A kis szarv (Dániel 7.

fejezetében)

A kis szarv – mindenekelőtt a keletkezésére vonatkozóan megadott prófétikus adatok alapján

– csakis a római pápai hatalommal azonosítható. A három szarv kiszakítása: Három ariánus
(Róma fennhatóságát el nem fogadó, ariánus keresztény irányzathoz csatlakozó) barbár
hatalom megtörése nyitott utat ahhoz, hogy a pápaság kiterjessze uralmát az egykori
Nyugat-római Birodalom területén létesült királyságokra. Ez a három ariánus barbár királyság
– melyek ellenségüknek tekintették a pápaságot, és olykor létében fenyegették – a herulok, a
vandálok és a keleti gótok voltak. A továbbra is fennálló Keletrómai Birodalom verte le
ezeket katonai hatalmával, Rómát és püspökét védelmezve ezáltal.
E három ellenség közül az utolsótól, a keleti gótoktól (vagy osztrogótoktól) 538 márciusában
szabadult meg a pápai hatalom, amikor Belizár, Justinianus keletrómai császár híres
hadvezére felszabadította Rómát ostromuk alól. Ettől az időponttól számítjuk a pápaság
középkori hatalmának idejét a prófétikus időmeghatározás alapján.

„Emberszemekhez hasonló szemek voltak a szarvban.” Ehhez kapcsolódik a magyarázat

megjegyzése, hogy a kis szarv „különbözni fog az összes többi királyságtól”. Elképzelhetjük,
hogyan hathatott Dánielre, amint szemlélte látomásában a negyedik vadállat fején a kis szarv
növekedését a többi tíz között, és egyszerre csak értelmes tekintet, emberi szemek néztek
vissza rá a kis szarvból. Döbbenetesen különbözött ezáltal a többektől. Nem lehet elgondolni
kifejezőbb ábrázolást annak érzékeltetésére, hogy a pápai hatalom a maga szellemi
hatalmával tűnt ki a körülötte létesült barbár királyságok közül, és lelki-szellemi uralmat
szerzett fölöttük.

„Termete is nagyobb volt a társaiénál.” A pápai hatalom területe nem volt különösen nagy,
sohasem haladta meg a mai Olaszország területét. A pápák egyházfői, lelki hatalma azonban
kiterjedt az összes többi királyságra is. Ezenfelül a középkorban a pápák úgy értelmezték
hatalmukat, hogy az egész egykori Nyugatrómai Birodalom területe az ő jogos tulajdonuk a
világi hatalom vonatkozásában is. A többi királyok a hűbéreseik, akik tőlük mint „Krisztus
földi helytartójától” kapják hatalmukat. A nevezetes hamisítvánnyal, az ál-constantinusi
adománylevéllel támasztották alá ezt az igényüket. Gyakorlatilag is megtették a középkori
pápák, hogy kihirdették a hatalom-visszavonást egy-egy uralkodóra vonatkozóan, aki
összeütközésbe került az akaratukkal.

„Nagyokat szóló szája” volt a kis szarvnak, „nagyzó beszédek” (11. vers) jellemezték. A
magyarázat így világítja meg a „nagyokat szólás” mibenlétét: „Sokat szól a Felséges ellen.”
Fontos megjegyezni, hogy az „ellen” szócska „mellett”-nek is fordítható. Az eredeti szó tehát
kifejezi azt is, hogy a kis szarv azon a módon szól a Felséges ellen, hogy a nevében beszél,
mintha ő volna az Isten. Olyan alkalmas szóval, meghatározással találkozunk tehát itt, amely
tökéletesen jellemzi a „nagyzó beszédek” jellegét. Egybecseng ezzel az igével 2Thess 2,4
kijelentése és a János apostol I. levelében alkalmazott „antikrisztus” kifejezés. (Az „anti”
görög elöljárószó jelentése: „helyett és ellen”. Tehát az antikrisztus olyan ellensége
Krisztusnak, aki azáltal lesz ellenségévé, hogy a helyére lép.) A pápai hatalom Isten „mellett
és ellen” szóló „nagyzó beszédei” a római pápaság következő kijelentéseire és igényeire
vonatkoztathatók:
a) A római egyház a maga földi történelmi valóságában azonos Isten országával, illetve
Krisztussal magával. Mint ilyen, tökéletes és tévedhetetlen.
b) A pápák Krisztus helytartói.
c) A pápák – mint Krisztus helytartói, helyettesei – tévedhetetlenek, ennek megfelelő
tekintély és tisztelet illeti meg őket. A római császárkultusz, a római császárok istenítésének
hagyománya folytatódik itt. Az 1512-es lateráni zsinaton hangzott el a pápára vonatkozóan:
„Te vagy egy másik Isten a földön!”
d) „Az egyházon kívül nincs üdvösség.”
e)„Az egyházi hagyomány a Szentírással egymértékű kinyilatkoztatást jelent.” (A szent
hagyományon az egyházatyák tanításai, a zsinati határozatok, a pápai megnyilatkozások és az
egyház közös hite értendő.)
f) „A pápa és a felszentelt papság bűnbocsátó hatalommal rendelkezik.”
g) A miseáldozatban az ostya és bor Krisztus valóságos testévé és vérévé változik át a
felszentelt pap konszekráló igéinek hatására. Ez tulajdonképpen azt az állítást foglalja
magában, hogy a teremtmény ember szava teremti a teremtő Krisztust. És ami még
súlyosabb: Krisztus egyszeri, „kimondhatatlan” (2Kor 9,5) „és tökéletes” áldozatát úgy
mutatja be, mint amelyet meg kellene és meg lehetne ismételni, továbbá azt is magában
foglalja az átlényegülés eszméje, hogy a bűntől materiális úton meg lehet tisztulni.
h) Végül az előbbieket mintegy betetőzi az az állítás, hogy „az egy-háznak joga van
megváltoztatni bármely isteni törvényt vagy rendelést”.
i) A kis szarv jellemző tevékenysége a „szentek elleni hadakozás”, és az, hogy „megrontja a
magasságos egek szentjeit” – amint a magyarázat mondja. A bibliai alapelvekhez ragaszkodó,
tiszta életű, az evangélium hirdetéséért végtelen áldozatokra is kész hívőket hosszú
évszázadokon át üldözte a római egyház az inkvizíció által. Erről a tevékenységéről is a
későbbiekben lesz szó.

„Ideig, időkig és fél időig”: Az „idő”-nek fordított arám (iddán) szó esztendőt is jelent. Dániel
könyve 4. fejezetében is ebben az értelemben szerepel ugyanez a szó, amikor elhangzik a
jövendölés Nabukodonozor hét évig tartó elmebetegségéről (22. vers). Az „idők”-nek
fordított kifejezés eredetileg egy duálist (kettes számot), azaz párost jelölő nyelvtani alak. Az
időmeghatározás pontos jelentése tehát: „egy évig, két évig és fél évig”, azaz három és fél
évig. Az időmeghatározás nyilván jelképes. Az ún. prófétai nap-év elv szerint (Ezék 4,6/b) –
amely a Szentírás összes prófétikus időmeghatározásánál érvényesül – ez ezerkétszázhatvan
nappal, azaz esztendővel azonos. Egy év (360 nap) + 2 év (720 nap) + fél év (180 nap) = 1260
nap.
Ennek az időmeghatározásnak a jelentőségét jelzi az a tény, hogy hétszer találkozunk vele a
Szentírásban azonos szövegösszefüggésben, azaz minden esetben az itt kis szarvval
jelképezett antikrisztusi hatalom középkori teljhatalmának időszakát jelöli. A többi
előfordulási hely: Dán 12,7; Jel 11,2–3; 12,6. 14; 13,5.
Mély titok előttünk, hogy ilyen sok idő „adatott” Isten megengedése folytán a középkori
pápaságnak, illetve a mögötte álló ősellenségnek, hogy a végsőkig próbára tegye Krisztus
népét. Bizonyára csak Isten országában fogjuk teljesen megérteni, miért volt erre szükség az
ember és a világ megváltásáért folyó nagy küzdelemben.
Az 1260 esztendős időszak 538-ban kezdődött. Ekkor szabadította ki a keletrómai császár,
Justinianus Belizár nevű hadvezére Rómát és Róma püspökét a keleti gótok fogságából,
illetve ostromgyűrűjéből. Ettől kezdve gyakorolhatta Róma püspöke – akit tulajdonképpen
ettől fogva nevezhetünk pápának – azt az egyetemes lelki hatalmat, melyet a keletrómai
császár adományozott neki 533-ban, amikor az „összes szent egyházak fejének” jelentette ki
őt.
Az időszak vége 1798. Ekkor egy ellenkező előjelű esemény történt: a világi hatalom – ezúttal
a forradalmi Franciaország – megfosztotta a pápaságot hatalmától, és fogságba vetette a
pápát.