Dr.

Bagdy Emőke: Az autogén tréningre vonatkozó ismeretek áttekintése

Az autogén tréning hatótényezői és élettani szerveződése

Az autogén tréning (AT) önszabályozó, készségfejlesztő, képesség-kialakító tanulási

folyamat. Gyakorlásterápia, ezért folyamatszerveződésében és effektusainak létrejöttében
meghatározó szerepet töltenek be azok a feltételek és tényezők, amelyek keretében és
függvényeként a tanulás végbemegy. E folyamat ható és kölcsönható) tényezői mentén
valamennyi eddigi ismeretünk jól elrendezhető. Sőt kiélezhetők azok a vitairányok, kérdések
is, amelyek tudásunk mai szintjén az AT tanulás történéseire és hatásmechanizmusaira
irányulnak.

Alábbi modellünkben az AT folyamatban döntőnek tartható kölcsönhatási tényezőket

mutatjuk be. (Ld: Ábra)

A folyamat kölcsönhatásainak kitüntetett helyén a gyakorló személyisége áll. Míg az 1., 2.,
és 3-as feltételek a napjainkban ismeretes relaxációs eljárások többségében szerepet
kapnak, addig a 4. tényező az AT fajlagos, módszerspecifikus hatóelemeit foglalja magába.
A terapeuta személye (5) és a gyakorlóval való interperszonális kapcsolat minden
pszichoterápiás módszerben alapvető, ezért a relaxáció „általános szichoterápiás tényezője”-
ként értékelhetjük. Egyéni tanulás kereteiben a 6. (csoporttársak)kölcsönhatási faktor nem
szerepel. A legszokványosabb, csoportos AT tanulási helyzetet tekintetbe véve azonban a
sajátos „csoport-többletet” sem hagyhatjuk figyelmen kívül.

A kölcsönhatási tényezők sűrűsödési sávja az effektusmező (7). A szisztematikus

tréningfolyamat a személyiség belső állapot és feltételrendszerén át különböző dszinteken
fejti ki hatásait. E szintekben az AT (és relaxáció) specifikus tényezők mindazok az élettani
változások, amelyeket az 1.,v 2., 3., és 4-es követelmények megvalósítása életre hív. Más
pszichoterápiákkal szemben a relaxációs eljárások „célpontja” elsődlegesen az élettani
folyamatok korrekciója, normalizálása, ezáltal szubjektíve is kedvező összállapot
létrehozása. Ismeretes, hgoy a szubjektív egyensúlyi áélményt többféle terápiás úton
idézhetjük elő. A heteroszuggesztív befolyásolással szemben az AT-ben megkülönböztető
feltétel a (külső segítséggel elindított) „önszabályozó tanulás”, tehát az önerőből, belső
lehetőségekkel végbemenő „új tudás” szerzés. Benne a tanulás ismétlési, gyakorlási
követelményét súlyponti tényezőként kell kezelnünk.

A „fiziológiai relaxációs válaszok” kezdettől sajátos élmény- és átélési változásokként

tükröződnek a gyakorló pszichés apparátusában. Így részint az élettani (objektív) történések
szubjektív élménytükröződéseivel (testérzeti és állapotélmény módosulások), részint
komplex pszichés folyamatok (érzelmi élet, emlékezés, gondolkodás, fantázia stb.)
„összmintázatának” változásaival számolhatunk. A relaxációs válaszok, az átalakulás
folyamata, hatásai (ezek értéke, az effektus) a gyakorló személyiségének egyedisége szerint
sokfélék lehetnek. Így egyéni válaszminták éppúgy lehetnek, mint a relaxációs feltételek által
megszabott, törvényszerű változások. Az AT folyamatkutatás eredményeinek áttekintő
felmutatásához a továbbiakban modellünk egyes tényezői mentén járjuk végig azt az utat,
amelyben vezető kérdésünk: Milyen mértékben tehetők felelőssé az egyes tényezők a
létrejövő változásokért, milyen az „általános” relaxációs, ill. AT specifikus részesedésük a
hatásszerveződési történésekben?

Valamennyi relaxációs módszer, így az At is szituatív követelményként kívánja meg a

csendes, zavaró ingerektől mentes „ingerszegény” miliőt (1. tényező). A gyakorló olyan
helyzetbe jut, amelyben a megszokotthoz képest kevesebb inger éri. Ez két
következménnyel jár: a.) 1-2 perces ingerkereső orientációs folyamat indul be. Velejárója az
átmeneti szívritmus növekedés és a felkari izomzat tenziójának fokozódása. (Williams 1976.,
és Lowler 1976.). b.) Ezt követi a „megnyugvási” szakasz, amely (e helyzetben levő relaxáló

1
vagy nem lazító egyéneknél egyaránt) élettani szempontból vigilancia szint csökkenésben
(EEG szinkronizációban) ragadható meg (Creutzfeld, 1971.). Ezzel együtt megindul egy
általános szomatikus dezaktiválódás (Andersen és Anderson 1969.). A részleges
ingermegvonási kísérletek tanulságai szerint a kompenzatorikus ingeréhség az ingerszegény
helyzetben szomatoszenzoros ingerfelvétel-növekedést vált ki. Ez Zuckermann (1969)
hipotézise értelmében olyan ingerekre irányul, amelyek behatolását akadályozzuk. Az AT
helyzetet parciális ingermegvonási helyzettel összehasonlító kísérletek adatai szerint a
kiváltódó pszichés jelenségek nagymérvű hasonlóságot mutatnak a szomesztáziás
élmények fokozódásában (Würmle 1977.)

Általános relaxációs feltétel a testhelyzeti passzivitás, a szem bezárása a „természetes

pihenési helyzet” létrehozása (2. tényező). E feltétel teljesülésekor két önálló hatáselem
választható szét:
a.) a szem behunyása: szelektív vizuális ingerdeprivációt hoz létre, amely átmenetileg a
szemgolyó mozgásait fokozza. 1-2 sec.-os izgalmi szakasz után a szem eferens
nyugalmi helyzete áll be. Így éppen azoknak a stimuláló impulzusoknak a beáramlása
szűnik meg, amelyek a formáció retikuláriszba juthatnának. Mulholland (1973)
meggyőzően bizonyította, hogy az EEG szinkronizáció növekedése és az
okulomotoros aktivitás csökkenése között szoros összefüggés létezik (a
szemizomzati magvak és az alsó magállomány formáció retikulárisza közi kapcsolat
bázisán). A szomatikus dezaktivizálódás megindításában az okulomotoros aktivitás
csökkenését tehát mozzanati jelentőségűnek tarthatjuk.
b.) A testi passzivitás ( nem azonosíthatóan a passzív koncentrációval!) csak kognitív
relaxációs technikák feltétele. Következményei hatástanilag differenciálják az „aktív”
és a „passzív” relaxációkat. A test kinesztéziás passzivitásának tulajdonított
következmények: a szimpatikus aktivitás csökkenése, a szervezeti restitutív
folyamatok mobilizálása és adekvát reakció esetén pszichés megnyugvás érzés.
Hess (cit. Mousson K.E. 1974.) rámutatott arra, hogy a test nyugalma trofotropikus
össz-szervezeti válasz aktivitást indukál, mely „adinámiás hatások szemben állank az
ergotropiás reakciókkal”. Luthe (1970) a standard tréninghelyzet felvételét követő
„indító állapotot” élettani sajátosságai alapján az AT első, „RR” (reflektorikus
reaktivitási) szakaszának jelölte meg. Jellemzőiként az izomtenzió csökkenését,
kioldódási és átkapcsolási jelenségek (pl. izomrángás, stb.) fellépését és a perifériás
vérátáramlás enyhe fokozódását (bőrhőmérséklet növekedésében) mutatta ki.
Pszichés megfelelői az elnehezedés megindulása, kiterjedő megnyugvás és „belső
béke” (Kleinstorge és Klumbies 1967.)

A passzív koncentráció (rövídítése PC) a mentális technikákkal dolgozó relíxációk

megkülönböztető ismérve (3. tényező.) E fogalmat Schultz (1963.) a gyakorló passzív,
receptív, megengedő és elfogadó attitűdjeként jelölte meg, szembeállítva a törekvő, akaró,
irányuló beállítódással (aktív koncentrációval)

2
ábra

5.
Terapeuta
1.
Szituatív
feltételek

6.
Gyakorló
2. SZEMÉLYISÉG társak
Testhelyzeti Múltbéli tapasztalatok, csoport
passzivitás aktuális állapot (zavar,
tünet) motiváltság

TANULÁS

7.
IDŐFAKTOR

GYAKORLÁS
Relaxációs Válasz
Élettani szintváltozás

Szubjektív tükröződési
(testérzetek,
állapotélmény)

Komplex pszichés
jelenségek
(fantázia, emlékezés,
gondolkodás)
módosulása

3.
beállítódás
passzív 4.
koncentráció Specifikus
tréningelmé
letek

MŰVELETI OLDAL INTERPERSZONÁLIS,

KOMMUNIKATÍV OLDAL

RELAXÁCIÓS HELYZET MODELLJE

A relaxációs AT tanulási folyamatban és
történésekben szerepet játszó kölcsönhatási
tényezők

3
Luthe (1970). Az elérendő eredményre vonatkozó „mellékes” attitűd megjelölésével és a
formuláknak megfelelő testrésszel való adekvát, folyamatos kapcsolat hangsúlyozásával
egészítette ki a koncepciót. Mivel e viszonyulásnak önmagában tartalmatlan és egyféle
„szabadon lebegő figyelemnek” felel meg, ennek irányulási tartalommal való megtöltése
szempontjából már jelentős eltérések jellemzik az egyes kognitív relaxációkat. Az AT a
nyugalmi képzetet, és a formulák által jelzett testrészekkel való „mentális kapcsolatot” a
meditatív módszerek pedig szavak, képek, számok stb. monoton fenntartását kívánják meg.
A passzív koncentráció következményeit így nemcsak a beállítódás tényében, hanem annak
mentális tartalmában is szemlélhetjük. Vaitl (1978) felhívja a figyelmet e fogalom
önellentmondásaira, benne a „ne figyelj, de regisztrálj” double bind parancsát ismeri fel.
Eltérő feladattartalmú passzív koncentrációk EEG és EOG követelésével mindenesetre
bebizonyosodott, hogy a monoton, ismétlődő azonos tartalmakkal dolgozó meditációkban az
ASR (Alpha Subjectiv Report) válaszok hamarabb és tisztábban szerveződnek, mint a
differenciáltabb formulákkal dolgozó AT-ben (Marshall és Bentler 1976.)

Ezt a tényt a formulák EOG aktivitására serkentő hatásával magyarázták (Mulholand, 1973.).
Abban a kérdésben, hogy létezik-e kognitíve irányulásmentes passzív koncentráció, Langen
(1972) fiziológiai bizonyítékok alapján igent mond, Luthe (1970) és sokan mások nemet.
Leginkább a nyugalmi képzettartalomban van megegyezés. Tény, hogy az aktív és a passzív
koncentráció következményei élettani válaszok szempontjából eltérőek. Abban, hogy e
válaszok sajátosak-e, nincs megegyezés. Rohmer és Izrael (1957) EEG leletei arra utalnak,
hogy a természet pihenés alatti deszinkronizált mintákkal szemben a passzív koncentrációt
megkezdő gyakorlóknál rövidesen reszinkronizáció jön létre, bőséges és szabályos alfa
hullámegységgel.

Beary és Benson (1974.) a testi nyugalom és a „PC beállítódás” közti különbség élettani
reaktivitási mintáit elemezve a légzési paraméterekben ás az O 2 fogyasztásban találtak
jellemzőnek látszó „csökkenő szimpatikus aktivitást”. Betegeknél (asztmások) éles
különbség volt a kétféle tartás között, a spontán passzívak paradox (tüneti) reakciót, a
passzív koncentrációba kerülő csoport viszont a (légzési paraméterekkel kontrollált)
légzőfunkcióban kedvező választ mutatott (Alexander és társai.1972.)
A PC-ra vonatkozó vizsgálatok leginkább arra utalnak, hogy az aktív koncentráció az
ergotropikus, a passzív a trofotropikus funkciókat mobilizálja, a PC hatások pedig
legtisztábban az agyi elektromos változásokban tükröződnek (Tabecis 1977., Vaitl, 1978.)

A kognitív lazítási technikákban, így az AT-ben is kitüntetett PC feltétel, valamint döntőnek

vélt élettani bizonyítékai indokolttá teszik Shapiro és Gilber (1978) kérdését: Mi az AT
lényege? Jogosult-e a tudat megváltozott állapotaként (Alteres States of Consciousnessv
(ASC)) konceptualizálnunk, tehát a passzív koncentrációt egy nyugalmi formula „ingerét”
reflektorikusan követő autonóm válasznak tekintenünk, vagy vélhetjük-e olyan
önszabályozó stratégiát kimunkáló tanulási folyamatnak, amelyben a hatásmintázatért
inkább a formulákhoz (ismétlés, gyakorlás útján) hozzátanult műveletek és viselkedési
válaszok a felelősék? A kérdés nyitott vitaterület. A kutatók egy része az AT-ben
fiziológiailag specifikus vigilancia szintváltozást vél döntőnek, mások a kortikális arousal szint
nem fajlagos csökkenését az AT programként értékelik. Személyes álláspontunk az
utóbbihoz kapcsolódik.

A tudat világossági, éberségi dimenziójának az alváshoz vezető kontinuumában a kortikális

aktivációs szint vetületében az AT állapot a „relaxált éberség”-ből a szendergés felé vezető
szakaszba, ill. az alvás I. stádiumának kezdetére tehető. AZ AT PC állapota szempontjából
Luthe (1970) fontosnak tartotta elkülöníteni a gyakorlástartam, az AT jártasság és az élettani
jellemzők alapján a kezdő szintű és rövid idejű (első 6 hét), a haladó (6 héttől 3-4 hónap), és
a gyakorlott (6 hónap után) fokozatokat (PC 1, PC2, és PC3 stádiumok). Míg Schultz és Luthe
(1963) a PC1 és PC2-es stádiumokban vizsgált EEG jellemzőkben csupán a tipusos,
nyugalmi alfa szinkronizációt igazolta, addig Geismann (1960) ill. Stojanow és Heidrich

4
(1960) ettől sajátosan eltérő, az alfaspektrum frekvenciaváltozásában bizonyítható AT
jellemzőket találtak. Ezek alapján az AT állapotot sajátos „Verenkungszustand”-nek
(elmerülési állapotnak)minősítették. Hazai kutatóink is az AT különleges éberségi szintű
tudatállapot („Sonderzustand”) mivolta mellett foglaltak állást. Vargha és Somogyi (1975) a
geismanni eredményekkel szemben ezt gyakorlott tréningezőknél az alfatartomány
amplitudo -változásaiban látják igazolgatónak. Sipos és Tomka (1977) viszont a
„következetesen AT-nek tulajdonítható” agyi elektromos változásokat határozottan elkülönítik
a „szendergési stádium” hiperszinkron alfa állapotától. Sem éber relaxált, sem szendergő
állapot ismert EEG jellemzőivel nem azonos, az agyi elektrogenezis, sőt a féltekeaktivitás
szempontjából is specifikus mintázatában tekintik bizonyíthatónak az AT „Autogenic State”
jelenségét. Ez az álláspont a hipnózissal szemben az AT-ben kétségtelenül végbemenő
tudatszint csökkenés fajlagosságát nem a tudat műveleti-folyamati és tartalmi oldaláról
kívánja hangsúlyozni, hanem benne a lelki folyamatok módosulásával szemben az
„automatikus organizmikus átkapcsolás” élettani vetületét emeli ki. Ebben a tudat energetikai
változásainak karmester funkciót tulajdonít.

Schultz nem zárta ki ennek lehetőségét, de Luthével egyetértésben inkább az autonóm

folyamatok összességének trofotropikus (autonóm színváltozásban mérhető és igazolható)
eltolódásában határozta meg a módszer hatékonyságát, fenntartva azat, hogy a terápia
kulcstényezője „kortikodienkefális interrelációk önindukált (autogén) modifikálása”. Ez teszi
lehetővé az önszabályzó autonóm funkciók normalizálódását, a trofotropikus funkciók
megerősítésével pedig a multidimenzionális adaptibilis fokozódását” (1969).

Hatástani felvetések tekintetében indokolatlannak véljük a „rendkívüli tudatszint” kiemelését

Az aktivációs nívó (bármilyen mértékű) csökkenése már elegendő és kedvező alapot teremt
ahhoz, hogy az AT hatásszerveződés megindulhasson. A folyamat egészét, így a PC állapot
szerepét is túlmutatónak tartjuk az általa kiváltott és fenntartott „autonóm szint” változáson és
a közvetítésével autogén módon aktivált „nyugalmi válaszkészségnek” létrehozásán.
Az AT egyes szabályozó formuláinak a tréningfolyamatban betöltött szerepét (modellünk
négyes számú tényezője) csak passzív koncentráció 1., 2., és 3-as fokozatainak keretében
szemlélhetjük. Gyakorlottság szerinti osztályozás szempontjából az „tud” relaxálni, aki a
kívánt PC állapotot és a megfelelő testtájakkal, funkciókkal való mentális kapcsolatot fenn
tudja tartani elálmosodás, elalvás nélkül, „tökéletes” nyugalomban, aki képes zavaró külső
ingereket „kizárni” vagy „mellékesnek” tekinteni és a folyamatbeli átélései zavarmentesek
(PC3-as fokozat)
A hat alapgyakorlat ha tréningfokozatot képvisel, amelyben a változások egymásra épülése,
összefonódása, kölcsönhatása lényeges.
AZ egyes fokozatok élettani és pszichikus változásairól könyvtárnyi irodalom informál.
Magunk a főbb vonásokat a „Relaxációs módszerek” c. könyvben elemeztük. Ezúttal azokra
a kritikus pontokra irányulunk csupán, amelyek az állapotszervezés (és ennek konceptuális
megragadása) szempontjából kérdésesek.

Az első gyakorlat a vázizomzat ellazulását szolgálja. Az aktív relaxációban ezzel szemben

aktív koncentrációval kísért ellazítás történik. A szabályozó formula az AT-ben az ellazulás
szubjektív élményét, az „elnehezedést” fogalmazza meg. A formulaspecifikusnak vélhető
izomállapot-változások mérése (tenzió, motoros kronaxia, elektromosan kioldott kontrakciók
EMG regisztrátumai, patellareflex viselkedése stb.) azonban ellentmondó adatokban
bővelkedik (Siebenthal 1962). Kitűnik ugyan, hogy a muszkuláris aktivitás a normális
szendergésben mérhető változásokhoz áll közel, mégsem teljesen azonos azzal. Ez az AT
mibenlétének alvásfokozatoktól való élettani különbözősége mellett szólna (Vaitl 1978.) A
hatvanas években viszont nyilvánvalóvá vált, hogy az izompotenciál változások értékelése
önmagában elégtelen és kevés (Kotovsky 1967). A japános bekapccolódása az AT
kutatásba gyümölcsözőnek bizonyult. Kaneko (1967) poligráfiáss vizsgálatai az AT-ben
(kezdő fokon) háromféle komplex reaktivitási típus létezését igazolták:

5
a.) paradox változás izomakciós potenciál növekedéssel, bőrhőmérséklet növekedéssel és H
reflex növekedéssel;
b.) izomakció – potenciál csökkenés, bőrhőmérséklet növekedés és H reflex amplitudó
növekedés; ill.
c.) izomakcipotenciál csökkenés, bőrhőmérséklet csökkenés és H reflex amplitudó
csökkenés.

A hipnózisban mérhető „paradox reaktivitási mintázattal” szemben az AT-ben mindenesetre

fenti reaktivitási mintázatok stabilitását és külső ingerhatásra egy progresszíve csökkenő
választendenciát sikerült újraigazolni, (Ishida 1970). Az eredmények szépséghibája csupán
az, hogy a csökkenő reaktivitási készség a kontroll nem tréningező, nyugalmi PC csoportban
is jellemzőnek bizonyult.

Az ellazulás formulaspecifikus izomélettani következményeinek kérdése tehát nyitott. Ezzel

szemben a keringési rendszerben jellemzőbb és konzisztens változások igazolhatók az
ellazulási gyakorlatokban. A már PC-re beállítódott gyakorlóban meginduló enyhe perifériás
vazodilozáció és bőrhőmérséklet növekedés w gyakorlatban teljessé válik, miközben a
rektális hőmérséklet csökken (Polizen 1965.) Míg a specifikus vérnyomásváltozás
bizonyítására irányuló remények meghiúsultak (Langen 1963), addig Vogel (1966., majd
Linden (1978) megerősítően igazolják, hogy perifériás vérátáramlás növekedése az ellazulás
fajlagos reaktív élettani válasza. Kleingsorge és Klubies viszont már 1967-ben így ítélik meg
e változást, mint a PC állapot jellemzőjét, csupán mértékének fokozódásáért lehet felelős az
izomellazulás. Kétségtelen, hogy a második, „meleghívó” formula már jelentékeny
vaszkuláris választöbbletet nem aktivál, ezzel szemben a szubjektív élménytükrözésben a
melegérzet átélése inkább formulafüggő (Vaitl 1978). Az első formula tehát inkább PC
változásokat „okozó”,a a második pedig „fenntartó” hatású, ugyanis a PC állapotú
kontrollszemélyeknél az azonos élettani változások rövidéletűek, hamar dezorganizálódnak.
Nyilvánvaló tehát, hogy a formula – függő változások
a.) PC állapot nélkül nem jönnek létre,
b.) az ellazulás hatása az izomállapotban önmagában nem jellegzetes, más élettani
paraméterekkel együtt is eltérő „reaktivitási mintákban” tükröződik,
c.) az ellazulás jellegzetes hatása vaszkuláris faktorokban mutatkozik meg inkább és
d.) az elsőkét gyakorlat főként a PC által aktivált élettani változások felerősítéséért, ill.
megőrzéséért felelős.
A szív és légzésgyakorlat kordiovaszkuláris rendszerre kifejtett hatása ismét vitatható
kérdés. Schultz (1966) jellemző szíyvfrekvencia csökkenést, a szívformulát pedig Polzein
(112) az EKG ST szakaszának növekedését találta jellemzőnek. A „légzés követés”
gyakorlatában pedig a légzésparaméterek változása (frekvencia lassulás, torakálisról
abdominális légzéstípusra való áttérés, a be- és kilégzési pauza növekedése) tűnik Luthe
(1970) adatai jellemzőnek. Ezek azonban olyan eredmények, amelyeket Kamiya és
munkatársai (1973) más módszerekkel folyó (kísérleti feltételek közt poligráfiás
vizsgálatokkal mért) relaxációs folyamatokban is tükörképesen azonos jelenségekként tudtak
igazolni. Ezt az eredményt a formulafüggő változások ellenérveként mások is megerősítették
Vaitl (1978). Szubjektív relaxációs élmények szempontjából viszont jelentősebbnek tűnik e
két gyakorlat. A szívérzet követéséhez kötődik ugyanis a legtöbb emocionális neutralizációs
és lereagálási (abreakciós) esemény, benne érzelmi funkciók és asszociációk sorozata nyílik
meg (Luthe 1970). A légzés passzív követésénél pedig az ún. felzárkózási jelenséget
figyelték meg. Az addig a tréningfolyamatban „néma”, vagy az átélésben hiányos, „nem
teljes” érzetek hiánytalan átéléssorozattá fejlődnek és „egész élményként” jelennek meg
(Mensen, 1972 és 1976).

A „napfonat” (5) és „homlokhűvös” (6) gyakorlattal kapcsolatban a problémák még

alapvetőbbek. A napfonat gyakorlat „organizmikus hatásainak” élettani bázisa ugyanis
napjainkig nem tisztázott, viszont bizonyos, hogy az előrehaladó tréningfolyamatban a
nyugalmi komfortélmény elmélyítő eleme. A homlok hűvösének behívásánál már kétségünk

6
sem lehet, hogy a szubjektív kontrasztélményen van hangsúly (Schultz a fürdőkúrák
tapasztalataiból merítette ezt a gyakorlatelemet). Egyrészt az ellazulási összreakcióval való
élettani összefüggések még ma sincsenek kimunkálva (Kőnig, 1979, Haring 1973.) másrészt
ha sikerült fajlagos változást kimutatni Langen 1965 és Polzien 1965), akkor az
vazokonstrikciós generalizációban mutatkozott meg. Vazolidatációs effektusnövekedéskor
viszont a „nehéz, kábult fej” érzettársulását igazolták (Vaitl 1978.)

A PC1-es stádiumban bekövetkező, fokozatilag szerveződő változások tovább módosulnak a

haladó és gyakorlott fokon. Jellemző azonban az, hogy a válaszminták élettani tekintetben
nem az egyes paraméterek különleges eltéréseiben regisztrálhatók, sokkal inkább az
autonóm szint kiegyenlített, stabil trofotropikus eltolódást igazoló össz-normalizálódásában
(„Gesamtnormalisierung”), amint arra számos adatot összesítve Luthe (1970) rámutat.

Fentiek átfogó értékeléséhez azonban szükségesnek tartunk néhány további megfontolást. A

relaxációs módszerek hatáselméleteiben közös a hipotézis, hogy az „autonóm válasz”
módosulása mindig az autonóm szint változásának következménye. Fokozott izomtenzió
megnövekedett arousal szinttel és (pszichés ekvivalensként) feszültség-szorongás érzetével
jár együtt. E körkapcsolat valamely pontján (az izomzat tónustöbblete vagy az aktivációs
nívó felől) történő relaxációs beavatkozás az autonóm szintet törvényszerűen relaxációs
irányba tolja el és létrehozza a pszichikus megnyugvás élményét. Gellhorn (1967) hipotézise
a relaxációs műveletek hatása az autonóm egyensúlyra irányul és csökkenti az ergotrop
(hátsó hipotalamikus) aktivitást. Az autonóm egyensúly áttolódása trofotrop (elülső
hipotalamikus) aktivitás – dominanciába – úgy tűnik – gátolja a szimpatikus arousal
rendszert. Ezért a relaxációs gyakorlások autonóm válaszra gyakorolt hatásait az autonóm
szint változásai közvetítik. Jacobson (1970) e körkapcsolásos szisztéma befolyásolásának
kulcspontját is az izomzat szisztematikus ellazításában határozta meg. Grossberg és Wilson
(1968) és sokan mások meggyőző bizonyítékát nyújtották ezzel szemben annak, hogy a
szorongásos feszültség és az izomtenzió fokozódás között nincs törvényszerű összefüggés
vagy együttjárás. Az anxietást pedig tisztábban tükrözik élettani szempontból a szívműködés
és a galvános bőrellenállás (GSR) paraméterei, míg az izomtenzió és a muszkuláris
paraméterek nem (Hyman és Gall 1973.).

Ezt Sundsvold (1975) kétségbe vonja és ötféle izomtenziós paraméter együttes

regisztrálásával erős pozitív korrelációt bizonyított az izomállapot és a pszichés feszültségi
szint között. Mégis felszínre kerülhetett ezek nyomán az izomtenzió és pszichikus állapot
összefüggésének kérdése. Connor (1974) az elsők között bizonyította, hogy az autonóm
válasz befolyásolásában az autonóm szint közvetítő szerepe nem kizárólagos, nem
feltétlenül szükséges. Autonóm „nyugalmi válasz” létrehozható autonóm szintben kifejlődő,
vagy mérésekkel bizonyítható változások nélkül is. Hipnózis keretében Barber és Hahn
(1963) már korábban rámutattak arra, hogy a vizsgált élettani szint paramétereinek változása
(trofotropikus eltolódása) nélkül is szabályos „nyugalmi autonóm válasz” hozható létre. A
hipnózissal kapcsolatos elméleti viták azonban nem engedték meg e figyelemfelhívó
eredmények hitelének mérlegelését vagy elfogadását.

Később Connor (1974) több szintű és több fázisú kísérleti folyamattal erősítette meg azt,
hogy a „kondicionált” szorongásos válasz redukciója relaxáció keretében törvényszerűen
bekövetkezik anélkül, hogy a relaxációra jellemző autonóm szint (izompotenciál, GSR, nélkül
és szívritmus értékek) paramétereiben szignifikáns változás, vagy trofotropikus változást
jelző trend nyomait ki lehetne mutatni. Az a relaxáló egyén, aki az ellazult állapotot
szubjektíve létrehozta, de annak igazoló jelei (autonóm aktivitási szint csökkenés) még nem
következtek be, mégis képes már arra, hogy szorongáskiváltó ingerekkel szemben
„védettebb” legyen. Izgalmi behatásra tehát autonóm válasz-aktivitása csökkenni fog: a
kontroll, fekvő de nem relaxáló személy „heves” válaszával szemben szignifikánsan
csekélyebb intenzitású és tartamú választ ad; szívműködése csekélyebb mértékben válik

7
szaporábbá, GSR-je alig tér el saját korábbi szintjéhez képest, sőt, a válasz lefutási
időtartama is rövidebb.

Ezt a válasz aktivitás csökkenést azonban nem előzi meg saját korábbi autonóm szintjének
mérhető trofotropikus eltolódása.

Mindez egy gyakorlati jelentőségű elméleti kérdést vet fel, nevezetesen a „rövid vagy hosszú
idejű” relaxációs gyakorlás szükségességének kérdését. Mint ismeretes, Wolpe (1958) és
Eysenck (1960) és nyomukban mások kezdettől hatékonynak és elegendőnek vélték a
rövidebb idejű relaxációs gyakorlást ahhoz, hogy a szorongásos autonóm válaszkészséget
(és mértéket) csökkentsék (pl. szisztémás deszenzitivációval).
Ezzel szemben Luthe (1970 és Jacobson (1970) a progresszív és fokozatos tréninget
tartották az autonóm válaszok csökkentési előfeltételének , tehát a folyamatban az autonóm
szint élettani összmintázatának eléréséhez kötötték az autonóm válaszaktivitás
befolyásolhatóságát. Bár arra már Lader és Matthews (1968) rámutattak, hgoy rövidebb
tréning is elegendő az autonóm (tüneti, szorongásos) válaszok csökkentéséhez, ez az
eredmény sem tudta a relaxációs módszerek közös alaphipotézisét befolyásolni.

Az (önriporttal mért) szubjektív relaxáltsági állapot, valamint ennek objektivitása,

igazolhatósága, nem együttjáró tényezők. Amint arra már Schultz óta is igen sokan, újabban
Janda és Cash (1976) rámutattak, az élettani változások olykor megelőzik az
élményfolyamatokat, olykor az önbecslés szerint már teljesnek minősülő relaxáltság ellenére
sem igazolható az élettani szintváltozás. Szerzők két paraméter (frontális EMG adatok és
pulzus) változás értékeit vetették össze a szubjektív önbecslő skála eredményeivel. A
pulzusváltozás fordított korrelációt igazolt, az EMG regisztrátum pedig semmiféle jellemtő
összefüggésben nem állt a szubjektív becsléssel.
Ugyanakkor a provokált szorongásos ingerekre adott válaszokban a szintcsökkenés a
kontrollokkal szemben jelentősnek bizonyult.

A pszichikus folyamatok relatív autonómiáját tehát igen fontosnak vélhetjük, hiszen ma még
nem ismeretes, milyen neurofiziológiai történések tehetők felelőssé az autonóm
válaszkészség csökkenéséért akkor, amikor autonóm szintcsökkenés még nem igazolható.
Ezért indokolt ebben a folyamatban a magasan szervezett pszichés funkciók szerepét mind
behatóbban vizsgálnunk.

Az AT hatástani mibenlétére vonatkozó kérdésekkel modellünk 7. tényezőjéhez érkeztünk.

Az áttekintett (kölcsönhatási szférákra vonatkozó) ismeretek alapján állást kell foglalnunk
abban:

Sajátos állapot-e az AT? Erre igenlő választ kell adnunk. Sajátossága azonban
elsődlegesen nem az élettani funkcióváltozás mintázatának specifitásában, nem a kortikális
arausal „Sonderzustand”-ot igazoló mivoltában, sőt nem is az egyes élettani paraméterek
formulafüggő, fajlagos mintázatában rejlik, hanem az önszabályozás-tanulás pszichikus
szinteken sűrűsödő, tükröződő és regisztrálható mintázatában.
Az autonóm szintnek –tréninggel elért és fenntartható – változásai természetesen eltérő
módon tükrözik és tükrözhetik a tanulási célprogram (beállítódás, formulák) általános és
egyedi hatásait, de a.)az autonóm szint változások ellentmondó eredményei, valamint b.) az
autonóm szintváltozás bekövetkezésétől függetlennek mutatkozó, szubjektíve pozitív
relaxációs élmény lehetősége ellene szólnak annak, hogy az autonóm válasz csökkentési
képességéért hatástanilag kizárólagosan az autonóm szintváltozás specifikumait
tekinthessük felelősnek.

Miben sajátos az AT? Miben tér el hatástani szempontból más relaxációs

módszerektől?

8
Specifikusnak tekinthetjük az AT-t abban, hogy a gyakorló minden más valósághelyzettől és
szokványos tapasztalati szituációtól eltérő, minőségileg különböző öntapasztalási
állapotba és helyzetbe kerül.

Ehhez eszközül szolgáló aktiváció nívó csökkenés (és e szint fenntartási, kiváltási,
megőrzési képessége, az elalvás elkerülésének megtanulása) lehetővé teszi az
öntapasztalások éber állapotot meghaladó mértékű megnyílását. A testi funkciókkal és
testrészekkel való (formula-meghatározott) „mentális elfoglaltság” lehetővé teszi a gyakorló
testének mintegy újrafeltérképezését, módosítólag hathat a testéről, funkcióiról alkotott
képzetanyagra, testképre, ezt tekinthetjük a testi önismereti hatótényezőnek. Ezt a
többletet csak az AT-ben lelhetjük fel, amely a formulákkal lépésről-lépésre vezeti végig a
gyakorlót teste új megismerési útján, miközben a nyugalmi összállapot új, reaktív szomatikus
és funkcionális öntapasztalásokat tesz lehetővé. A perifériás ingerbeáramlás csökkenése, az
aktuális vizuális ingerek kikapcsolása (szem behunyása) aktiválják a gyakorló
szomatoszenzoros ingerek iránti érzékenységét és egyszer mind intrapszichés
tevékenységével való sajátos kapcsolódások jöhetnek létre (Self-korrekciós, önismereti
tényező). Asz autonóm szintben bekövetkező trofotropikus eltolódást megelőzően már
valószínűsíthető az autonóm válaszkészségek normalizálódása, különösen akkor, ha a
gyakorló szubjektív relaxációs élményei már létrejöttek. Természetesen a szintváltozás
élettani folyamatának kifejeződése a tréningfolyamatban rövidebb-hosszabb gyakorlási idő
alatt végbemegy. Mégis különös jelentőségét látjuk e történéssorban azoknak a – pszichikus
élményben tükröződő – testérzeteknek és állapotélményeknek (ill. ezek változási
folyamatának, szerveződési mintázatának), amelyekben a szorongásos válaszelhárító
készségek valamiként előbb kifejlődnek és új önszabályozó válaszstratégia szerveződik. A
kognitív tipusú relaxációk a parciális ingermegvonási helyzettel (később a külső ingerek
kiszűrésének megtanulásával) mobilizálják az introspektív pszichés folyamatokat, a
passzív koncentrációs beállítódással életre hívják (majd gyakorlással tanítják meg
fenntartani) azt a csökkent éberséggel járó tudatállapotot, amelyben az intrapszichés
hozzáférhetőségi mértékek megváltoznak: ez a két tényező szolgálja a self-korrekciós
önismeret növelést. Ezen túlmenően az AT minden más módszerhez képest többletként – az
egyes formulák tréningjével aktivizálja testi, funkcionális történések szisztematikus,
topográfikus letapogatását és adekvátabb reagálásmódra tanít rá, elősegíti a testkép
kedvezőbb újraszerveződését. A gyakorló az AT helyzetében (amennyiben teljesíti a
szituatív beállítódási és formulakövetési feltételeket) a külső stresszhatásokkal szemben
védett állapotba kerül (az állapot incompatibilis a szorongással). Ilyen állapotban a zavaró
ingerbehatásokra kevésbé válaszkész (kevésbé érzékeny.) Ennek szubjektív átélése az AT
tanulási folyamat közbülső „önjutalmazó”, megerősítő tanulási komponense, amely
már rövid gyakorlás után is képessé teszi az egyént arra, hogy stresszekkel szemben az
autonóm válasz-aktivitása csökkenjen. Már akkor is, ha a tréningfolyamatban még nem
érte el esetleg azt a fokot, hogy a gyakorlatok útján autonóm színváltozás, (ill. ennek
stabilizálódása) következhessék be.

E szisztematikus önismereti és önszabályozási folyamat kritikus tényezője a személyiség.

(modellünk 8. egysége) Benne sűrűsödnek a hatások, amelyek a tanulási helyzetbe hozott
„kész” viselkedésmintákkal, válaszmintákkal, válaszsémákkal, személyiségvonásokkal, ill.
aktuális állapotának tényezőivel (tünetek, betegségállapotot) elegyednek. Az AT kutatások
és vizsgálatok történetében korábban inkább átfogó kérdések fogalmazódtak meg e
tekintetben, azt vizsgálták, hogy ki (milyen „tipusú’, milyen betegségben szenvedő
személyiség) alkalmas az AT megtanulására. (Ennek ismeretanyagát a „Relaxációs
módszerek”-ben foglaltuk össze). Újabban a biofeedback-relaxációs irányzat azt a kérdést
feszegeti, hogy az egyes élettani folyamatok akaratlagos szabályozásának megtanulásához
milyen személyiségtényezők előnyösek. Kitűnt, hogy a tréninghelyzetbe „behozottan”
magasabb introspektív készség előnytelen a szívszabályozás-tanulásra (Blancard, 1972; de
Good 1975, Mc Farland 1975).

9
Az énerő (standard módszerekkel mért) foka viszont mind a maszkuláris (Rossler, 1973;
Smith 1973), mind a szívszabályozás tanulásban döntő (Stephens 1975).
Az énerő ugyanakkor pozitív együttjárású a „GSR reaktor típus” stabilitásával, alacsony
szintje a „GSR válasz labilitásával”( Orne-Johnson 1973.). Úgy tűnik, hogy az élettani
önszabályozásra való alkalmassági faktorok azonosak az általában vett „tanulásra való
alkalmasság-2 tényezőivel. A pszichés önvezérlési készség pedig az élettani önszabályozás
területén is érvényesül. Az introspektív készség az önszabályozástól távolt, szokványosan
kívül eső állapotok (alfa állapot) felfedezéséhez hasznos lehet, míg az emocionalitással,
indulatokkal tapasztalati kölcsönhatású szerveknél (pl. szív) nem előnyös. Ismeretmorzsák
szorgos összegyűjtését szolgálják azok a a manapság folyó vizsgálatok is e téren, amelyek a
„ki milyen módszer tanulására alkalmas” kérdését járják körül. Egyesség alakult ki újabban
arra nézve, hogy kognitív relaxációkra alkalmasabbak a (Rotter és James értelmezése
szerint) belső kontroll-vezérelt (sikerorientált, autonóm) személyek, a külső kontrollal élők
pedig „maszkuláris”, aktív relaxációra fogékonyak (Fliebert 1977; Ollendick 1977.).
A hipnábilitás fokának mérése és becslése eddig jelentősnek látszott a kognitív,
autoszuggesztív módszerekre való kiválasztásban, Benson és munkatársai (1978) viszont
sem a hipnábilitás, sem a technikák különbözősége szempontjából nem találtak (élettani és
pszichés) eredményességi különbséget az összehasonlított (és keresztezett csoport-
kísérlettel vizsgált) személyeknél. Ezért szkeptikusak az előre „beskatulyázó” törekvéseket
illetően. Sokkal inkább a folyamatvezetés módjában, a terapeuta személyes
alkalmasságában látják (bármilyen) módszer eredményességét. Scheibol (1978) viszont azt
állítja, hogy a férfiak és a nők eltérő technikákra fogékonyabbak. A nők reagensebbek a
meditatív módszerre ™, a férfiak az AT-ra. Úgy vélik, hogy a férfiak a szabadabb testi
introspektív munkára alkalmasak.

Ismeretes, hogy a személyiség-alkalmasság, tulajdonságok, extra-introverzió, típus, stb.

szempontjából hatalmas ismeretanyag gyűlt össze az AT elmúlt 60 éves története során,
messzire azonban nem jutottunk. Ha tekintetbe vesszük az AT módszer igen széles
indikációs körét, amely az egészségvédelemtől a pszichés, ill. a szoros értelemben
pszichoszomatikus betegségek széles köréig terjed, akkor sokkal inkább a tanulási
folyamatba kerülő személyiség individuális, mély megismerését célszerű a középpontba
állítanunk (pszichoterápiás szemlélet). Felhasználhatjuk az alkalmassági vizsgálatok
tanulságait akkor, ha ez lehetséges (de pl. a beteg énerő, önkontroll funkciói, tanulásra való
„alkalmassági készségei” a pszichés zavarokban általában károsodnak és éppen a
helyreállításukban szükséges segédkeznünk).

A személyiség „önmagában való” megismerésénél fontosabbnak véljük a személyiség

viselkedésének „relaxációs folyamatban” való mélyreható megismerését és elemzését
(szituacionális szemlélet). A személyiség-alkalmasság mindenkori kérdését ugyanis nem
válaszolhatjuk meg (1) az e folyamatban igénybe vett készségek, képességek, válaszsémák,
élményfeldolgozási folyamatok és ezeket módosító aktuális állapottényezők (tünetek,
zavarok) differenciáló elemzése nélkül, valamint (2) a pszichikus élményszerveződési és
átéléstartalmakban tükröző változások „természetének” szisztematikus, folyamati
feltérképezése nélkül.

Az AT-ben végbemenő változás pszichikus történésekről és folyamatokról ugyanis

mindeddig a felgyülemlett gazdag ismeretanyag és terápiás tapasztalatok ellenére
rendszerezett, tudományos igényességű tudásanyaggal alig rendelkezünk. Szemben az AT
alapfokú neuro- és pszichofiziológiai megközelítésű kimunkáltságával, a pszichés folyamatok
és állapotok terén biztonsággal csak azt állíthatjuk, hogy „szinte nincs egyetlen olyan
pszichés tartomány sem, amelyben ne mennének végbe különös történések. Ezek
rendszerezési kísérletei azonban mindmáig szórványosak”, állapítja meg Vaitl 1978-ban
(1978. id. mü. 2114. old.). Kérdésünk tehát a továbbiakban az, meddig terjednek az AT
pszichológiai történéseire vonatkozó szakismeretek, hol vethetünk fel problémákat,
hiányosságokat vagy nyitott kérdéseket.

10
Az autogén tréning pszichés történéseinek magyarázó elvei és kategorizálásai

AZ AT pszichoterápiás folyamat. A gyakorlóban ennek során végbemenő pszichés

történésekről, változásokról és élményekről leggyakrabban a beszámolók útján kapunk
információt és visszajelentést. A folyamatvezető therapeuta szemlélete, személyiségelméleti
és therápiás orientációja, elkötelezettsége ily módon nagy szerepet játszik abban, hogy az
AT történéseket miként értékeli és értelmezi.

Ennek tulajdonítható, hogy sokféle és egymástól eltérő hipotézis, modell született napjainkig
az AT pszichés jelenségvilágának magyarázatára. Mégis leginkább Schultz AT elmélete
szabta meg azt az irányt, amelyen legtöbben indultak. A felfogás- és magyarázatbeli
különbségek ellenére közös viszont az a törekvés, hogy az AT történéseket a 1.)
beállítódás, 2.) az eltérő állapot, 3.) a formula szabályozó átéléseket irányító szerepére
választ adjanak.

A passzív koncentrációban (PC megvalósuló „belső beleegyezés létrejöttével ugyanis a

gyakorló irányulása megváltozik. Önmagához folyamodik ingerekért. Ez a testi önpercepció
kiszélesedését, az un. Szomatizálódást (1973) indítja el. Mindazt, ami a gyakorlóban
történik, mintegy „hagyja végbemenni” átéli, elfogadja, regisztrálja.

Az éberségnek a szendergés felé haladása megváltozott önészlelési helyzetet teremt.

Következménye pedig a pszichés szabályozási és működésmódok megváltozása.
„Regresszívebb” műveleti szintek és pszichés tartalmak jelennek meg. Csökken a kritikai
valóságfunkciók realitás – ellenőrző és visszacsatoló, korrigáló funkciója és létrejön evy
bizonyos distancia az átélő és az átélések között. A regresszívebb működések jelei: a
szomatizálódás mélyülése, az asszociációk szabaddá válása, a gondolkodás szemléletessé,
képszerűvé változása, a belső szemléleti panoráma megnyílása, vizualizálódása, képi
tartalmak spontán felbukkanása, emlékezeti és fantázia-folyamatok megélénkülése.

E folyamatok mégsem szövődnek szabadon, miként az elalváshoz vezető (hasonló)

történésekben. A valóságkapcsolat fenntartó és műveletszabályozó eszközét a formulák
képviselik. Egyrészt megakadályozzák az alvásfokozatok továbbszerveződését, megőrzik az
adott féléber állapotot, másrészt célirányosan terelik a gyakorló irányulását, ezáltal részben
meg is határozzák az átélési tartalmakat.

Schultz (1965 és 1973) bionom - vitális körkapcsolási rendszer elméletének megfelelően –

döntőnek tartotta, hogy az AT jelenségeket (bármilyenek is azok), hagynunk kell szabadon
megnyilvánulni, mert az önszabályozás szomatikusan megy végbe..
AZ átalakulás a mély-személyiségben megy végbe (Tiefenperson), talamikus dienkefális
integrációs szinteken zajlik. Ezt a felfogást minden Schultz tanítvány átvette.

A szichoanalitikus szemléletű therapeuták dinamikus lélektani magyarázó elvek, modellek

keretében szemlélik és dolgozzák fel az AT élményanyagot. Egyrészt Schultz „Ent-Ichung”
(eléntelenedés) fogalmához kapcsolódva a tudattalan szabad megnyilvánulásában,
asszociátív, képi és emlékanyag felmerülésben (elkerülhetőségében, átdolgozhatóságában)
látják a módszer különös értékeit (Stokvis és Wiesenhütter, 1979. és Vaitl 1978), másrészt
az AT-t újabban „énreintegrációs” munka eszközéül használják. (pl. Stephanos
„pszichoanalitikus relaxációjában” 1979.). Schultz nem zárkózott el a történések
pszichodinamikai magyarázatától, de leszögezte: az átalakulás centrális problémáját
semmiféle analitikus magyarázat nem ragadhatja meg, az mélyebben fekszik, a biológiai
átkapcsoló és integrációs szinteken (1966. 1969.)

11
A pszichoterápiák egyéb módszereinek csatlakozása az AT-hez azt mutatja, hogy (1)
Vagy csekély jelentőséget tulajdonítanak az alapfoknak és „szükséges bevezetőként”
alkalmazzák, hogy ráépíthessék sajátos értelmező rendszerben vezetett kiegészítő
eljárásukat, vagy (2) olyannyira módosítják az AT alapfokot, hogy már az identitását veszti
pl. a „funkcionális ellazítás” Fuchs szerinti rendszere.

A viselkedés-therapeuták inkább a folyamat tanulási elemeit, a formula-adekvát „válaszok”

mikéntjét vizsgálják. Íolyannyira, hogy létezik olyan álláspont, mely a tanulást kísérő
pszichés „különlegességeket” egyszerű „zavartényezők”-ként kezeli (Benson et alii, 1977.).

A pszichés jelenségek változatossága, tartalmi és műveleti sokfélesége kezdettől

rendszerezési és osztályozási kísérletekhez vezetett. A gazdag jelenségvilágot
célszerűnek látszott aszerint kategorizálni, mennyire felelnek meg az átélések az előhívó
formuláknak, ill. a tréning hatására várható kellemes, pozitív érzelmi minősítés nem. Így
Schultz (1963.) az AT valamennyi pozitív töltésű átélését – annak minőségére vagy jellegére
tekintet nélkül – AT helyzet – és gyakorlásfüggőnek minősített. Így értékelte a testérzetek
formula-azonos élménytartalmait is. Az érzelmileg negatívnak becsült, vagy a formulák
hívásától eltérő, inadekvát, zavaró érzeteket kezdetben egységesen (pszichodinamikai)
ellenállási jelenségnek vélte hibás beállítódással, ill. személyiségi okokkal (ingeréhséggel,
túlzott akarással) magyarázta. Sokasodó tapasztalatok szóltak azonban amellett, hogy a
„zavaró és rendellenes” jelenségek minden gyakorlatban és minden pszichés modalitásban
gyakoriak. Ezért az egyes testrészekben vagy szervekben (pl. szívnél) sűrűsödő funkció
vagy átélési zavarokat később diagnosztikai értékűnek tekintette. Úgy vélte, hogy ily módon
„jelez” az organizmus „gyenge pontja”, reaktor szerve. Az AT-ben gyakori heves érzelmi-
indulati megnyilvánulásokat vagy ismétlődően zavaró élményfolyamatokat „kitombolás”-ként
fogta fel, autonóm „Zirkelsprengung”-oknak, körkörösen aktiválódott és lecsengő
„tehermentesülésnek” tartotta. Bennük az autonóm szabályozás bölcs önvédelmi funkcióját
ismerte fel.

Ez a felfogás ihlette meg Luthét (2970), aki „neutralizációs, autogén lereagálási és

autogén verbalizációs” módszereinek elméletét az „autonóm funkcionális normalizáció”
felvetésére alapozta. Úgy vélte, hogy a pszichifiziológiailag zavaró többletfeszültség (miként
egy kuktafazék túlnyomásos többletgőte) azokban a pszichés modalitásokban ürülhet ki,
amelyben élettanilag vagy pszichésen fennáll.

A lereagálás (és ismétlődő sorozata) kortikodienkefális kölcsönhatások által gerjesztett,

önindukált, szükségszerűen bekövetkező autogén tehermentesülési folyamat, amely a
szomatopszichikus egészségvédelem szolgálatában áll. A kanalizációs folyamatok
szerveződési mintáit egy szimfónia szerkezetéhez hasonlította. A semlegesítő, ismétlődő
kiürülési processzus „főmotívumát” a legnagyobb nyomású és megterhelődésű modalitás
alkotja, variációs keretül pedig eltérő megterhelésű pszichikus modalitások szolgálnak.
Szerinte a „computer pontossággal” lezajló „agy irányította” folyamatokhoz egy carte blanche
(fehér lap) állapot szükséges, amely a PC állapottal azonos.
Amíg Schultz nagytapasztalatú pszichoterapeutaként arra helyezte a hangsúlyt, hogy az AT
folyamat bármilyen zavarát, elakadását sokféle módon (megbeszélés, újrakezdés, értelmező
megértetés, beállítódás-változtatás, heterohipnózis-segítség stb.) oldja fel, addig Luthe a
kiürülések, zavarok elfogadását, „megtörténni hagyását” hangsúlyozta.

Az AT tudás gyakorlott fokán már a neutralizációs és lereagáltató (abreaction) módszerrel

dolgozott. E folyamat vezető kérdése: „Mit akar velem közölni az agyam, amikor ’ezt és ezt’
produkálja?” Az önkonfrontációs és önmegértési folyamatok e koncepció szerint a
therapeuta részéről csupán a gyakorló vezetését és védelmét igénylik (operátor funkció). Az
önmergértés mértéke és az értelmezés a paciens dolga. Az agy „pontosabban tudja” mikor
és mennyi elég a lereagálásból, ilyenkor a kiürülési folyamatok lecsengenek, elhalnak.

12
Luthe és Schultz-i elvek túlhajtásaként kimunkált, sok kritikát megért koncepciója mégis
hozzájárul ahhoz, hogy az AT pszichés jelenségei és folyamatai reflektorfénybe kerüljenek.
A meditatív, felső fokkal dolgozó therapeuták többsége már az alapfok pszichés
élményeiben is többnyire pszichodinamikai történéseket koncipiál.

Érdeklődésük viszont (a meditációs imaginatív munkának megfelelően) inkább a

vizualizációs jelenségekre irányul (autogene Imagogik). Bennük az álomképes és folyamatok
szervezősési medianizmusát pszichoanalitikus magyarázó elvekkel (sűrítés, áttolás,
dramatizálás, másodlagos megmunkálás, szimbolizáció) közelítik meg. Így próbálnak
értelmezhető anyagot feltárni a paciensjobb megértése érdekében (Binder 1964, Lauer 1970
és Thomas 1965.) Ily módon az AT alapfokának számos modalitásában fellépő
zavaarjelenségeit is igen eltérően fogják fel. Vagy ellenállási jelenségnek, vagy a
személyiség egyediségéből következő, állapotával (tüneteivel) összefüggő „szövődménynek”
tekintik.

Schultz (1966) majd Thomas (1967) és Luthe (1970) nyomán általánosan elfogadottá vált az
AT vizualizációs jelenségeinek osztályozása. Kezdetben 4 fokozatot, majt Luthe (1970Ö
szintézise nyomán 7 stádiumot különböztettek meg az „elmerülési állapot” mélysége szerint.
Jellemzőnek tartja azt a trendet, amely (1) az alaktalan, színtelen, akromatikus háttérből
kibontakozó elemi formáktól vezet a (2) a dinamikus polimorf színeken a (3) polikorm
mintázatok és egyszerű formaképződés felé. A tárgyak, konkrét jelentésű értelmes formák
szövése (4), ezek spontán átalakulási, változási folyamata (5) a filmszerű, szcenatorikus
„idegenszerű” jelenetekig halad (6). A 6. stádiumban már részben alakíthatóvá váló jelenetek
és jelenségek a 7. szakaszban („multikromatikus cinerama”) aktív önrészvétellel
változtathatóak. Megszűnik az én-idegen érzés, és a képek a páciens szándéka (és a
therapeuta intenciói) szerint irányíthatókká válnak. Ez a fokozat teszi lehetővé az átlépést a
„meditatív tréningbe”. Egyszersmind alapjául, kiinduló pontjául szolgál az imaginatív, éber-
álom és szimboldramatikus eljárásoknak (Gerard 1974., Leuner 1970, Singer 1978.)

A „belső látás” megnyílásának, az „álom nyelvén” történő önkifejezésnek az AT-ben

feltételezett szerves helyéhez mindmáig kevés kétely vagy kritika férkőzhetett. Ismertté vált
ugyan, hogy a gyakorlók egy része soha nem, mások szórványosan élnek át vizuális kíséró
élményeket (Haring 1979, Kniffki 1970., Stokvis 1971, Strotzka 1975.) Ismét mások kezdettől
tömegesen imaginálnak változó képeket vagy folyamatokat. Utóbbit Schultz fokozott
emocionalizáltsággal magyarázta és a vizuális típusú (eidetikusra hajló) személyiség
jellemzőjének tartotta (1966.).

Thomas (1965) általános humán készségnek véli, miként az álmodási képességet, és az AT

részvétel mélysége, gyakorlottsági fokmérőjeként értékeli. Tölle (1963.) ugyan
kazuisztikában hívta fel a figyelmet arra, hogy a képképződés (és képzési művelet) sokszor
csődbe jut, de ezt pszichodinamikai okokkal magyarázta. Bindler (1964.) viszont a spontán
keletkező színekben AT-t elősegítő eszközt lát. Ziolko (1960 a képi folymaatok eidetikus
készségének, az affektív töltöttségnek, a külső ingerhiánynak, a pszichodinamikai
konstellációnak. Az AT-ban történő képképződést regresszióval, a gyermekkorban még erős
vizualizációs készség újraéledésével magyarázza. Benne az éntudat és kritikai folyamatok
labilitását, csökkenését is megnyilvánulni látja. Arra mindmáig nincs egységes vagy
érvényes magyarázat, hogy egyeseknél még a fenti feltételek teljesülése esetén sincs képi
kísérőélmény, sőt arra sem, hogy bizonyos gyakorlókat miért zavarnak a segítő, képi
asszociációs feladatok (máig vitatott, hogy ezeket helyes-e alkalmazni!). A vizualizációs
jelenségek „elrendezettségéhez” képest az AT egyéb pszichés modalitásokban bővelkedő
világa szegényesen kimunkált terület. A testvázlazavarokat pl. Schultz passzivizálódással,
„elmerüléssel” magyarázta.

13
A „kiterjedő Én” belefolyik a világba és úgy észleli önmagát, mint hajdan a még Én-nélküli
gyermek. A francia iskola viszony a testkép (szétesésén át végbemenő) újra-
strukturálásában látja az AT egyik fő therápiás értékét (Winkler 1962.)

Langen és Stokvis (1962 és 1972) nyomán Luthe (1975) végül azt javasolta, hogy a
therapeuták különböztessék meg a formulásnak megfelelő, pozitív átéléseket (1) a formula-
adekvát, de szubjektíve kellemetlennek átélt élményektől. Utóbbiak a „zavaró mellékhatások”
(2); végül minden olyan egyéb lelki történést, amely eltérő (szomatikus, muszkuláris,
viszcerális, vesztibuláris, auditoros, vizuális, emocionális stb.) modalitásban jelenik meg,
ugyanakkor nem formula-adekvát, váratlan, spontán, erőteljes, zavaró, nem ego-szünton,
idegenszerű, ismétlődik és egyéntipikusan konzisztens, kezeljenek autogén
tehermentesüléseként. (3) Törekedjenek a lereagálási folyamatok levezetésére,
elfogadtatására. Schultz-cal részben közös hatkötetes művében 100 (vegyes, neurotikus és
pszichoszomatikus) beteg átlagosan nyolc hétig tartó AT tanulásának folyamatkövetésével
valamennyi előforduló pszichés (ill. testi) történést regisztrált és (jegyzőkönyvek alapján)
feldolgozott. Százalékos gyakorisági mutatókban adta meg valamennyi formula-adekvát (1),
zavaró mellékhatású (2) és kanalizációs pszichés fenomén (3) folyamati változásait. E
mindmáig legátfogóbb rendszerezési kísérlet azonban mégis sok kétséget kelt, kérdéseket
nyit meg és kritikai észrevételeket tesz szükségessé.

Az eredmények felhasználása ugyanis megkívánná a felosztás (és alapjául szolgáló elmélet)

maradéktalan elfogadását, a változatos pszichés történések leegyszerűsítő modellbe való
bekényszerítését. Ha pedig elfogadásra találna, még mindig nem tudjuk, hogyan zajlanak a
kisülési, ventillációs folyamatok az egészségeseknél, hiszen (kazuisztikákat meghaladó)
rendszerezett ismereteink e téren nincsenek. Nem tudhatjuk, mennyi írható a
pszichopatológiai zavar számlájára és mennyi a humántipikus, egészséges mérték. Azt sem
tudjuk, hová helyezzük ilyen koncepcióban az ellenállási jelenségeket, amelyeket – Schultz-
hoz csatlakozva – magunk fontosnak vélünk és szerepüket „kénytelenek vagyunk” az AT
tanulásban belátni. Nem tudjuk továbbá azt, vajon van-e különbség a kisülési jelenségek
szerveződési sémái és mintázatai közt az egyes pszichopatológiai állapotokban, mert eddig
csak arra vonatkozó „irodalmi segédanyagunk” létezik, hogy ez a neurotikusokkal együttesen
vizsgált pszichoszomatikus betegeknél összességében és általában milyen.

Ha pedig túllépünk a Luthe-i életmű (egyébként imponálóan egységes), mindmáig

legrendszerezettebb AT ismeretein és nem érjük be azzal sem, hogy másfajta
pszichoterápiák magyarázó elveit ültessük át észlelt, tapasztalhatóan sajátos, változatos
pszichikus élményfolyamatokra, akkor e jelenségtartomány megközelítésében az AT alapjáig
kell visszamennünk: az AT tanulás során keletkező átélések szisztematikus követelésével,
rendszerezésével, tanulási program és személyiség – állapot – függő elemzésével
remélhetjük annak megismerését: mi történik az AT folyamán és hatására a gyakorló élmény
– és átélés világában. Úgy véljük, hogy ez az AT therapia megfelelő, értő alkalmazásához is
szükséges.

Az idézett irodalmak jegyzékét hely hiányában nem közölhetjük; ezt a szerző az

érdeklődőknek készséggel rendelkezésre bocsátja.

14