s gondosan, csupa nyomtatott nagybetűvel ráírta: „Megosztaná velem
a magányomat?
A lány kijött a konyhából, hozta a teát. Mikor letette elébe az asztalra, ő fölemelte a
papírrszalvétát. A lány nem értette. Zavartan elvette tőle, észrevette, s elolvasta a
nyomtatott betűket.
Ő csak ült, mozdulatlanul. Érezte, hogy elvörösödik, s fejébe száll a vér. A lány
nem nézett rá. A szöveget tanulmányozta, mintha nehezére esnék megfejtenie. A
lemezautomatából szólt a muzsika.
– Ezt maga se kívánja – mondta.
– Kívánom.
– Nem hiszem.
– Majd kocsiba ülök, s elmegyek egy darabig az úton. Ha végzett a munkával, ott
talál.
Mielőtt még válaszolhatott volna a lány, vendég érkezett, egy turista, aki szobát
kért. A lány összehajtotta a papírszalvétát, és az egyenruhája zsebébe dugta, s
bejelentőt hozott. Orson fölállt, otthagyta a borravalót az asztalon, s odament a
kasszához. A lány összeadta a számláját.
– Az úton várom – mondta Orson, s leszámlálta a pénzt a lány kezébe.
Egy kicsit szédelegve ment ki. Átment a szobájába, arcot mosott, megfésülködött.
A tükörben meglepve látta, hogy mosolyog – mosolya bárgyú és félszeg.
Fél tízkor kiment a kocsijához. Mielőtt begyújtotta volna, az jutott eszébe: Még
nem késő, visszafordulhatok. Ha nem vagyok ott, hát továbbmegy, mint máskor.
Kinyújtotta a kezét a slusszkulcs felé, egy pillanatig habozott, aztán elfordította. A
Chrysler-motor mély hangon dohogott az éjszakában.
Megkerülte az éttermet, és egy pillantást vetett a konyha felé. Árnyék suhant el az
ajtóháló előtt, de hogy Eunice volt-e az vagy sem, nem tudta megmondani. A kocsit
a murvás bekötőúton kivezette az országútra, s elment egészen a pihenőig, a fenyők
alatt – ahol a deszkaasztal állt és a cölöpre szögelt szemetesvödör. Tűzszagot érzett.
Rágyújtott, bekapcsolta a rádiót, s hátranézett az ablakon át. Biztos van barátja –
valami melák fekete, késes-beretvás. Lehet, hogy ő az árokban végzi. Hagyjuk a
típusszöveget, mondta magában.
Lehalkította a muzsikát. Egy pillanatra megint eszébe jutott a felesége és családja.
Megrázta a fejét. Ennek semmi köze hozzájuk. Egyszerűen torkig van a magányos
szállodaszobákkal.
Tíz után pár perccel látta, hogy jön Eunice. Az út fekete padkáján gyalogolt.
Egyenes testtartással. Hátulról megvilágította egy autó, árnyéka előrenyúlt a
földön. Mintha maga is lapos lett volna, mint az árnyéka. Orson kinyitotta a
kocsiajtót.
– Tényleg azt hiszi, hogy beülök magához? - kérdezte a lány.
– Gondolom, mindegy, hogy kocsival megy vagy gyalog.
– Tudja, mit tennének az idevalósiak, ha megtudnák, hogy maga énrám vár?
– Nem kell megtudniuk.
– De hátha én akarom. Hátha nincs kedvem a bokor alatt bujkálni?
– Szálljon be, majd megbeszéljük.
A lány továbbindult, aztán visszafordult, s beült. Egyenruhája surrogott az ülésen.
Mikor ő átnyúlt előtte, hogy az ajtót becsukja, érezte, hogy szappan- és
parfümszaga van. Őt figyelte, ölbe tett kézzel.
Elindította a kocsit, kikanyarodott az országútra. A rádió szólt.
– Tessék, hova parancsol?
– Először a Waldorf Astoriába, igyunk meg egy koktélt, aztán a Virginiai Úri
Kaszinóba, egy franciás homárra.
Orson nevetett.
– Tetszik a stílusom? – kérdezte a lány.
– Tetszik.
– Mást várt?
– Azt hiszem.
– Niggerebbet, mi?
– Nem. Nem úgy értem.
– Azt hitte, majd niggerül olvadozok, hogy – Igenis, nagysásúr, nincs annál
nagyobb gyönyör és megtiszteltetés, mint hogy lefeküdjek, és ahány fehér férfi van,
az mind meghágjon.
– Ezt hagyja abba.
– Főiskolára jártam – mondta a lány.
Orson az elébb észrevett egy mellékutat, amely a fenyvesbe visz, már lassított is, de
látta, hogy egy teherautó várakozik az út torkolatában, s elállja az utat.
Továbbhajtott.
– Szívesen el vinném, ahova mondta.

– Kétlem.
– Ide hallgasson, és nem vagyok veresnyakú.
– Maga az ég-kék vizek földjéről jött. Láttam a bejelentőjét.
– Szívesen elvinném, ha lehetne. De nem lehet. Tud;a jól.
– De menny re hogy. Csak próbálnám elfelejteni.
– Nem úgy értem.
– Gondolom, fogalma sincs, hogy hova menjünk. Vagy tudja?
– Sajnos, nem.
– Ott vannak a dűlőutak. Ott vannak az árnyas fasorok, meg a bokoralja, ahol a
férfiak bujkálnak a nőikkel. Van olyan lelkes ember, aki előnyben részesíti a
tűzvédő pásztát. Gyerünk tovább az országúton. Majd megmutatom azt is.
Orson rápillantott, de továbbhajtott, amíg a lány meg nem szólalt: – Itt – Orson
befordult balra, egy fenyőkkel szegett földútra. Az út áthaladt egy korlátja nincs
fahídon. Az árnyékban egy kocsi parkolt.
– Csatlakozunk a sokadalomhoz – mondta a lány. – Mindig balra.
Az út kettéágazott és elkanyarodott. Cserjeágak súrolták a kocsit. – Itt – mondta a
lány. Ő megállt és behátrált.
– Van esze – mondta a lány, – így egyből megléphet.
– Úgy van.
– De honnét tudja, hogy nem hívtam néhány magamszőrűt? Honnét tudja, hogy
nem bujkálnak-e a bokorban késsel és beretvával, s ugranak rá magára, amint én
jelt adok?
Kinézett a fák alá a sötétbe, a sűrű sötétbe. Ez már korábban is eszébe jutott, Szíve
szerint fölhúzta volna az ablakot s bezárta volna az ajtót.
– Azt nem tudhatom, hogy nem – mondta. Füstszagot érzett.
– Lehet, hogy itt vannak, s épp kúszva közelednek a kocsihoz. Magának degesz a
pénztárcája. A kocsit meg belökhetik a folyóba. Még csak keresni se fogják
egyhamar.
– Ha olyan nagyon szüksége van pénzre, adok én magamtól.
– Ezt úgy érti, hogy meg akar fizetni?
– Azt mondtam, ha szüksége van rá. Az más.
– Hogy szükségem? Ember, már hogyne lenne. Mit gondol, végeznék én ilyen
munkát, ha nem lenne?
– Bánt is, hogy ilyen munkát végez.
– De ha azt hiszi, hogy én ezt meg fogom fizettetni, igaza van. Mert üres a zsebem.
Orson hallgatott, s a lány elnevette magát.
– Most megijedt tőlem – mondta.
– Igazán pénzt akar?
– Miért, a lányok nem úgy szokták?
– Nem tudom, hogy szokták.
– Higgye el, úgy.
A tárcájáért nyúlt. A lány figyelte.
– Szerezzen meglepetést. Mutassa meg, hogy maga szerint mennyit érek.
Orson bekapcsolta a műszerfal világítását, és kivett a tárcájából egy húszdollárost.
Odaadta neki a húszast.
– Úgy látszik, jó bőrnek tart – mondta a lány. - Jó puha bőrnek.
– Ne beszéljen így. – Kikapcsolta a műszerlámpát.
– Mi baj?
– Nem vagyok az, akinek maga tart.
– Azt hiszi, amiért segített eloltani a tüzet, most tartozom magának valamivel.
– Nem, és ha tudok, adok többet is, de nem ezért. Hanem mert szeretem és
becsülöm magát.
– Hát szövege, az van, bogaram.
– Jaj, csak ne beszéljen így.
– Jó. – A húszdollárost bedugta az egyenruhája zsebébe. – Akkor mondja meg,
hogy hogy.
– Most azt szeretném a legjobban, ha nem beszélne egyáltalán.
A lány lehajolt, hogy kifűzze és levesse a teniszcipő és, kinyitotta az ajtót, s kiszállt
mezítláb. Aztán oldalt lehúzta az egyenruha cipzárját, s kibújt belőle. Gondosan
összehajtva betette a hátsó ülésre. Aztán hátranyúlt, hogy kikapcsolja a melltartót,
majd letolta fehér bugyogóját. Mindkettőt rátette a ruhájára. Egy pillanatra
beleveszett a sötétbe. Aztán visszaszállt a kocsiba, beljebb csúszott az ülésen, és
bezárta az ajtót.
– Vagy inkább kint akarta, a földön? – kérdezte. – Takaró van magánál?
– Nagyon érti a szakmát.
– Öltözzek fel? – Keze már rajta volt az ajtókilincsen.
– Ne.
Orson megérintette. Ujja végigfutott meztelen karján, aztán a vállához s a nyakához
emelte. A lány mozdulatlanul ült, összezárt térddel. Ő idegesen, fölhevülten a
szájára hajolt és megcsókolta.
– Milyen? – kérdezte a lány.
– Muszáj folyton beszélnie?
– De azt várta, hogy másmilyen lesz.
– Nem tudom, ezt hogy érti.
– Az én nigger ajkam.
– Hagyja már abba az ilyeneket.
– Hát nem erre volt kíváncsi?
– Mondtam már, hogy nem vagyok kapcabetyár.
– De azért arra számított, hogy egy kicsit másmilyen lesz?
– Eszembe se jut, hogy maga néger.
A lány elnevette magát, s a combjára csapott. Ő elhúzta a kezét, de a lány
odafordult hozzá, s átölelte a nyakát.
– Jól van, nagysásúr – mondta. – Megfizetett.
Július hátralevő részében, s még augusztusban is, szinte minden éjjel együtt voltak.
Mikor a lány végzett a munkájával az étteremben, elindult gyalog az országúton,
mintha hazamenne, aztán a fenyérfüvön át nagy ívben visszakerült az ő szobájához.
Neki föl kellett tolnia a hátsó ablakot, hogy be tudjon lépni. A sötétségből öltött
testet.
Az étteremben közömbösen kellett viselkednie, Haden miatt, aki szinte mindent
látott. Orson mindössze annyit engedett meg magának, hogy a szemébe nézzen,
amikor rendel, ez volt az egész. Egy este, mikor Haden nem volt ott, a lány lehajolt,
hogy blokkjára fölírjon valamit. Orson megérintette az ujját. A lány ráérősen
elvonta előle.
Éjszakánként, a szobában, az ágyon hevertek. Halvány árnyékuk a félhomályban a
falra vetült. Néha hallották a többi szobában lakó vendégeket. Egyszer Haden
kopogott be, hogy telefonhoz hívja Orsont. Eunice a fürdőszobában bújt el. Az
üzemből telefonáltak, valami elkeveredett kapcsolási rajz dolgában.
Anélkül, hogy egy szó esett volna róla, Orson nem adott neki már pénzt. Gyakran
egész éjszaka ottmaradt, s hajnalodott, mikor Orson kisegítette az ablakon. Talán
egy óra ha eltelt, s megint ott látta a konyhában, tette a dolgát.
– Az ég-kék víz földje – mondta a lány az ágyon fekve, s karját összefonta a
mellén. – Magaddal viszel, ha elmégy?
– Segítlek, amennyire tőlem telik.
– Segítesz, hogyne.
– Komolyan. Taán tudok neked valami munkát szerezni.
– Nálatok… majd főzök, takarítok és kihordom a szemetet?
– Neked nem szabad ilyen munkát végezned.
A főiskola, ahova járt, Norfolk szomszédságában, csak feketéket oktatott, s ő
három szemesztert végzett a történelem szakon.
– Talán a hivatalodban?
– Visszamehetnél az iskolába, és megszerethetnéd a diplomát. Utána már
taníthatnál.
– Szeretnék tóparton élni, egy olyan tiszta, északi tó partján, lucfenyők közt. Ott
nekünk, feketéknek is szabad úszni, nem?
– Ne arra gondolj mindig, hogy fekete vagy. Odafent annyi vagy, mint akárki más.
– Jaj, te fafej!. Itt mindenki azt beszéli, hogy te milyen okos vagy, pedig nem is
vagy az, csak egy fajankó.
Véletlenül tudta meg, hogy a lány hol lakik. Hazafelé hajtott az üzemből, és meg
kellett állnia, mert javították az utat. Az országút mellett, a porlepte gyom közt egy
falusi postaláda állt, átlósan ráfestve Eunice családi neve – Riddel. Színes bőrű
gyerekek játszottak a postaláda körül, s figyelték az útépítő gépet, amint csíkokban
teregeti a forró aszfaltot.
– Itt lakik Eunice? – kiáltott ki Orson. – Eunice Riddel?

A gyerekek ránéztek. Aztán bólintottak. Felelni egyik se felelt, csak bólogattak.

Rábámult a házra, amely alig volt több viskónál – salakbeton kockákra épült
viharvert, földszintes skatulya. A fa sose látott festéket. A bádogtetőt kiverte a
rozsda. A bejárati ajtó nyitva állt, s nem volt rajta függöny. Hátul egy melléképület.
Hogyan tarthatta tisztán, illatosíthatta be magát az ő kedvért?
Augusztusban, egy forró szombat délután, egy néger férfival látta az utcán – kék
inges, kitérdelt overallos munkással. A férfi tagbaszakadt volt és izzadt-fekete. A
fűrészmalom aranypora a ruháján, a testén. Eunice engedelmesen lépegetett
mellette.
A lány aznap éjjel nem jött el Orsonhoz, s vasárnap sem, de hétfőn megkocogtatta
az ablakot Orson igyekezett nem haragudni. Meggyőzte magát, hogy haragra nincs
joga. És mégis, kezdte már úgy érezni, hogy a lány hozzá tartozik.
– Nem gondolod, hogy a férjemnek szabad velem sétálnia az utcán? – kérdezte a
lány.
– A férjednek? – Orson lassan felült az igyon.
– Te nős vagy. Akkor nekem, szerinted, miért nem szabad?
Orson arra gondolt, hogy a lány azé a durva feketéé. Eszébe jutottak a gyerekek a
gyomba veszett postaláda körül, és hányingert érzett.
– Elmenjek?
Ott állt a motelszoba közepén, még rajta volt a zöld egyenruha. Tehetetlenség és
dac áradt a lányból. Uramisten, hogy kihasználják. Megesett rajta a szíve. Fölállt,
odament hozzá, megölelte.
– Én meg játszom itt neked az erkölcscsőszt – mondta. – Álszent vagyok.
– Hát.
– A férjed tud rólam?
– Ritkán van itthon.
– Ígérd meg, ha megint álszent leszek, letolsz.
– Majd ledurrantalak és ordítozom.
Úgy volt, hogy szeptember közepére végez a munkájával, és visszatér
Minnesotába. Eunice-nak nem mondta meg, de Hadennek beszámolt a terveiről.
– Lehet ám, hogy vissza kell még jönnie – mondta Haden.
Együtt kávéztak az étteremben.
– Hálás lennék, ha nem szólna róla senkinek, hogy elmegyek.
– Amíg fizeti a számlát, én nem szólok. Eunice jött be a konyhából. Egy tálcára
való csészét hozott s rakott be a pult alá.
– Ismeri a férjét? – kérdezte Orson, miután Eunice visszament a konyhába.
– Johnny Bellt? Persze. Mifelénk egy darabig az volt a fejes a feketék közt. A
deszkásbunkók királya. Aztán bajba keveredett. Elkötött egy teherautót. És
majdnem hazavágott egy másik niggert. Egy darabig távol volt.
– Börtönben?
Börtönben hát. Ő volt a jani, de most itt senki. Azt hiszem, a lány tartja el.
– Finomnak látszik ahhoz, hogy ilyen férje legyen.
– Az ördög tudja, mit csinálnak. Világéletemben itt voltak a szemem előtt, s még én
sem tudom. Mindenesetre havonta megvizsgáltatom az Egészségügyi Osztályon.
– Mit vizsgáltat?
– A vérit, tudja.
Mint a barmot, gondolta Orson. Mint a csordába terelt barmot.
– Jól dolgozik, de nehéz szót érteni vele – mondta Haden. – Mióta itt van, nem
hallottam a nevetését.
– Lehet, hogy nem hallott semmi nevetnivalót.
– Lehet – hagyta rá Haden. – De magát mért érdekli?
– Ember, akit mindennap látok. Akaratlanul is érdekel.
– Hát, nem hiszem, hogy soká lesz itt, örökké költözködnek. Legalábbis a
legtöbbjük. Maguk, jenkik, nem hagyják nyugton őket.
– Elmosolyodott, hogy a barátságát bizonyítsa. – Azt hiszik, a sarkon várja őket a
megváltás.
A konyhában Eunice leejtett s összetört valamit.
– Látja, most is milyen nyugtalan – mondta Haden.
Orson kénytelen volt megmondani neki, de iszonyú nehezére esett. A lány ablakon
át tett látogatásai a motel szobában már egészen a részévé váltak. Nem volt
bűntudata, nem is szégyenkezett a kapcsolatuk miatt Örült, hogy tisztességes és
becsületes volt vele.
Szerda éjszaka a lány ott feküdt az ágyon, karja az oldalán, boré feketéllett a fehér
lepedőn. A lámpa fénye megcsillant rajta. Fölemelte a kezét, árnyéka a falra hullott.
Azután, hogy megmondta neki, Orson arra várt, hogy most ő szóljon valamit De a
lány továbbra is csak feküdt, mozdulatlanul, nyitott szemmel.
– Ez semmit sem jelent neked? – kérdezte Orson.
– Neked mit jelent?
– Többet, mint hinnéd. Ki akarlak vinni innét.
– Az ég-kék víz földjére?
– Akárhová, csak innen el.
– Johnny Bell megint börtönben van.
– Hagyd a börtönben.
– Te elhagyod érteni a feleségedet?
Orson hallgatott. A lány felemelte a fejét, hogy lássa.
– Miből gondolod, hogy én meg tudom tenni, amit te nem? – kérdezte.
– Minden jobb, mint ahogy te most élsz.
– Ez nem igaz.
Fölállt és öltözködni kezdett. Orson rátette a kezét meleg csípőjére. Odébb
húzódott, és folytatta az öltözködést. A tükör élőit megigazította csillogó haját.
– Tehetek érted valamit? – kérdezte Orson.
– Adhatsz nekem száz dollárt. Azt hiszem, annyit megérek.
Orson elővette a csekk-könyvét, kitöltött egy csekket száz dollárról, s letette az
öltözőasztalra a lány táskája mellé.
– Mondd, szíveltél te engem valaha – kérdezte.
– Hogy?
Épp a zöld egyenruhát simította el a hasán, de megfordult és ránézett.
– Egyáltalán, miattam jártál ide?
– Vagy csak a pénzedért, úgy érted?
– Valahogy úgy.
– Hadd tegyek fel neked egy kérdést. Én kellettem neked? Vagy az, hogy jónak,
nagylelkűnek és nemesnek tartsd magad?
Álltak a félhomályban, egymással szemközt. A lány elvette a táskát, a csekket,
odament az ablakhoz, és kilépett rajta, bedugta a fejét a szobába.
– Viszlát, nagysásúr – mondta.
– Ne hívj így. Nem vagyok az.
– Nos, gondolj majd rám az ég-kék földön – mondta a lány.
Eltűnt az éjszakában, léptei susogtak a fenyérfű közt.
Egy napos szeptember: reggel bepakolt a kocsijába, kezet fogott Hadennel, és a
köríves bekötőúton elindult, ki az országútra. Szólt a rádiója. Visszanézett az
étteremre.
Eunice épp kijött a konyha hátsó ajtajáig, kezében egy bádogvödörrel. Szemetet
akart égetni. A zöld egyenruhája volt rajta és a fehér teniszcipő.
Megállította a kocsit, hogy integessen neki. A lány kiöntötte a szemetet, és bement.

DAPHNE DU MAURIER
A madarak

The Birds 1952

Fordította:
Osztovits Levente
Megjelent:
Rakéta Regényújság
1978./7. számában

21 rémes történet c. gyűjteményben 1969.

A történet hőse egy Nat Hocken nevű háborús veterán, aki családjával egy
angliai tengerbenyúló félszigeten él. Egy közeli farmon dolgozik. Ezúttal a
december szokatlanul hidegnek bizonyul és észak felől tengeri madarak
rajai lepik el a partokat. Egyik este kopogásra ébred, s a gyerekek
hálószobájának ablakát kinyitva madarak törnek rá, megsebesítve a Nat-et.
Másnap a helyzet tovább romlik, a madarak már a falut is megtámadják.
Időközben szárazföldi madarak is csatlakoznak a támadókhoz. Útban
hazafelé egy lezuhant repülőgépet lát.
Észreveszi, hogy a madarak mindig dagály idején támadnak, s apály idején
elbarikádozza a házát. Közben rettegve hallgatják a rádiót, ami egyre
vészjóslóbb híreket közvetít a hatalmas rajokban öngyilkos harcosokként
Londonra és más városokra támadó madárseregekről…

Daphne du Maurier kisregénye nem sokkal a II. Világháború után

játszódik. A szerzőnek az adta az ötletet, hogy látott egy embert szántani a
mezőn, s közben sirályok vészjóslóan köröztek felette, néha le-le bukva a
magasból. Arra gondolt, hogy a madarak valamiért ellenségessé és
támadóvá váltak.
Ez a kisregénye lett az alapötlete Alfred Hitchcock 1963-ban bemutatott
Madarak c. filmjének, melynek forgatókönyvét Ed McBain írta.

December harmadikán éjszaka a szél megfordult, és egyik pillanatról a másikra

beköszöntött a tél. Addig szelíd, bársonyos volt az ősz, s ahol az eke megfordította,
érett, gazdag a föld.
Nat Hocken a háborúban súlyosan megsebesült, nyugdíjat kapott, és „félállásban”
dolgozott a farmon. Hetente három alkalommal állt munkába, s a könnyebb
tennivalókat bízták rá.
Házas ember volt, két gyermek apja, de nemigen barátkozott; legszívesebben
egymagában dolgozott.
Azt szerette, ha például töltést kellett felrakni, vagy egy kaput kijavítani a félsziget
és csúcsán, ahol a gazdaság földjeit mindkét oldalon a tenger veszi körül. Aztán
délben pihenőt tartott, megette a húspástétomot, amit a felesége készített, s ült a
szikla szélén, és figyelte a madarakat.
Ősszel nagy csapatokban érkeztek a félszigetre, nyugtalanok voltak, idegesek,
állandóan mozogtak, mintha kergetni őket valaki; hol köröztek, keringtek az égen,
hol leszálltak a gazdag, újra szántott földre, hogy táplálékot keressenek, de még
amikor ettek, akkor is úgy látszott, mintha nem volnának éhesek, és nehezükre esne
a táplálkozás.
A nyugtalanság újra a levegőbe űzte őket. Rikácsoltak, fütyürésztek, vijjogtak,
elhagyták a partot, és becserkészték a békés tengert.
Rajta, gyorsan, siess, irány: a távol! – de hol az a távol, és miért-e nagy sietség? A
lankadt, szomorú ősz szüntelen sürgetése megbűvölte őket, és le kellett csapolniuk
a fölös energiát, mielőtt beáll a tél.
Talán ősszel valami figyelmeztetés, üzenet érkezik a madaraknak, gondolta Nat.
Közeleg a tél. Sokan elpusztulnak, és mint aki a korai haláltól fél, és munkába vagy
holmi bolondériába merül el nyakig, a madarak is hasonlóképpen cselekednek;
holnap úgyis meghalunk, mondják.
A madarak ilyen idegesek még sohasem voltak, mint ezen az őszön. Izgatottságuk
annál is inkább szemet szúrt, mert közben a napok csendesen múltak el egymás
után.
Mr. Trigg traktorja a nyugati dombokon járta útját. Nat a kerítésen dolgozott, s
látta, ahogy elmerül meg felbukkan a traktor. A gép és a rajta ülő férfi időnként
egy-egy pillanatra eltűnt a köröző, rikácsoló madarak óriási felhőjében.
Mikor aznapi munkája végére ért, Nat szóvá tette a dolgot Mr. Triggnek.
– Igen – mondta a gazda több a madár, mint máskor. Az az érzésem, megfordul az
idő. Kemény telünk lesz. Ezért olyan nyugtalanok a madarak.
A gazdának igaza volt. Aznap éjjel megfordult az idő.
A ház hálószobája keletre nézett. Nat alig valamivel kettő után felébredt a hűvös,
száraz keleti szélre. Tompán zúgott a kéményben, a tetőn zúgott a vékony pala.
Nat figyelt, és hallgatta az öbölben morajló tengert. Maga köré csavarta a takarót,
közelebb bújt feleségéhez, s mély álomba merült. Egyszerre csak arra riadt fel,
hogy kopognak az ablaküvegen. A kopogás tovább folytatódott, és mivel ingerelte
a zaj, Nat kibújt az ágyából, és odament az ablakhoz. Kinyitotta; s abban a
pillanatban valami végigsimított a kezén, a csuklójára vágott, felhorzsolta a bőrét.
Aztán verdeső szárnyakat látott, és a valami eltűnt a tetőn át a ház mögé.
Egy madár volt. Hogy miféle madár, meg nem mondhatta. A szél űzhette ide, hogy
a párkányon keressen menedéket.
Nat becsukta az ablakot, újra lefeküdt, de érezte, hogy nedves a csuklója, és
szájával megkereste a horzsolást. A madár felvérezte.
Rémülten, zavarában, miközben oltalmat keresett, gondolta Nat, a madár
megsebezte a sötétben. Na, alszunk rá egyet is kész.
Hirtelen újra kopogtak – ezúttal erőszakosabban, konokabbul. A zajra most
felesége is felébredt, és megfordult az ágyban. – Nézd már meg azt az ablakot Nat,
zörög.
– Már megnéztem – felelte. – Valami madár van ott, be akar jönni.
– Zavard el – mondta az asszony, – Nem tudok ettől a zajtól aludni.
Megint odament az ablakhoz, és most, amikor kinyitotta, nem egy, de vagy hat
madár ült a párkányon, s egyenest az arcába röpültek.
Felkiáltott, karjával hadonászott, hessegette i két; s ezek is, akárcsak az első,
átrepültek a tető fölött, és eltűntek.
Berántotta az ablakot, és rátolta a reteszt.
Hirtelen rémült kiáltozás hangzott a folyosó másik oldaláról – ott aludtak a
gyerekek.
– Jill! – mondta a felesége, és felült az ágyban.
Újabb kiáltás, most már mindkét gyerektől. Nat bebotorkált a szobájukba: verdeső
szárnyakat érzett maga körül a sötétben. Az ablakok tárva-nyitva: ott jöttek be a
madarak, először nekicsapódtak a mennyezetnek, a falnak, aztán feljebb szálltak, és
az ágyban fekvő két gyerek ellen fordultak.
– Semmi baj, itt vagyok – kiáltotta Nat. A gyerekek sikoltozva vetették rá magukat,
s közben a sötétben a madarak felemelkedtek, lecsaptak, Natet vették célba.
– Mi az Nat? Mi történt? – kiáltotta a felesége. Nat gyors mozdulattal kilökte a
gyerekeket a folyosóra, és becsapta az ajtót. Egyedül maradt a hálószobában a
madarakkal.
A legközelebbi ágyról lerántotta a takarót, s fegyverként használva, ide-oda
csapkodott vele maga körül.
Testek tompa zuhanását érezte, szárnyak verdesését hallotta, de a madarakat még
korántsem győzte le; újra meg újra támadásba lendültek, döfték-szúrták Nat kezét,
fejét, mint a hegyes villa, olyan éles volt csőrük.
A takarót most már védekezésre használta. A feje köré tekerte, s a még nagyobb
sötétségben puszta kézzel ütötte-verte a madarakat.
Nem mert az ajtóhoz botorkálni, nem merte volna kinyitni: hátha utánajönnének.
Meddig küzdött velük a sötétben, fogalma sem volt; de végül a szárnyak izgatott
verdesése csökkent, majd teljesen megszűnt; és a vastag takarón világosságra lett
figyelmes.
Várt, hallgatózott; semmi zaj; csak az egyik gyerek görcsös zokogása a túlsó
hálószobából.
Levette fejéről a takarót, és körülnézett. Szürke, hideg reggeli fény világította meg
a szobát.
A hajnal és a nyitott ablak elszólította az eleven madarakat; a döglöttek ott hevertek
a földön.
Natet rosszullét kerülgette. Odament az ablakhoz, és kis kertecskéjén át kibámult a
földekre.
Kemény hideg volt, és a földeken annak a fagynak a szigorú, fekete nyoma, melyet
a keleti szél hozott magával. A tenger – most, apály idején még vadabbnak tűnt –
fehér sipkásan, meredeken tört meg az öböl partjain. A madaraknak se híre, se
hamva.
Nat becsukta a kis hálószoba ablakát és ajtaját, s átment a folyosón, vissza a
szobájába.
Felesége felült az ágyban. A kislány ott aludt mellette; a kisfiú bekötözött fejjel
anyja karjában.
– Most mái alszik – suttogta az asszony.
– Valami megvághatta; mindkét szeme sarka véres. Jill azt mondja, a madarak
csinálták. Azt mondta, hirtelen felébredt, és a madarak ott voltak a szobájában.
Az asszony Natre pillantott, arcát kereste; mondja már, valóban így volt?
Kétségbeesve, zavaróan nézett. Nat nem akarta, hogy az asszony rájöjjön: ő is meg
van rendülve, csaknem szédül az elmúlt néhány óra eseményeitől.
– Madarak vannak odabent – mondta. – Döglött madarak, vagy ötven.
Leült az ágyra a felesége mellé.
– A kemény idő miatt… csak amiatt lehet, a kemény idő miatt. Lehet, hogy nem is
idevalósi madarak. Északról menekültek erre a vidékre.
– De, Nat – suttogta az asszony –, csak ma éjjel változott meg az idő. Még csak
éhesek se lehetnek. Találnak elég táplálékot a földeken.
– Az idő miatt van – hajtogatta Nat. – Mondom neked, az idő miatt.
Az ő arca is feszült volt és fáradt, akárcsak az asszonyé. Egy darabig szótlanul
meredtek egymásra.
Nat az ablakhoz ment, és kinézett. Súlyos, ólomszürke volt az ég, s a barna
dombok, melyek tegnap még napfényben csillogtak, most sötétek voltak és
csupaszok. Egyetlen éjszaka alatt fekete tél telepedett a vidékre.
A gyerekek felébredtek. Jill csacsogott, a kis Johnny megint sírt. Ahogy ment lefelé
a lépcsőn, Nat hallotta, hogy felesége csitítgatja, vigasztalja a kicsiket.
Nemsokára ők is lejöttek. Nat addigra már elkészítette a reggelit.
– Elkergetted a madarakat? – kérdezte Jill
– Igen, elment mind. A kelleti szél hozta ide őket.
– Remélem nem jönnek újra – csivitelt Jill.
– Elkísérlek a buszhoz – mondta Nat.
Jiil mintha el is felejtette volna már az éjszakai élményeket. Táncolva ment az apja
előtt, a faleveleket kergette, arca kipirult a kis törpe sapka alatt.
Nat egész idő alatt a sövényeket kutatta, a mögöttük húzódó szántóföldeteket
fürkészte, elnézett a farmon túli kis erdő felé, ahol varjak és csókák gyülekeztek;
egy fia madarat se látott. A lejtő- aljában nemsokára föltűnt a busz: lépésben jött
fölfelé a dombon.
Nat megvárta, míg Jiil felszáll, aztán megfordult, és elbaktatott a farm felé.
Szabadnapja volt, de meg akart bizonyosodni arról, hogy minden rendben megy. A
tanyaház hátsó bejáratához ment; Mrs. Trigg hangját hallotta: énekelt, a rádió
szolgáltatta a kíséretet énekéhez.
– Itt van, Mrs. Trigg? – kiáltott Nat.
Az asszony odajött az ajtóhoz – barátságos arcú. terebélyes, jókedvű nő.
– Agyisten, Mr. Hocken. Mondja, már, honnan jön ez a hideg? Oroszországból?
Ilyen időváltozást meg életemben nem láttam. És a rádió azt mondja, így is marad.
A sarkköröknél van valami.
– Ma reggel mi nem is kapcsoltuk be a rádiót – mondta Nat. – Arról van szó, hogy
éjszaka nagy bajban voltunk.
– Csak nem a gyerekek?
– Nem. – Alig tudta elmagyarázni. Most, nappal, az a madárcsata egyszerűen
képtelenségnek tűnt.
Megpróbálta elmondani Mrs. Triggnek, mi történt, de az asszony tekintetéből
láthatta, hogy szerinte ez a történet valami lidércnyomás eredménye. Mr. Hocken,
gondolhatta a nő, maga túl sokat evett vacsorára.
– Biztos igazi madarak voltak? – kérdezte széles mosollyal.
– Mrs. Trigg – felelte Nat. Ötven döglőtt madár: vörösbegy, ökörszem. Nekem
jöttek: a kis Johnny szemét akarták kivájni.
Mrs. Trigg kétkedve bámult rá – Hát szóval így állunk – mondta. – Gondolom, ez
az idő hozta ide őket. Ha egyszer bekerültek a hálószobába, azt se tudják, hol
vannak. Talán idegen madarak, arról a bizonyos sarkkörről.
– Nem – vágta rá Nat. – Ezeket a madarakat naponta látni errefelé is.
– Fura – szólt Mrs. Trigg. – Valóban nincs rá magyarázat. Talán írjon a Guardian-
nek, majd azok kiokoskodják; csak adnak erre valami választ. Na, mennem kell,
dolgom van.
Nat ballagott hazafelé. Feleségét meg a kis Johnnyt a konyhában találta.
– Találkoztál valakivel? – kérdezte.
– Mrs. Trigg-gel – felelte. – Láttam rajta, egyetlen szavamat se hiszi. Náluk
különben semmi baj nincs.
– Igazan kihordhatnád a madarakat – mondta a felesége. – Nem merek bemenni a
szobába. Pedig be kéne vetnem az ágyakat. Félek.
– Most már nincs mitől félned. Döglöttek, nem?
Fogott egy zsákot, felment a szobába, és a merev tetemeket egyenként belerakta a
zsákba. Igen, pontosan ötven. Az élősövény rendes, közönséges madarai; egy
rigónagyságú se akadt közöttük. Valami miatt megrémülhettek, azért viselkedtek
így.
Kivitte a zsákot a kertbe, és most új gonddal kellett szembenéznie. A talaj
keményre fagyott, de hó nem esett, az elmúlt órákban semmi sem történt, csak
éppen északira fordult a szél. Szokatlan volt, furcsa. Látta a fehér sipkás
hullámokat, ahogy megtörnek az öböl partjain. Döntött: a madarakat leviszi a
partra, és ott temeti el őket.
Mikor a szikla alatt leért a vízhez, alig tudott megállni a lábán, a keleti szél olyan
vad erővel tombolt. Apály volt. Lába alatt csikorgott a kavics, ahogy a puhább
föveny felé tartott, és aztán, háttal a szélnek, kinyitotta a zsákot.
Sarkával kis gödröt ásott a homokban: abba dobja bele a madarakat; de a szél,
mintha röpülni tanítaná, felkapta, és mint a pelyhet, messzire elfújta, taszigálta,
szétszórta, szétteregette őket a parton.
Majd jön a dagály, s aztán ha apadni kezd, magával viszi őket a víz, gondolta Nat.
Kinézett a tengerre, és figyelte a tarajos, zöld hullámokat: mereven emelkedtek föl,
összeomlottak, és megtörtek ismét; s mivel apály volt, messziről, nagyon messziről
érkezett a morajlás – nyoma sem volt benne az áradás zúgásának,
mennydörgésének.
Aztán megpillantotta őket. A sirályokat. Ott kint, a nyílt tengeren, hullámok hátán
lovagolva.
Először arra gondolt: a hullámok fehér taraját nézte sirályoknak. Száz, ezer, tízezer.
Felemelkedtek, lezuhantak a hullámvölgyekbe, arccal a szélnek – lehorgonyzott
hatalmas flotta, mely a dagályra vár.
Nat hátat fordított a partnak, s a meredek ösvényen elindult hazafelé.
Valakinek csak tudnia kell erről. Valakinek csak szóltak. Történik itt valami, a
keleti szél meg az időjárás jóvoltából, amit ő nem ért.
Ahogy közeledett a házhoz, látta, hogy a felesége az ajtóban várja. Izgatottan
odakiáltott neki: Nat, most mondta be a rádió.
Rendkívüli közleményt olvastak fel. Nemcsak nálunk, mindenhol. Londonban, az
egész országban. Valami történt a madaraikkal, gyere, hallgasd meg, megismétlik.
Együtt mentek be a konyhába, hogy meghallgassák a közleményt.

„A belügyminisztérium ma délelőtt tizenegykor rendkívüli közleményt adott ki.

Óránként érkeznek a jelentések az ország minden részéről, hogy hatalmas
madárcsapatok gyülekeznek a városok, falvak és a távoli területek fölött,
akadályokat képeznek, károkat okoznak, sőt embereket támadnak meg. Valószínű,
hogy a brit szigeteket jelenleg elözönlő sarki légáramlás miatt vonulnak a madarak
ilyen hatalmas tömegben dél felé, és a rettenetes éhség miatt támadnak meg
embereket. Figyelmeztetjük a háztulajdonosokat, ügyeljenek az ablakokra, ajtókra
és kéményekre, és tegyenek meg minden ésszerű óvintézkedést gyermekeik
biztonsága érdekében. A későbbiek folyamán újabb közleményt olvasunk fel.”
Nat szinte felrobbant az izgalomtól. Diadalittasan nézett a feleségére. – Na tessék –
mondta. – Egész reggel mondogatom magamban, hogy itt valami nem stimmel. És
lám, lemegyek a partra, nézem a tengert, s mit látok: sok ezer sirályt, ott lovagolnak
a hullámokon, és várnak.
– Mire várnak, Nat? – kérdezte az asszony.
Nat csak bámult rá. – Azt én nem tudom – mondta lassan. – Odament a fiókos
szekrényhez, ahol a kalapácsot és a többi szerszámot tartotta.
– Mit csinálsz. Nat?
– Ügyelek az ablakokra a kéményre, ahogy megparancsolták.
– Csak nem hiszed, hogy a csőrükkel beverik az ablakot? Az ökörszemek,
vörösbegyek meg a többiek? Hát hogy tudnák?
Nat nem válaszolt. Nem az ökörszemekre, vörösbegyekre gondolt. A sirályok jártak
az eszében.
Felment a lépcsőn, s délig odafent dolgozott. Bedeszkázta a hálószobák ablakait,
eltömte a kéménynyílásokat.
– Kész az ebéd – szólt föl felesége a konyhából.
– Jó, megyek
Mikor megebédeltek, az asszony nekilátott a mosogatásnak, Nat meg bekapcsolta
az egyórás híreket.
Ugyanazt a közleményt ismételték meg, új hírekkel megtoldva. „A madárcsapatok
mindenütt fennakadást idéztek elő – közölte a bemondó –, és London fölött ma
délelőtt tíz órakor olyan sűrű tömegben gyűltek össze, hogy egyetlen hatalmas
fekete felhőnek látszottak. A madarak letelepedtek a háztetőkre, ablakpárkányokra
és kéményekre. Akad közöttük feketerigó, sárgarigó, közönséges veréb, s már
ahogy ez nagyvárosban elvárható, temérdek galamb, seregély, és a londoni vizek
gyakori látogatója, a feketefejű sirály. A látvány oly szokatlan volt, hogy a
forgalom számos főútvonalon leállt, a munkát az üzletekben és irodákban
abbahagyták, és az utcák, a járdák zsúfolásig megteltek emberekkel – álltak, és
nézték a madarakat.
A bemondó hangja sima volt és behízelgő; Nat úgy érezte, hogy az egész dolgot
kiagyalt tréfának tekinti. Biztos vannak hozzá hasonlók, százan és százan, akik nem
is sejtik, mit jelent vaksötétben küszködni egy falka madárral.
Nat kikapcsolta a készüléket. Felkelt, és nekifogott a konyhaablakoknak. Felesége,
mellette a kis Johnnyval, csak figyelte.
– Tudod, mit kéne tenniük? – kérdezte az asszony. – Bevetni a hadsereget, hogy a
madarakat lője le.
– Próbáljuk meg – felelte Nat. – Hogy kezdenének hozzá?
– Nem tudom. De valamit csak kell tenni. Muszáj nekik csinálni valamit.
Nat azt gondolta magában, hogy azok az „ők” ebben a pillanatban kétségtelenül
foglalkoznak ezzel a problémával, de bármire is szánják el magukat azok az „ők”
Londonban meg a városokban, az itt, majd háromszáz mérföldnyire, szenteltvíz
csupán.
– Élelmiszerrel hogy állunk? – kérdezte.
– Holnap van piac, tudod. Fölösleges élelmet nem tartok a háznál. A hentes is csak
holnapután jön. De ha holnap bemegyek, valamit azért tudok venni.
Nat nem akarta megijeszteni. Benézett az éléskamrába és a pohárszékbe, ahol az
asszony a konzerveket tartotta.
Egy-két napig ebből a készletből is kihúzhatják.
Szorgalmasan szögelte tovább a deszkát a konyhaablakokra. Gyertya! Gyertyával
rosszul állnak. Ezt is kell vennie holnap az asszonynak. Hát legfeljebb korán
lefekszenek ma este. Igen, ha…
Felkelt, és kiment a hátsó ajtón. Megállt a kertben, és a tenger felt nézett.
A nap eddig egy percre sem bukkant ki, és most, noha még csak három óra van,
valami különös sötétség borult feléjük; az ég komor volt, súlyos és fakó, mint a só.
A tenger rosszindulatúan csapdosta a sziklákat.
Elindult az ösvényen a part felé. Már félúton volt, amikor hirtelen megállt. Látta,
hogy az ár megfordult. A sirályok felszálltak. Százával. ezrével köröztek a
levegőben fönn, szárnyak a széllel szembeszegülve.
A sirályok sötétítették el az eget.
És csendben voltak. Felszálltak, köröztek, még magasabbra szárnyaltak, lebuktak
erőpróba volt ez: a szél és a madarak között.
Nat megfordult. Futva tette meg az utat a házig.
– Elrohanok Jillért – mondta a feleségének.
– Mi baj? – kérdezte az asszony. – Halottsápadt vagy.
– Johhnyt ne ereszd ki. Zárd be az ajtót. Gyújts világot, és húzd be a függönyöket.
– Még csak három óra múlt.
– Mindegy, Tedd, amit mondtam.
Benézett a fészerbe, és magához vett egy kapát.
Megindult az utcán a buszmegálló felé. Hátra-hátratekintett: a sirályok közben még
magasabbra szálltak, s szélesebb köröket írtak, és hatalmas alakzatokban tömörülve
vették birtokukba az égboltot.
Továbbsietett. Tudta, hogy a busz négy előtt úgyse jön. De muszáj volt sietnie.
A domb lábánál várakozott. Még fél óra volt. A magaslatokról érkező keleti szél
mintha ostorral vert volna végig a földeken. A távolban megpillantotta az
agyagdombokat; fehéren és tisztán lapultak az ég baljós sápadtsága hátterében.
Hirtelen valami feketeség emelkedett fel mögülük; először foltnak tűnt, aztán egyre
terjedt, s mind sötétebb lett. A foltból felhő lett; aztán a felhő öt újabb felhővé
szaporodott, ezek a felhők elindultak északra, keletre, délre és nyugatra; s aztán
már nem is felhők voltak többé, hanem madarak.
Figyelte őket: két-háromszáz lábnyira tőle vonultak az égbolton. A sebességükből
látta, hogy az ország belseje felé tartanak; semmi tervük a félsziget lakóival. Vetési
varjak, hollók, csókák, szarkák szajkók: a kisebb madarak kegyetlen ragadozói –
ezen a délután más küldetésben jártak.
Odament a telefonfülkéhez, belépett, leemelte a kagylót. A központ majd továbbítja
az üzenetet. – Az országút mellől beszélek – mondta –, a buszmegállóból.
Szeretném tudtul adni, hegy nagy madárcsapatok tartanak az ország belseje felé. A
sirályok is gyülekezned már az öbölben.
– Igenis – válaszolta lakonikus rövidséggel a fáradt hang.
– Ugye, továbbija ezt az üzenetet a megfelelő helyre?
– Igen. Igen. – A vonal másik végén a telefonos kisasszony türelmetlenkedett:
érezhetően torkig volt mindennel. A hívó hang búgott fel újra. Ez a nő egészen más
mint én, gondolta Nat. Ennek minden mindegy.
Jött a busz: lassan vánszorgott felfelé z emelkedőn. Jill leszállt.
– Hát ez a kapa meg minek, papa?
– Csak magammal hoztam. Na gyere; szeretném, ha már otthon lennénk. Hideg
van; nem sétafikálunk, megértetted? No lássuk csak, hogy tudsz futni.
Most már látta a sirályokat is: csendesen köröztek a földek fölött, jöttek befele.
– Nézd csak, papa, ott ni! Nézd csak, sirályok!
– Látom. Na, szedd a lábad.
– Hova repülnek? Hova mennek?
– Befelé az országba, annyi szent. Oda, ahol melegebb van.
Megfogta a kislány kezét, és szinte vonszolta maga után a keskeny úton.
– Ne olyan gyorsan! Nem bírom!
A sirályok a varjakat és hollókat utánozták. Elborították az eget. Ezres csapatokban
indultak a szélrózsa minden irányába.
– Papa, mi az? Mit csinálnak a sirályok?
Nem akartak röpülni, szállni mindenáron, mint a varjak, a szajkók. Még mindig
fönt köröztek. Nem is szárnyaltak föl olyan magasra, mint társaik. Mintha valami
jelre vártak volna, mintha még valamiben döntésnek kellett volna születnie.
– Miért nem mennek már el ezek a sirályok? – nyafogott Jill. – Nem szeretem őket.
Látod? Egyre közelednek.
A férfi futni kezdett, Jill szinte a levegőben röpült utána. Ahogy a farmnál
befordultak, látta, hogy a gazda kocsijával éppen betolat a garázsba. Nat odakiáltott
neki.
– Segítene rajtunk? – kérdezte.
Mr. Trigg megfordult a sofőrülésen, és csak nézte kettőjüket. Vidám, pirospozsgás
arca elmosolyodott. – Szép kis mókának nézünk elébe – mondta. – Látta a
sirályokat? Jim meg én éppen szét akarunk ütni közöttük. Mindenki beledilizett
ezekbe a madarakba, másról se beszélnek. Hallom, az éjszaka magát is
megkörnyékezték. Puska kéne?
Nat a fejét rázta.
A kis kocsi meg volt pakolva jócskán, de Jillnek azért akadt volna hely a hátsó
ülésen.
– Nem puska kéne – mondta Nat –, de igen lekötelezne, ha Jillt hazavinné. Fél a
madaraktól.
– Oké – mondta a gazda. – Hazaviszem. Maga mért nem áll csatasorba? Nincs
kedve lövöldözni egy kicsit? Itt olyan tolleső lesz, mint annak a rendje!
Jill beszállt. A kocsi megfordult, és rátért az útra. Nat ment utána. Triggnek elment
az esze, annyi szent. Mit ér a puska egy égboltnyi madár ellen?
A madarak már közeledtek a farm felé, és egyre alacsonyabban írták köreiket az
égre. Tehát a farm a célpontjuk. Nat meggyorsította a lépteit. Feltűnt a gazda
kocsija; jött visszafelé az úton. Egy fékcsikordulás, és az autó megállt Nat mellett.
– A gyerek beszaladt a házba – mondta a gazda. – Az anyja szemmel tartotta a
házból. No, magának mi erről, az egészről a véleménye? A városban azt beszélik,
az oroszok csinálták. Megmérgezték a madaraikat. Az oroszok.
– Hogy csinálhatták?
– Ne tőlem kérdezze. Tudja, hogyan születnek ezek a mesék!
– Bedeszkázta az ablakait? – kérdezte Nat.
– Nem. Hülyeség. Ki se látszottam a munkából. S pont erre lett volna időm:
körbejárni a házat, s bedeszkázni minden ablakot!
– Én a maga helyében bedeszkáztam volna.
– Ugyan már. Maga berezelt. Nem aludna inkább nálunk?
– Nem, köszönöm.
– Hát jól van. Na majd holnap reggel! Viszlát. Sirályhúst kap reggelire, meglátja!
A gazda elvigyorodott, és kocsijával befordult a farm kapuján. Nat továbbsietett.
Elhaladt a kiserdő mellett, aztán a régi csűr mellett, átlépett a kerítésen, és aztán a
földeken át nekivágott a hátralevő útnak. Ahogy átugrott a kerítésen,
szárnysuhogást hallott. Fekete csőrű sirály csapott le rá az égből. Célt tévesztett,
röptében farolt, felszállt, hogy újra lecsapjon. Egy szempillantás alatt társai akadtak
– öt, hat, húsz.
Nat eldobta a kapát. Semmi haszna. Karját fejére borította és futott a ház felé.
Le-lecsaptak rá a levegőből továbbra is – hangtalanul, némán, csak a szárnyuk
verdesett.
Szörnyű, csapkodó szárnyak. Érezte: vérzik a keze, vérzik a csuklója, s a nyaka is
véres. Csak a szemét, csak azt ne érjék! Más nem számít.
Ahányszor lecsaptak, ahányszor támadtak, annyival vakmerőbbek lettek. És
magukkal semmit sem törődtek. Mikor lezuhantak, és célt tévesztettek,
nekicsapódtak a földnek, megsebezték magukat, csontjukat törték.
Nat futott, botladozva, a madarak ernyedt testét rugdalta maga előtt.
Megtalálta az ajtót, és véres kézzel dörömbölni kezdett. – Eresszetek be – kiáltotta.
– Én vagyok! Nat! Eresszetek be!
Aztán feje fölött megpillantotta a tengeri szulát: lecsapni készült.
A sirályok köröztek, visszavonulnak, magasra szálltak párosával, szélnek szembe.
Csak a szula maradt. Egyetlen szula, ott, a feje fölött az égbolton. Szárnyai hirtelen
testéhez csapódtak. Mint a kő, zuhant lefelé.
Nat felsikoltott, és az ajtó kinyílt.
Átbotlott a küszöbön; felesége egész testével nekidőlt az ajtónak.
Hallották a szula puffanását a földön.
Felesége bekötözte Nat sebeit. Nem voltak mély sebek. Keze feje és a csuklója járt
a legrosszabbul. Ha nincs rajta sapka, a madarak a fejéhez is hozzáférkőznek. Na és
a szula – az kettéhasíthatta volna a koponyáját.
A gyerekek persze sírtak. Látták, hogy apjuk keze véres.
– Ejnye, ne. sírjatok már. Látjátok, kutya bajom.
Felesége arca hamuszürke volt. – Láttam őket – suttogta. – Akkor kezdtek
gyülekezni, amikor Jill beszaladt Mr. Trigg-gel. Jól bereteszeltem az ajtót, és
beszorult. Ezért nem tudtam azonnal kinyitni.
– Hála isten, hogy a madarak kivártak engem – mondta Nat. – Jill azonnal orra
bukott volna. Befelé repülnek. Ezer meg ezer. Varjúk, hollók, a nagyobb madarak
mind. Láttam őket a buszmegállóból. A városokba tartanak.
– De hát mit csinálhatnak ott, Nat?
– Támadni fognak. Akit az utcán találnak, arra lecsapnak. Aztán megpróbálkoznak
az ablakokkal, a kéményekkel.
– És a hatóságok miért nem tesznek valamit? Miért nem vetik be a hadsereget,
miért nem vetik be az ágyúkat?
– Most már késő. Erre senki sem számított. Majd meghallgatjuk, mit mondanak a
hat órai hírekben.
– Hallom a madarakat – mondta Jill. – Figyeld csak, papa.
Nat figyelt. Tompa zaj érkezett az ablakhoz, az ajtó felől. Szárnyak súrolták a
felületeket, siklottak rajtuk végig, kaparászva, bejáratot kerestek. Egymásnak
szorult sok eleven test az ablakpárkányokon. S aztán, ha valamelyik madár
lecsapott a levegőből, és a földre zuhant- – csattanás, recsegés-ropogás.
Néhány biztosan elpusztul így közülük, gondolta Nat, de nem elég.
– Jól van, Jill – mondta hangosan. – Látod, deszka van az ablakon. A madarak nem
tudnak bejönni.
Végigment a házon, alaposan megvizsgált minden ablakot. Keresett néhány éket –
ócska bádog darabokat, falemezt és fémszalagokat és ráerősítette őket az ablakok
szélére, hogy szilárdabban tartsák a deszkákat.
Kalapácsolásával sikerült elnémítani a madarak zaját, a csúszkálást, a kopogást és –
ez volt a legiszonyatosabb – a betört üveg csörömpölését.
– Kapcsold be a rádiót – szólt Nat.
Felment a hálószobákba, s ott is megerősítette az ablakokat. A madarakat most már
a tetőről hallotta – karmok kaparászását, csúszkálást, lökdösődést.
Döntött: az egész család a konyhában alszik, s egész éjszaka tüzelnek. Félt a
hálószoba kéményeitől. A deszkák, amiket az aljukba elhelyezett, esetleg
engednek. A konyhában a tűz miatt biztonságban lesznek.
Persze mindezt tréfának kell beállítania. A gyerekek érezzék úgy, hogy most
táborozást fognak játszani. Ha a legrosszabb bekövetkezne is, s a madarak utat
törnének a hálószoba kéményén át, órákba. sőt talán napokba telne, míg
megbirkóznának az ajtókkal. A hálószobák lesznek maguk választotta börtöneik.
Ott semmi kárt nem tehetnek, összezsúfolódnak, megfulladnak, megdöglenek.
Nekilátott, hogy lehozza a matracokat a földszintre.
Mikor a felesége meglátta a matracokat, szeme tágra nyílt félelmében.
– Jól van – mondta Nat vidáman. – Valamennyien együtt alszunk, Itt a konyhában.
A tűz mellett sokkal kedélyesebb. Meg aztán legalább nem izgulunk azok miatt az
ostoba madarak miatt! Csak zörögjenek az ablakon, ha jólesik nekik.
A gyerekek segítségével átrendezte a konyhát, és a pohárszéket óvatosan az
ablakok elé tolta.
Na, most már biztonságban vagyunk, gondolta. Takarosan, barátságosan. Itt
átvészelhetjük. Csak az élelem, az aggaszt. Az élelem, no meg a szén. Legfeljebb
két-három napra ha elég, többre nem. De akkor…
Ugyan, minek ilyen messzire gondolni! A rádióban úgyis megadják majd az
utasításokat, mit tegyünk.
És most, a problémák sűrűjében, egyszerre ráébredt, hogy kizárólag tánczene
érkezik az éteren át. Tudta, miért. A rendes műsort abbahagyták; ilyen csak
kivételes alkalmakkor fordul elő.
Hat órakor abbamaradtak a lemezek. Pontos időjelzés, szünetjel, majd megszólalt a
bemondó. Hangja ünnepélyes volt és komor. Egészen más, mint délben.
„Itt London. Ma délután négy órakor a hatóságok szükségállapotot rendeltek el az
egész ország területére. Intézkedéseket tettek a lakosság éltének és vagyonának
biztosítására, de tudomásul kell vennünk, hogy ezeknek azonnal: foganatosítása
nehézségekbe ütközik, tekintettel a jelenlegi válság előre nem látott és példátlan
jellegére. Valamennyi háztulajdonos köteles megtenni minden óvintézkedést az
épület biztonsága érdekében. Ahol többen laknak együtt – bérházakban,
szállodákban ott közösen kell megtenni mindent, hogy a behatolást
megakadályozzák. A hatóságok ma estére kijárási tilalmat rendeltek el.
A hatalmas csapatokban érkező madarak mindenkit megtámadnak, aki a szemük
elé kerül, és már épületek ellen is támadásokat intéznek; de ez utóbbiak, kellő
gonddal, elháríthatók.
A hatóságok felszólítják a lakosságot: őrizze meg nyugalmát.
Tekintettel a szükségállapot rendkívüliségére, holnap reggel hét óráig valamennyi
rádióállomás beszünteti adását.”
Eljátszották a himnuszt. És kész.
Nat elcsavarta a készüléket. Feleségére nézett. Az asszony riadtan meredt vissza rá.
– Korán vacsorázunk – javasolta Nat. – Nagy lakomát csapunk… mit szólnál
például rántott sajthoz? Valami olyat együnk, amit mindegyikünk szeret.
Az asszonyra kacsintott, s aztán bólintott egyet. Mindenáron azt akarta, hogy az a
rémült, kétségbeesett tekintet eltűnjön az arcáról.
Segített elkészíteni a vacsorát, s közben fütyörészett, énekelt, s akkora
csörömpölést vitt végbe, amekkorát csak tudott. Úgy tetszett: a csoszogás és
kopogás most nem olyan erős, mint a kezdet kezdetén. Felment a hálószobába, és
fülelt. Már nem hallotta azt a tülekedést a tetőn.
Van ezeknek eszük, gondolta. Tudják, hogy a tetőn át nem éppen könnyű betörni a
házba. Máshol próbálkoznak.
A vacsora incidens nélkül zajlott le. Már éppen az asztalt készültek leszedni,
amikor új hangra, ismerős zúgásra lettek figyelmesek.
Az asszony Natre pillantott, arca felvidult.
– Repülőgépek – mondta. – Repülőgépeket vetnek be a madarak ellen. Ez majd
használ. Figyelj csak! Nem puskatűz? Nem hallasz puskalövéseket?
Lehet, hogy az, lehet, hogy kint a tengeren lövöldöznek. Nat képtelen volt
megállapítani. Nagy tengeri ágyúk talán hatásosan léphetnének fel a sirályokkal
szemben, odakint a tengeren, de a sirályok most már itt vannak bent a szárazföldön.
A lakosság miatt nem ágyúzhatják a tengerpartot.
– Ugye, milyen jó hallgatni, a repülőket? – kérdezte a felesége.
Jillre és Johnnyra is átragadt az asszony lelkesedése: fel-alá ugráltak a konyhában,
kéz a kézben.
– A röpcsik elviszik a madaraikat!
Aztán körülbelüli két mérföldnyi távolságból recsegés-ropogás hallatszott. Majd
egy másik, majd a harmadik. A zúgás egyre halkult, elveszett a tenger fölött.
– Mi volt ez? – kérdezte az asszony.
– Nem tudom – felelte Nat. Nem akarta megmondani, miféle zajt hallott: egy
repülőgép zuhant le valahol.
Semmi kétség, szerencsejátékot űztek a hatságok, mikor felderítő erőket küldtek ki,
de tudniuk kellett volna, hogy ez öngyilkos játék. Mit tehet a légierő a madarak
ellen, melyek halálra zúzzák magukat a propelleren, a gép törzsén, de magát a
gépet is a földre rántják?
– Hova mentek a röpcsik, papa? – kérdezte Jill.
– Vissza a támaszpontra ~ felelte Nat. – Na, most már gyertek szépen, ideje ágyba
bújni.
Egyetlen repülőgép sem zúgott el többé a házuk fölött, a hajóágyúk is elhallgattak.
Élet- és energiapazarlás, mondta magában Nat. Ezzel a módszerrel nem tudunk
eleget elpusztítani belőlük. És sokba kerül. De marad még a gáz. Talán ha gázzal
fecskendeznék le őket, mustárgázzal. Persze, ebben az esetben először minket
figyelmeztetnek. Egy azonban biztos: az ország legjobb koponyái ma éjszaka mind
a megoldáson töprengenek.
Fent a hálószobákban teljes csönd Sem kaparászás, sem kopácsolás az ablakokon.
Fegyverszünet. A szél azonban mit sem vesztett erejéből. Nat jól hallotta, hogy
szűköl a kéményeikben. S a parton megtört hullámokat is hallotta.
Aztán eszébe jutott a tenger. A dagály visszavonul. Talán a tenger miatt van most
fegyverszünet. Kell lennie valami törvénynek, aminek a madarak most hirtelen
engedelmeskedtek, s ez a törvény csak a keleti szél és az apály lehet.
Az órára pillantott. Mindjárt nyolc óra. Egy órája apad a víz. Aha, hát ez a
magyarázata a fegyverszünetnek. A madarak a dagály idején támadnak.
Kiszámolta, mennyi idő áll rendel kezesükre. Hat órájuk van még, s addig a
madarak biztosan nem támadnak. Aztán újra beáll a dagály, úgy éjjel fel kettő
körül, s akkor a madarak ismét megjelennek.
Suttogva odaszólt a feleségének, hogy kimegy, és megnézi mi újság a farmon;
megnézi, működik-e ott a telefon, hátha kapnak újabb híreket a központtól.
– Nem hagyhatsz itt egyedül a gyerekekkel – mondta azonnal az asszony. – Nem
bírnám ki.
– Jól van, jól van. Akkor kivárom a reggelt. Hétkor úgyis meghallgatjuk a híreket.
De ha megint apadni kezd, megpróbálok eljutni a farmra. Talán kapunk tőlük
kenyeret meg krumplit.
Feje, mint a méhkas: terveket szőtt a szükségállapotra. Ma este természetesen nem
fejtek. A tehenek ott állnak a kapuban, és várnak, a ház népe bent tartózkodik a
házban, odaszögezve a deszkák mögé, akárcsak ők.
Azaz csak akkor, ha volt idejük megtenni az óvintézkedéseket.
Halkan a hátsó ajtóhoz lopakodott, kinyitotta és kinézett.
Koromsötétség. A szél minden eddiginél vadabbul dühöngött, állhatatos, jeges
hullámokban érkezett a tenger felől.
A küszöbön kis híján megbotlott. Kupacban hevert rajta a madár. Ezek az
öngyilkosok, a bukórepülők – nyakukat törtek. Bármerre nézett, döglött madarat
látott. Mikor beállt az apály, az elevenek elrepültek a tenger fölé. A sirályok most a
hullámokon lovagolnak, akárcsak délelőtt.
Messze, a domboldalon, valami égett. Az egyik lezuhant repülőgép; a tűz, melyet a
szél is táplált, lángra lobbantott egy kazlat.
Nézte a madártetemeket. Gondolt egyet: mi lenne, ha szépen felpolcolná őket,
egymás tetejébe az ablakpárkányokra? Talán védelmet nyújtanának az újabb
támadás ellen.
Nem nagy védelmet, de mégiscsak valamit. Talán.
Az élő madaraknak, ha helyet akarnak szorítani maguknak a párkányon, hogy az
ablak ellen támadásba lendülhessenek, előbb ezeket a tetemeket kéne karmolniuk,
csipkedniük, félre vonszolniuk.
Munkához látott a sötétben. Furcsa érzés volt. Undorral fogta meg a döglött
madarakat, de szépen haladt előre. Keserűen vette tudomásul, hogy valamennyi
üveget betörték. Csak a deszka akadályozta meg, hogy a madarak beröpüljenek a
házba.
Telezsúfolja a törött üvegtáblákat a vérző madár-tetemekkel. Úgy érezte, menten
kifordul a gyomra. Mikor végzett, visszament a házba, eltorlaszolta a konyhaajtót,
kétszeresen bebiztosította.
Az asszony közben kakaót készített Natnek – szomjas volt, gyorsan felhajtotta.
Halálosan elfáradt. – Na jó ~ mondta mosolyogva –, ne aggódj. Majd csak túléljük.
Lefeküdt a matracára, is lehunyta a szemét.
Rossz álmok gyötörték. Álmában újra meg újra átjárta az iszonyat: valamiről
megfeledkezett. Valami munkáról, amit el kellett volna végeznie. Furcsamód az
égő repülőgépekkel állt ez a munka kapcsolatban.
Végül is a felesége ébresztette föl. A vállát rázta.
– Megkezdődött – zokogta. – Már egy órája! Egyedül nem bírom tovább hallgatni.
Olyan rossz szag van itt, mintha valami égne.
Natnek egyszeriben minden eszébe jutott- Elfelejtett rátenni a tűzre.
A tűz már alig pislákolt. Felugrott, és meggyújtotta a lámpát.
A kopácsolás az ablakokon és az ajtón valóban megkezdődött, de erre fittyet hányt.
Megpörkölődött tollak szaga árasztotta el a konyhát.
Azonnal tudta, miről van szó. A madarak megindultak lefelé átnyomakodtak a
kéményen a konyhai tűzhely felé.
Apró fát, papírt ragadott, rárakta a parázsra, aztán a petróleumos kanna után nyúlt.
– Húzódj félre – kiáltotta a feleségének. Egy kevés petróleumot öntött a tűzre.
A láng végigrobogott a kürtőn, s a madarak megperzselt, fekete tetemei lehullottak
a tűzbe.
A gyerekek felébredtek, sírtak. – Mi az? – kérdezte Jill. – Mi történt?
Natnek nem volt ideje válaszolná. A tetemeket piszkálta a kéményből, a padlóra
rángatta ki őket.
A lángok majd elűzik a madarakat a kémény tetejéről. A problémát azonban az alsó
könyök okozta. Eltömődött a meggyulladt madarak parázsló, magatehetetlen
tetemeitől.
Az ablakok meg az ajtó ellen intézett támadásra ügyet sem vetett. Ha mindenáron
be akarnak jutni az otthonába, hát csak törjék össze a szárnyukat, a gerincüket,
pusztuljanak bele a kétségbeesett igyekezetbe. Ide nem fognak betörni!
– Ne sírjatok már! – kiáltott rá a gyerekekre. – Nincs mitől félni. Ne sírjatok már.
Szorgalmasan kotorta ki továbbra is az égő, parázsló testeket, amikor azok
lehullottak a tűzbe.
Na, majd ez elriasztja őket, mondta magában. A huzat meg a lángok, majd azok
együtt. Amíg a kémény ellenáll, biztonságban vagyunk.
Az ablakdeszkák ropogása közben hirtelen ütni kezdett a falióra. Hármat ütött.
Na, nemsokára négy óra lesz. Nem tudta pontosan, hány órakor tetőzik a dagály.
Úgy számította: fél nyolc előtt aligha fordul meg az ár.
A kandallónál várakozott. A lángok hunyni kezdtek. De a kéményből egyetlen
fekete tetem sem zuhant le többé. Feldugta a piszkavasat a kéménybe, amilyen
magasra csak tudta, de egyet sem talált.
A veszély elmúlt: a kémény nem fog eltömődni. Ez az eset újra úgysem
ismétlődhet meg, ha a tűz éjjel-nappal ég.
Holnap a farmról tüzelőt kell hoznom, gondolta. Ha beáll az apály, mindent
elvégezhetek. Megy az majd magától; beszerezzük, amire a dagály idején csak
szükségünk lehet. Fel kell készülnünk. ennyi az egész!
Teát meg kakaót ittak, s hozzá kenyeret. Nat észrevette, hogy már csak egy fél cipó
maradt. Annyi baj legyen; nem halnak éhen.
Ha két óráig, mikor az első hírek befutnak, kihúzzák ilyen körülmények között,
elmondhatják magukról: helytálltak.
– Adj egy cigit – szólt oda a feleségének.
– Majd az elkergeti az égett toll szagát.
– Csak kettő maradt a dobozban – felelte az asszony – Tegnap akartam venni
neked.
– Azt is szerzünk – mondta.
Egyik kezével a feleségét, a másikkal Jillt ölelte át, Johnny az ölében ült,
körülöttük a matracon kupacban a takarók.
– Isten bizony, csodálom a nyavalyás dögöket – mondta. – Micsoda kitartás. Az
ember azt hinné, belefáradnak a játékba, de eszük ágában sincs.
A csodálatot nehéz volt megőrizni. A kopácsolás nem lankadt; s új, recsegő hang
ütötte meg Nat fülét, mintha egy eddig ismeretlen, erősebb csőr vette volna át a
munkáit társaitól.
Na, nézzük csak, milyen madaraik is vannak; miféle fajta végzi ezt a tömeges
munkát? Emlékezni próbált, törte a fejét.
Aztán hirtelen eszébe jutottak a sólymok. Lehet, hogy sólymok álltak csatasorba a
sirályok helyett? Talán héják ülnek az ablakpárkányon, s csőrüket, karmukat
egyaránt bevetik? Sólymok, héják, ölyveik, karvalyok; ezekről a ragadozókról
eddig megfeledkezett. Még három óra; s míg várakoztak, a recsegő fa, a fát tépő
karmok zaja egy percre sem szűnt meg.
Nat körülnézett: melyik bútort verje szét, hogy az ajtót megerősítse?
Az ablakok biztonságban vannak a pohárszék miatt. Az ajtóban már nem bízott.
Felment az emeletre; mikor a pihenőre ért, megállt, fülelt.
Halk kopogást hallott a gyerekek hálószobájának padlójáról. A madarak tehát
betörtek oda.
A másik hálószoba még üres. Kihordta a bútorokat, a lépcső tetejénél halmozta fel
őket, hogy a gyerekszoba ajtaját szabadon hagyja.
– Gyere le, Nat. Mit csinálsz? – kiabált a felesége.
– Mindjárt megyek – üvöltött vissza. – Csak rendet csinálok idefönt.
Nem akarta, hogy az asszony följöjjön. Nem akarta, hogy a gyerekek
hálószobájából a kopogást, az ablaknak csapódó szárnyak zaját meghallja.

Reggelizzenek meg, javasolta, s aztán azon kapta magát, hogy a faliórát bámulja,
figyeli a mutatókat, melyek olyan, de olyan lassan másznak előre a számlapon. Ha
elmélete téves volt, ha a támadás az apály beálltával sem ér véget, akkor
elvesztették a csatát. Erről meg volt győződve. Nem húzhatják ki egy teljes napig
levegő, pihenés, tüzelő nélkül.
Valami recsegést hallott, s ez menten elűzte hirtelen támadt, kétségbeesett vágyát,
hogy rövid időre lepihenjen.
– Mi az? Mi volt ez? – kérdezte élesen.
– A rádió – válaszolta a felesége. – Néztem az órát. Mindjárt hét.
A rádió ismerős recsegésével új élet tört be közéjük.
Várták. A falióra elütötte a hetet.
Vártak reggel nyolcig. Semmi. Sem időjelzés, sem zene.
– Rosszul hallottuk – mondta Nat. – Nyolcig nincs adás.
Nem csavarták el a készüléket.
Natnek eszébe jutott az elem. Vajon meddig bírja még? Ha kimerül, nem hallják az
utasításokat.
– Világosodik – suttogta a felesége. – Látni nem látom, de érzem. Figyelj csak! A
madarak már nem dörömbölnek olyan hangosan.
Igaza volt. A kaparászás, a kopácsolás minden pillanatban gyengült. A csoszogás
is, a tülekedés is a küszöbön, az ablakpárkányon. Megfordult az ár.
Nyolc órára minden hang elhalt. Csak a szél fújt. Meg a rádió recsegett.
A gyerekeket elandalította a csönd, álomba merültek.
Fél kilenckor Nat kikapcsolta a rádiót.
– Elszalasztottuk a híreket – mondta a felesége.
– Nem lesznek hírek – felelt Nat. – Magunkra vagyunk hagyva.
Az ajtóhoz ment, lassan eltolta a barikádot. Elhúzta a reteszt, szanaszét rugdalta az
összezúzott tetemeket a küszöbről, kilépett a szabadba, s nagyot szippantott a hideg
levegőből.
Hat munkás óra áll előtte. Tudta, a lehető legnagyobb gonddal kell kímélnie erejét,
semmiképpen sem pazarolhatja el hiába.
Élelem, fény, tüzelő – ezek a legfontosabbak. Ha ezeket be tudja szerezni, még egy
éjszakát kihúzhatnak.
Kilépett a kertbe; és abban a pillanatban meglátta az eleven madarakat. A sirályok
most is a hullámokon lovagoltak, mint annak előtte. Tengeri élelmet kerestek, s a
víz vidámságát élvezték, mielőtt újra támadásba lendülnének.
Nem úgy a szárazföldi madarak. Azok egyre csak Natet figyelték.
Élelmet kell szereznem, mindenáron, mondta magában. El kell jutnom a farmra,
csak onnan szerezhetek.
Visszament a házba. Szemügyre vette az ablakokat, az tetőt.
– Elmegyek a farmra – mondta.
Felesége belecsimpaszkodott. A nyitott ajtóból látta az élő madarakat.
– Minket is vigyél magaddal – könyörgött.
– Nem maradhatunk itt egyedül. Inkább meghalok, de nem maradok itt egyedül!
– Hát akkor gyere. Hozd a szatyrokat meg Johnny gyerekkocsiját.
Metsző szél fújt, ennek megfelelően öltöztek. Az asszony beletette Johnnyt a
gyerekkocsiba. Nat kézen fogta Jillt.
– A madarak – nyafogta Jill. – Ott vannak, kint a földeken.
– Nem bántanak minket – mondta Nat. – Ha világos van, akkor nem bántanak
senkit.
Elindultak a földön át a kerítésátjáró felé. A madarak nem mozdultak. Vártak,
széllel szemközt.
Mikor a farmhoz vezeti útra érkeztek, Nat megállt, és azt mondta a feleségének, a
két gyerekkel maradjon itt a sövény védelmében.
– Szeretnék beszélni Mrs. Trigg-gel – ellenkezett az asszony. – Ha tegnap kint
voltak a piacon, akkor sok mindent kérhetünk kölcsön tőlük, és…
– Itt vártok, és punktum – szakította félbe Nat – Mindjárt jövök. Két pillanat az
egész.
A tehenek bőgtek, nyugtalanul járkáltak az udvaron, s Nat egy nyílást pillantott
meg a kerítésen: a birkák törtek maguknak utat, hogy szabadon kószáljanak a ház
előtti kertben.
A kémények nem füstöltek. Nat csupa balsejtelem volt. Nem akarta, hogy a
felesége meg a gyerekek vele menjenek a farmra.
Egyedül ment, utat tört magának a bőgő tehenek között, melyek ide-oda
kóvályogtak, kétségbeesetten, duzzadó tőgyükkel.
Az autó ott állt a kapuban. Nem vitték be a garázsba.
A ház valamennyi ablaka bezúzva. Döglött sirályok bevertek szanaszét az udvaron
meg a ház körül.
Az eleven madarak a farm mögötti facsoporton gubbasztottak, és a háztetőn.
Hallgattak. Natet figyelték. Jim az udvaron feküdt. Már ami maradt belőle. Mellette
a puskája.
A ház ajtaja bezárva, elreteszelve, de csak egy betört ablakot kellett felhúzni, s Nat
könnyedén bemászott.
Trigg holtteste a telefon mellett feküdt. Biztosan a központot akarta hívni, miikor a
madarak rárontottak. A kagyló a földön, a konnektor kiszakítva a falból.
Mrs. Triggnek hűlt helye. Biztos fönt van az emeleten. Fölmenjem, ne menjen? –
töprengett az émelygő Nat. Vajon mit talál odafönt?
Hála Istennek, mondta magában, itt nincsenek gyerekek.
Erőnek erejével megindult a lépcsőn, de félúton visszafordult. Mrs. Trgg liba
kinyúlt a hálószoba nyitott ajtaján. Mellette fekete csőrű sirályok tetemei, meg egy
eltört esernyő. Semmit se lehet tenni, gondolta Nat. Még öt órám van; már annyi
sem. Triggék biztos megértenének. Felpakolok mindent, amit csak találok.
Visszabandukolt a feleségéhez meg a gyerekeikhez.
– Telirakom az autót – mondta. – Hazavisszük, aztán jövünk az új rakomány ért.
– Triggékkel mi van? – érdeklődött az asszony.
– Biztos a barátaikhoz mentek – mondta Nat.
– Segíthetek én is?

– Nem, akkora fölfordulás van ott. Tehenek, birkák mindenütt. Várhatok csak itt,
jövök az autóval, és beülhettek.
Amíg beszélt, felesége egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét. Nat szentül
hitte, az asszony érti, miről van szó. Különben mindenáron segíteni akart volna
neki, hogy a kenyeret meg a többi élelmiszert megtalálja.
Háromszor fordultak, mire Nat megállapította, hogy semmi sem hiányzik. Ha
egyszer az ember utánagondol, meglepő, mennyi mindenre is van szükségük. De
talán mégis a legfontosabb: a deszka az ablakokra. Körül kell néznie fa után.
Minden ablakot újra akart deszkázni.
Mikor utolszor fordultak, hazafelé menet előbb a buszmegállóhoz hajtott, kiszállt,
és bement a telefonfülkébe.
Várt egypár pillanatig, de nem kapott vonalat. Úgy látszik, elromlott. Süket.
Felmászott az árokpartra, végignézett a vidéken: életnek nyoma sincs, a földeken
sem – csak a madarak, a várakozó, figyelő madarak.
Némelyikük aludt; látta: csőrüket bedugták a szárnyuk alá.
Miért nem keresnek maguknak táplálékot, gondolta, miért csak álldogálnak,
mozdulatlanul?
Aztán rájött, hogy miért. Agyonzabálták magukat. Éjszaka teletömték a gyomrukat.
Hát ezért álldogálnak mozdulatlanul ma reggel.
Arcát az ég felé emelte. Az ég fakó volt és szürke. Feketén görnyedtek a csupasz
fák a keleti szélben.
A hideg ezekre az eleven, a földeken várakozó madarakra nem hatott.
Most, most kellene lerohanni őket, mondta Nat magában. Mozdulatlan célpontok.
Ezt kellene csinálni az egész országban. Most miért nem lép akcióba a légierő,
miért nem fröcsköli be mustárgázzal őket? Mit csinálnak azok a emberek ott fönt?
Nekik ezt tudniuk kellene; muszáj ezt látniuk!
Visszament az autóhoz, beült a sofőrülésre.
– Gyorsan hajts el a második kapu előtt – suttogta a felesége. – Ott fekszik a postás.
Nem alkarom, hogy Jill lássa.
Háromnegyed egykor értek haza. Már csak egy óra van hátra.
– Ebédeljetek meg – mondta Nat. – Melegíts valamit magadnak meg a
gyerekeknek, valami levest. Én most nem érek rá. Ki kell pakolnom a cuccot a
kocsiból.
Behordott mindenit a házba. Később majd elrendezik. Legalább lesz valami dolguk
az előttük álló hosszú órák alatt.
De először lássuk az ablakokat, az ajtót.
Körbejárta a házat, módszeresen megvizsgálja az ajtót és ablakokat. Még a tetőre is
felmászott, minden kéményen – a konyhai kivitelével – megerősítette a deszkákat.
Metsző hideg volt, alig bírta, de a munkát el kellett végezni, újra meg újra felnézett
az égre: a repülőket kereste. Egy se jött. Dolgozott, és szidta a hatóságok
tehetetlenségét.
Ami munka a hálószobakéményen adódott, azzal végzett. Megállt, és kinézett a
tengerre. Valami mozgást észlelt. Valami szürkét és fehéret látott a hullámok
között.
– A jó öreg flotta – mondja. – Az sose hagy minket cserben. A csatornán jönnek, és
betérnek az öbölbe.
Várt, szemét meresztette a tenger felé. Tévedett. A flotta sehol. A sirályok – azok
emelkedtek föl a tengerből. És a hatalmas, felborzolt tollú madárfalkák a földeken
szintén fölemelkedtek, alakzatokba csoportosultak, és szárny szárnyat érintve,
felszárnyaltak az ég felé.
Beállt a dagály.
Nat lemászott a létrán, és bement a házba. A család vacsorázott. Pár perc múlva hét
óra-
Bereteszelte az ajtót, felállította a barikádot, meggyújtotta a lámpát.
– Éjjel van – mondta a kis Johnny.
Felesége megint bekapcsolta a rádiót. Az ismert recsegés, más semmi.
– Végigmentem az egész skálán – mondta – a külföldi állomásokon, mindenen.
Semmit sem tudtam fogni. Mindenütt ez a recsegés.
– Talán azok is ugyanebben a cipőben járnak – felelte Nat. – Talán egész
Európában ez a helyzet.
Csendben ettek.
A kopogtatás megkezdődött az ablakokon, az ajtón, a súrlódás, a csoszogás, a
tülekedés a párkányokon. Az öngyilkos sirályok első puffanása a küszöbön.
Mikor vacsoráztak, Nat kitervelte mit fog csinálni: elrakja a készleteket, szép
csinosan kupacba rakja őket, mindent takaros rendbe tesz. Az ablakokon meg a
kéményeken erős a deszka. A ház teli van élelemmel, tüzelővel mindennel, amire
az elkövetkezendő néhány napban szükség lesz.
A felesége segít majd neki, no meg a gyerekek is. Háromnegyed kilenckor, mikor
megkezdődik az apály, jól kifáradnak; aztán szépen lefektetik őket a matracra, s
nagyot, egészségeset alusznak hajnali háromig.
Új tervet eszelt ki: az ablakokra, a deszka elé szögesdrótot erősít. Egy nagy
tekercsnyit hozott a farmról. A nehézség csak annyi, hogy mindezt sötétben kell
megcsinálnia, kilenc és három között, mikor beáll a fegyverszünet.
Kár, hogy erre nem gondolt előbb. Na, mindegy, amíg a felesége meg a kis kölykök
alszanak, megcsinálja – mert ez a legfontosabb.
A kisebb madarak már nekiláttak az ablakoknak. Felismerte csőrük könnyű
kopogását és szárnyuk puha neszeit.
A sólymok fütyültek az ablakokra. Az ajtó ellen intéztek koncentrált támadást.
Nat a hasadó fa síró hangját figyelte. Vajon hány millió év emléke halmozódik föl
ezekben a kis agyakban, döfködő csőrökben, szúrós szemekben, hogy most valami
ösztön arra buzdítja őket, hogy a gépek fürge pontosságával elpusztítsák az
emberiséget?
– Az utolsó cigarettát szívom el – mondta a feleségének. – Kész hülye vagyok.
Csak éppen ezt felejtettem el hozni a farmról.
Szájába dugta a cigarettát, és bekapcsolta a recsegő rádiót.
Az üres dobozt bedobta a tűzbe, s nézte, nézte, hogyan falják föl a lángok.

Table of Contents
A nagymama születésnepja by Frederick Brown
Fájdalommentesen by Jay Street
A mennybéli kalapács by Gilbert Keith Chesterton
Hogyan lehet teljesen leszokni a dohányzásról by Henry Slezar
A 13 as cella foglya by Jacques Futrelle
Robert Sheckley - Cicc-kávé by Anonymous
A magányos sétálók by Miriam Allen Denford
Szoba, jó kilátással by Dresner Hal
Rolf Schneider - Gyilkosság by Rolf Schneider
Virágcserép és bomba by Ron Goulart
A tizenegyedik esküdt by Vincent Starrett
Déli kiküldetés by William Hoffman
Madarak by Daphne du Maurier