Fiktív oklevél az oklevélrészek rendjének és tartalmának szemléltetésére

Készítette: Körmendi Tamás doc. (ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszék)

Belső tartalom:

(piros betűszínnel jelölve azok az oklevélrészek, amelyek a 14. század második felében valójában
elképzelhetetlenek)

Protocollum

invocatio A protocollum és egyben az oklevél fohásszal, Isten, Jézus vagy a Szentháromság

segítségül hívásával (invocatio) kezdődik. Az eredetében Szent Pálra (Kol 3,17)
visszavezethető keresztény fohász lehet jelképes (invocatio symbolica) vagy szóbeli
(invocatio verbális). Mindkettő külön külön és együtt is előfordulhat. A jelképes
invokációt az említett Krisztus-szimbólumok: a kereszt, a Krisztus-monogram és a
Hebarhard-féle C alakú chrismon alkotta. A magyarországi okleveles gyakorlat is
alkalmazta ezeket a jelképeket, de használatuk jelentéktelen volt. A verbális
invokáció rendszerint in nomine fordulattal kezdődött, és igen gyakran a
Szentháromságra utalt (in nomine sanctae et individuae Trinitatis, in nomine Patris et
Filii et Spiritus Sancti). A legrégebbi in nomine típusú invokáció a VII. századból
ismert. Római kurzív írásmódja és erős rövidítése miatt inkább grafikus szimbólum
volt. Eredeti értelmét (in Dei nomine) a IX. században már nem ismerték, és
Hebarhard ebből formálta meg C alakú chrismonját. A szimbolikus invokáció
használata a XIII. században megszűnt, a szóbelié pedig erősen háttérbe szorult,
jobbára csak a közjegyzői oklevelekben és a végrendeletekben maradt meg
intitulatio A protocollum legfontosabb eleme az intitulatio, az oklevéladó nevének és címének
(tisztségeinek) közlése. Az oklevéladó az a természetes vagy jogi személy (egyén vagy
testület), akinek a nevében vagy megbízásából az oklevelet kiállították. Az oklevéladó
aszerint, hogy mi volt a viszonya az oklevél tárgyához, három személy lehetett. Igen
gyakran ő volt, akitől a jogügylet, a jogi cselekmény származott (auctor). Jóval
ritkábban a kedvezményezett, a jogügylet haszonélvezője és egyben az oklevélnyerő
fél (destinatarius) volt az oklevéladó. Végül sokszor a jogi cselekmény szempontjából
kívülálló, az érdekelt felek által felkért harmadik személy szerepel oklevéladóként. Az
intitulatio terjedelme a címlista hosszúságától függött. Egy-egy király címében az
uralma alatt álló országok és egyéb méltóságok felsorolása, egy-egy főpap különféle
tisztségeinek számbavétele olykor több soron át tartott. Ezért a nem ünnepélyes
oklevelekben többségüket elhagyták. Az intitulatio szerves tartozékaként gyakran
előfordul a Szent Páltól (lKor 15,10) eredeztethető jámborsági formula (formula
devotionis), amely tömören (Dei gratia, divina miseratione) az oklevéladó titulusának
és főként hatalmának nem közönséges eredetét érzékeltette. Az alázatossági formula
(formula humilitatis) az intitulációban kétféle módon jelent meg. Többnyire az
oklevéladó tényleges titulusát szerény fordulattal helyettesítette. A pápák Nagy Szent
Gergely pápa óta (590-604) okleveleikben a servus servorum Dei (Isten szolgáinak a
szolgája) címet használták. Hozzájuk hasonlóan a főpapok olykor a humilis minister
(alázatos szolga) megjelöléssel éltek. A tatárjárás előtt Róbert veszprémi püspök és
Uros pannonhalmi apát is néha ezt a formulát alkalmazta püspöki, illetve apáti címe
helyett. Máskor a titulus megmaradt, de a szerénykedő dictus jelzővel egészítették ki.
Ezzel az oklevéladó azt fejezte ki, nem ő maga, hanem mások mondják róla, hogy
voltaképpen kicsoda. Ez a fordulat magyarországi oklevélben is megtalálható,
 legismertebb változatát (P. dictus magister = mesternek mondott R) Anonymus, III.
Béla király névtelen jegyzője hagyta ránk.
inscriptio A címzés (inscriptio) arról tájékoztat, kihez szól az oklevél. A címzés lehet általános,
kollektív és személyes. Az első mindenkihez fordul: Krisztus valamennyi hívőjéhez
(universis Christi fidelibus), vagy mindazokhoz, akikhez az oklevél eljut (omnibus, ad
quospresens scriptum pervenerit). A kollektív inscriptio meghatározott társadalmi
csoportot vagy csoportokat szólít meg, míg a személyes címzés természetes vagy jogi
személyt nevez meg, rendszerint konkrét névvel és titulussal együtt. A zárt oklevél
címzése gyakran a hátlapra kerül, s a szövegben helyette csak a megszólítás
olvasható
salutatio Az oklevél bevezető részét az üdvözlés (salutatio) zárja le. Ez a formula állhat
egyetlen szóból, de bővebb változatban (salutem in omnium Salvatore) is előfordul.
A pápai és főpapi oklevelekben rendszerint áldással egészül ki (salutem et
apostolicam benedictionem, salutem et paternam benedictionem). Máskor kívánság
társul hozzá (salutem et gaudium). Az üdvözlést főleg az ünnepélyes pápai
oklevelekben az örökkévalósági formula (inperpetuum) helyettesíti. Az oklevéladó
ezzel azt fejezi ki, hogy intézkedését örök érvényűnek tekinti.

Contextus

arenga ezzel azt fejezi ki, hogy intézkedését örök érvényűnek tekinti. Az oklevél középső
része, a contextus az arengával kezdődik. Az elnevezés szinonimáival együtt
(exordium, prooemium) erre a bevezető funkcióra utal. Lényege az írásba foglalás,
illetve az oklevélben szereplő jogi cselekmény vagy jogi tény általános, elvi
megalapozása. Szövege az európai hagyományra, az antik és a keresztény örökségre
támaszkodik. Erkölcsi, egyházi, jogi motívumait ebből a kincsből meríti, számos
elemet idéz belőle. Politikai, propagandisztikus célokat is tartalmazhat. Ez a
legegyetemesebb oklevélrész, az eszmetörténet elsőrendű forrása, az oktatás és a
formuláskönyvek révén jó néhány típusa az egész latin Európát bejárta. Az arenga
csak közvetve kapcsolódott az oklevélhez. A kapcsolódás többnyire rendkívül
általános, sokszor az oklevéladás fontosságának hangsúlyozásával, gyakran az
írásbeliség funkcióját a véges emlékezettel szembeállítva indokolta meg az adott
tény oklevélbe foglalását. III. Béla király 1181. évi oklevelének nevezetes arengája is
ebbe a típusba tartozik: Mivel az emberi emlékezet fogyatékossága miatt a feledés
az idők múlásával könnyen belopódzik az elmúlt dolgok emlékezetébe, illőmuidazt
írásba foglalni és megerősíteni, amiről a jogi személyek között szerződés született,
hogy ez mind az írás ereje, mind az alkalmasféifiak tanúbizonysága következtében
sértetlenül és szilárdan megmaradjon. Máskor az arenga és az oklevél tartalma
tematikusán kapcsolódott egymáshoz, hol lazább, hol szorosabb összefüggés volt
köztük. Az oklevelek tárgyának gazdag változatossága szerint az arengák is sokfélék
lehettek. A szolgafelszabadítást tartalmazó oklevél arengája az emberi szabadság
eredetéről, az egykori egyenlőségről elmélkedett, a hospes- és városprivilégiumoké
pedig arról, hogy az alattvalók kiváltságolása növeli a népesség számát és egyben a
király dicsőségét. A végrendelet arengája a földi élet és a túlvilági boldogulás
összefüggését idézte fel. II. András király 1208. évi adománylevelének arengája a
tematikus kapcsolódáson túl az akkori királyi politika lényegét is érzékeltette:
Jóllehet a királyi fenség bőkezűségét semmi sem szorítja határok közé, sőt az
uralkodó szánjára az adományozás legfőbb mértéke az, hogy nincs mértéke, mégis
különös gondossággal kellfigyelni az érdemeket szerzett emberekre, nehogy bárki is
fáradozása jutalmazásakor éppen abban csalódjék, aki bőkezűségének adományait a
külföldiekre is kiterjeszti. Bizonyos esetekben a túl általános megfogalmazás az
 arenga gyakori alkalmazását tette lehetővé. A pápák igen sokszor kérelmeket
bíráltak el, kéréseket teljesítettek vagy utasítottak el. Ezért szinte témától
függetlenül használhatták a iustis petentium desideriis kezdetű arengát: Illő, hogy a
kérelmezők jogos kívánságaihoz szíves egyetértésünket adjuk, és óhajaikat,
amennyiben az ésszerűség ösvényéről nem térnek le, hathatósan teljesítsük. AXIL
századi pápai oklevelekben ez volt a legkedveltebb arengatípus, a XIII. században
pedig a rangsorban az előkelő második helyet foglalta el.
promulgatio A promulgatio vagy notificatio (közzététel) formulában az oklevéladó azokat nevezi
meg, akiknek tudomására kívánja hozni az oklevél tartalmát: ad universorum
notitiam tenorepresentium volumus pervenire. A címzéshez hasonlóan lehet
általános vagy személyes. Bizonyos változata (notum sit omnibus) igen alkalmas arra,
hogy oklevelet kezdjenek vele. Sokszor azonban hiányzik az oklevélből. A pápai
udvarban egyáltalán nem használták. Helyette az eapropter (ezért) vagy más
(proinde) kötőszó, illetve szókapcsolat (hincest, quod) köti össze az arengát az
oklevél elbeszélő részével
narratio A narratio (elbeszélés) azokat az előzményeket, körülményeket foglalja magában,
amelyek a jogi cselekmény vagy tény létrejöttéhez vezettek. Gyakran utal az ügyben
szóban vagy írásban beterjesztett kérésre, vagy számba veszi a kedvezményezett
érdemeit: lényegében indokolja az ezután következő oklevélrész tartalmát. Erzsébet
királyné azzal magyarázta 1284. évi birtokadományát, hogy régi fogadalmát
teljesítette: amikor ugyanis koronázása után először lépett be az esztergomi
székesegyházba, Szent Adalbert vértanú iránti tiszteletből felajánlást tett, hogy illő
birtokhoz juttatja az egyházat. Az igen eltérő hosszúságú és változatos tematikájú el
beszélések közül magyar szempontból különösen fontosak a királyi
adománylevelekben találhatók. Ezekben az oklevelekben a narratio hosszabb-
rövidebb terjedelemben összefoglalta azokat a tetteket, szolgálatokat, erényeket
(hűség, bátorság, tisztesség), amelyek a királyi jutalmazást kiváltották. A papok
döntően diplomáciai tevékenységükkel, a világiak pedig hadi eseményekben való
önfeláldozó részvételükkel szolgálták meg a királyi adományt. A narratio életrajz,
pályakép keretében történeti eseményeket mond el évszámok nélkül. Mályusz
Elemér kutatásai szerint a XIII. századtól kezdve a magyar királyi kancelláriában
megfogalmazott oklevelek terjedelmes életrajzai, hősdicsőítő elbeszélései az európai
okleveles gyakorlatban egyedülállóak. A narratiók mint a kancelláriai krónikaírás
termékei szerencsésen kiegészítik a szegényes magyar krónikairodalmat. Már a
középkori krónikások (aXTV században Küküllei János, aXV században pedig Thuróczy
János) forrásként használták az oklevelek elbeszéléseit. A narratiók azóta is a
történetírás nélkülözhetetlen forrásai esemény-, család- és eszmetörténeti
szempontból egyaránt.
dispositio Ezzel elérkeztünk ahhoz a részhez, ami miatt az oklevelet megfogalmazták. A
dispositio (rendelkezés) az oklevél legfontosabb elemeként a jogi cselekményt vagy
tényt rögzítette. M ondanivalója tartalmi szempontból meghatározta az oklevél
típusát. Eszerint az oklevél többek között lehetett adománylevél, birtokba iktató,
határjáró oklevél, záloglevél, nemesítő oklevél, címereslevél, perbehívó, perhalasztó,
levelesítő oklevél, ítéletlevél, városprivilégium, védlevél, telepítőlevél, végrendelet,
ügyvédvalló oklevél.
dispositio: Az oklevél rendelkező részéhez gyakorta valamilyen clausula (záradék) társult. A
clausula gazdag választékból csak néhány fontosabbra utalunk. Az adománylevélben
apertinentia-formula részletesen felsorolta a birtok tartozékait. Magyarországon a
királyi adományról kiadott pátens oklevél megszokott fordulata arról biztosította a
kedvezményezett személyt, hogy pátens oklevelét privilegiális formában is kiállítják,
amennyiben a kancelláriában bemutatja. A parancslevél gyakori záradéka
 (praesentibusperlectis exhibenti restitutis) azt fejezte ki, hogy elolvasása után
bemutatójának vissza kell adni. Az adásvételt rögzítő oklevélben rendszerint helyet
kapott a római jogi eredetű szavatossági formula (formula evictionis), amely
Magyarországon 1230 tájától kezdődően biztosította a vevőt, hogy az eladó anyagi
felelősséget vállal arra az esetre, ha valaki pert indítana a megvásárolt birtokért. A
közismert salvo iure nostro etalieno formula (clausula reservationis) kizárta azt a
lehetőséget, hogy a jogügylet mások jogait sértse. A főleg pápai oklevelekben gyakori
tiltó záradék (clausula prohibition) tilalmazta, hogy bárki fellépjen az oklevélben
foglaltakkal szemben: Nulli ergo omnino hominum liceat hanc paginam nostrae
confirmationis infringere vei ei ausu temerario contraire. A bérleti szerződés
formulája (restitutio itt duplum) azzal ösztönzött pontos fizetésre, hogy a határidő
elmulasztása esetén kétszeres bérleti díj megfizetésére kötelezett.
dispositio: A sanctio (büntetés), amely önálló oklevélrészként, de sajátos záradékként is
sanctio felfogható, azt fogalmazza meg, mi vár arra, aki az oklevél rendelkezéseit nem tartja
temporalis
be. A kilátásba helyezett büntetés e világi (temporalis) vagy természetfeletti
(spirituális) lehetett. Az előbbi rendszerint pénzbírságot jelentett. II. András király
1209. évi oklevele szerint az ilyenkor szokásos büntetés tíz aranymárkára rúgott
dispositio: Ezzel szemben az utóbbi típus fenyegetéssel, átokkal kívánta óvni az oklevél
sanctio tartalmát. A zselicszentjakabi alapítólevél többek közt azzal fenyegetett, hogy a
spiritualis
Krisztust eláruló Júdás sorsában osztozik, vagyis elkárhozik az, aki a monostort
birtokaitól megfosztja. Az ünnepélyes pápai okleveleket a büntetés (sanctio negativa)
és ajutalmazás (sanctio positiva) együttes alkalmazása jellemezte. Eszerint az oklevél
tartalmának elfogadója az utolsó ítéletkor számíthatott rá, hogy megkapja méltó
jutalmát. A magyar okleveles gyakorlatban ez a kettősség felettébb ritka volt,
mindössze egyetlen püspöki oklevélben fordul elő.
corroboratio Az oklevél középső egységét a corroboratio (megerősítés) zárta le. Ez a rész a
hitelesítés eszközéről, a megerősítés módjáról tájékoztatott. Rendszerint azt közölte,
hogy pecséttel látták el az oklevelet. Olykor utalt a pecsét minőségére, anyagára is.
Ritkábban azt is megörökítette, hogy a pecsét mellett chirographálták az oklevelet,
vagyis sajátos módon két vagy több példányban állították ki. Kivételesen azt is
feljegyezték, hogy az egyes példányokat hol helyezték el, kinek az őrizetére bízták.

Eschatocollum

datatio: A magyar királyi oklevelekben a XII. század végétől kezdődően megtalálható datum
datum per per manus formula arra szolgált, hogy megnevezze azt a személyt (kancellárt vagy
manus
alkancellárt), aki felelős volt az oklevél kiállításáért.
datatio A keltezés (datatio) az oklevél igen fontos eleme. A hely, az év és a nap megjelölése
alkotja a teljes keltezést. Gyakorta valamelyik hiányzik közülük. Az oklevél keltezése
többnyire az oklevél kiállításának az időpontját (datum) adja meg. Ezzel szemben
ritkán az is előfordul, hogy az oklevélben foglalt cselekmény létrejöttének idejét
(actum) közli. Az ünnepélyes pápai oklevelekben az évszámot gyakran a pápai
uralkodás éve (annus pontificatus) helyettesíti. Ennek mintájára az évszám mellett az
uralkodói oklevelekben is megjelenik és Magyarországon 1207-től állandósul az
uralkodás éve (annus regni). Ebben a gyakorlatban olykor a főpapok is követik a
pápát. A napi keltezés többnyire a római, illetve a liturgikus vagy egyházi naptár
szerint történt. A keltezéssel részleteiben a kronológia, gyakorlati célból pedig az
oklevéltani naptár foglalkozik.
 datatio: A privilegiális oklevelekben a keltezéshez szorosan kapcsolódik a korjelölő
méltóságsor, amely a főbb egyházi és világi tisztségviselőket nevezi meg függetlenül
series
attól, hogy jelen voltak-e vagy sem, megteremtve ezzel az archontológiai kutatások
dignitatum
bázisát.

subscriptione Az oklevél befejező részének élén az aláírások (subscriptiones) állnak. Az oklevéladó

s személy, a tanúk és a kancelláriai tisztségviselők részint saját kezű aláírásukkal,
részint a már említett grafikus szimbólumok (uralkodói monogram, rota, kereszt)
segítségével fejezték ki egyetértésüket az oklevélben foglaltakkal. A magyarországi
okleveles gyakorlat e téren igen szegényes. Mindössze a pannonhalmi és a tihanyi
alapítólevél tartalmaz uralkodói monogramot, az előbbi Szent Istvánét, az utóbbi
pedig I. András királyét, és egyedül a tihanyi oklevélben láthatók a nevek előtt
keresztek.
apprecatio Az oklevelet záró fohász vagy kívánság (apprecatio) fejezi be. Rendszerint egy szóból
(amen vagyfeliciter) áll. AXIII. század elejétől elmarad az oklevelekből.

chirographum:
A két vagy több példányban kiállított és sajátos módon hitelesített oklevelet chirographutnnak hívták.
Ez úgy készült, hogy az ügyfelek számától vagy igényétől függően az oklevél szövegét kétszer vagy
többször egymás alá vagy mellé írták egyetlen pergamenlapra, és az egyes szövegek közé a kézírás,
kézirat jelentésű görög chirographum szót, valamely grafikus szimbólumot, esetleg néhány szavas
legendát vagy az ábécé több-kevesebb betűjét rajzolták, majd ezen keresztül egyenes, hullámos,
illetve cikcakkvonalban vágták szét a pergament. Az egyik példányt nyilvános helyen őrizték, hogy
vita esetén a vele összeillő példányt hitelesítse. Ez az oklevéltípus Magyarországon a XII. században
terjedt el. A legkorábbi eredeti chirographum 1134-ből származik. Széles körű alkalmazását a
magánjogügyletek írásba foglalását végző egyházi testületek (káptalanok és konventek) mint
hiteleshelyek biztosították. Okleveleik kezdetben pecsét nélkül, később pecséttel ebben a formában
készültek: a XIII. század derekáig szinte valamennyi kiadványuk chirographum volt, melyet az ábécé-
legenda jellemzett (litterae per alphabetum intercisae). A tömegessé váló oklevéladás és az oklevelek
őrzésének új formája háttérbe szorította ezt az eljárást, de az ünnepélyes okleveleket olykor még a
középkor végén is ebben a formában állították ki. A hiteleshelyi levéltárban őrzött példány nemcsak
hitelesítette a másik példányt, hanem annak pótlására is alkalmas volt: bármikor átírást lehetett
készíttetni róla. Az egyházi testületek hiteleshelyi tevékenységének tulajdonítható, hogy
Magyarországon ez az oklevéltípus nem maradt kuriózum, mint Csehországban, az osztrák
hercegségben vagy másutt.

másolat:
A hagyományos (írott) másolat lehet hiteles (copia authentica) vagy egyszerű másolat (copia
simplex). Az előbbi esetben a másolat készítője szavatolta az átírt oklevél (transsumptum,
transscriptum) hitelét. Magyarországon az 1210 táján jelentkező általános gyakorlat (insertio) szerint
az átírt oklevél szövegét az átíró oklevél keretszövege fogja közre. Az esetek kis hányadában azonban
a keretszöveg elejét vagy végét elhagyták. Leggyakrabban az átíró oklevél befejező része maradt el:
ilyenkor az átírás az átírt oklevél szövegével ért véget. Az átírás olykor a korábbi oklevél tartalmának
a megerősítésével is együtt járt. A másolat aszerint, hogy a forrás szövegét miképpen adja vissza,
lehet teljes vagy részleges. Az első esetben az oklevél szövegét teljesen (in extenso) magában
foglalja. Máskor viszont erre nincsen szükség. A birtokperben bemutatott oklevelet többnyire
tartalmi átírásban közli az ítéletlevél. Sőt ha a bemutatott oklevél sok birtokról szól, csak kivonatot ad
róla, az érintett birtokra vonatkozó részt idézi belőle. A kevésbé fontos - például az ügyfelet képviselő
ügyvéd megbízatását igazoló — oklevelekből még kivonat sem készül, mindössze említés utal a
létükre. A másolatok egy része nem egyedi darabként, hanem valamely másolatgyűjtemény
részeként maradt fenn. Egy-egy intézmény fontos okleveleinek másolatait a chartularium
tartalmazza.

chartularium:
E típus legkorábbi magyarországi példája a pannonhalmi apátságban található. Uros apát a tatárjárás
előtt az apátság levéltárának 60 értékes oklevelét másoltatta le. A 150 oldalas gyűjteményt később
egybekötötték, és a kötetet a kötés színéről Vörös könyvnek (Liber ruber) nevezték el. A registmm
valamely oklevéladó által kibocsátott oklevelek másolatait foglalja magában. A regisztrumvezetésben
élenjáró pápai udvar mintájára Magyarországon először a hiteleshelyek készítettek a XIII. században
regisztrumot. A kartulárium alapvetően az oklevél őrzését, a regisztrum pedig emellett az ellenőrzés
és az újbóli kiadás lehetőségét biztosította, az okleveleket típusok szerinti tematikus
csoportosításban tartalmazó formuláskönyv (formularium) viszont egészen más gyakorlati célt
szolgált.

formuláskönyv (formularium:
Azoknak nyújtott nagy segítséget, akik az oklevelek megfogalmazását végezték. Munkájuk arra
szorítkozott, hogy a szükséges típus (adásvétel, birtokcsere stb.) kikeresése után a mintát a szükséges
adatokkal aktualizálják. A legkorábbi hazai formuláskönyv aXIV századból maradt ránk. Ugyancsak
gyakorlati, de egészen más szempontok késztették a gazdag levéltárral rendelkező intézményeket
arra, hogy tekintélyes anyagukról jegyzéket, leltárt (inventarium) készítsenek. Ezek az összeállítások
az oklevelek igen rövid tartalmi ismertetésével a tájékozódást könnyítették meg a hatalmas
anyagban. A legrégebbi ebben a műfajban a veszprémi püspökség 1352. évi jegyzéke. Fejlettebb
ennél az 1400 táján készült pannonhalmi leltár, amely az oklevél pontos őrzési helyét meghatározó
levéltári jelzetet is feltüntette. Végül az oklevelek fennmaradásában jelentős részük volt azoknak a
tudós másolatgyűjteményeknek, amelyeket történészek állítottak össze. Ebben a munkában főleg a
XVIII. századi jezsuita történetírók (Hevenesi Gábor, Kaprinai István) jeleskedtek.

interpoláció:
A hamisítás sajátos módja az interpoláció, amely a kiindulásul felhasznált korábbi oklevélszöveg
bővítését, kiegészítését jelenti. A Veszprém völgyi apácák 1290 táján Könyves Kálmán király 1109. évi
oklevelét úgy másolták le, hogy szövegét két ponton - egyházi kiváltságukat, illetve
birtokállományukat illetően - bővítették. Egyfelől rögzítették, hogy nem a területileg illetékes
veszprémi püspök, hanem az esztergomi érsekjoghatósága alá tartoznak, másfelől megtoldották és
kiegészítették a birtoklistát. Végül a valódi oklevélről leszedték Könyves Kálmán pecsétjét, és a
hamisítványra illesztették. Az eljárás olyan jól sikerült, hogy a valódi oklevél fennmaradása ellenére is
egészen a XX. század elejéig félrevezették a kutatást. A megtévesztésben jelentős része volt annak,
hogy a bíróságok előtt sohasem a valódi oklevelet mutatták be, hanem mindig a hamissal, sőt inkább
annak átírásával bizonyítottak, mindig azt íratták át, illetve erősíttették meg.
palimpszeszt:
Készítése során a pecséttel ellátott oklevél anyagáról az írást levakarták, pontosabban (miként a
görög eredetű elnevezés utal rá) ledörzsölték, és helyére új szöveget írtak. Mivel a durva beavatkozás
nyomai nehezen voltak eltüntethetők, ritkán folyamodtak ehhez a megoldáshoz. Magyarországon
mindössze egyetlen palimpszesztről van tu domásunk. AXIV század derekán I. Béla király oklevelének
felhasználásával ily módon készítettékel az 1055. évi tihanyi alapítólevél hamis (bővebb) változatát.
Néha az is előfordult, hogy fiktív (nem létező vagy feltételezett) oklevelet hamisítottak. Ilyen volt a
Szilveszter-bulla. Politikai célzattal 1630 táján VII. Gergely pápa leveleinek és Hartvik püspök Szent
Istvánról írt legendájának a felhasználásával minden bizonnyal Marnavich Tomkó János szerkesztette
meg azt az oklevelet, amely szerint II. Szilveszter pápa 1000-ben Szent István királyt és utódait többek
között felhatalmazta a magyarországi egyház kormányzására. Ha a kritikai vizsgálódás során az
oklevél külső megjelenési formáját vagy egyes részeinek tartalmát illetően kételyek merültek fel, de a
hamisítás egyértelműen nem volt bizonyítható, mindaddig gyanús vagy kétes hitelű oklevélről
beszélünk, míg nyomós érvek el nem döntik a kérdést.

Hitelesítés:
Az oklevél megerősítésének módja: a chirographálás, a pecsételés vagy a két eljárás együttes
alkalmazása érzékletes nyomot hagyott az oklevélen. A chirographálás során félbevágott, gyakorta
díszített betűk, kettémetszett grafikus szimbólumok a maguk csonkaságában jól láthatók az oklevél
szélén. Ha az intercidált elemek a chirographum két szélét szegélyezik, oklevelünk legalább három
példányban készült, és „középső” példánya maradt ránk. A pecsétekkel külön tudomány, a pecséttan
(sigillographia vagy sphragistica) foglalkozik. A diplomatika szempontjából is fontos azonban az
oklevél- és pecséttípus szoros kapcsolatát, illetve a pecsét alkalmazásának főbb következményeit
ismerni.

Oklevél típusok:

A privilégium vagy privilegiális oklevél (litteraeprivilegiales) megerősítése függőpecséttel történt. Ez

ajellegzetes típus az oklevél-kiállítás módja szerint lehetett ünnepélyes (litteraesolemnes) vagy
egyszerű oklevél. Az előbbit az utóbbitól döntően a gondosabb kivitel, az oklevél bevezető és
befejező szakaszában az alkotórészek lehető legteljesebb megléte, a grafikus szimbólumok
alkalmazása különböztette meg. Az örökjogot biztosító privilégiummal szemben az
ideiglenesjogotvagy tényt igazoló oklevélnek nyílt vagy másképpen pátens (litterae apertae, litterae
patentes), illetve zárt típusa (litterae clausae) létezett. A nyílt oklevelet a szöveg alá vagy a hátoldalra
nyomott pecséttel erősítették meg. A zárt oklevelet az összehajtás után zárópecséttel zárták le, és
szükség esetén kívül címzéssel látták el. A címzett természetesen csak a pecsét feltörése után
ismerhette meg az oklevél tartalmát. Ha az ilyen oklevelet a felbontás után ismét le akarták zárni, a
felbontó személy megkülönböztetésül csak pecsétje egyik részét használta erre a célra:
pecsétnyomója felső felét (caput sigilli) nyomta a viaszba. A függőpecsét alkalmazása rendszerint
együtt járt a hártya alsó részének felhajtásával. A felhajtás (plica vagyplicatura) révén megkettőződött
a pergamen, és így a dupla anyagon átvezetett hártyacsíkon vagy fonálsodraton függő pecsét
nehezebben szakadt ki az oklevél anyagából. Az oklevelet gyakran két vagy több pecséttel is
megerősítették. Kuriózumnak számított viszont, ha két oklevelet közös pecséttel kapcsoltak egybe. A
pecséthasználatnak ezt a módját a transfixum igényelte. Ez a fogalom olyan irategyüttest jelent,
amely két (vagy több) oklevél egymásra helyezésével keletkezett úgy, hogy az okleveleket az egyetlen
közös pecsét szalagjai vagy zsinórjai fűzték össze, hogy az egyik a másik igazolásául szolgáljon.
Magyarországon egyedül a székesfehérvári káptalan készített transfixumot.
Külső formátum:
A külső ismertetőjelek közé tartozik az oklevél anyaga, alakja, szövegképe, írása, megerősítésének
módja. Mindezek rendes körülmények között csak az eredeti oklevél fennmaradása esetén
tanulmányozhatók. Az oklevél szövegét papiruszra, pergamenre vagy rongypapírra írták. A Nílus-parti
papiruszsásból készült papiruszt legtovább - a XI. század közepéig - a pápai udvar használta. A
törékeny és a levegő páratartalmát nehezen tűrő papiruszt a frank királyság területén 677-től, német
földön a VIII. századtól, a pápai udvarban pedig 967-től kezdve fokozatosan kiszorította a többnyire
juh- vagy borjúbőrből készített pergamen vagy más néven íróhártya. Kétféle pergament ismerünk: az
északi vagy német hártya két oldala közt nem volt különbség, viszont a déli vagy itáliai hártyának azt
az oldalát, amelyre az oklevél szövegét szánták, a hátoldalhoz képest finoman kikészítették és
kifehérítették. A jól megkülönböztethető déli hártyát elsősorban a pápai udvar használta. A
pergamen mellett aXIII. században megjelent a kender- vagy lenszövetből gyártott papír. Szerepe
egyre nőtt, de nem szorította ki a hártyát. Az örökjogotbirtokadományt, nemesítést stb. - biztosító
okleveleket még az újkorban is pergamenre írták. Magyarországon, ahol az írásbeliség kezdete óta
pergament használtak, aXTV század elején jelent meg a papíroklevél.
Az oklevél rendszerint téglalap alakú. AXI—XII. században az álló helyzetű, rövidsoros típus (charta
transversa) volt divatban, egyébként pedig a fekvő formátum (charta non transversa) volt az
elterjedtebb. Az oklevél nagyságát döntően a szöveg terjedelme határozta meg, de a betűtípus, a
margó szélessége és a sortávolság is befolyásolta. Ezektől függően a méret igen változatosan alakult.
Hol keskeny hártyacsíkra, hol tekintélyes méretű anyagra írták a szöveget. Ha nem volt kellő
nagyságú hártya vagy papír, két vagy több darabból varrással vagy ragasztással állították elő a kívánt
méretet. Zala megyében 1512-ben a gonosztevők neveinek felsorolása és bűnlajstroma 43
centiméter széles és 106 centiméter hosszú papíroklevelet igényelt. A nagy terjedelem és az értékes
tartalom olykor könyv alakú oklevél kiállításához vezetett. Az aradi prépostság birtokait 1177-ben
könyv alakú oklevélben (ad módúm libri) írták össze, és III. Bélának ezt az oklevelét Imre király is
ugyanilyen formában erősítette meg. Az ilyen esetben a lapok mindkét oldalára írtak. Az oklevél
szövegképe a szöveg elrendezésének formáját és módját jeleníti meg. Az írnok általában azonos
betűtípust használt, de néha eltért ettől, megnyújtotta a betűk szárát, megnövelte a méretét. A
nyújtott betű (litterae elongatae), illetve a hosszabbított vagy nagyobbított írás 1 5 8 Solymosi László
II. Ince pápa 1131. évi ünnepélyes privilégiuma OKLEVÉLTAN 159 (scriptum longior) alkalmazása
többnyire a szöveg első sorát érintette, vagy annak is csak egy részére, az elején álló invokációra
terjedt ki. Ritkábban a szöveg más helyein is használtak eltérő betűtípust. Amikor II. Ulászló király
megújította az egri káptalan pecsétjét, annak köriratát 1511. évi oklevele csupa nagybetűvel írta le.
Az írnokok gyakran arra törekedtek, hogy az oklevél utolsó sora is teljes sor legyen. Ha ez másként
nem ment, az utolsó sorban nagyobb szóvagy betűközt alkalmaztak, megszélesítették a betűket, vagy
egyéb írásjelekkel töltötték ki a hiányzó részt.
A szövegkép szembetűnő látványos elemei a grafikus szimbólumok. Az oklevélszöveg élén a fohászt
kifejező jelképes invokációt Krisztus-jelképek: a kereszt, a Krisztus görög nevének X (Khí) és P (Rhó)
kezdőbetűiből összeállított Krisztus-monogram vagy a Német Lajos király Hebarhard nevű jegyzője
(később kancellárja) által 860 táján bevezetett C alakú chrismon testesítette meg. A szöveg végén a
hitelesítés eszközeként az oklevéladó monogramja, az oklevél kiállítását ellenőrző személyek sajátos
jele (signum recognitionis), továbbá az oklevéladó, az írnok vagy a tanúk saját kezűleg vagy az írnok
által rajzolt keresztje kaphatott helyet. Ebben az esetben a kereszt m int szakrális jel garantálta
ajogügyletet. Az ünnepélyes pápai privilégiumok szövegét az antik hagyományt őrző bene valete
jókívánság zárta, melyet kereszt előzött meg. AXI. század derekán azonban jelentős változás
következett be. IX Leó pápa (1048/49-1054) a keresztet sajátos kör (Vota) formájú jellé bővítette, a
bene valete formulát pedig monogrammá alakította át. A rota két koncentrikus körből és a belső
körbe rajzolt egyenlő szárú keresztből állt. A négy körcikk Leó pápa nevét és címét, a körgyűrű pedig
jelmondatát (Misericordia Domini plena est terra) foglalta magába. Az utódok mindkét újítást
megőrizték, a monogram és az aktuális pápa nevét és jelmondatát tartalmazó rota századokra az
ünnepélyes pápai privilégiumokjellemzője maradt. II. Paszkál pápa idejétől fogva (1099-1118) a négy
körcikk közül a két felsőbe Szent Péter és Szent Pál nevét, az alsó kettőbe a pápa neve és címe mellé
sorszámát is beírták, a körgyűrűbe pedig a belső kör keresztjének felső szárát meghosszabbítva kis
keresztet rajzoltak. A grafikus szimbólumok gyakori típusa a közjegyzők okleveleinek végén látható
kézjegy (signum manuale). Mivel a pápai és császári közjegyzőknek nem volt pecsétjük, kiadványaikat
sajátos módon az oklevélre rajzolt egyedi kézjegyükkel erősítették meg, amely rendszerint a nevüket
is tartalmazta. A szövegképet a grafikus szimbólumok mellett a díszítő elemek teszik változatossá. A
díszítés a XIII. század elejétől kezdve egyre gazdagabbá, bonyolultabbá, cifrábbá vált. Az oklevél első
betűjét, a kiemelni kívánt mondatok, szakaszok vagy szavak kezdőbetűit, sőt olykor az uralkodó
nevének valamennyi betűjét nagyobb méretűre rajzolták és finom, kalligrafikus vonalakkal, gazdag
növényi ornamensekkel díszítették, az iniciálék ornamensei közé néha kis emberi vagy állati figurákat
(drőlerie) rajzoltak. Mivel a díszítés az oklevélírás utolsó munkafázisát jelentette, gyakran előfordult,
hogy valamilyen okból (a félnek sürgős volt az oklevél) a tervezett iniciálé nem készült el, s a helye
végérvényesen üresen maradt. Az íráshoz hasonlóan a díszítéshez is fekete tintát használtak, de
kivételes esetekben a piros is előfordul. Magyarországon egyedül a pannonhalmi apát és a konvent
1241. évi chirographumának átmetszett betűit és az apátság említett kartuláriumának iniciáléit
rajzolták fekete és piros tintával. A kódexek díszítésmódja, a miniatúrafestészet a középkor végén
hatott jelentősebben az oklevelek, elsősorban a címereslevelek (litterae annales) kiállítására.
Magyarországon 1405-től kezdve a címeradományozásról szóló királyi oklevelek a címert sokszor
nemcsak leírták, hanem a szöveg élén vagy a szövegbe ágyazottan gótikus, majd reneszánsz stílusban
meg is festették. Amikor Somogy vármegye 1498-ban a vármegyék közt elsőként címert kapott a
királytól, a címert ábrázolták is. Címerkép elvétve más tartalmú oklevélben is előfordult. Vetési Albert
veszpré 160 Solymosi László mi püspök 1476. évi oklevelét a főpap aranyozott, festett címerével
díszítették, szövegét pedig aranyozott iniciáléval kezdték. A szövegképhez tartoznak az oklevél
kiállításával összefüggő kancelláriai jegyzetek, amelyek az oklevél szövege felett vagy alatt, illetve a
rányomott pecsét alatt, a felhajtáson, továbbá a hátlapon láthatók. Alkalmazásuk Magyarországon a
királyi okleveleken a XIV században vált rendszeressé.

Belső tartalom:
Az oklevél írásával külön tudomány, az írástörténet (paleográfia) foglalkozik. Eredményeire
támaszkodva a diplomatika is vizsgálja az oklevél írását. A keltezetlen oklevelek datálásánál az első
fogódzót az íráskép adja. Segítségével viszonylagos pontossággal meghatározható az oklevél
keletkezésének a kora. Az írás-összehasonlítás révén pedig megállapítható, hogy az oklevelet egy
vagy több személy (kéz) írta, és adott időszakban hány írnokot foglalkoztatott egyegy oklevél-
kibocsátó intézmény. Az is feltárható, milyen intézményi kapcsolatok, hatások A pannonhalmi
alapítólevél grafikus szimbólumai: C alakú chrismon Krisztus-monogrammal, Szent István király
monogramja OKLEVÉLTAN 161 léteztek. Harry Bresslau az írásképek összevetése alapján jutott arra a
következtetésre, hogy a pannonhalmi alapítólevelet III. Ottó császár kancelláriájának Heribert C
(Heribert kancellár C betűvel megkülönböztetett, ismeretlen nevű) jegyzője fogalmazta és írta,
miután a császár halála után a magyar király udvarába került. Hajnal István IV Béla király okleveleinek
írásképét vizsgálva határozta meg az állandó és az alkalmi írnokok számát, és ennek alapján
következtetett a királyi kancellária fejlettségére, szervezettségére.