GREGG HURWITZ

ORPHAN X 3.

KÍMÉLETLEN

BUDAPEST, 2018
Gregg Hurwitz további megjelent könyvei

Orphan X- Az árva

A seholember
 Hellbent. Copyright © 2018 by Gregg Hurwitz.
All rights reserved.

Első magyar kiadás: Fumax Kft., 2018

Hungarian translation © Fumax Kft., 2018

Fordította: Rusznyák Csaba

Szerkesztő: Németh Vladimír

Korrektor: Friedrich Zoltán
Tördelő: Köböl Vera
Műszaki szerkesztő: Köböl Vera
Borító: Tóth Zoltán
Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője

További információ a kiadványainkról és

kedvezményes vásárlási lehetőségek:
www.fumax.hu

Facebook oldalunk:
www.facebook.com/fumaxkiado

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva. A jogtulajdonos írásbeli

engedélye nélkül tilos ezt a könyvet vagy bármely részletét
sokszorosítani vagy bármely formában közzétenni.
ISBN 978-963-470-039-5
 Gary és Karén Messingnek,
valamint
Darra és Zách Brewernek.
A családodat nem választhatod meg,
de néha mázlid van.
„És most, amikor nem kell tökéletesnek
lenned, megint úgy érzed, hogy jó vagy,
igaz?”

John Steinbeck: Édentől keletre

(fordító: Szinnai Tivadar)
 Evan bunyó utáni, bájosan padlizsánszínű, lehorzsolt bütykökkel
markolta a kormány kereket. Frissen törött orrából karmazsin
cseppek szivárogtak. Semmi komoly, csak egy kis rendetlenkedés a
régi törésvonalak mentén.
Szemügyre vette az orrát a visszapillantóban, majd egy
határozott mozdulattal a helyére rántotta.
A Cadillac jobbra húzott, és azzal fenyegette, hogy belehajt az
esővel megtelt útszéli árokba. Az ülés rugói a combját böködték, a
cigaretta-égésnyomokkal pöttyözött szövet mentoltól bűzlött. A belső
világítás feladatát egy kiégett, csupasz körtének kellett volna
ellátnia, a féktárcsák úgy nyögdécseltek, akár egy fulladozó csirke,
a bal hátsó féklámpa pedig nem működött.
Jobb kocsit kellett: volna lopnia.
Zuhogott az eső. Isten hozott Portlandben. Vagy - ha pontos
akart lenni - egy vidéki úton valahol Hillsboro mellett.
A kövér cseppek bádogdobot csináltak a tetőből. A víz
elárasztotta a szélvédőt, és felverődött a kerekek nyomában.
Bevett egy kanyart, és elsuhant egy óriásplakát mellett. A
következő pillanatban elmosódott vörös-kék fények villantak fel a
Caddy visszapillantó tükrében.
 Egy zsaru.
A kiégett féklámpa miatt.
Roppant kellemetlen.
Különösen ezzel az autóval, mert valószínűleg már jelentették az
ellopását. A zsaru éppen e pillanatban olvashatja be a
rendszámtáblát, ha ugyan még nem tette meg.
Evan vett egy nagy levegőt. Rátaposott a gázpedálra.
Jött a szirénázás. A reflektorfények erősödtek.
Evan látta a volán mögött ülő rendőr sziluettjét. Mennyire
hasonlított egy céltáblára-fej és mellkas, a teljes
testtömegközéppont.
Hillsboro lakosai büszkén hangoztatták, hogy az övék a nyugati
partvidék egyik legbiztonságosabb városa. Evan szerette volna, ha
az is marad.
Ahogy beletaposott a fékbe, és félrerántotta a kormányt, az autó
megrázkódott a huppanókon, és ráfordult egy bekötőútra.
További két rendőrkocsi sorolt be mögé az ellenkező irányból.
Evan felsóhajtott.
A három járőrkocsi kigyúlt, akár egy-egy karácsonyfa, és
bömbölő szirénákkal, mindkét sávot elfoglalva közeledett.
Ekkor erősödött fel a dübörgés a csomagtartóból.
 1
Nem lehet elég óvatosnak lenni

Evan gyorsan belépett a Castle Heights lakóépületben lévő

penthouse ajtaján, és a füléhez nyomta roamingos telefonját. A
kemény gumival és Gorilla-üveggel megerősített mobil lényegében
lenyomozha- tatlan volt, és strapabíró, akár egy hokikorong.
Minden bejövő hívás az 1-855-2-SEHOL számra digitálisan utazta
be az internet kódolt virtuális magánhálózati csatornáinak
labirintusát. Miután bevégezte világ körüli útját a telefonrendszeres
szoftvereken át, végül megérkezett a roamingos mobilra.
Evan mindig ugyanazokkal a szavakkal vette fel a mobilt.
Szüksége van a segítségemre?
Most először azonban egy ismerős hang szólalt meg a vonal
másik végén.
Jack Johns hangja.
Jack annak idején egy nevelőotthon bizonytalanságából hozta ki
a tizenkét éves Evant, hogy bevonja őt egy hivatalosan nem létező
fekete programba, mélyen a védelmi minisztérium bugyraiban. Jack
X Árvát faragott Evanből, egy feláldozható orgyilkost, aki elment
oda, ahová az amerikai kormány nem mehetett, és megtette azt, amit
az amerikai kormány nem tehetett meg. Jack gyilkossá képezte ki,
de közben mindent megtett azért, hogy Evan megőrizze az
emberségét.
 Ő volt az egyetlen, akit Evan valaha az apjának nevezhetett, és
most egy olyan vonalon hívta őt, amelyet halálos veszélybe kerülő
idegeneknek tartott fenn. És egyetlen szóval válaszolt Evan
kérdésérére, hogy tudniillik Szüksége van a segítségemre?
Igen.
Evan és Jack bonyolult óvintézkedések sorozatán keresztül
szoktak kapcsolatba lépni egymással. Sosem így.
Ha Jack felhívta ezt a számot, az azt jelentette, hogy olyan bajba
keveredett, amilyet mások csak világrengetőnek jellemeznének.
Evan egyelőre azt az egyetlen szót hallotta a telefonban. A
vonalat dühítő statikusság töltötte meg, a kapcsolat jött és ment.
Túlságosan erősen szorította a mobilt.
- Jack? Jack? Jack.
Nyolc évvel ezelőtt Evan megszökött az Árva Programból.
Akkoriban ő számított a Program csúcsügynökének, és tekintve,
hogy milyen kényes információk lapultak a fejében, milyen hullákat
temetett el, és milyen készségeket kódoltak bele az izmaiba, nem
engedhették meg, hogy tovább éljen. A legkegyetlenebb Árva,
Charles Van Sciver átvette a Program vezetését, és fáradhatatlan
hajtóvadászatot indított Evan kiiktatására.
Könnyebb eltűnni, ha eleve nem is létezel. Az Árva Program
olyannyira titokban működött, hogy a közvetlen tartótisztjeiken
kívül senki sem tudta, kicsodák az Árvák valójában. Különböző
bázisokon tartották és teljes tagadhatóságot biztosító, kódolt
kommunikációs csatornák használatával vetették be őket. Kettős
vakságú protokoll gondoskodott róla, hogy a vezetők sokszor még a
tartótisztek aktuális pozíciójáról se tudjanak.
Így aztán Evan egyszerűen lelépett a hálózatról, és megtartotta az
árnyékszolgálat során kiérdemelt műveleti nevét, a nevet, amelyet
suttogva emlegettek a világ ügynökségeinek hátsó szobáiban.
 A Seholember.
Most a kétségbeesetteken segített, azokon, akik már nem tudtak
kihez fordulni, azokon, akik megátalkodott és gonosz zsarnokok
kezétől szenvedtek. Az ügyfelei felhívták az 1-855-2-SEHOL
számot, és a problémáik megoldódtak.
Sterilen. Hatékonyan. Személytelenül.
Mindeddig.
Evan feszült léptei visszhangot vertek hatszázötven
négyzetméteres lakásában. A nagy, nyílt tér fémszürke padlójából
edzőfelszerelések, ülőalkalmatosságok és egy olvasószobába vezető
csigalépcső nőtt ki. A konyhát hasonló modernizmus jellemezte,
csupa rozsdamentes acélból és öntött betonfelületből állt. A
huszonegyedik emeletről lenyűgöző kilátás nyílt Los Angeles húsz
kilométerre, keletre elterülő csillogó belvárosára.
A nyílt tér ellenére Evan alig kapott levegőt. Valami a mellkasát
szorongatta, valami, amit nem tudott azonosítani. Félelem?
- Jack.
A vonal tovább recsegett, mígnem - végre - ismét megszólalt a
férfi hangja.
- Evan?
Jack mintha a kocsijában ült volna, a háttérből motorzúgás
hallatszott.
- Itt vagyok. Jól vagy?
Evan hallotta a telefonban, ahogy Jack autója zabálja az utat
maga alatt. Amikor a férfi ismét megszólalt, a hangja megtörtnek
tűnt.
- Megbántad valaha? Amit veled tettem?
Evan vett egy nagy levegőt, hogy csillapítsa zakatoló szívét.
- Miről beszélsz?
- Szoktad azt kívánni, hogy bárcsak sose hoztalak volna ki abból
a fiúotthonból? Hogy bárcsak hagytalak volna normális életet élni?
- Jack… hol vagy?
- Nem árulhatom el. Bármibe lefogadom, hogy most is
lehallgatnak.
Evan kibámult a padlótól plafonig terjedő, golyóálló Lexan
ablakokon. Már lehúzta a diszkréten páncélozott napellenzőt, de a
sodronyingszerű titángyűrűk résein át így is látta a szikrázó városi
fényeket.
Nem lehet elég óvatosnak lenni.
- Akkor miért hívsz? - kérdezte Evan.
- Hallani akartam a hangodat.
Evan fülét csikorgó gumik hangja ütötte meg a vonal másik
végéről. Ebből tudta, hogy Jack nagyon gyorsan hajt.
Azt azonban nem tudhatta, hogy őt terepjáró jár a nyomában -
óvatosan, de nem annyira óvatosan, hogy Jack ne vette volna észre.
Evan azt sem tudhatta, hogy egy Stingray adótorony-szimulátor
bemérte Jack jelét, és rögzítette minden szavát. Hogy őt perc múlva
rotorok vap-vap-vapja kavarja meg a felhőket, és egy Black Hawk
támadó helikopter csap majd le az éjszakai égből, felverve az út
porát. Hogy a hőképen már jól láthatók a volán mögött ülő Jack 37
fokos testhőmérsékletének kellemesen vörös és sárga foltjai.
Evan most csak annyit tudott, hogy valami szörnyen nagy baj
van. A statikusság morgásszerűen erősödött, majd hirtelen teljesen
kitisztult a vonal.
- Úgy néz ki, megérkeztem a kilencedik életem végéhez, fiam.
Evan egy pillanatig nem találta a hangját. Aztán sikerült kinyögnie
valamit:
- Mondd meg, hol vagy, és megyek érted.
- Nekem már túl késő.
- Ha nem hagyod, hogy segítsek, mégis miről beszéljünk?
 - Hát, talán arról, ami igazán számít. Az életről. Rólad és rólam.
- Íme Jack, ahogy megszegi a saját szabályait.
- Mert abban olyan jók vagyunk?
Jack azzal a jellegzetes, zord horkantásával nevetett fel.
- Hát, néha hagyjuk, hogy a fontos dolgok belevesszenek a
ködbe. De talán szentelhetnénk nekik egy kis figyelmet, mielőtt,
tudod…
- Újabb kerékcsikorgások. - És jobb lesz, ha igyekszünk vele.
Evan érthetetlen nedvességet érzékelt a szemében. Kipislogta.
- Oké. Megpróbálhatjuk.
- Megbántad valaha? - kérdezte Jack ismét. - Amit veled tettem?
- Hogy tudnék erre válaszolni? Ez minden, amit valaha ismertem.
Nem volt másik életem, ahol vízvezeték-szerelő voltam, vagy
tanár, vagy… vagy apa.
Felbukkant a vonalban egy helikopter hangja, egyelőre alig
hallhatóan.
- Jack? Ott vagy még?
-Azt hiszem… azt hiszem, tudni akarom, hogy megbocsátasz.
Evan lenyelte a gombócot a torkában.
- Ha te nem vagy, börtönben kötök ki, vagy túladagolom
magamat, vagy megkéselnek egy kocsmában. Ezek a lehetőségek
vártak rám. Nem lett volna más életem. Nem lett volna olyan, hogy
én. - Ismét nyelt egyet, ezúttal kevesebb sikerrel. - Semmiért nem
cserélném el, hogy ismerhettelek.
Hosszú csend, melyet csak az aszfalton pörgő kerekek zaja tört
meg.
Végül Jack így szólt:
- Kedves tőled, hogy ezt mondod.
- Nem nagyon izgat a „kedvesség”. Azért mondom, mert így
igaz.
 Erősödött a rotorok hangja. Evan más járművek visítását is
hallotta a háttérben. Minden jottányi erejével a hangokra
összpontosított. Tizenöt országon és négy kontinensen cikázott át a
kapcsolat, ez az utolsó, gyenge szál ahhoz az emberhez, aki
mindenkinél többet jelentett neki a világon.
- Nem volt időnk - mondta Evan. - Nem volt elég időnk.
- Szeretlek, fiam - válaszolta Jack.
Evannak még soha senki nem mondott ilyet. Valami lecsúszott
az arcán, és megakadt az állán.
Azt felelte:
- Vettem.
A vonal elnémult.
Evan ott állt a lakásában, a padló hidege átütött a bakancsán,
lehűtötte a talpát, a lábszárát, a testét. A telefonját mindig az
arcához szorítva tartotta. Az egész valóját elárasztó hideg ellenére
úgy érezte, mindene lángol.
Végül leeresztette a telefont. Lehámozta magáról átizzadt
pólóját. Átvágott a konyhán, és kinyitotta a fagyasztót. Odabent
lövedékekként sorakoztak a világ legjobb vodkáinak palackjai.
Kivett egy szögletes üvegű Double Crosst, egy hétszer desztillált és
leszűrt szlovák italt. Téli búzából és a Tátra mélyéből kinyert hegyi
forrásvízből készítették.
Az egyik legtisztább ital volt, amelyet ismert.
Kitöltött belőle kétujjnyit egy pohárba, majd hátát a fagyasztónak
támasztva leült. Nem akarta meginni, csak a kezében akarta
dédelgetni. Beszívta a tiszta gőzt, remélve, hogy sterilizálja a
tüdejét és a mellkasát.
A szívét.
- Hát - szólalt meg. - A kurva életbe.
Pohárral a kezében várt tíz percig, majd pedig még tíz percig.
 Ekkor ismét megcsörrent a roamingos telefonja.
A kijelző még csak annyit sem mutatott, hogy ISMERETLEN
SZÁM vagy BLOKKOLT SZÁM. Egyáltalán semmit sem mutatott.
Evan rettegve emelte a füléhez a mobilt, hogy fogadja a hívást.
Az a hang szólt bele, amelytől a legjobban félt.
- Szerintem tedd be a kis digitális kontaktlencsédet - mondta. -
Ezt látni akarod.
 2.
Sötét anyag

A termetes férfi átgázolt a lombozaton és a dzsungel pasztaszerű

nedvességén, talpa belesüppedt az amazóniai sárba. Arcát álcázott
boonie kalap árnyékolta, karimájáról szúnyogháló ereszkedett le,
amely mintha vele együtt vette és eresztette volna ki a levegőt. A
formátlan fej légzésének kísérteties hatásától úgy nézett ki, mint
valami fürge kétlábú szörnyeteg a rothadó fatörzsek között. Ruháját
izzadság áztatta. Óráján egy vörös GPS-pont pislogott, egyre csak
hajtotta előre.
Nyomában egy másik férfi lépkedett. Jordán Thornhill
tornászalkatú volt, csupa csomós izom és precizitás, szinte tar
koponya, oldalt borotvával bevágva. Levette a pólóját, és a nadrágja
övébe gyűrte. Sötét bőrén veríték gyöngyözött.
Pár kilométerrel korábban otthagyták a bérelt Jeepet, amikor a
sűrű növényzet végül megfojtotta az ösvényt.
Most csendben haladtak tovább, talpuk cuppogott a sárban,
széles válluk megzörgette a leveleket. Fojtogató indák tekeredtek a
hatalmas fák köré, mintha csak ki akarnák szorítani belőlük a
szuszt. Denevérek röpködtek a lombkoronák alatt. Valahol a
távolban bőgőmajmok dolgoztak meg a nevükért.
Thomhill szorosan, fürge és könnyed léptekkel követte a
nagydarab férfit.
 - Messze vagyunk Kansastól, főnök. Egyáltalán biztos vagy
benne, hogy a fickónak megvan, amit keresel?
A boonie kalap alatti láthatatlan arc Thomhill felé fordult. A háló
úgy verdesett ki-be, akár egy szív. A férfi felemelte, és a kalap
karimájára hajtotta. A műtétek helyrehozták a Charles Van Sciver
jobb arcfelén esett károk nagyját, de némi sebhely így is maradt a
halántékán. Jobb szemének pupillája maradandóan kitágult, mélyén
egy apró, tengericsillag alakú felhő lebegett.
Szuvenírek egy robbanásból, amellyel X Árva lepte meg őt közel
egy évvel ezelőtt.
Az Árva Program vezetőjeként Van Scivernek rendelkezésére
álltak a legtöbb fizikai seb eltüntetéséhez szükséges eszközök, dühe
azonban változatlanul tombolt a felszín alatt.
Thornhillt nyugtalanság fogta el Van Sciver tekintetétől. Az a
cápaszem bárkit felkavart volna.
- Nála volt - válaszolta Van Sciver. - Biztos forrásból tudom.
- Milyen forrásból?
- Komolyan kérdőre akarsz vonni? - Van Sciver sebhelyei
alapesetben nem voltak olyan szörnyűek, de amikor a férfi
elvicsorodott, a bőr megfeszült, és természetellenesen megnyúlt.
Thomhill megrázta a fejét.
- Az igazi kérdés az, hogy még mindig ott van-e - mondta Van
Sciver. - Amennyire tudjuk, mostanra akár egy jaguár gyomrában is
lehet. Vagy ha tűz ütött ki… a franc se tudja.
- Néha - jegyezte meg Thomhill - az embernek csak egy kis
szerencsére van szüksége.
Igen, szerencsére. Van Sciver hónapokig élt egy szerverekből
épített virtuális bunkerben, hogy a számítógépes technológia
történelmének legerősebb mélytanulási adatbányász szoftverével
rábukkanjon X Árva valamilyen - bármilyen - nyomára. A legutóbbi
utasításai egyértelműek voltak: Van Sciver elsődleges feladata az,
hogy likvidálja az elkóborolt Árvákat. Bárkit, aki visszavonult.
Bárkit, aki nem felelt meg. Bárkit, akinek az engedelmessége
megkérdőjeleződött.
És ami a legfontosabb, az egyetlen Árvát, aki valaha - a legendás
Program fennállása során - elszökött.
A Program nagyszabású adatfeldolgozó rendszere végre kiköpött
egy nyomot, egy hamiskásan csillogó csalétket a kibertér napi
szinten áramló adatóceánjában. Van Sciver tudta, hogy még
nyomnak nevezni is ambiciózus. Inkább egy nyom, amely
elvezethet egy nyomhoz, amely elvezethet egy nyomhoz, amely
elvezethet X Árvához.
A mögötte álló történet gyorsan legendává vált hírszerzési
körökben. Így hangzott: a védelmi minisztérium egy középszintű
ügynöke egy bonyolult zsarolási művelet következtében rendkívül
kényes adatokra tett szert az Árva Programra vonatkozóan. Néhány
álnévre, néhány utolsó ismert tartózkodási helyre, néhány tartótiszt
és Árva kapcsolatára. Ezeket a kulcsfontosságú
információtöredékeket bizonyos Árva Programon kívüli szigorúan
titkos csatornák fogták el az automatikus törlődésük előtti
másodpercekben.
Az ügynök abban reménykedett, hogy így gyorsabban előrejuthat
majd a minisztériumban, ám hamarosan rájött, hogy éles gránátot
tart a kezében: az adat túl veszélyesnek bizonyult ahhoz, hogy
felhasználja. így aztán megtartotta biztosítékként, annak ellenére,
hogy a Pennsylvania sugárútról származó parancsok értelmében
minden, az Árva Programmal kapcsolatos adatot meg kellett
semmisíteni. Az árnyékaktával kapcsolatos szóbeszéd az utóbbi
hónapokban sem csitult, ám továbbra is csak szóbeszéd maradt.
Egészen addig, amíg a Van Sciver rendelkezésére álló nagy
teljesítményű adatbányász programok kiszagolták ezt az
árnyékaktát, és közvetett hírszerzési adatok vizsgálatával
megerősítették a létezését - mintha csak a környező gravitációs
hatások megfigyelésével bizonyították volna a sötét anyag létezését.
A középszintű ügynök megérezte a hátára vetített célkeresztet, és
elbujdosott.
Nem is akárhogy.
Végül nem egy Árva vagy egy másik ügynök buktatta le, hanem
egy kiszámíthatatlan széljárás.
Van Sciver ígéretet tett magának, hogy ha eljön az idő, hajlandó
lesz elhagyni a bunkerét és összesározni a bakancsát egy olyan
nyom kedvéért, amely elvezetheti őt X Árvához. Úgyhogy most itt
gázolt egy másik kontinens saras mocsarában, hogy hozzáférjen
ahhoz a csillogó csalétekhez.
Előbb érezték meg a szagát, semhogy meglátták volna. Egy
vágóhíd bűze ülte meg a sűrű, fülledt levegőt. Megmásztak egy
emelkedőt. Felettük egy Sikorsky S-70 leszakadt farokrotorja állt ki
egy fügefa törzséből. Csaknem kettészelte a hatalmas fát.
Thornhill a kezével legyezte magát.
-Azt a rohadt.
Van Sciver mélyen beszívta a repülő-üzemanyaggal és rothadó
hússal terhelt levegőt, és szinte érezte a bűz ízét a szájában. Áttörtek
a sűrű növényzeten, és megtalálták, amit kerestek: a lezuhant
géptörzs az oldalán hevert, úgy simult egy hatalmas szikladarabhoz,
akár egy kutya, amely a hátát igyekszik megvakarni az érdes
felületen. A hetvenes évekből származó megviselt, magáncélra
átalakított csapatszállító helikopter láthatólag tucatszor cserélt már
gazdát, és most lassan felemésztette a dzsungel.
A pilóta kirepült a szélvédőn, kezeslábasa által összetartott teste
fejjel lefelé, egy indába csavarodva lógott hat méterrel a talaj fölött.
A húsa úgy mozgott, mintha külön életet élt volna.
Tűzhangyák.
Neszezés szűrődött ki a géptörzsből, majd egy kiszáradt hang
csatlakozott hozzá:
- Van ott valaki? Istenem, kérlek, mondd, hogy van ott valaki.
Van Sciver és Thornhill közelebb lépett. Van Scivernek le kellett
guggolnia, hogy belásson a gépbe.
Az NSA-ügynök élettelenül lógott az oldalsó ülésből, karja
esetlenül kalimpált, akár egy hullámvasúton dugóhúzóba került
utasé. A vállheveder beleharapott szürke kabátjába, és -
köszönhetően a hőségnek - úgy tűnt, belekóstolt az alatta lévő húsba
is.
Az ügynök utastársának sikerült kicsatolnia a biztonsági övét, de
talajt éréskor lábát törte. Bokájánál csont állt ki a nadrágjából. A bőr
beduzzadt és kivörösödött körülötte.
Könnyek csurogtak az arcán.
- Azt hittem, itt fogok meghalni. Egyedül voltam… a kellős
közepén ennek a… - Zokogása száraz zihálássá kopott.
Van Sciver a mögötte lévő halott ügynökre pillantott, és
fellobbant benne a remény szikrája. Az indákról csüngő holttest
viszonylag jó állapotban volt. Van Sciver visszaszorította
izgatottságát mellkasának abba az apró sötét zugába, amelyet X
Árvának tartott fenn. Oly sokszor járt már közel hozzá, mégis
mindig kicsúszott a kezéből.
- A heveder a levegőben tartotta - mondta Van Sciver
Thornhillnek. - Távol az elemektől. Lehet, hogy szerencsénk van.
Az utas Van Sciver felé nyúlt.
- Vizet. Vízre van szükségem.
Thornhill beszökkent a roncsba, és kecsesen végigugrált rajta,
mígnem ott állt az ügynök alatt, szinte szemmagasságban vele.
 - Elég jó állapotban van - jelentette. - Nem fog felvonulni a Miss
Amerikán, de akkor is. Jóképű hulla.
Az utas szárazon felköhögött.
- Vizet - suttogta.
- Vegyük ki a holttestet - mondta Van Sciver.
- Lecsatolom róla a hevedert, te meg óvatosan ereszd le. Más se
hiányzik, mint hogy az oszladozó segge szétszóródjon a
géptörzsben.
- Kérem.- Az utas megragadta Van Sciver nadrágszárát. - Kérem,
legalább nézzenek rám.
Van Sciver elővette a pisztolyát a hóna alatti tokból, fejbe lőtte
az utast, majd megragadta a cipőjét, és kivonszolta a hulláját a
géptörzsből. Aztán visszatért a lezuhant helikopterhez, ahol
Thornhill-lel óvatosan leszedték az indákról az ügynököt. Ez
igényelt némi kellemetlen birkózást, és a bűz is szörnyű volt, de
Van Sciver már hozzászokott a szörnyű dolgokhoz.
Óvatosan kivonszolták a hullát a nappali hőségbe, és lefektették
egy lapos földterületre. Thornhill szeme bevörösödött, torkából
fuldokló hangok buktak ki. Tartottak egy kis szünetet, és arrébb
sétáltak friss levegőért. Van Sciver rájött, hogy amikor visszatérnek
a civilizációba, el kell majd égetniük a ruhájukat.
Szótlan egyetértésben tértek vissza a holttesthez. Lebámultak rá.
Aztán Van Sciver kinyitott egy összecsukható kést, és levágta róla a
ruhát.
A felpuffadt hulla gázokat eregetve hevert előttük.
Thornhill, mint az Árvák általában, szándékosan átlagos külsejű
volt, hogy be tudjon olvadni a tömegbe, a mosolya azonban
indokolatlanul megnyerő volt. Most fel is villantotta.
- Tudod, ez a fajta szarság… az ilyesmiért érdemes élni.
Van Sciver kivett a zsebéből két fejre helyezhető, órajavításhoz
való szemüveget, majd az egyiket átnyújtotta Thornhillnek.
- Valami ötlet, hogy hol keressük? - kérdezte az.
- Ujj- és lábujjkörmök, haj.
Pólójukat a szájukra meg az orrukra kötözték, akár a bandidos,
aztán négykézlábra ereszkedtek, és nekiláttak borzalmas
felfedezőmunkájuknak.
Az első óra úgy telt, akár egy székrekedés.
A második még rosszabbul.
A harmadik órára összegyűltek körülöttük a szárnyas rovarok, és
teljesen ellepték a levegőt. Az árnyékok úgy nyújtózkodtak, mintha
éltek volna. Tudták, hamarosan leszáll az éj, és nem engedhették
meg maguknak, hogy várjanak még egy napot.
Thornhill az ügynök haján dolgozott, tincsenként haladt. Végül
leguggolt, kapkodva lélegzett néhányat, és vattaszerű nyálat köpött
oldalra.
- Egyáltalán biztosak vagyunk benne, hogy itt van?
Van Sciver óvatosan felemelte az ügynök egyik sárgás kezét.
Furán hajlott meg a csuklónál, mintha manikűrre várt volna. A bőr
lazán mozgott a csont körül.
Izzadság csurgott Van Sciver szemébe, a karjával törölte le. A
jobb szemével még mindig látott, de a sok koncentráció után a
sérült pupilla és a véraláfutásos retina igencsak elfáradt. Erezte
izmai erőlködését. Igyekezett kipislogni szeméből a nedvességet.
Aztán észrevett valamit, és megdermedt.
Lehajolt, és felnyitotta a halott férfi szemét. Szép kék írisze már
behártyásodott. Megérintette az egyik felső szemhéjat, és végig
simított a pillákon. Semmi. Aztán elvégezte ugyanezt az alsó
szemhéjjal is.
És akkor megtalálta.
Egy különös szempilla rejtőzött a többi között, tisztább és
nagyobb volt náluk, és kissé megdagadt a csatlakozási pontnál.
Valóban szőrszál volt. Csakhogy nem az ügynöké.
Van Sciver egy csipesszel kihúzta a helyéről a beültetett
szempillát, és közelebbről is megvizsgálta.
Rögtön látta, hogy szintetikus.
Ez nem az adattárolás jövője. Ez az eredeti adattárolás. A DNS
évmilliárdok óta funkcionál információs raktárként. A nullák és
egyesek helyett, amelyeket a számítógépek használnak a digitális
információ lefordításához, a DNS négy báziskóddal határozza meg
az élő anyagok adatkomplexumait. Ez a döbbenetesen hatékony
módszer nemcsak hogy évezredeken át megőrizte stabilitását, de
ráadásul nem kellett hozzá semmilyen erőforrás, és nem hatottak rá
a hőmérsékleti körülmények sem. Van Sciver elgondolkodott a
kutatáson és annak nagy ígéretein - hogy egy nap egy teáskanálnyi
szintetikus DNS képes lesz eltárolni a világ teljes adatmennyiségét.
Ám az exabyte-okról és zettabyte-okról harsogó nagy szavak
ellenére a technológia még gyerekcipőben járt, a költségek pedig
irtózatosan magasra hágtak. Egyetlen megabyte digitális
információval való kódolásának ára húszezer dollár közelében
mozgott.
De az információ, amely ebben az egyetlen szál szempillában
lapult, sokkal többet ért annál.
Van Sciver számára pedig egyenesen minden pénzt megért.
Semmit sem tartalmazott ugyan, amit kapcsolatba lehetett volna
hozni X Árvával - Evan túlságosan hatékonyan tüntette el maga
után a nyomait de ahhoz az óriási adatmennyiséghez képest,
amelyen Van Sciver napi szinten gázolt át, ez a konkrétumok
kincsesbányájának számított.
Ahogy feltartotta a szempillát a lenyugvó nap narancs korongja
elé, Van Sciver rájött, hogy egy ideje elfelejtett levegőt venni.
És rájött valami másra is.
Már nem is emlékezett rá, mikor mosolygott utoljára.
 3.
Mindaz, ami fontos neki

Velence gyönyörű város. Ám, akárcsak sok más szépség,

temperamentumos.
A dühödt időjárás a falak közé száműzte a turistákat. Eső
ostorozta a csatornákat, az ősi kövezeteket és azon keveseket, akik
kimerészkedtek. A vihar minden színt elmosott, és tompa
szürkeségbe öltöztette az úszó várost.
Jim Harville már a Ponté di Rialto közelében járt, amikor
észrevette, hogy valaki követi. Egy esőkabátos fekete férfi hajolt
bele mélyen az erős szélbe. Értette a dolgát - ha az időjárás nem
tizedeli meg a gyalogosforgalmat, Harville sosem szúrja ki. Évek
óta nem dolgozott már, és ez idő alatt berozsdásodtak az érzékei. De
az efféle ösztönök sosem kopnak el teljesen.
Harville megmászta a híd kőlépcsőjét, a Canal Grande dühödten
hömpölygött alatta. Amikor felért az oszlopokhoz, hátrapillantott.
A két férfi tekintete távolról találkozott.
Széllökések süvítettek át az ősi, labirintusszerű sikátorokon, a
boltok ponyvatetői vadul fodrozódtak, Harville pedig
megtántorodott.
Amikor visszanyerte az egyensúlyát, és felnézett, a férfi már
egyenesen feléje rohamozott.
Különös élmény volt ennyi év után ily pőre agressziót látni.
 Működésbe lépett az ösztöne, és futásnak eredt. Átvágott egy
szűk utcán, balra befordult két elhagyatott palazzo között, és
keresztülrohant egy macskaköves téren. Nem hordott fegyvert,
üldözője pedig fiatalabb és fürgébb volt nála. Harville egyetlen
előnyét az jelentette, hogy olyan jól ismerte a város komplex
topográfiáját, ahogy a felesége hátának kontúrjait és barnás bőrét,
amelyben minden este szeretettel gyönyörködik elalvás előtt.
Berontott egy butik ajtaján, felborított egy karneváli álarcokkal
telepakolt asztalt, és a hátsó ajtón át kijutott egy sikátorba. Máris
égett a lába. Giovanna gyakran viccelődött azzal, hogy neki
köszönhetően maradt ötvenéves korára is fiatalos, de a nyugdíjba
vonulás akkor is elpuhította.
Kiviharzott egy vízparti coliéra. A csatorna túlsó végén, tőle
messze északra, felbukkant az üldözője két épület közül.
Észrevette őt. Hátravetette a karját, mire kecsesen lecsúszott róla
a kabátja, mintha csak láthatatlan drótok rántottak volna le róla. Eső
tapasztotta testéhez fehér pólóját, sötét bőre átütött rajta, termetes
izmai még ebből a távolságból is jól láthatóan rajzolódtak ki alatta.
A férfi letekintett a fodrozódó vízre. Aztán elrugaszkodott a
parttól egy szeméthordó uszályra, majd továbbszökellt két
lekötözött gondolán át, amelyek vadul inogtak a nyomában.
A rettegés úgy ülte meg Harville gyomrát, akár egy lenyelt
kődarab. Egyetlen gondolat villant a fejébe.
Árva.
A férfi már átért a csatornának arra az oldalára, ahol Harville is
állt, de szerencsére még mindig elválasztotta őket egy széles vízi út.
Ahogy Harville elkezdett hátrálni, a férfi felmászott egy gátra,
átgurult egy hajóorron, és felugrott egy épület oldalára, kézzel-
lábbal kapaszkodva meg esővízcsatornákban és ablakredőnyökben.
Fürgesége még ebben a függőleges pozícióban is alig csappant meg.
 Ez a fajta akadályokon átvezető mozgás - a parkour - Harville
kiképzése után terjedt csak el, és most akaratlanul is némi
csodálattal bámulta üldözőjét.
A férfi belendült egy második emeleti ablakon, megijesztve és
hátrahőkölésre késztetve egy csapott állú, cigarettázó nőt, a
következő pillanatban pedig már ki is ugrott egy szomszédos
ablakon a vízi út azon oldalán, ahonnan Harville figyelte őt.
És Harville ezzel értékes másodperceket veszített.
Megfordult, egy pocsolyán átgázolva futásnak eredt. A szűk
utcák és sikátorok végtelenül kanyarogtak, közben a fejében
hasonló vadsággal kavarogtak a gondolatok - Giovanna tátott szájú
nevetése, szabadon álló fürdőkádjuk a repedezett márványpadlón,
szerény lakásuk falára sárga fényt vető ágyszéli gyertyáik.
Ösztönösen rohant egyre messzebb az otthonától, hogy minél
távolabb vezesse az üldözőjét mindattól, ami fontos neki.
Mögötte meggyorsultak a futólépések. Ahogy végigszáguldott a
Piazza San Marco melletti árkádon, oszlopok suhantak tova
mellette, viliódzó hatást kölcsönözve az esőnek. A piazzát elöntötte
a víz, a dühös adriai rohamtól megáradtak a csatornák, és hatvan
centi magas vízréteg hömpölygött a kövezeten.
Nem mindennap látni üresen ezt a teret.
Harville kimerült.
Kibotorkált a piazzára, és gázolva haladt tovább a víztömegben.
A Szent Márk-székesegyház minden kínkeserves lépéssel ide-oda
dülöngélt előtte. A hatalmas óratorony északon tört az ég felé, a két
bronzalak, egy öreg, egy fiatal, a termetes harang két oldalán állt
őrt, hogy a következő óra elmúlását is megörökítse.
Harville tudta, hogy nem fog átérni időben a tér túlsó végén
kanyargó sikátorokhoz. Épp arra készült, hogy szembeforduljon az
üldözőjével, amikor egy golyó csapódott a lapockájába, majd
tüdődarabokat spriccelt szét előtte, amikor távozott belőle a
mellkasán át.
Térdre esett, karja könyékig elmerült a vízben. Értetlenül meredt
a mélyben halként fodrozódó ujjaira.
A mögötte megszólaló hang nem is lehetett volna ennél
könnyedebb.
- J Árva. Örülök, hogy megismerhetlek.
Harville vért köhögött fel, nyálát karmazsin pöttyök színezték.
- Jack Johns - folytatta a férfi. - A tartótiszted volt. Még annak
idején.
- Semmit sem mond nekem ez a név. - Harville-t magát is
meglepte, hogy még képes egyáltalán beszélni.
- Á. Félreértettél. Ez nem kérdés volt. Még nem tartunk a
kérdéseknél. - A férfi társalgási hangnemben beszélt. Szinte
barátságosan.
Harville karja megremegett. Lebámult az áradatra, a kezére, a
kövekre. Nem tudta, meddig lesz képes víz fölött tartani az arcát.
Egyszer csak elállt az eső. A levegőt döbbent csend ülte meg,
mintha csak visszatartott lélegzettel várta volna, hogy visszatérjen a
vihar.
- Milyen protokollokat használsz, amikor kapcsolatba lépsz Jack
Johnsszal? - kérdezte a férfi.
Harville minden levegővétellel zihált.
- Semmit sem mond nekem ez a név.
A férfi letérdelt mellé. Egy gyűrött fényképet tartott a kezében.
Adelina látszott rajta, ahogy Giovanna karjában ülve szopik. Még
mindig viselte a kórházban kapott rózsaszín kötött sapkáját.
Harville érezte, ahogy a mellkasán tátongó lyukon át távozik a
levegő.
Elmondta a férfinak, amit az tudni akart.
 A férfi felállt, és mögé lépett.
A víz felkavarodott Harville körül. Lehunyta a szemét.
Azt mondta:
- Volt egy álmom. Álmomban átlagember voltam.
A férfi így válaszolt:
- És erre az álomra ráment mindened.
A pisztoly dörrenésére galambok röppentek fel a bazilika
hatalmas kupoláiról.
Ahogy a férfi eltette a pisztolyát, és gázolni kezdett a vízben,
ütött az óra. A toronyban a két bronzalak, egy idős, egy fiatal,
megszólaltatta a harangot, ahogy immár öt évszázada tette a
megviselt kövezet fölött.
 4
Készen állsz?

Evan még mindig a konyhában ücsörgött, a mélyhűtő

elzsibbasztotta csupasz hátát, a pohár vodkát a térdén pihentette. A
telefont továbbra is az arcához tartotta. Nem annyira lebénult, mint
inkább nem volt hajlandó megmozdulni. Ha megmozdulna, az azt
jelentené, hogy múlik az idő, akkor pedig rossz dolgok történnének.
Emlékeztette magát, hogy lélegeznie kell. Két másodperces
belégzés, négy másodperces kilégzés.
Felidézte a Negyedik Parancsolatot: Sose hagyd, hogy
személyessé váljon.
Jack tanította neki a Parancsolatokat, és azt akarná - nem is, azt
követelné -, hogy Evan most is tartsa magát hozzájuk.
A Negyedik nem működött, úgyhogy elővette az Ötödiket: Ha
nem tudod, mit kellene tenned, ne tegyél semmit.
Nem létezett olyan szituáció, amelyen ne lehetett volna tovább
rontani.
A vodkás pohár bepárásodott a kezében.
A vonal olyan néma volt, akár a sír.
Aztán Van Sciver így szólt:
- Hallottad, mit mondtam?
- Nem - válaszolta Evan.
Időt akart nyerni, bár hogy mihez, azt maga sem tudta.
 - Azt mondtam, „szerintem tedd be a kis digitális
kontaktlencsédet. Ezt látni akarod.”
Két másodperces belégzés, négy másodperces kilégzés.
- Tisztázzunk valamit - szólalt meg Evan. - Ha ezt megteszed,
mindenen keresztülgázolok, hogy elkapjalak.
- Na de X - válaszolta Van Sciver barátságos hangon -, hiszen
nem is tudod, mit terveztem.
A vonal megszakadt.
Két másodperces belégzés, négy másodperces kilégzés.
Evan felállt.
Letette a poharat az öntött beton szigetre. Kisétált a konyhából,
el az élő fal, egy növényekkel és zöldségekkel teli függőleges kert
mellett. Ez a zöldterület jelentette az egyetlen szín- és életforrást a
penthouse-ban, kamilla és mentol illatával töltötte meg a levegőt.
Átvágott a lakás nyílt terén, el a bokszzsák, a húzódzkodórúd, a
szabadon álló, központi kandalló és egy rakás összetolt kanapé
mellett, amelyen talán soha életében nem ült. Végigsétált egy rövid
folyosón, amelynek két üres tartójáról egykor egy katana csüngött.
Belépett a hálószobájába, amelynek lebegő maglevágyát két
nevetségesen erős ritkaföldfém mágnes tartotta hatvan centivel a
padló fölött. Kábelek akadályozták meg benne, hogy felrepüljön, és
belecsapódjon a mennyezetbe. Ahogy Evant magát, ezt az ágyat is a
maximális funkcionalitást szem előtt tartva tervezték - deszka és
matrac, bármiféle láb, fejtámla és lábtámla nélkül.
Bement a fürdőszobába, meglökte a zuhanyzó tejüveg ajtaját,
amely erre hangtalanul csúszott félre a sínjén. Belépett a
zuhanyozóba, és meghúzta a forró vizet szabályozó fogantyút. A
fémfejbe épített rejtett érzékelők leolvasták a tenyérlenyomatát.
Elfordította a fogantyút a rossz irányba, mit sem törődve az enyhe
ellenállással, mire feltárult egy titkos ajtó, amely addig tökéletesen
belesimult a fal csempemintázatába.
Evan belépett a Trezorba, a Seholember műveleti
idegközpontjába.
Negyven négyzetméternyi csupasz gerenda és durva betonfal a
tetőre vezető lépcsőház alatti zugba zsúfolva. Az egyik oldalát egy
fegyverraktár és egy munkapad töltötte be. Középen egy L alakú,
fémlemezes asztal állt, rajta gondosan elrendezett számítógépekkel,
szerverekkel és antennákkal. Az egyik falat teljes egészében
monitorok fedték, amelyek Castle Heights meghekkelt biztonsági
kameráinak képeit közvetítették. Evan innen beléphetett a legtöbb
bűnüldöző szerv adatbázisába, anélkül hogy bármiféle nyomott
hagyott volna maga után.
A termetes fegyverszéf ajtaja félig nyitva állt. A
lenyomozhatatlan, alumíniumból készített, személyre szabott
ARES1911 pisztolyok sora alatti polcon egy csekkfüzet méretű,
kecses ezüstláda hevert.
Evan felnyitotta. Rádiófrekvenciás azonosító műkörmök és
magas felbontású kontaktlencsék lapultak benne.
Az eszköz, amelyet Evan Van Sciver egyik Árvájának
holttestéről szedett le, dupla vakságú kommunikációs csatornaként
szolgált Evan és nemezise között.
Evan felhelyezte a műkörmöket az ujjaira, és betette a szemébe a
lencséket. Virtuális kurzor lebegett egy-két méterre a feje előtt.
Maga elé emelte a kezét, és gépelni kezdett a levegőben:
ITT VAGYOK.
A következő pillanatban megjelent Van Sciver válasza:
KIVÁLÓ. KÉSZEN ÁLLSZ?
Evan vett egy nagy levegőt, hogy nyerjen magának még néhány
értékes másodpercet, mielőtt az élete darabjaira hullik.
Aztán beírta:
 IGEN.
Jack végül úgy döntött, ami sok, az sok, úgyhogy ráfordította a
kocsiját egy végtelen gyapotmezőt átszelő földútra. A gumik által
felvert por szellemként követte az elhagyatott földcsíkon. A
sötétben nem látta a helikoptert, de hallotta, hogy messze a feje
fölött köröz valahol. Megállította a kocsit, tekintetét a
visszapillantóra szegezte, és várt. Lélegzete ködként kavargóit előtte
a téli hidegben.
És már fel is bukkant az első terepjáró fénycsóvája. Aztán még
egy. A kocsik tíz méterre a hátsó lökhárítója mögött álltak meg.
Elölről további három fekete terepjáró közeledett. Jack csak nézte,
ahogy egyre nagyobbá nőnek a szélvédőben, végül pedig
féloldalasán megállnak előtte, hogy elvágják az útját.
Szórakozottan mintákat rajzolgatott az ujjával a vezetőoldali
ablakra. Rálehelt a műszerfalra. Aztán felnyögött, és kiszállt.
Az emberek teljes harckészültségben, célra tartott M4
karabélyokkal szálltak ki a kocsijukból. Kivéve azt a néhányat, aki
AK-47-est szorongatott.
- Mindkét kezet! Lássam őket.
- Oké, oké. - Jack óvatosan, tenyerét feltartva intette őket
nyugalomra.
Ahhoz képest, hogy a hetvenes éveiben járt, még mindig
hihetetlenül jó formában volt, de az utóbbi hónapokban már feltűnt
neki, hogy baseballjátékos alakja puhulni kezdett, mindegy, hány
felüléssel és fekvőtámasszal kezdte a napját. Az évek végül
mindenkit utolérnek.
Beszívta a friss talaj és az éjszakai levegő illatát. A gyapot
végtelenül terpeszkedett előtte, fehér pontok sorakoztak a barna
szálakon, akár egy sziklás domboldalon olvadó hó. Hálaadás napja
volt. Úgy tűnt, késik az aratás.
 Figyelte a közeledő embereket, azt, ahogy a fegyverüket fogják,
ahogyan a szemük villog. Fegyelmezetten mozogtak, ám kettejük
bal hüvelykujja felfelé mutatott a tár markolatán, ahelyett hogy az
AK csövével egy vonalban állt volna. Ha fogást kell cserélniük a
fegyveren, tüzeléskor a felhúzókar összezúzza az ujjúkat.
Szabadúszók. Nem Árvák. Határozottan nem Árvák.
De tizenöten voltak.
Néhányan megragadták Jacket, durván megmotozták, és
összekábelezték a kezét a háta mögött.
Az egyik férfi előrelépett, kopaszra borotvált feje megcsillant a
lámpák fényében. Koponyacsontjai kidudorodtak a bőre alatt. Nem
volt valami szép feje. Elkelt volna rá némi haj.
A szájához emelt egy rádiót.
- Célpont biztosítva.
A többiek csikorgó bakanccsal fészkelődtek.
- Nyugi, fiúk - szólalt meg Jack. - Jól csináltátok.
A fickó leeresztette a rádiót.
- Neked annyi, vénember.
Jack összeszorított szájjal és egy puszta biccentéssel nyugtázta
ezt.
- Eljön majd értetek. - Végignézett a szabadúszókon. - A világ
összes dühével.
Az emberek kényelmetlenül pislogtak.
Kinyílt a legközelebbi terepjáró ajtaja, és egy újabb ember lépett
Jack elé. Tömör és izmos. Úgy tárta szét masszív karját, mintha egy
rég elveszett rokont üdvözölne.
- Téged aztán nem könnyű megtalálni, Jack Johns - mondta.
Jack szemügyre vette.
- Jordán Thornhill. R Árva.
Meglepetés villant át Thornhill arcán.
 - Ismersz engem?
- Mondjuk úgy, hogy tudok rólad - válaszolta Jack. - Aki olyan
sokáig él, mint én, fiam, annak mindenhol van szeme és füle.
- Szerencsés vagy, hogy eddig húztad.
- Ja - bólintott Jack. - Az voltam.
A robaj egyre erősödött. Egy Black Hawk bukott le a domboldal
fölött, és szállt le előttük, por- meg gallytömeget verve fel rájuk.
Jack lehunyta a szemét a rotor viharában.
Ahogy a kerepelés alábbhagyott, két jól felszerelt férfi szállt ki a
helikopterből. Repülőruhát és ejtőernyőt viseltek, és úgy általában
véve túlkészültnek tűntek. További három férfi és a pilóta a
helikopterben maradt.
- Kicsit túlzás, nem gondolod? - kiabálta Jack.
- Ezen a héten helikoptereknek tartozunk hálával - kiabálta vissza
Thornhill.
Jack ezt egyáltalán nem értette.
- Hát akkor - mondta essünk túl rajta.
A két repülőruhás férfi karon fogta Jacket, és odavezette a
helikopterhez. A többiek beültették. Felszállás közben Jack látta a
magasból, amint Thornhill ugyanolyan elegánsan ül vissza a
terepjáróba, mint ahogyan kiszállt belőle. Két szabadúszó nekiállt
átkutatni Jack kocsiját, a többiek pedig beszálltak a saját autójukba,
és elhajtottak.
A helikopter folyamatosan, meredeken tört a magasba. A Black
Hawkok agresszívan emelkedtek, és úgy tűnt, a pilóta demonstrálni
szándékozik e képességüket. Ez nem sétarepülés lesz. Nem, itt
valami egészen másról van szó.
Jack többször ugrott ki gépből, semhogy számon tudta volna
tartani, úgyhogy a lenti fények alapján meg tudta becsülni az
aktuális magasságukat.
 Már három kilométeren jártak.
Négy és fél kilométer.
Egy kicsit följebb megálltak, és egy helyben lebegtek tovább.
Az egyik férfi felvett egy ormótlan fejhallgatót, és bekapcsolt
egy digitális kézi kamerát.
Egy másik mindkét oldalon kinyitotta az ajtót.
Szél tépett be a kabinba, mire Jack megtántorodott. Tekintve,
hogy megkötözték a kezét, nem tudott kapaszkodni, úgyhogy széles
terpeszbe állt.
A kamerás felkiáltott:
- Nézz a kamerába!
Jack így tett.
A kamerás végighallgatta a fejhallgatón érkező utasításait, majd
így szólt:
- Milyen protokollokat használsz, amikor kapcsolatba lépsz X
Árvával?
Jack közelebb lépett, és széltől borzos hajjal belehunyorgott a
kamerába.
-Van Sciver, te sem gondolhatod komolyan, hogy ezzel bármit is
elérsz nálam.
A kamerás ismét meghallgatta az utasítását, aztán megismételte a
kérdést.
Jack válla sajgott a hátrakötözött kéztől, de tudta, hogy már nem
sokáig kell elviselnie a fájdalmat.
- Sosem tudnál rávenni, hogy feladjam azt a fiút - válaszolta. - Ő
a legjobb részem.
A kamerás összerezzent, ahogy Van Sciver nyilvánvalóan
elkáromkodta magát a fülében, majd újdonsült összpontosítással
meredt Jackre.
- Javaslom, gondold át a dolgot. Közel öt kilométer magasan
vagyunk, és egyedül rajtad nincs ejtőernyő.
Jack elmosolyodott.
- És vagy olyan ostoba, hogy azt hidd, ezzel ti vagytok előnyben.
Előrelendült, ráharapott a kamerás kioldózsinórjára, majd
hátrarántotta a fejét.
Egy pillanatnyi döbbent csend támadt, ahogy az ejtőernyő a
kabin padlójára omlott.
A szél először gyengéden, szinte dédelgetően emelte meg a
nejlont.
Aztán az ernyő kirobbant, és ledöntötte lábukról a kabinban
állókat. A kamerás kirepült a nyitott oldalsó ajtón. A Black Hawk
durván megrándult, ahogy a farokrotor először az ernyőt, majd
pedig a kamerást is bedarálta.
A Black Hawk vad pörgésbe kezdett. Jack búcsúzóul
odabiccentett a kabinban szétterült embereknek, aztán kilépett a
nyílt levegőbe. Estében látta, ahogy az erős, szakadásálló nejlon
rácsavarodik a meghajlott fémpengékre.
Jack ösztönösen felvette a nagyjából stabil ejtőernyős-pozíciót:
kinyújtózott, lenyomta a csípőjét, széttárta a lábát, és kissé
meghajolt. Kezét összekötözték ugyan, de hátrahúzta a vállát, és
kiszélesítette a mellkasát, hogy a fejét a gravitációs középpontja
fölött tartsa. A szél összeborzolta a haját. Elnézte a lenti, ritkás
házak gyenge fényeit, akár egy erős szélben megremegő, de kitartó
gyertyák lángjait. Becslése szerint mostanra elérte a 201 kilométer
per órát, a szabadesésben zuhanó ember végsebességét.
Mindig is szeretett repülni.
Jack felidézte magában azt a tizenkét éves, alultáplált fiút, aki
annyi évvel azelőtt nyakára száradt vérrel beszállt a kocsijába.
Felidézte csendes túráikat a virginiai farmház körüli tölgyerdő
homályában, ahol a fiú pár lépéssel lemaradt mögötte, hogy Jack
lábnyomában járhasson. Felidézte gyomra kavargását, amikor az
akkor tizenkilenc éves fiút kivitte a repülőtérre az első küldetéséhez.
Jack jobban félt, mint Evan. Mindig ott leszek neked, mondta neki
Jack. A hang a telefon túlsó végén.
Gyorsan közeledett felé a talaj.
Mindig ott leszek neked.
Jack megmozgatta a lábát, és megfordult, hogy felfelé nézzen az
éjszakai égboltra, hagyva, hogy a gravitáció magával ragadja fáradt
csontjait. A csillagok hatalmasnak és képtelenül fényesnek tűntek, a
hold pedig oly tisztán ragyogott, hogy még a krátereket is ki lehetett
venni rajta, akár a koszfoltokat egy gyermek kezén. E csodálatos
háttér előtt a Black Hawk egyre csak pörgött és pörgött.
Jack látta széthullani, és ez végső elégedettséggel töltötte el,
mielőtt becsapódott.
Evan a Trezor sötétjében állva lélegezte be a nyirkos levegőt, és
elborzadva nézte az élő adást.
A szemszögkamera szédítően repkedett ide-oda a kabinban,
szíjaknak, üléseknek és sikoltozó embereknek csapódva. Aztán már
a nyílt levegőben volt, szabadesésben pörgött bele a fekete
semmibe. Már csak a szél zúgása hallatszott.
Evan agya még mindig a fél perccel korábban történteket
próbálta feldolgozni, amikor Jack olyan higgadtsággal lépett ki a
kabinajtón, mintha csak egy ugródeszkáról rugaszkodna el.
A virtuális talaj kitöltötte a látómezejét, és arcul csapta.
Statikusság.
Evan látta maga előtt a Van Scivernek pánikban küldött utolsó
üzenetét: NE VRÁRJ ELÉG MEGMONDOM HOLL VAGYOK
A következő kilégzése olyan hanggal járt, amelyet fel sem
ismert.
A kurzor villogott.
 Végre megérkezett Van Sciver válasza: TÚL KÉSŐ.
Evan levette a kontaktlencsét meg a műkörmöket, és mindet
visszatette a dobozába.
Kisétált a Trezorból, át a hálószobán, végig a folyosón, be a
konyhába.
A pohár vodka ott várta a konyhaszigeten.
Remegő kézzel emelte fel.
Megitta.
 5
Fontos a közös érdeklődési kör

Amióta az eszét tudta, Evan most először kelt későn, már ha ezt
lehet ennek nevezni, hiszen ötkor már ébren volt. De kilencig
ágyban maradt, a mennyezetet bámulta, és az agya szüntelenül
dolgozott a látottak feldolgozásán, akár egy prédáját emésztő
tengericsillag.
Egyszer felült, és megpróbált meditálni, ám lélegzetvételét nem
az összpontosítás, hanem a düh vörös köde kísérte.
Végül felkelt, és elment lezuhanyozni. Beszappanozta a jobb
kezét, és le-föl mozgatta a csempén, teljes súlyával rátámaszkodva,
hogy megnyújtsa a vállát. Nemrég megsérült, és nem akarta, hogy
az inak és a szalagok befagyjanak.
Azután felöltözött. Mindegyik fiókja egyforma ruhahalmokat
tartalmazott: sötét farmerek, szürke, V nyakú pólók, fekete
melegítők. Ezen a mai reggelen különösen nagy megkönnyebbülést
jelentett, hogy automatikusan öltözhetett, és semmilyen döntést nem
kellett hoznia. Felcsatolt az övbújtatójába egy Victorinox zsebórát,
és bement a konyhába.
A hűtőben talált egy üvegnyi koktélhoz való olajbogyót, egy
adag vajat és két fiola Epogent, egy anémiára való gyógyszert,
amely jelentős vérzés esetén stimulálta a vörösvérsejtek képződését.
A hústartóból három vészhelyzeti sóoldat bámult vissza rá.
 A gyomra emlékeztette rá, hogy csaknem egy napja nem evett.
Az agya emlékeztette rá, hogy körbe kell járnia a Los Angeles
megyei biztos házait, hogy begyűjtse a postát, módosítsa az
automata világítás sémáját, és változtasson a függönyök meg a
redőnyök pozícióján.
Ennél kevésbé még sosem akarta elhagyni a lakását.
Sosem tudnál rávenni, hogy feladjam azt a fiút.
A bejárati ajtó előtt vett egy nagy levegőt, hogy felkészüljön a
személyiségváltoztatásra. Itt, Castle Heightsben Evan Smoak volt,
ipari tisztítótermékek importőre. Szándékosan unalmas. Fitt, de nem
észrevehetően izmos. Se nem magas, se nem alacsony. Csak egy
átlagos fickó, nem is túlzottan jóképű.
Az egyetlen, aki tudta, hogy nem az, akinek mutatja magát, Mia
Hall, egy egyedülálló anya, aki a 12B-ben lakik. Enyhe szeplők
pöttyözték az orrát, a halántékán pedig egy anyajegy virított, melyet
mintha egy reneszánsz festő mázolt volna oda. Mivel ez így még
nyilván túl egyszerű lett volna, ráadásul körzeti ügyészként
dolgozott. Ami Evan munkáját illeti, sikerült belemanőverezniük
egy „nem beszélünk róla” pozícióba.
Nekinyomta a homlokát az ajtónak, hogy összeszedje magát.
Ő a legjobb részem.
Kilépett a folyosóra, és beszállt a liftbe.
Lefelé menet a fülke megállt, és belépett Lorilee Smithson a 3F-
ből.
- Evan. Rég láttam.
- Igen, asszonyom.
- Mindig olyan hivatalos.
Lorilee, egy gazdag, idősebb úriember harmadik, frissen
elhagyott felesége a kozmetikai sebészet és testszobrászat
szorgalmas híve volt. Egykor gyönyörű lehetett, ennyi egyértelműen
látszott rajta, ám homloka a meglepettség egyre nyugtalanítóbb
állapotába fagyott bele, függetlenül attól, hogy egyéb vonásai éppen
mit fejeztek ki. Ötvenéves lehetett. Vagy hetven.
Belekarolt Evanba, és barátnősen megrázta a karját.
- Éppen most fut egy kézművesóra: albumkészítés. El kellene
jönnie. Meg kell őrizni azokat a boldog gyerekkori emlékeket.
Evan ránézett a nőre. Három friss vonal sugárzott a szeme alatt,
enyhe ráncok a ragyogó bőrön. Jól mutattak. Életszerűvé tették az
arcát. A következő héten már nyomuk sem lesz: bőrét olyan
szorosra húzzák majd, mint egy szétpukkadni készülő paradicsom.
Igyekezett rálelni a lehető legkevesebb szótagra, amellyel a nőbe
fojthatja a szót.
- Nem vagyok egy nagy albumkészítő - válaszolta.
A nő megszorította a karját.
- Ugyan már. Az embernek muszáj új dolgokat kipróbálnia. Én
legalábbis ezt teszem. Átmeneti időszakon megyek keresztül, talán
hallott róla.
Evan hallott róla, de fogalma sem volt, hogyan kellene reagálnia.
Talán ilyenkor szokták azt mondani az emberek, hogy „sajnálom”?
Nem ostobaság ezzel jönni valakinek, akit a seggfej férje elhagyott?
Az „idővel majd könnyebb lesz” hasonlóan elcsépeltnek tűnt.
Szerencsére Lorilee sosem hagyta sokáig nyúlni a csendet.
- Megint kapható vagyok, tudja? Találkozgatok egy férfival…
egy esküvői fotóssal. De nem könnyű megítélni, hogy tényleg én
tetszem-e neki, vagy csak a pénzem.
A felfújt ajkaival csücsörített, és ismét megrázta kissé Evan
kezét.
Evan megpaskolta a csuklóját, hogy ennek álcája alatt
kibogozhassa magát a nő karjából. Amikor azonban sikerült, látta,
hogy a kezét immár barnás púder fedi. Lenézett a nő karjára, és
észrevette a zúzódásokat, amelyeket rejtegetni próbált. Háromujjnyi
nyom. Valaki erősen megragadhatta.
A nő eltakarta a karját a táskájával, és elkapta a tekintetét.
- Jó fiú az - mondta. - Csak hát tudja, milyenek ezek a művészek.
Temperamentumosak.
Evan erre nem tudott mit mondani.
Semmi köze hozzá. Eszébe jutott Jack, ahogy úgy lép ki a
semmibe, mintha egy ugródeszkáról rugaszkodna el. Evannak ennie
kellett. És embereket kellett ölnie.
A nő ismét elmosolyodott, bár belekerült némi erőfeszítésébe.
- Ezért készítek albumot. Állítólag fontos a közös érdeklődési
kör.
Hirtelen rettegés markolta meg Evan gyomrát.
- Mit is mondott, hol tartják az albumkészítő-órát?
Szétnyílt a lift ajtaja, és feltárult előtte az előcsarnok, ahol Castle
Heights lakói különböző kézművesasztalok körül nyüzsögtek.
Minden fej Lorilee és Evan felé fordult.
Evan végzett egy gyors számolást. Tizenhét lakó, köztük Hugh
Walters, a lakógyűlés elnöke. Mind majd meghaltak egy kis baráti
csevejért.
Evannek végül sikerült kimenekülnie a föld alatti
parkológarázsba. Bezárta maga mögött az ajtót, és már épp
megkönnyebbülten felsóhajtott volna, amikor észrevette, hogy Mia
és kilencéves fia ül a lépcső alján.
Mia puhatolózó pillantást vetett rá. Evan nem tudta hibáztatni a
vonakodásáért. Tegnap felkereste a nőt, készen arra, hogy maga
mögött hagyja az álneveket meg a lenyomozhatatlan segítségkérő
telefonvonalat, és kipróbálja magát egy normál emberi
kapcsolatban. Amikor azonban befutott Jack hívása, lógva hagyta őt
- és a beszélgetésüket.
 Peter a nyakát nyújtogatva nézett fel rá barna szemével.
- Szia, Evan Smoak.
- Mi újság? - kérdezte Evan.
- A fogszabályzó egy szarság.
- Vigyázz a szádra - figyelmeztette Mia.
- Mit csináltok idelent? - kérdezte Evan.
- Anyu az albumkészítő hölgy elől bujkál.
- Ez nem igaz.
- Igenis igaz. Azt mondtad rá, hogy „kórosan izgága”.
- Hát mert az is. - Mia keze megremegett, majd a kimerültség
jeleként beletúrt gesztenyebarna hajába. - És muszáj volt kicsit
megszabadulnom az… izgágaságától.
Peter rekedtes hangját gyászos árnyalat színezte.
- Csak látni akartam. Ráadásul van egy tál cukorkája.
- Jó, jó - adta meg magát Mia. - Menj csak. Egy perc, és én is
megyek.
Peter feliszkolt a lépcsőn, megtorpant Evan előtt, és
csimpánzmosollyal tette közszemlére új hardverét.
- Semmi sincs beleragadva a fogszabályzómba?
- De - válaszolta Evan -, a fogad.
Peter elvigyorodott, majd adott Evannak egy ökölpacsit, és
kiviharzott az előcsarnokba vezető ajtón.
Mia felállt. Lassan megfordult, kinyújtóztatta a karját, majd
hagyta, hogy elernyedjen.
- Fura beszélgetés volt - jegyezte meg. - Az a tegnap esti.
Evan lement a lépcsőn. Nehezére esett ilyen közel lenni a nőhöz
anélkül, hogy még közelebb akarna kerülni hozzá. Ő volt az
egyetlen, aki valaha felvillantotta előtte egy másik élet lehetőségét.
Egy egész életöltőnyi ösztönt és képzettséget kellett leküzdenie
tegnap este, hogy összeszedje a bátorságát, és bekopogjon az
ajtaján.
Mintha egy évtized telt volna el azóta.
- Sajnálom - mondta.
- Nem bocsánatkérést várok. Hanem magyarázatot.
Evan látta maga előtt a zuhanó helikopterben vadul keringő
digitális kamera képét.
Megköszörülte a torkát, pedig nem voltak jellemzőek rá az efféle
árulkodó nonverbális jelek.
- Attól tartok, azzal nem szolgálhatok.
Mia oldalra döntötte a fejét.
- Szörnyen nézel ki. Jól vagy?
Megint az a kép villant fel előtte: Jack, ahogy kilép a Black
Hawk ajtaján, és eltűnik a semmiben. Mintha egy álom maradéka
lett volna, távoli és valótlan.
- Igen.
- Nem fogunk beszélni arról, hogy mi történt?
- Nem tehetem.
- Azért nem… amiben benne vagy.
- Igen.
Mia jobban szemügyre vette őt. Gyerekkorában Evan a lélektani
hadviselés különböző szakértőinek hála képzések végtelennek tűnő
sorozatán esett át, amelynek órákig, néha napokig tartó brutális
kihallgatások is részét képezték. Meg akarták akadályozni, hogy
bármit is eláruljon a testbeszédével vagy a mimikájával, ezért még a
pislogási ritmusát is megfigyelték. Ma mégis sebezhetővé tették az
érzései. Mintha Mia egyenesen átlátott volna az álarcán. Ott állt
előtte, teljesen lemeztelenedve.
- Bármi történt is, ezúttal fájdalmat okozott neked - állapította
meg a nő.
Evan kifejezéstelenséget parancsolt az arcára és a tekintetére.
 Mia aggodalmasan bólintott.
- Légy óvatos.
Ahogy Evan ellépett mellette, a nő megragadta a csuklóját,
magához húzta és átölelte. Evan megfeszült. Mia arca az övéhez ért,
karja szorosan a hátára kulcsolódott. Evan beszívta az illatát -
citromfű hajszesz, sampon, némi esőillatú parfüm. Szeretett volna
ellazulni a karjában, de amikor lehunyta a szemét, csak a csillagok
előtt tehetetlenül pörgő Black Hawkot látta.
Kiszakította magát Mia öleléséből, és a kocsija felé indult.
 6
A láthatóság határáig

Miután végzett a napi teendőivel, Evan a konyhaszigetnél ült egy

tányér gőzölgő aranymakrahal előtt, amelyet az élőfaláról szedett
kakukkfűvel ízesített. A tányért precízen helyezte el a kés és a villa
közé. A tányér mögött szimmetrikus elrendezésben hevert két tál, az
egyik gránátalmamagokkal, a másik pedig
cseresznyeparadicsomokkal tele, melyek szintén a függőleges
kertjéből származtak. Ma esti vodkája egy durván felrázott 666 Pure
Tasmanian volt, amelyet árpában érleltek, rézedényekben, egyszeri
desztillációval kezeltek, és a legjobb minőségű aktív szénen szűrték
át. A tetején jégkristályok csillogtak.
Komoly összpontosítással készítette el az ételt.
És a legkevésbé sem kívánta.
Azon tűnődött, mit ehet Mia és Peter kilenc emelettel lejjebb a
színpompás lakásukban, amelynek padlóján játékfigurák hevernek,
mosogatójában edények gyűlnek, hűtőjén pedig mágnessel
odatapasztott krétarajzok lógnak. Amikor először járt náluk, a
rendezetlenség kényelmetlenséggel töltötte el. Azóta azonban
másként tekintett rá: egy teljes egészében megélt élet jeleként.
Sikerült rávennie magát egy harapásra. Eltalálta az étel ízét, és a
teste ebből rájött, hogy éhes. Emlékeztette magát, hogy bármilyen
érzelmek kavarogjanak is benne, ő egy egyetlen cél érdekében
működő gép, márpedig a gépek üzemanyagot igényelnek.
Evett.
Amikor végzett, elsúrolta a tányért, majd eltörölgette, és feltette
a halomban álló többi tetejére. Beléhasított a felismerés, hogy
mindig csak a legfelső tányért használja.
Odalépett a vodkájával az északi falon terpeszkedő nagy
ablakokhoz, és kinézett az éjszakai Los Angelesre. Egyenesen
belátott a szemben lévő épületbe, mintha csak egy babaházba
bámult volna. Egy férfi lépett ki a liftből, és dühödten törölgette a
gallérját egy zsebkendővel. Az anyag ajakrúzstól vöröslött. A férfi
összehajtogatta a zsebkendőt, betette a zsebébe, és végigsétált a
folyosón. Evan figyelte, ahogy a felesége boldogan ajtót nyit neki.
Összeölelkeztek. Három emelettel feljebb egy négytagú család
feküdt hason a nappali szőnyegén: társasjátékoztak. A szomszédban
egy nő sírt egyedül egy sötét hálószobában. A legfelső emeleten egy
idős pár bál termi táncot gyakorolt. A nő egy virágot hordott
acélszürke hajába tűzve. Mindketten végig mosolyogtak.
Mennyi emberség. Mintha egy bonyolult óra belsejét vizsgálgatta
volna, a fogaskerekeket és csavarokat és rejtett szerkezeteket. Evan
meg tudta állapítani róla, hogy mennyi az idő, de a belső működési
elveket sosem értené meg teljesen.
Tekintete visszatért a sötétben síró nőhöz, és ahogy elnézte,
elszabadult benne valami. Friss gyász tört felszínre benne. A
szimpátia sosem hiányzott belőle - nem, abból mindig is bőven
kijutott neki. Az empátiától azonban elzárta magát, visszavonult
előle ide, a Magány Erődjébe, és felhúzta maga után a vonóhidat.
Nézte a síró nőt, és irigyelte, amiért ily tisztán és erősen képes
kifejezni az érzéseit.
Az ő érzéseinek a kifejezésekor vér fog folyni.
Belekortyolt a poharába, mire az ital végigfolyt a nyelvén, és
megtisztította a torkát. Egy csipetnyi étcsokoládé, némi fekete
borsos csípés.
Kiöntötte a maradék vodkát, majd odalépett a kandalló melletti
törökszőnyeghez, keresztbe tett lábbal leült rá, kezét pedig finoman
a térdére helyezte. Kihúzta magát, és félig lehunyta a szemét, hogy
elhomályosuljon a látása.
Lemerült bőre felszíne alá, és a légzésére koncentrált, a
szervezetén átáramló levegőre, arra, ahogy elhagyta a testét, és arra,
amit magával vitt.
A gyász és a düh forrón és vöröslőn pulzált a gyomrában.
Nyomon követte, ahogy felkúszik a torkán, és kiutat keres.
Egyenletesen lélegzett, hogy ellenálljon dühének és erejének. Addig
lélegzett, amíg vissza nem vonult, amíg ő maga is feloszlott, amíg
már nem volt többé X Árva, nem volt többé Seholember, nem volt
többé Evan Smoak.
Amikor kicsit később kinyitotta a szemét, úgy érezte, megtisztult.
Félretette a gyászát. Félretette a dühét.
Eljött az ideje, hogy műveleti üzemmódba kapcsoljon.
A magas felbontású kontaktlencséknek saját adattárolójuk volt,
így vissza lehetett játszani a felvételeket. Evan szenvtelenül nézte a
videót, mintha csak egy bombatölcsérben nyomok után kutató
tűzszerész lett volna.
A pislogó szemszögkamera rázkódó képet adott a Black Flawk
belsejéről. Evan azonban nem a megbilincselt férfit figyelte, akire
irányult, hanem az egyik fogva tartóját, ahogy félrehúzza a
kabinajtókat, felfedve mögöttük az éjszakai levegőt.
Túl sötét volt, semhogy bármit is láthatott volna a felszínből.
Evan azt sem tudta megállapítani, milyen magasan lehetetett a
helikopter, bár az egyik fogva tartó közel öt kilométert említett.
Ahogy a szél átsüvöltött a gépen, és felborzolta a túsz haját, az
egyik ajtó sarkában felbukkant a hold. Ha Evan mellett ott ült volna
a NASA egy csapat csillagásza, talán be tudja lőni a helikopter
helyzetét a csillagok állása alapján.
De nem volt a Trezorban senki, csak ő meg egy kobaltüveg
kavicsokba ültetett aloe vera növény. Vera II-nek hívták, és bár
kiváló társaságnak bizonyult, sajnálatos módon nem állt
rendelkezésére egy csapat NASA-fizikus számítógépekkel
támogatott tudása.
Már alapos kutatásokat végzett a neten, és egyáltalán nem lepte
meg, hogy sehol a világon nem adtak hírt semmiféle lezuhant Black
Hawkról. Van Sciver láthatatlanná tévő érintése. Evan tudta, ha
valamiféle nyomra akar bukkanni, az árnyékokba kell bevilágítania.
A felvételre összpontosított, ahogy a repülősruhába bújt
zsoldosok elhelyezkedtek a Black Hawk kabinjában.
Valaki a képen kívülről felkiáltott:
- Nézz a kamerába!
A túsz engedelmeskedett.
Evan árulkodó tetoválásokat és jelzéseket keresett a fogva
tartókon, de a bakancsuktól a nyakukig takarta őket a szerelésük,
így csak az arcuk látszott. Ezek a szabadúszók imádták a
szerelésüket. Evan a viselkedésüket, az alakjukat, a tartásukat
tanulmányozta. A mozdulatlanok úgy álltak, mintha két gerincük
lett volna. A bakancsukat egyenesen fűzték be, ami jellemzően
hipszterekre vagy volt katonákra vallott.
Evan feltételezte, hogy nem hipszterekkel van dolga.
Van Sciver előszeretettel alkalmazta különleges egységek bukott
tagjait, kicsapott katonákat, akik minden szükséges képzésben
részesültek, de túlságosan brutálisnak vagy engedetlennek
bizonyultak, semhogy szolgálatot teljesíthessenek.
Egy hang szólalt meg képen kívülről:
 - Milyen protokollokat használsz, amikor kapcsolatba lépsz X
Árvával?
A túsz széles terpeszben állt, hogy megőrizze az egyensúlyát, és
válaszolt a kamerának.
Miközben folytatódott a szóváltás, Evan árulkodó jeleket keresett
a képen - filccel hátizsákra felmázolt becenevet, egy fegyver
sorozatszámát, egy rajzfilmszerű, vörös X-szel ellátott térképet.
Nem járt szerencsével. Tökéletesen sterilizálták a látómezejét.
A túsz ismét a kamerába nézve szólalt meg:
És vagy olyan ostoba, hogy azt hidd, ezzel ti vagytok előnyben.
Ha szenvtelenül tudta volna végignézni az ezt követő
felfordulást, már-már komikusnak tartotta volna. A túsz higgadtsága
durva kontrasztot képezett fogva tartói elborzadásával.
Ahogy a digitális kamera körberepült a kabinban, Evan
rádiófrekvenciás azonosító műkörmei segítségével behozta a
virtuális beállításokat, és lelassította a felvételt. Talán a káoszban
kivehetővé válik valamiféle információ.
Ötször vagy hatszor nézte végig a videót minden eredmény
nélkül.
Aztán a figyelmét a felvétel végére összpontosította, amikor a
kamera kirepült a zuhanó helikopterből. Éjjellátó szűrőt tett a
videóra, remélve, hogy azonosítani tud majd valamit a földön, de
minden túlságosan gyorsan mozgott. Még amikor kockáról kockára
haladt, akkor is csak időnkénti elmosódott fényeket, termőföldekre
emlékeztető területeket látott.
Már éppen feladta volna, amikor megpillantott egy nagyobb, de a
többinél halványabb talaj menti fényfoltot. Visszatekerte a felvételt,
és kimerevítette a képet. Azért látta sötétebbnek, mert valójában
nem is fény volt. Csak fennakadt az éjjellátó szűrőn, amely a
láthatóság határáig világosította ki.
 Evan egy képkockával előreléptette a felvételt. Egy képkockával
visszaléptette. Eddig terjedt a mozgástere. Visszatért a középső
képkockához, hunyorgott, és ösztönösen előrehajolt. De a virtuális
kép persze a fejével együtt mozdult, és megtartotta a kivetítés
távolságát.
Szerencsére Vera II nem volt ítélkező típus.
Evan felnagyította a foltot, és tovább hunyorgott.
Egy víztorony.
Benne egy fejszével? Úgy nézett ki, akár egy alma.
Nem - egy őszibarack.
Egy őszibarack formájú víztorony.
Tényleg létezik ilyen. Egyszer látta egy képeslapon.
Már vette is ki a kontaktlencsét. Le az új technológiával, elő a
régivel.
A Google segítségével rátalált a Peachoidra, egy egymillió
gallonos víztoronyra a dél-karolinai Gaffney-ban. A 85-ös
államközi út mellett állt, a 90-es és 92-es kijárat között, a nagy
képzelőerővel Peachoidnak keresztelt úton.
Nem éppen nagy vörös X egy térképen.
De irtóra közel állt hozzá.
 7
Két sírt

Evan Woolrich ingén hamis zsebek rejtettek el a ruha elejét

összefogó mágneseket, amelyek könnyen utat engedtek a kezének,
ha a taktikai diszkrét zsebes nadrágjához kapcsolt fegyvertokhoz
kellett kapnia. A tok jelenleg üresen tátongott. Pehelykönnyű,
eredeti S.W.A.T. bakancsot viselt, amely a teljesen leérő
nadrágszárnak köszönhetően közönséges, unalmas utcai cipő
benyomását keltette. Bajos lesz kifűzni a repülőtéri biztonsági
ellenőrzésnél.
A hátsó zsebében ott lapult a dögös hamisító, Melinda Truong
dögös útleveleinek egyike.
Túlságosan sietős volt a dolga ahhoz, hogy keresztülautózza az
országot.
Kora reggelre járt, és még senki sem használta a liftet - hála az
égnek az apró szívességekért. Ahogy az ajtók bezárultak Evan
mögött, citromfű illatát érezte. A padlón egy összegyűrt ezüstpapír-
galacsint látott, egy Elmúlt Cukorka Szellemét.
Vagy talán ő maga volt a szellem, és észrevétlenül sodródott az
élők között, folyton a nyomukban járva.
A lift csendben tette meg a lefelé vezető utat. Evan kiélvezte.
Evan megküzdött az ostromló sivatagi széllel, és bevetette magát
a fegyvergyáros műhelyébe. A hely nem messze a Vegas Striptől,
egy elhagyatott út mentén feküdt, és úgy volt kivilágítva, akár egy
kazamata. Evan ellenőrizte a bejáratnál lévő biztonsági kamerát, és
megbizonyosodott róla, hogy a megállapodásuk értelmében
kikapcsolták.
Fegyverolaj, kávé, cigaretta és elhasznált lőpor szagát érezte.
Végignézett a fegyverdobozok között a gépeken és munkapadokon,
amelyek elrendezésének logikáját sosem sikerült megfejtenie.
- Tommy?
Betonon guruló kerekek jelezték a kilencujjú fegyverkészítő
közeledését. Aztán már meg is jött, balról be egy hátradöntött Aeron
székben, hegesztőszemüvegével úgy festett, mint valami
steampunkos rémálom. Motorosbajusza alatt egy szinte már filterig
leszívott Camel Wide parázslótt. Tommy Stojack kikapta a szájából
a cigarettát, és beleejtette egy vízzel töltött, vörös pohárba, ahol
halott sorstársai között sisteregve kiszenvedett. Tekintetbe véve az
itteni lőszermennyiséget, egy rossz helyre pöckölt csikk az egész
boltot július 4-ei tűzijátékká robbanthatná.
Tommy feltolta a védőszemüveget a homlokára, és szemügyre
vette Evant.
- Pontos, mint mindig. Atomórát lehetne hozzád igazítani.
- Megvan?
- Persze hogy megvan. Mi ilyen sürgős?
- Dolgom van. Rendkívül személyes.
- Személyes. - Tommy kidüllesztette az alsó ajkát, és beledobott
egy adag dohányt. - Nem tudtam, hogy ez a szó szerepel a
szótáradban. Még határozószót is használtál hozzá, meg minden.
Tommy megnyomorított keze bőven elég lett volna hozzá, hogy
Evan megszámolja rajta azokat, akikben megbízik. Tommy egyike
volt a Black Hawk lezuhanása óta megmaradt keveseknek. Azonban
még így sem tudtak semmit egymás személyes életéről. Mi több,
alig valamit tudtak egymás professzionális életéről. Az
alkalmanként elejtett megjegyzésekből Evan kikövetkeztette, hogy
Tommy világklasszis mesterlövész volt, valamint hogy
alkalmanként képzést és fegyverfejlesztést végzett olyan titokban
működő kormányzati csoportoknak, amelyek annyira azért nem
voltak illegálisak, mint az Árva Program.
Tommy látta el Evant a szükséges tűzerővel, és minden
pisztolyát saját kezűleg készítette neki szilárd alumíniumvázakból,
amelyekre sosem ütöttek sorozatszámot - vagyis szellemfegyverek
voltak. Aztán egyszerűen ráillesztette az elsütőmechanizmust,
ellátta a pisztolyt csúcsminőségű Straight Eight irányzékkal, egy
hangtompító fogadására felkészített, meghosszabbított csővel és
kétkezes hüvelykujj-biztosítóval, mert Evan általában bal kézzel
lőtt. Minden pisztolyát matt fekete színben rendelte, hogy éppúgy
beleolvadjanak az árnyékokba, ahogyan ő maga.
Ahogy Evan belépett az odú szívébe, Tommy elrúgta magát egy
ládányi rakétahajtású gránáttól, és végül megállapodott egy
munkapad fölé hajolva.
Egy laptop meg egy keskeny pisztoly hevert egy zsíros
szilikondarabon. A fegyver úgy nézett ki, mint Evan 1911-ese egy
drasztikus fogyás után.
- Karcsúsítottam neked a kis hölgyet - jegyezte meg Tommy. -
Mit szólsz?
Evan felvette a pisztolyt. Furcsán állt a kezében. A szokásos
fegyvere a szokásos vastagság felével. Alig volt szélesebb, mint a
csúcsnál üreges, 14,9 grammos Speer Gold Dót acéllövedékek,
amelyeket kilőtt. Megforgatta a kezében.
- A súlyához hozzá kell szoknom.
- Ez nálad azt jelenti, „Köszönöm, tesó. Igazi SZKM vagy.
Színtiszta Kibaszott Mágia.”
 Evan szemügyre vette az irányzékot.
- Olyasmi.
Tommy feldobott a munkapadra egy módosított tokot.
- És itt van neki egy titkos recepttel kifőzött Kydex biztonsági
tok is.
Evan a pisztoly súlyát méregette a kezében.
- Őszintén szólva nem voltam biztos benne, hogy megbirkózol
vele.
- Hogy megbirkózom vele? - Tommy gőgösen szegte fel a fejét. -
Haver, én olyan lézerfegyvert kalibráltam a haditengerészetnek, ami
kiüti a drónokat az égből. Olyan ötvenes kaliberű
mesterlövésztöltetet teszteltem a DARPA-nak, ami kilövés után
irányt változtat. Olyan okos távcsövet finomítottam, ami nem
engedi, hogy baráti célpontra lőj. - Karba fonta a kezét. - Csak
képes vagyok átcsempészni egy kézifegyvert pár segghülye
közlekedésbiztonsági ügynökön. - Csettintett az ujjaival, majd egy
Evan mögött kotyogó, kosztól ragacsos kávéskannára mutatott. -
Hozd ide.
Miután Evan kitöltött egy csészével Tommynak, meg kellett
törölnie a kezét a fegyvertisztító rongyban. Tommy a dohánnyal
megpakolt alsó ajka fölött ivott bele a kávéba. Aztán meggyújtott
egy újabb Camelt. Evan szerint csak azért nem kettesével szívta
őket, mert ez a gondolat még nem merült fel benne.
Tommy kivett dudorodó ingzsebéből három nyolctöltényes
Wilsont, és átnyújtotta neki.
- Vidd el egy körre.
Evan betette az első tárat, felvett egy szem- és fülvédőt, és
odalépett a tesztlövő csőhöz. Probléma nélkül lőtte bele mind a
huszonnégy golyót. Kurtán biccentett.
Visszatért a munkapadhoz.
 - Hogy van a pitvarfibrillációd?
Tommy csak legyintett.
- Már úgy ver a szívem, akár egy pergődob. Ha még egy kicsit
felturbózom a ritmusát, tiszta Vasember leszek. - Hiányzó ujjának
csonkjával az összekészített felszerelésre mutatott. - Hadd
egyszerűsítsem le a dolgot a műveletlenek kedvéért. Minden
ugyanolyan, amilyennek megszoktad, csak vékonyabb. „Miért
vékonyabb, mester?”, kérdezhetnéd. - Az ujjcsonk leírt egy kört a
levegőben. -Figyelj.
Tommy felvette a vékony pisztolyt, és belecsúsztatta a laptop
hardveres reteszébe, ahol valamiféle rejtett mechanizmus magába
fogadta.
- A röntgenen csak egy merevlemez tömör alakját látják majd. A
laptopképernyőnek tizenhárom hüvelykesnek kellett lennie, hogy
passzoljanak a specifikációk, szóval lehet, hogy kivetetik és
bekapcsoltatják veled, amolyan biztonsági kabuki színház stílusban,
de nem lesz baj. A fegyvert nyilvánvalóan ki kell tisztítanod,
nehogy a lőpormaradványok kisüssék a riasztót egy robbanószeres
teszt alatt. Ami a laptopot illeti, telenyomtam mindenféle hülye
Excel-táblákkal, általános dokumentumokkal és internetes képekkel.
- Felkapta a laptopot, hogy közszemlére tegye elegáns profilját. -
Csak a legszükségesebbek. - Nagyszabású mozdulattal nyújtotta át
Evannak, akár egy pincér, aki egy üveg bordeaux-it prezentál. -
Hódításra fel. - Rávillantotta foghíjas vigyorát. - Jó szelet és
kíméletes hullámzást.
Evan elvette a laptopot, és az ajtó felé indult.
-Hé.
Evan visszafordult.
- Eleve nem vagy az a nagy mókamester, de most a szokottnál is
komorabbnak tűnsz. Ez a „rendkívül személyes” dolog… tényleg
rendkívül személyes?
- Igen.
Tommy patkó alakú bajszának egyik végét rángatva
tanulmányozta őt. A szeme körüli ráncok aggodalommal mélyültek
el.
- Ha bajba keveredsz, küldj füstjeleket. Nem vagyok még olyan
öreg, hogy ne tudnám fedezni a seggedet.
- Tudom. De ezt egyedül kell elintéznem.
Tommy lassan bólintott, és továbbra is Evan arcát fürkészte.
- Ne feledd Konfuciusz szavait: „Mielőtt bosszút állnál valakin,
két sírt áss!”
- Ó - válaszolta Evan -, annál sokkal többet fogok ásni.
 8
Örömmel szolgálni

Szarra se ment az egésszel.

Evan a Peachoid út mellett állt a bérelt Impalája előtt, és az út
névadóját bámulta, amelyet mostanra megtanult gyűlölni.
Személyesen a gigantikus gyümölcsszörnyeteget tartotta felelősnek
a nyomozása eredménytelenségéért.
Maga sem tudta, pontosan mit keres, de kezdetnek megtette
volna annak valamiféle jele, hogy Jack és egy tíztonnás Black Hawk
helikopter itt, a környéken zuhant le.
Van Sciver Árva Programja egy összeesküvés-elméleteket gyártó
nedves álma volt. Nem csak a gyilkosságok miatt - persze nagyon is
jól értettek az öléshez, de ebben nincs semmi új, az emberek nagyon
régóta öldösik már egymást. Nem, pontosan ehhez értettek a
legjobban - hogy a tetteiket rendre kitöröljék a világ hivatalos
részéből, mindenki más életteréből. Semmilyen kapaszkodót nem
hagytak a médiának, a helyi rendőrségnek, az FBI-nak vagy akár a
CIA-nak. Egy tornádó dühével mozogtak, és egy harmatcsepp nem
sok, annyi sem maradt utánuk.
Evan mellék- és bekötőutakon kacskaringózott a jellegzetes
építményt sakktáblaszerűen körülvevő farmterületek, házak és
erdőségek között, reménytelenül kutatva a nem létező
harmatcseppet. Nem találta sem a roncsot, sem a leégett
földterületet, sem Jack út szélén hagyott kocsiját.
A Las Vegas-i repülőút, beleszámítva egy houstoni pihenőt, hét
órába és hét percbe telt. További egy óra és húsz perc kellett hozzá,
hogy kocsival megtegye az ide vezető nyolcvanöt kilométeres utat a
Charlotte Douglas repülőtérről. Jó messzire eljött a nagy büdös
semmiért.
Azt mondják, a bosszú hidegen tálalva a legjobb, ám Evan jobb
szerette tűzforrón.
Vett egy nagy levegőt és egy tüdőnyi kipufogófüstöt.
A Negyedik Parancsolat: Sose hagyd, hogy személyessé váljon.
Addig ismételgette a fejében, míg végül majdnem hitt is benne.
Aztán beszállt az Impalába, és elhajtott. Tett egy utolsó kört
lejtőnek felfelé, át az egyre sűrűsödő erdőn, amely a Jack egykori
farmháza körüli fák távoli emlékét idézte benne.
Vetett egy pillantást a roamingos telefonjára. A nagy
teljesítményű lítium-ion akkumulátor még egy hosszú nap után is
csaknem teljes töltöttséget biztosított neki. Azon tűnődött, mihez
kezd majd, ha befut a következő Seholember-ügy - egy igazi Sehol-
ember-ügy, nem egy olyan személyes küldetés, amilyet most
igyekezett teljesíteni. Miután segített az ügyfelein, megkérte őket,
hogy találjanak neki egy új - és csak egyetlenegy - embert, akinek
szüksége van a segítségére, és adják át neki a lenyomozhatatlan
telefonja számát.
Mindig a Hetedik Parancsolatban megfogalmazott szabály
szerint járt el: Egyszerre csak egy küldetés.
Ám Jack kedvéért hajlandó volt kivételt tenni.
Megállt, hogy vegyen egy üveg palackozott vizet egy kisboltban.
Ahogy a vizet nyakalva visszafelé sétált a kocsijához, mintha egy
éneklő kórus hangját sodorta volna felé a szél.
Csak amikor megfordult, és észrevette a parkoló túlsó felén álló
baptista templom nyitott ajtaját, jött rá, hogy tényleg egy igazi
kórust hall. Vonzotta a zene, ezért odasétált, felment a lépcsőn, és
belépett a templomba. A padsorok üresen tátongtak, az énekesek
azonban királykék evangéliumi talárban álltak a kórus emelvényén.
Egy a cappella himnuszt gyakoroltak egy masszív fakereszt alatt,
amelyet hátulról sugárzó fény világított meg. A kórusvezénylő, egy
idősebb férfi, egy pódiumról irányította őket. A hangok tisztán és
ékesen csengtek.
Evan alakja elállta az ajtóban a fény útját, mire a vezénylő
féloldalasán feléje fordult, miközben kezével továbbra is az ütemet
diktálta az énekeseknek. Invitálón biccentett a padsorok felé.
Evan ösztöne szokás szerint a visszavonulást sürgette, de az
együttes énekhangok ereje egészen a gerincéig hatolt, és úgy
pengette meg, akár egy gitárhúrt. Leült az utolsó sorba, és hagyta,
hogy a himnusz a hatása alá vonja.
A harmónia emlékeket hozott magával. Ébredés Jack
farmházának hálószobájában azon az első napos reggelen. Séta Jack
mögött az erdőben, kis cipőjével a férfi sokkal nagyobb
lábnyomaiba lépve. Jack hanghordozása, amely esti tanulmányaik
alatt sosem emelkedett egy kiszámított szint fölé. Jack tanított neki
mindent Nagy Sándor harci taktikáitól az indoiráni nyelvek
alapkifejezésein át a skandináv országok pohárköszöntési
szokásaiig - semmit sem ítélt jelentéktelennek. Küldetése során a
legapróbb részlet is megmenthette Evan életét.
Vagy véget vethetett neki.
Egy arab bankárra gondolt, ahogy bevérzett szemmel mered
maga elé, és nyakláncként viseli Evan fojtóhurkának félhold alakú
bemélyedését. Egy kövér férfira, aki kopasz, akár egy csecsemő, és
törölközőbe tekerve, élettelenül bámul rá a fürdőház gőzén
keresztül, miközben vér csurog lefelé a bal szeme fölötti lőtt sebből.
Egy férfira, ahogy egy szürke kelet-európai konyha asztalán
görnyed, arccal a levesében, tarkója helyén tátongó űr.
Azon gondolkodott, mit tesz majd Van Sciverrel és az összes
emberével, akivel összefut.
A kórus elhallgatott. Mielőtt szétoszolhattak volna, a vezénylő a
drámai hatás kedvéért megköszörülte a torkát, és így szólt:
- Amikor visszaszálltok a kocsitokba, és mentek bevásárolni
vagy dolgozni, gondoljatok bele egy pillanatra, hogy milyen munkát
végeztek, és milyen életet éltek. Amikor egy nap koporsóba zárva
tértek vissza e templomba, már csak a mostani tetteitek szólnak
majd a nevetekben. - Aztán elhessegette őket ráncos kezével. - És
most menjetek.
Az énekesek viccelődve és pletykálgatva távoztak. Néhányan
Evan felé pillantottak, aki barátságosan biccentett nekik. Az
emberek mindenről elfeledkeznek, ami nem jelent számukra
veszélyt, Evan pedig nem akarta, hogy emlékezzenek rá.
Az oltár mögötti ragyogásra pillantott, és az emberek hite járt a
fejében, valamint mindaz, amire az a hit készteti őket. Rövid élete
során oly sok élettelen tekintetet látott, oly sok ábrázatot, amelyet
elszínezett a halál szürkés fakósága. De sosem fordított hátat a
megrepedt álcákon átsugárzó emberségnek. Jack erről
gondoskodott. Beleépítette ezt a paradoxont Evan elméjébe és
szívébe, ezzel pedig bizonyos értelemben megmentette őt. De ennek
is megvolt a maga ára.
Evan már éppen felállt volna, amikor a vezénylő megfordult, és
elkapta a tekintetét. Az öregember odasántikált hozzá a padok
között.
- A magas tenorjaink laposak, a tenorjaink pedig magasak. Azt
hinné az ember, hogy valamelyest kiegyenlítik egymást.
- Nekem tökéletesnek tűnt - válaszolta Evan. - Bár avatatlan
fülem van.
- Minden bizonnyal. - A férfi nehézkesen leült mellé a padra,
sóhaja akár egy légzsákból kiszökő levegő.
- Nem akarom feltartani a napi teendőiben, uram.
- Atyám.
- Atyám. Köszönöm, hogy végighallgathattam a kórust.
- Az ember nem botorkál be egy templomba csak úgy véletlenül.
Tisztelete jeléül Evan nem vitatta az álláspontját.
A pap hátradőlt, karba fonta a kezét, és felpillantott a boltíves
mennyezetre. Evanen eluralkodott a szokásos késztetés, hogy
távozzon, de rájött, hogy jelenleg épp nincs hová mennie. A pap
megvakarta a könyökét, jól láthatóan nem sietett sehová.
Evan átgondolta a férfi szavait. Úgy döntött, elfogadja a kihívást.
- Mi számít jobban? - kérdezte.
- Mi közül mi számít jobban?
- A legvégén. Mi számít jobban? A munka, amelyet végzünk,
vagy az élet, amelyet élünk?
- Beszélj magadról, fiam. Egyes számban. Meglepődsz majd,
mekkora a változás.
Evan egy pillanatig hallgatott.
- Mi számít jobban? A munka, amelyet elvégeztem, vagy az élet,
amelyet éltem?
A papnak igaza volt. Evan most egész testében és lelkében
másképp érezte a szavakat.
- Feltételezed, hogy a kettő nem egy és ugyanaz - válaszolt a pap.
- Egy ember munkája és egy ember élete.
- Bizonyos esetekben.
- Mint a tiédben?
- Ez még elválik.
A pap a homlokát ráncolta, majd jelentőségteljesen biccentett.
Nem kevés méltóság szükségeltetik egy jelentőségteljes
biccentéshez, de a férfinak nem esett nehezére.
- Követed a parancsolatokat, fiam?
Evan majdnem elmosolyodott.
- Igen, atyám. Az utolsó szálig.
- Kezdetnek megteszi.
Evan tartott egy kis szünetet, mielőtt témát váltott volna.
- Feltételezem, kevesen ismerik annyira jól a helyi közösséget,
mint ön.
- Azt hiszem, helyesen feltételezed.
- Nem pletykáltak mostanában kormányzati emberekről, esetleg
egy helikopterről, egy tűzről?
A pap felvonta a szemöldökét.
- Nem.
- Gyanús aktivitásról a - egy pillanatig habozott a nemezise
megnevezése előtt - Peachoid környékén?
- Nem.
- Földön kívüli űrhajók búzaköreiről? - Evan állta a férfi
vizenyős tekintetét. - Csak vicceltem.
- Mire véljem ezt a halandzsát?
- Úgy volt, hogy találkozom egy barátommal az őszibarackos
víztoronynál.
- Miért nem hívod fel?
- Rég megszakadt köztünk a kapcsolat. A neten egyeztettük a
találkozót.
- Hmm. - A pap elgondolkodott. - Biztos, hogy jól választottál?
Evan némi izgatott várakozással húzta ki magát.
- Barátot?
- Peachoidot. Az eredeti készítői építettek egy kisebbet az
alabamai Clantonban.
 Tehát Evan mégsem követte az összes parancsolatot.
Megfeledkezett az elsőről: Ne feltételezz semmit.
Felállt.
- Köszönöm, atyám. El sem tudom mondani, mennyit segített az
útmutatása.
- Örömmel szolgálok.
Evan megrázta a felkínált dörzspapírkezet.
- Ahogy én is.
 9
A síron túlról

Öt órával és harmincöt perccel később Evan a Birmingham és

Wetumpka közti I-65-ös mellett állt, és a korábban már látott
szemsanyargató ötszáz gallonos változatát bámulta.
Huszonhét perccel később a lámpája megvilágította Jack
kocsiját, amely egy sötét végtelenbe vesző gyapotmezők közti út
szélén parkolt.
Kiszállt az Impalából, most először kivette a tokjából vékony
ARES pisztolyát, és óvatosan megközelítette a kocsit. Elég hideg
volt, hogy kényelmetlenséget okozzon neki, de nem érdekelte a
kényelmetlenség. Bevilágított az ablakon egy kulcstartós Maglite
zseblámpával, és szemügyre vette a károkat. Széthasogatott ülések,
kesztyűtartóból kiszóródott papírok, tetőbe vájt lyukak. Mint azt
Evan sejtette, alaposan átkutatták a kocsit. Igyekeztek rábukkanni
valamire, ami Evan nyomára vezethetné őket.
Ahogy lélegzete bepárásította az ablakot, a meggyalázott belteret
bámulta, és azon tűnődött, hány éven át tisztogathatta Jack a
műszerfalat, porszívózhatta a huzatot, csinosíthatta a fényezést. Düh
és bánat készült kiszökni szíve lezárt sarkából, úgyhogy rááldozott
egy pillanatot, hogy visszaszuszakolja érzéseit a helyükre.
Körbejárta a kocsit, csapdákat keresett. Nem látott egyet sem.
A kocsit nyitva hagyták. Húszéves kora ellenére a zsanérok még
csak meg sem nyikkantak, amikor kinyitotta az ajtót. Jack zsanérjai
nem merészeltek panaszkodni.
Evan beült Jack helyére.
Megbántad valaha? Amit veled tettem?
Kezét a volánra helyezte. Az érdes műbőr felület tíz és két óránál
simára kopott. Ott, ahol Jack keze nyugodott.
Hallani akartam a hangodat.
Szeme sarkából Evan egy csillanásra lett figyelmes az ajtó alsó
részében kialakított térképzsebben. Lenyúlt, és a fénybe emelte Jack
kulcsait.
Különös.
Jack sosem hagyta a kulcsait a kocsiban.
A szokások rabja volt. Mindig is a Második Parancsolatot tartotta
a kedvencének: Mindent ugyanúgy csinálsz, ahogy bármit csinálsz.
Ezt jó alaposan beleverte Evan sejtjeibe.
Persze előfordulhatott, hogy Van Sciver emberei elvették Jack
kulcsait, amikor elkapták őt, hogy átkutathassák a kocsiját. De ez
esetben miért nem az ülésre vagy a pohártartóba dobták, miután
végeztek? Az ajtó alján lévő térképtartóba helyezése némi
megfontoltságra és tudatosságra vallott.
Nekem már túl késő.
Jack tudta, hogy el fogják kapni.
Úgy néz ki, megérkeztem a kilencedik életem végéhez, fiam.
Bármibe lefogadom, hogy most is lehallgatnak.
Mely esetben ő szabta meg az elfogása feltételeit. Evan arra
tippelt, hogy a saját döntéséből szállt ki a kocsiból. És nyitva
hagyta, hogy átkutathassák. A kulcsokat pedig gondosan eltette,
hogy Evan majd megtalálja.
De miért?
Néha hagyjuk, hogy a fontos dolgok belevesszenek a ködbe. De
talán szentelhetnénk nekik egy kis figyelmet, mielőtt, tudod…
Jack tudta, hogy meg fog halni.
Azt hiszem… azt hiszem, tudni akarom, hogy megbocsátasz.
Evan kinézett a koszos szélvédőn. Az éjszaka az egész környéket
elnyelte. Jack kocsijának volánja mögött ülve Evan akár az űr fekete
végtelenségében is sodródhatott volna.
- Nem volt időnk - mondta a műszerfalnak. - Nem volt elég
időnk.
Szeretlek, fiam.
- Vettem.
Belebámult a sötétségbe, lélegzetét magával vitte a hideg
novemberi szellő.
Mielőtt meghalt, Jack rendezni akarta a dolgait Evannel - ezt
egyértelművé tette. Ám szavai talán kettős jelentést hordoztak
magukban. Mi van, ha valami mást is rendezni akart? Mivel tudta,
hogy Van Sciver lehallgatja, ez esetben rejtjelezve beszélt volna.
Evan visszajátszotta a beszélgetést a fejében, és fennakadt Jack
egyik megjegyzésén: Néha hagyjuk, hogy a fontos dolgok
belevesszenek a ködbe.
Ez a megfogalmazás határozottan nem vallott Jackre. Jack
nagyon egyszerűen és világosan, egy egykori állomásfőnök
pattogós stílusában beszélt. Nem szépítgetett, ritkán folyamodott
költői fordulatokhoz, metaforákat pedig csak akkor használt, ha ki
akarta figurázni őket.
Evan lenézett a kezében tartott kulcsokra.
A fontos dolgok belevesznek a ködbe.
A hirtelen ráeszmélés felért egy kisebb pofonnal.
Bedugta a slusszkulcsot az indítóba.
A jól karbantartott motor beindult, és felberregett.
Evan várt.
 Előrehajolt, hogy a szája ennyivel is közelebb legyen a hűlő
szélvédőhöz. És lélegzett.
Eltelt egy perc. Aztán még egy.
A pára kezdte belepni az üveget. Evan nyugtalanul motoszkált az
ülésen, és a vezetőoldali ablakot figyelte.
A pára immár az egész üveget belepte, néhány vonásnyi hely
mégis makacsul tiszta maradt. Lassan betűkké álltak össze a negatív
térben, ahogy a kondenzáció végbement körülöttük.
Élete utolsó perceiben Jack az ujjhegyével, technológiai
fondorlatok nélkül hagyott hátra Evannek egy rejtett üzenetet.
Evan pislogni sem mert, úgy bámulta az ablakot.
Amikor a kondenzáció végre befejeződött, Evan parancsai tisztán
kivehetővé váltak a felhős üvegen.
MENJ EL A CSOMAGÉRT
3728 OAK TERRACE #202
HILLSBORO, OR
Evan kapott Jacktől egy u tolsó küldetést.
 10
Istentelen mértékű pusztítás

A lakáskomplexum olyan robusztus volt, hogy szinte

önkormányzatinak tetszett. Három méter magas biztonsági kapu,
fémredőnyök, kaputelefon. Evan lassan közelítette meg a célpontot,
utcáról utcára kígyózva, akár egy áldozata köré tekeredő boa. Aztán
leparkolt egy épület mögé, egy fa árnyékába - Hillsboro tele volt
fákkal -, és megkezdte a megfigyelést.
A bérelt Toyota Corolla könnyfacsaróan bűzlött a hamis újkocsi-
szagtól, amelyet Evan egy túlságosan lelkes autómosónak
köszönhetett. Már három órája tartotta szemmel a környéket, és
ennyi új-kocsi-szag bárkinek megártott volna.
A forgalom egyenletesen áramlott mellette. Tovasuhant egy
Tesla Model S, valamint annyi Prius, hogy számon se tudta tartani.
Az út túloldalán nagyjából tízpercenként állt meg egy busz, hogy
házvezetőket és díszes szakállú fiatalembereket okádjon ki
magából. Evan a buszok tükröződő ablakait használva figyelte meg
a háromemeletes, patkó alakú komplexum villái közt szélesen
terpeszkedő parkolót. Jöttek-mentek az emberek, és mind
meglehetősen hétköznapi látványt nyújtottak.
De hát ezt Evanről is el lehetett mondani.
Fél óra alatt kétszer is elhajtott mellette ugyanaz a furgon, rajta a
HILLSBORO HÁZIMOZI-BESZERELÉS! felirattal. A félórás
időintervallum homlokráncolást idézett elő, bár lehetséges, hogy a
sofőr csak ajánlatot tenni vagy egy kis javítást elvégezni jött, aztán
indult is vissza a boltjába.
Evan nem kedvelte a furgonokat.
Várt még egy órát, de a furgon nem került elő újra. Különben is,
miféle idióta tenne felkiáltójelet egy álcázott járműre?
Felvitt egy vékony réteg pillanatragasztót az ujjhegyeire. A
pillanatragasztó kevésbé feltűnő, mint a kesztyű, ugyanakkor teljes
tapintókészséget biztosít. Nekinyomta bal kezének ujjait az
ablaknak. Öt lenyomatmentes pötty maradt utánuk.
Egy régi, rozoga Cadillac gurult a járdaszegély mellé az út túlsó
oldalán, a komplexum hátsó részénél. Egy idős férfi szállt ki belőle,
Beethoven zongoraművének taktusai még mindig hallhatók voltak a
nyitott ablakokon át. Különböző festményeket pakolt ki a
csomagtartóból, amelyeket aztán nekitámasztott az épület falának.
Hangszereket ábrázoltak kubista stílusban - egy szétszedett
trombitát, egy kifordított zongorát. Volt érzéke a művészethez,
képei belső élettől pulzáltak. Egyre gyűltek a festmények.
Felsorakoztak a fal tövében, a járdára terített pléden és a nyitott
csomagtartó szájában. A férfi recsegő-ropogó tagokkal leült,
megigazította halszálkás lapos sapkáját, és a zene ütemére
bólogatott.
Evan vele együtt hallgatta a dallamokat. A 3. zongoraverseny
szólt, Jack egyik kedvence. Felidézte Jack szavait, hogy tudniillik
ez a zene hálával tartozik Mozartnak, hogy mindennek emléket kell
állítania annak, ami előtte volt, és inspirálnia kell mindazt, ami
utána jön.
Azon tűnődött, hogyan állíthatna méltóképpen emléket Jacknek.
Az inspiráció kérdését még bajosabbnak érezte.
Eszébe jutottak Jack párás ablakra írt szavai. Vajon mi az a
csomag, és miért rejtette el Jack a kontinens másik végén? Valami
nagyon fontos lehetett. Egy rég eltemetett titok Jack múltjából,
amely Van Sciver nyomára vezetheti? Vagy akár egy torpedó,
amely elsüllyesztheti?
Evan ellenőrizte a fegyverét. A vékony 1911-es mellett egy
bevetésre kész extra tárat is becsempészett a laptopban. Egy lőtéren
ellenőrizte, hogy simán megy-e az újratöltés. Ez tizenhét töltényt
jelentett, kevesebbet, mint amennyit szeretett volna. Ugyanakkor
tizenhét tölténnyel istentelen mértékű pusztítást lehet végezni.
Szinte hallotta magában Jack hangját: Csak ne ugyanoda lődd az
összes lyukat.
Kiszállt a kocsiból. A forgalmat szemmel tartva megkerülte az
épület keleti szárnyát, és gyorsan befordult a patkó villái közé. A
kaputelefon a parkoló szélén, a biztonsági kapu fémhálójából nőtt
ki. Masszív kapu volt masszív kétoldali zárral. A ketreccel védett
lépcsőt egy másik fémkapu őrizte.
Az efféle megoldás tűz esetén visszaüt, az biztos, de ez itt elég
rossz környéke Hillsborónak - jelentsen ez bármit is -, és a lakókat
jobban aggasztotta a mindennapi biztonságuk, mint egy alacsony
valószínűségű tűzvész okozta kár.
Jack jó helyet választott a csomag elrejtésére.
A névjegyzék üresen állt a 202-es szám mellett. Evan
végigfuttatta a tekintetét a többi néven. Az itteniek biztonsági
aggodalmaiból kiindulva semmire sem menne azzal, ha
gombnyomogató futárnak adná ki magát.
Egy barkácsboltban vett egy torziós kulcsot meg egy villás
feszítőszerszámot, és már éppen munkához látott volna, amikor
kilépett a lépcső kapuján egy bluetooth fejhallgatóba hadováló
fickó. Miközben a kapu felé sétált, Evan úgy tett, mintha egy kódot
ütne be a kaputelefon billentyűzetébe.
 - Ez az új rámenes hely állítólag nagyon durva - újságolta a fickó
a beszélgetőpartnerének, és mindenki másnak a környéken, akit
esetleg érdekelt a mondandója. - Vagy százféle ízben van sócsújuk.
Kilépett a kapun, mit sem törődve Evannel és a világgal úgy
általában, Evan pedig gyorsan besurrant a résen. Arra az esetre, ha
gyors visszavonulásra kényszerülne, beillesztett egy
negyeddollárost a zár nyelve és a keret közé, hogy a kapu ne tudjon
automatikusan becsukódni.
A lépcsőnél végül használhatta a zárnyitó szettjét. Egy második
negyeddollárossal ennek a kapunak a becsukódását is meggátolta.
Remek ötvencentes befektetés.
Felóvakodott az első emeletre, és végigment a folyosón. A 202-
es lakás ajtaján volt egy kémlelőnyílás. Lebukott alá, és az ajtóhoz
tapasztotta a fülét. Semmit sem hallott odabent.
Bár ezekben a késő délutáni órákban csend honolt az épületben,
nem kockáztathatta meg, hogy sokáig ólálkodjon a folyosón.
A lakás zárja is kétoldalasnak bizonyult. A torziós kulccsal meg
a villás feszítővel a megfelelő állásba kényszerítette a zárpeckeket,
és lassan, halkan kinyitotta az ajtót.
Homályos megvilágítás és szőnyegpor meg zsíros étel szaga
fogadta. Rövid folyosó vezetett egyetlen nagy stúdióterembe.
Bútorokat nem látott.
Halk kaparászást hallott.
Pisztollyal a kezében, nesztelenül osont előre a padlódeszkákon.
Egyre többet látott a stúdióból. Egy csupasz matrac. Egy kupac
gyors- éttermi csomagolópapír. Egy felnyitott laptop
geometriamintás képernyővédőjének barázdált fényei. És egy
csordultig pakolt hátizsák.
A kaparászás hangosabbá vált.
Evan lassan kiengedte a levegőt, és belesett a sarkon.
 Egy lány guggolt a földön, neki háttal, homlokát csaknem a túlsó
falnak támasztva. Hosszú, sötét, hullámos haja volt, és szakadt
farmert meg szoros trikót viselt. Evan tinédzsernek tippelte, bár
ebből a pozícióból nem lehetett biztos benne. Éppen valami fölé
hajolt, és kissé rázkódott a válla. Talán sírt?
A vécé és a fürdőszoba ajtói nyitva álltak, és nem voltak bútorok,
amelyek mögé bárki elbújhatott volna. Csak a lány tartózkodott a
lakásban.
Evan a kétoldali zárra gondolt, és felmerült benne egy gondolat:
lehet, hogy fogva tartották?
Leeresztette az ARES-t, de nem dugta vissza a tokjába. Kilépett
a folyosóról, és halkan szólalt meg, nehogy megijessze a lányt.
- Jól vagy?
A lány összerezzent, majd óvatosan hátrapillantott a válla fölött.
Háta félelemtől feszült ívbe, arca sebezhetőségről árulkodott.
Spanyolnak tűnt, de ebben a tompa fényben Evan nem tudta teljes
bizonyossággal megállapítani.
- Ki maga? - kérdezte a lány.
- Nem foglak bántani.
- Mit keres itt?
Evan lassan közelebb lépett hozzá, vigyázva, nehogy megijessze.
- Hosszú történet.
- Segí… segítene nekem?
Evan eltette a pisztolyt a tokjába, de megőrizte éberségét.
- Ki hozott ide?
- Nem tudom. Nem emlékszem. Én… én…
Testtartása hirtelen csupa megfeszült izom határozott alakját
vette fel, majd alattomos rúgásba fordult, és kemény sarkával Evan
mindkét bakancsát kisöpörte alóla.
Ahogy úrrá lett rajta a súlytalanság, a lány szemének csillogására
válaszolt a jobb kezében tartott, rögzített pengéjű harci kés
csillogása. A szőnyegen egy fenőkő hevert, efölött guggolt az imént
a kését élesítve, amikor Evan belépett a szobába. A lány már meg is
pördült, és felállt, hogy beledöfje a pengét a férfi szegycsontjába.
Evan nagyot csattant a padlón, a levegő egyetlen pillanat alatt
kiszakadt belőle, és ráeszmélt, hogy szörnyen félreértette a
helyzetet.
 11
Az ellenségem ellensége

Evan először is a késre összpontosított.

Csupasz pengecsonkként zúgott le rá, nem volt mit megfogni
rajta.
Miközben hullaként hevert a szőnyegen, védekezőn a mellkasa
fölé emelte az alkarját, elütve a lány vékony csuklóját, és eltérítve a
kés pályáját, mielőtt a bőrébe fúródhatott volna. A hegye
végigkarcolta az ingét a bordái fölött.
Másodsorban Evan a lány öklére összpontosított.
Amelyet ellenfele hátrahúzott, és lecsapott vele, amikor a kése
még be se fejezte az iménti mozdulatot. Volt egy
töredékmásodperce, hogy megcsodálja a technikát - pengét gyors
egymásutánban követő ököl aztán a lány eltörte az orrát.
Sikerült együtt gurulnia az ütés erejével, és esetlenül lábra állnia.
A lány megragadta az inge hátulját, ám a mágneses gombok
elengedtek - klikk, klikk, klikk -, Evan pedig kifordult a
ruhadarabból. Szeme könnyekkel telt meg az orrára mért csapás
miatt, de ezzel a húzással most nyert egy rendkívül hasznos
másodpercet, hogy kipisloghassa belőle, és valamelyest helyreálljon
a látása. A lány félredobta az inget, és rúgások sorozatát indította
feléje.
Evan blokkolt, blokkolt, blokkolt, alkarja és bütykei
lehorzsolásával fizetve a védekezésért, figyelmét főleg a késen
tartva.
A lány ismét nekiugrott, de Evan ezúttal készen állt
börtönbunyós döfésére. Két keze elmosódott egységben mozgott,
egy bong sau/lop sau csapdával egyszerre hárítva és elkapva a
támadója karját. Erősen megmarkolta, fellendítette öklét a lány
alkarja mentén, és akkora erővel csapott le a csuklójára, hogy az
ujjak elernyedtek, és kirepült belőlük a kés.
Szinte összeért az orruk, a lány döbbenten tátotta el a száját.
Evan előtt nyitva állt az út a légcsövéhez - egyetlen
könyökmozdulat, és az ellenfelének annyi -, de felvillant benne Jack
Nyolcadik Parancsolata: Sose ölj gyereket.
Levitte a földre, és leszorította egy féloldalas arcfogással,
amelynek köszönhetően a lány térde a fejéhez szorult, karja pedig
tehetetlenül kalimpált.
- Szállj le rólam! - kiáltotta a lány. - Megöllek! Kurvára meg…
Evan a lány halántékára szorította a saját homlokát,
mozdulatlanságra kárhoztatva az ellenfele fejét, és közben védve a
saját szemét.
- Lélegezz - mondta.
A lány vett egy nagy levegőt.
- Ismét.
Engedelmeskedett.
- Hol van a csomag? - kérdezte.
- A mi?
- Mit csináltál a csomaggal?
- Mi a szarról beszélsz?
- Láttad az üzenetet, és előttem értél ide.
- Kivennéd a térdedet a bordáim közül?
Evan enyhített a szorításán.
 - Mit csináltál vele?
A lány nem válaszolt. Sípolva vette a levegőt elszorult torkán át.
Evan orrából vér csurgott a lány arcára.
- Elengedlek, és újrakezdjük, jó?
A lány fojtottan válaszolt:
- Jó.
- Nem szeretnélek megölni.
- Szívesen mondanám ugyanezt, de én még nem döntöttem.
Evan elengedte, mire mindketten felálltak. Tenyerüket maguk
előtt tartották, félúton egy nyitott kezes védekezőpozícióban. A lány
nagyokat lélegzett, és kipirosodott az arca. Mesteri kiképzést kapott,
de még zöldfülű volt.
Evan most először tudta igazán szemügyre venni. Haja sűrűn,
sötéten és buján omlott a vállára. Jobboldalt rövidre borotválták, de
ezt a tényt meglepő visszafogottsággal szinte teljesen elleplezték
hosszú, rakoncátlan tincsei. Karcsú és fitt volt, deltoidja eléggé
kidolgozott, hogy látszódjanak a rovátkák az izomban.
- Visszaveszem az ingemet - mondta Evan. - Ha rám támadsz,
rosszul jársz.
A lányt szemmel tartva hátralépett, és felvette az ingét. A
hátizsák mellett egy megviselt vörös flaneling hevert a szőnyegen.
Evan odadobta neki.
A lány felvette.
Tartották a távolságot, úgy méregették egymást. Izgatott
zongoraszólam szivárgott be a lakásba, ahogy megkezdődött
Beethoven zeneművének harmadik felvonása.
- Térjünk a lényegre - szólalt meg Evan. - Látom, hogyan
mozogsz. Tudom, hogy Árva vagy. Tudom, ki küldött.
- Nem tudsz semmit.
- Mi a csomag?
 A lány csak bámulta.
Evan megkockáztatott egy futó pillantást a hátizsákra.
- Abban van?
- Nem.
Evan leguggolt a hátizsák mellé.
- Ne nyúlj a holmimhoz.
Evan beletúrt, és időnként bele-belepillantott. Ruhák,
piperecuccok, egy látszólag személyes levelekkel teli cipődoboz.
- Azt tedd le.
- Valamilyen kóddal írták ezeket a leveleket?
- Nem.
Evan letörölt egy kis vért a felső ajkáról.
- A csomag a laptopon van?
- Nem.
- Ha hazudsz, hiába teszed, fel tudom törni.
A lány szája széle a vigyornál valami agresszívabbá kunkorodott.
- Sok szerencsét.
Ahogy Evan a laptop felé nyúlt, az hirtelen figyelmeztetőn
füttyentett egyet, és eltűnt a képernyővédője.
A helyét négy biztonsági kamera képe vette át. Evannek beletelt
egy másodpercbe, hogy rájöjjön, a lakáskomplexumot látja kívülről,
különböző szögekből.
A bal alsó képen két terepjáró állta el a patkó alakú parkoló
bejáratát. Felfegyverzett csapatok rohantak a kapu felé.
- Itt az erősítésed - jegyezte meg a lány. - Mi van… egyedül nem
bírsz el velem? - A hangja megőrizte keménységét, ám közben
erősen zihált. Félt, és Evan tudta, hogy ezúttal nem színleli.
Evan a képernyőre meredt. Az emberek hasonló katonai
precizitással mozogtak, mint a zsoldosok a Black Hawkban. Hatot
látott.
 Tizenhét töltény. Hat ember.
Csak ne ugyanoda lődd az összes lyukat.
A képen a vezető berúgta a kaput, amely egy hangos kongással
kitárult. Evan sztereóban hallotta, és érezte a vibrációt a padlóban.
A lánnyal együtt figyelte, ahogy az emberek beözönlenek a
földszinti folyosóra.
- Nem velem vannak.
Evan a lány szemébe nézett, és látta rajta, hogy hisz neki.
A lány hangját eltompította a rettegés.
- Nyitva hagytad magad után a kapukat - állapította meg.
Csatt. A lépcső kapuja is kivágódott, köszönhetően Evan rosszul
elköltött huszonöt centjének.
Az emberek felsiettek a lépcsőn. A lány szeme a képernyőről
Evanre villant.
- Az ellenségem ellensége - mondta Evan.
A lány bólintott.
Evan elővette az ARES-ét.
- Állj mögém. Fogd a késedet.
A lány elindult, de nem a kés felé. Odaugrott a matrachoz, és
amikor felemelte, felbukkant alatta egy nyílás a padlóban. A lány
vad tekintettel, lobogó hajjal nézett rá.
- A cuccom - mondta. - Hozd a cuccomat.
Az emberek zajongása már elérte az emeletet, és a folyosóról
hallatszott.
Evan lecsukta a laptopot, beledugta a hátizsákba, és
utánahajította a harci kést is. A lány becsusszant a nyílásba, és
eltűnt. A matrac visszaesett a helyére, és eltakarta a lyukat. Evan
nem hallotta földet érni a lányt. Átrohant a szobán.
Amikor felrántotta a matrac szélét, már hallotta beszakadni a
bejárati ajtót. Magával rántotta a hátizsákot, begurult a matrac alá,
és zuhanni kezdett. Egy puffanás tanúskodott fölötte a nyílás
bezáródásáról.
Megfordult a levegőben, hogy tompítsa a zuhanását, de meglepő
módon puhára érkezett. Bakancsa egy másik matracra toppant,
amelyet közvetlenül a fenti alatt helyeztek el a padlón. Legurult róla
a szőnyegre.
Felnézett.
A lány várt rá.
Kikapta Evan kezéből a hátizsákot, és meglendítette a lábát, hogy
a sarkával összezúzza Evan torkát. A férfi mindkét kezével elkapta
a lábát, és megpördítette, félredobva a lányt. Ő azonban macskaként
pattant fel a padlóról, átrohant a szobán, és kinyitotta az ablakot.
Ahogy kiugrott rajta, Evan elkapta a hátizsák egyik szíját,
megakasztva ezzel a lány lendületét. A lány visszarándult, és egyik
karjával a párkányon nekicsapódott a küldő falnak. Nem engedte el
a hátizsákot. Mindketten egyensúlyukat vesztették, és röhejes
kötélhúzásba bonyolódtak az ablakpárkányon.
Bakancsok dübörögtek a padlón a fejük fölött. Csak idő kérdése
volt, hogy az egyik zsoldos benézzen a matrac alá. Evan kivetette
magát az ablakon, és medveölelésbe zárta a hátizsákot meg a lányt.
Elzúgtak az idős művész mellett, esésüket a festményekkel
telepakolt lepedő tompította. A Cadillac rádiója tovább bömbölte a
fürge kódát C-dúrban.
Evan talpra ugrott, körülötte törött keretek potyogtak a földre,
ahogy a kubista festmények immár háromdimenziós kubista
művekké alakultak. Az ablakon át Evan látta, hogy egy arany
fénysugár hasít bele a földszinti lakás homályába.
Félrehúzták a fenti matracot.
Tehetetlenül pillantott az utca túloldalán álló bérelt kocsija
irányába.
 Harminc méter a forgalmon át, nyílt terepen.
Teljesen esélytelen.
A művész felállt a járdáról, lapos sapkája ferdén állt rajta.
- Miféle baromság ez már?
A lány kiszabadult Evan karjából, és négykézlábra érkezett.
Igyekezett meglógni, de a lepedő összegyűrődött a térde alatt, és
gátolta a haladását.
Evan megragadta a karját, felrántotta, megpörgette, és
betaszította a Cadillac nyitott csomagtartójába, egyenesen átszakítva
egy felboncolt basszuskürtöt ábrázoló festményt. Egy pillanattal
azelőtt csapta le a csomagtartó tetejét, hogy a lány dörömbölni
kezdett.
Felkapta a hátizsákot, és behajította a nyitott hátsó ablakon.
- Ha meghallanak, megölnek.
- Honnan tudjam, hogy te nem ölsz meg? - kérdezte a lány,
hangja tompán szólt a csomagtartóból.
- Onnan, hogy már megtehettem volna.
Evan beugrott a kocsiba. A kulcs az indítóban volt, hogy
szólhasson a rádió, és járhasson a kellemes szellőt biztosító
légkondicionáló.
Ahogy a zongoramű a végéhez közeledett, Evan kinézett a
nyitott ablakon át az idős művészre. A férfi válla fölötti ablakban
látta leugrani az első árnyékot a mennyezetből.
- Bocs a festményekért - mondta Evan, és kilőtt a kocsival.
Megkerülte a komplexum szélét, beleolvadt a forgalomba, és
elhajtott a patkó villái előtt. Visszapillantott az épületre.
Egy férfi állt a parkoló közepén, és fejét kissé hátradöntve az
első emeletet bámulta. Várt. Akár egy átlagember is lehetett volna,
csakhogy a testtartása elárulta. A tökéletesen képzettek tökéletes
mozdulatlanságával állt.
 Árva.
Az egyik ügynök kilépett a 202-es betört ajtaján, és két ujjával
jelzett a férfinak. - Elmenekült, kijutott.
A közlekedési lámpa pirosra váltott, Evan pedig beletaposott a
fékbe, és dermedten bámult vissza a parkolóra, ahol a férfi akcióba
lendült. Megvetette a lábát a kapun, négy nagy lépéssel felszökellt
rajta a magas kerítés tetejére, ahonnan átvetődött a lépcső kapujának
külsejére. Egy sor hatalmas ugrással megmászta a ketrecet, és
fellendült a második emeleti folyosóra, majd megragadta a tető
peremét, felhúzta magát rajta, és egy csúcsot meghódító hegymászó
tekintélyével állt fel.
Az egész utat alig hat másodperc alatt parkourködte végig. Evan
hagyta, hogy lenyűgözze a teljesítménye.
A férfi lenézett, és láthatóan feltűnt neki a #102-es lakás előtti
felfordulás. Lassan körbefordult, akár egy szélkakas, és a lenti
utcákat fürkészte.
Evan visszafordult a kormányhoz, és alaposan megdöntötte a
vezetőoldali visszapillantó tükröt, hogy abból figyelje a férfit.
Éppen a közlekedési lámpánál veszteglő autók sokaságát bámulta.
Úgy tűnt, mintha egyenesen a Cadillacben ülő Evanre nézne, de ez
persze ebből a távolságból lehetetlen volt.
A lámpa zöldre váltott, Evan pedig elhajtott.
 12
Egyre vidékiesebb kuszaság

Evan a mutatót a megengedett sebességen tartva, tekervényes

úton vezetett el a legközelebbi autópályára, és négy kijárat mellett is
elhajtott, mire letért róla nyugatnak, hogy belevesse magát az
elhagyatott mellékutak egyre vidékiesebb kuszaságába. Szürke
felhők csüngtek súlyosan az égen, eső ígéretével. Pár csepp már be
is kopogott a tetőn egy egyre gyorsuló ta-ta-tával, és az alkonyat
teljes éjszakába fordult. A csökkenő látási viszonyok jót jelentettek,
mert nem csak őt hátráltatták. A helyi rendőrség már kétségkívül
köröztette a Cadillacet.
Muszáj lesz autót cserélnie, de először minél messzebbre kell
kerülnie az ügynököktől, akik megrohamozták a
lakáskomplexumot. Aztán majd összeszedi magát, kideríti, mi a
csomag, és foglalkozik a csomagtartóban lévő problémával meg a
vele együtt járó ezernyi kérdéssel.
Lehunyta a szemét, vett egy nagy levegőt, és ellazította a vállát.
Kilélegzett, kinyitotta a szemét, újraindította magát, és úgy értékelte
át a helyzetét, mintha csak most szembesült volna vele.
Jack utolsó üzenete.
Egy csomag.
Egy cím.
Egy lány, aki egyben egy Árva - vagy legalábbis Árvának
képezték ki.
És ellenséges.
De nem szövetségese az ügynököknek, akiket látszólag egy
másik Árva vezet, és akik a lányt, a csomagot vagy magát Evant
hajkurászva rohamozták meg a lakáskomplexumot.
Az ügynökök bűzlöttek Van Sciver szagától.
Ami rengeteg kérdést vetett fel, és csak nagyon keveset válaszolt
meg.
Az eső csak ömlött és ömlött. A lány a csomagtartóban
dörömbölt párszor, és kiáltott valamit, de Evan nem tudta kivenni a
szavait. Az ablaktörlők nyikorogtak és kattogtak.
Az első teendője egy gyors állapotfelmérés.
Evan bunyó utáni, bájosan padlizsánszínű, lehorzsolt bütykökkel
markolta a kormánykereket. Frissen törött orrából karmazsin
cseppek szivárogtak. Semmi komoly, csak egy kis rendetlenkedés a
régi törésvonalak mentén.
Szemügyre vette az orrát a visszapillantóban, majd egy
határozott mozdulattal a helyére rántotta.
A Cadillac jobbra húzott, és azzal fenyegette, hogy belehajt az
esővel megtelt útszéli árokba. Az ülés rugói a combját böködték, a
cigaretta-égésnyomokkal pöttyözött szövet mentoltól bűzlött. A
belső világítás feladatát egy kiégett, csupasz körtének kellett volna
ellátnia, a féktárcsák úgy nyögdécseltek, akár egy fulladozó csirke,
a bal hátsó féklámpa pedig nem működött.
Jobb kocsit kellett volna lopnia.
Zuhogott az eső. Isten hozott Portlandben. Vagy - ha pontos
akart lenni - egy vidéki úton valahol Hillsboro mellett.
A kövér cseppek bádogdobot csináltak a tetőből. A víz
elárasztotta a szélvédőt, és felverődött a kerekek nyomában.
Bevett egy kanyart, és elsuhant egy óriásplakát mellett. A
következő pillanatban elmosódott vörös-kék fények villantak fel a
Caddy visszapillantó tükrében.
 Egy zsaru.
A kialudt féklámpa miatt.
Roppant kellemetlen.
Különösen ezzel az autóval, mert valószínűleg már jelentették a
lopását. A zsaru éppen e pillanatban olvashatja be a rendszámtáblát,
ha ugyan még nem tette meg.
Evan vett egy nagy levegőt. Rátaposott a gázpedálra.
Jött a szirénázás. A reflektorfények erősödtek.
Evan látta a volán mögött ülő rendőr sziluettjét. Mennyire
hasonlított egy céltáblára - fej és mellkas, a teljes
testtömegközéppont.
Hillsboro lakosai büszkén hangoztatták, hogy az övék a nyugati
partvidék egyik legbiztonságosabb városa. Evan szerette volna, ha
az is marad.
Ahogy beletaposott a fékbe, és félrerántotta a kormányt, az autó
megrázkódott a huppanókon, és ráfordult egy bekötőútra.
További két rendőrkocsi sorolt be mögé az ellenkező irányból.
Evan felsóhajtott.
A három járőrkocsi kigyúlt, akár egy-egy karácsonyfa, és
bömbölő szirénákkal, mindkét sávot elfoglalva közeledett.
Ekkor erősödött fel a dübörgés a csomagtartóból.
Tesztelte a kormányt: elfordíthatta öt centit anélkül, hogy a
haladási irány bármit is változott volna. Taktikai manőverezésre fog
kényszerülni egy olyan kocsival, amelyet még csak felengedni sem
szabadna az autópályára.
Tizenötödik nyarának egy részét Evan a virginiai vidéken
töltötte, egy speciális autós képzéssel. Jack mellette ült, fél kezét a
kormánykeréken tartotta, és átveti vele mindent a lerázó vezetéstől a
gyorsulási technikákon át a rázós terepen való közlekedésig.
Mintha csak egy közönséges kölyök lett volna, akit az örege
éppen vezetni tanít.
Utolsó beszélgetésük alkalmával azt mondta Jacknek, semmiért
nem cserélném el, hagy ismerhettelek. Ezek a szavak most
melegséggel töltötték el. Örült, hogy kimondta őket.
A Cadillac utógyújtott. A motor mintha megbolondult volna.
Evan elfintorodott.
Jól van, Jack. Csináljuk együtt.
Hol fékezve, hol gázt adva játszott az üldözőivel, arra
kényszerítve őket, hogy változtassanak a pozíciójukon. Végül az
egyik levált a többitől, és agresszíven előrenyomult.
Evan egyenesben tartotta az autót, egyre közelebb csalva
magához a járőrkocsit.
Hangosbeszélő harsogta túl az esőt:
- Azonnal húzódjon félre! Ismétlem: húzódjon félre!
Evan hátraszólt a csomagtartóban heverő lánynak:
- Jobb lesz, ha megkapaszkodsz.
- Remek! - kiáltott vissza a lány.
Evan kivette tokjából az ARES-t.
Tizenhét töltény.
A járőrkocsi utolérte, orra a Caddy hátsó kerekeivel
párhuzamosan haladt.
A PIT manővert, vagyis a precíziós immobilizációs technikát a
szériaautók versenyének egy illegális koccanási stratégiájából
emelték át. Lényege, hogy az üldöző kocsi meglöki az üldözött
kocsit a hátsó kerék mögött, majd nekikanyarodik, és felgyorsít. Az
üldözött így letér a haladási irányáról, és kipördül.
A járőrkocsi most erre a mutatványra készült.
Pechjére azonban Evan is.
Megvárta, hogy a kocsi még néhány centivel közelebb kerüljön a
Caddy hátsó részéhez.
 Aztán beletaposott a fékbe.
Hirtelen hátrarepült az üldözőjéhez képest, és egy pillanatra
felvillant mellette a sofőr „a picsába” arckifejezése.
A két kocsi pozíciója teljesen felcserélődött, és az egész alig fél
másodpercig tartott.
Evan nekikormányozta a Caddy masszív orrát a járőrautó hátsó
részének, és beletaposott a gázpedálba.
Az üldöző kocsi engedelmeskedett a fizika törvényeinek, és
oldalra fordult. Apró miniütközések sorával tapadt rá a Cadillac
hűtőrácsára, majd pedig leszakadt róla. Evan kilőtt a nyílt úton, és a
visszapillantóban figyelte, ahogy a járőrkocsi kilöki egyik társát, és
mindketten az útszéli árokban, behorpadt alvázzal, leeresztett
kerekekkel gőzölögve végzik.
Egy pár fénycsóva keresztülnavigált a karambolon, és ráragadt a
Caddy farára.
Elsuhant fél kilométer, aztán még egy. Evan és az utolsó zsaru
tartották a távolságot.
Aztán a zsaru felgyorsított, hogy mellékerüljön, de Evan
bevágott elé, hogy útját állja. Ez így ment egy darabig: ide-oda
kanyarogtak a lucskos úton, a járőrkocsi újra meg újra közelebb
merészkedett, Evan pedig kitérő manőverekkel reagált.
A Caddy kezdett fáradni, reakcióideje egyik pillanatról a másikra
nőtt. Evan a határait feszegette, de ezek meglehetősen törékeny
határok voltak.
A visszapillantóba nézett. A járőrautó felkészült az újabb
előrenyomulásra, a végső támadásra.
Jól van, jack. És most?
Először is szedd össze magadat. A Kilencedik Parancsolat:
Mindig támadójátékot játssz.
- Igaz is - mondta Evan az üres utasülésnek.
 Felemelte az 1911-et, elfordult, és kilőtte a szélvédőt. Az üveg
bepókhálósodott, de a tábla a helyén tartotta a szilánkokat. Tenyere
élével kiütötte a helyéről a szétrepedezett üveget, mire az eső hideg
hullámokban öntötte el az arcát. Evan keményen a fékre taposott, és
megpörgette a kormányt. A kocsi durván megdőlt, ahogy a fara a
sáron átcsúszva előrelendült. Evan egy pillanatig azt hitte, felborul.
De ezután bevégezte esetlen 180 fokos fordulatát, Evan pedig
hátramenetbe kapcsolt, és hagyta, hogy a kormány visszapörögjön a
helyére a keze alatt. A sebességváltó felsikoltott.
A csomagtartóban fekvő lány szintén.
Máris tövig nyomta a gázpedált, hogy megőrizze az autó
lendületét, noha immár hátramenetben vezetett.
Szemtől szemben a járőrkocsival. Lökhárítóik csaknem
összecsókolóztak.
A volán mögött ülő fiatal zsaru döbbenten pislogott rá.
Így száguldottak végig az úton, akár két, farkasszemet néző
kölyök egy hintán.
Kivéve, hogy a hinta nyolcvan kilométeres sebességgel zúgott.
Szél süvített a kitört szélvédő körül. Mivel hátramenetben haladt,
Evan védve volt az esőtől. Tisztán látta a célpontját a pisztoly fölött,
az egyáltalán nem golyóálló üvegen át.
Mielőtt a rendőr reagálhatott volna, Evan kissé félrerántotta a
kormányt, enyhe szögbe állítva a kocsit a járőrautóhoz képest.
Kilőtte az elülső kerekét.
Tizenöt tölténye maradt.
Ahogy a járőrkocsi kilengett, és veszített a lendületéből, Evan
vele együtt fékezett, és végig a pisztolya célirányzékában tartotta.
Mindkét autó lassított, lassított, és lassan megállt. Nagyjából
tízméternyire lehettek egymástól.
Evan pisztolyával a zsarura célozva szállt ki a Caddyből.
Bakancsa buckákat rúgott össze a sáros talajon. Az eső elállt, de a
levegő még mindig nedvesnek érződött, Evan bőrén páracseppek
gyöngyöztek. Inge akár egy átázott rongy.
A rendőr még mindig becsatolva ült, kezével a kormánykeréken
igyekezett összeszedni magát.
- Kiszállás - szólt rá Evan. - Lássam a kezét.
A zsaru kicsatolta a biztonsági övét, és kiszállt. Izzadság csurgott
le az arcán, és megkapaszkodott sűrűsödő bajusza szálaiban.
Megállt a kocsi nyitott ajtajában. Evan intett neki, hogy lépjen
arrébb, a rendőr pedig engedelmeskedett. Komolynak és bátornak
tűnt, ahogy ott állt a járőrkocsi felirata mellett: HILLSBORŐI
RENDŐRSÉG. Csípője jobb oldalán egy Glock pihent a tokjában.
A keze remegett, de csak épphogy. Jegygyűrűt viselt.
Tompa hang kiáltott fel a Caddy csomagtartójából.
- Ne csináld! Ne bántsd!
A zsaru megmerevedett, és megnyalta a száját.
- Ki az?
- Még magam sem tudom biztosan - válaszolta Evan.
A zsaru keze lassan lejjebb ereszkedett.
- Magának családja van - emlékeztette Evan.
- Maga pedig egy lányt tart fogva a lopott járműve
csomagtartójában - jegyezte meg a rendőr.
- Elismerem, ritkán fordul elő, hogy erre létezik ésszerű
magyarázat. De ez egy ilyen ritka alkalom.
A zsarut nem sikerült meggyőznie.
- Nem fogom bántani - tette hozzá Evan.
- Nézze el nekem, ha nem hiszek magának.
A szél felkavart talaj és útszéli fű keserű szagát hozta. A rendőr
jobb keze egy egészen kicsit megrándult, és a tok felé emelkedett.
Az a fajta fickó volt, aki keményen dolgozik, segít a
szomszédjának, és késő este westernt néz a tévében.
- Gyerekek? - kérdezte Evan.
A zsaru bólintott.
- Egy lány. Ötéves. - Ádámcsutkája megrándult egy erőltetett
nyeléstől. - Minden reggel és minden este a szemébe kell néznem,
és el kell tudnom mondanom magamról, hogy helyesen
cselekedtem.
- Gondolja végig - figyelmeztette Evan. - Olyasvalakinek tűnök,
aki nem tudja, mit csinál?
A zsaru a pisztolyához kapott.
A mozdulat felénél sem járt, amikor Evan tüzet nyitott.
 13
A halál csak egyvalamit jelent

Evan a zsaru tokban pihenő Glockjának hátsó célirányzékát

találta el. A lövés ereje az egész pisztolytáskát lefordította az övről.
Leesett, és lustán belecsobbant egy vízelvezető árokba, majd eltűnt
a sáros, barna hömpölygésben.
Evan nem akart még egy golyót elvesztegetni, de nem volt mit
tenni. Tizennégy tölténye maradt.
Amikor a zsaru kifújta a levegőjét, nyögésszerű hangot hallatott.
Előrehajolt, és megtámaszkodott a térdén.
- Vegyen pár nagy levegőt - mondta Evan.
- Oké.
- Beszól a központba, és megmondja nekik, hogy elkapott, és
bevisz az őrsre.
- Oké.
- Most rögtön.
A kilométerekkel korábbi karambol helyszínén hagyott zsaruk
már nyilván kértek erősítést, ami azt jelentette, hogy Van Sciver
tudott Evan hozzávetőleges helyzetéről, mert Van Sciver mindent
hallott.
Ahogy a zsaru behajolt a rádiójáért, Evan szorosan rajta maradt,
nehogy megpróbálkozzon a puskájával. De az idegei már
felmondták a szolgálatot.
 - Tizenhetes egység a központnak. A gyanúsítottat őrizetbe
vettem, visszafelé tartok, vége.
- Vettem, tizenhetes. Visszahívjuk az erősítést.
Evan elnyúlt a rendőr mellett, üresbe tette a sebességváltót, és
kikapta a kulcsot a gyújtásból. Mindkét férfi elugrott a járőrkocsi
mellől, ahogy az megindult a sárban, átugratott az árkon, és legurult
az útról. Bokrok zörögtek körülötte, aztán eltűnt.
- Nyomás - mondta Evan.
A zsaru az ARES-től ösztökélve lesétált az útról, és egy sor
kőrisfa között a lápos területre lépett.
- Térdeljen le.
A rendőr megállt egy réti perjés területen. Térde nagyot cuppant
a nedves földön.
Evan mögéje állt.
- Hunyja le a szemét.
- Várjon. - Hangja megtört, a szó három szótagban csúszott ki a
száján. - A lányom. Az ötéves. Ashley-nek hívják. Minden este
hazavár, figyeli a közeledő fénycsóvát. A konyha ablakában játszik
a babájával. Nem megy aludni, amíg én haza nem érek. - Kapkodva
vett néhány nagy levegőt. - Megígértem neki, hogy mindig
hazamegyek. Ne csináljon hazugot belőlem. Kérem. Ne csináljon
hazugot belőlem.
Csend.
- Magának van gyereke? Felesége? Szülei csak vannak.
Gondoljon arra, hogyan éreznék magukat, ha maga… ha maga…
Vagy ha valami történne velük. Gondoljon arra, hogyan érezné
magát, ha valaki bántaná őket. Ráadásul különösebb ok nélkül. Ha
csak úgy elragadnák őket magától.
Négykézlábra esett. A szemét továbbra is csukva tartotta, ujjai
azonban belemélyedtek a puha talajba. Az járt a fejében, hogy itt
fog összerogyni a teste, hogy az ázott talaj fogadja majd magába.
Várta a golyót. Bármelyik pillanatban jöhet. Bármelyik
pillanatban.
Vajon érezni fog valamit, egy apró nyomást a koponyája hátsó
részén, mielőtt lehúzzák a rolót?
Lánya kis takarójának megrágott szélére gondolt, a feje illatára,
arra, ahogy újszülöttként behajlította a lábát, amikor sírt.
A felesége fehér fátyol alatti arcára gondolt, arra, hogy nem látta
őt tisztán, csak a vonásai egy részét, amíg a pap végre kimondta a
varázsszavakat, ő pedig felemelhette a finom tiillét, és
megpillanthatta a nő sugárzó szemét.
Arra gondolt, hogy a halál csak egyvalamit jelent, jelesül, hogy
nem látja őket többé. Hogy milyen szerencsés, hogy értelmet adtak
az életének. Hogy milyen nyomorúságosak lehetnek azok az
elveszett lelkek, akik egyedül sodródnak a világban.
Húsz perc vagy talán még több is eltelt, mire rájött, hogy még
mindig él.
Kinyitotta a szemét, és lenézett a réti perjésbe veszett kezére.
Térdre állt. Olyan lassan mozgott, mint talán még soha.
Megfordult.
Nem volt mögötte semmi, csak a falevelek zizegtek a szélben.
 14
Valami ismeretlen érzés

Evan a Cadillac csomagtartójánál állt. Aranyfény szűrődött ki az

ősrégi pajta magas ablakaiból, afféle tündérmese-hangulatot
kölcsönözve a szénával fedett talajnak és az üres lóállásoknak.
Felkészült, és kinyitotta a csomagtartót.
A lány kirobbant belőle.
Evan ezúttal készen állt rá. Elhajolt, így a kerékkulcs
milliméterekre a fejétől zúgott el. A lány földet ért, megpördiilt, és
ismét rátámadt, de már csak félszívvel. Tudta, hogy elhibázta az
egyetlen igazán jó lehetőségét.
Evan kikapta a kezéből a kerékkulcsot, és letaszította a lányt a
földre. Ott hevert zihálva, néhány barnás-feketés hajfürttel a szája
sarkában.
- Hát - mondta, és kiköpte a hajat. - Nem hibáztathatsz, amiért
megpróbáltam.
- Nem.
A lány felült, átkarolta a térdét, és kissé hátradőlve nézett fel
Evanre. Széles arccsontok, hosszú szempillák, eleven, smaragdzöld
szem. Fiatalos, nyílt pózt vett fel. Mintha csak egy filmet nézett
volna egy pizsamapartin. Volt azonban valami kísérteties határozott
vonásai alatt. Mintha rövid élete során többet látott volna, mint
ameny- nyit akart.
 - Megölted, ugye? - kérdezte.
- A zsarut?
- Nem. Nem a zsarut.
-Kit?
- Csak pár hónapig volt velem. Végre volt valaki, aki… - Aztán
elhallgatott, akár egy leálló képernyő.
-Kit?
Semmi válasz.
Evan más úton próbálkozott.
- Hogy hívnak?
- Joey vagyok. - Ugyanaz a kifejezéstelen arc.
- Ez minek a rövidítésre?
A szeme életre kelt, és Evanre villant.
- Semmi közöd hozzá. - Felnézett a magas tetőgerendákra. - Hol
a picsában vagyunk?
- Messze a járt úttól.
- Mi a terv?
- Itt hagyjuk a Caddyt. Van egy működő kocsi egy fészerben,
másfél kilométerre innen északra. Elviszem, téged meg itt hagylak.
Azután.
- Mi után?
- Hogy ideadod a csomagot. Egyenként átmehetünk a cuccaidon,
vagy akár el is mondhatod, mi az. Így vagy úgy, ezt nem úszód
meg.
A lány csak bámult rá.
- Nézd, Joey, tudod, hogyan megy az ilyesmi. Bizalmas
besorolás alá eső kormányzati fegyver vagy, aki…
- Nem. Tisztázzunk valamit. - Felállt, és a könyökét
megmarkolva felemásan karba fonta a kezét. Válla megfeszült, és
előrehajolt. - Egy bizalmas besorolás alá eső kormányzati fegyver
hibás modellje vagyok. Leszedtek a futószalagról.
- Hogy értve?
- Kibuktam, oké? Kudarcot vallottam.
- Ki volt a kezelőd?
- Y Árva. Charles Van Sciver.
A teljes név hangosan kimondva a pajta tompa nyirkosságában
valahogy szentségtörésnek érződött. Egy pillanatig Evan nem is
tudta eldönteni, hogy a lány tényleg kimondta, vagy csak ő képzelte,
ő hívta életre a saját megszállottsága nyughatatlan mocsarából.
Beszívta az öreg fa édes korhadásának illatát. Kiszáradt a torka.
- Ő képzett ki téged?
- Ja. Amíg el nem hajított.
Evan igyekezett felfogni az elhangzottakat.
- Van Sciver a megmaradt Árvák likvidálásán munkálkodott.
Mindenkién, aki nem tartozott a belső körébe.
- Ja, de aztán úgy döntött, ismét beindítja a toborzást. Több
ügynök, több erőforrás.
A mohóság szikeként hasított bele Evan zavarodottságába.
- Szóval ez a csomag? Információd van Van Sciverről?
- Nem - válaszolta a lány. - Nincs semmim.
- Akkor mit csináltál abban a lakásban?
- Ott éltem. Te mit csináltál abban a lakásban?
- Jack Johns küldött.
A lány azonnal pozíciót váltott, és ismét ugrásra készen állt.
- Ki a szar vagy? Honnan ismered Jack Johnst?
- Ő volt a tartótisztem.
- Baromság. Ez baromság. Hol van?
- Meghalt.
A lány szeme olyan váratlan hirtelenséggel lábadt könnybe, hogy
Evan érzelmei is a felszín felé törtek.
 - Tudtam. Megölted.
- Jack olyan volt nekem, mint az apám.
- Nem. Nem. - A keze ökölbe szorult. - Ha ez igaz lenne, ha ő lett
volna a tartótiszted, nem ölöd meg azokat a zsarukat.
- Nem is öltem meg őket.
- Sose hagyj meghalni egy ártatlant.
-A zsaruk mind… - A mondat közepén hallgatott el. - Mit
mondtál?
Mintha az összes oxigént kiszívták volna a pajtából.
- Semmit.
- A Tizedik Parancsolat.
A lány rábámult. Aztán az arca egy egészen kicsit megváltozott.
A Parancsolatokat senki sem lett volna képes kiszedni Jackből,
Evan ebben teljesen biztos volt. Ami azt jelentette, hogy a lánynak
is önszántából mondta el.
- Az Első - mondta a lány. - Mi az Első Parancsolat?
- Ne feltételezz semmit. - Vett egy nagy levegőt. - A Nyolcadik?
- Sose ölj gyereket. - Kisöpörte a haját az arcából, ajkai kissé
szétváltak, vonásai afféle ámulatba rendeződtek. Amikor ismét
megszólalt, épp csak suttogott. - Te vagy X Árva.
Nyikorgott körülöttük a faszerkezet. Porszemcsék keringtek a
levegőben. Evan alig észrevehetően bólintott.
- Evan - tette hozzá a lány. Volt valami bensőséges abban, ahogy
kimondta a becenevét. - Mesélt rólad.
- Nekem nem mesélt rólad.
- Jack mentett meg, amikor kiváltam a Programból.
- Megmentett?
- Tudod, milyen Van Sciver. Vagy vele vagy. Vagy különben. -
Nem kellett befejeznie a gondolatot. - Nézd, már megmondtam.
Nem vagyok kormányzati fegyver. Nem vagyok Árva. Csak egy
lány vagyok.
Ahogy Evan felismerte az igazságot, egész testében
beleremegett, mintha leöntötték volna egy vödör hideg vízzel. Hátát
a Caddy lökhárítójának támasztva leült. Homlokát összeérintett
kezéhez érintette.
- Mi az? - kérdezte a lány.
- Jack azt akarja, hogy vigyázzak rád.
- Vigyázz rám?
Evan felnézett rá, és érezte, ahogy kifut a vér az arcából.
- Te vagy a csomag.
Óvatosan haladtak a zsenge tökkel borított mezőn át az erős
holdfényben, egyenesen a kocsi felé, amelyet Evan még korábban
felfedezett. Joey dagadozó hátizsákja le-föl ingott a vállán, és
diáklányos külsőt kölcsönzött karcsú alakjának.
Mégis mi a francot képzelt Jack? Evant valami ismeretlen érzés
szállta meg. Bűntudat? Maga elé képzelte Jacket, ahogy
szabadesésben zuhan az alabamai éjszakában, és hagyta, hogy a düh
elmossa a bűntudatot.
- Tisztázzunk valamit - szólalt meg. - Én nem Jack vagyok. Én
nem foglalkozom ilyesmivel. Elviszlek egy biztonságos helyre,
hogy ne essen bajod, és ennyi.
A lány arca ismét kifejezéstelenné vált. Kifürkészhetetlenné.
Bakancsuk cuppogott a sárban. Egy bagoly rákezdett az ősi kérdésre
az egyik sötét fa tetején ülve: Who? Who?’{1}
- Hogy találták meg Van Sciver emberei a lakásomat? - kérdezte
a lány.
- Megtalálták Jacket. Biztos megszerezték valahogy a címet,
aztán megfigyelték.
- Biztos vagy benne, hogy nem téged követtek?
- Igen.
 - Ha tudták, hogy ott vagyok, miért nem öltek meg?
- Mert én értékesebb vagyok nekik.
- A. Szóval csak azért hagytak életben, hogy téged odacsaljanak.
- Igen.
Forróság éreztette Evannel, hogy pír önti el az arcát.
A lány ismét megszólalt:
- Van Sciver ölette meg Jacket.
Evan csak ment tovább, időt hagyott a lánynak, hogy feldolgozza
a történteket. Volt mit.
Ráharapott az alsó ajkára.
- Segíthetek neked elkapni Van Scivert.
Evan megállt, és szembefordult vele a holdfényben.
- Hány éves vagy?
- Húsz.
- Nem.
- Tizennyolc.
- Nem.
A lány nyilvánvalóan feszengett.
- Tizenhat.
Evan továbbment, a lány pedig igyekezett tartani vele a tempót.
Az egész világot csak a szépia és a szürke árnyalataiban látták. A
holdfényben sárgává sápadtak a zöldek.
- Honnan tudtad? - kérdezte a lány.
- Amikor hazudsz, szaporábban pislogsz. És egy zavart
vállvonással is elárulod magadat. A kezed pedig… tartsd a kezedet
magad mellett. A tested beszédesebb, mint te, márpedig az nem
semmi.
- Te jó ég, pont úgy beszélsz, mint Jack.
Evan ezt ízlelgette egy kicsit.
Kiértek a tökmezőről, és egy olyan szakaszra jutottak, ahol
valamit - talán sütőtököt? - nemrég betakarítottak. A félbevágott
szárak formátlan végtagokként törtek elő a csupasz talajból. Őszi és
termésillat terjengett a levegőben, az élet és a halál szaga.
- Nem számít, hány éves vagyok - mondta a lány. - Segíthetek.
- Hogyan? Tudsz konkrét helyszíneket, címeket Van Sciverhez?
- Természetesen nem. Tudod, milyen. Mindent tízféleképpen
bebiztosít. Legtöbbször még azt sem tudtam, hol vagyok éppen.
- Van róla bármi azonnal felhasználható információd?
- Nem igazán.
- Tudod, mit keresett Jack Alabamában?
A lány kissé elvörösödött.
- Ott halt meg?
- Figyelj, Joey. Nyers vagy, teljesen betöretlen…
- Nem vagyok ló.
- Nem. Musztáng vagy. Jól harcolsz, és kiváló a koordinációd.
De nem vagy kész, főleg nem vagy bevethető.
- Jack okkal küldött hozzám.
- Azért, hogy megvédjelek. Nem azért, hogy megölesselek.
- Kiképeztek. - Most már dühös volt, minden szavát megnyomta.
-A seggedre küldtelek, vagy talán nem?
- El sem tudod képzelni, miféle erőszakkal állunk szemben.
- Jack arra kért, hogy küldj el engem valahová, ahol egész
hátralévő életemben bujkálhatok?
A pajta sötét tömegként nőtt ki előttük a földből, mellette egy
kisteherautó körvonalai látszottak. Evan meggyorsította a lépteit.
- Jack meghalt, mielőtt tudta volna, mi lesz ebből az egészből.
Most egyetlen dolog foglalkoztat, az, hogy megtaláljam Van Scivert
és mindenki mást, akinek köze volt Jack halálához, aztán pedig
megöljem őket. - Evan kinyitotta a kocsi nyikorgó ajtaját, és
lehajtotta a napellenzőt. A kulcs a tenyerébe pottyant.
Visszapillantott Joey-ra. - Mihez kezdjek veled?
- Nem vagyok hasznavehetetlen.
- Ilyet nem is mondtam.
A lány beszállt az anyósülésre, és becsapta az ajtót.
- De igen. Mondtad.
 15
Csak geometria

A corneliusi motel neonfeliratában rég kiégett az M és az L, így

csak egy siralmas OTE világított bele narancsszínben játszva az
éjszakába. Egyszintes épülethez képest meglehetősen rozoga volt,
és egy autópálya-feljáró alatt terült el, a lepattogzott festékéi
recepciós asztal mögött pedig egy nő ült, aki egy görögdinnyés rágó
vehemens csócsálásával igyekezett leplezni piaszagát.
Tökéletes.
Evan egyedül jelentkezett be, előre fizetett készpénzzel, és így
egyik hamis személyazonosságát sem kellett használnia. Ez nem az
a fajta hely volt, ahol érdeklődnek a vendégei identitása után. A nő
nem nézett az arcába, figyelmét egy beszakadt körme kötötte le,
amelyen mérsékelt sikerrel dolgozott az elülső fogaival. A
biztonsági kamera egy játékszer volt, egy poros műanyag
hamisítvány, amit csak mutatóba fúrtak fel a falra.
Evan „Pierre Picaud” néven írta alá a könyvet, fogta az
érthetetlen módon egy vizespalackhoz szigszalagozott kulcsot, és
utazásban megfáradt kereskedőként totyogott el a hatos szobáig.
Amikor kinyitotta az ajtót, Joey kivált az árnyékokból, és
odasurrant mellé.
Ledobta a hátizsákját a koszos szőnyegre, és szemügyre vette a
repkedő kolibrikat ábrázoló, ferdén lógó akvarellt.
 - Nézd - mondta. - Művészet.
- Nagyon feldobja a helyet.
A lány az egyik sarokra mutatott.
- Elalszom ott.
- Én alszom a padlón.
- Én vagyok a fiatalabb. És az ágy amúgy is retkesnek tűnik.
- Közvetlenül az ajtó mellett akarok lenni - magyarázta Evan.
Joey vállat vont.
- Legyen. - Mereven rádőlt a matracra, mintha csak valakinek a
karjába vetette volna magát. A rugók nagyot nyögtek. - Szerintem te
jártál jobban.
- Annyira rossz?
- Mintha egy rakás csavarkulcson feküdnék. Nem. Annyira nem
rossz. Legyen egy rakás gumimarkolatú csavarkulcs.
- Ez van.
- És én hozzá vagyok szokva a szar helyekhez.
- Ez a nevelőotthoni kölykök nagy előnye a Program szemében.
Bárhol kötünk is ki, úgy érezzük, nem olyan rossz, mint az, ahonnan
jöttünk.
A lány felemelte a fejét, álla a mellkasán nyugodott, a neonfelirat
ragyogása állatiasságot lopott a szemébe.
- Aha, hát a nevelőotthonok mások a lányoknak.
- Hogyhogy?
- Úgy, hogy kurvára semmi közöd hozzá.
- Oké.
- Sosem fogok beszélni róla. Soha.
- Oké.
A lány feje visszahullott az ágyra. Evan követte a tekintetét. A
beázott mennyezet úgy nézett ki, mint valami topográfiai térkép.
Azon tűnődött, élt-e valaha bárki, aki tudta, mi jár egy tinédzser
lány fejében.
- Vannak irataid? - kérdezte Evan.
- Úgy volt, hogy Jack szerez nekem útlevelet és jogosítványt.
Még dolgoztak rajta, amikor…
- Akkor a repülőtereket el kell felejtenünk. Nem baj. Arra úgyis
számítanak.
- Akkor mi a terv?
- Reggel nyolckor megy az első vonat Portlandbe.
- Oké. Szóval vonattal megyünk. Hová? - De már legyintett is. -
Nem számít.
- Elintézünk pár dolgot, gondoskodunk róla, hogy biztonságban
legyél.
- Aha.
- Ha van valami, amit tudnom kell Van Sciverről, itt az ideje,
hogy elmondd.
A lány felült, és keresztbe tette a lábát.
- Nem sokszor érintkeztem vele személyesen, ha erre célzol.
- Bármi jól jöhet.
- Tizennégy éves koromban vett magához.
- Ő talált rád?
- Nem. Egy másik fickó. Öreg, mint a halál. Aranyóra,
láncdohányzás, Ray-Ban napszemüveg éjjel-nappal.
Valami életre kelt Evan mellkasában. Valami, amit már rég
halottnak hitt.
A fiúk összegyűlnek a Büszke Ház közösségi otthon
hálószobájának ajtajában, Evan legalul, mint mindig, mert ő a
legkisebb. Egy férfit bámulnak a folyosó túlsó végén, de csak egy
részleges profilt látnak belőle. Két vékony ujja között egy fekete
névjegykártyát nyújt át Papa Z-nek. Sovány csuklóján csillogó
aranyóra billeg.
 - A Titokzatos Ember - mondta Evan.
A lány oldalra döntötte a fejét.
Evan leginkább a tehetetlenségre emlékezett. Tizenkét évesen
oly nagy és láthatatlan erők kezében nyugodott a sorsa, hogy akár
ősi istenek is lehettek volna. Folyton arra kérték, hogy ugorjon és
ugorjon, ő pedig sosem tudhatta, hogy lesz-e talaj a lába alatt, hogy
földet fog-e érni valaha.
Amíg fel nem bukkant Jack, az élete alapkőzete.
Amikor Joey földet ért, rá Van Sciver várt.
A lány felemelt fejjel várta, hogy mondjon valamit. Evan azon
tűnődött, hogyan botorkálhatott végig élete eddigi tizenhat évén. Az
az ismeretlen érzés ismét belenyilallt, de nem törődött vele, és
visszaterelte a gondolatait az aktuális ügyhöz.
- Hogyan választott ki téged? - kérdezte Evan. - A Titokzatos
Férfi?
- Először csak elnézte, ahogy az udvaron játszunk. Csak…
megfigyelt minket. Valami oknál fogva egy nap kiválasztott engem,
és elvitt jó messzire, egy haditengerészeti bázisra. Nem emlékszem,
melyikre, de Phoenixben voltam, szóval gondolom, a yumai
lehetett. Besétált velem egy hatalmas kiképzési létesítménybe. Az
épület teljes belsejét egy akadálypályává alakították. Volt benne
minden: szögesdrótos pályák, sárgödrök, kötelek, gumiabroncsok,
mászófalak. Sosem láttam ennyi cuccot, tele volt velük a hely. A
pálya végén egy harang lógott, tudod, meg kellett kongatni, amikor
végeztél. A vénember egy stopperórát tartott a kezében, és azt
mondta: „Az egyetlen cél az, hogy a lehető leggyorsabban
eljussatok A pontból B pontba.” Dresszt és szandált viseltem. „Az
egyetlen cél?”, kérdeztem, mire azt mondta, „így van.”
Elhallgatott, és ismét ráharapott telt alsó ajkára. Két elülső foga
kicsit nagyobbra nőtt a kelleténél, hajszál vékony rés tátongott
köztük. Ez a tökéletlenség csak megnyerőbbé tette. Nélküle túl
simák, túl tökéletesek lettek volna a vonásai.
- Mit csináltál? - kérdezte Evan.
- Megfordultam, és kisétáltam - válaszolt Joey. - Aztán kívülről
megkerültem az épületet, benyitottam a pálya végén lévő
szervizajtón, és megkongattam a harangot. A fickóra néztem, aki
még mindig ugyanott állt, a stopperóráját sem indította el.
- Okos húzás.
A lány megvonta a vállát.
- És aztán?
- Két másodperc múlva megcsörrent a vénember mobilja. Biztos
voltak odabent kamerák. Mire visszasétáltam, már egy injekciós tűt
tartott a kezében. Nem is emlékszem rá, hogy belém döfte volna. -
Elhallgatott. - Többé senkit sem láttam onnan.
- Hol tértél magadhoz?
- Marylandben. De ezt csak tizenegy hónappal később tudtam
meg, amikor elszöktem.
- Van Sciver egy teljes évig egy házban tartott?
- Egy házban? - Joey felhorkant. - A légierő egy elhagyatott
bázisán éltem. Az ágyam egy matrac volt egy hangárban. Ettem,
aludtam, edzettem. Ennyi. Általában más oktatókkal. Van Sciver
csak néha ugrott be, hogy lássa, hogyan haladok.
- Elégedett volt?
- Aha. Egy bizonyos pontig. - A lány vett egy nagy levegőt. -
Egy éjjel zajra ébredtem. Egy férfi sírt. Nem tudom, miért rosszabb
ez, mint amikor egy nő sír, de rosszabb. Odaóvakodtam az emeletes
irodai területre, tudod, ami egy lépcső tetején van. Csak egyetlen
ablaka volt. Kinézve láttam, amint Van Sciver egy eszméletlen
fickót tuszkol be egy zsákba. Aztán cipelni kezdték a hangár felé.
Visszarohantam, és úgy tettem, mintha aludnék. Van Sciver bejött,
és felébresztett. A kezembe nyomott egy Glock 21-et, tudod… a
Gen4?
Evan hirtelen nagyon hidegnek érezte a szobát.
A lány folytatta:
- Megkérdeztem, mit csinálunk, ő pedig azt mondta…
- Ez már csak így van, más meg nem számít - szólt közbe Evan.
A lány csak bámult rá.
- Kognitív zárás - magyarázta Evan. - Van Sciver
gondolkodásmódja. Egy rend utáni erős áhítozás, amely ugyan
sokunkra jellemző, de nála a kétértelműség iránti undorral párosul.
Pont ezt érlelgette bennünk Jack. A kétértelműséget. Ennek
köszönhetően őrizzük meg az emberségünket.
- Kérdőjelezd meg a parancsaidat - suttogta rekedtesen a lány. -
A Hatodik Parancsolat.
Evan bólintott.
A lány nyelt egyet, egy darabig nem szólt semmit, majd folytatta.
- Úgyhogy elvettem a fegyvert. Úgy éreztem, nincs választásom.
Van Sciver odasétált velem a zsákhoz, és azt mondta, lőjek bele.
Megkérdeztem, miért. Azt mondta, ez parancs, és parancs esetén
nincs semmiféle miért. Láttam a zsákban a fickó körvonalait.
Evannek a neonos parázslásban feltűnt a ragyogás a lány
homlokán. Izzadt.
Joey megrázta a fejét, és félbeszakította a történetet.
- Mind csináltunk valami szarságot, amit utána megbántunk. Én
mindennap bánom, amit tettem.
Lecsusszant az ágyról, és beletúrt a hátizsákjába. Kivett belőle
pár piperecikket, egyik karjával a mellkasához szorította őket, aztán
eltűnt a fürdőszobában. A következő pillanatban megeredt a
zuhany.
Evan a nyitott hátizsákra pillantott. Kiesett belőle egy darab
papír. Felvette, hogy eltegye a lánynak, amikor látta, hogy egy
születésnapi kártyát tart a kezében. Gyűrött boríték címzés nélkül.
A kártyán színpompás betűkkel az állt, hogy 16 ÉVES
LETTÉL!, bár a csillogás nagyja már megkopott a gyakori
forgatástól. Nagy becsben tartott kártya.
Evan felnyitotta.
Egy szárított, törékeny liliom lapult benne.

Tudnod kell, hogy büszke vagyok rád, kicsi lány. Hogy látom,
milyen gyönyörű nő lett belőled.
Szeretettel, M.

Evan egy darabig a nőies firkálmányt bámulta, és valami

megrezdült benne. Az „M” az anya lett volna, akitől Joey a nevelő
otthonrendszerbe került?{2}
Nem M Árva volt, az biztos. Evan az ő maradványait egy zágrábi
úton hagyta szétszórva.
De hogyan léphetett „M” kapcsolatba Joey-val? Joey-t
eltüntették a világból, amikor bevezették az Árva Programba. Talán
Jack intézte el, hogy anya és lánya ismét egymásra találjanak -
postafiókkal vagy titkos postával. Nem kis erőfeszítésbe kerülhetett
tisztességesen elintézni, márpedig Jack csakis tisztességesen intézett
dolgokat. Ami azt jelentette, hogy bárki legyen is „M”, sokat jelent
Joey-nak.
Evan eltette a kártyát, vigyázva, nehogy további kárt tegyen a
szárított virágban, majd bedugta a konnektorba a roamingos
telefonját.
A tompa zöld fény fölé hajolt, és azon tűnődött, mit tenne, ha a
Seholember most rögtön kapna egy hívást. A küldetések végtelen
láncolatot alkottak, minden ügyfele továbbadta lenyomozhatatlan
számát a következőnek. Ezt az egyetlen díjat számította fel a
szolgálataiért cserébe. Úgy vélte, ez egyben része az ügyfelei
gyógyulási folyamatának, egy első lépés az életük helyes irányba
tereléséhez vezető úton. Mi lehet felemelőbb egy másik ember
megmentésénél?
Először azóta, hogy Seholemberré vált, Evan úgy érezte, nem áll
készen a fekete mobil csörgésére. Egy comeliusi motelben bujkált,
még nem bosszulta meg Jack halálát, és itt ragadt a nyakán egy
tizenhat éves, akivel finoman szólva is nehéz dolga van - nem volt
olyan állapotban, hogy elvégezzen egy küldetést.
Emlékeztette magát, hogy hat órán belül a dolgok drasztikusan
leegyszerűsödnek. Csak addig kell kitartania, amíg az első vonat
befut a Union Stationre. Akkor megszabadul Joey-tól.
Aztán levadászhatja Van Scivert, és golyót repíthet a fejébe.
Elállt a zuhany, és pár perccel később felbukkant a törölközőbe
tekert Joey. A hátizsákjára mutatott.
- Nem bánod, ha, izé…
- Öltözz fel itt. Addig megmosakszom.
Esetlenül, egymást nagy ívben kerülve mentek a dolgukra. Evan
a fürdőben közelebb hajolt a tükörhöz, és az arcát tanulmányozta,
amelyet több helyen is megkarcolt a szétlőtt szélvédő. A steril fény
megvilágított egy száradt vérfoltot a szája sarkában. Csak ekkor
tudatosult benne a jobb metszőfoga fölött lüktető fájdalom.
Felemelte a felső ajkát, és látta, hogy a fog vérbe ágyazódik. Fölötte
egy biztonságiüveg-szilánk állt ki az ínyéből. Kivette az ujjaival, és
beledobta a szemetesbe.
Aztán kiöblítette a száját és az orrát, Joey fogkrémével meg az
ujjával megmosta a fogát, és visszament a szobába.
A lány már az ágyban feküdt, háttal neki, lassan és egyenletesen
lélegzett. Ott hagyott neki egy párnát a padlón.
 Evan lefeküdt az ajtó közelében elterülő szőnyegre, és lehunyta a
szemét.
Arra ébredt, hogy mozgás van a szobában. Teljes
mozdulatlanságban feküdt. Szemét épphogy csak résnyire nyitotta
ki.
Joey olyan lassan mászott ki az ágyából, hogy még az érzékeny
rugók sem nyikordultak meg alatta.
Két halk lépés után a hátizsákja fölé hajolt, keresett valamit.
Felállt, és megfordult. Evan figyelte, ahogy közeledik hozzá. A lány
kezét egy pillanatra megvilágította az ablakból beszűrődő tompa
fény.
Egy rögzített pengéjű harci kést tartott benne.
Ügyesen mozgott, szinte lebegett a csupasz talpán. Evan olvasott
a tartásából. Válla megfeszült, nyakát behúzta.
Semmi sem árulkodott benne agresszióról.
Csak félelemről.
Föléje hajolt.
Evan úgy döntött, hagyja neki.
Érezte, ahogy a szénacél penge a torkának nyomódik.
Ekkor teljesen kinyitotta a szemét.
A lány szeme olyan nagy volt, hogy a fény oldalról áradt belőle,
és áttetszővé tette az íriszt. Élénkzöld színe kivált a sötétből, mintha
csak egy nagy macskához tartozna, amely többé már nem gondolt
nagyként magára.
- Ne bánts engem - szólalt meg a lány. - Soha.
- Oké. - A kimondott szó a kés élét karcolta.
A lány bólintott, aztán újra bólintott, ezúttal már magának.
A nyomás alábbhagyott.
A lány éppolyan halkan vonult vissza, mint ahogyan odajött.
Evan a vízfoltos mennyezetet bámulta, mintha csak az egész
világ rajzolódott volna ki rajta a maga teljesen sötétségében és
komplexitásában.
 16
A szabadság felé fordult

A megvilágított felirattal ellátott, négyoldalú neoromán

óratorony a Willamette folyó nyugati partján álló Portland Union
Stationt jelölte. Evan bekísérte Joey-t a viliódzó VONATOK felirat
alá, egy sima olasz márvánnyal kirakott váróterembe, ahol álnév
alatt vett neki egy jegyet a kentuckyi Ashlandbe, mert ezt a
célállomást kellően véletlenszerűnek ítélte. Az út Sacramentón és
Chicagón vezetett át. Az utazási időnek és a pihenőknek
köszönhetően a lány így közel három napig mozgásban lesz.
Kiterelte őt a hideg peronra, majd átadta neki a jegyet egy köteg
pénz kíséretében.
- Az e-mail-címem a.sehol.ember@gmail.com - mondta. -
Ismételd meg.
Megismételte. Az elmúlt közel húsz percben ekkor szólalt meg
először.
Evan gyengéden karon fogta, és a peron túlsó vége felé vezette.
- Amikor Ashlandbe érsz, jelentkezz be a postafiókomba. -
Megmondta neki a jelszót. - írj egy üzenetet a piszkozat mappába.
Ne küldd el. Bejelentkezek, és ugyanabban az el nem küldött e-
mailben hagyok majd neked instrukciókat. Ha soha ki sem kerül a
levél az internetre…
- Ismerem a protokollokat - szakította félbe a lány.
 Elfordult, és várta a vonatot. Kósza szél borzolta fel a haját, mire
a füle mögé simította, feltárva koponyájának borotvált területét.
Evan lába frusztrálóan földbe gyökeredzett.
- Vigyázz jobban - mondta. - Használd az ablakokat tükörként.
Mint azt, vagy azt ott. Az elhaladó vonatok tükörképei. Ügyelj a
láthatóságodra is. Tudatában kell lenned a biztonsági kameráknak, a
hatósugarukban leszegett fejjel kell járnod.
Joey állkapcsa megmozdult, és Evan hallotta összekoccanni a
fogait.
- Ismerem a protokollokat.
- Akkor állj tíz centivel közelebb az oszlop mögé.
A lány a kiszögellés alá lépett, pofákat vágva.
- Ha nem tudod, mit nem tudsz… - mondta Evan.
- …honnan tudnám, mit kell megtanulnom? - fejezte be Joey a
gondolatot. -J ack erről is kiokított. Emlékszel, mit mondtam a
protokollokról? Ismerem őket.
- Oké.
- Oké.
Evan otthagyta őt a peronon. Éberen, a tömeget fürkészve vágott
át a várótermen. Az orra tisztességesen nézett ki, ám a törés miatt
véraláfutások éktelenkedtek a szeme alatt, úgyhogy inkább senkinek
sem nézett közvetlenül a szemébe. Minden lépéssel érezte a közte és
Joey közt, közte és a Jack végső, meggondolatlan kívánsága közt
növekvő távolságot. Bakancsa kopogott a hideg, fényes márványon.
Mintha egy sírbolton sétált volna át.
A főbejáraton lépett ki, és átsietett az óradíjat felszámító
parkolón egy Subámhoz, amelynek lökhárítóján egy A
GYERMEKEM A HÓNAP TANULÓJA matrica díszelgett. Kora
reggel már autót cserélt egy irodai garázsban, amikor a garázsőr
vécészünetét kihasználva leakasztotta a kocsi kulcsait a fogasról.
Feltéve, hogy a büszke szülő teljes munkaidőben dolgozik, Evannak
még öt órája volt, mielőtt jelentené az autó ellopását.
Hátramenetben állt be a parkolóhelyre, láthatatlanná téve a hátsó
lökhárító matricáját. Most letérdelt mögé, levette a rendszámtáblát,
és kicserélte a mellette álló Kia rendszámára. Egy pluszrétegnyi
védelem, mielőtt elindul, hogy szabadon és gondtalanul folytathassa
a Van Sciver utáni vadászatot.
Beszállt a kocsiba, és az autópálya-táblákat mustrálva hajtott ki a
parkolóból.
Már éppen a szabadság felé fordult volna, amikor a
visszapillantóban meglátta a Union Station felé kanyarodni a
HILLSBORO HÁZI- MOZI-BESZERELÉS! feliratú furgont.
 17
Egyetlen mohó mozdulattal

A furgont egy Hertznél bérelt szedán követte. Egymás mellett

álltak meg a parkoló szélén, tolatva foglalva el a helyüket, hogy
szükség esetén gyorsan lőhessenek ki.
Három megtermett férfi szállt ki a furgonból. Ingázók hétköznapi
ruháját viselték, pólót és inget. A szövet alatt izmok dagadoztak.
Ezzel nem volt mit tenni. Alkatukat és fegyverüket bő kabáttal
igyekeztek leplezni. Beléptek a váróterembe, és azonnal
szétszéledtek, akár egy formációt felbontó vadászgépraj.
A szedán sofőrje a volán mögött maradt, fejét ide-oda forgatva
pásztázta a parkolót és a pályaudvarra vezető utakat. Az őrszem.
A férfiak átvágtak a váróteremben az utazók és a súlyos tölgyfa
padok között. Három különböző ajtón léptek ki a peronra, a
kiszögellés árnyékába. Egy tehervonat közeledett, hú-húúzva
figyelmeztetve, talajt rázkódtatva.
A füttyszó jól elnyomja majd a pisztolylövést.
A férfiak végignéztek az oldalsó peron és az azon túli két
szigetperon várakozó utasain. Egyikük észrevett egy faoszlop
mögül kilógó hátizsákot a peron végén. Meg egy lány lábának egy
részét.
Elkapta a fejét, és összenézett a peron közepén álló férfival, aki
szintén elkapta a fejét, hogy jelezzen a harmadiknak.
Előrenyomakodtak a peronon, egyre csökkentették az egymás közti
távolságot.
Hú-húú.
A tehervonat nem lassított. Egyenesen át fog robogni az
állomáson, még nagyobb zajt csapva. A lány a környezetétől
elszigetelten állt a peron végén, ami viszonylagos biztonságot
nyújtott a munka elvégzéséhez.
Hú-húú.
A férfiak immár szorosan egymás mellett közeledtek hozzá, akár
egy blokkolásra készülő védősor.
Még tizenöt méter.
Hú-húú.
A lány csak most vette észre őket. Rémület suhant át az arcán, de
rögtön harci pozícióba állt, lábát megvetette, kezét felemelte, álla
megfeszült.
A középső férfi benyúlt tág kabátjába.
Egyre közeledtek.
Tíz méter.
Mögöttük egy alak lendült le a fémkiszögellésről, majd guggolva
ért földet, egyik kezével a betonon támaszkodva meg.
Hangtalanul.
Evan nem süthette el az ARES-t. így nem, hogy Joey ott állt a
háttérben. De semmi gond. Úgyis a kezét akarta használni.
Joey észrevette őt a felé közelítő férfiak között. Azok kiolvasták
a jelenlétét a szeméből és megváltozott testtartásából.
Megfordultak.
Három férfi. Egyik máris a kezében tartotta a pisztolyát, a másik
kettő éppen akkor kapott a sajátjához.
Evan először a fegyverest vette célba.
Kétkezes dzsúdzsucuhárítással csalta csapdába ellenfele karját,
elégedetten hallva az elroppanó csukló és könyök reccsenését,
majd…
.. .Jack hátrabilincselt kézzel, széltől borzolt hajjal előrelendül a
Black Hazakban, amikor…
…a pisztoly a sínekre esett, a fickó pedig a térdére, karja gumivá
petyhüdt. A második férfi lemondott a fegyvere előrántásáról, és
erős ütést indított Evan felé, aki azonban a tenyere élével sújtott le
az állára, hátravetve a fejét. Összeszorította az ujjait, és
lándzsaszerűen döfött bele velük a védtelen torokba, összezúzva a
légcsövet. A férfi gurgulázva, egy szemetest feldöntve esett össze,
ahogy elzárult benne az oxigén útja, most és mindörökké, aztán…
.. . jack hátravetődött az ejtőernyő kioldózsinórjával a szájában,
diadalmas tűzzel a szemében, amikor…
…a harmadik férfi pisztolya előugrott a tokjából, úgyhogy Evan
megragadta a csuklóját, visszanyomta a fegyvert a helyére, ráfonta a
hüvelykujját a ravaszra, és kilőtt a tok aljából, bele egyenesen a
fickó lábába. A férfi még mindig a bokája alatti véres masszára táto-
gott, amikor Evan kikapta a tokból a pisztolyt, megfordította
ugyanazon hüvelykujj körül, és leadott egy újabb lövést, amely
megszabadította célpontját a fél állkapcsától . Evan elpislogta a
vérfelhőt és annak látványát, ahogy…
…Jack búcsúzóul odabiccent a kabinban szétterülő embereknek,
aztán kilép a mélység főlé.
Az emberek mostanra sikoltozva menekültek a peronról, közben
az expresszvonat egyre közeledett. Holttest hevert a betonon, és
üveges, mélyvörös pocsolya terjedt körülötte, oly sima, hogy
tükröződtek bennük az égbolton csüngő felhők. Az első férfi térden
állva görnyedt a peron sárga biztonsági csíkja fölött, és tönkretett
karját markolta, keze nudliként lifegett a törött végtagról. A
racionalitásnak ellentmondva igyekezett helyrehozni,
működőképessé tenni a csuklóját, amikor Evan bevitt egy fordított
oldalrúgást az állára, pont abban a pillanatban röpítve őt a sínek
fölé, amikor elzúgott - hú-húú - a tehervonat, és kilapította a férfit,
akár legyet a szélvédő, majd egyetlen mohó mozdulattal bedarálta a
kerekek alá.
Joey a harmadik férfi széttárt lába és terjedő vértócsája fölött
bámult Evanre. Homlokát ráncok barázdálták. Levegőt venni is
elfelejtett.
Az egész küzdelem négy, talán öt másodpercig tartott.
A második férfi az oldalán, a felborult szemeteskukán hevert,
egyik kezével összezúzott légcsöve fölött kapálózott. Egyre
lomhábban és lomhábban.
Joey ránézett, majd vissza Evanre, és a szeme még jobban
kitágult.
- Már halott - jegyezte meg Evan. - Csak még nem tudja.
A lány megköszörülte a torkát.
- Kösz.
- Fogd a hátizsákodat, és menjünk.
A lány így tett.
Berontottak a váróterem ajtaján. Odabent káosz uralkodott. Az
emberek a kijárat felé lökdösődtek. Egy hajléktalan magában
üvöltözött, ágyneműjét egy bevásárlókocsiba gyömöszölte. Az
alkalmazottak a pultjuk mögött rejtőzködtek.
Kint máris szirénák bömböltek, és villodzó fények színezték a
parkolót. Az elsőként kiérkező rendőrök besorjáztak a bejáraton a
menekülők áradatával szemben.
- Erre. - Evan megragadta Joey karját, és felvezette a vécékhez
vezető folyosóra.
Már félúton jártak, amikor kivágódott egy szervizajtó, és két
rendőr lépett be rajta. Szemük Evanra és Joey-ra villant, Glockjuk
már a kezükben, bár csövük egyelőre a padlóra mutatott.
Evan megpördült, és irányt váltott. Három lépést sem tudtak
megtenni, mire a rendőrök megtöltötték előttük a várótermet.
Csapdába estek.
 18
Kevés idő és kevés feszítővas

Az egyik zsaru felkiáltott mögöttük:

- Állj! Azonnal megállni!
Evan és Joey háttal nekik dermedt meg. A folyosó üresen és
ragyogó tisztasággal tátongott előttük, leszámítva egy elejtett
újságpapírt és egy falra frissen rányomott rágógumit.
- Most mi lesz? - kérdezte Joey halkan.
- Nem ölünk rendőröket.
Előttük a rendőrség lassan lezárta a nagy csarnokot. Mögöttük a
zsaruk márványon csikorgó bakanccsal közelítettek feléjük.
- Tudom - suttogta Joey. - Szóval mi lesz?
- Letartóztatnak minket. Szembenézünk a következményekkel,
bármik legyenek is azok. Inkább börtönbe megyünk, mint hogy
megszegjünk egy Parancsolatot.
A rendőrök már közvetlenül mögöttük álltak.
- Forduljanak meg. Most rögtön.
Joey félresöpörte a haját, teljesen felfedve fejének borotvált
oldalát. Ahogy megfordult, Evanhez ért, és amikor a férfi követte a
mozdulatát, észrevette, hogy már az ő roamingos telefonját tartja a
kezében.
- Ez totál igazságtalan - mondta a lány. - Valami nagydarab fickó
teljesen kiakadt, és ahogy elrohant mellettünk, majdnem fellökött.
Leejtettem miatta a telefonomat, és tessék, annyi neki.
Megváltozott a tartása: válla megereszkedett, lába keresztbe állt,
feje lustán oldalra dőlt, egyik fürtjét az ujja körül csavargatta - még
az arca is felvette a tinédzserapátia vonásait.
És ragozott. Hamisítatlan tini lelkesedéssel.
Evan a falra sandított, oda, ahol egy pillanattal korábban a
fluoreszkáló zöld gumi éktelenkedett.
Joey megrántotta Evan karját.
- Apa, venned kell nekem egy új telefont. Mármint most rögtön.
Kizárt, hogy törött kijelzővel menjek suliba.
Evan megköszörülte a torkát.
- Elnézést, biztos urak.
A zsaruk elnéztek mellettük.
- Egy nagydarab fickó rohant el maguk mellett? Erre?
- Aha. Pont az előbb.
A rendőrök összenéztek, majd visszaszaladtak a szervizajtóhoz.
Joey utánuk kiáltott:
- Ha megtalálják, mondják meg neki, hogy tartozik nekem egy új
telefonnal!
Becsapódott mögöttük az ajtó. Joey visszasimította a haját a
helyére, hogy elfedje a borotvált részt.
- Használd fel, ami hasznos, vesd el, ami haszontalan, és tedd
hozzá a saját specialitásodat.
- Odüsszeusz?
A lány kivette a rágót a szájából, és visszatapasztotta a falra.
- Bruce Lee.
Evan biccentett.
- Értem.
Gyorsan kisiettek a szervizajtón, majd végigigyekeztek a
parkoló szélén, épp mielőtt újabb rendőrök érkeztek, hogy
körbevegyék az épületet.
Evan a parkoló külső kerületét mustrálta. Még a tükröződő
szélvédőn át is látta a bérelt kocsiban ülő férfi körvonalait. Egyelőre
csapdába esett: a zsaruk lezárták a kijáratokat.
Joey is észrevette a férfit.
- Az őrszem?
- Igen.
Evan elvezette a felfordulástól, be egy alkalmazottaknak
fenntartott parkolóba, amely az épület egyik szárnya mögött terült
el.
- Erre van a kocsi? - kérdezte a lány.
- Nem. Délre, egy utcával lejjebb parkoltam.
- Akkor mit keresünk itt?
Evan megállt egy kanárisárga Chevy Malibu előtt.
- Evan, nem most van itt az ideje egy újabb autócserének.
Amúgy sem tudunk kimenni innen, láttad a kijáratokat.
Evan lefeküdt a hátára, és becsusszant a Malibu alá.
Lecsavarozta az olajszűrőt, és elrántotta a szivárgó folyadék útjából.
Kimászott a kocsi alól.
A lány meglátta a filtert, és így szólt:
- Ó. - Aztán: - Ó.
Evan lefordítva megrázta a szűrőt, mire az olaj szétfröcskölt a
lába elé, le az aszfaltra. Aztán szemügyre vette a belső
csavarmenetét.
- Add az ingedet.
A lány levette magáról a ruhadarabot, Evan pedig letörölte vele
az olajat a szűrőről és a kezéről. Nem tökéletes, de ennél többre
most nem futotta. A szűrővel a kezében átlépett egy betontorlaszon,
és fel a járdára, majd megindult a pályaudvar melletti út mentén, a
nyakukat nyújtogató bámészkodók között.
 - Miért kockáztatunk ekkorát? - kérdezte Joey. - Miért most?
- A reakcióidejükből kiindulva lennie kell egy bázisuknak a
környéken. A lakásodnál legalább további hét embert láttunk,
beleértve az Árvát. Ha megtaláljuk a bázist, találunk válaszokat is.
- És szerinted az a fickó csak úgy kitálal neked? Nyüzsögnek itt a
zsaruk. Nem verheted ki belőle.
- Nem is kell.
Megkerülték a parkolót. Az őrszem kocsija nem sokkal előttük
állt, csomagtartója belógott egy sor bokor közé. A legtöbb rendőr a
főbejáratnál és a parkoló túlsó végén, a síneknél sürgölődött,
gesztikulált és rádiózott.
Evan elővette vékony 1911-esét. Tudta, hogy az olajszűrő
csavarmenete nem fog illeszkedni a pisztoly csövével, úgyhogy
leszakított egy darabot az ingből, ráterítette a szűrő nyílására, és úgy
húzta rá a csőre.
Házilag barkácsolt hangtompító.
Elhaladtak egy rakás bámészkodó mögött, akik a főbejáratnál
gyűltek össze, aztán a parkolót szegélyező borókafenyők felé
indultak.
- Várj itt - mondta Evan.
Átvágott a fák között, és három lendületes lépéssel ott termett a
szedán vezetőoldali ajtajánál. Az őrszemnek feltűnt a mozgás az
oldalsó tükörben, és az utasülésen heverő pisztolya felé kapott.
Evan az ablakhoz emelte az 1911-est, a csőhöz szorította az
olajszűrőt, és fejbe lőtte a férfit.
Nagyobbat szólt, mint remélte.
Az ing anyaga, az olaj és a torkolattűz kombinációja lángra
lobbantotta a szűrőt. Evan ledobta az aszfaltra, és eltaposta.
Leguggolt a kitört ablak mellett, és körülnézett, de úgy tűnt,
senki sem figyelt fel a történtekre.
 Kinyitotta az ajtót, mire a keretből üvegszilánkok potyogtak ki.
Az őrszem a műszerfalra roskadt. Evan kiráncigálta a zsebéből a
tárcáját meg a Samsung Galaxy telefonját. Aztán tekintetét vágyai
tárgyára vetette.
A Hertz NeverLost GPS-egysége egy szélvédőhöz erősített,
rugalmas fémtokból kandikált ki.
Evan megpróbálta lerántani, de a lopásgátló karhoz feszítővas
kellett volna.
Ismét leguggolt a kocsi mellé, amennyire tudta, újraformálta a
kilapított olajszűrőt, és visszaszorította a pisztoly csövére. Már az
első lövés hangcsillapítását sem mondhatta fantasztikusnak, és
tudta, hogy egy házilag barkácsolt tompító hatékonysága minden
lövéssel csökken. De kevés idő és még kevesebb feszítővas állt
rendelkezésére.
Vett néhány nagy levegőt. Boróka illata szállt a levegőben -
keserűbogyó, fenyő, friss gyanta és valami tartalmasabb.
Behajolt a kocsiba, megcélozta azt a pontot, ahol a tartó
csatlakozott a szélvédőhöz, és tüzelt.
Az egység karja durván oldalra billent.A vérrel áztatott
szélvédőn át Evan látta, hogy néhány zsaru felkapja a fejét.
Körbenéztek, a hang forrását keresték. Ahogy Evan előre-hátra
rángatta a kart, több rendőr is kihúzott Glockkal indult a parkoló
felé.
Sorról sorra haladtak.
A tartó makacsnak bizonyult. Erősebben rángatta, mire
poliuretán hab bugyogott ki a szélvédőre.
Egy rendőrnő egyenesen Evan felé tartott a parkoló kocsik
mentén. Még egy pillanat, és megkerüli az autó végét, akkor pedig
szemtől szembe kerül vele.
Az egység végre leszakadt a kesztyűtartó fölötti formázott
műanyagról. Evan kihátrált a kocsiból, és máris kikapcsolta a GPS-
t, nehogy távolról hozzáférhessenek. Lebukott, és bevetette magát a
borókafenyők közé. A zsaru egy pillanattal azelőtt ért oda és vette
észre a véres szélvédőt, hogy a növényzet elnyelte Evant.
Előbukkant a járda túlsó oldalán, és belebotlott Joey-ba. A
kezébe nyomta a NeverLostot, lecsavarozta a szűrőt a pisztoly
csövéről, és beledobta egy szemetesbe. Aztán bedugta az 1911-est a
pólója alá, és úgy fogta meg Joey kezét, akár egy túlbuzgó apuka. A
lány megértette a szándékát, és tiszta ujjaiba zárta a kezét, hogy
elrejtse rajta az olajfoltokat.
Átvágtak az Irving utcán, beleolvadtak a gyalogosforgalomba, és
a családi autójuk felé vették az irányt.
 19
Nem csak egy küldetés

A november kellemes hónapnak számított Alabamában.

Van Sciver egy hintaszékben ült, és édes teát kortyolgatott. A
térdén egy kódolt műholdas telefon hevert, a kijelzőjén még
nyugalmi állapotban is fények táncoltak.
Az ültetvényesi stílusú házat nem annyira bérelték, mint inkább
birtokba vették. Noha viszonylag szerénynek tűnt a környék néhány
egyéb kúriájához képest, így is klasszikus, fehér faburkolattal,
tekintélyes téglakéménnyel és a tornácot őrszemekként vigyázó
oszlopokkal látták el. Történelmi jelentőségű helyként tartották
számon, ami azt jelentette, hogy szövetségi fennhatóság alá tartozott
- egész pontosan a belügyminisztérium fennhatósága alá.
Az Árva Program különleges kapcsolatot ápolt a
belügyminisztériummal. Amikor a védelmi minisztériumnak pénz
kellett a Program működtetéséhez, a belügyminisztérium
bürokratikus gépezetéhez fordultak, helyesen feltételezve, hogy ez
az utolsó hely, ahol bárki költségvetési rendellenességek után
kíváncsiskodna.
A pénz maga egyenesen a kincstárból származott, és rögtön a
kinyomtatása után elszállították, vagyis lenyomozhatatlan volt. Ez
pedig azt jelentette, hogy Van Sciver szó szerint pénzt nyomhatott,
ha szükségesnek érezte. Egy Árva élete nem nélkülözte a
nehézségeket, de a világ adóparadicsomaiban nyitott titkos
bankszámlák nyolc számjegyű összegei valamelyest kárpótolták
ezekért.
Amikor el kellett hagynia adatbányász bunkerét, Van Sciver
általában nem vetette latba a belügyminisztériumi befolyását. De ez
most nem csak egy küldetés volt.
Hanem egy ünnepély.
Úgyhogy egyetlen telefonhívást intézett, amelynek hatása addig
gyűrűzött, míg végül itt találta magát a verandán, édes teát
szürcsölve, várva, hogy megérkezzenek a szúnyogok, és
zsebkendővel csapkodhassa a nyakát, mint a filmekben.
Az egyik embere körbejárta a területet, bozontos szakálla és
homokszínű FN SCAR 17S rohampuskája idegenül hatott a zokogó
fűzfák és lomha szellő közepette.
- Tiszta terep - jelentette, ahogy elhaladt mellette, mire Van
Sciver tósztot mímelt a jegesteájával.
Jack Johns a második tétel volt Van Sciver listáján, de nem az ő
kiiktatásától érezte magát ilyen nagyszerűen. Hanem attól, hogy a
halálával fájdalmat okozott X Árvának.
Ez önmagában megérte egy Black Hawk és hat emberélet árát.
Van Sciver és Evan közös története közel három évtizedre és egy
kelet-baltimore-i fiúotthonba nyúlt vissza. A Büszke Házban
csaknem olyan kegyetlenséggel rivalizáltak egymással, mint most.
De Van Sciver egy fejjel magasabbra és kétszer izmosabbra nőtt. Ő
volt a célpont, a fiú, akit a Programhoz kerestek, akit a soraik között
akartak tudni.
Evan valahogy mégis eléje furakodott, valahogy mégis őt
választották ki először. Most azonban Van Sciver ült a trónon,
Evannek pedig szökevényként kellett bujdosnia. Van Sciver hosszú
távra játszott.
 És nyert.
És mégis, hiába hintázott itt teljes nyugalomban egy több
évszázados kúria teraszán, amelyet puszta hóbortból igényelt a
szövetségi kormánytól, körbevéve a parancsait leső, képzett
profikkal, hiába állt rendelkezésére és kénye-kedvére egy egész
hatalmi gépezet, tudta, hogy mindez nem elég.
Sosem lesz elég.
Megszólalt a telefonja. A hívás a Signalon, egy Open Whisper
System által fejlesztett, titkosított alkalmazáson keresztül érkezett.
Az összes, wifivel vagy adatkapcsolattal bonyolított hívást teljesen
levédett, kódkulcsát csak az alkalmazás felhasználói ismerték. Mint
minden biztonsági intézkedést, Van Sciver ezt is továbbvitte egy
lépéssel, és kissé alakított a kódon, változtatott a protokollon.
A kijelzőn két szó jelent meg: HALMOZOTT KÉJELGÉS.
Bepötyögte a választ.
- Kódold - mondta.
Némi zörgést hallott, ahogy R Árva a vonal túlsó felén a saját
kijelzőjén megjelenő szavakat mustrálta: „Halmozott kéjelgés.”
A kódpár megerősítette, hogy a hívás biztonságos: semmilyen
harmadik fél nem tolakodott be az adatforgalomba.
- Megvan a csomag? - kérdezte Van Sciver.
- Elveszítettük - válaszolta R Árva.
- Miért?
Habozása árulkodott Thornhill rémületéről.
- Felbukkant X. Kiiktatta négy emberemet.
Van Sciver azon kapta magát, hogy ténylegesen izzadságot
törölget le a nyakáról a zsebkendőjével.
- Hány embered volt a pályaudvaron?
- Négy.
Van Sciver erre nem tudott mit mondani.
 - Azt hittük, csak a lánnyal van dolgunk. A biztonsági kamerák
csak őt látták. Egyedül. Azt hittük, gyorsan elkapjuk, aztán
odacsaljuk vele X-et.
- Ehelyett ő csalt oda benneteket.
- Úgy néz ki.
Van Sciver előrehajolt a hintaszékben, és letette a poharát a
tornác egyenetlen deszkáira.
- Van itt egy befejezetlen ügyünk. Gyere vissza.
- Nem kéne itt maradnunk, hátha X ismét felbukkan?
- Hagyd ott a csapatodat. De úgysem fogjátok megtalálni. X meg
a lány már felszívódtak. Ellőttétek a lehetőségeteket.
Még hosszabb szünet következett.
- Már repülök is.
Van Sciver bontotta a vonalat.
Felvette a poharat, és a tea maradékát a hortenziákra öntötte.
Az ünneplés ideje lejárt.
 20
Szeszélyes elemek

Beletelt egy kis időbe, de Evan végül talált egy motelt, amely
passzolt Cornelius szépségéhez. Az ágyneműből, a törölközőkből,
de még a gipszmennyezetből is állott cigarettafüst szaga szivárgott.
A vécétartályról hiányzott a fedél. A lánccal működésbe hozható
sárgás asztali lámpa beteges fénnyel égett. A paplanon éktelenkedő
folt száradt vérnek tűnt, és tekintve a még kevésbé vonzó
alternatívákat, Evan remélte is, hogy az. Három órára vette ki a
szobát, ami tökéletesen érzékeltette a helyzetet.
Most keresztbe tett lábbal ült a padlón, előtte a Hertz
NeverLOST GPS-egységével. Még mindig a tokjában volt, ezért
egy letépett antennára emlékeztetett. Az őrszem tárcája és
Samsungja a GPS mellett hevert, közvetlenül egymás mellett,
párhuzamosan.
A rend segített Evannek a gondolkodásban.
Joey vállal az ágynak támaszkodott, és valamiféle
továbbfejlesztett Rubik-kockán dolgozott, amelyet a hátizsákjából
kotort elő. Egy diót hámozó mókus gyorsaságával és
összpontosításával forgatta a kezében.
Evan kinyitotta az őrszem tárcáját. Négy ropogós százdollárost
talált benne, és semmi mást. Minden zsebe és retesze üresen
tátongott. Visszatette a helyére.
 Aztán bekapcsolta a Samsungot, és megnyitotta a kapcsolati
listát. Egyetlen nevet sem tartalmazott. Az e-mailes alkalmazásban
szintén nem talált semmit, ahogy a kukában sem. Sem korábbi
hívások, sem hangüzenetek.
Joey Rubik-kockájának folyamatos kattogása az idegeire ment. A
lány fel sem pillantva szólalt meg.
- Nincs szerencséd, mi?
Evan rá se hederített, inkább bekapcsolta a NeverLost GPS-t.
Amikor átnézte a beállításokat, látta, hogy ebből is minden adatot
kitöröltek. Nem talált sem elmentett helyszíneket, sem utolsó
célállomásokat, sem bármiféle jelét annak, hogy az eszközt valaha
használták volna.
Katt-katt-katt-katt-
- Befejeznéd, kérlek?
A lány abbahagyta a játékot. A kocka különböző palánkokat és
rudakat lökött ki magából, és egyfajta építészeti talánnyá vált.
Evan homlokráncolva meredt rá.
- Mi ez az izé?
- Ez? - A lány megforgatta a kezében a förmedvényt, hogy
megmutassa különböző dimenzióit. - Egy háromszor háromszor
ötös. A kockázók alakváltónak hívják.
- És mit tud?
- Fejfájást okoz.
- Mint te.
A lány felvillantott egy gúnyos vigyort. Aztán eltüntette.
Visszatért a kockájához. Fürge kézmozgással fordítgatta az oldalait.
- Először a formáját kell megoldani. Várj csak, várj csak…
látod? - Feltartotta. Sikerült visszaállítania az eredeti alakjába. Most
úgy nézett ki, mint egy miniatűr torony. - Aztán jöhetnek a színek.
Ez a része már könnyebb. Algoritmusok, lépéssorozatok…
 Evan csak elsődleges színek elmosódott kavalkádját látta.
- A szeszélyes elemekre kell figyelni, meg kell találni a mintákat,
amelyektől az egész összeáll. Valahogy így.
Feltartotta a kész kockát, és szabad kezével színpadiasan
rámutatott.
- Lenyűgöző.
- A lányok állítólag rosszak a geometriában, de velem ezt
elfelejtették közölni.
- Amúgy se hallgattál volna rájuk.
Joey bedobta a kockát a hátizsákjába, és a GPS felé biccentett.
- Hogy mennek a dolgok?
- Mindent letöröltek. Használhatom a laptopodat? Be kell lépnem
ebbe az izébe.
Joey vállat vont.
- Persze. - Elővette a laptopját meg az USB-kábelét, és figyelte,
ahogy Evan csatlakoztatja hozzá a NeverLostot. - Mit csinálsz?
- Hiába takarítottak le mindent, a GPS akkor is tárolja valahol a
koordinátákat, a célállomásokat és a törölt útvonalakat. - Munkához
látott. - A helyreállítás első lépése az adat tükrözése. Ezt a fájltároló
rendszer montírozásának hívják. Aztán másolatot készítesz az
eszköz belső memóriájáról a saját számítógépedre, de oly módon,
hogy ne fertőzze meg az adataidat. Aztán átfésülöm, és
feltérképezem az adatstruktúrákat, megállapítom, hol és hogyan
tárolja az adatokat, és miféle kódolással van dolgom. Olyan ez, mint
egy telefon feltörése. Érted?
Joey a fejét oldalra döntve meredt a képernyőn végzett
munkájára, majd olyan tekintettel nézett rá, amit Evan nem tudott
értelmezni.
- Kinek a nagyapja tanított téged hekkelni? Ezt akkor tanultad,
amikor még a COBOL meg az IBM S/370 volt a csúcs?
 Jót mulatott a saját viccén.
- Mi? - értetlenkedett Evan.
- Esetleg használhatnál egy tárcsázós modemet. Vagy mit
szólnál, ha hoznánk egy rakás kerekes hörcsögöt, hogy azok
termeljék neked az áramot?
Evan az ujjaival a billentyűk fölött megdermedt.
- Tudsz jobb módszert?
- Egy memóriaraktár programot használsz. Hozz létre egy új,
helyi virtuális gépet, ahogy minden idióta tenné, tükrözd rá, és
bootold benne a virtuális eszközt, majd bízd a munka nagyját a
Security Analyst kódjára.
Kifújta a haját az arcából, és maga felé fordította a laptopot. Az
ujjai úgy száguldoztak a billentyűzeten, ahogy egy zongoravirtuóz
játszik egy Rahmanyinovot.
A képernyőn sok minden zajlott egyszerre, méghozzá gyorsan.
Joey ismét nekidőlt az ágynak, éppoly unottan, mint mindig.
Evan ítt-ott elég jól tudott olvasni a kódból, hogy nyomon kövesse
és értelmezze a szoftvert.
- Add a telefont - szólalt meg a lány.
- Már ellenőriztem. Teljesen törölték.
- Két pár szem jobb, mint egy. Különösen, ha a második pár az
enyém.
- Higgy nekem. Semmi értelme.
A lány csatlakoztatta a Samsungot, és nyomogatni kezdte.
A laptop újabb eredményeket köhögött fel. Evannak beletelt egy
pillanatba, hogy értelmezze őket.
- Picsába - mondta.
- Hmm? - A telefon kis érintéshangokat adott ki magából, fénye
megvilágította a lány kerek arcát.
- Úgy tűnik, valamilyen biztonsági törlőprogramot használtak.
Tizenkét órányi váltakozó egyesbe és nullába temették az adatokat.
- Tudod, van hozzájuk kerülőút.
Evan a kelleténél kicsit erősebben csukta össze a laptopot.
- Hogyan?
- Ó, hát nem is tudom, mondjuk a Waze alkalmazás a telefonján.
- Joey feltartotta a Samsungot, hogy megmutassa a kijelzőn
felbukkanó navigációs alkalmazást. - Megmutatja, hol vannak a
zsaruk, a balesetek, a dugók. Tudod, az ilyesmi hasznos az
őrszemeknek meg a profi sofőröknek. Mit gondoltál, miért tart
magánál telefont?
Pír öntötte el Evan arcát.
- Hogy hívásokat intézzen.
- Hogy hívásokat intézzen - ismételte a lány. - Olyan cuki vagy.
- Az alkalmazás… minden út megvan benne?
- Igen. De nincs szükségünk rájuk.
- Miért nincs?
- Mert nézd csak, mi történik, ha megpöckölöd a mosolygós
autót. - Megnyomta az ikont, mire megjelent egy oszlop, benne a
legutóbbi célállomásokkal. A második, egy Central Eastside-i cím
központként volt megjelölve.
- Mi a kémszakmában ezt nyomnak hívjuk - jegyezte meg a lány.
Evan megdörzsölte a szemét.
- Jobban kéne figyelned az árulkodó nonverbális jeleidre -
mondta Joey.
Evan az ölébe eresztette a kezét.
- Ugye leállítottad a helyi szolgáltatásokat azon a telefonon?
- Persze.
- Azért csak kapcsold ki, biztos, ami biztos.
A lány kikapcsolta, aztán ledobta a szőnyegnek csúfolt
fonalrengetegre.
 - Amikor azt mondtad, kiszúrhatnak a pályaudvar biztonsági
kameráin, azt hittem, csak paranoid vagy. De ha igazad van, az nem
paranoia, ugye?
- Mielőtt felrakhatlak bármilyen tömegközlekedési eszközre, jó
messzire kell téged vinnem innen. Úgy értem, többállamnyi
távolságra.
- Mi van a központtal? - Joey megpaskolta a telefont. - Hiszen
negyvenpercnyire vagyunk tőle. Mire elviszel engem Idahóba, és
visszajössz, már rég összecsomagoltak és felszívódtak.
- Mihez kezdjek veled?
A lány csak bámult rá.
- Nem. Kizárt dolog.
- Hadd lássam a fegyveredet.
Joey rezzenéstelenül állta a tekintetét. Evan végül elővette
vékony ARES-ét, és átadta neki. A lány szórakozottan forgatta a
kezében a karcsú 1911-et.
- Bájos pisztoly. Rózsaszínben is van?
- Csak speciális rendelés esetén.
- Jól megy a csípődhöz.
- Kösz.
- Vehetnél hozzá mondjuk egy kistáskát. Esetleg egy gyöngy
nyakéket.
- Végeztél?
- Majdnem.
Evan várt.
- Ha meghúzod a ravaszt, egy kis láng gyullad fel a cső végében?
Vagy egy „BANG!” feliratú zászló ugrik ki belőle?
- Joey.
- Oké, oké. Állj a lámpához.
Evan felállt, és odasétált az asztali égőhöz.
 - Kapcsold le, számolj el ötig, aztán kapcsold vissza.
Evan meghúzta a láncot, és a szoba sötétségbe borult. Miután
elszámolt ötig, ismét felkattintotta a lámpát.
Az 1911-es a lány keresztbe tett lába előtt hevert. Teljesen
szétszedve. Tok, szán, tűzfal, cső, célgömb, helyretoló rugó,
lezárósapka, szánakasztó.
A lány acélos tekintettel nézett rá.
- Újra - mondta.
Evan megrántotta a láncot, elszámolt ötig, majd visszakapcsolta
a világítást.
A pisztoly ismét egyben volt.
A lány arcának jobb felét akkor is egy kis gödröcske díszítette,
amikor éppen nem mosolygott. Márpedig most nem mosolygott.
- Lehetsz az őrszemem - mondta Evan. - De csak azért, mert
nagyobb biztonságban vagy velem, mint egyedül.
- Hűha. Koszi.
A lány felállt, megpördítette a pisztolyt a tenyerén, és markolattal
előre Evan felé nyújtotta. A férfi elvette az ARES-t, és betette a
Kydex biztonsági tokba.
- Mi van, ha számítanak rád? - kérdezte Joey.
- Nem mennek vele semmire.
 21
Gyorsan és egyszerűen

A Central Eastside egy olcsó lakásokkal tűzdelt ipari negyed

volt. Evan a lecserélt rendszámtáblájú, lopott Subarut vezette, és a
mellette tovasuhanó fűtőtestboltok, mosodák és építésianyag-
nagykereskedések parádéját figyelte. Az utcákat kátyúk pöttyözték,
bennük törött üvegek csillogtak. Néhány helyet sör- és szeszfőzdék
foglaltak el a dzsentrifikáció vidám jegyében, de idekint túlságosan
előreszaladtak, és - a vendégekből meg a graffi tikbői ítélve - nem
tudták, mire vállalkoztak.
Joey felmérte a terepet, és a nyugtalanság szikrája sem látszott
rajta.
Kissé hunyorgott, feszes, feltűnő arcának fiatalos vonásai újfajta
keménységet és elszántságot tükröztek. Evan azon kapta magát,
hogy csodálja őt. Csupa ellentmondás és meglepetés egyvelege volt.
Egy ideig csendben haladtak.
- Kell egy puska - szólalt meg Evan.
 - Biztos vagyok benne, hogy tudunk keríteni egyet errefelé.
- Más se hiányzik, mint hogy helyi bűnözőkkel kelljen
üzletelnünk, és egy rozsdás Martin vadászpuskát sózzanak ránk.
Valami jól karbantartott fegyvert kell szereznünk, méghozzá
gyorsan és egyszerűen.
- Honnan fogsz szerezni efféle puskát ilyen hirtelenjében?
- Rendőröktől.
- Hát persze. Gyorsan és egyszerűen. - Rásandított a műszerfal
fölött, majd hirtelen megvilágosodott. - Nem viccelsz, ugye?
Evan megállt egy marihuánapatika zöld keresztje alatt,
előhalászta a roamingos telefonját, és hívta a 911-et.
Megállt a járőrautó, és két, tiszteletre méltó rendőr szállt ki
belőle, becsapva maguk után az ajtót. A sofőr megnyomott egy
gombot a kulcstartón, mire az autó egy csip-csip-pel lezárult.
Joey a patika lépcsőjén ült Evan telefonjával a kezében, és úgy
tett, mint aki éppen üzenetet ír. Sötét, hullámos haja az arcába
omlott, művészi kuszasággal takarva el egyik szemét.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte az egyik rendőr. Tokás volt, szeme
pedig belefáradt a túl sok szarságba, amelyet túl sok éjjelen kellett
végignéznie.
- Apu itt dolgozik - válaszolta Joey.
A második zsaru, egy keménykötésű, napbarnított, vörös hajú nő
Joey fölé magasodott.
- Névtelen bejelentést kaptunk, hogy lövések dördültek el ebben
az utcában.
- Tényleg?
- Hallottál valamit?
- Mint mindig.
Bosszúság futott át a két rendőr arcán.
- Kifejtenéd?
 Joey felsóhajtott, és zsebre vágta a telefonját.
- Jöjjenek. - Elsétált a vörös mellett, karon fogta a sofőrt,
odavezette a járda szélére, és az utca túloldalára mutatott. - Látják
azt a sikátort? A végén egy roncstelep van. Aki suttyomban akar
vasat szerezni, mondjuk egy kis vacak ,22-est vagy valami hasonlót,
az oda megy. Errefelé ezt mindenki tudja. És az emberek tesztelik
az árut, mielőtt fizetnének. - Hátralépett, és karba fonta a kezét. -
Szóval ja, hallottam lövéseket. Ma éjjel és minden éjjel.
A vörös felsóhajtott, lehelete kávétól és cigarettától bűzlött.
- Menjünk.
A nő és a partnere átvágott az utcán, és eltűntek a sikátorban.
Evan kivált a bolt melletti árnyékból. Joey odadobta neki a
slusszkulcsot, amelyet a sofőr zsebéből csent el.
Evan megnyomta rajta az egyik gombot, felnyitva ezzel a
csomagtartót, és eléje tárult egy beépített fegyverszekrény.
Amely szintén távirányítással működött.
Megnyomott egy másik gombot, mire egy rövid, fémes zúgás
kíséretében a fegyverszekrény is kinyílt.
Odabent lőszeres dobozokat és egy Benelli M3 harci puskát
talált.
A kedvencét.
Felmarkolt két dobozt, kivette a puskát, aztán lezárta a
fegyverszekrényt és a csomagtartót. A járda egy pontjára mutatott.
- Dobd oda a kulcsot.
Joey így tett.
Visszasétáltak a Subámhoz, és elhajtottak.
 22
A hulla zsebéből

A központ Portland északi végén volt, az Északkeleti

Tizenharmadik sugárúton, egy lakókocsi-parkoló és egy
betonlapgyár közé szorított, rég elhagyatott kártevőirtóboltban. A
lehangoló út durva utcák és nehézipari létesítmények -
kamionalkatrészek, megmunkálás, hegesztés - között vezetett. Pár
utcánként úri klubok bukkantak fel, noha közel s távol nem lehetett
látni egyetlen úriembert sem.
A legfeljebb fészernyi kártevőirtóboltot parancsnoki központtá
alakították. Evan felismerte a bejárati acélajtó típusát - vízzel
töltötték fel, hogy eloszoljon benne az ajtótörő kos becsapódásának
hője. A kos elgörbül, mielőtt át tudna törni egy ilyen szerkezeten.
Rendkívül hatásos.
Feltéve, hogy nincs hátsó ajtó.
Evan a hátsó ajtót figyelte. A szomszédos parkolóban állt meg a
Subaruval, két, eladásra meghirdetett, vidám sárga-vörös zászlókkal
díszített használt lakókocsi között. Leengedte a vezetőoldali
ablakot, hogy beeressze az aszfalt és a bűzös sör szagát hozó hideg
levegőt. Joey teljes némaságban és tökéletesen mozdulatlanul ült
mellette.
Evan ölében két különböző puskatöltényes doboz hevert, a
fegyver maga a térdén pihent. Még nem töltötte meg.
 Pár utcával arrébb egy tehetségtelen banda nyivákolt egy Eagles-
dalt, némileg torzító hangfalakon át: „Valakinek itt baja esik,
mielőtt az éj véget ér.”
De még mennyire, gondolta Evan.
Egy Lincoln húzódott le a járdaszegély mellé az épület mögött.
Evan érezte, ahogy Joey megfeszül mellette. Egy széles vállú férfi
szállt ki a szedánból. Bekopogott a hátsó ajtón - a hét hangból álló
koppintás még ebből a távolságból is elért a Subámig a hideg
levegőben.
Egy illegális kocsmába illő tolóablak húzódott félre, az apró
fémkeretet egy arc töltötte ki.
Az üdvözlés elmormolása után különböző zárak fordultak el,
majd az ajtó kinyílt, a széles vállú férfi pedig eltűnt odabent.
Evan most már tudta, hogyan töltse meg a puskát.
Egy kilencsörétes töltet ment a kamrába, két további pedig
rögtön utána, a tárba. Ezeket három behatoló töltény követte, majd
két normál söréttel zárta a sort.
Kioldotta a háromszögletű biztosítópecket, hogy a fémhez
simuljon, a vörös jelzés felbukkant a fegyver másik oldalán. A
puska felpumpálásának csa-csakja a gerincében rezonált.
- Maradj itt - mondta. A kilincsért nyúlt, majd megállt. - Lehet,
hogy nem fog tetszeni, amit látsz.
Kiszállt, és becsukta maga után az ajtót.
Átvágott a kihalt utcán, lépései alatt üvegszilánkok recsegtek. Az
éjfekete Benelli az oldalánál lógott a kezéből.
Érezte, ahogy Jack felzárkózik mellé, hallotta suttogó hangját a
fülében: Nekem már túl késő.
- Sajnálom, hogy nem voltam ott - válaszolta halkan Evan.
Tudni akarom, hogy megbocsátasz.
- Megbocsátok. - Evan felgyorsította a lépteit, és megérkezett az
ajtóhoz. Elkopogta a kódot, és felemelte a puskát, tusát
megtámasztotta sértetlen vállának gödrében.
Szeretlek, fiam.
Az illegális kocsma jellegű tolóablak nyikorogva kinyílt, Evan
pedig benyomta a fegyver csövét a döbbent arccal kitöltött nyílásba,
és meghúzta a ravaszt.
Nem volt többé arc.
Még beljebb nyomta a csövet, egészen be az ajtón, és kilőtte a
két sörétes töltetet, az egyiket balra, a másikat jobbra.
Ezután következett a három behatoló: rézzel bevont, tömörített és
fókuszált töltetek, amelyek egyetlen pontra csaptak le szóródás
nélkül, teljes erővel.
Zsanéreltávolítók.
Kézi kezelésre váltott a kis kapacitású lövedékek betöltésére,
hogy nagyobb erőt adjon nekik. Aztán hátralépett, és leadott három
lövést az ajtó teljes magasságára - bumm-bumm-bumm. Az utolsó
töltettől az ajtó leröpült a keretről, és végigcsúszott a padlón.
Bepumpálta a kamrába a sörétet, visszakapcsolta a fegyvert
automatikus töltésre, és célra tartott puskával lépett át a fémes
lőporfelhőn.
A szűk helyiségben apokaliptikus hatással járt a töltetek
szétrobbanása. Légmozgás híján a lőporfüst besűrűsödött, és szürke
ködként lebegett.
Öt halott vagy súlyosan sérült férfi remegett a felborult
összecsukható székeken, dőlt neki a vértől szennyes falaknak vagy
terült szét a középen lévő asztalon. Az Árvának Evan nyomát sem
látta. Egyedül a széles vállúban maradt annyi élet, hogy ne csak
elvérezni tudjon.
Hason fekve, harci kúszásban húzta előre magát a karjával. Jobb
lába farmer és hús keverékévé olvadt.
 A bejárati acélajtó melletti karabélyok és puskák felé igyekezett.
Evan odalépett hozzá, és a lábával a hátára fordította.
A férfi próbálta elfordítani a tekintetét.
- Ó, istenem - mondta. - Te vagy… te vagy… X Árva? Ó,
istenem.
Evan rátaposott hordómellkasára, és közvetlenül a torkának
szegezte a puska forró csövét.
- Megölted Jack Johnst.
A férfi tüskésre borotválta már-már szürkés árnyalatú, szép szőke
haját; átütött rajta izzadságtól ragyogó koponyája.
- Nem… nem én. Ott se voltam a helikopteren, öreg. Azt egy
speciális csapat csinálta.
- De ott voltál. Alabamában, a művelet alatt. Mind ott voltatok.
- Igen.
Evan oldalra fordította a puskát, és egy lövéssel lerobbantotta a
férfi kezét.
Üvöltése embertelen volt.
Ahogy embertelen volt arra kényszeríteni egy hetvenes éveiben
járó férfit, hogy összekötözött csuklóval ugorjon ki egy Black
Hawkból.
Evan ismét a férfi fejét célozta meg a Benellivel.
- Van Sciver? Hol van?
Valahol mögöttük elhalt egy utolsó, szaggatott lélegzetvétel.
- Nem tudom. Esküszöm. Soha nem is találkoztam vele.
Evan a fickó másik kezére irányította a Benellit.
- Várj! Várj! Elmondom… elmondok mindent. Csak ne… ne
szedj darabokra.
- Hány zsoldost hozott be? Nem számítva a helikopteres
csapatot.
- Huszonötöt. Huszonötünket bérelt fel.
 Evan szemrevételezte a pusztítást, és hozzáadta az áldozatokat a
pályaudvari listához.
- Tizenöten maradtatok - állapította meg.
- Tizenhatan. - A férfi megkockáztatott egy pillantást a kezére, és
egész testében beleremegett a látványba. - Én vagyok a
tizenhatodik. - Aztán még kétségbeesettebben hozzátette: - Még…
még itt vagyok tizenhatodiknak.
- Ki vezeti ezt a műveletet?
A férfi odasandított a vörös foltos linóleumra, ahol nemrég még a
keze volt, és szárazon öklendezett. Arca elsápadt, és izzadságban
fürdött. Evan nagyobb nyomást gyakorolt a mellkasára, elroppantva
egy bordáját, és ismét magára irányítva a figyelmét.
- Jordán Thornhill - válaszolta. - R Árva. A legelbűvölőbb fickó
a világon. Amíg egyszer csak ki nem nyír.
- Hogy néz ki?
- Fekete fickó, merő izom. Puszta kézzel is meg tudna mászni
egy sziklafalat. - A férfin eluralkodott a hiperventiláció. - Istenem,
ó, istenem, azt hiszem, kezdek elvérezni.
- Még van elég véred a következő öt percre. Hol van Thornhill?
- Van Sciver visszahívta. Nem tudom, hová.
Evan kezében kissé megrándult a fegyver.
- NEM TUDOM, HOVÁ! Semmit sem tudok. Esküszöm.
Semmit sem mondanak nekünk.
Evan nekinyomta a puska forró csövét a férfi torkának. A hús
felsistergett.
- Nem segítesz magadon, zsoldos.
- Várj! Hallottam, hogy Thornhill mondott valamit egy női
Árváról. Valami Candy. V Árva.
Evan arca erre megkeményedett.
- Kérlek. - Nyál habzott a férfi szájában. - Ez minden, amit
tudok. Elmondtam mindent. Lehetne… életben hagynál?
- Abban a pillanatban halott voltál, hogy Van Sciver elárulta
neked a nevemet. - Evan meghúzta a ravaszt.
Valami reccsent mögötte, mire megpördült, eldobta az üres
puskát, és előrántotta az ARES-t.
Joey-ra célzott vele.
A lány az ajtóban állt, és a pusztítást bámulta. Pír öntötte el sima,
barnás arcbőrét. A helyiség a vér vasszagától és az emberek
belsőségétől bűzlött. Joey zöld szeme ártatlanul és döbbenten
ragyogott a füstben.
- Mondtam, hogy maradj a kocsiban.
- Semmi bajom.
- Hozd ide a kocsit. Gyorsan.
A lány hátralépett, és eltűnt.
Evan lesöpört egy holttestet az asztalról, és átkutatta a rajta
heverő tárgyakat. Kávéscsészék, akkumulátorok, egy félig
elfogyasztott szendvics. Ezekkel nem megy semmire. Egy rakás
fekete filctoll alatt talált egy vérben úszó jegyzettömböt. Felkapta,
és belepörgetett az átázott oldalakba. Semmi.
Eldobta, és a keleti fal felét elfoglaló, kilyuggatott pulthoz lépett.
Kávéskanna, mikro, mosogató. Az alsó szekrényben rozsdás
csöveket, beázásnyomokat és egy összenyomott tisztítószeres
dobozt talált.
Guggolva megfordult, és még egyszer utoljára gyorsan
végigpásztázta a helyiséget.
Vér csöpögött az asztal széléről. Az alján egy ragasztószalag
csillogott.
Egy laptopot tapasztottak az asztal lapjának aljára.
Evan leszakította onnan, és az ajtó felé fordult. Ahogy átlépett a
széles vállú férfi maradványai fölött, valahol megszólalt egy
telefon. Evan kihalászott a hulla zsebéből egy már ismerős Samsung
Galaxyt, majd a férfi ingével törölte le a kijelzőre gyűlt vérfoltot. A
helyi szolgáltatásokat kikapcsolták, a GPS-t letiltották.
Evan hallotta, ahogy odakint lefékez a járda mellett a Subaru.
Eltette a telefont, és a megerősített acélajtón át távozott. Ahogy
kinyitotta, a víz halkan megloccsant benne.
El kellett ismernie, egész pofás kis biztonsági óvintézkedés.
 23
Hibás termék

Miközben Joey felgyorsított, Evan a Samsungot tanulmányozta.

Úgy tűnt, minden adatot letöröltek róla, és csak az operációs
rendszert kímélték meg, rajta egyetlen alkalmazással.
A Signallal.
A titkosított kommunikációs szoftver több bejövő
kapcsolatkísérletet mutatott.
Rendőrkocsik száguldottak el a szomszédos Lombard utcán
vijjogó szirénákkal, kék-vörös fényük lézerként villogott az
éjszakában.
Joey gyorsan elhajtott a kártevőirtóbolt közeléből, és most ideges
pillantásokat vetett a járőrkocsik látszólag végtelen sorára. A
rendőröket csak kereszteződéseknél és sikátoroknál látták, ahogy
pillanatokra elő-előbukkantak a raktárak és egyéb épületek között.
- Semmi baj - mondta Evan. - Fordulj rá az 5-ösre.
- És aztán?
- Irány észak.
A Signal csak wifivel működött, de - az ég áldja Portland pödört
bajszait, kézműves söreit és önkormányzati juttatásait - jelenleg is
az ingyenes városi szolgáltatás ernyője alatt jártak.
A szirénák fülsértő rikoltássá erősödtek, majd gyorsan
eltompultak.
 Joey felfújt arccal, megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Evan a Samsungon tartotta a szemét, várta, hogy megcsörrenjen.
Joey feléje fordult.
- Mit csin…
A telefon megcsörrent.
Két szó jelent meg a kijelzőjén: MOZGALMAS ÉGBOLT.
Joey rásandított, tekintetében a sarokba szorított préda vad
ébersége villogott.
- Ő az, ugye?
Evan megpöckölte a kijelzőt.
Van Sciver hangja szólalt meg a készülékből.
- Kódot.
- Ezzel már nem kell vesződnöd - válaszolta Evan.
Hosszú, statikus zúgás nélküli csend. Aztán Van Sciver ismét
megszólalt:
- Hogy törted fel ezt a vonalat?
- Sehogy. Az embereidet törtem fel.
Hagyta, hogy Van Sciver feldolgozza a hallottakat. Az emberei
negyven százaléka odalett. A szabadúszók persze pótolhatók, de a
megfelelő ellenőrzésük és az Árva-küldetésbe való beavatásuk mind
időbe telik. És az idő olyan luxus, amelyet Evan nem fog megadni
neki. Van Sciver maga gyújtotta meg a kanócot, amikor betuszkolta
Jacket abba a Black Hawkba.
Evan ellenőrizte, nem tűnt-e el a wifikapcsolat, de nem, még
mindig a hatósugarán belül voltak.
- X - mondta végül Van Sciver.
-Y.
- Nem hittem, hogy a környéken maradsz. Ha egyszer
felbukkansz, utána mindig rögtön felszívódsz.
- Most más a helyzet.
 - Ja, tényleg. A régi mondás: „Ez most személyes ügy.” Azt
hittem, te ennél jobb vagy.
Evan hagyta, hadd zúgjon a vonal.
- Jack maga ugrott ki a helikopterből - folytatta Van Sciver. - A
saját szemeddel láttad. Nem löktük ki.
- De végül kilöktétek volna.
- Igen. Kilöktük volna.
Evan kimutatott a szélvédőn, mire Joey ráfordult a feljáróra, és
gyorsított az 5-ös felé.
- Ezért aligha hibáztathatsz - mondta Van Sciver. - A fenébe is,
hiszen tőled tanultam. A kíméletlenséget.
- Tőlem?
- Kíméletlennek kellett lenned, ha már a legjobb sosem lehettél.
Persze mindenki szereti a telivéreket, de közben az esélytelennek
drukkolnak.
- Ki drukkol most, Charles?
Van Sciver folytatta:
- Nem semmi, amit annak idején az otthonban alakítottál.
Beelőztél engem.
- Ez már nagyon régen történt.
- Igen, ez már a múlt. De a jelen is. Engem te határozol meg,
Evan. Ahogy téged meg én határozlak meg.
Evan nézte, ahogy a fényszórók elhúznak mellettük az
autópályán. Erezte magán Joey súlyos tekintetét.
- A Titokzatos Férfi engem akart - emlékeztette Van Sciver. -
Nem téged.
- Igen. Téged akart.
- Olyan fiatalok voltunk. Emlékszel, milyen fontosnak tartottuk
őt? Emlékszel, hogy neki tulajdonítottuk a világ összes hatalmát?
- Emlékszem.
 - Most nekem dolgozik. A Program leépült, méghozzá alaposan,
de amikor úgy döntöttem, felveszek némi friss húst… nos, még
mindig ő a legjobb. Bár olykor még ő is elkövet hibákat. Például
annak a lánynak az esetében. Biztos mesélt róla.
Joey szorosabban markolta a kormánykereket, ahogy Van Sciver
mély és magabiztos hangja kiszűrődött a telefonból.
- Egy hiba - ismételte Evan. - Megkérdeztem tőle, hogyan
akadhatok a nyomodra. Nem tudott mondani semmit. Még csalinak
sem jó. Semmi haszna.
Joey előrenézett, és egyenletesen vezetett tovább, de Evan
hallotta felgyorsulni a légzését.
- Ő is egy kósza nyom, akit el kell törölnünk - magyarázta Van
Sciver. - Látta az arcomat.
- És mihez kezd vele? Felbérel egy rajzolót? Nincs kellőképpen
kiképezve. Csak egy hibás termék. Még megölni sem érdemes.
- Igen, de Johns befogadta, úgyhogy ettől függetlenül is meg
fogom ölni. Mert befogadta. És ezzel fontossá vált számodra.
- A te döntésed. Ha tényleg úgy gondolod, hogy megengedheted
magadnak, hogy ne rám fókuszálj…
Van Sciver hallhatóan jól szórakozott:
- Fogalmad sincs, ugye? Hogy ez milyen magasról jön?
- Ezt meg hogy érted?
Van Sciver felnevetett.
- Még mindig azt hiszed, hogy ez az egész rólad meg rólam szól.
- Mert arról is szól. Onnantól kezdve, hogy elkaptad Jacket.
A vétel elgyengült, és amikor újra felerősödött, a Subaru már a
wifizóna határán járt.
- Éveken át megelégedtem azzal, hogy a radar alatt élek - mondta
Evan. - Beletörődtem, hogy az árnyékban bujkálok. És békén
hagylak. De többé már nem.
 Joey túllépte a megengedett sebességet, mire Evan jelzett neki,
hogy lassítson le.
- Evan - válaszolta Van Sciver. - Pontosan erre számítunk.
A kapcsolat statikusságba fulladt, majd megszűnt.
Evan kikapcsolta a Samsungot, és zsebre vágta. Oldalra hajolt,
hogy leolvassa a sebességmutatót.
- Tartsd hatvanötön.
Joey mellkasa minden levegővétellel emelkedett, orrcimpái
kitágultak.
- Még megölni sem érdemes? - köpte vissza Evanra a saját
szavait.
- Minden egy stratégia része, Joey.
- Nekem nem úgy tűnt.
- Nincs időnk erre.
- Mire?
Letépte a ragasztószalagot a laptopról, és felnyitotta a gépet.
- Az érzéseidre.
Csendben autóztak tovább.
 24
Lecke

A portlandi pályaudvaron történtek után Evan úgy döntött,

kijuttatja Joey-t a városból, mielőtt szétválnak. Párszor már
konfliktusba került az üldözőivel Los Angeles környékén, úgyhogy
Van Sciver valószínűleg tudta, hogy Evannak van ott egy bázisa. Ha
Van Sciver helyében lett volna, Evan megfigyelés alatt tartja az
Oregontól délre vezető utakat. Ezért Joey-val nem Kalifornia felé
vették az irányt, hanem egy haranggörbét követve felmentek az I-
90-esre, és átszelték Washington államot, majd pedig a kémény
formájú Idahót.
Időnként váltották egymást a volán mögött, jelenleg Evan
vezetett. Egyelőre nem tudott hozzáférni a laptophoz. A Dell
Inspiront erősen levédték. A feltöréséhez időre, összpontosításra és
felszerelésre lesz szüksége, ezekre pedig csak azután tehet szert,
hogy Joey-t biztonságba juttatta.
Van Sciver szavai suttogásként visszhangoztak a fülében:
Fogalmad sincs, ugye? Hogy ez milyen magasról jön? Még mindig
azt hiszed, hogy ez az egész rólad meg rólam szól. Bárhogy törte is
a fejét Evan ezeken a szavakon, nem tudta kihámozni az értelmüket.
Van Sciver valami előtte ismeretlen terv szerint dolgozott.
És ez megrémisztetté.
Mintha Van Sciver ült volna a sakktábla fölött, és Evan lett volna
a gyalog.
Tízórás út vezetett a montanai Helénáig, amelyet azért választott,
mert valószínűtlen célállomásnak érezte, és mert három államhatárt
is át kellett szelni hozzá. A gyomra a hatodik órában kezdett
panaszkodni. Csaknem tizennyolc óra telt el azóta, hogy utoljára
evett.
Joey végre elszunyókált az ablaknak dőlve, néhány hajtincse a
nyakába csavarodott. Jó volt látni, ahogy békésen alszik.
Evan megállt egy étkezőnél, óvatosan lassítva le, nehogy
felébressze. Az étterem mögött parkolt le, hogy ne lehessen látni a
kocsit az útról, majd felrázta Joey-t.
A lány kiabálva és csapkodva riadt fel.
- Szállj le rólam! Szállj le…
Amikor rájött, hol van, megdermedt, és felemelt ököllel, rúgásra
kész lábbal dőlt neki az ajtónak.
Evan hátrahúzódott, hogy a lány ne érezze úgy, sarokba van
szorítva. Ütésének ereje nagyrészt lecsúszott a homlokáról, de ha
csak egy pillanattal később reagál, a lány ismét eltöri az orrát.
Joey még mindig zihált. Evan megvárta, hogy megereszkedjen a
válla, és akkor ő is ellazította a sajátját.
A lány feladta védekezőpozícióját, és körülnézett.
- Hol vagyunk?
- Gondoltam, ehetnénk valamit.
Joey megigazította a ruháját.
- Ez nem jelent semmit, oké? Ne csinálj úgy, mintha hirtelen
belém látnál.
- Oké.
- Semmit sem tudsz rólam. Fogalmad sincs, mi történt velem.
Vagy mi nem történt.
- Oké.
 - Csak forrófejű vagyok.
- Észrevettem - válaszolta Evan.
Az üres étkező leghátsó fülkéjében ültek, Evan kifelé bámult az
ablakon. A műanyag borítású padok résein kikukucskáló párnázás
ellenére a hely tisztának és takarosnak tűnt, ami imponált Evan
rendérzékének. A levegőben sűrűn terjengett az erős kávé és a
frissen sütött pite illata. Az asztaluk végén egy ősrégi zenegép állt, a
Five Saints nagyban „Shoo-doo ‘n’ shooby-doo”-zott belőle a
reménykedő és imádkozó sorok között. A fényes króm hangfal előtt
esti mesét hallgató gyerekekként sorakoztak a só- és borstartók, a
szirupos és cukros üvegek.
A régies baseballzászlóktól az elmaradhatatlan Marilyn-poszterig
a mesterséges nosztalgia egy tévésorozat helyszínére emlékeztetett,
egy hamis étteremre, amelyet úgy dekoráltak ki, hogy igazinak
tűnjön.
Evan tojásfehérje-rántottát evett spenóttal és bőséges csípős
paprikával. Joey egy rakott palacsintát piszkált, villája hegyével
rajzolt árkokat az összegyűlt vajra.
A kocsiban történt incidens óta nem sok szó esett köztük.
Evan letette a villáját, és elhelyezte az asztal szélével
párhuzamosan. Néhány csepp kávé Braille-mintázattá állt össze a
tányérja mellett, köszönhetően a pincérnő gondatlan
töltőtechnikájának. Evan pár másodpercig ellenállt a késztetésnek,
aztán letörölte a szalvétájával.
Joey-t továbbra is lekötötte a palacsinta. A hátizsákja mellette
hevert, szorosan a combjánál, ahogy a csavargók őrzik a kevéske
tulajdonukat.
Evan kereste a szavakat. Nem volt tapasztalata az ilyesmiben.
Szokatlan neveltetése ravasszá és áramvonalassá faragta, de amikor
a mindennapokkal került szembe, esetlennek, ormótlannak érezte
magát.
Ugyanakkor feltételezte, hogy hasonlóképpen lehet ezzel a lány
is.
Evan nézte, ahogy felboncolja a palacsintarakást.
- Ha egy támadóval kerülsz szembe, egy igazi támadóval, a
torkát vagy a szemét vedd célba - szólalt meg végül. - Fent és lent.
Ha a fejére mész, egyszerűen lebukik, hogy megvédje az arcát, és az
ütésed a homlokáról csúszik majd le, ahol a koponya a
legvastagabb.
A lány eltátotta a száját, de most az egyszer nem jött ki rajta szó.
Evan úgy érezte, valami rosszat mondott.
- Most komolyan leckét akarsz ebből csinálni?
Evan úgy döntött, az lesz a legjobb, ha a kérdést költőinek fogja
fel.
De a lány nem hagyta annyiban.
- Nem kell, hogy minden egy tanulási folyamat része legyen.
Evan Jack farmházára gondolt, ahol minden feladatnak
jelentősége volt a jelleme szempontjából - megágyazás, edények
eltörölgetése, cipőfűzés.
Mindent ugyanúgy csinálsz, ahogy bármit csinálsz.
- De igen - válaszolta Evan.
- Láttál harcolni. Tudok harcolni. Ez nem a harcról szólt. Ez
csak… egy ijedt reakció volt.
- Egy ijedt reakció.
- Igen.
- Dolgoznod kell az ijedt reakciódon.
A lány eltolta magától a tányért.
- Egyszerűen csak nem voltam felkészülve.
- Nincs olyan, hogy „nem vagy felkészülve”, Joey. Onnantól
kezdve nem, hogy felszállsz arra a buszra Helénában. Egy pillanatra
sem. Ez már csak így van. És ezt te is tudod.
A lány összeszedte magát. És bólintott.
- Tudom. - Állta Evan tekintetét. - Torok és szem.
Bár az ég még mindig teljes feketeségbe burkolózott, már
betévedt néhány korai vendég - kamionosok kalapban, farmerek
elnyűtt nadrágban, durva kezükkel a menüt böngészve.
- Nem lesz semmi baj - mondta Evan. - Minél messzebb kerülsz
tőlem, annál nagyobb biztonságban leszel.
- Hallottad, mit mondott. Nem fog elengedni.
- Túlságosan el lesz foglalva.
- Szerintem nagyobb biztonságban vagyunk együtt.
- Mint a lakásodban? Vagy a pályaudvaron? Vagy a Central
East- side kártevőirtóboltjában?
A lány széttárta a kezét.
- Itt vagyunk, nem? Ők meg nincsenek itt.
Szirup cukros illata kavarta fel Evan gyomrát.
- Ez nem… nem lehet… jó neked.
- Meg tudok birkózni vele.
- Tizenhat éves vagy.
- Te mit csináltál tizenhat évesen? - Joey rábámult. - Nos? Neked
az jó volt? Vagy az más? Mert én lány vagyok?
- Nem érdekel, hogy lány vagy. A biztonságod érdekel. És ahová
én megyek, ott nem leszel biztonságban.
Lépések jelezték a pincérnő közeledtét.
- Csak most kezdtem a műszakomat, és máris ki vagyok fulladva,
amiért idáig kell elmásznom értetek. - Kezét termetes mellére tette,
és eljátszotta, hogy kifújja magát.
Evan magára erőltetett egy mosolyt.
- Hozhatok neked vagy a lányodnak még valamit, édes?
Evan gyengéden megérintette a nő oldalát, de nem olyan mélyen,
hogy tiszteletlenségnek számított volna.
- Csak a számlát, kösz.
- Ez aztán a szép látvány. Egy közös utazás. Bárcsak az én apám
is ennyit törődött volna velem.
Miközben beletúrt köténye zsebébe, Joey már-már gyilkos
pillantást lövellt rá.
A pincérnő rámutatott a számla sarkával.
- Hiszed vagy sem, ezért egyszer még hálás leszel.
Egy begyakorlott mozdulattal sarkon fordult, és távozott.
A számla illedelmesen lefordítva hevert az asztalon. Evan rátett
két húszast, és már éppen készült kicsusszanni a fülkéből.
- Nem tettem meg - szólalt meg Joey.
Evan megtorpant.
- Mit?
- A zsákos fickó. Nem tettem meg. Nem húztam meg a ravaszt.
Evan hagyta, hogy a súlya visszahúzza a padra. Karba fonta a
kezét. Időt hagyott a lánynak, hogy beszéljen. Vagy hogy ne
beszéljen.
Joey nem siette el a dolgot. Végül azt mondta:
- Ott álltam célra tartott fegyverrel, Van Sciverrel a hátam
mögött. És nem voltam rá képes.
- Van Sciver mit csinált?
- Kivette a pisztolyt a kezemből. És megmutatta… -
Megremegett a szája, mire erősen nekinyomta az öklét. - Az üres
tárat. Az egész egy teszt volt. És én megbuktam. Ha megtettem
volna, ha átmegyek a teszten, olyan lehettem volna… -
Megszakította a gondolatmenetét, és elhallgatott.
- Milyen lehettél volna?
- Olyan, mint te.
Ismét csend ereszkedett rájuk. Konyhai zajok szivárogtak el
hozzájuk, csörgő edények, sistergő grillek. A gyorsételes szakács
dörgő hangon adta a személyzet tudtára, hogy nem volt szerencséje
a szi- várványos pisztrángokkal, de van egy új pörgő csalija, az
majd fordíthat a kockán.
- Van Sciver kinyitotta a zsákot, és kiengedte a fickót, aki végig
csak szerepet játszott. Valószínűleg lélektani műveleti oktató
lehetett. Van Sciver azt mondta, kikíséri, én meg várjam meg. De
tudod mit? - Joey halkabban folytatta. - Ahogy ott álltam,
észrevettem valamit a zsákon. Vérfoltos volt a varrásnál. És akkor
tudtam, hogy nem csak a tesztben vallottam kudarcot. Hanem Van
Sciver szemében is. És egy nap én leszek abban a zsákban, egy
másik gyerek meg a zsákon kívül. És akkor már nem lesz üres a
fegyver.
Hátradőlt, kitörve az emlék bűvköréből.
- A hangárnak abban az emeleti irodájában volt egy ablak, rajta
egy szar zárral. Tartottam a hajamban egy hajtűt. Gondoltam, bölcs
lenne, ha elhúznék onnan a picsába, mielőtt Van Sciver visszajön.
Úgyhogy pontosan ezt tettem. Tizenegy hónapja menekültem,
amikor találkoztam Jackkel.
- Hogy talált rád?
A jellegzetes csöngés teljesen idegenül hatott a retró, almapiros
műanyag borítások, elvises órák és rágógumikkal telepakolt pultok
közepette. Egy másik helyről, egy másik életből, egy másik
dimenzióból érkezett.
A roamingos telefon szólt.
Valakinek szüksége volt a Seholemberre.
 25
Becsület kötelezte

A roamingos telefon hívásazonosítója kidolgozott egy

visszakövetést, és a Google Earthön keresztül behozta Los Angeles
központjának térképét. Evan ráközelített egy földszintes házra a
Pico-Union környéken.
A telefon ismét csöngött. És ismét.
Evan hüvelykujja a FOGADÁS gomb fölött lebegett.
Nem válaszolhatott erre a hívásra. Kizárt dolog. Biztonságba
kellett juttatnia egy lányt. Fel kellett törnie egy laptopot. Meg kellett
bosszulnia egy gyilkosságot.
Jack halála durván letérítette Evan életét az előre belőtt
pályájáról. Utolsó üzenete megsemmisítette a rendezettsége, a
rutinja, a szokásos eljárásmódja minden maradékát. Normál esetben
most otthon üldögélne, és másra se lenne gondja, mint a
vodkatartalékára és a következő edzésére. Ehelyett egy étkezőben
van, Missoula környékén, és lassan kezdik maga alá temetni a
teendői.
Miért nem gondoskodott Jack Joey-ról? Miért varrta Evan
nyakába? Jack tudta, hogy Evannek Seholemberként megvannak a
saját, becsület diktálta kötelességei, Jack tudta, hogy Evan sejtjeibe
beleverték a magányos farkas attitűdjét - a fenébe is, hiszen Jack
maga verte bele. Jacknek tudnia kellett, hogy Joey épp akkor jelent
majd kényelmetlen holtsúlyt Evan számára, amikor a világa
egyetlen céllá szűkül le: Charles Van Sciver elpusztítására.
Kellemetlen gondolat fogalmazódott meg benne. Mi van, ha
pontosan Jack szándékai szerint alakultak így a dolgok? Jack
tanításaiban mindig is volt némi zen jellemvonás.
Ha nem tudod, mit nem tudsz, honnan tudnád, mit kell
megtanulnod?
De mire jó ez? Mégis mit nyerhet Evan egy ilyen zavaró
tényezővel?
Nem kell, hogy minden egy tanulási folyamat része legyen.
És Jack olyan tisztán válaszolt neki, mintha ott ült volna vele
szemben, a Virginia erdőségében álló csendes farmház
reggelizőasztalánál.
De igen.
Evan elűzte magától a gondolatot. Nem volt semmiféle terv.
Semmiféle művészi gonddal kiagyalt mesteri stratégia. Jack az út
végén találta magát, és felküldött egy jelzőrakétát, mert
kétségbeesett helyzetbe került, és szüksége volt Evanra, hogy
feltakarítson utána.
Ez minden.
Joey csak bámulta őt.
- Nem veszed fel?
Újabb csöngés.
Evan összeszorította a fogait, és szigorúan Joey-ra pillantott.
- Meg se szólalj.
A lány gyorsan, szinte mohón bólintott.
Evan ugyanazokkal a szavakkal fogadta a hívást, mint mindig:
- Szüksége van a segítségemre?
- Igen. Igen, kérem.
A férfi karcos hangjában olyan feszültség bujkált, amely azokra
volt jellemző, akik először hívták ezt a számot. Mintha úgy kellett
volna kikényszerítenie magából a szavakat. Erős akcentus, spanyol,
de nem mexikói. Alig múlt hajnali négy. Evan maga elé képzelte a
férfit, ahogy fel-alá járkál a kis házában, a késő éjszakai rettegés
markában, gyűjtögetve a bátorságot, hogy tárcsázzon.
Joey hirtelen kiegyenesedett, könyökével az asztal szélén
támaszkodott, és sötét elragadtatással nézte őt.
- Hogy hívják? - kérdezte Evan.
- Benito Orellana vagyok. Náluk van a fiam, Xavier…
- Honnan szerezte ezt a számot?
- Egy lány jött el hozzám… az unokatestvére barátja az én
unokatestvérem fia. Anna Rezian a neve. Jó örmény családból való.
Evan még soha - egyetlenegyszer sem - bonyolított seholemberes
hívást másvalaki jelenlétében. Bár kellőképpen megbízott Joey-ban
ahhoz, hogy előtte telefonáljon, így is tolakodónak érezte a
jelenlétét.
Azon tűnődött, ilyen-e az intimitás. És ha igen, miért tart rá bárki
is igényt.
- Írja le nekem - mondta Evan.
- Vékony arca van. A haja foltokban hiányos. Kedves lány, de
zűrös.
- Kinél van a fia?
- Nem mondhatom a nevét. - A mély hang megremegett a
félelemtől.
- Elrabolták?
- Nem. Beállt hozzájuk. És nem tud kijutni.
- Egy bandáról van szó?
A csendet csak nehézkes légzés törte meg.
- Ha nem mondja el, nem tudok segíteni.
- Sí. Egy banda. De nem ismeri ezt a bandát. Kérem, uram. A
fiam. Gyilkost csinálnak belőle. És aztán vége. El fogom veszíteni a
fiamat. Kérem, segítsen. Maga az utolsó reményem.
- Uram, ha a fia a saját döntéséből csatlakozott egy bandához,
nem segíthetek rajta. Sem magán.
Evant beszéd közben átjárta a megkönnyebbülés. Nem tudott
most még ezzel is foglalkozni. Képtelen lett volna bármi másra
összpontosítani, túl sok dolga volt. A Hetedik Parancsolat -
Egyszerre csak egy küldetés - vörösen villogott lelki szemei előtt.
Evan elvette a telefont a fülétől, hogy bontsa a vonalat. Az ujja
már majdnem lenyomta a gombot, amikor meghallotta.
A férfi halkan sírdogált.
Evan a tisztára törölt tányérja fölött tartotta a mobilt, alig hallotta
a rekedtes zokogást.
Pislogott néhányat. Joey szoborként ült, minden izma
megfeszült, teste nyílként hajolt feléje az asztal fölött. Levegőt sem
vett.
Evan felsóhajtott. Visszatette a telefont a füléhez. Egy pillanatig
lehunyt szemmel hallgatta a sírást.
- Mr. Orellana?
- SÍ?
- Látom, hogy honnan hív. Holnap délben ott leszek.
- Hála az Istennek önért…
Evan már letette. Kicsusszant a fülkéből, és Joey-val az oldalán a
hátsó ajtóhoz lépett. A lány kifürkészhetetlen arccal sandított rá.
Kiment a csilingelő ajtón át a parkolóba, ahol a hajnal előtti
hideg belecsípett a kezébe és a nyakába. Felemelte a kulcscsomót,
amelyet a pincérnő kötényéből lopott ki, az autók felé irányította, és
megnyomott egy gombot a kulcstartón. A parkoló túlsó végében
bánatosan felcsipogott egy rozsdás motorháztetejű Honda Civic.
A pincérnő most kezdte a műszakját, vagyis volt hat órájuk.
Evan a biztonság kedvéért így is el fog lopni egy rendszámtáblát
egy éjszakai pihenőjét töltő autóról az első kamionos megállóban.
Joey-val beszálltak a Civicbe, és egyszerre csukták be az ajtót.
A lány még mindig őt bámulta. Evan a kulccsal a kezében
habozott.
- Ezzel foglalkozom - mondta.
- Világos, értem én - válaszolta a lány. - Olyanoknak segítesz,
akiket nem ismersz.
 26
Honnan tudod, hogy igazi vagy?

Végre eljött a hajnal, akár egy repedés az éjszakában, amely

mintha már napok óta tartott volna. Evan a horizont arany
merengése felé hajtott, egyre közeledtek Helénához. Mellette Joey
visszasüllyedt vaskos komorságába, amely oly áthatolhatatlannak
bizonyult, mint a lámpa fénypászmáját körülvevő feketeség.
Mire megérkeztek a Greyhound-buszállomáshoz, egy száraz-
növényes kerttel kidekorált lapos, vörös tetejű épülethez, a reggeli
levegő egy napilap képének szemcsésségére emlékeztetett. Fodros
felhők úsztak a London-szürke égen.
Evan kétszer is körbeautózta a blokkot, tekintetével valami
szokatlant keresett. A környék tisztának tűnt. A háromállamos út jó
szolgálatot tett nekik.
Megállt a parkolóban, és leállította a motort.
Mindketten a buszpályaudvarra bámultak. Úgy nézett ki, mintha
nemrég még egy gyorsétterem lett volna. Néhány busz egymással
párhuzamosan állt a helyén egy hosszú, alacsony pad előtt. Senkit
sem láttak a környéken.
- Húsz perc múlva indulnak - mond ta Evan. - Kiválasztok egyet,
ami jó messzire megy. Amikor odaérsz, lépj velem kapcsolatba,
ahogy megbeszéltük. Küldök neked pénzt és iratokat…
- Nem kell a pénzed. Nem kellenek az irataid.
 - Gondold végig, Joey. Három Árva és tizenöt zsoldos vadászik
ránk. Hogy fogsz így boldogulni?
- Ahogy mindig is boldogultam. Egyedül. - Beleharapott az
ajkába. - Ez a Jackkel töltött utóbbi pár hónap csak egy álom volt,
oké? Most vissza kell térnem a valóságba.
Evan arcának egy szelete a visszapillantóból bámult vissza rá. A
szeme alatti zúzódások már elhalványultak, de még mindig
olyasvalakinek a vad, kialvatlan külsejét kölcsönözték neki, akire
túlságosan régóta jár rá a rúd.
- Nézd - mondta. - Tiszteletben kell tartanom Jack utolsó
kívánságát. ..
- Leszarom. Tényleg. Nincs rád szükségem. - Odanyúlt a hátsó
ülésre, és az ölébe rántotta a hátizsákját. - Mi van? Azt hitted, a
barátom vagy? - Kényszeredetten felnevetett. - Csak essünk túl
rajta.
Kiszállt, Evan pedig követte.
A lány elindult a pad felé, míg Evan bement jegyet venni, ahogy
azt a portlandi pályaudvaron is tették. Evan bedugott az
összehajtható jegybe ezer dollárt, és kilépett a pénztárból.
Joey a padon ült, és a hátizsákját szorongatta. Farmerja kiszakadt
a térdénél, kiviláglott belőle barna bőrének ovális szelete. Evan
odaadta neki a jegyet.
- Hová megyek? - kérdezte.
- Milwaukee-ba.
A lány elvette a vaskos jegyet.
- Köszönöm. Mindent köszönök. Komolyan gondolom.
Evan bólintott. Áthelyezte a testsúlyát, hogy elinduljon, de a lába
nem engedelmeskedett neki. Még mindig ott állt.
- Mi van? - kérdezte Joey.
Evan megköszörülte a torkát.
 - Sosem ismertem az anyámat. Vagy az apámat. Jack volt az
első, aki ténylegesen törődött velem. - Nyelt egy nagyot, ami
nehezebben ment, mintsem arra számított. - Ha senki sem törődik
veled, honnan tudod, hogy igazi vagy? - Joey minden idegszálával
rá figyelt. Örült volna, ha kicsit kevésbé összpontosít rá. A
következő szavak nehezen jöttek. - Van Sciver ezt elvette tőlem. El
kell érte számolnom vele. Nem csak Jack miatt. Magam miatt is. És
semmi vagy senki nem lehet az utamban.
- Értem - válaszolta a lány.
Evan bólintott, és otthagyta őt a pádon.
Visszasétált a Civichez, és elhajtott.
Egy figyelemeltereléssel kevesebb.
Ha csak tankolni áll meg, tizenhét óra múlva otthon lehet. Akkor
végre feltörheti a Van Sciver csatlósától elvett laptopot, és követheti
az abban talált nyomokat. Holnap délben megpróbál segíteni Benito
Orellanának. Sok tennivalója volt, és az idő ellene dolgozott.
A Honda kopott abroncsai az úton dübörögtek. Az ablakok
kezdtek bepárásodni a testmelegétől. Elképzelte Jack beléjük írt
üzenetét.
MEN] EL A CSOMAGÉRT.
Jack utolsó szavai.
Az utolsó kívánsága.
Evan bekapcsolta a fűtést, és ügyelte, ahogy a levegő leűzi az
ablakokról a ködöt.
- Sajnálom - mondta.
Ő a legjobb részem.
Ismét eszébe jutott az első reggel, amikor Jack házának
hálószobájában ébredt fel, és a tölgyfák lombkoronája mágikus
felhőtakaróként ékeskedett az ablaka előtt. Emlékezett rá, milyen
félve ment le a lépcsőn a foteljében ülő Jackhez. És emlékezett Jack
ajándékára új életének azon az első reggelén: A feleségem lánykori
neve Smoak volt. Egy a-val a közepén, és e nélkül a végén. Mit
szólnál ahhoz?
Persze.
Evan csikorgó kerekekkel kormányozta az út szélére a kocsit. A
manőver murvát vert fel a levegőbe az ablakon túl. Mintázatokat
keresett a porfelhőben, de csak káoszt talált.
Tenyere élével keményen a kormányra csapott.
Aztán megfordította a kocsit.
Ugyanazon a helyen parkolt le, ahonnan elindult, és kiszállt. Egy
busz állt meg a pad előtt. Egy pillanatig azt hitte, a lány már elment.
De amikor megkerülte a járművet, látta, hogy még mindig ott
van, hogy még mindig ugyanazon a helyen ül, ahol hagyta, a
hátizsákot magához ölelve, talpát a betonnak nyomva.
Megérezte a közeledését, és felnézett.
- Menjünk - mondta Evan.
A lány felállt, és követte őt vissza a kocsihoz.
 27
Sosem volt sosem van sosem lesz

A férfit betegség gyötörte. Ez egyértelműnek tűnt. Az arca pár

másodperceként tikkelt, és úgy rázta meg a fejét, mintha csak a
fülébe ment víztől akarna megszabadulni.
Egykor a kiválóság mintaképe volt, a kormány arzenáljának
egyik legpompásabb fegyvere. És most ide jutott.
Egy patkány rágta hálózsákot szorongatott. Fülcimpájára
rászáradt a kosz. A farmerjára melegítőt húzott, hogy óvja a
hidegtől.
Egyik lábáról a másikra állt, majd hirtelen megtorpant, és cipője
orrát a talajba túrta, előre-hátra, előre-hátra. Magában motyogott,
szavai akár egy megsebzett elme vércseppjei. Ősz haj, ősz borosta,
szürke bőr, egy önmagába roskadó arc.
Jack őt kereste Alabamában.
De egy hajléktalan felkutatása olyan, mint megkeresni egy
poharat egy úszómedencében. Nehéz eldönteni, hol kezdj hozzá, és
akkor is könnyen átsiklik rajta a tekinteted, ha egyenesen ránézel.
Van Scivemek azonban olyan erőforrások álltak a
rendelkezésére, amelyek Jacknek nem.
Beletelt egy kis időbe, de most itt voltak, az autópálya
felüljárójának árnyékában. Ingázók cikáztak a fejük fölött az átlagos
birminghami reggel átlagos forgatagában, ám ideient, a pocsolyák
és szél összefútta szeméthalmok között akár utolsó emberek is
lehettek volna a Földön. A közelben tűz zsigerelt ki egy rozsdás
szemetes- ládát, a levegő megtelt az égő műanyag bűzével.
A férfi ismét megremegett, válla felfelé rándult, és befogta a
fülét. Van Sciver odanyúlt, és satuba fogta a férfi állkapcsát,
hatalmas keze az arc teljes alsó részét körbeérte.
A férfi megdermedt. Van Sciver belebámult tompa, barna
szemébe. Nem látott benne semmit, csak a mögötte égő
szemetesláda vibráló lángjainak tükröződését.
- C Árva - szólította meg Van Sciver.
A férfi nem válaszolt.
Van Sciver hallotta, ahogy Thornhill az utolsó hajléktalanokat is
elzavarja a körülöttük álló szedett-vedett táborukból. Rémülten és
szófogadón viselkedtek, méghozzá jó okkal. Az utóbbi időben
neonácik támadtak rá a közösségre, áldozataikat járdaszegélyen
taposták szét vagy felgyújtották az éj leple alatt.
Van Sciver csettintett az ujjaival a férfi orra előtt, mire az
hátrahőkölt előle. Ismét rájött a tikkelés, arcbőre megremegett Van
Sciver keze alatt. Van Sciver erre még erősebben szorította, és maga
felé fordította a fejét.
- Emlékszel Jack Johnsra? - kérdezte Van Sciver.
- Halott árva vagyok halott ember sosem tudtam sosem sosem
tudtam.
- Jack Johns 1978-ban fejezte be a lélektani műveleti képzésedet.
Kilenc turné Fort Braggben. Kapcsolatba léptél vele azóta?
- A nő feje akár egy nyílt tál egy nyílt tál volt és megtettem
embereket öltem tudod ez volt a munkám megöltem őket aztán puff
eltűntem és soha senki se tudott senki se tudott rólam én se tudtam
magamról soha.
- Említette valaha Jack Johns X Árvát?
 A férfi szeme elkerekedett. Megnyalta a felső ajkát.
- Nem tudom soha ő egy szellem sose volt sose van sose lesz.
- Tudsz bármit X Árváról?
A férfi tekintete egy pillanatra kitisztult.
- Senki sem tud.
Van Sciver elengedte, mire a férfi hátratántorodott. Van Sciver
az aktájából tudta, hogy C Árva ötvenhét éves. De akár
nyolcvannak is kiadhatta volna magát.
A visszavonulása és felszívódása előtti utolsó orvosi vizsgálatok
traumatikus agysérülés kezdeti jeleit mutatták, amiért valószínűleg
egy rakétával hajtott gránát brüsszeli detonációja volt a felelős.
Azóta tovább romlott az állapota, a poszttraumás stressz
felgyorsította a trauma által megindított folyamatot, és lassan
darabokra szedte őt. Biztonsági kockázattá vált, egy szabadon járó-
kelő, hibás merevlemezzé.
- R! - kiáltott fel Van Sciver.
Thornhill átbújt egy megroggyant drótkerítés alatt, majd
odakocogott hozzá, izmai hullámzottak a pólója alatt. Ma nem a
szokásos cipőjét viselte.
Hanem acélbetétes bakancsot.
- Végeztem - mondta Van Sciver. - Nem tud semmit. - Ismét
végignézett a férfin, és egyfajta szomorúság öntötte el. - Nincs mit
kiszednünk belőle.
A férfi arca ismét megremegett, majd megfeszülő vonásokkal
előrerándult.
- Az emberek harapnak és harapnak kis piranhaharapások amíg
nem marad semmi amíg csontig lemajszolnak és már halott vagy
egy inakkal összetartott csontváz csak inakkal.
- Elintézem - szólalt meg Thornhill, majd átkarolta a férfit, és a
kanális felé kezdte vezetni. - Gyere, haver. Semmi baj. Nincs semmi
baj.
A férfi megrázkódott, de engedelmeskedett.
Van Sciver karba fonta kezét széles mellkasán, és figyelte a
jelenetet.
- Sajnálom, hogy ilyen mostohán bánt veled az élet - mondta
Thornhill a férfinak. - Nem a te hibád. Egyáltalán nem a te hibád.
Nem tehetsz arról, hogy mi vagy. A fenébe is… egyikünk sem
tehet róla.
A férfi komoran bólogatott, és a sárgás nyakára száradt koszt
csipegette.
Thornhill elővett a kabátjából egy doboz festékpermetezőt, egy
zörgéssel felrázta, és sprézni kezdett valamit a kanális melletti
betonra. A férfi idegesen bámulta.
- Ismertem egy fickót - mondta Thornhill, ahogy a sprézett
vonalak összeálltak egy hatalmas szvasztikává. - Imádta a kutyákat.
Egy szakajtónyira valót tartott a háza körül, a kanapéin aludtak,
ilyesmi. Egy nap, útközben meglát egy táblát. Az áll rajta, hogy
valaki farkaskölyköket adományoz el.
Zsebre vágta a festékszórót, kezét a férfi vállára helyezte, és
megfordította őt. Aztán hátulról gyengéden megbökte a lábát a
térdével, hogy letérdeltesse a kanális előtt.
- Gondolja, miért is ne. Hazaviszi a farkaskölyköt, és úgy neveli,
mint egy kutyát. Eteti, gondoskodik róla, még azt is megengedi
neki, hogy az ágyában aludjon. A farkas, ahogy az egy farkasnak
szokása, egyre nagyobb lesz, és lassan felnő. És egy reggel, egy
teljesen átlagos napon, a férfi fészerépítés közben véletlenül
eltrafálja a cipőjét egy szögbelövővel.
Thornhill előretolta a férfit a kanális fölötti emelt betonsávra.
- Így ni. Csak feküdj rá a mellkasodra. - Pozícióba helyezte a
férfit. - Szóval a fickó sántikálva vág át a kerten, nyomában a vér
szaga jár. A kutyák tébolyultak, nyugtalanok. Érzékelik a gazdájuk
fájdalmát, érted? Aggódnak érte. De ami a farkast illeti? A farkas
nem problémát lát. Hanem lehetőséget.
Thornhill szétnyitotta a férfi száját, és a betonperemre helyezte.
- Úgyhogy feltépi a saját gazdája torkát. - A férfi remegett,
borostájában csapdába esett könnyek csillogtak, de nem állt ellen.
Tompa hangok törtek fel a torkából. Thornhill föléje hajolt, és
egyenesen a fülébe beszélt: - Mert az a farkas csak a megfelelő
alkalomra várt. Arra, hogy a gazdája a gyengeség legapróbb jelét
mutassa. - Szinte gyengéden pozícionálta be a férfi fejét. -
Bármilyen ártalmatlannak tűnjék is, a farkas mindig csak farkas
marad.
Thomhill kihúzta magát, árnyéka beterítette C Árvát. Megfeszült,
és egyik acélbetétes bakancsát C feje fölé emelte.
Van Sciver beszállt a Chevy Tahoe anyósülésére. Még a zárt,
páncélozott ajtón át is hallotta a nedves reccsenést.
Semmi gond. Tegnap két tisztességes nyomra bukkantak. Eleve
C volt a kevésbé ígéretes közülük.
Irány a következő.
Van Sciver kinyitotta a jegyzettömbjét, és a beleírt címet
bámulta. Ehhez fűzte a legnagyobb reményeket.
Odakint Thornhill lerángatta a lábáról a bakancsot, és behajította
a lángoló szemeteskukába.
Van Sciver kivette a telefonját a kesztyűtartóból, és felhívta V
Árvát.
 28
Ami neki normális

A nevével ellentétben határozottan nem dimbes-dombos Palm

Hills zárt lakónegyedének egyik „cifra palotájában” Candy McClure
az Eiffel-torony karikatúráival díszített sütőkesztyűt viselve vágott
át a konyhán.
Ízléses.
„Dugj meg”-szájából, amely a legelőnyösebb vonása is lehetett
volna, ha nem lett volna neki annyi másik, egy cukorbotnyalóka
lógott ki. Szopogatta. Száját ajakceruzával és színezett ajakfénnyel
emelte ki, ami abszolút tisztességtelen fogás volt minden olyan
férfival - vagy nővel - szemben, akinek vér folyt az ereiben. Ahogy
tervezte.
Számosabb készséggel és adottsággal bírt, mint a többi Árva, és
nem félt használni azokat.
Szorosan simuló cicanadrág és izompóló feszült formás testén,
megmutatva mindent, amit meg akart mutatni, és elrejtve mindent,
amit el akart rejteni.
Például a sebhelyeket, amelyek olyan dühödt, örvénylő
mintázatot véstek a hátára és a vállára, amely jobban illett a
lávaömléshez, mint az emberi bőrhöz.
Előrehajolt, és kivett a sütőből egy friss almás pitét.
Fantasztikusan illatozott. A pulton egy zacskó porcukor, egy edény
zsír és egy üveg koncentrált hidrofluorsav hevert, utóbbival
hatékonyan lehetett húst és csontot szétolvasztani.
Candy egy háztartási istennő volt.
Megszólalt a foltálló, kvarcos konyhaszigeten fekvő telefonja.
Levette a kesztyűt, behajolt a falról lógó rézedények alá, és felvette.
A főnöke hangja szólt bele a mobilba:
- Kódot.
Candy a kijelzőre pillantott.
- Színjátszó motor. A középiskolai becenevem.
- Még mindig be vagy épülve?
Gőz szállt fel a pitéből. Valahol odakint beindult egy fűnyíró.
Candy kötényén cirkalmas betűkkel az állt: „Csókot a szakácsnak!”
- Mélyen beépülve - válaszolta.
- Azonosítottad a célpontot?
Candy elmosolyodott, és érezte a fogai között a mentacukorka
hidegét és csípősségét.
- Bezonyám.
Elővette vörös jegyzettömbjét a só- és borstartó mellől, és
megkocogtatta egy Pilot FriXion tollal. A tömb tartalmazta
küldetése kimerítő és részletes jegyzeteit. Meg a skót vajas keksz
egy isteni új receptjét.
Közel két hete élt ebben a gőzölgő Boca Raton-i paradicsomban,
magára vonva a férfiak figyelmét és a feleségük haragját. Azt a
feladatot kapta, hogy járjon utána, ki készül ezen az elegáns
környéken 51 millió dollárt önteni egy Jonathan Bennett ellen ágáló
politikai bizottságba. Van Sciver visszakövette a banki
feljegyzéseket meg a kommunikációs adatokat, és arra jutott, hogy
valaki Palm Hillsben egy szellemadótornyon keresztül irányítja a
műveletet. Tekintve, hogy a kirobbanni készülő lejárató kampány
egy választások utáni vádemelési folyamat kezdetét jelenthette
volna, nem csoda, hogy a mögötte álló lángész mindent megtett,
hogy - szó szerint - a hálózaton kívül tartsa a tevékenységét.
Úgyhogy V Árva beköltözött a környékre, és eljátszotta a
kertvárosi, elvált, baszni valóan dögös született feleség rutinját, aki
pár hétre bérelte ki a házat, hogy „megajándékozza magát” a válási
papírok aláírását követően. Vegyült a helyiekkel, és sűrűn járt ki
éjszakai sétákra, hátha észrevesz valakit, aki a kertjében vagy a
tetőn éppen felállít vagy szétszerel egy szellem-GSM-állomást.
Múlt éjjel egy totál hófehér léckerítés résein át figyelte az illetőt,
ahogy elvörösödött képpel ügyködik egy háromlábú állvány meg
egy Yagi irányantenna fölött.
- Iktasd ki most rögtön - parancsolta Van Sciver. - Szükség van
rád X ügyében.
Candy arcvonásai megváltoztak. X Árva mindig prioritást
élvezett.
- Valami megkongatta a harangot - folytatta Van Sciver. -
Kellenek a nőies fortélyaid. Végezd be a küldetést, vonulj ki, és lépj
kapcsolatba velem a további parancsaidért.
- Vettem - nyugtázta Candy.
A kapcsolat megszakadt.
Ideje feltakarítani.
Betette a jegyzettömbjét a mikrohullámú sütő forgó
üvegtányérjára, és elindította a készüléket. Zsebre vágta a
hidrofluor-savas üveget, és vágyakozó pillantást lövellt az almás
pitére. Különös, de valahogy hozzánőtt ez a ház és a Stepfordiában
töltött, valódi világba - vagy annak legalábbis egy szimulációjába -
ágyazott ideje. Érdekes volt családok között élni, és kiismerni titkolt
haragjukat, tanúja lenni pitiáner civakodásaiknak. Tegnap a klubház
medencéjénél látta, amint egy napozókrém felvitele miatt kitörő vita
egy History Channel képernyőjére méltó csatává eszkalálódik.
Élvezte a szomszédai apró győzelmeit is. Például azt, ahogy Billy
megtanult kétkerekűn biciklizni. Vagy azt, ahogy az egyik férj
kirohant a kocsifeljáróra, hogy segítsen behozni a szatyrokat a
feleségének. Ahogy megtanították a kiskutyát láb mellett haladni.
Candy itt otthont teremtett magának. A szekrényében új
ruhakollekció lógott a fogasokról. A fürdőkád mellett
nélkülözhetetlen olajak sorakoztak az égési sebei kezelésére. Az
ágyban mikroszálas lepedő kényeztette sajgó bőrét. Persze a szatén
is bevált volna, de az mindig olyan pornósnak hatott.
A mikrohullámú csipogott egyet. Kivette belőle a jegyzettömböt,
és ahogy kiment a konyhából, beledobta a szemetesbe, az almahéj-
halom tetejére.
Az előcsarnokban megállt, és elnézte a lépcső ívét.
Milyen különös, hogy így megszerette ezt a helyet.
A gyengeség jele lett volna? Amióta X Árva megégette
hidrofluor-savval, Candy néha lángoló háttal, levegőért kapkodva
riadt fel az éjszaka közepén. Azokban az első pillanatokban szó
szerint érezte, ahogy a tökéletlensége beléje ég, átmarja magát
roncsolt, lüktető húsán, és megfertőzi a lényegét. Az utóbbi
hónapban mindez csak rosszabbodott. Egy Szevasztopol melletti
sikátorban Candy egyik kollégája járulékos kárrá alacsonyított le
egy gyönyörű, fiatal krími tatár lányt.
Candyt nem zavarta a gyilkolás. Tobzódott benne. De erre nem
volt semmi szükség, a lány pedig oly édesnek és elveszettnek tűnt.
Befordult a sikátorba, és látott valamit, amit nem kellett volna.
Egészen addig csak segíteni akart, amíg tollat nem döftek a
nyakába.
Halya Bardakcinak hívták. Késő este szokta meglátogatni
Candyt, édes mandulaarca balzsam a fájdalomra. Lehetett tizenöt
vagy húszéves - nehéz megmondani ezeknél a „túl vonzó a
korához” típusú lányoknál -, de Candy az ő halálát másképpen fogta
fel.
Mintha az ő egy része is odaveszett volna abban a sikátorban.
Nyúlszívű érzelgősség, nem illő egy Árvához.
Lerázta magáról a gondolatot, és figyelmét inkább a hamis
Tuscan vasajtóra fordította. Szeretett kimenni az emberek közé.
Rengeteg figyelmet kapott tőlük.
Lehajolt, hogy megérintse a lábujjait, és érezte, ahogy a szoros
anyag megfeszül a testén, mint egyfajta második bőr, mely szebb,
mint a sajátja. Aztán kisétált az ajtón a legpeckesebb elvált nős
járásával, nyelvét a cukorbot hegyes vége köré tekerte.
Az egész utca felfigyelt a jelenlétére. A túloldalon gördeszkázó
tizenöt éves fiú nekiment egy fának. A régóta szenvedő Mr. Henley
megfordult, hogy tekintetével követhesse a kocsibehajtóra lépő
Candyt, és már nem a begóniát, hanem a felesége kényelmes cipőjét
locsolta.
Candy odaért a kocsibejárón álló egykerekű RYNO motorjához.
Mielőtt felvette volna a sisakot, a cukorbot teljes hosszát a szájába
vette, és ott tartotta. Jól ment neki az ilyesmi.
Felszállt az elektromos motorra, és elindult vele a klub felé.
Kellett hozzá némi egyensúlyérzék, de nem annyi, mint az ember
gondolná. Sétatempóban, tízzel haladt.
Míg a többi Árva mindig azon igyekezett, hogy beolvadjon,
Candy jobb szeretett kitűnni. Amikor az emberek ránéztek,
valójában nem őt látták. Hanem a róla kialakított fantáziájukat. Egy
pillanat alatt képes lett volna leszorítani a mellét, megváltoztatni a
haját és lecserélni a ruháját, hogy átlényegüljön valaki mássá. És
akkor az a sok bámészkodó mind rájönne - hogy igazából sosem
látták az igazi énjét.
Most alibit kellett gyártania magának. Vagyis gondoskodnia
kellett róla, hogy az emberek észrevegyék őt.
Ahhoz pedig kiválóan értett.
Leparkolt a klub előtt a RYNO-val egy sárga Ferrari és egy profi
teniszező körbeállt Jettája között. Kiszabadította a fejét a sisakból,
és megrázta a hajkoronáját. A cukorbot kampós vége belülről simult
az arcához. Kitolta a száján a piros-fehér csíkos rudat, és folytatta a
szopogatását.
Az ajtónállónak látványosan megakadt rajta a szeme, szája rágás
közben nyitva maradt, rágógumija élénken fehérlett tökéletes
őrlőfogai között. Egy idős négyes megdermedt a szemközti
teniszpályán, labdájuk érintetlenül pattogott az egyik páros között.
Három, jegesteát kortyolgató tokás nő hangosan cöcögött, ahogy
Candy elviharzott mellettük.
Három másodperc, nyolc szemtanú.
Nem rossz.
Candy belépett a klubba, elsuhant a recepció mellett, és átvágott
egy gumiborítású csarnokon az eukaliptuszillatú női öltözőbe.
Bezárta magát a tágas mozgássérültvécébe.
A vécébe, amelynek ablaka a golfpálya ritkán használt
tizennyolcadik lyukára nézett.
Kimászott az ablakon, hangtalanul érkezett a fűre, és megtette azt
a húsz métert, amely elválasztotta az immár ismerős fehér
léckerítéstől.
Átvetette magát rajta.
Odasétált a hátsó tolóajtóhoz, buja ajkai kört formáltak a
cukorbot szára körül.
Célpontja a konyha melletti napszítta munkaállomásnál ült.
Félmeztelen volt, sápadt bőre vízszintes vonalakkal határolta be
szőrös pocakját.
Candy közelebb hajolt az üveghez.
 - Kopp-kopp.
Nem akart hozzáérni, és ujjlenyomatokat hagyni rajta.
A férfi észrevette őt, mire gyorsan felpattant, és a zárral kezdett
bíbelődni.
- Hé, üdv, helló. Hűha.
Candy belebegett az ajtón.
- Viszontkívánom.
A munkaállomásra pillantott, ahol két monitoron tőzsdei árak
változásai futottak az ipar örök nyughatatlanságának jegyében. Egy
efféle pénzügyi óriásnak nagyon-nagyon sok ellensége van, ami azt
jelentette, hogy a rendőröknek nagyon-nagyon sok nyomon kell
majd elindulniuk.
- Maga bérli azt a házat a Black Mangrove utcában - mondta a
férfi.
Candy közelebb hajolt hozzá.
- Csak nem figyelt engem?
A férfi izzadt. Candy már csak ilyen hatással volt a másik nemre.
- Mit keres a kertemben? Mármint… ne értsen félre… örülök,
hogy itt van, de… - Elveszítette a fonalat.
Ez is Candy hatása volt.
Kivette a cukorbotot a szájából.
- Itt bensőségesebb - mondta, és ajkaival látványosan formálta a
szót, hogy mocskossá tegye.
A férfi szaporán pislogott. Húsos szája megrándult. Megvakarta
a vállát.
- Oké. Hát. Ez jó. A bensőségesség jó.
Az egymilliárd dolláros befektetési alap vezetője egy iskolai
táncest tinédzserévé redukálódott.
Candy izzadságtól sikamlós arcára tette a kezét. A férfi szájából
remegve szakadt ki a levegő. Lehunyta a szemét. Candy beletúrt a
hajába, megragadta vékonyodó fürtjeit, és hátrarántotta a fejét.
A férfi felnyögött az élvezettől.
Aztán Candy beledöfte a kihegyezett cukorbotot a torkába.
Az első spriccelés befestette a monitorokat. Az artériás kilövellés
mindig megbabonázó látvány. A férfi gyorsan esett össze, kezét a
nyakára tapasztotta, lába a hideg padlón kalimpált. Aztán
mozdulatlanná vált.
Candy lenézett rá. A halottak mindig olyan közönségesen
festenek.
Elővette a fiaskóját, és hidrofluorsavat öntött a sebbe. Ahogy
átrágta magát a húson, ismerős illat töltötte meg a levegőt. Ezzel
gondoskodott a nyálából származó DNS-ről. A mosogatóhoz lépett,
bedobta a cukorbotot a szemétmegsemmisítőbe, és biztos, ami
biztos, öntött még rá egy adag hidrofluorsavat is.
Felvette a vezeték nélküli telefont, kihívta a rendőröket, majd
egy nedves ronggyal tisztára törölte a készülék gombjait, és letette a
pultra. A halottkém előbb-utóbb úgyis megállapítaná a halál
beálltának idejét, de hát miért ne segítene neki?
Kisétált a nyitott hátsó ajtón, átugrott a fehér léckerítésen, és a
golfpálya frissen nyírt füvének illatát beszívva végigkocogott a
klubház mögött. Hiányozni fog neki ez a hely, ez a hétköznapiság.
A vakációja véget ért, de máris tudta, mivel fogja legközelebb
„megajándékozni magát”.
Azzal, hogy elfogja X Árvát, és megismerteti vele azt a
fájdalmat, amelyet minden nappal és minden éjjel át kell élnie.
Visszamászott a vécéfülkébe, kiment a fürdőszobából, majd
besétált a tömött edzőterembe, és felállt egy StairMasterre.
Pólója alatt viszketett és égett a bőre, de kizárta elméjéből a
fájdalmat. Két óráig fog edzeni, elég sokáig, hogy a rendőrök
kiérjenek, és megtalálják a saját vérében heverő Mr. Politikai
Bizottságot.
Rengeteg helybéli tudja majd tanúsítani, pontosan hol
tartózkodott az elbűvölő elvált hölgy azt követően, hogy reggel
kilépett bérelt házának ajtaján.
Az edzőtermet faltól falig tükrök borították, és Candy látta
bennük, hogy minden szem rá szegeződik.
Elvégre nagyon tudott bánni a StairMasterrel.
 29
Végpont

Ahogy az autópályán száguldottak, Joey magához vette a hátsó

ülésről a laptopot, amelyet Evan a portlandi központban szerzett.
Bekapcsolta, aztán úgy ropogtatta meg az ujjait, akár egy
felemáskor- lát-gyakorlatra készülő tornász.
Evan rásandított a volán mögül.
- Óvatosan, nehogy működésbe hozz egy automatikus törlő…
- Jaja - szakította félbe a lány. - Tudom.
Evan vezetett, ő pedig kattintgatott. A délelőtti nap a szélvédőt
sanyargatta, és felforrósította a megrepedt műszerfalat. A
visszapillantón egy rég lejárt szavatosságú fenyős illatosító pörgött.
A sebességmérő fölött egy hulalány táncolt epilepsziásként egy
hajlékony rugón.
- Találtál valamit?
Joey az „egy pillanat” egyezményes jeleként tartotta fel az ujját.
- Ez aztán durva titkosítás.
- Fel tudod törni?
- Fogalmam sincs.
-A „fogalmam sincs” nem válasz.
- Kösz, Jack. - Ujjai száguldottak a billentyűzeten. Evan mintha
egy zenészt nézett volna, ahogy a hangszerén játszik. - Egyvalamit
mondhatok, te biztos nem tudnád.
 - Igen vagy nem, Joey.
- Maroknyi ember lehet a világon, aki képes ezt feltörni -
válaszolta végül a lány. - És én vagyok az egyik. De idő kell hozzá.
Meg egy jó internetkapcsolat.
- Van Sciver tudja, hogy velem vagy, úgyhogy feltételeznünk
kell, hogy azt is tudja, képes vagy hozzáférni az ebben lévő
információkhoz. Elvégre ő képzett ki téged.
- Ugyan már. Eleve jobb voltam nála. Ez volt az egyetlen
szórakozásom gyerekkoromban. Napi tizenhat-tizennyolc online
töltött óráról beszélünk, meg a 2600” követéséről, a sötét net
használatáról, satöbbi. Rengeteg időt töltöttem privát IRC
hekkerchat-szobákban is, böngésztem a lehetőségek,
sebezhetőségek és kihasználhatóságok adatbázisait, szórakoztam a
Scapyvel, a Meta-sploittal, minden ilyesmivel. Ez volt az egyik
nagy erényem. Akkor, amikor még, tudod, kelendő árucikknek
számítottam. Mielőtt értéktelenné váltam. - Elvigyorodott, és
lecsukta a laptopot. - Van Sciver tudja, hogy jó vagyok, de fogalma
sincs róla, hogy mennyire.
- Ha megérkezünk L. A.-be, elviszlek egy biztos házba. Minél
előbb tudni akarom, mi van azon a laptopon.
- Szükségem lesz egy láda Red Bullra meg egy kádnyi
cukorkára.
- Megkapod.
- És Zac Efronra. Zac Efront is akarom.
- Ki az a Zac Efron?
- Istenem, de bazi öreg vagy. - Elmosolyodott, és ettől úgy
ragyogott fel az arca, mintha csak felkapcsoltak volna benne egy
lámpát. Nézte, ahogy Evan nézi őt. - Mi van?
Hekkermagazin.
- Még nem láttalak mosolyogni.
 Joey visszafordította a tekintetét az útra. - Ne szokj hozzá.
Miközben a Civic tankja lassan megtelt, Evan a parkolót meg az
autópályát fürkészte. Joey kiszállt, és úgy nyújtózkodott ki, akár egy
macska, lassan és ráérősen.
- Kérsz valami elemózsiát? - kérdezte.
- Elemózsiát?
- Pirított kukoricát, húsropit, Mountain Dew-t?
- Megleszek nélkülük.
A lány elment mellette a bolt felé.
- Ne hagyj itt.
Evan ránézett.
- Miért hagynálak itt?
Joey vállat vont, és csak ment tovább.
Az I-15-ösön haladtak dél irányába, tíz lehajtóra jártak Idahótól.
A határok mindig problémát jelentettek - könnyen megfigyelés alatt
tartható fojtópontok. Eddig sima útjuk volt, de eddig rövid útjuk
volt.
A tankolófej kattant, Evan pedig visszaült a kocsiba, hogy
megvárja Joey-t. A hátizsákja az utasülés előtti lábtérben állt.
Kiesett belőle egy másik üdvözlőlap.
Evan odahajolt, és felvette.
Egy idegesnek tűnő pulyka karikatúrája narancs és sárga
levelekkel a háttérben. Új keletű aggodalom ült ki Evan arcára.
Kinyitotta a lapot.

Édes lányom,
remélem, sok mindenért kell hálát adnod életed 16. évének
hálaadásán! Ne feledd, hogy bár távol vagyunk egymástól, hiányzol,
és mindig a szívemben hordozlak.
Xoxo, M.
 Úgy tűnt, Joey ezt a kártyát is sokszor elolvasta. Gyűrődések,
szamárfülek és elmosódott tintafoltok árulkodtak kezének gyakori
érintéseiről.
Hálaadás. Életed 16. éve.
Evan ezt aggasztónak találta.
Letette az üdvözlőlapot az anyósülésre, és várt.
A lány rágót majszolva nyitotta ki az ajtót. Észrevette a lapot,
habozott, aztán felkapta, és lassan beült a kocsiba. Egyenesen
kibámult a szélvédőn a légpumpára. Rágógumi illata áradt Joey-ból.
- Miért kutattad át a cuccaimat?
- Kiesett a táskádból.
- Válaszolj a kérdésemre.
- Fontosabb kérdések is vannak itt. Például hogy ki az az M, és
honnan tudta a címedet.
- Hogy érted, hogy a „címemet”?
- Ez egy hálaadási üdvözlőkártya. Hálaadás múlt csütörtökön
volt. Abban a lakásban tartózkodtál, amelyet Jack készített elő
neked. Jack pedig akkor épp Alabamában járt. Senkinek sem lett
volna szabad tudnia, hogyan léphet kapcsolatba veled.
- Senki nem is tudta, hogyan léphet kapcsolatba velem.
- Joey, mi van, ha így találták meg a lakásodat?
- Figyelj, esküszöm, ez nem gáz.
- Ki az az M?
Joey dühösen megragadta a haját, és felhúzta, felfedve
koponyájának borotvált oldalát.
- Joey, teljesen meg kell bíznunk egymásban. Vagy ez az egész
egyáltalán nem fog működni.
A lány vett egy nagy levegőt, majd lassan kieresztette.
- Az anyanéném.
 - Az anyanénéd?
- A nagynéném, de inkább olyan, mintha az anyám lenne. Érted?
- Igen.
- Egészen addig ő nevelt engem, amíg tudott, oké? Aztán évekre
eltűntem a rendszerben. Van Sciver embere emelt ki onnan.
- Honnan tudta, hová küldje neked ezt a hálaadási üdvözlőlapot?
Joey szeme könnyekkel telt meg. Olyan hirtelen, olyan váratlanul
történt, hogy Evan torka elszorult.
- Nem jelent kockázatot, oké? - válaszolta a lány lassan. -
Esküszöm. Ha teljesen megbízunk egymásban, akkor bízz bennem
ez ügyben.
- Bármit le tudnak nyomozni, Joey.
A lány hátradöntötte a fejét, és kipislogta szeméből a könnyeket.
Aztán önmaga teljes uraként fordult vissza feléje. Immár más arcát
mutatta neki, jéghideget és kőkeményet, egy Árva arcát.
- Itt végpontra értünk. Totális végpontra.
Evan egy pillanatig még bámult rá, azt fontolgatva, higgyen-e
neki. Aztán beindította a motort, és kihajtott a benzinkútról.
A határhoz közeledve Evan erősebben összpontosított. Tekintetét
ide-oda hordozta a tükrök, a lehajtók és az előttük haladó kocsik
között. Folyamatosan váltogatta a sebességet és a sávokat.
Közben Joey a rádió állomásait váltogatta, lelkesedéssel vagy
undorral reagálva a különböző dalokra, amelyeket Evan egymástól
megkülönböztethetetlennek talált.
Bármi történt is vele, akkor is csak egy tizenhat éves lány volt.
Egy ideje már mögöttük jött egy terepzöld 4Runner. Benne egy
fehér férfi sofőr, leheletnyi szakállal. Evan lehúzódott a jobb sávba,
és lelassított, úgy időzítve, hogy egy másik kocsi eltakarja őket,
amíg a 4Runner tovahajt. A sofőr nem csökkentette a sebességét, és
nem igazította meg a visszapillantó tükrét. Ami vagy azt jelentette,
hogy semmi köze hozzájuk, vagy azt, hogy alaposan kiképezték.
Egy tizenhét órás út során nem könnyű megoldani, hogy az
elhaladó sofőrök ne nézhessék meg őket alaposan. Van Sciver
emberei egy tinédzser lánnyal utazó férfit kerestek - nem szokatlan
páros, de nem is túl gyakori. A Honda ablakait utólagos sötétítéssel
látták el, ami segített a beláthatóság csökkentésében. A nap már
majdnem elérte a zenitjét, és ragyogó aranytáblákká változtatta a
szélvédőket, ami pillanatnyilag egy újabb előnyt jelentett számukra.
Egy lovakkal teli utánfutót vontató kamion húzódott be melléjük.
Evan finoman a fékre taposott, hogy a vakfoltjába kerüljön.
- Várj csak - szólalt meg Joey, ahogy feltekerte a hangerőt. -
Hallgasd.. . ez az én ütemem.
Evan hallgatta.
Nem az ő üteme volt.
A lovas kamion lehajtott az autópályáról. Evan figyelte, ahogy
elkanyarodik balra, és megindul a dombok felé.
Végre elsuhant mellettük a várva várt tábla: ISTEN HOZTA
IDAHÓ- BAN, A „DRÁGAKŐÁLLAMBAN”!
Miközben Joey az anyósülésen rázta magát, a drágakőállam
barnás foltokban száguldott el mellettük. Bozótos síkságok,
dombokba vájt kanyarok, további bozótos síkságok.
Mire megálltak, elfogyasztották az üzemanyag háromnegyedét.
A pihenő egy emelkedő tetején terült el, akár egy olyan
minigolfpálya a terep közepén, ahonnan minden irányba jól el lehet
látni.
Egyetlen sornyi parkoló húzódott végig a pihenő előtt, ami
megkönnyítette a felderítést. Egyedül egy kék Volvo keltette fel
Evan figyelmét, de emlékezett rá, hogy amikor harminc
kilométerrel korábban lehagyta őket, három gyerek veszekedett a
hátsó ülésén.
 Miután megtankoltak, Joey-val bementek a pihenő boltjába, és
szokás szerint szétváltak. Joey a gyorskaják polcát kereste fel, Evan
pedig négy palackozott vízzel és egy rakás energia szelettel járult a
pénztárhoz. Ahogy a nő beütötte az összeget, Evan észrevette a
tükörképét egy pultra kihelyezett olcsó napszemüveg tükröződő
felületén.
A szeme alatti zúzódások kirívóvá tették. Emlékezetessé.
Letépte az árcédulát, és a pultra helyezte, a napszemüveget pedig
felvette. Egyelőre megteszi, de ennél valami kevésbé látványos
megoldásra lesz szüksége. A liftben álló Lorilee-re gondolt, és arra,
hogyan rejtette el az ujjnyomokat onnan, ahol a barátja durván
megragadta.
- Egy pillanat - mondta a pénztárosnőnek.
Egy sorral arrébb talált egy olcsó bézs alapozót.
Felbukkant Joey, egy csomag Doritost melengetve a mellkasán.
Jól szórakozott a napszemüveget látva.
- Jól mutat - szólalt meg. - Hol hagytad a vadászgépedet?
- Nyugi. Ezzel majd kiváltom. - Feltartotta a kozmetikumot. -
Kölcsönkérném a tiédet, de nem tűnsz egy sminkelős típusnak.
- Az utóbbi kiruccanásainkat nem nevezném sminkes
alkalmaknak. De amúgy sem használhatnád az enyémet. Barnább
vagyok nálad. Hála az égnek.
Evan visszament a pénztárhoz, és letette az alapozót meg a
csipszet az energiaszeletekre.
A nő rávillantotta a mosolyát.
- Smink a kedves feleségének?
- Igen, asszonyom.
A pénztáros adott neki egy szatyrot.
Joey odakint, karba font kézzel várt rá, és néhány vékony fa
között elnézve bámulta az autópályára levezető hosszú felhajtót.
 - Mi az? - kérdezte Evan.
A lány arra intett az állával.
Egy terepzöld 4Runner hajtott le az autópályáról, és megindult az
emelkedőn a pihenő felé.
 30
Végezd el a dolgodat

Evan behúzta Joey-t az épület mellé. A férfivécé ablaka alatti

bámuló füvön álltak, és a sarok mögül kilesve tartották szemmel a
pihenő bejáratát. Jó megfigyelési pont volt.
- Az a kocsi - szólalt meg Joey. - Legalább hatvan kilométeren át
jött utánunk.
Evan felidézte, ahogy a lány az ülésében rázza magát, és együtt
énekel a rádióval.
- Nem hittem, hogy figyelsz.
- Ez a szuperképességem.
- Mi?
- Hogy alábecsülnek.
A férfivécé ablaka résnyire nyitva állt fölöttük, és
piszoárillatosítók szaga áradt belőle. Hallották, ahogy odabent
valaki fütyül, köp egyet, majd lehúzza a sliccét. Evan letette a
bevásárlószatyrot a földre.
Vártak.
A 4Runner végre felbukkant az emelkedő tetején, és befordult a
pihenőbe.
Elhajtott a parkoló járművek mellett, és amikor a Civichez ért,
kissé lelassított. A sofőr közelebb gurult a kutakhoz, és úgy állt
meg, hogy a hűtőrácsa a lenti felhajtó felé mutasson.
 - Hmm - mondta Joey.
Evan közelebb hajolt az épület széléhez, Joey haja a nyakát
csiklandozta. Nagyjából harminc méterre lehettek a 4Runnertől.
A sofőr járva hagyta a kocsi motorját, kiszállt, és megvakarta
egyenetlen, szőke szakállát. Aszfalton csattogó cowboycsizmával
sétált vissza a Civichez, hátulról cserkészve be a járművet. Amikor
közelebb ért hozzá, kihúzta az ingét a nadrágjából, majd a veséjénél
eltűnt a keze az anyag alatt. Ujjai egy kézifegyver markolatára
kulcsolódtak, és félig kihúzták az övéből.
Nagy kaliberű félautomatának tűnt, talán egy Desert Eagle-nek.
Nem bűnüldöző szervek által használt pisztoly.
A férfi óvatosan közelítette meg az autót, belesett az ablakokon,
és megbizonyosodott róla, hogy üres. Aztán hagyta, hogy az inge
ismét eltakarja a fegyvert, és belépett a boltba.
- Nem látott minket - állapította meg Evan. - Rendesen nem,
hiszen mögöttünk jött az autópályán. Legfeljebb annyit tud, hogy
egy férfi és egy fiatal nő vagyunk. Most igyekszik elvégezni az
azonosítást.
- Akkor mit csinálunk?
- Te nem csinálsz semmit.
- El tudnék bánni a fickóval.
- Nagyobb nálad - jegyezte meg Evan. - És erősebb is.
Az ablakon belül lehúzták a vécét, a salaktömb falak pedig
felerősítették a víz csobogásának hangját. A következő pillanatban
meghallották a zsanérok nyikorgását, majd a hidraulikus ajtónyitó
sziszegését. Egy napégette férfi bukkant fel a sarkon túl, és elindult
a kocsija felé.
Joey kipukkasztotta a rágógumiját.
- El tudnék bánni vele - ismételte meg.
- Erről nem fogunk megbizonyosodni - válaszolta Evan. - Maradj
itt.
- Bemész a boltba?
- Túl sok a civil. Úgy intézzük, hogy ő jöjjön hozzánk. Most a
vécét fogja ellenőrizni.
És valóban, a férfi kilépett a boltból, és feléjük indult.
Visszahúzódtak a sarok mögé.
Evan a tokjához nyúlt.
- Nem akarom a fegyvert használni - suttogta. - Nincs
hangtompítóm. De ha kell…
A lány fejezte be a gondolatot helyette:
- Elindítom a kocsit.
Léptek csikorogtak mögöttük. Lehet, hogy két emberrel van
dolguk? Evan a salaktömbnek nyomta a vállát meg Joey-t, és
figyelmét az épület hátsó része felé fordította.
Egy fémláncát megfeszítő törpespicc tipegett feléjük. A füvet
szagolgatta, kristályokkal kivert nyakörve csillogott.
Evan ellépett a faltól.
A kiskutya egyre húzta a láncát, melynek végén felbukkant egy
kékeszöld velúrmelegítőbe öltözött idős nő. Rosszallóan nézett a
kutyára.
- Végezd el a dolgodat, Fahéj! - Felpillantott, és észrevette Evant.
- Ó, hála az égnek. Elnézést. Tudna vigyázni Fahéjra egy percig?
Muszáj elmennem vécére.
Evan hallotta, ahogy a férfi léptei közelednek, csizmája egyre
hangosabban kopogott mögötte a járdán.
- Nem tudok. Most nem.
Zsanérok nyikorgása. Hidraulikus ajtónyitó sziszegése.
- Akkor talán a lánya? - kérdezte a nő.
Evan megfordult.
Joey eltűnt.
 A pólója alatti fegyvertokhoz kapott.
Üres.
- Joey! - szisszent fel, és kihajolt a sarok mögül.
Épphogy egy villanást látott a barna-fekete hajból, ahogy eltűnt a
férfivécében, mielőtt a hidraulika lassan becsukta mögötte az ajtót.
 A nő még mindig mondta a magáét:
- Tinédzserek.
Evan tépelődve állt a sarkon. Ha Joey nevét kiáltja, azzal elárulja
a lány jelenlétét. Ha utánasiet, azzal riaszthatja a férfit, ami Joey
életébe kerülhet. A lány elvette Evan fegyverét, és jelenleg az ő
oldalán állt a meglepetés ereje is.
Evan rohamra készen fülelt.
A nő félreértette a szorongását, arca együttérző vonásokba
rendeződött.
- Én hármat neveltem fel - folytatta, és nyomatékosításképpen
felmutatta három ujját. - Úgyhogy higgye el, tudom. Nehéz
elengedni őket.
A kutya ugatott, és körbe-körbe szaladgált.
- Köszönhetően az ittas vezetésnek - mondta a nő. - Meg a
testükkel kapcsolatban hozott döntéseknek.
Evan egy puffanást hallott a salaktömbön túlról. Meg egy
nyögést. A nő válla fölötti vécéablakot vér spriccelte be, majd egy
férfi arca nyomódott az üvegnek, és a szakálla elmaszatolta a foltot.
A nő oldalra döntötte a fejét.
- Maga is hallotta?
- Azt hiszem, épp takarítják a vécét - mondta Evan.
Újabb férfihangú nyögés, majd egy eltörő csont reccsenése.
- Alaposan kitakarítják - tette hozzá Evan, és befordult a sarkon.
Vállal előre rontott be a férfivécébe.
Először a neki háttal álló Joey-t látta meg, kissé elmozdult
felsőjével, felemelt karjával, megfeszült vállával. A kezét nem látta,
de Evan ARES pisztolya hátul, a nadrágjába dugva pihent.
A férfi térden állt, arca csontig felszakadt, elülső fogai
hiányoztak, mellkasán előkét formált a vér. Egyik karja tehetetlenül,
eltörve lógott az oldalánál. Másik kezét tenyérrel kifelé, széttárt
ujjakkal tartotta maga elé. Evan óvatosan előrelépett, hogy jobban
lássa a lányt. Tökéletes Weaver-féle tüzelőállásban célzott a férfi
fejére annak saját Desert Eagle-jével, amelynek hosszú csövét
hangtompító tette még hosszabbá.
A lány ujja lassan rászorult a ravaszra.
Evan higgadtan felemelte a kezét, megdermesztve körülöttük a
levegőt.
- Joey - mondta.
A férfi lehajtotta a fejét. Arcáról vér csöpögött a padlóra. Páni
félelmének izzadsága kesernyés szaggal ülte meg a levegőt.
- Ereszd le a fegyvert. Nem akarod átlépni ezt a határt.
- De igen - válaszolta a lány könnyes szemmel. - Bizonyítani
akarok.
- Nincs mit bizonyítani.
A cső enyhén megremegett a lány szorításában. Evan figyelte,
ahogy elfehérednek öklének bütykei.
- Csak néhány dekányi nyomás a ravaszon - mondta Evan -, de
az egész életedet szétrobbantod vele.
- Mi a különbség? - kérdezte. - Aközött, hogy én teszem meg,
vagy te?
- A legnagyobb különbség a világon.
Joey pislogott párat, és úgy tűnt, összeszedte magát. Lassan
leeresztette a fegyvert. Evan gyorsan odalépett hozzá, és elvette
tőle.
Aztán a férfihoz fordult.
- Parancs érkezett felülről, miszerint végezni kell velem. Tudni
akarom, honnan jött.
A férfi nedvesen zihálva vette a levegőt. Nem válaszolt.
Evan közelebb lépett hozzá.
- Kitől kapja Van Sciver a parancsait?
 A férfi vért köpött.
- Esküszöm, nem mond nekünk semmit.
Evan a vécéajtóra sandított. Nem sok idejük volt.
- Hogyan talált rád? A seregben szolgáltál?
A férfi oldalra döntött fejjel, féloldalas mosollyal nézett rá,
megmaradt fogait vér körvonalazta.
- Nana, ezzel már túl sokat árulnék el, nem igaz? De szerencsés
napod van, X. Segíthetek neked. Küldök egy üzenetet Van
Scivemek.
- Igen - válaszolta Evan. - Küldesz bizony.
Azzal mellkason lőtte a férfit. A hangtompító remek munkának
bizonyult, egy tompa pukkanássá fojtotta a lövés hangját. A férfi
nekicsapódott az ablak alatti csempéknek, és ülőhelyzetbe rogyott,
álla a mellkasára, feje oldalra hanyatlott.
Tizenegynek annyi.
Maradt tizennégy.
Evan eldobta a fegyvert, karon fogta Joey-t, és kisétált. A
benzinkútnál senki sem figyelt fel a történtekre.
Evan odadobta a Honda kulcsait Joey-nak.
- Fogd a hátizsákodat meg a laptopodat.
A lány jobbra kocogott el, Evan pedig balra ment.
Amikor befordult a sarkon, a nőt a kutyája fölé hajolva találta,
amint éppen az állatot szidja.
- Végezd el a dolgodat, Fahéj. Végezd már el a dolgodat!
A nő rászipogott.
- Tudja, voltak idők, amikor az idegenek még segítettek
egymásnak.
- Sajnálom, asszonyom - válaszolta Evan, ahogy felvette a
bevásárlószatyrot. - A tinédzser miatt van. Kiszámíthatatlan.
A nő arca megenyhült, majd figyelmét újra a törpespiccre
fordította.
Evan gyorsan elsétált a kutak mellett a 4Runnerhez, amely járó
motorral, az autópálya felé fordulva, menekülésre készen várt rájuk.
Joey is odaért, és vele együtt szállt be a kocsiba, miután bedobta a
hátizsákját.
Még mindig ki volt fulladva a harctól és az adrenalinlökettől,
kulcscsontja izzadságtól csillogott.
- Nagyon erős fiatal nő vagy - mondta neki Evan.
Kihajtott az autópályára, és hazafelé indult.
 31
Lesprintelni a maratonit

Mire tizenkét órával és huszonkilenc perccel később

megérkeztek Evan burbanki biztos házába, már egy Kiáról lelopott
rendszámú Priust vezettek. Kefevirágok és borsfák szegélyezték a
század közepi, egyszintes házakat felsorakoztató utcát. Evané a
blokk végén, kék, oszlopos borókák magas sora mögött állt. Amikor
annak idején megvette, hogy egyike legyen féltucatnyi, állandó
készenlétben tartott biztos házának, ez még egy megfizethető
környéknek számított, kedves, bár kissé rozoga épületekkel. De
köszönhetően Burbank remek iskoláinak és a filmstúdiókhoz való
közelségének, a dzsentrifikáció a tetőfokára hágott; az egykor
csendes utcácska azóta állandó felújítások színtere. Evan már
tervezte, hogy megszabadul a háztól, és így is fog tenni, amint ő
meg Joey végeztek egymással. Lenyomozhatatlan, labirintusszerűen
felépített fantomcégei lehetővé tették, hogy a lebukás veszélye
nélkül kereskedjen az érdekeltségeivel.
Leparkolt a garázsban egy tízéves Buick Enclave mellé, amely
régóta szolgálta őt hűségesen. A garázsajtó lecsukódott, Evant és
Joey-t pedig magába zárta a biztonságos sötétség.
Evan épp kiszállt volna a kocsiból, amikor a lány dühösen
megszólalt:
- Mit számít?
 - Micsoda?
- Hogy megölök-e valakit.
Evan elgondolkodott a válaszon.
- A gyilkolás oly módon változtat meg, hogy fel sem fogod.
Sosem lennél képes normális életet élni.
- Normális életet? Hogy… mihez kezdenék én azzal? Plázában
lógnék? Szalagavatóra járnék? Ezernyi kibaszott szelfit készítenék?
Hangja olyan dühtől forrongott, amelyet Evan egyáltalán nem
értett.
- Ja - tette hozzá Joey. - Totál be tudnék illeszkedni.
- Nem csak erről van szó. Már beszéltünk a Tíz Parancsolatról.
„Sose hagyj meghalni egy ártatlant.” De talán van ennek egy másik
jelentése is: „Sose hagyj ölni egy ártatlant.”
- Nem vagyok ártatlan.
- Nem. De talán ismét azzá tehetünk.
Joey-t nyilvánvalóan nem elégítette ki a válasz.
Nem szállt ki a kocsiból. Csak ültek a Priusban, és a szélvédőn át
a semmibe bámultak.
- Gyenge vagyok - mondta a lány.
Az arca megtört bánatában, de csak egy olyan kurta pillanatra,
hogy ha Evan pislog, lemarad róla.
- Miért mondod ezt?
- Nem tudtam meghúzni a ravaszt, amikor elém tették a fickót
abban a zsákban. És nem tudtam meghúzni a ravaszt a pihenő
vécéjében sem.
- Ez nem azért van, mert gyáva vagy - vetette ellen Evan. -
Hanem azért, mert erősebb vagy.
- Kinél?
Evan maga sem tudta, hová vezetnek a szavai, egészen
mostanáig. Kezét a kormányra tette, és belélegezte a sötét levegőt.
 - Nálam.
Evan számára a biztos házak fenntartása felért egy
részmunkaidős állással. Pár naponta megöntözte a növényzetet,
összeszedegette a verandáról a szórólapokat, bevitte a postát,
átprogramozta a világítási rendszert. Minden helyszínen tartott -
Jack szavajárásával élve - „felszerelést”, vagyis küldetésekhez
elengedhetetlen eszközöket és fegyvereket.
Belépett a burbanki házba, és hatástalanította a riasztót. A belső
teret lesötétítették az épületet körülölelő fák, a hátsó kertet pedig
egy meredek domboldal árnyékolta le. A házban mindig kissé
nyirkos szag terjengett, a nedvesség beitta magát az alapokba.
Joey tátott szájjal járt szobáról szobára, majd visszajött a
nappaliba, és ledobta a hátizsákját a vastag barna szőnyegre egy
szatyornyi gyorskaja mellé, amelyet Evan a legutóbbi benzinkúton
vásárolt neki. Cukorka és Red Bull, ahogy ígérte, valamint instant
rámen, egy rakás Snickers és háromszögletű műanyag zacskóba
csomagolt szendvicsek.
- Mindenhol van házad?
- Nem mindenhol.
- És hol élsz?
- Az nem tartozik rád.
A lány feltartotta a kezét.
- Hűha, cowboy. Vettem. X lakhelye: nem tartozik rám. De
honnan van ennyi pénzed?
- Amikor még a kormánynak dolgoztam, bőségesen elláttak
forrásokkal. Azt akarták, hogy sose kelljen hallaniuk felőlem. Nagy
befektetés volt, de kifizetődött.
- Kifizetődött?
- Mennyit ér egy rezsimváltás? - kérdezte Evan.
Joey elgondolkodva csücsörített.
 - Egy jól célzott golyó - folytatta Evan - megváltoztathatja egy
ország sorsát. Borítsd fel a hatalmi egyensúlyt, hogy az adott ország
érdekei hozzásimuljanak a sajátjainkhoz.
A lány hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Hogyhogy Van Sciver még nem akadt a nyomodra a
bankszámláidon keresztül?
- Megpróbálta.
- De te túl nagy falat vagy.
- Nem. Jack volt túl nagy falat. Ő intézett el mindent, ő tanította
meg nekem, amit a lenyomozhatatlan üzleti tranzakciókról tudnom
kellett.
- De azóta változtak a dolgok.
- Így van. Finomítottam a protokollokon. Egy kellemetlen előző
havi esetet követően még inkább diverzifikáltam a portfoliómat.
Bitcoinbányászat.
A lány elmosolyodott.
- Mert az kívül esik a kormányzati szabályozáson és
felülvizsgálaton.
- Pontosan.
- Szóval ezért engedheted meg magadnak, hogy mindenhol
legyenek biztos házaid.
- Nem mindenhol.
Joey megpördült a tengelye körül, és beitta a látványt.
- És itt maradhatok?
- Igen. És dolgozhatsz. - Evan bekapcsolta a Dell laptopot, és
letette egy kerek faasztalra, amely a mustárszínű kanapéval együtt a
nappali bútorzatának szerepét töltötte be. - Szükségem van az ebben
lévő adatokra. Van Sciver elkapása maraton, nem pedig sprint.
Nekünk azonban le kell sprintelnünk a maratont. Világos?
A lány karba fonta a kezét.
 - Hadd világosítsalak fel arról, hogy mivel is állunk szemben. Ez
a Dell Inspiration egy eszméletlenül erős titkosító algoritmust
használ.
- Szóval nem tudod nyers erős támadással belőni a kulcsot?
Joey hangos, esetlen röhögésben tört ki, ami már szinte elbűvölő
volt.
- Egy helyettesítős-permutációs rejtjelezésről beszélünk,
hatvannégy bites blokkmérettel és akár kétszázötven bites
kulcsmérettel. Vagyis nem, nem tudjuk nyers erős támadással
belőni a kulcsot, hacsak nincs úgy száz évünk, amit rászánhatunk.
- Mi a legjobb módja a kulcs megszerzésének?
- Kalapáccsal kiverjük valakiből, aki ismeri.
- Joey.
A lány egy sóhajszerű nyögéssel leült, és magához húzta a
laptopot.
- Mi az internetes jelszavad?
Evan megmondta neki. Várt. Aztán megkérdezte:
- Mit csinálsz?
Joey ujjai szinte füstöltek.
- Letöltőm a szükséges eszközöket.
- Konkrétan miket?
- Nézd, hetekbe telne felvenni a kesztyűt ezekkel az
algoritmusokkal, úgyhogy meg kell találnunk a kulcsot. Ami nagy
valószínűség szerint legalább részben olyan számsorokból áll,
amelyek valamiképpen jellemzőek ezekre a fickókra. Ami azt
jelenti, hogy listákra van szükségem. Minden létező névre az angol
nyelvben, európai nevekre, becenevekre, utcanevekre,
telefonszámokra, a fentiek minden kombinációjára. Tudtad, hogy
másfél milliárd telefonszám van Észak- és Dél-Amerikában?
- Nem tudtam.
 De Joey szinte oda se figyelt rá.
- Van az Amazonnak ez a többé-kevésbé új cucca. AMI-nak
hívják, vagyis Amazon Machine Image-nek. Lényegében operációs
rendszerképeket futtat. Több száz van belőlük a felhőben,
használatra készen.
- Izé - mondta Evan.
- Virtuális gépek - magyarázta a lány nem elhanyagolható
ingerültséggel a hangjában.
- Oké.
- Tudod, mi a jó a virtuális gépekben? Megnyomsz egy gombot,
és máris kettő van belőlük. Vagy tízezer. Adatközpontokban, a világ
minden sarkában. Tessék, nézd meg. Most másolom őket,
méghozzá úgy, hogy szóródjanak szét geográfiailag garantált
hozzáférhetőséggel.
Evan hiába nézte, nem tudott lépést tartani a monitoron zajló
folyamatok gyorsaságával. Bőven átlag fölötti hekkertudása ellenére
úgy érezte magát, mint egy kezdő síelő egy fekete pálya tetején.
A lány zavartalanul folytatta:
- Először az összes titkosított adatot feltöltjük a laptopról a
felhőre, érted? Na, pont ilyen pocsékul és leereszkedően
magyaráztál te is a motelben.
- Jobban meggondolva…
- Aztán elosztjuk köztük a melót. Beizzítjuk a Hashkillert, és
belehányjuk a jelszó-kombinációkat. Kit érdekel, ha három rossz
jelszó után kizárnak minket a rendszerből? Egyszerűen folytatjuk a
próbálkozást a következő virtuális géppel. Aztán a következővel.
- Honnan van hardvered egy ekkora feladat lebonyolítására?
Joey végre elhallgatott, és kifújt a szeméből egy hajtincset.
- Ezt magyarázom, X. Többé nem kell hardvert vásárolnod.
Időszakokat bérelsz a felhőben. És miután végeztünk, kicsináljuk a
virtuális gépeket, és semmiféle nyoma nem marad a
tevékenységünknek. - Úgy emelte fel a kezét, akár egy filléres
spirituális guru. - Egyszerre van mindenhol és sehol. - Sunyi vigyor
terült el az arcán. - Mint te.
- Meddig fog mindez tartani?
- Nem tudom biztosan. Felügyelnem kell a kontrollprogramokat,
ellenőriznem kell az eredményeket, időnként szeretetteljes
támogatásomról kell biztosítanom a folyamatot. Elvégre ezek csak
gépek.
- Oké. Vissza kell mennem. A fürdőben találsz törölközőket. A
hűtő tele van kajával.
- Várjunk csak… itt hagysz engem?
Evan a konyhaszekrényhez lépett, és elővett belőle egy kártyás
telefont, amelyet most először kapcsolt be.
- Csak hívj fel. Tudod a számomat?
- Aha, 1-855-2-SEHOL. Egy számjeggyel hosszabb a kelleténél.
- Igen.
- Szóval ennyi? - végignézett a csupasz falakon meg a
mustárszínű kanapén. - Ez az életem?
- Egyelőre.
- Tévé van?
- Nincs.
- Mégis mit csináljak?
Evan felkapta az Enclave kulcsait a konyhapult egy táljáról. A
Ford F-150-esét a burbanki repülőtér egy hosszú távú parkolójában
hagyta. Mielőtt hazamegy, megejt még egy utolsó járműcserét.
- Törd fel a laptopot.
- Oké. És aztán?
Evan a garázs felé indult.
- Aztán követem a nyomot.
 - Nem, úgy értem, mi lesz velem?
Evan megpörgette a kulcsokat az ujja körül, aztán az öklébe zárta
őket.
- Csak törd fel, Joey.
- És? Majd utána döntjük el, hogy mi lesz velem?
- Ez nem rólad szól, Joey. Hanem Van Sciverről. Tudod, mit kell
tennem. Jelenleg ez az egyetlen, ami érdekel.
Evan állta a tekintetét. A lány kurtán biccentett.
Aztán a férfi otthagyta őt.
 32
Tisztítószer

Otthon.
Evan beóvakodott nagy Ford pickupjával a két betonoszlop közti
helyére, leállította a motort, és felsóhajtott. Castle Heights föld alatti
parkolószintje hatalmas, sötét és egy garázshoz képest
valószínűtlenül makulátlan volt. A környezetbarát padlótisztító
agresszív citromillata alatt olaj és benzin kellemes bukéja
lappangott. A tisztítószert, amely a lakógyűlés „legyünk zöldek”
kezdeményezésének részét képezte, épphogy csak jóváhagyták a
havi gyűlés egy olyan forró vitája után, amibe Evant is belevonták
mint rezidens ipari tisztítószeres szakértőt. A drágább ökológiai
termékre adott döntő szavazatával magára vonta néhány idősebb, fix
bevételből gazdálkodó lakó haragját.
Így ment az élet a csúnya nagyvárosban.
Castle Heights belügyeit - a rivalizálásokat, a vitákat és a
bürokratikus manővereket - időnként kimerítőbbnek találta, mint az
orgyilkosok elöli menekülést.
A kocsiban maradt. Tetszett neki a garázsra telepedő csend.
Kihasználta a pillanatot, hogy számba vegye a teste állapotát.
Törött orra elfogadhatóan festett, de még mindig sajgott a nyerge. A
szétrobbant szélvédőtől származó vágás az ínyén nagyjából
begyógyult, de még dühösen lüktetett, amikor megnyalta. A derekát
kissé merevnek érezte a járőrautókkal való, Hillsboro melletti
ütközések következtében. Éles fájdalmat érzett a hónalja alatt, ez
talán egy megrepedt borda lehetett. Keze lehorzsolódott, amikor
átvetette magát a pályaudvar fém felüljáróján. Vállsérülését
súlyosbították a Benelli puska visszarúgásai. Ezt mind el tudta
leplezni.
A szeme alatti zúzódások azonban még mindig elárulták a
sérülését.
Felkapcsolta a belső világítást, elővette az alapozót, és felvitt egy
kis bézs sminket az alsó szemhéjára. Ahogy elsimította az
ujjhegyével, akaratlanul is elvigyorodott.
Óvatlanná vált, és egy tizenhat éves eltörte az orrát. Joey
gyönyörűen megvezette. A fal tövében guggolt, hogy elrejtse harci
kését, és egy törött szárnyú madár pillantásával sandított rá a válla
fölül. Segítene nekem?
Kiszállt a kocsiból, és felment az előcsarnokba vezető lépcsőn.
Ahogy elhaladt a postaládák mellett a liftek felé, észrevette, hogy
Lorilee a kocsibejáró előtt várja az inast, hogy odahozza a kocsiját.
A barátjával vitatkozott, egy hosszú hajú, kisportolt férfival, aki a
negyvenes évei végét taposhatta. A férfi nyomatékképpen
megragadta a nő bicepszét. Evan szeme a Lorilee karjára kulcsolódó
ujjakra fókuszált. Nem szerette, amikor egy vitában valaki kezet
emel a másikra.
De ehhez most semmi köze.
Joaquin hátradőlve ült a székében a biztonsági pultja mögött.
Úgy tett, mintha a kamerák monitorjait böngészné, de a szeme
üvegesnek tűnt, és Evan látta, hogy egy bedugott fülhallgató rejlik a
sapkája alatt.
- A huszonegyedikre, Joaquin, kérem - mondta Evan.
Az őr előrehajolt a székében, megnyomott pár gombot, hogy
Castle Heights régi vágású biztonsági előírásainak megfelelően
lehívja a liftet, és megadja a célállomását.
- Máris, Mr. Smoak. Hogy telt az üzleti útja?
- Újabb nap, újabb reptéri váró. De sok mindent sikerült
elintéznem.
- Az jó.
- Mi az állás?
Joaquin kissé elvörösödött.
- Huszonhat-tizennégy. Golden State.
- Sajnálom.
- Emlékszik, amikor a Lakers még jó volt?
Mielőtt Evan válaszolhatott volna, Joaquin hirtelen kivette a
fülhallgatóját, és kihúzta magát. A 6G lakója, Ida Rosenbaum
csoszogott be a főbejárati ajtón. Előregörnyedt, és úgy szorította
túlméretezett táskáját a könyöke alá, mintha attól félne, hogy elfújja
a szél.
Evan a lift felé fordult, és imádkozott, hogy érkezzen meg,
mielőtt a nő átér az előcsarnokon. Tükörképe tisztán látszott a régi
rézajtókon.
Köszönhetően az előcsarnok ragyogó fényeinek, most észrevette,
hogy az orra még mindig csálén áll. Nem nagyon, de pár
milliméterrel balra húz, eléggé, hogy Ida Rosenbaum sasszemének
feltűnjön.
Ahogy a nő közeledett, és tolta maga előtt az idős hölgyes ibolya
parfümillatot, Evan gyorsan középre rántotta az orrát.
A fájdalomtól könnybe lábadt a szeme.
- Már megint maga - szólalt meg a nő, nem valami lelkesen.
Evan továbbra is előrenézett, és igyekezett elpislogni a szeméből
a nedvességet - ha elmaszatolta az alapozót, az egy egészen más
jellegű beszélgetést eredményez majd.
 - Jó reggelt, asszonyom.
- Megint ez az asszonyomozás. Szólítson már Idának végre.
- Rendben.
Megérkezett a lift, mire Evan beszállt, és tartotta az ajtót Mrs.
Rosenbaumnak. Érezte, ahogy felforrósodik a homloka, és remélte,
nem kezd vérezni az orra. A helyrerántás fájdalma sugárzott az
arcából.
- Ez az időjárás - mondta Mrs. Rosenbaum, ahogy a lift
emelkedni kezdett. - Megbolondítja az allergiáimat. El se hinné,
milyen bosszantó. Mintha szénakazalból lélegeznék.
Kezdett megeredni a vére - már érezte a melegét az orrában. Nem
akarta elszorítani, úgyhogy kissé hátradöntötte a fejét, és vett egy
nagy levegőt. Az emeletszámok lassítva váltakoztak. Evan szeme
már nem könnyezett, de a cseppek még mindig ott ólálkodtak az
alsó szemhéjában, azzal fenyegetőzve, hogy kicsordulnak, és
rászabadulnak a korrektorra.
- Na és a csípőm. Inkább bele se kezdek. - Ida lemondón
legyintett rá. - De hát mit tud maga erről? Az én Herböm,
nyugodjék békében, mindig azt mondogatta, a maga generációja
nem tanulta meg, hogyan kezelje a fájdalmat. Mindenki rögtön
megy masszázst venni vagy orvosi marihuánát szívni.
Evan igyekezett összeszorítani az orrcimpáit.
- Igen, asszonyom.
A lift végre megérkezett az ötödik emeletre, ahol a nő kiszállt, de
még vetett Evanre egy utolsó pillantást.
- Ráadásul lassan tanulnak - állapította meg.
Ahogy az ajtók becsukódtak, elzárva őt Mrs. Rosenbaum
tekintete elől, Evan épp időben hajolt bele a kezébe, hogy elkapja a
lecsöppenő vért.
Evan fagyasztójában évek óta érintetlenül állt egy üveg vodka.
 Stoli Elit: Himalayan Edition.
Evan kinyitotta a diófa dobozt, és szemügyre vette a kézzel fújt
cseh üvegpalackot.
A vodkát Tambov régió legjobb minőségű téli búzájából és
mélyen a híres hegyvidék alatt rejlő forrásvízből készítik egy
bonyolult lepárlással, amelyet követően mínusz tizennyolc fokra
fagyasztják, hogy elkülönítsenek belőle minden adalék anyagot és
hibát. Az üveghez járt egy aranyborítású jégvágó is. Az ital árából
kiindulva a jégvágót valószínűleg védelemként szánták az önjelölt
vodkabanditák ellen.
Evan feltépte a zárjegyet, és rátöltött kétujjnyi vodkát egy
jéggömbre.
Felemelte a poharat, hogy megcsodálja a folyadék tisztaságát.
Kizárólag a jég szagát lehetett érezni rajta. Bársonyosan ömlött szét
a szájában, és meglepően gyümölcsös utóízt hagyott maga után.
A vodkát eredetileg a száj megtisztítására szánták a zsírosabb
ételek elfogyasztása után. Evan viszont a csendes ambíciójáért
szerette. Első pillantásra sima víznek tűnt. Mégis arra törekszik,
hogy önmaga legtisztább verziója legyen.
Letette a poharat a konyhasziget öntött beton felszínére, föléje
hajolt, és kifújta a levegőt.
Kéretlen kép villant a fejébe: szél süvít át a Black Hawkon,
belekap Jack ingébe és hajába. Széles terpesszel veszi fel a harcot az
elemek ereje ellen.
Mindig harcra kész az elemek ereje ellen.
Evan félig a szájához emelte a poharat, majd visszatette a pultra.
Arca benedvesedett.
- A fenébe is, Jack - mondta.
Lehunyta a szemét, és visszavonult a testébe. Belülről mérte fel
az alakját. Érezte a padló nyomását a bakancsa talpán. A pult
hidegét a tenyere alatt. Benn tartotta a levegőt az orrában, a
légcsövében, a mellkasában. Beszívta a gyomrába, és elvégzett tíz
hasi légzést.
Itt és most, ebben a pillanatban, nem létezett a Seholember
küldetése, nem létezett Van Sciver, és nem létezett biztos házban
elrejtett tizenhat éves lány sem. Nem volt sem múlt, sem elképzelt
jövő, sem csontig hatoló, gyötrelmes gyász, nem létezett a Jack
nélküli világ tanácstalansága.
Csak a lélegzet. Belégzés, kilégzés. A teste ugyanazt csinálta,
amit napjában húszezerszer, csakhogy ezúttal Evan külön odafigyelt
rá.
És ezúttal.
És ezúttal.
A rövid meditáció és a vodka melegséggel töltötte meg a vénáit.
Úgy érezte, megtisztult.
Kinyitotta a szemét, és a Trezorba indult.
 33
Sok változó

Benito Orellana.
Így hívták a férfit, aki a Seholember segítségét kérte, a férfit,
akivel Evan holnap délben találkozni fog.
Legalábbis a telefonban azt állította, így hívják.
Evan minden önkéntes munkáját ugyanolyan gondosan tervezte
meg, mint annak idején a nagy értékű célpontok kiiktatását. Az Első
Parancsolat: Ne feltételezz semmit.
Azt sem, hogy az ügyfél valóban az, akinek mondja magát.
Vagy hogy nem fog az életedre törni.
Evan megállt a Trezor fémlemezes asztala mögött, és a sorba
rendezett monitorok sápadt fényében kortyolgatta a vodkáját. Innen
több száz állami és szövetségi bűnüldöző szerv adatbázisához hozzá
tudott férni. És ehhez csak egyetlen belépési pontra volt szüksége: a
Los Angeles-i rendőrség egy tetszőleges járőrautójának
műszerfalára csatlakoztatott Panasonic Toughbook laptopra. Mivel
a kocsikat műszakonként más-más rendőrök használták, a laptop
jelszava általában meglehetősen egyszerűnek bizonyult, sokszor az
egység számából állt: LAPD_4012. Az évek során Evan több
rendőrőrs több járőrautóját is feltörte, hogy aztán feltöltsön a
műszerfali laptopba egy fordított SSH-kódot. A tűzfalakat arra
tervezték, hogy külső támadások ellen védje a rendszert, a kimenő
forgalmat nem szabályozták. Amikor Evan hozzá akart férni az
adatbázisokhoz a távolból, beindította rejtett kódját, és rávette a
rendőrségi számítógépet, hogy lépjen vele kapcsolatba a tűzfalon
keresztül. Így be tudott hatolni a nyitott portokon, és kedvére
böngészhetett a rendszerben.
Benito Orellanáról máris sok mindent megtudott.
El Salvadorból illegálisan átjött munkás, aki 1986-ban nyert
amnesztiát az új bevándorlási reformnak köszönhetően. Az
adótörténete alapján Benito három állásban dolgozott:
mosogatóként egy belvárosi olasz étteremben, parkolófiúként és
Uber-sofőrként. Az évek során kötelességtudóan jelentette a
készpénzes borravalóit is. Ha mindez az információ igaz, Evannak
egy őszinte, keményen dolgozó emberrel van dolga.
Benito felesége februárban hunyt el. A Medicaid tavalyi CT-
vizsgálata fekete foltokat mutatott ki a mellkasában, a Los Angeles
megyei halotti bizonyítvány pedig tüdőrákot jelölt meg a halál
okaként. Gyors lefolyású volt. Benitónak egy fia született, Xavier,
aki a Kelet-Los Angeles-i Közösségi Iskolában vett kurzusokat,
mielőtt az anyja diagnózisának környékén félbehagyta a
tanulmányait. Xavier- ről nem talált egyéb információkat. Benito
pénzügyeivel sokáig nem akadtak problémák, de az utóbbi időben
hitelkártya-adósságokat halmozott fel a Jó Szamaritánus Kórház
felé. A pico-unioni ház kölcsön alatt nyögött, egy második jelzálog
agresszív hitelmutatója hónapról hónapra nagyobb súllyal
nehezedett rá.
Evan Vera Il-re pillantott.
- Rendben lévőnek tűnik a fickó.
Vera II nem válaszolt.
Evan lenyelte drága vodkája utolsó kortyát, kihalászta a pohárból
a jégkocka maradékát, és a recés tüskékre helyezte. Az öklömnyi
méretű aloe vera növény nem is igényelt több öntözést a heti egy
jégkockánál.
Kivette a zsebéből a Samsung telefont - amelyet Van Sciver
emberétől vett el Portlandben és bekapcsolta. Nem jöttek üzenetek.
Egyetlen kódolt kapcsolatot látott. Ha megnyomja a gombot, azzal
felhívja Van Scivert. Ez még jól jöhet. Evan kikapcsolta a telefont,
és töltőre tette.
Már készült volna felállni, de Vera II még marasztalta.
- Oké, oké - mondta.
Behozta a burbanki biztos ház rejtett kameráinak képét.
Joey egy cukorkát rágcsálva ült a faasztalánál, és a billentyűzetet
nyomkodta. Saját laptopja a Dell mellett hevert, egy kábellel kötötte
össze őket. Egy idő után felállt, kihalászott valamit a hátizsákjából,
majd visszavonult a kanapéhoz.
Evan nem látta, mit bámul.
Amikor a lány elmozdult, végre rálátott a válla fölött. Megint a
hálaadási üdvözlőkártyát olvasgatta, ujjával úgy követte a beleírt
üzenetet, mintha Braille-írás lenne.
Nyomorúságosnak tűnt a kanapén heverve, a karjára
támaszkodva, a lábát maga alá húzva.
Evan Vera Il-re sandított.
- Na jó.
Felhívta Joey kártyás telefonját. Látta, ahogy a lány összerezzen,
aztán odalép az asztalhoz, és felveszi a készüléket.
- X?
- Hogy mennek a dolgok?
A lány a laptopokra pillantott.
- Haladok.
Joey félreértette a kérdését, de most már kínos lett volna
visszakozni.
 - Helyes - válaszolta.
A lány bement a konyhába, és berakott egy adag rámentésztát
egy tálba.
- Tudod már, mikor leszel kész vele?
- Tízezer virtuális géppel dolgozom - magyarázta Joey, ahogy
megtöltötte a tálat vízzel, és betette a mikrohullámú sütőbe. - Sok
változóval kell számolni.
- Le kell…
- Sprintelnünk a maratonit - fejezte be helyette a lány. - Tudom.
Vedd úgy, hogy hozzá vagyok láncolva a laptophoz. Amikor
végzek, esetleg varrók neked pár pénztárcát.
Ismeretlen csengőhang zendült fel mélyen a penthouse
belsejéből, mire Evan hirtelen felpattant. Olyan régóta nem hallotta
már ezt a hangot, hogy beletelt egy pillanatba a beazonosítása.
Az otthoni telefon.
Amikor beköltözött, beköttette, hogy legyen egy szám, amelyet
feltüntethetnek a lakógyűlés névsorában. Három hónappal ezelőtt
kereste rajta egy telemarketinges, de azt leszámítva évek óta nem
hívta ezt a számot senki.
- Reggel jelentkezem - köszönt el Joey-tól, majd bontotta a
vonalat.
Kiviharzott a Trezorból, átvágott a hálószobán, majd besietett a
konyhába, és felkapta a vezeték nélküli telefont.
- Halló?
- Szia.
A nő hangja teljesen váratlanul érte.
 34
A legvégső munka

- Tudom, hogy úgy döntöttünk, nem tartjuk a kapcsolatot -

kezdett bele a mondanivalójába Mia némileg ideges hangon. - De,
szóval, olyan pocsékul festettél, amikor összefutottunk múlt héten a
parkológarázsban.
Evan megköszörülte a torkát.
- És - folytatta a nő - tudom, hogy egy ideig távol voltál. Ma este
megláttam a kocsidat a parkolóhelyén, és gondoltam… hát,
gondoltam, esetleg jólesne egy kis házi koszt.
Evan Peterre jellemző zűrzavart hallott a háttérben. A nő befogta
a telefon kagylóját.
- Tedd vissza a fedelét! - kiáltotta. Aztán folytatta. - Mindegy,
csak egy kósza gondolat volt.
- Az jó lenne - hallotta Evan a saját hangját.
- Tényleg?
Evan is ugyanezt kérdezte saját magától. Gondolkodás nélkül
válaszolt. Mely része állt bevetésre készen ezzel az „igen”-nel?
- Igen - mondta.
- Oké. Akkor le tudnál jönni úgy húsz perc múlva?
- Oké. - Azon kapta magát, hogy idegesen járkál fel-alá.
Mondania kellett volna még valamit, amit az emberek a filmekben
és a sorozatokban ilyenkor mondani szoktak. A szavak gépiesnek és
esetlennek tűntek számára, mégis kierőltette őket a száján. - Hozzak
valamit?
- Csak magadat.
Ez állt a forgatókönyvekben. Több tucatszor nézte már végig ezt
a jelenetet, de most benne volt, most ő szavalta a sorokat.
Volt egy másik szabály is. A nőnek nemet kellett mondania, neki
azonban ennek ellenére is vinnie kellett valamit. De hát mit vihetne?
Olajbogyót? Energiaszeletet? Egy testpáncél átdöfésére alkalmas
tantóhegyű, összecsukható Strider kést?
A hétköznapi élet olyan stresszes.
- Oké - válaszolta, és letette a kagylót.
Jack mindenre felkészítette; halálos, világi és kulturált embert
faragott belőle.
De háziast, azt nem.
Megtapogatta helyre rakott orrát, és visszasétált a zuhanyzóba.
Amikor Mia kirántotta az ajtót, túlságosan hangos
rajzfilmkarakterek lármája, valamint fokhagyma meg hagyma illata
vágta fejbe Evant.
- Szia, jó, hogy jöttél. Hűha… vodka.
Evan idegesen állt a párás üvegű Nemiroff Lexszel a kezében,
amely nem volt sem túl drága, sem túl olcsó, sem túl felvágós, sem
túl közönséges, sem túl fűszeres, sem túl citrusos.
Sokáig tanakodott a fagyasztó fiókja fölött.
Határozottan nem érezte úgy, hogy macsós hangulatban van,
még a szeme alatti zúzódásokra felvitt sminkjét is meg kellett
igazítania. Az elszíneződés már csaknem eltűnt, és remélte, hogy
reggel már nem lesz szüksége az alapozóra.
Felemelte az üveget.
- Ukrán - mondta, és aggasztóan begyakoroltnak érezte a hangját.
- Búzaalapú, és fában érlelték hat…
 - Szia, Evan Smoak! - Peter viharzott el mellette narancsokkal
zsonglőrködve, ami azt jelentette, hogy egyiket ejtette le a másik
után.
Mia megpördült.
- Visszafoglalom ezt a lakást! Vissza bizony. Isten engem úgy…
Reccsenő zaj nyomatékosította Peter megtorpanását. A fiú a lába
elé nézett, és megbánás suhant át az arcán.
- Összetört a távirányító - jelentette be rekedt hangon, majd
besuhant a kanapé mögé, és ott folytatta a nem-zsonglőrködését.
Mia úgy nézett a távirányító romjaira, mintha a fia még mindig
ott állna fölöttük.
- Összetört - ismételte. - Ezt hívják stratégiailag passzív
mondatszerkezetnek.
Megfordult, és Evannel a nyomában besietett a konyhába. Egy
szedővel kiemelt egy darab tésztát, és hozzávágta a szekrényhez.
Ott maradt más, korábban már megszáradt, fához tapadt csíkok
mellett. Elkapta Evan pillantását, és felemelte a sütőkesztyűtől
embertelenül nagynak tűnő kezét.
- Ez azt jelenti, hogy kész - magyarázta hangosan, hogy
túlkiabálja az üvöltő tévét. Ahogy kiöntötte a fazék tartalmát egy
szűrőedénybe, a felszálló gőztől elvörösödött az arca.
Süvölteni kezdett a tűzriasztó, mire Mia felkapott egy
mosogatórongyot, és elhessegette alóla a füstöt.
- Semmi baj. Majd magától le…
Mondata maradékát elnyelte Tapsi Hapsi kalandjának intenzív
nagyzenekari aláfestése.
A káosz közepette Evan összeszedte magát. Letette a vodkás-
üveget a pultra. Fogott egy húsvágó kést, és egy felborult bárszék
mellett bement a nappaliba. Megtalálta a szőnyegen, a kanapé
mellett heverő távirányítót, és látta, hogy a gombjai benyomódtak a
műanyag borítás alá, ahogy sejtette.
Leült, és hozzálátott meglazítani az apró csavarokat a kés
hegyének segítségével. Három narancs pottyant a kanapé párnájára,
majd könnyű léptek közeledtek, és Peter végül a lábát keresztbe
téve leült Evannel szemben.
- Mit csinálsz? - kérdezte a fiú.
Evan kivette az első csavart, és munkához látott a másodikon.
- Kiveszem a csavarokat.
- Miért konyhakést használsz hozzá?
- Mert ez van kéznél.
- De a kések evésre valók.
- Többek között. - Kijött a csavar, mire felpattant a távirányító
fedele, a gumigombok pedig a helyükre ugrottak alatta. Evan
visszacsavarozta a fedelet, majd megnyomta a Power gombot.
A tévé kegyesen elnémult, és ekkor a füstriasztó is elhallgatott.
Egy pillanatnyi tökéletes, üdvözült csend szállt a lakásra.
- Ehetünk - szólalt meg Mia.
Miközben Peter visszavonult, hogy megmossa a fogát, Mia és
Evan az üres tányérokkal teli asztalnál ültek. A háttérben lágyan
énekelt Linda Ronstadt egy iPod hangfalából, és azon tűnődött,
mikor fogják végre szeretni.
Mia belekortyolt a vodkába.
- Ez nagyon jó. Mint amit… fában érleltek.
- Gúnyolódsz rajtam - állapította meg Evan.
- Gúnyolódom rajtad.
Felemelte a poharát, és koccintottak.
Peter kikiabált a fürdőszoba mélyéről:
- Kész vagyok!
Mia visszakiabált neki:
- Ez nem tartott két percig!
 Hideg volt, és Mia lehúzta a pulóvere ujját a kezére. Haja ágas-
bogas kuszasággá gabalyodott. A mennyezeti lámpa átvilágította, és
felerősítette benne az összes színt, a gesztenyét, az aranyat és a
világosbarnát.
Evannek eszébe jutott, hogy mondania kellene valamit a
vacsoráról.
- Nagyon finom volt.
- Köszönöm. - Mia közelebb hajolt hozzá, kezét a szája mellé
tette, és színpadias suttogással így szólt: - Spenótot keverek a
marinara szószba. Csak így tudom rávenni, hogy zöldséget egyen.
Evan váratlanul azon kapta magát, hogy Joey-ra gondol, ahogyan
egyedül cukorkát meg ráment csipeget a biztos házban, a laptop
sápadt-kék fényében. Különös érzés kúszott fel a mellkasába, ő
pedig teret engedett neki, megvizsgálta, azonosította.
Bűntudat.
Érdekes.
Átnézett a konyha túloldalára, ahol egy új cetli virított a belső
konyhaablak fölött.
Ne feledd, hogy amit nem tudsz, az sokkal fontosabb annál, mint
amit már tudsz. - Jordan Peterson
Mia Peter kedvéért tette ki ezeket az idézeteket, az életnek ezeket
a szabályait. Ahogy a nő egyszer megjegyezte Evannek, nem kis
munka felnevelni egy embert.
- Peternek nagy szerencséje van veled - mondta Evan.
- Kösz. - Elmosolyodott, és belenézett a vodkába, ujjai épp csak
kilógtak a pulóverből, hogy a pohár köré kulcsolódjanak. - Nekem
is szerencsém van vele. Tudom, hogy ez egy sablonos válasz, de
attól még igaz.
- Most már tényleg kész vagyok! - kiáltott ki Peter. - Olvashatok?
- Tíz percig!
 - Szólj, ha lejárt az idő!
- Oké! Majd megyek, és betakarlak!
Evan a frissen összehajtogatott szennyesre pillantott a padlón
álló kosárban. A gyurmaragasztós figurákkal teleaggatott házi
feladatos táblázatra a konyhaasztal fölött.
- Mennyi munkával jár - állapította meg.
- Igen. És ez még egy jobb hét. Aztán van a torokgyulladásos hét,
az iskolai szekálás hete, vagy a törtek egyszerűsítéséből írt
dolgozaton való puskázás hete.
- Érthető. Törtek.
Mia felnevetett.
- A gyerekek feje tetejére állítják az ember életét. De talán pont
ebben rejlik mindaz, ami igazán számít. Az egész káosz közepette.
Persze szeretnék más dolgokat is csinálni. Utazni. Pihenni. - Tósztra
emelte a poharát. - Inni. - Elhalványult a mosolya. - Szülőnek lenni
néha… teher. - Megenyhültek a vonásai. - De ez egyben jó is. Hogy
van ez a teher. Egy stabil pont a világban.
Mint Jack nekem, gondolta Evan.
- Istenem - folytatta Mia. - Néha annyira hiányzik Roger. De ne
hidd, hogy az olyan nagy dolgokra gondolok, mint a gyertyafényes
vacsorák meg a szex. Az esküvői fátyol meg a nyaralások. Nem.
Hanem az olyan alkalmakra, amikor hazajövök egy kőkemény nap
után, és van valaki itthon. Az állandóságra, érted?
- Nem. - válaszolta Evan.
Mia felnevetett.
- Üdítő a nyerseséged. Mindig egy „igen” vagy egy „nem” a
válaszod. Sosem az, hogy „sajnálom” vagy „nem értem”.
Azért, mert tényleg nem értem.
- Ez a te személyes ügyed - puhatolózott Mia. - Micsoda?
Evan ismét belekortyolt a vodkába, és hagyta, hogy az ital
felforrósítsa a torkát.
- Ez a legvégső munka.
- Komolyan?
-Azt hiszem.
- Ha tényleg így van… Akkor talán egy körzeti ügyész meg
egy… bármi vagy is, lehetnek barátok.
- Barátok.
Mia felállt az asztal mellől, Evan pedig követte a példáját.
- Talán ebből csinálhatnánk rendszert - mondta a nő. - Csak
ebből. Esetleg pénteken ismét? Peter élvezi ezeket az alkalmakat. És
én is élvezem.
Evan Jackre gondolt, ahogy némán kilép a semmibe, és feladja
az életét, hogy megvédje az övét. Joey-ra, ahogy elszántan azon
munkálkodik, hogy rávezesse őt Van Sciver nyomára. Az
adósságaiban fuldokló Benito Orellanára, a halott feleségére, a
veszélybe keveredett fiára. Kérem, segítsen. Maga az utolsó
reményem.
Evan nem érdemelte meg, hogy valami ennyire jó rendszeresen
megtörténjen vele.
Mia őt bámulta.
- Mi az? - kérdezte Evan.
- Itt kéne azt mondanod, hogy te is élvezed.
- Én is élvezem.
Az ajtóhoz értek. Mia Evan szájára nézett, ő pedig Miáéra.
- Megcsókolhatlak? - kérdezte a nő.
Evan közelebb húzta magához.
Szája puha volt, annyira puha.
Szétváltak. Mia alig kapott levegőt. Evan is. Különös érzés -
különösebb, mint a bűntudat.
- Köszönöm a vacsorát - mondta Evan.
Ahogy bezárta az ajtót, Mia elnevette magát.
Evannak fogalma sem volt, miért.
 35
A kisemmizett Árvák védőszentje

Új külső.
Divatosan félhosszúra nyírt csokoládébarna haj borotvált
frufruval.
Macskaszem alakú szemüveg. B-s melltartó, hogy beszorítsa
érzékiségét egy üzleti jellegű fehér blúz alá. Szoros gyapjúszoknya,
hogy kihangsúlyozza lenti adottságait, és a gazdag csajos lovagló-
csizmával karöltve segítsen tökéletesíteni az összképet.
Candy gondoskodott róla, hogy teljesen közszemlére tegye alsó
fertályának domborulatát, ahogy a pótkerékkel küszködve behajolt a
kocsi csomagtartójába.
Épphogy lejárt garanciájú Audi A6 Quattrója defektet kapott, mit
ad isten, pont a Tiszta Lap Körzeti Rekreációs Központ parkolója
mögött.
Candy egy nagy múltú cég junior partnerének pozíciójára
pályázott, sikeres, de még nem befutott nőként a megengedhetőnél
nagyobb lábon élt, és drágábban öltözött, abban reménykedve, hogy
már a következő előléptetés küszöbén áll. Kevés dolog van, ami
olyan ijesztő egy férfi számára, mint egy nő, aki egy kicsit túl
keményen dolgozik a szakmai előrehaladásáért.
Folytatta a pótkerékkel való álviaskodását, és felöltött hozzá az
arcára egy „bajba jutott nő”-pírt. Reggel 6:58 volt. A Tiszta Lap
pontban hétkor nyitja a kaput, a célpontja pedig - a Van Scivertől
kapott információk szerint - már remegni fog a kora reggeli
nikotinadagjáért.
L Árva cigarettafüggősége azon dolgok közé tartozott, amelyeket
nem csak megjátszott. És az egyetlen, amelyet akkor sem tudott
elnyomni, ha az élete múlt volna rajta.
Márpedig az élete múlt rajta.
Tudd meg, mi a fontos nekik. És gondoskodj róla, hogy
megfizessenek érte.
Candy hallotta nyílni a zárat, aztán lépések és egy öngyújtó
sercegése következett.
A csomagtartó mögött maradt, hagyta, hogy a látvány beszéljen
helyette. A városhoz illően szexi-konzervatív szoknya kissé
megfeszült a varratnál.
Candy bosszús hangokat hallatott.
Ó, egek. Bárcsak erre járna egy daliás férfi, aki…
- Elnézést.
Candy felnézett a csomagtartóból, fáradtan kifújta a levegőt,
kezét izzadságban gyöngyöző dekoltázsára tette.
A férfi máris felé tartott őszes borostájával és kusza frizurájával.
Meggyőzően szarul festett - Candynek ezt el kellett ismernie -, de
jóképű lett volna, ha nem játssza a függőt.
- Segíthetek?
Az Árva Program fénykorában Tim Draker számított az egyik
legjobb ügynöknek. Nemrég azonban szakított Van Sciverrel, korai
nyugdíjba vonult, és eltűnt a radarról. Aztán rájött, hogy az Árva
Programból nem lehet nyugdíjba menni.
Addig nem, amíg Van Sciver vezeti.
- Te jó ég, igen. Defektet kaptam, és nem igazán értek a
kerékcseréhez. Elkések a munkámból… a főnököm meg fog ölni.
 A férfi közelebb lépett, és egy gyakorlott mozdulattal elpöckölte
a cigarettáját. Széles mosoly, csupa önbizalom. Túl nagy önbizalom
egy gyógyult heroinfüggőhöz képest. Túlságosan csábító volt -
Candy túlságosan csábító volt - még egy képzett Árvának is, hogy
ne csorgassa a nyálát, tartsa a távolságot, és a szerepében maradjon.
Candy segge önmagában el tudta végezni egy teljes csapatnyi
ügynök munkáját.
Draker pólót viselt, ami bölcs döntésnek bizonyult, mert
közszemlére tette könyökhajlatának sebeit és sötét, megfakult
zúzódásait. Ezt a nagyszerű látványt valószínűleg az epidermisz alá
lőtt C-vitamin-por, Comet és Visine idézte együttesen elő. Aztán
már csak le kell nyelni egy adag mákot meg egy kis köhögés elleni
szirupot, hogy a drogtesztnél megszólaljon a vészcsengő. Onnantól
kezdve puszta színészkedés az egész: dörzsölj szappant a szemedbe,
csapasd a Red Bulit, a Vickset meg a Sudafedet, és máris átvedlettél
egy tipikus, rángatózó, hurutos szemű, rosszulléttel küzdő, izzadó
függővé. Ha öngyilkos hajlamokról vallasz, pluszidőt nyersz a
rendszeren kívül, az utcától távol, a drogfüggőséget kezelő
intézmény teljes betegtitoktartást biztosító védőernyője alatt.
Jack Johnshoz, a kisemmizett Árvák védőszentjéhez méltó terv.
Van Sciver sosem jött volna rá.
Ha nincs az az egyetlen szál szempilla.
Az azonban ráállította az anonimitást biztosító kezelőintézetekre.
Amelyek ügyében kibaszott rémálom a nyomozás. Ha nem Van
Sciverről és az ő MegaBot adatbányász rendszeréről van szó, sosem
jutnak semmire. Draker meghúzta volna magát, végigcsinált volna
egy másik három hónapos álkezelést egy másik intézetben, aztán
felszívódott volna a nagyvilágban, miután elült a por.
Draker odalépett hozzá, és úgy tett, mint aki nem bámulja meg a
dekoltázsát.
 - Na lássuk, mivel van dolgunk.
- Ó, te jó ég - mondta Candy pihegve. - Nagyon köszönöm.
Draker behajolt a csomagtartóba a pótkerékért, pólója megfeszült
izmos hátán. Candy elővett egy injekciós tűt lovas csizmája
szárából, lepöckölte róla a steril műanyag kupakot, és
belemélyesztette a férfi tarkójába.
Draker azonnal beleernyedt a csomagtartóba.
Candy belendítette utána a lábát.
Hasznos tulajdonsága ez az Audi A6-nalc A jó nagy
csomagtartó.
Lecsapta a fedelét, és elhajtott. Az egész művelet három, talán
négy másodpercig tartott.
A férfiak olyan egyszerűek.
Egyetlen gombjuk van. Egyszerűen csak le kell nyomni.
Van Sciver és Thornhill behajtott a magas drótkerítésen a
páncélozott Chevy Tahoe-val, és leparkolt a szerény egyszintes ház
mellett. A gyom ellepte az udvart, egy feldöntött grillező pedig
lassan bele- rozsdállt a földbe.
Van Sciver kiszállt, és ahogy a nap átsütött szép, vöröses haján, a
helyére tolta a makacs, zörgő kerekeken guruló kaput. Thornhill
kinyitotta a hátsó ajtót.
Hozzáláttak a Tahoe kipakolásához.
Lakatok és furnérlemezek.
Nejlonkötelek és különböző hosszúságú deszkák.
Állítható dőlésszögű fekvenyomópad és vizeskancsók.
Matracok és törlőkendők.
Rongyok és egy savsűrűségmérő.
Ragasztószalag és egy összecsukható fémszék.
Thornhill egész végig fütyörészett. Van Sciver azon tűnődött,
mégis mi tudná letörölni a vigyort a fickó képéről.
 Amikor végeztek, Van Sciver arcán és torkán rózsaszín foltok
éktelenkedtek az erőfeszítéstől. Inge rátapadt a vállára.
Testfelépítésében egy közép-európai parasztra hasonlított: karja alig
vékonyodott el a csuklónál, combján feszült a munkanadrágja,
vaskos nyakát két kézzel sem lehetett volna körbefogni. Egy másik
életben géppuskás lett volna, és egyemberes tüzérségként hordozta
volna a szakasz hatalmas, töltényövet zabáló M60-as mordályát.
De ez egy jobb élet volt.
Magához vette az utolsó felszerelésdarabokat, lezárta a Chevyt,
és bement a házba.
Thornhill épp a konyhának kinevezett helyiségben csinált kézen
álló fekvőtámaszt. Tenyere belenyomódott a felhámozódó
linóleumba. Deltaizmai között diót lehetett volna törni.
Van Sciver telefonja megcsörrent. Átrendezte a kezében tartott
felszereléseket, és felvette.
- Kódot.
- „Fényárnyékos piknik” - válaszolta Candy. - Kezdenek
elművésziesedni.
- Megvan a csomag?
- Mit gondolsz?
- V. - Van Sciver türelmetlenül nyomta meg a betűt.
- Igen. Megvan.
Van Sciver a megviselt pulthoz lépett, és letett egy
kutyanyakörvet egy galvanizált vödör mellé.
- Helyes. Éppen előkészítjük a terepet.
 36
Friss levegő

Joey kinyitotta a burbanki biztos ház ajtaját. Pokolian festett:

bedagadt szem, szürke bőr, kócos haj.
Evan belépett mellette a verandáról, és becsukta maga mögött az
ajtót.
- Ellenőrizted a biztonsági kamera képét, mielőtt kinyitottad?
- Dehogy. Gondoltam, játszom egy kis ajtós orosz rulettet.
Tudod, talán te vagy az, talán Van Sciver az.
- Egyre nehezebb konkrét választ kiszedni belőled - jegyezte meg
Evan.
- Hja, hát a maraton lesprintelése nem sok alvásidőt engedélyez
az embernek.
Evan rögtön a laptopokra pillantott, és látta a képernyőn suhanó
kódokat, a lassan megtelő folyamatjelző sávot.
- Szóval még semmi. - Nem tudta leplezni hangjában a
türelmetlenséget.
- Hívtalak volna.
Evan végignézett a csupasz házon, és azon tűnődött, mennyire
hasonlíthat a hangárra, ahol Van Sciver fogva tartotta a lányt. Vagy
a lakásra, ahol Jack elrejtette. Megint az az ismerős érzés szorította
össze a mellkasát. Felidézte, ahogy Joey maga alá húzott lábbal
olvassa a kanapén a hálaadás napi üdvözlőkártyát.
 - Hogy vagy? - kérdezte.
- Mit gondolsz, hogy vagyok? Amióta az eszemet tudom, az
életemért futok, vagy monitort bámulok. Miféle kibaszott élet az
ilyen?
Odalépett a konyhapulthoz, és felnyitott még egy Red Bulit.
Evannak még volt pár órája a Benito Orellanával megbeszélt
találkozójáig Pico-Unionban.
- Sétáljunk egyet - javasolta.
- Egy séta. Remek. Mintha egy kutya lennék. Körbeviszel a
sarkon? - Megálljt parancsolt magának, megdörzsölte az arcát, és az
ujjain át kifújta a levegőt. - Picsába. Sajnálom. Totál házisárkány
vagyok.
- Nem vagy. Gyere. Friss levegő.
Félmosoly csúszott a lány arcára, és félresöpörte belőle a haját.
- Rémlik, hogy milyen az.
Joey követte őt az utcára. A kék, oszlopos borókafenyő erős
illata a portlandi parkolóra emlékeztette Evant. Máris sok szorult
helyzetbe kerültek együtt, sok időt töltöttek egymás mellett a
lövészárokban.
Balra fordultak, és elindultak az utcán, közben Evan éberen
figyelte az autókat, az ablakokat, a tetőket. Fáról fára szálló, vadon
élő papagájok csiviteltek a fejük fölött. Énekük hangosan, metszőn
és valahogy magányosan csengett. Evan és Joey séta közben
elnézték az összegyűlő, marakodó és szabadon szálló madarakat.
Evan mintha valamiféle vágyódást látott volna felvillanni Joey
arcán.
- Még mindig nem árultad el nekem a teljes becenevedet -
jegyezte meg Evan.
- Igaz. Hadd gondolkodjak. Ó, megvan, ez… totál nem tartozik
rád. - Játékosan meglökte Evan vállát, betaszítva őt az
esővízcsatornába.
- Én elárulom neked a teljes becenevemet. Amit soha senkinek
nem árultam még el.
- Nem csak Evan?
- Evangela.
- Komolyan?
- Nem.
Joey tiszta szívből, harsányan, szája elé tett kézzel nevetett fel.
Két fiatal srác bukkant fel a sarok mögül, az egyik egy
siklódeszka, a másik egy hosszú gördeszka kerekein gördülve
suhant át a járda repedésein. Deszkás lógókkal ellátott csuklyát és
klasszikus, kockás Vans cipőt viseltek.
A siklódeszka ráfutott egy fagyökértől megemelkedett bukkanon,
mire a fickó elesett, és lehorzsolta a kezét.
Evan már épp rászólt volna Joey-ra, hogy menjenek tovább,
amikor a lány megszólalt:
- Jól vagy?
A srác már feltápászkodott, mire odaértek hozzá.
- Minden oké.
A barátja, egy nagydarab kölyök rálépett a gördeszkája hátuljára,
hogy fellendítse, és elkapja az elülső kerekeknél fogva. A tízes évei
végén járhatott, vagy talán már a húszat is betöltötte. Haját kétoldalt
rövidre nyírta, felül pedig kontyba fogta.
Evannek nem tetszett a srác.
És az sem tetszett neki, ahogy Joey-ra néz.
- Helló, Connor vagyok. Errefelé laktok?
- Nem - válaszolta Evan. - Egy barátunkhoz jöttünk látogatóba.
- Hát - mondta a srác, és ismét Joey-nak szentelte a figyelmét -,
ha megint erre járnál, esténként általában a régi állatkertnél lógunk.
- A Griffith Park felé mutatott. - Ott lazulunk. Eljöhetnél.
 Evan elképzelte magában a tökéletes felütést, amely
állkapcsának mindkét ízületét elroppantaná.
- Nem ér rá - mondta.
- Meddig?
- Az idők végezetéig.
Ahogy távoztak, Connor halkan odaszólt a lánynak:
- Haver, az apád súlyos arc.
- Ha tudnád - válaszolta Joey.
Otthagyták a srácokat, és befordultak az utcájukba.
- Szerinted tégla?
- Nem. Szerintem csak egy egyszerű semmirekellő. Kusza
testbeszéd. Drogos fejrázás.
- Szerintem cuki srác.
- Ezennel szobafogságra ítéllek.
- Arra a fajta szobafogságra, ahol bezársz egy biztos házba, és
arra kényszerítesz, hogy törjek fel egy titkosított laptopot?
- Igen.
A lány mosolya mintha őt magát is meglepte volna. Félrenézett,
hogy leplezze.
Evan gyengéden meglökte a vállát, betaszítva őt az
esővízcsatornába.
 37
A vér szava

Benito Orellana a kezét tördelte, előre-hátra dülöngélt,

eluralkodott rajta a szorongás. Nem sírt, de Evan látta, hogy minden
önuralmára szüksége van a könnyei visszatartásához. Foltos
mosogatóköténye egy szék háttámláján lógott. Evan érkezése előtt
átöltözött egy kivasalt fehér pólóba. Pénze nincs, de büszkesége
van.
- A szülő, az csak olyan boldog, mint a legboldogtalanabb
gyereke - magyarázta Benito. - Mi marná mondta mindig. Érti?
Egyáltalán nem, gondolta Evan, és hangosan így szólt:
- Mondja el, mi történt Xavierrel.
Evan a közép-L. A.-beli aprócska ház kockanappalijában állt,
Benitóval szemben, a nem nyitható ablak előtt. Egy buldózerekkel
letarolt, hatalmas, üres telekre nyílt belőle kilátás, meg egy azon túl
épülő ház felső emeleteire. Munkások csüngtek a fémvázon, úgy
irányítva helyükre az acélgerendákat, mintha leszállópályán futó
gépek lennének.
Bárhová mentél Pico-Unionban, előbb-utóbb egy főútba botlottál
- a 110-es autópályába keleten, a Normandie útba nyugaton, az
Olympic sugárútba északon és a Santa Monica autópályába délen.
Rengeteg menekülési útvonal. Következésképp virágzott a
bűnözés.
 Evan felmérte a környéket, a környék környékét és annak a
környékét. Három órájába telt, de el kellett végeznie az ellenőrzést a
találkozója előtt, nehogy kiderüljön, hogy Benito csak a csali egy
csapdában.
Az ilyen kezdeti tapogatózások során Evan régen mindig hozott
magával egy mindenféle műveleti trükközéssel, így például az
esetleges digitális adókat kijátszó jelzavaróval teli aktatáskát. De az
aktatáska ormótlan eszköz volt.
Meg egyébként is fel kellett robbantania.
Most egy egyszerű, hordozható, cigarettásdoboznál nem nagyobb
RF-jelzavaró lapult a hátsó zsebében.
Perceken belül biztos volt benne, hogy Benito nem Van Sciver
beépített ügynöke, és tényleg bajban van.
Benito nyelt egy nagyot.
- Amikor feleségem meghal, nem tudom, hogy kell főzni, hogy
kell bármit csinálni.
- Mr. Orellana, én Xavier miatt vagyok itt.
- Feleségem tudta volna, hogy kell beszélni vele. De én
keményen dolgozom. Egy barátom most is fedez engem az
étteremben. Mindig kifutok a pénzből hónap végére. Három állásom
van, próbálom eltartani Xaviert. De elveszítettem őt. Nem tudtam
eleget keresni, és… és…
Kezdett összeomlani.
- Mr. Orellana. Mit csinált Xavier?
Benito megingott, szeme a messzeségbe meredt.
- Van egy banda ott, ahonnan jövök. Megölnek bárkit. Nőt,
gyereket. Olyan rosszak, a kormány épített külön börtönt, csak
nekik, San Salvadorban. Rendőrök be se mennek. Kint táboroznak
hadsereggel. A banda sajátjaként vezeti a börtönt. Ezeket… - A
megfelelő szavakat kereste. - Ezeket az embereket akarja
legkevésbé magára haragítani az egész világon.
- MS-13 - mondta Evan. - Mara Salvatrucha.
Benito úgy hunyta le a szemét a szavak hallatán, mintha átok
ülne rajtuk.
- Legveszélyesebb ország a világon. Egy fiatalembernek nincs ott
semmi, csak banda és erőszak. Egy kézigránát ott egy dollár.
Amikor Xavier megszületett, idejöttünk egy jobb életért. - Most már
megeredtek a könnyei, utat vágtak maguknak egyenetlen arcán. - De
kiderült, ők is idejöttek.
- És Xavier beállt közéjük?
- Még nem avatták be. Ezt a barátomtól tudom. Ő fia már
közéjük tartozik. Még van remény.
- Beavatás?
- A vér szava. Ölni kell, hogy bejuss. Megölnek, ha ki akarsz
szállni. - Benito megtörölte az arcát. - Kifutok az időből.
- Hol a banda központja?
- Nem tudom.
- Hol találom Xaviert?
- Nem tudom. Múlt héten összevesztünk. Elszökött. Azóta nem
láttam. Elveszítettem a feleségem, és most őt nem veszíthetem el.
Megígértem a feleségemnek. Mikor haldoklott, megígértem,
vigyázok rá. Megtettem, amit tudtam. Mindent, amit tudtam.
- Nem értem - mondta Evan. - Mit vár tőlem, mit tegyek?
- Ne hagyja, hogy gyilkost csináljanak a fiamból.
- Senki sem tud gyilkost csinálni senkiből. - A szavak azelőtt
buktak ki Evan száján, hogy felismerte volna a bennük rejlő iróniát.
- De igen - válaszolta Benito. - Ők tudnak. Csinálnak.
Benito nem értette a megjegyzés filozófiai aspektusát, és
felesleges lett volna vitatkozni vele.
- Megígértem, hogy találkozom magával - mondta Evan. - De
nem tehetek semmit.
- Kérem. Ő jó fiú. Segítsen neki.
- Én nem szociális munkás vagyok.
- Maga meggyőzheti.
- Az emberek meggyőzése nem az én asztalom.
Benito bement a konyhába, és lekapott egy fényképet a hűtőről,
az azt odaerősítő mágnes leesett a padlóra. Visszafordult Evan felé,
és két kézzel emelte fel a képet.
Evan ránézett.
Egy kerti grillezésen készült, és Xavier látszott rajta egy fehér
atlétában meg egy túlságosan bő, sötétzöld, rövid munkanadrágban,
majdnem teljesen a szájához emelt sörösdobozzal. Markáns
csontozatú, de jóképű srác volt, tiszta, barna szemmel és kissé babás
arccal, annak ellenére, hogy már a huszonnégyet taposta. A
mosolyától gyereknek látszott, és Evan azon tűnődött, milyen érzés
lehetett Benitónak, amikor látta, hogy az ember, akit felnevelt,
egymásnak ellentmondó, zavaros személyiséget fejlesztett ki,
fenyegetővé és édessé, keménykötésűvé és gyermekivé vált
egyszerre.
Vajon Jack érzett valaha így Evannal kapcsolatban?
Ő a legjobb részem.
- Amikor elvesztette anyját - mondta Benito remegő kézzel -,
elvesztette útját. A gyász szörnyű dolgokra készteti az embert.
Evan látta magát, amint a portlandi kártevőirtóboltban áll,
lábával egy férfi mellén, célra tartott puskával, alatta a padlót egy
kézroncs maradványai festik vörösre.
A fogait csikorgatta, és elvette a fényképet.
 38
Acélcsontozat

A munkások lassan elszivárogtak az építkezési gödörből az

emelkedő tetejére, ahol egy régi vágású büfékocsi versengett egy
koreai tacost áruló sikkes ételfurgonnal. Három hatalmas parkolót
túrtak fel, hogy helyet csináljanak a majdani alacsony bérleményei
nyugdíjasközösségnek, amelyet a gigászi tábla idillikus
vízfestménnyel reklámozott. A hathektáros lecsupaszított terület
déli végében ágaskodott egy ötszintes épület acélcsontozata, az új
építkezési projekt első lépése. A 10-es autópálya fala mögött állt,
így furcsán bensőséges helynek bizonyult a város szívében.
Ami most pont megfelelt Evan céljaira.
Egy sárga toronydaru magasodott mintegy találomra a
felszerelések és építőanyagok halmai között. Betonkeverők és
acélszekrények, hidraulikus csavarkulcsok és karhosszúságú
csavarok.
Magasan fent a munkások odaértek a kocsikhoz, a
nevetgélésüket elsodorta a szél. Aztán már csak a csend és az
autópálya túloldalán láthatatlanul elsuhanó autók fehér zaja maradt.
Narancsszín hajú, szálkás férfi bukkant fel talicskát tolva, izmos
karja izzadságtól gyöngyözött. Odament egy halom réz
vízvezetékhez, elkezdte bepakolni a csöveket a talicskába, és
közben ideges pillantásokat vetett az emelkedő tetején nyüzsgő
munkásokra.
Evan kilépett két mobil vécé közül, és odaállt mögé.
- Elnézést - szólalt meg.
A férfi összerezzent és megpördült, egyik kezében egy hosszú
csövet szorongatott. Utcán érlelt izmai szteroidoktól remegtek,
amiktől csak még erősebbé váltak. Mopszliképe - alulharapás,
kidülledt szem - sápadt, beteges színben úszott.
- Mi a faszt akarsz?
- Válaszokat.
Az autópályafal árnyékában álltak, és az emelkedő tetején lévő
munkásokon kívül senki sem volt a környéken. Senki sem láthatta
őket odalent.
Jó hely a rézlopásra.
- Helyi vagy - állapította meg Evan. - Nyilván felmérted a
terepet, tudtad, mikor mennek el a munkások. Van pár kérdésem, és
olyasvalakitől kell választ kapnom rájuk, aki errefelé él.
- Kapsz két másodpercet, hogy felszívódj. Utána betöröm a
kibaszott fejedet.
A férfi előrébb óvakodott. Evan nem mozdult.
- Az első reakciód az izmozás. Ebből tudom, hogy egy tahó
vagy.
A férfi megnyalta töredezett, rothadó fogait.
- Miért lennék az?
- Mert olyan emberek között töltötted az életedet, akikkel könnyű
izmozni.
- Én nem valami nyugati parti ribanc vagyok, vágod? A
massachusettsi Lowellből származom, köcsög. Olyan utcai
bokszolókkal harcolva nőttem fel, akik…
Evan dárdaként előremeredő ujjaival mért bil jee csapást a férfi
gégéjére.
 A férfi légcsöve begörcsölt. Szája tátva maradt.
Elejtette a csövet, hátrébb lépett, leült, és kétrét görnyedt. Aztán
lefeküdt a hátára. Aztán felült. Tovább tátogott. Felköhögött, majd
egy ideig szárazon öklendezett.
Evan várt, és a föléje magasodó épületet bámulta. A harmadik
emeletről látni lehetett Benito Orellana házát. A negyedikről meg
szinte egész Pico-Uniont. A magas bűnözési ráta ellenére ez egy kis
környék volt. Bensőséges. Az itt élő emberek tudták, mi folyik az
utcáikon.
A férfi befejezte a köhögést, és vett néhány nagy levegőt.
- A picsába, öreg. - Szavai gyenge károgással szakadtak ki a
szájából. - Ezt meg miért kellett?
- Hogy felgyorsítsuk a beszélgetést.
A férfi még mindig nem tudott beszélni, de intett Evannek, hogy
folytassa.
- MS-13. - A férfi erre Evanre kapta a tekintetét. - Tudnom kell,
hol van az itteni központjuk.
- Erről nem beszélhetek, öreg.
Evan előrelépett, mire a férfi négykézláb, rákjárásban iszkolt
előle, míg vállával neki nem ütközött egy acélgerenda felső
peremének. Evan követte.
- Várj-várj-várj. Oké. Oké. Elmondom.
Az acélhoz kuporodott, Evan pedig megállt fölötte.
A férfi egyik kezét a torkára szorította, a másikat védekezőn
emelte maga elé.
- Csak hadd jussak levegőhöz.
 39
Okkult látomások

A megerősített acélajtó volt az első jele annak, hogy az

elhagyatott templom nem az, aminek látszik. A féltucatnyi cigiző és
vitatkozó őr volt a második, még nyilvánvalóbb jel. Fejüket
leborotválták, arcukat és koponyájukat tetoválások borították.
Ördögszarvak a homlokon. Az egyes és hármas számok római
írásmóddal az arc két oldalán. A szem sarkában háromszöget
képező pontok, amelyek a Mara Salvatrucha tagjainak beavatás
utáni három állomását jelképezik: kórház, börtön vagy sír.
Az egyikük Nike Cortez cipőt viselt, szülőhazája zászlajának
kékjében és fehérjében. Egy félmeztelen bunyós felsőtestére a
három bölcs majmot tetoválták: nem lát, nem hall, nem beszél
gonoszságot.
Evan elsétált az utca túloldalára, majd a tömböt megkerülve
visszajött, és felmérte a terepet. A templom Picótól északra, a 110-
es autópálya mellett állt, két erősen rogyadozó épület, egy textilgyár
meg egy bedeszkázott ablakú bodega között. A szemetesektől a
parkoló autókon át a falakig mindent graffiti borított. A sarkon
virágfüzérek és gyertyák szentélye állított emléket egy fiúnak, aki
nagy, lelkes szemmel bámult ki a nagyvilágba egy bekeretezett
iskolai fényképről.
Egy utcai árus koszos takarón közszemlére tett hamis Nike
cipőket tukmált, amelyeknek a pipái gyanúsan lejjebb helyezkedtek
el a kelleténél. Ezek is kék-fehér Cortezek voltak, rajongói kellékek
a helyieknek, akik tudatni akarták a környékkel, hogy a hazai
csapatnak drukkolnak.
Evan befordult egy sikátorba, és felmászott egy tűzlétrán egy
crackfőző ház tetejére. Átsétált a rothadó zsindelyeken a
szomszédos házból kiemelkedő oromzatra, majd leguggolt egy
rozsdás esőcsatorna mellé, és onnan nézett be a lenti templom
kitöredezett, színes ablakain.
A padokat félretolták, a bandatagok a templomhajóban
gyülekeztek. Pisztoly minden csípőn, félautomata géppisztolyok a
sarkokban, tüzelésre készen. Ez nem egy banda.
Hanem egy hadsereg.
Az emberek pénzkötegeket adogattak egymásnak, fehér porral
teli csomagokat rendezgettek, és lestrapált kurváktól gyűjtötték be a
napi keresetet. Az asztalokon elektromos mérlegek sorakoztak, akár
varrógépek egy műhelyben. A túlsó fal mentén raklapjával álltak az
elektronikus termékek, mellettük egyedi tervezésű lopott ruhák
halmai. Hangyabolyként szorgoskodó vállalkozás.
Evan Xaviert kereste a nyüzsgő tömegben. A tetoválások
letaglózók voltak. Pentagrammák és hőn szeretett elhunytak nevei.
Halálfejek, gránátok, dobókockák, tőrök, macheték. És szavak -
szavak a szemöldökök helyén, ajkakat csúfító betűk, óangol
írásjelekkel torkokra pingált becenevek. Más tetoválások kódban
hirdették a gazdájuk által elkövetett bűnöket - nemi erőszak,
gyilkosság, emberrablás.
Az arcukra írták a bűnlajstromukat.
Evan sehol sem látta Xaviert.
Egy széles vállú férfi jött le a szentélyből, mire a többiek
testbeszéde megváltozott. Mindenki elcsendesedett, és rá figyelt. A
férfinak gótikus betűstílussal pingálták a homlokára az MS betűket,
ami azt jelentette, hogy magas tisztséget tölt be: a banda
kezdőbetűinek váll fölötti közszemlére tétele megtiszteltetésnek
számított. De Evan figyelmét nem elsősorban ez keltette fel.
Hanem a férfi szeme.
Matt fekete volt.
Evan hosszú idő után ott és akkor, a crackfőző ház eresze fölé
hajolva borzongott meg először. Beletelt egy pillanatba, hogy
összeszedje magát, hogy kievickéljen az okkult látomásokból.
A férfi tetoválást csináltatott a szeme fehérjére.
Hosszúkás, farkasszerű arca volt. Orrnyergén egy feszület futott
le, szára fémszegecsek kristályos soraival kidekorált arca két
oldalán húzódott végig. Alsó ajkát cápaharapás díszítette: dupla
piercing mindkét oldalon. Allán csupa nagybetűvel a FREEWAY
szó állt, akár a szájból kifolyt vér.
Freeway megölelte az egyik hadnagyát, kézfogásos
vállütközéssel búcsúzott, majd elindult kifelé. A hadsereg szétvált
előtte.
Evan felidézte magában Benito szavait - ezeket az embereket
akarja legkevésbé magára haragítani az egész világon és
beleborzongott a szélbe.
Evan a tető széléről figyelte Freewayt, aki egy csattanással
kilépett az acélajtón. Az őrök azonnal elnémultak, és félreálltak az
útjából. Evan odafentről, a perem mentén követte a férfit, ahogy az
befordult a sarkon.
Néhányan heavy metalos ördögfejjelekkel üdvözölték őt a
sikátorokból, ujjaik fordított M-et formáztak a banda nevére utalva.
Freeway nem viszonozta a köszöntésüket.
Amikor a járókelők észrevették őt, elfordították a tekintetüket, és
leléptek a járdáról az esővízcsatornába, hogy utat adjanak neki.
 Evan még mindig nem látta Xaviert.
Freeway belépett a bodegába. Az egyetlen megmaradt ablakon át
Evan látta megdermedni a bolttulajdonost. Odasietett az ajtóhoz, és
kitette a ZÁRVA táblát.
Freeway végigsétált a sorok között, árukat vett le a polcokról, és
fizetés nélkül távozott a hátsó udvarra. A tulajdonos várt néhány
másodpercet, vett egy nagy levegőt, majd követte.
Evan összerezzent, amikor hangosan megcsörrent a roamingos
telefonja. Észre sem vette, mennyire feszültté vált, miközben a
bandavezért figyelte.
A roamingos mobil hívóazonosítója kijelezte a kártyás telefon
számát.
- Mondd - szólt bele Evan.
- Feltörtem - válaszolta Joey.
Evan nyelt egy nagyot a tető hideg levegőjéből.
- Jobb, ha jössz - tette hozzá a lány. - Rosszabb a helyzet, mint
gondoltuk.
 40
Javított kihallgatás

Candy behajtott az Audival az oldalsó kapun, kiengedte Tim

Drakert a csomagtartóból, és bemasírozott vele a hátsó ajtón. Másfél
méterrel mögötte maradt, pisztolyát végig a fejére szegezte. Ugyan
összekábelezte a kezét a háta mögött, de nem lehetett elég
óvatosnak lenni. Egy Árva esetében semmiképpen.
Draker pislogva lépett be a nappaliba, ahogy a szeme
alkalmazkodott az új fényviszonyokhoz. Az ablakokat és a falakat
matracokkal takarták be, hogy hangszigeteljék a helyiséget. Egy
kiterített rongyon különféle szerszámok sorakoztak. A szoba túlsó
végében Charles Van Sciver állt, farönknyi karját összefonta a
mellkasa előtt.
Candy akaratlanul is elvigyorodott kicsit, amikor észrevette,
hogy Draker megroggyan a látványától, mintha valaki engedett
volna a köteléből, amelyen lógatta.
Van Sciver a karja fölül bámulta, egyik szeme élénk és fókuszált,
a másik egy kitágult, sötét gömb.
- Hadd mondjam el, amit már tudunk - szólalt meg. - Jack Johns
régóta tudott a felső parancsról, mely szerint ki kell iktatni a
bukottakat, a máshitűeket, az Árvákat, akiknél fennállt a
parancsmegtagadás kockázata. De ami az ámyékaktát illeti? Annak
a létezéséről előbb tudott, mint én. És tudta, hogy csak idő kérdése,
amíg meg- szerzem. Úgyhogy kapcsolatba lépett mindenkivel,
akivel csak tudott, és elrejtette azokat az embereket, ahogy csak
tudta. Sikerült többekhez is eljutnia, mielőtt mi eljutottunk hozzá.
Te is közéjük tartozol. Miután otthagytad a Programot, segített
neked elrejtőzni. Gondoskodott arról az ügynökről is, akit te
toboroztál nekem. A tizenkét éves Dávid Smithről. Aki most már
tizenhárom éves.
Van Sciver elhallgatott, de L Árva nem reagált.
A fiú említésére felállt a szőr Candy tarkóján. Kényelmetlen
érzés volt, pont olyan, mint amikor arra a Szevasztopol melletti
sikátorra gondolt, benne a zsiráfkölyöklábú, mandulaarcú Halya
Bardakival. Igazi vonzó, felejthetetlen délszláv szépség, könnyen
jött, könnyen ment. Miután nyakon döfték, és berakták a kocsi
csomagtartójába, még mindig élt. Belülről zörgette a fedelet,
miközben elvérzett.
Van Sciver közelebb lépett Drakerhez.
- Tudjuk, hogy Jack itt, Richmondban rejtette el a fiút. Tudjuk,
hogy segítettél neki, mielőtt felszívódtál. Tudni akarom, hol van a
fiú.
- Még ha tudnék is erről bármit - válaszolta Draker -, mire kell
neked az a fiú? Azt hiszed, elvezet X-hez?
- Nem. Azt hiszem, X-et vezeti el hozzám.
- Semmit sem tudok erről.
- Nem mondod.
A két férfi komoran méregette egymást.
Aztán Van Sciver hátralépett, és finoman megkocogtatta a falat
az öklével.
A következő pillanatban Thornhill lépett elő a szomszéd
szobából. A savsűrűségmérőt tartotta a kezében. Lazán Van Sciver
elé sétált.
 - Javított kihallgatás - szólalt meg azzal a széles, könnyed
vigyorával. - Olyan alaposan megfontolt kifejezés. Meg kell
emelnem a kalapomat az Ügynökség előtt. Nagyon értenek a
marketinghez. - Belebámult a semmibe, közben a
savsűrűségmérővel ütögette a tenyerét. - Tudod, melyik hasonló
kifejezést szeretem még? Végbélnyílási folyadékpótlás. Olyan…
terápiásnak hangzik. - Lejjebb szegte a tekintetét. - Van fogalmad
róla, mennyire fáj, amikor a belsőségeid felpuffadnak a folyadéktól,
és akkor valaki gyomron rúg egy acélbetétes bakanccsal?
- Van - válaszolta Draker.
- És ez még csak a kezdet - szólt közbe Van Sciver. - Nézz csak
körül.
Candy még mindig célra tartott fegyverrel figyelte, ahogy Draker
szemügyre veszi a padlón elrendezett eszközöket.
Lakatok és furnérlemezek.
Nejlonkötelek és különböző hosszúságú deszkák.
Állítható dőlésszögű fekvenyomópad és vizeskancsók.
Matracok és törlőkendők.
Ragasztószalag és egy összecsukható fémszék.
Mostanra izzadságréteg borította Draker arcát, és ez már nem a
drogos színjáték része volt. Felszegte az állát, és összeszorította a
száját.
- Hát akkor lássunk hozzá - mondta.
 41
Meg vannak számlálva a napjaink

Joey a hüvelykujját rágva hajolt Evan válla fölé, ahogy a férfi a

Dell laptop előtt ülve bámult egy listát.
Rajta öt névvel.
Az egyik név Joey Morales volt.
Morales. Egészen eddig Evan nem is tudta a vezetéknevét. Még
a teljes becenevét sem tudta kiszedni belőle.
A biztos ház hátsó ablakai mögül a domboldal vetett komor
árnyékot a házra. Az elűzhetetlen nedvesség csapdába esett a
levegőben, és az egész hely nyirkossá vált tőle. Mindenhol mikrós
kaja és lánydezodor szaga terjengett. Evan ismét végigfuttatta a
tekintetét a képernyőn.
- Mennyi titkosítás - jegyezte meg - öt névért.
A lány abbahagyta a körömrágását.
- Nem csak öt névért. Ez a Program olyan résztvevőinek listája,
akik valamiképpen kapcsolatba kerültek Jackkel. Nézd. - Arrébb
lökte Evant, és kisajátította magának a billentyűzetet. Amikor a
legfelső név fölé vitte a kurzort, megjelent egy rejtett fájl.
Rákattintott, mire egy rakás kép bukkant fel.
- Például ez a fickó itt Jim Harville. Más néven J Árva. Az
eredetiek egyike. Jack volt a tartótisztje. Eszerint ő volt Jack első
megbízatása a Programban.
 Evan a fájlokat fürkészte.
- Hogy a fenébe jutott ehhez hozzá Van Sciver? Ezeknek a
fájloknak létezniük sem lenne szabad. - Legörgetett az oldalon. -
Ráadásul az Árva Programon kívüli csatornákból származik. Ezt
nézd. Látod? Ez NSA/CSS kódolás.
- És ez mit jelent?
- Azt jelenti, hogy valaki a kormányban figyeli Van Scivert és a
Programot. Szemmel tartja az eseményeket. Nem Van Sciver
gyűjtötte össze ezeket az információkat, és nem is az ő tulajdonában
voltak.
- Nos. Most már az ő tulajdonában vannak.
Rettegés szorította össze Evan gyomrát, belemélyesztette körmeit
a húsába. Ismét Van Sciver baljós megjegyzése jutott eszébe:
Fogalmad sincs, ugye? Hogy ez milyen magasról jön?
- Mi történt J Árvával? - kérdezte Evan.
- Velencében kapták el. - Joey behozott egy képet egy bűntény
helyszínéről, ahol egy férfi hevert szétlőtt tarkóval egy elárasztott
piazzán. Egy másik vörös folt az egyik lapockája alatt éktelenkedett.
Körülötte vér kavargott a vízben. A képet telefonnal készítették,
pillanatokkal a férfi halála után.
Evan leolvasta a fotó időkódját.
- Van Sciver frissíti az eredeti fájlokat az újonnan szerzett
információk alapján. Fogta ezt az öt nevet, és aktív küldetést csinált
belőlük.
- Pontosan. Mint C Árva esetében. - Joey behozta egy másik,
idősebb férfi képét, ahogy árnyékba burkolózva halad át az
alabamai Llomewood egy bevásárlóközpontjának előcsarnokán.
Rongyos ruhák lógtak rajta, egyik lábujja kibuggyant a cipőjéből. -
Ezt nézd. - Előbányászott egy cikket egy azonosítatlan
hajléktalanról, akit egy birminghami autópálya-felüljáró alatt öltek
meg. Tartozott a hírhez a helyi hajléktalanszálló egy fényképe is,
amelyen a férfi egy népkonyhán evett.
Evan belesüllyedt a székébe.
- Ezért ment Jack Alabamába. Tudta, hogy ez lesz, hogy a fájl ki
fog szivárogni.
- Így talált meg engem is - mondta Joey. - Ezért vitt el Oregonba,
hogy elrejtsen.
Evan a monitoron pőrén világító nevet bámulta: Joey Morales.
- Bazi ijesztő. - Joey a saját neve fölé vitte a kurzort, mire
megjelent egy kép, amelyet egy üzlet biztonsági kamerája készített,
rajta a lánnyal, ahogy arcába húzott baseballsapkával sétál a sorok
között. De még így is látszott az arca. A kép csaknem egy éve
készült, és egy albuquerque-i cím tartozott hozzá. A lap alján
ugyanaz a fakó NSA/CSS pecsét virított.
- Ez egy héttel azután készült, hogy leléptem Van Scivertől -
magyarázta Joey. - Mégis elég volt nekik, hogy a nyomomra
akadjanak, és utánam jöjjenek.
Rákattintott egy másik linkre, mire a hillsborói lakásról készült
zoom lencsés megfigyelési fotók töltötték ki a képernyőt. Joey egy
hátsó ablakon keresztül, ahogy a fogát mossa. Joey a sötét lakásban
árnyékbokszol, csak a sziluettje látszik. Joey a nyitott ajtóban,
gyanakvó tekintettel, ahogy kifizet egy házhoz rendelt ebédet.
Tálcára tette az ablakokat, felfedve alattuk egy jelentést, amely az
arcfelismerés hatvanhárom csomópontját listázta ki, valamint
feltüntette ugyanazt az oregoni címet, amelyet Jack a kocsija
ablakára mázolt, mielőtt felráncigálták arra a Black Hawkra, és jó öt
kilométer magasra repültek vele.
- Igazad volt - mondta Joey. - Figyeltettek engem valakivel.
Téged vártak.
Evan a maradék két névre pillantott.
 - Tim Draker. Jack mesélt róla. L Árva. Van Sciver emberei közé
tartozott, mígnem egy éve összekaptak. Ő is halott?
- Valószínűleg - válaszolta a lány.
Evan az érintőpadra tette az ujját, és becélozta Draker nevét. Egy
közlekedési lámpa kamerája felvette tíz hónappal ezelőtt, ahogy
kilép egy névtelenséget biztosító drogrehabilitációs központból
Baltimore-ban. Ezt a képet is az NSA/CSS pecsétjével látták el.
Egy frissebb biztonsági kamerás felvételen Draker a marlylandi
Bethesda egy intézménye előtt cigizett. Ezen november 28-i, vagyis
két nappal ezelőtti dátum szerepelt, az időkód este 8:37-et mutatott.
Evan mindössze percekkel később rontott be a kártevőirtóbolt
ajtaján, hogy megöljön mindenkit, és elhozza a laptopot. Van Sciver
frissítése épp csak megérkezhetett. Ezen a második fotón nem
látszott sem pecsét, sem bármiféle kód.
- Az NSA-s információ ráállította Van Scivert a
drogrehabilitációs intézményekre - jegyezte meg Joey. - Onnan csak
idő kérdése volt.
Evan a fotón álló dátumot bámulta, és a zsigereiben érezte, hogy
Drakert már elveszítették.
- Ami azt jelenti, hogy egyetlen kicsi indián maradt - folytatta
Joey.
Evan az utolsó névre pillantott: Dávid Smith. Egy-két centivel
megmozdította az ujját. A szellemfájl megnyílt.
Egy tizenkét éves fiú fényképe. Egy születési anyakönyvi
kivonat. Egy ismerős történet különböző szegény megyék
különböző nevelő- otthonairól. Meg egy két évvel ezelőtti toborzási
jelentés, amely Tim Drakert nevezte meg Dávid tartótisztjeként.
Evan további információkat keresett, de nem talált semmit.
- Ez minden?
- Ez minden.
 - Van Sciver mostanra már megtalálhatta a fiút, nem?
- Harmincháromezer-hatszázharminchét Dávid Smith nevű
ember él a megyében - mondta Joey. - És ha abból indulunk ki,
milyen alapos munkát végzett Jack úgy általában, a kölyök már rég
nem használja ezt a nevet. - A lány a monitorra mutatott. - Ezek az
emberek úgy elrejtőztek, ahogy csak elrejtőzni lehetséges. Minden,
amit tudok… a pokolba is, minden, amit mi tudunk a láthatatlanná
válásról, azt Jacktől tanultuk. Úgyhogy szerintem Van Sciver még
mindig keresi ezt a srácot. Szerintem pont most jár a nyomában. És
ha nem mi találjuk meg először, őt is megöli, ahogy mindenki mást.
Evan felállt, kezét a tarkójára kulcsolta, és felsóhajtott.
- Ez az egész…
Joey fejezte be a gondolatot:
- Ez az egész miattad van.
Evan ránézett.
- Van Sciver azért öl, hogy közelebb férkőzzön hozzád. Nekünk,
ötünknek ezen a listán, és ki tudja, még hánynak, akikről Van
Sciver egyelőre nem tud… meg vannak számlálva a napjaink.
- Hogyan segíthetnénk a kölyöknek? - kérdezte Evan.
- Úgy, hogy megkeressük.
- Nem tudok versenyre kelni Van Sciver erőforrásaival. Van
ugyan hozzáférésem adatbázisokhoz, de ő egy egészen más szinten
játssza ezt a játékot.
- Igazad van. - Joey ismét a körmét rágta, és elszánt tekintettel
sétált az asztal mögé. - Dávid Smith esetében az adatok hiányával
van dolgunk.
- Igen. És hogyan keresed az adatok hiányát?
- Mélytanuló szoftverrel. Hidd el, Van Sciver is ilyet használ.
Evanre nézett, és látta rajta, hogy nem tudja őt követni.
- Gépi tanulás haladó matematikával.
 - Ez nem segít.
A lány az asztalra hajolt, és a laptop képernyője mögül nézett rá.
- Olyan összefüggéseket talál meg, amelyeknek a létezéséről sem
tudtál. - Újabb kört tett az asztal körül, Evan mögött. - Veszi Dávid
Smith nevét, a potenciális álneveket, amelyek illenek egy
tizenhárom éves fehér fiúhoz, az arcvonásait, a születési anyakönyvi
kivonatában található információkat, a serdülőkori fizikai
változásokat, az adataihoz illő nevelőintézeti kölykök vásárlási
szokásait, a múltbeli tartózkodási helyeit, számlákat, gyógyszereket
és több ezer egyéb adatot, amelyről mit sem tudunk, de amely ebből
a vékonyka fájlból kikövetkeztethető - bökött ujjával a monitorra -,
és mondjuk, hogy van ötmilliárd adatkombinációnk. Alsó hangon.
- Alsó hangon.
- Igen. Egy gépi tanuló rendszer nélkül lehetetlenség volna
összefogni ennyi adatot, nemhogy rábukkanni az új nevét használó
Dávid Smith rejtekhelyére.
- Oké - biccentett Evan. - Szóval mire van szükségünk?
A lány elhallgatott egy kicsit, hogy rávillanthasson egy mosolyt.
- Valakire, aki tudja, hol van a srác…
- .. .meg egy kalapácsra - fejezte be helyette Evan. - Most
komolyan, Joey. Van olyan hely, ahol le lehet futtatni ezeket az
adatokat, és ahová betörhetünk?
- Nem. Ez a folyamat időbe telik. Napokba.
- Milyen felszerelés kell hozzá?
- Tetemes mennyiségű hardver. - Az elkeseredésük vitajelleget
kölcsönzött a társalgásuknak. - És hát nagyjából kurva sok
közönséges grafikai processzorcsip. A gépi tanulásban használt
matematikához több ezer mag párhuzamos munkájára van szükség.
Bazi nagy GPU-sorok kellenek, videokártyákkal teletömött
számítógépes tornyok, amelyeket összekötünk egy nyolcvan
gigabittel futó, nagy sebességű IniniBand hálózattal, és… -
Elhallgatott, és Evanra nézett. - Magyaráznám én tovább, ha
értenéd.
- Szóval hogyan szerezzük meg mindezt? Most rögtön?
- Kiraboljuk a Pixar számítógépes grafikalaborját. - A lány Evan
arckifejezését tanulmányozta. - Csak vicceltem.
Evan növekvő frusztrációval lépett oda a kanapéhoz, és nekidőlt.
A lány átrendezte rajta a párnákat, hogy aludni tudjon rajta, egy
pólóból pedig pluszpárnát göngyölt magának.
Evan a Dávid Smithről készült régi, monitorra kitett iskolai
fényképet bámulta. A fiú divatjamúlt bilifrizurát és legombolt
gallérú, kopott vállrészű pólóinget viselt. Hosszú szőke hajának
fürtjeit forgó választotta ketté, egyenletes arcvonásait mogyoróbama
szem tette még kellemesebbé. Tekintete a kamera fölé révedt,
mintha a fényképész legutóbbi instrukciója váratlanul érte volna.
Elveszettnek tűnt. Mindig annak tűntek.
- Nem hagyom, hogy Van Sciver elkapja ezt a srácot - mondta
Evan. - Úgyhogy világosíts fel, hogyan juthatok hozzá mindahhoz
az eszközhöz, amire ennek megakadályozásához szükséged van.
- Ez kurvára bonyolult, X - válaszolta a lány. - Ezeket a cuccokat
nem szerezheted csak úgy be egy Best Buyban. Az átlagembernek
nincs…
Elhallgatott, szája kissé tátva maradt. Leszegte a fejét, és ujjai
közé csípte az ormyergét.
- Joey?
- Csendet.
- Joey…
A lány felemelte a kezét. Evan elhallgatott. Joey harminc
másodpercig így maradt. Harminc másodperc hosszabb, mint
aminek hangzik.
 Aztán, továbbra is kézbe temetett arccal, így szólt:
- Bitcoinbányászat.
- Micsoda?
- Bitcoint bányászol. - Leeresztette a kezét, arca az örömnél
valami többet sugárzott. Dicsőséget. - Semmi kormányzati
szabályozás és felülvizsgálat.
- Így van.
- Ami azt jelenti, hogy van egy 2U számítógépes racktárolód.
- Kettő is.
A lány szeme felragyogott.
- Meg tudnálak csókolni. Képletesen. Minden rackban tizenhat
videokártya van. Kártyánként négy csip és csipenként 2048 mag
8192 grafikus magot jelent. Harminckét kártyánk van, ami - ismét
lehunyta a szemét, ajka rángatózott - összesen 262 144 grafikus
magot tesz ki. - Felnézett. - Ez már durva lóerő.
- Szóval a bitcoinbányász-felszerelésem megfelel a célra?
- Nem. - Joey arcára ismét kiült a bosszúság. - Mindent újra kell
konfigurálni.
Evan a konyhapulton heverő Snickers csokipapírra és a kanapén
összehajtogatott pólópárnára pillantott.
- Csomagolj össze - mondta.
- Micsoda? Miért?
- Kitaláltam egy új Parancsolatot.
Joey erre felvonta a szemöldökét.
- Egy új Parancsolatot? Hogy hangzik?
- „Ne szeress bele az A tervbe.”
 42
Kicsinál az üzlet

Joey Evan hatalmas Castle Heights-i penthouse-ában állt, és

tátott szájjal bámulta a mennyezetet. Az eddigi lakhelyei után ez
olyan lehetett neki, mint a Serengeti.
Elnézve őt, Evan roppant kényelmetlenül érezte magát, kínosan
feszengett, azt sem tudta, hogyan tartsa a karját. Meg tudta volna
számolni az ujjain, hány ember járt a 21A-ban, és közülük sem
ismerte senki Evan igazi identitását.
- Azzal, hogy idehoztalak, teljesen a bizalmamba avattalak -
mondta. - Olyannyira, mint még senki mást. Soha.
Joey épp a konyhán sétált át, és úgy húzta végig az ujját a pult
felszínén, a konyhaszigeten meg a fagyasztón, akár egy háziasszony
egy nyitott házban, de e szavakat hallva megtorpant, és Evanre
nézett. A pillanat akkora súlyt hordozott magában, hogy
megdermesztette köztük a levegőt.
- Mi van, ha nem érdemlem meg? - kérdezte a lány.
- Ha nem érdemelnéd meg, nem avattalak volna a bizalmamba.
- Ez a hely. Olyan, mint valami mézeskalács ház.
- Mire számítottál?
- A motelekkel kapcsolatos ízlésed és a biztos házad imádni való
berendezése alapján azt hittem, egy… nem is tudom, cipőben élsz.
- Egy cipőben.
 - Aha. De ez itt? Ez tisztára egy Louboutin.
- Az meg mi?
- Egy flancos cipő, sokszor beszélnek róla a tévében.
- Ó.
- Hol lesz az én zugom? - Körülnézett. - Gondolom, alhatnék a
súlyzópadon.
Evan ebbe eddig bele se gondolt.
- Van egy kanapé az olvasótérben.
- Az olvasótérben. Hát persze.
Evan felmutatott az acél csigalépcsőre.
- Van teljesen felszerelt fürdőszobája is.
A lány bizonytalanul intett egyet.
- Szabad?
- Igen.
Felrohant a lépcsőn, és eltűnt.
Egy másik ember. A látóterén kívül. Az életterén belül.
Mindenféle hétköznapi emberi izével.
A függőleges kertre nézett. Az visszanézett rá. Azon tűnődött,
vajon a növények is éppolyan kényelmetlenül érzik-e magukat, mint
ő.
Aztán Joey visszajött, és úgy simított végig a kezével a
csigalépcső ívelt korlátján, mintha nem lenne biztos benne, hogy
igazi.
- Megfelel a fürdő? - kérdezte Evan.
- Az nem kifejezés.
- Lássunk munkához.
- Oké. Gyors kérdés: Hol vannak az extra lepedők? És párnák?
Evan csak bámult rá.
- Tudod, a vendégeknek - tette hozzá a lány.
- A vendégeknek. - Evan biccentett. - Erre majd később
visszatérünk.
Joey a keletre néző ablakok felé fordult, és a távolban elterülő
belvárost bámulta. A diszkréten páncélozott napellenzőket felhúzták
a színezett üvegről. A lány közelebb lépett az ablakhoz. Az egész
fal átlátszó volt. Legalábbis az egyik irányba.
- Nagyon sok lakásba látni be innen - állapította meg Joey.
- Igen.
A lány a Lexan üvegnek nyomta a tenyerét. Evan megjegyezte
magában, hogy majd le kell törölnie onnan a keze foltjait.
- Jack beszélt neked a Mangudájról? — kérdezte Joey.
- Dzsingisz kán lovassága.
- Igen. - A lány felnevetett, lélegzete bepárásította az üveget. -
Azt mondta, belőlük állt a világ első különleges katonai egysége.
Félelem nélkül, az emberi test tűrőképességének határain túl
harcoltak. Tudod, hogyan képezte ki a kán ezeket a harcosokat?
- Az éhező farkasokra alapozta az étrendjüket.
- Igen. Minél éhesebb a farkas, annál bátrabb és vadabb.
- Arra célzol, hogy mi is ilyenek vagyunk.
- Igen. Mi is ilyenek vagyunk. Ami pedig ezt a helyet illeti… Ez
a hely olyasvalaki otthonának tűnik, aki mindig éhes.
- Mire?
Joey visszanézett rá, haja az egyik válla mögé hullott. Kezét még
mindig az ablakon tartotta.
- Mindenre, ami odakint van.
Evan elkapta a tekintetét, és elindult a hálószoba felé.
- Lássunk munkához - mondta ismét.
Hallotta, hogy Joey utánakocog. Evan kinyitotta az ajtót, és
belépett a hálószobájába. A lány követte, de aztán a küszöbön túl
megtorpant.
- Ööö. Az ágyad lebeg.
 - Igen.
- Van egy ágyad. Ami lebeg.
- Ezen már túl vagyunk.
- Miért?
Evan csak pislogott.
- Nem lehetne, hogy végre munkához lássunk?
Joey körülnézett.
- Hol?
Amikor a rejtett ajtón át beléptek a Trezorba, Joey lélegzete jól
hallhatóan elakadt. Körbejárta a zsúfolt helyiséget, szemügyre vette
a felszereléseket és a monitorokat.
- Ez itt…? Lehet, hogy…? A mennyországban vagyok.
Kézbe vette az üvegtáljában álló Vera Il-t.
- Őt tedd le.
- Őt?
Mielőtt Evan válaszolhatott volna, Joey észrevette a 2U
racktárolókat, és rögtön odasuhant hozzájuk.
- Helyes. Helyes. Ez nagyon jó. - Ellenőrizte a rendszert. - Már
van InfiniBand kábeled, úgyhogy nem teljesen reménytelen a
helyzet, de be kell szereznünk alap Cat 6 kábeleket is.
- Ez egy csúcstechnológiájú rendszer. Mi szükségünk van
egyáltalán Ethernet-kábelekre?
- Mit is építünk? Lényegében egy rakás grafikus magot
huzalozunk egymáshoz. Össze kell kötnünk a gépeket, ennek pedig
a jó öreg GigEthernet a legjobb módja. - A lány elnézte Evan
kifejezéstelen arcát. - Ezek a mai emberek. Bármit tudtok használni,
de semmiről sem tudjátok, hogyan működik.
Elsuhant mellette, ki a Trezorból.
- Gyerünk. Irány a Target.
- A Target?
 - Ja, ott beszerezhetjük a kábeleket. És egyebeket is vennem kell.
- Mit?
Joey az ajtóban megtorpanva fordult szembe vele.
- Nincs szappan. Sem sampon. Sem kondicionáló. Sem ágynemű.
Sem párna. És szükségem van más cuccokra is.
- Beszerezhetem neked.
- Női dolgokra.
Ó.
- Akkor hát Target - biccentett Evan.
Vörös cédulák harsogtak az 50 százalékos kedvezményekről.
Egy gyerek totyogott el mellettük, felpróbált cipőjét még mindig
összekötötte a műanyag hurok. Az anyja utánakiáltott:
- Kényelmes a lábujjaidnak? Nem emelkedik meg benne a
sarkad? Lányok egy csoportja napszemüvegben pózolt, és az
iPhone-jukat használták tükörnek. Egy szigorú külsejű apa épp azt
mondta:
- Olvasd csak el a hozzávalókat. Már nincs semmi étel az
ételekben.
Egy férj és egy feleség mosóporról folytatott parázs vitát.
- Nem, a levendulástól kapsz kiütéseket!
Evan megdermedve állt Joey mellett az első emelet tágas
folyosóján.
A lány hátrahőkölt Evan lesokkolt arca láttán.
- Jól vagy?
Egy munkás óriás pelenkacsomagokat tolt egy raklapon,
majdnem elkaszálva Evan térdét.
A férfi nyelt egy nagyot.
- Odakint megvárlak - mondta.
Evan a parkolóban állt, a Target fotocellás ajtaja előtt, és
nagyokat szívott az éjszakai levegőből, hogy összeszedje magát.
Ideges melegítés szülők által tolt, túlcsorduló bevásárlókocsik
zörögtek el a biztonsági betonpillérek mellett. Evan a rejtett
pisztolya közelében tartotta a kezét, a szemét pedig az őt körülvevő
cirkuszon. Szaporodtak a parkolási viták. Bömböltek a dudák.
Távirányítású minifurgon- ajtók nyíltak. A bevásárlókocsis sornál
kölykök veszekedtek az érmével működő automaták fölött.
Kiáltások örvénylettek körülötte.
-.. .nem fogok új játékot venni neked, valahányszor eljövünk a…
- …addigra már lassítottam! Láttam a féklámpákat, mielőtt…
- …hála az égnek nem olyan, amilyet az anyád használ, vagy a
toalett úgy bűzlene, mint egy parfümolimpia…
Aztán végre megjött Joey. Mindkét karjáról zacskók lógtak. Jól
szórakozva fürkészte Evan arcát.
- Menjünk - mondta a férfi.
- O. Hogy te milyen kényelmetlenül érzed itt magad! Ez olyan
cuki.
- Joey.
- Oké, oké.
- Megvannak a kábelek?
Joey a homlokára csapott.
- Hinnye! Tudtam, hogy megfeledkeztem valamiről.
Evan érezte, ahogy elfehéredik.
- Komolyan?
- Nem. - A lány rávillantotta azt a ragyogó mosolyát. - Persze
hogy megvannak. Vigyünk téged ennek a nagy, félelmetes diszkont-
áruháznak a közeléből.
Evan a fogát csikorgatva fordult vissza a kocsijához.
Ekkor látta meg Miát és Pétert, ahogy kiszállnak a nő
Acurájából.
Megdermedt. Visszafordult Joey-hoz. A lány arcvonásai
megkeményedtek.
- Mi a baj?
- Semmi. Csak valaki, aki nem láthat meg itt. Most nem. Veled
nem. Menj a közelemből. Csinálj úgy, mintha… nem tudom, mintha
a vonattal játszanál.
Joey szemügyre vette az érmével működő kocsikat.
- A kisvasúttal?
- Igen.
- Tizenhat vagyok.
- Nem érdekel.
- Nem tudsz sokat a gyerekekről, ugye?
Evan az oldalára tette a kezét, és a bolt eleje felé tolta.
- Kisegítelek, jó? - mondta Joey. - Úgy teszek, mintha a
telefonomon játszanék.
- Oké. Jó. Legyen.
Evan ekkor hallotta meg maga mögül Peter rekedt hangját.
- Evan Smoak!
Megfordult, és látta, hogy Mia meg Peter feléje közelednek.
- Evan? - csodálkozott Mia.
- Szia.
- Várjunk csak. Nem hittem volna, hogy tudod, hol van a Target.
Hadd találgassak… vodkakiárusítás van?
- Csak kellett pár… holmi.
- Az a lány veled van?
- Kicsoda? Nem.
Joey továbbra is a telefonját bújta, de színjátékuk minden
igyekezetük ellenére roppant átlátszónak bizonyult.
- Igen - helyesbített Evan.
Joey felnézett, és halványan elmosolyodott.
Mia oldalra döntötte a fejét, szeme összeszűkült - a körzeti
ügyész tekintete.
- Ő az én úgymond… unokahúgom - bökte ki Evan. - Egy ideig
velem lesz. Szüksége volt pár… - Összerezzent. - Női holmira.
- Azt hittem, nincs családod.
- Ő áll a legközelebb ahhoz, hogy a családomnak nevezzem. Ő
a… másod-unokatestvérem gyereke. Egy házasságon keresztül. De
aztán a szülei meghaltak. Úgymond.
Vett egy nagy levegőt, és hagyta, hogy égjen a tüdejében.
Makulátlan képzésben részesítették, teljes életté formálta a
fedősztoriját, önmaga legendájává vált. És most ide jutott.
Kicsinálta a Target.
- Fura helyzet - ismerte el.
- Valóban. - Mia tekintete kissé meglágyult, amikor Joey-ra
nézett. - Szia, drága. Mia vagyok.
Joey odalépett hozzá, és megrázta a kezét.
- Joey.
- Csúcsszuper lánynév - kommentálta Peter.
Megszólalt Mia telefonja - a Cápa főtémájával, ami azt
jelentette, hogy az irodából keresik.
- Egy pillanat - mondta, és arrébb ment, hogy fogadja a hívást.
Peter pislogva bámult fel Joey-ra és Evanre.
- Ma az osztályban Zachary tojásos szendvicset evett. És rögtön
ebéd előtt vette elő, és tök olyan szaga volt, mintha valaki
odafingott volna, és ezt nem messze tőlem csinálta, úgyhogy
mindenki rám nézett, és mégis mit kellett volna mondanom? Hogy
„nem én fingtam be”? Mégis ki hitt volna nekem?
Joey Evanre nézett.
- Ki lehet kapcsolni?
Mia pár lépésre tőlük szünetet tartott a telefonbeszélgetésben,
hogy Evanre villantsa egyértelműen elégedetlen tekintetét.
 Azért lett volna dühös rá, mert van egy „úgymond” unokahúga?
Vagy mert a Targetben vásárol? Vagy mert nem mutatta be neki
rögtön Joey-t?
Peter sarokba szorította a lányt a kisvasúinál.
- Mi a kedvenc színed?
- A matt fekete.
- Mit szeretsz játszani?
- Semmit.
- Mivel szeretsz játszani?
- Gyerekek zsigereivel.
- Mik azok a zsigerek?
- Belek.
- Tényleg?
- Igen.
Peter feldolgozta a hallottakat barna szeme mögött.
- Tényleg belek, vagy tényleg azokkal szeretsz játszani?
Evan megköszörülte a torkát.
- Ideje mennünk.
Mia befejezte a telefonhívást, és odalépett hozzájuk,
megborzolva Peter haját.
- Anyu - mondta Peter. - Evan Smoak unokahúg-ismerőse király.
- Ebben biztos vagyok - válaszolta Mia. - Örülök, hogy
találkoztunk, édes.
Gyilkos dühöt ígérő pillantást lövellt Evanre, aztán átkarolta
Petert, és együtt eltűntek az automata üvegajtók mögött.
Evan kifújt egy nagy adag levegőt, amelyről addig azt sem tudta,
hogy benn tartotta.
- Szép munka - jegyezte meg Joey. - X Árva.
Evan a kocsija felé indult, nem érdekelte, a lány követi-e.
 43
Felnőttes problémák

Evan egy vízköpő mozdulatlanságával guggolt a crackfőző ház

tetejének szélén, és a törött festett üveges ablakon át lesett be a
szomszédos templomba.
Freeway az oltárhoz vezető szőnyegezett lépcsőn ült, akár egy
király a trónján. Kölykök sora lépett be az épületbe, mindegyik egy
óriási, becipzározott zsákot dobott a lába elé. Legfeljebb olyan
idősek lehettek, mint Evan, amikor elhozták a Büszke Ház
közösségi otthonból.
Beavatás - nem lehet elég korán elkezdeni.
A fiúk lazán sétáltak be a templomba, de mire odaértek az
oltárhoz, minden önbizalmuk elpárolgott belőlük. Leszegett fejjel
álltak, nem mertek Freeway szemébe nézni.
Nehéz volt állni a tekintetét.
Szurokfekete szemét a zsákmányára vetette, majd egy kurta
biccentéssel elbocsátotta a fiúkat.
Evan a felfordított padok körül fürtökben álldogáló többi
bandatagot fürkészte, Benito fiát kereste. De ahogy reggel, most
sem látta nyomát sem Xaviernek. Evan a Trezorban hagyta Joey-t,
aki keményen dolgozott a hardver összeállításán. Annak gondolata,
hogy minden felügyelet nélkül tesz-vesz a menedékében, kábeleket
húzogat, és a tulajdonát szerelgeti, szinte fizikai
kényelmetlenségérzetet okozott, mintha rovarok mászkáltak volna a
bőre alatt. De most nem gondolhatott erre, mert tönkretette a
koncentrációját.
És tekintve, hogy éppen a világ legveszélyesebb bandáját figyelte
meg, nagyon is erősen kellett koncentrálnia.
Figyelmét most a bejárati ajtónál támadt mozgolódás keltette fel.
Nőket tereltek be az előcsarnokba. Feltűnő smink, szakadt harisnya,
merev frizura. Egyikük vörös cipőjéről hiányzott a sarka.
Evan meglepve konstatálta, hogy az őket behozó férfiak még
nincsenek látható helyen tetoválva. Alantas bandatagjelöltek voltak,
akik az utcalányok begyűjtésének alantas munkáját végezték.
Ahogy az újonnan érkezettek átsétáltak a szórványos mennyezeti
fények alatt, Evan egy pillanatra meglátott hátul egy fiatalembert.
Xavier. Segített az oltár felé terelni a nőket a templomhajón át.
Letépett ujjú flanelinget viselt, dagadoztak alatta edzőteremben
érlelt vállizmai.
A nők sorra Freeway elé járultak, és összegyűrt pénzkötegeket
adtak neki, amelyeket ő szemügyre vett, aztán továbbadott az egyik
alvezérének. Egyik nő sem nézett Freeway szemébe. Többen mintha
egyenesen visszatartották volna a lélegzetüket, amíg el nem
iszkolhattak a színe elől a lopott áruk halmaihoz.
Az utolsó nő, a törött cipősarkú, előrelépett, és felkínált
Freewaynek néhány rongyos bankjegyet. Freeway rájuk nézett, nem
tettek rá nagy benyomást, aztán hagyta, hogy a padlóra hulljanak.
Felállt.
A hatás azonnali volt.
A bandatagok mind követték a példáját. A nő remegni kezdett, és
a fejét rázta. Evan nem hallotta, mit mond, de tudta, hogy könyörög.
Freeway megragadta az állát, és megszorította. Kicsapott egy
borotvakést, pengéjén megcsillantak az oltár tompa fényei.
 A nő szűkölve állt előtte, Evannek háttal, eltakarva a kilátást.
Freeway föléje tornyosult. Evan látta, ahogy mozgásba lendül a
keze, és két művészi csuklómozdulattal ki teljesített csapásban
elsuhan a nő arca előtt. A sikolyt még a tetőn süvítő szélben is jól
lehetett hallani.
Evan elszakította a tekintetét Freewaytől és a nőtől, és Xaviert
kereste. Benito fia az oltár melletti félámyékban állt. A többi
bandatag hódolattal bámulta a műsort, a kezét a karjába fonó Xavier
azonban láthatólag kényelmetlenül érezte magát. Arcából kifutott a
vér, elsápadt, és szaporábban pislogott - a szorongás jele.
Freeway félresöpörte a nőt, aki kicsavarodott derékkal landolt a
hasán, így Evan már látta az arcát és az azon végzett pusztítást.
Egy-egy vágás az arc mindkét oldalán, a vér harci festékként
csordogált belőlük.
Freeway nem egyszerűen csak megbüntette. Egy életre
elcsúfította.
A nő leült a padlóra, és a kezébe temette az arcát, ujjai közül vér
csöpögött.
A bandatagok mind Freewayt figyelték.
Kivéve Xaviert.
Ő a nőt nézte.
Figyelemre méltó.
Freeway egy legyintéssel elbocsátotta az embereit, és visszatért a
szentélybe, hogy egyéb teendőivel foglalatoskodjon. A bandatagok
kiszállingóztak. Xavier már félúton járt az ajtó felé, amikor
megtorpant, és visszanézett az oltár előtt térdelő nőre.
Állkapcsa helytelenítően megrándult. Egyértelműen viaskodott
magában.
Egy másik beavatott mondott neki valamit, mire magához tért, és
kisétált a templomból.
 Evan végignézte, ahogy a nő bizonytalanul feltápászkodik. A
lopott holmiknál álldogáló társai végre magukhoz tértek bénult
transzukból, és odasiettek hozzá. A nő a karjaikba rogyott.
Kisegítették az ajtón.
Evan elhátrált a tető szélétől.
Négy tömbbel odébb, észak felé érte utol Xaviert, amikor egy
utcasarkon éppen elköszönt két beavatott társától. Xavier egyedül
indult tovább a sötét utcán, mit sem törődve az utcalányok hívogató
szavaival:
- Hé, nagymenő, nem akarsz megmelegedni?
Evan féltömbnyi távolságról követte. Úgy fél kilométer után
Xavier felkocogott egy négylakásossá átalakított rozoga ház
lépcsőjén. Evan az utca túloldaláról figyelte. A mögötte álló
apartmanház legtöbb ablaka nyitva állt, és banda rádiózene meg
elszenesedett hús szaga ömlött ki rajtuk.
Aztán fény gyúlt a négylakásos ház egyik első emeleti
ablakában.
Evan megvárta, hogy elhaladjon előtte egy mélyre ültetett kocsi,
majd átvágott az utcán. A bejárati ajtó egy vicc volt, a fémzár rég
meghajlott a korábbi betörések során. Evan elővette hamis
jogosítványát, becsúsztatta az élét a retesz meg a lemez közé, és
óvatosan kinyitotta az ajtót.
Felment a lépcsőn, és két, egymással szemközti ajtó szűk
folyosóján találta magát. A megviselt tölgy padlódeszkák
valószínűleg egy egykori dolgozószóba túlélői voltak, még a ház
felosztása előtti időből.
Bekopogott a bal oldali ajtón.
Lépések. A kémlelőnyilás elsötétült.
- Te meg ki a szar vagy?
- Az apád küldött.
 - Tűnj el. Csak bajba fogsz keveredni.
- Nyisd ki az ajtót.
- Fenyegetsz engem, idióta? Van fogalmad róla, ki vagyok, bazd-
meg?
- Mi lenne, ha kinyitnád az ajtót, és megmutatnád?
Kirobbant az ajtó, és Xavier bukkant fel benne egy ócska .22-
essel a kezében. Féloldalasan tartotta, mint valami videóklipes
gengszter. Fejét hátrahúzta, állát felszegte.
Evan a cső fölött bámulta őt.
Xavier megköszörülte a torkát, aztán megköszörülte még
egyszer. A fegyver nyilvánvalóan nem érte el a remélt hatást.
- Kiszáradt a torkod - jegyezte meg Evan.
- Mi van?
- Ez azért van, mert félsz. Lüktet benned az adrenalin.
Antihisztaminként működik, vagyis gátolja a nyálképződést.
Xavier Evan képébe tolta a fegyvert.
Evan az orrától pár centire lévő csövet mustrálta.
- Féloldalasan tartod a fegyveredet.
- Tudom, hogyan kell tartani a kibaszott…
Evan keze elmosódott. Félresöpörte Xavier karját, kikapta a 22-
est a markából, és szétszedte. A darabjai a padlóra hulltak: szán,
cső, rugó, tár, keret.
Xavier üres kezére és az alkarján éktelenkedő vörös csíkra
meredt, majd pedig a Nike cipője körül heverő fegyverdarabokra.
- Befelé - mondta Evan.
Xavier belépett.
Evan követte, közben a bakancsával besodorta a lakásba a
pisztoly darabjait, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Lepukkant hely volt: hálózsák a padlón, lapos képernyős tévé a
gipszkartonnak támasztva, földön szétszórt koszos ruhák. Az egyik
falból egy főzőfülke lógott ki - sütőlap, mikro, töredezett mosogató.
Néhány csupasz, kanyargó vízvezetékcső kusza zsigerekként lógott
ki a pult alól.
- Az élet nem tisztességes - szólalt meg Evan. - Az anyád
meghalt. Ostoba döntést hoztál, és csatlakoztál egy bandához. Nem
egy jó bandához. Szerintem félsz. Szerintem fuldokolsz, és nem
tudod, hogyan mássz ki a partra.
Az ujjatlan flaneling megfeszült Xavier mellkasán. Vénái
kidudorodtak a bicepszén. Nagydarab kölyök volt.
- Semmit sem tudsz rólam, baboso.
- Miért akarod ennyire megnehezíteni, hogy kedveljelek?
- Nem kértem, hogy gyere ide.
- Nem. Az apád kérte.
- Az a vénember nem tud szart se.
Evan lekevert neki egy emberes nyitott tenyerű pofont. A
csattanás hangja visszaverődött a repedezett gipszkarton falról.
Amikor Xavier visszafordította felé a fejét, az arcán ott díszelgett
Evan kezének lenyomata.
- Úgy baszod el az életedet, ahogy csak akarod - mondta Evan. -
De ne merészelj tiszteletlenül szólni az apádról.
Xavier az arcához emelte az ujjait. A könyöke alatt, az alkarján
olyan friss tetoválás virított, hogy még sebes volt. Egy bonyolultan
megformázott M - a Mara Salvatrucha kezdőbetűje.
A kölyök Evanre bámult. Aztán biccentett.
- Oké.
- Mindketten tudjuk, hogy nem vagy gyilkos - folytatta Evan. -
De azzá fognak tenni.
Xavier arca megenyhült, vonásai ellágyultak, szemében most
ugyanaz a tisztaság ült, amelyet Evan a fényképén is látott. Sokkal
fiatalabbnak tűnt huszonnégy éves koránál.
 - Tudom - válaszolta.
Evan felidézte Benito remegő hangját, amikor a fiáról beszéltek.
Megtanította ezt a gyermeket zoknit húzni, biciklizni, baseball-
labdát dobni. Szerető gondoskodással töltött végtelen órák, késő
éjszakák és kora reggelek, aztán a fiad egyszer csak itt köt ki,
felnőttes problémáktól sújtva. Te pedig - az apa, aki egykor az
univerzum minden titkát ismerted - tehetetlen vagy.
Emlék villant fel Evan elméjében; ]ack egy kézikamerába
hunyorog öt kilométer magasan, haját szél borzolja. Elűzte a képet a
fejéből.
- Nekem már késő - mondta Xavier. - Esküt tettem. - Feltartotta a
karját, és megmutatta a könyöke alá tetovált M-et. - A húsomba
írták. Tudod, miért csinálják ezt?
- Jót tesz az üzletnek - válaszolta Evan. - Ha egyszer megjelöltek,
nem csatlakozhatsz másik bandához. Az övék vagy. Ami azt jelenti,
hogy úgy bánnak veled, ahogy akarnak, és sosem hagyhatod ott
őket.
Xavier zavartan nézett rá.
- A hűségedet demonstrálja - mondta. - Ami egy életre szól,
vágod?
- Semmi sem szól egy életre. Bármilyen formában
újjáalkothatjuk önmagunkat. Csak választás kérdése.
- Nincs már választásom.
- Mindig van választásunk.
- Tudod, mi a mottójuk? „Mata, viola, controla.” - Xavier
vicsorogva ejtette ki a szavakat, ismét a markáns csontozató
bandatag szerepébe süllyedt. - Ölj, erőszakolj, uralj.
- Az ő mottójuk.
- Mi?
- Azt mondtad, a „mottójuk”. Nem pedig azt, hogy a „mottónk”.
 - Már kiraboltam egy boltot. Cuccokat loptam egy kamionról.
Pénzt kell beszednem a pwtóktól. Ma is behoztam egyet, és…
felvágták az arcát. - Xavier a szájára tette a kezét, eltakarva az
összeszorított ajkait. - Már közéjük tartozom.
- Tud rólad bárki a banda helyi klánján kívül?
- Nem. Csak most kezdtem.
- Senki sem tud rólad El Salvadorban?
Xavier szemében félelem villant.
- Nem.
- Egyetlen esélyed van, hogy kiszállj.
Xavier körbejárt a főzőfülke előtt, majd megállt szemben
Evannel.
- Miért érdekel ez téged ennyire?
- Én is belekeveredtem valamibe fiatalkoromban - magyarázta
Evan. - És sosem fogok tudni kiszállni belőle. Nem teljesen. De te
még megteheted.
- És mi lesz velük?
- Róluk majd én gondoskodom.
- Nem tudsz gondoskodni róluk. Senki sem tud.
Evan csak mosolygott.
A manipuláció mesteri fokára is kiképezték, éppúgy, ahogy
francia bokszra, céllövészetre és állóképességre. Megtanították rá,
hogyan tűnjön el egy tömegben, és hogyan lőjön ki nyolccentis
célpontokat ezer méterről. Megtanították neki, hogyan viselkedjen
fenyegetően, hogyan rémisszen meg felnőtt embereket. Elképesztő
veszélyt tudott sugározni magából, ha akart.
Úgyhogy csak mosolygott, és ennyi elég is volt.
- Döntsd el, mit akarsz - mondta. - És hívj, ha szükséged van
rám: 1-855-2-SEHOL. Ismételd el.
Xavier elismételte.
 Evan az ajtó felé indult. Átlépett a szétszedett pisztolyon, és már
a kilincsre tette a kezét, amikor Xavier megszólalt.
- Az a lány ma, az arca… - Leszegte a fejét. - Van egy határ,
amit ha átlépsz, már nincs visszaút. Ami után már nincs többé
esélyed a… nem is tudom… megváltásra.
- Minden döntésben ott a megváltás lehetősége.
Xavier Evan szemébe nézett.
- Tényleg hiszel ebben?
- Hinnem kell - válaszolta Evan.
 44
Ugyanazt a versenyt

Félig kiivott pohár tej a konyhaszigeten. Evan a kulccsal a

kezében állt az ajtón belül, és egyenesen az üveget bámulta a hely
ürességén át.
Egyik oldalán, ahol Joey kortyolt belőle, vékony fehér réteg
éktelenkedett.
Evan levette a cipőjét, és átvágott a konyhán.
Felvette a poharat. Tejkör maradt alatta a pulton. Mellette
morzsák hevertek egy feltépett kekszes doboz társaságában. A belső
zacskót nyitva hagyták, kitéve a kekszeket a levegőnek, hadd
poshadjanak meg.
Miféle veszett vad étkezik így?
Lehet, hogy a világ mocskos és kaotikus és törvénytelen, de itt
nem. Miután a társadalom mocskában gázolt, Evannek szüksége
volt rá, hogy visszatérhessen a rendhez.
Kézzel mosta el a poharat, majd eltörölgette, és eltette. Egy
másik pohár is hiányzott a szekrényből, helye foghíjassá tette a bal
oldali sort. Evanben felmerült, hogy még sosem vett ki egyszerre
két poharat a szekrényből. Megigazította az imént elmosott poharat,
de a hatos készletből még mindig hiányzott egy katona.
Talán a lánynak kellett még egy pohár odafentre.
Talán az emberek egyszerűen ilyenek.
 Joey-ra ráfért volna, hogy több időt töltsön Jackkel. A Második
Parancsolat: Mindent ugyanúgy csinálsz, ahogy bármit csinálsz.
Evan eltette a kekszes dobozt, a morzsákat pedig besöpörte a
kezébe, majd beleszórta a szemétmegsemmisítőbe. Megmozgatta a
kezét az érintés nélkül működő Kohler Sensate konyhai csap alatt,
hogy beinduljon a hideg vízsugár, és bekapcsolhassa a
megsemmisítőt. A fényezett krómon foltok éktelenkedtek.
Mégis ki nyúl hozzá egy érintés nélkül működő csaphoz?
Letörölte a foltokat, majd elővett egy adag viaszos papírt, és
megtisztította vele a krómfelületet. Ezzel elejét vette a
páralecsapódásnak. Amikor végzett, benedvesítette és letörölgette a
pultot, megmosta a kezét, magához vett egy jégkockát, hogy majd
odaadja Vera Il-nek, és átvágott a nagy nappalin meg a rövid
előszobán.
A hálószobája ajtaját nyitva találta.
Evan nem szerette a nyitott ajtókat.
A Maglev lebegő ágyán összegyűrődött a paplan, mert a lány
leült rá, és nem simította el utána.
Nyitva állt a fürdőszobája ajtaja is.
Joey egyik melegítője a padlón, a fürdőszobaszőnyeg mellett
hevert. A szőnyeg egyik sarka felkunkorodott. Evan kiegyengette a
lábujjával.
A zuhanyzó ajtaját elhúzták.
A Trezor rejtett ajtaja tárva-nyitva állt.
Evan vett öt mély levegőt, mielőtt továbbment volna.
- Joey - szólalt meg, ahogy belépett a Trezorba. - A tejespohár…
A Trezorban eléje táruló látványtól kiszáradt a szája. Az
adrenalin antihisztamin-reakciója.
Joey levette a monitorokat a falról, újrarendezte őket a padlón, és
most adatfolyamok suhantak át rajtuk. A tárolókat szétszedte,
kitépte őket a rackjeikből. Kábelek kígyóztak a hardverek között,
mindenféle látható koncepció nélkül kötötték össze a gépeket.
Joey a hátán feküdt, egy trikóban, akár egy autószerelő, karcsú
karja izzadságtól csillogott. Éppen egy kábelkapcsolatot ellenőrzött.
Oldalra gurult, és felpattant.
- Nézd ezt a szépséget!
- Azt csinálom. Nézem. Ezt a szépséget. - Evan felkapta a
padlóról Vera Il-t, behelyezte a jégkockát recés tüskéi közé, és
vádlón méregette a növényt: Úgy volt, hogy vigyázol a házra.
Joey elsuhant mellette, és a csupasz talpával fordította maga felé
az egyik monitort, hogy ránézhessen az adatokra. Lányos szappan
illata terjengett a levegőben, liliom és vanília, ami abnormálisnak
hatott itt, a fegyverszekrények és elektromos zúgás otthonában.
A lány összekulcsolta az ujjait, kifordította a tenyerét, és
megropogtatta a bütykeit.
- Egy gyönyörű, improvizált gépi tanuló rendszert látsz magad
előtt… 262 144 grafikus mag egyetlen ügynek szentelve. Dávid
Smith felkutatásának.
Evan arra jutott, hogy talán megbocsáthatja neki a tejet. Meg a
morzsákat. Meg az ujjnyomokat a csapon.
Visszatette Vera Il-t a fémlemezes asztalra. Jelenleg ő volt az
egyetlen, aki a neki kijelölt helyet töltötte be a Trezorban.
Evan a nyitott ajtóra, valamint az azon túl lévő, félretolt
zuhanyzóajtóra nézett, és a szájába harapott. Sikerült kinyögnie:
- Szép munka.
Joey feltartotta a kezét, ő pedig belecsapott.
- Most már legalább te meg Van Sciver ugyanazt a versenyt
futjátok.
 45
Egy kicsit nagyobb ösztökélő erő

Az ember egy idő után belefáradt a sok gurgulázó és fulladozó

hangba.
Van Sciver letette a vizeskancsót, és letörölte a homlokát. A
javított kihallgatás kemény munka volt.
L Árvát lekötözték egy hátradöntött fekvenyomópadra, és egy
nedves törülközőt szorítottak az arcára. Van Sciver egyenletesen
öntötte a friss forrásvizet a törölközőre, valamint L arcüregébe,
gégéjébe, garatjába, légcsövébe és hörgőibe. A tüdejébe sosem
jutott el.
De olyan érzés volt, mintha.
Van Scivert a képzése részeként alávetették vízdeszkázásnak.
Mint minden Árvát.
A kényelmetlenségérzet szinte leírhatatlan volt.
Szabad tüdős merülésben is részesítették, és az ahhoz képest meg
se kottyant neki. Ha az embert megkötözik egy úszómedence alján,
és vizet lélegez be, úgy nehezedik el a feje, mintha csak álmodna.
Ez viszont olyan, mintha egy slagot nyitnának ki a koponyáján
belül. Minél kétségbeesettebben kapkodsz levegő után, annál jobban
a szádba szívod a törülközőt, mintha csak egy polip tapadna az
arcodhoz, hogy végeérhetetleniil öntse a nedvességet a
szájnyílásodba.
 Van Sciver biccentett Thornhillnek, aki erre felemelte a nedves
törülközőt L Árva arcáról. Draker egy darabig csak rángatózott a
padon, véreres szeme kidülledt, szája tátogott. Egy hang sem jött ki
a torkán .
Amikor a felső légutak megtelnek, a víz megakadályozza a
rekeszizmot a köhögéshez szükséges kitágulásban és
összehúzódásban. Meg kell harcolnod az oxigénért.
Draker öt másodpercig görcsölt és levegő után kapkodott.
Thomhill rávetette együttérző tekintetét.
- Tudom, haver. Tudom.
Candy a túlsó falat kipárnázó matracoknak támaszkodva
tanulmányozta a körmeit. Frissen festettek. Padlizsánszínűek.
Van Sciver Thornhillre nézett, és ismét biccentett. Thornhill
lecsatolta a szíjakat L mellkasáról és combjáról, mire L legurult a
padról. Amikor a padlóra zuhant, az esés meglazította a tüdejét, és a
fejéből szinte sugárban robbant ki a víz.
Köhögött, zihált, tovább köhögött.
Thornhill bátorítólag megtapogatta a hátát.
- Tessék, semmi baj.
Draker durván felrándult, és megfejelte Thornhillt. A férfi
hátratántorodott, és majdnem elesett. Lenézett a Draker nedves
hajától besötétített ingjére. Draker fejelése csak centikkel vétette el
az orrát.
- Ejha, cowboy - fakadt ki Thornhill, mint aki elégedett a fogoly
erőfeszítéseivel. - Ez bizony közel volt.
Draker kimerülten rogyott a padlóra.
Van Sciver recsegő térddel, ugrásra készen guggolt le mellé.
- A fiú - mondta. - A cím.
Draker öklendezett párszor. Van Sciver belenyomta két ujját a
gyomorszájába, mire Draker olyan higgadtan és egyenletesen hányt
ki egy adag tiszta vizet, mintha csak egy csap nyílt volna meg
benne. Amikor végzett, pár másodperc alatt összeszedte magát,
majd így felelt:
- Milyen fiú?
- Nahát - szólalt meg Candy. - El kell ismerni, kemény gyerek.
Elvált a faltól, és megkocogtatta az egyik hátsó ablakot takaró
furnérlemezt. Szorosan csavarozták a helyére, de nem túl szorosan.
Tökéletes.
- Tedd fel rá a nyakörvet - mondta Van Sciver Thomhillnek.
A falazásos technika következett, a Guantánamo-öböl egy
specialitása. Ehhez összecsavart törülközőt tekertek a fogvatartott
nyakára, és azzal vágták hozzá egy félig ruganyos falhoz. A
lapockák csattantak először, hátravetve a fejet. Az ütközés olyan
mennydörgésszerű hanggal járt, mintha valaki cimbalmot
csapkodna a füleid között.
Van Sciver jobb szeretett igazi nyakörvet használni.
Ellenállóbbak voltak, az ő húsos keze pedig sosem csúszott meg
rajtuk. És rájött, hogy amikor megszorítja, a bütykei a gégébe
nyomódnak, ami egy kicsit nagyobb ösztökélő erőt jelentett.
Thornhill feltette a nyakörvet L-re.
- Nem is tudom, haver - villantotta rá Thornhill azt a gondtalan
mosolyát. - A helyedben én elmondanám, amit tudni akar.
L magzati pózba kuporogva zihált. Van Sciver jól tudta, milyen
ez. Ki kell élvezned a szünetet, amíg még tart.
Kemény munka volt ez a kínzónak, és az a megkínzottnak is.
- Állítsátok talpra - mondta Van Sciver.
Draker ernyedten, gumivá puhult izmokkal, szinte teljesen
tehetetlen holtsúlyként lógott Candy és Thornhill kezében, ahogy
felrángatták őt. Minden ereje elhagyta.
Van Sciver megragadta a nyakörvet, és a fumérlemezhez
hurcolta L-t.
- Hol van Dávid Smith? - kérdezte ismét.
Draker a torkát szorító kéz miatt nem tudott beszélni, de azért
egy fejrázást kisajtolt magából.
- A pokolba is - mondta Van Sciver, megvetve a lábát, és
erősítve a szorításán. - Nagyon a szívedhez nőhetett az a kölyök.
 46
Még különlegesebb szolgáltatások sora

Egy northridge-i ipari park szélén, két biztonsági kapun belül egy
régi, értékes filmposztereket festő és restauráló munkásokkal teli
raktáron túl, egy petróleumtól és felületaktív tisztítószerektől szagos
hátsó csarnokban Melinda Truong egy sötétkamrában állva, öklét
karcsú csípőjén pihentetve mustrálta Evant és Joey-t.
Melinda cicanadrágot és makulátlan, vörösbegytojáskék Pumát
viselt. Utóbbi ránézésre limitált kiadás lehetett, és valószínűleg
többe került, mint a legtöbb jármű. A nő egyenes fekete haja a
derekáig ért, melyet egy építészmunkás szerszámos öve fogott
körbe, rajta friss lyukakkal, hogy szorosabbra húzhassa apró
alakján. A szerszámos övben helyet kapott egy dupla funkciós
Olympos festékszóró pisztoly, egy 000-s ecset és különböző méretű
X-Acto pengék, amelyeknek markolatát rózsaszín ragasztószalaggal
tekerte körbe, nehogy a munkásai kölcsönvegyék.
Még különlegesebb szolgáltatások sora
Ő volt az egyetlen nő az épületben. Ő volt ennek az üzemnek a
vezetője. Ő volt a legjobb hamisító, akit Evan valaha ismert.
Egyik kezében még mindig egy átalakított rovarirtó-porlasztót
szorongatott. Amikor Evan megérkezett, éppen az 1931-es
Frankenstein egy asztalon kiterített, eredeti posztere fölé görnyedt,
és egy kávéfoltot tisztított le Boris Karloff arcáról. A restaurált
poszter több százezer dollárt ér majd. De ez semmi ahhoz képest,
amit a még különlegesebb szolgáltatások sorával keres, idelent, a
sötétkamrában, amelynek letakart ablakai látszólag azt a célt
szolgálták, hogy megakadályozzák a felvételek alatti tükröződést.
Most színlelt bosszúsággal célozta meg Evant a porlasztó
csövével.
- Szerencséd, hogy titokban beléd vagyok esve - mondta. -
Máskülönben sosem hagynám, hogy beronts ide egy gyerekkel, és
félbeszakítsd a munkámat.
- Nem vagyok gyerek - jegyezte meg Joey.
Melinda még csak rá se nézett, mindössze feltartotta egy ujját.
- Felnőttek beszélgetnek.
Joey becsukta a száját.
- Elnézést - mondta Evan.
Melinda egy egyszerre kurta és érzéki mozdulattal hátrasimította
a haját, és megtapogatta az arcát. Evan engedelmeskedett, és
odalépett hozzá, hogy csókot nyomjon a jelzett helyre. A nő az
utolsó pillanatban elfordította az arcát, hogy a csók az ajkán
landoljon.
Miután kiélvezte a pillanatot, ellökte magától Evant.
- És most. Mit akarsz?
Joey mindezt elnémultan nézte végig.
- Neki van szüksége iratokra - válaszolta Evan. - Több
személyire, társadalombiztosítási számra, jogosítványra, születési
anyakönyvi kivonatra, vízumokra, teljes háttértörténetre. Csinálj
belőle tizennyolc évest.
- Mikor?
- Most.
Melinda a rézkarcos fémlemezekkel, dombornyomó eszközökkel
meg útlevélpecséteket tartalmazó rekeszes fiókokkal teli
suszterpadjára nézett, és felsóhajtott.
Aztán csettintett Joey-nak, aki úgy lépett előre, mintha
megbökték volna egy ösztökével. Melinda megfogta az állát, és ide-
oda fordítgatta a fejét, szemügyre véve az arcot, amelyhez új
identitást fog kreálni.
- A durcáskodás meg a fura frizura felszíne alatt nagyon csinos
lány vagy - szólalt meg végül.
- Köszönöm.
- Nem bók volt, csak egy megállapítás.
Beszivárgott hozzájuk a raktárban szorgoskodó munkások
hangja: szivattyúasztalok dübörgése, munkaállomásról munka-
állomásra tolt szerszámos kocsik zörgése, a lármát túlharsogó
kiabálások.
Melinda elengedte Joey arcát, majd felkapott egy telefont az
asztalán álló AmScope binokuláris mikroszkóp mellől, és
megnyomott rajta egy gombot. Az anyanyelvén szólt bele:
- Csendet. Nem hallom a saját gondolataimat, és amikor nem
tudok gondolkodni, ösztönösen cselekszem.
Azonnal csend telepedett az egész épületre. Melinda letette a
telefont. Amikor visszafordult Joey felé, a lány szája kissé tátva
maradt.
- Maga aztán kemény csaj.
- Igen, drágám - válaszolta Melinda. - Naná, hogy az vagyok.
 47
A kényelem nyelve

Evan lefekvés előtt lezuhanyozott, felöltözött, és amennyire

tudott, rendet tett a Trezorban. Megpróbálta sorba állítani a padlón
álló monitorokat, de végül feladta.
A káosz alacsony ár egy tizenhárom éves fiú életéért.
A különböző folyamatjelző sávokat bámulta, ahogy a szoftver
Dávid Smith után kutatott a weben.
- Tempósabban - mondta.
Már éppen megfordult, hogy távozzon, amikor a riasztó
felcsipogott, jelezve, hogy behatoló van az ablakoknál vagy a
balkonokon. Tekintete körbevillant a Trezorban, azt a monitort
keresve az újrarendezett installációban, amely a megfelelő
biztonsági kamera képét közvetítette. Két lépésre járt a
fegyverszekrénytől, amikor megtalálta, és megnyugodott.
A képernyőn egy sötét forma lebegett a hálószobaablaka előtt,
neki-nekiütődve az üvegnek.
Felsóhajtott, és átvágott a zuhanyfülkén meg a fürdőszobán.
Ahogy belépett a hálószobájába, Joey is felbukkant a folyosóról.
Pizsamanadrágot és nagy méretű pólót viselt.
- Mi ez a zaj? - kérdezte.
Evan az ablakra mutatott. Egy régies, gyémánt alakú
papírsárkány csapkodta az ablakot a kinti szélben.
 Peter hálószobája közvetlenül Evané alatt volt, kilenc emelettel
lejjebb.
- Egy gyerek papírsárkánya? - értetlenkedett Joey.
Evan kinyitotta az ablakot, és behúzta rajta a sárga papírt. Az
aljára egy kis zacskót ragasztottak, benne egy összehajtott
jegyzettömblap meg egy toll lapult. Evan kivette a jegyzetet.
Kék krétával írt üzenetet talált rajta:
Menő az unokahúg ismerősöd. Ő is bir engem? Ixeld be Igen
vagy Nem. Barátod, Peter.
Két rubrika volt alatta.
Átadta az üzenetet Joey-nak.
A lány elvette, szemöldöke felfutott a homlokán a meglepetéstől.
Ahogy elolvasta a levelet, átsuhant valami az arcán. Csak egy
pillanatig tartott, de Evan észrevette. Elbűvölte őt a levél.
Amikor felnézett Evanre, már a szokásos nyűgös kifejezés ült az
arcán.
- Micsoda helyesírás.
Evan odaadta neki a tollat.
Joey felsóhajtott.
- Most komolyan?
- Komolyan.
A lány feltartotta a levelet, és úgy kocogtatta a tollat az ajkához,
mintha nagyon fontolgatná a dolgot. Aztán beikszelte az egyik
rubrikát, de úgy, hogy Evan ne lássa. Visszadugta a papírt a kis
tasakba, és kilökte a papírsárkányt az ablakon.
Erre az leereszkedett, és eltűnt a szemük elől.
Evan tudta, melyik rubrikát jelölte be.
- Lefekvéshez készülsz? - kérdezte a lány.
- Majd meditáció után.
- Meditáció?
 - Jack nem tanított meg rá?
- Nem. Nem volt időnk ilyesmire. - Joey kissé kényelmetlenül
nyalta meg a száját. - Miért csinálod? Miért meditálsz?
Evan elgondolkodott. Jack sok más minden mellett tanította meg
erre. Hogy hogyan leljen békére. Hogyan testesítse meg a
mozdulatlanságot. Hogyan döfjön fel egy eskrima tőrt a negyedik és
ötödik borda közé, a szív irányába.
Evant nem először taglózta le a gondolat, hogy Jack oly sok
egymásnak ellentmondó dolgot testesített meg. Nyers volt, mégis
gyengéd, állhatatos, de türelmes, szigorú, ugyanakkor laza. Tudta,
hogyan nevelje fel Evant, hogyan tolja ki mozdíthatatlannak hitt
korlátáit.
Joey várakozón és kissé idegesen nézett rá, selymes arcát lassan
pír színezte át. A kérdése bensőséges témát érintett, és ezzel
túlságosan előrerohant a kapcsolatukban.
Evan felidézte magában, hogy nemrég azt mondta a lánynak,
Jack volt az első, aki igazán törődött vele. Ha senki sem törődik
veled, honnan tudod, hogy igazi vagy?
Evan megpróbálta elképzelni, hogyan tekinthetett Jack Joey-ra.
- Az a te Rubik-kockád - mondta. - Amelyikkel a hotelben
játszottál… az a különböző síkokkal teli alakváltó…
A lány bólintott.
- Azt mondtad, dimenziónként kell megoldani. Először a
formáját, aztán a színeit. Azt mondtad, a szeszélyes elemekre kell
figyelni, meg kell találni a mintákat, amiktől az egész összeáll.
Ugye?
- Igen.
- Erről szól a meditáció is. Megtalálni önmagad szeszélyes
elemeit, és összeállítani őket.
- De hogyan?
 Evan az ágyához lépett, keresztbe tett lábbal leült rá, és maga elé
mutatott. Joey felmászott az ágyra, és felvette ugyanazt a pozíciót,
amit ő: kéz a combon, egyenes gerinc, ellazult váll.
- És most?
- Semmi.
- Csak lélegezzek?
- Csak üljek itt, és lélegezzek?
- Ha akarsz.
A lány szeme ragyogott.
- Összpontosíts a légzésedre - mondta Evan. - És semmi másra.
Csak sodródj vele.
Hagyta, hogy elhomályosodjon a látása, mígnem Joey beleolvadt
a mögötte lévő falba. Nyomon követte a hideg levegőt, ahogy
behatol az orrába, és lekúszik a nyelőcsövén a gyomrába. Bőre alatt
zűrzavar uralkodott, ereiben száguldott a vér. Gondolatai
összekavarodtak, akár a kártyák egy megkevert pakliban. Jack
szabadesésben, egy félig megivott pohár tej, Dávid Smith kopott
vállú pólója…
Joey szavai az elméjébe hasítottak:
- Micsoda kibaszott hülyeség.
Evan teljesen kinyitotta a szemét. A lány megbontotta
meditálópozícióját, egyszerre lazán és feszülten dőlt előre. A kezét
tördelte.
- Oké - mondta Evan.
- Végeztünk?
- Végeztünk.
Joey nem moccant. Csak bámult rá.
- Nem értem el vele semmit.
- Dehogynem - válaszolta Evan. - Bedühödtél.
- Azzal aztán sokra megyek. Mihez kezdjek vele?
 - Tedd fel magadnak a kérdést: miért vagy dühös?
Joey leszállt az ágyról, és az ajtó felé fordult. Evan figyelte,
ahogy a válla minden lélegzetvétellel emelkedik és süllyed.
- Akarsz beszélni róla?
Joey feléje pördült.
- Miért mondanék el neked bármit? Úgyis fel fogsz szívódni.
Amint végzel velem, amint végzünk ezzel az egésszel. - A
fürdőszobára és a mögötte elterülő Trezorra mutatott. - Nem igaz?
- Nekem ez nem kérdésnek hangzik. Inkább kihívásnak.- Ne
fordítsd ellenem a dolgot. Ez az egyetlen lehetséges végkimenetel.
- Sosem csak egyetlen lehetséges végkimenetel van.
- Tényleg? Mit látsz a jövőben? Mit fogsz csinálni? Reggelente
beviszel a suliba? Sütit készítesz a szülői értekezletekre? Segítesz a
kibaszott matekban?
- Szerintem neked kéne segítened az én matekomban.
A lány nem mosolyodott el, sőt, alig tartott szünetet.
- Csak kihasználsz engem, mint mindenki más. Nem érted.
Hogyan is értenéd? Te a saját elhatározásodból távoztál a
Programból. Fogalmad sincs, milyen érzés, ha kidobnak.
Megszabadultak tőlem, mert - csücsörítő ajkakkal kereste a
megfelelő szót - defektes vagyok.
- Nem vagy defektes.
- De igen. Hibás vagyok.
- Akkor javítsunk meg téged.
- Ja, mert ez ilyen egyszerű.
- Nem mondom, hogy egyszerű. Azt mondom, hogy érdemes. A
fájdalom elkerülhetetlen. A szenvedés opcionális.
- Te könnyen beszélsz. - Megtörölte az orrát, és felszegte. Olyan
fiatalnak tűnt. - „A szenvedés opcionális.”
- Igen. Majd szólj, ha már készen állsz feladni.
 - Majd kurvára szólok.
Azzal kisétált.
Evan hallgatta, ahogy léptei végigkopognak a kis folyosón, majd
a nagyszobán, és visszhangokat vernek a kemény felületeken. Aztán
a lépései megszaporodtak, ahogy felsietett a csigalépcsőn.
Evan kifújta a levegőt, és megdörzsölte a szemét. Az ő
fiatalkorában Jack mindig tudta, mit tegyen. Mikor válaszoljon, és
mikor hagyjon neki lehetőséget, hogy beszéljen.
Evan most úgy érezte, sodródik. A Parancsolatokhoz fordult
segítségért, de ilyen helyzetre nem vonatkozott az iránymutatásuk.
Letért a járt útról, és egy falba ütközött.
Jack egy másik mondása: Ha falba ütköztél, kezdj mászni.
Még most, a síron túlról is instruálta Evant. Talán éppen ez volt
utolsó küldetésének lényege: hogy gondoskodjon Joey-ról, egy élő,
lélegző csomagról. Talán ez csak egy újabb szakasza Evan életének,
amikor Jacket követi, amikor az ő lábnyomaiban jár.
De ez egy másfajta út. Más szabályok kellettek hozzá. Evannek
eszébe jutott a cetli, amelyet Mia ragasztott fel a konyhájában: Ne
feledd, hogy amit nem tudsz, az sokkal fontosabb annál, amit már
tudsz.
Újra megpróbált meditálni. Nem tudott.
Egyszer csak talpon találta magát. Halkan végigsétált a folyosón.
Kikapcsolta a riasztót, és kisurrant a bejárati ajtón. Lement a lifttel,
közben végig a szemét dörzsölte, és a fejét csóválta.
Odasétált a 12B-hez. Kopogásra emelte a kezét. Leengedte.
Elsétált. Visszament.
Halkan bekopogott.
Tessék. Már túl késő.
Kinyílt az ajtó. Mia ránézett.
- Tudom, hogy dühös vagy rám - mondta Evan.
 - Azt mondtad, nincs családod - válaszolta a nő. - Vagy korábban
hazudtál, vagy most hazudsz.
- Ez bonyolult.
- Az ilyesmit tartogasd a Facebookra.
Mia kezdte becsukni az ajtót.
- Várj. Joey a… munkámmal kapcsolatos. Segíteni próbálok
neki. Márpedig téged meg Pétert igyekszem távol tartani a
munkámtól. Úgyhogy megpróbáltam elsumákolni a dolgot. Voltam
olyan hülye, hogy azt higgyem, ezzel segítek.
- Ez még aggasztóbb.
Evan maga mellett lógatta a karját, figyelt a pislogási rátájára, és
ellenállt a késztetésnek, hogy zsebre vágja a kezét.
- Nem tudom, szerinted mit kellett volna tennem? A Targetnél.
- Istenem - sóhajtott fel a nő, inkább elképedve, mint dühösen. -
Tényleg nem érted.
- Nem.
- Mi lett volna, ha azt mondod: „Szia, Mia. Szokatlan helyzetben
vagyok, és nem igazán tudom, hogyan beszéljek róla veled.” Mit
szólsz ehhez? Az egyszerű őszinteséghez, és ahhoz a
feltételezéshez, hogy valahogy majd megbirkózunk a dologgal?
Egyáltalán felmerült benned ez a lehetőség?
- Nem.
A nő majdnem elnevette magát, a kezével kellett eltakarnia a
száját. Mire elvette onnan, megszabadult a mosolyától is.
- Oké. Dühös vagyok. De azt is megtanultam, hogy ne bízzak az
első reakciómban. Bármivel kapcsolatban. Szóval. Mielőtt
folytatnánk a témát, adj egy kis időt, hogy kidolgozzam a második
reakciómat.
Megint kezdte becsukni az ajtót.
- Tanácsra van szükségem - bökte ki Evan gyorsan.
 Ami komoly erőfeszítést igényelt tőle.
- Tanácsra? - kérdezte Mia. - Tanácsot kérsz. Tőlem.
- Igen.
A nő behúzta a nyakát. Felsóhajtott. És kitárta az ajtót.
Evan belépett, és mindketten leültek a kanapéra. Mia nem kínálta
borral. Peter szobájának Batman-matricákkal, kalózos tematikájú
BELÉPNI TILOS! táblával és egy Steph Curry-poszterrel kidekorált
ajtaja résnyire nyitva állt. A fűtés melegséggel, néhány gyertya
pedig kellemes fénnyel árasztotta el a lakást. Grépfrútilla-túak
voltak - nem is, vérnarancsosak. A kanapé egyik karfáját egy
égettvörös dísztakaró fedte. Oly sok minden, amire Evan sosem
gondolt volna, ami egy házat otthonná változtatott. Egy másik nyelv
szavai voltak, a kényelem nyelvének, a valahová tartozás nyelvének
szavai.
- Hogyan beszéljen az ember egy tinédzser lánnyal? - kérdezte
Evan.
- Nagyon óvatosan.
- Erre már én is rájöttem.
- Remek kölyöknek tűnik. De nehéz élete volt.
- Honnan tudod?
- Körzeti ügyész vagyok. - Mia a combjára tette a kezét, felnézett
a plafonra, és felsóhajtott. - Ne erőltess semmit. Csak légy ott neki.
Biztos támaszként.
Evan arra gondolt, ahogy Jack egyenletes tempóban halad az
erdőben, nem túl gyorsan, nem túl lassan, csizmája cuppog a sárban,
megmutatja Evannek, hová lépjen.
Mia Evanre mutatott.
- Amikor gyerekekről van szó, nagyon fontos az őszinteség. És
az állandóság. Ezért gondoltam, hogy, tudod, hetente egyszer
eljöhetnél vacsorázni. Ez fontos Peternek. Az ilyesmi afféle óra
számukra, amelyhez a szívüket igazítják.
Evan biccentett.
- És végül tudod, mit akarnak igazán hallani? - Mia az ujjain
számolta ki a válaszokat. - Jó gyerek vagy. Nem lesz semmi baj.
Sokat jelentesz nekem.
Evan ismét biccentett.
Mia az arcát fürkészte.
- Mi az? - kérdezte.
- Tényleg sokat jelentenek?
- Igen. - Mia felállt, hogy kikísérje. - De jobb, ha magad is
elhiszed, mielőtt a szemébe mondod. - Jelentőségteljes pillantást
lövellt rá. - Mert tudni fogja, ha hazudsz.
Evan megtorpant félúton a galériába vezető csigalépcsőn.
Kattogó hangot hallott, és beletelt neki egy pillanatba, hogy
azonosítani tudja a forrását: Joey a Rubik-kockájával játszott. A
padló és a plafon közt csodálatos kilátás nyílt a belvárosra. A
ragyogó háztömbökre, az éjszakai levegőben reszkető, zavaros
fényekre. Odafent a kocka kattant és kattant. Joey felköhögött.
Különös érzés volt, hogy egy másik eleven testtel kellett
osztoznia a penthouse-on.
Továbbindult az olvasótér felé. Joey a plüsskanapén, lepedőkkel
körbetekerve ült. Fejét leszegte, összpontosítástól feszült arcát sűrű
csokoládészín haja keretezte. A kocka, a korábban látottnál egy
kisebb darab, elmosódott neonként mozgott a kezében.
A lány lekapcsolta a mennyezetvilágítást, és közelebb) húzta
magához az állólámpát. A legalacsonyabb fokozatra állította, hogy
csak tompa fényt sugározzon magából. Csak a kocka ragyogott a
sötétben, élénk színei kiváltak a homályból. Rágógumizöld és
fluoreszkáló sárga. Biztonsági kúpos narancssárga és
szemeteskukakék.
 Evan megállt az utolsó előtti lépcsőfokon.
- Bejöhetek? - kérdezte.
- A te lakásod.
- De nem az én szobám.
A lány fürge ujjakkal forgatta a kockát, másodpercről
másodpercre formálta át.
- Dehogynem.
Evannek feltűnt, hogy nem kirakni próbálja a kockát, pusztán
váltogatja a mintázatát. A színek csíkokból kockákat képeztek, majd
ismét csíkokká álltak össze.
- Most nem - válaszolta Evan.
Joey erre felpillantott rá. A keze azonban továbbra is
munkálkodott, a kocka pedig engedelmeskedett az akaratának.
Kijött belőle négy egyszínű fal, mire a lány hagyta, hogy a kezéből
az ölébe pottyanjon.
- Igen. Bejöhetsz.
Evan belépett a helyiségbe, és leült a padlóra a lánnyal szemben,
hátát nekivetve az egyik könyvespolcnak. Joey térdénél a
hátizsákban hordozott egyik megviselt cipősdoboz hevert. A lány
korábban levette a fedelét, és kiszedte belőle az egyik üdvözlőlapot,
hogy olvasgathassa. Evan felidézte Mia tanácsát, és nem szólt egy
szót sem.
Joey felkapta a kockát. Aztán ismét letette.
- Nagy ez a világ - szólalt meg. - És nem akarom, hogy ez az
egész csak ennyi legyen.
- Mármint mi?
- Az életem. Az egész életem. Itt tartanak, ott tartanak, folyton
bujkálok. Annyi minden van odakint. Olyan sok mindenből
maradok ki.
Evannek eszébe jutott a Mia kanapéjának karfáján heverő égett-
vörös dísztakaró.
- Igen. Sok mindenből.
Joey visszacsúsztatta az üdvözlőlapot a borítékba, azt pedig
visszatette a cipősdobozba, és ráhelyezte a fedelét.
- Sajnálom, hogy néha ilyen seggfej vagyok - mondta. - Az
anyanéném mondta mindig, hogy „Tiene dós trabajos. Enojarse y
conten- tarse.” Elég bajos lefordítani.
- „Két dolgod van. Bedühödni. És többé nem bedühödni.”
- Ja, valami ilyesmi.
- Közel álltál hozzá - állapította meg Evan.
Joey végre felnézett rá, és állta a tekintetét.
- Ő volt nekem minden.
Evan rájött, hogy még nem létesítettek egymással ennél hosszabb
szemkontaktust.
Joey végül felállt a kanapéról.
- Fogat kell mosnom - mondta.
Felvette a cipősdobozt a lepedőkről. Ahogy elment Evan mellett,
ledobta mellé a padlóra.
A bizalom jele.
A lány bement a fürdőszobába, és bezárta az ajtót. Evan
vízcsobogást hallott.
Egy pillanatig még várt, aztán leemelte a dobozról a fedelét. Az
egészet üdvözlőlapok sorai töltötték ki. Végigfuttatta az ujját a
tetejükön. A kétharmadukat már kinyitották. A hátul sorakozó
maradék egyharmadot még nem.
És akkor Evan megértette.
Megdagadt a mellkasa, nyomást érzett az arcbőre alatt, az
érzelmek az egész testét elöntötték.
Hátralökte a pakkot, hogy kiemelhesse az első üdvözlőlapot.
Dombornyomású aranybetűk ékeskedtek rajta:
 Kilencéves lettél
Micsoda nap
Zengjen a dal
Mókára fel…
Nem foglalkozott a nyomtatott üzenet maradékával, inkább
kinyitotta a lapot. Belül egy préselt liliomot talált, de már rég
széttöredezett. Az üres oldalt ismerős női kézírás töltötte be:
Édes, édes lányom,
A nélkülem töltött első szülinap lesz a legnehezebb. Sajnálom,
hogy nem lehetek ott veled. Sajnálom, hogy megbetegedtem.
Sajnálom, hogy nem voltam elég erős, hogy legyőzzem. Legyen a
szeretetem olyan, akár egy nap, amely felülről melenget téged.
Mindig és örökké, M.
Evan visszatette az üdvözlőlapot a helyére. Belelapozott a
mögötte sorakozókba.
Szilveszter. Valentin-nap. Húsvét. Születésnap. Az első iskolai
nap. Halloween. Hálaadás. Karácsony.
Vett egy nagy, reszketeg levegőt. Belenézett az üdvözlőkártyák
második adagjába.
Szilveszter. Valentin-nap. Húsvét. Születésnap. Az első iskolai
nap. Halloween. Hálaadás. Karácsony.
Az utolsó kinyitott kártya a hálaadási volt, az, amelyik tegnap, a
lopott kocsiban kiesett a hátizsákjából.
Evan kivette a mögötte lévőt. A zárt borítékon az állt:
„Karácsony.”
Előrelapozott, és leolvasta a címkéket. „Húsvét.”
„Halloween.”
„A 18. születésnapod.”
Ez volt az utolsó.
A fürdőszobában elállt a víz.
 Evan lecsukta a cipősdobozt, visszatette a kanapéra, és visszaült
a korábbi helyére.
Joey az arcát törölgetve bukkant elő a fürdőből. Leterítette a
törülközőt a kanapé háttámlájára, majd leült a párnákra és a
lepedőkre. Észrevette, hogy a cipősdoboz visszakerült a helyére, és
lebámult az ölébe.
Végül így szólt:
- Akkor kerültem be a rendszerbe.
- Sajnálom.
- Amikor betöltőm a tizennyolcat, elfogynak az üdvözlőkártyák.
Akkor mim marad?
Evan tisztelte annyira, hogy meg se próbáljon válaszolni.
- Miután elszöktem Van Scivertől, Jack nála talált meg. A
sírjánál. - Leszegte a fejét, és halványan elmosolyodott.
Félresöpörte sűrű haját, felfedve koponyájának borotvált oldalát:
egy gyönyörű egész két fele. - Megvolt a magához való esze. Tudta,
merre húz a szívem.
Evan csak biccentett, mert ezen a ponton nem bízott a hangjában.
Igen, megvolt. Igen, tudta.
Egy idő után Joey elnyúlt a lepedőkön, és összegömbölyödött,
fejét a párnára hajtotta.
- Sosem alszom el, amíg van valaki a szobában - mondta.
- Menjek el?
- Maradhatsz, ha akarsz.
- Akarok - válaszolta Evan.
Ült, és elnézte a válla ívét, az arcára boruló kusza haját. A lány
egyre bágyadtabban pislogott. Aztán lecsukódott a szeme. Légzése
szabályossá és szuszogóvá vált.
Evan hangtalanul felállt, és kióvakodott a szobából.
 48
Valami büszkeségféle

Miután másnap reggel még napkelte előtt ellenőrizte a Trezorban

futó mély tanuló szoftvert, Evan meditált, lezuhanyozott, majd
kisétált a konyhába.
Joey is korán kelt, és a fagyasztóban turkált, egyik kezében egy
jégkockatartóval, a másikban egy üveg Stoli Elit: Himalayan
Edition vodkával.
Hallotta közeledni őt, és hátrapillantott rá a válla fölött.
- Nincs fagyasztott burritód vagy ilyesmi?
- Azzal óvatosan - biccentett Evan a Stolira. - Háromezer dollár
üvegje.
Joey jobban megnézte magának az italt.
- Ér annyit?
- Egyetlen vodka sem ér háromezer dollárt.
- Akkor miért vetted meg?
- Mi másra költsem a pénzemet?
A lány belebámult a fagyasztó makulátlan, fehér ürességébe.
- Nem is tudom. Mondjuk kajára.
Evan megkerülte a konyhaszigetet.
- El az útból - mondta.
Két tojás pottyant a serpenyőbe egy „bedrogozott az agyad”
sistergéssel. Joey egy széken ülve hajolt a konyhasziget fölé, állát
összefűzött ujjain nyugtatta. Le volt nyűgözve.
- Tudsz főzni? - kérdezte.
- Ezt aligha nevezném főzésnek.
- Ki tanított rá?
- Jack.
- Beszuszakoltátok a szabad tüdős merülés meg a közelharc
közé?
- Igen.
- Mr. Humor.
Csengetett a kenyérpirító, mire Evan kitett két szelet kovászolt
kenyeret egy tányérra.
- Vajat?
- Naná.
Evan megvajazta a pirítóst, és mindkét szeletre tett egy-egy
tojást.
- Menj, és hozz egy kis petrezselymet az élőfalról.
- Élőfalról?
- A vertikális kertről. Ott.
A lány odasétált.
- Melyik a petrezselyem?
- A bal felső negyeden van, majdnem a szélénél. Nem. Nem.
Igen. Joey letépett egy darabot, és odavitte az asztalhoz, miközben
Evan csavart egy kis borsot az őrlőből a tükörtojásra.
Evan megfelezte a petrezselymet, és ráhelyezte a tojássárgákra.
Aztán gondosan elhelyezte a tányért a lány előtt, hogy pontosan a
kés és a villa között legyen.
Joey mozdulatlanul bámulta az ételt.
- Mi az? - kérdezte Evan.
- Csak beszívom a látványát.
- Egyél.
 A lány felnézett rá, és megköszörülte a torkát.
- Köszönöm.
Mielőtt Evan válaszolhatott volna, megszólalt a vezeték nélküli
hangfalrendszer. A férfi felkapta a fejét.
- Ez meg mi? - kérdezte Joey.
Evan már indult is vissza a Trezorba.
- A szoftver megtalálta Dávid Smitht.
Egymás mellett álltak a Trezor nyirkos betonfalai között, és a
monitorokra meredtek. A metaadatok összekapcsolt hálózata
egyszerűen lenyűgöző volt.
A Dávid Smithről rendelkezésre álló kevés fénykép és
információ alapján a program magassági és súlybecsléseket végzett,
figyelembe vette a valószínűsíthető arcstruktúra-változásokat, majd
utánanézett a keleti part célzott területein a kórházi
bejelentkezéseknek, a repülővel és busszal utazóknak, az iskolai
beiratkozásoknak, valamint a nevelőotthonos elhelyezéseknek. Az e
helyszíneket, időpontokat, felvételeket, adatbeviteleket és
eseményeket összekapcsoló kritérium- rendszert dinamikusan
kreálták, hogy heurisztikusán fejlessze önmagát, a folyamatok
elvégzése során tanuljon, egyre többé és jobbá váljon. Különös
algoritmusok követtek nyomon online rendeléseket, egy halomba
sorolva jármű-tematikájú, legfeljebb 9,95 dolláros Star Wars Lego-
szetteket, ipari erősségű lefolyótisztítókat, nagy mennyiségben
rendelt Little Húg Fruit Barrel italokat, Lavex Janitorial márkájú
barna papírtörlőket és többtucatnyi egyéb terméket, egyre szűkítve a
keresés körét. Ezek az eredmények bizonyos meghatározott
környékek Instagram-képei és egyéb közösségimédia-posztjai mellé
kerültek.
Egy előző év szeptemberében, a virginiai Richmond Hopewell
Középiskolában történt udvari verekedésről készített YouTube-
videó hátterében egy pillanatra látni lehetett egy elhaladó kocsit. Az
utasoldali ablakról visszaverődő napfény ellenére egy képkockán
felbukkant az ülésben helyet foglaló fiú füle, amelyet aztán a
rendszer pontos távolságokat és arányokat használva elemzett ki,
megmérve a hallójárat felső részének és a fülcimpa alsó hegyének
távolságát, valamint a fülkagyló porcának méretét. Végül arra jutott,
hogy a fül 85 százalékos valószínűséggel Dávid Smithé.
Két nappal korábban adoptáltak egy lányt a richmondi Church
Hillben székelő McClair Mentális Gyermekegészségügyi
Központból, felszabadítva egy helyet az addig stabilan
negyvenágyas intézményben. A nyilvántartás szerint nem vettek fel
új gyereket, a létszám látszólag harminckilenc maradt. Azonban egy
helyi klinikáról származó, következő heti számla egy betegfelvételi
vizsgálatról tanúskodott, a következő havi influenza elleni oltások
száma pedig továbbra is negyvenet tett ki.
Ha a központ befogad egy gyereket, aki otthoni bántalmazásról
számol be nekik, nem kerül be a neve a nyilvántartásba.
A mélytanuló szoftver 99,9743 százalékos valószínűséggel
állította, hogy a rejtélyes beteg nem más, mint a korábban Dávid
Smith néven ismert fiú.
Joey a szájába harapva írta le a címet, közben az
összpontosítástól ráncokba futott a homloka. Egyenletes arcán a
monitor fényei táncoltak. Ahogy Evan elnézte őt, valami
büszkeségféle szállta meg.
A lány észrevette, hogy figyeli.
- Mi az?
- Semmi - válaszolta Evan.

Mást sem lehetett hallani, csak a fickó zihálását.

Vér pöttyözte a padlót, az ablakot takaró furnérlemezt, a falnak
támasztott matracokat. A kiterített ponyván egy őrlőfog hevert. A
szoba hányástól, testszagtól és még rosszabbtól bűzlött.
A három vizeskancsóból kettő már kiürült. Ez azt jelentette, hogy
mostanra tíz gallon vizet erőszakoltak be L Árva orrába és szájába.
Draker magzatpózba kuporogva feküdt a padlón. Fejét
körbetekerték ragasztószalaggal, csak az orrlyukainak vágtak rá egy
kis rést. Van Sciver guggolva várakozott.
Thornhill megint a kezén egyensúlyozott, fejjel lefelé
fekvőtámaszokat csinált. A fickó kiköpött Duracell-nyuszi volt.
Candy elment, hogy eligazítsa a szabadúszókat, akiket Van
Sciver Alabamából hívott be. Hamarosan sok dolguk lesz.
Van Sciver végül nyögve feltápászkodott. A háta megérezte.
- Thomhill - mondta.
Thomhill bakancsa nagy puffanással ért földet. Elkezdte letekemi
a ragasztószalagot L fejéről. Közben halk, bádoghangú zene szólt,
és minden környi szalaggal egyre hangosabbá vált. Végül Thomhill
eljutott az utolsó réteghez, amelyet egyetlen mozdulattal szakított
le, kitépve vele L néhány hajfürtjét, és elpattant hajszálerekkel
foltozva a húsát. A ragasztószalagok alól előkerült a Draker fejére
tapasztott fejhallgató, amelyből Josh Groban teljes hangerőn
bömbölte a „You Raise Me Up”-ot.
Thomhill kikapcsolta a zenét, és levette L-ről a fejhallgatót.
Megcirógatta Draker haját.
- Jól csináltad - ismerte el Thomhill. - Jobban, mint Jack csinálta
volna. De ez az örökkévalóságig így fog folytatódni.
Draker egyetlen szót tudott kinyögni.
- Ne.
- Tudod, hogy így kell lennie - szólalt meg Van Sciver. - Ez már
csak így van, más meg nem számít.
Draker szorosan lehunyta a szemét, és tovább zihált. Tikkelni
kezdett arcának bal fele, rángatózott rajta a bőr, és lekonyult tőle a
szemhéja.
- Oké - mondta Van Sciver. - Tedd vissza a padra.
Thomhill megindult a vizeskancsó felé.
Draker zokogni kezdett.
Van Sciver feltartotta a kezét, mire Thomhill megtorpant.
Íme a megtörés előtti dicsőséges pillanat. Van Sciver hagyta sírni
Drakert. Szívszorító hang volt, egyenesen a gyomra mélyéből tört
fel.
Thomhill megsimogatta a haját.
- Semmi baj. Jól csináltad. Nagyon jól csináltad.
Draker csak rítt és rítt. Aztán végre abbahagyta. Van Sciver
megvárta, hogy lelassuljon a légzése. Mindazok után, amin L
átment, megérdemelt néhány pillanatnyi nyugalmat a vég előtt.
Draker felnézett rá véreres szemével.
- Elmondom - nyögte ki. - Elmondom, hol van.
 49
A jó nem elég

- Egy órával kerülte el őt, tisztelt uram - mondta a vezető nővér.

A tengerészkék poliészter nadrágot és hullámzó, fehér
nővérköpenyt viselő nagydarab nő egyszerre volt melegséggel teli
és tiszteletet parancsoló jelenség. A köpenyén virító napocska
mellett egy hasonlóan vidám, kanárisárga betűkkel írt felirat
díszelgett: MCCLAIR MENTÁLIS GYERMEKEGÉSZSÉGÜGYI
KÖZPONT.
Evan eltette hamis gyermekvédelmi szolgálatos azonosítóját, és
becsapta a megviselt, barna levéltárcát. A pénztárcát, akárcsak a
kopott nadrágot és a Timex órát, kellékként használta, üvöltött róluk
az Állami Fizetésből Elő Átlagos Fickó képe.
Írótáblájával a combját paskolva sietett a folyosón ballagó nővér
után.
- Elkerültem? - kérdezte Evan. - Hogy érti, hogy elkerültem? Rég
esedékes a szociális gondozói látogatás.
- Kispofám, az egyetlen, ami itt nem rég esedékes, az a fizetési
felszólítások halma. Papírpohárral merjük ki a vizet a süllyedő
evezős csónakból.
Az egyik szobában egy gyerek verte üvöltve a falat. Két ápoló
kellett, hogy mindkét karját le tudják fogni.
A nővér megállt az ajtóban.
 - Ugyan, Daryl - csóválta a fejét. - Legyen már egy kis
sütnivalód.
A fiú lecsillapodott, a nővér pedig ment tovább.
A csupasz falakra itt-ott elfuserált posztereket ragasztottak, de
már megtépték-meggyűrték őket. Egy Lichtenstein-féle alma. Egy
Picasso-féle arc. Egy kifakult Csillagos éj. Egy felszolgálókocsin
tálcák hevertek, rajtuk félig elfogyasztott ételekkel. Vizenyős
zöldbab. Egy adag kukoricakenyér. Kemény héjas szendvicsek
grillezett sajttal. A hely ipari tisztítószertől, fehérítőtől és bizonyos
korú gyerekek közelségétől szaglott.
Evan ismerte ezt a helyet, a csontjaiban ismerte.
Megköszörülte a torkát, mintha kissé ideges lett volna, és
megigazította álszemüvegét.
- Tehát elkerültem Jesse Watsont?
Joey további netes ügyeskedésekkel megerősítette, hogy Dávid
Smith e név alatt él a richmondi intézetben. Joey most odakint
őrködött egy bérelt minifurgonban, egy háztömbnyi távolságban,
egy kereszteződés mellett.
A nővér megállt és felsóhajtott, lehelete borsmentát árasztott.
- Elszökött.
- Elszökött? Mikor?
- Mint mondtam, még a hétórás szobaellenőrzés előtt eltűnt.
Mondjuk, hogy egy órával, esetleg másfél órával ezelőtt. Biztos a
nagy kavarodásban surrant ki a hátsó ajtón. - Szája együttérzőn
rándult oldalra. - A lánynak a hatosban rohama volt a reggeli alatt.
Evan feltolta a szemüvegét az orrnyergén, hogy leplezze
tényleges rettegését, amely lassan felkúszott a gyomrából a torkába.
A nőnek feltűnt az aggodalma.
- Már jelentést tettünk a rendőrségen. Sajnálom, de az ügy már az
ő kezükben van.
 - Rendben. Akkor csak ellenőrzőm az életkörülményeit, és már
itt sem vagyok.
- Igyekszünk a lehető legjobban végezni a munkánkat az állami
támogatás folyamatos csökkenése mellett.
- Megértem.
- Tényleg megérti?
- Igen.
A nő megállt, és szemügyre vette Evant, szeplői fürtökbe gyűltek
barnás arcának felső részén. Aztán kifújta a benn tartott levegőt, és
leeresztett.
- Most nézze csak meg, úgy csinálunk, mint akik nem ugyanazon
az oldalon állnak. Sajnálom, Mr….?
- Wayne.
- Mr. Wayne. Tudom, hogy maga is csak igyekszik a lehető
legjobban végezni a munkáját. Azt hiszem… - Nem éppen
jelentéktelen keble megemelkedett. - Azt hiszem, egyszerűen csak
szégyellem, hogy nem tudunk jobb feltételeket biztosítani ezeknek a
gyerekeknek. A saját fizetésemből veszek nekik karácsonyi és
születésnapi ajándékokat. Az igazgató úgyszintén. Jó ember. De
néha a jó nem elég.
- Nem - értett egyet Evan. - Néha tényleg nem. Melyik szoba volt
az övé?
- A tizennégyes. A kevésbé súlyos betegséggel küzdő gyerekeket
a C szárnyban helyezzük el. Figyelemhiányos hiperaktivitás-
zavarról, diszlexiáról, téri-vizuális problémákról és effélékről van
szó.
- Jesse milyen betegségben is szenved…? - Evan belelapozott a
jegyzeteibe.
- Életvezetési zavarban.
- Hát persze.
 A nő intett hivalkodó fémgyűrűkkel ékesített kezével.
- Jöjjön, odavezetem.
Az út tovább tartott, mint Evan szerette volna, de igazodott a nő
tempójához. Elhaladtak egy lány mellett, aki a földön ülve piszkálta
a pólója szegélyét. Körmeit a húsig lerágta, így vérnyomokat
hagyott az anyagon.
- Hé, kiscsillag, mindjárt visszajövök, jó? - szólt oda neki a
nővér.
A lány üres tekintettel nézte, ahogy elmennek. Éppolyan
gyönyörű, sűrű haja volt, mint Joey-nak, de Evan úgy döntött,
inkább nem időzik el ezen a hasonlóságon.
A nővér végre megérkezett a 14-es szobához, gyorsan
bekopogott az ajtaján, aztán kinyitotta. A benti három fiú az
ágyakon hevert, és olcsó telefont nyomogattak. Nagyjából
tizenhárom évesek lehettek, akárcsak Dávid Smith.
Egy másik időben, egy másik helyen Evan is épp egy ilyen
szobában élt.
- Ez itt Mr. Wayne - mutatta be őt a nővér.
A legidősebbnek látszó kölyök egyetlen pillantással felmérte
Evant, és így szólt:
- Micsoda mázlista csicskák vagyunk. Még egy szociális
munkás.
- Mutass egy kis tiszteletet, Jorell, vagy megint lefokozlak
vörössé.
- Látta valamelyikőtök elszökni Jesse Watsont? - kérdezte Evan.
Mind megrázták a fejüket.
- Nem beszélt róla előtte? Nem tervezgetett? Nem csinált
semmit?
- Nem - válaszolta Jorell. - De az a kölyök nem százas. Gizda
fehér csávó létére kőkemény. Baszottul tud bunyózni. A maga
módján intézi a dolgokat.
- Jorell - szólt rá fáradtan a nővér.
Nem először ejtette ki így a nevét. Nem is századszor.
- Hol voltatok a szobaellenőrzés előtt? - kérdezte Evan.
- A kajáldában - mondta egy másik kölyök. - A magunk dógával
törődtünk. Jesse korábban jött vissza a szobába, fekvőtámaszozott
meg ilyenek. Azt mondta, tengerészgyalogos lesz.
Evan átlépte a küszöböt, és egy ágyra mutatott.
- Ez az ő fekhelye?
- Az bizony - biccentett Jorell.
Jorell okos srác volt. És az ilyen helyre kerülő okos srácok
általában rossz véget érnek. Egy kedves, buta kölyök tartja a száját,
leérettségizik elégségesre, kap munkát egy gyorsétteremben, és
megéri a harmincat.
Az üres alsó ágy melletti radiátoron egy Star Wars-legó lázadó
ült egy légisiklóban. Evan felismerte Peter képregényeiből. Felvette
a modellt.
- Ez Jesse-é?
- Aha. Igazi fehér csávós szarság, nem?
Mindhárom fiú felnevetett, még a fehér is.
- Nem nyugszol, amíg le nem fokozlak, ugye, Jorell? - szólt
közbe a vezető nővér.
A fiú elhallgatott.
Evan a légisiklóval a kezében odalépett a nőhöz, és halkan így
szólt:
- Felteszem, ez az egyik ajándék, amelyet maga vett neki a
fizetéséből.
A nővér bólintott.
Evan folytatta:
- Valószínűleg ez az egyetlen dolog a világon, ami ténylegesen
az övé.
Evan látta kávébarna szemében a rábízott negyven élet súlyát.
- Valószínűleg igen.
- Kétlem, hogy ha önszántából megy el, nem viszi magával.
- Miről beszél, Mr. Wayne? A fiú megszökött. Gyakran megesik.
Evan visszatette a lególázadót a radiátorra, és a tolóablakhoz
lépett. Nehézkesen, recsegve nyílt ki. Evan kihajolt rajta, és
észrevette a friss vájatokat az ablakpárkány festésén.
- És általában kívülről szöknek meg? - kérdezte.
A vezető nővér odament, kinézett az ablakon, és a nyakára
szorította a kezét. Az arckifejezését látva Evan már bánta, hogy nem
fogalmazott finomabban.
- Még egyszer felhívom a rendőrséget - jegyezte meg halkan a
nő.
A fiúk elhallgattak. Még Jorell is kijózanodott.
Evan az ajtó felé indult.
- Mint mondta, már az ő kezükben van az ügy.
Ahogy kisietett az épületből, elhaladt a folyosón elfeledve ülő
lány mellett, aki továbbra is véres körmökkel piszkálta az inge
szegélyét. Elképzelte, hogy Joey ül ott helyette.
Kipislogta a fejéből ezt a képet, elűzte a gondolatát is, és csak
ment tovább.
 50
A legjobb mesterhármas

Evan az egyterű anyósülésén ült, a virginiai nap a szélvédőt

ostromolta. Joey sztoikusan fogadta Dávid Smith elrablásának hírét,
bár Evan észrevette, hogy az ökle elfehéredik a kormánykeréken.
- Egy óra - szólalt meg végül. - Ha egy órával korábban
érkezünk, megmenthetjük.
- Nem tudjuk biztosan, hogy már halott - válaszolta Evan.
-] Árva. C Árva. L Árva. Minden név arról a listáról halott.
Kivéve engem. Ha Van Sciver elrabolta Dávid Smitht, mostanra
meg is ölte.
A McClair Mentális Gyermekegészségügyi Központ omladozó
homlokzatát bámulták. Olyasféle kétségbeesés sugárzott belőle,
amit Evan nagyon is jól ismert. Azokra a fiúkra gondolt, akikkel
együtt nőtt fel a Büszke Házban. Andréra és Dannyre és Tyrellre és
Ramónra. Evan a Trezor biztonságos zugából néha rájuk keresett az
adatbázisokban. Danny harmadik börtönbüntetését töltötte a
chesapeake-i fegyházban fegyveres rablásért. Ramón túladagolta
magát egy olcsó Cherry Hill-i motelben. Tyrellnek végre sikerült
csatlakoznia a hadsereghez, és az első bevetésén elesett Moszul
környékén.
Evannek is juthatott volna osztályrészül e sorsok bármelyike.
Egy bizonyos pontig ugyanolyan volt, mint ők, ők pedig
ugyanolyanok voltak, mint Evan.
Jack felbukkanásáig.
Nehéz volt reményt keresni ezen a környéken, de Evan
megpróbálta. Dávid Smith megérdemelt ennyit.
- Ha Van Sciver holtan akarta, miért nem lőtte le ott helyben, a
szobában? - kérdezte.
- Mert az ilyesmi nagy nyilvánossággal járna - válaszolta Joey. -
De egy szökevény gyerek csak egy újabb történet a sok közül.
- Amikor egy gyereket megölnek egy ilyen környéken, az nem
jár nagy nyilvánossággal. Kétsoros hír a címlap alsó felén.
Mindenki azt hinné, hogy bandaleszámolás történt. Ne feledd, a
világon senki sem tudja, kicsoda Dávid Smith valójában.
- Kivéve Van Scivert. És minket.
Evan ekkor megérezte az első reménysugarat - cérnavékony és
gyenge volt, nem elég ahhoz, hogy megmelengesse, de elég ahhoz,
hogy mutassa az utat.
- Ha van egy kis eszük, nem ölik meg. Hanem csalinak
használják.
- Akkor mit csinálunk?
- Benyeljük a csalit. Hagyjuk, hogy becsévéljenek minket.
- És ha már megölték?
Evan az intézet biztonsági kapuja fölötti táblára bámult. Több
betűje is beszakadt vagy széttört.
- Ezt a kockázatot vállalnom kell.
- Ez nem valami stratégiai gondolkodásmód.
- Tizedik Parancsolat.
- „Sose hagyj meghalni egy ártatlant” - idézte Joey. - Szóval hol
kezdjük?
Evan előhúzta Samsung Galaxy telefonját, amelyet a halott
férfitól vett el még Portlandben. Behozta a Signalt, a titkosított
kommunikációs szoftvert, amely egyenesen Van Sciverhez vezetett.
Már éppen megnyomta volna a hívógombot, amikor rájött, hogy a
központ és az intézeti gyerekek közelsége megfertőzik az érzelmeit,
és óvatlanná teszik.
Visszatette a telefont a helyére.
- Több információra van szükségünk, mielőtt kapcsolatot
kezdeményezek - mondta. - Van egy utcafronti pénzautomata egy
benzinkútnál, kéttömbnyire abban az irányban. Megszerezzük a
biztonsági felvételeit, azokból talán kiderül valami.
Joey felhorkant. Nem nyűgözte le az ötlet.
- Mi van? - kérdezte Evan.
- Ha arra hajtottak. Ha tudjuk, mit keresünk. - Előrehajolt az
ülésben, megfeszítve a biztonsági övét, és a fejük fölött futó telefon-
kábeleket mustrálta.
- Van jobb ötleted?
- Ami azt illeti, van. - Kimutatott a szélvédőn. - Látod azokat az
utcalámpákat?
- Igen.
- Azok nem csak utcalámpák. - Magához vette a laptopját a hátsó
ülésről. - Azok Sensity Systems lámpák. Rögzítenek hőképet,
hangot, rázkódást, videót… folyamatosan gyűjtik az információt, és
mindent felszívnak a felhőbe. - Beletúrt a hajába, és hátradobta, így
jobb füle fölött felbukkant borotvált koponyája. - Emlékszel,
hogyan találta meg Van Sciver L Árvát?
- Egy biztonsági kamera elcsípte, ahogy dohányzik.
- Egy utcalámpa kamerája. Van Sciver saját módszerét fordítjuk
ellene.
Evan az utcalámpákra nézett, de neki teljesen hétköznapinak
tűntek.
- Biztos vagy benne, hogy ezek tényleg olyan lámpák?
 A lány lesújtó pillantást vetett rá, majd bekapcsolta a laptopot.
- Hogy tudnak finanszírozni ilyesmit egy ilyen lerobbant
környéken? - értetlenkedett Evan.
Joey ujjai máris szélsebesen suhantak a billentyűzeten.
- Szövetségi támogatásból. Része a Biztonságos Városok
kezdeményezésnek. Detroit százmilliót kapott a kormánytól, és ha
Detroit kaphat támogatást… - Evanra sandított. - Nem követed az
efféle híreket, mi?
- Nem.
- Az utcalámpák mind LED-ek. Az egész rendszert abból a
pénzből fizetik, amit a város a villanyköltségen spórol meg. Na,
ehhez mit szólsz? Egy kormányzati terv, amely nem totál agyrém.
Nem mintha a kormány kezdeményezése lett volna. A szoftvert a
bevásárlóközpontok forgalmának megfigyelésére találták ki, látni
akarták, mely boltokba mennek be az emberek, mit néznek meg
maguknak, hogyan reagálnak a leárazási bejelentésekre, kuponokra,
ilyesmi.
- Fel tudod törni?
A lány lehajtott fejjel dolgozott a klaviatúrán.
- Úgy teszek, mintha ezt a kérdést fel se tetted volna.
Evan az intézmény bejárati ajtajára pillantott.
- Hamarosan megérkeznek a zsaruk.
- Nos, akkor még szerencse, hogy gyors vagyok.
- Ott fordulj majd balra. Nem, a következő kereszteződésnél. Jó.
Most nyolcszáz méterig menj egyenesen.
Evan vezette az egyterűt, Joey pedig az utasülésből navigálta őt a
forgalomban, miközben fáradhatatlanul püfölte a laptop billentyűit.
Evan egyre inkább úgy érezte magát, mint egy sofőr, és némi
bosszúsággal tudatosult benne, hogy egyszer Mia is efféle
megjegyzést tett Peterrel kapcsolatban.
 Kezdett úgy viselkedni, mint egy tipikus külvárosi apa.
Joey vagy tucatnyi különböző ablakot bámult a monitoron. Evan
megkockáztatott rájuk egy pillantást. Az egyiken mintha a McClair
Mentális Gyermekegészségügyi Központ keleti szárnya látszott
volna.
- Találtál valamit?
- Türelem, ifjú padawan. - A laptop zúgott. - Megállj. Az
előzőnél balra kellett volna fordulnod. Várj. - Előrehozott egy másik
ablakot, rajta egy GPS-térképpel. - Fordulj balra, aztán megint
balra, aztán jobbra.
Evan követte az instrukciókat. Igényelt némi fegyelmet a
részéről, hogy az útra és a visszapillantó tükörre figyeljen, ne pedig
Joey laptopjának folyton változó képernyőjére.
- Oké. Itt… itt állj meg. Közel vagyunk.
Evan körülnézett. Egy elkerített park. Egy bíróság. Egy
McDonald’s.
- Közel mihez? - kérdezte.
Joey fel sem vette a kérdést.
- Felzárkóztatlak. - A lány megnyomott egy gombot, és
ráfordította a laptopot az egyterű termetes műszerfalára. Evan a C
csarnok külsejét látta rajta, olyan mozdulatlanságban, hogy ha nem
lett volna a pár szélfútta levél és a képen kívüli forgalom zaja, azt is
hihette volna, hogy egy pillanatképet néz.
Végül két árnyék sötétítette el a képernyő alját. Két férfi
közeledett a 14-es szobához. Az egyik egy feszítővasat, a másik egy
hangtompítós pisztolyt tartott a kezében. Utóbbi agresszíven
mozgott, izzadság gyöngyözött tar koponyáján. A két férfi
nekisimult a falnak az ablak két oldalán.
Evan közölte a szívével, hogy uralkodjon magán, a szíve pedig
engedelmeskedett.
 Egyik férfit sem ismerte fel - Van Sciver szabadúszókat használt.
A fegyveres felemelte fekete kesztyűs kezét, ráncos koponyája
csillogott, ahogy három ujjával visszaszámolt. Társa bedugta a
feszítővasat a tolóablak alá, és felnyitotta. A kopasz pisztollyal a
kezében lendült be a nyíláson, máris mozgott a szája.
Parancsokat adott.
Az utcalámpa szenzorja túl messze volt, semhogy rögzítse a
szavakat, de a következő pillanatban feltartott kézzel, kifelé fordult
tenyérrel felbukkant a párkánynál Dávid Smith. Inkább látszott
döbbentnek, mint rémültnek. A kopasz megragadta a fiú pólóját, és
átrántotta az ablakon. Ahogy elhurcolta a kölyköt az épülettől, egy
másik alak, egy nő is felbukkant a képernyő szélén, a kamerának
háttal.
Az arca nem látszott, de Evan az alakjáról is felismerte.
V Árva.
Candy McClure a fegyveresre mutatott, és egyértelműen
megdorgálta, mire a férfi enyhített a fiú szorításán. A zsoldosok
közrefogták Dávidét, úgy vezették el onnan. A következő
pillanatban eltűntek, és a környékre ismét béke és nyugalom
telepedett.
Az egész elrablás hat másodpercbe telt.
Evan Joey-ra pillantott a műszerfal fölött.
- Úgy tűnik, meg akarják tartani.
- Vagy máshol akarják megölni.
- Nem - rázta meg a fejét Evan. - Láttad, hogyan beszélt V Árva
azzal a fickóval. Van Sciver sértetlenül akarja a kölyköt.
- Vagy csak ő akarja sértetlenül. Lehet, hogy meg kell érte
harcolnia Van Sciverrel.
- Elég meggyőző tud lenni.
Joey leolvasott valamit Evan arcáról, és ejtette a témát.
Előrehajolt, és behozott egy pillanatképet a két férfiról, ahogy a
betörés előtt az ablak egy-egy oldalán állnak. Fejükön digitális
referenciapontok burjánzottak.
-A Panasonic FacePro arcfelismerőjét használom - magyarázta a
lány. - Ez a legjobb. Kettőből kettő.
- Kettőből kettő?
- Gyors és pontos. A San Franciscó-i repülőtéren is ezt
használják.
- Mikor lesz meg az eredmény?
- Már megvan.
Újabb ablak, újabb nyom. A szoftver Paul Delmonicóként és
Shane Shea-ként azonosította a két férfit. Delmonico feszítette fel
az ablakot, Shea kísérte fegyverrel. Shea csontos alkatú és magas
homlokú volt, kopaszsága kihangsúlyozta erőteljes koponyacsontját.
Az adataikat nemrég szigorúan bizalmasnak nyilvánították, minek
köszönhetően Evan egyelőre nem tudhatta, milyen a hátterük és a
képzettségük. De sejtése szerint dicstelenül menesztett tengerész-
gyalogosok lehettek - ez a csoport jelentette Van Sciver kedvenc
megújítható izomemberforrását. A lényeg, hogy Evan és Joey
immár ismerték a nevüket és az arcukat.
Joey most behozta a United Airlines utazási nyilvántartását.
- Ma reggeli járattal érkeztek Alabamából - mondta.
- Ahol Van Sciver megölte C Árvát. - És ahol Jack öt kilométer
magasból harapott fűbe.
- Igen. És ezt bérelték maguknak a repülőtéren. - Klikk. - Egy
fekete Suburban. Nagyon leleményes, mi? A rendszám VBK-5976.
Joey ránézett Evanre, hogy lássa, le van-e nyűgözve.
Le volt.
- Ugyanazzal a hitelkártyával fizettek egy másik, ugyanilyen
Suburbanért, annak TLY-9443 a rendszáma. Szóval négyen
lehetnek.
- Úgy néz ki.
- Tudod, mi az az ARTF? - kérdezte a lány.
- Automatikus rendszámtábla-felismerés - válaszolta Evan,
megkönnyebbüléssel fogadva, hogy ismét ismerős terepen járnak. -
A járőrautók villogóiban szenzorok vannak, amelyek folyamatosan
fürkészik a környékbeli kocsik rendszámait. Érzékelik a számokat
egy nyolc sávon belül, bármelyik irányban legfeljebb nyolcvan
mérföld per órával elhaladó járművön. Valós időben vetik össze a
rendszámokat a körözési parancsokkal, és eltárolják az utókornak.
- Aranyérmet a vénembernek - mondta Joey. - Már bevittem a
rendszámokat az ARTF-be, és megbuheráltam a rendszert, hogy
riadóztasson engem, és csakis engem, ha egy járőrautó villogójának
szenzora észleli valamelyik Suburbant. Virginia legjobbjai
segítenek majd, hogy az embereink nyomára akadjunk. -
Körmönfont vigyort villantott a férfira. - Több módon is.
Evan követte a pillantását az utca végében álló bíróságig, a
gyarmati stílus felélesztésének egy gyönyörű épületéig - viharvert
téglafalak, fehér oszlopok, csúcsos tető. Nők és férfiak sürgölődtek
előtte a gyepen, fehérek és feketék, öltönyösek és munkaruhások,
mind céltudatosan. Egy táblán az állt: ÁLTALÁNOS BŰNÜGYI
KÖRZETI BÍRÓSÁG.
- Ó - bökte ki Evan. - Ó.
Joey már be is hozta az épület bíróknak, körzeti ügyészeknek és
tisztviselőknek fenntartott magán-wifihálózatát. A Hashkiller 131
milliárdos jelszótárának mindössze huszonhét másodpercbe tartott
feltörni. A nyilvántartás-kezelő rendszer két és fél percig húzta.
Aztán már látták is a képernyőn ragyogni, akár egy szent ereklyét.
Egy letartóztatási parancs.
Evan és Joey egymásra mosolygott.
 - Első lépés - mondta a lány. - Eltüntetni az utcáról a rosszfiúkat.
Legalábbis azt a kettőt, akit már név szerint ismerünk.
- Te valami zseniféleség vagy.
- Teljesen egyetértek, kivéve a „féleség” részével. - Vígan
mozgatta meg az ujjait, aztán begépelt egy hamis ügynyilvántartást.
Ha a zsaruk beviszik a szabadúszókat, a bürokratikus köd miatt
napokig nem szabadulnak.
- Miért tartóztattassuk le őket? - kérdezte Joey. - A bennszülött
terrorizmus mindig beválik, teljesen beindítja és feldúlja a helyi
erőket.
- Terrorizmus? Delmonico és Shea?
- Mondasz valamit.
- Csináljunk belőlük pedofilokat.
Joey begépelte az adatokat, és ahogy megtetszett neki az ötlet,
kiszélesedett a mosolya.
- És szökevényeket - tette hozzá.
- Akiket egy rendőrtiszt megöléséért is keresnek.
- Ez már tényleg a legjobb mesterhármas - jegyezte meg Joey. -
Mintha a Télapónak írnék listát.
Amikor végzett a letartóztatási parancs kitöltésével, kiadott
hozzá egy állami értesítőt, és felvitte a nyomtatványokat a
Richmond környéki jogi és bűnüldözési adatbázisokba.
Aztán feltartotta a tenyerét.
Evan belecsapott.
 51
Egy kicsit nagyobb adag

Candy háta lángolt, de küldetés alatt sosem tett kényelmi

engedményeket a bőrének. Csak azért sem vakarta meg, sőt még az
ingét sem rángatta meg, hogy legalább a szövet hozzádörzsölődjön
kicsit a deformált húshoz, és csökkentse az égésérzetet. Candy
félrevonta Van Scivert a biztos ház előszobájába, hogy
négyszemközt beszélhessen vele.
Van Scivernél hajthatatlanabb férfival még aligha találkozott, de
akkor is férfi volt, vagyis talán képes lesz hatni rá. Van Sciver
előhúzta pisztolyát a hóna alatti tokból.
Egy csavarmenetes csövű, holografikus vörös célirányzékkal
ellátott FNX-45-öt használt.
Komoly tűzerő egy tizenhárom éves fiú koponyájának.
- A nehezén túl vagyunk - magyarázta a férfi. - Már a kezünkben
van. X tudja, vagy hamarosan megtudja. Nincs már szükségünk a
kölyökre.
Van Sciver tekintete átsiklott a küszöbön, amelyen túl Dávid
Smith ült a fekvenyomópadon, fejére kötözött párnahuzattal, térdei
közé szorított kézzel. Egy szót sem szólt, amióta Delmonico és Shea
behozták. A két férfi a hátsó ajtót őrizte egy-egy M4-essel, nehogy a
vézna tizenhárom éves eljátssza nekik Dwayne „A Szikla”
Johnsont. A másik két zsoldos a ház előtt járőrözött, mintha csak
elnöki beiktatáson teljesítettek volna szolgálatot.
L holttestétől már megszabadultak, az utána maradt koszt többé-
kevésbé feltakarították, bár a hányásszaggal nem tudtak mit
kezdeni.
Thornhill a konyhában dudorászva kevergetett valamit egy
fazékban. Fűszeresen és istenien illatozott, és Candy azon tűnődött,
vajon honnan származik Thornhill, hogyan tanult meg főzni, és
kinek főzött. Erről eszébe jutott egy nagy tengerszint feletti
magasságban végzett SERE{3} képzése, tizenhét éves korából.
Megmászta a Sziklás-hegység egyik fákkal teli csúcsát, és majdnem
belebotlott egy Rangé Roverjük hátuljánál piknikező négytagú
családba. Az anya leterített egy paplant, a rá kitett tálakban pedig
almaszeletek, hideg sült csirke és termosztátban őrzött forró
almabor kínálgatta magát. A lány annyi idős lehetett, mint Candy.
Candy egy fasor mögé bújt el, onnan bámulta meg az egzotikus
látványt, és szinte levegőt is alig mert venni, nehogy észrevegyék.
Sokáig maradt ott, jóval azt követően is, hogy már elhajtottak,
csizmájával a hóba süppedve, igyekezvén megszabadulni a torkában
csomóba állt érzelmek kavalkádjától.
Thornhill vett egy kóstolót a fakanállal, és ajkai cuppogásával
konstatálta a jól végzett munka gyümölcsét. A csípőjén lógó
fegyvertokban ugyanolyan FNX-45-ös lapult, amilyet Van Sciver is
használt. Olyan lefegyverző jelenség volt, hogy az ember könnyen
megfeledkezett róla, milyen halálos tud lenni. Csupa kellemes
beszélgetés, amíg hirtelen golyó nem durran az agyadba.
Candy most Van Sciverre összpontosított, és halkan így szólt
hozzá:
- Csak annyit mondok, hogy igazán lehetne egy kis
képzelőerőnk.
- Hogy érted?
 - L kivonta a kölyköt a rendszerből, Jack pedig távol tartotta a
nevét a nyilvántartásoktól. Dávid Smithnek nincsen igazi múltja.
Nem tartoznak hozzá sem akták, sem ujjlenyomatok, sem semmi
más. Néhány, diliházban kuksoló gyereket leszámítva senki sem
ismeri az arcát. - Tartott egy hatásszünetet, és összecsücsörítette
vonzó, telt ajkait. - Vagyis a srác egy biankó csekk.
Van Sciver kellemes árnyalatú arca elszíneződött az utóbbi
huszonnégy óra erőfeszítéseitől, gallérja alól vörös foltok kúsztak
fel a nyaka mentén. Barna pupillája maga volt az űr. Candy úgy
érezte, ha elég sokáig bámulja, beleesik, és csak zuhan és zuhan.
Eszébe jutott az a csomagtartóba zárt gyönyörű fiatal nő a
Szevasztopol melletti sikátorban. Ahogy verte a fémtetőt, miközben
elvérzett. Ahogy lekaparta rajta a körmeit.
Candy beleborzongott a gondolatba, és elszakította a tekintetét
Van Sciver felemás szemétől, nehogy a férfi bármit is le tudjon
olvasni az arcáról. A párnahuzat meg-megremegett a fiú szája előtt,
az anyag szívverésként, meglepő egyenletességgel pulzált.
- L eredetileg neked toborozta - folytatta Candy. - És most
visszakaptad.
- Mi van, ha Jack Johns ellenem fordította?
- Jack Johns csak pár hónapig tartotta maga mellett, mielőtt
bedobta abba az intézetbe. Ez nem elég egy átneveléshez. Ellenben
a kölyök részesült Johns képzésének előnyeiből. Johns ebben
nagyon jó volt. Talán a legjobb.
Van Sciver a fogát csikorgatta, nem erősítette meg és nem is
tagadta Candy szavait.
- Mit javasolsz?
- Miután elkaptuk X-et, folytassuk a kölyökkel ott, ahol L és Jack
abbahagyta.
- Sem időm, sem kedvem nincs hozzá, hogy magam képezzek ki
holmi gyereket.
- Majd csinálom én. Feltéve, hogy megfelelő fából faragták.
Van Sciver kitágult pupillája, az a mélyben úszó különös,
homályos tengericsillag a földhöz szögezte Candyt. Nem tudta,
hová nézzen.
- Ez nem Szevasztopolról szól, ugye? A sikátorbeli halott
lányról?
- Persze hogy nem. - Candy remélte, hogy nem túl gyorsan bökte
ki a szavakat. - Több nyíl kell a tegezünkbe. - A nappalira mutatott.
- És abból talán faraghatunk egyet.
Van Sciver állkapcsa oldalra rándult, majd visszaállt a helyére.
Eltette a .45-ösét.
Candy nem hagyta, hogy lássa, amint megkönnyebbülten
felsóhajt.
A férfi előhúzott egy vörös fedelű jegyzettömböt munkásruhája
egyik nagy zsebéből, és kinyitotta. Különböző, sebtében lefirkált
információkat és öt nevet tartalmazott.
J Árva. C Árva. L Árva.
Mindegyik áthúzva.
Aztán Joey Morales, kétszer bekarikázva.
És Dávid Smith.
Van Sciver elővett egy Pilot FiXion tollat, és kitörölte a fiú
nevét. Candyre emelte feneketlen tekintetét. Aztán rádobta a
jegyzettömböt egy asztalra, és besétált a nappaliba. Az egykori
tengerészgyalogosok úgy vágták haptákba magukat, ahogy az az
egykori tengerészgyalogosoknak szokásuk.
Thornhill levette a fazekat a főzőlapról, hogy hűlni hagyja, és
odalépett Candyhez meg Van Sciverhez, hogy értekezzen velük.
- Megvan a propofol? - kérdezte Van Sciver. Thornhill
rávillantotta milliódolláros vigyorát.
 - Na, ez már döfi.
Odahozott egy fekete orvosi csomagból egy homályos fehér
folyadékkal töltött fecskendőt. Nem véletlenül hívták „az amnézia
tejének”. Az anyag gyorsan kiütötte az áldozatát, és hasonlóan
gyorsan fel is tudta ébreszteni. Adj be egy kis adagot, és
érzéstelenítőként működik. Adj be egy kicsit nagyobb adagot, és
halálos injekcióvá válik.
Van Sciver minden szituációban arra törekedett, hogy bármilyen
választási lehetőség a rendelkezésére álljon.
A fiú következő pár percbeli reakcióján múlik, hogy Thornhill
mekkora nyomást fog gyakorolni a fecskendő dugattyújára.
Candy azon kapta magát, hogy a szája belsejét harapdálja.
Van Sciver odasétált a fiúhoz, és lehúzta róla a párnahuzatot.
Dávid Smith kifújta kósza fürtjeit a homlokából, és végignézett a
furnérlemezekkel takart ablakokon, az üres vizesbödönökön, a
padlóra kiterített tiszta ponyván. Aztán Van Sciverre sandított.
- Ez egy teszt? - kérdezte.
 52
Sakkjátszmában

Evan nem akarta megkockáztatni, hogy bejelentkezzenek egy

motelbe, most nem, hogy ilyen közel jártak Van Sciverhez.
Ezért inkább egy hamis Airbnb-profillal vett ki egy szobát, napi
negyvenkilenc dollárért. A tulajdonos, aki többtucatnyi lakást adott
ki Virginia és környéke lepukkant részein, egy digitális háziúrnak
tűnt, aki távolról felügyelte az ingatlanjait. A kulcs egy kilincsre
akasztott Realtor páncéldobozban lapult. A szomszédok nyilván
hozzászoktak a jövés-menéshez, hiszen a bérlők sűrűn váltogatták
egymást a lakásban. Ami jól jött, mert Evan a profilja szerint egy
Suzi Orton nevű, kényszeredetten mosolygó, robusztus, középkorú
szőke volt.
Az L alakú komplexum látott már jobb napokat is. A festék
málladozott a gatorade-zöldre algásodott medence körüli kerítésről.
Félmeztelen, lábszárig lógó fekete farmernadrágot viselő fiatal
férfiak füveztek pántos háttámlájú kerti székeken. Sok ajtó nyitva
állt, a küszöbükön nők - meg egy szép csontozató fiatalember -
kellették magukat vállat szabadon hagyó felsőkben, nem csak a
látványukat kínálva fel. Egy első emeleti ablak egy remix dübörgő
basszusától rázkódott. A lüktető zene és a környéken lófráló
törzsvendégek olyan gyászos hatást keltettek, mint egy üres tánctér
egy éjszakai bárban, amely sehogy sem tud feltörni.
 Már alkonyodott, mire Evan végzett a második körével a
környéken, és több utcával arrébb leparkolt az egyterűvel. Joey-val
észrevétlenül sétáltak végig a járdán, majd a folyosón. Evan
beütötte a kódot a páncéldobozba, hogy hozzáférjen a kulcsokhoz.
Az egyiket Joey-nak adta, a másikkal pedig kinyitotta az ajtót, és
beléptek egy meglepően tiszta szobába, benne két egymás mellé
tolt, frissen megvetett ággyal.
Evan ledobta a cuccát az ajtóhoz közelebbi matracra, Joey pedig
csatlakoztatta a laptopját, és ötvenedszer is ellenőrizte a telefonját,
hogy lássa, van-e már valami fejlemény. Aztán kivett a
hátizsákjából egy váltás ruhát, és elment zuhanyozni, miközben
Evan edzésbe fogott: fekvőtámaszok, felülések, és ereszkedések a
sarkával az ablak- párkányon, a kezével a szoba egyetlen székén.
Joey kijött, megtörölte a haját, Evan pedig váltotta őt a fürdőben.
Amikor lezuhanyozott, és visszajött a szobába, a lány ismét a
száját harapdálva foglalatoskodott a laptoppal. Evan ránézett a
roamingos telefonjára, hátha hívta Xavier. Nem hívta. A falnak
támaszkodva nyújtóztatta ki jobb vállának inait. Lassan visszatért a
teljes mozgásképessége.
Feltűnt neki, hogy sem ő, sem Joey nem szólt egyetlen szót sem
az utóbbi negyvenöt percben, mégis kényelmesnek érezték a
csendet. Sőt kellemesnek.
Ez a gyerekkorára emlékeztette, amikor Jackkel sétált a
farmházban és környékén, pultokat törölgettek, felhúzódzkodásokat
végeztek, vizet töltöttek Strider táljába. Jack meg ő néha egyetlen
szó nélkül főztek, ettek és mosogattak el.
Akkora összhangba kerültek, hogy nem érezték szükségét a
szavaknak.
Joey ránézett a kékes monitorfény fölött, és látta, hogy Evan őt
nézi. Széles arcán megnyúlt kis gödröcskéje.
 - Mi jár a fejedben? - kérdezte.
- Semmi - válaszolta Evan.
Egy pillanatig csak pislogtak egymásra.
- Mit csinálsz? - kérdezte Evan.
- Bepótlom a szalagcímeket. Van egy eldobható, eltűnő
chatszoba fekete kalapos hekkereknek.
- Nem kérdezem meg, hogy biztonságos-e.
- Ne is. Az nagyon leereszkedő lenne.
- Nem akarod újra megpróbálni a meditációt?
A lány megvonta a vállát.
- Úgy tűnik, elég pocsék vagyok ebben az egészben.
- A meditációban?
- A való életben. - Lustán a laptopra mutatott. - Jobb nekem
online. Ott igazinak érzem magamat.
- De az nem az. Nem igazi.
- Mi igazi?
- A trauma.
A lány szája megfeszült, majd elfehéredett az ajka.
- Ez meg mit akar jelenteni?
- Sosem kell megtudnom, mi történt veled azokban a
nevelőotthonokban. De bármi is az, ott van benned. Nem ereszt.
- Miért mondod ezt?
- Mert csak arra vár, hogy lehunyd a szemedet, és elcsendesedj.
- Baromság. Csak nem szeretek egy helyben ülni.
Evan odalépett az ágyához, és háttal a fejtámlának leült rá. Teljes
mozdulatlanságba dermedt.
- Na jó - mondta a lány. - Oké.
Kijelentkezett a chatből, és ráugrott a székről az ágyra. Keresztbe
tette a lábát.
- Lazulj el, de ne túlságosan - instruálta Evan. - Légy tudatában
minden feszültségnek vagy viszketésnek. Tapaszd a nyelvedet a
szájpadlásodhoz, a kezedet a térdedhez. Összpontosíts a testedben
végigáramló levegőre. Kövesd az útját, nézd, hová vezet.
Evan kihúzta magát, kiegyenesítette a vállát, és két milliméterrel
megigazította a nyakát. Lassan elhalt a kinti zene és nevetgélés.
Észlelte az alatta elterülő matrac nyomását, az enyhe fájdalmat a
jobb vállában, a szennyestisztító szagát. Kezdte leszűkíteni a
fókuszát, a külvilág lassan eltűnt körülötte. De nyugtalanságot
észlelt a szobán belül.
Joey ringott jobbra-balra. A nyakát mozgatta.
- Próbálj nem ficánkolni - figyelmeztette Evan.
- Nem ficánkolok.
- Csak koncentrálj a légzésedre. És az ülésre.
A lány mozdulatlanná vált, de a feszültség egyre nőtt benne, és
fizikai erőként homályosította el köztük a teret.
Hangosan kifújta a levegőt, és hátravetette a fejét. A
mennyezetre bámult. Amikor pislogott, könnyek csorogtak le a
halántékán. Nehezen lélegzett.
Aztán vadul felpattant, a matrac rugói megnyikordultak alatta,
csupasz talpa hangos puffanással érkezett a padlóra. Kirontott a
szobából, és bevágta maga mögött az ajtót.
Evan csak bámult utána. Felkészületlenül érte a kirohanás, talán
még jobban, mint az, amikor eltörte az orrát.
Széthúzta keresztbe tett lábát, felállt, és habozott.
A lány egyedül akart lenni. Tiszteletben kellene tartania, nem?
De ezen a környéken?
Emlékeztette magát, hogy nagyon is tud vigyázni magára.
Valahol odakint felharsant egy autóduda.
Érezte, hogy az aggodalom minden levegővétellel megdagasztja
a mellkasát. Különös érzés. Hisz a lánynak nincs semmi baja.
 De neki van.
Már lépett is ki az ajtón, aztán végigsietett a folyosón. A többi
lakás ajtaja immár zárva volt, a hangok alapján a lakók elfoglalták
magukat odabent. Evan átvágott a komplexum másik szárnyába -
nyomát sem látta Joey-nak. Megkerülte a medencét, ahol ugyanazok
a fiatalok mesélték ugyanazokat a történeteket új füves cigikkel a
szájukban, tudomást sem véve róla vagy bármi másról. Mellkasa
mind jobban összeszorult, ahogy átvágott a parkolóban álló kocsik
között.
Még mindig nem találta Joey-t.
Végigkocogott az utcán. Egy feltuningolt Camaro húzott el
mellette letekert ablakokkal, rapzenét bömböltetve. Eminem
megmondta a tutit, zajosan és egyértelműen.
Nem találta a lányt az egyterűnél.
Nem látta a következő kereszteződésnél, sem pedig az
azutáninál.
Elővette a roamingos telefont. Nem hívta. Ahogy Xavier sem.
Aggodalma csak súlyosbodott, amikor arra gondolt, mit fog tenni,
ha Xavier éppen most lép vele kapcsolatba. Sajnálom a bandás
zűrödet, de éppen Virginiában rohangálva próbálom
megakadályozni egy fiú kivégzését a világ leghalálosabb
gyilkosaival folytatott sakkjátszmában, ráadásul eltűnt a
szárnysegédem is.
Szárnysegéd.
A szó spontán fészkelte be magát a gondolataiba.
Átvágott egy utcán, visszasétált a repedezett járdán, a kerítések
mögül pitbullok vicsorogtak rá. Egy elhagyatott házban nagy
zsongás volt, kellemetlen alakok ténferegtek a hiányzó ablakokon és
ajtón belül. Evan átsietett a kiszáradt gyepen és a téglalap formájú
lyukon, ahol egykor ajtó állta volna el az útját. Bakancsa alatt
összezúzódtak egy elejtett crackpipa darabjai. A hátsó fal fele
hiányzott, egy csomó ember nyüzsgött a nappaliban. Egy pár egy
falhoz tolt kanapén szexeit, sápadt bőrük szinte világított a sötétben.
Evan átnyomakodott a tömegen a hátsó udvar felé.
- Hé, köcsög, vigyázz, hová…
Tenyér - állkapocs - padló. A fickót mintha egy lasszó vitte volna
földre, Evan áttört a tömeg maradékán. Újabb arcok, újabb gyűrött,
barna papírzacskókat szorongató kezek, újabb üvegpipák. Tűz
csapott fel egy hatalmas agyagedényből, szeszélyes fénybe vonva
csupasz hasakat, borotvált koponyákat, egy hiányos leneséjű
szemüveget viselő fickót.
Joey sehol.
Evan átvágott az oldalsó kerten, visszakocogott a
lakáskomplexumhoz, közben egyre inkább eluralkodott rajta a
stressz. A fiatalok továbbra is a kerti székükben ültek, a fű szaga
töményen állt a folyosó levegőjében.
A bérelt szobájukba nyíló ajtó nyitva állt.
Evan odaszaladt, kezét a nadrágjába dugott vékony ARES
markolatán pihentette. Belépett az ajtón, készen, hogy előrántsa a
fegyverét.
Joey a szoba közepén ült, megereszkedett vállal, arcát a kezébe
temetve. Rázkódott a háta.
Evan a sarkával lökte be maga mögött az ajtót.
- Joey?
A lány feléje pördült.
- Hol voltál? - Vakon csapkodva esett neki. - Miért hagytál itt?
Visszajöttem, és te… nem voltál itt. Miért nem voltál itt?
Evan elhátrált tőle, de a lány újra nekiesett, és csak püfölte az
öklével, de nem képzett ügynökként, hanem dühös tizenhat
évesként.
 - Itt hagytál. Azt hittem… azt hittem…
Evan megpróbálta magához ölelni, de Joey ellökte. Leverte a
vécéajtót a sínjéről, átrúgta a széket a szobán, hozzávágta a lámpát a
falhoz, lepergett róla némi festék.
Evan elállt az útjából, és a hátát az ajtónak vetve leült.
Joey letépte a fürdőszoba törölközőtartóját, olyan erősen rúgott
bele az ágyba, hogy a fémtalp felszántotta a szőnyeget, és lyukat
ütött a gipszkarton falba.
Aztán végre leállította magát.
Evannek háttal, görnyedten állt, keze ökölbe szorítva lógott az
oldalánál. Felszakadt bütykéből vér csöpögött.
Aztán odasétált hozzá. Leült vele szemben. Nagy szeme
nedvességben úszott, válla még mindig rázkódott.
- Hol voltál? - kérdezte.
- Elmentem, hogy megkeresselek.
- Nem voltál itt.
Evan nyelt egy nagyot.
- Tiene dós trabajos. Enojarse y contentarse.
Joey mindkét kezét a szájára tapasztotta. Könnyek csurogtak
végig a bütykein, de hangot nem adott ki.
Nagyon sokáig ültek ott együtt a padlón.
 53
A nyakadba lihegek

Másnap reggel Evan és Joey az ágyukon ülve kanalazták a

benzinkútnál vett zabkásájukat egy-egy hungarocellpohárból. Evan
szólt Joey-nak, hogy hozza rendbe a szobát, és a lány meg is tette,
amit tudott, de a vécéajtó továbbra sem került vissza a sínre, a
lámpa törött, a fal pedig lyukas maradt. A szék romjai gondos
halomban álltak a sarokban, akár a meggyújtásra váró tűzifa.
Világossá vált, hogy Suzi Orton, az Airbnb vidám kuncsaftja
kénytelen lesz törölni a profilját, miután kijelentkeznek innen.
- Nézd - szólalt meg Joey. - Sajnálom, hogy kissé kiakadtam
tegnap este. Csak hát… tudod…
A telefonja három hangjegyű kürtszólammal jelentette be a
király érkezését.
Lecsapta a hungarocellpoharat az éjjeliszekrényre, kilötykölve
belőle némi zabkását, majd lecsúszott az ágyról, és letérdelt az
asztalon heverő laptopja elé.
- Egy járőrautó kiszúrta a rendszámot - jelentette izgatottan.
Evan a válla fölé hajolt, és egy fekete Suburbanról készült képet
látott, amelyet egy elhaladó rendőrautó villogója készített. A
terepjáró egy élelmiszerbolt zsúfolt parkolójában állt, a GPS-
koordináták a képernyő alján virítottak.
- A fenébe is. - Joey a hüvelykujja körmét piszkálta. - Mire
odaérünk, rég felszívódnak.
- Nem. Ez jó találat. Senki sem hajt át a fél városon, hogy
bevásároljon.
Joey vette a célzást, biccentett, és lecsukta a laptopot. Egy perc
sem kellett nekik, hogy összepakoljanak.
Mielőtt távoztak volna, Evan otthagyott tíz ropogós százdolláros
bankjegyet a padlón a gipszkarton falban tátongó ökölméretű lyuk
alatt.
Evan beindította a Ford Lincolnt, és egyre táguló spirálban
hajtott, egyre durvább környékekre merészkedve. Pár kilométernyi
kanyargás után hirtelen lehúzódott a járdaszegély mellé.
- Mi az? - kérdezte Joey.
Evan egy félutcányira előttük álló rozoga, földszintes épületre
mutatott, amely pont úgy nézett ki, mint egy rakás másik ház a
környéken. Omladozó vakolat az elülső sarkon, csupasz földdel teli
virágcserepek, a járdán túlcsorduló szemeteskukák. Egy magas,
eltolható kaput a drótkerítésbe beleszőtt zöld műanyag szalagokkal
tettek átjárhatatlanná. Az egyik ereszcsatorna meglazult, és úgy
csüngött a ház pereméről, akár egy széncsúszda.
- Nem értem - ingatta a fejét Joey.
- A szemeteskukák. Látod azokat a zöld műanyag szalagokat,
amelyek kilógnak belőlük?
A lány a műszerfalra ráhajolva hunyorgott ki a szélvédőn.
- Ugyanolyanok, mint amivel a kerítést betömték.
- Igen. Valaki ezen a héten foltozta átláthatatlanná a kerítést. -
Elővette az ARES-t, és kinyitotta az ajtót. - Várj meg itt.
Átvágott az utcán, és sövényeken átlendülve sietett végig az
elülső kerteken. Ahogy megközelítette a házat, lelassított, karját
mereven, de nem túl mereven tartotta, pisztolya csöve pár lépéssel a
csizmája elé mutatott.
 A kapu öt centivel a talaj fölött kezdődött, hogy legyen hely a
kerekeknek. Evan odaóvakodott a kocsibejáróhoz, lehasalt, és
belesett a résen.
A kocsibejáró a kapu után is folytatódott, egészen a kertet lezáró,
korhadó fakerítésig. Félúton egy fekete Suburban parkolt átlósan. A
jármű oldalát a beton repedésein áttörő gyom simogatta. De nem
olyan sűrűn, hogy Evan ne tudta volna leolvasni tőle a rendszám-
táblát.
VBK-5976.
Mellette, az udvar szikkadt talaján ott állt a második bérelt
Suburban, valamint egy Chevy Tahoe.
Evan visszavonult.
Visszakocogott az utcán, és intett Joey-nak, hogy7 jöjjön oda. A
lány kiszállt a kocsiból, és bezárta maga mögött az ajtót.
- Ott van? - kérdezte.
- Ott van.
Ahogy megkerülték a tömböt, Evan hallotta, hogy Joey légzése
felgyorsul.
Átvágtak egy félig leégett ház melletti kerten. Egy Eldorado váza
feküdt téglarakásokon, egy hőségtől meghajlott acéltámaszain
veszélyesen megdőlő fedett garázsban. Óvatos léptekkel haladtak át
a kerten. Egy hátsó terasz tűzgátként őrizte a kiszáradt, derékig érő
rókafarkfűket. Evan és Joey belegázoltak a gyomba, cipőjük
ropogott a talajon, ahogy megközelítették a korhadó hátsó kerítést.
Bár a tűzkár legalább néhány napos lehetett, még mindig enyhe és
csaknem kellemes hamuszag terjengett a levegőben.
A dülöngélő kerítésen számtalan repedés és lyuk éktelenkedett,
amelyeken át jól be lehetett látni a célház kertjébe. Az egykori gyep
maradékán egy régies, kerek grillező készült rozsdapocsolyává
omlani. A vörösesre színeződött talajról Evan sok mindenre
asszociált, de félresöpörte ezeket a gondolatokat, és inkább a házra
összpontosított.
A nappali három ablakából kettőt furnérlemezek takartak le. A
harmadikat félretolták, valószínűleg azért, hogy beengedjenek egy
kis fényt. A mosogató fölötti magas konyhaablakot fedetlenül
hagyták, és a hátsó ajtó is nyitva állt.
Paul Delmonico és Shane Shea, Van Sciver szabadúszói félig
vigyázzállásban figyeltek valamit, ami Evan és Joey egyik
vakfoltjába esett. Evan feltételezte, hogy a másik két zsoldos a ház
elejét őrzi. A konyhaablakban Thornhill feje bukkant fel. A
következő pillanatban egy nő lépett mögé, csaknem teljesen háttal
Evannek.
Középhosszú haj, magabiztos testtartás és sportos váll, amely
fokozatosan egy vékony, de nem túlságosan vékony csípővé szűkült
- Evan bárhol felismerte volna.
V Árva megfordult.
Meglehetősen feltűnő jelenség volt a konyhaablakon beszűrődő
fényben. Ahogy mondott valamit Thornhillnek, hátranyúlt a válla
fölött, és megvakarta a hátát. Evan a pólója alatti égett bőrre
gondolt, és ettől kissé összeszorult a gyomra.
Tenyerét a szálkás kerítésnek nyomva belélegezte a fa korhadt
szagát, és figyelte, ahogy a zsoldosok figyelik azt a rejtélyes valakit
a vakfoltban, akár parancsra váró harci kutyák. Joey kényelmetlenül
fészkelődön mellette, ide-oda fordítgatta a lábfejét. Idegesen
hümmögött.
Ekkor a rejtélyes illető kilépett a vakfoltból, és megmutatta
magát nekik.
A terebélyes alkatát, a ritkás, vörös haját, az izmos alkarját és a
vaskos csuklóját. De Joey lélegzete nemcsak Van Sciver látványától
akadt el jól hallhatóan a torkában - hanem attól is, amit a kezében
hordozott.
Dávid Smith törékeny alakja lógott a karjából.
Van Sciver ledobta a testét egy padlóra kiterített ponyvára. A
férfi behajlított karja megduzzadt az erőlködéstől. Arca jobb felére
valahogy másképpen vetült az árnyék - talán egy seb miatt, talán
csak a fény játéka tette. Evan azóta nem látta őt a saját szemével,
hogy feszült hangulatban megittak valamit Oslóban csaknem egy
évtizeddel ezelőtt.
Most, hogy nappali fényben látta, Evan érzései régi törésvonalak
mentén háborogtak. Annyi éven át köröztek egymás körül az
árnyékban, hogy Evan valahol mélyen legbelül néha elgondolkodott
rajta, Van Sciver nem csak zavart elméjének játéka-e.
Most azonban ott volt előtte teljes életnagyságban.
Akárcsak a fíú, akit egykor Dávid Smithnek hívtak.
- Már halott - szólalt meg Joey. A hideg decemberi levegő
ellenére izzadság gyöngyözött a homlokán, és vörösbe borult az
arca.
Ahogy a ponyván mozdulatlanul fekvő, vékony alakot nézte,
Evan szíve forrón dobogott a torkában, a mellkasában izzó
széndarabtól táplálva.
Ellökte magát a kerítéstől, és lenézett a bakancsa orrára. Maga
elé képzelte a McClair Mentális Gyermekegészségügyi Központ 14-
es szobájának zsúfoltan elhelyezett ágyait. A légisiklót vezető
lególázadót a rozsdásodó radiátoron. Jorellt, aki okosabb, mint az
üdvös lenne neki. Egy másik életben ügyvéd lenne vagy
filozófiaprofesszor vagy stand-up komikus. Egy másik életben
Dávid Smith egy igazi családdal vacsorázna ma este. Egy másik
életben Jack még élne, és Evannel egy közös étkezést terveznének
egy kétszintes arlingtoni farmházban.
- Várj - mondta Joey. - Evan… még lélegzik.
 Evan felkapta a fejét. Látta, ahogy a fiú megmozdul, és az
oldalára fordul.
Evan állkapcsa megfeszült. Az a forróság tovább égette a torkát,
minden egyes lélegzettel újabb adag levegőtől szítva.
- Ki kell hoznunk onnan.
- Abban a házban három Árva és négy izomagy van -
emlékeztette Joey. - Mind állig felfegyverezve. Mi meg itt lapulunk
a fűben a te kislánypisztolyoddal.
- Igen.
- Szóval hogyan akarod kihozni onnan?
Evan elővette a Samsung Galaxyt a zsebéből.
- Közlöm Van Sciverrel, hogy itt vagyunk.
Megnyomta a Signal alkalmazás gombját.
A következő pillanatban xilofonos csengőhangot sodort feléjük a
szél. Evan a kerítés egy lyukára tapasztotta a szemét, úgy lesett be a
házra.
Van Sciver kivette a telefont a zsebéből, és lenézett a kijelzőre.
Candyt és Thornhillt riasztotta az arckifejezése, így aztán
odamentek hozzá, és immár mindhárman ott gyülekeztek a kölyök
ponyván heverő teste mellett.
Elég közel álltak egymáshoz, hogy egy gyors kilenc milliméteres
sorozat mindhármukat leterítse.
Ha nem Árvák lettek volna, Evan talán fontolóra veszi, hogy
átlendül a kerítésen, és közelebb fut a támadáshoz. De tudta, hogy
három lépésre sem járna a rozsdásodó grillezőtől, amikor
észrevennék.
Van Sciver a kijelző fölött dobolt a hüvelykujjával, majd a
füléhez emelte a telefont. Evan figyelte mozgó száját, és fél
másodperces késéssel már hallotta is a vonalban a férfi ismerős
hangját - annak az egyetlen hangnak sokrétegnyi titkosításon kellett
átküzdenie magát:
-X.
- Kezdesz belejönni.
- Gondolom, a fiú miatt hívsz.
Evan egy hátsó udvamyi távolságból, egy szétmálló kerítés
mögül nézte, ahogy Van Sciver megfordul. A telefonon át hallotta a
nagydarab férfi lépteit a ponyván. Candy a csípőjét kitolva szólt a
szabadúszóknak, hogy tartsák nyitva a szemüket. Thornhill izmai
megfeszültek, lüktettek az energiától, majd szétrobbantak. Kisétált a
ház elé, hogy figyelmeztesse a többieket.
- Elvettél valakit, aki az enyém… - mondta Van Sciver.
Joey is kihallhatta ezeket a szavakat a telefonból, mert
megdermedt az említésére. - úgyhogy én meg elvettem valakit, aki
Jacké - folytatta a férfi.
- De benne nincs meg Joey gyengesége. Ő olyan, mint te meg én.
Fabula rasa. Jack megtalálta és elrejtette őt egy biztonságos helyre.
Most nálunk van. Mint egy sorozatszám nélküli fegyver.
- Eldobható - tette hozzá Evan. - Kiképezed, aztán elhasználod,
amikor úgy hozza a szükség.
- Ez a rendeltetésünk, Evan, vagy már nem emlékszel?
- ] Árva. C Árva. L Árva. Jack. Joey. És most ez fiú. Csak hogy
engem elkapj.
- Így van.
Candy Van Sciver mellett maradt, csüngött minden szaván, és
úgy csücsörített a szájával, mintha csókolózni készülne. De a szeme
valami egészen másról regélt, sötét, kielégítetlen étvágy ült benne.
Van Sciver végighordozta tekintetét a hátsó kerten, és végül
megállapodott a kerítésen. Szeme még ebből a távolságból is
aszimmetrikusnak tetszett, és Evannak beletelt egy pillanatba, hogy
rájöjjön, ez azért van, mert a jobb pupillája nagyobb. Evan meg
mert volna esküdni rá, hogy Van Sciver egyenesen ránézett a kerítés
lyukán keresztül. Ami persze lehetetlen, Evan mégis kicsit hátrébb
húzódott a deszkáktól.
Ismerte ezt a tekintetet, ugyanez villant Van Sciver szemében,
amikor annak idején összegyűltek a Büszke Házzal szemközti
kosárlabdapálya repedezett aszfaltján, egy csapat kis pöcs, akiknek
semmi tennivalójuk, és akiket sehol sem vár senki.
Mintha egyenesen beléd akart volna látni.
Evan vett egy nagy levegőt, és lassan kiengedte.
- Mi lenne, ha végre megosztanád velem, hogy mitől vagyok
olyan különleges?
Ismét figyelte Van Sciver mozgó száját, majd hallgatta a vonalon
érkező szinkront.
- Tényleg nem jöttél még rá?
Evan nem válaszolt.
Van Sciver felnevetett.
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy ez az ügy csak
személyes?
Evan nem tett a kedvére. Visszajátszotta a fejében a korábbi
beszélgetésüket. Fogalmad sincs, ugye? Hogy ez milyen magasról
jön?
- Hihetetlen - folytatta Van Sciver. - Még csak nem is tudod,
milyen értékes vagy.
Kissé elfordult, és állta Candy sokatmondó tekintetét. A nőt
nyilvánvalóan beavatták az Evan utáni vadászat igazi okába, bármi
legyen is az.
Van Sciver válla megemelkedett, nyakában megmozdultak az
izomkötegek, vaskos kezével megszorította a telefont.
- Néhányszor elküldték a Homokverembe, amikor egy újabb
nevet kellett eltávolítani a kártyapakliból. Tikritben értem utol az
illetőt, Kádiszíja egy szaros kis táborában, tele bordásfalakkal meg
rozsdás orosz lőszerekkel. Már egy egész légi arzenált
potyogtattunk a nyakukba, de a turbános még mindig ott lófrált a kis
körbekerített udvarában, mint kakas a szemétdombján. Én
ezerkétszáz méterre hevertem egy háztetőn a .300 Win Magommal
felszerelkezve, készen rá, hogy ellőjem egy szúnyog pöcsét. És
akkor a turbános kilép az udvarra, egyenesen a távcsövem elé.
Tiszta a célpont, tisztább már nem is lehetne. De az utolsó
pillanatban elmozdítom a célkeresztet az arcáról a karjára, és
ledurrantom a válláról.
- Van Sciver légzése statikus zörejnek hallatszott a vonalban. -
Úgyis elvérzik, nem? De azt akartam, hogy lassú halála legyen. Mit
gondolsz, miért?
- Hogy kicsalja a többi célpontot.
- Nem. - Van Sciver hangja visszafojtott dühtől remegett. - Azért,
mert azt akartam, hogy tudja.
Evan hagyta, hogy elnyúljon a csend.
Van Sciver folytatta:
- Amikor elkaplak, Evan, neked is lassú halálod lesz. Hogy tudd.
És ami a kérdéseidet illeti? Majd a legvégén választ kapsz rájuk.
Amikor elvérzel a lábam előtt.
Az egész teste megfeszült, és Evan most figyelte, ahogy
igyekszik ellazítani az izmait, akár egy kitekeredő kígyó.
- A sarkadban vagyok - tette hozzá Van Sciver.
- Én is a tiédben - válaszolta Evan az arcához szorított telefonba.
- Érzed, ahogy a nyakadba lihegek?
Van Sciver arcvonásai nyugtalanná váltak. Bement a konyhába,
és kinézett az ablakon a hátsó kertre.
- Valóban?
- Bizony - mondta Evan. - Bemértük a kölyköt.
 Joey megdermedt mellette. Vadul széttárta a kezét - Mégis mit
művelsz? -, de Evan csak tovább figyelte a házat.
Van Sciver a vállához nyomta a telefont, és csettintett az ujjaival.
A szabadúszók felemelték az M4-eiket, és szétszóródtak a házban,
felvették az őrpozíciójukat. Thornhill elővette csípőtokjából az
FNX- 45-ösét, és eltűnt szem elől.
Van Sciver a hóna alatti tokban hagyta a pisztolyát. Visszatette a
telefont a szájához.
- Ha akarod őt - mondta gyere, és vidd el.
- Oké - válaszolta Evan, és bontotta a vonalat.
- Mi a szar? - sziszegte Joey. - Most teljes riadókészültségben
vannak. Ha kijönnek ide…
Evan elővette a roamingos telefonját, megnyomott három
gombot, és ahogy kicsöngött, feltartott ujjal elhallgatta Joey-t.
Egy női hang szólt bele a vonalba:
- 911.
- Igen, helló - mondta Evan. - A Church Hill-i McClair Mentális
Gyermekegészségügyi Központban dolgozom. Egész reggel egy
férfi és egy tinédzser lány őgyelgett az épület körül. Az egyik
nővérünk fegyvert látott a férfinál. Megtenné, hogy most rögtön
kiküld valakit? Várjon… a picsába. Azt hiszem, jönnek.
Azzal letette a telefont.
Joey dühödten gesztikulált, és a kerítésen tátongó lyukra
mutatott. Evan guggolva belesett rajta.
Candy átvágott a konyhán, és elindult a ház hátsó része felé.
Evan csak akkor látta meg a teljes alakját, amikor az kitöltötte a
hátsó udvarra nyíló ajtót.
Egy M4-et tartott a kezében.
Lesietett a verandáról, és hozzálátott az udvar felderítéséhez.
Joey hátrálni kezdett, cipőjével hangosan taposva le a
rókafarkakat. Erre összerezzent, és megingott, mert nem merte
letenni a másik lábát. Evan gyorsan elkapta a karját. A lány fél
lábbal a növényzet fölött megdermedt. A száraz rókafarkak teljesen
körbevették őket, és jelenleg riasztóként jelezték Candynek minden
mozdulatukat.
Evan erősebben szorította meg Joey bicepszét, fejével pedig
visszafordult a kerítés felé. Átlesett az immár tőle harminc
centiméterre tátongó lyukon. Ebből a perspektívából olyan volt,
mintha egy lencsén keresztül nézne be a kertbe.
Candy húsz méterre járt tőlük, és egyre közeledett.
Evan a szabad kezével kivette tokjából az ARES 1911-et. A
szemét egy pillanatra sem vette le a lyukról.
Candy elhaladt a rozsdás grillező mellett, az M4 csövének fekete
köre egyenesen rájuk ásított.
A nő a kerítés felé tartott.
Evan felemelte a pisztolyt, és becélozta Candyt az ezüstdollár
méretű lyukon át.
 54
A keleti parttól a nyugatiig minden rendőrőrsön illegális

Evan felsőteste kicsavarodott, ahogy egyszerre két irányba kellett

fordulnia: egyik kezét Joey súlya húzta, a másikkal az ellenkező
irányba célzott az ARES-szel. Kellemes égést érzett a mellkasában,
bordái szétfeszültek, a köztük lévő izmok megnyúltak.
Ha meghúzza a ravaszt, végez Candyvel, ugyanakkor magára
uszítja Van Scivert és az embereit. Mely esetben menekülnie
kellene egy tizenhat évessel az oldalán és nyolc tölténnyel a
tárjábán, nyomában hat, nagy hatótávolságú fegyverekkel felszerelt,
képzett férfival.
Nem éppen ideális.
De nem ez lesz az első alkalom.
Candy közeledett a hátsó kerítéshez. Evan egyenesen a nyakára,
a kulcscsontjai közé célzott. A nő testtömegközéppontja kitöltötte a
lyukat, és kitakart mögötte minden mást.
Evan ujja megfeszült a ravaszon.
- V!
Van Sciver házból kiszűrődő hangjára a nő megtorpant.
Megfordult, az M4 alacsonyan lengett a kezében.
Mindössze egy méterre lehetett a kerítéstől.
Evan rezzenéstelenül tartotta a pisztolyt, és a Candy hátán
hullámzó ing szövetére célzott vele. A golyó a gerincétől öt centire
jobbra, a lapockája alatt szakítja majd át a roncsolt húst.
Evan biztos keze ellenére Joey megingott a fél lábán állva, és
csak a másik kezét a magasba emelve nyerte vissza az egyensúlyát.
Evan a perifériás látásával észlelte, ahogy felemelt bakancsa súrolja
a rókafarkakat.
- Most fogtunk egy rendőrségi vészhívást! - kiáltott ki Van
Sciver a kertbe. - Egy fegyveres férfit és egy tinédzser lányt láttak a
McClair Mentális Gyermekegészségügyi Központnál.
- Egy lépéssel le vannak maradva - jegyezte meg Candy.
- Menjünk eléjük.
Candy visszakocogott a házba, alakja egyre zsugorodott a
kerítéslyuk teleszkóplencséjében. Evan elengedte Joey karját. A
lány letette a lábát, a növényzet halkan megzörrent alatta. Odalépett
Evan mellé, hogy ő is átnézhessen a kerítésen.
Van Sciver kulcsokkal a kezében sietett ki a hátsó ajtón.
Thornhill és Candy jobbról és balról kísérték a kerten át, Delmonico
és Shea követte őket.
A mozgolódás kicsalta a másik két zsoldost a hátsó verandára.
- Hangebrauck… semmisítse meg a jegyzettömböt - szólt oda
Van Sciver a nagyobbiknak, egy tagbaszakadt fickónak, akinek
izompáncélját enyhe túlsúly fedte.
- Igenis, uram.
- Bower, tartsa nyitva a szemét.
Bower, egy nyurga férfi, mélyen ülő szemmel, megvakarta a
nyakát.
- Igenis, uram.
Az udvar túlsó végén Delmonico a rozsdás kerekek
csikorogásával tolta félre a kaput. Van Sciver és Candy beszállt a
Tahoe-ba, Shea és Thornhill pedig a legközelebbi Suburbanba, és
kitolattak a kapun. A Suburban megállt a kocsibejárón, hogy
megvárja Delmonicót, aki a kapu bezárásával eltűnt Evan és Joey
szeme elől.
Csend ereszkedett a környékre. Hangebrauck hátradöntötte a
fejét, ahogy beleszagolt a hamuval színesített levegőbe. Aztán
visszament a házba.
Bower a konyhában csatlakozott hozzá, egy vörös
jegyzettömbbel a kezében.
Pont úgy nézett ki, mint az, amit Evan a portlandi központban
talált.
Hangebrauck kivitte a konyhába, és betette a mikroba. A
megvilágított tányér a rajta fekvő jegyzettömbbel együtt forogni
kezdett.
Joey összeráncolt homlokkal nézett Evanre.
Bizarr.
Miközben Bower ismét eltűnt a ház elülső felében, Hangebrauck
belépett a nappaliba, és lepillantott Dávid Smithre. A fiú csendben
feküdt, félig lelógva a kiterített ponyváról, arcával a
padlódeszkákon, apró válla minden légzéssel emelkedett és süllyedt.
Hangebrauck a vállára vetette az M4-et, és unott arckifejezéssel
leült a fekvenyomópadra. Kipiszkált valamit a hüvelykujja körme
alól.
Joey közelebb hajolt Evanhez, cipője alatt ropogott a növényzet.
- Még mindig vannak ketten - suttogta.
Evan elmosolyodott.
Evan nem hozott magával hangtompítót, vagyis ha tüzet nyit,
azzal riasztja a szomszédokat. A kezét kellett használnia.
Némán lopakodott végig a ház oldala mentén, és a nyitott hátsó
ajtónál kötött ki. Hangebrauck továbbra is a fekvenyomópadon ült,
és üres tekintettel bámult ki az udvarra az egyetlen be nem fedett
hátsó ablakon át. Egy sötét folyosó vezetett a ház másik végéhez és
Bowerhez.
Evan várt.
Egy idő után Hangebrauck felállt, és kinyújtózkodott. Pólója
megemelkedett, és felfedett egy sápadt csíkot a hasából. Halkan
felnyögött. Kezét a karabély tusán nyugtatva az ablakhoz sétált.
A válla fölött Evan tükörképe úszott be az ablaktáblára.
Evan felemelt jobb könyöke egyenesen Hangebrauck nyakszirtjét
célozta meg.
A nagydarab férfinak alig tudott elkerekedni a szeme, mielőtt
Evan a másik kezével elkapta a homlokát, és hátrarántotta a fejét a
könyökébe.
Evan singcsontjának csúcsa bezúzta Hangebrauck koponyáját, és
kocsonyát csinált a nyúltvelőből.
Megerősített horizontális könyökcsapás.
A férfi nem annyira elesett, mint inkább összegyűrődött.
Evan lekapta Hangebrauck válláról az M4-et, ahogy a férfi
kicsúszott a hevederéből.
A puffanás nagyobb hanggal járt, mint Evan szerette volna.
A fal felé fordította az M4-et, és gyorsan megindult a folyosón.
Épp akkor ért a bejárathoz, amikor Bower célzásra emelt fegyverrel
felbukkant benne.
Evan oldalra taszította a karabélyt, ki is hullott a férfi kezéből.
Aztán az első ütés erejével megpörgette Bowert, és hátulról kapta el
egy háromszögű fojtószorítással, amely a keleti parttól a nyugatiig
minden rendőrőrsön illegálisnak számított. Evan belenyomta Bower
fejét a könyökhajlatába, mindkét oldalt elszorítva a nyaki verőeret.
Bower halk, gurgulázó hangot hallatott, majd elernyedt, és teljes
súlyával Evan karjára nehezedett.
Evan leengedte a padlóra.
Tizenháromnak annyi.
 Maradt tizenkettő.
Evan hátrasétált Dávid Smithhez. Leguggolt hozzá, és erős
pulzust tapintott ki a nyakán. Az alkarján éktelenkedett ugyan egy
nemrég összevarrt vágás, de máskülönben jó színben volt.
Valószínűleg az elrablása során sérült meg, majd Van Sciver
összefoltozta.
A szobát nemrég tisztították ki, ennek ellenére rossz szag ült a
levegőben. Itt-ott vízfoltok sötétítették el a falat, a vakolat meg úgy
nézett ki, mintha túróval kenték volna össze. A padlódeszkákon
súrolás nyomai látszottak. Vékonyan habzó fehérítőréteg maradt
hátra utána, de a fehérbe valami nem egészen kávéárnyalatú is
keveredett.
Evan jól ismerte ezt a színt.
Belépett a konyhába. Az üvegtányér még mindig forgott a
mikroban. Evan leállította az időzítőt, kivette a vörös
jegyzettömböt, és bedugta az övébe.
Visszament Dávid Smithhez, feldobta a vállára, és kisétált vele a
bejárati ajtón a napsütésbe.
Joey már oda is gurult az egyterűvel a járdaszegélyhez, és
kinyitotta neki az oldalsó tolóajtót. Evan gyengéden befektette a
fiút, bemászott utána, aztán elhajtottak.
 55
Eltűntek a nyílt terepen

Félúton jártak Richmond felé, amikor a kölyök magához tért.

Kinyíltak puffadt szemhéjai, és felfedték fátyolos tekintetét. Dávid
Smith nehézkesen felemelte a fejét, majd egy nyögés után inkább
visszahajtotta az egyterű padjára.
Joey aggodalmasan pillantott hátra az utasülésből.
- Felébredt. Húzódj félre.
Evan leparkolt egy egész tömbön végigterpeszkedő
középiskolával szemben. Leállította a motort, és felmérte a
környezetüket. Az utca szélén liliomfák törtek a magasba egy
zöldellő parkból, ágaik csupaszon és hátborzongatón kanyarogtak.
Az alacsonyan lógó gallyak alatt mesterséges folyó futott, fehér vize
köveken habozva táplált egy gondosan kimunkált, központi
szökőkutat. A parkban gyorsgyaloglók, fiatal párok és frizbiket
kergető kutyák nyüzsögtek - elég nagy volt a zsúfoltság, hogy el
lehessen veszni benne.
Evan hátrafordult a sofőrülésben, és a fiúra nézett.
- Semmi baj, Dávid - mondta. - Már biztonságban vagy.
A fiú lassan pislogott.
- Nem így hívnak.
- Tudjuk, hogy így hívnak. Tudjuk, hogy Tim Draker képzett ki,
hogy el kellett szöknöd, és hogy Jack Johns elrejtett abban a
mentálhigiénés központban, aztán tegnap elraboltak onnan.
- Ez is egy újabb elmejáték? - kérdezte a fiú.
- Hogy mi?
- Tudod, mint az a SERE izé. Elvisztek, és a fejemmel szaroztok,
hogy lássátok, feladom-e.
- A legkevésbé sem.
Csengő trillázott, és gyerekek áramlottak ki az iskolából,
elárasztva a lépcsőt, zombiseregként véve körül a kocsit, ahogy a
park felé igyekeztek. Jól jött az új keletű nyüzsgés, mert így még
könnyebben beleolvadtak a környezetükbe.
Joey a Dávid alkarján lévő összevarrt vágásra mutatott.
- Mi történt?
A fiú úgy nézett a sebre és a karjára, mintha korábban még
egyiket se látta volna soha.
- Nem… nem emlékszem.
Megpróbált felülni, és bár imbolygott, végül sikerrel járt. Arca
sápadt, szája színtelen volt. Megrázta a fejét.
- Nem érzem valami jól magam.
- Szívjunk egy kis friss levegőt - javasolta Evan, és kilépett a
középiskolások tengerébe.
Félrehúzta az oldalajtót, Joey pedig kisegítette rajta Dávidét.
- Le az utcáról - mondta Evan, a lány pedig biccentett.
Csatlakoztak a park magnóliái között kószáló iskolásokhoz, akik
fürtökben állva készítettek képeket a telefonjaikkal, aztán
összehasonlították az eredményeket. Recsegő nevetés, fülsiketítő
csevegés, csengőhangok kakofóniája. Evan elnavigálta Joey-t és
Dávidét a klikkek között. A szökőkútnál megálltak. A körkörös
beton pereménél diákok lófráltak. A levegőben klór, hajlakk és
marihuána erős szaga terjengett. A szökőkút szélénél egy
feketekacsa-család úszott át a nyugodt vízfelszínen. Alattuk
kincsként csillogó érmék jelképezte kívánságok várták, hogy
teljesüljenek.
Evan kis hármas csapatára senki sem figyelt fel: eltűntek a nyílt
terepen.
A szín lassan visszatért Dávid arcába, ajka kipirosodott. Leült a
szökőkút peremére, és a varratait piszkálta.
- Úgy tűnik, bedrogoztak - állapította meg Joey.
A fiú feje bizonytalanul ingott.
- De miért? Bármit megtettem volna.
Mellettük lányok gyűltek össze műkörmös, zöld-fehér Adidast
viselő választott vezérük körül.
- Lőrén totál visszavonja a meghívását a tizenhatodik szülinapi
bulijára, mert… ezt kapjátok ki… a csaj posztolt egy képet magáról
és Dylan-ről a kocsi hátsó ülésén. Csak üldögéltek ott, de akkor is.
Hashtag: ribi.
A lányok ettől kétrét görnyedtek. Úgy elgyengültek a
hahotázástól, hogy egymásban kellett megkapaszkodniuk.
Ugyanolyan cipőt viseltek. Ugyanolyanra csináltatták a frizurájukat.
Hátizsákuk a lábuknál pihent, azok is ugyanannak a Herschel
modellnek a különböző árnyalatéi verziói voltak.
Joey úgy méregette őket, mint valami egzotikus állatcsordát.
- Hol van az a fickó? - kérdezte Dávid. - A nagydarab?
Joey visszafordította a figyelmét a fiúra.
- Kiszabadítottunk a karmaiból.
- De úgy volt, hogy betesz abba a programba. Amiért Tim is
képezni kezdett engem. - Dávid tekintete kitisztult. - Várjunk
csak… hol van Tim? Mi történt vele?
- Megölték - válaszolta Evan.
Dávid szája kinyílt, de nem jött ki rajta hang.
Evan leguggolt, és Dávid térdére tette a kezét.
 - Gondoskodni fogunk rólad.
- Evan - szólt közbe Joey. - Evan.
A lány a park széle felé biccentett a fejével. Evan követte a
tekintetét, és látta, hogy egy fekete Suburban bukkan fel egy csoport
diák és a magnóliák csontvázszerű ágai mögött. Befordult a sarkon,
és a középiskola előtt gurult tovább.
Shea ült a volánnál, Delmonico mellette, Jordán Thornhill pedig
hátul, és mintha zene ütemére ingatta volna a fejét.
Az egyik Herschel hátizsák valahogy kicipzározva Joey lába
mellé került. Már ki is vett belőle egy pandamacis gumitokkal
ellátott iPhone-t, és hívta rajta a 911-et. Amikor a füléhez tette a
mobilt, a keze megremegett.
Figyelték a guruló Suburbant.
Evan kikapcsolta ingének két alsó mágneses gombját, hogy
szükség esetén akadálytalanul elérje a fegyvertokját. Szellő
fodroztatta meg az anyagot, és feszítette meg a bőrét. Thornhill és a
két zsoldos megpróbálják majd kicsalni Evant, Joey-t és Dávidét a
parkból. Gandy és Van Sciver valószínűleg a környéken várakozik
valahol, a rajtaütés lehetőségére várnak.
Legalább kétszáz gyerek volt a parkban - sok hús az eltévedt
golyók felfogására.
- Az előbb láttam két szökevényt - jelentette Joey a telefonba. -
Paul Delmonicót és Shane Shea-t.
Ahogy a lány megnevezte a középiskolát és a parkot, paranoia
kerítette hatalmába Evant. Lepillantott Dávid megvágott karjára.
Alvadt vér a seb mellett. Friss varratok. Jó elhelyezés.
Dávid csak pislogott rá zavaros, vörös szemével.
- Mi az? Mi van?
- Gyere - szólt rá Evan. - Most.
Ahogy a Suburban végiggurult az utcán, Evan megkerülte a
szökőkutat, hogy a magasba törő víz köztük és az üldözőik között
maradjon.
Joey hozta magával a lopott hátizsákot, és még mindig a
telefonba beszélt.
- Mindenütt gyerekek vannak, ezek meg fel vannak fegyverezve,
és mindjárt tüzet nyitnak az emberekre.
A telefon pandamacis gumitokja szabotálta a lány hangvételének
komolyságát, és egy kis szürrealizmust lopott a szituációba.
Körülöttük ifjonti nyüzsgés: két vézna gyerek keresztbe tett
lábbal ült egy fa tövében, és kártyákra írt matekegyenletekkel
tesztelte egymást. Egy művésziesen megtépett flanelinget viselő
idősebb kölyök a társaival kuncogott.
- Haver, hétvégén nagyon durván be fogok állni.
Egy lány a szökőkút túloldalán elővett egy szelfibotot, majd a
barátaival összehajoltak, csücsörítettek, és megigazították kósza
fürtjeiket. Félutcányira három profi gyilkos suhant az aszfalton.
Joey bontotta a vonalat, és zsebre vágta a röhejes pandamacis
telefont.
- Lássuk, mennyi időbe telik a rendőrségnek, hogy kiszálljon két
börtönből szökött, pedofil zsarugyilkoshoz, akik egy gyerekekkel
teli park körül ólálkodnak.
- Mi? - értetlenkedett Dávid.
Joey elhallgattatta.
A felspriccelő vízen át nézték, ahogy a Suburban lassan beáll egy
parkolóhelyre, félutcányira az egyterűjük mögött. Evan teljesen
körbefordult. Csak gyerekeket látott a füves területen, meg a
csordogáló vizet és a fák sorait. Van Sciver és Candy nem
mutatkoztak.
Nem kellett mutatkozniuk.
A park körül mindenfelé szülők vették fel a gyerekeiket, a
Suburban beolvadt a többi terepjáró közé. Kinyíltak az ajtajai, és a
három férfi kiszállt. Megálltak a járdaszegélynél, és a parkot
fürkészték.
- Hogyan? - kérdezte Joey.
- Az alkarja - válaszolta Evan.
A lány lenézett a Dávid húsába vájt tízcentis sebre.
- Várjunk csak - szólalt meg a fiú. - Miről beszélsz?
- Nyomkövetőt raktak beléd.
Thornhill tekintette a szökőkútra tévedt.
Aztán megállapodott rajtuk.
Némi derültség ült ki az arcára, ahogy hátrahajolt, és mondott
valamit Delmonicónak és Shea-nek. És immár mindhárom szempár
rájuk szegeződött.
Úgy négyszáz méterre lehettek tőlük. A szökőkút felcsapó
vizének visszahulló cseppjei csapdába ejtették a gyengülő napfényt,
és szivárványt alkottak. Evan keresztülbámult a fátyolszerű
színeken. A férfiak komoran visszabámultak rá. Kivéve Thornhillt.
Thornhill vigyorgott.
A három férfi együtt indult meg, hogy átvágjanak a diákok
csoportjai között. Delmonico és Shea esőkabátot viseltek. M4-esük
csöve minden lépéssel egy kicsit feljebb araszolt a térdük mellett.
Thornhill levált tőlük, és behúzódott egy göcsörtös fatörzs mögé,
második frontot nyitva a készülő küzdelemhez.
Evan benyúlt az ingébe, és megragadta az ARES markolatát,
készen rá, hogy előrántsa a fegyvert.
 56
Karmazsin tűzijáték

Miközben Delmonico és Shea a szökőkút felé közeledett,

Thornhill egyre inkább az oldalukba került, megosztva ezzel Evan
figyelmét. Evan még ebből a távolságból is látta, hogy csücsörít.
Csak nem fütyörészett?
Evan szorosabban markolta a pisztolyát. Dávid mellette
feszengett. Bár az üldözőik még a park túlsó végében jártak, Joey
ösztönösen hátracsúsztatta fél lábát, hogy küzdőpozíciót vegyen fel.
Rengeteg diák nyüzsgött előttük. És rengeteg mögöttük.
Evannek egy tűt kellett befűznie.
Háromszor.
Kivette az ARES-t, a combja mellett tartotta, kifújta tüdejéből a
levegőt, és igyekezett ellazítani megfeszült állkapcsát.
Hirtelen járőrkocsik özönlötték el a környéket.
Nem volt benne semmi fokozatosság: az egyik pillanatban még a
nyomukat sem lehetett látni, a következőben féltucatnyi
materializálódott a Delmonico és Shea mögötti utcán bömbölő
szirénával és villogó fényekkel. Rendőrök álltak a kocsiajtók
fedezékében, a járdán szétszóródva, puskájukkal és Berettájukkal a
két szabadúszóra célozva - 180 fokos tűzerő.
A gyerekek ugrándoztak és hullámzottak, lábujjhegyre álltak, a
nyakukat nyújtogatták, morajlásuk lassan forrásponthoz közelített.
 Egy kapitány rádiós mikrofont tartott őszes bajusza alá, és
parancsokat vakkantott a hangosbeszélőbe.
Delmonico és Shea megtorpantak, és feltartották a kezüket.
Esőkabátjuk szétnyílt, és felfedte alatta a hevederről lógó M4
karabélyt.
Néhány gyerek felsikoltott, az események közelében állók
eliszkoltak. Nyomasztó feszültség hullámzott végig a parkon, ahogy
a rendőrök előőrse előrenyomult, és földre vitte a zsoldosokat.
Evan a fél szemét is alig tartotta rajtuk. A rendőrkocsik
közelében őgyelgő Thornhillt figyelte, aki cserébe meg Evant
bámulta.
Evan megvonta a vállát, mintha csak azt mondta volna, Mit lehet
tenni?
Thornhill jóindulatúan elmosolyodott, és úgy emelte a magasba a
kezét, akár egy kártyákat feldobó bűvész. A rendőrök serege a
parkkal szemben állt, Thornhill meg alig fél méterre mögöttük,
teljesen észrevétlenül. Elhátrált az utcán, amelyet szépen kiürítettek
neki, majd megfordult, és sétatempóban megindult felfelé az iskola
lépcsőjén.
Ám ahogy a tetejére ért, már kocogott, és egyre csak gyorsult.
Aztán egy virágcserépről felugrott az ajtókeretre, onnan feljebb
szökellt egy betonoszlop és egy fal közti résről, majd felhúzta magát
a tetőre. Kabátja köpenyként lobogott, izmos birkózóalkata egy
pillanatra sziluettként rajzolódott ki az égbolt előtt.
- Basszus - fakadt ki Dávid. - Láttátok ezt? Az a fickó tiszta
Pókember.
Ahelyett, hogy menekült volna, Thornhill keresztbe tett lábbal
leült a tető peremére az iskola főbejárata fölött. Úgy kuporgott, akár
a zokogó Buddha.
A parkban a rendőrök talpra ráncigálták Delmonicót meg Shea-t,
és átlósan elvezették őket a középiskolától. Átvágtak a gyepen egy
rendőrségi furgonhoz, amely a járőrkocsik dugóját elkerülve
várakozott egy szomszédos utcában. A zsoldosok hátrabilincselt
kézzel, bármiféle ellenállás nélkül mentek velük. Bár a diákok
többsége szétfutott, mások ott maradtak, és biztonságosnak vélt
távolságból nyújtogatták a nyakukat. Sok szülő kirohant a
kocsijából, hogy elvonszolja a parkból a gyerekét.
A középiskola tetején Thornhill kihúzta magát, és Evan már látta,
mire készül.
Hangtompítót illesztett az FNX-45 csavarmenetes csövére.
- Milyen messze vagyunk? - kérdezte Joey.
Evan hunyorogva mérte fel a távolságot.
- Kicsivel kevesebb mint ötszáz méterre.
- Kizárt, hogy onnan eltaláljon minket.
- Nem is mi vagyunk a célpontja.
Joey-nak beletelt egy szívverésnyi időbe, hogy megértse Evan
szavainak jelentését.
- Jesszusom - mondta. - Komolyan?
Thornhill egyetlen fürge mozdulattal állt talpra a tető peremén.
- Van Sciver nem engedheti, hogy őrizetbe vegyék őket -
magyarázta Evan.
Dávid már éppen fellépett volna a szökőkút szélére, hogy jobban
lásson, de Evan a vállára tette a kezét, és a földön tartotta.
Ezt nem kell látnia a fiúnak.
A zsaruk egyre messzebb vezették Shea-t és Delmonicót a
parkon át, Thornhill mégsem sietett sehová. Szilárd pozícióba állt
egy légkondicionáló-egység mögött, szabad kezével
megtámaszkodott a burkolatán.
- Nem tudja leszedni őket - mondta Joey. - A fákon át biztos
nem. Főleg abból a távolságból.
 A fegyver elejét egy fekete duzzanat díszítette - holografikus
vörös pontos célirányzék. A hangtompító kecsessé és fenyegetővé
bővítette a csövet. A .45 ACP általános töltetei szubszonikusak
voltak, úgyhogy Thornhill mindkét lövést megereszthette anélkül,
hogy a rendőröknek alkalmuk lett volna hang alapján bemérni a
forrásukat.
Delmonico és Shea ideiglenesen eltűnt szem elől a zsaruk
gyűrűjében. Legalább kétszáz méterre járhattak Thornhilltól. Talán
kétszázötven méterre. Néhány rendőr előrement, hogy megtisztítsa a
furgonhoz vezető út maradékát.
Evan végighordozta tekintetét a parkon, az utcán, majd az iskola
lépcsőjén és tetején. A légkondicionáló-egységnek támaszkodó
Thornhill olyan mozdulatlanságba dermedt, hogy akár az épület
része is lehetett volna.
Legalább kétszázötven méter.
A kék egyenruhák tömege elérte a kereszteződést. Két rabszállító
mászott elő a furgonból, hogy kinyissák a hátsó ajtókat.
A letartóztatást végző tisztek durván megállították Delmonicót és
Shea-t, és előreléptek, hogy a rabszállítókkal értekezzenek. A többi
zsaru kissé szétszóródott körülöttük az utcán.
Hézagok nyíltak a sorfalban.
A tetőn megrándult a .45ös Thornhill markában.
Delmonico összeesett, a furgon oldalát karmazsin tűzijáték
festette be.
A rendőrök zavarodottan lebuktak, és fedezékbe rohantak.
Mivel a kezét hátrabilincselték, Shea féllépésnyi késéssel
mozgott. Értetlenül kapta fel a fejét, a felhők közül kibukó nap
fénye megcsillant tar koponyáján. Egy pillanatig csak állt ott a nyílt
utcán, körbefordulva, rossz irányba nézve. A bilincs hátrahúzta a
vállát, és szépen kidomborította a mellkasát.
 Sötét virág nyílt a pólóján. Hátratántorodott, és nekidőlt a
rendőrségi furgon oldalának. Térde megroggyant, és behajolt a
járműbe, de a gravitáció egy pillanatig még a talpán tartotta.
Aztán kifordult alóla a bokája, és széttárt lábbal elterült.
Evan felnézett a messzi tetőn álló Thornhillra, és a legkevésbé
sem lepte meg, hogy Thornhill viszonozza a pillantását.
Tizenöt halott.
Tíz maradt.
Evan tisztelete jeléül biccentett.
Thornhill egyik kezét a mellkasára helyezte, a másikkal pedig
intett, mintha csak egy meghajlást kísérne vele, fogadva az
elismerést. Eltette a pisztolyt, és hátralépett.
Aztán eltűnt.
A parkban elszabadult a pokol. A rendőrök szétszéledtek, és
kivont fegyverrel fürkészték a tetőket meg a kocsikat minden
irányban. Az ott maradt diákok kimenekültek a parkból, eltaposva a
hátrahagyott hátizsákokat. Elejtett tankönyvek lapjai szálltak a
szélben. Egy lány ledermedve, kezét a fülére tapasztva sírt a káosz
közepette. A szülők igyekeztek biztonságba vonszolni a
gyerekeiket, egy apa vegytisztított ingként hurcolta a karján a fiát.
Dudák harsogtak. Fékek csikorogtak. Lökhárítók koccantak. A lány
megbotlott a szökőkútnál, és most összekuporodva dédelgette véres
térdét.
Dávid megrántotta Evan karját.
- Mi az? Mi történt?
- El kell tűnnünk - mondta Joey. - A káoszban felszívódhatunk.
Evan a kezébe vette Dávid karját, és felfordította, hogy
közszemlére tegye a vágást.
- Először erről kell gondoskodnunk.
Leültette a fiút a szökőkút peremére, és nagyujjával óvatos
nyomást gyakorolva végigtapogatta a sebhely környékét. Dávid
összerezzent. Mögöttük fekete kacsák úszkáltak a vízen, mit sem
törődve a zűrzavarral.
Rendőrök fésülték át fürgén a parkot, és összeszedték a kósza
tanulókat. Joey türelmetlenül toporgott, ide-oda kapta a fejét a
közelgő zsaruk és a környező utcák között.
- Erre most nincs időnk.
Evan semmi szokatlant nem érzett a sebhely körül. Feljebb húzta
az ujjait a sértetlen bőrön, a fiú könyöke felé.
Hüvelykujja elakadt valami keményben a hús alatt.
Egy vékony korongban, mely nagyjából akkora lehetett, mint egy
óraelem.
- Mi az? - kérdezte Dávid.
- Egy digitális jeladó.
- Ott fent? Hogyan fogjuk kivenni onnan?
Az apró dudor nagyjából tizenöt centire lehetett a vágástól. Azért
tolták feljebb a könyökhöz, hogy elrejtsék. Az Árvák hetvennyolc
százaléka balkezes. Evan feltételezte, hogy Van Sciver azért a fiú
bal karjába plántálta a jeladót, hogy ha Dávid észreveszi, és
megpróbálja kivágni, kénytelen legyen az ügyetlenebb kezét
használni.
- Szükségünk lesz egy mágnesre - mondta Evan. - Egy erős
mágnesre.
Két zsaru már alig száz méterre járt a szökőkúttól. Joey lebukott
alacsony pereme mögé.
- Ezzel később kell foglalkoznunk.
- Amíg ez benne van, Van Sciver ismeri a pozíciónkat.
Joey vad tekintettel nézett Evanre.
Evan keze az inggombjaira tévedt, de azok a mágnesek nem elég
erősek - arra tervezték őket, hogy könnyen engedjenek.
 - Gondolkodj - biztatta magát.
Joey csettintett az ujjaival.
- Várj csak. - Fogta az elcsent Herschel hátizsákot, és elővett egy
ezüst laptopot a kipárnázott hátsó rekeszéből. Széttörte a szökőkút
szélén, majd beletúrt a zsigereibe, és kitépte belőle a merevlemezt.
Mindkét kezével megragadta, és addig csapkodta a betonhoz, amíg
szét nem nyílt. Kivette belőle a forgómotort, és a csillogó felső
lemez mellől kibányászott egy kis fémrögöt. Némi erőlködéssel
ketté tudta szedni, merthogy Evan meglepetésére nem voltak
összecsavarozva.
- Tá-dá - trillázta Joey. - Mágnesek.
Evan a zsarukra pillantott. A legközelebbi kettős úgy harminc
méterre torpant meg, ideiglenesen feltartotta őket egy zokogó anya.
Evan benyúlt elülső zsebébe a Striderért, megdöntötte úgy, hogy a
pengéből kiálló cápauszonykampó megakadjon a zseb szegélyében,
és kivételkor kinyíljon. Megforgatta a kést a kezében, és a tanto
hegynél fogva lefelé tartotta.
- Ez most fájni f… - kérdezte volna Dávid.
Evan becsúsztatta a kést a varratok alá, majd csuklója egy
művészi rántásával felnyitotta a tízcentis vágást. Dávid tátott szájjal
bámulta.
Evan kitartotta a kezét.
- Mágnest.
Joey egy műtőasszisztens határozottságával csapta a tenyerébe.
Evan a Dávid könyökén lévő dudorra helyezte a mágnest, és
lassan lehúzta a vágáshoz.
Joey felkapta a fejét.
- Mindjárt ideérnek a zsaruk.
A jeladó követte a mágnest az alkarban, felpúpozta a bőrt, és
miután kibukott a sebből, szépen hozzátapadt a mágneshez.
 Dávid kifújta az addig benn tartott levegőjét.
Az egyik fekete kacsa felugrott a betonperemre, ide-oda ingatta a
fejét, majd a tekintete megállapodott egy Evan cipője mellett heverő
kósza kenyérhéjon.
A szökőkút másik oldaláról felkiáltott egy fiatal rendőr:
- Álljanak fel! Lássam a kezüket!
Evan a feltörő vízsugáron át a zsarura és a társára pillantott. A
park tele volt rendőrökkel. Két SWAT-egység gurult be a
középiskola elé, és minden irányban újabb járőrautók zárták el a
kereszteződéseket.
- Túl késő - suttogta Joey.
Evan lassan felállt, széttárta a karját, és két rászegezett Berettával
találta szemben magát.
 57
Amiről akkoriban azt hitte, tudja

Dávid remegő lábbal állt Evan és Joey között. A táncoló víz túlsó
oldalán mindkét rendőr Evan fejére célzott.
Az erősítés és a SWAT az egész tömböt lezárta körülöttük.
Evan a következő lépését fontolgatta. A fiatal zsaru a társa előtt
állt, ő vezette az akciót. Kompetensnek tűnt, inkább magabiztosnak,
semmint idegesnek.
Evan ezzel tudott mit kezdeni, rájátszhatott az egojára. Hagyta,
hogy kiszakadjon belőle egy reszkető sóhaj.
- Hála istennek. Tiszta már a terep? A lányomért jöttem, és… a
fiamat fellökték. Szétnyílt a karja, és…
- Nyugodjon meg. Uram? Nyugodjon meg.
Dávid a sebre tapasztotta a kezét, ujjai között vöröslött a vér.
A rendőr könyöke behajlítva maradt, de fegyverét kitartotta
oldalra, és lejjebb eresztette.
- Szüksége van orvosi ellátásra?
- Beviszem én a sürgősségire - mondta Evan. Átkarolta Joey-t, és
magához húzta. - Csak szeretném kijuttatni innen a gyerekeimet.
Nem tudtam, biztonságos-e elmozdulni innen.
A zsaru társa, egy keménykötésű nő így szólt:
- Hol van a kocsija?
Evan rámutatott.
 - Ott, az az egyterű.
- Jöjjenek velünk.
A zsaruk fegyveres kíséretet biztosítottak nekik a parkon át.
Több-tucatnyi rendőr mellett haladtak el, és egyikük sem méltatta
őket egyetlen pillantásra sem.
Amikor odaértek a járdaszegélyhez, a fiatal rendőr intett a
SWAT- kocsiknak, hogy engedjék ki az egyterűt.
Evan betuszkolta a kölyköket a kocsiba.
- Nagyon köszönöm, rendőrtiszt úr.
A zsaru biccentett, majd a társával együtt visszakocogott a
parkba, hogy folytassák a keresést.
Evan kiállt a parkolóhelyről, és elhajtott a villogó jelzőfényű
járőrautók sorai mellett. A kereszteződésnél hátratolatott a két,
egymással szemben álló kocsi, hogy szétváló kapuként engedjék át
az egyterűt.
Evan a következő utcánál felelősségteljesen indexelt, majd
elkanyarodott. A villogó kék-vörös fények eltűntek a visszapillantó
tükörből.
Joey hátrahajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott.
Evan csak a városhatáron túl állt meg. Leparkolt egy italbolt
mögött, és ellátta Dávid alkarját a pótkerék mögötti
elsősegélydobozban talált gézkötegekkel és sebtapaszokkal.
A mögöttük húzódó sikátor kiöntött sör betegesen édes szagát
árasztotta. Egy nyitott konténer fölött legyek zümmögtek, körülötte
üvegszilánkok borították az aszfaltot - valaki egy kartonnyi üres
palackkal játszott célba dobost, pont olyan eredménnyel, ami egy
kartonra való sör benyakalása után elvárható.
Az autójuk hátulját felnyitották, és Dávid most a csomagtartó
peremén ült, lábát a hátsó lökhárító fölött lógatta. Evan előtte
guggolva egyengette el a karján a kötést, és rögzítette a gézt a
fémkapcsokkal.
Joey odalépett hozzájuk, hogy lássa, hogyan haladnak.
- Minden rendben?
Dávid megforgatta maga előtt a karját.
- Aha. Össze lehet varrni, amikor odaérünk?
- Hova? - kérdezte Evan.
- A Program főhadiszállására, vagy mit tudom én.
Evan érezte, hogy Joey kicsit hátraveti mögötte a fejét.
- Nem megyünk a Program főhadiszállására - válaszolta Evan. -
Nem csatlakozol semmiféle Programhoz.
Dávid hangja megkeményedett.
- Miről beszélsz?
- Ez már nem lehetséges.
- Nem igaz. A nagydarab fickó azt mondta, részese lehetek a
Programnak.
- Az a nagydarab fickó megszabadul tőled, ha nem válsz be -
szólt közbe Joey.
Dávid szembefordult vele.
- Be fogok válni. Egész életemben mást se akartam. - Felbámult
rájuk. - Mindig a kiutat kerestem. És most végre megtaláltam. Ti
meg el akarjátok venni tőlem?
- Azok a fickók megölték Timet - világosította fel Evan.
- Akkor Tim nem volt elég jó.
- Vigyázz a mocskos szádra! - Joey hirtelen előrelépett, és
félrelökte Evant az útból, kirohanása meglepte a férfit. - Meghalt
érted.
Dávid szája megremegett, ahogy nyelt egyet. De a szemében ülő
vadság megmaradt.
Joey föléje hajolt.
- Azt sem tudod, mi az a Program.
 - Nem is érdekel, mi az - válaszolta Dávid. - Nem érdekel. Vissza
akarok menni ahhoz a fickóhoz, aki elhozott a kórházból. Jobbat
akarok egy szar intézetben töltött szar életnél.
- Hát semmit se tanított neked Jack? - kérdezte Joey.
- Dehogynem. Hogy legyek jobb. Hogy ennél jobbat érdemlek.
- Egyikünk sem érdemel semmit.
- Talán nem. - Leugrott a kocsiról, és megbökdöste Joey-t az
ujjával. - De az én döntésem. Ha nem vagytok benne a Programban,
nem megyek veletek. Vigyetek vissza azokhoz a fickókhoz, vagy az
első adandó alkalommal azt mondom, hogy elraboltatok.
Vonásait olyan buldogszerű makacsság keményítette meg, ami
messze meghazudtolta tizenhárom éves korát. Figyelembe véve
eddigi életét, ezen nem volt mit csodálkozni. A nehéz évek duplán
számítanak.
Evan egy évvel volt fiatalabb Davidnél, amikor a
kamionospihenőben beszállt Jack kocsijába, és sosem nézett vissza.
Azon merengett, ki volt akkoriban, és mindazon, amiről akkoriban
azt hitte, tudja.
- Van bármi, amitől meggondolnád magad? - kérdezte Evan.
Dávid arca elvörösödött.
- Nincs.
- Mi lenne, ha többet mondanánk neked a…
- Nem. - A fiú lábujjhegyre állva, állát felszegve nézett Evanre, a
válla megfeszült, a keze ökölbe szorult.
Evan higgadtan állta a tekintetét, amíg visszaállt a sarkára. Dávid
megrázta a fejét, szemébe könnyek szöktek.
- Nem akarok senki lenni.
- Ha ezt az utat választod, csakis az lehetsz.
Joey erre a szájára tette a kezét, mintha csak meg akarta volna
akadályozni, hogy valami kibukjon rajta.
 - Talán - válaszolta Dávid. - De ez az én utam.
Evan csak bámulta a fiút tíz másodpercig, aztán még tíz
másodpercig. Dávid arckifejezése egy jottányit sem változott.
- Maradj itt - mondta.
A konténerhez sétált, nyomában Joey-val. A minifurgon felé
fordulva dugták össze a fejüket, hogy szemmel tarthassák a fiút.
Úgy tűnt, Joey-t megrázta a dolgok alakulása.
- Jobb belátásra kell térítenünk.
- Nem fog menni - rázta meg a fejét Evan.
- Akkor? Csak úgy itt hagyjuk Van Scivernek? - Zaklatottan vett
néhány nagy levegőt. - Tudod, hogy meg fogja ölni. Előbb vagy
utóbb, közvetlenül vagy közvetetten.
- Hacsak.
- Hacsak mi?
Evan az érzelmek egy tőle szokatlan megnyilvánulásaként
megköszörülte a torkát.
- Hacsak mi? - ismételte meg a kérdést Joey.
- Hacsak nyilvánosság elé nem állítjuk.
Joey döbbenten bámult rá.
- Még nem tud semmit - magyarázta Evan. - Egyetlen
valamirevaló név sincs a fejében.
- Ismerte Tim Drakert. És Jacket.
- Akik már halottak. Bármi, amit róluk mondana, egy nevelő-
otthoni kölyök fantáziálgatásának hangzana.
Szavaiban annyi igazság rejlett, hogy kimondva árulásnak
érződtek.
- A nyilvánosság biztonságot nyújt - folytatta Evan. - Egy
leleplezett ügynök nem kell senkinek.
- Akkor miért nem leplezte le Jack már hónapokkal ezelőtt?
- Tim Draker még élt. Valószínűleg vissza akarta vinni Dávidét,
ha egyszer megbizonyosodott róla, hogy biztonságban vannak.
Joey hátrasöpörte a haját, felfedve alatta a borotvált fejbőrt.
Leszegte a fejét, cipője orrával üvegszilánkokat zúzott össze.
- Nem is tudom. Kockázatos.
- Minden kockázatos. Gránátokkal zsonglőrködünk.
A lány nem válaszolt.
- Gondolod, hogy mindezek közepette, amikor még mi is
szökésben vagyunk, Van Sciver egy használhatatlanná vált
tizenhárom éves kölyökre fogja pazarolni a forrásait, azt
kockáztatva közben, hogy megakad rajta a nyilvánosság szeme?
Joey tovább babrált a hajával, majd az ujjai közé csípte az
orrnyergét, és felsóhajtott.
- Oké - mondta. - A picsába. Oké.
Amikor felnézett, minden érzelem eltűnt róla, arca
kifejezéstelenné vált.
A zsebében turkálva sétált vissza Davidhez. Elővette a hülye
pandamaci-tokos telefont, és egy méterre Dávid arca elé tartotta. A
kamera zárjának kattanása a szükségesnél hangosabban hasított a
levegőbe.
Megdöntötte a fejét, és egy leomló hajfürt eltakarta a szemét,
miközben villámgyorsan pötyögött a készüléken a hüvelykujjával.
- Mi a szar? - kérdezte Dávid. - Mit csinálsz?
Joey tovább bűvölte a telefont.
Dávid egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
- Azt kérdeztem, mit csinálsz a fényképemmel?
- „Az unokatestvérem legjobb barátját elrabolta az amerikai
kormány - olvasta lassan Joey. - Jesse Walton. Kérlek, osszátok.
Felkiáltójel.” - Aztán felpillantott, és Evant megdöbbentette, milyen
kevés érzelem ül a szemében. - Twitter. Facebook. Instagram.
A telefon fel-felcsipegett, ahogy elkezdtek befutni az értesítések.
 Joey homlokráncolva meredt a kijelzőre.
- Úgy tűnik, BritneyCheer28 népszerű csaj. Csomó „barátja” van.
Feltartotta a telefont. Dávid arckifejezése minden új
megosztással lemásolta önmagát, akár egy Warhol-effektus egy
végtelenül frissülő vásznon. A csipegések megszaporodtak, és már
olyan gyorsan követték egymást, mint egy videojátékban.
- Te ribanc. - Dávid nyers hangja szinte csikorgásnak hatott.
- Nem várom el, hogy megértsd. Talán majd egy nap, amikor
már idősebb leszel.
- Megfosztottatok engem az esélytől, hogy lehessen belőlem
valami.
- Nem, te ostoba kis szarházi. Megmentettünk téged. Kaptál
tőlünk egy normális életet. Hogy ne kelljen minden idődet azzal
töltened, hogy menekülsz… menekülsz önmagad elől. - Megtört a
hangja, és a hevesség felszíne alatt megvillant benne valamiféle
vágyakozás, sóvárgás. Nyelt egy nagyot, és elfordult, hogy az
italbolt hátsó falát bámulja.
- Menj vissza a McClair Központba - javasolta Evan Davidnek. -
Van ott egy vezető nővér, aki nagyon fog örülni neked.
- Picsába a McClairrel. - Könnyek csurogtak végig Dávid
elvörösödött arcán. - Picsába a vezető nővérrel.
- Megadom neked a telefonszámomat, ha esetleg bármikor
szükséged lenne a segítségemre.
- Sosem foglak felhívni. Sosem fogom a segítségedet kérni. Soha
életemben nem akarlak újra látni.
Evan kivette az elsősegélydobozt a csomagtartóból, és odadobta
Dávid lába elé. Aztán odalépett az ajtóhoz, és beült a volán mögé.
Joey ott maradt a sikátorban, és karba font kézzel bámulta a
repedezett vakolatot. Beletelt egy pillanatba, hogy meg tudjon
mozdulni.
 Akkor aztán beszállt, és hangosabban csapta be az ajtót, mint az
szükséges lett volna.
- Keresd ki a McClair Mentális Gyermekegészségügyi Központ
számát, és szólj nekik, hogy a környéken láttad a fiút. Én már
felhívtam őket. Hallják egy másik hangtól is.
- Adj egy percet - válaszolta Joey.
Dávid meg sem mozdult, ahogy Evan kitolatott a sikátorból. Az
oldalsó tükör talán harminc centire suhant el a vállától. Evan
elvégzett a szűk helyen egy Y fordulást, és a nyílt utca felé
irányította a kocsit.
Otthagyták a semmibe meredő fiút a sikátorban.
 58
Családalapítási reklám

Pár perccel nyolc után a GPS-pötty végre nem mozgott tovább.

Az anyósülésen Van Sciver egy külvárosi utcára mutatott:
- Ott.
Thomhill éles balkanyart vett a Chevy Tahoe-val. Van Sciver
feltartotta a telefont, és nézte, ahogy az a kibaszott pislákoló pont
végre megnyugszik. Candy előrehajolt a hátsó ülésről, enyhe
parfümillatot hozva magával.
- Két házzal előrébb? - kérdezte.
Van Sciver jobb szemének izmai sajogtak a sok
összpontosítástól. Biccentett.
- Hátsó kert.
Lelassítottak egy fehér, gyarmati stílusú ház mellett, amely
nemrég esett át egy épületrenováló vállalat ráncfelvarrásán.
Négytagú család vacsorázott az ablak mögötti hosszú asztalnál,
mintha csak egy családalapítási reklám felvételére rendezkedtek
volna be.
Thornhill parkolóállásba tette a sebességváltót.
Kinyílt három ajtó.
Kiszállt három Árva.
Van Sciver és Candy szétváltak a járdánál, és a ház két oldala
mentén indultak el. Thornhill a szemeteskukáról felugrott a
kerítésre, onnan az emeleti ablakpárkányra, majd felmászott a
tetőre. A család odabent mit sem sejtve fogyasztotta a vacsoráját.
Az Árvák egyszerre érkeztek meg a hátsó kerthez, Van Sciver és
Candy két irányból, kivont pisztollyal, Thornhill pedig a
határozottan nem gyarmati stílusú verandáról leugorva, egy párduc
eleganciájával landolva.
A hátsó kert üresen tátongott.
A medencében egy feketekacsa-család úszkált.
Van Sciver rángatózó állkapoccsal bámulta az állatokat.
Aztán célzott a holografikus vörös ponttal, és meghúzta a
ravaszt. A hangtompító pukkant egyet, a vízen pedig szétterült egy
tollrakás. A kacsák zajosan rebbentek fel az éjszakába. Van Sciver a
húsos kezében tartott készüléken nézte, ahogy a pislákoló jelzőfény
elrepül.
- Mondtam, hogy a GPS megbízhatatlan - szólalt meg Candy.
Van Sciver telefonja megcsörrent, az értesítés befurakodott a
GPS-alkalmazás kijelzőjébe. A hüvelykujjával előtérbe hozta, és
elolvasta a rövid jelentést. Lesújtó hírek fogadták: Dávid Smith
arcképe egyre burjánzott az információs sztrádán.
Candy telefonja is megszólalt, és ő is ugyanazokat a sorokat
olvasta el a saját kijelzőjén.
Thornhill hagyta, hogy kettesben megbeszéljék a dolgot.
- Menjünk vissza a McClairbe - mondta Van Sciver. - És
csináljuk ki a kölyköt.
- Hogyne - válaszolta Candy. - Remek stratégia. A kölyök képe
most robbantotta fel az internetet, hát csináljunk belőle
médiaszenzációt.
- Egy elvarratlan szálról beszélünk.
Van Sciver megindult az oldalkapu felé, Candy pedig tartotta
vele a lépést.
 - Tudja a nevedet? - kérdezte.
- Nem.
- Tud bármit a Programról?
- Nem.
- Akkor hadd rohadjon meg a gyerekek diliházában, hadd
harsogja világgá a tévképzeteit a csoportterápiákban, mint a
többiek. - Megrázta a levegőben a telefonját. - Ha mindezek után
kiiktatjuk, azzal csak magunkra vonjuk a sajtó figyelmét. Miért
akarod táplálni az összeesküvés-elméleteket gyártók füzét?
Van Sciver megtorpant a ház melletti szűk helyen.
- Hogy X ne kapja meg, amit akar.
A kirohanás váratlanul érte Candyt. Sőt, mintha magát Van
Scivert is meglepte volna.
A férfi megfordult, és ment tovább. Ahogy közeledtek az elülső
udvarhoz, kinyílt a konyhaajtó, és csípőre tett kézzel felbukkant
benne az apa. Vörös-zöld karácsonyi pulóvert viselt, méghozzá
mindenféle irónia nélkül.
- Már elnézést - szólt oda nekik.
Van Sciver fel sem nézve ment tovább, közben azonban
felemelte a .45-öst, és megcélozta vele a férfi orrát.
- Vissza a házba. Ha kihívja a zsarukat, visszajövök, és
megerőszakolom a feleségét.
Candy elmosolyodott.
- Én is.
A férfi úgy hőkölt hátra, mintha dróton rántották volna vissza, és
olyan erővel csapta be az ajtót, hogy összekuszálódtak rajta a cuki
countrys függönyök.
Ahogy Van Sciver és Candy kiléptek kocsibejáróra, a férfi
igyekezett visszafogni a mellkasában fortyogó dühöt, miközben
orrlyukai vadul kitágultak. Thornhill leugrott a garázsról, és
felzárkózott mögéjük.
Candy tovább győzködte Van Scivert.
- X játékát játszod. Ne hagyd, hogy csőbe hú…
A férfi hirtelen felé fordult, és mindkét kezével megragadta a
grabancát.
- Ne próbálj manipulálni engem.
Ahogy a nő fölé hajolt, és majdnem összeért az arcuk, Van
Sciverben tudatosult, hogy mennyivel erősebb Candynél. Ha egyik
kezével elkapná az állát, a másikkal pedig a koponyáját, csaknem
lecsavarhatná a fejét a nyakáról.
A nő arca elismerésre méltóan kifejezéstelen maradt.
- Tényleg manipulálni próbállak - ismerte el Candy. - De attól
még igazam van.
Van Sciver az álla vonalát, a nyaka vékonyságát tanulmányozta.
Aztán elengedte a nőt, és dühödten a Tahoe-hoz sietett, lélegzete
felhőként emelkedett az éjszakai levegőbe.
- Tudom - mondta.
 59
Teljesen elcseszve

Evan egyik kezét a lopott kocsi, egy rakterét zörgető

lombfúvóval megpakolt Toyota pickup kormányán nyugtatta. Joey
az éjszakai eget bámulta az ablakon át. Evan remélte, hogy Van
Scivert és csapatának maradékát sikerült kacsává tenni, és még
mindig a lenyelt digitális jeladót követik, amelyet Evan a
szökőkútnál talált kenyérhéjba szuszakolt bele.
Nem fogja megkockáztatni valamelyik szomszédos állam
repülőterének felkeresését. A Dulles túl nyilvánvaló lehetőség, a
Charlotte és a Nashville egyértelmű második opciók. Ellenben a St.
Louis-i alig tizenkét órára volt, és onnan egyetlen átszállással el
lehetett jutni a valószínűtlen célállomásnak számító kaliforniai
Ontarióba, Los Angelestől hatvanöt kilométerre keletre. Holnap
reggel, közvetlenül felszállás előtt vesz két jegyet a repülőtéren az
út első szakaszára, a hamis nevüket használva. A második szakaszra
a phoenixi átszállás alatt fizet majd be.
Joey végre megtörte a kétórás csendet.
- Most mit csinálunk?
- Hazamegyünk. Rendezzük sorainkat.
- Hogyan?
- Azt még nem tudom.
Ilyen késő éjszaka az autópálya szinte teljesen üres volt. A sötét
zúzottkő burkolat egy futópad szalagjaként suhant tova alattuk. A
kocsik lámpái gyengén és sápadtan világítottak, akár egy öregember
szeme.
- Szerinted van esélye a kölyöknek? - kérdezte Joey.
- Mindenkinek van.
- Olyan makacsul viselkedett. Nem akart velünk jönni, nem
fogadta el a segítségünket. Mintha bezárta volna magát a saját
börtönébe.
Evannek eszébe jutottak lakása kemény, fémszürke felületei, és
arra gondolt, mekkora kontrasztot képeznek Mia dísztakaróival és
gyertyáival.
- Sokan tesznek így - válaszolta.
Joey elnyomott egy morgást a torkában.
- Mit akartál elérni? - kérdezte Evan.
- Nem tudom. - Harag színezte a hangját. - Segíteni neki. Többet.
- Nem tudsz olyanokon segíteni, akik nem akarnak magukon
segíteni.
Evan Joey-ra nézett. A lány szeme könnyekkel telt meg.
Visszafordult az ablak felé, és megrázta a fejét.
- Kibaszott idióta kölyök - mondta.
Az egymás mellé tolt két ágyon ültek, Joey a laptopjával a
térdén, Evan pedig a motel jéggépéből vett kockákra kitöltött
vodkáját szopogatva. A recepciónál kapni lehetett miniüveges
Absolut Kurantot, amelyből Evan nem vásárolt, mert többre tartotta
magát egy ócska barbárnál. Ötutcányival arrébb, egy éjjel-nappali
italboltban talált egy üveg Glasst, egy chardonnay és sauvignon
blanc szőlőből érlelt bársonyos vodkát. Csípősen csúszott le, nem
cicomázták hozzáadott cukrokkal és savakkal, és ha elég sokáig
forgatta a nyelve körül, érzett rajta egy csipetnyi szulákot.
Nem éppen Stoli Elit, de hajnali négykor, a St. Louis nemzetközi
repülőtér melletti, nem éppen elegáns környéken be kellett érnie
ennyivel.
Belelapozott a richmondi ház mikrójából kihalászott vörös
jegyzettömbbe. A lapok üresek voltak.
Érthetetlen.
Joey a pohárra pillantott.
- Kaphatok egy kicsit?
- Nem.
- Ó, szóval segíthetek ellopni egy puskát egy járőrautóból,
repülhetek hamis iratokkal, elrabolhatok egy gyereket egy biztos
házból, de isten őrizz, hogy igyák egy kis alkoholt.
Evan elmerengett a szavain, majd odaadta neki a poharat. A
szoba olyan kicsi volt, hogy alig kellett közelebb hajolnia hozzá.
A lány belekortyolt a vodkába.
Amikor az íze beütött, Joey arca eltorzult.
- De hát ez pocsék. Neked ez tényleg ízlik?
- Én próbáltalak figyelmeztetni.
A lány visszaadta neki a poharat.
- Erről mindig a nevelőotthonom jut eszembe - mondta. - Az
alkohol szagáról. Meg a hajlakkról. És a mentolos cigarettáról.
Evan letette a poharat. Eszébe jutott, hogyan hagyta neki annak
idején Jack, hogy kitöltse a csendet, hogyan adott neki teret, hogy
eldöntse, akar-e beszélni, és ha igen, miről. És eszébe jutott Mia
tanácsa: És végül tudod, mit akarnak igazán hallani? Jó gyerek
vagy. Nem lesz semmi baj. Sokat jelentesz nekem.
- Folyton szívta őket - folytatta Joey némi hallgatás után. - A
„mostohaanya”. - Szinte vicsorogva ejtette ki a szót. - Mind
Nemmának hívtuk. Nem tudom, tényleg ez volt-e a neve, de
mindenki így hívta.
Evan Papa Z-re gondolt, ahogy nagy kényelmesen belesüllyed a
karosszékébe, akár egy remeterák a páncéljába, egyik kezében egy
sörrel, a másikban egy fénykardként suhogtatott távirányítóval,
miközben a gyerekek körülötte nyüzsögnek, veszekednek,
lökdösődnek és nevetgélnek. Mindig mindenből Van Sciver került
ki győztesen, a dzsungel királya, míg Evan egérként ólálkodott a
periférián, és igyekezett észrevétlen maradni. Szinte egy másik
életben történt, most mégis úgy érezte, mintha megint abban a
nappaliban állna.
Joey a laptop képernyőjére szegezte a tekintetét.
- Borzalmas nő volt. Háziköntösök. Arcra fagyott pír. És a
kedvenc szavajárása.
- Mi? - kérdezte Evan.
- Ez neked jobban fog fájni, mint nekem. - A nevetéséből
hiányzott minden dallamosság. - Istenem, micsoda nőszemély.
Szaga, akár egy hamutartóé. Nagy, himbálózó mellek. Sok lány élt
nála. Mindig végigjárták őket a pasijai. így tartotta meg őket.
Elhallgatott, megnyalta a száját, aztán ráharapott.
Evan levegőt sem vett.
- Nem sokra emlékszem belőlük. Csak az arcokra. - A képernyő
ragyogásában szeme üresnek, üvegesnek tűnt. - Sok-sok arcra.
Egy pillanatra mintha beleveszett volna az emlékekbe, nyakát
ösztönös védekezésül húzta be. Aztán magához tért, és lecsapta a
laptop tetejét.
- Nem akarok beszélni róla.
- Oké - válaszolta Evan.
A lány nem volt hajlandó ránézni.
Evan felállt a poharával meg az elegáns, tiszta kupakkal lezárt
üveggel. Belefordította a poharat a fürdőszobai mosdókagylóba, és
utánaöntötte a maradékot is, a vodka kotyogva csurgott le a
lefolyón. Bedobta az üres üveget a szemetesbe, visszament az
ágyhoz, és újra lapozgatni kezdte a vörös jegyzettömböt.
Érezte magán a lány tekintetét.
- Ezért vagyok teljesen elcseszve.
- Nem vagy jobban elcseszve, mint bárki más.
- Dühös vagyok - suttogta Joey. - Állandóan.
Evan óvatosan rápillantott, és a lány nem kapta el a tekintetét.
- Ezért azok a készségeid a felelősek, amelyeket a túléléshez
tanultál meg - magyarázta Evan. - Amelyek segítettek, hogy kitarts.
Joey nem válaszolt. A vékony lepedők a térde alá tolultak,
gyűrődéseik akár a szétkent vaj.
- De van egy választási lehetőséged — tette hozzá Evan.
A lány nyelt egyet.
- Mi lenne az?
- Tedd fel magadnak a kérdést, hogy ezek a készségek még
mindig jó szolgálatot tesznek-e neked. Megtarthatod őket, és
maradhatsz dühös. Vagy elengedheted őket, és igazi életet élhetsz.
- Te sem voltál képes rá - mondta a lány. - Elengedni, és igazi
életet élni.
- Eddig nem - értett egyet Evan.
- Úgy érzem, csapdába estem. Gyűlölöm a Programot, és
gyűlölöm, hogy nem voltam elég jó hozzá. És akkor eltűnődöm
rajta… kizárólag ezért gyűlölöm? Mert nem voltam elég jó?
- Elég jó voltál, hogy megszökj. Tudod, hány embernek sikerült,
és él a mai napig?
Joey megrázta a fejét.
- Amennyire tudjuk, csak nekünk, kettőnknek.
A lány csak pislogott.
- És ezt te csináltad, Teljesen egyedül.
- Ja, hát sosem tudhatod, mekkora erő lappang benned, amíg
egyszer csak muszáj lesz, hogy ott legyen. - Lekapcsolta az ágya
melletti lámpát, és lehajtotta a fejét a párnára.
- Jó éjt - mondta Evan.
Ő is lekapcsolta a saját lámpáját. A sötétítőfüggönyöknek hála
olyan feketeség borult a szobára, akár egy kriptában. Evan hallotta,
ahogy a lány fészkelődik, elhelyezkedik a lepedők között. Aztán
olyan tiszta csend támadt, hogy szinte dalolt.
- Jó éjt - válaszolta Joey.
Evan roamingos telefonja rezegni kezdett a zsebében. Elővette,
és megnézte a hívóazonosítót, amelynek területi kódja elárulta neki,
hogy a mobil, amelyről a kapcsolatot kezdeményezték, L. A.
belvárosában van. Felállt, és kicsit arrébb ment a phoenixi
csatlakozó-járatra váró maradék utasoktól. A légiutas-kísérő az
imént hívta a kapuhoz az utolsó csoportot, úgyhogy Evan intett
Joey-nak, hogy menjen csak előre. Egy perc, és ő is követi.
Megnyomta a válaszgombot.
- Szüksége van a segítségemre?
Légzés hangja zavarta meg a kapcsolatot.
- Igen - válaszolta Xavier Orellana. - Ki akarok szállni. Ki akarok
szállni a bandából.
- Megyek - mondta Evan.
Bontotta a vonalat, és felszállt a gépre.
 60
Semmi jó

- Tudtok jó „a te anyád” vicceket? - Peter felnézett Evanre és

Joey-ra, ahogy a liftajtók bezárultak.
Barna szeme halálos komolyságról árulkodott, mintha csak egy
orvos tanácsát kérte volna ki.
Amikor Evan és Joey behajtottak Castle Heightsba, közvetlenül
Mia mögé soroltak be, aki éppen Petert hozta haza az iskolából az
Acurájával. Peter kis túlzással körbe-körbe rohangált körülöttük az
előcsarnokban, a lifthez vezető úton.
Most az anyja mellett állt, és túlméretezett hátizsákja szíjait
rángatta. Mintha téglákkal pakolták volna tele. Mégis hány
tankönyv kellhet egy kilencévesnek?
- Miről beszélsz? - kérdezte Joey.
- Itt egy példa: az anyád olyan kövér, hogy beugrott a Vörös-
tengerbe, és azt mondta, „Piskóta vagy, Mózes”.
- Az adódollárjaink keményen dolgoznak a közoktatásban -
jegyezte meg Mia.
Peter rendületlenül folytatta:
- Az anyád olyan ronda, hogy megríkatott egy vak gyereket.
- Ez tetszik, mert két különböző módon is sértő - kommentálta
Mia.
- Az anyád olyan kövér, hogy még a chatszobában sem fér el.
 Joey elfordította a fejét, hogy elrejtse a vigyorát.
Amikor megérkeztek a tizenkettedik emeletre, Peter kirohant,
majd nyitva tartotta a liftajtót vézna karjával:
- Találkozunk az esti vacsoránál, ugye, Evan Srnoak?
Evan arckifejezése óhatatlanul elárulta, hogy megfeledkezett az
alkalomról.
Miután leszálltak Ontarióban, és felhívta Xaviert, Evan
kidolgozott egy tervet, amely szerint este tízre Pico-Unionban kell
lennie. A hétórai vacsorát fél kilencig letudja, vagyis lesz elég ideje
átérni a városon. Miközben végigfuttatta a fejében ezt a gyors
kalkulációt, érezte magán Mia perzselő tekintetét. A liftajtó
türelmetlenül csapkodta Peter karját, és minden alkalommal dühös
kattanással rándult vissza.
- Igen - válaszolta Evan.
Peter elmosolyodott, és elengedte az ajtót.
Evan a súlyos bokszzsákot püfölte, a csattanások visszhangokat
vertek a teljes falat kitöltő ablaküvegen. Mire az utolsó ütést is
leszámolta, izzadságban fürdőit, és erősen zihált. Épp a zuhanyzó
felé indult, amikor Joey sürgetően érte kiáltott.
Evan átkocogott a nagy, üres téren, majd felsietett a kacskaringós
lépcsőn a galériába.
A lány a kanapén ült, a nyitott laptop mellette hevert a párnán. A
vörös jegyzetfüzet fölül nézett rá, amelyet Evan a richmondi
mikroból húzott ki.
- Pilot FriXion toll - mondta.
Evan várt.
- Tudod, hogyan működik az eltűnő tinta?
- El kell tüntetni.
- Haha - válaszolta Joey, de nem járt hozzá mosoly. - A tintát
különböző vegyi anyagokból késztik. Amikor radírral tüntetsz el
valamit, súrlódás keletkezik, a súrlódás hőt termel, a hő pedig
aktivál egy savas vegyületet, amely semlegesíti a festéket.
- A mikro.
- Bizony. Rájöttek, hogyan tüntessék el a tintát hővel, de súrlódás
nélkül. Egy gyors mikrózással minden küldetésjegyzettől egy
csapásra megszabadulhatsz.
- De ez esetben hátramaradnak…
- Lenyomatok. Sajnos úgy tűnik, a jegyzettömböt hőkezeléssel
úgymond rehomorították.
- Létezik egyáltalán olyan szó, hogy „rehomorítás”?
Joey nem zavartatta magát.
- Észrevetted, hogy a lapok kissé merevebbek, pont mint a jobb
minőségű papírok?
Szemléltetésképp megdörzsölte az egyik lapot az ujjaival.
- Szóval minden eltűnt róluk? - kérdezte Evan.
- Majdnem. Egy lap a közepén nem kapott teljes dózist. Mint a
hideg rész egy fagyasztott burrito közepén, tudod?
- Nem.
- Mindegy. Gyere ide. - A lány odadobta neki a jegyzettömböt,
és Evan látta, hogy mindegyik oldalát besatírozta egy ceruzával,
egészen a szélekig. Ugyanolyan grafitszínűek voltak, kivéve a
legbelső oldalakat, amelyeken a negatív lenyomatnak köszönhetően
láthatóvá vált egy rövid írásrészlet.
6-1414 Sötét Út 32.
Evant ez Jack utolsó üzenetére emlékeztette, amelyet a férfi
láthatatlanul kapart fel a kocsija vezetőoldali ablakára.
- Egy részleges cím? - töprengett Evan.
- El tudod hinni, hogy egész Amerikában nincs egyetlen cím
sem, amely tartalmazza a „6-1414 Sötét Út 32”-t?
- És Amerikán kívül?
 - Az angol nyelvű országokban szintén nincs. A fordításokat is
ellenőriztem. Nem, ez egy kód lesz. Úgyhogy elgondolkodtam,
miféle kódokat használhat Van Sciver az embereivel. Emlékszel,
hogy Delmonico és Shea aktái szigorúan bizalmasak voltak?
- „Voltak”? Múlt időben?
- Nézd csak. - Rámutatott valamire a laptop képernyőjén, Evan
pedig egyszerre meglepve és kicsit sem meglepve fürkészte rajta a
legbizalmasabb besorolású dokumentumokat. - Tényleg tengerész-
gyalogosok voltak. Ezt jól láttad. De tudod, mi történt, miután
onnan kiléptek? A titkosszolgálat ügynökei lettek.
A zászlós-sasos biztonsági pecsétet nézve Evan gyomrában olyan
súlytalanság támadt, mint egy hullámvasúton közvetlenül a
lezúdulás előtt. Újra felidézte magában Van Sciver gúnyolódását:
Fogalmad sincs, ugye? Hogy ez milyen magasról jön?
Evan ismét a Hindukus egy sziklájának széléhez lapulva találta
magát, ahogy az éj sötétjében várja, hogy az ellenséges konvoj
elhaladjon a szűk fenti úton. Egyik bakancsa megcsúszott a szirt
hüvelykujjnyi peremén, és ezzel kőzuhatagot indított el. Sikerült
megkapaszkodnia a falban, és végignézte, ahogy a kövek eltűnnek a
lenti sötétségben. Szokatlanul szélcsendes éjszaka volt, a hegyi
levegő némaságba fagyott, mégsem hallotta, amikor elértek a
zuhanásuk végére.
Most is így érezte magát: az életéért kapaszkodott, és fogalma
sem volt a tágabb környezetéről.
- Mit akar ez jelenteni? - kérdezte Joey. - Hogy titkos ügynökök
voltak?
- Nem tudom - mondta Evan. - De az biztos, hogy semmi jót.
 61
Elfogadhatatlan

Charles Van Sciver az alabamai verandáján állt, miközben a

maradék szabadúszók kiléptek a mögötte elterülő
ültetvényesházból, felszerelésekkel és lőszerrel megpakolt, masszív
Hardigg szerszámosládákat hurcolva. Ezen a parton nem volt több
dolguk. Ideje újrarendezni a sakktábla figuráit, és megfigyelni a
kulcspozíciókat, hogy készen álljanak az azonnali bevetésre, amint
X Árva felüti a fejét.
Van Sciver már elővette a telefonját, és behozta rajta a számot,
de vonakodott elindítani a hívást.
Összeszedte magát.
És lenyomta a gombot.
Jonathan Bennett számos figyelemre méltó készséggel bírt,
ahogy azt az ember az Iroda urától várná. A legértékesebbet a
nyilvánosság minden egyes nap látta, anélkül hogy tudatában lett
volna.
Tökéletes testkontroll.
Egyszer végigtrappolt egy négynapos programot a louisianai
hőhullámban - huszonhét állomás választási beszédektől
szakszervezeti gyűlésekig olyan páratartalom mellett, hogy úgy
érezte, folyamatosan mocsárban gázol. Behúzta az államot, ahogy
ígérte, és egyszer sem izzadt meg közben. Sem a
kampányesemények forró lámpái alatt, sem a kilenc vita során, sem
a szituációs szobában, amikor légicsapást fontolgatott Irak
megtépázott északi részének helyrekúrása érdekében.
Ez nyírta ki Nixont. Az izzadás.
De Bennettet más fából faragták.
Ő volt a nem-Nixon.
A jogi egyetem előtt, a védelmi minisztérium különleges
ügynökeként töltött időszakának korai napjaiban olyan testi
funkciókat tanult meg szabályozni, amelyeket korábban
szabályozhatatlannak tartott. Ez a képessége a múltban és a jelenben
is jól szolgálta. Sosem készült róla fénykép gyöngyöző homlokkal
vagy ingét borító izzadságfoltokkal. Nem hebegett, és nem villant
idegesen ide-oda a tekintete.
És ami a legfontosabb, sosem remegett a keze.
Az amerikai nép ezt követelte manapság. Egy biztos kezű
vezetőt. Egy vezetőt, aki tudja, hogyan adjon el egy imázst - a
sajátját és az emberekét. Sosem tűntek fel nekik azok a nüanszok,
amelyek ezt a kompetenciát sugározták, legalábbis nem tudatosan,
noha kétségkívül regisztrálódtak valahol, mélyen a gyíkagyukban.
Ezeket kellett meggyőznöd. Becéloznod. Uralnod.
A gyíkagyakat.
Ösztön. Túlélés. Félelem.
Most éppen a stábját tanulmányozta drótkeretes szemüvege
mögül, amelyet azért választott, mert erélyességet és bizonyos
távoliságot kommunikált. Az emberei egy új lakhatási
törvényjavaslaton vitatkoztak, amely azzal fenyegetőzött, hogy a
képükbe robban a szenátusban, és ami még fontosabb, a CNN-en.
Az utóbbi öt percben egy ragadozó türelmével hallgatta az érveket,
de most már ideje volt lecsapnia.
Nyomatékosan megköszörülte a torkát.
 A vita abbamaradt.
Mielőtt kinyilváníthatta volna az ítéletét, megcsörrent az asztalán
beverő három nehéz, fekete telefon egyike. Amikor rájött, hogy7
melyik, felállt a kanapéról, átsétált a pecsétjét monokróm
domborműként prezentáló szőnyegen, és felvette a kagylót jól
láthatóan biztos kezével.
Hátat fordított a szobának, és egyetlen jelzésére folytatódott
mögötte a halk vita.
- Megtörtént? - kérdezte.
- Nem - válaszolta Y Árva.
Bennett várt két másodpercet, mielőtt válaszolt volna. Két
másodperc hosszú idő egy beszélgetés során, különösen, ha a
beszélgetés egyik felét az Ovális Irodából bonyolítják.
A többiek számára Bennett hallótávolságon kívül esett, de még
így is inkább halkabban folytatta:
- Ez nem juthat el az NSA-hez, a CIA-hoz vagy a külügyhöz.
Ezért jelöltem ki maga mellé a saját, személyesen átvilágított
embereimet. Ha ez kicsúszik a kezéből, kicsúszik az én kezemből is.
Az pedig elfogadhatatlan.
- Teljes mértékben… - kezdte Van Sciver.
Bennett levette a szemüvegét, és a mappájára helyezte.
- Amikor a védelmi minisztériumot vezettem, volt egy
mondásunk: „Tiszta munkához piszkos módszerek kellenek.” Ennek
kifogástalanul kell zajlania. Az az ember nem lófrálhat odakint.
Lehet, hogy nem tudja, miért, de ő az egyetlen megmaradt
összekötő szövet. Ha valaki össze tudja kapcsolni a pontokat, az
azért lesz, mert azok a pontok X-en keresztül állnak kapcsolatban
egymással. Nélküle viszont csak egyszerű pontok. - Bennett
beiktatott egy újabb két másodperces szünetet. - Takarítsa el az
összekötő szövetet, vagy lehet, hogy végül magát is a részének
tekintem majd.
- Igenis, elnök úr.
Bennett gondosan letette a kagylót a súlyos Resolute-asztalon
lévő telefonra. Egy gyors belső leltározással megállapította, hogy a
pulzusa normális, a légzése pedig egyenletes, mint mindig.
Megfordult, hogy szembenézzen a stábjával.
- Hol is tartottunk?
 62
Nem könnyű eset

Evan bokszeralsóban állt a komódja előtt, még érezte magán a

zuhany hidegét. Kihúzta a felső fiókot. Az egyik oldalon egyforma,
sötét Levi’s 501-ek, a másikon taktikai-diszkrét munkanadrágok
sorakoztak, olyan gondosan összehajtogatva és egymásra pakolva,
mintha vadonatújak lennének. Felvett egy nadrágot, majd
felcsatolva a derekára a Kydex biztonsági tokot, és
megkönnyebbüléssel fogadta, hogy ismét normál méretű pisztolyt
tarthat magánál. Aztán becsúsztatott két tartalék tárat a sima belső
zsebekbe. Nem dudorodtak ki.
A következő fiók tíz darab viseletlen, szürke, V nyakú pólót
tartalmazott. Felvette az egyiket, és betűrte a fegyvertokja mögé. A
szekrényben levette egy sarokban álló lépcsőzetes
cipősdoboztorony legfelső darabját. Rendszeresen cserélte eredeti
S.W.A.T. bakancsait, hogy biztos lehessen benne, nem követhetik
nyomon a talp récéibe ragadó mikroszálak vagy talajnyomok
alapján. Kilenc Woolrich ing lógott egymás mellett összekapcsolt
mágneses gombokkal. Egyenesen a csomagjukból kerültek a
szekrénybe, bár Evan előtte levágta róluk az árcédulákat, és
kivasalta rajtuk a gyűrődéseket. Ahogy felvette és begombolta a
legközelebbi inget, azon gondolkodott, amit mindössze pár órán
belül tenni készült.
 Be fog sétálni a világ legveszélyesebb bandájának barlangjába.
Megszámlálhatatlan változó, kikalkulálhatatlan kockázat. Ezért
kellett gondoskodnia róla, hogy minden más tökéletes,
kiszámítható, ösztönszerű legyen. Ismerte felszerelésének minden
kontúrját, szálát és műveleti tulajdonságát. Minden tárat gondosan
letesztelt egy sivatagi lőtéren, hogy biztos lehessen benne, a
legapróbb fennakadás nélkül csusszannak majd ki a
markolatfenékből.
Egy pántos fadobozban egy rakás új Victorinox óra várta a
gazdáját. Éppen felcsatolt egyet az egyik bal oldali övlyukába,
amikor rájött, hogy a küldetéshez öltözött, nem pedig a Mia
lakásában a küszöbönálló vacsorához. Huszonhárom perc múlva
lesz hivatalos odalent.
Nem tartotta bölcs dolognak, hogy illegálisan rejtett
lőfegyverekkel bukkanjon fel egy körzeti ügyész otthonában.
Visszament a fürdőszobába, levette a csípőre csatolt tokot, és
kivette belső zsebeiből a tartalék tárakat. A Victorinox is kissé
katonás hangulatot árasztott magából, úgyhogy inkább azt is
lecsatolta, és félretette. A munkanadrág és a S.W.A.T. bakancs elég
visszafogottnak tűnt, de egy figyelmes szem azokat is túl
agresszívnak találhatja. Mindkettőt lerúgta, aztán ott állt a
bokszeralsójában meg a Woolrich ingében.
Most már ez utóbbit is kezdte megkérdőjelezni. Taktikai
mágneses gombok - kizárt, hogy ezek feltűnjenek Miának. Ugye?
Levette az inget. Aztán a pólót is.
Már csak a bokszeralsó maradt.
Nem alakult valami jól a felöltözése.
Kopogás hallatszott, majd Joey szólt be az ajtón:
- Nem akarod megpróbálni azt a meditációs izét, mielőtt elmész?
- De igen, kérlek - válaszolta Evan.
 Evan és Joey egymással szemben ültek a galériában. A
Felöltözés Vacsorához hadművelet után Evan arra jutott, neki
nagyobb szüksége van a meditációra, mint a lánynak. Gyorsan
visszavette magára a ruháit, és csatlakozott Joey-hoz a lépcső
tetején.
A lány egy jógi egyenes tartását vette fel.
- Richmondban azt mondtad Dávid Smith kapcsán, hogy „nem
tudsz olyanokon segíteni, akik nem akarnak magukon segíteni”.
- Igen.
Evan látta, hogy a lánynak minden erejére szüksége van, hogy
kisajtolja magából a következő szavakat.
- Én segíteni akarok magamon - mondta. - Jobban akarom érezni
magamat.
- Oké.
- A meditálásban nyilvánvalóan pocsék vagyok.
- Ez nem nyilvánvaló. Lehet, hogy pont azt az eredményt éred el
vele, amit el kell érned.
- Elmondanád még egyszer, hogyan csináljam?
Jack a pisztoly szétszedésétől a meditációra való felkészülésig
megtanította Evant minden tevékenység megfelelő folyamatára.
Elkezdte felmondani az instrukciókat, amikor észbe kapott, és
felidézte az új Parancsolatot, amelyet saját magának talált ki - és
Joey-nak.
Ne szeress bele az A tervbe.
A lány a késlekedést némi értetlenséggel fogadva várt.
- Tudod mit? - szólalt meg végül Evan. - Talán eleve rosszul
közelítettük meg ezt az egészet.
- Hogy érted?
- Ülj úgy, ahogy neked kényelmes. Ahogy biztonságban érzed
magad.
 A lány idegesen felnevetett.
- Nem tudom, hogyan.
- Találd ki.
Joey körbenézett. Aztán megmozgatta a vállát. Megropogtatta az
állkapcsát. Keresztbe tette, majd pedig széthúzta a lábát.
- Használhatom a kanapét? - kérdezte.
- Azt csinálsz, amit csak akarsz.
Joey felmászott a kanapéra, magához ölelte a párnáját, és
felhúzta a térdét a mellkasához. Egy másik párnát a lábszárához
szorított, egy harmadikat pedig az oldalához, egyfajta odút építve
maga köré.
- Ez így fura?
- Nincs olyan, hogy fura.
- Oké. Oké.
- Jó így?
A lány a feje két gyors rándulásával bólintott.
- Csak összpontosíts a légzésedre, és hagyd, hogy a tested
beszéljen hozzád.
Evan lehunyta a szemét. Az első percben a csenddel ismerkedett.
Alig tudta leszűkíteni a koncentrációját, amikor a lány megtört.
Először jött a zaklatott légzés, aztán pedig a vihar.
A térdét átölelve, összegömbölyödve zokogott. Evan várta, hogy
felpattanjon és kirohanjon, mint legutóbb. De nem tette. Előre-hátra
dülöngélt, és addig sírt, amíg a párna elsötétedett a könnyektől,
amíg a haja az arcához tapadt, amíg Evan már azt hitte, sosem
hagyja abba.
Evan mozdulatlanul ült, ott volt vele anélkül, hogy vele lett
volna. Egy idő után felmerült benne, hogy ez talán nem elég.
- Odaülhetek melléd? - kérdezte.
A lány letörölte a könnyeit a kézfejével, és bólintott.
 Evan tiszteletteljes távolságban ült le mellé a kanapéra, de Joey
félretolta a párnát, és nekidőlt.
Evant ez teljesen váratlanul érte, és nem tudta, hogyan kellene
reagálnia.
Karja először mereven lógott a lány fölött. Joey reszketett, kezét
az álla alá gyűrte. Evan azon tűnődött, mit tett volna Jack ebben a
helyzetben, mígnem rájött, hogy Jack sosem került volna ilyen
helyzetbe.
Úgyhogy Evan inkább azt kérdezte magától, ő mit tenne.
Vigasztalóan leengedte a kezét.
Nem tudta biztosan, érintése nem vezet-e haraghoz vagy
meneküléshez, de a lány ott maradt, arcát Evan mellkasába temette.
Joey úgy érezte, a férfi egy horgony a számára: nem rántja le, de
rögzíti ehhez a ponthoz, ehhez a pillanathoz, belövi a helyét a
rendszerben. Evan pedig életében először nem kellemetlennek,
hanem drágának érezte a többletsúlyt.
A lány behajtotta a lábát, és enyhén előre-hátra lökdöste magát.
Miközben ő sírt, a férfi átkarolta és ringatta. Kisöpörte a haját a
szájából. Megköszörülte a torkát.
- Minden rendben - mondta.
- Nem lesz semmi baj - mondta.
- Sokat jelentesz nekem - mondta.
Evan lentről, a hálószobájából hívta fel Miát. Amikor a nő
felvette a telefont, vett egy nagy levegőt.
- Szia, Mia. Evan vagyok. Tudom, hogy már húsz perce ott
kellene lennem. De ma este nem tudok veled és Peterrel vacsorázni.
Sajnálom.
Joey végre lekászálódott a kanapéról, hogy megmossa az arcát,
Evan pedig szólt neki, hogy mindjárt visszamegy. Kicsivel több
mint egy óra múlva indulnia kell Pico-Unionba, és nem akarta addig
magára hagyni a lányt, amíg nem volt muszáj. Legalább annyira
saját maga, mint az ő kedvéért, mert a védelmező ösztön lassan
valami bensőségesebbé, atyaibbá formálódott benne.
Ami veszélyesnek és kiszámíthatatlannak tűnt, és ilyesmit most
nem engedhetett volna meg magának. De tudta, hogy ha egyedül
hagy egy tizenhat éves lányt mindazok után, amin az keresztülment,
sosem bocsátja meg magának.
Rövid, meglepett csend támadt a vonalban. Aztán Mia így szólt:
- Értem. Megkérdezhetem, miért?
Kétfelé húzta az, amivel Miának tartozott, és az, amivel Joey-
nak.
- Közbejött valami személyes.
- És nem tudtál volna felhívni minket? Mármint korábban?
- Nem ment. Sajnálom.
- Peter névtáblákat készített, és már egy órája megterítette az
asztalt. Várj… hagyjuk. - Evan hallotta a légzését a telefonban. -
Bocs. Nem akarlak bűntudatba hajszolni. És nem bánom, ha Peter
megtanulja kezelni a csalódásokat. Hozzátartozik az élethez. De
nem igazán tudom, hogyan kezeljem a kettőtök dolgát, ha egyszer
én sem ismerem a válaszokat. És ez egyre gyakrabban merül fel.
Mármint hogy nincsenek válaszok. És nem hiszem, hogy ez így
működni fog, Evan. Azt hittem, talán igen. De most azt hiszem,
nem.
Valami megdermedt, elhalt, majd szétporladt Evanben. A nő
konyhapultján halmokban álló tányérokra gondolt, a szennyes
szagára meg az okítócetlikre, és hogy mindez mintha egy másik,
jobb életből származott volna, amelyet nem érdemelt meg. Kilenc
emelet választotta el Evant Miától és Pétertől, mégis elérhetetlenek
voltak számára. Mindig is azok voltak. De egy kis időre jólesett úgy
tenni, mintha elérhetők lennének.
 - Megértem - mondta.
- Megérted. - Mia minden vidámság nélkül nevetett fel. - Tudod,
még sosem láttalak feldúltnak. Sosem láttalak dühösnek,
zaklatottnak, kikészültnek. Eleinte azt hittem, ez egyfajta erő. De
most már látom, hogy inkább csak egyfajta… semmi.
Mia szavai nem egyszerűen igazak voltak. Hanem mélységesen
igazak. Évtizedek súlyával omlottak rá Evanre.
- Nézd - folytatta a nő. - Még akkor sem akarom ezt csinálni, ha
ez az utolsó beszélgetésünk. Nem akarom eljátszani annak a
szerepét, aki törődik a másikkal. Hogy te eljátszhasd annak a
szerepét, akivel törődnek. Nem tudjuk kibogozni a csomót, bármi
legyen is ez a „csomó”. Semmi baj. Mindketten felnőttek vagyunk,
és bonyolult életet élünk. De bárcsak legalább lett volna annyi
gerinced, hogy azt mondd, te is törődsz velem.
A legmélyéből tört föl a vakító hőség, és még azelőtt kirobbant,
hogy visszafojthatta volna.
- Azt hiszed, színészkedem, Mia? Hogy nekem ez valami játék?
Azt hiszed, nem akarok egyszerűen csak tésztát főzni, vacsora
mellett beszélgetni, és veled lenni? Nekem nincsenek olyan
lehetőségeim, mint neked. Elveszítettem valakit, aki nagyon közel
állt hozzám, és ezt helyre kell hoznom, még akkor is, ha a
nyakamon maradt valami kölyök, és fogalmam sincs, mihez kezdjek
vele, még akkor is, ha más munkáknak is a végére kell járnom, még
akkor is, ha szeretnéd, hogy átmenjek hozzátok vacsorázni.
Egyszerűen csak meg kell tennem.
Zúgott a feje. A látása úgy elhomályosodott, mintha ivott volna.
Azon tűnődött, tényleg hangosan kimondta-e ezeket a szavakat.
Valószínűtlennek tűnt.
- Rendben - válaszolta Mia. - Kezdetnek megteszi. Köszönöm.
Egy jottányi szarkazmus sem csengett ki a hangjából. Evant
éppúgy ledöbbentette a reakciója, mint a saját kirohanása. Ilyen
viharra nem volt felkészülve, nem állt a rendelkezésére semmilyen
útmutatás, hogy menedékbe vezesse.
A penthouse túlsó végén becsapódott a bejárati ajtó.
Máris a kezében tartotta a pisztolyát, és a nyitott hálószobaajtóra
célzott vele, az ismerős nyugalom függönyként borult rá. Örömmel
fogadta.
- Mennem kell - mondta, és bontotta a vonalat.
Kiment a folyosóra, és észrevett egy összegyűrt papírdarabot a
nagy helyiség közepén. Elóvakodott mellette, kilépett a
betonpadlóra, és nagyot kerülve, a legjobb szögből nézett rá a
bejárati ajtóra. A bonyolult belső zármechanizmust kireteszelték.
Vagyis az ajtót belülről nyitották ki.
Eltette pisztolyát a tokjába, és kidugta a fejét a folyosóra. A lift
máris leért az előcsarnokba. Megfordult, és felsietett a csigalépcsőn,
hogy megerősítse, igen, a galéria valóban üres. Joey hátizsákja
azonban még ott volt, és kincsként őrzött cipősdoboza is a szófán
hevert.
Ami jó jel. Azokért biztosan visszajön.
Növekvő bosszúsággal ment le a lépcsőn, elsétált a folyosó
végéhez, és a nyitott hálószobaajtajától tíz méterre ledobott
papírgurigát bámulta. Abból a pozícióból az imént tisztán és
világosan lehetett hallani a Miához intézett szavait: A nyakamon
maradt valami kölyök, és fogalmam sincs, mihez kezdjek vele.
Elzsibbadt lábbal lépett előre. Leguggolt a papír fölé, és
széthajtogatta. Törékeny kék és sárga darabok hullottak ki belőle -
Joey anyanénje szárított liliomjának maradványai.
A papíron Joey üzenete állt:
Kösz, hogy itt vagy nekem. Tudom, hogy nem vagyok könnyű
eset.
L. J.
 63
Ördögszarv

Az éjszakai szél egyenesen áthasított Evan ingén. A Mara

Salvatrucha tagjai az elhagyatott templom megerősített acélajtaja
előtt csoportosultak, borotvált koponyájuk ravaszságot és
állatiasságot kölcsönzött nekik. Itt, az utcán rejtve tartották a
fegyvereiket, de pólóik jól láthatóan dagadoztak a kiszámítható
helyeken.
Amikor észrevették a közeledő Evant, koponyájuk egyként
fordult felé. Nehéz volt megkülönböztetni a szemüket az arcukra
pingált tintától. Elpöckölték a cigarettájukat, ellökték magukat a
templom bejáratának oszlopaitól, és olyan egységben léptek fel,
hogy arról egy amerikaifocis védelmi vonal jutott az ember eszébe.
Ahogy Evan odaért hozzájuk, felhúzták a pólójukat, hogy
megmutassák neki csillogó kézifegyvereiket.
Egy ördögszarv-tetoválásos férfi felszegte az állát, és az orra
hegye fölül méregette Evant.
- Szerintem rossz környékre tévedtél.
- Freewayjel akarok beszélni - mondta Evan.
Az emberek felnevettek.
- Sokan akarnak Freewayjel beszélni.
Evan hagyta, hadd eresszék ki a gőzt.
- Van bármi fogalmad róla, kik vagyunk, gringo etiléről Mi
vagyunk a Mara Salvatrucha. Lefordítom neked. A Mara azt jelenti,
„banda”. A Trucha azt jelenti, „félj tőlünk”.
Evan előrelépett. A férfiak előhúzták a pisztolyukat, de nem
emelték célzásra.
- A tetoválásaitok célja a félelemkeltés. Valószínűleg hozzá
vagytok szokva, hogy az emberek megrémülnek tőletek, amikor
végigsétáltok az utcán, esetleg bementek egy boltba vagy egy
étterembe. Mert ráírtátok az arcotokra, hogy benneteket egyáltalán
nem érdekel, hogyan látnak titeket mások. Ez pedig arra utal, hogy
bármire képesek vagytok. Biztos vagyok benne, hogy ez általában
beválik. Úgyhogy nézzetek rám. Nézzetek rám jó alaposan. És
tegyétek fel magatoknak a kérdést: úgy nézek ki, mint aki fél?
Egy pillanatig csak a távoli forgalom monoton zúgását lehetett
hallani. Ördögszarv szipogott egyet, és a fogai közé húzta az ajkát.
- Szóljatok Freewaynek, hogy látni akarom - mondta Evan.
Az emberek ideges pillantásokat váltottak. Aztán Ördögszarv így
szólt:
- Van vasad?
- Igen. Egy pisztoly. És nem adom át. Kérdezzétek meg a
vezéreteket, fél-e találkozni velem a saját főhadiszállásán, ötven
felfegyverzett embere gyűrűjében.
- Vigyázz, mit kívánsz, cabrón. - Ördögszarv a társaihoz fordult.
- Figyeljétek ezt a hijo de pút át.
Az acélajtó nyikorogva kinyílt, majd nehézkesen becsukódott
mögötte.
Evan várt, és a kint maradt embereken tartotta a szemét. Azok
nyugtalanul mocorogtak kék-fehér Nike-jukban, és állták a
tekintetét.
Végre kinyílt az ajtó, és felbukkant benne Ördögszarv. Kitárta az
ajtót Evannek. Amikor besétált rajta, tömjén- és testszag csapta meg
az orrát.
Többtucatnyi bandatag várakozott a templomhajóban pisztollyal
és géppisztollyal a kezében. Beszivárogtak Evan mögé, és teljesen
körülvették. Freeway az oltár alatti széles, szőnyeges lépcsőn ült
összekulcsolt kézzel, akár valami démonisten.
A helyiség falánál asztalok sorakoztak, rajtuk kis csomagok és
elektronikus mérlegek. A legtöbb dobozos tévés raklapot már
kivitték, de még mindig sok lopott iPhone, Xbox és Armani öltöny
maradt. A kisebb áruk leárnyékolt szatyrokból csordultak ki -
alufóliával bevont zsákokból, amelyek semlegesítették a boltok
elektronikus lopásdetektorait.
Evan a szeme sarkából észrevette Xaviert az árnyékos falanxban,
de nem nézett rá közvetlenül. Végigsétált a félretolt padok közti
soron, és tíz méterre Freewaytől állt meg. A férfi nem állt fel. Most,
hogy Evan közelebbről is megnézhette magának, már ki tudta venni
a vonásait a tinta alatt. Széles pitbullarca volt csaknem láthatatlan
szemöldökkel, pisze orral és ovális orrlyukakkal. Kerek feje
bowlinggolyóként ült izmos felsőtestén, homlokán
megtiszteltetésként és megkülönböztető jelként díszelgett az MS
tetoválás.
Freeway széttárta a kezét, majd újra összekulcsolta. Egy
kimondatlan kérdés. A környező fények megcsillantak az arcába és
ajkába fúrt acélszegecseken.
- Dolgom van az egyik embereddel - szólalt meg Evan. - Ki
akarom vásárolni.
Freeway szeme megrándult, mintha pislogott volna. Nehéz volt
megmondani, mert a tetovált szemhéj összemosódott a tetovált
szaruhártyával.
- Melyik emberemmel?
- Az rám és rá tartozik. Miután beleegyeztél a dologba.
 - És ha hazudok, hogy kiderítsem?
- Bízom benne, hogy állód a szavadat.
Olyan volt abba a fekete szembe nézni, mint magába a halálba
bámulni.
- Senki sem veszi el tőlem, ami az enyém - jelentette ki Freeway.
- És ezek az emberek az én tulajdonomat képezik. Ahogy a puták,
akiket az utcán futtatok. A drogok és a fegyverek is jók, sí. De
azokat mindig csak egyszer lehet eladni. Egy nőt napjában
tizenötször is eladhatok. Egy férfit pedig száz különféle módon
használhatok ugyanazon a héten. - Ahogy felállt, a lépcső
megnyikordult a súlya alatt. - Nem lesz kivásárlás. Nincs az
embereimnél értékesebb tulajdonom.
- Világos. Ezért ajánlottam fel, hogy fizetek neked érte.
- Ha rámozdulsz valamelyik emberemre, megölöm őt, az egész
családját és téged.
Nedves szél fújt be a fenti betört, színes ablakon. Evan kinézett
rajta a tetőre, ahol két éjszakával ezelőtt lapult meg. Rájött, hogy
fáradt. Fáradt a sok megtett kilométertől, és fáradt az előtte álló
úttól.
- Nem akarok háborúzni veled - mondta Evan. - De nem is félek
tőle.
Freeway megvillantotta a fogait.
- Te. Háborúzni. Velünk.
- Adok neked huszonnégy óra gondolkodási időt. Aztán
visszajövök. Ismét megkérdezlek. És vagy hagyod, hogy az
embered eljöjjön velem. Vagy mind meg fogtok halni.
Néhányan felnevettek, de Freeway csak bámulta Evant.
- Mit tervezel? - kérdezte.
- Majd kitalálok valamit.
Az emberek soraiban morajlás támadt.
 - Nyírd ki ezt a köcsögöt itt és most, Freeway! - kiáltotta egy
férfi Evan mögül.
Freeway hátranyúlt, és elővett egy borotvakést.
- Mi akadályoz meg benne, hogy itt helyben kibelezzelek?
- Semmi. De feltételezem, az alattvalóid nem parancsolnak
neked.
Freeway pár centire kinyitotta a borotvakést, majd hagyta
visszacsukódni.
- Miért nem intézzük el ezt az ügyet most rögtön?
- Most nem alkalmas nekem - válaszolta Evan.
- Nem alkalmas.
- Nem. Más ügyekkel is foglalkoznom kell.
- Érdekes ember vagy.
- Huszonnégy óra. Aztán visszajövök, és akkor elmondhatod,
hogyan döntöttél. - Evan előrelépett, mire mozgolódás támadt
mögötte, fegyverek kerültek elő bőrruhák alól, kibiztosítások hangja
hallatszott.
Freeway feltette a kezét, mire a bandatagok elnémultak.
- Feltéve, hogy nem félsz ismét szembenézni velem - tette hozzá
Evan.
A Freeway arcába süllyedt fekete gömbök Evant
tanulmányozták.
- Tetszik ez a játék - mondta Freeway. - Huszonnégy óra. Már
alig várom.
Amikor Evan megfordult, megérezte Xaviert valahol a hátul a
tömegben. Ahogy kisétált, az emberek egyetlen organizmusként
váltak szét előtte, majd töltötték be mögötte a kiüresedett helyet.
 64
Egyenletesen, akár egy ütemmérő

Joey a múzeumba illő körhintánál hagyta az Uber-kocsit, és

egyetemi kabátot viselő középiskolásoktól kért útbaigazítást a régi
állatkerthez. Úgy érezte magát, mintha egy CW-sorozatban lenne.
Körülötte minden gyönyörűen festett az éjszakai megvilágításban, a
bőre alatt azonban nyers érzelmek kavarogtak.
Connor, a gördeszkás, akibe ő meg Evan belebotlott a biztos ház
környékén, azt mondta, esténként általában itt lóg a haverjaival.
Joey nem igazán tudta, miért jött ide. Egyszerűen csak ki akart
mozdulni.
Normálisnak akarta érezni magát.
Megindult felfelé a domboldalon, és maga mögött hagyta a
Griffith Park fényeit. Ahogy feljebb jutott, fokozatosan leromlott a
környezet. Hajléktalanok zizegtek a bokrokban, drogosok cseréltek
gyűrött bankókat kis alufóliás csomagokra. Aztán Joey végre
megérkezett az elhagyatott állatkert határához.
Egy üres medveketrec Disney-szerű kőtábláit bandajelzésekkel
spray-zték be, előtte néhány széttöredező piknikpad sorakozott.
Akár egy kísértetjárta hely. Joey tovább nyomult az állatkert szíve
felé, el a repkénnyel benőtt ketrecek sorai mellett. Kőlépcsők
vezettek kerítéssel lezárt zsákutcákba. Egy gondnoki kalibát
drogtanyává alakítottak, belsejéből nevetés szűrődött ki, falaira
tábortűz vetített táncoló formákat, Joey belesett, de csak függőket
látott. Folytatta az útját a sötétségen át. Fecskendők és használt
kondomok borították a ketrecek közti szűk ösvényeket.
Aztán meghallotta a fiú vontatott hangját.
Az egyik ketrecben lógott a barátjával, azzal, aki leesett a
gördeszkáról. Volt velük néhány hasonló korú, vézna, tompa
tekintetű lány is.
Connor kinézett a rácsok között, és meglátta Joey-t.
- Helló.
A lány erőltetettnek érezte saját mosolyát.
- Helló.
- Fogd, Scotty. - Connor odaadta a vízipipát a barátjának, és a
ketrec hátsó részébe mutatott. - Menj körbe. Hátul van egy nyílás.
Joey megkerülte a ketrecet a sötétségben, és bepréselte magát a
szűk résen. Amikor bejutott a ketrecbe, Connor meg Scotty
feltartották neki az öklüket, ő meg lepacsizott velük.
- Ez itt Alicia - mondta Connor. - Ők meg Tammy és Priya.
Joey feltartotta az öklét, de az első lány csak bámult rá. A rúzsa
elkenődött.
- Ki ez a kislány? - kérdezte vontatottan.
A barátai nem nevettek fel, mégis úgy rázkódott a válluk, mintha
nevettek volna, ami hátborzongatónak és szenvtelennek hatott.
- Ne is foglalkozz Aliciával - legyintett Connor. - Kurvára be van
állva. - Odaintett Scottynak. - Add oda neki a pipát. Szüksége van
egy adagra.
- Nem, kösz - mondta Joey.
Connor elmosolyodott, férfikontya ide-oda billegett a fején. Bár
jó pár évvel idősebb volt a lánynál, jóképű arca még mindig kisfiús
hatást keltett. Sima és fehér vonásai mintha egyáltalán nem
szorultak volna borotválkozásra. Fű és Axe dezodor illata áradt
betűretlen ingjéből.
- Oké. Adj neki egy sört.
Scotty adott egy üveget Joey-nak, aki kinyitotta, és belekortyolt.
Pocsék íze volt, de nem fintorod ott el.
- Király - mondta.
- Ezt közöld a képeddel is - válaszolta Alicia.
Joey azon tűnődött, mi baj lehet az arckifejezésével, de ezt
követően már túlságosan is odafigyelt rá, úgy viselte, akár egy
maszkot. Az üveg hirtelen nagynak és ormótlannak érződött a
kezében, akár egy kellék. A lányok sokkal idősebbnek tűntek,
törékeny alakjuk és drogmámoruk másvilági aurát kölcsönzött
nekik, mintha centikkel a talaj fölött lebegtek volna. Joey esetlennek
és közönségesnek érezte magát mellettük, egy szárnyatlan
madárnak.
Scotty bekapcsolta az iPhone-ja világítását, és letette a
készüléket egy betonperemre, egy rakás rozsdás sörösdoboz mellé.
A falakat és a mennyezetet graffiti fedte, a kövér betűk és a vulgáris
firkák fenyegetőnek tűntek az erős fényben.
- Ez volt az utolsó sör, Alicia - mondta Connor. - Hoznál egy új
pakkot a hűtőből?
Alicia szája mosolyra húzódott. Úgy csúsztatta a torkára a kezét,
mintha most először erezné a saját bőrét.
- Hogyne, Connor.
Feltartotta sápadt öklét Joey-nak.
- Csak vicceltem az előbb. Gyere, adj egy pacsit.
Joey felemelte a kezét, de Alicia leengedte a sajátját, és elfordult,
mire a többi lány halkan felkuncogott. Alicia végighúzta anorexiás
vállát a falon a nyíláshoz vezető úton, a többi lány pedig oly
sápadtan és anyagtalanul követte, mintha puszta árnyak lettek volna.
Le sem lassítva csusszantak át a szűk helyen.
 Amint eltűntek, Scotty odalépett a nyíláshoz, elállva a kivezető
utat. Joey hallotta, ahogy Connor mögéje helyezkedik.
Beszorították.
Joey kényelmetlensége hirtelen megszűnt. Érzékelte cipőjének
sercegését a földön, a körülötte magasodó betonfalak távolságát,
izmai szunnyadó erejét. Szívverése a nyakában lüktetett, oly
egyenletesen, akár egy ütemmérő.
Ezt nem találta olyan ijesztőnek vagy fenyegetőnek, mint a
sörivást vagy az ökölpacsit vagy a helyes mosolygás kényszerét.
Egészen otthon érezte magát.
Ahogy megfordult, Connor megragadta az övét, és magához
húzta őt. Joey hagyta neki. A fiú elég nagyra nőtt, hogy ívbe feszítse
a lány hátát, akinek így meredeken fel kellett néznie rá. Connor
szája tealevélszagot árasztott.
Körbefogta az övét, bütykei a lány hasába nyomódtak.
- Tudod, miért jöttél ide - mondta.
- Eressz el - válaszolta Joey.
A fiú megcsókolta.
Joey zárva tartotta a száját, Connor borostája az ajkát szurkálta.
Mögötte Scotty felnevetett. Connor visszahúzta a fejét, de a lány
nadrágját továbbra is erősen markolta.
- Eressz el - ismételte Joey.
Connor föléje tornyosult.
- Egyelőre inkább nem .
Joey elhátrált, de a fiú megrántotta az övét, és visszahúzta őt a
mellkasához.
- A - mondta Joey megértőn. - Azt hiszed, te vagy a góré.
Higgadtan felhúzta a lábát, és dugattyúként csapott le a sarkával
Connor bokájára.
Olyasféle reccsenés hallatszott, mint amikor egy vastag ág törik
el.
Connor hitetlenkedve nézett le bezúzott bőrére. Talpa oldalra
billent, kilencvenfokos szögben állt el a bokájától.
Joey visszaszámolt:
- Három… kettő…
A fiú felsikoltott.
- Őrült ribanc! - kiáltotta Scotty, majd leeresztett vállal rontott
neki, akár egy amerikaifocis. Joey ellépett az útjából, és a fiú saját
lendületét felhasználva belevezette őt a falba. Arca a betonnak
csapódott, és nedves pacát hagyott maga után. Scotty összeesett,
lába fájdalomtól kalimpált, sarkával felverte a port.
Joey Connor hordónyi mellkasára helyezte a kezét, és meglökte.
A fiú durván hátrazuhant, és Scotty mellett ért földet. Még mindig
nyögdécselt.
Joey átpréselte magát a ketrec nyílásán. Ahogy kilépett, a világ
kinyílt körülötte. Visszaindult a lejtőn a civilizáció felé, és érezte,
hogy lényének egy része, amely eddig a mellkasában raboskodott,
kiszabadul, és elröpül a csillagok felé.
 65
Nem ártatlan

Joey belépett a 21A nyitva hagyott ajtaján, és a nagy, üresen

tátongó teret bámulta. Egyetlen lámpa sem égett, de a város fényei
bevilágítottak a hatalmas ablakokon, sötét ragyogásba vonva a
penthouse kontúrjait.
Egy sziluett emelkedett fel a konyhasziget melletti egyik
bárszékről.
Evan.
- Megvetettem az ágyadat - mondta.
Joey belépett a lakásba, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Kösz.
- Nem igazán megy ez nekem.
- Mi?
Evan a lányra, majd magára mutatott.
- Ez.
- Jobban megy, mint hinnéd.
- Nem gondoltam komolyan, amit a telefonban mondtam. Amit
meghallottál.
- Tudom.
Joey előrébb lépett, és egy darabig csak bámultak egymásra.
- Elmentem ahhoz a hülye frizurájú sráchoz. Tudod, akivel a
biztos ház környékén találkoztunk.
 Evan biccentett.
- Egy egyszerű semmirekellő. Igazad volt.
- Nem akarom, hogy igazam legyen.
A lány mereven hozzábújt, homlokát a mellkasának nyomta,
karja csak lógott az oldalánál. Evan egy pillanatig habozott, aztán
egyik kezét a fejére tette, és megsimogatta sűrű haját.
- Kemény éjszakád van, mi? - mondta.
- Aha. - A lány hangja egy oktávval megemelkedett, és megtört. -
Azt hiszem, végeztem a színleléssel.
- Milyen színleléssel?
- Hogy úgy csinálok, mintha semmire sem lenne szükségem
senkitől. Az anyanéném halála után kezdtem, mert… gondoltam,
tudod, úgyse számíthatok senkire. - Kihúzta magát. - De hazudtam.
Néha még mindig azon tűnődöm, milyen érzés lenne. Ha valaki
mondjuk betakarna. Vagy megkérdezné, „milyen napod volt?”. Egy
édes fiú az osztályteremben. Egy focicsapat. Az az egész hétköznapi
szarság. Ehelyett a… ehelyett a… - Megremegett a szája. -
Gondolod, lehet benne részem?
- Igen.
- Még nem túl késő?
- Nem. Ha végeztünk Van Sciverrel, átgondoljuk a jövődet. Nem
kell erről szólnia.
A lány kipislogott a szeméből egy könnycseppet, amely
lecsordult hibátlan, barna arcán.
- És mi lesz veled?
- Nekem már nincs ilyen lehetőségem. Ez más.
Joey felnézett rá.
- Biztos?
Evan biccentett.
- Még azután is, hogy elkaptad Van Scivert?
 - Mindig lesznek új Van Sciverek.
- És mi van Miával? Meg a kölyökkel?
- Mindig lesznek új Van Sciverek - ismételte Evan.
A lány csücsörítve tanulmányozta őt a félhomályban.
- Emlékszem, tizennégy éves koromban egyszer vérzett a fülem.
Van Sciver rábízott egy robbantási szakértőre, aki túl közel engedett
egy ajtóra helyezett töltethez. Azt hittem, beszakadt a dobhártyám.
A fickó visszavitt a városba, és kitett egy parknál, tudod, hogy ott
vegyenek fel. A lényeg, hogy rosszabb volt a helyzet, mint bárki
gondolta volna. A sétányon botorkáltam, és egy padon ülő fickó
mögött kötöttem ki, aki ringatózva motyogott valamit. Először azt
hittem, ő is megsérült. Vagy hogy őrült. De aztán láttam, hogy egy
kisbaba van az ölében. Az ő kisbabája. És olyan gyengéden fogta.
Odaosontam mögé a bokrok között. És azt mondta… azt mondta,
„Biztonságban vagy. Szeretet vesz körül.” - Joey szeme csillogott. -
El tudod ezt képzelni?
Sétál Jack mögött az erdőben, kis cipőjével a férfi sokkal
nagyobb lábnyomaiba lép.
- Igen - válaszolta Evan.
- Talán csak ennyi kell az élethez. Valaki, aki így érez irántad.
Hogy ember maradhass.
- Ez nagy ajándék - mondta Evan. - De egyben gyengeség is.
- Miért?
- Mert ez egy sebezhető pont, amelyet kihasználhatnak. Hogy
Jacknek meg kell védenie engem. Hogy nekem meg kell védenem
téged. Hogy nekünk meg kell védenünk Dávid Smitht. De ennek
most véget vetünk. Nem hagyjuk többé, hogy felhasználják
ellenünk, inkább mi fogjuk felhasználni ellenük. A Kilencedik
Parancsolat.
- „Mindig támadójátékot játssz” - biccentett Joey. - De hogyan?
 - Nálunk van, amire hajtanak.
A lány értetlenül nézett rá.
- Mi.
Joey szeme felragyogott.
- Engem használunk csalinak.
Evan bólintott.
- És tudjuk, hol kezdjünk horgászni.
Reggel ötkor távoztak. Kicserélték Evan kocsiját egy fekete
Nissan Altimára, amelyet a férfi az egyik biztos házánál tartott, a
Los Angeles-i nemzetközi repülőtér egy repülési útvonalán. Hét
órával és négy perccel később megérkeztek Phoenixbe. Néhány
órányi terepfelmérés és tervezgetés után egy eukaliptuszfa
árnyékában húzódtak le. A száraz, porízű szél bebújt a kocsi
résnyire nyitott ablakain.
A belváros sziluettje pár utcányira előttük emelkedett a magasba.
A külváros határán voltak, kétutcányira és északra a 10.
autópályától, kicsit távolabb a 17.-től. A kerek parkolóépület magas
falán egy reklám hirdette, hogy ez itt ARIZONA URBÁNUS
SZÍVE, a szöveg alatti kép pedig egy toronyházak formázta kubista
szívet ábrázolt.
Evan és Joey tucatnyi tervet kidolgozott, aztán még egy
tucatnyit: menekülési útvonalak, találkozási pontok, vészhelyzeti
szituációk. Mivel Los Angelesből hajtottak ide, és nem kellett
repülőtéri biztonsági intézkedések miatt aggódniuk, Evan egy
csomagtartónyi eszközt és fegyverzetet hozott, egy küldetéshez
esszenciális felszerelést, amelynek köszönhetően lényegében
bármire készen állt. De hiába a legalaposabb előkészület, amikor
elmész horgászni, sosem tudhatod, mi akad a horgodra.
Joey mintha csak olvasott volna a gondolataiban:
- Oké. Szóval tegyük fel, hogy elkapnak engem. Mit csinálsz?
 - Elkapom őket.
Az ölében tartott liliomcsokrot birizgálta.
- És aztán?
- Szóra bírom őket.
- Hogyan?
Evan csak nézett rá.
- Értem. És ha nem leszünk olyan szerencsések, hogy űz a
módszer beválik?
- Ne szeress bele az A tervbe.
Ahogy változtak a fényviszonyok, a domb tetején láthatóvá vált a
kovácsoltvas kapu fölötti íves felirat.
ÁRNYÉKOS VÖLGY TEMETŐ.
Itt talált rá Jack Joey-ra, amikor a lány az anyanénje sírját
látogatta. Ahogy Joey mondta, a férfi tudta, hová húz a szíve.
Van Sciver is tudta, bár nem érzelmi alapon. Ő egyfajta
tudományos ridegséggel ismerte ki az embereket, megtanulta, hogy
hol vannak a gyenge pontjaik, hogy mely húrokat kell
megpengetnie, hogy hogyan kell bizonyos reakciókat kicsikarnia.
Tizenegy hónapig volt nála Joey, ennyi ideig képezte, analizálta
és tanulmányozta. Evan feltételezett Van Sciverről annyi stratégiai
érzéket, hogy megfigyelés alatt tartson egy helyszínt, amely ekkora
érzelmi jelentőséggel bír a lány számára. Hogy ezt a megfigyelést
rejtett kamerák vagy aktív szabadúszók végezték, nem tudhatta
biztosan.
Van Sciver mindössze egy láncreakció kiváltó okaként tekintett
az emberek sebezhetőségére. Joey anyanénje elvezeti őt Joey-hoz.
Joey elvezeti őt Evanhez.
Evannek eszébe jutott a GPS-egység, amelyet Van Sciver Dávid
Smith karjába ültetett, és azon tűnődött, hogyan fogják megjelölni
Joey-t, ha most elkapják.
 Emlékeztette magát, hogy Van Sciver felbérelt emberei közül
legalább kettő a titkosszolgálat kötelékeiből került ki. Van Sciver
még sosem használta a szolgálat ügynökeit, és aligha döntött most
találomra mellettük. Evan gondolatmenete kellemetlen vidékre
tévedt, ahol a lehetőségek valami sötétté és mérgezővé dermedtek.
Joey benyomta a helyére a fülhallgatóját, és mozdult, hogy
kiszálljon a fekete kocsiból. Evan az alkarjára tette a kezét, hogy
megállítsa. Felvillant benne egy emlék - önmagát látta, amint
tizenkilenc évesen kiszáll Jack kocsijából a Dulles nemzetközi
repülőtéren, hogy felszálljon egy gépre, és megkezdje az első
küldetését. Jack akkor ugyanígy kapta el Evan karját.
Evan akkor látott először aggodalmat a szemében.
Emlékeztette magát, hogy ő itt és most nem aggódik. Aztán
ismét emlékeztette magát. Joey pillantásából ítélve az arckifejezése
nem vette be a mantráját.
- Mi az? - kérdezte a lány.
- A Tizedik Parancsolat. „Sose hagyj meghalni egy ártatlant.”
Most komoly kockázatot vállalunk.
- Nem vagyok ártatlan.
Evan bólintott. Ebben a küldetésben valóban nem volt az.
- Plusz kellek nekik, hogy eljussanak hozzád - tette hozzá a lány.
- Ahogy mondtad, el akarnak kapni, hogy ők diktálhassák a
játékszabályokat.
- Erre bazírozunk, de ez akkor is csak egy feltételezés. Most,
hogy egykori titkosszolgálati ügynökök is belekeveredtek a
dologba, nem tudjuk, hová vezetnek a szálak. De azt tudjuk, mi
mindenre képesek.
- Gyors vagyok. Szem előtt maradok, és úgy pörög majd a fejem,
mint egy búgócsiga.
- Ha tényleg megcsináljuk…
 - Mi az, Evan?
- Ne kúrd el.
- Ez meg mit akar jelenteni?
- Azután, ami Jackkel történt, semmi sem akadályozhat meg
abban, hogy elkapjam Van Scivert. Semmi. És senki. - Kiszáradt a
torka, de hogy a száraz sivatagi levegőtől vagy a légkondicionálótól,
azt nem tudta. - Ne hozz olyan helyzetbe, hogy döntenem kelljen.
Joey megértette, komoran biccentett neki, és kiszállt a kocsiból.
 66
Súrlódáshő

Lyle Green átadta a távcsövet társának, Enzo Pellegrininek, aki a

szeméhez emelte, és felsóhajtott. Lehelete áporodott kávétól bűzlött.
Egy parkoló kocsiban ültek, és a hullámzó fűtömegből kiemelkedő
egyik sírkövet figyelték. A zöldnek ehhez az árnyalatához alaposan
trágyázott talaj szükségeltetett, ahhoz meg hullák és kertészek, és
Árnyékos Völgyben bőven akadt mindkettőből.
- Odanézz, déli bejárat - szólalt meg Enzo.
- Ja, ahogy a terhes csajra meg a műlábú fickóra is oda kellett
nézni - mondta Lyle.
- Csak sántított.
- Mert ha műlábad van, akkor sántítasz.
- Tízes évei közepén járó lány.
Lyle felvette a műszerfalról a puskáról leszerelt teleszkópot, és a
szeméhez emelte. A lány elhaladt néhány bokor mellett, majd
kilépett mögülük.
- Azt a kurva. Ő az.
- Hívd Van Scivert. Most rögtön.
Lyle felkapta a Samsungját, és hívta a számot a Signalon
keresztül.
A következő pillanatban Van Sciver szólt bele a vonalba:
- Kódot.
 Lyle a kijelzőre pillantott.
- „Víg somfa.”
- Mondja.
- Megvan. Itt a lány.
Mostanra olyan közel járt hozzájuk, hogy Lyle már a teleszkóp
nélkül is jól látta. Letett egy adag virágot a sírra, és fejét leszegve
motyogott valamit a földnek.
- Ne közelítsék meg - mondta Van Sciver. - Ismétlem: ne
közelítsenek. Távolról kövessék, hátha X is szemmel tartja.
Várjanak a megfelelő alkalomra, és jelöljék meg.
Enzo kinyitotta a kesztyűtartót. Különböző GPS-nyomkövetők
lapultak benne - microdot, mágneses jeladó a járművek
kerékaknájához, egy fiolányi lenyelhető szilikon mikrocsip. A lány
elindult, Lyle pedig a gázra lépett, és a temető peremén gurulva
követte.
- Vettem.
Húsz perccel később Lyle egy zsúfolt taqueriában szürcsölte a
túlfahéjazott horchatáját, és a tér túlsó végét figyelte, ahol a célpont
egy kávézó teraszának asztalánál ült. Lyle-nak egy Nikon lógott a
nyakában, szíján az Arizonai Állami Egyetem lógója díszelgett. A
„csak szétnézek a városban” álcát cink-oxidos napozókrém és
büszke öregdiákos pólóing egészítette ki.
Miközben úgy tett, mintha a kamerával bíbelődne, ráközelített a
lencsével a lányra. Ahogy végigpásztázta a teret, kiszúrta
Pellegrinit, aki a kávézóban támasztotta a pultot, és egy szívószálat
forgatott az Arnold Palmerében. Néhány ital került ki a pultra, hogy
a pincér kivihesse. Pellegrini elővett egy fiolányi mikrocsipet,
beleöntötte őket egy vizespohárba, és elkavarta a szívószálával.
Amikor a pincérnő felbukkant, hogy elvigye a tálcát, csak lazán
támaszkodott tovább a pultnak. Ahogy a saláta és a megcinkelt víz
megérkezett Joey asztalára, Pellegrini a másik oldalon kilépett a
kávézóból, és elsétált a szomszédos utcába, ahol a kocsijukat
hagyták.
Lyle a Joey könyökénél álló poháron tartotta a Nikon lencséjét.
Ebből a távolságból a folyadék tökéletesen tisztának tűnt, az apró
fekete mikrocsipek láthatatlanná váltak. Lenyelve összesereglenek a
gyomorban, ahol az emésztősavak stimulációja beindítja a GPS-
jelzést, valahányszor a gazdatest eszik vagy iszik. A technológiát
nemrég fejlesztették tovább, így már nem kellett hozzá bőrtapasz a
jel továbbításához, ami megkönnyítette az észrevétlen elhelyezést.
Ugyanakkor ennek a módosításnak megvolt a hátulütője is: az adó
rövidebb ideig sugárzott, étkezés után mindössze tíz percig maradt
aktív. A mikrocsipek negyvennyolc órán belül lebomlottak, és
távoztak a szervezetből.
Van Sciver arra játszott, hogy a következő két nap során a lány
elvezeti őket X Árvához.
A lány most a salátáját piszkálta, és a poháron nyugtatta a kezét.
Lyle szuggerálta, hogy vegye fel, és igyon, de valami a telefonján
elvonta a figyelmét. Levette a kezét a pohárról, és elfintorodott.
Lyle-nak le kellett tennie a kamerát, nehogy felfigyeljenek rá,
úgyhogy kortyolt egyet a cukros horchatából, és közben nézte,
ahogy a lány a telefonját nyomkodja ahelyett, hogy végre vizet inna.
Felberregett a telefonja, fogadta a hívást.
- Kódot - szólalt meg a vonalban Van Sciver.
Lyle a kijelzőre pillantott.
- „Vízforraló szeretettel.”
- Helyzet?
- Megkapta a rendelését. Már csak arra várunk, hogy tegye a
dolgát.
- Hordozó?
 - Egy pohár víz.
- Vonalban maradok - mondta Van Sciver.
Lyle nyelt egyet, hogy benedvesítse a torkát.
- Rendben.
Kényelmetlennek érezte a csendet.
Közben elég idő telt el, hogy Lyle ismét anélkül babrálhasson a
Nikonnal, hogy felhívná magára a figyelmet. Felemelte a gépet, és
Joey-t figyelte a lencsén keresztül, ahogy eszik, és merengve a
távolba bámul. A nap elérte a zenitjét, onnan forralta a teraszt. A
kibaszott Arizonában vannak. Miért nem iszik már egy kortyot?
Aztán a lány végre megtörölte a száját. A pohár felé nyúlt.
Felemelte az asztalról.
Egy alak bukkant fel mögötte, de csak homályosan látszott a
célpontra ráközelített lencsén keresztül. Odanyúlt egy kéz, és elvette
a poharat a lánytól.
Lyle igazított a fókuszon, és azon kapta magát, hogy X Árvát
bámulja.
Honnan a picsából tudta, hogy megcinkelték a vizet?
Lyle hirtelen izzadni kezdett. Az egyetemi póló a hátához tapadt.
X mondott valamit a lánynak.
Lyle légzése megváltozhatott, mert Van Sciver beleszólt a
vonalba:
- Mi az? Mi történt?
Lyle összerezzent a hangra - egészen megfeledkezett a füléhez
nyomott telefonról. Száguldó gondolatokkal igyekezett
megfogalmazni a fejleményeket. Kinyitotta a száját, de a rémület
meggátolta a szavak megformálásában.
A lány felállt, hogy távozzon.
X Árva megállt a széknél, a pohár még mindig a kezében volt.
Aztán felhajtotta a tartalmát.
 Ahogy X követte a lányt ki a térről, Lyle érezte, hogy a szája
kissé tágabbra nyílik. A Samsungján egy pittyegés jelezte, hogy a
GPS-jel- zés aktivizálódott.
- Mi történt? - kérdezte újra Van Sciver.
Lyle csak másodszori próbálkozásra tudta kipréselni a szavakat.
- Megütöttük a főnyereményt.
Lyle a Samsunggal a kezében rohant át a téren, hogy
csatlakozzon Pellegrinihez a máris járó motorú kocsiban. Lyle
beugrott, a GPS- térképre pillantott, és veszettül jelzett a társának,
hogy forduljon jobbra.
- Arra, arra, arra! Már csak hét percünk van.
Pellegrini nem értette Lyle izgatottságát.
- Megvan a lány?
- Megvan X Árva - válaszolta Lyle.
Pellegrini arcára kiült a döbbenet. A kocsi csikorgó kerekekkel
indult el. Lyle körbevezette a tömbön a kijelzőn pislákoló pont
nyomában.
- Magunk csináljuk? - kérdezte Pellegrini. - Vagy megvárjuk az
erősítést?
Lyle feltartotta a kijelzőt. A titkosszolgálat korábbi tagjaiként
megvolt a maguk elsődleges műveleti preferenciája, az pedig a
megfigyelést, a megelőzést és a védelmet foglalta magában.
Szükség esetén támadó erőként is fel tudtak lépni, de képzésük
hangsúlya nem erre a területre esett. Ezt az itteni társaik halálozási
rátája túlságosan is nyilvánvalóvá tette.
- Megjelöltük X Árvát - válaszolta Lyle. - Ha gyorsan lépünk,
most rögtön elkaphatjuk.
Pellegrini befordult a sarkon, és meglátták maguk előtt a
légterelős, fekete Nissan Altimát, X Árvával a volán mögött,
mellette pedig a lánnyal. Lyle elküldte Van Scivernek a jármű
leírását és rendszámát.
Van Scivernek műholdakhoz is volt hozzáférése, és ha egyszer
odafentről bemérik a célpontot, sehová az égegyadta világon nem
mehet anélkül, hogy ne találnák meg.
Van Sciver válasza ezt meg is erősítette: A MADARAK
KÉSZEN ÁLLNAK.
ÚTON VAN?
MINDJÁRT A REPTÉREN.
A Nissan eltűnt egy sarok mögött. Kanyarodás közben X Árva
arca kissé feléjük fordult.
- A picsába - fakadt ki Pellegrini. - Meglátott minket?
- Nem tudom. Nem hiszem.
- Szólj Van Scivernek.
Lyle bepötyögte: LEHET, HOGY ÉSZREVETTÉK. NEM
BIZTOS.
Van Sciver válasza: FOLYTASSÁK. LEGYENEK
ÓVATOSAK.
A Nissan ment tovább, nem lassított, nem gyorsított. A
nyomában maradtak.
- Azt a kurva - mondta Lyle. - Mi fogjuk elcsípni. Mi leszünk
azok.
- Higgadj le.
A Nissan befordult egy hatszintes parkolóházba.
Lyle megüzente Van Scivernek: BEMENT EGY
PARKOLÓGARÁZSBA.
A válasz: A MADARAK A HELYÜKÖN. RÁÁLLUNK,
AMIKOR KIJÖN. HAJTSÁK KI, DE NE ÜLDÖZZÉK.
Lyle behozta a GPS-térképet, és nézte rajta, ahogy a pont egyre
emelkedik és emelkedik.
- Egy felsőbb szintre tart.
 Pellegrini befordult a parkolóházba. Amikor lelassított, hogy
kivegye a jegyet az adagolóból, Lyle előremutatott. Az immár üres
fekete kocsi a liftek környéki, mozgássérülteknek fenntartott
parkolóhelyek mellett állt.
Pellegrini odahajtott hozzá, Lyle pedig kiugrott, és megkerülte a
Nissant, hogy megbizonyosodjon róla, üres. Miközben visszarohant
a kocsihoz, már gépelte is Van Scivernek a következő üzenetet:
KOCSI
ÜRES, FÖLDSZINTEN ÁLL A LIFTEK MELLETT.
Már a jelsáv legalsó szakasza is gyengén pislákolt, de a szöveg
még épp elment, mielőtt a Samsung elveszítette volna a térerőt.
- Gyerünk, gyerünk, gyerünk. Feljebb ment.
- Miért? - kérdezte Pellegrini.
- Ha egy másik szinten kocsit cserél, ott kell lennünk, hogy
beazonosítsuk a műholdaknak az új járművet. Csak pár percünk
van, mielőtt elveszítjük a GPS-jelet.
Körkörös rámpa tekeredett a parkolóház üreges közepe köré.
Pellegrini belegyorsított a kanyarba, és a centrifugális erő az ajtónak
nyomta Lyle-t, ahogy a kocsi felhajtott az első emeletre.
Figyelte a pöttyöt. Messze fölöttük, az ötödik emeleten volt.
Pellegrini értetlenkedő hangot hallatott, mire Lyle felpillantott a
kijelzőről.
Immár egy fekete kötél lógott le a parkolóház központi oszlopa
mellett.
Lyle agya sehogy sem tudta feldolgozni hirtelen megjelenését.
Visszanézett a kijelzőre. A pötty már nem az ötödiken volt. Hanem
a negyediken. Aztán a harmadikon.
Pellegrini lelassította a kocsit, és a fegyveréhez kapott.
Lyle ismét a három méterre tőlük lógó vaskos nejlonzsinórra
pillantott.
 Egy leereszkedő kötél.
Ahogy felkanyarodtak a második emelet felé, X Árva lesuhant a
kötélen, kesztyűs kezében egy magabiztosan célra tartott pisztollyal.
A sofőroldali ablak szétrobbant, ahogy a férfi halántékon lőtte
Pellegrinit.
Vér fröcsögött Lyle-ra, de ő még ekkor sem kapcsolt. X Árva
leereszkedett a kötélen, közben az immár sofőrtelen kocsi felzúgott
a rámpán a második emeletre, mintha csak ereszkedésük és
emelkedésük egy emelőcsiga két ellentétes oldalán történne.
Egy dermedt pillanatig a két férfi szemmagasságba került
egymással, és Lyle-nak tökéletes rálátása nyílt X arcára az
összhangba állított célirányzékok fölött.
Aztán már csak a torkolattüzet látta.
Evan lecsatolta magát a kötélről, és rövid zuhanását guggolással
tompítva landolt a földszinten. Egy csuklómozdulattal levetette a
kesztyűjét, amely ezt követően a ruhaujjához csatlakoztatott
kapocsról lógott, miközben a teljes barkás bőr a súrlódáshőtől
füstölgött.
Tizenhét embernek annyi.
Nyolc maradt.
Joey előjött a lépcsőházból, és odarohant Evanhez, aki már a
Nissan Altimánál várta. Miközben a férfi letépte a kocsiról a
levehető légterelőt, és elrohant vele egy konténerhez, a lány lehúzta
a szénszálas borítást, felfedve alatta a jármű eredeti, fehér színét.
Evan lecsavarozta az arizonai rendszámtáblákat, mire előbukkantak
alóluk kaliforniai társaik.
Néhány járókelő értetlenül bámulta a rámpák közt lógó kötelet.
A második emeleten dudák harsogtak az összetört kocsi körül.
Támadt akkora zűrzavar, hogy Evan és Joey többé-kevésbé
észrevétlenül távozhasson. Bedobták az arizonai rendszámtáblákat
meg a szénszálas burkolatot egy lift melletti konténerbe, beszálltak
az immár fehér Nissanba, és kihajtottak a sűrű forgalomba.
 67
A kis csinos

X Árvaként Evan spagettigubancnyi ismeretséget, kapcsolatot és

gyötrelmet hagyott maga után. Minden magas rangú célpont,
amelyet a bolygó bármely részén kiiktatott, egy hatalmas háló
stressz-pontjaként funkcionált. A titkosszolgálat jelenléte arra utalt,
hogy sötét múltjának valamely pontján megrándult egy selyemszál,
amely egyenesen D. C.-be vezetett vissza.
Ahogy közeledtek az autópálya kijárata felé, Joey megszólalt:
- Várj.
Evan magához tért a gondolataiból, és a lányra pillantott.
- Vissza kell mennünk L. A.-be.
- Előbb el kell intéznem valamit.
Arckifejezését látva Evan bólintott.
Követte Joey útmutatását, és behajtott Kelet-Phoenix egy egyre
zűrösebb részébe. A lány egy Evan számára túlságosan is ismerős
tekintettel pásztázta az ablakon kívül elsuhanó utcákat.
- Ezt a környéket Sziklatömbnek hívják - mondta Joey. - Nem
tudsz anélkül végigsétálni a járdán, hogy belebotlanál egy crackes
zacskóba.
Evan ment tovább, mígnem a lány előremutatott.
- Itt állj meg.
Kiszállt, és megtorpant a sofőroldali ajtó mellett, nem tudván,
merre akar indulni Joey. A lány megkerülte a kocsit, a férfi oldalát
súrolva elment mellette, és átvágott az utcán. Evan követte. Egy
egykor sárga ház állt egy szeméttelepnek is beillő udvar mögött. A
linóleumburkolat nagyja felhólyagzott, és száradt festékként görbült
fel a széleknél. A veranda egyik sarkában egy hájas nő ült egy
hintaágyon.
Joey átlépett a térdig érő, zsanérokon lógó kapun, Evan pedig
követte az udvaron át. Elhaladtak egy kar nélküli játék baba, egy
rozsdásodó babakocsi és egy átázott matrac mellett. Joey fellépett a
verandára, az öreg deszkák panaszosan felnyögtek a súlya alatt.
A nő bőrén a hideg szél ellenére is izzadság gyöngyözött. Nava-
hómintás dresszt viselt. A szegély alatt látszott, hogy az egyik lába
felét amputálták, a csonkja a veranda fölött lengedezett. A másik láb
mintha feldagadt volna, és elrepedt hajszálerek tarkították. Evan
érezte a fertőzés édeskés, zavaros szagát. Egy oxigénpalackból
tubus kígyózott fel a nő orrához. A hintaágy nyikorgott és recsegett
alatta.
Rájuk se nézett, pedig egyenesen előtte álltak.
- Emlékszel rám, Nemma?
A nő lustán elfordította a fejét, hogy megnézze magának Joey-t,
közben egy műsorújsággal legyezte magát.
- Talán igen - válaszolta. - Te voltál az a kis csinos. Egy kicsit
leszbós.
- Na, vajon miért?
Levegő zörgött végig a nő torkában, a hosszadalmas folyamat
nehézkesnek és nedvesnek hangzott.
- Semmit se tucc tenni velem, amit a cukorbetegség már ne tett
volna meg. És az csak a kezdet. Kivágták a bal felső
tüdőlebenyemet. Napjában öt-hatszor úgy rám jön a köhögés, hogy
ki se tudom tisztítani a torkomat. Kétrét kell görnyednem, és
Heimlich-fogást kell csinálnom magamon, csak hogy kapjak
levegőt. A mocskok elvették a nevelőszülői engedélyemet meg
mindent.
Joey eltávolodott Evantől, és egy vesszőből font, rothadó
dohányzóasztal túlsó oldalán állt meg.
- Azt várod, hogy sajnáljalak?
A nő nevetésszerű hangot hallatott.
- Nem várok én már semmit.
Evannek feltűnt, hogy a csípőjén lógó fegyvertok túl könnyű.
Joey oldalt állt neki, hogy ne láthassa a balját. A nő tekintete
megállapodott valamin Joey kezében. Evannek eszébe jutott, hogy
Joey súrolta őt, miután leparkolt az Altimával. Oda se kellett
nyúlnia a tokhoz, hogy tudja, üres.
Joey szépen helyezkedett. A dohányzóasztal trükkös szögben állt
közöttük, és figyelembe véve a lány reflexeit és képzését, Evan nem
tudta volna időben elérni őt.
A nő beletörődőn bólintott:
- Azért jöttél, hogy árts nekem?
Evan tett egy lépést hátra, mire Joey előrébb lépett, hogy az
asztal közöttük maradjon. Le sem vette a szemét a nő arcáról.
Evan megállt, mire Joey is megállt. Még mindig nem látta a lány
kezét, de azt igen, hogy válla megfeszült, izmai készen álltak.
Semmit sem lehetett hallani, csak a nő beteges, recsegő légzését.
Joey lassan felsóhajtott, és a feszültség elszivárgott a
testtartásából.
- Ah. Inkább hagyom, hogy az élet darabonként szétszedjen.
Ahogy te tetted velünk, lányokkal. A különbség csak az, hogy én
újra össze tudom rakni magamat.
A nő nem mozdult. Evan sem.
Joey előrelépett, és föléje hajolt.
 - Már nem élhetsz bennem. Mostantól önmagadban kell élned.
Azzal megfordult, és lesétált a verandáról. Ahogy elment Evan
mellett, visszaadta neki a pisztolyát.
Otthagyták a nőt a hintaágyon ringatózva.
 68
Zárt szobás rejtély

Candy odalépett a phoenixi parkolóháznál felállított rendőrségi

kordonhoz. A zsaruk fokozatosan enyhítettek a zárlaton, a
helyszínelők jöttek-mentek.
Egy rendőr megállította.
- Odabent parkol, asszonyom?
- Igen, a PT-irodában dolgozom, a tér másik végén, és…
Istenem, mi történt?
- Erről nem beszélhetünk, asszonyom. Kérem, szálljon be a
kocsijába, és azonnal távozzon.
Candy idegesen bólintott, és bement, tekintetével a földszinti
autókat fürkészte. Van Sciver egész nap a garázs fölött tartotta a
műholdakat, de nem láttak fekete Nissan Altimát kihajtani az
épületből.
A rámpa még mindig le volt zárva, a rendőrök szétszéledtek a
parkolóházban. Candy a liftek felé indult, és a maradék kocsikat
pásztázta. Fekete Altima sehol.
Az autó nem hagyta el az épületet. És nem állt ott sem, ahol Lyle
Green utolsó üzenete szerint állnia kellett volna.
Ez olyasféle zárt szobás rejtélyt jelentett, amihez most egyáltalán
semmi kedve sem volt.
Tekintete a mozgássérültek parkolóhelyei mellett álló kukára
tévedt. Belegyömöszöltek valamit, ami fekete ponyvának nézett ki.
Közelebb ment.
- A picsába - mondta.
Lefordította a beton szemeteskuka fedelét, és a letépett
szénszálas borítás halmára pillantott. Beletúrt, kihúzta a darabokat,
és mindegyiket alaposan végignézte megkülönböztető jelzések után
kutatva. Félúton járt a kupacban, amikor az egyik szénszálas csík
peremén talált egy apró szerzői jogi lógót: ©Full Autó WrapAttack.
Készített róla egy képet a mobiljával, és elküldte Van Scivernek.
Ahogy visszatömködte az anyagot a szemetesbe, észrevette az alján
az eldobott rendszámtáblákat.
Egy oldalajtón ment ki az épületből, átcsusszant egy résen a
kordonban, átvágott a téren, és beszállt a parkolóóráknál álló két
Chevy Tahoe egyikének hátsó ülésére. Ezek is páncélozottak voltak,
akárcsak a Richmondban használt társuk.
Az első üléseket Van Sciver és Thornhill foglalták el.
Thornhill feltartotta a telefonját, amelynek Google-térképén egy
helyszínjelző tű virított.
- Full Autó WrapAttack - mondta a férfi. - South Figueroa
1019B. Los Angeles. Egy bolt, a helyszínen gyártják a saját
személyre szabott cuccaikat. Mit gondolsz?
Van Sciver egy pillanatig mérlegelte magában a kérdést.
- Nem egy biztos nyom - válaszolta végül. - De nincs jobb.
Költöztessük oda a főhadiszállást.
- Még jó, hogy ilyen rugalmasak vagyunk - jegyezte meg
Thornhill.
Candy megfordult, hogy az egy hellyel mögöttük parkoló
Tahoera nézzen. A sötétített hátsó ablakokon át alig tudta kivenni az
ülésekre bezsúfolódott nyolc szabadúszót.
- Melyik a pilóta? - kérdezte.
 - A fickó az anyósülésen - válaszolta Van Sciver. - Van egy
Black Hawkunk készenlétben. A belvárosban rendezkedünk be,
csapásmérő távolságra a város legtöbb pontjától. Amint X eszik
vagy iszik valamit, tíz percünk lesz, hogy ott teremjünk, és
kiiktassuk őt meg a lányt.
- Szerinted megéri megölni a lányt? - kérdezte Candy.
- Minek kockáztassunk? - szólt közbe Thornhill.
- Pluszpénzt fizetsz neki, hogy válaszoljon helyetted?
Van Sciver állta Candy tekintetét a visszapillantó tükörben.
A nő tudta, hogy túl messzire ment, és fogalma sem volt, mi
történik ezután.
- Hagyj magunkra, Thornhill - mondta Van Sciver.
A férfi engedelmeskedett.
Candy érezte a nyaki ütőere lüktetését.
- Hagyjuk ki azt a részt, ahol a mellkasodat vered, én meg
meghátrálok - mondta. - Vedd úgy, hogy meghátráltam. Gondoljuk
végig a dolgokat. És a többes számot úgy értem, hogy te meg én.
Akiknek van agyuk. Thornhill fejében űr van. Ügyes fiú szép
fogsorral. Semmi több.
Látta a lelki szemei előtt, ahogy Van Sciver hátrapördül az
ülésében, megragadja a gégéjét, és elszorítja a levegő útját. De nem,
ott maradt a helyén, akár egy nagy, mozdíthatatlan erő, tekintetét a
visszapillantó tükörbe fúrta.
- Thornhill a kiterjesztésem. Egy teleszkóp.
- És a teleszkópoknak megvan a maguk haszna. De most
stratégiáról beszélünk. Egy sebészi beavatkozásról. Tiszta
vágásokról. Ami szükségtelen, az csak szükségtelen
bonyodalmakkal jár. Ha kipipáljuk Evant, nem hagyunk magunk
után semmilyen nyomot. De ha megölünk egy tizenhat éves lányt,
az már nagyobb fodrozódásokat kelt a pocsolyában. Az pedig előre
nem látható következményekkel jár. És aztán kit kell majd
megölnünk, hogy elvarrjuk az új szálakat?
Az az élettelen pupilla a tükörben mintha magába akarta volna
nyelni. Azon kapta magát, hogy hátradől, nehogy beleszédüljön a
nyúl üregébe.
- Nem érdekel - mondta Van Sciver.
- De a nagyfőnököt lehet, hogy érdekli.
Van Sciver most először elkapta a tekintetét. Csuklyás izmai
megfeszültek, és a nyakához nyomódtak. Candy biztos volt benne,
hogy fel fog robbanni, ehelyett kurtán biccentett. Aztán jelzett
Thornhill-nek, aki türelmesen várt a járdaszegélynél. Most
visszaszállt a kocsiba, behozta a telefonján a navigációt, és a Tahoe-
k egyszerre indultak el.
A két terepjárós konvoj Los Angeles felé tartott.
 69
Vörös nyál csordul

Mire visszaértek Castle Heightsba, Evan és Joey belefáradtak az

utazásba és a járműcserék miatti kitérőkbe. Evan beállt megbízható
Ford pickupjával a mélygarázsban neki kijelölt helyre, és kiszállt.
Mielőtt megindult volna a lift felé, még kinyújtóztatta a hátát.
Már azelőtt meghallották a hangot, hogy kiléptek volna az ajtón
az előcsarnokba.
- … csak annyit mondok, hogy a te korodban már vigyáznod
kéne a szénhidrátokkal. Komolyan, néztél tükörbe mostanában? Rád
férne egy kis fegyelem.
Amikor Evan és Joey befordultak a sarkon, meglátták a
postaládák sora előtt Lorilee-t és a barátját. A nő leszegett fejjel állt,
macskaszeme bedagadt. A barátja feje egy begyakorolt rántásával
lendítette ki hosszú haját az arcából, aztán folytatta a kezében tartott
levelek átnézését.
- És hol van az új hitelkártyám? - kérdezte. - Azt hittem, már
megrendelted.
Evan közelebb ért hozzájuk, de Lorilee nem nézett a szemébe.
Evan azon gondolkodott, mivel nézett szembe Joey azon a phoenixi
verandán, és hogyan fog reagálni egy ilyen vita láttán. Ő
holtfáradtnak és dühösnek érezte magát.
Lorilee halkan, egy kislány hangján válaszolt.
 - Meg is.
- Aha, hát akkor ez valami mágia, hogy még mindig nincs…
Evan könyöke utasítás nélkül lendült meg, és kiütötte a fickó
kezéből a leveleket.
- Hoppá - szólalt meg Evan. - Elbambultam.
Leguggolt, hogy összeszedje a borítékokat, és a tisztára
fényesített padlón figyelte a férfi árnyékos tükröződését.
- Semmi gond, haver - válaszolta Lorilee barátja, és lehajolt
segíteni.
Evan olyan hirtelen állt fel, hogy koponyájával bezúzta a fickó
orrát.
Lorilee barátja hátratántorodott, nekidőlt a postaládáknak, és az
arcához kapta a kezét. Élénkvörös vér csordult végig az alkarján.
- Ajvé - mondta Evan. - Annyira sajnálom.
Mögötte Joey beleköhögött az öklébe. Evan meglátott valamit
Lorilee szemében, valami mosoly félét.
Elnézést kérőn biccentett, megtapogatta a fickó hátát, és
továbbindult a lift felé.
- Gyakoroljon rá nyomást, és majd küldje el a számlát.
A Trezorban Evan megetette Vera Il-t egy jégkockával. Egy
ideje nem öntözte meg, és a tüskéi már kezdtek bámulni a
csúcsukon. Aztán a fegyverszekrényhez lépett, lecsatolta az övéről a
tokba dugott ARES-t, és eltette.
Joey a fémlemezes asztalon ülve figyelte, ahogy lefegyverzi
magát.
- Ez tiszta hülyeség. Túlságosan veszélyes.
Kivette munkásnadrágjának rejtett zsebeiből a tartalék tárakat, és
azokat is félrerakta.
- Az.
- Csak úgy besétálsz oda? Szembeszállsz az egész bandával?
 - Igen.
Már órák óta folytatták ezt a vitát, és még mindig nem akart
csitulni.
- Nem mehetsz be abba a templomba fegyvertelenül - mondta
Joey.
- Legutóbb azt mondtam nekik, hogy visszamegyek, és
mindnyájukat megölöm. Kizárt, hogy beengedjenek egy pisztollyal.
Ezúttal nem.
Megigazította az ingét, és ellenőrizte Victorinox óráját.
Közeledett az idő.
- Ha nem megy minden egyes dolog pontosan úgy, ahogy…
- Joey. Tudom.
- Miért nem vársz, amíg elő tudunk állni egy jobb tervvel?
- Freewaynek huszonnégy órát mondtam. Egy ilyen fickó
nyugtalankodni kezd, ha nem jelenek meg, és kérdéseket tesz fel,
nyomást gyakorol. Ha megtudja, hogy Xavier áll az egész mögött,
megöli.
- Tényleg végigcsinálod? Valakiért, akit alig ismersz?
- Igen.
Egyetlen szál fegyver nélkül indult az ajtó felé.
Joey lecsúszott az asztalról, és a mellkasára tette a tenyerét.
Sárgás pettyekkel teli zöld szeme vadul szikrázott.
-Miért?
- Mert segítségre van szüksége, és én vagyok az egyetlen, aki
efféle segítséggel szolgálni tud neki.
A lány esdeklő tekintettel nézett rá.
- Joey. Ez a dolgom. Mindig is ez volt a dolgom. Semmi sem
változott.
- Azt hiszem… azt hiszem, én változtam.
- Hogy érted?
 - Ha egyszer rájössz, hogy akarsz magadnak egy igazi életet,
sokkal nehezebb kockára termi.
Evan Jackre gondolt, ahogy kilép a Black Hawkból a légcsavar-
szélbe, és belepörög a sötétségbe.
Levette a lány kezét a mellkasáról, és kisétált.
A Mara Salvatrucha templom előtti őrségét megerősítették,
nyilvánvalóan Evan visszatérésének tiszteletére. Evan este 9.59-kor
lépett ki az árnyékból, és sétált oda a várakozó emberekhez.
Gyorsan előkerültek a kézifegyverek, és máris tíz cső meredt
Evan arcára. Pár lépésre az ajtótól megállt.
- Tedd fel a kezedet - mondta Ördögszarv. - Meg kell
bizonyosodnunk róla, hogy nem vagy felmellényezve, mint valami
kibaszott Mohamed.
Evan engedelmeskedett.
Az MS-13 két fiatalabb tagja előrelépett, és durván megmotozta
őt a bokájától a nyakáig. Értetlenül néztek vissza a többiekre, majd
megvonták a vállukat.
- Tiszta.
Miközben Evan a megerősített ajtó kilincse felé nyúlt,
Ördögszarv elmosolyodott, és a fejét ingatta.
- Baszott őrült egy játékot játszol.
A zsanérok megnyikordultak, ahogy kinyílt az ajtó. Úgy tűnt, a
banda maradéka odabent szóródott szét a felborított padok között.
Csak egy kis fényű oltárlámpa égett az épület belsejében, Freeway
válla mögül, háttérvilágítást biztosítva neki.
Többtucatnyi tetovált arc követte Evan útját a templomhajóban.
Nem kereste Xaviert a tömegben; még korábban felhívta, és
megmondta neki, hogy semmiképpen ne legyen a környéken.
Nem élné túl, ami történni fog.
Evan elérte a templom közepét, és megállt. Freeway belenyomta
egyik öklét a másik tenyerébe, a bütykei egyenként roppantak.
- Huszonnégy óra - mondta.
- Így van.
Freeway behúzta az alsó ajkát, piercingjei a fogain kattantak.
- És most eljöttél, hogy mindnyájunkat megölj.
- Így van.
Néhányan felnevettek.
- És hogyan fogod megtenni?
- Ezzel. - Evan a nadrágzsebe felé nyúlt. Az árnyékban számtalan
géppisztoly emelkedett célzásra, számtalan fegyverszán zörrent
meg.
Freeway feltartotta a kezét, hogy lenyugtassa az embereit. Aztán
biccentett Evannek, hogy folytassa.
A nadrágzseb tépőzárja veszettül hangosan nyílt szét a csendes
templomban. Evan benyúlt a zsebébe, és kivette belőle egy szelet
Snickerst.
Hitetlenkedő csend támadt.
Evan feltépte a csomagolást, és beleharapott a csokiba. Rágott,
nyelt. Az idejét sem tudta, mikor evett utoljára csokit.
Joey hátizsákjából vette.
Az egyik bandatag felnevetett, mire mély morajlás támadt, és
végül elterjedt a kacagás.
Freeway arcán azonban nyoma sem látszott a vidámságnak.
Fekete tekintetével szinte felnyársalta Evant.
- Ez a pendejo kibaszott loco.
- Meg kéne nyúznunk - javasolta valaki a sötétből.
Freeway kicsapta borotvakését.
- Nem nektek. Nekem. - Lesétált a szőnyeggel borított lépcsőn,
tetovált szemét egy pillanatra sem vette le Evanről. - A
nagykutyának ennie kell.
 Evan folytatta a Snickers majszolását.
- Még nem végeztem - mondta tele szájjal.
- Be akarod fejezni a csokidat? - kérdezte Freeway.
Evan biccentett.
Freeway nyitva tartotta a borotvakést, de karba fonta a kezét,
pengéje így szálkás bicepsze mellé simult.
- Oké - válaszolta. - Az utolsó vacsorád.
Evan elrágcsálta a csokit, és az utolsó falatot is bedobta a
szájába. Összegyűrte a csokipapírt, és leejtette a padlóra.
Freeway megindult felé, de Evan feltartotta az ujját, ahogy a
nyelvével kipiszkált egy kis karamellát az őrlőfogai közül. Hegyezte
a fülét, de nem hallott semmit. Aggodalom szikrája gyűlt a
gyomrában. Kifutott az időből.
És akkor megérezte.
A levegő egy távoli kattogástól vibrált.
Egyre erősebben.
Freeway fél lépést hátrált az oltár felé, szemét a mennyezetre
szegezte. Az emberei rémülten mustrálták az őket körbevevő
templomfalakat. A kerepelés egyre hangosabbá vált. Néhány
színezett üvegdarab kiesett az ablakkeretből.
A bejárati ajtón túlról mesterlövészpuskák levegőt hasító
golyóinak összetéveszthetetlen hangja hallatszott. Aztán összeeső
testek puffanása.
- Én a helyedben megnézném, mi folyik odakint.
Berobbant az acélajtó, Ördögszarv hátrazuhant a tornácon,
fejének felső része hiányzott. Egy Black Hawk ereszkedett a bejárat
felé, szélrohamokkal ostromolva a templomhajót. Maszkos
ügynökök özönlöttek ki belőle katonai precizitással, célra tartott
géppisztolyokkal, és az ajtón betüzelve szedték le a bandatagok első
sorait.
 Az önkéntelen felmentő csapat, pont időben.
Miközben a bandatagok igyekeztek viszonozni a tüzet, Evan a
templom oldalához lépett, ahol a lopott holmikat tárolták. Beállt egy
fejmagas raklap fedezéke mögé, kiborította egy leárnyékolt zsák
tartalmát, leszórva a lopásgátlókkal ellátott Versace ingeket a
padlóra. Aztán bemászott a bő zsákba, és becipzározta magát. Az
izolációs fóliával bevont anyag belseje meggyűrődött körülötte.
Íme a saját, miniatűr Faraday-ketrece.
Elfojtja a gyomrából sugárzó GPS-jelet.
A templomhajóban apokaliptikus zűrzavar uralkodott. Ropogó
fegyverek, riadt sikolyok, összeeső testek, nedves üvöltések,
széthasadó fa - totális városi tűzharc.
Két légy, egy csapás.
Aztán végre ritkult a lövések gyakorisága. Egy spanyol imát egy
utolsó durranás szakított félbe.
A lőporszag még itt, a zsákon belül is utolérte Evant. Súlyos
bakancslépteket hallott végigvonulni a templomhajón, aztán
Thornhill szólalt meg.
- Tiszta. Jézus fasza. Látta valaki, hogy mikor értünk
Fallúdzsába?
Evan ezután Van Sciver mély hangját hallotta.
- Micsoda szarvihar. Hány embert vesztettünk?
- Hármat - válaszolta Candy. - Hármat számolok.
Húsz halott. Öt maradt, gondolta Evan a leárnyékolt zsák
sötétjében.
Ismét Van Sciver hangja:
- Hol van X?
Thornhill:
- Nem tudom. A GPS-jel egyszerűen eltűnt.
- Eltűnt? Ha jól számolom, legalább négy percünk maradt.
 - Nem tudom, mit mondhatnék.
- Mi van azzal a vérnyommal az oltár mögött?
- Az egyik bandatagé. Láttam kibotorkálni. Nem X volt az.
- Hőképet akarok az épületről. Azonnal.
Dübörgő bakancsok. Aztán Thornhill így szólt:
- Nincs semmi a környéken, csak hullák, azok alá meg
benéztünk. - Szünet. - Azt hiszem, kijátszottak minket.
Pár másodpercnyi csend. Aztán Van Sciver hangosan
elkáromkodta magát, nyers szavai dübörgő visszhangot vertek a
falakon.
Evan a Büszke Házban töltött napok óta nem hallotta elveszíteni
az önuralmát. Tökéletes mozdulatlanságban feküdt a raklap mögötti
leárnyékolt zsákban.
Van Sciver ismét megszólalt:
- Vigyétek ki a halottainkat. Elő kell állnunk egy fedősztorival.
Bandaháború, kartellbeavatkozás, akármi. Mi sosem jártunk itt.
Thornhill parancsokat osztogatott a rádión, aztán újabb
bakancsok dübörögtek. Majd hullák elvonszolásának hangja
hallatszott.
A deszkapadlók megnyikordultak, ahogy valaki közelebb lépett.
Majd ismét megnyikordultak, még közelebbről. Evan érezte az
enyhe rázkódásokat az alapban.
Aztán Van Sciver hangja szólalt meg, alig három méterre tőle.
- Nem.
Aztán:
- Nem.
Majd ismét, némi aggodalmas színezettel:
- Nem.
Telefonon beszélt.
Van Sciver félrehúzódott a templomban, hogy egyedül lehessen.
 - Oké. Nem fogunk. Egyetlen nyomot sem. - Szünet, majd: -
Tudom, hogy a Black Hawk túl figyelemfelkeltő. Nem használjuk
többé. Ez volt a legjobb lehetőségünk… - Ismét szünet. - Nem
valami jól.
Van Sciver tett még egy lépést, és ezzel olyan közel járt, hogy
Evan már a légzését is hallotta.
- Tudom, hogy ő az egyetlen összekötő szövet. De 1997 nagyon
rég volt.
Evan már a vonal másik végén beszélő férfit is hallotta. A szavait
nem, de a hanghordozását igen. Határozott és magabiztos, némi
leplezett düh élével.
- Igenis, elnök úr - válaszolta Van Sciver.
A kapcsolat egy kattanással megszakadt.
Van Sciver mintha összeszorított fogakkal sóhajtott volna fel.
Áthelyezte a súlyt a másik lábára, a padlódeszkák ennek
megfelelően reagáltak.
Aztán távolodni kezdtek a léptei.
Nem sokkal később Evan hallotta, ahogy felpörögnek a Black
Hawk rotorjai, és a helikopter felemelkedik. A hang lassan
eltompult. Egy pillanatnyi béke támadt.
Aztán távoli szirénák hasítottak bele az éjszakába.
Evan kicipzározta magát, kieresztve a leárnyékolt zsák
nyirkosságát. Kimászott. A levegőnek füst- és véríze volt.
Holttestek hevertek a templomhajóban, a padokon lógva, a padlón
szétterülve, a falaknak dőlve.
Freewaynek nyomát sem látta.
A szirénahangok erősödtek.
A régi faoltárt golyók lyuggatták ki. Szűz Mária homlokát úgy
mázolta be a vér, akár egy hamvazószerdái folt. A spriccelés íve a
jobb oldalra mutatott.
 Evan követte a nyomokat, és felment a szőnyeggel borított
lépcsőn. Az oltár mögött egy rövid folyosó vezetett egy hátsó
ajtóhoz.
Kilépett rajta a hűvös éjszakába. A vércseppek tündérmesebeli
nyomként vezettek ki a sikátorból. Evan ment utánuk.
Kiért az utcára, és átvágott rajta, miközben a templom bejáratát
megrohamozták a rendőrök. Bámészkodók gyűltek oda, Evan pedig
beleolvadt a tömegbe.
További karmazsin pöttyök a járdán. Kézlenyomat egy
utcalámpán. Vörös folt a funérlemezes ablakú bodega egy
szórólapján.
A bodega tábláját ZÁRVA jelzésre fordították.
Evan beslisszolt. A tulajdonos remegve állt a pénztárgép mögött.
- Lárgate - mondta Evan.
A férfi kiiszkolt az ajtón.
A vércseppek már vastagabban áztatták a padlót. Evan követte
őket a bodegán át a hátsó udvarra.
Freeway egy fémoszlopnak támaszkodott, és egy oldalán tátongó
lőtt sebet szorongatott. A másik kezében a borotvakést fogta.
Megvetette a lábát, és oldalra tartotta a pengét.
Fekete tekintete Evanébe fúródott.
- Ostoba vagy, hogy fegyver nélkül jöttél.
- Talán. De van egy nagy előnyöm.
Freeway elvicsorodott.
- Mi lenne az?
- Nekem nincs fém az arcomban.
Evan bevitt neki egy balhorgot. A piercingek szétroncsolták az
ajkát. Vörös nyál csordult. A borotvakés csattogva hullott a betonra,
ahogy Freeway térdre esett, és arcának romjai az ujjai között
szivárogtak át.
Evan felvette a borotvát a földről, és lenézett Freewayre.
- Nézd csak, mit találtam - mondta. - Egy fegyver.
 70
Negatív tér

Evan a konyhaszigeténél ülve lapozgatta Van Sciver vörös

jegyzettömbjét, és a ceruzával besatírozott lap közepéből
kirajzolódó írást bámulta.
„6-14-14 Sötét Út 32.”
Visszatért Castle Heightsbe, hogy elintézzen pár dolgot, és
felkészüljön a közelgő csatára. A templomban hallott beszélgetés
fényében ismét elő kellett vennie a jegyzettömböt. Ahogy most a
szavakat bámulta, kezdtek összeállni előtte a puzzle darabkái.
Elsétált az élőfal mellett, megcsapta az orrát a mentaillat, majd
az egyik délre néző tolóajtón kilépett a balkonra. Leguggolt egy
különböző kaktuszoknak otthont adó virágtartó mellé, és félrehúzott
egy beépített panelt. Egy terepszínű hátizsák rejlett mögötte,
amelyet most kivett, és bevitt a lakásba.
Visszament a szigethez, amelyről a jegyzettömb bámult fel rá a
negatív térben tisztán látható írással.
Joey indulásra készen jött le a galériáról. Megállt, és a
jegyzettömb fölött ülő Evanre nézett.
- Már tudod, mit jelent - állapította meg Joey.
Evan szórakozottan bólintott.
- Elárulod?
Evan úgy csukta be a jegyzettömböt, mintha azzal valahogy
belézárná a problémát is.
- El. A (202) 456-1414 a Nyugati Szárny telefonközpontjának
száma.
Joey ezt emésztette egy pillanatig.
- És a Sötét Út?
- Egy kód. Valószínűleg arra szolgál, hogy a hívót rögtön a Fehér
Ház egy biztonsági posztjára dobja.
- A 32 - mondta a lány - pedig egy mellék.
Evan ismét bólintott.
- Kihez?
Evan ránézett.
- Szentséges ég.
- Úgy bizony.
- Miért? Miért ártaná bele magát ebbe az egészbe?
Evan megdörzsölte az arcát. Ismét maga elé képzelte, ahogy Jack
kiteszi őt a dullesi reptéren, tizenkilenc éves korában. Ahogy
elkapja az alkarját, és nem akarja elengedni.
- Amikor abban a leárnyékolt zsákban voltam, hallottam, hogy
Van Sciver 1997-re utal.
- És?
- Akkor hajtottam végre az első küldetésemet.
- Mi volt az?
- Arról nem beszélhetek. De 1997-ben Bennett elnök a védelmi
minisztérium ügyvezető államtitkáraként dolgozott.
- És az Árva Program a védelmi minisztérium alá tartozott -
mondta Joey, lassan összerakva magában a darabkákat.
Hirtelen világossá vált, miért változott a Program célja Van
Sciver irányítása alatt. És hogy miért kellett kiiktatni az Árvákat -
mindenekelőtt Evant.
Nem egyszerűen csak tudta, hol vannak eltemetve a hullák. A
legtöbbet saját kezűleg temette el.
- Szóval Bennett engedélyezte az első küldetésedet - folytatta
Joey.
- Igen. És most, a szabad világ vezetőjeként, el akarja takarítani
az illegális akciókban való részvételének nyomait. Az én minden
nyomomat.
Joey a konyhaszigetre támaszkodott a könyökével, és tágra nyílt
szemmel dőlt előre.
- Tudod, mit jelent ez? Bemószerolhatod az Egyesült Államok
elnökét.
Evan gondolatban visszatért tizenkét éves korába, amikor Jack
kocsijában ült, és a férfi először beszélt neki a Programról azon a
karcos hangján: Önálló leszel. Teljesen feláldozható. Csak a magad
terepét fogod ismerni, így semmilyen kárt nem okozhatsz. Ha
elfognak, magadra leszel utalva. Szanaszét kínoznak majd, és
bármilyen információt kiadhatsz, mert egyikkel sem mennek
semmire.
- Tudom, hogy ki - válaszolta Evan. - De nem tudom, hogy mit.
- Hogy érted?
- Tudom, mit tettem ‘97-ben. De nem tudok semmi mást. Nem
tudom, hogyan kapcsolódik Bennetthez. - Úgy pillantott le a vörös
jegyzettömbre, mintha az válaszokkal szolgálhatna. - De egy nap,
amikor ennek az egésznek vége, ki fogom deríteni.
- Amikor minek van vége?
- Gyere, és megmutatom. - A vállára dobta a terepszínű zsákot,
fogta a kulcsait, és az ajtó felé indult.
A Vegas Strip parádéként, hamis napfény pimasz üvöltéseként
tört fel a lapos sivatagi talajból. Evan az I-15-ösön, a bombasztikus
hivalkodás bal oldalán haladt, Joey pedig tekergő nyakkal bámulta
meg a látványt. Pár percig képtelenség volt megmondani, hogy
hajnali négy van, de ahogy a ragyogás elhalványult a visszapillantó
tükörben, és a csillagok újra felbukkantak az égen, világossá vált,
hogy végig a legsötétebb éjszakában vezettek.
Joey oda se nézve dolgozott a Rubik-kockáján. Valahányszor
Evan rásandított, a lány emlékezetből rakott ki rajta egy új
mintázatot. A kocka csattogása sötét kilométereken át kísérte őket.
Amikor a nagy sugárutakat messze maguk mögött hagyták, Evan
lehúzódott, és mellékutakra fordult. A kisteher rázötykölődött egy
földútra, amely egy idő után egy zsályabokrokkal benőtt ösvénnyé
szűkült. Evan végül megállt egy szedett-vedett lőtér mellett.
Megtépázott célpontok inogtak szalmabálákon a holdfényben, akár
egy harcias Monet-festményen. Amikor kiszálltak a kocsiból,
töltényhüvelyek zörögtek a talpuk alatt.
- Mit csinálunk itt? - kérdezte Joey-t.
- Tervet készítünk.
- Mire?
- A legközelebbi alkalomra, amikor megeszek valamit, és GPS-
jeladót hozok működésbe a gyomromban.
- Van Sciver már tudni fogja, hogy csapdába csalod.
- Igen.
- Úgyhogy csapdát állít a csapdánknak.
- Mi pedig csapdát állítunk a csapdánknak állított csapdájának.
A lány ráhunyorgott a sötétségben. Evan komoly rokonszenvet
táplált Joey iránt, az ő hús-vér küldetése iránt, amely F5-ös
tornádóként söpört végig az életén. Jack utolsó szavai jutottak
eszébe - semmiért nem cserélném el, hogy ismerhettelek -, de most,
ebben a kontextusban nem tudta ő is kimondani. A szavak elakadtak
a torkában, megrekedtek kifejezéstelen arca mögött.
Messze alattuk egy autó fénycsóvái hasítottak bele az éjszakába.
Evan és Joey együtt nézték, ahogy megmásszák a dűnét, és időnként
eltűnnek a hajtűkanyarokban. Végül egy dupla kerekű terepjáró állt
meg remegve Evan F-150-ese mellett.
Kivágódott az ajtó, és Tommy Stojack csusszant ki a volán
mögül. Kissé esetlenül érkezett a földre. A bokáját kicsinálta a túl
sok ejtőernyős ugrás, ahogy a térdét meg a csípőjét is. Ettől afféle
furcsa lazasággal járt, mint a cowboyok a westernfilmekben.
- Basszus, tesó, éppen kint voltam a farmon, és az idei Shot
Show-ra készülődtem, amikor hívtál. Alig maradt időm, hogy
összekapjam magamat, és idevonszoljam a seggem, de meggyöttem.
Evannal üdvözlésképpen összecsapták a kezüket, aztán Tommy
Joey-ra pillantott, és ficánkoló motorosbajusszal méregette.
- Ő az, akiről beszéltél?
- Ő.
Tommy elismerően biccentett.
- Belevalónak tűnik.
- Kösz - mondta Joey.
- Mármint egy tizenhat éves csajhoz képest.
Joey szárazon elmosolyodott.
- Kösz.
Tommy végigsimított a bajuszán, és Evanre sandított.
- Amikor utoljára együtt törtünk kenyeret, azt mondtam, szólj, ha
szükséged van rám. Falba ütköztél, és gondoltad, na jó, basszameg.
- Pontosan ezt gondoltam - válaszolta Evan.
- Hát, már nem vagyok olyan fürge, mint egykor, de azért megy
még a seggrugdosás. Elég jól ismerlek, hogy tudjam, ha légi
támogatást kérsz, akkor légi támogatás ellen mész.
- Így van.
- Hát ha így állunk, kicsit többet kell vakerálnod a tényállásról.
- Meg akarnak ölni. És őt is meg akarják ölni - biccentett Joey
felé.
 Hosszú szünet következett, amíg Tommy megrágta magában a
dolgot.
- Hogy téged, azt megértem - mondta végül, és a bajusza vigyora
húzódott. - De azért mégiscsak kár lenne tétlenül néznem, hogy
húsdarálóba dobjanak egy magadfajta csúcsfelszerelést. Szóval.
Miféle szolgáltatást kívánsz tőlem?
- A DARPA-nak végzett kutatásodat…
Tommy szeme felragyogott.
- Mielőtt gondoskodnánk fém és hús találkozásáról, szeretném
tudni, mivel van dolgunk, hogy megbizonyosodhassak róla, nem lóg
ki a morális hatáskörömből. Úgyhogy ha azt akarod, hogy
nagyfiúgatyát meg Houdini-kalapot vegyek, menjünk vissza a
boltba, ahol én legurítok egy csésze forró teát, és szépen elkussolok,
amíg beavatsz mindabba, amibe beavatható vagyok.
- Várjunk csak - szólalt meg Joey. - DARPA? - Ide-oda nézett
Evanre meg Tommyra. - Miről beszéltek?
- Hogy miről beszélünk? - Tommy elvigyorodott, felfedve ezzel
hiányzó elülső fogait. - Igazi Harry Potter-agyrémről beszélünk.
 71
Jöjjön az égszakadás

Evan előtt szeretettel felszolgált, de érintetlen matétea és friss

mangószeletek hevertek a nappali alacsony dohányzóasztalán.
Bénító és Xavier Orellana a vele szemközti megroggyant kanapén
ültek.
- A fiam és én nem is tudjuk, hogyan fejezzük ki… - kezdte
Benito.
- Erre semmi szükség - szakította félbe Evan.
Xavier karba fonta a kezét. Nemrég megkezdett alkartetoválása,
a Mara Salvatrucha kezdőbetűjét jelző cirkalmas M új irányt vett. A
banda neve helyett a Madre szóvá egészült ki. Az utolsó négy betű
vadonatújnak, mindössze pár órásnak tűnt. Indák és virágok szőtték
át őket.
Xavier észrevette Evan pillantását, és zavartan fészkelődött.
- Azt mondtad, bármilyen formában újjáalkothatjuk önmagunkat.
Szóval gondoltam, miért ne kezdeném ezzel.
Benito szemébe könnyek szöktek, és Evan attól tartott, elsírja
magát. Erre most nem volt ideje.
Elnézett a válluk fölött, ki az ablakon a letarolt telek völgyének
peremére. Építési munkálatok zaja kúszott fel az emelkedőn. A
terület határán, messze a 10-es autópálya mentén a készülőiéiben
lévő épület ötödik szintje emelkedett a látóhatárba. Már megvoltak
a vázai, a munkások a felső emeleteken sürgölődtek. A műszakjuk
két óra múlva véget ér, amikor is a telek kiürül másnap reggelig.
- Mivel hálálhatjuk meg, amit értünk tett? - kérdezte Benito.
- Egyvalamit megtehetnek.
- Bármit kérsz - mondta Xavier. - Megteszem.
Az apja megfeszült mellette a kanapé párnájának szélén.
- Keress valakit, akinek szüksége van rám - válaszolta Evan. -
Ahogy neked is szükséged volt. Nem számít, meddig tart. Keress
valakit, aki kétségbeesett, aki előtt nincs kiút, és add meg neki a
számomat: 1-855-2-SEHOL.
Mindketten bólintottak.
- Mesélj neki rólam. Mondd meg neki, hogy ott leszek a vonal
másik végén.
- A Seholember - mondta Benito.
- Így van.
Ahogy Evan felállt, hirtelen Xavier is talpra ugrott.
- Uram - a szó nevetségesen és ódivatúan hangzott a szájából. -
Miért csinálod ezt?
Evan lenézett a padlóra. Joey-t látta maga előtt, ahogy annak a
háznak a verandáján áll a phoenixi hőségben, és fegyverrel a
kezében bámul le a hintaágyon ülő nőre. Aztán visszaadja neki a
pisztolyt anélkül, hogy elsütötte volna.
Meglepően nehezére esett kimondania a szavakat, de végül
megbirkózott velük:
- Mert mindenki megérdemel egy második esélyt.
Xavier feléje nyújtotta a kezét, Madre tetoválása véres és nyers
és gyönyörű volt.
- Megteszem. Keresek valaki mást.
Evan megrázta a kezét.
Kivágódott a bejárati ajtó, és Tommy nyomakodott be rajta egy-
egy Hardigg szerszámosládával a kezében.
Xavier és Benito riadtan pillantottak az idegenre.
- Továbbá - szólalt meg Tommy - kölcsön kell vennünk a
lakásuk tetejét.
Evan és Joey a lejtős telek alján álltak egy toronydaru és egy
hidraulikus csavarkulcs között, és az ötszintes épületet bámulták. A
mellettük magasodó betonfalon túl dübörgött a csúcsforgalom.
A munkások visszavonultak éjszakára. A hatholdnyi vakfolt
valószínűtlen nyugalmat teremtett Los Angeles szívében. Az
emelkedő egy utcában végződött, de a házak, beleértve Benito
Orellanáét, innen nem látszottak.
Az építkezés teherliftjét, egy fél hajókonténernyi narancssárga
ketrecet, leeresztették a munkanap végén. Joey előrelépett, és
megtaszította a lábával. Nem engedett. Aztán hátradőlve vette
szemügyre a készülő épület acél csontvázát.
- Milyen úton? - kérdezte Evan.
Joey hunyorgott, majd előremutatott.
- Onnan oda, onnan meg oda. Látod azt a gerendát? A második
emeleten? Azon át, aztán fel az emelkedőn. Arra, arra, aztán fel.
Evan elképzelte maga előtt az útvonalat.
- Honnan tudod?
- Geometria.
- Oké. Végeztél. Ideje, hogy biztonságba vigyünk téged.
- Most viccelsz, ugye?
- Nem - rázta meg a fejét Evan. - Neked ennyi volt. Innen
Tommy és én intézzük a dolgot.
- Túl sok dolgotok lesz. Szükségetek van rám. Akárhogy nézzük
is, ez egy háromemberes terv.
Evan tudta, hogy igaza van. Öt szabadúszóval még el tudott
bánni, legyenek bármily képzettek. De plusz három Árvával már
nem.
Nekidőlt szögletes, 1980-as Lincoln Town Carjának, amelyben
lehajtottak az építkezés medrébe. A kocsi mellett egy markológép
markolója billent lefelé, akár egy tóból ivó gólya.
Joey az épület tetejére nézett, a szél felkapta a haját, egy tincs a
szája szegletéhez tapadt.
- Te magad vezetted le: Van Sciver nem fog amerikai földön
drónokat bevetni, és az elnök megtiltotta neki, hogy újra helikoptert
használjon. Vannak változók, amelyeket az irányításunk alatt
tudunk tartani.
- Ez más - mondta Evan.
- Nem hagylak egyedül ebben a helyzetben. És már csak pár órád
van, mielőtt a GPS-csipek feloldódnak a gyomrodban. Jobb, ha
eszel valamit, és beindítod a jelzést, amíg még tudod. - Azzal
elővett a zsebéből egy szelet Snickerst, és meglobogtatta Evan előtt.
Evan nem mosolyodott el, de a lányt ez egy kicsit sem zavarta.
- Nem megyek sehová. Úgyhogy ne vesztegessük az időt.
- Joey. Ez túl veszélyes.
- Igazad van. Bárhová megyek, Van Sciver megtalál. Ezt te is
tudod. Érzed a zsigereidben. Amíg él, sosem leszek biztonságban.
És tudod, hogy szükséged van rám, ha azt akarod, hogy beváljon a
terved.
Evan Joey makacs arckifejezését tanulmányozta. Aztán ellökte
magát a kocsitól, rászegezte az ujját a lányra, és igyekezett nem
kimutatni a hangjában az ingerültségét.
- Ezután kiszállsz.
- Kiszállok. Új életet kezdek. - Joey mosolyában egyenlő
arányban keveredett a zaklatottság és az izgatottság. - Lófarkak és
fehér deszkakerítések.
- Amint ez az akció elkezdődik…
 - Elhúzok innen. Nem lesz semmi bajom. - Elhallgatott. - De te?
Nem látom a lehetőségét, hogy te hogyan fogsz kikeveredni ebből.
Evan a fejük fölötti gerendák közt átsüvítő szelet hallgatta. Jack
mondogatta mindig a német tábornagy és skót költő után szabadon:
A legjobb haditerv sem éli túl az első golyó kilövését. Evan
elvégezte a számításait, kialakította az útját, kidolgozta a terveit.
Megvoltak a menekülési útvonalai és a készenlétben álló sürgősségi
orvosi támogatásai. Mindettől függetlenül tudta, hogy Joey-nak
igaza van, hogy ez az ember alkotta völgy könnyen a sírhelyévé
válhat.
- Talán nem fogok. - A kezébe adott egy drótvékonyságú rádiót.
A csonttelefon közvetíti majd a lány hangját, a választ pedig az
állkapcsán keresztül fogja hallani.
- Még mindig beszállhatunk abba a dögronda Town Carba, és
elhajthatunk.
Evan arca sóvárgó mosolyra rándult. Megrázta a fejét.
Joey arcát szél cirógatta, mire hátrasöpörte belőle a haját.
- Mindent bevet majd, amije csak van. És téged is megöl, ahogy
mindenki mást is megölt. Szerinted Jack ezt akarná?
- Ez már nem csak Jackről szól. Hanem mindenki másról is, akit
Van Sciver a célkeresztjébe fogott. - Kiszáradt a torka. - Rólad szól,
Joey.
Hangosabban mondta ki, mint szerette volna, és dühvel, bár hogy
ez a düh honnan jött, azt maga sem tudta biztosan.
Joey szemébe könnyek gyűltek. Gyorsan elfordította a fejét.
Egy ideig csak a szél zúgása hallatszott.
Aztán a lány így szólt:
- Josephine.
- Tessék?
- Így hívnak. Tudni akartad a teljes nevemet. - Tekintetét a férfi
arcára villantotta, majd ismét elkapta onnan. - Hát ez az.
A betonemelkedőn túl járművek suhantak tova az autópályán,
ahogy mit sem sejtő emberek élték hétköznapi életüket, legyen az
varázslatos vagy sem. A falnak ezen az oldalán Evan és egy tizenhat
éves lány igyekeztek a tőlük telhető legjobban búcsút venni
egymástól.
Joey felemelte az elfelejtett Snickerst, és odadobta neki. Vett egy
nagy levegőt.
- Oké - mondta. - Jöjjön az égszakadás.
 72
Megritkítani a nyájat

Először a szabadúszók érkeztek, méghozzá gyalog. Az öt férfi

összehúzódó spirálban, tekergő kígyóként haladt a völgy felé.
Egykori titkosszolgálati ügynökökként a föld legfontosabb
emberi lényének megvédésére tervezett eszközök álltak
rendelkezésükre. Elektronikus orr kártékony vegyszerek és biológiai
veszélyforrások észlelésére, bombakereső műszerek, kézi
hőképalkotók. Bár még nem esteledett, nyakukban infravörös
szemüveg lógott, hogy készen álljanak az éjszakára. Miután
biztosították a környező tömböket, aprólékosan átfésülték a völgy
minden négyzetcentiméterét, fülhallgatós rádióval tartva egymással
a kapcsolatot, hogy megbizonyosodjanak róla, az építési terület
környékén minden tiszta.
Mindegyikük egy Raytheon Boomerang Warriort, egy
elektronikus mesterlövész-észlelő rendszert viselt a vállán. Irakhoz
fejlesztették ki, és jó kilencszáz méteres távolságig meg tudta
határozni az ellenséges lövészek pozícióját.
A zsoldosok közül ketten előrementek, felcaplattak az
emelkedőn, végeztek egy utolsó ellenőrzést, és eltűntek szem elől.
Tíz perc telt el.
Aztán két Chevy Tahoe gurult le a lejtőn sötétített ablakokkal,
acéllemezekkel megerősített ajtókkal és laminált golyóálló üveggel.
Az épület alapjánál, a mobil vécék előtt álltak meg.
Van Sciver kiszállt dagadozó testpáncéljában, és a pluszvédelmet
nyújtó ajtó mögött megállt. Candy és Thornhill kissé távolabbra
merészkedtek, közben a zsoldosok tágabb kört alkottak körülöttük,
és kifelé figyeltek. Az ügynökök most FN SCAR 17S elitalakulatos
karabélyokkal jöttek, krómozott felületükön teleszkóp nyugodott.
Félelmetes fegyverek, úgy néznek ki, mintha folyton húsra
éheznének.
Van Sciver körbehordozta a tekintetét a völgyön.
- Nos - mondta. - Itt vagyunk.
Thornhill a völgy peremét pásztázta.
- Szerinted eljön?
Van Sciver sérült jobb szeme könnybe lábadt az enyhe széltől.
Csuklójával letörölt egy könnycseppet a szemhéja széléről.
- Ő hívta össze ezt a találkozót.
- Akkor hol van? - kérdezte az egyik szabadúszó.
- A mikrocsipek GPS-jele rég eltűnt - jegyezte meg Thornhill. -
Rajtunk áll a dolog.
Egy autó motorjának zúgása nyomta el a betonfal mögötti
autópálya-forgalom monoton zaját. A zsoldosok a fenti utca felé
indultak.
A motorzúgás erősödött.
Felemelték a fegyvereiket.
Egy fehér Lincoln Town Cár bukott át a völgy peremén, és
feléjük dübörgött a lejtőn. A zsoldosok már tüzeltek is, golyókkal
lyuggatták ki a motorháztetőt és a szélvédőt.
A Town Cár lelassulva, de a gravitációnak továbbra is
engedelmeskedve zötykölődött lefelé az egyenetlen talajon. A
szabadúszók kidurrantották a kerekeket, és a motort is igyekeztek
szétlőni.
 A kocsi lassított, lassított, lepattant egy markológépről, majd
húsz méterre tőlük egy utolsó billenéssel megállt.
Két zsoldos előresietett, és tovább lyuggatta fegyverével a
szélvédő széttöredezett maradványait.
Az egyik óvatosan megvizsgálta a kocsi belsejét a karabélya
mögül.
- Tiszta. Holttest nincs.
A másik letapogatta a járművet.
- Robbanóanyag sincs. Ez egy teszt.
Húsz méterrel mögöttük, a páncéllemezes kocsiajtók védelmében
Van Sciver és Candy már megfordult, hogy olyan kevésbé
kiszámítható támadási módozatokra készüljön fel, amelyek előtt az
autós figyelemelterelés nyithatta meg a kaput.
Van Sciver felnézett a munkálatok alatt álló épületre és a legfelső
emeleten várakozó teherliftre.
- Ott van - mondta.
- Észleltük volna a hőképét - emlékeztette a szabadúszó.
Van Sciver a teherlift vezérlőjére mutatott. Thornhill
odakocogott az épület alapjához, közben végig szemmel tartva a
felső szinteket, és lehívta a liftet.
Semmi sem történt.
Az alsó vezérlőrendszert szabotálták.
A zsoldosok egy emberként célozták be SCAR-jukkal a negyedik
emeletet.
- Műholdképet kérek - mondta Van Sciver.
Az egyik zsoldos odasietett a Tahoe páncélozott ajtaja mögül ki
sem mozduló Van Sciverhez, és átadott neki egy kézi eszközt,
fegyvere célirányzékát közben végig a felső emeleten tartotta. Van
Sciver ráközelített az épület tetejének madártávlati képére, és várta,
hogy a felbontás kitisztuljon.
 A negyedik emelet nyílt pereme mellett egy merev, vászonszerű
anyag dagadozott.
- Egy Faraday-ketrec alatt rejtőzik - állapította meg Van Sciver. -
A galvanizált szövet blokkolta a hőképalkotást. Nem elég feltűnő,
hogy kibukjon a műholdképen, hacsak nem tudod, mit keresel.
- Az övé a magaslati pozíció - értékelte a helyzetet Candy. - És
nincs jó rálátási pontunk.
Van Sciver a 10-es autópálya mellett húzódó betonfalra meredt.
Okos húzás volt X-től, hogy a legfelső emeleten foglalta el a helyét.
A nyílt tető tisztán látszott az autópályáról és a túloldalán álló
épületekről is. Nem tudtak úgy rárontani, hogy közben ne hívjanak
meg a buliba négyszáz szemtanút.
- Mire vár? - kérdezte az egyik szabadúszó összeszorított
fogakkal.
- Arra, hogy kilépjek a páncélozott kocsi mögül, és tiszta
célpontot nyújtsak neki - válaszolta Van Sciver. - De arra hiába vár.
A zsoldos kesztyűs kezével letörölte az izzadságot a homlokáról.
- Akkor mi mit fogunk csinálni? Oda nem tudunk feljutni.
Van Sciver féloldalas pillantása Thornhillen állapodott meg.
Néma kommunikáció zajlott le köztük, és Thornhill arcát mosoly
ragyogta be.
- Hozd ide - mondta Van Sciver.
Thornhill szorosan a helyére gyömöszölte a fülhallgatóját. Aztán
teljes erőből futásnak eredt, és egy talicskáról felugrott egy mobil
vécé tetejére, ahonnan a levegőbe rugaszkodott, hogy
megkapaszkodjon az első emelet csupasz szélében. A szabadúszók
ámulva nézték, ahogy felmászik az épület oldalán, és egy üres
ablakkeretről fellendül egy gerendára, arról pedig egy
betonperemre. A második emelet egy kilógó acéldarabját
tornászrúdnak használva felvetődött a harmadik emeletet
alátámasztó egyik függőleges pillérre.
Alig harminc centire a negyedik emelet szélétől megpihent új
pozíciójában, és megfeszülő vállizmokkal, behajlított lábbal készült
az ugrásra. Megfordult, lepillantott a többiekre, és adott nekik egy
pillanatot, hogy magukba szívják dicsőséges teljesítményének
látványát.
Aztán újrafókuszálta a figyelmét. Egész teste lüktetett, ahogy fel-
csúszott-ugrott az acélgerenda teljes hosszán. Mindkét kezével
megragadta a tetőlemezt, hogy felkészüljön az utolsó ugrásra,
amellyel átlendül majd a tető peremén.
Csakhogy az acélgerenda tetőlemeze vele együtt mozdult.
Levált a gerendáról, és a mellkasára rándult, nagy puffanással
csapódva az izomzatába.
A lemezt a gerenda karimájához erősítő egyik masszív kapupánt-
csavar elszállt az arca mellett.
Másik három társa bizonytalanul lötykölődött a furatában.
Egy súlytalan pillanat erejéig a mellkasához szorította a lemezt.
Szeme egy vonalba került a legfelső emelet betonfelszínével, és
látta, hogy a felpúpozott Faraday-köpeny szinte karnyújtásnyira
fekszik tőle.
Megemelt széle alól egy arc bámult ki rá.
Nem X-é.
Hanem a lányé.
Felemelte a kezét, és ficánkoló ujjakkal odaintett neki.
- A lány az - mondta Thornhill. Hitetlenkedéstől elhalkult
hangját továbbította a rádió.
Egy pillanatig ott lebegett a lemezt szorongatva.
Aztán lezuhant vele.
Öt szint zúgott el mellette, építkezési felszerelések, a betonfalon
túli tizennégy sávos forgalom játék autói és a fejleményeket
elborzadt arccal bámuló társai örvénylő látványával.
A mobil vécé tetejét átszakítva csapódott be. Ahogy eltűnt, egy
robusztus üveggyapot fal csípőből lenyírta a bal lábát, és artériás
spriccel színezte be a földet.
Ezt egy pillanatnyi döbbent csend követte.
Van Sciver megpróbált nyelni, de elszorult a torka. Az egyik
legjobb ügynöke, önmaga, vagyis az Árva Program vezetőjének
fegyverré faragott kiterjesztése éppen szétkenődött egy kültéri
pottyantóson.
Candy mozdult meg először, bevetette magát a Tahoe-ba. Van
Scivert ösztönei visszarántották a való világba. Felemelte az FNX-
45-öst, könyökét megtámasztotta a páncélozott ajtóban, és felfelé
célzott.
- Egy újabb csali - mondta.
A zsoldosok szétszóródtak, és különböző irányokba fordultak
fegyverükkel - a félig kész épület teteje, a völgy túloldala, az
autópálya fala felé.
A vezetőjük megeresztett pár lövést a tető peremére, hogy
sakkban tartsa Joey-t.
A szél hangja süvöltéssé erősödött a szerkezet csupasz acélvázai
között.
- Picsába - fakadt ki Van Sciver. - Hol van…?
Húsz méterre tőle kinyílt a fehér Lincoln Town Car
csomagtartója, és Evan térdelt fel belőle egy Faraday-köpennyel a
vállán.
Két szabadúszót még azelőtt fejbe lőtt, hogy felé tudtak volna
fordulni. A harmadiknak sikerült, ő a szájába kapta a golyót.
A maradék két szabadúszó megpördült, karabélyaik söralátétnyi
fémdarabokat haraptak ki a Town Car hűtőrácsából. Evan kifordult
a kocsi mögé, és a földre lapult. A vén Lincoln masszív
motorblokkja megvédte, legalább annyira, amennyire az autó
völgybe gurulósakor, de az idő nem az ő oldalán állt.
A fegyverdörgés fülsiketítő volt.
Evan bekapcsolta a csonttelefonját.
- Joey, ugorj le, és tűnj el.
A lány utoljára játszotta a csali szerepét. Egyetlen feladata
maradt, hogy felszívódjon.
Evan odaadta neki a terepszínű hátizsákját, amelyet a balkonja
virágágyásában tartott. Egy bázisugró ejtőernyő lapult benne. Ha
futva vetődik el a negyedik emelet hátsó végétől, átsodródik a széles
autópálya fölött, hogy aztán az azon túli sikátorok és épületek
labirintusában landolva elmenekülhessen.
Evan megkockázatott egy pillantást a hátsó lökhárító mögül.
Még épphogy látta, amint Candy egy puskával a kezében kigurul a
Tahoe hátsó üléséről, mielőtt Van Sciver golyói centikre az arcától
szilánkokra robbantották a féklámpát.
Ismét beleszólt a csonttelefonba.
- Tommy, te jössz.
Beszorult egy lökhárítónyi területre, hátát a kocsinak vetve,
tarkóját a fémen nyugtatva.
Tommy előlépett Benito Orellana kéményének árnyékából, és
oda-szaporázott a tető pereméhez, ahol nyitott fedéllel várta a két
Hardigg szerszámosláda. Az első optikai célzó technológiát
tartalmazott, habszivacsos bélésben féltucatnyi biliárdgolyó-kamera
pihent.
Nem nyílt közvetlen rálátása a lenti völgyre és az építési
területre.
Kivette az első golyókamerát, és áthajította az utcán. A szerkezet
pattant egyet, majd eltűnt a perem alatt, és gurulni kezdett a lejtőn,
360 fokos panorámaképét a laptop képernyőjére közvetítette. A
kerek kamera egy markológép mögött állt meg, rálátást biztosítva
Tommynak az emelkedőre, a tiszta, kék égre és semmi másra.
Gyors egymásutánban eldobta a második és a harmadik
golyókamerát is. A második egy árokban landolt, a harmadik
azonban megakadt a lejtő háromnegyedénél, és takaros perspektívát
nyújtott az építési területen elszabaduló káoszról. Két zsoldos nyílt
terepen állt, ám Van Sciver és Candy bölcsen meghúzódtak
páncélozott terepjárójuk fedezéke mögött.
Annyi baj legyen. Tommy így is meg tudja ritkítani a nyájat
Evannek.
A második Hardigg szerszámosláda előtt egy összeállított Barrett
M107 várta. A gyorsaságáért választotta az öntöltő fegyvert - amint
beüt a krach, a fiúk odalent behúzott nyakkal, pucsító seggel fognak
szétfutni.
Pozícióba állította az ,50-es kaliberű puskát, és lefeküdt a tető
szélére. Jobban örült volna egy megfigyelőnek, de a küldetés
érzékeny természete és Evan kívánságai kizárták, hogy bárki mást
beavassanak. Pokoli kihívás lesz gyors egymásutánban leadni a két
lövést, főleg, hogy az elsőt terelnie kell. Miután a golyó elhagyja a
csövet, mikroelektronika torzítja el az alakját, megváltoztatva ezzel
a repülési irányát. De legyen bármilyen profi Tommy, és dolgozzon
bármilyen csúcstechnológiával, egy másodpercenként 868 méterrel
száguldó lövedék röppályáját csak egy bizonyos fokig lehet
manipulálni. A monitort tanulmányozta, hogy a golyókamera képe
alapján indexelje a helyszín jellemző tereptárgyait.
Aztán a teleszkóphoz illesztette a szemét, és felkészült rá, hogy
meggörbítse egy kilőtt golyó útját.
Evan a zsoldosok árnyékát figyelte. Ennél többet nem is tehetett.
A Town Car hátsó lökhárítójához tapadva nézte, ahogy két oldalról
megközelítik, és tisztán látta célzásra emelt fegyverük sziluettjét.
Bármerre mozdul, nemcsak nekik nyújt célpontot, hanem Van
Scivemek és Candynek is, akik húsz méterrel mögötte, a terepjárók
fedezékében vártak.
- Be vagy szorítva a kocsi mögé, a lány pedig fenn ragadt a
tetőn! - kiáltotta Van Sciver. - Még ha van is puskája, nem tud
fedezni téged, onnan semmiképpen. Láttam, hogyan lő.
Tommy még mindig nem fedte fel a jelenlétét. Gyerekcipőben
járó technológiára támaszkodtak. Evan mindig is tudta, hogy
megmenekülésének lehetősége szó szerinti és átvitt értelemben is
túl távoli.
Az árnyékok egyre közeledtek a földön, immár bekúsztak Evan
Town Car mögötti pozícióján túlra. A két zsoldos összhangban
mozgott. Evannek pillanatokon belül döntenie kell, hogy jobbra
vagy balra mozdul.
Úgy határozott, hogy a jobbját szolgáltatja ki. Bármelyik kezével
tudott lőni, de a baljával jobban, úgyhogy inkább a jobb karjába
kapjon be egy golyót.
Már ha lesz olyan szerencséje, hogy megússza egy
végtaglövéssel.
Vett egy nagy levegőt, megfeszítette a lábát, és visszaszámolt.
Három… kettő…
A lövedék süvítését egy csattanás hangja követte. Az Evan
jobbján nyújtózkodó árnyék összezsugorodott, ahogy a zsoldos
elzuhant épp a látóterén kívül, a Town Car mellett. Élénk színű
folyadék csurgóit el Evan bakancsa mellett, beszennyezve a talajt.
Huszonnégynek annyi.
Egy maradt. Az utolsó szabadúszó visszahúzódott.
- Azt a kurva. Hogy a picsába…?
Evan kihajolt a kocsi mögül, hogy leszedje, de Candy csak erre
várt a másik Tahoe-nál. Tüzet nyitott a puskával, és Evan egy
pillanattal azelőtt bukott vissza a fedezéke mögé, hogy a sörétek az
autóba fúródtak. A csomagtartó levágódott a becsapódástól,
csaknem lefűrészelve Evan állát, aztán visszapattant. A széle
eltrafálta a fegyvert tartó kezét, az ARES kirepült belőle, és tíz
méterrel arrébb, nyílt terepen landolt.
Evan a hátsó lökhárító mögött összegörnyedve zihált a porba.
A felnyitott csomagtartóba lőtt lyukakon át fénykörök hasítottak
a férfi mögötti árnyékba. Kicsit feljebb nyúlt, hogy kivegyen a
csomagtartóból egy tartalék pisztolyt, de Candy ismét tüzelt, és a
lövedékek a fémet átszakítva süvítettek el a felsőteste mellett. A
csomagtartó rácsapódott az alkarjára. Evan ismét a földre lapult,
porfelhő robbant a szájába.
A zsoldos hátrafelé kúszott, Evan egy pillanatra meglátta őt a
Town Car alváza alatt. Újabb lövés érkezett Tommytól, ez most a
földből harapott ki egy darabot, tíz centire a szabadúszó kisujjától.
A férfi felordított és arrébb gurult, közben a vállára erősített
Boomerang Warriorhoz kapott. Egy harmadik lövés a zsoldos
karabélyának tusáról pattant le, és hulahoppkarikaként pörgette meg
a fegyvert a válla körül.
Bevetődött egy toronydaru melletti földkupac mögé, és
felkiáltott:
- Hogy a picsába lát engem? A mi látóterünkben nincs semmi!
Van Sciver nyugodt, mély hangja érkezett válaszként:
- Ellenőrizze a környékbeli kamerákat.
Egy pillanattal később:
- A Boomerang Warrior észlel egy biztonsági kamerát a
völgyben, rálátással a pozíciónkra.
Evan fontolgatta, hogy ismét megpróbálja elérni a tartalék
ARES-t a Town Car megtépázott csomagtartójában, de már annyi
lyuk tátongott benne, hogy nem nyújtott többé védelmet neki - ilyen
erővel egy szúnyoghálós ajtó mögött is állhatott volna. A
kilyukasztott hátsó kerék mögül sikerült vetnie egy pillantást Van
Sciverre, akinek vaskos karja kinyúlt a Tahoe ajtaja mögül, hogy
magához vegyen egy elejtett FN SCAR 17S-t.
Evan még fülhallgató nélkül is hallotta Van Sciver szavait:
- Küldje el a koordinátákat.
Az egyszerű parancs szinte fizikai erőként, a közelgő vereség
súlyával csapódott Evanbe.
Húsz másodperc telt el, ami egy csatában maga az
örökkévalóság.
Aztán felugatott a karabély, és Evan látta, hogy az emelkedőn
fémszilánkok röppennek fel a levegőbe, és megcsillan rajtuk az
elhaló napfény.
Van Sciver hangja kísértetiesen hangzott a poros területen.
- Tiszta a terep. Candy, nyomás felfelé, találd meg nekem az
embert a kamera mögött.
A Town Car hátsó lökhárítójánál Tommy hangja szólalt meg
Evan csonttelefonjában.
- Vak vagyok.
- Vonulj vissza a találkozási pontra - válaszolta halkan Evan. -
Azonnal. Ne bocsátkozz további harcokba.
Tommy világklasszis mesterlövésznek számított, de rég túl volt a
fénykorán. Ha szembeszáll Candyvel, egy csúcsformában lévő
Árvával, a nő megöli.
Evan hallotta, hogy az egyik Tahoe csikorgó gumikkal kilő.
Felrobogott a lejtőn, egyre távolodva Evan pozíciójától. A férfi egy
pillanatra látta Candy haját az oldalsó visszapillantó tükörben,
ahogy a terepjáró átzötyögött a letarolt építési területen.
Tommy hangja a szokásosnál is rekedtebbnek tűnt a rádióban:
- És veled mi lesz?
 Evan a tőle tíz méterre heverő ARES 1911-et bámulta. A tartalék
fegyvere elérhetetlenül pihent a mögötte kilyuggatott
csomagtartóban. Tommyt hatástalanították. Van Sciver becélozta
karabélyával a Town Cart.
- Fedezem - szólt oda a szabadúszónak. - Maga jön.
Recsegő léptek jelezték, hogy a zsoldos kióvakodott a földkupac
mögül-
Evan rájött, mi Van Sciver ellenlépése, és a zsenialitásától
jéghideg görcsbe rándult a gyomra.
Fémlépcsőkön csattanó bakancs hangját hallotta. Aztán kinyílt a
daru vezérlőfülkéjének ajtaja, majd pedig becsukódott.
Evannek lőttek.
De még tartozott egy válasszal Tommynak. Ujját a csonttelefonra
helyezte, és így szólt:
- Megleszek.
- Kijutottál? - kérdezte Tommy.
Evan nyelt egyet.
- Kijutottam.
- Visszavonulok - jelentette Tommy. - Hívsz majd a kivonáshoz?
A Tahoe megnyikordult, ahogy Van Sciver egy friss huszonnégy
töltényes tárat lökött a termetes puskába.
- Naná - válaszolta Evan. Kiszáradt a szája. - És Tommy?
- Mi az, haver?
- Kösz mindent.
 73
A fekete másvilág

Joey a negyedik emelet peremén állt, öntött beton padlóval a

talpa alatt, bázisugró ejtőernyővel a hátán, kioldózsinórral a
kezében. Hallotta a tűzharcot, bár a fegyverek ugatását némileg
elnyomta a betonfal és az azon túl áramló forgalom moraja.
Kiválasztott magának egy helyet a tizennégy sávos autópályán túl:
egy üvegszilánkoktól csillogó parkolót. A város látképét kezdte
szemcséssé változtatni az alkonyat. Az éjszaka már közel járt, és a
sötétség majd segíti a menekülését.
Ilyen magasságból jól láthatott szinte mindent, ami lent zajlott.
Tommy visszavonult Orellanáék házának tetejéről, és jóval azelőtt
eltűnt, hogy Candy McClure felért volna az emelkedő tetejére.
Hiába eredt a nyomába - Tommynak túl nagy előnye volt vele
szemben.
Így Evannek a kocsi mögé szorítva, fegyver nélkül kellett
szembenéznie Van Sciverrel meg egy zsoldossal. Amikor Joey
utoljára látta őket, a két férfi egy kilencvenfokos stratégiai
pozícióba állt a célpontjukhoz képest, és két külön szögből mérték
be őt, amelyeket Evan akkor sem tudott volna fedezni, ha lett volna
még fegyvere.
De ő X Árva, és X Árva mindig mindennek megtalálja a módját.
Úgyhogy Joey felvette a hátizsákját, és ígéretének megfelelően
visszavonult a tető túlsó végébe.
Most pedig itt állt, egyetlen lépésre a szabadságtól.
Az autópálya falát egy freskó díszítette, hogy jól látható legyen a
kelet felé haladó autók számára. Cesar Chávez és Gandhi, Martin
Luther King és Nelson Mandela.
Idézetek és nyelvek kakofóniája tarkította a beton tömböt, de egy
mondat különösen felkeltette Joey figyelmét.
„Ha nincs semmi, amiért érdemes meghalnod, nincs miért élned
sem.”
Kétszer is elolvasta, és érezte, hogy mélyen benne megmozgat
valamit.
Elfojtotta magában az érzést, és tett pár lépést hátra, hogy
nekifutásból ugorhasson.
Aztán újabb hangot hallott.
Egy nagy gépezet zötyögött életre.
A legfelső betonlap kellős közepén állt. Habozott.
Futni.
Vagy megfordulni.
Lehunyta a szemét, vett egy nagy levegőt, és egy hangot hallott a
fejében, mely részben Jacké volt, részben Evané, részben a sajátja.
A Hatodik Parancsolat, mondta. Kérdőjelezd meg a
parancsaidat.
Megfordult.
Visszaóvakodott az előző pozíciójába, ahonnan tökéletes rálátása
nyílt a lenti jelenetre.
Van Sciver a páncélozott Tahoe ölelésében, célra tartott
karabéllyal a kezében állt. Evan az egyre szétroncsoltabb Town Car
mögött lapult, 1911-ese bőven kartávolságon kívül feküdt a földön.
A gigantikus daru forgatóműve megnyikordult, a horizontális
gém mozgásba lendült. A zsoldos felmászott a vezérlőfülkébe, és
pozícióba fordította, közvetlenül a narancssárga teherlift alatt.
Közvetlenül Joey alatt.
A szabadúszó a vezérlést próbálgatta, és lassan rájött a nyitjára.
A gém egyenetlenül fordulni kezdett, majd irányba állt a Town
Carral. A hatalmas acél horogszerkezet leereszkedett, és felkapta
egy acélgerenda tartókábeleit.
Az acélgerenda a levegőbe emelkedett.
De csak egy-két méterrel.
A futómacska mozgásba lendült a gémen, hogy kijjebb szállítsa
rajta a rakományt. Az acélgerenda pár méter utazást követően úgy
bökte meg a Town Cart, akár egy rinocérosz a szafarizókkal teli
dzsipet. A kocsi kissé rádőlt a bal oldali kerekeire, de nem annyira,
hogy felfedje a mögötte rejtőző Evant. Aztán visszabillent.
A rakománynak nem volt kellő lendülete.
A daru futómacskája csikorogva elhúzta az acélgerendát a
kocsitól a törzs felé. Hátrált és hátrált, akár egy hatalmas, lecsapni
készülő faltörő kos. A Town Car egyenesen az útjában állt, mint
valami pörölyre váró üres konzervdoboz.
Ha nincs semmi, amiért érdemes meghalnod, nincs miért élned
sem.
Joey hagyta, hogy a terepszínű hátizsák lecsússzon a válláról.
Fellépett a teherliftre, és megnyomta a nagy vörös gombot, hogy
leeressze magát.
Evan tudta, mi következik, és ennek ebben a szituációban nem
örült.
A daru felzúgott, a motorja enyhe földrengésként rázta a talajt.
Evan a nyakát nyújtogatva figyelte, ahogy az acélgerenda eléri a
pálya végét, megáll, durván kileng, aztán felkészül a visszaútra a
gém teljes hosszán, hogy oldalba kapja a Town Cart.
És magával sodorja a kocsit, Evan pedig fedezék nélkül
maradjon.
Az acélgerenda nyugalmi helyzetbe került, és útra készen állt.
Evan öt különböző reakciót is átgondolt, de mind ugyanúgy
végződött: Van Sciver precíz sorozatot ereszt a felsőtestébe. Amikor
eljön az idő, Evan kiválasztja az egyik lehetséges reakcióját. Az
ösztöne és a képzése ennyit megkövetelt tőle.
De ezúttal már tudta, mi lesz az eredménye.
Joey a mozgó teherliftből figyelte, ahogy az acélgerenda mélyen
a gém alatt megbillen. Elérkezett visszaútja végére. A lány olyan
erősen nyomta a LE gombot, hogy már fájt az ökle. Szuggerálta a
narancsszínű ketrecet, hogy ereszkedjen gyorsabban, de az csak
tartotta dühítően egyenletes sebességét.
A vezérlőfülkében ülő zsoldosnak csak egy része - homloka alja
és egyik arcéle - látszott. A lift ereszkedésének zaját elnyelte a daru
motorjának bőgése.
A teherlift tovább araszolt lefelé, egyre közeledett a daru lenti
vezérlőfülkéjéhez. A zsoldos mindkét keze egy-egy joystickszerű
vezérlőkart markolt.
Előretolta a jobb oldalit.
Az acélgerenda egy pillanattal azelőtt lőtt ki a Town Cár felé,
hogy Joey narancsszínű ketrece rárontott a fülke tetejére.
Elkésett.
Evan semmit sem látott, de érezte a mesterséges szél rohamát,
ahogy a levegő megremegett a Town Car felé száguldó acélgerenda
előtt.
Öt másodperc a becsapódásig, már csak négy.
Kénytelen lesz benyúlni a csomagtartóba a tartalék 1911-eséért,
még akkor is, ha Van Sciver meglövi közben.
Annak gyötrelmes tudatában pattant fel, hogy teljesen
kiszolgáltatja a testtömegközéppontját, és felkapta az ARES-t a
szőnyeges csomagtérből. A felnyitott fedél lyukain át meglátta Van
Scivert húsz méterre tőle, a Tahoe páncélozott ajtaja mögött.
Arra számított, hogy a karabély teleszkópjának teljes körébe
bámul majd, és ez lesz az utolsó, amit életében lát.
Van Sciver azonban csodák csodájára nem feléje nézett. Az
ereszkedő teherliftre célzott, és egyik golyót a másik után eresztette
bele.
Lövései szikrázva pattantak le a lift széléről, ahogy az bezúzta a
vezérlőfülke tetejét. A zsoldos egy pillanattal azelőtt ugrott ki, hogy
a fülke összegyűrődött, és megadta magát. Ahogy a lift folytatta
ereszkedését, a férfi majomként mászott lefelé a ketreccel körülvett
létrán, hogy alatta maradjon.
Csak nem Joey irányította a narancsszínű felvonót?
Mielőtt Evan reagálhatott volna, az acélgerenda hatalmas,
elmosódott foltként érkezett meg periferikus látómezejébe.
Kikapta a tartalék pisztolyt a csomagtartóból, és lebukott.
A Town Car az egyik pillanatban még olyan szilárdan állt a háta
mögött, akár egy bástya.
A következőben eltűnt, és Evan egyedül maradt a nyílt terepen.
A fémtömeg olyan közel suhant el mellette, hogy a szele fél
térdre taszította.
Átélte a megvilágosodás pillanatát.
A szabadúszó a torony talapzatánál járt, leugrott a létráról, és a
következő egy-két másodpercben célzásra emeli majd a karabélyát.
Van Sciver húszméternyi távolságból fordította vissza Evan felé
a SCAR-t.
Még egy pillanat, és Evan fejét két fegyver célozza be két
szögből.
Evan oldalra vetődött a tűzvonalból, és leszorított könyökkel,
előreszegezett ARES-szel gurult tova a földön. Kilenc töltényből
kellett gazdálkodnia - nyolc a tárban, egy a csőben.
Fejjel lefelé célozta be a Tahoe ajtaja alatti területet. Van Sciver
egyik lövése elfütyült a füle mellett, a hője az arcát hevítette.
Evan továbbgurult, finomított a pisztoly tartásán, célpontja úgy
pörgött előtte, akár egy hanglemez. Megeresztett egy, kettő, három,
négy lövést, mire eltalálta Van Sciver bakancsának hátsó részét,
kiszakítva a helyéről egy darab strapabíró műanyagot és egy
Achilles-inat.
Van Sciver felnyögött, de talpon maradt, és újra tüzelt; lövedéke
ezúttal centikre Evan orrától csapódott a földbe, és port vert fel a
szemébe.
Evan belelőtt a páncélozott ajtóba. A becsapódás hátrataszította
az ajtót, és vele együtt Van Scivert, aki egyensúlyát vesztve
igyekezett nem kiejteni kezéből a karabélyt.
Evan arra használta fel az így nyert időt, hogy feltérdeljen.
A zsoldos immár egy mesterlövész pozíciójában állt, kissé
szétvetett lábbal, puskát tartó jobbjának könyökét a bordáihoz
szorítva, a tust pedig a vállán nyugtatva, hogy stabilan célra
tarthassa a teleszkópot.
Evan átlőtt a fegyver teleszkópján, és kirobbantotta a férfi agyát
a tarkóján.
Gyorsan visszapördült Van Sciver felé, aki továbbra is a
páncélozott ajtó fedezékében állt, és ismét célzásra emelte a
karabélyát.
Evan megindult, és újra rálőtt az ajtóra, betaszítva Van Scivert a
kocsiba. A fegyver kipörgött a kezéből. Evan az előnyét kihasználva
továbbnyomult, és újabb golyót eresztett az ajtóba. Van Sciver
megint nekiütődött a Tahoe-nak, és ezúttal kissé kilógott a fedezéke
mögül.
A fejét ugyan védte a páncélozott ajtó, ám kevlármellénytől
vaskos felsőteste kiszolgáltatottá vált. Már erősen sötétedett, de
Evan mostanra olyan közel járt hozzá, hogy a láthatóság nem
jelentett problémát.
Egyetlen lövése maradt.
A testpáncél karnak fenntartott rését célozta meg, Van Sciver
esései ugyanis elfordították a mellényt a testén, így a sebezhető pont
most a gyomra elé került.
Evan kilőtte az utolsó golyót.
A lövedék átszakította a szövetet, és behatolt Van Sciver hasába.
A férfiból kiszakadt a levegő.
A sebéből vér ömlött.
Evan a célon tartotta a pisztolyát, közben képek cikáztak a
fejében.
Jack lehunyt szemmel ül a karosszékében, és hagyja, hogy az
operazene átáramoljon rajta. Az ifjú Evan a lábánál ülve,
önkéntelenül szívja magába az élményt, azt a sok különös és
gyönyörű hangot egy másik életből, amely valahogy immár az övé
is.
Van Sciver ülő helyzetbe küzdötte magát, hátát a Tahoe-nak
vetette.
Evan eldobta kiürült fegyverét, és tovább igyekezett ellensége
felé. Az elejtett karabély kettejük között hevert a földön.
Felvehetné, és bezúzhatná a tussal Van Sciver koponyáját.
Lángok fénye táncol Jack arcán, ahogy a dolgozószobában olvas
fel Evan-nek a görög mítoszokból, és ahogy az izgatottsága
ragadósnak bizonyul, életre kelnek a szárnyas lovakkal és képtelen
tettekkel, gorgókkal és félistenekkel, alvilágokkal és elíziumi
mezőkkel teli történetek.
Van Sciver mindkét kezét a gyomrára szorította. Haslövést
kapott. A golyó középtájt hatolt be, a köldök fölött. A Van Sciver
keze közül sebesen szivárgó élénk vörösségből ítélve a golyó
átszakította a hasi főütőeret. A kevlármellényen kívül már nem sok
minden tartotta egyben. Annak köszönhetően viszont kihúzhatja,
amíg műtőbe kerül.
Ezért fogja Evan puszta kézzel agyonverni.
Jack kilép a fekete másvilágba, szemében nyoma sincs a
félelemnek. Mi tölthette el ekkora békével, miközben a becsapódás
felé tartott?
Van Sciver végérvényesen kitágult pupillája rejtett mélységek
fényével meredt rá, akár egy céltábla golyóra váró középpontja.
Evan elképzelte, ahogy belemélyed a hüvelykujja, és beszakítja a
homloklebenyt.
Evan már tíz méterre sem volt tőle, amikor valami megállásra
késztette.
Van Sciver mosolygott.
Némi erőlködéssel felemelte a karját, és Evan mögé mutatott.
A férfi megfordult, és Joey-t látta, amint lebotorkál a liftről a
földre, mindkét kezét a térde fölé, a combjára szorítva.
Megtántorod ott.
Kezdett elvérezni.
 74
Citrusos élénkség

Evan megdermedt Van Sciver és Joey között, teste ellentétes

irányokba kívánkozott. Pár lépéssel előtte feküdt az ember, aki
megölte Jacket. Tizenöt méterrel mögötte pedig Joey állt kétrét
görnyedve, ahogy az élet lassan elszivárgott belőle.
Újfajta érzés szállta meg Evant, mintha szabadesésben zuhant
volna az éjszakai égbolton, akárcsak Jack. Nem léteztek irányok,
csak a szüntelen pörgés és a távoli csillagok tűhegynyi fényei.
Az előtte heverő karabély tusára pillantott, a kitágult pupilla a
hüvelykujját hívogatta.
Van Sciver nehezen lélegzett.
- Úgy látom, eltaláltam a combartériáját.
Evan Joey-ra pillantott. Levegő után kapkodott, a lába csaknem
kifordult alóla.
Evan elszakította róla a tekintetét, és újabb lépést tett Van Sciver
felé.
- Meg fog halni - mondta a férfi. - Jobb, ha vele leszel, amikor ez
megtörténik.
Evan ismét megtorpant, fogai megvillantak a vicsora mögött.
Jackre gondolt, ahogy belepörög a semmibe, ahogy hajlandó a
halálba zuhanni, hogy megvédje Evant.
A legjobb részem.
 Evan vonakodva tett egy lépést hátrafelé. Aztán még egyet.
Aztán megfordult, és rohanni kezdett Joey felé.
Mögötte úgy harsant fel Van Sciver nevetése, akár egy
smirglipapír csikorgása.
- Ez a különbség közted és köztem.
Evan akkor ért oda a lányhoz, amikor annak lába felmondta a
szolgálatot, és épp elkapta, mielőtt összeesett volna.
Kivette a Strider kését, és a combjáig felhasította Joey farmerjét,
hogy felfedje a lőtt sebet. Sok vért látott, rengeteg vért.
A combartéria, ahogy Van Sciver mondta.
Evan működésbe hozta a csonttelefont.
- Tommy, gyere ide. Most. Gyere most azonnal.
Nem ismerte fel a saját hangját.
Kezét Joey combjára szorította.
- Vettem - válaszolta Tommy. - Úton vagyok.
- Azonnal. Orvoshoz kell vinnünk.
Evan látta, ahogy távolabb tőlük Van Sciver feltolja a vállát a
Tahoe oldalán, és talpra küzdi magát. Aztán bezuhant a sofőrülésre.
A terepjáró elhajtott, lendületétől becsapódott az ajtaja.
- Hagytad Van Scivert… elmenni - szólalt meg Joey erőtlenül.
Evan ismét maga előtt látta Jack nyugodt arcát, ahogy kilép a
Black Hawkból, és végre megértette, mi töltötte el akkora békével.
Joey bágyadtan pislogott.
- Miért… jöttél vissza értem?
Evan vett egy nagy levegőt, ami mintha törött üveg lett volna.
- Erre tanított az apám - válaszolta.
Joey fölé hajolt, kezét a lábán tartotta. A Tahoe hangja
beleveszett a távolba, elhagyta a késő alkonyi fényben fürdő
völgyet. Kőhajításnyira voltak a világ legforgalmasabb
kereszteződésétől, mégsem láttak egyetlen embert sem maguk
körül.
A lány felnézett rá, smaragdzöld szeme ragyogott.
- Le kellett volna ugranod - mondta Evan. - Át az autópályán. El
innen. - Könnyek szöktek a szemébe. - A rohadt életbe is. Mit
tanítottam neked?
- Mindent.
A lány sötét haja hátrasimult, és felfedte borotvált koponyájának
sortéit, a város messzi fényei pedig aranyra színeztek néhány
tincset, és Evan rájött, hogy együtt töltött nappalaik és éjszakáik
során valamikor hozzászokott az illatához, a bőre citrusos
tisztaságához.
- Semmi baj - mondta.
- Minden rendben lesz - mondta.
- Fontos vagy nekem - mondta.
A lány szája összenyomódott. Egy vékony mosoly.
Evan szorosabban nyomta a kezét a lábára.
Egy közeledő autó fénycsóvái söpörtek végig a völgyön. Amikor
megállt, Evannek hunyorognia kellett az erős fényben.
Becsapódott az ajtó. A sofőr előrelépett, alakja kirajzolódott a
lámpák ragyogásában.
Nem Tommy volt az.
Hanem Candy.
Az utolsó reménysugár is kihunyt Evanben.
Candy fürkésző tekintettel lépett közelebb hozzájuk.
- Tudd meg, mi fontos nekik - mondta. - És gondoskodj róla,
hogy megfizessenek érte.
Evannek el kellett volna engednie Joey lábát, hogy elérje a
földön fekvő kést.
Nem tette.
Maradt a helyén, tenyerével nyomást gyakorolt a sebre.
 Lehunyta a szemét, és látta maga előtt apró talpát, ahogy Jack
lábnyomaiba lép az erdőben. Arra született, hogy ezt az utat
kövesse. Az élethez vezető utat, bármibe kerüljön is.
Amikor kinyitotta a szemét, Candy közvetlenül fölötte állt,
pisztolyának csöve centikre lebegett a homlokától. Evan a karjában
érezte, hogy Joey minden lélegzetvétele gyengébb az előzőnél.
Felnézett a pisztolycső mentén Candyre.
- Miután megöltél, szorítsd el ezt az artériát.
Candy nem válaszolt.
- Kérlek.
Candy pisztolyának vége egészen enyhén megremegett.
Arcvonásai eltorzultak.
Evan visszafordította a tekintetét Joey-ra. A következő
pillanatban érezte, hogy a pisztoly leereszkedik. Candy lassan
elhátrált. Evan alig regisztrálta magában a távolodó terepjáró
hangját.
Joey reszketegen vette a levegőt. Kezét Evan arcához emelte, és
vérfoltot kent a szeme alá. A férfi úgy érezte az arcán, akár egy
árnyékot, amelynek súlya van.
- Látlak - mondta a lány. - Még mindig igazi vagy.
Miközben Tommy kocsija megállt mögötte, Joey szeme
fennakadt és lezárult, feje pedig Evan karjába csuklott.
 75
A közelgő feketeség

Evan keze vérrel borítva pihent az ölében.

Karmazsin kesztyű.
Tommy a legsötétebb éjszakán hajtott keresztül. Los Angelest
rég maguk mögött hagyták, Las Vegas messze előttük terült el.
Elintézték, amit el kellett intézniük.
- Tudom, hogy zaklatott vagy - szólalt meg Tommy -, de tisztán
kell gondolkodnunk.
- Nem vagyok zaklatott - válaszolta Evan. Megremegett a hangja.
- Ez nagyon eldurvult. El kell tűnnünk. Legalább néhány hétre.
Várjuk ki, mi lesz. Van egy farmom Richmondban, annyira titkos,
hogy jóformán nem is létezik.
Evan kibámult az ablakon. A mellettük tovaszálló feketeség úgy
nézett ki, mint a korábbi feketeség és a közelgő feketeség.
Tommy beszélt tovább, de Evan nem is hallotta.

Candy McClure üres biztos házának szőnyegén ült, térdét

felhúzta a mellkasához. Csupasz talpa előtt a telefonja hevert a
padlón. Éjfél elmúlt, mégsem érezte úgy, hogy fel kellene
kapcsolnia a lámpát.
Fogalma sem volt, mióta ül így. Már sajgott a vádlija és a térde.
Még az Achilles-ina is lüktetett.
 A költőibb lelkületűek azt mondták volna, lelkiismereti
válságban szenved.
Lehet, hogy a Samsung csörögni fog.
Vagy lehet, hogy nem csörög soha többé.
És fogalma sem volt, hogyan reagál majd, ha csörögni fog.
Ez egy tipikus „majd meglátjuk” típusú szituáció, márpedig ő
nem igazán egy „majd meglátjuk” típusú csaj. Vagy legalábbis
eddig nem volt az.
Akkor mostanra mivé vált?
A telefon rezegni kezdett a szőnyegen, és kékes ragyogással
világította be Candy arcát. A Signal alkalmazás közölte vele a
kétszavas kódot.
Van Sciver.
Valahogy túlélte.
Candy azon kapta magát, hogy nem válaszol.
Egy fel nem vett telefon mintha örökké csöngene.
Aztán végre mégis abbahagyta a padlódeszkák zörgetését.
Candy felvette a mobilt.
Beütött egy másik telefonszámot.
1-855-2-SEHOL.
Csak bámulta a telefont, az üres ház úgy tekeredett rá, mint
valami rég halott bestia bordázata.
Megszakította a hívást, mielőtt átérhetett volna a hívott félhez.
A szájához nyomta a Samsungot, és egy darabig csak
gondolkodott. Aztán letette a készüléket a padlóra, felállt, és
kisétált.
Nem vitt magával semmit. Be se zárta maga mögött az ajtót.
Tudta, hogy nem jön vissza.
 76
Valami monoton és változatlan

Van Sciver elszíneződött arccal feküdt az ágyán, az intenzív

osztályon. Szürke izzadságréteg borította a testét, szemhéja meg-
megrándult alvás közben. A lába között egy vizeletes katéter
tekergett. Egy monitor ellenőrizte a szívverését, az
oxigéntelítettségét, a légzésszámát, a vérnyomását és még
féltucatnyi egyéb életműködési funkcióját. Balról egy teljes
parenterális táplálást biztosító zacskó centrális katétere pumpált bele
élelmet és vitaminokat.
Magánszobát kapott. A függönyöket behúzták az ágya körül,
hogy elrejtsék az üvegablakok és az ajtó elől.
Egyik kezében a Samsungját szorongatta.
Megcsörrent, és felébresztette.
A Signal alkalmazás. Lehet, hogy Candy jelentkezik végre?
Gyengén borostás arcához emelte a telefont.
- Kódot - mondta.
- Mögötted vagyok - szólalt meg X Árva.
A hang sztereóban érkezett. A telefonon keresztül, igen. De a
szobán belülről is.
Evan belépett a látóterébe, és hagyta, hogy a Samsung
kicsusszanjon a kezéből a lepedőkre. Van Sciver tátott szájjal, kissé
elmozdult állal bámulta.
 Evan kivette Van Sciver saját Samsungját erőtlen szorításából.
Nem volt könnyű megtalálni. De nem volt különösebben nehéz
sem.
Azonnali sürgősségi beavatkozás és helyreállítás híján a hasi
aorta ütőerének sérülése szabotálja a véráramlást, ami általában azt
jelenti, hogy a beteg vékonybele megadja magát a nekrózisnak.
A vékonybél-átültetések ritkaságszámba mennek, a donorok
pedig még inkább, de Van Sciver forrásai lehetővé tették neki, hogy
a lista tetejére kerüljön. A sérülése súlyossága miatt nem juthatott
messzire, és a Kaliforniai Egyetem orvosi központja volt Los
Angeles környékének egyetlen vékonybél-átültetést végző
létesítménye.
Joey segítsége nélkül időbe telt Evannek, hogy feltörje az
egyetem Epic orvosi nyilvántartási rendszerét, de végül feltörte, és
talált benne egy anonim beteget, akit december 4-én, két héttel
korábban vettek fel, és akinek nem létezett egészségügyi ellátási
múltja.
Evan előrébb lépett, hogy Van Sciver erőlködés nélkül láthassa.
- Visszamentem Joey-ért - mondta Evan. - És ez tényleg nagy
különbség köztünk. Tudod, miben különbözünk még? Te abban az
ágyban fekszel. Én meg itt állok. - Feltartott egy üres fecskendőt. -
Ezzel a kezemben.
Van Sciver tehetetlenül bámult fel rá. Keze a gyűrött lepedők
között matatott, és amikor megtalálta a nővérhívót, többször is
megnyomta a gombját.
- Kikapcsoltam - világosította fel Evan. - Aztán egy ideig
néztem, ahogy alszol.
A függöny résein keresztül látták a közelben elhaladó,
betegtáblázatokat bújó orvosokat és nővéreket. Evan tudta, hogy
Van Sciver nem fog segítségért kiáltani. A segítség túl későn
érkezne, és a büszkesége úgysem engedné neki.
Van Sciver arcvonásai a legyőzöttség tudatában ernyedtek el.
Tejes ragyogás villant fel a szétroncsolt pupillában, úgy lebegett ott,
akár egy távoli galaxis.
Evan közelebb lépett, és elszorította a katétert tápláló tubust,
elvágva a Van Sciver mellkasába áramló fluoreszkáló, sárga
tápfolyadék útját.
- Megölted Jacket, hogy eljuss hozzám - mondta Evan. -
Gratulálok. Teljesült a kívánságod.
Becsúsztatta a fecskendő tűjét a tubusba, az elszorított pont fölé,
közelebb Van Sciver testéhez.
Együtt figyelték, ahogy a légbuborék végigsodródik a katéterben
Van Sciver mellkasa felé. A centrális vénán keresztül jut majd el a
szívhez, ahol embóliát okoz. A pontnyi levegő tovább araszolt,
egyre közelebb és közelebb.
Van Sciver arca beletörődésről árulkodott.
- Ez már csak így van, más meg nem számít - mondta.
- De igen - válaszolta Evan. - Nagyon is számít.
A légbuborék becsusszant a katéterből Van Sciver mellkasába.
A következő pillanatban a férfi megrázkódott.
Bal szeme kitágult, végre szimmetriába állt a jobb szemével.
A monitor pittyegéseinek és zúgásainak szimfóniája valami
monotonná és változatlanná aljasodott.
Amikor az orvosok és a nővérek berontottak a szobába, csak a
mozdulatlan testet találták ott, és senki mást.
 77.
Eredeti S.W.A.T.

Emlékezett rá, hogy két durva férfi támogatta őt a sötétben, az

egyik szappantól és izzadságtól bűzlött, a másikat cigarettafüst és
dohány szaga lengte be. Aztán jött a kórházi ágy, ami nem is egy
kórházban volt, és egy vagy két orvos sodródott bedrogozott
gondolatainak miazmáján át.
Most kollégiumi szobájának ablakán keresztül vette szemügyre a
lélegzetállító kinti látványt: a Luganói-tavat és a hófödte Alpokat.
Egy gazdag kölykökkel teli, angol nyelvű iskolában volt, mert a
jelek szerint most már ebbe a demográfiába tartozott ő is. Az ide
járó hét- százkilencvenhárom diák negyven különböző nyelven
beszélt, és hatvankét országból érkezett.
Egy ilyen olvasztótégelyben könnyű elveszni és felszívódni.
Az útlevele és az iratai tizennyolc évesnek mondták őt, vagyis
jogilag felnőttnek számított, így maga intézhette a saját ügyeit.
Alapos és kikezdhetetlen fedősztorival látták el. Miután nemrég
megárvult, létrehoztak neki egy vagyonkezelői alapot, amely
legyezőként nyílt szét, minden évben kicsivel több pénzt bocsátva a
rendelkezésére. Kurzusokat ismételni jött az iskolába, mert a szülei
elveszítése miatti érthető érzelmi nehézségek megakasztották a
tanulmányait. A pár hét múlva kezdődő második szemeszterben
veszi majd fel a tantárgyait.
 A campust lenyűgözőnek találta, szinte korlátlan lehetőségek
álltak előtte. Volt egy alpesisí-csapat, lehetett lovagolni és kick-
boxolni, bár ha úgy dönt, hogy utóbbiba belefolyik, óvatosan kell
eljárnia.
Ma lesz a beiratkozása, ami egy egyszerű ceremónia. A
szobatársa, egy képtelenül imádni való holland tinédzser lány
bármelyik pillanatban jöhet érte.
Feltette a lábát az ágyra, és ráhajolt, megnyújtva a sebes szövetet.
Az utolsó, amire eszméletvesztés előtt emlékezett, hogy felnéz Evan
arcára, miközben a férfi keze a lábát szorítja, hogy a vénáiban tartsa
a vérét.
Elég erősen szorította, hogy életben tartsa.
Soha többé nem láthatják egymást. Tekintve, hogy Evan az, aki,
túl veszélyes lett volna, és a férfi nem volt hajlandó veszélynek
kitenni őt.
De megkapta tőle ezt.
Megkapta tőle a világot.
Kinyitotta az ablakot, és beszívta a friss levegőt, a legfrissebbet,
amit valaha lélegzett.
Bekopogtak az ajtaján.
Sarára számítva tárta ki, ehelyett az iskola portásával találta
szemben magát, egy kedves, vöröses arcú férfival. Átadott neki egy
egyszerű barna papírba csomagolt dobozt, és enyhén akcentusos
angollal így szólt:
- Ez önnek jött, Ms. Vera.
- Köszönöm, Calvin.
Odavitte az ágyhoz, és leült. A csomagról hiányzott a feladó
címe. A postai bélyegzők szerint több különböző csomagküldő
szolgálaton is keresztülment.
Letépte a barna csomagolást, és egy széles cipősdobozt talált
alatta. A fedelén ez állt: EREDETI S.W.A.T. BAKANCS.
A szíve ritmust váltott a mellkasában.
Felnyitotta a doboz fedelét.
Odabent többtucatnyi lezárt boríték lapult precízen rendezett
sorokban.
Remegő kézzel kivette az elsőt.
Ezt írták rá gondos nagybetűkkel: NYISD KI MOST.
Ujját a boríték füle alá csúsztatta, és kivette belőle a dísztelen
üdvözlőkártyát. Kinyitotta.
Ugyanazt a nagybetűs írást találta benne:

EZ AZ ELSŐ NAPOD. PRÓBÁLD NEM TÚLSÁGOSAN

ELKÚRNI.
X

A szájához kapta a kezét. A szavakat, majd pedig a borítékokkal

teli dobozt bámulta. A következőn az állt: KARÁCSONY.
Ahogy visszacsúsztatta a kártyát a borítékba, betűket vett észre a
hátoldalán.

B. V.
SZ. V. K.

Beletelt egy pillanatba, hogy megértse a jelentésüket. Ezeket a

szavakat mondta az a fiatal apa az újszülött gyermekének a parkban,
aznap, amikor ő vérző füllel botorkált a környéken.
Biztonságban vagy.
Szeretet vesz körül.
Ismét kopogtak az ajtón, ő pedig megtörölte a szemét.
Sara gyengéd hangja szólt be a szobába:
- Kész vagy?
Joey betolta a dobozt az ágya alá, és felállt.
- Igen - válaszolta. - Kész vagyok.
 78
Megéri az erőfeszítést

Ahogy Evan átvágott Castle Heights előcsarnokán, Lorilee

felnézett a postaládája mellől, és találkozott a tekintetük. Egyedül
volt. Rámosolygott, és ez a mosoly mélyebb jelentést hordozott
magában. Evan egy biccentéssel nyugtázta háláját.
A lifttel szemben álló biztonsági asztal felé tartott.
- A huszonegyedik emeletre, Joaquin, kérem.
Joaquin felpillantott, biztonsági sapkája megbillent a fején.
- Helló, Mr. Smoak. Nem láttam egy ideje.
Evan elfintorodott.
- Kereskedelmi konferenciák.
- Csak a hétvége élteti az embert.
- Úgy, ahogy mondja.
Egy másik hang csendült fel Evan mögött.
- A tizenkettedik emeletre is, Joaquin.
- Hogyne, Mrs. Hall.
Evan tartotta a liftajtót, amíg Mia belépett mellette, göndör haja
az arcát súrolta.
Az ajtók bezárultak, ők pedig egymást méregették.
Evan igyekezett nem észrevenni a halántékán ülő anyajegyet. A
nyaka ívét. A felső ajkát.
- Kereskedelmi konferenciák - somolygott Mia. - Elgondolkodtál
valaha azon, hogy melyik éned az igazi?
- Mostanában igen - válaszolta Evan.
Erre az a fajta széles vigyor terült el Mia arcán, amelyet Evan a
gerincvelőjében érzett.
- Hogy vagy, Evan? De komolyan, hogy vagy?
- Jól. Jól vagyok.
És tényleg.
Végre megszabadult Van Scivertől. Csak a Samsungja maradt
belőle, amely most is ott nyomta Evan combját a jobb oldali
nadrágzsebében.
Egyéb tennivalókról is gondoskodott.
Benito Orellana következő hitelkártya-kivonata nullás egyenleget
fog mutatni, a felesége betegsége során felhalmozott adósságokat
teljes mértékben rendezték. Az eredeti jelzáloga ugyan megmaradt,
de a második kölcsönzőt, aki agresszív hitelmutatóval sújtotta,
kifizették. Ugyanazon kölcsönző zálogszámlájáról egy sajnálatos
gikszer következtében eltűnt egy hat számjegyű összeg.
Ma reggel a richmondi McClair Mentális Gyermekegészségügyi
Központ névtelen adományt kapott, amelynek hat számjegyű
összege történetesen megegyezett a zálogszámláról eltűnt
pénzmennyiséggel. Az adományt az életkörülmények, a gondozás
és a biztonsági rendszer javítására különítették el.
Rengeteg legó légisiklóra is telik belőle.
Evan levelekkel teli csomagjának is ma kellett megérkeznie,
hogy segítsen új életet kezdeni egy tizenhat éves lánynak az óceán
túloldalán.
Jack mindig azt tanította Evannek, hogy gyilkosnak lenni nem
nehéz. Embernek maradni nehéz. Evan az előbbiben kiváló volt. De
már utóbbi is egyre jobban ment neki.
Megéri az erőfeszítést.
 - Szomorú vagyok, hogy nem alakultak úgy köztünk a dolgok,
ahogy reméltük - mondta Mia.
- Én is.
- Hiányzol Peternek. Nekem is hiányzol.
Evan egy másik életre gondolt, amelyben egy másik ember
lehetett volna nekik. Önmagának.
- Vigyáznom kell rá - folytatta Mia. - Mindegy, én mit akarok, őt
bármi áron meg kell védenem.
- Megértem.
A nő kissé elérzékenyülve döntötte oldalra a fejét.
- Tényleg?
- Igen. Tényleg.
A tizenkettedik emeleten kinyíltak az ajtók, és Mia kilépett.
Aztán visszafordult Evan felé, mintha még mondani akarna valamit,
bár már nem volt mit mondani.
Evan jól ismerte ezt az érzést.
Az ajtók bezáródtak köztük.
A lift felvitte a legfelső emeletre, és ő belépett a penthouse-ba.
Azonnal a fagyasztóhoz ment, és kivette belőle a diófa dobozt.
Kinyitotta a kézzel fújt üvegpalackot, és kitöltött magának kétujjnyi
Stoli Elit: Himalayan Editiont, amely ujjanként nagyjából száz
dolcsit kóstált.
Megérdemelte.
A penthouse hatalmasan és üresen tátongott. Joey narancslés
pohara után egy folyadékgyűrű maradt a konyhapulton. Reggel
majd le kell tisztítania. A Trezorban rá váró számítógépes káoszra
gondolt, Joey tekervényes agyának tökéletes leképezésére. Napokba
telik majd, hogy kibogozza a felszerelést.
Megtorpant a csigalépcső alján. A lány hiánya csend formájában
ereszkedett le a galériából. Azon kapta magát, hogy a Rubik-
kockája kattogására fülel. Vagy a hálószobái ablakához verődő
sárkány-repülő kopogására.
De némaság ölelte körbe.
Az egész falas ablakokhoz lépett, és hagyta, hogy az első korty
éles és megtisztító égéssel guruljon le a torkán. Kinézett a vertikális
kiállításként közszemlére tett lakásokra. Családok kezdték
feldíszíteni a karácsonyfáikat.
Jack hangját hallotta a fülében: Szeretlek, fiam.
Evan tósztra emelte a poharát.
- Vettem.
Csak amikor végzett a kétujjnyi vodkával, csak amikor elmosta
és megtörölgette a poharat, majd visszatette a konyhaszekrénybe,
csak akkor vette ki a zsebéből Van Sciver Samsungját.
Ismét elolvasta az utolsó, december 4-i üzenetet.
VS: MIUTÁN ELKAPTAM X-ET, A LÁNY ÉLHET?
És a válasz: SENKI SEM ÉLHET.
A válasz küldőjének kódja Síi volt.
Sötét Út.
Elképesztő, hogy valaki az ő pozíciójában ekkora kockázatot
vállal Evan egy tizenkilenc évvel ezelőtti küldetése miatt. Nem
tudta, hol kulminálnak annak az akciónak a szálai, de szándékában
állt kideríteni. Kétségkívül a legfelsőbb hatalomhoz vezetnek. Ott
lapult a sötétség. És az arany.
Ő maga tette fel a kérdést Joey-nak: Mennyit ér egy rezsimváltás
? Egy jól célzott golyó megváltoztathatja egy ország sorsát. Borítsd
fel a hatalmi egyensúlyt, hogy az adott ország érdekei
hozzásimuljanak a sajátjainkhoz.
Jó néhány ilyen golyót lőtt ki a maga idejében. Talán az 1997-
ben kilőtt is ezek közé tartozott.
Nyilvánvalóan egy lánc szeme volt, és most annak fogja
szentelni magát, hogy felfedezze ennek a láncnak a kontúrjait, és
lássa, milyen messzire nyúlik.
Ismét a szöveget bámulta: SENKI SEM ÉLHET.
De nem csak ennek kellett szentelnie magát. Volt még más is.
A konyhaszigethez lépett, ahol várta a vörös jegyzettömb.
Kinyitotta annál a kidudorodó írásnál, ahol Joey besatírozta az
oldalt.
6-1414 Sötét Út 32.
Egy telefonközpont. Egy kódszó. Egy mellék.
Elővette a roamingos telefonját.
És beütötte a számot.
A Resolute-asztalon megcsörrent a három fekete telefon közül a
középső.
Bennett elnök nem az asztal mögött várakozott.
Egyedül ült a kanapén, és egy pohár Premier Cru Bordeaux-it
tartott híresen biztos kezében.
Nem gyöngyözött izzadság őszülő halántékán. Lassan és
egyenletesen lélegzett. Az utóbbi pár hét kész idegroncsot csinált
volna egy gyengébb emberből, ő azonban Jonathan Bennett volt, és
a teste engedelmeskedett az akaratának.
Átvágott az Ovális Irodán, és felemelte a kagylót.
Nem szólt egy szót sem.
Egy hang csendült fel a vonalban:
- Hagynia kellett volna, hogy 1997 feledésbe merüljön.
Bennett beiktatta szokásos két másodperces szünetét, majd így
felelt:
- Ha utánanéz a történteknek, eltaposom magát.
X Árva tartotta Bennett két másodpercét, és emelte még
néhánnyal. Aztán:
- Attól tartok, félreérti ennek a hívásnak a célját, elnök úr. Nem
elégszem meg azzal, hogy utánanézek a történteknek.
- Mit akar ez jelenteni? - kérdezte Bennett, és csak ekkor
tudatosult benne, hogy elsiette a szavait.
A testetlen hang így válaszolt:
- Engedélyezte Jack Johns halálát. És a lány halálát. És még
sokak halálát.
Bennett visszatolta az orrnyergére hirtelen csúszóssá vált
szemüvegét.
- Hallgatom.
- Ezennel engedélyezem a magáét - mondta X Árva.
A telefon kattant egyet, a kapcsolat megszűnt.
Bennett vett egy nagy levegőt, majd még egyet. Visszatette a
kagylót a helyére. Megkerülte a Resolute-asztalt, leült, és a
mappájára helyezte a kezét.
Remegett.
 Köszönetnyilvánítások
Noha jobb szeret egyedül dolgozni, Evan Smoakot komoly légi
támogás kíséri. Nagy köszönettel tartozom a csapatomnak és a
tanácsadóimnak.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy kivételes csapatom
van a Minotaur Booksnál. Köszönöm Keith Kahlának, Andrew
Mariinnak, Hannah Braatennek, Hector Dejeannek, Jennifer
Enderlin- nek, Paul Hochmannak, Kelley Raglandnak, Sally
Richardsonnak, and Martin Quinnnek.
Valamint Rowland White-nak és csapatának a Michael Joseph/
Penguin Group UK-nél, és a többi külföldi kiadómnak, akik szerte a
világon bevetették Evan Smoakot.
Hálával tartozom a következő ügynökeimnek is: Lisa Erbach
Vance és Aaron Priest az Aaron Priest Agencytől; Caspian Dennis
az Abner Stein Agencytől; Trevor Astbury, Rob Kenneally, Peter
Micelli és Michelle Weiner a Creative Artists Agencytől; Marc H.
Glick a Glick & Weintraubtól; és Stephen F. Breimer a Bloom,
Hegott, Diemer et altól.
Valamint választott témáim szakértőinek: Geoff Baehr
(hekkelés), Philip Eisner (korai riasztórendszerek) Dana Kaye
(propaganda),
dr. Bret Nelson és dr. Melissa Hurwitz (orvoslás), Billy S_ ( ),
Maureen Sugden (IQ), Jaké Wetczel (Rubik-kocka) és Rollie White
(földrajz).
És köszönöm a családomnak. A Beach Boys, a napbarnítottak és
elbűvölőek védőszentjeinek szavaival élve: Isten tudja, mi lennék
nélkületek.
{1}
Ejtsd: hu, jelentése: ki.
{2}
Anya angolul mother
{3}
Katonai képzőprogram: Survival, Evasion, Resistance, Extraction, vagyis túlélés, kitérés,
ellenállás, szökés