Jilg-Keresztúri Anna: A boldogság váza

Ilse tizennégy évesen költözött el otthonról. Anyja ekkor hat éve halott volt már, apja, Karl, pedig
elérkezettnek látta az időt arra, hogy ismét megnősüljön. Új arája Gitta, Ilse szerint, hideg volt, akár a
dérlepte szikla, a lány fázott tőle. Ugyan sosem veszekedtek, mégsem érezte jól magát a manöken
alkatú, mindig pedáns, festőművész- fiatalasszony társaságában.

A kamaszlány az otthonától kétszáz kilométerre fekvő egyetemvárosban választott magának

középiskolát, s a leánykollégium szürke betonépületében kezdte meg önálló, magányos,
remeteéletét. Minden idejét kitöltötte a tanulás, haza csak akkor látogatott, mikor muszáj volt.

Az egyetemen alkalmazott matematikát és biológiát hallgatott. Az államvizsgát követően

tanársegédként maga mellett tartotta egy idős biológus professzor. A lány dolgozott, kutatott, tanult,
s ha tehette utazott. Utazott mindenfelé, csak haza nem. Gréta jegesen villogó szeme távol tartotta
egykori otthonától, s az évek során egyre őszebbé, puhábbá váló apjától.

Egy forró nyári napon Velence színes házai közt próbált mind beljebb, s beljebb kerülni, mikor apró
hátizsákjában megrezdült a telefon.

—Talán a professzor—futott át agyán a gondolat— talán megkaptuk az engedélyt!

Kapkodva bontotta ki a táskát, s kapta elő a telefont. Azonban a prof száma helyett az „apám” felirat
villogott türelmetlenül a kijelzőn.

—Szia apa! – sóhajtott csalódottan Ilse.

—Gréta—zokogta egy rekedt férfihang—hajnalban infarktust kapott!

—Meghalt?

—Istenem!

—Apa! Mi van Grétával?

— Egyelőre eszméletlen. Én, én nem tudom mit tegyek Ilse. Gyere haza! Nagyon kérlek!

—Nyugodj meg apa! Az első géppel indulok. Ne sírj, az infarktus túlélhető.

—De anyád is így…

—Anya agyvérzést kapott – szakította félbe. — Ne keverd a kettőt. Gréta felépül. Kemény nő.

—Ó ha tudnád.

—Most leteszem apa.

A lány a szállása felé indult. Egy árnyas kapualjban kávészín bőrű, ráncos öregasszony árulta
portékáit. Ilse szeme megakadt egy antik hatású vázán.

—Gréta örülni fog neki, ha magához tér, mindig is kedvelte az ilyesmit – lépett a lány az ócskáshoz.

A reptérről egyenesen apja kertvárosi házához taxizott. Karl a konyhaasztalnál ült, üres tekintettel
bámulta a nyitott teraszajtón át a júniusi kert üde fáit.

Ilse csendesen a falhoz támasztotta bőröndjeit, apja észre sem vette, mikor a napsütötte konyhába
lépett.

—Megjöttem apa.
Karl összerezzent. Fáradtan mérte végig lányát.

—Sovány vagy Ilse. Kevesebbet kéne dolgoznod, többet pihenned.

— A munkám az életem apa. Hogy van Gréta?

— Még alszik – Karl szégyenkezve törölte le egy könnycseppet sápadt arcáról. Trombitálva fújta ki az
orrát.

Ilse mozdulatlanul állt mellette, nem tudta, mit is mondhatna.

—Fel fog ébredni – veregette meg mereven Karl vállát.

Régi szobájában patyolat tisztaság fogadta. Gréta havonta kitakarított itt is. Mélán hajtogatta be
ruháit a szekrénybe. Ha Gréta esetleg nem ébredne föl többé…Nem, ő már akkor sem tudna
visszaköltözni ide.

Óvatosan lebontotta a papír borítást a mostohaanyjának szánt vázáról. Most volt ideje alaposabban
szemügyre venni az edényt.

—Ez meg mi? —morrant Ilse a porcelán fedelét megpillantva.

A fehér tető a váza szájától fél centire, az edény nyakában rejtőzködött. Első pillantásra föl sem tűnt
a lánynak.

—Te jó ég – rakta le Ilse a műtárgyutánzatot a padlóra. – Te jó ég! Ha ezt apám meglátta volna!

Néhány perc múlva óvatosan megszemlélte az edény tartalmát.

—Porból lettünk, porrá leszünk – mormolta a szürke hamut vizsgálgatva. – Vajon ember voltál
egykor, netán állat?

Ilsénél materialistább nő kevés élt a földön. Nem hitt a természetfölöttiben, nem hitt a túlvilágban,
anyja halála óta nem hitt Istenben sem. Matematikai és biológusi tanulmányai sem hozták őt
közelebb a szellemvilághoz, hiszen bármennyit kutatott, kísérletezett, a tárgyaknál és a látható
világnál többet sohasem tapasztalt.

—Nem számít, ki voltál, hisz ma már nem vagy több, mint egy marék por. Meg kell szabadulnom
tőled, mielőtt apám meglát, és ő is infarktust kap.

A délutánt és estét Karl a kórházban töltötte Gréta ágya mellett. Ilse átfutott néhány cikket a magzati
diagnosztika legmodernebb lehetőségeiről, elmosogatott, berakott egy adag szennyest a
mosógépbe, majd vacsorát készített apjának.

Úgy gondolta, jobb, ha eltünteti az urnát és annak tartalmát, mielőtt Karl hazatér. Alkonyattájt a
hátsó kertbe sétált, a hamvakat a gondosan nyírt, s locsolt pázsitra hintette.

—Térj vissza a természet körforgásába! – búcsúztatta a néhait.

A vázát földhöz csapta, darabjait a kukába szórta.

—Gréta magához tért – nyitott a konyhába nem sokkal később Karl – csirkét sütöttél? Farkas éhes
vagyok, két napja nem ettem.

Éjfélkor viharos szél kíséretében frissítő nyári zivatar érkezett, s bőségesen megöntözte a kertváros
utcáit. Ilse az ablakból figyelte a villámlást. Kislányként anyjával álltak ugyanebben az ablakban, az
égiháborút lesve, a fényesen cikázó villámokat csodálva. A lánynak eszébe jutottak a hátsó kertbe
szórt, ismeretlen eredetű hamvak.

—Elmossa őket is az eső – bújt vissza az ágyba Ilse – akárcsak anyám emlékét.

Másnap későn ébredt. A konyhaasztalon néhány, Karl kézírásával papírra vetett, kusza sor várta:

„Gréta hívott, hogy vigyek neki gyümölcslét. Jobban érzi magát. Délre légy készen, elmegyünk
ebédelni”

A lány egy csésze tea társaságában a teraszra sétált. Mélyeket szippantott a zápor frissítette,
levegőből. Nagyot kortyolt a fűszeres aromájú teából, a következő pillanatban azonban fuldokolva
köpte a rövidre nyírt pázsitra a fahéjas nedűt.

—Mi a csoda nőtt oda? – krákogta hitetlenkedve a hátsó kertet pásztázva.

Futva indult az udvar azon részébe, ahová előző nap a hamvakat szórta. Leguggolt, egészen közel
hajolt a talajhoz, s úgy vizsgálta a gyep közül előtörő buja, cakkos végű leveleket.

— Crataegus – simított végig az ujjával egy zsenge hajtáson. – Közönséges galagonya. Nem láttam
magot a hamvak között. Egyébként sem nőhet ki ilyen gyorsan. Nem értem.

Ilse a szobájába szaladt, fekete aktatáskával a kezében tért vissza a kertbe, üvegcsét, spatulát,
gumikesztyűt halászott elő belőle.

—Hátha nem tüntette el teljesen a zápor—morfondírozott.

—Ilse—harsant a háta mögött egy hitetlenkedő hang—Most is dolgozol? Kértem, hogy készülj el
délre!

—Te ültettél galagonyabokrokat apa? – kérdezte a lány, miközben némi földmintát próbált
begyűjteni a fűszálak közül.

— Galagonyát? Miért ültetnék galagonyát?

— Jót tesz a szívnek.

Egy folyópart menti, aprócska halászcsárdában ebédeltek. Csendes zavarban üldögéltek hosszú
percekig. Régen voltak kettesben, s most nemigen tudtak mit kezdeni egymással.

—Gréta örülne, ha meglátogatnád.

—Elsősorban miattad jöttem apa.

—Miattam? Mióta számítok én? Évek óta felém sem néztél.

—Hetente hívtalak.

—Na igen – kavargatta a forró levest Karl – Gréta sokat sírt emiatt.

—Sírt, mert felhívtalak? – dobta az asztalra a kanalat Ilse.

— Sírt, mert nem jöttél. Sírt, mert olyan hamar elköltöztél. Úgy érezte miatta. Miatta mentél el.
Pedig szeretett volna téged Ilse. A szobádat is azért tartotta rendben, mert várta, vágyta, hogy
egyszer csak betoppansz.
Ilse nem szólt, a szalvétát gyűrögette.

—Grétának sosem lehetett gyereke – folytatta Karl.

—Ezt nem tudtam.

— Ám nem akart az életedbe tolakodni, tudta, hogy nem pótolhatja anyádat. Iszonyúan
nyomasztotta a tény, hogy meg kell felelnie neked. Félt tőled, hisz már tizenhárom évesen okosabb
voltál mindkettőnknél. Nem tudta, hogy szóljon hozzád. Azt mondta, fázik a tekintetedtől.

Ilse megdermedt.

—Gréta félt tőlem?

—Amilyen szigorúan mustráltad minden egyes alkalommal, nem is csodálom. Gréta érzékeny lélek,
akárcsak a többi művész.

— Persze, festő – sóhajtott Ilse.

— Hiányoztál Ilse – ragadta meg hirtelen lánya kezét Karl – Nem is tudom mikor töltöttünk együtt
egy fél napnál többet. Miért nem jössz soha? Miért csak akkor, ha baj van?

—Sok a munkám apa – hajtotta le a fejét a lány – a professzor számít rám.

— Persze a professzor.

— Most itt vagyok – csillant Ilse szeme – ebéd után menjünk el Grétához.

Két héttel később Grétát hazaengedték a kórházból. Míg lábadozott, Ilse minden nap maga főzött
ebédet, s hordta be neki a fertőtlenítő szagú kórterembe. Naponta nap vitt teát is. Galagonyateát. A
hamvakon kihajtott galagonyabokrok ugyanis egy hét alatt méteresre nőttek, és virágba borultak. Ilse
minden szabadidejét a cserjék vizsgálatával töltötte. Tanulmányozta a gyökerüket, leveleiket, a
virágokat, a szárak keresztmetszetét, a kérget. Mintát vett belőlük, elküldte a központi laborba.
Onnan méltatlankodva hívta vissza egy idős kolléga, nem értvén, mit is kellene vizsgálnia egy
egyszerű galagonya hajtásából vett mintán. Ilse sem értette. Nem talált racionális magyarázatot a
bokrok megjelenésére, gyors növekedésükre, késői, intenzív virágzásukra. Génmanipulációra
gyanakodott.

—Talán anyád küldte ezeket a növényeket, hogy segítsenek nekünk – vélekedett Karl, miután a
pihenni vágyó Grétát szobájukba kísérte.

—Anya?

—Tudod, hogy boszorkány volt – mosolyodott el a férfi – a jobbik fajtából, ismerte az összes
gyógynövényt. Ha betegek voltunk, mindig olyan teát kevert, amitől két nap alatt talpra álltunk.

—Azt hittem, elfelejtetted anyát – suttogta Ilse.

— Sosem fogom elfelejteni. Hogy is tehetném?

Gréta, Ilse és Karl gondos ápolásának köszönhetően, egyre erősödött. Néhány hét múlva elhagyta a
szobát, a házat és rövid sétákat tett a környéken. Egy felhős augusztusi délutánon Ilse egy halomnyi,
hófehéren virágzó galagonyaággal a karján lépett be a konyhába.
—Csoda ez a növény, hogy még mindig virágzik. Gyönyörű csokrot szedtél – mosolygott Gréta a
lányra.

— Anyám sírjára viszem.

— Veled tarthatok?

Ilse bólintott. Gréta belekarolt, csöndesen beszélgetve sétáltak ki az utcára, s fordultak a temető
irányába.