CAROL WYER

AZ
ELVESZETT KISLÁNY
Robyn Carter felügyelő 1.

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2019
 Írta: Carol Wyer
A mű eredeti címe: Little Girl Lost (Detective Robyn Carter 1.)

A művet eredetileg kiadta:

Bookouture, an Imprint of Storyfire Ltd.

Copyright © Carol E. Wyer 2017.

All rights reserved throughout the world.

Cover by Richard Augustus – www.richardaugustus.co.uk

Photograps © Arcangel Images

Fordította: Varga Tibor

A szöveget gondozta: Kónya Orsolya

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona

Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2559-8562
ISBN 978 963 457 638 9

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Korom Pál, Réti Attila
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást – nem sokszorosítható.
 PROLÓGUS

ALICE BÁRHOGY IS PRÓBÁLT SZABADULNI A ROSSZ ELŐÉRZETTŐL, az egész

este ott motoszkált a fejében. Újra meg fog történni – a fiú nincs is a
házban, mégis tudta. Egyszerűen érezte. Félelmében olyan erősen
magához szorította Nyuszi uraságot, hogy az felmordult. A tévében
éppen rajzfilmet adtak – egy madár ugrott félre gyors mozdulattal,
egy rakéta meghajtású korcsolyával száguldó prérifarkas pedig
bezuhant a szakadékba. Alice most ezen sem tudott nevetni.
Az anyja besietett a szobába; a hosszú ruhájában úgy festett, akár
egy hercegnő.
– Reggel találkozunk, kicsim. Aludj jól!
Lehajolt, apró csókot lehelt a lánya arcára, majd egy kósza tincset
oldalra simított. Belenézett abba a nagy, világoskék szempárba, a
tekintete elidőzött a hosszú, sötét pillákon, és áradó szeretettel
csodálta a lányt. Megsimította Alice homlokát, és odasúgta:
– Jó éjt, angyalom! – Azután elhúzódott, maga mögött hagyva a
citrom, a bergamott és a narancs illatának kellemes egyvelegét. Ez
az illat általában megnyugtatta Alice-t, de aznap este semmivel sem
lehetett csillapítani a szívét. Nem akart egyedül maradni abban a
hatalmas, háromszintes házban egy tizennégy éves sápadt góttal, aki
a szemét olyan vastagon húzta ki fekete szemceruzával, hogy úgy
festett, akár egy élőhalott. Alice még jobban belesüppedt a székbe,
és egyik karjával magához ölelte a plüssállatkáját, Nyuszi uraságot.
– Muszáj menned? – kérdezte félszegen.
Az anyja hangulata azonnal megváltozott.
 – Persze hogy muszáj. Te is tudod. Paul esélyes a legjobb férfi
főszereplő díjára. De ezt már megbeszéltük. – Felemelte a hangját,
mint mindig, amikor bosszús. Alice anyukája már csak ilyen volt:
egyik pillanatban boldog és szerethető, a következőben rideg és
kiállhatatlan. – Megbeszéltük, amikor fürödtél. Tudom, hogy sok
minden megváltozott azzal, hogy ideköltöztünk, de idővel te is
megszokod. Muszáj lesz megszoknod. Még csak három hét telt el.
Egy darabig még furcsa lesz. Légy szíves, ne akadékoskodj, és egy
kicsit erőltesd meg magad. Natasha meg tudom, hogy fura szerzet,
de nagyon szeret téged. Nem nagyon mutatja ki az érzéseit, de Paul
azt mondta, hogy igazán kedvel téged. És ő lesz majd a nővéred, ha
Paul meg én összeházasodunk.
Alice borzongott a gondolattól, hogy valaki apu helyébe lép, de
tudta, hogy ez ellen semmit sem tehet. Éppen eleget duzzogott és
sírt miatta, de anyu csak ráripakodott, hogy ne viselkedjen úgy, mint
egy elkényeztetett pólyás. Nem volt már sok az esküvőig. „Viharos
szerelem” – így jellemezte az anyja. Alice erre magában morgott.
Hogyan felejthette el aput ilyen gyorsan? Egy év sem telt el azóta,
hogy aput megölték, amikor az anyja találkozott Paullal, és azonnal
fülig beleszeretett. Paul valósággal elhalmozta ajándékokkal, például
azzal a gyönyörű kristály karkötővel, amit most is viselt. Három
hónapja sem jártak, amikor már felajánlotta nekik, hogy
költözzenek hozzá a farmházba, ahol a két tinédzser gyerekével,
Natashával és Lucasszal élt.
– Nem akarok elköltözni – nyafogott Alice, amikor az anyja
bejelentette a hírt. – Ez az otthonom. Ebben a házban laktunk veled
és apuval.
Az anyja megfogta a csuklóját, és a szemébe nézett.
 – Tudom, hogy ez nem könnyű neked, de hidd el, nekem is
borzasztó volt. Hiányzik az apád. Annyira hiányzik, hogy képtelen
vagyok egyedül élni, és azért küzdeni, hogy valahogy eltartsam
magunkat. Paul rendes ember. Jólelkű, és mindkettőnknek gondját
fogja viselni. Nagyon gazdag. Gyönyörű háza van egy erdőszéli tó
mellett, ahol még istálló is van. Még pónik is vannak! Melyik kislány
ne akarna egy óriási házban, hatalmas hálószobában lakni, és pónin
lovagolni?
Az az igazság, hogy Alice nem bánta, hol lakik, amíg anyuval
együtt lehet. De mióta megismerte Pault, anyu valahogy már nem
foglalkozott vele annyit. Amikor Paul látogatóba jött hozzájuk,
kizavarta őt a szobájából, és már nem Alice-ről és anyuról, hanem
Paulról és anyuról szóltak a napjaik. Mindennap egyre távolabb
kerültek egymástól.
Alice nagyon szerette volna, hogy anyuval és apuval újra együtt
legyenek, de hiába imádkozott minden este a csodáért, az sosem
következett be. Egy apró csoda azért mégis történt: Nyuszi uraság
egy napon megszólalt. Beszélni kezdett hozzá, éppen azután, hogy
Paul megjelent az életükben. Ő sem szerette Pault. Amint Nyuszi
uraság megszólalt, Alice azonnal tudta, hogy apunak így sikerült
megoldania, hogy visszajöjjön, és vele lehessen. Bárcsak anyuhoz is
vissza tudott volna jönni valahogy. Szörnyű volt az életük nélküle –
anyu örökké sírt, és semmihez nem volt kedve, így a lakást lassan
elárasztotta a kosz. Alice tudta, hogy anyu szereti Pault. Nagyon is.
Paul kedves mosolyú, magas ember volt. Nem úgy beszélt Alice-szel,
mint egy kisgyerekkel. Egyszer azt mondta neki, hogy sosem próbál
az apja helyébe lépni, de mindig vigyázni fog rá, és bármit kérhet
tőle, azt megteszi neki. Nyuszi uraság nem hitt neki. Alice sem.
 Újra az anyjára nézett, akinek az arca közben ismét felragyogott a
gondolattól, hogy egy hatalmas filmes díjátadóra mehet. A kislány
megszorította Nyuszi uraság hosszú fülét. A kis nyuszi odalapult
Alice-hez, mintha így viszonozta volna az ölelést. Aputól kapta azt a
plüsst, és nagyon szerette. Mióta az apró csoda megtörtént,
mindenhová magával hurcolta. Nyuszi uraság a barátja és a
bizalmasa volt, valaki, aki mindig nyugalmat hozott a lelkébe, ha
valami aggasztotta vagy felzaklatta. Alice sokat beszélt a játékhoz, és
figyelmesen hallgatta Nyuszi uraságot, aki az apja hangján szólt
hozzá. Most éppen egykedvűen bámult bele a messzeségbe, ügyet
sem vetve a beszélgetésre.
Az anyja a gránit konyhapulthoz lépett, felvette a hosszú,
aranyláncon csüngő alkalmi táskáját, majd újra a kuckó felé
pillantott.
– Ugye jól viselkedsz, és nem okozol gondot Natashának? Elöl
van, a szobában filmezik. Ha kell valami, szólj neki.
Alice bólintott.
– És Lucas? – kérdezte vékony hangon.
– Lucas bent van a faluban, és a barátjánál, Dannél alszik.
Szeretted volna, ha ő is itthon marad?
A kislány a fejét rázta. Bármit, csak azt ne! A múltkori óta félt
tőle.
– Ne menj még, anyu! – kiáltott fel Alice, ahogy a félelem az apró
szívébe markolt.
Az anyja megtorpant a konyhaajtóban.
– Ne butáskodj! Nagylány vagy már. Szokj hozzá, hogy néha
egyedül hagylak. Mire felébredsz, itthon leszünk, úgyhogy elég ebből
a butaságból. Ha befejezted a mesét, menj aludni, és ne bosszantsd
Natashát. Mutasd meg neki, milyen ügyes nagylány vagy.
 Alice még szólni akart, de az anyja kilibbent az ajtón, és a kislány
ottmaradt egyedül a képernyő előtt, a hatalmas széken kuporogva.
Hallotta az odaszűrődő beszélgetést. Paul éppen azt mondta
Natashának, hogy telefonáljon, ha valami baj van. Natasha válaszul
motyogott valamit. A nehéz bejárati ajtó becsukódott, és Natasha
magára maradt a kislánnyal, miközben a gyalogkakukk diadalmasan
ünnepelte, hogy ismét túljárt Vili eszén. Alice azt kívánta, bárcsak ő
is olyan gyorsan futna, mint a gyalogkakukk. Akkor Lucas sosem
érné utol. Gyorsan elhessegette magától Lucas gondolatát. Elvégre
nem volt otthon, emiatt nem kellett aggódnia.
A kuckó volt annak a hatalmas háznak a legbarátságosabb
helyisége. Tulajdonképpen a konyha folytatása volt, a dekorral
harmonizáló, halványzöld, rugós kanapékkal és egy akkora tévével,
mint az egész fal. Alice szívesebben töltötte itt az idejét, mint a
nappaliban, ahol hatalmas díványok terpeszkedtek egymással
szemben az óriási kandalló előtt, és ahol mindenütt kínai vázák
sorakoztak, rajtuk a semmibe bámuló, sápadt asszonyokkal. Nem
szerette a viktoriánus stílusú, fapadlós télikertet sem, mert azoktól a
hatalmas ablakoktól úgy érezte magát, mintha aranyhal volna egy
akváriumban. A zeneszalonban sem talált semmi örömöt, noha
egyszer-kétszer megpróbált lejátszani néhány hangot a zongorán.
Az édesanyja általában a konyhában töltötte az idejét, Alice pedig
szeretett a közelében lenni, még úgy is, ha csak éppen ott tévézett
mögöttük, míg az anyja Paullal borozgatott. Natasha tizennégy éves
volt, és legtöbbször elhúzódott a szobájába, ahol a feketére festett
szemével sértettséggel és a tinédzserekre jellemző szorongással teli
pillantást vetett mindenkire, aki a közelébe merészkedett. Lucas
sem járt sokat a kuckóba – szívesebben maradt a saját szobájában,
ahol úgy bömböltette a rockzenét, hogy abba az egész ház
beleremegett. Az év nagy részét mindkét gyerek bentlakásos
iskolában töltötte, de most a szünidőre hazajöttek.
 Alice-nek még nem sikerült eldöntenie, hogy mennyire találja
barátságosnak Natashát. Az a lány ugyanis alig mosolygott, és
mintha tudomást sem vett volna a körülötte zajló dolgokról,
különösen Alice-ről és anyuról, néha meg mintha sóvárgó
pillantással figyelte volna őket, mint egy kiskutya, ami szeretne
barátkozni, csak nem tudja, hogyan fogjon hozzá. És mielőtt bárki
valahogy reagálhatott volna erre, a pillantás eltűnt, és Natasha
visszabújt a sápadt, kifejezéstelen álarc mögé. Valószínűleg nem
vágyott arra, hogy kistestvért kapjon.
Aztán ott volt még Lucas. Alice testén végigfutott a borzongás.
Először kedvesnek tűnt. A korához képest apró termetű volt, a bőrét
pattanásos hegek borították, a szeme, mint a szén, a szája pedig
gonosz mosolyra húzódott, amikor az embert figyelte. Amikor Alice
először megérkezett a házba, Lucas tetőtől talpig alaposan
végigmérte, majd a fejét oldalra biccentve kijelentette, hogy örülne,
ha kapna egy kishúgot. Alice akkor azt gondolta, hogy ez jó dolog.
De az még azelőtt volt. Azelőtt a borzalmas este előtt, amikor azt
tette vele.
A mese véget ért, és Alice kikapcsolta a tévét. A konyhában még
égett az Aga tűzhely, ami kellemes meleggel árasztotta el a
helyiséget. Annyira más volt az a ház, mint ahol Alice és anyu azelőtt
laktak, hogy anyu megismerkedett Paullal. Az a hely nem volt ilyen
óriási, és a bútorok is ócskák voltak, Alice mégis jobban szerette.
Hiszen ott ő, anyu és apu együtt laktak a baleset előtt. Magához
ölelte a nyusziját, és elindult a szobájába, ami fent volt a második
emeleten, távol mindenkitől. Szerette, hogy ott a szobája. Odafent
elbújhatott mindenki elől, és nyugodtan beszélgethetett Nyuszi
urasággal.
 A szobáját rózsaszínre festették ki, és minden a hercegnőkről
szólt. Egy kislány szobájához képest szokatlan rend volt, de Alice
szerette a játékait és a babáit felsorakoztatni a túlsó polcon, a saját
fürdőszobája ajtaja mellett. A másik oldalon jókora ruhásszekrények
magasodtak, és ezt leszámítva már csak az ágy, egy éjjeliszekrény és
egy fésülködőasztal volt minden berendezés, rajta gondosan
elrendezett kerámiaállatkákkal. Alice elpakolta az ágyról a ceruzákat
és a színezőt, amikkel korábban elfoglalta magát. A színes ceruzákat
növekvő sorrendbe rendezte el az éjjeliszekrényen. Azután lehúzta
az ágytakarót, bebújtatta az ágyba Nyuszi uraságot, majd levette a
papucsát, és maga is befeküdt a plüssállatka mellé. Az éjjeli lámpát
égve hagyta, és úgy figyelte a falakra vetülő árnyékokat.
A sötétség mindig is jó barátja volt. Azelőtt mindig szerette a
sötétséget – belesimult a feketeségbe, és hallgatta a nyuszi halk
szavait, amíg el nem nyomta az álom. De az óta az éjszaka óta sokkal
óvatosabb lett, és inkább égve hagyta a baglyos éjjeli lámpát, néha
pedig egészen betemette magát a rózsaszín, virágmintás takaró alá.
Ma éjszaka nem történhet meg. Lucas nincs itthon. Biztonságban
van. Megölelte Nyuszi uraságot, és jó éjt kívánt neki. A kis plüss
válaszul elmondta neki, hogy szerinte anyu gyönyörűen festett
abban a ruhában, és hogy egyszer Alice is ilyen ruhában megy majd
a bálba, és olyan lesz benne, mint egy hercegnő. A kislány erre még
jobban megölelte a barátját. Biztos volt benne, hogy Nyuszi uraság is
azt szerette volna, ha anyu aznap éjjel otthon marad.
Már éppen elnyomta volna az álom, amikor felriadt a lépcső
nyikorgására. Nyuszi uraság rémülten ült fel. Alice a takaró alá
bújtatta a nyulat. A vér elöntötte a fülét, és olyan erővel lüktetett,
hogy minden más hangot elnyomott.
Elárasztották a gondolatok.
Valaki jön.
Az ötödik lépcső mindig nyikorog egy kicsit, ha valaki rálép. Azt
hallotta az előbb.
 Ki akart menni a mosdóba. Mégsem pisilhet be az ágyba, elvégre
már nagylány. Három hónap múlva kilenc lesz. Minden erejével a
hólyagját csillapította, amikor a szoba ajtaja kinyílt, és egy suttogó
hang szólalt meg.
– Jövök játszani. Készen állsz?
Alice egész testében remegni kezdett. Újra megtörténik. Bebújt a
takaró alá, és elfojtott sikoly szakadt ki belőle, amikor érezte, hogy
valaki lehúzza róla az óvó leplet. Összeszorította a szemét, és apró
labdává gömbölyödött. Hideg kéz ért a vállához. Még jobban
összehúzta magát.
– Gyere, húgi! Megint a titkos játékunkat fogjuk játszani. Kelj fel,
tudom, hogy élvezni fogod.
A kéz most megfogta és a csípője fölé húzta a hálóingjét. Érezte a
hideg levegőt a fenekén. Könnyes szemmel próbált elhúzódni, mire
a tenyér nagyot csattant az oldalán.
– Ne ellenkezz! Úgysem hall senki.
A fiú megragadta Alice-t, és addig rángatta a lábát, amíg a kislány
a hátára fordult, és belenézett a lélektelen szempárba.
– Így mindjárt jobb. Most szépen játszani fogunk – mondta
Lucas. Az egyik ujjával végigsimított Alice arcán. A leheletébe
alkohol szaga keveredett. Anyunak is volt néha ilyen szaga.
Olyankor általában kedvesebb lett, és amikor odalent egész este
borozgattak, lefekvés előtt mindig feljött, és megpuszilta a lánya
homlokát. De ez most más. Lucas lehelete fanyar volt, és Alice
elkapta a fejét. A fiút ez nem zavarta. Közelebb hajolt, és kissé
fátyolos tekintettel a fülébe motyogott.
– Nagyon szép vagy. Tökéletes. Örülök, hogy ilyen csinos
kishúgom lesz.
Alice visszatartotta a lélegzetét, amíg Lucas beszélt. A szíve
kalapált a mellkasában.
 Érezte, ahogy Lucas nekinyomja az ágyékát, és pontosan tudta,
mi következik. Ugyanaz, mint legutóbb, amikor anyu és Paul
vacsorázni mentek. Akkor Lucasnak vissza kellett vonulnia, mert
anyuék hamarabb hazajöttek. De mielőtt kiment a szobából,
megfenyegette, ezért Alice senkinek nem árulta el, mi történt azon
az estén. Az elméje mélyen eltemette az emlékek egy részét, és azt
remélte, még egyszer nem fordul elő, de ahogy most érezte Lucas
melegségét a vékony hálóingen keresztül, tudta, hogy ezúttal nem
lesz akkora szerencséje.
– Ugye tudod, mit kell tenned? Ha nem csinálod, akkor
végignézheted, ahogy letépem a nyuszid fejét, aztán kibelezem. Ugye
nem szeretnéd, hogy Nyuszi meghaljon? – A szája aljas mosolyra
húzódott.
Legutóbb is ugyanezzel fenyegetőzött. Hogy letépi Nyuszi uraság
füleit, ha nem megy bele a kis játékba. De nem veszítheti el azt a
nyulat. Nem maradt semmi más apuból.
A könnyeivel küszködött.
Lucas mindvégig a szemébe nézett, miközben kioldotta a
tréningnadrágját.
– Mehet, húgi?
Egyetlen mozdulattal lerántotta magáról a nadrágot és az
alsónadrágot, kiszabadítva ezzel a hímvesszőjét, majd visszamászott
Alice-re.
– Gyerünk, fogd meg! – Megragadta és magához húzta a lány
kezét. – Fogd meg! – sziszegte. – Alice kinyitotta az ujjait, és
megmarkolta a hímtagot. Lucas felnyögött.
– Ez az! Húzogasd, ahogy a múltkor mutattam!
Alice tette, amit parancsoltak neki.
– Nem, nem jó! – csattant fel egyszer csak Lucas, amikor a
merevedése csökkenni kezdett. – Rosszul csinálod! – Megragadta
Alice csípőjét, egyetlen könnyed mozdulattal hanyatt fordult, és
szorosan magához ölelte a kislányt. Ahogy a bőrén megérezte Alice
meztelenségét, új gondolata támadt, amitől elmosolyodott.
 – Nem fog fájni. Ez lesz a mi kis titkunk, a különleges testvéri
kötelékünk – suttogta.
Az egyik ujját matatva-keresve Alice-be vezette. A kislány annyira
rettegett, hogy mozdulni sem mert, így hamarosan egy második ujj
feszítette és tágította. Hatalmas könnycseppek szöktek a szemébe.
Le akarta állítani Lucast, de nem jött értelmes szó a nyelvére.
Küzdött és fészkelődött, de a fiú sokkal erősebb volt. Fájt, amit
tett. Alice éppen felsikoltott volna, amikor meghallotta apu hangját.
Nagyon mérges volt Lucasra. Lucasnak nem szabadna ezt tennie.
Nyuszi uraság időközben Alice lábához kúszott, ahonnan elszántan a
lány szemébe nézett. Valami fontosat akart mondani az
éjjeliszekrényről. Alice pedig figyelt. A könnyei elapadtak, és
helyette valami más árasztotta el – mindent elsöprő, fékezhetetlen
erő. Nem engedi, hogy Lucas ezt tegye vele. Lucas most éppen
behunyt szemmel, torokhangon nyögött az élvezettől. Alice
kihasználta a pillanatot, és amikor Nyuszi azt kiáltotta, „most!”, az
asztal irányába nyúlt. Ezzel elhúzódott Lucastól, és megzavarta a
fiút. Lucas szeme kipattant, és ijedtében felüvöltött, amikor Alice a
kihegyezett piros ceruzát megragadta, és hatalmas lendülettel a fiú
bal szemébe állította.
 ELSŐ FEJEZET

ROBYN CARTER AZ ÖTÉVES EZÜST POLÓJÁBÓL VÁRTA, hogy kinyíljon a

bejárati ajtó – nem üthette el az időt olvasással vagy
rejtvényfejtéssel, mert minden percben készen kellett állnia. A
kamerája az anyósülésen pihent egy müzliszeletes papír
társaságában.
Terence Smith a Rosewood Avenue 52. szám alatt tartózkodott. Ő
volt Robyn célpontja, akit le kellett fülelnie. Terence kárigényt
jelentett a biztosítónál – állítólag megsérült a háta, amikor hordókat
pakolt egy kocsmában. Az igénnyel kapcsolatban valamiért gyanút
fogott a biztosító, és felbérelte az R&J Társaságot, hogy járjanak
utána az esetnek.
Robyn hét óta a kocsiban ücsörgött, és az ajtót bámulta. A
munkája javarészt házak és munkahelyek előtti várakozásból állt, és
néha borzasztóan unalmas tudott lenni, de nem bánta. Ráért, és volt
türelme; a rendőrségnél eleget fejleszthette ezen képességét.
 Az órájára pillantott – még tizenhat éves korában kapta a
szüleitől, mert borzasztóan bosszantotta őket, hogy a lányuk
képtelen beosztani az idejét. Az egyszerű, fehér számlapos,
aranymutatós óra pontosan mutatta az időt. Sosem hagyta cserben a
gazdáját. Robyn innen tudta például, hogy hány óra hány perckor
gázolta el egy részeg kamionsofőr a szüleit, amikor kivitték Rufust, a
kutyájukat sétálni. Pontosan tudta, dr. Mahmoud mikor közölte
vele, hogy gyereket vár. Még azt is tudta, hánykor rohant vissza a
marrákesi hotelszobába, hogy a katonai hírszerzésnél dolgozó
vőlegényével közölje a hírt. De Davies még nem ért vissza addigra;
egy informátorral találkozott, aki tudta néhány katonai sejt pontos
helyét. Robyn izgatottan várt, és közben elképzelte, milyen arcot vág
majd a vőlegénye, amikor közli vele a hírt. Azt is tudta, mikor
csöngött a telefon, és a letört hang mikor közölte vele, hogy Daviest
megtámadták és megölték Marrákesben. És azt is percre pontosan
tudta, mikor szűnt meg benne az az apró kis élet. Mintha mindez
egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna. Azóta sokat változott. A
gondolataiban elmerülve dörzsölte az óra bőrpántját, amikor
megnézte az időt. Pontosan kilenc óra harminc volt, amikor a férfi
kilépett az otthonából.
Robyn harminc méterre parkolt. A társa, Ross, a másik irányban
várakozott, hogy bármerre is kanyarodjon ki a célpont, ne veszítsék
szem elől.
Robyn felkapta az ülésről a kameráját, és megnyomta a felvétel
gombot. Terence Smith egy ötvenes éveiben járó köpcös, kopaszodó
fickó volt. Magabiztos léptekkel, fütyörészve baktatott a Ford
Mondeójához. Ahogy a kocsi ajtajához lépett, a kulcs zörögve a
földre hullott a kezéből. A férfi fürge mozdulattal lehajolt, felkapta a
kulcsot, aztán kinyitotta az ajtót, és bepattant a kocsiba.
– Megvagy! – motyogta Robyn, miközben videóra vette, ahogy a
pasas bármilyen fájdalomra utaló jel vagy korlátozott mozgás nélkül
autóba ül.
 Egész héten a férfi nyomában járt, és már azt is lefilmezte, ahogy
vásárolni megy, majd a boltból két jókora szatyorral lép elő, amiket
könnyed mozdulattal a csomagtartóba tesz.
Robyn letette a kamerát, mert követni akarta Terence-t. Úgy
sejtette, hogy a Koszos Kacsába megy, egy lepukkant kocsmába,
ahol részmunkaidőben pultosként dolgozott. Kis szerencsével
lebuktatja magát azzal, hogy hordót cserél. És éppen ahogy
számított rá, Terence autója elhaladt az övé mellett, Robyn pedig
beindította a Polo motorját, hogy biztonságos távolságból
követhesse a célpontot.
A hűtlen férjek megfigyelésével ellentétben a biztosítási
kárigényeknél heteken, néha hónapokon át kellett naphosszat
figyelni a kárigényt benyújtót. Robyn elfogadta az ilyen esetekkel
járó unalmat, és csakis arra koncentrált, hogy elérje a kívánt
eredményt. Mindig is az eredmények mozgatták. Le akarta buktatni
a fickót, és nem számított, a szükséges bizonyítékhoz mennyi ideig
kell követnie. Megelőzött egy csigatempóban haladó Toyota Priust,
majd lelassított a Ford Mondeo mögött. Nem félt attól, hogy
észreveszik. Tökélyre fejlesztette az elvegyülés képességét, valóságos
kaméleon volt. Sem ő, sem az autója nem keltett feltűnést. A
műszerfalon felvillanó üzenet hívást jelzett.
– Helló, Ross!
Egy sok évtizedes dohányzástól reszelőssé vált hang morgott
vissza.
– Úgy látszik, megint te nyertél. Tiéd a pálya, visszamegyek az
irodába.
– Jól van, megyek majd én is. Később találkozunk.
– Nem fogunk. Este Robert Brannigan körmére nézek. A felesége
ma betelefonált az irodába, és azt mondta, hogy a pasas este elmegy
a barátaival, de szerinte az új nőjével találkozik. Abból gondolja,
hogy Robert új nadrágot és új parfümöt vett magának. Ezt már
korábban is eljátszotta, ezért ilyen gyanakvó az asszony.
 – Akkor hajrá! Az ilyesmi amúgy sem a kedvenc munkám. –
Robyn gyűlölte közölni a megbízóval, hogy mindvégig igaza volt, és
gyűlölt terhelő fotókat küldeni e-mailben, mert tudta, hogy ezzel ő
üti az utolsó szeget a kapcsolat koporsójába.
– Ez csak munka. Egy idő után megedződsz. Bár Robert
Brannigant elnézve, őszintén meg lennék lepve, ha kiderülne, hogy
viszonya van. Az a fickó a világ egyik legrandább embere. Mégis ki
hagyná neki, hogy megdugja?
– A nőket a hatalom veszi le a lábáról. Talán ez az oka. Gondolj
bele, hány ocsmány popsztárnak meg politikusnak van bombázó
barátnője. Robert önkormányzati képviselő. Gondolom, valakinek
bejön, hogy fontos döntéseket hoz a fekvőrendőrökről meg a
szemét-újrahasznosításról, és már alig várja, hogy ágyba bújhasson
vele.
Ross is átvette Robyn hangvételét, és egyetértően gúnyolódott.
– Igazad lehet. Vagy valami vén nyanya rokkantkártyát akar
magának, hogy közelebb parkolhasson a bolthoz. – Jót nevetett a
saját ötletén. – Na, jól van, holnap beszélünk. Remélem, a
kocsmában egy hordó bizonyítékot hord majd neked a pasas.
Ross letette, Robyn pedig a fejét ingatta a borzasztó szóviccen.
Ross nem az a fajta, akivel az ember hosszas beszélgetéseket folytat.
Unokatestvérek voltak, de Ross jó tíz évvel idősebb volt Robynnál,
már az ötvenhez közelített. Az arca barátságos is tudott lenni – a
vaskos szemöldöke alatt olyankor vidáman csillogott a zöld szeme –,
leggyakrabban mégis egykedvű, érzelemmentes arcot vágott. Sötét,
ősz szálakkal tarkított haja önálló életet élt, és hiába fésülte, mindig
az égnek meredtek a tincsei, amitől örökké ápolatlannak és butának
tűnt. Ez a külső roppant megtévesztő volt, mert valójában éles ész és
látás volt, amit elleplezett.
 Robyn nagyra tartotta az unokabátyját. Ő volt vele, amikor
Marokkóból önmaga árnyékaként hazatért az Egyesült Királyságba.
A szerelmét és a meg nem született gyermekét olyan gyorsan
elragadták tőle, hogy az elméje és a lelke darabokra tört. Idő kellett
a gyógyuláshoz. Szabadságra ment a rendőrségtől – pedig azelőtt
nagyon szerette azt a munkát. Akkoriban Ross és a felesége,
Jeanette viselték gondját, ők nyugtatták a lelkét. A mindig
gyakorlatias Ross ekkor ajánlotta fel, hogy egy időre beállhatna
mellé magánnyomozónak, amíg újra képes nem lesz visszatérni a
rendőrséghez. Robyn valóságos mentőövet kapott ezzel. El is kezdett
dolgozni Ross nyomozóirodájának. A munka változatos volt, de nem
túl megerőltető – a munkaidő borzalmas, mert mellette semmi ideje
nem jutott társasági életet élni, és legtöbbször olyan feladatokat
kapott, amiben az égvilágon senkihez nem kellett szólnia. Más
szóval tökéletes volt neki.
Belepillantott a tükörbe. A Prius eltűnt a láthatárról, mostanra
biztosan egy egész kocsisort összegyűjtött maga mögött. Közeledtek
a Koszos Kacsához, ezért lemaradt, és hagyta, hogy Terence Smith
indexeljen, majd beforduljon a parkolóba. Robyn ezután elhajtott a
hely előtt, és kicsit odébb tette le az autót. Elindította a telefonján a
felvételt, várt még öt percet, aztán jegyzettömbbel és tollal a kezében
elindult a kocsmába.
Terence a pult mögött állt, és egy húszas évei elején járó lánnyal
beszélgetett. A lány erős sminket viselt, és egy olyan szoknyát, amire
Robyn anyja azt mondaná, hogy az már nem is mini, hanem csak
„mi”. A gondolata egy pillanatra az anyjára és az élettel teli
nevetésére terelődött. A szülei igazán élvezték az életet, a házukat
mindig nevetés töltötte meg. Robynnak boldog gyerekkora volt. De
most nem ért rá ezen merengeni. A fejét rázva elhessegette magától
a gondolatot, aztán a pulthoz lépett, ahol Terence egy rövid
pillantással végigmérte.
– Mit adhatok, drágám? – kérdezte.
 – Narancslevet – hangzott a válasz. A férfi bólintott, és elfordult.
Nem sokat foglalkozott Robynnal. El volt merülve egy
beszélgetésben egy vendégről, aki ráhajtott az egyik fiatal
kollégájára.
– Rohadt kis seggfej. Fogadjunk, hogy nős is volt – jegyezte meg
Terence, miközben kitöltötte a narancslevet.
A poharat aztán egy alátéttel Robyn elé tette.
– Két font ötven, drágám – mondta, majd elvette a kirakott
érméket, aztán két másik vendéghez fordult, akik lelkesen
üdvözölték.
– Mizu, Smithy? Szombaton jössz akkor a meccsre?
– Megyek, ja – felelte Terence. – Jó kis derbi lesz, ezek a
sandtowniak könyörtelen rohadékok. Szerintem megpróbálnak
bedarálni minket. Inkább számítok durva rugdalózásra, mint baráti
focira. Szerencsére jó kondiban vagyok. – Vigyorogva befeszítette a
bicepszét. – Ma harminc kilóval emeltem. A szart is kiverem abból
az okostojás középpályásból. Ha a héten is bepróbálkozik valamivel,
orrba gyűröm. A múltkor direkt kaszálta el Gazzát, úgyhogy ideje
törleszteni.
Robynra ügyet sem vetettek. A telefonja ott pihent a pulton, ő
pedig olyasmiket jegyzett le éppen a füzetébe, mint „prezentáció” és
„nyitott gondolkodás”. Ha valaki belenézett volna a jegyzettömbbe,
azt hiszi, hogy egy meetingre készül. Magas nő volt ugyan, majdnem
száznyolcvan centi, de a lapos talpú cipőben, a sötét
farmernadrágban és a szürke, kapucnis pulóverben senkinek nem
szúrt szemet. A világosbarna haja előreomlott, így elrejtette a
sminkeletlen arcát, a nagy, fekete keretes szemüveg pedig a
mélykék, fürkésző tekintetét. Ha úgy akarta, minden feltűnést el
tudott kerülni. Hosszú évek során tökéletesítette ezt a képességét, és
kiváló szolgálatot tett neki. Ha találkozott valakivel, az azonnal
elfelejtette, hogy is néz ki. „Átlagos” volt, és úgy tartotta, ez a legjobb
álca egy magánnyomozónak és a Staffordshire-i Rendőrség
detektívfelügyelőjének egyaránt.
 A férfiak tovább szitkozódtak és beszélgettek a fociról, miközben
Terence Smith kivonult hátra. A fényképek és az előző beszélgetés
felvétele már éppen elég bizonyíték volt ahhoz, hogy Robyn
befejezettnek tekintse az ügyet. Rengeteg terhelő információt
gyűjtött össze a fickóról. A hétvégi meccs az utolsó darabka volt, és
ha sikerül lefotóznia, ahogy Terence Smith focizik, végre leadhat
mindent a biztosítónak, és azok megteszik a szükséges lépéseket.
Felhajtotta a narancslevet, aztán észrevétlenül távozott.
A Polóba visszaülve meghallgatta a felvételt. Smith hangját
tisztán ki lehetett venni. Használható bizonyítékot szerzett.
Belenézett a tükörbe, és szenvtelen mosolyt meresztett önmagára. A
horgas orrú, sápadt arcú szürke nő, aki visszanézett rá, harminc és
ötven között akármennyi lehetett. Pillanatok alatt lekapta magáról a
szemüveget és a parókát, aztán lófarokba fogta a hosszú,
gesztenyebarna haját. Beindította a motort, és eldöcögött. A gyomra
nagyot kordulva emlékeztette, hogy aznap még nem evett. Ritkán
hallgatott a gyomra panaszaira. Nem érdekelte az evés vagy az ivás.
Sokkal inkább vágyott egy jó adag endorfinra.

***

Az edzőterem szinte üres volt, csak az a néhány elvetemült lézengett

odabent, aki mindig ott tölti az idejét. Robyn azon is elgondolkodott,
hogy ezek az emberek hazamennek-e egyáltalán valamikor. Úgy
tűnt, mintha nem számítana, hogy hajnal hatkor vagy este kilenckor
megy le edzeni, ugyanaz a három ember mindig épp a súlyokat
nyüstöli vagy a padon fut lehajtott fejjel, elmerülve a fülében
dübörgő zenében. Robynnak is kellett az edzés, de mellette legalább
dolgozni is eljárt. Ezek a srácok olyanok voltak, mint aki zokogva
esik össze, ha egy percnyi edzést is ki kell hagynia.
 Robyn ledobta a törülközőjét az egyik futópad akasztójára, és
nekilátott nyújtani egy kicsit. Olyan sokáig görnyedt a Polóban, hogy
a nyaka nagyokat ropogott, ahogy a fejét az egyik, majd a másik
irányba döntötte.
Fellépett a futópadra, és laza sebességgel kezdett. Nem volt az a
fajta, aki egyből túl gyorsan indít. Mint mindent az életben, az
edzést is kimérten, lassan és egyenletesen kezdte. Majd gyorsít, ha a
teste már készen áll. Ritmusosan lépdelni kezdett, ügyet sem vetve a
tükörből visszaköszönő önmagára, az ide-oda ugráló, lófarokba
fogott hajára. Ha az ember súlyzóval vagy géppel edz, jó, ha látja a
tartását, de Robyn futás közben nem szerette magát nézni. Helyette
inkább elmerengve figyelte a tükörből a többieket. Az egyik
sarokban egy negyven év körüli nő egy hatalmas kék labdán éppen
hasprésezett. Tricia elvált, és mindent megtett azért, hogy minél
több férfi figyelmét magára vonja. A váláskor kapott pénz jelentős
részét zsírleszívásra és mellműtétre költötte, és az utóbbi fél évben
mindennap lejött edzeni. Láthatóan odavolt az apró
sportmelltartókért és a passzos sortokért. Biccentéssel üdvözölte
Robynt. Csak a férfitagokkal volt hajlandó beszélgetni.
Robyn feljebb vette a sebességet. A többiekkel ellentétben ő nem
hallgatott zenét edzés közben. Szerette hallani, mi zajlik körülötte.
Tricia végzett a haspréssel, majd elégedetten végignézett a
tükörképén, aztán a kijárathoz indult, hogy beszélgessen egy kicsit
az egyik edzővel, Deannel. Ő tartotta a kick-box-edzéseket és a
nehezebb aerobikórákat. Robyn jobban szerette a spinninget, mert a
szobabiciklis edzés fejlesztette az állóképességét. Ott nem volt
alkalom a nyájas csevegésre – úgy legalábbis biztos nem, ahogy
Robyn edzett, ő ugyanis a legnehezebb fokozatra állította a biciklit,
és teljes erővel tekerve követte a zene ütemes lüktetését és az edző
buzdító kiáltásait.
 Amikor a sok teljesített triatlonja egyikére készült, a spinninget és
a súlyzós edzéseket futással kombinálta, és ezen felül még
mérföldeket tekert a versenybiciklijével – egy karbonvázas olasz
modellel. Most éppen nem készült semmi nagy versenyre, így
belefért néhány lazább edzés.
Robyn szerette a testét. Rengeteg borzalmas időszakon
átsegítette, így hálából nagyon odafigyelt rá. Az alkata olyan volt,
akár egy élsportolóé – izmos, feszes, és készen állt minden
eshetőségre.
Egy halk belső hang azt kérdezte, hogy valóban ezzé vált-e, hogy
már nincs benne más, csak egy robot, aki gépiesen edz, eszik és
dolgozik minden percében. Robyn elcsitította a hangot, és gyorsabb
tempóra kapcsolt. Azon járt az esze, hogy sikerült-e annyi
bizonyítékot gyűjtenie, amivel Terence Smitht elítélik csalásért. Ha
igen, akkor új ügyet kell találnia magának; valamit, ami eltereli a
figyelmét a fejében sustorgó hangokról és a fájdalomról, amely
lassan elborította a testét. Futás közben a gép megnyugtató
susogását hallgatta. A testét lassan elárasztotta az endorfin és a vele
járó kellemes, de függőséget okozó érzés. Elmúlt belőle a félelem.
Elhallgattatta a hangokat, és eltemette magában a fájdalmat. Mert
tudta, hogy vége van, ha ezek egyszer elszabadulnak.
 MÁSODIK FEJEZET

ABIGAIL THORNE EGY NEDVES RONGGYAL megtörölte a lánya arcát, aztán

elégedetten vette szemügyre a keze munkáját. Izzy szája teli
mosolyra nyílt, megvillantva ezzel a két alsó metszőfogát, amik az
elmúlt hetekben annyi fájdalmas percet okoztak neki. Az almapüré,
ami az előbb az arcát borította, most nyomtalanul eltűnt.
– Máris jobb, te kismajom – viccelődött a nő, miközben Izzy
talpát csiklandozta. – Befejeztük a reggelit. És most nincs több evés,
kisasszony, amíg mindenki meg nem csodált az új ruhádban.
Abigail köré két kar fonódott, és érezte a férje leheletét a nyakán,
ahogy Jackson odahajolt egy csókot adni. Egy röpke pillanatra édes
borzongás futott végig a nő testén. Szerette volna jobban kiélvezni,
de az érzés olyan hirtelen tűnt el, ahogy jött.
– Hogy van ma az én kicsi angyalkám?
– Remekül. Úgy látom, már nem zavarja a második foga, és
megette a reggelijét.
Abigail vonakodva elhúzódott, és tiszta kendőt tett ki a mosogató
mellé. Izzy izgatottan gügyögve üdvözölte az édesapját, majd felé
nyújtotta a kezét.
– Szia, te kis maszat! – szólt Jackson, mire a kislány nevetve fújta
a buborékokat. – Szeretnél repülőzni egyet? – Izzy gügyögve próbált
szabadulni az etetőszékből.
– Hé, várd meg apát! – mondta Jackson, miközben kioldotta a
gyerekét. Izzy szeme a boldogságtól nagyra kerekedett, amikor az
apja egy repülő hangját utánozva a feje fölé emelte, és megforgatta.
– Ne forgasd nagyon – figyelmeztetett Abigail. – Most fejezte be
az evést.
 – Nem lesz semmi baja. Az apjára ütött. Mindent kibír – felelte
Jackson, miközben fel-le röptette Izzyt, aki gyermeki kacajjal élvezte
a játékot. Abigail mosolyogva figyelte a bohóckodást, és egy
pillanatra azt is elfelejtette, miért volt szomorú. Jackson aztán
megállt, és maga elé tartotta Izzyt.
– Na, elég volt, Maszat. Nem akarom, hogy lehányj. – Azzal
berakta a gyereket a konyha sarkában lévő járókába, aki erre
elégedetten az oldalára fordult, megfogott egy plüsskutyát, a szájába
vette, aztán nagy, kék szemeket meresztve figyelte a szüleit.
– És hogy van az én nagy angyalkám? – kérdezte Jackson,
miközben egy csészét tett a kávéfőző alá.
– Jól – felelte Abigail.
– Biztos? Elég csendes voltál az elmúlt hetekben – jegyezte meg
erőltetett könnyedséggel a férfi. – Tudom, hogy az sem segít, hogy
keveset voltam itthon.
– Nem erről van szó – felelte a nő. Nem Jacksonnal volt a baj. –
Egy kicsit elfáradtam. Izzynek jön a foga, egész éjszaka morog, és
alig alszom tőle. Amikor meg ébren van, akkor egy percre sem áll
meg. Ő sohasem fáradt, csak az anyja. Egyszerűen csak elfogyott az
erőm, ennyi.
Abigail jól tudta, mire fel ez az érdeklődés. Előző este Jackson
még szeretett volna valamit lefekvés után, de a nő úgy tett, mintha
elaludt volna. Jackson bevetette a szokásos trükkjeit, de a felesége
mozdulatlanul feküdt, míg végül feladta, és lemondó sóhajjal
befordult aludni. Abigail kivárta a férje mély, egyenletes légzését, és
csak azután mert megmozdulni; hanyatt feküdt, és a sötétségbe
bámulva ezredszer is azon merengett, mihez kezdjen az egyre
lankadó libidójával.
 Jacksonnak aznap reggel munkába kellett volna mennie. Furcsa,
hogy még nem indult el. A családnak megvolt a maga bejáratott
napirendje, és Abigailt felzaklatta, hogy ez a rendszer most megtört.
Jackson általában korán elindult, és még ha későbbi gépet kapott is,
Abigail volt az, aki korán felkelt Izzyvel, hogy a férjének legyen ideje
aludni még néhány értékes percet, mielőtt lezuhanyozik, majd
kimegy a reptérre, hogy átvegye a repülési tervet, és ellenőrizze az
időjárást.
Abigail mostanában csakis Izzyre figyelt. Minden napját
gondosan Izzy szükségletei köré tervezte. Ha elmentek valahová,
mindig gondoskodott elég popsitörlőről, pelenkáról, tiszta ruháról,
cumisüvegről és minden szokásos felszerelésről, amit a szülők
ilyenkor magukkal visznek. Amikor otthon voltak, meglepően
hamar elteltek a napok a házimunkával, a bevásárlással és Izzyvel.
Abigail nagyon szerette az anyaszerepet.
Amíg terhes volt, rengeteget olvasott arról, hogy a kis Izzy a
fejlődése éppen melyik szakaszában jár. A várandóssága alatt
valósággal kivirult. Élvezte, hogy a teste lassan megérik a szülésre,
hogy a mellei teltek lettek, és tele volt várakozással és szeretettel a
gyermek iránt, akivel még nem is találkozott.
Az anyaságot természetesnek érezte, és egy pillanatra sem akarta
szem elől téveszteni a drága kisbabáját. Minden figyelmét a kis
Izzynek akarta szentelni.
És részben pontosan ez jelentette a problémát. Annyira azzal volt
elfoglalva, hogy jó anya legyen, hogy közben lemondott arról, hogy
Feleségnek is megmaradjon.
 Aztán ott volt még Jackson munkája. A BizzyAir Business
Aviation nevű elit légitársaságnál volt magánpilóta, ahol egy apró
géppel indult két évvel azelőtt, hogy Abigaillel megismerkedtek
volna. Azóta már két gépe volt; az egyik egy Gulfstream 550, ami
tizenhat utast tudott szállítani, és akár tizenkét órát volt képes
tankolás nélkül repülni, így Amerikába is könnyedén utazhatott, míg
a másik egy Citation Jet III, amibe hét utas fért, és öt órát bírt ki
üzemanyag-felvétel nélkül, így főleg Európán belüli utakra
használták. Felvett már néhány pilótát, de még most is rendszeresen
repült, és az sem volt ritka, hogy az éjszaka közepén rátelefonáltak,
hogy ugorjon át Amszterdamba vagy Dél-Spanyolországba, mert az
ügyfélnek éppen ott lesz meetingje, ott vacsorázik a családjával, vagy
oda viszi őket reggelizni. A kiszámíthatatlan munka miatt alig tudott
együtt lenni a család, de Abigail nem bánta, mert minden percet
élvezett, amit kettesben tölthet a pirospozsgás kislányával.
– Mi legyen a mai program? – kérdezte Jackson, miközben
elvette a csészéjét a kávéfőző alól. – Elvisszük Izzyt az
állatsimogatóba?
Abigailt elfogta a bűntudat.
– Ma reggel a lányokkal kávézom. Ezer éve nem láttam őket, mert
Izzynek jön a foga, ők meg örökké dolgoznak. Nem tudtam, hogy ma
ráérsz – tette hozzá, amikor észrevette a csalódottságot a férje
arcán. Jackson kortyolt egyet a kávéjából.
– Lemondhatnád – vetette fel. – Megmondhatod nekik, hogy
szabadnapos vagyok.
Megvillantotta a mosolyát – a csábos mosolyt, amitől Abigail
ereiben mindig pezsegni kezdett a vágy. De ma ez sem hatott. A nő a
fejét rázta.
– Sajnálom, de már túl késő lenne lemondani. Zoe csak ezért vett
ki mára szabadságot. Sokkal nehezebben tudja megoldani, mióta
Londonban él – mondta, de maga is tudta, hogy olcsó kifogással
rukkolt elő.
 Jackson szóra nyitotta a száját, de Izzy éppen ezt a pillanatot
választotta arra, hogy hangos büfögéssel kiadja magából a reggeli
egy részét. Abigail nagy sóhajtással lépett a járókához, hogy
összeszedje a lányát, akinek az állát most sárgás-zöldes nyálka
borította. Jackson bűnbánóan felvonta a szemöldökét.
– Talán mégsem az apjára ütött – jegyezte meg. – Ne haragudj,
kicsim! – Ahogy Abigail odaért mellé, megfogta a nő karját, és a
szemébe nézett.
Abigail megállt egy pillanatra.
– Semmi baj.
– Biztos? – Egyértelmű volt, mire gondol.
– Persze. Megyek, rendbe teszem a kisasszonyt.
Azzal kivette a gyereket a járókából. A kis Izzy most is a kiskutyát
szorongatta, miközben ártatlan szemmel, csodálkozón az anyjára
nézett, aztán búgott egyet kedves hangon, amitől Abigail arcán
azonnal szétterült egy mosoly.
– Majd én megcsinálom – ajánlkozott Jackson. – Én tehetek róla.
A felesége a fejét ingatta.
– Nem kell, megoldom. – Azzal otthagyta a férfit a
konyhapultnál. Jackson kissé lehangolt arcot vágott, mire Abigail
egy pillanatra megtorpant, és mondani akart valamit arról, hogy
köszöni, hogy próbálja helyrehozni a dolgokat, de nem vitte rá a
lélek. Túl sok titka volt a férje előtt, és nem mondhatta el neki,
valójában min aggódik, és mi zaklatta fel annyira. Az üzenet, amit
múlt héten bedobtak a postaládájukba, teljesen kiborította. Valaki
tudott a múltjáról, és ettől kikészült. Izzy fogzására fogta a
viselkedését, mert az igazi okot senkivel sem oszthatta meg, még a
férjével sem. És ennek a tetejében ott volt az a gúnyos üzenet, ami a
nadrágja zsebében pihenő telefonra jött, és ami azzal fenyegetett,
hogy minden megváltozik.
 Miközben a gyerekét tisztogatta, elgondolkodott a Jacksonnal
közös életén. A férje sosem adott okot arra, hogy kételkedjen benne.
Majdnem tökéletes volt vele az élet; minden megvolt benne, amit
kívánhatott – egy kedves, vonzó férfi, aki odavolt érte és a lányáért,
Izzyért. Azt a tekintetet nem lehetett megjátszani, ami akkor ült ki
az arcára, amikor figyelte az összegömbölyödött kislányt, apró
kezével a szájában, vagy ahogy éjjel magához ölelte Abigailt, egyik
karját óvón köré fonta, a nő pedig a mellkasához bújt, és hallgatta a
nyugodt, szabályos, erős szívverést. Az az SMS valami hülye vicc
lehetett, vagy talán csak rossz számra küldték. Össze kellett szednie
magát.
Izzy születése megváltoztatott néhány dolgot. Például az
éjszakákat, mert örökké csak sírt és sírt. Abigail és Jackson hiába
próbálkozott bármivel, egyszerűen nem lehetett megnyugtatni azt a
gyereket. Abigail vállalta, hogy minden éjjel felkel vele, és nyugtatja,
ringatja a kisbabát, énekel neki, és közben újra és újra bejárja a
gyerekszoba minden szegletét. De ahogy az alváshiány erősödött,
elvesztette az önbizalmát. Jackson ugyan soha nem adott okot arra,
hogy kételkedjen magában, mégsem találta már magát vonzónak.
Nagyon is tisztában volt vele, hogy lóg a hasa, és hogy a melle is
rémesen megereszkedett, és sosem adott elég tejet Izzynek. Úgy
érezte magát, mint akit belülről szétfeszítettek, és még mindig fájt a
hely, ahol szétszakadt, amikor Izzy kipréselte belőle a fejét, noha
már a varratok is régen felszívódtak.
Rá kell találnia arra a nőre, aki volt, mielőtt minden figyelmét
Izzy kötötte le. Össze kell szednie magát. Jackson egy élettel és
energiával teli nőbe szeretett bele, aki imádott társaságban lenni, és
nevetve élte az életet.
 Jackson mostanában kevesebbet nevetett. Mikor veszett ki
Abigailből a képesség, hogy megnevettesse a férjét? A karikás
szemét és a lenőtt haját fürkészte. Jobban oda kellene figyelnie
magára. Már régen be kellett volna jelentkeznie a fodrászhoz. De
mostanában ez sem tűnt fontosnak, hiszen ott volt Izzy, akivel
játszani és foglalkozni kell. Abigailnek önmagára már nem jutott
ideje. Egy melegítőbe bújt madárijesztő lett belőle. Ha nem vigyáz,
Jackson előbb-utóbb ráun, és keres valaki mást. Izzy csillogó,
csodálkozó szemmel pillantott fel. Abigail szíve akkorát dobbant,
mint amikor először meglátta Jacksont, és hirtelen kellemes
melegség áradt szét a testében. A szeretet erős, védelmező érzelem.
Végre megszületett benne a döntés. Az a figyelmeztető SMS még épp
időben észhez térítette.
A hálóba ment, és a szőnyegre tette a most már újra tiszta Izzyt. A
kisbaba az öklét harapdálva figyelte. Abigail körbenézett a
ruhásszekrényében; egy passzos, fekete nadrágra és egy Armani-
pólóra esett a választása, ami előnyösen hangsúlyozta az alakját.
Jackson mindig nagyon szerette rajta. Kifestette a szempilláját, kent
egy kis alapozót az arcára, aztán feltett egy mélyvörös rúzst, ami
passzolt a hajában lévő gesztenyebarna árnyalathoz. Izzy elismerően
gügyögött.
Abigail elővette a telefonját, és még egyszer, utoljára elolvasta az
Nem csak neked vannak tkaid. Kérdezd csak
üzenetet:
meg Jacksont! Valaki biztos csak szórakozik. Nem ismerte a
küldő telefonszámát. Az ujja megállt a gombok fölött. Válaszolnia
kellene, de nem akart beszélgetésbe kezdeni egy idegennel. Annyi
hülye átverés van mostanában. Végül csak annyit írt: Szórakozz
valaki mással! Azután örökre kitörölte a rosszindulatú üzenetet.
Felemelte Izzyt, aki örömében ugrándozni kezdett, mert tudta, hogy
újra láthatja az apukáját.
– Gyere, te kis rosszcsont, mutassuk meg apának, milyen szépek
vagyunk!
 HARMADIK FEJEZET

PAUL MATTHEWS BEKÖTÖTTE a Skechers Go Run sportcipőjét, amit

röhejes áron, mindössze huszonöt fontért vett, és ami a legjobb
pontszámot kapta egy újság felmérésén, ami alapján a drága,
márkás futócipők rosszabbul teljesítenek, mint egyes olcsóbb
márkák darabjai. A cipő – Paul megállapítása szerint – kényelmes
volt, és még az ő elhanyagolt, bőrkeményedéses lábát sem dörzsölte.
Ugyanaz a cikk arról is beszámolt, hogy egy névtelen licitáló
megvette a cipőt, amiben egykor Roger Bannister a világon elsőként
egy perc alatt lefutott egy mérföldet. A cipő Londonban, a
Christie’sben kelt el egy árverésen a becsült ár hétszereséért. Paul
Matthews keserű mosollyal pillantott a saját kék futócipőjére.
Örülhetne, ha néhány fontot kapna érte valami jótékonysági
vásáron.
 A háta éles nyilallással ellenkezett, amikor százkilencven centis
termetével felegyenesedett – jel volt ez arra, hogy jobban tenné, ha
inkább ülve kötné a cipőjét. Nem volt már fiatalember, és
hatvanéves kora létére hiába volt negyveneseket megszégyenítő
alkata, az utóbbi időben elkezdte érezni a kort. Ezt részben a fiának,
Lucasnak köszönhette, de még inkább a bűntudatnak, ami minden
egyes nap a lelkét nyomta. Magában morgott egyet Lucasra, amiért
az beállított hozzá a problémáival, és firtatni kezdte a múltat – a
múltat, amit Paul egyszer s mindenkorra ki akart törölni az
emlékezetéből, A falon egy avatatlan szem számára műalkotásnak
tűnő fadoboz volt, amiből most előhúzta a lakáskulcsot. Paul
körültekintő ember volt. Sok dokumentumfilmet nézett arról,
hogyan lehet biztonságosabbá tenni a házat, és pontosan tudta, hogy
a tolvajok előszeretettel csenik el az előszobaasztalon vagy a zárban
felejtett kulcsokat. Most ráadásul újabb veszély bukkant fel a
láthatáron. Bezárta a hátsó ajtót, és még egyszer megnyomta a
kilincset. A szokottnál is körültekintőbbnek kell lennie. Becsúsztatta
a kulcsot a széldzsekije zsebébe, becipzárazta, majd a biztonság
kedvéért még meg is tapogatta, hogy az apró fémdarab biztosan ott
lapul. Miután minden óvintézkedést megtett, kocogva elindult a
kerti úton, ki a hatalmas kukoricatáblához, követve a tábla körül
kitaposott utat, mint minden délután.
A vékony felhőkkel elfátyolozott nap küszködve igyekezett
felmelegíteni a földet. Jókora zápor hullott korábban, és most a
levegő pára illatát hordozta. Paul megindult, és elmerült a
gondolataiban; nem törődött a nedves levelekkel, amik a combjának
csapódtak, ahogy elfutott a magas növények között, le a
domboldalon, egészen a víztározóig, ami hatalmas, szürke
gyémántként csillogott a messzeségben. Paul késő délután futott
legszívesebben. Ilyenkor elkerülhette a kutyasétáltatókat, a
kirándulókat és a madárlesre érkezőket, mert azok mostanra vagy
összepakoltak és hazamentek, vagy Abbots Bromley egyik hívogató
pubjában élvezték a jól megérdemelt korsó sörüket.
 Paul könnyed léptekkel haladt a tűlevelekkel borított úton, amely
mentén a felhők felé nyújtózkodó fák lombjai takarták el az eget. Jól
ismerte az utat – elsuhant az évszázados tölgyfák között, átbújt a
bütykös ágak alatt, és átszökkent a letört gallyak fölött, amik mintha
csak kiszáradt, sötétbarna csontokként borították volna a talajt. A
rothadó növényzet jellegzetes komposztszaga apró hullámokban tört
elő a földről, a hűvös levegő pedig végigszaladt a Paul nyakára kiülő
verejték cseppjein.
Útközben látott néhány aranyló tengeri lórom és ecsetpázsit tövet
– milyen érdekes nevű növények választották otthonuknak ezt a
lápos, időnként elárasztott erdőszélet itt a vízparton. Oldalról
azután felbukkant néhány szilfa, pár tölgy és bükk, de akadt köztük
juhar is. Paul a világosszürke és fehér törzseket kerülgetve mind
mélyebbeket lélegzett, és az izmai is fájtak már, ahogy egyre csak
tartotta a könyörtelen tempóját. Azokat a szürke törzsű fákat
szerette a legjobban, különösen ősszel.
Néhány percre még Lucasról is elfeledkezett. Egy cikk járt az
eszében, amit mostanában olvasott. Hathor egyiptomi istennőről
szólt, a szent tehénről, aki egy juharfán ülve megalkotta a földet,
annak minden élő teremtményével, azután a napot is.
De ezeken a juharfákon nem rejtőzött istennő, csupán két
nyugtalan feketerigó, akik méltatlankodva cikáztak Paul fölött,
miközben ő egyre csak a lehullott leveleket taposta.
 Az ősz volt a kedvenc évszaka. A fák ilyenkor pompás színekben
ragyognak: rozsdabarnában, sárgászöldben és bíborvörösben.
Milyen csodás lenne mindezt vásznon is megörökíteni! A juharfák
ilyenkor elengedik magjaikat, és azok szárnyra szökkenve,
helikopterként pörögve hullanak a földre. Paul arra gondolt, bárcsak
több időt szánt volna Lucasra. Akkor neki is megmutathatta volna
ezeket a szépségeket. Talán a fia más utat választ, ha több időt fektet
bele. Rossz apa vagy. Mennyi mindent tanulhat az ember a
természettől. A juharfák a szüleik árnyékában is képesek megnőni.
Milyen kár, hogy Lucas nem nőtt meg az apja árnyékában. Akkor
minden más lehetett volna.
Paul a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes, de nem látta
pontosan, mi is az. Gyakran csatangoltak arrafelé őzek. Néhány hete
is látott egyet, amint rozsdabarna lábaival, fehér tükrével eltűnik a
fák között.
Hunyorgott, mert a levelek között átszűrődő fény egy pillanatra
elvakította. A fák egyszerre mintha mind ráomlottak volna – az agya
még nem fogta fel, mi történik, de a kezével ösztönösen tompította
az esést. Zihálva, összehorzsolt karral, sajgó jobb bokával hevert a
földön. Nyöszörögve belekapaszkodott az egyik közeli fába, és felült.
A törzsről papírvékony kéreg pattant le ropogva, némi port szórva a
vérző ujjaira. Megtapogatta az arcát – máris feldagadt, és vérzett is
valahol.
A bokája sajgott, ahogy feltápászkodott. Még sosem esett így el.
Ez már biztosan a kor – morfondírozott magában. Aztán recsegést
hallott. Valami vagy valaki bujkált ott a fák között, talán valaki még
nem indult haza a madárlesről. A tekintetét mozgást keresve
körbehordozta, de nem látott senkit.
– Hahó! Van ott valaki? Segítene? Elestem – kiáltozta. – Kérem –
tette hozzá. – Semmi válasz. Az olcsó futócipőjére pillantott. Eszébe
jutott, hogy talán annak köszönheti az esést, de akkor meglátta a
valódi okot. Az egyik fa tövében vékony kötél, talán ruhaszárító volt
kifeszítve. Valaki szándékosan buktatta el.
 Nem volt ideje tovább morfondírozni, mert egy alak megjelent a
fák között.
Paul kalapáló szívébe mintha láthatatlan kéz markolt volna. Az
ösztönei azt súgták, meneküljön, de a lábába nyilalló fájdalomból
pontosan tudta, hogy bicegni is alig lenne képes.
Az alak közelebb lépett. Az arcára vetülő árnyékok groteszk
maszkkal fedték el kilétét.
Paul lélegzete fennakadt.
– Beszéljük meg! Ne csinálj butaságot, biztosan meg tudjuk
beszélni!
Az alak még közelebb jött. A fák között úgy tetszett, mintha egy
szellem vagy angyal lebegne Paul felé. Egyszerre felemelte két kezét,
megmutatva ezzel, mit rejtegetett eddig.
– Ezzel elkéstél – szólt az alak. – Megvolt rá az esélyed.
Mielőtt Paul szólhatott volna, az alak nekiugrott. Egy kiáltást
indított útjára a tüdejéből, de a levegő már nem ért el a szájáig.
Tompa puffanással zuhant a földre. Élete színpadán lehullott a
függöny.
 NEGYEDIK FEJEZET

A KÖHÖGÉS AZONNAL ELÁRULTA ROBYNNAK, hogy megérkezett Ross.

– Utálom ezeket a rohadt e-cigiket – morogta. – Olyan vagyok
vele, mint egy balfasz. Egyáltalán nem vagány.
– Mert a sima cigi aztán vagány, pláne, amikor felköhögöd tőle a
tüdődet. Arról nem is beszélve, mennyi betegséget okoz. Tedd
szépen túl magad a dolgon. Te is tudod, hogy azért nem hagyunk
cigizni, mert fontos vagy nekünk. És mivel nem voltál hajlandó
rögtön letenni a bagót, marad ez. Sokkal jobban fogod magad
érezni, ha végre kiürül belőled az a rengeteg kátrány.
– El is felejtettem, hogy nálad aztán hiába kopogtatok
együttérzésért. Te vagy az ügyeletes egészségguru. Te még a müzlit
is képes vagy megenni reggelire – mondta undorral a hangjában. –
Fogalmad sincs, milyen ez nekem. Tizenkét éves korom óta
bagózom. Ezt nem teszi le csak úgy az ember. – Lenézett az e-cigire,
és összevonta a szemöldökét. – Ez ráadásul olyan drága.
– És ezt még tekerni sem kell, igaz?
Ross nevetett egyet. Ez volt az egyik tulajdonsága, amit Robyn
igazán szeretett benne: a rosszkedv hamar elillant belőle. Bedugta az
apró fémcigit a zsebébe, aztán nekidőlt az íróasztalának. A kék
nadrágja kissé felcsúszott, és felfedte az irodának felemás zokniját.
Az elegancia nem volt az erőssége.
– Végére jártál a Terence Smith-ügynek? – érdeklődött, amikor
meglátta a papírokat Robyn számítógépe mellett.
Robyn megfordult a székében, hogy Ross szemébe nézzen.
 – Csak idő kérdése volt. Amikor kiderült, hogy focizni jár,
tudtam, hogy nem kell sok bizonyíték. Már a jelentést is megírtam –
mondta. – Mehet a biztosítónak. A hétvégén csinálok pár képet a
meccsen, és meg is vagyunk. Neked hogy ment a tegnap este?
Ross megvakarta a fülét.
– Időpazarlás volt. Követtem Robertet a kocsmába, mert azt
hittem, ott találkozik a nőjével, de kiderült, hogy a cimboráival ment
kártyázni. Ottmaradtam, hátha utána elmegy a szeretőjéhez, de
nem. Amikor végzett a kocsmában, hazament, mint egy rendes férj.
Éjfél is elmúlt, mire hazakeveredtem. Ráadásul felébresztettem
Jeanette-et. Képzelheted, mit kaptam érte. Ma reggel fontos
találkozója van.
Jeanette Cunningham amolyan porcelánbaba volt – a harmincas
évei végét taposó karcsú nő, aki rendszerint szoknyát viselt blézerrel
vagy kardigánnal, és a haja mindig tökéletes volt, akár egy
filmcsillagnak. A férje szöges ellentéte. Nem dolgozott ugyan, de
aktív tagja volt a helyi nőegyletnek, bizottsági tag volt egy sor
jótékonysági szervezetnél, és úgy általában nagyra becsülte az egész
közösség. A városban mindenkit őszintén meglepett, hogy Rosszal
már húsz évet kibírtak egymás mellett úgy, hogy a férje borzasztó
munkarendben dolgozott, ráadásul szemernyi érzéke sem volt a
divathoz. Aki egy kicsit jobban ismerte őket, tudta, milyen erős
hűség- és szeretetkötelék van köztük.
– Nem hiszem, hogy olyan mérges lett volna. Nem az a fajta, aki
panaszkodik a munkád miatt. Szerintem sokkal jobban zavarta az a
sok zacskó chips, amit a kocsiban ülve az arcodba pakoltál. Nincs
igazam? Tényleg ideje lenne megfogadnod az életmódtanácsait,
vagy a hatvanat sem éred meg.
Ross krákogva jelezte, hogy részéről a téma lezárva.
 – Szombaton elmegyek a focimeccsre, és lefotózom Smitht. Van
egy új ügy, ha érdekel – mondta. – Tudom, hogy hamarosan
visszatérsz a Staffordshire-i Rendőrséghez, de nekem nincs időm
ezzel is foglalkozni, mert egyelőre úgy fest, hogy Robert
Brannigannel elleszek még egy darabig. Ez az ügy meg sürgős lenne.
Robertet követni elég unalmas lesz, pláne, ha kiderül, hogy nincs is
viszonya. De, azt hiszem, még mindig jobb, mintha könyvelő volnék,
vagy ablakpucoló, vagy mozdonyvezető…
Robyn felemelte a kezét, mielőtt Ross jobban elkalandozhatott
volna.
– Értelek! Milyen ügy? Lesz időm befejezni, mielőtt visszamegyek
a rendőrségre?
Ross egy papírfecnit dobott az asztalra.
– Nem biztos. Egy eltűnt férj. Lucas Matthews, harmincéves. A
felesége azt mondja, több mint két hete nem látta. Nem akar szólni a
rendőrségnek, ami elég érdekes. Mondtam neki, hogy te
detektívfelügyelő vagy, csak most egy ideig nekem dolgozol, erre úgy
döntött, hogy először veled beszélne. Addig nem akarja hivatalosan
is jelenteni az eltűnést, amíg veled nem beszélt. A férje máskor is
elutazott már, de azelőtt mindig adott magáról életjelet. Friss ügy, és
egy fokkal érdekesebbnek ígérkezik, mint egy biztosítási csalót
követni mindenhová. Örülnék, ha legalább elkezdenéd, amíg én
Bobbal szenvedek, utána majd átveszem. Van még pár napod,
mielőtt munkába állsz, és a feleség elég kétségbeesettnek tűnt.
– Oké. De előre tudtad, hogy elvállalom, nem igaz?
Ross ártatlan mosolyt meresztett.
– Gondoltam, hogy felkelti az érdeklődésed.
Robyn hátradőlt a székében, és tekintetét az unokatestvérén
hagyta. Ross a torkát köszörülte, mint mindig, amikor valami
kellemetlen dologgal készül előrukkolni. Megdörzsölte az arcát,
mintha így próbálna egy kis életet vinni a vonásaiba.
– Van még valami… Jeanette aggódik miattad. Vagyis mindketten
aggódunk.
 Hirtelen bukott ki belőle, a szemöldöke szabadkozón felszaladt.
– Nincs miért aggódnotok.
– Szerinte megint fogytál, és nem eszel rendesen. Azt mondja, én
tehetek róla, mert éjszaka is dolgoztatlak. Biztosan készen állsz
visszamenni?
Robyn alaposan szemügyre vette a körmeit, mielőtt felelt volna.
– Biztos. Tök jó volt veled dolgozni, de ideje komolyabb ügyekbe
vágnom a fejszémet. Kell a kihívás. Megértesz, ugye? Nem bántásból
mondom. És jól vagyok, csak mostanában többet edzek. Segít
elnyomni a fájdalmat.
Ross bólintott.
– Én is ezt mondtam neki. Tudom, hogy munka után edzeni jársz.
Az okát is sejtettem. Látod, nem is vagyok olyan rossz nyomozó.
Megérte annyi évig a Staffordshire-i Rendőrségnek dolgozni.
Kiszagolom a bajt, és még mindig felfigyelek a jelekre, bár nem kell
zseninek lenni ahhoz, hogy lássam, mostanában nem vagy jól.
Jeanette azt szeretné, ha a hétvégén átjönnél hozzánk vacsorára.
Lasagnát csinál, tudod, amelyik tele van besamelmártással meg
szaftos darált hússal.
– Nem arról volt szó, hogy egészségesen eszel?
– Ez a jutalmam, amiért használom az e-cigit. Mégiscsak jár érte
egy kis buzdítás. Szóval, eljössz?
– Szívesen. Köszi!
Tudta jól, hogy Jeanette előre eltervezte a vacsorát. A héten volt
az évfordulója Robyn lánya halálának. Nem számít, hogy csak
kilenchetes volt, és talán három grammot sem nyomott. Addigra
már egy apró emberi lényre hasonlított, a testében piciny
szervekkel. Robyn elfojtotta az emléket. Egyetlen gyors mozdulattal
felpattant a székéből, fogta a kocsikulcsot és a papírt, és annyit
mondott:
– Akkor ezt megbeszéltük. El is kezdem az ügyet. Útközben
felhívom Matthewst.
 Átdobta a Smith-aktát az unokatestvére asztalára, adott egy gyors
puszit az arcára, aztán kiviharzott az ajtón. Ross elővette az e-cigijét,
majd elmerengve szippantott egyet belőle. Végül kihúzta az íróasztal
egyik fiókját, és kivett egy csomag kekszet.

***

A Mulwood Avenue pazar út volt, terebélyes eperfák és széles járda

szegélyezte. Gazdag környék volt, ahol magas téglafalak és jókora
kapuk mögött bújtak meg a hatalmas rezidenciák. Robyn
megérkezett a harminchármas számhoz, és megnyomta a
kapucsengőt. Egyenesen a gomb fölé helyezett kamerába nézett.
Berregés hallatszott, majd az impozáns kapu nyikorgott egyet, és
komótosan kinyílt, felfedve ezzel egy jellegtelen, modern házat.
Valaki bizonyára egyéniséget akart kölcsönözni az épületnek,
amikor a bejárati ajtó egyik oldalára méretes festettüveg-ablakot
épített be. Robyn megállt a felhajtón álló BMW cabrio mellett, és a
kaviccsal leszórt járdán elsétált az ajtóig, ahol veszett ugatás
fogadta.
– Egy pillanat – kiáltotta egy női hang. – Beviszem a kutyát a
konyhába. – Ezután elhangzott néhány hasztalan parancs is, de az
apró állatnak láthatóan nem volt ínyére, hogy elviszik.
Egyszer aztán kinyílt az ajtó, és előlépett egy nő; az ötvenes
éveiben járt, molett volt, és csúnya, a szőke gombafrizurája épphogy
leért a füléig. Sárga felsőben és a vaskos lábait megmutató
leggingsben üdvözölte Robynt, akit aztán a nappaliba kísért. A
szobában virágos kárpitok kaptak helyet, és annyi holmi, amit
Robyn már soknak talált. A falakon lévő festményekről vad
tekintetű spanyol táncosok néztek vissza rá. Egy szekrényben
legyezők sorakoztak, köztük egy kasztanyettával. Az egyik sarokban
gitár állt az állványán, a fejéről színes szalag lógott alá. A kutya
szüntelenül ugatott, és törhetetlen lendülettel vetette magát az
ajtónak.
 – Ne aggódjon Archie miatt. Mindjárt abbahagyja, és akkor ki is
engedem. Jó házőrző, de néha kicsit túlzásba viszi.
Robyn átnyújtotta a névjegyét.
– Az eltűnt férje miatt jöttem. Úgy tudom, beszélt a társammal,
Rosszal.
A nő zavartan a sűrű hajához kapott, miközben erőt gyűjtött
magában.
– Igen. Eltűnt. – Előkeresett egy fotót, és odaadta Robynnak. – Ő
az – mondta, és a férfira mutatott, aki mosolygott ugyan a képen, de
a szénfekete szemében semmiféle érzelem nem látszott. – Biztos azt
gondolja, hogy a rendőrségnek kellene szólnom. Akartam is, de
kissé kényes az ügy. A társa azt mondta, maga rendőrtiszt.
Bizonyára meg fogja érteni, miért önhöz fordulok először. – A
szavakat kereste, de hiába. – Nem is tudom, hol kezdjem. –
Elgondolkodott, aztán nemsokára egy kérdéssel rukkolt elő: – Nem
inna egy csésze teát?
Robyn nem hozakodott elő azzal, hogy nem egyszerű rendőr,
hanem valójában detektívfelügyelő. Nem akart fellengzősnek tűnni.
– Köszönöm, az csodás lenne. És most magánnyomozóként
vagyok itt, csak a jövő héten térek vissza a rendőri állományba.
Mary megkönnyebbülten indult el az ugatás irányába. Robyn
eközben leült egy vastagon párnázott székre, és a fényképet
fürkészte, hátha az elárul neki valamit. A nő a konyhában matatott,
és hamarosan egy teababával fedett kancsóval és az oldalán egy kis
fehér terrierrel tért vissza.
– Ugye nem bánja, ha ideengedem Archie-t? – kérdezte Mary, de
a kutya addigra már Robynnál is termett. Robyn üdvözölte a kutyát,
megpaskolta az oldalát, aztán többet nem foglalkozott vele. Ez a
taktika mindig bevált neki. Archie néhány másodpercig még ott
szaglászott körülötte, de aztán felugrott a díványra, és onnan figyelte
a gazdáját.
 – Mióta házasok? – tette fel a kérdést Robyn, miközben a nő teát
töltött. Úgy tartotta, hogy megéri néhány kérdéssel elérni, hogy
valaki megnyíljon, még akkor is, ha a válaszok nem számítanak.
Valahogy el akarta nyerni Mary Matthews bizalmát.
Mary nem válaszolt azonnal. Helyette egy ékes, virággal díszített
porceláncsészét tolt Robyn elé. Cukrot is nyújtott volna, de Robyn a
fejét rázta. Mary letette a cukortartót, aztán némán fontolgatta, mit
is mondjon el. Végül egyenesen Robyn szemébe nézett.
– Talán maga is észrevette, hogy valamivel idősebb vagyok, mint
a férjem. – Lemondóan nevetett. – Az igazat megvallva, ötven
vagyok, hússzal több. Egyébként ő a második férjem. Két hét múlva
lesz a második házassági évfordulónk. – Elhallgatott, mint aki a
szavait fontolgatja ismét; kortyolt egyet a meleg italból, tett hozzá
egy kanál cukrot, alaposan megkeverte, azután folytatta.
 – Egy iskolai előadáson találkoztam Lucasszal. Az unokahúgom
az iskolai zenekarban játszott, és Lucas volt a zenetanára. Az előadás
után beszélgettünk, és kiderült, hogy mindketten rajongunk a
klasszikus zenéért. Kölcsönadott egy CD-t, amin John Williams az
egyik kedvenc művemet, Rodrigo Concierto de Aranjuez című
concertóját adja elő. Érdekes módon aztán elindult köztünk valami.
Elmentünk együtt néhány koncertre. Megkértem, hogy tanítson meg
klasszikus gitáron játszani. Mindig is meg akartam tanulni, Lucas
pedig kiválóan gitározik. Magánórákat vettem tőle. Tudja, igen
meghitt dolog így tanulni egy hangszert. Közel kell ülni egymáshoz.
Az ember érzi a másik testének melegét, érzi a kezét, ahogy segít
megtalálni a húrokat. – Elhallgatott, és felsóhajtott az emléktől. –
Tudnia kell, hogy Lucas nem olyan, mint a többi férfi. Úgy értem,
meglehetősen hallgatag, nem az a tipikus férfi. Nem jár el a
kocsmába, sem focimeccsre. Nem is érdekli a sport. Inkább a
művészetet és a zenét kedveli. Azokon az estéken, amikor együtt
gitároztunk, sok mindent megtudtam róla. Az órák után mindig
maradt még egy kicsit, és olyankor sokat beszélgettünk… és később
már több is volt beszélgetésnél. Néha éjszakára is ottmaradt.
Elbűvölő férfinak tartottam, érzékenynek, jó társaságnak. Mondjuk
ki őszintén, belehabarodtam. És nem is fogtam vissza magam.
Lassan a tananyag végére értünk, de azt akartam, hogy velem
maradjon. Én kérdeztem meg tőle, hogy nem venne-e feleségül.
Furcsa, nem igaz? – nevetett. – Úgy voltam vele, hogy én sem leszek
már fiatalabb, inkább bátran rákérdezek. Elvégre a legrosszabb, ami
történhetett, hogy visszautasít. Ám ő igent mondott.
Kortyolt egyet a teából, a sarokban pihenő gitárra pillantott,
aztán folytatta.
 – A barátaim úgy gondolták, Lucas csak a pénzemért vesz
feleségül. Féltettek tőle. Azt hitték, feleségül vesz, aztán másnap
reggelre eltűnik a pénzemmel. De én tudtam, hogy nem így lesz.
Lucast nem érdekli a pénz, nem kell neki gazdag nő. Olyan kell neki,
aki megérti. Tudja, Lucas „sebzett”. Azt hiszem, inkább az
anyafigurát kereste bennem, nem is a szeretőt vagy a feleséget.
Nagyon fiatalon veszítette el az édesanyját. Tragikus eset. Szegény
asszonynak mellrákja volt, de sajnos túl későn fedezték fel. Már nem
lehetett segíteni rajta. Borzasztó agresszív daganat volt, néhány
hónap alatt elvitte. Szörnyű időszak volt ez Lucas számára, aki még
csak tizenegy éves volt akkor. Nagyon közel álltak egymáshoz, igazi
anyuci szeme fénye volt, így rettenetesen megviselte az anyja
elvesztése.
Szünetet tartott. Alaposan megválogatta a szavait, hogy a lehető
legmegfelelőbb képet fesse a férjéről. Robyn a teáját szürcsölve várt.
– Ez talán azt is magyarázza, miért nem jött ki az apjával, akivel
az édesanyja halála után csak még távolabb sodródtak egymástól.
Nem tudom, hogy az apja a gyászt viselte nehezen vagy az
egyedülálló apa szerepét, de a lényeg az, hogy Lucast végül
bentlakásos iskolába küldte. Ott is szörnyen érezte magát. Nem
szívesen beszél azokról az időkről. Sok fájdalom van eltemetve a
szívében, és én nem akarok tolakodó lenni. Mesél, ha akar.
Elhallgatott, és a közös fotójukat figyelte.
– Láttam a szemében a fájdalmat, amikor az édesanyja
elvesztéséről mesélt. Újra előjött belőle az a kisfiú, és újra áhította a
szeretetet. Azt hiszem, éppen ez fogott meg benne annyira. A
gondját akartam viselni, ápolni akartam a lelkét. Segíteni akartam.
Bizonyos értelemben én töltöttem be az űrt, amit az édesanyja
hagyott maga után.
 Robyn bólogatva jelezte, hogy figyel. Mary Matthews
felemelkedett a székéből, a szoba túlsó végébe ment, majd onnan
egy másik fotót vitt Robynhoz. Azon a képen estélyi ruhában álltak.
Furcsa párt alkottak – a nő alacsony, egyszerű és mosolygós, a férfi
magas, mélabús, kis jóindulattal vonzónak is nevezhető.
– Azóta felszedtem pár kilót. Megesik, ha az ember elhagyja
magát. Ráadásul szeretek sütni, és ki tud nemet mondani egy kis
frissen sült meggyes piskótára? Nehéz megállni. – Megvonta a
vállát. – Lucas nem változott. Mindig ilyen nyurga volt. – A
tekintete elidőzött a fényképen, aztán halk sóhaj hagyta el a száját. –
Előfordul néha, hogy az iskolai szünidő alatt elutazik. Néhány volt
kollégája azóta Thaiföldre költözött, és… őszintén szólva, engem
nem vonz az a hely. Félek a repüléstől, és hat lóval sem lehetne
felvonszolni egy több órás járatra. Így aztán kénytelen egyedül
menni.
A térdére eresztette a csészéjét.
– Múlt hétfőn utazott el. Július huszonötödikén – tette hozzá,
mintha a dátumnak valami jelentősége volna. – Nem volt okom arra
gondolni, hogy készül valamire. Összepakolta a bőröndjét,
elmondta, hogy szeret, aztán kocsiba ült, és kiment a repülőtérre.
Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Úgy voltam vele, hogy
ráfér a nyaralás. Noha ügyesen leplezi az érzéseit, az utóbbi
hetekben lehangoltnak tűnt, de nem akarta elmondani, mi nyomja a
lelkét. Gondoltam, Thaiföldön majd lesz ideje ezen gondolkodni, és
kipihenni a bánatot.
Robyn szótlanul hallgatta a nőt.
 – Nem hívott, amikor odaért, és a telefonján csak a hangposta
jelentkezett. Volt már olyan, hogy nem volt kint térerő, szóval ezen
sem aggódtam, mégis motoszkált bennem valami rossz előérzet.
Nincs meg a család száma, akiknél Lucas ilyenkor megszáll;
Devlinéknek hívják őket, és az egyik fiukat még Lucas tanította a
Blinkley Manorban. El kellett volna kérnem a számukat, de eddig
telefonon vagy Skype-on mindig tudtunk beszélni Lucasszal. Arra
gondoltam, hogy Nick Pearson-Firth, Lucas tanszékvezetője esetleg
tudja. De aztán takarítottam Lucas dolgozószobájában. A fiókokban
selejteztem, amikor megtaláltam a legalsóban az útlevelét. Anélkül
nem mehetett el Thaiföldre.
Egy pillanatra ráharapott az alsó ajkára.
 – Nagyon dühös lettem. Türelmes nő vagyok, nem bánom, ha
vannak titkai előttem a múltjáról, de azt nem tűröm, hogy hazudjon
nekem. Utálom, ha valaki hülyének néz. – Felháborodva felemelte a
hangját. – Elöntött a harag. Fogalmam sem volt, mit csinál, vagy
hogy miért nem beszélte meg velem, vagy miért nem hívott fel. Újra
és újra kerestem, de csak a hangposta jelentkezett, így aztán megint
hagytam egy üzenetet. Aztán még néhányat, és estére már teljesen
felhergeltem magam. Aztán megpróbáltam higgadtan
végiggondolni, hogy mi történhetett. Számításba vettem minden
eshetőséget – azt is, hogy talán felültetett, és lelépett valakivel. De
ennek nem volt semmi értelme. Sosem veszekedtünk, mindig
egyetértésben voltunk. Egyszerűen semmi nem utalt arra, hogy
elege lenne belőlem, vagy már nem kellek neki. Érti, mire gondolok
– tette hozzá elpirulva. – Robyn tudta, mire céloz, ezért apró
mosollyal nyugtázta a kijelentést. Mary folytatta: – Ha el akart volna
hagyni, annak biztos lett volna valami jele. Aztán az is eszembe
jutott, hogy talán pénzügyi gondjai vannak, amit nem mert
megbeszélni velem. Még arra is gondoltam, hogy valami online
kaszinóban adósságba verte magát. Olvastam egyszer egy férjről, aki
pókerfüggő lett, így aztán átkutattam a számítógépét, hátha találok
arra utaló jelet, hogy hová vagy miért ment el. Akkor jöttem rá, hogy
hatalmas bajba kerülhetett.
Idegesen megnedvesítette az ajkát.
– A böngészési előzményeiből semmi említésre méltó nem derült
ki, de aztán találtam egy „Mézes-mázos” nevű mappát, amit meg is
nyitottam. – Lesütötte a szemét, és a fejét ingatta. – Bárcsak ne
tettem volna – tette hozzá, inkább magának, mintsem Robynnak.
Nagy levegőt vett, és újra felpillantott. Robyn látta a nő szemében a
zavartságot, és már azt is tudta, mit akar mondani. Mary halk szavai
megerősítették a gyanúját: – A mappában fotók voltak, rajtuk
gyerekek, akik éppen vetkőznek. Úgy fest, a férjemnek volt még egy
titka előttem. Lucas vonzódik a fiatal lányokhoz. Mármint a nagyon
fiatalokhoz.
 ÖTÖDIK FEJEZET

AKKOR

A LÉPCSŐFORDULÓN ÜLÖK A KEDVENC PÖTTYÖS CICANADRÁGOMBAN és a

rózsaszín felsőmben, és erősen hegyezem a fülemet, hogy minden
szót halljak. Nyuszi uraság aggódva fülel a karomban. Nem alakul
jól a helyzetünk, és úgy látom, ő is fél, hogy mi lesz velünk.
Jane nagyi hangosan vitatkozik anyuval a konyhában. Anyu
későn jött értem. Általában csak felkap, és már rohanunk is a
vonathoz, de most Jane nagyi behívta beszélgetni. Nem úgy tűnt,
hogy anyu beszélgetni akar. Clifford papi felhozott az emeletre, és
berakott nekem egy DVD-t, amíg ők lent beszélnek. Azt mondta,
várjak idefent, amíg nem szólnak, hogy lemehetek.
Papinak nincs sok DVD-je, amit szeretek, a Tom és Jerry-
meséket meg már annyiszor láttam, úgyhogy leosonok a
lépcsőfordulóra, mert kíváncsi vagyok, miről beszélgetnek a
felnőttek. A konyhaajtó be van csukva, mégis jól hallom őket. Jane
nagyi beszél. A hangja aggódó, mint amikor a parkban leestem a
hintáról, és felsértettem az államat.
– Tudom, mennyi nehézség ért mostanában. Mi is átérezzük.
Josh elvesztése szörnyű csapás volt, ami mindannyiunkat lesújtott.
És szinte még túl sem tetted magad rajta… erre itt volt most ez a
szerencsétlen eset Paullal és a fiával.
A szavak egyre követik egymást, de nem tudom kivenni az
értelmüket.
Aztán anyu motyog valamit, de nem hallom rendesen. Most
Jane nagyi szólal meg.
 – Csak egy gyerek! Biztos megijedt valamitől, vagy álmából
ébredt fel, vagy a jó ég tudja, a lényeg, hogy egy szerencsétlen
baleset volt. – A hangok folytatódnak, míg anyu egyszer csak
kiabálni kezd:
– Mindent tönkretett Paullal, aki végre a gondomat viselhette
volna, és segíthetett volna újra normális életet élni. Ezt nem
értitek! Szükségem volt rá! Kaptam egy második esélyt a
boldogságra, de elvették tőlem, mielőtt igazán az enyém lehetett
volna. Titeket meg állandóan csak Josh érdekel. El sem tudjátok
képzelni, milyen volt egyedül. Ti itt vagytok egymásnak, de nekem
nem volt senkim! Aztán megtaláltam Pault, de egy szempillantás
alatt újra egyedül maradtam.
Érzem, hogy a szívem egyre gyorsabban ver. Miattam
veszekszenek. Arról beszélnek, ami „aznap éjjel” történt Paul
házában. Senki sem hitt nekem.
Amikor Lucas üvölteni kezdett, Natasha felrohant hozzánk. Nem
esett kétségbe, gyorsan mentőt hívott, és aztán rögtön hívta az
apját is. Fogott egy törülközőt, és Lucas vérző szemére tette, aki
ettől csak még jobban kiabált. Felhúzta rá a nadrágot, és lekísérte.
Hozzám egy szót sem szólt, csak becsukta az ajtót, és otthagyott
egyedül a szobámban. Paul szörnyen dühös volt, és anyut sem
láttam még ilyen mérgesnek. Olyan erősen rázott, hogy azt hittem,
leesik a fejem.
 – Miért csináltad! – kiabált újra és újra. El akartam mondani,
de nem hallgatott meg. Jobban aggódott azon, hogy Paul mit szól
majd, mint hogy valójában mi történt. Azzal vádolt, hogy hazudok,
mert nem akarom bevallani, mit műveltem igazából. Azt mondta,
borzalmas gyerek vagyok. Fájt, amit mondott. Megsebzett. A
derekába csimpaszkodtam, és zokogva könyörögtem, hogy
hallgasson meg, de ellökött magától. Egyetlen mozdulattal
kibontakozott az ölelésemből, eltolt magától, aztán a szobámba
zavart. Miért nem hitt nekem? A lánya vagyok, szükségem volt rá.
Lucas elhitette mindenkivel, hogy fájt a feje, ezért hazament. Azt
hazudta, hogy amikor felment a lépcsőn, meghallotta a sírásomat,
és csak meg akarta nézni, hogy jól vagyok-e. És hogy én meg a
ceruzámat lóbálva nekiugrottam, és azt mondtam, utálom őt és az
egész családot.
Anyukám és Paul nagyon összevesztek. Sírtak, dühöngtek,
hallgattak. Paul többet rám sem nézett.
Anyu azt mondta, förtelmes és hálátlan kislány vagyok, és nem
becsülöm meg azt, amim van. Egyre csak azt kérdezgette, miért
tettem, de valahányszor belekezdtem a magyarázatba, egy dühös
pillantással belém fojtotta a szót, és azt mondta, ne kezdjem
megint ezt az ócska hazugságot. Azt mondta, kérjek bocsánatot
Paultól és Lucastól, de én nem voltam hajlandó, amitől anyu csak
még dühösebb lett. Miért kérjek bocsánatot? Lucasnak kellene.
Lucas aztán egyik nap hazajött a kórházból; sápadt volt, és az
egyik szemén fehér kötést viselt, amitől már kevésbé tűnt
ijesztőnek. Paul aznap megkérte anyut, hogy fogjon engem, és
menjünk el onnan. Azt mondta, nem veheti feleségül, mert nem
örülne neki, ha én is abban a házban laknék. Az anyukám napokig
nem szólt hozzám. Minden másodperc gyötrelem volt. Ha Nyuszi
uraság nem lett volna velem, biztosan beleőrülök.

***
Most itt ülök a lépcsőfordulóban, és csak remélem, hogy a felnőttek
nem kérdezgetnek majd újra arról az estéről. Nem akarok
rágondolni.
Nyuszi uraság megölel, és azt mondja, minden rendben lesz.
Clifford papi beszél, a hangja nyugodt, érces. Apu hangára
emlékeztet, és fájdalmat érzek a szívemben, amiért apu nem lehet
itt velem. Nyuszi uraság a puha tappancsával megszorítja a
kezemet.
– Hogyne értenénk meg. Ezért segítünk szívesen, és ezért
mondtuk, hogy bármikor áthozhatod. Tovább kell lépned, és új
életet kell kezdened. Viszont – és ezt most szeretetből mondom –,
úgy gondoljuk, segítségre van szükséged. Mi pedig szeretnénk
segíteni. Nem nyomoroghattok így tovább. Alice-re alig megy rá a
cipője, újat kell venni neki. És mikor volt utoljára levágva a haja?
– Nem sül le a bőr a képedről? Hogy jössz te ahhoz, hogy
kioktass?! Ne hidd, hogy nem látom, ahogy Jane-nel összenéztek,
amikor lerakom a gyereket. Pocsék anyának tartotok, és mindig
annak tartottatok. Sosem volt jó idejönni hozzátok. Örökké csak az
ment, hogy „Josh így”, meg „Josh úgy”, engem le se szartatok.
Mindig éreztettétek velem, hogy engem csak megtűrtök itt. Sosem
voltam elég jó a drágalátos fiatokhoz, nem igaz?
Clifford papi szólal meg megint:
– Ez egyáltalán nem igaz. Csak nem bírjuk nézni, ahogy
küszködsz. Alice az unokánk, és neked sincs más rokonod.
Szeretnénk adni egy kis pénzt. Később visszafizeted, ha úgy
könnyebb neked.
– Lehet, hogy nincs más rokonom, és köszönöm, hogy ezt is az
orrom alá dörgölitek – vágott vissza anyu dühösen –, de köszönöm
szépen, jól megvagyok. Lehet, hogy nincs menő állásom, de
pultosként legalább keresek valamit. Semmiben sem szenved
hiányt. Lehet, hogy nem a legdivatosabb ruhákat hordja, és nincs
egy valag játéka, de elvan. Kap enni, és van hol aludnia.
 – Nem erről beszélünk – szól közbe Jane nagyi. – Tudjuk, hogy
mennyi csapás ért. Még ki sem heverted a szüleid halálát, amikor
elveszítetted Josht. Annyi szörnyűséggel kellett megküzdened, és
megértjük a helyzetedet. Csak az aggaszt minket, hogy Alice egyre
visszahúzódóbb. Sosem beszél a barátairól, egyre soványabb, a
táskás szemével pedig úgy fest, mint egy kísértet. És örökké csak
azt a nyulat szorongatja, amit Joshtól kapott. Talán ha valahogy a
környékre költöznél…
A mondat végét nem hallom. Szuper lenne papi és nagyi
közelében lakni. Ők apu szülei, és amikor velük vagyok, egy kicsit
olyan, mintha apu is élne. Itt mindenütt fényképek vannak róla,
anyuról és rólam – a falon, a nappaliban, de még az előszobában
is ott lóg egy bekeretezett kép rólunk. Szeretek papiékhoz jönni. Ők
nem veszekednek velem. Legtöbbször csak levisznek a parkba,
vagy bemegyünk a városi kávézóba, ahol jégkrémes turmixot
kapok. Néha új ruhákat, meg ilyen furcsaságokat is vesznek
nekem, de olyankor anyu mindig mérges, szóval ezt már csak néha
csinálják.
Anyuval most Nottinghamben lakunk egy társasházban. A lakás
kicsi, sokkal kisebb, mint a régi. Van benne egy nappali, egy pici
konyha, és közös szobánk van. A falon át halljuk, ahogy a
szomszéd tévét néz, de anyu most már kapott munkát egy bárban,
és azt mondja, ha elég pénzt összespórol, elköltözünk. Remélem,
nemsokára megyünk. Nem szeretem azt a helyet, a liftben mindig
pisiszag van.
Jane nagyi hirtelen sírni kezd.
– Az ég szerelmére, aggódunk! Nem kellene éjszakára egyedül
hagynod Alice-t, hiszen még olyan kicsi! És ha kigyullad a lakás,
vagy valami!
 Nyuszi uraságra nézek, és megborzongok. Anyu nagyon mérges
lesz, amiért elkotyogtam a nagyszüleimnek, hogy egyedül hagy,
amikor dolgozni megy. Nem akartam árulkodni, de Jane nagyi
sokat kérdezősködött, és nem gondoltam át a válaszaimat. Éppen
epres smoothie-t és paninit majszoltam a kávézóban, és kicsúszott
a számon.
Anyu azt mondta, hogy ez a mi titkunk. Nem akartam
bébiszittert, pláne azóta, ami a múltkor történt. Amikor anyu hívni
akart egyet, én csak kiabáltam és kiabáltam, és könyörögtem,
hogy inkább hadd maradjak egyedül. Szívesen lefekszem, amikor
anyu dolgozni megy – olvasok még egy kicsit, aztán alszom. Nem
kell nekem megint bébiszitter. Itt van velem Nyuszi uraság. Másra
nincs szükségem. Anyu végül feladta, és belement, mert a
bébiszitter úgyis sok pénzbe kerül, de megígértette velem, hogy
nem árulom el senkinek.
– Tiltja a törvény – mondja határozottan Jane nagyi néhány
elfojtott szó és kiabálás után. – És nem helyes. Még csak most lett
tízéves. Fel is jelenthetnénk. Ha szólunk a hatóságnak…
Megint kiabálás következik. Nem bírom. Bármi történik is a
konyhában, én vagyok az oka. Nem lett volna szabad elárulnom a
titkot. Hallom anyu üvöltését, azt mondja, papiéknak semmi közük
hozzá, hogyan neveli a gyerekét. Aztán papi mond valamit, amire
mindenki elhalkul. Hallok még néhány nyers megjegyzést.
– Mit gondolsz, Nyuszi uraság? – kérdezem. Kétségbeesetten
bámul lefelé a lépcsőn, amikor egyszer csak kivágódik a
konyhaajtó, olyan lendülettel, hogy a falig meg sem áll. Anyu
kiabál, hogy igyekezzek, mert lekéssük a vonatot. Engedelmesen
lemegyek. Nem szívesen hagyom itt ezt a házat, mert itt
biztonságban és szeretve érzem magamat. Anyu a lépcső alján áll,
csípőre tett kézzel. Az arcáról semmit nem tudok leolvasni, de
ahogy közelebb érek, szinte érzem, ahogy árad belőle a harag.
Jane nagyi némán sír, fel sem néz. Clifford papi a bütykös
kezével öleli nagyit, és nagyon, nagyon szomorú.
 – Kérlek – szól papi, amikor anyu megragadja a kezemet, és
kivonszol a házból. – Erre semmi szükség. Ne menj el!
Anyut nem érdekli a könyörgése; rezzenéstelen arccal masíroz
előre. Hátranézek, a nagyszüleim az ajtóban állnak. Öregnek és
gyengének látszanak. Próbálnék integetni, de az egyik kezemmel
Nyuszi uraságot fogom, a másikat pedig anyu szorítja erősen.
– Mikor jövünk papiékhoz legközelebb? – kérdezem kis idő
múlva. Furcsa szorítást érzek a mellkasomban.
Anyu nem felel, csak még jobban megsürgeti a lépteit. A
hallgatása válasz a kérdésemre. Soha többé nem látom a
nagyszüleimet.
 HATODIK FEJEZET

AZ ÓLOMSZÜRKE FELHŐK, amik egész délelőtt fenyegetően függtek az

égen, most végre megnyíltak, és kövér esőcseppek dörömböltek
Robyn szélvédőjén, aki így az utat is alig látta. Elhúzta a kocsit a
padkától, és csak bámult bele a homályba, ahol egyszerre mindent
elborított a víz.
Mary Matthews okkal aggódott. Lehetséges, hogy a férje valami
nagy bajba keveredett. Robyn először utána akart nézni a thaiföldi
barátoknak, hátha csak arról van szó, hogy Lucasnak két útlevele
van, és mégis külföldre szökött. Sikerült utolérnie Nick Pearson-
Firtht, a zenei tanszék vezetőjét, Lucas főnökét. A férfival meg is
beszélt egy találkozót. A Polo ablakai mellett sötét termőföldek
suhantak tova. A Blinkley Manor Derbyshire megye közepén
található, távol minden várostól és falutól. Robyn azon töprengett,
Lucas miért egy bentlakásos magániskolában keresett munkát,
amikor annyi rossz emléke volt az ilyen helyekről a gyermekkora
miatt.
Útközben elhaladt néhány tetszetős, sötét kőből épített kunyhó
mellett, de volt ott egy pub is, ahol a bejáratnál egy tábla várta a
vendégeket, rajta krétával felírva a napi menü. Robyn lehúzódott, és
felhívta Rosst. Az unokatestvére recsegő hangon szólt a telefonba.
– Remélem, neked több szerencséd van – mondta. – Én nem
jutottam semmire.
 – Nem tudom, mi köze ehhez a szerencsének, de van pár
nyomom, amin el lehet indulni a csavargó férj után. A felesége azon
aggódik, hogy Lucas bajba kerül, mert kislányok fotóit őrzi a
számítógépén. Az biztos, hogy ha az a gép a rendőrség kezébe kerül,
és találnának annál is durvább dolgokat, amiket én láttam, akkor
feljelentést tesznek. Volt ott egy csomó kép mindenféle lányról,
főként iskolai egyenruhásokról. Ez már így is elég gyanús. Mary
biztos benne, hogy szörnyű félreértés történt. Képtelen elhinni, hogy
a férjének efféle perverziói lennének. Az asszony még azt is kitalálta,
hogy Lucas talán nyomozósdit játszik, és rájött, hogy az egyik
kollégája vagy tanítványa letöltötte ezeket a képeket, aztán a
kutakodása közben saját magát sodorta gyanúba. Megvan, melyik
zenei tanszéken tanít, és megszereztem a tanszékvezető számát.
Mindjárt találkozom vele, hátha ő tud valamit Lucas hollétéről. Úgy
néz ki, Lucasnak nem igazán vannak barátai, de ezzel a Nick
Pearson-Firthszel régóta ismerik egymást, és régebben együtt
utaztak Thaiföldre.
– Oké. Szólj, ha kell segítség! Szívesen megyek, legalább addig
sem öl meg itt az unalom.
A Blinkley Manor Óvoda és Általános Iskola háromtól
tizenhárom éves korig várta a fiúkat és a lányokat. Az épületet
alaposan elrejtették – ha Robyn nem elég figyelmes, gyanútlanul
elhalad a bekötő utat jelölő apró, bordó tábla mellett, ami egy fa
törzséhez szögelve mutatta az utat. Az iskolai birtokon rendezett
kátrányút kanyargott a tölgyfák között, a lombok alatt moha
zöldellett, a fás területek szegélyein gyűszűvirág nyújtózkodott az ég
felé, rózsaszín-lila virágával élesen elkülönülve a mélyzöld
környezettől. A fák hamarosan megnyíltak, megmutatva maguk
mögött az elrejtett épületet, az egyenletesre nyírt füvű mezőket és a
méretes tavat. Robyn elismerően füttyentett. Nem éppen úgy festett,
mint az a kis falusi iskola, ahová ő járt annak idején.
 Megállt a parkolóban. Magába szívta a levegőt, amit a sebesen
elvonuló eső kellemesen felfrissített. Az épületen a György korabeli
és a palladianista stílusjegyek keveredtek; impozáns oszlopcsarnok,
csúcsos, kerek kupola, hatalmas helyiségek körös-körül. A
négyszögletes teraszra kétoldalt csigalépcső vezetett fel, és innen egy
oszlopokkal körülölelt bejáraton át lehetett az előcsarnokba jutni.
Robyn rövid kérdezősködés után eljutott a zenei tanszékre, egy
lépcsősor tetején elhelyezkedő csarnokba, amelyet egy egykori
hálóteremből alakítottak át. A falak mellett most ágyak helyett
üveges szekrények sorakoztak, bennük érmekkel és serlegekkel,
középen hatalmas tölgyfa asztal terpeszkedett, oldalt két hatalmas
kandalló, és a mennyezetről üvegcsillár lógott alá.
Robyn az ablakon át éppen a kertben gyönyörködött, amikor
visszafogott köhintést hallott.
– Segíthetek?
Robyn megfordult, és egy pocakos férfival találta magát szemben,
akinek nagy, kerek szemüvege az arca java részét kitöltötte.
– A zenei tanszéket keresem. Találkozóm van Mr. Pearson-
Firthszel.
– Magam is oda igyekszem. Elkísérem.
Azzal további csevegés nélkül kinyitotta a hátsó ajtót, kitessékelte
Robynt, le a lépcsőn, át egy alagúton, amely a fő oktatási épületbe
vezetett.
– Első alkalommal nem egyszerű eligazodni, de aztán hamar
kiismeri magát. A legtöbb szülő legalábbis gyorsan megszokja.
Megmutatta az irodát, aztán bólintott, és már ment is a dolgára.
Robyn gondolt rá, hogy kijavítva a férfit, hogy elmondja neki, nem a
gyerekét akarja beíratni, de aztán mégsem törte magát. Inkább csak
bekopogott.
Nick Pearson-Firth nem olyan volt, amilyennek elképzelte. A
negyvenes éveinek elején járt, vékony, százhetvenöt centi magas
lehetett, sötét, hullámos haja volt, és barna szeme, amiben kedvesen
csillogott az élet.
 – Miss Carter? – kérdezte, majd ápolt kezét nyújtotta, és
határozottan kezet fogott Robynnal. – Nick Pearson-Firth vagyok,
de szólítson nyugodtan Nicknek. Jöjjön be!
Az iroda szellősen berendezett helyiség volt, csupán egy
íróasztallal, néhány székkel és egy jókora zongorával. A falakon
bizonyítványok feszítettek büszkén a keretükben. Nick leült a
székébe, és kissé nyugtalanul mocorgott. Robyn helyet foglalt az
egyik szemben lévő széken, és a férfi háta mögött kipillantott a
rendezett kertre, amire már korábban is felfigyelt.
– Miben segíthetek? – kérdezte Nick, azonnal a tárgyra térve.
Robyn éppen válaszolt volna, amikor a csendet egy elragadó
szopránhang törte meg, amint Puccini Pillangókisasszony című
operájából Cso-Cso-szán nagyáriáját énekelte. A hangok a
szomszédos teremben járták táncukat, és Robynt azonnal
megrohanta Pillangó világa. Ez volt az operatörténet egyik
legelragadóbb áriája a maga lüktető ritmusával, ami Pillangó
vágyakozását mutatja szerelme, Pinkerton iránt – gyönyörű dal, ami
magas B-vel végződik. Felderengett egy emlék, ahogy Daviesszel
ülnek az operában, de Robyn gyorsan elnyomta magában. Nem ez
volt a megfelelő alkalom ilyesmiken merengeni.
– CD-ről szól? – kérdezte. – Az ének – tette hozzá.
A férfi szája kedélyes mosolyra húzódott.
– A lányom az, Sophia. Az anyjával gyakorol. A nejem énekel és
zongorázik. Katarina Pearson, talán hallotta már a nevét.
Robyn bólogatott. Hogyne hallott volna Katarina Pearsonról.
Mindenki ismerte a szopránénekest, aki a harmincas éveiben egy
tévés tehetségkutatóban lett híres. Apró, törékeny nő, aki tiszta,
erőteljes hangjával valósággal lenyűgözte a közönséget. Többen
könnyekre fakadtak, amikor az „O mio babbino caro” című áriát
előadta.
– Megvan a Legjobb áriák című albuma. Leeshetett volna, hogy
az ön felesége – mondta –, hiszen Pearson-Firth a neve.
Nick elégedetten mosolygott.
 – Katarina meg akarta tartani a leánykori és egyben
művésznevét, a Firth meg önmagában unalmasan hangzik, így hát
egyesítettük a neveinket, amikor összeházasodtunk.
– Ön is énekel?
– Én jobban kedvelem a rézfúvósokat. Trombitán és tubán
játszom, de a zongorához és a hegedűhöz is konyítok valamicskét.
Nem vagyok túl jó énekes, noha olykor kísérem a feleségemet vagy
Sophiát. Szereti a klasszikus zenét?
– Némelyiket. Az operát például. A Pillangókisasszony az egyik
kedvencem.
A férfi egyetértően bólogatott.
– A viszonzatlan szerelem egyik legikonikusabb története –
motyogta. – És mondja, mit szeretne tudni Lucasról? – kérdezte,
miközben összeérintette az ujjait.
– Mennyire ismeri jól? – érdeklődött Robyn.
– Eléggé. Már amennyire az ember a kollégáját ismeri. Kilenc éve
dolgozik itt, ezalatt mindvégig én vezettem a zenei tanszéket. Nem
teljes munkaidőben dolgozik nálunk, inkább amolyan óraadó; heti
négyszer jön be, és nemcsak az iskolában tanít, hanem házhoz is
megy. Az órái után nem marad csevegni a kollégákkal. Kiváló
zenész, aki mindig segít az iskolai fellépésekre való felkészülésben,
és ő felel az iskolai zenekarért is. Sikeres tanár, a diákok szeretik.
Nagyjából ennyit mondhatok róla azonkívül, hogy múlt héten
felmondott, és most keresnem kell valakit a helyére. Nem könnyű
feladat ilyen rövid idő alatt hasonló képességű embert találni. Jól
csőbe húzott.
– Felmondott? – kérdezett vissza Robyn.
 – Igen. Én is legalább annyira meg voltam lepve, mint most
maga. Azt hittem, innen megy majd nyugdíjba. Meg sem fordult a
fejemben, hogy egyszer elmegy. A gyerekekkel is jól kijött. Nem
tudom, hogy a távozásának köze van-e ahhoz, hogy az édesapja
meghalt. Az a gyanúm, hogy Lucas tekintélyes összeget örökölt. Az
apja színész volt, Paul Matthews. Fénykorában olyan népszerűnek
és tehetségesnek számított, mint most Leonardo DiCaprio vagy Tom
Cruise. Fényes jövő állt előtte. Nem tudom, mi történt vele
pontosan, noha akkoriban sokféle pletyka keringett a sajtóban. A
lényeg, hogy felhagyott a színészkedéssel. Visszavonult, mint valami
magányos remete. Staffordshire-ben élt egy hatalmas házban.
Gondolom, volt pénze, ha a pályája csúcsán tett néhány jó
befektetést. Sokat sportolt; mindennap körbefutotta a házától nem
messze lévő víztározót. Néhány napja éppen futás közben
szívrohamot kapott, és meghalt. Megírta az újság, én is csak onnan
tudom. Lényeg a lényeg, Lucasnak szerintem többé nem kell
dolgoznia.
– Úgy tudom, egyik alkalommal elkísérte Lucast a thaiföldi útjára
– kezdte Robyn, és ott is volt a jel: a férfi szemében csillant valami.
Robyn éppen erre számított. A férfi fesztelen hangon szólalt meg:
– Az jó régen volt. Az egyik gyerek végzős volt, amikor a szülei
meghívtak minket magukhoz a szünidőben.
– Az ilyesmi gyakran előfordul? – tudakolta Robyn. – Hogy a
szülők meghívják a tanárokat?
Nick könnyed mozdulattal keresztbe tette a lábát, és egy percre
elgondolkodott.
 – Miss Carter, ez egy magániskola. Iskolaidőben a diákok itt
laknak, mi vagyunk a második szüleik. Olyanok vagyunk, mint egy
óriási család. Semmi szokatlan nincs abban, hogy egészséges
kapcsolatot ápolunk a tanulókkal és a szüleikkel, különösen akkor,
ha éveken át tanítunk valakit. Max Devlin is egy ilyen diák volt.
Iskolaelső, aki a zenéhez is kitűnően értett. A szemünk láttára
cseperedett éretlen kisfiúból magabiztos fiatalemberré, és
ösztöndíjjal tanult tovább egy előkelő iskolában. A szülei, noha
Thaiföldön éltek, igyekeztek minden előadásán itt lenni, és a fontos
iskolai eseményeken is szinte mindig részt vettek, így természetes
módon velük is közeli ismeretségre tettünk szert. Amikor Max
befejezte az iskolát, Jo és Stuart Devlin hálájuk jeléül Lucasszal
meghívtak bennünket magukhoz. Katarina nem ért rá, hogy velem
tartson, Mary pedig, Lucas felesége, fél a repüléstől, így aztán ketten
vállalkoztunk az útra. Én csak akkor egyszer mentem, tudja, nekem
túl párás és zajos az az ország. Lucas tudtommal több ízben is járt
náluk, és ő jóval többet dolgozott együtt Maxszel, mint én. Ő volt
Max mentora.
A férfi nyelvével megnedvesítette a száraz ajkát, és várta a
következő kérdést, de Robyn másba kezdett.
– Hallott Lucasról a mostani szünidő alatt?
– Nem, de nem is lep meg. A kollégák alig várják, hogy
szabaduljanak erről a helyről, és nem is igazán tartjuk a kapcsolatot
a következő tanév kezdetéig. Év közben éppen eleget látjuk egymást.
– Sem egy SMS, sem egy e-mail? – tudakolta Robyn, mire Nick
megrázta a fejét.
– Valahogy kapcsolatba léphetnék Jo és Stuart Devlinnel?
A férfi gyanakvóan a szemébe nézett.
– Ez bizalmas információ, nem adhatom ki csak úgy. Valamilyen
igazolványt legyen szíves!
Robyn elővette a magánnyomozói igazolványát, és átnyújtotta.
 – Egyelőre nincs folyamatban hivatalos vizsgálat, de hamarosan
lesz. Hatalmas segítség lenne, ha minél előbb eljuttatná nekem az
elérhetőségüket.
– A titkárság felveszi majd magával a kapcsolatot – mondta
enyhén összevont szemöldökkel. – Az információ benne van az
iskolai adatbázisban.
Robyn felírta egy lapra a telefonszámát.
– Ez a magánszámom, de jövő héttől a Staffordshire-i Rendőrség
központi irodájában is elér.
– Megkérdezhetem, hogy miért érdeklődik Lucas felől? Köze van
a dolognak Thaiföldhöz?
– Úgy gondolja, hogy köze van? – Robyn hátradőlt, és a férfi
arcát fürkészte. Nick egy kicsit fészkelődött a székében, mire
megtalálta újra a könnyed testtartását.
– Nem hiszem, hogy ott készülne valamire, ha erre céloz.
– Nem célzok semmire. Csupán próbálom összerakni magamban
a képet az emberről, aki se szó, se beszéd feladta a munkát, amit
addig úgy tűnt, szeret. Próbálok valami támpontot találni ahhoz,
hogy vajon hová ment, és hogy miért ment el.
– Szóval elment? – érdeklődött Nick a homlokát ráncolva. –
Nézze, mi nem álltunk túl közel egymáshoz. Én voltam a
tanszékvezetője, és kész. Nem is kedveltem túlzottan. Túlságosan
visszahúzódónak tartottam, sosem barátkozott a kollégákkal. És
amikor Thaiföldre mentünk… az egy kínos történet. Nem szívesen
beszélek róla.
Robyn hátradőlve bólintott, lehetőséget adva Nicknek, hogy
kifejtse.
 – Első este elmentünk vacsorázni a Devlin családdal. Lucas azt
mondta, hogy a jetlag miatt fáj a feje, ezért hamar elindult haza az
étteremből. Én még maradtam, aztán hazakísértem Devlinéket,
hogy csatlakozzam hozzájuk még egy utolsó pohárkára. Csak utána
mentem vissza a szállodába, olyan hajlani egy körül. Épp a liftet
vártam, amikor egy pár lépett be a hotel bejáratán egymást
ölelgetve, senkivel sem törődve. A lány elbűvölő volt, a sötét haja
hosszú, fényes, néhol narancsszínű csíkokkal. Feltűnt, hogy thai
lány létére kissé magas – fehér miniszoknyát, combig érő csizmát és
csillogó, tollas boát viselt. Meglehetősen fiatalnak látszott. Amikor
alaposabban megnéztem, már biztos voltam benne, hogy egy kathőj
– egy ladyboy. A hangja nem volt elég vékony, és az ádámcsutkája is
látszott. De nem ez lepett meg, hanem a férfi, aki a nyakát
csókolgatta. Lucas volt az.
– Látta magát?
– Szerencsére még idejében beugrottam a liftbe, és megnyomtam
a gombot, így az ajtó bezáródott, mire ők elég közel érhettek, hogy
észrevegyenek. Nem említettem neki az ügyet, de aztán másnap
Devlinékkel úgy volt, hogy körbejárjuk Bangkokot, de Lucas
betegségre hivatkozva kihúzta magát a program alól. Az az érzésem,
hogy azt a napot is ugyanazzal a ladyboyjal töltötte. Ne gondolja,
hogy prűd vagyok, vagy ilyesmi, tudom, hogy ezek a lányok
izgalmasak és egzotikusak. De ha látta volna Lucas arcát… nem
tudom jól leírni. Mintha nem is ugyanaz a Lucas lett volna, akit
ismertem. A tekintetében vágy és kegyetlenség izzott, valami
primitív ösztön. Nem tudtam többé ugyanúgy tekinteni rá.
– Egyáltalán nem beszélt vele erről?
 – Nem az én dolgom. Az egzotikus országok furcsa viselkedést
hoznak ki az emberből. Az ember külföldön kevésbé gátlásos. Mint a
nyaralók, akik Spanyolországban már délelőtt tizenegykor isznak,
vagy a fiatalok, akik valósággal megvadulnak Ibizán vagy Ayia
Napán. Úgy voltam vele, hogy ez amolyan „ami Thaiföldön történik,
az ott is marad” eset. Lucas sosem adott okot arra, hogy
megkérdőjelezzem a tisztességét az iskolában, akkor miért
kérdőjelezzem meg mindezt a falakon kívül?

***

Amikor Robyn eljött az iskolából, az volt az érzése, hogy Lucas

Matthews iránt a rendőrség is bizonyára érdeklődne, és hogy az
eltűnése kétségkívül gyanús. Úgy döntött, felhívja a főnökét,
Mulholland főfelügyelőt, és kéri tőle, hogy a nyomozást hivatalos
rendőrségi ügyként folytathassa.
 HETEDIK FEJEZET

A KÁVÉZÓBAN AZ ÉLÉNK CSACSOGÁST EL-ELNYOMTA a kávéfőző fülsiketítő

sistergése. Abigail körbehordozta a tekintetét, és a sarokban meg is
találta a barátnőit – Zoét az élénkzöld haja kiemelte a tömegből. A
másik barátnője, Claire mellett már egy etetőszék is ki volt készítve.
Claire észre is vette, mire lelkesen integetni kezdett. Abigail
odakormányozta a babakocsit, és a barátnői boldogságtól csillogó
szemmel figyelték, ahogy kicsatolja Izzyt, majd átnyújtja Claire-nek,
aki gyermeki áhítattal vette el a kisbabát.
– Mennyit nőtt! – állapította meg Zoe, miközben a gyerek felé
integetett az ujjaival. – Olyan hihetetlen, hogy már két hónap eltelt,
mióta találkoztunk. Azért örülök, hogy végre kidugtad az orrodat.
Mi történt, elmerültél a pelenkák alatt? – kérdezte nevetve. –
Tényleg jó látni. Tudom, hogy borzasztó barát voltam, de ez az új
munka kikészít, ráadásul mindennap ingázni Londonba nem éppen
leányálom.
– Semmi baj. Nekem is szaladnak a napok. Izzy nagyon hisztis
volt mostanában a foga miatt, előtte meg megfázott, úgyhogy azon
izgultam, nehogy orvoshoz kelljen vinni. Néha már annyira fáradt
vagyok, hogy semmit sem csinálok egész nap. Nem tudom, hol
csúszik ki a kezem közül az idő, de néha olyan, mintha egy pillanat
alatt véget érne egy nap, és közben semmire nem volt időm.
– Mondtam, hogy vegyél fel dadust – jegyezte meg Claire,
miközben Izzyt lóbálta. – Akkor néha ránk is jutna időd, és
eljárhatnánk együtt, mint régen.
– Nem hívhatok hozzá dadust, még olyan kicsi. Szüksége van rám
– vágta rá elborzadva Abigail.
– Akkor legalább bébiszittert – vetette fel Zoe.
 Abigail érezte, ahogy kiszárad a bőre, és nagyot dobban a szíve.
– Nem kell bébiszitter. Inkább én vigyázok rá. Majd eljárunk
megint, ha már egy kicsit idősebb, és pár órára Jacksonnal is otthon
hagyhatom. – Kizárta az agyából az emléket, ami vadul kopogtatott,
és megpróbálta a babakocsival matatva elterelni a gondolatait.
Izzy elégedetten gügyögött, és egy műanyag gyűrűt rázott Zoe
felé, miközben Claire a térdén lovagoltatta.
– Olyan szerencsés vagy – motyogta Claire, és rámosolygott a
gyerekre. – Annyira cuki.
– Vannak jó pillanatai – felelte büszkén Abigail.
Zoe dobott egy csókot Izzy felé, aztán átvette. Izzy
belekapaszkodott Zoe vastag nyakláncába, és máris a szájába vette.
– Csodaszép vagy! – búgta Zoe. – Ma nem uncsi ruhában jöttél.
Nagyon tetszik ez a cucc. Új? Honnan van? És hogy van a sármos
Jackson? Ma is repül? – Csak úgy záporoztak belőle a kérdések, de
Zoe már csak ilyen volt: türelmetlen és lelkes, mint egy kiskutya. –
Amúgy ma Rachel fizet. Ragaszkodott hozzá, pedig nem áll jól
anyagilag. Ugye milyen rendes? A válás óta nehezen jön ki a
pénzből, nem keres túl sokat. Részmunkaidőben dolgozik egy
fogászaton. Nem lennék a helyében. Semmi pénzért nem turkálnék
mások szájában. Gondolj bele, milyen lehet a rohadó ételmaradékot
szedegetni valaki fogai közül. Fúj – tette hozzá az orrát ráncolva. –
Rachel nem semmi.
Claire Abigailre nézett, és a pillantása mintha azt üzente volna,
nem ért egyet.
– Tényleg rendes tőle, hogy fizet – helyeselt Abigail.
– Szegény Rachel. Nem könnyű most neki – folytatta Zoe aggódó
tekintettel. – Úgy örült, amikor meghívtam.
Izzy maga elé tartotta a nyakláncot, alaposan szemügyre vette,
aztán visszapakolta a szájába. Zoe mosolyogva figyelte.
 – És miért is kellet meghívni Rachelt? – bukott ki a kérdés Claire-
ből, aki közben két kezével műanyag gyűrűket táncoltatott Izzy előtt.
A kislány most elengedte a nyakláncot, és az érdekes tárgyakért
kapott. – Nem is vagyunk olyan jóban vele. Egyszer találkoztunk,
amikor a bátyád legutóbb magával hozta.
Zoe szeme nagyra kerekedett.
– Ne haragudj, de úgy megsajnáltam. Próbál ismerkedni.
Szerintem az egész környéken egyedül engem ismer. Viharos
váláson van túl, ami nagyon megviselte, gondoltam, csatlakozhatna
hozzánk. Jót tesz neki, ha egy kicsit kimozdul. Ráadásul a legutóbbi
találkozó óta állandóan rólatok beszél. Nagyon megkedvelt titeket.
De látom, hogy ez nem kölcsönös. – Claire összevonta a
szemöldökét, de nem szólt. – Abby, téged nem zavar? – kérdezte
Zoe.
Abigail sem volt kifejezetten oda a helyzetért, de nem is akarta
megbántani Zoét. Rachel különös szerzet volt, valamiért feszélyezve
érezte magát a társaságában.
– Nem zavar, nincs vele bajom. Nem könnyű új barátokat találni.
Claire nem tehetett további megjegyzést, mert a társaság
negyedik tagja megérkezett, kezében egy italokkal pakolt tálcával,
amit hangos puffanás kíséretében az asztalra rakott.
– Abigail, neked lattét hoztam – szólt Rachel. – Remélem,
szereted. Kértem bele egy kis karamellszirupot is. Jól jön majd az
extra energia, úgyis annyit szaladgálsz Izzy miatt.
Abigail nem volt oda a szirupokért, de nem akart hálátlannak
tűnni.
– Szuper, köszi!
 – Nagyon tetszik ez a ruha Izzyn – jegyezte meg Rachel, amikor
megsimította a kislány vastag, puha karját. – Olyan csinos. Nagyon
csinos vagy – tette hozzá, mire Izzy boldogan elmosolyodott. – Néha
sajnálom, hogy nem lett gyerekünk. Szívesen babáztam volna –
mondta mély bánattal a hangjában. – De így legalább nem kell ezen
az egész váláson keresztülmenniük. – Elhallgatott, mert észrevette,
hogy kezdi tönkretenni a hangulatot. Lelkesebb hangon folytatta: –
Idefelé eljöttem egy játékbolt mellett, és ezt találtam.
Matatott egy kicsit a nagy vászontáskájában, és végül előhúzott
egy szivárványszínű plüssmackót. Izzy boldogan gügyögve
nyújtózkodott a puha plüssért. Amint megkapta, azonnal a szájába
gyömöszölte a játék egyik lábát.
– Ugye nem baj? – kérdezte Rachel. – Mármint, hogy ajándékot
hoztam neki.
– Dehogyis. Nagyon kedves tőled, köszönöm – felelte Abigail.
– Úgy látom, tetszik neki. Nekem is megvan még a gyerekkori
macim – folytatta Rachel. Nem is figyelte, Claire és Abigail milyen
pillantást váltanak. – A plüssből sosem elég. Nekem már harminc
van.
– Harminc? – hitetlenkedett Zoe.
– Mindig elgyengülök. Meglátom őket a boltban, és mintha
könyörögnének, hogy vigyem haza. – Rachel idegesen kuncogott.
Izzy erre a pillanatra időzített egy hatalmas böfögést, ami után a
beszélgetés a kislányra, majd a felnőttek mindennapjaira terelődött.

***

A beszélgetéssel egy óra is eltelt, mire a lelkesedés elkezdett

alábbhagyni.
– Több fotót kéne csinálnom Izzyről – jegyezte meg Claire az
izgő-mozgó kisgyereket figyelve. – Olyan gyorsan változik. Ráadásul
nagyon fotogén. Mi lenne, ha csinálnék rólatok egy baba-mama-
sorozatot?
 Abigail akkor találkozott először Claire-rel, amikor bejött
hozzájuk a városi butikba azzal, hogy egy anyaghoz
menyasszonyokat és anyukákat fotózna az üzletben árult ruhákban.
Az összeállítást esküvői weboldalakon akarták megjelentetni, és a
butik tulajdonosa örömmel vett részt az együttműködésben, mert
így az üzletét is népszerűsíthette. Abigail a boltban dolgozott, ő felelt
a ruhákért, és hogy minden modell csodálatosan fessen Claire
kamerája előtt. Claire eközben nyugtatta, és biztató, kedves
szavakkal mosolyra bírta őket.
A fotózás után a két nő teljesen kimerült, és Abigail öntött
maguknak egy kis pezsgőt a butik készletéből. Jót nevettek az
anyukákon, akiknek semmi sem jó, és a menyasszonyokon, akik úgy
viselkedtek, mint valami díva. Akkor kezdődött a barátságuk.
Claire a munkája miatt sokat utazott, és különféle magazinoknak
és weboldalaknak készített fotókat. Ha éppen nem megbízást
teljesített, a saját oldalára fotózott madarakat. Órákat volt képes
lesben állni, hogy elkészítse a tökéletes képet a repülő vagy éppen
csipegető madarakról. Sok fotót megmutatott Abigailnek is – az volt
az álma, hogy operatőr lehessen egy természetfilmes csatornánál.
Abigail néha úgy érezte, hogy Claire szívesebben várja a tökéletes
pillanatot egy sűrű nádasban kuksolva, mintsem hogy emberek
társaságában legyen.
– És inkább embereket vagy természetet fotózol? – kérdezte
Rachel, miközben a kanalával az üres kávéscsészében körözött.
– Természetet. Az embereknél valahogy azt érzem, hogy nem
tudom megörökíteni a valódi énjüket. Mindenki mosolyt erőltet az
arcára, álarc mögé bújik. Szívesebben fotózom, ahogy vadlovak
nyargalnak a havas tájon, ahogy a patájukkal felverik a fagyos földet,
a párát fújják az orrukon és a szabadság ott csillog a szemükben. A
természet sosem okoz csalódást, az emberek igen – állapította meg.
Rachel elgondolkodva figyelte.
– Mégis sokat fotózol embereket. Biztos nem mind olyanok.
 – Nem. A gyerekek például szinte mindig természetesek, főleg a
kisbabák. – Izzyre pillantott, aki éppen a nyálából fújt buborékot. –
Nézd meg! Teljesen természetes – jegyezte meg Claire, amire
Abigail és Zoe nagyot nevetett.
– Szuper képeket csinált Abigailről, amikor terhes volt – tette
hozzá Zoe. – Abby olyan kis békés és gyönyörű volt.
– Most már kevésbé, hogy kibújt a kismajom – vágta rá Abigail,
ezzel kissé elterelve a témát. Nem akart Rachelnek beszélni azokról
az intim fotókról. Nagyon művészi és személyes képek voltak,
Zoénak meg sem kellett volna említenie.
– Komolyan? – kérdezett vissza Rachel. Láthatóan nem akarta
még elengedni a témát. – Milyen aranyos. Csodálom azokat a nőket,
akik mindent kihoznak a testükből, és nem félnek megmutatni
magukat. Szívesen megnézném egyszer azokat a képeket. Biztos
gyönyörű voltál. Abby, a nyugodt anyuka.
Abigail felszisszent. Az a nő kezdett túl nyájasan viselkedni. Csak
a legközelebbi barátai szólították Abbynek. Rachel azután Claire-hez
fordult.
– És mondd, Claire, neked van valaki az életedben? Nem
említettél senkit.
– Volt egyszer, de nem működött – felelte Claire, és szenvtelen
tekintettel Rachel szemébe nézett. – Egy kicsit sok most a dolgom
ahhoz, hogy még párkapcsolatom is legyen, mellesleg egyedül is
boldog vagyok. Nem vagyok még olyan öreg, hogy petrezselymet
áruljak, és előtte szeretnék fotósként befutni – előbb a karrier, aztán
bekötheti valaki a fejem. Lesz még bőven időm a kapcsolatokra.
– Te is egyből fülig szerelmes lennél, ha olyan pasit találnál, mint
Jackson – vágta rá Zoe. – Ő Abigail férje – magyarázta Rachelnek. –
És baromi helyes.
Abigail elmosolyodott, és már éppen tiltakozott volna.
– De Jacksonnak csakis Abby kell – mondta Claire. – És, Zoe, mi
a helyzet Andyvel? Mi lett veletek? – kérdezte.
 – Semmi, múlt hónapban szakítottunk. Egy ideje már leszálló
ágon volt az a kapcsolat. Nagyon rákattant a gyúrásra, nekem meg
nem jött be. Jobban tetszett, amikor nem úgy nézett ki, mint egy
ősember. És azóta amúgy is mással vagyok.
– Tényleg? Megint összeszedtél valakit az edzőteremből?
– Nem. De még nagyon az elején vagyunk. Nem akarok semmit
elkiabálni, meglátjuk, hogy alakul.
– Jó neked – vetette közbe Rachel. – Remélem, neked több
szerencséd lesz. – Hirtelen felállt. – Hat a kávé, ki kell mennem. –
Átnyomakodott Zoe mögött, és elindult az emeletre a mosdóba.
– Ez a nő normális? – kérdezte Claire.
– Csak ideges – torkollta le Zoe. – Ami nem csoda, tekintve, hogy
megállás nélkül bámulod, mióta megjött. Mi bajod van?
– Nem tetszik nekem. Ahogy faggatózik. Mintha interjún vagy
kihallgatáson lennénk.
– Ajj, az isten áldjon meg! – csattant fel Zoe, és feljebb ült a
székében. – Semmit sem tud rólatok, és csak próbálkozik. Legalább
próbál barátkozni. Komolyan mondom, Claire, néha olyan
bosszantó tudsz lenni. Nyugodj meg egy kicsit, jó? Csak egy
magányos nő, ennyi az egész.
– Jól van. De akkor sem vagyok oda érte. Állandóan nyavalyog.
Legközelebb ne hozd magaddal!
– Ne legyél már ilyen! Most mi bajod van vele? Semmi rosszat
nem csinált. Rendes nő, aki megérdemli, hogy legyenek barátai. Azt
hittem, megértőbb leszel. Te sem vagy az a mindenki kedvence.
– Fejezzétek be! – legyintett feléjük Abigail. – Izzy ideges lesz
tőletek.
Izzyből ebben a pillanatban ijedt sírás tört ki – így próbálta
csillapítani a levegőben felgyülemlett haragot. Claire odahajolt,
finoman megsimogatta, és próbálta mosolyra bírni.
 Kövér könnycsepp gördült alá a gyerek arcáról, és nagyot koppant
az etetőszéken, de több csepp nem követte, mert Claire odaadta a
kocsikulcsát, hogy azzal játsszon. Izzy máris boldogan lóbálta a
csilingelő tárgyat.
– Jól van, semmi baj. Csak vitatkoztunk. Az én hibám, hülye
voltam. Ne haragudj, Zoe! Éjszaka nem sokat aludtam, és egy kicsit
nyűgös vagyok.
Zoe prüszkölt egyet, de aztán bólintott.
Claire felemelte a babát.
– Kiviszem a levegőre – jelentette be. Abigail támogatta az
ötletét, és a barátnője rövidesen egy mosolygós Izzyvel az ölében
lépdelt a kijárat felé.
– Hozok egy pohár vizet. Szörnyű ez a Claire. Olyan bosszantó
tud lenni. Néha legszívesebben megtépném – mondta Zoe,
miközben feltápászkodott. – Jövök, egy pillanat.
Zoe átballagott a szomszédos terembe, ahol egy pulton
kancsókban sorakozott a jeges víz, mellette papírpohárral. Amikor
Zoe is eltűnt a szeme elől, Abigail hátradőlt, és nagyot sóhajtott.
Megszólalt a telefonja. Biztos Jackson. Mosolyogva vette elő a
készüléket, és úgy vette fel, hogy meg sem nézte a hívót. Gúnyos
robothang szólt bele:
– Helló, Abigail! Milyen tökéletes kis családod van. Sajnos ez már
nem sokáig marad így. Nem bízhatsz senkiben. Azt hiszed, hogy
igen, de tévedsz. Túl sok a titok. Nem csak neked, mindenkinek.
Kérdezd csak Jacksont az új szeretőjéről. Ha mered. Lehet, hogy
elveszíted. Szegény Abigail, mi lenne akkor veled?
Abigail szíve szaporán kalapált, de valami belső düh kordában
tartotta a lelkét.
– Ki beszél? Mit akarsz?
Rövid hallgatás után nevetés hallatszott, ami még a gépi hangnál
is ijesztőbb volt.
– Nem számít, ki vagyok. És ki vagy te? Minden lépésedet látom.
És romba fogom dönteni az életedet.
 Letette. Abigail visszanézte a hívót, de rejtett telefonszámról
keresték. Hevesen dobogó szívvel gondolta végig a lehetőségeit.
Nem volt sok. Nem tudta lenyomozni a hívást, mert ismeretlen
számról hívták, így aztán nem tudta visszahívni az illetőt.
Megborzongott, ahogy az elméjében a hívó szavai visszhangoztak.
Nem bízhatsz senkiben. A táskájába csúsztatta a telefont, és
megpróbált megnyugodni. Nem akarta elárulni magát. Át kellett
gondolnia a helyzetet. Az ajkát rágva törte a fejét.
Rachel feldúltan tért vissza.
– Akkora sor van a vécénél, hogy az már röhej. Majdnem
bepisiltem, mire sorra kerültem. Hová lett mindenki? Figyelj,
nekem mennem kell. Nem láttam, hogy már ennyi az idő, elkésem a
munkából. Bocsi, hogy csak így elrohanok. Jó volt látni téged meg
Izzyt. Remélem, hamarosan megismételjük – mondta. –
Megmondod a többieknek, hogy üdvözlöm őket? – Előrehajolt, és
dobott egy puszit Abigail felé.
Abigail tompán bólintott egyet, majd mekegve megköszönte a
plüssmacit. Rachel csak mosolyogva legyintett, és már el is
viharzott.
Zoe éppen akkor tért vissza. Szabadkozón vállat vont.
– Bocsi, leragadtam. Összefutottam egy volt tanítványommal –
mondta. – Alig bírtam lerázni. Meghízott. Gondolom, már nem edz
annyit. Jól vagy? Idegesnek tűnsz.
– Nem, minden oké. Csak meglepődtem, hogy Rachel milyen
hirtelen lelépett.
– Ó, biztos dolgozni megy. Délutános.
– Ő is ezt mondta.
– Én nagyon bírom. Kis különc. Jókat nevetek rajta. – Zoe oldalra
billentette a fejét, mint amikor a veréb bogarakat keresgél, és a
szeme kedélyesen csillogott. Zoe nem vette túl komolyan az életet.
Abigailből hirtelen előtört az érzés, hogy el kell onnan mennie, el
Zoétól, a kávézótól és mindenkitől. Elkezdett összepakolni.
– Te is mész? – érdeklődött Zoe.
 – Igen. Kezd fájni a fejem is, és megígértem Jacksonnak, hogy
nem maradok sokáig. Ma szabadnapos.
– Ha Jackson otthon van, akkor ajánlom neked, hogy ne fájjon a
fejed – viccelődött Zoe. Abigail az arcára erőltetett egy mosolyt.
Claire akkor tért vissza. Izzy ismét vidáman gügyögött, és a nyálát
csorgatva szopogatta a kulcsokat.
– Hoztam egy boldog kismajmot – mondta Claire, és visszaadta a
babát az anyukájának, aztán elvette tőle a kulcsokat. – Jaj, ugye
nem mész te is? Azt reméltem, hogy most, hogy Rachel elment,
végre lesz egy kis időnk együtt.
– Jackson otthon van – magyarázta nagyot kacsintva Zoe.
– Értem – vigyorgott Claire. – Nem hagyod magára az uradat,
igaz? Meg tudom érteni.
Abigail újból mosolyt erőltetett magára, aztán berakta Izzyt a
babakocsiba, mire a kicsi először ellenkezni, aztán bömbölni
kezdett. Abigail gyatrán leplezett idegességgel elköszönt, és kisietett
a kávézóból, ahol azon gondolkodott, mitévő legyen. Mit mondjon
Jacksonnak? Beszéljen vele egyáltalán? A gúnyos hang ott
visszhangzott a fülében, amikor beindította a kocsit. Ki az, és
meddig megy el azért, hogy lerombolja, amit Abigail felépített?
 NYOLCADIK FEJEZET

MOST

AZ ÚJSÁGCIKKBEN ROSSZUL ÍRTÁK PAUL KORÁT – azt mondják,

ötvenkilenc volt –, ráadásul szerintük szívrohamot kapott futás
közben.
Nem tudom, hogy fel legyek háborodva vagy inkább csak
nevessek. Legszívesebben megírnám a cikk szerzőjének az igazat:
hogy én okoztam Paul halálát.
Remekül sikerült. Kifeszítettem egy zsinórt, amiben elbukott, és
nekiesett egy tuskónak, amelyikből hegyes ágak meredtek kifelé.
Azt reméltem, hogy az egyik ág könyörtelenül beleáll a szemébe, és
egészen az agyáig hatol, de nem így lett. Aztán fejbe vágtam egy
ággal – ez már megette a hatását. Gondoltam rá, hogy az arca
közepét célzom, elvégre ott okozhatom a legnagyobb kárt; ha elég
nagy erővel töröm el az orrát, talán elszakad a fejében futó
artéria, vagy halálos ütés éri az agytörzset. De ilyesmi sérülés
általában nagy sebességű ütközésnél történik, nem pedig kocogás
közben, és mivel nem akartam gyanút kelteni, maradtam végül a
halántékánál. Megérte az a sok kutatás, mert az ütéstől eldőlt,
mint egy zsák.
 KILENCEDIK FEJEZET

– KÖSZÖNÖM A SEGÍTSÉGET, és hogy ilyen gyorsan visszahívott –

hálálkodott udvariasan Robyn, majd befejezte a Thaiföldre indított
Skype-hívást. Hátradőlt a bőrfotelben, és elgondolkodva kocogtatta
a fogát egy ceruzával.
Ross leverten görnyedt egy kupac számla fölött. Utálta a
papírmunkát, és ha a felesége nem segített volna be, korántsem lett
volna olyan jövedelmező a vállalkozása. Mielőtt Jeanette átvette az
adminisztrációs ügyeket, Ross még az ügyfeleinek is elfelejtette
kiszámlázni a munkákat. Most rövid kutakodás után előhúzott egy
viharvert számlát a zsebéből, amit aztán a kupac tetejére dobott.
Felpillantott, amikor Robyn lerakta a telefont.
– Nem tudom, Jeanette miért ragaszkodik hozzá, hogy minden
számlát és blokkot megtartsak. Szerinted kémkedik utánam?
– Nem. Szerintem csak pontosan akarja könyvelni a kiadásaidat.
Ha nem lenne, minden évben meggyűlne a bajod az adóhatósággal.
Nem hiszem, hogy mindet átnézné csak azért, hogy tudja, vettél-e
suttyomban egy Mars-szeletet ebédre.
Ross egy másodpercre behunyta a szemét.
– Meg tudnék most enni egypárat – motyogta. – Már érzem is az
édes karamellt, ahogy elolvad a számban.
– Ne kínozd már magad! Gondolj az érfalaidra! Nem kérnek több
koleszterint. A tested megkondította a vészharangot, hányszor
jelezzen még?
 Ross egész életében a rendőrségen dolgozott, és Robynhoz
hasonlóan maga is detektívfelügyelői rangig jutott, de aztán nem
bírta a szíve. Tachycardia, verejtékezés, aztán mikor végre elment a
háziorvoshoz, az egyből beutalta egy specialistához. Huszonnégy
órás EKG, terheléses EKG, klinikai és ultrahangos vizsgálatok után
kiderült a diagnózis: ventricularis extrasystole, vagyis
szívritmuszavar, ami ugyan nem életveszélyes, érdemes átgondolnia
az életmódját és a munkahelyét. Akkor evezett át a magánnyomozói
pályára. Ez kevésbé stresszes munka, de az életmódjában még
mindig nehezen találta a helyes utat.
Ross fintorgott egyet.
– Igazad van. Devlinék semmi értelmeset nem tudnak?
– Hónapok óta nem látták Lucas Matthewst. Sőt, Lucas
egyáltalán nem tartja már velük a kapcsolatot, amit furcsállnak is.
Írtak neki, hogy mi újság velük, hogy halad a fiuk, Max, de nem jött
válasz. Általában kíváncsi arra, hogy halad a tanítványa. Aztán
meghívták Max születésnapi bulijára is, de csak annyit válaszolt,
hogy „egy kicsit elfoglalt”, ezért idén nem ér rá. Csak annyit
mondtak, hogy lelkiismeretes tanár, aki szívén viselte Max sorsát.
Max egy kicsit lányos alkat, amiért eleinte sokat piszkálták az
iskolában, de Lucas a szárnyai alá vette, és segített neki megszokni a
bentlakásos iskolák világát. Az anyuka nem győzött ömlengeni arról,
hogy Lucast szinte már Max bátyjaként tartották számon.
– Akkor ez zsákutca – foglalta össze Ross, és megvonta a vállát.
– Ha tudnák, hogy Lucas odavan a transznemű fiúkért, ezt biztos
nem újságolták volna el ilyen lelkesen.
Ross kicsomagolt egy ragot, majd galacsinná gyűrte és a kuka
irányába hajította a papírt.
– Nem szívesen mennék Thaiföldre. Nem szeretem a kaját.
– Azt hittem, te minden kaját szeretsz – élcelődött Robyn.
– Csak az olyat, amelyik laktat. Nem hiszem, hogy a
citromfűleves egy kis tésztával elég lenne.
 – Legalább diétáznál. Abban biztos nincs sok kalória. Cserébe tele
van tápanyaggal. Majd küldök Jeanette-nek receptet, hogy
kipróbálja rajtad.
– Ha elküldöd neki, minden éjjel te követed Bobot, amíg vissza
nem mész az őrsre.
– Ezek szerint te sem jutottál semmire.
– Őszintén meglepődnék, ha Bobnak viszonya lenne. Annyira
tiszta, hogy már azt várom, mikor teszi fel a reverendát.
– A nőknek általában jók a megérzéseik. Ha a felesége szerint
viszonya van, akkor jó eséllyel tényleg van. Kövesd csak! Egyébként
is órabérben fizetnek, nem az idődet pazarolod.
– Mégis úgy érzem. Tegnap a kocsmából moziba ment az egyik
haverjával. Jól kirúgtak a hámból, mi?
Robyn kuncogott egyet. A Paul Matthewsról szóló híreket
lapozgatta, miközben fél füllel hallgatta Ross sirámait arról, hogy
egész este a kocsijában rohadt, míg Bob pattogatott kukoricát zabált.
Paul Matthews csakugyan vonzó férfi volt, és ebből Lucasnak is
jutott egy kicsi. Paul a kilencvenes években lett népszerű; orvost
játszott egy szappanoperában, de aztán felfigyelt rá egy stúdió, és
megkapta a főszerepet az egyik romantikus-erotikus regény filmes
adaptációjában.
– Nem hagyott fel a filmezéssel, amikor a felesége meghalt –
mondta Robyn, amikor gyorsan áttekerte a híreket. – Csak négy
évvel később, 2000-ben. Fura. Miért hagy valaki ott csak úgy egy
ilyen jól fizető üzletet?
– Drogok?
– Lehet. Bár elvileg rendszeresen járt futni, szóval akkor
odafigyelt a testére. De egyelőre semmit nem zárok ki.
– Egy másik nő?
– Úgy látom, nem volt második Mrs. Matthews. Egy darabig volt
valakije, találtam róla pár képet az egyik újságban.
Úgy fordította a képernyőt, hogy Ross is lássa. Az unokatestvére
elismerően füttyentett.
 – Na, ez a csaj nem semmi.
A fénykép egy díjátadón készült, ahol a barátságos Paul Matthews
szmokingban mosolygott a kamerába. Oldalán egy karcsú, szőke nő
állt, akinek az estélyi ruhája remekül kiemelte az alakját. A
gondosan font haja eleganciát sugárzott. Ápolt, vörös körmű kezével
egy drága táskát szorongatott, a bőre hibátlan volt. A csuklóján
impozáns, csillogó kristály karkötő lógott. Nagy, szürke szeme körül
lehetetlenül hosszú pillák sorakoztak, az ajka telt volt, szexi és
szenvedélyes. Nem csoda, hogy Paul olyan elégedetten karolt belé.
– Jó kis csaj – állapította meg Ross, aki még mindig a fotót
bámulta. – Nem is a barátnője. Christina Forman – olvasta fel
hangosan a kép alá írt nevet. – Azt írják, a menyasszonya.
– Paul egyedül élt. Nem nősült meg. De utánanézek. Christina
talán tud valamit Lucasról. Szerintem van itt még valami elrejtett
titok. Nick, Lucas tanszékvezetője mesélt arról, hogy Lucas milyen
arcot vágott, amikor azzal a ladyboyjal volt a hotelban. Azt mondta,
„vágy és kegyetlenség – primitív ösztön”. Nick teljesen megdöbbent.
Biztos vagyok benne, hogy Lucasnak volt egy olyan oldala, amit
eltitkolt mások elől. Elvégre szemrebbenés nélkül hazudott
Devlinéknek, hogy kihúzza magát a közös program alól. A
feleségének is kamuzott, csak még azt nem tudom, miért. Aztán ott
vannak az egyenruhás kislányos fotók a gépén, és noha semmi
pedofil tartalom nem volt köztük, azért szólok a pedofilokért felelős
nyomozócsapatnak, hogy nézzenek jobban utána. Attól tartok, hogy
itt nem egyszerűen egy eltűnt emberről van szó. Ne haragudj, Ross,
de hivatali minőségemben átveszem tőled az ügyet.
– Nem úgy volt, hogy csak jövő héten kezdesz?
– Tegnap este beszéltem Mulholland főfelügyelővel, és kértem,
hogy hadd kezdjek hamarabb ezzel az üggyel. Engedélyezte,
úgyhogy mától én vagyok az ügy hivatalos felelőse. De azért
mindenről tájékoztatlak.

***
Robyn felidézte a főnökével, Louisa Mulhollanddal folytatott
beszélgetését. A főnökasszony a szokásosnál gondterheltebb hangon
beszélt.
– Örülök, ha mihamarabb visszatér – mondta. – Szükség van
magára. Nincs sok emberem, akit oda tudok adni, de Mitz Patel
őrmester segíthet, amíg a kapitányságon van, bár hamarosan őrá is
szükségünk lesz. És ott van még az újoncunk, Anna Shamash
őrmester. Arra kérem, legyen türelmes vele; még csak most tanul
bele a dolgokba, nem szeretném, ha máris valami rossz szokás
ragadna rá. Mást nem adhatok, nekünk is minden emberre
szükségünk van. A Goofy akció jelenleg mindenkit lefoglal.
– Ez is elég lesz. Nem kell sok segítség. És ha nem bánja, szükség
esetén bevonnám az egyik volt detektívfelügyelőnket, Ross
Cunninghamet.
Louisa Mulholland senkivel nem kivételezett, de Ross mindig
képes volt mosolyt csalni az arcára, amíg a rendőrségnek dolgozott.
– Remek ötlet, vele jól jár. Bízom benne, hogy ettől azért betartja
az előírásokat, Carter felügyelő.
– Természetesen.
– Helyes.
Mindketten tudták, hogy a főnökasszony Robyn megérzéseire
utal, amiket önfejűen követve olykor csak rontotta a helyzetet.
– Mindent úgy teszek, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

***

– Hogy van Louisa? Rendet tart a pupákok között? – vigyorgott

Ross.
 Robynnak eszébe jutott a nap, amikor eljött, és a beszélgetés,
amit a főfelügyelővel folytatott. Louisa Mulholland apró nő, aki
inkább tűnik titkárnőnek, mint magas rangú rendőrtisztnek. Az
ötvenes évei végéhez közeledett, özvegy volt, és minden energiáját a
munkájára és a munkatársaira fordította. Az ajtaja mindig nyitva
állt azok számára, akiknek segítség kellett. Amikor Robyn
bebotorkált, hogy benyújtsa a felmondását, Louisa becsukta az iroda
ajtaját, és amikor Robynból kitört a sírás, a főnöke odaült mellé, és
megvigasztalta. Azután hosszasan beszélgettek. Louisa az olívaszínű
szemével barátságosan nézett Robyn szemébe.
– Visszajön majd, Robyn – mondta. – Rettenetes dolgokon megy
most keresztül, de tudom, hogy egyszer visszatér, és akkor én leszek
az első, aki üdvözli. Tegye, amit most tennie kell. Gyászoljon, sírjon,
üvöltsön, kiabáljon, rúgja szét a falat. Magam is ezt tettem, amikor a
férjem, Graham meghalt. De aztán eltöltöttem néhány hónapot
egyedül a lakásban, és rájöttem, hogy az egyetlen fontos dolog, ami
az életemben maradt, az ez a kapitányság, és a csapat, amelyik
fáradhatatlanul teszi a dolgát. Mindannyian azért vagyunk itt, mert
szeretnénk jobb világban élni – egy olyanban, ahol nem jár ennyi
söpredék az utcákon. És maga is közénk tartozik. Maga is hisz egy
jobb világban.
Louisának igaza volt. Robyn a rendőrséghez tartozott. És minden
éjjel, amikor álomba sírta magát, eszébe jutott Louisa komoly arca,
és hogy az a nő hisz az igazságban, és sohasem adja fel.
– Ha veled elbírt, akkor már senki nem okozhat neki gondot.
– Nem semmi nő. Add át neki üdvözletem, jó? Időnként nekem is
eszembe jut, hogy jó lenne visszamenni. Magányos tud lenni ez az
iroda. Jó, hogy besegítettél egy kicsit. Én folytatom a dolgomat az
uncsi ügyekkel, de ha segítség kell, szólj! A magánnyomozói
igazolványod még megvan, bármikor dolgozhatsz ebből az irodából
is.
Robyn az unokatestvérére nézett, és elmosolyodott.
 – Köszi. Valószínűleg szükségem lesz rád. Egy évig nem
dolgoztam, gondolom, berozsdásodtam egy kicsit.
– Ja, én meg a királynő kutyasétáltatója vagyok.
Robyn átgörgetett néhány hírt Paul Matthewsról, aztán
felsóhajtott.
– Megtudtál valamit?
– Nem sokat. Paul titokban tartotta a magánéletét. Találtam pár
képet róla és a feleségéről, Lindáról, nem sokkal a halála előtt. Szép
nő volt. Táncos – a leánykori nevén, Bridges néven lépett fel. Nézd
csak, itt egy kép róla. A tengerparton vannak Paullal, ez meg biztos
Lucas.
Ross odament, és hunyorogva megnézte a képet.
– Ki az a kisgyerek mellettük vödörrel a fején?
– Várj, megkeresem a cikket. Valami helyi újságban jelent meg.
Felolvasta az egész szöveget:

Paul Ma hews néhány órás szünetet tarto a

népszerű sorozat, a Doktor Pippin forgatása közben,
hogy egy kicsit a családjával lehessen Scarborough-
ban. Paul a 32 éves feleségével, Linda Bridgesszel,
valamint gyermekeikkel, a 10 éves Lucasszal és a 8
éves Natashával élvezte a 26 fokos napsütést. Paul
így nyilatkozo : „Ki akar Spanyolországba menni,
amikor i hon is ilyen szép nyári idő van?
Scarborough sokkal jobb hely, mint Benidorm.
Szuper tengerpartjaink vannak, gyönyörű sziklák, és
i még szamárra is lehet ülni.”

Robyn a képernyőt kocogtatta.

 – Lucasnak van egy húga. Utána kell néznem Natasha
Matthewsnak.
– Mit mondtál, mikor halt meg a felesége?
– A következő évben, 1996-ban. Lucas akkor töltötte a tizenegyet.
Paul nehezen viselte azt az időszakot. Összetört, aztán fogta és
bentlakásos iskolába küldte Lucast. Azt nem tudom, hogy Natashát
is elküldte-e. Gondolom, igen. Szegény gyerekek. Így nem is csak az
anyjukat veszítették el. Nem értem, hogy képes ilyesmire egy szülő.
Ha lenne gyerekem, biztos nem lenne szívem elküldeni.
Ross nyugtalanul kereste Robyn tekintetét, de ő addigra már
elmerült a kutatásban. Még többet akart megtudni Lucas
Matthewsról, a húgáról, Natasháról és Paul menyasszonyáról,
Christina Formanről.
Egyszer csak megszólalt.
– Semmit nem találok Natasha Matthewsról. Fura. Christina
Formanről van pár dolog. Egész biztos, hogy a menyasszonya volt.
2000 júliusában jegyezte el Paul, de aztán nem volt esküvő,
legalábbis semmit nem találok róla. És azon az őszön Paul
visszautasította élete legnagyobb ajánlatát, aztán eltűnt a színészi
pályáról. Azután már csak arról vannak hírek, hogy futni jár, a
képeken még az arcát is eltakarja. Mi lett a menyasszonnyal? Hová
tűntél, Christina? Vajon tudsz nekem segíteni? – Robyn még egy
ideig a képernyőt fürkészte, aztán rákeresett a nő nevére. Próbálta a
keresőben, a közösségi médiában: Twitteren, Facebookon,
LinkedInen. A szemöldökét ráncolta. – Semmi. Sejtettem, hogy nem
lesz ilyen egyszerű.
– Robert sem az. De úgyis elkapom. Előbb-utóbb elkövet egy
hibát, én pedig ott leszek. Végül mind hibáznak.
Rossnak igaza volt. Végül mind hibáznak – és akkor Lucast is
megtalálja.
A telefonján beállított ébresztő jelezte, hogy találkozója lesz. Nem
tudta elhalasztani, ezért becsukta a laptopját, és megacélozta a
lelkét. Meg kellett látogatnia egy kislányt.
 TIZEDIK FEJEZET

ABIGAIL KIKORMÁNYOZTA A FEHÉR EVOQUE-OT A PARKOLÓBÓL, és elindult

be a városba, miközben a gondolatai egyre csak azon jártak, mit
tegyen, ha találkozik Jacksonnal. A szemébe akart nézni, biztos
akart lenni abban, hogy csak szórakoznak vele. Elvégre biztos látná
rajta, ha viszonya van valakivel. Reggel is csak vele foglalkozott.
Most is otthon várja. Jackson sosem csalná meg. Valaki be akar
kavarni a kapcsolatukba. Ahogy észbe kapott, észrevette, hogy áll a
lámpánál, de az már régen zöldre váltott. Össze kell kapnia magát,
vagy a végén balesetet okoz.
Izzy hátul ült, beszíjazva a gyerekülésbe, és az ujjával a szájában
elaludt, mit sem érzékelve az édesanyja gyötrelmeiből. Abigail egy
pillanatra megfordult, és megcsodálta a hosszú, sötét pillákat –
tiszta apja –, és a gyerek édes, békés arcát. Egy forró, sós
könnycsepp gördült le az arcán. Valaki csak szórakozik vele. Minden
rendben van vele és Jacksonnal.
Amikor Izzyt hazahozták a kórházból, állandó felügyeletet
igényelt, ezért Abigail éjt éj után töltött a gyerekszobában, magához
ölelve a kis drágáját, és úgy aludt a kiságy melletti fotelban. Jackson
egy rossz szót sem szólt ezért. Néha ő is bement, és az ajtóból
mosolyogva figyelte a feleségét és a gyerekét.
De Izzy a napok múlásával nem lett nyugodtabb. Nem aludta át
az éjszakát, helyette örökké csak sírt, Abigail pedig egyre
keservesebben próbálta nyugtatni. Ez négy hónapig ment így, és
aztán, amikor Abigail visszatért a hálószobájukba, csak a
kimerültséget érezte – nem örült a férje közeledésének. Azzal
nyugtatta magát, hogy később erre is lesz még alkalom. De aztán
Izzynek kezdett jönni a foga, és az egész mizéria elölről indult.
 És ott volt az üzenet is, amit valaki nemrég dobott be a
postaládába. Egy ártatlan, fehér boríték volt, de a tartalmától
Abigail tetőtől talpig megborzongott. Elrejtette a levelet az
éjjeliszekrénye fiókjában, mert nem merte megmutatni Jacksonnak.
Azzal elismerné, hogy az egész élete hazugság volt. Az üzenetben
újságból kivágott szavak követték egymást:

AKINEK SOK TITKA VAN, BOLDOGTALAN LESZ.

HAMAROSAN TE IS MEGTAPASZTALOD.

És ehhez jött most hozzá a telefonhívás. Ha ez a valaki igazat

beszél, Jackson miért nem tette szóvá, hogy elégedetlen a szerelmi
életükkel, miért ugrott fejest azonnal valami viszonyba? Abigail
letörölt az arcáról egy újabb könnycseppet, és nagyot fékezett – kis
híján belerohant az autóba, amelyik éppen balra akart fordulni
előtte. Koncentrálj! – mondogatta magának.
Volt még néhány körforgalom közte és Hartley Witney között,
ahol lakott. Az úton, mint mindig, most is sok autó volt; a reptéri
dolgozók errefelé ingáztak. Jacksonnal ők is akkor költöztek ide,
amikor a férje beindította a vállalkozását. Nem akartak a zsúfolt
Farnborough-ban vagy valamelyik szomszédos városban lakni, mert
jobban tetszett Hartley Witney falusias hangulata a sok zölddel és a
tóval, ahol a kacsák elbűvölő kis zsúpfedeles házikót is kaptak. És
alig nyolc mérföldnyire volt Farnborough-tól.
Jackson sok időt és energiát ölt abba, hogy elindítsa a BizzyAir
Business Aviation nevű vállalkozását – egy olyan magán-
légitársaságot, ami a tehetősebbeket és az üzletembereket célozta,
akik szívesen utaztak magángéppel. Nagy kockázatot vállalt azzal is,
hogy egy kisebb vagyonért megvette azt a házat. Szerencsére az üzlet
bejött, és már a jelzálogot is kifizették a gyönyörű, ötszobás házukra.
 Abigail útközben elhaladt Minley mellett. Az ottani Minley-birtok
az ország egyik legimpozánsabb vidéki birtoka, amit még Henry
Clutton épített francia stílusban 1850-ben. Amikor Abigailék
odaköltöztek, a birtok még a Védelmi Minisztérium tulajdona volt,
és a tiszteknek tartották fenn, aztán több népszerű film forgatási
helyszíne lett, majd végül egy külföldi befektetőnél kötött ki.
Abigailnek eszébe jutott, amikor a Hawley-tó körül sétálgattak
Jacksonnal, és együtt gyönyörködtek az óriási
rododendronbokrokban. Jackson akkor azzal viccelődött, hogy
egyszer majd ötmillió fontért ő veszi meg, de ez nem tűnt
valószínűnek. Jót nevettek a tréfán, de Jackson akkor megígérte,
hogy egyszer annyit keres majd, hogy nekik is saját birtokuk
lehessen.
Azóta mintha egy örökkévalóság telt volna el. Abigail beért a
faluba, elhaladt az üzletek és házak mellett, majd lekanyarodott a
főútról. Csinos kis házak követték egymást a dús sövények és fák
mögött. Nem volt már messze. Megpróbált úrrá lenni az érzésein,
amikor befordult az utcájukba. Az ismerős környék megnyugtatóan
hatott, ahogy elhaladt a sokat látott házak mellett, ahogy látta a
gondosan ápolt kerteket és a tökéletesre nyírt sövényt, amit fogadott
kertészek tettek rendbe, amíg a tulajdonosok maguk is London
körül ültek a dugóban, vagy valahol dolgoztak. Abigail hálát adott,
amiért Jacksonnal nem ilyen életet éltek. Néha ő is lehetetlen
időpontokban dolgozott, de legalább nem kellett a vonathoz
rohannia vagy órákat utaznia, hogy aztán hullafáradtan hazaessen
este. És a munkáját sem vitte haza soha, így mindig jutott ideje a
feleségére és Izzyre.
 Izzy mocorogni kezdett, mintha ő is megérezte volna, hogy
közeledik az otthon. Álmában apró mosoly villant az arcán. Abigail
felsóhajtott – egy kicsit sikerült megnyugodnia. Minden rendben
lesz. Jackson otthon várja. Boldog lesz, amiért korábban sikerült
hazaérnie. Játszanak majd Izzyvel, vagy talán kimennek az
állatsimogatóhoz. Bőven van rá idejük. Este meg talán romantikus
vacsorát főz, aztán megpróbálja egy kicsit felizzítani a szenvedélyt. A
pulzusa megugrott, ahogy a házhoz közeledett. Már látta a tetőt.
Megoldja a dolgot. Az SMS csak blöff. Biztosan az. Befordult a széles
kocsibeállóra. A méretes kőbagoly, amit még a barátaiktól kaptak
nászajándékba, most gúnyosan figyelte őt a kertből. Abigail lesújtva
borult a kormányra. Jackson Maseratija nem volt a helyén. Elment.
Megint hallotta a fejében a robothangot. Talán tényleg a szeretőjével
találkozik.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

AKKOR

A BEJÁRATI AJTÓBAN KATTANVA KINYÍLIK A ZÁR, amire egyből felriadok.

Az anyukám betámolyog a nappaliba. A haja össze van túrva, a
kabátja nincs rajta, szűk blúzából kilátszik a nagy melle. Kuncogva
hajol oda egy mackós férfihoz, aki vaskos, szőrös kezével a vállát
ölelgeti, míg a másik kezével a fenekét markolássza, amire anyu
csak vihog, mint valami tini az első randin. Belül mordulok egyet.
Hamarabb le kellett volna feküdnöm, de még néztem egy filmet.
Általában nyolckor megyek aludni. Anyu azt mondja, hogy a
tizenegy éveseknek kell az alvás. Szerintem ez csak kifogás, hogy
nyugodtan felhozhasson ide férfiakat, és ne kelljen azon aggódnia,
hogy egy gyerek megzavarja őket.
Meglát a kanapén, mire kibontakozik a férfi karjaiból. A fickó
most engem figyel; végignéz a csupasz lábamon, amikor leugrom
a kanapéról, és elindulok a szobába. Kidugja a nyelvét, és
megnyalja a száját. Próbál nem túl nagyot nyelni, de pontosan
tudom, hogy engem néz, ahogy azt is, hogy mire gondol.
– Az ágyban kéne lenned – szól rám az anyukám, némi
aggodalommal a hangjában.
 – Bocsánat, elaludtam a tévé előtt. Megyek – felelem, és
elosonok köztük, be a szobába. El akarok aludni, mielőtt a hangok
elkezdődnek. De sajnos ez a férfi túl lelkes, így nem tart soká, mire
hallom a szomszéd szobából a nyögéseit, aztán anyu magas
sikolyait, ahogy megjátssza az élvezetet. Majdnem minden este ez
megy. A férfi mindig más, de a nyögések és sikolyok nem
változnak. Ki nem állhatom. Anyu másnap néha foltos karral és
monoklis szemmel kerül elő. Már nem olyan gyönyörű, mint régen
volt, és örökké ideges. Elkezdett cigizni, és nagyon sokat iszik.
Próbáltam kérdezősködni a férfiakról, de az arcomba nevetett,
és azt mondta:
– Szerinted miből tudjuk kifizetni ezt a lakást? A pultos
fizetésből nemigen jönnénk ki. Így legalább jut pénz szép ruhákra
és egy jobb életre.
Többet nem volt hajlandó erről beszélni.
Az a bizonyos lakás egy sorház Birminghamben. Sokkal jobb,
mint az előző, és már van saját szobám is, amit anyu új
munkájának köszönhetek. Nem ítélem el. Elvégre én juttattam ide
magunkat. Csakis így élhetünk túl. El kell vállalnia ezeket az „extra
munkákat”, ha fizetni akarja a csekkeket. És az sem segít, hogy úgy
odavan a drága holmikért. Ha nem költene annyi pénzt ruhákra,
talán úgy is kijönnénk, hogy közben nem alázza meg magát. Apu is
így gondolja. Sokszor morog, amikor hallja a hangokat, de inkább
nem is beszélünk a dologról. Már elég idős vagyok, hogy értsem,
mi történik, de apu nem mondja el a véleményét.
A ma esti férfi úgy nyög, mint egy állat. Bele sem merek
gondolni, mit csinálnak. A fejemre húzom a takarót, és végre
sikerül is elaludnom, de aztán felébredek, mert halk kopogást
hallok az ajtómon. Kidugom a fejem a takaró alól. Odakintről fény
szűrődik be, és látom az ajtóban a nagydarab férfi körvonalát. Az
állát vakargatva megszólal:
 – Anyukád elaludt. Nem kell tudnia róla. Megfizetlek. Nem
foglak bántam, és kapsz egy százast. Tiéd a pénz, ha megteszed.
Nyugodtan mondhatsz nemet is.
Elgondolkodok a kérésén. Legalább engedélyt kért. És száz font
sok pénz.
– Oké – suttogom, és lejjebb húzom a takarót.
Az ágyhoz lép, lehúzza a nadrágját és az alsónadrágját. Bebújik
mellém, odahúzza magához a reszkető testem, aztán az arcomat, a
hajamat simogatja. Nagyot szippant az illatomból, aztán egy
tincsemet a kövér ujjai köré tekeri. Engem bámul a sötétségben,
amit csak a digitális órám fénye tör meg.
– Olyan szép vagy – motyogja. – Nagyon szép. Szeretem a szép
lányokat.
Érzem a fanyar leheletét, de erőt veszek magamon, és kitartok.
Csak fekszem mozdulatlanul, és várom, hogy vége legyen.
Elégedetten morog. A mellét sötét, göndör szőr borítja, ami
csiklandoz, amikor nekem dörgölőzik. A feje elindul lefelé, aztán az
ajkával elidőzik az apró mellemnél. Igyekszik nagyon gyengéden
csinálni. Megborzongok. Próbálom kizárni az agyamból, hogy mi
történik éppen. Csak a száz fontra gondolok, ami hamarosan az
enyém lesz. Már tudom is, mire költöm.
Fáj, de az egész szerencsére gyorsan véget ér. Amikor végez,
kirohan a szobából. Már nem képes a szemembe nézni. Kiüresedett
elmével bámulom a plafont. Belül zsibbadok. Az ágy melletti
polcról hallom, hogy Nyuszi uraság dühösen sutyorog. Nem
akarok odafigyelni az apukámra, de azt mondja, jól jegyezzem
meg ezt a percet, örökre tároljam el magamban ezt az emléket. Azt
mondja, ez erősebbé tesz, és ez majd táplálja bennem a haragot.
Elveszem az éjjeliszekrényre hajított pénzt, aztán kinyitom a
fiókban az ékszeres dobozomat. Egy kicsit hallgatom a
megnyugtató dallamot, figyelem a rózsaszín tütübe öltöztetett
balerina piruettjeit, aztán elteszem a dobozba a pénzt.
 Néma léptekkel kiosonok a mosdóba, bezárom az ajtót, és
nekilátok feltakarítani a ragacsos-véres izét a lábam közül.
Belenézek a tükörbe, aztán fogok egy körömvágó ollót a
szekrényből. Az érzelemmentes arcomat bámulom, miközben egyre
csak a hajamat vágom. Az aranyló fürtök a mosdókagylóba
hullnak. Aztán a bőröm felé irányítom a pengét – belevágok a
húsba a combom tövénél, és az ajkamba kell harapnom, nehogy
kiabáljak.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

ROBYN BECSENGETETT. Kedves csilingelés hallatszott odabentről, amit

lelkes motoszkálás követett. Egy nő nyitott ajtót; apró termetű,
vállra omló, sötét hajjal, lágy, barna szemmel. Vörös ruhát viselt, és
hozzá egy övet, ami csak tovább hangsúlyozta a darázsderekát. Apró
mosolyra húzódott a szája.
– Milyen kellemes meglepetés. Gyere, bújj be! – A kiejtése már
azelőtt a francia származásáról árulkodott, hogy elkiáltotta volna
magát: – Amélie, chérie! Gyere, nézd, ki van itt!
Adott két puszit Robynnak, aztán betessékelte a konyhába. A
helyiséget meleg, mediterrán színek díszítették, amik jobban illettek
Dél-Franciaországhoz, mint Angliához.
– Nem maradok sokáig. Egy eltűnt személyt keresek – mondta
Robyn. Szégyellte magát, hogy még csak most jött, de máris a
távozáson kell gondolkodnia.
– Persze! De nem szaladhatsz el csak így! Hónapok óta nem
láttunk. Amélie nagyon fog örülni neked. Legalább egy kávéra
maradj.
Robyn vonakodva bólintott.
– Jó, egy gyors kávéra. Aztán indulnom kell. Legközelebb tovább
maradok.
Brigitte mindig szeretettel fogadta, Robyn mégis azt érezte, hogy
már nincs joga ehhez a családhoz tartozni. Más volt, amíg Davies élt.
Brigitte intett neki, hogy foglaljon helyet, ő pedig illatos őrölt kávét
kanalazott egy bádog kávéfőzőbe, amit aztán a tűzhelyre rakott.
Brigitte nem hagyta maga mögött a hagyományaikat. Mindig erős,
frissen főzött kávéval kínálta az embert, amit apró csészében,
süteménnyel szolgált fel.
 Amikor Robyn és Davies között komolyra fordultak a dolgok, a
férfi bemutatta őt a volt feleségének és a lányának. Robyn aggódott a
találkozás miatt, de a két nő között szemernyi feszültség sem volt, és
a lány is azonnal elfogadta. Amélie hamarosan már egész hétvégéket
töltött Robynnal és Daviesszel. Robyn elhessegette magától az
emlékeket. Nem mindenki él boldogan, míg meg nem hal. Azok a
napok elmúltak, és nem számít, mennyire ragaszkodott a
kislányhoz, újra és újra emlékeztette magát, hogy Amélie nem az ő
gyereke.
Leült az egyik konyhai székre – a bútort tojáshéjszínűre festették,
hogy passzoljon a szekrényekhez. Brigitte művész volt, aki főleg
bútorok restaurálásával és festésével foglalkozott.
– Izgul már a szülinapi bulija miatt? – érdeklődött Robyn.
– Állandóan a trambulinparkról beszél. Ez lesz az első
„nagylányos” bulija. Mintha tegnap lett volna, hogy még minden
Peppa Malacról és az unikornisokról szólt, most meg már a Harry
Potter, az Alkonyat és a One Direction a menő. De örülök, hogy
szeret olvasni. Szerintem nem hallotta, hogy szólok. Gondolom, épp
valami könyvet búj. Mindjárt lehívom.
A helyiséget lassan megtöltötte a kiváló minőségű kávé illata. A
kávéfőző kotyogni kezdett, néha aprót sípolt. Brigitte levette a
tűzhelyről, kitöltötte a gőzölgő italt a gyűszűnyi csészékbe, aztán
lepakolt mindent a konyha java részét kitöltő vaskos asztalra.
Elvette középről az elszáradó virágokkal megrakott vázát, és a
helyére francia kekszet tett ki, majd leült Robynnal szemben.
Kortyolt egyet a kávéból, és alig észrevehetően bólintott egyet.
– Szóval, hogy vagy? – tette fel a kérdést.
– Megvagyok. Sok a dolgom. Visszatértem a rendőrséghez. Egy
tíz kilométeres versenyre készülök, és van egy ügyem is.
– Nem erre gondolok – felelte Brigitte. Robyn felé tolta a
kávéscsészét és a kekszet. Robyn vett egyet, elmajszolta, és csak
aztán válaszolt:
– Elvagyok. Remélem, hogy egyre könnyebb lesz.
 – Az lesz – nyugtatta Brigitte. – Az lesz, de sajnos nem tudom,
mikor. Nekem is hiányzik, de neked sokkal rosszabb.
Robyn szívesen elengedte volna a témát, de Brigitte nem az a
fajta, aki véka alá rejti az érzéseit.
– És próbálkozol már újra a pasikkal? – kérdezte hirtelen.
– Dehogyis! – csattan fel Robyn. – Isten ments. Nem lennék
képes… – mondta.
– Miért nem? Több mint egy év eltelt, és vonzó nő vagy. Nem
bújhatsz el örökre.
Brigitte hangvétele idegesítette Robynt. Átkozta Brigitte francia
génjeit, hogy fesztelenül beszél az érzéseiről és az érzékeny témákról
is, míg Robyn, a brit, leginkább örökre kerülné az ilyesmiket.
– Nem érzem helyesnek – mondta végül. Brigitte a kék szemével
őt fürkészte… mintha a lelkébe is belenézett volna, mire végre
bólintott.
– Talán csak több időre van szükséged. De te is tudod, hogy nem
akarná, hogy örökké gyászold. Gyakorlatias volt.
Ezt Robyn is tudta. Davies nem az a puha, érzelgős férfi volt.
Kemény ember volt, és Robyn el sem tudta képzelni, hogy mást
keressen. Senki sem tudna a helyére lépni. Davies volt a lelki társa.
Egyszerre kivágódott a konyhaajtó, és egy vékony, csillogó szemű,
sötétbarna hajú kislány szaladt be, félbeszakítva ezzel a beszélgetést.
Nagyot mosolygott, amikor meglátta, ki van a konyhában.
– Robyn! – kiáltott fel, és már ugrott is a nyakába. Robyn szívét
ismerős fájdalom szorította. Amélie nagyon hasonlított Daviesre: az
orra, a nagy, kedves szeme, a sűrű, sötét haja és az apró szeplői.
– Ezer éve nem látogattál meg! Hallottad, hogy bulit tartok? Te is
jössz? Trambulinozni megyünk! Az összes barátom jön, és nagyon
szuper lesz!
Robyn viszonozta a mosolyt.
 – Hallottam róla, és biztosan szuper lesz, de sajnos dolgoznom
kell. Viszont – tette hozzá, amikor a kislány arcán átsuhant a
csalódottság –, hoztam neked egy ajándékot a szülinapodra. – Azzal
átnyújtotta a színes ajándéktasakot, amit eddig a kezében
szorongatott.
– Kinyithatom most? – kérdezte a lány az anyukáját, aki egy apró
bólintással megadta az engedélyt. A lány belenyúlt a tasakba, és
előhúzott egy fehér és ezüst papírba rejtett csomagot. Amélie letépte
a papírt, és örömében felsikoltott. – Egy aktivitásmérő! Úristen, de
jó! Nagyon szerettem volna egyet! Toni Clarksonnak is van, és
nagyon menő. Kiírja, hány kalóriát égettél el, mennyit sétáltál, és
még azt is megmondja, eleget aludtál-e. Annyira jó! És pont lila!
A két felnőtt némán figyelte, ahogy a kislány boldogan felrakja a
lila csuklópántot. Az arcán ragyogott az izgatottság.
– Robyn, köszönöm! Nagyon szuper! Anya, felvehetem a
bulimra?
– Igen, de a trambulinra nem viszed fel, ma belle. Nem akarom,
hogy tönkremenjen.
Amélie újra megölelte Robynt, és adott neki egy puszit.
– Megmutatom a barátaimnak Snapchaten! – mondta. –
Megpukkadnak az irigységtől. Egy pillanat, és jövök. – Robyn és
Brigitte mosolyogva figyelték, ahogy a kislány elszalad.
– Köszönöm, hogy ilyen szép ajándékot vettél neki – hálálkodott
Brigitte. – Fiatal kora ellenére nagyon sokat foglalkozik az
egészséges életmóddal. Gondolom, le sem lehet majd venni róla.
Olyan furcsa, hogy már tizenegy éves. Nemsokára belép a
tinédzserkor és a szívfájdalmak sötét világába, és örökre
megváltozik.
– Nem lesz vele semmi gond. Kicsi még, de annál eszesebb.
Brigitte sima homlokán apró ráncok jelentek meg.
 – Még hiányzik neki az apja, de tudja, hogy soha nem jön vissza.
Mostanra már kibékült a dologgal. Persze én és Richard attól itt
vagyunk neki – tette hozzá. Úgy ejtette a férje nevét, ahogy csak egy
francia nő tudja. – Legalább már ismerte Richardot, mielőtt
Daviest… – Elhallgatott, a szavakat kereste. – Mielőtt Daviest
elvették mindnyájunktól. Az idei apák napján az iskolában
üdvözlőlapot kellett csinálniuk, és Amélie kettőt csinált, egyet
Daviesnek, egyet Richardnak. Együtt kimentünk a temetőbe, és
kitettük a kártyát Davies sírjára. – A szeme könnyel telt meg. – Nem
volt könnyű, de azt hiszem, segített neki. Azóta egy kicsit
megnyugodott.
Robyn megfogta Brigitte kezét, és egy kicsit úgy maradt. Brigitte
rövidesen megszólalt:
– Nekem is hiányzik. Nagyon jó ember volt.
– A szülinapom után Franciaországba megyünk a szünetben –
szólt közbe Amélie, amikor visszatért a konyhába. Az aktivitásmérő
most már ott virított a csuklóján. – Nem jössz velünk? Nagymami
biztos nem bánná. Hatalmas háza van. Megmutatnám Pipette-et és
a kiscicáit.
Robynt meghatotta a kérés.
– Szívesen mennék, de dolgoznom kell. Apropó, mennem kell. Ki
kell kérdeznem valakit.
Amélie csalódottnak látszott.
– De kár. Meg akartam mutatni az iPhone-omat. Fent hagytam,
mert töltöm.
– Legközelebb, jó? Ígérem, hogy akkor megnézem – nyugtatta
Robyn, miközben felállt a székről.
– Köszönöm az ajándékot. Alig várom, hogy megmutassam
Florence-nek. Ő a legjobb barátom. Nagyon irigy lesz.
Brigitte és Amélie kikísérték.
– Add át üdvözletem Richardnak! – mondta Robyn, és még
egyszer megölelte Amélie-t.
 – Átadom. És Robyn, vigyázz magadra! És viselkedj rendesen!
Ugye tudod, hogy mi mindig szívesen látunk?
Robyn bólintott. Brigitte igazat mondott, mégsem érezte úgy,
hogy joga van a részese lenni annak a családnak. Davies meghalt, és
így már nem volt semmi köze hozzájuk. Amélie-nek voltak szerető
szülei és nagyszülei. Robyn sosem tölthetett be igazán fontos
szerepet az életében. Amikor integetve elindult az autóval, tudta jól,
hogy nem tér vissza egyhamar. Nem bírta elviselni a fájdalmat, ami
azzal jár.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

ABIGAIL BEVITTE IZZYT A HÁLÓSZOBÁBA. A kislány visszaaludt, és meg

sem moccant azóta, hogy felhozta a kocsiból. Abigail betette a
kiságyba, aztán egy percig még csodálta azokat az imádni való pici
ujjakat, majd kiment a konyhába. Karamell, a perzsamacska
előbukkant, és dorombolva tekergőzött a gazdája lába körül, a
nedves orrát oda-odaérintve. Abigail lehajolt, hogy megsimogassa az
állatot.
– Legalább te itthon vagy – suttogta.
A konyha nagyjából úgy festett, ahogy hagyta, csak egy piszkos
bögre és egy tányér került a mosogatóba. Jackson úgy sietett, hogy
még a mosogatógépbe sem volt ideje berakni. Abigail bosszankodva
nézte a bögrét. Karamell mintha megérezte volna a
hangulatváltozást, és újra odabújt. Abigail kibontott egy doboz
macskaeledelt, és az állat tálkájába öntötte. Karamell lelkesen
szaglászott, majd apró falatokat harapott ki a finomságból. Abigail
megszédült, amikor felegyenesedett.
Ahogy megtámaszkodott a konyhapulton, észrevette a
vízforralóra ragasztott sárga papírt, rajta az üzenettel:

Bocs, Abby!
James lebetegedett, úgyhogy be kell ugranom helyette.
Ne várj meg, lehet, hogy csak holnap reggel jövök.
Csók!
 Jackson komolyan képes volt az utolsó pillanatban munkát
bevállalni? Abigail nem tudta James számát, pedig felhívta volna,
hogy ellenőrizze, tényleg beteg-e. A gyomra nagyot morgott. Nem
érezte jól magát. Biztos csak a névtelen hívó miatt aggódik. Azon
törte a fejét, Jackson mit mesélt az új pilótáról, de arra jutott, hogy
nem sokat. Érdekes, a többiekről rendszeresen mondott ezt-azt.
Általában Stu Grant és Gavin Singer voltak a repülőtársai,
mindkettővel szoros barátságot ápolt.
Gavin kezdettől fogva a BizzyAirnél dolgozott – eleinte Jackson
másodpilótájaként, később már saját gépeket is vitt. Volt egy
felesége, Sarah, egy ügyvéd. Gavin mindig azzal viccelt, hogy
mellette ragadt, mert nem tudná megfizetni a válási költségeket.
Stu Grant nőtlen volt, aki az egész életét a repülésnek szentelte. A
harmincas éveiben felhagyott a mérnöki pályával, és elvégezte a
pilótaképzőt. Minden lehetőséget megragadott, hogy repülhessen a
BizzyAirnél, és sokszor még olyankor is felült valamelyik gépre, ha
nem ő vezetett. Visszahúzódó ember volt, antialkoholista, aki
leginkább akkor ment emberek közé, ha Jackson és Abigail néha
meghívták magukhoz.
Abigail zavartan merengett. Nem tudta, mitévő legyen. Próbálta
elérni Jacksont, de csak a hangposta válaszolt. Mindig kikapcsolta a
telefonját, amikor repült, de Abigail most arra gondolt, ezúttal talán
más okból tette. Azon törte a fejét, felhívja-e Stut vagy Gavint, hátha
ők tudnak róla valamit, de akkor elfogta az émelygés, és a mosdóhoz
rohant. A gyomra néhány rándulás után kiadta magából a reggelit és
a korábban elfogyasztott lattét. Abigailt elöntötte a szédülés és a
forróság. Le kellett feküdnie. Megint öklendezett egyet. A lába
megremegett, és feladta a harcot. Összeesett, a gyomrából erős
hullámokban áradt szét a fájdalom, amitől nyöszörögni kezdett.
Megszólalt a telefonja. Keserves mozdulatokkal felküzdötte
magát a pultig. Azt remélte, Jackson az.
– Mi az, Abigail, beteg vagy? – gúnyolódott a robothang, épp
amikor nagyot rándult a gyomra.
 – Honnan tudod? Ki beszél? – sóhajtotta a nő.
– Mindent a maga idejében. Ez csak a kezdet, Abigail.
– Kérlek, ne csináld ezt!
– Mit, Abigail? Miért tehetnék én a mostani helyzetedről? Biztos
elkaptál valamit. Milyen kár, hogy Jackson nincs veled. Szomorú,
hogy épp a szeretőjét dugja, ahelyett hogy téged ápolgatna.
Az újabb előtörő görcs összerántotta Abigailt, aki a fájdalomtól
elejtette a telefont. Így is hallotta az őrült, robotszerű nevetést.
Azért imádkozott magában, hogy Jackson hazajöjjön. Szüksége
volt rá. Basszus, hol van?! Elárasztották a gondolatok, amikor egy
gyermeki hangot hallott:
– Viszlát, anyuci!
Felordított. Minden megmaradt erejét és a legmélyebb ösztöneit
egyesítve araszolt felfelé az emeletre.
– Izzy, jövök! – kiabálta.
Négykézláb, zokogva mászott be a gyerekszobába. Egy alak állt a
sötétben.
– Tűnj el onnan! – üvöltötte Abigail, és megindult a kiságyhoz. Az
alak elindult felé, de akkor Abigail előtt elmosódott minden, és a
látóterét lassan sötét pöttyök takarták el, amelyek végül mindent
elborítottak, és a nő nekizuhant a kiságynak.

***

Abigail maga sem tudta, mennyi ideig feküdt eszméletlenül, de

egyszer csak Izzy sírására ébredt. Titáni erő kellett ahhoz, hogy
feltápászkodjon a földről. Izzy elvörösödött fejjel kiabált.
– Semmi baj! – nyugtatta Abigail, mit sem törődve az újra rátörő
émelygéssel. Izzyt nem volt könnyű megnyugtatni; most egyik
oldaláról a másikra forgolódott, és néha ökölbe szorította a kezét.
Teljes tüdőből üvöltött, amitől Abigail szíve egyre hevesebben
kalapált.
 – Semmi baj, kicsikém, anyuci itt van! – Behajolt a kiságyba, de
olyan erős szag csapta meg az orrát, amitől öklendezett egyet, és
odébb kellett fordítania a fejét. Nagy levegőt vett, mielőtt újra
behajolt volna az ágyba. Izzy egyre csak üvöltött. Abigail végre
felemelte, és undorodva fintorgott. Izzy telekakilta a pelenkáját, és
minden mást is. A ruhája, de még a lepedő is olyan lett. Abigail a
hányással küzdött. A gyerekének szüksége volt rá. Megsimította a
kislány hátát, aztán halk, nyugtató hangon csillapította, miközben
kivitte a fürdőbe, ahol tisztába tette, és új ruhát adott rá. A sírás
hamarosan alábbhagyott, és Izzy végre megnyugodott.
Abigail visszabotorkált a gyerekszobába, ahol lerogyott a kiságy
melletti karosszékbe, ahogy oly sokszor már. A gyereke lassan
elaludt, ő pedig reszketve ült a székben, ahogy eszébe jutott a hang,
és az a valaki, akit ott látott. De nem volt ott senki. Arra jutott, hogy
mindkettőt csak képzelte. Össze volt zavarodva, és a képzelete
halálra rémisztette. Micsoda szörnyűségekre képes az elme,
különösen olyankor, ha a test éppen el van gyengülve. Egyszerűen
csak túlságosan aggódik Izzyért. Lehet, hogy az egészet csak álmodta
– egyszerű lázálom. Vagy kezd elmenni az esze. A telefonhívás és az
üzenet túlságosan felzaklatta. Lehet, hogy veszélyben a házassága,
és valaki ráadásul kémkedik utána. Valaki tényleg követte, és még
arról is tudott, hogy rosszul van. Meddig képes elmenni az a valaki?
Be kell avatnia Jacksont. De most már nem volt biztos abban, hogy
bízhat benne. Mi van akkor, ha ezt az egészet éppen ő eszelte ki a
szeretőjével, mert így akarják az őrületbe kergetni? A zavarodott
elméje nem talált észszerű magyarázatot, ezért addig bombázta vad
szörnyűségekkel, amíg végül el nem aludt. A kusza álmában éppen
egy rettenetes bohóc vigyorgott rá, aki úgy nevetett, mint a
robothang. A telefonja zökkentette ki. Valaki megint kereste.
Gondolkodás nélkül zsebre tette odalent a telefont, így most ott volt
nála. Ezúttal megnézte a hívót. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.
 – Szia! Remélem, nem zavarok meg semmit Jacksonnal – szólt
bele Claire. – Csak szólni akartam, hogy Izzy új maciját a kávézóban
hagytad. Elhoztam, nehogy Rachel azt gondolja, hogy nem tetszik.
Abigail megkönnyebbülésében kis híján elsírta magát.
– Claire. Jacksonnak dolgozni kellett mennie. Nem érem utol.
Claire, segítened kell. Ide tudnál jönni?
– Persze. Minden oké? Elég pocsék a hangod.
– Nem. Összeszedtem valamit, és most hányok. Izzy is beteg.
– Jaj, istenem, Izzy! Szegénykéim! Ne izgulj, mindjárt ott vagyok.
Abigail hátradőlt – minden ereje elfogyott. De Claire majd segít.
Ő majd vigyáz Izzyre, amíg pihen egy kicsit. Borzasztó gyengének
érezte magát. Megint elfogta az émelygés, és újabb öklendezés
következett, de már nem maradt semmi a gyomrában. Egy ködös
gondolata támadt, amikor lerogyott a járóka mellé: Claire-ben
bízhat. Bárhol legyen is Jackson, biztosan nem Claire-rel van.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A TERMÉSZET MŰVÉSZI KEZE ÁLTAL MEGFESTETT pelyhes felhők kúsztak a

mélykék égen, amikor Robyn éppen úton volt a farmházhoz, Paul
Matthews otthonához. Egy Geraldine Marsh nevű idős hölgy, Paul
Matthews egykori takarítónője vigyázott most a házra. Robynnak
sikerült megszereznie a telefonszámát, és egy találkozót is
megbeszéltek a háznál.
A GPS nem találta a helyet, de szerencsére Geraldine pontosan
elmagyarázta, hogyan lehet odajutni. Az útvonalterv utcanevek
helyett kocsmák és boltok neveit tartalmazta ugyan, mégis elég
pontos volt, és Robyn hamarosan keresztülhaladt egy Abbots
Bromley nevű furcsa falun Uttoexeter irányába, lefordult egy
bekötőútra, aztán elzötyögött a farmházhoz.
Az elszigetelt épületet egyik irányból az erdő ölelte körül, a másik
irányban pedig termőföldek, mögöttük pedig egy víztározó terült el.
Paul Matthews tényleg nagyon szerette a magányt. A legközelebbi
szomszéd is jó messze lakott.
 A fal mellett egy ósdi bicikli pihent, a kormányán kosárral. Mivel
másik autó nem volt a láthatáron, Robyn úgy gondolta, azzal
érkezhetett Geraldine. Jó kondiban lehet, ha képes azzal a rozoga
járgánnyal feltekerni a dombon. Robyn megemelte a nehéz
vaskopogtatót, és hangos dörrenéssel jelezte a jöttét. Néhány
pillanat múlva egy nagydarab, pirospozsgás, vidám, de eres arcú nő
nyitott ajtót, majd Geraldine Marsh néven be is mutatkozott.
Hatvan és nyolcvan között akármennyinek kinézett – az acélszínű
ősz haját régimódi kontyba fogta, a ragyogó, mogyorószínű szemével
alaposan végigmérte Robynt, mielőtt beengedte volna. Robyn
megmutatta a rendőri igazolványát, amit a nő gondosan meg is
nézett, majd a folyosó végén lévő ajtó felé tessékelte.
– Menjünk a konyhába – mondta Geraldine. – Az a
legbarátságosabb hely. Magam nem rajongok a hatalmas
fogadóteremért, nekem túl gyakorlatias. Mr. Matthews sem
használta soha. Helypazarlás, ha engem kérdez. Jobb szeretem a
hangulatos nappalikat és konyhákat. Az sokkal meghittebb. Kinek
van kedve egy óriási teremben üldögélni, ahol üvölteni kell, hogy
hallják egymást?
A konyha tele volt modern eszközökkel, például egy akkora
kávéfőzővel, amit egy kávézóban is megirigyelnének. Volt még ott
óriási, amerikai stílusú hűtő jégkockakészítővel, és olyan
vezérlőpanellel, ami még egy programozón is kifogna, egy Aga
tűzhely, amit szemmel láthatóan évek óta senki sem használt, és a
sarokban egy ősöreg hintaszék, aminek a karfáit elkoptatta a
sokévnyi használat.
 Az egész helyiséget belengte valami összeszedetlenség. Már nem
az a ház volt, ami egykor. A középen húzódó terebélyes
konyhaszigeten valaha bizonyára együtt reggelizett a család, de most
halmokban állt rajta az újság. Már senki nem evett ott. A konyhából
nyílt egy másik helyiség is, amolyan kis kuckó, benne egy kandalló,
de a vastag porréteg arról árulkodott, hogy már senki nem gyújt
tüzet benne a hideg estéken. A falnál tévé és DVD-lejátszó, mellette
nagy kupac DVD, azokkal szemben egy fekete bőrfotel. Robyn a
lemezeket nézte. Csupa természetfilm. A szomszédos falon volt egy
könyvespolc, azon még több DVD – néhány vígjáték, akciófilm és
dokumentumfilm – és jó néhány keménykötésű könyv, méret
szerint sorba rakva. Paul Matthews rajongott az életrajzi művekért
és az ismeretterjesztő kötetekért. A szoba elrendezése steril volt,
hiányzott belőle a női kéz nyoma. Nem volt semmi személyes –
semmi díj, fotó, párna vagy virág. A plüssfüggöny színben erősen
elütött a szőnyegtől. Paul Matthewsnak pénze sok volt, de
lakberendezési érzéke annál kevesebb.
Geraldine Marsh hellyel kínálta Robynt egy széken, majd maga is
helyet foglalt egy nagy sóhaj kíséretében. Elutasító hangon szólalt
meg:
– Mr. Matthews egyedül élt itt. Nem tudom, mi mást
mondhatnék még magának.
Robyn elismerő hangot erőltetett magára. Jól ismerte az ilyen
védelmező típust. Geraldine Marsh nagyra becsülte a munkaadóját.
Most is úgy nézett körül a konyhában, mintha csak azt remélné,
valahonnan mégis előbukkan.
– Nagyon hálás vagyok, amiért időt szakít rám. Ahogy már a
telefonban is mondtam, Paul fiát, Lucast keresem. Eltűnt, és nagyon
szeretnénk megtalálni. Abban bíztam, hogy ön talán tud egy kicsit
mesélni a családból, és az alapján kiderülhet, hol keressük. Még arra
is gondoltam, hogy Lucas esetleg járt itt az elmúlt hetekben.
Geraldine úgy ráncolta az orrát, mintha valami borzasztó szagot
érezne.
 – Csakugyan járt itt, meg is lepődtem rajta. Néhány hete történt.
Ott ült, és szörnyen pökhendi volt. – A hintaszékre mutatott. –
Először meg sem ismertem, de aztán megláttam a szívtelen
tekintetét és az üvegszemét. Mr. Matthews megkért, hogy hagyjam
őket magukra, de látszott rajta, hogy nem örül a váratlan
látogatásnak. Nem hallgatóztam, de Mr. Matthews zaklatottnak
tűnt, és pár percre a hangjukat is felemelték. Miután Lucas távozott,
Mr. Matthews fel-alá járkált a lakásban. Leverte a könyveket a
polcról, és a falhoz vágott egy teáscsészét. Nem volt magánál. Lucas
rendkívül felzaklatta. Azóta sem láttam. Pedig azt hittem, hogy
felbukkan, különösen azután, ami az apjával történt. Derék ember
volt ez a Mr. Matthews. – Egy díszes zsebkendőt húzott elő a
köténye zsebéből, és párás szemmel a puha anyagba szipogott.
Robyn lágy hangon szólalt meg:
– Sajnálom. Bizonyára megrázta az eset.
Geraldine letörölte a könnyeit, és megzabolázta az érzéseit.
– Igen – mondta kurtán.
Robyn hagyott egy kis időt a nőnek, hogy összeszedje magát,
aztán finoman puhatolózni kezdett:
– Azt mondja, Lucasnak üvegszeme volt. Nem tudja, miért?
Balesete volt?
Geraldine prüszkölt egyet.
– Hadd meséljek magának Lucasról. Pimasz kis tinédzser volt,
amikor először találkoztam vele. Akkoriban még nem dolgoztam itt,
de bent laktam a faluban. Szép kis hely, az egész életemet itt éltem
le. Tudja, sokan vagyunk ezzel így, ezért aztán figyelünk egymásra.
Ez már kevés helyen szokás. Az ember manapság a szomszédját is
alig ismeri. Én nagyon szeretem, hogy kerékpárral elmehetek a
boltba, vagy megihatok egy üveg sört a barátaimmal; közel állunk
egymáshoz, noha mostanra sok a jöttment, akik az utóbbi időben
költöztek ide. Ők már kevésbé barátságosak.
 Robyn hagyta, hogy a nő meséljen. A türelem rózsát terem, és
már meg is jelent a bimbója azzal, hogy Geraldine lassan
megnyugodott. Beszéd közben lelkesen gesztikulált, mintha az
segítene elmagyarázni a dolgokat.
– Én és a férjem, Alf, a rét mellett laktunk, nem messze a Kecske
nevű kocsmától, így aztán esténként lejártunk oda. Ott hallottuk
egyik este, hogy Mr. Matthews megvette a farmházat. Az ilyesmi
nem marad titokban a faluban. Elvégre filmsztár volt, nem igaz? Az
összes filmjét láttam, a Doctor Pippinből egyetlen részt sem
hagytam ki. Nagyon izgatott lettem, amikor értesültem a hírről. A
valóság aztán nem volt olyan izgalmas, mint ahogy képzeltük. Azt
reméltük, bejár majd Abbots Bromley-ba, a gyerekei ide járnak majd
iskolába, és részt vesznek a falusi eseményeken, talán még az éves
táncfesztiválon is, de ki sem dugták az orrukat. Mr. Matthews
egyszer sem jött el közénk. Sem őt, sem a gyerekeit nem is láttuk. Az
emberek lelkesedése alábbhagyott, mígnem ő lett „a színész, aki fent
lakik a hegyen”. Szegény pára.
Elővett egy fehér színű pamut zsebkendőt, és megtörölte az orrát.
 – Aztán megtudtam, miért nem bújt elő soha. Szívszorító
történet. Most is magam előtt látom, ahogy komoly arccal azt
mondja nekem, hogy mennyire elszúrta az életét. A megérzéseit
követte, amikor megvette a farmházat, még csak el sem jött előtte
megnézni. Tudja… vagyis tudta – javította ki magát gyorsan –, hogy
sosem pletykálnék róla. Azt mondta, képtelen volt a régi házban
élni, mert mindenütt a felesége, Linda emlékébe botlott. Gyönyörű
nő volt. Táncolt, mielőtt összeházasodtak. Rákban halt meg. Senki
nem számított erre, és az egész annyira hirtelen történt, hogy
teljesen összetörte Mr. Matthewst. A halála után napokig a házban
járkált, és azt képzelte, hogy még hallja a hangját, máskor meg
bement a városba, ahol meg azt hitte, őt látja. Egy ideig egy nőt
hajszolt, aki hasonlított Lindára, de persze nem ő volt az. A nő
ráadásul még bántotta is. Nem mindenki kedves és barátságos –
tette hozzá. Az ajka lefelé görbült a gondolattól. – Kezdett
beleőrülni, és végül elmenekült. Meglátta a farmház hirdetését az
egyik magazinban, és máris ajánlatot tett. Egy perc alatt megvette.
Így keveredtek ide. No de elkalandoztam, hiszen maga Lucasról
kérdezett. Miután Mr. Matthews ideköltözött, egyre több gondja
akadt a fiával. Egyszerűen nem tudta kordában tartani. Durva lett,
goromba és agresszív. Mr. Matthews úgy döntött, hogy bentlakásos
iskolába adja, hátha ott tanul egy kis rendet. Paul úgy érezte,
cserben hagyta a fiát. Akkoriban még dolgozott, és a munkájával
kellett összeegyeztetnie a gyereknevelést. Túl sok volt ez neki még a
felesége halálán túl. Úgy gondolta, Lucasnak jobb egy stabil
környezetben, ahol egykorú fiúkkal lehet együtt. Egy vagyonba
került az iskola, de Lucas csak feleselni és bajt okozni tanult meg. A
szünidőben hazajött, bement a faluba, a buszmegállóban ivott meg
cigizett, és minden arra járónak odaszólt valamit. Két másik
csirkefogóval, Charlie Finderrel és Richie Turnbullal lógott együtt.
Azok évekkel ezelőtt elmentek a faluból. Úgy tudom, Charlie
börtönben ül. De a lényeg, hogy rettegésben tartották a falubelieket.
Aztán a szomszéd faluból hozzájuk verődött még néhány fiú, és
elszabadult a pokol. Időnként a zenét bömböltették, máskor
elszabadult a pokol. Időnként a zenét bömböltették, máskor
verekedtek. A mi házunk épp a buszmegállóra néz, ezért Alf meg én
láttuk, ahogy egyik este egy autó, egy fekete BMW húzódik le
hozzájuk. Egy pasas letekerte az ablakot, és több csomag valamit
adott a fiúknak. Biztosak voltunk benne, hogy drogot. És Lucas volt
a főkolompos. Ő ment az autóhoz, aztán behajolt, elvette a
csomagot, belenyúlt, megnyalta az ujját, és fizetett valamennyit a
BMW-s férfinak. Értesítettük a rendőrséget, de nem volt
bizonyítékunk, Lucas pedig az összes fiúval egyetemben mindent
tagadott. Bárcsak befogtuk volna a szánkat. A következő hetekben az
ablakunk előtt gyülekeztek, és egyre csak minket bámultak. Nem
csináltak semmit, de így is éppen elég borzasztó volt. Alf egyszer
kiment, hogy elzavarja őket, de kinevették, leköpdösték, és „vén
nyomoréknak” nevezték. Lucas nem szólt semmit, de az volt a
benyomásom, hogy ő az egész értelmi szerzője. Charlie Finder azt
mondta, semmi rosszat nem csinálnak, úgyhogy nyugodtan hívjuk a
rendőrséget, ha akarjuk. Persze nem tettük. Nem akartunk még
több bajt hozni a fejünkre. Mondtam Alfnak, hogy ne foglalkozzunk
velük, és ez be is vált. Egy idő után abbahagyták. A következő
szünidő alkalmával Lucas nem jött le a faluba. Azt hiszem, a
többiekkel elmentek Uttoxeterbe vagy Burtonbe, és ott csavarogtak.
Aztán hallottam, hogy Lucasnak balesete volt, és kórházba került.
Mr. Matthews Londonba küldte egy magánkórházba, és a legjobb
sebészt fogadta fel, de nem tudták megmenteni a szemét. Mr.
Matthews sosem beszélt róla, de a faluban azt pletykálták, hogy
amikor nem volt otthon, Lucas egyszer bedrogozott, és valamivel
kiszúrta a saját szemét.
– Lucas nem lakott itt, amikor elkezdett Mr. Matthewsnak
dolgozni?
Geraldine a fejét ingatta.
 – Addigra végleg elköltözött. Azt hiszem, az apa és fiú közti
szakadék addigra túlságosan elmélyült, és, magunk között szólva,
szerintem Mr. Matthews teljesen összeomlott. A ház romokban
hevert, amikor idekerültem. Arra is bőven volt bizonyíték, hogy
sokat ivott. Bűntudatom van, amiért ezeket most elmondom
magának – jegyezte meg –, de ha ez segít megtalálni a fiát, akkor
talán bocsánatos bűnt teszek. Elvégre maga mégiscsak rendőrtiszt.
Robyn megnyugtatóan rámosolygott. A nő nagyot sóhajtott,
mielőtt folytatta a történetet.
– Aztán egyszer csak letette az italt. Egyik napról a másikra
minden az egészségről szólt nála. Amikor pénteken elmentem, ott
ült – a fekete bőrfotelre mutatott – egy farmerban és egy ócska
pulóverben, a tévét bámulta, és whiskyt vedelt, hétfőn meg már
melegítőben és sportcipőben volt, és éppen futni indult az erdőbe.
– Azt mondta: „Jó reggelt, Geraldine! Megváltoztatom az
életemet. Befejeztem az önsajnálatot. Az összes whiskyt kidobtam.”
Azután soha többé nem ivott egy kortyot sem, legalábbis amennyire
én tudom. Sokat járt ki a kertbe, máskor meg a víztározónál nézte a
madarakat vagy futott. Arra lent nagyon szép helyek vannak.
Kiment a ház mögé, elindult lefelé az úton, ami az erdőn át egészen
a víztározó széléig vezet. Nagyon békés hely. – Elhallgatott, mert a
szeme megtelt könnyel.
Robyn várt egy kicsit, majd témát váltott.
– Látta mostanában Lucast bent a faluban vagy a környéken
azonkívül, hogy itt feltűnt?
– Nem. – Kipirosodott szemmel körbehordozta a tekintetét.
Robyn látta rajta, hogy Geraldine nem egyszerűen a munkaadóját
veszítette el. Gyakorlatilag arról szólt az élete, hogy Paul Matthewst
támogatja. A halála olyan űrt hagyott benne, amit nehéz lesz
kitölteni. Robyn mélységesen sajnálta a nőt.
– Lucas húgát is ismerte?
Geraldine grimaszolt egyet.
 – Natashát? Különös teremtés volt. A faluban azt beszélték, hogy
egy vámpír, mert örökké sápadt volt, és fekete holmikban járt.
Egyszer lement a boltba, de szerintem többet nem is járt a faluban.
Roppan furcsa lány volt. Őt is akkor küldték bentlakásos iskolába,
amikor Lucast. Az érettségi után elköltözött, és azóta a színét sem
láttuk. Sosem kereste az apját. Szép kis család, nem igaz?
Robyn összeszorította az ajkait, és fújtatott egyet. Nem sikerült
sok hasznosat megtudnia.
– Van még valami Lucasról, amiről esetleg érdemes tudnom?
Nincs valahol egy mobiltelefon vagy laptop, amin keresztül Paullal
beszélt? – érdeklődött.
Geraldine a fejét rázta.
– Nem volt mobilja. Nem foglalkozott ilyesmikkel. Volt egy
laptopja, de nincs a helyén. Mr. Matthews szokatlanul sokat
használta a baleset előtti hetekben. Azóta nem találkoztam vele.
A beszélgetést a csengő szakította félbe.
– Bocsásson meg egy percre – szólt Geraldine, és magára hagyta
Robynt a konyhában. Robyn az előtte tornyosuló újságkupacra
pillantott. Több toronyban álltak a különféle magazinok, de az
egyiknél a legfölső ki volt nyitva egy fotópályázatnál. Nagyszerű
képek követték egymást, volt ott mindenféle madár a lundától az
egyszerű kerti madarakig, de a győztes pályamű egy mocsári sast
ábrázolt, amint az impozáns állat szárnyával keskeny V alakot
formálva suhan egy tó fölött, karmai közt apró verebet szorongatva.
Paul Matthews szemmel láthatóan odavolt a madarakért. A nyertes
kép alatt volt egy apró fotó a készítőről, egy egyszerű, szemüveges
nőről, akit Zoe Coopernek hívtak, és Farnborough-ban élt. Robyn
ismét körülnézett a konyhában. Meg akarta szerezni Paul laptopját,
de nem látta sehol. Kérhetett volna parancsot a lefoglalására, de az
nem két perc. Léptek zaja jelezte, hogy a házvezetőnő közeledik.
 – A kertész volt, tudni akarta, hogy megnyírja-e a sövényt. Mr.
Matthews végakarata szerint a házat eladják, és a vételárat jótékony
célra fordítják, de addig rám van bízva. Nagylelkű honoráriumot
hagyott rám. Visszafizetem belőle a jelzálogot a házra, és még egy
nyaralás is kijön belőle. – Előhúzott egy zsebkendőt a ruhája ujjából,
és megtörölte a könnyes szemét. – Olyan rendes ember volt. Jobbat
érdemelt volna.
– Szóval a házat nem a gyerekeire hagyta?
– Nem. Miért is hagyta volna? Ha engem kérdez, ők tehetnek
mindenről. A gyerekei azok, akik végleg összetörték a szívét.
– És nem tudja esetleg, hol lehet az a laptop?
– Sajnálom, de nem. Itt szokta tartani. – A konyhaszigetre
mutatott. – Én soha semmit nem szoktam elpakolni. Azt kérte, hogy
mindent hagyjak a helyén. De emlékszem, hogy a baleset előtti
napon használta, mert azt kérdezte tőlem, hogy mit tudok
Hampshire-ről. Néhány napra Farnborough-ba akart menni.
„Megkeresni valakit”, legalábbis ezt mondta. Nagyon meglepett,
elvégre nem az a társasági ember. Mondtam neki, hogy én még
Londonban sem jártam soha, nemhogy Hampshire-ben. Ezen jót
nevettünk. Azt mondta, menjek el Londonba, és nézzek meg egy
előadást. Szerinte a Chicago tetszene nekem. Talán tényleg el kéne
mennem. Az emlékére. Amolyan tiszteletadásként – tette hozzá, és
lepillantott a nedves kendőre. – Sajnálom, de fogalmam sincs, mi
lett a laptoppal. Ha megtalálom, szólok, jó?
– Azt megköszönném. Nagy segítség lenne.
Robyn aztán hamarosan eljött a farmházból. Nem maradt több
kérdése a nőhöz. De legalább kezdett körvonalazódni a kép a
Matthews családról. Geraldine Marsh ugyan nem mondott sok
újdonságot Lucasról, Robyn úgy érezte, hogy legalább halad
valamerre. Paul Matthews talán azért akart Farnborough-ba menni,
hogy Lucasszal találkozzon.
 Végigment az úton, amelyen Paul Matthews is a halála napján.
Egy földút vezetett le a dombról, kivitt egy kapun, aztán be a
víztározó előtt elterülő erdőbe. Egy útvonaljelzés szerint ez volt a
„kék út”. Nagyokat lélegzett a fenyőillatból, miközben a lába alatt
ropogott a sok lehullott tölgy-, juhar-, bükk- és fenyőlevél. Kitartó
kopogtatás jelezte, hogy egy fakopáncs éppen élelmet keresgél a
törzsekben, a szellő pedig egy fácánkakas jellegzetes kiáltását
hordozta a távolból. Robyn meg tudta érteni, hogy Paul Matthews
miért szerette azt a helyet – egyedül lehetett, távol a mindennapok
őrületétől. Az út túlsó végén madáretetőt talált, ahol néhány cinege
szemezgetett éppen. Paul kétségkívül órákon át nézte innen a
madarakat.
Robyn aztán becsatlakozott a „sárga útba”, és átvágott egy
vadvirágos réten, ahol búzavirág, százszorszép és pipacs dugta ki
színes fejét a fű fölé, hogy táncolhasson a lágy szellőben. A rét után
beért a Stansley-erdőbe, ahol az út emelkedve vitt a víztározó fölé.
Hamarosan egy befőttesüvegbe botlott, amiben vadvirágok
sorakoztak. Egy fa mellé tették le. Arra gondolt, hogy bizonyára
Geraldine Marsh hagyta ott. Kétségkívül az jelölte a helyet, ahol
Paul Matthews elesett és meghalt. Legalább szép helyen érte utol a
halál. Robyn lerótta a tiszteletét, majd folytatta útját. A „kővé
dermedt pocsolyát” elhagyva merőben más táj fogadta. Elmerengve
gyönyörködött a víztározó csodás látványában. A víz mélykék volt,
akár a tinta. A part közelében hattyúk úszkáltak, mozdulataikkal
egyetlen fodrot sem keltettek a víztükrön. A sekélyebb részeken
megannyi madár keresgélt eleséget. Robyn nem sokat értett a
madarakhoz, de azt ő is meg tudta állapítani, hogy számos faj
képviselteti magát, a kanadai ludat pedig meg is ismerte. Egy héja
húzott el akkor a feje fölött. Az az érzése támadt, hogy valami
elkerülte a figyelmét a házban. Valamit nem vesz észre, mégsem
tudja, pontosan mi az.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

AKKOR

AMINT BETETTEM A LÁBAMAT A JÁTSZÓTÉRRE, tudtam, hogy nem lesz

egyszerű napom. Láttam őket, ahogy ott várnak az iskola
bejáratánál, és figyelik minden mozdulatomat, mint a keselyű,
amelyik arra vár, hogy lecsapjon végre a hullára.
Becky Stone a banda vezére. Karvaly Beckynek hívom, mert
mindig beleüti a görbe orrát mások dolgába. Karvaly Becky azóta
utál, hogy megjöttem az iskolába. Mrs. France mosolyogva,
színlelt gondoskodással tessékelt be az osztályba, ahol huszonöten
vártak rideg ábrázattal. Hát, nem szerettem meg őket. Én is
ugyanolyan mogorván néztem rajtuk körbe.
– Fogadjátok szeretettel. Becky, körbevezetnéd a szünetben?
Becky körberohant velem az iskolában, megmutatta, mi hol van,
aztán faképnél hagyott.
– Nem akarok a barátod lenni – sziszegte, mielőtt
visszatrappolt a klikkjéhez. – Mind tudjuk, miféle ember vagy.
Nem értettem, miről beszél. Honnan tudták volna, miféle ember
vagyok? Hiszen még én sem tudtam, miféle ember vagyok. Azt
viszont pontosan tudtam, hogy nem akarok egy ilyen beképzelt
tehénnel barátkozni. Megvolt a saját társaságom, elleszek nélküle.
De a mai nap valamiért más volt. Karvaly Becky a bejáratnál
állt, a hülye, szeplős babaarcán széles vigyor terült el. A csicskái
Becky tartását utánozva bámultak. Sziszegtek, ahogy elmentem
mellettük. Éreztem, ahogy a kezem ökölbe szorul. Ha elkapnám
Becky Stone nyakát, megfojthatnám, mire lerángatnak róla.
 Egész nap érzem a feszültséget. Mintha a Karvaly provokálna,
mintha ki akarna hozni a sodromból, de nekem több eszem van
ennél, így aztán az órákon messze ülök tőle, ebédidőben pedig
kimegyek a rétre az iskola mögé. De délután rajzóránk van, és
pont őt kaptam párnak. Karba tett kézzel ül mellettem, mogorva
kifejezéssel az elkényeztetett pofáján.
Az osztály azt a feladatot kapta, hogy készítsen plakátot „Az év
legtisztább faluja” pályázatra. A plakátnak fel kell hívnia a helyiek
figyelmét arra, hogy tartsák tisztán a portájukat, amíg a zsűri
kiválasztja a sok-sok falu közül a győztest. Engem nem érdekel, ki
nyer. Még csak nyolc hónapja lakunk itt, de máris rühellem ezt a
helyet. Jobban szerettem Birmingham belvárosát. Ott közel voltak
a boltok, és senkinek nem szúrtam szemet. Itt a faluban bezzeg
mindenki észreveszi, ha egy tizenegy éves kislány egyedül lófrál.
Óvatosnak kell lennem, az árnyékba húzódva bujkálok.
Bárcsak elköltöznénk innen. De anyunak tetszik ez a hely. Úgy
gondolja, hogy végre kikecmergünk a pénzügyi gödörből. Egy kis
házikót bérlünk anyu új főnökének a telkén. Heti párszor ő is átjön
éjszakára, néha a fiúbarátait is hozza. Olyankor kiküldenek az
utcára, amíg anyu italt visz nekik, meg lerendezi őket. Nem akarja,
hogy otthon legyek. Nem vagyok biztos benne, hogy mit ért az
alatt, hogy „lerendezi őket”, de azért volna tippem.
– Muszáj? – nyavalyog Karvaly, amikor Mrs. France
megmondja neki, hogy tolja közelebb a padját.
– Ez egy páros feladat. Semmi bajod nem lesz tőle, hogy egy
kicsit Maisie Johnson és Eve Hubbert nélkül vagy.
Karvaly Becky pofát vág a tanár háta mögött, aztán a barátnői
felé fordul, de azok máris belemerültek a feladatba, így észre sem
veszik. Vállat von, és elővesz egy nagy, rózsaszín, bolyhos
tolltartót, ami tele van zsírkrétával és színes tollakkal.
 – Ne is álmodj róla – veti oda nekem, amikor észreveszi a
sóvárgó pillantásomat. – Használd a sajátjaidat. Nem akarok
elkapni tőled valamit. Mindent összefertőzöl, amihez hozzáérsz. –
A szerény gyűjteményemre pillant, amit eddig sikerült
összeszedegetnem. Anyunak sosincs pénze új ceruzákra, így csak
az van, amit mások elhagynak itt-ott, én meg összeszedem.
Lopnom kellene néhányat. Karvaly Becky hunyorogva rám néz, és
bejelenti: – Nekem vannak a jobb tollaim, úgyhogy én írok.
A papír fölé hajol, és nagy, kerek betűkkel írni kezd. Használ
hozzá lilát, rózsaszínt és narancsot. A könyöke kitakarja az egész
papírt, így alig férek oda. Valahányszor megpróbálok dolgozni,
még tovább terpeszkedik; a nyelvét kidugva koncentrál, miközben
az egész lapot elfoglalja. Tűhegyesre hegyezem a ceruzámat. Ha
nem megy arrébb… de megjön Mrs. France.
– Nagyon szép, Becky – ömlengi, és a bociszemeivel fürkészi a
színeket. Bármire azt mondta volna, hogy gyönyörű, elvégre Becky
a kedvence.
– Tudom – feleli Karvaly vigyorogva, amitől még erősebben
markolom a ceruzámat.
– Jody, neked mi a feladatod? – Válaszolni is majdnem
elfelejtek. Jody a legújabb nevem. Jody Farmer. Milyen hülye
név… Anyu új névvel akart a faluba jönni, így aztán ő lett
Samantha, én meg Jody. Azt mondta, ezek „egészséges” hangzású
nevek. Micsoda röhej. Egyikünk sem egészséges.
 – A kuka – felelem. – Becky mindjárt végez, aztán rajzolok ide
kukákat. – Mrs. France elégedett a válaszommal, így hát
továbbáll. Karvaly prüszköl ugyan, de odébb megy. Nem törődöm
vele, nekiállok szürke kukákat rajzolni. Megnyugtat, hogy újabb és
újabb sor ugyanolyan kukát rajzolhatok. Hirtelen egy éles könyök
vágódik a bordáimra. Karvaly sziszeg, hogy menjek arrébb, mert
nem tudja befejezni a szöveget. Nem akarom hagyni, de Karvaly
erősködik. Mivel neki van a jobb ceruzája és tolla, nincs értelme
másnak csinálni a rajzokat. Idegesen hátradőlök. Ez a hülye csaj
sehogy nem engedi, hogy én is részt vegyek a feladatban. Mrs.
France megint elmegy mellettünk.
– Meguntad? – kérdezi.
– Nem, tanárnő – felelem. – Csak Beckyt várom, hogy befejezze,
és folytathassam a kukákat.
Maisie, aki mögöttünk ül, kuncogva mond valamit arról, hogy
nekem is ott lenne a helyem. Mrs. France úgy tesz, mint aki nem
hallotta, és megy tovább. Karvaly kinyújtja rám a nyelvét. Maisie
és Eve nevetgélnek mögöttünk. Érzem, hogy megint kezd elönteni a
harag. Eszméletlenül rühellem ezeket a hülye picsákat az
osztályban. Rühellem a hülye copfjaikat és a vékony hangjukat.
Legjobban Karvalyt utálom, mert álnok és gonosz, és pletykákat
terjeszt a barátainak a többi osztálytársáról. Az anyja a fő
pletykafelelős a faluban – a postán dolgozik, és egyszer Karvaly is
a nyomdokaiba lép – egy szigorú, gonosz némber lesz. Karvaly
anyját legalább annyira utálom, mint Karvalyt magát. Azzal
vádolt, hogy celluxot loptam a postáról. Mondtam neki, hogy ha
már ellopnék valamit, az nem egy vacak cellux lenne. Bevitt a
hátsó szobába, hívott egy polgárőrt, és átkutatták a cuccaimat.
Persze nem került elő a cellux. Szerencsére a csoki sem, amit
elloptam. Megszabadultam tőle, amint észrevettem, hogy
kiszúrtak.
– Csak várd ki az óra végét – sziszegem Karvalynak.
De nem ijed meg, helyette vigyorogva hátrafordul Maisie-hez.
 – Igazad van – suttogja. – Jodynak tényleg egy kukában kéne
laknia. Hallottátok, mi történt tegnap este?
A szívem majd kiugrik a helyéről. Nem tudhat róla. Kivéve, ha
az anyja látta, mi történt. Leszegem a fejem. Karvaly egy szemét,
de ezt biztos nem kürtölné szét. Az anyja el sem mondaná neki.
Aztán vicsorogva felém fordul. Látom rajta, hogy tudja.
– Jody éjszaka a lábtörlőn aludt, a kuka mellett. Kizárta az
anyja.
A lányok szeme nagyra kerekedik a döbbenettől. Karvaly szeme
csillog. Alig várja, hogy elmondja a történet végét. Belül
megborzongok, és anyut átkozom.
– De van még tovább is. – Sokat sejtetően lehalkítja a hangját. –
Az anyját a játszótéren találták meg. A hinta alatt aludt. Totál
részeg volt, és a bugyija le volt esve a bokájáig.
Fennakad a többiek lélegzete. Elborzadva néznek rám.
Hamarosan mindenki tudni fog erről, és megint engem gúnyol
mindenki. Utálom azt az embert, aki megtalálta az anyukámat, és
máris szétkürtölte a dolgot. Utálom Karvalyt, amiért mindenkinek
elmondta, de legjobban az anyukámat utálom. Elönt a
szomorúság, de aztán hallom apu hangját, ahogy azt mondja, ne
törődjek velük.
Lehajtom a fejemet. Nem adom meg nekik azt az élvezetet, hogy
összetörve lássanak.
Az osztály elnémul, mert Mrs. France ismét a padunk felé
közeledik. Szaftos pletyka derült ki, de azért van annyi eszük, hogy
ne beszélgessenek a tanár előtt, amikor dolgozni kellene.
Fortyogok a méregtől, miközben Karvaly lassan kitölti az egész
lapot. Kénytelen vagyok beismerni, hogy amit alkot, az szép. Végre
eljön az óra vége. A mi plakátunk lett a legszebb.
 – Becky és Jody, szép munkát végeztetek! – dicsér Mrs. France,
amikor körbemutatja a plakátot. Az osztály udvariasan tapsol,
Karvalynak pedig még tovább hízik a mája. Kicsengetnek, Karvaly
pedig kimegy a hülye barátnőivel, akik gratulálnak neki a csodás
plakáthoz, és együtt megnézik, ahogy a tanár kifüggeszti a
folyosóra. A nagy felhajtás közepette itt felejtette a tolltartóját.
Senki nem látja, hogy beteszem a táskámba, és elindulok kifelé. Az
utolsó óránk angol, utána mehetünk haza. Nem akarok
visszamenni a házba. Nem tudom, hogy anyunál van-e éppen
valaki. A folyóhoz megyek, leülök a partra, és nézem, ahogy a
kacsák ennivalót keresgélnek.
Egy idő múlva előveszem a tolltartót. Minden ceruzát
kettétörök, aztán telerakom kaviccsal a tolltartót, és olyan
messzire dobom a folyóba, amennyire csak tudom. Bárcsak
Karvaly Beckyre is köveket akaszthatnék, és aztán a folyóba
dobhatnám. Az apukám, akinek a hangja most már mindig velem
van, a fülembe súg: „anyáddal együtt”.
 TIZENHATODIK FEJEZET

– ABBY? ABBY? – szólongatta halkan Claire.

Abigail felnézett a karosszékből. A szájában hányás ízét érezte, a
szemébe mintha homokot szórtak volna.
– Abby, jól vagy? – kérdezgette Claire rémülettől sápadt arccal. –
Gyere, kelj fel! Össze kell szedned egy kicsit magad.
Abby pislogott néhányat, majd a drága pólójára nézett, amit most
sárga és barna foltok csúfítottak el. Bűzlött az egész ruha.
– Claire, nem érzem jól magam.
– Gyere, drágám! Fürödj meg, aztán bújj ágyba! Ne aggódj, csak
összeszedtél valamit. Az ilyesmi átmegy rajtad huszonnégy óra alatt.
Zoe is elkapta nemrég, most mindenkinek ez van. Gyere, kelj fel! –
Abigail felé nyújtotta a kezét, és felsegítette a székből.
– Izzy! – szólt ijedten Abigail, amikor megrohanták a gondolatok.
– Gyorsan elaludt. Szegény kis pocak. Úgy látom, őt nem érte el
annyira, mint téged, de ő is ki van ütve. Ne aggódj, ő is hamar túl
lesz rajta. Majd figyelek rá, hogy sokat igyon, ha felébredt. Te pedig
vetkőzz le végre, és nyomás a fürdő! Tettem egy kis fürdőolajat a
vízbe abból, amit a szekrényben találtam. Remélem, nem baj.
Abigail némán engedelmeskedett.

***

Abigail csak órákkal később ébredt fel legközelebb. A gyomra kicsit

csillapodott, de még mindig szédült, és gyengének érezte magát. Az
ágy szélére evickélt, majd óvatosan felállt, de kissé megingott. Az
óra három óra huszonöt percet mutatott. Több mint tizenkét órát
aludt. Meg akarta nézni Izzyt.
 A gyerekszoba ajtaja nyitva volt, odabent Claire kuporgott a
székben, felöltözve, a kezében Izzyvel. A szemüvege ott pihent
mellette az asztalon. Szemüveg nélkül valahogy fiatalabbnak,
törékenyebbnek festett. Abigailt hálás melegség töltötte el, amiért a
barátnője ott volt velük, amikor szükség volt rá. Lement a
földszintre, hogy igyon valamit.
Claire kitakarította a konyhát is – a mosdó most citromillatot
árasztott. Abigail a csaphoz ment, és épp egy pohár vizet kortyolt,
amikor a telefonja megszólalt. Azonnal felvette, mert nem akart
senkit felébreszteni.
– Miért csinálod ezt? – sziszegte a telefonba.
– Jobban érzed magad? – érdeklődött a robothang.
– Hagyj békén, vagy rád küldöm a rendőrséget!
A hang elnevette magát.
– Azt erősen kétlem.
– Van bizonyítékom – vágott vissza Abigail halkan. – Megvan az
üzenet, amit küldtél. Amelyiket az újságokból vágtad ki.
– Azt akár te is csinálhattad. Nincs bélyeg a borítékon – mondta a
hang. – Szép házban laksz, Abigail. Tetszik a bútor. Minden drága,
semmi olcsóság. Milyen kár, hogy mindet elveszíted. Nemsokára
kereslek megint. Addig gondolj arra, hogy amíg betegen vergődtél,
Jackson nagyon jól érezte magát.
Azzal megszakadt a vonal.
 Abigail megborzongott. Az a valaki járt a házában. Nesztelenül
felment a lépcsőn. Semmi hangot nem hallott a gyerekszobából.
Lábujjhegyen beosont a saját szobájába, és kihúzta az éjjeliszekrény
fiókját. Tudta, hogy nincs ott, bele sem kellett néznie. A mindig
rendezett sorokban álló alsói most össze voltak túrva. Ki kell dobnia
mindet. És le kellene cserélni a zárakat, de azt hogy adja be
Jacksonnak anélkül, hogy mindent elmondana? Márpedig azt nem
tehette. Legalább a riasztó kódját megváltoztatja, hátha az is elég a
betörők távoltartására. Majd azt mondja Jacksonnak, hogy azt
időnként a biztonság kedvéért érdemes változtatni. A szíve nagyot
dobbant, amikor megbizonyosodott róla, hogy eltűnt az üzenet. Már
nem volt ott a fiók aljában. Az epe megindult felfelé a torkán, és
kirohant a mosdóba.
– Jól vagy? – kiabált Claire az ajtó túloldaláról.
Abigail kilépett a fürdőből, az arcát éppen nedves törülközővel
törölgette.
– Most már igen.
Claire ásítva nyújtózkodott egyet.
– Főzök teát.
– Nem kell, már így is eleget tettél. Nem fekszel le a
vendégszobában?
Claire hunyorogva nézett a szemébe.
– Ha jobban vagy, akkor inkább hazamennék. Holnap korán
kezdek.
– Biztos? Rohadt késő van.
– Biztos. Össze kell szednem a fényképezőmet és a cuccaimat.
Izzy jól van. Itattam vele vizet. Alszik, mint a bunda. Beraktam a
kiságyba. – Claire egy nagy fotót figyelt, amin Jackson volt
Abigaillel. Kötött sapkában és kesztyűben voltak, és mindketten
nagyon nevettek. – Megcsörgettem Jacksont, hogy tudja, mi van
veletek – folytatta halkan –, de csak a hangposta jelentkezett.
– Ki szokta kapcsolni a telefont, amikor repül – magyarázta
Abigail.
 – Nem szállt le mostanra? Vagy olyankor sem lehet elérni?
– Attól függ, hová ment – vágta rá Abigail, de belül nem volt
olyan magabiztos, mint ahogy kifelé hangzott. Jackson, amikor
éjszakára nem ment haza, általában felhívta, ha nem landolt túl
későn, de legalább egy SMS-t küldött, hogy szereti. Nyugtalanító
volt, hogy most nem adott magáról semmi életjelet.
Abigail mosolyt erőltetett az arcára.
– Holnap reggel hazajön, és addigra mi is jobban leszünk.
Köszönök mindent – tette hozzá.
– Még jó, hogy felhívtalak a maci miatt. Basszus! Otthon
hagytam!
– Semmi baj, Izzynek van elég játéka. Nem fogja hiányolni. Majd
elhozod, ha legközelebb összeülünk.
– Vagy hamarabb. Miért nem jössz át a héten egy kávéra? Nincs
sok dolgom a skóciai fotózás előtt, tök jó lenne.
– Oké, az tényleg jó lenne. Ezer éve nem találkoztunk csak ketten.
Abigail kikísérte a barátnőjét, aztán visszament a konyhába. Nem
volt már fáradt, inkább csak zavart.
Karamell lemászott az egyik konyhai székről, és panaszosan
nyávogott egyet. Abigail felvette a macskát, és az arcát a selymes
bundának simította. Karamell elégedetten dorombolt, míg a gazdája
a fejét simogatta és paskolta. Abigail aztán megállt, és a macskát
fürkészte. Az állattal ellentétben ő nem volt ilyen nyugodt. Az
émelygés megszűnt, de most valami borzalmas előérzet vette át a
helyét.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

A HAJNAL MELEG VOLT, ÉS FÜLLEDT, és Robyn nehezen tudott aludni.

Nyugtalanul hánykolódott az ágyában.
Rémálma volt, amiben Marrákes központjában járt. Dzsema el
Fna utcáit sok ezer gyalogos, motoros, sárga taxi és ló járta
keresztül-kasul, ám éjszakára az utca színes kavalkáddá változott,
ahol hangok, szagok és mozdulatok keveredtek, amint a gnawa
zenészek, színészek, kígyóbűvölők, vajákosok, táncosok,
jövendőmondók, hennafestők tülekedtek egy kis helyért, és az
egzotikus fűszerek, a frissen készült ételek és italok illata belengett
mindent.
Robyn álmában este volt, és egy tér mögötti utcában sétált, ami a
medina felé vitt – piaci standok, illatok és színek útvesztőjében.
Tudta, hogy nem lenne szabad egyedül odamennie, de mintha egy
láthatatlan drót arrafelé húzta volna, és mit sem törődve a fülében
csengő figyelmeztetéssel, útnak eredt, be az apró utcácskák mélyére.
Davies megmondta neki, hogy várjon a hotelban. Nem biztonságos
egyedül járni a bazársort, különösen éjjel. Davies mondta, hogy
veszély leselkedik rá. A katonai hírszerzés egy szektára bukkant,
amelyik bombákat akart elrejteni a város különböző pontjain.
Davies a helyi hatóságokkal együttműködve kézre akarta keríteni a
csoportot, mert az Egyesült Királyság épületeit is veszélyeztették.
Robyn mindezek ellenére egyre csak haladt befelé az utcákon. Egyik
kezét a hasára tette; máris elöntötte a gyermeke iránt érzett
határtalan szeretet és büszkeség. Alig várta, hogy elújságolhassa a
hírt Daviesnek. Davies ott van a bazárban. Megkeresi, elmondja
neki a jó hírt, és együtt ünnepelnek.
 A nyüzsgő tér mögötti utcákat hűvös szellő járta, és mintha valaki
lekapcsolta volna a hangot, egyszerre elhallgatott a sok hangszer,
ének és zaj. A csend baljós lepelként terült az utcára, és hamarosan
mindent beborított a sötétség. Árnyak léptek elő a házakból, alakok
töltötték meg a keskeny utcát. Daviesért kiáltott, de nem volt ott
más, csak a fagyos arcú arabok, akik veszettül mutogattak felé,
amiért ostoba módon bement a medinába. Egy férfi lépett hozzá –
sokkal magasabb volt, mint a többiek, hosszú, szürke dzsellabát
viselt, a vállán puska lógott. A férfi valósággal fölé magasodott,
teljességgel elállta az utat. Ahogy az ismeretlen alak Robyn arcát
fürkészte, a lányt hirtelen elárasztotta az életéért és a gyermekéért
érzett féltő aggódás. A férfi Peter Crossra emlékeztetett, Davies
felettesére. De álmában a férfi ellenség volt, cseppet sem olyan, mint
az a Peter Cross, akivel már találkozott és együtt vacsorázott.
Amikor megszólalt, az arca leolvadt, felfedve ezzel egy másik arcot,
amelyiknek a szája vékony vágás volt csupán, és benne barna,
rothadó fogak rejtőztek.
– Nem kellett volna idejönnöd – vicsorogta arabul. – Tudtad,
hogy nem szabad. Ezért most megfizetsz. – Egyetlen mozdulattal a
kezébe kapta a puskáját, hátat fordított, és ellőtt az utca végéig. A
robbanás hangjától néhány pillanatig csengett Robyn füle. Az utcán
álló emberek elolvadtak. Robyn azt kereste, kire célzott a férfi az
utca végén, de belül már pontosan érezte. Előtört belőle a sírás,
amikor egy lámpa fénye felvillant, és felfedett egy földön fekvő férfit.
Nyugati stílusú nadrágot és inget viselt, és Robyn megismerte a
csillogó, barna cipőjét. Davies hosszasan tisztogatta, mielőtt útra
kelt a titkos találkozóra az orvossal. Robyn a férfi felé rohant. Davies
volt az – és az ő hibája, hogy meghalt.
 Az út hirtelen mocsárrá változott, és minden lépéssel egyre
mélyebbre merült a ragacsban. A bazársor eltűnt, és vele minden
épület, de Davies teste még mindig ott hevert a földön, a homlokán
szabályos, kerek, vörös lyuk tátongott. Robyn lába ólommá
nehezült, nem érhetett oda Davieshez. Egyre csak merült a
mocsárban, már a derekáig ért. A férfi nevét kiáltotta, de tudta, hogy
elkésett. Davies meghalt.
Robyn hatalmas rándulással ébredt fel, az egész testét verejték
borította. Áporodott szag lengte be a hálószobát. Az a nyomorult
álom nem ment ki a fejéből. Nem ő tehet Davies haláláról, akkor
miért érez bűntudatot? Kinyitotta az ablakot, és kihajolt. A telihold
beragyogta a környéket, szinte nappali fényárban úsztak a házak. Az
égen csillagok sorakoztak. Egy róka nesztelen léptekkel átbújt a
szomszéd kerítése alatt, és beosont a kertbe. Kecses mozdulattal
felugrott egy kukára, ahonnan előtúrt némi csirkemaradékot, majd a
zsákmánnyal el is menekült. Robyn fentről figyelte, ahogy a róka
eloson a hinták, trambulinok és szétszórt kerti bútorok között, aztán
egy kerítést átugorva megáll egy elhagyatott kert fészerénél. Az
épület alól apró orr bújt elő, majd egy újabb, és a két kölyök
izgatottan szaglászta a vacsorát. Az anyai gondoskodás ezen
megnyilvánulása megmagyarázhatatlan bánattal töltötte el Robyn
szívét. Képtelen volt szembenézni az érzéssel, ezért átöltözött,
futócipőt húzott, és elindult, hogy futással nyomja el a fájdalmat és a
gyötrelmet.

***

Reggel beugrott Ross irodájába. Legfeljebb egy órát tervezett

maradni, aztán irány a kapitányság, ahol folytatja a nyomozást.
Odabent sokkal jobb szoftverekkel dolgoznak, mint Ross. Még csak
két napja volt az ügyön, de úgy érezte, nem halad vele semerre. Ross
éppen egy jelentéssel volt elfoglalva. Két ujjal pötyögött a
billentyűzeten, miközben meredten bámulta a képernyőt.
 Robyn leült a székébe, és rákeresett a „Farnborough” szóra.
Ross felpillantott.
– Mi jót csinálsz?
– Megírtad a jelentést?
Ross arca felragyogott, a szája szeglete felfelé görbült.
– Kérdésre nem illik kérdéssel felelni, de igen, befejeztem a
jelentést, és lezártam az ügyet. Robert Brannigannek viszonya van,
méghozzá a barátjával, Anthony Potterrel. A feleség nem lepődött
meg annyira, mint számítottam. A lényeg, hogy az ügyet befejeztem,
úgyhogy ha kellek, tudok segíteni. – Fogta az e-cigijét, és nagyot
szívott belőle. – Bár gondolom, jó kis csapatot kaptál.
– Mulholland szinte mindenkit ráállított egy drogügyre, úgyhogy
egyelőre egyedül vagyok. Örülnék, ha segítenél.
– Van már nyom?
– Nem sok. Most Farnborough-t nézem Hampshire-ben.
– Nem ott van kétévente az a légi bemutató?
– Pontosan! De nem hiszem, hogy a repülés érdekelné Lucast.
Egyelőre annyim van, hogy miután évekig nem szóltak egymáshoz,
Paul és Lucas találkoztak Paul házában – egyszer, legalábbis ez a
biztos, de szerintem többször is. Az első találkozó után nem sokkal
Paul Matthews, aki alig járt el otthonról, úgy döntött, hogy
meglátogat egy ismerőst Farnborough-ban, de mielőtt erre sor
kerülhetett volna, elesett az erdőben, és meghalt. Ennél több kell,
Ross. Meg kell találnom Paul laptopját, hogy kiderüljön, miről
beszélgettek.
– És most mihez kezdesz?
Robyn egy percre behunyta a szemét. Ross türelmesen kivárta,
hogy átgondolja a lehetőségeit. A nő aztán nagy levegőt vett, és
kinyitotta a szemét.
 – Nincs sok nyom, amin elindulhatnék, de az a laptop biztosan
segítene. Geraldine jó házvezetőnő, de szerintem nem kereste a
laptopot. Úgy van vele, hogy mivel mindig a konyhaszigetre volt
letéve, ha nincs ott, akkor eltűnt. Szerintem nem erről van szó.
Lehet, hogy Paul azon dolgozott éppen, mielőtt elindult a halálos
futásra, és egyszerűen csak máshol hagyta. Nem akartam
körbeszimatolni, amíg ott van, de kiderült, hogy a ház eladó. Nem
hiszem, hogy tudok házkutatási parancsot szerezni. Mulholland el
van havazva, és nem tartaná fontosnak. Én viszont nem mehetek
vissza, mert ha a takarítónő is ott van, azonnal felismer. Gondolod,
hogy te és Jeanette tudnátok kérni egy időpontot, hogy megnézzétek
a házat? És akkor körbenéznél, hátha megtalálod a laptopot. Neked
az ilyesmi mindig jól megy. Igazi véreb vagy, amikor elveszett
tárgyakról van szó.
Ross nagyot nevetett.
– Ezt most abból sikerült megállapítanod, hogy a múltkor
megtaláltam a kocsikulcsod, amit a saját asztalod helyett az
enyémen hagytál?
Robyn rámosolygott.
– Igen. És abból, hogy alapos vagy. Ha valaki, akkor te
megtalálod. Megtennéd nekem?
– Ha Jeanette-nek nem jut tőle eszébe, hogy költözzünk egy
puccos vidéki kúriába, akkor igen – felelte fáradt mosollyal az arcán.
– Kitalálok valami dumát, Jeanette lefoglalja az ingatlanost, én meg
körbenézek.
– Szuper. Én kutatok még egy kicsit Paul Matthews és
Farnborough után, aztán elmegyek edzeni.
Ross szúrós tekintettel pillantott rá.
– Nem akarom hallani! Néhány hét múlva versenyen futok,
muszáj készülnöm.
 Ross felemelte a kezét, és úgy tett, mint aki becipzárazza a száját.
Robyn aprót sóhajtva hátradőlt. Igazat mondott, tényleg jelentkezett
egy tíz kilométeres jótékonysági futásra, de mégsem ezért vágyott az
edzőterembe. Átvillant az agyán, hogy vajon meddig futhat még az
igazság elől. Aztán lerázta magáról az efféle sötét gondolatokat, és
ismét a munkájára koncentrált.
Ross elment, és Robyn egyedül maradt a Paul halálát taglaló
cikkekkel. Geraldine azt mondta, hogy Paul szinte mindennap
futott. Egészséges volt, nagyon odafigyelt magára. Szerencsétlen
eset, hogy szívrohamot kapott, még sincs benne semmi furcsa.
Robyn némi gondolkodás után felhívta az uttoxeteri rendőrséget,
bemutatkozott, és kérte a rendőrt, akit Paulhoz riasztottak.
Drayton őrmester hamarosan a telefonhoz ment, és a papírok
zörgéséből úgy tűnt, nála vannak a jelentései is. Bemutatkozott,
aztán lassan, tagoltan beszélt.
– Mr. Matthews holttestére július huszonötödikén este hétkor
talált rá egy járókelő – mondta. – Bizonyos Julian Crow, Abbots
Bromley-i lakos éppen kutyát sétáltatott a Blithfield Víztározó körül,
amikor egy testre lett figyelmes. Azonnal mentőt hívott, akik hamar
kiértek ugyan, de már csak Mr. Matthews halálát tudták
megállapítani.
– A helyi újság azt írja, szívrohamot kapott. Ez igaz?
– Nem. Az első jelek arra utaltak, de a halottkém kizárta a
szívroham eshetőségét. A színészi múltja miatt nagy érdeklődés
övezte a néhai Mr. Matthewst, és az újságok talán egy kicsit
türelmetlennek bizonyultak. Bizonyára már rég leadták a kész cikket
a nyomdában, amikor a végleges vélemény megszületett. Mr.
Matthews kissé szokatlan körülmények között halt meg.
Nevezhetjük furcsa balesetnek is. Elbotlott, és rosszul esett, a fejét
beverte egy fába, és az ütés okozta a halálát.
– Ön látta a testet? – kérdezte Robyn. – Úgy értem, még azelőtt,
hogy elszállították volna.
Drayton őrmester megköszörülte a torkát.
 – Tizenöt percen belül a helyszínen voltam. Semmi kétség nem
fért hozzá, hogy Paul Matthews meghalt. A feje jobb oldalán és a
halántékán jelentős mennyiségű vér volt, valamint vérnyomokat
találtam a fán, amelyiknek nekiesett. A későbbi vizsgálat
megerősítette, hogy a fakérgen látott vér valóban Paul Matthewsé. –
Köhögve köszörülte ismét a torkát. – Az alaposabb vizsgálat során
észrevettem, hogy mindkét tenyere sebes volt. Mindkét tenyerén
poros maradványt találtam, amiről később kiderült, hogy egy
bükkfáról származik, amibe esés közben megpróbált
belekapaszkodni. A halottkém balesetet állapított meg. A szakértői
vélemény szerint Mr. Matthews egyenetlen talajon futott, elbotlott a
saját cipőfűzőjében, nagy lendülettel előreesett, és egy másik
bükkfába ütötte a halántékát. A temporális artéria elszakadt, és
azonnal meghalt.
– Semmi gyanúsat nem találtak?
Drayton őrmester mintha meglepődött volna a kérdésen.
– Nem, hölgyem. Magam vizsgáltam meg a helyszínt, semmi
gyanúsat nem találtam. A fán lévő vér megegyezett Mr. Matthews
vérével, mindkét minta B pozitív volt – tette hozzá. – Nem találtunk
bizonyítékot arra, hogy más is jelen lett volna a halálesetnél, a fejen
lévő sebben pedig csak fakéreg volt, ami az eséskor kerülhetett oda.
– Köszönöm, Drayton őrmester, sokat segített.
– Szívesen – felelte a férfi. – Megkérdezhetem, hogy van-e oka
azt hinni, hogy Mr. Matthews gyanús körülmények között hunyt el?
– Nem, nincs rá okom. Ami azt illeti, a fiát, Lucas Matthewst
keresem, aki éppen a szerencsétlen baleset előtt tűnt el. Csak
keresem az összefüggést a két eset között. Logikusnak tűnt felhívni
azt, aki látta Paul Matthews halálának helyszínét.
– Értem.
– Ha esetleg látnák Lucas Matthewst Uttoxeterben, kérem,
értesítsen! A felesége nagyon aggódik érte. A részleteket hamarosan
elküldjük minden kapitányságra. Az enyém az ügy, szóval, ha tud
valamit, nyugodtan csörögjön.
 Robyn elgondolkodva kopogtatta az ujjával az asztalt. Rövid
internetes keresés után megtudta, hogy a koponya három fő csontja
a halántéknál találkozik. Ha a koponyát itt erőteljes ütés éri, az
valóban halált okozhat. Úgy tűnt, Paul Matthews szerencsétlenül
esett, és ez okozta a halálát. Robyn a fejét ingatta. Szegény embert
még az ág is húzza.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

AKKOR

AZ A PÖKHENDI CHLOE PLANTER megérdemelte már, hogy valaki

megleckéztesse. A kis öntelt tehén körül mindig ott legyeskednek a
rajongói, akikkel közösen nevetnek ki mindenkit, aki egy kicsit is
kilóg a sorból.
– Chloe, olyan jó így a hajad!
– Chloe, nem alszol nálunk a hétvégén?
– Chloe, olyan jól játszottál kedden!
Chloe így, Chloe úgy. Amíg az agyam szét nem robban, és
legszívesebben kitépném Chloe Planter összes haját, aztán
betörném a csinos kis arcát. Gyűlölöm. Nem azért, mert olyan
tökéletes, hanem mert az a fajta, aki megkavarja a dolgokat, aztán
háttérbe húzódik, és onnan nézi gúnyos elégedettséggel, ahogy az
egyik talpnyalója átveszi a stafétát, és tönkreteszi egy újabb
gyerek életét.
Azóta én vagyok a kedvenc célpontja, hogy ideköltöztünk, és
elkezdtem a sulit. Nem hiszem, hogy elért ide a hírem, különben
nem mert volna ujjat húzni velem.
 Az egész az öltözőben kezdődött. Rühellem a tesit. Nem azért,
mert nem vagyok az a kimondott sportolói alkat, vagy mert nem
vagyok csapatjátékos, hanem mert óra előtt és után együtt
öltözünk. Tudom, hogy csak csicsergő lányok, én mégis ideges
leszek. Ki nem állhatom, ha bárki más előtt kell levetkőznöm.
Érzem magamon a tekintetüket, ahogy vetkőztetnek, ahogy
gondolatban lehúzzák rólam a rétegeket, mint a hagyma héjait.
Tudom, hogy mind nevetni fognak, ha meglátják, mi van a
túlméretezett blúz és a bő szoknya alatt. Nem tudom, mi lenne
akkor. Anyu egy időben írt igazolást, de mostanra teljesen az ital
rabjává lett, és reggelente nekem kell rázogatni, hogy végre
magához térjen. De megtanultam hamisítani az aláírását. A
múltkori iskolában szinte minden héten elkaptam egy megfázást,
hasfájást, egyéb bizarr betegséget vagy rejtélyes kiütést, hogy ne
kelljen sportolnom. A tanárok biztosan tudták, hogy nincs bajom,
de talán megkönnyebbültek, hogy nem kell engem is betenniük a
csapatba – gondolták, amilyen szerencsétlen vagyok, úgyis csak
hátráltatnám a többieket.
Ez a gimi amolyan haladó szellemű hely. Az igazgató farmerban
jár, és nagyon lazának képzeli magát. Próbál „spanolni” a
gyerekekkel, de én átlátok rajta. Nem érdekli, mi lesz velünk. Csak
azt akarja, hogy az iskolának jó híre legyen, mert akkor talán
áthelyezik egy elit suliba, ahol még több pénzt kereshet.
 Anyu azt mondta, megint nevet kell változtatnom. Az elmúlt
négy évben ez már a harmadik alkalom. Most már nagyon elege
van belőlem. Nem akar megint költözni. De erről most nem én
tehetek. Ha Danny Windsor és a förtelmes barátja nem kapnak el
a folyosón, és Danny nem próbál megcsókolni, akkor minden
rendben lett volna. Az az idióta Chris Edding találta ki az egészet.
Dannynek eszébe sem jutott volna megcsókolni, ha felelsz vagy
merszben nem kényszerítik erre. Ki akarna megcsókolni egy olyan
embert, mint én? Az elmúlt néhány évemet azzal töltöttem, hogy a
világ legcsúnyább lányává változtassam magam. Sajnálom, hogy
így alakult, mert Dannyvel nem volt bajom. Ő volt az egyetlen fiú,
aki nem tett rám gonosz megjegyzéseket. Aznap éppen angolra
igyekeztem, amikor Chris és Danny jöttek szembe. Először semmi
rosszra nem számítottam, de aztán megláttam Chris vigyorát.
Oldalba bökte Dannyt, és motyogott valamit. Danny is
elvigyorodott. Tudtam, hogy készülnek valamire, mert először
alaposan körülnéztek, és csak utána indultak el felém. Mire észbe
kaptam, a falhoz szorítottak, és elállták az utamat. A pánik
összeszorította a mellkasomat. Láttam Chris nyálcseppjeit
röpködni, ahogy diadalmasan Dannyhez beszélt.
– Gyerünk! – nyaggatta Chris. – A merszet választottad.
Elvállaltad, most már nem vonhatod vissza!
Egy pillanatig azt hittem, Dannynek csak mondania kell
valamit, de nem. Tétován megnyalta a száját. Az arcán számtalan
érzés cikázott, köztük az undor. Látszott rajta, hogy nem akar a
közelemben lenni. Ugyanúgy nem szeretett, mint a többi fiú, akik
„banyának” meg „szutyoknak” csúfoltak. Chris megint a fülébe
súgott.
– Gyerünk már! Meg tudod csinálni! Csókold meg a rusnya
picsát!
 A félelem egyszerre átalakult bennem, és megéreztem az ismerős
haragot. Danny felém hajolt, és csücsörített. A következő
pillanatban fájdalmasan üvöltött fel, a fejét hátravetette, és az
egész arcát elborította a vér. A vörös cseppek csak úgy zúdultak
kifelé az ujjai között, le a fehér iskolai ingjére.
– Úristen, te lefejelted! Elmebeteg vagy! – kiabálta Chris,
miközben elvonszolta vérző társát. – Ez teljesen elmebeteg! –
ismételgette, amikor kinyílt az egyik terem ajtaja, és veszett kutya
módjára előugrott Mr. Dobbs, az igazgatóhelyettes. Sosem láttam
felnőttet olyan fürgén mozogni. Elkapta a galléromat – na, nem
mintha bárhová is készültem volna elszaladni. Nyugodtan álltam,
mozdulatlanul, és gyilkos tekintettel figyeltem Christ. Élveztem a
félelmet, amit a szemében láttam. Többet nem szórakozik velem.
Eközben szegény vérző Danny egyre csak sírt és nyöszörgött.
Az én verziómat senki sem hitte el. Ezen sem lepődtem meg.
Danny és Chris előadták, hogy ők csak megállítottak a folyosón,
hogy megkérdezzék, mi volt a házi angolra, én pedig ok nélkül
nekik rontottam. Engem nem érdekel, ha kirúgnak. Anyut annál
inkább.
– Mi van veled?! – kiabálta százezredik alkalommal, amikor a
buszmegállóhoz igyekeztünk. – Képtelen vagy normális lenni az
emberekkel? Elegem van abból, hogy valahányszor bajt keversz, el
kell költöznünk.
Nem akartam az orra alá dörgölni, hogy a legutolsó helyről is
miatta költöztünk el. Amikor kiderült, hogy férfiakat szórakoztat,
az egyik felháborodott helybéli a „ringyó” szót festette az ajtónkra,
és attól a naptól fogva mindenki nagy ívben elkerülte anyát. Egy
idő után aztán elege lett a fagyos tekintetekből és a beszólásokból,
így hát szedtük a sátorfánkat, és új helyre költöztünk. Most egy
kaszinóban dolgozik, és ocsmány lakásban lakunk egy kebabos
fölött.
 A buszon szótlanul utaztunk egymás mellett. Figyeltem a nehéz,
szürke fellegeket, ahogy az eső könnyeit hullatta a piszkos ablakra,
és azt kívántam, bárcsak soha többé ne kellene iskolába mennem.
Apuval beszéltem erről. Azt mondta, szerencsétlen eset volt, de jól
tettem, hogy lefejeltem Dannyt. Apu általában megértő velem.
Sokkal jobban megért, mint anyu, aki most annyira dühös volt
rám, hogy éreztem, ahogy árad belőle a harag. Otthon egyből a
bénán elrejtett vodkájáért rohant, hogy minél előbb elbódítsa az
alkohol, és elnyomja a fájdalmat, amit azért érez, hogy egy ilyen
szörnyeteget hozott a világra. Nekem viszont nem volt semmim,
amivel enyhíthetném a saját fájdalmamat.
A lakásba érve ledobtam a földre az iskolatáskámat, aztán
lekuporodtam a kanapéra, és vártam a veszekedést. Mindig
ugyanúgy zajlott. Üvöltözve tette fel ugyanazokat a kérdéseket:
Miért tettem tönkre az életét? Miért nem tudok legalább egy kicsit
próbálkozni? Mi rosszat tett, amiért ilyen életet érdemel? Egyik
kérdésére sem tudom a választ. Csak hagytam, hogy dühöngjön.
Abbahagyta, amikor az alkoholtól felforrt a vére, és lecsillapodott
a haragja. Aztán elkezdte a szokásos nosztalgiát arról, hogy
milyen volt az élete, amikor még gyönyörű volt, és odavoltak érte a
férfiak. A végén mindig Paul Matthews miatt siránkozott, és arról
ábrándozott, mennyire más lett volna az élete, ha a tulajdon vére
nem tesz tönkre mindent. Általában eddig figyelek. Tudom, hogy
engem okol a romokban heverő életéért, de szerintem nincs igaza,
és ezt egyszer neki is bebizonyítom.
Egyre többször és egyre többet ivott, és olyankor mindig
elmondta, hogy miattam jutott ide. Nem szokásom embereket
lefejelni, de tény, hogy már kétszer kellett az én viselkedésem miatt
költöznünk. Nem tehetek róla, ilyen vagyok. Ilyen lettem, mert
csak így élhetek túl.

***
Most délen próbálunk új életet kezdeni, távol Dannytől és a
szüleitől, akik azzal fenyegetőztek, hogy feljelentenek, amíg anyu
át nem ment hozzájuk könyörögni, hogy ne tegyék. Fogalmam
sincs, mivel győzte meg őket, de amikor hazajött, az arca szürke
volt, és beesett, és gyűlölettel átitatott csendben ment összepakolni
a cuccainkat. Másnap reggel ismét úton voltunk.
Itt a Kelsey Iskolában úgy tartják, hogy mindenkiből lehet
sikeres ember. A tanárok hiszik, hogy minden gyereknek meg kell
ismernie minden tantárgyat, mert csak úgy lehet belőle
„kiteljesedett egyén”. Képességtől függetlenül mindenkinek járnia
kell énekre és rajzra, és persze sportolni is kötelező. A tanárok itt
nem fogadják el a szülői igazolást.
Kidolgoztam egy taktikát: a vécében veszem fel a tesicuccomat.
Ez eddig tökéletesen bevált, és óra után is így öltözöm át, csak
előtte megvárom, amíg a lányok lezuhanyoznak, kicsacsogják
magukat, és végre felöltöznek. A kavarodásban senkinek sem tűnik
fel, hogy én nem zuhanyozom. Észrevétlenül osonok ki. A
láthatatlanná válás amúgy is jól megy. Legalábbis eddig azt
hittem, hogy jól megy.
A bioszlabor végében ülök, és egy könyv fölé hajolva úgy teszek,
mint aki lelkesen olvas a fotoszintézisről, amikor Chloe és a
csatlósai bevonulnak. Feldobja a táskáját az első padra, de nem ül
le. A barátnői sutyorogva-kuncogva körülállják. Sally, a legfőbb
talpnyalója odaad neki valamit, amit Chloe a háta mögé rejt. Chloe
az a fajta lány, aki vonzza a tekintetet, így amikor végigvonul a
laborban, minden fiú és lány őt lesi.
– Valami borzasztó büdös itt – jelenti ki, és hátraveti a hosszú,
szőke fürtjeit, aztán az orrát ráncolva szimatol, mint egy
keresőkutya. Megáll a padomnál, és egyre feltűnőbben szaglászik.
– Innen jön – jegyzi meg, mintha ott sem lennék.
 Aztán elővesz egy parfümöt, és az üveg tartalmát elkezdi felém
spriccelni, amitől köhögök és prüszkölök. Az osztályból kitör a
nevetés, néhányan tapsolnak is, de nem látom, ki az. A szemem
könnyezik, és alig kapok levegőt.
– Undorító, mocskos lány vagy – morogja. – Le kéne
zuhanyoznod tesi után. Bűzlesz, mint a rohadt hal.
Megalázottságomban elpirulok, és kis híján a torkának ugrok,
de a tanár pont akkor jön be. Miután ablakot nyitunk, hogy
kimenjen a szag, az osztály lenyugszik.
Bosszút forralok, de ügyesen kell csinálnom, mert nem akarom,
hogy megint kirúgjanak.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

ABIGAIL ARRA ÉBREDT, HOGY VALAKI VESZEKSZIK.

A szája száraz volt, a szeme szúrt. Egy percig azt sem tudta, hol
van, de aztán eszébe jutottak az előző nap eseményei. Nagyon
rosszul volt, és Izzy…
Felpattant az ágyból, és átbotorkált a gyerekszobába. Izzy mélyen
aludt a kiságyában – a haja kócos volt, de az arca békésnek látszott.
Odalentről Jackson hangját hallotta. Aggodalom fogta el. Attól
tartott, hogy a rejtélyes hívó már őt is megtalálta.
Jackson éppen telefonált valakivel.
– Nem vagyok gondolatolvasó. Csak ételmérgezést kapott, nem
élet-halál között lebegett! – Elhallgatott. – Jól van, felfogtam,
nagyon beteg volt. Figyelj, most leteszem. Egész éjszaka talpon
voltam, nagyon fáradt vagyok. Igen, rendben. – Jackson az
ajtónyitás hangjára megfordult, és megkönnyebbülés ült ki az
arcára. – Angyalkám, hogy vagy? Úgy sajnálom! Lemerült a
telefonom, és itthon felejtettem a töltőt. – Odalépett a feleségéhez,
magához ölelte, és csókot nyomott a homlokára.
Abigail engedte, hogy megölelje, mert nem akarta felfedni a
valódi érzéseit.
– Semmi baj – mondta. – Claire átjött. Már jobban vagyok, és
Izzy is, most voltam bent nála.
Jackson ellépett.
– Claire már felhívott. Éppen most tájékoztatott a részletekről.
Biztos, hogy már jól vagy? Ne menjünk el orvoshoz? Legalább
megvizsgálnának.
– Mit mondott Claire? – érdeklődött Abigail.
Jackson nagyot sóhajtott.
 – Ó, csak annyit, hogy borzasztó férj vagyok, mert nem voltam
mellettetek. És igaza van. El kellett volna vinnem a töltőmet, de
annyira siettem, hogy elfelejtettem. Claire azért is lecseszett, hogy
nem hívtalak titeket, meg hogy nem tudod, kin keresztül érhetnél el
ilyenkor.
– Kár, hogy a hotelben nem tudtak töltőt adni – jegyezte meg
kedvesen Abigail.
– Nem hotelben voltam – felelte a férje. – A reptéren töltöttem az
éjszakát, ahol egy kőkemény széken ülve vártam, hogy az ügyfél
visszaérjen.
Finom mozdulattal a helyére simított egy kósza tincset Abigail
arcából.
– Sajnálom, hogy nem voltam itthon. Behívtak rögtön azután,
hogy elindultál. Én voltam az egyetlen szabad pilóta, aki be tudott
ugrani James helyére. Fontos ügyféllel kellett Spanyolországba
repülni. Nem akartuk, hogy felmondják velünk a szerződésüket. Jól
fizető ügyfél. De ha tudom, hogy beteg lettél, akkor eszembe sem jut
elindulni.
A szeme tele volt aggodalommal és szomorúsággal. Abigail nem
hitte, hogy csak megjátssza. Őszinte érzés volt. Az a szemét fel
akarja bosszantani. Jackson sosem csalná meg. A férje közben
megfogta a kezét, és így folytatta:
– Figyelj, hosszú volt az éjszaka, és délután vissza kell mennem a
reptérre. Eléggé kivagyok, és le akarok zuhanyozni. Izzy még alszik,
és szerintem neked sem ártana a pihenés. Nem vársz meg az
ágyban? Összebújunk, és pihenünk még egy kicsit.
Abigail bólintott, noha maga sem tudta, pontosan hogyan is
álljon Jacksonhoz.
A férfi adott egy puszit az arcára. Leoldotta a váll-lapját, és a
kapitányi jelzést a szokott helyére tette a kocsikulcs mellé.
Kimerültnek tűnt, mégis Abigailre mosolygott.
– Izzy biztos jól van? – kérdezte.
– Igen.
 – Megnézem, aztán megyek zuhanyozni. Sietek.
Abigail bekapcsolta a vízforralót, hogy teát csináljon. Éppen a
bögréket vette elő, amikor a telefonja rezegni kezdett. A pulzusa
megugrott. Vonakodva vette fel.
– Jó reggelt, Abigail! Jó látni, hogy újra talpon vagy, és a helyes
Jackson kapitány is hazatért. Vajon hol volt, amíg te otthon
szenvedtél?
Abigail érezte, ahogy az ereiben felforr a vér.
– Elegem van belőled! – sziszegte. – Húzz a fenébe, és hagyjál
békén. Nem hiszem el, amit Jacksonról összehordasz, úgyhogy
nyugodtan eltakarodhatsz a francba.
– Ó, Abigail, milyen kis harcias vagy ma! Jól van, akkor békén
hagylak. Biztos nem érdekel, hogy Jackson az éjszakát az ötcsillagos
Gran Melie Don Pepe hotelban töltötte, és egyiptomi luxuslepedőn
ölelgette az egyik „ügyfelét”. Ha nem érdekel, akkor nem mesélek
róla, ahogy érzed. De nem dughatod örökké homokba a fejed. Attól
tartok, hogy ez még csak a kezdet. Most jön még csak a java.
Azzal letette.
 HUSZADIK FEJEZET

MARY MATTHEWS MINTHA MEGÖREGEDETT VOLNA AZÓTA, hogy Robyn

utoljára találkozott vele. A beesett szeme alatt vastag kék karikák
éktelenkedtek. Bekísérte Robynt a nappaliba, de már nem áradt
belőle az a magabiztosság, ami korábban.
– Van valami hír? – kérdezte.
Robyn a fejét ingatta.
– Nagyon sajnálom, de beszélnem kell a főnökömnek a
„Mézesmázos” nevű mappáról.
Mary lehorgasztotta a fejét.
– Sejtettem. Nem várhatom el, hogy ilyesmi felett szemet
hunyjon. A férfiak általában nem őrizgetik iskolás lányok fotóit. Azt
hiszem, magam előtt is tagadtam az igazságot. De már nem érzek
semmit. Azt akarom, hogy vége legyen. Lucas jöjjön vissza, és zárjuk
le egymás közt ezt az egészet. A tisztességtelensége fáj a legjobban. –
Zavarában a lepattogzott körömlakkját piszkálta.
– Lucas ugye nem említette, hogy nemrégiben felkereste az apját?
Paul Matthews bejárónője látta Lucast néhány héttel ezelőtt.
Mary továbbra is a körmét piszkálta. Furcsa hangot adott ki –
egyszerre volt sóhaj és morgás.
 – Egy szóval sem említette. Úgy tudtam, már nem beszélnek
egymással. Minél több derül ki Lucasról, annál inkább
szembesülnöm kell vele, hogy milyen keveset is tudtam róla. Nem is
az az ember volt, akibe beleszerettem. Azt mondta, gyűlöli az apját,
amiért bentlakásos iskolába küldte az anyja halála után. Tudta, hogy
Paul Matthews sosem látogatta meg őket iskolaidőben? Kissé
szívtelen, ahogy eldobta magától Lucast. A férjem legalábbis így
mesélte. Most már abban sem vagyok biztos, hogy csakugyan így
történt. Honnan tudjam, hogy bármi igaz volt-e abból, amit Lucastól
tudok?
Erre Robyn sem tudott válaszolni. A munkája során sok kiváló
hazudozóval találkozott már. Lucas is az a fajta volt, aki kettős életet
élt, és a legközelebbi hozzátartozóit is félrevezette.
– Lucas beszélt esetleg rokonokról, akik Farnborough-ban
laknak? – hozakodott elő a kérdéssel Robyn, amikor Mary egy kicsit
összeszedte magát.
A nő a fejét ingatta.
– Nem voltak rokonai. Nem volt neki más, csak az apja, és az
iránta érzett határtalan gyűlölet. Legalábbis én így tudom.
Adott egy ember, aki elidegenedett a családjától, aki feladta a
munkát, amit állítólag szeretett, és aki beteg módon vonzódott a
fiatal lányokhoz és a thai ladyboyokhoz, és élete legtöbb részletét a
tulajdon felesége előtt is titokban tartotta. Nem csoda, hogy eltűnt.
Az ilyesmit nem lehet örökké rejtegetni.
– Feltűnt önnek esetleg valami, ami segíthet megtalálni az
eltűnés okát? – érdeklődött Robyn. – Nem voltak furcsa
telefonhívások vagy levelek?
– Semmi ilyesmi nem ugrik be. Várjon csak! Jött ma egy levél a
lakás-takarékpénztártól. Odadobtam a kupacra, hogy majd
elolvassa, ha visszajön. De egyikünknek sincs számlája a
takarékpénztárnál. Azt hittem, csak valami hírlevél. A neki címzett
leveleket akkor sem nyitom ki, ha tudom, hogy csak szemét.
Megnézzem?
 – Megtenné? Talán kiderül belőle valami hasznos.
Mary bement a konyhába, és szólt néhány szót Archie-hoz, a
kutyához. Perceken belül visszatért. Az arcát eltorzította a düh.
– Az a hazug szemét! – fújtatta a levelet lóbálva. – Volt egy
számlája harmincezer fonttal. Néhány hete levett róla tizenötezret,
aztán másik tizenötöt aznap, amikor állítólag Thaiföldre utazott.
Régóta tervezte, hogy elmegy. És nekem az egészből semmi nem
tűnt fel. Fogalmam sem volt erről a számláról. Van egy közös
számlánk a Barclaysnél, és néhány egyéb megtakarítás. De ez! Újabb
titok! Vajon volt-e egyáltalán bármi a kapcsolatunkban, ami nem
volt hazugság?!
Mary reszketett a haragtól. Ha Robynnak sikerül megtalálnia
Lucast, a házasságukat talán már akkor sem tudják megmenteni.
A beszélgetés Robynt is felbosszantotta – úgy érezte, valami felett
elsiklik. Remélte, hogy Ross megszerzi azt a laptopot. Abban
biztosan megtalálja a titok nyitját. Mary Matthewstól úgy jött el,
hogy semmivel nem lett okosabb. Még mindig nem tudta, Lucas
miért kereste fel az apját. Márpedig biztosan jó oka volt találkozni
azzal, akit hosszú éveken át messzire elkerült.

***

Fél kilenc volt már, mire Robyn leért az edzőterembe. Fél óra volt
oda az út gyalog, és már nagyon vágyott a testmozgásra. Aznap este
súlyzós erőnléti edzést tervezett, azon belül is főleg a mell- és
vállizmaira koncentrált. Elégedetten nyugtázta, hogy rajta kívül
egyetlen ember van a teremben. Ledobta a törülközőjét egy futópad
akasztójára, és bemelegített. A tévében egy riporter éppen a
parlament épülete elől tudósított valami komoly témában. Robyn
nem követte az aktuális politikai eseményeket. Régebben
megbabonázva bámulta a képernyőt, ha valami hírt közöltek a helyi
vagy a nemzetközi helyzetről. Azóta már hidegen hagyta. Nélküle is
boldogulnak.
 Átmozgatta magát, és belekezdett a kemény edzésbe.
Fekvenyomással indított – két húszkilós egykezes súlyzóval nyomott
háromszor tízet, majd a negyedik sorozatra huszonkettes súlyzókat
fogott, és amikor az izmai már kezdek elfáradni, leugrott a földre, és
csinált tizenöt fekvőtámaszt. Ez csak az eleje volt annak a
könyörtelen edzéstervnek, amivel a legvégsőkig terhelte a testét. Vég
nélkül ismételte a tárogatást, a hasprést, a bicskát, aztán átment egy
gépre, és ott kínozta lehúzásokkal a tricepszét. Teljesen ki akarta
meríteni az izmait, és amikor már egyetlen ismétlésre sem volt
képes, elengedte a kötelet, és összeesésig csinálta a tolódzkodást.
Fintorogva felküzdötte magát négykézlábra, és megpróbált
néhány Pókember-fekvőtámaszt – olyan fekvőtámaszt, ahol
ereszkedés közben az ember az egyik térdét a vállához húzza, és
gyakorlatilag az egész testét terheli –, amíg megint a padlóra
rogyott. Izzadságtól elázva indult aztán a medencéhez, ahol egy
hideg zuhany után még fél órát úszott.
Amikor a teste teljesen kimerült, lezuhanyzott, és elindult haza.
Időközben bekapcsolt a közvilágítás, és most narancsszínű fényben
úsztak a járdák. A szín a tűznyelőket juttatta eszébe, akik Dzsema el
Fna utcáin valósággal elkápráztatták a járókelőket, amint sárga és
narancsszínű lángnyelveket fújtak. Azon a téren töltötték Daviesszel
az utolsó estéjüket. Eszébe jutott a kígyóbűvölők hangja, akik
kobrákat táncoltattak a furulyájukkal. Az utolsó napokban minden
este együtt voltak, ami ellentmondott minden szabálynak, hiszen
Davies küldetésen volt, valahogy mégis így érezték helyénvalónak…

***
– Tudtad, hogy a Dzsema el Fna azt jelenti, „a holtak gyülekezete”,
és hogy még a tizenkilencedik században is levágott fejeket raktak ki
ide elrettentésként? – kérdezte Davies, amikor a sötét szemében
csillogó lelkesedéssel felpillantott az útikönyvből. Szeretett ilyesmi
érdekességekre bukkanni, és Marrákes egy mesebeli város, tele
történelemmel és lenyűgöző tudnivalóval.
Robyn jóízűt nyújtózott a hatalmas franciaágyon, és felkönyökölt.
– Fúj! Nem tudtam, de azt tudom, hogy ez az ágy nagyon hideg
így nélküled.
Davies hátravetett fejjel nevetett, és eldobta a könyvet. Odalépett
az ágyhoz, és Robynra vetette magát, aki boldogan ellenkezett.
– Akkor, drága jövendőbelim, jobb, ha felmelegítünk.
A riádjuk – történelmi ház a medinában – sötét, keskeny
sikátorok mélyén, egy jelentéktelen ajtó mögött rejtőzött, és maga
volt a béke szigete. Az udvarban buja kert kapott helyet, közepén egy
hatalmas, veréblepte narancsfával, ami hosszú árnyékot vetett az
egzotikus növényekkel benőtt falakra, és jellegzetes illattal árasztott
el mindent. Tökéletes hely volt arra, hogy felélesszék a szenvedély
lángját. Robyn hat hete nem látta Daviest, és bár nagyon hiányolta,
fontosabb oka is volt annak, hogy repülőjegyet és szobát foglalt
Marokkóban.
Napnyugtakor együtt bújtak elő a törökfürdőből; finom, fehér
köntösben lépdeltek a riád tetőteraszára, ahol hallgatták, ahogy a
müezzin esti imára hív, és aminek hangja visszhangzott az alattuk
elterülő rózsaszín, középkori házak között, egyenesen a Koutoubia-
mecset magas minaretje és az Atlasz-hegység havas csúcsai felé.
– Szeretlek, ugye tudod? – szólalt meg egyszer csak Davies.
– Tudom – felelte a nő.
 – Nem, úgy értem tényleg szeretlek – ismételte Davies, és
magához húzta a menyasszonyát. Robynban nem támadt rossz
előérzet; a boldogság megrészegítette, ahogy együtt vacsoráztak a
csillagos ég alatt, magukba szippantva a narancsvirág illatát. Száz
százalékig biztos akart lenni a dologban, mielőtt megosztja a hírt,
így titokban megszerezte egy orvos címét a szálloda recepciósától.
Úgy tervezte, hogy másnap keresi fel a doktort, amíg Davies az
Atlasz-hegységbe megy, keresztül a csokoládészínű vidéken, az
olívaligeteken és a hegyi falvakon. Az egész mindössze kétórányira
volt Marrákestől.
Aznap este kéz a kézben sétáltak a főtéren, ahogy bármelyik
turistapár. Senki meg nem mondhatta volna, hogy Davies titkos
küldetésen van a hírszerzés megbízásából. Szerelmespár voltak
csupán, akik eljöttek élvezni a „vörös várost”. Csak andalogtak az
utcákon, élvezve a jósok, akrobaták, zenészek és más előadók
kavalkádját. Davies kitalálta, hogy menjenek el egy
jövendőmondóhoz, aki egy ernyő alatt, kártyákat kiterítve jósolt. A
nő tenyere hennával volt befestve, szeme akár a dió, sötét bőrében
mélyre nyúltak a szarkalábak. Tetőtől talpig végigmérte Robynt.
Leültette maga elé, aztán az öreg, kérges kezébe fogta Robyn kezét,
ide-oda forgatta, és valamit még mormolt arabul. Egy idő után
elővette a kártyáit, majd a fejét ingatva közölte, hogy nagy
változások közelednek. Isten azt akarja, hogy legyen erős. Robynnak
volt egy sejtése, hogy mi lehet az a nagy változás, ezért mosolyogva
némi borravalót nyomott a nő kezébe.
– Legyen erős! – ismételte a nő.

***
Robyn hiába próbálta, képtelen volt kizárni az elméjéből Marrákes
emlékeit. Nem kellett volna odamennie. Ostobaság volt. Biztosan
elterelte a férfi figyelmét. Ha jobban a munkájára koncentrál, akkor
észreveszi a támadóit. Akkor előre tudta volna, mi készül. Robyn
ebben biztos volt. Eltompította az ösztöneit, és emiatt örökre
elveszítette. Próbált erős maradni. A jövendőmondónak igaza volt.
Csak azt nem mondta, hogy milyen hatalmas erőre lesz szüksége.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

AZ ORVOS EGÉSZSÉGESNEK NYILVÁNÍTOTTA ABIGAILT ÉS IZZYT, de a

biztonság kedvéért végzett egy vértesztet, hogy biztosan semmi
káros nem maradt-e a szervezetükben. A vírust tartotta
legvalószínűbbnek, de szerinte sem volt ok az aggodalomra.
Abigail írt egy SMS-t Jacksonnak. A férjének vissza kellett
mennie a repülőtérre, mert baj volt az egyik géppel. Elromlott
valami az üzemanyagtartályban, és minél előbb hívni kellett a
szerelőket, azt felügyelte éppen. A gépnek ugyanis huszonnégy óra
múlva úton kellett lennie Jersey-be. Abigail elküldte az üzenetet, és
Jackson rövidesen már hívta is.
– Akkor mindketten jól vagytok? – kérdezte.
– Igen. Mi van a géppel?
– Alkatrészt kell rendelni, de reggelre elvileg megjön, szóval
időben leszünk. Most a vezető mérnökkel találkozom, aztán
Howarddal.
Howard Pitts az üzlettársa volt, aki a légitársaság finanszírozását
biztosította. Nem szólt bele aktívan a vállalat ügyeibe, de időnként
azért összeültek Jacksonnal, hogy képben legyen a fontos dolgokat
illetően.
– Nem hiszem, hogy sokáig tart. Mit szólnál, ha vinnék vacsorát
meg egy üveg bort?
– Jól hangzik.
– Hazafelé beugrom érte. Addig te menj haza, és pihenj! Ülj be
egy kád vízbe, vagy ilyesmi, én meg majd hozom a kaját.
Az ilyesmi nem volt rá jellemző. Vagy bűntudata volt, amiért nem
volt velük a betegség alatt, vagy valamit tényleg rejtegetett. Abigail
szerette volna az előbbit hinni.
 Ahogy befordult a kocsibeállójukra, azonnal észrevette a Ford
Fiestát. Amikor leparkolt, egy mosolygós alak szállt ki a lila autóból.
Rachel volt az. Abigail megdöbbent. Honnan a fenéből szerezte meg
a címét?
– Szia, Abby! – kiabált Rachel, miközben Abigail kiszedte Izzyt a
gyerekülésről.
– Szia, Izzy! – folytatta Rachel idétlen hangon. – Hogy van ma a
kis cukiság? – gügyögte.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezte Abigail. Igyekezett nem sértőn
feltenni a kérdést.
– Zoe adta meg a címedet. Remélem, nem baj. Mondta, hogy
nagyon betegek voltatok, úgyhogy hoztam valamit. – Behajolt a
kocsijába, és előhúzott egy nagy csokor színes virágot: aranyló
szirmú, vidám napraforgót, gerberát, sötét rózsaszín liliomot,
rózsaszín inkaliliomot egy kis üde zölddel, élénk szalaggal átkötve,
becsomagolva.
– Neked hoztam – magyarázta. – Hogy hamar jobban legyél.
Szerintem a virág mindig segít, ha az ember beteg vagy szomorú. –
Átadta Abigailnek, aztán felnevetett. – Bocs, a gyerekkel a kezedben
nem tudod megfogni. Majd én hozom. A lábtörlőn akartam hagyni,
de így még jobb, hogy összefutottunk.
Abigail mélységesen megdöbbent.
– Nem kellett volna. Úristen, köszönöm szépen! Gyere be! –
mondta, elvégre mégsem hagyhatta faképnél úgy, hogy ilyen
nagylelkű ajándékot hozott.
– Csak ha nem zavarok – szerénykedett boldogan Rachel. Izzy
gügyögött valamit. – Ó, neked is hoztam ám valamit, te kis apróság
– mondta, és egy szatyrot rázogatott a kezében.
Abigail bekísérte a vendéget, és egyenesen a konyhába mentek.
Rachel szeme nagyra kerekedett.
– Azt a mindenségit! Milyen gyönyörű ez a ház! És ez a konyha!
 – Köszönöm. Nem volt egyszerű összehozni, de nagyon szeretjük
– felelte Abigail. Berakta Izzyt az etetőszékbe, aztán elvette
Racheltől a virágot. Rachel eközben színes pohártornyot húzott elő a
szatyorból, és megmutatta Abigailnek.
– Remélem, nincs ilyenetek. Azt olvastam, hogy a kicsik ennyi
idősen kezdik használni a motoros képességeiket, és az egyik
weboldal szerint ez most a legnépszerűbb az Izzy korabeliek között.
– Széles mosoly terült szét az arcán. – Ez majd fejleszti, és hosszú
órákra lefoglalja. – Egy sárga poharat nyomott Izzy kezébe, aki
néhány pillanatig tanulmányozta, majd a szájába vette az érdekes
tárgyat.
Abigail felnevetett.
– Valakinek akkor tájékoztatnia kéne a kishölgyet, hogy a
motoros képességeit használja, és hogy van ám keze meg lába is,
nem muszáj mindent a szájával felfedezni. Kérsz egy kávét vagy
teát?
Karamell is megérkezett, hogy üdvözölje a vendéget.
– Teát kérek. Ó, milyen aranyos! Kislány? – kérdezte Rachel, és
lehajolt megsimogatni Karamellt, aki hálából a lába körül
dorombolt. Rachel még egyszer megsimította, azután
felegyenesedett, és Izzy mellé ült.
– Karamellnek hívják, és kandúr, de nem egy nagy macsó –
felelte Abigail. – Érzékeny lélek, és fél a többi macskától. Nem igaz,
te kis bozont?
– Nagyon szeretnék háziállatot, de a mostani albérletben nem
lehet. A főbérlő megtiltotta. Az exem meg allergiás volt, úgyhogy
addig meg azért nem volt. – Egy zöld poharat rázogatott Izzy felé, és
megmutatta neki, hogyan lehet ráilleszteni a kék pohár tetejére. Izzy
gőgicsélve eldobta a sárga poharat, és elvette a zöldet, amit aztán a
szájába tömött, és úgy figyelte Rachelt.
 – Nagyon kedves tőled, hogy hoztál virágot – mondta Abigail, de
egy kicsit kínosan érezte magát. Rachel nagyon furcsán bámulta
Izzyt. Volt valami szokatlan abban a nőben, de Abigail maga sem
tudta megfogalmazni, hogy micsoda. Így folytatta a mondandóját: –
Zoénak reggel első dolga volt érdeklődni, hogy hogy vagyunk. Pár
hete ő is elkapott valami ilyesmit. Remélem, senkit nem fertőztem
meg.
– Szerintem mostanra már kiderült volna – jegyezte meg Rachel,
de le sem vette a szemét Izzyről, aki éppen lelkesen a kék poharat
nyüstölte.
Abigail készített egy teát, és az asztalhoz lépett.
– Nem igazán volt még alkalmunk beszélgetni – mondta Rachel,
miközben a teát szürcsölte –, de én máris úgy érzem, hogy ismerjük
egymást. Neked jó az aurád – tette hozzá. – Általában jó
emberismerő vagyok. A te aurád erős rózsaszín. A rózsaszín aura
szerető és odaadó embert jelent, akik azt is nagyon igénylik, hogy
sok szeretetet kapjanak.
Abigail némán hallgatta, ahogy Rachel lelkes előadást tart az
aurákról.
– A rózsaszín aurájú emberek romantikusak, és ha megtalálták a
lelki társukat, akkor nagyon hűségesek is. Szerető, kitartó társak –
folytatta, miközben átható tekintettel figyelte Abigailt. – És a
rózsaszín aurájú emberek természetes gyógyítók. Nagyon könnyen
megérzik mások szükségleteit, és erős látnoki képességekkel bírnak.
Nem bírják elviselni az igazságtalanságot, a szegénységet és a
konfliktusokat. Azért küzdenek, hogy a világ szebb hely legyen, és
ezért személyes áldozatokat is hajlandóak hozni.
Elhallgatott, és nyugodtan hátradőlt.
 – Nem hülyeség, amit mondok – jegyezte meg. – Látom rajtad,
hogy kétkedéssel hallgatod, de évek óta olvasok az aurákról. Nagyon
érdekesek. Minden oxigént lélegző élőlénynek van aurája. Nagy,
mágneses mezőt gerjesztünk, amit lehet érezni, még akár látni is.
Ebből meg lehet érezni, ha valaki nem szeret minket, ha tele van
haraggal. Nem kell látnoki képesség ahhoz, hogy lásd az aurát, vagy
kiolvasd a jelentését. Vegyük például Claire-t – mondta. – Láttam
tegnap az auráját. Sötétbarna volt, ami önzőségre és gáncsoskodásra
utal. Az ilyen emberek hajlamosak csalni. Az a nő nem egyszerű
eset. Belengi a sötétség. A te közeledben azt is látom, ahogy leszívja,
szinte elveszi az aurádat. – Ismét nagyot kortyolt, és Izzyre
mosolygott. – És te, kis apróság, te meg tele vagy energiával és
fénnyel – tette hozzá. – Izzy aurája ezüstös. Fényesen csillog. Neki
bőven kijut majd szépségből, pozitív személyiségjegyekből és
tehetségből. Az ezüstaurájú emberek általában borzasztó
szerencsések. Mit gondolsz, Izzy?
Izzy Rachelre mosolygott, aztán az asztalnak csapkodta a poharát.
Abigailnek fogalma sem volt, mit mondjon. Rachel ijesztő volt,
ahogy az aurákat taglalta.
– Hűha! Nahát, ezt nem tudtam.
– Sok minden van, amiről nem tudunk. Érdemes megnyitnunk az
elménket. Az aurák háromméternyire veszik körül a testünket. Ha
megnyitod az elmédet, megláthatod őket. Figyelni kell rá. Ha egy
ember túl közel megy hozzád, akaratlanul is ellophat valamennyit az
energiádból. Volt már olyan, hogy valakivel beszélgettél, és azt
érezted, „benne van az aurámban”, ezért el kellett hátrálnod? Az
azért van, mert megszakítja az aurádat, amivel az
energiaáramlásodat is megzavarja.
Az egész elméletnek kezdett némi értelme lenni, de Abigail még
mindig kényelmetlenül érezte magát. Csend telepedett a konyhára,
mert Rachel megitta a teáját, és utána Izzyvel játszott. Egyszer csak
minden figyelmeztetés nélkül felállt, és elindult kifelé.
 – Mész dolgozni? – kérdezte Abigail. Megkönnyebbült, hogy nem
kell tovább kibírnia a nő társaságát.
Rachel összevonta a szemöldökét.
– Az igazat megvallva, nem volt kedvem bemenni, úgyhogy
beteget jelentettem. Tudom, hogy nem szép dolog, és hogy a sors
most megbetegít majd, de semmi kedvem nem volt emberek
szájában turkálni. – Elmerengve belenézett a messzeségbe. – Egy
kicsit elegem van mindenből – folytatta. – Nehéz volt ez a néhány
hét. Vagy inkább ez a néhány év. Azon gondolkodom, hogy
munkahelyet váltok. Életvezetési tanácsadó leszek, vagy ilyesmi.
Hiszem, hogy az élet többről szól, mint a fogak és az albérletem
falainak bámulása. Ideje szembenéznem a démonaimmal. Meg kell
oldanom pár dolgot, aztán tovább kell lépnem.
Ismét csend telepedett rájuk. Abigail nem tudta, mit mondjon.
– Használhatnám a mosdót, mielőtt elindulok?
– Persze, nyugodtan. A folyosó végén balra.
– Köszi, mindjárt jövök.
Abigail elmosta a csészéket, aztán Izzyvel beszélgetett, amíg várt.
Jó néhány perc eltelt, mire hallotta, hogy Rachel megnyitja a csapot.
Azután hamarosan visszatért.
– Köszönöm a teát. Örülök, hogy jobban vagy. Jót beszélgettünk.
Remélem, nemsokára találkozunk. És ne felejts el vigyázni az
aurádra! Szia, apróság! – tette hozzá, és dobott egy csókot Izzynek.
Abigail bólintott.
– Köszönöm a virágot és Izzy ajándékát. Nagyon figyelmes volt
tőled.
– Semmiség. Erre valók a barátok – mondta, és elindult kifelé.
Abigail nagy megkönnyebbülést érzett, amikor hallotta
becsukódni az ajtót és elhajtani Rachel kocsiját. Csak jót akart,
mégis egy kicsit túl komoly és nyomulós volt.
– Gyere, Izzy! – mondta. – Ideje fürdeni. Ma korán lefekszel,
mert anya és apa egy kicsit kettesben szeretnének lenni.
 Felemelte a gyereket, és csókot nyomott az arcára. Izzy tényleg
boldog baba volt. Talán mégis volt valami abban, amit Rachel
mondott, hogy fényes és szerencsés aurája van. De amit Claire-ről
mondott, azzal nem győzte meg. Nyilván nem szerette Claire-t, és
ennek akart hangot adni.
Énekelve elindult felfelé Izzyvel, de a lépcső tetején meglepetten
megtorpant. A gyerekszoba és a hálószobájuk ajtaja nyitva volt.
Emlékezett rá, hogy reggel becsukta mindkettőt. Mindig becsukja.
Rachel feljött. Abigail először a gyerekszobát nézte meg. Minden
ugyanúgy volt, kivéve Izzy játékait, amik most rendezett sorban
ültek a kiságy sarkában. Abigail fel volt háborodva. Rachelnek volt
képe felmenni a gyereke szobájába, és hozzányúlt a játékokhoz. Az a
nő nagyon furcsa. Úgy döntött, a jövőben kerülni fogja. És megkéri
Zoét, hogy többet ne hozza magával. Visszarendezte a játékokat,
aztán átment a hálószobába.
Az ágy fölött egy bekeretezett fotó lógott, rajta Abigail meztelenül.
Jackson imádta azt a képet. Egy széken ült lovaglóülésben, teljesen
meztelenül, csak egy magas sarkú cipőt viselt. Jól látszott a nagy
hasa, a melle, a leomló haja; a kamerába nézett, az ajkával szexin
csücsörített. Rachel biztosan látta, és ez még jobban feldühítette
Abigailt. Ez nem olyan fotó volt, amit mindenkinek szívesen
mutogat, főleg nem furcsa nőknek, akik más házában kutakodnak.
Játszott még egy kicsit Izzyvel, aztán megfürdette, és a kiságyba
tette, amikor meghallotta a hangot lentről. Jackson hazaért.
– Hahó! – kiáltotta Abigail, amikor leszaladt a lépcsőn. Egy
zacskó és egy palack bor pihent a konyhaasztalon, és Jackson a
virágokat bámulta.
– Racheltől van – mondta Abigail, miközben nekilátott
megteríteni. – Most költözött a környékre, aztán a mi
társaságunkhoz csapódott. Igazából Zoe barátnője, ő mutatta be
nekünk is. Zoe mondta neki, hogy beteg vagyok, erre hozott virágot.
Rendes tőle, nem?
Jackson levette az üdvözlőkártyát a virágról.
 – Kedves tőle, főleg, ha nem régen ismer titeket – mondta.
– Szerintem is – felelte Abigail, majd kihúzta a fiókot, és elővette
a villákat és késeket. Feszült csend következett. Jackson odafordult,
és a kis kártyát lóbálta.
– Azt írja: „Abbynek szeretettel: Rich”. Szép virág. Ez a Rich meg
biztos helyes pasi. Meg gazdag. A neve legalábbis azt sugallja.
Abigail kezéből kiesett a villa. Roppant egyet az asztalon, majd
hangosan a földre hullott.
– Nem ismerek Rich nevű embert – tiltakozott.
Jackson megvonta a vállát.
– Pedig itt ez áll.
Abigailnek nem tűnt fel a férje hangjában a játékosság. Sem a
szeme csillogása, ahogy a nevetését türtőztette. Helyette tovább
vörösödött, és a napok óta gyűlendő feszültség lassan előtört belőle.
– De nem Rich küldte, hanem Rachel. Talán elírták azt, hogy
„Rach”. Mert Rachel hozta. Bejött egy teára. Izzynek még játékot is
hozott. – Az etetőszék mellett sorakozó poharakra mutatott. – Ez
őrület. Arra célzol, hogy viszonyom van valakivel? Hogy van képed
hozzá?!
Jackson hátat fordított. Abigail érezte, hogy a szíve majd kiugrik
a helyéről. Legszívesebben üvöltött volna. A férje képes volt az ő
hűségét kérdőre vonni, amikor úgy tűnt, neki van takargatnivalója.
Éppen nekiesett volna, de Jackson megfordult, és a szemébe nézett.
Az arca és a kedve egyaránt elkomorodott.
– Csak vicceltem, Abby. Nem érezted? Csak fel akartam dobni egy
kicsit a hangulatot. De úgy látom, nem sikerült. Elszúrtam.
– Fel akartad dobni a hangulatot? – A csípőjére tette a kezét, és
fenyegető tekintettel várta a magyarázatot.
 – Hát, mostanában nem vagy túl egyszerű eset – jegyezte meg
Jackson. – És mielőtt kiakadnál, én is tudom, hogy miért. Izzy, az
anyaság satöbbi. Meg is értem, de attól még hiányzik a régi Abby.
Régen nem voltál ilyen ingerlékeny, és nem ugrottál volna egyből a
torkomnak. Régen mindig te voltál, aki mindennel viccelt, és mindig
mosolygott.
Mélyen Abigail szemébe nézett. A nő minden erejével az érzéseit
fékezte. A férje megjegyzése nem volt alaptalan, de közben ott
visszhangzott a robothang a fülében.
– Hát, mostanában nem nagyon volt okom a mosolygásra. És
erről nem Izzy tehet. – Nagyot nyelt, és halk, komoly hangon tette
fel a kérdést: – Jackson, viszonyod van valakivel?
– Mi van?! Ezt meg honnan szedted? Miért kérdezel ilyesmit? –
vágott vissza a férje. Az ér lüktetett a halántékán, a szeme
összeszűkült. – Ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha hallottam
tőled. Még csak válaszra sem méltatom. Mi van veled, Abby? A
hormonjaid kergültek meg Izzy óta? Vagy túl sokat vagy itthon?
Nem tudom, de most már szedd össze magad, és ne kérdezz többet
ilyen baromságokat!
– Ne legyél már ilyen rohadt leereszkedő! Nem én találtam ki.
Nem valami hisztis picsa vagyok, aki egész nap itthon ül és
sorozatokat néz! Valaki felhívott névtelenül, és azt állította, hogy
viszonyod van.
– Ki tenne ilyet? És mégis kivel van viszonyom?
Abby lehorgasztotta a fejét.
– Azt nem mondta. És nem tudom, ki volt az.
– Fogalmad sincs, ki hívott fel, és ez a bajkeverő annyit mond,
hogy megcsallak, és te máris elhiszed neki? Hallod, magadat, Abby?
Én ebben nem veszek részt. Ülj le szépen egyedül, gondold végig egy
kicsit, és ha már józanabbul látod a dolgot, te is rájössz, hogy milyen
nevetséges, amit feltételezel. Addig elmentem.
Hatalmas lendülettel csapta be a bejárati ajtót.
 Abigail lerogyott, és a fejét fogta, ami már fájt a zavarodottságtól.
Mi történik? Jacksonnal régen mennyit nevettek, most meg
megfullad a sok félelemtől. Félti Izzyt, mert itt ez a rohadt szemét,
aki zaklatja, aki mindenfélét állít Jacksonról, és megpróbálja őt
meggyőzni arról, hogy a férje titkolózik előtte. Mellesleg ő a
titkolózás királynője. Jacksonnak is jár, hogy ne mondjon el
mindent. Ez az egész egyre nevetségesebb. Miért tudja egy őrült
ennyire felhergelni?
A bébiőr kattanása jelezte, hogy Izzy sír. Felébredt. Biztos a
veszekedésre. Feltápászkodott, de akkor mozgásra lett figyelmes az
ablak előtt. Hunyorogva nézett ki az ablakon, és nagyot sikoltott,
amikor meglátott egy alakot a kertben. Valaki odakintről bámult
befelé, egyenesen őt figyelte. Térdre ereszkedve elbújt az idegen
tekintet elől, és gyorsan átgondolta a lehetőségeit. Elővette a
telefonját, és tárcsázni készült, de az ösztöne azt súgta, hogy nézzen
ki még egyszer. Rémülten felemelkedett, és kilesett, de az alak
eltűnt. Csak egy fa állt ott, az ágai lengedeztek a lágy szellőben.
Nagyot sóhajtott. Embernek nézte a fát. Az idegei kezdik felmondani
a szolgálatot. Megnézte, hogy a bejárati ajtó zárva van-e, aztán
felment Izzyért, és éjszakára átvitte magához a hálószobába.
Odakint a kertben egy sötét alak suhant el a sövény mellett, és
egy pillanattal később eltűnt az utcában.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

MARY MATTHEWS HÁZÁN türelmetlenül berregett a kaputelefon.

Felvette, és megkérdezte, ki az. Nagyon meglepődött a válaszon.
– Jó napot! Lucas miatt jöttem. Beszélhetnénk?
Mary bezárta Archie-t a konyhába, és adott neki egy rágócsontot,
hogy nyugton maradjon. Kinyitotta az ajtót, és rosszalló tekintettel
mérte végig a fiatal nőt, aki a kezében tortás dobozt tartott. A fiatal
nő rámosolygott.
– Jó napot! Tudom, hogy furcsán hangzik, de Lucas küldött.
Aggódik magáért. Sajnálja, hogy így megijesztette, de nem
szólhatott, mert csak így oldhatta meg, hogy ön is biztonságban
legyen.
– Lucas? Jól van? – sóhajtott fel nagy megkönnyebbüléssel Mary.
Eddig legszívesebben üvöltött volna a férjével, de most hirtelen
csakis az érdekelte, hogy van.
– Jól, de bujkálnia kell. Valaki el akarja kapni.
Mary újra sóhajtott.
– A fényképek miatt. Tudtam. Nem voltam hajlandó elhinni,
hogy beteg módon vonzódna a kislányokhoz. Arra gondoltam, hogy
az egyik munkatársa után nyomozott.
A lány bólintott, és egyik ujját az ajka elé emelte.
– Jobb, ha nem is szól egy szót sem. Ki tudja, ki figyel vagy
hallgat minket.
Maryben feltámadt a gyanakvás.
– De ki maga? És honnan tud erről? – Alaposan végigmérte a
fiatal nőt. Színes leggingset és bő pulóvert viselt. A pulóver
élénkzöld volt, épp mint a haja. – Ugye nem a barátnője?
A lány kedélyesen elmosolyodott.
 – Úristen, dehogy! Meg fog lepődni. A húga vagyok, Natasha.
Évekig nem tartottuk a kapcsolatot, de aztán megkeresett, amikor
bajba került, és fel akart szívódni. Jó ötlet volt hozzám jönnie,
elvégre évekig nem is beszéltünk, szerintem alig tudja valaki, hogy a
testvére vagyok. Szólni fog a rendőrségnek, amint van elég
bizonyítéka, és akkor szerintem védelmet is kap tőlük, de a lényeg,
hogy addig is jó helyen van.
Mary elkerekedett szemmel hallgatta.
– Hihetetlen történet, igaz? – kérdezte a nő. – Elhiheti, hogy én is
meglepődtem, amikor beállított hozzám.
Mary nem tudta, hogy kérdezősködjön, vagy legyen óvatos. Nem
ismerte ezt a nőt, és Lucas sosem említette, hogy lenne húga. A
fiatal nő kedvesen mosolygott. Átadott egy borítékot, és vele a tortát.
– Küldött egy levelet, amiben mindent elmagyaráz, és furcsa
módon egy tortát is. Vagyis engem kért meg, hogy vegyek tortát. Az
egyik itteni boltban vettem. A nő a kertjében termő
biogyümölcsökből készíti a tortákat, szerintem jól süt. Egyszer
Lucas is kipróbálta, és ízlett neki. Azt mondta, olyan finom, mintha
ön készítette volna. Az ő ötlete volt a torta. Azt reméli, hogy a torta
és egy csésze tea társaságában le tudunk ülni, hogy egy kicsit
megismerjük egymást. Elvégre a sógornője vagyok. Nagyon
meglepődtem, amikor felbukkant. Gondoljon csak bele: több mint
egy évtized után viszontlátom a bátyámat, erre még az is kiderül,
hogy van egy sógornőm. Állandóan csak önről beszélt.
Archie idegesen ugatni kezdett.
– Ez biztos Archie – mondta a fiatal nő. – Neki is hoztam
ajándékot. – Egy guminyulat tartott fel. – Lucas azt mondta, imád
játszani.
Mary kitárta az ajtót.
– Jöjjön be – mondta.

***
A méreg hamar hatni kezdett. A felvágott torta ott pihent az asztalon
kettejük között. Mary még egyet harapott a saját szeletéből, és
letörölte a morzsát a szája széléről.
– Szokatlan íze van – állapította meg.
– A gyümölcs miatt – mondta a lány. – A biogyümölcsnek
erősebb az íze. Aromás. Lehet, hogy van benne egy kis bor is.
Natasha vég nélkül mesélt a bátyja gyerekkori kalandjairól, és
részletekbe menően ismertette, milyen csodálatos életük volt a
színész apjukkal. Mesélt Monte Carlóról, a cannes-i filmfesztiválról,
hogy mennyi híres színésszel találkoztak, és néha elkísérhették az
apjukat a Doktor Pippin forgatására.
Mary le volt nyűgözve. Lucas sosem beszélt ilyen szenvedéllyel a
gyermekkoráról. Natasha mesélt arról, ahogy vitorlázni tanultak és
pónin lovagoltak, amíg a szomorú balesetben el nem veszítette a
szemét.
– Hülye eset volt. Egy barátjával játszottak. Hosszú botokkal
kardoztak, de túlságosan belelendültek, a barátja elnézte a
távolságot, és a bot eltalálta Lucas szemét – mondta szomorú
hangon Natasha. – Szünidőben történt. Csak olyankor jutott
rendesen időnk egymásra. A következő nyáron aztán apa és Lucas
nagyon összevesztek, mert Lucas elvitte apa kocsiját. Nem kapott rá
engedélyt, és jogosítványa sem volt. Gyerekes csíny volt, de apa
nagyon dühös lett. Lucas pedig megsértődött, mert emiatt nem
mehetett egy zenei fesztiválra. Évekig nem volt hajlandó
megbocsátani, aztán egyetemre került, és többé nem jött haza. Apa
túl büszke volt, és hiába győzködtem, hogy béküljenek ki, sosem
kereste meg a fiát. Lucas azóta egyikünkkel sem tartotta a
kapcsolatot.
 Mary nem hitt a fülének. Nem is ismerte igazán a férjét. Egészen
normális gyermekkora volt, mégis milyen boldogtalan felnőtt lett
belőle. Sajnálta őt, de kiderült, hogy mégsem volt az a szomorú, meg
nem értett ember, akinek eddig hitte. És annyi titkot őrzött. Azt
mondta, szörnyű gyerekkora volt, gyűlölte az apját, Natasha most
mégis arról mesélt, milyen sok szép percet töltöttek együtt.
Hihetetlennek tűnt az egész.
Aztán megszólalt benne egy hang. Az agya mintha lelassult volna,
mintha az ösztöne üvöltött volna valamit. Az a kedélyesen mosolygó
nő hozzá sem nyúlt a tortához. Csak beszélt és beszélt, a teáját
szürcsölte – az egészet gondosan kitervelte.
Ő nem Lucas húga.
Ha az lenne, Lucas miért ne tartotta volna vele a kapcsolatot,
elvégre nem ő tehetett arról, hogy az apjával megromlott a viszony?
Mielőtt a szíve hevesen dobogni kezdett volna, egy pillanatra
megvilágosodott: rájött, hogy gonosz csapdába csalták. Nem kapott
levegőt. Kinyitotta a száját, de az sem segített; nem jött több levegő.
Az izmai görcsölni-rángani kezdtek. A fájdalom elviselhetetlen volt.
Semmit sem tehetett, a teste lassan összeomlott. Jeges kéz szorította
a mellkasát, és érezte, ahogy az élet lassan kiszökik belőle. Natasha
oldalra billentette a fejét, és elvigyorodott. Ez a mosoly már a
legkevésbé sem volt barátságos.
– Jaj, drága Mary, csak nem haldokolsz? De már nem tart soká. A
cián tizenöt perc alatt elvégzi a dolgát. Így is tovább húztad, mint
gondoltam. Ja, és még annyit, hogy a férjed egy rohadt szemétláda
volt, egy undorító ember. Nagy barom voltál, hogy szeretted…
Mary próbált válaszolni. El akarta mondani, hogy ez nem igaz, de
újabb és újabb görcs következett, a teste vadul rángani kezdett, a
feje hátracsuklott. Nem volt ura a testének. Oldalra dőlt, lerogyott a
földre. A szemében félelem és megvilágosodás csillogott.
A zöld hajú lány felállt. Mary szeme előtt lassan minden
elmosódott, az érzékszervei fokozatosan leálltak, és elnyelte őt a
sötétség.
 A lány felvette a játéknyulat, amit a kutya dobott a lábához. Most
lógó nyelvvel várta, hogy eldobja neki.
– Jó kutya! – mondta a nő, és a konyhába hajította a játékot.
Az állat utánaszaladt, a nő pedig bezárta rá az ajtót, majd
gumikesztyűt húzott. Megvetően nézett végig a legyezőkön és a
díszeken. A szeme megakadt a sarokban pihenő gitáron, és elöntötte
a harag. Biztosan Lucas gitárja volt. Odalépett, a térdének
támasztotta, és kettétörte. Azonnal megkönnyebbült. Aztán a
dohányzóasztalhoz ment, összeszedte a tortáját, és kiment a
konyhába. A tortaszeletet visszatette a dobozba, a csészéjét és a
tányérját forró vízben alaposan elmosogatta. Archie eközben
vidáman játszott a nyúllal. A nő megszárította és elpakolta az
elegáns szekrénybe a tányért és a csészét. Fertőtlenítővel áttörölte a
szekrényt, aztán fogta a dobozt, és távozott.
A kutya szomorúan figyelte a távozó nőt, aztán odaszaladt a
gazdájához, ledobta a feje mellé a játékát, és az arcát nyalogatva
próbálta felébreszteni.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

AKKOR

CHLOE PLANTER ÉLETÉT TÖNKRETENNI egyszerűbb, mint gondoltam.

A szörnyűséges parfümös eset után kémiaóránk volt. Akkor jött
az ötlet. Aznap nem tudtam megcsinálni, de ma minden készen áll.
Óra után visszamegyek a laborba, azt mondom, ott felejtettem a
könyvemet. Az időzítésen múlik minden. Mr. Watts éppen zárna, és
rohanna ebédelni. Mindig ő az első, aki leér; a gyerekek azzal
szoktak viccelődni, hogy otthon biztos nem kap enni. Előadom a
szomorú történetem, hogy nagyon kell az a könyv, mert csak így
tudom megírni a házit, amit feladott, de a könyvet a teremben
hagytam. Azt mondom neki, hogy máris hozzá akarok fogni a
feladathoz, mert mára nagyon sok házit kaptam. Előveszem az
ijedt énemet, a szemem is könnybe lábad, így aztán beenged. Egy
kicsit szórakozott ember, a nevemet sem tudja. Igazi zseni, ha
kémiáról van szó, de a gyerekekkel teljesen béna, ami most jó
szolgálatot tesz nekem.
– Jól van, bemehetsz. Idekint megvárlak…
– Chloe – vágom rá gyorsan. – Chloe Planter.
Felcsillan a szeme, mintha egy új elemet fedezett volna fel.
– Chloe, hát persze! – Örül magának, hogy megjegyzett végre
egy nevet.
 Berohanok a laborba. Tudom, mi kell. Már óra közben
elrejtettem egy sarokba. Az ilyesmit rendszerint elzárják, és csak
kicsit kaphatunk belőle, de nekem most az is elég lesz. Senki nem
látta, ahogy a kis utazás parfümszóróba töltöttem, amit
magammal hoztam az órára. Ahogy azt sem vette észre senki,
amikor a drogériából elloptam a parfümöt. Azt viszont nem
mertem bevállalni, hogy órán teszem be a táskámba. Attól féltem,
hogy valaki meglát, mert Mr. Watts a falhoz pakoltatja a
táskáinkat, nehogy valaki óra alatt átessen rajtuk.
Áthajolok a padon, amelyiknél ültem, bedugom a kezemet az
apró résbe, kihúzom a parfümszórót, és óvatosan a táskámba
csúsztatom. Kiveszem a táskából a könyvemet, és kirohanok.
– Köszönöm, Mr. Watts! – mondom. – E nélkül nem tudtam
volna megcsinálni a házimat.
Mosolyog, bezárja az ajtót, és otthagy. El is felejt, amint a
kolbász és a hamburger szaga megtölti az orrát.
Persze nem vágok bele rögtön a tervembe. Akkor egyből rám
vagy valamelyik osztálytársamra gyanakodnának. Várok. Három
napon át viselem Chloe kínzását. Ő és a talpnyalói most csipeszt
raknak az orrukra, amikor engem látnak. Valaki korpásodás elleni
sampont tett a padomra. Dühös vagyok, de nem foglakozom velük.
Kibírom, úgysem tart már soká.
– Bűzlik – mondja valaki, amikor belépek az öltözőbe tesi előtt.
– A haja tiszta zsír. Miért nem lehet egy kicsit igényesebb? Pedig
egész tűrhetően nézne ki, ha egy kicsit igyekezne.
– Azért, mert egy picsa. És a picsák nem néznek ki tűrhetően.
– De olyan, mintha direkt csúfítaná el magát.
– Talán így is van. Az biztos, hogy senkivel nem hajlandó
barátkozni. Lehet, hogy bolond.
– Néha annak tűnik. És magában beszél. Hallottam, ahogy a
folyosón motyogott. Beszélgetett valakivel, de nem volt ott senki.
Biztos, hogy bolond.
 Egyértelműen rólam beszélnek. Az egyiküknek igaza van. Nem
akarok szép lenni, nem akarok jól kinézni. Tudom, mi történik a
szép lányokkal. Szóval a tervemmel csak szívességet teszek
Chloénak. Apu magában kuncog. Büszke arra, amit kieszeltem. Én
is az vagyok. Úgy döntök, ma inkább kihagyom a tesit, és helyette
keresek egy tökéletes helyet a bosszúra.

***

A tervemmel egészen a hétvégéig várnom kell. Egész reggel a ház

előtt vártam. Chloe bemegy a városba, mert találkozik Jason
Moffattal. Hallottam, amikor újságolta a barátainak. Szűk felsőt
visel, amitől a cicije nagyobbnak tűnik, és egy farmert, amit
mintha összefestettek volna. Jason Moffat az egyik legnépszerűbb
fiú a suliban. Ő a focicsapat kapitánya, és két évvel idősebb
nálunk. Tizenhat éves, idén ballag. Az a hír járja, hogy a West
Bromwich Albion szeretné megszerezni az ifjúsági csapatába.
Chloe arca ki van kenve, és magabiztos léptekkel igyekszik a
buszmegállóba.
A másik irányból érkezem. Nem vesz észre. A hajamat egy
baseballsapka alá rejtettem, és férfikabátot viselek, amit egy
szeretetszolgálattól loptam. Kitömtem a vállát, hogy nagyobbnak
tűnjek. Úgy nézek ki, mint egy pasi. Szemceruzával még bajuszt is
rajzoltam magamnak, meg pontokat, mintha borostám lenne. Apu
szerint nagyon jól megcsináltam.
– Színésznő is lehetnél – mondta, amikor magamat csodáltam a
tükörben. – Még én is alig ismerlek meg.
Senki más nincs az utcán. Chloe úgy el van foglalva a
telefonjával, hogy az utolsó pillanatig észre sem vesz. Meglepetten
pillant fel, majdnem nekem jön.
 – Hülye picsa – förmedek rá, és kinyitom az üvegcsét. Elfordítja
a fejét, de túl későn – a sósav ráfröccsen az arca bal oldalára, és
belemegy a nyitott szájába is. Sikít egyet, az arcához és az ajkához
kap, majd térdre rogyva ordítani kezd, amikor a fájdalom
elárasztja a testét.
Elrohanok. Amikor befordulok a következő sarkon, leveszem a
sapkát és a kabátot, és betömöm őket a szatyorba, amit eddig a
kabát zsebében hurcoltam. Egy nedves törlőkendővel letörlöm az
arcomról a festéket, aztán elsétálok. Mint mindig, most sem szúrok
szemet senkinek. A szatyrot ledobom a szeretetszolgálat ajtaja
előtt. Visszakapták a kabátot, és még egy jó kis sapka is jár hozzá.
Elvégre mégsem szép dolog szeretetszolgálattól lopni.
Megengedek magamnak egy elégedett vigyort. Chloe most majd
megérti, milyen különcnek lenni, milyen, amikor kinevetnek. Soha
többé nem lesz ugyanaz az ember. Most már ketten vagyunk így
ezzel.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

IZZY ELALUDT, és JACKSON KÉSŐN ÉRT HAZA. Azóta nem volt újabb
telefonhívás. Abigail elgondolkodott azon, amit Jackson mondott a
vádakra, és arra jutott, hogy a névtelen hívó csak tönkre akarja tenni
a házasságukat. Ha újra telefonál, megnézheti magát. Amikor
Jackson hazament a veszekedés után, egyikük sem hozta fel újból a
témát. Abigail biztos volt benne, hogy túlteszik magukat a dolgon. A
kapcsolatuk elég erős ahhoz, hogy kibírja, ha néha
összekülönböznek egy kicsit.
Megpróbálta felhívni Claire-t, de a hangposta közölte, hogy nincs
a stúdióban, és hamarosan visszahívja. Zoe az ötödik csengésre
felvette. Gyorsan elnézést is kért.
– Bocs, Abby, de egy fitneszkonferencián vagyok Harrogate-ben
két napig. Egészséges életmód és biztonság a téma, és nem nagyon
lehet nálam a telefon. Mennem kell. Beszélünk, ha itt végeztem –
mondta, majd letette.
Abigail elővette a telefonját, és az alkalmazásait böngészte. Jó
ideje meg sem nézte a Facebook-profilját. Az alkalmazás nem nyílt
meg, így keresőből nézte meg a profilt. Menten elborzadt. A
profilképét megváltoztatták, és most egy meztelen nő ült egy széken
– az a kép volt, amelyik a hálószobájuk falán lóg.
 Az ereiben megfagyott a vér, ahogy a profilra kattintott, és
kinagyítva is megjelent a kép. Az alatta lévő kommentekben volt, aki
undorítónak nevezte, másokat egyszerűen felháborított. Az arca
szinte lángolt a megalázottságtól. Azt a képet nem a
nyilvánosságnak készítették, csakis Jacksonnak pózolt. A képet
néhány órája töltötték fel. Valaki ellopta a nevét és a jelszavát, és a
nevében posztolt. Ugyanez a valaki a „privát”, vagyis csak az
ismerősök számára látható beállításról nyilvánosra állította a profilt,
így most bárki láthatta. A meztelen teste és a Facebook-fala elérhető
volt mindenki számára, akinek van internete.
Még a meztelen fotónál is rosszabb volt az a néhány borzalmas
üzenet és bejegyzés, amiket az ismerősei falára írt, elvileg saját
magáról.
Annyira be vagyok indulva, hogy ve em magamnak egy ilyet. Alig
várom, hogy Jackson kipróbálja rajtam. A bejegyzés alatt ott volt egy
kép egy óriási vibrátorról.
Nincs valakinek kedve egy édeshármashoz velem és Jacksonnal?
Jöhet fiú is, lány is.
A szája is tátva maradt az üzenetek láttán. Némelyik bejegyzésben
a butikos kollégáit vádolta azzal, hogy ruhákat lopnak az üzletből,
máshol pedig a barátait szidta. Zoe falára például azt írta:
„Elújságoltad már az új pasidnak, hogy hüvelygombád van?” Claire
falán pedig ez az üzenet virított: „Zoe szerint szerencsétlen vagy. Azt
hiszem, igaza van. Senki sem szeret, még mi sem.” Abigailnek
felfordult a gyomra – nem elég, hogy valaki feltörte a fiókját, még
képes volt a barátait is sértegetni. És honnan volt meg neki a
hálószobai kép?
Reszkető kézzel próbált belépni a fiókjába, de nem tudott. Írt egy
e-mailt a Facebooknak, hogy zárolják a fiókját, mert valaki feltörte.
Bízott benne, hogy gyorsan reagálnak. Addig írt az ismerőseinek,
amiben elmagyarázta, hogy azokat a rettenetes képeket és
üzeneteket nem ő írta, és kérte őket, hogy ezt tudassák másokkal is.
 A halántéka lüktetett; szörnyű fejfájás volt készülőben.
Elkeseredetten nyöszörögve kapcsolta ki a böngészőt. Arra gondolt,
hogy talán nem mindenki hiszi majd el, hogy feltörték a profilját.
Bizonyára az tette, aki hívogatta. Nem sok magyarázat volt arra,
hogyan jutott hozzá a hálószobában kiakasztott képhez. Lehet, hogy
betört a házba. Abigail a gondolattól is megborzongott. Elhatározta,
hogy lakatost hív, és lecserélteti a zárakat. Rögtön le kellett volna
cseréltetni, amikor kiderült, hogy az üzenet eltűnt a fiókjából.
Jacksonnak nem volt Facebook-profilja, így csak akkor szerezhetett
tudomást a mostani esetről, ha valaki szólt neki. De ezzel Abigail
ráért még foglalkozni. Majd magyarázkodik neki, ha kell. Egyelőre
úgy döntött, harcol. Mindent megtesz, hogy a múltja titokban
maradjon a férje előtt.
Motoszkálást és egy elfojtott köhögést hallott, amire riadtan
felült. A szíve nagyot dobbant, a vér lüktetése elborította a fülét.
Valaki volt a házban. Nem tudta, mit tegyen. Hívnia kellene a
rendőrséget. A telefonjáért nyúlt, de eldobta, amikor egy magas,
gyermeki hang suttogását hallotta.
– Viszlát, anyuci!
Elfojtott egy sikolyt, és körülnézett a szobában. A hang a polcról
jött, ahol a bébiőr volt. Az a valaki Izzy szobájában volt.
Abigail olyan gyorsan rohant, mint még soha azelőtt – fel a
lépcsőn, be a gyerekszobába. A szoba üres volt, és Izzy mélyen aludt,
kezében a plüsskutyájával.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

GERALDINE MARSH A FARMHÁZ BEJÁRATÁHOZ TEKERT, aztán leszállt a

kerékpárjáról. Megtörölte a homlokát. Ma nem volt egyszerű
felkaptatni arra a hegyre. Régebben meg sem kottyant neki az a kis
lejtő, de most örülhetett, ha sikerült lendületből felmennie, mert
bizony előfordult, hogy félúton leszállt, és onnan tolnia kellett a
biciklit.
Napsütéses idő volt, és míg a zihálása alábbhagyott, addig a
víztározóban gyönyörködött. Nem tudta megunni a látványt, noha
tisztában volt vele, hogy már nem sokáig lesz képes abból a
magasságból élvezni a tavat. Ha ugyanis a ház elkel, a napjait a
faluban tölti. Nem valószínű, hogy az új vevő egy ilyen öregasszonyt
kérne fel takarítani.
Szomorú eset. Mr. Matthews halála mélységesen megrendítette.
Milyen törékeny az élet. Szokás szerint a falnak támasztotta a
kerékpárt, aztán kiszedte a leveleket a nagy faládából. Megszokás
volt már ez. Mindig bevitte a postát, amikor takarítani ment. A
mosókonyhában hagyta, hogy Mr. Matthews megtalálja, amikor
készülődik. Nem sok levelet kapott. És Geraldine ma azt sem tudta,
mihez kezdjen velük. Valaki majd biztos foglalkozik vele idővel.
Nem a szokott napon érkezett. Csütörtökönként általában úszni
ment. Nem volt különösen jó úszó, de legalább végzett egy kis
testmozgást, és az ízületei sem rozsdásodtak be. Az ő korában már
fontos, hogy az ember mozogjon, és időnként kinyújtóztassa az
izmait. Arra is gondolt, hogy kipróbálja a pilatest. Sokat hallott róla.
A faluházban tartották az órát kedd esténként. Lesz rá ideje bőven,
ha eladják a farmházat.
 Bement a hátsó bejáraton, ledobta a leveleket a mosókonyhában,
aztán a konyhába indult. A nyomozó Paul laptopját kereste –
Geraldine pedig úgy döntött, szétnéz. A konyhában kezdte a
kutakodást, de maga is pontosan tudta, hogy ott nem lehet. Arra
gondolt, hogy Mr. Matthews talán bevitte magával a hálószobájába,
ahol betette az ágy alá, Geraldine meg véletlenül beljebb tolta,
amikor porszívózott. Csak erre tudott gondolni; elvégre alaposan
kitakarította a házat, mégsem botlott bele a laptopba.
Aznap reggel jegyet vett a Chicagóra, ahogy ígérte. Úgy döntött,
megnézi az előadást Londonban. A szünetben talán egy pohár bort
is vesz, amit Mr. Matthews emlékére elfogyaszt. Már nagyon várta,
hogy lássa Londont. Igazi kaland lesz.
A ház szörnyen üresnek tűnt. Geraldine sosem szerette azt a
helyet, mindig olyan boldogtalannak találta. Borzasztó komor volt
az egész, minden mindig ugyanúgy hagyva. Mr. Matthews nagyon
tehetős ember volt, mégsem változtatott semmit a házán. Ha
Geraldine-é lett volna, ő biztos kidobál mindent a gyerekszobákból,
aztán vidám színűre festi a falakat, új bútort vesz, és eltörli a múlt
emlékeit. Mr. Matthews mintha szándékosan nem lett volna
hajlandó felejteni. Mintha magát büntette volna. A hálószobába érve
Geraldine letérdelt, és megpróbált minél mélyebbre benyúlni az ágy
alá. Nem volt ott semmi. Kimászott az ágy alól, és úgy döntött,
átnézi a többi szobát is, hátha Mr. Matthews valahol máshol hagyta.
Éppen kilépett a hálóból, amikor meghallotta a tüsszentést.
Odafentről jött. Megdermedt. Volt valaki a második emeleten.
Geraldine öreg volt ugyan, de a hallása sosem hagyta cserben. Arra
gondolt, hogy leoson a földszintre, és hívja a rendőrséget. Az is
lehet, hogy betörő. Mr. Matthewsnak nem volt sok értéke, de ezt
más nem tudhatja. Kívülről csak a nagy ház látszik, az alapján
nyugodtan gondolhatják, hogy megéri odabent is körülnézni.
 Geraldine Marsh óvatos léptekkel a lépcsőhöz sietett, de akkor
valaki ott termett mögötte. Nem hallotta, inkább csak érezte.
Megfordult, és még éppen a szemébe nézett, amikor az illető nagyot
lökött rajta. Geraldine hátraesett, és legurult a lépcsőn. Ahogy
gurult és gurult, az arc elhomályosult előtte, míg az utolsó
fordulatnál a feje nekicsapódott a padló kemény kövének, és a
szeméből örökre kialudt a fény.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

ROSS MEGKÉRTE ROBYNT, HOGY A KAPITÁNYSÁGRA MENET UGORJON be

hozzá az irodába. Harsonaszóra emlékeztető hangon nyitott ajtót.
– Tessék – mondta, és egy Toshiba-laptopot csúsztatott Robyn
régi asztalára. – Gondoltam, inkább itt adom oda, mint az őrsön.
– Tényleg? Biztos nem azért, mert hiányoztam? Nem azért
kérted, hogy itt találkozzunk?
– Hú, most lebuktam! Az igazság az, hogy nem akartam a
kapitányságra menni. Olyankor mindig visszahúz a szívem.
Hiányzanak a jó kis balhék. De ezt el ne mondd Jeanette-nek. Nem
szereti, ha így beszélek. De hiába, ez az élet mégiscsak nyugisabb.
Mielőtt Robyn köszönetet mondhatott volna, Ross nekiállt
zsörtölődni.
 – Borzasztó az a ház! A cicomás brosúra rengeteg titkot rejt. Jó
nagy, az biztos, de egy csomó munka lenne vele. Paul Matthews
nemigen szeretett barkácsolni, és szerelőt sem hívott semmihez. Az
ingatlanos végig azt szajkózta, hogy koncentráljunk a benne rejlő
lehetőségekre. A „lehetőség” alatt szerintem az újjáépítés költségeire
gondolt. A télikert például beázik, mindenütt vödrök vannak
szétpakolva. Tiszta életveszély ott közlekedni, de nem annyira, mint
a bejáratnál. Ott úgy csúszik a padló, hogy az első nap kitöröd a
nyakad. Azon is csodálkozom, hogy Paul Matthews az erdőben esett
el, és nem a lakásában. Az ingatlanos azt mondta, hogy a padlólapot
Olaszországból hozatták, és drága márványból készült. Ki az a hülye,
aki márványpadlót rakat a házába? Csúszik, kemény és hideg.
Legalább szőnyeget tehettek volna rá – méltatlankodott. Rosst
szörnyen bosszantotta a kontármunka és az elhanyagolt házak.
Büszke volt a háza külsejére, legalább annyira, mint Jeanette a
belsejére.
 – Néhány kandallót bedeszkáztak, a fürdőszoba tiszta kosz.
Jeanette nagyon háklis, szereti a tiszta csapokat. Ezek olyan
rozsdásak, hogy az életben nem takarítod le. Ráadásul a szőr is feláll
a hátadon attól a háztól. A fogadótermek olyanok, mint a Mary
Celeste. Hatalmas díványok vannak egymással szemben, rajtuk nagy
párnák. Aki leül, az egyenesen a szemben ülőt bámulja. Olyan, mint
egy orvosi váró. Az egyik szobában van egy zongora, még a kotta is
ki van téve. Mintha valaki éppen zenélni készült volna, aztán puff,
eltűnt. Az étkezőben hosszú asztal van, rajta gyertyatartó és
porcelántányérok! Hol láttál te utoljára gyertyatartót?! Az emelet
még rosszabb. Levegőt se kaptam, mire felkínlódtam magam az
elsőre. Mintha a Mount Everestet másztam volna meg. Galériás
lépcsőpihenője van, ami a bejáratra néz. Az a rész egész pofás. És
Paul hálószobája, vagy „a lakosztály”, ahogy az a csillogó öltönyös
fazon hívta, tűrhető volt. Tágas, van hozzá külön fürdő, de a többi
hálószoba úgy néz ki, mintha még mindig ott laknának a gyerekek.
Az egyik sötét és lehangoló, a falon zenekaros poszterek, a másikról
meg ordít, hogy lány lakott benne. Gondolom, az volt Natasha
szobája. Maradt még ott egy csomó cucca – régi játékok, egy rádió,
pár CD, ilyesmik. Aztán a legfelső szinten van még egy helyiség. A
fickó azt mondta, hogy talán hálószobának használták, de be volt
zárva, és nem találta a kulcsot. Majd felhívja az irodát, és
kinyittatják a takarítónővel. A lényeg, hogy elég nyomasztó az a
hely. Olyan családnak való, amelyik hajlandó egy csomó pénzt
rákölteni, és aztán képes megtölteni élettel. És amúgy is elég
félreeső helyen van. Ki akar egy szeles dombon lakni a semmi
közepén, ahol csak fák vannak? Addamsék?
– Akkor nem tettél rá ajánlatot?
Ross nagyot nevetett.
– Ki van zárva. Jeanette alig várta, hogy eljöjjünk végre. Azt
mondta, rossz kisugárzása van a háznak. Szerintem túl sok horrort
olvas.
 – Azt mondd már el, hogy lett meg a laptop! Ugye nem csináltál
semmi törvénytelent?
Ross szája sarka felfelé kunkorodott.
– Éhn vagyok a legjobb mestehhdhetekthív – jelentette ki
szörnyű francia kiejtéssel.
– Engem is megleptél, pedig én tudom, mennyire jó vagy. Na,
töröld le végre azt az önelégült vigyort az arcodról, és mondd el,
hogy csináltad! Biztos, hogy nem elloptad, mert nálatok
tisztességesebb embert nem ismerek. Mindig mindenben – na jó,
majdnem mindenben – követed a szabályokat. Nem látom magam
előtt, ahogy egy óvatlan pillanatban bedugod a pólód alá.
– Túl jól ismersz. Amúgy elég könnyen ment. Amikor körbejártuk
a házat, a konyha melletti kuckóban megláttam egy cetlit a
kandallópárkányon. Most biztos ideges vagy, hogy te nem vetted
észre, amikor ott jártál.
Igaza volt. Robyn büszke volt arra, hogy jó megfigyelő.
– Folytasd! – vetette oda kurtán.
 – A cetlit az Andy számítógépszervizből kapta, Rugeley-ből. Nem
volt nehéz kitalálni, mi történt, úgyhogy amikor végeztünk, egyből
bementünk a városba. A szerviz elég eldugott helyen van, egy
irodaház aljában, és akkora, mint egy garázs. Eltartott egy ideig,
mire megtaláltam. Jeanette már épp feladta volna, amikor
ráakadtunk. Az egész hely úgy néz ki, mint valami hulladék-
újrahasznosító, tele ócska számítógépekkel, meg olyan kütyükkel,
amikről azt sem tudom, micsoda. Andy meg az a fajta kocka, akit a
filmekben is látsz – szemüveges, apró kecskeszakállal, a szemében
örökké ott a zavartság, mintha azt sem tudná, melyik bolygón van.
Kérdeztem, hogy Mr. Matthews laptopja elkészült-e. „Már régen
készen van, Mr. Matthews. Leszedtem a vírust. Olyan, mint új
korában. Még töredezettségmentesítést is csináltam.” Szerencsétlen
azt sem tudta, ki vagyok. A gépekhez biztos jobban ért, mint az
emberekhez. Remélem, sosem lesz ő az egyetlen szemtanú egy
rablásnál. Gondolj csak bele! Andy, leírná nekem, milyen volt a
rabló? „Hát, ööö, izé, szóval egy tizenöt colos HP-laptop volt a hóna
alatt négygigás Intel Pentium alaplappal, egyterabájtos
merevlemezzel, négymagos, egy egész hat gigahertzes Pentium
n3710 processzorral.”
Ross elmosolyodott.
– Mindegy, a lényeg, hogy mindenféle számítógépes dumával
előadta, hogy mennyi mindent csinált, aztán átadta a laptopot, és
elkért érte hatvan fontot. Egyszerűen hozzájutottam.
– Hát ez szuper! Most már csak meg kell néznem a gépet, és
végre talán válaszokat kapunk.
– A hatvanfontos számlát a Staffordshire-i Rendőrségnek
állítsam ki? – vigyorgott Ross.
– Tudod, mit? Odaadom a pénzt, aztán megvárom, míg
Mulhollandot jókedvében találom, és elkérem tőle.
– Arra várhatsz. Majd a nyugdíjad mellé odaadja – viccelődött
Ross.
 Robynnak már csak ki kellett találnia, hogyan jusson hozzá a
laptopon lévő információkhoz.

***

Robyn, mielőtt útra kelt volna Farnborough-ba, összehívta a nem

túl népes csapatát. Ahogy a kapitányság folyosóit járta, ismerős,
megnyugtató érzés fogta el. Rossnak igaza volt: olyan, mintha el sem
ment volna. A legtöbben az eligazítóban voltak éppen, és néhányan
bőszen jegyzeteltek, amikor Robyn elhaladt a terem előtt, és
bepillantott a nagy üvegajtón. Phil Clarke őrmester meglátta, és
integetve üdvözölte. Robyn a folyosó végén lévő irodájába
igyekezett. Ugyanazt a helyet kapta, amit azelőtt is használt. Még az
is eszébe jutott, hogy talán ugyanaz a naptár van a falon, ami abban
az évben lógott ott, amikor Daviest megölték. De az irodát azóta
felújították: a falakat átfestették, új forgószékeket kaptak, és a régi,
lepattogzott iratszekrényeket modernre cserélték. Az új polcokon
dátumozott, névvel ellátott akták sorakoztak.
– Jó reggelt, asszonyom! – szólt apró mosollyal az arcán Mitz
Patel. – Örülök, hogy újra együtt dolgozhatunk.
– Én is örülök magának, Mitz, és az asszonyomozást már el is
felejtheti. Maga is tudja: Carter, Robyn, vagy ha nagyon muszáj,
akkor főnök.
Patel egy lelkes 34 éves férfi volt, aki még mindig a szüleinél
lakott. A kapitányságon mindenki csodálkozott rajta, hogy még
mindig nem sikerült megtalálnia az igazit. Éles eszű, helyes és
nagyon figyelmes fickó volt. Még a sok szekálást is elviselte a
kollégáktól, amiért a szüleivel él. Néha még rá is tett egy lapáttal. A
nyugalmas napokon sokszor szóba kerültek a rosszul elsült
vakrandik, amikre időnként elment.
– Kávét? – kérdezte, és a sarokban pihenő kávéfőzőre bökött. –
Vadiúj. Nem kell többet a kotyogóssal szórakozni a konyhán.
– Kösz, nem. Mindjárt indulnom kell.
 – Kár. Pedig tényleg jó, bár én a kapucsínót kihagynám. Olyan az
íze, mint a szappanos víznek.
– Majd észben tartom. Igazán figyelmes. Így örül, hogy lát?
– Csak jó példát mutatok, főnök – felelte, és egy komoly tekintetű
fiatal nőre mutatott, akinek a sötét haja lófarokba fogva lógott. Nem
viselt sminket, de így is elég vonzó volt a mandulaszínű szemével és
a sötét szemöldökével. Lelkesen bámulta Robynt. Az asztala mögött
állt, mint az iskolás, amikor engedélyre vár, hogy leülhet.
– Jó reggelt, maga bizonyára Anna Shamash. Nagyon örülök.
Mondom a legfontosabb szabályt: ha kérek magától valamit, ne
kérdőjelezze meg. Ha ennyit betart, jól megleszünk. Gyorsan
dolgozom, és nem bírom a hülyéket. Ha valamiben nem biztos,
kérdezze Mitzet. Ő jól tudja, hogy mennek itt a dolgok. Ó, és a kávét
feketén szeretem, cukor nélkül.
A lány bólintott.
– Igenis, asszonyom.
– És soha ne hívjon asszonyomnak. Attól úgy érzem magam,
mintha ezeréves lennék. Én is egyszerű rendőr vagyok, mint maga.
Csak teszem a dolgomat. Együtt fogunk dolgozni, az én
vezényletemmel. Megértette?
A lány félszeg mosolyt villantott.
– Igen, főnök – mondta.
Robyn kedvesen rámosolygott.
– Egy eltűnt embert keresünk, bizonyos Lucas Matthewst.
Néhány részletet leadtam a pedofilokért felelős egységnek is, mert
lehet, hogy abban is sáros, de a lényeg most az, hogy előkerítsük.
Okom van feltételezni, hogy Farnborough-ban bujkál. Azt akarom,
hogy keressenek meg néhány embert, akik talán ismerik Lucast,
vagy valamennyi közük van hozzá.
 Átnyújtotta a neveket, amiket Paul böngészési előzményeiből
szűrt ki. A listán szerepelt Natasha Matthews, Jane és Jack Clifford,
valamint a nyomtalanul felszívódott Christina Clifford, aki Christina
Forman néven született, és egykor Paul Matthews menyasszonya
volt.
– Tartsuk a kapcsolatot. Próbáljanak minél többet megtudni
ezekről az emberekről. Címeket is akarok. Mulholland főfelügyelő
szerint tudnak nekem segíteni, szóval nem akarok befürödni
magukkal úgy, hogy közben az ország másik végében vagyok éppen.
Megszereztem Paul laptopját, azon talán lehet valami hasznos.
Eddig sikerült bejutnom az e-mail fiókjába, és ellenőriztem az
internetes kereséseit. Maguk is nézzék meg a gépet. Anna, maga ért
az ilyesmihez?
– Igen, főnök. Informatikai szakértő vagyok.
– Remek, ennek nagyon örülök. Még jobban fogok örülni, ha talál
is valamit azon a gépen. Akkor ezt magára bízom. – Lerakta Anna
elé a laptopot, és rájuk vigyorgott. – Viselkedjenek jól, amíg nem
vagyok itt! Majd beszélünk.

***

Sötétszürke fellegek hömpölyögtek dél felől, amikor Robyn ráhajtott

az M25-ösre Heathrow mellett. Aznapra vihart jósoltak, és úgy tűnt,
az időjárás-jelentőknek egyszer az életben igazuk lesz.
 A forgalom élénk volt, így az út tovább tartott, mint azt Robyn
tervezte. Az elmúlt néhány óra eseményét idézte fel újra és újra,
miközben a nyaralni tartók és munkából ingázók türelmetlen sorai
között haladt előre. Paul Matthews e-mail fiókját feltörni
egyszerűbb volt, mint hitte. Átgondolta, a férfinak mi lehetett igazán
fontos az életében, és rögtön Linda nevével és születési dátumával
próbálkozott. Döbbenetes, hogy mennyi ember választ ilyesmit a
jelszavának. Erre még Davies hívta fel egyszer a figyelmét, amikor
Robyn éppen belépett megnézni a saját e-mailjeit. Davies évekig
dolgozott a hírszerzésnek, így sokat tudott a jelszavakról. Percek
alatt feltörte például Robyn postafiókját – villámgyorsan kitalálta,
hogy az első kocsija márkájából és a rendszámból rakta össze a
jelszót.
– Használj inkább véletlenszerű betűket, számokat és
szimbólumokat – tanácsolta. – Az emberek azért használnak
ismerős neveket és számokat, mert nem bírnak egy összevissza
kódot megjegyezni, de neked ez nem okozna gondot, mert nagyon jó
a memóriád. – Robyn még aznap jelszót változtatott.
Paul Matthews csak ritkán használta a laptopját. A beérkező
levelek között alig néhány üzenet lapult – mind Lucasszal váltotta.
Sokat nem árultak el az e-mailek, de legalább megtudott néhány
nevet, és volt pár apró nyom. Az első levél két hónapja érkezett,
rövid volt, és egyértelműen mutatta, hogy a két férfi nem kötődik
egymáshoz. Lucas ezt írta az apjának:

Feladó: LucasMa hews@BlinldeyManorIskola.com

Címze : MadarlesoPippin@hotmail.com
Tárgy: Hírek
Dátum: 2016. június 3., péntek, 11: 18:08

Apa!
Tudom, hogy jó néhány éve nem beszéltünk, és
haragban váltunk el egymástól, de történt valami,
ami mindke őnket érint, és sürgősen beszélnem kell
veled.
Tudunk valamikor találkozni?
Elmegyek hozzád, ha jó úgy. Szerda délelő nem
dolgozom, olyankor mindig ráérek.
Lucas

Feladó: MadarlesoPippin@hotmail.com
Címze : LucasMa hews@BlinkleyManorIskola.com
Tárgy: Hírek
Dátum: 2016. június 6., hé ő, 19:39:00

Kedves Lucas!
Meglepődtem, hogy ennyi év után hallok felőled.
Látom, a csevegés még mindig nem az erősséged.
Annyit sem kérdeztél, hogy vagyok.
El sem tudom képzelni, mi rémiszte meg annyira,
hogy hirtelen beszélni akarsz velem, és fogalmam
sincs, mi olyan lehet, ami mindke őnket érint. De
mivel az apád vagyok, úgy illik, ha meghallgatlak.
Ha ilyen sürgős, gyere el szerdán zkor.
Apa
 A következő e-mailt több mint egy héttel később küldték, és a
tartalma még érdekesebb volt:

Feladó: MadarlesoPippin@hotmail.com
Címze : LucasMa hews@BlinkleyManorIskola.com
Tárgy: Hírek
Dátum: 2016. június 17., péntek, 12:25:00

Kedves Lucas!
A megbeszéltek szerint elutaltam a kért összeget a
Leek United Takarékpénztárnál vezete számládra.
Tedd, amit tenned kell, noha nem örülök neki, hogy
engem is belekevertél.
Elvégre csakis magadnak köszönheted.
Kérlek, többet ne gyere hozzám segítségért. Így is
éppen eleget te em érted. Elégszer húztalak már ki
a bajból, nem akarok semmilyen módon asszisztálni
a felháborító viselkedésedhez.
Ez az egész cseppet sem az én gondom, mégis
kötelességemnek érzem, hogy segítsek ennyivel, bár
tudnod kell, hogy még e ől is emészt a bűntudat.
Remélem, ezzel egyszersmind vége lesz.
Az egyetlen lehetőséged, ha felmondasz az
iskolában.
Fel kell hagynod ezzel az ízléstelen viselkedéssel.
Fordulj szakemberhez, kérj segítséget! Egy
pszichiáter talán segít egyenesbe hozni az életedet.
Most már házasember vagy, felelősségekkel.
Az isten szerelmére, próbálj már eszerint élni!
Apa

Három e-mail volt még ezután.

Feladó: LucasMa hews@BlinkleyManorIskola.com

Címze : MadarlesoPippin@hotmail.com
Tárgy: Hírek
Dátum: 2016. június 21., kedd, 08:03:00

Apa!
Mindenben köve em az utasításokat, de a ól félek,
ez sem elég. Nem írhatom le e-mailben, hogy mi
történt. Muszáj megint találkoznunk! Holnap hatkor
végzek, utána átmegyek.
Lucas

Feladó: MadarlesoPippin@hotmail.com
Címze : LucasMa hews@BlinkleyManorIskola.com
Tárgy: Hírek
Dátum: 2016. július 1., péntek, 19:39:00@
Lucas!
Kitartok a döntésem melle . Nem adok több pénzt.
Ezt az egészet jelentened kellene a rendőrségnek,
bár, azt hiszem, az csak még jobban tönkretenné az
életedet.
Nem tudom, mi mást mondhatnék. Talán
beszélhetnél erről a feleségeddel.
Apa

Az utolsó levelet Paul küldte, öt nappal a halála előtt:

Feladó: MadarlesoPippin@hotmail.com
Címze : LucasMa hews@BlinkleyManorIskola.com
Tárgy: Hírek
Dátum: 2016. július 20., szerda, 20:12:30

Lucas!
Véletlenül ráakadtam valamire. Azt hiszem, tudom,
hol bujkál az a kis csitri.
Ha megtaláljuk, örökre véget vethetünk ennek az
őrületnek. Holnap gyere át, és elmondom.
Apa
 Paul Matthews július 25-én halt meg, és Lucas Matthews azon a
napon tűnt el. Robyn átkutatta Paul böngészései előzményeit, főleg
arra koncentrálva, ami az utolsó e-mail és Paul halála között történt.
Paul többször rákeresett Christina Forman, Jane és Jack Clifford,
illetve Josh Clifford nevére, és üzletekre, iskolákra, fogorvosi és
orvosi rendelőkre és cégekre Farnborough körzetében.
Paul egy mappát is csinált Farnborough néven, amiben a
városban lévő címeket és telefonszámokat gyűjtötte. A legtöbb
mellett a „nem” szó szerepelt. Robyn úgy gondolta, Paul azokat a
számokat felhívta, de nem találta meg, amit vagy akit keresett.
Néhány lehetőséghez nem jutott el, ilyen volt a Keep Fit Gym nevű
edzőterem is.
Paul különféle weboldalakon kutakodott a városról. A kereséseket
követve Robyn megtudta, hogy Farnborough híres lakója volt
Eugénia császárné, III. Napóleon császár felesége, aki megvette
magának a Farnborough Hill nevű hatalmas birtokot, és 1920-as
haláláig ott is lakott. A háznak érdekes története van, az I.
világháborúban például sebesültek lábadoztak itt. Később aztán
katolikus leányiskola lett belőle, de ami Robyn számára a
legérdekesebb, hogy Paul Matthews nemcsak az iskola nevét írta fel
csupa nagybetűvel, hanem a „július 28.” dátumot is melléírta.
Robyn úgy döntött, ennek alaposabban utánanéz.

***
Az első esőcseppek éppen akkor vetették alá magukat a mennyek
országából, amikor Robyn bekanyarodott a Meads nevű pláza
parkolójába. Azon gondolkodott, mit szólna a francia császárné, ha
látná, mennyit változott Farnborough. Nehéz volt elképzelni, hogy
festhetett a környék évszázadokkal ezelőtt, de a körforgalomnál
magasodó óratorony arról árulkodott, hogy minden békésebb
lehetett, semmiképp sem olyan, mint a mostani, modern változat. A
város az elmúlt években gyors fejlődésnek indult, ezért sokat
változott. A nemzetközi légi bemutató sok ezer embert vonzott oda,
és ennek meg is volt a látszatja – a bevásárlóközpontok is ennek
megfelelően szaporodtak el. Ha Eugénia császárné ma is élne,
kifulladásig shoppingolhatna. Robyn kinyitotta a kocsiajtót, és
felkészült, hogy egyetlen nagy rohanással eljusson a zuhogó esőn
keresztül az edzőterembe.
A terem jóval kisebb volt, mint amelyikbe Robyn járt. Egy
vékony, lófarkas lány ült a recepciós pultban, és éppen a telefonját
nyomkodta. Élénksárga pólót viselt, rajta a Keep Fit Gym
emblémájával, a sortjából kivillant a kidolgozott, izmos lába.
Felpillantott, amikor Robyn megérkezett.
– Ugye, milyen szörnyű idő van? – kérdezte. – Ön jött hozzám?
– Nem – felelte Robyn, miközben egyik kezével az esőcseppeket
törölgette az arcáról. Elővette az igazolványát, és megmutatta a
nőnek.
– Talán tud segíteni. Egy eltűnt férfit keresek. Mutathatok róla
egy fotót, hátha megismeri?
– Persze. Nem hiszem, hogy tudok segíteni, de hátha az én
ügyfelem.
Robyn elővett egy fotót Lucasról, amit még Mary Matthewstól
kapott. A lány azonnal a fejét rázta.
– Sosem láttam. Kérdezze meg Martint. Mindjárt jön, csak
kiszaladt kajáért. Általában ő viszi a recepciót.
Stacey vendége hamarosan megérkezett. Beküldte a recepció
mögötti irodába, aztán Robynhoz fordult.
 – Egy perc, és jön. Attól függ, mekkora a sor a boltban. Itt
megvárhatja.
Igaza volt, mert másodperceken belül megjelent az ajtóban egy
elázott férfi. A fiatalember lerázta az esernyőjét, amit a szél
kifordított.
– Haszontalan vacak – dörögte. – Annyit ér, mintha a kezemet
tenném a fejem fölé. – A hangja könnyed volt, és kedélyesen
elmosolyodott, amikor meglátta Robynt. – Egy pillanat – mondta. A
cipője minden lépésére hangosan cuppogott, így amikor a pulthoz
indult, fintorgott egyet, aztán egy laza mozdulattal ledobta magáról
a cipőt.
– Elnézést – mondta. – Utálom, ha vizes a lábam. – A pult mögül
elővett egy törülközőt, és megtörölte a lábát. – Na, most már jó.
Miben segíthetek? Szeretne bérletet venni? A spinning a legjobb. De
egy kicsit elfogult vagyok, mert én tartom. – Nagyot vigyorgott,
megmutatva ezzel a metszőfogai közötti apró rést. – Martin vagyok
– tette hozzá.
Robyn mosolyogva hallgatta. Kedves pasasnak tűnt. Közelebb
hajolt, és sokat sejtetően lehalkította a hangját.
– Ami azt illeti, a segítségét kérem. Robyn Carter
detektívfelügyelő vagyok, és egy eltűnt személy után nyomozok. –
Odacsúsztatta az igazolványát, amit a férfi elvett, alaposan
megszemlélt, majd elkomolyodott az arca. Robyn folytatta: – Úgy
gondolom, hogy az illető járt errefelé, és talán ide is bejött. Stacey
azt mondta, maga jól bánik az ügyfelekkel, és jó az arcmemóriája.
Talán segíthet.
Odatolta a fotót. Martin szeme azonnal felcsillant, és bólintott.
 – Határozottan emlékszem erre a férfira. Nem mutatkozott be,
ezért elkereszteltem Mr. Ijesztőnek. Egy hete láttam. Csütörtökön,
július 28-án. Jól emlékszem, mert Stacey aznap beteget jelentett, és
pont akkor fejeztem be a súlyzós fitneszórát, amire beugrottam
helyette. Épp ott voltam, és a kulacsomat töltöttem. – Egy vizes
tartályra mutatott. – Teljesen kiszáradtam, nagyon meleg volt a
teremben. Nem működött a légkondi, el tudja képzelni. Szakadt
rólam a víz, úgyhogy épp egy törülközőt kerestem, amikor
betoppant, és időpontot kért személyi edzőhöz. Tonyának kellett
volna a pultban állnia, de valahol volt éppen, úgyhogy beugrottam
én. Mielőtt ajánlhattam volna valakit, mondta, hogy ő Zoét kéri.
Ragaszkodott hozzá, mert állítólag a barátja is hozzá járt, és csupa
jót hallott róla. Furcsálltam, mert Zoe január óta nem dolgozik
nálunk. A szeme sem állt jól amúgy, az egyik nem is mozgott. Csak
bámult rám, én meg azt sem tudtam, melyik szemébe nézzek. A
hideg futkosott a hátamon, ezért adtam neki azt a nevet. Jó
emberismerő vagyok, márpedig a hozzá hasonlók nem jönnek és
iratkoznak be csak úgy, előtte szétnéznek, és alaposan kikérdezik,
mi mennyibe kerül.
– Mondtam neki, hogy Zoe már nem dolgozik itt, amire egyből
kiakadt. Magával is biztos megesett már, hogy valakit megismer, és
valamiért nem érzi, hogy bízhat benne. Én így voltam ezzel a
fickóval. Kérdezte, hová ment Zoe, mondtam, hogy nem tudom.
Nem tetszett, ahogy viselkedik, és nem akartam egy idegent a
barátom nyakára küldeni. Nem tudtam, hogy nem valami zakkant
expasi-e.
Keresztbe fonta a karját, és összeszorította az ajkát.
– Jól tette – mondta Robyn, mire a fiatalember újabb mosolyt
villantott. – Nekem hajlandó elmondani, hogy hová ment Zoe?
 – Munkát kapott Londonban a Super Fitnél, egy nagyon menő
helyen, úgyhogy most sokkal többet keres, mint itt. Én is örülnék, ha
a Super Fit munkát ajánlana. Azért bízom benne, hogy Zoe szól
majd pár szót az érdekemben. Megvan a telefonszáma is, ha kell.
Néha összefutunk. Hiányzik. Jópofa lány, és nagyon jó edző. Mindig
beteltek az órái.
Elővette az iPhone-ját, átlapozta a névjegyeit, aztán kiírta egy
lapra a telefonszámot és kedélyesen átnyújtotta. Robyn
megköszönte, mire viszonzásul újabb mosolyt kapott.
– Nagyon szívesen. És ha a környéken marad, elnézhetne az egyik
órámra.
Odakint az ég még szürke volt, de az eső már elcsendesedett.
Amint Robyn beült az autójába, megcsörrent a telefonja. Patel
őrmester volt az.
– Megtudtam pár dolgot azokból, amiket kért. Jane Clifford egy
öregotthonban lakik Derby mellett. Holnap ebédidőben
meglátogathatja. Elmennék én, de Mulholland főfelügyelő holnapra
engem és Annát is lefoglalt. Remélem, nem baj.
– Megkérem Ross Cunninghamet, hogy menjen el ő. Én inkább
itt maradnék. Van pár hely, amit meg akarok nézni. De nem
tervezek sokáig maradni. Az Aviator hotelben leszek. A reptér
mellett van, és mivel Paul Matthews Farnborough nevű
mappájában a TAG Aviation repülőtér is szerepel, körülnézek arra
is, hátha valaki látta Lucast. Holnap még megnézem a Farnborough
Hill Leányiskolát, aztán indulok is haza.
– Én még próbálok Christina és a többi név nyomára bukkanni.
Anna addig a laptopot bűvöli. Hívom, amint kiderül valami.
Robyn letette, és felhívta Rosst, hogy elküldje Jane Cliffordhoz.
– Megoldom – mondta. – Az új melóm előtt útközben beugrom.
Egy dadust akarnak megfigyelni. Minden szobát be kell kamerázni.
Úgy néz ki, hogy nem bíznak benne.
 – A kamerából néhányat kölcsönvettem. Jeanette megkért, hogy
kamerázzam be az irodádat. Látni akarja, hogy nem csokizol
suttyomban. Gyanakszik rád.
A vonal túlsó végéből hangos fújtatás hallatszott.
– Mondd, hogy csak viccelsz.
Robyn nagyot nevetve letette a telefont, de abban a pillanatban
megint keresték.
– Főnök, azt hiszem, erről tudnia kell. Paul Matthews házában
baleset érte a takarítónőt, Geraldine Marshot. Holtan találták ma.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

AKKOR

A BUSZ BŰZLIK AZ ELÁZOTT RUHÁKTÓL ÉS A CSAPZOTT HAJTÓL. Az orromat

ráncolom, amikor még több utas száll fel. Egy középkorú,
leggingsbe és esőkabátba öltözött asszony szatyrokkal a kezében
egykedvűen rám bámul, aztán leül mellém. Lepakolja a szatyrait,
és az én helyemből is elfoglal egy kicsit. Bocsánatot persze nem kér.
Odasandítok, és látom, hogy az arca fáradt, a szeme kiábrándult.
A megsárgult ujjain nincs gyűrű, így azok csak a dohányzásról
árulkodnak. A nő nem is foglalkozik velem. Szétterpeszkedik, a
szatyrokat az ölébe pakolja, és az arcát a vállához szorítva
telefonál. Fennhangon beszél, mit sem törődik a többi utassal.
– Mondtam már, hogy nem! Nem hoztam pogácsát, mert
nagyon drága volt. Miért akarod ilyen luxuscikkekre költeni a
pénzedet? Igen, elhoztam a nyugdíjadat, különben miből
vásároltam volna be neked? A könyvtárban viszont nem volt
semmi Georgette Heyertől, szóval Jackie Collins-könyvet kapsz. –
Hallgatás következik. – Nem is értem, minek segítek. Ha nem
szereted Jackie Collinst, majd elolvasom én. Lehetetlen vagy! –
Bosszúsan folytatja. A beszélgetés eltart még egy darabig, és a nő
csak egyre idegesebb lesz. A végén kinyomja a telefont, fújtat
egyet, és megszólal: – Az anyák borzasztóak – mondja bele a
levegőbe, leginkább senkinek sem címezve. – Egész életedben úgy
bánnak veled, mintha még mindig kisgyerek lennél. – Egy utashoz
fordul, és folytatja a panaszkodást.
 – Nyolcvanéves, de úgy beszél velem, mintha tíz lennék. „Csináld
ezt, csináld azt. „Néha azt kívánom, bárcsak elpatkolna végre.
Bejártam az egész várost, hogy mindent megvegyek neki, ő meg
csak nyavalyog. Kár, hogy nem tudja elintézni magának. Ha nem
kapott volna combnyaktörést, akkor nyugodtan járkálhatna ő.
Van jobb dolgom is, minthogy az ő cuccai után szaladgáljak.
Nem figyelek a nőre. Azon gondolkodok, milyen lehet, ha úgy
bánnak veled, mint egy gyerekkel. Velem évek óta senki nem bánik
úgy. Én tartok rendet otthon, én takarítok, főzök, bevásárolok
mindkettőnknek. Ha nem lennék, otthonunk sem lenne. Az anyám
valószínűleg most is éppen kiütve fekszik az ágyán, miután egész
éjjel a főnökét szórakoztatta. Egyre többet marad ágyban. Nem
bírja már a piát és a drogot. Egyre soványabb, a szeme örökké be
van esve. Még mindig aránylag vonzó, de ha így halad, a főnöke
hamarosan megunja, és akkor mi lesz vele?
Én addigra már messze járok. Hónapok óta spórolok. Nem
leszek olyan, mint az anyám, én nem fogok lakhatásért vagy
pénzért cserébe férfiakkal lefeküdni. Máshogy is tudok pénzt
szerezni. Ez az előnye annak, ha valaki egy szellem. Senki nem vesz
észre. Apu szerint mesterien rejtőzködöm. Az évek során tökélyre
fejlesztettem ezt a képességemet. Azóta gyakorlom, amióta az
történt Chloe Bakerrel. Azóta a haragomat is féken tudom tartani,
de apuval nagyon jól tudjuk, hogy belül ott fortyog bennem. Néha
akkora nyomást érzek odabent, hogy már attól félek, szétrobban a
fejem. Olyankor csak az segít, ha egy késsel megvágom magam.
Látom, mivé lett az anyukám, és bosszút akarok állni. Apu azt
tanácsolta, hogy legyek türelmes. Először meg kell tanulnom
normális életet élni. Meg kell teremtenem egy ártalmatlan embert,
és azzá kell válnom. Mindenkit meg kell győznöm arról, hogy én az
vagyok, aztán egy napon bosszút állhatok azokon, akik elvették a
gyerekkoromat, és akik ide juttattak.
 A nő olyan hangot ad ki, mint a lufi, amikor leereszt, aztán nagy
nehezen felkászálódik, ahogy megáll a busz. Az ajtóhoz botorkál,
megragadja a kapaszkodót, és kezében a sok szatyorral lemászik.
A busz újra elindul, és a nőt elnyeli a láthatár.
A következő megállónál néhány utassal együtt én is leszállok.
Megállok bekötni a cipőfűzőmet, hagyom, hogy elmenjenek.
Amikor egyedül maradok, előveszem a zsebemből a nő
pénztárcáját. Száznyolcvan font van benne; biztos maradt még az
öregasszony nyugdíjából. A pénztárcát kidobom az első kukába, a
pénzt zsebre teszem. Nekem jobban kell, mint az öreg néninek. Kell
a pénz, hogy elmenekülhessek ebből a szörnyű életből.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

ABIGAIL ÚGY ÉREZTE MAGÁT, mint a befőttesüvegbe zárt pillangó –

fogalma sem volt, hogyan szabadulhatna. Odakint a sötét fellegek
nehéz lepelként terültek szét az égbolton, az eső kopogott a
verandán, és nagy cseppek hullottak a fa virágtartóban ücsörgő
árvácskákra, amik megadóan lehajtották a szirmaikat.
Abigail éppoly nyugtalan volt, mint az időjárás. Az idegeit
elgyötörte a félelem és a fáradtság. Egész éjjel nem aludt. Jackson
ott feküdt mellette, mit sem sejtve a felesége vívódásairól. Minden
erejét össze kellett szednie, nehogy kitörjön belőle a sírás, és
kitálaljon Jacksonnak. Minden közeli barátjának írt, és arra kérte
őket, ne említsék Jacksonnak, hogy mik jelentek meg a Facebookon.
Elmondta mindenkinek, hogy feltörték a fiókját, és nem akarta ezzel
traktálni a férjét, mert így is éppen elég munkája és kötelezettsége
van. Persze mindig megvan rá az esély, hogy valaki elszólja magát.
Hajnal volt már, mire végre elnyomta az álom. Amikor felébredt, az
ágy már üres volt mellette. Hallotta, hogy Jackson odalent van
Izzyvel.
Abigail fogta a telefonját az éjjeliszekrényről, és belépett a
Facebook-fiókjába. Időközben még több undorító üzenet jelent meg.
Megint üzent a Facebooknak, és kérte őket, hogy zárolják a
fiókját, aztán írt Zoénak is – immár harmadszor –, hogy ne
foglalkozzon az üzenetekkel, mert valaki feltörte a profilját. Aztán
felhívta Claire-t, aki megértő és együttérző volt vele.
– Mindenkinek mondom majd, hogy feltörték a Facebookodat, és
nem te küldted az üzeneteket. Egy csomó közös ismerősünk van.
Zoéval beszéltél?
 – Konferencián van, szerintem meg sem nyitotta még a
Facebookot. Írtam neki, hogy azokat a borzasztó üzeneteket nem én
küldtem.
– Zoe tudni fogja, hogy nem te voltál – felelte Claire. – Aki igaz
barátod, az pontosan tudja, hogy te nem csinálnál ilyet. Most is be
vagyok lépve, és te nem is ilyen stílusban beszélsz. De honnan
szerezte meg a fényképedet?
– Neked megvan még a gépeden?
– Mindent letörlök, ha a megrendelő megkapta és kiválogatta a
képeket. Nálam nincs meg, néhány hét után véglegesen törlődnek a
képek. Lehet, hogy Jackson ismerőse? A másodpilótái néha
átmennek hozzátok, nem? Lehet, hogy valamelyik titokban lefotózta
a képet a telefonjával.
Abigail nem tartotta valószínűnek ezt a lehetőséget. Éjszaka
viszont eszébe jutott, hogy Rachel körülnézett a lakásban. Arra is
volt alkalma, hogy lefotózza a képet. De miért tenne ilyet? Úgy tűnt,
őszintén kedveli Abigailt és Izzyt. Aztán eszébe jutott, hogy
Rachelnek nincs is okostelefonja. Az ő telefonján nincs wifi, szóval
hiába csinál fotót, nem tudja feltölteni az internetre. A másik
lehetőség az volt, hogy a névtelen telefonáló tette, aki éppen tönkre
akarja tenni a házasságát. Most mintha azzal próbálkozna, hogy
elvágja Abigailt minden barátjától és támogatójától. Szép lassan
mindenki hazugnak vagy őrültnek fogja tartani. Mindegy, hányszor
tagadja, hogy ő küldte az üzeneteket, az emberek előbb-utóbb azt
gondolják, mégis köze van hozzá.
Claire folytatta:
– Figyelj, ne izgulj ezen! Írok a Facebooknak, hogy feltörték a
fiókodat, és ők majd megoldják.
– Ne törd magad! – vágta rá Abigail elgyötörten. – Már
próbáltam. Előbb-utóbb úgyis rájövök, ki csinálta.
Claire egyetértett. Néhány biztató szó után elbúcsúzott, és letette.
 Amikor egy kicsit megnyugodott, Abigail lement. Jackson
megetette Izzyt, térdére ültette, és éppen egy hernyóról szóló mesét
olvasott neki. Amikor meglátta a feleségét, mosolyra húzódott a
szája. Úgy tűnt, már el is felejtette a tegnapi vitát.
– Nézd, Izzy, itt a mami. Ugye milyen csinos? Most kelt fel, és
mégis.
Jackson rákacsintott, és noha Abigail visszamosolygott, hamisnak
érezte a helyzetet. Nem akart semmit eltitkolni a férje elől, de évek
óta éppen ezt csinálta. Ideje tiszta vizet önteni a pohárba. El kell
mondania, hogy valaki hívogatja, és azt is, hogy miért…
– Olyan békésen aludtál, hogy nem akartalak felkelteni – mondta
Jackson. – Ritkán van rá alkalmad, hogy normálisan kipihend
magad. Arra gondoltam, hogy lehívhatnánk anyámat Sheffieldből.
Itt töltene néhány napot, vigyázna Izzyre, és nekünk is jutna egy kis
idő egymásra. Tarthatnánk egy közös estét, vagy akár egy hétvégét.
Mindkettőnknek jót tenne szerintem. Azóta nem voltunk kettesben,
hogy… – A mondat végét elharapta.
– Izzy óta – fejezte be helyette Abigail. – Jó ötlet. Nekem is meg
kell tanulnom lemondani róla egy kicsit. Szüksége van rám, de
nekem meg rád van szükségem. Anyukád biztos örülne, ha
megkapná néhány napra. Jó régen nem látta. Így még ő is jól jár.
Jackson Izzyre mosolygott, és finoman megcsípte az állát.
– Jól viselkedsz majd a nagyival, igaz? – A baba vidáman
gőgicsélt.
Abigail megacélozta magát, és felkészült arra, hogy kiadja
magából az évek óta hordozott titkait, amikor Jackson telefonja
megszólalt. Felvette. Izzy most is a térdén ült, és lelkesen
nyújtózkodott az apukája telefonjáért. Jackson arca elkomorodott,
összevonta a szemöldökét. Abigail a konyhában tett-vett, amíg a
férje lerakta a telefont. Belekezdett volna a mondandójába, de
Jackson nem tudott figyelni.
 – James már megint nem ment be – morogta. – Most emiatt be
kell mennem, át kell írnom a beosztást, és vissza kell hívnom Dant
szabiról, hogy elvigye a gépet Svájcba. Azt hiszem, ideje felvennem
még valakit. Elveszítjük az ügyfeleket, ha nincs elég pilótánk.
Rohanok. Este találkozunk. Gyere, Maszat, odaadlak anyának, mert
apának dolgoznia kell.
Átadta Izzyt Abigailnek, megcsókolta a feleségét, aztán fogta a
kalapját, és elrohant. Abigailnek várnia kellett egy következő
alkalomra.

***

Jackson késő délutánra sem ért vissza. Izzy egy polifoamszőnyegen

mászkált, és boldogan gügyögött magában. Meglátta magát a
tükörben, amire sikongatni kezdett. A hangra Abigail mosolyogva
fordult oda.
– Na, gyere, ide! – mondta, és az ölébe vette Izzyt. – Hát hol van
anya? – Eltakarta a szemét, és azt kérdezte: – És hol van Izzy? Hol
van Izzy? – Izzy lelkesen magyarázott. Abigail elkapta a kezét a
szeme elől, és felkiáltott. – Kukucs! – A baba örömében tapsolt
egyet.
 Abigail jót nevetett, és még néhányszor megismételte a
mozdulatot, azután Izzy szemét takarta el, és úgy játszottak. Minden
porcikája odavolt Izzyért. Azon gondolkodott, vajon az ő anyja is
játszott-e vele ilyesmiket. Nem valószínű. Nem voltak kedves
emlékei a gyerekkorából, nem emlékezett színes játékokra, dalokra,
és nem mesélt neki senki. Elhessegette magától a gondolatot. Ha túl
sokat mereng rajta, előjönnek a szörnyű emlékek, és azt nem
engedheti. A múlt elmúlt. Még Jackson sem tudja, mi mindenen
ment keresztül. Olyan életet talált ki, amit könnyű előadni. Mesélt
arról, hogy karácsonykor elutaztak, hogy mennyit nevettek, és
mindig vidámparkba mentek. Egy olyan életet kreált, amiben a
szülei büszkék voltak a kislányukra, egészen addig, amíg meg nem
haltak egy autóbalesetben, amikor ő Törökországban dolgozott
éppen.
Jackson boldog, teljes családban nőtt fel, ahol a szülők mesét
olvastak, vasárnaponként együtt ebédeltek, a nyári szünetet a
tengerparti kunyhójukban töltötték, és kagylót gyűjtöttek, meg
sárkányt eregettek. Jackson gyakran mesélt a boldog gyerekkoráról,
a sok szép emlékről. Abigail örült volna, ha neki is ilyesmi jut.
Jackson anyja nem dolgozott, így amikor az iskolából hazaért
délután, mindig friss sütemény, lekvár és tea fogadta. Tökéletes
család voltak. Abigail nagyon vágyott rá, hogy ő is ilyen normális
családban élhessen. És mostanra megadatott neki. Ott volt neki
Jackson, Izzy és Karamell.
Karamell felugrott az egyik konyhai székre, és mosakodni kezdett.
Abigail fogta Izzyt, és a térdére ültette.
– Mesélek neked! – mondta. Izzy pedig megragadta a zokniját, és
minden erejével azt próbálta lerángatni magáról, amikor az
anyukája mesélni kezdett.
 – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki egy
szépséges házban élt egy bolyhos cicával. Tudod, hogy hívták a
cicát? Karamellnek, mert olyan volt a színe, mint a vajkaramell. –
Izzy felemelte a tekintetét, mint aki figyelmesen hallgat. – És volt
neki egy anyukája és egy apukája, akik naaagyon-nagyon szerették.

***

Izzy lelkesen játszott a járókában, így Abigailnek volt egy kis ideje
vacsorát készíteni. Úgy terített meg, mint amikor Izzy még nem
született meg. Három vaskos, vörös gyertya várta az asztal közepén,
hogy meggyújtsák. Mellettük egy bontatlan palack bor pihent.
Romantikus estét tervezett. Úgy döntött, tesz azért, hogy Jacksonnal
újra jó legyen minden.
A sütőn lévő órára pillantott. Húsz perce volt még Jackson
érkezéséig, úgyhogy összeszedte Izzyt. A képzeletbeli hang
dermesztő suttogása óta nem akarta szem elől téveszteni a gyerekét.
Tudta, hogy a hang talán csak a fejében létezik, mégis inkább óvatos
volt. Reggel hívott lakatost, és lecseréltette a zárakat, amiért most
magyarázattal tartozik majd Jacksonnak. Biztos bolondnak fogja
nézni. De vállalnia kell ezt a kockázatot.
 – Gyere, kicsi angyalkám! Megyünk készülődni – mondta, és
felvitte magával a gyereket a hálóba. Izzy ide-oda gurult a nagy
ágyon, míg Abigail végignézte a drága ruháit. Néhány perc múlva
kibontott hajjal feszített a szűk farmerban, és egy olyan fehér
felsőben, ami kevés dolgot bízott a képzeletre. A mélyvörösre
rúzsozott ajka kacér volt, és éppen kihívó csücsörítést gyakorolt a
tükör előtt. Ma megmutatja Jacksonnak, miért is zúgott bele.
Elfelejti végre azt a sok rettegést, ami az előző néhány napját
meghatározta. Ha a névtelen fenyegető pedig újra telefonál,
lekoptatja, és megmondja neki, hogy hívja a rendőrséget. Véget vet
ennek az őrültségnek, és végre minden visszatér a normális
kerékvágásba. Visszatér abba az életbe, amiért olyan keményen
megküzdött.
– Szerinted apának tetszeni fogok? – kérdezte Izzyt, aki gagyogva
felelt. – Szerintem igen. Szerintem nagyon fog neki tetszeni. És
örökre boldog család maradunk.
Amikor lement a földszintre, észrevette, hogy e-mailje jött.
Ismeretlen címről küldték: aggodobarat@hotmail.com. A tárgyban az
állt: Az igazság. Rossz előérzete támadt. Szinte tudta, hogy az e-
mailben valami olyan van, ami megváltoztatja az életét. Beültette
Izzyt az etetőszékbe, és adott neki egy kekszet.
Fogta a telefonját, és egy pillanatra elgondolkodott. Le is
törölhetné a levelet olvasatlanul. Akkor folytathatná az életét, jót
vacsoráznának Jacksonnal, aztán együtt nevetnének a kanapén,
borozgatnának, és végül egymás karjaiban kötnének ki. Mintha
lassított felvételként történtek volna az események onnantól, hogy
Először ellopja a férjed
rákattintott a levélre, amiben az állt:
szívét. És aztán mit még? A házadat? Az életedet? A
gyerekedet? Abigail reszkető kézzel töltötte le a csatolmányokat.
 Az első képen egy nő éppen Jacksont csókolta egy bárban. A
második és a harmadik kép még ennél is többet mutatott. A férfi
arca nem látszott ugyan, de egy meztelen nő vonaglott az ölében, és
szemmel láthatóan nagyon élvezte a helyzetet. Az ágy szélén ott
lógott a kapitányi kalap. Abigail felnyögött. A képeken Jackson volt
a szeretőjével – egy nővel, akit Abigail négy éve ismert. Gyönyörűen
festett meztelenül – feszes, kerek melle volt, kockás hasa, az izmos
combjai a férfit szorították. A haja előreomlott, és valamennyit
kitakart az arcából, de így is egyértelmű volt. A képen a zöld hajú nő
Zoe.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

A FARNBOROUGH-I AVIATOR HOTEL azokat az elit utazókat célozta, akik

London és a világ legnagyobb repterei között utaztak. A szállodából
rá lehetett látni Európa legnagyobb presztízsű repülőterének
kifutójára – erről a repülőtérről indulnak a magángépek. Az épület
kialakítása egyedi, még a liftek is a légi közlekedésre utalnak: a
repülőkről kölcsönzött ablakokban valójában képernyő van, amiből
a harmincötezer láb magasan elsuhanó felhők látványát élvezheti a
vendég.
Robyn sok szállodát megjárt már az évek során, de ilyen elit
helyen még sosem fordult meg. A szobája berendezése modern volt,
gazdag és kényelmes, a faberakásos falak mellett bőrbútorok, a
fürdőszoba fala fekete üveg, a mosdókagyló márvány és króm. Az
ablakon fazsalugáter, odakint pedig a farnborough-i repülőtér.
Az egykor katonai célokra használt repülőteret mostanra
nyilvánossá alakították. Az apró reptér irányítótornya kissé
hasonlított a New York-i JFK repülőtér TWA termináljához, és a
szépen megtervezett, kissé ívelt hangárok, valamint az elegáns
terminál igen lenyűgöző látványt nyújtottak. A háromszintes,
acélszerkezetes terminál egy óriási szárnyra emlékeztetett. Olvasta,
hogy a TAG Aviation leírása szerint ez egy „virtuális repülő, törzs
nélkül. Olyan hatást kelt, mintha az épületet éppen a helyére tolták
volna a landolását követően.”
 Egy apró magángép éppen felszálláshoz készült. Robyn meredten
figyelte, ahogy a hajtóművek forogva, egyre hangosabban és
gyorsabban húzzák a gépet, ami egyszerre morogva, mégis kecsesen
a levegőbe emelkedett. Robyn megnyugtatónak találta a látványt.
Látott már hasonlót, még a „régi életében”, amikor Daviesnek és két
kollégájának gyorsan és feltűnés nélkül kellett Dél-Franciaországba
utaznia, ahol a franciatudásuknak és a kitűnő álcázási
képességeiknek köszönhetően lefüleltek egy terroristabandát.
Robyn bedobta a táskáját a gardróbba, fogott egy üveg hideg vizet
a hűtőből, aztán felhívta Mitz Patelt.
– Semmi érdekes. A kertész azt mondja, látta Geraldine biciklijét
a fal mellett, amikor átment lenyírni a sövényt. Furcsállta, mert
csütörtökönként nem szokott menni. Amikor még késő délután is
kint állt a bicikli, bekopogott a házba. Az ajtó nem volt bezárva,
ezért bement, és akkor találta meg a holttestet a lépcső alján. Austin
James őrmestert hívták a helyszínre, de semmi gyanúsat nem talált.
Úgy tűnik, hogy megbotlott, és legurult a lépcsőn.
– Azért mégis furcsa, hogy Paul Matthews megbotlott és elesett
az erdőben, és most a házvezetőnőjével ugyanez történik.
– Nincs bizonyíték az ellenkezőjére.
– Én azért mégis szétnéznék.
– És mi lesz Mulholland főfelügyelővel?
– Azt majd én lerendezem. De menjünk biztosra. Nézzen szét,
tudni akarom, hogy van-e bármi, ami arra utal, hogy nem baleset
történt. És hívjon, ha talált valamit!
– És ha nem találok?
– Fog.
Robyn azután felhívta Zoe Coopert, elmondta, hogy rendőrtiszt,
és megbeszélt vele egy találkozót a hotelben, Zoe munkája után. A
délután további része kissé bosszantóra sikerült. Felhívta
Mulholland főfelügyelőt, és elmondta neki, hogy Patel őrmestert el
akarja küldeni, hogy átkutassa a farmházat. Louisa cseppet sem volt
elragadtatva az ötlettől.
 – Robyn, nem akarom, hogy az embereim az idejüket
vesztegessék. Egyértelműen megmondtam, hogy szükség van rá a
kapitányságon. Nagyon szűkében vagyunk az embernek.
– Tudom, de az a sejtésem, hogy Geraldine Marsh halálának
valahogy köze van az esethez.
– Igen, és már megint a sejtéseit követi. A jelentés egyértelműen
kimondta, hogy a házvezetőnő megcsúszott, és leesett a lépcsőn.
Senki más nem volt a házban. Olyasmit lát bele a dologba, ami nincs
ott.
– Ezt értsem úgy, hogy nem engedi el Patelt?
Mulholland nagyot sóhajtott.
– De igen, elmehet. Remélem, a sejtése beigazolódik. Nem
szeretem, ha az embereim értékes idejét vesztegetjük.
Robyn azután újabb problémába ütközött. Megpróbált bemenni a
repülőtérre, de kiderült, hogy repülőjegy vagy belépőkártya nélkül
nem engedi át a biztonsági szolgálat. Még az igazolványa és a kiváló
tárgyalási képessége sem segített ezen. Az őrök nem álltak vele
szóba, és nem engedték be a repülőtérre. Felhívta a BizzyAir
légitársaságot, de azt a választ kapta, hogy a rendőri rangjától
függetlenül csakis akkor mehet be a terminálra, ha van foglalása.
Reménytelen eset. És nem kérhetett segítséget Louisa
Mulhollandtól. Aznapra már így is éppen eléggé próbára tette a
főnöke türelmét, és nem volt ideje parancsot vagy engedélyt kérni,
hogy átmehessen a kapun. De támadt egy ötlete. Amiről Louisa nem
tud, az nem fáj neki. Úgy döntött, kevésbé szokványos módszerrel
próbál bejutni.
Belépett a liftbe, és a tükörben szemügyre vette magát: egy
elegáns nő nézett vissza rá, aki a haját tökéletes kontyba fogta,
testhez álló, kék nadrágkosztümöt viselt, az összhatást pedig a nyaka
egyik oldalán megkötött színes sál dobta fel.
 A recepció közelében leült az egyik beugróban lévő székre, és ott
várakozott észrevétlenül. A szerencse mellé szegődött, mert a bárból
hamarosan egy csapat üzletember lépett elő, és búcsúzkodni
kezdtek. Robyn közelében álltak meg, így minden szavukat hallotta.
– Nos, Mr. Carlisle, egy élmény volt. Jó utat kívánok! – mondta
az egyik, és kezet nyújtott. – Bárcsak mi is magával mehetnénk! Jól
hangzik a program.
– Az ember nem mindennap láthatja, ahogy felrobbantanak egy
erőművet. – Robyn kissé előredőlt, hogy rálásson a csoportra. Mr.
Carlisle az ötvenes éveiben járhatott, száznyolcvan centinél is
magasabb volt, a sötétszőke haja a gallérjáig leért. Fehér inget és
fekete nadrágot viselt kopott cipővel. Az üzletemberekre jellemző,
magabiztos kisugárzása volt, de a megjelenésére nem adott
kellőképpen. A társa néhány centivel alacsonyabb volt, szürke
öltönyt viselt, ami nem segített ellensúlyozni a pirospozsgás arcát.
Mr. Carlisle beszélt tovább: – Köszönöm az ebédet. Jövő héten
Richard helyettesít majd, mert a hétvégén elutazom Portugáliába.
Az asszonynak megígértem, hogy elviszem nyaralni. Egy éve nyaggat
vele. Na jó, szerintem induljunk. A többiek már a repülőnél vannak.
Haladjunk, vagy itt hagynak minket.
– Nem hiszem, hogy a főnök nélkül elindul a gép – nevetett az
egyik férfi.
– Szerintem örülnének, ha egy kicsit megszabadulnának tőlem –
vágta rá Carlisle.
Robyn leosont a lépcsőn, el a kandallóban táncoló tűz és a
bársonyfotelek mellett, ki a szürke időbe. A parkolónál várt. Az
időzítésen múlt minden.
Amikor a férfiak kiléptek a hotelből, az ott álló taxi közelebb
gurult. Robyn odalépett, és megfogta a kocsi kilincsét.
A taxisofőr a lehúzott ablakhoz hajolt, és kiszólt:
– TAG Aviation?
– Igen – mondta Robyn. Beült, és becsatolta magát.
– Igen, mi is – szólt a szürke öltönyös, alacsony férfi.
 – Engem Mr. Carlisle-ért küldtek – mondta a sofőr, és
hátrafordult Robynhoz.
– Az én vagyok – jelentkezett Carlisle.
– Akkor magáért jöttem, nem a hölgyért. Elnézést, gyönyörűm,
de ki kell szállnia.
– De negyed órája várok a taxira! Ki kell jutnom valahogy a
reptérre. Ha nem indulok el most, lekésem a gépet – felelte
udvariasan. A taxi mellett várakozó két férfihoz fordult. – A reptérre
mennek? Nem mehetnénk együtt? Tényleg késésben vagyok.
Carlisle végigmérte, aztán szenvtelen ábrázattal megszólalt:
– Miért ne? Elvégre ugyanoda igyekszünk. Ne várjon itt tovább,
ha nem muszáj. Nyugodtan velünk tarthat.
– Jaj, nagyon köszönöm! Maga igazi úriember – mondta Robyn
meggyőző mosollyal. Carlisle beszállt, és leült Robynnal szemben. A
társa kevésbé tűnt lelkesnek; odabiccentett, aztán beült, és folytatta
a beszélgetésüket.
– És Rick is odajön Glasgow-ba?
– Csak ha észhez tér a másnaposságából. Tegnap úgy tűnt,
alaposan elázott. Mondjuk érthető, az ember nem mindennap nyer
megbízást arra, hogy ledöntse Skócia legnagyobb erőművét.
– Azért várjuk ki a végét. Ha elszúrja, akkor megnézheti magát.
– Nem lesz semmi baj, ért az ilyesmihez. Hidd el, hogy nem
győzzük majd visszanézni a hírekben.
Robynra pillantott, aki kifelé bámult az ablakon, és úgy tett, mint
aki nem is érti, miről beszélnek.
– Glasgow-ba tartunk. Megnézzük, ahogy felrobbantják Skócia
legnagyobb erőművét.
– Az öné az erőmű?
– Fémhulladékban utazunk. Ha lebontották az épületet, mi
hordjuk el, ami marad utána, szóval bizonyos értelemben igen, az
enyém – felelte büszkén. – Maga merre utazik?
– Vissza Franciaországba. Nizzába – felelte.
– Üzleti út?
 – Egy magángép személyzeti tagja vagyok. Sajnos azt nem
árulhatom el, kinek a gépe, de a tervezettnél korábban vissza kell
indulnunk, ezért behívtak. Ennyit a városnézésről. Köszönöm, hogy
önökkel jöhettem. – Szabadkozva mosolygott egyet, és előhúzta a
telefonját, mintha csörögne, aztán franciául beszélgetni kezdett,
hogy elkerülje a további kérdezősködést. A két férfi így aztán kissé
halkabban folytatta a beszélgetést az erőműről.
Hamarosan megérkeztek a TAG Aviation Farnborough
repülőtérre, ahol egy férfi állta útjukat, kezében egy listával.
– A repülőgép azonosítóját, legyenek szívesek. – Richard a bőr
pénztárcájából előhúzott egy darab papírt, és hunyorogva felolvasta.
– W I G L – mondta hangosan. – Egy csoporttal vagyunk, a
többiek már talán itt vannak.
A férfi ellenőrizte a listát. Robyn továbbra is a képzeletbeli
ismerősével csevegett franciául. Az őrre mosolygott, aki azt
gondolhatta, hogy a két férfival van, mert őt is beengedte.
A taxi letette őket a magángépek várójában. Robyn lerakta a
telefont, és kifizette a taxi felét. Ahogy elindultak a terminálhoz, egy
kisebb csapat férfi kiabált feléjük a bejárattól, amire Robyn útitársai
felkapták a fejüket.
– Szevasztok! – kiáltotta Richard. – Sajnos nem sikerült
leráznom – tette hozzá, és Carlisle-ra mutatott, aki jókedvűen
vigyorgott. Erre a többiek lemondóan fütyültek. A társaság aztán
együtt vonult be a recepcióhoz. Egyszerre pakolták ki az úti
okmányaikat a pultra, és a kavarodásban Robynnak sikerült
elosonnia mögöttük, és bejutott a terminálra.
Végigment a folyosón, a személyzeti váróhoz. Ízléses helyiség
volt, csakúgy, mint a szálloda, amiben megszállt. A szürke és a vörös
szín dominált, a méretes kanapékon stílusos, csíkos párnák
sorakoztak, és tartozott a váróhoz egy pihenősarok, konyha és egy
pulton néhány számítógép is.
 Az egyik gépnél egy első tiszt ült. Robyn megismerte a beosztását
a váll-lapján lévő három sávról. Elmerülve böngészte az időjárás-
előrejelzést. Épphogy felpillantott, amikor Robyn a kanapékhoz
ment, odabólintott a férfinak, aztán leült, és előhúzott egy papírt a
táskájából. Röviddel ezután hangosan ciccegett, mire a férfi felkapta
a fejét.
– Bocs, de most látom, hogy ismerős utast kaptunk. Lucas
Matthews. A múltkor is csak a baj volt vele. Volt már hozzá
szerencséd?
– Nem még. Reméljük, most viselkedik majd. Kivel mész? Nem
láttalak még itt.
– Magángép. Whisky India Golf Lima – tette hozzá a gép
azonosítóját, amivel Carlisle és a társai utaznak, de ügyelt arra, hogy
a pilóták kódolását használja. – Glasgow-ba megyünk.
A pilóta bólintott.
– A Lear jettel. Láttam, amikor leszállt. Szép kis gép. – Kinyílt az
ajtó, és egy vékony, hatvan körüli férfi lépett be; a haja szürke volt,
mint az acél, a szeme élénkzöld. A kalapja a hóna alatt, és a
tapasztalt kapitányok jelvényét viselte. – Szép napot, Dan! Jó időnk
lesz, úgy látszik – mondta, kissé elharapva a szavak végét. – Készen
állsz?
– Az időjárást nézem. Útközben szép időnk lesz. Huszonnégy
fokot és enyhe délnyugati szelet jósolnak Schipolnál. Semmi
veszélyes.
Dan felvette a napszemüvegét és a kalapját. Így már pontosan úgy
festett, mint egy gazdag magánpilóta. Biccentett Robyn felé, és így
szólt:
– Remélem, az utasod ma jól viselkedik.
– Kicsoda? – kíváncsiskodott a kapitány, miközben az ajtó felé
indult.
– Lucas Matthews – felelte Robyn.
 – Lucas? – kérdezett vissza a kapitány. – Ismerős a neve. Nem ő
volt az, aki Jacksont zaklatta? Telefonálgatott, és folyton őt kereste.
Sally, a recepciós, már megőrült tőle. Azt mondta, kiállhatatlan egy
fickó. Egyszer aztán elvetette a sulykot. Jackson azt mondta, hogy
felhívja, és kiosztja, de nem tudom, végül megtette-e. Azóta viszont
nem hallottam a fickóról. Fura szerzet, annyi szent. De nem úgy
tűnt, mint aki képes bárkinek is ártani. Inkább olyan heves volt,
talán ez a jó szó. Legalább már Jacksont nem zaklatja. De neked
biztosan jól fog viselkedni – tette hozzá, és Robynra kacsintott.
Azzal elindultak a gépükhöz. Robyn magabiztos léptekkel hagyta
el a terminált, még a recepciós lánytól is elbúcsúzott. Néha jobban
megéri, ha az ember mindenki szeme előtt vonul el, és nem próbál
az árnyékban rejtőzni. Kevésbé szúr szemet, ha úgy viselkedik,
ahogy bárki más is tenné. A terminálból kilépve hívott egy taxit.
Szerzett egy újabb nevet – Jackson. Már csak a vezetéknév kellett
hozzá, aztán gyerekjáték lesz megtalálni.

***

Zoe pontosan érkezett. Krémszínű csipkeruhában és a formás

vádliját kiemelő gladiátorszandálban lépett be a Sky Barba. A ruhája
és a zöld haja miatt többen utánafordultak. Odalépett Robynhoz, aki
a bárpultnál várta.
– Jó napot, Zoe vagyok – jelentette be, és helyet foglalt Robyn
mellett a bárszéken. A pultos is egyből észrevette. – Szia,
Christophe! – köszöntötte a vonzó férfit. Christophe-nak sötét haja
volt, erős álla, érzéki ajka, és modellnek is bármikor beillett volna.
– Iszik valamit? – kérdezte Robyn.
– Egy nagy szénsavas vizet kérek lime-mal. Mindjárt szomjan
halok. Négy órát tartottam ma zsinórban, aztán a vonaton is ezren
voltak. Teljesen kiszáradtam. Ha nem iszom végre valamit,
nemsokára olyan leszek, mint egy nagy aszalt szilva.
– Akkor két vizet kérek!
 A pultos kiöntötte az italokat, és odaadta. Zoe nagyot kortyolt,
aztán elismerően hümmögött.
– Köszönöm, máris sokkal jobb. – Robynra villantotta vakító
mosolyát. – Szóval maga detektív? Az biztos érdekes. A Juliet
Bravót mindig néztem a tévében.
– Nem pont olyan, mint a tévében, de azért akadnak jó
pillanatok.
Zoe ismét nagyot kortyolt, aztán felsóhajtott.
– Sokkal jobb – jelentette ki. – Szeretem a rendőrsorozatokat,
meg a nyomozókról szóló filmeket. A kedvencem az Oxfordi
gyilkosságok és a Sherlock. Én szívesebben lennék magánnyomozó,
mint rendőr. Én lennék a csali, aki elcsábítja és csőbe húzza a
tettest. – Széles vigyorral keresztbe tette a lábát, és csábos pózt vett
fel.
Intett a pultosnak.
– Christophe, szerinted el tudnám csábítani a pasikat?
– Nem azt csinálod amúgy is? – nevetett a férfi.
– Gonosz vagy – felelte Zoe. – De csak irigykedsz, mert több pasit
szedek fel, mint te.
– Az is igaz. De én már megváltoztam – jelentette ki a pultos, és
megvillantotta az ujjára húzott jegygyűrűt.
Zoe felnevetett.
– Persze! Azóta is flörtölsz mindenkivel. Kutyából nem lesz
szalonna!
Christophe a fejét rázva mosolygott.
Robyn figyelte, ahogy élcelődnek egymással.
– Bizonyára sokat jár ide.
– Kiváló megfigyelés, Carter felügyelő! Beugrom néha, de
Christophe-ot már két éve ismerem, amióta eljött az egyik
pilatesórámra. Az lett a legnépszerűbb órám. Messzi földről jártak a
nők, hogy megnézzék, ahogy a helyes Christophe ultrafeszes sortban
parádézik. Sok száz női szívet tört össze, amikor kiderült, hogy
Declannel összeházasodnak.
 Christophe boldog mosolyt meresztett.
– Te is éppen elég szívet összetörtél már, kicsim – jegyezte meg,
majd nekiállt kiszolgálni egy újabb vevőt. Zoe arca elkomorodott.
– Szóval keres valakit?
– Egy Lucas Matthews nevű férfit. Azt hiszem, valamiért próbált
magával kapcsolatba lépni. A nyomozás során előkerült az ön neve
is.
– De ugye nem vagyok gyanúsított?
– Nem. Nincs bűntény. Csak egy eltűnt személy után nyomozok,
és abban bíztam, hogy maga talán látta.
– Nem ismerős a név. Nincs róla egy fénykép? – kérdezte, majd
kiitta a poharából a vizet.
Robyn odatolta Lucas fotóját. Zoe alaposan szemügyre vette, és
az élénkzöld körmével megkopogtatta.
– Biztos, hogy láttam már valahol, de nem tudom, hol. –
Felemelte a fejét, összeszorította a szemét, és úgy koncentrált. Egy
rövid pillanat múlva aztán Robynhoz fordult. – Nem ugrik be. Nem
beszéltünk, de valahol láttam az arcát. Aggódnom kellene?
– Nem hiszem. Azt hiszem, meg akarja keresni magát, de
meglehetősen biztos vagyok benne, hogy nem ártalmas. Ha esetleg
látja, kérem, azonnal hívjon fel!
Robyn felírta a számát Ross egyik névjegyére.
– Ha eszébe jut, hol vagy mikor látta, akkor is hívjon fel! Ez a
magánszámom.
– Mindenképpen. Most viszont mennem kell, reggel óta nem
ettem. Nagyon örültem. Szia, Christophe! – kiáltotta, és egy csókot
dobott a férfinak. – Pénteken találkozunk!
– Kedves nő – jegyezte meg Robyn, amikor a pultos ránézett.
– Nagyon vicces. Tele van élettel, és egy kicsit bolond. Olyan,
mint aki szed valamit. Mindig ezerrel pörög, de nagyon imádom.
– Gyakran jár ide?
 – Nem olyan gyakran, mint szeretne. Pedig odavan ezért a
helyért. A pasik miatt – tette hozzá halkan. – Itt ez a sok
üzletember, és persze a pilóták, akik az út után beugranak ide egy
italra. Zoe bukik az egyenruhás pasikra.
– Maga akkor minden pilótát ismer?
– A legtöbbet igen.
– Jacksont is?
– Jackson Thorne-t? – kérdezett vissza. – Persze hogy ismerem.
Az övé a BizzyAir Business Aviation. Most is áll ott egypár gépük a
terminál mellett. Ha nem lennék házas, azonnal rávetném magam
arra a pasira. De ha Jackson érdekli, inkább Zoét kérdezze. Jó
barátok.
Robyn nem faggatózhatott tovább, mert érkezett egy csoport, akik
hosszú időre lefoglalták Christophe-ot. Úgy döntött, visszamegy a
szobájába, utánanéz Jackson Thorne-nak, aztán megvárja, mit
mond Patel őrmester. Bízott benne, hogy a megérzése nem csalt,
különben nagy bajba kerül a főnökénél.
 HARMINCADIK FEJEZET

AKKOR

A BUSZON CSAK ÉN ÜLÖK MEG KÉT ÖREG. Ezt a napot hívom a

szabadulásom napjának. Anyu a bárban dolgozik, és csak késő este
jön haza. Addig lesz időm ünnepelni, hogy vége a sulinak, a
vizsgáknak és mindennek, ami az utálatos életet jelentette
számomra. Alig várom az újrakezdést. Most már nem
parancsolhat nekem senki. Azt hiszem, a vizsgák elég jól sikerültek
– ha jók a jegyeim, akkor szerzek egy normális munkát. Bár
jelenleg akármilyen munkának örülök, amivel elég pénzt keresek
ahhoz, hogy saját albérletbe költözzek, és elhúzzak ebből a
városból. Nem kell már sokáig várnom. Ha szerencsém van, addig
is dolgozhatok részmunkaidőben, és azzal kihúzom, amíg teljes
állást nem szerzek.
Előveszem az újságot, amit vettem. Az álláshirdetéseket bújom.
Vettem egy szivárványszínű szívvel díszített képeslapot is. Egy
kicsit azt bámulom. Ha megkapom az érettségim eredményét,
elküldöm a lapot Jane nagyinak. Jó lenne újra találkozni a
nagyszüleimmel, de elborzadnának, ha meglátnának. Lehet, hogy
ott helyben szívrohamot kapna mindkettő. Nem akarom, hogy
lássák, mennyire megváltoztam. Nem tetszene nekik a tüsis, fekete
hajam, a komor ábrázatom és az acélbetétes bakancsom. Az ő
emlékeikben egy aranyfürtű, pirospozsgás lányként élek. Hadd
maradjon meg nekik ez a kép. Nagyon jó lenne viszontlátni őket, de
nem merem megkockáztatni. Szerintem azt akarnák, hogy
hozzájuk költözzek, de nem ez a terv.
 Apu ötlete volt, hogy néha küldjek képeslapot a nagyszüleimnek,
így mindig, amikor új helyre költöztünk, loptam anyutól egy kis
pénzt, vettem bélyeget meg képeslapot, és elküldtem Jane
nagyinak. Nem írtam rá semmit, de úgy gondoltam, Jane nagyi
így is tudja, hogy tőlem van. Mindig szívecskés lapot választottam.
Így tudja, hogy élek, jól vagyok, és gondolok rájuk.
A busz kattogva-zörögve megáll, nekem pedig felcsillan a
szemem. Hosszú idő után először egész jó a kedvem. Egyre
szebbnek látom a jövőt. Azon fantáziálok, hogy hol fogok lakni, és
mit dolgozom. Van némi elképzelésem – azt például pontosan
tudom, hogy messzire elkerülöm a bárokat, a klubokat és a
férfiakat. Alig néhány lépésnyire vagyok a házunktól, amikor
meglátom anyu nagydarab főnökét, Dirket. A kapunál vár. A
szokásos szerelés van rajta: farmer és gombos gallérú ing.
Szörnyen divatosnak képzeli magát, de szerintem úgy fest, mint
egy balfasz. Egy igazi, nagy balfasz. Nagyon örül magának,
amikor meglát, vigyorog, mint valami fogyatékos. De engem nem
csap be a mosolyával. A külseje megtévesztő. Valójában egy
könyörtelen, gonosz rohadék. Hallottam pár elég ijesztő történetet
arról, hogy az emberei levágták az ujját vagy szétlőtték a térdét
azoknak, akik pénzzel tartoztak neki. A nőkkel sem bánik sokkal
kedvesebben, bár anyuval mintha kivételezne. Úgy tűnik, kedveli
őt, legalábbis nem szokta összeverni, mint az előző barátnőjét.
Annak kiverte a fogát és betörte az orrát, mert lopott a
kokainjából. Hetekig az intenzíven feküdt, és azóta sem tud
rendesen enni. Dirk eldob egy csikket, és megvárja, hogy odaérjek.
– Anyu nincs itthon – jegyzem meg.
– Tudom – feleli, és kivillantja a koszos, sárga fogát. Valaki
igazán megemlíthetné neki, hogy már feltalálták a fogkrémet.
– Mit akarsz, Dirk?
Végigmér, a szeme elidőzik a mellemen.
– Mit gondolsz, mit akarok?
– Álmaidban – felelem, de hamar megbánom.
 A tekintete elkomorodik. Villámgyors mozdulattal elkapja és a
hátam mögé töri a csuklómat. Olyan erős fájdalom nyilall belém,
hogy felkiáltok.
– Velem te nem beszélsz így – vicsorogja. – Azt hiszed, túl jó
vagy nekem? Hát nem. Sovány picsa vagy, semmi melled, az arcod
meg olyan, mintha citromba haraptál volna. Ideje, hogy valaki
móresre tanítson.
Az ajtóhoz lökdös.
– Nyisd ki! – parancsolja, és nagyot ránt a karomon, amitől
újra elönt a fájdalom. Sziszegek, de most nem kiabálok.
Bevisz a házba, elengedi a karomat, aztán keresztüllök az
előszobán. Előrebukok, de nem esek el. Felszívja magát, és fölém
áll. Az erek dühösen lüktetnek az arcán.
– Ha én nem lennék, nem lenne hol laknotok! Anyádnak nem
telne ilyen szép lakásra. Nem telne neki semmire! Az utcán
laknátok, szóval mutass némi tiszteletet, te taknyos kis kurva! –
Felemeli a kezét, és lekever egy pofont. A lüktető arcomat
dörzsölöm, és dühösen nézek a szemébe.
– Ne nézz így rám, nem érdekel a tested. Nem hiszem, hogy
bárkit is érdekelne. Láttalak már meztelenül, láttam a hegeket a
lábadon. Az embernek azonnal elmegy tőled a kedve. Előbb dugnék
meg egy bárányt. Azt akarom, hogy elhozz nekem egy csomagot.
Olyan kell, aki észrevétlen tud maradni, és te ebben jó vagy. Menj
el a cuccért, és hozd egyenesen hozzám, megértetted? Ha nem
teszed, anyukád közelebbről is megismeri az övemet. Elég
néhányat odahúznom az arcára ezzel a csattal, és ő sem fog többé
kelleni senkinek. – A kígyó alakú rézcsatot simogatja a bőrövén. –
Úgyhogy azt teszed, amit mondok. És nem szólsz róla senkinek.
Bólintok. Anyu idegesít, de azt nem akarom, hogy ez a szemét
bántsa.
– Itt a cím. Indulj! Aztán gyere be a klub hátsó bejáratán, és
hozd fel a csomagot az irodámba.
 Egy gyűrött fecnit nyom a kezembe, aztán fagyos tekintettel
rám néz.
– És kapsz egy tanácsot is. Kezdj magaddal valamit!
Katasztrófa, ahogy kinézel. Így soha senkinek nem fogsz kelleni.
Kimegy a házból. A megjegyzése ott visszhangzik a fülemben.
Nem akarok kezdeni magammal semmit. Nem akarom, hogy
egyszer ilyen pasim legyen, és tudom, mi történik a szép lányokkal.
Jó nekem így, ahogy vagyok.
Elgondolkodom a helyzetemen. A csomagban biztosan drog lesz.
Káromkodok egyet Dirkre. Biztos vagyok benne, hogy nem
egyszeri alkalomról van szó. Tegnap hallottam, ahogy telefonál, és
arról beszél, hogy az egyik emberét lecsukták. Gondolom, ő volt a
futár. Pontosan tudja, hogyan tarthat a markában. Nem hagyom,
hogy bármi történjen anyuval. Mégsem léphetek le. Ha elmegyek,
anyut megverik vagy hullazsákban végzi. Megteszem, amit akar,
de az az érzésem, hogy addig küld majd újra és újra, amíg a
rendőrség el nem kap.
Leszáll előttem a vörös köd. Már megint csapdába kerültem.
Belerúgok a falba – élvezettel hallgatom, ahogy a bakancsom
nagyot koppan. Bárcsak Dirk képét rúghatnám így. Leesik egy
kép: egy halványkék pillangó. Összetörik az üveg. Felveszem a
képet, és a vékony szárnyú, finom teremtést fürkészem. Valahol
olvastam, hogy a popkultúrában a pillangó a tünékeny, rövid
szépség szimbóluma. Ezt a szimbólumot közel érzem magamhoz. A
pillangóhoz hasonlóan én is sok átváltozáson mentem már
keresztül, noha én sosem leszek szép. Fáj a szívem, azt kívánom,
bárcsak elrepülhetne ez a pillangó most, hogy az üveg összetört. És
mindennél jobban szeretném, hogy én is vele repülhessek.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

ROSST EGY BARÁTSÁGOS ÁPOLÓ a „zöld terem” nevű helyiségbe vezette.

A falakat zöldre festették – barátságtalan, lehangoló zöldre, mintha
minden élet távozott volna belőle, éppen úgy, mint a szobában
ülőkből. Ross utálta az ilyen helyeket. Utoljára akkor járt otthonban,
amikor az anyját látogatta meg, és borzasztó élmény volt: az anyja
üvöltözött és zokogott, könyörgött, hogy engedjék ki, az ápolók meg
nem győzték lefogni. Nem is élt utána sokáig. Az ápolók azt
mondták, a rák miatt kiabált, mert nem fogja fel, hol van. De Ross
tudta, hogy nem igaz. Az anyja csak rettegett attól, hogy ott marad
egyedül, és magányosan hal meg.
Odalépett az egyik székben bóbiskoló összeaszott nőhöz, és
kedvesen megszólalt:
– Mrs. Clifford, beszélhetnénk?
A nő szeme azonnal kipattant. A bölcs arcán a bőr olyan volt,
mint a nemes papiros. Kedves mosolyra húzódott a szája.
– Josh? – kérdezte. – Eljöttél meglátogatni?
– Sajnálom, de én nem Josh vagyok. A nevem Ross, Ross
Cunningham. Nyomozó vagyok, és ön talán tud nekem segíteni.
A nő arcáról eltűnt a boldogság, ahogy tovább fürkészte Ross
arcát.
– Nem Josh – suttogta, leginkább saját magának. – Mit akar? –
kérdezte, és mintha tisztult volna valamelyest az elméje.
Rossnak ez sem volt újdonság. Az anyja néha úgy beszélt, mintha
semmi gond nem lenne vele, aztán egyszerre rátelepedett a
zavartság szörnyű leple, és olyankor senkit nem ismert meg.
 – Magánnyomozó vagyok, de most együtt dolgozom a
Staffordshire-i Rendőrség egyik felügyelőjével. Egy Lucas Matthews
nevű eltűnt férfit keresünk.
– Nem ismerős a neve – felelte a nő, és a fejét rázta.
– Az a gyanúnk, hogy a menye, Christina ismerhette.
A nő azonnal kihúzta magát a székében.
– Csak volt a menyem – csattant fel kivörösödött arccal. –
Amikor Josh először hazahozta, rögtön tudtam, hogy csak a baj lesz
vele. De az a nő megrészegítette a hosszú combjával és a szépséges
pilláival. Hiába beszéltem a fiamnak, nem hallgatott rám. Azt hitte,
csak az anyai féltékenység szól belőlem. Az zavart a legjobban,
ahogy az ujja köré csavarta. Josh értelmes fiú volt, sok baráttal, tele
lehetőséggel. Előtte volt az egész élet. De ő elvette ezt a nőt, és utána
leste minden kívánságát. Papucs lett belőle, aki minden nyafogásra
egyből ugrott. Christina többet költött, mint amennyit Josh meg
tudott keresni. Szegény kisfiam. – A hirtelen felindulás után a
távolba révedt, és elmerült az emlékekben, tudomást sem véve
Rossról. A férfi várt. Az anyjára is sokszor várt, hogy visszatérjen a
valóságba, mígnem egyszer örökre eltévedt a zavartság ködében.
Jane Clifford minden előjel nélkül ismét beszélni kezdett.
 – Éjt nappallá téve dolgozott, hogy mindent megadjon annak a
nőnek. Majdnem minden évben új autót vett neki. Addig nyaggatta,
amíg Josh be nem adta a derekát. Amolyan „sokba kerülő” feleség
volt, aki szoláriumba járt, a fogát fehérítette, műkörmöt viselt, meg
a többi hülyeség. Örökké azokat a színes magazinokat bújta, és
mindig lett valami új ötlete. El sem tudom képzelni, mennyit költött
sminkre és ruhára. Úgy nézett ki, mint egy focistafeleség, de
Joshnak nem zsíros sportszerződése volt, csak egy sörfőzdéje,
mégsem állította le soha. Christina mindent megkapott, amit akart,
akármennyibe került is. Josh apja, Isten nyugosztalja, azt mondta,
hogy lábtörlőként bánnak a fiával. És láttam, hogy Josh lassan
kikészül benne. Egyre többet dolgozott, később már éjszaka is, hogy
elő tudja teremteni azt a sok pénzt, amit az a nőszemély elköltött.
Mert ő persze nem dolgozott, csak egész nap vásárolni járt. –
Elnézett a messzeségbe, a szeme könnyel telt meg. – Azt hiszem,
épp ez a kimerültség és a sok aggódás okozta a vesztét. Talán nem
figyelt oda rendesen aznap, amikor a baleset történt. Belerohant egy
félrehúzódott kamionba. Valószínűleg nem vette észre. A rendőrség
szerint elnézte a sávot. Meghalt – jelentette ki egyszerűen.
– Részvétem – mondta Ross.
Jane Clifford a szemébe nézett.
– Egy kicsit hasonlít rá. Úgy képzelem, valahogy így nézne ki ma,
ha még köztünk lenne. Hasonlít a szeme. Kedves tekintete van –
tette hozzá. – Meghalt egy értelmetlen balesetben, amit el lehetett
volna kerülni, ha időben felnéz, és látja, hogy lesodródott. Teljesen
összetörtünk. Josh volt a mindenünk – ő, és a kis Alice.
Ross előrébb hajolt.
– Alice? Ő volt az unokájuk?
 – Lehet, hogy még mindig az. Azt sem tudom, hogy él-e még. A
szemünk fénye volt. Josh halála után még inkább. Olyan kis
tüneményes, olyan törékeny. – A szeme bepárásodott. – Néhány
hónappal Josh halála után Christina elkezdett bárokba és
golfklubokba, meg mindenféle egyéb helyekre járni. Próbált
magának behálózni egy másik férfit. Hamarosan össze is szedett egy
színészt, Paul Matthewst. Új életet akart kezdeni, tőlünk is
szabadulni akart. – Egy pillanatra elhallgatott, és az ujjával
megkopogtatta az ajkát. – Matthews. Lucas Matthewsról kérdezett,
igaz? Van közük egymáshoz?
– Lucas Paul fia.
– Ó, hát persze! Tudtam is, csak kiment a fejemből. Mostanában
elfelejtek dolgokat.
Elhallgatott, és megint a semmibe bámult. Ross nem erőltette.
Hátradőlt a székében, és megvárta, amíg Jane Clifford újra
megszólal.
– Paul eljegyezte, de a kapcsolat nem tartott sokáig. Christina és
Alice beköltöztek hozzájuk, de aztán hamarosan konfliktus adódott
Alice és Paul gyerekei között. Nem tudom, mi történt pontosan, de
aztán szakítottak. Christina nem sokkal ezután eljött hozzánk, hogy
elsírja a bánatát. Nem volt a szívünk csücske, de támogattuk. Nem
éppen ilyen menyről álmodik az ember. Távolságtartó és komor
volt. Talán azért, mert elveszítette a szüleit. Próbáltam közel kerülni
hozzá, de tíz évig volt a fiam felesége, azalatt mégsem tudtam meg
róla semmit. A szakítás után Alice többet járt hozzánk. Meg is
változott. Aggódtunk érte, mert valami mintha megtört volna benne.
Aztán megtudtuk, hogy Christina felcsapott escortnak – nőcskének,
akinek azért fizetnek, hogy férfiakat kísérgessen, de én tudom, hogy
ennél többet is vállalt. – Halkabban folytatta. – Pénzért lefeküdt
velük. – Halkan ciccegett egyet. – Szegény Josh. Forogna a sírjában,
ha tudná, mi lett a feleségéből. Hamarosan aztán összejött valami
csavargóval. Azt mondta, egy bárban dolgozik, de tudtuk, miről van
szó.
 Jane Clifford összehúzta magán a bézs kardigánját.
– Egyre jobban aggódtunk Alice miatt. Biztos voltam benne, hogy
az anyja elhanyagolja. Mindig olyan sápadt volt, mintha örökké
beteg lenne. Azt akartam, hogy hozzánk költözzön, de csak akkor
jöhetett volna, ha Christina nem tud vigyázni rá. Nyilvánvaló volt,
hogy Christinát nem érdekli a lánya, és ezt nem nézhettem szó
nélkül. Szörnyen aggódtam. Jack, a férjem, azt mondta, ne szóljak
bele, de nem bírtam ki. Egyik este, amikor Christina eljött Alice-ért,
felhoztam a dolgot. Őrjöngött, aztán se szó, se beszéd, elvette tőlünk
az unokánkat. Szidott és sértegetett minket, amiért beleszólunk az
életébe, aztán elment, és többé sosem láttuk őket. Jacknek igaza
volt. Be kellett volna fognom a számat. A mai napig eszembe jut,
milyen lett volna az életünk, ha csendben maradok, vagy ha
magánnyomozót fogadok, hogy megtalálja őket. Egy magafajta
embert. Maga biztos megtalálta volna az unokánkat. Maga úgy néz
ki, mint akinek fontos a család. Van gyereke?
– Nincs. Akartunk, de nem jött össze. Pedig nagyon akartuk –
tette hozzá. – Úgyhogy csak Jeanette és én vagyunk, de így is jól
megvagyunk. Elfogadtuk a sorsunkat.
– Nincs más választásunk. Mit is mondott, hogy hívják?
Elfelejtettem a nevét – mondta aggódva.
– Ross. És nyugodtan tegezhet.
– Én pedig Jane, és te is tegezz engem. Jó veled beszélgetni. Nem
jön hozzám látogatóba senki. Amióta a férjem meghalt, egyedül
vagyok.
– Akkor majd jövök még.
Jane arcán mosoly suhant át.
– Az jó lenne. Köszönöm.
– Milyen kár, hogy Alice nem jöhet.
– Talán azt sem tudja, hol vagyok. Többé nem tartottuk a
kapcsolatot, noha érkezett néhány képeslap.
– Képeslap?
 – Az első néhány évvel az után, hogy Christina eltűnt. Egy nagy
piros szív volt a lapon, üzenet nélkül. Nem írtak rá semmit, csak
annyit, hogy puszi. Fogalmam sincs, ki küldhette, de titkon azt
reméltem, Alice volt, és hamarosan meglátogat minket.
Megtartottam a lapot, és néhány hónap múlva újabb érkezett, és
később még több. Megmutassam? A szobámban tartom őket, a
dobozkámban.
– Szívesen megnézném.

***

Robyn éppen odaért a Farnborough Hill iskolához, amikor Ross

telefonált. A hangjában olyan sürgetést érzett, hogy a kocsiban
maradt, és figyelmesen végighallgatta. A Mrs. Cliffordnál tett
látogatásáról mesélt.
– Szóval Christina összejött ezzel a Paul Matthews nevű
színésszel, és utána nem is járt Josh szüleihez. Nem igazán jöttek ki
jól egymással, de Mrs. Cliffordot bántotta, hogy elfelejti őket,
mintha soha nem is lettek volna egymás életének részei. Aztán
egyszer csak szakítottak. Paul kidobta, és megint kellett valaki, aki
eltartja. Egyre elkeseredettebben próbálkozott, és a puccos klubokat
felváltották a bárok. Egyre lejjebb csúszott, ha érted, mire gondolok
– escort lett, abból sem az elit fajta. Jane Clifford erről nem volt
hajlandó többet elárulni. Azt tudom még, hogy egyszer nagyon
összekaptak Christinával, mire az lelépett, és többet a színét sem
látták. Mr. Cliffordot nagyon megviselte a dolog, nem sokkal később
szívrohamot is kapott. Túlélte, de többé már nem volt a régi. A
felesége úgy gondolja, hogy megszakadt a szíve, amiért elveszítette a
fiát, aztán Christinát is. Szerinte Christina tehet az egészről, mert az
a nő csak bajt hoz mindenki fejére.
– De miért zaklatta fel ennyire Mr. Cliffordot, hogy a menye már
nem tartja velük a kapcsolatot?
 – Ja, igen – mondta Ross. Robyn hallotta, ahogy az
unokatestvére összeszorítja az ajkát, és éppen készül kibökni a
választ. – Christina magával vitte az egyetlen unokájukat, és őt sem
látták többé.
– Hogy hívják?
– Alice. És ahogy a nagyszülők tudják, Derbybe vagy
Nottinghambe mentek. Van más is, ami tetszeni fog. Négy évvel
azután, hogy Christina és a lánya eltűntek, Mrs. Clifford névtelen
képeslapot kapott. Uttoxeteri bélyegző van a lapon. Egy évre rá
újabb lap érkezett, ezúttal Lichfieldből. Néhány év múlva megint jött
egy Birminghamből, és úgy öt évvel ezelőtt az utolsó…
– Farnborough-ból, igaz?
– Honnan tudtad?
– Olyan izgatottan meséled, hogy biztos voltam benne.
– Sosem vagyok izgatott.
– Jeanette is erre panaszkodik – élcelődött Robyn.
– Hallottad ezt a hangot? Megszakadtam a röhögéstől.
– Na, jól van, mondd már!
– Kitaláltad. Az utolsó lapot Farnborough-ban adták fel.
Robynt elárasztotta az adrenalin.
– Szóval, ha a képeslapokat Christina vagy Alice küldte, akkor az
is lehet, hogy még Farnborough-ban vannak. Lehet, hogy Paul
listáján ezért szerepelt a Farnborough Hill iskola. Lehet, hogy oda
járt Alice. Utánanézek, hogy volt-e Alice Clifford vagy Alice Forman
a tanulók között. Szép munka, Ross! Jár érte egy ölelés, ha
visszaértem.
Ross morgott egyet.
– Hajrá! Siess vissza! És ne felejtsd el, hogy a héten nálunk
vacsorázol. Jeanette már nagyon várja.
– Nem felejtem.
Amint letette a telefont, máris hívta Mitz Patel.
– Semmi gyanúsat nem találtam. Ellenőriztem a lépcsőt, hogy
min csúszhatott el, de semmi. Sajnálom.
 – Jól van, Mitz. Azért köszönöm.
Robyn a telefonját bámulta. Mostanra elszállt belőle a kezdeti
lelkesedés, és azon törte a fejét, mit mond majd Louisa
Mulhollandnak.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Az ÉG KÜLÖNÖS KÉKBEN POMPÁZOTT, és a fehér felhők mintha egy

termőföld fölött köröztek volna, követve a zöld traktorokat, amik
fel-le járkáltak a sorok között, miközben visszaforgatták az elszáradt
növényeket a földbe. Aznap reggel friss volt a levegő, és a páráról
Abigailnek eszébe jutott, hogy noha még csak augusztus van,
hamarosan beköszönt az ősz.
Az előző este járt az eszében. Nem alakult jól. Számon akarta
kérni Jacksont a róla és Zoe-ról készült fotók miatt, de ehelyett azon
veszekedtek, hogy lecseréltette a zárakat.
– Mi az úristen lett veled, hogy lecseréltetted a zárakat? –
morogta Jackson, amikor Abigail végre ajtót nyitott neki. – Tíz
perce szenvedek a kulcsommal. Szólhattál volna, esetleg meg is
kérdezhettél volna – zsörtölődött. Ledobta a táskáját az
előszobában, és bevonult a konyhába.
– Akartalak hívni, de aztán közbejött valami.
Jackson bosszúsan felsóhajtott, amitől Abigail is még idegesebb
lett.
– Pár napja nagyon megijedtem. Azt hittem, valaki bejött a
házba.
Jackson arca megenyhült.
– Betörő? Miért nem szóltál?!
– Mert nem volt itt senki, csak úgy láttam, de akkor tényleg úgy
éreztem, hogy van valaki a gyerekszobában. Azt hittem, el akarja
rabolni Izzyt. Ez akkor volt, amikor beteg lettem.
Jackson arcára most a hitetlenkedés ült ki. Összefonta a karját, és
csettintett egyet a nyelvével.
– Úgy nézel, mint aki nem hisz nekem.
 – Abby, hogy jönne be bárki? Csak nekünk van kulcsunk. Az ajtó
zárva volt, és idebent voltál. És miért akarná bárki is elrabolni Izzyt?
Nem egy gazdag sejk lánya, nem kapnak érte több millió fontot. Egy
kicsit túlreagáltad. És velem is megbeszélhetted volna, mielőtt
lecseréled a zárakat, és kizársz a saját házamból.
– Szóval neked csak az a bajod, hogy tíz percre kint maradtál? Az
mindegy, hogy halálra aggódom magamat a gyerekünkért?!
– Az isten áldjon meg! Szar napom volt, nem kell még ez is. Add
ide az új kulcsot! Senki nem akarja elrabolni Izzyt. Nyugodj meg egy
kicsit, mert kezdesz paranoiás lenni. Nem jársz el eleget. Hívd fel
Claire-t vagy Zoét, és fussatok össze! Addig vigyázok Izzyre. Muszáj
egy kicsit felengedned, vagy megfojtod Izzyt az örökös
aggódásoddal.
Abigail annyira feldühödött ezen a válaszon, hogy beviharzott a
hálószobába. Nem volt ereje még a képek miatt is veszekedni. Fogta
Izzyt, és magával vitte az ágyba. Nem hagyja, hogy bárki elvegye tőle
a kisbabáját, és ha Jackson szerint paranoiás, akkor gondoljon, amit
akar. Van oka félni.
Amikor Jackson meglátta, hogy magával vitte az ágyba a
gyereket, még dühösebb lett. Megmondta neki, hogy vigye vissza a
gyerekszobába, de miután nem volt hajlandó, Jackson megelégelte,
és elvonult a vendégszobába.
Abigail éjjel az e-mailen gondolkodott. Nem haragudott, nem
érzett fájdalmat. Dühöngenie kellett volna, amiért kiderült, hogy
Jackson összejár az egyik legjobb barátnőjével, de egyelőre túl
kimerült és tompa volt a heves érzelmi kitörésekhez. Az egész olyan,
mint egy rossz álom. Izzy csendesen szuszogott mellette. Abigail azt
találgatta, vajon miről álmodhat a kislánya. Betakargatta. Izzy volt a
legfontosabb dolog az életében. Semmi sem számít, amíg ott van
neki Izzy.
 Reggelre még több bajt jelentettek a BizzyAirtől, így Jacksonnak a
szokásosnál korábban el kellett mennie. Abigail próbálta rávenni
magát némi házimunkára, aztán játszott egy kicsit Izzyvel, de
annyira zavart volt, hogy végül inkább bement a városba. Fel akarta
hívni Claire-t, hogy fussanak össze, de aztán eszébe jutott, hogy
Skóciába ment, mert fotózást csinál egy magazinnak. Így aztán csak
írt neki, hogy hiányzik, és reméli, jól érzi magát Skóciában. Ahogy
elküldte az üzenetet, arra gondolt, milyen kár, hogy Claire elment.
Igazán szüksége lett volna egy barátra.
Bement a belvárosba, leparkolta az autót, aztán céltalanul
bolyongott az utcákon. Megállt a butik előtt is. Gondolt rá, hogy
bemegy, és elmondja, hogy nem ő írta azokat az üzeneteket
Facebookon, de mintha egy láthatatlan kéz visszahúzta volna. Nem
bírta volna elviselni a megvető tekintetüket, és hogy hiába
magyarázkodik, nem hisznek neki.
Így aztán fogta a babakocsit, és elindult a kávézóba, ahol legutóbb
a lányokkal találkoztak. Valaki a nevét kiáltotta. Rachel volt az.
Adott két puszit Abigailnek, aztán megragadta a vállát, és aggódva a
szemébe nézett.
– Mondd, Abby, hogy vagy? Nyúzottnak látszol.
Abigail el akart húzódni a nőtől, de egyszerre mély szomorúság
öntötte el a szívét, és könnyekre fakadt.
– Jaj, Abby, gyere ide! Nem akartalak megbántani – mondta
Rachel. – Gyere, igyunk egy finom teát! Majd tolom én Izzyt.
A kávézó csendes volt, mindössze néhány fiatal pötyögött
elszántan a laptopján. Rachel nagyon fellelkesült – fogott egy
etetőszéket, és már be is csatolta Izzyt, mire Abigail egyáltalán
felfogta, mi történik.
 – Maradj itt, mindjárt hozok egy teát! – mondta Rachel, aztán a
pulthoz vonult, és hamarosan két kancsóval és két csészével tért
vissza. Az egyik kekszet aztán apró darabokra törte, és Izzynek
adogatta, aki örült a neki szentelt figyelemnek, és vidáman pakolta a
szájába a finomságot, miközben hatalmas szemmel bámulta
Rachelt.
– Olyan jó, hogy így összefutottunk – áradozott Rachel. – Viszont
meg kell mondjam, egy kicsit levertnek látszol, Abby. Nem figyelsz
az aurádra?
Abigail a fejét rázta.
– Eszemben sem volt.
– Pedig figyelni kell rá. Az egészségünk minden részletére oda
kell figyelni. Egy kicsit megvizsgálhatom az aurádat, ha gondolod.
Jobban is éreznéd utána magad.
– Nagyon kedves tőled, de nincs most időm ilyesmire.
Nemsokára Claire-rel találkoznom. – Magában szisszent egyet a
hazugság miatt.
Rachel az orrát ráncolta.
– Azzal nem jársz jól. Az a nő nincs rád jó hatással.
– Ezt miből gondolod? Alig ismered.
– De láttam az auráját, és Zoe is mesélt róla.
– Zoe?
– Igen. Nincs oda Claire-ért. Savanyúnak tartja, és egyetértek
vele.
 Abigailt sértette, ahogy a barátnőjéről beszélnek. Claire talán
nem a legjobb beszélgetőpartner, mégis hű és jó barát. Ő segített
Zoénak, amikor az új munkahelyére jelentkezett, még a fotót is ő
készítette a jelentkezéséhez. Abigail, Zoe és Claire gyakran eljártak
együtt, és soha nem érezte, hogy bármi feszültség lenne a két nő
között. Zoe sok megjegyzést tett arra, hogy Claire túl komoly, Claire
pedig viccelődött azon, hogy Zoe mindent félvállról vesz, de jól
kijöttek. Legalábbis Abigailnek mindig úgy tűnt. Azt találgatta, mit
mesélhetett Zoe. Rachel erre, mintha olvasna a gondolatában,
megszólalt:
– Zoe azt mondta, hogy sokkal jobb társaság vagy, ha Claire nincs
ott. Olyankor jobban elengeded magad. Mesélte, hogy jártatok
Leedsben.
Abigailnek azonnal eszébe jutott az út. Elutaztak megünnepelni,
hogy Zoe dobta a barátját. Claire az utolsó pillanatban lemondta, de
mivel a szoba már ki volt fizetve, Zoéval elmentek ketten. Egész
hétvégén vásárolgattak, este bekönyörögték magukat mindenféle
klubba, ahol aztán borzasztó koktélokat vedeltek, és eközben halálra
nevették magukat.
Abigailnek semmi kedve nem volt kibeszélni Claire-t Rachellel.
Öntött magának teát, és ivott egy kortyot.
– Tényleg nagyon rendes tőled, hogy hoztál teát. Hadd fizessem
ki.
– Ne is álmodj róla! Hiszek benne, hogy a kedvesség továbbszáll.
Ha valami jót cselekszem, az univerzum majd valahogy meghálálja.
De persze nem ezért teszem. Az univerzum továbbadja a jó és a
rossz energiákat is. Én próbálok jó energiát adni.
– És még mindig a fogászaton dolgozol?
– Nem, felmondtam. Úgy döntöttem, ideje továbblépni. Most
kristályterápiát tanulok. Ki kéne próbálnod egy kezelést, segítene
ellazulni. Ha gondolod, átmegyek hozzád, és megcsinálom. Még
csak most tanulom, de biztosan tudnék segíteni.
 – Az jó lenne – felelte Abigail, és abban bízott, hogy Rachel nem
hozakodik elő máris az időponttal.
Izzy a kekszért nyúlkált, mire Rachel engedelmesen adott neki
még.
– Beszél már? – érdeklődött.
– Semmi érthetőt, csak gagyarászik. Ha meglátja magát a
tükörben, azonnal magyaráz. Próbáltam már szavakat tanítani neki.
– Mondd szépen: „szia, Rachel néni”! – gügyögte Rachel. Abigailt
a hideg is kirázta.
Rachel azután újabb darab kekszet adott Izzynek.
– Jobban vagy már? – kérdezte Rachel.
– Igen, köszi. Arra gondoltam, hogy meglátogatom a volt
munkatársaimat.
– A butikban?
– Igen, honnan tudtad?
 – Zoe mesélt róla. Azt mondta, tudtál kedvezményt szerezni, és
hogy van onnan pár szuperruhája. El is mentem megnézni, de nem
találtam semmi olyat, ami az én stílusom lenne. Az eladók sem
voltak szimpatikusak. Igazából nem is foglalkoztak velem.
Túlságosan el voltak foglalva a pletykálkodással. Valamelyik
ismerősük meztelen képet töltött fel magáról az egyik közösségi
oldalra. Mekkora hülyeség. Ezek a nők szerintem sokkolni akarják a
többieket, hogy mindenki rájuk figyeljen és velük foglalkozzon. Nem
tudom megérteni az ilyet. Én nem használok közösségi oldalakat.
Tele van olyanokkal, akiket csak saját maguk érdekel, és vagy
örökké nyávognak, vagy dicsekednek a cuccaikkal, vagy hogy hová
utaznak legközelebb. Olvastam egy tanulmányt, ami szerint az ilyen
oldalak depresszióssá teszik az embert. Amikor belépsz, látod a
többiek tökéletes életét, és csak még rosszabbul érzed magad a
sajátod miatt. Én úgy vagyok vele, hogy köszönöm szépen, van
nekem enélkül is épp elég fájdalom az életemben. Kit érdekel, hogy
a Seychelles-szigeteken nyaraltál, kapucsínót iszol, vagy hogy
jógázni voltál, és aztán tofut ebédeltél? Azért sajnáltam a nőt, akit
éppen kibeszéltek. Gonosz dolgokat mondtak róla. Szegényke. A
boltban is szétnéztem, de túl drágának találtam, úgyhogy
hamarosan távoztam – szerintem észre sem vették, hogy ott jártam.
Mintha láthatatlan lettem volna – mondta lemondó sóhajjal.
Abigail nyakát és arcát mérhetetlen forróság öntötte el. Biztos
volt benne, hogy elvörösödött, ezért leszegte a tekintetét, és úgy tett,
mintha a teás kancsójával babrálna. Rachel valószínűleg nem érezte
meg a változást, mert töretlenül mesélt tovább a ruhákról. Abigail
hálát adott az égnek, amiért pittyent a telefonja. Claire írt arról,
hogy borzasztó az idő, és nem tud fotózni, de Abigail kihasználta az
alkalmat a távozásra.
– Ne haragudj, de mennem kell. Teljesen elfelejtettem, hogy
beadtam Jackson egyenruháját a tisztítóba. Most írt, hogy vegyem
fel, és szaladjak el vele a reptérre. Este kell neki.
 Még a saját fülét is sértette az égbekiáltó hazugság. Rachel a
szemét fürkészte. Abigail tudta, hogy nem hisz neki.
– Kár. Ő is elmehetett volna érte útközben. Valami érdekes helyre
repül?
– Nem tudom, nem mindig mondja el. Ezek egynapos utak, nincs
ideje szétnézni. Általában csak a személyzeti váróban ücsörög, és
készül a visszaútra. Időnként előfordul azért, hogy ott tölthet egy
napot, olyankor szétnéz a közeli városban. Múlt héten például
Korzikán volt. Hozott egy kis helyi boros kekszet, Izzynek meg egy
kicsi szamarat.
Összevissza beszélt. Minél előbb szabadulni akart attól a nőtől,
aki átható tekintettel bámulta, mintha csak a gondolatait olvasná.
– Mennem kell. Gyere, Izzy! – Felemelte a gyereket, aki
ellenkezés nélkül hagyta magát bepakolni a babakocsiba, és
kíváncsian szemlélte a világot, míg a felnőttek búcsúzkodnak.
– Remélem, hogy valamikor megengeded, hogy kipróbáljam
rajtad a kristályterápiát – mondta Rachel, miközben felállt. Abigailt
hirtelen inas karok ölelték át, és az orrát megtöltötte a pacsuliszag.
– Az jó lenne. Valamikor majd megejtjük.
– Alig várom. Szia, Izzy! Mondd szépen: „szia, Rachel néni”!
Izzy felnézett a nagy kék szemével, és elmosolyodott.
Abigail kiment a gyerekkel, és mély levegőt vett.
Úgy döntött, kocsiba ül Izzyvel, és elmegy a városból, nehogy
megint összefusson Rachellel. Nehéz szívvel haladt el a bolt előtt,
ahol annyi boldog évet töltött. Milyen megbízhatatlanok az
emberek. Sosem gondolta volna, hogy az egykori kollégái
rosszmájúan beszélnének róla, mégis megtették. Elővette a
telefonját, megnyitotta a Facebookot, és megkönnyebbülten
sóhajtott fel. A fiókját befagyasztották, és eltűnt. Legalább már azért
nem ítéli el senki.
 Az ujjai megálltak a gombok fölött. Ott motoszkált a fejében a
gondolat, hogy újra meg kellene néznie az e-mail tartalmát. Ahogy a
képernyőt bámulta, és azon vívódott, hogy megnézze, vagy letörölje
a levelet, megcsörrent a telefon. Rejtett számról hívták, és az
ismerős robothang szólt bele.
– Szép napot, Abigail! Hogy tetszett az ajándékom? Jók lettek a
képek a férjedről és a szeretőjéről, nem? Fel sem tűnt nekik, hogy
figyelem őket.
– Te teljesen őrült vagy, ez nem ajándék!
– Ó, Abigail, dehogynem. Az igazság ajándéka. A hazugságok
ártalmasak. Fájdalmat okoznak. Az igazság felszabadít. Ki kellene
próbálnod. Minél előbb, nehogy aztán túl késő legyen. Menj, mondd
el az igazat! Ez az utolsó esélyed.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

A FARNBOROUGH HILL ISKOLA VIKTÓRIA KORABELI ÉPÜLETE egy hatvanöt

hektáros gyönyörű terület ékköve volt. Különálló kertek és
erdőfoltok ölelték körül. Hampshire legmagasabb pontjára
építették, így lélegzetelállító kilátást nyújtott a környékre. Robyn
szívesen csodálta volna az iskolát és a környező épületeket, de nem
ezért érkezett. Válaszokat akart.
Az igazgatónő, Josephine Blakemore nemrégiben került ide. Apró
nő volt, aki szinte elveszik abban a jókora bőrfotelben, ám a termete
és a halk beszéde ellenére annál félelmetesebb. Enyhe skót
akcentussal szólalt meg.
– Nézze, Carter detektívfelügyelő, miután telefonon beszéltünk,
megkértem a titkárnőmet, hogy nézze át a naplókat. Ahogyan azt
már mondtam, csupán most neveztek ki ennek az intézménynek az
élére. Érdekes módon, a titkárnőm egyetlen Alice-t talált, aki a 80-
as évek elején járt ide, és mostanra a negyvenen is túl van.
– Az túl idős. Én olyat keresek, aki a húszas évei elején jár. Volt
esetleg a személyzet tagjai között Forman nevű az elmúlt hét évben?
– Nem tudok róla, de megnézem.
Josephine Blakemore magára hagyta Robynt, aki az ablakon át a
hatalmas rétet bámulta. Egyelőre nem volt kint senki, de hamarosan
minden pálya nyüzsgő gyerekekkel telik meg, akik kiáltozva-
ujjongva játszanak. Robyn azon merengett, Amélie vajon szereti-e a
gyeplabdát vagy a netballt. Közben visszatért az igazgató. A
homlokán szemüveg pihent. Megállt az asztalánál, kihúzta magát, a
kezét hátratette.
 – A kérdéses időszakban huszonnégy személyt vettünk fel –
főképp férfiakat, karbantartói munkára, és persze tanárnak. Attól
tartok, Forman nevű nem volt köztük egy sem.
– Volna még egy kérdésem. Nem járt önöknél egy Paul Matthews
nevű illető?
Josephine Blakemore az orrára csúsztatta a szemüvegét, és
elővette a telefonját.
– Minden találkozót ide írok fel – magyarázta. – E nélkül a
fejemet is elhagynám. Meg is van. Tudtam, hogy ismerős a név. Paul
Matthews július huszonnyolcadikára beszélt meg velem időpontot,
de nem jött el.
Robyn beharapta a száját. Paul azért nem jött el, mert addigra
halott volt. A nő az asztalra tette a telefonját.
– Sajnálom, hogy nem tudok többet segíteni.
Robyn érezte, hogy az igazgatónő ezzel lezártnak tekinti a
beszélgetést, ezért bosszankodva távozott.

***

A Sky lakosztály padlóján A4-es lapok hevertek mindenütt. Robyn

keresztbe tett lábbal ült a kanapén, és azon morfondírozott, Lucas és
az apja mire jöttek rá, ami Farnborough-ba vezette őket. Kit
kerestek? Paul azt írta a Lucasnak küldött levelében, hogy kis csitri,
és hogy véget vethetnek valaminek, ha megtalálják.
Robyn újból átfutotta, amit eddig tudott. Először is Lucas
kapcsolatba lépett az apjával, akivel évekig nem állt szóba, és pénzt
kért tőle. Aztán írt, mert valami baj történt, és találkozni akart
Paullal. Robyn a fogát kocogtatta a ceruzával. Elolvasta, amit
lejegyzett Paulról. Nem volt ideje a fiára, mégis adott neki
harmincezer fontot. Lucast valaki megzsarolta. Elvégre mi másért
kellene neki annyi pénz?
 Paul Farnborough-ban keresgélt, és több helyet is megemlített,
például a Farnborough Hill iskolát, a TAG Aviationt és az
edzőtermet, ahol Zoe is dolgozott. Paul házvezetőnője pedig azt
mondta, hogy Paul „meg akart keresni valakit”. Minden nyom
Farnborough-ba vezetett.
Robyn nyakizmai kezdtek elgémberedni. Balra, majd jobbra
döntötte a fejét, és ott tartotta, amíg érezte, hogy a feszültség enyhül
az izmaiban. Az agya újra és újra végigpörgette a tényeket. Ha Paul
és Lucas Alice vagy Christina Formant kereste, akkor Lucas utána
miért Zoe Cooper után kérdezősködött a teremben?
Fogott egy szendvicset, és tovább elmélkedett. A koncentrációt a
szobatelefon csörgése zavarta meg. Christophe hívta, a Sky Bar
pultosa.
– Elnézést a zavarásért, Carter detektívfelügyelő – kezdte. –
Tegnap este Jackson Thorne után érdeklődött. Csak szólni akartam,
hogy ha beszélni szeretne vele, itt van a bárban. Tíz perce jött.
– Remek! Köszönöm, Christophe – mondta Robyn. – Mindjárt
megyek.
Robyn fogta a táskáját, és lement az első emeletre. A bárban nagy
volt a hangzavar. Öltönyös férfiak beszélgettek csoportokba verődve,
és eltartott egy darabig, amíg a tekintetével megtalálta Jacksont.
Egy másik férfival beszélgetett, mindketten egyenruhát viseltek.
Jackson Thorne vitathatatlanul feltűnő jelenség volt, száznyolcvan
centi magas, széles vállú, izmos férfi. Nem beszélt, mégis áradt
belőle a magabiztosság.
Robyn átverekedte magát a tömegen, és megállt a két pilóta előtt.
Kezet nyújtott, és bemutatkozott. Jackson felhúzta a szemöldökét,
amikor kiderült, hogy detektívfelügyelő. Röviden elmagyarázta a
helyzetet.
– Egy férfit keresek. Okom van feltételezni, hogy megpróbált
kapcsolatba lépni önnel. A neve Lucas Matthews. Van nálam egy
fénykép is róla, megtenné, hogy vet rá egy pillantást?
Jackson a szemébe nézett.
 – Tudom, hogy ki az. Egy hete engem keresett. Nem hagyott
üzenetet, de folyton a BizzyAir telefonközpontját hívogatta. A
recepciósom felírta a számát, de elég bunkó volt. Visszahívtam, és
hagytam neki üzenetet, hogy csak akkor keresse a BizzyAirt, ha
képes normálisan viselkedni. Azóta semmi hír felőle. Ez hat napja
történt.
– Akkor fényképről nem ismerné meg?
– Nem találkoztunk, de azért mutassa!
Odaadta a fotót, amit Jackson alaposan szemügyre vett, aztán
visszanyújtott.
– Sajnálom, de nem ismerem.
– Egy pillanat – jelentkezett a társa, aki eddig szótlanul figyelt. –
Én lehet, hogy láttam.
A kollégájánál alacsonyabb és vékonyabb férfi elvette a képet,
majd összeszorított szájjal bólintott.
– Igen, láttam. Itt volt, amikor visszahoztuk azokat a mérnököket
Skóciából. Nem emlékszel, Jackson? Beugrottunk egy italra, mert
Travis, aki az utat szervezte, nyaggatott minket. Aznap éjjel volt,
hogy Gavin…
Nem fejezte be a mondatot. Jackson arca elkomorodott.
– Nem. Abszolút nem emlékszem rá – felelte. – Sajnálom,
felügyelő, de nem találkoztam vele, és nem is beszéltünk.
– Lehet, hogy rosszul emlékszem, de mintha itt szállt volna meg
– motyogta Jackson kollégája. Visszaadta a fényképet, és lehúzta a
maradék italát. – Próbálkozzon a recepción, ők talán tudnak
segíteni.
Valami történt. A két férfi lopva jelzett egymásnak, mert azután
meg sem szólaltak. Robyn gyorsan lekörmölte a telefonszámát a
Rosstól kapott két névjegyére, és odaadta nekik.
– Ha látják valahol, értesítsenek! Nagyon fontos, hogy
megtaláljam. A felesége szörnyen aggódik érte – tette hozzá,
mintegy magyarázatként.
 Azzal otthagyta őket, de nem kerülte el a figyelmét, hogy dühösen
sugdolóznak. Csak a „Gavin” nevet hallotta, és hogy „erről ne”. A bár
előtt aztán megvárta, amíg a két férfi távozik. Jackson furcsán
viselkedett. Lehet, hogy találkozott Lucasszal, és hazudik? De
egyenesen a szemébe nézett, amikor a hívásokról beszélt. A
szemgolyója nem remegett meg, nem mozdult el jobbra, mint
általában azoknál, akik hazudnak. Valamit mégis titkol.
Robyn aztán visszament a bárba, és intett Christophe-nak.
– Köszönöm a tippet Jacksonról. Itt volt, és vele volt…
– Stu?
– Igen, Stu. Említett egy Gavin nevű valakit is.
– Az Gavin Singer lesz. Negyvenes, nős, és van tán két gyereke.
Pilóta a BizzyAir Business Aviationnél. Jacksonnal évek óta ismerik
egymást, az esküvőjén Jackson volt a tanú.
Robyn odaadta Lucas fényképét.
– Nem látta véletlenül ezt a férfit?
– Peroni sört kért, üvegben. Minden rendelést megjegyzek.
Elvégre ilyen a jó pultos, nem igaz?
– Szóval járt itt.
– Egyszer, már amennyire emlékszem. A pult végénél állt, ott. –
A bárpult legvégére mutatott. – Nem kért poharat. Motyogott
valamit arról, hogy üvegben biztonságosabb. Nem nagyon tudtam
figyelni rá, mert vacsora előtt bejött egy nagy csoport a
konferenciáról. Akkor rúgott be nagyon Zoe. Sosem láttam őt olyan
állapotban. Általában egy kortyot sem iszik, esetleg egy pohár bort,
ha valami nagy esemény történik. De aznap megivott majd egy
ládával. Jackson is itt volt, Stuval és Gavinnel. Együtt voltak így
négyen egy darabig, de aztán nem emlékszem, mi történt. Azt
tudom, hogy ez a hapsi – a fényképre bökött – Zoét bámulta, de ő
elég feltűnő jelenség. Nagyon sok dolgom volt, úgyhogy nem láttam,
mikor ment el. Készpénzzel fizetett, szóval szerintem nem a szálloda
vendége volt.
 Christophe másra nem emlékezett, de Robyn most már tudta,
hogy Zoe, Jackson, Stu és Gavin Lucasszal egy időben voltak a
bárban. Christophe határozottan állította, hogy ez hét napja történt.
– Ha majd egyszer társat keres, szívesen jelentkeznék –
vigyorgott a pultos. – Jó megfigyelő vagyok.
Robyn aztán körbekérdezett a szálloda éttermében és a recepción,
de senki más nem látta Lucast. Mielőtt felment volna a szobájába,
még a portást is megkérdezte, és ott végre szerencséje volt.
– Emlékszem rá – mondta a szőkésbarna férfi, aki ápolt, bordó
öltönyt viselt. – Lefelé botorkált a lépcsőn egy nővel. Annyira részeg
volt, hogy a nő tartotta. Kérdeztem, hogy hívjak-e taxit, de csak szó
nélkül kisétáltak. Nem értem, miért kell bunkónak lenni –
panaszkodott. – Csak a munkámat végeztem. Néha úgy bánnak
velem, mintha egy senki lennék.
Robyn együttérzően bólintott.
– Ó, és még valami – szólt a férfi némi gondolkodás után. –
Emlékszem, hogy a nőnek zöld haja volt.
Robyn kiment a bejáraton, és Mitz Patelt hívta.
– Tudjon meg nekem mindent Zoe Cooperről. Azt hiszem,
találkozott Lucas Matthewsszal, az eltűnt személlyel, akit keresünk.
Mitz egy rövid pillanatig hallgatott.
– Már nem keressük. Mulholland épp most szólt, hogy hívjam fel.
Előkerült a Blinkley Manor iskolánál. De van egy kis gond. Ugyanis
halott. Mulholland beszélni akar magával.

***

Louisa Mulholland főfelügyelő a tőle megszokott, lényegre törő

módon beszélt.
 – Carter felügyelő, megtalálták az eltűnt személyt, akit keresett. A
Derbyshire-i Rendőrség tájékoztatott bennünket, hogy Lucas
Matthews holttestét ma délután a Blinkley Manor Óvoda és
Általános Iskola sportpályája melletti bokrok között megtalálták.
Úgy tűnik, meggyilkolták, de ennél többet egyelőre nem tudok.
Robyn morgott egyet magában. Louisa Mulholland folytatta:
– Beszéltem az ottani főfelügyelővel, és magára bízzuk a
nyomozást, mert maga tudja a legtöbbet az esetről. Tom Shearer
felügyelő az illetékes helyszínelő, vele vegye fel a kapcsolatot.
Robyn fintorgott. Nem szerette Tom Shearert. A beképzelt,
nemtörődöm hozzáállása nagyon bosszantotta.
– Hívja fel, találkozzanak a helyszínen! Mondtam neki, hogy
délkeletre utazott, de várja magát. Jól fejest ugrott a munkába. Öt
perce sincs, hogy visszatért, és máris kapott a nyakába egy
gyilkossági ügyet. Tájékoztatja a legközelebbi hozzátartozót?
– Igen. Személyesen megyek Mary Matthewshoz, vagy odaküldök
valakit. Sajnálom szegényt. Most tudta meg, hogy a férje titkolózott
előtte, erre kiderül, hogy meghalt.
– Robyn, maga is tudja, hogy ebben a munkában nincs helye az
érzelgősségnek.
A forgalom nem volt élénk, Robynnak mégis több mint két óráig
tartott, mire végre befordult a Blinkley Manor Óvoda és Általános
Iskola udvarára. Több autó is sorakozott a parkolóban. Ott volt
köztük Shearer fekete Porschéja is, hanyagul leállítva, mintha menet
közben ugrott volna ki belőle. A sárga rendőri szalagokból már
messziről tudta, merre menjen. Leparkolt az egyik járőrkocsi mögé.
Az esti harmattól nedves füvön igyekezett a sárga szalaggal
elkerített bűnügyi helyszínhez.
Patel őrmester észrevette, és biccentéssel üdvözölte.
 – Beszéltem Nick Pearson-Firthszel. Ő találta meg a holttestet, és
már tett is vallomást. Mást még nem volt alkalmam kikérdezni. Mr.
Pearson-Firth azt mondta, hogy a legtöbb oktató még nem jött
vissza a nyári szünetről. Ő is csak azért, mert mára beszélt meg
néhány interjút Mr. Matthews pozíciójára. Megyek, bekopogok pár
helyre a környéken, hátha valaki észrevett valami furcsát.
– Ezt szeretem magában, mindig előre tudja, mit akarok kérni –
felelte elégedetten Robyn. – Menjen, aztán itt találkozunk, ha
végzett. Ó, és kérdezze meg Nick Pearson-Firtht, hogy a felesége és a
lánya itt vannak-e, és hogy hallott-e Lucas felől a napokban.
Mitz Patel elindult az épület irányába. Amikor Robyn közelebb
lépett a helyszínhez, egy alak lépett ki a bokrok közül, és üdvözölte.
Robyn azonnal felismerte: Sam Gooch volt az, egy törvényszéki
fényképész. A hatvanas éveinek elején járt, de a korát meghazudtoló
élet volt benne.
– Helló, Sam! Készen van?
– Carter detektívfelügyelő! Hallottam, hogy visszatért. Csak
tudnám, miért. Ha lehetőséget kapnék, hogy a hátam mögött
hagyjam ezt az egészet, egy percig sem haboznék. Elköltöznék egy
lakatlan szigetre, messze ettől a sok őrültségtől.
Sam örökké panaszkodott az ország és a munka miatt, mégsem
ment máshová. Öt unokája volt, és nagyon szerette őket.
– Megvan minden. Megyek is. Sok sikert!
Robyn figyelte, ahogy a férfi az autójához indul, aztán
megborzongott a hűvös levegőtől. Dühös volt magára, amiért nem
öltözött fel rendesen. Általában volt nála lapos talpú cipő és kabát a
csomagtartóban. A szoknya és a blúz korántsem felelt meg az
alkalomra, a bőr magas sarkú cipője pedig lassacskán elmerült a
puha földben. Ilyesmi öltözetben az ember igazgatónőket látogat
meg, és szállodában kérdezősködik, de nem volt ideje átöltözni.
Átbújt a sárga szalag alatt, és elindult a bűz irányába.
 Egy magas alak lépett elő a bokrok közül, és elégedetten
végignézett Robynon. Shearer halványkék szeme egy ideig elidőzött
a nő fedetlen lábán. A szája sarka vigyorra húzódott.
– Á, Robyn, hallom, nem bírtad ki, hogy nem vagy igazi nyomozó.
Túl nyugis volt a magánnyomozói meló, mi? Az öreg Rossnak azért
megteszi. Nem bírja már az izgalmakat, nem igaz? Elég neki, hogy
szaglászik az emberek után, biztosítási csalásokat derít fel, meg segít
az öreg néniknek megkeresni a cicájukat. Másra már nem is képes.
Robyn kihúzta magát.
– Jó estét, Tom. Ross remekül van, és nagyon érdekes volt vele
dolgozni – felelte, kissé dühösen, amiért Shearer ilyen hangnemet
enged meg magának. – Megmondom neki, hogy üdvözlöd. – Tudta
jól, hogy nem kellene felülnie az ilyen gúnyolódásnak. Shearer
mindenkivel gorombán beszél, de briliáns helyszínelő.
– Kérlek. Bár mostanra bizonyára elfelejtett minket, mert olyan
izgi az új munkája. Annyi dolga van, hogy már eszébe sem jutnak a
szegény bénák. – Egyenesen Robyn szemébe nézett. Csípős választ
várt, de Robyn inkább lenyelte a riposztot, és a munkára
koncentrált.
– Mit tudunk? – kérdezte, miközben közelebb lépett. A bűz egyre
erősödött; az émelyítő, édeskés szag elárulta, hogy Lucas Matthews
teste már bomlásnak indult. Hűvös volt az este, és Robyn másodszor
is arra gondolt, milyen kár, hogy nem vett kabátot.
Shearer egy pillanatig még Robynt figyelte, de aztán ráunt a saját
játékára, és ő is inkább a földön heverő férfira koncentrált. A
zseblámpájával a testre mutatott.
– Lucas Matthews. Ma délután három óra harminckor talált rá
Nick Pearson-Firth, amikor a kutyáját sétáltatta. Ő hívta a
rendőrséget.
Robyn közelebb lépett a testhez. Látott már máskor is hullát, de a
metán és a kén-hidrogén orrfacsaró, édeskés szagától felfordult a
gyomra. A szállodában elfogyasztott szendvics most a torkában
mocorgott. Nyelt egy nagyot, és mély lélegzetet vett.
 A földön heverő testet már alig lehetett volna felismerni az
otthonában kiakasztott fényképek alapján. Az arca felpüffedt, az
orrlyukán és a száján keresztül vérszínű tajték szivárgott. Az
üvegszeme egyenesen Robynra meredt, a felszíne ijesztően fényes
volt, míg a másik szemében már csak apró darab hús volt, mert a
bogarak elfogyasztották a többi részét. Robyn aprókat lélegezve
küzdött az émelygés ellen. Közelebb hajolt. Amit az előbb
húsdarabnak nézett, most megmozdult. Egy dagadt kukac dugta ki a
fejét a szemgödörből, és úgy tekergőzött, mint a megbűvölt kígyó.
Robyn kis híján összerezzent, de erőt vett magán. Shearer a
gyengeség legapróbb jelét is könyörtelenül kihasználja.
Lucas Matthews arca itt-ott zöldre színeződött, ami gyakran
előfordul, amikor a bomló test szövetei gázokat és zöld anyagokat
választanak ki magukból, ami megszínezi a bőrt. A szája nyitva volt,
a nyelve kilógott. Egy darab hús lógott ki mellette a szájából, mintha
utolsó falatot kapott volna.
Shearer komolyabb hangon folytatta.
– A holttestet elnézve már halott lehet egy ideje. A bomlás
gyorsabban lezajlik a föld fölött, főleg olyan helyen, ahol sok a rovar
és egyéb élőlény, ráadásul a héten meleg is volt. Látható, hogy a
gyomra megduzzadt, és a tüdő szivárgása figyelhető meg az orránál
és a szájánál. A nyelve kilóg a szájból, a szövetbomlás alapján pedig
úgy tűnik, nagyjából nyolc napja lehet halott.
Robyn a fejhez hajolt, és lélekben felkészült arra, hogy még több
féreggel találkozik.
– Van valami más is a szájában – jegyezte meg. – Másmilyen
szövet.
 – Ó, arra is mindjárt kitérek – folytatta Shearer. – Nincs semmi
olyan nyilvánvaló sérülés, ami a halál okára utalna. Nincs nyoma
védekezés során szerzett sebeknek, vágásnak, ütésnek a testen és a
köröm alatt. A vér helyzete alapján hanyatt esett. A ruhája
szétszakadt, és a szíve körül apró, vörös foltokat találtam a bőrén.
Talán égésnyom, de mivel kezd elszíneződni, nehéz megmondani.
Kénytelenek vagyunk megvárni a halottkém jelentését.
Shearer Lucas mellkasához irányította a lámpa fényét. Az inge
felül ki volt gombolva, így látszott a szőrtelen mellkasa. A foltok,
amikről Shearer beszélt, alig voltak nagyobbak egy borsószemnél.
Shearer azután végigvezette a lámpát a testen. Lucas nadrágja és
alsónadrágja le volt húzva a bokájáig. A lába sima volt, zöldes színű.
– Az ágyékánál is vannak olyan foltok. Elsőre úgy tűnik, mintha
sokkolóval csinálták volna.
Elhallgatott, és hagyta, hogy Robyn is tanulmányozza a testet.
Lucasnak hiányzott a nemi szerve.
Robyn apró levegőt vett. Egyre gyomorforgatóbbnak érezte a
szagot. Tudta, hogy már nem bírja sokáig a test közelében. Shearer
is szemmel láthatóan undorodott a csonkolt látványtól.
– A támadó az ágyéki részt károsította leginkább – állapította
meg Robyn.
Shearer egyetértően bólintott.
– A támadó éles tárggyal levágta a péniszt és a heréket. Szegény
fickó. Bele se merek gondolni, milyen lehet, ha levágják a
legféltettebb kincsedet. A gyilkos eltávolította a férfiasságát, és
elegáns módon – Shearer a lámpával a fej felé intett – beletömte az
egészet a szájába.
Az elemlámpa pislákoló fénye csak még hátborzongatóbbá tette
az egész látványt. Shearer Robyn arcát fürkészte. A nő elborzadva a
fejét ingatta.
– Olyan, mintha valami excsaj vagy megcsalt feleség csinálta
volna, valaki, aki borzasztóan dühös volt Lucas Matthewsra. Wayne
Bobbit esetét juttatja eszembe – mondta Robyn.
 Shearer bólintott.
– Csak Mrs. Bobbit nem tömte az ura szájába a férfiasságát, és a
fickó túlélte. Lucas már nem mondhatja el magáról ugyanezt.
– A csonkításba halhatott bele?
– Talán a sokk ölte meg, de nem tudom.
– Nem látom dulakodás nyomait. Olyan, mintha magától idejött
volna, aztán letolta a gatyáját, és megölték.
– Pontosan. Nincs arra utaló nyom, hogy a testet idevonszolták.
Nincs fegyver, sokkoló, marhaösztöke vagy bármi egyéb, bár ha
holnap világosban szétnézünk, még előkerülhet. A testen nincs
ujjlenyomat, de még kesztyűnyom sem. – A fejét ingatta beszéd
közben.
Robyn elgondolkodott.
– A csonkítást előre eltervezték, az elkövető nem hirtelen
felindulásból tette. A gyilkos okkal hozhatta vagy hívhatta éppen
ide. A helynek valószínűleg különös jelentősége van.
– Ezt már neked kell kideríteni. Én csak elmondtam azt a pár
dolgot, amit észrevettem.
– Valaki rohadtul gyűlölte ezt az embert – jegyezte meg Robyn,
amikor felállt.
– Erőszakos, de alaposan eltervezett bűntett. Nem heves
indulatból tették, mindent kigondoltak. Fel kell deríteni a fickó
múltját, és biztosan meglesz a tettes. – Shearer egy lepellel letakarta
a testet. – Gonosz dolog – mondta. – Nagyon gonosz. – Felkelt, és
Robyn szemébe nézett. – Szét akarsz nézni?
Inkább volt ez provokáció, mint udvarias felajánlás.
Valószínűtlen, hogy Shearer felügyelő figyelmét bármi elkerülte
volna. Robyn a fejével nemet intett.
– Nem. Megvárom a halottkém jelentését. Addig próbálok minél
többet megtudni Lucas Matthewsról. Egész héten őt kerestem.
Szólok Patelnek, hogy értesítse a feleséget a halálról. Ő ügyesen
közli az ilyeneket.
 – Á, a drága Mitz Patel ügynök! – vágta rá Shearer. – Mindig
érzékeny és udvarias. Apucival és anyucival lakik, de már leszokott a
pelusról. Honnan szedik ezeket a taknyosokat?
Robyn bosszúsan összevonta a szemöldökét. Shearer hangulata a
legváratlanabb pillanatokban volt képes jóból szörnyűre váltani.
– A mai fiatalokban nincs már meg, ami kell – zsörtölődött
Shearer. – Örökké csak azokkal a lövöldözős játékokkal játszanak a
számítógépen, de aztán mutatsz nekik egy gyilkossági helyszínt, és
egyből elhányják magukat.
Megint sikerült felbosszantania Robynt.
– Patel őrmester tudomásom szerint nem játszik videojátékokkal,
és nem is hányná el magát.
Shearer önelégülten vicsorgott.
– Tévedsz, Robyn! Ott okádta el magát az egyik bokorban.
Robyn visszavágott volna, de Shearer arca hirtelen megváltozott.
– Csak viccelek – szólalt meg. – Csak szívatlak, Carter! Lehetnél
egy kicsit lazább. Mondjuk ebben a cuccban nehezen. – Robyn
önkéntelenül is lejjebb húzta a szoknyáját. Shearer szája erre
hatalmas mosolyra húzódott. – Örülök, hogy neked a szemed sem
rebbent – mondta, és Lucas felé biccentett.
– Láttam már rosszabbat – vágta rá Robyn, ügyet sem vetve a
férfi átható pillantására. Shearer még egy pillanatig figyelte, aztán
megszólalt:
– Van még valami furcsaság. Lucas Matthewsnak nem elég, hogy
a péniszét és a heréjét a szájába tömték, de még ennél is
hátborzongatóbb, hogy volt egy plüssnyúl a hóna alatt. – Felemelt
egy átlátszó tasakot, amiben ott pihent a plüssállat. Mélybarna
foltok tarkították, bizonyára vér.
Robyn elvette a nyulat, és alaposan szemügyre vette.
– Újnak tűnik.
– Szerintem is az. Nincs rajta címke, de nem hiszem, hogy olyan
sok bolt lenne a környéken, ahol ilyet árulnak.
 – Szólok Patelnek, hogy nézze meg a játékboltokat és a nagy
bevásárlóközpontokat.
– Ez a neki való feladat! Keresgélje csak a plüssjátékokat. Attól
legalább nem hányja el magát.
– Néha igazán befoghatnád a szádat. Addig szólogatsz be
mindenkinek, míg egyszer nagyon megjárod vele.
– Ugyan kérlek! Már rengetegszer megjártam – jelentette ki. –
Most pedig, ha megbocsátasz, összepakolok, és beküldöm Lucast a
hullaházba. Nem akarlak feltartani, meg kell találnod a gyilkost. –
Azzal sarkon fordult, és fütyörészve elindult a parkoló szélén
várakozó mentőautóhoz.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

AKKOR

KÉT ÉVE VAGYOK DROGFUTÁR, ÉS MÉLYSÉGESEN GYŰLÖLÖM AZ EGÉSZET. Ha

Balfasz Dirk nem nézne rám gyilkos fenyegetéssel, már akkor is,
ha felvetem, hogy kiszállnék a dologból, akkor megmondanám
neki, hogy dugja fel magának azt a tetves drogot. Az egésznek
annyi előnye van, hogy anyunak azóta nem volt zúzódása és
rejtélyes sérülése, nekem meg ötven font üti a markom minden
csomagért.
A pénzt bölcsen használtam. Esti tagozaton főiskolát végeztem
belőle, úgyhogy ha végre megszabadulok Balfasz Dirk
szorításából, lehet karrierem, és talán esélyem nyílik egy
közepesen normális életre. Ez az alvilági lét mérgezi és elgyötri a
lelket. Még csak tizennyolc vagyok, de máris olyan a szemem,
mintha sokkal idősebb lennék.
Akikkel rendszeresen kapcsolatba kerülök, azokat jobb lenne
messzire elkerülni. Szerencsére észre sem vesznek, annyira fiúsan
öltözöm. Azt hiszik, leszbikus vagyok, mert nem reagálok a gúnyos
vagy kétértelmű megjegyzéseikre. Legtöbbször terepmintás
nadrágban és dzsekiben járok, a lábamon bakancsot hordok, és a
hajamat rövidre nyírom. Egyébként meg olyan vékony vagyok,
hogy az senkinek nem jön be.
Amúgy nem arról van szó, hogy nem szeretem a fiúkat. Sőt.
Egyszerűen csak nem akarom, hogy bármi közöm legyen egy
olyanhoz, aki klubok körül lóg, és drogot kínál gyerekeknek, akik
rászokhatnak vagy bele is halhatnak a cuccba. Meg aztán ott volt
egy ideig Liam, így nem is kellett más.
 Liam Waters arra az esti kurzusra járt, amire én is.
Visszahúzódó, érzékeny fiú; vörös hajú, a szeme kék, mint a
búzavirág. Egyik este egyszerre jöttünk ki az óráról, és nem is
tudom, hogyan, de bekeveredtünk egy kávézóba, ahol nekiálltunk
megvitatni az élet nagy dolgait.
Én persze hazudtam magamról. Kitaláltam magamnak egy
családot, lett három bátyám, meg egy Billy nevű kutyám is. Ő
mesélt a szüleiről, akiknek farmjuk van Írország déli csücskében.
Nagyon idilli helynek festette le, és minél közelebb kerültünk
egymáshoz, annál többet fantáziáltam arról, hogy Írországba
költözöm vele, ahol bárányokat nevelgetünk, vagy éppen a három
juhászkutya egyikével szaladgálunk a mezőn.
A harmadik randin lefeküdtem vele. Szeretetet, kedvességet
kaptam tőle, hatalmas szíve volt. Semmit nem erőltetett, én
akartam. Tudni akartam, milyen érzés olyannal szeretkezni, akit
szeretsz. Gyönyörű.
De mint az életemben minden, ez is keserű véget ért. Dirk
megtudta, hogy járok valakivel, és részegen megparancsolta, hogy
szakítsak vele, mert még a végén elszólom magam a drogról.
Mondtam neki, hogy hallgatok, mint a sír, de azt mondta,
válasszak: vagy szakítunk, vagy Liam egész életére
megnyomorodik.
Ahogy erre gondolok, máris gombóc van a torkomban, és
görcsbe szorul a gyomrom. Megmondtam Liamnek, hogy vége,
mert összejöttem egy másik fiúval. Elhitte. Hogyne hitte volna, én
vagyok a világ legjobb hazudozója. Otthagyta a sulit, és hazament
nyalogatni a sebeit. Azt hiszem, őrülten szerelmes volt belém.
Ahogy én is belé.
A szívemben azóta nincs helye a szerelemnek. Már csak egyetlen
érzelem hajt – a gyűlölet. Ez segített kieszelni a tervet, amivel
javíthatok a jelenlegi helyzetemen. Ideje megszabadulni Dirktől, és
már tudom is, hogyan.
 Utánaolvastam egy kicsit a mérgeknek. Az interneten ma már
mindent meg lehet venni hozzájuk. Veszek is egy kis levamizolt, az
majd mindent megold. A drogdílerek régóta kevernek levamizolt a
kokainba, noha a szert eredetileg állatok féregtelenítésére
fejlesztették ki. Nagy dózisban az embernél mérgezést okoz, ami
lázzal, nehézlégzéssel, az ajkak és a torok duzzanatával jár. A beteg
elveszítheti az eszméletét, zsibbadást érezhet, és rohama is lehet.
Nekem az utolsó tünet a kedvencem. A levamizol az
immunrendszert is gyengíti – a kokainfogyasztók így könnyebben
elkapják a fertőzéseket. De én nem azt akarom, hogy Dirk
megbetegedjen, hanem azt, hogy meghaljon. Hamar rájövök
aztán, hogy ha levamizolt vennék, azzal túlságosan is magamra
vonnám a figyelmet, így aztán kiosonok a szobámból, és a fejemre
húzom a szürke pulóverem kapucniját, hogy azt se lehessen
megmondani, fiú vagyok-e, vagy lány. Elmegyek a közeli boltba,
ahol fürdősótól meg konyhai cuccoktól kezdve papírig és
autópolírozóig mindent lehet kapni. Van külön kerti részleg, nem
tart sokáig megtalálni a mérgeket.
Egy hatvanas házaspár megáll mögöttem, és azon vitatkoznak,
hogy milyen füvet vegyenek otthonra. Próbálok láthatatlanná
válni, és csak bámulom a virágmagokat. Vannak színes szirmú
virágok és nagy, narancsszínű virágok is, amilyet még sosem
láttam, de akad mákvirág és búzavirág is. A mi kertünk csak egy
rakás szemét. Csupa gyom az egész. Anyu sosem foglalkozott vele
– kitett hátra egy széket, amiben napozhat, és ennyi. Néha Dirk
meg a haverjai is kiülnek füstölni. A szag alapján nem sima
dohányt szívnak. Néha elképzelem, milyen lenne a kert tele
virággal meg növénnyel. Olyan érzés lenne, mintha vidéken
élnénk. A mostani állapotában inkább hasonlít háborús övezetre.
 Egyszer lesz saját kertem, és akkor veszek majd ilyen magokat
vagy cserepes virágokat. Milyen jó lenne ott ücsörögni a virágok
között, és magamba szívni az illatukat, hallgatni a szorgoskodó
méhek zümmögését, vagy csak figyelni, ahogy a virágok színes
fejükkel bólogatnak a szélben, mint akik minden gondolatommal
egyetértenek. Akkor biztos elfelejteném a gondjaimat.
A mellettem álló pár teljesen szürke – kopott, barna és kék
ruhákat viselnek. Még az arcuk is semmilyen, mintha az élet
kiszívott volna belőlük minden energiát. A férjnek sörhasa van.
Esténként biztos kilóg a kocsmába. A feleség alacsony és zömök.
Nem úgy néz ki, mint aki otthonosan mozog a kertben. Az ajka
vastag, a hangja magas, nyávogás. Egy vakond miatt hisztiznek,
ami tönkretette a pázsitot. A nő nyaggatja a férjét, hogy vegyenek
rendes földet, de az ellenkezik, mondván, a vakond úgyis azt is
tönkreteszi.
Annyira el vannak foglalva magukkal, hogy észre sem veszik,
amikor lekapok a polcról egy dobozt, és a kosaramba rakom.
Patkányméreg Dirknek. Találó.
Amikor hazaérek, épp a tévé előtt bóbiskol. Már hét hónapja
nálunk lakik. Szerintem már anyunak is elege van az undorító
szokásaiból meg a gúnyos stílusából. Anyu a szobájában van,
gondolom, totál részeg. Tegnap éjjel nagyon későn keveredtek
haza a klubból. Attól félek, hogy szép lassan rászokik a durvább
drogokra is. Dirk haverjai mind cuccoznak, és túl sokat lógnak
nálunk. Anyu egyelőre elvan a piával meg a fűvel, azzal is ki tud
lépni egy időre az élete szörnyű valóságából. Hallgatózom a
szobája ajtajánál. Horkol. Jó ideig nem kel fel. Ideje munkához
látnom.
 Először szétszedem a vécétartályt. Itt tartja Dirk a titkos
tartalékát. Adja magát a hely, mert ha ránk tör a rendőrség,
könnyen le tudja húzni az egészet. Hallottam, amikor megmondta
anyunak, hogy tartsa magát távol a cucctól, vagy megöli. Néha
bevonul a vécére, hogy szippantson egyet. Fogalma sincs arról,
hogy rájöttem a titkára, és megtaláltam a tartalékát. Igazából
semmiről nincs túl sok fogalma. Fogom a csomagot, a szobámba
viszem, és kiborítom a tartalmát a fésülködőasztalomon lévő
újságra. Elsőrangú minőség. Felhúzok egy kesztyűt, amit a
benzinkútról csórtam. Eredetileg azért tették ki, hogy az embernek
ne legyen benzines a keze tankoláskor, de annak is jól jön, aki
patkánymérget használ, és közben nem akarja, hogy baja legyen.
A biztonság kedvéért két kesztyűt húzok fel, aztán kiöntök annyi
mérget, amennyi szerintem elég, meg még egy kicsit – biztos, ami
biztos.
Amikor biztos vagyok benne, hogy halálos lesz az adag,
visszatöltöm a port a tasakba, lezárom, és visszateszem a helyére,
pontosan úgy, ahogy volt. Szerintem még ma este szívni fog belőle.
Péntek van, úgyhogy biztos lemegy a klubba a haverjaival, elvégre
minden hétvégén ezt csinálja.
Ha minden a terv szerint alakul, reggel nem jön haza, és én
végre új életet kezdhetek. Apu nagyon boldog. Legalább annyira
rühelli Dirket, mint én, és már jó régen tervezzük, hogy eltesszük
láb alól. Azt mondja, vigyem magammal anyut is, de nem lehet. Át
kell változnom valaki mássá, vagy sosem fogom véghezvinni a
végzetes tervemet.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

ABIGAIL BEFORDULT A SYCAMORE ROADRA, ami az V. György

játszóparkhoz vezetett. Nagyon népszerű park, ahol lehetőség nyílik
számos sportra, családi programokra, kikapcsolódásra. Gyakran
rendeznek ott zenei fesztiválokat is, különösen nyáron.
Hiába a késő délutáni napsütés és az önfeledten játszó gyerekek,
Abigail lelke nem talált megnyugvást. Szembe kell néznie az
igazsággal. Nem akar tovább titkolózni. Egész életében azt tette, de
most elfogyott hozzá az ereje.
Leült a legközelebbi padra. Izzy lelkesen figyelte a szaladgáló
gyerekeket. Abigail tompán meredt a semmibe, ügyet sem vetve a
körülötte zajló eseményekre. Teltek a percek, de ő csak ült egy
helyben. Az árnyékok egyre messzebb nyújtózkodtak, és a szél is
hűvösebb lett. Betakarta Izzyt, aki időközben elaludt. A gyermeke
békés arcát figyelte, de még akkor is csak mélységes bánatot érzett a
szívében. Az a gyönyörű élet, amit felépített magának, lassan
darabokra hullik.
Elmerengve tolta vissza a babakocsit az autóhoz, aztán bepakolta
Izzyt a gyerekülésbe. Lemondóan sóhajtott. A bizonyíték önmagáért
beszél, de tőle akarja hallani. Beszél Jacksonnal.

***
Abigail több mint egy órát vezetett. Közben leszállt az est, és a
rózsaszínes-narancsos égbolton már felragyogtak az első csillagok,
amikor elhajtott a kacsás tó mellett. Izzy azóta is egyre csak aludt.
Befordult a kőbagolyhoz. Jackson Maseratija nem volt a helyén, de
ez most nem érte váratlanul. Írt SMS-t, hogy egy elkésett utas miatt
későbbi felszállási helyre csúsztatták őket, így tíz körül ér csak haza.
Abigail telefonja rezgett egyet. Rejtett számról írtak. Hunyorogva
olvasta el az üzenetet: Így járnak azok, akik el tkolják az
igazságot.
Biztos a zaklató küldte. Egy pillanatra elgondolkodott, aztán
kivette a babahordozót a Range Rover hátsó üléséről, de amikor újra
a bejárat felé fordult, megtorpant. Volt valami az ajtón. Először
műanyag szatyornak nézte, de az alatta lévő tócsából hamar rájött,
hogy ennél valami sokkal borzalmasabb lehet. Visszatette a
babahordozót az ülésre, és elindult az ajtóhoz. Néhány lépés múlva
már pontosan tudta, mi az a vörös folt az ajtó előtt. Akkor vezette
feljebb a tekintetét. Az ereiben megfagyott a vér. Elfojtott sikoly
szökött ki a torkán. A faajtón Karamell lógott, élettelen szeme
egyenesen Abigailre meredt, a nyakán egy hosszú szög volt
keresztülütve.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

A NAP EREJE MÁR ALÁBBHAGYOTT, és Jeanette összébb húzta magán a

kardigánt, ahogy ott ült Ross és Robyn társaságában a verandán,
amit csillag formájú fényfüzér világított be körös-körül. Néhány
gyertya kellemes, lágy citromillatot árasztott körülöttük.
Robyn kinyújtóztatta a lábát az asztal alatt, és hallgatta, ahogy a
közeli tóban felcsendül a békák kórusa. A Blinkley Manor iskolában
jutott eszébe, hogy Rossékhoz hivatalos vacsorára. Felhívta őket,
elmondta, mi a helyzet, aztán beszélt még Patel őrmesterrel, és
elviharzott. Beugrott Rosshoz és Jeanette-hez, de miután bűnbánón
elnézést kért, már indulni is akart. Végül meggyőzték, hogy legalább
egy kávéra maradjon.
– És most mi lesz? – érdeklődött Jeanette. Tett egy kanál cukrot
a kávéjába, aztán kavargatni kezdte. A Lucas Matthews-esetről
beszélgettek.
– Ki kell kérdeznem Zoe Coopert, mert tudni akarom, mi történt
aznap éjjel, amikor Lucasszal együtt távoztak az Aviator hotelből.
Szerintem Stu Grantet is megkeresem. Biztos vagyok benne, hogy
Jackson titkolt előlem valamit.
– Izgalmas ügy, nem? – kérdezte Jeanette, és gyengéden Ross
térdére tette a kezét. – Sokkal izgalmasabb, mint a magánnyomozói
ügyek. Bár azon jót nevettem, amikor Ross elmesélte, mi volt
Bobbal. Az én ügyes Rossom nem látta a fától az erdőt.
Ross megvonta a vállát.
– Erre tényleg nem számítottam. Mindig csak veled foglalkozom,
drágám – jegyezte meg mosolyogva. – Le vagyok maradva az ilyen
világi dolgokról.
Jeanette fújtatott egyet.
 – Csak nem vetted észre a jeleket, ennyi az egész. A lényeg, hogy a
végén csak elkaptad. De a te ügyed nehezebb, Robyn. Igazi rejtélyes
gyilkosság, mint a filmekben.
– Az biztos, hogy talányos – ismerte el Robyn.
– És sikerült visszaszokni a kapitányságra?
– Nem is olyan vészes, mint hittem. Pár dolog megváltozott, de
Mitz Patel még mindig a régi. Van egy új ember is, Anna Shamash.
Egy kicsit csendes, de ügyesnek tűnik. Mulholland nagyon el van
foglalva, és minden embert ráállított egy drogügyre. Megy a
titkolózás. Egy kicsit azért furán érzem magam, mintha nem
tartoznék közéjük.
– Megleszel, ne félj! Fogd fel úgy, mintha kiküldetésen lettél
volna. Lehet, hogy páran észre sem vették, hogy eltűntél. David
Marker például. Az az ember örökké el van tájolva.
Robyn elmosolyodott.
– Talán igazad van. Valahogy megoldom.
Egy darabig kellemes csend telepedett köréjük.
– Robyn, voltál mostanában Brigitte-nél? – érdeklődött aztán
Jeanette.
Robyn sejtette, hogy előbb-utóbb előhozakodik a kérdéssel.
Jeanette tudott Brigitte-ről, ahogy arról is, hogy most volt Amélie
születésnapja. Így legalább fel tudott készülni a kérdésre.
– Beugrottam hozzájuk, mielőtt Farnborough-ba mentem.
Amélie-nek nagyon tetszett az aktivitásmérő. Franciaországba
mentek meglátogatni Brigitte anyját.
Jeanette szürcsölt egyet a kávéjából.
– Kedves nő. Amélie jól van?
– Egyre jobban. Brigitte azt mondja, már nem sír annyit.
– Örülök. Rosszul érintette, nem igaz?
 Jeanette Davis váratlan halálára célzott. Davies már a küldetése
utolsó napjain járt, és két nappal a támadás előtt beszélt a lányával
Skype-on. Megígérte neki, hogy elutaznak valahová, ha hazamegy.
Amélie izgatottan és mosolyogva faggatózott a tevékről és a
sivatagról, az apja pedig csillogó szemmel válaszolt minden
kérdésre. Robyn most is látta őket maga előtt, ahogy Davies a laptop
előtt kuporogva integet, és csókokat dobál a levegőbe. Amélie
szörnyen megrendült, amikor Robyn az apukája nélkül tért vissza.
Eltartott egy darabig, mire hajlandó volt megbékélni azzal, ami
történt. De Robynt azóta is rémálmok gyötörték.
– És te, Robyn? – kérdezte lágy hangon Jeanette. – Te jól vagy?
– Alakulok.
– Ne gondold, hogy bele akarok szólni az életedbe, de
kimerültnek látszol. Aggódom érted, és talán jó lenne, ha szakember
segítségét kérnéd.
A hirtelen jött harag nem engedte Robynnak, hogy gondolkodjon,
mielőtt szól. Pedig általában kiválóan képes volt uralni a haragját.
– Nem akarok beszélni erről senkivel. Jól vagyok. Nem kell
segítség, és végképp nem valami agyturkásztól, aki a gyermekkori
emlékeimről kérdezget, meg hülye asszociációs játékokat játszunk,
amikből megállapítja, hogy tele vagyok gyásszal, haraggal,
tagadással meg minden szarral, mert meghalt Davies.
Jeanette lehorgasztotta a fejét. Ross megszorította a felesége
kezét.
– Nem kellene így nekiesned – szólalt meg Ross halk, de
határozott hangon. – Csak jót akar.
Robyn felsóhajtott.
– Nagyon sajnálom, Jeanette. Nem kellett volna rád förmednem.
Kicsúszott. De egyszerűen nem megy ki a fejemből. Nem lett volna
szabad Marokkóba mennem. Elvontam a figyelmét. Én is tudtam,
mégis odamentem.
 – Ezt már megbeszéltük – szólt rá Ross. – Nem a te hibád. Davies
óvatos, körültekintő ember volt, kiváló a maga szakmájában.
Biztosan a feladatra koncentrált, de a támadást nem sejthette előre.
Le kell tenned ezt a bűntudatot, mert teljesen felemészt, méghozzá
szó szerint. – A vékony testére bökött. – A barátaid vagyunk.
Tudjuk, hogy nagyon nehéz, de muszáj elengedned, ideje magad
mögött hagyni ezt az egészet.
– Brigitte is ugyanezt mondta. Meg azt kérdezte, van-e már
valakim. Nem fejtette ki ennyire, de gyakorlatilag ugyanezt mondta.
Hogy lépjek tovább. Bárcsak tudnék. Sajnálom, Jeanette.
– Tudom. Semmi baj – felelte a nő. – De hallgasd meg, amit a
barátaid mondanak. Neked akarunk jót.
A beszélgetést Robyn telefonja szakította félbe. Felhúzott
szemöldökkel kért elnézést, majd felvette a telefont, és odébb lépett.
Jeanette és Ross addig beszélgettek tovább.
– Főnök, újabb gyilkosság történt – mondta Mitz Patel. – Mary
Matthews az áldozat.
– Lucas felesége. Hol?
– Az otthonában. Elmentem, hogy közöljem a hírt a férjéről,
akkor találtam meg.
– Indulok. Szóljon Markernek és Annának is, ők is jöjjenek.
Letette, és visszament a barátaihoz.
– Bocsánat, de muszáj elrohannom. Újabb gyilkosság. Mary
Matthews. Őrület ez az ügy.
Ross komor arccal bólintott.
– Igazi vérfürdő. Ilyenkor örülök, hogy már nem dolgozom ott.
– Én is – helyeselt Jeanette, és megfogta a férje kezét. – Vigyázz
magadra, Robyn! Aztán figyelj oda, nehogy nagyon elmerülj ebben
az egészben. Ez a munka az életet is kiszívja belőled, ha nem
figyelsz.
Ez a figyelmeztetés visszhangzott Robyn fülében, amikor
ráhajtott a Mulwood Avenue-ra, és közben azon gondolkodott, vajon
hány embernek kell még meghalnia, mire megtalálja a gyilkost.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

AKKOR

CSAK IDŐ KÉRDÉSE VOLT, MÍG MEGTALÁLOM. Türelmesen vártam a

lehetőséget azóta, hogy megtudtam, hol dolgozik. Több mint két
évig kutattam utána, de megérte.
A búvóhelyemről figyelem. A meztelen hátát látom, miközben
egy kislánnyal fajtalankodik, aki alig lehet több tizenkettőnél. Az
egyik tanítványa. Láttam őket, amikor kijöttek az épületből. A lány
egyenruhát visel, és furulyatok van nála. Követtem őket a fák közé.
Nem ez az első alkalom, hogy együtt vannak. A kislány szabad
akaratából jött. Odavan Lucasért. Hogyne lenne, hiszen ő a
zenetanára, aki törődik vele, és felnőttként kezeli. Naiv gyerek, aki
még mindent elhisz, amit a tanárok mondanak neki.
Csinálok róluk pár képet. Lucas nagyra tátja a száját, amikor
elélvez. A lányt is lefotózom – összefont sötét haja van, nagy,
barna szeme, és nem is sejti, hogy az a férfi egy szörnyeteg.
Minden erőmmel türtőztetem magam: a gyűlölet fortyog
bennem, legszívesebben kirángatnám az autójából, és ott helyben
szétverném a fejét a járdán. De okosan kell játszanom.
– Gondolj a végjátékra! – figyelmeztet apu.
– Mindig arra gondolok – felelem.
Tíz perc múlva elindulnak. Elviszi a lányt a McDonald’sba,
aztán haza. A gyerek integet, miközben visszatér a családja
nyújtotta biztonságba. A szülők persze nem is sejtik, hogy a
kislányuk nem korrepetáláson volt.
 Lucas hazaindul – otthon a felesége várja. A gyomrom is
felfordul tőle, pont, mint régen. Kutyából nem lesz szalonna, és
Lucas Matthews is pontosan olyan romlott, mint amilyen
akkoriban volt.
Figyelem, ahogy befordul a hatalmas házához, ahogy a kapu
bezáródik mögötte. Azt hiszi, a falak mögött biztonságban van.
Mekkorát téved! Az egyik képet elküldöm neki e-mailben, és hozzá
egy üzenetet:
Fizess zenötezer fontot, vagy tönkreteszem az
életedet.
Csinálok egy ideiglenes e-mail címet, amire válaszolhat. A cím
magától törlődik, csak huszonnégy óráig él. Addigra biztosan
válaszol.
A pénz persze nem igazán izgat. Az egészet anyunak adom, hogy
elköltözhessen belőle. Mióta Dirk meghalt, mert halálos dózist
szippantott fel a patkányméreggel kevert kokainból, anyu nem
találja a helyét. Attól félek, megint visszatér a régi pénzkereseti
módszeréhez. Most éppen egy kaszinóban dolgozik, és a pénzéből
alig jön ki havonta, de nem lehet vele beszélni. Néha fogja magát,
és elveri mindenét a szépségszalonban, szoláriumban vagy drága
cipőre. Próbál magának új pasit találni, de mivel Dirkkel járt, a
legtöbb férfi elkerüli.
Őszintén szólva, mostanában nem is néz ki jól. Pedig
elkeseredetten próbálkozik. A haját kiszőkítette, a felsője örökké le
van csúszva, és ki van belőle a fél melle, de már az sem olyan
vonzó, mint egykor. Nála voltam tegnap este, és egy taxis hozta
haza részegen. Felajánlotta a férfinak, hogy természetben fizet, de
a pasi tisztességes volt, és csak az ajtóhoz kísérte.
– Feleségem és gyerekem van – mondta. – Én sem akarnám,
hogy a nejem rávesse magát valakire, mert éppen olyan részeg.
Hálás voltam neki azért, ahogy viselkedett. Kifizettem a
cukortartóba rejtett pénzből. Abból fizetjük az ennivalót.
 Ha anyunak lesz elég pénze, el tud költözni. A tengerpartra
vágyik, Devonba vagy Cornwallba. Elege van már a városi létből.
Friss levegőre vágyik, egy kiskutyára, és hogy reggelente a parton
sétálhasson. Remélem, elfogadja a pénzt, és odaköltözik. Sokszor
meglátogatnám. Ha az akcióm bejön, akkor kérek még pénzt
Lucastól. Ez a legkevesebb, amit megtehet anyáért. Nekem nem
kell a pénze. Nekem a feje kell ezüsttálcán, de idővel arra is sor
kerül.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

JACKSON A HAJÁBA TÚRT, MEGFORDULT, és ötödször is végigment a

szobán. Abigail kivörösödött szemmel szipogott a kanapén.
– Hívnunk kell a rendőrséget – szólt egyszer csak Jackson. – Ezt
jelenteni kell.
Abigail felemelte a fejét.
– Nem – mondta halkan, szinte hangtalanul. – Az én hibám,
hogy ez történt.
A férje odaült mellé.
– Hogyhogy? Miért tehetnél te arról, hogy megölték a
macskánkat?
– Valaki ránk szállt.
– Micsoda?
– Valaki zaklat, és tönkre akarja tenni az életünket. Néhány hete
kezdődött. Fenyegető levelet találtam a postaládában. Újságból
kivágott üzenet volt benne arról, hogy ne titkolózzunk – tette hozzá,
de nem akarta szó szerint idézni a szöveget. – Az egész a titkolózás
miatt van. Mielőtt megtaláltam Karamellt, azt írta valaki, hogy „így
járnak azok, akik eltitkolják az igazságot”.
Jackson szeme elkerekedett.
– Milyen igazságot? Ez őrület. Valaki megölte Karamellt, mert
szerinte titkaid vannak. Mutasd, mit írt!
Abigail keze megremegett.
– Nem lehet. Az üzenet eltűnt.
– Hogy érted azt, hogy eltűnt?
– Eltűnt, miután elolvastam.
– Letörölted?
– Nem. Egyszerűen csak eltűnt.
 Jackson összevonta a szemöldökét.
– Az nem lehet. Félrenyomtál? Biztos véletlenül letörölted.
– Nem ez az első üzenet, ami eltűnik – folytatta Abigail. – Eltűnt
az is, amelyikben azt írta, hogy neked is vannak titkaid.
Jackson a homlokát dörzsölte, mintha fejfájása lenne. A
szemöldökét összevonta, a szeme fájdalmasan csillogott.
– Szóval egy zaklató üzeneteket küldött, amik aztán eltűntek –
ismételte el lassan, ízlelgetve a tényeket.
Abigail egyre dühösebb lett. Jackson nem hisz neki.
Türelmetlenül folytatta.
– És valaki felhívott, és azt mondta, hogy tönkretesz engem, és
mindent, ami fontos nekem.
– Abby, ezek komoly vádak.
Abigail nem törődött a megjegyzéssel, hanem folytatta:
– És aztán történtek is dolgok. Feltörték a Facebook-profilomat.
Gondolom, a zaklató. Az a szemét borzasztó dolgokat írt a
nevemben a barátaimnak, és kitette a fényképet, ami a
hálószobánkban van. De az kép csak olyannak lehet meg, aki járt a
házunkban.
Hagyott egy kis időt, hogy Jackson átgondolja az elmondottakat.
– Aztán még többet hívogatott. Valamivel elváltoztatja a hangját,
úgyhogy fogalmam sincs, ki lehet. Egyre jobban félek.
Mély levegőt vett, de képtelen volt Jackson szemébe nézni. El kell
mondania neki, hogy tud a viszonyáról, és aztán ki kell tálalnia a
saját titkairól is. Rettegett attól, hogy Jackson hogyan reagál. Lehet,
hogy ezzel véget vet a kapcsolatuknak. Egyre zavartabbá vált, el
akart mondani mindent, amit történt, de a szavak gondolkodás
nélkül peregtek a nyelvéről.
 – Aztán ott volt az a hang, amit a bébiőrben hallottam. Valaki volt
a házban. Akkor még nem voltam biztos benne, de most már az
vagyok. Először azt hittem, képzelődöm, de valaki volt Izzy
szobájában. Ez az őrült kémkedik utánunk, és állandóan figyel
minket. Ezért cseréltettem le a zárakat. Tudom, hogy nem hittél
nekem, de most már hallottad az igazságot.
Jackson elgondolkodott.
– Lehet, hogy ez a valaki veszélyes. Nézd meg, mit művelt a
macskával. Ez az ember gonosz, kegyetlen és elvetemült. Lehet,
hogy velünk is képes lenne ezt tenni. Hozd ide az üzenetet, amit
küldött. Az a bizonyítékunk. Hívom a rendőrséget, elmondom nekik,
mi történt, aztán pár napra elutazunk, amíg előkerítik ezt az
elmebeteget.
– Nincs meg – felelte Abigail. – Betört, és elvitte.
Jackson hitetlenkedve rázta a fejét.
– De hogy? Van riasztónk! Nem kapcsolt be, és csak mi ketten
tudjuk a kódot. Egy pillanat! A múltkor megváltoztattad. Azt
mondtad, olvastad valahol, hogy időnként érdemes cserélni. Miért
nem mondtad, hogy mi az igazi indok?
– Azt hittem, megoldom egyedül. Azt hittem, ha lecseréltetem a
zárat, azzal vége lesz, és megszabadulok attól a rohadéktól. Úgy
voltam vele, hogy ha megint hív, megfenyegetem, hogy hívom a
rendőrséget.
– Abby, szólnod kellett volna hamarabb! Miért nem szóltál?
Hívtuk volna a rendőrséget. Nem kellett volna magadban tartanod.
– Nagyon féltem. Azt hittem, csak valami rossz vicc. Le akartam
zárni az ügyet, de mindig hívogatott, és mindenfélét mondott.
– Mi mindent?
– Rólad. Azt mondta, hogy titkaid vannak. Aztán bizonyítékot is
küldött.
Jackson megfogta az orrnyergét, és nagyot sóhajtott. Abigail
annyira kétségbe volt esve, hogy a reakciót tévesen hitetlenkedésnek
értelmezte.
 – Valaki betört. Egy őrült figyeli állandóan minden lépésemet. –
Jackson kifejezéstelen arcára nézett. – Nem hiszel nekem, ugye?
Jackson lerogyott mellé a kanapéra, és a felesége térdére tette a
kezét. Abigail ellökte a kezet, a kétkedést és az aggodalmat hirtelen
harag váltotta fel benne.
– Hiszek neked, de mi bizonyítékod van, Abby? – kérdezte
halkan. – Valamit mutatnunk kell a rendőröknek. Nem mehetek oda
azzal, hogy a feleségem halálra van rémülve, mert valaki írogat neki,
de az üzenetek eltűntek. Meg hogy feltörte a Facebookodat. Azt
majd elintézi a Facebook. Nem mondhatom nekik, hogy fenyegető
üzenetet kaptál, amit aztán elloptak egy méregdrága riasztóval
védett házból. Nem fogják elhinni, ahogy azt sem, hogy láttál valakit
a gyerekszobában. Ugye te is érted? Azt is hihetik, hogy csak
kitalálod az egészet. Ez a valaki nem támadott rád, és nem
fenyegetett meg. Csak szórakozik veled. És az sem biztos, hogy ő ölte
meg Karamellt. Érts meg, Abby, csak próbálom logikusan
végiggondolni a dolgot. Szeretnék hinni neked, de ilyesmivel nem
vesztegethetjük a rendőrség idejét. Eddig a legdurvább, ami történt,
hogy megölték a macskánkat, és szerintem ebben nem tudnak
segíteni. Egyszerűen nincs konkrét bizonyítunk arra, hogy egy őrült
fenyeget minket.
Abigail egy pillanatig hallgatott még. Borzasztó dühös volt,
amiért Jackson őrültnek állítja be. Karamell meghalt. Meg kellene
találni a tettest, Jackson meg úgy beszél róla, mintha teljesen
elment volna az esze. Összefonta a karját.
– Van bizonyíték. Van egy e-mail csatolmányokkal – mondta
egyre hangosabban, ahogy a feszültség elhatalmasodott benne. – Ez
a barom, aki hívogat, azt mondta, hogy viszonyod van valakivel.
Nem hittem neki, de most már van róla bizonyítékom. – Már nem
beszélt halkan. Engedett a benne fortyogó haragnak. Már nem akart
higgadtnak látszani. Képtelen volt tovább türtőztetni a dühöt, ami
minden sejtjét átjárta. – És ne is próbáld letagadni! Tudom, hogy
megcsalsz, te hazug szemét!
 Jackson szeme hatalmasra kerekedett.
– Ezt már megbeszéltük! Mégis miből gondolod, hogy
megcsallak?! – kérdezett vissza indulatosan.
– Valaki tudja, hogy megcsalsz! – förmedt rá a férjére Abigail. –
Utánad is kémkedik, úgyhogy nem kell megjátszanod az ártatlant! –
A szeme izzott, a szavak villámokként zúdultak ki belőle. – Látta,
hogy mit művelsz, Jackson! Megvárta, míg újra lefekszetek, csinált
róla fotókat, és elküldte nekem. Alig bírtam megnézni a képeket.
Majdnem elhánytam magam! Hogy tehetted? Hogy feküdhettél le az
egyik barátnőmmel? Összeáll a kép, mert amikor állítólag James
helyett Spanyolországba repültél, Zoe is pont valami kitalált
konferencián volt. Gyűlölöm azért, amit tett. Mindkettőtöket
gyűlölöm! – Felemelte a két kezét, mintha odanyújtaná az igazságot.
– Erről szól ez az egész! Ezt jelentik az üzenetek! „így jár az, aki
rejtegeti az igazságot”. Rólad szól! A te titkodról, hogy megcsaltál!
Miattad halt meg Karamell!
Jackson hosszasan nézte.
– Itt valamit félreértettél. Valaki szórakozik veled. Ez nevetséges,
angyalkám, én sosem tennék veled ilyet! – szólt esdeklő hangon. –
El sem hiszem, hogy ezt feltételezed rólam. Mutasd meg a képeket,
biztosan van logikus magyarázat.
– Ne hívj angyalkámnak, te hazug szemét!
Idegesen matatott a kanapé mellett lévő táskájában. Előhúzta a
telefonját, és durva mozdulatokkal a gombokat nyomkodta. Aztán
újra. Hitetlenkedve bámulta a képernyőt.
– Nem találom. Eltűnt, és a képek is, amiket letöltöttem. Pedig itt
voltak!
Felpattant, és a számítógéphez rohant. Remegő kézzel nyúlt a
billentyűzethez. Beírta a jelszavát, belépett az e-mailjeihez.
Végiglapozta a leveleket, a törölteket is.
– Nincs meg – ismételte. – Letörölték. De hogyan? Ez a rohadt
pszichopata feltörte a jelszavamat, és letörölte. Voltak képek! –
Elhallgatott. Jackson felé sem mert nézni.
 Jackson a homlokát ráncolta.
– Hallod, amit mondasz, Abigail?! Mert röhejesen hangzik. Mint
valami szappanopera.
– Ne legyél már ilyen leereszkedő! – üvöltötte Abigail. – Fogd be
a szád, és hallgass végig, ahelyett, hogy máris védekezel!
Jackson egyre dühösebb lett.
– Végighallgatlak, ha majd lesz értelme annak, amit mondasz, és
majd ha előszeded és megmutatod azt az e-mailt. Már ha tényleg
létezik. Vagy ez is olyan, mint a varázslatos ember, aki bejön a
házba, majd eltűnik, vagy mint az SMS-ek, amik eltűntek, vagy a
fenyegető levél, ami nincs meg.
– De ez az ember létezik!
– És van erre bármilyen bizonyítékod, Abigail? Van bármid?
Mert én egyelőre csak egy kiborult nőt látok, aki összevissza
vádaskodik mindenféle megalapozottság nélkül. Megértem, hogy
felzaklatott Karamell halála, de amit most művelsz, az az őrület
határát súrolja.
– Egy pillanat! Nem hagyom ennyiben. Van rá bizonyítékom,
hogy nem csak kitalálom az egészet. Nem fogom hagyni, hogy
elmebetegként kezelj. – Megnyitotta a telefonja hívásnaplóját.
Lesápadt. A naplót törölték. Arra sem volt bizonyítéka, hogy egy
ismeretlen szám egyáltalán felhívta. Dühösen földhöz vágta a
telefont.
– A hívásnaplót is kitörölték! És mielőtt megint elkezded, nem
csak kitalálom. Minden, amit mondtam, tényleg megtörtént.
Tudom, hogy valami barom járt a házunkban. Ezért cseréltettem le a
zárakat. És ugyanaz a valaki hívogatott is. Végig azt hittem, hogy az
én hibám, hogy miattam csinálja, de aztán kiderült, hogy te tehetsz
róla. Tudom, hogy összejöttél Zoéval. Mindketten rajta voltatok a
képen. – A mondat végére elakadt a szava.
 – Utoljára mondom – csattant fel Jackson –, nincs, és soha nem
is volt viszonyom senkivel, pláne nem Zoéval! Azt hittem, ismersz
ennyire. De akkor hívd fel, és kérdezd meg! Kérdezd meg, vagy kérd
számon, és meglátjuk, hogy reagál. Ez az egész egy rossz vicc! Azt
hittem, Karamell a baj, és hogy valaki zaklat. Hogy valaki fenyeget
és hívogat, de most már azon vitatkozunk, hogy szerinted
megdugtam valakit. Mi történt? Azért találtad ki ezt az egészet, hogy
több figyelmet kapj tőlem? Elbizonytalanodtál a kapcsolatunkban,
ezért vágod a fejemhez ezt a sok szarságot? A rohadt életbe, Abigail!
– Azzal elhallgatott, sarkon fordult és az ajtó felé indult.
– Jackson, hová mész?! – kiáltott utána Abigail.
– Eltemetem a macskát, aztán elmegyek valahová, mielőtt olyat
mondok, amit később megbánok. Majd beszélünk, ha befejezted a
hisztit. Ennek semmi értelme. Nem értem, mire jó ez, Abby. Mióta
megszületett Izzy, egyre távolabbra löksz magadtól, és most még ez
is. Nem tudom, ki volt az a szemét, aki megölte Karamellt, de azt
tudom, hogy nem vagy önmagad. Lehet, hogy orvoshoz kéne
fordulnod. Biztos kikészít a stressz.
– Nem vagyok stresszes! – sikította Abigail. – Napok óta azzal
hívogat valaki, hogy megcsalsz! Először nem hittem neki, de aztán a
saját szememmel láttam a bizonyítékot! Láttalak téged és Zoe
Coopert! Kurvára nem a stressz a bajom! És mi van azzal az
éjszakával, amit Spanyolországban töltöttél? Honnan tudhatott róla
a zaklató, ha nem követett? Azt mondta, hogy aznap éjjel a Hotel
Gran Melia Don Pepében voltál a barátnőddel. Honnan tudnám ezt,
ha nem szólt volna?
 – Ez hihetetlen! Semmilyen hotelben nem voltam aznap! A
reptéren töltöttem az éjszakát. Ezt már megbeszéltük, nem
emlékszel? Ha szeretnéd, hogy valaki igazolja, hívd fel Gabint! Ott a
telefonod, hívd fel! – mondta, és a telefonra mutatott. – Hívd fel, és
kérdezd meg nyugodtan! Ő is megmondhatja, hogy mindketten a
reptéren voltunk. És soha életemben nem hallottam arról a szaros
hotelről. Nézz utána, lehet, hogy nem is létezik. Talán ezzel kellett
volna kezdened, és akkor most hinnél nekem. És ha már úgyis
telefonálsz, hívd fel Zoét is! Aztán térj végre észhez! Nem hallgatom
tovább ezt a baromságot!
Abigail a tenyerébe temette a kezét.
– Nem értem.
– Én sem – vágta rá Jackson hűvösen. – Ha megtalálod ezeket a
rejtélyes képeket, mutasd meg! Szeretném bizonyítani az
ártatlanságomat.
Csendesen becsukta maga mögött az ajtót, és Abigail egyedül
maradt. A kanapén kuporgott, kezével a térdét ölelte. A szíve majd
kiugrott a helyéről. Kis híján elszólta magát – majdnem kibuktak
belőle a titkok, amiket olyan régen őriz magában. Elszúrta. Nem
kellett volna így kiakadni a képek miatt. Elvakította a harag, és
képtelen volt higgadtan beszélni, és ezzel elúszott a lehetőség, hogy
elmondja, valójában ő tehet az egészről. Az elmúlt napok eseményei
olyan kuszák lettek, mint az összegabalyodott ruhák a mosógépben.
Már képtelen volt tisztán gondolkodni. Eltűnt a levél. Kitörölték az
üzenetét és a hívásnaplóját a telefonjából, és a Jacksonról és Zoéról
készült képek is eltűntek. És ami még ennél is rosszabb, a drága
Karamell meghalt. Túl sok volt ez Abigailnek.
A kanapén kuporgott, és a sírása minden más hangot elnyomott,
ám egyszerre ismerős hangot hallott a nyöszörgés közepette.
Hallotta a suttogást.
– Viszlát, anyuci!
 Velőtrázó sikollyal rohant fel a lépcsőn, olyan lendülettel, hogy
térdre zuhant Izzy kiságya előtt. A gyermeke mélyen aludt, a
kiskutyáját szorongatta. Az ágy fölé akasztott forgón vidáman,
zenélve járták a színes repülők véget nem érő körtáncukat. Valaki
járt a gyerekszobában. Abigail nekidőlt az ágynak, és a könnyeit
nyelve azon gondolkodott, vajon tényleg kezd-e megőrülni.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

AKKOR

NEM VOLT NEHÉZ KISZEDNI A PÉNZT LUCASBÓL. Sírva rohant apucihoz,

aki azonnal kifizette. Mindent gyönyörűen megterveztem. Az
átadás helyének a Blithfield Víztározót jelöltem meg. Az ott van,
Paul Matthews házától nem messze.
Abbots Bromley-ban hagyom a kocsimat az egyik
mellékutcában, jó messze a víztározó parkolójától. Nem akarom,
hogy észrevegyenek. Fogom a hátizsákom, és olyan úton megyek,
amerre a kirándulók szoktak – észak felé, Uttoxeter irányába. Nem
fordulok rá az útra, amelyik a víztározóhoz vezet, helyette
továbbmegyek háromnegyed mérföldet, el a Blithfield
Tanulmányút és Oktatóközpont bejárata mellett. Ez a víztározót
körüljáró három út közül a második leghosszabb. Lucas is erre jön
majd. Ezen jót vigyorgok. Örülök, hogy meg kell izzadnia egy
kicsit.
A víztározó tele van pisztránggal, kiváló horgászhely.
Horgászszövetségnek és vitorlásklubnak is otthont ad. Éppen ezért
az év ezen szakában sokan járnak erre, de mivel a hely hivatalosan
csak nyolckor nyit, bőven van időm észrevétlenül végrehajtani a
tervemet.
Az e-mailben egyértelmű utasításokat adtam. Az első feltételem
az volt, hogy mondjon fel a munkahelyén – az ilyen embert nem
szabad gyerekek közelébe engedni. Örülhet, hogy nem jelentettem
fel. Megtenném, de azzal a saját további terveimet tenném tönkre.
 Meghagytam neki, hogy a két nagy madárles közül menjen a
másodikhoz. Ott van a piros úton, a Broompit Telep mellett. Ott
vannak mögötte a gödrök, ahonnan annak idején a földet vették a
víztározó körüli gát megépítéséhez. Néhányszor végigjártam az
utat, hogy ellenőrizzem, biztosan jól választottam-e. Lucasnak
annyi a dolga, hogy a madárlesnél lévő pad alá dobja a használt
ötvenfontos bankjegyekkel kitömött borítékot, aztán elhúzzon. Nem
bonyolult.
Egy órával az érkezése előtt elrejtőzöm a fák között. Biztos
akarok lenni benne, hogy ő vagy az apja nem próbálnak csapdát
állítani. Az erdő nyugodt, csak a csuszka és a harkály hangát lehet
néha hallani. Terepszínű ruhában ülök egy fa törzsénél, és onnan
figyelem, ahogy a cinegék megérkeznek, és szemezgetnek a
magokból. Egy őz is közeledik, nem vesz észre. Elfog az érzés, hogy
fontos vagyok, és itt elfogadnak. Úgy érzem, ide, az erdőbe
tartozom. A béke átjárja a lelkem, és felmelegíti a szívemet. Tudnék
itt élni. Örökké. Eljátszom a gondolattal, hogy egyszer egy kis
faházam lesz, távol mindenkitől.
Senki más nincs az erdőben rajtam kívül. Aztán pontosan hét
harminckor meglátom Lucast, amint a térképét ellenőrzi, lopva
körülnéz, aztán bemászik a madárlesbe. Jó húsz percet várok, mire
a leshez megyek, leülök a padra, és előhúzom a borítékot, rajta a
névvel: Zoe. Mosolyogva elpakolom a hátizsákomba, aztán ismét
eltűnök a fák között.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

ROBYN ELÉRT A MULWOOD AVENUE-RA, és lehúzódott a ház előtt.

A kapu nyitva volt, és az épület előtt egy BMW cabrio parkolt,
éppen úgy, mint amikor legutóbb meglátogatta Mary Matthewst.
Robyn emberei Mitz kocsija mellett vártak rá. Anna Shamash
kifejezéstelen arccal, holtsápadtan várakozott.
– Készen áll? – kérdezte a lányt. Anna bólintott. – Itt van ez. –
Robyn egy rágót dobott Annának. – Koncentráljon a légzésére, és
gondoljon arra, hogy ez csak egy test! Semmi több, csak egy test.
Képzelje azt, hogy gumiból vagy valami hasonló anyagból van!
Felejtse el, hogy ember! Ha bármikor rosszul lesz, jöjjön ki! És ne
izguljon, mindenki így kezdte. Az első test a legrosszabb, utána
egyre könnyebb.
Azzal bekopogott a nyitott ajtón, jelezve a kollégáknak az
érkezésüket, és belépett.
– Itt vagyunk! – szólt David Marker őrmester. A nappali ajtajánál
állt, nem messze attól a helytől, ahol Robyn néhány nappal ezelőtt
még a nővel beszélgetett. Mindannyian bementek a nappaliba.
Robyn körbepillantott a zsúfolt szobán, a tekintetét
körbehordozta a díszes spanyol legyezőkön. A kanapé üres volt, az
egyik párna meg volt igazítva, a másik a földön hevert. A
dohányzóasztalon csésze, kancsó és egy tányér pihent, az asztal és a
kanapé között pedig ott nyugodott Mary Matthews holtteste; a
szeme nagyra nyílva, az arcát félelem torzította. Robyn hangot
hallott a háta mögül. Anna kirohant.
– Mit tudunk?
 – Nem sokat. Talán szívroham, görcs, esetleg agyvérzés. A halál
ideje nagyjából huszonnégy órával ezelőtt lehetett. Még érezhetők a
hullamerevség jelei. Nincs jele idegenkezűségnek. A csészében
kihűlt tea nyomai vannak, a tányéron morzsák. Semmi gyanús, bár
az arca szokatlanul rózsaszín.
– Szerintem is. És csak egy csésze és egy tányér van?
– Úgy tűnik, egyedül volt.
– Jó nagy kancsó egy személyre. Ha az ember egyedül van,
általában csak egy csészével vagy bögrével főz teát, és nem veszi elő
a drága porcelánkancsót. – Robyn kesztyűt húzott, felemelte a
csészét, aztán az alját tanulmányozta. Őt is ilyenből kínálta teával
néhány napja. – Villeroy & Boch. Ki használja a legdrágább
tányérját és csészéjét, ha egy kis magányos délelőtti teázáshoz
készül? Itt valami nem kerek. Az ilyesmit akkor veszi elő az ember,
ha vendéget vár. Méghozzá különleges vendéget, olyasvalakit, akit le
akar nyűgözni. És mi van a tortával? Ki eszeget magányos óráiban a
legjobb porcelántányérjáról?
Mitz a fejét ingatta.
– Nekem csak olcsó bögrém van, de a nagyanyámnak még volt
puccos porcelánkészlete. Mindig azt vette elő, ha vendég jött.
Anyám már nem ilyen, ő csak fog egy csészét, ami a keze ügyébe
kerül. Az ilyesmi az öregeknél divat, meg a puccos házakban.
Robyn egyetértően bólintott.
– Ellenőrizzék, hogy maradt-e valahol abból a tortából!
Keressenek tortaformát vagy csomagolást! Ha magának sütötte,
akkor valahol kell lennie tortaformának. Mitz, ellenőrizze a kamrát!
Időközben Anna is visszatért, és most már volt egy kis szín az
arcában. Robyn biccentett egyet.
– Segítsen Mitznek! Keressenek tortaformát, Tupperware-edényt
vagy bármit, amiben tortát lehet sütni! Ellenőrizzék a szemetest,
hogy van-e benne tortapapír vagy doboz! Valami nem stimmel itt.
 Robyn körbehordozta a tekintetét a szobán. A gitár, ami legutóbb
a sarokban pihent az állványon, most kettétörve hevert a földön.
Nem tudta elképzelni, hogy Mary Matthews képes tönkretenni egy
gitárt, akármilyen dühös legyen is Lucasra. Egyszerűen túl sokat
jelentett számára az a hangszer.
– David, nézze át azt a gitárt, hogy talál-e rajta ujjlenyomatot! –
mondta. – És hol a kutya? Volt egy kis terriere.
– Szép kis gitár. Alhambra klasszikus gitár. Apukám gitározik, de
neki nincs ilyen jó hangszere.
– David, hol a kutya? – ismételte Robyn a kérdést.
– Ó, a szomszédnál – felelte Marker őrmester.
Robyn majdnem ciccegett egyet. David Marker néha igen
bosszantó tud lenni. A fülét húzgálva elgondolkodott. Első ránézésre
úgy tűnt, Mary Matthews szívrohamot kapott, vagy valami hasonló
betegség végzett vele. Az arcán is fájdalom tükröződött. De ez csak a
boncolás után derül ki. Talán csak szörnyű egybeesésről van szó. De
Robyn nem hitt az egybeesésekben.
Anna Shamash megjelent az ajtóban.
– Nem tudom, hogy lényeges-e – kezdte –, de ezt találtam a
földön.
Egy műanyag játék nyulat tartott a kezében.
– Értem, mire gondol, de a nyúl, amit a Blinkley Manor iskolánál
találtunk, plüss volt. Ez csak egy kutyajáték.
– Nekem is van kutyám, és soha nem vennék neki ilyen borzasztó
játékot – felelte Anna. A játékot lóbálta, aminek festett arca, nagy,
kék szeme volt, és olyan szemöldöke, mintha meg lenne lepődve. –
Ilyesmit gyereknek vesz az ember, nem kutyának. Gyereknek is
utoljára az 50-es években ment volna el. Olyan giccses – jegyezte
meg az orrát ráncolva. – És nézze meg az alját.
 Odadobta Robynnak a játékot, ami sípolt egyet, amikor Robyn
elkapta. Robyn fintorgott egyet a fülsértő hangtól, aztán hunyorogva
megnézte a játék alját a nyúl két lába között. Valaki apró betűkkel
egy feliratot karcolt bele: Nyugodj békében, Mary. Robyn
megrándult. Végre találtak valamit. Az asztalon lévő tányérra
mutatott.
– Vizsgálják be azokat a morzsákat. Tudni akarom, mit evett. A
teát is nézessék meg. Mitz, kérdezze ki a szomszédokat, hátha
tudják, ki járt itt tegnap délelőtt. Kérem minden autó rendszámát,
amit mostanában láttak a közelben. David, hívja a fiúkat, hogy
takarítsanak el. Minél előbb meg akarom kapni a boncolás
eredményét. Szép munka, Anna! Maga visszajön velem a
kapitányságra. Nézzen utána, mit lehet megtudni a nyúlról, hátha
kiderül, hol vették. Beszélnem kell Mulhollanddal.

***

Robynnak úgy tűnt, mintha csak néhány nap telt volna el azóta,
hogy bement Mulholland főfelügyelő irodájába, hogy beadja a
felmondását. Louisa Mulholland főfelügyelő mit sem változott azóta.
Talán egy-két szarkaláb mélyebb lett a szeme körül, de most is
ugyanolyan szőkére volt festve a haja, ugyanolyan rövidre vágva
hordta, de sem a kerek, sötétkék keretes szemüveg, sem a csillogó
zöld szeme, sem a meleg mosolya nem változott egy cseppet sem.
– Ha bármire szüksége van, szóljon bátran. A telefonban is
megmondtam, hogy szűkében vagyunk a szabad embernek, de
továbbra sincs ellenvetésem az ellen, hogy Ross Cunningham
segítségét is igénybe vegye a nyomozáshoz. És ott van Patel és
Shamash is. A Goofy akció napokon belül lezárul, akkor még több
embert a rendelkezésére tudok bocsátani.
Mulholland főfelügyelő összeérintette a két tenyerét, és az állát az
ujjaira tette.
 – Szeretném, ha mielőbb az ügy végére járna. Két gyilkosság a
körzetemben már túl sok. Az egész Lucas Matthews eltűnésével
kezdődött. Van már gyanúsítottja?
Robyn összeszedte a gondolatait. Mulholland szerette a nyílt,
egyenes beszédet.
– Ellenőrizzük a kollégáit és minden iskolát, ahol oktatott, de azt
hiszem, a gyilkosság és talán a felesége halála is egy farnborough-i
valakihez köthető. Okom van feltételezni, hogy Lucas meg akart ott
találni valakit, aki akár az elkövető is lehet. Engedélyt kérek
visszatérni Hampshire-be, hogy ott folytassam a nyomozást
ahelyett, hogy az időmet vesztegetném itt. Patel és Shamash
elintéznek mindent, amit itt kell, én pedig mehetnék Farnborough-
ba.
– Ha úgy gondolja, hogy ez segít megtalálni a gyilkost, akkor
menjen. Telefonálok Hampshire-be, és értesítem az ottani
rendőrséget, hogy a területükön dolgozik. Bizonyára szükségtelen
emlékeztetnem, mennyire fontos, hogy betartsa a szabályokat.
Mindketten tudjuk, milyen konok tud lenni. Ajánlatos volna egy
kicsit visszafogottabban eljárnia, nem pedig hanyatt-homlok
követnie azokat a híres sejtéseit. Megértettük egymást? Az egyik
emberem értékes idejét vesztegette azzal, hogy Geraldine Marsh
után nyomoztatta, mert gyilkosságot sejtett. Maga kiváló nyomozó,
de nem minden megérzése válik be.
– Tudja, hány ügyet oldottunk már meg a megérzéseim miatt?
– Robyn, én nem kételkedem a képességeiben. Pusztán annyit
kérek, hogy bánjon óvatosabban a halvány sejtéseivel. Nem
szeretném magunkra vonni a figyelmet, márpedig Corrance
főfelügyelő a Hampshire-i Rendőrségen híres arról, hogy milyen
szabálykövető.
– Értettem.
– Tájékoztasson, ha kiderül valami!
 Mulholland felvett egy jelentést az asztaláról, és belelapozott.
Ezzel jelezte Robynnak, hogy elmehet. Fel sem nézett, amikor
Robyn távozott. Ő már csak ilyen. Gondolatban már rég valahol
máshol jár. Robyn azon merengett, vajon egy napon őbelőle is
Mulholland válik-e, mert csakis az ügyekre koncentrál, nehogy a
fájdalmat közel kelljen engednie a szívéhez.
Bevonult az irodájába. Anna az asztalánál ült, a számítógépe
képernyőjét bámulta.
– Hogy halad?
– Elküldtem Mary Matthews teáját és a morzsákat a laborba. A
halottkémtől még mindig várjuk mindkét áldozatról a jelentést, de
megsürgettem őket. Patel összeszedte a vallomásokat a Blinkley
Manor iskolából. Az asztalán vannak. Senki nem látott semmi
furcsát. Azt még várom, hogy Mary Matthews házánál láttak-e
bárkit tegnap. Közben átnéztem néhány weboldalt, keresem a sípoló
nyulas játékot. A kutyajátékok általában labda vagy csont alakúak,
nem nyulak. A festett arca alapján ráadásul valami régi játék lehet. –
Rutinos mozdulatokkal kattintgatott, és hamarosan felkiáltott. –
Megvan! Tudtam, hogy furcsa. Egy régi nyúl az 1960-as évekből,
Olaszországban gyártották. Fogalmam sincs, hogy ez segít-e nekünk
bármiben.
– Nem hiszem, hogy ez alapján kiderül, honnan származik. Lehet,
hogy most vették, de az is lehet, hogy évek óta valami családnál volt.
– Átlapozta a Patel asztalán lévő Lucas Matthews-aktát. Lucas
fényképénél volt nyitva, amelyiken hanyatt fekszik, hóna alatt egy
nyuszis játékkal. A játék bizonyára gyerekeknek készült. Puha szőre
volt, és hosszú, lekonyuló füle. Lucas testéhez volt szorítva, és
mintha a férfit figyelte volna. Robyn letette az aktát, aztán a
bizonyítéktartó tasakba zárt nyulat fürkészte.
 – A helyi áruházakban már keresgéltem, hátha kiderül, hol
árulnak ilyet – jegyezte meg Anna Shamash. – A Toys R Us árul
nyulakat, de nem plüsst. Az interneten nagyon sokféle van – tette
hozzá, miközben végiggörgette a listát, hogy a főnöke is lássa. – Ez
például szép – szólt Anna, és egy hosszú fülű, puha nyúlra mutatott,
amelyik félénk arcot vágott, és csillogott a füle. – Lehet, hogy
megveszem az unokahúgom születésnapjára.
– Shamash őrmester, ugye tudja, hogy nem a shoppingolást
kapta feladatul? – szólt rá Robyn halvány mosollyal. –
Visszamegyek Farnborough-ba, hátha sikerül felvennem a fonalat
ott, ahol letettem. Beszélni akarok Zoe Cooperrel. Egyre több helyen
kerül elő a neve, ráadásul néhány napja látták Lucas Matthewsszal
távozni az Aviator hotelből. Nem sokkal azután ölhették meg Lucast.
Zoe tagadta, hogy ismeri a férfit, de gyanús nekem. Ha kellek, a
mobilom nálam lesz. Tudjuk, hogy Nick Pearson-Firth hol volt az
elmúlt héten?
– Az ideje nagy részét a családjával töltötte a devoni házukban,
aztán két napja visszajött, mert tegnap végig interjúztatott volna.
Miután három jelöltet meghallgatott Lucas Matthews pozíciójára,
kivitte a kutyát sétálni. A kutya elrohant a fák közé, és hiába hívta,
nem jött vissza, így aztán utánament. A hullát szimatolta. Nick
elrángatta a kutyát, és azonnal hívta a rendőrséget. Azt mondja, épp
elég krimisorozatot látott ahhoz, hogy tudja, a tetthelyet békén kell
hagyni.
Robyn bólintott.
 – Ha Mitz visszajön, mondja meg neki, hogy kérdezze ki Lucas
Matthews minden kollégáját. Tudja meg, hogy volt-e nézeteltérése
valakivel. Lucas magántanítást is vállalt zenéből, ellenőrizzék a
családokat, akiknek a gyerekei hozzá jártak. És szóljon, ha
megtudja, honnan van a nyúl. Lucas Matthews holttesténél nem
találtak mobiltelefont. Lehetséges, hogy a gyilkos magával vitte.
Próbálják lenyomozni, ellenőrizzék, hogy használták-e a telefont. És
tudják meg, Lucas hol szállt meg Farnborough-ban. Biztos, hogy
nem az Aviator hotelben.
– Még valami?
– Tudjon meg mindent Natasha Matthewsról. Címet is akarok.
Értesítenünk kell, hogy az apja és a bátyja meghalt. Más most nem
jut eszembe. Ezzel is ellesznek egy darabig.
Robyn távozott az irodából, a fiatal nő pedig folytatta a kutatást a
számítógépén. Robyn megérzése azt súgta, az ügy megfejtését
Farnborough rejti.
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

AKKOR

ELEGEM LETT. IDEJE VOLT MEGÖLNI PAULT. Miután szereztem még

tizenötezret Lucastól, apu rám szólt, hogy a Matthews család
sokkal többel tartozik nekem, mint a pénz. Szörnyen dühös lett,
amiért azt hiszik, hogy egy kis pénzzel lerázhatnak, és ezután majd
csendben eltűnök, és ennyivel végeztünk is.
– A magukfajták mindent megúsznak – dörögte.
Igaza volt. Éjszaka anyunál aludtam. Ideje volt már valakinek
kitakarítani, és már megint nem vitte ki a szemetet sem. A
szemetes bűzlött, és amikor kivittem és kiöntöttem a kerti kukába,
egy csomó döglégy repült ki belőle, aztán dühösen zümmögtek a
fejem körül.
Kezd aggasztani anyu állapota. Egyre többet jár el a bárba, és
egy új fazon is képbe került – Frank. Frank cingár, tenyérbemászó,
sunyi fickó, aki egy fogadóirodában dolgozik. Nem tudom, anyu
mit eszik rajta. Talán azt a régi Jaguar X8 sportkocsit, amivel jár.
Mindig leveszik a lábáról a menő kocsik. Frank rövidnadrágban és
mellényben nyit ajtót, így pontosan látszik, mennyire vékony.
Hunyorog, amikor megkérdezem, hogy kicsoda.
– Én vagyok anyád új lovagja – okoskodik.
Anyu behív, én meg rá sem nézek többet Frankre, akiből valami
penetráns arcszesz szaga árad. A gyomrom is felfordul. Anyu örül,
hogy lát, de most nem adhatom oda neki a pénzt. Nem, amíg
Frank is itt van. Így aztán iszom egy teát, és valami kifogással
eljövök.
 Frank nagyon felhúzott. Nekem kell vigyáznom anyura, nem
neki. Sok mindenen keresztülmentem, hogy legyen végre elég
pénzünk arra, hogy valahol otthont találjunk, és végre
letelepedjünk. Frank nem volt betervezve. Olyan helyre viszem
anyut, ahol nem kell többet prostituáltként dolgoznia. Apu még
nálam is jobban haragszik Frank miatt, így egész úton ezen
morgunk.
Megállás nélkül hajtok Abbots Bromley-ig. Érezni akarom azt a
békét és nyugalmat, amit Lucasra várva éreztem a madárlesnél.
Két és fél óra után megállok a víztározó parkolójában, és
megkönnyebbülten sóhajtok.
Késő délután van, a kirándulók többsége már elindult haza.
Összesen három autó áll a parkolóban. Azon az ösvényen megyek,
amelyik az erdőn keresztül kivisz a rétre. Sétálni akarok egyet a víz
mellett, mielőtt megölöm Pault – látni akarom a hattyúkat, a
cséreket, a gázlómadarakat és a ludakat, amik a víztározó vizén
töltik a napjaikat. Aztán be akarok sétálni az erdőbe, ahonnan
figyelem az etetők körül összesereglett madarakat. Ez majd segít
kiverni a fejemből Franket.
Alig érek be az erdőbe, amikor meglátom az emelkedőn felfelé
kocogó alakot. A szívem nagyot dobban. Paul Matthews az.
Korábban jött, mint vártam. Gyorsan cselekszem. Van nálam
ruhaszárító kötél a zsebemben. Apu emlékeztet, hogy azzal
akartam megcsinálni anyu szárítóját. Előveszem, az egyik végét
egy fához kötöm, a másikat egy tuskóhoz. Arra is van időm, hogy
felvegyem a gumikesztyűt, amit mindig magamnál hordok. Sosem
lehet tudni, mikor jön jól. Paul még mindig kocog. Biztos vagyok
benne, hogy nem látott. Minden a helyén. Hátrálok egy lépést az
ösvénytől, és körülnézek. Meglátok egy ágat, amit a tegnapi szél
éppen tökéletes alakúra tört le. Felveszem, és a fák takarásában
várok.
 Paul Matthews a gondolataiban elmerülve elfut mellettem, és a
cipője megakad a kötélben. Elveszíti az egyensúlyát, és felemeli a
kezét, de nem sikerül elkapnia a tuskót, így aztán beveri a fejét a
fába, és még a tenyerét is összehorzsolja. Összekuporodik. A
bokája kibicsaklott, és alig bír felkecmeregni. Segítségért kiált, én
pedig hamarosan előlépek.
Nem veszi észre az ágat, amit a hátam mögé rejtettem. Igazi
színész, most is előadja, hogy ő törődik velem. A nevemen szólít,
azt mondja, beszéljük meg, de azzal elkésett. Az a hajó már régen
elment. Szabadjára engedem a haragot, ami tizenhat éve feszít
belülről – minden erőmmel meglendítem az ágat, és halántékon
találom.
A földre rogy. Finoman megrugdosom. Meg sem nyikkan, a
testéből elszállt az élet. Megöltem. A helyére mozgatom, aztán
feltakarítom a nyomokat, közben egy dalt fütyörészek. Vicces,
hogy a gyilkosság mennyire felszabadítja az ember lelkét egy
időre.
Szétnézek, hogy látott-e valaki, de sehol senki. Bedobom a
levelek közé az ágat, aztán visszamegyek a parkolóba, ami
mostanra teljesen kiürült.
Különös érzés jár át, mintha újjászülettem volna. Újra van célja
az életemnek. Apu a fülembe súg, én pedig egyetértően bólintok.
Lucas a következő a halállistámon.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

– ÜDVÖZÖLJÜK ÚJRA AZ AVIATOR HOTELBEN, Carter detektívfelügyelő.

Jól tudom, hogy ezúttal nem száll meg nálunk?
– Nem biztos. Attól függ – felelte Robyn, udvarias mosollyal az
arcán. – Megbeszéltem valakivel egy találkozót. És lefoglaltam egy
konferenciatermet, hogy addig tudjak dolgozni.
– Igen, elő van készítve. Negyedik emelet – folytatta az elegáns
öltözetű nő a pult mögött.
Robyn beszállt egy liftbe, felment a konferenciaterembe,
szétpakolta az összes papírját, aztán mindent újra átolvasott. Biztos
volt benne, hogy van valami kapcsolat Farnborough és Lucas halála
között. A városba menet felidézte azokat a helyeket, amiket Paul
Matthews a Farnborough nevű mappájában felsorolt. A
Farnborough Hill iskolában tett látogatás megzavarta, de ahogy
lefordult az M3-as útról, hirtelen rádöbbent, hogy rossz kérdést tett
fel az igazgatónőnek. Betelefonált az iskolába, és beszélt a
titkárságvezetővel, aki megerősítette a gyanúját. Azonnal hívta az
unokatestvérét.
– Rossz ajtón kopogtattunk – mondta máris Rossnak. – Alice-t
kerestük, pedig Zoe Coopert kellett volna. Zoe az utolsó évében jött
az iskolába, leérettségizett, de aztán nem maradt egyetemi
előkészítőn.
– Érdekes.
– És ami még ennél is érdekesebb, hogy Lucas Matthews Zoe
után érdeklődött az iskolában. Július huszonnyolcadikán volt bent.
Paul is aznapra beszélt meg találkozót az igazgatónővel. De Lucas
nem az igazgatót kereste, hanem egyenesen a titkárságvezetőhöz
ment.
 – Akkor Zoe gyanúsított?
– Úgy fest.
– Utánanézzek, hogy mit lehet tudni róla?
– Nem kell, már ráállítottam Annát és Mitzet.
– Jól van. Mitznek úgysincs jobb dolga. Kivéve, ha rátalált már a
szerelem.
– Még mindig fiatal és egyedülálló. És ráér. Szerintem feljebb
akar jutni a ranglétrán, mielőtt a párválasztással foglalkozna.
– Bölcs gyerek.
– Megpróbáltam felhívni Zoét, de csak a hangposta jelentkezik.
Kerestem az edzőtermet, ahol dolgozik, ők mondták, hogy egész
délután órái vannak. Meg akarom kérdezni tőle, hogy miért távozott
Lucas Matthews oldalán a hotelből aznap, amikor a fickót megölték.
Egyelőre nem viszem be a kapitányságra, pedig most ő az egyetlen
gyanúsított. Az itteni főfelügyelő elvileg kemény dió, az utolsó betűig
betartja az előírásokat, úgyhogy egyelőre nem rángatom be hivatalos
kihallgatásra. Egyetlen tanúm van, aki annyira emlékszik, hogy egy
zöldhajú nő távozott a hotelből. Több kell ahhoz, hogy bevigyem,
vagy hogy vádat emeljek.
– Csináld, ahogy jónak látod. A Hampshire-i Rendőrség
főfelügyelőjének nem kell tudnia róla, ahogy Louisa Mulhollandnak
sem.
– Akkor az én módszeremmel csinálom. Ebédidőben találkozóm
van Stu Granttel is. Felhívtam a BizzyAir Business Aviationt, és
megbeszéltem vele, hogy munka előtt beugrik hozzám a hotelbe. Őt
sem akartam bevinni a kapitányságra, hátha így kevésbé lesz feszült.
Szerintem tud valamit, ami segíthet, de négyszemközt akarok
beszélni vele.
– Ugye nem töröd el az ujjait?
Robyn nevetett egyet.
– Pedig lehet, azt kéne.
 – Én meg épp Jane Cliffordhoz megyek. Beadok neki egy kis
virágot, hátha attól jobb kedve lesz. Olyan lehangoló volt a szobája,
amikor a múltkor ott voltam.
Ross már csak ilyen – hatalmas szíve van. Elsőre mogorva
fickónak tűnik, de törődik másokkal. A rendőrségnél éppen ez volt
vele a baj: túlságosan is törődött az emberekkel, és sok volt a
szomorú áldozat, akik támogatásra szorultak. Ross pedig ettől csak
egyre stresszesebb lett. Az új munkahelyén legalább maga válogatja
meg az ügyfeleit, így talán úgy lehet elégedett önmagával, hogy
közben kevesebbet aggódik.

***

Két órával később Robyn szeme már teljesen kivörösödött. Nyilak,

pirossal aláhúzott szövegek és ékes dőlt betűkkel írt megjegyzések
jelezték, hogy mennyire sok időt töltött a kutatással. A feje fölé
nyújtóztatta a karjait, és nagyot ásított. Felállt, aztán a vállával
körözve igyekezett enyhíteni az izmokban összegyűlt feszültséget.
Felírta, hogy Paul Matthewst július 25-én, a lakása közelében
holtan találták, öt nappal azután, hogy utoljára e-mailt küldött
Lucasnak – a halál okaként balesetet állapítottak meg. Lucas
megvárta az iskolaév végét, aztán éppen azon a napon tűnt el. Lucas
vagy megölte Paul Matthewst, aztán elindult Farnborough-ba, hogy
egy meg nem nevezett nőt felkutasson, vagy fogalma sem volt az
apja haláláról, és csak a nőt kereste. A feleségével ebből semmit sem
osztott meg, azt mondta, Thaiföldre utazik. Mary Matthews sehogy
sem tudott kapcsolatba lépni vele. Furcsa. Bármit is titkolt a
felesége előtt, attól felhívhatta volna, éppen azért, hogy fenntartsa
az utazás álcáját. Lucas Zoe Cooper miatt felkereste a Farnborough
Hill Leányiskolát, a Keep Fit Gym edzőtermet és az Aviator hotelt
július 28-án, az azt megelőző három napban pedig Jackson Thorne-t
próbálta elérni, és egyre ingerültebbé vált, amikor Jackson nem
jelentkezett.
 Lucas tettei egy elkeseredett ember tettei. És mégis, amikor július
28-án végre megpillantotta Zoét az Aviator Sky Barban, nem ment
oda hozzá. Robynt ez a mozzanat foglalkoztatta legjobban az egész
történetben. Zoe ugyan több férfi társaságában volt, de Lucas
korábban annyira kereste azt a nőt, hogy ennek nem kellett volna
akadályoznia. Tűvé tette utána az egész várost, aztán amikor
alkalma lett volna, nem beszélt vele. Ennek nincs így semmi
értelme. Aztán ott volt az is, hogy Zoe aznap éjjel végül vele távozott.
Senki más nem látta őket együtt?
Valaki Lucas halálát akarta – de vajon azért, mert Zoét követte?
Vagy épp Zoe ölte meg? Valaki levágta és a szájába tömte a nemi
szervét; ilyet olyan ember tesz, aki undorodik az áldozattól. Egy erős
személy lehetett, olyan, aki képes lefogni Lucast. A játéknyúl sem
hagyta nyugodni Robynt. Amikor a Matthews család házában is
találtak egy guminyulat, az a megérzése támadt, hogy a játéknak
valami jelentősége van, de arra még nem sikerült rájönnie, micsoda.
Meg akarta találni Lucas – és vélhetően Mary Matthews – gyilkosát,
de egy helyben topogott.
A szemét dörzsölgette, de sehogy nem állt össze a kép, és ötlete
sem volt, merre folytassa a kutakodást. Egyszerűen túl sok volt a
kérdőjel és a zsákutca. Például Paul rájött, hogy Lucasszal meg kell
találniuk Zoe Coopert, és hogy a nő Farnborough-ban lakik. De ezt
honnan az ördögből találta ki? Honnan szedte azt a nevet? Köze van
Alice vagy Christina Formanhoz?
Farnborough sokmérföldnyire van Staffordshire-től, és sehogy
nem kapcsolódik Paul ottani életéhez, de akkor miért pont ezt a
várost szúrta ki? Valami megmozdult Robyn elméjében – egy apró
szikra, egy villanás, ami eltűnt, olyan hirtelen, ahogy jött. De ott
maradt a megérzés, hogy jó nyomon jár.
Éppen vacsorázni indult, amikor megszólalt a telefonja. Mitz
hívta.
– Megvan Christina Forman.
– Maga egy zseni! Hol van?
 – Oxford mellett, egy Bicester nevű emlékkertben.
– Meghalt? Az baj. Azt reméltem, hogy Farnborough környékén
lakik.
– Június tizenhatodikán halt meg.
– Az alig nyolc hete történt.
– Pontosan. Megfojtotta a pasija. Nálam vannak a részletek,
átküldjem?
– Igen. Kösz, Mitz.
Robyn azután felhívta az unokatestvérét, és elmondta, mit tudott
meg Christináról.
– Nem jössz el ma velem a temetőbe? Nem haladok semerre.
Tudom, hogy közel járok az igazsághoz, és szerintem segítene, ha
egy kicsit elterelném a figyelmemet. E-mailben elküldöm a címet.
Egy óra alatt odaérek, megcsörgetlek, ha indulok.
– Persze, ott találkozunk.
– Ross!
– Igen?
– Köszönöm. Rendes vagy.
– Tudom, csupa szív csávó vagyok.

***

Stu Grant bekopogott, aztán belépett az ajtón. Lerakta a kalapját az

asztalra, majd leült Robynnal szemben.
– Köszönöm, hogy idejött. Bízom benne, hogy tud segíteni –
kezdte Robyn. – Azt szeretném megtudni, mit csinált és hol járt
Lucas Matthews azon a héten, amikor Farnborough-ba jött. Aznap
éjjel, amikor itt voltak a bárban, nem vette észre esetleg, hogy Lucas
Zoe Cooperrel beszél?
Feszülten figyelte Stu reakcióját, de csupán enyhe meglepettséget
látott rajta.
– Zoéval? Nem, végig velünk volt. Történt valami a pasassal?
Nem kérdezne róla, ha nem lenne fejlemény.
 – Ezeket az információkat nem oszthatom meg önnel. Csak azt
szeretném megtudni, merre járt, és mit csinált.
Stu ajka lefelé görbült, és komoly arccal bólintott.
– Nem tudok többet annál, amit már elmondtam. Úgy rémlik,
hogy láttam a Sky Barban. A sarokban állt, és egy üvegből ivott.
Ennyi.
– Szeretném, ha mesélne egy kicsit Zoe Cooperről is. Van néhány
dolog, amit segítene kibogozni, ha tudnám, mi történt aznap éjjel.
Stu a fejét ingatta.
– Nem értem, ez hogyan segít a maga ügyében.
– Fontos tudnom. Az a gyanúm, hogy Lucas Matthews Zoét
akarta megtalálni, és talán követte őt a Sky Barba aznap éjjel,
amikor maga, Gavin és Jackson is itt voltak.
– Nem hiszem, hogy kéne erről beszélnem. Kényes ügy. – Egy
percig az ajkát harapdálta, mint aki a lelkiismeretével viaskodik. –
Oké. Bejöttünk, hogy megigyunk valamit az ügyféllel. Zoe nem
sokkal utánunk érkezett. Kedves lány, tele van élettel, de aznap
valahogy nem volt jó passzban. Aznap este… hogy is mondjam…
gátlástalanul barátságos volt. A BizzyAirnél mindenki ismeri Zoét.
Tavaly tartott nekünk egy edzőtábort. Nem semmi pár nap volt.
Annyit edzettünk, hogy azt hittem, szívrohamot kapok. Zoe nagyon
sokat edz. Amíg a Keep Fit Gymben dolgozott, gyakran benézett
munka után a Sky Barba. Ismeri itt a legtöbb dolgozót. Most már
Londonban dolgozik, azóta ritkábban jár erre. És ahogy már
mondtam, kedves lány, nem tudom elképzelni róla, hogy bármi
rosszat tegyen. Nem tudom, mi mást mondhatnék. Jackson
feleségével jóban van, talán őt kellene megkérdeznie. De kérem,
legyen diszkrét. Ami aznap éjjel történt… az nem tartozik
mindenkire.
Lesütötte a szemét.
– Azt akarja mondani, hogy Zoe aznap nyomult magukra? Netán
összejött az egyik kollégájával?
Stu bólintott.
 – Furcsa volt ilyennek látni. Teljesen rámászott, mintha nem is
lenne önmaga. A fickó meg nős, és szereti a feleségét. Ha ez a fülébe
jut, levágja a férje tökét. Nem az a megértő fajta. De ennél többet
nem szeretnék mondani, mert azzal másoknak okozok fájdalmat.
Nem hiszem, hogy Zoe az embere, és ha tovább nyomoz ezen a
szálon, azzal csak olyanokat bánt, akik fontosak nekem.
– Ne féljen, bizalmasan kezelem, amit mond. És nem azért
jöttem, hogy bárki felett pálcát törjek. Csak azt akarom megtudni,
hogy Lucas Matthews mit keresett itt. Az a gondom, hogy a maga
által elmesélt történet nem vág egybe azzal, amit mástól hallottam.
Úgy tudom, Zoe Lucas Matthews oldalán hagyta el a hotelt. Látták
elmenni. A forrásom szerint Lucas olyan részeg volt, hogy Zoe
támogatta.
Stu gúnyosan fújtatott egyet.
– Akkor a forrása nagyot téved. Zoe egyrészt annyira részeg volt,
hogy alig állt a lábán, másrészt az egyik kollégámmal távozott. De
kérem, őt ne kérdezze erről. Ha a felesége megtudja, rámehet a
házassága. Egyszeri botlás volt a részéről. Senkinek nem kell tudnia
róla.
– Értem. Köszönöm.
Stu megkönnyebbült.
– Attól tartok, mást nem mondhatok. – Az órájára pillantott. –
Sajnálom, de indulnom kell. Sok sikert a nyomozáshoz! És kérem,
ne feledje, amit kértem. Nem örülnék, ha a barátaimnak a maga
kutakodása okozna fájdalmat.
– Mondtam, hogy bizalmasan kezelem az ügyet. Ne féljen, nem
teszem tönkre Jackson Thorne házasságát.
Stu egy másodpercig habozott, aztán mégis megszólalt:
– Nem Jackson az, felügyelő. Az sosem fordulna elő. Zoe Gavin
Singerrel keveredett egyéjszakás kalandba. De Gavin felesége a
környék egyik legjobb ügyvédje, ezért kérem, hogy hallgasson a
dologról.
 Robyn épp azt figyelte, ahogy Stu Grant távozik a lépcsőn, amikor
a telefonja rezegni kezdett. Nem ismerte a számot.
– Carter detektívfelügyelő?
– Igen.
– Jackson Thorne vagyok. A környéken van még? Sürgősen
beszélnem kell magával.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

AKKOR

HOGY TÖRTÉNHETETT? Hiszen múlt héten még találkoztunk, amikor

az a rohadék Frank is itt volt nála.
Ma visszajöttem hozzá a zsák pénzzel, hogy odaadjam neki, és
közöljem, itt az ideje új életet kezdeni. Harmincezer fontból már
vehet egy házat vagy lakást a tengerparton. Az én fizetésemből
kijön a törlesztőrészlet, és többé nem kell attól félnie, hogy
megverik, kihasználják vagy bárki rosszul bánik vele. Minden
szenvedést jóváteszek, újra csodálatos élete lehet. Így kérek
bocsánatot mindenért – az egyetlen módon, ahogy tudok. De
elkéstem.
Ököllel ütök a hálószoba falába. Rohadtul fáj, de nem érdekel.
Forró, gyűlöletes könnyek töltik meg a szememet. Sosem sírok,
nem pont most fogom elkezdeni! De hiába küzdök, a cseppek mégis
legördülnek. A haragom bánatba vegyül, és a mélyen eltemetett
kislány legszívesebben csak odabújna a mozdulatlan testhez, és
várná, hogy belém karoljon.
Az ágyon fekszik, a szeme fennakadva. Az ágyoszlophoz van
bilincselve, rikító vörös műbőr ruhát visel. Undorító. Hogyan
süllyedhetett ilyen mélyre? Egy csepp méltóság sem maradt
benne?
Apu sem jut szóhoz. Ugyanúgy megdöbbent, mint én. Apró,
elfojtott hüppögést hallok – csakis apu lehet. Megszakad a szíve.
Szerettem anyut; kitartottam mellette a sok szörnyűség ellenére,
de elkéstem a tervemmel. Már nem adhatom meg neki, amire
mindig is vágyott: a biztonságot és a szeretetet.
 Oda sem bírok nézni. Legszívesebben eloldoznám, és olyan
erősen magamhoz ölelném, hogy visszatérjen belé az élet, de
tudom, hogy ez nem lehetséges. Itt kell hagynom, hogy a rendőrség
találja meg. Ők majd kinyomozzák, mi történt, aztán megkeresik
Franket, mert biztos vagyok benne, hogy ő tette. Onnan, ahol állok,
látom a sötét foltokat a nyakán. Frank megfojtotta.
Legszívesebben megkeresném, és szétzúznám a koponyáját, de apu
azt mondja, hagyjam, hadd kapja meg, amit érdemel.
Nem csókolom meg anyut. Minden erőmmel ki akarom törölni
ezt a képet az elmémből. Arra a nőre akarok emlékezni, aki tüll
hercegnői ruhában lépdelt előttem, akinek aranyló haja hullámos
fürtökben omlott alá, aki az egész világot jelentette nekem – nem
pedig erre a nőre, aki csont és bőr, akit elgyötört az élet.
Összeszorul a mellkasom, mintha egy láthatatlan piton próbálná
kipréselni belőlem az életet, aztán borzalmas, elemi üvöltés tölti
meg a szobát. Először azt hiszem, apuból jön, de nem. Ez én
vagyok.
Cserben hagytam anyut. A tökéletes tervem ezen része kútba
esett, de teszek róla, hogy a többi sikeres legyen. Valaki drágán
megfizet ezért, és az a valaki Abigail lesz.
 NEGYVENNEGYEDIK

JACKSON THORNE SZEMBEN ÜLT ROBYNNAL, és az ujjaival az asztalon

kopogva igyekezett kiadni magából a feszültséget.
– Köszönöm, hogy fogadott.
– Nincs mit. Meglepett, hogy felhívott. – Robyn hátradőlt a
bőrfotelben, és a férfi mozdulatait fürkészte.
– Nem tudom, ki máshoz fordulhatnék. Nem akartam egyenesen
a rendőrséghez rohanni. A feleségem, Abigail szerint valaki zaklat
minket. Tegnap este megölték, és az ajtóhoz szögelték a
macskánkat. Abigail azt mondja, hogy valaki hívogatta és követte, de
a hívásnaplója és az SMS-ek eltűntek a telefonjából. Elég vad
dolgokat állít, de semmire sincs bizonyítéka. Aggódom érte, és attól
is félek, hogy valaki miattam ölte meg a macskánkat.
– Folytassa – mondta Robyn. – Mondja el, mit gondol, én pedig
igyekszem segíteni.
– Volt az a Lucas nevű fickó, akit keresett. Egyik héten hívogatott
engem, és folyton nyaggatott, de nem hívtam vissza. Mi van, ha ezt ő
csinálta, amiért leráztam?
– Mivel nyaggatta?
– Találkozni akart. Én meg nem vettem fel neki a telefont. Azt
hittem, valami ügynök. Néha nem mondják meg előre, hogy kinek
dolgoznak, aztán beszélek velük, mert azt hiszem, ügyfelek, erre
megpróbálnak rám sózni valamit. Ezer dolgom volt, nem értem rá
ügynökökkel szórakozni. Mindennap repültem valahová, nem volt
időm ilyesmire.
Elhallgatott, a tenyerét az asztalra tette, aztán Robynra pillantott.
 – Jól van, elmondom, mi történt valójában. Az ötödik vagy
hatodik üzenet után visszahívtam, mert le akartam koptatni.
Felvette a telefont, és beszéltünk – mondta, és nagyot sóhajtott. –
Abigailnek akart üzenni. Telefonon nem volt hajlandó elmondani,
mi az üzenet, csak annyit mondott, hogy fontos, és adjam át neki,
mert őt nem hallgatná meg. Kérdeztem, hogy miért nem, de csak azt
hajtogatta, hogy személyesen kell találkoznunk. Azt hittem, hogy
valami bolond, úgyhogy mondtam neki, hogy semmilyen üzenetet
nem adok át, és ne hívogasson. Elég bunkó voltam vele. Azt hittem,
csak valami zakkant fickó, nem tulajdonítottam neki különösebb
jelentőséget. Többet nem is keresett.
– Szóval Abigailnek akart üzenni?
– Igen. A beszélgetés után nem is foglalkoztam tovább a dologgal.
Zakkantnak gondoltam, ezért nem is beszéltem a dologról Abbynek,
nem akartam, hogy feleslegesen aggódjon. Nem ismeri a pasast.
Sohasem említette a nevét, pedig házasok vagyunk egy ideje.
Ilyesmit nem titkolnánk el egymás elől. Sokat mesélt arról, mi volt
vele, mielőtt megismerkedtünk, de Lucas Matthews neve egyszer
sem került elő. – Megint nagyot sóhajtott. – Amikor tegnap
lefeküdtem, és egy kicsit lenyugodtam, az jutott eszembe, hogy talán
most Abbyt zaklatja, mert én leráztam, és lehet, hogy ő ölte meg
Karamellt. És igen, ahogy ezt az egészet most kimondtam, nekem is
hülyeségnek tűnik, de nincs jobb magyarázatom.
Robyn figyelmesen hallgatta a férfit. A hazugság jeleit kereste
rajta, de úgy tűnt, igazat mond. Mindig Robyn szemébe nézett, és a
homlokát ráncolva találgatta, miért tenne valaki ilyesmi
szörnyűséget. Robyn arra gondolt, vajon Abigail is ilyen készségesen
és őszintén válaszolna-e a kérdéseire.
Úgy döntött, nem árulja el, hogy Lucas meghalt. Először meg
akarja tudni, mit mond Abigail.
– Nem tudom, mire menne azzal, hogy megöli a macskájukat.
Nincs más magyarázat, ami szóba jöhet?
 – Fogalmam sincs, felügyelő. Egész éjjel azon törtem a fejem,
hogy ki tehette. Az egyetlen nyom, hogy Abigail üzenetet kapott,
mielőtt megtalálta Karamellt. Valami olyasmit írtak neki, hogy „így
járnak azok, akik titkolóznak”, márpedig én titkolózom, felügyelő.
Van valami, amit a feleségem sem tud.
– Folytassa.
– Gavin Singernek viszonya volt, vagy egyéjszakás kalandja, vagy
nem is tudom, mije, nevezze, aminek akarja. A lényeg, hogy
összejött Abigail egyik barátnőjével, Zoéval. Gavin nem akarja, hogy
ez a felesége fülébe jusson, ezért megígértük, hogy hallgatunk.
Abbynek sem mondhattam el, főleg mivel Zoéval barátok. A
feleségemnek fontos az erkölcsösség és a hűség, és biztosan nagyon
dühös lenne Zoéra, ha megtudná, hogy lefeküdt egy nős férfival.
Tudja, hogy a nők mindig pletykálnak. Előbb-utóbb elmondaná a
másik barátnőjének, Claire-nek, aki megint továbbadná valakinek,
aztán két perc alatt Gavin feleségének a fülébe jutna a dolog, az
pedig borzasztó lenne. Nagyon remélem, hogy Abigailt nem azért
követi valami eszelős, mert eltitkoltam ezt.
– Ezt csakis olyan tehetné, aki tud a viszonyról, és arról is, hogy
maguk megegyeztek, hogy hallgatnak. Ha ez a valaki zaklatja magát
és a feleségét, akkor ugyanezt teszi Stuval, és minden bizonnyal
Gavinnel és Zoéval is. Elvégre miért éppen magukat nézné ki? A
többieket bizonyára senki nem követte, és nem is kaptak rejtélyes
telefonhívásokat, különben már említették volna önnek. Hiszen jó
barátok, nem igaz? Az ügynek valószínűleg nincs köze Gavinhez és
Zoéhoz, sem Lucas Matthewshoz. Szerzett mostanában valahol
ellenséget? Lehetett egy szomszéd? Vagy valaki, akinek felvásárolta
a cégét, esetleg elégedetlen ügyfelek, vagy bárki, aki úgy érzi, hogy
cserben hagyta?
– Senki nem jut eszembe. A cég jól megy, tudtommal az ügyfelek
is elégedettek. Nem volt még ránk panasz, a személyzet tagjaira
sem. Jól kijövünk az utasokkal. A BizzyAir legtöbb alkalmazottját
pedig régóta ismerem.
 – Akkor olyasvalaki lehet, aki Abigailt ismeri. Beszéltek a felesége
aggályairól? Úgy gondolja, valaki követi, igaz?
– Nem beszéltünk az aggályairól. Inkább csak bizarr
veszekedéseink voltak. Főleg tegnap este, miután megtaláltuk
Karamellt. Vagyis Abigail találta meg. Rémülten hívott fel.
Szerencsére épp azelőtt szálltam le, és már a reptéren voltam.
Hátszelet kaptunk, így hamarabb hazaértünk, mint számoltam.
Stura hagytam a kipakolást, az ügyfeleket, hogy parkolják le a gépet
és intézzenek el mindent, én meg elrohantam. Borzalmas látvány
volt, ahogy odaszögelték az ajtóhoz. Aztán a nejemmel nagyon
összevesztünk, és a vendégszobában aludtam. Még aludt, amikor
reggel eljöttem. Megvolt még a névjegy, amire felírta a számát, ezért
arra gondoltam, hátha tud segíteni. Nem tudom, hogy a detektívek
foglalkoznak-e ilyesmivel.
Felvonta a szemöldökét, és mély barázdákkal a homlokán figyelte
Robynt. A sápadt arca és a karikás szeme álmatlan éjszakáról
árulkodott.
– Nem kezeltem jól a helyzetet, azt hittem, csak hisztizik. Izzy
néhány hónapja született, azóta nem egyszerű. Abby nem önmaga.
Nem úgy értem, hogy rossz anya, de túl nagy volt neki ez a változás,
és mostanában visszahúzódó és elutasító. Főleg az elmúlt pár
hónapban volt ilyen.
A borostás állát dörzsölgette.
– Nem kritizálni akarom Abbyt, de néha túlságosan eltűnik a
saját kis világában, és Izzyn kívül senki másról nem vesz tudomást.
– Azt hiszem, érdemes lenne meghallgatni, mit mond. Mi lenne,
ha hazakísérném, és beszélnék Abigaillel?
– Persze, szívesen elviszem, ha jó úgy.
– Inkább a saját kocsimmal mennék, mert utána is találkozóm
van.
 Amíg Robyn az autójához ment, azon gondolkodott, hogyan
viselkedjen Abigaillel. Sajnálta, ami a macskájukkal történt, de
tudni akarta, Lucas mit akarhatott tőle. Ráadásul volt még egy oka
elbeszélgetni vele – Abigail ugyanis ismerte Zoét.
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

MOST

AZ A HÜLYE MACSKA! Be kellett volna másznia a zsákba, amit vittem,

hogy aztán nálam legyen, amíg Abigail halálra aggódja magát.
Teljesen odavan azért a állatért, és nagyon szerettem volna látni,
ahogy kiborul az elvesztése miatt. De az a rohadt állat megpróbált
elszaladni előlem, és amikor sarokba szorítottam, fújtatva nekem
ugrott. Ennyit arról, hogy szelíd. A macskáknak van hatodik
érzékük. Talán megérezte a bennem lakozó gonoszt.
Fertőtlenítővel bekenem a csuklómon éktelenkedő mély
vágásokat. Nem akarom, hogy elfertőződjön. Rohadtul csíp, de a
fájdalom nem zavar. Semmi ahhoz képest, amit némelyik
magamon ejtett vágás után éreztem. Nem vagyok híve az állatok
elleni erőszaknak, de amikor az a szemét macska nekem ugrott,
muszáj voltam védeni magamat, úgyhogy a fejére csaptam egyet,
hogy megnyugodjon. Nem tudtam, hogy ilyen kevés is elég, hogy
megöljem. Az a sok edzés az otthoni kis összetákolt
konditermemben úgy megerősített, hogy nem is gondoltam volna.
De hasznát vettem ennek az erőnek a tervem előző részében –
amikor eltettem láb alól Lucast.
Gondolatban végigveszem a kis „Abigail gyötrése” listámat,
mert attól mindig jobb kedvre derülök.
Fél már? Igen.
Kezd eltávolodni a barátaitól? Igen.
Kezd meginogni a házassága? Igen.
Kezdenek elfogyni az életéből azok, akiket szeret? Igen.
Kezd már beleőrülni a magányba úgy, hogy már a halált
kívánja? Még nem, de már erre sem kell sokat várni.
 Ahogy ránézek az élettelen testre, ami egykor Abigail házi
kedvence volt, úgy döntök, hagyom, hadd találja meg ő. Így
legalább komolyan vesz végre. Eddig szerintem nem sikerült
megértenie, hogy szó szerint az őrületbe fogom kergetni. Ráadásul
már nagyon unom, ahogy Izzyről, Jacksonról meg a tökéletes
életéről ömleng állandóan. Éppen eleget hallgattam már, a fejem is
megfájdul tőle. Abby élete egyszerűen tökéletes. Mármint tökéletes
volt. Mert azért, ha a macskádat az ajtóhoz szögelve találod meg,
az el tudja rontani a napodat.
Apunak nagyon tetszik ez a poén, és olyan hangosan nevet fel,
hogy az egész szoba zeng tőle.
 NEGYVENHATODIK FEJEZET

ABIGAIL MEGRÖKÖNYÖDVE BÁMULTA A TELEFONJÁT. A klinikáról hívták.

Az orvos beszélni akar vele a vérről, amit akkor vettek tőle, amikor
beteg volt. Emiatt most délután be kell mennie a rendelőbe.
Jacksonnal a tegnap esti veszekedés óta nem beszélt. Izzyt bevitte
magához az ágyba, és szándékosan nem kelt fel addig, amíg
Jacksont be nem hívták munkába. Nem tudta, mit kezdjen ezzel az
egész dologgal, amit megtudott Jacksonról és Zoéról. Éjszaka
keveset aludt, jobbára azon gondolkodott, Zoe vajon képes lenne-e
megölni Karamellt, és arra a megállapításra jutott, hogy a
féltékenység furcsa dolgokat hoz ki az emberből. Látta a Végzetes
vonzerőt. Elképzelhető, hogy mivel Jackson visszautasította, Zoe
sértettségében megölte a macskát. Abigail racionális énje azzal
hozakodott elő, hogy Zoe nem lenne képes bántani egy élőlényt, de
aztán eszébe jutott egy korábbi beszélgetésük. Egy klubban voltak,
és Zoe fáradt volt – egész este csak ásítozott, táncolni sem volt
kedve. Három napja nem aludt, mert a szomszéd kutyája örökké
ugatott. Kezdte elveszíteni a türelmét.
– Az a rohadt kutya – morogta. – Hajszálon múlt, hogy nem
mentem le egy ásóval szétverni a fejét.
Izzy elmerülten játszott a járókában, így Abigail felhívta az
egyetlen embert, aki megértette a gondját.
– Mi történt? – kérdezte Claire. Abigail hüppögve mesélte, mi lett
Karamellel. Claire-t is nagyon felzaklatta és feldühítette a hír.
– Hogy tehették? – méltatlankodott. – Miért Karamellt? Olyan
kis szelíd, kedves macska volt.
Abigail érezte, ahogy a forró könnycseppek végigszántják az
arcát.
 – Jaj, Abby, úgy sajnálom! Jól vagy? Hívtad a rendőrséget?
Skócia nem a szomszéd falu, de ha azt szeretnéd, kocsiba ülök, és
már megyek is. Holnapra odaérek. Szükséged van a támogatásra.
– Megleszek, nyugi. Miattam ne gyere vissza! Ne hagyd ott a
munkát, mert akkor elbukod a szerződést a magazinnal. Tudom,
hogy mennyire akartad ezt a lehetőséget, most már ne hátrálj ki
belőle! És a rendőrséget sem akarom kihívni. Azt hiszem, tudom, ki
tette.
Claire némán hallgatott a telefon túlsó végén.
– Szerintem Zoe volt – jelentette ki Abigail. – Szerintem elkapta a
féltékenység, és mérgében ezt csinálta. – Nem bírta tovább magában
tartani, elmondta a legjobb barátjának, hogy milyen fotókat kapott,
és hogy Jackson mindent letagadott.
Claire dühösen felmordult.
– Mekkora picsa! Tönkreteszi az életedet! Mi ütött belé? Csak
azért, mert ő mindenkivel lefekszik, már azt hiszi, hogy a barátnője
házasságába is belenyúlhat?! Aztán, amikor pofára esik, akkor meg
ezt csinálja? Felháborító! Ha hazaértem, meglátogatom, és
beolvasok neki, aztán feljelentem a rendőrségen állatkínzásért. Nem
hagyom, hogy megússza!
– Claire, nyugi! Ez az én dolgom. Megoldom. Kérlek, hagyd rám!
Először beszélnem kell Jacksonnal. Muszáj megtudnom, hogy mi
van közte és Zoe között. Úgy tisztességes, ha végre elmondja az
igazat.
– Szerintem túl elnéző vagy. Én mostanra ollóval nekiestem volna
az összes egyenruhájának, aztán amikor hazajön, róla is
lenyisszantanék ezt-azt. De biztos ezért nincs senkim. Borzalmas
barátnő lennék. Figyelj, csináld, ahogy gondolod. Én itt vagyok, ha
szükséged van rám.
– Beszélek Jacksonnal, ha hazajön. Pillanat, szerintem a kocsiját
hallom. Később visszahívlak.

***
Jackson Maseratija dübörögve fordult be a kocsibeállóra, amikor
Abigail letette a telefont. Egy magas, sportos nővel jött, aki a
harmincas évei elejében járhatott.
– Abby, ő itt Robyn Carter detektívfelügyelő. Én hívtam fel.
Gondolkodtam azon, amit mondtál, és ki kell derítenünk, ki tette azt
a szörnyűséget tegnap este. – Jackson nem tudta megőrizni a
komolyságát. Izzy ugyanis sikítva örvendezett az apukájának, és
lelkesen nyújtózkodott a járókából.
– Szia, Maszat! – köszönt neki az apja, majd felvette. A baba
először csodálkozva figyelte Robynt, de aztán elvigyorodott. –
Imádja produkálni magát – jegyezte meg Jackson, amikor Izzy
éppen leplezetlenül bámulta a felügyelőt. Robyn viszonozta a
mosolyt. – Gyere, Izzy, összeszedjük Rovert. – Jackson benyúlt a
járókába, elővette Izzy játék kutyáját, aztán a térdére ültette a
gyereket.
Abigail szenvtelen arccal nézte végig a jelenetet.
– Sajnálom, felügyelő, hogy feleslegesen fáradt ide, de nincs
szükségünk a segítségére – vetette oda kurtán. – Van egy sejtésem
arról, hogy ki felelős ezért.
– Tényleg? – csodálkozott Jackson.
– Te is tudod. Zoe Cooper.
– Zoe? Az lehetetlen.
– Szerintem a visszautasított nők sok mindenre képesek – vágott
vissza Abigail.
– Miről beszélsz? – kérdezte Jackson, és felemelte a hangját.
– Rólad és Zoéról. Nem bonyolult a dolog. Te összejársz Zoéval,
Zoe többet akar veled lenni, ezért úgy dönt, pokollá teszi az
életemet, és el akarja érni, hogy beleőrüljek a félelembe. Hívogat
azzal, hogy hűtlen vagy, hogy aláássa a kapcsolatunkat, aztán megöli
a macskát, hogy rám ijesszen.
 – Ez őrültség! Először is, nincs viszonyom Zoéval, és ezt már
tegnap is elmondtam. Mikor találtad ki ezt a röhejes
forgatókönyvet? Ja, és megjegyzem, kezd marhára elegem lenni
abból, hogy folyton hűtlenséggel vádolsz! Megpróbálnál egy kicsit az
igazi problémára koncentrálni?
Abigail Robyn felé fordult, és fagyos higgadtságot erőltetett a
hangjára.
– Egy névtelen személy fényképet küldött róla és Zoéról –
magyarázta Robynnak, aki eközben némán figyelte a házaspár
viselkedését. – E-mailben kaptam három képet. Az elsőn
Jacksonnal csókolózik, aztán a többin…
– Abigail, valaki szórakozik veled! Egy ujjal sem értem Zoéhoz!
Beszélj vele, ő is megmondhatja. Nem én vagyok a képen. Nem
lehetek én, nem is akarok erről tárgyalni. Azért hívtam Carter
felügyelőt, hogy segítsen. Úgy voltam vele, hogy valami igazság
biztosan van abban, hogy követnek és figyelnek téged.
– És ha nem te, akkor ki van a képeken?
– Nem akadnál le erről a témáról? Bárki lehet, de biztosan nem
én. Gondolkozz már logikusan! Te is tudod, hogy Zoe sok
mindenkivel összefekszik, folyton új pasija van.
Robyn közbeszólt:
– Abigail, azt hiszem, bíznia kell a férjében. Ugye szólíthatom
Abigailnek? Az elménk könnyen becsap minket, és néha olyasmit
látunk, ami nem a valóság. A fényképek nélkül nehéz megmondani,
hogy ki van rajtuk. De kinek hisz inkább? Valakinek, akiben annyi
sincs, hogy felfedje a kilétét, de biztosan rosszat akar, vagy a
férjének, akit jól ismer? Legalább hallgassa meg, és beszéljen a
barátnőjével, Zoéval is, mielőtt túlságosan elmérgesedne a helyzet.
Abigailből egy szempillantás alatt elszállt a dacolhatnék.
Robynnak igaza volt. Lerogyott egy székre.
– Jól van – motyogta.
Jackson felállt.
 – Izzyt tisztába kell tenni. Elintézem, addig te beszélj Carter
felügyelővel. Mondd el neki is, amit nekem mondtál a zaklatóról.
Miután Jackson kiment, Abigail a szemét dörzsölte.
– Sajnálom, hogy magát is belerángattuk.
– Semmi baj. Segíteni akarok. És nagyon sajnálom, ami a
macskájukkal történt.
– Köszönöm.
Abigail elhallgatott. Robyn igyekezett elnyerni a bizalmát.
– Az ott a testvére? – érdeklődött Robyn, amikor meglátott egy
képet, amin Abigail egy hasonló korú nővel volt. A nőnek
orrkarikája volt, és rövidre nyírt sötét, tüsis haja. Egy ágyon ült, és
Abigailbe karolt, akinek egy apró csecsemő volt a karjában. A
mellette lévő kép Abigail és Jackson egyik esküvői fotója volt.
– Az Claire, a barátnőm. Azután készült, hogy Izzy megszületett.
Claire legalább annyira várta Izzyt, mint mi. Még mindig nagyon
imádja. Jackson csinálta a képet. Szeretem ezt a képet Claire-ről,
mert ritkán mosolyog.
– Jó, ha az embernek vannak barátai.
– Igen, ő tényleg nagyon jó barát. De mostanában nem sokat
találkozunk. Sok a dolga. Nagyon beindult a fotós vállalkozása.
Azért telefonon és SMS-ben szoktunk beszélni. Nagyon hiányzik,
biztos segítene az ügy végére járni. Egy munkán van Skóciában.
Pont most beszéltem vele, és képes lenne Skóciából kocsival
idejönni csak miattam. Szerencsés vagyok, hogy ő itt van nekem. Ő
az egyetlen igazi barátom. Mármint Jacksonon kívül.
– Sokszor hiányzik nekem is egy ilyen barát, de a munkám
mellett nehéz kapcsolatokat ápolni. Általában késő estig dolgozom,
aztán amikor végre hazaesek, már csak arra van erőm, hogy
megfürödjek, és kidőljek, esetleg egy doboz fagyival leüljek
sorozatot nézni. A szabadidőmet a konditeremben töltöm. Az segít
elfelejteni, hogy mennyire egyedül vagyok. Az ember sok mindent
elfelejt, amikor éppen úgy fájnak az izmai, hogy járni is alig bír.
 Abigail kezdett egy kicsit felengedni, és már egy apró mosoly is
előbújt az arcán.
Robyn várt egy pillanatot, aztán hozzátette:
– A férje nagyon aggódik magáért, ugye tudja? – Abigail
bólintott. – Szerintem nincs akkora baj, mint hiszi.
– Már nem tudom, kiben bízhatok. Ki a fene szórakozhat velem?
– Kezdetnek megbízhatna bennem. De tudnia kell, hogy ez a
város nem az én kerületem. Értesítenie kell majd a legközelebbi
rendőrkapitányságot. Jackson azt mondta, hogy valaki figyeli és
hívogatja magát. Az illető esetleg meg is fenyegette?
– Csak annyit mondott, hogy tönkre fogja tenni az életemet.
Hangtorzítóval akar rám ijeszteni. És néha megmondja, mikor mit
csináltam, mintha folyton figyelne. Lehet, hogy most is figyel
valahonnan.
Rémülten pillantott körbe.
– Az egész akkor kezdődött, amikor névtelen üzenetet kaptam
arról, hogy ne titkolózzak. Aztán jött egy SMS, hogy Jacksonnak
titkai vannak előttem. Az első hívásig azt hittem, csak valami hülye
vicc, de aztán valaki felhívott a kávézóban, és elmondta, mit viselek
éppen, aztán megint felhívott, amikor hazaértem. Azt is tudta, hogy
beteg lettem. Ezt csakis úgy tudhatta, ha követett. Utána feltörték a
Facebook-fiókomat, és valaki borzalmas üzeneteket küldött a
nevemben a barátaimnak. Akkor változtattam meg a riasztónk
kódját, és lecseréltettem a zárakat is. Szólnom kellett volna
Jacksonnak is, de azt hittem, egyedül is meg tudom oldani. Nem
gondoltam, hogy komoly az ügy. Aztán újra felhívott, hogy Jackson
megcsal, utoljára pedig a képek jöttek e-mailben. Most ott tartunk,
hogy nem tudom, bízhatok-e Jacksonban, ő meg teljesen
elmebetegnek néz. Pedig azt még el sem mertem mondani neki,
hogy hangokat is hallok, mert akkor aztán tényleg diliházba
küldene.
– Hangokat?
 – Nem fontos, csak az agyam szórakozik velem. Néha azt
képzelem, van valaki Izzy szobájában, de amikor odamegyek
megnézni, nem találok senkit. Szerintem csak annyira kimerültem,
hogy a ház körüli zajokat értem félre. Sosem voltam még ennyire
elfáradva. Bárki is csinálja, lassan tönkreteszi az életemet. És lehet,
hogy Zoe az – tette hozzá gyorsan –, aki tönkre akarja tenni.
Abigail feszült volt, és támogatásra szorult, Robyn pedig szeretett
volna többet megtudni Zoéról. Nyugodt hangon szólt:
– Ha számít a véleményem, szerintem a férje igazat mond.
Kétlem, hogy viszonya lenne a barátnőjével, Zoéval.
– Miért olyan biztos benne? Nem is ismeri!
– A munkám során sok profi hazudozóval találkoztam már, és
nem hiszem, hogy a férje közülük való. A fényképeket számtalan
módon lehet manipulálni. A képeken például jól látszott Jackson?
Biztosan ő van rajta? Látta az arcát, a testét vagy bármilyen
ismertetőjegyet, ami alapján egyértelműen beazonosíthatta?
Manapság bárki arcát rá lehet tenni egy másik testre, és az
eredmény igen meggyőző tud lenni. Ne ítéljen elhamarkodottan.
Jackson azt mondta, hogy mostanában eléggé kimerült, és a
fáradtság képes befolyásolni a gondolkodásunkat. Ezt a rejtélyes
zaklató is pontosan tudja. A gyengeségét használja ki arra, hogy
befolyásolja magát. Képes volt fényképeket küldeni magának, aztán
gyorsan letörölte őket, nehogy Jacksonnak is megmutathassa.
Gondolja, hogyha a képek valódiak lennének, letörölte volna? –
Robyn kétkedve fogadta a rejtélyes hívások és fotók történetét, de
egyelőre az volt a legfontosabb feladata, hogy elnyerje a nő bizalmát.
Abigail a tenyerébe temette az arcát, és hosszú, fájdalmas
nyöszörgést hallatott.
– Igaza van. Nagyon is igaza van. Annyira kikészített ez a szemét,
hogy mindent elhittem neki. Fel sem merült bennem, hogy a
képeket akár meg is hamisíthatta. – Előre-hátra billegett a
székében. – Mindent elszúrok – nyöszörögte. – Szegény Karamell!
 – A macskája halálának nem biztos, hogy köze van ehhez az
egészhez. Az is lehet, hogy valami vandál éppen erre járt, és a
macska itta meg a levét. Talán csak valami macskagyűlölő volt. –
Robyn kedvesen rámosolygott a nőre. – Szerintem csak valamelyik
irigye szórakozik magával, de a macska halála mégiscsak furcsa, én
azért értesítenék valakit. Az ember nem lehet elég óvatos. Azt
javaslom, hívja fel a hampshire-i rendőrséget, mondja el, mi történt,
és ők majd a kezükbe veszik az ügyet. Nem érdemes feleslegesen
aggódni, de ha valaki mégis szándékosan ölte meg Karamellt, akkor
óvatosnak kell lenniük.
– De az egész úgy hangzik, mintha én találtam volna ki. A
telefonomról törlődött a hívásnapló és az SMS-ek is. Így hiába
megyek a rendőrségre, nincs bizonyítékom. Jackson legalábbis ezt
mondta tegnap, mielőtt úgy összevesztünk, hogy tovább már nem
figyeltem.
– Meglepődne, ha tudná, az informatikusok mire képesek a
telefonokkal. Visszaszerzik az elveszett adatokat, és még az SMS-t és
a hívásnaplót is visszaállítják. Írjon nyugodtan a hampshire-i
rendőrségnek, vagy hívja fel őket. Mondja el nekik, hogy már beszélt
velem, és kérjen meghallgatást bent, vagy küldjenek ki valakit.
Higgye el, jobban jár, ha a rendőrségre bízza a nyomozást. Nem
akarom megijeszteni, de az elmondottak alapján komoly is lehet az
ügy, jobb, ha utánanéznek.
Abigail egy percre elgondolkodott.
– Akkor maga nem is az itteni rendőrségen dolgozik? Hogyhogy
Jackson magát hívta?
– Az egyik ügyem miatt Farnborough-ba kellett jönnöm, és
Jacksont is kikérdeztem. Nem tudott segíteni, de adtam neki egy
névjegyet. Felhívott, miután beszélt magával.
– Ha még mindig itt van, az azt jelenti, hogy nem sikerült
megoldania az ügyet?
– Nem, még nem sikerült. Egy eltűnt személyt keresek.
 Jackson visszatért Izzyvel, aki vidáman Robynhoz mászott, aztán
leült a lábánál, és lelkesen majszolni kezdett egy darab kekszet.
Robyn úgy érezte, ideje feltennie a kérdést.
– Talán maga segíthet. Nem ismeri véletlenül, vagy nem hallott
valaha egy Lucas Matthews nevű férfiról?
Jackson lopva Robynra pillantott, de a felügyelő nem foglalkozott
vele, mert minden erejével Abigailre koncentrált, aki éppen kifújta
az orrát egy zsebkendőbe, majd a fejét rázta.
– Nem, sosem hallottam.
– Megnézné kérem a fényképét? Zoe után érdeklődött, és talán
látta valahol a környéken.
Abigail elsápadt, amikor Robyn elővette és átnyújtotta a
fényképet. A nő a fotóra pillantott, aztán visszatolta.
– Sajnálom, de nem ismerem. Sosem láttam.
– Nézze meg egy kicsit alaposabban. Talán ott volt maguk körül a
kávézóban, amikor Zoéval beültek, vagy az utcán, amikor vásárolni
mentek. Biztos, hogy nem ismerős? Zoe azt mondta, látta valahol, de
nem tudta felidézni, hogy hol. Egészen biztos benne, hogy sosem
látta?
– Igen, biztos vagyok benne. – Abigail visszaadta a képet, és újra
az orrát törölte.
Robyn visszadugta a fotót a táskájában lévő mappába.
– Egy próbát azért megért. Nos, ha nincs több kérdésük, akkor én
indulok is.
Abigail Izzyhez hajolt, és magához ölelte a kisgyereket.
– Köszönöm a segítségét – szólt a nő, majd azonnal elfordult, és
Jackson kísérte ki Robynt.
 Amikor az ajtó bezárult Robyn mögött, végiggondolta, hogy
pontosan mit tudott meg. Jackson igazat mondott arról, hogy nincs
viszonya, de a felesége hazudott a fényképet illetően. Robyn
megfigyelte, hogy Abigail szeme elkerekedett, amikor megemlítette
Lucas Matthews nevét, és egyértelműen az időt akarta húzni az
orrfújással. Abigail aztán önkéntelenül is összeszorította a
zsebkendőt, amikor a fényképre nézett. Robyn biztos volt benne,
hogy Abigail Thorne ismerte Lucas Matthewst.
Abigail az ablakból figyelte, ahogy Robyn elhajt. Jackson
odament hozzá, és a háta mögött várt. A felesége hosszú percek
múlva szólalt meg.
– Nem akarok most erről beszélni.
Jackson pontosan tudta a hanghordozásból, hogy kár is lenne
erőltetni a dolgot.
– Oké. De valahogy az ügy végére kell járnunk. Felhívom a
rendőrséget, ahogy Carter felügyelő kérte. Szerintem fontos, hogy a
rendőrséget is bevonjuk végre.
– Jól van. De előbb beszélnünk kell. – Az ajtóhoz indult, a
kezében Izzyvel. – El kell mennem, de este beszélünk. Engedd, hogy
összeszedjem a gondolataimat.
– Minden rendben lesz! – kiáltott utána Jackson.
– Tudom – felelte Abigail, majd a szabad kezével felvette a
táskáját, és felvitte Izzyt az emeletre.
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET

ROBYN LEPARKOLT ROSS KOCSIJA MELLÉ. AZ unokatestvére a kocsinak

dőlve várta, farmert és szürke pólót viselt. Robyn végignézett az
emlékkert bejáratán. Odabent nyugszik Christina Forman: Josh
Clifford felesége, Paul Matthews menyasszonya és Alice édesanyja.
– Most hívott Mitz – mondta Robyn. – Beszélt az illetékes
rendőrséggel, és elkérte a részleteket Christina Forman ügyéről.
Szegény nőt Frank Parsons, a pasija megfojtotta szadomazo szex
közben. Parsons aztán napokig bujkált, de végül megkerült az egyik
kedvenc helyén, egy kocsmában Bicesterben. Azonnal bevallott
mindent, azt mondta, baleset volt. De a rendőrséget nem győzte
meg, ugyanis kaptak egy névtelen telefonhívást valami rémült
környékbelitől, aki azt állította, hogy látta őket veszekedni, aztán
Frank megütötte és a lakásba vonszolta a nőt. Ő persze tagadta, de a
sebek alapján valószínű, hogy szándékos gyilkosság történt. Mitz azt
mondja, hogy mivel erre nincs elég bizonyíték, Frank ellen
valószínűleg gondatlanságból elkövetett emberölés lesz a vád. De az
ügyet csak egy hónap múlva tárgyalják.
– Milyen borzasztó halál – jegyezte meg Ross.
– Az. És előtte sem volt leányálom az élete. Parsons azt mondta a
rendőrségnek, hogy a nő évek óta prostiként dolgozott. Egy rakás
álnéven futott, aztán amikor Frankkel találkozott, visszatért a saját
nevéhez. Állítólag hiányzott neki a Christina.
Robyn a távolba révedt.
– Vajon Alice tudja, hogy az édesanyja meghalt?
– Talán. Talán nem. Reméljük, neki jobban alakult az élete.
Hátha kifogott magának egy gazdag hapsit, akivel boldogan élnek,
míg meg nem halnak.
 – Ross, ilyen csak a mesében van. A lényeg az egészben, hogy
megint van egy nyom.
– Láttam én, hogy a szokottnál lelkesebb vagy!
– A rendőrök azt mondták Mitznek, hogy a helyszínen szadomazo
cuccokat találtak, Christina pedig bőrruhában volt az ágyhoz
bilincselve. És az ágyon volt mellette egy plüssnyúl. Először azt
hitték, hogy a nyúl is a játék része volt, ami közben Parsons egyszer
csak elveszítette a fejét, és megfojtotta, vagy hogy esetleg ajándékba
kapta a nő a nyulat. Elkérte a képeket, ha megjönnek, nekem is
továbbítja.
Robyn Rossra mosolygott.
– Először ott volt Lucas a hóna alatt a nyúllal, aztán találtunk egy
nyulat Mary házában, most meg Christinánál is. Kell lennie valami
összefüggésnek.
– Remek! Remélem, végre ráakadtál valamire. Bízom benne,
hogy nem csak véletlen egybeesés. Megnézzük Christina
nyughelyét?
– Nézzük. Meg kéne.
Azzal bementek a kertbe, el az emléktáblák között. Egyikük sem
szólt. Mindketten veszítették már el szeretteiket, és a hely csak
előhozta belőlük a fájó emlékeket. Egy apró tábla előtt álltak meg.

– CHRISTINA JUSTINE FORMAN EMLÉKÉRE

– GYÖNYÖRŰ PILLANGÓ VOLTÁL,
AKI MOST AZ ÖRÖKKÉ KÉKLŐ ÉGEN REBEGTETHETED
FÁTYOLOS SZÁRNYADAT

Robyn azon gondolkodott, hogy vajon Alice volt-e, aki ezt a

szöveget odaíratta.
– Tragikus, nem? – kérdezte Ross.
– A halál mindig az – felelte Robyn. – Minden halál tragikus,
főleg azoknak, akik hátramaradnak.
 Ross átkarolta az unokatestvérét, és Robyn egy percre odahajolt.
Kiélvezte a kedves gesztust.
– Fel a fejjel, kölyök! – szólt aztán Ross mímelt amerikai
akcentussal. – Menj, és kerítsd elő ezt az Alice-t vagy kicsodát, aztán
oldd meg végre az ügyet!
– Azt hiszem, jó nyomon járok. Érzem. Megvan a puzzle minden
darabja, már csak össze kell raknom őket.
– Ha valaki, te biztos megoldod. Hívj, ha kellek! Jeanette örülni
fog, hogy korán hazaérek. El akar vinni táncolni.
– Sortánc, társastánc vagy sztepp? – érdeklődött Robyn.
Mosolygott egyet magában, ahogy elképzelte, hogy Ross táncolni
próbál.
– Salsa – fintorgott Ross. – Igazán kérhettél volna több
segítséget. Most nézd meg, mibe keveredek miattad.
Robyn kuncogott egyet.
– Ha felvetted a salsaruhádat, küldj majd egy szelfit! – kiabált,
amikor Ross az autójához indult. Az unokatestvére nem szólt, csak
felemelte a középső ujját.
 NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

– MOST AZZAL VÁDOL, hogy szándékosan begyógyszereztem magam

úgy, hogy mozdulni se bírjak, és még a gyerekemet is
megmérgeztem?!
Az orvos felpillantott a képernyő mögül, levette a szemüvegét, és
hátradőlt a székében.
– Abigail, én semmi ilyesmit nem állítottam. Pusztán azt
mondom, hogy ipekakuána nyomait találtuk a vérében. Engedje,
hogy elmagyarázzam, mi ez, és milyen komoly következményekkel
járhatott volna, ha többet fogyaszt belőle. Az ipekakuána
hánytatógyökér néven is ismert, és egy trópusi növény, ami Bolívia
és Brazília őserdőiből származik. Széles körben használják szirup
formájában, mert erős emetikum. Az emetikum szájon át vagy
injekcióban alkalmazva hányást és hasmenést okoz.
Abigail csak fél füllel hallgatta az orvost. Valaki megmérgezte, és
most már azt is tudta, ki – az a rohadt Lucas Matthews. Miért nem
gondolt rá hamarabb? Amikor a felügyelőnő megemlítette a nevét,
azonnal tudta, hogy csakis ő állhat a hívások és minden más mögött.
Lucas Matthews egy aljas rohadék. Szánt szándékkal rettegésben
tartotta, ráadásul most az is kiderült, hogy kis híján megölte a
gyerekét. Felidézte magában a kávézóban történteket. Rachel hozta
a kávét, ő kért bele szirupot. Még el is gondolkodott rajta, hogy
Rachel minek tetetett szirupot az italába, de nem tulajdonított nagy
jelentőséget a dolognak. De a szirup olyan erős volt, hogy még a
kávé ízét is elnyomta. Milyen tökéletes trükk az ipekakuána
elrejtésére. Abigail fejében kavarogtak a gondolatok. Rachel és
Lucas együtt tervelhették ki az egészet.
– Mrs. Thorne, szedett mostanában ipekakuánát?
 Az orvos bizonyára attól félt, nehogy kárt tegyen saját magában.
Azt hitte, direkt ivott a hánytatóból. Ha elismeri, a doktor ki tudja,
mit gondol majd róla, de vajon mit reagál, ha elmondja, hogy valaki
megmérgezte? Értesíti a rendőrséget?
Abigail gyomra összeszorult. Szabadulni akart a rendelőből, meg
akarta keresni Lucast. Megígérte, hogy örökre felszívódik, de most
mégis visszatért, hogy tovább kínozza. De most nem jön össze neki.
– Nem – mondta végül.
Az orvos kedves hangon folytatta.
– Sok nő folyamodik ilyesmihez, amikor fogyni próbál. Az
interneten könnyedén hozzá lehet jutni. Márpedig maga sokat
fogyott az elmúlt hónapban – jegyezte meg. – Öt kilónál is többet.
– Nem vagyok bulimiás – vágta rá Abigail. – Tudom, hogy mire
akar kilyukadni, de sosem szednék ilyesmit. Csak stresszes volt ez az
időszak, ennyi az egész. – Érezte, ahogy a könny a szemébe szökik. –
Kérem, ezt ne mondja senkinek, de azt hiszem, valaki aznap direkt
ipekakuánát tett a kávémba. De ezt az orvosi titoktartásra
hivatkozva megtiltom, hogy bárkinek elmondja.
Dr. Toman a fején ingatta.
– Sajnálom, Abigail, de ha azt állítja, hogy valaki szándékosan
ipekakuánát öntött az italába, azt jelentenem kell a hatóságoknak.
És ha úgy gondolja, hogy Izzynek is adtak ebből, az csak még
aggasztóbbá teszi az esetet.
Abigail azt kívánta, bárcsak meg sem szólalt volna. Időt kellett
nyernie, hogy megtalálja Lucas Matthewst, és helyrehozzon
mindent. Megpróbálta meggyőzni az orvost.
– Nem tudom, ki tette a kávémba. Csak annyit tudok, hogy
három barátnőmmel elmentem kávézni, és amikor hazaértem,
nagyon rosszul lettem. A kávézóban tehették bele az italomba, mert
máshol nem jártam, és Izzyn meg rajtam kívül senki más nem lett
beteg. A barátnőim sem. Nem hiszem, hogy valamelyik kávézói
alkalmazott lett volna, ezért gondolom, hogy a három nő közül volt
valaki. Mit tegyek?
 – Bízza rám! Félek, a rendőrség beszélni akar majd magával.
Mondja el nekik, amit tud! Minden rendben lesz. Izzyvel már jól
vannak, nem igaz?
Abigail bólintott.
– Menjen haza, Abby! – folytatta az orvos. – Mondja el
Jacksonnak is, amit most nekem mondott, aztán bízza az ügyet a
hatóságokra!
Abigail dühösen távozott a rendelőből. Lucas Matthews túl
messzire ment. Ha pedig Rachel ismeri Lucast, és ő is segített
pokollá tenni az életét, vele is beszélni fog. A rendőrség talán a
végére jár az ügynek, de Abigail személyesen akart Rachellel
beszélni. Sok minden megfordult a fejében. Rachel például színes
mackót nyomott Izzy kezébe a kávézóban – lehet, hogy volt még az
ujján egy kis ipekakuána, ahogy beleöntötte Abigail kávéjába? Vagy
szándékosan mérgezte meg a játékot is? Izzy a szájába vette a
mackót, ahogy minden mást is. Nem csoda, hogy szegény kisgyerek
olyan beteg lett. Abigailt a hideg is kirázta, amikor arra gondolt,
mennyivel rosszabbul is alakulhatott volna az a mérgezés. A
gondolattól csillapíthatatlanul tört elő belőle az anyai ösztön. Hogy
volt képes Rachel a gyermeke életét veszélyeztetni, miközben
eljátszotta, hogy mennyire szereti Izzyt, és még ajándékot is vett
neki? Micsoda torz, romlott lelke van az ilyennek!
Minél többet gondolkodott ezen, annál nyilvánvalóbbá vált az
egész. Hogy nem vette észre a jeleket? Rachel virágot hozott, de
közben körbeszaglászott a házban, és fotót készített a
hálószobájukban. Akkor mégiscsak volt nála okostelefon. Aztán
kedvesen csevegett vele a kávézóban, miközben Karamellt éppen
elkapták és megölték. Fogadni mert volna, hogy Rachel azt is csak
kitalálta, hogy a butikos volt munkatársak miket beszéltek róla.
Azzal is csak bosszantani akarta. Lucas és Rachel együtt akarták
tönkretenni az életét.
De hogy kerül a képbe Rachel? Miért bolygatja a múltat, és miért
akarja romba dönteni Abigail életét? Szerelmes Lucasba?
 Abigail testét elöntötte a forróság – egyre dühösebb lett a nőre és
Lucasra. Miért nem hagyják békén? Csak nyugalmat szeretne,
semmi mást, ennyit igazán megadhatna neki Lucas. Abigail régi
életét már tönkretette, erre most ugyanezt próbálja az újjal is.
Rohadt szemét! Abigail elhatározta, hogy megtalálja Lucast, és a
keresést azzal kezdi, hogy meglátogatja Rachel Croftot.
Becsatolta Izzyt a gyerekülésbe. Bedobta a táskáját az
anyósülésre, aztán elővette a telefonját, és üzent Rachelnek. Nem
eresztette bő lére, csak annyit írt neki, hogy négykor találkozzanak
az V. György játszóparknál. Másodperceken belül megérkezett a
válasz. Rachel szívesen találkozna, de éppen kristálykezelést végez
egy vendégen, ezért csak utána jó neki, leghamarabb ötkor. Abigail
írt, hogy jó lesz az öt óra, majd beindította a motort, és kitolatott a
rendelő parkolójából. Alig várta, hogy beolvasson Rachelnek.

***

Fél mérföldet sem ment, amikor megcsörrent a telefonja.

– Nocsak, nocsak – szólt az ismerős robothang. – Valami szép
helyre mész?
– Lucas, te rohadék, miért csinálod ezt? Te és Paul megígértétek,
hogy békén hagytok, és soha többé nem kerestek, erre most csinálod
itt a fesztivált. Halálra rémisztettél. Elegem van belőle, nem tűröm
tovább!
Hatalmas nevetés hangzott a túloldalról.
– Szegény Paul! Tudtad, hogy meghalt? Nem sajnálod?
– Nem tudtam. Honnan tudtam volna? Évek óta nem beszéltünk.
Sajnálnom kellene? Mert nem sajnálom. Számomra régóta halott
volt. Lucas, miért zaklatsz?
– Mit gondolsz, miért, Abigail?
– Röhejes vagy. Most már kikapcsolhatod ezt a hangtorzítót.
Nem félek tőled. Mondd meg végre, hogy mit akarsz, és fejezd be ezt
a hülyeséget!
 A hívó egy pillanatra elhallgatott, aztán kuncogott egyet.
– Ja, és tudom, hogy Rachel is benne van. Elvégre hogy máshogy
mérgezted volna meg a kávémat, és hogy szerezted volna meg a
képet, amit kitettél Facebookra? Nem vagyok hülye!
– Nem semmi! Mindent kitaláltál. Nagyon okos lány vagy!
– Vegyél vissza az arcodból! Egyébként Rachelhez indultam, de
inkább egyenesen a rendőrségre megyek, és jelentem, hogy zaklatsz.
Az orvosom tud arról, hogy ipekakuánával mérgeztek meg, úgyhogy
biztos lehetsz benne, hogy megkapod a magadét. Remélem, hosszú
időre leültetnek. Nem úszod meg, hogy megmérgezted a
gyerekemet!
Hosszú hallgatás következett. Abigail már azt hitte, hogy Lucas
letette a telefont, de aztán recsegést hallott, és a hang újra
megszólalt.
– Jól van, te nyertél. Abbahagyom az egészet, és békén hagylak
téged és a családodat is, de előbb beszélnünk kell. Nagyon fontos.
– Nem hiszek neked. Mi lehet olyan fontos, hogy velem akarsz
beszélni?
– Találkozzunk. Ígérem, utána örökre eltűnök. Menj tovább a
főúton, aztán fordulj be a Meads parkolójába. A Keep Fit Gym előtt
állj meg, arrafelé kevesebb az autó.
– Honnan tudod, hol vagyok? Lenyomozod az autómat? Te
szemétláda, követed az autómat?! Gyűlöllek, Lucas! Elegem van, fel
foglak jelenteni a rendőrségen! Azt fogod kívánni, hogy bárcsak
sosem tértél volna vissza az életembe!
– Értettem. Gyere a Meadshez. Tíz perc.
A hívás megszakadt, Abigail pedig dühösen szorongatta a
kormányt. Nem tudta, hogy a rendőrségre menjen vagy találkozzon
Lucasszal. Úgy döntött, előbb meghallgatja a magyarázatát, aztán
feljelenti Rachellel együtt.

***
Abigail leparkolt egy kék mikrobusz mellett, és várt. A nagy
bevásárlóközpont a parkoló túlsó végén volt, ezért itt kevesebb autó
állt. Hamarosan egy Mini érkezett, és egy pár szállt ki belőle. A
parkoló túlsó végén egy nő csoszogott koszos kabátban, kezében
nagy szatyrokkal a buszmegálló felé. Abigail már arra gondolt, hogy
Lucas ismét szórakozik vele, amikor meglátott egy sötét hajú férfit
bő, szürke kabátban és kék nadrágban. Az üzleteknél állt, és az
autókat fürkészte. Abigail nem tudta, hogy valóban Lucast látja-e.
Korban mindenképpen hasonló volt. Mielőtt odaszólhatott volna, a
férfi éppen felé fordult. Lucas volt az. Abigailt elöntötte a harag. Az a
rohadék olyan nyugodtan álldogált ott, hogy Abigail legszívesebben
azonnal ráüvöltött volna.
A férfi az anyósülés felől közelített. Bekopogott az ablakon, és
intett Abigailnek, hogy nyissa ki az ajtót. Abigailnek eszében sem
volt beengedni a férfit az autójába. Helyette csak leengedte az
ablakot, és odahajolt, hogy mondjon valamit, de akkor elborzadt.
Nem Lucas volt az. Hogyan is nézhette annak? Ez a férfi idősebb, az
arca borotválatlan. A szeme pedig zöld, nem pedig szénfekete. De
mielőtt bármit tehetett volna, a férfi benyúlt az autóba, megragadta
a táskáját, és már rohant is. Abigail dühében felüvöltött,
gondolkodás nélkül kiugrott az autóból, és üldözőbe vette a férfit.
Mindene a táskában volt, a pénze, a bankkártyái, a telefonja. Nem
fogja hagyni, hogy valami barom meglépjen vele.
Abigail nagyon gyorsan szaladt, és már utolérte volna a fickót,
amikor az befordult a bevásárlóközpont felé vezető egyik sikátorba,
ahol elhajította a táskát. Abigail táskája a földre hullott, és minden
szétszóródott belőle. Zihálva megállt, letérdelt és összeszedte a
táskáját, a rúzsát és a telefonját, aminek szerencsére semmi baja
nem lett. Mire felnézett, a férfit már elnyelte a szűk utca.
Megcsörrent a telefonja. Jeges kéz markolt a szívébe, amikor
felvette. A füléhez emelte a telefont, és halk suttogást hallott:
– Viszlát, anyuci!
 Abigail sarkon fordult, és minden erejével rohant az autó felé.
Tudta, hogy mi történt, de a kétségbeesett reménykedés mégis erőt
adott, és hajtotta a lábát. A hátsó ajtó sarkig ki volt nyitva. Rémülten
kapkodta a levegőt, de már túl késő volt. Megtörtént, amitől a
legjobban rettegett.
A hátsó ülés üres volt. Izzy eltűnt.
 NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

MAJDNEM ÉJFÉL VOLT MÁR, AMIKOR ROBYN FELHÍVTA ROSST.

Az unokatestvére nem volt elragadtatva attól, hogy
felébresztették.
– Tudod, hogy mennyi az idő? – morogta. – Remélem, fontos.
– A nyulak miatt hívlak. Volt egy Christina ágyán, aztán egy
Lucas gyilkossági helyszínén, és ott a kutyajáték is.
– Szuper. Álmomban éppen óriási hamburgert zabáltam, de te
felébresztettél belőle, hogy játék nyulakról beszélgessünk?
Robyn elengedte a megjegyzést a füle mellett.
– Szerintem van negyedik nyúl. Mi van akkor, ha Paul Matthews
halála nem baleset volt? Mi van, ha valaki megölte, és elrejtett
valahol egy nyulat? Mit gondolsz?
– Most az a kérdés, hogy Paul Matthewst megölték-e, és nem
véletlenül esett el, és verte be a fejét, noha a szakértői vélemény ezt
mondja ki? És hogy a tapasztalt helyszínelők nem vettek észre egy
olyan nyilvánvaló nyomot, mint egy játék nyúl? Szerintem ez
valószínűtlen, úgyhogy jó éjszakát!
– Ne tedd le! Hallgass meg! Lehetséges. A gyilkos csapdát
állíthatott Paulnak. Az is lehet, hogy balesetnek akarta beállítani.
Gondolj bele, Ross! Paul, Lucas és Mary mind néhány hét
különbséggel haltak meg. Elég furcsa. Mi van, ha a gyilkos hagyott
nyomot, csak senki nem vette észre?
– Nem hiszem, Robyn. Szerintem csak ki kéne pihenned
magadat. Mellesleg, ha én lettem volna a helyszínelő, és ilyesmivel
állnál elő, rohadt ideges lennék. Jelenteném is a főnöködnél.
– Oké, igazad van. Nem vádolhatok meg egy kollégát azzal, hogy
nem végezte rendesen a munkáját. Köszi, Ross. Aludj jól!
 – Hé, most mi van? Ennyi?
– Igen, feküdj vissza nyugodtan! Nem kérhetek hivatalos
segítséget az ügyben.
– Nem, azzal sok mindenkinek a tyúkszemére lépnél.
– Igen, egyetértek. Teljesen igazad van. Köszi, jó éjt!
Mindketten hallgattak, de egyikük sem tette le. Végül aztán Ross
szólalt meg.
– Jól van, értem.
– Mit értesz?
– Azt akarod, hogy kutassam át a helyszínt, hátha találok egy
hülye plüssnyulat, nem igaz?
– Nem, ilyet nem kérhetek tőled. Az túl gyanús lenne. Elvégre ez
az én ügyem. Valami más módot kell kitalálnom. Majd megcsinálom
én. Ha most elindulok, pár óra alatt odaérek, és aztán pont
visszaérek, mire Zoe Cooperrel találkozom. Mulhollandnak nem is
kell tudnia róla. Már így is rám szólt, hogy ne a sejtéseimet
kövessem. Semmi baj, Ross, kitalálok valamit.
Ross nagyot sóhajtott.
– Feladom, nyertél. Megcsinálom.
– Mit csinálsz meg?
– Végigmegyek azon az úton, amin Paul Matthews ment aznap, és
megnézem, nincs-e ott valahol egy játék nyúl. De szeretném, ha
tudnád, hogy hülye ötletnek tartom, és cseppet sem tetszik. Jó
hosszú út, nem igaz? Előszedem a gyaloglócipőmet. Ugye nem csak
kitaláltad az egészet, hogy rábírj a testmozgásra? Jeanette-tel együtt
találtátok ki?
– Nem, de jót tesz majd a friss levegő.
Ross morgott valamit magában.
– Akkor megnézed nekem?
– Igen, megnézem. Most pedig megengeded, hogy kipihenjem
magam a hatalmas erdei kaland előtt?
– Jó éjt, Ross! És… köszi. Te vagy a legjobb!
 – Tudom. Te is menj végre aludni, és hagyd abba az emberek
hívogatását!

***

Robyn hátradőlt a székében. Nemigen tudna aludni. Az eset minden

gondolatát lefoglalta. Zoe neve túl sokszor bukkant fel ahhoz, hogy
figyelmen kívül hagyhassa. És az is lehet, hogy Zoe volt az utolsó, aki
élve látta Lucas Matthewst, már ha hihet annak, amit a portás
elmondott. Zoe mégis azt mondta, hogy nem ismeri Lucast, és nem
tudta felidézni, hol vagy mikor látta. Vagy igazat mond, vagy
mesterien hazudik. Nemsokára kiderül, ugyanis Robyn korán
reggelre találkozót beszélt meg vele.
 ÖTVENEDIK FEJEZET

MOST

HA MEGTANULSZ LENYOMOZNI EGY TELEFONT, utána már az összeset le

tudod. Ha rájössz, hogy kell, onnantól gyerekjáték. Csak a telefon
IMEI-számára van szükség. Abigail telefonján ehhez csak be kellett
írni, hogy *#06#. Utána feltettem neki egy kémprogramot, amivel
követhetem a mozgását, és minden SMS-t meg e-mailt, amit küld
vagy kap.
Nem volt bonyolult megszerezni a telefont. A táskájában tartja,
vagy kirakja a konyhában, vagy ahol éppen van. Rengeteg
lehetőségem volt néhány másodpercre ellopni, megnézni az IMEI-
számot, aztán feltenni a kémprogramot. Most látom, ha hív
valakit, el tudom olvasni az üzeneteit, és ami a legjobb, hogy
mindent ki is tudok törölni. Még ennél is viccesebb, hogy egy
magánnyomozói irodától rendeltem egy nyomkövetőt, amit
rátettem arra a flancos Range Roverére. Így már azt is mindig
tudom, éppen merre jár.
Most jött el például a rendelőből. Az orvos gondolom rájött,
hogy ipekakuánát csempésztem az italába. Tudtam, hogy csak idő
kérdése. Abban bíztam, hogy Abigail mindenért Zoét okolja majd,
elvégre olyan keményen dolgoztam azon, hogy az egészet
rákenjem, de úgy tűnik, hogy a drága Abigail félreértette a jeleket,
amiket elétettem, és most Rachelhez igyekszik. Nagyon remélem,
hogy nem keveri bele azt a hippi picsát, és nem tálal ki neki
mindenről. Az a nő képes, és mindenre rájön.
 Abigail most végre megtudja, milyen, amikor hazugnak
bélyegeznek meg, és amikor elveszíted a barátaidat. Ez az egész
Facebook-feltörős botrány jobban sikerült, mint hittem. Úgy
látszik, senki sem szereti a nagyképű embereket, pláne ha bunkók
is.
Jól haladok. Elkezdtem lebontani a kis életét, és már látszik
rajta, hogy kezd kikészülni. Élvezetes végignézni, ahogy lassacskán
összeomlik. Mondjuk előnnyel indultam, mert a gyerek már
kimerítette, így aztán nem volt nehéz kibillenteni az egyensúlyából
– elég volt pár hívás arról, hogy a férje megcsalja, és már be is
indult a tervem. De mégsem mondhatom, hogy sikerrel jártam.
Keményen próbálkoztam, hogy tönkretegyem a házasságát
Jacksonnal, de nem adják magukat könnyen. Nem értem, miért
nem sikerült még összeugrasztanom őket. A fotók, amiket küldtem
Abbynek arról, ahogy Zoe bedrogozva szexel azzal a vén barom
Gavinnel, elég meggyőzőre sikerültek. Photoshopolni sem tudtam
volna jobbat. Pedig az is eszembe jutott, de szerintem az igazi
képeknél nincs jobb. Ez az egyik baj ma a fotóiparral – elég egy jó
szoftver, és bárki össze tud hozni csodálatos képeket. Így aztán
egyre kevésbé értékelik az igazán tehetséges fotósokat.
Az egész gyomorforgató videót végig kellett néznem, hogy
meglegyen az a pár kép. Az öreg Gavin élete legjobb dugását
kapta, de végig szegény Zoe dolgozott. Nem baj, legalább ezzel is
edzett egy kicsit.
 Két félreérthető képet csináltam a videóból, hogy meggyőzzem
Abigailt arról, hogy Zoe Jacksonnal feküdt le. Gavin arcát azért
egy kicsit ki kellett vágnom. Aztán ott volt az aranyat érő fotóm,
amin Zoe lesmárolja Jacksont. Biztos voltam benne, hogy ezzel
meggyőzöm Abigailt a férje hűtlenségéről, de még mindig együtt
vannak. Egyikük sem költözött ki a házból. Azóta töröltem az e-
mailt és a hívásnaplót. Arra gondoltam, hogy tovább fokozhatom a
bizalmatlanságot Abigail felé, ha nincs semmi bizonyítéka.
Jackson vagy jól hazudik, vagy tényleg totál szerelmes. Fogalmam
sincs, miért nem működött a terv. Sebaj, jön a következő lépés.
Éppen eleget gyötörtem Abigailt, jöjjön most már a végjáték.
 ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

ZOE AZ ÁLLOMÁSI KÁVÉZÓ ELŐTT VÁRAKOZOTT, kezében papírpohárral.

Mintás leggings és haspóló volt rajta. Amikor meglátta Robynt az
autóból kiszállni, azonnal integetett.
– Húsz percem van – mondta. – Ha lekésem a vonatot, nem érek
be az első órámra.
– Nem akarom feltartani. Köszönöm, hogy szakít rám időt.
Robyn végignézett Zoe hangsúlyos járomcsontján, a nagy, zöld
szemén és a vonzó vonásain. Megint az volt az érzése, hogy valamit
nem vesz észre, de még mindig nem tudta, mi az. Sokat
gondolkodott azon, hogyan kérdezze ki Zoét, míg végül úgy döntött,
barátságos hangnemben kezdi, és nem zúdít rá rögtön mindent.
– Arról az estéről érdeklődnék, amikor az Aviator hotel Sky
Barjában volt, és találkozott Jacksonnal és a barátaival.
Zoe ledöbbent.
– Mennyit tud róla?
– Talán az lenne a legjobb, ha maga mondaná el. Valaki látta
magát Lucas Matthews oldalán távozni a hotelből, és hallottam már
egy másik verziót is.
– Lucas Matthews. Ő kérdezősködött utánam a Keep Fit Gymben,
igaz? De mondtam már, hogy nem ismerem a fickót. Komolyan
mondom, hogy nem ismerem, és határozottan nem vele távoztam az
Aviator hotelből. Lehet, hogy részeg voltam, de erről azért tudnék.
Robyn bólintott.
– Én is így gondoltam. Valaki már igazolta, hogy aznap éjjel hol
tartózkodott.
– Szóval tudja, hogy egy házas férfival voltam – mondta Zoe
leszegett fejjel.
 – Emiatt nem kell aggódnia. Azt hiszem, ez a titok biztonságban
van.
Zoe megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Azóta nem hagy nyugodni a dolog. Soha nem kezdenék ki egy
barátnőm férjével, sőt senki férjével. Általában szingliket keresek.
És van most egy srác a munkahelyről, Adam, és nem akarom, hogy
megtudja. Szeretném, hogy működjön vele ez a kapcsolat. Az egy
borzasztó este volt. Általában egy kortyot sem iszom, így aztán ha
mégis, akkor nagyon könnyen kiütöm magam. Leginkább akkor
iszom, ha ünneplünk valamit, és akkor is egy pohár bornál vagy
fröccsnél megállok. Figyelek rá, hogy mennyi alkoholt fogyasztok,
elvégre a munkámhoz mindig jó formában kell lennem. És amúgy
sem szeretem. Aznap este ittam egy koktélt, és szerintem jóval több
alkohol volt benne, mint gondoltam. Egyből a fejembe szállt, és
teljesen gátlástalan lettem tőle.
– Hol ivott aznap éjjel?
– Ja, csak egy barátnőmmel. Meghívott a Propagandába. Új
szerződést kötött, és meg akarta ünnepelni. Az a legjobb bár
Fleetben, hétvégenként DJ is van. A bőrkanapék is kényelmesek.
Mindketten kipróbáltunk valami koktélt. Én espresso Martinit
ittam, ő meg pornstar Martinit. Fogalmam sincs, mi van ezekben. Ő
választotta, és ízre jó volt. Aztán eljöttünk, mert kedd este volt, és
olyankor salsa-órákat tartanak. Nem akartunk táncolni, de mivel a
hely egyre hangosabb lett, a barátnőm felvetette, hogy menjünk az
Aviatorba, mert a Sky Barban csinálják a legjobb koktélokat.
Hívtunk egy taxit, és mire megjött, már teljesen becsíptem.
Útközben még rosszabb lett. Emlékszem, hogy nagyon nevettem, de
már fogalmam sincs, min. De annyira nevettem, hogy majdnem
bepisiltem. Szerintem a taxisofőr örült, amikor végre megszabadult
tőlünk.
Tétován megvonta a vállát.
 – Mire a Sky Barba értünk, teljesen kikészültem. Emlékszem,
hogy köszöntem a srácoknak – mármint Jacksonnak, Stunak és
Gavinnek. Ezer éve ismerem őket, imádom mindhármukat. Járnak
hozzám edzésre is. A pilótáknak jó formában kell lenniük, így
amikor az orvosi vizsgálatok esedékesek, előtte el szoktak jönni
edzőtáborba. A többi elég zavaros. Fogalmam sincs, hogy kötöttem
ki Gavinnel. Szerintem egyikünk sem akarta igazán. Lekísért a
lépcsőn, mert haza akart vinni. Gyengéd volt és udvarias. Azt
hiszem, nekinyomtam egy falnak, és megcsókoltam, és mire észbe
kaptam, ő visszacsókolt, aztán… a többit tudja.
Robyn bólintott.
– Nagyon megbántam. Tönkretettem egy jó barátságot. Ezentúl
nagyon nehéz lesz normálisan viselkedni vele, ha netán meghív
magukhoz grillezni, vagy ha bárhol összefutunk. Még szerencse,
hogy már Londonban dolgozom. Lehet, hogy idővel felmondom az
itteni albérletemet, és közelebb költözöm a mostani
munkahelyemhez, főleg, ha Adammel jól mennek a dolgok. Ez az
ingázás amúgy is borzasztó.
– És mi történt a barátnőjével? Hogy is hívják? Ő nem maradt
magukkal a Sky Barban?
– Claire. Claire Lewis. Itt lakik a környéken. Fényképész. Azért
ünnepeltünk, mert szerződést kapott egy nagy magazinnál, és
természetfotókat csinálhat Skóciában. Nagyon boldog volt. Most is
kint van, pont tegnap üzent. Aznap este pedig szinte azonnal
lelépett, miután megjöttünk a hotelba. Valamelyik szomszédja
felhívta, mert bekapcsolt a lakásriasztója, úgyhogy haza kellett
mennie. Elrohant, mert attól félt, hogy valaki betört hozzá.
Felajánlottam, hogy elkísérem, de nem akarta. Így aztán, mivel már
úgyis a szállodában voltam, úgy döntöttem, legalább beköszönök
Christophe-nak. De szerintem hozzá már el sem jutottam – tette
hozzá. – Claire másnap hívott, hogy nem volt semmi, magától
kapcsolt be a riasztó. Szegény nagyon csalódott volt, szerette volna
velem tölteni az estét. Gavinről nem szóltam neki.
 – Stu azt mondta, hogy aznap éjjel látta Lucas Matthewst a
bárban.
Zoe oldalra döntötte a fejét, és elmosolyodott.
– Ez az! Ott láttam! Tudtam, hogy ismerős az arca. A pultnál volt,
és egy üveg sört szorongatott. Feltűnt, mert nagyon komoly arcot
vágott, és mert egyedül volt. Egy bárban általában nem sokáig van
egyedül az ember, csak amíg megérkezik az, akire vár. De ő nem úgy
tűnt, mintha várna valakit. Csak ácsorgott magában, és állandóan
minket bámult. Most már emlékszem.
– Beszélt vele?
– Nem, végig a srácokkal voltam. Járni sem tudtam egyedül, meg
ugye Gavinnel maradtam.
– Látta Lucast máshol is a szállodában? Mondjuk, amikor kiment
a mosdóba?
– Nem. Végig a bárban voltam, amíg el nem jöttem Gavinnel. Ezt
mindannyian tanúsíthatják.
– És abban egészen biztos, hogy lefelé menet nem botlott
Lucasba, és nem vele távozott?
– Egészen. Gavinnel jöttem el, aki hazavitt. Megkérdezheti őt is,
tudja igazolni. De kérem, ne mondjon semmit a felesége előtt. Az a
nő félelmetes ügyvéd, mindenét képes lenne elvenni Gavinnek, a
gyerekeit soha többé nem láthatná. Így is nagyon aggódik, hogy ez
az egész kiderül. Nem lett volna szabad lefeküdnünk, mindketten
nagyon megbántuk. Gavin megkérte Jacksont és Stut, hogy tartsák
titokban. Azt mondja, bízik bennük.
– És tudja igazolni, hogy másnap hol volt?
– Gyanúsított vagyok?
– Nem. Csak biztosan tudni akarom, hogy hol voltak azok, akik
azon az estén látták Lucas Matthewst.
 – Másnap délelőtt Gavinnel maradtam, aztán mivel borzasztó
másnapos voltam, lementem a Keep Fit Gymbe edzeni. Én ilyenkor
attól leszek jobban. Edzettem pár órát, aztán beálltam Stacey helyett
a pultba, amíg ő Tonit helyettesítette, mert Toni meg elment a beteg
nagymamáját meglátogatni. Martinnal is találkozni akartam, de ő
aznap nem jött be. Amikor Stacey végzett hat körül, elmentünk enni
a Wetherspoonsba, ami ott van a terem mellett a sarkon. Azután
hazamentem, és Adammel Skype-oltam. Másnap reggel korán
mentem be dolgozni, utána pedig egész héten Adamnél voltam
Londonban. Tegnap jöttem haza tiszta ruhákért, és hogy
megnézzem a postát. Úgy voltam vele, hogy jobb, ha távol maradok
egy ideig. Nem akartam összefutni Gavinnel vagy a feleségével.
Farnborough időnként túl szűkös hely tud lenni.
– Már válaszolt a kérdésre, de még egyszer, utoljára felteszem.
Találkozott korábban Lucas Matthewszal, vagy látta őt bárhol
máshol az Aviator hotelen kívül?
– Esküszöm, hogy először magától hallottam a nevét. Sosem
beszéltem vele, nem találkoztunk, és semmilyen más kapcsolatunk
sem volt. Fogalmam sincs, ki ő.
– És a Mary Matthews név ismerős?
– Nem – felelte Zoe a homlokát ráncolva. – Róla sem hallottam.
Lucas rokona?
– A felesége.
– Szegény. Biztos halálra aggódja magát a férje miatt.
– Még egyszer nagyon köszönöm a segítséget, Zoe.
– Végeztünk?
– Egyelőre.
A recsegő hangosbemondó szakította félbe a beszélgetést.
– Ez az én vonatom. Hívjon nyugodtan, ha van még kérdése.
– Rendben, hívni fogom.
 Robyn még figyelte, ahogy Zoe berohan az állomásra, át a hídon,
épp amikor a londoni járat megérkezik. Csatlakozott a többi
ingázóhoz, de a zöld haja messze kitűnt a sok ősz, barna és szőke
hajzat közül. Sípolás hallatszott, aztán a vonat mozgásba lendült.
Robyn behunyta a szemét. Megint ott motoszkált benne az az
ismerős érzés, ami mindig előbújt, amikor Zoe Cooper arcát látta.
Mit nem vesz észre?
Egy ideig még üldögélt az autójában. A megoldás mintha
karnyújtásnyira lett volna. Újra átgondolt minden részletet: Lucas
Matthews Zoe Coopert kereste, de aztán aznap éjjel megtalálta a
bárban, mégsem ment oda hozzá.
Megszólalt a telefonja. Shearer detektívfelügyelő kereste, de
rövidre fogta a beszélgetést.
– Megjött a halottkém jelentése. Mindent elküldök e-mailben is,
de gondoltam, érdekel, hogy Lucas Matthewst sokkolópisztollyal
támadták meg. A gyilkos nemcsak a nemi szervén használta a
sokkolót, hanem a szíve közelében is, amivel valószínűleg
szívrohamot okozott. A részletek ott vannak a jelentésben. Azt is
leírják, hogy a férgek jelenléte alapján már öt napja halott volt, mire
megtalálták, ami éppen egybeesik azzal a nappal, amikor utoljára
látták az Aviator hotelben Farnborough-ban.
– Köszi. Szóval a gyilkos lesokkolta Lucast, amitől szívrohamot
kapott?
– Úgy néz ki. Tudod, hogy milyen szerény vagyok, és nem akarok
nagyon hencegni, de előre megmondtam, mik azok a piros foltok. A
sokkolópisztoly okozta.
– Jól van, Tom, köszi. És külön köszönöm, hogy egyből felhívtál.
– Gondoltam, Puhány őrmester csinálja a papírmunkát bent az
irodában, úgyhogy egyszerűbb volt, ha inkább hívlak.
– Túl sok most a dolgom ahhoz, hogy valami frappáns
visszavágáson gondolkodjak. De ugye tudod, hogy jól végzi a dolgát?
 – Tudom, persze. De meg kell keményednie. Gonosz világban
élünk, Carter felügyelő, hozzá kell edződni. Te is tudod. Sikerült már
közelebb jutni a gyilkos kilétéhez?
– Már olyan közel vagyok, hogy érzem a parfümje szagát.
Shearer nevetett egyet.
– Elküldtem a jelentést. Szia, Robyn!
Robyn azután felhívta Mitzet, és örömmel hallotta, hogy lelkesen
szól bele a telefonba.
– Megvan végre a nyúl. A Jellycat gyártja, Nagy, Félénk, Puha
Nyuszi néven fut, azon belül is a krémszínű változat. Kapható az
interneten és a nagy áruházakban.
– Ha már itt tartunk, megvannak a képek Christina Formanról?
– Igen, és megvizsgáltam azt a nyulat is, de nem hasonlít ahhoz,
amelyiket Blinkley-ben találták. Ez egy sokkal régebbi plüss, néhol a
szőre is ki van kopva. Semmit nem találtam róla, szerintem már
nem lehet kapni.
Zaj hallatszott a háttérben. Anna mondott valamit.
– Kapcsolom Annát is – mondta Mitz.
– Helló, főnök! E-mailben megkaptuk Mary Matthews boncolási
eredményét. Ciánmérgezésben halt meg. Nem olvasom fel az
egészet, de a lényeg, hogy a hiposztázis téglavörös volt a sok
oxihemoglobin és a ciánmethemoglobin miatt.
Robyn szemöldöke magasra szaladt fel a meglepettségtől. Tudta,
hogy a cián gátolja a vörösvérsejtek oxigénfelvevő képességét,
ezáltal úgynevezett belső asphyxiát okoz. Mary Matthews szó szerint
megfulladt, mert a belélegzett oxigént a teste képtelen volt
felhasználni.
– Ezt jó tudni – szólt Robyn. – Így most már biztos, hogy Lucas
és Mary Matthewst meggyilkolták. Mitz, semmi hír gyanús járműről
Mary házának közelében?
– Semmi. A szomszédok nem foglalkoznak egymás ügyeivel,
semmit nem láttak. Mary házát ráadásul kerítés veszi körbe.
 – Kár. Örülnék már végre a nagy áttörésnek. – Robyn összeszedte
a gondolatait, mielőtt újra megszólalt. – Egyre biztosabb vagyok
benne, hogy Paul Matthews és Geraldine Marsh halála is
kapcsolódik az esethez, úgyhogy azokról is mindent elő kell venni. A
föld alól is elő akarok keríteni végre egy gyanúsítottat. Most
beszéltem Zoe Cooperrel, de nem hiszem, hogy köze volna
bármelyik gyilkossághoz is. Egyrészt tagadja, hogy Lucasszal volt a
hotelben azon az éjjel, amikor Lucast utoljára látták, és amikor
vélhetően megölték, másrészt bombabiztos alibije van aznapra,
nincs indítéka, és a következő egy hétre is van alibije. Találtak róla
bármi terhelőt?
– A világon semmi hasznosat. Zoe Coopernek hívják, hajadon,
huszonöt éves, Farnborough-ban lakik albérletben. A Farnborough
Hillbe járt, ahol tornából kiváló eredményt ért el. Aztán főiskolán
tanult, és fitneszedző lett. Elvégzett néhány fitneszképzést, soha
semmilyen büntetést nem kapott, és a volt munkáltatói csupa jót
mondanak róla. Van pénze, nincs hitele, szóval anyagi gondokkal
sem küzd. Mást nem húztam alá. Felírtam még ezt-azt, de ezek
alapján egy szorgalmas nőről van szó, akit még tilosban parkolásért
sem büntettek meg soha. A szülei élnek, Cardiffban laknak, és van
egy nővére, aki Ausztráliában él.
– Nem valószínű, hogy őt keressük. Csak azt nem értem, hogy
Paul Matthews és Lucas miért akarták megtalálni?
Mitz szólalt meg:
– Nem tudom, hogy ez segít-e, de Natasha Matthews és Abigail
Thorne ügyében már nehezebben haladok. Egyelőre Abigail Thorne-
nal foglalkozom, de semmi nincs róla azelőttről, hogy Farnborough-
ba költözött. Se rokonok, se iskolai bizonyítványok, semmi.
Robyn izgatottan felült.
– Folytassa, ez érdekesen hangzik!
 – Tényleg elég érdekes. Olyan, mintha gyerekként és fiatal
felnőttként nem is létezett volna. Megvannak az útlevéladatai:
Abigail Susannah Bridges, Leedsben született, 1986. november
huszonötödikén. Aztán egészen 2010 májusáig semmi nincs róla.
Akkor a 2010-es légi bemutatón dolgozott vendéglátósként. Utána
egy butikban kapott munkát Farnborough-ban, ahol felsőkategóriás
designer estélyi és esküvői ruhákat árulnak. 2015-ig itt dolgozott,
azután gyereke született, és többet nem ment vissza dolgozni. A
lánya Isobel Willow Thorne. 2011 májusában ment feleségül
Jackson Scott Thorne-hoz. Szűk körű esküvő volt. Ennyi, semmi
mást nem tudtam meg azokon kívül, amiket már eddig is tudtunk.
Ez minden Abigail Thorne-ról.
– Kutasson tovább! És kérje a techcsapat segítségét. Tudni
akarom, mi van még Paul Matthews laptopján. Visszamegyek a
házához. Biztos vagyok benne, hogy valamit nem vettem észre. Ha
végeztek a dolgukkal, maguk is jöjjenek oda.
Azzal letette. Csalódott volt, amiért a Christina halálának
helyszínén talált nyúl nem egyezett azzal, ami Lucasnál volt. Lehet,
hogy ez a nyulas gondolat nem is vezet sehová. De meg kell oldania
az ügyet. Be kell bizonyítania, hogy képes rá. Legalább magának
bizonyítania kell, hogy bár az elmúlt évben sok mindent elveszített,
azért nem mindent.
 ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

AKKOR

A TERV JÓL HALAD. Rávettem Zoét, hogy jöjjön el velem a

Propagandába. Sokan vannak, mint mindig, én pedig előadom,
hogy mennyire izgatott vagyok az állítólagos szerződésem miatt,
amit egy magazintól kaptam. Zoe ad két puszit, és örömében
sikoltozik. Úgy ugrálunk, mint az izgatott kislányok. Mondom
neki, hogy ennek örömére meghívom valamire. Kérek neki egy
nagy espresso Martinit, és teszek bele egy kis Rohypnolt. Az
interneten rendeltem, és még receptet sem kértek hozzá. Ettől
gyorsan berúg, aztán ölelkezős lesz, nekem pedig pontosan ez kell.
Zoe nagyon meggondolatlan tud lenni, ha iszik, én pedig éppen
erre számítok.
Jackson és Abigail telefonját is lenyomozom egy ideje. Jackson
is ugyanúgy szanaszét hagyja a cuccait, mint a drágalátos
felesége. Talán ha szegényebbek lennének, jobban odafigyelnének
a dolgaikra. Amikor legutóbb náluk voltam, ott volt kitéve a menő
autója műszerfalára, és a kocsi persze nem volt bezárva. Tényleg
lehetne óvatosabb. Ha akartam volna, simán ellopom az autóját is.
Na jó, ahhoz talán nem értek, de elcsenni a telefont, elbújni a ház
mögött, és feltölteni rá a kémprogramot gyerekjáték volt. Féltem
tőle, hogy pont akkor jön majd ki a kocsijához, de erre is kitaláltam
egy mesét, és mivel ügyes tolvaj vagyok, maximum
visszacsempésztem volna az egyik zsebébe, amikor nem figyel. De
nem jött ki, úgyhogy visszatettem a telefont, és leléptem. Egyikük
sem sejt semmit.
 A kémprogramot nem illegálisan letöltöttem, hanem rendesen
előfizettem rá, szóval ezen nem kell aggódnom. Úgy tűnik, hogy a
férjük hűségében kételkedő feleségek előszeretettel használnak
ilyen szoftvert. A kis kémprogramomnak hála tudom, hogy
Jackson fél órán belül a Sky Barban lesz. Addigra Zoét előkészítem
a bevetésre. A drága Zoe az egyik legfontosabb gyalog az én kis
sakkjátszmámban.
Már a hotelnél vagyunk, amikor úgy teszek, mintha hívna a
szomszédom.
– Nem mondod! Azonnal indulok. Nem, ne hívd a rendőrséget –
makogom. – A múltkori után nem lenne jó. Még a végén azt hiszik,
hogy szórakozom velük.
Zoe nagyon aggódik. Még könnyeket is majdnem sikerül
ejtenem.
– Jaj, Zoe, bekapcsolta lakásriasztóm. Haza kell rohannom. A
szomszéd azt mondja, mintha látott volna valakit elrohanni a
háztól. Hívni akarja a rendőrséget.
– Basszus! Megyek veled – dünnyögi. – Nehogy megtámadjon a
betörő!
– Az már régen lelépett. Te csak maradj itt, és ünnepelj tovább
nélkülem. Majd hívlak!
Zavartnak látszik, ami nem csoda, tekintve, hogy mennyi
alkohol és gyógyszer van a szervezetében.
– Itt van Christophe, Jackson meg a többiek – biztatom.
 – Igen? – kérdez vissza vidáman. Ad egy puszit, megölel, aztán
bebotorkál az ajtón. Várok egy pillanatot, aztán megyek utána. A
hangok alapján a Sky Bar tele van. A nyitott ajtónál várok. A
telefonomon elő van készítve a kamera. Bízom benne, hogy Zoe
nem hagy cserben. A zöld haja miatt könnyű kiszúrni. Pontosan azt
teszi, amire számítottam: odamegy a pilótákhoz, a nyakukba
ugrik, és mindenkinek csókot nyom a szájába – azon ritka
alkalmakkor, amikor véletlenül berúg, mindig ezt csinálja. A
telefon a kezemben, próbálok minél több képet csinálni. Biztos lesz
köztük egy-két használható.
Szegény Zoe, nem is sejti, hogy ő viszi majd el a balhét. Több
helyen használtam már a nevét. Szeretem az álneveket, az övét
különösen. Van két neki szentelt e-mail címem, de még az
Amazonon is van egy fiókja. Bizonyos dolgokat az ő nevével
szoktam rendelni. A postán van egy postafiókom is a nevére, oda
kérem a csomagjaimat. Annyira megszoktam, hogy az ő nevét
használom, hogy néha olyankor is megteszem, amikor nem kéne.
Egyszer például az ő nevével jelentkeztem egy fotópályázatra.
Necces volt, mert megnyertem, de a díjamat – egy menő Nikon
fényképezőgépet – szerencsére postán küldték ki, így jöhetett Zoe
fiókjába, úgyhogy nem lett belőle nagyobb baj.
Éppen indulnék, amikor a szemem sarkából észreveszem Lucas
Matthewst. A szívem szaporán ver. Mit keres az Aviator hotelben?
Rájött, hol lakom? Igyekszem csillapítani a szívverésemet,
mélyeket lélegzek, mint mindig, amikor elönt a feszültség. Zoét
figyeli, az arcán zavartságot látok. Apu jót nevet.
– Itt az alkalom, amire vártál – jegyzi meg.
 Igaza van. Hoztam magammal egypár dolgot, ha netán Zoénak
kellene álcáznom magamat, de végül másra fogom felhasználni.
Lucast figyelem. Zoét nézi, aki most esett rá Gavinre. Gavin
elkapja, az arcán baráti, mégis vágyakozó mosoly villan. Zoe
minden férfiból előhozza a vágyat. Mindenki őt akarja babusgatni
és istápolni. Pedig neki nincs rá szüksége. Modern csaj, élvezi az
életet, és kész. Azt hiszem, pont ezt szeretem benne annyira.
Hamarosan tönkreteszem az életét, de emiatt egy kicsit bánom is.
De amit muszáj, azt muszáj. Lucas le sem bírja venni róla a szemét.
Szerintem rájött, ki zsarolta meg, és már csak idő kérdése, hogy
odamenjen Zoéhoz. Cselekednem kell, mielőtt keresztülhúzza a
számításaimat.
Egy széken ülök egy csapat öltönyös férfi takarásában, és látom,
hogy Lucas néha erre pillant. Van egy ötletem. Merész ötlet, de
beválhat. Apu halkan biztat. A pulthoz megyek. Megállok Lucas
mellett, kérek egy gin-tonikot, és egy ügyetlen mozdulattal leverem
Lucas sörét. Mire észbe kap, ijedten felemelem a kezem, kelet-
európai akcentussal hangosan bocsánatot kérek, és ragaszkodom
hozzá, hogy vegyek neki egy másikat.
– Kérlek! Úgy sajnálom. Veszek egy másik sört – mondom,
miközben egy zsebkendővel feltörlöm a kiömlött sört. – Elnézést,
pultos úr. Nagy rendetlenséget csináltam! – Lucas tovább nem is
foglalkozik velem. Vállat von, és elfogadja a sört. Zoét figyeli újra,
aki most Gavinbe csimpaszkodik, és a férfi nyakába hajol. Nem
lepődnék meg, ha Zoe ágyában kötnének ki. Elmosolyodom. Zoe
hálószobájában két hete elrejtettem egy kamerát, ami
memóriakártyára rögzít mindent, ha mozgást érzékel. 64 GB adat
fér rá, így hetekig képes videózni. Zoénak persze fogalma sincs
róla, ahogy Abigail sem sejti, hogy náluk is van hasonló. Az
ilyesmit eredetileg azért találták ki, hogy szemmel lehessen tartani
például az öregeket és a kisgyerekeket, néha bébikamerának is
hívják. Ha szerencsém van, a kamerám ma éjjel egy jó kis
pornófilmet készít, amivel aztán továbbvihetem a tervemet.
 A pultos odalöki az üveg sört, én pedig villámgyors, mégis
észrevétlen mozdulattal beleteszek egy kis Rohypnolt, amiből Zoe is
kapott. Megint elnézést kérek, odaadom a sört Lucasnak, és
amikor látom, hogy beleiszik, kiosonok a mosdóba, hogy felvegyem
az álruhámat.
A várakozás meghozza az eredményt, Lucas hamarosan kijön a
bárból. Nem beszélt Zoéval. Biztos megijedt a körülötte álló
férfiaktól. A tekintete ködös, egy kicsit imbolyog is. Megvárom,
míg elér a lépcsőhöz, aztán mellette termek.
– Mr. Matthews! – szólok oda. – Úgy tudom, engem keresett.
– Zoe Cooper! – kérdezi, és meglepetten pislog. Az ép szeme
felém fordul.
– Igen. Beszélnünk kell.
– Máshogy néz ki.
– Csak a fények teszik – mondom, miközben lekísérem a
lépcsőn, aztán ki a bejáraton. A portás megkérdezi, hogy kérünk-e
taxit, de nem akarom, hogy meglássa az arcomat, így szó nélkül
elvonulok előtte. Fogom Lucas karját, és a kocsimhoz vezetem.
Odakint csönd van: A légcsavar alakú épület tényleg a repülést
szimbolizálja. Egy percig elidőzik rajta a tekintetem, aztán
körülnézek, hogy látott-e minket valaki. Hallani néhány elsuhanó
autó hangját. Élvezem a friss levegőt, ami elűzte a nappali
fülledtséget. Biztos vagyok benne, hogy senki nem lát minket.
Messze álltam a szállodától, és errefelé nem néz ablak. Lucas már
érzi a szer hatását – kezes bárányként mászik be a csomagtartóba.
Gyorsan lezárom a csomagtartót, és beülök a kocsiba. Pontosan
tudom, mit fogok tenni vele.
 ÖTVENHARMADIK FEJEZET

– MEGÉRTEM, MRS. THORNE, hogy borzasztó feldúlt, de szeretném, ha

a lehető legtöbb részletet felidézné. Le tudná írni a férfit, aki ellopta
a táskáját?
Abigail a rendőrre pillantott. A szeme fel volt dagadva a sírástól.
A nő kedvesnek tűnt, meleg, barna szeme volt. Bekísérte Abigailt az
irodájába a rendőrkapitányságon, adott neki cukros teát, és
türelmesen várta, hogy kisírja magát. Mintha mindent köd borítana.
Mintha ez az egész csak egy rossz álom lenne. Bármelyik percben
felébredhet, és akkor Izzy ott lesz a kiságyban, és csakis rá vár. Ez az
egész nem történik meg.
Emlékezett a sikoltásra, amikor észrevette, hogy Izzy eltűnt. Az
ereiben megfagyott a vér, egyre csak a parkolóban szaladgált fel-alá,
a nevét sikoltozta, könyörgött, hogy bújjon elő. Az emberek meg-
megálltak, bámulták, de senki nem segített. Senki nem érthette azt a
borzalmas kínt, amit érzett. Úgy nézhetett ki, mint aki
megbolondult. Volt ott egy nő, barna egyenruhát viselt, mint a
szupermarket dolgozói. Végül ő ment oda Abigailhez, aki még akkor
is a fejét forgatva kereste a gyerekét. A nő végre kiszedte belőle, mi
történt.
– A kisbabám! Elvitték – zihálta Abigail, majd elrohant egy nő
után, aki babakocsit tolt.
A sárga takaró alatt mocorgó gyermek nem Izzy volt. Abigail
zokogva-üvöltve rogyott térdre, a szíve millió darabra szakadt.
 Valaki hívta a rendőrséget. Az egyik járőr kikérdezte a
járókelőket, és a gyereket kereste. Be akarták vinni Abigailt a
rendőrségre, de ő tiltakozott – maradni akart, hátha valaki
véletlenül vitte el Izzyt, de mindjárt rájön a tévedésre, és
visszahozza. De persze szó sem volt véletlenről. Végül jött egy
rendőrnő; az ő irodájában ült most Abigail. Ő vitte be a
kapitányságra, és ő próbálta meg felhívni Jacksont. Jackson éppen
úton volt, de már hazafelé tartott. Abigail képtelen volt tisztán
gondolkodni. Jacksont akarta. És még nála is, mindennél jobban a
gyerekét.
– Száznyolcvan centi magas lehetett, sötétbarna vagy fekete haja
volt. – Elhallgatott, mert az arcát ismét könny áztatta. A rendőrnő
finoman megsimította a kezét. – Nem emlékszem, hogy nézett ki.
Kék nadrágban és szürke széldzsekiben volt. Vastag volt a
szemöldöke, és zöld a szeme. Akkor jöttem rá, hogy ő nem Lucas.
– Lucasszal tervezett találkozni?
Abigail bólintott.
– Felhívott. Megbeszéltük, hogy a Meadsnél találkozunk.
– Lucas a barátja?
– Nem – mondta Abigail. – A bátyám.
 ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET

MOST

AZ EMBEREK OLYAN NAIVAK, ÉS EZ ALÓL ABIGAIL SEM KIVÉTEL. Tálcán

kínálta nekem Izzyt. Komolyan elhitte, hogy Lucas vagyok.
Hogyan tévedhetett ekkorát?
Gyorsan kapcsoltam. Alig tíz percem volt mindent
megszervezni. Szerencsére pont a Meadsnél voltam, amikor
hívtam. A csöves meg nem kérdezősködött, amikor ajánlottam neki
ötven fontot azért, hogy odamenjen egy fehér Range Rover
Evoque-hoz a parkolóban, és kikapja az anyósülésről a sofőr
táskáját. Abigailnek lehetne több esze. Hányszor elmondták, hogy
ne hagyjuk az ülésen a táskánkat, és ne húzzuk le az ablakot
idegeneknek – ejnye, ejnye, Abigail! Mondtam a fickónak, hogy a
táskát és annak tartalmát nem tarthatja meg, különben hívom a
zsarukat. Annyi volt a dolga, hogy a sikátorban eldobja, aztán
elbújjon a szupermarketben. Azt mondtam neki, hogy csak
szívatom az egyik barátomat. De abszolút nem érdekelte, mit
mondok, elvégre ötven font az ötven font. Szerintem akármit
megtett volna érte.
Nem volt sok időm álcázni magamat, de volt nálam egy szakadt
kabát meg egy fejkendő. A szelektív kukákból telepakoltam pár
szatyrot, hogy úgy tűnjön, bevásárolni voltam, aztán elcsoszogtam
az autója mögött. Rám sem nézett. A legjobban úgy lehet elrejtőzni,
ha mindvégig szem előtt maradunk.
 Sejtettem, hogy ez lesz. Tudtam, hogy Lucas miatt annyira
ideges, hogy nem gondolkodik tisztán, és ösztönösen a fickó után
rohan, amikor elviszi a táskáját. Abban bíztam, hogy néhány
pillanatra otthagyja Izzyt. Ha nem rohant volna el, akkor kitalálok
mást. Megálltam az egyik kocsi mögött, és onnan figyeltem. Nem
vett észre, amikor fejvesztve üldözni kezdte azt a csövest.
Néhány másodperc alatt kiszedtem Izzyt, aztán már indultam is
az ellenkező irányba. A kocsim a szupermarket túlsó végében állt.
Emberrablás közben nem érdemes felhívni magunkra a figyelmet,
így aztán úgy tettem, mintha a gyerek az enyém volna. Beraktam
az egyik bevásárlókocsiba a szatyraimmal együtt. Az emberek oda
sem néznek a nőre, amelyik éppen a gyerekéhez gügyög. Úgy
vannak vele, hogy csak egy anya és a gyereke, akik bevásárolni
mennek.
Jaj, szegény Abigail, mit érzel most? Hitetlenkedsz? El vagy
borzadva? Kétségbe vagy esve? Határtalan boldogtalanság
nyomaszt? Helyes. Mindet megérdemled.
 ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET

AZ ÚT PAUL MATTHEWS HÁZÁIG EGY ÖRÖKKÉVALÓSÁGNAK TŰNT, így

amikor Robyn végre odaért, kinyitotta az autó ajtaját, és
elgémberedve, mégis megkönnyebbülve szippantotta be a friss
levegőt. Ross kocsija a ház előtt parkolt. Bizonyára épp egy játék
nyúl után kutatott az erdőben.
Robyn kiszállt az autójából, és kinyújtóztatta a karját. A háta
nagyokat roppant, mintha csak arra emlékeztetné, hogy ketyeg az
óra, és ő sem lesz már fiatalabb. Egyik, aztán másik oldalra feszítette
a fejét, miközben a kilátásban gyönyörködött. A mezőn fekete-fehér
foltos tehenek legelésztek, a távolban egy traktor bálákkal
megrakodott utánfutóval igyekezett lefelé a domboldalon.
– Jössz nekem egy ebéddel és egy csokival – jelentette ki Ross,
amikor kivörösödött arccal megjelent a dombtetőn. A karján kabát
lógott, a pólója hónaljában izzadságfoltok éktelenkedtek.
– Veszek neked egy finom quinoás-babcsírás salátát valahol a
városban. Mit szólsz?
Ross csak hörgött és morgott. Robyn megvárta, míg befejezi.
– Igazam volt?
Ross a fejét ingatta.
– Nem találtam meg. Néztem a fákon is, és mindenhol, ahol talán
a helyszínelő rendőr nem kereste, de nincs nyúl. Sajnálom.
– Megnézem újra a házat.
– Van rá parancsod, vagy megint úgy kell tennem, mintha meg
akarnám venni?
 – Teljesen szabályszerűen járunk el. Mitz Patel már az
ingatlanosnál van, mindjárt hozza a kulcsot. Van házkutatási
parancs, minden szükséges engedély. De Mulhollandnak elege van
belőlem. Azt várja, hogy berángassak a kapitányságra egy bilincsbe
vert gyilkost, de még senkit nem találtam, akit bevihetnék.
Komolyan hittem benne, hogy ezek a nyulak vezetnek valamerre, és
végre sikerül bizonyítani, hogy Paul halála nem baleset volt, hanem
sorozatgyilkossal van dolgunk.
– Mindenki tévedhet – vigasztalta Ross, amikor meglátta
Robynon, mennyire lelombozta a hír.
– Tudom, de annyira biztos voltam a dolgomban. Azt hittem,
Christina, Lucas, Mary és Paul halála kapcsolódik valahogy
egymáshoz. És még mindig biztos vagyok benne. Nem adom fel.
Ross az autójának dőlt.
– Figyelj, én kipurcantam. Ezt a részt meghagyom neked, megyek
zuhanyozni.
– Sajnálom, Ross, hogy az idődet vesztegettem. Állom azt az
ebédet.
– Ne aggódj, legalább sétáltam egy jót. Megnyugtató ez a
környék. Jeanette is elégedett lesz velem, és tényleg jót tett. Szólj, ha
kell valami! De – tette hozzá gyorsan – pár napig ne kelljen az
erdőben bóklásznom.
Bekászálódott az autójába, aztán integetve elindult, épp akkor,
amikor Patel megérkezett.
Patel őrmester szeme elégedetten csillogott, amikor Annával az
oldalán a házhoz lépett.
– Megvan a kulcs. Úgy látszik, a ház egyelőre nem eladó, mert
vita adódott a végakarat körül.
Átadta a kulcsot Robynnak, aki kinyitotta az ajtót, és beléptek az
impozáns előszobába.
Anna felsóhajtott, amikor körülnézett odabent.
– Mekkora ház!
 – Ja. Anyának meg apának tetszene – helyeselt Patel, aztán a
folyosó végén lévő lépcsőre mutatott. – De azt a lépcsőt a
nagyanyám nem bírná. Túl meredek. Már nem nagyon tud
lépcsőzni.
– A nagyanyád is nálatok lakik? – kérdezte Anna.
– Igen, van egy külön lakrésze. Régen garázs volt, de apa
átalakította, amikor a nagyapám meghalt, hogy a nagymamám
hozzánk költözhessen. Van saját fürdőszobája, vécéje és egy kis
nappalija is. Sokat van ott, de néha átjön hozzánk tévézni. Nagyon
bírom. És ő csinálja a világ legjobb hagymás gombócát.
Robyn elmosolyodott.
– Maga nagyon szereti a családját, nem igaz?
– Igen. Imádom a szüleimet is, mindig jól bántak velem. Az
utcában szeretnék majd házat venni, hogy gyakran meg tudjam őket
látogatni. De egy ekkora házban mindannyian elférnénk. Az de jó
lenne!
– Egyelőre nem tudom, mit keresünk, szóval nyugodtan nézzenek
szét. Én a konyhában leszek. Folyton az az érzésem, hogy valamit
nem vettem észre, amikor legutóbb ott jártam.
Elindult arra a helyre, ahol korábban Geraldine Marshsal
beszélgetett. Anna eközben csodálattal bámulta a télikertet.
Minden ugyanúgy volt, ahogy legutóbb. A DVD-k ott hevertek a
lejátszó mellett, a magazinok toronyba pakolva álltak a
konyhaszigeten.
Robyn belépett a kis kuckóba, és körülnézett. Alaposan
szemügyre vette a fekete bőrfotelt és az egymással össze nem illő
bútorokat. Magányos helynek tűnt. Nagy volt, mégis üres, semmi
melegség, nevetés vagy szeretet, amire egy ilyen házban oly nagy
szükség lenne. Azon gondolkodott, hogy Patel őrmester és a családja
bizonyára képes lenne élettel megtölteni az épületet. A DVD-
gyűjteményt fürkészte. Főleg dokumentumfilmek voltak a Déli-sark
állatairól, Afrika fajairól és madarakról – semmi hasznos.
Patel őrmester felbukkant a konyhában.
 – Anna felment. Itt van valami?
– Egyelőre elakadtam. Maga mit lát, Mitz? Keresek valamit, ami
megmagyarázza, Paul Matthews miért akart Farnborough-ba
menni.
– Nincsenek levelek, képeslapok vagy bármilyen üzenet valakitől,
aki ott lakik? Nekünk van egy újságtartó a konyhapulton, és
általában oda tesszük a fontos leveleket. Oda megy a csekk meg az
ilyesmik. Talán levelet kapott valakitől, aki Farnborough-ban lakik.
– Nem látok semmi ilyesmit – mondta Robyn, miután a
tekintetét körbehordozta a helyiségen. – Nincs újságtartó.
– Úgy látom, szerette a természetet. Soha nem láttam még ekkora
DVD-gyűjteményt. Pingvinek, elefántok, vízi állatok, madarak.
Nagyon szerette a madarakat – folytatta Mitz Patel, ahogy a DVD-
ket böngészte. – Sima film nincs is. Fura. Vagy komoly ember volt,
vagy valami tévés előfizetéssel nézte a filmeket.
Robyn a konyhaszigethez lépett.
– Folytassa, Mitz! Nézzen körbe, és mondja el, mit lát még!
– Van egy csomó újságja. Ezek is mind állatos meg madaras
újságok? Biztos sokat olvas. És nem szereti kidobni az ilyesmit. Én
minden újságot kidobok, ha kiolvastam. Ezek itt sorba vannak
rendezve. A lakás többi részében rendetlenség van, ahhoz képest a
magazinjaira igencsak odafigyelt. Biztos van csekk vagy levél a
házban. Olyan nincs, hogy valakinél ne legyenek levelek – folytatta,
és közben a mosókonyha felé lépdelt.
Robyn elgondolkodva bámulta a kupac tetején lévő magazint.
– Igaza van. Ezek az újságok tényleg szépen össze vannak
rendezve. De akkor ez az egy miért van kinyitva? – kiáltotta Mitz
után.
– Talán olvasott, mielőtt elindult futni.
 – Lehet. – Robyn kézbe vette a kinyitott magazint, és az oldalt
fürkészte, amelyik egy fotópályázat győzteséről számolt be. A
gyönyörű, barna, mocsári sasról készült kép valóban megérdemelte
az elsőnek járó díjat. Robynnak hirtelen felállt a szőr a hátán. Ezt a
nyomot kereste. A fotó alatt volt egy kép a győztesről. A neve Zoe
Cooper, Farnborough-ból. Csakugyan ezt a nevet írták oda, de
Robyn megismerte a komor arcú nőt a fényképen. És az nem Zoe
volt. De látta már azt az arcot, méghozzá Abigailnél. A képen Claire
Lewis volt.
Az ujjával megkopogtatta a képet.
– Bingó! Paul Matthews ezt a képet látta, és megismerte a nőt. Ez
köti össze őket, ezt kerestük eddig! Paul Matthews ismerte a nőt, de
nem tudta a nevét, és a cikk alapján azt hitte, Zoe Coopernek hívják.
Végre van egy gyanúsítottunk! – kiáltott fel diadalmasan.
– És akkor ki van a képen? – kérdezte Mitz, amikor visszatért,
kezében egy adag levéllel.
– Nem az, akinek Paul Matthews hitte. A nő a képen Claire Lewis.
Zoe egyik barátja, és nem mellesleg Abigail Thorne legjobb
barátnője. Láttam róla egy képet Abigail házában, onnan tudom,
hogy kicsoda.
Mitz odaadta a leveleket.
– Itt ez a flancos ház, és még levélnyílás sincs az ajtón – morogta.
– De odakint van egy postaláda a falon. Gondolom, valaki
összeszedte a leveleket, és bontatlanul lerakta a mosókonyhában.
Talán maga Paul Matthews tette, mielőtt futni ment. Nincs sok
levél, de van egy, amit érdemes lenne megnéznie. Farnborough-ban
adták fel egy nappal Paul Matthews halála előtt.
Robyn letette a magazint. Az adrenalin lüktetve áradt szét a
testében.
– Van magánál kesztyű?
Mitz elővett néhány gumikesztyűt a zsebéből, és adott egy párral
Robynnak.
– Mindig fel van készülve. Maga még sokra viszi, Patel őrmester.
 – Úgy legyen, asszonyom. Sok pénzt kell megkeresni ahhoz, hogy
saját házat vegyek.
Robyn felhúzta a kesztyűt, és elvette a levelet Mitztől. Egy ujjal
kibontotta a borítékot, aztán kihúzta az üdvözlőlapot. A képen egy
nyúl volt, amelyik éppen füvet rágcsált. A másik oldalán egy üzenet,
csupa nagybetűvel.
Robyn felolvasta:

SZALADJ, NYUSZI, SZALADJ,

MERT A MAI LESZ AZ UTOLSÓ VESENYED.
VÉGÜL MINDIG A TEKNŐS GYŐZ.
NYUGODJ BÉKÉBEN, PAUL MATTHEWS.
ALICE

Odaadta a kártyát Mitznek, aztán hívta Annát, aki hamarosan

lebotorkált a lépcsőn.
– Elég ijesztő az emelet. Minden olyan régimódi és nyomasztó. A
lépcső pedig nagyon veszélyes. Majdnem a fenekemre estem. Nem
csodálom, hogy Geraldine Marsh is megbotlott. Mit talált?
– Mitznek hála óriási nyomot. Ellenőrizzék, hogy vannak-e
ujjlenyomatok ezen az üdvözlőlapon. És minél előbb találják meg
Claire Lewist, ki akarom kérdezni. Hívja a Hampshire-i
Rendőrséget, és értesítse őket. A nő elvileg Skóciában van, de
hamarosan hazajön. Találják meg, hogy hol van pontosan, tudják
meg, melyik szolgáltatónál van a mobilja, és mérjék be. Ha megvan,
keressenek vendégházakat, hoteleket és bármilyen szállást azon a
környéken. Én visszamegyek Farnborough-ba, ott akarok beszélni a
két nővel. A legfontosabb, hogy Abigail Thorne-t és Claire Lewist
minél előbb ki tudjuk kérdezni.
 Robyn újult lelkesedéssel pattant be az autójába. Az egész ügy
középpontjában Alice állt. Alice ugyanis visszatért a Matthewsok
életébe. És ha Paul Matthews nem tévedett, akkor Alice Forman és
Claire Lewis egy és ugyanaz a személy. Most már csak azt kellett
kideríteni, hogy miért ölhette meg Paul Matthewst és Lucast, már ha
az utóbbi gyilkosságot is ő követte el.
A Lucas Matthews holttesténél talált játéknyúl, a Mulwood
Avenue-n lévő nyúl és a Paul házában talált üdvözlőlap összekötötte
a gyilkosságokat. Ezek alapján valószínű, hogy Paul Matthewst is
megölték. A képeslap lehetséges bizonyíték, de Robyn tudta, hogy
egy gonosz üzenettel még nem győzi meg a feletteseit. A gerincén
végigfutó bizsergés azt súgta, hogy helyesek a feltételezései. Alice
megölte Pault, Lucast és Maryt. Sajnos azonban puszta
feltételezésekkel nem lehet meggyőzni sem a bíróságot, sem
Mulholland főfelügyelőt. Robynnak száz százalékig biztosra kell
mennie, és ehhez konkrét bizonyítékra van szükség. Átgondolta,
hogy mit tudott meg eddig.
Paul Matthews úgy vélte, hogy a magazinban lévő fényképen
Alice Formant látja, aki ezúttal Zoe Coopernek álcázta magát.
Robynnak furcsa volt, hogy Paul megismerte a lányt a képről,
elvégre vélhetően hosszú évek óta nem látta. De ez a kérdés egyelőre
várhat. A fényképen ugyanis Claire Lewis van, és nem Zoe Cooper,
szóval Claire Zoe nevét használta álcának. Ez felveti a kérdést, hogy
Claire miért használta Zoe nevét a saját pályázatához? Végül pedig
ott a kérdés, hogy Paul Matthews miért akarta megkeresni a képen
látható nőt.
Robynnak csak egyetlen magyarázat jutott eszébe, mégpedig az,
hogy Paul bizonyára úgy gondolta, ez a nő zsarolja Lucast.
Robyn türelmetlenül dobolt az ujjaival. Alaposan átgondolt
minden ismert részletet. Aztán egyszer csak megmozdult a hatodik
érzéke, és hirtelen eszébe jutott az ok. Mi van, ha Claire Lewis
zsarolta meg Lucast Matthewst, de ehhez Zoe nevét használta a
sajátja helyett?
 Robyn úgy érezte, mintha a válasz betűit hatalmas kockákra írták
volna, amiket összekevertek, és így most nem volt semmi értelmük.
Eszébe jutott Davies. Ő nagyon jól értett a kódokhoz és az efféle
rejtvényekhez. Ő már régen tudná a megoldást. Aztán egyszerre
összeállt. Claire Lewis valójában Alice, de a fotópályázaton
valamiért Zoe nevében nevezett. Paul felismerte az újságban, és
rájött, hogy a Zoe Cooper álnevet használja. Megpróbálta
megkeresni, és Lucasnak is megmutatta Claire fotóját. Mindketten
Alice-t keresték, akiről azt hitték, hogy most Zoe Cooper néven él.
De amikor Lucas végre megtalálta Zoét, a nő nem hasonlított arra,
akit a fényképen láttak. Ezért nem ment oda hozzá a Sky Barban.
Ez észszerű magyarázatnak tűnt. Most már csak bizonyítani
kellett. Patel őrmester éppen akkor telefonált.
– Megvan Claire Lewis címe. A Hampshire-i Rendőrség már rajta
van az ügyön, de Claire nem ment még haza. Keresték telefonon és a
stúdiójában is, de egyelőre nem sikerült elérni.
Robyn morgott egyet.
– Remélem, nem bújt el valahol. Szerezzen házkutatási engedélyt
a lakására. Ellenőrizzék a barátait, és minden helyet, ahol gyakran
megfordul. Ha az ürge bebújt az üregébe, akkor megpróbáljuk
kiönteni onnan. Nézzenek utána a fotópályázat szervezőinek is.
Tudni akarom, hová küldték Zoe Cooper díját. Talán van egy másik
címe, és most is ott bujkál. – Beolvasott minden információt a
magazinból, amit magával vitt.
– Értettem – nyugtázta Patel. – Abigail Thorne-ról viszont rossz
hírünk van. Egész nap a Hampshire-i Rendőrségen volt, most vitték
haza. Úgy néz ki, hogy elrabolták a gyerekét.
Robyn lelki szemei előtt látta, ahogy a kirakós darabjai alakot
váltanak.
 ÖTVENHATODIK FEJEZET

ABIGAIL MAGÁBA SZÍVTA A MELEG SZELLŐT, ami a tenger sós illatát

hordozta. A hullámok aprót emelkedtek, majd fehér tajtékot fújva,
lágyan kúsztak ki a homokos partra. A nap sütötte az arcát, a
tarkóján apró cseppekben gyöngyözött a verejték. Jackson a
homokban ült, a lába között Izzyvel, és éppen homokvárat építettek.
A gyermek túl kicsi volt még ahhoz, hogy értékelje apja igyekezetét,
de a tengerkék szeme így is boldogságtól csillogott. A műanyag
lapátjával nagyot csapott a frissen emelt bástyára, és hatalmasat
kacagott. Abigail érezte, ahogy a nap melege áthatol a bőrén, és
elárasztja a szívét. Olyan melegség töltötte el, amilyet sosem érzett
még. Imádta a gyermekét. Izzyvel az élete teljes lett. Behunyta a
szemét, és élvezte a tökéletes pillanatot.
Aztán hallotta, ahogy Jackson a nevét kiáltja. A hangja tele volt
aggodalommal és nyugtalansággal. Körülnézett; kereste a
homokban, de a kép lassan szertefoszlott, és nem maradt más, csak
Jackson arca. A férje őt nézte, a vonásait félelem torzította, ráncok
voltak ott, ahol azelőtt sosem, a szeme be volt esve és ki volt
vörösödve.
Abigail kábultan próbált felülni az ágyon. A nyugtató, amit az
orvostól kapott, eltompította az elméjét, és ernyedtté tette a tagjait.
Miért volt nála orvos? Nem emlékezett rá. Aztán egyszerre eszébe
jutott. Izzy eltűnt. Izzy eltűnt, és Abigail összeomlott.
– Jól vagy? – érdeklődött Jackson, és megfogta a kezét.
– Izzy? – kérdezett vissza. Reménykedett, hogy az egész csak
szörnyű rémálom volt.
Jackson a fejét rázta.
 – Egyelőre nincs hír. A rendőrség most a közeli kamerák
felvételeit ellenőrzi, hátha találnak valamit.
Az arca hamuszürke volt, és mintha egyetlen nap alatt tíz évet
öregedett volna.
– Annyira sajnálom. Csak egy percre hagytam ott. Nem
gondoltam, hogy… – Elhallgatott. Nem számít, hányszor kér
bocsánatot, attól az ő hibája marad. Soha nem lett volna szabad
egyedül hagynia Izzyt az autóban. Ha hamarabb elmondja az
igazságot, ez az egész meg sem történik.
– Volt itt melletted egy rendőr, de amikor megjöttem, mondtam
neki, hogy menjen nyugodtan a dolgára. Később küldenek majd
valakit, aki elmondja, hogyan tovább. – Elhallgatott, és nagyot
nyelve küzdött a torkában lévő gombóccal. – Lehet, hogy tovább
kérdezősködnek majd. Tudsz velük beszélni?
Abigail bólintott.
– Nem tudom, mi mást mondhatnék még nekik. Megmondtam,
ki vitte el Izzyt. Lucas Matthews volt az. Felhívott, és arra kért, hogy
találkozzunk, aztán átvert. Ő tette, és az a szemét barátnője, Rachel.
Lucas a parkolóba csalt, és rávett valakit, hogy lopja el a táskámat.
Jackson, eszembe sem jutott, hogy ez történhet. A férfi után
rohantam, és mire visszaértem, Lucas elvitte Izzyt. Sosem lett volna
szabad odamennem.
Jackson megszorította a kezét.
– Nem, Abigail, nem Lucas Matthews tette.
 – De igen. Felhívott, miután kijöttem a rendelőből. Nem ismered
őt. Lucas gonosz. Ő volt az, aki követett, aki hívogatott és e-maileket
küldött. Az egészet ő találta ki. Mindent alaposan megtervezett,
hogy elrabolhassa tőlem Izzyt. Rachel Croft pedig a társa. Mindent
elmondtam a rendőrségnek. Mondtam a levelet, a telefonhívásokat,
hogy feltörték a telefonomat, és hogy az egész Lucas és a társa műve.
Rachel is biztosan benne van, tuti, hogy ő tett ipekakuánát az
italomba a kávézóban. És így került ki Facebookra az ágy fölötti
fényképem. – Beszéd közben zavartan ingatta a fejét, a szavak
reszketve buktak ki a száján, mind gyorsabban, míg aztán előtörtek
a könnyek, és egyre szaporábban kapkodta a levegőt.
– Abby – erősködött Jackson. – Nem Lucas Matthews tette. Nem
lehetett Lucas, mert ő halott. A rendőrök mondták az őrsön.
Megpróbálták felvenni vele a kapcsolatot, és kiderült, hogy
majdnem egy hete meghalt. Nem ő tette.
Abigail mellkasa összeszorult. Nem kapott levegőt. Küszködve
kapkodott levegőért, de csak aprókat tudott lélegezni. Jackson
magához ölelte, amíg megnyugodott.
– Rachel? – kérdezte végül.
– A rendőrség ellenőrzi. Küldtek egy csapatot a házához. Ennyit
mondtak, és hogy mindent megtesznek, hogy megtalálják Izzyt.
Jöttem, amint tudtam.
Abigail elméje teljesen eltompult. A fájdalom, a kín már fizikailag
is gyötörte. A térdét magához szorította, és előre-hátra hintázott.
Néhány perc múlva megállt, és szipogva fordult a férjéhez.
– De ha Lucas halott, akkor ki vette el tőlünk a kisbabánkat?
Jackson lemondóan megrándította a vállát.
– Bárcsak tudnám, Abby! Bárcsak tudnám!
 ÖTVENHETEDIK FEJEZET

A HÍVÁS AKKOR ÉRKEZETT, AMIKOR ROBYN ÚTON VOLT Hartley Witney-

be.
– Megvan Lucas Matthews mobilja – újságolta büszkén Patel. – A
Premier Innben szállt meg Farnborough-ban. Minden helyi hotelt
felhívtam, és érdeklődtem, hogy távozott-e mostanában vendégük
kijelentkezés nélkül. Kiderült, hogy Lucas Matthews nem
jelentkezett ki, és minden ruháját és egyebét a szobában hagyta. A
hotel levonta a kártyájáról a szállás árát, összeszedték a holmiját, és
eltették a talált tárgyak közé. Elmegy érte, vagy küldjek oda valakit a
Hampshire-i Rendőrségtől?
– Megyek én, de előbb beszélek Abigail Thorne-nal.
– Okés. A szolgáltatótól megszereztem a híváslistát is. Múlt hétfő
óta nem volt hívás a telefonról, azelőtt pedig farnborough-i
számokat hívott. Ellenőrzöm mindet.
– Szuper! Egyre közelebb jutunk a megoldáshoz, Mitz. Biztos
vagyok benne, hogy nemsokára meglesz a gyilkos. Claire Lewisról
van hír?
 – Eddig semmi, de rajta vagyok. A telefonja ki van kapcsolva, és
nem lehet bemérni. Kutatgattam egy kicsit, és már találtam róla ezt-
azt. A Facebook-profilja szerint 1990-ben született. A profil szerint a
születésnapja szeptember 12., de ez nyugodtan lehet hamis
információ is. Facebookon azt ír be az ember, amit akar. Iskolákat
nem ír, de a LinkedIn-profilja szerint fotótanfolyamot végzett. A
weboldalán van is néhány munkája, és van e-mail cím. A közösségi
médiában hirdeti a fényképeit, és a Facebook-ismerősei főleg
korábbi ügyfelek vagy üzletemberek Farnborough-ból. Nem sok
személyes infót oszt meg magáról, és úgy látszik, hogy két barátja
van, Zoe Cooper és Abigail Thorne. Van is róluk pár közös kép.
Eddig semmi hasznosat nem találtam, de keresgélek még.
– Basszus. Jól van, Mitz, hívjon, ha megtalálták.
– Anna visszaállított közben egy törölt fájlt Paul Matthews
laptopján. Abigail a neve, de sok minden nem derül ki belőle. Össze
van benne gyűjtve a címe, néhány részlet a házukról, amit egy
ingatlanos webhelyről szedett le, és ott van az esküvői fényképük,
ami a helyi újság online változatában is megjelent. Van pár kép a
BizzyAir Business Aviation gépeiről, és Jacksonról az ügyfelei
oldalán. És van egy kép Abigailről, ami valami rendezvényen
készülhetett. Paul letöltött még egy közleményt a Farnborough
News honlapjáról, ami Isobel Willow Thorne születéséről ír.
Robyn beharapta a száját. Mitz folytatta:
– Az iskolában egyszer kollázst kellett készíteni a családomról, és
írni néhány sort mindenkiről. Ez is úgy néz ki. Lehet, hogy ez valami
elektronikus emlékkönyv?
– Rá fogunk jönni, Mitz. – Hirtelen eszébe jutott valami. – Ugye
megvannak Abigail útlevéladatai? Mi a leánykori neve?
– Bridges – felelte Mitz.
– Hát persze! – mondta Robyn. – Bridges. Így már érthető.
– Én még mindig nem értem.
– Paul Matthews első feleségének Linda Bridges volt a neve.
 – Á! Világos! Azt hiszem, asszonyom, ezért vagyok én az
őrmester, és maga a detektívfelügyelő.
– Keresse tovább Claire Lewist, és az égre kérem, ne szólítson
többet asszonyomnak! E nélkül is éppen eléggé lenyűgözte már
Annát.
Robyn lehúzódott a kocsibeállóhoz. Még ki sem szállt az autóból,
mire Jackson már ajtót nyitott. A férfi elébe sietett.
– Van valami fejlemény? Abigail halálra aggódja magát.
Robyn nem felelt a kérdésre. Jackson szemébe nézett, és
köntörfalazás nélkül megszólalt.
– Nagyon sajnálom, de beszélnem kell vele. Tudom, hogy pocsék
az időzítés, de nem várhat.
Jackson oldalra billentette a fejét, és hirtelen megértette a
helyzetet.
– Nem Izzy miatt jött. Maga nem is a lányunkat keresi, igaz?
– Azért jöttem, mert beszélnem kell a feleségével Lucas Matthews
haláláról. Azt hiszem, bizonyítékokat tart vissza. Tudom, hogy
szörnyen nehéz most maguknak, de nekem is végeznem kell a
munkámat.
Robyn próbált racionális maradni annak ellenére, hogy a férfi
nyilvánvalóan kétségbe volt esve.
– Most nincs olyan állapotban, hogy Lucasról kérdezze.
Összevissza beszél. Nagyon meg van zavarodva, először azt hitte, az
a férfi rabolta el Izzyt. De a nyomozó, aki felvette a vallomásomat,
azt mondta, Lucas Matthews meghalt. Abigail túlságosan zaklatott
ahhoz, hogy most erről beszéljenek. Nem tud segíteni.
Jackson összefonta a karját, és elállta Robyn útját, de aztán
megfordult, amikor a háta mögül elgyötört hang szólalt meg.
– Jackson, engedd be! Ideje elmondanom az igazat. – Abigail az
ajtóban állt. A válla be volt esve, mintha minden életet kiszívtak
volna belőle.
 Abigail azután bement a házba. Jackson és Robyn követték.
Abigail közben visszament a nappaliba, és lerogyott a kanapéra. A
térdét a melléhez húzta, és azt a plüsskutyát szorongatta, amit
Robyn legutóbb Izzy kezében látott. Kimerültnek tűnt, a bőre
krétafehér, a szeme kivörösödve, feldagadva. Robyn egy része
legszívesebben megölelte volna a nőt, hogy enyhítse a fájdalmát – az
a része, amelyik pontosan tudta, milyen érzés elveszíteni egy
gyermeket.
– Nagyon sajnálom – kezdte végül. – De ilyen helyzetekre is ki
vagyunk képezve. Az illetékes csapat mindent megtesz, hogy
megtalálják.
Abigail elfojtva hüppögött.
– Fogalmam sincs, ki tehette. Először azt hittem, Zoe volt. Aztán,
hogy Lucas tette Rachel Crofttal. Logikusnak tűnt, de most már nem
tudom, mit higgyek. A rendőrség szerint valaki csak éppen arra járt,
és kihasználta az adódó alkalmat. Nem értem, hogy képes valaki
ilyesmire. Csak azt remélem, hogy Izzy jól van. Belehalnék, ha
történne vele valami.
Jackson az ablakhoz lépett, és kifelé meredt, mint egy néma
őrszem, aki azt várja, valaki végre meghozza a jó hírt.
– Nagyon sajnálom, hogy ilyen nehéz pillanatban kell feltennem
a kérdéseimet, de tudnom kell az igazságot – mondta Robyn. –
Lucas Matthewst holtan találták Staffordshire-ben. – Várt egy picit,
hogy Abigail megértse, mennyire fontos a kérdés. – Amikor
legutóbb kérdeztem, letagadta, hogy ismeri. Azt mondta, sosem
hallott róla. Szeretné megváltoztatni a vallomását?
Abigail szipogva küzdött a könnyeivel.
 – Nem akartam, hogy felforduljon az életem – mondta. – Annyira
boldog voltam. Itt volt Jackson, Izzy, voltak barátaim, mindenem
megvolt, amire valaha vágytam. Lucas tönkretette a gyerekkoromat.
Soha többé nem akartam látni, a nevét sem akartam hallani. Lucas
nem normális. Vagyis nem volt normális – helyesbített gyorsan.
Kegyetlen volt, és utálatos, el sem tudja képzelni, mennyire. Olyan
ember volt, akit legszívesebben mindenki messze elkerül. Miatta
jöttem el otthonról. Muszáj volt kiszabadulnom onnan. Nem bírtam
már a fölényeskedését és az undorító dolgait. Kitöröltem az
elmémből. És egészen mostanáig minden rendben is volt. Soha
eszembe sem jutott, de most… – Elhallgatott. – Sajnálom. El kellett
volna mondanom. Már bánom, hogy nem tettem. Talán ha
elmondom, Izzy még most is itt lenne. Lucas Matthews a bátyám
volt.
– Értem – nyugtázta Robyn. – Miért költözött el otthonról?
Bizonyára komoly oka volt.
– Hosszú történet, és nem hiszem, hogy bármi köze van a
nyomozásához. És először Jacksonnak szeretném elmondani.
Ennyivel tartozom neki. Elmondom, amit már neki is mondtam.
Tizenhat évesen jöttem el otthonról. Az apámmal borzasztóan
összevesztünk Lucas miatt, ezért leléptem. Apa adott pénzt, hogy új
életet kezdjek, és én éltem a lehetőséggel. Külföldre mentem.
Megváltoztattam a vezetéknevemet Matthewsról Bridgesre, anyám
leánykori nevére. Onnantól Abigail Bridgesként éltem tovább – új
névvel, új emberként, új életet. Lucas és Paul tartoztak nekem
annyival, hogy hagyják. Számomra többé nem léteztek. Jó ideig
külföldön dolgoztam. Aztán a cég egyszer elbocsátott, én pedig
visszajöttem az Egyesült Királyságba. A vendéglátásban
helyezkedtem el, munkát kaptam a Farnborough Air Show-n. Jól
fizettek, de határozott idejű szerződésem volt. Nem is akartam
maradni. Úgy voltam vele, hogy a légi bemutató után újra külföldre
megyek, de megismerkedtem Jacksonnal.
 Jackson rendületlenül az utcát kémlelte, mintha a lánya
bármelyik pillanatban előbukkanhatna. Robyn nem volt biztos
benne, hogy akár kicsit is odafigyel a beszélgetésükre.
– Azóta nem találkoztam velük. Nem is hallottam felőlük egészen
addig, amíg a múltkor Lucasról kérdezett, és azt mondta, Zoét
kereste. Aznap tudtam meg, hogy valaki szándékosan megmérgezett
ipekakuánával. Egyből összeállt a kép – arra gondoltam, Lucas áll az
egész mögött, és hogy társa is van. Rachelre gyanakodtam. Meg is
beszéltem vele egy találkozót, és az egészet jelenteni akartam a
rendőrségen, de akkor felhívott az a valaki, aki napok óta zaklat. Azt
hittem, Lucas az. Megbeszéltük, hogy találkozunk a Meads
parkolójában, és ott hatalmas hülyeséget csináltam. Elrohantam egy
tolvaj után, és néhány pillanatra egyedül hagytam a kisbabámat az
autóban, és mire visszaértem, eltűnt. – Az utolsó néhány szót alig
hallhatóan sóhajtotta. Nem bírta tovább, előtört belőle a sírás.
Robyn nagyon sajnálta, hogy ilyesmin megy keresztül, de valahogy
ez az egész ügy összefonódott. Össze kellett illesztenie a darabokat.
Abigail a szemét törölgette, aztán erősen megszorította a játék
kutyát.
– Megértem, hogy nagyon nehéz most magának, de folytatnunk
kell a beszélgetést.
Abigail hüppögve, nagyokat nyelve elmesélte, mit beszélt a
hívóval, mielőtt Izzyt elrabolták.
– Szóval ez a valaki közölte, hogy az édesapja, Paul meghalt?
Abigail az arcához emelte a kutyát, és bólintott.
– De nem érdekelt. Annyira dühös voltam Lucasra, amiért kínoz.
Semmi nem érdekelt. Azóta kiderült, hogy Lucas halott, de ez sem
érdekel. Csak Izzyt akarom visszakapni.
– Vissza fogja – mondta Robyn, és bízott benne, hogy a szavai
elég meggyőzőek, hogy legalább némi reményt adjanak a nőnek. De
ehhez kellenek a biztonsági kamerák felvételei, ki kell kérdezni a
lehetséges szemtanúkat, aztán elő kell keríteni a felelőst.
– Utolsó kérdés. Claire ismerte az édesapját vagy Lucast?
 Abigail oldalt döntötte a fejét.
– Claire? Nem. Sosem találkozott velük. Miért érdekli Claire?
– Arra próbálok rájönni, hogy valaki honnan tudhatta, hogy maga
és Lucas rokonok. A legjobb barátok sokszor megosztják egymással
a titkaikat, amit aztán óhatatlanul is továbbadhatnak a párjuknak
vagy a közeli barátaiknak. Vagy az is lehet, hogy valaki kihallgatta a
beszélgetésüket.
– Senki nem tud Lucasról és az apámról. Senkivel nem beszéltem
erről, Claire-rel sem, de még Jacksonnal sem. Aznap, amikor Abigail
Bridges lettem, örökre magam mögött hagytam a múltamat.
– És Claire sosem kérdezte a gyermekkoráról? Nem beszélgettek
olyasmiről, hogy ki mit szeretett fiatalon?
Abigail egy percre elgondolkodott.
– Nem sokat beszéltünk ilyesmikről. Csak hogy ki melyik
zenekart szerette, meg hogy melyik tanárt utáltuk. Claire sokat
váltott iskolát. A szülei a hadseregnél dolgoztak, és emiatt sokat
költöztek. Fiatal volt, amikor a szülei elváltak, és az anyjával élt. A
válás után alig látta az apját, aki állandóan utazott. Ezt nagyon
sajnálta is. Az anyja sem szerette, ha meglátogatja, amitől csak még
bonyolultabb lett az egész. Mire elég idős lett ahhoz, hogy az
ilyesmit maga döntse el, az apja meghalt. Megölték Afganisztánban.
– Megszorította a játékot. A mozdulat visszarántotta a jelenbe, és
eszébe jutott Izzy. – Nem értem, hogy ez mit segít az ügyén, vagy ez
hogy hozza vissza a kisbabámat. Nem azzal kéne foglalkoznia
ahelyett, hogy a barátaimról kérdezget?
Robyn csendben figyelte a nőt, aki egyre idegesebb lett.
– Biztosíthatom, hogy mindent megteszünk Izzy felkutatásáért –
felelte. – Talán nem tűnik relevánsnak a kérdésem, de néha épp az
ilyesmi vezet el minket az ügyhöz látszólag nem kapcsolódó
személyekhez, és így bukkanunk az elkövető nyomára. Köszönöm,
hogy válaszolt, sokat segített.
Abigail megint szipogott.
 – Soha, senkinek nem beszéltem arról, hogy miért jöttem el
otthonról – ismételte, miközben egyre csak a kutyát bámulta. –
Annyira szörnyű, hogy nem tudok beszélni róla. Mélyen eltemettem
magamban, és most minden titkot ki kell ásnom, és beszélnem kell
arról a gyomorforgató erőszakról, ami velem történt. Jackson sosem
lesz képes ugyanúgy nézni rám. Tönkretették az életem, és ha Izzyt
nem találják meg, a romok közt már nem marad semmi, amiért
érdemes lesz élni.
Jackson zaklatott arccal a kanapé felé fordult. Abigail
összeszorította az ajkát, nehogy megint elsírja magát.
– Van bárki, aki tud most támogatást nyújtani? Rokonok,
barátok? Claire tudja, hogy Izzy eltűnt? Neki is itt a helye maga
mellett.
Robyn nem szívesen használta ki Abigail instabil érzelmi
állapotát, de muszáj volt többet megtudnia Claire-ről, mert
állandóan ott motoszkált benne a gondolat, hogy annak a nőnek
valahogy köze van a gyerek elrablásához.
– Fotózni ment Skóciába a Nature World magazinnak. Hívtam
már, de csak a hangposta jelentkezett. Hagytam üzenetet.
Robyn felállt.
– Köszönöm, Abigail. Remélem, tudja: a rendőrség mindent
megtesz, hogy megtalálják a gyermekét.
Robyn lehangoltan távozott a Thorne-házból. Most már tudta,
Paul Matthews miért őrizgetett egy Abigail nevű fájlt. Bármi történt
is köztük, valamilyen módon mégis kapcsolatot akart tartani a
lányával, még ha csak távolról is. Milyen szomorú, hogy sosem
láthatta az unokáját. Nem Robyné volt az eset, de meg akarta találni
Izzyt. Úgy döntött, bemegy a kapitányságra, és megkérdezi, hogy
haladnak. Corrance főfelügyelő talán nem nézi majd jó szemmel,
hogy ott kérdezősködik, de ennyit hajlandó volt vállalni. Robynt
nem érdekelte, ha megsért valakit, elvégre eltűnt egy kisgyerek, és
segíteni akart. De először elindult Lucas holmijáért.
 ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET

A BARNA SPORTTÁSKA PEHELYKÖNNYŰ VOLT. Lucas nem tervezett sokáig

távol lenni. Robyn lerakta a táskát a Polo anyósülésére, és
kinyitotta. Egy kupac mosatlan, bebüdösödött ruha volt benne.
Robyn gumikesztyűt húzott, és áttúrta a holmit. Talált egy
mobiltelefont és egy hozzá való töltőt. Már éppen hívta volna Patelt,
amikor a szeme megakadt valami fehéren. A táska legalján, a
szennyes alsóneműk alatt két boríték lapult. Kivette őket. Az egyik
címzettje Mary Matthews volt, a másiké Abigail Thorne.
Robyn megérezte az adrenalin ismerős bizsergését, amikor
kinyitotta és elolvasta az Abigailnek írt levelet:

Kedves Abigail!
A férjed nem tudja, ki vagyok. Nem mondtam semmi olyat, amiből rájöhetne az
igazságra veled kapcsolatban. Csak annyit kértem tőle, hogy adja át neked ezt a
levelet. Azért vele küldöm, mert abban bízom, hogy így talán nem téped szét
azonnal. Személyesen pedig nem adhatom oda, hiszen sok évvel ezelőtt
megígértem, hogy távol tartom magamat tőled. De nagyon fontos, hogy
végigolvasd a levelet!
Figyelmeztetni akarlak Alice miatt. Úgy tűnik, valamiféle bosszúhadjáratba
kezdett, és most engem zsarol. Már kétszer is fizettem neki, de nem elégszik meg
ennyivel azzal fenyeget, hogy ha nem fizetek, tönkreteszi a házasságomat és az
egész életemet. Kértem Paultól segítséget. Nem örült nekem, de megtette, amit
tudott. Titokban nyomon követte az életedet, a címedet is tudja. Ő javasolta, hogy
a férjeden keresztül üzenjek ahelyett, hogy váratlanul betoppannék hozzád. Paul
egészen véletlenül megtudta, hol rejtőzik Alice. Talált róla egy fényképet az egyik
természettudományi újságban, és mivel kiderült, hogy a környékeden lakik, úgy
döntöttünk, megszegjük a neked tett ígéretünket, mert figyelmeztetni akarunk,
hogy talán téged is megpróbál megzsarolni, vagy valami még rosszabbal
próbálkozik. Zoe Cooper álnéven él.
 Megpróbálom megkeresni, hogy véget vessek ennek az őrült játéknak, de légy
óvatos. Ha megtudja, hogy ki vagy, te is Veszélybe kerülhetsz.
Remélem, az új életed jól alakul. Ígérem, ezt most nem teszem tönkre.
Minden jót!
Lucas

A Mary Matthewsnak címzett borítékban is volt egy levél és egy

másik lap. Robyn először a levelet olvasta el:

Drága Mary!
Ha ezt a levelet olvasod, akkor valami történt velem, és talán olyasmi igazságra is
fény derült, amin mélységesen megbotránkoztál.
Egy borzasztó betegségem van, amiből sosem sikerült kigyógyulnom. A fiatal
lányokhoz való vonzalmam már a múltban is sok bajt hozott a fejemre, ám ezúttal
talán végleg a vesztemet okozta.
Egy fiatal lánnyal történt eset után nemrégiben megzsaroltak. Arra
kényszerítettek, hogy felmondjak az iskolában, és fizessek a zsarolónak.
Kérlek, hidd el, hogy ki akartam gyógyulni belőle. Őszintén fel akartam hagyni
vele, szerettem volna normális férjed lenni. Te vagy a legjobb dolog egész
életemben, és éppen ezért nem avattalak be ebbe a sötét titkomba.
A zsaroló régről ismer. Megtámadtam, és erőszakoskodtam vele, amikor még
gyerek volt. Részeg voltam, és be voltam drogozva, de ő nem hagyta magát, és
visszatámadott. Akkor veszítettem el a fél szememet.
Azt hittem, sikerült pontot tenni ennek az egész őrültségnek a végére, de most
még több pénzt követel, és már azzal fenyeget, hogy téged is bántani fog.
Nem mondtam igazat - nem utaztam el Thaiföldre. Nem akartalak belekeVerni
ebbe az egészbe. Próbálom megtalálni Alice-t, mielőtt beváltja a fenyegetését.
Ha ezt a levelet olvasod, kérlek, a borítékban lévő másik üzenetet azonnal
juttasd el a rendőrségnek, és kérj tőlük védelmet, amíg meg nem találnak egy Zoe
Cooper nevű nőt. Az igazi neve Alice Forman.
Ne engedd, hogy a közeledbe menjen!
Mary, szívből sajnálom ezt a sok bonyodalmat, amit okoztam neked. Kérlek, hidd
el, hogy szeretlek.
Csók:
Lucas

A másik lapon egy újságpapírból összeollózott üzenet állt az

alábbiakkal:
 NINCS AZ A PÉNZ, AMIVEL EZT JÓVÁTEHETED. AZ
ÉLETEDDEL FIZETSZ.
LEHET, HOGY A FELESÉGED IS MEGLÁTOGATOM, ÉS
TALÁN ŐT IS MEGÖLÖM.
LÁTOD, LUCAS? ILYEN ÉRZÉS FÉLNI.
ALICE

Robyn sietve hívta Rosst.

– El tudnál megint menni Mrs. Cliffordhoz? – kérdezte, amikor
az unokatestvére felvette.
– Neked is szia – morogta Ross.
– Ne szórakozz, Ross, sürgős! – Felolvasta a leveleket. – Mrs.
Cliffordnak biztos van fényképe Alice-ről. Légy szíves, kérd el tőle,
és küldd el e-mailben! Paul és Lucas Zoe Coopert üldözte, de nem ő
Alice. Az a bajom, hogy ha Paul felismerte Claire fényképét, akkor
nem értem, Abigail miért nem. Elvégre ő gyakran találkozott vele.
Ha Claire tényleg Alice Forman, Abigailnek rá kellett volna jönnie.
Látni akarom, hogy Alice és Claire között van-e hasonlóság, hogy
minden kétséget kizáróan tudjuk-e bizonyítani, hogy Claire Lewis
valójában Alice Forman. Mulholland leordítja a fejemet, ha
találgatásokkal állok elő. Még jó, hogy a nyulas ügyről nem tud,
mert azt is jól benéztem. Nem akarok ezzel is árnyékra vetődni.
– Amúgy is megígértem Jane-nek, hogy meglátogatom. Mindjárt
felhívom az otthont, aztán később beugrom hozzá.
– Köszi! Imádlak!
– Nem kell hízelegni, most mondom, hogy megyek.
Robyn telefonja rezegve jelzett.
– Valaki hív. Köszi, még egyszer!
A meglepetéstől felszaladt a szemöldöke, amikor meglátta a hívót.
– Halló, Carter detektívfelügyelő? Claire Lewis vagyok. Üzenetet
hagyott, hogy hívjam vissza. Miről van szó?
– Köszönöm, hogy visszahívott, Miss Lewis. Beszélni szeretnék
önnel Lucas Matthewszal kapcsolatban.
 – Nem ismerős a neve.
– Azért mégiscsak jó lenne, ha tudnánk beszélni. Elég fontos.
Robyn hallotta, hogy a nő tétovázik.
– Egy megbízás miatt jelenleg Skóciában vagyok, szombaton érek
vissza. Tudunk akkor találkozni? Addig itt még van egy kis dolgom.
Skócia szépségeiről készítek fotóanyagot. Már az egész északi részt
és a Trossachs Nemzeti Parkot bejártam. Jelenleg Cromartyban
vagyok, Iverness mellett. Moray Firthben sok a palackorrú delfin.
Már leraktam a kameráimat, remélem, összejön ma pár jó fotó.
Szerencsére szép az idő, jók a látási viszonyok.
Robyn minél előbb beszélni akart vele. Úgy döntött, mással
próbálkozik.
– Abigail Thorne-nal beszélt mostanában?
– Nem, de tőle is volt pár nem fogadott hívásom. Előbb önt
akartam felhívni. Gondoltam, a rendőrséget visszahívni mégiscsak
fontosabb.
– Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia, de Abigail lányát
elrabolták.
Claire-nek fennakadt a lélegzete.
– Ne! – mondta néhány pillanattal később. – Ne, Izzyt ne!
Úristen! Szegény Abigail! Nem hiszem el, biztos borzasztóan
aggódik. Izzyt elrabolták… Mikor? És hol?
– Ma délelőtt. Az autóból vitték el a Meads parkolójában.
– Micsoda? Az lehetetlen! Hiszen Abigail sosem hagyja magára
Izzyt. Tudják már, hogy ki tette? Ugye már keresik? – Nagyot
nyöszörgött, mielőtt folytatta. – Hazamegyek, Abby mellett a
helyem. Sajnálom, Carter felügyelő, de le kell tennem. Beszélni
akarok Abbyvel, aztán a lehető leghamarabb indulok Farnborough-
ba.
– Miss Lewis, ha hazaért, kérem, hívjon fel! Szeretnék
hivatalosan is beszélni magával.
– Persze, bár nem tudom, mekkora segítség leszek. Hívom, amint
Farnborough-ban vagyok. Vagy menjek egyenesen a rendőrségre?
 – Csak hívjon fel, aztán megbeszéljük, hogy hol találkozzunk.
– Rendben. – Idegesnek hangzott. – Izzyről van hír?
– Sajnos még nincs.
– Jól van. Remélem, nemsokára kiderül valami. Hívom, ha
hazaértem.
Robyn összeszorította az ajkát, és elgondolkodva nézett ki az
autójából. Telefonon keresztül nehéz megmondani, hogy valaki
hazudik-e, de Claire a vártnak megfelelően reagált, amikor kiderült,
hogy a legjobb barátnője lányát elrabolták. Robyn érezte, hogy egyre
feszültebb a helyzettől. Nem haladt semerre az üggyel. Biztos volt
benne, hogy Claire valójában Alice, de ha Claire most Skóciában
van, akkor ki vitte el Izzyt? Felhívta Patel őrmestert, hogy
ellenőrizze Claire Lewis tartózkodási helyét. Claire azt mondta, hogy
Cromartyban van, de Robyn ennél több bizonyítékot akart. Először
is kapcsolatba lép Claire telefonszolgáltatójával. Tőlük megtudhatja,
hogy melyik a tartózkodási helyéhez legközelebb eső átjátszótorony.
Robynnak gyanús volt, hogy Claire csak úgy felhívja. Bízott benne,
hogy a megérzése nem csal. Ezúttal nem tévedhet, hiszen gyilkost és
emberrablót keres, ráadásul egy gyerek élete forog kockán.
 ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET

MOST

IZZY NAGY SZEMEKET MERESZT RÁM. Nem zavarja, semmi, mintha az

elrablása is csupán újabb izgalmas élmény lenne. Szegény
gyereknek nem fogok whiskyt vagy ilyesmit adni, hogy
elhallgasson. Egyszer már megbetegítettem, és az is teljesen
véletlen volt. Biztos maradt egy kis ipekakuána az ujjamon, aztán
úgy etettem meg ott a kávézóban. Elborzadtam, amikor hallottam,
hogy ő is megbetegedett. Nem állt szándékomban megmérgezni.
Szerencsére nem lett komolyabb baja. Nem akarom bántani a
gyereket. Legalábbis egyelőre. Persze a végén meg kell ölnöm.
Nincs más választásom, hiszen különben hogy tehetném teljesen
tönkre Abigail életét?
Abigail. Ez a név jobban illik hozzá, mint a Natasha. Natasha
egy sápadt, feketésre festett szemű lány volt, aki zombiként
bolyongott a házban, motyogva beszélt az emberekhez, és
általában a szobájában bujkált. Az Abigail egy könnyed, vidám
név. Persze Abigail most bizonyára minden, csak nem könnyed és
vidám.
 A csomagtartóból előveszek egy doboz játékot, amit Izzynek
szereztem be. Azt olvastam, hogy a kisbabákat le kell foglalni.
Ingerekre van szükségük, különben unatkoznak, és ezért kezdenek
el sírni. Remélem, a játékokkal sikerül elfoglalnia magát, amíg
végre elfárad és kidől. Bedobom a dobozt az anyósülés elé, aztán
berakok egy babáknak szóló CD-t. Mindenféle fura zene van a
lemezen, de ez elvileg megnyugtatja a gyerekek agyhullámait. És
ha ezek közül semmi sem válik be, hoztam neki egy takarót,
magamnak meg füldugót, hogy ne kelljen hallgatnom az
ordítozását.
Hátrafelé kötöm be a bébihordót az anyósülésre, így Izzy lát
engem. Nagy, vidám mosolyt mereszt. Nem is hiányzik neki Abby.
Kinyújtom rá a nyelvem, megcsikizem a talpát, aztán
visszamosolygok.
– Elutazunk, Izzy! Viselkedj rendesen, amíg vezetek, jó? Aztán
még el kell intéznem néhány dolgot az anyukáddal.
Kihajtok a Meads-parkoló távolabbi kijáratán, és elindulok az
autópálya felé, amikor eszembe jut valami. Abigail valamiért azt
hiszi, hogy Rachel Croftnak köze van Lucashoz. Ezt még az
előnyömre is fordíthatom. Lehet, hogy így megúszhatom az
egészet. Izzy lelkesen gőgicsél, én pedig mosolygok rá.
– Elviszlek a régi lakásomba – mondom neki. Először elintézem
Rachelt, és csak utána megyek a farmházba. Nagyon várom már,
hogy visszatérjek arra a helyre. Ezúttal teljesen más élmény lesz,
mint annak idején.
 HATVANADIK FEJEZET

– MOST KÜLDÖM A KÉPEKET – mondta Ross. – Nem hiszem, hogy

segítenek, ezeken még kislány. Lehetetlen ez alapján megmondani,
hogy felnőttként hogy néz ki.
– Azért küldd el! Hátha rájövök belőle valamire.
– Van pár kép, amin az anyjával van. Azokat is kéred?
– Igen, megnézem azokat is. És lenne itt egy neked való feladat.
Át kéne nézni Abigail házát. Ha igazat mond, és valaki tényleg
figyeli, és tudja minden lépését, akkor biztos vagyok benne, hogy
poloska van a házban. El tudnál jönni, hogy megnézd? Kérhetek
valakit az itteni kapitányságról is, de ha rejtett kamerákról meg
ilyesmi cuccokról van szó, te vagy a legjobb. Amúgy is óvatosnak kell
lennem az itteni rendőrséggel, nehogy kihúzzam a gyufát.
– Mi az, Mulholland rövid pórázon tart?
– Nagyon. Szinte érzem a nyakamon.
– Jól van, indulok.
Robyn bement Aldershotban a Wellington Street-i
rendőrkapitányságra, és bemutatkozott. Az ügyeletes rendőr
elvezette egy irodához, ahol egy ötven körüli, lezseren öltözött,
komor férfi álldogált. Az arcán foltokban már őszes színt öltött a
borosta. Éppen egy egyenruhás rendőrtiszt mögött állt, és egy
monitor képernyőjét nézték. A férfi felpillantott, és Robyn felé
nyújtotta a vékony kezét.
– Jó napot, bizonyára ön Corrance főfelügyelő – szólította meg
Robyn. – Carter detektívfelügyelő vagyok. Elméletileg értesítették,
hogy jövök.
 – Á, igen. Staffordshire-ból, igaz? Úgy tudom, arrafelé mindenütt
földek meg apró falvak vannak jó kis kocsmákkal. Kellemes környék
lehet, nem olyan, mint ez. Ma reggel is egy óráig tartott, mire
idekeveredtem.
– Igen, valóban kevésbé zsúfolt – helyeselt Robyn.
A férfi bólintott.
– Ha jól tudom, egy olyan ügyön dolgozik, ami kapcsolódhat a mi
egyik ügyünkhöz.
– Igen, uram. Egy eltűnt férfi, akit azóta holtan találtak. Lucas
Matthews. Kiderült, hogy Abigail Thorne bátyja volt. Abigail az,
akinek a gyerekét, Isobel Thorne-t ma kora délután elrabolták egy
autóból a Meads parkolójából.
– Igen. Mrs. Thorne úgy vélte, Lucas Matthews áll a rablás
mögött, de ezek szerint ez lehetetlen. Minden emberünk ezen az
ügyön dolgozik – mondta hunyorogva. – Elkapjuk a tettest.
– Én csak azt akarom megtudni, hogy van-e kapcsolat a két ügy
között. Nem szeretnék belekontárkodni a maguk esetébe.
– Mi itt csapatként dolgozunk. Itt nincs helye a hősöknek. –
Szigorú tekintettel nézett Robynra. – Azt hallottam magáról, hogy
amolyan magányos farkas. Azt szeretném, ha megosztaná velünk,
amit tud. Mindannyian azon dolgozunk, hogy a Thorne babát
épségben és egészségben hazajuttassuk.
Robyn várt egy pillanatot, mielőtt válaszolt.
– Értettem. Belenézhetnék esetleg a parkoló biztonsági
felvételeibe?
A főfelügyelő vállon veregette az egyenruhás férfit.
 – Brendan Warrington őrmester a maga embere. Egy órája a
képernyőt bámulja, de az égvilágon semmi gyanúsra nem akadt a
fehér Range Rover Evoque körül. Látszik, amikor megjön az autó,
aztán felbukkan a férfi, aki elvitte a táskát – a számítógépre
pillantott –, tizenhárom óra negyven perckor. Látszik, ahogy átvág a
parkolón, aztán eltűnik. Mrs. Thorne rövidesen utánarohan.
Ellenőriztük a Meads összes kameráját, de ebben az időszakban
senki nem látható babával vagy kisgyerekkel. Kétlem, hogy ennél
többet találna, de azért csak rajta.
A gúnyos hangnem nem kerülte el Robyn figyelmét, de nem
reagált a megjegyzésre.
– A 13:40 előtt készült felvételeket is ellenőrizték? – kérdezte.
– Igen, asszonyom – felelte Warrington őrmester.
Corrance főfelügyelő lekezelően fújtatott egyet, és távozott.
– Itt hagyom Warringtonnal.
– Ne törődjön vele, pokrócot reggelizett. A szabadnapján kellett
bejönnie. Szóval igen, az eset előtti egy órát is ellenőriztük, hátha
találunk gyanús személyt, aki a környéken ólálkodott. A parkoló
ezen részét nem sokan használják, a többség a bevásárlóközpont
előtt áll meg. Egy pár kiszáll egy Nissan Micrából tíz perccel azelőtt,
hogy Abigail megérkezik és leparkol egy kék mikrobusz mellé.
Megnéztük azt is, a kisbusz mikor futott be. Hetven perccel
korábban, és egy nő volt benne a két gyerekével, akik nagyjából tíz-
és tizenkét évesek lehetnek. Két középkorú nő ment be a Keep Fit
Gymbe percekkel a Range Rover érkezése előtt. És rajtuk kívül volt
még egy szatyros idős néni, aki 13:35-kor vágott át a parkolón.
Ennyi, semmi mást nem láttunk a felvételen.
– Megmutatná nekem ezeket az embereket?
– Persze. Remélem, hozott popcornt meg kólát, mert elég
unalmas film – viccelődött.
Robyn elmosolyodott. A férfi lazának mutatta magát, de a mély
ráncok és a nikotinfoltos ujjai másról árulkodtak.
 Warrington visszatekerte a felvételt, aztán gyorsítva lejátszotta.
Nem volt semmi gyanús a járókelőkön.
– Keressük a tolvajt is, aki ellopta Mrs. Thorne táskáját, de eddig
nincs eredmény. A járőreink kikérdezték a lehetséges szemtanúkat,
de semmi. A fickó köddé vált. Kikérdeztük a felvételen látható autók
tulajdonosait is, hátha láttak valamit, de azzal is lyukra futottunk.
Egyedül az idős nénit nem találtuk. A buszmegálló felé igyekezett.
Robyn figyelmesen nézte a nőt, aki nehéz táskákkal a kezében
átballag a parkolón. Kissé túlméretezett kabátot és színes fejkendőt
viselt. Robyn az ajkát harapdálta. Egyre csak a nőt figyelte, aki a
buszmegálló felé igyekezett, mit sem sejtve a háta mögött lezajló
szörnyűségekről.
– Vissza tudná tekerni egy kicsit? És ott megállítaná? – kérte, és
Warrington őrmester készségesen segített. Robyn hunyorogva
fürkészte a képernyőt. A kép túl szemcsés volt, hogy bármit ki
lehessen venni. A fejét ingatta.
– Semmi furcsát nem látok. Nem bánja, ha maradok még egy
kicsit? – kérdezte a férfit.
– Csak nyugodtan.
– Köszönöm. Olyan dühítő, amikor semerre nem haladok egy
ilyen üggyel. Közben meg érzem, hogy szorít az idő.
– Nem egyszerű. Ráadásul egy kisbaba, alig született meg.
Utálom az ilyen ügyeket. Nekem is van két lányom. El sem tudom
képzelni, milyen pokoli érzés lehet. Gondolom, a szülők halálra
aggódják magukat. Nekem viszont most vissza kell mennem a
recepcióra. Szóljon, ha kell valami!
 Warrington szomorúan csóválta a fejét, amikor távozott. Robyn
elővette a laptopját, és letöltötte a fényképeket, amiket Ross e-
mailben elküldött neki. Úgy volt, ahogy mondta: a legtöbb egy kék
szemű, szőke kislányt ábrázolt. Némelyiken kezét a háta mögé rejtve
állt szemérmesen, máshol pedig boldogan vigyorgott egy nagy
széken ücsörögve. Robyn megtalálta az apját is: Josh helyes férfi
volt, szőke hajú, az arcán széles mosoly. Az első képet
tanulmányozta. Josh a lányával kirakózott, és éppen nagyon el
voltak merülve a dologban. A következő fotón az állatkertben voltak,
és a majomketrec előtt pózoltak grimaszolva. Egy másik képen Alice
az apja térdén ült, és a nyakába csimpaszkodott. A képek alapján
egyértelmű volt, hogy apa és lánya nagyon közel álltak egymáshoz.
Aztán volt még fénykép Alice-ről az első biciklijén, ahol Josh büszke
tekintettel figyelte a lánya mozdulatait. Alice néhol a nagyszüleivel
volt – Jane Clifford és a férje társaságában gumicukrot ettek a
tengerparton. Christináról nem volt sok kép. Nem meglepő, hiszen
Jane Clifford nem szívelte a menyét.
Robyn fel-alá járkált az irodában. Alice egészséges kislánynak
tűnt. De akkor miért akar bosszút állni a Matthews családon? Erről
Abigailt kell megkérdezni. Tovább lapozgatta a fényképeket,
mígnem megállt egynél. Josh szerepelt rajta, egy szőke nőt –
Christinát – karolt át, aki szűk fehér farmernadrágot viselt, és úgy
pózolt, mint egy profi modell. Alice előttük állt, a hosszú, fonott
hajában szalag volt, csinos, sárga ruhában mosolygott, és egy babát
szorongatott a kezében. Hirtelen mintha megállt volna az idő. Nem
baba volt. Robyn kinagyította a képet. Egy játék nyúl volt Alice-nél –
éppen olyan, mint amilyet Christina holtteste mellett találtak. Az a
nyúl Alice-é volt. És az összes halottat ilyen nyulak kötik össze.
 Robyn alaposan áttanulmányozta az összes képet, de
bármennyire igyekezett is, semmi hasonlóságot nem látott a
fényképeken szereplő csinos kislány és Claire Lewis között. A
szemük és a hajuk is másmilyen színű volt. Robyn azután az orrukat
figyelte, de abban sem talált hasonlóságot. Az apró gyermeki orr
felnőttkorára akár olyanná is változhatott, mint amilyen Claire-nek
van, de lehetett teljesen más is. Bosszús sóhajjal kapcsolta ki a
laptopját, és nekilátott átolvasni a jegyzeteit. Egy óra is eltelt,
amikor az ajtó kinyílt, és Ross barátságos arca felbukkant.
– Jó időt futottam, de most már nagyon kéne egy kis tea meg
keksz. Kihagytam az ebédet, mert először fotókat küldtem, aztán
mérföldeket vezettem, hála ennek a buzgó mócsing
detektívfelügyelőnek, aki állandóan a megérzéseit kergeti.
– Örülök, hogy itt vagy. Zsákutcába jutottam. Úgy érzem, Claire
benne van a dologban, de aztán kiderült róla, hogy egész héten
Skóciában volt, így nem ölhette meg Lucas Matthewst. Először arra
gondoltam, hogy Isobel Thorne-t is ő rabolta el, de Skóciából azt
sem igen tudta megoldani. És csak hab a tortán, hogy semmi
hasonlóság nincs közte és Alice között. De valahogy mégsem kerek a
történet. Egy csapatot ráállítottam, hogy megtalálják, Skóciában
pontosan hol is van. Amíg nincs eredmény, addig nyitva tartom a
szemem.
Bekapcsolta a laptopját, és megmutatta a fényképeket.
– Viszont szerintem megtaláltam a nyulat, ami Christina mellett
volt. Ez alapján Alice-é lehetett, bár ezzel sem vagyunk előrébb. –
Tarkóra tette a kezét, és hátradőlt a székben.
– Már az is eszembe jutott, hogy kiégtem. Mi van, ha már nincs
érzékem az ilyesmihez? Elbizonytalanodtam, hogy nekem való-e ez
a munka. Régen sosem csaltak a megérzéseim. Talán Davies
elvesztése ebben is törést okozott.
Ross mögötte állt, és a fényképeket fürkészte. Csak percek múlva
válaszolt.
 – Páratlan megérzéseid vannak, úgyhogy ne add fel az
önmagadba vetett hitet! Ha mi, akik ismerünk, hiszünk benned,
akkor neked is hinned kell magadban.
Robyn szembefordult Rosszal, és kihúzta magát.
– Köszi! Gyere, elviszlek a Thorne-házba. Hátha találsz rejtett
nyomkövetőt vagy kamerát. Az a berendezés, amit te nem ismersz,
nem is létezik.
 HATVANEGYEDIK FEJEZET

MOST

IZZY ELKÉPESZTŐ. ALIG KELLETT NEKI JÁTÉK. Az idő nagy részében

elvolt azzal, hogy a lazacszínű zokniját húzkodja, és közben
boldogan gügyög. Adtam neki egy nagy műanyag méhecskét,
amin csörgők meg gyöngyök vannak. Imádta, órákig elvolt vele.
Akárhányszor ránéztem, vagy beszéltem hozzá, mindig nagy,
érdeklődő szemmel figyelt, mintha én lennék az anyukája. Mindig
boldogan mosolyog, ha rámosolygok.
Végül aztán elaludt. Azok a hosszú, ívelt szempillák lecsukódtak
a világos bőrére, és nyugodtan szuszogott. Álmában szorongatta
az új Nyuszi uraság plüsst, amit tőlem kapott. Harmadik Nyuszi
uraság is nagyon boldognak tűnt.
– Hamarosan a tervünk végére érünk – mondja apu. Nyuszi
uraságra nézek – a hosszú, puha füle ráomlik az okos szemére.
– Sok-sok év eltelt, de végig azt tettem, amit mondtál, apu.
Megváltoztattam a külsőmet. Más emberré lettem, és közben
elrejtettem a gyűlöletemet és a ravaszságomat. – Apu elismerően
bólint. – És vártam, úgy, ahogy tanácsoltad – mondom neki. –
Türelmes voltam, és nagyon okos.
– Az bizony – feleli. – Nagyon okos vagy, drága kislányom.
Annyira büszke vagyok rád!
 HATVANKETTEDIK FEJEZET

– HALLÓ, FŐNÖK! Nem tudok sokat beszélni, mert Mulholland a

nyakamon lóg, de megtudtam valamit Natasha Matthewsról, ami
érdekes lehet. Keresgéltem róla az adatbázisokban, és 1999-ben
felbukkant a neve. Egy az Egyesült Királyság déli részén lévő klinika
nyilvántartásában szerepel – suttogta Anna Shamash.
– És ez mitől olyan érdekes?
– Attól, hogy ez egy abortuszklinika.
– Hiszen akkor még csak olyan tizenkét éves lehetett,
menstruálni is alig kezdett el – hitetlenkedett Robyn. – Biztos, hogy
ez a mi Natashánk?
– Biztos. Mást nem találtam róla az adatbázisban – folytatta
Anna egyre halkabban. – Mennem kell. Mindenki az esti rajtaütésre
készül. Elég feszült a hangulat. Átküldöm a linket.
– Sok sikert! És kösz az infót!
Robyn elgondolkodott azon, amit hallott. Valószínűtlennek tűnt,
hogy Natasha – vagy a mostani nevén Abigail – olyan fiatalon
teherbe essen. Robyn megérezte az ismerős bizsergést, ami akkor
jön mindig, ha közel jár a megoldáshoz. A telefonja rezegve jelezte,
hogy üzenete érkezett.
– Megint olyan arcot vágsz – dünnyögte Ross, aki a Polo
anyósülésén ült, és éppen csokit majszolt.
– Milyet?
– Mint amikor mindjárt kitalálod a nagy titkot.
– Nem. Nem találom ki. Töröm a fejem, és amikor már centikre
járok, elúszik. Ez az ügy próbára teszi az ösztöneimet, és már egy
csomó dologban tévedtem.
 Befordultak a kőbagolyhoz. Robyn gyorsan elolvasta az e-mailt,
mielőtt kiszállt. A bejárati ajtó kinyílt. Jackson Thorne az utóbbi
találkozáshoz képest is még elgyötörtebbnek látszott.
– Elhoztam egy kollégámat, hogy átnézze a házat. Azt hiszem, van
abban valami, amit Abigail mondott. Ross a lehallgatóberendezések
szakértője. Ha bármilyen eszközt elrejtettek a házukban, ő
megtalálja.
– Csak nyugodtan.
Azzal sarkon fordult, és felvonult a lépcsőn.
– Nagyon ki van bukva – magyarázta Abigail a nappaliból. –
Annyi minden zúdult rá, mint még soha. Elveszítette Izzyt, és most
megtudta, hogy a felesége nem az, akinek mondta magát.
Abigail most is a játék kutyát szorongatta, de már nem sírt.
Nyugodtabbnak látszott.
– Évekkel ezelőtt el kellett volna mondanom. Több kárt okoztam
azzal, hogy titokban tartottam. Mostanra már rég megküzdöttünk
volna a dologgal, ha lett volna bátorságom kinyitni a szám. – A
viselkedése hirtelen megváltozott, amikor észrevette Rosst. – Maga
miért van itt? Tud valamit Izzyről?
– Ross azért jött, hogy rejtett kamerákat és hasonlókat keressen.
Korábban azt mondta, hogy valaki figyeli – hát Ross majd a végére
jár. Ha találunk valamit, az alapján eljuthatunk ahhoz, aki elrabolta
Izzyt.
– És hogy találja meg ezeket az izéket?
 – Vannak rá módszerek – felelte Ross, miközben kipakolt a
táskából, amit magával hozott. – A fapados technika az, hogy az
ember figyel. Egyes mozgásérzékelős rejtett kamerák ugyanis
kattannak vagy zúgnak, amikor bekapcsolnak. A zajos
hétköznapokban az ilyesmi hang rejtve marad, de ha lekapcsolunk
minden lámpát, kikapcsoljuk a tévét, a rádiót és minden más
hangforrást, talán elcsípjük a kamerát, amikor bekapcsol. –
Magyarázás közben letérdelt. – A rejtett lencséket elemlámpával is
meg lehet találni. Lekapcsoljuk a lámpát, és lassan körbevilágítunk,
a gyanús helyeket több szögből is ellenőrizzük. Ha valahol
megcsillan a fény, ahol nem kellene neki – olyan helyen, ahol nincs
tükör, üveg vagy bármi más, ami visszaverné –, akkor meg is van a
kamera. Én viszont ezt fogom használni – jelentette ki, amikor
elővett egy apró, fekete eszközt. – Ez egy professzionális érzékelő,
ami kifejezetten rejtett kamerákat keres. Ez is hasonló elven
működik, mint a zseblámpás módszer, ugyanis a lencse
fényvisszaverését keresi.
Azzal a szeméhez emelte az eszközt, és lassan, módszeresen
átvizsgálta a helyiséget.
– Semmi. Megnézem a konyhát.
Amikor Ross kiment a szobából, Abigail lerogyott egy székre.
– Nem hiszem el, hogy hagytam, hogy ez történjen. Hiszen
megakadályozhattam volna. Csak el kellett volna mondanom
Jacksonnak az igazat, és akkor ez az egész sosem történik meg.
– Abigail, most Alice-ről beszél? Tudom, hogy Lucas
megtámadta, és ő meg kiszúrta a szemét.
– Alice-ről? Miért róla kérdez? Jackson nem miatta mérges.
Az arcán először harag tükröződött, de aztán hamarosan
megváltozott. Szomorúan ingatta a fejét.
– Abigail, arról is tudok, hogy abortusza volt.
Abigail legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá. Beharapta a
száját. Végül aztán megszólalt:
 – Senki nem hitt nekem. Nem az történt, amire gondol. De ami
Alice-t illeti, arról én tehetek. Üljön le, elmondok mindent.

***

Egy órával később Ross kipakolta Abigail és Jackson elé a

konyhaasztalra, amit talált. Talált egy kamerát a konyhai szén-
monoxid-érzékelőben. A fehér dobozkára mutatott.
– Gyakori fajta, az interneten bármikor lehet rendelni. Ez egy
elég fejlett darab, van benne egy HD WIFI-kamera, ami képes
rögzíteni és továbbítani a videót a gazdájának, aki egy okostelefonos
vagy számítógépes alkalmazás segítségével a világ bármely pontjáról
megtekintheti a képet.
Abigail hitetlenkedve nézte az ártalmatlannak tűnő szén-
monoxid-érzékelőt.
– De hát ugyanilyen füstjelzőink vannak az egész házban.
– Nagyon meggyőző darab. A legtöbben azért veszik, hogy
ránézhessenek a lakásra, amikor mondjuk elutaznak, de mint annyi
mindent manapság, ezt is fel lehet használni sötétebb célokra is.
Nem tudom, mióta figyeli magukat ez az illető, de csak akkor jöttek
volna rá, hogy ez egy kamera, ha kifejezetten ki akarják próbálni az
érzékelőt. Átnéztem az egész házat, de a többi jelző rendben van.
Más megfigyelőeszközt nem találtam. A bébiőr az már más tészta. –
Felemelte a bébiőrt, kicsavarozta az alját, aztán elővett belőle egy
apró készüléket. A mutató- és a hüvelykujja közé fogta, és Abigailhez
tartotta.
– Ez egy adóberendezés.
Abigailnek fennakadt a lélegzete.
– A suttogás! Magából a bébiőrből jött. Azt hittem, megőrültem,
és már hangokat hallok. Már komolyan azt hittem, hogy a fejemben
van a hang.
– Nem, a hang ebben volt. Mrs. Thorne, valaki el akarta hitetni
magával, hogy megbolondult.
 – Látod, Jackson, nem kitaláltam! – csattant fel kétségbeesetten.
– Erőszakosabbnak kellett volna lennem, hamarabb át kellett volna
nézetni a házat. Bárcsak… – Elhallgatott.
Robyn megtörte a csendet, mielőtt az túlságosan is nyomasztani
kezdett volna bárkit.
– Magunkkal visszük a poloskákat, hátha sikerül kideríteni, ki
vette. Kevés esélyt látok rá, de jelenleg minden ilyesmivel meg kell
próbálkoznunk. A csapat bent a kapitányságon minden lehetséges
nyomot megvizsgál. Hol a rendőr, akit ideküldtek, hogy vigyázzon
magukra?
Jackson összevont szemöldökkel felkapta a fejét.
– Elküldtük. Négyszemközt akartunk beszélni, és elég volt már az
idegenekből. Magunk vesszük kézbe a dolgot. Azt javasolták, hogy
ha hamarosan nem hallunk Izzy felől, akkor csináljunk tévés
hirdetést – tette hozzá. – Durva, hogy könyörögnünk kell ennek az
elmebetegnek, hogy adja vissza a gyerekünket. Egyelőre nem
tudom, képes vagyok-e rá. Legszívesebben megölném, nem pedig
szépen kérném.
– Majd én csinálom – mondta Abigail. – Az én dolgom.
– Van még idejük átgondolni ezt a tévés hirdetést. Legyenek
erősek, és tartsanak ki egymás mellett! – mondta Robyn a párnak,
és azon gondolkodott, hogy képesek lesznek-e erre, mert most is
éppen az asztal két végében álltak, és egymásra sem néztek.
 HATVANHARMADIK FEJEZET

A KAPITÁNYSÁGON CSEND VOLT, csak egy kisebb csapat maradt bent.

Robyn és Ross órák óta próbáltak rábukkanni, hogy a kamerákat hol
vehették. Sok webáruház foglalkozott ilyesmivel, így aztán Robyn
éjfélkor feladta.
– Újabb zsákutca.
– Legalább tudjuk, hogy Abigailnek igaza volt. Valaki tényleg
figyelte; méghozzá valószínűleg az, aki Izzyt is elrabolta. – Ross a
füstjelzőnek álcázott kamerához fordult.
– Ilyesmit manapság akárhonnan rendelhetsz. El sem hinnéd,
mennyifélét lehet kapni. És némelyik elég meggyőző. Nekem is kéne
újakat venni.
– Jutottál valamire az autós nyomkövetővel?
– Ez az egyik legkisebb és legkönnyebben használható fajta a
piacon. Mágneses az alja, úgyhogy szerszám nélkül is pillanatok
alatt fel lehet tenni akármelyik autóra. GPS-nyomkövető van benne,
szóval a tettes telefonról, számítógépről vagy táblagépről követheti a
kocsi mozgását. A rossz hír az, hogy ezt is ezerféle oldalról meg lehet
venni. Akár eBayről, Amazonról is rendelhetsz, és mivel feltöltős
SIM-kártya van benne, nem is tudod lenyomozni a vásárlót.
– Akkor megint nagy büdös semmink van – dörögte Robyn. –
Nem tudom, mit reméltem ettől, de ennél azért többet. Szóval a
lényeg, hogy az elkövető egy alkalmazással követhette és figyelhette
Abigailt, de csak akkor találhatjuk meg, ha megvan a telefonja vagy
a számítógépe.
– Lényegében igen – helyeselt Ross.
Már épp feladta volna aznapra, amikor megszólalt a telefonja.
Mitz Patel álmosan szólt bele.
 – Most értem vissza az akcióról, ezért nem tudtam hamarabb
telefonálni. Annával próbáltuk bemérni Claire Lewist. A telefonját
nem sikerült, de azért jutottunk valamire. Körbetelefonáltuk a
környékbeli szállásokat, hátha bejelentkezett valahová. Fowler
őrmester üzent, hogy egy Jack Bond nevű férfi telefonált
Cromartyból, és igazolta, hogy Claire Lewis lefoglalta az egyik
kunyhóját, a Mókus nevű faházat. Kedd este érkezett. A tulaj tegnap
délután látta a kunyhónál Claire autóját.
Robyn alig tudta türtőztetni a csalódottságát.
– Ez nem az, amit hallani akartam. Megvan ennek a Bondnak a
száma? Felhívom. Biztos akarok lenni benne, hogy Claire ott van.
Patel őrmester bediktálta a számot.
– Kösz, Mitz.
– Nincs mit. Amúgy is túl fáradt voltam, hogy hazamenjek.
Azzal letették. Robyn az unokatestvérére pillantott, aki még
mindig a szerkentyűkkel babrált.
– Menj, aludj egyet! Add le ezeket a kütyüket az ittenieknek,
hátha valakinek van kedve szórakozni vele – mondta ásítozva
Robyn.
Ross szúrós szemmel fordult felé. Pontosan tudta, hogy Robyn
egész éjjel az ügyön fog rágódni.
– Ne hajszold túl magad, te is aludj egyet! Még ki kell kérdezned
Claire Lewist. Abból talán majd kiderül valami újdonság. Mikor ér
vissza?
– Amikor beszéltünk, Iverness mellett volt, és a Moray Firth-i
delfineket várta. Onnan kilenc és fél óra visszaérni, szóval valamikor
holnap. Kivéve, ha megáll valahol aludni. Reggel felhívom, és
megkérdezem, hol tart. Közel áll Abigailhez és Zoéhoz, úgyhogy
talán tud valamit, ami segít. – A szemét dörzsölgetve merengett. –
Ennek az Abigailnek nincs sok barátja. Csak Claire és Zoe. Azt
hinnéd, hogy több ismerőse van, hogy mondjuk összejár más
kismamákkal. Tele van a környék baba-mama csoportokkal.
Magányos léleknek tűnik.
 Ross elgondolkodva pillantott rá.
– Delfinek… Jó ötlet. Claire egész héten azokat fotózza?
– Mindent bejárt Skócia északi részén és a Trossachs Nemzeti
Parkban. Gondolom, mindenféle állatot fényképez.
– Lehet, elviszem Jeanette-et Skóciába. Szereti a delfineket.
Biztos élvezné. Mehetnénk együtt is. Hozhatnád Amélie-t.
Robyn szája apró mosolyra húzódott.
– Jó ötlet, de neki van saját családja, aki elvigye ilyen helyekre.
– A családtagokból sosem elég – vágta rá Ross. – Mára végeztem.
Holnap is van nap.
Miután kiment, Robyn még elgondolkodott azon, amit mondott.
Holnap is van nap. Egy újabb rettegéssel töltött nap a Thorne család
számára.
Muszáj megtalálnia, ki felelős Lucas és Paul meggyilkolásáért,
mert nem számít, hány zsákutcába ütközik, még mindig hisz benne,
hogy a gyilkosságok összefüggnek Izzy eltűnésével.
Az Abigail által elmondottak alapján Alice-nek volt oka gyűlölni a
Matthews családot. De Abigailnek is. Sőt, neki még több. Robyn
mégis biztos volt benne, hogy Alice áll a gyilkosságok hátterében. De
ha Alice nem Zoe Cooper és nem Claire Lewis, akkor mégis ki az
ördög?

***

Másnap reggel az aldershoti kapitányságon mindenki nyüzsgött.

Valaki látta a férfit, aki megpróbálta ellopni Abigail táskáját, és a
rendőrök már úton voltak a letartóztatására.
– Van remény – jelentette ki Warrington őrmester, amikor sietve
kikerülte Robynt, a kezében egy kupac szórólappal az eltűnt
gyerekről. – Ezeket szétosztjuk, a helyi tévében pedig leadnak egy
hirdetést. A Thorne család bejön, és a felvételen keresztül kérik
Isobel visszajuttatását.
 Robyn el tudta képzelni, mekkora trauma lehet kamerák elé ülni,
és könyörögni azért, hogy visszaadják a gyerekét. Szegény Abigail.
Borzalmas élmény lehet. Volt rá ugyan némi esély, hogy Izzy
elrablója látja a felvételt, és beadja a derekát, de valószínűbb, hogy
Jackson és Abigail Thorne több ezer ember előtt beszél a
fájdalmáról és a szenvedéséről, amire az emberek gyanakvón
reagálnak majd, vagy mindenféle telefonbetyárok hívogatják őket.
Robyn lerogyott egy székbe, és behunyta a szemét.
Davies már megoldotta volna a rejtélyt. Ő volt az egyik
legokosabb ember, akit ismert. Éles eszű, és mindig résen volt.
Robyn valahányszor elakadt a keresztrejtvényében, mindig őt
kérdezte, és Davies kivétel nélkül azonnal rávágta a választ. A
rejtélyek igazi mestere volt. Robyn a halála óta egyszer sem
próbálkozott keresztrejtvénnyel.
Újra átgondolta a legutolsó beszélgetéseit, hátha talál valami apró
morzsát, amin elindulhat. Izzy eltűnése valami bonyolultabb terv
része. Alice tönkre akarja tenni Abigail életét, és mostanra sikerült
megingatnia a házasságát, eltávolodtak tőle a barátai, és úgy
általában borzasztó gyötrelmes napokat él át. Izzy elrablása is csak
egy újabb lépés a tervben. Alice addig táplálta magában a Matthews
család iránt érzett haragját, amíg az kezelhetetlenül előtört belőle.
Nem lehet megmondani, mi lesz a következő lépése.
Robyn elméje körüljárta a tényeket, amiket ismert. Valaki Alice.
Zoe nem lehet, mert alibije van arra az éjszakára, amikor Lucas
távozott a hotelből, utána pedig egész héten Londonban volt. Nem
ölhette meg Lucas Matthewst.
 Claire-nek egyelőre nem volt alibije arra az éjszakára. Elvileg
hazament megnézni a riasztót, aztán lefeküdt aludni. Ettől még
elképzelhető, hogy később visszament a szállodába, és találkozott
Lucasszal. Izzyt viszont nem rabolhatta el a parkolóból
Farnborough-ban, mert akkor éppen Skóciában tartózkodott, ahol
természetfotókat készít. Két helyen pedig nem lehetett egyszerre.
Robyn fogta a telefonját, és felhívta Jack Bondot, a Mókus faház
tulajdonosát. A férfi azonnal felvette a telefont, és hangosan
válaszolt a kérdésre.
– Igen, múlt héten foglalta a kunyhót. Szerencséje, hogy a Mókus
még szabad volt. Jövő hétre például mindegyik ki van adva. Még jó,
hogy nem akkorra akart foglalni.
– Találkozott Miss Lewisszal?
– Odaadtam neki a kulcsokat, amikor megjött. Felajánlottam,
hogy megmutatok mindent, de azt mondta, nagyon elfáradt a sok
vezetéstől, ezért inkább lefeküdne. Azóta nem találkoztunk. De az
autója tegnap is ott volt. Már a biztos úrnak is elmondtam, aki
korábban hívott.
– És most is ott áll az autója?
– Nem tudom. Húsz percre lakok onnan kocsival.
– Megtenné, hogy ellenőrzi?
A férfi egy pillanatra elhallgatott. Bizonyára meglepte a kérés.
– Jól van, megnézhetem.
– Nagyon hálás lennék érte, Mr. Bond.
Robyn letette a telefont, aztán tovább morfondírozott az eseten.
Addig hányta-vetette a dolgot, amíg végül előállt egy lehetséges
magyarázattal. Szembe kellett néznie a ténnyel, hogy Izzy
elrablásának idején Claire Skóciában tartózkodott. Ő nem vihette el
a gyereket. Ismét behunyta a szemét. Talán van más magyarázat. Ha
Claire-nek van bűntársa, akkor lehetséges. Akkor nem kellett
egyszerre két helyen lennie. Valaki elvihette Izzyt úgy, hogy ő
közben több száz mérföldnyire volt. Robyn hátradőlt. Elégedett volt
a gondolatmenettel. Elképzelte, ahogy Davies ott tapsol mellette.
 Abigail úgy gondolta, hogy Lucas és Rachel Croft
együttműködtek. Rachel ugyan nem segített Lucasnak, de
másvalakinek attól megtehette. Talán pont Claire-nek, hogy a nőnek
tökéletes alibije lehessen. Robyn felkelt, és kiment a recepciós
pulthoz, ahol Warrington őrmester éppen valakivel telefonált.
Felpillantott, és a tenyerével letakarta a telefont.
– Segíthetek? – érdeklődött.
– Beszéltek Rachel Crofttal Isobel Thorne eltűnéséről, igaz?
Abigail biztos volt benne, hogy Rachelnek köze van az
emberrabláshoz.
– Amikor Abigail Thorne megemlítette, hogy szerinte a nőnek
köze van Lucas Matthewshoz, azonnal járőröket küldtünk a
lakásához, de nem volt otthon. Aztán amikor kiderült, hogy
Matthews halott, nem forszíroztuk tovább az ügyet. Nem láttuk
értelmét.
– Szeretnék beszélni vele. Hátha mégis tud valamit.
Brendan Warrington megrántotta a vállát.
– Oké. Szóljak a főnöknek?
– Nem kell, beszélek vele én.
Robyn aztán megkereste a főfelügyelő irodáját, és bekopogott.
Corrance összeszorított szájjal bámulta a képernyőjét.
– Ez a munka néha nagyon utálatos tud lenni – dörögte. –
Amióta körbekérdeztünk a bevásárlóközpont körül, sorra jönnek a
hívások, hogy állítólag itt meg ott látták a gyereket. Még
Spanyolországból is hívott valaki, küldött egy képet is egy gyerekről,
aki legalább hároméves. Lehetetlen minden bejelentésnek
utánanézni. És ez csak még rosszabb lesz, ha Thorne-ék a tévében is
megjelennek. Valaki kitette az egészet a Twitterre, és most az
#Eltűntkislány címszó alatt mindenki gyerekekről és kisbabákról rak
ki képeket, de egyiknek sincs semmi köze az esethez. – Beszéd
közben a legújabb beszélgetést mutatta, amiben arról volt szó, hogy
Abigail felelőtlen anya, és talán direkt hagyta egyedül a gyerekét. –
Miért művelnek ilyesmit az emberek? Ez nem játék.
 – Fogalmam sincs, uram. A közösségi médiának is megvan a
maga előnye, de sajnos nem mindenkinek sikerül jó célra használni.
Én viszont szeretnék elbeszélgetni Rachel Crofttal. A neve már
korábban is felmerült, és meg akarom kérdezni, hogy tud-e valamit.
– Hajrá! – felelte a főfelügyelő. – Nem hiszem, hogy bármi
haszna lesz belőle, de azért próbálja meg.
Robyn megköszönte az engedélyt. Corrance erre morgott valamit,
de egyre csak a képernyőt bámulta. Robyn úgy érezte, hogy már így
is visszaélt a kapitányság vendégszeretetével, így aztán sarkon
fordult, és kivonult.
 HATVANNEGYEDIK FEJEZET

RACHEL EGY ELSŐ EMELETI, KÉTSZOBÁS LAKÁSBAN LAKOTT a Reading

Roadon, Farnborough belvárosában. Az épület maga egyszerű
téglaház volt, közös kerttel. Robyn megállt a ház lakóinak
fenntartott egyik parkolóhelyen, felment a lépcsőn, és bedörömbölt
Rachelhez. Semmi válasz nem érkezett, ahogy a telefont sem vette
fel, pedig útközben Robyn megpróbálta felhívni. Ahogy Claire Lewis,
Rachel Croft is felszívódott.
Robyn még hangosabban kopogtatott. Semmi.
– Nincs itthon. Az autója sincs itt. A nyilvántartás szerint egy
sötétvörös Toyota Yaris hibridje van – magyarázta Ross.
Robyn mérgében belerúgott az ajtóba, és Ross felé fordult, aki
már indult lefelé a lépcsőn. Robyn is lépett egyet, de aztán
megtorpant. Mintha elfojtott puffanást hallott volna bentről. Aztán
megint, és megint.
– Ross, valaki van bent! – Újból bekopogott, és ezúttal halk hang
volt a válasz. Valaki volt odabent.
– Nem csak a rádió? – kérdezte Ross.
– Nem hiszem. Be kell jutnunk.
– Nincs házkutatási parancsunk, és talán te is tudod, hogy a
tulajdonos engedélye nélkül nem léphetünk be az ingatlan
területére.
– Tudom, de alapos okunk van feltételezni, hogy valaki
veszélyben van. – Nagyot kiáltott: – Bemegyünk, jó? – Megint
hallott valami hangot.
– Ezt igennek veszem – mondta, majd küzdőállásba állt, és jobb
lábbal nagyot rúgott az ajtóba. A sarka épp az ajtókeret mellett
találta el az ajtót, ami nagyot reccsent.
 – Majd szólj rám, hogy soha ne kekeckedjek veled – hüledezett
Ross. – Befejezzem én?
– Csak utánad – felelte Robyn, és utat adott Rossnak, aki vállal
belerohant a meggyengült ajtóba, és már bent is voltak.
Bementek a konyhába, majd a hang irányát követve eljutottak az
egyik hálószobába. Rachel az ajtó túloldalán hevert; a kezét és a
lábát kábelkötegelővel összekötötték, a száját szigetelőszalaggal
beragasztották. Kimerültnek tűnt, és csak alig volt eszméleténél, a
fejéből csöpögött a vér. Robyn hozott egy kést a konyhából, és
kiszabadította a nőt.
– Ez egy kicsit fájni fog, de nem sokáig – figyelmeztetett, és
megfogta a ragasztószalag szélét. – Mehet?
A nő bólintott, és amikor Robyn egyetlen mozdulattal lerántotta a
szalagot, Rachel üvöltésbe torkolló vonyítást hallatott. Az ajka
száraz volt, és repedezett.
Nyöszörögve dörzsölgette a csuklóját. A keze remegett a sokktól.
– Köszönöm – recsegte.
Ross töltött egy pohár vizet, és átnyújtotta Rachelnek. Mohón
kortyolta az éltető folyadékot. Aztán Ross és Robyn feltették az
ágyra, és a lábát is kiszabadították. Ross megvizsgálta a fejét ért
sérülést. Még most is vérzett, és ellátásra szorult.
– Hívom a mentőt – suttogta. Robyn egyetértően bólintott, aztán
Rachelhez fordult, és elmondta, kik is ők.
– Fújja ki magát, nyugodjon meg! Aztán, ha készen áll, mondja
el, mi történt!
Rachel egy kicsit megdörzsölgette a csuklóját és a bokáját, aztán
megpróbált felállni. Robyn támogatta.
 – Menjünk ki! – nyöszörögte Rachel. Robyn kivezette a reszkető
nőt a konyhába, ahol leültette egy modern, kerek tölgyfa asztalhoz,
aminek fémlábai voltak, és a tervező minden igyekezete ellenére
művészi helyett inkább csak olcsónak tűnt. A konyhában a
legalapvetőbb eszközökön kívül nem volt semmi említésre méltó.
Meglehetősen üres helyiség – Robyn arra gondolt, hogy Rachelnek
talán nincs elég pénze otthonosabbá tenni. Feltett egy kis vizet a
vízforralóban, fogott egy bögrét a bögretartó állványról, aztán a
színes teásdobozból vett teát. Ross magukra hagyta őket, addig
körülnézett a hálószobában. A felborított szék és éjjeliszekrény,
valamint az összegyűrt ágytakaró alapján valószínű volt, hogy
Rachelnek valahogy sikerült lekeverednie az ágyról, és eljutott az
ajtóig, és azt rugdosva próbált segítséget kérni. Eközben bizonyára
szörnyen kimerült.
Rachel kapott egy bögre teát, és lassan sikerült annyira
összeszednie magát, hogy beszéljen Robynnal.
– Épp befejeztem az egyik szomszédom kezelését.
Kristályterápiát és kristálygyógyítást tanulok, ő meg a kis kísérleti
nyulam. Elpakoltam a kristályokat, és már készültem, hogy Abigail
Thorne-nal találkozzam. Ő az egyik barátom. Ötre beszéltük meg a
találkozót a játszóparknál, és késésben voltam. Készítettem neki egy
ajándékot, egy tigrisszemet. – Egy nyakláncra mutatott. Az olcsó
láncon gyönyörű kristály lógott, a kőben sárga és arany sávok
váltakoztak.
– Ez egy nagyon erős kő, ami segíti a harmóniát és az egyensúlyt,
és segít leküzdeni a félelmeket és a szorongást – magyarázta Rachel.
Robyn úgy gondolta, csak azért ecseteli a kő tulajdonságait ilyen
hosszasan, mert így még elodázhatja, hogy szembenézzen a
borzalommal, ami történt vele. A felügyelő így aztán türelmesen
hallgatta a történetet.
 – Eredetileg amulettként viselték az átkok és a rosszakarat ellen,
és bátorságot, önbizalmat és akaraterőt ad – folytatta Rachel. – Arra
gondoltam, hogy ez majd segít Abbynek. Érzem rajta, hogy az
emberek és a sötét energiák teljesen leszívják. Segítségre van
szüksége. – Megérintette a fejét, aztán a száradó, ragacsos vért
fürkészte az ujján.
– Minden rendben. Nem tűnik komolynak, de azért nem árt
megnézetni. Ross már hívott mentőt.
Rachel kábán pillantott Robynra.
– Köszönöm, nincs rá szükség. Azt hiszem, jól vagyok. Biztos
beütöttem, amikor leestem. Később majd elmegyek az orvoshoz.
– Súlyos sokk érte, jó lenne, ha valaki megnézné. A csuklóját és a
bokáját is el kellene látni.
Rachel lepillantott a felhasadt bokájára, de egyelőre nem érezte
még a fájdalmat.
Robyn újra próbálkozott.
– Rachel, mondja el, mi történt! Ki kell derítenünk, ki tette ezt
magával.
 – Éppen indultam volna Abbyhez, amikor valaki kopogott. Ajtót
nyitottam, és egy maszkos őrült rontott nekem. Sikoltani sem volt
időm. Betolt a szobába, és gyomron vágott. Nagyon fájt, azonnal
kétrét görnyedtem. Emlékszem, hogy azt találgattam, miért teszi ezt
velem, de akkor megint megütött, és a földre estem. A támadóm
nagyot nevetett. Szó szerint kinevetett. Nagyon megijedtem, azt
hittem, meg akar ölni. Mozdulatlan maradtam, és próbáltam nem
feldühíteni. Azt hittem, megúsztam, amikor motyogva betrappolt a
konyhába. Nem hallottam, mit mond, de női hangja volt, amin
nagyon meglepődtem. Beszélt valakihez. Egyszer egészen biztosan
azt mondta, hogy „apu”. Hegyeztem a fülem, hátha hallok valaki
mást is, de szerintem egyedül volt. Akkor jöttem rá, hogy kicsoda.
Épp meg akartam szólítani, amikor valami nehézzel fejbe vágott, és
elájultam. Amikor magamhoz tértem, az ágyon voltam megkötözve.
Nem tudtam mozogni, mert a kötegelő a bőrömbe vágott. És ahogy
látta, a számat is leragasztotta. Nem tudtam, mitévő legyek, de aztán
végeztem néhány önnyugtató gyakorlatot. Amikor egy kicsit
összeszedtem magamat, az éjjeliszekrényt rugdostam, de senki sem
hallotta. – Megnyalta az ajkát, a szeme összehúzódott, ahogy
koncentrált.
 – Azt hiszem, volt valaki az ajtónál. Talán tegnap délután.
Kopogást hallottam, és próbáltam kiabálni, de esélytelen volt.
Belerúgtam az éjjeliszekrénybe, fel is borult, de az illető elment.
Leestem az ágyról, belerúgtam a fésülködőasztalba, de semmi nem
történt. Senki nem jött vissza. Aztán elfáradtam, és rosszul is lettem.
Abban bíztam, hogy az alsó szomszéd hallja a zörgést, és feljön
megnézni, hogy mi történt. Próbáltam a mantrámmal nyugtatni
magamat. Aztán legyengültem és elfáradtam; valamennyire el is
aludtam, és amikor felébredtem, vaksötét volt. Megint próbáltam
zörögni, de senki nem jött. Már kezdtem azt hinni, hogy senki nem
jön értem. Arra gondoltam, talán Abigail majd nem érti, miért nem
mentem el a találkozóra, és megkeres. – Megint remegni kezdett. A
sokk lassan szétáradt a testében. Robyn bízott benne, hogy a mentő
hamarosan odaér. Rachel arca szürke volt, és rosszul festett. Egész
éjjel meg volt kötözve, nagyon legyengülhetett. Kortyolt egyet a
teából, de ahogy az ital a szétrepedezett ajkához ért, felszisszent.
– Amikor kopogott, megint próbáltam jelezni. Az ajtót
rugdostam. Köszönöm, hogy megmentett. Nem tudom, különben
meddig lettem volna még idebent.
Megborzongott, ahogy ebbe belegondolt.
– Tudom, hogy nem volt alkalma körülnézni, de gondolja, hogy
elloptak valamit? – kérdezte Robyn.
Rachel nagyot nevetett.
– Semmi értékes nincs nálam. Bútorral együtt bérlem a lakást, az
meg olyan, amilyen. Jobb napokat is látott. Nekem nincs csak pár
ruhám, könyvem, az iPodom, ami ott van az asztalon, és még
néhány személyes holmi, de az nem kellene senkinek. Nincs mit
ellopni. Még normális tévém sincsen. – Körülnézett a konyhában,
aztán a fejét rázta. – Minden a helyén. A táskámban meg összesen öt
font lapul, nem hiszem, hogy azért törtek be. A válóperem végét
várom, aztán a kapott pénzből elköltözöm erről a borzasztó helyről.
Olyan mintha újra egyetemista lennék, és valami koliban laknék.
 Reszketve feltápászkodott, aztán az asztalba kapaszkodva,
óvatosan elbotorkált a konyhaablakhoz. Kinézett, aztán behunyta a
szemét, és nagyot sóhajtott.
– A kocsim nincs ott. Az a szemét kurva ellopta a kocsimat.
Pontosan tudom, hogy ki tette. Több árulkodó jel is volt, de a
legnyilvánvalóbb a cipő. Megismertem a cipőjét. Nemrég láttam
ugyanis. Virágnyomatos, lila Ted Baker-sportcipő. Ritka és drága
darab. Legutóbb az egyik kávézóban láttam ilyet, méghozzá Claire
Lewis lábán. Claire elvileg a barátnőm. Ő tette.
– Úgy tudjuk, Claire Lewis Skóciában tartózkodik, ez alapján nem
lehet ő a tettes.
Rachel hevesen a fejét rázta.
– Biztos vagyok benne, hogy Claire Lewis volt. Tudom, hogy ő
volt. A maszkja is félrecsúszott, amikor belém rúgott. Egy pillanatra
láttam az arcát. Kétségkívül Claire Lewis volt az.
Robyn Rossra pillantott, aki a konyhapultnak dőlve hallgatta a
beszámolót.
Rachel jó megfigyelőnek tűnt. Még az is lehet, hogy olyasmit
látott vagy hallott, aminek hatalmas jelentősége van, csak éppen
nem is sejti.
– Átgondolná még egyszer a részleteket, hátha valamit elfelejtett
megemlíteni? A támadója mondott bármit, amíg eszméleténél volt?
Hallott esetleg szokatlan hangokat?
Rachel egy pillanatig lesújtva, behunyt szemmel ingatta a fejét,
ám aztán hirtelen elkerekedett a szeme.
– Talán nem segít – kezdte –, de mintha gyereksírást hallottam
volna, amikor a padlón hevertem. Nagyon féltem, és csúnyán
megütöttek, de ahogy jobban belegondolok, egyre biztosabb vagyok
benne, hogy egy gyerek sírását hallottam odakintről. Ebben a
házban senkinek sincs gyereke. Csak fiatal párok és idősek élnek itt.
Ross meglátott egy érkező mentőautót, és kiment a lakásból.
Rachel komoly tekintettel nézett Robynra.
 – Kérem, higgyen nekem! Biztos vagyok benne, hogy Claire Lewis
támadott meg, és valamiért volt nála egy kisgyerek is.
– Ellenőriztetem az autóját, hátha sikerül megtalálni. Ha van róla
hír, értesíteni fogom. Most pedig engedje a mentősöknek, hogy
ellássák. Ha bármi eszébe jut, hívjon!
Rachel belenyúlt az egyik edényébe, és egy kristályt nyújtott át
Robynnak.
– Köszönöm, hogy megmentett. Ezt tegye el! Krizoprázkristály.
Csillapítja a lelki sebeket, és segít megerősíteni a szívet. Nem
gyógyítja meg a megszakadt szívet, de elűzi a negatív gondolatokat,
és reményt ad a nehéz helyzetben. Azt mondják a krizoprázról, hogy
olyan, mint egy jó barát, és átsegít a veszteségélményen.
Robyn nem tudta, mit mondjon. Honnan tudta a nő, hogy
elveszített valakit? Rachel megválaszolta a kimondatlan kérdést.
– Látom az aurákat. A maga asztrális aurája sebzett és
deformálódott. Zöld, ami a szív színe. Innen tudom, hogy valamit
elveszített, valakit gyászol, esetleg szakított nemrégiben. Tegye el a
kristályt, segít.
Robyn döbbenten vette el az ajándékot.
– Claire aurája zavaros sárga, és zavaros zöld keveréke, ami
haragra és irigységre utal. Az a nő egy rosszindulatú ember.
Remélem, megtalálja, mielőtt valami borzalmat követne el.
 HATVANÖTÖDIK FEJEZET

MOST

AZ A HÜLYE, HIPPI RACHEL MAJDNEM SZÍVROHAMOT KAPOTT, amikor ajtót

nyitott, és meglátott a maszkban. Az arca röhejes barnára váltott,
és úgy tűnt, sikítani akar, ezért erősen gyomorszájon vágtam, és
eldőlt, mint egy zsák krumpli.
Először bevonszoltam a konyhába azzal, hogy majd
hozzábilincselem egy radiátorhoz vagy valamihez, de szinte semmi
bútora nincs, így nem volt mihez odakötözni. Biztos a fengshui
miatt van így berendezve a lakás. Csak egy fura fémlábú asztal
meg néhány szék volt az egész konyhában. Megnéztem az egyik
széket, de pihekönnyű, szóval az nem felelt meg a célnak.
Szétnéztem a többi szobában is, de mivel sehol nem találtam
alkalmas helyet, végül maradt a kötél, a kábelkötegelő és a
ragasztószalag.
Rachel elkezdett nyöszörögni, úgyhogy megkötöztem és
beragasztottam a száját, hogy csendben maradjon. Kifejezetten
élvezetes volt beragasztani a száját. Ő a világ legirritálóbb embere,
és utálom, ahogy néha rám néz; mintha valami nem tetszene neki
bennem. Amikor legutóbb együtt voltunk a kávézóban,
elképzeltem, ahogy forró kávét öntök le a torkán, hogy ne kelljen
többé azt a vinnyogó hangját hallgatnom. Most legalább egy
darabig kussban lesz. Legalább annyi időt nyerek, hogy eltűnjek
innen.
 Jót nevetek azon, hogy Abby szerint Rachel is benne van ebben
az egészben. Szegény nő már mindenfélét kitalál. Rachel túl jó
ahhoz, hogy ilyesmit tegyen. A hálószobája bűzlik attól az
illóolajtól, amiért mostanában úgy odavannak az emberek, a
fésülködőasztal tükrén meg kristályok lógnak.
Van valami fura az ágyánál is. Szerintem álomfogó. Hallottam
már az ilyesmiről. Nekem biztosan nem kéne. Az én álmaim
annyira borzalmasak, hogy eszem ágában sincs befogni őket.
Eljövök Racheltől. Szegény nőnek fogalma sincs, miért
támadták meg. Gondoltam rá, hogy az egészet rablásnak álcázom,
de nincs itt semmi, amit eltörhetnék vagy ellophatnék, úgyhogy
üres kézzel távozom. Mármint a kocsikulcsát leszámítva. Izzy a
kocsiban sír, mire lemegyek. Rachel kulcsával csörgök neki, attól
felvidul. Örül, hogy új autóval megyünk tovább.
Kellemes pezsgést érzek a gyomromban. Karnyújtásnyira
vagyok már a küldetésem beteljesítésétől. Apu is nagyon izgatott.
Csak annyit súg a fülembe, hogy „bravó”, amikor elhajtunk a
Reading Roadról. A rádióból szóló dalt dúdoljuk, miközben
felkészülünk az utolsó találkozásra Natasha Matthewszal.

***

A ház még most is olyan impozáns, mint amikor anyuval

beköltöztünk. Már akkor utáltam, amikor még át sem léptem a
küszöböt. Anyu boldogan nevetgélt, és nagyon izgatott volt. „Egy
új kezdet” – ezt mondta, amikor kipakolta a bőröndjeinket a
taxiból. Paul elénk sietett, és mintha minden pórusából
boldogságot árasztott volna.
– Hamarabb jöttél, mint gondoltam – mondta, majd szájon
csókolta és magához ölelte anyut. Utána engem is észrevett. – Szia,
Alice! Isten hozott az új otthonodban! Biztosan nagyon fogod
szeretni.
 Mogorván néztem vissza rá, és hallottam, ahogy Nyuszi uraság
vicsorog a hónom alatt. Tudtam, hogy soha nem fogom
otthonomnak hívni azt a házat, mert sosem lesz az.
A kulcsot használom, ami évek óta nálam van. Egyszer elloptam
Geraldine Marshtól. Szó szerint belebotlottam a faluban, és ahogy
kikerültem, kivettem a kabátja zsebéből. Sosem jött rá, Paul
Matthews meg biztos azt hitte, hogy véletlenül elhagyta valahol.
Annyi biztos, hogy ma nem jön sem takarító, sem más látogató.
Mindenről gondoskodtam. Múlt héten felhívtam az ingatlanost,
Susannah Harrison ügyvédként bemutatkoztam, és azt mondtam,
hogy én képviselem Natasha Matthewst, aki vitatja Paul Matthews
végakaratát. Arra kértem, ne hirdessék az ingatlant, amíg az ügy
le nem zárul.
Geraldine-t nem kellett felhívnom, hogy közöljem, nincs már
szükség a szolgálatára. Elintéztem, amikor majdnem megtalált a
házban. A hozzávalók: egy meredek lépcső, egy rémült öreg néni és
egy erős lökés. Egy gonddal kevesebb. Utolsó másodperceiben
talán rájött, hogy velem ütközött össze a faluban, de ezt már sosem
tudjuk meg.
A végakaratot egyébként nem szükséges vitatni. El fogom
pusztítani az egész házat, és benne minden emléket. Porig égetem
Natasha Matthewszal együtt, amikor ideér. Két napja hoztam pár
kanna benzint, amit jól szétlocsolok majd, csak előbb elbeszélgetek
a nővel, aki egykor majdnem a mostohanővérem lett.
A lenti gardróbban leveszem a nullás lencséjű szemüvegemet, és
kiveszem a kontaktlencsémet – mindkettő évek óta az álcám része.
A barna szem, a szemüveg és a sok piercing megvezette Natashát.
De jó érzés végre megszabadulni tőlük. Sosem sejtette, ki vagyok
valójában. De majd most megtudja.
 A sokkolópisztolyt nézegetem, amit magammal hoztam a
kocsiból. Azon gondolkodom, hogy használjam-e rajta. Lucason
használtam. Jó párszor megráztam, a végén már könyörgött, hogy
hagyjam abba. De nem hagytam. A szívéhez szegeztem a sokkolót,
meghúztam a ravaszt, és engedtem belé az áramot. Úgy
rángatózott, mint egy táncoló marionett; az arca eltorzult a
fájdalomtól, mígnem aztán, mintha kihúzták volna a dugót,
összerogyott. Nem bírta a szíve. Kár. Jobb lett volna, ha úgy
vágom le a golyóit, hogy még él. Azért a farka végül oda került,
ahová való. Natasha, muszáj voltam megölni a beteg bátyádat.
Elkerülhetetlen volt. Egyre több kislány életét nyomorította meg. A
saját tanítványait használta ki. Gonosz ember volt, akit évekkel
ezelőtt meg kellett volna állítani. Akkoriban még túl fiatal voltam,
hogy kiálljak magamért, de most végre a kezembe vettem az ügyet.
Megérdemelte a halált. Csak azt sajnálom, hogy nem szenvedett
többet.
Az apád „balesetét”sem sajnálom. Megérdemelte. Nem kellett
volna elüldöznie az anyukámat és engem. Annyira azon aggódott,
hogy a sátáni lány, akit a házába fogadott, bántotta a kicsi fiát,
hogy közben fel sem fogta, mit tesz. Lehetett volna körültekintőbb.
Végigvonulok a folyosón, benézek a szobákba. Paul semmin sem
változtatott. Szinte minden ugyanúgy van, ahogy én is emlékszem
rá. Még a szagok is ugyanolyanok. Felmegyek Natasha szobájába.
Az is ugyanúgy néz ki, mint sok-sok évvel ezelőtt. Lucas szobájába
nem megyek be, de az is biztos úgy van hagyva. Két szentély, amit
hálátlan, gonosz gyerekeknek állítottak. Hagynod kellett volna,
hogy maradjak, Paul. Rossz emberrel kezdtél. Türtőztetem
magam, pedig legszívesebben leköpném Lucas ajtaját.
Paullal sem volt minden oké. Ennyi év alatt semmit nem
alakított át, egyetlen új bútort sem vett. Az egyetlen változás, hogy
zárakat tetetett az ajtókra. Azzal is elkésett egy kicsit.
 Lemegyek, és összeszedem Izzyt. Adtam neki enni, most
boldogan gügyög amikor meglát. Tudom, furcsa, de most egy
kicsit úgy érzem, mintha az én lányom lenne. Felveszem, amire
vidáman felsikkant. Biztos meg szeretné nézni a régi szobámat.
Nyuszi uraság pedig szívesen olvasna neki egy mesét. Van még rá
időnk bőven, mielőtt porig rombolom a házat.
 HATVANHATODIK FEJEZET

ROBYN FELHÍVTA CLAIRE SZÁMÁT. Claire a harmadik csengetés után

felvette.
– Üdvözlöm, Carter detektívfelügyelő – köszönt udvariasan.
– Claire, hol van most?
– Úton hazafelé Skóciából, de ezt már megbeszéltük – felelte.
– Tudom, hogy ez nem igaz. Beszéltünk a Mókus kunyhó
tulajdonosával. Megerősítette, hogy egy Janet Foxton nevű nő szállt
meg a házban. A nő azt mondja, maga ajándékozta neki a szállást.
És Rachel Croft látta magát. Azt állítja, hogy maga megtámadta, és
hogy hallotta Izzy sírását is. Vége a játéknak, Claire.
Hallgatás következett. Robyn hallotta a saját szívverését.
– Magánál van most Izzy? – tette fel higgadtan a kérdést.
– Nevetséges feltételezés. Természetesen nincs. Éppen
Newcastle-től északra vagyok. Délutánra otthon leszek, és
találkozhatunk is. Magához megyek először, és csak utána Abbyhez.
– Claire, abbahagyhatja a színészkedést. Tudjuk az autó
rendszámát, amit elvitt, és az automatikus rendszámfelismeréssel
megtaláljuk. Sem az A9-esen, sem az A1-esen nem haladt el
Newcastle környékén, úgyhogy tudom, hogy nem ott van, ahol
mondja. A rendőrség már keresi. Tudjuk, hogy elvitte Rachel
autóját, és biztosíthatom, hogy hamarosan tudni fogjuk, hol van, és
akkor egy csapatot küldünk az elfogására. Kérem, jöjjön vissza,
mielőtt ez megtörténik. És hozza magával a gyereket is. Ne tegye ki
ennek, hiszen még csak kisbaba. Hozza vissza, Claire, a gyereknek
szüksége van az anyjára.
Claire prüszkölt egyet.
 – Nincs nálam Izzy. Nyugodtan nyomoztassa le a kocsimat, nincs
rejtegetnivalóm. Nem én vagyok itt a rosszfiú, felügyelő. Talán azzal
kéne foglalkoznia, hogy mit titkol Abigail.
– Ezt hogy érti, Claire?
A hívás megszakadt. Robyn újratárcsázott, de a kapcsolat nem
jött létre. Claire kikapcsolta a telefonját, és valószínűleg az
akkumulátort is kivette belőle.
– Bemérte a helyét? – kérdezte Warrington őrmestert.
A férfi a fejét ingatta.
– Letette, mielőtt meglett volna. Sajnálom.
Robyn tenyérrel nagyot csapott az asztalra. Ross az ajtónak dőlt,
és karba tett kézzel, szenvtelen arccal állt. A helyiségben tartózkodó
másik három ember leszegte a fejét. Corrance főfelügyelőt egyre
jobban dühítette, hogy nem haladnak az üggyel. Egyszer csak
felpattant, és fel-alá járkálva osztogatta a parancsokat mindenkinek.
A közte és Robyn között lévő feszültség már tapintható volt.
Robyn ökölbe szorította a kezét, és a fejét ütögette. Kezd kifutni
az időből.
– És most mi következik? Van újabb zseniális ötlete, Carter? –
kérdezte Corrance.
– Gondolkodom, uram – felelte Robyn. Próbált higgadt maradni,
noha legszívesebben üvöltött volna a férfival.
Valaki kopogtatott az ajtón. A recepción ügyelő rendőr volt az.
– Elnézést, főnök. Behoztak egy Thomas Keeper nevű hajléktalan
férfit. Úgy tűnik, ötven fontot fizetett neki valaki azért, hogy ellopjon
egy táskát, elrohanjon vele és aztán eldobja.
– Remek. Szóval most már biztosan tudjuk, hogy Claire Lewis
rabolta el Isobel Thorne-t, csak éppen fogalmunk sincs, hogy hol
lehet. Csodálatos!
A szoba sarkában egy harminc körüli nő lerakta a telefont, és
halkan köhögött egyet.
 – Van egy kis gond – kezdte, és bűnbánóan Robynra pillantott. –
Most jelentették, hogy a jármű ötven perccel ezelőtt áthajtott egy
rendszámellenőrző alatt. Most a beaconsfieldi benzinkútnál áll.
– Micsoda?! És ezt én miért csak most tudom meg? – kérte
számon Corrance egyre vörösödő nyakkal. – Még mindig ott van?
– Azonnal küldtünk egy járőrt, és ellenőrizték a pihenőhelyet és a
környékét, de semmi nyoma a nőnek vagy a gyereknek. Úgy tűnik,
elhagyta a helyszínt.
– És hogyan hagyta el? Stoppolt? Kölcsönkérte egy ismerőse
autóját? Szerezzék meg a kamerák felvételeit! Valamelyiken
biztosan feltűnik. Minden kamera elől nem bújhatott el. És tudják
meg, hogy vele van-e a gyerek. Carter, vegye át!
Alig hallhatóan felsóhajtott mindenki, amikor Corrance
kiviharzott a szobából.
Robyn hitetlenkedve ingatta a fejét. A helyzetük egyenesen
pocsék volt.
Ross odalépett hozzá.
– Robyn, nyugi. Kezded személyes ügyként kezelni – jegyezte
meg halkan.
– Játszik velem. Szórakozik, és azt rohadtul utálom. Hogy van
pofája? De azon aggódom a legjobban, hogy mire készülhet Izzyvel.
Nem hagyom, hogy ezt megússza. – Belebámult a semmibe. Davies
kitalálná, hol bujkál az az elmebeteg nő. Bárcsak a tanácsát
kérhetné.
A telefonja rezegni kezdett. Felkapta az asztalról, és
belevakkantott:
– Carter.
– Carter felügyelő? Jackson Thorne vagyok. Mindjárt megőrülök.
Abigail eltűnt. Elment, amíg nem voltam itthon, és azóta nem érem
el. Szerintem Izzyt keresi, vagy az emberrabló kapcsolatba lépett
vele. Nem érem utol.
– Megyek.
Felkapta a táskáját, és intett Rossnak.
– Gyerünk, szükség van ránk. Sürgős. Remélem, nem késünk el.
 HATVANHETEDIK FEJEZET

MOST

– JAJ, DRÁGA IZZY! Azt hiszem felbosszantottam Carter

detektívfelügyelőt. Na, nem baj, majd kiheveri.
Milyen kár, hogy rájött, nem vagyok Skóciában. Pedig olyan jól
kitaláltam. Lefoglaltam a nevemre a kunyhót, kifizettem, aztán
továbbadtam a szállást. Egy csomó csoport van Facebookon, ahol
az emberek ingyen le tudnak passzolni mindenféle dolgot a
haszonlesőknek. Az egyik ilyen csoportban meghirdettem a szállást
arra hivatkozva, hogy betegség miatt nem tudok elmenni. Janet
Foxton kapva kapott az alkalmon. Úgy örült, mintha legalábbis a
lottót nyerte volna meg, amikor közöltem vele, hogy eltölthet
néhány napot egy kedves kis kunyhóban Skóciában. Az egyetlen
feltételem az volt, hogy a tulajnak Claire Lewis néven mutatkozzon
be, nehogy vele is kifizettesse a foglalást.
 Zseniális vagyok. Kinek jutna még eszébe, hogy Rachel autójától
megszabaduljon egy benzinkútnál, és onnan másik kocsival
menjen további Vettem egy négyéves Kiát, és előre megbeszéltem,
hogy a beaconsfieldi pihenőnél veszem át. A pasi örömmel jött,
elvégre előre kifizettem a kocsi árát. Egy félreeső helyen szépen
leparkoltam Rachel autóját, aztán Darryllel találkoztam a
kávézóban a megbeszéltek szerint. Tíz perc múlva már le is
papíroztunk mindent, és nálam volt a Kia kulcsa. Pontosan tudom,
hogy a rendszámfelismerők és a biztonsági kamerák hogy
működnek. Mindenhonnan figyelnek minket. Most éppen vörös
hajú hippinek álcázom magam, de ezzel is csak kis időt nyerek. Az
ötletet egyébként Rachel adta. Hosszú, koptatott szoknyát és
parasztinget viselek, amit még tőle nyúltam le, amíg ki volt ütve.
Izzy fejére kis virágos kendőt kötöttem. Nagyon cuki benne. De a
lényeg, hogy a rendőrség most nem tudja, milyen autóval vagyok,
és ezzel nálam az előny.
Carter detektívfelügyelőnek elege van belőlem. Pontosan tudja,
hogy nálam van Natasha lánya, de azért nem könnyítem meg a
dolgát. Néztem az órámat, hogy egy percnél tovább ne beszéljek
vele. Biztos voltam benne, hogy megpróbálják bemérni a hívást.
Elvégre mindenki látott már krimisorozatot.
Izzyvel most a madarakat nézzük a víztározónál. Nagyon
tetszett neki, ahogy a madárkák a les körül eszegetnek. Szerintem ő
is szereti a természetet. Milyen kár, hogy már nem élhet eleget
ahhoz, hogy ezt ki is élvezze.
Ideje csapdát állítani Natashának. A házában elrejtett kamera
nem működik – gondolom, megtalálták. Így most nem tudom,
hogy otthon van-e, vagy vele van-e ]ackson. Azért bízom benne,
hogy sikerül akkor felhívnom, amikor egyedül van. A
hangtorzítómon keresztül beszélek. Már nem lenne muszáj
használni, de szórakoztat. Baljós hangulatot teremt ehhez az egész
ügyhöz. Natasha azonnal felveszi.
 – Izzy élete a te kezedben van. Ne szólj senkinek! Találkozunk
három óra múlva! Egyedül gyere!
– Kérlek, ne bántsd! – zokogja. – Olyan kicsi még. Nem ő tehet
róla. Kérlek, ne!
– Három óra, Natasha. Fogy az idő.
– Hol?
– Mit gondolsz, hol? Ahol minden elkezdődött, Natasha. Ahol
minden elkezdődött.
Még jobban sír. Leteszem, pedig szívesen elhallgatnám a
jajgatását és a könyörgését.
Izzyre nézek. Harmadik Nyuszi uraság mellett csücsül, és egy
nagy sárga műanyag gyűrűvel játszik. Olyan kis édes és ártatlan.
Maradjon is így.
– Anyu jön érted. Hát nem csodás? Hamarosan együtt leszünk:
te, én és anyuci.
A szemembe néz, és vigyorog.
 HATVANNYOLCADIK FEJEZET

– NEM TUDOM, MIKOR MENT EL ÉS HOVÁ. Háromszor hívtam már a

mobilján, és üzenetet is hagytam.
– Mikor beszéltek utoljára?
– Amikor elmentek tőlünk, megint összevesztünk. A fejemhez
vágta, hogy ha rendesen ellenőriztem volna a füstriasztókat, akkor
kiderül, hogy az egyik nem igazi. Nagyon felidegesített, az utóbbi
időben a lelkemet is kidolgoztam. Amikor hullafáradtan hazaérek,
nem sok időm van egy kicsit kikapcsolni. Az itthon töltött időm sem
arról szól, hogy önfeledten a meccset nézem. Be kell adnom az újabb
repülési terveket, és állandóan a cégen kattog az agyam. Nincs időm
a házimunkára, meg a füstjelzőket nyomkodni. – Az utolsó
mondatot méltatlankodva vetette oda. A helyzet már az ő lelkét is
erősen kikezdte. – Kiabáltam vele, aztán elmentem sétálni. Csak a
tóhoz mentem, és ott ücsörögtem egy kicsit, amíg lenyugodtam.
Nem akartam sokáig maradni, de ma azért sok minden kiderült,
nekem is meg kellett emésztenem. – Az állát dörzsölte. – Arra
jutottam, hogy hülyén viselkedtem, ezért hazajöttem elrendezni a
dolgot. Muszáj egységben maradnunk. Mindig is egy csapat voltunk.
Nem akarom, hogy ennek a feszültség és a sértő szavak vessenek
véget.
Körbenézett a szobában, mintha azt várná, hogy Abigail és Izzy
varázslatos módon megjelenik.
– Rémálom ez az egész – mondta aztán. – Rémálom.
– Abigail akkor mehetett el, amikor maga a tónál volt? És nem
látta az autóját elhajtani?
– Senkit nem láttam.
 – Ross, hívd a kapitányságot! Keressék Abigail kocsijának a
rendszámát. Jackson maradjon itthon, hátha visszajön. Lehet, hogy
ő is csak megy egy kört, amíg megnyugszik.
Jackson a fejét ingatta.
– Ki sem akarta tenni a lábát a házból. Azt mondta, marad, hátha
valaki visszahozza Izzyt.
– Akkor vagy akarata ellenére vitték el, vagy jelentkezett az
emberrabló. Gyerünk, Ross, sürget az idő!
– Az M3-ason látták, észak felé haladt az M25 irányába – mondta
Ross, miközben a mobilja még a fülén volt. Beszállt az autóba.
Robyn összeszorította a száját, és az autópálya felé száguldott.
Ross csendben várta, hogy megszólaljon.
– Lehet, hogy csúnyán mellélövök az ötletemmel – szólt egyszer
csak Robyn. – Kitartasz mellettem?
– Ki, mondhatod.
– Szerintem Abigail Paul Matthews házához megy.
– Lehet, de azon az autópályán ezer más helyre is mehet.
– Igen, de Alice Forman az elkövető, aki szörnyen dühös azért,
ami abban a házban történt. Szerintem vagy a házban van, vagy
valahol a környékén bujkál, és Abigailt is odahívta.
– Ennek van értelme. Miért nem küldöd oda Mitz Patelt, hogy
ellenőrizze? Vagy hívd fel Mulhollandot. Nem muszáj egyedül
odarohannod.
Robyn a fejét rázta.
 – Mulholland már azért is ideges volt, hogy bekavartam a
farnborough-i rendőrségnek. Azt mondaná, hogy egyeztessek a
főfelügyelővel. Corrance pedig nem értene egyet. Láttad azt a pasast,
egy T-rex hozzá képest kezes bárány. Nem támogatná az ötletemet.
Vagy járőrt küldene a házhoz, ami rossz ötlet. Alice agyafúrt és
labilis. Ha meglátná a rendőröket, lehet, hogy elpattanna benne
valami. Ugyanez a helyzet Mitzzel. Odaküldhetném, elvégre nincs is
messze, de ha Alice kiszúrja, talán azonnal megöli Izzyt, már ha még
nem tette meg. Nem akarok ráijeszteni, és nem akarom ingerelni.
Valószínűleg most az a terve, hogy odahívja Abigailt. Ezzel mi is
kapunk egy esélyt, ha gyorsan cselekszünk. Előbb kell odaérnünk,
mint Abigail. Az ég tudja, mi lesz, ha elkésünk.
– És ha Jacksonnal vitetjük el magunkat? Mehetnénk repülővel.
– Mire kimegyünk a reptérre, feltankolunk egy repülőt,
megkapjuk a repülési engedélyt, aztán keresünk egy leszállóhelyet a
közelben, ugyanott vagyunk. Kocsival gyorsabb.
– Már te is gondoltál rá, igaz?
– Gondoltam – felelte Robyn, és padlógázt adott. – Kapaszkodj,
mert sietek. Útközben felhívom Mulhollandot, és megmondom neki,
hogy be fogok gyűjteni pár gyorshajtásos csekket.
 HATVANKILENCEDIK FEJEZET

MOST

– NÉZD, IZZY, OTT JÖN ANYUCI! Most fordul be a ház elé a csilivili
fehér autójával. Azt hiszi, hogy megmenthet, de nem fog. Azért
elhitetem vele, hogy van esélye, de sajnos rosszul hazudok, és ha
felcsalom az emeletre, felgyújtom az egész házat. Nézd ezt a sok
benzineskannát a fal mellett. Borzasztó szaga van, de ne félj, nem
kell halálra égned, mert előtte megfojtalak egy párnával.
Felemelem Izzyt az apró tetőablakhoz, de nem ismeri meg az
autót. Szóval eljöttél, Natasha. Itt az ideje egy kis tesós
beszélgetésnek!
Izzyt berakom a járókába, amit én eszkábáltam neki össze. Itt
nem esik baja. Harmadik Nyuszi uraságra bízom a felügyeletét, én
pedig lemegyek. Már el is felejtettem, mennyire elszigetelt ez a
hálószoba. Egyáltalán nem akarták, hogy a család része legyek.
Inkább elzártak a padláson.
Mire leérek, Abigail már ököllel veri a veranda ajtaját.
Kinyitom a bejárati ajtót, és végignézek rajta. Az arca eltorzult. A
sminkje lefojt, és most úgy fest, mint egy béna gót. Milyen ironikus.
Legszívesebben kinevetném, de ehelyett megőrzöm a szokásos
fagyos pillantásomat. Ő közben könyörög, hogy engedjem be.
Végül be is engedem, de előtte megvillantom a nagy kést, amit a
kezemben tartok. Ettől végre csendben marad. Nagyot nyel, aztán
csendben hallgat.
– Helló, Natasha! – köszöntöm. Nem túl szellemes nyitás, de
megteszi. – Régóta vártam ezt a pillanatot.
– Claire – hebegi. – Milyen más vagy.
 – Te is tudod, hogy nem vagyok Claire. Claire egy senki volt, aki
elhitette veled, hogy fontos vagy neki, és a barátodként hallgatta,
ahogy ömlengsz a csodálatos életedről. Felhívtad, amikor kellett
valami, vagy éppen hencegni akartál valamiről, mert más sem
érdekelt, csak a helyes, lovagias, gazdag Jackson Thorne. Igazából
le sem szartad a különc Claire-t. Ha egy kicsit is figyeltél volna rá,
akkor feltűnik, hogy alig dolgozik, hogy nincs normális élete, és
hogy az ideje nagy részét egyedül tölti. Igen, tudom, azt mondta,
hogy ilyen meg olyan magazinnak dolgozik, de Claire valójában
otthon volt, és azon törte a fejét, hogyan tehetné tönkre Abigail
Thorne életét. Ha egy kicsit is törődtél volna Claire-rel, erre
magadtól is rájössz. Akkor megvetted volna a magazinokat,
dicsérted volna Claire fényképeit, és gyakrabban meglátogatod.
Ha törődtél volna vele, gyakrabban eljártok együtt ide-oda. Claire-
nek nem volt pasija, és barátja sem, csak az az elmebeteg Zoe, aki
inkább minden percét a konditeremben töltötte, és az elkényeztetett
Abigail Thorne, akit saját magán kívül senki más nem érdekel. De
te is tudod, hogy nem Claire vagyok. Alice vagyok. Egy másik
ember, akivel nem törődtél.
– Ez nem igaz, Claire, hiszen szeretlek! Te vagy a legjobb
barátnőm. És igenis szoktalak hívni, és eljárunk együtt.
– Csak akkor hívsz, ha neked éppen kényelmes.
– Nem, ez nem igaz! Én végig azt hittem, hogy nagyon lefoglal a
fotózás. Nem akartalak hátráltatni benne.
– Baromság! Csakis akkor hívtál, ha el akartál dicsekedni
valamivel, vagy ha éppen unatkoztál.
– Nem fair, hogy ezt mondod!
– Nem fair! Te ne papolj nekem arról, hogy mi a fair! Az például
nem volt fair, hogy a családod kidobott minket. Nem volt fair, hogy
az életünk aztán elviselhetetlenné vált, és a szegénységünk végül
prostitúcióba hajszolta az anyukámat. Nem volt fair, hogy
bűnöznöm kellett az életben maradásért, és nem volt fair, hogy az
anyukámat meggyilkolta egy undorító suttyó!
 Megragadom a karját, és a torkának szegezem a kést.
– Egy rossz mozdulat, és boldogan kivéreztetlek – sziszegem, és
fellökdösöm a lépcsőn.
– Alice – suttogja. – Úgy sajnálom. Annyira akartam, hogy a
testvérem legyél! Úgy sajnálom! De féltem! És hidd el, én is
ugyanolyan magányos voltam egész életemben.
A szavaitól megtorpanok. Őszintének hangzik. Egy pillanatra
megzavarodom. Úgy döntök, hogy bezárom a szobájába, amíg
visszatér belém a vérszomj. Beszélek apuval, ő majd előhozza
belőlem a gyilkolási vágyat.
Bezárom Natashát, és a sikítozására ügyet sem vetve felmegyek
a szobámba. Ahogy belépek, Izzy csillogó szemmel rám néz, és a
pufi karjával nyújtózkodik, hogy vegyem fel. Bízik bennem.
Melegség szikrája tölti meg a mellkasom. Idegen érzés, egy
darabig nem is ismerem fel.
– Ez a szeretet – suttogja apu.
Játszom egy kicsit Izzyvel, és adok neki egy kis zöldségpürét.
Vidáman gügyög, és jót nevetek rajta, amikor a nyálából
buborékot fúj. Az én anyukám is így játszott velem, mielőtt minden
tönkrement? Biztosan.
Valami kizökkent, egy pillanatig nem is tudom, micsoda. Aztán
észreveszem, hogy Natasha, aki eddig nem volt hajlandó befogni a
száját, végre elhallgatott. De miért? Az ajtómra teszem a fülemet,
és hallgatózom. Suttogást hallok, aztán az ötödik lépcsőfok aprót
nyikorog. Valaki jön felfelé a lépcsőn. Az ágyra teszem Izzyt, és
várok. Nem adom fel küzdelem nélkül, és még romba kell
döntenem Natasha világát is. Sajnálom, Izzy, de neked kell
megfizetni az anyukád bűneiért.
 HETVENEDIK FEJEZET

– ITT HAGYOM A KOCSIT. TE MARADJ KINT, ÉS ŐRKÖDJ! Ha látsz bárkit,

aki egy kicsit is hasonlít Claire Lewisra vagy látod Abigail Thorne-t,
szólj! Rezgőn hagyom a mobilom. Addig hívd ide Mitzet, hátha
szükség lesz erősítésre. De ne jöjjön utánam, amíg nem jelzek.
Megértetted?
– Igen, főnök – vigyorgott Ross. – Tényleg remélem, hogy bejön a
megérzésed. Drukkolok.
– Kösz.
Robyn a farmházhoz vezető utolsó néhány száz métert rohanva
tette meg, az izmai fájdalmas panaszával mit sem törődve szedte a
lábát a sövénnyel szegélyezett emelkedőn. Csakis abban bízhatott,
hogy az ösztöne nem csal. Ha bakot lő, az Natasha életébe kerülhet.
A legutóbbi alkalom óta valaki rendbe szedte a sövényt, és a Paul
háza mellett elterülő földön nagy levelű kukorica nyújtózkodott.
Megtorpant, amikor hirtelen egy csapat veréb szökkent szárnyra,
hogy aztán a sövényben keressen menedéket. Lelassított, nem
akarta magára vonni a figyelmet.
A sövény mentén egyre közelebb osont az előtte magasodó
házhoz. Nem lépett a kaviccsal leszórt útra; a füvön ment, aztán a
téglafalhoz lapulva ellenőrizte a kocsibeállót. Abigail autója állt ott,
és mellette egy ezüstszürke Kia parkolt a nyitott garázsban. Írt egy
SMS-t Rossnak arról, hogy megvan Abigail, és elküldte a másik autó
rendszámát is. Azután elment a bejárati ajtó előtt, és az épület hátsó
oldalához surrant.
 Leguggolt: egyik oldalról a szelektíves kuka, a másikról kézzel
eszkábált tűzifatartó, és a benne száradó fa takarta. Körülnézett, és
azon törte a fejét, hogy tudna a legkönnyebben bejutni az épületbe,
és aztán észrevette, hogy a mosókonyha apró ablaka résnyire ki van
nyitva. Úgy ítélte meg, hogy össze kell ugyan húznia magát, de talán
sikerülhet átnyomakodnia a kereten. Először belesett az ablakon,
hogy van-e odabent valaki. A mosókonyha üres volt, így aztán
lábujjhegyre állt, felhúzta magát az ablakpárkányba kapaszkodva,
kiakasztotta az ablakot tartó láncot, és bedugta a fejét. Jobbra-balra
kellett forgatnia a testét, hogy centiről centire beljebb jusson a szűk
résen, de a kitartás meghozta gyümölcsét. Éppen azt fontolgatta,
hogyan tudna földet érni anélkül, hogy zajt csap, amikor sikítozást
hallott. Azonnal cselekedett: előretolta magát, leesett a mosógépre,
onnan pedig lebukfencezett a padlóra, egyenesen a talpára esve. A
mosógép ajtaja nyitva volt, a belsejébe ruhákat gyűrtek, és
halványan mintha fehérítő szagát érezte volna. A sikoltozások
odafentről jöttek. Robyn átment a konyhán, és felszaladt a lépcsőn –
kettesével szedte a fokokat, és rövidesen egy hálószoba ajtaja előtt
találta magát. Valaki belülről verte az ajtót, és sikoltozott. Abigail
volt az.
Robyn halkan kopogtatott, majd az ajtó oldalának nyomta a
száját, és halkan szólt:
– Abigail, Robyn Carter vagyok. Kiszabadítom.
A dübörgés elhallgatott.
– Carter felügyelő?
– Igen, én vagyok az.
– Nála van Izzy! Mentse meg Izzyt!
– Mindjárt. Egy pillanat, és kinyitom az ajtót.
Ellenőrizte a zárat. Claire magával vitte a kulcsot.
– Várjon egy percet – suttogta az ajtón keresztül. – Hozok
valamit, amivel ki tudom nyitni.
 Az ajtó túloldaláról elfojtott válasz hallatszott, de Robyn nem
várta meg. Kezdett kifutni az időből. Határozott elképzelése volt
arról, hol lehet Claire, így aztán nesztelen léptekkel lement a
lépcsőn, és kiosont a konyhába. Geraldine Marsh nagyon alapos
volt, ha rendről van szó. Talán az is a helyén van, amit Robyn keres.
A kis kék Phillips-csavarhúzó csakugyan ott lapult a mosogató
fölötti polcon egy porcelánedényben. Robyn elvette az apró
szerszámot, aztán a fiókból kikeresett egy megfelelő kést is.
Csavarhúzóval felszerelkezve tért vissza az ajtóhoz. Becsúsztatta a
kés pengéjét az ajtógomb alá, és felfeszítette a burkolatát, hogy
hozzáférjen a csavarokhoz, amiket aztán ügyes mozdulattal
eltávolított. Az ajtógomb széthullott, és az ajtó kinyílt.
A sápadt, reszkető Abigaillel találta szemben magát. Zavartnak,
elgyötörtnek látszott, de a szemében izzott a harag. Ellépett Robyn
mellett, és megindult felfelé a lépcsőn.
– Hol van? A régi szobájában, ugye?
Robyn elkapta a nő karját.
– Várjon egy kicsit! Nem akarjuk, hogy bántsa Izzyt. Bízza rám,
engedje, hogy beszéljek vele!
Egy hosszú másodpercig egymás szemébe bámultak; Abigail
nyakán egy ér lüktetett nagyokat, miközben vívódott magában.
Végül engedett.
– Ne aggódjon, csak akkor bántja Izzyt, ha fenyegetve érzi magát.
– Miért ilyen biztos ebben? – kérdezte Abigail.
– Csak bízzon bennem! Alaposan átgondoltam Alice indítékait.
Azt hiszem, Izzyt csak arra használta fel, hogy idecsalja magát. Izzy
nem tehet arról, ami sok-sok évvel ezelőtt ebben a házban történt
azon az éjszakán. Valami oka van arra, hogy idecsalta magát. Mindig
is magát akarta. Régóta bosszúra szomjazik, és ez már azelőtt így
volt, hogy Farnborough-ban újra találkoztak. A történet egy részét
már elmesélte, amikor beszélgettünk. Mondja el még egyszer.
Mondja el, hogy mi történt pontosan akkor éjjel!
Abigail a könnyeit nyelte.
 – Olyan régen történt, de a rémálmaimban még mindig előjön.
Én vigyáztam rá. Még csak nyolcéves volt. Annyira édes volt a nagy,
kék szemével és a gyönyörű arany hajával. Mint egy szépséges baba.
Egy kicsit irigykedtem is rá. Én csúnya lány voltam, aki erős smink
mögé bújt, és csak azt kívánta, hogy végre elszabadulhasson erről a
helyről. És akkor megérkezett Alice az anyukájával, Christinával.
Üdítő változást hoztak magukkal, egy darabig el is hittem, hogy
minden jóra fordulhat. Aznap éjjel rám volt bízva. Lucas nem volt
itthon, az utálatos barátaival töltötte az estét. Apa elment
Christinával egy díjátadóra. Nagyon fontos volt neki, mert az egyik
díjra ő is esélyes volt. Christina lett a mindene, aki még Alice-nél is
szebb volt. Teljesen odavolt érte. Azóta nem láttam olyan
boldognak, hogy anya… – Elhallgatott, és letörölte a könnyeit. –
Tévéztem, ezért nem hallottam, hogy Lucas megjött és felosont.
Csak az üvöltözésnél jöttem rá, hogy valami nagy baj történt.
Amikor beértem a szobába, Lucas a földön fetrengett a fájdalomtól.
Egy ceruza állt ki a szeméből. Nem tudtam, mitévő legyek. Magamat
okoltam. Tudhattam volna, hogy ez lesz. Jól ismertem Lucast.
Megakadályozhattam volna. Alice elmondta apának és az anyjának,
hogy Lucas megtámadta, de a bátyám mindent letagadott. Beadta
nekik, hogy csak azért ment fel, mert hallotta, hogy Alice sír, amit ők
azonnal elhittek. De én tudtam az igazságot: láttam, ahogy letolt
nadrággal vonaglik a földön. El akartam mondani az igazat apának,
de tudtam, hogy nem hinne nekem, ugyanis én is átéltem ugyanezt.
Akkor hiába mondtam anyának, hogy Lucas… – A szemével szinte
könyörgött Robynnak, hogy ne kelljen tovább beszélnie, de aztán
nagyot nyelt, és mégis folytatta: – Lucas engem okolt anya
betegségéért és haláláért. Azt mondta, az én hibám, mert anya túl
sokat aggódott a hazugságaimon, és ez megbetegítette. Én meg
hittem neki. Kicsi voltam még, és anya tényleg mérges volt, amikor
megvádoltam Lucast, hogy…
Megint képtelen volt befejezni a mondatát. Robyn megszorította
a kezét.
 – Tudom – mondta. – Tudom, mit tett. Nem kell újra felidéznie
ezt az emléket. Jöjjön, ideje véget vetnünk ennek. – Kihúzta magát,
és intett Abigailnek, hogy kövesse. – Bízzon bennem. Jöjjön velem,
de én beszélek. Akármi történik is, maga egy szót se szóljon. –
Robyn bízott benne, hogy helyesen értelmezte a helyzetet. Életek
forogtak kockán, így nem hibázhatott. Minden az ösztönein múlott.
Némán Istenhez fohászkodott.
Elindultak felfelé a ház legfelső szintjén lévő szobához.
Robyn hangosan megszólalt:
– Alice, beszélnünk kell. Van valami nagyon fontos, amit el
szeretnék mondani Natasháról.
A szobából egyetlen nesz sem szűrődött ki.
– Alice, tudom, hogy odabent van. Nyissa ki az ajtót! Nagyon
fontos dolgot szeretnék elmondani. Tudom, hogy mennyi mindenen
keresztülment, mire ide eljutott, de ezt tudnia kell, mielőtt bármit
tesz.
– Nem jövök ki, mert akkor letartóztat, és ennyi. Ha megpróbál
bejönni, megfojtom a gyereket, úgyhogy maradjon odakint!
Egy pillanatig mindenki hallgatott, de aztán Izzy felsírt. Abigail
megindult előre, de Robyn a fejét rázta, és az ujját az ajkához
szorította.
– Alice, az ég szerelmére, nyissa ki az ajtót! Izzy csak egy kisbaba,
és maga nem gyerekgyilkos. Engedjen be! Hadd adjam oda Izzyt az
édesanyjának, mi meg leülünk beszélgetni. Megértem magát.
Tudom, min ment keresztül. Voltam a temetőben, láttam, milyen
szép üzenettel búcsúzott az édesanyjától. Gyönyörű volt, mint egy
pillangó, igaz? Borzasztó nehéz lehetett magának, amikor az anyja
ellökte. Hiszen maga annyira szerette.
Nem jött válasz. Robyn az ajkába harapott, és elgondolkodott,
hogy a nyúllal kapcsolatos megérzése helyes-e.
– Látta, igaz? Maga találta meg az anyját, amikor megfojtották.
Hívta a rendőrséget, aztán otthagyott valamit a szeretete jeléül.
Nekiadta a nyulat.
 Robyn lélegzet-visszafojtva várt. Bízott benne, hogy igaza van,
mert ha téved, annak egy gyerek issza meg a levét.
– Izzynek nincs szüksége Natashára – jött végül a válasz. –
Nagyon jól a gondját viseltem. Szeret engem. – Izzy egyre
keservesebben sírt.
Robyn újból próbálkozott.
– Alice, maga nem bánthatja Izzyt. Maga nem szívtelen. Nem
hallja? Sír, mert hiányzik neki az anyja. Még csak egy kislány,
akinek mindennél nagyobb szüksége van az anyukája szeretetére.
Natashával akar lenni. Natasha az édesanyja. Natasha védelmezni,
gondozni és szeretni akarja a kisbabáját.
Dühödt üvöltés zengett odabent.
– Mit ért Natasha a védelmezéshez? Kérdezze meg! Kérdezze
meg, mi történt, amikor engem kellett volna megvédenie!
– Van valami ezzel kapcsolatban, amitől megváltozik a
véleménye. Kérem, engedjen be! Ígérem, az ajtóban maradok.
Megígérem. Ha utána sem hisz nekem, akkor elmegyek, és
nyugodtan folytathatja a tervét. Alice, ennyivel önmagának is
tartozik. Annyi mindenen keresztülment, megérdemli, hogy
megtudja az igazat. Nem szeretné hallani az igazságot, Alice?
Robyn várt. Izzy egyre csak sírt. Egy örökkévalósággal később a
zár kattant egyet az ajtóban.
Robyn belépett. A szoba falait rózsaszínre festették, az ágyat
állatos ágytakaró borította, az éjjeliszekrényen plüssállatok
sorakoztak. A levegő dohos volt, és áporodott, az ágy alatt porcicák
gyülekeztek. Ebbe a szobába sosem tette be a lábát Geraldine
Marsh.
Izzy az ágyon ült, és az arca kipirosodott a sírástól, de
elhallgatott, amikor meglátta az új jövevényt. Most Robynt bámulta.
Egyik kezében plüssnyulat szorongatott.
Alice Robynnal szemben állt, és egy kést lóbált.
– Gyerünk! – sziszegte. – Ajánlom, hogy érdekes történet legyen!
Robyn higgadt magabiztossággal vette fel a szerepét.
 – Szia, Alice, Robyn vagyok. Tegeződhetünk? Most nem
detektívként vagy rendőrként vagyok itt. Barátként jöttem. Nem
akarlak bántani – mondta, és megadón felemelte a két kezét.
– Tudom, ki vagy.
Robyn folytatta:
– Úgy látom, Izzy megnyugodott. Még új barátja is van. – Izzy el
is feledkezett a sírásról, és már a játékát piszkálta. Robyn a gyerekre
mosolygott. – Látom, szereti. Tőled kapta ajándékba?
Alice lejjebb engedte a kést, és Izzy felé fordult.
– Igen. Ő Harmadik Nyuszi uraság.
– Nagyon jó hallgatóságnak tűnik – mondta kedvesen Robyn. –
Nekem egy mackóm van, Morgó a neve. Kiskoromban minden
titkomat megosztottam vele. Még mindig megvan, az ágyamon
lakik. Szegény már viseltes kicsit: a szőre megritkult, az egyik füle
leesett, de a világért sem válnék meg tőle. A barátom, és mindig ott
volt nekem, amikor szükségem volt valakire, aki meghallgat.
– Akkor ő olyan, mint nekem Nyuszi uraság. Ő a világ legjobb
hallgatósága – mondta Alice, és a hangja megenyhült. A kés már a
teste mellett lógott.
– Nem akarsz leülni Izzy mellé, nehogy leessen az ágyról?
– Nem, nem fog leesni. Inkább állok – felelte Alice, és újra
felvette a védekező testtartását. Robyn belenézett a szemébe, amit
immár szemüveg sem takart. Máshogy festett. A szeme kék volt,
mint a jég, a tekintete éppoly fagyos.
– Ebben a szobában történt, igaz?
Alice kihúzta magát. Néhány centivel magasabb volt Robynnál. A
karja izmos, bizonyára rendszeresen edzette magát. Idegesen
felsóhajtott.
– Tudom, mit csinálsz, úgyhogy nyugodtan abba is hagyhatod.
Próbálsz úgy tenni, mintha a barátom lennél. De nekem nincsenek
barátaim. Soha nem is voltak, hála Matthewséknak. – A nevet
dühösen fújtatva mondta ki.
– Abigail a barátod.
 Alice felkacagott.
– Nem! Ő aztán biztosan nem a barátom, és ezt te is tudod, mert
nem vagy hülye. Ő csak a tervem része, mert sosem mondta el az
apjának vagy az anyámnak, hogy az az undorító, elmebeteg bátyja
megpróbált megerőszakolni. Nyolcéves voltam! – üvöltötte. –
Gyerek! És senki, de senki nem hitt nekem. Mindenki annak a hazug
rohadéknak hitt, és Natasha nem állt mellém! Az anyám egész
életemben gyűlölt, mert tönkretettem a kapcsolatát Paullal. Úgy
gondolta, hogy az egészet csak kitaláltam, mert féltékeny voltam,
amiért az apám halála után újra rátalált a szerelem. El tudod
képzelni, milyen lehet ezt gyerekként átélni? Én csak egy kis
szeretetre vágytam, de az anyám ellökött. El tudod képzelni,
mennyire fájhat ez?
– Én nem, de Natasha igen. Nem te voltál az egyetlen áldozat,
Alice. Ugye nem baj, ha nem Claire-nek szólítalak? Natasha
pontosan tudja, min mentél keresztül. Nem te voltál az első kislány,
akit Lucas megpróbált megerőszakolni. Mire eljutott hozzád, már
volt benne gyakorlata. – Kivárt egy pillanatot, így adva jelentőséget
az elmondottaknak, mielőtt folytatta. – Alice, Lucas a húgával is
erőszakoskodott. Csak neki, veled ellentétben, nem sikerült
megállítania. És nem is csak egyszer erőszakolta meg. Újra és újra
megtette, és megfenyegette, ezért nem beszélt róla. Ő is rettegett,
ugyanúgy, mint te.
Alice-nek a szája is tátva maradt.
– Nem. Az nem lehet – motyogta.
 – Ami még ennél is rosszabb, hogy Natasha teherbe esett.
Tizenkét évesen teherbe esett a tulajdon bátyjától, és senki nem hitt
neki, hogy ezért Lucas a felelős. Natasha próbálta elmondani az
igazat az anyjának, de az nem hallgatott rá. Mindkét szülő meg volt
róla győződve, hogy a lányuk könnyűvérű, és lefeküdt valakivel.
Egyszerűen abortuszra küldték. Az anyja aztán hamarosan beteg
lett, és Lucas azzal gyötörte Natashát, hogy erről ő tehet. Annyira jól
sikerült, hogy Natasha a végére tényleg elhitte, hogy ő okozta az
anyja halálát. Miután az anyjuk meghalt, az apjuk nem foglalkozott
velük, így Natashának nem volt kihez fordulnia. Annyira magányos
volt, hogy már az öngyilkosságot fontolgatta.
Alice a fejét ingatva próbálta befogadni a hallottakat. Ahogy a
mérhetetlen bánat szétáradt a testében, a kés kiesett a kezéből.
Előtörtek belőle az érzelmek, amiket annyi éven át eltemetett.
Hátrabotlott, és lerogyott az ágyra.
Robyn közelebb lépett, és a lábával lopva odébb tolta a kést.
Körülnézett, és meglátta a falnál sorakozó benzineskannákat. A
zsebébe nyúlt, és elküldte az előre megírt üzenetet Rossnak.
Könnyed, kedves hangon beszélt tovább.
– Abigail tudta, hogy Lucas aznap este megtámadott téged, és
egész életében ezzel a tudattal élt, meg a sok szörnyűséggel, ami vele
is történt. Ő is legalább annyit szenvedett, mint te. Tönkretették az
életét. Aztán hamar eljött otthonról, és ahogy te, ő is próbálta maga
mögött hagyni a múltját.
– Szegény Natasha – suttogta Alice.
 – Kérlek, ne tedd még szörnyűbbé az életét. Egyszer már
elveszítette a gyerekét, és átélt minden gyötrelmet, ami ezzel jár. És
elveszítette az édesanyját is. Nagyon sokban hasonlít rád, Alice.
Tényleg olyan, mintha a testvéred volna. Évekig borzasztó
magányos volt, de aztán találkozott Jacksonnal és veled. Ne bántsd
Izzyt. Natasha gondozni, szeretni és védelmezni fogja egész
életében. Soha nem engedi, hogy bármi baja essen. Már így is többet
szenvedett, mint amit egy ember megérdemel. Ugye te is így
gondolod?
– Nem akartam bántani Izzyt. Olyan aranyos. Mindig nevet rám,
és olyan kis boldog. Meg akartam ölni, hogy tovább gyötörjem
Natashát, de nincs szívem megtenni. Szeretem Izzyt.
– Akkor add ide nekem, és együtt lemegyünk, és beszélünk
Natashával. Mit szólsz? Szeretne segíteni neked, mert törődik veled.
Ő tényleg a barátod volt akkor, amikor te Claire voltál, ő meg
Abigail.
Robyn közelebb húzódott az ágyhoz és a gyermekhez. Izzy
vidámat gügyögött, néhányszor a nyulat rázta, aztán ledobta a
földre. A játék arccal a padlón landolt, egyik lába égnek állt.
Alice felkiáltott:
– Izzy, ne! Rossz vagy! Nem szabad eldobni Nyuszi uraságot! –
ripakodott rá, és a szemében hirtelen fellángolt valami. Lehajolt a
nyúlért, és Robyn megpróbált odalépni, hogy lefogja, de Alice
gyorsabb volt. Felpattant, és a nyúllal a kezében elhátrált.
Ujjal Robynra mutogatott, és gúnyosan megszólalt:
– Meg ne próbáld! Nem viszel sehová. Itt maradok, és megölöm a
gyereket!
Abigail minden figyelmeztetés nélkül berontott a szobába, és az
ágyra vetette magát. Izzy vidáman gőgicsélt, amikor meglátta az
anyukáját. Abigail megfogta a gyerekét, magához ölelte, és
motyogva ringatta, ügyet sem vetve a szobában lévő két nőre. Izzy
boldogan vigyorgott.
 – Vége van, Alice – mondta Robyn. – A rendőrség hamarosan
ideér, a kollégám értesítette őket. Vádat emelnek ellened
emberrablásért, valamint Paul, Lucas és Mary Matthews
meggyilkolásáért.
Alice felpillantott.
– Az a nő hülye volt! Hogy lehetett képes szeretni Lucast?
– Te pedig meg akartál fizetni Paulnak és Lucasnak az okozott
fájdalomért. De miért ölted meg Geraldine-t?
Alice a nyulat figyelte, és finom mozdulattal az egyik fülét
simogatta. Megvonta a vállát.
– A szobámban voltam, és Izzy érkezését készítettem elő. Akkor
jött az öregasszony. Nem számítottam rá. Paul szobájában szöszölt,
és attól féltem, hogy ide is feljön. Aztán meghallotta a tüsszentésem,
és tudtam, hogy hívni fogja a rendőrséget. Nem hagyhattam, hogy
tönkretegye a tervemet. Nem volt más választásom.
– Elég bizonyítékunk van ahhoz, hogy a bíróság elítéljen, Alice.
Nincs más lehetőség. Odarendelnek majd valakit, aki meghallgat és
segít, de börtönbe kerülsz. Gyere, hagyjuk magára Natashát és Izzyt.
– Meg kellett ölnöm őket, ugye megérted? Gyerek voltam, és
senki sem hitt nekem. Senki nem segített. Paul megtehette volna, de
nem segített. Azt ígérte, hogy a gondomat viseli, de nem tette. Ő is
magamra hagyott.
 – Alice – szólt Abigail halkan. – Úgy sajnálom! Én elmondtam
apának az igazat arról az estéről. Rettegtem, hogy majd nem hisz
nekem, vagy hogy mit tesz velem Lucas, ha rájön, hogy beszéltem
apával, mégis elmondtam az igazat. Nagyon rosszul fogadta.
Ahelyett, hogy Lucast büntette volna, kidobott téged és Christinát.
De nem azért, mert gyűlölt, hanem mert így akart megvédeni. Nem
tudta Lucast irányítani, ezért téged küldött el, mielőtt valami még
rosszabb történik. Azután velem sem beszélt többé erről.
Bezárkózott előttünk, és egyszerűen visszaküldött minket az
iskolába. Képtelen volt egy újabb csapással megbirkózni. Nem
hagytalak cserben, Alice. Segíteni akartam, csak nem úgy alakult,
ahogy terveztem.
Alice egy pillanatig Abigailt bámulta. A szemébe pára szökött, a
torkából hörgés tört elő. Az arcához emelte a nyulat. Fájdalmas
csend telepedett a szobára, és Alice szeméből könny hullott a
plüssállat szőrére. Végül aztán bólintott egyet.
– Igen – suttogott engedelmesen, mintha néma parancsot hallott
volna. – Igazad van, apu. Megyek hozzád.
Hirtelen meglódult, és Robyn mellett kirontott az ajtón. Egyik
kezében a nyulat szorongatta, miközben lerohant a lépcsőn, aztán a
galériás lépcsőpihenőnél átvetette magát a korláton. Egyetlen szó
nélkül leugrott, és hatalmas puffanással a márványpadlóra
csapódott.
Robyn utánairamodott, de nem tehetett semmit. Alice feje
képtelen szögben volt kitekeredve, és a szeme élettelenül meredt a
nyúlra, amit most is az ujjai közt szorított.
 HETVENEGYEDIK FEJEZET

AZ AUDI A BENNE ÜLŐ FÉRFIAKKAL lehúzódott az útszéli pihenőhelyre,

és leállították a motort. Megvárták, amíg egy harmadik férfi kiszáll a
fekete Mercedesből, a kocsijukhoz megy, és felemelt kézzel jelzi,
hogy nincs nála fegyver. A két férfi kiszállt, és testtartásuk alapján
mintha azonnali harcra készültek volna. Az első fickó egy nagy,
barna csomagot csapott a hóna alá, és a Mercedeshez ballagott.
Robyn követte az Audit, ezért pontosan tudta, hol állt meg. A
saját autójával odébb parkolt le, egy termőföld mellett. Átmászott a
kapun a mezőre, ahol takaros bálák sorakoztak. Jelzett Anna
Shamash őrmesternek, hogy kövesse. Az ágak Robyn nadrágjába és
a fedetlen karjába kapaszkodtak, de végül átverekedte rajtuk magát,
és talált egy helyet, ahol a sövény ritkább volt. Éppen a pihenővel
szemben állt. A férfiak talán úgy hitték, ezen az isten háta mögötti
helyen senki nem figyeli őket, de nagyot tévedtek. Robyn nagyon is
jól látta a cserét. Amikor a csomag átkerült a Mercedes
tulajdonosához, a Robyn fülébe tett adóvevőben megszólalt valaki.
– Most, most!
 Annával egyszerre ugrottak fel. A szemközti bokrokban is fejek
bukkantak elő, és több rendőr rohant a cserét lebonyolító férfiakhoz.
Mindenki tette a dolgát, hatalmas kiabálás kerekedett. Az első fickó
belelőtt egyet abba, akinek a csomagot adta, majd megfordult, és
egy orrot célzó felütéssel kiütött egy rendőrt. A Mercedesben ülő
férfi – egy beépített ügynök – elkapta az első férfit, és már kattant is
a bilincs. Két rendőr besegített, és a bűnöző hamarosan
megbilincselve feküdt a földön. A második fickó meglódult, földre
vitte David Marker őrmestert, aztán átvágott az úton, éppen Robyn
felé, nyomában egy fiatal rendőrrel. Robyn már támadni készült, de
Anna gyorsabb volt. A férfi a padkáig sem ért el, mire az őt üldöző
rendőr egy rögbis mozdulattal ráugrott, elkapta a lábát, és levitte a
földre. Anna aztán segített lefogni a férfit, aki cifra káromkodások
közepette minden erejével szabadulni igyekezett. Végül még több
rendőr érkezett a segítségükre, és a bűnözőt talpra állították és
elvezették.
Robyn tapsolt egyet.
– Szép volt! – kiabálta Mitz Patelnek, akit a kollégái éppen vállon
veregettek, amiért lerántotta a drogdílert. – Szép munka, Anna!
Anna köszönetképp felemelte a kezét, és csatlakozott a csapathoz,
akik beterelték a bűnözőket az odaérkező rendőrautókba.
Robyn telefonja rezegni kezdett a zsebében. Ellépett a sövénytől,
és felvette.
– Most látom, hogy ebédre tofusalátát kaptam. Nem kérsz belőle?
– morgolódott Ross.
– Milyen nagylelkű ajánlat, de nem lenne szívem megenni az ételt
egy éhes férfi elől. Jeanette elkényeztet mostanában. Desszertet is
kaptál?
– Van valami gyümölcs magokkal. Ha még több magot kell
ennem, reggelente csiripelni fogok.
– Erre lenne egy poénom, de nem hiszem, hogy értékelnéd.
– Nem is. Mindjárt éhen halok.
 – Kitartás, Ross, egyre jobban nézel ki. A diéta tényleg használ,
úgyhogy ne morogj! Miért hívtál?
– Alice Formant holnap délután háromkor helyezik örök
nyugalomra az apja sírja mellett. Gondoltam, érdekel. Most
beszéltem a nagyanyjával. Jane-t persze felzaklatta az eset, és
nagyon sajnálja, hogy nem kereste Alice-t, miután Christina
magával vitte. Mondtam neki, hogy nem tudhatta előre, hogy Alice-
ből ilyen zavart nő lesz. Jeanette-tel áthívtuk Jane-t vasárnap
ebédre. Sajnálom, hogy egyedül gubbaszt abban az otthonban.
Megpróbálom meggyőzni arról, hogy ez az egész nem az ő hibája. De
ilyenkor mindig jön a sok „bárcsak”, nem igaz? Talán ha meggyőzi
Christinát, hogy Alice eljárjon néha hozzájuk, akkor máshogy
alakulnak a dolgok, de ezt már sosem tudjuk meg. A családok már
csak ilyen zűrösek.
– Szomorú, de Abigail legalább jól van. Jacksonnal pedig majd
megoldják, stabil párosnak tűnnek.
– Egyvalami nem hagy nyugodni – folytatta Ross. – Értem az
egész Abigail-Claire-ügyet, de Paul Matthews honnan ismerte meg
Claire-t a magazinban? Hogy lehet, hogy ő egyetlen képről rájött
arra, ami Abigailnek hónapokon át sem sikerült?
– Ezen én is sokat gondolkodtam. Aztán kinagyítottam a képet az
újságban, és akkor láttam meg, amit ő is. Claire kezén drága kristály
karkötő volt. Erősen elüt a farmeros, bő dzsekis stílusától, úgyhogy
ellenőriztettem. Kiderült, hogy egyedi darab, és egy londoni
ékszerész készítette Mr. Paul Matthews megbízásából, még 1996-
ban, aki a menyasszonyának, Christina Formannak ajándékozta.
Ugyanez a karkötő lóg Christinán a díjátadón készült képükön.
Claire biztos megkapta vagy elvette az anyjától. A lényeg, hogy ez
volt a nyom. Paul megismerte a karkötőt, és rájött, hogy Alice van a
képen.
 – Annyira ügyesen kitaláltad, hogy jutalmul az egész
tofusalátámat neked adom. De tényleg, gratulálok, nem semmi. Én
visszatérek a szürke hétköznapokhoz. Nem vállalok ilyen durva
ügyeket, csakis akkor, ha segítségre van szükséged. Most
ellenőriznem kell egy hapsit, aki ápolónak jelentkezett egy otthonba,
és van még néhány biztosítási ügyem.
– Igazán nagylelkű vagy, de passzolom a salátát. Magas
szénhidráttartalmú diétán vagyok, mert pár hét múlva verseny. Na,
később beszélünk.
– Ha erre jársz, hozz magaddal valami normális kaját, vagy
lassan belőlem is egy nagy tofu lesz.
– Kizárt, nem akarom kihúzni a gyufát a drága Jeanette-nél. Oldd
meg egyedül! És ne feledd, hogy a rejtett kameráim figyelnek!
Ross prüszkölve tette le a telefont.
Robyn mosolyogva ült be a Polójába. Megpaskolta az anyósülésen
pihenő apró csomagot, amiben a legújabb Harry Potter-könyv, a
Harry Potter és az elátkozott gyermek lapult. Brigitte és Amélie
másnap indulnak Franciaországba, és még előtte át akarja adni.
Robyn ugyan elveszítette Daviest, de attól tagja maradt egy
családnak, még ha az a család igen apró is. Nem vérrokon, de a
szerepe ettől ugyanolyan fontos. Davies helyébe lép, és mindig ott
lesz helyette a lányának. Annak a lánynak egyszer talán szüksége
lesz rá, és Robyn készen akar állni arra a napra. Vigyázni fog rá, és
gondoskodni fog róla. Elvégre ezt teszik a családtagok.
 LEVÉL CAROLTÓL

Kedves Olvasó!
Remélem, élvezted Az elveszett kislány című könyvemet. Nagyon
izgalmas volt megírni Robyn Carter detektívfelügyelő történetét,
idén fontos részévé vált az életemnek.
Egyszer kiadtam egy novellás kötetet, amiben a szeretet sötét
oldalát térképeztem fel, és azóta bennem volt a vágy, hogy thrillert
írjak. Az egész a gyerekkoromra vezethető vissza, amikor egy ideig
sok regényt olvastam Agatha Christie-től és Dennis Wheatley-től
(tudom, fura párosítás). Mostanában, ha alkalmam nyílik olvasni,
mindig thrillert választok.
Sok vígjátékot írtam már, amikben mindig igyekeztem a
történettel és a fordulatokkal meglepni az olvasót, ezért most úgy
döntöttem, végre engedek a késztetésnek, és elkezdek dolgozni
Robyn Carter detektívfelügyelő sorozatán.
Mindig is érdekelt a pszichológia, és hogy az emberek mitől
kattannak be. Sok évvel ezelőtt ismertem valakit, akiről kiderült,
hogy az egész életét csak kitalálta magának. Amikor ezt az egyik
figyelmes ismerősünk a szemére vetette, mindent letagadott, és
eltűnt. Soha többé nem láttuk.
Alice olyan karakter, akit igazán a szívembe zártam. Az élet, a
körülmények és a szeretet hiánya zavart, sebzett nővé formálta. A
könyv végén szerintem azt is megmutatja, milyen ember lehetett
volna, ha az élete másképp alakul.
 Robyn maga is sebzett lélek, de ő a munkába temetkezik, és neki
vannak barátai. Az élete neki sem lesz ugyanolyan Davies
elvesztése után, de lesz esélye feldolgozni a veszteséget, és ebben
sokan támogatják. Remélem, élvezted Az elveszett kislány
történetét, és elkíséred Robyn Carter felügyelőt a következő
kalandjára is.
Kérhetek egy szívességet? Ha tetszett a könyv, írnál róla
értékelést? Nem kell hosszúnak lennie, de sokat jelentene nekem.
Nagyon köszönöm!
Claire
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Az elveszett kislány megírása hihetetlenül izgalmas volt, de ez az

egész nem jöhetett volna létre az én imádni való szerkesztőm, Lydia
Vassar-Smith nélkül, aki mindvégig fogta a kezemet.
Köszönet Danny Tynennek és Kim Nashnek, akik a segítségemre
siettek, és beavattak abba, hogy milyen az élete annak, aki
detektívfelügyelőként szolgálja a rendőrséget; egy csomó mindent
segítettek tisztázni, és kitartottak, amikor Facebookon keresztül
kérdésekkel bombáztam őket, mert éppen nem volt világos
valamelyik eljárás menete.
Köszönet Pauline Yongnak, aki ötvenévesen is elképesztően néz
ki, és aki részben az inspirációt nyújtotta Robyn Carter
karakteréhez. Még gyilkos edzésterveit is megosztotta velem.
És végül köszönet Angie Marsonsnak, Robert Bryndzának és
Caroline Mitchellnek, akik arra buzdítottak, hogy hagyjam hátra a
csillámok és cukiság világát, és csatlakozzak a „sötét oldalhoz”.
És megjegyzem, hogy a Bookouture szerzői elképesztő támogatást
nyújtanak. Köszönöm nektek, hogy egész évben segítettetek!
Nélkületek már rég megkergültem volna!
 MÉLTATÁSOK

A történet olyan fordulatos, hogy néha fogalmunk sincs, merre

folytatódik tovább…
– Stardust book reviews

Nem akarom lelőni a poént, de ez a regény minden krimifannak

tetszeni fog. Érdemes olyan napon belekezdeni, amikor semmi
dolgod nincs, mert nem bírod majd letenni. Nálam 5 csillagot ér!
– Clues and Reviews

Tele van feszültséggel és fordulatokkal. A sztori nagyon jól ki van

találva, mert azonnal beszippant, és többet nem is ereszt el. Én csak
úgy faltam az oldalakat. A vége pedig eszméletlen, lerágtam az
összes körmömet.
– Relax and Read Book Reviews

Micsoda könyv! Belelapoztam, aztán nem tudtam letenni. Egyetlen

nekifutásból kiolvastam. Carol Wyertől olvastam már korábban
könyveket, szóval lelkes voltam, de ez mindenen túltett! A történet
az első oldaltól az utolsóig izgalmas, és miután végeztél, a
karakterek azután is veled maradnak, nem győzöl agyalni azon, amit
olvastál. Nem lehet letenni! Alig várom a következő részt!
– Renita D’Silva, Goodreads

Imádtam ezt a könyvet. Pörgős, jól építi a feszültséget, alig tudtam

letenni. Nagyon jól meg van írva. Végig azt találgattam, ki lehet a
gyilkos, de a legvégéig nem jöttem rá. Tele van fordulattal, és néha
kicsit zavaros, de a végére minden összeáll. Nagyon tetszettek a
karakterek.
– Joann R. Greene, amazon.com
Nagyon jó könyv, olyan, mint egy körhinta – mész vele le és fel,
körbe-körbe.
– Linda Strong, Goodreads

Újabb női nyomozókarakter, akiről minden könyvet meg fogok

venni!
– Sean Peters, Goodreads

Nagyon jól meg van írva! A hideg futkos tőle a hátadon, néha elönt a
harag, a váratlan fordulatok lenyűgöznek, igazi hullámvasút! Végig
azon törtem a fejem, hogy ki lesz a gyilkos. Volt egy tippem az
elején, de annyi csavar volt benne, hogy teljesen
elbizonytalanodtam. Azért örültem, hogy a végén kiderült, az első
megérzésem jó volt.
– Tania, amazon, com

Az elején nehezen lendültem bele, de néhány fejezet után már nem

bírtam abbahagyni. Tudni akartam, mi történt, és ki a tettes. Egy
csomó csavar volt benne, amin lehetett agyalni. Alig bírtam ki, hogy
eljussak a végére, és a befejezés is nagyon tetszett.
– Amanda B., amazon.com
TARTALOM
PROLÓGUS
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
HARMINCADIK FEJEZET
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
HARMINCHARMADIK FEJEZET
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
HARMINCHATODIK FEJEZET
HARMINCHETEDIK FEJEZET
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
NEGYVENEDIK FEJEZET
NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
NEGYVENHARMADIK FEJEZET
NEGYVENNEGYEDIK
NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET
NEGYVENHATODIK FEJEZET
NEGYVENHETEDIK FEJEZET
NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET
NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET
ÖTVENEDIK FEJEZET
ÖTVENEGYEDIK FEJEZET
ÖTVENKETTEDIK FEJEZET
ÖTVENHARMADIK FEJEZET
ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET
ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET
ÖTVENHATODIK FEJEZET
ÖTVENHETEDIK FEJEZET
ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET
ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET
HATVANADIK FEJEZET
HATVANEGYEDIK FEJEZET
HATVANKETTEDIK FEJEZET
HATVANHARMADIK FEJEZET
HATVANNEGYEDIK FEJEZET
HATVANÖTÖDIK FEJEZET
HATVANHATODIK FEJEZET
HATVANHETEDIK FEJEZET
HATVANNYOLCADIK FEJEZET
HATVANKILENCEDIK FEJEZET
HETVENEDIK FEJEZET
HETVENEGYEDIK FEJEZET
LEVÉL CAROLTÓL
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
MÉLTATÁSOK