1 Fogalmi keretek és a szegénység mérése

- Ferge Zs. (1985): Társadalmi struktúra - társadalmi hátrány

- KSH (2015): Létminimum, 2014. KSH, Budapest, 2015.
- KSH (2013): A relatív jövedelmi szegénység és a társadalmi kirekesztődés (Laeken-i indikátorok), 2012.
- Havasi É. (2002): Szegénység és társadalmi kirekesztettség a mai Magyarországon.

2 Tendenciák - történeti és nemzetközi összehasonlítás

- Ferge Zs. (1986): A szegénység alakulása Magyarországon
- Gábos A., Szívós P., Tátrai A. (2013): Szegénység és társadalmi kirekesztettség Magyarországon, 2000–2012.

3 Elméletek
- Andorka Rudolf (1997): Jövedelmi egyenlőtlenség és szegénység – Elméleti kérdések.

4 A szegénység átörökítése - a korai szocializáció jellemzői

- Bass L. (2007): Az esélyegyenlőtlenségek dinamikája.
- Pap M., Pléh Cs. (1972): A szociális helyzet és a beszéd összefüggései az iskoláskor kezdetén.

5 A szegénység átörökítése - iskolai esélyegyenlőtlenség

- Andor M., Liskó I. (1999): Iskolaválasztás és mobilitás
- Kertesi G., Kézdi G. (2009): Általános iskolai szegregáció Magyarországon az ezredforduló után.

6 Veszélyeztetett csoportok - gyerekszegénység, területi hátrányok, a magyarországi romák helyzete

- Darvas Á., Tausz K. (2002): A gyermekek szegénysége
- Messing V., Molnár E. (2011): Válaszok a pénztelenségre: szegény cigány és nem cigány családok megél-
hetési stratégiái

7 A szegénység csökkentése
- Csoba J. (2010): A közfoglalkoztatás régi-új rendszere.
- KIM Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárság (2011): Nemzeti társadalmi felzárkózási és roma
stratégia (2011-2020)
- Gyermekszegénység elleni Nemzeti Program

ZH Május 17, 24!!!

1
Ferge Zs. (1985): Társadalmi struktúra - társadalmi hátrány. Szociálpolitikai Értesítő 1985. 4-5.sz. p. 43-
70.
Townsend a szegénység és egyenlőtlenség problematikájának összekapcsolása során dolgozta ki az “objektív
relatív depriváció” fogalmát, melynek tartalma a következő: “Egyénekről, családokról és a népesség egyes
csoportjairól akkor mondhatjuk, hogy szegényesen élnek (azaz, hogy az objektív relatív depriváció helyzetében
vannak), ha nem rendelkeznek elegendő forrással ahhoz, hogy úgy táplálkozzanak, olyan tevékenységekben
vegyenek részt és olyan életfeltételekhez és javakhoz jussanak, amelyek társadalmunkban szokásosak, vagy
legalább széles körben elfogadottak és helyeslésre találnak. Az átlagos egyénhez vagy családhoz képest annyival
szűkösebbek a rendelkezésükre álló források, hogy ténylegesen kirekesztődnek az általánosan elterjedt
életmódokból, szokásokból, tevékenységekből” A lényeg, ha úgy tetszik, a súlyosan halmozott hátrány: az egyén
vagy család helyzete nem egy-két szempontból rosszabb, mint a többsége, hanem sok lényeges vonatkozásban.
A kifejezés mindhárom összetevőjének megvan a maga jelentősége, érdemes tehát ezek részletesebb tartalmát
kibontani.
Az “objektív” jelző arra utal, hogy az adott összefüggésben nem az a kérdés, hogy az egyének a társadalom
többi tagjához képest önmaguk helyét hogyan ítélik meg, hogy tudatosul-e bennük saját helyzetük, vagy sem.
Csupán arról van szó, hogy amennyiben nagyjából megjelölhető és mérhető, hogy különböző társadalmi
gyakorlatok tekintetében melyek a szokásos, elfogadott szintek vagy körülmények, akkor ezen szintekhez és
körülményekhez képest milyen az egyén vagy család helyzete. Tagadhatatlan persze, hogy ennek ún. objektív
meghatározásnak is van szubjektív vonatkozása. A társadalmi szükségletek, gyakorlatok világa végtelen. S még
ha minden elem pontosan körülhatárolható és mérhető lenne is, akkor is “szubjektív”, azaz többek között a
vizsgálatot végző kutató saját értékeivel terhelt az a választás, hogy ezen gyakorlatok és szükségletek közül mi
az, amit annyira fontosnak tart, hogy az ezekhez képest való lemaradást, a tevékenységekből vagy
szükségletkielégítésből való kiszorulást társadalmi problémának tekinti. Ebben az összefüggésben például
jelentős különbségek vannak a tőkés országokban hivatalosan kialakított minimumszintek (szegénységi küszöb,
létminimum stb.) és a különböző kutatók vagy különböző mozgalmak szerint elfogadandó szintek között. Külön
(és sokat vitatott) kérdés az is, hogy hogyan lehet egyáltalán társadalmilag általában jellemző elfogadott
körülményekről és gyakorlatokról beszélni, ha több szubkultúra él egymás mellett. E kérdésekre nehéz a válasz,
és teljes egyértelműségre nem is lehet törekedni. De bármennyire különbözők legyenek is életmódok,
életstílusok, szubkultúrák, azért – egy adott korszakban, egy adott társadalomban – az emberek számos hasonló
jellegű (ha nem is azonos) tevékenységet folytatnak, azonos árukínálatból válogatnak, s számos esetben – pl. a
közéletben – bizonyos tevékenységekben való részvételük, illetve együttműködésük azonos szabályok szerint
kellene hogy történjen.
Ennyiben a szubkulturális különbségek nem teszik eleve lehetetlenné a (társadalmilag elfogadható) szintekre
vonatkozó össztársadalmi feltételrendszer kidolgozását. És éppen mert az objektív depriváltság sokféle fontos
szükséglet alacsony szintű kielégítését, sok fontos társadalmi gyakorlatból való egyidejű kiszorulást jelent, az
értékítéletek közötti eltérések csak színezik, de alapvetően nem módosítják a végeredményt.
A depriváció objektív meghatározása természetesen nem zárja ki olyan közelítések létjogosultságát, amelyek azt
kutatják, hogy az emberek hogyan érzékelik, hogyan értelmezik, hogyan élik meg saját helyzetüket. Annak
azonban világosnak kell lennie, hogy a kétféle közelítés társadalmi tartalma egészen más lehet.
A depriváció, megfosztottság vagy szegénység szubjektív érzése igen nagy mértékben függ a választott
vonatkoztatási szinttől vagy csoporttól. Eredetileg a kifejezés ebben az értelmezésben került be a szociológia
szótárába is. (Merton, 1980; Runciman, 1966; Stouffer, 1949) Ilyen értelemben az egyén vagy család
depriváltnak érezheti magát, ha vágyai, aspirációi gyorsabban nőnek, mint e vágyak kielégítési lehetőségei –
függetlenül az objektíve elért szinttől. És depriváltnak érezheti magát akkor is, ha saját helyzetét, noha az adott
struktúrán belül relatíve jó lehet, egy másik csoporthoz képest rossznak, igazságtalanul lebecsültnek véli. E
jelenségek elég széles körben tapasztalhatók nálunk, amikor pl. viszonylag jó helyzetű csoportok a fejlett
“fogyasztói társadalmak” hasonló munkát végző csoportjaival hasonlítják össze helyzetüket, vagy amikor
értelmiségi csoportok viszonyítják helyzetüket egymáshoz. Az is lehetséges persze, hogy objektíve valóban rossz
helyzetű egyének érzékelik szubjektíve helyzetük rosszaságát. Az eredmény az előbbihez hasonló, csak alapja
más: az objektív depriváltságot élik meg méltánytalanságként, igazságtalanságként, elfogadhatatlan
egyenlőtlenségként.
A szubjektív depriváció, akár “jogosult” objektíve, akár nem, valamennyire mindig feszültséghordozó. Ennyiben
jobb mutatója a társadalmi változásokra irányuló, már kialakulóban lévő igényeknek, mint az objektív
depriváció. Az előbbiekből azonban világos, hogy ez feszültség nem feltétlenül az objektíve legsúlyosabb
társadalmi problémákat jelzi. Ezért igaz az, hogy egy, társadalmi viszonyokat alapjában változtatni kívánó
politikának nem elég a már észlelhető feszültségekre, a már kifejeződő követelésekre figyelnie. Éppen a
legrosszabb helyzetű csoportoknál hiányozhatnak az eszközök ahhoz, hogy önmagukra felhívják a figyelmet,

2
hogy saját érdekeikért kiálljanak, pedig az ő helyzetük javítása (is) a teljes társadalmi viszonyrendszer
jobbításának elengedhetetlen feltétele. (…)
Az objektív relatív depriváció kategóriájának következő kulcsszava a „relatív”. Ez kapcsolja össze a szegénység
és egyenlőtlenség problematikáját. A szegénység társadalmi kezelése, majd később tudományos kutatása akkor
kezdődött amikor a korszak gazdaságilag legfejlettebb országaiban is széles tömegek éltek olyan körülmények
között, hogy anyagi eszközeik a valamelyest emberinek tekinthető létfeltételek minimális biztosításához, a
társadalmilag szükséges emberi reprodukcióhoz sem voltak elégségesek. Azt ugyan már akkor is tudta mindenki
(ha mástól nem, Adam Smithtől), hogy nincs általános, elvont „emberi” létminimum, hogy még az úgynevezett
elemi fiziológiai szükségleteket sem lehet az adott társadalomtól, az adott történelmi pillanattól függetlenül
meghatározni. Ebben az értelemben soha nem létezett „abszolút” szegénységi szint vagy küszöb, csak tértől –
időtől függő – noha a hivatalos „jóléti” politika a tőkés országok gyakorlatában rendszerint úgy működik, hogy
az egyszer megállapított szegénységi küszöb jóval tovább marad érvényben, mint ameddig még saját logikája
szerint is indokolt lenne azaz általában késedelmesen igazodik a létfeltételek változásához. Mindenkor fellelhető
viszonylagosság ellenére abszolút szintnek nevezzük azon szegénységi küszöböket amelyek kialakításánál nem
veszik figyelembe, hogy hogyan alakul a források teljes eloszlása az adott társadalomban. Még ez utóbbi esetben
is többféle közelítés lehetséges.
A leginkább „abszolút” közelítés az, amikor tételesen meghatároznak valamilyen szükséglethalmazt minimális
vagy társadalmilag kívánatos „fogyasztói kosarat”. E megoldás egyik leegyszerűsített variánsát az Egyesült
Államokban alkalmazzák, ahol a táplálkozási minimumot számolják ki tételesen különböző összetételű
családokra, majd az így kapott összeget hárommal szorozzák. A mögöttes gondolat az, hogy – az adott
árrendszer mellett – az élelmiszerek nem tehetnek ki többet az összkiadások harmadánál. Egy – bizonyos relatív
mozzanatot is tartalmazó – közelítésnél a minimális küszöböt a jövedelmi átlag szintjéhez viszonyítják, annak
kétharmadát, felét stb. tekintve még elfogadható szintnek. Hasonló logikával olykor azt a szintet állapítjuk meg
minimumként, ami alatt a lakosság tizede vagy ötöde él. Kiegészítésként annyit érdemes megjegyezni hogy,
mivel a lakás költségek számos országban rendkívül erősen szóródnak, és mivel ott sem választás kérdése, hogy
az ember olcsó vagy drága lakásban él – a hivatalos minimum a lakbérköltségeket nem tartalmazza, hanem ezt
adott esetben külön kiegészítésként adják. (…)
Az abszolút szegénység vagy depriváltság csökkentéséhez, sőt esetleg megszüntetéséhez elméletileg elégséges,
ha a gazdasági növekedés eredményeiből valamilyen mértékben profitál a lakosság többsége, akár esetleg úgy is,
hogy közben a források eloszlásának egyenlőtlensége nő. A relatív depriváltság csökkentése viszont nemcsak a
rendelkezésre álló társadalmi gazdaság növekedésétől függ, hanem az erőforrások társadalmi elosztásának
struktúrájától, e struktúra változtatásától is. (…)
S végül nézzük az objektív relatív depriváció harmadik elemét, a deprivációt. Gyakran felcserélhetően
használják a „szegénység” és „depriváció” fogalmait, és ez a köznapi nyelvben aligha lehet másként. A részletes
meghatározások azonban világossá teszik, hogy tudományos helyzetelemzésnél miért célszerű a tradicionális
fogalmat változtatni. Lényegében azért, mert a „szegénység” fogalma hagyományosan tapad az anyagi
szűkösséghez, vagy épp az alacsony jövedelmekhez. Márpedig – ismét Townsend fogalmazásában – „ az
életszínvonalak nem egy, hanem több olyan rendszer működésétől függnek, amelyek forrásokat osztanak el
egyének, családok, munkacsoportok és közösségek között. Amikor pusztán a pénzjövedelmekre összpontosítanak,
akkor megfeledkeznek azokról a – hagyományos és modern társadalmakban egyaránt kialakított – finom
módozatokról, ahogyan ezek előnyöket nyújtanak és újraelosztanak”. (Townsend, 1979, 54-55. o.) Ehhez még
azt tenném hozzá, hogy a szükségletek körének bővülésével, változatosabbá válásával, egyáltalán, a társadalmi
élet, értékek és normák átalakulásával egyre több olyan társadalmi gyakorlat van, amelyek nem csupán anyagi
lehetőségekhez kapcsolódnak, de amelyekbe a bekapcsolódás a „teljes jogú társadalmi tagság” feltétele.
Csak néhány olyan példát említek, amelyek – úgy vélem – a mi körülményeink között is érzékeltetik a szoros
értelemben vett jövedelmi szűkösség és a tágabban értelmezett depriváltság közötti különbséget. Így pl. nem
elég, hogy az emberek munkából származó jövedelme legyen. Az is szükséges, hogy ezt a mai társadalom
emberéhez méltó módon szerezze meg – azaz ne egészségét károsító, képességeit visszaszorító munkával, vagy
olyan fáradsággal, önkizsákmányolással, ami lehetetlenné teszi, hogy másfajta tevékenységekbe is
bekapcsolódjon. (Ezt pl. soha nem veszik figyelembe azok, akik a kőműves segédmunkásnál vagy a
mezőgazdaságban dolgozónál csak azt látják, hogy a hétvégéken és szabadsága alatt rengeteget keres, de azt
nem, hogy ennek következtében nincs egyetlen szabad hétvégéje sem, és soha nem jut el nyaralni.) Vagy nem
elég, hogy – megfelelő munkajövedelem hiányában – az állam támogatást ad, az is szükséges, hogy ennek
feltételei ne legyenek méltatlanok, megalázóak – mint ez számos segélynyújtásnál ma nálunk is történik.
Ahogyan S. M. Miller és P. Roby fogalmaznak: „olyan társadalmakban, amelyekben jelentős egyenlőtlenségek
vannak, a kormányoknak arra kellene törekedniük, hogy a minimum szintek emelkedését biztosítsák ne csak a
jövedelmeknél, az anyagi ellátottságnál és a társadalmi szolgáltatásoknál, hanem az önbecsülés szintjénél is, az

3
iskolázási és mobilitási esélyeknél is, s számos döntés meghozatalában való részvételnél is.” (Miller-Roby, 1970,
12.o.) Ha ehhez hozzátesszük a humanizáltabb munkafeltételek igényét, s minden közintézményben a
humanizáltabb emberi kapcsolatok igényét akkor eljutunk a társadalmilag értékelt javak és gyakorlatok olyan
halmazához, amelyből kiszorulni többet jelent, mint anyagi szegénységet.
Az elmondottakat nem szántam a depriváció definíciójának, csupán annyit szeretnék érzékeltetni, hogy nekünk is
észre kell venni s más társadalmaknál talán még inkább számon kellene tartanunk, hogy nemcsak kenyérrel él az
ember.
Mindezek alapján az „objektív relatív depriváció” kategóriáját megfelelő átértelmezésekkel, kiegészítésekkel, s –
ha sikerülne – a kifejezés magyarra átültetésével nálunk is használhatónak tartom. Ez a kategória volna hivatva
leírni, hogy milyen területeken és milyen mértékben nyilvánulnak meg ún. hátrányok. Megfelelő adatbázis
alapján azután megállapítható lenne, hogy az objektív relatív depriváció előfordulása milyen mértékig jellemző a
társadalom különböző csoportjainál.

KSH (2015): Létminimum, 2014. KSH, Budapest, 2015.

A létminimumérték meghatározásának jelenlegi rendszere a Központi Statisztikai Hivatalban
A teljes kosár helyett élelmiszerkosár alkalmazásának gyakorlatával a KSH az 1984-ben elkezdett és a szakértő
bizottság által is elfogadott eljárást követi. A tapasztalatok megerősítették, hogy teljes kosár konszenzuson
alapuló meghatározása napjainkban – a szükségletek széles körű kiterjedtsége és változatossága, tagoltsága miatt
– gyakorlatilag megoldhatatlan. Elég a gépkocsira, Iphone-ra, tabletre stb. gondolni: teljes kihagyásuk irreális,
teljes figyelembe vételük pedig irracionálisan megnövelné a küszöbértéket. A küszöbértéket konkrét
háztartásokra kell tudni alkalmazni, a konkrét háztartásnak pedig vagy van, vagy nincs ezekből.
Azt is szem előtt kell tartani, hogy míg az élelmiszer-fogyasztás az élettanilag szükséges mértékig mással nem
helyettesíthető és táplálkozás-élettani ismeretek alapján elfogadható pontossággal normázható, a táplálkozáson
kívüli szükségletek esetében más a helyzet. A helyettesíthetőség, a választási alternatívák szerepe igen nagy.
Például kulturális szükségleteit van, aki inkább könyvekből, van, aki inkább színházba járással elégíti ki, mások
természetjá- rással, utazással stb. A különböző vélemények megannyi akadályai a konszenzusnak.
II. Létminimum, 2014
A létminimum-számítás két alaptípusa közül a hazai gyakorlat az élelmiszerfogyasztás értékének
meghatározására épülő ún. normatív számítást alkalmazza. Az élelmiszer-normatíva alapja az Országos
Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet (OÉTI) által 2003-ban összeállított élelmiszerkosár, ami az
egészséges táplálkozás jellemzői mellett figyelembe veszi az életkori sajátosságokat is. Az élelmiszerkosár
értéke az abban szereplő tételeknek az adott időszakra jellemző árakon számba vett forintösszege, a létminimum
pedig az élelmiszer-normatíva körüli értékben élelmiszert fogyasztó háztartások összes személyes kiadásának
havi átlagos értéke.
Az élelmiszereket a normatívához hasonló értékben fogyasztó háztartások fogyasztási adataiból kiinduló
létminimum egy fogyasztási egységre számított átlagos értéke 2014-ben havonta 87 351 forint volt, az egy
évvel korábbi érték 99,8%-a.
A létminimumértékeket aktív és nyugdíjas háztartásokra, azon belül háztartástípusokra is meghatározzuk. 2014-
ben a tipikusnak tekinthető, két aktív korú személyből és két gyermekből álló háztartás létminimumértéke
2,90 x 87 351 forint = 253 318 forint volt havonta, míg az egytagú nyugdíjas háztartásoké 78 616 forint.
Az Európai Unió szegénységre és kirekesztődésre vonatkozó összehasonlításaiban a jövedelmi alapú, relatív
megközelítés az elfogadott. Ennek során a tagországok az ún. OECD2 ekvivalenciaskálát 1 alkalmazva a
mediánjövedelem 60%-ában határozták meg a jövedelmi szegénység küszöbértékét. Ennek értéke 2013-ban
Magyarországon egy fogyasztási egységre számítva 67 747 forint/hó volt, ennél alacsonyabb jövedelemből a
népesség 14,6%-a élt.
A létminimumértékek meghatározása
A létminimumérték számítása a Központi Statisztikai Hivatalban az élelmiszerfogyasztás normatív értékéből
kiindulva, az élelmiszereket a normatívához hasonló értékben fogyasztó háztartások fogyasztási adatainak
felhasználásával történik.
Az élelmiszer-fogyasztás normatív értékének számításakor azokat az élelmiszer-mennyiségeket és azt a
fogyasztási szerkezetet vesszük figyelembe, amit az OÉTI dolgozott ki. Ezeket az élelmiszer-mennyiségeket
1
OECD2 fogyasztási egységkulcs: az első felnőtt 1, minden további felnőtt 0,5, a 14 év alatti gyermekek pedig 0,3 egységet képviselnek.

4
tartalmazza a létminimum-számítás élelmiszerkosara, mintegy száz konkrét termékre részletezve. A teljes
fogyasztói kosár helyett az élelmiszerkosár alkalmazásának gyakorlatát a tapasztalatok is megerősítették. A
szükségletek széles körű kiterjedtsége miatt a teljes kosár konszenzuson alapuló meghatározása gyakorlatilag
megoldhatatlan, míg az élelmiszer- fogyasztás az élettanilag szükséges mértékig mással nem helyettesíthető, és
táplálkozás-élettani ismeretek alapján elfogadható pontossággal normázható.
A létminimum élelmiszerkosarának tartalma közepes fizikai igénybevétel esetén fedezi a vonatkozó
egészségügyi és táplálkozástudományi követelményeknek megfelelő teljes tápanyag-, vitamin- és ásványianyag
szükségletet. Aktív korú személynél a normatív élelmiszer-mennyiség többek között napi 81 gramm fehérjét
(ezen belül 32 gramm állati fehérjét), 83 gramm zsírt, 356 gramm szénhidrátot, 800 milligramm kalciumot, 3500
milligramm káliumot, 13 milligramm vasat, 60 milligramm C-vitamint tartalmaz.
Az élelmiszer-fogyasztás normatív értékét az élelmiszerkosárban foglalt mennyiségeknek a konkrét időszakra
jellemző árakon összegezett értéke adja. A kosár mennyiségeit a 2014. év átlagáraival szorozva a kosár pénzben
kifejezett értéke havi 23 954 forint, ennyi volt 2014-ben egy aktív korú felnőtt élelmiszer-normatívája.
A különböző korú személyek tápanyagszükséglete eltérő. Az OÉTI számításai szerint a 0–14 évesek élelmiszer-
normatívája a felnőttekéhez képest 77,8, a 60 éves és idősebbeké 88,2%. Ily módon az aktív korú felnőttek 2013-
ra vonatkozó 23 954 forintos havi élelmiszer-normatívája mellett a 0–14 éves korúaké 18 636, az időskorúaké 21
127 forint. Ezen értékek alapján határozhatók meg – a háztartásban élő személyek normatíváit összegelve – a
különböző létszám- és korösszetételű háztartások élelmiszer- normatívájának értékei. Így például a két aktív
korú felnőttből és két (0–14 éves) gyermekből álló háztartás élelmiszer-normatívája: 2 x 23 954 + 2 x 18 636 =
85 180 forint/hó.

Létminimumértékek a különböző háztartástípusokban

A létminimumértékek gyakorlati felhasználásának előfeltétele, hogy különböző nagyságú, típusú háztartásokra
differenciáltak legyenek. A háztartásonként átlagosan 171, illetve a fejenkénti 70,4 ezer forint nem lehet
egyaránt érvényes egy kis és egy nagy létszámú háztartásra. A differenciáláshoz a nemzetközi statisztikai
gyakorlatot szem előtt tartva fogyasztásiegység-kulcsokon (ún. ekvivalenciaskálán) alapuló számítást
használunk. A háztartás első felnőtt személyét egy fogyasztási egységnek tekintve a háztartás többi személye
egynél kisebb egységet képvisel, hiszen a háztartásnak számos olyan kiadása van, ami nem függ a háztartástagok
számától, vagy ha van is összefüggés, az nem lineáris. Fogyasztási szükségletének megfelelően az aktív korúnál
valamivel kisebb egységet képvisel a kisgyermek és az idős személy. Mindezek alapján a háztartás nagysága – a

5
fogyasztás szemszögéből – jellemezhető a fogyasztási egységek számával.

KSH (2013): A relatív jövedelmi szegénység és a társadalmi kirekesztődés (Laeken-i indikátorok), 2012.
Statisztikai Tükör 2013. 66. sz.

innen letölthető:
http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/laekindikator/laekindikator12.pdf

Havasi É. (2002): Szegénység és társadalmi kirekesztettség a mai Magyarországon.

Szociológiai Szemle 2002. 4. sz.
(…) "Ma a szegénységgel kapcsolatban versengő meghatározások tömegét találjuk. Folynak a viták arról, hogy
a szegénységet abszolút vagy relatív, dinamikus vagy statikus jelenségnek kell-e tekinteni, hogy az okok
vizsgálata során a képességek vagy az eszközök hiányára kell-e összpontosítani, szegénységről, deprivációról,
vagy kirekesztésről kell-e beszélni.” (Ferge 2001:17)
A szegénység fogalmi tisztázásának már több évszázadra visszanyúló kísérletei mindössze azt a hitet erősítik
meg bennünk, hogy nincs mindenkor érvényes és mindenki számára elfogadható definíció. A szegénységet
sokan a jövedelmi alapú szegénységgel azonosítják, vagy ha ki is tágítják a fogalom használatát, a szegénység
mérésénél visszatérnek a pénzben való meghatározáshoz.
Magyarországon nagy hagyományai vannak a „szükségletek” oldaláról történő megközelítéseknek is. Az első,
úgynevezett abszolút típusú szegénységszámítások a század elejéig nyúlnak vissza, a Statisztikai Hivatal 1924-
1944 között havonta számolt és publikált „létminimumot”, ezzel párhuzamosan a hazai szakszervezetek is
végeztek ilyen típusú számításokat.
A második világháború után a Központi Statisztikai Hivatal először 1968-ra vonatkozóan számolt létminimumot.
Nyilvánosságra hozatalát az akkori politikai vezetés nem engedélyezte, de mégis óriási lépést jelentett a
szegénység vizsgálatát és elismerését illetően. A Hivatal újabb hasonló jellegű számításaira 1984-ben került sor,
az eredményeket titkosították, és szigorúan belső használatra (mindössze ötven példányban) sokszorosították.
Lényegében 1991-től van nyilvánosságra hozott, bárki számára hozzáférhető létminimumérték. Noha az utóbbi
években a Hivatal évente kiszámolja, és nyilvánosságra is hozza a létminimumértékeket, ezek nem tekinthetők
hivatalosan elfogadott szegénységi küszöbnek. Az így számított értékek lényegesen meghaladják mind a
szociális segélyezés alapjául szolgáló jövedelmi értékeket, mind pedig a jövedelem alapú relatív szegénységi
küszöböt.
A létminimum mellett és helyett legtöbbször relatív típusú szegénységi-egyenlőtlenségi mérőszámokat
használnak. A hazai gyakorlatban is ez a legelterjedtebb. Az egy főre (fogyasztási egységre) jutó éves nettó
jövedelem alapján sorbarendezett népesség alsó tíz, illetve húsz százalékát (első jövedelmi decilisbe, illetve első
kvintilisbe tartozókat) szokták szegénynek tekinteni. Mások, a nyugat-európai országok gyakorlatához közelebb
álló meghatározást követve, a mediánjövedelem ötven-hatvan százaléka alatt élőket sorolják a szegények közé.
Erre vonatkozó számokat közöltünk az előző fejezetben is.
A szegénység számbavételének legegyszerűbb módja, ha az embereket magukat kérjük meg arra, hogy
minősítsék saját jövedelmi helyzetüket. E definíció szerint azok az egyének, illetve háztartások szegények, akik,
illetve amelyek annak vallják magukat. Ha pusztán az önbesorolás alapján határolnánk le a szegények körét,
akkor ma Magyarországon a háztartások 6,5%-át, azaz 240 ezer háztartást, és mintegy 600 ezer embert tartanánk
szegénynek, mivel ennyien vallották magukat „nagyon szegény"-nek. További 30%-a a háztartásoknak „inkább
szegény"-nek, mint átlagos anyagi helyzetűnek gondolja magát, és ezzel el is jutottunk az „egyharmados”
társadalomfelfogás empirikus alátámasztásához.
Egy másik szubjektív típusú szegénységi mérőszám is nagyon hasznosnak bizonyul. A háztartásokat megkérik
arra, hogy becsüljék meg azokat a jövedelemösszegeket, amelyekre a saját háztartásukhoz hasonló
háztartásoknak különböző megélhetési szintek biztosításához szükségük lenne. Így mód nyílik arra, hogy a
vizsgált háztartások tényleges jövedelmét egybevessük az adott háztartástípus megélhetéséhez általuk
szükségesnek tartott összegekkel. 2000-ben a „nagyon szűkös megélhetéshez szükséges jövedelemösszeg” egy
főre vetítve átlagosan 22 ezer forint volt havonta, amely összeg mintegy 8%-kal maradt el a létminimum
számított értékétől. E jövedelmi szint alatt közel 635 ezer háztartás és több mint 2 millió ember élt.
Magyarországon nincs deklarált, „hivatalos szegénységi küszöb". A szociális programoknál alkalmazott
jogosultsági szint az államilag garantált nyugdíjminimum, illetve ennek valamilyen aránya. Ez az összeg a KSH

6
által számított létminimum 65%-a. Az eddig tárgyalt szegénységi küszöbök közül ez a legalacsonyabb. 2000-ben
a háztartások 4,8%-a (a lakosság 7%-a) rendelkezett ennél kisebb összegű jövedelemmel.
A következőkben összefoglaljuk a különböző szegénységi küszöbök jövedelmi határát és a küszöbök egymáshoz
való viszonyát. Ez a sorrend nem szükségképpen állandó, de Magyarországon hosszú évek óta stabilnak
tekinthető. Remélhetőleg a gazdasági helyzet javulásával a segélyezési küszöbhatár emelkedhet, s megelőzi majd
a fölötte álló szegénységi küszöbök némelyikét.
A különböző szegénységi küszöbök jövedelmi határa és a küszöb alatt élők száma, 2000-ben

A jövedelem A küszöb alatt

Szegénységi küszöb nagysága élők száma,
(Ft/fő/hó) (ezer fő)

Nyugdíjminimum
16 600 697
(a segélyezési küszöb jövedelmi határa)

Mediánjövedelem hatvan százaléka

19 102 1 177
(egy főre jutó jövedelem alapján számolva)

Szubjektív szegénységi küszöb, 1.

22 412 1 982
(az önmagukat nagyon szegénynek tartók átlagjövedelme)

Szubjektív szegénységi küszöb, 2.

23 397 2 293
(a nagyon szűkös megélhetéshez szükségesnek tartott összeg)

Létminimum számított nagysága 25 581 2 966

Forrás: KSH Háztartási költségvetési felvétele, 2000

A társadalmi kirekesztettség fogalma és mérése

A hetvenes évek végétől Franciaországban, majd Angliában is egyre nagyobb figyelmet és teret kapott a
társadalmi kirekesztettség fogalma, mely megszületésekor az új típusú, modernkori szegénység megragadására
szolgált. Később a fogalom tartalma módosult és bővült. Az új megközelítés népszerűségét az Európai Unió
érdeklődése is fokozta. A fogalom használatát 1985-ben vezették be, amikor Jacques Delors volt az Európai
Bizottság elnöke. Számos kutatási program indult el ebben az időben az Európai Unió támogatásával, melyek a
szegénység felszámolását célozták, s érdeklődésük középpontjában a társadalmi kirekesztettség jelensége állt.
1995 márciusában Magyarország is részt vett „a társadalmi fejlődés követendő irányainak meghatározását
célzó”, ENSZ által szervezett koppenhágai csúcstalálkozón, és aláírva a Koppenhágai egyezményt, elkötelezte
magát a szegénység és társadalmi kirekesztés felszámolására. A társadalmi kirekesztés elleni harc fontossága az
Európai szociális chartában szintén megfogalmazódott (1996, 30. cikkely). A téma fontosságát illetően a
legnagyobb előrelépést az 1997-ben aláírt Amszterdami szerződés jelentette. A 137. cikkely kimondja, hogy a
társadalmi kirekesztettség felszámolására az EU országainak átfogó stratégiára van szükségük. A társadalmi
kirekesztés elleni tevékenységnek sokoldalúnak kell lennie, fel kell ölelnie a lakáshelyzet, az egészségügy, az
oktatás és képzés, a közlekedés, a kommunikáció, a szociális ellátórendszer és a társadalmi segítségnyújtás
területeit is.
„Az Európai Unióban a legutóbbi években ismét változott a szótár. Igaz, továbbra is a cél a kirekesztés
megszüntetése, de ugyanezt pozitív előjellel is megfogalmazzák: a társadalom legyen befogadó, inkluzív.” (Ferge
2001: 17)
A fogalompár tisztázásában, empirikus megragadásában fontos mérföldkő Atkinson és munkatársai (2001)
közelmúltban napvilágot látott tanulmánya. A hazai irodalomban Szalai Júlia (2002) úttörő jellegű kísérletet tett
a kirekesztés, a kirekesztettség és a befogadás, beilleszkedettség értelmezésére, s a fogalmak mögött meghúzódó
értékpremisszák tisztázására.
A társadalmi kirekesztődés egy olyan elszigetelődési folyamat, amelynek során az egyes embereknek, társadalmi
csoportoknak nincs választási lehetőségük. A szegénység megközelítéseivel szemben, mint már a bevezetőben
említettük, a kirekesztődés esetén nem a „végeredményen” van a hangsúly, hanem a „folyamaton", azon a

7
„mechanizmuson", amely a sokoldalú megfosztottságot eredményezi, sőt újra is termeli azt. A
szegénységvizsgálatok, direkt vagy indirekt módon, főleg a jövedelemre koncentrálnak, ezzel szemben a
kirekesztés esetében számos tényező együttes figyelembevételéről van szó.
Az EU országaira vonatkozóan az úgynevezett SILC (Survey of Income and Living Condition) felvétel
keretében az Eurostat először tesz kísérletet a közeljövőben egy többdimenziós, kirekesztés alapú összehasonlító
szegénységvizsgálatra. Remélhetőleg Magyarország is csatlakozik az adatgyűjtéshez. A magam szerény
eszközeivel, a KSH adatbázisa nyújtotta lehetőségeken belül, kísérletet tettem egy többdimenziós
szegénységszámítási módszerre.
A halmozott szegénység empirikus megragadása szempontjából öt kiemelt területen vizsgáltam a
„megfosztottságot", melyek a következők:
I. Jövedelmi szegénység
II. Fogyasztási szegénység
III. Szubjektív szegénység
IV. Lakáskörülmény-szegénység
V. Lakásfelszereltségi szegénység
Azokat az egyéneket vagy háztartásokat tekintettem halmozottan szegényeknek, illetve kirekesztetteknek, akik a
felsorolt öt dimenziót vizsgálva legalább három szerint szegénynek számítottak. A halmozott szegénység és
kirekesztettség fogalmát azonos értelműként használom. (…)
A 2000-re vonatkozó adataink alapján a háztartások 43%-ában nem fordult elő szegénység egyetlen vizsgált
dimenzióban sem. Ugyanakkor megfordítva az előbbi megfogalmazást, 2000-ben a háztartások közel 57%-a
legalább egy szempontból szegénynek tekinthető. Összesen mintegy 416 ezer háztartás és megközelítően 1,1
millió ember érintett a halmozott szegénységben, s ha ehhez hozzáadjuk az intézményi háztartásokban élő
szegényeket és hajléktalanokat is, akkor számuk 1,2-1,3 millióra tehető, azaz a magyar lakosság legalább 12-
13%-a.

Ferge Zs. (1986): A szegénység alakulása Magyarországon

In: Ferge Zs.: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből Magvető Bp. 1986
Magyarország számos helyi variációval követte az (…) európai fejlődésvonalat. A második világháború előtti
történelem egyik, e szempontból fontos sajátossága a jól ismert, a kiegyezéstől a harmincas évek második feléig
fokozódó gazdasági megkésettség (Berend T.-Ránki, 1974), ami miatt relatíve szűkösek maradtak a források. A
másik fontos sajátos elem az Európában szinte egyedülálló társadalmi megkésettség, azaz a feudális jellegű
birtokviszonyok és az ehhez kapcsolódó szokatlanul nagy társadalmi egyenlőtlenségek fennmaradása egészen
1945-ig. A harmadik, ezekkel összekapcsolódó mozzanat a polgári demokratikus fejlődés hiánya vagy végletes
csökevényessége, ami tartósította a paternalizmust, fékezte a társadalmi mozgalmakat és jogok kihívását. És
végül e körülmények összhatását súlyosbította a két világháború közötti jobboldali kurzus.
A második világháború után az új politikai rendszer forradalmi lépései, a földosztás és az államosítás a
szegénység strukturális alapjait megrendítették. Ezt a lehetőséget azonban a sztálini típusú vezetés rosszul
használta ki, ami miatt a fejlődésben általában s a szegénység csökkenésében is súlyos törés következett be. Az
1956. évi válság után, különösen a hatvanas évektől kezdve jelentős és folyamatos volt a javulás, ami egészen a
hetvenes évek végén bekövetkező megtorpanásig tartott. E szakasznak az a sajátossága Nyugat-Európához
képest, hogy a szociális fejlődés egésze, ezen belül a szegénység csökkenése önálló szociálpolitika és önálló
szegénypolitika nélkül következett be.
A szegénység alakulása statisztikai és történelmi információk alapján, ha igen nagy bizonytalanságokkal is, de
közelítően megbecsülhető. A több mint száz évet átfogó, számos forrása támaszkodó számítások (Ferge, 1984)
végeredményét az alábbi táblázat foglalja össze, érzékeltetve a „szociális szegénység” gyökeresen változó
jellegét is. Az adatok alapján valószínűsíthető, hogy a kiegyezéstől máig (eltekintve az első és második
világháborút közvetlenül követő, különösen súlyos, de adatszerűen nem megfogható évektől) a helyzet a
legrosszabb az 1929-es válság utáni években volt, túlnyomó többséget érintő „abszolút” szociális szegénységgel,
jelentős pauperizmussal, végletes egyenlőtlenségekkel. A második legrosszabb periódusnak az 1950–1953
közötti időszak tekinthető, ugyancsak a többséget érintő „abszolút” szociális szegénységgel, a háború előttinél
kisebb, de politikailag feszítőbb egyenlőtlenségekkel és súlyos politikai elnyomással.
Összehasonlító érvényű nemzetközi számítások a korábbi időszakokra nem állnak rendelkezésre. Számos
részinformáció alapján valószínű, hogy az „abszolút” szegénység 60–70 százalékos aránya a harmincas évekig
nem volt szokatlanul nagy, de Magyarországon az említett negatív sajátosságok „mennyiségileg” és

8
„minőségileg” egyaránt súlyosbították a helyzetet a szerencsésebben fejlődő országokhoz képest. Az is
valószínű, hogy a fejlett szociálpolitikával rendelkező jóléti államokban az abszolút szociális szegénység
„objektív relatív depriváltsággá” való átalakulása már az ötvenes évek végén előrehaladt, s ugyanakkorra tehető
az a váltás is, hogy már nem tekinthető a társadalom többsége „szegénynek” (akár abszolút, akár relatív
értelemben).
Az utolsó időszak egyértelműbben helyezhető el a nemzetközi mezőnyben, mert mind Magyarországon, mind
másutt sokasodtak a jövedelemeloszlásra és speciálisan a szegénységre vonatkozó kutatások, továbbá közeledtek
egymáshoz a kutatási, számítási mód-szerek. (Bokor, 1982) Az 1970-es évek közepét tekintve a magyarországi
helyzet (amikor a „szociális szegénység” aránya 10 és 30 százalék közé tehető, attól függően, hogy mennyire
súlyos helyzeteket tekintünk még ide tartozónak) a nemzetközi mezőnyben se nem abszurd, se nem szégyenletes.
A hetvenes évek közepén például Angliában 9 és 39 százalék között mozogtak a szegények arányára vonatkozó
becslések (igaz, az utóbbi aránynál a szegénység peremén élőket is számításba vették). Belgiumban (ugyanezen
időszakban) 5 és 24 százalék, Franciaországban 16 és 28 százalék közötti értékeket becsültek. hasonlóak az olasz
vagy ír arányok, sőt az USA-ra vonatkozó becslések is, míg a norvég a svéd vagy nyugatnémet szegényarányok
jóval alacsonyabbak. (George - Lawson, 1980).
A nemzetközi összehasonlítások érvényessége sokban korlátozott, de egy fontos következtetést biztosan
megengednek. azt, hogy – különösen egy bizonyos fejlettségi küszöb felett – nincs egyenes összefüggés a
gazdasági fejlettség szintje és a szegénység mértéke között. A teljes jövedelemeloszlás s ezen belül a szociális
vagy szociálpolitikai jövedelmek eloszlása a társadalom széles körben elfogadott értékeke, a társadalmi
erőviszonyok, illetve az ezek által befolyásolt politikák és szociálpolitikai módszerek függvénye is. Más
szavakkal: a több forrás soha nem jelenti automatikusan az „objektív relatív depriváció” csökkenését. Ehhez
politikai mozgások, akarat, döntések is szükségeltetnek, és nem csekély a szerepe a konkrét stratégiáknak sem
(így például annak, hogy mennyire befolyásolják az adózás előtti jövedelemegyenlőtlenségeket, illetve mennyire
csak adóval igyekeznek szabályozni, hogy a társadalombiztosítási vagy a segélyezési rendszert fejlesztik jobban
stb.) (Kahn-Kamerman, 1983)
A világgazdasági válság „begyűrűzése” utáni években Magyarországon, sok más országhoz hasonlóan, általában
is romlott a lakosság helyzete, s különösen kedvezőtlenül érintettek azok a csoportok, amelyeknél a legkisebb
veszteség is felbillenti a háztartás egyensúlyát. A veszteség miatt az „objektív relatív depriváltak” csoportján
belül nő az „abszolút” értelemben is szegények, a súlyos gondokkal küzdők aránya.
A helyzet érzékelhető javulása csak a gazdaság újabb fellendülésétől, a források bővülésétől és a szociálpolitika
fejlesztésétől várható. De a politikai vezetés nem helyezkedhet a passzív kivárás álláspontjára, mert ez végzetes
leszakadási folyamatokat indíthat el, súlyos feszültségeket okozva. Ezért erősödnek a legalább átmeneti
megoldást kereső erőfeszítések. Ezek azonban sokféle akadályba ütköznek a források szűkösségén túl is. Az
egyik probléma a jobb helyzetű és erősebb csoportok abbeli igyekezete, hogy saját helyzetük romlását
megakadályozzák, illetve e helyzetet a lehetőség szerint javítsák. E követelések legitimálását különböző
érdemideológiák erősödése szolgálja – amelyek létjogosultsága ugyan az adott helyzetben tagadhatatlan, de
amelyek a társadalmi szolidaritás elve nélkül az erősebb érdekek egyoldalú érvényesítéséhez vezetnek. A másik
súlyos terhet a szociálpolitika „történelmi öröksége” jelenti, amelybe beletartozik a két háború közötti
„szegénypolitika”, a szociálpolitika elsorvasztása az ötvenes években, emancipálásának elmaradása a gazdasági
reform utáni időben.
A „szegénység” aránya a népességen belül 1870–1980
A szegénység Össznépesség Ebből szegénynek
Időszak jellemzője száma tekinthető népesség
(millió fő) létszáma százalékos
(millió fő) aránya
1870 körül 13,5 9 65%

1910 körül Zömmel létfenntartási szint körüli 18,3 9 – 10 50 – 55%

szociális szegénység, jelentős
pauperizmus, súlyos
1935 körül egyenlőtlenségek 8,9 5,7 – 7 65 – 80%

1940 körül 9,1 5 55 – 60%

1948 körül 9,2 4,5 – 6 „senki”

Zömmel létfenntartási szint körüli „mindenki”,

9
 szociális szegénység ill. 50 –
60%
1952 körül 9,5 5,7 – 6,7
65 – 75%

1965 körül Zömmel relatív szociális szegénység 10,0 3–4 30 – 40%

1980 körül 10,7 1,5 – 3 10 – 30%

Gábos A., Szívós P., Tátrai A. (2013): Szegénység és társadalmi kirekesztettség Magyarországon, 2000–2012.
In.: Szívós P., Tóth I.Gy. (szerk.): Egyenlőtlenség és polarizálódás a magyar társadalomban.
TÁRKI Monitor Jelentések 2012. TÁRKI Budapest 2013. p. 37-60.
A SZEGÉNYSÉG KITERJEDTSÉGE
Magyarországon 2012-ben a szegénységi küszöb értéke, vagyis az OECD2-skálával számított ekvivalens éves
háztartásjövedelem mediánértékének 60 százaléka nettó 792 ezer Ft, azaz havi 66 ezer Ft volt. Ennél kevesebb
jövedelemből élt, tehát a jövedelmi szegénység által érintett volt az elmúlt évben a teljes népesség 17 százaléka.
A 2000 óta tartó szegénységi trendbe illesztve ezt az adatot egyértelműen megállapítható, hogy a 2000-es évek
elején megfigyelt enyhe növekedést követően, 2005-től, de még inkább 2007 óta folyamatosan nő a relatív
szegénységben élők aránya. 2007-ben a teljes népesség 12,6%-a élt szegénységben, a következő két évben ez az
érték több mint 1 százalékponttal, az azt követő három éves periódusban pedig további 3 százalékponttal
növekedett. A 2009 és 2012 közötti változás statisztikailag is egyértelműen szignifikáns, míg a 2007 és 2009
közötti növekedés esetében a konfidencia-intervallumok között kismértékű átfedés van. Még korábbra
visszatekintve, tehát a kilencvenes évek elejétől követve a szegénység alakulását megállapíthatjuk, hogy a 2012-
es szegénységi ráta értéke szignifikánsan meghaladta a legmagasabb értéket, amelyet 1996-ban mértünk. (…)A
szegénységi rátát uniós összehasonlításban vizsgálva, azt mondhatjuk, hogy míg 2009-ig Magyarországon a
szegénység kockázata lényegesen az európai átlag alatt maradt, addig 2012-re a hazai mutatószám értéke elérte
az európai átlagot.

(…) A szegénység kockázata csökken az életkorral. A legmagasabb szegénységi kockázatú életkori csoport a
gyermekeké és a fiataloké. Az általános, 17 százalékos szegénységi rátával szemben a 0–17 évesek körében a
szegénység 26, a 18–24 évesek körében pedig 23 százalékos. A felnőttek közül a középkorúak (25–64 évesek)

10
esetében a szegénység kiterjedése átlagos, 16 százalék körül van. Az idős, 65 év feletti népesség szegénységi
kockázata ezzel szemben alacsonyabb az átlagosnál, mindössze 8 százalék.
(…)A háztartásfő iskolázottsága az egyik legfontosabb jellemző, amely a szegénységi kockázattal összefügg. A
legfeljebb általános iskolát végzett és a diplomás háztartásfővel élők szegénységi rátájának aránya a kétezres
évek folyamán 6-14-szeres volt, ez nőtt meg 2012-re 20-szorosra. A növekedés fő oka a szegénységi kockázat
növekedése az alacsony iskolázottságúak körében: tavaly öt legfeljebb általános iskolát végzett háztartásfővel
élő közül kettő szegény volt, míg száz diplomással élő közül csak kettő. Ugyancsak nőtt a szegénységi ráta a
szakmunkásképzőt végzett háztartásfővel élők körében (15 százalékról 18 százalékra), míg az érettségizett és
diplomás háztartásfővel élők esetében az indikátor értéke nem változott 2009 és 2012 között (6, illetve 2
százalék).
(…)A háztartásfő etnikai hovatartozása szerinti vizsgálat alapján azt tapasztaljuk, hogy a roma háztartásfővel
rendelkező háztartások tagjai a vizsgált időszak teljes hosszában az átlagosnál lényegesen magasabb szegénységi
kockázatú társadalmi csoportok közé tartoznak. Korábbi tanulmányainkban (Gábos–Szivós 2008, 2010)
bemutattuk, hogy 2003-ban a roma háztartásban élők közül minden második élt a szegénységi küszöb alatt,
arányát tekintve ugyanannyian, mint 1992-ben. Ugyancsak ismertettük eredményeinket, mely szerint a romák
szegénységi kockázata 2000-ben volt a legmagasabb (az átlag 5,5-szerese), 2005-ben pedig a legalacsonyabb
(3,1-szeres). A 2009-es mérés drámai (egyértelműen statisztikailag is szignifikáns) emelkedést mutatott, a 70
százalékos szegénységi ráta a 2000-es évi értékkel egyezett meg. A 2012-re becsült adat a szegénység
előfordulásának további növekedését mutatja a roma nemzetiségű háztartásfővel élők körében, de a növekedés a
statisztikai hibahatáron belül marad. (…)
ANYAGI DEPRIVÁCIÓ
Az eddigiek során a jövedelmi szegénységgel foglalkoztunk. A társadalmi kirekesztettségnek azonban vannak
más megjelenési formái is. Ezek közé tartozik például az anyagi depriváció vagy a munkaerő-piaci
kirekesztettség is. Ebben a részben az anyagi depriváció indikátorával foglalkozunk. Az Európai Bizottság és az
EUROSTAT az anyagi depriváció kompozit-indikátorát használja fő mutatószámként ezen a területen, amely
összesen kilenc elemi indikátorból áll elő. Anyagilag depriváltnak tekinthető valaki akkor, ha az alábbi – a
háztartás pénzügyi nehézségeinek percepcióját és tartós fogyasztási cikkekkel való ellátottságát felölelő – kilenc
tétel közül legalább három esetében depriváltként azonosítható, illetve súlyosan anyagi depriváltként, ha
legalább négy esetben állapítható meg a depriváltság. 2 A kompozit-indikátorok célja, hogy az anyagi javaktól
való megfosztottság kiterjedtségét mutassa. (…)
2012-ben a magyarországi népesség többsége, 56 százaléka volt anyagilag deprivált, több mint egyharmada (37
százaléka) pedig anyagilag súlyosan deprivált. Ez mindkét esetben kismértékű növekedést jelent a 2009-es
adatokhoz képest. Emögött a növekedés mögött az elemi indikátorok meghatározott köre esetében megfigyelt
változás áll, miközben más elemi mutatókban hasonló elmozdulás nem következett be, vagy a változás ellentétes
irányú volt. A pénzügyi nehézségeket, a jövedelmi tartalékok csökkenését mutató indikátorok esetében
következett be jelentősebb romlás. Ilyen mutató például a lakás rendes fűtésének hiánya (2009 és 2012 között 20
százalékról 27 százalékra nőtt az ilyen háztartásban élők aránya), a rezsiköltség nem fizetése pénzhiány miatt (21
százalékról 24 százalékra), vagy a kétnaponta hús fogyasztásától való megfosztottság (41 százalékról 45
százalékra). Két mutató értéke már 2009-ben is olyan magas volt, hogy a három év alatt történt növekedés nem
tekinthető jelentősnek, de a trend egyértelműen mutatja a helyzet romlását. Azok aránya, akik olyan háztartásban
élnek, amely nem engedheti meg magának az évi legalább egyhetes nyaralást három év alatt gyakorlatilag nem
változott (76 százalékról 77 százalékra), míg azoké, akik egy váratlan kiadás fedezésére képtelenek
kismértékben, 77 százalékról 81 százalékra nőtt. Ez azonban egyszersmind azt is jelenti, hogy a népesség
négyötödének nincsenek nehéz helyzetben mozgósítható pénzügyi tartalékai, és az ilyen tartalékokkal korábban
rendelkezők arányának csökkenése már korábban, a háztartások nagymértékű eladósodottságával és a válság
korai jelentkezésével megindult. (…)

Andorka Rudolf (1997): Jövedelmi egyenlőtlenség és szegénység – Elméleti kérdések. In.: Andorka R.,
Cseh-Szombathy L., Elekes Zs., Gazsó F., Gyenei M.: A társadalmi problémák szociológiája. BKE
Szociológia és Szociálpolitika Tanszék Budapest 1997. p. 7-10.

2
A háztartás (1) képtelen a nem várt kiadásokat fedezni; (2) nem engedhet meg magának évi egy hét nyaralást az otthonán kívül; (3) nem
képes a különféle tartozások törlesztésére; (4) nem engedhet meg magának minden másnap egy hús-, csirke- vagy halételt; (5) nem képes az
otthonát megfelelően fűteni. A háztartás kénytelen lemondani (6) a mosógépről, (7) a színes TV-ről, (8) telefonról vagy (9) a személyes
használatú autóról.

11
A szegénység problémája a társadalomtudományok egyik legtöbbet és legélesebben vitatott kérdése. Szorosan
összekapcsolódik a társadalmi egyenlőtlenségek okának, megítélésének és megszüntethetőségének kérdésével.
Vannak olyan társadalomtudósok (szociológus csak elvétve akad közöttük), akik a társadalmi egyenlőtlenség, az
emberek alapvető egyenlőtlenségek okát biológiai adottságokban látják, és feltételezik, hogy ezek többé-kevésbé
öröklődnek. Jellemző elméleti tételük volt például az 1960-as években (amikor a szegény fekete gyermekek
számára a fehér gyermekekével azonos oktatási feltételeket kívánt az amerikai kormányzat teremteni), hogy az
amerikai fehérek és feketék intelligenciaszintje genetikai meghatározottság miatt különbözik, ezért semmilyen
oktatási erőfeszítéssel sem fog sikerülni a feketék intelligenciaszintjét a fehérek átlagára felemelni. Eddig
azonban senkinek sem sikerült azt meggyőzően bizonyítani, hogy az intelligencia szintjét valóban döntően
meghatározza az öröklött génállomány.
Egy ezzel élesen ellentétes álláspont szerint a szegénység oka a gazdasági-társadalmi rendszer jellege,
működése. A szocialista eszmekörhöz közelálló szociológusok sok esetben a kapitalista rendszerben látták a
szegénység okát és azt állították, hogy a szocialista társadalomban nem lesz szegénység. A valóságban azonban a
szocialista társadalmak mindegyikében előfordult szegénység, némelyikben nagyon is jelentős szegénység, habár
ezt hosszú ideig tagadták. Azonban olyan szociológusok is, akik nem feltétlenül kívánták vagy látták
lehetségesnek az adott társadalmi rendszer felváltását egy másikkal, rámutattak arra, hogy a gazdasági és
társadalmi rendszer működésének megváltoztatásával lényegesen mérsékelni lehetne a szegénységet. Ennek
érzékeltetésére idézik W. McCord és A. McCord (Power and equity. New York. 1977) azt az adatot, hogy abból
az összegből, amelyből az Egyesült Államokban 1974-ben egy repülőgép-anyahajót építettek, az ország összes
leromlott városi körzetét, „slum” körzetté újjá lehetett volna építeni.
Az egyéni örökölt biológiai adottságokban és a gazdasági-társadalmi rendszerben a szegénység okát látó felfogás
között mintegy középen helyezkednek el azok, akik valamilyen a társadalmi viszonyok által erősen befolyásolt
egyéni ok szerepét emelik ki.
Ide tartozik az az irányzat, amely a műveltség és az iskolai végzettség terén fennálló hátrányokban látta a
szegénység fő okát. Eszerint az iparosodott társadalmakban a mindennapi élethez meglehetősen széles körű
tájékozottság, sok ismeret és gyakorlati jártasság elsajátítása szükséges. Akik ezzel nem rendelkeznek, azok
menthetetlenül hátrányos helyzetbe kerülnek a jövedelemszerzés területén és ennek következtében minden más
területen is. Ezért az oktatást látják annak a területnek, ahol a szegénység gyermekeinek speciális támogatásával
a legeredményesebben lehet a szegénység, különösen annak öröklődése ellen küzdeni.
Egy másik álláspont a szegények rossz testi és különösen lelki egészségi állapotára hívta fel a figyelmet és azt
hangsúlyozta, hogy krónikusan beteg, rokkant emberek, - egyebek között rokkantak, leépült, de kórházban tartást
nem igénylő elmebetegek, alkoholisták, - egyszerűen képtelenek nagyobb erőkifejtésre, rendszeres
munkavégzésre.
Volt olyan álláspont, amely szerint elsősorban a csonka - egyszülős - családok válnak szegénnyé és képtelenek
ebből a helyzetből kiemelkedni. Ezek a családok azután a gyermekeikre is átörökítik a szegény állapotot, sőt az
egyszülős család típus mintája is öröklődik nemzedékről-nemzedékre.
Az előbb említett három elméleti magyarázatot némileg ötvözi a „szegénység kultúrája” elmélet. Egyik vezető
képviselője Amerikában Oscar Lewis volt, „Sanchez gyermekei” című könyvét magyarul is olvashatjuk.
Hasonló módszerrel írta le a szegénységet Budapesten Fábián Katalin: „A Makoldi család” című könyve.
Eszerint a szegény rétegbe tartozóknak egy egészen különös viselkedési norma és értékrendszere, vagyis
„kultúrája” van. Ez megakadályozza őket abban, hogy a szegénységgel járó terheket elviseljék. Amerikai
szociálpszichiáter szerzők azt a tételt is megfogalmazták, hogy a szegénység kultúrájának e védő funkciója
nélkül a szegények nem lennének képesek mentális egészségüket fenntartani a szegény életkörülmények
nyomása alatt.
Empirikus vizsgálatok alapján megfogalmazták azt a hipotézist, hogy a szegénység elsősorban életciklus-
jelenség. A századfordulón angliai vizsgálatok azt találták, hogy a munkáscsaládok először a házasságkötés után,
a gyermekek megszületését követően válnak szegényekké, majd amikor a gyermekek már felnőnek és keresőkké
válnak, kiemelkednek a szegénységből, a gyermekek családalapítása és eltávozása, valamint a szülők
megöregedése után azonban egy újabb szegénységszakasz következik az utóbbiak számára. Más újabb
vizsgálatok kimutatták, hogy különféle demográfiai események, - özvegyülés, válás, az átlagosnál több gyermek
születése stb. - is a szegénységi küszöb alá süllyedést okozhatják.
Ha nem csak a szegénységnek, hanem általában a társadalmi egyenlőtlenségeknek a létét, tendenciáját és okát
próbáljuk megérteni, akkor határozott különbséget kell tennünk az abszolút és a relatív szegénység között. Az
iparosodás és általában a modern gazdasági fejlődés előtti évszázadokban minden társadalom tagjainak nagy
többsége a mai értelemben véve abszolút szegény volt, viszont a gazdasági fejlődéssel, az életszínvonal

12
emelkedésével párhuzamosan az abszolút szegénység csökkent és elképzelhető, hogy a jövőben a fejlett
országokban teljesen vagy majdnem teljesen el is tűnhet, mert senki vagy alig valaki lesz, akinek nem lesz elég
jövedelme ahhoz, hogy a ma elfogadhatónak tartott táplálkozást, ruházkodást, lakást biztosítsa magának.
Ha azonban a relatív szegénység fogalmat használjuk, akkor a szegénység tendenciájának megítélésekor az az
alapvető kérdés, hogy a jövedelmek és az életszínvonal egyenlőtlensége hogyan változott, nőtt-e vagy csökkent.
Simon Kuznets (Economic Growth and Income Inequality. American Economic Review. 1955. március)
évtizedekkel ezelőtt azt a tételt fogalmazta meg, hogy a modern gazdaságokban a gazdasági növekedéssel
párhuzamosan csökken a jövedelem-egyenlőtlenség. Gerhard Lenski (Power and Privilege. New York. 1966) az
emberi társadalmak egész fejlődéstörténetére kiterjedő elméletet fogalmazott meg a jövedelmi egyenlőtlenségek
alakulásáról: a gyűjtögető-vadász társadalmaktól egészen az ipari forradalomig folyamatosan nőttek az
egyenlőtlenségek, az ipari társadalomban azonban megfordul a tendencia: az érett ipari társadalmakban a
gazdasági fejlődéssel párhuzamosan csökken az egyenlőtlenség. Habár ez a tendencia hosszútávon érvényesnek
látszik, az elmúlt 20-25 évben számos fejlett kapitalista társadalomban a jövedelem-egyenlőtlenség növekedését
figyelték meg.
Fel lehet vetni azt a kérdést is, hogy egyáltalán szükségszerű-e, hogy a társadalomban egyenlőtlenségek
legyenek, és ha igen, mi ennek a magyarázata. Az emberiség történetében eddig fennállt társadalmak
mindegyikében előfordultak egyenlőtlenségek.
Egyes pszichológusok ezt azzal magyarázták, hogy a társadalom tagjainak képességei - intelligencia szintje, az
erőkifejtésre való képessége és hajlandósága - egyenlőtlenek, a jobb képességűek pedig magasabb jövedelmeket
érnek el. Genetikusok némelykor hajlamosak azt feltételezni, hogy ezek az intellektuális képességek nagy
mértékben öröklődnek. Ezt azonban eddig nem bizonyították meggyőzően.
A funkcionalista elméleti irányzathoz tartozó szociológusok szerint a társadalmi egyenlőtlenségek azért
alakulnak ki és maradnak fent, mert ezáltal biztosítja a társadalom, hogy a legfontosabb pozíciókat az azokra
legjobban alkalmas személyek töltik be. (Davis, K.: Human Society. New York. 1949.)
Ezzel szemben a konfliktuselméletek képviselői szerint a jövedelem-különbségek gyökerét a hatalom
különbségében kell keresni. A hatalommal rendelkező társadalmi osztályok, elitek és személyek képesek a
maguk számára nagyobb részt megszerezni a szűkösen rendelkezésre álló javakból, mint a hatalom nélküliek.
(Mills, C. W.: Az uralkodó elit. Budapest. 1962.)
E két ellentétes nézet között helyezkedik el az a közgazdaságtanhoz közelálló magyarázat, hogy a modern
társadalmakban a munkaerőpiaci viszonyok játszanak nagy szerepet az egyes társadalmi és foglalkozói rétegek
jövedelmének meghatározásában: a jövedelem az árhoz hasonlóan egyensúlyba hozza a keresletet és a kínálatot.
A kínálat nagyságának meghatározásában szerepe van annak, hogy hány megfelelő képességű és iskolai
végzettségű személy van a társadalomban, de az is, hogy a hatalmi viszonyok hogyan tudják a kínálatot
korlátozni és a kereslet oldalán a feltételeket meghatározni.

Bass L. (2007): Az esélyegyenlőtlenségek dinamikája. A Budapesti Longitudinális Fejlődésvizsgálat

eredményei a gyermekek szocializációjának társadalmi meghatározottságáról. Gyerekesély Füzetek
2. MTA KTI Budapest 2007.
Az egészségesen születés egyenlőtlen esélyei
Már a gyermekek megszületésével kapcsolatos szülői attitűdök is jelentős különbséget mutatnak a szülő iskolai
végzettsége szerint. Vizsgálataink során azt tapasztaltuk, hogy az általános iskolai végzettségű anyák (és férjeik)
egyharmada kifejezetten nem akarta a gyermek megszületését, míg az iskolázottabb szülők esetében a nem
kívánt gyermekek aránya csupán 5-10% között volt. Ha a „nem kívánt” csecsemőkhöz hozzászámítjuk azokat a
gyerekeket is, akinek születését későbbre tervezték volna, akkor az alacsonyan iskolázott anyák 40-60%-a nem
szándéka szerint szülte meg gyermekét.
Az anyák terhességük alatti életmódja – táplálkozása, a fizikai sérülések veszélye, az anya dohányzása vagy
alkoholfogyasztása – jelentős mértékben meghatározza a magzat fejlődését. Ha a csecsemők születési súlyát
megvizsgáljuk, kiderül, hogy a 8 általános iskolai végzettségű anyák gyermekei 10%-kal kisebb súllyal
születnek, mint a diplomás szülőké. Ez a különbség azért válik lényegessé, mert külföldi vizsgálatok után
(BRESLAU 2001) saját magyarországi adataink is igazolták az alacsony születési súly hatását az intelligencia
fejlődésére. Az alacsony születési súly hátterében álló anyai dohányzás már önmagában is (tehát a normál súlyú
csecsemők esetében is) 4-5 pontnyi IQ hátránnyal jár a gyermekek esetében. Vizsgálatunkban az anya terhesség
alatti alkoholfogyasztására vonatkozó adatok jelenleg nem kerültek még feldolgozásra, de a szakirodalomból
igazoltnak tekinthetjük ennek negatív hatását a gyermek képességeinek alakulására (STREISSGUTH 1990).

13
Szocializációs különbségek csecsemőkorban
A csecsemő legkorábbi nevelési, gondozási körülményei jelentősen különböznek a családok szociális helyzete
szerint. Már a csecsemő elemi gondozásának körülményei is eltérnek a szülők iskolázottsága vagy anyagi
helyzete szerint. Vizsgálatunk adatai szerint az alacsonyabb státuszú családokban a csecsemőt rövidebb ideig
táplálja az édesanyja anyatejjel, de az is megfigyelhető volt, hogy fürdetése, öltöztetése során kevesebbet beszél
hozzá.

14
A gyermek gondozásának körülményei az anya iskolázottsága szerint
anya iskolai hány hetes öltőztetés közben
végzettsége koráig szoptatta az átlagosnál kevesebb
a csecsemőt kommunikáció
8 ált 7,5 57 %
szakmunkásképző 16,0 51 %
érettségi 15,0 37 %
diploma 18,5 37 %

együtt 15,6 41 %
A nemzetközi szakirodalomban több vizsgálat is beszámolt arról, hogy a szoptatás időszakának hosszúsága
hatással van a gyermek későbbi intellektuális fejlődésével (ANGELSEN 2001 MORTENSEN 2002). A
csecsemővel való kommunikáció, az, hogy a fürdetés, öltöztetés közben az anya mennyit beszél a csecsemőhöz
ennél jóval erősebb hatással van a gyermek későbbi fejlődésére. A kommunikáló anya mellett a gyermek
intelligenciája az iskolakezdésre szignifikánsan magasabb értékeket mutat. Az általános iskola 3. osztályában a
keveset és a sokat kommunikáló anyák gyermekeinek átlag-eredményeiben már egy fél jegy különbség
tapasztalható.
Vizsgálatunk egyik legfontosabb eredménye az a tapasztalat volt, amely igazolta, hogy az iskolázatlan és
iskolázott (legalább érettségizett) anyák gyermekeinek IQ-ja 6 éves korukban megegyezik, ha az anya
csecsemőkorban sokat beszél a gyermekhez. A csecsemőkori kommunikáció hiánya azonban csak az
iskolázatlan anyák gyermekeinek fejlődését nehezíti meg.
A gyermekek 6 éves kori IQ-jának alakulása az anya iskolázottsága és a gyermek gondozása közben megfigyelt
kommunikáció mennyisége szerint

Intelligencia és szociális helyzet

A társadalmi igazságosság kérdésének 19-20. ideológiái az egyéni képességeket tették az egyenlőtlenségek
legitimálásának középponti elemévé. A „jó”, a „nyitott” társadalomban azt, hogy valaki fent vagy lent
helyezkedik el a hierarchiában nem a születés privilégiumai határozzák meg, hanem a rátermettség és az
ügyesség, az egyéni különbözőségek közül pedig az értelmi képességek értéke emelkedett ki. A társadalmi
egyenlőtlenségekkel vagy a mobilitással foglalkozó vizsgálatok egyre inkább hangsúlyozzák az iskolai
teljesítmények státusz-meghatározó szerepének fontosságát, ezzel együtt egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a
származás, a családi háttér éppen az iskolai teljesítményeket, a magas végzettség megszerzését határozza meg.
A kutatások során egyre többször merül fel a kérdés: vajon az esélyek átörökítésének mechanizmusában a
biológiai, vagy a szocializációs tényezők játszanak fontosabb szerepet? Arról van-e szó, hogy a gyermekek
szüleik adottságait öröklik, vagy arról, hogy a mobilitást meghatározó iskola konzerválja a meglévő társadalmi
különbségeket?

15
Egy ideig úgy tűnt, hogy a kérdésben a genetika és a pszichológia találja meg a kulcsmomentumot az
intelligencia mérésének és öröklődésének magyarázatával, de ez az illúzió igen gyorsan szétfoszlott. Az értelmi
képességek vizsgálatának problémái során a hatalmas karriert befutó intelligenciatesztekről sorra igazolódott be,
hogy nem egyfajta biológiai képességet mérnek, hanem azt, hogy az egyén mennyire hasonlít az adott
társadalom elitje által meghatározott és értékelt ideálokhoz.
Minthogy a kulturális elemekkel zsúfolt tesztmódszereket felváltó culture-fair vizsgálati eszközök is rendre
alacsonyabb IQ értékeket mutattak az etnikai kisebbségekhez tartozók vagy a szegények esetében, a
társadalomtudományban egyre másra „IQ-viták” lángoltak fel . Az örökléselvű argumentáció szerint a feketék,
az ázsiaiak, a cigányok, a bűnözők a szegények kevésbé intelligensek mint az európai középosztály, marginális
státuszuk ennek természetes következménye, a környezetelvűek pedig megkérdőjelezve a tesztek kultúra
függetlenségét azt bizonyították, hogy a peremhelyzetben élők nem rosszabb képességűek a tesztelő többségnél,
hanem értékeik kerültek konfliktusba a társadalmi kívánatosságot meghatározó, a teszteket és iskolai
vizsgarendszereket működtető és saját érdekeit védő középosztállyal.
Vizsgálatunk adatai szerint az IQ szociális meghatározottsága az életút során egyre erőteljesebb lesz. A
„szegény” és „gazdag” családok gyermekei között tapasztalható IQ különbségek az iskolakezdés környékére
jelentősen megnőnek. A kezdetben gyakorlatilag azonos fejlettségi szintű csoportok IQ átlagai 2 éves korban
már 6 pontos különbséget mutatnak a legszegényebb és leggazdagabb jövedelmi ötödből induló gyerekek között,
5 éves korra pedig 12 pontra nő a gyermekek fejlettsége között az eltérés.

A gyermekek intelligenciájának alakulása a születéskor mért egy főre jutó jövedelem kvintiliseiben

Pap M., Pléh Cs. (1972): A szociális helyzet és a beszéd összefüggései az iskoláskor kezdetén.
Valóság, 1972. 2.
Az oktatással kapcsolatos újabb tudományos kutatásokban és reformtörekvésekben a világon mindenütt központi
szerepet játszik a „hátrányos helyzet” fogalma. A hazánkban eddig végzett oktatásszociológiai kutatásokból
kiderült, hogy a hátrányos helyzet nálunk is létező probléma. Ennek következményeit az iskolai előmenetel s
evvel a továbbtanulás szempontjából, valamint összefüggéseit a társadalmi mobilitással felesleges részletezni.
Mi a „hátrányos helyzetűvé” válásnak az iskola szempontjából első pillanatát igyekeztünk megragadni - arra
kérdésre kerestünk választ, hogy az iskolába lépés idején kimutathatók-e olyan különbségek az eltérő szociális
helyzetű gyermekek között, amelyekből bizonyos fokig már következtetni lehet arra, hogyan érvényesül valaki
az iskolában.
Nem magától értetődő azonban az, hogy ha vannak ilyen, az „induláskor” meglevő különbségek, hol keressük
azokat. A hátrányos helyzetet bizonyos fokig magyarázó különbségeknek két feltételt kell kielégíteniük: 1.
értelmesen kapcsolatba hozhatók legyenek az iskolai oktatás jellegével; az iskolának a gyermekkel kapcsolatos
elvárásaival; 2. eléggé általánosak legyenek ahhoz, hogy mind a kognitív, mind a motivációs, az értékorientációk
terén fellépő „hátrányos helyzettel” érintkezzenek.

16
Basil Bernstein, a kérdéskör egyik legnagyobb hatású elméletének kidolgozója a nyelvhasználatban véli
megtalálni azt a tényezőt, amely mindkét feltételt kielégíti. A nyelvhasználat különbségei Bernstein szerint
teljesen eltérő kognitív stratégiák vagy orientációk szimptómái. Hangsúlyozni kell, hogy itt a nyelvhasználat,
azaz a beszéd különbségeiről, nem pedig az elsajátított nyelvi rendszer, a nyelvtudás különbségeiről van szó.
(…) A nyelvhasználat alapvető dimenzióit a különböző társadalmi osztályok-rétegek számára adott
szerepviszonyok és lehetőségek határozzák meg a kommunikáció struktúrájának közvetítésével. A nyelvi
interakció szempontjából két szélsőségesen különböző szerepviszonyt érdemes megkülönböztetni. Az egyik az
interakcióban álló személyek közös érdekein, közös ismeretein, közös történetén alapul; a kommunikáció nem
individualizált, hanem éppen ellenkezőleg, a közösséget, az azonosságot hivatott kifejezni. Az ilyen
szerepviszonyon alapuló interakcióban a jelentések csak részben verbalizálódnak, az expresszív csatornáknak
legalább akkora szerepük van a kommunikáció struktúrájában, mint a verbálisnak. A szerepviszonyon kívül levő
személy számára a verbális közlés nem feltétlenül érthető, mivel a beszéd implicit, megértéséhez a szituáció és
bizonyos előfeltételek ismerete szükséges. Az implicit, szituációhoz kötött verbális közlésben realizálódó
jelentéseket Bernstein partikuláris jelentéseknek nevezi. A másik szerepviszony az individuumok
elkülönültségén alapul. A kommunikáció struktúrájában kitüntetett szerepe van a verbális csatornának. Az
individuum a maga egyéni tapasztalatait verbálisan explicitté kívánja tenni; a közölt jelentéseket függetleníti az
adott szituációtól. A szituációtól függetlenített, explicit módon verbalizált jelentéseket Bernstein univerzális
jelentéseknek nevezi. (…)
A két „orientációnak” megfelelően beszél Bernstein a nyelvhasználat szintjén kétféle kódról. A partikuláris
jelentéseknek megfelelő korlátozott kódra az univerzális jelentésekhez kapcsolódó kidolgozott kóddal szemben -
mint azt Bernstein és iskolája Angliában kimutatta - a beszéd általános gyengébb színvonala mellett a
szituációtól való függés nagyobb mértéke jellemző. (…)
A nyelvhasználat különbségei a korlátozott kódot használók számára hátrányos helyzetet teremtenek az
iskolában. Az iskola ugyanis par excellence az univerzalitásra, explicitségre, a beszéd szituációtól független,
önálló tevékenységként való használatára épít. Ez magyarázná Bernstein szerint azt, hogy a munkásgyerekek
Angliában már eleve hátrányban vannak az iskola megkívánta kognitív attitűd szempontjából. A mai iskola által
nyújtott (és megkívánt) kultúra alapvetően verbális jellege miatt a nyelvhasználatnak ezek a különbségei, illetve
a mögöttük rejlő kommunikációs stratégiák a hátrányos helyzet másik megjelenési formájával, az
értékorientációs oldallal is könnyen kapcsolatba hozhatók. (…)
A nyelvhasználat szituációhoz kötöttségében nálunk is vannak különbségek, mégpedig drámai különbségek,
amelyek a szociális helyzettel függnek össze. Mivel az iskola elvárásai a gyermekkel szemben, az iskola által
képviselt értékek Magyarországon is a szituációtól függetlenedett explicit beszédet kívánják meg, ezzel az
induláskor meglévő hátrányos helyzet egyik fontos tényezőjét véljük megtalálni. Figyelemre méltónak tartjuk, de
pillanatnyilag nem tudjuk kellően értelmezni, hogy a szociális helyzet okozta hátrány sokkal markánsabban
jelentkezik a munkáskerületekben, mint másutt. A szociális szempontból hátrányos helyzetű, de magas „státusú”
területen lakó gyermekek magas színvonalú szituációtól független beszéde magyarázza - a mi mintánkon belül -
azt, hogy miért nem találtunk különbséget a szociális helyzet mentén általában, a területtől eltekintve. A szociális
helyzet és a lakóterület kölcsönhatásait komolyabban nyilván csak egy szélesebb, különböző szociális
homogenitású területeket felölelő anyag alapján kísérelhetnénk meg pontosabban tisztázni.

Andor M., Liskó I. (1999): Iskolaválasztás és mobilitás. Iskolakultúra Bp. 1999

Iskola és társadalmi mobilitás
Az iskolaválasztásban – legyen szó akármelyik társadalmi csoportról – természetes és úgy tűnik,
megváltoztathatatlan tendencia érvényesül, amely mögött az a törekvés áll, hogy a szülők legalább olyan vagy
jobb társadalmi helyzetbe szeretnék hozni gyermekeiket, mint amilyenben ők vannak. A feudalizmusból való
kilépés óta ennek legfőbb eszköze az iskola, és minél előrehaladottabb a polgári fejlődés, annál inkább. Így volt
ez Magyarországon is, jóllehet a polgári fejlődés Nyugat-Európához képest igencsak megkésett. Ezt a
megkésettséget jól mutatta az értelmiség szakmai szerkezete: „Míg a dinamikusan iparosodó és városiasodó
országokban a mérnök, a közgazdász, az agronómus már a XIX. században a legnagyobb számú értelmiségi
csoportok közé tartozott, hazánkban még a felszabadulást megelőző utolsó békeévben sem érte el a
közgazdászok, mérnökök, mezőgazdasági szakemberek együttes részesedési aránya a jogászok részarányát.
Minden 100 diplomás közül 34 rendelkezett jogi, 13 műszaki, 8 agráregyetemi, 4 közgazdasági diplomával”
(Huszár és Léderer 1979: 168). De bármennyire megkésett volt is a fejlődés, az iskolák által szerezhető
képzettség társadalmi pozíciót meghatározó szerepe már döntő jelentőségre tett szert. Ezt mi sem bizonyítja
jobban, mint az, hogy a konvertálható és/vagy a munkapiacon hasznosítható tudás iskolai határa egyre feljebb
tolódott. A két háború közötti időszakban egy polgári iskolai végzettség munkaerő-piaci értéke felért egy mai

17
gimnáziumi érettségivel, egy gimnáziumi érettségié pedig szinte egy mai diplomáéval. Még szemléletesebben és
pontosabban mutatja ezt a tendenciát a szakmaszerzés feltételeinek változása: 1945 előtt még hatéves elemi után
lehetett a három éves tanonciskolában szakmunkás képzettséget szerezni; 1945 után már csak a nyolc általános
után. Közben folyamatosan nőtt azoknak a szakmáknak az aránya, amelyeket már csak érettségi, azaz tizenkét
évi tanulás után lehet megszerezni, és a legújabb Országos Képzési Jegyzékben szereplő szakmáknak már a fele
ilyen.
Vannak egyéb bizonyítékok is az iskola szerepének fontosságára. Erre nézve értékes adalékok találhatók Kertesi
Gábor tanulmányában: „Hogy »a tudás hatalom«, az a munkagazdaságtan prózájára lefordítva két dolgot jelent:
az iskolai végzettség függvényében csökken a munkanélküliség kockázata, és nő a kereset” (Kertesi 1995: 32).
Kertesi a mértékeket is kiszámolta: „...a 8 általánosnál alacsonyabb iskolai végzettséghez képest a 8 általános
végzettségűek keresete 13 százalékkal, a szakmunkásképzőt végzetteké 20 százalékkal, a középiskolát
végzetteké 30 százalékkal, a felsőfokú végzettségűek keresete pedig mintegy 60 százalékkal magasabb” (Kertesi
1995: 32). „A felsőfokú végzettségűekhez képest a középiskolát végzettek több mint 2,5-szeres, a
szakmunkásképzőt végzettek 3,5-szeres, a csak nyolc osztállyal rendelkezők pedig már 5-szörös relatív
munkanélküliségi kockázatnak vannak kitéve. Az iskolázatlan kategóriáról nem is beszélve, ahol a
munkanélküliség kockázata abszurd módon emelkedni kezd: a 10-szeres, 20-szoros esélyeket is eléri” (Kertesi
1995: 34–35).
Természetesnek tekinthető a szülőknek az a törekvése, hogy gyermekeiknek – az iskolán keresztül – minél jobb
életesélyt adjanak, és ez a törekvés annál sikeresebb, minél magasabb helyen van valaki a társadalmi
hierarchiában. Így volt ez 1945 előtt, 1945 és 1990 között, és így van 1990 óta is. Ennek fényében érdemes egy
sajátos szemszögből szemügyre venni a magyar történelem különböző korszakairól végzett
mobilitásvizsgálatokat: mennyiben tudták a legelőnyösebb társadalmi helyzetű csoportok gyermekeik sorsában
reprodukálni saját pozíciójukat? (…)
Ha a társadalom még nem érte is el a háború előtti évekre jellemző zártságát, szemmel láthatóan afelé tart. (…)
Úgy tűnik, hogy ha egy ország életében hosszú ideig nincs nagy társadalmi átrendeződéssel járó politikai
kataklizma (és Magyarországon az 1956 óta eltelt negyvenhárom év alatt nem volt), akkor a felső rétegek
önreprodukciós törekvései – legyen a rendszer kapitalista vagy szocialista – zavartalanul érvényesülnek. Ez a
tendencia a táblázatnál szemléletesebben olvasható le az ábráról.
A családok tehát generációról generációra megpróbálják átörökíteni előnyös társadalmi helyzetüket, és ez ebben
a században, de különösen 1945 után, az iskolán keresztül történt. Ehhez minden rendelkezésre álló eszközt
igénybe vesznek: alkalmazkodnak a szelekció mechanizmusaihoz, ha pedig lehetőségük van rá, akkor alakítják
azokat. Ha a szelekció kizárólag érdem szerint működik, akkor külön szellemi és anyagi befektetéssel
igyekeznek gyerekeik teljesítményét növelni. Ha viszont módjukban áll, akkor a politika segítségével
adminisztratív eszközökkel is alakítják a szelekciós mechanizmusokat. A két világháború közötti keresztény
középosztály a numerus clausus bevezetésével hajlította maga felé a szelekciót. Az 1945 utáni kommunista felső
réteg egyrészt közvetett módon iktatta ki gyermekeinek legesélyesebb versenytársait, amikor az MDP 1949.
február 2-i határozatával bevezette a továbbtanulásra jelentkező fiatalok származás szerinti kategorizálását, és
kimondta, hogy a munkás- és dolgozó paraszti származásúak előnyt élveznek a felvételeknél; másrészt
közvetlenül is összekötötte a szülő politikai érdemeit gyereke sorsával, amikor 1956 után a „Munkás-Paraszt
Hatalomért” emlékérem, majd a „szochazások” tulajdonosainak gyerekeit gyakorlatilag mindenféle korlátozás
nélkül vették föl az egyetemre. Aki akkoriban járt egyetemre, több szerény képességű „szochazás” csoporttársára
emlékezhet, aki egy darabig kínlódott, majd szép csendben kimaradt.
A foglalkozási hierarchia tetején lévők hány %-a származik a foglalkozási hierarchia tetején lévő/volt apától

18
 50
45
40
35
30
százalék
25 férfi

20 nő

15
10
5
0
1930 1949 1973 1983 1992

Mindegy, hogy valaki arisztokrata, középnemesi, nagypolgári, középosztályi, munkás- vagy kisparaszti
családból származik-e a legújabb kor akármelyik évtizedéből; ha egyszer bekerült a társadalomnak abba a
rétegébe, amelyben fizikailag könnyebb és érdekesebb a munka, nagyobb a jövedelem, több a hatalom és
nagyobb a szabadság, akkor nemigen szeretné, ha gyereke nehezebb és monotonabb munkát kényszerülne
végezni, kisebb jövedelemért és kiszolgáltatottabb helyzetben. És mivel ezekhez az előnyökhöz az iskolán
keresztül vezet az út, mindent megtesz, hogy a gyerek végigjárja ezt az utat. Ebben persze versenyeznie kell a
hozzá képest kevésbé jó helyzetben lévő csoportok elszánt és törekvő tagjaival, de jó esélyei vannak, mert több
eszköz áll rendelkezésére.
A tanulmányi eredmény
Az a folyamat, amelynek eredménye a mobilitási adatokban realizálódik, már az általános iskolában elkezdődik,
ahol a tanulmányi eredmény közvetítésével igen hamar eldől a gyerek sorsa. A tanulmányi eredményt azonban
elsősorban a családi háttér determinálja, és nem a gyerekek veleszületett képességei (amiről ráadásul igen kevés
derül ki az iskolában). Ennek – a nyelvhasználattól kezdve a motivációig és a szocializációs technikákig – több
oka van, amiről később még részletesen lesz szó. Hozzájárul továbbá a pedagógusok elfogultsága is, ami abban
nyilvánul meg, hogy a teljesítmények értékelésénél nem pusztán a tárgyi tudást veszik figyelembe. (…)
Az osztályzat és a társadalmi helyzet összefüggése nem új jelenség (és nem korlátozódik Magyarországra). (…)
A következő adatok az 1963-as rétegződésvizsgálatból valók. A vezető állású és értelmiségi apák általános
iskolás gyerekeinek 31 százaléka volt kitűnő tanuló. Ugyanezt az eredményt a szakmunkás apák gyerekeinek 11
százaléka, a mezőgazdasági fizikai apák gyerekeinek 7 százaléka, a betanított munkás apák gyerekeinek 6
százaléka és a segédmunkás apák gyerekeinek 5 százaléka érte el, miközben átlagosan az általános iskolai
tanulók 10 százaléka volt kitűnő. Még a jeles rendűek is hasonló minta alapján oszlanak meg, bár a különbségek
nem ennyire élesek, és nem ennyire szisztematikusak. Közepes és rosszabb tanulmányi eredmény esetén az
adatsor fordított: vezető állású és értelmiségi apák gyerekeinek csak 8 százaléka közepes, mezőgazdasági
fizikaiak gyerekeinek viszont 43 százaléka. És végül: vezető állású és értelmiségi gyereke egyáltalán nem
bukott, aztán ahogyan lefelé haladunk a foglalkozási hierarchiában, úgy nő az elégtelenek aránya.
Ha a tanulmányi eredmény az észbeli képességek puszta tükre volna, akkor ezek az adatok azt jelentenék, hogy a
vezető állású és értelmiségi apák gyerekei háromszor okosabbak az átlagnál; ezen belül kétszer okosabbak az
irodai dolgozó, ötször okosabbak a betanított munkás, és hatszor okosabbak a segédmunkás apák gyerekeinél.
Nyilvánvaló, hogy itt valami másról van szó, olyan tényezők bonyolult összjátékának hatásáról, amelyek nem
biológiai, hanem társadalmi eredetűek. Mielőtt azonban ennek részleteibe bocsátkoznánk, nézzük a legfrissebb
adatokat. Az 1963-as rétegződésvizsgálattól negyedszázadot ugrunk 1997-es vizsgálatunkig.
A két felvétel sok szempontból eltérő valóságot rögzített. Először is, közben eltelt huszonnégy év. Aztán: az
1963-as mintában bukottak is vannak, az 1997-es mintát viszont eleve csak tovább tanulókból állítottuk össze.
Más a foglalkozások kategorizálása is. Mindezek ellenére az alapvető tendencia, a családi háttér és az általános
iskolai érdemjegy összefüggése szignifikáns, és az adatok ugyanúgy rendeződnek el, mint korábban. A
foglalkozási hierarchia tetején jobbak a tanulmányi átlagok, alsó régiójában rosszabbak. (…)
Elég csak azt megemlíteni, hogy míg a vezetőállású és értelmiségi apák gyerekeinek 55,3 százaléka volt kitűnő
vagy jeles, addig az egyetemet végzett apák gyerekeinek 64 százaléka. Itt is azt látjuk, hogy a kitűnők és jelesek
aránya az iskolai végzettség csökkenésével csökken, és hogy közepes tanulmányi eredménytől kezdve a

19
tendencia megfordul: az egyetemi végzettségű apák gyerekeinek csak 5 százaléka közepes, a hét osztályt vagy
kevesebbet végzettek gyerekeinek viszont 41 százaléka. (…)
Az általános iskolai tanulmányi eredménynek nem önmagában van jelentősége, hanem annál fogva, hogy
nagyban befolyásolja magát az iskolaválasztást. A pályaválasztási döntés érlelődésének a folyamata nem csak
abból áll, hogy a gyerekek vágyai közelednek a szülők által kívánatosnak vélt elképzelésekhez. Ebben az
időszakban történik meg a gyerekkori álmok közeledése is a valósághoz. E racionalizáló folyamat
eredményeként jelentkeznek a színésznőségtől álmodozó lányok fodrásznak és a pilótának készülő fiúk
autószerelőnek. Minél közelebb kerül egy gyerek a pályaválasztási döntéshez, annál nagyobb szerephez jut az
általános iskolai eredmények mérlegelése.
A későbbi továbbtanulás sikere lényegében már az általános iskola alsó tagozatában eldől, amikor kialakul és
rögzül a gyerekek tanuláshoz való viszonya, valamint a pedagógusok viszonya az egyes gyerekekhez. Mindkét
viszony nagymértékben függ a szülők iskolázottságától, aspirációitól, „magatartásától” és iskolai teljesítményt
sarkalló aktivitásuktól.
A felsőfokú végzettségű, értelmiségi foglalkozású szülők szemében az iskolai teljesítmény fontos dolognak
számít, és nem csak a gyerek, hanem az egész család ügye. Ha a gyerek csak átlagos képességű, és gyengén
teljesít az iskolában, a szülők rendszeresen foglalkoznak vele, magántanárt fogadnak mellé, és mindent
megtesznek annak érdekében, hogy az iskolában a képességének megfelelő maximális teljesítményt nyújtsa. A
tanulás és az iskolai teljesítmény fontosságát a gyerek már kisiskolás korában elfogadja, és nem csak a szülők,
hanem saját ambíciói is garantálják a jó tanulmányi eredményt.
Az előnyök sokszor megfoghatatlanok. A fenti interjúrészlet nem azért nem származhatna, mondjuk,
szakmunkás szülőktől, mert nekik nem fontos a gyerekük sorsa, hanem azért, mert maguktól valószínűleg fel
sem fedezték volna, hogy valami orvosolandó baj van (ha egyszer a pedagógus sem fedezi fel, és nem szól), de
még ha föl fedezik is, nem tudták volna „házilag” orvosolni.
Az alacsonyabban iskolázott szülők nagyobbik része megengedő és elfogadó az iskolai tanulmányi
eredményeket illetően. Ha nagy baj nincs, azaz a gyerek nem bukik, akkor megelégszik azzal a teljesítménnyel,
amit a gyerek „amúgy önmagától” produkál. Lehet, hogy ez kevesebb, mint amennyire képes lenne, de hát a
valódi képességek nem derülnek ki, és az általános iskola néhány éve alatt a képesség és az osztályzatokban mért
teljesítmény amúgy is kibogozhatatlanul összecsúszik. A tanulást ezek a szülők a gyerek felelősségének és
„iskolai” problémának tekintik. Többségük nem kíván a gyerek „iskolai ügyeibe” beavatkozni, de felső tagozatos
korától már nem is lenne képes segíteni a tanulásban. Ha a gyerek átlagos képességűnek és szorgalmúnak
mutatkozik, akkor ezzel a szülői magatartással szinte biztosan csak a szakmunkásképzőig juttatható el.

Kertesi G., Kézdi G. (2009): Általános iskolai szegregáció Magyarországon az ezredforduló után.
Közgazdasági Szemle, LVI. évf., 11. sz. p. 959–1000.
A szegregáció hatása a csoportközi kapcsolatokra
A szegregáció körülményei között a különböző társadalmi csoportokhoz tartozó diákok között kevesebb
kontaktusra nyílik lehetőség, mint integrált körülmények között. Mivel az iskola a társadalomnak leginkább az
az intézményrendszere, amelyben a társadalom minden jövendőbeli felnőtt tagja nemcsak alkalomszerű, de
évekig tartó stabil közösségekben, közvetlen személyes kapcsolatok révén szerezhet tapasztalatot más
társadalmi, etnikai csoportokhoz tartozó emberekről, az iskolai elkülönülés ennek a tapasztalatszerzésnek a
lehetőségét ássa alá. Ez több tekintetben is súlyos következményekhez vezethet.
1. Az egymás különbözőségéről kevés személyes tapasztalattal rendelkező emberek nehezebben tudnak felnőtt
korukban egymással együtt élni. A személyes tapasztalat hiánya táptalaja a bizalmatlanságnak, az előítéleteknek,
a sztereotípiáknak, a későbbi csoportközi konfliktusoknak (Allport [1999]).
2. Olyan társadalomban, ahol jelentős a különböző társadalmi csoportok elkülönülése, a politikai nemzet
széttöredezett. Az emberek nem élik meg közös tapasztalatként, hogy a nemzet az valamennyi állampolgár
közössége, és nem csak bizonyos embereké. Az elkülönülés azt jelenti, mintha bizonyos emberek kívül lennének
a nemzet politikai közösségén (Loury [2006]).
3. Minél erősebb az előbbi értelemben a nemzet politikai széttöredezettsége, annál nehezebben fogadja el a
társadalom „belül levő” része a „kívül levők” költségvetési eszközökkel való támogatását (Gilens [1995],
[1999]). Ez tartósítja a „kívül levők” hátrányait, hiszen a hátrányok ledolgozása pénzbe kerül, amit nagyobb
részt csak a társadalom középrétegei képesek viselni.

20
4. A társadalom szegénységben élő csoportjai és hátrányos helyzetű etnikai kisebbségei sok tekintetben a
lakóhelyi és társadalmi izoláció körülményei között élik az életüket. Ebből a perspektívából nézve az iskola
egyedülálló lehetőséget jelent a számukra ahhoz, hogy személyes ismeretségekhez jussanak a társadalom
konszolidált középrétegeihez tartozó emberekkel. Habár az integrált iskolai közösség sem jelenti feltétlenül azt,
hogy a szegény vagy kisebbségi gyermekek társadalmi és etnikai különbségeken átnyúló tartós barátságokra
tesznek szert, a közös iskolai múlt mégis megalapozhat számukra társadalmi izolációjukból kivezető „gyenge
kapcsolatokat”, amelyek fontos erőforrásokat jelenthetnek számukra felnőtt életük során (lásd Granovetter
[1973], [1983], [1986], Wells–Crain [1994], valamint Loury [2006] 99–100. o.). A két legfontosabb terület a
középiskolai és felsőfokú továbbtanulás, illetve az álláskeresés (lásd erről Granovetter [1974], Holzer [1987],
[1988], Montgomery [1991], [1992], [1994], Ioannides–Loury [2004]). A betöltésre váró álláshelyekről és a
továbbtanulási lehetőségek meglétéről való információk, az állások és a továbbtanulási lehetőségek kvalitatív
tulajdonságairól való információk, valamint az állások és továbbtanulási lehetőségek kiközvetítésekor gyakorta
szükséges személyes referenciák olyan „erőforrások”, amelyeknek hiányában a társadalmi elszigeteltségben élő
emberek nem nagyon tudnak kitörni izolált helyzetükből. „Az a tény, hogy a szegények társas energiájuk nagy
részét egymás közötti erős kapcsolataikra fordítják, azzal a következménnyel jár, hogy kapcsolataik egymáshoz
gyéren kötődő kisközösségekbe zárják be őket. Az ilyen zárványokba beszorult emberek elesnek a szélesebb
társadalom felé vezető »gyenge kapcsolatok« képviselte előnyöktől. Ez szegénységük újratermelődésének egyik
oka.” (Granovetter [1983] 213. o.)
Az iskolai szegregáció lebontása természetesen nem jelenti automatikusan azt, hogy a társadalmi és etnikai
választóvonalakat áthidaló kapcsolatok valóban létre is jönnek. Ehhez számos más feltétel megléte is
szükséges.3 Tapasztalatok szerint a csoportközi kontaktusok gyakoriságát leginkább az azonos iskolában tanuló
diákok iskolaidőn túli, közösen eltöltött szabadidős tevékenységeinek előmozdításával lehet növelni (lásd
például Hallinan [1982], Hallinan–Smith [1985], Schofield [1991], Wells–Crain [1997], Clotfelter [2002]). Az
amerikai iskolai deszegregáció fél évszázados történetét összefoglaló könyvében Clotfelter [2004] így foglalja
össze a történet legmaradandóbb eredményeit és tanulságait: „Noha a különböző bőrszínű tanulók közti
barátságok még mindig inkább a kivételt jelentik, mint a szabályt, ma már rutinnak számít az, ahogy a
szabadidős egyesületek sokaságában létrejövő »laza kapcsolatok« áthidalják a faji választóvonalakat. Etnikailag
vegyes futballcsapatok és birkózóegyesületek, diákzenekarok és iskolai klubok ezrei nyújtanak lehetőséget az
általános és középiskolák diákjainak arra, hogy a másik faji vagy etnikai csoport tagjait önálló egyénekként, és
ne faji sztereotípiák megtestesítőjeként lássák. Lehet, hogy az iskolai deszegregáció tökéletlen forradalom volt,
és eredményei elmaradtak attól, amit az integráció hívei eredetileg megálmodtak, de mégis igazi forradalom
volt.” (10. o.)
A szegregáció hatása az iskolai teljesítményekre
Az iskolai szegregáció tipikusan és rendszerszerűen alacsony színvonalú oktatással jár együtt. Ez annál is
súlyosabb társadalmi probléma, mivel kutatások sokasága igazolja, hogy a magas színvonalú oktatás éppen a
leghátrányosabb helyzetű tanulók teljesítményét képes a leginkább előmozdítani 3. Az oksági mechanizmusok
megértése a következő összefüggések belátását feltételezi.
Az alacsony státusú társadalmi csoportok (szegény, iskolázatlan, állástalan szülők) gyermekeinek iskolai
szegregációja a gyermekek iskolai teljesítménye szempontjából nem közvetlenül, a család szociális hátrányai
miatt érinti hátrányosan e gyermekeket, hanem a családi háttér és a gyermek várható tanulmányi sikeressége
közti szoros korreláció következtében. A család hátrányos társadalmi helyzete és a gyermek tanulási
problémáinak várható gyakorisága közötti szoros összefüggés világszerte megfigyelhető jelenség; a szegénység
generációk közötti továbbörökítésének egyik domináns mechanizmusát képviseli. Az alacsonyabb társadalmi
státusú családok gyermekei középosztálybeli társaiknál átlagosan nagyobb nehézségekkel kezdik az általános
iskolát: iskolával konform készségeik és diszpozícióik a társadalom átlagánál többnyire alacsonyabb szinten
állnak. Ebből a széles körben megfigyelhető jelenségből vonhatunk le következtetéseket a szegény családok
gyermekeinek iskolai szegregációját illetően. E következmények közül mindenekelőtt azt kell hangsúlyozni,
hogy a szegény, illetve iskolázatlan szülők gyermekeinek elkülönített oktatása egyszersmind valamilyen mértékű
képesség szerinti szelekciót (szegregációt) is bevisz az oktatás rendszerébe. Ha egy iskolarendszer erősen
szelektív, a képesség szerinti szegregáció mindenképpen meghatározó lesz – akár azért, mert mechanizmusai
közvetlenül a képességek szerint szelektálnak, akár azért, mert a társadalmi vagy etnikai szempontok szerinti
szelekció elkerülhetetlenül magával hozza a képesség szerinti szelekciót is. A szegregációnak az iskolai
teljesítményekre gyakorolt hatását erről a kiindulópontról lehet felfejteni.
Az iskolai szegregáció ebből nézőpontból nem más, mint a tanulási problémák kumulálódása egy iskolában vagy
osztályteremben. A tanulási problémákkal küszködő gyermekek egy iskolában, illetve egy osztályteremben való
3
Lásd ezzel kapcsolatban Kertesi–Kézdi [2005] tanulmányának a tanári munka minőségéről szóló fejezetét
(324–333. o.)

21
összesűrítése több oknál fogva is odavezet, hogy a szegregált módon oktatott gyermekek számára juttatott iskolai
szolgáltatások minősége leromlik. Három mechanizmus következtében: 1. a tanári erőforrások – az idő, a
figyelem és a szakértelem – a megoldandó pedagógiai feladatok volumenéhez képest szűkösebbé válnak; 2. az
oktatás befogadó közege – a kortárs csoport domináns jellegének megváltozása miatt – előnytelenebb lesz; 3. a
tanárok javadalmazása a nehezebbé váló pedagógiai feladatok tükrében veszít az értékéből. Vegyük sorra ezeket
a következményeket!
1. A túlzott munkaterhelés miatt a tanárok kénytelenek leszállítani a teljesítménykövetelményeiket, csökkentik a
tanulókkal szembeni elvárásaikat, és visszavesznek a személyre szabott, egyéni foglalkozások volumenéből. Ha
nem tudnak, vagy nem akarnak jelentős többletmunkát fektetni az oktatásba, elkerülhetetlenül azt teszik, ami a
lehető legelőnytelenebb a tanulási problémák kezelése szempontjából. A tanulási problémák kezelése ugyanis az
átlagosnál jóval több időt, figyelmet és szakértelmet igényelne, illetve személyre szabott, intenzív oktatási
módszerek alkalmazását követelné meg (Knapp és szerzőtársai [2007]). A leszállított teljesítménykövetelmények
és a csökkentett elvárások pedig gyakorta önbeteljesítő próféciaként működnek, aláássák a teljesíteni akaró
diákok motivációját (lásd Good [1987], Ferguson [1998]).
2. A tanulási problémákkal küszködő gyermekek összesűrítése egy iskolában vagy egy osztályteremben a
tanulási szituáció szempontjából kedvezőtlen szubkultúra kialakulásához vezethet. A kortárs csoport hangadói a
teljesítményt és a tanárokkal való együttműködést stréberségnek minősíthetik, és az iskolai tudással szemben
létrehozhatják saját ellenálló kultúrájukat (Willis [2000], Akerlof–Kranton [2002], Bishop és szerzőtársai [2003],
Hanushek és szerzőtársai [2009]).
3. A tanulási problémák iskola- vagy osztályszintű kumulálódásának egy harmadik és messzebb ható
következménye az, hogy a tanárok javadalmazása a nehezebbé váló pedagógiai feladatok tükrében veszít az
értékéből. Az állami iskolarendszerben egyetlen tényező van, ami elvileg ez ellen hathatna, az a kiegészítő
normatív támogatások jelenléte. Ebből a forrásból azonban általában nem lehet közvetlenül a tanári fizetéseket
kiegészíteni, és a pluszerőforrásokat különben sem maguk a nehezebb munkát végző tanárok, hanem az iskolák
kapják. Jóllehet a nehezebb pedagógiai feladatból adódó pluszterhek elsősorban a tanárokra nehezednek, a
közoktatási rendszerekben általában nincs olyan pénzügyi mechanizmus, amely ezt a kedvezőtlen hatást a
tanárok javadalmazásában megfelelő mértékben kompenzálná 4. A tanári fizetések leértékelődése hosszabb távon
igen kedvezőtlen következménnyel jár: a tanári állomány kontraszelektív cserélődéséhez vezet. A képzettebb,
igényesebb pedagógiai szemléletet képviselő tanárok számára – ha nem tudnak, vagy nem hajlandók a
megnövekedett pedagógiai feladathoz képest aránytalanul alacsony fizetésért dolgozni – vagy az a választás,
hogy engednek a követelményeikből, és igénytelenebb pedagógiai gyakorlatra térnek át, vagy pedig keresnek
maguknak olyan munkahelyet, ahol megfelelő minőségi garanciák mellett arányban áll egymással a
munkaterhelés és a javadalmazás. A szegregált iskolát az igényesebb tanárok otthagyják, s akik a helyükre
lépnek, azok (a kivételektől eltekintve) kevesebb tudással rendelkeznek, rosszabb képességűek, vagy egyszerűen
csak igénytelenebbek (Jackson [2009]).
Leszállított teljesítménykövetelmények, a tanulással szembehelyezkedő kortárscsoporti szubkultúra, tanári
kontraszelekció – ezek a szegregációnak az iskolai teljesítményekkel összefüggő következményei. Mindezek
együttesen odavezetnek, hogy a szegregált iskolákban a csökkentett minőségű oktatás lesz a norma. Egy olyan
összekapcsolódó tünetegyüttes jön létre, ahol ez a három komponens tartósítja a hátrányos társadalmi helyzetű
fiatalok alacsony tanulmányi teljesítményét.

Darvas Á., Tausz K. (2002): A gyermekek szegénysége. Szociológiai Szemle 2002. 4.sz. p. 95-120.
A társadalmi kirekesztődéssel foglalkozó egyre burjánzóbb és divatossá is lett irodalom közös kiindulópontja,
hogy e társadalmi folyamatot alapvetően a munkaerő-piaci helyzet és az emberi kapcsolatok határozzák meg. A
társadalmi kirekesztődést elemezve a tanulmányok így elsősorban a munkaerőpiacról tartósan kiszorult,
kiüresedett vagy ki sem épült emberi kapcsolatokkal rendelkező felnőttekről szólnak, s mindaz, ami a
gyermekekkel történik, csak a felnőttek helyzetének folyományaként, következményeként jelenik meg.
Az UNICEF 2001-ben megjelent kiadványa szerint 23 OECD-ország közül a relatív szegénységet vizsgálva
Magyarország a középmezőnyben a 10. helyet foglalta el, a gyermekek 10,4%-a volt olyan háztartás tagja,

4
Hanushek és szerzőtársai [2004] számításai szerint igen magas (20-30, sőt 50 százalékos) fizetésemelés kellene
ahhoz, hogy érzékelhető mértékben csökkenjen a rossz előmenetelű diákokat nagy számban oktató iskolákból a
tanárok elvándorlása. Magyarországon 2009 januárjától életbe lépett egy új szabályozás, amely a halmozottan
hátrányos helyzetű gyermekek után bérpótlékokat biztosít a tanárok részére, ha az érintett iskolák integrált
körülmények között oktatják a gyermekeket. Ennek a rendszernek a működéséről még nem rendelkezünk
tapasztalatokkal.

22
amelyben a jövedelem nem érte el a nemzeti medián 50%-át. Ezzel olyan országokat "előztünk" meg, mint
Japán, Kanada, Nagy-Britannia, USA, Olaszország.
Magyarországon a gyermekek helyzete az elmúlt évtizedben elsősorban azért változott kedvezőtlenül, mert a
munkaerő-piaci helyzet drasztikus változásaival (foglalkoztatottak számának csökkenése, a munkanélküliek és
álláskeresők, valamint a hivatalos munka világából tartósan kimaradók számának növekedése, valamint a bérek
reálértékének csökkenése) párhuzamosan jelentősen veszítettek a családtámogatások körében igénybe vehető
ellátások is reálértékükből.
A gyermekszegénység kialakulását meghatározó tényezők
(…) A gyermekek egyharmada olyan családban nevelkedik, amelyben egyáltalán nincs aktív kereső. A szegény
gyermekek több mint egynegyede kizárólag szociális transzferjövedelemből él. A sikeres szocializáció
szempontjából mindenképpen igen kedvezőtlen mindez, hiszen ezeknek a családoknak a jelenlegi anyagi
helyzete is kedvezőtlenebb, mint a munkával rendelkezőké, nem számíthatnak a munkahely adta kapcsolati
tőkére, s hiányzik a gyermek számára a rendszeres munkával rendelkező felnőtt minta, ami a munkaerőpiacra, a
munkahelyre való beilleszkedés egyik alapvető feltétele és meghatározó motiváló tényezője. Ráadásul – a hazai
ellátórendszer jellegzetességeiből adódóan – olyan függőségi helyzetbe nő bele a gyermek, ahol a mintát adó,
rendszeres ellátásban részesülő felnőtt alárendelt, kiszolgáltatott helyzetben van. Különösen veszélyeztető
tényező lehet ez a tizenéves gyermekek és fiatalok esetében, ahol a munkavállalás, a munkaerő-piaci
beilleszkedés a közeljövő feladata lenne.
(…) A gyermekek több mint felénél a megkérdezett úgy ítéli meg, hogy a háztartás rendelkezésére álló
jövedelem egyáltalán nem elegendő a megélhetésre, 70,2%-uk havonta kifut a pénzből, a gyermekek fele olyan
háztartásban nevelkedik, amelynek van valamilyen adóssága, az összes gyermek 22%-ának esetében a háztartás
3 hónapon túli közüzemi és lakástartozást halmozott fel. Nem meglepő így, hogy a felnőttek már nem sok reális
lehetőséget látnak arra, hogy anyagi helyzetüket alapvetően megváltoztassák: több mint egyharmaduk az anyagi
helyzet romlására számít, és csak úgy egyötödük reménykedik a javulásban.
A gyermeki szükségletek
A gyermekek jövedelmi helyzete, életminősége természetesen nem választható el az őket nevelő családokétól, s
a hiányok halmozódása minden életkorban kritikus helyzetet hoz létre. Ám a gyermekkor annyiban is speciális
szakasza az emberi életnek, hogy egy gyermeknek nincs ideje kivárni a feltételek javulását, neki a számára adott
körülmények között kell(ene) egészségesen fejlődnie, a korának megfelelő érzelmi, értelmi és szociális érettséget
elérnie. A szegénységben felnövekvő gyermekek azonban gyakran olyan tartós hátrányokat szenvednek el,
melyek alapvetően meghatározzák és behatárolják későbbi lehetőségeiket is.
Bár a kutatás nem elsősorban a családok, s így a gyermekek életminőségének leírására irányult, mégis
megfogalmaztunk az alapvető szükségletekre vonatkozó kérdéseket is.
Gough és Alcock (1990) már idézett tanulmányában az alapvető szükségleteket két csoportra osztja. "Ilyen
alapvető emberi szükséglet az egészség és az autonómia. Az egészséget nagyjából megfogalmazhatjuk úgy, mint
a fizikai betegség hiányát; autonóiának pedig annak tudatát és azt a képességét tekinthetjük, amelynek
birtokában teljes életet élünk a társadalomban, önmagunkat és embertársainkat becsülve. Ahhoz, hogy
egészségünk és autonómiánk legyen, legalább minimális mértékben ki kell elégíteni bizonyos közbülső
szükségleteket. Ezek közé tartozik a megfelelő és tápláló étel, meleg és száraz lakás, veszélytelen környezet és
munka, kellő egészségvédelem, a gyermekekről való helyes gondoskodás, jelentős közösségi segítőhálózat, írni-
olvasni tudás és megfelelő közoktatás, munkában vagy más fontos tevékenységben való részvétel, fizikai és
gazdasági biztonság." (Gough-Alcock 1990: 18.)
E megközelítést elfogadva a szükségletek kielégítettségét szükséglettípusonként vizsgáltuk.
A gyermekek szocializációja szempontjából nem csupán a gyermekek fizikai szükségletei, hanem a felnőttek
fizikai szükségletei kielégítettségének is fontos szerepe van. A felnőttek ellátottsága, a háztartás általános
jellemzői, a lakhatási feltételek a jövedelmi helyzet mindennapos hatásai, illetve a helyzet szubjektív megélése is
befolyásolja a szocializációs környezetet.
A modern ipari társadalmakban, így nálunk is a minden gyermekre kiterjedő tankötelezettség miatt az alapfokú
oktatásban a gyermekek döntő többsége részt vesz. A 6-13 éves népesség 98%-a volt általános iskolai tanuló az
1999/2000-es tanévben, a 14-17 éves népesség 80%-a középiskolai vagy szakiskolai tanuló. Az írni és olvasni
tudás képességét így látszólag a gyermekek megszerzik, bár jól ismertek a funkcionális analfabétizmussal
kapcsolatos gondok (például Csoma-Lada 1997, 2002). A munkaerő-piaci részvételhez, a szegénységből
kikerüléshez azonban manapság nem elegendő az általános iskola elvégzése. S ahogy a fenti idézet is fogalmaz,
megfelelő oktatás elégítheti csak ki az ilyen irányú szükségleteket. Nem részesülhet azonban megfelelő

23
oktatásban az a gyermek, akinek hiányos a kötelező iskolai felszerelése, aki nem tud részt venni az iskolai
programokon, és az a gyermek sem, akinek semmilyen rendszeres, a kötelező iskolai órákat meghaladó
elfoglaltsága sincs (se különóra, se rendszeres sportolás).
A gyermekek megfelelő fejlődéséhez a fizikai bajok elkerülése mellett a mentális egészség is nélkülözhetetlen. A
gyermekeket érő lelki ártalmakat természetesen nem volt célunk ezzel az adatfelvétellel vizsgálni, s a kérdőíves
módszer nem is igazán alkalmas erre. Az ünnepekkel kapcsolatos kérdéscsokor (karácsony, születésnap/névnap,
ünnepi ruha) mégis némi adalékkal szolgálhat e témához. Az idő ritmusát, az életnek biztonságot nyújtó
kereteket a tevékenységek (felkelés, reggeli, játék, iskola, ebéd, alvás stb.) meglehetős állandóságot mutató
egymásutánisága adja. A mindennapok rutinszerű egyhangúságát törik meg az ünnepnapok, amikor szabad egy
kicsit tovább fennmaradni, amikor olyasmit is kap az ember, amire máskor nem jut, vagy a szülők nem vennének
meg. Az ünnepek kivételessé, csodává, misztériummá attól lesznek, hogy ilyenkor a lehetetlennek hitt is
megtörténhet.
Kiemelkedő szerepe van a gyermekek életében is az olvasásnak. Az írás-olvasás készség fejlődése a mesék
felolvasásával kezdődik. A könyvek már nem csupán a fantázia világába vezetnek el, segítséget nyújthatnak a
szüntelen miértek megválaszolásában, konkrét ismeretek nyújtásában. A hagyományos iskolarendszer nagyra
értékeli a gyermekek ismeretkészletét, mintegy a gyermekek intelligenciaszintje egyik mértékegységének tartja.
És a későbbi iskolai pályafutás motivációs bázisa, a tudás értékének megítélése szempontjából is fontos minta,
hogy a szülő számára a könyv fontos ismeretek tárháza, amiből választ lehet kapni az embert izgató kérdésekre.
A gyermekek számára a fontos tevékenységek közé tartozik még a játék, melynek jelentősége és formái
természetesen eltérőek a gyermekkor különböző időszakaiban. A nyaralás ünnep és folyamatos játék is,
kiszakadás a hétköznapokból, új helyek, életformák és emberek megismerésének lehetősége, amikor jóval többet
és másként szabad, mint általában.
Emberi jogi közelítésben a gyermek a társadalom teljes jogú tagja, kinek nem csupán az élethez fűződnek jogai,
hanem a szabadsághoz és a boldogsághoz is; a családon belül és kívül is jár a gyermekeknek az autonómiához és
a személyes integritáshoz fűződő jog. A gyermekkor nem valamiféle próbaidő a felnőtté válás előtt, a gyermeket
is megilleti az emberi jogok és az emberi méltóság teljessége. Ennek alkotóeleme a társadalomban fennálló
szabályok szerinti civilizált lényként való élethez fűződő jog is (Marshall 1991: 50). Ha a gyermekek a javak
hiányán túl egyfajta civilizációs deficittel is terheltek, autonómiájuk és jogaik sérülnek.
(…) A szegény családok gyermekeinek 30%-a szegényes lakókörnyezetben él, úgy egynegyedük nedves,
nyirkos lakásban, a település központjától messze, a kérdezettek saját megítélése szerint nem biztonságos
környezetben, ahová még kiépített út sem vezet. A szegény családokban nevelkedő gyermekek mintegy
egyötödének a huzatos, nehezen fűthető lakások hátrányait is el kell szenvedniük, 18,5%-uk kifejezetten
zsúfoltan lakik. A legtöbb panasz a lakáskörülményekkel kapcsolatban a lakásfenntartás költségeivel
kapcsolatban hangzott el: a megkérdezettek majd' kétharmada panaszkodott ilyesmire.

Messing V., Molnár E. (2011): Válaszok a pénztelenségre: szegény cigány és nem cigány családok
megélhetési stratégiái Esély 2011. 1. sz. 53-80.
A jövedelmek forrásai (…)
II. 1. Munka
Piaci munka
Az általunk vizsgált népesség csak ritkán talál legális foglalkoztatást az elsődleges munkaerőpiacon, s általában
épp ez a szegénységük legfőbb oka. Azok, akik az ipari üzemek átszervezését – modernizálását, avagy bezárását
– követően nem tudtak újra elhelyezkedni, vagy valamilyen járadékra szert tenni (korai nyugdíj, bányászok
egészségkárosodási járadéka, rokkantnyugdíj), jellemzően tartósan munkanélkülivé váltak. E népességen belül
különösen nehéz helyzetbe kerültek a romák, pontosabban azok, akiket a környezet cigánynak tart, mivel a
bőséges munkaerő kínálatból a munkaadók egy-egy megnyíló állás esetén általában a nem romákat részesítik
előnyben5. A strukturális tényezők és az etnikai diszkrimináció együttesen tehát meglehetősen kilátástalan
helyzetbe hozzák az alacsony képzettségűeket és főként az alacsony képzettségű romákat. Esetükben a piaci
foglalkoztatási lehetőségek mindkét városban néhány cégre korlátozódnak csupán. Elsősorban az a két
multinacionális cég jöhet számításba, amely a városoktól 30-40 km-re elhelyezkedő megyei központokban
telepedet meg. Ezek minimálbérért alkalmaznak betanított munkásokat összeszerelő szalagmunkára, két- vagy
háromműszakos beosztásban. Szinte kizárólag ez a két cég az, ahol etnikai hovatartozástól függetlenül el tudnak

5
A munkapiacon elterjedt etnikai diszkriminációra nem csupán e kutatás interjúi világítanak rá, hanem több e
kérdésre fókuszáló empirikus kutatás is: Bodrogi és Iványi 2004, Babusik 2006, ERRC 2007.

24
helyezkedni az alacsony képzettségűek. Ezek a munkahelyek ugyanakkor a távolság, a napi ingázás, a rossz
munkaidő-beosztás és az alacsony fizetés miatt munkavállalói szempontból nem vonzóak. A szalag mellet
megkereset jövedelem nagyobb ugyan, mint a segéllyel és egyéb társadalmi transzferekkel elérhető bevétel, de a
különbség nem jelentős, és így gyakran nem elég motiváló. „[…] Az a probléma, […], hogy a segély és a
munkáért kapott pénz között olyan kicsi a rés, hogy kérdés, megéri-e az embernek dolgozni. Előfordult, hogy
akár minimálbérrel kiszorultak különböző ellátásainkból” – fogalmazza meg a jól ismert jelenséget egyik
terepünkön a szociális osztály munkatársa. De még a kedvezőtlen feltételek mellet is sokan dolgoznak e két
cégnél azok közül, akik számára alacsony iskolai végzettségük és az etnikai hovatartozásuk okán máskülönben a
munkanélküliség lenne az egyetlen alternatíva.
Mindkét városban gyakran találkoztunk a legális munkavállalás egy másik jellemző formájával, az úgynevezett
„hetelős” munkavégzéssel. Ez a létforma elsősorban a helyben nem hasznosítható szakmával rendelkező
munkanélküliek számára jelent súlyos kompromisszumokkal terhelt alternatívát. A hetelés olyan munka, amelyet
távol, napi ingázási távolságon túl – akár több száz kilométerre – végeznek. A foglalkoztató jellemzően nagy,
esetleg közepes méretű termelővállalat.
Sokan viszonylag magas iskolai végzettségük ellenére sem kapnak helyben munkát és ezért vállalkoznak a
„hetelésre”. Jól példázza ezt egy fiatal érettségizet roma lány története: „Itt hiába van az embernek, mint nekem
is van, érettségim, vendéglátó-ipari végzettségem, olyan kis város vagyunk. […] itt az van, hogy [ha egy
vállalkozás alkalmazottat keres] mindig az ismerősnek a valakiét veszi fel. És itt nincs munkalehetőség. Meg
azért itt vendéglátó-helyekre roma lányokat nagyon ritkán vesznek fel. Inkább arra, Pest környékén, meg a
Balatonon. […] Itt a szakmáimban nem tudtam elhelyezkedni, meg úgy gondoltam, hogy dolgozni akarok. És ha
nincs más, akkor megyek. És azért mentem oda [távoli megyébe] … nem azért, mert fú, annyira jól fizetnek,
hanem mert dolgozni akartam.”
A hetelés azért is nehéz, mert jellemzően magas a munkaterhelés, és a fizetés is csak az alternatívátlanság
ismeretében méltányos. Ráadásul a valós ledolgozott munkaórák száma esetenként jóval meghaladja a
munkaszerződésen szereplő (már ha van egyáltalán ilyen) munkaidőt.
Erről tanúskodik az az 55 éves, korábban bányászként dolgozó, családos cigány férfi is, aki egy éve jár a
lakhelyétől 150 km-re található alföldi város húsüzemébe dolgozni: „Így most 4 órára vagyok bejelentve, de 16
órát dolgozom. Munkásszálláson lakunk, mi négyen alszunk egy szobában. Mindannyian kevesebb órára
vagyunk bejelentve, és így adót vagy mit kerülnek” – mondja, miközben megmutatja a vágóhídi munkától
bedagadt kezeit. Ő havi 150 ezer forintot keres ezzel a munkával, de bejelentve ennek az összegnek a harmadára
van. Neki nem csupán a kora és a bányában megroppant egészsége, valamint az embertelen munkaóra miatt
nehéz a hetelős munka, hanem azért is, mert távol van a családjától – feleségétől, két lányától, fiától és
unokájától –, akik a város egy kieső, szegregált részén élnek, egy barakképületben. Egyszerűen félti őket, mert a
terület, ami legalább fél óra járásra esik a várostól, és ahol senkinek nincs autója, a szeparáltsága miatt tökéletes
célpontja lehet egy rasszista támadásnak. „Annak adok hálát, hogy még nem támadtak meg bennünket. Már
gondoltunk rá” – mondja. Különösen erőre kapott az ilyen félelem azóta, hogy a városban felvonult a Magyar
Gárda.
Közfoglalkoztatás
A vizsgált népesség meghatározó részének helyben – a legális munkaerőpiacon – a támogatott foglalkoztatási
formák jelentik az egyetlen alternatívát. Legtöbben valamilyen közfoglalkoztatási program keretében dolgoznak,
rövid ideig, jellemzően 6 órában 6. A baranyai városban 800–900 között, a borsodi terepünkön 1100-1200 között
változott a közcélú alkalmazásban foglalkoztatottak száma 2009-ben. A munka többnyire valamilyen közterület-
fenntartási tevékenységre korlátozódik, bár vannak azért kivételek, néhányan adminisztratív vagy szociális
kisegítői munkakörökben dolgoznak. Közcélú munkások dolgoznak például erdőtelepítésen és művelésen,
lépcsőházak takarításán, karbantartásán, ők tisztítják a közterületeket, gondozzák a parkokat.
Kutatásunk tapasztalata, hogy a közfoglalkoztatás, és ezen belül is az „Út a munkához” program, az alacsony
iskolázottságúak számára a segélyre alapozó életforma szerves elemévé vált. Ez egyfajta „munkapiaci
elfekvőként” funkcionál, mivel olyan, többnyire kiszámíthatatlan és rövid időszakra vonatkozó (kényszerű)
munkavégzésről van szó, amelyet a segély feltételeként, nem pedig a munkaerőpiacra való belépés
előszobájaként definiál valamennyi érintett, a foglalkoztatók, a munkaügyi központ csakúgy, mint a
foglalkoztatott munkanélküliek7. Egyik településen sem találtuk nyomát annak, hogy a program bármely eleme
elősegítet e volna a tartós munkanélküliek piaci vagy közintézményekben való, állandó foglalkoztatását. Sőt,
6
A baranyai városban 18 183 munkaképes korú ember közül 2306 volt a nyilvántartott munkanélküliek száma
(munkanélküliségi ráta 13%) és 828 a rendelkezésre állási támogatásban (RÁT) részesülők száma 2009
novemberében. A borsodi településen ugyanebben az időben 21 579 volt a munkaképes korú népesség, 2861 a
nyilvántartott munkanélküliek, 1049 a RÁT-osok száma.

25
nem egy esetben azt tapasztaltuk, hogy közhivatalok visszaélnek a program adta lehetőségekkel és az eredeti
célok ellenében közcélú munkásokkal végeztetik el azt a munkát (akár adminisztratív, akár fizikai), amelyet
egyébként állásba vet munkaerővel kellene megoldaniuk. Példa erre az önkormányzat szociális osztályán
dolgozó számos adminisztratív munkatárs, a szociális gondozóközpontban dolgozó konyhás és kisegítő, vagy
akár a közcélú munkások bérezését és foglalkoztatását intéző érettségizett munkaerő. A közcélú munkák
jelenlegi rendszere, különösképp a grandiózus támogatással és felső korlát nélkül működő Út a munkához
program8 , meglátásunk szerint számos munkaképes korú embert szorít ki az elsődleges munkaerőpiacról.
A közfoglalkoztatás gyakran kiszolgáltatottságot jelent és számos visszásságot szül. Mindkét városban
megfigyelhető volt például, hogy e programok feltételeinek rugalmas alkalmazása jelentős hierarchiát alakított ki
a foglalkoztatottak között. Az arra „érdemes” munkanélkülieket „jó” munkakörökbe (adminisztráció,
munkafelügyelet) osztják be, hosszabb – nyolcórás – munkaidőben és stabilan kiszámítható időszakra
foglalkoztatják őket, ennek megfelelő fizetéssel. Az „érdemteleneknek” egyáltalán nem jut munka, vagy ha igen,
akkor a segélynél alig magasabb járandósággal járó, hatórás munkaidőre, „piszkos” és fizikailag nehéz,
stigmatizáló köztéri munkákat kapnak, a lehető legrövidebb időszakra (kutatásunk időpontjában ez három hónap
volt). A magyar viszonyokat ismerők számára nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy a munkavállalók
ilyetén csoportosítása – nem mindig szándékolt, de mégis létező etnikai felosztást is implikál.
Az egyik terepünkön egyértelműen tetten érhető volt a tudatos szelekció. Itt a munkanélkülieknek csak egy
kisebb hányadát foglalkoztatta a város közterületeit fenntartó önkormányzati cég, őket viszont rendszeresen 9 .
„Egy évig tart a munka, utána ’álláskeresőin’ vagyunk, utána újra felvesznek az [önkormányzati céghez]
közmunkásnak. De az önkormányzat nem engedi, hogy egy családból többen dolgozzunk közcélúként, így aztán
egyik évben én, a másikban az asszony dolgozik” – számol be a gyakorlatról az egyik közfoglalkoztatott. A
munkanélküliek másik, nagyobb része 2009-ig egyáltalán nem került be a közfoglalkoztatásba. „Versengés van a
közmunkáért, a munkanélküliek között a kiváltságosok juthatnak közmunkához. Részben ez is baráti, ismeretségi
alapon működik, hasonlóan a piaci munkákhoz” – mondja ki egy önkormányzati tisztviselő. A baranyai
városban ugyanakkor vegyes volt a kép azáltal, hogy több foglalkoztató is szerepet kapott a közcélú munkások
alkalmazásában. Itt az országban általánosan jellemző erőviszonyokat (Váradi 2009. az borította fel, hogy a helyi
cigány kisebbségi önkormányzat is foglalkoztatóvá vált, a legszegényebb városrész fenntartásában vállalt
szerepet. Így ebben a városban a kirekesztett, gettósodó környezetben élő romák egy része is (tegyük hozzá,
azok, akiknek jó személyes viszonyuk volt a kisebbségi önkormányzat elnökével), kedvező feltételek mellet –
hosszú időtartamra és nyolcórás alkalmazásban – jutott munkához.
A két város közötti egyik fontos különbség éppen ez: míg a borsodi városban a közmunka szervezése egyetlen
önkormányzati céghez delegált feladat, addig a baranyai városban decentralizált a közmunka szervezése. Ez
utóbbi településen több aktor kapott szerepet a foglalkoztatásban. Az előbb említet cigány kisebbségi
önkormányzaton kívül civil és állami szervezetek is foglalkoztathattak az Út a munkához program keretében
munkanélkülieket. Ilyen például egy helyi, egyházi karitatív szervezet, a szociális gondozóközpont, az erdészet
vagy az óvoda. Itt tehát diverzifikált másodlagos munkaerőpiac alakult ki, és a foglalkoztatás feltételeit nem
kizárólagosan a segélyt nyújtó – ezért a tartós munkanélkülieket korábbi klienséként kezelő – önkormányzat
szabja meg. Emiatt az a kiszolgáltatott helyzet, amelyről korábban többen is írtak (Szalai 2007, Ferge 2008,
Váradi 2009, Messing–Fleck 2009), nem olyan mértékű, mint a másik terepünkön, és mint valószínűleg az
ország településeinek többségében.
Alkalmi munka
Az alkalmi munkavállalás mindkét városban nagyon elterjedt, és a munkaerőpiacról kiszorult népesség egyik
legfontosabb jövedelemforrása. Az alkalmi munkavállalók többsége szociális transzferjövedelmeik (segély,
gyermekek után járó támogatások, rokkantsági nyugdíj) kiegészítéseként vállalnak rendszerint nem bejelentet
munkát, hogy háztartásuk összjövedelme fedezni tudja a kiadásokat. Egy a tartós szegénységben élőkkel napi
kapcsolatban lévő önkormányzati alkalmazott becslése szerint a borsodi városban élő rendszeres szociális
segélyezettek harmada-fele jár el több-kevesebb rendszerességgel dolgozni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a

7
Következtetéseinket alátámasztják a témában kutató kollégák eredményei is. Az ÁFSZ BAZ megyei életút-
adatbázisát elemezve Tardos Katalin (2006) is azt a következtetést vonja le, hogy „ …jobban leírná a valóságot,
ha ezeket az embereket »időszakosan foglalkoztatott munkanélküliekként« tartanánk nyilván. (…) A munkaügyi
központok mintha »le is mondtak volna« arról, hogy ezeket az embereket a többi aktív foglalkoztatási eszköz
segítségével az elsődleges munkaerőpiacra próbálják meg visszasegíteni.”
8
A kutatás a program első évének időszakában készült. Azóta változott valamelyest a szabályozás, így a
megállapítás az akkori viszonyokra vonatkozik.
9
Ez még 2008-ban az ’Út a munkához’ program bevezetését megelőzően történt. A program 2009-től előírja
minden munkanélküli kötelező közfoglalkoztatását.

26
szociális segélyezettek többsége olyan háztartásban él, ahol legalább két felnőtt van, akkor elmondhatjuk, hogy a
mélyszegénységben élő háztartások fele-háromnegyede vállal és keres pénzt alkalmi munkával, általában
feketén. Jelentős különbségek vannak a tekintetben, hogy ki és milyen időszakos munkához fér hozzá, illetve
hogy ebből mekkora jövedelmet tud megszerezni. Az alkalmi munkák piaca hierarchizált: az a részben hivatalos
és majdnem rendszeres, „jól” fizetett, bejáratott kapcsolatokon keresztül működtetet szakmunkáktól a munkást
teljes kiszolgáltatottságban tartó, nagyon rosszul fizetett napszámos segédmunkákig terjed.
Azt találtuk, hogy a legfontosabb tényező, hogy valaki ’állandó’ alkalmi munkás vagy sem. Ez az
önellentmondásnak tűnő szóösszetétel nagyon lényeges jelentést takar, a szegény háztartások ugyanis e
szempont alapján nagyon is rétegzettek. A tartós munkanélküliek legszerencsésebb, legstabilabb megélhetéssel
rendelkező, de legkisebb csoportját alkotják azok, akiknek olyan kapcsolatrendszerük és szaktudásuk van, amely
rendszeresen alkalmi munkához és biztosan számítható jövedelemhez juttatja őket, illetve családjukat. Ők
általában rendelkeznek valamilyen szakmával, és rendszeresen járnak el ugyanannak a vállalkozónak dolgozni.
Nagyon fontos tényező a bizalom: a vállalkozó tudja, hogy az illetőben megbízhat, az szabadon rendelkezésre
áll, amit az alkalmi munkák piacán viszonylag magasnak és biztosnak tekinthető, fix napibérrel jutalmaz. Ilyen
munkák leginkább az építőiparban vannak: felújításokon, kisebb építkezéseken dolgoznak kisebb, állandó
„brigádok”. Egy az ötvenes éveiben járó interjúalanyunk, K., például eljár egy hónapban 10–15 napot
„maszekban” dolgozni. Egyetlen emberrel, egy vállalkozóval dolgozik már 15 éve, és ez az ember is csak vele
dolgozik. A régi munkahelyükön, egy építőipari vállalatnál voltak kollégák, még a rendszerváltás előtt, egészen
1991-ig, a vállalat felszámolásáig. Lakásfelújításokon, építkezéseken dolgoznak, de csak szakmunkát vállalnak.
K. napi 5000 forintot keres így zsebbe. Ezzel az összeszokott páros mindkét tagja, K. is és a vállalkozó is jól jár.
A kölcsönös bizalom és a minőségi munkavégzés elengedhetetlen feltétele az ilyen jellegű
munkakapcsolatoknak.
A tartós szegénységben élők nagyobbik része ugyanakkor kiszorul az állandó és nagyjából kiszámítható napi
bérben fizetet alkalmi szakmunkák piacáról. Maradnak az ideiglenes és szezonális alkalmi munkák, melyekre az
általunk meginterjúvolt háztartások többségéből rendszeresen eljárnak. Ezek a lehetőségek jellemzően
mezőgazdasági idénymunkák (például gyümölcs- és gombaszedés, szőlőkötözés, metszés, kapálás), vagy
nagyobb építkezések, jelentős beruházások kapcsán adódnak (például telefonkábel-fektetés, útépítés). A munkák
– minden más munkavégzéshez képest – nagyon kedvezőtlenek, rosszul fizetettek (1500-4000 forint közötti
napibért említettek interjúalanyaink). A munka nem nyolc-, hanem gyakran tíz-tizennégy órás. A munkavállaló
teljesen kiszolgáltatott. Gyakran előfordul, hogy nem fizetik ki az előre megállapodott munkabér egy részét vagy
egészét, vagy a munkaadók nem tartják magukat az előre megállapodott egyéb feltételekhez (ellátás, szállás,
utaztatás). A legnagyobb gond azonban az instabilitás. Nem lehet előre tudni, hogy mikor jön a vállalkozó vagy
a munkástoborzó, és milyen időszakra, milyen munkára keres embert. Következésképpen nem lehet számítani az
alkalmi munkákból befolyó jövedelemre sem, legfeljebb reménykedni benne. Nem csoda hát, ha az ilyen
munkákra azok mennek el, akik nem tudnak más módon jövedelmet termelni: a legszegényebb,
legkiszolgáltatottabb, legképzetlenebb emberek. Terepeinken azonban sok ilyen ember él. Ők alkotják a
mezőgazdaság és építőipar nagyon olcsó és semmilyen biztonságot nem élvező munkásságát. Ők végzik azokat a
fizikailag megterhelő, egészséget veszélyeztető, monotónia-tűrést igénylő tevékenységeket (szüretelés, árokásás,
kubikosmunka, terményválogatás stb.), amelyeket más nemigen csinál meg. Kiszolgáltatottságuk időnként
egészen extrém: „jön a vállalkozó, hogy én biztosítok neked szállást, ellátást. Ennyi meg ennyi pénzt, még cigit
is, gyere dolgozni, és el is viszlek. És volt olyan, hogy elvit ek három embert. Abból kettő megszökött, a
harmadikat a rendőrségnek kellet visszahozni, mert egyszerűen fogva tartották őket. Főzött kolbászon és
kenyéren éltek. Mostoha körülmények között laktak. És úgy kellett megszökniük. Kimászni a kerítésen, és jöttek
haza” – meséli egy szociális munkás.
A nagyobb volumenű idénymunkákra szinte mindig munkaszervezők, nem pedig a tényleges munkát adó
vállalkozók toboroznak munkaerőt. Több közvetítő is kapcsolódhat egyetlen láncba: a vállalkozó megbíz egy
toborzót, aki vagy maga kutatja fel az embereket, vagy továbbadja a feladatot egy általa ismert és megbízhatónak
tartott személynek, aki az adott környezetben él és jól ismeri az ott élőket, tudja, ki alkalmas az adott munkára, ki
mikor ér rá, kire lehet számítani. A közösségben élő közvetítőre inkább a borsodi város slumjaiban találtunk
példát, és az általános tapasztalatunk is az volt, hogy a borsodi terepünkön az alkalmi munkaszervezésre és a
szegények kiszolgáltatottságának más módszerekkel való kihasználására (visszaélések a transzferekkel, hitelezés
és uzsorakölcsönök) szervezettebb hálózat épült rá, mint a baranyai városban. Ezek az emberek az adott
közösségben aztán befolyásos személlyé válnak, hiszen ők a munka (és a belőle származó csekély) jövedelem
kapuőrei, emiatt a környezetüknél jobb módban is élnek.
A mezőgazdasági munkák egy részénél, ott, ahol az emberek brigádokban dolgoznak, és a csoport teljesítmény
alapján kapnak bért, másként szerveződnek a munkások. Az ilyen esetekben nagyon fontos, hogy mindenki jól
dolgozzon, hiszen ha csak egy olyan ember kerül a csapatba, aki gyengébben teljesít, úgy a többi – jól dolgozó –
brigádtag fizetsége is alacsonyabb lesz.

27
„Akit én ismerek, munkaszervezőt, az egy testes, nagymamakorú matróna. De ne úgy képzeld el, mint egy
maffiózót. Neki megvannak az emberei, riadóláncban informálják egymást, ha van munka, nagyon rövid időn
belül összeáll a csapat. Jól kipróbált emberek kellenek, bevált csapatokkal dolgoznak, mert másképp nem éri
meg, mert a jövedelem nem egyéni teljesítménynek, hanem a csoport teljesítményének függvénye” – mondja a
családvédelmi szolgálat munkatársa. A realizálható jövedelem ebben az esetben is nagyon alacsony, az ilyen
munkákat elsősorban nők végzik, egy asszony 1500–3000 forintot keres meg egy igen hosszú munkanap alatt.
II.2. Társadalmi transzferek
Azokban a szegény családokban, ahol nincs legális munkajövedelem, a szociális és gyerekekhez kapcsolódó
transzferjövedelmek jelentik a legfőbb bevételi forrást. Az idősebbek számára a nyugdíj, a bányászok
egészségkárosodási járadéka, valamint a rokkantsági nyugdíj jelentik a megélhetés alapját. A fiatalabb
családokban a gyerekek után járó gyermekgondozási segély, gyermeknevelési támogatás és családi pótlék mellet
a rendszeres szociális segély, illetve a rendelkezésre állási támogatás jelenthetnek jelentősebb forrást. Ezek az
összegek azonban együt véve sem elegendőek általában a rezsi és a mindennapi megélhetés, valamint a
gyerekekkel kapcsolatos költségek stabil fedezésére. Így a családok többségében nagyon ingatag a költségvetés:
elég egy váratlan betegség, amely kórházi ápolást igényel, egy haláleset a családban, vagy egy váratlanul magas
összegű számla ahhoz, hogy végletesen kibillentse a szűkös forrásokkal zsonglőrködő háztartások anyagi
egyensúlyát. Az alanyi jogon járó segélyek és támogatások mellet konkrétan meghatározott célokhoz rendelt
támogatások is rendelkezésre állnak, ezek köre és pénzügyi kerete azonban mindkét városban rendkívül
leszűkült 2008 után. „Most az idén már nincsen rendkívüli segély. Rendkívüli élethelyzet az nincs a rendelet
szerint” – fogalmazott szarkasztikusan a baranyai város önkormányzatának munkatársa a korábban széles
körben megítélt, kis összegű segélyezési formáról.
A szociális segélyek és támogatások igen sokfélék, egy háztartás több jogcímen is hozzájuthat transzferekhez, de
ezek kombinációi is csak ritkán biztosíthatnak anyagilag stabil létet. A közhiedelmekkel ellentétben a segélyeket
és egyéb transzferjövedelmeket csak a legritkább esetben lehet akkorára duzzasztani, hogy biztosítsák a
megélhetés minimumát egy háztartás számára és ez még a gyermekek után járó szociális támogatások esetében is
így van.
II.3. Egyéb jövedelemforrások
Mivel a szociális ellátások és a kiszámíthatatlan időközönként adódó, előre nem kalkulálható jövedelmet jelentő
alkalmi munkák bevételei gyakran nem fedezik egy-egy háztartás költségeit, sokan próbálnak meg pénzt csinálni
bármiből, amiből remélik, hogy bevételhez juthatnak. Az alábbiakban a legjellemzőbb kiegészítő
jövedelemforrásokat soroljuk fel. Ezen tevékenységek túlnyomó része a mélyszegénységben élőkre jellemző,
akad azonban köztük olyan is, amelyet nem kizárólag, sőt nem is elsősorban a szegények végeznek, hanem
olyanok, akik azonos peremfeltételek között (hasonló iskolai végzettség és munkaerő-piaci helyzet, azonos
státuszú lakóhely) jobb megélhetést tudtak maguknak kialakítani.
Vasazás
Mindkét városban sokan gyűjtenek javakat, de mást és másképp, és abban is fontos különbséget tapasztaltunk,
hogy a begyűjtött javak hogyan hasznosulnak. A borsodi városban a szegények, és különösen a roma szegények
körében fontos jövedelemforrás a vasgyűjtés, ’vasazás’, ahogyan helyben mondják. Itt széles rétegek érintettek
valamilyen módon ebben a tevékenységben, amely egy jól szervezet és erőteljesen hierarchikus ’ágazat’: a
leginkább rászorulók, akiknek nincs autójuk vagy szállító-eszközük, helyben illetve a környéken gyűjtik a fémet
és adják el helyi átvevőknek. Jelentősebb bevételt viszont csak azok realizálhatnak, akik rendelkeznek
valamilyen szállítóeszközzel, akik egyrészt átveszik a vasat az egyéni gyűjtőktől, és azt olyan átvevőhelyen
adják el, ahol magasabb árat kapnak a fémért, másrészt messzebbre – az ország távoli régióiba vagy akár
külföldre is – el tudnak jutni vasat gyűjteni, felvásárolni. Számottevő hasznot tehát a forgalmazók fölöznek le,
ehhez azonban már jelentősebb infrastruktúra, tőke és legfőképp komoly információs és kapcsolati háló
szükségeltetik.10 „Színes fémmel és vassal foglalkoznak, de már nem a megyében, hanem eljárnak más
megyékbe. Ők szépen megélnek” (muzsikus CKÖ-tag az oláh cigányokról, Borsod).
A fémkereskedés gyakran a legalitást súroló tevékenység, nem mindig világos, hogy honnan is származik a fém.
Akik nem foglalkoznak vasazással, azok szerint a vasazók a fémet lopják, de legjobb esetben is felvásárolják
olyanoktól, akik lopják. Maguk a vasazók a hulladéktelepeket és bontásokat jelölik meg beszerzési forrásként.
A másik – baranyai – terepünkön is előfordul ugyan vasazás, de az nem jellemző. Ebben a városban elsősorban a
szállón élő hajléktalanok és egzisztenciájukat veszített, egyedülálló férfiak gyűjtenek fémet, hogy azután azt
bérelt fuvarossal szállíttassák a magasabb árat kínáló, pécsi átvevőhelyre: „Hogy gyűjtik-e vagy lopják, az attól
10
Az érintettek interpretációjában a vasazásra, mint jövedelmező tevékenységre, súlyos csapást mért az a 2009-
es rendelet, mely megszigorította és eredetigazoláshoz kötötte a fém átvételét.

28
függ, hogy hova tévednek be. Van olyan, hogy megmaradtak régi bányatelepeknél olyan útvonalak, ahol kilóg a
földből egy vas vagy sín, és elmennek ásóval és csákánnyal, és kitermelik maguknak, és utána hívják a fuvarost,
és beviszik Pécsre a MÉH telepre, mert itt nagyon olcsón veszik át, és érdemes nekik egy fuvarost fogadni, és
bevisznek két mázsa vasat. A fuvarost megfizetik. […] És abból a pénzből, amit kapnak a vasért, abból ki tudják
fizetni a fuvarköltséget, 3–4 ezer forintot. Van, amikor 25–30 ezer forintot is kapnak összesen. Ha hárman
kitermelik, az is tisztán 8–10 ezer forint egy nap. De viszont ez ritka” – számol be a gyakorlatról egy szociális
munkás. Az itt élő romák egyáltalán nem „vasaznak”, és helyben nem is működik olyan felépített, szervezet
forgalmazási hálózat, mint Borsodban.
Fakitermelés, gyűjtés, eladás
A fakitermelés, gyűjtés és forgalmazás nagyon fontos tevékenység mindkét terepen, de nagyon eltérő módon. Fát
roma és nem roma, szegény és nem szegény lakosok egyaránt gyűjtenek. Ahogy egy volt rendőr fogalmazott:
„Itt fát senki nem vesz! De a leggazdagabb se vásárol. Kimegy, azt’ vág…”
A baranyai terepünkön élő cigányok alapvetően saját használatra, legálisan termelik ki, illetve gyűjtik a fát. Az
erdésznek dolgoznak, vagy legalábbis az erdésztől kapnak engedélyt. Ezzel szemben a borsodi terepünkön
minden, ami a fával kapcsolatos, az illegalitás gyanúját implikálja, annak ellenére, hogy sokaknak itt is van
„bárcája”11 az erdészettől. Az itteniek egy része nemcsak saját felhasználásra gyűjt fát, hanem eladásra is;
aprítást követően a Nyírségben faluról falura járva árulják, vagy a korszerűtlen városi lakótelepekre viszik
eladni.
A baranyai terepen a beás cigányok régi, erdőhöz és annak javaihoz fűződő tudása, illetve hagyományai
szerencsésen kapcsolódnak az erdészet – borsodihoz képest – eltérő felfogásához és hozzáállásához: az itteni
erdészek nem üldözik azokat, akik pénz híján tűzifát gyűjtenek saját célra, hanem becsatornázzák az ilyen
igényeket és tevékenységeket az erdőgazdálkodásba. Engedélyt és lehetőséget adnak a rászorulóknak, hogy
olyan területeken, ahol az nem károsítja az erdő megújulását, saját célra kitermeljék a hulladék-, illetve kis fákat,
vagyis erdőtisztítást végeztetnek velük. Az is fontos, hogy az itteni erdészet tisztában van azzal, hogy az igazán
nagy kárt okozó fatolvajlást nagyvállalkozók végzik: „A fűtés az szerzet fa. […] És azt kell elképzelni, hogy
szedni kell fát legtöbb esetben a családoknak, kedvezményes területeket adnak ki az erdészek. Bárcát adnak ki.
Nem sokért. […] Biztosan van lopás, de nem ettől rossz valami. Attól rosszabb, hogy ha értékesebb fákat, diót,
öles tölgyfákat kimentenek mások, akik esetleg eladják. Azok már nagyvállalkozók. Az nagyobb kárt okoz. Tudok
róla, hogy szednek ilyen ágfát, és én megmondom őszintén, hogy elég nyitottak is az erdészek” (családgondozó).
Baranyában – és csak itt – a fán kívül az erdő terményeit – gomba, bogyós gyümölcsök, bodza, makk – is
gyűjtik. Ez mindenképp tradicionális tevékenység, hiszen az it élő beások korábban is az erdőből éltek:
gyűjtögettek, illetve megmunkálták az összegyűjtött fát. Mára ebből annyi maradt fenn – és az is inkább csak az
idősek körében –, hogy kijárnak az erdőbe gombát és makkot gyűjteni részben saját használatra, részben pedig
eladásra.
Kereskedés
A kutatás egyik terepén, a borsodi városban élő tradicionális oláh cigány közösség – de az ott élő muzsikus és
beköltözött romungrók is többen komoly kereskedelmi tevékenységet folytat. Másik terepünkön, a baranyai
város szegényei között viszont sokkal ritkább az „üzletelés”.
A zárt, tradicionális közösségben élő oláh cigányok mindig is kereskedtek, vagy ahogy ők fogalmaznak:
„faluztak”. Még az államszocializmus éveiben is sikerült hagyományos megélhetési tevékenységüket valamilyen
szinten fenntartani: az ipari munka mellett, vagy esetenként helyett, üzleteltek. Hagyományosan lovakkal,
pehellyel és háztartási eszközökkel kereskedtek. „(…) elcseréltem ezt a lovat, a másik percben meg eladtam.
Vettem egy másikat, elcseréltem, eladtam. Hát ilyen üzlet. Akkor az ment, mer’ aki nem volt ügyes, azt megette a
fene! Most is ki tudja hol lennék! Ezt csináltam... Az asszony szedte a tollat, én meg cseréltem! Elmentem
falukba. Úgy ismertek engem! Üzleteltek velem. Ha jobb lovat adtam, akkor tódott rá. Megtódta. Ha rosszabbat,
akkor nekem kellet tódani, de ez 100-ból egy. Ha-ha-ha!” (Idős oláh cigány férfi.)
Mára az áru mibenléte mellékessé vált, az egyetlen szempont, ami számít, a haszon. Bármit vesznek és adnak,
ami megfelelő nyereséget hoz, és gyorsan váltanak, ha egy áru már nem termel megfelelő hasznot. A kereskedés,
melynek sikere a rendkívüli mobilitásban és a jól működtetett kapcsolatokban rejlik, gyakran, bár nem
feltétlenül, tisztes jövedelmet hoz. Így az csak abban az értelemben tekinthető szegény megélhetési stratégiának,
hogy az anyagi hasznot a kereskedők csak a legritkább esetben tudják – bourdieu-i értelemben – nem anyagi
tőkévé konvertálni.

11
A bárca egy bizonyos mennyiségű fa kivágására vagy hulladékfa (gally) gyűjtésére szóló engedély, amelyet
pénzért lehet megvenni.

29
Hitelek
Kérdés, hogy a bevételek, vagy kiadások sorába illenek-e a hitelek különböző fajtái. Ami rövid távon
bevételként jelenik meg, hosszú távon súlyosan megterheli a háztartás büdzséjét. Az állandósult anyagi
krízishelyzet miatt mindkét városban nagyon sokan vesznek igénybe magas kamatra nyújtott fogyasztási
hiteleket. A hiteleknek egyik forrása intézményi: ritkább esetben bank, gyakrabban a nagyon magas kamatra, de
rugalmasabb feltételek mellet pénzt kihelyező hitelintézetek (elsősorban Provident). E hitelek jellemzően az
alkalmi jövedelmek és a kiadások ciklikussága miatt időszakosan előálló pénzhiány befoltozására szolgálnak:
„Hogy mire kell a hitel? Nagyon egyszerű: ősszel fára, karácsonykor ajándékra, januárban villanyra, májusban
a ballagásra és szeptemberben az iskolakezdésre. […] Januárra általában elfogy a háztartások pénze, és nem
tudják befizetni a számlákat. Ez leggyakrabban a nagycsaládosaknál fordul elő...” (az egyik hitelintézet
képviselője). Vannak azonban olyan háztartások, amelyeknek ez utóbbihoz sincs hozzáférésük, mert nincs
igazolható munka- vagy nyugdíj-jövedelmük, nincsenek fedezetet jelentő vagyontárgyaik, vagy éppenséggel
fizetésképtelenségük okán KHR-listára12 kerültek. Az ő köreikben terjedt el a „kamatos pénz”, avagy az
uzsorahitel13 . Ennek jelenléte nagyon eltér a két terepünkön: a borsodi városban, különösen annak gettósodó
részein, nagyon elterjedt, míg a baranyai terepünkön csak elvétve fordul elő.
A kamatos pénzhez nagyon könnyű hozzájutni: minden bírálat és papírmunka nélkül azonnal megkapja, aki kéri.
A legkézenfekvőbb közönsége tehát az elszegényedett, állandósult anyagi krízisben élő és/vagy a funkcionális
analfabéta népesség. Egy-egy magasabb számla vagy az áram kikapcsolását, kilakoltatást kilátásba helyező
felszólítás, vagy egy betegséggel kapcsolatos hirtelen felmerülő nagyobb kiadás is afelé tereli az érintetteket,
hogy kamatos pénzt kérjenek. Nekik ugyanis nincs más választásuk, egy még súlyosabb krízishelyzetet (súlyos
betegség, kilakoltatás) előznek meg. Az uzsorakölcsönökkel rendszeresen élők másik csoportja a
szenvedélybetegek, többnyire alkoholisták, vagy játékszenvedélyben élők. A pénzt kérők ott és akkor, amikor a
kölcsönt kérik, nem látnak más lehetőséget (és valóban, gyakran tényleg nincs is más lehetőség), és a
kedvezőtlen feltételek ellenére ehhez a megoldáshoz nyúlnak. Általánosságban nem igaz, hogy ne ismernék
tettük következményét: tudják, hogy a pénz felvétele mivel jár a jövőben; erre számítanak, ezzel számolnak. A
„kamatos pénzt” felvevők egy jelentős része képes visszafizetni a kölcsönt. Ők rendszerint a téli hónapokban
kezdenek el nagyobb adósságot felhalmozni, amit aztán a tavaszi, nyári idény- és alkalmi munkákból befolyó
plusz jövedelmeikből tudnak visszafizetni. Nyár végére, ha volt elég munka, már kijönnek az adósságból, hogy
aztán az ősz elteltével az egész újra kezdődjön. Ha viszont megbomlik ez a rendkívül labilis egyensúlyi helyzet,
és a hitelt nem képes a megszorult kuncsat visszafizetni, akkor előbb-utóbb megindul egy olyan lejtőn, amiről
már nehéz a visszaút.

Csoba J. (2010): A közfoglalkoztatás régi-új rendszere. Útközben az „Út a munkához” programban. Esély
2010. 1. p. 4-24.
1. A közfoglalkoztatás filozófiája
A közfoglalkoztatás eredetileg a köz érdekét szolgáló állami-önkormányzati feladatok, fejlesztések (utak,
vízművek, védművek stb.) közös költségei munkával való megváltásának kerete volt. Azon csoportokat fogta
össze, amelyek a rájuk rótt közösségi kötelezettségek teljesítéséhez a fizikai erejükön túl mással nem
rendelkeztek. A közfoglalkoztatás intézménye különböző formában és funkcióban végig jelen van a középkorban
és az újkorban. Jellemző vonása, hogy mindig meghatározott idejű és kötelező jellegű. A közfoglalkoztatás
mindig azokban a korszakokban kapott nagyobb hangsúlyt, melyekben a korábbi gazdasági és foglalkoztatási
formák éppen átalakulóban voltak, s az átmenet ideje altat keletkezet munkaerő-piaci kereslet-kínálati egyensúly,
valamint az ennek következtében kialakult jövedelemhiány kikényszerítet e a központi hatalom beavatkozását.
Ilyenkor a nincstelenek, jövedelemnélküliek, a változás következtében a korábbi munkaerő-piaci pozícióikból
kiszorultak foglalkoztatása két szempontból is közérdeknek bizonyult: egyfelől a közösségi feladatok érintettekre
eső részének ellátása, másfelől az önfenntartás lehetőségének biztosítása, s így a közösség tehermentesítése
miatt. Egyidejűleg fontos szerepe volt a kötelező közmunkának a szegények fegyelmezésében, alacsony
társadalmi helyük kijelölésében.

12
KHR, vagyis a Központi Hitelinformációs Rendszer, a korábbi BÁR (Bankközi Adós- és Hitelinformációs
Rendszer) utódja.
13
Olyan hitelekről beszélünk, melyeket az irreálisan magas kamat (jellemzően havi 100%, bár a baranyai
városban „csak” 50%), valamint az jellemez, hogy a hitelező nem rendelkezik az e tevékenységhez szükséges
engedélyekkel. Az uzsora jellemzője, hogy a hitelező a behajtás érdekében fenyegetéshez, vagy ha ez nem
eredményes, akár erőszakhoz is folyamodik. A „kamatos” pénz működéséről részletesebb elemzést a kutatás
zárójelentése tartalmaz (Messing–Molnár 2010).

30
A közfoglalkoztatásnak – mint az állami kontroll és a paternalista hagyományokat követő állami gondoskodás
egyik komplex megnyilvánulási formájának – feladata napjainkban is összetett. Egyik funkciója, hogy
megerősítse a javak elosztásának szabályát a munka-központú rendszerekben, emlékeztessen a közösséghez való
tartozással járó kötelezettségekre, s keretet teremtsen a közfeladatok ellátásban való részesedéshez
(szabálymegerősítő és legitimációs funkciók). További feladata, hogy csökkentse a munkaerőpiacról kikerülők
jövedelem-kiesését, de ezt a költségvetési források kímélésével, a segélyezettek számának és a segélyek
összegének korlátozásával érje el. Harmadik funkciója továbbra is a szegények társadalmi kontrollja, illetve a
szegénység társadalmi okainak individuális okká való átalakítása. Ezzel – vagyis hogy a szegények
munkátlanságának okát saját hibájukként tünteti fel – válaszfalat épít a szegények és a többiek közé, segít abban,
hogy bűnbakként lehessen őket kezelni, és így jelentős, főleg az alsóközéposztály körében generálódó
feszültségeket lehessen levezetni.
2. A közfoglalkoztatás szabályozása az „Út a munkához” program előtt
A nyolcvanas évek elejétől a munkaerő-piaci kereslet és a kínálat összehangolását segítő, megyei munkaügyi
szolgáltató irodák számára az évtized második felében mind nagyobb terhet jelentet az egyre növekvő számú
munkanélküli segítése, akiknek munkába közvetítése nem járt sikerrel. A lehetséges megoldásokat kutatva 1985-
ben szakértői javaslat készült az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal számára, mely a közhasznú foglalkoztatás
bevezetését javasolta. Az ÁBMH azonban ilyen célra nem tudott keretet biztosítani. A Hivatal csak egy évvel
később fogalmazott meg konkrét javaslatokat a finanszírozásra és a megvalósításra, „a munkakerülő életmódot
folytatók munkába helyezésének tapasztalatai”-ra hivatkozva. „Az életmódjuk miatt nehezen munkába állítható
személyek foglalkoztatási feltételeinek javítása érdekében, különösen a munkahelybővítés és a közhasznú
munkák biztosítása céljából 1987. évi felhasználással 30 millió forintot biztosítani kell.” 14 Ennek eredményeként
születet az ÁBMH és a Pénzügyminisztérium közös tájékoztatója a közhasznú foglalkoztatásról. 15 A
közfoglalkoztatási programok közül tehát elsőként a közhasznú foglalkoztatás jelent meg Magyarországon a
rendszerváltás okozta társadalmi problémák kezelésére. Az 1987-es esztendőben nyílt lehetőség a települések
számára, hogy a növekvő munkanélküliséget tapasztalva, s az ebből adódó jövedelemhiányt azonosítva,
közhasznú foglalkoztatást szervezzenek a legnehezebb helyzetben lévő csoportok számára. A közhasznú
foglalkoztatást szabályozó rendelet többek között előírta, hogy a közhasznú foglalkoztatás céljából kialakított
munkakörben csak „önhibáján kívül elhelyezkedni nem tudó személy alkalmazható ”. Vagyis csak az „érdemes”
szegények számára biztosították a munkaerőpiacra való visszalépést, igaz maximum két hónapra.
A közfoglalkoztatási programok napjainkra koncentráló történetében nagy szerepet játszanak a közhasznú
programok mellet az 1996-tól szervezett közmunka programok. A programok szervezésére megalakított
Közmunkatanács kettős célt tűzött maga elé: egyrészt a kormányzati foglalkoztatáspolitika élénkítését, másrészt
az aktív foglalkoztatás erősítését a passzív segélyezés rovására. Az alapító okirat szerint funkciója a következő
területekre terjedt ki: fejlesztési programok szervezése, koordinálása, lehetőségek feltárása, költségvetési
támogatások elosztása, beszámoltatás, és ellenőrzés az országgyűlés vagy a kormány által meghatározott célok
elérése érdekében.16
A közfoglalkoztatási formák között utolsónak a közcélú munka jelenik meg. A többször módosított 1993. évi III.
törvényben szabályozott, rendszeres szociális segély igénybevételének feltételei között szerepel. Bevezetésére
1997-ben került sor17. A szabályozás abból indult ki, hogy a tartósan munkanélküli helyzetet a segély önmagában
nem tudja megoldani, mivel a probléma okai összetettek. Kezelésükhöz olyan támogató szolgáltatásokra, aktív
szociálpolitikai és foglalkoztatáspolitikai eszközökre van szükség, amelyekkel elősegíthető e réteg társadalmi
integrációja. Ez teszi szükségessé a segélyezetteknek egy – az önkormányzat által kijelölt – szolgáltatást nyújtó
szervezet el való együttműködését, és foglalkoztatásba vonását.
A törvény az együttműködési kötelezettség előírásának csupán a lehetőségét és a kereteit, az együttműködési
programok típusait határozta meg, szabad kezet adva az önkormányzatoknak és intézményeiknek a

14
A részleteket lásd Borissza Gyula: Közhasznú munka – közhaszon. Esettanulmány a közhasznú
munkavégzésről egy megye tapasztalatai alapján ÁBMH Kutatóintézet 1988. 6. p. c. tanulmányában.
15
8.001/1987.(MU K.15.) ÁBMH-PM számú együttes tájékoztató a közhasznú munkavégzésről
16
A Közmunkát szabályozó jogi hát eret képező rendeletek: 6/1996. (VII. 6.) MüM rendelet a foglalkoztatást elősegítő támogatásokról,
valamint a Munkaerő-piaci Alapból foglalkoztatási válsághelyzetek kezelésére nyújtható támogatásról, 49/1999. (III. 26.) Korm. rendelet a
közmunka programok támogatási rendjéről. A közmunka támogatása 2001 óta már csak egyedi pályáztatás útján történhet, és a munkaerő-
piaci szempontból leghátrányosabb településeket és térségeket, valamint társadalmi csoportokat részesíti előnyben. Támogatási rendjét a
49/1999. (III. 26.) kormányrendelet tartalmazza. A közmunkát legújabban a 199/2008. (VIII.4) kormányrendelet a közmunkaprogramok
támogatási rendjéről szabályozza.
17
Az önkormányzatnak lehetősége volt a támogatást igénybevevőt együttműködésre felszólítani, s közfoglalkoztatásba vonni. Az 1993. évi
III. törvény 1996. évi módosításakor (1996. évi XXII. törvény az egyes szociális ellátásokkal kapcsolatos törvények módosításáról) előírták,
hogy az ellátásban részesülőknek kötelező a családsegítőkkel való kapcsolattartás .

31
részletszabályok megalkotására.18 A törvény irányelve hangsúlyozta, hogy az együttműködési kötelezettség
előírása csak azoknál az önkormányzatoknál célszerű, ahol a megfelelő intézményi háttér és szakembergárda
biztosított. Ahol e feltételek nincsenek meg, de az együttműködést szabályozni kívánják, először az
együttműködési kötelezettség végrehajtásához szükséges feltételeket kell megteremteni.
Az együttműködés szabályozásának ebben az első, kezdeti periódusában az önkormányzatok többsége nem élt a
törvényi lehetőséggel, néhány nagyváros kivételével az együttműködés helyi szabályait nem határozta meg, a
közcélú foglalkoztatás kereteit nem teremtet e meg.
A közcélú foglalkoztatási forma szervezése 2000-től szélesedik ki. Ennek oka az egyes munkaügyi és szociális
törvények módosításáról szóló 1999. évi CXXII. törvény volt, melynek rendelkezései szerint a munkanélküli
ellátás folyósításának időtartamát kimerítő munkanélküliek közül azok részére, akik szociálisan rászorultak, az
önkormányzatoknak kell foglalkoztatási lehetőséget biztosítani. Rendszeres szociális segélyben pedig csak az
részesülhet, aki a foglalkoztatást vállalja. A munkanélküliek támogatási rendszere 2000. február elsejével tehát
jelentős mértékben megváltozott és ez érintet e a tartósan munka nélkül lévők szociális ellátását is. Ez a
szabályozás 2000. május 1-jével – a legalább 30 napos foglalkoztatás megszervezésével és az együttműködési
programok kibővítésével – az önkormányzatok számára kötelezően ellátandó feladatként írta le a foglalkoztatás
szervezését. A segélyezettek számára az együttműködési kötelezettség ezt követően már nem az önkormányzati
szabályozás függvénye volt, hanem törvényi követelmény lett, a segély folyósításának feltételrendszerében
meghatározóvá vált a foglalkoztatás követelménye és a felajánlott munkalehetőség elfogadása. A foglalkoztatás
elsődlegességét, sőt kötelezettségét a passzív ellátásban részesülők körében tehát nem a 2009-től életbe lépő „Út
a munkához” program fogalmazta meg elsőként. A 2000 májusától életbe lépő szabályozás és gyakorlat a
munkanélküliekre nézve az „Út a munkához” program csaknem minden lényeges elemét tartalmazta. Az ellátás
továbbfolyósításának feltételeként19 törvény írta elő a munkavállalási kötelezettséget. Az ezt követő években a
segélyezettek körében a kötelező foglalkoztatás kiterjesztésének nem a munkanélküliek munkavállalási
hajlandósága szabott korlátot, hiszen a munka visszautasítását a jelenlegihez hasonlóan szankcionálták, hanem a
foglalkoztatásra fordítható források nagysága, az önkormányzatok szervező- és munkát biztosító kapacitása 20.
A 2004. évi CXXXVI. törvény 2005. szeptember 1-jei hatállyal ismét módosította a szociális törvénynek a
rendszeres szociális segélyezettek együttműködését érintő szabályait. A változtatást az az elgondolás motiválta,
hogy a tartósan munkanélküli, aktív korú nem foglalkoztatott személyek munkaerő-piaci visszatérését
hatékonyabban segítené, ha az együttműködésük egy velük közösen készítet beilleszkedési program mentén
zajlana. Ez az új szabályozás a segélyezettektől – élethelyzetük javítása érdekében – a korábbinál nagyobb
aktivitást és felelősséget várt el. A szociális törvény az önkormányzatoknak kötelezővé tette a tartósan munka
nélkül lévők integrációját segítő „Beilleszkedési programok” készítését. Mindezek következtében a segély
folyósításának feltétele egyre inkább a munkavégzés lett, amely erősítette a közcélú foglalkoztatás szerepét és
kötelezettségét a tartósan munka nélkül lévők ellátásának körében.
A 2006-ban bevezetet beilleszkedési program működésének feltételei még ki sem alakultak, amikor a támogatási
rendszer 2006-ban21 és 2007-ben újra módosult. A rendszeres szociális segély családi segéllyé változott, majd
annak érdekében, hogy az érintettek a passzív ellátás felől a foglalkoztatás felé forduljanak, limitálták a családi
segély összegét. A 2007. évi változás azt is előírta, hogy a szociális segélyre jogosultaknak kötelező
együttműködni a munkaügyi kirendeltségekkel is. A változások iránya a 2008 során előkészítet és 2009 elején
bevezetet „Út a munkához” program felé mutatott.

KIM Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárság (2011): Nemzeti társadalmi felzárkózási és roma
stratégia (2011-2020). Kézirat Budapest, 2011. szeptember
A roma népesség helyzete
A 2001-ben végzett népszámlálás adatai szerint nemzetiségi hovatartozás alapján 190 ezren vallották magukat
cigánynak, míg a reprezentatív cigányvizsgálatok eredményei alapján a kutatók 1971-ben 320 ezer fő körülire,
1993-ban 468 ezer körülire, 2003-ban pedig mintegy 570 ezerre becsülték a cigányok számát. Ez az ország teljes

18
A helyi rendeletek elkészítését és a feladat végrehajtásának módját a szakminisztérium által kiadott 7001/1997. NM Irányelv segítette .
19
Az ellátás első 24 hónapját a korábbi legalább 12 hónapos együttműködési kötelezettség teljesítésével is elérhet e a munkanélküli, a 24
hónap leteltével azonban új megállapításra csak akkor számíthatott, ha a foglalkoztatási kötelezettségének eleget tett .
20
Ezek a problémák – közel tíz év elteltével – az „Út a munkához” program szűk egy évének története során hasonló módon jelentkeznek:
az önkormányzatok jelezték, korlátozott a felajánlható munkák köre, s a kormányzati oldalról mind gyakrabban elhangzik a jelzés, a program
ebben a formában nagyon sokba kerül. Kérdés, hosszú távon finanszírozható-e?
21
A rendszeres szociális segélyezés rendszere 2006. július 1-jével alakult át, amelynek során a korábbi, egyéni támogatást felváltot a a
családi segélyezés, a fix összegű ellátás differenciálttá vált.

32
népességéhez viszonyítva közel 5,5 százalékos arányt jelentett 22. A 2003-asnál frissebb kutatási adatok egyelőre
nem állnak rendelkezésünkre. Népesség előrebecslések a romák számát 2010-es évekre 650–700 ezer közé
teszik23. A legfrissebb – a mintanagyságot tekintve a Kemény-féle vizsgálatoknál ugyan jóval kisebb, ám
országosan reprezentatív – vizsgálatok is ezt a létszámot valószínűsítik. A 2003-as adatokból kiindulva, évi 12–
15 ezer fős növekedést valószínűsítve a kutatók 750 ezer főre (a lakosság kb. 7,5%-a) becslik a cigány
népességet, hozzátéve, hogy: „a roma népesség biztosan nem haladja meg az egymillió főt, és bizonyosan
nagyobb, mint 700 ezer fő”.24
A cigányok száma és életkori eloszlása Magyarországon
Életkor (év) % érték (fő)
0-14 36,8 209.760
15-19 10,3 58.710
20-24 9,1 51.870
25-29 8,7 49.590
30-34 7,7 43.890
35-39 6,5 37.050
40-44 6,4 36.480
45-49 5,0 28.500
50-54 3,1 17.670
55-59 2,5 14.250
60-64 1,6 9.120
65-69 1,3 7.410
70felett 1,0 5.700
Összesen: 100,0. 570.000
Forrás Kemény, Janky és Lengyel (2004) 18. oldal

A vizsgálatok tanúsága szerint a cigányság életkori összetétele lényegesen fiatalabb népességet mutat, mint a
nem cigány népességé. A romák között a 0-14 évesek aránya 36,8%, míg a nem-roma népességen belül ez az
arány 15,4%.
A Gyermekszegénység Elleni Nemzeti Program keretében az MTA KTI által készített kutatás eredményeinek
összegzése és a megfogalmazott javaslatok alapján „A gyermekszegénység csökkentésére kidolgozandó stratégia
egyik eleme a családtervezés tudatosságának növelése lehetne.” 25 A vizsgálat megállapítja, „hogy a
gyermekszám emelkedésével nő a családok elszegényedésének esélye. Az alacsony státuszú szülők nagy
gyermekszámának kialakulása elsősorban azzal volt magyarázható, hogy a tervezettnél több gyermekük
született, ezzel együtt nagyobb arányban fordult elő, hogy a gyermek a szülők szándéka ellenére született meg,
illetve, hogy később szeretett volna szülni. A tervezettnél több gyermeket vállaló családok között az
elszegényedés kockázata kétszer nagyobb, mint ott, ahol a család saját elképzeléseinek megfelelő számú
gyermek született.”26
A cigányság területileg egyenetlenül helyezkedik el az országban. A területi eltérések jelentősek mind a teljes
lakosságon belüli, mind pedig a cigány népességen belüli arányszámokat tekintve. Az ország több megyéjében a
teljes lakossághoz viszonyított arányuk 3 százalék alatt marad, miközben Borsod-Abaúj-Zemplén és Heves
megyében a 15 százalékot közelíti. A területi különbségek legmarkánsabban alacsonyabb területi szinten, a
települések szintjén jelentkeznek, egyes településeken, településcsoportokban többségben élnek a cigányok.

22
A hazai cigányság társadalmi helyzetéről közel tíz éve nem rendelkezünk átfogó, reprezentatív adatokkal. E
helyzetelemzésben sem tudunk – ami a nagymintás, országosan reprezentatív adatokat illeti – más forrásokból
dolgozni, mint amelyek a Roma Integráció Évtizede Program kialakításakor rendelkezésre álltak. (Az adatok
szűk köre esetében kivételt jelent a TÁRKI Háztartás Monitor felvétele, illetve a TÁMOP 5.4.1 program
keretében készülő kutatások, melyek előzetes eredményeit tartalmazó gyorsjelentései 2011 májusában jelentek
meg.)
23
Hablicsek László: Kísérleti számítások a roma lakosság területi jellemzőinek alakulására és 2021-ig történő
előrebecslésére1. Demográfia, 2007. 50. évf. 1. szám 7–54.
24
Roma társadalom – 2010. Gyorsjelentés a kutatás „A” részéről. (A TÁMOP 5.4.1 program kutatási pilléréhez
kapcsolódóan készült kutatási jelentés.)
25
Bass László: Az esélyegyenlőtlenségek dinamikája. Gyerekesély Füzetek 2. MTA GYEP Budapest, 2007.
26
uo.

33
Forrás Kemény, Janky és Lengyel (2004) 14. oldal, készült: SzMI 2010

A romák több mint 60%-a vidéken, falusias környezetben, többnyire szegregátumokban, igen rossz
lakáskörülmények között él. Kutatások szerint nagyjából száz olyan település van az országban, amely
végérvényesen szegény-cigány gettóvá vált, további kettőszáz településen látszólag megállíthatatlan folyamatok
nyomán minden valószínűséggel a közeljövőben fog kialakulni ez a helyzet. A gettósodott, illetve gettósodó
települések zöme az ország észak-keleti és délnyugati – jellemzően kistelepüléses szerkezetű – leszakadó,
depressziós térségeiben található. Ennek következtében megfigyelhetők a térségi szintű gettósodás, a végletes
szegregáció jelenségei is.27 A népesség-előreszámítások – melyek regionális szinten állnak rendelkezésünkre – e
népességeloszlás területi különbségeinek fennmaradását prognosztizálják.
A cigány népesség foglalkoztatási rátája egyes kutatások 28 szerint alig éri el a 20%-ot. A roma nők 10 százalékos
foglalkoztatási aránya különösen aggasztó29 . Ehhez kapcsolódik a rendkívül rossz egészségi állapot (a romák
átlagosan 10 évvel korábban halnak meg, mint a nem-romák 30 ), alacsony iskolázottság (alig 20% jut el az
érettségiig), telepszerű, komfort nélküli lakókörnyezet. Ezeken a területeken a bűnözés és etnikai hátterű
konfliktusok erőteljesen jelen vannak. A TÁRKI 2010-es Háztartásmonitor adatfelvétele szerint a roma népesség
körében 2009-ben a szegénységi arány a 2000-es évhez közelít és eléri a 70%-ot 31.
Számos gazdasági-társadalmi folyamatot tapasztalunk, amelyek kedvezőtlenül érintik a leghátrányosabb
helyzetű térségeket illetve társadalmi csoportokat. Nemzetközi összehasonlításban kifejezetten alacsony a
foglalkoztatás, nem versenyképes az oktatás, veszélyesen nő a lakosság eladósodása. Ezek a folyamatok
halmozottan érintik a roma lakosságot, ami szegregációs, diszkriminációs jelenségekhez is vezet. (…)
Az elmúlt évek kormányzati roma politikájának értékelése azért is igen nehéz feladat, mert nem állnak
rendelkezésre azok az adatok, amelyekkel megállapítható lenne, hogy a romáknak szánt programokból és
pénzekből valójában mennyi jutott el a célcsoporthoz. A kisebbségi támogatások hasznosulására 2005-ben tett
számvevőszéki megállapítások még ma is helytállóak: támogatások eredményessége az államháztartás pénzügyi

27
Havas Gábor – Zolnay János: Az integrációs oktatáspolitika hatásvizsgálata. Kutatási beszámoló. Európai
Összehasonlító Kisebbségkutatásokért Közalapítvány, 2010. 4. o.
28
Kemény István–Janky Béla–Lengyel Gabriella: A magyarországi cigányság, 1971–2003. Gondolat Kiadó–
MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2004
29
Bernát-Páthy–Dencső 2009. A roma nők helyzete kelet-európai összehasonlításban az ezredfordulón.
30
A szegénység csapdájában. Cigányok Magyarországon - szociális - gazdasági helyzet, egészségi állapot,
szociális és egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés. Delphoi Consulting 2004. 48. pp.
31
A kis elemszám miatt az adat nem tekinthető reprezentatívnak, ugyanakkor ez az egyetlen tudományos igényű
becslés áll rendelkezésünkre a cigány népességszegénységi arányára vonatkozóan.

34
információs rendszerében nem követhető nyomon. A folyósító szervezeteknél a támogatási rendszerhez nem
kapcsolódott egységes monitoring rendszer.32
Tekintettel arra, hogy a cigányság a társadalmi hátrányokkal bíró népességen belül is igen kedvezőtlen
helyzetben van, külön említendő feladat a juttatások megfelelő célzása, illetve az ezzel kapcsolatos egyik
legfőbb kudarc a lefölözés: „A szegénységben élő romák esetében jellemző az, hogy még a halmozottan
hátrányos helyzetű csoportokon belül is a legkedvezőtlenebb helyzetben lévőkhöz tartoznak. Következésképpen
a területi és szociális szempontok alapján meghatározott célcsoportoknak indított jóléti programok esetében nagy
a veszélye annak, hogy a célcsoport más tagjaihoz képest a leghátrányosabb helyzetben lévő romák kevésbé
részesülnek e programok tényleges hasznaiból.”33
Az Állami Számvevőszék 2008-as tanulmánya megállapítja: „a magyarországi cigányság helyzetének javítására
és felemelkedésére fordított támogatások a rendszerváltás óta megsokszorozódtak, a támogatási rendszer, a
támogatási programok egyre komplexebbé váltak. Ezzel a változással azonban nem tartott lépést a támogatások
tervezésének, végrehajtásának, monitoringjának a rendszere. A kormányzati koordináció hagyományos eszközei
pedig nem voltak alkalmasak az átfogó kormányzati programok hatékony menedzselésére." 34
Etnikai adatok hiányában nem tudjuk, hogy ki a roma és ki nem az, ezért csak becsülni tudjuk a különböző
intézkedésekben a romák részesedési arányát. Kivéve azon programokat, területeket (pl. a Magyarországi
Cigányokért Közalapítvány ösztöndíj-pályázata vagy kisebbségi választások), ahol a programok etnikai
hovatartozás alapján jelölték ki a célcsoportot, és ezért a programban való részvétel feltételeként a résztvevőknek
nyilatkozniuk kellett roma származásukról. Tehát az etnikailag célzó (azaz roma) programok esetében
megvalósult az etnikai adatok kezelése. Meg kell vizsgálni, hogy ezt a gyakorlatot miként lehetne kiterjeszteni a
programok szélesebb körére is.
Hiányoznak a fejlesztések, beavatkozások eredményeit, tényleges társadalmi hatásait értékelő összehangolt
statisztikai rendszerek, átfogó társadalomtudományi kutatások. Részint ezt a hiányt felismerve került bele a
Társadalmi Megújulás Operatív Programba, illetve annak 2007–2013-as időszakra szóló akciótervébe annak
követelménye, hogy a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok – köztük kiemelten a roma népesség –
helyzetének nyomon követésére, a fejlesztések hatásainak vizsgálatára megbízható, széles körű, nagymintás
kutatásokra van szükség.
A „Diszkrimináció az Európai Unióban 2009” Eurobarometer felmérés számos érdekes és megfontolandó
megállapítást tett a magyar társadalom hátrányos megkülönböztetéssel és az Amszterdami Szerződésben
felsorolt hat társadalmi csoporttal kapcsolatos tudására, nézeteire és attitűdjére vonatkozóan. A kutatás
eredményei azt mutatják, hogy a faji/etnikai származás, a kor, a fogyatékosság és a nem alapján történő
hátrányos megkülönböztetés nagyobb arányban fordul elő Magyarországon, mint az EU többi tagállamában, az
átlaghoz képest a különbség 11–21% között van. Ugyanakkor a vallás/hitbeli meggyőződéssel kapcsolatos
diszkrimináció kevésbé elterjedt. A munkahelyi hátrányos megkülönböztetés tekintetében a legtöbb hátrányt a
bőrszín/etnikai származás, a kor és a nem okozza. A tudatosítás és figyelemfelkeltés szempontjából fontos adat,
hogy a magyarok több mint fele (az EU átlaggal nagyjából egyenlő mértékben) azt állítja, hogy diszkrimináció
vagy zaklatás esetén nem tudnának az őket megillető jogokról. Ez leginkább az alacsonyan iskolázottakra és a
nőkre vonatkozik, míg a 25–29 évesek úgy tűnik, inkább tisztában vannak jogaikkal.

Gyermekszegénység elleni Nemzeti Program = Esély 2006. 2. sz

1. A gyermekszegénység csökkentése a társadalom közös ügye és felelőssége
1.1. Kiinduló meggondolások
(1) A társadalom alapvető érdeke, hogy csökkenjen a szegénység, az ezzel összefüggő esélytelenség, nyomor és
szenvedés. A kormányzat szegénységet és társadalmi kirekesztést csökkentő törekvésein belül – az EU-
ajánlásokkal is összhangban – különös hangsúlyt kell kapnia a gyermekszegénység csökkentésének. Ez a
társadalom erkölcsi adóssága, egyben távlati emberi és gazdasági érdeke is.
32
Farkas Flórián. Összefoglaló jelentés a roma támogatásokat felügyelő miniszteri biztosi feladatok
teljesítéséről. Budapest, 2011.
33
Dr. Pulay Gyula: Az etnikai hovatartozás számbavételi lehetőségei és szükségessége. Budapest, 2009. március.
10. o.
34
Lásd: Összegző, helyzetfeltáró tanulmány a magyarországi cigányság helyzetének javítására és
felemelkedésére a rendszerváltás óta fordított támogatások mértékéről és hatékonyságáról. Állami
Számvevőszék Fejlesztési és Módszertani Intézet 2008.

35
(2) A szegénység a társadalmi struktúra és egyenlőtlenség eleme. Önmagában, csak tüneti kezeléssel nem érhető
el lényegi eredmény. A szegénység akkor csökkenhet, ha a gazdaság erősödik, a foglalkoztatás és a jövedelmek
nőnek, és ezzel egyidejűleg csökkennek a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek. A szegénység csökkentése
nem áll szemben a gazdasági növekedési és versenyképességi célokkal, de a csökkenés nem következik be
automatikusan a gazdasági helyzet javulásával. Ehhez a jövedelmek, tudás, információk igazságosabb elosztása,
az intézményes és személyes szociális szolgálatok javítása, a jogok erősítése szükséges.
(3) A gyermekszegénység csökkentésére vonatkozó program – amelynek stratégiai jellegű dokumentumát az
Országgyűlésnek kell elfogadnia – kiemelt fontosságú. Rövid távon enyhíti a legvédtelenebb csoport, a
gyermekek szűkölködés okozta hátrányait. Közép-és hosszú távon csak a szegénység és leszakadás folytonos
újratermelődésének megelőzésével lehet biztosítani a társadalom és a gazdaság fenntartható fejlődését. A
gyermekszegénység csökkentése jobban átlátható cél, mint a szegénység és kirekesztés csökkentése általában, de
a beavatkozások hatása mégis össztársadalmi.
(4) A szegénység csökkentéséhez jelentős források szükségesek. A forrásnövelés alapvető eszköze a szülők
munkavállalásának elősegítése és a munkajövedelmek növekedése, hosszabb távon a gyerekek által képviselt
humántőke fejlesztése. A távlati megoldásig azonban el kell jutni. A belátható jövőben szükség van központi
forrásokra a jövedelmi szegénység csökkentéséhez és a leszakadó családok „helyzetbe hozásához”. Rövid és
hosszú távon közös forrásokat is igénylő közös felelősség minden olyan intézmény és szolgáltatás fejlesztése,
amely a szülők munkavállalását és szülői szerepre való felkészülését, a gyerekek egészségét, képességeik
kibontakoztatását, biztonságos fejlődésüket, hátrányaik csökkentését, esélyeik javítását segíti. Más szavakkal: a
családi ellátások, a közoktatási intézmények, az egészségügyi ellátás, a személyes szolgáltatások szinte
mindegyike jelentős színvonaljavításra szorul. Forrásigényesek a szükséges újítások és reformok is. A források
tervezésekor és felhasználásakor mind a társadalmi, mind a gazdasági hatékonysági következményeket
figyelembe kell venni. Jelentős hatékonyságnövelő és költségkímélő szerepe lehet a belső jogharmonizációnak, a
jogalkalmazásra rászorító intézkedéseknek.
(5) A szegénység, ezen belül a gyermekszegénység összetett jelenség. A szűkös és bizonytalan jövedelmek
létbizonytalanságot, tehát elégtelen és egészségtelen táplálkozást, rossz lakásviszonyokat, fázást, sok
kielégítetlen alapszükségletet és szorongást jelentenek. A szegénység okai és következményei közé tartozik
mindemellett a szülők munkahiánya; a területi, intézményi szegregáció, amely egyre jobban elválasztja a
szegényeket a társadalom többi részétől; a gyerekek képességeit rosszul fejlesztő, esélyeiket gyakran inkább
rontó, mint javító nevelő-, képzőintézmények; a humán szolgáltatásokhoz, az információkhoz való egyenlőtlen
hozzáférés; a megbecsülés hiá nya; a jogok sérelme, legyen szó faji, etnikai megkülönböztetésről, gyermeki,
emberi vagy szociális jogokról. A cigányság jelentős részét a felsorolt társadalmi hátrányok súlyosan érintik, de
helyzetüket a diszkrimináció számtalan formája tovább rontja.
(6) A gyermekszegénység legfájdalmasabb jelenségei sürgős beavatkozást igényelnek. Társadalmi léptékű
eredmények folyamatos erőfeszítések esetén is csak hosszú távon várhatók. Ezért javasolunk egy hosszú távú, 25
évre szóló generációs programot, és ennek bevezető időszakában egy azonnal induló 3 éves rövid távú
programot. A középtávú programokat a nemzeti fejlesztési tervek időtávjai szerint célszerű elkészíteni.
(7) A gyermekszegénység csökkentése akkor sikerülhet, ha minden érintett intézmény, szakma és gyermekekkel
foglalkozó felnőtt képes az együttműködésre, ha egyetértés tud kialakulni a gyermekek jelenét és jövőjét érintő
közös értékekben, ha az érintettek képesek összeegyeztetni részérdekeiket a gyerekek közös érdekeivel.
(8) A Program sikerének feltétele, hogy minden helyi közösség felismerje ennek a jelent és a jövőt meghatározó
fontosságát, a nemzeti program széles keretein belül kijelölje a maga feladatait, kidolgozza a helyi prioritásokat,
átláthatóvá, közös üggyé tegye e célok megvalósítását. Az államilag biztosí- tott jogok és források hatékony
felhasználásának legfontosabb terepei a helyi közösségek. A civil szerveződéseknek, ideértve az egyházakat is,
ezen a szinten kiemelt jelentőségük van.
(9) A Gyermekszegénység elleni Nemzeti Program megvalósulása államszervezeti kérdés is. Ezért a fékek és
ellensúlyok rendszerében biztosítékokra van szükség. Három javaslatot teszünk. (i) Javasoljuk (célszerűen a
Miniszterelnöki Hivatalon belül) egy kis szervezeti egység létrehozását. Ennek az egységnek a feladata annak
biztosítása, hogy kormányzati döntéseknél a gyermekek helyzetének javítása megkerülhetetlen, keresztmetszeti
mérlegelési szempont legyen. Ez a szervezeti egység vizsgálná, hogy a kormányzati intézkedések és a
gyermekek helyzetét érintő jogszabályok megfelelnek-e a Program célkitűzéseinek, illetve, hogy hogyan oldható
fel az esetleges ellentmondás. A keresztmetszeti mérlegelést az teszi fontossá, hogy a gyermekszegénység
csökkentése nem csak szociálpolitikai kérdés. (Hasonló keresztmetszeti mérlegelésre minden dekoncentrált
szervnél, így a települési önkormányzatokon belül is szükség lenne.) Az egység további mandátuma lenne a
Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT) operatív programjaiban a Gyerekprogram érdekeinek érvényesítése, azaz a
tervezői csoportokban való személyes részvétel. Az ide tartozó első kötelezettség a (még 2006-ban megalakuló)

36
pályázat-előkészítő munkacsoportokban (PEMCS) való részvétel. További tevékenysége az általános
monitorozási kötelezettségekkel, a feltételek és végrehajtás kontrolljával kapcsolatos. (ii) Erősítené a Program
helyzetét egy közvetlenül a kormányfő alá tartozó kis szakértői egység, amely az ország különböző pontjain
vizsgálná a Program különösen nehéz vagy kényes kérdéseket érintő összetevőinek megvalósulását, továbbá
szükség esetén javaslatot tenne korrekciós vagy egyéb lépésekre. (iii) Végül, de nem utolsósorban, javasoljuk a
gyermekombudsman, a Gyermeki Jogok Országgyűlési Biztosa intézményének létrehozását.

37