Beth Moran

let it
snow
Szerelem
karácsonyra

Kossuth Kiadó
Tartalom
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
Impresszum
 A.-nak, S.-nek, D.-nek és A.-nak:
Bár én csak egy rövid fejezet voltam a történeteitekben,
az enyémet örökre megváltoztattátok.
 1

– Összefoglalva, Poppy Walton, megmondhatja édesanyjának, hogy

holnap délután biztosan jól jön majd egy új szánkó. Maura Kelly, én
még nem foglalnék kompjegyet hazafelé, nehezen fognak
Holyheadbe érni szentestére. És mindenkinek, aki kérdezte, nem
szoktam fogadni, de még én is hajlandó lennék feltenni a
harisnyámat arra, hogy a hó kitart karácsonyig. Szóval, készítsék elő
a hólapátokat, tervezzenek hosszabb menetidővel, ha kocsiba
szállnak, és figyeljenek egymásra. Én hazamegyek az ünnepekre
egészen huszonkilencedikéig, de addig is Summer Collins hozzáértő
kezei között lesznek. Itt Bea Armstrong, aki varázslatos és boldog
karácsonyt kíván mindenkinek!
Megőriztem a mosolyomat addig a néhány kínos másodpercig,
amíg a kamera ki nem kapcsolt, majd homlokom azonnal ráncba
szaladt annak említésére, hogy a karácsonyt a családommal fogom
tölteni. Ne értsenek félre, szeretem a karácsonyt. A családomat
jobban szeretem, mint magát az életet. De a kettő kombinációjának
gondolatára, nos, mondjuk úgy, hogy legszívesebben a migrén elleni
gyógyszeremet is bepakolnám.
Néhány perccel később, ahogy közeledtem az íróasztalomhoz, a
telefon végszóra csörögni kezdett.
– Mrs. Lewinski – jelentette be Sondra, a recepciós, ugyanabban
a hanghordozásban, amit pontosan hat óra negyvenöt perckor
mindennap produkált.
– Mrs. L. – csiripeltem –, mit tehetek önért?
– Jó estét, Bea! – reszelte a rekedtes hang. – Csodálatos adás,
mint mindig. Azonban egy kicsit aggódom a paszternákom miatt.
 Ma a zöldségeiről volt szó, tegnap arról, hogy meg kell-e kérnie a
szomszédban lakó „kedves fiatalembert”, hogy jégtelenítse a kerti
utat. Mrs. Lewinski jobbára mindennap pontban hat óra negyvenöt
perckor felhívta a tévéstúdiót, és kérte a személyes időjárás-
jelentését. Örömmel mondtam el neki. Nem csak azért, mert
műsorvezetői stílusom része volt, hogy minden adás végén
válaszoljak a nézők egyéni kérdéseire, vagy mert tudtam, hogy talán
én voltam az egyetlen ember, akivel egész nap beszélt. Hanem azért
is, mert egyszerűen az időjárás megszállottja vagyok, és szívesen
beszélek róla részletekbe menően bárkinek, aki meghallgat.
Amint befejeztem a hívást, érkezett egy másik. Walter Pirbright.
– Már megint tévedett.
Szünetet tartottam, miközben a telefont az állam alá dugtam, hogy
egyúttal összepakolhassam a holmimat.
– Ó? – Walter helyi farmer. Havonta legfeljebb egyszer hívott,
minden alkalommal azért, hogy kijavítsa a szerinte pontatlan
előrejelzést.
– A hó már ma este megérkezik. Pár óra múlva, azt mondanám.
Különböző érvek pattantak ki a fejemből, hogy miért nincs igaza,
és az adatok egyértelműen azt mutatták, hogy a hó csak a kora
reggeli órákban éri el Nottinghamshire-t. A nyelvembe haraptam. Két
év alatt Walter egyszer tévedett.
– Mennyire rossz a helyzet?
– Ha ma este haza szeretne menni, nem maradnék sokáig a
helyében, és bármit is tervez holnapra, mondja le.
A telefon elnémult, mielőtt válaszolhattam volna. Éppen ezen az
új információn töprengtem, miközben átnéztem az asztalomat, hogy
nem felejtettem-e el valamit, amikor Jamal odasétált hozzám. Jamal
televíziós mérnök volt, és a legközelebbi barátom a
munkahelyemen.
– Remek előrejelzés. Tudattad minden megszállott rajongóddal,
hogy hol leszel a következő héten. – Felvette a szokásos pozícióját,
karcsú alakjával felült az asztalom sarkára, kezét szűk szabású
chino nadrágjának zsebébe dugva.
Szememet forgatva egy türkizkék dzsekit húztam a Fair Isle kötött
pulóverruhára, amit az ünnepek kedvéért vettem fel.
 – Azt mondani a nézőknek, hogy hazamegyek, nem egészen
olyan, mintha közhírré tenném a címemet.
– Nem nehéz kideríteni, hogy hol laknak a szüleid.
– Talán „haza” alatt a saját otthonomra gondoltam, ahol egy
gyönyörű partner, imádni való ikrek és egy büdös kutya biztosítja a
tökéletes karácsonyt. – Elhajoltam mellette, hogy felvegyem a
termoszomat.
Jamal elmosolyodott. Ő volt az, akinek elképesztően gyönyörű
felesége, négyéves kislányai és egy tökéletesen ápolt pomerániai
törpespicce volt, aki Büdöske névre hallgatott.
– Szerintem elég nyilvánvaló, hogy egyedül élsz.
– Micsoda? – Megálltam, hogy ránézzek. Bár büszke voltam arra,
hogy mennyire szeretek egyedül élni, nem vettem biztosra, hogy
Jamal bóknak szánta megjegyzését. – Hogyhogy nyilvánvaló?
Megvonta a vállát.
– Ha együtt élnél valakivel, soha nem engedne ki a házból ebben
a harisnyában.
– Ó, fogd be! – A harisnyámat csillogó hópelyhek borították, és
még jobban tetszettek, mint a hozzá illő fülbevalók, amelyek a
vállamig érő sötét bubifrizurámba gabalyodtak.
Még mindketten nevettünk, amikor a levegő fagyossá vált, ami
általában azt jelezte – kissé ironikusan –, hogy Summer feltűnt a
közelben.
– Óó, nem akarod megosztani a viccet? – trillázott, és szőke
tincseit meglebbentve előbukkant Jamal mögül.
– Csak általános a jókedvünk, annak tudatában, hogy most az
egyszer nem itt fogom tölteni a karácsonyt – vigyorogtam vissza.
– A mindenit, Bea! Igazán csodálom, hogy ennyire bízol
magadban! A helyedben én a sok bakizás után igencsak félnék attól,
hogy ha egy ilyen rendkívüli időjárással kecsegtető héten
cserbenhagynám a rajongóimat, azzal azt kockáztatnám, hogy az új
évben nem lesz munkám, ahová visszatérhetnék. Elképesztő az
önbizalmad!
– Ilyen népszerűségi mutatókkal nem hiszem, hogy bármi oka
lenne az aggodalomra – mondta Jamal, és nyájas arckifejezést öltött
magára, miközben ellökte magát az asztaltól, és elsétált.
 A helyi, East Midlands-i hírcsatornánk fő időjósaként hozzám
tartozott a déli és kora esti hírműsorok nagy része, továbbá én
frissítettem a honlapot és az alkalmazásokat, és írtam minden
további, időjárással kapcsolatos sztorit. Amikor néhány hónappal
ezelőtt Summer egyenesen a drámaiskolából kikerülve csatlakozott
a csapathoz, úgy képzeltem, hogy valamiféle mentor-mentorált
kapcsolat alakul ki köztünk, ahol átadom a meteorológiai
szakértelmemet, amelyet a környezetvédelmi tanulmányok szakon
szerzett diplomám, a Met Office-nál töltött egyéves gyakorlatom és
az életre szóló szenvedélyem révén szereztem.
Ő majd hálás lesz az időért és az energiáért, amit hajlandó
vagyok rá fordítani, és gyorsan barátok leszünk. Nőtársak, akik
egymásnak szurkolnak a televíziózás gyilkos világában.
Nem egészen így alakultak a dolgok.
Bár szerettem volna Summer passzív-agresszív rosszmájúságát a
hajnali öt órai kezdésre fogni, gyanítottam, hogy ez inkább alapvető
személyiségjegy nála, nem pedig a barátságtalan munkarend
következménye.
És ami a legutóbbi „bakizásaimat” illeti? Semmi közük sem volt
meteorológusi képességeimhez. Mindig is az volt a célom, hogy az
emberek úgy érezzék, mintha egy barátjuk ugrott volna be, aki
pontosan megválaszolja azt, ami a várható idővel kapcsolatban
érdekli őket, és a népszerűségi mutatóim szerint a nézők nagyon is
értékelik, hogy élő adásban válaszolok a kérdéseikre. De miután
júniusban szakítottam a barátommal, Adammel, a szervezési
képességeim elkezdtek kívánnivalót hagyni maguk után. Hiányoztam
néhány fontos megbeszélésről, és elnéztem a határidőt egy helyi
árvízről szóló beszámolóhoz. Bár a producerem kezdetben
megértőn fogadta, hogy tizenegy éves kapcsolatomnak hirtelen vége
szakadt, a múlt hónapban határozottan közölték velem, hogy
karácsonyra kapok egy hét szabadságot, amikor is kipihenhetem
magam, azzal a feltétellel, hogy visszatérek a „régi önmagamhoz”.
Bár azok közül, akik ismerték a családomat, a Charis House-ban
töltött hetet senki sem tartotta volna pihentetőnek. Egyszer valaki azt
mondta, hogy a változás ugyanolyan jó, mint a pihenés, és ez a hét
biztosan különbözni fog a megszokott életemtől.
 – Akkor azt hiszem, jobb, ha indulsz – mondta Summer. – Nem
szeretném, ha elkapna a hóvihar.
– A hó még legalább néhány óráig nem fog lecsapni – mondtam,
belenyugodva Walter jóslatába. – Egyébként is, miért vagy itt? Nem
mentél el rögtön ebéd után?
Ekkor vettem észre a ruháját. Míg én szívesen feszegettem az
öltözködés határait olyan mókás, egyedi kiegészítőkkel, mint egy
virágos fejkendő vagy – mint a mai napon – a hópelyhes harisnya,
Summer ragaszkodott az ingruhához és a kiskosztümhöz. Ezen az
estén egy ezüstszínű testhezálló ruhát viselt, amelynek éles V alakú
nyakkivágása a bordái alatt végződött, a szegélye pedig arasznyit
engedett láttatni feszes combjából. Mivel igyekeztem elkerülni, hogy
az arcába nézzek, nem vettem észre a sötét szemfestéket és a
műszempillát, mint ahogy a skarlátvörösre festett, lebiggyesztett
ajkát sem.
Mielőtt válaszolhatott volna, a jelenlévők egyszerre
kiegyenesedtek, és a beszélgetés elcsendesedett, amikor Mike
Long, a stúdió vezetője belépett a szerkesztőség ajtaján. Summer
azonnal odasiklott hozzá. Egy döbbent másodpercig azt hittem, hogy
biztos randevújuk van. Úgy gondoltam volna, hogy ez nem az én
dolgom, kivéve, hogy a fő hírolvasónk a recepción dolgozott, amíg
Mike-nak meg nem tetszett, és Summer megjegyzése az állásom
bizonytalanságáról arculcsapásként nyert értelmet.
– Rendben, nincs sok időm, de ő itt meggyőzött, hogy én
fizessem az első kört – dörögte a szobán keresztül, mielőtt Summer
felé kacsintott volna. – Mindenki készen áll, hogy bejárjuk a várost,
és úgy bulizzunk, mintha mindjárt karácsony lenne?
A szoba felbolydult, laptopok csapódtak le, a magasba lendültek a
kabátok és a táskák, ahogy a kollégáim, akik úgy tűnt, mindannyian
tudták, mi történik, a bejáratnál álló Mike-hoz és Summerhez siettek.
Jamal visszaballagott az asztalomhoz. Valamikor az elmúlt néhány
percben elegáns kabátba bújt, és rénszarvasos nyakkendőt kötött.
– Készen vagy?
– Készen mire? – kérdeztem, miközben a rettegés lavinája egyre
nagyobb lendületet vett, ahogy végiggurult az alhasamban.
– Karácsonyi koccintás – húzta össze a szemöldökét Jamal. – A
főnökkel.
 – Én… Engem nem hívtak meg.
– Bea, mindenkit meghívtak. Része a teljesen új csapatépítési
stratégiának. Kaptunk egy emlékeztető e-mailt ma reggel. „Ne
felejtsék el, mindenkit várunk! Nincs kifogás.”
– Micsoda?
Bármennyire is irreális volt azt feltételezni, hogy az egész
szerkesztőséget meghívták, kivéve engem, a fő időjárás-felelőst,
akivel minden jel szerint többnyire mindenki jól kijön, a régi
beidegződések nehezen múlnak. A látvány, ahogy nélkülem gyűlik
össze mindenki, száz szörnyű emléket kergetett végig az agyamon,
amelyek apró darabokra taposták az önbecsülésemet.
– Ne is mondd, még egy elmulasztott e-mail? – Jamal Summerre
villantotta tekintetét, aki éppen Mike-kal karöltve, fejét hátravetve
teljes flörtüzemmódban nevetett. Jamalnak volt egy elmélete,
miszerint Summer szabotálja a naptáramat, elfogja az e-mailjeimet,
hogy megpróbáljon kirúgatni, és ő kaparinthassa meg a vezető
állást. Inkább hittem abban, hogy még mindig nem hevertem ki
szerelmi életem hullámvasútját, mint hogy bárki, akivel együtt
dolgoztam, képes lenne valami ennyire rosszindulatú dologra. Charis
House-beli gyerekkorom belém plántálta azt az igényt, hogy
mindenkiben a legjobbat lássam, még akkor is, ha mások nem sokat
láttak bennem. Emellett biztos voltam abban, hogy Summer alig volt
képes elküldeni egy e-mailt, nemhogy feltörni egy fiókot.
– Hát, attól még jöhetsz, nem nagy ügy.
– Kivéve, hogy nem tudok. A vonatom egy óra múlva indul.
– Akkor kapd el a következőt.
– A következő tízkor indul. Ha azt megvárom, lekésem az utolsó
buszt Hatherstone-ba.
Bár bizonyos szempontból egyetértettem a szüleimmel abban,
hogy a Charis House tökéletes helyen van, a sherwoodi erdő
szívében megbúvó családi bázisunknak megvoltak a maga
hátrányai, különösen, amikor nem volt autóm. Ez egy újabb okot
adott arra, hogy halogassam a hazalátogatásokat.
– Nem tudnál taxit fogni?
– Nem vagyok benne biztos, hogy megéri.
– Biztos nem kerül olyan sokba.
 – Nem a pénzre gondolok. Bár az, hogy találjak valakit, aki elvisz
oda, komoly hiányt okozna a költségvetésemben – grimaszoltam. –
Anya nagy családi vacsorát szervezett ma estére. Már vagy egy
tucatszor rákérdezett, hogy nem fogom-e lemondani. Ha lekésem, ő
dühös lesz, apa sírni fog, és a bátyám nem fog nyugton hagyni. Ezt
nem tehetem meg velük.
Mike Long türelmetlenül intett felénk.
– Jamal, Bree? Gyerünk, már várnak az ingyenszendvicsek!
– Igen, ne ácsorogj már, mindenki csak rád vár, Bree – tette hozzá
Summer, vidoran emlékeztetve mindannyiunkat arra, hogy a
főnököm négy év után még mindig nem emlékszik a nevemre.
– Csak egy pohárral igyál – mondta Jamal halkan. – Anyádnak
csalódást okozni biztosan kevésbé veszélyes, mint szembeszállni a
főnököddel.
– Te könnyen beszélsz – motyogtam, miközben a nyakam köré
tekertem a sálam, és elindultam, hogy csatlakozzam a csapat többi
tagjához. – Még sosem találkoztál az anyámmal.

***

Negyvenöt perces késésben voltam, mire a taxi végre elindult a

West Bridgfordban, Dél-Nottingham egyik népszerű külvárosban
fekvő kertes lakásom elől, tehát épp az ellentétes oldalon azzal, ahol
lennem kellett volna. Követtem Jamal tanácsát, és elég sokáig
maradtam a bárban ahhoz, hogy Mike észlelje a jelenlétemet, mielőtt
kisurrantam volna az egyre harsányabbá váló tömeg szorításából.
Felpattantam a következő hazafelé tartó buszra, és megtömtem egy
bőröndöt a kezem ügyébe eső ruhákkal és egyéb nélkülözhetetlen
holmival, és kifelé menet felkaptam az ajtó mellett várakozó,
ajándékoktól dudorodó szatyrot.
Még mindig a belvárosi dugóban ácsorogtunk, amikor
megcsörrent a telefonom.
– Beatrice, merre vagy?
– Sajnálom, volt valami a munkahelyen, ami miatt maradnom
kellett, ezért lekéstem a vonatot.
Éles lélegzetvétel.
 – Ne aggódj! Már úton vagyok taxival. Ott leszek nagyjából… –
fejben számításokat végeztem, belül felszisszentem, majd kiigazítást
eszközöltem, hogy megakadályozzam anyám összeomlását – …fél
óra múlva.
– Nos, remélem, volt időd átöltözni! Tudod, hogy ez egy
különleges este. Kértem, hogy rendesen nézz ki.
– Hát nem nézek ki mindig rendesen? – kérdeztem a
gyapjúruhámat rángatva.
– Nos, igen, de vendégeket fogadunk, ezért szeretném, ha
mindenki a legjobb formáját hozná.
– Jedet, Miát és a gyerekeket aligha nevezném vendégeknek.
– Évek óta ez az első karácsonyod itthon.
– Anya, az otthonom Nottinghamben van. És nem volt egyetlen
olyan karácsony sem, hogy ne találkoztunk volna.
– Egy órára beugrani karácsony másnapján aligha számít. –
Szünetet tartott, kétségtelenül azért, hogy aktiválja a bűntudatomat.
– Csak nem akarom, hogy úgy érezd, kilógsz a társaságból, vagy
nem vagy eléggé felöltözve.
– Bárcsak húsz évvel ezelőtt is így gondoltad volna! – A
gyerekkori ruhatáram enyhén szólva is szokatlan volt. Házilag
varrtnak mondanám, de annál rosszabb volt. A Charis House
alternatív iskola volt. Olyan tinédzserekre specializálódott, akik
viselkedési problémákkal és egy sor olyan kihívással küzdöttek,
amelyek miatt több időre, rugalmasságra és szakértelemre volt
szükségük, mint amit a hagyományos iskolák tudnak biztosítani. Ez
mind szép és jó, és elképesztően nemes, de az egyik tantárgy a
divattervezés volt, és hogy a diákok extra bátorítást kapjanak,
miközben a „ne pazarolj” tágabb értelemben vett leckéjét is
megtanulhatták, a családunk az elkészült projektjeiket viselte.
Anya elengedte a megjegyzést a füle mellett.
– Megkaptad a menetrendet? Elküldtem e-mailben és
megosztottam az Armstrong-WhatsAppon.
Sajnos ez nem tartozott azok közé az e-mailek közé, amelyek
rejtélyes módon nem jelentek meg a postafiókomban.
– Még nem volt alkalmam elolvasni. – Ha az „alkalmam” azt
jelenti, hogy „összeszedni a lelkierőmet”.
 – Nem akarok semmiféle nyafogást, hogy nem voltál tisztában a
menetrenddel.
– Négy év óta ez az első szabad karácsonyom. Talán inkább nem
követnék semmilyen menetrendet.
– Akkor honnan fogod tudni, hogy mi történik? Ha ez egy
tízévente kétszer előforduló esemény, biztosnak kell lennünk abban,
hogy nem maradsz le semmiről.
Ez tényleg nem jelentene túl nagy problémát…
– Várj, várj! Apád beszélni akar veled.
Vettem egy megerősítő lélegzetet, és felkészültem a kettes számú
szülőre.
– Mindenben részt fogsz venni, Bea baba? Sokan várják, hogy
láthassanak. – Apát mintha már a puszta gondolat is felzaklatta
volna. – Annyira hiányzott már nekünk, hogy része legyél a
karácsonyunknak. Anyád nagyon keményen dolgozott, hogy mindent
megtervezzen, és a legtöbbet hozhassuk ki belőle.
– Értem, apa, de kérlek, ne feledd, hogy szabadságon leszek.
Igazából eléggé ki vagyok ütve. Hacsak nem szerepel a
menetrendben olvasás, szundikálás és lustálkodás, akkor lehet,
hogy egyszer-kétszer ki kell bújnom alóla.
– Hát persze hogy szerepel! Anyádnak is pihenésre van
szüksége. Ő sem robot.
– Biztos vagy benne?
Befejeztük a hívást, és miközben a gyomrom a bolyhos csizmám
mélyéig süllyedt, visszapörgettem az üzenetek között odáig, ahol
korábban átgörgettem anya „Armstrong családi karácsonyi
menetrend”-jén, és ezúttal megnyitottam a táblázatot.
Eltartott néhány másodpercig, de végül megtaláltam. Az evés, a
próbák, a tágabb családdal való találkozás és egyéb tevékenységek
között, amelyek ma, huszonegyedike estétől egészen újévig
tartanak. Huszonhetedikén egy kétórányi luxusidősáv: szabadidő.
Úgy tűnt, hosszú hétnek nézek elébe.
 2

Az első pelyhek elkezdtek szállingózni, amikor magunk mögött

hagytuk a várost, és a taxi most a nyílt úton száguldott az erdő felé.
Néhány mérföld után éles kanyarral rátértünk egy mellékútra, és
másodperceken belül fák vettek körül minket. Az egyetlen fényt az
időnként feltűnő tanyaházak ablakainak csillogása jelentette, amíg
fel nem tűnt előttünk Hatherstone falu, ahol a sárga lámpaoszlopok
versenyeztek a házak között húzódó és a főutat szegélyező
tölgyfákat díszítő karácsonyi fények piros, kék és zöld színével.
Az első ház előtt egy még keskenyebb, kanyargósabb útra
kanyarodtunk, és majdnem egy mérföldön át kátyúkon és laza
köveken át zötykölődtünk, amíg el nem értük a fölénk tornyosuló
vaskaput, amelyen a „Charis House” felirat volt olvasható kissé
girbegurba betűkkel – egy másik iskolai projektnek köszönhetően.
– Rendben van, ha itt megállok? – kérdezte a taxisofőr. – Vissza
akarok érni, mielőtt a hó mindent elborít.
Attól tartottam, hogy ezzel már elkésett – a fényszórók fehéren
csillogó réteget világítottak meg, ami miatt már nehezen volt
kivehető, hogy hol ér véget az út, és hol kezdődik az erdő. Bár nem
volt ínyemre a kilátás, hogy hóviharban kell felvonszolnom a
bőröndömet a házig, mégsem akartam rákényszeríteni, hogy
nekivágjon a hosszú kocsibejárónak. Különösen, hogy én csukott
szemmel is el tudtam navigálni rajta, bármilyen időjárás esetén.
Felhúztam a kapucnimat, az orrom elé tekertem a sálamat, vettem
egy mély levegőt, amit a fagypont alatti hőmérsékletnek
köszönhetően azonnal megbántam, és elindultam hazafelé.
 Utoljára májusban, hét hónappal korábban, Elana unokahúgom
tizedik születésnapján jártam itt. Tudom, szörnyen hangzik, de
miután szakítottunk Adammel, egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy
hazamenjek. Mire félig­meddig újra önmagamnak éreztem magam, a
munka álomból állandó stresszbe csapott át. Az elmúlt hetekben a
legtöbb szabadnapomat elvesztegettem, miközben próbáltam újra
talpra állni. Közben más meteorológus állásokra jelentkeztem, és
azon gondolkodtam, vajon egy teljes újrakezdés megoldást
jelentene-e.
Elvánszorogtam a főépület mellett, tekintetemet szilárdan az
előttem lévő talajra szegezve. A nagy, fehér épület, amely egykor
tizenkét hálószobával és egy bálteremmel büszkélkedhetett, 1842
óta anyám családi otthona volt, és iskola lett belőle, miután a
harmincadik születésnapján megörökölte. Itt találkoztam Adammel,
itt flörtöltünk, itt szerettünk egymásba, és itt loptuk az első tiltott
csókot. A hópelyhek mellett kavargó ezernyi emlék között felbukkant
a kamaszkori szenvedély keserédes fájdalma, amely annyi reményt
hordozott magában, hogy aztán annyi évvel később darabokra
törjön.
Továbbhaladva a műhely és a zöldségeskertek mellett,
automatikusan letértem az útról, amely a szüleim bejárati ajtajához
vezetett, és lábnyomokat hagyva magam után átvágtam a
sportpályán a magas sövényhez, amely elválasztotta a Coach
House-t az iskola többi részétől. Beütöttem a biztonsági kódot,
amely a fakaput nyitotta, és egy kicsit meglöktem jobbra, hogy át
tudjon csúszni egy csálé járdalapon, amelynek megjavításával senki
sem törődött, majd átpréseltem magam rajta.
A ház hátsó részét azonnal fényár öntötte el, amit a szüleim két
fekete labradorjában testet öltő riasztó megszólalása kísért –
féktelen ugatásuk célja mindig az volt, hogy üdvözöljék a
látogatókat, nem pedig az, hogy elijesszék őket.
Hűha!
Anya nem túlzott, amikor azt mondta, hogy kitett magáért.
A hat fát, melyek a ház felé vezető ösvényen büszkén
szegélyezték a kert két oldalát, jégcsap alakú fények borították, és
az egyik alatt egy őz és a gidája szobra állt. Mellettem, a ház
legtávolabbi sarkánál, az ötméteres fenyőfa a legtöbb beltéri társánál
is pazarabbul volt feldíszítve: égők, csillogó gömbök és tucatnyi
ezüst masni csüngött a centi vastag hó alatt.
A kaputól a hátsó ajtóhoz vezető gyalogutat lámpások jelezték, és
magán az ajtón egy hatalmas, csillag alakú koszorú virított. A
teraszon elszórt cserepes örökzöldeket további parányi fények
borították, ami máskor talán túlzásnak tűnt volna, a hóesés miatt
azonban varázslatos volt.
A hátsó ajtó kinyílt, ahogy közelebb értem, a kutyák kirohantak,
hogy aztán két méterrel arrébb csúszva lefékezzenek, és mancsukat
nyújtsák nekem. Anyának és apának mindig is voltak kutyái, melyek
érzelmi támogatást nyújtottak az iskolában. Bár ugattak, amikor
valaki megérkezett, de közelről kivétel nélkül jól neveltek voltak. Ezt
a kettőt hivatalosan Dumbledognak és Kardashiannak hívták, a
diákok akaratának engedelmeskedve. Szerencsére hamarosan
Dumble és Dash lett belőlük.
– Sziasztok! – Megadtam nekik a megérdemelt törődést, mielőtt
hagytam őket továbbugrálni, hogy élvezhessék a havat.
Visszafordulva a házhoz nem lepődtem meg, amikor megláttam,
hogy anya áll a küszöbön egy konyharuhát lobogtatva.
– Gyerünk már, eleget halogattuk a dolgokat a munkahelyi dolgod
miatt! Joy nagyi már majdnem elaludt az asztalnál. – Szidását egy
nyers öleléssel enyhítette, és gyakorlatilag belökött a konyhába. – Ó,
drágám, hogy nézel ki! Azt tervezted, hogy átöltözöl, amikor ideérsz?
Van egy hajszárító a szobádban, ha szeretnél negyedórát szánni
arra, hogy rendbe szedd magad.
– Azt hittem, már elég sokáig halogattam a dolgokat – jegyeztem
meg, hátracsapva a kapucnimat, amitől egy adag hó pottyant a
csempével kirakott padlóra.
Tetőtől talpig végigmért, arcát döbbenten ráncolta össze.
– Azt hiszem, ennyi áldozatot hozhatunk.
– Itt van? – Apa hangja szűrődött be a folyosóról, hogy egy
másodperccel később megjelenjen a feje. – Bea baba! – A szeme
felcsillant, a szája tátva maradt, mintha bejelentés nélkül tértem
volna vissza egy sarki expedícióról, és nem alig pár perccel
korábban beszéltem volna vele telefonon. – Gyere be, gyere, ülj le,
hadd vegyem el a kabátodat! Olyan csodálatos, hogy itt vagy! Az,
hogy egy hét szabadságot kaptál, a legjobb karácsonyi ajándék, amit
csak remélhettünk.
Átsietett a szobán, karjába zárt, és sikerült körülbelül egy
milliméterrel felemelnie a padlóról, mire a háta gyanúsan
megroppant, így gyorsan visszazuttyantott a földre.
Ötvennyolc évesen is jóképű volt, száznyolcvan centijével majd
három centivel magasabb volt nálam és anyánál, bár ő erőteljes
alkatú volt, míg anyát a sport szeretete karcsún tartotta (én pedig
valahol a kettő között voltam). Habár anyám hirtelen támadt
érdeklődést tanúsított a megjelenésem iránt, általában egyik szülőm
sem törődött sokat a külsőségekkel. Apa ezüstszínű haja soha nem
talált olyan fésűt, amellyel ki tudott volna egyezni, anya hamuszínű
hullámai pedig olyan arcot kereteztek, amelyen egy gyorsan felkent
hidratálón kívül semmilyen szépségápolási termék nem volt. Anya
hétköznapokon és hétvégeken melegítőt viselt, különleges
alkalmakkor pedig egy elegáns nadrágig és ingig ment el. Apa
farmerben, molyrágta pulóverekben és a divatszakos hallgatók
legrosszabb projektjeiben élte életét.
Ma öltönyt viselt. A nyakkendője illett anya bordó koktélruhájához.
Mi a fene folyik itt?
– Gyere, üljünk le!
– Jonty! – sziszegte anya, és megragadta a kart, amely az ebédlő
felé kezdett terelgetni. – Így nem mehet be!
Apa megállt, mint aki teljesen elképedt. Tudtam, mit érez.
– Miről beszélsz? Elbűvölően néz ki. – Apa felnyúlt, hogy egy
újabb hófoszlányt rázzon ki a hajamból.
– Úgy néz ki, mintha legurult volna a kocsibejárón! – Hm,
elnézést, de itt állok. Felnőtt ember vagyok, aki maga dönti el,
hogyan akar kinézni. Nem tudom, mi ütött belétek, de olyan ruhában
mehetek be, ahogy akarok, és úgy is fogok!
Jól megráztam csuromvizes hajamat, nem törődve azzal, hogy az
olvadt hópelyhek nedves csillogása elkeni az egynapos sminkemet,
a kabátomat apa kezébe nyomtam, lerúgtam ázott csizmámat, és az
ebédlőbe vonultam.
Vagyis vonultam volna. Elfelejtettem, milyen csúszósak tudnak
lenni a csempék, különösen harisnyában. Inkább becsúszás volt,
mint bevonulás, de úgy éreztem, sikerült megértetnem magam.
 – Bea néni! – hangzott fel az unokahúgaim és unokaöcséim
kórusa, olyan meleg hangulatot teremtve, amelyre, tudtam, teljesen
érdemtelen vagyok – tekintve, hogy milyen régen nem láttam őket.
– Annyira örülök, hogy itt vagy, majdnem éhen haltunk! – mondta
a hétéves Frankie, és a villájával a levegőbe bökött. – Nagymama
azt mondta, hogy addig nem kapunk több kenyeret, amíg végre nem
veszed a fáradságot, hogy megjelenj.
– Őszintén szólva, azt hittem, hogy felrobban, ha nem érsz ide
hamarosan – tette hozzá Elana, sötét szeme komoly volt. – A dolgok
kezdtek elég feszültté válni.
– Bea – állt fel a bátyám, aki a legközelebb állt az ajtóhoz, és
arcon puszilt.
– Bea néni, nagyon bénán nézel ki – jelentette ki a legkisebb
unokahúgom. – A hajad csuromvizes és kusza, és fekete csíkok
vannak végig az arcodon.
– Pszt, Daisy! – mondta Jed felesége, Mia. – Ez udvariatlan volt.
– Ez nem udvariatlanság, ez az igazság! – Daisy vállat vont,
szőke fürtjei meglebbentek. – És ez nem korrekt, mert te mondtad,
hogy csinosnak és elegánsnak kell lennünk, és ezért kellett
kifésülnöm a hajam, és ezért nem vehettem fel a rudolfos
kezeslábasomat, pedig mindjárt karácsony van, és te mondtad, hogy
udvariatlanság a nagymama különleges vacsoráján úgy kinézni, mint
egy madárijesztő, szóval, Bea néni az, aki udvariatlan, nem én!
– Igaza van – mondta Elana, megigazítva a szemüvegét.
– Nos, elnézést! – vágtam vissza csípőre tett kézzel, mintha
tényleg megsértődtem volna. – Hóviharon küzdöttem át magam,
hogy idejussak, sarkvidéki orkán korbácsolta az arcom, a bőröm
jéggé fagyott, farkasok üldöztek az erdőben, egy kobold ugrott ki
rám egy bokor mögül, nem is beszélve a belvárosi forgalomról!
Szóval, bocsánat, ha nem nézek ki olyan tökéletesen, mint ti,
gyönyörű rokonaim. Nem lehetünk mindannyian lenyűgözően
szépek, valamint bájosak és intelligensek! – Miközben beszéltem,
átpréseltem magam a hatalmas étkezőasztal és a tálaló közötti
résen, és mindegyik gyerek fejére adtam egy-egy puszit. –
Egyébként, tudatom veled, hogy manapság ez a divat a
meteorológusok körében. Madárijesztősikk, mi így hívjuk! Erről
ennyit.
 Megálltam az asztal innenső oldalán lévő utolsó széknél, ahol Joy
nagyi ült, akinek kék szeme korántsem volt olyan álmos, ahogy
megfordult, hogy szembenézzen velem. – Ó, nézzük csak! Ez…
Egy pillanatnyi szünet következett.
– Beatrice – fejeztem be helyette, miközben a bánat fájdalma
égette a szememet. Joy nagyi nyolcvanhét éves volt. Tizenhét
évesen játszott először egy West End-darabban, majd filmekben
szerepelt, listavezető albumokat készített, és élvezte a Nemzeti
Kincs megérdemelt elismerését. Mióta hetvenöt évesen visszavonult
a reflektorfénytől, a Charis House-ba költözött, ahol drámát, táncot
és zenét tanított, amíg el nem kezdte elfelejteni a diákok nevét, és
összezavarni az órarendet. Bár még mindig el tudta énekelni a Guys
and Dolls minden szavát, napjai nagy részét egy sokkal fényesebb
korszak emlékei között töltötte. Belém hasított a szégyen, hogy ilyen
sokáig vártam a látogatással. Sokkal kisebbnek tűnt, mint amikor
legutóbb itt jártam, a szó minden értelmében.
Lehajoltam hozzá, és gyengéden megöleltem.
– Gyönyörű vagy – suttogtam, arcomat az övéhez szorítva.
– Nos, igen, rólam beszél az egész város, nem tudtad? –
kuncogta, és sokatmondóan felvonta a szemöldökét. – Az a
fiatalember nagyon belém van zúgva.
Az asztal túloldala felé biccentett, és ekkor először észrevettem,
hogy van itt még valaki.
Három hangos szívdobbanásba telt, mire felismertem. A
negyedikre minden értelmet nyert.
– Helló, Beatrice! – mondta ugyanazzal a szemöldökrándítással,
amivel megszólított azon kevés alkalom során, amikor sajnos
kénytelenek voltunk beszédbe elegyedni, köszönhetően annak, hogy
a szüleink a legjobb barátok voltak.
– Hm, szia! – Továbbra is ott álltam Joy nagyi mögött, és vártam,
hogy valaki elmondja, miért van jelen Henry Fairfax a családom
karácsony előtti vacsoráján.
– Nos, ennél melegebb üdvözlésre számítottam, hiszen az egyik
legrégebbi barátod – mondta anya, aki épp egy nagy tál gőzölgő
zöldséggel jelent meg az ajtóban. Egy lépéssel közelebb ment
Henryhez, és olyan suttogásra halkította a hangját, amit több
méterről is hallani lehet. – Szerintem egy kicsit zavarban van. Adj
neki egy percet.
Zavarban? Egyáltalán nem így éreztem magam. Bosszúsan?
Kínosan? Készen arra, hogy néhányszor beverjem a fejemet a
faburkolatba?
Anya zajosan az asztalra pottyantotta a tálat.
– Biztos, hogy nincs pár percre szükséged, hogy rendbe szedd
magad? – A tekintete Henryre siklott, majd vissza rám.
– Igen. Biztos vagyok benne. – Mondandómnak azzal adtam
nyomatékot, hogy megkerültem apa helyét az asztalfőn, és a Henry
mellett lévő székhez mentem, ahol egy krétával írt névkártya jelezte
a helyemet.
– Áááá! – nyögött fel Frankie. – Nem ehetnénk most már?
A legkézenfekvőbb az lett volna, hogy miután néhány udvarias
szót váltok Henryvel semmiségekről, beszélgetésbe merülök a
túloldalamon ülővel. Mintha előre sejtette volna ezt a taktikát, a bal
oldalamon ülő személy nem más volt, mint az anyám.
– Szóval, Henry – kezdte az első támadást –, miért nem mondod
el Bea-nek, hogy miért vagy itt?
A gyomrom tiltakozón összeszorult. Bármilyen gyatra kifogást is
talált ki anya, mindannyian tudtuk, hogy miért van itt.
Egyik nyáron, amikor Henry és én olyan hatévesek lehettünk,
családjaink kempingezni mentek. Jed, aki akkor tizenkét éves volt, a
vakáció nagy részét azzal töltötte, hogy tizenéves lányok után
sündörgött a parkban. Henry húga még csecsemő volt, ezért
mindkettőnk részéről csekély érdeklődésre tartott számot. Alternatív
lehetőségek híján Henry és én végül egymással játszottunk a két hét
folyamán. Egyik este, kétségtelenül a túl sok pohár rozétól fűtve,
anyáink kijelentették, milyen remek volna, ha Henry és én egymás
mellett kötnénk ki. Gyermekkorunk hátralévő részében, valami
gyötrelmes okból, amelyet máig nem tudtam megfejteni, nem
engedték, hogy ez az álom meghaljon.
Láthatóan az, hogy egy évfolyamra jártunk az iskolában, és
mindketten szerettük a természettudományokat, elég volt ahhoz,
hogy tökéletes párost alkossunk.
Az a tény, hogy mire középiskolába mentem, rájöttem, hogy
Henry egy unalmas, hihetetlenül idegesítő kockafej, az emberiség
történetének legbénább frizurájával, lényegtelen volt a nagy
tervükben.
Ahogy az is, hogy Henry ugyanazzal az általános, önelégült
lenézéssel viseltetett irántam, amit mindenkinek fenntartott, aki nem
értette meg a részecskefizika mélységeit, vagy a tökéletesen kivasalt
iskolai nyakkendőjét nem pontosan három centiméterrel a
gumírozott nadrágja felett hordta.
Henry megköszörülte a torkát.
– A következő félévben kezdek itt fizikatanárként. Anya és apa
elutaztak Pollyhoz Szingapúrba, ezért a szüleid kedvesen
meghívtak, hogy karácsonyra csatlakozzam hozzájuk.
– Henry az istállóapartmanba költözik majd – mondta anya. – Ki
kell festeni, úgyhogy nálunk lakik, amíg a munkások el nem
készülnek. – Szünetet tartott, a szeme csillogott. – Most a
vendégszobában helyeztük el.
– Értem.
– Szóval, mi a helyzet veled? – kérdezte Henry, és amikor
szembefordultam vele, szinte mosolygott. – Még mindig megvan a
kertes lakás West Bridgfordban?
Hű! Évek óta nem láttam Henryt, de a szülői pletykavonalnak
köszönhetően valószínűleg mindent tudott rólam, beleértve a
legutóbbi szakításomat Adammel. Elégszer hallgattam végig anya
fecsegését Henry elképesztően sikeres karrierjéről, és arról, hogy
megmagyarázhatatlan módon még mindig szingli.
– Igen. Nagyon szeretek ott lakni. És nagyon kényelmes a munka
szempontjából.
– Á, igen. Most a fő híreket csinálod. – Henry elhallgatott, a
tekintete mindenhova cikázott, csak épp rám nem. – Anya mondta.
Természetesen.
– Természetesen.
Valószínűleg nekem is kellett volna kérdeznem tőle valamit
udvariasságból, tekintettel a karácsonyra, de hónapok óta először
voltam otthon, és nem akartam monoton bájcsevejjel tölteni az időt
egy minden valószínűség szerinti kiborggal, amikor jól érezhetném
magam a családommal, akiket éppenséggel kedveltem. Elana felé
hajoltam, és a drámaiskolás új darabról kérdeztem, amelyben
játszott, figyelmen kívül hagyva anya afölött érzett bosszúságát,
hogy jól átgondolt terve kezdett szertefoszlani.
A mellettem ülő férfit azonban nehezebb volt figyelmen kívül
hagyni, mint ahogy gondoltam.
Henry most is kissé furcsának tűnt, és most is tökéletesen
megkötött barna nyakkendőt viselt egy bézs színű inggel, amely
olyan merevnek tűnt, mint a válla, mégsem volt véletlen, hogy nem
ismertem fel rögtön.
– Másképp nézel ki – bukott ki belőlem, miután a gyerekek
figyelmét elterelte a vita arról, hogy ki melyik, teljesen egyforma
felfújható matracon aludjon.
A villájára tűzött répakocka félúton a szája felé megállt.
– A hajam miatt.
Részben tényleg a haja miatt volt, amely már nem úgy nézett ki,
mint egy legófiguráé – most sokkal rövidebbre volt vágva oldalt, mint
felül. Az évek során sötétebbé is vált, és az egérbarnából dús
gesztenyebarna lett.
– Igazad van. Azt hiszem, az egyik szál tényleg nincs a helyén.
Automatikusan felnyúlt, és végigsimított a feje tetején, mielőtt
rájött, hogy vicceltem. Röviden megrázta a fejét, majdnem újra
elmosolyodott, tekintete pedig célzottan megpihent az én
összekuszálódott loboncomon.
– És a kontaktlencsék – tette hozzá, miután egy pillanatra különös
módon elidőzött rajtam a szeme.
– Igen, hát persze. – Megérkezésem óta először találkozott a
tekintetünk. Valószínűleg még soha nem láttam őt hatalmas, ronda
szemüveg nélkül. Ha korábban megkérdeznek, azt feleltem volna,
hogy a szeme ugyanolyan jellegtelen barna, mint a haja, de most a
kéknek egy különös árnyalatát fedeztem fel benne – majdnem
zöldeskék volt –, és olyan sűrű szempillák keretezték, amelyekért
sok nő jó pénzt fizetne.
– Tetszetős az új külsőd. Egyértelmű a javulás.
Henry pupillája egy másodperc töredékére kitágult, és a füle
csúcsa rózsaszínűvé vált, ahogy biccentéssel nyugtázta a bókot,
majd minden figyelmét gyorsan az ételére fordította.
Ha őszinte akarok lenni, a „tetszetős” enyhe kifejezés volt.
Megkönnyebbültem, amikor Mia anyán áthajolva megkérdezte, hogy
megy a munka, így volt kifogásom, hogy ismét elforduljak. A haj és a
kontaktlencse Henry átalakulásának csak egy része volt. A kerek
babaarc élesebbé vált, járomcsontja és borostával borított állkapcsa
határozottabban rajzolódott ki.
A sors fintora, de végül egészen kikupálódott.
Kifejezetten nyugtalanító volt a dolog, és anya talán mégsem
tévedett akkorát, amikor azt állította, hogy zavarban vagyok.
 3

Miután kellemesen jóllaktam anya marhahúsos és vajbabos

ragujával, megragadtam az alkalmat, hogy elmossak néhány tányért,
és remélhetőleg egyben a fejemet is kiszellőztessem. A családtól
zsúfolt ebédlőben túl meleg volt, szükségem volt friss levegőre, és
arra, hogy ne kelljen folyton összeütnöm a könyökömet a mellettem
ülővel.
– Szia, hugi! – szólalt meg Mia közvetlenül mögöttem. Egy halom
tálalóedényt zúdított a hatalmas konyhaasztalra, és magához húzott
egy hatalmas ölelésre. – Olyan jó, hogy idén kaptál szabadságot.
Megszorítottam a hátát. Szerettem a sógornőmet. Tizenhárom
éves voltam, amikor elkezdett járni Jeddel, és bár sosem veszítette
el az abból fakadó vonzerejét, hogy idősebb nálam, és ezért menőbb
és sokkal világlátottabb, az évek során igazi barátnőkké is váltunk.
– Miért, mert felhígítom az anyafaktort? – mondtam nevetve,
amikor szétváltunk.
– Idén full Armstrongot tol. Nem hiszem, hogy nélküled kibírnám –
felelte Mia faarccal, mígnem hirtelen lehengerlően elvigyorodott,
miközben rám mutatott. – És most, hogy itt van a gyerekkori mátkád,
rendesen hátradőlhetek és megnyugodhatok. Valószínűleg észre
sem fogja venni, ha kihagyom a karácsonyi vacsorát.
– Figyelmeztethettél volna, hogy ideköltözött. – Kinyitottam a
hűtőt, és kivettem a sajttortát, amit apa készített desszertnek. Míg
anyám ragaszkodott a teljes kiőrlésű házi finomságokhoz, apának
néha sikerült becsempésznie egy-egy finomított cukorral súlyosbított
darabot.
 – Akkor talán nem is jöttél volna haza. – Mia szeme vidáman
csillogott, miközben felkapott egy hatalmas tál gyümölcsöt. –
Különben is, szerintem anyádnak ebben igaza lehet.
– Hm, elnézést?
– Alig tudtok egymásra nézni.
– Igen, mert ki nem állhatjuk egymást!
– Ahhoz képest, hogy csak egy kis pohár bort ittál, nagyon
kipirultál.
– Sok gyapjú van rajtam. Ráadásul ittam egy koktélt, mielőtt
idejöttem. Minden mozdulatomat követted?
– Naná! Alig vártam, hogy találkozhassak ezzel a titokzatos
férfival, aki minden jel szerint annyira tökéletes számodra. Nem
hibáztathatsz azért, hogy látni akartam, van-e köztetek kémia. – Mia
célzatosan összeráncolta a szemöldökét, miközben elhagyta a
szobát.
– Nos, remélem, a kíváncsiságod kielégült. Sajnálom, hogy
csalódást kell okoznom neked, és mindenki másnak is.
Hátrafordította a fejét, és a válla fölött rám nézett mentében,
szőke haja csillogott a konyhaablakon át beragyogó karácsonyi égők
fényében.
– Ó, nem vagyok csalódott!

***

Mire befejeztük a vacsorát, minden izmom fájt a nyakamban és a

vállamban a felgyülemlett feszültségtől. A kínzás azonban még
messze nem ért véget. Miután mindent eltakarítottunk, és feltettük a
vízforralót, minden azzal kapcsolatos reményt, hogy felmeneküljünk
az emeletre, csírájában elfojtottak anya bűntudatot keltő
megjegyzései a menetrenddel kapcsolatban.
– Jed és Bea, elkészítenétek a forró italokat? Mindenki más
foglaljon helyet a nappaliban, és osszátok magatokat párokba!
– Stipi-stopi, te leszel a párom – mondtam Jednek, miközben
vártuk, hogy lefőjön a kávé.
– Nincs stipi-stopi. Kizárt dolog, hogy az ünnepség ilyen korai
szakaszában magamra zúdítsam Armstrong igazgató haragját –
válaszolta, és megsimogatta a fejemet, mintha ez rendbe hozná az
árulását.
– Ha részt veszel ebben a nevetséges összeesküvésben, hogy
összehozzatok engem Henryvel, akkor ezennel kitagadlak mint
testvéremet.
– Nem veszek részt. – Szünetet tartott, és koffeinmentes
teafiltereket dobált anya hatalmas teáskannájába. – Csak semleges
maradok.
Elsötétedett az arcom.
– Vagy mellettem, vagy ellenem.
– Szeretnél egy idősebb, bölcsebb testvéri tanácsot? – kérdezte a
szeretettől megenyhült hangon.
Elgondolkodtam ezen, miközben forró vizet öntöttem négy bögre
forró csokoládéba.
– Azt hiszem.
– Csak egy hétig tarts ki. Hagyd, hogy anya összehozzon
Henryvel, mosolyogj, légy barátságos, tégy úgy, mintha nem
zavarna. Sokkal jobban fogod érezni magad, mintha megpróbálnál
harcolni ellene. Mi a legrosszabb, ami történhet?
– Egy olyan emberrel kell szoros közelségbe kényszerítve
töltenem a karácsonyt, akit nem kedvelek, a családom helyett,
akikről egészen eddig a beszélgetésig azt hittem, hogy teljes
szívemből, fenntartás nélkül szeretem őket?
– Ugyan már, Henry nem olyan rossz. Tudom, hogy régebben egy
kicsit kocka volt, de tényleg rendes srác.
– Ha szereted az androidokat, akik azt hiszik, hogy jobbak
mindenkinél, csak mert betéve tudják a Neptunusz kerületét.
Kitártam a konyhaajtót, és az androidot találtam a másik oldalán.
Tehettem volna úgy, mintha nem hallotta volna, de az arckifejezése
másról árulkodott. Sokat elmond a közös múltunkról, hogy az első
gondolat, ami eszembe jutott, az volt: Hűha – vannak érzései!
– Cora küldött, hogy megkérdezzem, szükséged van-e
segítségre. – Henry hangja a már ismert robotszerű ritmusban szólt,
és a semmiből egy apró gondolat tört át a rosszindulatú, kamaszos
viselkedésemen. Henry vajon azért volt ilyen merev és irritálóan
precíz, mert félénk volt?
 – Remek, fogd meg ezt, jó? – szólt közbe Jed, átadva Henrynek a
kávéskannát, majd lazán elsétált egy tálca bögrével.
– Én… hmm… – Én, hmm, nem találtam semmilyen mentséget.
– 155 600 kilométer.
– Tessék? – Miközben a szégyentől egyre kisebbre zsugorodtam,
Henry elhajolt mellettem, felkapott egy kancsó tejet, és rám
kacsintott, mielőtt visszament volna a nappaliba.
Még néhány pillanatig próbáltam enyhíteni a zavaromat, majd
felvettem a teáskannát, és követtem őt.

***

– Rendben, következik a döntő forduló! – mondta apa, mesterien

utánozva a kvízműsor házigazdáját. Öt fordulón voltunk túl, melyek
közt Disney- és Pixar-karakterek is szerepeltek, hogy a gyerekek is
csillogtathassák a tudásukat, és egy musicalforduló is, ahol Joy
nagyi ahelyett, hogy leírta volna a válaszokat, úgy döntött,
mindegyiket egy minielőadás keretében mutatja be nekünk. Mesés
műsort rögtönzött, azzal a bónusszal, hogy mindenki teljes
pontszámot kapott. A természettudomány-, sport- és popkultúra-
forduló után Henry és én – az előre megjósolt módon párban – fej-fej
mellett haladtunk Jed és Daisy párosával.
– Magabiztos vagy? – mormolta Henry, aki mellettem ült az egyik
óriási kanapén, összekulcsolt kezének ujjpercei fehéren izzottak.
– Természetesen. – A szemem összeszűkült, ahogy felmértem a
versenytársakat. Az Armstrong-féle karácsonyi vetélkedők húsz-
egynéhány éve alatt a legjobb eredményem a második hely volt. –
Alig várom, hogy letöröljem az önelégült mosolyt Jed arcáról.
– Nem nyert már korábban egyszer vagy kétszer? – kérdezte
Henry kifejezéstelen arccal.
Ránéztem, és a szám sarka felkunkorodott a meglepetéstől.
– Talán meg kellene kérdezned őt.
Jed többször is bejelentette, hogy ő a regnáló bajnok, és
összesen tizenkét vetélkedőt nyert meg.
– Rendben, lássuk csak! – Jed ököllel a tenyerébe csapott, mint
egy verekedésre készülő rosszfiú. – Készüljetek a végzetetekre,
Asztrokvizikusok!
 – Igen, Asztrokvizikus! Most VÉGED van! – kiabálta Daisy a
kanapén ugrálva.
– Ó, kössétek be magatokat, Szivárvány Sellőharcosok! – vágtam
vissza. – Se pénzetek, se posztótok, se nadrágotok. Addig nincs
vége, amíg a kövér hölgy énekel!
– Joy mama nem kövér! – visított Frankie vidám rémülettel.
– Nem róla beszéltem…
– Ki mondta, hogy kövér vagyok? Megint az a semmirekellő
riporter volt attól a szemétre való magazintól? Mindig vad pletykákat
terjeszt rólam. Alig a fele igaz!
– Van nadrágom, de anyu azt mondta, hogy csinos ruhát kell
felvennem. Már mondtam neked, Bea néni!
– Nem folytatnánk máááár végre? Rengeteg szöveget kell
megtanulnom a bemutató előtt.
– Csendet! – vakkantotta anya. Miután mindannyiunkat
megajándékozott vérbeli igazgatónői pillantásával, biccentett
apának, hogy folytassa.
– Ennek a sorsdöntő fordulónak a témája…
– Dinoszauruszok!
– Csíkos mókusok!
– Mókusok? Daisy, olyan furcsa vagy. Semmit sem tudsz a
mókusokról. – Elana forgatta a szemét.
– Sokat tudok róluk! Anyu, Elana azt mondta, hogy nem tudok
semmit a csíkos mókusokról, de én igenis tudok! Tudom, hogy
Amerikában élnek, és a föld alatt laknak, és diót, bogyókat,
rovarokat, békákat esznek, és…
– Hé, ha nem maradsz csendben, nem fogjuk hallani, mi a téma –
szólt közbe Mia.
– Akkor-Elanának-nem-kellett-volna-azt-mondania-hogy-én-
nem… Sajnálom, anyu!
– Még a dinoszauruszoknál és a mókusoknál is jobb téma
következik… Az Armstrong család! – jelentette be apa nagy
lendülettel.
– Ez nem fair! – morogta Elana. – Még csak tíz éve vagyok a
családban.
– Akkor még jó, hogy az én csapatomban vagy – mondta anya, és
megveregette kvízpartnere kezét.
 – És mi van Henryvel? – kérdezte Frankie. – Ő nem is családtag,
így Bea néninek kell majd válaszolnia az összes kérdésre.
– Ó, ebben nem vagyok olyan biztos – vigyorgott anya. – Várjuk ki
a végét!
– Rendben. Első kérdés.
Kilenc kérdés után még mindig pontosan egyformán álltunk
Jeddel és Daisyvel.
– Utolsó kérdés! – jelentette be apa.
– Ez biztosan rólad szól – mondta Henry, közelebb hajolva, hogy
a versenytársaink ne hallják. – Mindenki másról volt már kérdés.
Egész biztosan sima ügy.
Mindannyian várakozással telve hajoltunk előre.
– Melyik dalt adta elő Beatrice Armstrong a Charis House
Karácsonyi Látványosságán pontosan tíz évvel ezelőtt? Adok egy
segítséget.
– Nem! – kiáltottam. – Nincs segítség! Nem adtál segítséget Daisy
vagy Jed kérdésénél sem.
– Ha megint visszabeszélsz a kvízmesternek, automatikusan le
kell vonnia egy pontot. – Apa rám nézett az olvasószemüvege fölött.
Elhallgattam. Jobban belegondolva, kit érdekel Jed; nekem is jól
jönne egy kis segítség.
– A műsor témája abban az évben a Let It Snow volt. Harminc
másodpercetek van, hogy leírjátok a választ.
Végeztem néhány villámgyors számítást.
– Oké, elég biztos vagyok benne, hogy ez volt az.
A válaszpapírra felírtam, hogy Winter Wonderland, hogy a
riválisaink ne csíphessék el az elsuttogott választ.
Henry megrázta a fejét, elvette tőlem a tollat, áthúzta a címet,
helyette ezt írta: White Christmas.
Homlokomat ráncolva görnyedtem a papír fölé.
– Tizenöt másodperc! – kiáltotta a kvízmester.
– Nem. Biztos vagyok benne, hogy azt egy évvel később
csináltam. Épp akkor jöttem újra össze Adammel, és ez volt a
kedvenc karácsonyi dala – suttogtam sietve.
Henry megrázta a fejét.
– Ez volt az. Csillogó fehér ruhát viseltél, amiről rengeteg
hópehely lógott le, és egy felhő volt a fejeden. Közvetlenül az utolsó
versszak után elkezdtél sírni.
Egy emlék villant fel élénken: én és Adam a színfalak mögött
veszekszünk, mert sörszagúan jelent meg, és úgy volt, hogy utána
visszajön a Coach House-ba egy italra és pitére. Eleresztett egy
gonosz viccet arról, hogy be kell gyógyszereznie magát, mielőtt az
estét az igazgatókkal tölti – józanul soha nem tenne ilyen
megjegyzést, és én dühös voltam.
– Lejárt az idő!
– Rohadt életbe! – morogta Jed, mire a felesége szigorúan
leteremtette, hogy viselkedjen sportszerűen a gyerekei előtt.
– ROHADT ÉLETBE! – visszhangozta Daisy, bizonyítva Mia
igazát.
– Szivárványos Sellőharcosok? – kérdezte apa.
– Winter Wonderland.
– Asztrokvizikusok?
Mély lélegzetet vettem.
– White Christmas.
A feszültség a szobában sűrűbb volt, mint az ablakon kívül
kavargó hóvihar.
– A válasz…
– Légyszi, légyszi, légyszi, légyszi… – motyogta Daisy, lehunyt
szemmel és összekulcsolt kézzel, mintha imádkozna. Sajnálkozás
hasított belém, hogy talán épp most töröm össze a reményeit. Aztán
megláttam a bátyámat, amint a szoba túloldaláról rám meredt, és a
sajnálkozás átváltott gyilkos győzni akarásba.
– Anya, ha lennél olyan kedves?
Joy nagyi egyik kezét a mellkasához szorította, a másikat a
magasba emelte, mély levegőt vett, és elénekelte a nyitó sort.
– IGEN! – Henry és én felpattantunk, megragadtuk egymás karját,
és győzelmi táncot lejtettünk a Joy nagyi diktálta ritmusra, aki még
mindig énekelt.
– Honnan tudtad? – motyogtam a fülébe, mert nem akartam
elárulni, hogy én is ugyanolyan rosszul tudtam volna a választ, mint
a bátyám.
Elengedte a csuklómat.
– Androidagy. Soha nem hagy cserben. – Megvonta a vállát,
lehajtotta a fejét, ahogy visszaült, és elkezdte megigazítani a
mandzsettáit, miközben szempillái tökéletes félköríves árnyékot
vetettek a járomcsontjára.
– Lehetetlen kérdés – morogta Jed, miután az ünneplés elült, és
Henry és én megkaptuk a régi vázát, amely trófeaként szolgált. – Ki
emlékezne erre Bea-n kívül?
– Én emlékeztem – válaszolta apa türelmes mosollyal.
– Oké, szóval, ki emlékezhetne rá azon kívül, aki annyira tele van
émelyítően nyálas imádattal iránta, hogy mindent, amit csak csinál,
elraktároz magában?
Minden cseppnyi akaratomra szükségem volt, de sikerült
elkerülnöm, hogy Henryre pillantsak, miközben kimentettem magam,
és felmentem a szobámba. Részben, mert rettentően zavarba hozott
Jed kijelentése. Másrészt azért, mert aggódtam, hogy talán van
benne egy csipetnyi igazság, és Henry reakciójában megláthatok
valamit, ami a következő napokat még kínosabbá teszi, mint amitől
tartottam.
 4

Elkerülhetetlen volt, hogy a gyerekkori hálószobámba visszatérve

ezernyi emlék rohanjon meg. Olyan régen voltam már itt fent, hogy
még az is, ahogy megmásztam a meredek lépcsőt a szobám felé,
ami a Coach House ereszpárkányába volt elrejtve, felidézte bennem
azt a számtalan alkalmat, amikor korábban feliramodtam vagy
feltrappoltam oda. Az illat azonnal megcsapott, amint kinyitottam az
ajtót – fa- és enyhe lakkillat, amely nyomokban keveredett azzal a
parfümmel, amit Adam vett nekem egyszer karácsonyra.
A szoba alig változott. Anya és apa azt az udvarias ultimátumot
adták nekem, hogy az új lakásba költözésem után egy évvel a még
össze nem szedett tárgyakat a saját belátásuk szerint kidobják, így
azért kopárabb volt annál, mint amikor utoljára itt voltam. Elana
azonban általában itt aludt, amikor a gyerekek látogatóba jöttek, így
a polcok még mindig tele voltak gyerekkönyvekkel és játékokkal. A
függönyöket és az ágyneműt ugyanazok a mentazöld csíkok
díszítették, amelyeket a tizenharmadik születésnapomra
választottam, és a csomózott, sokszínű szőnyeg, amelyet néhány
lelkes Charis House-beli diák készített, ugyanúgy elfoglalta a
szerény méretű padló felét.
Megmostam a fogamat az apró porcelán mosdókagyló felett,
átöltöztem a legmelegebb pizsamámba, bebújtam az ágyba, és
remegés futott át rajtam, amikor eszembe jutott, milyen jeges itt a tél.
Aztán az otthon ismerősségébe bekuckózva hagytam, hogy
elöntsenek az emlékek, melyeket késedelem nélkül követtek a
könnyek.
 ***

Karácsony, tizenkét évvel korábban

Először esett meg, hogy nem töltött el rettegés a Charis House
Karácsonyi Látványosságának gondolatárára. Jed az új feleségével,
Miával tervezett valamit, és így ahelyett, hogy belehízelegtek volna
egy kínos duettbe, nem törődve semmilyen szülői nyomással,
életemben először valami olyasmit akartam előadni, ami ízig-vérig
én voltam. Tizenöt évesen ez egy vers elszavalását jelentette, amit
arról írtam, hogy hogyan rabolta el a karácsonyt a kapitalizmus.
Minden bizonnyal bárki, aki hallja, az új kreatív géniusz
megnyilvánulásaként ünnepli majd. És ha valaki lehangoló
szócséplésnek gondolná, ami még csak nem is rímel, az csak azt
mutatta volna, hogy az illető milyen keveset tud az igazi
művészetről.
Ami még jobb, hogy az új fiú is eljön. Beleegyezett, hogy első
gitáros lesz az iskolai zenekarban, és alig vártam, hogy legitim okom
legyen arra, hogy három percen keresztül bámuljam őt. Nyolc nappal
korábban láttam meg először a Charis House-ban, és azóta nemigen
gondoltam másra. Fát vágott a műhely előtt – ez volt az egyik olyan
tevékenység, amellyel apa segített a diákoknak levezetni az
agressziót –, és annak ellenére, hogy a hőmérséklet közel volt a
fagyponthoz, levette a kabátját és a pulóverét, ami alól egy
szabályellenesen ujjatlan felső bukkant elő, amely minden
fejszecsapásnál megmutatta feszülő izmait.
Volt alkalmam megfigyelni, ahogy egy óriási tortásdoboz súlya
alatt botladozva közeledtem felé. Amint közelebb értem, ösztönösen
lesütöttem a szemem, és az előttem lévő útra koncentráltam.
– Szia!
Tettem még néhány óvatos lépést. Biztosan nem hozzám beszélt.
– Hé, te lány, a hatalmas dobozzal! – szólt megint, és kénytelen
voltam megállni, hogy arra forduljak, ahol most egyik kezével a
fejszére támaszkodva állt, miközben a másikkal homokszínű, állig
érő haját söpörte ki az arcából.
A szívem fel-alá futkosott a mellkasomban, mint a kutyák, amikor
meghallják a postás közeledtét.
 Jó pár méterre voltam tőle, de tekintete még ebből a távolságból
is átható volt, és elektromosság cikázott végig az idegrendszeremen.
Ő volt a legszebb ember, akit valaha láttam. Mint egy angyal.
Mégis, valami a tartásában, a szeme csillogásában, a ferde
mosolyában arra figyelmeztetett, hogy messze nem szent.
– Akkor idejössz köszönni? – kérdezte, és a hangjában volt
valami rekedtesség, amitől elakadt a lélegzetem.
– Ühüm.
Felvonta az egyik szemöldökét, szinte kihívóan, hogy menjek oda
hozzá, és mintha egy vonósugár szívott volna be – nem tudtam
megállni, hogy ne menjek vissza. Egészen addig, amíg elég közel
nem kerültem ahhoz, hogy lássam a trikója felső részéből
kikandikáló, életnagyságú bogártetoválást.
– Még nem láttalak itt. Nálam is újabb vagy? – kérdezte, és azok
a sötét szemek mintha egyenesen zavarodott agyam mélyére
fúródtak volna.
– Nem. Nem ide járok iskolába.
Még egy hosszú, szívdobogtató pillanatig bámult rám.
– Nem vagy elég idős ahhoz, hogy itt dolgozz.
Valójában elég idős voltam, hiszen többször fogtak már be, mint
ahányszor meg tudnám számolni, hogy asztalokat súroljak,
jelentéseket iktassak, és minden egyéb munkának nekigyürkőzzek,
ha éppen nem volt senki más, aki elvégezhette volna, de nem úgy,
ahogy ő gondolta.
– Tizenöt éves vagyok.
Bólintott egyet, mintha elégedett lett volna becslése
pontosságával.
– Szóóóóóval, te vagy a karácsonyi tündér? Vagy csak eltévedtél
útban a nagymama háza felé?
Ekkor elmosolyodott, és állával a piros düftinkabátom felé bökött.
Eszem ágában sem volt elmondani neki, hogy ki vagyok, de csak
idő kérdése lett volna, hogy ő is rájöjjön.
– A Coach House-ban lakom. Az igazgatók a szüleim.
– Óóóó, jaj! – rándult össze. – Az érdekes lehet.
Megvontam a vállamat.
– Nem éppen ezt a szót használnám.
– Akkor miért vagy itt? Magántanuló vagy?
 – Fogorvosnál voltam. – Magamban megint elfintorodtam, hogy
valami ennyire hétköznapi dolgot kell elárulnom ennek a fiúnak. Ha
az agyam nem vált volna pépes állagúvá a jelenlétében, valami
grandiózus dolgot mondtam volna, mint például, hogy interjún voltam
egy modellügynökségnél, vagy hogy ma lógtam a suliból, mert egész
éjjel buliztam.
Szerencsére nem tűnt úgy, mintha elege lett volna belőlem.
– Mi van a dobozban?
Ügyetlenül lefeszítettem a fedelet. Anya beleegyezett, hogy az
utolsó órára ne menjek vissza az iskolába, azzal az indokkal, hogy
az időt egy új készség elsajátításával töltöm. Bár korábban már
rengeteg tortát sütöttem, ez volt az első próbálkozásom a felirat
felvitelére, és egészen mostanáig elégedett voltam az eredménnyel,
amikor is hirtelen szorongani kezdtem girbegurba betűim miatt.
– Remekül néz ki – mondta a fiú, közelebb hajolva.
– Nem is tudom. Most először írtam tortára. Legközelebb
igyekszem majd, hogy kevesebb pacát csináljak.
– Ne büntesd magad így – mondta, miközben felnézett rám, és a
homloka ráncba szaladt. – Miért koncentrálsz arra az egy apró
dologra, ami nem tökéletes, amikor a többi olyan jó?
– Hmm.
Pár másodpercig csak tébláboltam, nem találtam a szavakat, és
ekkorra már erősen izzadtam a kapucnim alatt.
– Átviszed az iskolába? – kérdezte reménykedő arccal. – Ez
valami karácsonyi jószolgálati gesztus – az igazgató lánya süt a
delikvenseknek?
– Hát, úgy gondoltam, megérdemeltek egy kis változatosságot a
zabkása és az állott keksz helyett, hiszen karácsony van.
– Milyen kedves, kisasszony! Nagyra értékeljük, hogy így gondol
ránk. – Megrántotta egyik hajtincsét.
– A helyedben én befejezném a fa felaprítását, mielőtt a többi
léhűtő megeszi az egészet.
A fejszét magasan a válla fölé lendítette, majd belevágta a
fatuskóba, amelyen a rönköket hasogatta.
– Itt végeztem. A drága apád azt mondta, hogy addig kell fát
aprítanom, amíg már nem akarok lyukat ütni a falba. – Egy bő,
szürke pulóvert húzott át a fején. – Azt hiszem, találtam valamit, ami
még jobban működik. Legközelebb, ha le kell nyugodnom, már
tudom, kit keressek.
Épp megpróbáltam felidézni, hogyan kell lélegezni, amikor a
pillanatot darabjaira törte anyám harsogása a főépület ajtajából.
– Beatrice, te vagy az? Kérlek, hagyd abba a piszmogást, és hozd
be azt a tortát!
Láttam, ahogy a szemét mereszti, hogy megállapítsa, ki okozta a
késésemet, és magas alakja megmerevedik, amikor rájön, hogy
hímnemű valakiről van szó, méghozzá egy bizonyos hímnemű
egyedről.
– Most!
Végigsiettem az ösvényen, alig törődve azzal, hogy anya minden
lépésemet figyelemmel kíséri – véleménye jelentéktelenné
halványult a mögöttem haladóéhoz képest.
A félév utolsó napjai során kezdeti vonzalmam gyorsan
megszállottsággá változott. Olyan volt, mintha minden, ami korábban
az életemben történt, értelmetlenné és jelentéktelenné halványult
volna. Végre megértettem azt a sok költeményt és színdarabot, sőt
magam is írtam nem kevés verset, és biztos voltam benne, hogy
felemészt ez a furcsa láz, ami az ereimben égett, ha nem kapok
esélyt arra, hogy hamarosan kezdjek vele valamit.
Minden délután hazaszáguldottam az iskolából a biciklimen, azon
tépelődve, hogy felcsattogjak-e kétemeletnyit a padlásszobámba,
ahol olyan emberré alakíthatom magam, akihez a hozzá hasonló
emberek vonzódnak, vagy menjek egyenesen a Charis House
Karácsonyi Látványosság javában zajló próbáinak helyet adó régi
bálterembe, amelyet most az iskola nagytermeként funkcionált, hogy
annyi időt tölthessek vele egy légtérben, amennyit csak lehet.
Többnyire beértem azzal, hogy felhúztam egy sapkát, és
felkaptam a szőrmebélésű bomberdzsekit, ami, miután egy
jótékonysági boltban rátaláltam, most a legmenőbb ruhadarabom
volt.
A fiú, akiről most már tudtam, hogy Adamnek hívják, hatszor szólt
hozzám, nem számítva a gyors köszönést, amit általában akkor
ejtett meg, amikor megjelentem a folyosón. Persze, nem csak
egyszerűen köszönt. Inkább olyanokat mondott, hogy „hellóka”, vagy
„jó estét, hölgyem”.
 Úgy tűnt, hogy ugyanolyan komolyan veszi a próbákat, mint a
többi zenésztársa, akiknek többsége már legalább egy éve járt a
Charis House-ba, így tudták, hogy a Látványosság jóval egy átlagos
iskolai előadás szintje fölött áll, és hogy akár a hatherstone-i
kocsmában is megcsíphetnek egy fellépést, vagy, ami még jobb, az
augusztusi Robin Hood Fesztiválon. Azonban nem tudtam nem
észrevenni, hogy miközben a két dalt riffelte, vagy csendesen
pengetett, ahogy a zenekar többi tagja kidolgozta egy átkötés intróját
vagy egy trükkös akkordmenetet, rengeteg időt töltött azzal, hogy
engem bámult.
Voltak más lányok is, akiket bámulhatott. Egy csapat
tizenegyedikes egy táncot gyakorolt, míg mások a termet díszítették,
vagy egy sarokba gyűlve ültek, és várták, hogy sorra kerüljenek a
színpadon.
Biztos voltam benne, hogy tetszem Adamnek. Csak egyetlen
óriási probléma adódott. Rákérdezett, amikor a fellépés napját
megelőző utolsó előtti alkalommal beszéltünk.
– Armstrong igazgató nem tűnik túl boldognak, hogy idejövök
beszélgetni veled.
– Nem? – kérdeztem olyan hangon, mintha túl szorosra tekerték
volna a sálamat.
– Mindig, amikor köszönök neki, érzem, ahogy a halálos tekintete
végigperzseli a bőrömet.
Oldalra pillantottam, és anya valóban ott állt csípőre tett kézzel, és
olyan mérgesen bámult ránk, mintha rajtakapott volna minket, hogy
megrongáltuk a Karácsonyi Látványosság transzparensét.
– Igen.
– Szóval, csak én vagyok az oka, vagy úgy általában nem szívleli,
hogy a lánya a csőcselékkel barátkozik? – Rám nézett, homlokát
összeráncolta, és a szívem elalélt a mellkasomban.
– Beszéltél már vele párszor, ugye?
Bólintott.
– Focizom és futok. Plusz a nagy üdvözlőbeszéd.
– Akkor tudod, hogy ő nem tartja az itteni diákokat csőcseléknek.
Vagy bűnözőnek.
Bólintott.
– Akkor miért az ördögi tekintet?
 – Ő is a legjobbat akarja minden itteni diáknak. Ez nem üres
beszéd. Ez tényleg az életműve. Ez volt a családi otthona, és
ahelyett, hogy a luxusban lustálkodott volna, mindent abba fektetett,
hogy befogadja azokat a gyerekeket, akiket mindenki más már leírt,
és esélyt adjon nekik arra, hogy azzá váljanak, akik szerinte
lehetnek. – Elfintorodtam. – És nem hagyja, hogy ezt haszontalan
zavaró tényezők veszélyeztessék.
Egy hosszú pillanatig mereven nézett rám.
– Ezt meg tudom érteni. Nagyon zavaró vagy.
A tudomány tisztelőjeként nem voltam hajlandó hinni a szerelem
első látásra dologban. De hetedik látásra? Bizonyítékom volt rá.

***

Többször megígértem magamnak, mint ahányszor meg tudnám

számolni, hogy abbahagyom. Tudtam, hogy körülbelül annyira lenne
értelmetlenül fájdalmas, mintha villával arcon szúrnám magam, de a
felkavarodó emlékek hatására mégsem tudtam ellenállni a
kémkedés kísértésének. Először Adam Instagramjára mentem rá,
mind a személyes fiókjára, mind a legújabb zenekarának oldalára. A
képeket átfésülve minden egyes fotót és kommentet alaposan
megvizsgáltam, hátha találok bizonyítékot arra, hogy továbblépett –
vagy nem lépett tovább. Semmi jele nem volt annak, hogy bárkivel is
randizna. Vagy, ami talán még fontosabb – tekintve, hogy miért
szakítottunk –, hogy ez a zenekar nagyobb sikert aratott volna, mint
az előző három. A többi közösségimédia-csatornája is hasonló volt.
Arcának látványa azonnal visszahozta azt az ismerős fájdalmat, ami
számos szakításunkat kísérte az évek során.
Vajon az ő élete is üresebbnek, kisebbnek tűnt nélkülem, mint az
enyém nélküle?
Tényleg így kell végződnie a történetünknek – összetört szívvel,
csalódással és egy hegynyi megszegett ígérettel?
Meddig vártál arra, hogy életed szerelme végre megváltozzon?
Hogy felnőjön?
Azt hittem, hogy tizenegy év több mint elég, és felfoghatatlannak
tűnt, hogy ennyi volt: Adam egyszerűen folytatja nélkülem, és
folytatni fogja életünk végéig.
 És ez volt az oka annak, hogy kitiltottam magam a nem
időjárással kapcsolatos közösségi médiából – dorgáltam magam,
miközben egy újabb könnycsepp csöppent a telefonomra.
A fejemre húztam a paplant, emlékeztettem magam arra, mi
történt tavaly karácsonykor, és végül nyugtalan álomba zuhantam.
 5

– Á, hát itt vagy! – üdvözölt anya egy sokatmondó pillantást vetve a

fitneszórájára. Mindent összevetve tizenegy percet késtem a
reggeliről.
– Anya tojása, az én palacsintám, vagy mindkettő? – kérdezte
apa, és elfordult a főzőlap mellől, hogy egy puszit nyomjon az
arcomra.
– Csak egy kávét iszom – motyogtam, és a géphez csoszogtam.
– Badarság, nem indulhatsz el egy hat mérföldes sétára úgy, hogy
csak egy kis kávé lötyög a gyomrodban – így anya.
– Ebben az esetben talán átugrom a sétát.
– Átugrod a sétát? – Daisy felnézett, miközben szirup csöpögött a
ragacsos kezében szorongatott palacsintáról. – Abban jó vagyok.
Nagymama, átugrálhatom a sétát Bea nénivel?
– Kiváló ötlet! – válaszolta anya. – Az ugrálás nagyon jótékony
hatással van a fizikai és mentális egészségre. Talán én is
csatlakozom hozzátok.
– Palacsintát kérek. – Miután egész éjjel a paplanom alatt
forgolódtam, ma egyszerűen nem volt energiám lázadni. Ehelyett
fogtam a kávémat, és Elana meg Frankie mellé csúsztam a padra.
Tömör melegség telepedett a lábamra, és lehajolva láttam, ahogy
Dash a gyapjúzoknim köré gömbölyödik.
– Hol vannak a többiek? – kérdeztem, és hátradőltem, ahogy apa
egy vaskos, gőzölgő palacsintát tett az asztalra.
– Mia Joy nagyival van a nappaliban, Jed és Henry pedig a havat
takarítják a kocsibejárón – mondta anya.
 – Láttad a havat, Bea néni? – kérdezte Frankie, és az arca
ragyogott. – Olyan, mint az Északi-sarkon!
Megfordultam, hogy alaposan szétnézzek a nagy ablakon át.
Frankie nem túlzott; az egész kert hó alatt volt. Csak a teraszon lévő
cserepek teteje látszott ki, és a szegény őzike a hasáig be volt
temetve.
– Hogy fogunk ebben hat mérföldet gyalogolni? – kérdeztem,
miközben tovább vizsgáltam a havat. – Magasabb, mint a gyerekek
csizmája. Mínusz három fok van. A széllel együtt olyan érzés lesz,
mintha a levegő jégkristályokká változna a tüdőnkben.
– Ez egy kicsit drámai, Bea. A sherwoodi erdő közepén élünk. Mit
gondolsz, Robin Hood hogyan közlekedett telente?
– Valószínűleg az Őrnagy-tölgyben húzta meg magát, amikor
ilyen nagy volt a hó.
Anya folytatta, ügyet sem vetve rám.
– Nem is beszélve az Armstrongok öt generációjáról! Hogyan
éltünk volna túl száznyolcvan évet, ha egy kis hó legyőzhetne
minket?
– Kizárt, hogy ebben sétáljunk – jelentette ki Jed, amint egy
fanyar fuvallat kíséretében berontott a konyhaajtón. – Daisy
hónaljáig ér.
– Ó, szamárság! – vakkantotta anya.
– Igaza van – kapcsolódott be Henry közvetlenül Jed mögül. – Jó
tizenöt percig tartott, hogy csak a bejáró végére érjünk.
Anya tekintete Henryre siklott, és a mogorva kifejezés azonnal
megenyhült az arcán.
– Nos, ha ez a tudományos véleményed…
Henry esetlen pillantást vetett rám. Sötétvörös, füles gyapjúsapkát
húzott mélyen a homlokára, ami pontosan úgy keretezte az arcát,
ahogy a régi frizurája, amitől sokkal könnyebb volt annak az öreg,
szuperkocka iskolás fiúnak látni, aki mintha mindig jobban tudott
volna mindent, mint én.
– Henry asztrofizikus, anya – csattantam fel. – Én hivatásos
meteorológus vagyok!
– Azt hiszem, inkább egy olyan ember véleményét veszem
figyelembe, aki valóban kint volt a szabadban, nem pedig egy helyi
időjósét – tekintve a BBC megszokott pontossági szintjét, ha nem
bánod.
– Jól van, jól van – nyugtatgatta apa. – Nem számít, kinek a
véleménye ér többet, hiszen mindannyian egyetértetek.
– Nem igaz! – vágtam vissza még mindig neheztelve. – És igenis
nem mindegy, hogy komolyan veszel-e vagy sem, anya,
bármennyire is szeretném, ha nem így lenne. Lehet, hogy nem
kiszolgáltatott gyerekek életét teszem jobbá, de amit csinálok, az sok
embernek jelent valamit. És történetesen átkozottul jó vagyok benne.
– Kérlek, ne káromkodj még egyszer az unokahúgaid és
unokaöcséd előtt. – Ennek a veszélye nem állt fenn, mert
kivágtattam a szobából, és félúton voltam felfelé a lépcsőn, mielőtt
befejezte volna a mondatot.
Az ágyra vetettem magam, eltökélten, hogy nem fogok sírni egy
ilyen szánalmas kis veszekedés miatt, de megbántott és dühös
voltam. Nemcsak azért, ahogy anya a karrieremhez viszonyult,
hanem azért is, ahogyan mindenki – különösen Henry előtt –
lekicsinyelt.
Ezért is maradtam olyan sokáig távol, bármekkora bűntudatot is
éreztem. Tudtam, hogy a dörgedelmei ellenére anya jót akart, és
most éppen csak bókolni akart Henrynek. A gond az volt, hogy
egész gyerekkoromat azzal töltöttem, hogy végignéztem, amint
anyám mások építésének szenteli magát, miközben azt a torz
elképzelést hangoztatta, hogy kiváltságos körülményeimnek
köszönhetően nincs mentségem arra, hogy magától értetődő módon
ne feleljek meg az ő magasztos elvárásainak. Csak úgy voltam
képes megtanulni ezzel együtt élni, hogy összehúztam magam.
Nyögve lerogytam az ágyamra, és mindkét karomat a fejemre
szorítva igyekeztem visszatartani a homlokom mögött lüktető migrén
kitörését. Lenézve megpillantottam a nyitott bőröndömet, és
elképzeltem, milyen könnyű lenne visszagyömöszölni a tartalmát, és
visszamenekülni az ítélkezéstől és emlékektől mentes lakásomba.
Két dolog állított meg. Az egyik: nem álltam készen feldúlni
mindenki karácsonyát, még akkor sem, ha az egész egy
kínszenvedés lesz a számomra. Kettő: nem volt autóm, és egyetlen
taxisofőr sem kockáztatta volna meg, hogy ilyen időben értem jöjjön.
Anyám véleménye ellenére pontosan tudtam, hogy a hó legalább
karácsonyig megmarad, ami azt jelentette, hogy én is maradok.
Kinyitottam a gyógyszeremet, és azzal vigasztaltam magam, hogy
legalább nem kell elmennem sétálni.

***

Arra riadtam fel, hogy a telefonom közvetlenül a fülem mellett

csörög, ahová biztosan akkor esett, amikor elaludtam. Amíg
megszabadultam az álomittas hangomtól, rájöttem, hogy a szám
ismeretlen, és a másodperc töredéke alatt úgy döntöttem, hogy
mégis felveszem.
– Bea Armstrong?
– Igen.
– Itt Melody Briggs, a Bigwood Mediától hívom.
– Jó napot! – Valami izgalomhoz hasonló bizsergés futkározott a
gyomrom mélyén. Körülbelül egy hónappal ezelőtt pillanatnyi
elkeseredésemben, amiért megint elmulasztottam egy
megbeszélést, jelentkeztem egy állásra az egyik nagy országos
hírcsatornánál, a BWM Todaynél. Fél szívvel összedobtam egy
bemutatkozó videót, és elküldtem egy minimalista önéletrajzzal
együtt, így nem lepődtem meg, amikor nem kaptam választ. De ha
most hívnak, akkor biztos nem azt akarják közölni velem, hogy nem
jutottam tovább a folyamatban.
– Sajnálom, hogy megzavarom a szombatját, de Baxter annyira
szerette volna továbbvinni önnel a folyamatot, hogy meg akarta
tudni, miért nem válaszolt az e-mailjére, abban a reményben, hogy
meg tudja győzni, hátha mégis kötélnek áll.
– Ööö… – Tessék? Baxter Bigwood, a világtól elvonult milliárdos,
a Bigwood Media alapítója kérte meg, hogy hívjon fel? Hála az
égnek, hogy nem videóhívás volt, így nem láthatta, hogy úgy
tátogok, mint egy hal. – Nem kaptam e-mailt.
– De igen… egy pillanat… december harmadikán küldtük.
Kaptunk egy értesítést, amely megerősíti, hogy megkapta és el is
olvasta.
– Nem, tényleg nem kaptam e-mailt. Nagyon saj­nálom,
mostanában sok gondom van az e-mailjeimmel – motyogtam,
miközben majdnem belefulladtam a döbbent pánikba. – A
technikusok szerint feltörték a fiókomat, ez lehet a magyarázat.
– Rendben. – Rövid szünet következett. – Szóval, ez azt jelenti,
hogy részt kíván venni a kiválasztási folyamat következő
szakaszában?
– Az országos időjárás-előrejelzői feladatra?
– Az állásra, amire jelentkezett, igen.
– Igen! Abszolút, határozottan igen! – Szünetet tartottam, hogy
átgázoljak az agyamban eszeveszetten kavargó gondolatokon, hogy
megtaláljam a megfelelő választ erre a bombasztikus hírre. –
Elküldené nekem újra az e-mailt? Megadom a személyes címemet,
így ezúttal biztosan nem keveredik el.
Elhadartam az e-mail-címemet, ő pedig megadta a telefonszámát,
arra az esetre, ha nem kapnám meg.
– Máris átküldöm. Baxter boldog lesz, hogy ma este találkoznak.
Letettem a telefont, testem minden sejtje adrenalintól zsongott. Ez
hihetetlen! Karácsonyi csoda! Baxter Bigwood annyira szerette
volna, ha jelentkezem az állásinterjúra, hogy megkérte ezt a nőt,
hívjon fel szombat reggel, hogy megpróbáljon rávenni, gondoljam
meg magam!
Ez volt a válasz oly sok problémára. Lehetőség, hogy elszakadjak
a munkahelyi problémáktól. Bebizonyíthattam a szüleimnek, hogy
több vagyok, mint egy helyi időjós; országos műsorvezető vagyok,
akit Baxter Bigwood nagyra tart.
Még egy potenciálisan monumentális dolog: a munka Londonban
volt.
Három metrómegálló Adam lakásától.
Megnéztem, amint megláttam az álláshirdetést.
És nem tudtam nem belegondolni, hogy ez talán megoldhatja-e az
összes korábbi párkapcsolati problémánkat egyetlen, mesés
csapásra.
Csakhogy – várjunk egy pillanatot – nem azt mondta, hogy ma
este?

***

Karácsony, egy évvel korábban

– Sajnálom, Bea, az utolsó pillanatban lett leszervezve. Nem
hagyhatom cserben a zenekart.
– Szóval, inkább engem hagysz cserben?
– Hát, így csak egy embert hagyok cserben, nem négyet.
– Ez nem így működik, Adam! Egy barátnőnek többet kell
számítania, mint négy „havernak”.
Ingerülten fújtatott egyet a telefonba.
– Gondolkozz észszerűen, kérlek! Úgyis dolgozol karácsony
napján. Komolyan azt várod, hogy lemondjak a hónapok óta adódó
legjobb esélyünkről egy lemezszerződésre, hogy egész nap egyedül
üljek a lakásodban?
– Kettőkor végzek! Az estét otthon tölthetjük, és anya és apa
várnak minket vacsorára karácsony másnapján.
– Vacsora a szüleiddel? Ezzel nem nehezíted meg a döntésemet.
– Mi lenne, ha lejönnék hozzád?
– Nézd, sajnálom. Megállás nélkül próbálunk. Twig felajánlotta
nekünk a szülei kenti házát a hétre. Tudod, milyen ez. Amikor
próbálok, nem tudok másra gondolni, csak a zenére.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez másképp van, ha nem
próbálsz.
Uhh. Utáltam előadni a duzzogó barátnőt, de Adam többször is
megígérte, hogy mindenképpen feljön szenteste, ami holnap lesz. Az
elmúlt hetekben újra és újra megkérdeztem, amíg fel nem dühödött,
és el nem kezdett szónokolni a bizalmi problémákról. Mióta
januárban visszaköltözött Londonba, ötször láttam, ebből négyszer
akkor, amikor meglátogattam. Ez a karácsonyi utazás kárpótlás lett
volna azért, hogy lemondta a többi alkalmat, amikor megígérte, hogy
felutazik hozzám. Az egyik esetben csak akkor telefonált, amikor
már a nottinghami pályaudvaron álltam rá várva. Szemlátomást
elvesztette az időérzékét a stúdióban, és épp egy új kislemez
befejezésének küszöbén álltak; aligha állhatott volna fel és
sétálhatott volna ki akkor.
– Figyelj, szerelmem! Egyetértettünk abban, hogy ez az utolsó
dobás túl jó ahhoz, hogy kihagyjuk. Ez azt jelenti, hogy ott kell
lennem, ahol a zenekarnak szüksége van rám.
– Azt mondtuk, hogy egy évet adunk neki.
 Nehéz csend a vonal túlsó végén.
– Igen, de nem várhatod el tőlem, hogy most kiszálljak, amikor
már ilyen közel vagyunk. Őszintén, Bea, ezúttal tényleg érzem.
Adam már annyiszor „érezte”, hogy már nem is számoltam.
– Az utolsó előadás, amikor a producer is megnézte, varázslatos
volt. Végre megtaláltuk a hangzásunkat, olyan zenét csinálunk, ami
tényleg jelent valamit.
Folytatta, és arról hadovált, hogy biztos ez lesz az áttörés, amire
vártak, és hogy az álmaink hamarosan valóra válnak. Nem vettem a
fáradságot, hogy kijavítsam, hogy ezek az ő álmai, nem az
enyémek.
Végül egy fáradt, kishitű kérdéssel szakítottam félbe, hogy mikor
tudna helyette jönni.
– Nehéz megmondani. Ha felfigyelnek ránk, gyorsan
beindulhatnak a dolgok. Nem akarlak megint cserben hagyni. A
fellépés után jelentkezem, és elmondom, mi a helyzet.
– Jó. Nos, akkor boldog karácsonyt! Remélem, jól megy majd. –
Ez nem volt teljes hazugság. Tudtam, hogy mindez mennyit jelent
neki.
– Köszönöm, Bea. Neked is. Üdvözölj mindenkit a nevemben. –
Rövid szünet következett. – Tudod, hogy mennyire szeretlek, ugye?
Te vagy a múzsám. Minden alkalommal, amikor kézbe veszem a
gitárt, rád gondolok. Ígérem, hogy a végén megéri majd: az összes
áldozatot, az összes várakozást. Csak még egy kicsi kell.
– Én is szeretlek.
A rettegés elsöprő érzésétől kísérve először rémlett fel, hogy a
szerelem nem lesz elég.
Míg a gondolat, hogy nélküle éljek, szétmarcangolt, addig a
színlelés, hogy vele lehetek, minden egyes kifogással újabb halálos
csapást mért rám. Hagytam, hogy a dolgok egészen júniusig
elhúzódjanak, amikor végre beismertem, hogy ez soha nem fog
megváltozni. Adam első szerelme álmainak kergetése volt; én
csupán a szerető voltam, aki a sorára várt.
 6

Elolvastam az e-mailt, és a szívem a papucszoknimba süllyedt.

Ma este.
Azt feltételeztem, hogy a „ma este” megjegyzés csak egy
szófordulat vagy egyszerű nyelvbotlás volt, de az e-mailből
világosan kiderült, hogy ez a feltételezés téves.
Az interjúfolyamat ma este hat órakor kezdődik egy
üdvözlőkoccintással.
Két nappal később, huszonnegyedikén ebéddel és a „nagy
bejelentéssel” zárul – ki az, aki ép ésszel szenteste tart állásinterjút
a lakóhelyén?
Az e-mail minden egyes szavát olyan türelmetlenséggel faltam,
amit már régóta nem éreztem. Ott kellett lennem azon az interjún.
Az Armstrong család karácsonyi menetrendjére kattintva átfutom
a következő napok programjait. Ma délután a műsor próbái
következtek, majd egy kirándulás Hatherstone-ba a karácsonyi
vásárra, végül vacsora egy helyi étteremben. Nem láttam, hogy a
következő napokban bármilyen kirándulás lenne tervbe véve
afaluba.
Vasárnap, huszonharmadikán pezsgős villásreggeli, délután
társasjáték, majd séta a Hatherstone-kápolnához, karácsonyi
koncert gyertyafénynél, és az egész egy nagy közös énekléssel
egybekötött karácsonyi filmnézéssel zárul.
A szenteste jobbára ugyanígy zajlik, este Armstrong családi büfé,
amelyen részt vesz anya négy unokatestvére, plusz válogatás
partnerekből, gyerekekből és az ő családjaikból.
 Anya nagyon csalódott lenne, ha kihagynám. Ha őszinte akarok
lenni, nem akartam kihagyni. De még mindig maradt négy napom,
hogy teljesen belevessem magam az Armstrong-karácsonyba,
beleértve a huszonhatodikára tervezett Látványosságot is. Úgy
döntöttem, hogy ha megtalálom a módját annak, hogy eljussak az
interjúra, majd vissza szentestére a büfére, akkor azt jelnek veszem,
hogy el kell mennem.
Ha hinni lehetett a helyi időjósnak (és én biztos forrásból tudtam,
hogy érti a dolgát), ma nem járnak a vonatok. Kíváncsi voltam, hogy
ha sikerül végignavigálnom a bejárón, akkor az erdőn kívüli utak
szabadok lesznek-e. Az időjárás-applikációm megerősítette, hogy a
hó gyérebb Nottinghamshire déli határán. Így már csak rá kellett
vennem valakit, hogy adja kölcsön a kocsiját, hogy megtegyem vele
a főútig vezető rövid távolságot.
Ez mégiscsak lehetséges. A remény gyorsulva kezdett áramlani
az ereimben.
Amikor megnéztem a pontos címet, hogy megbecsülhessem a
menetidőt, az áramló remény csikorogva megállt.
Az állás Londonban lenne, de az interjú Baxter Bigwood vidéki
rezidenciáján volt.
Skóciában.
Vonakodó ujjal beírtam a címet a térképalkalmazásba. Hat óra,
normál forgalomban.
Megnéztem az időt. Öt perccel múlt tíz. Tehát, ha egy optimista
órát adtam arra, hogy leérjek a kocsival a főútig, akkor harminc
percem maradt rá, hogy összepakoljak, meggyőzzek valakit, hogy
adja kölcsön a kocsiját, és meghallgassam anya összes gondolatát a
dologról, plusz egy gyors megállóra félúton egy pisilésre és egy
kávéra.
Komoly mennyiségű karácsonyi varázslatra lett volna szükség
ahhoz, hogy esélyem legyen időben odaérni, de az alternatívákhoz
képest megérte kockáztatni.
Tehát: első teendő a csomagolás.
Viszonylag egyszerű feladatnak kellett volna lennie, tekintve, hogy
a legtöbb holmim el sem hagyta a bőröndöt. Ahogy azonban
visszatömtem a pizsamámat és a többi apróságot, rájöttem, hogy –
részben az előző esti sietős bepakolás miatt, köszönhetően a
meglepetéskoccintásnak – nem hoztam magammal olyan ruhát,
amely állásinterjúra való. Különösen, hogy egy olyan állásinterjúra
megyek, ahol számít a megjelenés.
A padlón ültem, hátamat az ágynak vetve, szememet
összeszorítottam, abban a reményben, hogy mire újra kinyitom,
valahogy előkerül a megoldás, amikor kopogtak a hálószobám
ajtaján.
– Ó, nagyszerű! – Az első reakcióm az volt, hogy úgy teszek,
mintha aludnék, vagy máshol lennék. De aztán eszembe jutott, hogy
szükségem van egy kocsira. És arra is, hogy tudassam a
családommal, hogy néhány napra elhagyom őket.
– Gyere be!
Apára számítottam teával és néhány elcsent gyümölcskosárral. A
második helyen Mia vagy valamelyik lánya lett volna. A listám utolsó
helyén (Joy nagyi mellett, aki már nem bírta a meredek lépcsőt)
Henry állt.
– Öhm, szia… Helló! – Tétován nyitotta ki az ajtót, mintha félig-
meddig arra számított volna, hogy egy vadállatot talál a túloldalon.
Mindkét kezében egy-egy bögre volt. – Nem bánod, ha
csatlakozom?
– Anya megengedte neked, hogy szünetet tarts?
Bűnbánón ráncolta a homlokát.
– Séta helyett hóemberversenyt rendeztünk, ami körülbelül tíz
percig tartott, mielőtt hógolyócsatába torkollt volna. Sérülésre
hivatkozva korán leléptem.
Lehajtotta a fejét, hogy megmutassa a nyakán lévő vörös foltot.
– Aú! Ez rondán néz ki.
– Elana egyik hógolyójában volt egy kavics. Biztos vagyok benne,
hogy baleset volt.
Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak.
– Hah! Ebben egyáltalán nem lennék olyan biztos. Nem, ha
bármilyen versenyről van szó.
Összeráncolta az orrát.
– A veszteseknek be kellett fejezniük a bejáró megtisztítását. Azt
hiszem, inkább a nyakamba kapott követ választom.
Henry pont az ajtóban állt, az egész teste meggörnyedt, hogy ne
verje be a fejét az ereszbe. Most egy krémszínű Aran pulóver volt
rajta, amely kontrasztban állt gesztenyebarna hajával.
– Mikor kezdtél el farmert hordani? – kérdeztem, miközben
felálltam, hogy az ágyra üljek, és jeleztem neki, hogy elfoglalhatja a
kis széket.
– Micsoda? – Lenézett a lábára, mintha csak most venné észre
először. – Átöltöztem, mert átázott a nadrágom.
– Nem. – Belekortyoltam a teába, és meglepődtem, hogy nem
felejtett el egy negyed teáskanál cukrot tenni bele. – Mikor viseltél
legelőször farmert?
Amióta csak ismertem Henryt, iskolai nadrágot viselt (gyakran
hétvégén is), vagy élére vasalt pamutnadrágot. Egyszer, egy
nyaraláson, térdig érő rövidnadrág volt rajta, bár a zokniját olyan
magasra húzta a sípcsontján, hogy nem jelentett sok különbséget.
Érdeklődve figyeltem, ahogy a füle hegye ismét rózsaszínűvé vált.
Henry mindig olyan magabiztosnak tűnt, mintha ő hozta volna meg a
logikus, racionális döntést, és ezért senki más véleménye nem
számított. Nagyon érdekes volt látni, ahogy zavarba jön.
– Volt egy barátnőm, aki szerette a divatot. Ő vette nekem.
– Micsoda? – Majdnem belefulladtam a teámba.
– Ennyire megdöbbentő, hogy voltak barátnőim? – kérdezte, és a
szája hegye felfelé görbült.
– Barátnők? Igen! Anya sosem mondta, hogy a nők harcolnak
érted, és felújítják a ruhatáradat.
– Nem gondolod, hogy ez azért lehet, mert nem tudott róluk, mivel
elég eszem volt ahhoz, hogy ne mondjam el anyámnak?
– Ó, a titkos barátnők még jobbak! – Hogyhogy eddig nem jöttem
rá, mennyire szórakoztató Henryt ugratni? – Fizikusok voltak?
Matematikai feladványokat oldottak meg veled? Óó, és a randikon
egész idő alatt a nyelvtani hibáikat javítottad?
– Természetesen. Egyszer felolvastuk egymásnak a kedvenc
idézeteinket az Asztro-részecskefizika legújabb számából.
– Imádom ezt az új információt rólad.
– Csak azért, mert nem vagyok valami bőrdzsekis, rosszfiú
zenész, még nem kell azt gondolni, hogy más nők nem akarnak
velem randizni.
– Tudom, tudom. Csak azért vagyok lenyűgözve, mert nem
tudtam róla.
 Körülbelül félperces szünet állt be a beszélgetésben, amíg a
teánkat kortyolgattuk. Henry törte meg a csendet.
– Ha már az új információknál tartunk, gondolom, ez volt a
gyerekszobád?
– Szép munka, Sherlock.
Kegyesen bólintott a bók látszólagos elismeréseként.
– Bár el tudnám képzelni, hogy Jed a Malory Towerst olvassa,
nem vagyok benne biztos, hogy érdekelné Az időjárás titkos világa.
És azt is értem, hogy miért szeretsz a padláson megbújni.
– Nem tagadom, volt előnye annak, hogy a lehető legtávolabb
voltam a ház többi részétől.
– Az a bőröndöd becsomagolva? – A férfi arra biccentett, ahol a
bőrönd állt behúzott cipzárral és indulásra készen. – Tudom, hogy
felzaklatott, amit Cora mondott, de őszintén szólva, nem hiszem,
hogy komolyan gondolta.
– Állásinterjúm lesz. De nem tudok elmenni, úgyhogy akár újra ki
is pakolhatok. – Reszkető sóhajt eresztettem meg, ahogy próbáltam
kordában tartani az érzelmeimet.
– Miért nem?
Lehunytam a szemem.
– Egy kétnapos ottalvós interjúról van szó. Skóciában. Csak most
tudtam meg, hogy meghívtak, mert gondjaim vannak a munkahelyi
e-mailjeimmel. Amellett… – A hangom egyre magasabb és gyorsabb
lett, ahogy próbáltam befejezni a beszédet, mielőtt sírva fakadtam
volna. – Nincs mit felvennem, mert itt vagyok, és nem otthon, és
sietve pakoltam, hogy ideérjek, és egy másodpercről se maradjak le
anya hülye menetrendjéből.
Henry átnyújtott egy zsebkendőt, és megvárta, amíg szipogva
nagy levegőt veszek, megtörlöm a szememet és kifújom az orromat,
mielőtt megszólalt.
– Milyen állás?
– A BWM Today országos időjárás-jelentője – mosolyodtam el
könnyes szemmel. – Baxter Bigwood megkért valakit, hogy hívjon
fel, mert annyira lenyűgözte a jelentkezésem.
– Azta! – bólintott Henry. – Úgy hangzik, mintha ott kellene lenned
ezen az interjún.
 – Igen. Talán, ha szépen megkérem Baxtert, küld értem egy
helikoptert. Útközben pedig megállhatnánk egy John Lewisnál.
– Vagy én is elvihetnélek.
Olyan hirtelen kaptam fel a fejem, hogy majdnem kiöntöttem a
teám maradékát. – Két nap, Skóciában.
– Szeretem Skóciát.
– Az utak járhatatlanok. Valószínűleg elakadnánk egy
hótorlaszban.
Megrázta a fejét.
– Amint kijutottunk az erdőből, a főutak szabadok lesznek. Kábé.
– Ez egy tudományos kifejezés?
Henry nem szólt semmit, várta, hogy elfogadjam az ajánlatát.
Megint nagyot sóhajtottam.
– Biztos nagyon eleged lehet az Armstrong-féle karácsonyból.
– Egyáltalán nem.
Felvontam az egyik szemöldökömet.
– Oké, elfogadom, néha kicsit sok. De nagyon hálás vagyok, hogy
itt lehetek, és nem egyedül valahol. Mégis…
– Tényleg? – Könnyen el tudnám képzelni, hogy Henry egyedül
tölti a karácsonyt tudományos pontossággal tervezgetve a saját kis
hagyományait. – Akkor nem foglak magammal rángatni egy
háromszáz mérföldes bolyongásra a kedvemért.
Henry a homlokát ráncolta.
– Azt akartam mondani, hogy mégis, annak ellenére, hogy nagyra
értékelem az ittlétet – különösen Cora legapróbb részletekig
kidolgozott menetrendjét –, tetszik egy országot átszelő kaland
gondolata.
Összevontam a szemöldököm, és azon voltam, hogy újabb okot
találjak ki, miért nem fogadhatom el az ajánlatát. Nem utolsósorban
azért, mert egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy nekem tetszik-
e egy országot átszelő kaland gondolata Henry Fairfaxszel.
– Bea, ez túl jó lehetőség ahhoz, hogy kihagyd. Nem leszek
képes élvezni a karácsonyt azzal a tudattal, hogy itt vagy, pedig ott
kellene lenned, és én segíthettem volna. – Megállt, hogy egyenesen
a szemembe nézzen. – Emellett, azt hiszem, itt az ideje, hogy
visszafizessem a mágikus adósságomat. Még mindig sokkal
tartozom neked, emlékszel?
 Megráztam a fejem, de nem tudtam elfojtani egy apró mosolyt.
– Hogy is felejthetném el? Csak mostanában hagytak fel azzal,
hogy Henry elbűvölő asszisztensének hívjanak.
Összerándult.
– Engedd meg, hogy törlesszem kilencéves adósságomat, és
elvigyelek erre az interjúra.
Ha jobban belegondoltam, hat órát eltölteni egy autóban Henryvel
aprócska ár volt egy fantasztikus új munkáért, tizenöt percre
Adamtől. És tényleg sokkal tartozott nekem.
– Egy feltétellel.
Meglepetésében tágra nyílt a szeme.
– Ami…?
– Velem jössz, amikor elmondom a szüleimnek.

***

Karácsony, kilenc évvel ezelőtt

Ez volt az első évem a Durhami Egyetemen, és egy egész félévet
távol tölteni a Charis House-tól ugyanannyira volt mesés, mint
félelmetes. Kétségbeesetten akartam szabadulni a családom
árnyékából, és mindent megtettem, hogy befogadjam az újdonsült
szabadságot. Azonban nehezebb volt magam mögött hagyni a
magbiztosság hiányát és féloldalas önképemet, mint gondoltam, és
egy vidéki lány számára még egy olyan kisváros is, mint Durham,
nyomasztó volt. A legfontosabb dolog, amit megtanultam – túl a
számtalan lenyűgöző környezettanulmányon –, az volt, hogy a
családom még furcsább, mint gondoltam.
A félév egyik legfontosabb eseménye az volt, hogy ismét
szakítottam Adammel. Hetek óta alig hallottam felőle, és amikor
másodszor is lemondta a látogatását, kijelentettem, hogy végeztem
vele. Részben abban a reményben, hogy megjelenik a küszöbömön,
hátha meggondolom magam, de felkérést kapott, hogy csatlakozzon
egy új zenekarhoz egy turnéra, és a szívem mélyén tudtam, hogy ez
csak vágyálom volt.
Szenteste érkezett vissza Hatherstone-ba, de mindeddig
ellenálltam a kérésének, hogy találkozzunk. Most karácsony
másnapja volt, a Karácsonyi Látványosság estéje, és pontosan
tudtam, hogy Adam zenekara a színfalak mögött várakozik a
fellépésre várva. Egy féléves honvágytól vezérelt pillanatban
beleegyeztem, hogy Joy nagyit kísérjem zongorán, de így legalább
elkerültem, hogy énekeljek, vagy más módon hozzam magam kínos
helyzetbe.
Egészen addig, amíg meg nem láttam, hogy Adam végigballag a
folyosón, melynek hatására beugrottam a legközelebbi ajtó mögé,
ami történetesen egy tárolószekrénybe vezetett.
– Aú! – Megbotlottam egy elkóborolt felmosórongyban – ez volt az
első jele annak, hogy valami nincs rendben; hisz a Charis House
takarítója soha nem merne semmit rossz helyen hagyni –, és
egyenesen valami kemény dologba zuhantam, amiről kiderült, hogy
valaki.
– Hé! – Két kéz lendült felfelé, megragadva a vállamat,
megakadályozva, hogy mindkettőnket felborítsam, és a bosszúság
apró döfésétől kísérve azonnal felismertem az önelégült hangsúlyt.
Ami viszont meglepett, az a kőkemény felsőtest volt, amibe
beleütköztem. Úgy tűnt, Henry Fairfax első cambridge-i félévét a
tornateremben töltötte.
– Mit keresel itt? – kérdeztük egyszerre.
– Várj! – tette hozzá Henry, majd egy másodperccel később a
szekrényt betöltötte a telefonja lámpájának fénye.
– Elbújtál valaki elől? – kérdezte, hunyorogva a hirtelen
fényességtől.
Kurtán bólintottam.
– Te is?
Lepillantott az öltözékére, ami több mint elégséges válasszal
szolgált. Henry fényes kék, ezüst csillagokkal borított
varázslóköpenyt és hozzá illő hegyes kalapot viselt.
– Úgy tűnik, mintha a Könyv világnapjára készülnél. – Nem
tudtam megállni, hogy ne eresszek meg egy együttérző grimaszt. –
Anyukád csinálta?
Bólintott, arcára rá nem jellemző keserűség ült ki. – A nevemben
jelentkezett, mint Nagy Henrico. Úgy gondolta, jó mulatság lenne, ha
idén én is részt vennék, hogy jobban bekapcsolódjak, mivel távol
voltam.
 – Miért bűvészmutatvány?
– Kevésbé éreztem megalázónak, mint az éneklést. Legalábbis
addig, amíg meg nem láttam a jelmezt.
– Felvehetnéd a szokásos ruhádat.
– Igen. De azzal megbántanám anya érzéseit. És nem ez az
egyetlen probléma.
– Ó!
– Abba a hitbe ringattam magam, hogy egy tisztességes
bűvésztrükköt megtanulni nem lesz olyan nehéz. Elég
Látványosságot néztem végig ahhoz, hogy tudjam, a színvonal
általában, nos, látványos. Az én trükköm nem az. Nem akarok senkit
sem szégyenbe hozni.
Hátradőltem egy polcnak, és lenyűgözött, ahogy a maszk mögött
megpillantottam a férfit.
Henry soha nem mutatott ki olyan érzelmet, ami közel állt volna a
zavarhoz vagy a rettegéshez. Felmérte a lehetőségeket,
kiválasztotta a legmegfelelőbbet, és aszerint járt el. Nem volt
szükség érzelmekre.
– Mióta aggódsz emiatt?
Ügyetlenül megvonta a vállát.
– Polly elhozta a barátait az iskolából, hála annak, hogy anya
hetek óta magasztal engem. David Copperfieldre számítanak.
Gyorsan kiszámoltam. Henry kishúga körülbelül tizenhárom éves
lehet. Veszélyes kor, ha barátságokról volt szó.
– Szóval, mi lesz, itt fogsz elbújni?
Gyászosan megvonta a vállát.
– Csak egy csendes helyre volt szükségem, hogy kitaláljak
valamit.
– És?
– Még nem találtam ki.
Megnéztem az időt a telefonomon. A műsor tíz perc múlva
kezdődik.
– Mikor kerülsz sorra?
– Második leszek.
– Á!
Az ezt követő csendben megrángatta a köpenyét, mintha egy
egyenes szegély bármit is javítana a helyzeten. Amikor észrevettem,
hogy remeg a keze, rájöttem, hogy a pánikroham szélén áll.
– Még nem késő visszakozni. Mondd meg anyukádnak, hogy
gyomorrontásod van, vagy valami ilyesmi.
– Nem tudok hazudni neki.
Felhoztam volna, hogy a rendkívüli körülmények indokolják a
szigorú becsületkódexének megkerülését, de tudtam, hogy ez szó
szerint értendő. Henry akkor sem tudott volna meggyőzően hazudni,
ha az élete múlt volna rajta.
– Szóval, ebben a ruhában kimész, csinálsz egy vacak trükköt, és
megszégyeníted a húgodat a barátai előtt.
Remegő lélegzetet vett.
– Úgy tűnik.
Láttam a lelki szemeim előtt, hogyan bontakozik majd ki a jelenet.
Nagyon kedveltem Pollyt.
– Mi lenne, ha csatlakoznék hozzád?
– Micsoda?
– Felmegyek veled a színpadra, magamra vonom a figyelem egy
részét, és úgy teszek, mintha én rontottam volna el. A szüleink
annyira izgatottak lesznek, amiért együtt látnak minket, hogy
elfeledkeznek a katasztrofális előadásról.
– Nem hagyhatom, hogy ezt tedd.
– Mit, hogy megalázzam magam a színpadon? Minden második
évben ezt csinálom. Ez már egyfajta hagyomány. A karácsony nem
lenne karácsony, ha nem szégyeníteném meg magam nyilvánosan.
– Ki elől bujkálsz? – kérdezte néhány másodpercnyi csend után.
Lehajtottam a fejem.
– Senki elől.
– A barátod?
– Ő nem a barátom. Ne válts témát. Csak néhány perced van
arra, hogy beavass, mit kellene csinálnom.
Henry egy hosszú pillanatig rám bámult. Gyanítottam, hogy az
üres arckifejezés mögött különböző lehetőségek sebes feldolgozása
zajlik.
– Csak akkor engedem, ha utána meghívhatlak egy pizzára.
– Tökéletes. Gyerünk, Nagy Henrico, a közönségünk már vár! –
Megragadtam a kalapját, és a fejemre húztam, miközben kisétáltunk.
 Igaza volt, a trükk szörnyű volt. Szerencsére én még rosszabb
voltam, így a figyelem nagy része rám összpontosult, ahogy
terveztük. Úgy tettem, mintha belezavarodnék a szövegembe,
megbotlottam a köpenyben, amit felvettem, Henryn csak egy
egyszerű fekete nadrágot és fehér inget hagyva, és elszúrtam a
nagy mutatványt. A mi szempontunkból teljes volt a siker.
– Tartozom neked egy pizzával és valami töménnyel – suttogta a
semmiből előbukkanva, miután végeztem Joy nagyi előadásának
zongorakíséretével, majd találtam egy diszkrét helyet a terem hátsó
részében. – Anya azt mondta, hogy kölcsönadja a kocsiját, és
elmehetünk vele Mansfieldbe.
– Oké. – Nem igazán akartam elmenni pizzázni Henry Fairfaxszel,
de még mindig izgatott a személyiségének ez az új oldala, és én
sem akartam itt téblábolni.
– Hogy őszinte legyek, valószínűleg tartozom neked egy teljes
háromfogásos vacsorával. – Mielőtt esélyem lett volna válaszolni,
hogy nem, egy pizza és egy korsó cider elég lesz, hangunkat
elnyomta a közönség tapsa és egy gitár első akkordjai. A színpadi
fények kigyulladtak, felfedve Adamet, aki minden porcikájában
rocksztárnak tűnt, a háttérben a régi iskolai zenekarával. A szívem
nagyot ugrott.
Aztán belekezdett egy új dalba, amit még soha nem hallottam. A
címe Önjelölt idióta volt, és arról szólt, hogy milyen idióta volt, amikor
a hírnevet a lány elé helyezte, akit szeretett. A Bea egy csomó
különböző szóra rímel. Azt hiszem, a legtöbbjüket sikerült
beleraknia.
Gyönyörű dal volt. Pontosan illett az estéhez – szívhez szóló,
mégis vidám, nem vette magát túl komolyan, de tele volt valódi
érzelmekkel, és Adam úgy énekelte, mint egy profi. Az utolsó refrén
alatt eldobta a gitárját, leugrott a színpadról, és elindult a középső
folyosón egyenesen arra, ahol minden idegszálamban remegve
álltam. Amikor térdre hullott, és az utolsó sorban azért könyörgött,
hogy adjak neki még egy esélyt, a tömeg tombolni kezdett.
– Hahó! – Félénk vigyort eresztett meg, egyik kezével eltolta az
arcából az álláig érő haját.
– Szia!
– Hiányoztál.
 Vettem egy mély lélegzetet. A tömeg még mindig tapsolt, így
senki sem hallotta a válaszomat.
– Te is hiányoztál.
– Eltűnjünk innen?
Amint bólintottam, felállt, megragadta a kezemet, vadul integetett
a teremben maradóknak, és átrángatott az ajtókon keresztül, ki az
éjszakába.
És ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam Henryt, egészen az
előző estéig a Coach House ebédlőjében.
 7

Mindenkit a konyhában találtam, ahogy a hógolyócsata után

melengették kezüket a forró csokoládéval teli bögréken, és vajtól
csöpögő, pirított, házi mazsolás kalácsot majszoltak.
– Á, Bea, milyen kedves tőled, hogy csatlakozol hozzánk –
mondta anya, és megpaskolta a karomat. – Úgy tűnik, igazad volt a
hóval kapcsolatban.
Ennél több bocsánatkérést nem kaptam, de tekintettel arra, amit
mondani akartam, elfogadtam. A munkalapnak támaszkodva rögtön
a lényegre tértem.
– Híreim vannak.
Miának elakadt a lélegzete.
– Terhes vagy?
– Ugye nem vagy beteg? – kérdezte apa elsápadó arccal.
– A BBC elengedett téged? – kérdezte anya. – Tudom, hogy nem
vagy olyan attraktív, mint az a reggeli lány, de őszintén szólva, nem
tudom, hova jutottak a dolgok, hogy egy országos intézmény a
szépséget választja az ész helyett.
– Nem! – kiáltottam. – Mindegyikre! Mi a fenéért gondoljátok ezt?
Ez jó hír!
– Akkor miért vágsz ilyen arcot? – kérdezte Daisy, miközben a
száját legörbítette, és szemöldökét komikusan eltúlzott fintorba
ráncolta.
– Jó hír nekem, de egy kicsit kevésbé jó hír nektek. –
Kiegyenesítettem a vállam, és megpróbáltam anyára erőltetni a
tekintetem, majd feladtam, és inkább apát választottam. – Pár napra
Skóciába megyek.
 – Micsoda? – Mindenki tátott szájjal bámult rám. Akár azt is
mondhattam volna, hogy a Télapó szánján utazom.
Röviden elmagyaráztam az utolsó pillanatban küldött e-mailt,
majd hozzáfűztem egy szándékos figyelemelterelést.
– Henry vezet, úgyhogy nem kell aggódnotok, hogy biztonságban
odaérek-e.
– Henry? – Anya a konyhaajtó felé pillantott, ahol a férfi állt.
Reméltem, hogy az öröme, hogy én és Henry ennyi időt töltünk majd
együtt, felülírja a felháborodását, amiért nem leszek itt.
Tévedtem.
– Henry is megy?
– Szentestére visszajövünk, anya. Csak két napról van szó.
– Megígérted, hogy idén itt leszel karácsonykor!
Arra számítottam, hogy anya bosszús lesz, de ő zaklatott volt, egy
konyharuhát csavargatott a kezében, és a szeme megtelt könnyel.
Nem is emlékeztem, mikor láttam utoljára sírni anyámat. Vártam,
hogy apa eloszlatja a feszültséget egy kedves megjegyzéssel arról,
hogy bárcsak agyonütném Baxter Bigwoodot, de ehelyett odament
anyához, és átölelte.
Jed és Mia felé fordultam, abban a hitben, hogy biztosan tudnak
majd valami értelmes dolgot mondani, ehelyett a bátyám nagy
szemeket meresztett rám, Mia szája pedig vékony vonallá változott.
– Tényleg? Szerinted maradjak itt, társasjátékozzak, és nézzek
olyan filmeket, amiket már mindannyian százszor láttunk?
– Ez több annál, Bea, és ezt te is tudod – vágott vissza Jed.
– Több mint életem munkalehetősége? – csattantam fel. –
Komolyan beszélsz?
– Valójában igen. Nagyon is. Az Armstrongok nem helyezik a
munkájukat a család elé.
– Nos, ezt nagyon könnyű mondani, amikor már
mindannyiótoknak megvan a tökéletes állása! – Próbáltam nem
felemelni a hangomat a gyerekek előtt, de zabos voltam. Minden
másodperccel elszántabb lettem, hogy elmegyek erre az interjúra, és
nem számít, mit gondol a családom.
– Elegem van abból, hogy nem veszitek komolyan a karrieremet.
Tudom, hogy nem értitek, miért akarok előrejelzéssel foglalkozni, de
nem mennék el, ha ez nem lenne igazán fontos számomra. Miért
nem próbáljátok ezt megérteni? – Hevesen beszívtam a levegőt. –
Miért nem képes bármelyikőtök is, csak most az egyszer,
megpróbálni megérteni engem?
– Nem, Bea – mondta Mia. – Te vagy az, aki nem érti.
– Mia – válaszolta Jed olyan figyelmeztető hangon, hogy a szívem
majd kiugrott a helyéről.
– Mit nem értek? – Most már szinte ordítottam. – Azt, hogy nem
hagyom itt pár napra a nevetséges Armstrong családi karácsonyt, a
karrierem elé sorolod, ami történetesen az év minden többi napján
van? Karácsonyról van szó, az isten szerelmére, jövőre is lesz egy!
– De hát ez itt a lényeg, nem igaz? – mondta Mia. – Valószínűleg
nem lesz!
– Nem lesz karácsony? – visított Daisy és Frankie elszörnyedve.
– Miről beszélsz? – kérdeztem, miközben anya, apa és Jed
tiltakozni kezdett.
– Akár el is mondhatnátok neki – mondta Mia karjával
hadonászva. – Már úgyis sikerült elrontania a tökéletes terveiteket.
Harapni lehetett a csendet. Anya apa vállára támaszkodott, arcán
egy könnycsepp csorgott végig. Jed arca tömör beton volt. Joy nagyi
az asztalnál ült, és a forró csokoládéját kortyolgatta, miközben
titokban a tányérjára csúsztatta az utolsó szelet kalácsot.
– Megmondaná valaki, hogy mi folyik itt? – kérdeztem remegő
hangon.
Végül Jed szólalt meg.
– Lehet, hogy be kell zárnunk a Charis House-t.
– Mi? – Leroskadtam a munkalapra, az agyam nem volt hajlandó
feldolgozni ezt az információt. Azonban Jednek tudnia kellett –
amellett, hogy angolt és előadóművészetet tanított, az iskola
pénzügyeit is ő intézte.
– Az elmúlt néhány évben két további nagy adományozó halt
meg. Egy harmadik csődbe ment.
Bár a tanács beszállt az alternatív iskola működtetésének
finanszírozásába, és a szüleim, ahonnan tudtak, további bevételeket
szereztek – például a Karácsonyi Látványosságból –, mindez nem
volt elég. Joy nagyi régi színházi barátainak nagylelkű, rendszeres
adományai nélkül a Charis House soha nem nyithatta volna meg
kapuit, és biztosan nem maradt volna fenn ilyen sokáig. A hangsúly
azonban a „régi”-n volt. Minden alkalommal, amikor valamelyikük
elhunyt, vagy más okokból fel kellett hagynia az adakozással, egyre
nagyobb hiány keletkezett a költségvetésben.
– Új tetőre van szükségünk, és a fűtési rendszer sem tart már
sokáig. A folyamatos karbantartással együtt több százezerbe fog
kerülni csak a főépület nyitvatartása. Nem is beszélve az iskola
működtetéséről. – Anya vállai megzuhantak a vereség érzésétől,
valószínűleg most először életében.
– Biztos vannak más emberek is, akiket meg lehet kérdezni. –
Kétségbeesetten néztem apára. – Nincsenek olyan alapítványok és
helyek, ahol ösztöndíjakra lehet pályázni?
– Megpróbáltuk – mondta apa. – Senki sem gondolja, hogy ennyi
pénzt kiadni egy tetőre megfelelő felhasználása a forrásoknak.
Azt már nem is javasoltam, hogy keressenek egy gazdaságosabb,
strapabíróbb helyet. A Charis House volt az Armstrong család
otthona. A ház nélkül nem lenne iskola. És akkor mit csinálnának a
szüleim? A lehetőség, hogy anya a Coach House-ban lakjon,
miközben a főépület üresen áll, túl szörnyű volt ahhoz, hogy
belegondoljak.
– Mi fog történni?
– Még nem tudjuk – válaszolta Jed. – Még van néhány
lehetőségünk, aminek a végére kell járnunk. De, hát… A helyzet
nem valami rózsás. Ha arra kerül a sor, és el tudjuk adni a házat,
akkor legalább nem dől romba.
Apa megsimogatta anya hátát, aki elfojtotta a feltörő zokogást.
– Miért nem mondta ezt nekem senki?
– Ezért – mondta Mia anya és apa felé mutatva. – Cora egy
utolsó, tökéletes karácsonyt akart, amire mindenki emlékezni fog.
Fojtott hangú beszélgetések és anélkül, hogy mindenki szomorú
legyen, mert lehet, hogy soha többé nem lesz rá lehetőségünk.
Most már minden értelmet nyert. A menetrend, a kötelező
részvétel. Minden szabad perc teleszuszakolva karácsonnyal.
– És én még azt hittem, hogy ez az egész felhajtás azért van,
mert jövőre meghalok! – jelentette ki Joy nagyi, amennyire pirítóssal
teli szája engedte.
– Anya! – kiáltott fel apa, majd elbizonytalanodott, hogy mit is
mondjon.
 – Semmi sem tart örökké – tette hozzá nagyi, és a megmaradt
pirítósdarabkával egymás után rámutatott mindannyiunkra. –
Mindenki a maga idejében. Nekünk beteljesültek az álmaink. Most
Bea következik. Adjátok áldásotokat erre az interjúra. Miért kellene
itt maradnia, és úgy tennie, mintha nem lenne búvalbélelt, csak
azért, mert ti úgy tesztek?
A családom arcát fürkésztem, remélve, hogy azt mondják majd,
hogy menjek, és adjak bele mindent, még akkor is, ha a szolidaritás
miatt a maradni akarással birkóztam magamban.
– És ha ez a jóképű fiatalember vezet – nos! Ha Bea nem fogadja
el az ajánlatot, lehet, hogy nekem kell helyette!

***

Negyvenöt perces késésben voltunk, mire elindultunk. Mindenki

hólapátot fogott, hogy a bejáró vége tiszta legyen.
Szerencsére Henry autója a lakása mellett parkolt, a főépület
túlsó oldalán, így sokkal kisebb területet kellett letakarítani, mintha a
Coach House-tól indultunk volna.
Bőröndjeinket a Hondája hátsó ülésére pakoltuk, a téli időjáráshoz
szükséges felszerelésekkel együtt, köztük takarókkal és egy
zseblámpával. Anya átadott nekem egy zacskót, amiben annyi
„tápláló” rágcsálnivaló volt, amivel az Északi-sarkig is elmehettünk
volna, és egy termosz tea. Apa megölelt, és azt mondta, hogy „csak
legyél csodálatos önmagad, Bea baba”, és hirtelen egy autóban
találtam magam Henry Fairfaxszel, azzal a nyugtalanító tudattal,
hogy sokáig leszek ebben a helyzetben.
– Készen állsz? – kérdezte, miközben feltette tükröződésmentes
szemüvegét.
– Amennyire csak lehet.
Öt perccel később már sokkal készebbnek éreztem magam,
ahogy az autó végigaraszolt a bejáró kanyarulatán.
– Ha jobban meggondolom, talán inkább sétálnom kellene. Az
biztosan gyorsabb lenne.
– De hidegebb is – válaszolta Henry, tekintetét a jeges kavicsra
szegezve. – És kevésbé biztonságos az autópályán.
– Oké, rendben, de fel tudsz egyáltalán gyorsítani?
 – Szeretnél vezetni? – kérdezte, arca ártatlan maszk. Úgy döntve,
hogy lehívom a blöffjét, igent mondtam, és legnagyobb
meglepetésemre megállította a kocsit (nem kellett hozzá sok),
kimászott, és átjött az én oldalamra.
Most már aligha tudtam visszakozni, így átcsúsztam a
vezetőülésbe, és beindítottam a motort, miközben azon
gondolkodtam, megemlítsem-e, hogy évek óta nem ültem a volán
mögött.
Két perccel később, miközben átcsúsztunk a kocsibejáró utolsó
néhány méterén, lassú ívben megpördülve, amíg ismét a ház felé
fordulva meg nem álltunk, végül is kiböktem.
– Annyira sajnálom, évek óta nem vezettem!
Henry nem szólt semmit, inkább kitápászkodott a kocsiból, és
óvatosan visszasétált a vezetőüléshez. Visszasüllyedtem az engem
megillető helyre, várva az önelégült vádaskodást, majd egy
matematikai előadást a hó milliméterenkénti vastagságának
féktávolságra gyakorolt hatásáról. Ehelyett biztos kézzel
visszamanőverezte az autót a menetirányba, majd hozzám fordult.
– Teljes sebességgel előre?
Miután végigropogtunk az erdei úton anélkül, hogy tovább
tiltakoztam volna amiatt, hogy Henry milyen lassan halad, a főút,
ahogy azt előre megjósoltuk, sokkal tisztább volt.
– Valami zenét? – kérdeztem, mert nem voltam biztos benne,
hogyan másként töltenénk el az elkövetkező órákat. Henry
megnyomott egy gombot a kormánykeréken, és a kocsit klasszikus
zene töltötte meg.
– Vagy nem – tettem hozzá egy magányos klarinét húsz
másodpercnyi gyászos sípolását követően, és bedugtam a
telefonomat a rendszerbe.
– Kérlek, ne! – grimaszolt Henry a Wizzard karácsonyi slágerének
első néhány taktusára. – Bármit, csak ezt ne!
– Bármit, csak ezt a dalt ne, vagy bármit, csak karácsonyi dalokat
ne? – Lehet, hogy a Karácsonyi klasszikusok lejátszási listámat
Henry jelenlegi Henry-állapotának újabb tesztjeként választottam, de
ha már kész volt részt venni egy Armstrong-karácsonyon, akkor nem
lehet, hogy minden ünnepi zenét utáljon.
Átgörgettem a következő dalra, a Merry Christmas Everybodyra.
 – Bármit, kivéve az ilyen típusú karácsonyi dalokat – tisztázta nem
sokat segítve.
– Ez mit jelent? Vidámakat? Olyanokat, amelyek megemlítik a
karácsonyt?
– Olyanokat, amelyeket bármelyik tuskó, aki gitárt vesz a kezébe,
elnyekereghet, és megnyerhet vele egy tehetségkutatót.
Meghökkenve néztem rá.
– Most Adamre célzol? – Továbbra is egyenesen előre nézett, így
nehéz volt kivenni az arckifejezését, de a füle hegye határozottan
rózsaszínűre színeződött.
– Elég Charis House Látványosságot ültem végig tinédzserfiúkat
hallgatva, akik ugyanazt a három akkordot pusztítják, hogy soha
többé ne akarjam hallani őket. Bár Adam volt a kivétel, akinek
sikerült félig-meddig tisztességesen megszólaltatnia őket. – Megállt,
hogy megnézze a visszapillantó tükröt. – Ami a tehetséget illeti, ez
semmi sem volt ahhoz képest, amikor valaki, mondjuk, eredeti f-moll
hangnemben játszik egy zongoradarabot.
– Szerinted le kellett volna győznöm Adamet abban az évben? –
Henry robotemlékezete zavarba ejtő volt. Még arra sem
emlékeztem, milyen hangnemben íródott az a dal, pedig én írtam és
adtam elő.
– Igen.
Megráztam a fejem.
– Adam együttese elképesztő volt. Meglepett, hogy második
lettem.
– Adam együttese jó volt. – Henry egy piros lámpánál lelassított,
így alkalma nyílt arra, hogy rám pillantson. – Te jobb voltál.
Felvette a telefonomat az ülések közül, görgetni kezdte a
lejátszási listát, és épp akkor választott ki egy dalt, amikor a fények
váltottak, és újra el kellett indulnia.
– Tényleg? – kérdeztem, miközben a kocsiban felcsendült a White
Christmas, a dal, amellyel megnyertük a vetélkedőt. – Ezt szereted?
Henry nem mondott semmit, de ahogy a kormányt pontosan tíz a
kettőhöz pozícióban markolta, láttam, hogy mosolyra rándul az ajka.

***
– Beszélnem kell Jeddel – jelentettem be fél órával később.
Próbáltam az interjúra való felkészülésre koncentrálni, ami eddig
abból állt, hogy megettem két banános zabszeletet, miközben arról
fecsegtem, vajon időben odaérünk-e Skóciába. Azonban lehetetlen
volt arra koncentrálni, hogy miként lehetne az időjárás bemutatását a
digitális korba vinni, amikor a Charis House-ról szóló bomba még
mindig ott visszhangzott a fejemben.
Henry biztos megnyomott valamit, mert a zene gyenge
háttérmormogássá halkult.
– Mennyire rossz a helyzet? – kérdeztem, miután Jed felvette a
telefont.
Rövid szünet következett.
– Emlékszel apa patchwork kertésznadrágjára?
– Hogy is felejthetném el?
Az egyik diákunk a valaha volt legszörnyűbb ruhát készítette
divattervezés órán, amit apa aztán bátorításként szinte állandóan
viselt, amíg a rossz konstrukció miatt szerencsére darabokra nem
esett.
– Ennyire rossz a helyzet.
– És tényleg nincs más lehetőség?
A válasz frusztrációtól csengett.
– Ha lenne, nem gondolod, hogy már előálltunk volna vele?
– Ezt nem hiszem el. – Szavaimat a torkomat elszorító döbbenet
gombócán át kellett kierőltetnem.
– Tudtuk, hogy nem támaszkodhatunk örökké Joy nagyi
kapcsolataira. Az elmúlt években alig hagyta el a házat.
– Mi van anya családjával? Biztos van néhány Armstrong, akit
felvet a pénz.
– Még ha így is lenne, anya örökölte az összes földet. A többiek
nem éreznek különösebb hajlandóságot arra, hogy segítsenek fizetni
a fenntartását.
– Soha nem tetszett nekik, hogy az ősök otthonát iskolává
alakította át.
– Az unokatestvére, Tildy egy krikettkészletet és egy csorba
mikroszkópot ajánlott fel nekünk.
– Mi van apa családjával?
 – Mi van vele? – Elképzeltem, ahogy Jed elfintorodik. – Tudod,
hogy Joy nagyi családjának nem volt semmije.
Egy pillanatig haboztam.
– De mi van az apjával?
Jed hallgatott.
– Van rá esély, hogy híres ember.
– Sokkal nagyobb az esélye annak, hogy már nem él, még ha az
is lett volna.
– Soha nem lehet tudni. A nagyi mindig is szerette a fiatalabb
férfiakat.
Joy Papplewicket sok ismert férfival hozták hírbe annak idején,
akiknek többsége néhány évvel fiatalabb volt nála. Mindig is
elzárkózott az elől, hogy megnevezze gyermeke apját, mert
ragaszkodott hozzá, hogy ne rántsa bele a törvénytelen gyermeke
miatti botrányba. Ez vad találgatásokhoz vezetett az apa kilétét
illetően, Elvistől kezdve egy tizenhét éves színházi jegyszedőig. Bár
ez a beszédtéma tabunak számított, amikor a szüleink vagy Joy
nagyi a közelben volt, Jed és én minden lehetőséget megvitattunk,
egy nős férfival való, halálra ítélt viszonytól kezdve egészen addig,
hogy egyszerűen nem tudta biztosan. Ismeretlen nagyapánk minden
valószínűség szerint színész vagy zenei rendező volt, akihez Joy
nem akarta hozzákötni magát.
– Érdemes megpróbálkozni a kiderítésével? Ha apa apja híres
színész, akkor talán hajlandó lenne segíteni. Főleg, hogy soha egy
fillért sem tett hozzá a fia neveléséhez.
– Nem tudom, Bea – sóhajtott fel Jed. – Ezt a titkot nem nekünk
kell felfednünk. Megvan az oka annak, hogy Joy nagyi sosem
mondta el, ki az apa. És ha kiderül, hogy valaki, akinek van pénze
segíteni, tényleg készek leszünk arra, hogy feje tetejére állítsuk egy
idős ember világát – a családjáéval együtt, bárkiről is legyen szó –,
hogy kifizessünk egy új tetőt?
Ez jogos érv volt, de nem az iskola megmentése az egyetlen ok
nagyapánk kilétének kiderítésére. Ha anya hagyatéka összeomlani
készült, akkor elképzelhető, hogy apa családja egyfajta horgony
lehet a kialakuló viharban. Apa részben azért vette fel az Armstrong
nevet, hogy elkerülje a Papplewick-rivaldafényt, de egyben az anya
hagyatéka iránti elkötelezettségből is. Armstrongoknak születtünk és
akként nevelkedtünk, de talán itt volt az ideje, hogy megtudjuk,
emellett kik is vagyunk még.
– Érdemes lenne megpróbálni? Egy kezdeti puhatolózás?
Jed hümmögött és sóhajtozott.
– Hogy fogod érezni magad, amikor a Charis House bezár, ha
meg sem próbáltad?
– Hadd gondolkozzam rajta. Talán beszélek Miával. Addig is
megnézhetnéd, hogy az új milliárdos főnöködnek van-e kedve
néhány ezret hozzánk vágni.
– Amint tényleg a főnököm lesz, követelni fogom, hogy nyissa ki a
pénztárcáját.
– Tökéletes. – Amikor a bátyám újra megszólalt, a hangja lágyabb
volt.
– Komolyan, hugi, remélem, összehozod. Nagyon büszkék
vagyunk ám rád, tudod?
Sóhajtottam.
– Nem különösebben. De köszönöm, hogy elmondtad.
 8

– Miért a karrierváltás? – kérdeztem, amikor már biztonságban

voltunk az autópályán.
– Az enyém? – mondta Henry.
– Hát, hacsak nem rejtőzik valaki a hátsó ülésen, aki szintén
nemrég hagyta ott az első osztályú állását, hogy a szüleimnek
dolgozzon.
– A munkám nem volt első osztályú.
– Ez alatt azt érted, hogy nem első osztályon utaztál? Mert a
tanári fizetésből nem engedhetsz meg magadnak egy ilyen autót.
Henry rám pillantott, és elkaptam egy halvány mosolyt. Talán a
robotnak mégis volt humorérzéke.
– Elég jól fizetett, de a pénz nem minden.
– Az milyen, amikor az emberek tisztelik a munkádat, ahelyett,
hogy mindenfélét dobálnak, és az arcodba káromkodnak, amikor
segíteni próbálsz nekik?
A Fairfax–Armstrong-pletykák szerint Henry több elismerést is
kapott a szupermasszív fekete lyukak kutatásával kapcsolatos
munkájáért.
– Beleuntam.
– Beleuntál? A fizikába? – Megint ott bujkált az az apró mosoly.
– Egy megbeszélésen végighallgattam, ahogy a felettesem
gravitációs hullámokról és kettős rendszerekről fecsegett, és hirtelen
arra gondoltam, hogy nem érdekel. Életem minden napját azzal
tölthetném, hogy olyan információkat keresek, amelyekkel
összehozhatunk egy elméletet az univerzum kezdetének egy apró
időtöredékéről, de minek? Mit változtat ez bárkinek is a jelenlegi
életén? Ezért úgy döntöttem, hogy valami olyanba kezdek, ami talán
segít valakinek. Nem ismerek senkit, aki több valódi változást ért
volna el, mint szüleid.
– Hűha!
– Tudom, hogy nem lesz könnyű. Nem az lesz, hogy csak úgy
besasszézok a nemes szándékaimmal, és a félév végére ezeknek a
fiataloknak megváltozik az életük.
– Garantálom, hogy nem így lesz.
– De lehet, hogy lesz egy-kettő, aki…, nem is tudom, rájön, hogy
képes olyasmire, amire nem is gondolt volna. Vagy elkezd hinni
abban, hogy mégsem reménytelen eset. Vagy megtanulja, hogy e
egyenlő m-szer c négyzet.
– Vagy elsajátítja a kötőjelek helyes használatát. Nincs annál
rosszabb, mint a „ki-be” helytelen használata a vécé falán.
Henry meglepetten rántotta meg a fejét.
– Honnan tudtál erről?
Nevettem.
– Mindenki tudott a graffiti-szerkesztői munkásságodról.
Homloka ráncba szaladt.
– És én még csodálkoztam, hogy miért nincs sok barátom.
– Nem ez volt a fő ok.
– Mégis – tűnődött. – Furcsa módon kielégítő volt, ahogy a fekete
filctollammal háborút vívtam az írástudatlanság ellen.
– A hangsúly a furcsa szón van.
– Furcsa voltam? Te voltál az, aki káposztacsipszet hozott az év
végi bulira.
– Épp ezért én soha nem is csodálkoztam azon, hogy alig vannak
barátaim.
– Nem volt olyan rossz az íze, mint ahogy mindenki gondolta.
– Ettél belőle?
Megvonta a vállát.
– Kíváncsi ember vagyok.
– Ha már itt tartunk, anya nagylelkűen becsomagolt néhány finom,
házi termesztésű finomságot. – Felvettem a zacskót, és
belekukkantottam.
– Ezúttal céklacsipszet kaptunk, amit az évszakra való tekintettel
fahéjjal ízesített. Sült csicseriborsó, még két banánszelet, és néhány
tasak, ami szerintem leginkább mogyoróvajat tartalmaz.
– Azt kérem, amelyiket nem akarod.
– Akkor az összeset. Veszek néhány zsírral, cukorral és vegyi
anyagokkal teletömött nasit, amint megállunk.
Néhány perccel később Henry lehúzódott egy benzinkútnál. Már
három órája úton voltunk, és mivel a havat magunk mögött hagyva jó
időt mentünk, így be tudtunk iktatni egy késői ebédszünetet.
Rendkívül furcsa érzés volt Henry Fairfaxszel egy Costában sorban
állni. Még mindig próbáltam összeegyeztetni ezt a férfit azzal a
szociálisan visszamaradott fiúval, akit az iskolai büfében a sorban
állva félreérthetetlenül semmibe vettem.
Innivalóval és melegszendviccsel felpakolva, és egy doboz Krispy
Kreme-mel az útra, találtunk egy asztalt a hideg bejárati résztől
távolabb.
– Megnézed a szobafoglalást, amíg itt vagyunk? – kérdeztem,
miután elhelyezkedtünk.
Henry bólintott. Mielőtt elindultunk volna, nem volt hajlandó időt
pazarolni arra, hogy keressen egy helyet, ahol megszállhat, és
ragaszkodott hozzá, hogy majd később intéz valamit.
– Szenteste jövünk vissza? – Kinyitotta a telefonját, és elkezdett
gépelni a keresőbe.
– Már akartam említeni. Azt hiszem, holnap reggel
visszamehetnél, és hagynod kellene, hogy egyedül menjek haza
valahogy.
A képernyőre hunyorgott.
– Miért tennék ilyet?
– Holnap északon nagy havazás várható. Délre eléri Kelet-
Skóciát, és legalább huszonnégy óráig nem fog elállni. Ha korán
indulsz, akkor biztos elkerülöd. Ellenkező esetben lehet, hogy ott
ragadsz.
– Ami azt jelentené, hogy te is ott ragadsz. Közlekedés nélkül.
Lehúztam a melegszendvicsem héját, és egy folt olvadt sajtba
tunkoltam.
– Hajlandó vagyok vállalni, tekintve, hogy mi forog kockán.
Henry arca androidüzemmódba váltott.
– Én is.
– Nem kérhetem ezt tőled.
 – Akkor ne kérd. Úgyis megteszem.
Frusztráltan megráztam a fejem.
– Nem akarok felelős lenni azért, hogy egyedül töltöd a
karácsonyt a semmi közepén, valami olcsó szállodában.
– Keresek egy szép szállodát, és amint vége az interjúnak, velem
leszel.
Tiltakozni kezdtem, de félbeszakított, csak a vörösödő arca
jelezte, hogy egyre bosszúsabb.
– Bea, nem hagylak Skóciában, hogy a családoddal tölthessem a
karácsonyt. Még ha ennyire önző is lennék, nem vagyok ennyire
bátor. El tudod képzelni, mit szólna anyukád, ha nélküled érkeznék
vissza?
– De…
– Könnyebb lenne, ha hazudnék, és azt mondanám, hogy holnap
hazamegyek?
– Oké, rendben. – Több volt, mint rendben; hihetetlenül
megkönnyebbültem. Még eljátszani sem akartam a gondolattal, hogy
tömegközlekedéssel próbáljak meg hazavergődni.
– Azért mindenképp egy nagyon puccos szálloda legyen. És én
fizetek. Sőt, én foglalom le neked, hogy ne tudj vitatkozni.
Az asztalnál ülve evés közben a telefonjainkba merültünk egy kis
ideig, majd nagyjából ugyanabban a pillanatban ugyanarra a
következtetésre jutottunk.
– Nincs semmi! – Leengedtem a telefonomat, látva, hogy Henry is
ezt készül tenni.
– Van néhány hely Glasgow-ban.
– Az mérföldekre van, és az út hosszú szakasza gyorsan
járhatatlanná válik, ha nagy a hó. Nincs értelme olyan messze
megszállnod, hogy ne tudj eljönni értem.
– Mi a helyzet az Airbnb-vel?
Újabb keresésbe fogtunk, de a karácsony előtti héten voltunk, és
a Bigwood-birtok közelében lévő helyek mind foglaltak voltak.
– Itt ez a kulipintyó. – Henry átcsúsztatta a telefonját az asztalon,
hogy megnézhessem. A „kulipintyó” túlzás volt. Pontosabb lett volna
a „kalyiba”.
– Mennyi? Háromszáz font éjszakánként? – Közelebb hajoltam. –
Nem értem, hogy van pofájuk három fontnál többet kérni.
 – Jobb, mint a semmi.
– Nem aludhatsz ott! – A kezemet a telefonra tettem, hogy
megakadályozzam a foglalást. – Különben is, túl messze van délre.
Türelmesen ült és figyelt engem, boldogan fejezve be a kávéját,
tudva, hogy nem foghatom örökké a telefonját.
– Inkább velem kell laknod a kastélyban – szaladt ki belőlem,
mielőtt a józan eszem meg tudott volna állítani.
Henry a homlokát ráncolta.
– Hogyan működne ez?
Egy pillanatra elgondolkodtam.
– Úgy tehetnénk, mintha az ügynököm lennél.
– Nahát, nem is gondoltam volna, hogy a regionális
meteorológusoknak vannak ügynökeik.
– Talán azoknak vannak, akik olyan óriási ambíciókat
dédelgetnek, hogy tévés celebek legyenek.
– És elviszik őket egy kétéjszakás állásinterjúra, anélkül, hogy
előre szólnának?
– Talán, ha csak egy órával az indulás előtt értesültek az
interjúról, és teljesen összezavarodtak.
– Vagy mi lenne, ha azt mondanánk, hogy én hoztalak el, nincs a
közelben szabad szoba, és én itt akarok maradni, hogy időben
hazaérj karácsonyra?
Mivel a következő javaslatom az lett volna, hogy Henryt „érzelmi
támogatást nyújtó asszisztensem”-ként adjam el, úgy döntöttünk,
hogy az ő ötleténél maradunk.
– Jobb, ha indulunk – mondtam, amint kiürültek a tányérjaink és a
poharaink.
– Igen, mindjárt jövök.
Henry felállt, és átsietett az épületen, feltehetően a mosdók felé.
Amikor azonban tizenöt perccel később még mindig nem tért vissza,
azon kezdtem töprengeni, hogy túl sok volt neki a gondolat, hogy
hívatlanul beállít Baxter Bigwood házába, és visszarohant a
sherwoodi erdőbe.
Összeszedtem a holmimat, a hónom alá dugtam a fánkokkal teli
dobozt, és aggódva fürkésztem tovább a helyiséget, amely a
karácsony előtti hétvégén utazóktól volt hangos. A kezdeti
megkönnyebbülésem azután, hogy kirohantam, és még mindig ott
találtam a kocsiját, hamarosan még nagyobb zavarra váltott, ahogy
azt próbáltam kitalálni, hol lehet. Biztosan nem a mosdóban volt
egész idő alatt. Felhívtam volna, de nem volt meg a száma.
Miután újabb öt percig azon aggódtam, hogy valami szörnyűség
történt, úgy döntöttem, hogy az eredeti asztalunknál várok. Szinte
abban a pillanatban, hogy leültem, észrevettem egy férfit, aki
végigsietett az épületen, miközben egy egyenruhás nő követte azt
ordítva, hogy álljon meg. Egy másik férfi a nő karját rángatva
megpróbálta őt visszahúzni. Az első férfi, aki történetesen egy
derékig érő szemeteskukát cipelt, Henry volt.
Tátott szájjal figyeltem, ahogy kivonul az automata üvegajtón, egy
közeli füves területre megy, és fejjel lefelé fordítja a kukát,
szétszórva annak tartalmát. Az alkalmazott mindent megtett, hogy
utánasiessen, maga után vonszolva a másik férfit, de hirtelen
megállt, amikor meglátta, hogy Henry belegázol a szemétkupacba,
és elkezd benne matatni.
Felkaptam az összes cuccunkat, és kirohantam.
– Mi a fenét csinálsz? – sikoltottam, amikor Henry térdre rogyott a
mocsokban.
– Megszegi a törvényt, azt! – vágott vissza a nő, miközben
arcszíne aggasztóan lilás árnyalatúra váltott. – Ez a férfi önnel van?
Henry ekkor felállt, kilépett a szemétből, és kinyújtotta a kezét,
ahogy a másik férfi felé sietett.
– Ezek azok? – kérdezte.
A másik férfi, aki épp megcsúszott egy zsíros hamburgeres
dobozon, úgy, hogy Henrynek meg kellett ragadnia a karját, hogy el
ne essen, felkiáltott, miközben Henry átadta neki a keze tartalmát.
– Igen! Nagyon szépen köszönöm! – Majd rögtön hangos
sírásban tört ki.
– A rendőrség már úton van – érkezett oda lihegve egy másik
alkalmazott. A fiú tizenöt év körüli lehetett, a szeme izgatottan
csillogott.
– Menjen! – mondta Henry, és gyengéden a vállára tett kézzel
bátorította a zokogó férfit.
– Menekülés a bűncselekmény helyszínéről! – A nő megpördült,
és a férfira mutatott, aki a parkoló irányába tántorgott.
 – Menjek utána, Ange? – kérdezte a kamasz. – Szerintem le
tudnám gyűrni, és lefoghatnám, amíg a zsaruk ideérnek.
– Hagyd elmenni, Bob. Ő csak egy kishal. Maradj a bűntény
kiagyalójával.
Henry éppen kupacokba gyűjtötte a szemetet, és visszarakta a
szemetesbe, kezében szalvétával, ami rögtönzött kesztyűként
szolgált.
– Mennyi idő múlva érkezik meg az erősítés? – kérdezte Ange,
akinek a harciassága egyre párolgott, most, hogy Henry előtt állt.
– Azt mondták, hét perc. Legfeljebb tíz.
Erre a hírre Henry megdermedt szemétkotrás közben. Rám
pillantott, majd végigpásztázta a parkolót – robot-Henry lefuttatja az
adatokat, mielőtt a másodperc töredéke alatt döntést hoz.
Egy maréknyi italos kartondobozt a szemetesbe dobva felpattant,
megragadta a kezemet, és az alkalmazottakat kicselezve rohanni
kezdett vissza a kocsihoz, miközben én mögötte botladoztam.
– Henry, mi a fene? – ziháltam, ahogy felrántotta az ajtót,
begyömöszölt, majd a vezetőoldalhoz siklott, beugrott, és becsapta
az ajtót épp akkor, amikor Bob nekivágódott.
Tátott szájjal helyére tuszkoltam a biztonsági övem csatját,
miközben Henry gyorsított, és alig sikerült kikerülnie néhány
járókelőt, ahogy a kijárat felé kanyarodott.
Csak miután felhajtottunk az autópályára, sikerült visszanyernem
a képességemet, hogy összefüggő mondatot alkossak.
– Kérlek, mondd, hogy van racionális magyarázat arra, ami az
imént történt, és nem estem csapdába egy autóban egy elmebeteg
huligánnal.
Henry néhányszor mélyen belélegzett, a mellkasa megremegett,
miközben igyekezett visszanyerni a nyugalmát.
– Bocsánatot kérek, tényleg nem kellett volna így bánnom veled.
De ha megjelent volna a rendőrség, akkor kénytelenek lettünk volna
nagyon sokáig itt rostokolni, és akkor még később érnél oda. Ha az
őrsön akartak volna kihallgatni, akkor neked kellett volna levezetned
az út hátralévő részét, és azt hiszem, ma reggel bebizonyosodott,
hogy ez nem jó ötlet.
– Bár elfogadom a bocsánatkérésedet – nyitottam ki a fánkokkal
teli dobozt, és hogy erőt nyerjek, beleharaptam egy karamellás
borítású karikába –, igazából nem ez zavar! Húsz percre eltűntél,
aztán felbukkantál egy lopott kukával.
– Diego felesége vajúdik.
– Ó, ez mindent megmagyaráz, téma lezárva.
– Hazafelé tartott a munkából, megállt a benzinkútnál, hogy
titokban bekapjon egy KFC-t, mert elvileg sószegény diétán van,
amikor az anyósa felhívta, hogy a baba úton van. Amikor visszament
a kocsihoz, nem találta a kulcsait. Észrevettem, hogy ide-oda járkál,
és feszültnek tűnik, ezért odamentem megkérdezni, hogy kell-e neki
segítség. A legkézenfekvőbb az volt, hogy pontosan visszakövetjük,
merre járt. Miután ezt megtettük, a legvalószínűbb magyarázat az
volt, hogy a kulcsait a kukába ejtette, amikor a bűntudat okozta
pillanatnyi pánikban kidobta a burgerét. Egészségügyi és biztonsági
kockázatot jelentett volna, ha odabent ürítem ki, és Diegónak nem
volt ideje arra, hogy óvatos legyek.
Teljesen elképedtem.
Nem Henry történetén – az tökéletesen elfogadható volt. Hanem
azon a tényen, hogy miközben arról beszélt nekem, hogy esetleg
elakadhatunk egy hóviharban, és azt próbálta kitalálni, hol fog aludni
aznap éjjel, Henry nemcsak észrevette az idegesnek tűnő férfit, és
vette a fáradságot, hogy odamenjen és felajánlja a segítségét,
hanem egy benzinkút szemetesének tartalmában turkált.
A Henryvel töltött idő csak megerősített abban a hitemben, hogy
nem normális. De kezdtem rájönni, hogy a lehető legjobb értelemben
abnormális.
 9

– Gondolod, hogy felírták a rendszámodat, és a rendőrség éppen

üldöz minket, miközben beszélgetünk? – kérdeztem, két fánkkal és
harminc mérfölddel később.
– Remélem, a rendőrségnek jobb dolga is van. A szemét nagy
részét visszatettem.
– Nem lennék meglepve, ha Bob és Ange a saját kezükben
vennék a dolgot, és maguk kapnának el téged.
Henry megrándította az egyik szemöldökét.
– Ange nem tudná, mit kezdjen velem, ha visszamennék, és
feladnám magam.
– Mindenesetre úgy néz ki, eljutottunk a határig. Fellélegezhetünk
– bólintottam a közeledő „Üdvözöljük Skóciában!” tábla felé, amely
mögött rögtön következett a Gretna felé vezető leágazás.
– Még két óra van hátra.
– Felhívom őket, és szólok, hogy a sofőrömnek szobára lesz
szüksége – mondtam, és rettentően előkelő akcentust vettem fel,
ami nem tudta leplezni, mennyire kényelmetlenül érzem magam.
Nagy megkönnyebbülésemre Baxter asszisztense, Melody Briggs
nem vette fel a megadott számot. Elhebeghettem volna egy
üzenetet, de inkább úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb (a
legkevésbé ijesztő), ha egyelőre hagyom a dolgot. Letettem a
telefont, és hátradőltem a fűtött bőrülésben, lehunytam a szemem,
és megpróbáltam arra koncentrálni, hogy milyen kérdéseket tehet fel
Baxter Bigwood, és hogyan tudnék olyan válaszokat adni,
amelyekből egy dögös tévés személyiség és egy szakértő
meteorológus tökéletes kombinációja rajzolódik ki.
 Amikor egy csengés felriasztott a szundikálásból, az éjszaka már
ránk telepedett, a friss hó első rétegével egyetemben. Mivel azt
hittem, hogy Melody lehet az, sietve kotorászni kezdtem a sötétben,
amíg meg nem találtam a telefonomat a lábamnál.
Egy szó villant fel a képernyőn.

SZIA!

A telefont lüktető mellkasomhoz szorítottam, miközben különböző

lehetséges válaszok futottak át a fejemen. Henry igazított a
helyzetén, hátragörgette a vállát, és az emlékeztető, hogy nem
vagyok egyedül, elég volt ahhoz, hogy ne engedjek a kísértésnek, és
ne hívjam fel azonnal Adamet. Ehelyett vettem egy mély lélegzetet,
és a biztonságosabb megoldást választottam.

SZIA!

Egy másodperccel később válaszolt.

ELFOGLALT VAGY?

Henry tekintete szilárdan az útra szegeződött. Valamikor, mialatt

még aludtam, elhagytuk az autópályát, és most egy kanyargós
mellékúton haladtunk.

NEM KÜLÖNÖSEBBEN.

AZ JUTOTT AZ ESZEMBE, HOGY EZ LESZ AZ ELSŐ KÜLÖN TÖLTÖTT

KARÁCSONYUNK.

Hát, nem igazán, Adam, gondoltam, de nem írtam le, tekintve, hogy
tavaly egy koncert miatt hagyott cserben. Mielőtt esélyem lett volna
arra, hogy egy tényleges válasszal előálljak, egy másik üzenet jelent
meg.

CHARIS HOUSE-BAN LESZEL, VAGY DOLGOZOL?

 ÁLLÁSINTERJÚRA MEGYEK, DE SZENTESTÉRE OTTHON LESZEK.

EZ NAGYSZERŰ! MI A MUNKA?

Nem tudtam, hogy beszélgetésbe elegyedni Adammel szörnyű ötlet-

e. Minden második alkalommal, amikor szakítottunk, így kerültünk
újra össze: egyikünk kísérletképpen üzenetet küldött, a másik pedig
baráti csevegésnek álcázva válaszolt, amiről mindketten tudtuk,
hogy hamarosan újra a szenvedély örvényébe taszít minket.
Remegő ujjaim mégis tovább gépeltek.
A hírre, hogy Londonba költözhetek, azonnali meghívással
válaszolt, hogy találkozzunk egy italra. Nem vettem tudomást a
gyomromban verdeső reményről, és tettem egy udvarias
megjegyzést arról, hogy ez milyen jó lenne, ugyanakkor tudtam,
hogy egy pillanatra sem téveszti meg az ártatlan válaszom.
– Kapaszkodj! – rikkantotta Henry, és én felrántottam a fejemet a
képernyőről, miközben az autó csikorogva megállt egy, az utat
elzáró hatalmas fatörzstől körülbelül egy méterre. Miután pislogott
néhányat, ami valószínűleg annyira volt pánikszerű, amennyire
Henry Fairfax képes volt a pánikra, leállította a motort.
– Kiderítem, hogy át tudunk-e jutni rajta valahogy. Addig
megnéznéd, hogy van-e másik útvonal?
Bólintottam, és megvártam, amíg Henry kiszáll a kocsiból, mielőtt
gyorsan elküldtem volna egy utolsó üzenetet.

MENNEM KELL.

OKÉ, REMÉLEM, JÓL MEGY MAJD!

Mielőtt megnyitottam volna a térképalkalmazást, három pont jelent

meg, jelezve, hogy Adam írni akar még valamit. Gyötrelmes
várakozás után, amikor eltűntek, majd szinte azonnal újra
megjelentek, az üzenet végül átjött.

CSAK LÉGY ÖNMAGAD, ÉS NEM FOGJÁK TUDNI MEGÁLLNI, HOGY NE

SZERESSENEK TÉGED. CSÓK
Felvillant az utastéri lámpa, amitől a szemem automatikusan
szorosra záródott, amikor Henry kinyitotta az ajtót, és bemászott.
– Valami jó hír?
– Hmm. – Sietve megnyitottam az alkalmazást. – Még nem. Szar
a jel.
– Meg kell fordulnunk, és vissza kell mennünk arra, amerről
jöttünk. Remélhetőleg nem fogunk túl sok időt veszíteni.
Életem története, gondoltam. Egy újabb rövid beszélgetés
Adammel, és úgy éreztem, mintha kifordult volna a szívem a
helyéről.

***

Végül találtunk egy másik útvonalat, kevesebb mint egy mérfölddel

az úton visszafelé. Húsz perccel múlt hat, amikor a Bigwood-birtok
táblája előtűnt a sötétben. Megpróbáltam újra felhívni Melody
Briggst, hogy tudassam vele, késni fogunk, de nem vette fel –
valószínűleg azért, mert éppen azokkal a jelöltekkel koccint, akiknek
sikerült időben megérkezniük. Amikor megálltunk az óriási kapu
előtt, és megnyomtuk a kaputelefon csengőjét, egy férfihang
recsegett vissza, és megkérdezte, hogy fel tudnánk-e tartani egy
igazolványt a biztonsági kamera elé.
– Bea Armstrong vagyok, és ő a sofőröm – csiripeltem, miután
előrántottam a jogosítványomat, mintha mindig is ezt csináltam
volna. Az egyetlen válasz az volt, hogy a kapuszárnyak kinyíltak, így
feltételeztem, hogy átmentünk a vizsgán.
Egy kanyargós behajtón csikorogtunk felfelé, amelyet kétoldalt fák
szegélyeztek, ágaikon hó fehérlett. A fejünk fölött karácsonyi fények
csillogó koronája volt az ágak közé aggatva. Körülbelül negyed
mérfölddel később, egy újabb kanyar után egy kivilágított kastély
látványa tárult elénk. A kőépület előtt a behajtó egy széles, kör alakú
térbe torkollt, amelynek közepén egy óriási, piros és aranyszínű
fényekkel borított karácsonyfa állt. Ahogy Henry megkerülte a fát, és
egy sor parkoló autó felé vette az irányt, körülbelül egytucatnyi,
méteres animatronikus figura integetett, hajlongott vagy pörgött,
hogy ajándékot kínáljon nekünk.
 – Ezek manók! – kiáltottam fel kissé megborzongva, miután
megpillantottam az árnyékból előbukkanó, vigyorgó arcukat. Egyik
kezemet a biztonsági övemre téve megálltam, és Henryre néztem. –
Gondolod, hogy követni kezdenek minket, ha kiszállunk?
– Ne aggódj, valaki szemmel tartja őket. – Henry arrafelé
biccentett, ahol egy faépítmény állt a gyepen. A tetején egy hatalmas
csillag világította meg az alatta lévő betlehemet, és Mária és József
komor tekintete némileg megnyugtatólag hatott. Kimásztunk, a
hosszú utazástól elgémberedett végtagokkal, és körbementem a
ropogó hóban, ahol Henry a csomagtartót pakolta ki.
– Olyan, mintha valaki egy karácsonyi bombát robbantott volna –
suttogtam, miközben újabb és újabb figurákat, fényeket és egyéb
díszeket pillantottam meg, valahányszor új irányba néztem.
– Így nézhet ki a karácsony, ha milliárdos vagy.
Megborzongtam.
– Vagy ez, vagy ki kell rúgnia a dekoratőrét.
Átmentünk a széles lépcsőhöz, amely hatalmas, vörösre festett
faajtóhoz vezetett. A két oldalán álló kőoszlopokat újabb fényekkel
tarkított borostyán borította, de a látványt hatalmas ezüstös arcok,
vélhetőleg angyalok uralták, melyek az oszlopok tetején lévő
növényzetből bámultak le ránk.
Mielőtt még esélyünk lett volna megtalálni a csengőt a borostyán
között, az ajtó kitárult, és egy alacsony, gömbölyded nőt pillantottunk
meg, aki piros, arannyal díszített Télapóné-jelmezt viselt. Egészen
elbűvölően nézett volna ki, ha nem lett volna egy zöld paca a szőke
hajában, és a fehér folt a mellkasán.
– Bea, kérem, jöjjön be! Annyira örülök, hogy sikerült eljönnie. A
többiek meséltek a kidőlt fáról, ami mindenkit feltartott. – Hátralépett,
hogy beengedjen minket. – Melody vagyok, Baxter asszisztense. Ó,
és ő pedig Betty. – Megpördült, és a hátán egy hámot pillantottunk
meg, amelyben egy rénszarvasjelmezbe öltözött csecsemő aludt.
– Intézzük el a bejelentkezést. A könyvtárban kezdünk, a táskáiról
majd gondoskodunk, az öltözőszoba pedig itt van mögöttem, ott
rendbe hozhatja magát. – Odasétált a hatalmas terem egyik oldalán
álló diófa íróasztalhoz, és miután kétszer is elrontotta a jelszót az
iPadjén, lehunyta a szemét, és azt mormolta: – Nem Benjié vagy
Bobbyé, nem lehet Bettyé, tehát biztos Billyé. Tizenhatodikán vagy
tizenhetedikén volt? Nem, tizenötödikén! – Diadalmasan pötyögött
ujjaival, kinyitotta a tabletet, és gépelni kezdett.
Megragadtam az alkalmat, hogy alaposan szemügyre vegyem az
előcsarnokot: faburkolatú falak, és az a fajta lépcső, amelyen
legszívesebben könnyedén lesiklana az ember – a korlátját
természetesen zöld ágak és skarlátvörös bogyók borították. Az egyik
sarokban egy másik fa állt, amelynek ágairól egy egész sereg
gombszemű dobosfiú csüngött le. Minden falat olajfestmények
borítottak, melyeken a szereplők arckifejezése a dühöstől a
megcsömörlöttig sokféle érzelmet felvonultatott.
– Ő a sofőrje?
– Öhm, igen.
– Ha megadja a nevét és az autója rendszámát, a biztonságiak
rögtön be tudják majd engedni hétfőn. Bea elvileg négyre végez, de
ha esetleg még nem lenne kész, akkor is jöjjön be, majd keresek egy
helyet, ahol ihat és ehet valamit. Ne várjon a kocsiban. A hideg is
elég rossz, de biztos vagyok benne, hogy azok a manók terveznek
valamit.
– Valójában korábban már próbáltam kérdezni erről, de nem
kaptam választ.
– A manókról? – Melody szeme riadtan elkerekedett. – Alig
tudtam rápillantani a telefonomra egész nap. Valami gond van?
– Nem, nem a manókról, hanem arról, hogy a sofőröm – Henry –
hoz el engem. Ööö, ha emlékszik, csak ma reggel láttam az e-mailt.
Melody bólintott, láthatóan megkönnyebbült.
– Így már félúton voltunk, amikor szállodát tudtunk nézni
Henrynek.
– Szép munka! – Megrázta a fejét. – Általában annyi az esély itt
karácsony előtt szobát találni, mint Máriának és Józsefnek
Betlehemben. Az időjárás biztos elriasztotta az embereket.
– Igen. Nem. Nem igazán. – A táskám pántját babráltam,
zavaromban égett az arcom.
– Nem találtunk semmit, ami közelebb van Glasgow-nál. – Henry
először szólalt meg. – Bea aggódik a megnövekedett kockázat miatt,
hogy a hóviharon keresztül kell idáig vezetnem, mielőtt felveszem,
majd újra délnek indulunk.
– Szentestére oda kell érnem valahová.
 – A szeretteihez, remélem! – Melody együttérzőn mosolygott,
megmutatta a fogán a vörös rúzsfoltot, és a vállamban lévő
feszültség valamelyest enyhült.
– Évek óta ez az első karácsony, amikor nem dolgozom, és a
szüleim nagyon el lennének keseredve.
– Szóval, nincs hol aludnia? – kérdezte Henrytől.
– Nincs, hacsak nincs még egy hely az istállóban.
– Nem jó, túl közel van a manókhoz. – Melody megnézte az
iPadet, és finoman fel-le rugózott, ahogy Betty elkezdett mozgolódni.
– Nem tudom, hogyan kérdezhetném meg ezt diszkréten, de elég
sokan hoznak magukkal személyzetet, akik valójában több mint
személyzet, ha értik, mire gondolok, úgyhogy talán nyíltan kellene
beszélnem róla, mert nincs egyetlen szabad szobánk sem. –
Felnézett. – Az megfelel, ha megosztanak egy kétágyas szobát?
Mármint, egy ágyat?
– Nem, semmiképpen sem! – robbant ki belőlem túlságosan is
hangosan, miközben Henry udvariasan válaszolt.
– Ez ebben az esetben nem lenne helyénvaló.
Melody lehajtotta a fejét, és egy pillanatig azt hittem, hogy a
mosolyát próbálja elrejteni.
– Rendben, hadd gondolkozzam. Csinálhatnánk egy cserét, Bea,
és Henry megkaphatná az ön szobáját. Van egy másik jelöltünk, aki
épp most fog megérkezni, így nem tudja, hogy egyedül kellett volna
lennie. Ó, várjon egy kicsit! – Rápillantott a képernyőre. – Azt
hiszem, ismeri őt! Pötyögött néhányat, és most már ragyogott. –
Tökéletes időzítés!
Melody a bejárati ajtóhoz sietett, feltehetően egy biztonsági
kamera riasztotta. Próbáltam kitalálni, ki lehet a másik álláskereső.
A közösségi médiában jó néhány meteorológus kollégával
barátkoztam, de ilyen mélységű információt biztosan nem tárolt
Melody iPadje.
Hacsak…
Ahogy az ajtó kinyílt, egy szörnyűséges felismerés vágott fejbe,
és majdnem leterített.
– Üdv, kérem, jöjjön be!
– Köszönöm, és nagyon sajnálom, hogy egy kicsit késtem.
 Megpördültem Henry felé. Bizonyára látszott az arcomon a pánik,
mert egy apró ránc jelent meg a szemöldöke között.
– Nem tudok vele egy szobában lakni.
– Miért nem? – Henry közelebb hajolt, miközben Melody az új
vendéggel beszélgetett.
– Később elmagyarázom, de őszintén szólva, inkább a manókkal
osztoznék.
Mielőtt bármi mást mondhattam volna, Melody visszatért az
asztalhoz. Erőmet megfeszítve szétválasztottam az állkapcsom, és
Summer Collins felé fordultam, aki arany tűsarkú cipőben csattogott
a kockás kövön, és kirázta a haját, miközben kigombolta a piros
ballonkabátját, hogy felfedje az alatta lévő aranyszínű kezeslábast.
Becsületére legyen mondva, csak egy rövid milliszekundumra
tántorodott meg, amikor meglátta, hogy ott állok. Senki sem vette
volna észre, ahogy megremeg önelégült mosolya, hacsak nem
kifejezetten erre figyelt. Az íróasztalhoz sasszézott, egyik kezét a
csípőjére tette, és átváltott arra a százwattos mosolyra, amellyel
rajongókat szerzett magának szerte East Midlandsben.
– Te jó ég, csak nem Bea Armstrong! Nem gondoltam volna, hogy
pont te fogsz felbukkanni egy ilyen alkalomkor. Óóó! – Szája sarkát
szimpátiát tettetve lefelé görbítette. – Nem kaptad meg az
információt a kötelező viseletről? Tudom, hogy az arany túlzás
lenne, tekintve, hogy milyen cuki háziasan öltözködsz, de valami
vöröset viselned kell. Egy Nottingham Forest-póló, vagy egy
kötényruha?
– Helló, Summer! – Figyelmen kívül hagytam megjegyzését az
esti kötelező piros-arany viseletről, amely a „Max Glam” kifejezést is
tartalmazta. Elolvastam, és be is fogom tartani, de úgy döntöttem,
hogy nem fogok hat órán át Max Glamben pompázni egy autóban
Henryvel.
– És helló…, akárki is ez! – tette hozzá Summer, ahogy egy
tárgyiasító pillantással végigmérte Henryt.
– Elintézhetjük a bejelentkezést, Summer? – kérdezte Melody, a
hangja éles volt.
– Bocsánat – szakítottam félbe –, az imént feltett kérdésére a
szobáról, amire nemet mondtam, a körülmények megváltozása miatt
a válasz most már igen.
 Melody Henryre fordította a tekintetét, majd vissza rám.
– Csak hogy tisztázzuk, arra utal, amelyikről a sofőrje azt mondta,
hogy nem lenne helyénvaló?
– Igen. – Az arcom olyan forró volt, hogy most már nem okozott
gondot a kötelező viselet betartása.
– Szeretné ezt egy pillanatra megbeszélni a sofőrjével?
– Miss Armstrong azt próbálja elmagyarázni, hogy mi az
ikerszobát szeretnénk, és a másik szobát szabadon hagynánk
mindazoknak, akik még nem jelentkeztek be – mondta Henry, és
finoman Summer irányába biccentett.
– Oké, egy pillanat.
Míg Melody eltűnt az egyik oldalsó szobában, Summer újra
elővette a mosolyát.
– Nem tudtam, hogy van sofőröd, Bea. Hogy a fenébe
engedheted meg magadnak? – kacarászott, és megveregette Henry
karját, hogy beavassa a viccbe. – Vonattal kellett utaznom, aztán
taxival, mint bármelyik közönséges halandónak! Ha tudtam volna,
hogy jössz, kértem volna egy fuvart.
– A szüleimnek dolgozik. – A sokéves műsorvezetői tapasztalat
azt jelentette, hogy Summer semmiképpen sem tudott túlszárnyalni
engem, amikor mesterkélt barátságról volt szó. – Éppen nincs
kocsim, és hetven százalék az esélye annak, hogy hétfőn nem
járnak majd a vonatok. Ha tudtam volna, hogy te is jössz,
felajánlhattam volna neked, hogy elhozunk. Úgy tudtam, hogy egész
héten dolgozni fogsz.
Summer megvonta a vállát.
– Elkerülhetetlen vészhelyzet adódott, ezért a késő esti srác
helyettesít engem.
– Rendben. – Melody újra megjelent, akcióra készen. – A fiúk
felviszik a csomagjaikat a szobájukba. Henry, Baxter azt mondja,
örül, ha csatlakozik a többiekhez a könyvtárban, nem kell a
személyzetet a bigwoodi cselédtraktusba tömöríteni. Azonban ezt fel
kell vennie. – Egy aranyszínű zakót nyújtott felé. – Bea és Summer,
itt felfrissülhetnek.
Követtem Summert a fürdőszobába, amely nagyobb volt, mint a
nappalim és a konyhám együttvéve. Beugrottam egy fülkébe, és
gyorsan levettem a türkizkék kabátomat, a csíkos pulóvert és a
mamafarmert, és betuszkoltam a túlméretezett válltáskába, amelyet
Mia adott kölcsön. Ezután belebújtam a testhezálló piros ruhába,
amely szintén a sógornőmé volt. Befejezésül a csizmámat egy pár
csillogó aranyszínű magas sarkúra cseréltem, és egy vékony,
hozzáillő sálat terítettem a nyakam köré, megpróbálva lemásolni,
amit Mia mutatott nekem.
A ruha semmihez sem hasonlított, amit valaha viseltem, de a
körülmények – és Henry – rákényszerítettek. Így hát egy padlóig érő
szaténruhában találtam magam, amely a csípőmig fel volt vágva, és
a hátsó része a praktikus bugyim felső részéig ért. Vettem egy mély
lélegzetet, megigazítottam a spagettipántokat, és kinyitottam az
ajtót. Majd eldöntöm, hogy hibáztassam-e Henryt, vagy
megköszönjem neki, ha túl leszek ezen az estén.

***

Furcsa beszélgetést folytattunk aznap reggel az ágyamon

kuporogva. Miután elfogadtam Henry felajánlását, hogy elvisz, már
csak az volt a kérdés, hogy mit vegyek fel. Az aznap esti Max Glam
kötelező viselet mellett a jelölteket arra utasították az e-mailben,
hogy olyan ruhákat csomagoljanak, amelyek „a legjobban kifejezik a
munkával kapcsolatos víziójukat”.
– Nincs semmim, ami alkalmas lenne egy állásinterjúra. Amikor
bepakoltam, az volt a legfontosabb, hogy ne fagyjak halálra ezen a
padláson. Fogalmam sincs, milyen vízióm lenne a munkáról, de
abban biztos vagyok, hogy nem tartalmaz kordbársony
tréningnadrágot vagy túlméretezett melegítőfelsőt. – Frusztráltan
rángattam a bolyhos kardigánomat. – Nincs időm hazamenni, és
összeszedni valamit. A legjobb, amiben reménykedhetek, az a Min
Glam, még ha meg is tenném.
– Kölcsön tudsz kérni valamit? – kérdezte Henry.
– Szerinted anyának van valahol elrejtve egy arany tréningruhája?
Rövid mosoly villant át az arcán.
– Én inkább Miára gondoltam.
Így történt, hogy tizenöt perccel később egy műbőr
nadrágkosztümben találtam magam, amely alig ért a bokámig, és
némileg szűken feszült a felsőtestemen.
 Belenéztem a tükörbe, és megpróbáltam nem újra sírva fakadni.
– Egész gyerekkoromban arról álmodtam, hogy ilyen ruhákba
öltözzek. Végre egyszer tényleg menőnek érezni magam, nem pedig
a furcsa lánynak azokban a szörnyű ruhákban.
– Néhány ruhadarabod olyan furcsa volt, hogy mostanra divatba
jött. Csak egy nagyon menő, magabiztos ember volt képes felvenni
azt a ruhát, amit a bálon viseltél.
– Ha ezt tényleg elhiszed, az csak azt mutatja, hogy még nálam is
kevésbé voltál menő. De köszönöm, hogy próbálsz megvigasztalni
ezzel kapcsolatban.
Henry megvonta a vállát.
– Tetszett a ruhatárad.
– Ez nem bók. Én utáltam.
– Ez jobban tetszik? – biccentett az interjúöltözékem felé. – Mert
az a tény, hogy te sosem viselsz ilyeneket, azt sugallja, hogy a nem
menő, furcsa Bea lehet az igazi éned. A munkaruháid aligha
tartoznak a hagyományos meteorológus-szerelések közé.
Megrántottam a bőrdzsekit, abbéli igyekezetemben, hogy
rendesen a mellkasomra simuljon.
– A saját ruháidat kellene viselned az interjún.
– Micsoda? – Undorodva ráztam a fejem. Hogy a fenébe jutottam
oda, hogy egy olyan ember divattanácsait hallgattam, aki esőben a
zoknijába tűri a nadrágját? – Többek között azért akarom
megszerezni ezt a munkát, hogy újrakezdhessem, hogy új önmagam
lehessek. Olyan, aki, ahogy mondtam…
– Menő. – Láttam, ahogy a tükörben tanulmányozza a képem.
Biztos így érezték magukat a szupermasszív fekete lyukak.
– Szerintem a legmenőbb dolog, amit tehetsz, hogy önmagad
vagy. – Szünetet tartott, köhintett, megvonta a vállát. – Ezt mindig is
csodáltam benned.
Annyira feszült voltam, hogy elfelejtettem megdöbbenni azon,
hogy Henry azt mondta, csodál engem.
– Évek óta próbálok nem az a személy lenni.
– És hogy alakul?
– Nos, azt hiszem, hétfőn megtudom.
Míg Henry elment csomagolni, én beismertem a vereségemet a
bőrruhával kapcsolatban. Alig kaptam levegőt a begombolt
nadrágban, nemhogy leüljek benne. A vörös ruha azonban más
kérdés volt. Az egyetlen piros vagy aranyszínű holmi, amit hoztam,
egy hóemberekkel borított vadiúj piros fehérnemű volt, így nem sok
választásom maradt.
Az interjún viselendő ruhákkal kapcsolatban el kellett ismernem,
hogy Henrynek igaza van. Ha lenne vízióm a jövőbeli munkámról,
akkor az a nézőim által kedvelt laza, beszédes műsorvezetési stílus
lenne, és a bizalmukat azzal érdemelném ki, hogy önmagam
vagyok, nem pedig azzal, amit egy elavult öltözködési szabályzat
diktál. Ha Baxter Bigwood a legvonzóbb vagy legbájosabb személyt
keresi arra, hogy tanácsot adjon a közönségének, hogy vigyenek-e
magukkal esernyőt, én nem tudnék versenyezni vele. Ha
olyasvalakit keres, akivel rokonszenvez, és aki tényleg törődik a
nézőkkel, akkor talán lenne esélyem.
 10

Kitámolyogtam a fülkéből, és láttam, hogy Summer épp újabb réteg

skarlátvörös rúzst rak fel, a mosdókagylóban pedig egy sor üveg és
ecset hevert. Gyorsan rendbe tettem a hajamat, és otthagytam őt.
Visszatérve az előcsarnokba, Henryt ott találtam az íróasztal
mellett az aranyszínű zakóban. Éppen valami nem túl kedveset
akartam mondani a kvízműsorvezetőkről, de úgy tűnt, hogy elmerült
valamiben a lépcsőn, miközben megrándul az arca.
Amikor körbementem, hogy csatlakozzam hozzá, három
különböző korú, de középiskolához nem elég idős fiút láttam, akik a
bőröndjeinket cipelték fel a lépcsőn.
– Azt mondta, hogy a fiúk felviszik a csomagjainkat – ziháltam
halkan, hogy ne hallják meg.
– Azt hiszem, ez Billy, Bobby, és akárki is volt a harmadik –
suttogta Henry.
– Legalább Bettyt nem fogták be.
Néztük, ahogy a legidősebb feldobja Summer hatalmas táskáját
az utolsó lépcsőfokra, majd leszalad, hogy segítsen a testvéreinek. –
Ez vajon gyermekmunkának minősül? – tűnődtem. – Szerinted ez
legális?
– Csak akkor illegális, ha pénzt fizetek nekik – mondta Melody,
miközben végigrobogott a folyosón, Bettyt ezúttal a karjában
ringatva. – A jégkrém és a legújabb Marvel-film nem számít. –
Szünetet tartott, és a homlokát ráncolta. – Legalábbis nem hiszem.
Mindenesetre távol tartja őket a bajtól. Mindig ez a kívánatosabb
megoldás.
A lépcső felé nyújtotta a nyakát.
 – Minden rendben, fiúk?
– Benji velem cipeltette a második legnagyobbat, pedig én vagyok
a legfiatalabb! – kiáltotta az egyik fiú.
– Nos, nagyobb vagy, mint Bobby, ami ebben az esetben többet
számít, mint a kor – szólt vissza Melody.
– Igen, de…
– Mondta neked, hogy a jégkrémet annak alapján választhatod ki,
hogy mekkora csomagot viszel magaddal? – kérdezte Melody, és a
mosolya lekonyult, amikor Betty megragadta az orrát, és erőset
rántott rajta.
A fiú, aki Billy lehetett, félrehúzta a száját, miközben
elgondolkodott ezen. – Van olyan csokis, amiben karamelladarabkák
vannak?
Melody kissé kétségbeesetten bólintott.
– Szu-u-u-u-u-u-per. – Billy lassan mászott tovább fölfelé.
Édesanyja azonnal felénk fordult. – Készen áll találkozni Baxterrel?
– Természetesen.
Néhány lépést tett az előcsarnokban, majd megállt, és
megpördült.
– Bea, kérem, ne vegye sértésnek, hogy megjegyzést teszek a
külsejére, de ha nem rettegne ennyire, lenyűgözően nézne ki.
Mondtam már reggel, Baxter imádja, amit csinál, tényleg nincs oka
pánikra.
– Nem pánikolok – mondtam, most már pánikba esve attól, hogy
mennyire látszik rajtam a pánik.
– Oké. Talán avassa be az arcát is – mondta Melody, és
bocsánatkérőn összeráncolta az orrát.
Henry felém fordult, az arca olyan komoly volt, hogy még
rosszabbul éreztem magam tőle.
– Igaza van. Gyönyörű vagy.
– Még akkor is, ha nem úgy öltözöm, mint az igazi Bea?
A tekintete végigsöpört az egész testemen, és egy másodpercig
megmagyarázhatatlan áramütést éreztem. Régen volt már, hogy
valaki így nézett rám, és ettől csak még ziláltabb lettem. Egészen
addig, amíg a tekintete meg nem pihent az enyémen. És akkor
eszembe jutott, hogy ez Henry, aki mindig is ismert engem, és ennyi
idő alatt egyszer sem hazudott azért, hogy én vagy bárki más jobban
érezze magát.
– Úgy nézel ki, mint Bea. Csak egy olyan Bea, akit nem látunk túl
gyakran. – Összeráncolta a szemöldökét. – Bulizós Bea.
Aztán invitálón behajlította a könyökét, mint egy idős úriember, aki
mindig is volt, és amikor átcsúsztattam remegő karomat az övén, ő
pedig megsimogatta a kezemet, és azt mormogta, „a tiéd lesz”, úgy
döntöttem, mindent megteszek, hogy elhiggyem neki.

***

– Bea Armstrong! Az ismerős hang végigzengett a könyvtáron,

amitől a futonokon és bőrkanapékon ülő maroknyi ember egy
emberként fordította egy irányba a fejét, amitől úgy néztek ki, mint a
kinti manók.
Baxter Bigwood nem hagyta el a zongorát, aminek támaszkodott,
de kitárta a karját, és felém intett, mint egy farmer, aki egy félénk
lónak gesztikulál.
– Nézzenek oda, majdnem egy óra késéssel micsoda
természetességgel libeg be! – Abbahagyta az integetést, és egyik
ujjával felém bökött. – Ez az a fajta önbizalom, ami a ranglista élére
juttatja, még mielőtt elkezdtük volna. Melanie! – Körülnézett, mintha
egy elveszett szemüveget keresne, annak ellenére, hogy Melody
éppen mellettem sétált. – Azonnal frissítse a rangsort!
– Igen, Basil. – Melody a főnökére nézve felvonta az egyik
szemöldökét, miközben átadta Bettyt Henrynek, aki túlságosan
megijedt ahhoz, hogy tiltakozzon, elővette az iPadet a Télapó-
szoknyája egyik rejtett zsebéből, és elkezdett pötyögni rajta.
– Ó, jaj, megint elrontottam? – Baxter egyik kezét kerek fejéhez
dörzsölte, amely jobbára kopasz volt, leszámítva egy-egy ősz foltot,
amelyek úgy néztek ki, mint a bozót a pusztában. Messze ő volt a
legmagasabb – egyben legszélesebb – ember a szobában, és
markáns arca és megereszkedett hasa ellenére olyan energiát
sugárzott, amely magára vonta a figyelmet. A többiektől eltérően
fehér szmokingot és nadrágot viselt, a dresszkódra csak egyetlen
piros csokornyakkendő utalt.
 – Ne aggódjon, sokan elfelejtenék annak a nevét, akivel nyolc
hónapja napi szinten dolgoznak együtt. – Miközben Melody beszélt,
a pazar kandalló fölött hatalmas képernyő ragyogott fel. Rajta egy
olyan táblázat, mint amilyet a sporteseményeken a versenyzők
értékelésére használnak, és miközben néztük, az első név – Calvin
Cotton – helyet cserélt a második névvel – az enyémmel.
Még mindig ezt a bizarr jelenetet próbáltam feldolgozni, amikor
Baxter újra felhördült.
– Ki ez? – Henryre hunyorgott, aki egy vonagló csecsemőt
szorongatott, miközben az arcáról azt lehetett leolvasni, éppen küzd
a késztetés ellen, hogy megforduljon és elfusson. – Nem volt rajta a
jelöltek listáján.
– Bea sofőrje. Korábban ön vetette fel, hogy csatlakozzon
hozzánk.
– Á, a sofőr! Igen, a sofőr. Nagyon jó.
– Henry Fairfax. – Henry odalépett Baxterhez, Bettyt az egyik
csípőjéhez szorítva, hogy kezet nyújthasson neki.
Baxter megrázta a fejét.
– Nem érintek meg senkit, és már el is felejtettem, amit mondott,
de azért csatlakozzon a mókához. Tegye fel a sofőrt a táblára,
Melinda, kérem!
– Ööö, mi? – A teremben többen elégedetlenül felmordultak.
Mások egyenesen megdöbbentek. Most már kilenc név szerepelt a
táblán, de így, Henryvel kiegészítve biztos, hogy ennek semmi köze
nem volt egy állásinterjúhoz.
Miután Summer egy perccel később csatlakozott hozzánk, Baxter
pedig bejelentette, hogy ő volt az „utolsó, de nem egészen utolsó!”,
további italokat követelt, mielőtt a „hivatalos procedúra
megkezdődik”.
Melody eltűnt, magával vitte a nyűgös Bettyt, Henry és én pedig
találtunk egy szabad kanapét, amire le tudtunk ülni. Amikor újra
megjelent, mögötte két fiú trappolt, pezsgőspoharakkal teli tálcákat
cipelve, amelyek olyan bizonytalanul imbolyogtak, hogy a kezemre
kellett ülnöm, hogy ne ugorjak fel, és ne segítsek nekik.
– Én öregszem, vagy az itteni személyzet sokkal fiatalabb, mint
régen? – kérdezte Baxter, és köszönésképpen odabiccentett
Benjinek, miközben kiszolgálta magát egy pohárral.
 – Ez történik, ha az állandó személyzetnek karácsonyi kiruccanást
engedélyez anélkül, hogy előbb velem egyeztetné a naptárat –
mondta Melody, miközben szorgalmasan osztogatta a poharakat. –
Nem tudok mindent egyedül megcsinálni.
– Azt hittem, hogy az ön rátermett férje is dolgozik.
– Ó, tehát Denzel képes tíz emberre büfét főzni, kilenc embernek
szobát rendezni, takarítani, italokat felszolgálni, és négy gyerekre
vigyázni? – Éles pillantást vetett Baxterre. – Több mint rátermett, de
ez azért túlzás.
– Nos, fiúk, kiváló munkát végeztetek – bólintott Baxter. – Ha
valaha is szükségetek lesz ajánlásra, csak szóljatok.
Az ital után egy hosszú tálalóasztalon falatkákat szolgáltak fel.
Baxter helyet foglalt egy széken az asztal mellett, így Henrynek és
nekem végre volt egy kis esélyünk levegőhöz jutni, és eltűnődni,
hogy mi a fene folyik itt.
A könyvtárat, ahogy a neve is elárulta, három oldalon a padlótól a
plafonig érő könyvespolcok szegélyezték, amelyek közül az egyiket
két szintén plafonig érő ablak szakított meg. A negyedik oldalon volt
a kandalló és két ajtó, köztük az, amelyik visszavezetett az
előcsarnokba.
A zongora mellett a szoba többi részében különböző
ülőalkalmatosságok voltak, amelyeket kisasztalok és itt-ott
zsámolyok szegélyeztek. Nem meglepő módon az egész úgy nézett
ki, mintha a karácsonyi tornádó söpört volna végig rajta. Füzérek
hálózták be a mennyezetet és keretezték a kandallót, amelyen egy
sor óriási harisnya is lógott. Vörös és arany virágkompozíciók
díszítették a nagyobb asztalokat, és néhány életnagyságú lúd,
melyek karácsonyi sapkát és sálat viseltek, miközben vészjóslóan
bámultak ránk a monoklijukon keresztül.
– Ismersz itt valakit Summeren kívül? – kérdezte Henry, miután
gondosan összeválogatott egy tányérnyi ételt, és visszaült.
Bólintottam.
– Ő Lincoln Kim. Már találkoztunk néhányszor. Az egyik helyi ITV-
híradó csapatában dolgozik. A másik nő pedig Cynthia valaki. Együtt
voltunk egy darabig képzésen a Met Office-nál. És lehet, hogy
tévedek, de az a fickó nem a Love Rivalsból van? Jordan Jones?
– Nem tudhatom. – Henry szája lekonyult az ellenszenvtől.
 – Én sem nézem, de tavaly interjút adott nekünk egy jótékonysági
állóképességi versenyről. A másik háromról fogalmam sincs.
Ültünk és figyeltünk, miközben ettünk. Az egyik férfi idegesen
csevegett Cynthiával. Úgy tűnt, mintha hárman ki tud nagyobbat
mondani játékot játszottak volna, egymás viccein hahotázva, és
egyre erőteljesebben gesztikulálva. Jordan Jones és Summer
közvetlenül Baxterrel szemben ültek egy kanapén – előrehajolva
bólogattak, mosolyogtak és a hajukat dobálták.
– A tévés állásinterjúk mindig ilyenek? – kérdezte Henry,
miközben a fiúk újabb italokat hoztak, és a csevegés hangereje
fokozatosan nőtt.
– A legutóbbin, amire emlékszem, egy rádióállomás felajánlott
nekem egy szelet süteményt. – Végigpásztáztam a szobát, még
mindig azon voltam, hogy igyekeztem mindent befogadni. – Ez
rémisztő. Olyan, mintha egy gonosz zseni fogott volna egy
Armstrong-karácsonyt, felturbózta volna Max Glammel, majd
meghívott volna hozzá néhány random idegent. Az egyetlen dolog,
amiért nem vitetem magam haza azonnal veled, hogy jelenleg én
vezetem a ranglistát. De az sem baj, hogy Summer az utolsó előtti
helyen áll.
Henry megrázta a fejét.
– Hogy kerültem előrébb nála? – Jelenleg a hetedik volt a
kilencből.
Mielőtt elkezdhettünk volna ezen gondolkodni, Baxter
felemelkedett, és figyelmet kért.
– Nos, bármennyire is kellemes ez az estély, mindannyian okkal
vannak itt. Azért, hogy lenyűgözzenek, rászedjenek vagy
megbabonázzanak, és én munkát ajánljak önöknek. Hétfőig van
idejük meggyőzni arról, hogy pontosan önök azok, akikre a BWM
Todaynek szüksége van, hogy a szokásos unalmas közhelyeket öt
olyan perc váltsa fel, amelyet minden néző hamarosan a napja
fénypontjának fog tekinteni. – Anélkül, hogy szünetet tartott volna
levegővétel céljából, Cynthiára mutatott, és így szólt: – Cynthia
Burrows, az öt perce, hogy lenyűgözzön engem a holnapi
időjárással, most kezdődik.
Cynthia szájáról olyan szót lehetett leolvasni, amely nem jutna át
a BWM Today cenzorain, majd hadarva a beharangozott viharról
kezdett dadogni. Egy perccel később Baxter felemelte a kezét, hogy
megállítsa.
– Cynthia a legutolsó helyre esett vissza. Melanie, kérem! Calvin
Cotton, mit javasol, hol töltsem az Egyesült Királyságban a
szilvesztert, ha tiszta éjszakát szeretnék a tűzijátékhoz?
– Norfolk. – Nem tudtam megállni, hogy elmormogjam az orrom
alatt. Lehetetlen volt ennyivel korábban megjósolni, de ez legalább
olyan jó tipp volt, mint bármi más.
Calvin hadovált néhány mondatot arról, hogy természetesen nem
lehet biztos benne, de általában véve az évnek ebben az
időszakában délen és keleten valószínűleg kevesebb a felhő vagy a
csapadék.
– SZÁNALMAS! – dörögte Baxter, mire az egyik férfi elejtette a
palacsintáját.
– Nyolcadik hely. Lincoln Kim, van rá bármekkora esélye, hogy
visszaérjen Cardiffba a Télapó előtt?
Lincoln, becsületére legyen mondva, hozzáértő, bár óvatos
előrejelzést adott a szentestén várható utazási helyzetről.
– Huhh! – nyögött fel Baxter, fejét ide-oda ingatva. – Nem
hallgatom tovább, három szó után átkapcsolok az időjárás-
alkalmazásomra. Summer Collins, mi az ördögöt csomagoljak a
karácsony másnapján esedékes rigai utamra?
Summer csípőre tette a kezét, a magasba emelte a
pezsgőspoharát, és egyenesen Baxter Bigwood szemébe nézett.
Visszatartottam a lélegzetemet, biztos voltam benne, hogy ebben is
ugyanolyan tanácstalan, mint az összes többi kérdésben.
– Nos, ez attól függ, hogy a szabadban akarja-e tölteni
fagyoskodva, vagy odabent egy fűszeres itallal, meleg tűzzel és még
forróbb társasággal. Én azt javasolnám, hogy egy olyan tehetős férfi,
mint ön, azt csomagoljon, amit csak akar, és a helyszínt alakítsa a
maga kedvére, ne pedig fordítva.
– Teljes képtelenség, de eredeti gondolatok. Tetszik. Fel a
második helyre!
És ez így ment tovább, végig a többi jelöltön. A csoportos
kihallgatás szörnyűségétől való kiborulás és a növekvő kíváncsiság
között ingadoztam. Olyan valaki voltam, aki ismerte az időjárást. Egy
jó órát azzal töltöttem a kocsiban, hogy összeszedjem a legfrissebb
adatokat. Minden kérdésre volt magabiztos válaszom, még ha ez azt
is jelentette, hogy megmagyarázom, hogyan és miért lehetetlen
pontos választ adni. Inkább az volt a kérdés, hogyan válaszoljak. A
fejemben Henry sherwoodi erdőben adott tanácsa visszhangzott.
Baxter Bigwood kedvelt engem. Mindent megtennék, hogy
bemutassam a szerepről alkotott elképzelésemet, és ez azt
jelentette, hogy a megfélemlíthetetlen önmagamat kellett adnom.
Utolsó előttiként Henry következett. A többi jelölt úgy fordult felé,
mint egy farkasfalka.
– Sofőr, hol van a legközelebbi hely, ahol karácsonykor síelhetek?
Henry megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs, én a sofőr vagyok. Nem értek az időjárás-
előrejelzéshez.
– Őszinteség, imádom! – nevetett fel Baxter mindenki más nagy
riadalmára. – Egy férfi, aki ismeri a határait. Úgy tűnik, néhány
versenytársának komoly hiányosságai vannak ezen a téren. Hatodik
hely.
– Mi? – kiáltott fel Cynthia, aki még mindig hátul kullogott.
– Bea Armstrong. Itt a lehetőség, hogy megőrizze vezető helyét,
és megmutassa az esélyteleneknek, hogyan kell ezt csinálni. Az öt
percet betartva, ha lehet, kérem, foglalja össze a helyes választ az
összes eddig feltett kérdésre.
– Ez egy vicc – fröcsögte Cynthia, majd a poharát a
dohányzóasztalra csapta, és dölyfösen kisétált a szobából, de az
ajtóban még egy pillanatra megállt, hogy gúnyosan megjegyezze: –
Dugja fel az állását! Inkább nem dolgozom egy őrült
megalomániásnak.
Miközben Baxter biccentett Melody felé, aki szótlanul eltüntette
Cynthia nevét a tábláról, egy ezredmásodperc alatt megnyugtattam
az idegeimet, felidéztem a kérdéseket, és az évezredes
gyakorlatomnak köszönhetően egy időjárás-jelentésnek megfelelően
automatikusan földrajzi és dátum szerinti sorrendbe rendeztem a
válaszokat. Vettem egy mély lélegzetet, felálltam, és elővarázsoltam
legjobb Bea Armstrong-mosolyomat.
– Üdv mindenkinek, remélem, hogy nagyszerű volt a szombatjuk,
elvégezték, amit el kellett végezniük, és nem felejtették el közben jól
érezni magukat. És ha mégsem, nos, még mindig ott van a holnap,
nem igaz? Miért kérdezgetik folyton az emberek, hogy készen
állunk­e a karácsonyra, amikor még három tökéletes nap van hátra?
Mindenesetre térjünk a tárgyra. Tudom, hogy már mindenkinek fúrja
az oldalát, hogy milyen hatással lesz az időjárás a karácsonyi
tervekre. Kezdjük a Felfölddel.
Végigvágtattam a másik nyolc válaszon, röviden és tömören, itt-
ott bedobva egy viccet.
– Egyelőre ennyit tudok mondani, de tudják, ha én az időjárás
megszállottja is vagyok, önöknek nem kell annak lenniük. Élvezzék
az este hátralévő részét, és én majd tájékoztatom önöket.
Megálltam, végignéztem a döbbent arcokon, és egy pillanatra
megfordult a fejemben, hogy iszonyúan félreértettem a dolgot. Majd
Baxter Bigwood ujja utoljára lendült előre az este folyamán, amikor
így szólt:
– Így kell a ranglista élén maradni. – Majd sarkon fordult, és eltűnt
egy másik ajtón keresztül.
Amint Baxter elment, Henry arcán hatalmas vigyor terült szét.
– Nem hiszem el, hogy volt képed engem strébernek bélyegezni.
– Tessék? – Majdnem megfulladtam a regeneráció reményében
lenyelt pezsgőtől.
– Sir Henry Stréberville? – vonta fel az egyik szemöldökét. –
Minden algebrai egyenletnek meg kell hajolnia őstrébersége előtt?
– Az a tény, hogy emlékszel erre, csak azt bizonyítja, te vagy a
stréber. Ezt csak úgy benyögtem, miután egy ponttal legyőztél a
matekversenyen.
– Talán nem teljesen a valóságtól elrugaszkodott feltételezés,
hogy csak egy igazi stréber tud egy ponttal elmaradni Sir Henrytől.
– Azt hiszem, most bizonyítottam be, hogy mekkora stréber
vagyok. – A mosolyom szinte gyermeki volt. Egy olyan ember
jóváhagyása, mint Baxter Bigwoodé, mámorító volt.
– Bravó, Bea! – mondta Lincoln, ahogy odajött hozzám. –
Hihetetlenül szexi volt.
– Viselkedj! – A szememet forgattam, és az arcom színt váltott.
Lincolnnak otthon volt egy férje, de még mindig nem tudtam, hogyan
kezeljem az ilyen megjegyzéseket, még akkor sem, ha az illető
nyilvánvalóan nem gondolta komolyan.
 – Nem, komolyan mondom. Nincs vonzóbb a kompetenciánál,
nem gondolja, sofőr?
Henry köhintett és pislogott, majd átváltott robot-Henry-
üzemmódba. – Hát, nem tudom.
– A külsőn, a pénzen és a hatalmon kívül, gondolom. – Lincoln
kacsintott. – Komolyan mondom, ma este taroltál. Ha mi, többiek
nem húzunk bele, akár be is kéredzkedhetünk Cynthiához hazafelé.
– Megállt, hogy megnézze az óráját. – Ezért is indulok most aludni.
Örülök, hogy találkoztunk. Kivéve, ha továbbra is elversz engem,
mert akkor azt kívánom, bárcsak soha ne jöttél volna ide.
– Mehetünk? – kérdeztem Henryt, miközben a többiek
letelepedtek egy friss üveg pezsgővel. Éppen az ajtó felé tartottunk,
amikor Summer megjelent a semmiből.
– Gratulálok, Bea! Ez a könnyed, szomszéd lány előadásmód
megmutatta, hogy miért te vagy a fő meteorológus, míg én
beleragadtam a másodhegedűs szerepébe.
– Köszönöm.
– Reméljük, Baxter akkor is ennyire le lesz nyűgözve egy lánytól,
amikor holnap egy igazi nőt láthat majd akcióban. – Parázsló
pillantást vetett Henryre. – Szép álmokat, sofőr!
– Teljesen logikátlan. – Henry a homlokát ráncolta, ahogy
végigmentünk a folyosón. – Baxter ma este látta őt, és a második
helyre sorolta.
– Részeg. És szétveti a méreg, hogy itt vagyok. – Elkezdtem
felfelé dübörögni a lépcsőn. A méreg kölcsönös volt.
– Próbálom nem megítélni, mert annyira fiatal, és a hetvenkedés
mögött bizonytalan és riadt. De ez nem jelenti azt, hogy átgázolhat
rajtam ebben a képzeletbeli küzdelemben a csúcsért. – Szünetet
tartottam, hogy levegőhöz jussak. Ez a lépcső tovább tart, mint
gondoltam. – A munkahelyi barátom, Jamal szerint feltörte az e-mail-
fiókomat.
– Ez megmagyarázná, hogy miért nem kaptad meg az e-mailt az
eseményről.
– Megkérem, hogy kezdjen el kutakodni. Ismeri a technikusokat,
és tudom, hogy diszkrét lesz.
Elértünk egy ajtóhoz, amelyen gyerekes ákombákommal a „Bea,
Henry és Rudolf” felirat állt, valamint egy zsírkrétával rajzolt
rénszarvas képe. Megálltam, a dühöm elpárolgott a hirtelen beálló
kínosság ködében.
– Tudom, hogy elrángattalak a karácsonyi szünetről ebbe a
képtelen helyzetbe, ami, attól tartok, csak rosszabb lesz, de nagyon
hálás vagyok, hogy itt vagy. És még hálásabb vagyok, hogy nem kell
Summerrel megosztanom a szobámat.
Henry pislogott egyet. Közvetlenül előtte mintha melegség csillant
volna a szemében.
– Szívesen. Már előre rettegéssel töltött el az együtt éneklős
karácsonyi film gondolata.
– Filmek, többes számban – mondtam, mintha meglepett volna a
tudatlansága. – Azt hiszed, Joy Papplewick beérné három ünnepi
témájú musicalnél kevesebbel?
– Még több ok arra, hogy itt legyek, és részt vegyek egy abszurd
versenyben egy olyan munkáért, amire alkalmatlan vagyok, és amit
nem is akarok.
Kinyitotta az ajtót, hogy jelezze, a beszélgetés lezárult, és intett,
hogy lépjek be a szobába.
– Jézus, Mária! – Ösztönösen hátraugrottam, és nekiütköztem
Henry mellkasának, majd gyorsan mögé menekültem.
– Azt hittem, hogy udvariasan előreengedsz, de te gyanakodtál
valami ilyesmire, ugye? – kérdeztem, miután utánalopóztam.
– Erre senki sem gyanakodhatott. Még az ajtón lévő beharangozó
ellenére sem.
A szoba akkora volt, mint egy átlagos szállodai szoba. A két
egyszemélyes ágy egymástól néhány méterre helyezkedett el
szemben egy régimódi szekrénnyel, komóddal és könyvespolccal. A
szoba túlsó oldalán volt egy ajtó, amely reményeim szerint a
fürdőszobába vezetett.
Az ágyak és az ablak között egy rénszarvas magasodott.
Nem egy kedves kis karácsonyi rénszarvas-dekoráció.
Egy életnagyságú rénszarvas – vagy kitömött, vagy egy
tökéletesen élethű másolat.
A rénszarvasok pedig nagyok.
Ez a példány egy olyan nagy testű emlős jogos haragjával
fixírozott minket, amelyet megöltek, kitömtek, és valakinek a
hálószobájába dugtak, az agancsára gömböket akasztottak, és egy
másikat az orrára ragasztottak.
– Gyerünk. – Henry megfogta a hátsó lábát, és biccentéssel
jelezte, hogy ragadjam meg az agancsát.
– Nem hiszem, hogy azt akarja, megérintsem. – Kezem óvatosan
lebegett körülbelül egy centire a fejétől.
– Szerintem meg nem akar egész éjjel itt állni, és azt nézni, ahogy
alszunk.
Végül izzadtan, ziláltan és legalább két zúzódással gazdagodva
hagytuk, hogy Rudolf élvezze a folyosói nyugalmat és csendet.
Miután ragaszkodtam hozzá, hogy Henry menjen először a
fürdőszobába (nem akartam több meglepetés-szobatársat a
zuhanyzóban), gyorsan belebújtam a kényelmes
pizsamanadrágomba és trikómba, és azzal próbáltam elterelni a
figyelmemet arról a tényről, hogy a gyerekkori végzetemmel
osztozom a hálószobán, hogy a telefonomat vizslattam.
Üzenetek vártak a szüleimtől, mindketten azt kérdezték, hogy
biztonságban megérkeztünk-e, és remélték, hogy az este jól sikerült.
Megráztam a fejem, és nem tudtam megállni, hogy el ne
mosolyodjak, ahogy elképzeltem anya reakcióját arra, ha
elmesélném neki az alvásra vonatkozó terveimet. Ehelyett gyorsan
bepötyögtem egy választ, amelyben tudattam velük, hogy jól vagyok,
és az interjú is rendben zajlott.
Jed is üzent, hogy sikerült becsempésznie Joy nagyi
újságkivágásokat tartalmazó albumát a hálószobájába, és miközben
úgy tesz, mintha ajándékokat csomagolna, megpróbálja kideríteni,
mit csinált az apa születése előtti hónapokban.

SIKERÜLT?

Csak pár másodpercet kellett várnom, mielőtt válaszolt.

KILENC HÓNAPPAL APA SZÜLETÉSE ELŐTT KÉT SZÍNDARAB KÖZÖTT VOLT.

SEMMI SEM UTAL ARRA, HOGY HOL VOLT, ÉS MIT CSINÁLT. ATTÓL TARTOK,
ZSÁKUTCA.
Fogmosás közben átolvastam Jed üzenetét. Valami piszkált, de
kimerült agyammal nem tudtam megragadni, mi az.
– Mikorra akarod beállítani az ébresztőt? – kérdezte Henry, mikor
már mindketten ágyban voltunk, és úgy tettünk, mintha nem
éreznénk magunkat gyötrelmesen kényelmetlenül. – A reggeli
nyolctól kilencig tart, de gondolom, te inkább korán szeretnél kelni.
Ekkor jutott eszembe.
– Apa korán érkezett!
– Mi? – Henry felnézett a telefonjából, érthetően zavartan.
– Semmi, ne is törődj velem. Valami más járt az eszemben. Hm,
hét óra rendben van?
Nem igazán figyeltem a válaszára, máris új üzenetet küldtem
Jednek.

APA HAT HÉTTEL KORÁBBAN JÖTT, EMLÉKSZEL? JOY NAGYINAK VAN EGY
TÖRTÉNETE ARRÓL, HOGY A NAGYJELENET KÖZEPÉN ELFOLYT A
MAGZATVIZE A SZÍNPADON. PRÓBÁLD MEG EGY-KÉT HÓNAPPAL KÉSŐBB.

A sötétben feküdtem, a Joy nagyi és a Charis House körüli

gondolataim keveredtek a jelenlegi helyzetem abszurditásával,
amikor Henry megszólalt.
– Be kell vallanom, nem számítottam arra, hogy ismét egy
szobában leszek veled.
Hallottam az enyhe emelkedést a hangjában, ami azt jelentette,
hogy mosolyog.
– Elnézést, nem kötöttünk egyezséget, hogy soha nem beszélünk
arról az éjszakáról?
Most határozott kuncogást hallottam.
– Azt hittem, hogy másokra gondoltál. Nem tudtam, hogy ez ránk
is vonatkozik. Mindketten tudjuk, hogy megtörtént.
– Azért kötöttük az egyezséget, mert el akartuk felejteni, hogy
valaha is megtörtént.
Hosszabb szünet következett, mielőtt Henry válaszolt. Már nem
nevetett.
– Egyikünk az említett okból csinálta. A másik azért tette, mert
bármit megígért volna, hogy boldoggá tegye őt.
 Majdnem felültem a döbbenettől. Hálás voltam, hogy teljes
sötétségben voltunk, és hagytam, hogy az állkapcsom tátva
maradjon, miközben a válaszért kutattam a fejemben.
– Jó éjt, Bea! Próbálj meg nem aggódni túl sokat a holnap miatt.
Nem véletlenül vagy a tabella élén.
Próbálj meg nem aggódni a holnap miatt?
Ez után a felfedezés után az elmém mindenhol járt, csak nem a
holnapnál. Minden idegszálammal a múltra összpontosítottam, egy
tizenegy évvel ezelőtti éjszaka minden egyes távoli részletét
lejátszva, és azon tűnődve, hogy vajon minden, amit Henry
Fairfaxről igaznak hittem, tévedés volt-e.
 11

Karácsony, tizenegy évvel ezelőtt

Hajnali három óra volt, amikor visszaértem a házba. Nem a Coach
House-ba; Fairfaxék két nappal karácsony előtt megapartit
rendeztek, és számos más baráttal és rokonnal együtt a mi
családunkat is meghívták, hogy inkább maradjunk ott éjszakára,
ahelyett, hogy próbálnánk taxit keresni, amelyik ilyen messzire
merészkedik a nottinghamshire-i vadonba.
Az öt hálószobás, vadonatúj ökoházat egészen a napelemes
tetőig megtöltötték a vendégek, és sokuk kiszorult a medencét
körülvevő, fagyos teraszra.
A gyerekek és a tinédzserek a nyári lakba lettek beosztva, amely
társasjátékokkal, egy videójáték-konzollal, CD-lejátszóval és hegynyi
rágcsálnivalóval volt felszerelve. Itt volt az a rekesz sör is, amelyet a
nagyobb gyerekek elcsórtak a házból, amikor a felnőtt vendégek már
elég ittasak voltak ahhoz, hogy ne vegyék észre és ne is törődjenek
vele.
Két üveget a hátizsákomba csúsztattam, és amint lehetett,
kiosontam. A korábban elcsaklizott pótkulcsokat használtam, hogy
kivegyem a biciklimet a csomagtartóból, miután korábban szóltam a
szüleimnek, hogy néhány gyerek valószínűleg biciklizni megy reggel.
Csak húsz percbe telt, hogy bekerekezzek Hatherstone-ba, ami
totálisan megérte.
Adam szülei távol voltak aznap este, és magukkal vitték a
fiatalabb nővéreket is. Kizárt dolog volt, hogy Henry Fairfax
nyaralójában lógjak, amikor itt is lehetek.
 Csakhogy nem egészen úgy alakult, ahogy elképzeltem. Alig
vártam, hogy Adammel a kanapén összebújva pizzát és popcornt
együnk, filmeket nézzünk, csókolózzunk, beszélgessünk, és
megajándékozzuk egymást. Egy ilyen igazán romantikus randira
vágytam mindig is, de ritkán jött össze, mivel a Charis House
diákjaival mindenféle kapcsolat szigorúan tilos volt.
Adam másként képzelte el az estét. Néhány hónappal korábban
töltöttem be a tizenhatot, és néha úgy tűnt, mintha állandóan csak ez
járt volna a fejében.
– Gyere fel – duruzsolta, ahogy a kanapén csókolóztunk. –
Odafent kényelmesebb.
– Még nincs vége a filmnek – kuncogtam, és elfordítottam a
fejem, hogy a képernyőre nézzek.
– A filmet később is megnézhetjük – mondta, és lehajolt, hogy
ajkát a meztelen nyakamra nyomja, egyik keze pedig bekúszott a
kézzel kötött pulóverem alá.
Visszaügyeskedtem magam a kanapé karfájára, és kifésültem a
hajamat az arcomból.
– De hiszen azt mondtad, adsz időt, hogy átgondoljam a dolgot.
Adam elvigyorodott.
– Átgondolni mit? Csak azt kérdeztem, hogy nem akarsz-e feljönni
az emeletre, ahol kényelmesebb.
Az arca kipirult, az egyik szemét eltakarta egy elszabadult tincs,
miközben a másik szeme rám villant. Egy forró, őrült másodpercig
meg akartam ragadni a kezét, felrohanni vele az emeletre, és
hagyni, hogy azt csináljon, amit akar. De még mindig elég józan
voltam ahhoz, hogy tudjam, nem állok készen. Nem akartam hirtelen
felindulásból, kapkodva ügyetlenkedni az ágyán, fél füllel arra
figyelve, hogy a családja hazaérkezik-e. Ha Adam annyira szeret,
ahogy mondja, akkor ezt tiszteletben kell tartania.
– Mi lesz, ha a szüleid visszajönnek?
– Akkor mi lesz? – vonta meg a vállát. – Nem kell ezt titokban
tartanunk előttük, Bea. Nem ők vétózzák meg, hogy a gyerekeik
kivel járjanak.
– Nem jönnél zavarba, ha hazajönnének, és megtalálnának
minket odafent?
Megvonta a vállát.
 – Nem ez lenne az első alkalom.
Látva a döbbenetet az arcomon, megragadta a kezemet, és a
homlokát az enyémhez támasztotta.
– Bocsánat! Csak egy vicc volt, sajnálom. Nem volt vicces. Egy
hülye idióta vagyok, aki annyira szerelmes beléd, hogy nem tud
tisztán gondolkodni, nemhogy értelmesen beszélni.
– Oké.
– Oké, feljössz az emeletre?
Próbáltam nem tudomást venni arról, ahogy az egész arca
felragyogott.
– Oké, megbocsátok neked. – Félig felültem, helyére rángattam a
pulóveremet, és kibontakoztam az öleléséből, miközben úgy tettem,
mintha elmerülnék A Karib-tenger kalózaiban.
Adam várt néhány percet, mielőtt ujjait gyengéden az enyémek
közé fonta.
– Nem volt senki más – motyogta. – Úgy értem, tudod, hogy
voltak már barátnőim. De egyikük sem jött el hozzánk. Soha nem
hívtam meg őket.
Egy centivel közelebb kúszott.
– Egyikük sem állította el a lélegzetemet, vagy dobogtatta meg a
szívemet. Nem gondoltam rájuk állandóan, és nem hiányoztak
minden alkalommal, amikor nem voltunk együtt. Nem voltam beléjük
szerelmes.
– Még mindig a volt barátnőidről beszélsz? – mondtam, és bordán
könyököltem, amikor visszacsúszott mellém.
– Nem. – Lecsúszott a kanapéról, letérdelt elém, és könyörgő
szemmel az ölembe támasztotta az állát. – Rólad beszélek. A
csodálatos, elképesztő rólad. Szeretlek, Bea Armstrong.
– Én is szeretlek. Megnézhetnénk a film hátralévő részét?
Úgy tűnt, hogy nem. Tizenöt perccel később Adam szülei
hazaértek, és lehuppantak a másik kanapéra. Az egyetlen jele, hogy
észrevettek, egy gyors „mizújs?” volt, amit egy arra vonatkozó kérés
követett, hogy lépjünk le. Így aztán mégiscsak Adam hálószobájában
kötöttem ki.
– Sajnálom, sajnálom – suttogta. Forró leheletét a bőrömön
éreztem, miközben másodszor is eltoltam a kezét. – Ellenállhatatlan
vagy.
 – Mit akar ez jelenteni? – kérdeztem hátrahúzódva.
– Azt jelenti, hogy olyan gyönyörű vagy, hogy legszívesebben
megérintenélek. – Egyik ujját végighúzta a bőrömön a farmerom
dereka felett, melynek nyomán hullámokban futott végig rajtam a
libabőr.
– És megcsókolnálak. – Lágy csókot nyomott közvetlenül a fülem
alá.
– És ezt jobban akarod, mint azt, hogy tisztelj engem? –
kérdeztem a nyomástól törékennyé vált hangon.
Ezúttal Adam volt az, aki elhúzódott. Felült, egyik kezével beletúrt
összekócolódott hajába, miközben nekidőlt az ágytámlának.
– Ha nem tartanám tiszteletben a határaidat, nem lennénk együtt.
Ahogy lenézett rám, úgy éreztem magam, mint egy gyerek.
– Te nem tisztelsz engem, amikor nem csókolhatlak és érinthetlek
meg anélkül, hogy befeszülnél, mert azt hiszed, hogy megpróbállak
rávenni valamire, amiről tudom, hogy nem akarod.
Nem tudtam megszólalni, mert tudtam, hogy ha kinyitom a
számat, akkor sírni kezdek, és még inkább úgy érezném magam,
mint egy ostoba kislány, aki képtelen kezelni egy komoly
kapcsolatot.
– Bárcsak ne hinnéd el, amit a szüleid gondolnak rólam, hanem te
magad döntenél!
– Ez nem igazságos! – Túl késő, a könnyek már megindultak.
– Tényleg? – vonta fel az egyik szemöldökét. – Mert kezd egyre
inkább elegem lenni abból, hogy olyasmiért ítélkeznek felettem, amit
nem tettem.
– A szüleim nem ítélkeznek feletted. A randizási szabály azért
van, mert törődnek veled.
– Nem róluk beszéltem.
– Akkor nem tudom, miről beszélsz!
– Arról beszélek, hogy nem veszel minket komolyan. Nem veszel
engem komolyan. Megszoktam, hogy mindenki más azt hiszi, hogy
valami csődtömeg vagyok, akiben nem lehet megbízni. Azt akartam
hinni, hogy te más vagy. – Megrázta a fejét. – Utálom ezt a
sunyiságot, hogy nem mondhatjuk el a szüleidnek, hogy együtt
vagyunk. De lehet, hogy neked ez egy nagyon kényelmes kifogás
arra, hogy titokban tarts minket, mert szégyelled, hogy egy
iskolakerülővel jársz.
– Ez nem igaz! – Elhúzódtam tőle, és összegubóztam, mindkét
karomat a térdem köré fonva. Hogy fordulhatott át a kedvessége
olyan hangnembe, mintha ki nem állhatna engem? – Miért veszed
magadra?
– Mert ez rólam szól! – mondta, és most már szinte kiabált. –
Mindketten tudjuk, hogy nem azon aggódnak, hogy nem vagy elég jó
nekem! Ez nem egy iskolai fellángolás, Bea. Szeretlek, és örökké
veled akarok lenni, és azt akarom, hogy az egész világ tudjon róla.
Megöl, hogy te nem ugyanezt érzed. – A hangja elcsuklott. – Azt
akarom, hogy büszke legyél rám.
A szavai hatására nem tudtam sem levegőt venni, sem tisztán
gondolkodni.
– Még nem mondhatom el nekik. Ne erőltesd, kérlek, Adam.
Másfél év múlva otthagyjuk az iskolát. Majd akkor elmondom nekik.
– Másfél év? – Elhúzta a száját.
– Nem olyan hosszú idő, ha örökké együtt leszünk.
– Könnyebb kimondani, ha nem te vagy az, aki szarul érzi magát.
– Sajnálom – suttogtam, és a keze után nyúltam.
– Ja. – Megrázta a fejét. – Későre jár. Jobb, ha mész.
– Nekem… nem kell mennem – mondtam, és erősebben
szorítottam a kezét. – Maradhatnék, és mi csak…
– Nem hiszem. Nem kockáztathatjuk, hogy a szüleid megtudják.
Hála annak, hogy úgy éreztem, mintha a szívem darabokra hullott
volna, és a szánkópályává vált, jeges útnak, ami miatt egy árokba
hajtottam, egy örökkévalóságig tartott, mire visszaértem a buliba. A
házra sötétség borult, és amikor odaosontam a bejárati ajtóhoz, az
zárva volt. Miután körbejártam, hogy ellenőrizzem a hátsó ajtókat és
a nyaralót, úgy döntöttem, hogy megpróbálom a garázst. Tudtam,
hogy Henry apjának van fölötte egy műhelye, ahol remélhetőleg
melegebb lesz, mint idekint. Eljutottam egy fémlépcsőig, és mire
merev, zúzódásokkal borított végtagjaimmal felküszködtem magam a
műhely ajtajához, a nyomorúság könnyei az arcomra fagytak.
Hatalmas megkönnyebbülésemre az ajtó nem volt bezárva, és
alig nyikorgott, amikor belöktem és besurrantam.
– Megállj! – Egy rekedtes kiáltás állított meg.
 Három másodperccel és egy felboruló vizespohár hangjával
később felvillant egy zseblámpa fénye, amely pont az arcom felé
irányult, így nem láttam, ki áll mögötte.
De volt egy tippem. Megállj?
Torokköszörülés hallatszott.
– A villanykapcsoló az ajtótól balra van.
A zseblámpa fénysugara a fal egy pontjára mozdult, és gyorsan
felkapcsoltam a lámpát, amely nem volt sokkal fényesebb, mint a
zseblámpa, de legalább a halvány fény most már szétterült a
szobában, nem pedig rám koncentrálódott.
Henry az egyik csupasz betonfalnak dőlve ült, a dereka körül
nyitott hálózsák terült szét. Egy bojtos gyapjúsapkát viselt, amelyet
gyorsan lerántott, majd felkapta a szemüvegét a padlón lévő
rendezett kupacból, és az orrára csúsztatta.
– Mit keresel itt? – kérdeztük mindketten, pontosan egyszerre.
Talán vicces is lett volna, ha épp nem vagyok átfázva, a teljes
kimerülés határán, és nem az az egyetlen vágyam, hogy találjak egy
csendes sarkot, ahol kibőghetném a szerencsétlen szívemet.
Henry felhúzta a térdét, és rátámasztotta a könyökét.
– Azt hittem, itt több esélyem lesz egy kicsit aludni, mint a
nyaralóban. – Rám nézett. – Nem mentél haza?
Megvontam a vállam, miközben düftinkabátom gombját
babráltam.
– Nem.
Addig vizsgálgatott, amíg a logikus agya össze nem rakta a képet.
– Ó. Elmentél a barátodhoz.
– A ház be van zárva.
– Értem.
Tétován beljebb léptem a szobába.
– Nem bánnád, ha…?
Henry felsóhajtott, és elkezdett kikecmeregni a hálózsákból.
– Nem túl tiszta.
– Nem! – emeltem fel az egyik kezemet tiltakozásul. – Nem úgy
értettem, csak arra céloztam, hogy nem baj, ha itt maradok? Majd…
ööö… – Körbevizslattam a fémpolcokat és a különféle eszközök
halmait, majd leültem egy üres betonfoltra, és ügyetlenül
nekitámaszkodtam valami műanyag ládának, ami néhány centit
hátracsúszott, mielőtt nekiütközött valami másnak. A padlót még
magamnál is hidegebbnek éreztem, és ahogy a biciklizés keltette hő
kezdett elillanni, az izmaim megborzongtak. Úgy tettem, mintha
mindez tökéletesen rendben lenne, behunytam a szemem, és
megpróbáltam azt mímelni, hogy az elalvás határán állok.
Vacogó fogaim elárultak.
– Csakis azért jöttem ide, hogy tudjak egy kicsit aludni. Ha azt
hiszed, hogy menni fog, miközben végighallgatom, ahogy
hipotermiás leszel, akkor még rosszabb véleménnyel vagy rólam,
mint gondoltam.
– Nagyon sajnálom, megpróbálok csendesebben halálra fagyni. –
Kis gombóccá gömbölyödtem, és svájcisapkámat olyan mélyen
húztam a homlokomra, amennyire csak lehetett.
Egy hosszú pillanat után Henry ismét megszólalt, hangja ezúttal
lágy volt.
– Ne legyél idióta, Bea. Nem fertőző.
– Micsoda? – kérdeztem Henrytől, miután kinyitottam a szemem.
– Bármi, ami miatt a lehető legtávolabb akarsz maradni tőlem.
Ahogy a retinám ismét alkalmazkodott a fényhez, láttam, hogy
kicipzározta és kinyitotta a hálózsákot, így mérete már inkább egy
dupla paplanéhoz hasonlított. Alatta egy felfújható matrac volt, amely
a padlóhoz képest fényűzően kényelmesnek tűnt.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem, miközben kibontottam
nyikorgó végtagjaimat, és felkészültem, hogy csatlakozzak hozzá.
– Úgy értem, hogy egy ágyban aludjunk, nem pedig, hogy fertőző
vagy – tettem hozzá gyorsan, amikor megláttam az arckifejezését,
és csak akkor jöttem rá, mit mondtam, amikor az arca vörösre
váltott.
Úgy döntöttem, hogy nem veszek tudomást az elkövetkező kínos
helyzetről, átmásztam a kacatok között, és a matrac legtávolabbi
végébe süllyedtem, majd tétován bemásztam a takaró alá.
Összegömbölyödtem, hogy a lábam minél kevésbé lógjon a betonra,
és csak az arcom felső fele legyen szabadon, miközben a lehető
legkevesebbet foglaltam el a hálózsákból, és ami a legfontosabb,
igyekeztem teljesen kizárni annak az esélyét, hogy véletlenül
hozzáérjek az alvótársamhoz.
 Henry visszafeküdt, így most egészen közel kerültünk
egymáshoz, és mindketten a plafon felé néztünk, miközben minden
apró susogás visszhangzott a feszültségtől. Amikor Henry hirtelen
felugrott, egy pillanatra azt hittem, hogy ez az egész túl sok lett neki,
és el akar menekülni, de ehelyett lekapcsolta a villanyt, majd
visszatért a rögtönzött ágyhoz.
Lassan, némán elengedtem egy sóhajt, megkönnyebbülve, hogy
ilyen sötét van, és még ha nem is tudtam elaludni, legalább nem
kellett aggódnom amiatt, hogy Henry figyel engem. Sajnos nem
kellett látnia ahhoz, hogy tudja, még mindig fázom. A vékony matrac,
amely siralmas gátat képezett a padlóból felszivárgó hideg ellen,
gyakorlatilag vibrált vad reszketésemnek köszönhetően.
– Oké, most akkor mellettem dideregsz. Ez nem igazán oldotta
meg azt a problémát, hogy hogy fogok aludni.
– Te mondtad, hogy jöjjek ide! – Még mélyebben befúrtam magam
a hálózsák alá, így csak a fejem teteje látszott ki. – Pár perc múlva
felmelegszem.
Henry addig araszolt a matracon, amíg a karja az enyémhez nem
ért.
– Ez segít?
Majdnem hangosan felnyögtem, annyira sokat segített. Az egész
teste meleget sugárzott, és nem tudtam megállni, hogy ne
fészkelődjek egy kicsit közelebb. Henry egy lendületes mozdulattal
felemelte a karját, és határozottan körém fonta, miközben én a
mellkasa oldalához simultam.
– Jobb?
– Igen. Köszönöm.
– Nem túl furcsa?
– Kibírhatatlanul furcsa.
– Mindent összevetve kevésbé furcsa, mint arra ébredni, hogy
hipotermiában meghaltál, miközben egy ágyban feküdtél velem.
– Az határozottan rosszabb lenne.
– Megjegyzés magamnak: korábbi kijelentéseivel ellentétben Bea
úgy véli, hogy megérinteni engem jobb, mint a halál.
Egy centivel felemeltem a fejem, mintha rá akarnék nézni, annak
ellenére, hogy csak sűrű feketeséget láttam.
– Tudós létedre totális drámakirálynő vagy.
 – Nem én mondtam, hogy inkább meghalok, mint hogy
megfogjam a kezedet.
Reszketést éreztem az arcom alatt, ami valószínűleg azt jelezte,
hogy Henry a nevetését próbálja elfojtani.
– Hogy a fenébe emlékszel erre? – kérdeztem, miközben egy
halvány emlék villant fel a fejemben arról, hogy a szüleink egy
korábbi karácsonyi bulin megpróbáltak minket arra kényszeríteni,
hogy együtt táncoljunk.
– Ez az a fajta sértés, ami sebhelyet hagy.
– Ó, fogd be! Téged is ugyanúgy taszított az ötlet.
Henry nem szólt semmit, de a mellkasa hosszú, lassú
lélegzetvétellel emelkedett és süllyedt. Gyapjúpulóvere füstös illatot
árasztott az esti tűztől, az izzadság alig érzékelhető nyomával. Ez az
illat ezernyi gyermekkori emléket idézett fel, melyek nyomasztóan
ismerősek és furcsán megnyugtatóak voltak a kínos helyzet ellenére
is.
Ha más fiúról lett volna szó, igencsak kétesnek találtam volna az
indítékait, vagy az üzenetet, amit az ittlétemmel sugallok. De
Henryről volt szó, és bármennyire is idegesítő tudott lenni, tudtam,
hogy ezt a helyzetet is azzal a távolságtartással fogja kezelni, amit
mindig alkalmaz. Én meg is bíztam benne, feltétel nélkül.
– Akarsz róla beszélni? – kérdezte Henry, halk dörmögésével
megszakítva a csendet.
Vártam, miközben arcomon éreztem egyenletes szívdobbanásait.
– Miről? – Őszintén szólva, félig féltem megkérdezni.
– Sírtál. Amikor bejöttél.
Ó.
– Nem, tényleg nem szeretnék. – Az volt az egyik legnehezebb
dolog abban, hogy Adammel voltam, hogy nem volt senki, akivel
beszélhettem volna róla, de ha mégis úgy döntenék, hogy beszélek,
Henry lenne az utolsó ember, akinek kiönteném a szívem. Hirtelen
válaszom azonban felkavart valamennyit a korábbi feszültségből, és
valamit mondanom kellett, hogy újra lecsillapítsam.
– Szóval, megállj?
Henry megdermedt.
– Egy pillanatra azt hittem, hogy egy útonálló titkos búvóhelyére
bukkantam.
 – Azt hiszem, félrehallottad. Csak annyit mondtam, hogy…
ehhöm. Köhögtem. – Egy köhögés és a „megállj” szó elfojtott
keresztezését hallatta, mintha bizonyítani akarná. – Látod? A
körülményeket tekintve érthető hiba.
– Okééé, ez mindent megmagyaráz. Amikor azt mondtad, hogy
„megállj” – eltúlozva köhögést imitáltam –, azt hittem, azt mondtad,
hogy „megállj”. – Másodszorra pontosan ugyanígy megismételtem. –
Az én hibám.
Hallottam, ahogy Henry a fejét vakarja azzal a kezével, amelyik
nem a karomon pihent, mintha próbálná beindítani az agyát.
– Ha beprogramozhatnál egy robotot, hogy jobbá tegye a
karácsonyodat, mit tenne?
– Mi? – Nevetnem kellett ezen a teljesen Henry­szerű
témaváltáson. – Fogalmam sincs. De az a furcsa érzésem van, hogy
már régóta gondolkodtál rajta.
– Én ajándékcsomagolásra programoznám.
– Komolyan? Nem arra, hogy valahogy megajándékozza a
szegénységben élő gyerekeket, vagy az összes hulladékot megújuló
energiává alakítsa? Annyi minden csodás dolgot tehetne, és te csak
az ajándékcsomagolásra gondolsz.
– Hát, nyilvánvalóan ezek a dolgok sokkal jobbak, ha a robot
globálisan tenné jobbá a karácsonyt, de a kérdés egyéni szintű volt.
– Oké. Szóval, mi lenne, ha megcsinálná azt az aljas házi
feladatot, amit Mr. Bennet adott?
– Mi hasznom származik abból, hogy egy robot eltéríti az
oktatásomat?
Arcomat a mellkasának döntöttem, és felnyögtem.
– Nos, még ha nem is tudnád elviselni, hogy egy gép ellopja a
házi feladat adta szórakozásodat, biztosan vannak sokkal nagyobb
dolgok is, mint az ajándékcsomagolás. Aligha ez a legnagyobb
probléma az életben.
– Beszélj a magad nevében – pufogott Henry. – Az egész
délutánomat a ragasztószalaggal való birkózásra pazaroltam,
miközben az esszéhez is kutathattam volna. Ráadásul most egy
papírvágás van pont a mutatóujjamon, amitől sokkal nehezebben
tudok írni.
– Hát, akkor erről ennyit. Mi mást akarhatnál még?
 – Ítélkezhetsz, de nem hallom, hogy bármi jobbat kitalálnál.
Rendben. Ezt a kihívást el kellett fogadnom.
– És a házi feladatról nem mondhatsz semmit. Azt már
megbeszéltük.
– Hát, nekem tutira az lenne. De ha ragaszkodsz egy másik
válaszhoz, akkor… egy robot, amelyik a terveimből valódi ruhákat
tud varrni, hogy végre egyszer legyen valami rendes karácsonyi
ruhám.
– Tényleg? – Henry teljesen elképedt. – Ettől lesz jobb a
karácsonyod? Amíg funkcionálisak és kényelmesek, kit érdekel,
hogy néznek ki a ruhák?
– Téged nyilvánvalóan nem! – vágtam vissza. – A ruhák azt
fejezik ki, hogy ki vagy. Elmondják a többi embernek, hogy milyen
vagy, hogy milyennek látod magad.
Henry felhorkant.
– Az enyémek nem.
– Például – folytattam, nem zavartatva magam –, a tieid azt
mondják, hogy téged nem érdekel, mit gondolnak rólad.
Henry egy pillanatig hallgatott.
– Azt hiszed, ez engem nem érdekel?
Megmozdultam a hálózsák alatt, nem tudtam, hogyan reagáljak
arra, hogy Henry majdnem emberi hangon szólalt meg.
– Nem igazán próbálsz beilleszkedni a tömegbe.
– Az, hogy nem vagyok hajlandó megváltoztatni magam a
népszerűség kedvéért, nem jelenti azt, hogy nem érdekel, bárki mit
gondol rólam.
Hűha! Ezt tényleg nem gondoltam volna.
– De ez a te robotod, nem az enyém. Ha szeretnél néhány csini
karácsonyi ruhát tervezni, akkor rajta. – A hangja elhalkult, ahogy
folytatta. – Én személy szerint nagyszerűnek tartom, hogy mindig
máshogy nézel ki.
– Nem mintha a külsőm számítana, természetesen.
– Természetesen. – Henry ismét köhögött. – Szóval, a karácsony
el van intézve. Mi a helyzet egy nyaralásrobottal, az mit csinálna?
Ahogy folytattuk a beszélgetést, az Adammel folytatott vita
fájdalma az árnyékba veszett, és fokozatosan megszűntem
kényelmetlenül érezni magam, egyszerűen azért, mert Henry
ugyanolyan tárgyilagos, nyugodt és higgadt volt, mint mindig.
Valamikor elszundíthattam, mert üzenetjelző hangok zápora
rántott ki az álomból arra, hogy a fejem még mindig Henry mellkasán
pihen, és az egyik karom és lábam összefonódott az övével. Az
éjszaka egy pontján úgy helyezkedtünk, hogy mindketten teljes
hosszunkban feküdtünk a matracon, magunk köré gyűrve a
hálózsákot, így amikor sietve arrébb kúsztam, ismét a betonon
kötöttem ki, és a jeges levegő süvítése tett arról, hogy immár
teljesen ébren legyek.
A kabátzsebemből előhúztam a telefonomat, amelynek
képernyőjén több üzenet világított.

SAJNÁLOM.

SZERETLEK.

BÁRCSAK ITT LENNÉL!

KÉRLEK, MONDD, HOGY RENDBEN VISSZAÉRTÉL.

ÉS HOGY NEM UTÁLSZ ENGEM.

ÉS HOGY ÉN LEHETEK A TITKOS BARÁTOD, AMEDDIG JÓNAK LÁTOD. CSÓK

– Minden rendben? – kérdezte Henry, hangja reszelős volt az

álomtól. Elmosolyodtam, ahogy a boldogság hulláma elöntötte a
mellkasomat.
– Igen.
Adam küldött még egy üzenetet, miután válaszoltam, hogy
tudassam vele, jól vagyok, és én is sajnálom.

ALUDJ JÓL. RÓLAD FOGOK ÁLMODNI. CSÓK

Visszatettem a telefont a zsebembe, visszasurrantam a hálózsák

alá, és egyenesen feküdtem, mint egy deszka, ügyelve arra, hogy
testem egyetlen centimétere se érjen Henryéhez. Gyanítottam, hogy
ha Adam tudná, kivel alszom együtt, a féltékenység helyett inkább jól
szórakozott volna, de nem kockáztattam meg, hogy elmondjam neki.
Szép dolog volt Henrytől ez az egész, és nem akartam, hogy Adam
rosszindulatú viccet csináljon belőle.
– Akkor jó éjszakát – mondta Henry, és a hangja olyan lágy volt,
mint az árnyékok.
– Jó éjt. Még egyszer köszönöm, hogy nem hagytál meghalni.
– Ez a legkevesebb, amit megtehetek a gyerekkori jegyesemért.
– Oké, szóval, most megint furcsává tetted.
Kivéve, hogy nem volt furcsa. Vagy inkább az volt az egyetlen
furcsa dolog abban, hogy Henryvel egy ágyban aludtam, hogy
mennyire normális és nem furcsa érzés volt.
A tanév hátralévő részét mégis azzal töltöttem, hogy úgy tettem,
mintha ott sem lenne. Ami, visszagondolva, miközben tizenegy évvel
később egy skót kastély nyikorgó ágyában feküdtem, valószínűleg
az egyik legostobább és leggonoszabb dolog volt, amit valaha
tettem.
 12

Miután egy éjszakán keresztül forgolódtam a skót kockás takarók

között, és próbáltam nem zavarni a szobatársamat, nem sokkal hét
után kikászálódtam az ágyból, és villámgyorsan lezuhanyoztam.
Mire újra előbukkantam az interjúra szánt öltözékemben, egy
vörösbegyekkel borított, vádliközépig erő tearuhában, Henry már
farmerben, vastag pulóverben és a csizmájában volt, és az ablakon
bámult kifelé.
– Megérkezett a hó – mondta a vastag hóréteg felé biccentve,
amely most az ablakon túli kertek minden négyzetcentiméterét
beborította.
– Ezt én is megmondhattam volna. – Odamentem, hogy
meggyőződjek róla, az előrejelzésem, miszerint legalább nyolc centi
lesz, helytálló volt.
– Gondoltam, elmegyek egy rövid sétára, hogy legyen egy kis
időd felkészülni – mondta.
– Oké, remek. – Megnéztem az időt, és hálás voltam a
tapintatáért. – Nem kell több tizenöt percnél.
Amikor visszaért, már kicsíptem és megszépítettem magam, és
épp az egyik közösségi médiás törzsvendégemnek válaszoltam, egy
fiatalembernek, aki betegsége miatt nem hagyhatta el a házát, de
körülbelül hetente felvette velem a kapcsolatot, és az időjárásról
érdeklődött a kanapéról tervezett képzeletbeli utazásaihoz.
Gyorsan megnyomtam a küldés gombot, kikapcsoltam a csillió
időjárási weboldalt, amelyeket az előttem álló napra készülve
fésültem át, és elindultam reggelizni.
 – Jó reggelt, remélem, pihentető éjszakája volt! – Melody egyik fia
meghajolt, miközben kinyitotta az étkezőbe vezető arany ajtót.
– Köszönöm, uram – válaszoltam, és miközben elmentem
mellette, odabiccentettem neki, és rákacsintottam.
A teremben egy hosszú, sötét asztal állt, amelynél legalább
húszan elfértek volna. Jelenleg négy jelölttársam csoportosult a túlsó
végén, míg ketten az egyik oldalsó asztalnál álltak, és épp az ételből
szolgálták ki magukat. Ebben a teremben minden dekoráció ezüst
volt, beleértve a mennyezetet borító galaxisnyi mennyiségű csillagot,
és a falak mellett sorakozó cserepeket, melyekben hatalmas, festett
ágak voltak elrendezve. Összerezzentem, amikor a nagy ablakokból
álló falra pillantottam, és megláttam az üveghez állított hóembereket,
melyek gombszeme és ferde mosolya kifejezetten baljóslatúnak tűnt.
Egy másik fiú egy tányért nyújtott át, és mihelyt leültem a füstölt
lazacommal és a tojással, egy harmadik fiú forró itallal kínált.
– Remélem, hogy nem dolgoztatok egész éjjel – mondtam, és
hátradőltem, hogy egy bögre gőzölgő teát tölthessen nekem.
– Úgy volt, hogy ma szánkózni fogunk, de aztán a legtöbb igazi
munkás telefonált, hogy túl rosszul van ahhoz, hogy bejöjjön –
válaszolt vállat vonva.
– Nos, ez nagyon nemes tőled, hogy ilyen rövid határidővel
elvállaltad.
– Anya azt mondta, hogy ha nem morgunk, és jól dolgozunk,
akkor két karácsonyi ajándékot hamarabb bonthatunk ki, és pizzát
kapunk uzsonnára és csokoládét reggelire.
– Remek üzletnek hangzik. Esetleg én is kaphatok majd itt
munkát?
A fiú elvigyorodott.
– Nincs elég csoki.
– Értem, értem. Megpróbálom inkább megszerezni a
meteorológusi állást.
A légkör visszafogott módon volt barátságos, a háttérben finoman
zümmögő feszültséggel. Calvin Cotton egy laptopon pötyögött, míg
velem szemben egy Fenella nevű nő ült, és egy kanállal újra és újra
fél grépfrútjába döfött, miközben valójában nem evett belőle semmit.
– Jól vagy? – kérdeztem.
 – Sokkal jobb lenne, ha nem lennék a sofőröd alatt az
eredményjelzőn.
Á, igen, Fenella az utolsó helyen zárta az éjszakát.
– Ez az egész egy kicsit szokatlan, nem gondolod?
A nő grimaszolt.
– Így is lehet mondani. Hogy őszinte legyek, ha az volt Baxter
terve, hogy kiszűrje a gyengébb jelölteket, akkor működik. Azt
hiszem, végeztem itt.
– Tényleg? Biztos vagy benne? Baxternél soha nem tudhatja az
ember. Lehet, hogy ebédidőre már a csúcson leszel.
Még egyszer utoljára beledöfött a grépfrútba, a kanál úgy állt ki
belőle, mint egy zászlórúd.
– De épp ez a lényeg, nem igaz? Nem akarok olyan munkát
végezni, ahol soha nem tudom, hol állok.
Belekortyoltam a teámba, miközben ezen gondolkodtam.
– Értem, mit mondasz, de nem tudom elképzelni, hogy Baxternek
sok köze lenne a mindennapi dolgokhoz, ha a folyamatnak ez a
része véget ér.
– Talán nem. De nem gondolod, hogy sokatmondó, hogy
nincsenek itt producerek vagy más emberek a szerkesztőségből?
Rossz előérzetem van az egésztől. Még ha fel is ajánlaná nekem az
állást, nem hiszem, hogy elfogadnám.
Fenella felállt, ivott egy utolsó kortyot a kávéjából, és kisétált.
Kettő kiesett, hét van még hátra, ha Henryt is beleszámoljuk.
Egy perccel később Summer is megérkezett, közvetlenül Jordan
Jonesszal a nyomában. Ahogyan vihogtak és egymást lökdösték az
ételes asztalnál, azon tűnődtem, hogy talán nem csak Henry és én
voltunk az egyetlenek, akik tegnap este egy szobában aludtak.
Mire nem sokkal később Henry megérkezett, mindenki a
jegyzeteit lapozgatta, az online időjárási adatokat böngészte, vagy –
Summer és Jordan esetében – fényképeket készített és posztolt az
Instagramra.
– Minden oké? – suttogta, és egy tál zabkásával mellém ült.
Bólintottam.
– Jobban lennék, ha tudnám, mi következik, de úgy érzem, hogy
ennél jobban nem állhatnék készen.
 Kilenckor Melody mindannyiunkat visszavezetett a könyvtárba.
Aznap reggel világoskék kosztüm volt rajta, amelynek hátuljára
valaki egy papírlapot ragasztott, amire az volt firkálva, hogy „bökj
meg egy büdös fingért”. Amikor megállt, hogy elengedjen minket,
Henrynek sikerült diszkréten letépnie és a zsebébe dugnia. Baxter
már a kandalló előtt állt, és tweedmellényben és hatalmas
nyakkendővel kísértetiesen hasonlított a két oldalán lévő ludak
egyikére. Miután mindannyian beözönlöttünk, Melody hellyel kínált
bennünket.
– Az eredményjelzőt, ha kérhetem – biccentett Baxter az
asszisztensének. Miután a feje fölött felgyulladt a képernyő, várt egy
ideig, ami mintha egy örökkévalóság lett volna, de valószínűleg
kevesebb volt egy percnél, eközben tekintete lassan pásztázott a
kanapék között.
– Mindannyian tudják a helyezésüket. Ketten már összeomlottak a
nyomás alatt. Hányan maradnak holnapra? Milyen messzire
hajlandók elmenni, hogy megnyerjenek egy olyan életet, amilyenről
nélkülem csak álmodhatnak?
Henry rám pillantott. Arra koncentráltam, hogy normálisan
lélegezzek, és ne engedjem, hogy a belső ellenszenvem
átszivárogjon a tévés mosolyomba.
– Ma reggel kezdődik az igazi mulatság. – Baxter szünetet tartott
a hatás kedvéért, de a jelenlévők mindegyike tudta, hogy ma csak
Baxter fog szórakozni. – Időjárás-vadászat!
– Ó, izgalmasan hangzik – nyögte ki Summer, és közben
idegesen megigazította a haját.
– Az lesz! – vakkantotta Baxter. – Kincsvadászat, csak
időjáráshoz köthető nyomokkal. Nem csak a meteorológiai tudásukat
teszi majd próbára.
Jordan kényelmetlenül megmozdult.
– Hanem az elszántságukat és a munka iránti szenvedélyüket is.
Mennyire elszántan akarják? Jelöltek, mindjárt kiderül!
Ezzel kiviharzott a teremből, tweedzakója mögötte lobogott, és
otthagyott bennünket, miközben azon tűnődtünk, hogy mi a fene
következik most. Melody hamarosan felvilágosított minket.
– Oké, tehát ezekben a tárolókban több nyomot is találnak. –
Felemelt egy ezüstszínű, alufóliába csomagolt csövet, amelyet, úgy
tűnt, a gyerekek készítettek egy konyhai papírtörlő gurigájából. – Hét
zseton van bennük, az önök nevével. Minden nyomot a birtok
területén belül találnak. Egyik sincs a felső emeleten, Baxter
magánszárnyában vagy más, lezárt területen. Ez egy egyszerű
verseny, az egyetlen szabály, hogy nem mozdíthatnak meg és nem
vehetnek el egyetlen tárolót, nyomot vagy zsetont sem a sajátjukon
kívül. Az első nyom hamarosan megjelenik a képernyőn.
Remélhetőleg ebédidőre mindannyian visszaérnek.
Megfordult, hogy elinduljon, majd hirtelen megállt, és újra
megpördült.
– Ó, várjanak, nem hiszem el, hogy elfelejtettem! Baxter
csapatokba osztotta magukat. Várjanak egy kicsit. – Néhányszor
rákoppintott az iPadjére. – Meg is van.
Mindenki aggódva nézett körbe. Valószínűleg joggal lehetett azt
mondani, hogy senki sem akart Jordan Jones párja lenni egy
időjárás-vadászaton. Én személy szerint Henry agyát választanám
bármelyik meteorológus helyett, de ennek hiányában örültem volna
Lincolnnak vagy lényegében bárkinek Summeren kívül.
– Lincoln Kim és Calvin Cotton.
Lincoln és Calvin pacsiztak egymással, míg mi, többiek
csalódottan vártunk. Ők ketten erős csapat lesznek.
– Jordan Jones és Ben Adibisi.
– A francba! – bukott ki Benből, mielőtt észbe kapott volna. – Ne
vedd sértésnek, Jordan.
– Ne aggódj, haver. – Jordan megvonta a vállát. – Brutálisan jó
vagyok a dolgok megtalálásában. Odaverünk nekik!
Így maradtam én, Henry és Summer. Egy pillanatig azon
tűnődtem, vajon Henrynek megengedik-e, hogy kihagyja. Ezt a
gondolatot rögtön felváltotta annak reménye, hogy mindenképpen
mellénk szegődik, mert kezdtem rájönni, hogy ő ennyire kedves.
De nem, nem így történt.
– A sofőr és Summer.
– Mi? – kérdezte Summer, és mosolya az arcára fagyott. – Még
csak nem is jelölt. Hogy lehet ez tisztességes?
– Elnézést. – Nem tűnt úgy, hogy Melody nagyon sajnálja. – Talán
rájöttél, hogy Baxter nem rajong a tisztességesért.
– Hm, és mi lesz velem? – kérdeztem.
 Ezúttal Melody összehozott egy bocsánatkérő orr-ráncolást. – A
ranglista élén álló egyedül versenyez.
– Ó, micsoda balszerencse! – mondta Summer, és hirtelen sokkal
vidámabbnak tűnt.
Mielőtt összeszedtem volna magam, Baxter arca jelent meg a
kandalló feletti képernyőn. Ben gyorsan felemelte a telefonját, hogy
felvegye, és ez a többieket is arra ösztönözte, hogy kövessék a
példáját.
– Gratulálnék mindenkinek, hogy eljutottak idáig. A piros mellett
van.
– Mi? – kiáltott fel Ben, mi, többiek pedig Melodyra néztünk, hogy
valamiféle magyarázatot kapjunk.
– Sok szerencsét! – Egy újabb gyors mosolyt eleresztve
megfordult, és távozott.
– Ez egy vicc. – Summer undorodva ráncolta az arcát. – Őrült.
– Valószínűleg csak arra akar kényszeríteni minket, hogy
céltalanul bolyongjunk, amíg egyenként fel nem adjuk – mondta
Calvin.
Lincoln azonban sokkal kevésbé tűnt bosszúsnak, mint mi.
Megbökte Calvint.
– Megyek, felveszem a csizmámat. Találkozunk öt perc múlva a
folyosón.
Calvin és Lincoln kisétáltak az ajtón, otthagyva minket, akik azt
vártuk, ki lép legközelebb.
– Ez legalább olyan jó kezdetnek hangzik, mint bármi más – vonta
meg a vállát Ben.
– Nincs titkos időjárási kód a piroshoz? – kérdezte Jordan a
telefonját görgetve, miközben kisétáltak.
Summer összehúzott szemmel figyelt engem. Nem kellett
zseninek lenni annak megjósolásához, hogy ezt a játékot nem
ügyességgel, hanem alattomos sunyisággal fogja játszani. Törtem a
fejem, hogy mit jelenthet a nyom. Lehet, hogy csak akkor tudnám
megfejteni, ha megtalálom a „pirosat”, de erős volt a gyanúm, hogy
Lincoln máris felfedezett valami hasznosat Baxter szavaiban.
Úgy döntöttem, hogy a csizma, a kabát és a sapka jó ötlet, és a
szobámba siettem, miközben a nyom körül jártak a gondolataim, de
egy tapodtat sem jutottam közelebb a célhoz. Miután biztonságban
voltam a szobámban, lejátszottam Baxter videójának felvételét,
miközben bebugyoláltam magam a kinti ruhámba, mert száz
százalékig biztos voltam benne, hogy kihagytam valami
kulcsfontosságú dolgot. A negyedik visszajátszásnál találtam meg.
Úgy hangzott, mintha Baxter szándékosan hadart volna, hogy
nehezebben lehessen meghallani, de amikor minden egyes szóra
külön összpontosítottam, nem hittem el, hogy elkerülte a
figyelmemet:
Gratulálnék mindenkinek, hogy eljutottak idáig.
Nem gratulálnék, hanem granulált jég.
Az a porózus, átlátszó jég, amely alacsony hőmérsékleten,
gyakran sima vízen képződik.
A Bigwood-birtok egy kis tó partján feküdt. Becipzároztam a
kabátomat, felkaptam a válltáskámat, majd kiviharzottam az ajtón, és
egyenesen beleütköztem a belépni készülő Henrybe.
– Hé! – Megragadta mindkét könyökömet, megakadályozva, hogy
az ütközés felborítson.
– Bocsánat.
– Gondolom, akkor már rájöttél? – kérdezte, és remény csillogott
a szemében.
– Igen. Ne haragudj, már jó tíz perccel le vagyok maradva Calvin
és Lincoln mögött.
Oldalra lépett, hogy elengedjen, de öt lépéssel később csúszva
érkeztem vissza.
– Várj, te is?
Henry grimaszt vágott, miközben felhúzta a kabátját.
– Miért vesződnénk a nyomok megkeresésével, ha egyszerűen
követhetjük a többieket?
– Így nem lehet nyerni.
– Másodikak lehetünk. És aztán elgáncsoljuk vagy más módon
feltartjuk a vezető csapatot, és így eléjük vágunk.
– Ez szörnyű!
– Az. – Feltette a kalapját, és megrázta a fejét. – A folyosón
ólálkodik, és arra vár, hogy az után osonjon, aki először elindul.
– Ugye mindent megteszel, hogy szabotáld a szabotázsát?
Henry elvigyorodott. Olyan ritka volt ezt látni, hogy melegség járta
át a mellkasomat.
 – Ez attól függ, hogy ki van elöl.
– Nos, győzzön a legjobb csapat. – Nem tudtam megállni, hogy
ne vigyorogjak vissza. Ha Summer egy másik csapatra tapadna rá,
talán mindkettőjük mellett el tudnék siklani.
– Nem fogsz nyerni, ha az ajtóban állva beszélgetsz velem.
Szó nélkül megfordultam, és a lépcső felé rohantam.
 13

Olyan volt kilépni a házból, mintha egy fagyasztóba sétáltam volna

be. A havazás elállt, de a szél ádáz módon fújt, hótorlaszokat épített,
és minden centiméternyi szabadon hagyott bőrfelületbe belesüvített.
A délelőtti óra ellenére az égbolt komor volt, a további havazást jelző
puskaporos szürkeséggel.
Egy gyors ellenőrzés a telefonom térképén elárulta, hogy a tó fél
mérföldre fekszik a ház mögött. Próbáltam arra menni, ahol esetleg
ösvények rejtőzhetnek a hó alatt, így kikerültem egy manóhármast,
és egy fasor felé slattyogtam.
A hó kisebb volt a fenyők alatt, de nagyjából ez volt az egyetlen,
ami megkönnyítette a dolgom a nyílt terephez képest. Mivel nem
találtam egyértelmű utat, a törzsek között kezdtem el átnyomakodni,
alacsonyan guggolva és lehajolva, hogy elkerüljem a mélyre lógó
ágakat. Úgy éreztem, mintha a szél ledörzsölte volna a felső
bőrréteget az arcomról, és a vastag csizma ellenére a lábam teljesen
érzéketlenné vált. Néhányszor azt hittem, hogy élénk kabátok
villanását pillantom meg előttem és balra tőlem, de az erdő
sötétjében lehetetlen volt biztosra menni. Nemegyszer szúrást
éreztem, amikor egy gally megkarmolta az arcom, és kezdtem
komolyan elgondolkodni azon, hogy mennyire is akarok Baxter
Bigwoodnak dolgozni.
Amikor már éppen eldöntöttem, hogy feladom, és visszamegyek a
való világba, ahol az állásinterjúk kérdések megválaszolásából
állnak egy meleg szobában, észrevettem, hogy a szürkeség enyhül
előttem, és néhány szúrós méterrel később kitörtem a fák közül.
 A tó közvetlenül előttem volt, a víz egy kavicsos part sekély
lejtőjét nyaldosta. Szemközt a hegyek sötétzöld, barna és lila színű
faliszőnyegként ölelték körül a túlsó partot. A látvány lenyűgöző volt,
és azonnal eloszlatta mindazt a kellemetlenséget, amit
elszenvedtem, hogy eljussak ide. Órákig tudtam volna csodálni,
csakhogy távolabb, a part mentén egy sor csónak állt, mindegyik
más színűre festve. Könnyű volt észrevenni a víz felszínén szétszórt
jégfoltokat, és még könnyebb volt látni, amint Calvin és Lincoln a tó
széle mentén sprintelnek, Summer pedig bokacsizmában botorkál
utánuk.
A csónakoktól nem sokkal odébb állt meg, így amikor közelebb
siettem, hallottam, ahogy a telefonjába kiabál.
– Megkerülték a tavat, és visszamentek a fák közé. Teszek egy
gombostűt a térképre, hogy lásd, hol tudod megelőzni őket. Nem,
még nem találtam meg. Mindjárt megnézem.
Megfordult, és épp meglátta, amint bemászom a piros csónakba.
A parttól karnyújtásnyira lévő jeget pásztáztam, de nem láttam
semmit. Esetleg megkockáztathattam, hogy rálépek a jégre, vagy a
csónakon belül nézek körül. Nem tartott sokáig, mire észrevettem
egy kis fadobozt a hajó orránál.
– Ó, zseniális! Szép munka.
Meglepetten rándultam össze, ahogy Summer átnézett a vállam
fölött, miután valahogy észrevétlenül felbukkant mellettem.
– Mi van benne?
– Miért akarod tudni? Hiszen csak hagynod kell, hogy valaki más
kitalálja, hogy aztán utánalopakodj.
– Micsoda, és te nem úgy jutottál ide ilyen gyorsan, hogy követtél
engem? – Azt a fajta nyálas ajakbiggyesztést mutatta be, ami a
főnökünknél talán beválik, de én legszívesebben felpofoztam volna
érte. – Ne légy ünneprontó, csak mert velem van a sofőr. Mi történt
azzal, hogy mi, időjóslányok összetartunk?
Rá se rántva lefényképeztem a nyomot, felkaptam egy zsetont, és
már éppen vissza akartam dobni a dobozt a jégre, amikor úgy
döntöttem, hogy Summernek igaza van. Ha ragaszkodom az
interjústratégiámhoz, hogy önmagamat adom, nem leszek vele
kicsinyes. Átadtam Summernek a dobozt, kimásztam a csónakból,
és elindultam abba az irányba, amerre a másik csapatot láttam
távozni néhány perccel korábban.
A következő közel két órában nem láttam Summert. Hogy őszinte
legyek, voltak pillanatok, amikor a közelben lehetett, de mivel a
szememet rezzenéstelenül az előttem lévő alattomos talajra
szegeztem, bármi elkerülte volna a figyelmemet, ami kisebb egy
gyapjas mamutnál.
Ennyi idő alatt még három további nyomra bukkantam,
mindegyiket kártyára írták és a konyhai papírtekercsből készített
csőtartályok belsejébe tömték. Az első kettő egyszerű volt azok
számára, akik bármit is tudtak a meteorológiáról, a harmadik
azonban megakasztott, amíg rá nem jöttem, hogy egy
anagrammáról van szó.
Az időjárás-vadászatot talán kalandnak is fel tudtam volna fogni,
ha együtt dolgozom valakivel. Egyedül botorkálni a hóban, miközben
komposztkupacok mögött és átázott fák gyökerei között kutatok,
inkább egy rossz álomhoz hasonlított. A vihar széle végigsöpört a
birtokon, megrázta a fákat, és kóbor gallyakat és egyéb törmeléket
dobált ide-oda.
A szemem előtt megjelent a kép, hogy a többi jelölt már régen
végzett, és a könyvtárban forró italok és teasütemények mellett
nevetgélnek és viccelődnek, és azon tanakodnak, hogy vajon
kiküldjenek-e értem egy keresőcsapatot. Egészen addig, amíg be
nem fordultam egy rozoga melléképület sarkánál, és meg nem
pillantottam Bent, aki egy rozsdás padon kuporgott.
– Bea, szia! – Megpróbált mosolyogni, de inkább zokogás lett
belőle.
– Jól vagy? Hol van Jordan?
– Jordan?
– A társad a vadászatban.
– Ó, igen… Jordan. Órákkal ezelőtt feladta.
– Még csak néhány órája vagyunk itt kint.
– Tényleg? – Ben grimaszolt. – A telefonom lemerült a harmadik
nyomnál.
– Megtaláltad már az ötödiket? Azt hittem, valahol ennél az
épületnél kell lennie.
Megrázta a fejét.
 – Elfelejtettem, mi állt rajta, és telefon nélkül nem tudtam
lefényképezni, és azt sem tudtam kitalálni, hogy hol vagyok. Nagyon
sokáig bolyongtam, aztán gondoltam, itt várok, és remélem, valaki
megtalál.
– Kész rémálom, nem igaz? – Leültem mellé. Ajka riasztóan kékre
színeződött, ujjai merev karmokká görbültek.
– Igen. Szó szerint rémálom. Először vagyok Skóciában, és
másodszor látok havat. Nem is tudtam, hogy bárhol is lehet ilyen
hideg a Földön.
– A legjobb módja annak, hogy felmelegedj, ha elkezdesz
mozogni. Adj egy percet, hogy megtaláljam a nyomot, és máris
felpezsdíthetjük a véredet.
Végül két percbe telt, mire megtaláltam a fényes tartályt egy
felfordított virágcserép alatt. Meglepetésemre még mindig benne volt
az összes zseton, ami azt jelentette, hogy valahogy megelőztem a
többieket. Úgy tűnik, hogy az anagramma Lincolnt és Calvint is
megakasztotta.
– Meg tudod oldani? – kérdezte Ben, miközben az oldalához
csapdosta a karját.
– Nincs benne rejtjel, csak annyi, hogy egyenesen a könyvtárba
kell menni, és bemondani a jelszót, a „pirocumulus” szinonimáját.
– Bárcsak lenne errefelé egy füstgomolyfelhő! Az talán
felmelegítene minket egy kicsit! – Ben körülnézett. – Fogalmam
sincs, merre kell visszamenni a házhoz.
Amint a megítélésem szerinti helyes irányba mutattam, Calvin és
Lincoln bukkant elő sprintelve az épület oldala mögül, mellkasuk
zihált a megerőltetéstől.
– Kérlek, mondd, hogy van itt valahol egy nyom – kapkodott
levegő után Lincoln. – Nem kell részletezned, de ezt már nem bírom
sokáig. Egy szökőkútban keresgéltünk, és annyira elzsibbadtam,
hogy azt sem tudom, hideg van-e még.
– Nézd! – Calvin felém mutatott, ahogy még mindig a tartályt
szorongattam, látszólag képtelen volt magából több szót kifacsarni.
Benre pillantottam, aki határozottan bólintott, majd átadtam a
tartályt Calvinnek. Ben és én már épp megfordultunk, hogy
elinduljunk, amikor még két ember tántorgott a látóterünkbe.
 – Fogd meg! – kiáltotta Summer, és a hozzá legközelebb álló
Lincolnnak rontott. Ahogy mindketten a hóba zuhantak és igyekeztek
kibogozni magukat, Henry csak állt ott, összefont karral, miközben
Calvin elolvasta a nyomot, elvette a zsetont, és sietve elindult, a
tartályt pedig egy magyalbokorba dobta, ahogy elfutott mellette.
– Mi a fene, ember? – kiáltott utána Lincoln.
– Csak egy győztes van! – szólt vissza Calvin. – Szükségem van
erre a munkára.
– Meg kellene próbálnod utolérni – mondta Ben, miközben
Summer a nadrágja hátsó részénél fogva ismét a földre rángatta
Lincolnt. – Még mindig nyerhetsz.
– Calvin a saját csapattagját árulta el. – Megráztam a fejem. – Ez
nem tisztességes.
– Baxternek nem kenyere a tisztességes eljárás – emlékeztetett
Ben.
– Neki talán nem, de nekem igen. – Közelebb mentem a
magyalbokorhoz, hogy valami bottal kipiszkáljam a tartályt, amíg
Henry át nem nyúlt mellettem, be az ágak közé, és ki nem húzta.
– Igen! – kiáltotta Summer, és gyomorszájon könyökölte Lincolnt,
ahogy elcsörtetett mellette Henry felé. Csapattársa várt, amíg
Summer kétlépésnyire ért tőle, aztán elhajolt mellette, és Lincoln felé
dobta a tartályt, akinek végre sikerült felegyenesednie.
– Köszönöm, haver! – mondta Lincoln, miközben döbbenet ült ki
az arcára.
– Áruló! – sikoltotta Summer, és durván meglökte Henryt, majd
megpördült Lincoln felé, aki már felkapta a zsetonját, elindult Calvin
után, és futás közben a földre dobta a tartályt.
Henry, akinek szemmel láthatóan meg sem kottyant Summer
lökése, rám és Benre nézett.
– Ideje visszamenni a melegbe?
– Igen! – Ben megborzongott. – Mutasd az utat!
Jó tizenöt percig félig botladoztunk, félig kocogtunk, mígnem
hirtelen feltűnt a ház a távolban, miután megkerültük egy magas
sövény sarkát. Ben többször is erősködött, hogy menjünk tovább
nélküle, nem akarta, hogy lassú tempója tönkretegye az esélyünket,
hogy utolérjük a többieket. Henry azonban biztosította őt, hogy ő
nem bajlódott azzal, hogy összeszedje a zsetonokat, így amúgy
sincs esélye a győzelemre, és én is túlságosan kiábrándultam az
egész komédiából ahhoz, hogy a szélviharban nekivágjak a nyílt
havas tájnak a két nagyobb férfi nélkül, akik megakadályozhatják,
hogy elfújjon a szél.
Néhányszor hátrapillantottam oda, ahol Summer sántikált a
hegyes csizmájában, miközben a haja az arcát csapkodta.
– Azt hiszem, jobb, ha megvárjuk – mondtam végül, amikor
megbotlott, és beleesett egy hótorlaszba. – Különben megsérül vagy
hipotermiás lesz.
– Egy pillanatnyi habozás nélkül itt hagyna téged kint – válaszolta
Henry szemöldökét felhúzva, mintha azt kérdezné, hogy biztos
vagyok-e benne.
– Megvárja majd, hogy elérjük a bejárati ajtót, aztán lelök minket a
kőlépcsőn – tette hozzá Ben.
Mély, fagypont alatti levegőt vettem.
– Tudom.
Mihelyt ezt kimondtam, Henry visszabotorkált, hogy segítsen
Summernek lábra állni. A lány először elhárította, amíg Henry
közelebb nem hajolt, és mondott valamit, ami után megengedte,
hogy belekaroljon, és elindultak, hogy visszaküzdjék magukat
hozzánk.
Ahogy Ben és én a bejárati ajtóhoz értünk, Summer két lépéssel
mögöttünk megállította Henryt.
– Most már elengedheted a karomat. Nézz rám! Három
hótorlasszal ezelőtt már régen túl voltam azon, hogy megpróbáljak
nyerni.
Henry halvány mosolyt eresztett meg a lány felé.
– Nem az a fajta ember vagyok, aki befejezetlenül hagy egy
munkát.
A könyvtár ajtajához egy szedett-vedett, jéghideg jelöltekből álló
szánalmas kupac botorkált oda. Miközben a kabátunkra tapadt hó a
járólapra csöpögött, és a folyosói meleg fuvallat hatására levegő
után kapkodtunk, Ben és én egyszerre kopogtattunk az ajtón.
– Füstgomolyfelhő! – kiáltottuk. Summer hangja még
hangosabban harsogott, miközben Henry úgy nézett ránk, mintha
félrebeszélnénk.
 Melody kinyitotta az ajtót, széles vigyor ült az arcán, amíg meg
nem látta, hogy milyen állapotban vagyunk.
– Ah! Látom, egy kicsit még mindig fúj a szél odakint.
– Ha megkérdezett volna minket – nyögtem –, elmondtuk volna,
hogy a vihar délre megérkezik.
– Rendben, nos, óriási gratuláció, hogy visszatértek – mondta, és
ragyogó mosolyát némi aggodalom árnyékolta be. – A fiúk elviszik a
kabátjaikat, az ebédlőben pedig leves és friss kenyér vár. Jól van,
Summer?
– Mmmf! – nyögött fel frusztráltan Summer, amikor Henry nem
volt hajlandó elengedni a karját, hogy Ben és én mehessünk be
először.
Kissé csalódást keltő volt, amikor heroikus küldetésünk végén
bevonultunk a könyvtárba, és Billyn, Benjin és Bobbyn kívül senkit
sem találtunk ott. De azt kell mondanom, hogy amikor csatlakoztunk
Calvinhez és Lincolnhoz az ebédlőben, az első korty fűszeres
paszternákleves a legfinomabb dolog volt, amit valaha ettem.
Baxter akkor tűnt fel újra, amikor az óriási szelet almás
süteményeket tea és kávé követte. Az étkezés visszafogott volt,
Calvin friss, száraz ruháiban lehajtott fejjel az ételre figyelt, mi,
többiek túlságosan fáztunk és fáradtak voltunk ahhoz, hogy
beszélgetni próbáljunk, Jordan Jones pedig feltűnően hiányzott.
– Gratulálok mindenkinek! – dörögte Baxter, miközben egy
képernyő ereszkedett le a mennyezetről mögötte, és életre kelt. –
Hatan fejezték be az időjárás-vadászatot. Lássuk az állást az utolsó
előtti kihívás előtt!
– Még kettő van? – kérdezte Ben a pánik határán lévő hangon.
– Ööö, elnézést, de miért én vagyok az utolsó? – kérdezte Calvin,
akinek a hangja jócskán túl volt a pánik határán, a gödör legmélyéről
szólt.
Baxter szenvtelen arccal nézett rá.
– Mert ki lett zárva.
– Mi? – Calvin tekintete az asztaltársaság többi tagján ugrált, arca
kipirult a dühtől.
– Nem, senki sem árulta be – mondta Baxter unott hangon. – Egy
milliárdos remete vagyok, aki a semmi közepén él. Tényleg azt hiszi,
hogy nincsenek kamerák minden sarkon?
 – De… – dadogott Calvin.
– Volt egy egyszerű szabály, amit világosan elmagyaráztunk. Ne
mozdítsák vagy vegyék el a tartályokat.
– Akkor miért van Bea még mindig az élen? – kérdezte Lincoln, és
azt nem tette hozzá, hogy ha Calvint kizárták, neki az első helyen
kellene állnia, nem a harmadikon.
– Lincoln Kim, merész magától, hogy megkérdőjelezi a rangsort,
tekintve, hogy a tartályt maga sem tette vissza a megfelelő helyre.
Ezt még elnézem, mert nem szándékosan tette rossz helyre. Ez
azonban egy állásinterjú, nem pedig vetélkedő. Csapatjátékosokat
akarok a szerkesztőségembe. Bea egyénileg versenyzett, mégis
több csapatszellemet mutatott, mint a többiek együttvéve. Sofőr,
megértem, hogy az ön esetében a tisztesség és a csapattárssal való
együttműködés szöges ellentétben állt egymással, azonban nem
nézhetem el a zsetonok hiányát.
Henry finoman megrázta a fejét, mintha aznap már századszorra
gondolkodott volna el azon, hogy mit keres itt.
– Summer, mielőtt megkérdezné, miért áll az utolsó előtti helyen –
bár értékelem a kíméletlen elszántságát –, elmondom, hogy
aggasztóan rosszul készült fel erre a feladatra. Ilyen hibát pedig nem
tűrhetek el a Bigwood Mediában. Szeretné még valaki
megkérdőjelezni a döntésemet? Nem? Rendben. Legyenek egy óra
múlva a könyvtárban!
Félig azt vártam, hogy kiderül, valaki más is kiesett, amikor újra
összegyűltünk a könyvtárban immár lezuhanyozva, átöltözve, és
végre a hajunk sem hasonlított állott vattacukorra. Negyedrészt azt
vártam, hogy az a valaki én leszek. Talán mindannyian úgy
gondoltuk, hogy miután túléltük a reggeli megpróbáltatásokat,
butaság lenne most kiesni. Vagy talán bármi is vár ránk itt bent,
annak kevésbé kimerítőnek kellett lennie, mint az odakint mostanra
teljes erővel tomboló viharnak.
– Ideje komolyra fordítani a szót – jelentette ki Baxter a
karosszékéből. – Tizenöt percük van, hogy bemutassák a tízéves
elképzelésüket a munkakörről. Az e-mailben tájékoztatást kaptak,
így az elvárásaim ennek megfelelően magasak. Fordított sorrend.
Calvin Cotton, most kezdheti.
 Nem voltam biztos benne, hogy utolsónak maradni előny vagy
hátrány, miközben a többiek (természetesen Henryn kívül) a diáikon
keresztül bemutatták, hogyan fog változni az időjárás a következő
évtizedben, hogy a meteorológusok miként támogathatják a
környezetvédelmi kérdéseket, és hogyan mozdul el a hagyományos
televíziózás az online alkalmazások felé. Volt némi ismétlődés, de
még Summer is hozzáértő munkát végzett, amikor ismertette,
hogyan válhat a BWM Today hasznára a közösségi médián zajló
influenszerkedés.
Amikor rám került a sor, tudtam, hogy a mondandóm vagy az
országos meteorológus szerepébe juttat, vagy egyenesen az
eredményjelző aljára. Ezt csak egy módon tudhattam meg.
– Ma délután sokat hallottunk arról, hogyan változik az időjárás.
Még többet hallottunk arról, hogyan játszhatunk szerepet abban,
hogy segítsük a szörnyű katasztrófa kezelését, amelyet mi,
meteorológusok évtizedek óta előrejelzünk. Calvinnek és
Summernek köszönhetően mesterkurzust kaptunk arról is, hogy a
média és a technológia még gyorsabb változásainak köszönhetően
hogyan tudjuk a legjobban közvetíteni ezeket a létfontosságú
információkat.
Én viszont egy olyan dologról szerettem volna beszélni, ami soha
nem változik. Az emberekről. És hogy az emberek mennyire
szeretnek kapcsolatot teremteni más emberekkel. Közösségre
vagyunk teremtve. Ezt a hatalmas kihívást csak együtt tudjuk
megoldani. Akár a szomszédokkal való beszélgetés során, akár a
Twitter-hashtageken keresztül találjuk meg ezt a közösséget,
mindannyiunknak szüksége van rá.
– Nem vagyok jövőkutató, nem tudom biztosan megmondani,
hogyan fogunk egymáshoz kapcsolódni tíz év múlva, de azt
elmondhatom, hogy kapcsolódni fogunk, mert az emberek ezt teszik.
És nem látom, hogy miért lenne más az időjárás.
– Ő Walter Pirbright. – Előhívtam egy képet, amin Walter az ég
felé hunyorít. – A családja több mint kétszáz éve gazdálkodik
ugyanazon a nyolcvan hektáron. Walter kilencvennyolc százalékos
pontossággal meg tudja mondani, hogy holnap fog-e esni, és azt is,
hogy mikor és milyen erősen. Ő már októberben meg tudta volna
mondani, hogy fehér karácsonyunk lesz. Ezt azért tudom, mert
megmondta. A nézőim imádják Waltert. Sok jegyespártól kapok
üzenetet, hogy megtudják tőle, milyen lesz az idő az esküvőjükön.
Amikor megmutattuk a fotókat az új borjairól, a honlapot
elárasztották a visszajelzések. Az egész régióban arra ösztönzi a
gazdákat, hogy alkalmazzák a fenntartható gazdálkodás módszereit,
mert látják, hogy Walter tudja, miről beszél, ha a lábunk alatt lévő
földről és a fejünk fölött lévő levegőről van szó.
Rákattintottam a következő diára.
– Ő itt Byron. Egy, az életét megnyomorító betegségben szenved,
ami azt jelenti, hogy ha csak egy órára is elhagyja a házat, az
világkörüli utazásnak felel meg, ezért a legtöbb nap otthon marad,
egyedül. De minden hónapban fantáziautazást tervez a világ egy
távoli, általában elég veszélyes részére, és a tervezés részeként
megkérdezi tőlem, milyen lesz az időjárás. Mióta elkezdtem a
válaszaimat az adásaimban leadni, mások is jelentkeztek, hogy
tippeket adjanak neki azzal kapcsolatban, hogyan érezhetné ott jól
magát, valamint a helyi ételekről és hasonló dolgokról.
Byron ma már nem láthatatlan része a közösségnek, és most már
vannak az életében olyanok, akik törődnek vele, akiknek hasonló az
érdeklődésük, még ha az övé csak a képzeletében létezik is.
Néhány néző személyesen is meglátogatta, és elkezdett segíteni
neki abban, hogy kimozdulhasson.
A következő diám különböző arcok egész sorát tartalmazta.
– Az én vízióm Mrs. Lewinski, aki azon gondolkodik, hogy be kell-
e vinnie a teraszon lévő cserepeit télire. Barb és Mick, akik, miután
megvitatták, hogy lesz-e szükségük pavilonra az aranylakodalmuk
alkalmából rendezett partihoz, kedvezményt kaptak egy helyi sátras
cégtől. A helyi sziklamászó csoport, a kirándulók és a vitorlázók. A
falusi vásár, a sportnapok és az utcabálok. Az, hogy az emberek,
akik ránk kapcsolnak, tudják, hogy nincsenek egyedül, mert azok a
mindennapi dolgok, amelyek számukra fontosak, nekem is fontosak.
– Bármi legyen is az előrejelzés jövője, tudom, hogy számomra az
emberek állnak a középpontban. Ezért nézik majd inkább a BWM
Todayt, semmint rákattintanak az időjárás-applikációra. Mert az
embereknek mindig szükségük lesz az emberekre.
Hosszú csend következett. Tekintetem végigpásztázott az üres
arcokon, és nem mertem Baxterre nézni. Abban a pillanatban,
amikor már azt hittem, hogy a megaláztatástól tócsává olvadok
össze ott az antik szőnyegen, Lincoln mormolását hallottam.
– Akkor mi össze is pakolhatunk, és hazamehetünk.
Hatalmas lélegzet szakadt fel belőlem, amiről nem is tudtam, hogy
visszatartottam, és az öt másik jelölt erőtlen tapsba kezdett, ami
éppen elég biztató volt ahhoz, hogy megkockáztassak egy pillantást
Baxterre.
Egyetlen, határozott biccentése önmagában is elég lett volna, de
amikor még kacsintott is hozzá, minden erőmmel azon voltam, hogy
ne kezdjek fel-alá ugrálni azon a szent helyen.
– Ez hihetetlen volt – suttogta Henry, amikor visszavonultam
mellé. – Tudtam, hogy jó leszel, de ez… tökéletes volt.
Rám nézett, tündöklő kék szeme ragyogott, az a bizonyos vigyor
pimaszul betöltötte az egész arcát, és a szívem összefacsarodott a
mellkasomban. Évekig azt hittem, hogy Henry és én utáljuk az
egymás által kilélegzett levegőt is, és most itt volt, Skóciában, két
nappal karácsony előtt, és a legtisztább szándékkal nekem szurkolt.
Milyen szánalmas, nyomorult módon elpazarolt gyerekkori barátság!
 14

Melody tájékoztatott minket, hogy hétkor vacsora, ami után az interjú

utolsó fordulója következik. Ez azt jelentette, két óránk volt arra,
hogy lazítsunk, idegeskedjünk, vagy beszorítsunk egy kis
felkészülést az utolsó pillanatra, személyiségünktől függően. Azaz
Lincolnt kivéve mindenki másnak. Mivel most az ötödik helyen állt,
úgy döntött, ideje hazamenni.
– Gondolod, hogy most már biztonságos elindulni? – kérdeztem,
miután bejelentette a dolgot.
Megvonta a vállát.
– Óvatos leszek. Még ha meg is kell állnom valahol, legalább
elmondhatom a férjemnek, hogy megpróbáltam.
Henry, akinek a pihenésen kívül semmi más dolga nem volt, úgy
döntött, hogy a könyvtárban marad, és elolvas egy könyvet, amelyet
az ókori csillagászatról talált. Én viszont le akartam venni a cipőmet,
lefeküdni, és megnézni a telefonomat. Ha még egy pihentető
szunyókálást is be tudok iktatni, annál jobb.
Miközben igyekeztem képbe kerülni a közösségi médiás
követőimet illetően, üzenet érkezett Jedtől. Rögtön ebéd után
kértem, hogy adjon hírt a fejleményekről, de számítottam rá, hogy
eltarthat egy ideig, amíg válaszol.

NÉMI ELŐRELÉPÉS.

Rövid választ küldtem.

ÉS????
Visszatartottam a lélegzetemet, miközben a válaszára vártam.

1 PERC.

Három végtelen perc múlva telefonált.

– Bocsánat. Éppen indulni készültünk a kórusra. Úgy kellett tennem,
mintha elfelejtettem volna a tárcámat.
– És?
– Szóval. Találtam egy műsorfüzetet arról a darabról, amiben Joy
nagyi játszott, amikor terhes lehetett, a Gyilkosság Párizsban volt az.
Elkezdtem átnézni a szereplőket és a stábot a lehetséges apák után
kutatva. Kis produkció volt, ami azt jelenti, hogy kevesebből kell
választani, de egyben kevésbé ismertek is, így néhány név
zsákutca.
– Van valaki ígéretes?
– Talán néhány. De ne feledd, lehet, hogy nem is szerepelt ebben
a darabban. Lehet egy barát vagy egy szomszéd. Valaki, akivel egy
partin találkozott.
– Tudom, de ez még a Swinging Sixties{1} előtt volt. Lehet, hogy
sok különböző férfival járt, de nem hiszem, hogy akárkivel lefeküdt
volna.
– Akkoriban sokat találgatott a média. Ha könnyű lett volna
megfejteni, akkor valamelyik újságíró megfejtette volna. Ha ez egy
valódi szerelmi viszony volt, akkor Joy nagyinak sikerült titokban
tartania.
Ezen elgondolkodtam.
– Valakinek tudnia kellett róla. Egy legjobb barát. Vagy az
ügynöke. A takarító. Tudjuk, hogy ki lehet bárki ezek közül az
emberek közül?
– Bea, nem fogom tudni kideríteni, ki volt Joy nagyi takarítónője
hatvan évvel ezelőtt. Akkor sem, ha esetleg még él.
– Nem, de talán Joy nagyi elmondaná neked, és akkor
kapcsolatba léphetnél a lányával, akinek elárulta a titkot, mielőtt
meghalt.
– Rengeteg munka kideríteni valakinek a nevét, aki valószínűleg
halott, és ha nem, akkor sem valószínű, hogy lenne pénze a Charis
House fenntartására, még ha szeretné is.
A gyomrom szörnyű csomóba szorult az emlékeztetőre, hogy Jed
miért üldözte ezeket a gyatra nyomokat.
– Tudom. De a csodának sokkal nagyobb az esélye, ha
megpróbálod.
Jed nagyot sóhajtott a telefonba.
– Oké, egyelőre nem adom fel.
– Ha egyszer visszajöttem, tudod, hogy segítek.
– Hogy megy az interjú?
– Nem hinnéd el, ha elmondanám.
– Olyan rossz?
– Hát, én vagyok az első az eredményjelző táblán, szóval, nem
olyan rossz, nem.
– Eredményjelző? Ó, várj egy percet! – Szünet következett, amíg
Jed tompa beszélgetést folytatott valaki mással. – Oké, Mia üdvözöl,
és reméli, hogy remekelsz, de most már tényleg mennünk kell.
Ezután szinte lehetetlen volt elvonszolni a gondolataimat attól,
ami otthon történt. Az, hogy munkahelyet váltok-e vagy sem,
jelentéktelennek tűnt a Charis House elvesztéséhez képest. Amikor
a szüleim először kezdték el tervezni egy alternatív iskola
megnyitását, a hatherstone-i lakosok tiltakozásának áradatával
találták szembe magukat, akik aggódtak, hogy mivel járna, ha „efféle
gyerekeket” hívnának a környékre. Anya és apa fáradhatatlanul
dolgozott, hogy megmutassa, az „efféle gyerekek” megérdemlik a
mindenkinek kijáró esélyt, és bárkit meghívtak a nyári piknikekre, a
sporteseményekre és a Karácsonyi Látványosságra, aki
meghallgatta őket. A munkatapasztalat-program olyan sikeres lett,
hogy hamarosan több volt a felajánlott szálláshely, mint ahány diák
volt, aki betölthette volna azokat.
Elkerülhetetlen módon néhány gyerek soha nem tudta leküzdeni a
problémáit. Ott voltak a szívszorító történetek azokról, akik
börtönben kötöttek ki, hajléktalanná váltak, akik egyik rossz döntést
hozták a másik után. Voltak olyanok, akikről soha többé nem
hallottunk. De ők voltak a kivételek. Az igazgatói iroda két falát
fényképek borították szalagavató bálokról, főiskolai diplomaosztókról
és fiatal felnőttekről, akik büszkén viselték első munkahelyük
egyenruháját. A Charis House öregdiákjait meg lehetett találni a
helyi szupermarketekben, az állatmentő központban és a
fodrászatban. Még a háziorvosunk is ott végzett.
A gondolat, hogy mindez véget érhet, olyan volt, mint egy
jégszilánk a mellkasomban, amitől megfagyott a vérem. Bármilyen
erőltetett is volt a tervünk, működnie kellett, mert az alternatíva
egyszerűen elviselhetetlen volt.
Miután jól kisírtam magam, és még néhány percig bámultam a
semmibe, úgy döntöttem, hogy ideje összeszednem magam, és újra
a feladatra összpontosítani, és úgy véltem, ennek legjobb módja az,
hogy megkeresem Henryt.
– Minden oké? – kérdezte meglepett kifejezéssel az arcán, amikor
odamentem, és lehuppantam mellé a székre.
– Miért, látszik rajtam, hogy sírtam? – suttogtam. Senki más nem
volt a szobában, de Baxter világossá tette, hogy mindenhol kamerák
vannak.
– Nem. – Henry felült, és rám vetette azt a pillantást, amitől úgy
éreztem magam, mint egy tudományos preparátum. – Miért sírtál?
– Beszéltem Jeddel.
– Ó. Rossz hírek?
Megráztam a fejem.
– Nincs említésre méltó hír.
– Értem.
Tényleg így volt.
– A valaha volt legrosszabb karácsonyi ajándék? – kérdezte egy
pillanattal később.
– Adott vagy kapott? – kérdeztem, és felhúztam a lábamat a
kanapéra, ahogyan megfordultam, hogy szembenézzek vele.
– Kapott, nem? Miért adnál valakinek rossz ajándékot?
– Ötletek, idő vagy pénz hiánya? Bosszú? Mert le voltál égve és
kétségbe voltál esve, ezért az egész családodnak sütit sütöttél
valami szekrény mélyén talált tömbcsokoládéból, és nem vetted a
fáradságot, hogy előbb elolvasd a címkét?
Henry szája megrándult.
– Rendben, akkor adott. Hogy szól a történet?
Magamhoz húztam egy horgolt párnát, és beletemettem a fejem.
– Apa csokoládés hashajtója volt. Vége a történetnek, mert a
részleteket nem érdemes megosztani.
 Henry összerándult, majd elvigyorodott, mielőtt újra összerándult
volna.
– Te jössz.
Egy percre elgondolkodott. Tudtam, hogy megtalálta a választ,
amikor a füle rózsaszínűvé vált.
– Mondd csak.
Köhögött, lenézett, a szeme sarkából rám pillantott, majd beadta a
derekát, és szembefordult velem.
– Koncertjegyek a The Last Lorisra.
– Micsoda? Az egy csodálatos ajándék! Megőrültem azért a
zenekarért. Hogy lehet ez a legrosszabb ajándékod?
– Mert az, akinek vettem őket, körülbelül egy órával azelőtt
kibékült a barátjával, hogy oda tudtam volna adni neki.
A szívem egy másodpercre habozott két dobbanás között.
– Végül apámmal mentem. Nem egészen ugyanaz.
A könyvtárra csend telepedett.
– Akkor is odaadhattad volna neki.
– Tényleg? – Henry felvonta az egyik szemöldökét. – Mit
gondolsz, hogy ment volna? A legrosszabb esetben a képembe
nevet, és beigazolódott volna minden félelmem, hogy őszintén utál
az utolsó porcikámig, és nem csak úgy tesz, hogy megőrizze a
méltóságát. A legjobb esetben elfogadta volna a jegyeket, és elment
volna a barátjával.
– Hogy lenne ez a legjobb eset?
– Mert akkor láthatta volna a kedvenc együttesét.
Megpiszkáltam egy laza szálat a horgolt párnán. Beletelt még
néhány hangos szívdobbanásba, mire összeszedtem a
bátorságomat, hogy ránézzek, de sikerült.
– Mindig ilyen kedves voltál?
– Megpróbáltam boldoggá tenni azt a lányt, akibe belezúgtam.
Néhányan azt mondanák, hogy az indítékaim teljesen önzők voltak.
– És vannak olyanok is, akik tényleg ismernek téged.
– Legjobb ajándék? – kérdezte Henry, amikor a csend ropogása
már-már elviselhetetlenné vált.
– Úgy tűnik, hogy a valaha volt legjobb ajándékomat ellopta az
apád.
 Ekkor teljesen elpirult, lehajtotta a fejét, és szája szégyenkezve
legörbült.
Mielőtt bármit is tehettem volna a feszültség enyhítésére, pittyent
a telefonom.

HOGY MENT? SZOMSZÉDOK LESZÜNK? CSÓK

Ekkor a szívem egészen más okból kezdett dübörögni a

mellkasomban.
Gyorsan újra előrefordultam a kanapén, és begépeltem egy rövid
választ.

EDDIG JÓL MEGY, DE AZ EREDMÉNYT CSAK HOLNAP DÉLBEN FOGOM

MEGTUDNI.

Szünetet tartottam, mielőtt megnyomtam a küldés gombot. Csók

vagy nem csók?
Egy csók belefér. Nem vagyok szörnyeteg.
Kivéve, hogy a remegő ujjaimmal véletlenül négy csók emojit
nyomtam, és automatikusan a küldésre kattintottam, mielőtt az
agyam feldolgozhatta volna.

ELNÉZÉST A SOK CSÓKÉRT! MEGCSÚSZOTT A KEZEM!!!

Adam azonnal válaszolt.

NEM KELL BOCSÁNATOT KÉRNI. NEHÉZ NEKEM ELLENÁLLNI.

Hozzáadta a nevető emojit, de a következő üzenete nem tűnt

viccnek.

ÉS HIÁNYOZTAK A CSÓKJAID. (SOK CSÓKJEL)

A francba!
Hogy engedhettem, hogy megint ez történjen? Tudtam, hogy nem
bírjuk ki, hogy egy egyszerű, barátságos „hogy vagy?”-nál
megálljunk. Nem kellett volna válaszolnom az első üzenetére.
Kinyitottam egy ajtót, amely csak egy irányba vezetett: még több
szomorúsághoz és síráshoz, és ahhoz az érzéshez, mintha kitépnék
és megtaposnák a szívemet.
Kellett egy rövid, határozott válasz, amivel ezt leállítom.
Csakhogy az áruló agyam nem volt hajlandó előállni semmivel,
ehelyett arra emlékeztetett, milyen kedves tud lenni Adam.
Annyiszor próbáltam már elszakadni tőle, és minden egyes
alkalommal képtelenek voltunk ellenállni annak, hogy visszatérjünk
egymáshoz, mint a postagalambok vagy azok a pingvinek, akik egy
életre választanak párt. Talán egyszerűen csak be kellene adnom a
derekam, és elfogadni az elkerülhetetlent. Ő volt az én emberem,
jóban-rosszban, és itt volt az ideje, hogy feladjam a küzdelmet, és
megtaláljam a módját, hogy együtt éljek a rosszal. A munka
megszerzése jó kezdet lenne.
Ne! Nem, nem, nem! Hagyd abba! Adtam magamnak egy
mentális pofont. Jó oka volt annak, hogy szakítottál Adammel, és ez
nem változott.
De emlékszel azokra a csodálatos időkre, amelyeket együtt
töltöttünk?
Emlékezz azokra a csodálatos időkre, amiket NEM töltöttetek
együtt, mert elfelejtett megjelenni, vagy mert megint úgy döntött,
hogy a zenéje fontosabb…
Igen, de ha Londonban élnék, más lenne a helyzet! Vagy
legalábbis lehet, hogy az lenne? Nem érdemes próbát tenni?
– Hét óra van. – Henry könyörületesen félbeszakította
eszeveszett belső vitámat.
Úgy döntöttem, hogy egyelőre valószínűleg az a legbölcsebb
megoldás, ha nem válaszolok Adamnek, inkább követtem Henryt az
ebédlőbe, ahol már várakozásteljesen ült a többi jelölt.
– Remek, mindenki itt van – mondta Melody, miközben az
iPadjére koppintott.
Két perccel később Baxter besétált, és helyet foglalt az asztalfőn,
az egyik oldalán Summerrel, a másikon pedig Bennel. Eleinte
megkönnyebbültem, hogy én ülök a legtávolabb, ahol elkerülhetem a
vizslatását. Mire azonban befejeztük a fésűkagylóból álló előételt,
amelyet ezúttal két felnőtt pincér szolgált fel, világossá vált, hogy
Summer egészen másképp látja a dolgokat.
 Ha az egész étkezést azzal töltötte volna, hogy Baxterrel flörtöl,
jogosan bosszankodtam volna. Ehelyett élénk beszélgetésbe
elegyedett vele a médiáról és más aktuális ügyekről, biztosítva, hogy
gyakorlatilag ügyet se vessen ránk, többiekre – el kell ismerni,
zseniális húzás volt. Az előző este viselt testhezálló ruha helyett egy
kifinomult, fekete kosztümöt viselt krémszínű ujjatlan felsővel. A haja
tökéletes volt, a sminkje visszafogott, és minden porcikája úgy nézett
ki, mint egy országos időjárás-jelentőé.
Ben és Calvin is hősiesen próbáltak szóhoz jutni a
beszélgetésben, de lepattantak Baxterről. Ben végül feladta, és más
dolgokról kezdett beszélgetni velem és Henryvel. Calvin csak ült
csendben, és olyan halálos pillantást vetett a központi
borostyánasztaldíszre, hogy már-már azt vártam, hogy a szemünk
láttára fonnyad össze és hervad el.
A kellemes vacsoraparti máza megrepedt, amint megérkeztek a
desszertek. Amikor Melody előhívta az eredményjelzőt, ami a Baxter
feje mögötti képernyőn jelent meg, Calvin nagy csattanással leejtette
a kanalát, Ben pedig felszisszent.
Henry, feltehetően felbátorodva attól, hogy nem volt
vesztenivalója, feltette a kérdést, amire mindannyian gondoltunk, de
nem igazán akartuk tudni rá a választ.
– Miért került Summer az első helyre?
Baxter enyhén kedélyes pillantást vetett rá.
– Meggondoltam magam. A szakmában létfontosságú, hogy tudd,
mikor kell megváltoztatnod a saját döntésedet. – Nagy kanállal mert
a possetből. – Egy másik létfontosságú képesség, hogy pontosan fel
tudd mérni a versenytársakat, és megtaláld a gyenge pontjaikat. Az
utolsó feladat éppen ez. Bea-vel kezdjük. Calvin, segítsen nekem.
Miért ne adjam Bea-nek a munkát?
– Mi? – Calvin elborzadt. A többiek is. Én különösen.
Baxter várakozás közben belapátolt még egy kanálnyit a
desszertből.
– Ő… nem túl profi – vonta meg a vállát Calvin. – Ez az egész
cuki, kötényruhás, „legyünk mind barátok” dolog szép és jó egy helyi
hírműsorban, de vajon működhet-e országos szinten?
– Még valami?
Calvin megrázta a fejét, tekintete a tányérjára szegeződött.
 – Ben.
– Hüm. Bea nagyszerű, de nem vagyok benne biztos, hogy
mennyire akarja a dolgot. Mindent bele fog adni, amije csak van? A
mai időjárás-vadászat azt sugallja, hogy tippeket ad majd a
versenytársainak, nem pedig elhalássza a nézőiket.
– És?
Ben elfintorította az arcát, hogy bevihesse a végső csapást.
– Kicsit idegesítő tud lenni.
Aú!
Baxter az állát Henry felé rántotta, aki csak undorodva rázta a
fejét.
Summer nem várta meg a végszót, átnyúlt az asztal túloldalára,
és megsimogatta a kezemet.
– Tisztában vagy vele, hogy ez egy állásinterjú. Teljes mértékben
számítok rá, hogy darabokra szaggatsz, amikor rám kerül a sor. –
Azzal Baxterhez fordult, és nekikezdett.
– Több mint egy kicsit idegesítő. Sok kollégája panaszkodik rá,
hogy kiszámíthatatlan és nehéz vele együtt dolgozni.
– Ez nem igaz! – tört ki belőlem.
– Nem maga jön – ugatott Baxter. – Folytassa, kérem, Summer.
– Igaz, hogy számos fontos megbeszélést kihagytál, nem tartottál
be határidőket, és lényegében egyik katasztrófa követte a másikat?
Bea-vel a kamera mögött csak nehézségek vannak. Azért
jelentkezett erre a munkára, mert tudja, hogy a napjai meg vannak
számlálva. Egyetértek Bennel. Nem akarja ezt az állást. Sőt, nem is
képes rá. Az isten szerelmére, annyira nem tudja megszervezni
magát, hogy egészen aznapig nem is tudott az interjúról!
Dühödten pislogtam, a szemgolyómat könnyek égették. De kizárt
dolog volt, hogy Baxter Bigwood előtt sírni kezdjek. Vagy Summer
Collins előtt. Ehelyett kiegyenesítettem a vállamat, felemeltem
remegő államat, és megettem a finom desszertemet. Csessze meg,
amit Summer mondott! Átkozottul jó időjós voltam.
– Tudomásul vettem. Térjünk át Summerre. Bea?
Nagyon is tudatában voltam a mellettem ülő Henrynek, aki –
ebben biztos voltam – akkor is kihagyta volna ezt a kört, ha akarja
ezt a munkát. De aztán arra gondoltam, hogy tényleg nagyon
akartam. Arra gondoltam, hogy milyen közel lakom majd Adamhez,
és hogy a szüleim végre komolyan vesznek, és hogy
megszabadulhatok attól a sok szarságtól, ami a munkahelyemen
történt, és amiért valószínűleg Summer volt a hibás. Még ha nem is
ő volt, ő adta meg a felhatalmazást, hogy szétszedjem. Csak
őszintének kellett lennem. Nem volt nehéz összeszednem egy-két
hibát, amiket megemlíthetek.
– Summer…
Aztán ránéztem, és félelem villanását láttam a hibátlan
szemceruzavonal alatt, és ez elég volt. Eszembe jutott, hogy a
vízióm a munkával kapcsolatban az volt, hogy önmagamat adom. És
ennek nem volt része az, hogy bárkit is befeketítsek, függetlenül
attól, hogy mit mondott vagy tett velem.
– Elbűvölő és karizmatikus, és a nézők szeretik őt. Egyenesen a
drámaiskolából csatlakozott az időjárás-előrejelző csapathoz, és
nagyon jól beletanult a dolgok előrejelzés és adatok oldalába.
Tudom, hogy mindent bele fog adni ebbe a munkába.
Baxter felvonta az egyik szemöldökét.
– Bea, a csapatfeladat ma délután volt. Ez nem valami trükk, ahol
megjutalmazom, amiért támogatja a vetélytársát. Adok még egy
esélyt, hogy megtegye, amit kértem, és elmondja, miért ne Summer
kapja meg ezt a munkát.
– Köszönöm, kihagyom.
– Tessék? – Baxter hangja megkeményedett, mint a gyorsan
megkötő beton. Egyenesen a szemébe néztem, nem törődtem a
dübörgő szívemmel, és megismételtem magam.
– Kihagyom. Köszönöm a lehetőséget, de én itt abbahagyom.
Ezzel hátralöktem a székemet, nagy nehezen felálltam, és
kisétáltam, imádkozva, hogy senki ne vegye észre a lábam
remegését. Szerencsére eljutottam egészen a szobámig, mielőtt
teljesen megadta volna magát.
 15

Henry nem sokkal utánam érkezett.

– Hűha! – mondta, és nekidőlt a komódnak.
– Igen. Úgy tűnik, két napot elvesztegettem az idődből. Sajnálom.
– Nincs szükség bocsánatkérésre. Le vagyok nyűgözve, hogy
ilyen sokáig kitartottál, de ha biztos vagy benne, hogy jó döntést
hoztál, az a lényeg.
– Egyáltalán nem vagyok benne biztos – válaszoltam, és
szipogtam egyet, hogy ne törjön rám a sírás. – Nagyon akarom ezt a
munkát. Ha belegondoltam volna, valószínűleg mindenkiről tudok
mondani valami rosszat, ami valójában jó, például azt, hogy
„borzalmas a munka-magánélet egyensúlya, mindig az irodában
van”, vagy hogy „a kákán is csomót keres, de minden követ
megmozgat a megoldás érdekében”. Az egészet egyszerűen
rossznak és gonosznak éreztem. Nem csoda, hogy nem hozott HR-
eseket vagy producereket erre az interjúra.
– Határozottan minden a hatalomról szól, ami eltörölte az
észérveket és a perspektívát – grimaszolt Henry. – Ahogy Summer a
csúcs felé ügyeskedi magát, ezt bizonyítja.
– Ez viszont potenciálisan megoldja az egyik problémámat. Ha
igazam van azzal kapcsolatban, hogy belekavar a naptáramba és az
e-mailjeimbe, akkor, ha megkapja ezt az állást, újra ott tudok lenni a
megbeszéléseken.
– Szóval, mi a terv, főnök? Izzítsam be a motort?
Megráztam a fejem.
– Lincoln talán megúszta a vihar legrosszabb részét, de az
éjszaka borzalmas lesz. Reggel az első dolgunk lesz, hogy a
nyomába eredünk, így sokkal kisebb az esélye annak, hogy a szél
leröpít minket egy hídról.
– Bár jó esély van rá, hogy a hó miatt néhány út járhatatlanná vált.
– Jobb, ha ezzel holnap foglalkozunk.
Összefonta a karját.
– Biztos, hogy kibírsz még egy éjszakát Sir Henry Stréberville
szobájában?
Forgattam a szemem, de nem tudtam megállni, hogy el ne
mosolyodjak.
– Amíg nem fecseged el senkinek. – Megborzongtam. –
Különösen nem a családomnak.
Nem említettem, hogy mostanra már rengeteg szabad szoba van,
köszönhetően négy jelölt korai távozásának. Azon sem
gondolkodtam el túlságosan, hogy miért hallgattam erről. Biztos,
hogy semmi köze nem volt Henry korábbi vallomásához, miszerint
belém bolondult.

***

Kibújásom az utolsó feladat alól azt jelentette, hogy volt egy esténk,
amit valahogy el kellett töltenünk. Nem volt kedvem lemenni a
földszintre, és megkockáztatni, hogy összefutok Baxterrel, de Henry
örömmel indult felderítőútra, és egy díszes fadobozban lévő sakk-
készlettel tért vissza, amelynek tetején két bögre tea és egy csomag
csokis keksz volt.
– Melody elkapott a folyosón. A biztonsági kamera biztos
észrevette, hogy elloptam a játékot.
– Tökéletes.
Nem voltam szörnyű sakkozó, de húsz perc után kész voltam
kidobni a táblát az ablakon.
– Emlékszel, hogy azt mondtuk, holnap első dolgunk lesz
hazamenni?
Henry felpillantott, szemöldökét még mindig összeráncolta a nagy
koncentrációban.
– Hmmm?
A játékot a két ágy közötti éjjeliszekrényen helyeztük el. Az ágyam
támlájának dőltem, és frusztráltan felnyögtem.
 – Ha mindig ilyen sokáig szöszmötölsz, nem fogunk addigra
végezni.
– A sakk stratégiai játék. Így tudod megnyerni, stratégiával.
– Nem, így tudod teljesen unalmassá tenni. És ez esetben senki
sem nyer.
– Én nem unatkozom. – A keze néhány másodpercig az egyik
gyalog felett lebegett, majd ismét visszahúzta.
– Mert nem kényszerítelek arra, hogy öt percig ott ülj, amikor én
jövök!
– Nem állítalak meg. Addig gondolkodsz, ameddig csak akarsz.
Végül felvette a gyalogot, és egy mezővel előrébb húzta.
– Tessék, te jössz.
Legalább két percbe telt, mire rájött.
– Csak ülsz ott, és várod, hogy megunjam, ugye?
– Honnan tudod, hogy nem a stratégiámon gondolkodom?
Henry összehúzta a szemét, de láttam, ahogy megcsillan a
vidámság a mélyben, amely a lámpafényben szinte türkizkéknek
tűnt.
– Rendben. Stratégiázz csak tovább.
Még két percig vártam, amikor rájöttem, hogy sem sakkban, sem
várakozásban nem fogom Henryt legyőzni. Kicsinyes dolognak tűnt
azonban feladni, ezért felvettem a legközelebbi bábut, és néhány
mezővel arrébb lepottyantottam. Henry azonnal előrehajolt, és a
homlokán a ránc még mélyebb lett.
– Gondolod, hogy helyesen döntöttem? – kérdeztem végül.
– Fogalmam sincs – mondta, miközben a táblát fürkészte. –
Képtelen vagyok rájönni a taktikádra.
Elég nagyot sóhajtottam ahhoz, hogy felnézzen, majd tovább
figyeljen, amikor rájött, hogy nem a sakkról beszélek. Felült, és az
enyémhez hasonló pozíciót vett fel, nekidőlve az ágytámlának, karját
behajlított térdére támasztva.
– Attól függ, honnan nézzük – mondta. – Van, aki azt mondaná,
hogy egy ilyen hatalmas karrierlépcső könnyen megér néhány
megjegyzést három másik ember hibáiról. Különösen, ha figyelembe
vesszük, hogy ők már megtették ugyanezt veled. Tedd meg, amit
meg kell tenni, és lépj tovább. Nem nagy ügy.
– De te nem ezt mondanád, ugye?
 – Nem nekem kell együtt élnem a döntéssel.
– De?
Henry egy pillanatra elhallgatott.
– Azt mondanám, hogy ha valamit megtanultam a családodtól, az
a hitelesség értéke. Hűnek lenni önmagadhoz és ahhoz, amit
fontosnak tartasz a kis dolgokban és a nagy dolgokban egyaránt. –
Állta a tekintetem, a hangja lágy dörmögéssé halkult. – Azt
mondanám, hogy te egy rendkívüli nő vagy. Büszke vagyok rá, hogy
a gyermekkori jegyesemnek nevezhetlek.
– Köszönöm. – Lehajtottam a fejem, és elpirultam.
– Lesznek más lehetőségek is. Olyanok, ahol nem kell Baxter
Bigwoodnak dolgozni. A hétvégén bebizonyítottad, hogy első
osztályú időjárás-előrejelző vagy. A többi jelölt meg sem tudott
közelíteni.
Újabb hosszú csend következett, miközben Henry bókjai az ágyak
között lebegtek.
– Legjobb karácsonyi emlék?
– Ó, ez aztán a nehéz kérdés. – Az egyik párnát az ölembe
húztam, az államat az egyik kezemre támasztottam elgondolkodó
pózban. – Tudod, hogy az Armstrongok sok ilyet gyártanak.
Bár a történetmesélés és a családjaink által az évek során együtt
kifőzött, túlzásba vitt ünnepségek közös történelmének
felelevenítése után, amikor később az ágyban feküdtem, csak arra
tudtam gondolni, hogy visszatekintve ezek az emlékek most
mennyire másnak tűnnek.
 16

Összepakolva, indulásra készen álltunk, és amint az első fény

megjelent a fenyőfák csúcsai felett, elosontunk a dühös manók
mellett. A szél halk nyöszörgéssé csillapodott, az égbolt csillagokkal
teli, a levegő pedig csípős és tiszta volt.
A kocsi tetejét több centi vastag hó borította, de Melody kiküldte a
férjét, Denzelt és a fiúkat, hogy takarítsák le a bejárót.
– Ez gyerekrabszolgaság – morogta egyikük, és megállt, hogy a
lapátjára támaszkodjon. – Elnézést, kisasszony, felhívná a
rendőrséget, és megmondaná nekik, hogy itt gyerekeket
kényszerítenek munkaszolgálatra?
– Fogd be, Bobby! A rabszolgák nem kapnak fizetést! –
gúnyolódott a legidősebb, Benji. – Ha hívja a rendőrséget, akkor
hogy kapunk majd kaját a McDonald’sból?
– Hahó, a rabszolgák is kapnak enni!
– Egyikőtök sem kap semmit, ha egész nap veszekedtek – szólt
közbe az apjuk. – Ne felejtsétek el, hogy szenteste van. Még nem
késő, hogy a Télapó átjavítsa a rosszcsontok listáját.
– Fogadok, hogy a Télapó nem ért egyet a
gyerekrabszolgasággal – pufogott Bobby, és újabb lagymatag
szúrást mért egy hóbuckára. – A manórabszolgasággal talán.
Kimondatlan egyetértésben Henry és én elvettünk egy-egy
hólapátot a két legkisebb gyerekről, és hamarosan megtisztítottunk
egy akkora foltot az autó körül, hogy legalább elindulhassunk.
– Tartoztok nekünk egy sajtburgerrel, ha legközelebb feljövünk. –
Henry mosolygott, miközben visszaadta a lapátot. – Ó, és az egyik
manó megkért, hogy ezt adjam oda nektek. – Három ötfontos
bankjegyet húzott elő a tárcájából, és minden fiúnak adott egyet. –
Egy kis karácsonyi borravaló.
– Köszönjük! – vigyorogtak a fiúk, amíg mi beszálltunk a kocsiba,
és újult lelkesedéssel támadtak rá egy újabb hókupacra.
– Talán hamarabb bekövetkezik, mint szeretnénk – mondtam
hunyorogva, ahogy a felkelő nap visszaverődött a fehéren csillogó
bejárón.
– Semmi esélye – rázta meg határozottan a fejét Henry, miközben
araszolni kezdett előre. – Megígértem a szüleidnek, hogy
karácsonyra épségben hazaviszlek. Teljes mértékben
szándékomban áll betartani ezt az ígéretet. Különben is, inkább
aludnék a kalyibában, amit a neten találtunk, mint hogy
visszakéredzkedjünk Baxterhez.

***

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy újra megnézzük azt a kalyibát.

Henry komor arccal nézett ki a szélvédőn. Már négy órája úton
voltunk, és eddig összesen harminc mérföldet tettünk meg, hála a
hóátfúvásoknak, két kidőlt fának, amelyek különböző utakat zártak
el, és annak, hogy megálltunk ellenőrizni, nincs-e valaki abban az
autóban, amelyet egy árokból láttunk kilógni.
Arra számítottunk, hogy az A úton, amelyet megcéloztunk, kicsit
könnyebb lesz, de a kereszteződéshez közeledve láttuk, amint egy
sor autó olyan lassan araszolt, hogy egy gyereknek volt ideje
kiugrani, lefeküdni és hóangyalt csinálni, majd újra beugrani.
– Várj, megnézem, van-e másik út. – Végigpásztáztam a
különböző alkalmazásaimat, miközben Henry tovább vánszorgott a
latyakban. – Nem. Ez a legjobb. Minél keletebbre megyünk, annál
rosszabb lesz. A lehetőségeink egy hatalmas tömegkarambol, egy
lezárt híd, vagy pedig beállunk a dugóba. Itt legalább mozognak az
autók. És csak hogy tisztázzuk, a kalyiba nem opció.
Az előttünk haladó autók végszóra megálltak. Henry beállt a
sorba, miközben köszönetet intett a férfinak, aki megállt, hogy
beengedjen minket. A férfi ironikusan „mit lehet tenni?”-t intett a
csokiszeletével, és beállt mögénk.
 Fél órával és háromszáz méterrel később az idegeskedésem
pánikba kezdett átcsapni.
– Nem fogunk időben hazaérni. – Kétségbeesetten kattintgattam
az alkalmazásokat, de az elmúlt harminc másodpercben semmi
javulás nem mutatkozott. – Megígértem, hogy visszajövök a
szentesti büfére.
– Addig még van néhány óránk. A dolgok egyre jobbak lesznek,
minél közelebb kerülünk. Ugye?
– Fel kell hívnom Waltert.
Egy rövid és zavarba ejtően őszinte beszélgetés után az egyetlen
olyan emberrel, aki többet tudott az időjárásról, mint én,
visszahanyatlottam az ülésbe, és az arcomra húztam a bojtos
sapkámat.
– Huh!
– Oké. Mennyire rossz a helyzet?
Vonakodva toltam vissza a sapkámat.
– Szóval, ott van ez a kalyiba. – Miután a döntés megszületett,
már nem kellett sietnünk. Walter biztosított arról, hogy a vihar, amely
jelenleg egy Yorkshire-től Nottinghamig terjedő széles terület fölé
telepedett, egy tapodtat sem mozdul, amíg a kora reggeli órákban el
nem fújja magát. Hóban vezetni egy dolog. Egy tomboló hóviharban
a jeges utakon csúszkálni egyszerűen ostobaság lett volna. Miután
kivégeztük a Melody által újratöltött kulacsokat, valamint a reggelire
csomagolt süteményeket, úgy döntöttünk, hogy keresünk egy helyet,
ahol feltölthetjük a készleteinket, hogy felkészüljünk egy hosszú
napra és egy esetleg még hosszabb éjszakára.
Egy újabb, veszélyekkel tarkított félórával később beálltunk egy
benzinkútra, amely tele volt karácsonyi utazókkal, akik a szörnyű
körülmények elől menekültek ide. Először a bolt felé vettem az
irányt, és éppen időben csatlakoztam Henryhez a kávéra váró
sorban, hogy meghalljam, elfogyott a kávé.
– Már csak borsmenta- és édesgyökértea maradt, ami meleg –
csattant fel a megviselt barista a mögöttünk kígyózó hosszú sort
vizslatva.
– Rendben – felelte Henry, és a kezébe nyomta a kulacsainkat. –
Annyit veszünk, amennyi belefér ezekbe.
 Egy másik helyen sorba álltunk két adag fonnyadt csilis sült
krumpliért. Mivel nem találtunk üres asztalt, a legtávolabbi sarokban
választottunk egy helyet, távol a legnagyobb káosztól, és a
kabátunkat pikniktakarónak használva leültünk a padlóra.
– Kicsit más, mint a tegnap esti vacsora – mondtam, és kivettem
egy darabka nem teljesen átsült hagymát.
– Azt hiszem, a társaság kielégítőbb – válaszolta Henry, és arra
koncentrált, hogy megpróbálja felvágni a szénné égett krumpli héját.
– Legalább melegben vagyunk, és sikerült valami meleg ételt
szereznünk.
– Meleg? – Henry szemügyre vette a kartondobozomat.
– Legalább sikerült valami langyos ételt szereznünk.
– Mi a terv, főnök? Itt maradunk reggelig?
– Ez tűnik a legjobb megoldásnak.
Abban a pillanatban kinyíltak a kétszárnyú ajtók, és egy egész
busznyi ember özönlött be. Mindannyian focimezt viseltek, és
körülbelül a felüknél dobozos sör volt. Légyrajként zúgtak el a már
régen kiürült hamburgerező felé, de amint meghallották a rossz hírt,
kisebb csapatokra oszlottak, némelyikük párba kapaszkodva
tántorgott körbe-körbe, és énekelt. Egy másik csoport elkezdte
körbejárni az asztalokat, hogy megkérdezzék, van-e valakinél sör,
whisky, kaja vagy fű.
– Gyerünk, ti ott! – kiabálta egy különösen vörös arcú, idősebb
férfi. – Mindjárt itt a karácsony, csináljunk ünnepi hangulatot. Egy
csónakban evezünk, ki kellene hoznunk belőle a legtöbbet!
Ezután elkezdte énekelni a Wonderful Christmastime-ot,
csakhogy az első soron kívül nem emlékezett a szövegre, így azt
énekelte újra és újra, amíg az egyik társa rá nem káromkodott, hogy
fogja be, és belelökte egy karácsonyfába. A fa és a férfi felborított
egy fiatal nőt, és a dolgok onnantól kezdve még rosszabbra
fordultak.
Henry gyorsan keresésbe kezdett a telefonján.
– Mindent összevetve, az a kalyiba csak három mérföldre van
innen.
Így történt, hogy miután könyörgő hangnemben telefonáltam
nekik, majd Henry visszahívta őket, hogy merev robothangján
alkudozzon, az autópálya következő lehajtójánál találtuk magunkat,
és viszonylag üres utakon araszoltunk a „varázslatos kulipintyóhoz”
a semmi közepén.
Már kora délután volt, pár óra múlva elkezd alkonyodni, és én
csak egy meleg, száraz helyre vágytam egy székkel, amire
leülhetek, és ahol nem követelik részeg férfiak, hogy csatlakozzak a
vonatozásukhoz.
A kalyiba száraz, ezt meg kellett hagyni.
Van ott egy egész kanapé is.
Nincsenek részeg idegenek – ez mindig bónusz.
Rájöttem azonban, hogy van még néhány dolog, amit mégis
szeretnék.
Megálltunk egy épület előtt, amely minden bizonnyal egy
rönkházra szeretett volna hasonlítani, de a valóságban inkább egy
lepusztult fészerre emlékeztetett. Egy másik, oldalt álló kisebb
faépítménytől eltekintve hóval színezett mezők vették körül, és nem
sok minden más. Miután sikerült elérnünk, a házat kiadó ügynök
megadta a kulcsot rejtő széf kódját, ami hasznos információ volt.
Kevésbé bizonyult hasznosnak, hogy a széfet üresen találtuk.
Néhány eredménytelen perc után, miután átkutattam a benőtt
előkertet egy másik kulcs vagy bármilyen más hely után kutatva,
ahová a kulcsot elrejthették, körbementünk, és rájöttünk, hogy az
épület hátsó oldalán még ajtó sincs.
– Visszahívom az ügynökséget. – Henry néhány másodperccel
később letette a telefont. – Az iroda huszonnyolcadikáig zárva van.
De nem kell aggódni, mert vészhelyzetben kapcsolatba léphetünk a
tulajdonossal azon a számon, melyet az ingatlanban könnyen
hozzáférhető módon elhelyezett információs mappában találunk.
– Megpróbálhatnánk a szomszédot – biccentettem a másik épület
felé, ahol egy földszinti ablakból csábító sárgás ragyogás hívogatott
minket.
Henry nem volt boldog.
– Nem kopogtathatunk be szenteste egy ismeretlen ember
ajtaján.
Ferde pillantást vetettem rá.
– Pont ez a legjobb nap erre, nem? Ez a jóakarat ideje.
– Másrészt, ezek az ablakok elég gyengének tűnnek ahhoz, hogy
ki lehessen őket feszíteni.
 – Erről mondj le. – Elindultam a másik ház felé. – Csak ha
másképp nem megy. Már így is eleget fizetünk ezért a
szemétdombért anélkül is, hogy egy betört ablak költségeit is
hozzáadnánk.
Háromszor kellett hosszasan kopogtatni az ajtón, mire végre
kinyílt. Miután a második kopogásra sem jött válasz,
megpróbálkoztam volna a betöréses módszerrel, csakhogy akkor
szégyenben maradtam volna Henry előtt.
– Igen? – Mélyen ülő szempár nézett rám az ajtó apró résén
keresztül.
– Üdv! – Megeresztettem egy tétova integetést. – Kivettük a
szomszédos kulipintyót, de az ígérettel ellentétben nincs kulcs a
széfben. Nincs véletlenül egy pótkulcsuk? Vagy a tulajdonos száma?
– De igen – bólintott az arc.
– Melyik?
– Mindkettő. Nálam van a kulcs, hogy kitakarítsam a ház. – Az
ajtó egy centivel szélesebbre tárult, felfedve egy ráncos arcot és egy
kampós orr egy részét.
– Ez a hét nincs bérlő, ezért nem tettem vissza a kulcs.
– Rendben, ez érthető. – Továbbra is mosolyogtam. – Kaptunk
egy e-mailt az Álomházaktól a last minute foglalásunkról. Tessék. –
Kinyitottam a telefonomat, hogy megmutassam neki a képernyőt.
– A ház nem lett kitakarítva.
– Semmi baj, az időjárás miatt ragadtunk itt, így csak egy száraz
és meleg helyre van szükségünk.
– Vár itt, amíg kitakarítok.
– Nem, hiszen szenteste van, nehogy nekiálljon takarítani.
Az ajtó szélesre tárult, és megjelent előttem az egyik
leggömbölyűbb nő, akit valaha láttam. Csak amikor mereven
hátralépett, hogy beengedjen minket, jöttem rá, hogy a
gömbölydedség nagy része valójában több réteg vastag ruhából állt.
– Itt vár – vakkantotta, elég hevesen ahhoz, hogy már bent
legyek, mielőtt még belegondolhattam volna, hogy mi lesz ennek a
vége. – Te, magas ember. Jön be.
Henry, aki feltehetően nem akart egyedül hagyni, azonnal
csatlakozott hozzám odabent – amint kiderült, egy egyszobás,
megdicsőült fészerben. Az egyik sarkot jóindulattal konyhának
lehetett nevezni, mini hűtőszekrénnyel és egy kétlapos főzőlappal
felszerelve, ami egy asztalon állt egy vízforraló és egy mikrohullámú
sütő között, egy másik sarokban pedig egy egyszemélyes ágy volt. A
szoba a lepukkantság ellenére tisztának és viszonylag rendezettnek
tűnt. A karácsony egyetlen jele egy lekvárosüvegben elrendezett
fenyőágcsokor volt.
– Ül! – morogta a nő, és rámutatott egy megereszkedett barna
kanapéra. Azonnal engedelmeskedtünk.
– Egyébként Bea vagyok, ő pedig Henry.
– Hmm. – Alaposan szemügyre vett minket. – Hívhat Beyoncé.
– Beyoncénak hívják?
Sötét szeme összeszűkült.
– Azt hisz, hogy nem lehet ez a nevem?
– Nem. Csak azt hittem, hogy csak egy Beyoncé van. Nem
tudtam, hogy ez egy valódi név.
Főleg nem egy orosz akcentussal beszélő, középkorú nő neve.
Henry a térdemet bökdöste a térdével, és az előttünk lévő rozoga
dohányzóasztalon heverő levél felé biccentett, melynek tetején a
Polina Ivanova név állt.
– Rendben, nos, ez nagyon kedves öntől, de nem szeretnénk
tovább rabolni az idejét.
– Nem probléma. Rengeteg időm van.
Lassan ereszkedni kezdett egy fából készült székre, de a rakott
szoknya alatt viselt ruharétegek miatt úgy hat centivel az ülőfelület
felett megállt.
– Nagyon hideg van itt. – Henry, aki immár befejezte a
tudományos helyzetfelmérést, először szólalt meg. – Működik a
fűtés?
A nő lebiggyesztette az ajkát. – Elektromos fűtőtest túl sok
pénzbe kerül. Melegen bebugyolál magam, nem probléma.
– És a tűz?
A szemközti falba egy kandalló volt beépítve.
– Túl öreg vagyok ahhoz, hogy rájöjjek, hogy kell meggyújtani azt
a hülye izét. A térdem nem bírja. – Végigpásztázta a szobát, mintha
próbálna visszaemlékezni, mi történt. – Á, igen, majd én kitakarítom
a ház. Olyan embereknek tűnnek, akik értékelik a szép, tiszta helyet.
Először is főzök egy kávé.
 – Ne, kérem, ne aggódjon. Van meleg teánk.
– Van kávéja?
– Tea.
– Tea! – A nő elfintorodott. – Jó kávé van szükség. Ígérem, ilyen
kávét még nem ivott.
– Hát, az nagyon kellemes lenne, köszönöm szépen.
Ahogy a nő átimbolygott a konyharészbe, Henry a szeme
sarkából rám pillantott. A válla merev volt, a keze tökéletes
szimmetriában helyezkedett el a combján.
– Szenteste van! – suttogtam. – Itt maradt egyedül. Nem mintha
lenne jobb dolgunk.
– Továbbra is fel kell hívnod a szüleidet, hogy tudasd velük, mi
történt.
– A francba! Igen. Meg akartam várni, amíg valami biztonságos
helyre érünk, hogy eggyel kevesebb dolog miatt kelljen kiborulniuk.
Amint elment, hogy kitakarítson, hívom őket.
Henry felém fordult, hogy rendesen rám tudjon nézni.
– Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is elkezd takarítani. –
Nyelt egyet, és a farmerján lévő nem létező szöszt piszkálta. –
Abban sem vagyok biztos, hogy itt biztonságban vagy.
– Tessék! – Beyoncé/Polina két gőzölgő bögrét nyújtott át nekünk.
– Próbál ki.
Megkockáztattam egy óvatos kortyot, majd egy sokkal nagyobbat.
– Ez csodálatos, köszönöm. – Bólintottam Henrynek, hogy
kóstolja meg az övét. Sajnos, ahogy a bögrét az ajkához emelte,
hangos csattanás hallatszott a hátunk mögül, amitől egy jó nagy
kortynyit rálöttyintett a kabátjára.
– Á, Iván felébredt. Hozok egy ruhát a kabátjához, aztán
találkozhatnak vele. Nekem meg kell néznem Iván, aztán megyek és
kitakarítok. – Átnyújtott Henrynek egy nedves mosogatórongyot,
majd elindult a hátsó falba épített ajtó felé. Eddig azt hittem, hogy
egy kamra, de talán több volt a helyben, mint amit elsőre
feltételeztem.
– Nem, vár, előbb el kell rejteni az ajándékát! – Polina
visszasietett, és felkapott az asztalról egy gyapjús valamit. – Néz,
még nincs egészen kész, de azt hiszem, tetszeni fog neki.
 Egy apró, ujjatlan, zöld és piros csíkos kötött pulóvert tartott a
kezében.
– Iván egy kisbaba? – kérdeztem, és a gyomrom összeszorult a
gondolatra, hogy itt él egy baba.
– Nem, huszonhárom éves! – mondta, és büszkén felszegte az
állát.
– Rendben – bólintottam, majd rámosolyogtam, és próbáltam úgy
tenni, mintha teljesen normális lenne, hogy valaki egy felnőtt férfinak
köt egy tizenöt centi széles pulóvert. Vagy lehet, hogy egy játéknak?
Egy kutyának?
Mielőtt megtudhattam volna, anya hívott. Megígértem Henrynek,
hogy egy perc múlva visszajövök („Ajánlom is”, motyogta
válaszként), és kiugrottam, hogy közöljem a hírt.
– Bea, a meteorológusnak, aki helyettesít téged, most az egyszer
igaza volt. Az utak állapota kész rémálom! Egyik unokatestvér sem
tud lejutni. Margo azt javasolta, hogy jöjjenek lovon, de aligha tűnik
észszerűnek, hogy egy lovat erre kényszerítsünk ilyenkor. Mi van
veled és Henryvel? Nem hiszem, hogy ma vissza tudtok jönni. És
bár nem akarom azt mondani, hogy én megmondtam, de ha
emlékszel, megkérdeztem tőled, hogy vajon a munkád lesz-e megint
az oka annak, hogy nem tudsz velünk lenni karácsonykor.
– Ott leszek karácsonykor!
– A karácsony több mint egy nap. Különben is, egyelőre
Skóciában kell maradnod.
– Bea baba! – szólt közbe apa. – Jól vagy? Biztonságban vagy?
Te és Henry vigyáztok egymásra?
– Jól vagyunk. Megpróbáltunk elindulni, de nem jutottunk
messzire, és rájöttünk, hogy hiba lenne továbbmenni. Találtunk egy
kis kulipintyót, ahol éjszakázhatunk, és a karácsonyi vacsorára
otthon leszünk.
– Pff! – horkant fel anya. – Egyszer volt, hol nem volt, úgy volt,
hogy egy hétig itt leszel. Aztán hogy visszaérsz a büfére! Nincs
szükségünk több elhamarkodott ígéretre, köszönjük. Jonty, beszélj
vele te. Meg kell néznem a sonkát.
– Sajnálom, Bea baba, csak kiborult, amiért le kellett mondania a
partit, és hiányzol neki. Nélküled nem ugyanaz.
 – Nem, apa, én sajnálom. Veletek kellett volna maradnom,
ahogyan megígértem. Anyának minden oka megvan rá, hogy dühös
legyen. Szörnyen érzem magam, amiért nem vagyok ott.
Apa egy pillanatra elhallgatott. Elképzeltem, ahogy visszapislogja
a könnyeit.
– Nem dühös. Tudja, hogy helyesen döntöttél. És hamarosan itt
leszel, csak ez számít.
Most rajtam volt a sor, hogy megpróbáljak nem sírni.
– Nem kérdezte, hogy ment az interjú.
– A délelőtt nagy részét azzal töltötte, hogy gratulálótortát sütött
neked.
– Mi? – Eltartott néhány másodpercig, amíg ezt feldolgoztam. –
Tortát sütött? Azokra a zsír- és cukormentes utánzatokra gondolsz,
amiket a születésnapomra szokott csinálni?
– Csokoládé és karamell. Igazi csokoládé és igazi karamell. A
gratulációt csokigolyókból rakta ki. Tényleg nagyon büszke rád, Bea
baba.
– Ez édesen hangzik. De lehet, hogy a csokigolyókat le kéne
szedni. Vagy átrendezni „részvétünk”-re.
– Ó, sajnálom! Annyira biztosak voltunk benne. – Apa teljesen le
volt sújtva. – Az a Bigwood egy idióta, aki nem ismeri fel a jót,
amikor ott van a szeme előtt.
– Köszönöm, apa. Igazából azt gondolta, hogy nagyszerű voltam,
amíg úgy nem döntöttem, hogy kiszállok az utolsó fordulónál.
– Nos, biztos vagyok benne, hogy megvolt rá a jó okod.
– Megvolt. Nagyon is jó. Majd mesélek róla, ha visszajöttem, és
ígérem, hogy büszkébb leszel rám, mintha maradtam volna, és
megkaptam volna a munkát.
– Nem is lehetnék büszkébb rád, bármit is teszel.
– Köszönöm. Most pedig abba kéne hagynod a sírást, inkább
menj, és találd meg a módját, hogy felvidítsd anyát. Nekem vissza
kell mennem Henryhez.
– Ó, igen, Henry! Hogy jöttök ki egymással? Meg…?
– Szia, apa!
Annyira elvonta a figyelmemet a torta, hogy miután visszamentem
a házba, jó néhány másodpercbe telt, mire észrevettem Henryt.
 – Mi? – A szülőkkel való beszélgetés utáni rossz hangulatom
azonnal elpárolgott. – Várj, ne mozdulj! Csinálnom kell egy képet.
Mielőtt lefotózhattam volna, a hatalmas papagáj, amely Henry
fején ült, felröppent, és körülbelül tíz centivel a fejem fölött suhant el,
miközben azt rikoltozta: „Betolakodó! Betolakodó!”
– Iván, viselkedj! – szidta le Polina, aki egy doboz tisztítószerrel a
kezében bukkant fel a hátsó ajtóban. – Nem szabad így bánni a
vendégeinkkel.
– Bocsánat, Beyoncé – motyogta, és visszatért, hogy ismét Henry
fején landoljon. Nem mintha a Henry fején ülő papagáj önmagában
nem lett volna elég elragadó, de ez a példány ráadásul egy kötött,
kapucnis, karácsonyi pudingos pulóvert viselt, amelyen lyukak voltak
kivágva a szürke szárnyai számára.
– Így már jobb. Leszel barátságos, amíg én megyek és takarítok.
– Ez nem igazán jobb – mondta Henry. Az arca üres maszk volt,
amelyről megtanultam, hogy miriád különböző érzelmet rejt, és
ebben az esetben egyik sem volt pozitív.
Túl késő, Polina már elment.
– Hogyan fog takarítani ennyi ruhában? – tűnődtem, miközben
néztem, ahogy átdöcög a kerten.
– Nem a legfontosabb kérdés, ami most az eszembe jut –
válaszolta Henry összeszorított fogakkal.
– Ó? – Leültem a székre, és képtelen voltam elrejteni a
mosolyomat. – Mi lenne az?
– Az lenne, hogy hogyan sikerült még rosszabb helyzetbe
kerülnünk, mint a legutóbbi?
– Szenteste van. Fogadd be a kalandot.
– Ha a fejemre csinál, te leszel a hibás.
 17

Egy órával később, nagy megkönnyebbülésünkre, Polina visszatért.

Jó pár réteg ruhától megszabadult, és boldogan fedezte fel, hogy
nem kell újra felvennie őket, köszönhetően annak, hogy Henry tüzet
gyújtott, miután meggyőzte Ivánt, hogy költözzön át egy alkalmasabb
helyre az ágy végében.
– Karácsonyi csoda! Te angyal, akit maga Isten küldött. Kérem, ül
vissza, és hozok étel.
– Tényleg nem szükséges. – Henry állva maradt. – Köszönjük,
hogy itt várakozhattunk, és a finom kávét is, de most már megyünk.
– Henry – sziszegtem. – Nem hagyhatjuk egyedül szenteste.
– Nincs egyedül – suttogta vissza. – Itt van neki Iván.
Ádáz pillantást vetettem rá. Erre ő azzal válaszolt, hogy lehunyta
a szemét.
– Kérlek, ne kényszeríts arra, hogy itt maradjak. Ennél több
újdonságot már nem bírok elviselni.
– Tessék. Ajándékkosár. Jó étvágyat. – Polina egy kis fonott
kosarat tartott a kezében, amely tejet, gyümölcskosárkákat, egy
üveg bort és néhány más finomságot rejtett. – Kérem, ne vigye el a
kosarat, amikor elmegy. Ez az utolsó.
– Ez csodálatos, nagyon köszönjük. – Henry kétségbeesett
szemébe néztem, de nem tudtam megállni. – Gondolom, nem
szeretne csatlakozni hozzánk.
– Gondolja jól. Köszönöm a meghívást, de nem, köszönöm. Most
a családommal fogok beszélni a videóhíváson.
– Oké, hát akkor, boldog karácsonyt! – Henry már az ajtóban várt
rám. – Még egyszer köszönjük!
 – Boldog karácsony. És ne köszön meg, amíg nem próbálta egy
éjszakát abban a halálos csapdában tölteni. És ne kopogtat vissza
az ajtómon sem. Takarítok, ennyi. Ha bármi más probléma van,
beszél azzal a csibész tulajdonossal.
Azzal úgy becsapta az ajtót, hogy összekoccantak a fogaim.
Henry, aki határozottan visszaváltott robotüzemmódba, elszántan
gázolt vissza a hóban a kocsihoz, és elhozta a csomagjainkat.
Ezúttal Polina az ajtóban hagyta a kulcsot. Némi szorongással
merészkedtünk be.
– Legalább tiszta. – Ez volt a legtöbb, amit el tudtam mondani,
miután először körülnéztem.
– Nem nehéz tisztán tartani egy gyakorlatilag üres szobát, nem
igaz?
Henry nem túlzott. Valójában három szoba volt – a földszinten a fő
lakóhelyiség és a fürdőszoba, a padlásra pedig egy aprócska
hálószoba volt beékelve. A nappaliban volt egy kanapé, egy ferde
könyvespolc, amelyen nem voltak könyvek, és egy Polináéhoz
hasonló konyharész. A fürdőszobában egy egyszerű mosdó, vécé és
kád volt, zuhanyzó nélkül. A hálószobában egy ágy volt.
Polina becsületére legyen mondva, hogy betett egy vázányi
fenyőágat, hasonlót, mint ami az otthonában volt, ez legalább
segített elfedni a doh és a rothadás szagát. Ez azonban nem volt
elég ahhoz, hogy elvonja a figyelmet a csupasz bézs falakról, a
sárszínű szőnyegről és a hely sivárságáról.
– Ez még rosszabb, mint a fotókon – csodálkoztam el.
– Ó, még annál is rosszabb – mondta Henry a fürdőszobából
kilépve. – Nincs folyó víz.
– Micsoda? – A konyhába siettem, és felfedeztem, hogy nincs
mosogató. A fürdőszobában a csapok megnyitása nem
eredményezett mást, mint szörnyű nyikorgást.
– Talán befagytak a csövek – aggodalmaskodtam, miközben
Henry a konyhaasztalon lévő információs mappát lapozgatta.
– Ó, nem, minden rendben. – Rám nézett, és
megkönnyebbülésemre csipetnyi humor villant a szemében. –
Használhatjuk a kutat.
A megkönnyebbülésem elpárolgott.
– A kutat?
 – A ház mögött van. Teljesen biztonságos inni belőle, ha előbb
felforraljuk, és elég mélyen van a földben, úgyhogy talán még meg
se fagyott.
Amíg én a kútról elhangzott információt dolgoztam fel, Henry
folytatta.
– Ha már a megfagyásnál tartunk, ahelyett, hogy az unalmas
központi fűtést kellene elviselnem, a nap második tüzét rakhatom.
Megnéztem a kandallót.
– Nincs fa. Sem gyújtós. És még ha tudunk is tüzet gyújtani,
aligha fog minket melegen tartani az éjszaka folyamán.
A kanapéra dőltem, ahogy hirtelen rám tört a felismerés. Nem
voltam túlságosan kényes arra, hogy puccos helyeken szálljak meg,
ahol olyan luxusban lehet részem, mint a folyó víz és a fűtés.
Ugyanúgy készen álltam a kalandra, mint bárki más. De szenteste
volt, és a Coach House-t ilyenkor beragyogja a jókedv. Még az extra
családtagok nélkül is megtelik melegséggel, nevetéssel és hangos
beszélgetésekkel. Az ebédlőasztal roskadozik a finom falatoktól és
persze anya ízetlen ételeitől.
Fahéj és szegfűszeg, áfonya és hagyma illata terjeng, miközben
mindenki részt vesz a holnapi lakoma előkészítésében, Joy nagyi
pedig a karácsonyi playlisttel együtt énekel, míg végül mindenki más
is becsatlakozik.
Meggyújtják a fényeket a fán, az ajándékok lassan gyűlnek az
ágak alatt. Minden szabad felületet gyertyák vagy csokoládéval teli
tálak foglalnak el. A fából faragott adventi jelenet köré gyűlünk, hogy
a jászolba helyezzük az utolsó betlehemi figurát.
Lenne ölelkezés és veszekedés, és valami eltörne, de senki sem
bánná. Vacsora után azok, akiknek marad energiájuk, sapkába és
sálakba burkolóznak, és elviszik a kutyákat egy holdfényes sétára az
erdőbe, majd hazatérve egy-egy bögre extra sűrű forró csokoládé
vagy forralt bor várja őket.
Ez a ház ennek a tökéletes ellentéte volt.
Összeszorítottam a szemem, de már túl késő volt
megakadályozni, hogy egy apró könnycsepp végigcsorogjon az
arcomon.
– Tessék. – Kinyitottam a szemem, és Henry állt előttem, kezében
egy pohár borral és egy hatalmas szelet karácsonyi süteménnyel. –
Egyél egy kis zsíros, cukros, ultrafeldolgozott süteményt.
– Köszönöm.
Hozott még egy poharat és tányért, majd mellém ült.
– Jól vagyok, tényleg. Csak enyhe honvágyrohamom van.
– Nem vagyok meglepve; első osztályú otthonod van.
Amikor válaszra nyitottam a szám, éles pillantást vetett rám.
– Ne merészelj még egyszer bocsánatot kérni, amiért itt vagyok,
nem pedig ott.
– Igen, de…
– Az én választásom volt, emlékszel?
– Nem vagyok benne biztos, hogy elég információval rendelkeztél
ahhoz, hogy megalapozott döntést hozz.
Henry nevetett.
– Senki sem rendelkezett ezzel az információval. És ha mégis,
akkor sem hittük volna el.
Kinyújtotta a poharát, hogy az enyémhez koccintsa.
– Boldog karácsonyt, Bea!
– Sokkal boldogabb lenne, ha tüzet gyújtanánk.
– Azonnal megyek, főnök.
– Még egy dolog – szóltam, miközben Henry újabb eredménytelen
keresést indított a nem létező tűzifa után. – Tisztán tudományos
szempontból, nem sürgős vagy ilyesmi, de hogyan fog működni a
WC lehúzása?

***

Néhány órával később a dolgok, ha nem is nagyszerűen, de a

lehetőségekhez képest a legjobban alakultak. Miután hosszú
üzenetet hagytunk a tulajdonos telefonján, Henry és én találtunk egy
apró fatárolót a ház mögött, és miután egy kenyérvágó késsel
lenyestünk néhány forgácsot gyújtósnak, közösen sikerült egy egész
tisztességes tüzet gyújtanunk.
Addig-addig caplattunk a szél kavarta hóban, amíg a vízforralót, a
vécétartályt és a két fazekat fel nem töltöttük kútvízzel, és mindez az
erőfeszítés annyira felmelegített bennünket, hogy le tudtuk venni a
kabátunkat. Már kora este volt, és a kanapéra letelepedve a
benzinkútról hozott mikrohullámú lasagnéból lakomáztunk,
kiegészítve a Polina-féle kosárnyi finomsággal.
Amíg Henry eltakarított, megnéztem a telefonomat, és láttam,
hogy apa küldött nekem képeket az otthoni szentestéről, és
üzeneteket az unokahúgaimtól és az unokaöcsémtől arról, hogy
mennyire hiányzom nekik, és remélik, hogy hamarosan hazaérek.
Sikerült mosolyt varázsolnom az arcomra, és felvenni egy választ
úgy, hogy a hangom csak egészen enyhén remegett.
Rövid üzenetet kaptam Jedtől, amelyben megerősítette, hogy
anya már megkérdőjelezte a túl hosszú fürdőszobai tartózkodását,
és azzal vádolta meg, hogy kibújik a teendők alól. Kizárt, hogy
további kutatást tudjon végezni, mielőtt visszaérnék. Azt
válaszoltam, hogy amúgy sem kellene ezen gondolkodnia. A
következő néhány nap arra szolgál, hogy megünnepeljük, amink
van, ne pedig azon aggódjunk, hogy mit veszíthetünk el.
Jött még néhány üzenet kollégáktól és régi barátoktól, akik boldog
karácsonyt kívántak nekem, amelyekre gyorsan válaszoltam. Aztán
jött az elkerülhetetlen üzenet Adamtől.

PRÓBÁLTAM LAZA LENNI, ÉS NEM MEGKÉRDEZNI, DE NEM TUDOK NEM AZON

GONDOLKODNI, HOGY VAJON ELKEZDJEM-E TERVEZNI A
KÖSZÖNTŐTÚRÁDAT?

Vettem egy mély lélegzetet, hogy elnyomjam a feltörő fájdalmat,

amiért lemondtam annak az esélyéről, hogy Adam és köztem
működjön a dolog.

NE MOST!

Örökkévalóságnak tűnt, amíg a három pontból válasz lett.

SAJNÁLOM. BIZTOS NAGYON KIVAGY.

HA KELL VALAKI, AKI FELVIDÍT, SZABADDÁ TUDOM TENNI MAGAM.

A tudat, hogy az első olyan karácsonykor, amikor nem vagyunk

együtt, szabaddá tudja tenni magát, semmit sem javított a
hangulatomon. Ami még jobban bosszantott, az az volt, hogy milyen
erősen éreztem még mindig a hívást, hogy igent mondjak. Adam
tudta, hogyan kell felvidítani engem. Ez sosem jelentett problémát. A
probléma az, hogy milyen ritkán volt ott, hogy ezt megtegye, és hogy
emiatt milyen gyakran éreztem magam rosszabbul. Annyira
hozzászoktam, hogy hálával fogadjam a figyelme felajánlott
morzsáit, hogy nehéz volt visszautasítani, még akkor is, amikor már
tudtam, hogy a beszélgetés végén nem következik boldogan éltek,
amíg meg nem haltak.
– Mindenki jól van?
Felnéztem, és megláttam Henryt két pohár borral a kezében.
Olyan Henry-szerű nadrágot vett fel, amilyet már megszoktam, és
egy kardigánt, amely ugyanolyan sötétbarna árnyalatú volt, mint a
haja. Kivette a kontaktlencséjét, és most egy vastag, szögletes
szemüveget viselt. Ha máson láttam volna ezt az öltözéket,
szörnyűnek találtam volna. Henryn valahogy jól állt.
Rövid választ írtam Adamnek.

KÖSZÖNÖM, DE JÓL VAGYOK.

– Igen. Az Armstrongok kiütötték a karácsonymérőt.

– Betettem a telefonomat a zsebembe, és arrébb csúsztam a
kanapén, hogy ő is leülhessen. – Hallottál valamit a családodról?
– Ma nem. Azt mondták, holnap hívnak. – Belekortyolt a borba,
hátradőlt, levette a szemüvegét, és lehunyta a szemét. – Lesz egy
ötperces, hogy vagy, köszönöm az ajándékutalványokat, és
valamikor az új évben találkozunk típusú beszélgetés. Alig lendül ki
a karácsonymérő.
Egy pillanatig figyeltem őt. A csupasz izzó által vetett árnyékok
még jobban kihangsúlyozták az arcán lévő fáradt ráncokat. Hirtelen
késztetést éreztem, hogy odanyúljak, és elsimítsam őket.
– A legkínosabb karácsonyi családi incidens?
Henry szája megrándult, a szeme még mindig csukva volt.
– Kizárt, hogy ebben meg foglak verni.
– Ó, tényleg? Mi a helyzet apád szamárjelmezével?
A rándulás mosolyra húzódott.
 – Hát, ha már egymás apját véleményezzük, akkor mi a helyzet
azzal a Karácsonyi Látványossággal, amikor apád megpróbált
rappelni?
– Ó, nem, nem ez volt a legrosszabb.
Henry kinyitotta a szemét, és felém fordult, az arca még mindig a
kanapé háttámláján pihent.
– Ezt most hallanom kell.
– Biztosan emlékszel, amikor tizenhárom éves voltam, és apa
elindította a fodrásztanfolyamot. Hagyta, hogy ez a lány, Isla, az
egész családon gyakoroljon. Jed megúszta, mert előző nap sunyi
módon levágatta a haját. Nekem, anyának és apának pontosan
ugyanolyan frizuránk lett a karácsony előtti héten. Ami történetesen
az elképzelhető legrosszabb frizura volt.
Henryből kitört a nevetés az emléktől.
– Ó, igen! Emlékszem az egyforma felmosópamacsaitokra.
Először azt hittem, hogy egymáshoz illő parókákat vettetek fel egy
darabhoz.
– Hidd el, ha lett volna parókám, felveszem.
Henry összehúzta a szemét.
– Nem gondoltam, hogy olyan rosszul állnak.
Most rajtam volt a sor, hogy nevessek.
– Azért, mert a te hajad majdnem olyan szörnyű volt!
A szája tátva maradt a színlelt döbbenettől.
– Te most a hajamat ócsárolod?
– Hát, legalább illett az általános megjelenésedhez, azt hiszem.
– És egy édes karácsonyra neked is meglett a hozzáillő.
Mivel semmi más dolgunk nem volt, és még az internet sem
nyújtott szórakozást, az este hátralévő részét beszélgetéssel
töltöttük, összeraktuk az előző évek hiányos történeteit, kérdéseket
tettünk fel egymás múltjáról, jelenéről és a jövőre vonatkozó
reményeinkről. Míg korábban úgy gondoltam, hogy Henryvel könnyű
beszélgetni, mert nem érdekelt, mit gondol, most rájöttem, hogy ez
ennél mélyebbre megy. Bár e bizarr utazás előtt megesküdtem
volna, hogy Henry Fairfax és én minden lényeges dologban
különbözünk egymástól, amikor az értékeinkről volt szó, arról, hogy
mi rejlik a szívünk mélyén, sokkal inkább hasonlítottunk egymásra,
mint azt be akartam volna ismerni.
 Jól éreztem magam Henryvel, mert bár olyan mércéket állított fel
magának, mint hogy megállt segíteni vadidegeneknek egy
benzinkúton, vagy havas utakon vezetett keresztül, hogy segítsen
egy nem egészen barátjának, egyszer sem ítélt el azért, amilyen én
voltam. Hozzászoktam, hogy a hozzám közel álló emberek bírók,
esküdtszék és hóhérok egy személyben. Üdítő változás volt
olyasvalakivel beszélgetni, akit őszintén érdekelt, hogy miért nem
értek vele egyet, aki az elszánt koncentráció szelíd
homlokráncolásával hallgatott végig, ahelyett, hogy félbeszakított
volna, hogy megmagyarázza, miért tévedek.
Adam vajon meghallgatott valaha is így? – tűnődtem, miközben a
forró csokoládéhoz melegítettem értékes vízkészletünkből, miután
elhatároztam, hogy legalább egy karácsonyesti Armstrong-
hagyományt megtartok. Összeszorult a gyomrom, amikor rájöttem,
hogy az Adammel folytatott beszélgetések főként Adamről szóltak.
Az életem, a munkám, a gondolataim mellékszálként jelentek meg
Adam jövőbeli sztárrá válásának nagyszabású életrajzi filmjében.
Adam figyelme hízelgő volt számomra. Henry miatt érdekesnek
éreztem magam.
Nem mintha össze akartam volna hasonlítani a kettőt, tekintve,
hogy Adambe tizenkét éve szerelmes voltam, Henry pedig egészen
eddig a hétvégéig a különc fiú volt a gyerekkoromból. Azt gondoltam
– vagy inkább reméltem –, hogy ez a karácsony talán átrendezte a
kapcsolatunkat a barátság irányába.
Nem állt szándékomban megemlíteni, hogy belém volt zúgva.
Azonban éppen egy tábortűz emlékén nevettünk, ahol a hibás
tűzijátékok minden irányba lövöldözni kezdtek a Charis House
játszóterén, amikor véletlenül felhoztam a témát.
– De az anyukád! – kiáltottam fel. – Folyton arról beszélt, hogyan
vetetted magad elém, hogy megvédj, és hogy te voltál a lovagom
narancssárga anorákban. Nagyon bosszantott a dolog, mert
nyilvánvalóan úgy ugrottál ki a tűzvonalból, hogy észre sem vetted,
hogy ott állok.
Henry lapos pillantást vetett rám.
– Tekintve, hogy ez akkor történt, amikor majd’ megőrültem érted,
nem volt olyan másodperce annak a bulinak, hogy ne tudtam volna
pontosan, hol állsz.
 – Mi? – Hitetlenkedve ráztam a fejem. – Azt mondod, hogy
anyukádnak igaza volt?
Bánatosan megvonta a vállát.
– Csak próbálok rendesen viselkedni.
– Nem tudom, hogy rákérdezzek-e erre a fellángolásra. Úgy
érzem, mintha tudnom kellene róla, de nem akarom, hogy kínossá
váljanak a dolgok.
– Meglep, hogy akkor nem vetted észre. – Henry sóhajtott egyet.
– Csak a szokásos megszállottság, amit egy tinédzserfiú érez,
akinek nincsenek barátnői. Te voltál a nyilvánvaló célpont.
– Kivéve, hogy nekem volt barátom.
– Bizonyos értelemben ez megkönnyítette a dolgot. Remek ürügy
volt arra, hogy semmit se tegyek érte azon kívül, hogy depresszív
zenét hallgatok, miközben létem elátkozott pocsolyájában fetrengek.
– Nem tudom elhinni, hogy a tinédzser Henry Fairfax képes lett
volna a fetrengésre.
– Átmeneti állapot volt, amelyet az agyamban végbemenő
kamaszkori változások idéztek elő. Túljutottam rajta. Most már nincs
szükség kínos helyzetekre.
– Ez megnyugtató. Nem szeretnék felelős lenni az összetört
szívedért.
Elmosolyodott.
– A legjobb karácsonyi film?
Téma lezárva.

***

– Ez volt az utolsó – mondta Henry, miközben belépett a bejárati

ajtón.
Döbbenten néztem a karjaiban lévő szánalmas mennyiségű
rönköt.
– Ez nem tart ki egész éjszakára.
Óvatosan a padlóra helyezte őket, biztonságos távolságra a
kandallótól.
– Olyan mély a hó, hogy nem fogunk találni semmi mást, ami elég
száraz lenne a tűzhöz.
 – Tehát a víz mellett most már a fűtést is fejadagokban mérjük. –
Felírtam a panaszlistára, amit el fogok küldeni az ügynökségnek,
amint lesz internetünk, vagy újra felveszik a telefont.
– Ha az ajtókat zárva tartjuk, akkor remélhetőleg bent tudunk
tartani egy kis meleget.
– De mi a helyzet az emeleten? Amikor megérkeztünk, jég volt a
hálószobaablak belső oldalán. Az a tető körülbelül annyi hőt tart
bent, mint egy sátor.
– Az emeleten fogok aludni. Alkalmazhatom Beyoncé trükkjét, és
felöltözhetek. Hacsak nem szeretnéd, hogy inkább a kanapén
aludjak.
Odaadtam neki a forró csokoládét.
– Nem fogok tudni aludni, ha tudom, hogy odafent vagy, és
esetleg hipotermiás kómába esel. Nem aludhatnánk mindketten itt?
Ha lehúzzuk a párnákat és az ágyneműt, és felhasználjuk a
pluszpárnákat, egyikünk alhatna a földön is.
– Biztos vagy benne?
– Már két éjszakát töltöttünk szobatársakként, akár be is
vállalhatnánk még egy harmadikat, ha ezzel elkerülhetjük a halálra
fagyást.
Nem tartott sokáig, hogy a tűz előtt rögtönzött ágyat készítsünk.
Megállapodtunk, hogy én a kanapén alszom, ahol egy paplan
melegít majd, Henry pedig a földön, két takaróval és válogatott
ruhákkal.
Egy gondosan kiválasztott fahasábfejadagot tettünk a tűzre,
lekapcsoltuk a villanyt, és elhelyezkedtünk, miközben próbáltunk
nem tudomást venni a máris csökkenő hőmérsékletről.
Már nem éreztem furcsának Henry megbízható jelenlétének
közelségét alvás közben, és az újabb eseménydús nap után szinte
azonnal elaludtam. Amikor azonban arra riadtam fel, hogy minden
egyes csontom remeg, csüggedten láttam, hogy még csak hajnali
kettő van.
Vacogó fogakkal és a hidegtől megfeszült az izmokkal
visszahúztam a sapkámat a fülemre, és azon gondolkodtam, hogy ki
merjek-e bújni a paplan alól, hogy keressek még egy pulóvert.
– Emlékszel, hogy nem akartad, hogy halálra fagyjak? – Henry
halk morgása szakította félbe rágódásomat.
 – Igen, ez lenne az általam preferált lehetőség.
– Gondolom, nem lennél nyitott arra, hogy megosszuk a paplant.
Szó nélkül lecsúsztam a kanapéról, és magammal vittem a
paplant. Henry ügyesen elrendezte a takarókat, így egyenletes
derékaljat alkottak, majd visszatelepedett a párnák túlsó szélére.
A további rétegek segítettek, de nem eléggé. Úgy éreztem, mintha
a vérem jeges latyakká vált volna, és soha többé nem melegednék
fel. Hosszú percek után Henry a hátára fordult, és elég közel
húzódott hozzám, hogy érezzem a melegét, ami úgy sugárzott, mint
egy óriási forró vizes palack. Nem állt fenn annak a veszélye, hogy
ez az ember halálra fagyjon. Nem bírtam megállni, hogy ne
araszoljak egy kicsit közelebb hozzá.
– Akkor már gyere ide.
Egy könnyed mozdulattal, amely élénk emlékeket idézett fel arról,
amikor évekkel ezelőtt egy ágyban aludtunk, Henry átkarolt, és a
mellkasához szorított.
– Köszönöm – suttogtam belelazulva két pulóverének
puhaságába, és a sötétség olyan meghittséget teremtett, ami
bátorságot adott nekem. – Azt hiszem, te vagy a legkedvesebb
ember, akivel valaha találkoztam.
– Egyszer már megmondtam, nem tudok aludni, ha hallom, ahogy
a csontjaid összekoccannak.
– Boldog karácsonyt, Henry – tettem hozzá nem sokkal később.
– Neked is boldog karácsonyt – dörmögte vissza, és gyengéden
megszorított.
És ahogy ott feküdtem a koromsötétben, melegben,
biztonságban, teljes kényelemben, miközben a fejem szívének
lassú, biztos dobbanásain nyugodott, rájöttem, hogy már nagyon rég
nem voltam ilyen boldog.
 18

Amikor legközelebb magamhoz tértem, az első dolog, amire

felfigyeltem, az a szúró fájdalom volt ott, ahol a párnák szétcsúsztak,
és a csípőm a padlóhoz ért. Ahogy hunyorogva kinyitottam a
szemem, a második dolog egy szabadon hagyott bőrfolt volt Henry
nyakán, alig pár centire tőlem. Óvatosan szívtam be a levegőt, mert
nem akartam felébreszteni, és belélegeztem a már ismerős
kókuszos tusfürdő nyomát, amely a természetes illatával keveredett.
Bár még nem volt világos, a tintaszerű sötétség szürkés árnyalatúvá
enyhült, ami a hajnal közeledtét ígérte. Mélyebbre bújtam a
paplanba, újra lehunytam a szemem, és hirtelen bizseregni kezdtek
az idegeim, arra figyelmeztetve, hogy egy férfi meleg, masszív teste
mellett fekszem.
Ez nem egy férfi, hanem Henry! Parancsoltam rá az immár egyre
gyorsabban verő szívemre, hogy ne legyen ilyen ostoba.
Elhúzódtam, hogy megszüntessem a nevetséges kísértést, hogy az
ajkamat a nyakának arra a sima foltjára nyomjam, és úgy döntöttem,
hogy a legjobb az lesz, ha megfordulok, és elég messzire
ügyeskedem magam ahhoz, hogy úgy tehessek, mintha ott sem
lenne.
Csakhogy, olyan okok miatt, amelyek mindenféle váratlan irányba
terelték az elmémet, a testem nem volt hajlandó együttműködni.
Minden érzékszervem életre kelt, válaszként arra, hogy egy másik
ember ennyire közel volt hozzám. Kínosan és feszülten kellett volna
éreznem magam. Talán még egy kicsit viszolyognom is kellett volna.
De nem így éreztem.
 Riasztó, érthetetlen vonzalmat éreztem Henry Fairfax iránt. Mielőtt
megengedtem volna, hogy az a gondolat formát öltsön,
kicsusszantam a takaró alól, felálltam, és anélkül, hogy megnéztem
volna, ébren van-e vagy sem, kirohantam a fürdőszobába.
Egy teli lábast hagytunk a mosdóban, és habozás nélkül az
arcomra fröcsköltem a hideg vizet, ledörzsöltem magamról az alvás
maradványait és a látszólag a semmiből előbukkanó gyötrő
érzéseket.
A tükörben magamra pillantottam, megigazítottam a sapkámat, és
az ujjammal a levegőbe böktem, hogy hangsúlyozzam a lényeget.
– Eszedbe ne jusson! – suttogtam. – Szedd össze magad!
Henryről van szó!
Á, de éppen ez a lényeg, suttogta vissza áruló szívem. Henryről
van szó. És ő nem az, akinek hitted…, és valaha régen ő is
vonzódott hozzád…
Az volt az egyetlen módja, hogy ezt lerázzam magamról, hogy
olyan határozottsággal mozogtam tovább, ami lehetetlenné tette a
gondolkodást. Kicsörtettem a fürdőszobából, bekapcsoltam a
vízforralót, és fel-alá járkáltam az asztal mellett, miközben egy
örökkévalóságig tartott, amíg felforrt a víz.
– Jól vagy?
Majdnem kiugrottam a bőrömből a hangja hallatán, annak
ellenére, hogy be kellett látnom, senki sem tudott volna aludni, amíg
ennyi ideges feszültség áradt belőlem. Kényszerítettem magam,
hogy odapillantsak, és rám szakadt a megkönnyebbülés. Végül is
csak Henry az. Ott ült a takarókupacban, a haja kusza, az arcán
sötét borosta, és a kardigánja alatt egy epeszínű gyapjúpulóvert
viselt. Még néhány másodpercig néztem őt, csak hogy
megbizonyosodjak róla, a nyugtalanító érzések elmúltak.
Fúú!
– Bea?
– Ó! Hm, igen. Jól vagyok. Próbálom melegen tartani magam.
Gondolom, nem tudnád meggyújtani az utolsó két fahasábot, amíg
én megcsinálom a reggelit.
– Megnézted az időjárást? – Felállt, és úgy nyújtózkodott, hogy a
keze a plafont súrolta, és a kardigánja és a gyűrött nadrágja felső
része között kivillant a bőr.
 Az érzések érdeklődve megrándultak, ezért megpördültem, és
elkezdtem kávét kanalazni a bögrékbe.
– Még nem.
– Hűha, ma különleges nap van, vagy ilyesmi?
– Szó szerint most keltem fel.
– Azt vártam volna, hogy átfutod az összes szaftos adatot, mielőtt
felkelsz az ágyból.
– Talán meg is tettem volna, ha nem veled feküdtem volna az
ágyban. – Sajnos éppen akkor fordultam meg a bögrékkel, amikor
ezt kimondtam, így láthatta a rémült tekintetemet, amelyhez lángba
boruló arcom adta a kíséretet. Henry azonnal robotüzemmódba
kapcsolt, letérdelt, és arra összpontosított, hogy pontosan
elhelyezze a rönköket a tegnap estéről maradt hamu tetején.
A bögréjét a földön hagytam a közelében, és visszahúzódtam a
konyharészbe, ahol azzal foglaltam el magam, hogy kinyissam a
csomag crumpetet, amit a benzinkút boltjából sikerült elhalásznunk.
– Nincs kenyérpirító – mondtam, miután Henry begyújtotta a tüzet.
Odasétáltam, és egy villa végére tűzött crumpetet tartottam a
kezemben. Az, hogy párnákon ülve pirítottuk a reggelinket,
jótékonyan elterelte a figyelmet arról a homályosan még mindig ott
lappangó furcsa hangulatról, mintha valami fontos dolog történt
volna, amiről egyikünk sem akart beszélni. Odatartottam Henrynek a
kosárban található javak maradékát, a sajtos és chutney-s
crumpetet, amit eleinte mély gyanakvással szemlélt, amíg meg nem
kóstolt egyet, és be nem látta, hogy ezentúl csak így fog crumpetet
enni.
Az utolsó darabokat egy újabb bögre kávéval együtt kivittük, és
kiültünk a ház hátsó részén lévő kőfalra. Ahogy Walter megjósolta, a
szél elcsendesedett, a levegő pedig csípős és tiszta volt. Néztük a
napfelkelte sávját a sápadt téli égbolton, ahogy arany, vörös és
narancssárga színekben pompázó szivárvánnyal világította meg a
hóesést.
– Majdnem olyan jó, mint az erdő. – Henry elégedetten
felsóhajtott, miközben egy varjúraj táncolt át a falon túli mezőn.
Egyetértően bólintottam.
– Ha már itt tartunk…
 – Igazad van. – Felhörpintette a maradék kávét, és felállt. – Haza
kell juttatnunk téged. De előbb szeretnék átadni neked egy
ajándékot.
Követtem őt vissza a házba, feltételezve, hogy biztosan talált
valamit a benzinkúton előző nap, és megkönnyebbülést éreztem,
mert nekem is eszembe jutott, hogy vegyek neki valamit.
– A hálószobában van. – Henry arcán furcsa mosoly ült, ami
tétovázásra késztetett. – Itt lent nem volt hely elrejteni.
Elképedve azon, hogy mit tudott kicsempészni és felvinni az
emeletre a benzinkútról, nem kis aggodalommal közelítettem meg a
lépcsőt.
– Várj, várj! – Csak tovább rontott a helyzeten azzal, hogy
átpréselte magát mellettem, berohant a szobába, becsukta az ajtót,
végül kikiáltott: – Most már bejöhetsz! – Olyan hangon, amit én csak
féktelen örömként tudtam értelmezni.
Lassan kinyitottam az ajtót, és a szemem elé tárult az árnyékba
burkolózó, nyomorúságos kis hálószoba, és valami, ami a szoba
közepén guggoló, egyik kezét kinyújtó Henrynek látszott. Egy
másodpercig azt hittem, hogy ez valami rémisztő leánykérés, amíg
hirtelen fel nem gyulladt a villany. Egy földöntúli visítás következett,
ahogy a fény egy förtelmes vigyort, különböző irányokba forgó,
össze nem illő szempárt és egy Henryénél is rútabb öltözéket
világított meg.
– Ááááh! – Visszaugrottam a legfelső lépcsőfokra, és majdnem
lezuhantam a lépcsőn, de Henry felugrott és elkapott. Néhány
egyenetlen lélegzetvétellel később visszahúzódott, hogy
megvizsgáljon.
– Bocsánat – nyögte ki, miután megbizonyosodott róla, hogy nem
okozott szívmegállást. Nehéz volt elfogadni a bocsánatkérést,
amikor a szeme csillogott a nevetéstől, és képtelen volt megállni,
hogy ne rángatózzon a szája.
Leráztam a kezét a karomról, és közelebbről megvizsgáltam a
manót. – Mikor loptad ezt el?
– Úgy gondoltam, hogy nagy eséllyel indulhat a legrosszabb
ajándék címért.
– A legrosszabb karácsonyi baleset lett volna, ha kitöröm a
nyakam a lépcsőn.
 – Bocsánat.
– A bocsánatkérés nem számít, ha közben nevetsz!
– Ez segít? – Odalépett a manóhoz, akinek még mindig forgott a
szeme a szörnyű, visító hang kíséretében. Henry egy kis dobozra
mutatott, amely a manó kezében ugrált, miközben az fel-le
rángatózott.
– Nem nyúlok hozzá. Ha ezt nekem szántad, akkor neked kell
odaadnod.
A hátulján lévő kapcsolóval kikapcsolta a manót, majd elvette a
dobozt, amely egy A4-es papírlapba volt csomagolva és egy
cipőfűzővel volt átkötve.
– Ettől a förtelemtől távolabb is kinyithatom?
– Azt hiszem, jobb, ha lemész, mielőtt megbántanád az érzéseit.
Miután visszatértem a nappaliba, elmentem az ajándékért, amit
egy karácsonyi magazin borítójába csomagoltam, és odaadtuk
egymásnak a dobozokat.
Már azelőtt sejtettem, hogy elkezdtem volna kicsomagolni, de ez
nem csökkentette a lelkesedést, amely a hasamból kiindulva
átterjedt egészen az arcomra, amikor levettem a papírt. Henry egy
kis doboz csokoládét vett nekem, amire ez volt nyomtatva: „Minden
idők legjobb karácsonya, mert veled tölthetem.”
Megvonta a vállát, miközben füle rózsaszínűvé, arckifejezése
pedig bizonytalanná vált.
– Csak ez maradt nekik, és tudod… Gondoltam, vicces lehet.
– Viccesebb, mint a másik ajándékod, az biztos. – Ránéztem, és
nyugtalanul, majdhogynem zavarban éreztem magam, amikor
kinyitotta a sajátját, hogy felfedezze pontosan ugyanazt az
ajándékot.
A szemöldöke rövid időre meglepetten felhúzódott, mielőtt
visszanézett rám. A tekintete elszántságot sugárzott, a humor
minden nyoma eltűnt, bár egy kis mosoly még ott bujkált.
– Köszönöm. Imádom.
– Én is.
– Feljegyezve a jövőbeli ajándékokhoz: csokoládé igen,
hátborzongató robot nem.
– Feljegyezve: Henry a jövőben ajándékokat fog nekem venni.
 – Minden értelemmel és logikával ellentétben az Armstrong-
karácsonyok valahogy a szívemhez nőttek. Azt hiszem, maradok
még egyre.
– Ha már itt tartunk…
– Mindenképpen ideje visszatérni. – Felkapta a táskáját, és az
ajtóhoz sétált.
– Nem felejtettél el valamit?
Henry hirtelen összezavarodva körülnézett.
– A másik ajándékom.
– El akarod hozni a manót?
Kérdőn néztem rá.
– Azt hiszed, elszalasztom a lehetőséget, hogy Frankenstein
Manóját a családomra szabadítsam?
Tizenöt perccel később már úton is voltunk, a hátsó ülésre
szíjazott utastársunkkal együtt.
 19

A kisebb utakon óvatosan kellett araszolnunk, de amint rátértünk az

autópályára, láttuk, hogy a szórógépek elvégezték a dolgukat, és az
előző éjszakai káoszra csak egy vékony barna latyakréteg
emlékeztetett. A forgalom csendes volt, és hamarosan egyenletes
tempót vettünk fel, amivel időben hazaérhettünk a késői karácsonyi
ebédre.
Pezsegtem a várakozástól, ahogy hazafelé tartottunk a Charis
House-ba, és a legvidámabb, leggiccsesebb karácsonyi playlist
tökéletesen összefoglalta volna a hangulatomat. Azonban be kellett
látnom, hogy az elmúlt két nap során Henry és én egyszer csak mi
lettünk, és teljesen természetesnek éreztem, hogy átgörgetünk a
„Karácsonyi dáridó”-n és megállapodunk a „Klasszikus karácsony”-
on.
Az első órában a telefonomra koncentráltam. Több videóüzenet
jött otthonról, többek között Frankie és Daisy esedezett, hogy
siessek haza, mert a nagyi azt mondta, hogy nem bonthatják ki az
ajándékokat nélkülem. A közösségimédia-csatornáimon is számos
karácsonyi GIF és üdvözlet érkezett a nézőktől, amelyekre egy
egyszerű „tetszik”-től kezdve egy bekezdésig terjedő válaszokat
küldtem, attól függően, hogy ki küldte.
Mrs. Lewinskinek nem volt mobiltelefonja, nemhogy Facebook-
fiókja, de az elmúlt karácsonyokat egyedül töltötte, így szokás
szerint felhívtam.
Furcsa. Közvetlenül az üzenetrögzítője válaszolt. Öt percet
vártam, majd újra megpróbáltam, ezúttal hagytam neki üzenetet,
amelyben boldog karácsonyt kívántam neki, és érdeklődtem, hogy
jól van-e, mivel nem vette fel a telefont.
– Lehet, hogy a kertben van, és a madáretetőit tölti fel –
spekuláltam, és aggodalom szorította össze a gyomromat. – Vagy a
zuhany alatt.
– Talán alszik? – vetette fel Henry.
– Délelőtt tizenegykor? Ha délután lenne, talán, de nem ilyenkor.
– Elmehetett sétálni.
Megráztam a fejem.
– A kerti ösvényt is alig bírja, ha jó napja van. Kizárt, hogy a
hóban kiment volna.
– Hol lakik?
– Newark. Nem túl messze a kastélytól.
– Megvan a cím?
– Nem. Miért?
– Ha még mindig nem válaszol, mire elérjük az A1-es leágazását,
továbbmegyek, és megnézzük, hogy van.
– Henry, ez több mérföldes kerülő.
Tekintetét az útra szegezte, arca szenvtelen volt.
– Legfeljebb negyven perccel több. Ha az utak továbbra is ilyen
tiszták, még időben visszaérünk.
– Nem, ha törött csípővel a földön fekve találjuk. Vagy az ágyban
influenzával.
Henry megvárta, amíg megelőz egy teherautót, mielőtt válaszolt
volna.
– Szóval, azon az alapon, hogy esetleg a földön fekszik vagy
beteg, nem akarod…
– Oké! Rendben. Ha megtudjuk a címét, akkor talán
beugorhatunk hozzá. Ha tényleg biztos vagy benne.
– Tényleg biztos vagyok benne, hogy ha nem tesszük, akkor a
nap hátralévő részét azzal fogod tölteni, hogy aggódsz miatta.
Egy kis internetes kereséssel megtaláltam Muriel Lewinski címét.
Egy mérfölddel azelőtt, hogy elértük volna a hazafelé vezető
leágazást, újra telefonáltam. Nem vette fel. Aggodalom futott végig a
gerincemen. Apa üzenetet küldött, hogy megkérdezze, mikor érünk
oda. Eleresztettem egy remegő sóhajt, és egy órát mondtam neki.
 Húsz perccel később megálltunk egy szűk utcában álló, kopottas
sorház előtt. Már majdnem délután egy óra volt. Nyirkos kézzel
kopogtam a bejárati ajtón, Henry közvetlenül mellettem állt.
Pár percnyi kopogás és várakozás után találtunk egy átjárót,
amely néhány ajtóval lejjebb átvágott a házak közt. Ezután át kellett
másznunk egy rozsdás retesz miatt beragadt kapun, így végre a
hátsó ajtóhoz siethettünk, ahol Henry bekukucskált a konyhaablakon
keresztül, miközben én újra kopogtam.
– Segíthetek? – szűrődött át egy gyanakvó hang a szomszédos
kerítésen keresztül.
– Jó napot – böktem ki, és hátraugrottam az ajtótól, mintha csak
meg akarnám erősíteni a hang tulajdonosának gyanúját.
Egy fiatalos férfi nézett rám mogorván, a feje fölött cigarettafüst
lengedezett.
– Minden rendben, Dale? – Egy nő jelent meg mellette, aki az
anyjának tűnt.
– Ezek az emberek Mrs. L. háza körül szaglásznak.
– Ó, igen? – A nő összehúzta rám a szemét, és megigazította a
fekete fürtjein ülő papírkoronát.
– Megpróbáltuk megnézni, hogy jól van-e – mondtam, és
közelebb léptem. – Ez minden. Többször hívtam, hogy boldog
karácsonyt kívánjak neki, de nem vette fel.
– Nos, talán azért, mert elment – válaszolta a nő.
– Elment?
– Ezt aligha fogjuk éppen magának elmondani, nem igaz? –
vágott vissza Dale. – Karácsony napján itt ólálkodnak. A legjobb idő
a betörésre. A hírekben láttam a minap. Ha egy magatehetetlen
öregasszonyt vesz célba, akkor én…
– Várj egy percet! – szakította félbe az anyja, és a szeme
elkerekedett. – Ha már a híreknél tartunk, most már felismerem.
Maga az az időjósnő! Az, aki felolvassa az összes kérdést, amit az
emberek beküldenek. B-vel kezdődik.
– Bea – felelte a férfi.
– Igen, mondtam, hogy b-vel kezdődik, nem igaz?
– Bea Armstrong – mondtam.
– Igen! Bea Armstrong! Miért nem mondta? – A nő csípőre tette a
kezét.
 – Csak mert benne van a tévében, még nem jelenti azt, hogy nem
rabol el semmit.
– Ó, fogd be, Dale! Menj be, és nézd meg a krumplikat. És ha már
ott vagy, mondd meg a többieknek, hogy itt van az a nő a tévéből.
Hozd Shannon telefonját, a jó kamerával.
– Nézze, örülök, hogy megismerhetem, de elkésünk a saját
családi vacsoránkról, és tényleg csak azt akarjuk megnézni, hogy
Mrs. Lewinski jól van-e. Azt mondta, hogy elment?
– Azt mondtam, hogy lehet. Azt hiszem, láttam egy autót megállni,
és őt eltűnni néhány órával ezelőtt, de igazából bármi vagy bárki
lehetett. Talán hívnunk kellene a rendőrséget, hogy biztosra
menjünk.
– Nincs kulcsa? – kérdezte Henry.
– Nicsak, ez ki? – A nő felegyenesedett, megsimogatta a haját,
így a korona leesett. – A fiúja, ugye?
– Nem. Csak egy barátom. Van kulcsa?
– Hát, ez nagy kár. Miért ne akarna egy ilyen csinos legényt?
Henryre pillantottam, akinek tengerészkék sapkája kiemelte a
szeme csillogását, és igazából nem tudtam semmilyen jó okot
kigondolni. De mielőtt még sikerült volna egy megfelelőbb választ
kitalálnom, a hátsó udvaruk tele lett emberekkel, akik mind
ragaszkodtak ahhoz, hogy bemutatkozzanak, miközben proseccóval
teli poharakat és rágcsával teli tálakat osztogattak. Jonesék négy
generációja vonult fel, a nyolc hónapostól a kilencvenévesig, és
mindegyikük szelfit akart.
– Ejj, Beano! – szólt az egyik férfi, és bekopogott a szomszédos
ház ablakán. – Itt van az a nő a tévéből. Az időjós. Bea Mianeve.
Perceken belül valami utcabálhoz hasonló dolog kezdett kialakulni
a hátsó udvarok mentén. Valaki felállított egy hangszórót, amely
diszkózenét játszott, miközben a gyerekek a felnőttek lábai között
rohangáltak, fényes új játékokat szorongatva. Kizárt, hogy Mrs.
Lewinski bent volt, és nem hallotta a felfordulást. Próbáltam
megkérdezni néhányat a képek miatt benyomuló emberek közül, de
senki sem tudott semmit.
Újabb üzenet érkezett, ezúttal Miától, és azt kérdezte, mikor
érkezünk, amitől a stressz úgy kezdett tágulni bennem, mint egy
mellkasomban rekedt lufi. Henry elkapta kétségbeesett tekintetemet,
és felemelte a kezét, mindenki figyelmét magára vonva.
– Tudja valaki, hogy Mrs. Lewinski bent van-e a házában, vagy
kiment? – dörögte.
– Mrs. L.? Ő az itt, nem-e? – Egy tizenéves lány Henry felé intett
a telefonjával. – Az a nyaralós fickó, aki az időjárásműsorában
szerepel, épp most posztolt. Mrs. L. elment hozzá… micsoda…
libáért? Mit csinálnak egy libával?
Gyorsan megtaláltam Byron Instagram-oldalát, és megláttam Mrs.
Lewinskit, Byront és még két embert, akiket nem ismertem fel –
tekintetük ragyogott rám a képről. Mrs. L. kezében egy nagyon nagy
pohár sherry volt.
Nem tehettem róla, annyira megkönnyebbültem, és örültem nekik,
hogy könnyekben törtem ki.

***

Henry Fairfax semmiképp sem volt hajlandó átlépni a

sebességhatárt, de hálás voltam, hogy minden törvényes
erőfeszítést megtett, hogy a lehető leghamarabb eljussunk a Charis
House-ba.
– Gyakran történik ilyen? – kérdezte, miközben visszafelé
suhantunk az A1-es autópályán.
– Nem! Csak akkor, ha hivatalos megjelenésem van, például egy
közösségi vásáron vagy iskolalátogatáson.
– Milyen gyakran csinálsz ilyet?
– Az évszaktól függ. Talán minden második hétvégén van ilyesmi,
hét közben körülbelül ugyanennyi.
– Az emberek nagyon kedvelnek téged.
– Nagyon szeretem az embereket. Ez az egyik legjobb dolog a
munkámban.
– Gondolom, Summer a hétvégéit nem falusi ünnepségeken tölti.
– Summernek valószínűleg több barátja van, mint nekem. Nem
mintha nekem rengeteg más dolgom lenne.
Elhagytuk a főutat, és elindultunk az erdő felé.
– Nincs sok barátod? – Henry meglepettnek tűnt. Ami engem
lepett meg.
 – Öö, helló, emlékszel az iskolára? Nem voltam éppen Miss
Népszerű.
– Mindig úgy viselkedtél, mintha soha nem lenne szükséged
barátokra. Úgy értem, ott volt Lucy és az a másik lány, Rowena.
Néztem, ahogy a hófödte fák elszáguldanak mellettünk.
– Mindenkinek szüksége van barátokra.
Henry megköszörülte a torkát.
– Lettem volna a barátod.
Elfordultam, hogy ránézzek, de a tekintete mereven az útra
szegeződött. Rövid ideig azon tűnődtem, vajon ugyanazok az
emlékek kavarognak-e az elméjében, mint az enyémben. A torkomat
elszorító szégyen és megbánás megnehezítette a beszédet.
– Azt hittem, nem kedvelsz engem. – Szünetet tartottam,
próbáltam jobb magyarázatot találni, mert tudtam, hogy ez nem
teljesen igaz, és Henry megérdemli az őszinteségemet.
– Legalábbis azt akartam hinni, hogy nem.
– Mert így könnyebb volt neked, hogy ne kedvelj engem?
Kicsit erősebben gondolkodtam.
– Oké, tehát íme az igazság. És erre most jöttem rá először,
úgyhogy nézd el nekem. Féltékeny voltam rád.
Henry meglepetten rántotta hátra a fejét.
– Miért, mert mindig legyőztelek a fizikadolgozatokban?
– Nem, semmi ilyesmi. Tudod, mit gondoltak rólam az iskolában.
– Mit, hogy okos és kedves vagy, és elég érdekes ahhoz, hogy ne
törődj azzal, hogy beilleszkedj a tömegbe?
– Egyáltalán nem ezt gondolták rólam!
– Én ezt gondoltam.
– Oké, akkor majdnem mindenki másnak én voltam az a furcsa
gyerek a kínos szülőkkel és a még rosszabb ruhákkal. És nagyon is
érdekelt, hogy nem illeszkedtem be. Rengeteg időt és energiát
fordítottam arra, hogy elkerüljem a kelleténél több figyelmet, hogy ne
provokáljak ki több gonosz viccet vagy rosszindulatú megjegyzést.
Mintha állandóan bocsánatot kellett volna kérnem azért, mert
beszennyeztem az iskolát a különcségemmel.
– Aztán ott volt Sir Henry Stréberville, a tökéletesre vasalt
nadrágjával, aki mindig felemelte a kezét, amikor a tanár kérdezett
valamit, és aki azt bizonygatta, hogy fogalma sincs, ki az az Ant és
Dec. Sokkal rosszabb voltál nálam, és még csak meg sem próbáltál
nem az lenni.
– Féltékeny voltál, mert én nagyobb stréber voltam, mint te?
– Féltékeny voltam, mert úgy tűnt, egy fikarcnyit sem érdekelt a
rangsorban elfoglalt helyed. Dühös voltam, mert nem volt benned
annyi tisztesség, hogy szégyelld, aki vagy, miközben én olyan
gyakran éreztem úgy, hogy felemészt a szégyenem.
– Hűha!
– Hogy lehet, hogy nem érdekelt?
Henry egy ideig elgondolkodott ezen.
– Azt hiszem, nem érdekelt, mit gondolnak az emberek a
divatérzékemről vagy a zenei ízlésemről, mert ezek olyan triviális
dolgok, amelyek semmi érdemlegeset nem mondanak rólam. Az
viszont fontos volt nekem, hogy megbízható és kedves legyek.
Tisztességes ember.
– És akinek igaza van – tettem hozzá mosolyogva, hogy
enyhítsem a kötekedést.
– Igen. – Kissé elfintorodott. – Az is. Talán én is úgy gondoltam,
hogy fölötte állok ennek a népszerűségi maszlagnak, és ezért jobb
vagyok a legtöbb gyereknél. Amitől, bevallom őszintén, egy
nagyképű kis pöcs lettem.
– Bántad valaha is, hogy nem voltál normális tinédzser? Hogy
kimaradtál a bulikból, a flörtölésből, az összes hülyeségből?
– Bánom-e, hogy nem töltöttem éveket azzal, hogy olyasvalaki
legyek, aki nem vagyok, hogy lemondtam arról, hogy olyan
emberekkel lógjak, akikkel semmi közös nincs bennem?
– Igaz. – Nagyot sóhajtottam, a homlokom rezgett a jeges
ablaknak támasztva. – De azért még mindig féltékeny vagyok. Még
ha farmert hordasz is, és meg is szabadultál a gáz frizurától,
boldogan éled az életed, teljesen önmagad vagy, és még csak nem
is vagy tudatában, hogy a legtöbben mennyire küszködünk ezzel.
Megrázta a fejét.
– Most viccelsz? Szembeszálltál a szüleid kívánságaival és
elvárásaival, és elvállaltál egy olyan munkát, amit nem érthetnek.
Másképp végzed ezt a munkát, mint bárki más, egészen az
öltözködésedig. Otthagytál egy fantasztikus lehetőséget, mert
egyedüliként nem voltál hajlandó a szabályok szerint játszani, és
negatív dolgot mondani másokról. Majdnem egy órát késünk az
Armstrong karácsonyi vacsoráról, mert utána kellett nézned egy
olyan nőnek, akivel még sosem találkoztál. Azt hiszem, rajtad kívül
csak két olyan embert ismerek, akik annyira önazonosak, mint te,
Bea, ezek pedig a szüleid. Itt az ideje, hogy ne ostorozd magad
azért, akinek korábban hitted magad.
– Köszönöm – válaszoltam végül, miután egy percig igyekeztem
összeszedni magam.
– És én megbocsátok neked. – Ezúttal lágyan beszélt, de mint
mindig, most is teljes őszinteséggel. – Még ha egy nagyképű idióta
is voltam, megértettem. És a nagy részét megérdemeltem. Kérlek,
bocsáss meg magadnak.
Odanyúltam, és megfogtam Henry kezét, amely a combján pihent.
Az ujjait az enyémek köré kulcsolta, és szorosan tartotta őket, és
nagyjából ennyi volt minden, amit erről a témáról mondanunk kellett.
Legalábbis egyelőre.
 20

Az egész bejárót megtisztították a hótól, így gond nélkül fel tudtunk

kanyarogni a Coach House-hoz. A bejárati ajtó még azelőtt kinyílt,
hogy megálltunk volna, és a kutyák, a gyerekek és mindenki más
kiözönlött a hidegbe, hogy olyan meleg fogadtatásban részesítsen,
mintha megjártuk volna az Északi-sarkot.
– Gyertek be, gyertek be, vár az étel! – parancsolta anya
ciccegve.
– Igyekszem! – mondtam nevetve, miközben majdnem
megfulladtam apa ölelésében, egy apró unokahúg lógott az egyik
lábamról, és egy labrador ugrált a másikra.
– Nem bonthatnánk ki előbb az ajándékokat? – nyafogott Frankie,
amikor anya az ebédlőbe terelt minket, amely teljes karácsonyi
díszben pompázott. – Azt mondtad, ha Bea néni ideér, akkor
kibonthatjuk az ajándékokat.
– Igen, nos, ez még azelőtt volt, hogy úgy döntött, kitérőt tesz egy
spontán utcai partiba, ami miatt itt kellett ülnünk, és várnunk rá.
Riadtan pillantottam a mellettem sétáló Miára. Felvonta az egyik
szemöldökét.
– A szüleid minden alkalommal értesítést kapnak, amikor valaki
megjelöl téged a neten. Megállás nélkül ez ment.
– Mióta?
– Tegnap reggel óta. Azt hiszem, Joy nagyi beszéde rendesen
betalált.
– Nagyon jó magyarázatom van a kitérőre.
– Remélem is. Azt az utasítást kaptuk, hogy ne adjunk neked a
gesztenyetöltelékből, amíg nem hallottuk.
 ***

A nap hátralévő része pontosan úgy telt el, ahogy anyám eltervezte.
Miután késő délutánig az asztal körül időztünk, a nevetés és a
történetek a konyhában folytatódtak, miközben a legtöbbünk a
rendrakással foglalkozott, anya és Joy nagyi pedig visszavonult a
nappaliba a gyerekekkel. Henry és én becsempésztük a robotmanót,
és elrejtettük a kamrában. A végén hétrét görnyedtem egy
fékezhetetlen vihogási rohamtól, hála Jed reakciójának, amikor
kinyitotta az ajtót, és megtalálta.
– A valaha volt legviccesebb karácsonyi pillanat – zihálta Henry,
miután elég levegőt kapott ahhoz, hogy megszólaljon. Mia csak egy
sokatmondó szemöldökfelhúzással reagált kettőnkre, és kirángatta
dühöngő férjét a konyhából.
Az utolsó interjúkörről szóló beszámolómra adott reakció a
várakozásoknak megfelelően alakult. Mi mást tehettem volna? Ki
akarna egy ilyen embernek dolgozni? Lesznek majd más
lehetőségek, amelyek nem járnak azzal, hogy feladom az értékeimet
vagy eltaposom a szakmabeli kollégáimat.
Belekapaszkodtam a bátorító szavakba, erősen tartottam őket, és
mindent megtettem, hogy el is higgyem.
A takarítás után végre kinyithattuk az ajándékokat. A legtöbb
korábbi évvel ellentétben a szüleim nem olyan dolgokat adtak
egymásnak, amelyeket valamelyik gyakorlati órán tanuló diák
készített. Mindenki meglepetésére hajóútra szóló jegyekkel
ajándékozták meg egymást.
Két hét a Földközi-tengeren egy csak felnőtteknek szóló
körutazáson egy luxushajón – olvasta fel Elana a kísérőfüzetből. –
Csatlakozzon hozzánk élete nagy kalandjára!
– Elmehetek én is a kalandra? – kérdezte Daisy. – Kérlek!
– Hahó, ez csak felnőtteknek szól – gúnyolódott Elana.
– Nagyon csendes és felnőtt leszek – könyörgött Daisy, amire
Elana csak a szemét forgatta, és tovább olvasott.
– Egy hajóút? – kérdezte Jed. – Ez honnan jött?
Anya felszegte az állát.
– Közel tíz év óta először megyünk nyaralni. Talán mostanra
elfáradtunk, és megkívántunk egy kis szabadságot.
 – Nem tűnik olcsónak.
– Nos, tekintve, hogy félmillió font hiányzik, nem hiszem, hogy
néhány ezer font olyan nagy különbséget jelentene.
Apa átnyúlt anyához a szomszédos karosszékből, és megfogta a
kezét.
– A személyes megtakarításainkból van, semmi köze az iskolai
alaphoz. És ha tudni akarod az igazat, úgy éreztük, itt az ideje, hogy
a Charis House-on kívül másra is koncentráljunk. Valami olyasmire,
aminek örülhetünk.
Itt megállt, de a kimondatlan szavak olyan erősen lógtak a
levegőben, mint a fenyőfa illata.
Arra az esetre, ha be kell zárnunk az iskolát.
Daisy kegyesen megkímélt minket attól, hogy túl sokáig
elidőzzünk ennél a gondolatnál.
– Joy nagyi, itt az ajándékod tőlem, Frankie-től és Elanától. Ez
egy könyv, amit hallgathatsz, mert anyu azt mondta, hogy a szemed
már túl öreg ahhoz, hogy olvass. Joy nagyi?
– Azt hiszem, megint elaludt – suttogta Frankie, majdnem elég
hangosan ahhoz, hogy újra felébredjen.
A nap hátralévő részét az új játékokkal, szundikálással,
olvasással, egy Dumble-lel és Dashsel közös rövid sétával töltöttük,
és megpróbáltunk helyet találni a gyomrunkban, hogy a vacsora
mellé még egy kis kekszet és sajtot is bepréseljünk.
Henry jelenléte olyan természetesnek tűnt, mint a Jégvarázzsal
együtt áriázó Joy nagyi. Voltak nyilvánvaló megjegyzések és
jelentőségteljes pillantások felénk, de túlságosan boldog voltam,
amiért otthon lehetek, és nem érdekelt.
Miután a család legfiatalabb és legidősebb tagjai a mozgalmas
napok után kimerülten ágyba bújtak, a felnőttek többsége átment az
iskola nagytermébe, hogy ellenőrizze, minden készen áll-e a
Karácsonyi Látványosságra. A tanulók azzal töltötték a tanév utolsó
napját, hogy elhelyezték az utolsó díszeket, és ellenőrizték, hogy a
világítás és a hangrendszerek megfelelően be vannak-e állítva, de
tekintettel a borzalmas időjárásra, és arra, hogy a régi épület sem
volt sokkal jobb állapotban, célszerű volt egy gyors ellenőrzés.
Valamiért mindenkinek ott kellett lennie, kivéve engem és Henryt.
Be kellett ismernem, hogy nem érdekelt, mi lehetett ez az ok. Ahogy
a nap haladt előre, egyre nehezebb volt figyelmen kívül hagynom a
reggel megjelent, lobogó érzéseket. Valahányszor Henry elment
mellettem, vagy mellém préselődött a kanapén (ami, ha jobban
belegondolok, elég gyakran megtörtént), eszembe jutott, hogy aznap
reggel mellette ébredtem, és ahelyett, hogy elhalványult volna, úgy
tűnt, a vonzalom megállapodik és otthonra lel.
Henry nagyon elbűvölő, tűnődtem, miközben mindkettőnknek
vágtam egy szeletet a csokoládés fatörzstortából. Kedves és
figyelmes volt, és órákig tudtam vele beszélgetni anélkül, hogy
unatkoztam vagy felidegesítettem volna magam. És bár nem ez volt
a legfontosabb dolog, de mindenképpen szem előtt kellett tartanom
– ő itt volt.
Tehát csak két oka volt annak, hogy – Lewinski asszony
szomszédjának oly nyers megfogalmazásában – nem akartam, hogy
a fiúm legyen.
Egy: fogalmam sem volt, hogyan érez irántam. Végül is, egy rövid
fellángolást leszámítva, amin ő már teljesen túllépett, mindketten
húsz éven át nagyon keményen dolgoztunk azon, hogy ne kedveljük
egymást.
Kettő: a szüleimtől mást sem hallgatnék, mert ez lenne a
bizonyíték arra (már ha ez egyáltalán szükséges), hogy nekik mindig
igazuk van, amikor az életemről szóló döntéseimről van szó, nekem
pedig nincs.
Ahogy visszavittem a tortát a nappaliba, eszembe jutott a
harmadik ok.
Még mindig szerelmes voltam Adambe.
Nem igaz?
Csak ekkor jöttem rá, hogy egész nap nem küldött nekem
üzenetet, és ami még fontosabb, én sem gondoltam arra, hogy
üzenetet küldjek neki.
Hát, erről ennyit, mondtam magamnak, és visszatelepedtem
Henry mellé a kanapéra. Hat hónappal ezelőtt szakítottam Adammel.
Semmi sem változott, leszámítva néhány rövid interakciót, ami azt
mutatta, hogy semmi sem változott. Ha megkaptam volna az állást a
BWM Todaynél, vajon tényleg kész lettem volna még egyszer
megpróbálni a dolgot?
 Vajon ki kellene találnom erre a választ, mielőtt tovább
gondolkodom a Henry iránti érzéseimen, tekintve, hogy ez így már
lényegtelen lenne?
Henry, mintha tudta volna, hogy rá gondolok, felnézett történelmi
regényéből, és rám mosolygott, miközben a tűz árnyékai
végigtáncoltak az arcán. A lábaink, a Joy nagyitól kapott egyforma
papucszokniban, csak centikre voltak egymástól a
dohányzóasztalon, ahova mindketten feltettük őket. Éreztem, ahogy
a lábujjaink között elektromos szikrák pattognak, miközben a szívem
hevesen kezdett dobogni.
A tűz mellett az egyetlen fényt az ablakon keresztül besütő hold
és egy lágy fényű lámpa jelentette Henry mellett a kanapén. A
kutyák szőrös kupacba gömbölyödtek a fa alatt, és a szobát
telepettyezték a nap romjai. Lassan vettem a levegőt, képtelen
voltam bármire is koncentrálni egyetlen összefüggő gondolaton
kívül.
Azt hiszem, ezt akarom.
Olyat, mint ez.
Elég volt a várakozásból valakire, aki lehetetlen álmokat kerget.
Egy férfi, aki törődik azzal, ami nekem fontos.
Az elmúlt napokban egy csapat tagjának éreztem magam, nem
pedig egy lelkes függeléknek.
Lehet, hogy nem Henry a nekem való férfi. És nagyon valószínű,
hogy én sem vagyok neki való nő.
De talán kezdtem rájönni, hogy nem akarok megelégedni azzal a
fajta kapcsolattal, amiben a múltban részem volt. Eljött az ideje,
hogy továbblépjek, a jövőre koncentráljak. Hogy megfontoljam, vajon
véletlen volt-e, hogy Henry lábujjai átlépték az enyémtől elválasztó öt
centiméteres szakadékot, és most gyengéden a lábfejem oldalánál
pihentek.
Csakhogy ekkor megszólalt a csengő, és minden talán és lehet
abban a pillanatban eltűnt, amikor kinyitottam az ajtót.
 21

– Szia. – Annak ellenére, hogy néhány centivel magasabb volt

nálam, Adamnek valahogy sikerült felnéznie rám sűrű, sötétszőke
szempilláin keresztül, olyan arckifejezéssel, amely az idegesség és
a teljes magabiztosság paradox kombinációját sugározta azzal
kapcsolatban, hogy milyen fogadtatásban részesül a Coach House
küszöbén.
– Mit keresel itt?
– Halálra fagyok. A taxis ragaszkodott hozzá, hogy a kocsiút
végén tegyen ki.
Végigmértem szakadt farmerját, ütött-kopott bőrdzsekijét és
átázott edzőcipőjét, és hátraléptem, hogy beengedjem. Mielőtt
esélyem lett volna levegőt venni vagy megragadni az érzelmek
kavargó örvényét, átölelt, és szorosan a mellkasához húzott.
– Annyira hiányoztál – lehelte a fülembe.
Beszívtam a kabátja illatát, államat a vállának arra az ismerős
pontjára támasztottam, és egyet kellett értenem.
Ám ezt egyelőre nem akartam megosztani vele.
Az, hogy Dash és Dumble a lábunk közé furakodott, kellő ürügyet
szolgáltatott arra, hogy odébb lépjek, és elég távolságot biztosított
ahhoz, hogy a tüdőm újra működésbe lépjen.
– Komolyan, miért vagy itt?
Adam megragadta a kezemet, és lehajtotta a fejét, hogy a
szemembe nézzen.
– Én csak… Nem tudtam távol maradni. Látnom kellett téged.
Amikor meséltél az állásinterjúról, elkezdtem azon gondolkodni,
hogy mit is jelentene. Hogy újra a közelemben lehetsz. Annyira
boldog voltam, annyira reménykedtem, aztán amikor azt mondtad,
hogy nem fog összejönni, rájöttem…
– Helló!
Henry hangjának hallatán ösztönösen elkezdtem kihúzni a
kezemet Adam kezéből. Ő válaszul még szorosabban fogta, és
Henry felé fordult azzal a feltörekvő rocksztárvigyorával.
– Szia, helló! Elnézést, hogy megzavarom az estédet. Adam
vagyok.
Henry felkapta a tekintetét összekulcsolt kezeinkről, arca teljes
robot-Henryre váltott.
– Igen, már találkoztunk korábban. Többször is.
– Ó, ember, sajnálom! Reménytelen vagyok az arcokkal.
Rengeteg különböző emberrel találkozom az iparban.
– Adam, ő itt Henry.
Úgy nézett rám, mintha nem lenne okosabb.
– Henry Fairfax? Az évfolyamtársam volt az iskolában.
– Nem. Sajnálom, haver. Az én hibám.
– A fiú, akihez anya és apa azt akarta, hogy hozzámenjek.
Adam egy bocsánatkérő mosoly kíséretében megvonta a vállát,
de a másodperc töredékére éreztem, hogy keze összeszorul az
enyémben. Pontosan tudta, hogy ki az a Henry, és ha az életem múlt
volna rajta, akkor sem értettem volna meg, miért nem ismeri be.
– Mindegy, hadd hozzak neked inni valamit. Kávét? Vagy anya
csinált valami forralt, gyümölcsös dolgot.
Éppen a kávéfőzőt töltöttem be, amikor a többiek hazaértek. A
jeges légáramlat, amely a hátsó ajtón át kísérte őket, még hidegebb
lett, amikor meglátták Adamet a konyhaasztalnál ülni.
– Adam – mondta végül Jed, látszólag az egyetlen, aki képes volt
udvariasan viselkedni. – Nem tudtam, hogy jössz.
– Hát persze hogy nem tudtad – mondta anya. – Őt nem hívtuk
meg.
– Igen, remélem, nem bánják, hogy beugrottam. – Adam felállt, és
kezet nyújtott apának; aki vonakodva engedett. – Anyámnál lakom
néhány napig, afféle utolsó pillanatos szervezés, és nem tudtam
megállni, hogy ne jöjjek el a Charis House-ba. Amikor megláttam,
hogy ég a villany, egyszerűen be kellett jönnöm, hogy köszönetet
mondjak. Ez a hely megváltoztatta az életemet. Vagy inkább önök,
Armstrong igazgató és igazgatóhelyettes. Valószínűleg
megmentették, tekintve, hogy milyen úton haladtam, amíg önök
közbe nem léptek.
És tessék, Adam nem is olyan finoman megsimogatta a szüleim
Achilles-sarkát.
– Remélem, megkínáltad a vendégedet valami ennivalóval –
mormolta anya összeszorított ajakkal, miközben kivonult a
konyhából, és intett a családom többi tagjának, hogy csatlakozzanak
hozzá.
– Tuti, hogy ez az első alkalom, hogy a szüleid önként egyedül
hagynak minket kettesben – viccelődött Adam, miközben kortyolt
egyet a kávéjából.
Néztem, ahogy hátradől a székében, és tudtam, hogy ezúttal nem
hozok elhamarkodott döntéseket a szenvedély pillanatában, nem
hagyom, hogy eluralkodjon rajtam „a szerelem utat tör magának”
mentalitás, amikor inkább a mostot választjuk, és nem veszünk
tudomást a később bekövetkező szívfájdalomról. Ideje volt felnőni,
és ha Adam újra meg akarta próbálni, akkor neki is ugyanezt kellett
éreznie.
– Épp azt kezdted el mondani, hogy miért vagy itt.
– Igen. – Megmozdult a székében, és most először tűnt őszintén
nyugtalannak. – Mint mondtam, nagyon hiányoztál, és sokat
gondolkodtam rajtad – rajtunk – és azon, hogy miért romlottak el a
dolgaink.
– Azért, mert a képzelt karrieredet választottad helyettem.
– Igen, ez igaz, és bocsánatot akartam kérni. Nemcsak azért az
időért, hanem minden alkalomért, amikor ezt a döntést hoztam. Nem
mintha soha nem kellett volna igent mondanom egy koncertre vagy
egy turnéra, de másképp is csinálhattam volna a dolgokat.
Elvesztettem a legjobb dolgot, amim volt, miközben valami olyat
akartam, ami talán soha nem válik valóra. Hülyeség volt, és ami még
rosszabb, bántottalak vele. Azt hiszem, azért vagyok itt, mert el
akartam mondani, hogy sajnálom. – Megvonta a vállát. – Úgy
éreztem, hogy ez olyan dolog, amit szemtől szemben kell
elmondanom.
– Karácsony napján? – Egyre nehezebb volt fenntartanom a
kemény külsőt, amikor belül omladoztak a falaim. Adam korábban
még soha nem hangoztatta, hogy talán nem lesz sikeres a zenében.
Arról nem is beszélve, hogy a döntései talán nem a leghelyesebbek.
Lehet, hogy nem én voltam az egyetlen, aki mostanában felnőtt?
A remény aprócska zsarátnoka, amelyet néhány órával ezelőtt
majdnem kioltottam, izzani kezdett. Nem lehettem biztos benne,
hogy Adam komolyan gondolta, hogy ez most más, mint máskor,
csakhogy karácsony napja volt, és ő itt volt a Charis House-ban, és
vajon a tettek nem beszélnek hangosabban, mint egy egész
albumnyi szó?
Letette a bögréjét, közelebb csúsztatta a székét az enyémhez, és
ismét a kezemért nyúlt.
– Túl fontosnak tűnt ahhoz, hogy várjak. Remélem, nem baj. Nem
akartam elrontani a napodat. Azt reméltem, hogy ettől talán jobb
lesz.
Még mindig volt annyi eszem, hogy a dobogó szívem ellenére
arrébb tudtam csúsztatni a kezemet.
– Hálás vagyok azért, amit mondtál. De nem bukkanhatsz fel a
semmiből, nem kérhetsz gyorsan bocsánatot, és nem várhatod el,
hogy minden úgy legyen, mint régen. – Kiengedtem egy csalódott
sóhajt. – Úgy értem, gondolom, biztos erre számítasz, tekintve, hogy
hányszor történt már ilyen. De ezúttal nem, Adam. Nem szállok fel
újra erre a körhintára. Ez soha nem vezet sehova.
– Oké. Értem – bólintott, arca komoly volt. – De nem baj, ha
maradok, és megiszom a kávémat? Talán beszélgethetnénk? Aztán
ígérem, hogy magadra hagylak.
– Hogy jutsz vissza a faluba?
Félénken megvonta a vállát.
– Nem gondolkoztam ennyire előre. Ez egyfajta impulzív, pillanat
szülte, nagyszabású gesztus volt.
– Megkérnék valakit, hogy vigyen el, de mindannyian ittunk.
– Nem, minden rendben. Megnézem, hogy az a taxi még mindig
szabad-e.
Tíz perccel később megállapítottuk, hogy sem az a taxi, sem
másik nem elérhető, és hajlandó eljönni egészen az erdőig egy
tizenöt perces fuvarért.
Adam homlokát ráncolva a telefonját nézte egy újabb
eredménytelen hívás után.
 – Akkor, úgy tűnik, gyalog megyek. – Fanyarul elmosolyodott. –
Nem mintha még nem csináltam volna ilyet.
– Fagyott hóban nem. – Visszatoltam a székemet. – Gyere,
nagyobb valószínűséggel mond igent, ha közvetlenül előtte állsz.

***

– Egy feltétellel – jelentette ki anya, miután felvetettem annak

lehetőségét, hogy Adam itt maradhatna éjszakára. – Elég sokáig
maradsz ahhoz, hogy holnap felléphess a Látványosságon.
– Ó, hát… Nincs nálam a gitárom – válaszolta, és már vigyorgott
a kilátásba helyezett lehetőségen.
– Valaki elhozza neked.
– Nem hiszem, hogy van szabad hely a programban – szólt közbe
Jed, aki sztoikusan immunis volt Adam bájaira.
– Hát, éppenséggel csinálhatna valamit Bea-vel együtt – mondta
apa, és néhány lépéssel előrébb tolta a bábuját az új társasjátékban,
amit mindenki játszott. Mindenki, kivéve Henryt. Ő láthatóan a korai
lefekvést választotta.
– Én nem csinálok semmit, szóval, így lenne egy plusz szabad
hely – mondtam.
– Hát persze hogy csinálsz! – pufogott anya. – Mindenki csinál
valamit idén.
– Nem, nem csinálok, mivel most hallottam róla először.
– Benne volt a menetrendben, és legalább még két e-mailben.
Az e-mailekben, amelyeket csak átfutottam, mert az anyám által
leírt több-bekezdésnyi utasítástól és instrukciótól összeszorultak a
belső szerveim.
– Nem készültem semmivel, úgyhogy Adamé lehet a helyem.
Tökéletes megoldás.
– Nem. Az lenne a tökéletes, ha az egész család részt venne a
Charis House Karácsonyi Látványosságán, amikor lehet, hogy ez
lesz az utolsó!
– Ó, az isten szerelmére! Hányszor fogod még ezt érzelmi
zsarolásra használni, hogy azt tegyem, amit akarsz? – mondtam, és
a hangom kezdett emelkedni. – Mert még csak négy nap telt el, és
máris kezd unalmassá válni.
 – Bea – figyelmeztetett Jed komor arckifejezéssel.
– Sajnálom, ha így érzel, Bea baba – szólt közbe apa. –
Mindazonáltal többször is említettük. Olyan érzés lesz, mintha
valami hiányozna, ha nem veszel részt benne.
– Lehet, hogy többször is említettétek, de senkinek nem tűnt fel,
hogy nem mondtam igent? – fröcsögtem, és éreztem, hogy a
családom elvárásainak ereje gőzhenger módjára kezd maga alá
gyűrni. – Nem várhatjátok el tőlem, hogy kiálljak egy színpadra több
száz ember elé, és felkészülés nélkül előadjak valamit. Ez nem
igazságos. Sajnálom, hogy nem vettem észre az e-maileket, de ez
túl nagy kérés.
– Lehet, hogy ez lesz Joy nagyi utolsó fellépése – mondta halkan
Mia, az örök mediátor. – Még ha lesz is újabb Látványosság, az
orvos azt mondta, hogy ez az utolsó év, amikor még képes lesz
fellépni.
Ez a hír a szomorúság és a bűntudat olyan hullámával csapott le
rám, hogy megremegett a lábam. Éreztem, hogy egy erős kéz
ragadja meg a derekamat, és Adam szólalt meg a vállam mögül.
– Ne aggódjon, Armstrong igazgató. Biztos vagyok benne, hogy ki
tudunk találni valamit.
– Nem ígérek semmit! – szögeztem le, de a hangom
megremegett. – Ha ez tönkreteszi a műsort, akkor nem megyek fel
oda.
– Igen, kedvesem. – Anya mosolygott, tekintete Adamre vándorolt
rólam. – Amit a legjobbnak gondolsz.
Szóval, valahogy egy óra leforgása alatt a gyerekkori
jövendőbelimmel átélt meghitt karácsonyi boldogságtól eljutottam
oda, hogy a gyerekkori szerelmemmel való közös előadást
fontolgattam.
És nem ez volt a nap legnagyobb fordulata.
A szüleim betettek egy felfújható ágyat Adamnek a
dolgozószobába, én pedig felszaladtam a padlásra, hogy végre
legyen időm a gondolkodásra, és már épp az ágyban feküdtem,
amikor megcsörrent a telefonom.
Nem tudtam, hogy ki hívhat engem karácsony napján éjjel
tizenegy órakor, de az ismeretlen szám ellenére felvettem a telefont.
– Bea, itt Baxter.
 – Ó! Baxter Bigwood?
– Sok Baxtert ismer?
– Bocsánat. Nagyon meglepődtem, hogy ön hívott.
– Nem válaszol Mel e-mailjére. Ma szabadnapos, ezért
gondoltam, hogy én magam járok utána.
– Az elmúlt napokban nem néztem meg az e-mailjeimet. A vihar
miatt, meg hogy karácsony van, meg minden.
– Összefoglalom. A munka a magáé. Huszonnyolcadikára kell a
hivatalos igen, úgyhogy a szerződéssel kapcsolatos bármilyen
kérdéssel kapcsolatban még ez előtt egyeztessen a jogi
csapatommal.
– Mi?
– Elegem van az igenemberekből. Vagy igennőkből. Itt az ideje,
hogy valaki kiálljon ellenem. Ó, és mondja meg a sofőrnek, hogy
hívjon fel. Megkedveltem.
Letette, mielőtt esélyem lett volna felszedni az államat a padlóról.

***

Szóval, összességében nem ez volt a legjobb éjszakám. Megint.

Mire sikerült erőt vennem magamon, hogy lezuhanyozzak és
levonszoljam magam a földszintre, Joy nagyi tájékoztatott, hogy a
család többi tagja már az iskola nagytermében van.
– Az a hetyke vállú férfi máshová ment, de azt mondta, hogy nem
marad sokáig. A másik férfi, a szexi mosollyal, elvitte őt.
Friss teát főztem, és megkentem két szeletet anya
banánkenyeréből.
– Készen állsz a ma esti előadásra? – kérdeztem, és mindkét
szelet kenyeret magamhoz vettem, miután Joy nagyi felhúzta az
orrát.
– Melyik műsor lesz ma este? – kérdezte aggodalmasan ráncolva
a homlokát. – Mostanában annyi minden történik itt, hogy kezdem
elveszíteni a fonalat. Várj, felhívom Bernice-t. Ő tudni fogja.
– Nem, nagyi. – Bernice volt az ügynöke és menedzsere, aki
tizenöt évvel ezelőtt hunyt el. – Ez a Charis House Karácsonyi
Látványossága, emlékszel?
 – Természetesen! – rázta meg a fejét, és a ránc elmélyült a
homlokán. – Kicsit összezavarodtam.
– Sajnálom. – Jobban sajnáltam, mint amennyire ki tudnám
fejezni. Adtam neki egy pillanatot, hogy újrakalibráljon, aztán
szándékosan derűs hangnemet erőltettem magamra.
– Milyen dalt választottál a Látványosságra?
Ezt nem volt nehéz megjegyeznie.
– Azt a dalt fogom előadni, amit legelőször énekeltem színpadon.
Karácsonyra otthon leszek.
– Csodás választás.
– És aztán amihez kedvem lesz a ráadásban, a közönség
hangulatától függően.
– Tökéletes.
Joy nagyi akár helyben is kitalálhatna egy dalt, akkor is
lenyűgözne mindenkit.
– Ez a hattyúdalom, tudtad?
Bólintottam, miközben próbáltam megint magamra erőltetni a
mosolyt, amivel szánalmasan kudarcot vallottam.
– Ó, ne aggódj! Nem baj, ha szomorú vagy. – Fanyar pillantást
vetett rám. – Én voltam az egyik legjobb! De mindennek eljön az
ideje, és bizony, én kihoztam a lehető legtöbbet az enyémből. –
Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa az enyémet. – Beutaztam a
világot, és a legnagyobbakkal léptem fel. Ó, miket láttam! Hetven
évig azt csinálhattam, amit szeretek, és láthattam, hogy az emberek
is szeretik. Nem is tudnék jobb életet elképzelni senkinek. De tudod,
mi volt a legkedvesebb előadásom?
Elég jól ismertem a nagymamámat ahhoz, hogy kitaláljam.
– A Charis House Karácsonyi Látványossága. A barátainkkal és
támogatóinkkal a közönség soraiban, akik szurkolnak nekünk.
Megosztva a színpadot azokkal a gyerekekkel, akik egy estére
átélhetik a fellépés varázsát. Odafent lenni a családommal, akik a
legfontosabb hagyatékomat jelentik, és minden műsort túlragyognak.
Csatlakozol hozzám a hattyúdalomban, Beatrice?
– A világért sem hagynám ki.
 22

Elgondolkodtam azon, amit Joy nagyi mondott, miután Adam

visszatért a gitárjával, és a főépületbe átsétálva egy üres
zeneszobára leltünk. Nem azon, hogy ez lesz a hattyúdala, bár ez a
fájdalmas igazság felhorzsolta a szívemet. Azon járt az eszem, hogy
az életét azzal töltötte, amit szeretett, és hogy az elismerések – vagy
a pénz! – hiánya ellenére a legértékesebbek azok az előadások
voltak számára, amelyeket azokkal az emberekkel töltött, akiket a
legjobban szeretett.
Melody küldött egy e-mailt különböző kitöltendő űrlapokkal,
valamint egy részletes munkaszerződéssel, amelyet alá kellett
írnom. A fizetést szinte bűnösnek éreztem. A járulékos előnyök
pedig lehengerlők voltak. Lehetőséget kapnék arra, hogy újfajta
funkciókat kutassak és mutassak be.
Azt csinálhatnám, amit most is csinálok éppen – sétálgathatnék
Adam mellett, miközben mindketten elégedetten elmerülünk a saját
gondolatainkban –, anélkül, hogy vonatokat kellene beütemeznem,
szabadnapokat foglalnom és az utolsó pillanatban bejelentett
módosítások miatt idegeskednem.
Bár Adammel kapcsolatban célszerű volt óvatosnak lenni, és
lassan haladni a dolgokkal, ha egyáltalán lesz belőle valami, de
ennek nem kell befolyásolnia, hogy elfogadok-e egy ilyen hihetetlen
állást. És az, hogy Baxter Bigwood felajánlotta nekem, annak
ellenére, hogy faképnél hagytam, eloszlatta a legtöbb félelmemet
azzal kapcsolatban, hogy képes leszek-e önmagam lenni vagy sem.
Holnap első dolgom lesz kitölteni azokat az űrlapokat.
 Egyelőre egy újabb kötelező Armstrong-féle megaláztatásra
kellett felkészülnöm.

***

Olyan volt, mintha visszarepültünk volna az időben, amikor aznap

este besétáltunk a Charis House nagytermébe. A legtöbb iskolai
nagyteremmel ellentétben ennek vastag kőfalai voltak bonyolultan
faragott boltívekkel, és a mennyezetet nem üvegszálas csempék és
csúnya szalagvilágítás borította, hanem geometrikus minták.
Az egyedülállóan otthonos illat különböző emlékek és érzések
egész sorát ébresztette fel bennem. Ősi padlódeszkák és dohos
drapériák, az egyik sarokban pedig a nyolc lábnyira magasodó
lucfenyő. Idén a tanulók a hatvanas éveket választották Joy
Papplewick tiszteletére. Visszatekintő értelmezésükben ez a
mennyezeten keresztbe-kasul átívelő papírláncokat, csillogó boák
tömegeit és az oszlopok és ablakkeretek köré tekeredő sokszínű
karácsonyi fényeket jelentette. A falakon Joy nagyi korábbi
musicaljeinek plakátjai sorakoztak, de a fénypontot a színpad
jelentette, amely olyan keretet kapott, mintha egy hatalmas, retró
televízió lenne, így úgy tűnt, mintha a fellépők a képernyőn
jelennének meg.
Az egész délutánt azzal töltöttük, hogy elvégeztük az utolsó
simításokat, megnyugtattuk a feszült tinédzseridegeket, és
kijavítottuk az utolsó pillanatban bekövetkezett jelmezbaleseteket. A
Charis House összes többi munkatársa ott volt, hogy segítsen az
előkészületekben, beleértve a vendéglátósok, jegyszedők, hang- és
fénytechnikusok szerepét ellátó diákcsapatok felügyeletét. Miután
már korábban visszaszáguldottam a Coach House­ba, hogy
átöltözzek, most az egyik sarokban lézengve figyeltem, ahogy a
vendégek kezdik elfoglalni a műanyag székeiket, miközben
csevegés zaja keveredik a háttérzene halk csilingelésével és a
terem melegében hálásan levett kabátok és kalapok susogásával.
Könnyű volt kiszúrni a fellépő diákok családtagjait – arcukon az
izgatottság, a megfontoltság és a teljes félelem keverékével azok
miatt a gyerekek miatt, akik korábban rossz okokból kerültek
reflektorfénybe. A szorongó arcok között ott voltak az ismerősök a
faluból, valamint a szüleim barátai és az iskola egyéb támogatói.
A szívem dagadt az örömtől és a büszkeségtől, hogy részese
lehettem ennek a csodálatos vállalkozásnak, amely messze
túlmutatott egy puszta előadáson, ugyanakkor fájt, hogy ez lehet a
vég kezdete.
– Szia. – Adam jelent meg mellettem, és megbökte a könyökömet.
– Furcsa újra itt lenni, nem igaz?
– Minden évben itt vagyok, szóval, nem igazán – mondtam
szárazon a tömeget fürkészve.
– Oké. Igazad van. Őszintén sajnálom, hogy ennyi évet
kihagytam. – Egyik kezét a vállamra tette, hogy maga felé fordítson,
és ahogy a tekintetem elkapta az övét, lehetetlen volt figyelmen kívül
hagyni a kettőnk között fellobbanó kémia sistergését. Adam
arcvonásai az évek során durvábbak lettek, nyomot hagyott az úton
töltött hosszú napok és éjszakák évtizede, de a szemében láttam azt
a fiút, akibe beleszerettem.
– Nos, azt hiszem, az a lényeg, hogy most itt vagy.
– Hihetetlenül nézel ki. – Elmosolyodott, újabb sistergést
generálva. A lehetőségek hiánya visszakényszerített Mia piros
ruhájába, így majdnem elhittem neki.
– Te sem nézel ki olyan rosszul – ismertem el. – Nagyon ideillő. –
A szokásos farmer és póló helyett Adam egy jól szabott, púderkék
öltönyt viselt, amelyet hópelyhek díszítettek a mandzsetták és a
hajtókák körül. Kék csokornyakkendője már kioldva lógott, és
ezüstszínű tornacipőt viselt. Úgy nézett ki, mint egy rocksztár egy
díjátadón. Nagyon igyekeztem nem elájulni.
– Gyerünk, ideje bemenni a színfalak mögé!
Miután minden helyet elfoglaltak, anya és apa, mint mindig, egy
vidám hatvanas évekbeli összeállítással nyitotta meg a műsort,
viccekkel és suta táncmozdulatokkal fűszerezve. A következő másfél
óra a kimunkált zsenialitás (az egyik fiú fergeteges pontossággal
utánozta a tanárokat), a nyers tehetség és a jó öreg lelkesedés
kombinációja volt. Jed és Mia énekelt, a gyerekeik pedig
bűvésztrükköket mutattak be, amiről mindenki azt hitte, hogy
katasztrofálisan rosszul sikerült, amíg Daisy ki nem ugrott a
karácsonyfa mögül. Amikor azonban a Charis House tanulóiról volt
szó, a tudásszint nem volt mérvadó. A legtöbb gyerek olyan
csatákból származó sebeket viselt magán, amilyeneket mi, többiek
még csak el sem tudtunk képzelni. Többször ütötték le, verték meg
és rúgták ki őket, mint ahányszor meg tudták volna számolni. Mégis
itt voltak, és mindent beleadtak. Lehetetlen volt nem meghatódni a
bátorság és az elszántság ilyen szintjén, és amikor láttam a
csodálkozást az előadók arcán, miután megtapsolták őket, ahogy
szó szerint megnőttek a közönség reakciójától, mindig megríkatott.
Én viszont egy helyi félhíresség voltam, akit az a nagyon is valós
veszély fenyegetett, hogy vírusként terjedő mémként végzi.
Ezenkívül ez az este sokat jelentett a családomnak is, és azt
akartam, hogy most az egyszer büszkék legyenek rám. Mindent
megtettem az idegességem lecsillapításáért, és emlékeztettem
magam, hogy nem lehet rosszabb, mint az az év, amikor Jed rávett
egy operettduettre, és különben is, idén biztosan Adam kapja az
összes figyelmet.
– És most következzék egy különleges meglepetés! – jelentette
be apa sugárzó arccal, amikor már úgy éreztem, hogy egy
örökkévalóság óta várok a színpad szélénél. – Azok, akik már egy
ideje a Charis House barátai, emlékezni fognak minden idők egyik
kedvenc zenekarára, a The Spexre. Ma este ismét köszönthetjük
énekesüket, Adam Wilsont, aki nem mással fog fellépni, mint a
lányunkkal és az önök időjárás-jelentőjével, Bea Armstronggal!
Mielőtt meggondoltam volna magam, és csapot­papot hátrahagyva
elmenekültem volna, Adam megragadta a kezem, és felrángatott a
színpadra, miközben integetett és vigyorgott az éljenző tömegnek.
Oké, akkor ez most tényleg megtörténik. Akár élvezhetném is.
Mivel csak néhány óránk volt a próbára, úgy döntöttünk, hogy
egyszerűek leszünk, és maradunk a témánál. Joy nagyi
legismertebb slágere a Ha az enyém lennél című régi dal
feldolgozása volt. Úgy nyilatkozott, hogy halálosan unja már ezt
énekelni, és örült, ha valaki más adja elő ezen az estén. Míg az ő
verziójában egy nagyzenekar és egy ujjongó háttérénekesekből álló
kórus szerepelt, addig Adam lecsupaszította a dalt a mi hangunkra
és a gitárjára, és olyan harmóniát adott hozzá, amitől a
turbékolásom majdnem úgy hangzott, mintha DNS-t cseréltem volna
egy West End-sztárral.
 Az utolsó refrén alatt abbahagyta a flörtölést a közönséggel, felém
fordult, és olyan intenzitással énekelte, hogy nem bánná, ha
hátrahagyná a haverjait és a régi életét, „ha az övé lennék”, hogy a
megdöbbenéstől elfelejtettem belépni a következő sornál, és végül
egyedül fejezte be a dalt, zökkenőmentesen.
Egy pillanatig teljes csend volt, mintha az egész terem
visszatartotta volna a lélegzetét.
Aztán Adam elvigyorodott, előrehajolt, megcsókolta az arcom, és
a közönség tapsviharban tört ki.
Abban a pillanatban nehéz volt felidéznem, miért is gondoltam
valaha is, hogy jó ötlet szakítani ezzel a férfival. A fejem forgott, a
szívem zakatolt, és időre volt szükségem, hogy átgondoljam.
– Nem rossz – bólintott Jed, miközben én lesétáltam a színpadról,
Adam pedig elment, hogy eltegye a gitárját. – Imádták.
– Adamet imádták – válaszoltam, még mindig lélegzet-
visszafojtva. – Annyira jó, hogy még azt is sikerült elérnie, hogy ne
legyek rossz.
– Igen, nos… – Jed megvonta a vállát, mintha egy legyet próbálna
elhessegetni onnan. – Mindig is jó volt abban, hogy előadja magát.
Ekkor megálltam, mintha egy láthatatlan zsinór rántott volna
vissza.
– Mit akar ez jelenteni?
Jed rám nézett, és a szemében szánalmat láttam, ami a nagy
testvér aggodalmával keveredett.
– Kérlek, győződj meg róla, hogy meg tudod különböztetni a
valóságot az Adam Wilson-show-tól.
– Bár nagyra értékelem, hogy megosztod velem a véleményed,
én sokkal jobban ismerem Adamet, mint te. Meg tudom mondani, mi
a valóság.
– Csak nem akarom, hogy megint megsérülj.
– Ez egy dal volt, Jed. Ahogy mondtad, egy előadás. És ez talán
meglep téged, de nem akarom különösebben, hogy újra
megsérüljek, úgyhogy nem kell aggódnod.
– Rendben.
– Igen, rendben van.
Nem volt rendben. A fejem és a szívem kocsonyává vált és
kifordult magából, és gyűlöltem, hogy Adam ezt teszi velem,
ugyanakkor rettegtem, hogy talán szeretni fogom érte. Egy
nyugtalanítóan kidolgozatlan késdobáló műsorszám időtartama állt
rendelkezésemre, hogy rendbe szedjem magam Joy nagyi
hattyúdala előtt. Aztán, hogy a dolgok még agyzsibbasztóbban
bonyolulttá váljanak, Henry felállt, és intett, hogy üljek át az övé
melletti szabad helyre.
– Köszi – motyogtam, és becsúsztam mellé, miközben a tömeg
megkönnyebbülten tapsolt, hogy vége a bekötött szemmel zajló
fegyverhajigálásnak.
– A dalotok kiváló volt. Különösen ahhoz képest, hogy milyen
kevés időd volt felkészülni. Te és Adam jó duót alkottok. – A
színpadot figyelte, így – bár nem kételkedtem abban, hogy
ugyanolyan őszinte volt, mint mindig – nehezemre esett értelmezni,
hogyan érez ezzel kapcsolatban.
– A végén elszúrtam, de azt hiszem, talán megúsztam.
– Úgy tűnt, élvezted. Ez a legfontosabb.
– És te?
Micsoda? Mi a fenéért kérdeznék ilyet?
– Tessék?
– Élvezted, hogy engem és Adamet duóként láttál?
Segítség! Szűrő nélküli érzelmi zűrzavarrá estem szét. Miért
erőltettem ezt Henrynél?
A szeme egy pillanatra az enyém felé villant.
– Miért ne élveztem volna?
– Nem tudom. Paranoiás vagyok. Felejtsd el, hogy bármit is
mondtam.
Mert tudnod kell, hogyan érez, mielőtt eldöntenéd, mihez kezdj
azzal, ahogy Adam érez, sóhajtott egy alattomos hang a fejemben.
Egyáltalán nem erről van szó! Tizenöt éves korom óta szerettem
Adamet. Henryt még régebb óta utáltam. A nemrégiben történt
felfedezés, hogy nem volt totális mamakedvence, egyáltalán nem
befolyásolja azt, ami velem és Adammel történik. Azzal, hogy
Henryből valamiféle jelzést akarok kikényszeríteni, csak azt érném
el, hogy mindkettőnket kínos helyzetbe hoznám, és elrontanám a
sokkal kevésbé kínos Armstrong–Fairfax-találkozók lehetőségét.
Henry nem felelt, de a szemöldöke között megjelent egy ránc, ami
jelezte, hogy a választ fogalmazza. Amikor felém fordult, hogy
elmondja, apa visszapattant a színpadra, és a közönség
elcsendesedett, várva az est fénypontját.
– Kedves közönségünk! Utolsó fellépőnket bevezethetném azzal,
hogy mindent elmesélek a fenomenális karrierjéről. Felsorolhatnám
díjait, eredményeit, hét évtizeden átívelő fényes sikereit. De
számomra, természetesen, ő egyszerűen a legjobb anya, akit csak
kívánhattam volna, aki történetesen elég sokat énekel. Kérem,
üdvözöljék a legcsodálatosabb tehetségünket, Joy Papplewicket!
Joy nagyinak sokáig tartott, mire felbicegett a színpadra kedvenc
lila cipőjében, amely passzolt bokáig érő, flitteres ruhájához, de
amikor végül a reflektorfénybe lépett, még mindig tapsoltunk és
minden lépését ünnepeltük. Ahogy felemelte az állát, és egyik kezét
a mikrofonra, a másikat a csípőjére tette a védjegyének számító
pózban, a terem úgy elcsendesedett, hogy hallani lehetett volna a
műszempillái rebbenését.
Aztán kinyitotta a száját, és az évek lehullottak róla, miközben a
következő hét percet azzal töltötte, amire született. Az aprócska
rekedtség, a magas hangok megingása itt-ott nem jelentett semmit.
El voltunk bűvölve, elhittünk minden szót és átéreztünk minden
hangot. Egy szívszorító ballada után a Santa Claus is Coming to
Town legelevenebb verziójával fejezte be, amit valaha hallottam, és
az egész termet talpra állította, tomboltak, tapsoltak és vele együtt
énekeltek. Nem is tudtam, hogy lehet egyszerre ennyire erősen
mosolyogni és sírni.
Azok számára, akik még sosem látták, egy iskolai karácsonyi
műsort „látványosságnak” nevezni kissé túlzásnak, kissé
nagyképűnek tűnhet.
Aznap este a leírás tökéletes volt.

***

Éppen kitöltöttem magamnak egy pohár forralt bort, és az iskola

egyik nevelőjével beszélgettem, amikor Adam megkérdezte, hogy
lenne-e pár percünk beszélgetni. Azt hittem, hogy a terem egy
csendes sarkába vezet minket, ehelyett egészen a folyosó végéig
követtem őt. Meglepetésemre Henry és Joy nagyi mellett haladtunk
el a főbejárat felé menet.
 – Ez a kedves fiatalember hazakísér – mondta Joy nagyi
Henrynek dőlve, karját szorosan az ő karjába fonva.
– Teljesen kikészült – magyarázta Henry. Én is láttam rajta. A
púder alatt Joy nagyi arca szürkére színeződött, válla meggörnyedt a
kimerültségtől.
– Biztos vagy benne? Elkísérhetlek, nagyi, hagyjuk, hogy Henry
visszamenjen az afterpartira.
– Ó, ne avatkozz bele! – vágott vissza. – Ő felajánlotta, én pedig
elfogadtam. Senki sem kérte Miss Féltékeny Dámát, hogy beleüsse
az orrát.
– Hát, ezt megkaptam! – Előrehajoltam, és arcon csókoltam Joy
nagyit. – Aludj jól! Ma este mindenkit levettél a lábáról. A legjobbat a
végére tartogattad.
– Ugye? Magam is úgy vélem.
Megvártuk, amíg újra megkezdték a fáradságos csoszogást,
aztán Adam belém karolt, és továbbmentünk a folyosón. Csak
amikor az épület túlsó végéhez közeledtünk, jöttem rá, hogy hová
visz.
Az apró zeneszoba volt az egyik olyan hely, ahová akkor
menekültünk, amikor egy csendes helyet kerestünk, hogy
észrevétlenül találkozhassunk. Itt esett meg, hogy egymás mellett
ülve a zongoraszéken Adam először csókolt meg. Maga írta dalokból
szerenádot adott nekem, és elsuttogtuk az első, óvatos szerelmi
vallomásainkat.
A zongorán kívül a szoba általában üres volt, egy műanyag széket
vagy talán pár kottaállványt és néhány véletlenszerű ütős hangszert
leszámítva. A legtöbb diák inkább a nagyobb termet választotta, ahol
egy keverőpult és a digitális zene előállításához szükséges egyéb
berendezések voltak. Ezen az estén egy pokróc hevert a padlón,
amelyen egy üveg bor, két pohár és egy váza várakozott, benne egy
sötét rózsaszín rózsával.
Adam becsukta mögöttünk az ajtót, és leültünk a pokrócra. Miután
mindkettőnknek töltött, megpróbálkozott egy kis csevegéssel, de
nekem túlságosan elvonta a figyelmemet a kérdés, hogy miért is
vagyunk itt.
– Mi folyik itt? – kérdeztem, és olyan erősen markoltam a
borospoharam szárát, hogy csodálkoztam, hogy nem tört el.
 – Igen. Persze. Talán felállhatnánk? – Adam felém nyújtotta a
kezét, hogy felsegítsen. Mosolygott, de amikor elvette a poharam, és
a zongorára tette, láttam, hogy remeg a keze.
Már kezdtem sejteni, hogy mi következik, amikor lassan fél térdre
ereszkedett.
– Adam.
– Tudom. – Ideges nevetést eresztett meg. – Tudom. De kérlek,
hallgass meg, és aztán eldöntheted, hogy kidobsz-e a hóba vagy
sem.
– A lehetőségek széles skálája áll rendelkezésre e között és a
hóba dobás között.
– Igen, de miután hat hónapot töltöttem más lehetőségek
mérlegelésével, ez az egyetlen, amit akarok.
Jaj, istenem!
Próbáltam kigondolni valami racionálisat és észszerűt, de a fejem
túl gyorsan pörgött ahhoz, hogy összefüggő mondatokat alkosson.
Ehelyett csak álltam ott, az izmaim megdermedtek, amit Adam
felhívásként értelmezett arra, hogy folytassa.
– Szeretlek, Bea. Az elmúlt hónapok pokoliak voltak. Minden
rossz, ha nem vagy velem. Mindazok a dolgok, amikért éltem – a
zenélés, a színpadi szereplés, minden – értelmetlenné váltak. És
tudom, hogy nem sorolhatlak mindig a második helyre. Téged
választalak, minden alkalommal. Kérlek, bocsáss meg egy totális
idiótának, aki végre észhez tért, és te is válassz engem. – Szünetet
tartott, mély levegőt vett, és előhúzott egy gyűrűt a felső zsebéből. –
Gyere hozzám feleségül, Bea. Semmi vagyok nélküled.
– Nem tudom, mit mondjak. – A szavaim értelmetlen kuszaságban
rekedtek a torkomban.
– Mondj igent.
– Sok megbeszélnivalónk van.
– Mondj igent, aztán beszélünk. Mindent megteszek, hogy
működjön a dolog.
A telefonom hirtelen megcsörrent a táskámban, ami tovább
fokozta a zavaromat. Hagytam, hogy az üzenetrögzítőre kapcsoljon.
– Ez nem ilyen egyszerű. Lehet… mi… Kaphatnék egy kis
gondolkodási időt?
 Visszaereszkedtem a pokrócra, Adam pedig teletöltötte a
poharamat, és visszaadta nekem.
– Ennyi idő elég? – kérdezte, és a szeme ugyanúgy csillogott,
mint a mosolya.
Zord pillantást vetettem rá, majd egy nagyot kortyoltam aborból.
– Mit jelent, hogy „engem választasz”?
– Kiléptem az együttesből.
– Már korábban is léptél ki együttesekből.
– Ezúttal nem keresek újat, amihez csatlakozhatnék. Nem
ígérhetem, hogy soha többé nem vállalok el egy-egy fellépést.
Mindenképpen szeretnék részt venni a következő Látványosságban.
De visszavonulok a hivatásos zenéléstől. Ahogy mondtam, nem éri
meg. Inkább téged választalak.
– És mit fogsz csinálni helyette?
Az idegeim csomókban voltak. Adam már sok mindent megígért,
de egyszer sem beszélt arról, hogy feladja az álmát. Olyan régóta
vártam egy ilyen beszélgetésre. Most, hogy megtörtént, nem tudtam,
mit gondoljak.
– Dino munkát ajánlott nekem a bárjában. Azt mondta, előléptet
üzletvezetővé, amint készen állok rá. Arra gondoltam, hogy ha kora
esti műsorsávban dolgoznál Londonban, az tökéletes lenne; a
munkaidőnk egybeesne. De aztán nem kaptad meg az állást, így
lemondtam én is. Nottinghamben még nem intéztem semmit, de ha
itt leszel, akkor én is itt leszek. Elegem van abból, hogy ilyen messze
vagyok tőled.
A telefonom megcsörrent, és ismét megzavarta elszabadult
gondolataimat. Kinyitottam a táskámat, és elutasítottam a hívást
anélkül, hogy megnéztem volna, ki az.
– Mondjuk, hogy felköltözöl Nottinghambe, ott hagyod az összes
„haverodat” miattam, kapsz valami random munkát, ami szar érzés
lesz, mert nem azt fogod csinálni, amit szeretsz, és nem telik sok
időbe, amíg elkezdesz neheztelni rám emiatt. Én nem adnám fel a
karrieremet, az életemet érted. Ezt nem teheted meg értem.
Megvonta a vállát.
– Már döntöttem. Ezt akarom. És nem könnyelműsködöm el a
dolgot. Bármilyen munkát elvállalok, hogy kifizessem a számlák rám
eső részét, de szánok arra időt, hogy kitaláljam, mit is akarok
valójában csinálni, olyasmit, amire valóban van esélyem. –
Megrándult a szája. – Gondolkodtam azon, hogy zenét tanítsak.
Egy pillanatra megpróbáltam befogadni legalább egy részét
mindennek, de túl nagynak éreztem, hogy egyáltalán tudjam, hol
kezdjem.
– Megkaptam a munkát.
Adam meglepetten dőlt hátra.
– A londonit?
Bólintottam.
– Akkor dolgozhatok Dinónak. Ez csodálatos, Bea! Tökéletesebb
már nem is lehetne. Ezt… – Megállt, hogy újra megtöltse a
poharainkat. Úgy ittam meg az utolsót, hogy észre sem vettem. –
Kettőnkre.
Mielőtt eldönthettem volna, hogy egyetértek-e azzal, hogy legyen
„kettőnk”, harmadszor is megcsörrent a telefonom. Zavartan
megnéztem, hogy ki hív. Henry. És egy gyors pillantással láttam,
hogy az első két alkalommal is ő hívott.
– Halló?
– Joy összeesett.
– Micsoda? – Úgy éreztem, mintha minden szervem megállt
volna.
– A mentő néhány percen belül itt lesz. Beütötte a fejét a konyhai
munkalapba.
– Ébren van? – Már fel is tápászkodtam, nem törődve Adam
kérdő pillantásával.
– Nem. De lélegzik.
– Anya és apa?
– Nem tudok kapcsolatba lépni velük. Valószínűleg lenémították a
telefonjukat a műsor idejére. Nem akartam otthagyni Joyt, hogy
megkeressem őket.
– Nem, természetesen nem.
– Ha még mindig Adammel vagy, tudna szólni nekik, míg te
egyenesen átjössz? Szívesen megyek vele a mentőautóban, de arra
gondoltam, hogy…
– Azonnal megyek.
Letettem a telefont, és sietve beszámoltam Adamnek azokról a
részletekről, amiket nem hallott a beszélgetésből, miközben
felrántottam az ajtót, és futásnak eredtem a főbejárat felé.
Kiszáguldottam a kapun, mit sem törődve azzal, hogy a fagyos
levegő a csupasz bőrömbe harap, ahogy a latyakban csúszkáltam.
 23

Joy nagyi a konyha padlóján feküdt, aprócska dudorként a takaró

alatt, az egyik étkezőszék vékony párnája a feje alá volt támasztva.
Halottnak tűnt.
Henry körém fonta egyik karját, ahogy letérdeltem a nagyi mellé,
és megszorítottam a jeges kezét.
– Megfagysz.
Alig vettem észre, hogy a vállamra terített egy kabátot, minden
figyelmemet arra összpontosítottam, hogy azt akarom, velünk
maradjon a nagymamám.
– Itt vannak a mentősök – mondta Henry, és óvatosan hátrébb
húzott. – Adjunk nekik egy kis helyet.
– Fogni akarom a kezét – erősködtem, és még jobban
szorítottam. – Nem hagyom el őt.
– Hagynod kell, hogy alaposan megvizsgálják.
– Ezt megtehetik úgy is, hogy fogom a kezét! – Agyam egy része
hallotta félőrült kiáltásomat. A másik része úgy döntött, hogy ha
fogom a kezét, azzal életben tartom a nagyim, és átkozott legyek, ha
bárki is lefeszít róla.
Tompa hangokat érzékeltem magam mögött, majd egy mentős
jelent meg Joy nagyi másik oldalán.
– Helló, Bea, Danny vagyok. Nagyon fontos lenne, hogy távolabb
menjen a nagymamájától, hogy segíthessünk neki.
– Nem. Nem. Onnan is tud neki segíteni. Nem engedhetem el!
Kérem, ne kényszerítsen!
Tiltakozásomat figyelmen kívül hagyva Henry egyik karját a
derekam köré kulcsolta, a másikkal pedig lefejtette az ujjaimat Joy
nagyi kezéről. Nem számított, hogy szidalmaztam, ő csak továbbra
is tartott engem, és határozottan a szoba távoli sarkába húzott.
– Kérem, ne hagyják meghalni – ziháltam zokogva. – Még ne. Ne
most. Kérem!

***

Apa egy pillantást vetett az arcomra, és azt mondta, hogy mehetek a

mentőautóban. Amikor Jeddel és Henryvel megérkezett a kórházba,
én még mindig a sürgősségi szakasz sarkában tébláboltam, és
néztem, ahogy az orvosok bökdösik, vizslatják és csöveket
dugdosnak az én drága nagymamámba.
– Miért nem ülnek le a rokonok várójában? – javasolta egy nővér,
miközben egy átlátszó folyadékkal teli zacskóval átpréselte magát
mellettünk. – Csak amíg Joyt kényelembe helyezzük.
– Szeretnék vele maradni, ha nem gond. – Egy lépéssel közelebb
léptem az ágyhoz. Az ápolónő a már ismerős módon alaposabban
megnézett, és egy-két másodpercbe beletelt, mire el tudott helyezni,
majd együttérző mosolyra fakadt. Mielőtt esélyem lett volna arra,
hogy kihasználjam az ismertségemet, egy orvos megfordult, és
megakadályozta, hogy közelebb menjek.
– Hagyjon nekünk egy kis teret.
– Félek, hogy egyedül hal meg, anélkül, hogy tudná, itt vagyunk.
– Mindent megteszünk azért, hogy ez ne történjen meg. –
Szünetet tartott, hogy megigazgasson néhány vezetéket. –
Legalábbis ma este nem.
– Gyere, Bea baba. – Apa a kezem után nyúlt. Még mindig Henry
kabátja volt rajtam a hülye piros ruha fölött, és be kellett nyúlnia az
ujjába, hogy megtalálja. – A nagyi tudja, hogy itt vagyunk. És hogy
mennyire szeretjük őt.
– Fiam, miért nem mész el, hogy keress valahol egy kávét
nekünk? – mondta apa nem sokkal később, és egyik kezét Jed
térdére tette, amely egyre vadabbul rángatózott fel-alá. – Gyere,
elmegyek veled, keressünk egy csendes helyet, ahol felhívhatod
anyádat.
– Hol van anya? – kérdeztem, miután elhagyták a várótermet.
Henry végigment a széksor mentén, hogy leüljön arra a helyre,
amelyet apa szabadított fel az enyém mellett.
– Ott maradt, hogy mindenki biztonságban elhagyja a
nagyteremet. Néhány gyereknek nem jelentek meg a szülei, és
aggódott, hogy nem jutnak haza. Adam vele van, segít takarítani.
– Mia?
– A Coach House-ban van a gyerekekkel. Anyukád itt lesz, amint
mindent bezár.
– Köszönöm, hogy elhoztad apát és Jedet.
Henry összeráncolta a homlokát.
– Természetesen. Az utak megint jegesednek. Nem szabad úgy
vezetniük, hogy máshol jár az eszük.
– És köszönöm, hogy vigyáztál rá, amíg a földön feküdt. – Újra
sírni kezdtem. Henry átkarolta a székem háttámláját, és magához
húzott, hagyva, hogy a borzalmas, szipogó, ziháló hangok a vállába
fulladjanak.
– Még mindig rajtam van a kabátod – mondtam egy idő után,
arcomat az immár nedves ingébe nyomva.
– Semmi gond.
– Fázni fogsz.
– Jól vagyok.
Elfordítottam a fejem, és megláttam apát és Jedet, akik a széksor
távolabbi végén ültek, és a fejüket eldobható kávéspoharak fölé
hajtották. Az előttük lévő kis asztalkán még két pohár állt, és bár
igazán nem akartam eltávolodni Henry stabil nyugalmat adó
mellkasától, a legkevesebb, amit megérdemelt, egy csésze meleg
kávé volt.
Miután felegyenesedtem, alaposan megdörzsöltem az arcom, a
hajamat a fülem mögé tűrtem, és vettem néhány mély lélegzetet. A
pánik alábbhagyott a könnyeim­mel együtt, helyét határozott
nyugalom vette át.
– Összekoszoltam az ingedet – suttogtam.
– Nem probléma. Nem akartam, hogy bárkit is megzavarj. Vagy
hogy megzavarjanak. – Henry szinte észrevétlenül a másik széksor
felé biccentett. A túlsó végén egy idős házaspár ült, fejüket a
mellkasukra hajtva mindketten horkoltak. Kicsit közelebb hozzánk
egy középkorú férfi ült hatalmas fejhallgatóval, és úgy tett, mintha
elmerülne a telefonjában. Tudtam, hogy csak színlel, mert olyan
mozdulattal fordította felém a telefonját, amit már túl sokszor láttam
az elmúlt néhány évben.
Mielőtt még elfordulhattam volna, Henry felállt, és két hatalmas
lépéssel odament hozzá.
– Adja ide a telefont.
A férfi hátratántorodott a székben, a szeme vadul cikázott.
– Mi?
– Adja ide a telefonját.
– Um, miért?
– Hogy letörölhessem a képeket, amelyeket az imént készített a
barátomról. – Henry arca semlegesnek tűnt, de a hangjából
csöpögött a megvetés. – Ez egy kórház. Ezért ki kéne hogy dobják.
A jelenetet figyelők meglepetésére a férfi könnyekben tört ki.
– Sajnálom. – Átadta a telefonját Henrynek, majd elhajolt mellette,
hogy rám nézzen. – Sajnálom, Bea, de a nejem odabent van, Marge.
Imádja magát. Negyed nyolcra mindig megfőzi a vacsorát, hogy
leülhessünk és megnézhessük az időjárásos műsorát. Azt mondja,
ez a bizonyíték arra, hogy vannak még emberek, akik törődnek
egymással. Mióta elvesztettük Noah-t, szóval… Visszaadta egy kicsit
a hitét, hogy a világ nem teljesen rohadt. – Megállt, hogy egy
reszketős levegőt vegyen, és a kabátujjával letörölte a könnyeket és
a többi koszt az arcáról. – Rosszul van, és gondoltam, talán segít
neki, ha tudja, hogy maga is járt itt.
– Esetleg meg is kérdezhette volna – mondta Henry, és a hangja
érezhetően kevésbé volt bosszús, miközben törölte a felvételeket.
– Igen. Nem akartam zavarni. – Lehajtotta a fejét. – Látom, hogy
ez így rosszabb volt. Nagyon sajnálom, hogy betolakodtam a
magánéletébe. Keresek egy másik helyet, ahol várakozhatok.
Visszavette a telefonját, és elkezdett kullogni kifelé, de még
mielőtt az ajtóhoz ért volna, a szívem szokás szerint átvette az
irányítást a fejem felett.
– Várjon. – Odasétáltam hozzá, és egyik kezemet a karjára
tettem.
– Henry, csinálnál egy képet… hogy is hívják?
– Alf.
– Amit Alf megmutathat Marge-nak, amikor beengedik hozzá?
 – Nekem oké. – Henry felvonta az egyik szemöldökét. – Biztos,
hogy neked is?
Alf mellé álltam, amíg Henry készített néhány felvételt, és addigra
már három másik ember téblábolt tétován a közelünkben.
– Um, megengedi? – kérdezte egy nő egy kisfiúval az oldalán,
miközben felemelte a telefonját.
– Persze. Ha egyelőre megtartják maguknak. Reggelig várunk,
akkor tudatjuk majd az egész családunkkal, hogy miért vagyunk itt.
Miután beálltam még néhány fotóhoz, és néhány ölelés
kíséretében váltottam pár együttérző szót, visszaültem.
– Erre tényleg nem volt szükség – morogta Henry mereven,
miután mindenki visszaült a saját helyére.
– Talán nem. De jobb, mint az alternatíva.
– Én gondoskodtam volna róla, hogy mindet töröljék. – Henry
dühösen pislogott, és észrevettem, hogy a füle kivörösödött.
Meglepődve dőltem hátra, amikor rájöttem, hogy dühös volt, mert
rávettek a fotózkodásra, amikor kétségbeesett és zaklatott voltam.
– Köszönöm. De nem gond – mondtam, és közelebb hajoltam
hozzá. – Ha az a pár fotó segít elterelni a figyelmüket egy borzalmas
estéről, akkor szívesen megteszem. A televíziós szereplés azt
jelenti, hogy mindenféle emberek szeretnének velem megosztani
dolgokat, vagy tanácsot kérni tőlem, és bár ritkán tudom a választ,
tudom, hogy ha valaki, akit ismernek, időt szakít arra, hogy
észrevegye vagy meghallgassa őket, az valamiért segít. Szeretem a
munkámban, hogy feldobhatom valakinek a napját azzal, ha
köszönök neki. Nevetséges, hogy ez számít valamit, de elfogadtam,
hogy így van, úgyhogy akár ki is hozhatom belőle a legjobbat.
Henry bólintott, és töprengve összeráncolta a homlokát.
– Azt hiszem, ez az egyik jó dolog abban, hogy nem kaptad meg
a BWM Today állását. Lehetetlen lenne kezelni, ha mindenhol
megismernének.
– Igen, az nehéz lenne.
– És biztos vagyok benne, hogy azért is hálás leszel, mert így
nem kell elköltöznöd a családodtól.
– Hm.
Belekortyoltam a jéghideg kávémba. Tényleg nem ez volt a
megfelelő hely és idő, de Baxter Bigwoodnak válaszra volt
szüksége.
– Azért értem, amit mondasz – tette hozzá Henry. – Határozottan
nyugodtabbnak tűnsz, miután elbeszélgettél azokkal az emberekkel.
– Uhh. – Lejjebb süllyedtem a székbe. – Sajnálom, hogy
elvesztettem a fejem még a házban. Az otthonlét ezt teszi velem –
folytattam, mivel úgy éreztem, hogy meg kell magyaráznom az efféle
méltatlan kirohanásokat ennek a férfinak, aki a jelek szerint soha
nem veszíti el a nyugalmát. – Már az is elég, ha csak végigsétálok a
kocsibejárón, hogy életre keljen a gyerekkoromból származó összes
feldolgozatlan érzelem. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy újra
felléptem a Látványosságon…
– Adam.
Szünetet tartottam, és lehunytam a szemem, ahogy felidéződött
bennem a zeneszobában folytatott beszélgetés.
– Igen. Éppen egy intenzív beszélgetés közepén voltunk, amikor
felhívtál.
– Úgy nézett ki, mint akinek valami küldetése van.
Ott és akkor tényleg nem akartam beszélni Henryvel Adamről.
Már az is túl sok volt nekem, hogy Adamre gondoljak. Csakhogy
abban a pillanatban kinyílt a váróterem ajtaja, és ott állt ő, anya
pedig közvetlenül mellette.
Miután mindenki értesült a helyzetről, és Jed elment még több
kávéért, letelepedtek várakozni. Adam mellém ült le, és az arcomból
félresimított egy kósza hajtincset, mielőtt megfogta a kezemet.
– Hogy vagy?
– Jól vagyok.
Jól megvoltam, amíg fel nem bukkant. Nem volt hely a fejemben
arra, hogy most az Adam-helyzettel foglalkozzak.
Közelebb hajolt, és a szemembe nézett, mintha azt vizsgálná,
hogy igazat mondok-e.
– Nagyon kedves volt tőled, hogy elhoztad anyát, de nem kell
maradnod.
A tekintete élessé vált.
– Természetesen maradok.
Elfordítottam a fejem, nem volt erőm kimondani, hogy nem
akarom, hogy maradjon. Az a beszélgetés a zeneszobában olyan
volt, mint valami kamaszkori fantázia. Ez a való élet volt. Nem
mertem Adamet visszaengedni, és hagyni, hogy újra ő legyen az,
akire támaszkodom, amíg nem adtam magamnak lehetőséget
rendesen átgondolni, amit mondott, és hogy hajlandó vagyok-e újra
megbízni benne. Ez egyikünkkel szemben sem lenne tisztességes.
Néhányan elmentek, és anya meg Adam után még többen
érkeztek, akik kezdték megtölteni a székeket. Amikor egy újabb
aggódó család csoszogott be, Henry felállt.
– Visszamegyek, hogy ne legyek útban. Szüksége van valakinek
valamire, mielőtt elmegyek?
– Természetesen, Henry. Menj haza, és pihenj egy kicsit. – Anya
felállt, és sietve megölelte. – Nem tudjuk eléggé megköszönni, hogy
segítettél Joynak.
Henry pislogott néhányat.
– Csak annak örülök, hogy ott voltam.
– Kérlek, óvatosan vezess visszafelé. Csúnya köd kezdett
rátelepedni a jégre.
Henry bólintott. – Szóljanak, ha el kell valamit hozni. Ruhát vagy
bármi mást, amire Joynak szüksége van. – Apró mosolyt villantott. –
Jól bánok a listákkal.
– Ne felejtsd el a kabátodat. – Elkezdtem kibújni belőle.
– Nem, tartsd meg te – tartotta fel a kezét tiltakozásul.
– Elég meleg van itt. Kérlek, vidd magaddal a kocsiba.
– Hazafelé szükséged lesz rá.
– Haver, viselheti az enyémet – szakította félbe Adam, majd
felpattant, és olyan gyorsan kapta le a kék kabátját, hogy az egyik
ujja eltalálta a fejemet.
Na jó, ez már túl sok volt. Volt egy olyan érzésem, hogy ez a
beszélgetés többről szólt, mint egy kabát, és ezt most nem tudtam
kezelni.
– Tudod, mit, miért nem mentek mindketten? Henry, nem tennéd
ki Adamet Hatherstone-ban?
– Mi? – Adam rám nézett, arcán a sértettség és a meglepetés
keverékével.
– Joy nagyira kell koncentrálnom. Az, hogy itt vagy, nem segít.
– Oké. – Lassan bólintott. – Sajnálom. És mindazt, amit korábban
beszéltünk. Nem fogok semmit erőltetni. Csak itt akarok lenni neked.
Bármire is van szükséged.
 – Tudom. De most arra van szükségem, hogy anyával, apával és
Jeddel itt várjak, és ne kelljen semmi másra gondolnom.
– Értem. – Kissé előrehajolt, mintha meg akart volna csókolni, de
én röviden megráztam a fejem, és keresztbe tettem a karomat a
mellkasom előtt.
– Majd szólok, ha megtudjuk, mi történik.
Csak miután mindketten elmentek, vettem észre, hogy Henry nem
vitte el a kabátját.

***

Valamikor a kora reggeli órákban jött egy orvos, aki közölte velünk,
hogy nem találtak semmilyen bizonyítékot arra, hogy komolyabb
probléma állna a háttérben. Azt gyanították, hogy Joy nagyi elájult,
és a fejsérüléstől elvesztette az eszméletét. Többet akkor tudnak
majd, amikor – vagy ha – magához tér. A következő néhány órában
minden eldől.
– Neked és Jednek mennetek kellene – mondta anya, miután az
orvos otthagyott minket, hogy megemésszük a hírt.
Tiltakozni kezdtem, de ő félbeszakított, és élesen arra bökött a
fejével, ahol apa ült görnyedten a műanyag ülésen.
– Nem lehetünk itt mindannyian állandóan, különben a végén
összeesünk a kimerültségtől. Apádnak most itt kell lennie. Menj
haza, pihenj egy kicsit, sétáltasd meg a kutyákat, és egyél valami
rendeset. Mi majd bemegyünk hozzá, ha délután megkezdődik a
látogatási idő. Aztán később visszajöhetsz, és átveheted a
helyünket.
Mindenáron maradni akartam. De azt is tudtam, hogy anyának
igaza van; ütemezni kell magunkat. Az ismételt álmatlan éjszakák és
a megállás nélküli napok után én is olyan fáradt voltam, hogy alig
bírtam már állni, ami senkinek sem használt.
Mielőtt elmentünk volna, megengedték, hogy röviden megnézzük
Joy nagyit, ez azonban csak annyira volt elég, hogy egy lágy csókot
adjunk a papírvékony homlokára, gyengéden megszorítsuk a kezét,
és gyorsan elsuttogjuk, hogy szeretjük őt, imádkozunk, és
hamarosan visszajövünk.
 Jed anya autóját vezette, úgy mentünk vissza a Charis House-ba.
A negyvenperces út első felében csendben utaztunk, a háttérben a
késő esti rádió halk recsegéssel karácsonyi énekeket játszott. Csak
azokra az ostoba hónapokra tudtam gondolni, amelyeket
elvesztegettem, amikor a munkám mögé bújtam, lefoglaltam magam
mindennel, ami csak az eszembe jutott, kivéve a legfontosabb
dolgot. Már nem is emlékeztem az igazi okra, ami miatt olyan sokáig
elkerültem az otthonom.
A bűntudat és a szégyen nyomasztó súlyként nehezedett a
tarkómra. Ha Joy nagyi abban a kórházi ágyban hal meg, és soha
nem lesz alkalmam elmondani neki, mennyit jelentett nekem,
mennyire sajnálom, hogy eltűntem, a nyomás talán kettétörné a
gerincemet.
– Mi volt a kedvenc darabod Joy nagyitól? – kérdezte Jed, ahogy
a város karácsonyi fényei kezdtek elhalványulni.
– Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény – válaszoltam,
anélkül, hogy gondolkodnom kellett volna rajta. – Ez volt az első,
amit láttam. Elbűvölt az egész musical, és csak akkor jöttem rá, hogy
ez a csúnya, alattomos boszorkány az én csodálatos nagymamám,
amikor elkezdett énekelni. Azt gondoltam, hogy tényleg tud
varázsolni, ha így át tud változni egy másik emberré.
– Csodálatos volt látni, ahogy átalakul a karaktereivé, de mi van
azzal a szólóműsorral, amikor a dalok között történeteket mesélt?
Azt hiszem, akkor szerettem a legjobban, amikor önmaga volt.
Egyetértően bólintottam.
– Ebben az esetben a tizedik születésnapi bulim a kedvencem.
Annyira zavarba jöttem, hogy sírni tudtam volna, amikor elkezdte
énekelni azt a Sugababes-dalt. Aztán elkezdett rappelni, utána
felugrott az asztalra, és az összes ijesztő lány a suliból elkezdett
tapsolni és visítani. Egyetlen édes napra elég jónak éreztem magam.
Mindenki sorban állt az autogramjáért.
Jed helyeslően bólintott.
– A nagy előadások szuperek voltak, de semmi sem ér fel egy
személyes előadással.
– Annyira dühös vagyok magamra, amiért az utolsók közül ennyit
kihagytam. – A kezembe nyomtam a fejemet, bár a fájdalom ennél
mélyebben volt, a mellkasomat akarta széthasítani.
 – Most két lehetőséged van, Bea. Erről szinte mindennap
beszélek a diákjaimmal. Ostorozhatod magad a történtek miatt.
Hagyhatod, hogy tovább rágjon a bűntudat. Vagy elfogadhatod, hogy
az az egyetlen dolog, amin most változtathatsz, hogy mi történik
ezután. Hozd ki belőle a legtöbbet.
– Csakhogy lehet, hogy már nincs sok ideje hátra.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Talán nincs. De nekünk, többieknek van.

***

Miát Henry társaságában találtuk, csendesen beszélgettek, miután

végre rábeszélte a gyerekeket, hogy aludjanak egy kicsit, amikor
meghallotta, hogy Joy nagyi is alszik. Főzött egy kanna teát, és
összeállított egy tányért maradék karácsonyi sajtból és kekszből. A
fáradtság a csontomig hatolt, de miután felvonszoltam magam a
padlásra, képtelen voltam lenyugodni. Ehelyett megnyitottam a
közösségimédia-fiókjaimat, és elhatároztam, hogy átnézek néhány
kommentet és üzenetet, abban a reményben, hogy ez majd eltereli a
gondolataimat.
Valamelyest vigaszt jelentett elolvasni a karácsonyi üdvözleteket
és a csevegést az emberek között, akik gyakran látogatták az
oldalaimat. Mrs. Lewinski rendkívül szórakoztatónak találta, hogy a
keresésére indultam, ami végül utcabálba torkollt, és meghívott egy
újévi ebédre.
Miközben lefelé görgettem – ahol szükségesnek láttam, egy lájkot
vagy egy rövid választ hagytam –, egy felismerés kezdett
kibontakozni bennem.
Ezt imádom.
Szeretem ezeket az embereket, ezt a közösséget, amelyet
segítettem felépíteni. Nem tudom, hogy el akarom-e hagyni őket,
hogy fel akarom-e adni mindezt.
Amit Henry mondott, igaz volt. Bár bemutattam Baxter
Bigwoodnak a „víziómat” arról, hogyan tudnám megismételni a helyi
sikeremet országos szinten, ezt egy ember képtelen lenne irányítani.
Már most is olyan sokan voltak aktívak online, hogy kezdett nehézzé
válni a különböző profilok nyomon követése. Baxter említette az
asszisztenseket, a médiaembereket, de akartam-e, hogy valamilyen
gyakornok posztoljon a nevemben?
Szerettem volna elmenni egy középiskolai környezetvédelmi
napra, és kezet rázni egy tanárral, akiről tudtam, hogy szeret SUP-
deszkázni az ír szetterével, és aggódott a helyi tó állapota miatt, és
tudni akarta, milyen praktikus dolgokat tehetne a tó megtisztítása
érdekében. Nekem pedig volt erre válaszom, mert ismertem azt a
tavat, ismertem a vezetőjét annak a jótékonysági szervezetnek,
amely a természetvédelmi területet kezelte, és minden valószínűség
szerint meghívta volna őt, hogy aznap este csatlakozzon hozzánk
egy italra a kocsmában.
Azt akartam, hogy a munkám hatással legyen azokra az utcákra,
amelyeken nap mint nap jártam, azokra a közösségekre, amelyeket
ismertem és szerettem, azokra az erdőkre, amelyeket a családom az
otthonának nevezett.
Önző voltam, hogy a saját környékemre akartam koncentrálni?
Nem lenne jobb, ha ezt a csodálatos dolgot, amit valahogyan
elindítottam, elterjeszteném az egész országban, és más embereket
is bevonnék?
És nem azért jelentkeztem egy másik állásra, mert a jelenlegi
állásom dupla adag migrén elleni gyógyszert igényelt?
Huh.
Most tényleg nem volt alkalmas a helyzet egy ilyen döntést
meghozni.
A probléma csak az volt, hogy nem sok időm maradt.
És, hogy őszinte legyek, ez könnyebb volt, mint Adam ajánlatán
gondolkodni.
 24

A kimerültség végül valószínűleg felülkerekedett háborgó

gondolataimon, mert miután álomba merültem, úgy is maradtam,
amíg a nap be nem kukucskált a függöny széle mellett. Első
késztetésem az volt, hogy megnézzem a telefonomat, de nem volt
üzenet. Gyorsan írtam anyának, aki megerősítette, hogy nincs
változás – körülbelül ennyi volt, amit remélhettünk. Miután
betekertem magam egy óriási kardigánba, hogy ne csak melegítsen,
hanem kényelmes is legyen, lesurrantam a lépcsőn, és a többieket
ott találtam a reggelizőasztalnál.
– Szóval, mi a mai menetrend? – kérdezte Jed, és megpróbált
mosolyogni.
Daisy és Frankie felpattantak a padról, és odasiettek egy laminált
laphoz, amelyet a hátsó ajtó mellett lógó óriási hirdetőtáblára tűztek.
– Ööö… kitakarítani a nagytermet ma reggel. Hot dog a tűzrakó
helyen, aztán…
– Aztán szabadidő – szakította félbe Daisy a bátyját, aki
benyomakodott elé úgy, hogy az arca két centire volt a laptól.
Összeráncolta az orrát.
– Mi az a szabadidő?
– Ritka és mulandó jószág – válaszolta Jed ünnepélyesen. –
Élvezd, amíg tart. Szóval, érdemes lenne ragaszkodni a…
– Várj, még nem fejeztem be! – nézett rá rosszallóan Daisy. –
Este hatkor karácsonyi ösvény a… a…
– Rufford-apátságban – dörmögte Elana, és fel sem nézett a
müzlistáljából.
– Épp ezt akartam mondani!
 – Nos, most már nem kell.
– Kérlek titeket! – szólalt meg Mia olyan hangon, amely nem tűrte
a vitát. – Mindannyian fáradtak vagyunk, és szomorúak Joy nagyi
betegsége miatt. Ne veszekedjünk.
Mia úgy szorította össze a száját, hogy egy kevésbé felháborodott
gyerek észrevette volna, hogy az semmi jót nem jelent. Jed, aki a
saját kárán megtanulta, hogy ne hagyja figyelmen kívül a felesége
testbeszédét, hangos nyikorgással felállt a székéről.
– Gyerünk, játsszunk az új társasjátékotokkal, amíg a felnőttek
eltakarítanak a reggeli után.
Daisy és Frankie eltűntek a nappali irányába, mielőtt Elanának
ideje lett volna megereszteni egy kiskamaszos sóhajt.
– Elana? – kérdezte Mia. – Inkább játszol, vagy segítesz nekünk?
– Oké. – A félig teli tálat nagy csattanással a mosogatóra lökte. –
Hagylak titeket felnőtt dolgokról beszélni, amiket egy magamfajta
kisgyerek nem érthet, aztán megyek, és jól érzem magam, mintha a
saját dédnagymamám nem egy kórházi ágyban feküdne, és nem
haldokolna! Majd beavatsz a kiskorú verzióba, ha már kitaláltad.
Miután világossá vált, hogy Elana dühös puffanásai a lépcsőn
felfelé tartanak, nem pedig a társasjáték irányába, Mia sietve
bocsánatot kért, amiért magamra hagy a felfordulással, és elindult
megkeresni őt.
– Nagyon sajnálom – mondta Henry, majd töltött egy bögre teát,
és átnyújtotta nekem.
– Nem olyan nagy a felfordulás. – Kiszolgáltam magamat egy
croissant-nal az asztal közepén lévő nagy tányérból, és megkentem
anya saját készítésű, cukormentes lekvárjával.
– Úgy értem, Joy miatt. Biztos még nehezebb, ha karácsonykor
történik ilyesmi.
Megvontam a vállam.
– Legalább azt jelenti, hogy mind itt vagyunk.
– Eredetileg meddig akartál maradni? – Henry leült velem
szemben.
– Huszonkilencedikén már dolgozom, úgyhogy azt terveztem,
hogy holnap este hazaindulok. Jed és Mia leugranak délre, hogy
meglátogassák Mia szüleit, de aztán visszajönnek, hogy a
szilvesztert itt töltsék. Ez kicsit nevetséges, tekintve, hogy csak egy
mérföldre laknak innen, de úgy tűnik, élvezik. – Beleharaptam a
croissant-ba, amely meleg, foszlós és finom volt, majd nagyot
kortyoltam a teából, hogy leöblítsem a lekvár keserű utóízét. – Majd
eldöntöm, mit csinálok, ha többet tudunk. Jelenleg lehetetlen tisztán
gondolkodni. Igazából nem kéne több napot kihagynom, de… Nos,
ha a dolgok rosszul alakulnak, akkor inkább a munkát hagyom ki,
mint a Joy nagyival töltött időt.
– Tudnál innen bejárni a munkahelyedre?
– Nincs autóm, így az odajutás egy rémálom lenne. És a kórházi
látogatási idő átfedésben van a munkaidőmmel. Még akkor is alig
tudnék időben odaérni, ha taxit fognék.
– Tudnál műszakot cserélni a körülményekre való tekintettel?
Ezt meggondoltam.
– A jelenlegi hírnevemet tekintve nem hiszem, hogy bárki is
hajlandó lenne a kedvemért kezét-lábát törni. Hogy őszinte legyek,
ha kezdenek kínossá válni a dolgok, az talán segíthet abban, hogy
meghozzak egy nagy döntést.
– Hmm?
Megint kortyoltam a teából.
– Baxter felajánlotta nekem az állást.
Henry hátradőlt, és az arcára azonnal kiülő meglepettséget
fokozatosan hatalmas vigyor váltotta fel.
– Rohadtul így kellett tennie. – Megrázta a fejét, a lelkesedés és
talán egy csipetnyi büszkeség keverékével.
– Még úgy is, hogy kisétáltál tőle, parszekekkel a többiek fölött
álltál.
– Milyen szekkel?
– A fényévtől eggyel nagyobb távolság.
– Oké. Köszönöm. – Henry halálosan komolynak tűnt, ezért
mosolyomat egy újabb falat croissant mögé rejtettem. – Azt mondta,
elege van az igenemberekből. Ó, és azt is mondta, hogy szóljak a
sofőrnek, hogy hívja fel. Megkedvelt téged.
– Micsoda? – Henry a szemét forgatta. Ezúttal nem próbáltam
leplezni a vigyoromat.
– Nem tudom eldönteni, hogy munkát akar adni neked, vagy
randira akar hívni.
 – Akárhogy is, ezt tutira passzolom. – Megrázta a fejét, és a szája
megrándult. – De visszatérve a lényegre, gratulálok! Micsoda
elképesztő siker!
– Igen, bár a családomnak nem fogom egyhamar megemlíteni,
tekintettel az aktuális helyzetre.
– Remélhetőleg hamarabb ünnepelhetsz majd velük –
mindannyiukkal –, mint gondolnád.
– Igen, talán.
Henry felvonta a szemöldökét.
– Aggódsz, hogy felzaklatja őket, ha megtudják, hogy elköltözöl?
Megvontam a vállam, és éreztem, hogy újabb forró könnycseppek
gyűlnek a szemem mögött.
– Inkább az aggaszt, hogy én mennyire zaklatott vagyok a
költözés miatt.
– Ah. Oké.
– Különösen most. Igazából azon gondolkodom, hogy akarom-e
egyáltalán az állást.
– Értem.
– Úgy értem, egyik részem azt mondja, „ne légy idióta, Bea, ne
feledd, miért jelentkeztél egyáltalán! Hogy is gondolhattál arra, hogy
visszautasíts egy ilyen hihetetlen lehetőséget, különösen, hogy a
jelenlegi munkahelyeden totális a stressz.” Hiszen Londonról
beszélünk, nem az Antarktiszról – két óra alatt itthon lehetek. És
alapos riportokat, rendes híradásokat készíthetek, mindazt a
csodálatos dolgot, amiről olyan régóta álmodtam. Milyen okom
lehetne arra, hogy ne válaszoljak azonnal egy óriási igennel?
– A tény, hogy mégsem tetted, azt jelenti, hogy biztos van valami
okod rá.
Félretoltam a tányéromat és a bögrémet, és az asztalra
roskadtam, a sima tölgyfának nyomva az arcomat.
– Próbálom kitalálni, hogy mi az.
– Ami nem lehet könnyű, amikor ennyi más dolog is történik.
– Rohadtul nem könnyű.
Henry egy pillanatra csendben maradt.
– Mit mond a szíved?
Szipogtam egyet.
 – A szívem azon mélázik, hogy azért keresek-e kifogásokat, mert
egy istenverte nyápic vagyok, aki attól fél, hogy ezt is pont úgy fogja
elszúrni, mint a mostani munkáját. A szívem azt hiszi, hogy annyi
idióta hibát követett el, hogy már nem lehet megbízni benne.
– Talán a szíved egyszerűen nem bírja elviselni a gondolatot,
hogy Beképzelt Baxter alkalmazza.
Erre elmosolyodtam.
– Az is.
– Végül majd rájössz.
– A vége holnap lesz, szóval, lehet, hogy mégsem.
– Oké, ha a szíved nem segít, próbáljuk meg a fejeddel. Érvek és
ellenérvek listája. Ha más nem, kiderülhet, hogy melyik számít
igazán.
Miközben újra töltöttem a teából, ő egy alkalmazás segítségével
egy kétoszlopos táblázatot varázsolt a telefonjára.
– Oké. Előnyök, ha elfogadod az állást.
Gyorsan végigfutottam a már átgondolt dolgokon. Az új munkakör,
a karrierlehetőség, a pénz és az egyéb előnyök, bla-bla-bla.
– Még valami?
Igen, volt még egy lehetséges előnye annak, ha elvállalom a
munkát, és Londonba költözöm. Miközben megpróbáltam kitalálni,
hogyan tettethetném meggyőzően, hogy nincs több előnye a
dolognak, mert nagyon viszkettem tőle, hogy ezt az egyet
megemlítsem Henrynek, kopogtak a hátsó ajtón, és az előny
belépett a konyhába.
– Helló! – mondta Adam, és egy mikroszekundumra megállt,
amikor meglátta, hogy Henry és én az asztalnál ülünk. – Ó, szia! Hát
itt vagytok.
Néhány gyors lépést tett felém, lehajolt hozzám, megcsókolta a
fejem búbját, és átnyújtotta nekem a hatalmas virágcsokrot, amit a
kezében tartott, miközben az arcán részvét terült szét.
– Hogy vagy?
– Hát, tudod. Csak várjuk a híreket. Ezeket pedig beteszem egy
vázába. – A szükségesnél fél perccel tovább vadásztam a váza után
a tálalószekrényben, aztán azzal foglalatoskodtam, hogy
elrendezzem a sárga és rózsaszín rózsákat, és vizet töltsek rájuk.
Adam látványa még mindig egy nagy löket adrenalint pumpált az
ereimbe.
– Van valami hír Joy nagyiról?
– Stabil az állapota, de többet csak akkor fogunk tudni, ha
felébred.
– Értem. Hűha! És erre akkor valószínűleg hamar sor kerül?
– Nem tudom. Igazából semmit sem tudunk.
Adam úgy nézett rám, mintha arra várna, hogy mondjak még
valamit, de én már teljesen kifacsarodtam attól, hogy ezen
gondolkodtam, és tényleg nem akartam újra átbeszélni.
– Magatokra hagylak. – Henry udvariasan bólintott, majd felállt és
távozott.
Amint kettesben maradtunk, Adam odajött hozzám, hogy
megöleljen. Furcsa, oldalsó ölelésre sikeredett, mivel még mindig a
kezemben tartottam a vázát, de mindent egybevetve épp
helyénvalónak tűnt.
– Arra gondoltam, hogy nem akarsz-e sétálni egyet, esetleg
meginni valamit valahol? Segíthetne elterelni a gondolataidat.
A kísértés, hogy eltűnjek az Adam–Bea-buborékban, nagyot
rántott megsebzett szívemen. Olyan sokáig ő volt a mentsváram, így
a gondolat, hogy néhány zavartalan órára elszakadhatnék minden
problémától, szinte ellenállhatatlannak tűnt.
– Ígérem, hogy nem említem a gyűrűt a zsebemben, hacsak nem
akarod.
Á, igen. Adammel a dolgok sosem tudtak komplikációmentesek
maradni; ez is része volt a problémánknak.
Az igazság egyszerűen az volt, hogy túl fáradtnak éreztem
magam ahhoz, hogy ellenálljak annak, amire tinédzserkorom óta
vágytam. Amikor kinyúlt, és a kezemet abba a kézbe szorította, ami
ismerősebb volt nekem, mint a sajátom, már nem is emlékeztem,
miért vesződtem azzal, hogy egyáltalán gondolkozzak rajta.
Éppen abban a pillanatban, amikor már majdnem beadtam a
derekam, és a sok milliomodik alkalommal elszöktem volna
Adammel, belépett Jed.
– Bea, készen állsz, hogy nekikezdjünk a nagyteremnek? –
Megállt, amikor meglátta Adamet, szeme összeszűkült.
 – Hm, előbb itt kell kitakarítanom, és át kell öltöznöm. Nemsokára
ott találkozunk.
– Rengeteg dolgunk van, mielőtt elmegyünk Joy nagyihoz. Tudod,
ha a házat nem hagyjuk tökéletes állapotban, anya kötelességének
érzi majd, hogy rendbe tegye, mielőtt elaludna.
– Tudom, mondtam, hogy jövök!
– Szívesen segítek – mondta Adam, és úgy tett, mintha Jed nem
méregetné őt halálos tekintettel. – Azt hiszem, emlékszem, mi hová
tartozik, és egészen biztosan soha nem fogom elfelejteni Armstrong
igazgató magas elvárásait.
– Bár nagyra értékeljük az ajánlatot – mondta Jed kellemes
hangon, ami valahogy fenyegetőbbnek hatott, mintha vicsorgott
volna –, beszélnem kell a húgommal néhány családi dologról.
– Oké. Akkor később találkozunk? – kérdezte Adam, a lehető
legközömbösebben Jed ellenséges viselkedésével szemben. – A
kórház után?
– Talán. Nem tudom, meddig maradok. – Elkezdtem a piszkos
edényeket a mosogatógépbe pakolni. – Ez most tényleg nem a
legjobb időpont.
– Tudom, Bea. Ezért vagyok itt. Segíteni akarok.
– Köszönöm. Majd szólok, ha nem lesz túl késő.
– Bármikor. Üzenj, ha ráérsz, és átjövök.
– Ott találkozunk. – Jed éles pillantást vetett rám, és hirtelen
távozott.
Úgy éreztem, mintha választanom kellene Adam és a családom
között. A karrierem és a családom között. A boldogság és a
családom között. Az egész egy hatalmas felfordulás volt, és el sem
tudtam képzelni, hogyan kezeljem bármelyik részét is.
Oké, Bea. Egyszerre csak egy lépés…
Rendben. Eszembe jutott Henry pró és kontra listája. Mi volt a
legfontosabb, most, ezen a reggelen?
Elbúcsúztam Adamtől, és elmentem, hogy segítsek a bátyámnak
eltakarítani azt a kis felfordulást, amit még kezelni tudtam.
 25

Meglepően terápiásan hatott a székek feltornyozása és a

padlósöprés. A termet a félév újraindulásáig nem használják, így Jed
és én eltüntettük a papírláncokat és a rikító zászlókat, miközben a
gyerekek segítettek Miának leszedni a fákat. Kísértetiesen
csendesnek tűnt a terem anya és apa nélkül, amíg Elana be nem
dugta a telefonját a hangrendszerbe, és rá nem kattintott „Joy
Papplewick legnagyobb slágerei”-re, mi pedig énekeltünk és
táncoltunk, nevettünk és sírtunk, miközben nekiláttunk helyreállítani
a rendet.
– Azt mondtad, hogy családi dolgokról akarsz beszélgetni? –
kérdeztem Jedtől, miközben elkezdtük a karácsonyi fényeket olyan
hurkokba feltekerni, amelyeket anyám is jóváhagy majd.
Jed felpillantott.
– Lehet, hogy nem megfelelő az alkalom, de mivel Joy nagyi
olyan beteg, azt hiszem, el kell döntenünk, hogy mit tegyünk – ha
egyáltalán teszünk valamit – apa apjának felkutatásával
kapcsolatban.
– Úgy érted, arra az esetre, ha meghalna? – Visszanyeltem a
torkomat kaparó rettegést.
Jed folytatta a zsinór feltekerését, arca komor volt.
– Lehetséges. Vagy ha súlyos a betegsége. Mit tegyünk, ha
megtaláljuk?
– Úgy érted, hogy elmondjuk-e neki? – Egy darab dróttal
rögzítettem egy tökéletesen egyenletes hurkot, és nekiláttam a
következő szakasznak.
 – Jó eséllyel nem fog odáig fajulni a dolog. Ha már meghalt, vagy
véletlenül nincs félmillió fontja, amit odaadhatna, vagy ha van pénze,
de nem akar semmit sem kezdeni az állítólagos fiával.
Megálltam, hogy ránézzek. – Ó! Ezért kell most döntenünk. Mert
ha megtaláljuk, szükségünk lesz Joy nagyira, hogy megerősítse a
dolgot.
Megvonta a vállát.
– Ez megfordult a fejemben. Nem jelenhetünk meg egy idős
ember küszöbén, és dobhatjuk rá ezt a bombát egy megérzés
alapján.
– A francba! – Leültem egy műanyag tárolóládára. – Ez nagyon,
nagyon bonyolult.
– Igen. De ahogy mondtad, nagyon, nagyon fontos. Még nem kell
semmilyen nagy döntést meghoznunk. Csak azt mondom, hogy ha
végig akarjuk csinálni, attól függően, hogy kit vagy mit találunk, ha
találunk egyáltalán, akkor talán az lenne a legjobb, ha ez inkább
előbb történne, mint utóbb. – Ekkor megállt, és nagyot nyelt,
miközben azzal küzdött, hogy uralkodjon az érzelmein. – Ez
borzasztó. Úgy érzem magam, mint egy szörnyeteg, amiért
egyáltalán felhozom ezt a témát. De tudom, hogy Joy nagyi nem
akarná, hogy elveszítsük a Charis House-t, ha nem muszáj, ha
tudna segíteni.
– Azt hiszem, amikor az élet a feje tetejére áll, csak annyit
tehetsz, hogy lépésről lépésre haladsz. Egyelőre nem árt, ha
folytatjuk a keresést. Ahogy mondtad, valószínűleg nem vezet
sehova, de legalább megpróbáltuk. Ha találunk valamit, akkor majd
aggódhatunk miatta.
– Szóval, keressünk tovább?
Felemeltem a fejem a felettünk lévő pompás mennyezetre, és
tekintetemmel végigpásztáztam a faragott párkányokon, a tündöklő
csilláron és az Armstrongok több száz éves életén és szerelmén.
– Keressünk tovább.

***

Miután végeztünk a takarítással, és a gyerekek kemény munkáját a

beígért hot dogokkal jutalmaztuk, ők letelepedtek egy karácsonyi film
elé, míg Jed, Mia és én újra elkezdtük a keresést. Volt néhány óránk,
mielőtt Jed és én elindultunk volna a kórházba, ezért úgy döntöttünk,
hogy a négy nagy doboz emléktárgyra koncentrálunk, amelyeket
fiatalabb korunkban Joy nagyi gyakran kinyitott, és amelyeket a
hálószobájában tartott.
– Emlékeztessetek, mit is keresünk? – kérdezte Mia.
– Bármit, ami olyan emberekkel kapcsolatos, akikben Joy nagyi
valószínűleg megbízott – mondta Jed. – Vagy aki esetleg más
módon jött rá a titkára. Egy személyi asszisztens, legjobb barát, az
orvosa. Vagy, ami még jobb, bármilyen utalás a Párizsi gyilkosságból
való potenciális nevek listájára, amit arra a cetlire írtunk fel. Ha
mindent, ami ígéretesnek tűnik, külön kupacba teszünk, később
átnézhetjük őket, amikor több időnk lesz.
Kis kupac volt. Mire indulnunk kellett, már két dobozt átnéztünk.
Rövid vita után azokat elpakoltuk, a maradék kettőt pedig felvittük a
padlásszobámba, hogy egy másik alkalommal átnézhessük őket
anélkül, hogy anya vagy apa gyanút fogna.
Egy interjúban arról, hogy miként boldogul sikeres, dolgozó
nőként, egy házvezetőnő és személyi asszisztens nevére
bukkantunk. Joy kijelentette róluk: „Abszolút gyöngyszemek! Jobban
ismernek engem, mint én magamat, és nem tudnék boldogulni
nélkülük.”
Néhány fényképen a Párizsi gyilkosságban szereplő gyilkos
karján volt látható, de ezek mind az apa születését követő egy-két
évben készültek, és valószínűtlennek tűnt, hogy ilyen közel maradt
volna gyermeke apjához, miközben titokban tartotta a
személyazonosságát.
Néhány más nevet is említettek, amelyeknek úgy éreztük, hogy
érdemes utánajárni, de az egész nagyon bizonytalan és homályos
volt, és nem tudtunk nem ugyanarra a következtetésre jutni.
– Talán egyszerűen meg kellene kérdeznünk őt – vetette fel Mia,
miközben mindent visszaraktunk a dobozokba. – Most, hogy ennyire
beteg, talán meggondolja, hogy megtartson-e egy ilyen nagy titkot.
– Talán, de nem tűnik helyesnek, hogy most hozzuk fel, tekintve,
hogy mekkora tabunak számít – válaszolta Jed.
– Tudja, hogy a Charis House bajban van. Mi lenne, ha így
állnánk elő a dologgal? – javasoltam. – Megemlíthetnénk, hogy
milyen kár, hogy az Armstrongok közül senki sem tud segíteni, és
finoman megkérdezhetnénk, hogy a család apai ágán van-e valaki.
Ha bármelyik ponton elkezd kiborulni, akkor témát válthatunk.
Jed a homlokát ráncolta.
– Apa kiakadna, ha megtudná, hogy pont ezzel zaklatjuk.
– Tudom – mondtam. – De nem látom, mi mást tehetnénk.
– Ahogy mondtad, egyszerre csak egy lépés. Most még nem
kérdezhetünk tőle semmit.
Mindannyian elhallgattunk, mert eszünkbe jutott, hogy nemcsak
most nem kérdezhetünk tőle semmit, de talán soha többé nem lesz
rá lehetőségünk.

***

Karácsonyi csodában volt részünk, miközben Joy nagyi ágya mellett

ültünk.
Vagy legalábbis úgy éreztük, még ha az orvos szerint nem is volt
nagy meglepetés. Látni, ahogy Joy nagyi szemhéja megrebben,
majd végül kinyílik, és tiszta, bár véreres szeme az enyémre
szegeződik, körülbelül olyan hihetetlen érzés volt, mintha Gábriel
arkangyal jelent volna meg trombitájával.
Csak kilenc percig maradt ébren, ami az orvos szerint várható
volt, és sikerült néhány összefüggő mondatot mondania, ami nagyon
biztató volt, még ha a legtöbbet énekelte is. Tekintettel szüleink
állapotára, amikor hazafelé indultak, úgy döntöttünk, hogy nem
zavarjuk őket a hírekkel, amíg nem tudnak aludni egy kicsit.
– Ez a család kezd tele lenni titkokkal – lamentáltam, miután
hoztam Jednek és nekem egy kávét meg süteményt a kávézóból az
ünnepléshez.
– Titkok? – kérdezte egy fájdalmasan száraz hang.
– Joy nagyi, hogy érzed magad? – kérdeztem halkan, az ujjait
ringatva.
– Szörnyen. Fejbe vágott valaki?
– Nem, nagyi, elestél és te magad ütötted be a konyhai
munkalapba.
– Ez megmagyarázza a dolgot. – Miután elfogadott egy korty
vizet, lehunyta a szemét, és úgy tűnt, ismét elmerül a semmiben,
míg néhány másodperccel később fel nem ébredt. – Ugye nem
fogtok ott ülni, és nézni, ahogy alszom?
– Olvasunk – válaszolta Jed.
– Nem kell maradnotok.
– Nem, de szeretnénk – mondtam. – Túl sok lehetőséget hagytam
ki az elmúlt évben, hogy időt töltsek veled.
– Semmi baj – mondta az erőfeszítéstől kissé elmosódott hangon,
még mindig csukott szemmel. – Keményen dolgoztál.
– Keményebben, mint kellett volna. Te sokkal fontosabb vagy,
mint egy munka.
– Viszont jó kis rejtekhely. A munka. Az irritáló gondolatok vagy a
zavaró újságírók elől. Ha eléggé lefoglalod magad, talán hagynak
egy kis nyugalmat. – Gyengén megveregette a kezemet. – Örülök,
hogy itt vagy, de ne maradj itt miattam. Ne most. Se máskor. Azzal
kellene töltened az idődet, amit a legjobban szeretsz.
– Szeretlek.
Elmélyülő ráncai mosolyt akartak formálni.
– Én is szeretlek. De ne tégy úgy, mintha nem tudnád, miről
beszélek.
Nem voltam biztos benne, hogy tudtam. Az elmúlt hónapokban
igyekeztem mindent megtenni azért, hogy mindennél jobban
szeressem a munkámat, de úgy éreztem, mintha a hóvihar mindent
átfújt volna egy másik helyre, és már semmiben sem voltam biztos.
A következő néhány órát szundikálással töltötte, míg Jed olvasott,
én pedig próbáltam nem gondolni arra, hogy az óra a fejemben
különböző határidők felé ketyeg. Tíz órakor a nővér udvariasan
megkért minket, hogy távozzunk, és úgy döntöttünk, hogy inkább
hazamegyünk, mint hogy feleslegesen lődörögjünk a váróteremben.
– Miss Armstrong? – szólt ki egy másik nővér az egyik oldalsó
szobából, amikor éppen kiléptünk a kórteremből. – Elvinné ezeket?
A betegeknél nem lehet virág a kórteremben, és lassan kifogyunk a
helyből.
Ahogy közelebb mentem, arcán fanyar mosollyal szélesebbre
nyitotta az ajtót.
Többtucatnyi volt belőlük.
Virágcsokrok, gyümölcskosarak, kártyák, bonbonok. Egy méter
magas plüssmalac.
 – Ezek mind Joy Papplewicknek jöttek?
Hittem a kórházi személyzetnek, amikor biztosítottak, hogy
diszkréten kezelik híres betegüket. Gondoltam, valaki nem tudott
ellenállni a pletykának.
– Igazából Bea Armstrong nagymamájának szánták.
– Micsoda? – Elkezdtem olvasni a cédulákat és kártyákat.

Jobbulást, Bea nagymamája!

Remélem, ez felvidítja, mint ahogy az unokája felvidítja az

apámat. Csók

Sajnálom, hogy nincs jól, remélem, az orvosok holnapra szebb

napot jósolnak.

– Ez…
– Igen. – A nővér újra megjelent egy tálcakocsival. – Pakoljuk fel
őket, rendben?
– Sokszor történik veled ilyen? – kérdezte Jed, miközben
döbbenten fürkészte a szobát.
– Általában az emberek csak egy e-mailt vagy egy képeslapot
küldenek a szerkesztőségbe.
– Általában más emberekről és az ő életükről beszél, nem pedig a
sajátjáról – mondta a nővér, miközben elkezdte felpakolni az
ajándékokat a kocsira.
– Erről sem beszéltem senkinek.
– Mások megtették, elég sokan. Nézte ma az internetet?
Néztem, de nem azóta, hogy megérkeztem a kórházba. A
telefonom már akkor elkezdett csengeni az értesítésektől, amikor
beléptünk a kórterembe, én pedig lehalkítottam, és a táskámba
dugtam, hogy ne zavarjak senkit, és hogy teljesen Joy nagyira
koncentrálhassak.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy most kezdjem el megnézni a
hírfolyamaimat, és miután szemügyre vettem a gyümölcsök és
virágok halmát, jobb ötletem támadt.
Fél órával később kiosztottuk az utolsó előtti csokrot, és
visszatoltuk a kocsit a kórterembe. Szándékomban állt megtartani
még néhányat, hogy szétszórjam őket a Coach House-ban, de nem
tudtam ellenállni a felderülő arcoknak, amikor megállítottam a kórház
bejáratánál az embereket, és átadtam nekik az ajándékot.
– Ezt megtartod? – kérdezte Jed, a malacra vigyorogva.
– Daisynek lesz! – válaszoltam, és a hónom alá dugtam a
kedvenc csokoládémmal együtt. – Talán. Majd reggel eldöntöm.
Miután Jed hazavitt, óvatosan rápillantottam a telefonomra,
amelyet elárasztottak az előző estéről készült fotók. Miután az első
kórházi látogató, aki szelfit készített velem, megtörte a csendet, a
többiek gyorsan követték. A közösségi médiát elárasztották a
jókívánságok és a részvétnyilvánítások. Már kínos volt azoknak a
kommenteknek a száma, amelyekben arról írtak, hogy milyen
kedves és nagylelkű voltam, amikor az emberekkel
fényképezkedtem, miközben a saját nagymamám élete „egy
hajszálon függött”. Rengetegen neveztek figyelemhajhásznak is, aki
egy családi tragédiából reklámfogást csinált.
Mindennek a tetejébe, miközben igyekeztem átrágni magam az
online felhajtáson, valaki bejelölt egy „rendkívüli híreket” tartalmazó
cikkre mutató linknél a saját hivatalos weboldalamon.

A METEOROLÓGUS ELHOZZA A NAPSÜTÉST A HELYI KÓRHÁZBA!

Alatta további, a kórházban korábban készült fénykép szerepelt, és

egy bekezdés arról áradozott, hogy a „mi Bea-nk” önzetlenül
felajánlotta az „odaadó rajongóitól” kapott összes ajándékot a kórház
többi betegének, látogatójának és személyzetének. Próbáltam nem
elborzadni a kócos hajamat és a táskás szememet látva. Nem voltak
rosszabbak, mint az előző nap készült felvételek.
Jed megvárta, amíg mind az asztal körül ülünk anyával, apával,
Miával és Henryvel, és aztán ragaszkodott hozzá, hogy felolvassam
nekik.
– Nem kéne előbb tájékoztatnunk őket Joy nagyiról? – kérdeztem,
és megpróbáltam egy hatalmas bögre tea mögé rejteni a zavaromat.
– Felhívtam Jedet, amíg te az egyik orvossal beszéltél – mondta
anya. – Nem vetted fel a telefont, és most már tudjuk, miért.
– Gyere, Bea baba – tette hozzá apa. – Már alig várjuk, hogy
hallhassuk.
 Néhányszor kinyitottam a számat, de az első két szónál tovább
nem jutottam. Még mindig nem tudtam megszokni, hogy a családom
a halvány érdeklődésnél többet mutat a munkám iránt. Nyugtalanító
volt a figyelem.
– „A közelmúlt időjárása ellenére csütörtökön késő este mindenütt
kisütött a nap az egyik sherwoodi kórházban, amikor a BBC helyi
időjárás-jelentője, a sherwoodi erdő saját Bea Armstrongja
karácsonyi hangulatot hozott a betegeknek és a személyzetnek
egyaránt.”
– Henry tovább olvasta a rövid cikket, amelyet egyértelműen azért
írtak, hogy az utolsó csepp ünnepi jókedvet is kipréseljék belőle.
Miután befejezte, egy pillanatra csend lett, és én megpróbáltam
nem lecsúszni az asztal alá, és elbújni Dumble és Dash mögé.
– Mikor történt ez? – kérdezte zordan anya.
– Épp most, mielőtt hazajöttünk – dadogtam. Tényleg
bosszantotta, hogy elosztogattam Joy nagyi ajándékait? A
bonbonok, amiket elhoztam, csodásak voltak, és nem mintha Joy
nagyi élvezhette volna őket.
– Nem – rázta meg a fejét elutasítóan. – Mikor lettél „a mi Bea-
nk”?
A cikk négyszer nevezett így.
– A hét öt napján szerepelek a televízióban, ettől viszonylag
ismert lesz az ember a környéken.
– Beatrice, különbség van aközött, hogy az emberek felismernek
egy arcot a televízióból, és aközött, hogy valaki arra inspirálja őket,
hogy egy idős asszonynak, akivel még sosem találkoztak, ananászt
küldjenek! Nyilvánvalóan sokkal több vagy, mint egy átlagos
időjóslány.
– Te egy helyi kincs vagy! – Apa a könnyeit egy szalvétába
törölgette, amelyet Mikulás-sapkás pingvinek borítottak. – A mi Bea-
nk a mi Bea-nk!
– Talán gyakrabban kellene néznünk a híreket – mondta Mia, és
homlokát ráncolva figyelte a telefonját. – Láttátok ezeket a
kommenteket?
Valami furcsa oknál fogva, amikor észrevettem, hogy a családom
megdöbbent néhány rólam szóló online történeten, és ráébredtem,
hogy büszkék rám, sértettség kezdett bennem sisteregni. Olyan volt,
mintha leszólnának, amiért alattomosan sikeres vagyok. Mintha nem
láthatták volna maguk is minden este.
A fájdalmas, dühös könnyek küszöbéről egy kéz hozott vissza –
rásimult az enyémre, amely az asztal alatt a kezeslábasom
farmeranyagát markolta. Amikor az ujjaim ösztönösen szétnyíltak,
Henry a tenyeremet az övébe fogta, és megszorította. Csak akkor
jöttem rá, mennyire hiányzott a megnyugtató jelenléte, amikor
néhány perccel korábban helyet foglalt mellettem.
– Bea sokkal több, mint egy időjós. – Henry olyan csendes
tekintéllyel beszélt, amitől libabőrös lett a hátam. – Nem látták a
közösséget, amelyet ő hozott létre? A cikkeket, amiket ír?
Szabadnapjait fáradhatatlanul helyi események és szervezetek
támogatásával tölti, és ezért szeretik őt. Amit képes volt létrehozni
egy háromperces műsoridőből, az teljesen egyedi és inspiráló. És
tekintve, hogy ez a két szó milyen jól összefoglalja őt, egyáltalán
nem kellene meglepődnie egyik családtagjának sem. Sőt, a
legnagyobb rajongóinak kellene lenniük. – Henry füle már jócskán túl
volt a rózsaszínen, és a skarlátvörös felé tartott, ahogy a hangereje
fokozódott. Legszívesebben odahajoltam volna, és megcsókoltam
volna a szája szélén lévő bosszús ráncot. Csak aztán folytatta, és
mindent elrontott. – A munkája annyira úttörő, hogy Baxter Bigwood
felajánlotta neki, hogy legyen az első számú országos időjárás-
jelentője, még úgy is, hogy kisétált az interjúról.
– Megkapta a munkát? – vakkantott anya, szemöldökét zavartan
összevonva. – Te kaptad meg a munkát?
– Bea baba, ez csodálatos! – kiáltott fel apa. – Miért nem mondtad
el nekünk?
– Én…
– Jed, hozz egy üveg pezsgőt és néhány poharat. Ha nem maradt
karácsonyról, kinyithatsz egyet az újévi készletből.
– Anya, elmúlt éjfél.
– Na és? Akkor talán korábban kellett volna elmondanod.
– Kérlek, lehetne, hogy ezt ne most csináljuk?
– Miért ne? Joy nagyi nem bánná. Hamarosan jól lesz, és ha itt
lenne, ő lenne az első, aki koccintana a sikeredre.
– Meghallgatnád egyszer végre, hogy mit akarok? – Éles
pillantást vetettem Henryre, aki túl későn jött rá, hogy miközben
segíteni próbált, valójában csak rontott a helyzeten. – Még nem
döntöttem el, hogy elfogadom-e, úgyhogy addig megtarthatod a
pezsgőt.
– Jaj, ne! – nyögte Mia, mintha elkeseredett volna egy olyan
állásajánlat miatt, amihez semmi köze nem volt. – Ez nem jó.
– Alig hiszem, hogy néhány nap gondolkodási idő katasztrófa
lenne – csattantam fel, és megmarkoltam a széket, hogy ne rohanjak
ki sikítva a szobából.
Mia végre felnézett a telefonjából.
– Valaki rájött, hogy kapcsolat van közted és Joy nagyi között.
 26

Nem sokat tehettünk azon kívül, hogy felhívtuk a kórházat, hogy

értesítsük őket. Mivel Joy Papplewick már évekkel ezelőtt
visszavonult a reflektorfényből, kórházba kerülése aligha okozott
volna paparazzo-őrületet, de elképzelhető volt, hogy az „élet és halál
között lebegő” nyolcvanhét éves sztár sztorijára néhány hírfüggő
újságíró szagot fog. Abban is megegyeztünk, hogy a biztonság
kedvéért kiadunk egy rövid hivatalos közleményt, így írtam néhány
mondatot arról, hogy nagymamám, Joy Papplewick egy esést
követően jelenleg szépen lábadozik, és szeretetét és köszönetét
küldi a sok kedves szóért és ajándékért, mindamellett kéri, hogy
tartsák tiszteletben magánéletét, hogy békében gyógyulhasson.
A nyilatkozat közzététele után lenyeltem a második pohár
pezsgőm maradékát, mivel Jed annak ellenére kinyitotta az üveget,
hogy az eredeti ok aktualitását vesztette, és elindultam az ágyam
felé, hogy végre a kétségbeesetten vágyott önkívületbe süllyedjek.
A lépcső alján belefutottam Henrybe.
– Köszönöm, amit az előbb mondtál. – Kissé bódultan
kinyújtottam a kezem, mielőtt rájöttem volna, hogy fogalmam sincs,
mit kezdjek vele, így végül úgy döntöttem, hogy gyengéden
megsimogatom a karját.
– Nem hiszem el, hogy a családod ennyire nem törődik a
karriereddel – mondta homlokát ráncolva, miközben felhúzta a
kabátja cipzárját. – Nem avatod be őket az életedbe?
Megvontam a vállam.
– Megpróbáltam, de egyszerűen nem értik.
– Talán mert nem próbálják megérteni?
 Ismét vállat vontam, és reméltem, hogy nem látja, amint egy kicsit
meginogtam.
– Ez van.
– Ami van, az rossz. – Felhúzott egy sapkát. – Mindenesetre
remélem, hogy segített, amit mondtam. – Ekkor szünetet tartott, ujjai
még mindig félúton jártak egy sál katonás csomóba kötése közben.
– Eltekintve attól, amit az állásajánlatról mondtam. Tényleg nem
esett le, hogy talán nem mondtad el nekik. Tekintve, hogy nekem
elmondtad, és én nem vagyok éppen a legközelebbi bizalmasod.
– Tudod, mit? – Kicsit közelebb hajoltam, és egy további
botlásnak köszönhetően tíz centi távolságra kerültem a nyakától.
Belélegeztem egy tüdőnyit kókuszos illatából, ami azonnal
visszaidézte azt, amikor karácsony reggelén mellette ébredtem, az
ezt kísérő összes furcsa és csodálatos érzéssel együtt. – Ebben a
pillanatban, a legtudományosabban fogalmazva, pontosan az vagy.
Henry lenézett, tekintete találkozott az enyémmel, és egy
pillanatra megpillantottam a robotmaszk mögötti embert. Felvillant
valami mélyen a szeme csillogó kékjében, mint egy óceán felszíne
alatt sikló elektromos angolna, ami egyszerre volt veszélyes és
izgalmas, és borzongást küldött végig a bőröm minden egyes
centiméterén.
Ki tudja, meddig álltunk volna ott, vagy közelebb mozdultunk
volna-e egymáshoz, ha a konyhaajtó ki nem csapódik, és Mia nem
vet ránk egy pillantást, mielőtt újra becsapta volna.
– Igen. Akkor hát… – Henry hátralépett egyet, nekiment a bejárati
ajtónak, az arca riadtan megrándult, majd ismét kifejezéstelenné
vált. – Úgy hangzik, mintha ágyba kéne bújnod.
– Igen – bólintottam. – Nem tudom, hogy nagyon fáradt vagyok-e,
vagy egy kicsit részeg.
– Talán mindkettő?
– Talán. – Ekkor vettem észre, hogy Henry éppen kimenni készült.
– Hová mész? Már majdnem hajnali egy óra van.
– Haza.
– Haza? – Megráztam a fejem, mintha egy légy mászott volna a
fülembe. – Ez a haza.
– Nekem haza. – A tekintete most már határozottan a köztünk
lévő csempézett padlóra szegeződött. – Ma átmentem az
istállóapartmanba, és lakhatóvá tettem. A mostani történések mellett
úgy gondoltam, jobb, ha eltűnök az útból.
– Nem vagy útban! – mondtam, és nem tudtam leplezni
csalódottságomat. – Te vagy itt a legkedvesebb ember.
Egyszer határozottan megrázta a fejét.
– Ha tudnád, mire gondoltam, amikor ma reggel megjelent a
barátod, nem így gondolnád.
Aztán mielőtt feldolgozhattam volna, hogy ez mit jelent, vagy
hogyan válaszoljak, elment.

***

Azt reméltem, hogy péntek délelőtt sokáig alszom, befúrva magam a

paplanom alá, ahol a való élet nem érhet el. Elragadó
édesanyámnak más elképzelései voltak, felcsörtetett a
padláslépcsőn, és addig dörömbölt az ajtómon, amíg meg nem
hallotta, hogy válaszul krákogok egyet, amit aztán meghívásnak vett,
hogy berontson.
– Bea, elkésel. Mindannyian indulni készülünk.
– Te most viccelsz velem – nyögtem, és a fejemre rántottam a
paplant.
– Megígérted, hogy követed a menetrendet. A nagyanyád
rosszulléte csak megerősíti, hogy miért kell együtt töltenünk ezt a
drága utolsó napot, mielőtt újra eltűnsz.
Kicsúsztattam az egyik karomat, és a telefonom után
tapogatóztam, majd megkerestem az elkerülhetetlenül felgyülemlett
értesítések hegyét, és odatartottam neki.
– Te jó ég! Ezek az üzenetek mind Joy nagyiról szólnak? Azt
hiszem, jobb, ha elolvasod őket.
Letoltam magamról a paplant, és kidörzsöltem az álmot a
szememből.
– Ma van a munka határideje is, át kell olvasnom egy szerződést,
és ki kell töltenem egy csomó űrlapot. Megpróbálok eljutni az
előadásra, de nem lesz időm gyalog odamenni, vagy veletek
ebédelni a vendéglőben. – Jó öt mérföld volt a közeli falu, ahol
minden évben ugyanaz az elavult Csipkerózsika-előadás van
műsoron.
 Anya néhány másodpercig tétovázott, és ellentmondásos
gondolatok kergetőztek az arcán.
– Oké.
– Oké? – Ez most tényleg felébresztett.
– Megértem, hogy ez az álláspályázat fontos neked, és igényel
némi koncentrált időt és figyelmet. – Anya lassan és óvatosan
beszélt. – És meg kell védenünk Joy nagyit azoktól az emberektől.
Kérlek, kezeld ezt úgy, ahogy a legjobbnak ítéled. Ma hiányozni
fogsz nekünk, de megértjük.
– Igen. Rendben. – Nem tudtam, hogy nevessek-e vagy sírjak.
Anyám most az egyszer tényleg hallgatott rám? – Hát, remélem,
mindannyian jól fogjátok érezni magatokat. Hiányozni fog, hogy ott
legyek.
Anya felhorkant.
– Valószínűleg már kívülről fel tudnád mondani a darabot.
– Igen, de nem ez a lényeg, ugye, tudod? Nekem is hiányozni fog,
hogy veletek legyek.
Azt látni, ahogy anya szemöldöke felszalad a homlokán, olyan
volt, mint a bűntudat tőre a bordáim között.
– Ha sikerül összeszednem magam, délutánra valószínűleg
befejezem a munkát. Meglátogatom Joy nagyit, ha tudok taxit fogni,
akkor nem kell azon aggódnotok, hogy hamar visszaérjetek.
– Erre nincs szükség. Mire Henry elfogadta a meghívásunkat,
addigra elkelt az összes jegy, úgyhogy ő majd elvisz téged.
– Oké, ez nagyszerű. – Nyugtalanító volt, hogy mennyire
tökéletesnek éreztem az újabb autózás kilátását Henryvel.
Csak miután anya visszadobogott a földszintre, jöttem rá, hogy
Henry megkaphatná az én jegyemet.
Úgy döntöttem, hogy nem teszek róla említést.

***

Magamra kaptam egy újrahasznosított gyapjúleggingset, amit egy

helyi fenntartható ruházati cég küldött nekem, és azt az óriási
kardigánt, amit apától loptam néhány éve, és amint meghallottam,
hogy becsukódik a bejárati ajtó, már siettem is lefelé a lépcsőn.
 – Hát nem csodálatos? – kérdeztem Dumble-t és Dasht, akik
karmukkal a csempén kopogtak, miközben követtek a konyhába. –
Békés reggeli. De azért nem lustálkodunk – tettem hozzá, miközben
bekapcsoltam a vízforralót. – Ez egy munkareggeli. Sok a tennivaló.
Lehoztam magammal Joy nagyi egyik dobozát. Volt egy kis
nyomoznivalóm.
De mindent a maga idejében. Miután főztem egy kanna teát, és
vágtam egy vastag szelet kalácsot, erőt vettem magamon, és
megnéztem a telefonomat. A kismillió értesítés mellett, amelyek
többsége arról tájékoztatott, hogy a Joy Papplewick rajongói klub
nagy része immár a követőmmé vált, több WhatsApp-üzenetem is
volt. Mindegyik Adamtől.
Hoppá!

SZIA, CSAK KÍVÁNCSI VOLTAM, HOGY MENNEK A DOLGOK, ÉS TUDOD-E,

HOGY MIKOR VÉGZEL A KÓRHÁZBAN? SIKERÜLT RENDBE TENNI A
NAGYTERMET, AHOGY ARMSTRONG IGAZGATÓ SZERETI?

MÉG ÉBREN VAGYOK, CSAK SZÓLJ, HOGY MIKOR JÖJJEK ÁT.

REMÉLEM, MINDEN RENDBEN????

HŰHA – MOST LÁTTAM, HOGY MA ESTE NAGYON ELFOGLALT VOLTÁL.

REMÉLEM, NEM ADTAD ODA A VIRÁGOKAT, AMIKET TŐLEM KAPTÁL. ;)

Az utolsó hajnali kettőkor érkezett.

OKÉ, MEGYEK ALUDNI. HÍVJ, HA MÉG MINDIG SZERETNÉD, HOGY ÁTJÖJJEK,

VAGY BESZÉLNÉL. NEM TUDOK JOBB OKOT KITALÁLNI, HOGY ROSSZUL
ALUDJAK. CSÓK

Az igazság az volt, hogy a lépcső alján történt találkozás után

Henryvel kapcsolatos mámoros gondolatokkal feküdtem le.
Hosszú bocsánatkérést fogalmaztam meg, majd töröltem ki.
Valójában nem mondtam, hogy szeretném, ha Adam átjönne tegnap
este, mert nem voltam benne biztos, hogy így érzek. Ma reggel, a
csendes házban, ahol volt terem fellélegezni, olyan volt, mintha ezek
a gondolatok és kérdések, amiken oly sokáig járt az agyam újra és
újra, kezdtek volna válaszokká szilárdulni, mint a vaj a köpülőben.
Újragépeltem egy rövid választ, amiben egy gyors bocsánatkérés
állt, hogy túl fáradt voltam a tegnap esti beszélgetéshez, és
ennyiben hagytam a dolgot.
Ezután átfutottam az összes bejegyzést, kommentet és üzenetet.
Miután nem találtam semmi kellemetlent, írtam egy általános választ,
amelyben ismét köszönetet mondtam mindenkinek, elnézést kértem
az egyéni válaszok hiánya miatt, és megerősítettem, hogy Joy jól
van.
A következő az új munkám volt.
Végül könnyebben hoztam meg a végső döntést, mint gondoltam.
Henry elküldte nekem a táblázatot, amelyet az előnyökről és
hátrányokról készítettünk, de amikor kinyitottam a BWM Today
szerződését, és elkezdtem olvasni, már nem volt rá szükségem.
Szerettem Nottinghamshire-ben élni. Szerettem a „mi Bea-nk”
lenni. Hogy azok az emberek, akik csatlakoztak az online
csoportjaimhoz, és mindennap felhívták a szerkesztőséget, és óriási
játék malacokat küldtek nekem, úgy érezték, mintha ismernének,
mintha közéjük tartoznék. Mert így is volt.
Ezt nem akartam elveszíteni.
Lehet, hogy egyesek számára szánalmasan hangzik, de nem
akartam két óra vonat- és taxiútra lenni a családomtól. Itt akartam
lenni, hogy megnézhessem Elana előadásait, játszhassak Frankie-
vel és Daisyvel, és együtt énekelhessek Joy nagyival, amíg még
lehet.
Meg akartam nézni ugyanazt a ciki mesejátékot minden évben, és
sétálgatni az erdőben, ahol minden apró ösvényt és a legtöbb
embert ismertem, aki arra sétált.
A saját életemet kellett választanom, és ez volt az.
És ha igazán őszinte akartam lenni magamhoz, akkor elég közel
akartam maradni ahhoz, hogy építhessek erre a véletlen új
barátságra Henryvel.
Oké, ez nem volt teljesen őszinte.
Meg akartam tudni, a legnagyobb titokban, ahol nem volt esély rá,
hogy a családjaink valaha is rájönnek, hogy talán lehetnénk-e
többek, mint barátok.
 Baxter Bigwood ajánlatának visszautasítása azt jelentette, hogy
tisztáznom kellett, mi a fene folyik a jelenlegi munkámmal, és
hónapok óta először éreztem magam elég elszántnak ahhoz, hogy
végre foglalkozzak ezzel.
Éppen befejeztem egy rövid, határozott, ne fáradjon azzal, hogy
megpróbálja megváltoztatni a véleményemet e-mailt Baxternek,
amikor a kutyák ugrálni kezdtek a hátsó ajtó előtt, jelezve, hogy
valaki közeledik.
– Szia! – lihegte Adam, miután kinyitottam, és a mellkasa úgy
zihált, mintha egész úton idefelé sprintelt volna. – Megkaptam az
üzeneted.
Követett a konyhába, és odahajolt hozzám egy ölelésre, amikor
megálltam a munkalap mellett, bizonytalanul, hogy leüljek-e vagy
sem.
– Hogy van?
– Sokkal jobban, köszönöm. Eltart még egy darabig, mire talpra
áll, de reméljük, hogy menni fog neki. Később bemegyek hozzá.
– Kiváló! Ez tényleg kiváló. – Adam vigyorgott, sötétszőke haja a
homlokába hullott. – Akkor előbb lesz időd eljönni velem ebédelni.
Arra gondoltam, hogy elmehetnénk arra a helyre a folyónál, a zárt
terasszal. Téli csodaországot rendeznek, sült gesztenyével és
Michael Bublé-imitátorral.
– Ó, ez jól hangzik.
– És, ha még kell egy kis biztatás, lovas kocsikázni is lehet. –
Jelentőségteljes pillantást vetett rám. Adam tudta, mert ő
gyakorlatilag mindent tudott rólam, hogy a lovas kocsikázásról
álmodtam, mióta elolvastam az Anne otthonra talált. Valamikor
régen, még mielőtt az esküvő tabutémává vált, beszéltünk arról,
hogy az esküvőnkbe is belevesszük.
Előrébb lépett, kezét az arcom két oldalára helyezte, és
gyengéden hátratolta kusza tincseimet, miközben tekintete
találkozott az enyémmel.
– Reméltem, ez majd segít elterelni a gondolataidat a dolgokról.
Mély lélegzetet vettem.
– Valószínűleg segítene. De, őszintén szólva, akarom, hogy a
dolgokon járjon az eszem. Nem szeretnék többet minden
alkalommal elmenekülni, amikor a dolgok nehézzé válnak, és meg
kell tanulnom feldolgozni a történéseket, hogy kitalálhassam, mit
tegyek.
Adam bólintott, és lejjebb hajolt gyönyörű arcával, amíg a feje
majdnem az enyémhez ért.
– Nagyon szeretnék segíteni neked ebben.
Amikor haboztam, ismét megszólalt.
– Kértél egy kis teret, és én megadtam neked, Bea. De hogyan
fogjuk megoldani a helyzetet, ha továbbra is távol tartasz engem? Te
vagy az egyetlen nő, akit valaha is szerettem. Azok után, amin
keresztülmentünk, biztosan megéri pár órát arra szánni, hogy adjunk
magunknak még egy esélyt.
Belenézve abba a szempárba, amelyet olyan jól ismertem, egyet
kellett értenem. Ennyi év után úgy éreztem, hogy mindkettőnknek
tartozom a lehetőséggel, hogy kiderüljön, ezúttal másképp
alakulnak-e a dolgok.
– Nincs időm ebédelni, de egy kocsikázás jól hangzik. – Az egyik
álmom legalább valóra válhatna, miközben megpróbálom eldönteni,
hogy akarom-e még a másikat.
 27

A karácsonyi csodaország lenyűgöző volt. A családok és más párok

között sétálva nehéz volt nem a varázslatos hangulat hatása alá
kerülni. Egy helyi erdei park adott otthont neki, ahol különböző
ételeket és karácsonyi holmikat árusító standokat állítottak fel. Egy
kis színpad körül ülőhelyeket alakítottak ki, ahol egy fiatalember
nagyzenekari klasszikusokat énekelt bársonyos hangon, egy kis
karámban pedig rénszarvasokat simogathattak a gyerekek.
Továbbra is ellenálltam Adam ajánlatának, hogy meghívjon
ebédre, de elfogadtam egy meleg almabort, amikor beálltunk a
kocsikhoz vezető sorba. Varázslatos képet nyújtott, ahogy egy
szőrmébe burkolóztunk, és Adam átkarolt, miközben a lovak
végigcsattogtak az ösvényen, melynek egyik oldalán fagyos rét
csillogott, a másikon víztükör csillámlott.
Csakhogy nem igazán sikerült elvarázsolva éreznem magam.
Talán azért, mert túlságosan elterelte a figyelmemet minden más,
ami történt? Vagy egyszerűen csak kezdtem rájönni, hogy ha
Adamnek és nekem van esélyünk a folytatásra, az nem alapulhat
romantikus gesztusokon és nagyratörő álmokon. A régi emlékekről
nem is beszélve. Azt akartam, hogy valaki ott legyen mellettem a
hétköznapok apróságaiban. Ami olyasmi volt, amitől Adam mindig is
ódzkodott. A nagy kérdés az volt, vajon tényleg annyira
megváltozott-e, hogy készen állt a mindennapi életre velem?

***
– Beszéltem Dinóval az állásról. Azt mondta, hogy amint
visszajöttem, azonnal az enyém lehet – mondta Adam, miközben a
kocsi kezdett elkanyarodni a folyótól, vissza a park felé. – Mikor
kezdesz a BWM Todaynél? Ha szükséged van valahol szállásra,
amíg megtalálod a saját lakásodat, körbekérdezhetek, hátha van
valakinek kiadó szobája.
Kibújtam a karja alól, és felültem, úgy, hogy a kocsi ülésének
teljes hossza elválasszon minket.
– Igen, már korábban is említettem volna, de csak ma reggel
döntöttem el. – Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a félelem és a
remény rándulását Adam arcán, és folytattam. – Ma elutasítottam a
BWM-et.
– Mi? – Fejét gyorsan a mezők felé fordította, de így is megláttam,
hogy a vonásai csalódottan lefelé görbültek.
Adtam neki egy percet, hogy összeszedje magát, mielőtt
próbáltam volna magyarázattal szolgálni.
– Sajnálom, de… a szívem itt van.
Adam visszafordult, megköszörülte a torkát.
– Nos. A szívem veled van, úgyhogy azt hiszem, jobb, ha
elkezdem az álláskeresést.
Egy család mellett haladtunk el, és egy kislány tátott szájjal,
csodálkozva mutatott fel a kocsira, ahonnan mosolyogtunk és
integettünk neki.
– Ha úgy döntünk, hogy nem próbáljuk meg újra, nem
házasodunk össze, akkor is itt akarsz élni? – kérdeztem. – Mert ha
nem, akkor szerintem nem kellene Nottinghambe költöznöd, amíg
nem vagyunk biztosak benne. Az csak még nagyobb nyomás alá
helyezne minket.
– Ha te úgy döntesz, hogy nem jössz hozzám, akkor majd én
eldöntöm, hogyan és hol fogok élni nélküled. Nem kell emiatt
aggódnod. Semmi értelme, hogy Londonban maradjak. Korábban ez
volt minden probléma gyökere, és a végén úgyis visszautaznék ide
minden alkalommal, amikor csak tehetem. Hogyan derítheted ki, mit
érzel, ha külön városokban élünk?
Mert szeretném tudni, hogy képes vagy-e kitartani, még akkor is,
ha nehéz. Nem mondtam hangosan, de Adam elég jól ismert ahhoz,
hogy lássa az arcomon. Mert még mindig azt várom, hogy eltűnsz
egy zenei szerződés első hírére.
A gondolat, hogy Adam mindig mellettem van, és szenvedélyes,
költői boldogságról, amíg a halál el nem választról álmodozik,
kezdett olyan érzés lenni, mint egy túl szorosan a torkomra tekert
sál.
Megérezve, hogy túl messzire ment, Adam könnyedebb
beszélgetésre váltott, és amint véget ért az utazás, hazavitt, ahogy
ígérte. Megkérdezte, hogy nem akarok-e eljönni és vele tölteni a
szilvesztert Londonban, de én vonakodtam elmenni, amíg Joy nagyi
állapota ennyire ingatag, ezért felajánlotta, hogy inkább elvisz
Nottinghambe.
– A haverom, Zane tud nekünk jegyeket szerezni erre a puccos
vacsorára és élő zenekaros rendezvényre.
– Sok embert fogsz ott ismerni? – Nem különösebben szerettem
Adam „haverjaival” lógni, és azt sem, ahogy az első két ital után
hajlamos volt figyelmen kívül hagyni engem.
– Lényegtelen – mondta, miközben az anyjától kölcsönkért
autóval kanyarogtunk az erdőben. – Csak te leszel ott számomra. –
Lelassított, hogy egy fácán átkelhessen az úton, majd rám pillantott.
– Hacsak nincs már egy jobb ajánlatod.
A többi ajánlatom az volt, hogy elmegyek egy lehúzós, ízléstelen
bárba a barátaimmal, akiket már csak ritkán látok, vagy egy újabb
játékest a Charis House-ban. Úgy terveztem, hogy mindkettőt
visszautasítom, és inkább egy pohár utókarácsonyi regeneráló bor
és egy jó könyv társaságát választom a lakásomban.
– Hadd mutassam meg, hogy komolyan gondolom. Egy éjszaka,
és utána a labda a te térfeleden van.
Ez lenne az első lépés, hogy kiderüljön, Adam valóban
megváltozott-e.
– Oké. Ha Joy nagyi még mindig jól van, akkor szilveszterkor
veled megyek.
– Király. Randi megbeszélve. – Nem hagyta abba a vigyorgást,
amíg ki nem tett a Coach House ajtajánál.

***
Már majdnem egy óra volt, mire elláttam a kutyákat, és bekaptam a
büfé maradékából pár falatot ebédre. Nem vesztegetve több időt,
kinyitottam Joy nagyi dobozát, és beleástam magam. Csak néhány
percbe telt megállapítani, hogy ezek az emléktárgyak mind a
karrierje jóval későbbi szakaszából, a hetvenes és nyolcvanas
évekből származnak. Még utoljára gyorsan áttúrtam a dobozt, és
úgy döntöttem, hogy visszamegyek ahhoz a halomhoz, amit előző
nap raktunk össze. Amikor belekontárkodtam a hírkészítésbe,
megtanultam kiszúrni a lehetséges vezérfonalakat, és itt találtam
kettőt, ami nagyon ígéretesnek tűnt. Az egyik Joy nagyi asszisztense
volt, aki, amennyire fel tudtuk göngyölíteni a szálakat, több mint tíz
évig dolgozott neki, mielőtt férjhez ment, és elköltözött. Volt egy
interjú egy újságíróval is, aki úgy tűnt, hogy elég sok ideig
árnyékként követte, és az életének olyan részleteihez is
hozzáférhetett, ami nem jelent meg nyomtatásban.
Az asszisztens sokkal fiatalabb volt, mint Joy nagyi, de még így is
a hetvenes évei végén járhatott, ezért nem voltam túlságosan
optimista. Az esküvője szertartásrendjéből megtudtam a férjezett
nevét és a templom helyét kiindulópontként. A szokatlan névnek
köszönhetően nem tartott sokáig megtalálni Zelia Strongot a
mozgalmas Instagram-fiókján keresztül.
Küldtem neki egy üzenetet, és amíg a válaszra vártam, elkezdtem
levadászni az újságírót, Tony O’Dowdot. Miután tucatnyiszor lyukra
futottam, a telefonomon egy bejövő videóhívás kezdett zümmögni –
Zelia. Olyan gyorsan vettem fel, hogy majdnem letört a körmöm.
Rövid bemutatkozás után – az üzenetemben azt írtam neki, hogy
a család megpróbálja összerakni Joy korábbi életének egy részét az
utókor számára, és amint meglátta köztünk a hasonlóságot,
megszűnt minden gyanúja, hogy talán nem vagyok valódi – úgy
döntöttem, rögtön a lényegre térek.
– Őszinte leszek önnel – Joy nagyi nagyon beteg lett, és ezért
elkezdtünk utánajárni az apám családjának.
Újabb néhány percbe telt, amíg elmondtam a részleteket, mielőtt
megengedte, hogy visszatérjek a kapcsolatfelvétel okára.
– Az apja? Úgy érti, Jonty?
– Igen.
– Ah! Gondolhattam volna. A botrányos titok.
 – Mi nem egészen így látjuk.
– Nem. Egyikünk sem gondolta így, akik szeretjük Joyt.
– Szóval, tud segíteni? Biztos volt valami elképzelése arról, hogy
ki lehet a nagyapám. Vagy talán Joy elmondta önnek?
– Ha tudnám is, gondolja, hogy ennyi év után elárulnám a
bizalmát? Tudja, még mindig küld nekem virágot és kézzel írt
képeslapot a születésnapomra, és minden karácsonykor levelet. Kék
jácintot, a kedvencemet. Ő fizette a gyerekeimnek az énekórákat,
amíg csak akarták. Ami szerencsére nem volt olyan hosszú idő,
mivel nem volt hozzá tehetségük. Azonban még akkor sem
fecseghettem volna, ha fegyvert fognak rám, amit szerintem néhány
pletykaújságíró fontolóra is vett. Joy soha nem is utalt rá.
– Mesélt önnek a Charis House-ról?
– Természetesen. Akkor jártam ott, amikor megnyitották. És
egyszer elmentem a Karácsonyi Látványosságra is, amikor még
maga csecsemő volt. Azt gondoltam, figyelemre méltó, amit a
családja létrehozott ott.
Elmeséltem neki a jelenlegi helyzetet, és azt, hogy miért próbáljuk
olyan elszántan megtalálni ennek a férfinak a személyazonosságát,
bármennyire is esélytelennek tűnik.
– Ah! Értem. Nos, mint mondtam, nem tudom, és ha tudnám,
akkor sem mondanám el. De talán megpróbálhatná Brambletonékat.
Volt nekik egy hatalmas vidéki kastélyuk. Joy gyakran lakott ott a
terhessége vége felé és az azt követő első hónapokban. Kétlem,
hogy bármit is megtudna tőlük, ha még élnek egyáltalán, de talán
megmondhatják, hogy érdemes-e folytatni a keresést vagy sem.
Köszönetet mondtam neki, és elindultam a következő nyomom.
Kiderült, hogy a Brambletonok egy házaspár, akik színdarabokat
írtak az ötvenes-hatvanas években. Mindketten több mint húsz éve
meghaltak, de megtaláltam a lányukat, aki abban az évben, amikor
apa született, tizenkét vagy tizenhárom éves volt, tehát most csak
hetven körül lehetett. Miután félórán át eredménytelenül kutattam az
interneten elérhetőségek után, támadt egy ötletem, és felhívtam
Jedet, aki épp készült elfoglalni a helyét az előadás kezdete előtt.
Egy sietős magyarázatot követően megerősítette, hogy Ursula
Brambleton szülei a végrendeletükben egy szerény összeget a
Charis House-ra hagytak. A lányuk feliratkozott a hírlevelünkre, és
az elérhetőségei is megvannak egy fájlban. Néhány perccel később
már nálam is volt a telefonszáma.
Egy újabb bevezető és kissé elkalandozó magyarázat után
visszatartottam a lélegzetemet, és reméltem, hogy nincsenek olyan
skrupulusai, mint Zelia Strongnak.
– Sajnálom, akkor még gyerek voltam. Az egész nagyon
diszkréten zajlott. Senki sem mondott el nekem semmit.
– Emlékszik, hogy valaki meglátogatta volna Joyt? Akár a szülés
előtt, akár utána?
Ezen elgondolkodott.
– Tényleg nem emlékszem. Az idő nagy részét egyedül töltötte,
alig hagyta el a birtokot. Ez szörnyen magányosnak hangzik, de azt
hiszem, nagyon is értékelte a nyugalmat. És annyira el volt
ragadtatva a gyermekétől, hogy úgy tűnt, nincs szüksége más
társaságra.
– Egyáltalán nem voltak látogatói?
– Nem. Azaz, eltekintve attól az újságírótól. Aki azt a nagy cikket
írta. Eljött párszor. Emlékszem rá, mert cikket írtam a falusi
újságunknak, és megkérdeztem, hogy tudna-e tanácsot adni.
– Tony O’Dowd?
– Ő lehetett az. Bár nem vagyok biztos benne. Mostanában
nehezen emlékszem a saját unokáim nevére is.
Tony O’Dowd. Egy semmirekellő újságíró, ahogy Joy nagyi
nevezné. Mindig is azt hittem, hogy a hírlapírókról alkotott
szélsőséges véleményét a reflektorfényben töltött életének
köszönheti. Felidéztem a cikk hangvételét, amit Mr. O’Dowd írt –
intim volt, szinte a gyengédség határát súrolta –, és kezdtem
meggondolni magam.
Felkaptam egy bögre teát, és felhívtam Zeliát.
– Mi a helyzet Tony O’Dowddal? – kérdeztem lélegzet-
visszafojtva, a vadász szenvedélyével. – Az újságíróval, aki egy
hónapot töltött vele.
– Mi a helyzet vele?
– Lehet, hogy ő a nagyapám?
Egy pillanatig csend volt, amíg Zelia elgondolkodott ezen, ujjai a
gyöngy nyakláncát babrálták.
 – Gondolom, a megfelelő időben lépett be az életébe. És
egyértelműen bolondult utána. De olyan sokan voltak így, hogy ez
aligha bizonyító erejű.
– Tartotta vele a kapcsolatot?
– Nem, épp ellenkezőleg. Miután a cikk megjelent, minden
kapcsolatot megszakított vele. Csak azért emlékszem rá, mert a férfi
megpróbált közeledni hozzá egy díjátadó vacsorán, és ő elég durván
visszautasította. Csak feltételeztem, hogy megsértődött valamin a
cikkben. Ilyen érzékeny tudott lenni.
– Oké, szóval, így visszatekintve, ön szerint lehetett ő? –
Hallottam, ahogy a szívem a torkomban dobog, miközben Zelia a
válaszával birkózott.
– Ez épp annyira valószínű, mint bármely más lehetőség, azt
hiszem.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm.
Az egyik keze köré csavarta a nyakláncot.
– Ígérje meg nekem, hogy nem okoz neki több fájdalmat, mint
amennyit kell, bármit is talál.
– Ő a nagymamám – mondtam, és a szemem könnybe lábadt. –
Nem fogom bántani.
Néhány perccel azelőtt, hogy Henry megérkezett, hogy bevigyen
a kórházba, aranyra bukkantam. Tony O’Dowd írt a „Legkedvesebb
Joy”-nak, megköszönve az együtt töltött időt, kifejezve őszinte
háláját a kedvességéért, valamint a folyamatos „rajongását” és
szeretetét.
Ez lehetett volna egy figyelmes köszönet is egy szívélyes
embertől, aki megkedvelte az interjúalanyát, de ezt nem vettem be.
A levél tetején egy hertfordshire-i cím szerepelt. Az ereimben
végigzakatolt annak izgalma, hogy egy lépéssel közelebb kerültem a
rejtély megfejtéséhez.
Izgalom és egyben pánik. Ha megtaláltuk apa apját, mi a fenét
fogunk kezdeni vele?
Amikor kinyitottam az ajtót Henrynek, vissza kellett fognom
magam, hogy ne csapkodjak úgy, mint egy fejetlen csirke.
– Mi történt?
Lassan megtanultam olvasni Henry arcáról – állkapcsának
rándulása azt jelezte, hogy aggódik a kérdésre adott lehetséges
válasz miatt.
– Azt hiszem, megtaláltam a nagyapámat.
– Azt a mindenit! Ez… óriási.
– Az biztos.
– Mit mondott Jed?
– Az előadás csak egy óra múlva ér véget. Még nem mondtam el
neki.
– Értem. Nekem el akarod mondani?
– Igen, szeretném. Elmondom, amíg te vezetsz.
Henry autója „otthonosra” lett felfűtve. Gondosan letekerte a
sálját, levette a vízhatlan kabátját, és szépen összehajtogatva a
hátsó ülésre tette őket. Melléjük dobtam a skót kockás
düftinkabátomat, és elégedetten nagy levegőt vettem. Egészen más
volt az utazás, mint a korábbi kocsikázás, de ahogy betelepedtem a
most már ismerős ülésbe, miközben a sztereóból régimódi
sanzonénekes trillázott, és Henry illata összekeveredett az
autófényezővel és a fagyállóval, az egész olyan volt, mint egy
nyugtató balzsam a vibráló idegeimre.
Végighallgatta, ahogy az eredményeimről áradoztam, és
meglepetten pislogott, amikor bejelentettem, hogy a lehető
leghamarabb kapcsolatba akarok lépni Tony O’Dowddal.
– Nem lenne bölcsebb, ha egy napot vagy valamennyit ülnél rajta,
hogy legyen időd átgondolni a dolgot?
– Azzal, hogy csak ülünk és elmélkedünk, nem fogjuk
megmenteni a Charis House-t.
– Nem. – Volt olyan kedves, és nem tette hozzá, hogy ez a
nevetséges hajtóvadászat valószínűleg szintén nem visz közelebb. –
Sikerült telefonszámot találnod?
– Nem. – Kiegyenesítettem a hátamat, mintha az érveimet
próbálnám el, hogy felkészüljek a Jeddel való későbbi
beszélgetésre. – Azt tervezem, hogy csak úgy megjelenek a
házánál.
Ezúttal kettőt pislogott.
– Biztos vagy benne?
– Mit javasolsz azon kívül, hogy tartsam meg magamnak ezt az
információt, ne tegyek semmit, ne mondjam el soha a saját
apámnak, hogy esetleg felfedtem az apja kilétének titkát, és
végignézzem, ahogy a Charis House bezárva végzi, mielőtt néhány
pénzéhes idegen apránként elhordja a családom otthonát, egy-egy
díszes portréval és Armstrong-bútorral a hónuk alatt?
– Biztos vagyok benne, hogy a szüleid megtartanának minden
olyan tárgyat, amely érzelmi értéket képvisel.
– Mit, az egész házat, a melléképületeket, a birtokot és az iskolát,
amit a semmiből építettek?
– Oké, hülyeség volt ilyet mondani. Sajnálom.
Még vagy egy mérföldet haladtunk csendben.
– Mikorra tervezed az indulást?
A vállam a fülemig rándult, ahogy mélyebbre süllyedtem az
ülésben.
– Holnap visszamegyek dolgozni, és egy egész napra lesz
szükségem, hogy le- és visszajussak a vonattal. Szilveszter napján
kell megtörténnie.
– Mit csinálsz azután? Találkozol Adammel?
– Ha mindenki hazajött a kórházból, egy nyugodt este lesz belőle
a tévé előtt. Addigra még anyának sem marad semennyi energiája. –
Szünetet tartottam, a hangszálaim hirtelen megfeszültek. –
Találkoztam Adammel korábban.
– Akkor csináljuk ma.
– Mi?
Elég sokáig bámultam rá, hogy beadja a derekát, és rám vessen
egy pillantást.
– Ma délután elviszlek oda. Ha szeretnéd. Biztos vagyok benne,
hogy az idegeid nem bírnak ki még három napot anélkül, hogy
tudnád a végeredményt. Az enyémek meg biztos, hogy nem bírják
elviselni, hogy így lássalak téged.
– Henry.
– Igen?
Vissza kellett nyelnem a könnyes gombócot a torkomban. Ez az
ember folyamatosan meglepett engem.
– Ez csodálatos lenne. Köszönöm.
– Egy újabb utazás a kedvenc időjósommal, ahol bármi
megtörténhet, és valószínűleg meg is fog történni? Örömömre
szolgál. – Ismét rám nézett. – Hé, talán a robotmanód is szeretne
jönni?
 28

Joy nagyi felébredt, amikor odaértünk az ágyához. Talán egy

árnyalattal kevésbé volt szürke az előző naphoz képest, bár az arca
még mindig beesett volt, és a szemhéja akár ólomból is lehetett
volna, akkora erőfeszítésébe került, hogy nyitva tartsa.
– Ó, szervusz, már megint vele vagy, nem igaz? – állapította meg,
felhúzva egyik ritkás szemöldökét. – Azt hiszem, a jobbik döntést
hoztad meg.
– Henry hozott el, nagyi. Ez minden. – Előrehajoltam, hogy adjak
neki egy csókot, remélve, hogy ez majd elrejti a düh pírját az
arcomon. Egy életen át cukkoltak Henryvel, de most, hogy
megkedveltem, tényleg kínosan éreztem magam.
Pár percig beszélgettünk semmiségekről, Joy nagyi éles
véleményt fogalmazott meg a kórterem többi lakójával, a kórházi
személyzettel és a „disznóságokkal” kapcsolatban, amelyeket
ebédnek próbáltak beállítani. Mivel hallottam, hogy a hangja
majdnem visszatért a megszokotthoz, úgy döntöttem, kockáztatok.
– Joy nagyi, olvastam azt a cikket, amit rólad írtak, közvetlenül
apa születése előtt. Amikor az újságíró néhány hétig követett téged.
Nem érkezett válasz.
– A neve Tony O’Dowd volt. Nagyon szépeket írt. Nyilvánvalóan
csodált téged.
– A legtöbb ember csodált. Sztár voltam – mondta elnyújtottan, és
úgy tűnt, mint aki kifejezetten unja a témát.
– Igen. Csak… Kíváncsi voltam, hogy ennél többről volt-e szó.
Úgy tűnt, hogy őszinte gyengédség van benne. Barátság. Vagy…
Esetleg több volt köztetek, mint barátság?
 Nagyanyám összeszorította az ajkát, és megvetően megrántotta
az állát.
– Elképzelni sem tudom, miről vagy kiről beszélsz, Beatrice.
Tudod, mit gondolok azokról a kártevőkről. Állandóan megpróbálnak
beleturkálni a személyes dolgaimba. Most már nagyon fáradt
vagyok. Örülök, hogy találkoztunk, de most visszamegyek aludni.
Viszontlátásra.
Lehunyta a szemét, a szemöldöke között ádáz barázda mélyedt.
– Hát, ezt megkaptad – tűnődött Henry, miközben a lépcsőn
lementünk a parkolóba.
– Azt kaptam, hogy határozottan emlékszik rá, és jó oka van arra,
hogy úgy tegyen, mintha nem emlékezne.
– Biztos vagy benne, hogy nem akarod elengedni a dolgot,
legalábbis amíg még lábadozik?
– Persze hogy nem vagyok biztos benne! – nyögtem, amint
elértük a főbejáratot. – Biztos vagyok benne, hogy mindent meg
akarok tenni, minden követ meg akarok mozgatni, hogy
megmentsem a Charis House-t? Egyrészt nyilvánvalóan igen. De ha
ez szétszakíthatja a családunkat – akkor egyáltalán nem vagyok
benne biztos. Egy család többet ér egy háznál, nem igaz? Anya és
apa meg fogja találni a módját, hogy az iskola továbbra is működjön,
még akkor is, ha egy sátrat kell felállítaniuk az erdőben, vagy egy
pajtát kell bérelniük egy szomszédos gazdától. Biztos vagyok benne.
– Óriási teljesítmény lenne újrakezdeni a ház elvesztésének
traumája után.
– A házuk, a jótékonysági szervezetük. Anya története és
identitása. Arról nem is beszélve, hogy az összes diákot cserben
kellene hagynia. – Dühösen meneteltem az autó felé, az
izgatottságtól és a szorongástól hajtva. – Rendben. Eldöntöttem.
Biztosan elmegyünk. Ha zsákutca lesz, akkor tudni fogom. Ha van
bármilyen remény, akkor majd kitalálom a továbbiakat, ha odajutok.
Egyszerre csak egy lépés, igaz?
– Oké. – Henry kinyitotta a kocsit, és beszálltunk.
– Hacsak… kivéve… Hah, Joy nagyi arckifejezése! Összetöröm a
szívét? Kórházban van, az isten szerelmére! Nyolcvanhét éves! –
Előrehajoltam, és a kezembe temettem az arcom. – Beszélnem kell
Jeddel.
 – Mi lenne, ha félúton megállnánk, és ennénk valamit, aztán
újraértékelnénk a helyzetet?
Legszívesebben kinyújtottam volna a kezem, és
belekapaszkodtam volna Henry nyugodt és kiegyensúlyozott
viselkedésébe. Kit akartam átverni? A pánik felé zuhanva ki akartam
nyújtani a kezemet, és megragadni Henryt.
Felnéztem.
– Készítesz egy listát az előnyökről és a hátrányokról?
– Ha szeretnéd. Azt is jó lenne kitalálni, hogy mit fogsz mondani,
amikor odaérünk a címre.
– A francba! – A riadalom újabb hulláma száguldott fel a
mellkasomban. – Légy őszinte: nem teljesen abszurd ez az egész
ötlet?
Henry rám nézett, arca komoly volt, szeme szelíden csillogott.
– Hányan gondolták Hatherstone-ban, hogy abszurd egy
alternatív iskola megnyitása? Esélyt adni ezeknek az elveszett
gyerekeknek?
Bánatos mosolyt villantottam.
– Két ember kivételével mindenki. Ó, és a szüleid. Négy.
– Viccelsz? A szüleim szerint katasztrofális ötlet volt.
– Nem mondod komolyan? Anya és apa tudja ezt?
– Láttad a sebhelyet, ami apám homlokán van?
Bólintottam, félig tátott szájjal.
– Csak nem ütötte meg apa?
Henry elvigyorodott.
– Anyád egy krikettütővel verte koponyán. Esküszik, hogy baleset
volt, de mindketten tudjuk, hogy anyád jobban céloz, mint egy
precíziós lézer.
– Szóval, azt akarod mondani, hogy az eszelős tervek öröklődnek
a családunkban?
– Inkább azt mondom, hogy néha érdemes hatalmas kockázatot
vállalni valamiért, ami nagyon sokat jelent számodra, még akkor is,
ha mások ezt ostobaságnak és felelőtlenségnek tartják.
– Úgy gondolod, hogy ostobaság és felelőtlenség?
Henry szilárdan az útra szegezte tekintetét.
– Elvinnélek oda, ha így gondolnám?
 A válasz erre, az elmúlt vele töltött hét alapján, valószínűleg igen
volt.

***

Az egyik „egészséges”, házi készítésű hamburgereket árusító helyet

választottuk, fél mérföldes kerülővel az M1-től. Gyors, egyszerű, de
nem túl sivár ételre vágytam, és egy áfonyás-gesztenyés hamburger
lepénykenyéren, csírasalátával és paszternákos sült krumplival
tökéletes volt.
– Úgy néz ki, mint amit anyukád szokott készíteni.
Nevettem.
– Ez az én gyerekkori komfortkajám megfelelője.
– Örülök, hogy komfortosabban érzed magad.
Az igazság az, hogy ennek sokkal több köze volt ahhoz, hogy
Henryvel voltam, mint az ételhez. Bár az ünnepi légkör is segített: a
hangulatos bódét, amelyben ültünk, nevető és beszélgető emberek
csoportjai vették körül, karácsonyi fények csillogtak, és valódi tűz
gondoskodott a melegségről. A háttérben egy vidám dallam
csilingelt, és a lábam nem tudott ellenállni annak, hogy doboljon a
ritmusára.
– Készen állsz beszélni arról, ahová megyünk? – Henry megvárta,
amíg majdnem befejeztem az evést, mielőtt a nyers emlékeztetővel,
hogy miért is vagyunk itt, véget vetett volna a jókedvnek.
– Nem igazán. De azt hiszem, a végén még megbánom, ha
mégsem. – Letettem a hamburgerem maradványait, miután gyorsan
elment az étvágyam.
– Mit mondjak neki, ha ott találjuk?
– Mit akarsz mondani?
– Meg akarom kérdezni tőle, hogy ő lehet-e Joy Papplewick
gyermekének apja. Tudja-e, hogy ő az, és ha igen, hol a fenében
volt eddig? Minden más a válaszától függ.
Henry türelmesen várt, míg én a következő perceket azzal
töltöttem, hogy átrágjam magam csapongó gondolataimon, egyre
szorosabb csomóba kötve magam, amíg újra a teljes kiborulás
szélére nem kerültem.
 – Hé! – határozott hangon félbeszakította gyötrődésemet. –
Vegyél egy nagy levegőt.
– Nem emlékszem, hogy kell – mondtam reszelős hangon.
Henry felállt a székéről, és mellém csúszott a padra. Úgy tűnt,
nem tudja eldönteni, hogy megfogja-e a kezemet, vagy megöleljen,
de ezt a dilemmát megoldottam azzal, hogy gyakorlatilag
nekivetettem magam a mellkasának, és az arcomat a ronda zöld
pulóverébe fúrtam. A karja gyorsan körém fonódott, és egy irgalmas
hosszú pillanatra nem gondoltam semmire azon kívül, hogy puha
gyapjú simogatja az arcomat, és erős álla a fejem tetején pihen.
– Meggondoltam magam. Nem maradhatnánk inkább itt? –
motyogtam, miután sikerült egy kis levegőt visszaszívnom a
tüdőmbe.
– Bármilyen kellemes is itt lenni, hajlandó vagy elmondani a
szüleidnek, hogy leléptél tőlük, és velem töltötted az estét egy
étteremben?
– Ó, nem. Arra még nem is gondoltam, hogy mit mondjak nekik. –
Homlokomat a mellkasához szorítottam. – Azt kell majd mondanunk,
hogy együtt vacsoráztunk?
– Együtt vacsoráztunk.
– Nos, igen, de ez azért volt, mert küldetésen vagyunk a Charis
House megmentéséért. Nem azért, mert, nos, mert mi…
– Mert kedveljük egymást? – Henry pozíciót váltott. – Beszélj a
magad nevében. Boldogan töltöm az estémet úgy, hogy veled
vacsorázom, pusztán azon az alapon, hogy élvezem a társaságodat.
A hangja a szokásos módon nyugodt volt, de nem tudta elrejteni,
hogy a szíve hevesebben kezdett dobogni az arcom alatt.
Kíváncsi voltam, vajon ő is érzi-e, hogyan zakatol az enyém
válaszként.
Behunytam a szemem, remélve, hogy ez talán csökkenti a
hirtelen támadt elektromosságot, mint a vihar előtt feltöltődő
levegőben.
Ha valami, akkor a körülöttünk lévő nyüzsgés kizárása csak
fokozta a feszültséget.
Aztán a telefonom csengetett egy üzenettel. A lehető
leggyorsabban kikecmeregtem Henry karjából, és miközben
megpróbáltam érte nyúlni, a földre löktem a telefonomat.
 Henry lehajolt, felvette, és egy pillanatra megdermedt, amikor
elolvasta a képernyőt.
– Nem Jed az – mondta, és az arca visszaváltozott robot-Henryre.
Felállt, az asztalra tette a telefont, majd sietve lekapta a kabátját a
szék támlájáról. – Ha befejezted az evést, jobb, ha megyünk.
– Igen, persze. Megyek és fizetek.
– Kifizetem a felét – válaszolta Henry, és a hangja határozottan
fagyos volt.
– Nem, egészen Hertfordshire-ig vezetsz értem. Persze­hogy
fizetek.
– Beatrice, eszedbe jutott, hogy ha a Charis House bezár,
elvesztem a munkámat? Azt, amiért otthagytam az éppen felívelő
karrieremet? Nem mindig minden rólad szól.
Azzal fogta magát, és egy bankjegyet csapott a pultra, anélkül,
hogy pontosan kiszámolta volna a rá eső részt, beleértve a 10
százalékos borravalót, ezután kiviharzott az ajtón, én pedig annyira
meg voltam döbbenve, hogy csak jóval később jutott eszembe
megnézni, mi volt az üzenet.
Az út utolsó másfél óráját csendben töltöttük, csak a
jazzrögtönzések kakofóniája nyomta el Henry kimért lélegzését és
az én zavaros gondolataimat a történtekről.

***

Az első jele annak, hogy utunk nem az általam remélt álomszerű

eredményre vezet, az utca volt, ahová befordultunk, amelyet
viktoriánus ikerházak sora szegélyezett egy kisváros külvárosának
peremén. Megfelelő nagyságú, jó állapotú épületek voltak, de
egyáltalán nem úgy tűntek, mintha a tulajdonosoknak lenne
elajándékozni való félmillió fontjuk.
Már majdnem hét óra volt, amikor Henry megállt a levélben
szereplő cím előtt, leállította a motort, és a műszerfalra szegezte a
tekintetét.
– Nem tudom, mit tettem vagy mondtam, amiért haragszol rám,
de van rá esély, hogy félre tudod tenni, amíg ennek az egésznek
vége nem lesz? – Szünetet tartottam, próbáltam uralkodni a
hangomban lévő remegésen. – Tényleg szükségem van arra, hogy
velem legyél.
– Veled vagyok – motyogta, és az egyik válla megrándult.
– Nem. Szükségem van arra, hogy velem legyél.
Lassan felém fordult, bár jó néhány másodpercbe telt, mire a
szeme megállapodott rajtam.
– Sajnálom. Veled vagyok.
Tekintetünk találkozott, és elhittem, hogy komolyan gondolja.
– És nem haragszom rád.
Válaszul felhúztam az egyik szemöldököm.
– Nem mondtam, hogy nem vagyok dühös. De nem miattad.
– Oké. – Néhány mély lélegzetet vettem. – Minél tovább ülök itt,
annál rosszabb lesz. Csináljuk.
Aztán, még mielőtt észrevettem volna, hogy mozog a lábam, már
kopogtam is a tengerészkék bejárati ajtón.
A nő, aki ajtót nyitott, a hetvenes éveiben járt, ami pozitív jel volt.
Elvékonyodó ajka, amikor megkérdeztem, hogy beszélhetek-e Tony
O’Dowddal, nem volt az.
– 2004-ben meghalt.
Önkéntelenül tettem egy lépést hátra, a szavak – nem számít,
mennyire igyekeztem felkészülni rájuk – fizikai csapásként értek.
– Tony O’Dowd, az újságíró? – kérdezte Henry, és
megnyugtatóan a hátamra tette a kezét.
– Igen. Sok van még belőle?
– De itt is lakott? Ismerte őt? – sikerült megkérdeznem, és
keményen küzdöttem azért, hogy visszanyerjem a nyugalmamat.
– Házasok voltunk. – Fel-alá járt a szeme rajtam. – Miért jött ide?
– Ismerte a nagymamámat, Joy Papplewicket. – Ez határozottan
felkeltette az érdeklődését, ezért folytattam. – A családunk
megpróbálja összerakni a korai életének néhány hiányzó fejezetét,
és megtudtuk, hogy barátok lettek Tonyval, amikor Tony időt töltött
vele, hogy információkat gyűjtsön egy cikkhez.
– Ez mikor volt?
– 1961-ben.
– Mielőtt találkoztam vele. Valószínűleg akkoriban az első
feleségével, Elizával járt jegyben.
 – Szívesen hallanék róla többet, ha lenne ideje beszélgetni
néhány percet – kérleltem, felöltve a legjobb tévés mosolyomat, és
reménykedve néztem a mögötte lévő folyosóra. – Elég hosszú utat
tettünk meg.
A nő összeszorította az ajkát, és elgondolkodott ezen, amíg Henry
pompás érzékkel közbe nem szólt.
– Biztos vagyok benne, hogy Joy rendkívül hálás lenne. Nem
mulasztjuk el megmondani neki, hogy milyen segítőkész volt.
– Akkor, gondolom, jobb, ha bejönnek. De nem készítek teát. Hat
óra után nem nyúlok a kannához.
– Nagyon köszönöm. Bea vagyok, ő pedig Henry.
– Pat. Kérem, töröljék meg a lábukat a lábtörlőn, és vegyék le a
cipőjüket. – Megvárta, amíg ezt megtettük, majd bevezetett minket
egy szerény méretű nappaliba. Nem voltam egészen biztos benne,
miért kértem meg, hogy bejöhessünk. Pat nyilvánvalóan semmit sem
tudott Joy nagyiról vagy a kisbabájáról. Csakhogy – ha Tony esetleg
tudta, hogy ő az apa, lett volna rá esély, hogy elmondta a
feleségének. Még ha csak szerelmi viszonya is volt Joyjal, vajon
nem olyan emlék ez, amit az emberek egy idő után megosztanak
egymással?
– Soha nem beszélt Joyról? Esetleg nem említette, hogy ismerte
őt? – kérdeztem, miután helyet foglaltam a kopott kanapén.
– A show-bizniszről írt. Sok híres embert ismert. Bár nem
emlékszem, hogy kifejezetten őt említette volna.
Nem sokatmondó az, hogy nem említette őt, amikor annyi időt
töltött a társaságában? Nem éreztem azonban helyénvalónak
feltenni ezt a kérdést az özvegyének.
– Tony az a fajta ember volt, aki megőrizte a múltjából származó
tárgyakat? Azért találtuk meg ezt a házat, mert Joynál van egy levél,
amit Tony írt neki. Talán válaszolt rá?
– Még ha meg is őrizte volna őket, ennyi év után már semmi sem
maradt belőlük.
Henry ahelyett, hogy leült volna, inkább a nappaliban bóklászott.
Ekkor megállt, és egy fényképre mutatott az egyik oldalsó asztalon.
– Ez ő?
Pat felpillantott.
– Nem, ő a bátyám.
 – Van olyan fényképe, amit megnézhetnénk?
– És akkor ígérem, eltűnünk – tettem hozzá, remélve, hogy ez
ösztönzőleg hat rá.
– A régiek ott vannak. – A nő egy masszív kredenc felé biccentett,
és Henryt az egyik ajtajához irányította, amely mögött egy rendezett
köteg fényképalbumot talált.
– A zöld alul. Lehet, hogy van benne valami.
Henry lapozgatni kezdte, gondosan végigpásztázva minden egyes
oldalt. Tudtam, hogy talált valamit, amikor megállt, és egész teste
mozdulatlanná vált.
– Ő az? – kérdezte, és Pathez lépett, hogy megmutassa neki a
képet.
– Ez akkor volt, amikor először randevúztunk, még a hetvenes
évek elején. Ha tovább lapoz, ott vannak az esküvői fotók.
Henry hozzám fordult, hogy megmutassa az oldalt.
Olyan érzés volt, mintha a testem minden sejtjéből kiszívták volna
a levegőt. Pislognom kellett, hogy ne táncoljon előttem a kép, mielőtt
még egyszer megnéztem volna, mert első pillantásra megesküdtem
volna, hogy apám fényképét látom.
– Jóképű férfi – préseltem ki magamból, és nem hazudtam.
– Régen kétségtelenül az volt. – Pat savanyú arckifejezéséből
világosan látszott, hogy nem szeretettel vagy fájdalommal emlékszik
néhai férjére. Inkább bosszúsan.
– Nem bánja, ha megkérdezem, hogy vannak-e gyermekei?
– Én ugyan nem. – Megvonta a vállát. – Tonyt nem érdekelte a
dolog.
– Említette az első feleségét. Abból a házasságból nem születtek
gyerekei?
– A házassága nem tartott egy évnél tovább. Kezdettől fogva
katasztrófa volt, ahogy én tudom. Szóval, nem.
– Nem baj, ha lefotózom ezt a képet? Biztos vagyok benne, hogy
Joy szívesen megnézné.
– Vigye el, ha szeretné. Van még belőle bőven.
– Ha biztos benne… – A kezem annyira remegett, hogy Henrynek
kellett óvatosan kiügyeskednie a fényképet az albumból. Volt annyi
lélekjelenléte, hogy elkérje a nő telefonszámát is, ha esetleg további
kérdéseink lennének, amit ő vonakodva megadott azzal a feltétellel,
hogy este hat után nem keressük.
– Most, ha nem bánják, mindjárt kezdődik a Coronation Street.
– Köszönöm, nagyon segítőkész volt.
– Ha maga mondja.
Fogalma sem volt róla, mennyire.
 29

– Nem tudom elhinni – mondtam körülbelül az egymilliomodik

alkalommal, mióta elindultunk. Jed hívott, amikor már félórányira
voltunk hazulról, és nagy nehezen sikerült eldadognom, mi történt,
beleértve a legutóbbi megdöbbentő felfedezést is.
– Biztos vagy benne? – kérdezte, és a hangjában feszültség
lüktetett. – A régi fényképek nem mindig olyan egyértelműek.
– Többoldalnyi volt belőlük. Mindegyiken apa mosolygott rám. –
Gyorsan lefényképeztem a fotót, és elküldtem neki.
– Hűha! Oké. Most mit csináljunk?
– Hát, az biztos, hogy nem fogunk pénzt kérni az özvegyétől –
válaszoltam egy erőtlen nevetés kíséretében, annak ellenére, hogy a
dolog távolról sem volt vicces.
– Elmondjuk apának?
– Hogy tudnánk nem elmondani neki?
– Lehet, hogy érzéketlennek hangzik, de nem kellene várnunk?
– Úgy érted, amíg Joy nagyi nincs többé? – Erősebben markoltam
a telefont, émelyegtem az egész beszélgetéstől, a fejem lüktetni
kezdett.
– Nos, nem kell vele sietni, miután már tudjuk, hogy ez nem segít
a Charis House ügyén, nem igaz?
– Igaz. De ha mégis elmondjuk apának, nem jobb-e, ha még van
esélye beszélni a nagyival erről? Különben csak még több
megválaszolatlan kérdés marad számára.
– Amelyekre, amennyire tudjuk, soha nem is akarta tudni a
válaszokat – sóhajtotta Jed. – Talán azzal tennénk a legjobbat, ha
megtartanánk magunknak.
 – Amennyire tudjuk. De vajon mennyire, ha figyelembe vesszük,
hogy senkinek sem szabad még csak említenie sem?
– Biztos vagy benne, hogy most kellene elmondanunk neki?
– Nem!
– Szerinted ne mondjuk el neki? – Hallottam, hogy Jed egyre
jobban elkeseredik.
– Nem! Azt hiszem, fogalmam sincs, mit kellene tennünk! Azt
reméltem, hogy te – mint legidősebb testvér – tudni fogod.
– A francba! – sóhajtott. – Beszélek Miával.

***

Fél tízre értünk a Coach House-hoz, Jed autója közvetlenül

mögöttünk fékezett le, ahogy visszaérkeztek a kórházból. Henry nem
akart bejönni, mondván, hogy még ki kell pakolnia. Bár hazafelé
jövet nem viselkedett velem nyersen, minden megjegyzésemre
robot-Henry-féle udvariassággal válaszolt, és meg sem kísérelt
valódi beszélgetést kezdeményezni.
Mia lefektette a gyerekeket, míg Jed és én a dolgozószobában
gyűltünk össze.
– Nem kérdés, hogy ő az – jelentette ki, miután megvizsgálta a
fényképet az asztali lámpa fényében.
– Én és a hülye ötleteim. – Megráztam a fejem. – Miért nem
mondtad már az elején, hogy ez egy szörnyű terv?
– Határozottan emlékszem arra, amikor azt mondtam neked, hogy
ezt a titkot nem nekünk kell felfednünk.
– Arra is emlékszel, hogy meggyőztél, keressek tovább, amikor
kész voltam feladni?
– Egész éjszaka vitatkozhatunk azon, hogy ki a hibás, vagy pedig
kitalálhatunk egy tervet, hogy mit tegyünk – mondta Jed sértett
hangon. Tudtam, hogy csak a stressz miatt lett nyűgös, ettől
függetlenül felborzolta kishúg-tollaimat.
– Mondtam már, hogy nem tudom, mit kellene tennünk! Csak
akkor akartuk elmondani bárkinek is, ha a férfi, akit találtunk,
segíthet nekünk, de most, hogy megtaláltuk, valóságos lett, nem
csak egy ötlet. Nem tudom, hogy képes vagyok-e titokban tartani.
Főleg azzal együtt, ami most következik, hogy a küldetés kudarcot
vallott.
– Akkor elmondhatnánk Joy nagyinak, hogy tudjuk, és meglátjuk,
mit szól hozzá.
– Nem! – Ez a javaslat elborzasztott. – Nem láttad, hogyan
reagált, amikor felhoztam a dolgot. Ezt felejtsük el. Vagy elmondjuk
apának, vagy nem mondjuk el senkinek.
– Bár Henrynek már elmondtad.
– Ó, Henry gyakorlatilag családtag, az nem számít!
– Milyen kényelmes, hogy amikor ki akarod fecsegni neki a
családi titkainkat, hirtelen közénk tartozik. Amikor bárki más tesz róla
említést, akkor csak egy kiállhatatlan okostojás.
– Ez nem igazságos!
– Mi a helyzet Adammel? Elmondtad neki?
– Természetesen nem!
– Valószínűleg csak idő kérdése – gúnyolódott.
– Akkor ez eldöntötte a kérdést, nem igaz? Ha már ilyen
nagyszájú vagyok, akkor jobb, ha megmutatod anyának és apának,
mielőtt véletlenül elkotyogom az időjárás-előrejelzés közben is!
– Mit kotyogsz el?
Mindketten megpördültünk. Apa ott állt az ajtóban, és úgy nézett,
mintha rajtakapott volna minket, miközben felgyújtjuk a karácsonyfát.
A hóember a pulóverén gyanakodva meredt ránk a répaorra mögül.
– Semmit – csattant fel Jed, amitől még bűnösebbnek tűntünk.
Apa megmozdult, hogy felvegye a fényképet, amely a padlóra
libbent, amikor hirtelen megfordultunk.
– Ó!
Ösztönösen egy lépéssel közelebb léptem a bátyámhoz, és a
rettegéstől elnémulva néztük, ahogy apa arcán meglepetés,
bosszúság, lemondás és végül csalódottság jelenik meg – ami
valószínűleg a legkevésbé kedvelt szülői érzésem volt, annak
ellenére, hogy ez volt az, amit a legjobban ismertem.
Miután egy örökkévalóságnak tűnő ideig álltunk ott hárman, anya
sétált be.
– Mi történt? Rossz híreket kaptunk? Joy az?
Apa csendben átnyújtotta neki a képet. Anya meglepetten
rándította hátra a fejét, majd visszaadta neki, és a szája komor
vonalba húzódott.
– Látom, nem unatkoztatok – mondta.
– Um. – Ez volt a legjobb, amit sikerült kipréselnem, ami egy
gyámoltalan hanggal több volt, mint amit Jed produkált, aki sokkal
kevésbé volt hozzászokva ahhoz, hogy Armstrong igazgató
tekintetének a fogadó oldalán álljon.
– Jobb, ha megmagyarázod – tette hozzá apa, és mereven
leereszkedett a székére.
Így hát elkezdtem beszélni, dadogva és összerezzenve a saját
szavaimtól, amit főként a fejemben lévő objektív hang okozott, amely
megjegyezte, hogy a szüleim mennyire nem tűnnek meglepettnek.
Néhányszor belegabalyodtam, de Jed közreműködésének
köszönhetően sikerült befejeznem, és végre abbahagyhattam a
szánalmas dadogást.
A szüleim úgy néztek ránk, mint az ikerszobrok, sápadtfehéren,
minden izmuk megmerevedve, és bele sem mertem gondolni,
mitől… Düh? Megbántottság? Árulás? Vagy, ami a legvalószínűbb,
mindezek egyszerre.
Egy dolog biztos volt, nem fogják megköszönni az iskolájuk
megmentéséért indított vakmerő próbálkozásunkat.
Anya szólásra nyitotta a száját, pont akkor, amikor a légkör
annyira feszültté vált, hogy attól féltem, szétrobbannak az ablakok,
de apa határozottan megrázta a fejét. Erre most ő akart válaszolni.
– Milyen indokod volt arra, hogy a nagymamádat is belekeverd
ebbe?
– Nem kevertem bele. Csak megkérdeztem.
– És ettől az embertől, egy idegentől, pénzt akartál kérni? El
akartad mondani egy idős embernek, hogy van egy fia, és ha ez
nem lett volna elég ahhoz, hogy sokkot kapjon, akkor még bedobtad
volna azt is, hogy félmillió fontot is kérsz tőle?
Apa keze megremegett, ahogy a fényképet markolta.
– Hogy merészelsz beleavatkozni valamibe, ami ennyire drága,
ennyire személyes? Emberek életével szórakozol. Hogy
képzelhetted, hogy ez jól végződhet?
Még soha nem hallottam apámat ilyen dühösnek. Azok, akiknek a
segítésén fáradhatatlanul dolgozott, számtalanszor elárulták,
cserben hagyták és bántak borzalmasan vele, de ő egyszer sem
vesztette el velük szemben a türelmét, soha nem mutatott mást,
csak együttérzést és megértést. Lehetetlen volt megakadályozni,
hogy a döbbenet könnyei kibuggyanjanak belőlem.
– Annyira nem tiszteled a nagymamádat, hogy azt hiszed,
titokban tartaná ezt anélkül, hogy tudná, ez az egyetlen helyes
megoldás? El tudod képzelni, milyen lehetett neki, hogy idegenek
szaglásznak a személyes iratai között, megpróbálják megzsarolni az
orvosát, olyan információk után szimatolnak, amelyeket – a
gyermeke érdekében – titokban akart tartani?
– Szörnyű lehetett, de…
– Akkor mit gondolsz, hogy érezné magát, ha tudná, hogy a saját
családja, az unokái pontosan ezt tették?
Apa most már szinte kiabált, ami arra késztette anyát, hogy
odamenjen hozzá, és átkarolja. Ebben a pillanatban rosszabbul
éreztem magam, mint valaha életemben. Az összes alkalom, amikor
ostobának, nem elég jónak, csalódásnak éreztem magam, semmi
volt ehhez képest.
– Tudtad, ugye? – kérdezte Jed.
– Hát persze hogy tudtam! – Apa megállt a szavaktól fuldokolva. –
De nektek nem volt jogotok hozzá, hacsak anyám vagy én nem
döntünk úgy, hogy elmondjuk nektek. – Megsemmisítő pillantást
vetett rám. – És Henry Fairfaxnek biztosan nem volt.
– Nagyon sajnálom. – Ez volt minden, amit mondani tudtam.
Apa leengedte az állát, arca mereven az ablak felé fordult.
– Biztos vagyok benne.
Miután még egy gyötrelmes percig ott ácsorogtam, Jed megfogta
a karomat, és az ajtó felé biccentett. Némán követtem őt a
konyhába, és egy székbe süllyedtem, miközben ő kiszolgálta magát
egy sörrel.
Anya később talált nekünk még egy üveg sört és egy pohár bort.
Újabb könnyek, újabb bocsánatkérések, eldadogott, összevissza
magyarázkodások következtek, mígnem két felemelt kézzel
elhallgattatott minket.
– Épp most kellett ennek kiderülnie. Már így is olyan nagy a
nyomás rajtunk. Apád betegre aggódja magát az anyja miatt. És
most ez. – Szünetet tartott. – Mintha nem érezné magát elég
haszontalannak.
 – Apa nem haszontalan. – Megrökönyödve ráztam a fejem.
– Nem. De Tony O’Dowd az volt. Joy azért nem beszélt neki soha
Jontyról, mert miután titokban megkérte Joy kezét, ő rajtakapta egy
másik nővel. Miután rájött, hogy terhes, úgy döntött, hogy
megbocsátja a férfi szörnyű hibáját, és ekkor megjelent egy másik
menyasszony, akit elfelejtett megemlíteni. Tony O’Dowd egy hazug,
csaló sármőr volt. Ami még rosszabb, önző, gyáva alak volt, aki a
barátaival és a családjával ugyanolyan nemtörődöm volt, mint a
nőkkel. A nagymamád csak örülhetett, hogy időben rájött. A férfi
üldözte őt, még mindig ki volt éhezve a másodkézből szerzett
hírnévre és szerencsére. Miután Joy világossá tette, hogy lezárta a
kapcsolatukat, a férfi feleségül vette az eredeti menyasszonyát.
– Tudnia kellett, hogy ő lehet apa apja.
– Nem akarta tudni, ezért nem kérdezte.
Jed újabb kortyot ivott a sörből.
– Elmondtad volna, ha megkérdezzük, mielőtt elkezdünk keresni?
Anya megrázta a fejét.
– Talán rábeszélhettem volna apádat, ha nem sikerül
meggyőznöm titeket, hogy a keresés eredménytelen lesz.
– Nos, legalább sikerült elkerülnünk, hogy felzaklassuk Joy nagyit.
– Felálltam, több mint készen arra, hogy bemásszak a gyerekkori
paplanom alá, és nagyon sokáig ott maradjak.

***

Az ágyban kinyitottam a laptopomat, és az időjárással kapcsolatos

honlapok és a közösségimédia-csoportok megnyugtató rituáléjához
fordultam. Az oldalakat görgetve rövid válaszokat adtam azoknak,
akik a közelgő eseményekkel kapcsolatosan tettek fel kérdéseket, és
feljegyeztem azokat, amelyeket a holnapi adásban kiemelek majd.
Hiába merültem el a szenvedélyemben, nem volt elég ahhoz, hogy
eloszlassa a megsemmisítő bűntudatot, de legalább egy kicsit
segített.
Már az értesítések végéhez közeledtem, amikor eszembe jutott,
hogy még az étteremben kaptam egy sms-t. Megnéztem a
telefonomat, és láttam, hogy Adam írt.
 ANNYIRA ÖRÜLÖK, HOGY IGENT MONDTÁL. ALIG VÁROM MÁR A NAGY
ESEMÉNYT!

Mi a fene?
Feltételeztem, hogy Adam a szilveszterről beszélt, nem pedig kitalált
egy fantáziaigent a lánykérésre, de a szív, a pezsgő és a csilingelő
pohár emojik teljesen hamis benyomást keltettek.
Beleborzongtam, amikor elképzeltem a reakciót, ha valaki más is
meglátta volna.
Aztán eszembe jutott, hogyan változott meg Henry hangulata,
miután felvette a telefonomat a padlóról.
Gyors egymásutánban különböző gondolatok zúdultak a fejembe:
Henry azt hitte, hogy Adam eljegyzett, és emiatt lett dühös.
Azért volt dühös, mert nem kedveli Adamet (amiről tudtam, hogy
igaz), vagy azért, mert engem igenis kedvel (amiről tudtam, hogy
sokkal kevésbé valószínű)?
És ha igen, akkor mi van?
Ilyenkor azt kívántam, bárcsak lenne egy olyan barátom, akit este
tizenegy órakor felhívhatok, hogy kibeszéljünk egy üzenetet.
Ehelyett, miután néhányszor keresztülszeltem a hálószobámat,
lementem a padláslépcsőn, és bekopogtam Jed régi hálószobájának
ajtaján.
– Mi van? – morogta, és kivágta az ajtót, a haja már százféle
irányban állt. – Már majdnem éjfél van.
– Mia még ébren van?
– Nem.
– Mi történt? – Mia jelent meg mögötte szaténköntösének
zsinórját csomózva, miközben az álmot pislogta ki a szeméből. –
Vagy inkább azt kellene kérdeznem, hogy ki történt, tekintve, hogy
engem keresel, nem pedig a bátyádat.
– Eh? – motyogta Jed, amikor Mia határozottan félretolta őt az
ajtóból.
– Mennyire súlyos? Nappali? – Gyorsan végigmért. – Azt hiszem,
jobb, ha felmegyünk. A konyhán keresztül.

***
Odahúztam az öreg, roskatag karosszéket, hogy Mia az ágyamra
tehesse a lábát, míg én a fejtámlának dőltem. Pizsamában, az
ölünkben egy tál jégkrémmel úgy néztünk ki, mint akik olyan késő
esti testvéri csevegésre készültek, amit tiniként igazán élvezhettünk
volna, ha Jed nem egy nálam hat évvel idősebb nőbe szeretett volna
bele.
– Tehát ki a probléma, Adam vagy Henry?
Összeráncoltam a homlokom.
– Valahogy mindkettő.
– Folytasd.
Mivel elfogulatlan véleményt akartam kapni, megmutattam neki a
szöveget.
– Eljegyeztek! – Szeme elkerekedett a döbbenettől. – Adam?
– Nem.
Röviden beszámoltam neki a kocsikázásról és a szilveszterről.
Döbbenete éles figyelembe váltott.
– Vajon szándékosan küldte ezt, remélve, hogy valaki rossz
következtetést von le?
– Ez egy kicsit erőltetettnek tűnik. Nem mintha bárki is olvasgatná
az üzeneteimet. És ha mégis, meg tudnám magyarázni. Szerintem
valószínűleg csak túlzottan lelkes volt, mint mindig, és nem vette
észre az összefüggéseket.
– Vagy egy tudat alatti üzenetet küldött, arra az esetre, ha valaha
is megkérné a kezed.
– Nos… – Ezután beszámoltam a zeneszobában folytatott
beszélgetésről.
– Mondanám, hogy meglepődtem, de egyértelmű volt, hogy
komoly céllal jött vissza. Az a dal a Látványosságon. Hogy
felbukkant a kórházban. Az elég merész húzás volt, tekintve, hogy
hat hónapja szakítottatok.
– Nála minden a nagy gesztusokról szól. Azt hiszem, tudta, hogy
ezúttal komolyan gondoltam, hogy továbblépek. A virágok és egy
újabb dal, amiben szerepel a nevem, nem lesz elég.
– Tudom, hogy nem mondtál igent…, de az a benyomásom, hogy
nem mondtál nemet sem, ha együtt pattantatok fel egy lovas kocsira.
Letettem a kanalamat.
 – Annyira össze vagyok zavarodva, Mia. Csak pörög és pörög a
fejemben, és az őrületbe kerget. Mindennel együtt, ami most
történik, nem tudok rendesen gondolkodni. – Felvettem a párnát,
amelyre az előző kutyánk, Pickle képét hímeztem, és
megszorítottam. – Ezért gondoltam, hogy egy rendes randi talán
segíthet megerősíteni a döntésemet.
– Ami igen vagy nem?
– Nem tudom.
– Azt hiszem, mélyen legbelül már döntöttél. – Körültekintően
belekanalazott a fagylaltba.
– Tizenkét éve tart, Mia. Tizenkét éve szeretem őt, várok és
remélem, hogy egy nap engem választ a hülye zenéje helyett. Az
álmom valóra vált.
– De lehet, hogy már nem ő az álmod.
– Úgy érzem, hibáznék, ha elsétálnék anélkül, hogy biztos lennék
benne.
– És hogy a dolgok még jobban összegabalyodjanak – lassította
le beszédét, miközben kikaparta a maradékot a táljából –, felbukkan
Henry Fairfax.
– Ööö, mi? – A kanalamat az arcom egyik oldalához szorítottam,
remélve, hogy a hideg fém talán megakadályozza, hogy a bőröm
olvadásnak induljon.
– Azt mondtad, hogy Henry és Adam… óóó! – Előrehajolt, és a
szeme felcsillant, ahogy a darabok összeálltak. – Henry elolvasta az
üzenetet, és azt hiszi, hogy eljegyeztétek egymást!
– Valószínűleg.
Hátradőlt, és elhelyezkedett egy újabb történethez.
– Mit mondott?
– Semmit. Csak elhallgatott.
– Tudod, hogy Henry-mércével mérve ez azt jelenti, hogy
valószínűleg szerelmes beléd.
– Az elmúlt héten mi… nagyon jó barátok lettünk. Gyűlöli Adamet,
és valószínűbb, hogy nem akarja, hogy a barátja megint
megsérüljön.
– Igazad van. Ez az ember egy rejtély. Nem lepődnék meg, ha
lenne valahol egy felesége és gyerekei, akikről még nem beszélt.
Viszont az az igazán érdekes, hogy most először érdekel téged, mit
gondol Henry.
Azért hívtam ide Miát, hogy kikérjem az őszinte véleményét, de
amikor ebben a kontextusban beszéltem Henryről, még mindig be
akartam bújni a paplanhuzatomba.
– Ahogy említettem, barátok lettünk – mondtam lassan.
– És te azt szeretnéd, ha ennél több lenne?
Tétováztam. Ez volt a nagy kérdés.
– Nem tudom. – Homlokomat a párnának támasztottam. – Eddig
csak egy férfi iránt éreztem valamit. Mindig tudtam, hogy ki lesz a
boldog befejezésemben. Bármennyire nem működtünk jól Adammel,
ismerem őt. Már maga a gondolat is elég rémisztő, hogy valaki
máshoz vonzódom. De Henryhez? Egész életemet azzal töltöttem,
hogy utáltam őt, és most rájöttem, hogy egyáltalán nem olyan, mint
gondoltam. És a kínos múltunkon felül ott vannak még a szüleink, a
munkája a Charis House­ban… Ez még anélkül is sok, hogy egy
házassági ajánlat leselkedne a vállam mögül.
– Akkor ne is gondolj rá. – Megvonta a vállát. – Hallgass a
megérzéseidre. Vagy a szívedre. Bármelyik is mondja azt, hogy
Henryvel kell lenned, arra hallgass.
– De gyakorlatilag képtelenség bemérni, hogy Henry mit gondol
vagy érez. Vissza kellene utasítanom egy férfit, akiről tudom, hogy
képes vagyok szeretni, akiről tudom, hogy szeret engem, csak azért,
mert egy férfi, akit alig ismerek, esetleg megpróbálkozna vele? Egyik
oldalon házasság, a másik oldalon… semmi.
– Nem hiszem, hogy ezt így kellene látnod. – Mia most halkan
beszélt, a tekintete találkozott az enyémmel. – Ez nem az egyik vagy
a másik. Biztosra kell menned, ha úgy döntesz, hogy Adamhez mész
hozzá, így elkötelezheted magad mellette, vagy elkötelezheted
magad a továbblépés mellett anélkül, hogy fennállna a veszélye
annak, hogy felbukkan, és kisiklatja, bármit is hozzon a jövő. És ha
ezt eldöntötted, akkor elkezdhetsz gondolkodni azon, hogy kíváncsi
vagy-e arra, hogyan alakulnak a dolgok Henryvel. Nem kell most
nagy döntést hozni. Bármit is gondolnak vagy remélnek a szüleitek,
maradjatok lazák, próbáljatok ki néhány randit. Nem ő a legrosszabb
választás, ha újra nekivágsz a randizás világának.
– Tényleg? Henryről beszélünk!
 Mia elmosolyodott.
– Mondd meg, mikor lesz az első randitok, én pedig sarokba
szorítom a tanáriban, és határozott utasításokat adok neki, hogy mit
vegyen fel.
– Úgy tűnik, eléggé biztos vagy abban, hogy merre tart ez az
egész.
– Bea, már sok éve ismerem a szüleidet. Még egyszer sem
tévedtek ekkorát.
– Vagy ha tévednek, akkor valahogy mégiscsak kikényszerítik,
hogy megtörténjen.
Felállt, és odajött, hogy megöleljen, mielőtt elmegy.
– Úgy tűnik, elég jól kitartasz amellett, amit te akarsz. Ez az egyik
oka annak, hogy olyan büszkék rád.
Na tessék, hát ez nem úgy hozta vissza az este korábbi
zűrzavarát, mint egy ütés a mellkasomba?
Arra számítottam, hogy egy újabb éjszakát töltök majd a takaróm
alatt vergődve, mint egy partra vetett hal, miközben a különböző
problémák azon versenyeznek, hogy melyik tud jobban stresszelni.
Ehelyett – szerencsére – minden bizonnyal elértem a túlterheltséget,
mert a következő pillanatban megszólalt az ébresztőm, és két órám
maradt, mielőtt vissza kellett mennem dolgozni.
Addig tébláboltam a padláson, amíg fel nem öltöztem, be nem
pakoltam a táskáimat, és rendbe nem tettem a szobát. Végül
beletörődve, hogy kifogytam a kifogásokból, leballagtam a lépcsőn,
hogy szembenézzek a szüleimmel.
– Á, Beatrice – jelentette be anya. – Csatlakozhatsz a háborús
bizottsághoz.
Öntöttem magamnak egy bögre teát, és úgy döntöttem, hogy
inkább a pultnak támaszkodva maradok, mint hogy az asztalhoz
üljek, amíg ki nem derítem, mi történik.
– Az elszántságod, ami elment egészen az erkölcsi árulásig,
megihletett minket – folytatta, és leült a padra apa mellé, aki egy
apró mosolyt küldött felém. – Ideje, hogy a zenekar abbahagyja a
szerenádozást a Titanic fedélzetén, és elkezdje kitalálni, hogyan
építsen mentőcsónakot.
– Igen?
 – Ahelyett, hogy minden figyelmünket a Charis House utolsó
karácsonyára összpontosítanánk, inkább kitaláljuk, hogyan
menthetnénk meg az iskolát – tette hozzá Jed segítőkészen.
– Igen. Ez fantasztikus. De nekem mennem kell dolgozni.
– Igen, természetesen. Amint kitaláltuk a tervet, beavatunk téged
is.
– Hacsak nem fél hétre leszünk meg, mert akkor az időjárást
fogjuk nézni – mondta apa.
Felnéztem, a tekintetem találkozott az övével, és pontosan
ugyanabban a pillanatban mindketten könnyekben törtünk ki.
– Uhh – dörmögte Jed, ahogy apa odajött hozzám, és átölelt. –
Annyira megnyugtató, hogy a család Armstrong-ágára hasonlítok.
 30

Utasítottam a taxist, hogy vigyen haza egy gyors átöltözésre és

néhány mély be- és kilélegzésre, mielőtt munkába indulok. Épphogy
sikerült leráznom magamról a csalódottságomat, amiért Henry nem
bukkant fel, hogy elköszönjön, amikor küldött egy üzenetet, hogy
gondol rám, és reméli, hogy jól ment a dolog.
– Hát, ez meg mit jelent? – motyogtam, miközben felhúztam egy
pár mintás harisnyát. – Hogyan gondol rám? Egy gyors, óóó, Bea
ma visszamegy dolgozni, remélem, nem rúgják ki. Vagy állandóan
rád gondolok?
Felkészültem arra, hogy extra korán érkezem, és ezzel
megmutatom, hogy a jól szervezett, hatékony, rátermett Bea
visszatért, de aztán a buszmegállóban kaptam egy értesítést, hogy
tizenegykor találkozóm lesz a stúdió vezetőjével, Mike Longgal, akit
utoljára a karácsonyi italozáson láttam, amint lazán átkarolja
Summert.
Hiába sprinteltem át a biztonsági sorompón kétségbeesett imákat
mormolva, majd fel a lépcsőn Mike irodájába, ez sem tudta
megakadályozni, hogy nyolc perc késéssel bukjak be az ajtaján.
– Ah! Bree. Már azt hittem, hogy felültetett.
– Annyira sajnálom – ziháltam. – Csak húsz perce kaptam
értesítést a megbeszélésről. Fél tizenkettő előtt nem kell munkába
állnom, úgyhogy még éppen úton voltam.
– Mindig kifizetődő felkészültnek lenni, Bree. Az egyik első lecke a
műsorvezetésről.
Micsoda, mindig jelenj meg fél órával korábban a munkahelyeden,
hátha a főnök úgy dönt, hogy életében először soron kívüli
megbeszélésre hív?
Felállt, és jelezte, hogy menjünk át az irodájával szomszédos
tárgyalóba, ahol megdöbbenve láttam, hogy Summer Collins már ott
ül. Új szemüveget viselt, amely olyan nagy volt, hogy szinte eltakarta
az arcán szétterülő szörnyű vigyort.
Miután leültem, Mike rögtön belekezdett.
– Hallottam, hogy elhagy minket. Úgy gondoltam, jobb, ha inkább
előbb, mint utóbb beszéljük meg az átadást.
– Um, elnézést?
– Summer holnaptól átmenetileg átveszi a helyét. Amíg a
felmondási idejét tölti, maga lesz a mentora az átmenet során, és
felelős lesz az általa közzétett tartalmakért. Kiképezi őt az összes
extra dologra, amit maga csinált, hogy megtarthassuk a nézőket.
Summer egy teljesen új célközönséget fog vonzani, de nem akarom,
hogy elveszítsük a maga nézőit. Kész vagyok lecsökkenteni a
felmondási idejét négy hétre. Nem akarom a szükségesnél tovább
húzni. A HR-esek szerint még két hét szabadság jár magának, így
két hét múlva kiürítheti az íróasztalát.
– Várjon, mi? – A megdöbbenéstől letaglózva hátradőltem a
székben, ugyanakkor nagyon is tudatában voltam a közvetlenül
mellettem ülő Summernek. – Kirúg engem? Mert nem mondtam fel.
– Még. – Mézesmázos mosolyától végigfutott a borzongás a
hátamon. – Semmi sem kerülheti el a főnököt, Bree.
Az idő nem tűnt alkalmasnak arra, hogy rámutassak, a valódi
nevem továbbra is elkerülte a figyelmét.
– Egyáltalán nem tervezem, hogy felmondok – hadartam,
miközben az agyam kétségbeesetten próbálta kitalálni, hogyan
tudnám kihúzni magam a saját nem felmondásomból. – Épp
ellenkezőleg. Tettem egy javaslatot arra vonatkozóan, hogyan
fejleszthetném tovább a szerepkörömet. Látta a karácsonyi időszak
online aktivitási statisztikáit? Azt hiszem, pontosan most van itt az
ideje annak, hogy a dolgokat a következő szintre emeljük, így
szeretném megosztani néhány ötletemet. – Magamra ragasztottam a
tévés mosolyomat, és határozottan kerültem Summert a perifériás
látómezőmben. – Bár, nagyon érdekelne, honnan hallotta, hogy
elmegyek, tekintve, hogy ez egyáltalán nem igaz.
 – Nem ajánlottak fel magának egy országos szerepet a BWM
Todaynél?
Nagyot nyeltem, és megpróbáltam megállni, hogy ne spricceljem
a vizespalackomat Summer önelégült arcába, hátha Mike
egyenesen Baxtertől hallotta.
– De igen.
Summer egy parányit megrezzent, amit nem vettem volna észre,
ha épp nem vagyok hiperérzékeny állapotban.
– Visszautasítottam.
– Mi? – rikácsolta Summer, elvesztve minden nyugalmát,
miközben megpördült, hogy szembeforduljon velem. – Mi a fenéért
tennél ilyet?
– Igen – tette hozzá Mike, és kemény pillantást vetett Summerre,
ami megerősítette, hogy az információforrása ebben a tárgyalóban
ül. – Magyarázza meg.
– Különböző okokból nem akartam a munkát. Az interjún való
részvétel csak megerősített abban, hogy mennyire szeretnék itt
maradni, helyi történeteken dolgozni helyi emberekkel. Tudom, hogy
úgy tűnik, mintha az elmúlt hónapokban elvesztettem volna a
fókuszt, de teljes mértékben elkötelezett vagyok amellett, hogy az
East Midlands Weather még nagyobbá és jobbá váljon.
– Ebben az esetben, Bree…
– Bea.
– Tessék?
– A Bea Armstrong nevet az egész régióban ismerik. Valószínűleg
nem fest jól, ha nem ismeri a legjobb időjárás-jelentőjének a nevét.
– Igen. Bea. Ezt mondtam én is. Egyébként, ahogy épp
magyarázni kezdem, már elindítottuk a folyamatot, hogy Summer
lépjen a helyére. Ahogy említette, van egy kiválósági normánk, amit
következetesen nem teljesít. Hogy őszinte legyek, a lemondással
sok kellemetlenségtől kímélheti meg magát.
– Miről beszél? – Nagyon jól tudtam, hogy miről beszél, csak nem
tudtam elhinni.
– Arról beszél, hogy mondj le, vagy kirúgnak. Akárhogy is, de
elmész – vágott közbe Summer az orrát ráncolva, színlelt
együttérzéssel.
 Oké, ekkor már túl voltam a zaklatottságon, és leszegett fejjel
vágtattam a vak düh felé.
– Mike, tudja, hogy én vagyok a csapat legjobb, legelszántabb –
nem mellesleg legpontosabb – tagja. Nem rúghat ki azért, mert
lekéstem néhány határidőt, mert az e-mail-fiókom nem működött
megfelelően. Ez informatikai probléma. Rúgja ki őket!
– Tudom, hogy nem ezt akarta hallani…
– Mit szólnak ehhez a producerek?
– A producerek bosszankodnak, hogy még mindig nem említette
az új állását.
– Nincs új állásom!
– Nos, ha már túl késő elfogadni Bigwood ajánlatát, akkor biztos
vagyok benne, hogy hamarosan talál valami mást. – Mike felállt,
mintha vége lett volna a megbeszélésnek. Én ülve maradtam, és
nem csak azért, mert a lábam péppé vált.
– Lefekszik vele, ugye? – robbant ki belőlem, ahogy a
felháborodásom felülírta a józan eszemet.
Mike megvető pillantást vetett rám.
– És, mit akar ezzel mondani?
– Micsoda véletlen egybeesés.
– A legtöbb nővel lefeküdtem már ebben az épületben. Az átlagok
törvénye szerint néhányukat előléptetik. Ötre legyen az asztalomon
a felmondása.
Amint elhallgatott, kipattant az ajtó, és Jamal rontott be.
– Mike, ezt látnia kell!
– Nem. Időpontot kell egyeztetnie Hailey-vel, és aztán várnia kell,
hogy behívják az irodámba.
– Ezt látnia kell, mielőtt kirúgja Bea-t.
– Nem igazán – gúnyolódott Mike. – Nem érdekel, hány követője
van. Nincs időm az inkompetenciára. Még ezen a találkozón sem
tudott időben megjelenni.
– Azért, mert Summer feltörte az e-mail-fiókját.
– Um, elnézést? – mondta Summer, hitetlenkedő nevetését pánik
árnyalta.
Jamal első osztályú mérnök volt, és Mike tudta ezt. Bosszúsan
sóhajtva bólintott Jamalnak, hogy folytassa.
 – Elkezdtem nyomon követni, hogy Bea hol lépett be a fiókjába,
de kiderült, hogy az esetek felében a bejelentkezések olyan
helyekről történtek, ahol Bea nem volt ott. Például ma reggel hat óra
tizenháromkor – mondta, és Summerhez fordult. – Amikor valaki
arról a számítógépről lépett be Bea e-mail-fiókjába, amelyik azon az
asztalon van, ahol te dolgoztál, Summer, és a megbeszélésről szóló
e-mailt törölték.
Summer egy hosszú, fájdalmas pillanatig bámult Jamalra,­mielőtt
újabb, ezúttal már-már hisztérikus nevetésben tört ki.
– Drámaiskolába jártam. Semmit sem tudok a számítógépekről.
Most komolyan azzal vádolsz, hogy valamiféle hacker vagyok?
– Nem, azzal viszont vádollak, hogy jól tippelsz. – Rám nézett. –
Időjós1? Ha elmondtad volna, hogy ilyen béna jelszavad van, sokkal
könnyebb dolgom van.
– Tudtam, hogy te vagy az! – Felpattantam, minden idegszálam
remegett. Nem tartom magam indulatos embernek, de hogy
mindennek a tetejébe ezzel kelljen foglalkoznom, a stresszel és a
megaláztatással, aminek Summer kitett, aki majdnem szabotálta a
munkát, amit annyira szerettem. A Nem Tűröm Tovább Ezt A
Szarságot forrongó katlanává váltam a teljes kitörés szélén.
Mike már a HR-esekkel beszélt telefonon. Egy pillantást vetett
rám, és megparancsolta Jamalnak, hogy „tüntessen el innen a
fenébe, és azonnal jöjjön vissza”.
A következő órát azzal töltöttem, hogy makacsul folytattam a
munkámat, frissítettem a weboldalakat és összeállítottam a
napközbeni közleményeket. Mike irodája egy emelettel alattam volt,
így nem láthattam, mi történik, ki megy be hozzá, vagy ki jön ki tőle,
de sem Summer, sem Jamal nem tért vissza, mire befejeztem a déli
adást.
Éppen a kora esti előrejelzés grafikáját igazítottam, amikor Jamal
végre megjelent, mire a szerkesztőség többi tagja elkezdte a fülét
hegyezni felénk, miközben úgy tettek, mintha a feladataikba
lennének elmerülve.
– Summer megtört.
Olyan sóhaj szakadt fel belőlem, amiről nem is tudtam, hogy
hónapok óta visszatartom, és hátrahanyatlottam a székemben,
miközben képtelen voltam megakadályozni, hogy egy könnycsepp
kibuggyanjon a szememből.
– Köszönöm.
– Szívesen.
– Visszajön?
– Megkértek, hogy vigyelek ki egy kávéra. Mire visszaérünk,
Summer Collins már csak egy rossz emlék lesz.
– Nem vagyok benne biztos, hogy el tudok menni egy kávézóig.
– Nem foglak cipelni, szóval jobb, ha összeszedsz valamit abból a
Bea Armstrong-féle tökösségből.
– Milyen Bea Armstrong-féle tökösség? – Halkan felnevettem,
amire valószínűleg pont célozni akart, és elindultam, hogy koffeinnel
és egy nagyon nagy szelet répatortával ünnepeljem meg a nem
felmondásomat.
És így egy borzalmas reggel és idegtépő délután egy egészen jó
estébe torkollt. Amint a hírolvasó megadta a végszót, képtelen
voltam elrejteni az örömöm, hogy újra itt lehetek, immár
megszabadulva a Summer svindlijei okozta tehertől.
– Gyakrabban kellene hazamennie – tanácsolta Mrs. Lewinski,
amikor pontban hat óra negyvenöt perckor felhívott. – Úgy tűnik,
kifejezetten jót tett magának.
Nem javítottam ki, hogy a munkába való visszatérés hozta meg a
lendületet, nem pedig az otthon töltött idő. Főként azért, mert nem
voltam biztos benne, hogy ez most teljesen igaz.
Az este csípős és tiszta volt, ezért úgy döntöttem, hogy gyalog
teszem meg a két mérföldet hazáig. Így kiélvezhettem, hogy újra a
saját környékemen vagyok. Miközben elsétáltam az út mentén
sorakozó ismerős üzletek és házak hangulatos fényei és meleg
ragyogása mellett, bőven volt időm arra, hogy a fülhallgatót bedugva
felhívjam Henryt, és elmeséljem neki, miként bukott le Summer
Collins.
– Bea, épp hívni akartalak – mondta üdvözlésképpen,
automatikusan növelve a gyomromban a boldog bizsergést. Már
kielemeztem, miért akartam inkább Henryt felhívni, mint Adamet,
hogy elmesélhessem neki a napomat. Talán azért, mert Henry már
tudott Summer esetleges szabotázsáról, és látta őt akcióban az
interjún. Lehetett azért is, mert Henrynek nem volt személyes
érdekeltsége abban, hol dolgozom.
Vagy egyszerűen csak azért, mert Henry volt az.
Ahogy meghallottam, hogy beszélni akar velem, minden munkával
kapcsolatos gondolatom eloszlott. Tudatában voltam annak, hogy
Henry azt hiheti, hogy újra együtt vagyok Adammel. Vajon mondani
akart valamit?
– Épp most bukkantam néhány fickóra, akik a ház hátsó részénél
ólálkodtak.
– A Charis House-nál?
– Igen. A szüleid a kórházban vannak, így nem akartam
megzavarni a látogatásukat. Jed és Mia pedig már Mia szüleinél.
– Betörők? Hívtad a rendőrséget?
– Újságírók. A Chronicle-től.
Megtorpantam a gyalogúton, amitől egy férfi káromkodni kezdett,
mert majdnem belém botlott. Ahogy félreálltam a többi gyalogos elől,
a rettegés jeges köde ereszkedett rám, és indáit a mellkasom köré
fonta.
– Mit mondtak?
– Joyt keresték. Vagy a fiát.
Sietve megindultam hazafelé.
– Úgy tettem, mintha szívesen válaszolnék a kérdéseikre, hogy
szóval tartsam őket. Valaki eladott nekik egy történetet, amelyből
kiderül, ki volt apád apja.
– Ó, nem. Ne, ne, ne, ne!
– Azt mondtam nekik, hogy Joy jelenleg nem él itt, de nem nehéz
kideríteni, hogy még mindig kórházban van.
– Hála a hülye reklámfogásomnak.
– Odaadták a névjegykártyájukat. A vasárnapi kiadásban akarják
megjelentetni.
– Az holnap lesz!
– Igen. Ha valaki interjút ajánl, akkor elhalasztják.
– Az a valaki Joy nagyi vagy apa lenne?
– Vagy egy helyi televíziós személyiség, aki közeli rokon, és
történetesen ő volt az az ember, aki megoldotta arejtélyt.
– Ez egy rémálom. – Ekkor gyakorlatilag már futottam, a
hátizsákom a gerincemnek ütődött. – Öt perc múlva otthon leszek,
aztán gyere át azonnal. A taxiban megpróbálom végiggondolni.
Épp akkor fordultam be az utcámba, amikor megérkezett Henry
válasza, „már itt vagyok”.
A rám törő megkönnyebbülés majdnem elég volt ahhoz, hogy
eloszlassa a fagyos-ködös rettegést, amikor megláttam őt az autója
mellett állni, ötven méterrel lejjebb az úton, közvetlenül a bejárati
ajtómhoz vezető kis ösvény mellett.
Az életben nem gondoltam volna, hogy ennyire fogok örülni Henry
Fairfaxnek.
Egyenesen odarohantam hozzá, és amikor csúszva megálltam
előtte, zavarba jöttem, mert hirtelen elbizonytalanodtam, hogy mit is
tegyek.
Henry egy pillantást vetett az arcomra, közelebb lépett hozzám,
és átölelt.
– Az egész az én hibám – motyogtam a ronda barna kabátjába. –
Mindent tönkretettem. Joy nagyi utálni fog engem.
– Biztos fel lesz dúlva – ismerte el Henry. Mint mindig, most is
vonakodott, hogy üres közhelyeket pufogtasson. – De Armstrongok
vagytok. Túl fogtok jutni rajta.
Öt perccel később ismét Henry anyósülésén ültem. Végre képes
voltam gondolkodni, miközben a megengedett sebességhatár alatt
egy mérfölddel kanyarogtunk a forgalomban.
– Kizárt, hogy ezt eltitkoljuk előle, ha nyilvánosságra hozzák. Nem
lenne fair, ha kiderülne, és ő még nem tudná.
Henry sávot váltott, mielőtt válaszolt volna.
– Legalább apád már tudja, és Tony halott, így senki sem
zavarhatja. Mérsékelten érdekes a történet, ha tudod, ki az a Joy, de
nincs szó nagy botrányról.
– Nem, de a nagyinál eltűnik a racionalitás, ha újságírókról van
szó. Ezt valószínűleg a tündéri Tonynak köszönhetjük. Biztos
felzaklatja, hogy megírnak valamit, amit közel hatvan évig titokban
tartott. És pont most kell ennek megtörténnie. – Megráztam a fejem.
– Hogyan jöttek rá?
– Kivel beszéltél erről?
– Az asszisztensével, Zeliával. Ursula Brambletonnal, akivel a
terhessége idején együtt élt, aztán Tony feleségével, de neki soha
nem említettünk semmit a babáról. – Egy újabb kellemetlen
felismerés hatására a homlokomra csaptam. – El kell mondanom Pat
O’Dowdnak, hogy a férjének szerelemgyereke volt.
– Ha még nem tudja, és nem hazudott mindvégig, majd döntött
úgy, hogy előbb tálal ki, mint te.
Ezen elgondolkodtam.
– Nem tudom elképzelni. Miért hívott volna be minket, ha hazudik,
arról nem is beszélve, hogy még a fényképet is odaadta? És azt sem
hiszem, hogy Zelia az. Szereti Joy nagyit, és még mindig tartják a
kapcsolatot.
– Tehát Ursula Brambleton? – vonta le a következtetést Henry.
– Csak egy módon deríthetjük ki.
Mielőtt eldönthettem volna, hogy jó ötlet-e vagy sem, a számomat
elrejtve felhívtam őt.
– Halló?
– Ursula, Henrietta Fairfax vagyok, a Mirror újságírója. Úgy
hallottam, hogy van egy bomba története Joy Papplewickről.
Rövid csend.
– Lehet, hogy igen.
– Megosztaná velünk?
Ezúttal nem volt tétovázás.
– Ha megéri a fáradozásomat.
Letettem, túlságosan megdöbbenve ahhoz, hogy bármi mást
mondjak.
– Biztos összerakta a kettő meg kettőt, miután beszéltem vele. –
Visszanyeltem a gyomromban kavargó hányingert. – Nem kellett
volna ilyen nyilvánvalónak lennem. Hülyeség volt azt hinni, hogy
lojális lesz Joy nagyihoz. Hogyan fogom megmagyarázni, hogy ilyen
idióta voltam?
– Nem tudod visszacsinálni, és már beszéltél Jontyval és Corával
arról, hogy mennyire sajnálod. Most az a fontos, hogy mi legyen a
következő lépés.
Remegve szívtam be a levegőt. A város már mögöttünk volt, az
erdő pedig csak percekre volt előttünk.
– Mi legyen a következő lépés?
– Elmondjuk a szüleidnek, és hagyjuk, hogy ők döntsenek. Habár
a lehető leghamarabb kapcsolatba kell lépned Pat O’Dowddal.
Mielőtt az újságíróknak esélyük lenne rá.
 Már jóval elmúlt hat óra, de az újságírók nem tartanák tiszteletben
az esti takarodó idejét, ami azt jelentette, hogy én sem tehettem.
– Ki az? – csattant fel a válasz majdnem egy percnyi csengés
után.
– Pat, Bea Armstrong vagyok. Tegnap meglátogattam, hogy Tony
és a nagymamám, Joy Papplewick barátságáról beszélgessünk. –
Csak tegnap lett volna?
– Mondtam, hogy nem tudok erről semmit.
– Igen, és nagyra értékelem a segítségét. Csak sajnos az a
helyzet, hogy van néhány hírünk, ami eléggé megrázó lehet.
– Mit csinált Tony?
– Emlékszik arra, hogy mennyien érdeklődtek Joy fia iránt, és
hogy ki lehet az apa?
– Nem igazán.
– Nos, Tony volt az.
Vártam egy pillanatot, amíg megemészti a hallottakat, de nem úgy
tűnt, hogy Patnek szüksége lenne rá.
– Ennyi az egész?
– Nos, nem. Valaki eladta a sztorit a Chronicle-nek. Holnap
tervezik megjelenteni. Attól tartok, hogy valószínűleg megkeresik
majd, és kérni fogják a véleményét. Nagyon sajnálom, tudom, hogy
ez biztosan fájdalmas önnek.
– Kérdezzenek csak! – érkezett a válasz, egy majdhogynem
nyegle nevetés kíséretében. – És miért lenne fájdalmas? 1987 óta
nem láttam azt a semmirekellőt. Két másik bolondot is behálózott,
hogy hozzámenjenek. Úgy tűnik, Joy Papplewicknek helyén volt az
esze, és nem mondta el neki, hogy apa lett. Vagy talán mégis, ő meg
hallani sem akart a babáról. Nem az a férfi volt, aki akkor is kitart, ha
nincs semmi haszna belőle. Azért mondja meg a nagyijának, hogy
ne aggódjon. Tudom, milyen érzés, amikor belekeveredik az ember
Tony piszkos ügyeibe. Nem mondok senkinek semmit. Most, ha nem
bánja, a Legyen Ön is milliomos!­t nézem.
 31

Már majdnem kilenc óra volt, amikor megérkeztünk a Coach House-

hoz. Meglepetésemre és aggodalmamra a szüleim autója a
szokásos helyén állt, a földszinti fények pedig versenyre keltek a
kertben lévő karácsonyi dekorációval.
– Beatrice! – kiáltott fel anya, amikor kinyitotta a hátsó ajtót. –
Honnan tudtad? Mintha kémekkel lennénk körülvéve – folytatta,
amint a nappali felé sietett. – A netes rajongóid mindenhol ott
vannak.
– Mit tudok? – kérdeztem, ahogy a nyomába eredtem Henryvel
közvetlenül a sarkamban. – Azt hittem, még mindig Joy nagyinál
lesztek.
Diadalmas mosollyal felém fordult.
– Ott vagyunk!
Vegyes érzelmek kavargása kísérte a látványt, amit a
nagymamám nyújtott takaróval a térde körül, amint egy pohár sherryt
dédelgetve kuporgott kedvenc foteljében.
– Nahát, te vagy az! – tekintete automatikusan felragyogott, bár
láttam, hogy az agya a megfelelő név után kutakodik.
– Bea baba, micsoda kellemes meglepetés. – Apa felállt a
kanapéról, és odajött, hogy egy gyors puszit adjon a fejem tetejére. –
Csodálatos voltál ma este. Láttad őt, Henry? Joy nagyi ragaszkodott
hozzá, hogy az egész kórterem megnézze az unokáját a tévében.
– Igen. – Henry megeresztett egy gyors mosolyt. – Zseniális volt.
Nem volt időm örülni annak, hogy a családom megnézte a
műsoromat, vagy annak, hogy Henry is megnézte, és zseniálisnak
találta. Miközben Joy nagyi hazaérkezése határtalan
megkönnyebbüléssel töltött el, egyben még inkább megnehezítette a
ránk váró beszélgetést.
Apa beszámolt arról, mit mondott az orvos, miközben anya egy
kanna teát és müzliszeleteket hozott be.
– Felteszem, nem azért jöttetek, hogy bejelentsétek az
eljegyzéseteket, tekintve az általános komorságot, amikor
beléptetek. Mi történt?
– Nem vagyok biztos benne, hogy most kellene elmondanom.
– Ha Tony O’Dowdról van szó, a nagyid tudja, mi történt – mondta
apa, és megfogta édesanyja kezét. – Nem szándékozunk semmit
sem eltitkolni előle, úgyhogy ez az alkalom éppen megfelelő.
Miközben a szemem mindenhol járt, csak nem Joy nagyin,
remegő szívvel elmondtam nekik.
Miután befejeztem, dermedt csend támadt. Anya, akinek a szeme
mögött számtalan érzelem villogott, épp szólásra nyitotta a száját,
amikor Joy nagyi megelőzte.
– Nos, reméltem, hogy azok a vérszívók nem jönnek rá, amíg
meg nem halok. De megtudták, szóval, erről ennyit. Ursula
Brambleton mindig is kapzsi volt. Nem örülök neki, de nem fogom a
hátralévő értékes időmet arra pazarolni, hogy felzaklassam magam.
Különben is… – ráncai elmélyültek, ahogy a gondolataiba mélyedt –
…a piócák a végén még hasznosnak is bizonyulhatnak.
Így született meg a terv. Rengeteg ellenvetés hangzott el azzal
kapcsolatban, hogy kihasználjuk Joy nagyit, de ő mindet
elhessegette, és kitartott amellett, hogy ha hetven éven át elviselte a
dolgot, most az egyszer miért ne használják ki őt a jó ügy
érdekében.
– Szembenézek a keselyűkkel, ha ez azt jelenti, hogy
megmentjük a Charis House-t.
Lehet, hogy nem jelenti azt, de elhatározta, hogy megpróbálja.
Felhívtuk Jedet, és elmondtuk neki az ötletünket, mielőtt tárcsáztam
a Henry kártyáján lévő számot. A szívem a torkomig ugrott volna, de
annyira eltelítette a szeretet és a büszkeség az én hihetetlen
családom iránt, hogy ott kellett maradnia, ahová tartozott.

***
El kellett még intéznem egy hívást, de mivel a dolgok így is eléggé
megbonyolódtak, megvártam, amíg Henry hazavitt.
– Szia, hogy vagy? – Adamet egyáltalán nem zavarta, hogy
majdnem éjfélkor hívtam fel. Az este folyamán küldött nekem néhány
üzenetet mindenféle semmiségről, amelyekre röviden annyit
válaszoltam, hogy Joy nagyit hazaengedték, és majd később
beszélek vele rendesen.
– Eseménydús nap volt.
Anélkül, hogy részleteztem volna, hogyan és miért – túl fáradt
voltam a hosszú beszélgetéshez –, elmagyaráztam, hogy kampányt
indítunk a Charis House megmentésére. Reméltük, hogy ő is tud
segíteni.
– Mennyi időnk van még?
– Holnap és holnapután adok interjút, szilveszterre kinyomtatják,
így addigra készen kell állnunk a tévéműsorokra.
– Nem probléma. Minden készen lesz.
– Biztos vagy benne? Tudom, hogy maximalista vagy, ha zenéről
van szó.
– Bea. A Charis House – a szüleid – te – megmentettétek az
életemet. Itt az ideje, hogy viszonozzam a szívességet.
Reggelig nem volt más dolgom, mint aggódni, pánikolni, kiborulni
és imádkozni, hogy ez a terv elég legyen.
Megfogadtam Mia divattanácsát, és teljes „Bea-üzemmódba”
kapcsoltam a következő reggel. December 30-a volt, ami még bőven
a karácsonyi kiegészítők elfogadható dátumán belül van, de azt
akartam, hogy a képek az ünnepeken túl is megmaradjanak, ezért a
kedvenc ruhámat választottam, amelyet egy helyi természetvédő
férje nyomtatott nekem, akivel már többször készítettem interjút. A
világoskék anyagot időjárási szimbólumok borították, és egy
szivárványszínű öv zárta az összképet. Mustárszínű harisnyát
húztam hozzá, amely passzolt a ruhán található napocskákhoz, és a
sherwoodi erdő egyik tervezője, Grace Tynedale által készített, apró
levelekkel, diófélékkel és erdei bogyókkal hímzett csizmát vettem fel.
Úgy beszéltük meg, hogy a Charis House könyvtárában
találkozunk. A megállapodás szerint Joy Papplewick megjelenik a
fotózáshoz, és rövid, előkészített nyilatkozatot tesz. Én pedig
kérdésekre válaszolok, és azon leszek, hogy ne löttyintsem senki
arcába az italom. A legtöbb iskolai könyvtárral ellentétben ezt a
könyvtárat úgy tervezték, hogy a lehető legkellemesebb hely legyen.
Voltak benne hintaszékek, babzsákok és egyéb kényelmes
ülőalkalmatosságok. A kora ellenére a helyiség szellős és világos
volt, pávakék falakkal, a fapadlót pedig plüss-szőnyegek borították.
Több, régi ajtókból átalakított íróasztal volt a sarkokban elhelyezve,
vagy a közös munkát segítendő egymás mellé tolva, és egy
távolabbi sarokban szépen egymásra pakolva vastag takarók,
vízesés-világítás és egyéb, az érzékszervi feldolgozással vagy
kötődési problémákkal küzdők támogatására tervezett tárgyak
voltak.
A fűtés ki volt kapcsolva, mivel az iskola bezárt az ünnepekre,
ezért négy fotelt állítottak a kandallóban ropogó tűz köré. Leültem
Joy nagyi mellé, belekortyoltam egy pohár vízbe, és próbáltam
magamba szívni valamit hűvös összeszedettségéből.
Henry beengedte a riportert és a fotóst. Úgy döntöttünk, hogy a
szüleim ezúttal távol maradnak. Henry kivárt, a feszültség egyetlen
jele enyhén begörbített válla volt, mialatt Joy befejezte a pózolást
mellettem, ahogy egy profihoz illik. Káprázatos mosolya és
magabiztos testtartása gyönyörűen elvonta a figyelmet az eséséből
megmaradt árnyékokról.
A riporter könnyedén elbeszélgetett velünk, miközben a fotós
végezte a munkáját, és látszólag mellékes kérdéseket tett fel,
amelyek egy pillanatra sem tévesztették meg Joy nagyit.
Hátravetette ritkuló haját, megrebegtette gyér szempilláit, és miután
elkészültek a fotók, egyenesen a riporter szemébe nézett, és csak a
legszükségesebb tényeket sorolta el.
– Köszönöm szépen, uraim – zárta le, és Henry könyökére
támaszkodva felegyenesedett. – Bízom benne, hogy
tisztességesebben viselkednek majd, mint Tony O’Dowd valaha is.
A kezét, amely könnyű és törékeny volt, mint egy apró madár, az
enyémre tette, miközben elhaladt mellettem.
– Most te jössz, kedvesem. Ideje azt tenned, amihez a legjobban
értesz.
– Elmondani nekik a holnapi időjárást? – kérdeztem, megpróbálva
aggodalmamat egy vicc mögé rejteni.
 – Nyerd el a szívüket és az értelmüket! – vágott vissza, és egy
kacsintás kíséretében elbicegett.
A következő egy órában a műsorvezetői képzettségem és
tapasztalatom utolsó cseppjét is be kellett vetnem. Mindent
megtettem, hogy szaftos kenyérmorzsákból álló nyomot szórjak el,
nem adva ki semmi olyat, amit később bármelyikünk is megbánna,
de eleget ahhoz, hogy elvezessem őket a valódi okhoz, amiért
beleegyeztem a beszélgetésbe.
A tények és a számok már a zsebemben voltak, hála Jednek. Ami
még fontosabb, készen álltak a humorral átszőtt, szívfájdalommal
átitatott történetek, amelyek végül a nagyon is szükséges happy
endben csúcsosodtak ki. Bennem volt a szenvedély és a motiváció,
és mire befejeztem, mindkét újságíró maga is hozzájárult az
újraindított Charis House alapítványhoz.
– Ez első osztályú volt – mondta Henry, miután körbevezettem,
majd biztonságban lekísértem őket a bejárón. Miután hazavitte Joy
nagyit, visszatért a könyvtárba, és összefont karral a falnak
támaszkodott, mint valami önjelölt testőr.
Miközben én megmutattam a riportereknek a birtokot, ő eloltotta a
tüzet és bezárt mindent, így most elindultunk vissza a Coach House
felé. A levegő fátyolos volt, ködfoszlányok bújtak meg az erdő
szélén, és a birtok természetellenesen csendesnek tűnt, az egyetlen
hangot a csizmánk csikorgása jelentette a kavicson.
A Charis House sürgető problémája ellenére a bizonytalanság
láthatatlan erőtere vibrált körülöttünk. Henry tegnap óta kizárólag
szívélyesen viselkedett. Olyan kedves és figyelmes volt, ahogyan azt
már megszoktam tőle. De a könnyed melegség, amely az elmúlt hét
során kialakult közöttünk, visszatért az azt megelőző évek langyos
udvariasságához.
És csak most, amikor Henry olyan távolinak tűnt, robotmaszkja
mögé rejtve, annak ellenére, hogy közvetlenül mellettem sétált,
jöttem rá, mennyire hiányzik nekem.
Hiányzott, hogy a könyökével megbökjön, miközben egy
oldalpillantást vet rám, ami megerősíti, hogy pontosan ugyanazt
gondoljuk.
Hiányzott a tudat, hogy mögöttem áll, és ha szükségem van rá, a
kezemet is megfogja.
 Legszívesebben visszarángattam volna a könyvtárba, újra
meggyújtottam volna a tüzet, felkaptam volna az egyik takarót, és
összekuporodtam volna vele a legpuhább kanapén, hogy a nap
hátralévő részében mindent elmondjak neki, ami a szívemben és a
fejemben van.
Ahogy kinyitotta a kertkaput, és mögöttem lépkedett, miközben
elmentem a csillogó díszek között, tudtam, hogy ő az, aki kell
nekem.
Csakhogy abból, ahogy visszarántotta a kezét, amikor mindketten
egyszerre nyúltunk a kilincsért, és összeértek az ujjaink, úgy tűnt,
Henry úgy döntött, hogy nem akar engem.
Most azonban nem volt időm ezen gondolkodni. Tíz rövid percem
volt arra, hogy összefoglaljam az interjút a szüleimnek, és
megpróbáltam megnyugtatni őket, miközben fájdalmasan tudatában
voltam annak, hogy az újságírók olyan rémtörténetet szőhetnek és
szerkeszthetnek, amilyet csak akarnak.
– Ez nem fog megtörténni – mondta Henry, amikor kijött utánam
az ajtó elé, ahol remélhetőleg hamarosan megjelenik egy taxi, és
elvisz a munkahelyemre. – Eladtad nekik a sztorit, Bea. Szó szerint,
az adományaikból ítélve.
– Talán igen. De tudom, hogy működik ez. Le kell nyűgöznöd a
szerkesztőket, akik a nap hátralévő részében elfelejtik, hogy milyen
csodálatos az ügy, és azon kezdenek el gondolkodni, hogyan
csiholhatnák ki belőle a lehető legnagyobb szenzációt. –
Megborzongtam. – És rettegek belegondolni, mit fog szólni a
producerem, amikor meglátja, milyen cikkel jönnek elő. Épp csak
visszavett engem.
– Kirúgott téged? – Henry éles pillantást vetett rám. – Summer
volt az?
Röviden beavattam az újságírókat megelőző, előző nap történt
drámába. A homlokán egyre mélyültek a barázdák, amíg el nem
meséltem neki Jamal tökéletesen időzített belépését. A taxi épp
akkor állt meg a bejárón, amikor befejeztem.
– Újra elfogadtad a munkát? Mármint, hivatalosan új szerződést
írtál alá?
– Nem hiszem, hogy valaha is hivatalosan kirúgtak volna.
 – Akkor is. Egy nap alatt elvesztette a két legjobb időjárás-
jelentőjét. Ott van az a rengeteg ötlet, a vízió, amit Baxternek
bemutattál. Talán még mindig meg tudod valósítani őket.
– Nem tudom. Mike Long nem a legnagyobb rajongóm.
– Talán nem, de a többi rajongónak is számítania kell valamit.
Meggyőzted Baxter Bigwoodot. – Henry szája felfelé rándult, amikor
kinyitottam a taxi ajtaját, és beszálltam. – Elég nehéz neked
ellenállni.
Aztán becsukta a taxi ajtaját, és otthagyott, ahogy elindultam az
ellenkező irányba, miközben azon tűnődtem, hogy mi a fenét
jelenthet mindez, és vajon képes leszek-e levegőhöz jutni, mielőtt
teljes három percre ki kell állnom négyszázezer ember elé, hogy
beszéljek hozzájuk.
A belsőségeim időben a helyükre rendeződtek, így jó tizenöt
percet tölthettem azzal, hogy eltöprengjek Henry mondanivalójának
lényegén, ami a karrieremről szólt, és igaza volt – ha a jelenlegi
munkámba be akarok építeni néhány dolgot abból, amit annyira
imádtam a lehetséges BWM Today munkakörében, akkor biztosan
nincs jobb alkalom a téma felvetésére, mint amikor a főnököm egy
hatalmas bocsánatkéréssel tartozik nekem.
Aznap reggel Mike első dolga az volt, hogy üzenetet hagyjon
nekem, miszerint amint megérkezem, ugorjak be az irodájába, amit
én kötelességtudóan meg is tettem, időben és felöltve az új, belevaló
hozzáállásomat.
– Ah, Bea. Kérem, foglaljon helyet. Hozhatok egy kávét? Egy
teát?
– Nem, köszönöm.
– Rendben, nos. Személyesen akartam beszámolni a tegnapról.
– Jamal mondta, hogy Summert kirúgták.
– Azonnali hatállyal.
Nem szóltam semmit, így Mike-nak bőven volt lehetősége
bocsánatot kérni.
– Szóval, Grantet áthelyezzük a délelőttökre, és Katie egyelőre a
hétvégéket viszi majd. Biztos vagyok benne, hogy maga és Grant
nagyszerű csapatot alkotnak majd.
– Oké. – Hátradőltem, és nyájas mosolyt öltöttem magamra. –
Dolgoztam már együtt Granttel, úgyhogy nem lehet semmi gond, ha
pár hétig együtt dolgozunk.
Felemelte a telefonját, és írni kezdett rajta, mintha ezzel jelezné,
hogy a megbeszélésnek vége.
– Nem, Grant véglegesen átmegy.
– Igen, de épp a két hét felmondási időmet töltöm, ahogyan azt ön
elrendelte.
Mike felpillantott, hogy kedélyesen helyesbítsen, mondván engem
is véglegesen visszavettek, de aztán észrevette az acélos csillogást
a szememben. Letette a telefonját.
– Jól van. Kapcsolatba lépett már Baxter Bigwooddal?
Felvontam az egyik szemöldökömet.
– Az én helyemben megtette volna?
– Tudja, hogy a fizetéssel nem tudunk versenybe szállni vele.
– A pénz nem minden.
Húsz perccel később megállapodtunk egy rendszeres, a régió
környezetvédelmi és közösségi problémáiról szóló híranyagban, egy
heti összefoglalóban azokról az emberekről, akiket az
előrejelzéseimben említettem, és arról, hogy hogyan alakulnak a
dolgaik, valamint számos más online tudósításban, és ígéretet
kaptam arra, hogy beszámolunk a Charis House finanszírozási
kampányáról.
– Mikor végez ma este? – kérdezte Mike, miután kezet ráztunk.
– Általában fél nyolckor már nem vagyok itt. Ezt igazán tudhatná.
– A szerződést vacsora közben is aláírhatjuk. – Olyan önelégült
vigyort és kacsintást villantott, hogy a testemben minden izom
összeszorult az undortól.
– Elég lesz, ha átküldi e-mailen.
– A maga vesztesége – motyogta, és máris a telefonjára tapadt,
mielőtt még lett volna időm kisurranni onnan.
Nem, Mike, tényleg nem az.

***

Az este nagy részét azzal töltöttem, hogy bejegyzéseket posztoltam

egy másnapi nagy bejelentésről, miközben azoknak az embereknek
az üzeneteire válaszoltam, akikkel korábban felvettem a kapcsolatot.
A maradék időt felváltva azzal töltöttem, hogy fel-alá járkáltam, és
egy párnával az arcomon feküdtem a kanapén, miközben próbáltam
nem azon a két férfin gyötrődni, akik az elmúlt héten olyan durván
beférkőztek a fejembe.
Holnap szilveszter, és miután a tervezett drámai eseményeknek
vége lesz, tartani akartam magam az elhatározásomhoz, hogy
megtudjam, maradt-e valami megmentésre érdemes Adammel
kapcsolatban. De tudtam, hogy a szívem másfelé kalandozott. A
szívem nem tudott nem arra gondolni, hogy Henry vajon hogyan
ünnepli majd az új évet, és vajon ő is gondol-e rám.
 32

Másnap reggel korán vonatra szálltam, és apa értem jött a

hatherstone-i buszmegállóba.
– Van valami újdonság a menetrendben? – kérdezte, miközben a
kocsibejárón döcögtünk lefelé.
– Nem, még mindig BBC Reggeli nyolc óra húsz perckor, a
Lorraine negyed tízkor, aztán vissza a BBC-hez a déli hírekre. El kell
érnem a kétórás vonatot, hogy időben odaérjek a munkába, de
Jednek nem sokkal később vissza kell érnie. – Aznap reggel már
századszorra ellenőriztem a telefonomat, de egyelőre nem érkezett
semmilyen friss hír Joy nagyiról vagy az iskoláról. – Sikerült
meggyőznöd bárki mást, hogy ott legyen?
– Mondhatni. Elég mozgalmasan alakultak a dolgok, mióta tegnap
elmentél.
– Ó?
Csak biccentett egyet előre, ahol a sarkon túl feltűnt a főépület. A
bejárati ajtót szegélyező oszlopok közé egy hatalmas transzparenst
feszítettek ki, melyet a „Mentsük meg az iskolánkat!” felirat díszített.
Az autók, köztük két híradós furgon, túlcsordultak a parkolón minden
olyan helyre, ahol csak meg tudtak állni. Megláttam a személyzet
néhány más tagját, valamint több tucat volt és jelenlegi diákot
különböző családtagok kíséretében, akik a birtokon lézengtek.
– Mi ez? – kérdeztem teljesen elképedve.
Apa mosolygott.
– Az egyik öregdiákunk igencsak szorgalmas volt, és valahogy
beindultak a dolgok.
 Kimásztam a kocsiból, és a ház felé kanyarodtam, biccentéssel
üdvözöltem néhány volt diákot, akiket felismertem, köztük egy
ügyvédet egy vezető ügyvédi irodából, egy nőt, aki több más Charis
House-ban végzett diákot is alkalmazott fuvarozó cégénél, és egy
tekintélyes formatervezési díj legutóbbi nyertesét.
Láttam, amint a híradósok a különböző diákcsoportokkal
beszélgetnek, és azon csodálkoztam, hogy anya miért nincs itt, hogy
felügyelje az egészet – amíg be nem léptem.
A hatalmas előcsarnokot az iskola bemutatótermévé alakították
át. Minden falon káprázatos installációk sorakoztak. Divat, művészeti
és egyéb kreatív darabok versengtek a helyért a tudományos és
építőipari projektekkel. Anya egyik kiállítási tárgytól a másikig
cikázott, bátorított, igazított és utasításokat vakkantott.
Szüleim fáradhatatlan munkájának bizonyítékai – ami
természetesen megváltoztatott életeket, begyógyult sebeket és
helyreállított hitet jelentett – mind jelen voltak a beszélgetésekben, a
mosolyokban és a komoly szándékban, hogy azok, akik úgy érezték,
hogy a Charis House megmentette őket, mindent megtegyenek a
szívesség viszonzásáért.
– Tizennyolc óra tizenhárom van, Bea, miért nem vagy a
helyeden? – szólt anya, amikor meglátott a csarnok másik végéből.
Az órámra pillantva rájöttem, hogy igaza van.
– Nem tudom, hol van a helyem – válaszoltam, aminek hatására
otthagyta a süteményt, amit éppen igazgatott, és kiterelt az ajtón,
majd le a lépcsőn.
– A felirat alatt lesz a legjobb. – Ekkor megállt, és rám nézett. –
Hacsak… Úgy értem… te vagy a szakértő.
– A felirat alatt tökéletes. – Elmosolyodtam, remélve, hogy
enyhítem a szeméből sütő aggodalmat. – Kivel kell beszélnem?
– Bea, ugye? – kérdezte egy férfi, aki a szürke oldalválasztékától
a kemény cipőjéig színtiszta BBC volt. – Már ismeri a dörgést,
úgyhogy csak bemondjuk a végszót, és kezdhetjük is. Két perc
önnel, aztán néhány kérdés Harley-nak és Cairónak, tíz másodperc
a videóból, és vissza önhöz egy záró nyilatkozatra.
Aztán, mielőtt a videóról kérdezhettem volna, vagy
ellenőrizhettem volna, hogy a szélkakasos sapkám egyenesen áll-e,
máris élő adásban voltam az országos televízióban.
 Amint befejeztük, megnéztem a közösségimédia-oldalaimat, és
láttam, hogy a kommentek gyorsabban jelennek meg, mint ahogy el
tudtam volna olvasni őket. Több különböző posztnál beállítottam,
hogy nyolc óra huszonöt perckor automatikusan megjelenjenek, és a
követőim tömegesen reagáltak rájuk.
Henry néhány perccel később felhívott.
– Már el is értük a tizenkétezer fontot. – Semmi köszönés, semmi
szép munka, de úgy véltem, hogy most eltéríthetetlenül profi
üzemmódban van. Henry felügyelte a gyűjtési honlapot. Joy nagyi
külön meg is kérte, hogy maradjon vele a Coach House-ban, amíg itt
kint káosz uralkodik. – Ebből nyolc a Charis House öregdiákjaitól jött,
a többi viszont vagy nézőktől, vagy a követőidtől. Hódít a
MentsükmegaCharisHouse-t.
– Ez elképesztő. Kinek sikerült ilyen gyorsan bevonni az összes
régi diákot?
– A videó volt az – mondta Henry. – Biztos tudsz róla.
– Mit tudok? Nem láttam a videót. A diákok teljesen eltakarták a
képernyőt.
Több mint hálás voltam, hogy Adam beleegyezett egy dal
felvételébe a kampányhoz. Nyolc évvel ezelőtt írt egyet az
érettségijére, amelyben kifejezte, mit jelentett számára a Charis
House, és hogyan segített neki végre hinni önmagában.
Megkérdeztem tőle, hogy lenne-e ideje felvenni egy olyan verziót,
amely alatt képek futnak a házról és néhány diákról, akik ide jártak a
huszonhét év alatt, amíg nyitva volt.
– Nézd meg. El kell kezdened megosztani a hírfolyamodon.
– Hol van Adam?
– Ezt te valószínűleg jobban tudod, mint én.
Letettem a telefont, és gyorsan rákerestem a neten a Kívül a
kereteken című dalra. Nem volt nehéz megtalálni. Ahogy az utolsó
akkordok elhalkultak, sietni kezdtem a folyosón, biztos voltam
benne, hogy valahol a régi búvóhelye környékén lesz.
– Hé! – Adam arca felragyogott, amikor meglátott a zeneterem
bejáratánál – ezúttal a korszerűsített, high-tech változatában, tele
vezetékekkel, gombokkal és egyéb ijesztően drága
berendezésekkel. – Szép munka! Az interjúd zúzott.
 A főképernyő körül csoportosuló fiatalok falkája egyetértően
zúgott.
– Mi ez? – nyújtottam ki a telefonomat, nem törődve velük. – Az
interjú semmi volt ahhoz a három perchez képest, amit az imént
láttam.
– Nem tetszik? – fakadt ki egy idősebb lány.
– Komolyan beszélsz? – Nem tehettem róla, könnyekben törtem
ki. – Adam, ez… ez… hogyan…? Köszönöm – zokogtam, miközben
ott álltam, és tartottam a telefonomat, mint egy rakás
szerencsétlenség. – Ez a legjobb videó, amit valaha láttam. Hogy a
fenébe sikerült ezt huszonnégy óra alatt összehoznod?
– Hát… – Adam próbált higgadt maradni, de úgy nézett ki, mint
egy kisfiú, aki mindjárt felrobban a büszkeségtől. – Ezek a srácok
segítettek. És a többiek is.
A többiek diákok és öregdiákok voltak, akik mindannyian
hozzájárultak egy-egy sorral a dalhoz, gyakran csoportosan, vagy
több különböző képernyőn jelentek meg, amelyeket Adam valahogy
egymáshoz szinkronizált az iskolai élet képei között. Mindenki tartott
egy táblát is a kezében, amelyen a munkájuk szerepelt, vagy olyan
jelentőségteljesebb sikerek, mint „kétségbeesésből a reménybe”,
„már nem vagyok elveszett”, vagy „szemétből kincs”.
Az utolsó refrén végén száz apró képernyő jelent meg,
hangszerek nélkül, csak azok hangjaival, akik minden egyes általuk
énekelt szót komolyan gondoltak.
Tökéletes volt.
Dicsőséges.
Alig mertem elhinni, de úgy tűnt, hogy Adam talán megmentette a
Charis House-t.
A telefonom anya üzenetével csipogott, aki a következő interjúra
hívott. Még néhány értékes másodpercet szántam arra, hogy
átöleljem Adamet, és megpróbáljam kifejezni, mennyire sokat
jelentett nekem mindez, aztán visszarohantam a folyosón, a szívem
pedig valahol a Charis House tornyában szárnyalt.

***
A következő néhány órában eszelős kakofóniává mosódtak össze az
ölelések, az üdvözlések és abbéli igyekezetem, hogy lépést tartsak
közösségi oldalaimmal. Két helyi újság is felbukkant, és kíméletlenül
meg kellett válogatnom, hogy mely hívásokat fogadjam el, és
melyeket küldjem az üzenetrögzítőre, hogy később foglalkozzak
velük. Éppen egy bögre teát és egy muffint kaptam az iskolai
szakácsnőtől, amikor a dolgok a szürreális új szintjére léptek.
Dash és Dumble hallották meg először, hegyezni kezdték a
fülüket, és orrukat az égnek szegezték. Néhány másodperccel
később a távoli morajlás fokozatosan bömböléssé erősödött, ahogy
egy helikopter jelent meg a távoli fák fölött, és a még mindig ott
ténfergő operatőrök és fotósok sebtében az ég felé irányították
objektívjeiket.
Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a helikopter a ház mögötti
üres sportpályát vette célba. A diákok tömege egy emberként rohant,
hogy megnézze, ki van benne, de amint kivettem az oldalán lévő
logót, pontosan tudtam, ki érkezett ilyen drámai belépővel.
Amikor megláttam Henryt végigsietni a Coach House-ból vezető
ösvényen, akinek a tekintete addig cikázott, amíg meg nem állt
rajtam, biztos voltam benne, hogy ő is tudja.
– Mit gondolsz? – kérdeztem, miután csatlakozott hozzám, és a
házat megkerülve elindultunk a sokaság nyomában. – Ez most vagy
zseniális, vagy katasztrofális lesz, mert a kettő között semmiképp
sem lehet.
– Talán a robotmanójáért jött – latolgatta Henry, majd megállt,
hogy végignézze, ahogy kinyílik a helikopter ajtaja, és Baxter
Bigwood mászik ki belőle integetve, mint a visszatérő hős.
Egy másik férfi követte őt a fűre, kezében egy aktatáskával.
Megvárta, amíg Baxter megigazítja a kabátját, majd a bámészkodók
felé mutatott. Nem lepődtem meg, hogy az ujja egyenesen rám
irányult.
– Bea Armstrong! – harsogta Baxter, és már el is indult felénk,
míg a férfi mellette sietett. – Ismét bebizonyította, hogy számolni kell
magával. Úgy döntöttem, elutasítom, hogy elutasította az állást. Ez
itt Mannering, ő fogja lebonyolítani a tárgyalásokat. Ah, sofőr!
Pompás. Szerezzen egy privát szobát, ahol nem fagynak le a
végtagjaink. Ha lesz hozzá egy üveg whisky és egy szalonnás
szendvics, nem bánja meg a fáradozását.
– Baxter, nem akarom a BWM Today állást. Ezt világosan
megmondtam.
– Á, látja, ebben nem értünk egyet – mondta, majd megállt,
körülbelül tizenöt centire behatolva a személyes terembe, és
lenézett rám. – Nem arról van szó, hogy nem akarja a munkát,
csupán azt hiszi, hogy ezt az ittenit kicsit jobban akarja. Ez szimplán
csak prioritások kérdése. Azt hiszem, a mai teljesítménye azt
bizonyítja, hogy leginkább valami mást akar. – Megállt,
körbepillantott, és észrevette, hogy Henry nem mozdult. – Akkor ezt
most itt csináljuk? Rendben van. Nem tart sokáig. – Biccentett az
alkalmazottja, Mannering felé, aki egy mappát vett elő az
aktatáskájából, kinyitotta, és átnyújtott egy darab papírt.
Egy csekk volt az.
Egy csekk, amin rengeteg nulla állt.
Elég sok nulla ahhoz, hogy az összes javítást elvégezhessük, és
a Charis House még egy jó darabig működhessen.
– Mr. Bigwood, megveszteget, hogy visszamenjek, és magának
dolgozzak? – Csak Henry határozott keze, amelyet megéreztem a
hátamon, tette lehetővé, hogy valamennyire normálisnak tűnjön a
hangom a bennem lakozó, összezavarodott valaki hadoválásához
képest.
Baxter fölényesen vigyorgott.
– Maga intelligens nő. Össze tudja rakni a képet.
– Ismered ezt az embert, Beatrice? – kérdezte anya, aki a
vállamnál jelent meg, apa pedig közvetlenül mögötte.
– Baxter Bigwood vagyok.
– És ki lenne az? – válaszolta anya, és nem volt jobban
lenyűgözve attól, hogy egy férfi helikopterrel szállt le a gyepére,
mintha egy rozsdás biciklin érkezett volna.
– Ő a tulajdonosa annak a hírügynökségnek, amelyik felajánlotta
nekem azt az állást, amit visszautasítottam.
– Akkor mit keres itt?
Baxter arca lilára váltott, amikor anyám szemérmetlenül semmibe
vette az előtte álló milliárdost.
 – Azért vagyok itt, hogy olyan ajánlatot tegyek neki, amit nem tud
– vagy nem fog – visszautasítani – ugatott, anélkül, hogy levette
volna rólam a szemét.
Megmutattam anyának a csekket, és a fejem még akkor is forgott,
amikor a szívem a mélybe zuhant. Ha volt is még egy kis kétségem
afelől, hogy a BWM Todaynek akarok dolgozni, ez a arcátlan,
arrogáns kísérlet, hogy rám kényszerítse az akaratát, eloszlatta azt.
De végignézve a körülöttem lévő lelkes arcokon, azok arcán,
akiket már annyiszor cserben hagytak, hogy lehettem volna ilyen
önző?
A legtöbb ide érkező gyermek számára a Charis House jelentette
az egyetlen esélyt, az egyetlen reményt. Hogyan is utasíthattam
volna vissza ezt a hihetetlen lehetőséget, egy olyan esélyt, amiről
még álmodni sem merészelnek ebben az iskolában, egyszerűen
azért, mert inkább maradnék a kényelmes, stresszmentes
munkahelyemen?
Anyámra néztem, azon rendkívül ritka alkalmak egyikén, amikor
valóban bizonytalannak tűnt, majd apámra, aki dühösen pislogott,
miközben igyekezett visszafogni az érzelmek áradatát, amely egy
ekkora csekket kísért.
– Elértük a harmincötezret – szólalt meg egy meleg, határozott
hang közvetlenül a fülem mellett.
Nyeltem egyet, és megráztam a fejem. Úgy éreztem, mintha az
egész világ erre a pillanatra, ezekre az emberekre zsugorodott volna
össze. Erre a döntésre.
– Ez nem elég.
– Bea baba – mondta apa, hangja keresztülvágott a fejemben
tomboló tornádón. – Ne merészelj igent mondani, hacsak nem
akarod az állást.
– De Baxternek igaza van, nem? – mondtam, és szembefordultam
vele. – Hogy ne akarnám az állást, ha ez azt jelenti, hogy mindez
folytatódhat? Hogyan mehetnék be örömmel mindennap dolgozni,
ha tudom, hogy a Charis House üresen áll, vagy egy ízléstelen
wellnesshotellé alakítják át, és a családom szíve megszakad, nem is
beszélve arról, hogy elveszíti az otthonát?
– Nagyon jó meglátás – kacarászott Baxter.
 – Ó, maradjon csendben! – csattant fel anya. – Senki sem szólt
magához.
– Mit gondolsz, hogy éreznénk magunkat, ha tudnánk, hogy
miattunk dolgozol ennek a zsarnoknak? – kérdezte apa, fuldokolva a
szavaktól.
– Ez az én döntésem – jelentettem ki, és hátracsúsztattam a
kezem, hogy megragadjam Henryét, mert bár az én döntésem volt,
egyedül nem volt erőm meghozni.
Amint a kezem elérte az övét, megfordított, és megfogta a
másikat, lehajtotta a fejét, és a szemét az enyémbe fúrta.
– Bea, most a helyes dologban kell bíznod. Bízz ebben. – A ház
felé intett a fejével. – Bízz majdnem kétszáz évnyi harcos,
rettenthetetlen Armstrongban. Bízz a szüleidben, abban, amit itt
felépítettek, és abban, hogy ez milyen sokat jelent az embereknek.
Bízz magadban, és az erős közösségben, amit létrehoztál. – A szája
sarka felkunkorodott. – Bízz Adamben, és abban az átkozottul
elképesztő videóban, amit összehozott. Nem kell eladnod a lelked
Baxter Bigwoodnak. Te – mi – nélküle is meg tudjuk csinálni.
– De ez nem a lelkem, nem igaz? – kérdeztem, miközben azzal
küzdöttem, hogy a könnyek homályán keresztül lássam őt. – Ez csak
egy munka. Csak rólam van szó, szemben mindezzel.
– De ez a te életed, és bármennyire is nemes, hősies és az
Armstrong-hagyományokat követő lenne, ha feláldoznád másokért,
nem kell ezt tenned. Csak bízz azokban az emberekben, akiket
szeretsz.
Merev csend telepedett ránk, miközben a világ – vagy legalábbis
az én világom – körbefordult a pályáján; a szívem két dobbanás
között lebegett. Aztán pislogtam, a látásom kitisztult, és az előttem
lévő arcra fókuszáltam.
– Egyikről sem tudok semmit – suttogtam. – Azt meg pláne nem
tudom, hogy bízhatok-e magamban. De tudod, mit? Benned mindig
is bíztam, Henry. – A hangom egyre erősödött a
meggyőződésemmel együtt. – Még akkor is, amikor azt mondtam
magamnak, hogy ki nem állhatlak, tudtam, hogy minden kimondott
szavad igaz.
Elengedtem a kezét, és szembefordultam lehetséges
munkaadómmal.
 – Köszönöm az ajánlatot, Mr. Bigwood. De az előző válaszom
továbbra is áll.
– Szép volt, lányom – hallottam anya dörmögését.
Baxter összehúzott szemmel, hosszasan nézett.
– Ha meggondolná magát, ne fáradjon azzal, hogy jelentkezik.
Mannering?
És ennyi volt, megpördült és elviharzott.
– Elfelejtette a csekket – fújtatott anya. – Hogy lehet ilyen gazdag,
ha ilyen hanyagul bánik a pénzzel?
– Baxter Bigwood sosem bánik hanyagul a pénzzel – mondta
Henry, miközben figyelte, ahogy a helikopter távoli fenyőfák sora
mögé kanyarodik. – És nem fogja romba dönteni a tekintélyét ennyi
ember és számtalan kamera előtt, amelyek közül néhány élőben
közvetít az egész országnak.
– Csak nem úgy érted…? – kérdezte apa.
Henry arcán fokozatosan sugárzó vigyor terült szét.
– Úgy tűnik, új tetőnk lesz.
 33

Valóságos kínszenvedés volt hátrahagyni a rögtönzött

ünnepségeket, és felszállni a vonatra, hogy visszamenjek
Nottinghambe. Néhányan már elmentek, mert máshol kellett
szilveszterezniük, de a legtöbben maradtak. Elvégre hol lehetne
jobban megünnepelni az új kezdetet, mint azon a helyen, ahol az év
háromszázhatvanöt napján kötelező volt az újrakezdés? A maradék
hangüzenetekkel és online hozzászólásokkal nem törődve azzal
töltöttem az utat, hogy belevessem magam az időjárásos
alkalmazásokba, bepótoljam a reggeli adást, és minden
mondanivalómat belevágjam abba a nyúlfarknyi két percbe, amit a
rövidített szilveszteri hírműsorban kaptam. Ja, és még háromszor
megnéztem Adam videóját, nem törődve azzal, hogy a többi utas
meghallja-e a szipogásomat.
A zeneterem óta csak egyszer láttam Adamet, egy elkapott
szusszanásnyi időre az újságírók és telefonhívások között. Valaki
kirakta a videót a könyvtár nagy képernyőjére, és mindenki
összezsúfolódott, hogy megnézze. Egy pillanatra megálltam, hogy
végigpásztázzam a közönséget, és magamba szívjam az arcukon
tükröződő örömöt és izgalmat. Adam a terem túlsó oldalán pihent a
falnak dőlve, a tekintete elkapta az enyémet, és olyan melegséggel
tartott ott, amit csak az érthetett meg teljesen, aki az elmúlt tizenkét
évben őrizte a szívét. Kopott kabátjában és szakadt farmerjában,
állán egy zenész egész éjszakás borostájával, úgy nézett ki, mint
ezernyi emlék, milliónyi álom. Gyengédség töltötte el a mellkasomat,
megnehezítve a légzést, amíg a mellette álló fiú meg nem bökte a
karját, mire ő félrenézett, én pedig folytattam a terem átfésülését.
 Henry talált egy üres helyet a szemközti falnál. Összefont karja a
mellkasára szegezte bordó nyakkendőjét, egyenesen állt, mint egy
zászlórúd, tekintete az előtte lévő képernyőre tapadt, minden
érzelmet, amit a dal esetleg kiváltott, gondosan elrejtett az udvarias
érdeklődés látszata mögé.
Nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak vissza rá, amikor a videó
véget ért, és a terem éljenzésben és tapsban tört ki.
Összerándultam, amikor megláttam, hogy a szeme lézersugárként
mered rám. Borzongás futott végig a bőrömön, de amikor
mosolyogni kezdtem, csak a homlokát ráncolta, és gyorsan egy
közeli tanárhoz fordult.
A munka végeztével elkaptam a hét óra után induló buszt, és fél
nyolcra már otthon voltam. Így volt egy órám lezuhanyozni, átöltözni,
elintézni a hajamat és a sminkemet, és azon rágódni, hogy mi a
fenéért töltöm a szilvesztert egy olyan férfival, aki alig várja, hogy
válaszoljak a házassági ajánlatára.
Az elmúlt napok finoman szólva is megterhelőek voltak. Igazából
csak egy hosszú fürdőre, egy jó könyvre és egy zsíros pizzára
vágytam.
Azonban, ha talán nem is egészen bálkirálynőként, de
tisztességesen kicsípve magam, egy csillogó, mentazöld ruhában
készen álltam és vártam, amikor Adam bekopogott az ajtón.
– Hűha! – suttogta, és odahajolt, hogy megcsókolja az arcom. –
Minden alkalommal, amikor meglátlak, újra leveszel a lábamról.
– Te is elég jól ki tudod rittyenteni magad – mondtam, ami
igencsak visszafogott megállapítás volt. Nem egyszerűen a
szmoking tette, kombinálva a hátrafésült lobonccal és a frissen
borotvált, sima bőrrel. Adam olyan energiától ragyogott, amilyet évek
óta nem láttam benne. Bizonytalanság bizsergett végig rajtam, hogy
ez talán nekem köszönhető, még akkor is, ha félig reméltem, hogy
az este végére én is így érzek majd.
Csak egy módon lehetett megtudni. Megfogtam a felajánlott kezét,
és követtem a várakozó taxihoz.
Az este nagy részét azzal töltöttük, hogy a nap eseményeiről
beszélgettünk. Éreztem, hogy Adam szándékosan távol tartja a
jövőnk kérdését, amit nagyra értékeltem. A fényűző ötfogásos
vacsorát a csillogó terem egy diszkrét sarkában lévő kétszemélyes
asztalnál fogyasztottuk el, bár különböző ismerősök odajöttek, és
komplikált ökölpacsikkal gratuláltak a videóhoz, amely mostanra már
sztratoszférikus magasságokba emelkedett. Néhányukat
felismertem, de mindegyiküknek Adam mutatott be, egyértelművé
téve, hogy velem van, miközben nevetve utasította vissza a
meghívásokat, hogy csatlakozzunk hozzájuk egy pókerpartira vagy
egy italra a bárban.
– Nem, köszönöm, haver – vigyorgott rá egy Cisco nevű fickóra,
aki megpróbálta rábeszélni, hogy csatlakozzon a zenekarhoz a
színpadon, és adják elő a Kívül a keretekent. – Bea és én éppen
táncolni készültünk.
Cisco majdnem annyira elképedt, mint én.
– Te is énekelhetnéd a dalt – mondtam, amikor Adam kihúzott a
táncparkettre. – Nagyon szeretném élőben hallani.
– Ma este nem – mondta, miközben egyik karját a derekam köré
fonta, és gyengéden közelebb húzott magához. – Az este minden
percét veled akarom tölteni. Különben is – tette hozzá, miközben a
lágy jazz ütemére kezdett mozogni –, az elmúlt két nap után
valahogy elegem lett belőle.
Tökéletesnek kellett volna lennie.
Csillogó fények, káprázatos dekoráció. Pezsgő és lassú tánc
gyönyörű zenére. Egy meseszép férfi, aki feladta az álmát, hogy
velem lehessen.
Most először hittem el őszintén, hogy működhet a dolog.
Nincsenek elfojtott, mélyen megbúvó kételyek vagy szőnyeg alá
söpört problémák. Adam végre felnőtt. Azzá a férfivá vált, akivé
szerettem volna, hogy váljon – akivé az évek során növekvő
csalódottsággal tudtam, hogy válhat. És most itt volt, ami minden
eddiginél világosabbá tette, hogy ezúttal komolyan gondolja: az
enyém, ha én is akarom őt.
Az egész estének az volt a lényege, hogy Adamnek esélye legyen
megmutatni nekem, hogy tényleg megváltozott, de miközben a
csillár alatt ringatóztunk, teljes bizonyossággal tudtam, hogy ez nem
fog változtatni semmin.
Nem azért, mert Adam nem volt elég jó. Nem volt szükségem
arra, és nem is vártam el tőle, hogy több legyen annál, mint ami.
Azért, mert nem tudtam nem Henryre gondolni.
 Adam volt a múltam dobogó szíve, és ezért mindig, mindig
szeretni fogom őt.
De azt akartam, hogy Henry legyen a jövőm, és még ha ez nem is
válik valóra, mert ő nem érez ugyanígy, nem tudtam igent mondani
Adamnek, most, hogy folyamatosan Henryn járt az eszem.
Anélkül, hogy észrevettem volna, bizonytalanul megálltam.
– Jól vagy? – kérdezte Adam, és hátradőlt, hogy láthassa az
arcom.
Vettem néhány egyenletes lélegzetet.
– Beszélnünk kell.
– Rendben. – Adam keze automatikusan megindult, hogy
hátrafésülje a haját, elfelejtve, hogy a zselé már erősen a helyén
tartotta. – Biztos, hogy ezt most akarod csinálni? – Arca félúton volt
egy vigyor és egy grimasz között. – Mert az arckifejezésedből ítélve
azt fogom kívánni, bárcsak a legtöbbet kihoztam volna ebből a
táncból, mire befejezed.
Válasz helyett visszaindultam az asztalunkhoz, miközben a másik
keze még mindig az enyémben volt, de ahogy közeledtünk, Adam
másfelé kormányzott minket.
– Keressünk egy csendesebb helyet.
A folyosó végén találtunk egy kis fülkét, amelyben egy bőrkanapé
és egy hatalmas, arany- és ezüstszínű ágakkal teli váza állt. Adam
továbbra is fogta a kezemet, miközben helyet foglaltunk, és a
tekintete nem hagyta el az arcom.
– Tudod, sokat gondolkodtam azon, amit… a javaslatodról.
– Nem számít – szakította félbe. – Túl korán volt, most már értem.
Én… Visszavonom a lánykérést. Tegyünk úgy, mintha meg sem
történt volna. Egyelőre élvezzük csak, hogy együtt vagyunk. Jó volt,
ugye? A kocsikázás, a Látványosság… Ez az este fantasztikus volt.
Közelebb hajolt, homlokát az enyémhez támasztotta, szeme
csordultig telt félelemmel és reménnyel. – Jók vagyunk együtt, Bea.
Anélkül, hogy még több szarság kerülne az utunkba. Különlegesek
vagyunk, te és én. Túl sok mindenen mentünk keresztül ahhoz,
hogy…
– Nem. – Megráztam a fejem, a fürtjeim statikus elektromosságot
keltettek a bőrén. – A múlt nem határozhatja meg, hogy együtt
maradunk-e a jövőben. – Szorosabban fogtam a kezét. – Bármi
történjék is, az sosem fogja semmissé tenni azt, amit egymásnak
jelentettünk.
– Egymásnak jelentünk – mondta Adam elcsukló hangon. – Bea,
jobban szeretlek most, mint valaha. Kérlek, add meg nekünk ezt az
esélyt. Kérlek, csak még egy kicsit…
Felfelé billentette az állát, szája kétségbeesetten találta meg az
enyémet, pontosan tudta, hogyan kell úgy helyezkednie, hogy
tökéletesen illeszkedjünk egymáshoz.
Egy keserédes másodpercre hagytam, hogy szenvedélye az
ajkamhoz tapadjon. Belélegeztem az illatát, mely gyújtózsinórként
ért a bőrömhöz, és ismét küzdenem kellett a kísértés ellen, hogy a
könnyebb utat válasszam, vagy legalábbis késleltessem, hogy
összetörjem ennek a férfinak a szívét, tudván, milyen gyötrelmes
érzés volt minden alkalommal, amikor ő összetörte az enyémet.
– Annyira sajnálom – suttogtam, majd elhúzódtam, és lehajtottam
a fejem. – Nemet kell mondanom.
– Nemet a házasságra, vagy az egészre? – kérdezte, nem
vesződve azzal, hogy letörölje a könnyeit.
– Nem húzhatjuk el, ha tudjuk, mi lesz a végeredmény.
– Lehet, hogy meggondolod magad – könyörgött. – Örömmel
vállalnám a kockázatot. Várok, kényszer nélkül. Megéri rád várni,
Bea.
– Tudod, hogy nem tudlak így megvezetni – mondtam, és az
elhatározásom megerősödött. – Sajnálom, Adam. Ez most a búcsú.
– Mi változott? – kérdezte, a hangja megtört.
– Én, azt hiszem. – Megráztam a fejem. Ez így nem volt korrekt. A
legkevesebb, amivel tartoztam neki, hogy őszinte vagyok. – Vagy
talán egyszerűen csak tisztább képet kaptam arról, hogy ki vagyok,
és mit akarok.
– És ez nem én vagyok.
– Nem én vagyok az igazi neked, nem igazán. – Újra megfogtam
a kezét. – Az a dal. Milliók nézték meg. Az emberek szeretik, mert
megszólítja őket. A félelmeik és álmaik szívébe hatol, és azt
kívánják, bárcsak hinni mernének benne. Ezt nem adhatod fel értem.
– De igen. Már megtettem! Ez hadd ne szóljon erről, Bea. Tudok
zene nélkül is élni. Nélküled nem tudok élni.
 – Mi van, ha nem tudok együtt élni magammal, mert
rákényszerítelek erre a döntésre, amikor én tudok nélküled is élni?
Amikor te leszel nekem a könnyű lehetőség, nem pedig az álom, ami
az enyém lehet, ha hinni mernék benne.
– Hűha! Ne szépítsd a dolgot, jó? Csak a szívemet téped ki. –
Elfordult tőlem, kezével az arcát dörzsölte, ahogy megpróbálta
összeszedni magát. Egyrészt ugyanúgy megdöbbentem, mint ő, a
saját brutális őszinteségemen. Másrészt annyi búcsú után tartoztam
neki annyival, hogy világossá tegyem, ez volt az utolsó.
– Azt hiszem, változtatni fogok az új tetoválásomon – mondta, és
megpróbált mosolyogni, miközben kihúzta az ingét a nadrágjából, és
felhúzta az egyik oldalát.
– Nem hiszem el, hogy ezt tetted! – Levegőért kapkodtam, és
ezzel egy időben a meglepetés minden érzése nélkül néztem az
oldalát átszelő, kalligrafikus betűkkel írt nevemet. – Esetleg még
néhány betűt hozzátehetnél. Lehetne beautiful.
– Valami beachcsel kezdődőre gondoltam. Vagy beattel.
– Beagle? – kuncogtam, és ezzel levezettem az idegességem egy
részét. – Beatles?
– Á, majd kitalálom. – Bűnbánó mosollyal engedte le az ingét. –
Visszamegyünk? Azt hiszem, a legkevesebb, amit megtehetsz, hogy
adsz nekem egy utolsó táncot, most, hogy dobtál.
Szünetet tartottam, mielőtt válaszoltam volna.
– Azt hiszem, inkább hazamegyek. A Charis House-ba. A
történtek után Joy nagyival kellene lennem.
Adam a homlokát ráncolta.
– Szerintem Joy nagyi azt szeretné, ha inkább szórakoznál, mint
hogy kötelességednek érezd, hogy otthon maradj vele. Sok
ünnepelnivalód van.
– Igazad van. De én nem ezt akarom. Joy nagyi azt akarná, hogy
boldog legyek. Bármilyen meglepően hangzik is, azt hiszem, ha a
Charis House-ban leszek a családommal együtt, akkor fogok így
érezni.
 34

Mire sikerült taxit találnom, Adam már a színpadon volt, whiskyvel az

egyik kezében, mikrofonnal a másikban, és az egész terem
háttérénekesek karává vált. Belecsusszantam a jéghideg éjszakába,
kikerülve egy visszamaradt latyakos tócsa permetét, ahogy a taxi
odafarolt a járdaszegélyhez.
Nem tartottam be a magamnak tett ígéretemet, hogy teljesen
őszinte leszek.
Joy nagyi hatalmas ok volt arra, hogy lelépjek az utolsó
randevúmról Adammel. A késztetés, hogy bepótoljam mindazt az
időt, amit az elmúlt évben elmulasztottam vele tölteni, és hogy
megbizonyosodjak arról, hogy a Tony O’Dowd-vadászat után semmi
feszültség nem maradt köztünk, fizikai fájdalmat okozott.
De természetesen nem ő volt az egyetlen, aki részt vett az
Armstrong Legendás Szilveszteri Játékokon. Míg az igény, hogy a
családommal legyek, mély volt, a vágy, hogy lássam Henryt, hogy a
szemébe nézzek, és lássam, mit találok ott, hogy megtudjam, van-e
olyan része, amely ugyanúgy érez, mint én, mélyebb volt.
Most, hogy elfogadtam, amit érzek, nem gondoltam, hogy képes
leszek aludni, enni vagy abbahagyni ezt az őrjítő tépelődést, amíg
meg nem tudom.
Ez volt a leghosszabb taxiút, amit valaha megtettem. Még a késő
esti hajózási előrejelzés sem volt elég, hogy megnyugtassa felajzott
idegeimet.
Végül megálltunk a Coach House mellett, ahol kipattantam a
kocsiból, és a bejárati ajtónál termettem.
– Oké – motyogtam. – Most mit csináljak?
 – Bea baba! – kiáltotta apa a kérdésemre válaszolva, ahogy
kinyitotta az ajtót elragadtatott kutyák és az otthon meleg ragyogása
közepette.
– Ez a lehető legjobb meglepetés! Gyere csak be, hadd vegyem
el a kabátodat, és kerítünk neked egy italt.
Miután hosszasan megölelt, a nappali felé terelt. Az ajtóban
megállva a félfának kellett támaszkodnom, ahogy szinte teljesen
maguk alá gyűrtek az érzelmek.
Mia és Jed a legkisebb kanapéba kuckóztak be, összefont
végtagokkal és egymás felé billentett papírkalapokkal. Tökéletesen
abszolválták a Szilveszteri Játékok történelmi témájú dresszkódját a
pöttyös csokornyakkendővel és pezsgőszínű flapperruhával. Elana a
kialvó tűz mellett terpeszkedett, öltözéke egy második világháborús
női tengerész-egyenruha volt. Míg én az ajtóban tébláboltam, a
kutyák átpréselték magukat mellettem, és odamentek hozzá, hogy
az állukat az ölébe fektetve összegömbölyödjenek.
Anya a szikrázó karácsonyfa mellett állt, hatvanas évekbeli
ingruháját flitterek, üveggömbök és egyéb, az összes testrészéről
lógó díszek borították, méhkasparókája tetején egy aranycsillag
egyensúlyozott.
A legöregebb, legotthonosabb karosszékben ült Joy nagyi. Daisy
és Frankie két oldalról bepréselődtek mellé. Frankie két másik
gömböt tartott a kezében, míg Daisy Joy nagyi vállán pihentette a
fejét, és szórakozottan tekergette dédnagymamája vattaszerű
hajának egy tincsét.
A legnagyobb kanapén, mellette hatalmas, magányos térrel,
Henry ült. A szívem majdnem kifúrta magát a mellkasomból, amikor
megláttam őt, ahogy teljesen nevetségesen nézett ki a buggyos
ingujjban, levendulaszínű mellényben, lovaglócsizmába tűrt
sötétbarna nadrágban, és – mindenekelőtt – cilinderben, mintha Mr.
Darcynak öltözött volna. Két héttel ezelőtt még nevetségesnek
tartottam volna az öltözékét. Ma este tökéletes volt.
Legalábbis nekem tökéletes.
– Bea, végre, már azt hittük, hogy soha nem érsz ide! – kiáltott fel
anya, és próbálta stabilan tartani a fejét, nehogy bármi is leessen, és
ezzel véget érjen a játék.
 – Ami logikus is lenne, hiszen megmondtam, hogy nem jövök –
mondtam, miközben átgázoltam a csomagolópapírok, régi fényképek
és egyéb, az előző fordulókból visszamaradt kacatok között. Éppen
az egyik nagy kedvenc, a málhás csacsi nevű játék ünnepi
Armstrong-verziója zajlott.
– Nézd, Henry mellett van egy hely – búgta apa, amikor
megálltam a szoba közepén, elbizonytalanodva, hogy meg tudok-e
birkózni azzal, hogy egy kanapén üljek vele.
Tétovázásomat egy gyors kitérővel lepleztem, hogy
megcsókoljam nagyanyámat, unokahúgaimat és unokaöcsémet,
remélve, hogy a késedelemnek köszönhetően elég időm lesz
abbahagyni a remegést, mire leülök. Ahogy Joy nagyi belenyomta az
ujjait az enyémekbe, amikor lehajoltam, komoly súlyt taszított le a
vállamról.
– Bea. – Henry felém biccentett.
– Szia! – válaszoltam egy reszketeg mosoly kíséretében.
– Milyen volt az estéd?
Tudta, hogy Adammel töltöttem? Ha igen, akkor bizonyára
csodálkozik, hogy miért bukkantam fel itt negyed tizenkettőkor,
egyedül.
– Öö… kellemes volt. Köszönöm. Finom volt az étel, és a zenekar
is szépen játszott. – Szünetet tartottam, és kissé zavartan
észrevételeztem, hogy az egész szoba engem bámul, többen kérdőn
felhúzott szemöldökeik alól. – Mindenütt jó, de a legjobb otthon, nem
igaz? Azok után, ami az elmúlt napokban történt, itt akartam lenni,
mindannyiótokkal.
Senki sem szólt semmit, ehelyett tovább bámultak, mintha azt
várták volna, hogy folytassam, így hát megtettem.
– Igazán, igazán szörnyen érzem magam, amiért az elmúlt évben
távol maradtam. Mindenféle bonyolult okai voltak, de nem miattatok
volt, hanem miattam. Sajnálom, és azzal fogom jóvátenni, hogy
annyit lábatlankodom itt, amíg mindannyian rám nem untok. – Meg
kellett állnom, és vissza kellett nyelnem a torkomban egyre táguló
gombócot.
– Bea baba, felnőtt nő vagy, saját életed van. Nem várjuk el, hogy
mindig itt legyél – mondta apa.
– Néha azért jó lenne – tette hozzá anya.
 – Nem hoztad el Adamet? – kérdezte Mia, aki sosem hagyta,
hogy a tapintat megállítsa az információszerzésben.
– Nem. – Ezúttal nem akartam a beálló csendet további
részletekkel megtölteni. – Maradt még valami abban az üvegben?
Mire kaptam egy teli pohár bort, és kiszolgáltam magam egy-egy
kanállal anya céklás nachosából és apa sajtos tésztagombócából,
anya megingott, aminek következtében egy faragott faangyalka
leesett a válláról, és ezzel véget ért az utolsó előtti kör.
– Ha nem lesz a szokásos bohóckodás, akkor még éjfél előttre be
tudjuk szorítani az utolsó kört! – jelentette be. – Minden csapat két
pontot kap. Bea, csatlakozhatsz Henryhez és az apádhoz. Kezdjük
is. A játék címe: Melyik Armstrong vagyok?
A jelmez nem csak a szórakozás kedvéért volt. Minden évben az
Armstrong család korábbi tagjainak kellett beöltözni. Ha a többi
csapat kitalálta a személyazonosságot, egy pontot kaptak, és
rengeteg bónuszpontot lehetett szerezni további véletlenszerű
tényekért – minél bizarrabbul hangzottak, annál jobb volt.
Jed és Mia jöttek először. Mindannyian leírtuk a válaszainkat, de
csak anyának sikerült kitalálnia, hogy ők Gordon és Cordelia
Armstrong, nagyapjának távoli unokatestvérei, akikről jobbára senki
nem hallott. Olyan leheletfinom volt a kapocs a családhoz, hogy jó öt
percig vitatkoztunk azon, vajon érvényes-e a feladvány, amíg Jed el
nem vonta a figyelmünket azzal az érdekes ténnyel, hogy egy
kaszinó kirablása miatt börtönben végezték.
Hat perc volt éjfélig, amikor eljutottunk a végső tippelésig, és
mindannyian teljes értetlenséggel ráncoltuk a homlokunkat, apa
bézs színű pulóverét, farmerját és sötétbarna nyakkendőjét látva.
– Ez lehetetlen – morogta Jed, aki csak egy ponttal volt
lemaradva anyától, és elhatározta, hogy utoléri. – Itt nincs történelmi
kontextus. A család bármelyik tagja lehetsz 1940-től kezdve.
– Nem lehet te – mondta Frankie. – Vagy anya. Vagy Joy nagyi.
– Nem Tony O’Dowd, ugye? – bukott ki Elanából, majd egyik
kezével a szájára csapott, amikor rájött, mit mondott.
– Tudom, tudom! – énekelte Daisy, és olyan erősen ugrált Joy
nagyi térdén, hogy attól féltem, sérülést okozhat. – Olyan
nyilvánvaló! Mindannyian olyan buták vagytok.
 – Oké, akkor jöjjenek a végső válaszok – mondta anya, és
egyenként felkért minket, hogy nevezzük meg valamelyik
unokatestvérét vagy nagybátyját, szándékosan Daisyt hagyva
utoljára.
– Természetesen Henry az! – visította, és örömittasan kinyújtotta
mutatóujját. – Nagyapa még a haját is ugyanilyen stílusban fésülte,
és olyan egyenesen ül, mint egy szobor.
– Eltaláltad! – nevetett apa, és olyan arcot vágott, ami
kísértetiesen emlékeztetett Henryére.
– Mi? – Jed felpattant, arca rózsaszínűvé vált a felháborodástól. –
Henry nem Armstrong.
– Hacsak nincs egy igazán szaftos tényed, amivel megnyerheted
az extra pontot – morogta Mia.
– Még nem – mondta apa, és intett a kezével, mintha azt akarná
mondani, ez a nagy helyzet. – De mindannyian tudjuk, hogy az lesz.
– Miről beszélsz? – kérdezte Jed, gyakorlatilag kiabálva. – Ez
nevetséges. Még ha Bea-nek végül meg is jön az esze, és
hozzámegy, ez egy történelmi forduló. Akkor én is felvehetnék egy
farmert és egy pólót, és mondhatnám, hogy én vagyok Elana
jövendőbeli férje!
– Pfuj, undorító! – visított Elana elborzadva.
– Akkor miért nem szavazunk róla? – kérdezte apa.
– Azért Daisy még kap egy pontot? – kérdezte Frankie, a
csapattársa iránti aggodalomtól tágra nyílt szemmel. – Eltalálta.
A beszélgetés alatt Henry és én rémületünkben mozdulatlanná
dermedve ültünk a kanapén.
– Nem szavazunk! – morgott Jed.
– Négy perc múlva éjfél – mondta Mia. – Szavazzunk, hogy túl
legyünk rajta azelőtt, hogy megszólalna a gong. Szerintem nem kell
aggódnod az eredmény miatt.
– Rendben. – Jed csípőre tette a kezét. – Ki szavazza meg, hogy
Henry az Armstrong család tagja, és ezért elfogadható
feladványként?
– Nem, két lépésben kell csinálnunk – mondta anya olyan
csillogással a szemében, amitől kínomban még mélyebbre
süllyedtem a kanapéba. – Először is, megengedjük-e, hogy a
jövőbeli Armstrongok is részt vegyenek, ha a többség egyetért
abban, hogy az illető egy napon családtag lesz? Másodszor,
hisszük-e, hogy ez Henryre is igaz?
– Két perc van hátra! – mondta Elana.
– Arra szavazok, hogy ez a család nem normális – motyogta Mia.
– Jobb kéz fel az elsőhöz, bal kéz fel a másodikhoz – ugatott
anya.
Nem akartam nézni, de nem bírtam ki, hogy ne tegyem. Csak
apa, Daisy és Frankie tartotta fel a jobb kezét. A látóteremen belül
minden bal kéz egyenesen felfelé mutatott. És az egyetlen személy,
aki nem volt a látóteremen belül, Henry volt.
– Bea, Henry, tartózkodtok, vagy nemmel szavaztok mindkettőre?
– kérdezte anya, a szavaiból csöpögött a megrökönyödés.
– Nem, mindkettőre – mondta Henry.
– Tartózkodom! – robbant ki belőlem pontosan ugyanabban a
pillanatban.
– Boldog új évet! – kiáltotta Elana, és felugrott a padlóról, ahogy
az állóóra elkezdett kongatni, és gyorsan csatlakozott hozzá a
bátyja, a nővére, majd a család többi tagja is.
Mindenki, kivéve engem. Égő arccal, a fülemben dübörgő vérrel,
gyakorlatilag belefulladva a saját megaláztatásomba,
felkapaszkodtam a kanapéról, és kimenekültem.
 35

– Bea.
A hang megijesztett. Az ajtón kilépve egyenesen a kert felé vettem
az irányt, és reméltem, hogy a jeges levegő majd segít kitisztítani a
fejemet. Most egy fenyőfa alatt egy padon kuporogtam, és kezdtem
azt kívánni, bárcsak lett volna annyi lélekjelenlétem, hogy a
kabátomat is felkapjam, amikor kirohantam.
Megfordultam, és megláttam, amint Henry sötét alakja néhány
méterre tőlem megállt.
– Jól vagy?
Igyekeztem mosolyba rendezni a vonásaimat.
– Ó, tudod, hogy van ez. Valahányszor úgy döntök, hogy a
családom nem is olyan rossz, igazságtalan voltam velük, és le kell
higgadnom, mindig valami ilyesmit csinálnak.
Odajött hozzám, és leült mellém.
– A családjaink egész életünkben érzéketlen utalásokat tettek
arra, hogy összeházasodunk. Ez még sosem borított így ki.
– Talán azért, mert a dolgok most másképp állnak.
Talán azért, mert nemmel szavaztál arra, hogy ez valaha is valóra
válhat, amikor hirtelen ez az egyetlen dolog, amit akarok.
– Úgy érted, Adam miatt? – sóhajtott. – Ha elmondanád nekik,
hogy eljegyeztétek egymást, valószínűleg abbahagynák.
– Először is, nem hagynák abba, és ezt te is tudod. Valószínűleg
„első férjem”-ként kezdenék el emlegetni. Másodszor. – Megálltam,
vettem egy mély lélegzetet, és bátorságomat összeszedve óvatosan
rápillantottam a sötétségen keresztül. – Nem jegyeztük el egymást.
Adam megkérte a kezem, és én nemet mondtam. Nem vagyunk
semmi. Ezért vagyok itt. – Újabb mély lélegzetvétel. – És ezért
tartózkodtam a szavazástól.
Henry egy végtelen, szívszaggató percig nem szólt semmit.
Végül, amikor már épp azon voltam, hogy felállok, és újra
elszaladok, megköszörülte a torkát.
– Te… azért… azért tartózkodtál a szavazástól, mert nem zárod ki
annak lehetőségét, hogy egy napon a családod tagja leszek?
– Igen – sikerült kinyögnöm. Aztán a sötétségtől felbátorodva,
tudván, hogy kezdenem kell valamit ezekkel az érzésekkel, különben
egyszerűen összeomlok, folytattam. – Azáltal, hogy feleségül veszel.
Az árnyékok miatt nem láttam az arckifejezését, de hallottam a
hangjában az ismerős homlokráncolást.
– Úgy érted, hogy nem akarsz nem hozzám jönni feleségül egy
nap?
– Úgy értem, hogy határozottan készen állok megvizsgálni annak
lehetőségét, hogy a szüleinknek igazuk van. – Elengedtem egy
gyenge nevetést. – Végül is gyakorlatilag minden másban igazuk
van. Talán érdemes lenne megpróbálni. Kipróbálhatnánk, nem is
tudom, néhány randit?
– Kivéve, hogy ott van Adam.
– Mi? Nem, nincs Adam, épp most mondtam.
– Bea. Mindig is ott volt Adam. A karácsonyi partin, a
Látványosságon, még a skóciai közös szobánkban is ott volt, a
kacér üzeneteivel. Már vagy, mennyiszer is, fél tucatszor szakítottál
vele? És minden alkalommal. – Szünetet tartott, hogy nyeljen egyet
és levegőt vegyen. – Minden alkalommal éreztem a remény
szikráját. Azt a hülye, értelmetlen reményt. Hogy most végre elég idő
telik el anélkül, hogy az egész világod körülötte forogjon, és talán
meglátsz engem. Ezt abba kell hagynom. Most a családodnak
dolgozom. Az istállóépületben lakom. Kezdetben részben azért
jelentkeztem ebbe az iskolába, és nem máshová, mert valójában
azzal áltattam magam, hogy ezúttal végleg kikerült a képből. És
akkor megjelenik, karácsony napján, és kopogtat az ajtódon. Nem
mehetek el veled pár kötetlen randira, mintha nem lenne olyan nagy
ügy. Mintha nem lennék beléd szerelmes hatéves korunk óta. Mintha
amikor megint felbukkan valami új dallal a hajadról vagy a
mosolyodról, vagy arról, hogy ezúttal végre nem egy önző barom, és
te hozzámész, az nem tenne tönkre.
– Ennyi év után végre barátok lettünk, ami a legjobb dolog, ami
valaha történt velem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hinni
merjek abban, hogy ennél több is lehetne, hogy aztán megint vele
kelljen látnom téged, amint összehúzod magad, hogy beilleszkedj az
életébe, és próbálsz elég érdekesnek, szórakoztatónak és menőnek
lenni ahhoz, hogy ezúttal téged tegyen az első helyre. Belehalok,
hogy ezt mondom, amikor épp most árultad el, hogy nem utálod a
házasság gondolatát, de kérlek, ne kérd tőlem, hogy én legyek az,
akitől jobban érzed magad két Adam között.
Hátradőltem a padon, teljesen megdöbbenve. Lehetetlen volt
mindezt feldolgozni, amikor a fejem forgott, a szívem pedig a
mellkasomban galoppozott.
Még több mély lélegzetet vettem.
– Sokáig szerelmes voltam Adambe. Legalábbis szerettem azt,
amilyennek látott engem. Gyönyörűnek. Értékesnek. Nem pedig a
család fekete bárányának. De egy ideje már, valószínűleg sokkal
régebben, mint gondoltam volna, csak annak az emlékét szerettem,
hogy milyenek voltunk régen. Az álmot, hogy milyenek lehetnénk.
És, különösen az elmúlt hetekben, rájöttem, hogy egyik sem volt
olyan nagyszerű. Igazad van abban, hogy kisebbé tettem magam,
hogy ő be tudjon illeszteni az életébe, és eközben sosem éreztem
magam elégnek. És akkor felbukkansz, és… és elhiteted velem,
hogy az éppen elég, aki vagyok.
– Önmagam lehetek, anélkül, hogy valaha is félnem vagy
szégyellnem kellene azt, amit látsz belőlem. És azt akarom, hogy
teljesen és tökéletesen önmagad légy velem. Az az önmagad, aki
szereti a rendet, az együttérzést és a praktikus nadrágokat, és aki a
robotmaszk mögé bújik, mert megtanultad, hogy az emberek túl
gyakran nem értenek meg, és ezért inkább ne is próbálják.
– Én meg akarlak érteni, Henry. Mert minél többet látok belőled,
annál jobban beléd szeretek. Te vagy a legjobb ember, akit valaha
ismertem.
– Adam soha nem ért a nyomodba. És még ha így is lenne, nem ő
az a férfi, aki nekem kell. Minden másodpercben, amikor vele
voltam, csak rád tudtam gondolni. Hogy őszinte legyek, minden
másodpercben, amikor nem vagyok vele, akkor is csak rád tudok
gondolni.
Kinyújtottam a kezem, és a keze után tapogatóztam.
– Szó szerint csak ültem ott a családom előtt, és tartózkodtam.
Túlságosan is szupertudós zseni vagy ahhoz, hogy ne tudd
összerakni, mennyire komolyan gondolom.
– Oké. – Felém fordult, és ő is megszorította a kezemet. – A
beszéd nagyon szép volt, de igazad van, nem tagadhatom le a
szavazás jelentőségét.
– Szóval, meggyőztelek arról, hogy érdemes próbát tennünk?
Addig izgett-mozgott a padon, amíg a combja az enyémnek nem
ütközött. A kerti lámpák fényében megpillantottam azt a bizonyos
térdnadrágot, és elektromos szikrák kezdtek pattogni körülöttem.
– Meggyőztél arról, hogy jó ötlet lenne egy újbóli szavazás.
– Rendben. Igennel vagy nemmel szavazol arról, hogy az
Armstrong család jövőbeli tagjai részt vehetnek-e a Legendás
Szilveszteri Játékokon, a Melyik Armstrong vagyok? fordulójában?
– Igen. – Henry közelebb hajolt, olyan közel, hogy éreztem a
leheletének melegét az arcomon, miközben beszélt. Minden erőmre
szükségem volt, hogy ne vessem rá magam. – De én nem erre a
szavazásra gondoltam.
– Lehet, hogy emlékeztetned kell a másikra – suttogtam, alig pár
milliméterre csökkentve a köztünk lévő távolságot.
– Hiszem-e én, Henry Fairfax, hogy egy napon én is tagja leszek
ennek a furcsa, csodálatos családnak? – Szünetet tartott. Nyelt.
Felemelte az egyik kezét, és gyengéden megsimogatta az arcomat.
– Azáltal, hogy feleségül veszlek? Minden erőmből remélem.
– Én is remélem – kezdtem mondani, de mielőtt befejezhettem
volna, a szája az enyémet súrolta. Egy rövid másodpercig ott
lebegett, majd amikor viszonoztam a csókot, átölelt, és egy boldog
pillanatig olyan szenvedéllyel és gyengédséggel fejeztük ki mindazt,
ami a szívünket betöltötte, amit a szavaink oly ügyetlenül próbáltak
kifejezni, amire egész életemben vártam.
– Szeretlek – lehelte az arcomra.
– Én is szeretlek – sóhajtottam a nyakába, még mindig
csodálkozva, hogy itt vagyok, a Coach House kertjében, és
megcsókolom Henryt.
 Boldogan maradtam volna ott, és csókolóztam volna tovább,
csakhogy egyikünkön sem volt kabát, és az új év első pelyhei
szállingózni kezdtek a fenyőágak között.
– Havazik. – Pislogtam, mert épp egy nagyobb hópehely landolt a
szempillámon.
– Figyelmeztethettél volna. – Óvatosan lesöpört egy újabbat az
arcomról.
– Megtettem, hat óra huszonöt perckor. Ezek szerint nem nézted?
– Bea, minden előrejelzést megnéztem, amit valaha elmondtál.
Némelyiket többször is, mint amennyiszer beismerném.
– Tehát figyelmeztettelek.
– Valószínűleg túlságosan elkápráztattál ahhoz, hogy arra
koncentráljak, amit mondtál. Azt is említetted, hogy fagyni fog? –
tette hozzá, miközben erőteljesen remegni kezdett.
– Nem, még néhány fok hiányzik hozzá.
– Bármennyi is hiányzik, azt hiszem, ideje bemenni. – Ekkor
lehajtotta a fejét, és újra megcsókolt. – Vagy talán kibírom még
néhány…
Tudtam, hogy a hátsó ajtót kinyitották, mert két forró, boldog kutya
ugrott felém, és az ölembe süllyesztették a mancsukat. A következő
árulkodó jel anyám hangja volt, mely átharsogott a sötétségen,
magas sziluettjét a konyhai lámpa rajzolta ki.
– Henry, odakint vagy? A szüleid telefonálnak. Próbálták a
mobilodat, de nem vetted fel.
Henry türelmetlenül felsóhajtott, de éreztem, hogy a teste
mozdulni készül.
– Mondtam nekik, hogy jól vagy, csak Beatrice-szel csókolózol a
kertben, de azért gyorsan boldog új évet akartak kívánni, feltéve, ha
el tudsz szakadni.
Felállt, és magával húzott.
– Nélküled nem akarok szembenézni velük.
– Nélkülem már semmivel sem kell szembenézned, ami engem
illet – válaszoltam, szinte önkívületben a boldogságtól, miközben a
karomat az övébe fűztem.
– Köszönöm, Cora – motyogta, amikor a hátsó ajtóhoz értünk,
ahol már ott volt mindkét szülőm, Joy nagyi, valamint Jed és Mia is,
görögdinnyeszelet méretű vigyorral.
 – Ó, fúúúú! – mondta anya, és túlságosan izgatottan csapkodott a
kezével. – Akár anyának is szólíthatnál.
– Boldog új évet, hugi – mondta Jed, és könyökével meglökött,
amikor bepréseltem magam mellette a konyhába.
– Inkább boldog új életet – jelentette ki Joy nagyi, és megpaskolta
jéghideg arcomat.
– Boldog régi életet, azt hiszem – feleltem. – Csak néhány
extrával.
– Most, hogy végre bebizonyítottad, hogy anyának és apának volt
igaza, megtudhatjuk, ki nyerte a Játékokat?
Így hát Armstrongék a nappaliba bekuckózva, forró csokoládéval
és mályvacukorral, meleg tűzzel és egy heves vitával köszöntötték
az új évet, amelynek eredményeképpen apa döntetlent hirdetett.
Családi otthonom szívében ültem, nekidőlve a férfinak, akit
szerettem, akiről most már tudtam, hogy szeret engem, Joy nagyim
rázendített az Auld Lang Syne­re, szüleim aggodalomtól mély ráncait
nevetőráncok váltották fel. Annak tudatában, hogy a Charis House
biztonságban van, egyet kellett értenem azzal, hogy arra az egy,
édes éjszakára mindannyian nyertesek voltunk.
Az előrejelzésem a jövőre? Látványosnak ígérkezett.
 A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:

Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László

A kiadás alapja:
Beth Moran: Let it Snow
First published in 2022 by Boldwood Books Ltd.
London, United Kingdom

Fordította
Vágó Nándor

Szerkesztette
Bartók Flóra

Epub: ISBN 978-963-636-200-3

Mobi: ISBN 978-963-636-201-0

© Beth Moran 2022

© Kossuth Kiadó 2023
© Hungarian translation Vágó Nándor 2023
Cover design © Debbie Clement / Debbie Clement Design
Borítókép © Shutterstock

Minden jog fenntartva.

www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com
{1}
A Swinging Sixties a fiatalok kulturális forradalma volt, amely az 1960-as évek
közepétől zajlott az Egyesült Királyságban.