Krsna nevei a Bhagavad-gitában

A szülõket többnyire a tetszetõs hangzás és az aktuális divat befolyásolja születendõ gyermekük nevének
megválasztásában, és csak kevesen néznek utána az utónévkönyvben, hogy mit is jelent az adott név. Pedig régen
a nevek nemcsak szép csengésük, de jelentésük miatt is fontosak voltak, hiszen rendszerint viselõjük valamely
(vágyott vagy tényleges) tulajdonságát hirdették. A „Teofil” utónév például istenszeretõt jelent, a „Tünde” nõi
nevet pedig Vörösmarty honosította meg nyelvünkben a „tünde” („tündéri”) jelzõbõl. Számos nép nyelvében a
személynevek (gondoljunk például a japán vagy a szláv nevekre) a mai napig sem vesztették el beszédes,
valamilyen tartalmat, jellemvonást kifejezõ jellegüket. Természetes, hogy születésünkkor mindannyian kapunk a
szüleinktõl egy utónevet, illetve öröklünk egy családnevet, életünk során pedig számos más nevet – különféle
beceneveket – ragasztanak ránk rokonaink, barátaink, ismerõseink.
Ne lepõdjünk meg tehát azon, hogy Istennek, minden létezõ eredetének, a Legfelsõbb Személynek szintén
van neve. Ráadásul nem csak egy, hanem millió és millió, hiszen – ahogy az a Bh§gavata-pur§£ában is áll –
Isten inkarnációi úgy zúdulnak alá az anyagi univerzumba, mint a zápor, és mindegyiknek számtalan neve van…
A vai¢£ava teológiában Isten neveinek kiemelkedõen fontos szerepük van: mivel ontológiailag nem
különböznek Istentõl, ha anyagi vágyak nélkül, szeretettel mondjuk ki õket, magával Istennel kerülhetünk általuk
kapcsolatba. Így nemhogy nem szabad Isten nevét kiejteni (ahogy például ez az iszlám bizonyos ágaiban
szabályként fogalmazódik meg), hanem nagyon is tanácsos, sõt, az ember akár egész nap is ismételheti õket.
„Mennyi erõ lehet K¥¢£a nevében! Szívem szünet nélkül a világi vágyak tüzében ég – olyan, akár a napperzselte
sivatag. A szent név füleim kapuján át a szívembe hatol, és semmihez sem fogható nektárral öntözi a lelkem” –
írja a 19. századi nagy bengáli tanító és költõ, Bhaktivinoda çh§kura.
Isten neveinek két fõ fajtája van: az elsõdleges (konkrét) nevek és a másodlagos (általános) nevek. Az
elsõdleges nevek valamely kedves hívével való kapcsolatára vagy konkrét tettére (R§dh§-k§nta: R§dh§r§£¦
kedvese; Nanda-nandana: Nanda király szemefénye; Madhus¡dana: Madhu démon elpusztítója; Na±ar§ja: a tánc
királya), a másodlagos nevek pedig Isten valamely általános funkciójára vagy tulajdonságára utalnak (¾ªvara: a
lelki és az anyagi teremtés irányítója; Bhagav§n: minden fenség birtokosa; Puru¢ottama: a Legfelsõbb Személy,
de ilyen az Allah, a Jehova, a Teremtõ vagy a Mindenható név is).
A Bhagavad-g¦t§ dialógusának hétszáz versében Istennek, K¥¢£ának számos nevével találkozhatunk mindkét
kategóriából. E változatos nevekben azonban a Bhagavad-g¦t§ fordítóinak többsége csupán verstani eszközt lát,
azaz szerintük csak azért szerepel többféle név is a mûben, mert az adott versmérték ezt követelte meg. Nem
veszik észre azt, amire ¼r¦la Prabhup§da több versnél is felhívja a figyelmet: ezek a nevek (Arjuna változatos
neveit is ideértve) mindig e transzcendentális dialógus két szereplõjének, K¥¢£ának és Arjunának a pillanatnyi
lelkiállapotát, az események sodrának drámai feszültségét, illetve az adott szituációban megjelenõ filozófiai
tartalmat fejezik ki. Amikor például a nagy csatát megelõzõ párbeszéd elõtt Arjuna arra kéri Urát, hogy hajtsa a
harci szekeret a két sereg közé, mert látni szeretné, kikkel is kell majd megküzdenie, K¥¢£át Acyutának nevezi,
ami szanszkritul tévedhetetlent, csalhatatlant jelent. „Bár az Úr K¥¢£a nem más, mint az Istenség Legfelsõbb
Személyisége – írja magyarázatában ¼r¦la Prabhup§da –, indokolatlan kegyébõl mégis barátja szolgálatába állt.”
K¥¢£ának a szekér hajtójaként Arjuna utasításait kellett végrehajtania, mivel azonban Õ az Úr, „mindenkinek az
Õ parancsait kell követnie, és senki sem áll felette, senki sem utasíthatja Õt. Amikor azonban tiszta bhaktája
rendelkezik Vele – noha Õ minden körülmények között a tévedhetetlen Úr –, transzcendentális gyönyört érez.”
Egy késõbbi versben Arjuna így kiált fel: „Óh, Govinda, mit ér nekünk a királyság, a boldogság, vagy mit ér
maga az élet, ha azok, akiknek kedvéért erre vágyunk, most itt sorakoznak a csatatéren?” A nagy harcost tehát
kétségek gyötrik, a felsorakozott hadseregekben várakozó rokonai, barátai láttán páni félelem fogja el, ezért
Govindának szólítja az Úr K¥¢£át, mert, ahogy a magyarázatból megtudhatjuk, Õ jelenti a gyönyört az
érzékszervek és a tehenek számára, s Õ tudja azt, hogy mi szerez valódi örömet Arjunának, Arjuna érzékeinek.
Persze nem Istennek, Govindának a feladata az, hogy a mi érzékeinket kielégítse! Éppen ezért ha mi próbálunk
az Õ érzékeinek örömet szerezni, azzal a saját érzékszerveink is kielégülnek.
Látjuk tehát, hogy mivel a Bhagavad-g¦t§ egy párbeszéd, K¥¢£a változatos nevei a beszélgetõpartner, Arjuna
jóvoltából tárulnak elénk a mû lapjain. Noha Arjunát meghitt, baráti kapcsolat fûzi az Úrhoz, olykor az éppen
terítékre kerülõ tartalomnak megfelelõen szólítja K¥¢£át. Az Isten fenségérõl, kozmikus formájáról szóló
fejezetekben például jóval gyakrabban fordulnak elõ K¥¢£a másodlagos, a teremtésben betöltött szerepeire utaló
nevei: Parameªvara (Legfelsõbb Úr), Deveªa (istenek Istene), Ýdideva (az eredeti Isten), Viªvam¡rti (kozmikus
forma) stb. Az Arjuna által használt tulajdonnevek persze mindig fontos üzenetet, tanítást hordoznak. Nézzük
meg például a tizedik fejezet 15. versét:

svayam ev§tman§tm§na°
vettha tva° puru¢ottama
bh¡ta-bh§vana bh¡teªa
deva-deva jagat-pate
 „Bizony egyedül csak Te ismered Magad belsõ energiád által, óh, Legfelsõbb Személy, mindenek
eredete, minden lény Ura, istenek Istene, világmindenség Ura!”
¼r¦la Prabhup§da kifejti, hogy az imperszonalista filozófia hatására sajnos sokan nem tudják felfogni, hogy
K¥¢£a Puru¢ottama, a Legfelsõbb Személy, Arjuna ezért Puru¢ottamának szólítja Õt. „Lehet, hogy valaki nem
érti meg azt sem – folytatja Prabhup§da –, hogy K¥¢£a minden élõlény atyja, így Arjuna Bh¡ta-bh§vanának
nevezi Õt.” Arjuna szavai ezután azt is tisztázzák, hogy Õ nem csupán minden élõlény atyja, hanem a legfelsõbb
irányító (Bh¡teªa), valamennyi félisten eredete (Devadeva), illetve minden dolog legfelsõbb birtokosa (Jagatpati)
is.
Láthattuk, hogy a nagy tanítás elhangzása elõtt, amikor Arjuna elsõ ízben szólította meg K¥¢£át, az Acyuta
névvel illette Õt. Különös keretbe foglalja a párbeszédet, hogy miután a nagy harcos illúziója szertefoszlott, K¥¢
£ához intézett utolsó mondatában is Acyutának nevezi Õt, mintegy ezzel is utalva arra, hogy az Úr ebben is
tévedhetetlen: csodálatosan kibontakozó érveivel õszinte hívei minden kételyét eloszlatja. Hogy végül ki is ez a
csodálatosan érvelõ barát, az a párbeszédet kívülrõl szemlélõ, pártatlan megfigyelõ, Sañjaya szavaiból is kiderül,
aki a Bhagavad-g¦t§ végén a következõ nevekkel illeti az Urat: V§sudeva, K¥¢£a, Keªava, Hari. Csupa olyan
nevet használ tehát, melyek az Úr személyes voltára, híveivel való meghitt kapcsolatára utalnak.
Prema-vinodin¦ dev¦ d§s¦