Lukács György: A modern dráma fejlődésének története (Magvető, 1978. Bp.

I. fejezet- A dráma
1) - „A dráma olyan írásmű, mely valamely összegyűlt közegben közvetlen és erős hatást akar
létrehozni, emberek között lejátszódó történések által.”
- rövid a rendelkezésére álló idő  rövidül a történés (vagy azáltal, hogy minden
cselekvő csak részlegesen lesz bemutatva, vagy pedig csak egy cselekvő lesz
részletesen ábrázolva)
- tömeghatást kíván elérni  általánosságokat használ föl (mind a cselekmény szintjén,
mind az ábrázolt jellem szintjén = tipikus ember), ez az általánosság tartalmilag
érzelmi v. akarati (nem intellektuális), formailag pedig érzéki és szimbolikus (nem
logikai, dialetikus)
- magából a tömörségből következik, hogy általános: nincs idő és lehetőség
’szöszölésre’  stilizál
- az ábrázolt ember AZ ember, az ábrázolt sors A sors (önmagában tipikus, jellemző)
- a dráma ”az akarat költészete”, a jellem nem gondolatai, érzelmei által bontakozik ki,
hanem cselekedetei során, a jellem az, amit cselekszik az egyén
- az egyén cselekedete pedig akarat megnyilvánulás
- minden akarat megnyilvánulás küzdelem
- a küzdelem egyenlő felek közt kell hogy történjen (tehát nem partner a sors, az
istenek, vagy a természet), hogy fönnálljon a tragédia elkerülésének szubjektív
lehetősége (a drámai küzdelem csak emberek közti lehet)
- a tragédia „egy embernek maximális erőkifejtéssel megvívott küzdelme centrális
életproblémája körül a kívüle álló világgal”  a tökéletes dráma a tragédia
2) – a dráma tehát az egész életet kell hogy ábrázolja (az általános érvényesség miatt) viszont erre
nem alkalmas a rendelkezésre álló idő és tér szűkössége miatt  stilizál
- a stilizálás absztrakciót követel, ugyanakkor ezzel szemben áll, hogy általános, tömeghatást
kíván elérni (közérthetőnek kell maradnia)
- az egyetemesség érzetét nem keltheti az ábrázolt lehetőségek végtelenségével (hiszen erre
nincs lehetősége korlátai miatt), azt az összefüggés teszi érzékelhetővé
- az összefüggés föltétele a szükségszerűség, vagyis, amit történik, az másként nem is
történhetne, a bekövetkező események LÁNCot alkotnak, melynek minden szeme
szoros kapcsolatban van az előtte és az utána állóval
- minden olyan esemény hanyagolandó, amely nem illik szorosan és szükségszerűen
ebbe a láncba
- a drámában a szükségszerűség keményebben, erősebben van jelen, mint az életben
(hiszen ez az, ami a dráma univerzumában mindent összefog, egybe zár, megteremti a
belső világot)
- a drámai események kapcsolata egymással KAUZÁLIS, a lánc vége a végcél
(ahonnan már nincs út tovább) a kiinduló pont pedig az a láncszem, amelyre már nem
lehet rákérdezni: miért? → ez az író világnézete
- a világnézettel a nézőnek nem kell föltétlenül egyet értenie, lehet, hogy már elavult,
de ha formailag tökéletes(vagyis a belőle következő láncszemek szorosan illeszkednek
egymáshoz) akkor működik a dráma – az írói világnézet nem lehet vita tárgya (a
belőle formált mű FORMAILAG igen)
- ha formailag sikerült a mű, akkor már lényegtelen a kiindulási világnézet, akkor
megáll a saját lábán a konstrukció
- az egyetemesség, teljesség érzetét a mű csakis formailag, lezártsága, kerek egész volta
által fejezheti ki (intenzív és szimbolikus)
- a teljes lezártság egy belső világot föltételez, amin kívül semmi nem áll, amibe semmi
más nem kapcsolódhat be (egyedül a kezdőpont, az írói világnézet áll rajta kívül,
amire épül maga a mű, de ha formailag tökéletes, akkor már ez a rajta kívül álló
világnézet nem számít)
 - a mű univerzumának középpontja a centrális figura, AZ ember küzdelme (mely
tökéletesen végiggondolt, következetesen végigvezetett kell, hogy legyen ahhoz, hogy
megteremtse a világ zártságát)
- a drámai hatás lényege: „a legmélyebb életproblémákat közvetlen szimbólumok
segítségével nagy tömegekben képes tudatossá tenni”
- jellem és cselekmény egymásnak teljesen ellent mond (tempójuk: a karakterrajz
lassúságot, a cselekmény gyorsaságot követel; stilizáltságuk iránya: a karakter
részletességet, a cselekmény átfogó, elvont összefoglalást igényel; distanciájuk: a
karakter intim közelségben, a cselekmény ’nagytotálban’ bontakozhat ki)  ez a
paradox alkotja az egységet, szétválasztani csak utólagos analízissel lehet, hiszen a
cselekvő (akiben jellem és cselekedet egy) megteremti e két különböző törekvés
összhangját „a drámai ember olyan ember, aki azonos tettével, akiben nem marad
semmi,, amit tette ki ne váltana és amit ne tette váltana ki belőle; olyan ember, aki
lényének egész felületén érintkezik sorsával”
- a sors találkozás az egyénnel csak akkor lehetséges, ha az az ember egy jellem (tehát
észreveszi, fölfedezi sorsát, ütközik azzal jelleméből fakadóan, nem megy el bambán
mellette)
- egyik ember a másik sorsa (különböző karakterük folytán, lsd. Antigoné és Kreón)
- a szükségszerűség annál erősebb, minél nagyobb szerep jut a cselekménynek, amely a
drámai dialógusokban bontakozik ki (ezen dialógus téma, kidolgozás, anyag és forma
egyszerre)
- ha a mű jól szerkesztett, akkor lezártsága kizár mindenféle más lehetőséget  az
egyetlen végleges befejezés, ha a küzdő elbukik (végeredményben maga a halál, mert
ezt már nem lehet hová folytatni), így válik önmagába fordítottá a dráma (ahonnan
nincs tovább)
- a dráma tárgya az egész életet kell, hogy jelképezze → az egyetlen erre alkalmas
élmény a tragikus élmény
- a drámai alak nem lehet még tovább fejlődő jellem, hiszen nem jelent végpontot, csak
stádiumot, nem lehet a ’bölcs’ sem, mert számára a tettek már nem léteznek (túl
intellektualizál), nem lehet vallásos ember sem (számára a halál is csak egy stáció, a
túlvilági, örök élet előtt) = felső határai a drámai jellemnek
- alsó határ= intellektus, kifejezőképesség alacsony foka (pl. gyermek) ill. bizonyos
fokú etika (amely megszüli az akaratot, a cselekvést, ami nélkül nincs jellem)
- drámaiatlan az iránydráma is, mert vagy a tanítói szándéka érvényesül (és akkor nem
lehet befejezett) vagy a halál (de akkor meg mire tanított?)
2) - a drámai szociológiailag meghatározott: egy egy kor művészetét meghatározza annak szociális
berendezkedése
- szociális vonás a dráma hatásának körülménye (hiszen közönség előtt játsszák), anyaga (hiszen
tipikusnak kell lennie) világnézet amelyre épül (mely szintén tükrözi az adott kort)
- a színház létéhez föltétlenül szükséges bizonyos fokú politikai, erkölcsi és vallási
szabadság, ill. érzéki kultúra (mely nyitott az ilyen fajta megjelenítésre)
- a dráma nem a színpadból nő ki, hanem a színpad és világnézet kereszteződéséből
- dráma csak akkor születik, ha a világnézet ennek megfelelő, vagyis mind az író, mint a
társadalom világnézete tragikus élményhez kötött
- ez így van egy társadalomban, ha megjelent benne a belső bizonytalanság, ha feloszlásnak
indult ami addig stabil volt, s a fönnálló értékek ütköznek a valósággal, megborulásukkal 
megindul a hanyatlás heroikus kora (amely mindig belülről fakad, tehát nem pl. külső
támadás miatt), dívik a „szép halál ideológiája”
- a hanyatlás az értékek problematikussá válásában nyilvánul meg: „A drámai kor tehát az
osztályhanyatlás heroikus kora.”
- reménykedő kor nem szül igazi, mély drámát (mert nem képes elfogadni a halált, mint a
dráma egyetlen lehetséges végpontját)
- a tragikus bukás fölött a néző nem csak fájdalmat, hanem örömöt is érez → ez nem
magyarázható a hübrisz (tragikus vétség) fogalmával, vagy a szerzői igazságszolgáltatással,
mert mindez kívül áll a dráma világán
- az érzés oka: „az kelt gyönyörűséget, hogy a szenvedésben a személyiség valamely pozitív
értékére derül fény” (Lipps)
- az elpusztulásban jut kifejezésre az élet, annak értéke (és mivel az élet ábrázolás tipikus,
ezért annak értékérzete is mindenkire érvényes lesz): „A tragédia magában az életben soha
meg nem nyilvánuló életgazdagságot és intenzitást foglal bele a tragikus élménybe.”