A 2012-es év során – és sajnos már az azt megelőző időszakban is - számos

olyan gyilkosság, élet elleni bűncselekmény történt Magyarországon, ami érthető

módon ismételten felkorbácsolta a szenvedélyeket és felerősítette a halálbüntetés
visszaállítását követelő hangokat. Elég csak a fiatal pécsi pszichológusnő, Bándy
Kata meggyilkolására gondolnunk, akit a 2012. július 7-ről 8-ra virradó éjjel öltek
meg hazafelé menet, különös kegyetlenséggel, szexuális indíttatásból. De
mindegyik bűntény közül a legfájdalmasabb és legmegdöbbentőbb eset a 11 éves
kaposvári kisfiú, Szita Bence erőszakos halála, akit saját nevelőanyja ölt meg két
hajléktalan, büntetett előéletű személy segítségével.
A média különféle csatornáin azonnal felszólaltak a halálbüntetés
szorgalmazói, internetes fórumokon, közösségi oldalakon pedig pillanatok alatt
civil csoportok alakultak, mind ugyanazt az intézkedést követelve Magyarország
vezetőitől: állítsák vissza a több mint húsz évvel ezelőtt eltörölt halálbüntetést,
méltóbb szentenciát kiróva a gyilkosokra, illetve elrettentve és megelőzve ezzel a
további szörnyű, élet elleni bűntetteket. A politika platformjain belül is történtek
lépések ez ügyben; a Jobbik egy héttel a Bándy Kata-gyilkosság után kifejezte
egyeztetési szándékát a halálbüntetés visszaállításáról, az egyik fideszes képviselő
vezette Kisgazda Polgári Szövetségpárt pedig ezt írta július 16-i közleményében:
„Az elmúlt évek, de különösen az elmúlt napok eseményei azt igazolják, hogy a
társadalom védelme megköveteli a halálbüntetés helyreállítását.” 1
A magyar Alkotmánybíróság 1990. október 24-én alkotmányellenesnek
minősítette, majd eltörölte a halálbüntetést, melynek alkalmazását hazánkban
1945 után jócskán kiterjesztették és kiszabták politikai, gazdasági, sőt tulajdon
elleni bűncselekményekre is. Magyarországon egyébként az utolsó kivégzésre
1988. július 14-én került sor a Budapesti Fegyház és Börtön akasztóudvarán,
amikor is kivégezték a brutális kínzással és gyilkossággal elítélt Vadász Ernőt.
Az elmúlt bő húsz év eseményei egyértelműen mutatják, hogy a halálbüntetés
eltörlése óta ugrásszerűen nőtt a gyilkosságok, a gyakran egészen brutális
bűncselekmények száma. Azok, akik annak idején 1990-ben hatályon kívül
helyezték a kivégzéseket, úgy gondolták, hogy egy új, polgári demokráciában
semmiképpen nem állhat fenn tovább egy olyan intézmény, mely az élet elvételét
törvényessé teszi. A tapasztalat azonban bebizonyította, hogy amennyiben nincs
az élet jogának elvesztését jelentő visszarettentés, akkor az erőszakos
cselekmények csak annál jobban elszaporodnak, és egyre többen gondolják úgy,
hogy demokratikus keretek ide vagy oda, a halálbüntetés intézményére mégiscsak
szükség van, ha gátat akarunk vetni az elszabaduló bűnáradatnak.
Mint azt egyre inkább tapasztalhatjuk, és ahogyan jelen írásunkból is láthatjuk
majd, a kérdésre a legkülönfélébb, egymásnak gyakran élesen ellentmondó
válaszok születnek hazánkban is, ami egyáltalán nem egyedülálló jelenség, mert a
halálbüntetés jogossága vagy jogtalansága valóban napjaink egyik legvitatottabb
jogi, etikai, teológiai és társadalmi kérdése szerte a világon.
1
http://www.hir24.hu/belfold/2012/07/16/
 Hogy megfelelő kiindulópontot találjunk a végiggondoláshoz, érdemes azzal a
kérdésfelvetéssel kezdeni, hogy tulajdonképpen mi is a halálbüntetés? Hogyan
határozhatnánk meg ezen intézmény mibenlétét röviden, közérthetően és lényegre
törően? Talán abban a definícióban egyezhetnénk meg leginkább, miszerint a
halálbüntetés a legsúlyosabb büntetési forma, a bűnösnek talált személy életének
jogos elvétele. Külön kell itt hangsúlyozni tehát a jogos szót, hiszen a kivégzések
során az illetékes hatalom, igazságszolgáltatási szerv a saját, alkotmányosnak
elfogadott törvényeinek megfelelően veszi el az elítélt személy életét, vagyis
teljesen legitim, jogszerű keretek között. Ugyanakkor éppen ez a szó az, amely a
leginkább felkorbácsolja a halálbüntetést ellenzők kedélyeit, és amely a legtöbb
vitát támasztja, hiszen – mint sokan mondják – hogyan is lehet egy emberi élet
kioltását bármilyen körülmények között is jogosnak nevezni?
Máris eljutottunk tehát a véleménykülönbségek gyökeréhez; az egyik tábor
ugyanis a következőkképpen gondolkodik: ha helytelennek és elítélendőnek
tartjuk az emberölést, akkor hogyan szentesíthetjük azt az államhatalom kezében a
kivégzések alkalmával? Az emberek másik csoportjának kérdése pedig így
hangzik: ha igazságosak és méltányosak akarunk lenni, akkor a gyilkosságra
vetemedőknek ugyanazzal kell fizetniük, amit embertársuktól elvettek, vagyis az
életükkel.
A halálbüntetést ellenzők tehát az emberi élet abszolút, minden körülmények
közötti védelmét vallják, és alapvető ellentmondást látnak abban, hogy miközben
megvetjük a gyilkosságot, a hóhérok kezében mégis jóváhagyjuk azt. Tény, hogy
okfejtésük logikusan hangzik, felvet azonban egy újabb kérdést, nevezetesen:
gyilkosságnak nevezhető-e a halálbüntetés ugyanolyan értelemben, mint a
bűntényként, erőszakosan és ártatlan emberek ellen elkövetett emberölés? Van-e,
lehet-e szerepe itt annak a szempontnak, hogy a halál elszenvedője ártatlan
áldozat, vagy pedig egy olyan személy, aki nem az, hanem már előzetesen elvette
valamely ártatlan embertársa életét? Hiszen a halálbüntetés-ellenesek
véleményalkotását valószínűleg az is befolyásolja, hogy a történelem során
bizonyos politikai rendszerek vagy uralkodók gyakran a saját kényük-kedvük
szerint tartották kezükben a pallost, és „tettek el láb alól” jogos büntetés címén
sok olyan embert, akik ténylegesen nem, vagy legfeljebb kivégzőik szemében
voltak bűnösök. Mindannyian hallottunk már koncepciós perekről, pogromokról,
rögtönítélő bíróság általi „tisztogatásokról”. Ha ilyen összefüggésben
gondolkodunk el a kérdésről, akkor könnyen hajlamosak lehetünk a halálbüntetést
gyakorló államhatalomra vérengző fenevadként gondolni, és hamar olyan
kijelentéshez juthatunk, mint amit Albert Camus, a francia regényíró és esszéista
megfogalmazott egyik legismertebb művében: „…a társadalom, amelyben élek, a
halálos ítéleten nyugszik, s ha küzdök ellene, a gyilkosság ellen küzdök”. 2
Természetesen az ilyen esetekben semmiképpen sem tarthatjuk elfogadhatónak a

2
Albert Camus: A pestis, Magvető, Bp., 1962, 4. fejezet
halálbüntetéseket, melyeket ilyenkor nyilvánvalóan önző csoportérdekekből rónak
ki és hajtanak végre, minden becsületes megfontolás nélkül.
A másik tábor, a halálbüntetést támogatók elgondolását pedig egy Paul
Éluardtól való idézettel tükrözhetnénk: „Nem lehet addig üdv a földön, / Míg
bocsánat terem a gyilkosoknak”. 3 Ebben az érvelésben is érezzük az
igazságtartalmat, itt viszont arra kell vigyáznunk, hogy át ne essünk egy másik
végletbe, és úgy gondolkodjunk, hogy minden gonosztevőt okvetlenül és minél
hamarabb ki kellene végezni; a bizonyítási eljárásnak ugyanis mindenkor
körültekintőnek, pártatlannak és eredményesnek kell lennie. Arról nem is
beszélve, hogy tévedés is csúszhat egy-egy bíróság munkájába – ilyesmire is volt
már számos példa.
Az emberi vélemények ütköztetése után fordítsuk figyelmünket a Bibliára,
melyet nagyon sok ember Isten szavának tart. Nem önkényes döntésből szeretnék
a Szentírásból is idézni, hanem azért, mert éppen a halálbüntetés kérdéséről
vitatkozók között nagyon gyakori az, hogy bibliai szövegekkel igyekeznek
alátámasztani érvelésüket, mivel a kérdést sokan közülük morális-teológiai
problémának tartják. Már csak ezért is szükséges tehát ezekre kitérnünk.
A Biblia legalapvetőbb szabálya mások életének elvételét illetően
természetesen a sokat idézett „Ne ölj!” parancsolat. Kevesen tudják azonban,
hogy a Szentírás egyetlen esetre vonatkozóan nemhogy nem tiltja, hanem
egyenesen elrendeli az emberi élet elvételét, és ez éppen a halálbüntetés esete. A
Biblia legelején még arról olvashatunk, hogy egészen a vízözönig nem létezett az
emberi történelemben az állam, és így az igazságszolgáltatás intézménye sem.
Kain, az első gyilkos, szörnyű tette után kifejezett védelem alá került Isten
rendelése szerint, ami azt jelentette, hogy senki emberfia meg nem torolhatta
gyilkosságát: „És mondta az Úr: aki megöli Kaint, hétszerte megbüntettetik. És
megbélyegezte az Úr Kaint, hogy senki meg ne ölje, aki rátalál”. 4 Az Úr célja
ezzel a meglepő intézkedéssel az volt, hogy az emberek előtt bebizonyosodjon:
mivé fajul az emberi történelem, ha a bűnösöket büntetlenül hagyják. Az
eredmény nem is maradt el; évszázadokkal később a zabolázatlan gonoszság
olyannyira megfertőzte az emberiséget, hogy Istennek vízözön által kellett
elpusztítania az akkori világot egy maroknyi maradékot hagyva, mielőtt még a
bűn teljesen lakhatatlanná nem tenné a Földet.
A vízözön elvonulása után egy új rend alapjai kerültek lefektetésre: az Úr
elrendelte az állam és az igazságszolgáltatás intézményét a következő határozott
utasítással: „Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki”. 5 Mielőtt úgy
gondolnánk, hogy ez ellentétben áll a „Ne ölj!” parancsolattal, nézzük meg azt is,
hogy milyen megfontolásból és milyen céllal helyezte kilátásba Isten a
halálbüntetést. Pál apostol Rómaiakhoz írt levelében nagyon világosan kifejti,

3
A bűnbocsánat-árulók, Paul Éluard versei. Európa, Bp., 1977, 91.o.
4
Mózes első könyve, 4:15.
5
Mózes első könyve, 9:6.
miért adott Isten a felsőbb hatalmasságok kezébe akár fegyvert is: „Minden lélek
engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak; mert nincsen hatalmasság, hanem
csak Istentől: és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek. Azért, aki
ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad ellene; akik pedig
ellene támadnak, önmagoknak ítéletet szereznek. Mert a fejedelmek nem a jó,
hanem a rossz cselekedetnek rettegésére vannak. Akarod-e pedig, hogy ne félj a
hatalmasságtól? Cselekedjed a jót, és dicséreted lesz attól. Mert Isten szolgája ő a
te javadra. Ha pedig a gonoszt cselekszed, félj: mert nem ok nélkül viseli a
fegyvert: mert Isten szolgája, bosszúálló a haragra annak, aki gonoszt cselekszik.”
A felsőbb hatalmasság, vagyis a mindenkori államhatalom kezébe adott
fegyveres bosszúállás lényege tehát az elrettentő funkció. Nem ad lehetőséget
Isten részéről a féktelen hatalmaskodásra, az önző célokból történő tömeges
kivégzésekre. A gyilkosok életének elvételét azonban szentesíti, és ezzel nem az
emberi élet szentségét sérti, hanem éppen hogy védelmezni kívánja azt. Miként?
Az elrettentő funkció által. Végezzünk csak el egy nagyon egyszerű matematikai
műveletet! Tételezzük fel, hogy egy adott országban, ahol nincs halálbüntetés,
évente 100 ember esik gyilkosság áldozatául. Tegyük fel továbbá, hogy a
halálbüntetés bevezetésével évente ez a szám csak kb. az egyharmadára csökkent.
Még ha összeadjuk is az áldozatul esettek és gyilkosaik (akik kivégzésre kerültek)
számát, az eredmény így is csak 33+33 = 66 emberélet elvétele, szemben az előző
évi 100 esettel. Melyik modell produkálja tehát a kevesebb emberáldozatot?
Ha célunk valóban az emberi élet védelme, akkor be kell látnunk, hogy az
utóbbi megoldás szolgálja hatékonyabban ezt a célt. Ezzel természetesen nem
kívánok minden további nélkül állást foglalni a halálbüntetés bevezetése mellett,
mert a kérdés korántsem ilyen egyszerű. Társadalmunk erkölcsileg nincs
felkészülve egy ilyen törvény egyik napról másikra történő életbe léptetésére; nem
vagyunk tisztában az emberi élet értékével, a másik ember személyének, életének
egyedi, utánozhatatlan és ezért visszahozhatatlan voltával. Amíg az emberek
nincsenek megtanítva arra, hogy társaik nem tárgyak, melyeket használunk és ha
úgy tetszik, eldobunk vagy éppen kettétörünk, addig nem fogják megérteni és
helyesen elfogadni a halálbüntetés intézményét sem, ami csak további
lázongáshoz és még nagyobb értetlenséghez vezetne.
A legnagyobb probléma ott van, hogy mi emberek, bármennyire követeljük is
a halálbüntetés visszaállítását, valójában szeretjük a bűnt, és csupán a bűnösöket
vetjük meg. Holott, ha már oly előszeretettel hivatkozunk a Szentírásra a téma
kapcsán, akkor meg kellene tanulnunk belőle azt is, hogy ez fordítva történjen:
hogy szeressük a bűnöst, vagyis próbáljuk meg minden lehetséges eszközzel jó
útra téríteni, és vessük meg a bűnt, a gonoszságot mi magunk is, ne csak
másokban legyünk hajlandók észrevenni. Ez a megbocsátás azonban csupán
egyéni, lelki természetű jogunk. Amíg e földi történelem keretei között élünk, az
igazságszolgáltatás hivatalos intézményeinek működnie kell éppen az emberi élet
védelmében. Ne feledjük, ma is előfordulhat olyan, mint a jobb lator esetében,
akinek noha el kellett szenvednie méltó büntetését, belül mégis bűnét megbánva
és bocsánatot nyerve halhatott meg. Mi emberek már ilyen belső folyamatokba
nem láthatunk bele, de nem is a mi posztunk, csupán a paragrafusok maradnak…
Amaz magasabb bíróságra tartozik…