Bogdán István

Őfelsége magánnyomozója
Krimimese
1.
"Hol volt, hol nem volt, volt egyszer…”

Akkor, amikor akarom. Mivel mese. Tehát volt, van és lehet… Hol volt, hol nem volt, volt egyszer
valahol. De nem valakinek, hanem mindenkinek. Mindazoknak, akik a mindenkori mindennapok
pofozkodó sokadalmát, hercehurcáit egy kis időre el akarják felejteni. Elfelejteni a bukások sorozatát,
és egyszer végre győzedelmeskedni. Mert a mese hősének mindig győzedelmeskednie kell, nincs
mese. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer…
Ölembe ejtettem a mesekönyvet, és kinéztem az ablakon.
A ragyogó nyári napsugár, mint rakoncátlan kölyök ugrált a háztetőkön. Ablakom Ludócia
fővárosának, Monteludónak egyik legszebb részére nyílt. Nagyjából az óváros tárult elém a maga
meghökkentő tetőkiképzéseivel, zegzugos utcáival. Közülük nem egy felmászott a hegyre is, amelynek
tetején ott trónolt a vár.
Disznó szerencsém volt akkor, amikor ezt az irodámul is szolgáló lakást megkaptam. A kilátás
minden pénzt megért, még ha más pénzre nem lesz is kilátásom. Az utóbbi két hétben ugyanis semmi
munkám nem volt.
Postámra néztem. Ott szerénykedett az íróasztalom tetején. Még nem nyúltam hozzá. Hadd éljen
tovább a remény. De most végzek vele.
Helyére tettem a mesekönyvet, aztán erős lelkű férfihoz méltó határozottsággal az íróasztalomhoz
ültem.
A kis levélhalom kajánkodott velem. Hagytam. Élvezze csak. Más öröme úgysem lehet.
Nekem sem lett sok. Már az utolsó előtti levelet dobtam a papírkosárba.
Az utolsó még az asztalon volt. Valaha jobb napokat látott, finom borítékja volt, merített papírból.
A címzést vastag hegyű tollal, nyomtatott betűkkel írták. Kétségtelenül nekem szólt.
Latolgattam a súlyát. Tartalmasnak ítéltem. Megpróbáltam a ragasztásnál felnyitni, de nem sikerült.
Ollóval kellett felvágnom.
Egy másik boríték volt benne. Az előbbinél valamivel kisebb, de hasonló minőségű és tisztább. Ezt
is nekem címezték, de már folyóírással. – Ha ebben egy újabb boríték van, bontatlanul eldobom.
Levél volt benne. Merített papíron, vastag hegyű tollal írva.
Így szólt:

"Tisztelt Filamér, Információs szolgálat Úr!

Eddig még nem írtam magam kezével levelet. Csak aláírtam. A nevemet. Most kell. Majd
megtudja, miért. Szóban. A papírnak is lehet szeme, ha a falnak füle. Pedig az itt van. Tudom.
Hirdetését olvastam az újságban. Ezért írok. Amint olvassa, keressen fel. Hogy beszélhessünk.
Nagyon fontos. Nekem. Feltétlenül jöjjön.
Nehéz lesz. De azt hirdette, nem akadály. Én elhiszem.
 Jó lenne, ha véletlenül jönne. Úgy lehetne, hogy amikor sétálok. Ahol szoktam. Tudja. Ezt
mindenki tudja.
Tehát várom. De csak maga jöjjön. Kerülni kell a feltűnést. Jó okom van rá. Meg egyébként sem
szeretem.
De azt nagyon szeretném, hogy beszélhessünk. Számítok a megjelenésére. Formaságok nélkül,
de minden körülmények között.
Égesse ezt el.
Én, a király
XII. Kajetán

Kezemben a levéllel az ablakhoz mentem. Néztem a várat, a királyi palotát. Ablakai fintorogtak
felém. Én vissza. De nem lettem okosabb.
Az íróasztalhoz sétáltam. Gondolkoztam, rögzítsem-e a levelet saját gyorsírásommal? Nem tettem.
A hamutartóban elégettem, két borítékjával együtt. Pernyéjét az ablaknál apránként szétfújtam a
levegőbe. Ezzel megfosztottam az utókort egy nem mindennapi dokumentumtól, esetleges utódomat
pedig egy jelentős értéktől. A megbízás azonban megmaradt, és úgy döntöttem, hogy elfogadom.
Ennyit megtehet az ember egy királyért.
A vár térképe, látcsövem, hely– és tényismeretem segítségével kidolgoztam megjelenésem vázlatos
tervét. Csak az a véletlen makrancoskodott.
Vacsora után a nyitott ablakhoz ültem. Cigarettázva néztem a várhegy lámpafényeit. Szép látvány
volt. Ragyogó kilátás. Számtalan aranykorong kacsingatott rám. És én álltam a szemezést.
De az a fránya véletlen megjelenés nem oldódott meg. Pedig nagyapám azt mondta, hogy evés után,
cigarettázás közben támadnak az ember legjobb gondolatai. De úgy látszik, én nem hasonlítok a
nagyapámra.
Azt viszont tapasztaltam, hogy ilyenkor aludni kell egyet, és akkor legkésőbb reggelre kész van a
megoldás. Amíg ön alszik, az agya dolgozik. A tudat alatt. Ott sokkal okosabb az ember.
Megfogadtam hát a tanácsomat, és eltettem magamat másnapra. De sehogy sem sikerült elaludnom.
Számlálgattam a báránykákat, ám húsznál sosem jutottam tovább, mindig elvétettem.
Nem hagyott nyugodni az a kérdés, vajon mit akarhat tőlem XII. Kajetán? Miféle ügy lehet az,
amiben én, a csóró magánnyomozó segítségére lehetek a királynak? És miért ez a titokzatoskodás?
Valami bűzlik Ludóciában, és nagyon politikaszaga van. Azt pedig nem viseli el az orrom. Sosem
ütöttem bele. Nem az én szakmám. Persze, lehet magánügy is. De mégsem. XII. Kajetán már nem az a
virgonc ifjú, akinek nőügyei akadnak. Valami más lesz. Hiszen a királynak is lehetnek titkai,
amelyeket nem bízna a környezetére. De egy magánnyomozó az más. Azt azért fizetik, hogy amit
megtud, arról ne tudjon.
Mi baja lehet XII. Kajetánnak? Mert hogy valami baja van, abban biztos voltam.
Kimásztam az ágyból, és az ablakba könyököltem. A vár már elsötétedett. Vajon alszik-e már a
király? Vagy őt is kerülgeti az álom, hogy megkaptam-e már a levelét?
Visszafeküdtem az ágyba. Gondolkodtam. Csak most jutott eszembe az a sok kósza hír… Persze!
Nem zörög a haraszt, ha nincs levél. Nem tréfa az, gyermek. És a király nem gyermek, hanem öreg.
Aki segítséget kér. Meg kell kapnia. Még akkor is…
Ha igaz az, amit beszélnek… Márpedig, ha most visszagondolok arra, amire nem figyeltem oda…
Valami nincs rendjén XII. Kajetán körül. Hisz az utóbbi időben bejutni is lehetetlen hozzá. Csak nem
bolondult meg? Akkor is elmegyek.
De hogy fogok mintegy "véletlenül" megjelenni?!…
A felkiáltójelet azonban már nem gondolhattam ki, mert elaludtam.
2.
A várkert délelőtt tíz órakor a megszokott látványban részesítette a szemlélőket. Engem is. Ott
álltam hanyagul nekidőlve az egyik platánfának. Mindig szerettem a platánfákat.
Csak a zene zavart. A csinnadratta. Mindig utáltam. Pedig ez a szertartáshoz tartozott. El kellett
viselnem, mert a szertartásra jöttem. A király kedd délelőtti sétájára.
Ez lett volna ugyanis az egyik alkalom, amikor a nép találkozhatott királyával. Az utóbbi időben
azonban ez a találkozás csak annyiból állt, hogy láthatták egymást. Közel jutni senkinek sem sikerült.
Most azonban sikerülnie kell. A király vár engem. Én meg vártam az alkalmat a véletlen
megjelenésre. Amit persze gondosan előkészítettem.
A menet éppen előttem vonult el, amikor a király lábánál valami felrobbant. Kísérői szétrebbentek.
Én meg oda.
Páros lábbal a robbanás helyére ugrottam. Félrerántottam a királyt, s közben fülébe súgtam a
nevemet.
Felcsillant a szeme, és belém karolva sietni kezdett a palota felé.
A kísérők loholtak utánunk, le akartak kapcsolni. De a király a karomba csimpaszkodott. A
megmentője vagyok, mondta, és meg akar jutalmazni. Hiába magyarázták neki, hogy a robbanást csak
egy játék akna okozta, amit a gyermekek felejthettek ott, XII. Kajetán nem engedett. Vitt magával a
palotába.
Ott bent is volt egy kis hajcihő, de a király akkorát ordított, és olyan fenyegetően rázta meg szép
fehér szakállát, hogy valamennyien megdermedtek. Látszott rajtuk a megdöbbenés. És elég volt egy
királyi intés, máris távoztak. Ahogyan az meg van írva. Az arcukra merevedett megrökönyödést
azonban rögvest felváltotta a düh. Ettől viszont én rökönyödtem meg. A király pedig, el nem eresztve
a karomat, magával vonszolt a magánlakosztályába.
Folyosók, lépcsők, termek tömkelegén haladtunk át. Mindenütt testőrök. Feszes vigyázzba
pattantak, ahogy elhaladtunk előttük. Néhány udvaronc is akadt utunkba. Mély meghajlással, sietve
távoztak.
Minden tekintet arról árulkodott, hogy bevonulásunk rendkívüli eseménynek számít. De a király ezt
nem vette észre. Ahogy csak rövid lábai engedték, sietett tovább.
Alig tudtam megjegyezni, merre járunk. És ez idegesített. Be csak be, de ki?
Végre aztán az utolsó ajtó is becsukódott mögöttünk, és megállapodtunk egy közepes nagyságú
teremben.
Három kijárata volt. Az egyik oldalon végig ablakok. A falakon körben könyvek, itt-ott szekrények
és egy nagy kandalló. Több asztal, kényelmes székek, és sok cucc szanaszét. Nem volt valami nagy
rend, az biztos. A király mindjárt az egyik ablakmélyedésbe vezetett, ahol két szék unatkozott. Az
egyikre leroskadt, és intett, hogy kövessem példáját.
Hosszasan fújtatott, míg szóhoz jutott. Fülemhez hajolva suttogta:
– Ezt ügyesen csinálta, Filamér!
 – De felséged is ügyesen vette a lapot – suttogtam én is akaratlanul.
– Vettem, mit? Hogy?… Aha. Vártam rá. Őszintén szólva, már tegnap.
– Tegnap? Hisz tegnap kaptam meg a levelét!
– Csak? Pedig már egy hete elküldtem!
– Nyilván a posta…
– Nem ott van a hiba… Hiszen gondolhattam volna. Mert hát, tudja, kerülő utat választottam, hiszen
azt akartam, hogy meg is kapja azt a levelet.
– Értem.
– Dehogy érti! Majd ha elmondom az egészet… De azért büszke vagyok magamra, hogy ezt a sok
pökhendi fickót…
– Átverte, felség – segítettem ki, de ő értetlenül nézett rám.
– Becsapta őket – magyaráztam.
– Ez az!… Hogyan is mondta?
– Átverte.
– Nagyon jó! Átvertem őket. Remek. Bárcsak megverhetném vagy inkább kiverhetném innen ezt az
egész bandát!… Ehhez kell a segítsége, Filamér.
– Becsületes verekedésben benne vagyok, fenség, de azért talán részletezné az ügyet.
– Persze, persze… De hol is kezdjem? – simogatta szép szakállát.
– Az elején. Általában úgy szokták. De ha ez nehéz, visszafelé is mehetünk.
– Hát az úgy volt, hogy… – tekintete az ablakon át a végtelenbe suhant. Míg gondolkozott,
megnéztem magamnak őfelségét, XII. Kajetánt.
Egy picurkát sem volt királyi. Törődött kis öregember ült előttem. Érzékenységről árulkodó,
mélybarna szemét kiemelte dús, fehér haja és szép ősz szakálla. A homloka határozottan fenséges
volt. De ha agyonütnek, sem tudom megmondani, miért. Szemei sarkában számtalan apró ránc,
szájának íve humorérzékre vallott. Az orra végképp nem volt királyi. Egyenes, kicsi, kissé húsos, mint
az enyém. Két térdén nyugvó kezére ugrott pillantásom. Meglepődtem. Izmos, kidolgozott,
szerszámnyéltől kérges keze volt.
De amikor a zsebébe nyúlt, és elővett egy pakli cigarettát, még jobban meglepődtem. A legolcsóbb
fajtát szívta, ugyanazt, amit én, csak szipkából.
Tüzet adtam.
Csendben, kellemesen pöfékeltünk. Aztán hirtelen hozzám hajolt.
– Annyi mindent el kell mondanom, hogy tényleg nem tudom, hol kezdjem – suttogta.
– Tökéletesen mi… – nem tudtam folytatni, mert számra tette kezét.
– Pszt! – intett. – Csendesen!
– De miért?
– Mert füle van a falnak. Megírtam… Csak itt lehet beszélni, és csak suttogva, hogy meg ne hallják.
– A fal fülei?
– Igen.
– Hát majd megnézzük ezeket a füleket!
Felálltam. Vissza akart húzni, de nem engedtem. – Bízza rám, fenség. Ismerem én az ilyen füleket.
 Jó tíz percembe került, amíg megtaláltam a négy mikrofont, őfelsége igen meglepődött, de amikor
elmagyaráztam, miről van szó, érdeklődve figyelte tevékenységemet.
Vattát és zsebkendőket kértem tőle, és mindegyik mikrofonra csinos kalapot szerkesztettem belőlük.
Illetve csak kettőre én, kettőre őfelsége. Elvégre meg kell tanulnia. Közben megkérdezte, miért nem
rontjuk el inkább. Egyszerűbb. Megmagyaráztam. Kezelési utasítást is adtam. Jó játéknak találta.
Megvizsgáltam a drótok útját is. Megérte a fáradságot: felfedeztük az ötödik mikrofont. Az is
megkapta a kalapját. Aztán visszamentünk az ablakmélyedésbe. Biztos, ami biztos.
– És most jó lenne, ha elkezdené, felség. Ne maradjak túl sokáig. Feltűnő lenne. És ezt kerülnünk
kell. Most már én is azt mondom.
– Tökéletesen igaza van. Nos – tekintetének komolysága meglepett –, évek óta maga az első ember,
akivel tanú nélkül, szabadon beszélhetek. Mert remélem, szabadon beszélhetek?…
– Felséged a megbízóm. Felséged titka az én titkom. Nemcsak hivatásom, saját etikám is kötelez.
Csak felséged beleegyezésével mondhatom meg másnak azt, amit az ügy során megtudok.
– De ha kényszerítik, mert… mert erre is sor kerülhet.
– Akkor – pillanatra megdöbbentem, de kérő két szeme már mondatta is velem a választ –, akkor a
titkát velem temetik.
– Hiszek magának!
Kezet szorítottunk. Amit sejtettem, bebizonyosodott. Egész pályám legnehezebb feladatát vállaltam
el.
– A legnagyobb baj az… – simogatta meg szép fehér szakállát –, hogy… Tudja, én már
gondolkodtam ezen, és… Egyelőre senki sem tudhatja meg, hogy az én megbízásomra jár el.
Mert éppen erről van szó. Arról, hogy én, a király, tulajdonképpen nem is vagyok király. Ami
Ludóciában történik, az az én nevemben, de tudtomon kívül történik. Én… fogoly vagyok. A
külvilágtól tökéletesen elzárva élek… Rájöttem, hogy még az újságot is külön nyomtatják számomra.
Koholt híreket közölnek velem!
Filamér, mindenki hazudik nekem!…
Suttogó hangját nem a szomorúság remegtette meg, hanem a düh. Ökölbe szorult kezén kifehéredtek
a bütykök.
Tekintetem körbeszaladt a termen, és egészen mást látott, mint amikor bejöttem. És másnak láttam
XII. Kajetánt is.
– Ezt értem, felség. De mi lesz az én feladatom?
– Leleplezni ezt a… az egész összeesküvést!… Az egész bandát!… Ezek gengszterek, egytől,
egyig!…
– Felség! Én nem vagyok napos csirke, de… – szeme szikrázott a dühtől. Én is begurultam. – De
igaza van! Értem a feladatot. Vállalom. Felszámoljuk ezt a bűnszövetkezetet!
– Köszönöm, köszönöm! – veregette meg a vállamat.
– Persze… – harci kedvem realitásba váltott. – Nos, néhány kérdést még tisztáznunk kell. Ki a
főnök?
– Ha én azt tudnám!
– Senkire sem gyanakszik?
 – Mindenkire. De nem olyan egyszerű ez, kedves barátom… Várjon, megpróbálom megmagyarázni
a helyzetet… Itt vagyok én, a király, egy… Ejnye! Valahol megütötte a fülemet, mi is vagyok én ?…
Egy… egy… – felséges homloka ráncba szaladt a koncentrálástól. Megsajnáltam.
– Ha megengedi, felség, – megmondom én, mit mondtak.
– Mondja csak, mondja csak! – biztogatott.
– Egy vén szivar.
– Ez az! – csillant fel a szeme. – Pompás fickó maga, Filamér! Nos, itt vagyok én, egy vén szivar.
A fiam…
– Tudom. Meghalt.
XII. Kajetán nagyot sóhajtott. Kétes tisztaságú zsebkendőjével megtörölte a szeme sarkát.
– Meg. Sajnos… ő tehát nincs. Viszont itt van az unokám… Nyolc… kilenc… Gondolom,
kilencéves… Szóval, most ő a trónörökös.
Ő lesz majd XIII. Kajetán. Tizenharmadik!… Képzelje, ez a szerencsétlen szám!
– Ezen könnyű segíteni, felség.
– Úgy, hogy ne legyen, mi? Éppen…
Szavába vágtam:
– Nem így gondoltam.
– Márpedig tizenkettő után tizenhárom a következő szám.
– Éppen ez az, felség… Úgy tudom, kedves fia szintén Kajetán volt?
– Igen. – Két sóhaj szaladt ki egyszerre a száján.
– Hát akkor ő volt a tizenharmadik.
– Hoogy?!… De még nem volt!
– De lett volna. És lesz. Emlékének azzal adózik felség, hogy tiszteletbeli királynak nyilvánítja
majd, XIII. Kajetán néven.
– Kitűnő gondolat! – csapott a térdére. – Pompás fickó maga, Filamér! – a változatosság kedvéért
az én térdemre csapott. – Köszönöm. Remek tanács! Köszönöm.
– Szóra sem érdemes.
– És így akkor az unokám XIV. Kajetán lesz!… Lenne, mert hát… Éppen erről van szó.
– Értem, felség. A bűnszövetkezet feje akárki lehet, aki régenskedni akar a trónörökös mellett.
Rám bámult.
– Ezt így… egyszerűen kitalálta?!
– Foglalkozásom. De nem volt nehéz. Most már csak azt kell tudni, hogy kik a régensség hivatalos,
titkos és önjelöltjei… Van már hivatalos jelölt?
– Még nincs. Legalábbis tudtommal. De ez nem jelent semmit.
– Értem. Tehát ezt is nekem kell megállapítanom.
– Maga mondta – biccentett komolyan.
– Több kérdésem egyelőre nincs. Ellenben arra kérem, készítsen jegyzéket azokról, akik egyáltalán
számításba jöhetnek e tisztségre. Elvégre a családi és egyéb viszonyokat felséged ismeri.
– Aha!… Megpróbálom.
– Szükségem van továbbá az egész palota tervrajzára.
 – Tervrajz?… Az már kemény dió.
– Miért?
– Maga nem ismeri ezeket. A legkevesebb az, hogy megkérdezik, minek az nekem.
– Na és? Azt mondja, hogy építkezni akar.
– Aha!…
– Aztán szükségem van… Megmondom őszintén, felség, anyagilag igen rosszul állok. Nem
előlegezhetem a költségeket… Pénzre van szükségem.
XII. Kajetán elkomorodott.
– Ne gondolja felség, hogy anyagias vagyok, de a munka, amire vállalkozom…
Legyintett.
– Nem erről van szó. Ez természetes, most már látom… de… – felkapta fejét, és a szemembe
nézett. – Adja becsületszavát, hogy amit most mondok, soha senkinek nem árulja el!
– Ígérem, felség, becsületszavamra!
– Köszönöm… Szóval… nekem sincs pénzem. Bármire van szükségem, a minisztereimtől kell
kérnem.
– Hát ennyire vagyunk?!
– Ennyire. És pénzt akkor sem adnak a kezembe. Mindent a pénzügyminiszter intéz.
– Ez nagy baj.
Láttam rajta, hogy nagyon bántja. Zavartan turkált köntöse zsebében, de csak a pakli cigarettát és a
szipkát találta ott. Nagyon sajnáltam, de magamat még jobban. Tartalék tőkémhez nem nyúlok. Még a
király kedvéért sem!… És mi lesz a honoráriummal? Mintha csak kitalálta volna.
– Nem gondoltam rá, hogy előleg is kell. A tiszteletdíját viszont minden további nélkül ki tudom
majd fizetni, ha megoldotta a feladatát. De most még… Megvan! Várjon csak!…
Felugrott a székről. Az egyik szekrényhez szaladt. Fiókot fiók után rángatott ki. Persze hogy a
legutolsóban találta meg azt, amit keresett. Egy dobozt. Lelkendezve hozta.
– Itt van! – ütögette a tetejét. – Ha én… mi is?… Aha! Vén szivar vagyok is, azért az eszem még
nem vén. – Nyitni próbálta. – Hm! Bezártam. Persze… De hol a kulcs?… Úgy látszik, az eszem is
vén… Most aztán van is, nincs is… Nem tudom kinyitni… – indulatosan felemelte, hogy a földhöz
vágja. Kivettem a kezéből.
– Kár lenne érte, és nem használna. Én talán ki tudom nyitni.
Kíváncsian nézte, ahogyan speciálkulcsaimmal mesterkedtem. Nem vallottam szégyent!
– Ügyes! – bólintott örömmel, amikor átnyújtottam a dobozt. Felcsapta a tetejét. Majdnem üres
volt, csak egy kulcs hevert a fenekén.
– A kulcs! – csapott a homlokára. – Ez a kulcsos doboz! A pénz a másikban van!
Visszarohant a szekrényhez. A harmadik fiókból kikapott egy dobozt. A kulcs nyitotta.
– Tessék! – intett őfelsége. – Remélem elég lesz. – Mosolyra szaladt a szája. – Erről a pénzről
ezek nem tudnak. Én viszont azt nem tudom, hogy mennyi.
– Már számolom, felség.
– Ne számolja. Vigye az egészet.
– Akkor is meg kell számolnom. Elszámolni csak úgy tudok róla.
 Kiállítottam a nyugtát. Beletettem a dobozba, aztán az egészet bezártam, és a kulcsot átnyújtottam
őfelségének.
– Úgy tessék eltenni, hogy én is tudjam a helyét. Majd elszámolásnál visszakapom a nyugtát.
Őfelsége átvett a kulcsot. Kinyitotta a dobozt. Kivette a nyugtát. Elolvasta, aztán apró darabokra
tépte. Üres hamutálat keresett, abban elégette.
– Kapcsolatunknak nem maradhat nyoma.
– És mit csinál a pernyével?
– A kandalló huzata kiviszi.
Ki is vitte.
– Telefonját nyilván lehallgatják?
– Természetesen.
– Akkor csak személyesen tudok… De milyen ürüggyel jöjjek?
Megvakarta a fejét.
– Pedig a palota tervrajzára sürgősen szükségem van. Holnap meg kell kapnom.
– De az nagy csomag lesz, feltűnő…
– Nem akarom elvinni. Lefotografálom.
– Aha!… Ügyes, okos.
– De azért annyira nem, hogy tudjam, milyen ürüggyel jövök holnap.
Fel-alá sétáltunk. Törtük a fejünket. Körbejártuk a termet. Csak fél szemmel figyeltem a
tereptárgyakat. De az egyiknél mégis lehorgonyoztam. Nagy, egyforma bőrkötésű fóliánsok állítottak
meg. Közelebb léptem. A gerincnyomat nem igazított el. Megkérdeztem:
– Milyen könyvek ezek?
– Ó! – őfelsége szeme felvillant, mint egy reflektor. – Ez az én üvegcímke-gyűjteményem. –
Szeretettel veregette meg az egyik kötetet.
– Ragyogó!
– Azt elhiszem. Nincs is ilyen több az országban. Még külföldön sem igen.
– Ez nem fontos. Az a lényeg, hogy megvan az ürügy. Amiért jövök.
– Nem értem.
– Hát a címke…
– Maga is gyűjt? – az öröm kikandikált a szeméből.
– Eddig még nem, de ma kezdem. És holnap máris jövök – cserélni!
– Hoogy?… Aha!… Tényleg ragyogó! – őfelsége akkorát csapott a vállamra, hogy egy kovácsnak
becsületére vált volna. – Pompás fickó maga, Filamér!
– Öhöm! Hát akkor mehetnék is, ha az ittlétem okát odakint dokumentálni tudnám.
– Rébuszokban beszél. Nem szeretem fejteni.
– Ej, felség! Hát miért jöttem, illetve hozott ide felség?
– Hogy megbeszéljük…
– Eh!… Azért, hogy mint megmentőjét, megjutalmazzon.
– Az ám!… Mégis vén szivar vagyok… De mit is adjak?
– Valami nem irigyelhetőt.
 Zavartan turkált szép fehér szakállában. Segítettem hát neki.
– Van egy tippem felség.
– Halljam!
– Bizonyára vannak az üvegcímkéből duplumai…
Felhördült, mint a szíven szúrt ló.
– Mi?! Címkét?! – tágra nyíló szemében döbbenet tükröződött.
– Felség, egy gyűjtőtárs különb jutalmat el sem képzelhet.
– De maga nem gyűjt! – förmedt rám.
Öt nehéz percembe került, amíg megértettem vele, miről van szó. De azt már sehogy sem akarta
felfogni, hogy nemcsak most kell ajándékkötetet adnia, hanem még egy csomó címkére van szükségem,
hogy létre jöhessen köztünk a cserekapcsolat. Meg kellett ígérnem, hogy amint vége az ügynek,
azonnal visszaadom valamennyi címkéjét. Csak így egyezett bele.
A címkék egy részét borítékba tettem, és a zsebeimbe dugtam el. A többinek egy kisebb albumot
választottam.
– Most már tényleg mehetek, felség… ha kieresztenek.
– Kikísérem.
– Feltűnő lenne.
– Akkor majd a szolgálattevő kamarás.
– Helyes… És jó lenne, ha a jelenlétében búcsúznánk, közben felséged megjegyezné, hogy holnap
vár azzal a címkével.
– Aha! – bólintott buzgón.
– És holnapra a jegyzéknek és a terveknek itt kellene ám lenniök!
– Megpróbálom… De mielőtt hívom a kamarást… – kezet nyújtott.
Szótlanul kezeltünk. Aztán őfelsége megnyomott egy csengőt, és megjelent a kamarás. Meghajolt.
– Parancsol, felség?
Őfelsége meglepődve nézett rá.
– Ma nem maga van szolgálatban!… – íróasztalához sietett, felkapta naptárát – …hanem Asztrid!
– Igen, felség, de sürgős családi ügyben el kellett távoznia.
– Úgy?… – jegyzett a naptárba. – Értem… Nos, legyen szíves kikísérni az urat a palota főkapujáig.
– Már bezárták a főkaput, felség.
– Akkor majd kinyitják! – szép fehér szakálla harciasan meglendült. – Az úr a főkapun távozik!
Értette?!
– Igenis, felség. – Arcvonása fegyelmezett volt, de szeme leplezetlenül elárulta érzelmeit.
Most már nem csodálkoztam.
Őfelsége felém fordult.
– Még egyszer köszönet azért, amit miértünk tett.
Az albumot mellemhez emelve mélyen meghajoltam.
– Szolgálatára, felség.
Ismét meghajoltam, majd megindultam a kamarás után. Őfelsége kisvártatva utánam kiáltott.
– Aztán el ne felejtse holnap elhozni azt a címkét. És… ha lehet, hozzon csereanyagot is.
Megfordultam.
– Ahogyan parancsolja, felség.
3.
Amint kettesben maradtunk, a kamarás megkérdezte:
– Mit akart magától az öreg?
Körülnéztem.
– Kicsoda?
Türelmetlenül rándult meg a szája.
– Ne játssza meg a bazári majmot!
Aha, már kezdődik is. Ám legyen. Nem válaszoltam. A kamarás hirtelen megállt.
– Nem hallotta, mit kérdeztem?
– Természetesen hallottam.
– Hát akkor?! – intett kamarási gesztussal. Nem cukkoltam tovább.
– Nem tudom, kiről beszél.
– Őfelségéről. – Amennyi gúny hangsúlyába belefért, azt belepumpálta.
– Nocsak, nem gondoltam volna, hogy őt meri így nevezni… Nos, őfelsége megköszönte
szolgálataimat, és megjutalmazott. Azért hozott ide, bizonyára maga is tudja.
Megindultunk.
– Úgy! – mordult rám. – És mivel jutalmazta meg?
– Megmondhatom, nem titok. – Az orra alá dugtam az albumot. Rávillant a szeme.
– Az mi?
Megforgattam előtte.
– Láthatja. Ez sem titok.
– Ide figyeljen!… – állt meg hirtelen, de nyomban továbbindult. Arca a bemelegítőn már túl volt.
Vörösödött. De azért megkérdezte: – És mi van benne?
Szótlan mentünk néhány lépést.
– Találja ki. – Legszebb vigyorom kíséretében mondtam ezt, de nem értékelte. – Vagy maga nem
szereti a találós kérdéseket?
Elkapta a karomat, de rögtön el is engedte. Járása már korábban elárulta, de fogásán is éreztem a
gyakorlott dzsúdózót.
– Most nem vagyok olyan hangulatban – préselte ki a fogai közül.
– Akkor hát megmondom. – Másodosztályú vigyorommal hozzátettem. – Mert nekem ilyen jó
szívem van.
Arca már régen nem volt fegyelmezett, nem tudta dühét leplezni. Ez kellemesen érintett.
Meglengettem az albumot.
– Ebben rendkívüli érték van…
Ki akarta kapni a kezemből, de hamar észrevehette, hogy nem ő a jani. Az album helyett a
kezemmel találkozott. Csak a csuklóját fogtam meg, és ráadásul ballal, de megroggyant a térde.
– Egy jól nevelt kamarás őfelsége vendégének jelenlétében nem kapkod. – Elengedtem a csuklóját.
– Még a kíváncsi kamarás sem.
Szikrázott a szeme, de nem gyújtott.
– Nagy érték! – kezdtem újra. – Nem hittem, hogy valaha is hozzájutok.
Nem akartam, hogy a guta megüsse. Kinyitottam az albumot, és az orra elé tartottam.
Arcát filmezni kellett volna. Tanpéldája volt annak, hogyan lesz a cselekedni készülő gyűlöletből
fölényes megvetés. Osztályon felüli teljesítmény volt. Egy hivatásos színész is megirigyelhette volna.
– Üvegcímkék! – csucsorította a száját. – Talán bizony magának is ez a hobbija?
Már harsányan röhögött.
– Igen. De mi van ezen derülnivaló?
– Semmi. – Lapátnyi kezével könnyes szemét törölgette. – Semmi… Zsák a foltját. Ritka véletlen…
És mondja csak, ilyen sokáig nézegették, a vén… khm… őfelsége címkegyűjteményét?
– Hát mi mást! Talán bizony a kilátást?… Egyébként úgy látom, megfeledkezett őfelsége
parancsáról, amely szerint a főkapun kell kiengednie.
Röhögése gyakorlottan fékezett. Mondhatnám, egyből stoppolt, még a foga is megcsikordult bele.
Tisztán hallatszott, hogy az egyikben amalgám tömés van.
– Azt a!… Ah!… Úgy elcsodálkoztam, hogy… De talán már járt itt, hogy észrevette? – váltott át a
helyes irányba.
– Ó, nem. Most vagyok itt először. A helyismereti érzékem azonban kitűnő. Tudok tájékozódni.
Térben, időben, embereknél.
Nem fűzött hozzá megjegyzést. Sietve haladt előre. Rövidesen a főkapuhoz értünk. Nyitva volt.
Kiléptem a ragyogó napsütésbe, és az albummal integettem a kamarásnak. Nem intett vissza.
Felnéztem a palotára. Az egyik ablakban őfelségét pillantottam meg. Az az ablaksor tehát az ő
magánlakosztálya. Az ablakok előtt erkély húzódott. A palota mozgalmas homlokzatát befutó
repkényből úgy dudorodott előre, mint egy túl nagyra méretezett protézis.
Megfordultam. Kényelmesen átsétáltam a palotakerten, és az egyik padra leültem.
Az albumban lapozgattam, de a környezetet figyeltem. Két hapsit ki is szúrtam. Hadd szolgálják
meg a kenyerüket, jó tíz percig gyönyörködtem a címkékben.
Aztán felálltam, és fütyörészve a park szélén parkoló kocsimhoz baktattam.
Több kocsi állt mögöttem. Megnéztem mindeniket.
Beültem, és ismét lapozni kezdtem az albumot. Persze, nem arra figyeltem.
Aztán indítottam, és besodródtam a kocsiáradatba.
Néhány háztömb megkerülése után kiderült, hogy egy fekete Buick követ. No jó.
Kicsit furikáztunk.
Az első alkalmas helyen megálltam. Amikor kiszálltam, láttam, hogy az elhaladó Buickban az a két
hapsi ül, akiket már kiszúrtam magamnak.
A közeli trafikba mentem. Cigarettát, levélpapírt és borítékokat vettem.
Visszamentem a kocsimhoz. Hajtottam tovább. Egyszer álltam csak meg, hogy
élelmiszerkészletemet feltöltsem. Aztán hajtottam haza. Nem igyekeztem a Buickot lerázni. Előbb-
utóbb úgyis megtudják, hol lakom.
Az utcán hagytam a kocsit. Azután fölrohantam a lépcsőn. Amikor kinéztem az ablakon, még
megpillanthattam az egyik hapsit. Éppen kijött a kapuból, és visszaült a Buickba, amely azonnal
elsöpört.
Leraktam az élelmiszeres csomagot a konyhába. Visszamentem a szobába, és az albumot az
íróasztalomra tettem.
A gyomrom ugyancsak követelte a magáét. Hagytam követelőzni. Kiszedtem zsebeimből a
címkéket. Fajta szerint rendeztem, és a trafikban vásárolt borítékokba tettem. Azokat pedig a
páncélszekrényembe. Speciálrekeszébe meg a pénz egy részét.
Az őfelségétől kapott borítékokat a mellékhelyiségben megsemmisítettem. Kandalló nincs, mint
őfelségének. Nálam központi fűtés van.
Kimentem a konyhába, és jól megszolgált ebédemhez ültem. Dorbézoltam. Volt miből. És volt mit
behoznom. Evés közben jutott eszembe: nem kérdeztem meg őfelségétől, hogyan juttatta el a postára a
levelet? Nem mehetett az füttyre. A második üveg sört őfelsége egészségére ürítettem.
4.
Ablakomba könyökölve néztem az utcát. Csendes, rövid kis utca volt. Minden gépkocsit ismertem
benne. Csak a sarkon parkoló kombi volt idegen. Már sötétedett, a rendszámát nem láthattam. De nem
voltak kétségeim.
Ennek a lakásnak nemcsak a kilátása volt előnyös, a kijárata is. Ugyanis több volt. Mint a
rókalyuknak. Egyik természetesen az utcára. A másik a garázson keresztül a keresztutcára. A harmadik
a pincéből a szomszéd ház pincéjén át a hátsó utcára.
Ezt használtam, amikor ebéd után beszerzőkörútra indultam. Tökéletesen üzembiztos, osztályon
felüli eszközökre volt szükségem, amelyek révén őfelségével közvetlen kapcsolatot teremthetek. Meg
is szereztem őket. El is fáradtam. Régen gyalogoltam ennyit. De ez volt a biztonságosabb megoldás,
így mindenkor ellenőrizhettem, van-e árnyékom. De sehol sem volt. Szerencsére ezek a korszerű
berendezések igen kisméretűek, így aztán nem kellett a távgyaloglást súlyemeléssel és feltűnéssel
összekapcsolnom.
Pedig tudták, hogy nem vagyok otthon, mert jártak a lakásomban, így is gondoltam. Amikor
elmentem hazulról, a mágneses zárrögzítőt nem kapcsoltam be, csak a felvételezőt.
Kivettem belőle a fényképet. A két hapsim volt rajta. Értették a dolgukat, mert semmi nyomot nem
hagytak. Csak a fényképről tudtam meg, hogy itt jártak.
Körülnéztem az irodámban. Csak azt láthatták, amit megengedtem nekik. A laboromat nem.
Ahhoz a falrészhez mentem, amelyiken a bekeretezett működési engedélyem függött. A zsebemből
elővettem egy kis fémdobozt. Rátettem a falra, a keret alatt, közepétől egy arasznyira. Elsuttogtam a
varázsszót: Szezám nyílj ki! És a fal egy darabon ajtó módjára kitárult.
Beléptem a laboromba. Az ajtó becsukódott mögöttem. Bekapcsoltam a világítást. Fényárba borult
a kis, ablaktalan helyiség.
A munkaasztalon ott mosolygott beszerzőkörutam eredménye. Két URH, két mikrotévé több
vevőfejjel, a bemérő-, lehallgató-, és áthangolókészülék és még néhány hasznos technikai újdonság.
Az egész cuccot egy normál férfiöltöny zsebeibe el lehetett helyezni, és még fess is maradhatott az
ember. Igen ám, de ha valaki a zsebébe nyúl… Másként kell eljuttatnom őfelségéhez. Ez lesz tehát az
esti program.
Míg az eszközöket ellenőriztem, és a szükséges műszaki munkát a laboratóriumban elvégeztem,
megrostáltam magamban az útközben felszedett híreket.
Úgy látszik, Ludóciában nincs titok. Mindenki mindent tud. És mindent jobban. Az
információanyagban azonban rengeteg a jelző, kötőszó és indulatszó. Ami marad, abban a közös
csupán az a megállapítás, hogy valami van. De hogy pontosan mi, azt mindenki másként tudja.
De az biztos, őfelsége jól sejtette: fúrják. Abban is igaza volt, hogy talonba tették. Hermetikusan.
Eltalálta azt is, hogy a leendő régens a kulcsszereplő. Személyét illetőleg viszont… Kíváncsi vagyok,
egyezik-e majd a hallott névsor őfelsége listájával.
Megnéztem az órám. Még egy órám volt az indulásig.
 Átmentem az irodába. Az ajtó automatikusan becsukódott utánam. Okos szerkezet. Még véletlenül
sem hagyhatom nyitva.
Villanygyújtás előtt leeresztettem a redőnyöket. Készítettem egy pohár enyhe toroköblítőt,
mesekönyv gyűjteményemből kiválasztottam egy kötetet, és a kettőt csak egy cigarettával kellett
megtetéznem, hogy kellemesen teljen a várakozási idő.
Negyedórával meg is toldottam. Az ilyen vállalkozásoknál a késedelem csökkenti a veszedelmet.
A zsebeimben szétosztottam a cuccot, és beraktam még egy erős nylonzacskót meg egy spárgát.
Tűnődtem, hogy megörvendeztessem-e a társaságukat a 38-asommal?… De aztán úgy döntöttem, elég
lesz a rábeszélő is. Betettem a helyére.
Kikapcsoltam a világítást, kimentem az előszobába. Megnyitottam az ajtót, bekapcsoltam a
zárrögzítőt, biztonságból a felvételezőt is. Most már mehetek.
Természetesen hátul, a hátsó kijáraton. És persze gyalog.
Míg a vár felé haladtam, többször ellenőriztem a hátterem. De nem követett senki.
A várkert is kihalt volt. Toronyiránt mehettem a palotához.
Néhány ablak mögött égett a lámpa, de őfelsége ablakai sötétek voltak. Ennek örültem.
A park legszélső fájánál lehorgonyoztam, és felmértem a terepet, azt az utat, amelyet őfelsége
erkélyéig meg kell tennem.
Az rögtön látszott, hogy nem lesz kéjutazás. Nem tartozik kedvenc sportjaim közé a falramászás. De
a palota homlokzatát borító vadszőlőindák jó szolgálatot tesznek majd. Fedezéknek és kapaszkodónak
egyaránt megfelelnek. A főkapu zárva volt. Őrszem nem állt előtte. De őrjáratra azért számíthatok.
Az ablakok sorra elsötétedtek. Már csak a túlsó szárnyon pislogott kettő. Álmosító látvány volt az
egész épület.
Tíz percig vártam, de őrjárat nem volt. Megigazítottam zsebeimben a szereléket, és elindultam. Az
utolsó pillanatban fékeztem. Ugyanis majdnem belerohantam az őrjáratba. Mégiscsak volt.
Megvártam, amíg túlvánszorognak a főkapun, aztán a falhoz lendültem.
Az első emelet párkányáig nem volt semmi nehézség. De ott felvertem egy madarat édes álmából,
az meg majdnem levert engem. Megijesztett. A marha!… Ez a vélemény nyilván kölcsönös volt.
Másztam tovább, felkészülve az ilyes meglepetésekre. De arra azért nem, hogy kitáruljon mellettem
egy ablak.
Megdermedtem. Fél kézen.
Egy férfi hajolt ki. Szájában cigaretta. Annyira ütemesen szívta meg, illetve takarta el parazsát,
hogy kétségtelenül jelt adott. Jó!… De kinek?
Csak a parkban lehet az illető. S ha ott volt…
A férfival együtt én is a parkot figyeltem.
Megkönnyebbülve vettem észre, hogy átlósan a túlsó felén villan fel ütemesen a cigaretta parazsa.
A férfi visszahúzódott, és becsukta az ablakot.
Megpróbáltam kényelmesen elhelyezkedni, de szememet le nem vettem arról a helyről, ahonnan az
előbb a parázs felvillant.
Mintha valami közeledne a palota felé! Feszülten figyeltem, és sikerült megállapítanom, hogy a
palota túlsó sarkánál egy ember nagyságú árnyék suhant el.
 Nem gondolkozhattam sokáig a dolgon, így is értékes perceket veszítettem. Igyekeznem kell, hogy
felérjek legalább az erkélyig, mire az őrjárat alám ér.
Másztam. Meggyőződésem szerint csúcsidőt állítottam fel, de még félúton sem voltam, amikor
megcsikordult alattam a kavics.
A falhoz lapultam, a szőlőlevelek közé. Nem lenne kellemes, ha az utat világító villanyfáklya most
szórakozásból a falat pásztázná végig… De miért olyan sötét a palota környéke? És az előbb az
őrjárat miért nem használt lámpát?
Itt fent a város fényétől elég világos volt ahhoz, hogy órámon az őrjárat fordulóidejét
megállapíthassam. Tíz perc.
Még két madarat zavartam fel, de már csak ők ijedtek meg.
Végre felértem az erkélyhez. Ideje volt. A szőlőszár már vékonyodott.
Szerencsére az erkély széle két ablak között húzódott. Ráereszkedhettem anélkül, hogy az ablakot
elsötétítettem volna.
Az erkélyen leültem a fal mellé. Zsebeim tartalmát a nylonzsákba tettem, bekötöttem. Most
törhetem a fejem, hogy hova tegyem.
Van ugyan néhány szék meg egy asztal… Nem jó. Pedig valahol itt kell elhelyeznem, hogy holnap
bevihessem őfelségéhez, és senki ne találja meg addig.
Az őrjárat újból elvonult alattam. Most is lámpa nélkül. Megnéztem az órámat. A következő
fordulóig van időm helyet keresni.
Hirtelen észrevettem, hogy az asztalon egy lámpa áll. Egy nagy váza volt a törzse. Valamikor
petróleumlámpa lehetett. A tartályt nyilván kivették, amikor átszerelték, így is volt. A nylonzsák
éppen a helyére fért. Az őrjárat még egyszer megfordult, mire a szereléssel végeztem.
Megvártam a következő fordulót. A főkapu felé járhattak, mikor megindultam lefelé.
Lassú, zajos és stílustalan volt az ereszkedésem. Közben újra megállapítottam azt, amire már
gyermekkoromban rájöttem. Fel csak fel, de le! Még egy barátságos versenyen is kifütyültek volna.
Micsoda jó érzés volt aztán ismét a földön állni! Sietve átsuhantam a park fáinak biztonságos
sötétségébe.
Lazítottam egy kicsit, és megvártam az őrjárat következő fordulóját. Aztán a fák takarásában a
palota hátsó frontja felé osontam.
Nyilván van hátsó bejárat. Az az árnyék kollégám, akit a falról láttam, oda tarthatott. Ennek utána
kell néznem.
Valami megreccsent mögöttem! Óvatosan a zaj felé fordítottam a fejemet. Szemem hunyorgóra
fogtam, nehogy eláruljon. Kezemben ütésre készen lapult a gumibot.
Csend és sötétség válaszolt várakozásomra. Aztán valami nekidőlt az alsó lábszáramnak. Rúgtam.
De rögtön megbántam.
Egy macska ívelt a bokrok közé, felháborodott nyarvogással. Tökéletesen igaza volt. Bocsánatot is
kértem tőle.
Szívből jövő sajnálkozásom azonban megzavarta egy másik hang. Megnyikordult egy ajtó.
Odakaptam a fejem. A kilépő férfi mögül világosság kíváncsiskodott ki a sötétségbe, és félig
kielégítette az én kíváncsiságomat is. A bent maradó férfi arca fénybe került. Az én kamarásom volt.
Azonnal becsukta az ajtót.
A másik felém tartott. Magas, vállas férfi volt. Arcát nem láthattam.
Egy fa mögé húzódtam. Amikor a férfi elcsörtetett mellettem, utána osontam. Biztonságban
érezhette magát, zajosan ment. Könnyű volt követni.
Elértük a park szélét. Magas kőkerítés zárta le. A férfi jobbra fordulva megindult mellette.
A kerítés mögött, a lombok közül egy magas épület körvonala sötétlett. Érdekes kéményeiről azt
gondoltam, Nicefór nagyherceg kertjét kerülgetjük.
A férfi hirtelen eltűnt… Lehasalt volna?… Nem. A fal mellett álló fára lendült fel, és átívelő ága
segítségével áthuppant a fal túlsó felére. Követtem. De mire én is áthuppantam, a férfi eltűnt.
Lehajoltam, és megkerestem a lábnyomát.
A nyomok egy kerti házhoz vezettek. Ott aztán véget ért az indiánosdi, mert a házat betonjárda fogta
körül.
Az ajtóhoz osontam, óvatosan lenyomtam a kilincset. Zárva volt. Továbbment, vagy van egy másik
bejárat is?
Nem ajánlatos a kérdésre közvetlen választ keresni. Valamelyik kiugrónál kaphatok valami egész
más feleletet a fejemre.
Visszaosontam a fák közé, és így próbáltam megkerülni a házat. Már a fele úton voltam, amikor a
kérdésemre megkaptam a választ.
Kemény tárgy szorult a hátamnak, s közben valaki a fülembe dörmögte:
– A csillagos eget kapkodd a pracliddal, hapsikám… Megláttalak, amikor az ajtótól
visszaugrottál… Na! – bökte jobban belém a revolvert. – Egy-kettő!…
Kettőre rajtoltam. Ahogyan azt a Yeshin 115. pontja tanácsolja az efféle esetekre, összecsuklottam
jobbra tekeredve, és jobb könyökömmel a kemény tárgyat balra löktem, bal kezemmel pedig a
delikvens mindkét lábát kirántottam. A három mozdulat szinkronban zajlott le. Tompa puffanás
követte. Lövés nem.
Talpra álltam. A férfi meg se mozdult. Mozdulatlanságát rábeszélőmmel tartósítottam.
Megkerestem a revolvert. Úgy volt, ahogy gondoltam. Biztosítva. Nagyon biztos lehetett a dolgában
a barátunk. Vagy egyszerűen csak ostoba?
Mellé guggoltam, és az arcához hajoltam. A sötétben is felismertem, ő volt az egyik árnyékom. De
most én árnyékoltam be őt.
Megmotoztam. Csak a szokásos holmi. Irat semmi. Cigarettája, gyufája közönséges. Kulcscsomóján
szabványkulcsok. Egy kivételével. Nem ismertem a típust. Már készültem levenni, mikor eszembe
jutott, van nálam monopol. Levettem a toll mintáját, azután a kulcsot megtörültem, és visszatettem.
Zsebkendőmbe burkolt pontlámpám fényénél megnéztem a revolvere számát is, és felírtam. Aztán
megtöröltem a fegyvert, és a férfi hasára tettem. Biztosítva.
Megtapogattam a ruháját. A szivarzseb hajtókájánál valami megszúrt. Belül egy jelvény ékeskedett.
Közelebb hajoltam. Meglepődtem, amikor felismertem. Az ABC-klub jelvénye volt.
Erre aztán úgy döntöttem, megérdemel még egy kis gondoskodást. Lábát kinyújtóztattam, két kezét a
hasán összekulcsoltam, zsebkendőjét a feje alá terítettem.
Aztán tiszteletteljesen bókolva távoztam.
 Hazafelé bandukolva megpróbáltam összefüggést találni őfelsége ügye, Nicefór nagyherceg kertje
és az ABC, a felső kétszázak klubja között, különös tekintettel arra, hogy Nicefór őfelségének sógora,
az ABC-klub elnöke pedig Vilibáld őrgróf, aki köztudottan haragosa Nicefórnak. A kísérlet azonban
egyelőre nem kecsegtetett eredménnyel.
5.
Másnap reggel már éppen indulni készültem őfelségéhez, amikor megszólalt a telefon.
Haboztam, felvegyem-e?… Persze, lehet ügyfél is, és a körülményeim… Eh, vár egy kicsit
őfelsége. Időpontot úgysem ígértem.
– Tessék! – jelentkeztem.
– Filamér magánnyomozó iroda? – duruzsolta egy női hang.
– Az.
– Kérem, kapcsolja Filamér urat.
Vettem a lapot.
– Tessék kicsit várni, foglalt a vonala – mondtam két fokkal emeltebb hangon, aztán eltartva a
kagylót, halkan dobtam tovább a szöveget. – Tessék… Igen… Jobb lenne, ha később hívná. Mással
beszél, és már várnak rá a vonalban… Kérem. – Két slukk levegőt vettem, és a számhoz emeltem a
kagylót. – Halló! Kapcsolom Filamér urat. – Körömmel megkapartam a kagyló beszélőrácsát, és
rendes hangomon jelentkeztem: – Filamér magánnyomozó.
– Tessék várni egy pillanatra… – egy-egy, gondoltam, de ugyancsak meglepődtem, amikor így
folytatta – kapcsolom őfelségét, a királyt.
Mi történhetett?… Töprengtem, amíg a valódi kapcsolási zörejeket hallgattam.
– Itt Kajetán beszél. Filamér van a telefonnál? – úgy véltem, az ő hangja.
– Igen, felség. Legmélyebb hódolatom!
– Csak azért hívom, hogy a csereanyagba feltétlen beletegye azt a fotóeljárással készült címkét is.
– Ahogy parancsolja, felség. – Most már nem kételkedtem.
– Egyébként – folytatta őfelsége – kiadtam a parancsot, hogy magát mentesítsék a kötelező motozás
alól a portán.
– Köszönöm, felség. – Őszintén mondtam, de őszintén nem hittem, hogy a parancsot végrehajtják.
– Mikor jön?
– Néhány perc múlva indulok.
– Várom. Viszontlátásra!
– Viszontlátásra, felség!
Az ablakhoz léptem. A furgon már nem volt ott a sarkon. Egy szerelőkocsi állt a helyén. Ám legyen!
Hónom alá vágtam a címkés dossziét, és indulni készültem, amikor ismét megszólalt a telefon. De
jól megy nekem! Felvettem.
– Halló!
Nem válaszoltak. De értettem. Megvártam, amíg a másik felén leteszik a kagylót. A kattanásra én is
letettem.
Körülnéztem az irodában. Rendben. Ellenőriztem a laborajtót. Az is. Az ablakokat nyitva hagytam.
Ha valaki itt be tud jönni, megérdemli. Az előszobaajtót viszont biztosítottam.
Leszaladtam a lépcsőn, beültem az utcán parkoló kocsimba, és a palotához hajtottam. Befaroltam a
parkolóhelyre, és a főkapuhoz ballagtam.
Az őrség megállított. Az őrparancsnok – egy százados – megkérdezte, ki vagyok, és mit akarok.
Megmondtam. Az őrparancsnok intett.
– Rendben. Menjen be a motozófülkébe.
– Legyen szíves, mondja meg nekem – néztem rá bágyadtan –, hány szoba van ebben a palotában?
Megugrott az ádámcsutkája.
– Micsoda?!
– Szoba. Szo-ba. Sz, mint…
– Értettem, maga… – keskeny vonallá merevedett a szája. Számoltam a pulzusomon, két perceg
szemeztünk. Tovább nem bírta, levegőt kellett vennie.
– Sok szoba! – köpte ki a szája szélén. – Tudja, mi az, hogy sok?!
– Hogyne – néztem rá még bágyadtabban. – Határozatlan számnév. De még ha olyan sok is van, és
ha szobáról szobára suttogták volna, már akkor is ideérhetett őfelségének az a parancsa, hogy engem
mentesít a motozás kötelezettsége alól. – Másodszor láttam életemben, hogy a düh bandzsítást okoz.
Csúnya látvány.
Hogy elűzzem, folytattam: – Mert ha véletlenül nem ért volna ide…
Egy férfi lépett hozzánk. Ruhája alapján ítélve kamarás volt. Egyébként minden kerek volt rajta.
Hozzám fordult.
– Őfelsége már türelmetlenül várja önt, Filamér úr. Leküldött, hogy felvezessem. Kérem, kövessen.
A legbágyadtabb pillantásommal búcsúztam a századostól, és követtem a kerek kamarást.
Amikor kiértünk az őrség látóköréből, lefékezte a kerekeit, és így szólt hozzám:
– Ön nem ismer még engem, Filamér úr. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Asztrid vagyok,
őfelsége belső szolgálatára rendelt kamarás.
– Örvendek! – nyújtottam kezet. – Hallomásból már ismerem. És mondja, öregfiú, sikerült tegnap
elintéznie a sürgős családi ügyet?
Udvariasan mosolygó szája nem mozdult, de a szeme megvillant.
– Ha kíváncsinak tart, tökéletesen igaza van. Ez foglalkozásom velejárója és együtthatója. Tegnap
ugyanis fültanúja voltam, amikor őfelségével közölte ezt az ön helyére beugró kamarás… egy olyan
drabális…
– Fokáz a neve. – Szeme ismét megvillant.
– Kösz. Szóval, ő mondta.
Szótlanul megindult. Követtem. Más úton mentünk, mint előző nap. Őrség sehol. Udvaroncok még
nyomokban sem. Az egyik keresztfolyosóban vezetőm váratlanul megint fékezett. Amikor megszólalt,
még kerekebb lett, mint volt.
– Filamér úr, engedje meg, hogy megrázzam a kezét.
– Kérem… – nyújtottam oda bambán –, ha magának ez örömet okoz.
– Őszinte nagyrabecsülésemet kívánom kifejezni önnek.
– Igazán kedves, Asztrid úr, csak azt nem tudom…
– Tanúja voltam Zamfir századossal folytatott beszélgetésének. Amióta itt teljesít szolgálatot, ön az
első, aki ilyen választ engedett meg magának.
 – Ó, ha tudtam volna, szebb produkciót rendezek.
– Gyönyörű volt így is. Rendkívül örülök, hogy jelen lehettem. És… szóval, emberi kötelességem
figyelmeztetni, Filamér úr, hogy Zamfir százados Epifór gróf unokaöccse. És azt is meg kell
jegyeznem, hogy indulatait a katonai szolgálat sem tudta megfékezni.
– Kösz a felvilágosításért, Asztrid úr. Bizalmasan kezelem.
Bólintott, és gurult tovább.
Néhány kanyar után egy nagyobb terembe értünk. Ismerős volt. A szemben levő ajtó előtt testőr
állott. Megérkeztünk hát.
A kerek kamarás az ajtónál intett, hogy várjak. Kopogás után belépett, majd rövidesen vissza.
Kitárta előttem az ajtót. Feléje biccentve bementem.
Őfelsége sietve jött elém, szép fehér szakálla lobogott.
– Csakhogy itt van! Már türelmetlenül vártam – veregette meg a vállam. – Örömmel látom, hogy
hozott csereanyagot. – Szeme sarkában csak úgy ficánkoltak a ráncok.
– Ahogy megbeszéltük. Hogy vannak a fülek, felség?
– Köszönik szépen; nem fáznak. – Kacsintott, majd odasúgta: – Amikor megláttam… mert az
ablakból lestem… hogy jön, feltettem rájuk a sapkát. De azért üljünk oda – vitt az ablakmélyedésbe.
Leültünk, őfelsége cigarettával kínált, én tüzet adtam. Fújtuk a füstöt, őfelsége szemében csak úgy
táncolt az öröm.
– No, hát meg sem kérdezi, mi van? – törte meg a csendet.
– Névsor és tervrajz. Ez van.
Rám meredt.
– Hogy találta ki?
– Mesterségemhez tartozik, felség. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem méltányolom felséged
fáradozását. Nagyon is. Egyébként felséged sem kérdezte meg, hogy mi van. Tehát kvittek vagyunk.
Őfelsége készséggel elismerte. Kitalálni nem tudta, hát megkérdezte. Röviden referáltam. A hatást
az arcáról leolvashattam. Vastaps volt. Természetesen némán. Vagyis szorongatta a kezemet.
– Most pedig – emelkedtem fel – ellenőrizzük, hogyan teljesítette a lámpa az őrszolgálatot. Ha én
mennék érte, feltűnő lenne. Megkérem felségedet, legyen szíves, hozza be az erkélyről.
Térült-fordult, hozta.
Egyforma kíváncsisággal vártuk a szerelés eredményét. Volt. Megvolt a nylonzacskó.
Visszaszereltem a lámpát. Őfelsége a helyére tette. Aztán letelepedtünk kedvenc
ablakmélyedésünkbe.
Sorra elmagyaráztam, mi mire való. A kezelést azonban csak az URH-nál és tévénél mutattam meg.
Gyakoroltattam is. Őfelsége ügyes tanítványnak bizonyult. És lelkesnek.
– Ezzel a rádióval tehát – szorongatta a markában –, bármikor kapcsolatba léphetek magával.
– Ha a párja nálam van.
– No igen. Ez a maga dolga… Ezen kívül foghatok más adókat is.
– Igen. A skálán feltüntetett határon belül. Hasznos is lenne, felség, ha üres óráiban végigvenné az
egész skálát.
– Feltétlen, feltétlen. – Zsebébe süllyesztette a rádiót, és felkapta a tévét. – Ez pedig… – szeme
hirtelen összeszűkült. – Tudja, mióta rossz az én tévém? Évek óta. Mindig megcsináltatják, és érdekes
módon mindig rossz.
– Miért nem vetet felséged egy újat?
Az asztalkára akart csapni, csak az utolsó pillanatban fogta vissza az ütést.
– Mert… amikor ezt szóba hozom, pénzügyminiszterem lepedőnyi papirosokon bizonygatja, hogy
az udvartartás keretéből erre pillanatnyilag nem futja. Eh! Ha én egyszer ezeket kirúghatnám!… De
meglesz, ugye Filamér? – kapta el a karomat.
– Reméljük. De nyugodtabb lennék, ha letenné a tévét.
– Mi? – ugrott rá a pillantása. – Persze, erről akartam beszélni – forgatta körbe. – Szóval azzal –
bökött az URH-ra – a fülem és a szám, ezzel pedig a szemem is meg tudom hosszabbítani.
– De csak oda, felség, ahol vevőfej van.
– Magánál van?
– Van, de mi inkább az URH-val tartjuk majd a kapcsolatot. Az viszont felséged gondja lesz, hogy
a palotában többfelé legyen vevőfej. Ott, ahol hasznos.
– Az én gondom? – borzolta meg szép fehér szakállát.
– Felséged az egyetlen, aki ebben a hodályban akárhová bemehet.
– Igen, igen – borzolta tovább szakállát, és felséges homloka ráncba szaladt. – De hogy helyezzem
el?
– Ügyesen. Észrevétlenül.
– Aha! – szakálla már teljesen borzas volt. Szinte ijesztő. – És hova tegyem?
– Keresünk neki helyet. Hol vannak a tervrajzok?
Rövid lábain csattogott a papucs. Jókora tekercset emelt fel az egyik asztalról. Kezdte
szétteregetni.
– Várjon, felség, előbb lefényképezem.
Kerestünk alkalmas helyet. Őfelsége buzgón segédkezett. Két felvételt készítettem mindegyikről, de
volt olyan nagy is, amit csak több felvétellel fotózhattam le.
Amikor végeztünk, az ablakmélyedésbe vittük a terveket, és az asztalkára teregetve, őfelsége sorra
ismertette a látottakat.
Hamarosan sejteni kezdtem, hogy hová futnak a mikrofonok zsinórjai. De aztán rájöttem, hogy
elhamarkodtam a sejtést. Ezért aztán óvakodtam attól, hogy a tévévevőfejek elhelyezésére javaslatot
tegyek. Vártam őfelsége kezdeményezését. Várhattam.
Másodszor néztük át a tervrajzokat. Közben jegyzeteket készítettem a mikrofonvégállomás
lehetséges helyeiről, mert beláttam, hogy egyből nem megy.
A harmadszori átnézéskor ugyanezt a játékot csináltam a tévével. Azaz csináltuk. Sőt, elsősorban
őfelsége, ő volt otthon.
– Hát ez egy kicsit sok – néztem végig a jegyzéket. – Huncut az, aki ezt az öt fejet akár csak hat
helyre tudja tenni. Nem is huncut, hanem varázsló.
– Varázsló? – kapta fel fejét őfelsége. – Nekem még volt varázslóm.
– Nocsak! És miért nincs már?
– Mert nyugdíjazták. Ezek a… – kezének gesztusa kifejező volt.
 – Ki ő, és hol a hazája?… Csak azt ne tessék mondani, hogy a varázsló hazája a széles nagyvilág.
– Pedig… Ejnye! – riadt rám kerekre szaladt szemekkel. – Maga ismerte Xenomért?
– Xenomért? Nem ismerem. Sajnálom, mert szimpatikus neve van. Rímel az enyémmel… És miért
kellene ismernem?
– Ő szokta azt mondogatni, amit az előbb maga mondott, ő volt a varázslóm.
– Meg fogok vele ismerkedni. De addig is varázsoljunk mi magunk – néztem a jegyzékünkre. – Ezt
a húsz helyet ötre kell csökkentenünk. Tessék az első ötre javaslatot tenni.
– Javaslatot? – borzolgatta szakállát. Hogy még kifésülhető állapotban maradjon, ismét én léptem.
– Úgy látom, van itt állandó hely is. Az egyik a tanácsterem, a másik a kamarások szolgálati
szobája…
– A harmadik – vágott közbe őfelsége, még a kezével is –, a harmadik az unokám szobája lesz!
– De miért?
– Így legalább sokszor láthatom az aranyost.
– Ez jó tipp, felség! – Még két ilyet… Ezeket majd váltogathatjuk.
– Tegyünk egyet a zöld szalonba. Az egy barátságos hely, gyakori ott a trécselés… És most maga
lép – kacsintott rám.
– Az ötödiket tegyük a kancelláriába… És kész. Viszont felséged feladata lesz elhelyezni őket.
– Aha. Már emlegette… Majd megpróbálom.
– További feladat…
– További?! – horkant fel őfelsége. – Hát mit gondol?!
Megmondtam:
– A másik feladat a tévénézés lesz. Programot…
– Az remek! – csapta össze tenyerét. – Programot készítek, mikor, melyiket… Miért nem hozott
több készüléket?! Fejet is hozhatott volna még!
– Hiánycikk ez, felség, örülök, hogy ennyit sikerült beszereznem.
– Persze, persze. – Kedvenc szokása szerint vállon veregetett. S hogy az enyhe szemrehányás
nyomát is eltüntesse, cigarettával, kínált.
Füstölés közben újból átforgattam a tervrajzokat. Hasztalan. S ez meglátszott rajtam. Őfelsége
megkérdezte:
– Mit keres még?
– Titkos járatot. Illő egy ilyen hodályhoz.
– Ó, az… – keresgette és meg is találta a kifejezést – az hiánycikk. Gyermekkorom óta kutatok
utána én is, de titkos járat nincs.
– Az baj. Így sokkal nehezebb lesz megkeresnem a mikrofonlehallgató szobát. Még éjjel is
feltűnök. És hogy jövök be? Megint a falon?
– Várjon, várjon! – keresgélt a tervrajzok között. – Itten… – terítette ki a hátsó front földszintjét. –
Tudja, fiatalkoromban nagyon – szerettem kísérő nélkül csavarogni… megérti?
– Megértettem. – Akkor fedeztem fel ezt a kijáratot, itt… – bökött rá az ujjával. – Azt persze nem
tudom, megvan-e még?
– Kulcsa?
 – Ki tudja már.
– És a további út?
Őfelsége elmagyarázta. Nem voltam tőle elragadtatva. Járt úton a járatlan könnyen pórul jár, ha
osonnia kell.
Ismét átnéztem a tervrajzokat. Méregettem a falakat. Gyorsan kikerestem azt a szelvényt, amelyik
ezt a termet is ábrázolta, és helyszíneltem. Aztán odamentem a kandallóhoz, és a keresőkészülékkel
megvizsgáltam a mellette levő falborítást. Az eredménytelenség a kandalló másik oldalára küldött.
Onnan meg tovább. De bizony, aki keres, az talál, ha nem is mindig ott, ahol a legjobban keres. Az
egyik szekrény hátlapjánál műszerem vadul jelzett. Megkopogtattam a hátlapot. Vidáman
visszakongott.
Őfelsége ócskaruhás szekrénye volt, félig üresen. Odébb toltuk a göncöket, de a nagy igyekezetben
az egyik ruha őfelsége nyakába szakadt. Alig tudtam kiszabadítani belőle. Nagyokat tüsszentett a
naftalintól. Még akkor is hapcizott, amikor már a hátlapot vizsgáltam.
Gyakori hiba, hogy az ember túlbonyolítja az egyszerűt. Ezt a hátlapot is csak félre kellett húzni az
egyik kiugró segítségével. Sötét üreg vigyorgott ránk mögüle.
– Hát ez az a titkos járat, ami nincs – néztem az üreggel farkasszemet.
– Óóó! – őfelsége nem jutott szóhoz.
Elővettem zseblámpámat, és bevilágítottam.
Belépésnyi hely után azonnal fordult a járat. A belépőnél jobbról, balról a falban fülke volt A
padozatra irányítottam a fényt. Finom por fedte. Eloltottam a lámpát, és helyére toltam a hátlapot.
– De hát… – kezdte megtalálni szavát őfelsége.
– Bárki bejöhet!
– Kiadtam a parancsot, míg maga itt van, addig ne zavarjanak. Ha valami sürgős ügy lenne,
telefonáljanak. Tehát nem jön be senki.
– És ha mégis? Egyébként sincs most időnk ezt felkutatni. Nem hetelhetek itt, felséged tudja jól…
És azt is tudjuk már, hogy van titkos járat. Ez megkönnyíti a helyzetünket. De jó ez raktárnak is. A
műszaki cuccokat ide berakjuk. És ha szobán kívül szándékozik lenni felséged, a tévét is ide rakja be.
De arra nagyon kell vigyázni, hogy a bejáratnál nyom ne maradjon. – Félretoltam ismét a hátlapot. –
Nincs itt véletlenül seprű? Vagy porrongy? De jó lesz akármilyen rongy is.
Hozott kettőt is. Ameddig a karom elért, óvatosan félretöröltem a port a padozatról. Aztán a
rongyokat lábtörlő módjára kiterítettem a belépőnél. Berámoltam a cuccaimat, helyére toltam a
hátlapot, és becsuktam a szekrényt.
Jegyzetembe néhány vonással felvázoltam a járat helyét. Aztán visszatereltem őfelségét az
ablakmélyedésbe. Olyan letörten ült, mint a fületlen fazék.
– Nem örül, felség? – néztem rá sértődötten. – Megtaláltuk azt, amit gyermekkora óta keresett!
– Éppen ez az, hogy nem én találtam meg, hanem maga! – ölbe ejtett két keze olyan reménytelenül
tehetetlen volt, hogy megsajnáltam.
– Nekem is csak azért sikerült, mert korszerű módszerrel kerestem, míg felséged csak a
hagyományossal.
– Ez nem vigasz. De hagyjuk… – sóhaja meglengette a szakállát. – Tehát most nem nézzük meg a
járatot?
– Nem maradhatok. De ígérem, hacsak lehet, este visszajövök. Rádión mindenképp jelentkezem.
Most pedig meg kell még nézzük a jegyzéket.
– Jegyzéket? Miféle jegyzéket?
Láttam a szemén, hogy a járatban kalandozik. Rossz érzéseim támadtak.
– Ígérje meg felség, hogy estig feléje sem néz a titkos járatnak!
– Aha! – Az ígéretben nem volt két gramm meggyőződés sem.
– Legyen szíves akkor a régens jelöltek jegyzékét megmutatni.
– Aha! Rögtön hozom.
Hozta. És magyarázta.
– Mindegyik névhez rövid jellemzést is írtam. Gondoltam, hasznos lesz.
– Kitűnő, felség!… Nézzük csak…
– Azt azonban még el kell mondanom, hogy törvényeink értelmében régens nem lehet akárki.
Rokonságban kell lennie, még ha távolról is, a királyi családdal. Továbbá: nőtlennek és ötvenévesnél
idősebbnek kell lennie. Ilyen férfi pedig kevés van, ezért rövid a jegyzék.
– Értem… Más tehát nem lehet régens.
– Törvényesen nem.
– Nos – olvastam a jegyzéket –, Nicefór nagyherceg. Atanáz herceg, Febrón herceg, Vilibáld
őrgróf, Antipán gróf… Ez az öt lenne a hivatalos jelölt.
– Maga kiket hallott?
– Válasz előtt egy kérdés, felség. Törvényeink szerint hogyan lesz ezek közül valamelyik régens?
– A királyi tanáccsal kibővített családi tanács választja titkos szavazással.
– Értem. És ki állítja össze a jelöltek névsorát?
– A család genealógusa.
– Név szerint?
– Makrenón, a kancellária vezetője.
– Milyen ember?
– Én csak annyit tudok róla, hogy kitűnő genealógus, és a kancelláriát jól vezeti. De…
– Szenvedélyei?
– Idősebb ember.
– Az még nem jelent semmit. Vagyoni állapota?
– Nem ismerem.
– Akkor hát kádereznem kell.
– De miért? – enyhe ingerültség bujkált a hangjában.
– Kulcsszereplő. – Kikerekedett a szeme. – Ugyanis én még a következő régens jelöltekről
hallottam. Epifór gróf, Szpiridón gróf, Medón és Hermegonész… Ismeri őket, felség?
– A két grófot futólag, de egyik sem rokona a családnak… A másik kettőt… Hermegonész nevét
már hallottam, Medónt viszont egyáltalán nem ismerem. Mit tud róluk?
– Keveset. Hermegonész nagybirtokos, Medón üzletember, de hét nullát kanyaríthat a szám után, ha
csekket tölt ki.
 – Úgy gondolja, hogy ezek?…
– Nem gondolok még semmit. Csak tájékozódom… A jegyzéket köszönöm – csúsztattam a
zsebembe. – Most már csak a címkéket kell elintéznünk.
Őfelsége felderült. A saját címkéit hoztam el neki, mégis megnézte valamennyit, és olyan gonddal
válogatott, mintha nem is saját magával cserélne. Melegbarna szeméből sugárzott az öröm. Csak úgy
tudtam véget vetni a mulatságnak, hogy az egészet belekotortam a dossziéba, és a hónom alá vágtam.
Őfelsége még akkor is zsörtölődött, amikor Asztrid gondjaira bízott.
Az én gondjaimat viszont nem volt kire bíznom. Letettem tehát, amikor a kocsimba beültem, és csak
egyet vettem vissza: a régens jelöltek káderezését. Előbb azonban ebédelni indultam, mert a tele has
türelmet terem, az pedig rózsát, de hogy a tövisét vagy a virágját, az már a szerencsétől függ.
6.
Monteludó nappal a legszebb, de este is idegenforgalmi látványosság. Nekem most mégsem
tetszett. Még ebből a sötét mellékutcából sem. És az sem tetszett, ahogy ott ültem a kocsim mélyén, és
várakoztam.
Káderező körutam zsákutcába vezetett. Kidobtam a cigarettavéget a kocsiablakon. Sehogy sem
voltam megelégedve munkatársaimmal. Megfizettem, amit kértek, és mégsem kapom meg tőlük azt,
amit én kérek. S azt is nagyon lassan.
Órámra néztem. Már tíz perce várakoztat ez az ürge.
Bekapcsoltam az URH-t, és hívtam őfelségét. Most sem válaszolt. De ha most a járatban mászkál, a
rádiót meg elöl hagyta, az ajtókat persze nyitva, és belép oda valaki… Kikapcsoltam a rádiót.
Persze, lehet, hogy… Dicsértem cégem főnökét. Ha jobban szervezem a dolgot, akkor a tévé velem
van, s most tudnám, mit csinál őfelsége.
De ez az ürge!… Úgy határoztam, még öt percet várok. Ha nem jön, én megyek, mert akkor bajban
van. Pedig addigra már leráztam a nyomkeresőket, amikor vele beszélgettem. Beszélgettem! Egy
részeg ember hálálkodása elől akartam kitérni, akinek a táskáját segítettem felemelni a földről. Nem
hiszem, hogy más megértette volna, hogy mi szót értettünk.
Újból hívtam őfelségét. Semmi válasz! Az ülésre csaptam az URH-t.
Rossz passzban voltam, de a sejtéseim még rosszabbak voltak. Megtapogattam a hónaljtokban a
38-asomat. Türelmetlenül vártam az öt perc leteltét. Hogy idegeimet megnyugtassam, mélyet
lélegeztem.
Amikor a várakozási időm letelt, a revolvert kibiztosítva a zsebembe csúsztattam. Kimásztam a
kocsiból. Az ajtaját óvatosan csuktam be, és bezártam. Körülnéztem.
Sikátorba illő homály lustálkodott. Az élőlényeket néhány szúnyog képviselte.
Megindultam a ház felé, ahol az ürgém eltűnt. Minden ablak sötét volt. A kapu viszont félig nyitva
ásítozott. Csend áradt belőle és káposztaszag, sötétséggel körítve. Lecövekeltem, hogy megszokjam
egy kicsit.
Merre induljak tovább? Fogalmam sem volt, kihez ment az ürge.
Az udvarba valamivel kevesebb sötétség jutott, mint a kapualjba. Vonzotta tekintetemet, követtem
hát. Az ablakok itt is sötétek voltak, csak az első emeleten, a sarokban szűrődött ki fény a roló mögül.
Megindultam a lépcsőn felfelé. Az emeleten külső folyosó futott körbe, rácsos korláttal. Kitűnő
lelátást biztosított az udvarba. És viszont.
A falhoz lapulva, az ablakok alatt lehajolva osontam a fény felé. A rolón azonban nem lehetett
belátni.
A lakás ajtaja éppen csak be volt támasztva. Névtáblát nem láttam rajta. Megpöccintettem a
cipőmmel. Nem nyikorgott. Leguggoltam a félfa mellett, és a kezemmel fokozatosan kihajtottam az
ajtót. Olajozott pántjain könnyen, zajtalanul forgott.
Vártam néhány pillanatig, aztán beléptem. Megtapogattam az ajtót, a kulcs a zárban volt. Kihúztam,
és tollánál felakasztottam, hogy ha valaki nyitja az ajtót, leessen.
A bal oldali ajtó alján fénycsík húzódott. Hallgatóztam. Mintha valaki tompa nyögését hallottam
volna.
Jobbom a zsebembe csúszott, a revolverre. Ballal megkerestem a kilincset. Mint egy virtuóz
zongorista, finom billentessél lenyomtam. Némán engedelmeskedett. Az ajtó kinyílt.
A szegényesen bútorozott szobát bura nélküli izzó világította meg. A túlsó felén két alak feküdt a
földön. Egyikük volt a nyögés forrása.
Leguggoltam, úgy néztem meg az ajtót, a két oldalát belül. Nem állt mellette senki. Beléptem. A fal
mellett két férfi feküdt. Az egyik az ürgém volt. Hiába vártam volna rá tovább. Keze megkötve, szája
betömve, szeme lecsukva, de nyögdécselt.
Mellé guggoltam. Pulzusa vert. Vérnyom sehol. Megtapogattam a fejét. Megtaláltam a nyögés okát.
Jókora dudor volt.
Elvágtam kötelékeit, szájából kiszedtem a tömést. Aztán a másik alakhoz fordultam.
Ismeretlen férfi volt. Nem nyögött. Nem is fog. Homloka közepén kis kerek lyuk. Megérintettem,
még meleg volt.
Megmotoztam. Nem volt nála semmi. Megnéztem a kabáthajtókáját is. Nyoma sem volt a
jelvénynek. Ismét végigkotortam zsebeit. Eredménytelenül. Kifordítottam a nadrághajtókát is. A
piszkon kívül csak egy gyufaszál esett ki az egyikből. De annak zöld feje volt. Nem közönséges.
Zsebre csúsztattam.
Ha nem jó a reflexem, a halottnak társa akadt volna. Cifra kifejezésre nyílott a szám, de becsuktam.
Az ürgém ugyanis magához tért, és hirtelenében nem akart megismerni.
Körbepillantottam a helyiségben. Aztán az ürge mellé térdeltem. Megpróbált vigyorogni. Közös
erőfeszítéssel talpra álltunk, és emberhez illően a díványra telepedtünk. Rövidesen a hangja is
megjött. De nem sokról tájékoztathatott.
Óvatlanságának az áldozata lett. Alig osont be a kapualjba, a sötétséget máris csillagok tarkították,
aztán tökéletesen sötét lett előtte minden. Csak most kezdett újból világosodni. Amikor felhívtam
figyelmét a hullára, megnézte, de nem ismerte, viszont sürgős mehetnékje támadt.
Elvileg egyetértettem vele, gyakorlatilag azonban kesztyűt húztam, és átkutattam a szobát. Csak egy
régi újság volt az eredmény, annak is hiányzott a címoldala.
Az ajtóhoz mentem. Az ürge ki akarta kapcsolni a világítást, de leintettem. Félreálltunk, és kilöktem
az ajtót. Semmi válasz. Kimentünk az előszobába, az ajtót becsuktam mögöttünk.
Az előszobából két ajtó nyílott. Az egyik mögött üres szoba, a másik mögött félig üres konyha. A
konyha mellett kamra, de egy egér éhen döglött volna benne, olyan üres volt.
Visszamentünk az előszobába. Az ürgének elmagyaráztam a közlekedési szabályokat. Aztán helyére
tettem a kulcsot, és miután meggyőződtünk, hogy tiszta a levegő, az ajtó külső felére kerültünk.
Baj nélkül elértük a lépcsőházat. Letapogatództunk a lépcsőn. Éppen a kapualjba akartam lépni,
amikor valami mozgás megállított. Visszaugrás közben hallottam a hangfogó plopját.
Leguggolva a kapu felé néztem, és még elcsípte tekintetem a kisuhanó árnyékot. Az ürgének
odavetettem, hogy sürgősen tűnjön el, majd felhívom telefonon, aztán az árny után igyekeztem.
Amikor én a kapun kilódultam, az árny éppen belódult egy kocsiba. Rohantam az enyém felé.
Szerencsére jó irányban állt. De mire indítottam, az árny kocsija kifordult a sarkon. Csak a
körvonalait láthattam, de úgy rémlett, hogy egy sötét Ford.
Derék VW-m úgy vette a kanyart, hogy a sarkon álló srác megtapsolt. De a szerencsém mégsem
pottyant le a kocsiról, telefényben pillanthattam meg a Fordot. Most már nem fogom eltéveszteni.
Hosszasan furikáztunk. Jelentős forgalom volt, s ez nehezítette a fogócskát. De nem értem rá
élvezni. A Ford kifelé igyekezett a városból. S ahogy az országútra tértünk, volt dolga a
sebességmutatónak. Úgy ítéltem, hogy a várost kerülgetjük, de pontosan tájékozódni nem volt
alkalmam.
Meleg is volt a helyzet, mert a Fordból többször is felém villant a torkolattűz, csak azt nem tudtam,
miért csinálja. Sötétben ilyen tempóban vezetni, és hátrafelé pufogtatni egyszerre, az felesleges
szórakozáshalmozás, mert az egyik nem sikerült. Kétszer megkíséreltem én is a ballonjára célba lőni,
de csak mellé találtam. Abba is hagytam, mert akármekkora a motor zaja, jó fülű fejvadász
kielemezheti belőle a lövéseket, és az egyikünknek sem jó. Majd, ha nem ugrál a céltábla, akkor talán.
Úgy látszik, a Fordos ismeretlen is erre gondolt, mert az egyik erdei úton váratlanul kihunyt előttem
lámpafénye. Követtem a példát, és azonnal stoppoltam. Kidugtam a fejem az ablakon. Csend volt,
tehát megállt.
Ki a kocsiból, és be az út menti árokba. Az utolsó előtti pillanatban jutottam takarásba, mert nem
messze tőlem felvillant a torkolattűz, s a golyó a közelemben fütyörészett el. Az ilyesmit nem
szeretjük.
Miközben köveket keresgéltem az árokban, azon töprengtem, hogy ha ismeretlen ismerősömnek van
hangtompítója, miért nem használja? Motorzaj nélkül még feltűnőbb ez a hajcihő. Hacsak… Újabb
lövés, de ezt nem nekem szánták, távolabb hangzott. Majd még egy. Tudtam már, hol vagyunk: a
királyi vadaskertben. De azért én nem éreztem magam királyi vadnak, még ha őfelségének dolgozom
is.
Az összeszedett kövek közül egyet belehajítottam a sötétbe. Felvert zajára újból felvillant a lövés
fénye. Amilyen csendben tudtam, rohantam feléje.
Így játszadoztunk egy ideig, és sikerült becserkésznem a partneremet. Már majdnem kimondtam,
hogy ipi-apacs, amikor jobb gondolatom támadt. Utolsó kövemet gondos célzás után jobb keze felé
küldtem. Mintha szeme lett volna, ott találta el, ahol a revolvert fogta. Lövés és jajszó hangzott
egyszerre. De mielőtt megragadhattam volna, futni kezdett.
A kéttusa után megkezdtük a harmadikat. Loholtam utána. Nem keresgélte az utat, én sem tehettem.
A légzésemet azonban szabályoztam, az erőmet pedig a finisre tartalékoltam. Az azonban sehogy nem
tetszett, hogy a síkfutásból akadályverseny lett. Különböző kerítéseken másztunk át. Majd vastag
rácsok körött préseltük át magunkat, aztán valami sík terület következett. És még valami. Mindketten
finisnek lendültünk, amikor a sötétből váratlanul tüzet okádtak felénk.
Meglehetős sebességgel fékeztünk. Tökéletesen megfeledkeztünk egymásról, és a közeledő
szörnyűségre meredtünk. Hatalmasan tornyosult közénk foszforeszkáló zöld tömege, millió tűzszikra
táncolt a kénkőszag hátán, ahogyan méltatlankodva közeledett a tűzokádó hétfejű sárkány. Mert bizony
bekeveredtünk a rezervátumba, annak is a kellős közepébe, és ott hüledeztünk az első álmából felvert,
dühösen felénk fújtató sárkány előtt.
 No, Filamér, a 38-asod még viszketést sem okozna ennek, pallos kellene vagy géppisztoly, de azt
sem használhatnád, mert ez egy zoológiai műemlék, védett állat. Pucolás!
Azonnal követtem a jó tanácsom, mit se törődve partneremmel, törődjön ő magával. Igyekeztem
rácson kívül kerülni, és igazán hálás voltam a sárkánynak, hogy újból tüzet okádott, mert
megvilágította az utamat.
Igyekeztem az autóm felé. Partnerem is az én véleményemen lehetett, mert amikor beültem a volán
mellé, felvillant előttem kocsilámpája, s azonnal felzúgott a motorja is.
Csatlakoztam hozzá, de világítás nélkül. Csak az országúton kapcsoltam be a lámpát. Szerencsém
még mindig a kocsimban ült. Két autó került közénk, nyugodtan követhettem a Fordot. Kényelmes
tempóban mentünk, bekapcsoltam az URH-t, és hívtam őfelségét. Azonnal jelentkezett. Alig tudtam
megértetni vele, hogy most nem érek rá fecsegni. Megörült, amikor közöltem, hogy az est folyamán
valószínűleg személyesen teszem tiszteletemet.
Már a városban jártunk. A csöndesedő forgalom éppen alkalmas volt a követőcskére. Sziszeregtem
is, amikor a palota felé kanyarodott, mert kettesben maradtunk. Azonnal kikapcsoltam a világítást.
Legfeljebb váratlan üzemzavarról panaszkodom, ha egy forgalmi szakférfiú érdeklődni találna.
Amikor láttam, hogy a hátsó front útjára fordult, stoppoltam. Kiugrottam a kocsiból, futva átvágtam
a parkon. Másodpercnyi pontossággal érkeztem. Akkor lépett ki a fák közül, és az őrjárat is
elvánszorgott már.
Fordos partnerem a hátsó bejárathoz ügetett. Megbeszélt jellel csöngethetett, mert az ajtó rövidesen
kinyílt. A fényben felismertem az én kamarásomat, Fokázt. A másikat nem, mert ellenfény volt.
Körvonalait azonban jól megjegyeztem, s talán elölről is felismerném majd különös ismertető jeléről:
ferde volt a nyaka.
Miközben azon tűnődtem, hogy ez a Fokáz őfelségén kívül kinél teljesít még szolgálatot, szemem a
titkos folyosó bejáratát kutatta. A rajz szerint ott kellett lennie az alagsori lejáratnál.
Hátrább húzódtam a fák közé, mert közelgett az őrjárat. Mivel a bejáratot nem találtam, a falat
választottam. Hamarosan az erkélyre kerültem. Ajtaja nyitva volt, a lakosztályban sötét. Ahogy
közben őfelségével URH-n megbeszéltem. Arról viszont nem volt szó, hogy amikor belépek az ajtón,
valami a fejemre essen.
7.
A kedvezőtlen váratlan eseményre, minőségére és nagyságrendjére való tekintet nélkül az ember
egyféleképp reagál: megijed. Az már viszont teljesen egyéni, hogy hogyan. Nálam kissé más a helyzet.
A megszokás az ijedség kapcsolási idejét az átlagos középértéknél lényegesen későbbre tette. A
gyakorlat pedig az akció mivoltának értékelését és az annak megfelelő reakciót reflexszerűvé
fejlesztette, így aztán amikor az erkélyajtón belépve valami a fejemre esett, elkaptam és lerántottam
magamról azt a valamit: a függöny volt és a rúdja.
Őfelsége ott tiblábolt körülöttem a sötétben, és suttogva magyarázta:
– Nekem is már többször a fejemre esett, de soha nem csinálják meg rendesen… Úgy látszik,
nagyon kinyitottam az ajtót, és azért indult meg… Remélem, nem történt semmi baja?
Megnyugtattam, nekem nem, csak a függönynek. Nem szokott az én markomhoz.
– Dobja csak oda félre – suttogta őfelsége –, én is oda szoktam. Aztán menjünk az
ablakmélyedésbe, ott kislámpát gyújthatunk, és nem kell vakoskodnunk.
Nem akarta elhinni, hogy nem ijedtem meg, rám tukmált egy kis szíverősítőt. Nem bántam meg,
hogy elfogadtam. Nem volt ugyan hatvanfokos, de rendkívül finom aromája kárpótolt ezért. Csak azt
nem tudtam, mit iszom. Megkérdeztem:
– Nem közönséges nedű ez – csettintett nyelvével őfelsége. – Ezt még az én édesanyám csinálta.
Ripityom liktáriumnak nevezte el.
Ittunk még egy kupicával a felséges asszony emlékére. Megérdemelte.
– Most pedig dologra! – tettem le a pohárkát.
– Máris mehetünk – állt fel őfelsége.
– Hova?
– Hát a járatba!
– Előbb legyen szíves tájékoztatni, mi újság a tévékkel?
– Az ám! – ült vissza a székre. – Megdicsérhet! Jó munkát végeztem. – Elégedetten simogatta szép
fehér szakállát. – Négy fejet elhelyeztem.
– Tényleg szép munka volt. Melyik maradt el.
– A kancelláriai. Az a fránya Makrenón… tudja, a genealógus, a kancellária vezetője, egy
pillanatra sem hagyott magamra. Pedig már a helyet is kiszemeltem. Rendkívül mérges voltam.
Gondolja meg, öt perc elég lett volna… De nem úszta meg szárazon. Megnéztem az irattárat, és
találtam okot arra, hogy Makrenón úr ne legyen olyan elégedett magával…
– És a másik négyet ellenőrizte is, felség?
– Hogyne! Bár nem sok időm maradt rá. Nem sokkal előbb értem vissza, mielőtt hívott.
– Hívtam én korábban is, felség, csak nem felelt.
– Nem vittem magammal a rádiót. Elég volt a fejeket dugdosni… Egyébként, ahogyan
megbeszéltük, mielőtt elmentem innen, mindent a helyére tettem.
– Így is kell, felség… És tapasztalt valami különöset a tévékben?
 – Különöset igen, sőt, felháborítót, de nincs kapcsolata a mi ügyünkkel.
– Mégis, mi volt az?
– Képzelje! – mérges ránc gyúródott két szemöldöke közé. – Az én kamarásaim… a szolgálati
szobában… tudja, mit csinálnak?! – ahogyan dühe nőtt, úgy tompult a hangja.
– Azok a kamarások, akik… Tudja, mit csinálnak, a disznók?!… Ruletteznek!!!
– Szolgálati időtöltés…
– Micsodaa?! – azt hittem, kupán vág, úgy nézett rám. – Persze… – dőlt vissza a székben. – Maga
nem tudja, hogy a palotában szigorúan tilos mindennemű szerencsejáték…Akkor hozta a családi
tanács ezt a határozatot… majd egy évszázaddal ezelőtt…, amikor boldogult üknagybátyám
elkártyázta azt a koronát, ami nem volt az övé, csak rá volt bízva, mert ő volt a főkoronaőr.
– Elnézést, felség, a profán kérdésért, de kíváncsi vagyok. Mit játszott az öregúr?
– Ó, ez még meg is tetézte bűnét!… Még ha póker lett volna, de ultizott!
– Nahát! És ki volt a szerencsés nyerő?
Akkorát sóhajtott, hogy megremegett a szakálla.
– Ez volt mindennek a teteje! Képzelje, a tulajdon parádés kocsisa!
A kellemetlen emléket sikerült elfelejtetnem vele, amikor a mai nap eseményeiről referáltam.
– Ez a Fokáz! – ingatta fejét őfelsége. – Sosem volt nekem szimpatikus. A körmére nézek én ennek
a fickónak!
– Hasznos lenne, csak attól félek, gyanakodna. Míg biztonságban érzi magát, addig jó nekünk. Ezt a
körömre nézést nagyon körmönfontan kellene csinálni, felség. Fokáznak semmit sem szabad tudnia
róla.
– Persze, persze – bólogatott őfelsége. – Azt a másikat, a ferdenyakút viszont nem ismerem. Nem
láttam még itt soha… Gondolja – emelte rám riadt tekintetét –, ő a gyilkosa annak az ismeretlen
férfinak?!
– Lehetséges… De jó, hogy említi, felség. Fel kell majd hívni hivatalos kartársaim figyelmét a
hullára. A többi az ő dolguk. A miénk pedig – emelkedtem fel a székből – az, hogy…
Őfelsége azonnal kitalálta. Csillogó szemekkel mesélte, hogy túrafelszerelést készített. Zseblámpát
tartalék elemmel, iránytűt, a mérőmicsodát, jegyzetfüzetet rakott egy oldalzsákba, és egy másikat is
készített, ha esetleg valami mást is akarok vinni. Már csak mi hiányzunk.
Ne hiányozzunk. Eloltottam a lámpát. Becsuktam az erkélyajtót, rá is zártam. Nemcsak én tudok
falra mászni. Ellenőriztem a másik három ajtót is. Aztán eltűntünk a szekrény mögött. Felpakoltunk, és
megkezdtük a túrát.
A belépő után kétfelé ágazott a járat. A bal oldalit választottuk. Keskeny volt, csak libasorban
haladhattunk. Nem csináltam protokollkérdést a sorrendből. Élre álltam. A lépteink nyomán felszálló
finom por csiklandozta az orromat. Őfelségéét is. Akkorát tüsszentett, zengett a járat.
– Nem szabad megismételni! Árulónk lehet! – súgtam a fülébe.
– Mit tegyek? – suttogta vissza. – Ha… ha… ha…
A ci-t közös erőfeszítéssel sikerült elfojtanunk. Még hárommal kínlódtunk, amíg őfelsége
tüsszentési ingere elmúlt. Hogy a következőt megelőzzem, orra elé kötöttem zsebkendőjét.
Csak lassan haladhattunk, mert közben vázlatot készítettem a járatról.
 Ezt az emeletet mégis hamar körbejártuk. Még négy helyen, a három szárnyon és a hátsó fronton
volt kijárat, illetve bejárat, egyelőre nem tudtam, hova. De most beértem azzal, hogy a vázlaton
viszonylagos pontossággal megjelöltem őket.
Felfelé nem vezetett lépcső, tehát a negyedik emeleten már nem volt titkos folyosó. Viszont két
helyen, az első és a hátsó fronton is indult lépcső az alsó traktusba.
Itt is hasonló volt a helyzet. Por, öt kijárat és két lépcső.
Az első emelet az eddigiektől annyiban különbözött, hogy hat kijárata volt. A középső szárnyon egy
helyett kettő; és ennél a többletajtónál bemérő-készülékem vidáman mutatta, hogy helyben vagyunk. Itt
értek véget a mikrofonvezetékek. Néhány másodpercnyi fülelés megerősíteni látszott ezt a
megállapítást. Beszédszerű hangokat észleltünk.
Eloltottuk az elemlámpát. Nagyon óvatosan kezdtem elhúzni a bejárati lapot.
Meg voltam elégedve a facsúszóval. Nem kiabált felháborodottan, hogy megzavartuk évtizedes
álmát. Mintegy másfél centi lehetett a lap takarása, mert ezután a támadt résbe benyomult a fény, és
elfelezett. A túlfelen folytatott beszélgetés közeledett az érthetőség határához. Nyújtottam a sávot,
hogy erősítsem a hangot.
Két férfi beszélgetett. Az egyik, sipákolós hangú ült vagy állt, a másik, egy borszítta bariton járkált
a helyiségben, cipője nyikorgása adta a szövegaláfestő zenét. A sipákolós vitte a szót:
– …értelme, nincs, én mondom neked, semmi értelme a várakozásnak. Halál biztos, hogy a vén
szivar már lefeküdt. És neki van igaza, ha az igazak álmát – a többit elásította.
– Majd leragad a szemem – ismét ásított. – A pokolba ezzel! Menjünk mi is aludni, hallod-e?!
A bariton hallotta:
– Kuss! Sokat pofázol, és elfelejtem, amit gondolok…
– Fontos is az! – vágott közbe a sipákolós.
A bariton megerősítette:
– Nagyon is!… Tudom már! – örömében megállt. – Valami baj lehet a mikrofonokkal!
– Értesz is hozzá!
– Sajnos nem. Éppen azért nem értem azt, hogy egyszer jó, máskor nem jó. Egyszer az öreg
szöszmötölését is lehet hallani, meg hogy magában beszél….– őfelsége megrendült mellettem –
máskor pedig, az előbb is, hallhattad, olyan tompa zsongás hangzik belőle, mintha… mintha kendő
mögül beszélnének. – Őfelsége a harmadik és negyedik bordám közé bökte ujját. A bökés intenzitásán
éreztem, hogy vigyorog. – Ez nem tetszik nekem! – Nekem sem tetszett, hogy a feketébe talált. A
sipákolós azonban más véleményen volt.
– Nekem meg az nem tetszik, hogy… – ásítást nyomott el –, hogy megrövidítjük tulajdon
alvásunkat.
A bariton cipője helytelenítőén nyikorogni kezdett.
– Ha holnap is tapasztaljuk, meg kell majd nézetnünk.
– Holnap nem mi leszünk szolgálatban – állapította meg örömmel két ásítás közben a sipákolós. –
…Hát ez meg ki?! – Én is kíváncsi voltam, ki lépett a helyiségbe?
– Van valami újság? – kérdezte kíváncsiságom alanya… Ez a hang! Rendkívül ismerős volt. Hol
hallottam?… Nem is régen… Persze! Az az én kamarás barátom, Fokáz pajtás! Nocsak!
 Az egyik kíváncsiságom kielégült, de újabb támadt: mit válaszolnak?
– Semmiazégadtavilágon. – így, egy szuszra adta meg a választ a sipákolós, és meg is erősítette. –
Semmi. El is határoztuk, hogy mára befejezzük.
– Lassan, csak lassan! – fékezte a bariton.
– Újság nincs, az igaz, viszont én úgy tapasztalom, hogy a mikrofonokkal valami zűr lehet, mert…
– Ugyan! – szinte láttam, hogy Fokáz szája gúnyosan lebiggyed. – Te mindig okos vagy!… Azoknak
semmi bajuk nem lehet.
– Na látod! – szólt a sipákolós. – Mondtam én!
– Mit mondtál? – hördült fel a bariton.
– Hogy nem értesz hozzá… Na, mára végeztünk… Beindítom a magnót, és mehetünk.
– Menjetek – adta beleegyezését Fokáz. A bariton dörmögését már nem lehetett érteni, de
kétségtelen, hogy nem kezét csókolomot mondott.
Sürgősen távoztak. A kulcs kétszer megfordult a zárban.
– Bemegyünk, ugye? – súgta fülembe őfelsége.
– Be. De a világításról majd én gondoskodom, és…
A portörlővel félrekotortam a port, letöröltem a cipőtalpunkat is. Aztán félrehúztam a csúszólapot,
és beléptünk.
Áporodott cigarettaszag fogadott. A sötétség folyamatos volt, az ablakokat tehát függöny takarta.
Nehogy valami nekünk jöjjön, pontvilágítómmal tájékozódtam. Őfelsége e kis fénynél is felismerte a
helyiséget.
– A kék vendégszoba. Tehát ezt sajátították ki!
Közepes nagyságú terem volt, patinásan bútorozva. A falakat vállmagasságig faburkolat borította.
Ennek egyik betétje mögött volt a titkos járat ajtaja.
Őfelsége türelmetlenül böködött.
– Keressük meg már azt a micsodát!
Megkerestem. A szemben levő fal mellett volt. Erősítős hangszóró stúdiómagnóval párosítva. A
tekercs lassan forgott rajta.
Őfelsége rémülten intett feléje.
– Nyugodtan beszélhetünk. Ez felséged mikrofonjaira van rákapcsolva. Ellenben… nekünk el kell
helyezni itt valahol a tévévevő fejet. Szerencse, hogy egy maradt, a kancelláriai. Oda majd a zöld
szalonból kell átvinni. Mármint felségednek.
– Aha! – dünnyögte. – Ezt pedig… Elhozta?
– Itt van a zsákban. Keressünk hát helyet.
A pontvilágító fénye azonban nem biztosította a kellő munkafeltételeket. Úgy is haladtunk. Folyt az
idő, mint csapból a víz. Bosszantott, mert nem szerettem volna, ha valaki ránk köszön. Őfelsége meg
is izzadt nagy igyekezetében. Én sem mondhattam volna, hogy fázom. Közös erőfeszítésünk végül is
meggyengítette a dolgok ellenállását. Megfelelő helyre került a vevőfej. Szinkronizált sóhajtásunk
fejezte ki megelégedésünket.
De még nem végeztünk. Megvizsgáltam a hangszóró vezetékeit. A folyosó felé haladtak.
– Nem lenne jó – guggolt mellém őfelsége – kicsit elrontani nekik?
 – Felség, már egyszer megmagyaráztam. Gyanakodnának. A zavarót is azért nem használom. Még a
primitív módszerünk is felkeltette a figyelmet. Hallhatta felséged az előbb.
– Igen, igen – hümmögött szakállába. – Hát csak úgy megkérdeztem.
Megnéztem, nyomot nem hagytunk-e, aztán búcsú nélkül távoztunk. Mielőtt a lapot a helyére toltam
volna, feltöröltem előtte a padlót.
Lesétáltunk a földszintre. Itt is szűzporon tapostunk. E traktusban is csak hat ajtó volt. Mögöttünk
csend. Őfelsége mindegyiknél vizitelni akart. Megmagyaráztam, miért kell elhalasztania a látogatást.
A járat levitt az alagsorba. Volt mit vázlatolni. Zsákutcás mellékjáratok. Kijárataik ugyanis
elfalazott pincékbe nyíltak. Én nem lepődtem meg azon, amit kettőben találtunk, őfelsége foga azonban
össze-összekoccant. Falhoz erősített rozsdás bilincsek körüli régészeti kiállítás tanúsította, hogy itt
hajdanában sitt volt a javából.
A járat egyik ajtaja a pince főfolyosójába nyílt. Találtunk egy másikat az alagsori kijárat
közelében. Egyik sem volt ízlésem szerinti. Minden bizodalmamat az utolsó járatba vetettem. Hátha
rejteget számunkra valami kellemes meglepetést.
Ahogyan porát tapostuk, tollasodtak reményeim. Úgy ítéltem, távolodik a palotától. Kisebb fülkék
oldalazták, és szeszélyesen kanyarogni kezdett. Lassítanunk kellett, hogy felvázolhassam. Aztán meg
is álltunk. Valóságos labirintusba jutottunk. Nehogy a vége egyszerű legyen. Építésze nyilván fordítva
gondolkodott: az elejét komplikálta, hogy az avatatlan utat tévesszen, és…
Ha őfelsége el nem kap, bizony mélyre léptem volna. Csinos csapda volt, amilyen egy jól nevelt
titkos folyosóhoz illik. És voltak testvérei is; Kicsik, nagyok. Minden lépést ki kellett próbálni előbb.
És természetesen mindent felrajzolni. Szinte visszafelé haladtunk. És nem is szinte. Többször. Én még
csak türelmem végén voltam, őfelsége már idegeskedett is. Folyékonyan, nem éppen királyhoz illőn.
A padozatot borító por azonban segítségünkre sietett. Arra haladtunk, mindig, amerre még nem volt
lábnyom. De még így is tekeregtünk, csapdákat kerülgettünk, míg a kijárathoz értünk.
Másfajta zárrendszere volt, mint az előbbieknek. Nagyon más. Legfelső fokú ismereteket szereztem
ebből a szaktárgyból, de ha ez lett volna a vizsgadarabom, glatt megbukom. Csurgott rólam a verejték,
pedig hűvös volt itt. Őfelsége egyre mondogatta, hogy hagyjuk a csodába. Én nem hagytam. Hogy egy
vacak zár többre legyen képes, mint én!
Az volt a baj, hogy már az elején idegeskedtem, és indulatom az eredménytelenséggel együtt
mértani haladvány szerint növekedett. Ilyenkor az ember egyet tehet. Félreteszi az idegeskedést,
mielőtt az dühvé terebélyesedik. Néhány mély légzés után már nyugodtan gondolkodtam. Világos.
Rendhagyó esettel van dolgom. Úgy kerestem tehát a megoldást, ahogyan nem kerestem volna. És ott
volt. Nagyon egyszerű. Utólag persze mindig okos az ember, de az fontos, hogy azért legyen utólag. Ez
az ajtó nem nyílott, nem csúszott, hanem felhúzódott, mint a régi várak felvonórácsa.
Eloltottuk a lámpákat, felcsúsztattam az ajtót, és kiléptünk. Homokpadozatú, barlangszerű térbe
értünk. Nyílásából az est sötétje integetett felénk. Tompa zubogás duruzsolt a fülünkben.
– Tudom már, hol vagyunk! – súgta diadalmasan őfelsége. – A hátsó palotakertben, a
sziklaszökőkútnál.
Néhány lépés után meggyőződhettem igazáról. Utunk végére értünk tehát, fordulhatunk vissza.
Megvizsgáltam a kijárat mechanizmusát kívülről is. Azaz csak akartam. Sötét volt, csak
tapogathattam. Beküldtem őfelségét, hogy indítsa meg belülről a mechanizmust. Maga mutatta meg a
megoldást. Az egyik műsziklát kellett elfordítani.
Őfelsége markába nyomtam a pontvilágítót, és felvázoltam a megoldást. Aztán bementünk, és
leeresztettem az ajtót. Meggyújtottuk a lámpákat. Vázlatomon megnéztem a labirintus rajzát.
Türelemjáték volt még így is megtalálni a helyes utat. Berajzoltam. Azt követve haladtunk visszafelé,
és azt a járatot turistajelzéssel láttuk el. Ne kelljen kotta hozzá máskor.
Elhagyva a labirintust, már siethettünk vissza támaszpontunkra. Őfelsége fáradt volt, fonnyadozott
az én frissességem is.
A végállomásnál leraktuk a cuccokat. Érzékenyen elbúcsúztunk, őfelsége bement a lakosztályába,
én pedig kifelé igyekeztem a járatból.
Amikor újból a csillagos eget láttam magam fölött, olyan örömmel üdvözöltem, mintha tíz éve nem
láttam volna.
Otthon azzal a gondolattal aludtam el, hogy minden jó, ha a vége jó, csak az a baj, hogy mi még az
elején tartunk.
8.
Amióta őfelsége magánnyomozója lettem, a tétlenség jókora ívben kikerült. Szerencse volt most a
szerencsétlenségem is, hogy más ügyem nem akadt.
Hajnalban már úton voltam. Meg kellett néznem a háznak a számát az utcanévvel együtt, hogy az
ismeretlen férfi hideg tetemére rászabadítsam az illetékes gyilkossági csoportot. Természetesen
névtelen telefonbejelentéssel.
Ezután az ürgémet hívtam. Álmából vertem fel. Először le is tette a kagylót. Nem róttam fel neki. A
második hívásra sem ébredt fel teljesen, de azért kiszedtem belőle, hogy miért ment abba a házba.
Egy ismerőse adott ott találkát neki, aki Makrenónról ígért információt. Most egyikünk sem tudta,
sokat vesztettünk-e?
Egy bisztróban reggeliztem. Masszívat töménnyel. A cigarettát már az utcán szívtam el.
Gyalogoltam haza. Hátulról tértem meg, ahogyan elindultam. S mint most sem, akkor sem követtek.
Egyenesen a garázsba mentem a kocsimért. Ki sem értem az utcából, már rám ragadt a Ford.
Negyedóra és egy piros lámpa kellett hozzá, hogy elveszítsem.
Aztán folytattam információgyűjtő körutamat. De sehogy sem tetszett az eredmény. Sok volt,
zavaros és elfogult. Az azonban kétségtelen, hogy a szóban forgó férfiak valamennyien közutálatnak
örvendtek. Nicefór nagyherceg talán kevésbé, mint a többiek.
Tudtam, hogy a közvélemény féltestvére a szerencsének. Egyik szemére vak. A másikkal viszont
kitűnően lát. Így aztán vegyes érzelmekkel fogadtam a nagyközönség kádervéleményét. A pontos
kiértékelést azonban későbbre kellett halasztanom. Két beszélgetés közti rövid kocsikázás alatt az
egészet következetesen végiggondolni meglehetősen nehéz, különösen a délelőtti forgalomban.
Ráadásul még azt is ellenőrizni kell, nem követnek-e. Hisz még képesek megtalálni. Nekik is lehet
szerencséjük.
És lett! Elcsíptek! Ott vigyorgott mögöttem a Ford. De azért megmutattam, mit tud Filamér. Igaz,
hogy a jókívánságok közül, amelyeket egy-egy manőverem után kaptam, a fékcsikorgás volt a
legenyhébb vélemény. Például, amikor két személykocsi, egy busz és egy taxi között csúszkáltam át,
és eltűntem az ámuldozó Ford elől a sűrű monteludói forgalomban.
Még egy látogatás volt hátra, különben nem törtem volna magam, hogy lerázzam őket. De ezt az
utamat igazán nem akartam az orrukra kötni: Pedig csodálkoztak volna.
Kikeveredtem a forgalomból. Már a külvárosban haladtam. Kertes házacskák kísérték a csöndes
utcákat. Ráérő nyugalom áradt belőlük. Mintha megvetéssel nézték volna rohanó kocsimat. Szívem
mélyén velük voltam. Én is inkább nyugszékben sütkéreztem volna a napon, egy szál fürdőnadrággal
és jó könyvvel felfegyverkezve.
De nem sokáig kellett már a kocsiban főnöm. Megérkeztem. Kertes házacska volt ez is.
Kikászálódtam a kocsiból, és a kertkapuhoz sétáltam. Ragyogó réztábla hirdette, ki lakik itt: Xenomér
varázslómester. Megnyomtam a csengő gombját. Majd leültem. Macskanyávogás, kakaskukorékolás
és lónyerítés hangzott fel egyszerre. Stílszerű csengőszó.
 A ház mögül magas, szikár férfi közelgett a kapuhoz, ingujjban, baljában kis ásóval. Ráköszöntem.
Visszaköszönt. Megkérdezte, kit keresek. Megmondtam. Beengedett. Bemutatkoztam. Jól ápolt
kertecskén keresztül kerti bútorokkal megrakott teraszra vezetett. Mikor leültünk, kijelentette:
– Maga, fiatalember, nyilván azért látogatott meg engem, mert hallotta híremet, és a segítségemre
van szüksége.
– Így is fogalmazhatom, Xenomér úr.
– Bizony, nemcsak Ludócia, a külföld is ismerte tevékenységemet – erőteljes orgánuma betöltötte a
kertet, talán még az utcára is jutott belőle. – A Varázslók Világszövetségének utolsó kongresszusán
közfelkiáltással kaptam meg az elnöki tisztet. Gondolhatja, fiatalember, hogy nem érdemtelenül. –
Utánozhatatlan természetességgel mondta mindezt, az önteltség legcsekélyebb jele nélkül.
Méltányoltam.
– Egy percig sem lehetne vitatkozni azon, hogy a kiválóság hírét ez esetben nem méltatlanra
pazarolta a világ.
– A világ! – gesztusa tömör vélemény volt. – A világ nem érdemli meg, hogy a kiválók
foglalkozzanak vele. Amíg őfelsége udvari varázslója voltam, lesték a szavamat. Mióta nyugdíjaztak,
még köszönni is elfelejtenek az emberek. Ezt elviselem. Az azonban nagyon fáj, hogy még őfelsége is
elfelejtett.
– Téved, Xenomér úr! A múltkor is meleg szeretettel emlékezett meg önről.
Arcának ráncait áttérképezte az öröm.
– Komolyan?!… Honnan tudja?
– Nekem mondta.
– Magának?! – meghűvösödött a hangja. – Ha jól emlékszem, fiatalember, azt mondta, hogy
magánnyomozó.
– Igen.
– És milyen kapcsolatban van őfelségével?
– Cseretársa vagyok.
– Hogyhogy?
– Én is üvegcímkéket gyűjtök.
– Ó! – tartózkodása, amilyen hirtelen támadt, oly gyorsan el is tűnt. – Ennek őszintén örülök. Már
azt hittem… – szemének játéka megmondta, mit hitt. Ez megnyugtatott, és ezt az érzésemet
megosztottam vele.
– Nem tartozom közéjük.
– Ennek még jobban örülök. Amit most őfel… azaz, hogy…
– Értem, Xenomér úr. És ön is ért engem. Ugyanaz a cipő szorítja a lábunkat. Mindenesetre nagyon
érdekelne, hogy maga szerint hol szorít?
– Messzire szaladt a tekintete, szája szélén megjelent egy mosoly ígérete, és ígéret is maradt.
– Megmondom: mindenütt. Az egész cipő rossz. Pedig új. De nem a mi lábunkra való. És amit most
készítenek, még kevésbé lesz viselhető! – Szemembe nézett. Ez a nyílt, őszinte tekintet nem hazudhat.
Viszonoztam.
– Az új cipőgyár tulajdonosai pedig Nicefór, Atanáz, Febrón, Vilibáld, Epifór, Antipán, Szpiridon,
Medón és Hermegonész.
– Nicefór és Antipán nem.
– Bizonyítani is tudja?
– Bizonyítani? – megrázta fejét. – Azt nem.
– Mire alapozza ezt a véleményét?
– Egyrészt ismerem ezeket az urakat, másrészt – mosolya, mint az őszi légy, erőtlen volt –, ha nem
köszönnek is az embernek, de a híreket azért elmesélik. No, és természetesen varázsló is lennék.
– Értem. És ha meg nem sértem, szükség esetén tudna újból varázslóként tevékenykedni?…
Elkomolyodó tekintete hosszú, ideges ujjaira siklott, amelyeknek egész beszélgetésünk alatt
pillanatnyi nyugalma nem volt.
– Megmondom, ahogy van. Nem vagyok már a régi. Én megöregedtem, a körülmények
megfiatalodtak. Megváltoztak az emberek is. Zavartalanul már nem tudnék működni. Egy-egy
alkalommal azonban – ismét tekintetemet kereste –, szükség esetén a régi erővel és eredménnyel
alkalmazhatnám tudományom… Varázsbotom őfelsége rendelkezésére áll.
– Köszönöm, Xenomér úr. Egyelőre csak néhány információra lenne szükség. Rendkívül hasznos
lenne tudni, hogy… ennek az új cipőgyárnak ki a vezérigazgatója? Ugyanis a sok kósza hír eltakarja a
lényeget. Ha azonban a varázsbot derült eget teremthetne, ránk sütne a nap.
– Értem, fiatalember. Varázsolunk majd napsütést.
– Természetesen…
– Tudom. Nem tudok semmiről.
Megadtam a telefonszámom, és további jó kertészkedést kívántam. Kikísért. Búcsúzóul
megnyomtam a stílszerű csengő gombját. És csengett! Meglepődésemre hókuszpókuszt intett a
kezével. Mosolyogva nézett utánam, amikor elhajtottam ebédelni.
Utána az URH-n hívtam őfelségét. Tele szájjal jelentkezett. Jó étvágyat kívántam, és megkérdeztem:
– Felség, mikor lesz aktuális a régensválasztás?
– Nem zavarja, ha közben eszem? Ugyanis krumplis tészta van ebédre, ez pedig csak melegen jó.
– Tessék csak nyugodtan. – Annyira kíváncsi voltam a válaszra, hogy nem halaszthattam el a
beszélgetést. – Megértem én felséged szavát falatozás közben is… Tehát?
– Elvileg akkor, amikor nincs király, illetve a kiskorú trónörökös kerül a trónra.
– Tehát akkor…
– Tudom, mit akar kérdezni. A vonatkozó törvény magyarázata azonban a következőket írja…
Várjon egy pillanatra, salátát veszek – hallottam, hogy friss volt. – Na… tehát azt írja, hogy
amennyiben van arra mód és lehetőség, hogy a régensválasztás még az előző király életében
bekövetkezzék, különösen pedig akkor, amikor a király nagyon öreg, a trónörökös pedig nagyon fiatal,
tehát hiányzik egy generáció, mint most is, akkor meg kell ejteni, mármint a régensválasztást, még a
király életében, hogy ő is véleményt mondhasson.
– Értem, rendben! Köszönöm, felség. További jó étvágyat!
– De…
– Nem zavarom tovább, felség, elhűl a krumplis tészta. Majd később jelentkezem.
Folytattuk, ő az ebédet, én az utat. Haza. S ahogyan közeledtem, ismét akadt kísérőm. De most jó
fiú voltam, nem szórakoztam vele. Volt nekem elég töprengenivalóm, de ezt már otthonra
halasztottam!
Fejem azonban annyira nem volt tiszta, és egy kuka telefonáló még fel is idegesített, hogy a
frizsiderből egy üveg sört, a könyvespolcomról egy mesekönyvet szerveztem a legkényelmesebb
fotelomhoz, és e kettő társaságában töltöttem el fél órát. Aztán kezdtem szórakozni.
A régensjelöltekről begyűjtött információs anyaggal pasziánszoztam. De akárhogyan is raktam, nem
jött ki. A "ki igen" játéknál majdnem buliban futottak, pedig a komoly eredményhez jól széthúzott
mezőnyre lett volna szükség. A "ki nem" játék egy hajszállal jobb helyzetet teremtett. De csak akkor,
ha Xenomér kategorikus kijelentését is figyelembe vettem. Nicefór és Antipán fej-fej mellett az élre
került. Megpróbáltam a kevert játékot is. Nehéz feladvány volt. Teljes koncentrációba mélyedtem, így
valósággal összerezzentem, amikor megszólalt a csengő. Mechanikusan nyúltam a telefon után, és
csak a hívóhang bugására jöttem rá, hogy az előszoba csengője szól. Türelmetlenül, összeraktam a
jegyzeteimet, és mentem ajtót nyitni.
Még egyszerű ruhájában is dekoratív jelenség volt. Szépségét fiatalsága tetézte. Az összképet
azonban valami megzavarta. Talán a frizurája, és úgy véltem, hajának színéhez két árnyalattal
világosabb rúzs is elég lett volna. Agápia hercegkisasszonynak mutatkozott be. Meglepődésemet
azonban megtartottam magamnak. Bevezettem az irodába.
Megkínáltam reprezentációs cigarettámból. Elhárította. Platinatárcájából gyújtott rá. A tüzet
elfogadta, de az italra ismét kosarat adott. S hogy ne vegyem sértésnek, megmagyarázta a nép egyszerű
nyelvén, hogy ma már túl sokat ivott. Kíváncsian nézelődött.
– Még sosem voltam magánnyomozói irodában, de elég prózaian hat.
– A célszerűség szabta követelményeket esztétikailag költségvetésem keretének megfelelően tudtam
csak feloldani. – A leányzónak nincs ízlése, mert az iroda csinosan volt berendezve, ezt már többen
irigykedve megállapították.
– Ó, ne értsen félre, nem tartom sivárnak, sőt… de… – hosszasan magyarázta az ilyen odúról
kialakított romantikus elképzeléseit.
Egyelőre nem tudtam, hova tegyem a hercegkisasszonyt. Vártam, mikor tér a tárgyra.
Türelmetlenkedtem, de neki nem volt sürgős. Újabb cigarettára gyújtott, mivel elkéstem a tűzadással,
saját gyufájával, és az zöld fejű gyufa volt. A türelmetlenség azonnal eltűnt a balfenéken. Hagytam
fecsegni. Kellemes hangja volt.
– Megmondom magának őszintén – megfelelő arcjátékkal kísérte a szöveget –, kellemesen
csalódtam. Tudja, úgy képzeltem, hogy egy magánnyomozó valami rossz modorú, slampos ember, aki
csak azért nem köp ki a büdös pipája mellől, mert saját lakásában van. Most már viszont nincs
kétségem afelől, hogy jó kezekbe teszem az ügyet.
– Megtisztelő a véleménye, de én is megmondom őszintén, hogy a hercegkisasszonyokat másként
képzeltem el. Még kellemesebben csalódtam, mint maga. – Kacarászott. – De azt is meg kell
mondanom, hogy ha valami rossz modorú, slampos ügyet akar reám bízni, amelyik még büdös is, és
csak azért nem köpköd, mert nincs szája, nem vállalom el.
Hosszan kacarászott.
– Csúnya fiú! Az én ügyem nem… – elharapta a mondatot, pupillája beszűkült. – Nos, arról van
szó…
Közbevágtam:
– Előbb azt árulja el, miért engem választott a magánnyomozók közül?
Meghökkenve nézett rám, pupillája még jobban szűkült.
– Az úgy volt… Hogyan is volt? – hirtelen kotorni kezdett kézitáskájában, és egy újságkivágatot
dugott diadalmasan az orrom alá. – Itt! A hirdetését olvastam. Bizalomgerjesztőnek találtam.
– Tehát egyből kiszúrt?
– Igen. De miért érdekli ez magát?
– Propagandamunkámat akarom finomítani.
– Értem. – A pupillája már vidáman kerekedett. – Természetes kíváncsiság.
– Természetesen kíváncsi vagyok még arra is, hogy milyen ügyben kellene segítségére lennem?
– Ígérje meg, hogy vállalja!
– Látatlanban nem… – ráztam a fejemet.
– Nekem így is megteheti! – Legcsábosabb mosolyát pazarolta rám.
Tovább ingattam a fejemet.
– De! – toppantott harmincötös cipőjével.
– Akarom!
– Lehet – közöltem legundokabb vigyorommal –, hogy sok nemembeli Agápia hercegkisasszony
parancsára kezét-lábát töri, de én még kérésnek sem vehetem.
– Undok! – komolyan gondolta.
– Inkább, mint meggondolatlan. Tessék teríteni a lapot! Nálam ez üzleti elv. Működési
alapszabályom egyik sarkalatos pontja.
Kék szeme sarki hideget árasztott. – Akkor… – emelkedett fel.
– Akkor… – utánoztam.
– Ne bolondozzunk! – mosolyodott el visszaültében. – Elmondom, miről van szó. – Túl ápolt
körmeit nézegette. – Néhány hete kezdődött. Akkor kaptam az elsőt. Nem is levél volt, csak egy üres,
de lezárt boríték. Eldobtam. Három nap múlva újabb borítékot kaptam. Ebben már egy lap volt, de
üres. Ezt is eldobtam. Három nap után újabb levél…
– Postán kapta? – kérdeztem közbe.
– Igen… és ebben…
– Bocsánat. Kézírással címezték a borítékot?
– Honnan gondolta? Igen. Nyomtatott betűkkel… Szóval a harmadik borítékban a papírlapon már
nagy kérdőjel volt. Buta reklám lesz, eldobtam azt is. Három nap múlva azonban, vagyis tegnap,
megkaptam a következő borítékot, és ebben már üzenet is volt. – Ismét a táskájában kotort. – Tessék!
– nyújtotta át.
Hagytam, hogy az íróasztalomra tegye. Közönséges, de fényes boríték volt. Nagybetűs kézírású
címzés. A postabélyegzőt alig tudtam elolvasni. Úgy véltem, Monteludó, 2. posta, tegnapi kelet.
Sarkánál fogva kiráztam belőle a levelet. Egy sor volt rajta, mint a borítékon, nagybetűs kézírással,
így: JOLESSZ HA, VIGYÁZ MAGÁRA.
Felkaptam tekintetemet, s mintha gúnyos mosoly árnyéka suhant volna el pillantásom elől.
 – Több borítékja nincs, ugye? – két árnyalattal sötétebb rúzsú száját néztem, mert mintha valami
kajánságot takart volna.
– Nincsen. – Fejét rázta, gyémánt fülbevalója megcsörrent.
– Értem… És mi lenne a feladatom? – kérdeztem, mintha nem tudtam volna a választ, és mintha
nem döntöttem volna még.
– Megállapítani a levélíró személyét, szándékát, és aztán… majd meglátjuk.
– Rendben, de csak a majd meglátjukig, és a következő feltételekkel. Megteszek mindent, de a
sikert nem garantálom. Az esetleges további leveleket meg kell kapnom. Mint ahogyan a szükséges
felvilágosításokat is.
– Elfogadom. Tudom, hogy egy ilyen levél íróját nehéz megállapítani. – Mintha ismét átvillant
volna arcán a kaján mosoly. – Tiszteletdíját sikertelenség esetében is fizetem. Mi a taksája?
Felvettem az íróasztalomról azt az űrlapot, amelyet csak a legritkább esetben szoktam használni, és
átnyújtottam.
– Tessék! Ez a megbízólevél. Minden rajta. Olvassa el. Ha megfelel, az előírás szerint legyen
szíves kitölteni és aláírni.
Olvasás közben kotorta elő platina tokú golyóstollat, és már írta is.
– Rendben? – nyújtotta oda.
Átfutottam. Név és címadat szabály szerint nyomtatott nagybetűkkel. Helyes.
– Köszönöm. De nem értem a lakás telefonszámánál a melléket.
– Én a nagybátyám és egyúttal gyámom, Febrón herceg palotájában lakom, és ott telefonközpont
van.
Hasonló válaszra számítottam, így a név okozta meglepetés már nem látszott meg arcomon. Az
asztalomra tettem az űrlapot, a levél mellé. Tekintetem követte mozdulatom, így a váratlan felfedezés
okozta meglepetésemet is leplezhettem.
Agápia hercegkisasszony minden formaság mellőzésével búcsúzott, én azonban kezet csókoltam.
Nem tiltakozott ellene.
Parfümjének illata irodámban maradt emlékeztetőnek. El nem nyomott cigarettája a hamutálban
égett, füstjét az ablakon beáradó légáramlás kérdőjellé görbítette. De ott meredezett bennem is. Miért
ír Agápia hercegkisasszony magának egy ilyen levelet, miért hozza el azt hozzám… miért akarják
Agápia és társai azt, hogy én kapcsolatba kerüljek velük?
9.
A kérdőjel tulajdonsága, hogy ritkán egyenesedik felkiáltójellé. Inkább még jobban meggörbül. És
osztódással szaporodik.
Nekem is egész farmra való volt már. Nagyüzemi módszereket kívánt. Bementem a laboromba.
Bekapcsoltam a tévét. Értékelésem szerint fordított sorrendben kerestem az állomásokat. A zöld
szalonnal kezdtem. Meglepetésemre a kancellária tűnt fel. Úgy látszik, őfelsége már elvégezte a
cserét. A helyiség kihalt volt. Következett a tanácsterem. Az üresség tanácskozott a csenddel, hogy
mivel űzzék el unalmukat. Továbbkapcsoltam. Jött az unoka. Nem sokat láttam belőle, fejreállósdit
játszott. A kutya sem törődött vele, kitöri-e a nyakát, egyedül volt a teremben. Kapcsoltam a
kamarások szobáját. Ruletteztek, kockáztak, kártyáztak. Egy ideig figyeltem őket, mivel azonban nem
tapasztaltam különösebbet, átváltottam a lehallgatószobára. Szinte végszóra.
Két férfi üldögélt a háttérben, verték a blattot. Az előtérben Fokáz kamarás úr. Előrefigyelt, mert
valaki közeledett feléje. Amikor az illető beért a képernyőbe, azonnal felismertem.
Az én pufogtatni szerető, ferde nyakú ismerősöm volt. És a képhez jött a hang.
– Sokára jöttél, Dahón. – Fokáz felsőbbséges rosszallást igyekezett kifejezni. – Megvárattál. És én
azt nem szeretem.
A ferdenyakú szótlanul körüljárta. Legalább alaposan megnézhettem magamnak. A nyakán levő
sebhely arról árulkodott, hogy ferdesége harci következmény… A nőknek tetsző típus volt, de nem
férfiatlan. Sőt. Mozgása, már korábban is így ítéltem, versenyképes kondícióban levő atlétát sejtetett.
De profit. Lényegében szép ragadozó volt. Ügy is mordult Fokázra.
– Hogy te mit szeretsz és mit nem, nekem az nyolc. Én viszont – megpróbálta Fokázt utánozni – a te
beképzeltségedet nem szeretem. A kamarás úr!… – megrázta a fejét. – Ha nem tudnád – hadarta –, ez
a rangod csak a királynál van, nálunk nincs. Nálunk te éppen olyan bandatag vagy, mint én.
Fokáz arcán még felsőbbséges rosszallás jelent meg.
– Ne nevezzed a mi szövetségünket bandának! A Casa Nostra…
A ferdenyakú dallamos nevetésétől berezgett a hangszóró.
– Hahaha! A Casa Nostra!… Hahaha!… Tudod, mi az? Geng! Mi pedig gengszterek vagyunk,
Fokáz! A kamarás úr is gengszter, mint én.
Fokáz felsőbbségét azonnal elvitte a düh, de megkísérelt uralkodni indulatán.
– A műveltség hiánya talán mentheti meggondolatlan kijelentéseidet, de a mi körünkben az ilyen…
Dahón is dühbe gurult.
– A mi körünkben! A ti művelt, úri körötökben! – kiköpött. – Ide figyelj, Fokáz! Igaz, hogy én
hozzád képest műveletlen vagyok, de a keservit! Amikor neked és a hasonszőrűeknek még ágyba
vitték a reggeli kakaót, nekem már stekszért kellett lófrálnom, mert ha nem volt meg a napi adag, apám
pofonokkal dagasztotta négyéves fejemet… Egy ilyen művelt úr, mint te – a hangjából kiáradó
megvetés teljesen elborította Fokázt. A másik két férfi is felhagyott a kártyával, és megrökönyödve
figyelte őket –, egy ilyen úr mondta egyszer, hogy az én gyerekkorom tiszta giccs. De nem volt ideje
bocsánatot kérni… És te, Fokáz! Ha nem tudnád, nekem is van műveltségem, ha más is, mint a tiéd.
De milyen műveltség! Kevésnek van olyan ebben az országban. Az én területemen te, Fokáz kamarás
úr, egy közönséges tahó suttyó, bugris paraszt vagy! Fokáz, őfelsége kamarása! És… Én egy… Én egy
becsületes gengszter vagyok, aki nyílt… izé… sisakkal támad… de te, tudod, mi vagy te, aki
összeesküdtél kenyéradó gazdád ellen, tudod mi vagy te? Áruló!
Fokáz keze villámgyorsan zsebéhez kapott, de Dahón megelőzte. Az ő kezében már ott csillogott a
revolver.
– Ezen a területen – büszkeséggel telt, gúnyos mosoly szaladt az arcára – én vagyok a műveltebb! –
Eltüntette a revolvert.
– Gyors a kezed, kétségtelen – zörrent rekedten Fokáz szájából a szó. – Nagyon is gyors. A múltkor
is – a fensőbbség kezdett visszatérni arcára –, és ez a főnök véleménye is, feleslegesen gyors voltál…
– Azt ti nem értitek – vágott közbe Dahón. – Az teljesen magánügy volt. Régi számadást intéztünk
el. S hogy nem intézkedtem felelőtlenül, tudhatjátok. Azt a másikat, akivel összefutottam, csak főbe
kólintottam.
– És el is szalasztottad.
– Segítséget kapott.
– És még azt sem tudtad megállapítani, ki volt az.
Dahón vállat vont.
– Sötét volt, mi meg állandó mozgásban. Annyit azonban tudok róla, hogy az én területemen kiváló
műveltséggel rendelkezik. El kell ismerni. Remélem, találkozunk még. Majd akkor összemérjük a
műveltségünket. – Felült az asztal szélére. – Gyerünk, Fokáz, köpd már ki, miért rángattatok ide?
– Bár egyenrangúak vagyunk – adott gúnyos nyomatékot a szónak Fokáz –, érdekes módon mégis
általam közli a főnök a parancsait.
– Gyenge vagy, Fokáz – vigyorodott rá Dahón. – Ma délelőtt beszéltem vele telefonon. És ha most
azt mondod nekem, hogy este kilenckor legyek a Három Vízilóban, mert…
– Pedig azt mondom!
– Akkor!… – Dahón lehuppant az asztalról, Fokázra lendült, de ugrás közben fékezett, szinte
visszarántotta magát. – Nem bántjuk a csórót, mert… Ide figyelj, Fokáz kamarás úr! – erős fogsorát
villogtatta vigyorgása. – Ha véletlenül nem tudnád, te nem a főnöktől kaptad azt az úgynevezett
parancsot.
– Nemcsak művelt, okos is. – Fokáz maga is tudhatta, hogy ripacskodik, s ez még rontott az
alakításán. – Dahón mindent jobban tud! Dahón a nagyokos, a menő fej!
– Te pedig nemcsak gyenge, hanem vékony is vagy, Fokáz kamarás úr. Nem érsz annyit, hogy
tovább pazaroljam rád az időm – órájára nézett. – Így is elloptál eleget… Máskor nem versz át… Na,
pá! – eltűnt a képernyőről, egy ajtó csapódása hallatszott.
Fokáz leplezetlen gyűlölettel nézett utána. Aztán merev mozgással megindult ő is, és kiment a
teremből. A két férfi egymásra nézett, és szinte egyszerre vontak vállat, amikor a kártyáért nyúltak.
Kikapcsoltam a tévét, és az URH-n hívtam őfelségét. Jelentkezett.
– Jó, hogy hív! Tudja, mit láttam?
– Fokázt és a ferdenyakút.
 – Maga is látta?
– Szerencsém volt… Azért keresem, felség, hogy megkérdezzem, mióta nézi a tévét?
– Már régóta, de ezen kívül nem volt semmi, különös, csak azok a disznó kamarások! De egyszer
váratlanul beállítok hozzájuk, és össze…
– Várjon ezzel, felség. Nem olyan sürgős… Tehát más újság nincs?
– Nincs. És magánál?
Elmeséltem. Meglepődött. Kikérdeztem a régens jelöltek családi kapcsolatairól, aztán
elbúcsúztunk.
Elkezdtem újból a pasziánszot, de a figyelmem a most kapott genealógiával foglalkozott. Bele is
zavarodtam mindkettőbe. Valósággal megkönnyebbültem, amikor megcsendült a telefon.
Az ürgém jelentkezett. Volt esze, figyelmeztetés nélkül is rejtélyekben beszélt. Beszerezte a
Makrenónra vonatkozó információt. A szokásos massza azonban krémmel volt töltve. Makrenón
szenvedélyes és áldozatkész szerencsejátékos, de még sincs szerencséje. Mindennap megkísérli
bebizonyítani az ellenkezőjét, így fülön felül merül az adósságban. Működésének színtere az ABC-
klub, amelynek tiszteletbeli tagja.
A közleményt csinosnak találtam, és a pasziánsznál figyelembe vettem, de nem segített. Nekem sem
volt szerencsém a játékban. Én viszont nem próbáltam bizonygatni az ellenkezőjét. Abbahagytam.
Elővettem a hírszerző körutamon begyűjtött fényképanyagot. A régensjelöltek pofalemezeit. Vegyes
társaság volt. Mégis volt valami közös vonásuk. Nem úgy, mint Fokáz, ezek valódi fensőbbséggel
néztek, mintha zsebükben lenne egész Ludócia. Vajon melyikük a legfensőségesebb? Melyikük lehet a
góré?
Jó játék volt, olcsó játék, de abbahagytam és elpakoltam. Sürgetett az idő. El akartam menni én is
Dahón randevújára, abba az egzotikus mulatóba. Micsoda marhaság egy ilyen helyet Három Vízilónak
nevezni! Mintha egy nem volna sok neonreklámnak.
Néhány telefonomba került, amíg megtudtam, micsoda hely az. Osztályidegen. De nem zártkörű, és
a futó vendég nem feltűnő.
Még egy telefont akartam lebonyolítani, de a tárcsázásnál tovább nem jutottam. Xenomért hívtam,
de nem vette fel. Egy ilyen öregfiú miért csavarog ilyen későn? Vagy lefeküdt volna?… Abbahagytam
a kísérletezést.
Jó fürdő, közepes vacsora után indultam is a randevúra. Természetesen a biztonsági intézkedések
után és hátul. Aztán taxival tovább.
A Három Vízilóban a korai idő ellenére is telt ház volt, nekem meg szerencsém. Az egyik fal
melletti asztaltól éppen akkor távozott egy vendég. A helyére ültem.
Amikor körülnéztem a nyüzsgő sokadalomban, sejteni kezdtem, hogy a randevún mégsem leszek
jelen. Az valahol zártabb helyen bonyolódik, Annyit tudtam, hogy vannak különszobák, csak a
fekvésükről nem tájékoztattak… Persze lehet az irodában is… A tulajdonos… Ki is a tulajdonos?…
Egyik informátorom sem tudta.
A kilenc óra megjött, de Dahón nem. Sejtésem bebizonyosodott. Tehát meg kell keresnem a
randevú helyét.
Nagy választási lehetőség nem volt. A bejáraton kívül egy ajtó nyílt még a helyiségből, a telefonok
mellől. Forgalmáról ítélve a mellékhelyiségekhez vezetett. Ha onnan nincs tovább, akkor kívülről kell
keresgélnem.
Nem volt rá szükség. A telefon melletti ajtó után kétfelé ágazott a folyosó. Az egyik a
mellékhelyiséghez vitt. A másik rosszul világítva kanyargott tovább. Több ajtó nyílt belőle. Fedezék
viszont sehol. Kockáztatnom kell, hogy elcsípnek. Akkor pedig csak azt mondhatom, hogy a toalettet
keresem. S még jó, ha hülyének néznek.
Kesztyűt húztam és megindultam. Egy iroda, hét másik helyiség. Nyilván különszobák. Minden
ajtónál füleltem. Társaság nyüzsgött mögöttük. Az utolsó előtti azonban néma volt, a küszöb csíkján is
sötét. A szokott óvatos érintéssel lenyomtam a kilincset. Zárva volt. Indultam volna tovább, de az
egyik ajtókilincs megnyikordult.
Ritkán dolgoztam ilyen gyorsan a speciálkulcsommal. Mire a másik ajtónál a világosság, ennél a
sötétség szélesedett. És mire ott kiléptek, én itt beléptem. Persze guggolva. A fejemre kényes vagyok.
Hamarosan meggyőződtem, hogy ismét szerencsém van. S ez kissé elkedvetlenített. Ugyanis, ha a
közmondást igazolja, akkor baj van.
A szobában rajtam kívül élőlény nem volt. Ablaka kis udvarra nyílt, mint még három szobáé,
amelyeknek lámpavilága szabályos sárga foltokat festett az udvar szürke betonjára.
Kinyitottam az ablakot. A belső kissé méltatlankodott, a külső nem. Viszont árulkodott arról, hogy
másutt is nyitva az ablak. Beszélgetés szűrődött ki rajta.
Kihuppantam az udvarra. Megkerestem a kijáratot. A kapualjba nyílt. Visszaosontam. Behúztam az
ablakot, ahogyan tudtam, aztán sorra vettem a többit.
Kettő nyitva, függönyözve. Nem érdekelt. A harmadik zárva. Mellette ajtó nyílt az udvarra. Az
ablakot roló takarta. Rosszul engedték le. Csíkokra vágta a sötétséget a lécek közül kiszűrődő fény.
Bekandikáltam.
Látószögem korlátolt volt, de annyira futotta, hogy észrevegyem: három férfi ül az asztalnál. Kettő
háttal. Az egyiknek a fejformája, frizurája, füle nagyon ismerős volt. Velük szemben Dahón.
Valamit magyarázott. De a hangszigetelés jobb volt, mint a fényé. Ráadásul lehajtotta a fejét, száját
nem láthattam.
Válogatott, de sajtó alá nem rendezhető gondolatokkal dicsértem magamat, hogy nem hoztam el a
lehallgatót. Még be sem fejezhettem saját dicshimnuszom, amikor Dahón felállt. Az egyik háttal ülő
férfi követte a példáját. Mindketten sűrűn bólogattak. Nyilván, az utasítás végét hallgatták, mert az
ismerős fülű férfi is felállt.
Kompjuterhez méltó gyorsasággal dolgozta fel agyam a feladatot. Vagy visszabújok az ablakon át a
sötét szobába, s távoztuk után megkísérlem az ismerős fülű férfi kilétét megállapítani, mert lehet, hogy
ő a főnök, kérdés azonban, hogy marad-e? Vagy pedig megpróbálom Dahónékat követni, akik nyilván
erre távoznak, hisz itt jöttek be. Az utóbbi mellett döntöttem, de tudtam, hogy ösztönszerűen.
Éppen kiértem a kapualjba, amikor nyílt az ajtó, Dahón ferde nyaka jelent meg. Kisiettem az utcára,
és a szomszéd házban levő kirakatnál nézegettem, hogy milyen kalapot vegyek a feleségemnek, majd
ha egyszer lesz.
De azért jól láttam, hogy Dahón és társa kilép a kapun, és beszélgetve megindulnak a járdán.
Máskorra halasztottam a kalapválasztást, és követtem őket. Sejtettem, hogy nem sokáig. Rövidesen
kocsiba is ültek.
Kapkodtam a fejemet. Taxit, persze, ilyenkor!… Volt. Akkor kászálódott ki belőle a Víziló egy
újabb látogatója.
Meleg ülésváltás volt, és fiatal sofőr. Lelkesedéssel indult Dahónék kocsija után. Hajtotta az
előlegezett borravaló.
A villanegyed felé haladtunk. Ritkult a forgalom, de sofőröm követésiskolát produkált. Amikor
Dahónék megálltak, megfordultunk egy keresztutcában. Sofőröm megkapta a magáét, én meg siettem a
sarokhoz. Még hallhattam, amint egyikük becsapta maga után a kertkaput. Nem sajnálta a másét.
Pedig szép, kovácsolt kapu volt. Megnéztem, mielőtt bementem rajta. Bokrok között vezetett az út a
földszintes villához. Ablakai sötétek voltak. A bejárati ajtóból viszont fény lopakodott ki.
Körbejártam a házat. Körben sötét volt, mozgás sehol. Beosontam a bejárati ajtón. A fény a pince
felé vezetett. S mintha hangokat hallottam volna. Ahogyan lefelé haladtam a lépcsőn, úgy erősödött a
hang. A pincefolyosón az egyik ajtó kifelé tárva-nyitva. Ott a hangforrás. Közelebb vonultam.
Dahón kísérője beszélhetett, mert a hang ismeretlen volt.
– Ha azt hiszed, hogy babra játszunk, akkor gyenge a fantáziád. Ki vele, mit…
Rendkívül ismerős hang vágott közbe.
– Már mondtam magának, fiatalember, hogy semmi jogcíme a tegezésre. Nem is ismerem magát.
Dahón szólalt meg.
– De engem ismer. Válaszoljon nekem.
– Csirkefogókkal nem tárgyalok!
Dahón felkacagott.
– Rendben, öregapám. Én tisztelem a bátorságot. Csak azt nem tudom, miben bízik?
A társa válaszolt a kérdésre, hangjából kiröhögött a gúny.
– A varázslótudományában.
Hát persze! Xenomér! De hogyan került ide? És mit akarnak tőle?
Hangjából ítélve a földön feküdt. Nyilván megkötözve. Bizonyosan szaglászott és elkapták. Nem
kellett volna belevonnom az ügybe!
Belestem az ajtón, Xenomér szemben a fal mellett feküdt megkötözve. Előtte, háttal nekem, Dahón
és társa állt, egymás mellett, kissé előrehajolva. A rendkívül kedvező felállás olyan ziccer volt, hogy
kár lenne kihagyni.
A három lépés távolságot gyors lendülettel hidaltam át, és amikor földet fogtam, két kezemmel
összevertem fejüket, egyidejűleg hátrarántottam őket. A Yeshin-féle 12. mozdulat nagy erőt fejt ki, de
a betonpadló sem simogatta őket, nem volt már idejük azon gondolkozni, melyikük a tökkelütött.
Elszenderedtek. Biztonságból kikapcsoltam a világítást, ne ismerjenek fel. Aztán felkaptam Xenomért,
és kitettem a folyosóra. Annyira meglepődött, hogy egy szót sem szólt.
Visszamentem a pincébe. Megvizsgáltam Dahónék pulzusát. Megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy
vert. Pontvilágítómmal megnéztem magamnak a társa arcát, hogy az ismeretlen ismerős legyen. S hogy
még ismerősebb, megmotoztam. Azaz elkezdtem csak, mert mögöttem zajt észleltem. Megfordultam.
Minden tiszteletem Dahóné volt. Műveltsége tényleg kiváló. Ilyen ütés után már lábon állt, és keze
éppen a hónaljtok felé csúszott.
 Komolyan sajnáltam a fiút, amikor állcsúcson vágtam. Ezért elkaptam, és óvatosan fektettem a
földre.
Befejeztem a motozást, de személyi iratokat nem találtam. Dahónnál sem. Zöld fejű gyufát azonban
igen, de csak nála.
Hogy fel ne fázzanak, mindkettőt ráfektettem arra a rongyra, amelyen addig Xenomér feküdt. Rájuk
zártam a pinceajtót, és következett Xenomér.
Elvágtam kötelékeit, és talpra segítettem az öregurat. Kötéstől elzsibbadt lábai azonban nem
tartották. Felkaptam, hisz könnyű volt, csak hosszú, kivittem a bejárat elé, és az ott levő padra
ültettem. Lábait masszíroztuk mindketten. Beszélni akart ismét, hagytam.
– Köszönöm, fiatalember – volt első szava. A második az: – Hogy került ide?
Elmeséltem, de visszakérdeztem. Nem volt hajlandó egyenes válaszra.
– Legyen magának elég annyi, fiatalember, hogy a vezérigazgató kilétére voltam nagyon kíváncsi,
és elügyetlenkedtem a dolgot.
– Nagy segítségemre lenne, ha megmondaná, mit tud.
Makacs volt. Megindultam hát vele kifelé a kertből. Aztán tovább az utcán, hogy buszt vagy
villamost keressünk, mert taxira itt nem számíthattunk. Persze, folytattam a faggatást.
– Valami támpontot azért adhatna, Xenomér úr. Kire gyanakszik, mondja meg. A nyomozás az én
feladatom.
– Nem vagyok biztos a dolgomban, fiatalember. Igaz, gyanakszom valakire, de ártatlant nem akarok
belekeverni. Majd, ha biztosat tudok, azonnal megmondom.
– Igen, ha meg tudja még mondani, Xenomér úr… A történtek után az élete sincs biztonságban.
Rám mordult.
– A biztonságot bízza rám, fiatalember… Majd felteszem a varázssüvegemet, és láthatatlan leszek
– a hangján éreztem, hogy mosolyog.
– Előbb kellett volna, Xenomér úr. Amikor elkezdte.
– Maga ehhez nem ért. Ha nem tudná…
Nem tudtam meg. Buszmegállóhoz értünk, és jött is egy busz.
– Jobb, ha külön megyünk… Ismételten köszönöm – hadarta, és fellépett a buszra.
Méltatlankodva néztem utána. Én nem voltam olyan biztos a dolgában, mint amilyen ő. De az
öregség privilégiuma, hogy olyan bajt keressen magának, amilyet akar.
Elballagtam a villamosmegállóig, és hazazötyögtem.
Amikor már magamra húztam a takarót, rájöttem, hol láttam én azokat a Három Víziló szobájában
ismerősnek vélt füleket. A káderanyagom valamelyik fényképén, de elölről. Olyan fáradt voltam
azonban, hogy nem keltem ki az ágyból. Majd holnap. És vigasztalt az a tudat, hogy amit megtehetsz
holnap, arra ma igazán kár az időt vesztegetni.

10.
 Azúrkék fényár hunyorgattatta a szememet a színpadszerű helyen. Atanáz és Febrón szorította két
oldalról karjaimat, Vilibáld és Epifór pedig lábaimat. Meg sem moccantam. Fokáz és Dahón felváltva
ütötték a fejemet, Agápia pedig számolta az ütéseket. 29 után azonban már nem tudtam követni. Csak
az ütések puffanása dobolt a fülemben: bumm!, bumm! Majd ez is elhalványult plim-plim-szerű
hanggá. De ez olyan makacsul kínozta a fülemet, hogy nem bírtam tovább. Felébredtem.
Az URH keresője türelmetlenkedett az ágyam melletti asztalkán. Mi a csoda?!… Felkaptam és
jelentkeztem, őfelsége azonnal a tárgyra tért.
– Csakhogy felébredt! Azonnal kapcsol ja be a tévét, a kancelláriára álljon, Makrenón és Epifór.
Nagyon fontos!… Hall engem?
– Hogyne hallanám, felség. Megyek a tévéhez. Mi van?
– Igyekezzen, majd elmondom. Nem tudok kétfelé figyelni.
Igyekvés közben konstatáltam, hogy hajnali hat óra van, de ez még mindig jobb volt, mint az az
álom, amelyet most kivertek a szememből.
A laborba érve bekapcsoltam a tévét, és azonnal jeleztem őfelségének,
– Már nézem.
– Akkor kapcsoljuk ki a rádiót, mert így nem tudok jól figyelni.
– Rendben. Utána keresem.
A képernyőn Makrenón és Epifór gróf fényképről már ismert arca jelent meg igen morcosan.
Biztosan álmosak voltak ők is. Iratokat tanulmányoztak. A papírzörgést Makrenón hangja váltotta fel.
– Láthatja gróf úr, hogy ez teljesen képtelenség.
Epifór még morcosabb lett.
– Képtelenség?! Ugyan kérem! Mindent lehet, csak akarni kell.
– A tények azonban fütyülnek az akaratunkra.
– Hol vannak itt tények?! Ez a sok vacak?! – ingerülten lökte félre az asztalon fekvő iratokat.
Makrenón magához húzta a csomót.
– Ha gróf úr nem hisz a saját szemének, akkor én hiába is beszélek.
– Eh! – Epifór eltűnt a képernyőről, majd megjelent, így többször ismételve. Sétálgatott.
Makrenón az iratokat rendezte. Epifór megállt mellette.
– Mondja, Makrenón, olyan nehéz lenne magának… akár csak egy fattyúágat találni? – megnyomta
a szót.
– Már mondtam, gróf úr.
– Én is mondtam, hogy ez esetben a teljes adósságát elengedem.
Makrenón nagyot sóhajtott válaszként.
– Sőt – ütögette ujjaival az iratokat Epifór –, esetleg további hitelt is nyújtok.
Makrenón széttárta karjait.
– Gróf úr!
– Értse meg! – már öklével veregette az iratokat Epifór. – Rá akarok kerülni a régensjelöltek
hivatalos listájára! Ehhez pedig az kell, hogy a családhoz tartozzam.
– Ezt tudom, gróf úr, értem is, de ön is…
– Ki állítja össze azt a listát? – vágott közbe Epifór.
 – Én.
– Nahát akkor!
– De felülvizsgálja egy bizottság!
– Ki az elnöke?
– A király.
– Ó! – Epifór megvető legyintésére őfelségének felszökhetett a vérnyomása. – Ért is az hozzá!
– Legalább annyira, mint én.
Epifór újból járkálni kezdett. Makrenón reménykedő arccal követte mozgását. Mintha
pingpongmérkőzésen lett volna, úgy kapkodta a fejét. Epifór hirtelen megállt előtte.
– Tudja mit, Makrenón?… Választhat. Vagy teljesíti a kérésemet… engem nem érdekel, hogyan…
vagy 24 órán belül fizet Mert ha nem fizet, azonnal megindíttatom maga ellen a keresetemet… Ma
estig választ kell kapnom, melyiket választja.
Epifór kidübörgött a képernyőről, a kancelláriából való távozását a becsapódó ajtó adta tudtul.
Makrenón szóról szóra magába roskadt. Az arcát nem láthattam, de így is az élő kétségbeesés
prototípusa volt. S hogy volt oka rá, azt alig hallható suttogása árulta el.
– Őrjítő!!… Szpiridón is ezt követeli tőlem!… Mit tegyek?… – ráborult az iratokra, meg-
megránduló válla visszatartott zokogásról árulkodott. Nehogy érdemtelenül megsajnáljam,
kikapcsoltam a tévét. Hívtam őfelségét. Jelentkezett.
– Felséged is kikapcsolhat – mondtam. – Ha a játéknak nincs is még vége, a jelenetnek igen.
– Várjon egy pillanatra!… Most már igen. Makrenón is távozott… A kártyás bitang!… Na, mit szól
hozzá?
– Felség, én a zsarolást jobban utálom, mint azt, ha valaki kártyaadósságot csinál.
– Aha!… Igaza van. De azért a családomnak is igaza volt, amikor az ilyesmit megtiltotta… Ami
pedig a beszélgetés elejét illeti, felesleges ismételnem, a lényeget úgyis hallotta… Megérte, hogy
felkeltettem?
– Kétszeresen, felség. Egy rossz álomtól is megszabadított… De hogy esett, hogy ilyen korán nézte
a tévét?
– Ó, én mindig korán kelek. Nyáron különösen. Szeretem hallgatni a madárkák reggeli énekét…
Szóval, mi a véleménye?
– Beillik a kirakósdinkba, ami alakulgat.
– És magánál mi az újság?
Tömören közöltem a tegnapiakat. Hümmögve hallgatta. Próbált megnyugtatni, hogy Xenomért nem
kell félteni, de önmagát sem győzte meg. Megígérte, hogy figyeli tovább a tévét, és elbúcsúztunk.
Visszamentem a szobámba. Ágyam barátságosan hívogatott. Sehogy nem akarta megérteni, miért
utasítom vissza. De én csak felkelni nem szeretek, ha már fent vagyok, az más. Nehogy tovább
agitáljon, gyorsan beágyaztam.
Amikor párnám sarkait igazgattam, eszembe jutottak az ismerős fülek. Igyekeztem hát a
rendezkedéssel, hogy utánanézhessek. Az utolsó mozdulatnál azonban másként határoztam.
Megfékeztem a kíváncsiságom, és előbb megreggelizek. El kell viszont ismernem, hogy a javaslatot a
gyomrom tette.
 Étkezés közben átlapoztam az újságot. Semmi. Kivéve a rövid kis hírt: a rendőrség ismeretlen férfi
holttestére bukkant… Szeretem az ilyen kifejezést, hogy bukkant. Mi az, hogy bukkant? Én
telefonáltam, ők kimentek. Vagy ez lenne a bukkanás? Majd ha lesz időm, megnézem az értelmező
szótárt.
Rendbe tettem a konyhát is, csak azután mentem a laborba fényképeket nézni.
Érdekes, milyen nehéz valakit elölről felismerni, ha csak hátulról láttam. Fejforma, frizura, fül
jellegzetes, csak másként így, mint úgy.
A "ki nem lehet" találgatásnál kettőt azonnal kizárhattam, mert az egyik kopasz volt, a másik
elválasztotta a haját. Nicefór és Antipán kiestek. Ismét. A többi viszont mind hátrafésülte a haját, – és
őszes volt, mint az a férfi a Három Vízilóban. A hajszín nem segített, mert az egyik fénykép sem volt
színes.
Arra határozottan emlékeztem, hogy annak a férfinak a jobb füle kissé előbbre állt, mint a bal.
Csakhogy a fényképek vegyes tengelyű, félprofil felvételek voltak.
Sokáig nézegettem a képeket. Végül is ketten maradtak fenn a rostán: Atanáz és Vilibáld. Kettőjük
versenye döntetlen maradt. Sajnáltam, mert Vilibáld nekem ellenszenvesebb volt. A visszavágóhoz
azonban szemügyre kellett vennem őket. Ebben maradtam, és elraktam a fényképeket Aztán elkezdtem
telefonálgatni.
Először Xenomért hívtam. Többször, hosszan csengettem, hiába. Elment hazulról, vagy csak nem
veszi fel?… Bosszantó bizonytalanságban hagyott.
Felhívtam az ABC-klubot. A portás jelentkezett Közölte, hogy Vilibáld tíz körül megy be, de a
titkárt kapcsolhatja. Köszöntem, nem kértem. A titkár fülére nem voltam kíváncsi.
Arra viszont igen, hogy Agápia felébredt-e már? Hívtam a Febrón palotát. Meglepetésemre
kapcsolták Agápiát, és jelentkezett is. Még fogadni is hajlandó volt, ha igyekezem, mert tízre jelenése
van. Nekem is volt, igyekeztem hát.
Persze díszkísérettel vonultam, de nem érdekelt. Huszonkét perc múlva Agápia fogadótermében
voltam. Úgy látszik, ő sem henyélt, mert azonnal belibegett talpig felöltözve. Nem mondhatom, hogy
tetőtől talpig, mert a kalap a kezében volt, azzal intett, hogy üljek le.
– E korai látogatás természetesen nem jelenti azt…
– Pedig – bólintottam.
– Ó! – erre leült. Szeme, szája kikerekedett. A dohányzókészlet felé intett, hogy szolgáljam ki
magam. Megmaradtam a magaménál, de a gyufát elvettem. Nem zöld fejű volt.
– Nyomon vagyok, – Karikákat engedtem a füstből. – Néhány kérdéssel azonban kénytelen vagyok
terhelni.
Intett a kezével, szemét továbbra is rám meresztette. Pupilláját figyeltem, amikor kérdeztem.
– Miért lesz jó, ha vigyáz magára? – pupillája beszűkült, de nem válaszolt, tovább kérdeztem. –
Mire célzott a levélíró? Jóakaratú tanács ez, vagy fenyegetés? – Hallgatott. – Önnek tudnia kell,
melyik a kettő közül. Saját életét nyilván ismeri.
Szalmakalapjára eresztette a tekintetét. Úgy nézte, mintha sosem látta volna.
– Bár ne ismerném az életemet! Csúnya. És tovább csúnyul… A célzás lehet tanács, de lehet
fenyegetés is. Ok mindkettőre van bőségesen.
 – Kerüljünk közelebb. Amikor az első borítékot megkapta, illetve előtte, történt-e valami, ami
egyiket vagy másikat kiválthatta?
Tovább nézegette a kalapját
– Bizonyosan, mert én szinte naponta csinálok csacsiságokat.
– Csacsiságokért nem fenyegetik az embert… Kerüljünk még közelebb… Egyszerűbb, ha
megmondja, és nem kényszerít arra, hogy megkeressem magán az injekciós tű nyomait. Kábítószer?
– Ott még nem tartok! – A tiltakozása őszintén hangzott, hittem neki. – Nem is fogok! – folytatta. –
Egyszer, igaz, megkóstoltam egy marihuána cigarettát. Eldobtam. Nem nekem való.
– Értem. Akkor?
Gúnyosan vállat vont.
– Ettől lefelé választhat. Nem vagyok angyal… És az időt el kell tölteni valamivel.
– Túl jó dolga van. Miért nem dolgozik?
– Szemtelen!
– Őszinte.
– Akkor mondja meg – hajolt előre, szája körül gúnyos mosollyal –, kire gyanakszik?
– Egy nőre – viszonoztam a tekintetét. – Egy csinos, fiatal nőre. – Pupillája ponttá szűkült.
– A! – kalapját nézte ismét. – És ezt miből állapította meg?
– Szakmai titok… Lehet, hogy tévedek. Arra számítottam, hogy maga segít kétségeimet tisztázni, de
nem hajlandó.
– Én? – órájára pillantott – Nagyon is. De arra kell kérnem, halasszuk máskorra a beszélgetést,
mert nem szeretnék elkésni a randevúmról.
– Már annyi az idő? Akkor menjünk. – Agápia fejébe nyomta a kalapját, felkapta kézitáskáját, és
jött velem kifelé.
A palota előtt állt a sportkocsija. Narancssárga volt, mint a kalapja. Megkérdeztem, melyiket vette
melyikhez? Válasz helyett búcsút intve rám nevetett és elhajtott.
Néztem utána. Lehet, hogy sok vízzel megmosták már, de hazudni nem tanult meg eléggé. Az viszont
nagyon valószínű, hogy nem kényszerből, hanem saját akaratából került a buliba. De miért?
Kocsimhoz ballagtam, és az ABC-klubhoz hajtottam. A Ford persze követett. Új fiú lehetett benne,
mert leplezni igyekezett a követősdit. Amikor megérkeztünk, barátságos gesztussal üdvözöltem. Akkor
vettem észre az ott parkoló narancssárga sportkocsit. Agápia tehát itt randevúzik.
Az ABC-klubház Monteludó egyik legkorszerűtlenebb épülete, és ronda is. Külsején a
stíluskeveredés ült orgiát. Belül még rosszabb a helyzet. Tömény ízléstelenség párosul
kényelmetlenséggel.
A nagyképűség azonban már a tengernagyi díszben pompázó portásnál kezdődött, és a titkárnál már
majdnem tetőzött.
Közölte velem, hogy a váratlan látogatásokra őrgróf Vilibáld elnök úr nincs felkészülve.
Legnagyobb sajnálatára nem jelenthet be. Különben is látogató van nála.
Asztalára dobtam hivatalos névjegyemet. Úgy vette fel, mintha a szemétből húztam volna elő.
Felvilágosítottam, hogy van olyan tiszta, mint az ő keze. Kétségbe vonta. Nem vitatkoztam.
– Ha a titkár úr nem hajlandó, akkor majd önkiszolgálok – indultam az elnöki ajtó felé.
 Elém pattant. Felháborodásától alig tudott beszélni.
– Kérem!… Mit merészel?!… Hogy gondolja?!… Mondtam, az elnök úrnak látogatója van!…
Kérem!… Mióta a klub klub, ilyen… ön… ön…
Megnyugtattam, tudom, minek ítél. Közöltem azt is, nem érdekel a véleménye, és hogy nem
haragszom rá, hosszas kézszorítással adtam tudtára. Viszonzásul csak azt kértem, hogy a látogató
távozása után jelentsen be. Boldogan megígérte, csak eresszem el a kezét. Megtettem.
Leültem az egyik kényelmetlen fotelba, és rágyújtottam a dohányzóasztalkán levő gyufával. Zöld
fejű volt. Dobozát magamnál felejtettem. Cigarettám füstje újból kiváltotta a titkár úr felháborodását,
de ezt csak arcjátékával közölte. Hogy jobban élvezhesse, cigarettám teljes füstmennyiségét rá
pazaroltam. Nem volt hálás érte.
Érdeklődve figyeltem lázas semmittevését. Megelégedésem mégsem mutatványának szólt, hanem a
gyufának. Megtaláltam a forrást. Persze lehet, hogy nem jelent semmit, örömömet azonban ez a
lehetőség nem zavarta.
A jó tízpercnyi várakozás a titkár úrnak kellemetlenebb volt, mint nekem, ő szórakoztatott engem,
de én viszont szívességre nem voltam hajlandó.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor kinyílt az elnöki ajtó. Agápia lépett ki. De még visszaszólt
valamit, így csak akkor vett észre, amikor az ajtót már becsukta.
Figyeltem a reakciót. Rosszak voltak az idegei. Elejtette a kézitáskáját. Hagytam, hogy a titkár úr
vegye fel. Megelégedtem egy, az ABC-klubhoz illő mosollyal. Köszöntésemet érthetetlen szavakkal
viszonozta. Gyorsan kiment a teremből.
A titkár úr szemében a közönséges féregnél egy fokkal nagyobb rangú lettem, mert Agápia
hercegkisasszony ismert. Kihasználtam meglepetését, intettem neki, hogy jelentsen be. Habozására
feléje léptem, kinyújtott kézzel. Azonnal bement.
Órámon figyeltem: két és fél perc múlva jött vissza, és közölte, hogy őrgróf Vilibáld elnök úr
türelmemet kéri, és reméli, hogy tíz percnél tovább nem kell várakoznom.
Azt hiszem, ő még jobban remélte, mert nehezen viselte el a jelenlétemet.
Amikor megszólalt a csengő, rohant, hogy kinyissa előttem a dupla ajtót. Beléptem.
A nagy terem az eddig látottaknál még ízléstelenebbül volt berendezve. Az elnöki íróasztalon
röplabdázni lehetett volna. Mögötte Vilibáld mininek tűnt fel.
Meghajlással üdvözöltem. Kegyes biccentéssel fogadta, és intett, üljek le. Elsüllyedtem az egyik
fotelban. Vilibáld álmos pillantásokkal figyelt. Én meg őt. Főleg a füleit. A jobb kissé előbbre állt,
mint a bal. A hajszín megfelelt. Mégsem voltam biztos a dolgomban. Hátulról is meg kell néznem.
A csendet Vilibáld törte meg.
– Milyen alkalomból üdvözölhetem az ABC-klubban? – őszinte kíváncsiság érződött a hangján.
– Egy kényes és bizalmas ügyben kényszerülök a drága idejét rabolni, őrgróf úr.
– Tessék, hallgatom!… Szivar, cigaretta?
– Az egyik sok, a másik kevés. Ha megengedi, a magamét szívom. – Rágyújtottam. Vilibáld
szivarra gyújtott. Óriás skatulyából vette elő a zöld fejű gyufát.
– Érdekes ez a gyufa – intettem feléje. – Ez a zöld fej!
Vilibáld arcán megelégedett mosoly terült el.
 – Örülök, hogy elnyerte a tetszését. Kizárólag az ABC-klub számára készíti a gyufagyár… Nos, mi
az a kényes ügy?
Hálás voltam Agápiának, hogy ilyen pompás ürügyet szolgáltatott.
– Nagyon kényes. És a lehetetlen helyzet kényszerít arra, hogy feltegyek önnek néhány kérdést.
– Tehát, mi az az ügy? – szivarjának füstje mögül érdeklődéssel figyelt.
– Az első kérdésem elvi… Ügyfelem tagja a klubnak. Meg lehet állapítani azt, hogy a klubtagok
közül kik gyűlölik őt annyira, hogy ellenszenvüket a büntető törvénykönyvbe ütközően fejezzék ki?
Érdekes módon Vilibáld nem kérte ki a klub nevében ezt a feltételezést. Valaha jobb hatást is
kelthetett, püffedt arcára pókerjátékoshoz méltó egykedvűség telepedett, tekintete kifürkészhetetlenné
vált.
– Férfi az illető… vagy nő? – szavainak igyekezett hűvös elnöki hangsúlyt adni.
Csábító volt a lehetőség, de a nyúlugratást még korainak találtam.
– Nő – válaszoltam.
– Fiatal vagy idősebb? – úgy kérdezte, mintha már tudná a választ.
– Fiatal.
– Hm! – felállt az íróasztal mellől, néhány lépést sétált. Nagyon drukkoltam, de nem fordított hátat.
– Fiatal hölgynél nehezebb a helyzet, de kisebb a valószínűsége is annak, amit mondott. Feltételezem,
nem alaptalanul? – szája sarkából visszaparancsolt egy mosolyt; tudta, miről van szó.
– Éppen azt szeretném most megállapítani.
Bólintott, és újból sétálni kezdett. Már majdnem a kellő pozícióba került, amikor ismét felém
fordult.
– És miből gondolja, hogy nálunk biztosabb választ kap erre, mint például az illető családjánál?
– Egy szóval sem mondtam, hogy a családnál nem érdeklődöm.
– Értem. – Tovább járkált. Elment egészen az ablakig, és kinézett. Végre! Éppúgy állt, mint akkor.
A látvány rendkívül hasonló volt, de valahogy mégsem egészen. Hosszasabb tanulmányozásra
azonban nem adott időt, megfordult, jött visszafelé, és leült.
– Nos, elvileg nem kizárt a dolog… Nevet ugyebár nem mondhat még?
– Egyelőre nem.
– Akkor én is csak elvi választ adhatok. Amennyiben konkretizálja a dolgokat, forduljon a klub
hölgytagjainak… hogy úgy mondjam, gondnokához… Agápia hercegkisasszonyhoz.
E név kimondása előtt leheletnyi szünetet tartott, de nekem ennyi is elég volt. Az azonosítás még
lehet kétséges, de az nem, hogy a névtelen levélről tud, s így másról is.
– Köszönöm, elnök úr, a szíves felvilágosítást. Még csak egy kérdésem volna.
– Parancsoljon – órájára nézett, de én nem vettem észre.
– Értesüléseim szerint a klubnak speciális italai vannak. Mi módon volna lehetséges egy-egy
típus…
Közbevágott.
– Azokat kizárólag a klub tagjai számára…
Most én vágtam közbe.
– Engedje meg, hogy befejezzem a mondatom. Azonnal eloszlik a félreértés… Szóval, egy-egy
típus címkéjét meg lehet kapni?
– Mii?! – hördült rá, de rögtön nevetésbe váltott. – Haha! Persze, maga… – későn harapta el, már
csak a nyelvét érte.
– Igen, én üvegcímkét gyűjtök. Úgy látom, ön is tud róla.
– Izé… hallottam… említették. – Feszengett a széken.
– Tehát ismer engem?
– Nos… beszéltek magáról. – Nyelvhegye szinte egyfolytában ugrált ajkai között.
– Akkor azt is tudja, hogy őfelsége cseretársa vagyok?
– A… az… Hogyne!… a… cseretársa… – kigúvadt a szeme, olyan nehezen nyögte ki.
– Igazán megértheti tehát a kérésemet.
– Tö-tökéletesen, Filamér úr. Hogyne érteném. Rendelkezésére áll valamennyi címke…
természetesen telt üveggel.
– Köszönöm, nem vagyok klubtag. Megelégszem a címkékkel.
– Ide fárad érte, vagy megengedi, hogy a lakására küldessem?
– Ha lehetséges, kérem postán a címemre.
– Kérem. Azonnal intézkedni fogok. Ami pedig a klubtagságot illeti, majd megbeszélem a
vezetőséggel. Azt hiszem, nem lesz akadálya annak, hogy őfelsége üvegcímke-cseretársa tag legyen
nálunk.
– Nagyon kedves öntől, elnök úr. A megtisztelő ajánlaton én is gondolkozni fogok.
Felálltam. Vilibáld is. Kezet nyújtott, ha csak az íróasztalán keresztül is.
Az ajtó felé haladva, szemem sarkából láttam, hogy a telefonért nyúl. Amikor a belső elnöki ajtón
kiléptem, becsuktam ugyan, de a külsőt még nem nyitottam ki. Pillanatra megálltam. Hallottam, hogy
Vilibáld beleordítja a kagylóba: "Fokázt és Dahónt azonnal!" Hangtalanul kinyitottam a külső ajtót, és
kiléptem. A titkár urat megajándékoztam egy leendő klubtag mosolyával, és fütyörészve távoztam az
ABC-klub ritka ronda épületéből. S ahogy ledöcögtem a márványlépcsőn, azt tippeltem, hogy
Vilibáld csak algóré, a főgórét még tovább kereshetem.
11.
A kocsiban harmincfokos meleg fogadott. Hogy megmentsem magamat a szomjanhalástól,
elhatároztam, keresek egy oázist. Indítottam. Derék VW-m azonban okosabb volt nálam. Nem előre,
hátra indult. Rögtön meg is állt, és kellemesen megringatott. Egy másik kocsi állt be mögénk, és
visszautasította a közeledésünket.
Rövidesen behajolt az ablakomon egy férfi vörösödő feje, és teli szájjal mondta a nyomdafestéket
nem tűrő szöveget. Én azonban nem a szavaira, hanem a fülére figyeltem. A férfi ugyanis Atanáz
herceg volt. És azért a szívességért, hogy helyembe jött, mondhatott, amit akart. Hallgatásom nyilván
bocsánatkérésnek vette, mert a nagy lendülettel vezényelt finálét: "Ajánlom is!" felkiáltással
befejezte. Sarkon fordult, és az ABC-klub felé tartott.
Pontosan erre volt szükségem. Kényelmesen és alaposan tanulmányozhattam a fejét. S ahogyan a
részletekben elmélyedtem, rájöttem, hogy nem szabad a közmondást szaván fogni. Most ketten
csinálták ugyanazt, és mégis ugyanaz volt. Mint Vilibáldnak, Atanáznak is hasonlított fejformája,
frizurája, füle a Három Vízilóban látottakhoz. Amikor eltűnt a forgóajtó mögött, azonosítási
kísérletem végeredménye az volt, hogy mindketten esélyesek. És ez nem vigasztalt.
Miután meggyőződtem arról, hogy az előrét a hátrával nem fogom felcserélni, óvatosan indítani
akartam. Szándékom hamvába hullt, mert egy Austin csikorogva elém vágott
Atanázéhoz hasonló szónoklatom azonban már a megszólításnál elakadt, mert a kocsiból Fokáz és
Dahón pattant ki, és megrohamozták a klubajtót.
Mintha csak népgyűlésre jönnének. S ha ez így van, szaporodni fognak. Sőt, valószínűleg
mindannyian idejönnek… Igen Agápia kocsija is ott rostokol még.
Felkészültem a várakozásra. A kocsiban tikkasztó forróság volt, és az oázis a végtelen távolba
veszett. Csalással sem találhattak volna nálam egy fikarcnyi türelmet. A mehetnék a maradhatnékkal
úgy veszekedett, mint két rigó egy gilisztán.
Tekintetemet a klub bejáratára rögzítettem. S hogy el ne aludjam, hívtam őfelségét. Semmi újságot
nem tudott. Sürgönystílusban elmondtam a magamét. További jó szórakozást kívánt. Nem köszöntem
meg.
Szinte percenként növekedett a hőség. Főttem saját levemben. A homlokomról csörgő izzadság
tornáztatta a szememet, így az utolsó pillanatban vettem észre Febrón herceget, amikor kocsijából a
klub felé lépdelt.
Kisvártatva megérkezett Epifór és Szpiridón is. A klubajtóban hosszasan udvariaskodtak
egymással. Mintha nem tudták volna, hogy egyikük tizenkilenc, s a másikuk egy híján húsz. De hogyan
kerülnek ezek a maszekok a Casa Nostra című bűnszövetkezetbe? Vagy véletlen egybeesés lenne?
Míg ezen töprengtem, nem vettem észre az újabb kocsit. Csak a belőle kilépő alakra lettem
figyelmes. Hermegonész volt. Lám, lám! Már csak egy tag hiányzik: Medón.
Jó tíz percig gyakoroltam a várakozást. Tovább nem győztem cérnával. Elhatároztam, márpedig
Medón nem fog jönni. Szót fogadott, nem jött. További öt percig puhultam a kocsi melegében, hiába.
De miért nem jön Medón? Azt jelentené, hogy ő nincs benne a buliban? Vagy őt nem hívták volna? De
lehet, hogy ez csak egy röpgyűlés. És ha az, akkor Vilibáld csődítette össze őket. De miért? Büszkén
kihúztam magamat, de csak egy pillanatra. Ennek nincs értelme. Elvégre az Agápia-féle levéllel ők
akartak velem kapcsolatba lépni. Sikerült nekik. Mi van ezen röpgyűlni való?
Mélázva néztem a klub felé, és már csak akkor vettem észre Makrenónt, amikor már majd kibökte a
szememet. Alig vánszorgott. A bejáratnál meg is állt. Testtartása olyan volt, mintha a vágóhídra
indulna.
Vagy mégis társulati közgyűlés lesz? Most állítanák össze a jelöltek listáját? Persze, az is lehet,
hogy csupán a gyanúm egyesíti őket.
Körülnéztem. Átellenben megláttam egy telefonfülkét. Kikászálódtam a kocsiból, és valósággal
megkönnyebbültem.
Amikor átmentem az úttesten, észrevettem a Fordot az új fiúval. Erről meg is feledkeztem. No,
majd aztán. Előbb telefonálok.
A fülkében olyan meleg volt, mint a kocsiban, de hősiesen izzadtam, amíg sorra keresve a
nagyságokat, a portástól meg nem tudtam, hogy őrgróf Vilibáld elnök úrnál kegyeskednek tartózkodni.
Ezután Xenomért hívtam. Foglaltat jelzett. Na végre! Otthon van. Hívtam újra. Csengett. Nem vette
fel. Ismét tárcsáztam. Megint foglalt volt. Vagy három percig játszott velem a telefon, aztán mattot
adott. Úgy becsaptam a fülke ajtaját, mintha ő tehetne róla.
Egy bűnbak nem volt elég. Egyenest a Fordhoz tartottam. Az új fiú rám csodálkozó tekintetében a
meglepődés a félelemmel fogócskázott.
Szó nélkül benyúltam az ablakon, kirántottam a slusszkulcsot. Két ujjam között lóbálva elvittem a
néhány lépésre levő kanálishoz, és kecsesen beleejtettem.
A fiú tényleg zöld volt. Meg se moccant, meg se szólalt, csak leesett állal bámult rám. Bátorságot
intettem neki, és elballagtam a kocsimhoz.
Szinte visszalökött belsejének melege. Eszembe jutott, ha lett volna nálam tévévevőfej, Vilibáldnál
elhelyezhettem volna, és most már igen okos lehetnék. A düh melegít, tapasztaltam. A következő
gondolatom viszont lehűtött. Ha ezek itt báj társalognak, megnézhetném magamnak azt a villát, ahol
Xenomért megtaláltam. Persze, a nagy melegtől elbambultam. Hisz a vezérkar távolléte nem jelent
semmit. Attól még lehet ott egy kiskatona. Nem lenne okos csak úgy besétálni!
A gondolat azonban csak tovább birizgált. Akkor is foglalkoztatott, amikor már egy bisztróban
kóstolgattam második pohár sörömet. A harmadik pohár tökéletesen felfrissített, és elmosta
habozásomat.
Kissé keresgélnem kellett az utcát, hiszen csak sötétben jártam itt. De aztán mégis megtaláltam.
Lassan hajtottam, kerestem a villát. Szép kapujáról azonnal felismertem.
Rögtön a fékre tapostam, fejem a szélvédőhöz koccant. Aztán úgy tettem, mintha nem tudnék
elindulni, majd fejcsóválva motornézőbe mentem.
Jó helyen álltam, árnyékban, ahonnan kitűnően ráláttam a kertre és a villára. Mozgást sehol sem
tapasztaltam. Minden ablak csukva, roló leengedve.
Túlságosan a házra koncentráltam, így meglepett, amikor a sürgönykihordó stoppolt mellettem. A
szép rácsos kapuhoz sietett. Lenyomta a kilincset. Zárva volt Csöngetett. Várt. Háromszor ismételte.
Semmi. Vállrándítással megfordult, és odaszólt nekem.
– Nem tudja, otthon van valaki?
– Kit keres? – jobban nem is játszhatott volna a kezemre.
– Valami… – nézte a címzést – Gidóz. Ismeri?
– Nem – válaszoltam az igazságnak megfelelően.
– Hát majd később megpróbálom ismét.
Eltette a táviratot, és már robogott is tovább.
Ki lehet ez a Gidóz? Sosem hallottam a nevét. Ő lenne a villa tulajdonosa, vagy csak… Valaki rám
szólt,
– Hé, szomszéd!
Körülnéztem. Sehol senki. Az utca üres.
– Hé, itt! – most már megtaláltam a hangforrást. A szemben levő kerítés fölött integetett felém egy
fej. Férfié volt, napbarnított és tökéletesen ráncos. Mintha mozaikból lenne az arca.
– Sétáljon ide, szomszéd! – intett a kezével.
Az időmből futotta.
– Mondja, kit kerestek? – mintha a hangja is ráncos lett volna.
– Valami Gidózt.
– Nem ismerem. Lehet, hogy valamelyik…
– Kinek a villája ez? – vágtam közbe, biztosabb választ remélve.
– Atanáz hercegé, de már vagy egy éve nem láttam itt. Úgy látszik, bérbe adta, mert idegen arcokat
látok néha. És micsoda népek!… – hangsúlya sokat sejtető volt, de én jobban szerettem a
bizonyosságot, ezért megkérdeztem.
– Micsoda népek?
– Ó, szomszéd, hát olyan, izé… nem idevaló. Itt rendes emberek laknak. Ha hiszi, ha nem, azóta
esténként bezárom a kertkaput. Csodálkozom Atanáz hercegen, hogy nem nézte meg, kik a bérlői… És
nézze, milyen elhanyagolt a kert! Az a szép kert. Bezzeg, amikor én gondoztam!
– Rég volt?
– Még tavalyelőtt is. Volt vele elég dolog, mert igen nagy. Átnyúlik a másik utcába.
– Ott is van bejárat?
– Egy nagy kapu, az is ilyen kovácsolt, de sosem használták.
– A villát is maga gondozta?
– Nem. Azt a herceg személyzete.
– Szép, nagy villa.
– Meghiszem! Nyolc szoba, két személyzeti szoba, nagy konyha, kamra. Az egész alápincézve,
benne garázs. Nagy padlás, négy tetőszobával. És a másik felén, délre hatalmas terasz a ház előtt. Úgy
bizony, szomszéd, nagy villa, szép villa. És a kertje… A szívem vérzik érte… – Nehogy újra kezdje,
búcsúztam.
– Jó napot, szomszéd!
– Jó napot! Bedöglött a kocsija?
– Azt hiszem, most már jó lesz.
 – Beültem, és otthagytam a mozaikképű öreget. A hátsó kapu érdekelt.
Két keresztutcával odébb befordultam és parkoltam. Elsétáltam a kapuig. Gyönyörködés közben
lenyomtam a kilincset. Engedett. De egy lánc fogta a másik szárnyhoz, és a láncon lakat volt.
Körülnéztem. A kertben fák, bokrok takarták a villát, teraszából csak egy darabot láttam.
Kesztyűt húztam. Kívülre ügyeskedtem a lakatot. Szabvány biztonsági volt. Speciálkulcsommal
rábeszéltem. Nehezen nyílt, s ez megnyugtatott. Ritkán használhatták.
Óvatosan résnyire nyitottam a kaput. A kaputól valamikor gondozott út vezethetett a házhoz. Most
benőtte a gaz. A bokrok mögött közelítettem meg az épületet.
Ezen az oldalon is zárva volt minden ablak. Mindegyiken roló. Mintha senki sem lenne, a házban.
Atanáz herceg bérlői nyilván dolgozó emberek.
Megszemléltem a villa két oldalát is. Hasonló volt a helyzet. Egy oldalbejáratot viszont
felfedeztem. Hívogatott. Elfogadtam. Az ajtózár viszont eltanácsolt. Izzadásom túltermelési válsággal
fenyegetett. Kulcsaim és tudományom is csődöt mondott. Szerencsére, az eszem nem. Világos: csak
egy nyitott zárat nem lehet kinyitni. Megnyitottam és nyílt. Beléptem. Félhomály fogadott. Szoktattam a
szemem, és hallgattam a csendet. Beszédes volt. Azt magyarázta, nyugodtan mozoghatok.
A folyosóról több ajtó nyílott. Sorra néztem a helyiségeket. A kamrában konzervek, félkész ételek.
A konyha rendetlen emberekről panaszkodott. Mosatlan edények, poharak, üvegek szerteszét. A
frizsider viszont tömve volt.
A szobákat átmeneti szállásként használhatták, vagy nagyon csórók lakhatták, mert ruhadarabot alig
egyet-egyet láttam. Személyi tárgy semmi.
Megnéztem a pincét. Teljesen üres volt. Xenomér rongy fekhelyét is elvitték már. A garázs is
unatkozott. Kijárati ajtaja zárva.
Felmentem a padlásra. A rövid folyosóról jobbra-balra nyíltak a manzárdszobák, üresen. Szemben
ajtó. Benéztem. Sok lom, összehányva. Nem léptem be, mert vastagon állt a por. Indultam vissza.
Ezért bizony nem volt érdemes idejönnöm. Persze, hogy az eredménytelenséget megállapíthassam,
csak ide kellett jönnöm.
Leértem a hallba. Indultam volna az oldalkijárat felé, hogy letörten távozzak, amikor kintről zaj
hallatszott. Mintha valamit eltoltak volna. Rövidre rá léptek közeledtek a főbejárathoz. Vasalt sarkú,
határozott léptek. Legalább nyolcvan kilót hordoztak.
Szuperszonikus sebességgel cselekedtem. Eltűntem a pincelejáratban. A lendület vitt volna tovább,
de valami puhának ütköztem, ami mozgott és szitkozódott. Megcselekedtem, ami ilyen esetben
feltétlen reflexként megkövetelt a Yeshin. Nem is eredménytelenül. Szenvedő alanyom viszont
segítséget kapott.
A hátamon kötött ki, én meg a földön. Az önsúlyon kívül mintegy kilencven kilóval szabályosan
bukfencezni, világcsúcs volt. Sajnos, tanúk nélkül történt, így nem hitelesíthető.
Talpra állva azonnal intézkedtem, hogy mindkét szenvedő alanyom hosszabb időre lemondjon a két
lábon járásról. Közben megnéztem őket, de egyiket sem láttam még.
Leporoltam a ruhámat, megállapítottam a közmondás igazságát: két veszekedő között mindig a
harmadik örül. Ezt az igazságot viszont más is ismerhette, mert egy kemény tárgy szorult a
derekamnak.
 – Praclikat a plafonra!
Válságos helyzetben lelassul az idő. Másodperc töredékei percekké nőnek. A gondolkodásnak azért
több lehetősége van. Meg tudtam állapítani, hogy a módszert, a hangot, a stílust ismerem. Nicefór
kertjében volt hozzá szerencsém. Talán most is lesz. Nehogy a stílusomról ő is rám ismerjen, mivel
amúgy is terpeszben álltam, a Yeshin 153. tanácsát alkalmaztam. Guruló átbukást úgy, hogy közben
magammal rántottam mindkét lábát. Döngött tőle a beton, de az volt keményebb. Mikor felálltam,
láttam, további kezelést nem igényel. S a marha, nem tanult a múltkori esetből. Stukkerje most is
biztosítva volt.
Volt már három, több nem lehet. Ez is egy igazság. De hogy nem teljes érvényű, arra a fejemen egy
koppanás figyelmeztetett.
Félkábulatban teljesen szabálytalanul hajtottam végre a Yeshin 28. gyakorlatát. De így is
eredményes volt, mert a koppanás szerzője is kábult volt még. Az előbb nyilván nem voltam elég
erélyes vele.
Fejem azonban nem tisztult. Igyekeztem, mégis lassan végeztem a motozással. Nem találtam semmi
érdemlegeset. Revolveres ismerősöm ingujjban volt, klubjelvény nélkül; Pénztárcájában azonban egy
használt buszjegyet találtam, s azon kapkodva felírt címét. Híven lemásoltam a füzetembe. Aztán
ismerősöm arcával ismerkedtem. Valahol láttam már, de nem tudtam, hová tegyem. Mikor a
pénztárcáját vissza akartam tenni, észrevettem rajta egy G betűs monogrammot. Milyen nevet is
mondott a kézbesítő?… Gidóz!…
Kettes számú szenvedő alanyom életjelei azonban arra figyelmeztettek, hogy jó lesz eltűnni a
színről. Átfutott az agyamon, hogy bezárom őket, de mikor lehajoltam, megszédültem. Indultam tehát
kifelé.
Az ajtón kívül ismét megszédültem. A bokrok mögött néhány mély légzéssel segítettem magamon,
majd siettem kifelé a kertből. Mikor becsuktam a kaput, mintha ajtócsapódását hallottam volna a
házból. Siettem tehát a kocsihoz.
Még mindig rosszul éreztem magam, az utat csak homályosan láttam. Mintha párában lebegne
minden. Homályosan észleltem, hogy sűrűsödik a forgalom. Tudtam, hogy meg kell állnom. A fékezési
parancs agyamból útnak is indult, de aztán sűrű sötétség homályosított el mindent.

Amikor újra világos lett, egy forgalmi rendőr aggódó arca hajolt fölém.
– Rosszul van? Segíthetek valamit?
Első kísérletem szánalmas dadogás volt.
– Hívjak orvost? – kérdezte.
Végre sikerült artikulálnom.
– Köszönöm. Futó rosszullét volt. Már rendben vagyok… De talán rossz helyen parkolok, hogy?…
– Nem. Csak feltűnt nekem furcsa tartása, aztán pedig a nyögése. – Fürkészve nézett rám.
– Köszönöm, biztos úr, most már tényleg rendben vagyok. – Nemcsak mondtam, úgy is éreztem. –
Köszönöm az érdeklődését.
– Kérem. Nagyon szívesen. – Tisztelgett és távozott.
Ilyen is van, néztem utána. Aztán a tudatalattimat dicsértem meg. Nem hagyott ott, az út közepén,
mint a tudatom. Az út szélére vezetett, és jó helyen, szépen megállította a kocsit. Mindig mondtam,
hogy tudat alatt sokkal okosabb az ember, csak az a baj, hogy ez az okosság csupán némi alamizsnát
vet a tudatnak, és azt is csak néha.
A koppantás helye még sajgott, de határozottan észhez tértem. Azonnal ebédelni mentem.
Ebéd után, cigarettám füstjénél rövid programot készítettem. Hamarabb végeztem vele, mint a
cigarettával.
A program első pontjaként hívtam őfelségét. Megint ebéd közben zavartam. Meg is jegyezte, hogy
ritka érzékem van ehhez. Mire én közöltem, hogy az udvari etikett területén tökéletesen járatlan
vagyok, de ha megmondja, mikor szokott ebédelni, többet nem zavarom olyankor. Azt mondta, őt
igazán nem zavarja, ha én zavarom, tegyem nyugodtan. Egyébként is ma zöldbabfőzelék van, és az
nem tartozik a kedvencei közé. Újságot viszont semmit sem tudott. Az én hírem annyira lekötötte, hogy
a rágást is abbahagyta, hallottam. Gyorsan búcsúztam hát tőle.
Kerestem egy telefonfülkét, és hívtam Xenomért. Nem vette fel. Határozottan idegesített. Ezért
programon kívül elkocsiztam a házikójához. Hiába csöngettem. Senki sem jelentkezett. Pedig az utcai
front ablakai nyitva voltak. A kertkapu viszont zárva.
Az alsó szomszéd, egy terjedelmes asszonyság megunhatta a zenebonát, mert rám kiabált.
– Ne nyomkodja már azt a csengőt! Nem hallja, hogy nincs itthon?!
Tiszteletteljesen megkérdeztem, hogyan lehet ezt hallani?
– Ej! Hát a közönséges csengő szól, onnan. Ha itthon van, akkor az állatsereglet.
– Köszönöm szépen a felvilágosítást. És tessék mondani, nem látta véletlenül ma Xenomér urat?
– Bizony, még tegnap sem – ingatta a fejét.
– És máskor is nyitva szokta hagyni az ablakait, ha elmegy hazulról?
– Az ablakait?! – mellém döcögött. – Noné! Tényleg!… Furcsa!… Xenomér úr mindig bezárja, ha
elmegy… Nahát!… Megnézem már felőlünk is.
Nem kérdeztem, vele mentem.
A szomszéd felől is nyitva volt minden ablak, kivéve a konyháét. A szomszédasszony nem értette,
hogy miért pont ez van csukva, amit igazán szellőztetni kell. Pedig Xenomér úr rém rendes ember.
Sehogy sem érti. Én meg reméltem, hogy nem értem.
Megkérdeztem tőle, sokszor keresték-e Xenomért? Nem emlékezett rá, de a telefont többször
hallotta csörögni. Persze, hiszen én voltam.
Megköszöntem a felvilágosítást, és beültem a kocsiba. Hívtam őfelségét. Jelentkezett, de le is
intett.
– Rosszkor keres. Most csöngettem a kamarásnak. Ha elment visszahívom – kikapcsolt.
Az ölembe ejtettem a rádiót, és néztem Xenomér házacskáját, kertecskéjét. A virágok tikkadtak, víz
után áhítoztak…
Megszólalt az URH keresője. Jelentkeztem. Őfelsége kérdezés nélkül is közölte, hogy a tévéfronton
minden csendes. Aztán kérdezte meg, mit tudok én.
– Sehogy nem tetszik ez nekem, felség. – Sóhaja jelezte, hogy neki sem.
– Mit tehetünk?
– Először meg kell bizonyosodnunk arról, hogy tényleg nincs otthon. Jobb lenne, ha ezt nem én
állapítanám meg.
– Azt hiszem, igaza van, de akkor hogyan?
– Felséged felhívja telefonon. Ha nem jelentkezik, kiküldi ide valamelyik kamarását… Nem, ez
nem jó. Hosszadalmas én… Persze, hisz én ismerhetem Xenomért régebbről is, nem kell az ügyünkről
beszélném. Majd én elintézem, felség.
– Hogy gondolja?
– Még csak gubóban az ötlet, majd ha kirepült a pillangó, referálok.
Elbúcsúztunk. Egy pillantással még végigpásztáztam Xenomér házacskáját, aztán indítottam.
Elgurultam az első telefonfülkéig.
Volt egy ismerősöm a Belbiztonsági Szolgálatnál, akinek egyszer már elég nagy szívességet tettem,
azóta is kapcsolatban állunk, őt hívtam fel.
Éppen hazaindult, az ajtóból ment vissza a telefonhoz. Nem nagy lelkesedéssel fogadta az
ötletemet.
– Tudja, hogy per pillanat Monteludóban hányan aggódnak így valakiért?
Tudtam. De azt nem mondhattam, hogy jó okom van rá. Szerencsémre azonban megtaláltam a
varázsszót: szimat. Lotifán felügyelő ugyanis azt vallotta, hogy a vérbeli nyomozó megérzi, mi a
teendő, s a nyomot azonnal felismeri. Megígérte, ha érte megyek, kijön. Ezen ne múljon, mentem.
Aztán jöttünk vissza. Mogorván ült mellettem, egész úton csak egy mondattal tisztelt meg.
A házikó a kertecskével megtetszett neki. Csöngetett. Eredménytelenül. Ismételgette. Az ötödik
kísérlet után speciálkulcsommal kinyitotta a kertkaput, és bementünk.
A betonjárdán körbejártuk a házat. A nyitott ablakokból senkit nem láttunk. A zárt ablakot függöny
takarta. Megálltunk előtte, szinte egyszerre rándult meg az orrcimpánk, és komorodott el a tekintetünk.
Siettünk a bejárathoz. Lotifán speciálkulcsommal kapkodva nyitotta ki. Beléptünk a kis előtérbe.
Egy pillanattal előbb nyúltam a konyhaajtó kilincsére, mint Lotifán, keze az enyémre szorult, úgy
nyitottuk, orrunk elé tartva a zsebkendőt. Aztán loholtunk a kijárathoz, de a gáz tovább zavart. A
teraszon álltunk meg szótlanul.
Magam előtt láttam Xenomért, ahogyan néhány nappal ezelőtt ezen a teraszon beszélgetett velem.
Láttam szikár alakját, mosolyát, nyugtalan két kezét…
Lotifán megindult, én utána. A konyhában még érződött a gáz édeskés szaga. Lotifán kinyitotta az
ablakot.
Xenomér gáztűzhelyre borult alakján az a ruha volt, amelyben utoljára láttam. Két keze a tűzhely
lapján. Feje mellett hevert varázssüvege.
Közelebb léptem, megpillantottam arcát. Beszédes volt. Intésemre Lotifán is odahajolt. Amikor
felegyenesedett, sovány arcán megfeszült a bőr. Bólintott.
– Kétségtelen. Nem öngyilkosság. Előbb elkábították… Nem tudja, hol a telefon?
Együtt kerestük. A könyvtárszobában volt. Lotifán zsebkendőjével fogta a kagylót, ceruzájával
tárcsázott. Közben megkérdezte tőlem a pontos címet. Megmondtam. Akkor jöttem rá, hogy mintha
nemrégen láttam volna leírva.
Míg Lotifán telefonált, körülnéztem a szobában. Rendszerető, de nem pedáns férfi könyvtára volt.
A polcokon majd kivétel nélkül szakkönyvek. Elcsodálkoztam a varázslótudomány bőséges
irodalmán.
Lotifán még beszélt. Átmentem a szomszéd szobába. A nyitott ajtóban megálltam. Dolgozószoba és
laboratórium ötvözete tárult elém, kémiai, fizikai, csillagászati és varázslóeszközökkel. Ragyogó
tisztaság, rend mindenütt. Éppen ezért tűnt fel azonnal az írópulpitus rendetlensége. A kalamáris
nyitva, az írólapon egy papírlap, alatta, a pulpitus szélén, mintha kiesett volna a kézből a lúdtoll.
Közelebb léptem. A papírlap felső szélén nagy A betű, utána még valami, de már olvashatatlan;
mintha az író kezét elrántották volna.
Valószínű, itt kapták el Xenomért, amikor írni készült. Vagy pedig… De mindegy, mindenképpen
üzenni akarhatott valamit.
Leguggoltam. A pulpitus előtt a parkettán vékony csík. Durván ránthatták el Xenomért,
megtántorodhatott.
Ha Xenomér tudta… márpedig ekkor már tudhatta, hogy veszélyben van… és akkor az üzenet csak
arra vonatkozhatott, amit néhány napja még nem akart közölni velem. Vagyis gyanúja bizonyossággá
változott, és megtudta, hogy ki a bandafőnök!… Ha ez így van, akkor meg kellett próbálnia ezt az
üzenetet valamilyen burkolt formában hátrahagyni. Mivel leírni már nem tudta, bizonyára valamilyen
tárggyal próbált jelezni.
Felegyenesedtem, és körbejártam a laboratóriumot. Mivel üzenhetett és hogyan?
Eszembe jutott a varázssüveg, amelyik a konyhában árválkodott. Az lenne az? Már megindultam a
konyha felé, amikor a labort fürkésző tekintetem megakadt a varázssüvegek vitrinén. Három sorban a
varázssüvegek, de az első hiányzott közülük. Mellette volt a varázsbot-gyűjtemény. Itt is hiányzott az
első. Hol lehet? A konyhában nem láttam.
Kerestem a botot. Alig találtam még, pedig előttem volt. Egy kis ébenfa asztalkán, amelynek lapját
teljesen beborította az intarziába foglalt zodiákus. Ott feküdt a bot, hegyével a skorpió jelén… Ha ez
az üzenet, hogyan tudom meg belőle, ki a főnök?

Annyira elfoglalt a probléma, észre sem vettem, hogy Lotifán mellettem áll. Érintésére riadtam fel.
– Érdekes – intett körbe a fejével.
Bólintottam.
– Észrevett valamit? – tekintetett, rám.
Megmutattam neki a pulpitust, de további észrevételeimet nem közöltem, ő sem az övéit.
– Rövidesen itt lesznek – indult kifelé. Követtem. A konyhába mentünk.
Az ajtóban álltunk meg. Lotifán a terepet nézte, én Xenomért. Nagyon rossz volt a lelkiismeretem.
Nem kellett volna!… De ki gondolhatta!…. Okulhatott volna azonban ő is. Amikor eljöttünk a
villából, határozottan megmondtam neki, hogy az életével játszik.
A villáról hirtelen eszembe jutott, hol láttam én Xenomér címét leírva. Az én revolveres
ismerősömnél levő buszjegyen. Akkor nem tudtam, mi az, de lemásoltam. Nyúltam a jegyzetemért, de
Lotifán miatt mégsem vettem elő.
A konyhaablakon át kósza szellő tévedt be. Megbotlott a varázssüvegen, s az lassan körbefordult,
majd visszahintált. Megbabonázta a szememet. A rávarrott zodiákus jelek közül a skorpióé hiányzott!
Lotifán észrevette megrökönyödésemet, de másként értelmezte.
 – Egy jó barát elveszítése mindig nagyon szomorú.
– Pár napja.
– Persze, említette… És… van valami elképzelése?
Nem mondhattam meg neki. De azért szerettem volna gyanúmat tudtára adni. Büntetlenül ne
maradjon Xenomér gyilkosa!
– Minden valamirevaló nyomozónak van elképzelése, ha valamelyest ismerte az áldozatot.
– Éppen ezért kérdezem – nézett rám Lotifán.
– Nos… éppen ezért tartok attól, hogy ez az ügy hamarosan a megoldhatatlanok közé fog tartozni.
– Úgy?! – Lotifán arcán megfeszült a bőr.
– Mondhatnám azt is, hogy ilyen esetben a magánnyomozónak kötelessége közölni azt, amit tud, de
én inkább mást mondok… Ha tart attól, hogy… akkor igyekeznünk kell, hogy előbb felderítsük,
mielőtt felderíthetetlen lesz. Azt hiszem, ebben egyetértünk. Tökéletesen igaza volt.
– Mi lenne – néztem a szemébe –, ha néhány pillanatra csak mint két jó ismerős beszélgetnénk
egymással?
Biccentett. – Akkor?
– Akkor nem kellene részletesen indokolnom azt, amit mondok.
– Hallgatom.
– Biztos, hogy ezt az ügyet el fogják tussolni. Ez nem gyilkosság, hanem közönséges
öngyilkosság… így adta ki az utasítást az, aki… akinek Xenomér hirtelen nagyon az útjába került…
Ha tudnám, ki az, megmondanám.
– És aki a parancsot végrehajtotta? – oldalra billentett fejjel nézett rám. – Arról mit mondana?
– Csupán gyanakszom valakire.
– Az is valami… Nos?
Pontos személyleírást adtam revolveres ismerősömről. A villa címét is megmondtam, mint
esetleges tartózkodási helyét, feltehetően mint a bérlő albérlője. Azt is megemlítettem, lehetséges,
hogy Gidóznak hívják.
Lotifán tekintete elárulta, hogy a név nem ismeretlen előtte.
– Pillanatnyilag nem tudom hova tenni, de ez csak idő kérdése. És ha találunk itt ujjlenyomatokat,
akkor… Nos, köszönöm a jó ismerős információját. – Kezet ráztunk. – Igyekszem majd felhasználni,
és remélem… – a kapu felől hangzó zaj felé fordult. – Megérkeztek a fiúk, itt a doki is.
Bemutatott. Biccentgettünk.
Miután a fényképész végzett a konyhában, Belón doki lépett be. Kora ellenére fürgén mozgott.
Füttyentett, amikor megpillantotta Xenomér arcát.
– Xenomér! – megcsóválta a fejét.
– Ismerte? – kérdezte Lotifán.
– Futólag – kerek feje most előrerendült.
– Sokan ismerték őfelsége varázslómesterét… Derék ember volt… Miből gondolta?… – közelebb
lépett, Xenomér fölé hajolt.
– Értem. Igaza van. Elkábították. Ha nem csalódom, teljesen tehetetlen volt már, amikor kinyitották
a gázcsapot. – Tovább vizsgálta.
 – Mióta halott? – kérdezte Lotifán.
– Tíz-tizenkét órája, de lehet több is – egyenesedett fel. – Pontosabbat majd csak a boncolás után
mondhatok.
Otthagytam őket. Kimentem, leültem a teraszon. Érzéseim és gondolataim annyira összekavarodtak,
hogy egyszerűbb volt hagyni, tegyék, amit tudnak gazda nélkül.
Arra riadtam fel, hogy valaki pisszeg. Kereső tekintetem hamarosan felfedezte a termetes
szomszédasszony arcát a kerítés fölött. Odamentem hozzá.
– Mondja – suttogta –, mi van itt? Mi történt?
– Megmondom. Maga tudja meg elsőnek, ha viszonzásul teljesíti a kérésemet.
Heves biccentésétől meglendült a kontya.
– Xenomért… meggyilkolták.
– Ó! – az ijedségtől kimeredt a szeme. – Borzalmas!… Ez… – levegő után kapkodott. – És… és
ki…?
– Nem tudjuk még. Ezért kellene megállapítani azt, hogy kivel jött haza Xenomér, vagy ki, kik
jöttek hozzá tegnap.
– Ezt sajnos…
– A boltot megkötöttük! – tekintetem volt olyan feddő, mint a hangsúlyom.
– Meg fogom próbálni…
– S ha megtudta, azonnal telefonálja meg nekem. – Odaadtam a névjegyemet.
Messzire tartva magától elolvasta.
– Értem – kacsintott. – Előbb magának és csak aztán a zsaruknak. Rendben van, hisz a boltot
megkötöttük. – Köszönés nélkül eltűnt a kerítés mögött.
Visszaballagtam a teraszra. Onnan néztem a kertet, a tikkadó virágokat. Megvártam, amíg a
technikai csoport emberei megvizsgálják a ház környékét, és visszamentek a házba, aztán
megkerestem a gumitömlőt, és locsolni kezdtem a kertet.
A kapu felől haladtam hátra. A kert kicsi volt, gyorsan ment. Locsolás közben meg-meg-csapott a
virágok illata, az ázott föld szaga… így élvezhette Xenomér is…
A víz zajától nem hallottam, hogy valaki közelít. Akkor vettem észre, amikor megállt mellettem.
Lotifán volt. Nézte, hogy locsolok. Nem szólt, csak bólintott. Értettük egymást. Ennek örültem.
Egy perc múlva végeztem. Segített eltenni a tömlőt.
– Menjünk, a fiúk már várnak, és a kertkaput is le kell pecsételnem.
A kapuból visszanéztem az árván maradt házacskára. Bezárt ablakain megcsillant a lenyugvó nap
fénye. Ö is búcsúzott.
Lotifán megfogta a karomat.
– Velünk jön?
– Ha lehet, akkor nem.
– Rendben. A jegyzőkönyvet majd elintézzük később… És… ha, mint jó ismerős…
– Természetesen. Remélhetem viszont is?
– Reméljük.
Megvártam, amíg elrobognak. Beültem a kocsimba, és csak most néztem körül az utcán. A
kíváncsiak kisebb csoportokba verődve még tárgyalták az eseményeket. Legtöbben a terjedelmes
szomszédasszonyt fogták körül. Kontya állandó életveszélyben volt. Az érdeklődők között azonban
felfedeztem egy ismerős arcot is. Az új fiút a Fordból. De jó a hírszolgálatuk! Vagy furikázás közben
belém botlott, és a nyomomon jött ide?
Indítottam, és lassan haladva az utcán, a többi kíváncsit is megszemléltem. Több ismerőst azonban
nem fedeztem fel.
Néhány utcával odébb megálltam, és hívtam őfelségét. Meg sem várta, hogy befejezzem a
köszönést, hadarta.
– Valami komoly dolog történhetett, érti, mert a lehallgatószobában… sajnos, későn nyitottam ki a
tévét, és már lezajlott valami fontos beszélgetés. Már csak annyit hallottam, hogy Fokáz kegyetlenül
szid valakit, aztán elrobogott. Az ott maradó két jómadár… ismerősök, a sipákoló és a dörmögő…
szóval a kettő teljesen megkukult… Mondja, csak nem?…
– Sajnos igen, felség. Xenomért meggyilkolták.
Hosszú sóhajtását hallgatás követte. Nem zavartam, vártam, míg tovább kérdez.
– És hogyan történt?
– A házában, öngyilkosság látszatát akarták kelteni.
– Mivel… ölték meg?
– Gázzal.
– Szegény Xenomér! – érződött a hangján, hogy könnyeit nyeli. – Rettenetesen lesújt a halála!… És
ilyen halál!… Ezek a dögök! Ha én!… És sejti legalább, hogy ki volt az az átkozott?
Részletesen elmeséltem neki mindent, aztán elbúcsúztunk.
Hazahajtottam. A kocsit a garázsba vittem. Olyan fáradt voltam, hogy liften mentem föl.
Mechanikusan ellenőriztem a biztonsági berendezéseket. Minden rendben volt.
Vacsora címén magamba erőszakoltam valamit. Nyögve ment minden falat. Még a sör sem ízlett.
Csak a cigaretta.
Azt már az irodámban szívtam el, az íróasztal mellett. Megszólalt a telefon. Meglepetésemre a
terjedelmes szomszédasszony jelentkezett.
– Honnan beszél?
– Otthonról.
– Legyen szíves, akkor várjon egy pillanatra – a laboromból sietve elhoztam a lehallgatást
ellenőrző műszeremet, rákapcsoltam a telefonra: nem jelzett semmit.
– Itt vagyok, tessék mondani! – jelentkeztem.
A körülményes előadásából a következő derült ki. Xenomért tegnap hajnalban autón hozta haza két
férfi. Elmentek mindketten a kocsival, Xenomér egyedül ment be. De az egyik gyalog visszajött.
Kicsengette Xenomért, akivel aztán együtt bement a házba. Eltávozni viszont nem látta senki. A
férfiról kapott személyleírás nagyon hasonlított a feltehetően Gidóz nevű szakemberre.
Letettem a kagylót, de máris felvehettem.
– Egy jó ismerős beszél – jelentkezett egy férfihang, megismertem, Lotifáné volt. – Nyugodtan
beszélhet?
Készülékemre néztem, és azt mondtam, igen. Örült neki.
 – Meg akarom mondani, hogy feltételezései valónak bizonyultak. Mind. G betűs barátunk az.
Ujjlenyomata kétségtelenné tette. A címnél várnak rá. Persze másutt is keressük. Amíg lehet.
Egyébként ezek az újságírók nagyon szemfülesek. Alig jutottam eredményre, máris meglepett kettő.
Nyilatkoznom kellett. Hangsúlyoztam, hogy a boncolás eredménye kétségtelenül bizonyítja a
gyilkosságot. Azt sem hallgattam el, tudjuk, ki a gyilkos. Meg kell magának mondanom azt is, hogy a
legfőbb főnököm nagyon sürgősen akart velem beszélni, de nem tudott elérni. Székhelyünkre ugyanis
nem tudtam bemenni, kintről kellett intézkednem… most is fülkéből beszélek… és amikor őt hívtam,
mindig mással beszéltet jelzett, vagy rossz volt a telefonja, nem tudom. Most már azonban csak
holnap beszélhetek vele, mert operába ment, és bizony nekem sem fog megártani az ágyam. – Meg se
várta, hogy válaszoljak, valamit brummogott még, és letette a kagylót. Már csak a hívó búgójának
köszönhettem meg a felvilágosítást, és magamban megállapítottam, hogy Lotifán igen rendes fickó…

12.
Sehogy sem értettem, miért van olyan furcsa íze a kalácsnak, amelyet újságolvasás közben a kakaós
csészémbe mártogattam. Erre megnéztem a kakaót. Libazsír volt. Elvétettem a csészét. Ettől persze
elment az étvágyam. Rágyújtottam egy cigarettára, és újra az újságba merültem.
Lotifán minden dicséretet megérdemelt. Nyilatkozata után már nem lehet eltussolni Xenomér ügyét.
Ezt a menetet megnyertük. És ha a szerencse továbbra sem avatkozik a dolgokba az ő oldalukon,
akkor Xenomér gyilkosa hamarosan bíró elé kerül. Persze…
Hamarjában annyi volt a persze, hogy inkább abbahagytam a gondolkodást, és hozzáláttam, hogy
átnézzem a postámat. Elvégre én is a piacról élek.
Való igaz, hogy ha egyszer egy bolt beindul, le sem lehet állítani. Az enyém most határozottan és
alaposan beindult.
Két megbízást is találtam a postában. Rágtam a körmömet. Hiszen most ez az egy is sok.
Szerencsére mindkét megbízó éppen nyaral, így van egy heti haladékom. Addig ezt az ügyet…
Óvakodj, Filamér a meggondolatlan ígérgetésektől!
Az ABC-klubtól két levelet is kaptam. Egy kicsit meg egy nagyot. A nagyobbik borítékkal kezdtem.
Üvegcímkék voltak benne, szép kísérőlevéllel. Olyan választékos udvariassággal fogalmazták, alig
értettem meg. Őrgróf Vilibáld elnök úr aláírása viszont olvasható volt.
Eltűnődve nézegettem. Nem vagyok szakértő, de foglalkoztam már grafológiával. Kétségtelennek
tartottam, hogy ez az aláírás nem a határozott, célratörő, gátlástalan törtetőé. Vilibáld nem lehet a
bandafőnök.
Írógéphez ültem, és sok hümmögés, levegőnézés közben kemény munkával olyan udvarias levélben
köszöntem meg a küldeményt, hogy azt az ABC-klubban ezentúl mintának fogják tekinteni. S hogy elég
nagyképű legyen, névaláírásom után rangomat is odaírtam: őfelsége, XII. Kajetán király cseretársa.
Felbontottam a kisebbik borítékot. Ebben is az volt, amit vártam. Az ABC-klub elnöksége nevében
őrgróf Vilibáld vezető elnök a legnagyobb örömmel adta tudtomra, hogy megtiszteltetés és kitüntetés
lenne számukra, ha én úgy határoznék, hogy az ABC-klub tagjainak sorába lépek.
Szép tőlük… Kár, hogy én az efféle "társadalmi megbecsülést" nem tartom valami nagyra, a
sznobságot pedig utálom, mint a bűnt.
Félretettem a levelet. Kellő késedelemmel megírom majd nekik, hogy belépek.
Megnéztem a címkéket. Hozzáértő ember csomagolhatta be őket. Mindegyikük külön borítékban
volt, pontos leírással. Rajta volt az italfajta neve, minősége, erőssége, származási helye, évjárata,
még a címke nyomtatója is. Nézegetés közben nagyokat nyeltem, és szerettem volna sürgősen klubtag
lenni. Dicséretes, hogy minden fajtából 10 példányt küldtek. Két-két példányt azonnal félretettem
őfelségének. És előre örültem az örömének.
Úgy látszik, csuklott, és biztosra vette, hogy én gondolok rá, mert már hívott is az URH-n.
– Nem volt szívem hajnalban felébreszteni. Gondoltam, elég, ha én figyelem a tévét. Ez a
Makrenón a kancelláriában bonyolítja le a magánügyeit. Előbb Epifór, aztán Szpiridón volt nála, és
az a gaz mindegyiknek megígérte, hogy… a fene egye meg a disznót!…
– No de felség!
– Jó, jó. Igaza van… Szóval, megígérte, hogy becsempészi őket az én családomba. Képzelje ezt a
pimaszságot!
– Kényszerhelyzetben van. Zsarolják.
– Miért kártyázott?! Úgy kell neki! Na megállj, Makrenón!
– Természetesen a régens jelöltek jegyzékébe is felveszi őket?
– Megígérte azt is ez a… Na!… Maga mit tud?
– Nem olvasta felséged, vagy nem hallgatott rádiót ma reggel?
– Már mondtam magának, hogy a rádió és a tévém egyvégtében rossz. Az én újságom pedig csakis
az enyém, ezt is mondtam… Miért, mi történt?
Felolvastam neki a cikket, kiegészítő kommentárral, örült neki.
– Végre valami jó hír!
– Fenség, a korai öröm gyakran kárba megy. Nem olyan egyszerű. Először is Gidózt még nem
fogták el, másodszor a rendőrség bekapcsolódott a mi ügyünkbe.
– Igen, igen, ez baj!… – nem láttam, de tudtam, hogy szép fehér szakállát simogatja.
– Ezt azért nem állítanám, felség. Ellenfeleink súlyos hibát követtek el, amikor a politikába
bűntényt is kevertek. Most már nem lesz olyan könnyű a látszatot megőrizniük.
– Persze, nem így gondolták.
– A rossz kivitelezés rontotta az elgondolást, de ezzel számolni kellett volna. De most már nem
lehet a gyilkosságot öngyilkossággá változtatni. Azért találhatnak még megoldást. Többet is.
– Többet? Ugyan! Képtelenség.
– Nem, felség. Kérdés, hogy a gyilkost, vagyis Gidózt meg akarják-e menteni vagy sem. Ha igen,
akkor elbújtatják, vagy kiszöktetik az országból, vagyis megakadályozzák, hogy a rendőrség elfogja.
Ha ez véletlenül mégsem sikerülne, akkor majd mindent elkövetnek, hogy Gidózt tisztára mossák, és
arra számtalan lehetőségük van.
– És ha nem akarják megmenteni?
Már nem válaszolhattam, mert csengeni kezdett a telefonom.
 – Bocsánat, felség, abba kell hagynom, mert keresnek. Majd hívom.
A rádiót kikapcsoltam, a telefont felvettem. Jó, hogy az embernek két keze van. De hiányzott a
harmadik, amivel megkapaszkodjak.
A telefonban férfihang jelentkezett.
– Tizenkettedik Kajetán. Jó napot kívánunk kedvelt Filamér hívünknek! – Micsoda pancser!
Szerettem volna megmondani neki először azt, hogy így őfelsége sosem jelentkezett, másodszor azt,
hogy hiába hasonlít is a hangja, hiányzik belőle az emberi melegség, harmadszor, hogy éppen most
beszéltem őfelségével, negyedszer, hogy előbb meg kellett volna kérdeznie, én beszélek-e, végezetül
pedig azt, hogy mást nézzen hülyének, ne engem! A tudatom azonban mást mondatott.
– Itt a Hintalóetető Állomás Diabetikus Alállomásának 2. számú egysége. Paci főjászolmester.
Legalázatosabb hódolatom! – hadartam egy szuszra. – Mivel szolgálhatunk Kegyes Királyságodnak? –
olyan hangokat hallottam, mintha levegő után kapkodnának a vonal másik végén, valami suttogás volt
még, aztán letették a kagylót.
Belevigyorogtam a levegőbe, és kezet ráztam magammal. Azonnal hívtam őfelségét, és referáltam.
– De, de… de… – keresgélte a szót – mit akarhattak?
– Engem beugratni. Részint, hogy megtudják, pontosan miről van szó köztünk a címkecserén
kívül… egyébként ragyogó új példányaim vannak… másrészt pedig, gondolom, a Xenomér ügy
miatt…
– Igen, lehetséges. De mit mondott? Új címkéi vannak? – érdeklődése olyan őszinte volt, hogy nem
volt szívem kinevetni.
– Igen, felség. Az ABC-klubtól kaptam őket.
– Nagyszerű! Mikor hozza el?
– Úgy gondolja felséged, hogy a csereanyagot?
– Persze, persze… Nos?
– Talán délután. Majd hivatalosan telefonon megbeszéljük.
Ismét megcsördült a telefon, őfelsége is meghallotta.
– Ismét keresik. Búcsúzzunk hát!
Búcsúztunk. Felvettem a kagylót.
– Filamér magánnyomozó iroda? – kérdezte egy női hang. Megismertem.
– Igen, Filamér beszél. Hódolattal csókolom a fenséges kacsóit Agápia hercegkisasszonynak.
– Hoogy?
– Gondoltam megörvendeztetem egy olyan köszöntéssel, amelyhez saját köreiben nyilván
hozzászokott. – Aztán egész más hangon folytattam: – Miért keres?!
– Abban állapodtunk meg, hogy értesítem, ha újabb levelet kapok.
Rögtön kapcsoltam: nyilván már írta az új levelet, hogy a múltkori célzásomtól eltérítsenek. De
korábban keljenek fel, ha Filamért akarják átverni.
– Meglepődött? – hangjából éreztem az ironikus mosolyt, és az elégtételt.
– Majd akkor, ha látom, és más lesz, mint amit vártam. – Most pedig vártam, mikor és hogyan tér át
a Xenomér ügyre, de még ő sem tudta.
– És… és mikor fogja látni?
 – Úgy gondolja, hogy mikor megyek a levélért?
– Igen.
– Mikor van otthon?
– Most is.
– És meddig?
– Körülbelül… – a gondolkozás! szünetben mintha valami suttogást hallottam volna – körülbelül
tizenegyig.
– Akkor megpróbálok sietni. De ha mégsem tudna megvárni, a levelet borítékostól egy másik
borítékba téve adja le a portán a nevemre.
– Inkább megvárom! Szívesebben adnám a kezébe.
– Rendben. Akkor…
– És mondja – vágott a szavamba –, mit szól ehhez az ügyhöz?
– Milyen ügyhöz? – adtam az ártatlant.
– Hát! Hogy Xenomért kinyi… – azonnal átkapcsolt –, hogy meggyilkolták. Biztosan olvasta az
újságban. Is…
Megelőztem, a kérdést én tettem fel.
– Ismerte?
– Mindenki ismerte az udvarnál a vén ri… – rossz formában volt, ismét kapcsolnia kellett –
őfelsége varázslómesterét. Mit tud az ügyről?
– Olvastam róla az újságban.
– Többet nem tud? – a kérdés türelmetlenségről árulkodott.
– Miért kellené többet tudnom?
– Hát… egy magánnyomozó, aki kapcsolatban van a rendőrséggel…
Tényleg rossz formában volt, vagy nem a saját ötletét játszotta. Én viszont igen.
– Ahogy azt egy kívülálló elképzeli. Ha nem tudná! A Belbiztonsági Szolgálat embereinek
szemében a magánnyomozó egy megtűrt, de hőn utált személy, egy minden lében kanál, akinek inkább
bevernék az orrát, sem hogy rákössenek valamit.
– Maga túloz. – Ingerült volt, éreztem. – Hát akkor várom. Viszlát.
Bosszantott, hogy ilyen gyöngének, szinte agyalágyultnak tartanak. Nyilván nem tudják, hogy az
ellenfél lebecsülése súlyos stratégiai hiba.
Szegény Xenomér is elkövette ezt a hibát. És így sírba vitte a titkot. Ha csak az üzenet Ha meg
tudnám fejteni… Hogy is volt?
Mindkettőnél az első hiányzik, és mindkettő a skorpió jelre utal. Az elsőség jelentheti a főnökséget,
de a személyt is, nevére utalva. A skorpió jele vonatkozhat a személyre, akár a nevére, akár
tulajdonságára, születésére, de lehet a banda jelképe, mint ahogy a főnöké is.
Gondolkozás közben firkáltam, így eszembe jutott a megkezdett levél. Azon egy A betű volt. Ez
csak határozott névelő lenne, vagy egy név első betűje? Ha az utóbbi, akkor Atanáz a góré. E feltevést
támogatja az, hogy ő az első a Xenomér által jóváhagyott névsorban, így a varázstárgyak első darabjai
is erre utalnak. Ez esetben a skorpió a főnökséget jelenti.
Viszont ha csak határozott névelő az A betű, akkor… még akkor is lehet ez a megoldás, de lehet
más is. A tárgyelsőség a főnökséggel egyenlő, a skorpió jele pedig a személyt jelzi. E jelből
következtetve pedig Medón lenné a főnök, mert Makrenón nem jöhet számításba.
Igen ám! De Medón nem lehet régensjelölt! Nem családtag. Atanáz viszont igen. Nos…
A selejtezőt abbahagytam. Nem spekulációra, további adatszerzésre van szükség… Hasznos lenne,
ha a gyanúsított urakat megfigyelhetném. Ezt azonban csak alvállalkozókkal oldhatnám meg, amit
nagyon nem szeretek. Nem beképzeltség, tapasztalat, hogy az a jó, amit magam csinálok meg. Két
rossz közül azonban mégis a kevésbé rosszat kell választani. Ha mindenkit figyeltetni akarok, akkor
az tizenegy ember. Mégpedig legalább két műszak kellene. A kasszából futná, de ismerőseimből
sehogy.
Nicefórt, Antipánt és Makrenónt talán kihagyhatom. Marad nyolc, vagyis tizenhat samesz kell. Még
mindig sok. Fájó szívvel kihagytam Agápiát is.
Számba vettem a számba jöhetőket. Tizenötöt szedtem össze, de egyet rögtön elhagytam, tizennégy
elég. Megcsináltam a képességnévsorukat, a gyanúsítottakat is rangsoroltam, és a megfelelő tagokat
egymás mellé rendeltem. Aztán készültem a bevetésre.
Előleget, a felismeréshez fényképeket tettem zsebre, no meg Agápia levelének fotókópiáját.
Kocsival indultam, Agápiáig követhetnek. A Fordban az egyik pofa ismerős volt, de nem
üdvözöltem.
Agápia türelmetlenül várt. Legalábbis ezt mondta, amikor megérkeztem. Üdvözlése az évszaknak
megfelelően meleg volt, de nem melegített fel. Átadta a borítékot.
– Felvágtam, de rögtön láttam, mi van benne, így ki sem szedtem. – Elbűvölő mosolyában bujkált
egy kis kajánság.
A borítékot géppel címezték, a postabélyegző olvasható volt: Monteludó 5. posta, tegnapi dátum.
Kiráztam a borítékból a lapot. Ugyanaz a szöveg, mint az előzőn, szintén kézírással, nyomtatott
nagybetűkkel, de tényleg más írta. Mellé tettem az előző levél fotókópiáját.
– Pontosan az, amit vártam – bólintottam, és a szemébe néztem.
Agápia tekintete a levélre ugrott.
– És… mit várt?
– Azt, hogy a levélíró személyére vonatkozó gyanúm beigazolódik.
– És beigazolódott?
– Igen. Kilencvennyolc százalékban. De a két százalékra is megvan már a bizonyítási alap…
Kívánja, hogy már most közöljem?…
– Nem! – fellendülő keze megerősítette tiltakozását. – Majd… ha kétségtelen lesz, és… ezt
bizonyítani is tudja… Nem szeretnék ugyanis – még mindig a leveleket nézte – ártatlan embert
megvádolni. Nyilván maga sem?
– Természetesen.
Eltettem a levelet, fotókópiát. Felálltam. Tartóztatni akart, próbálta Xenomérra terelni a szót, de én
kitértem, és könnyed előkelőséggel elbúcsúztam.
Beültem a kocsimba, és végiggondoltam a teendőimet. Először is le kell ráznom a piócákat, aztán
pedig… másik piócákat kell gyűjtenem.
Az első leckével némi furikázás és egy áruház bekapcsolása révén tizenöt perc alatt végeztem.
Bújócskázás közben még a gondolata is elrémített annak a lehetőségnek, hogy a most szervezendő
figyelőszolgálatom tagjai is osztályon aluli minőséget produkálhatnak majd, mint ezek. Úgy fogom
megelőzni ezt a bajt, hogy az eredménytől függő progresszív napidíjat állapítok meg. Nem árt, ha
érdekeltté teszem őket.
Én érdekelt voltam, bizony becsületesen megdolgoztam az ebédemért, mégis csak maradékhoz
juthattam, pedig a törzsvendéglőmben ebédeltem. Mentegetődzött is a tulaj. De sem ő nem tehetett
róla, sem én. Nem tudhatta, hogy megyek, én meg nem mehettem előbb.
A vendéglőből felhívtam Lotifánt. Nem akartam elhinni, de sikerült elcsípnem.
– Úgy lehet, magának griffje van – dörmögte. – A kellő pillanatban jelentkezett a kellő helyen.
Most kaptam az értesítést, hogy barátunk két perccel ezelőtt tisztelte meg látogatásával a Tarka
Tehenet. Máris megyek.
Még a pont kimondása előtt letette a kagylót, így csak magamban köszönhettem meg a hírt.
A Tarka Tehénnél majd egy éve, hogy jártam. Akkoriban arról volt nevezetes, hogy priusz nélkül
még nappal sem volt ajánlatos elmenni. Szívesen vendégeskedtek ott azok a nehéz fiúk, akiket a
rendőrség boldogan nehezített volna meg néhány mázsával.
Sarkantyúztam hát derék VW-met, hogy időben kiérjek. Én nem kapcsolhattam be a kék fényt, és
nem szirénázhattam, mint Lotifán, nekem vezetői képességeimet kellett csillogtatnom. Néhány
elismerő mondat kezdetét meg-megpillanthattam egy-egy gyalogos száján, és nem egy gépkocsivezető
kiáltozott utánam egyet s mást, aminek lényegét csak az arckifejezéséből sejthettem. Már a
célegyenesbe fordultam, a pálya üres volt, rá akartam kapcsolni, amikor észrevettem a terelőtáblát.
Tehát nagy razzia! Stoppoltam. Ki a kocsiból, és gyalog tovább.
Néhány lépés után egy rendőr udvariasan megkért, hogy menjek másfelé. Hiába mondtam ki a
varázsszót: Lotifán, nem mehettem tovább.
Mivel két pont között nem mindig az egyenes a legrövidebb út, széles ívben igyekeztem a Tarka
Tehén felé.
Lotifánnak tényleg igaza van, griffem van. Éppen akkor érkeztem, igaz, többrendbeli
magánlaksértés árán, mert néhány kerítésen átmásztam, de a tulajdonosokat nem láttam, szóval akkor
érkeztem a jó hírű itatóhely egyik oldalbejáratához, amikor abból két vállas férfi között kilépett
Gidóz. Két keze a hasa előtt szabályszerűen keresztben. Megpillantottam Lotifánt is, amint futva
igyekezett feléjük. Valamit kiáltott, de messze voltam, nem értettem. Akkor hirtelen egy röpke sivítást,
majd éles csattanást hallottam.
Gidóz megdöbbent arca csúnya látvány volt, de még csúnyább az a gyorsan szélesedő vörös fölt a
mellén. Megérdemelte, amit kapott, villant át az agyamon, de ezzel elszakadt a szál, és…
Elkaptam a tekintetem, de akkor tőlem mintegy öt méterre, az egyik fal tetején felbukkanó, azonnal
lekuporodó alakot pillantottam meg. Feszülten figyelt Gidóz felé, jobbja görcsösen szorította a
revolvert.
Lotifán is észrevette. Rohanva indult feléje. Az alak megfordult. Amikor leugrott a falról,
odalendültem. Ugrás közben észrevett. Kitűnő reflexszel rám lőtt, de célozni már nem tudott, a golyó
mellém vágódott. Elfogott a düh. Amikor az alak földet fogott, teljesen szabálytalanul kapta meg
tőlem a Yeshin 32. számú tarkóütését… Szerencséjére ballal fértem csak hozzá, így csupán
megnyugodott, különben… Megkönnyebbülve egyenesedtem fel. Lotifánt pillantottam meg a fal
tetején. Leugrott. Lehajolt az alakhoz, megnézte. Felegyenesedett. Felém fordult.
– Kösz.
– Gidóz?
– Kész.
– Most gyilkost cserélt.
– Valahogy így… Jó lenne, ha nem lenne itt. Egyszerűbb mindkettőnknek. Majd még beszélgetünk.
Elindultam. Elkapta a karomat.
– Ne arra! Itt a fal mellett átmegy egy kapun a következő falig. Végig kövesse a falat. Aztán már
kicsúszhat, ha ügyes.
Az ügyeskedés annyira kikészített, hogy csörgött rólam a víz, szúrt az oldalam, és nem kaptam
levegőt.
Mire aztán a kocsimhoz keveredtem, már csak néhány piszokfolt a ruhámon árulkodott arról, hogy
hol jártam. Azzal a nem éppen megnyugtató gondolattal indultam haza, hogy a játék kezd eldurvulni,
idegeskednek a fiúk.

13.
Otthon felszereltem a telefonfigyelő berendezést, amelyet már őfelsége pénzén szereztem be.
Kellett, hogy mindig tudjam, mire jutott a megfigyelőbrigádom. Azután hívtam a királyt.
– Azt hittem, már megfeledkezett rólam – jelentkezett.
– Sűrűsödnek az események, felség.
– Meséljen!
Néhány szóval elmondtam, mi történt.
– A többit személyesen, mert most mennék felségedhez, ha lehet.
– De mennyire lehet! Vacsorával is szívesen látom. De a címkéket el ne feledje! Na…
– Tessék várni! Hivatalosan kell jelentkeznem.
– Tényleg. Akkor várom a telefonját.
– Még mindig tessék várni. Hallgassa meg felséged a rádión, hogy kapcsolnak be, ha telefonálok…
De nehogy beleszóljon!
– Kitűnő ötlet! Nagyszerű!
Látványosan labdáztak velem. Hol ide, hol oda kapcsoltak. Aztán ostobábbnál ostobább kérdések
következtek. De én türelmes voltam, őfelsége kevésbé. Hallottam a rádióban dühös suttogását. Jó
negyedóra múlva aztán ellőtték minden töltényüket, és kénytelenek voltak kapcsolni őfelségét.
Majd elszólta magát, alig tudtam menteni a helyzetet. De aztán ő is jól vette a lapot.
– Persze, régóta várom a telefonját. Jöjjön csak!
– Nem zavarom, felség?
– Sőt, meghívom vacsorára is.
 – Hálásan köszönöm. Azonnal indulok.
– Várom. Ha a portán akadékoskodnának a motozásnál, figyelmeztesse őket, hogy felmentési
parancsom visszavonásig érvényes.
– Köszönöm, felség!
Befejeztük a telefont, folytattuk a rádiót.
– Hát, Filamér! Tanulságos volt. Én ugyanis kiadtam a parancsot, ha maga jelentkezik, azonnal
kapcsolják… De ha én egyszer!….
– Többször is megadhatja nekik, felség, de még várnunk kell egy kicsit.
Ebben maradtunk, és igyekeztem a palotába. Amikor a parkolóhelyre állítottam a kocsit, megszólalt
az URH keresője. Jelentkeztem.
– Nagyon siessen! Valami fontos készül a tévében! – mondta őfelsége, és ki is kapcsolt.
Siessek! Mintha a királyi palotába csak úgy be lehetne rohanni. Két percnél tovább tartott a portai
hacacáré, pedig én nem fecsegtem. Rohanni persze aztán sem lehetett, így is megbotránkoztattam
néhány udvaroncot. Aztán nem mehettem, be ajtóstól őfelségéhez. De míg a kamarás előkerült, míg
hajbókolt, míg bejelentett! És még hogy siessek!
Pedig őfelségének igaza volt. A lehallgatóteremben a banda alsóháza ülésezhetett. Több ismerős
volt köztük. Az előtérben Dahón és Fokáz. Az utóbbi vitte a szót.
– …és utoljára fordult ez elő! Hívás és engedély nélkül jöttetek ide. Ez a legnagyobb fokú
fegyelmezetlenség. A mi szervezetünk nem tűri az ilyen rendbontást. A Casa Nostra…
Dahón közbevágott.
– Ebből elég, Fokáz! – csöndesen, nyugodtan beszélt, Fokáz mégis elhallgatott. – Azt kérdezzed
meg, miért jöttünk – s a többiek helyeseltek. – Kérdezzed meg hát! Vonj felelősségre, miért jöttünk?
Akkor mi majd megkérdezzük tőled – még csendesebben beszélt –, miért lőtték le és ki lövette le
Gidózt?
A kérdés valamennyi jelenlevő arcáról visszatükröződött, és Fokáz arcán fókuszba gyűlt. Fokáz
homlokán gyöngyözött a verejték. Némán nézett maga elé. A csend fenyegetően növekedett. Dahón
oszlatta el.
– Mindig mondtam, Fokáz, hogy gyenge vagy. Ilyen egyszerű kérdésre sem tudsz válaszolni…
Gidóznak… valaki – hangsúlyozta – kiadta a parancsot, hogy végezzen Xenomérral… Az igazsághoz
tartozik az, hogy… emlékezz, Fokáz, én elleneztem ezt!
Fokáz megtalálta a hangját.
– Xenomér olyan ügybe avatkozott, amihez semmi köze nem volt, és… megtudott bizonyos
dolgokat. Ezzel pedig szövetségünk létét fenyegette. A ti jeleneteket és jövőtöket! A Casa Nostra…
Dahón csöndesen közbeszólt:
– Lehet. De most nem ez a lényeges. Arról van szó, hogy Gidóz végrehajtotta a parancsot, és…
– De rosszul! – förmedt rá Fokáz.
Dahón zavartalanul folytatta.
– …és mit kapott érte jutalmul?… Golyót! – egységes felhördülés követte szavait.
– És az a… valaki – hangsúlyozta ismét Dahón –, aki kiadta a parancsot, a kisujját sem mozdította
meg Gidózért! Mi próbáltuk bújtatni, ahogyan tudtuk. Az a valaki ahelyett, hogy azonnal repülőgépre
ültette volna, és kivitette volna az országból, hagyta, hogy a zsaruk elfogják. És amikor elkapták,
azonnal lelövette. Miért?! Hogy ne köphessen. Gidóz tudott egyet s mást a Casa Nostráról. A
gyilkosa, ez a Porellon valamivel kevesebbet tud, de őt is lelövették volna – Fokáz tiltakozó kezét
félrelökve folytatta –, ha előre számítanak rá, hogy Porellont is elkapják. De majd gondoskodnak róla,
hogy ne fecsegjen! – Fokáz szólni akart, de Dahón ráordított. – Pofa be, amíg én beszélek!… Szóval,
ide figyelj, Fokáz kamarás úr! Itt most már az az ábra, hogy ezután egyikünk élete sincs biztonságban!
…
A kitörő hangorkán elnyomta a szavát, betöltötte a termet, de csak az arcok beszédét lehetett
megérteni. És a fenyegető öklöket.
Fokáz hadonászva kísérelt szót kérni magának, de csak Dahón intésére hallgattak el.
– Fiúk, hallgassatok meg engem… – Fokáz hangja úgy remegett, alig lehetett érteni mit mond. –
Amit most ti csináltok, az az… – kerülgette a szót, Dahón mondta ki helyette.
– Az lázadás, ugye? – intésére a felzúdulás lassan elcsendesedett. – Folytasd, Fokáz kamarás úr, a
lázadókhoz intézett beszédet, de hadovával ne gyere!
Fokáz arcizmai rángatóztak, homlokáról csörgött a verejték.
– Én… én… Értsétek meg… én…
Dahón leintette.
– Te, Fokáz kamarás úr, kész vagy, azt látjuk. De mi nem… Fiúk! – fordult a többiekhez. – Én azt
javaslom, hogy Fokáz terjessze a banda vezetősége elé a mi jogos követeléseinket… Várjatok! –
intette le a hurrogást.
– Mégpedig először biztosítékot arra, hogy többet nem lesz Gidóz-eset. Követeljük, hogy ha
valamelyikünket munka közben véletlenül elkapják, a vezetőség húzzon ki bennünket a bajból.
Mondja meg azt is, hogy holnaptól kezdve veszélyességi pótlékot kérünk, mert a zsaruk is lapot
kaptak, és Porellon sokunkat ismer… Egyetértetek?
A helyeslésbe beleremegett a mikrofon. Amikor elcsendesedtek, egyikük odakiáltotta Dahónnak.
– Te is menj el Fokázzal!
Újabb helyeslés. Dahón bólintott.
– Rendben… Most pedig, fiúk, sürgősen lekopni. Mindenki a helyére.
A terem gyorsan kiürült. Dahón Fokázt is kitessékelte. Csak a két figyelő maradt a mikrofonnál.
Megnéztem a tévében a többi állomást, de nem volt semmi különös, kikapcsoltam, őfelsége még
mindig szakállát borzolgatta. Azt sem hallotta meg, hogy az ajtón hangosan kopogtatnak.
Figyelmeztetnem kellett. Gyorsan elrakta a tévét, aztán szabadot mondott. Én addigra a szétszórt
címkéket bámultam az asztalon.
A vacsorát hozta be az étekfogómester.
– Köszönöm – biccentett őfelsége. – Szolgálatára tovább nincs szükségem… Ejnye! Már megint ezt
a vacak lőrét hozták! Azonnal cseréltesse ki. Maga nagyon jól tudja, mit kell tálalnia, ha vendégem
van.
– Felség, a pincemester azt mondta…
Őfelsége alacsony termete legalább egy arasznyit megnőtt.
– Hallotta, hogy én mit mondtam?
 – Igenis, felség – hajolt meg az étekfogó mester. Figyeltem az arcát, de meg se moccant.
Vette az üveget, és távozott.
Őfelsége elégedetten intett.
– Jöjjön, együnk!… Remélem, egyetért azzal, hogy az étekfogómestert nélkülözzük?
– Tökéletesen. Zavart volna a jelenléte.
– Én sem szeretem, ha ugrálnak körülöttem ilyenkor. Ha csak lehet, egyedül eszem… Tessék
szedni!
Étkezés közben őfelsége a címkékről tartott kiselőadást. Többet beszélt, mint evett. Amikor az
étekfogómester behozta a flaskó bort, éppen az azonos fajtájú és évjáratú borok címkéinek szerkezeti
különbségéről beszélt. Közben rápillantott az üvegre, és mondat közben átváltott.
– Ez nem az én pincémből való! – fordult a pincemesterhez.
– Az már elfogyott, felség.
– Nem létezik! – szakálla fenyegetően meredt az étekfogómesterre.
– Nekem így jelentette a pincemester, felség.
– Legyen szíves, mondja meg neki, amint időm lesz, ellenőrizni fogom a könyveit. És ha addigra
nem jön rá a tévedéseire, csúnya világot lát.
– Megmondom, felség. Nagy örömmel, mert én is úgy emlékszem, kell legyen még a régiből. –
Meghajolt és távozott.
– Látja – fordult felém őfelsége –, mindennel így van ez. Ha vén szivarnak neveznek, azt még
lenyelem, de hogy hülyének nézzenek, az… az felháborít – tekintete dokumentálta dühét.
– Engem is bosszant az ilyesmi.
– Tehát magával is megtörténik? No, ez vigasztaló… – töltött a borból. – Kóstoljuk meg!…
Egészségünkre és a sikerre!… – koccintottunk, ittunk. – Mivel én már eleget beszéltem – törölgette
bajszát, szakállát őfelsége –, míg befejezzük a vacsorát, mesélje el maga részletesen az eseményeket.
Elmeséltem. A borocska ízlett, egy kis színt raktam a pucér tényekre, őfelsége gyakran borzolgatta
közben a szakállát.
– Izgalmas mesterség a magáé, Filamér.
– Igen is, meg nem is.
– Az a felügyelő… az a Lotifán… rendes embernek látszik,
– Annak ellenére, hogy hekus, rendes és belevaló fickó… De ha már a témánál vagyunk…
– Várjon! – csengetett. – Előbb elvitetem a vacsoraromokat, megnézem a címkéket, és csak aztán
tanácskozunk.
– A címkék várhatnak, felség, sok megbeszélnivalónk van!
Mondhattam. Alighogy közéjük dugta szakállát, megszűnt számára a világ. A játék birodalmába
került, onnan pedig ritkán tér meg önként az ember. Nem volt szívem visszaráncigálni. De jött
magától.
– Látja! – fordult felém. – Milyen tróger ez a Vilibáld! Nekem megígérte, hogy az ABC-klub
minden címkéjéből azonnal küld. És most itt van tizennégy olyan darab, amit én még nem is ismerek.
– Ment volna tovább címkézni, de erőszakot alkalmaztam. Elvonszoltam az ablakfülkébe.
– Felség, ha a tévét is úgy figyeli, hogy helyette címkézik, akkor sok eseményt elpasszoltunk már.
 – Jól van, na! Nem kell annyit zsörtölődni.
Megkínált cigarettával. Elszívtuk. Aztán én tartottam kiselőadást.
– Felség, mielőtt továbbmegyünk, néhány dolgot meg kell beszélnünk. – Bólintott. – Első számú
problémánk a rendőrség. Hibánkon kívül bekapcsolódott az ügybe. Ez nekünk részint jó, részint rossz.
Jó, mert a közönséges gengsztereket segít elintézni. Rossz viszont azért, mert a rendőrség felsőbb
vezetősége a bandához tartozhat vagy tartozik…
– Egy pillanat! – intett őfelsége. – A Belbiztonsági Szolgálat vezetője, Zakéz gróf Atanáz sógora.
– Értem – bólintottam. – Tehát könnyen meghamisíthatja vagy elkenheti a lebukott gengszterek
ügyét. Viszont a lebukott gengszter, mint most ez a Porellon, köphet, és a zsaruk rájönnek a szervezet
nyomára. Az ügy irányítása kicsúszhat a kezünkből. Hacsak… Őfelsége energikusan intett.
– Várjon! Álljunk meg, mert elfelejtem, amit mondani akarok… Mit is?… Megvan! Az nekünk
mindenképpen jó, hogy a rendőrség bekapcsolódott, mert az nekünk tökéletesen mindegy, milyen
formában leplezzük le ezt a bandát. És a végén amúgy is igénybe kellene venni a rendőrséget és a
bíróságot.
– Ez részben így van, felség. De ha most például ez a Porellon azt fogja vallani… mert nem
tagadhatja, hogy lőtt… szóval, azt mondja például, hogy ki akarta szabadítani Gidózt, és a hekusokra
lőtt, figyelmeztetőnek, de véletlenül Gidózt találta el, akkor részünkről nincs tovább.
– Ha viszont bevallja, akkor…
– Számtalan lehetőségünk van. Megfizetik, megfenyegetik, hogy ne valljon… vagy elmebetegnek
nyilvánítják, esetleg megszöktetik… Most minden attól függ, Lotifán mit szed ki belőle azon
melegében, mielőtt még közbeléphetnek. Persze, ezt a vallomást még visszavonhatja később,
mondván, hogy kényszerítették… No, az alapprobléma mindenképp az, hogy Lotifánon keresztül
tájékoztassuk-e a tényleges helyzetről a rendőrséget vagy sem? Ezt felségednek kell eldöntenie.
Szakálla már egészen kusza volt, most próbálta kibogozni.
– Mit javasol?
– Még várnék vele.
– Én is… Akkor ezt… hallottam egy jó kifejezést az egyik kamarásomtól a tévében. Mit is
mondott?… Aha! Tehát elboronáltuk… Mi a második napirendi pont?
– Mielőtt rátérnék a régensjelöltekre, szeretném tudni, hogy kik felséged miniszterei?
– Hát nem tudja? – nemcsak a szeme, szája is kikerekedett.
– Nagyfokú tájékozatlanságomra vall, de pontosan bizony nem tudom, csak dereng valami.
– Akkor… Hm… Nem írtam rá arra a jegyzékre… Úgy látszik, nemhiába néznek hülyének…
Minden névhez oda kellett volna írnom a tisztséget is.
– Tehát a régensjelöltek a miniszterek?
– Aha… Nos, Nicefór a miniszterelnök, egyúttal övé a kereskedelmi és közlekedésügyi tárca, a
belügyi, külügyi és hadügyi Atanázé, az ipari és mezőgazdasági tárca Vilibáldé, Febrón a
pénzügyminiszter és Antipán az oktatásügyi miniszter.
– Értem. Ezen kívül legyen szíves felséged lediktálni a főbb tisztségviselők névsorát is.
Mire végeztünk, nem közönséges tiszti címtár készült el. Őfelsége káderezte is a tagokat.
Elégedetten tettem zsebre a névsort.
 – És most térjünk vissza a miniszterekhez. Mióta funkcionál ez a kormány?
– Több mint egy éve.
– És hogyan alakult meg?
– Én Nicefórt bíztam meg a kormányalakítással… A részletekről nincs tudomásom. De Nicefórban
megbízom most is. Nemcsak azért, mert a sógorom. Mindig becsületes embernek ismertem, és baráti
kapcsolat is van köztünk.
– És melyik miniszterében bízik még meg felséged?
– Antipánban. Becsületes ember ő is… Jónevű régész, de kissé ügyefogyott az élet dolgaiban…
Nicefórról meg kell még mondanom, hogy az ország úthálózatát ő hozatta rendbe. Még saját
vagyonából is áldozott erre a célra.
– És a többiek? Bennük is megbízik?
Megrázta a fejét, rengett a szakálla.
– Egyikben sem! És nem is szeretem őket… Febrón olyan zsugori, kapzsi, hogy olyat még nem
látott. Nem vitás, a pénzügyekhez ért, bár mindig mindent túlbonyolít. De nagyobb baj az, hogy nem
őszinte. Gátlástalanul, tudatosan hazudik. Ebben hasonlít hozzá Vilibáld, ő viszont néha maga is
elhiszi a hazugságait. Kicsit nagyképű és pozőr. Ígéretét – összeszaladt a szemöldöke – gyakran nem
tartja meg. Az iparhoz valamit konyít, de inkább az iparigazgatáshoz, viszont külföldön is elismert
görögdinnye-termelő. Atanáz… őt viselem el a legnehezebben. Olyan… olyan erőszakos… olyan,
olyan… – kereste a megfelelő kifejezést. Kisegítettem.
– Rámenős.
– Rámenős? – ízlelgette. – Igen. Rámenős. Suhanc kora óta katonáskodik. Amellett pökhendi,
arrogáns… Tudja, az az ember, aki azt hiszi magáról, hogy ő a legkülönb.
– És most azt tessék megmondani, Atanáz, Febrón és Vilibáld vagyoni helyzete milyen?
– Febrón dúsgazdag, még a bőre alatt is pénz van, de őrzi. A másik kettő?… Volt vagyonuk, de
úsznak az adósságban… Miért kérdi?
– Ez a gengszteresdi ugyanis költséges mulatság. Dúsgazdagnak kell lennie annak, aki ezt a fényűző
szórakozást megengedheti magának.
Őfelsége hevesen rázta a fejét.
– Febrón pénzéből nem szórakoznak, az biztos!
– De kölcsönt adhat, nem?
– Adhat… Uzsorakamatra.
– És gondolja, felség, hogy a másik kettőnek van nála hitele?
– Hm – őfelsége elgondolkodott. – Lehet, hogy van hitelük, de akkor is legalább három kezes kell,
azt viszont már nehezebben kapnak… Persze, tévedhetek is.
– Amit felséged mond, egybevág az én információimmal. Nos, menjünk tovább. A hivatalos
régensjelöltek közül tehát Atanáz, Febrón és Vilibáld jöhet számításba. Tegyük hozzá: vagy Atanáz,
vagy Vilibáld azonos azzal a férfival, akiket a Három Vízilóban hátulról láttam. Továbbá tény az,
hogy a szervezet kézműipari szakosztályának vezetőivel, Fokázzal és Dahónnal Vilibáld tartja a
kapcsolatot. Végül: Xenomér üzenetének egyik értelmezése Atanázra utal. Most pedig, felség, ha ezt
kiegészíti még a három úriember jellemével, kit tenne előre a rendben a gyanúsítottak névsorában?
Őfelsége megvakarta a feje búbját, aztán a szakállától kért tanácsot.
– Első Atanáz, második Vilibáld. Febrón szerintem nemigen jöhet számításba. Megvan! –
hatalmasat csapott a térdemre. – Nagyon valószínű, hogy Febrón a régensjelöltek jegyzékében
szerepelni fog, mert hiú, de ha véletlenül megválasztanák, nem fogadná el. Tudja, miért? – csillogott
rám a szeme, de nem várt választ. – Azért, mert törvényeink értelmében a régensnek megválasztása
alkalmából népünnepélyt kell rendeznie saját költségére. Ezt Febrón nem élné túl!
– Annyira zsugori?
– Róla mintázhatják… Na, mit szól hozzá?! – nézett rám diadalmasan.
– Kitűnő! Jeles – mondtam neki, hadd örüljön. – Maradt hát a másik kettő. Mégpedig így: Atanáz,
Vilibáld. De van még négy önjelöltünk.
– Micsoda? – rándult össze a szemöldöke.
– Bizony. Felséged is tudja, hogy Epifór és Szpiridón Makrenón jóvoltából kerülnek a jegyzékre…
És itt van még Medón és Hermegonész. Információim szerint a bandához tartoznak. Viszont a
hivatalos jegyzékre nem kerülhetnek fel, mivel a királyi családnak még Makrenón jóvoltából sem
lehetnek a tagjai…
– De nem ám! – lendült jobbra-balra őfelsége szakálla.
– Továbbá: Medón azon a múltkori röpgyűlésen nem vett részt. Ellenben Xenomér üzenetének
másik értelmezése őrá utal… No, ez a kirakósdi jelenlegi állása. Nem mondhatnám, hogy túl sokat
tudunk.
A jegyzeteimet nézegettem. – Egyébként felséged jól ismeri ezt a Szinón nevű testőrparancsnokot?
– Érdekes! – kiáltott fel a király. – Ahogy beszélgetünk, egyre tisztább a dolog… Mintha látnám az
összeesküvés kibontakozását… Amikor ez a kormány megkezdte működését, sok régi, idősebb
tisztségviselőt nyugdíjaztak, mondván, meg kell fiatalítani az államapparátust… Néhány állást meg is
szüntettek, így nyugdíjazták Xenomért is… Nos, akkor került ez a Szinón a testőrök élére az öreg
Teratán helyett… Úgy emlékszem, Febrón ajánlotta, Atanáz ellenezte, de leszavazták… Ez a Szinón
középkorú, szemrevaló férfi. Szépen dekorált, kitűnő katonai minősítéssel. Mindig udvarias velem, de
valahogy… tudja, a szeme nem tetszik nekem… De miért érdekli magát Szinón?
– Medónék miatt. Még csak ötletszikra, fel kell majd szítani. És ezzel elérkeztünk az utolsó
napirendi pontunkhoz.
– Hát van még?! – nézett őfelsége vágyakozva a címkékre.
– Igen. Egy javaslatom. Meg fog lepődni felséged.
– Akkor kíméletesen közölje. Nos?
Megkínáltam cigarettával, rágyújtottunk.
Néhány pillanatig a füstöt néztem.
– Nos, tapasztalati tény, hogy a préritüzet eredményesen tűzzel lehet eloltani! Ez egy. Kettő. Van
egy régi közmondás, mely szerint a legjobb védekezés a támadás. Ha a kettőt összeadjuk, azt kapjuk
eredményül, hogy felséged egy nyilatkozatot tesz közzé az újságban.
– De Filamér! – kapta el a karomat.
– Tessék meghallgatni! A nyilatkozatban a következő lesz. Felséged szükségesnek ítéli, hogy a
legrövidebb időn belül megtartsák a régensválasztást.
 Szeme megcsillant, elengedte a karomat, kényelmesen hátradőlt a székben.
– Közli, hogy törvényeinknek megfelelően már össze is állította a régensjelöltek listáját. Végül
pedig kér mindenkit, hogy… ezt már felséged is tudja. Nos?
– Az ötlet kitűnő. Mikor valósítjuk meg? – kérdezte lelkesen.
– Most.
– Most?!… De Filamér, a címkéim!
Csúnyán nézhettem rá, mert rögtön jobb belátásra tért.
– Jó! – biccentett lemondóan. – Mit kell tennem?
– Megírni, aztán a kancelláriában beiktatni… Pillanat, nézzük csak meg, tiszta-e a levegő? –
kapcsoltam a tévét, s a kancelláriára álltam. Alaposan meglepődtünk.
Fokáz állt a homályos teremben egyedül, és a kezében…
Rohantam a titkos járathoz a bemérőkészülékemért. Fokáz kezében ugyanis egy URH volt, de olyan
halkan beszélt, hogy a tévén át nem értettük. Lázas türelmetlenséggel kapkodtam a készülékkel.
Remegett a kezem, nehezen sikerült bemérni. Végre sikerült. Ráálltam az URH-val. Fokáz hangját
hallottuk, de már csak az utolsó szavát.
– Rendben.
Kikapcsolta a rádiót, és kiballagott a kancelláriából.
– Itt az újabb feladat, felség. Elcsíptük a banda főnökségének a rádióállomását. Ezt ezentúl is
állandóan figyelni kell.
Elmagyaráztam, mit, hogyan. Értette, ígérte.
– És most a teendőket. Felséged megírja azt a nyilatkozatot. A járaton átmegy a kancelláriába…
láttam, belül maradt a kulcs, bezárhatja… beiktatja, lepecsételi. Borítékba tesszük. Én elviszem, és…
egyszerűen bedobom a Monteludói Hírlap szerkesztőségének a postaládájába. Kész. Startolhat a
kivitelezés.
Őfelsége igyekezetét alighanem címkéi növelték. Tíz perc alatt megírta a nyilatkozatot, három perc
alatt letisztázta. Eltrappolt, hogy beiktassa. Vigyorogva jött vissza.
– Holnap reggel Makrenónt megüti a guta.
Borítékba tette a nyilatkozatot. Mutattam, csúsztassa a zsebembe. Meg is veregette, hogy biztosan
célba érjen.
Elbúcsúztunk. Akadálytalanul távoztam a palotából. Csodálkoztam is rajta. Beültem a kocsimba,
hazahajtottam. Aztán egy kis atlétika. Garázsból a lakásba, villanygyújtás, zárás, vissza a hátsó ajtón,
ki, sietve az újság szerkesztőségéhez, láthatatlanul beletenni a levelet, vissza a hátsó bejáraton, fel a
lakásba, fürdés, s hulla fáradtan be az ágyba.

14.
Azt hittem, ezzel vége a napnak, de alaposan tévedtem. Már majdnem elaludtam, amikor őfelsége
erélyes hívása kiugrasztott az ágyból.
 – Filamér, mit csináltunk! – mondta szinte sírva. – Maga annyira sietett, hogy csak most jutott
eszembe, mekkora bakot lőttünk.
Már sejtettem, hogy miről van szó, de túlságosan fáradt voltam a találgatáshoz, inkább
rákérdeztem.
– Mivel, felség?
– Azt a levelet sürgősen vissza kell szerezni! – érezni lehetett, hogy nagyon meg van ijedve.
– Nem lehet, felség, és nem is érdemes. A kancelláriában iktatva van, és az iktatást nem tudja meg
nem történtté tenni. Még radírozással is nyoma marad, sőt rosszabb lesz. – Reméltem, a hangomon
nem vette észre, hogy ennek őszintén örülök.
– De, Filamér, ha az én kormányom csak a holnapi újságból értesül a levélről, abból óriási botrány
lesz!
Igyekeztem megnyugtatni, de nem hagyta magát.
– De Nicefór… akarom mondani, Filamér! Nicefór még meg is sértődik! – remegett a hangja.
Lenyeltem a "na és"-t, mert igaza volt.
– Felség, bevallom, erre a pszichológiai körülményre nem gondoltam. Egyébként kétségtelen, hogy
nekem robbantási szándékom volt, de úgy, hogy belül feszítsen. Legyen nyugodt felséged, a látszatra
kínosan vigyáznak majd. Mindenki úgy tesz, mintha tudott volna róla… Különben volt egy fél mondat
abban a nyilatkozatban, valahogy így hangzott: "mint az illetékeseknek már említettem".
– Igen, ezt beleírtam, mert maga mondta.
– Mert felséged mondta, hogy ez igaz, csakhogy jó régen történt. Szóval, semmi vész, felség. Egyik
sem fogja elárulni, hogy ő nem tud róla. És ha mégis szóvá tenné valaki, megkérdezi tőle felség: "Hát
nem emlékszik?" Nem fogja bevallani.
Őfelsége hümmögését a megnyugvás első jelének tekintettem.
– Egyébként is meggyőződésem, hogy felséged kormányának tagjai nemigen szoktak odafigyelni,
mit is mond felséged… Remélem, nem sértettem meg ezzel?
– Ó, nem! Sajnos igazat mondott.
– Honnan lehessen hát tudni abban a sok oda nem figyelésben, mi hangzott el és mi nem?
Hallgatott, de nem azért, mintha megnyugodott volna.
– De azt meg fogják kérdezni, hogy miért ma éjjel küldtem el a levelet.
– Lehetséges, de csak a kormány tagjai.
– Aha! De ez épp elég. – Sóhajától rezgett a mikrofon. – Mit mondok?
– Induljunk ki abból, hogy ezek felségedet vén szivarnak nézik. Nos, egy vén szivarnak lehetnek
bogarai, és… hát el is térhet kicsit az igazságtól, de talán nem is tér el… Elő szokott fordulni, hogy
vacsora után, lefekvés előtt el-elszunyókál felséged?
– Háát… igen, de…
– Nos – kezdtem hadarni –, távozásom után elszunyókált felséged, és közbe álmodott. Azt álmodta,
hogy kedves fia megkérte, írja meg ezt a nyilatkozatot, és még ma juttassa el az újsághoz, hogy holnap
reggel megjelenjen. Ezt meg is ígérte neki, mert egy jó apa ennyit megtesz a fiának.
Borzalmas recsegés tanúsította, hogy őfelsége leejtette a rádiót. Első szava keresetlen volt.
– A fenét!… Remélem, nem lett baja!… Hall engem, Filamér? – rémülten kiabált.
 – Halkabban is hallom, felség. Nos?
– Nos, meglepő tanácsokat ad. Én… én ilyet nem álmodtam.
– Biztos ebben, felség? Megesküdne rá?
– Háát?
– Na lám! És azt mindenki tudja, hogy az álmok nem hazudnak.
– Aha! – Meg voltam győződve arról, hogy már teljesen összeborzolta a szakállát. – De ha… de
ha… – nehezen indította a mondatot – ha én azt mondom nekik, azt fogják hinni, hogy hülye vagyok.
A "na és"-t ismét lenyeltem, helyette megkérdeztem.
– Enélkül nem hiszik azt?
Ismerte övéit, azonnal jött a válasz.
– De. Mindegyik. Még… még Nicefóron is látom, hogy olykor eszébe jut.
– Hát akkor, mi a probléma, felség?
– Gondolja, hogy… – a tárgyat nekem kellett kitalálnom.
– Gondolom. – De azt is gondoltam, hogy befejeztük. Ismét tévedtem.
– És ha megkérdezik, hogyan juttattam el a levelet a szerkesztőséghez?
Ez már fogas kérdés volt. Megpróbáltam könnyebb kérdéssel meglazítani.
– Hogyan szokta egyébként?
– Az utóbbi időben nem szoktam. Mindent a kancellária intéz. Tudhatja.
Tudhattam. De azt is, hogy nekem is küldött a kancellária nélkül levelet. Megkérdeztem, hogyan
tette?
– Ó, az más volt, és…
– Igaza van, felség, az egészen más káposzta.
Hallgattunk. Annyira bosszantott, hogy nem találok megoldást, hogy kínomban leltem egyet.
– Javaslatom a következő. Keres felséged egy másfajta borítékot, mint amit használt. Üres papírt
tesz bele. Nyomtatott betűkkel megcímzi az újságnak. Lemegy a testőrőrszobára. Kiválaszt egy
butuska, de szolgálatkésznek vélhető testőrt. Markába nyomja a borítékot. Utasítja, vigye le a
címzetthez, dobja a postaládájába. Lemegy vele a portára. Kinyitja a kaput, és útjára küldi a testőrt.
Megmondja az őrségnek, ha visszajön, eresszék be. Kész.
– Hát… – most tarthatott szakálla kibogozásánál – nem fognak ezek engedelmeskedni.
– Felség, ideje, hogy a sarkára álljon. De legyen nyugodt, szemtől szembe nem merik a parancsot
megtagadni. Meglepetésükben egyébként is engedelmeskednek… Csak Fokáz ne legyen a közelben,
vagy az őrségnél az a Zamfir.
– Hm… – kis hallgatás után váratlan frissességgel csendült a hangja – igaza van. Sarkamra állok.
– És ha már ott áll, még egyet tehet, felség. Holnap korra reggel felhívja Nicefórt. Összehívatja
vele minisztereit, és egyszerűen bejelenti nekik a dolgot. Robbant. És mielőtt magukhoz térnének,
kegyesen elbocsátja őket.
– Aha!… Hát ezen majd gondolkozom még.
– Ahogyan óhajtja, felség.
Elbúcsúztunk. Nyugodalmas jó éjszakát kívántam, ő is nekem. De nem bizonyult prófétának.
Mielőtt letettem volna a rádiót, úgy gondoltam, ha már a kezemben van, megnézem azt az új
állomást, hátha!
Maximális hangerőre állítva kerestem az állomást, bömbölve jelentkezett egy férfihang.
Ismerős volt. Hamar rájöttem, hogy Atanázé.
– …ezért tartottam szükségesnek, hogy Porellont kiszabadítsuk.
– És milyen formában óhajtod lebonyolítani? – a kérdező férfi hangját még nem hallottam. Kissé
vontatottan beszélt, de a parancsoláshoz szokott ember modorában. – Kíváncsi vagyok, hogy ezek
után…
– Ezek után – vágott szavába Atanáz – békés úton. Egyszerű. A történtek után a vizsgálati fogházat
nem tartják biztonságosnak, és egy szolgálati kocsin egy járőr parancsot visz, mely szerint Porellont át
kell szállítani a központi bíróság börtönébe.
– És, hova viszik?
Kicsit kényszeredetten jött a válasz.
– Hát… sokat nem kocsikázhatnak, mert lebuknak. Vidékre tehát nem mehetnek. A fővárosban kell
elhelyezni. Az én villám viszont már nem jöhet számításba. Ezért arra gondoltam, hogy a te Medve
villádba visszük. Egyedül álló, folyóparti. Onnan könnyű lesz továbbszállítani.
– Gondoltam, hogy ezt akarod. – Tényt állapított meg, közömbösen, Atanáz mégis felcsattant.
– Tudsz jobbat?
– Ez nem az én dolgom, hanem a tiéd. És majd keresel is megoldást, mert oda nem viszed! –
Hangja nem tűrt ellentmondást.
– Félsz talán? – Atanáz igyekezett gúnyos lenni.
– Mitől? – vontatottan folytatta. – Tehetek én arról, ha betörnek a villámba?
– Hát akkor? – Atanáz határozottan ingerült volt.
– Rakodnak a fiúk.
– Mii?! Megőrültél? – örömmel állapítottam meg, Atanáz mennyire megrémült.
– Terv szerint dolgozom, mint mindig… Várj egy pillanatra, cseng a telefonom.
Míg vártunk, légtornáztak a gondolataim. Ki lehet a másik férfi? Mi a rangja a bandában? Mit
rakodhatnak abban a villában, hogy Atanáz olyan ideges lett? Mikor akarják Porellont megszöktetni?
Hogy tudom erről Lotifánt értesíteni?… Tovább nem jutottam, mert az ismeretlen férfi megszólalt.
– Most kaptam az értesítést, hogy a rakodást befejezték… A villa felszabadult. Tíz perc múlva
üres.
– Tehát akkor vihetik? – Atanázt a megkönnyebbülés udvariassá tette.
– Ha jobbat nem tudsz… És mikor indul az akció?
– Azonnal kiadom a parancsot, itt várnak rá. Úgy ütemeztem, hogy az indulástól a fogoly átadásáig
félóra telik el, az út negyedóra, tehát háromnegyed óra múlva – megnéztem az órámat – a villában
vannak – hadarta Atanáz.
– Ha valami közbe nem jön.
– Olyan nincs!
– Múltkor is volt. Előtte is… Te nem dolgozol tervszerűen, és ez…
– De… – a hirtelen fékezésből éreztem, hogy Atanáz a partner nevét akarta kimondani… micsoda
gól lett volna! Atanáz, Atanáz!
 Kényszeredetten folytatta.
– Én nem tehetek róla! A fiúk…
Kissé ingerülten vették el tőle a szót.
– A fiúk is. De másvalaki is… Már mondtam, hogy az a magánnyomozó, az a… Filamér nem tetszik
nekem… Az a csereügy nem tiszta.
– Kérlek, tudod, hogy figyeltetjük. És eddig semmi terhelő. Agápia sem tudott meg tőle semmit.
– Agápia egy buta liba… De én már szeretnék lefeküdni. Van még valami?
– Pillanatnyilag nincs. Az akció eredményéről majd értesítelek.
Kikapcsoltak.
Felrángattam magamra a ruhámat Közben keresgéltem emlékezetemben Lotifán telefonszámát. Nem
akartam villanyt gyújtani. Vettem a kagylót, de nem láttam az ellenőrző műszeremet. Az ablakfény felé
fordítottam. Szabadot jelzett. Tárcsáztam.
Csak otthon legyen Lotifán! Számoltam a csöngetést. A negyedikre fel kell ébredjen. Az ötödikre,
hatodikra a pokolba kívánja a telefont és azt is, aki telefonál. A hetedikre fölkel az ágyból. A
nyolcadikra… nem tudtam, hol van náluk a telefon. A tizedik csöngés után aztán idegeskedni kezdtem.
Már legalább öt perc elmúlt a háromnegyed órából! Végre a tizenharmadik csöngésre felvették.
– Kezét csókolom! Elnézést a késői zavarásért. A felügyelő úr nincs otthon?
Megnéztem az órám, már hét perc elmúlt, s még egy fél, míg Lotifán jelentkezett.
– Itt a jó ismerős – mondtam. – Rendkívüli fejleményekről értesültem.
Röviden közöltem, amit hallottam.
– Kösz. Intézkedem. – Szokásától eltérően nem tette le a kagylót, megkérdezte: – És maga?
– Ha eligazít, azonnal a Medve villához rohannék.
Eligazított, de le akart beszélni. Erre én előztem meg a kagylóletevésben.
Aztán rohantam le a garázsba. Kocsin kell mennem, másként elkésem. Meg kell kockáztatnom, hogy
követnek. A Ford tényleg ott állt az utcasarkon. Elhúztam mellette, de nem indult utánam. Elalhattak a
hapsik. Tettem egy kis kerülőt, de nem követtek.
A friss levegő feszült idegeimet eolhárfának nézte. Élvezettel játszott rajta. De olyan fáradt voltam,
hogy nem tudtam lazítani. Viszont koncentrálni sem. Egyetlen gondolat forgott csak az agyamban:
időben érni a Medve villához!
Megnéztem az órám: még húsz perc. A villát már gyalog kell megközelítenem. Meg is állítottam a
kocsit, kiugrottam. Óvatosan becsuktam az ajtaját.
Kerülővel közeledtem a Medve villához, hogy a kert legalkalmasabb pontján landolhassak. Minden
lépésnél újból megcsodáltam Lotifán rendkívüli helyismeretét. Valaki egyszer azt mondta nekem,
hogy Monteludónak nincsen olyan zuga, amelynek pontos topográfiai leírását Lotifán ne tudná
megadni, és nincsen olyan háza, amelynek helyiségbeosztását ne ismerné. Akkoriban nevetséges
túlzásnak tartottam a kijelentést, de azóta meggyőződtem igazságáról. S most újból tapasztalhattam.
Az ajtók zártípusától kezdve a kerítések magasságán, a kutyák létén át a lakott és lakatlan villák
megjelöléséig minden egyezett. Úgy mozoghattam, mint aki otthon van.
Amikor azonban a Medve villa kerítésén belül kerültem, óvatosabb lettem. Mintha az előbb fény
villant volna fel az egyik ablakban, amikor a kerítés fölött egy udvarias faág segítségével átjutottam.
 Lecövekeltem. Hunyt szemmel hallgatództam. Távolról egy kutya mondta a magáét. Mást nem
észleltem. A folyó fecsegése, a tücskök muzsikája az esti csend szerves része volt.
Óvatosan indultam tovább. Kerestem a helyet, ahol letáborozzak, amíg megérkezik a szállítmány.
Minden lépést kitapogattam előbb. Szeme nőtt a lábamnak. Időben vette észre a vészt. Az acélcsapda
csattanása csak a hátamat borsóztatta meg. Úgy látszik, a Medve villa tulajdonosa felkészült a nem
kívánatos látogatók fogadására. Szemügyre vettem a terepet, sikerült utat találnom. Megjegyeztem a
helyet a visszavonulásra.
Rövid keresgélés után találtam megfigyelőhelyet. Most már jöhet a menet. Jött is, de nem az, amit
vártam. Éppen letáboroztam, amikor – bár ösztönösen félreugrottam – szépen behálóztak. Úgy
csúszott felülről rám a nylonháló, mintha kézzel irányították volna, pedig csak mechanikus csapda
volt. Tökéletesen megfogott. Moccanni sem tudtam.
A korszerű technika rabbá teszi az embert. Szabadulni tőle csak még korszerűbb technikával lehet.
Ez pedig nem állott rendelkezésemre. Megpróbáltam tehát a legprimitívebb módszert. Tötyörögve
hátráltam, hogy a felül rögzített, alul nyitott hálóból visszafelé kibújhassak. Persze, ahogyan húztam
magamat, úgy szorult a háló. A bőröm égett, csorgott rólam a víz. A percek órákká dagadtak
képzeletemben, amíg derékig sikerült kiszabadulnom, és már a kezemmel is segíthettem. Pillanatnyi
pihenőt engedélyeztem magamnak, de azonnal visszavontam, mert mintha a háznál valami mozdult
volna. Tovább kínlódtam, de fokozott sebességgel, a mozgás ugyanis alakot kezdett ölteni. A finisem
azonban rosszul sikerült. Egy hálószemnek a bal fülem nagyon megtetszett, sehogy sem akart tőle
megválni.
Éppen sikerült leszednem a fejemről a hálót, amikor három alak bukkant fel mellettem. Csak
rutinmunka tellett tőlem. Az egyiknek a hálót vágtam az arcába. A másik elé leborultam, és a
harmadiknak döntöttem. Addigra az első kiszabadult a hálóból, és jött egy negyedik is. Ezt még
sikerült a földig nyugtatnom, de az első és a második egyszerre startolt rám. Sorra végigcsináltam a
Yeshin tanácsait, így kissé elhúzódott a mérkőzés. Aztán végre volt egy pillanat, amikor mind a négy
egy időben volt a földön. Rogyadoztam magam is. Akaratom azonban indított. Néhány lépést futhattam
csak, amikor elfütyült mellettem egy golyó rövid kísérőszöveggel.
– A következő beléd megy!
Ha nem vagyok olyan rongy állapotban, nem állok meg. Alkalmazom a Yeshin 61. tanácsát. Pedig a
reflexem már stabil, de a tudatom fékezett. E mikrorendű habozás aztán nemcsak azt bizonyította, hogy
a tett halála az okoskodás, hanem elég volt ahhoz is, hogy a négy alak közrefogjon. Az egyik hozzám
lépett, és megkönnyítette a hónaljtokomat, revolverem zsebre tette. Intett a fejével, s már indítottak a
ház felé.
Ki lehet ez a négy tag? Sötét volt, arcukat nem láttam. Talán itt maradt néhány rakodómunkás? Vagy
a villának őrszemélyzete van? Esetleg Atanáz vezényelte őket előre ide? És miért nincs itt még a
kocsi? Elkapta volna Lotifán?
Tele lett a fejem kérdőjellel, mire a házhoz értünk. Lökdöstek tovább, be a házba, végig néhány
folyosón, sötét szobán. A következő ajtónyílásnál aztán lámpafény kíváncsiskodott elő. Beléptünk.
Ablak nélküli szoba volt. Hosszú asztal a közepén, körülötte székek. Néhány beépített szekrény, s a
falnál két keskeny heverő. Két férfi ült rajta. Ismerősök, nem úgy, mint a másik négy. Dahón és Fokáz
volt. Az utóbbi őszintén meglepődött, s mintha meg is ijedt volna.
– Ni csak, Filamér! A cseretárs és magánnyomozó!
Meghajoltam.
– Részemről a szerencsétlenség! – Körbebiccentettem. – Uraim! Filamér.
De csak Dahón tudta, mi az etikett. Fel is állt.
– Dahón – biccentett és leült.
A négy férfi az asztal melletti székeken helyezkedett el. Csak oldalról észlelhettem őket, de azt
láttam, hogy revolver nem volt a kezükben. Fokáz azonban nem hagyott bámészkodni.
– Ha lenne olyan kegyes, Filamér úr, elárulni, mit keres itt? – Fensőbbséges gunyorossága fordított
értékűvé tette udvarias szavait.
– Bizonyára lényegesen kevesebbet, mint ön, tisztelt kamarás úr.
Lila lett. Felugrott.
– Te dög! Ne pimaszkodj! Azt kérdeztem, mit keresel itt?!
– Nem őriztük együtt a disznókat, ne tegezzen!
Előkapta revolverét, és egyet lépett előre.
Éppen kijött a lépés. A Yeshin 19. és 43. gyakorlatát kombináltam, az eredmény az lett, hogy
Fokázt hátracsavart kézzel fedezéknek használhattam, revolverét meg fenyegetésnek.
– Kár megkockáztatni! – intettem a rám meredő öt revolver tulajdonosának. Fokáz egyetértett
velem.
– Ne! Ne lőjetek! – lihegte.
Az ajtó felé hátráltam. Nemcsak revolverük, tekintetük is halállal fenyegetett, de mintha Dahónéban
elismerés és érdeklődés is csillant volna. Hátráltam tovább. De hát az úgy van, hogy amikor a
legnagyobb szüksége van a szerencsére, akkor hagy cserben. Hátrálás közben megbotlottam
valamiben. Hanyatt estünk. A revolver alám szorult, Fokáz rám. Keze kicsúszott a markomból, és ő
lefordult rólam,
Négy revolver emelkedett egyszerre rám. Dahón azonban rájuk kiáltott.
– Ne! Így is a miénk. – Felém fordult. – Ragyogó mutatvány volt, de most már semmi esélye. Lehet,
hogy egyikünket lelövi, de maradunk négyen, hogy viszonozzuk.
Tudni kell veszteni is. Még nyerhet vele az ember.
Felálltam, kezemben lógatva a revolvert.
– Leejteni! – mutatott rá Dahón. – Hozzám rúgni!
Megtettem. Fokáz abban a pillanatban rám ugrott. Yeshin 9. mozdulatával fogadtam, és az 51.
gyakorlattal válaszoltam. Fokáz vízszintes helyzetben szelte át a levegőt, és a felém lendülő négy
férfit majd egyszerre ütötte el. Ezzel egy időben ugrottam az ajtóhoz. A csata megnyeréséhez azonban
szerencse is kell, ez pedig már az előbb hűtlen lett hozzám. Már nyitottam az ajtót, amikor a fülem
mellett sivítva belecsapódó golyó visszalökte, s Dahón nyugodt hangja kedvesen marasztalt.
– Bár minden tiszteletem a magáé, szakikám, mert ez sem volt mindennapi látvány, de azért jobb
lesz, ha befejezi az előadást. Elhiheti nekem, ezzel a micsodával én hajszálpontosan tudok játszani.
Az előbbi csak figyelmeztetés volt, a következő egy arasszal közelebb kerül. Elhittem neki.
Megfordultam.
 – De akkor gondoskodjon arról, hogy ezek – intettem a feltápászkodókra – szintén befejezzék a
cirkuszt.
Dahón megpróbálta rábeszélni őket, és annyit elért, hogy amíg a kezemet hátrakötözték, csak
szelíden rugdostak. Aztán Fokáz megkezdte a vallatást.
A fejemre mindig kényes voltam. Védtem, ahogy tudtam. Lábaim szabadon voltak, táncoltam hát
Minden ütést sikerült kikerülnöm. Fokáz dühe közeledett a forrponthoz, pedig megmagyaráztam neki,
hogy csak hidegen, 1 és 5 fok között a legakcióképesebb a düh. Végül le akart fogatni, hogy úgy
üssön, de Dahón nem engedte meg. Most már én is meguntam, és visszavonulót fújtam magamnak.
Hagytam, hogy a következő ütés az államon üljön, és mintha telibe talált volna, lerogytam.
Természetesen ugrókész helyzetben.
– Na, te marha! – hallottam Dahónt. – Most aztán nem beszélhet. Pedig jó lett volna tudnunk, mit
keresett itt?
– Akármit is keresett, a keresést befejezte – mondta Fokáz. De Dahón nem értett egyet vele.
– Két gyilkosság már volt. Az is sok! Harmadik nem lesz, míg én vagyok!
– De értsd meg! – ordította Fokáz. – Látott itt veletek engem!
– Na és? Honnan tudhatná, hogy kik vagyunk, és miért vagyunk itt? Ő jött be jogtalanul a kertbe.
– Mondasz valamit! – Fokáz hangján éreztem, hogy új ötlete támadt, és tetszik neki. – Lebuktatjuk!
… Az engedélyébe kerül!… Reggel elhozunk ide egy zsarut, és átadjuk neki az általunk elfogott
betörőt… Majd valamelyikőtök megjátssza, mert én nem keveredhetek bele, tanúskodni kell… és én
sem tudnám megmondani, hogy mit kerestem itt.
Hangján éreztem, hogy vigyorog.
Dahónnak ez sem tetszett, de a többi lehurrogta. Vitatkozásukat egy URH hívójel szakította félbe.
Fokáz jelentkezett. Halkan beszélt, nem értettem. A többiek is kíváncsian várták a végét, s mikor
kikapcsolta a rádiót, egyszerre érdeklődtek.
– Csend! – intette le őket Fokáz. – Azonnal el kell hagynunk a villát, nekem Dahónnal a főnökhöz
kell mennem. Valami zűr van.
– És ezzel mi lesz? – bökött meg a lábával az egyik.
– Ahogy mondtam, itt hagyjuk a rendőrségnek mint elcsípett betörőt. Kötözzétek meg a lábát,
tömjétek be a száját… revolverét tegyétek a helyére.
Parancsát percek alatt teljesítették. Rádobtak a heverőre. Aztán kikapcsolták a világítást, és
távoztak. Az ajtót becsapták, de nem zárták be.
Azonnal megkezdtem az újfajta gyakorlatot. Előbb ülő, majd álló helyzetbe kerülni, majd ugrálni az
ajtó felé. Lábaimat azonban annyira szorosan megkötötték, hogy elzsibbadtak. El is dőltem, de
rosszul. Nem tudtam újra felállni.
Megpróbáltam gurulni. Annyira lekötött ez a művelet, hogy nem hallottam az ajtónyitást. Arra
riadtam, hogy zseblámpafény kápráztatja a szememet. Aztán egy alak mellém kuporodott. Mikor
közelebb hajolt, felismertem, Lotifán volt. Elvágta kötelékemet, leszedte a kötést a számról.
– Kösz – suttogtam. – Hogy került ide?
– Magát kerestem. – Talpra segített.
– Mi van Porelonnal? – néztem rá.
 – Az igaztalanok álmát nyögi az őrizetesben.
– És akik érte jöttek?
– Azok is… Zavarodik ez az ügy, Filamér. Most már komolyan kell róla beszélnünk… De
igyekezzünk, mert én is illegálisan vagyok itt.
– Akkor körülnézhetünk.
Fejét rázta.
– Kár. Pedig fájdalomdíjként megérdemeltem volna.
Vállon fogva indított kifelé. Kényszeredetten lépkedtem. Nagyon szerettem volna tudni, mit
rakodtak itt. Földre tapadt szemmel megkíséreltem a lehetetlent: sötétben ilyen körülmények között
áruló nyomokat találni. Egy frászt találtam. Szóról szóra. A fal adta, amelyiknek nekimentem. Zúgott a
fejem a felháborodástól. Nem is értettem, mit dörmög Lotifán.
Az oldalbejáraton távoztunk. Az út balra a folyóhoz, jobbra a kapuhoz vitt. Lotifán jobbra fordult,
én balra. Mire észrevette, én is észrevettem és fel is szedtem egy papírfoszlányt az út széléről,
valamivel odébb pedig egy kis fémdarabot. Ólomplombának éreztem. Hátha!
Lotifán lódított a kijárat felé. Speciálkulccsal dolgozott itt is. Hát ha volt neki, miért ne használja,
elvégre illegálisan van itt. Szótlanul haladtunk a kocsim felé. Mellette parkolt az övé is. Búcsúzóul
közölte, túl fáradt a részletek meghallgatására, majd máskor. Kocsiba ült és elrobogott. Követtem
példáját.
Hazaérve ledobáltam magamról a ruhát, és bebújtam az ágyba. Halálosan fáradt voltam, minden
porcikám sajgott, és egyetlen ép gondolatom az volt, hogy ha tegnap ma feküdtem is le, remélhetőleg
ma nem holnap fogok lefeküdni.
15.
Már végeztem a reggeli lazító gyakorlatokkal és a fürdéssel is, de még mindig az volt az érzésem,
hogy alvó fasírozott vagyok. No, majd a reggeli, azaz tízórai helyre billent!
Étvágyam osztályon felüli volt, a reggelim minőségi selejt. Az, amit mindig félretettem, majd ha
nem lesz más meggondolással. Az ellentmondást újságolvasással oldottam fel.
A tegnap estivel kezdtem, hogy lemaradásomat behozzam, öles cikkek Gidóz elfogásáról,
lelövéséről és Porellon elkapásáról. Lotifán kitűnő sajtót kapott. Megérdemelte. Egyébként a
szokásos frázisok és azonos konklúzió: gengszterek egymás közt. Végére odabiggyesztve: Porellon
kihallgatásának eredményéről még nem értesültünk. Az egyik lapban volt azonban egy mondat, ami
nem tetszett. Az ismeretlen cikkíró lehetségesnek tartotta, hogy Porellon nem akarta Gidózt lelőni,
műhiba történt. Meg kell tudnom, ki a gazdája az Új Heroldnak.
A reggeli lapok többsége folytatta a cikkezést Porellonról, de semmi újat nem mondott. A
Monteludói Hírlap első oldalán ott díszelgett őfelsége nyilatkozata. A teljesen üresen hagyott oldal
közepére szedték kétcicerós verzállal. Bevezetésül egy mondat közölte, hogy őfelsége felkérte
szerkesztőségüket e nyilatkozat közzétételére, amelynek alattvalói hódolattal tesznek eleget, mivel
azonban a levél lapzárta után érkezett, méltatására csak az esti kiadásban kerülhet sor.
Elolvastam a nyilatkozatot. Megpróbáltam közönséges polgárként értékelni. Csak azt állapíthattam
meg, jól fogalmazta őfelsége. És az utolsó mondat tényleg szívhez szólt. Bizonyosan azért, mert
szívből jött. Nagyon őszinte és nagyon emberi volt. De hogy a miniszter szaktársak másként fogják
értékelni, az biztos. És még néhányan. A közvéleményt azonban megnyerte magának. Mert ha az
egyszerű honpolgár a suttogva terjesztett hírekhez hozzáteszi ezt a levelet, csak úgy értékelheti, hogy
őfelsége hadat üzent. És azzal a megállapítással teszi az asztalra a lapot, hogy mégis karakán fickó az
öregúr.
Én is ezzel tettem le a lapokat, és siettem a laborba, meghallgatni a megfigyelőszolgálat jelentéseit.
Határozottan úrnak éreztem magamat. Ha akartam, beszélt, ha azonban nem, hallgatott, s ha
kívántam, ismételt a jelentést tevő. Nekem csupán a magnót kellett kezelnem. A jelentések közül kettő
volt érdekesebb.
Az egyik arról számolt be, hogy tegnap hajnalban Atanáznál nagy nyüzsgés volt, de nem a
főbejáraton, s nem társaságbeliek voltak a vendégek. A személyleírásokat nemigen tudtam egyeztetni.
A két utolsó látogató azonban alighanem Fokáz és Dahón lehetett. Illett is, nem is a leírás. Viszont
tudtam, de mennyire tudtam, hogy a főnökhöz rendelték őket. Más jelentésekben ez időben sehol nem
említettek látogatót. Tehát csak ők lehettek. S ha ők voltak, akkor Atanáz a főnök. Viszont a tegnap
esti rádióbeszélgetést én úgy értékeltem, hogy az ismeretlen hangú férfi magasabb rangú a bandában,
mint Atanáz.
A másik jelentés azért volt érdekes, mert Medónnál egyetlen látogató sem volt. Ő is csak késő este
tért haza, és nemsokára teljesen sötét lett a palotája. Arra gyanakodtam, hogy Medón volt Atanáz
rádiópartnere, s ez illett a képbe, öröm volt arra gondolnom, hogy ezt a kérdést hamarosan
megválaszolhatom. Csak azt kell megállapítani, kié a Medve villa.
Végezvén a jelentésekkel, kiszedtem a zsebemből a tegnap esti zsákmányt. A papírdarab teljesen
használhatatlannak bizonyult. Eldobtam. A plombán valami figura volt, de az első menetben kiütéssel
győzött. Még a legerősebb nagyítómmal sem sikerült megállapítanom, mit ábrázol. Félretettem. Ez a
legjobb módszer. A túlkoncentráció következtében ugyanis a képzelet a tudatterror következtében
elveszíti legfontosabb életelemét: a szabadságot, és körbe jár, mint a vízhúzó szamár.
Hogy mégis valami pozitív eredményt tegyek a tarsolyomba, megvizsgáltam Agápia levelét.
Ahogyan gondoltam, tele volt az ujjlenyomatával, ő írta, nem ő írta, nem tudom, de a levelet ő tette
borítékba. Az ügyet befejeztem. Közölni fogom vele, ki a névtelen levél írója. Amiért pedig hülyének
néztek, felárat fizettetek vele. Máskor meggondolja.
Megcsördült a telefonom. Felvettem, belehallgattam. Visszahallgattak. Jóízűen hallgatództunk egy
perc tizenkét másodpercig. Aztán letették a kagylót. Én is. Vajon csak idegesíteni akartak, vagy más
céljuk is volt? Megnéztem az ellenőrző műszeremet, szabadot jelzett.
Fel-le sétálgatva próbáltam a kérdésre választ találni. De úgy látszik, nemcsak az agyam, a
humorérzékem is zárlatos volt, mert transzba jöttem. Rossz jel, Filamér, rossz jel!
Felkaptam a rádiót, hívtam őfelségét.
– A legjobbkor jelentkezett! – dicsért meg. – Egy perce talán, hogy magam vagyok.
– Áll-e még a sarkán, felség?
– Tyű, Filamér! Hajnal óta mostanáig – minden szavából sugárzott az öröm. – El is fáradtam bele.
– Mi volt? Meséljen már, kíváncsi vagyok.
– Hát… Várjon, ehhez rágyújtok… – Én is azt cselekedtem. – Na, itt vagyok… – Tudtam, hogy
ragyognak a szemei. – Szóval, úgy csináltam, ahogyan megbeszéltük. De még egy programon kívüli
dolgot is beiktattam. Azzal kezdtem. Beosontam a kancelláriába, lemásoltam a nyilatkozatot. Elvégre
nekem is tudnom kell, mit írtam.
– Nagyon helyes, felség! Aztán?
– Aztán boríték, testőr, elküldtem… Hű, Filamér! Ha látta volna azokat a csodálkozó arcokat! A
testőröknél, a portán is. És úgy volt, ahogy mondta. Utána lefeküdtem.
– Remélem, jól aludt!
– Nem mondhatnám. Bolondokat álmodtam. És ha hiszi, ha nem, megálmodtam azt is, amiről
beszéltünk. A fiam megkért. Nem kellett hazudnom. Mit szól hozzá?
Megdöbbentem. Aztán kinyögtem, örülök neki.
– Hát még én! Filamér… No, hajnalban megkezdtem újból a sarkon állást. Nicefórral magamhoz,
illetve a tanácsterembe rendeltem a minisztereket. Nehezen gyülekeztek. Mérgesen méregettek. Atanáz
különösen nyúzott volt. Tudja az okát?
– Majd elmesélem. Folytassa, felség!
– No, felolvastam nekik a nyilatkozatomat. Megmondtam, a ma reggeli Monteludói Hírlapban
megjelenik. Közöltem az indokomat, hangsúlyozva, hogy már beszéltem erről, emlékezniük kell, azzal
feloszlattam a tanácskozást. Otthagytam őket… Hát, Filamér, ez valódi meglepetés volt. Meg voltam
győződve arról, hogy a három jómadár fél. Valahogy úgy éreztem, hogy rettegve várják, mikor vitetem
el őket a testőrökkel.
 – Nem is lett volna rossz megoldás… de nincs bizonyítékunk… Folytassa, felség!
– Amint lakosztályomba értem, azonnal bekapcsoltam a tévét, és ráálltam a tanácsteremre… Hű,
rossz volt hallgatni!… Tulajdonképpen nem is hallottam semmit, mert mindegyik egyszerre beszélt.
Aztán Nicefór nagy nehezen lecsendesítette őket. És akkor… nagyon rendes volt. Azt mondta, az
utóbbi időben maga sem tudja, hogyan, de engem valahogy mindig kész tények elé állítottak. Semmi
joguk panaszkodni, hogy egyszer én is megcselekedtem ezt. Ok sincs a felháborodásra, mert a
régensválasztás nagyon aktuális már. Én tehát helyesen cselekedtem… Csak Antipán csatlakozott
Nicefórhoz, a többiek nem. Mire ők ketten eltávoztak… No, gondoltam, most jön a java! Hát képzelje,
ez a három csirkefogó a terem legtávolabbi sarkában dugta össze a fejét, semmit sem értettem, csak
heves gesztikulálásukat láttam. Aztán elvonultak… Vettem a rádiót, hogy hívom magát, mikor
megzavartak. De régen volt részem ilyen kellemes meglepetésben…
Megszakította a beszámolót. Nem róttam fel neki, mert az elérzékenyülésnek idősebb korban már
meg kell adni a magáét.
– Az történt – folytatta őfelsége –, hogy a palota előtt nagy tömeg gyűlt össze, és… és engem
éltetett!… Képzelje!… – ismét elcsuklott a hangja.
Elképzeltem a tömeget, őfelsége örömét és azt is, ami következett.
– És aztán – szipákolt néhányat – alig tíz perce, hogy ünnepeltek – a hangján éreztem, hogy most
dühe kezd növekedni –, azt veszem észre, ugyanis az erkélyen álltam, hogy a környéket óvatosan
megszállja a rendőrség… Bevallom, néhány pillanatig tanácstalan voltam. De aztán! Tudja, mit
csináltam? – szónoki kérdés volt, nem válaszoltam. – Csendet intettem, és rövid beszédet intéztem a
tömeghez. Megköszöntem az ünneplést. Kértem, küldjenek be hozzánk egy néhány tagú bizottságot. A
többiek fáradjanak haza, mert az illetékesek túlzott aggodalomból máris rendőröket küldtek ki. Ezt
pedig én nem szeretem… Ahogyan maga mondta, meglepetésükben mindnyájan engedelmeskedtek. És
akkor, ismét a maga tanácsát követve, folytattam a támadást… Kitalálja-e, mit tettem?
Valódi kérdés volt, ki is találtam, de nem volt szívem elrontani a játékát.
– Mondja meg, felség!
– Felhívtam Zakézt, és megkérdeztem tőle, ki adott parancsot a rendőrök mozgósítására. Azt
mondta, ő, mert… De én nem hagytam magyarázkodni, legorombítottam. Közöltem, ez volt az utolsó
önkényes cselekedete. És mondtam még a magamét. Nyelhette… Na! Én befejeztem, most maga
következik.
– Eseménytelenségről én sem panaszkodhatom… – megszólalt a telefonom. – Bocsánat, felség, a
telefon.
– Hallom. Ha végzett, hívjon fel.
Lotifán jelentkezett.
– Fülkéből beszélek, tehát beszélhetek. És maga?
Megnéztem a műszeremet.
– Én is. Már akartam…
– Így jobb… Érdekes fejlemény…
– Csak nem?!… – vágtam közbe, de visszavette a szót.
– Megmondom, ha hagyja… Nemrégen közölték velem, elfogadták a jelentkezésem az Interpol
központnál teendő tanulmányútra.
– Maga természetesen nem is jelentkezett?
– Természetesen nem.
– Értem.
– Én is. Jó lenne beszélnünk. Az ügyet rövidesen át kell adnom.
– Porellon vallott?
– Vallott. – Meglepett.
– Tudja már, kié a Medve villa?
– Medón úré.
Hallgattunk.
– Nos? – kérdezte Lotifán. – Találkozunk?
– Mikor és hol?
– Akár most is, de semleges helyen. Mit javasol?
– A strandot. Feltűnés nélkül beszélgethetünk, és melegünk se lesz.
– Szolgálatban vagyok. De az állatkertnél dolgom van. Hűs az is. Az igazgatósági épület előtt
várom.
– Mikor?
– Jó félóra múlva.
Búcsúztunk. Újra hívtam őfelségét.
– Meséljen, mi történt – türelmetlenkedett.
Elmeséltem, de nagyon röviden. Az éjszakai beszélgetéstől Lotifán mostani jelentkezéséig. Amikor
befejeztem, rám támadt.
– Filamér! Ez így nem mehet tovább! Maga életveszélybe került, és én…
Nem engedtem folytatni.
– Felség, az én foglalkozásomnál a hasznot lehet mellőzni, de a veszélyt nem. Egyébként is,
figyelmeztetett az első alkalommal.
– Igen, igen, de akkor még… szóval más volt az egész… és… maga sem volt még ismerős…
szóval…
– Köszönöm az aggodalmát, felség. Majd csengőt kötök a vész nyakába, tudjam, merre jár.
Egyébként sietnem kell, Fokázról majd később beszélgetünk. Most csak azt tessék megmondani,
Lotifánnál mi legyen?
– Teljesen magára bízom. Belátása szerint cselekszik.
– Megtisztelő bizalom, de nem fogadhatom el. Felségednek kell döntenie. Még javaslatot sem
teszek.
Hosszas hümmögetés után fogott bele.
– Azt gondoltam… – kezdte vontatottan – azt gondoltam, hogy maga szíve szerint… tájékoztatná
Lotifánt, és én azt mondom, tegye meg. – Hát nem könnyebb volt a májának, hogy valahogy mégis
belekevert a döntésbe!
– Rendben, felség. De most már rohannom kell.
Rohantam. Kocsival kell mennem, így biztosan lesz követősdi, ami megint időkiesést jelent.
 Volt követősdi. És új figurát vezettek be. Alig gurultam ki a garázsból, két autó is, a Ford és egy
Fiat rám tapadt, feltűnéskeltően, majd a sárhányómba kapaszkodtak.
Két perc alatt meggyőződtem arról, hogy csak hosszú távon tudnám őket lerázni, így nem volt más
megoldás, fel kellett áldoznom a kényelmemet.
A jó öreg áruház mindig beválik. Különösen, ha az ember azon a kapun távozik, amelyik a
parkolóhelytől a legtávolabb van. Elcsíptem egy taxit, és otthagytam nekik az egész áruházat.
Látványosabb, mint én.
Persze, elkéstem. Lotifán nem volt az igazgatósági épület előtt. Igaza volt. Ilyen melegben értelmes
ember árnyékban vár. Ott is volt, egy fa alatt a padon.
Mikor melléje értem, megszólalt az URH-m keresője, így is jó. Kezdjük a közepén. Leültem
Lotifán mellé, és jelentkeztem.
Őfelsége türelmetlenül hadarta.
– Azonnal álljon az adóra!
A felkiáltójel után azonnal kikapcsolt.
Rögtön megkerestem az adót. Lotifán ferdére biccentett fejjel nézett rám, majd az URH-ra. Nem
szólt, ő is hallgatta a rádiót.
Atanáz beszélt. Nevét odasúgtam Lotifán-nak.
– …megértheted, kérlek, hogy az adott körülmények között – pattogott Atanáz – sürgősen össze kell
jönnünk, és meg kell beszélnünk a teendőket.
– Én sok mindent megértek, csak egyet nem. A rossz munkát. Megmondtam neked, hogy az a
Filamér gyanús…
– Persze – vágott szavába Atanáz – még nem tudjuk pontosan…
– Én tudom. – Medón határozott kijelentésére Atanáz nem válaszolt. Medón folytatta: – Azt is
tudom, hogy a munkatársak… No, majd megbeszéljük. Persze, ezek után azon sem csodálkoznék, ha
annak a Lotifánnak az ügyében sem intézkedtél volna eredményesen.
– De kérlek! – csattant fel Atanáz. – Az az ember két nap múlva már külföldön van.
– Szép tőled… És mi van még, amit meg kellene beszélnünk?
– Két ajánlatot.
– Milyen ajánlatot?
– Epifór és Szpiridón óhajtanak a mi tisztelt szövetségünk vezetőségébe bejutni – fordult
gunyorosra Atanáz hangja.
– Nocsak! – Medón elgondolkozott a hallottakon. – Ez érdekes… Szűk körű ülésre gondoltál?
– Nem. Kibővített vezetőségi tanácskozásra.
– Rendben. Hol?
Atanáz nem tudta. Medón igen.
– Legbiztonságosabb lesz a motorcsónakomban.
– Kitűnő ötlet! – lelkesedett Atanáz. – Hol horgonyoz most?
– A városi kis kikötőben. Ott találkozunk négy órakor. Értesítsd a többieket.
– Természetesen, kérlek.
Amikor elköszöntek, kikapcsoltam.
 Lotifán belemeredt a semmibe. Megnéztem magamnak én is, mit láthat ott. Üldögéltünk. Aztán
megint megszólalt az URH, őfelsége jelentkezett, hogy értékeljük a hallottakat. Megkértem, halasszuk
máskorra, most foglalt vagyok. Beszélgetésünk alatt Lotifán tekintete a rádióra meredt. Nyilván a
hangról akart rájönni, kivel beszélek. Nem tettem meg neki a szívességet, egyszer sem szólítottam meg
őfelségét. Kíváncsi voltam, rájön-e? Rájött.
– Tehát a maga megbízója a király? – oldalra hajtott fejjel kereste tekintetemet.
– Mivel megbízóm felhatalmazott, megmondhatom, ő az.
– Most már világosabb előttem Porellon vallomásának összefüggése.
– Mit vallott? – cigarettát kínáltam, rágyújtottunk.
– Rettenetesen fél, hogy megölik. Úgy, ahogyan ő Gidózt. Bevallotta, hogy parancsra tette. Gidóz
ugyanis sokat tudott egy Casa Nostra nevű szervezetről, amelynek vezetői igen magas rangú férfiak.
Porellon szerint a szervezetnek az a célja, hogy a királyságot megdöntve, a hatalmat magához ragadja.
A vezetők nevét nem ismeri, csak sejt valamit. Viszont annál több szervezeti tag nevét sorolta fel.
Ezek közül kettő, Fokáz és Dahón, véleményem szerint összekötő. A vezetőket csak ezek ismerik. –
Szürke szeme olyan közömbös volt, mint egy kirakati nyakkendő.
– Ki tud a vallomásról?
– Rajtam kívül a jegyzőkönyvvezető őrmesterem… Megbízható, rendes ember… Hivatásból
rendőr… mint én… Nos, maga mit mondhat nekem?
Elmondtam mindent. Jól sikerült összefoglalás volt. Kiegészítő kérdésekre nem került sor.
Amikor befejeztem, egy ideig az állatkerti zajokat hallgattuk. Aztán megkérdeztem.
– Hány tagú volt a Porellonért küldött járőr?
– Három.
– És azok nem vallottak?
– Csak a szándékukat árulták el. De betanult szöveg volt. Egyforma. A banda megbízta őket
Porellon kiszabadításával. A banda. – Kész. Többet egy szót sem. Nevet sem… Eddig még.
– És ki írta alá a kiadatási parancsot?
– Zakéz… Hamisítás, de olyan jól sikerült, hogy írásszakértőnk először eredetinek vélte. Csak
később – húzta meg a szót – jött rá a tévedésére.
– Mit szándékozik csinálni?
– Pillanatnyilag két problémám van. Az egyik az, hogy két nap múlva, pontosabban két és fél nap
múlva utaznom kell. A másik az, hogy ez az ügy sokkal nagyobb, hogysem énrám tartozhatna.
– Kitől kapta Porellon a parancsot Gidóz lelövésére?
– Fokáztól. S mivel ez egyszerűen gyilkosság, letartóztathatnám. Biztos, hogy tőle többet tudnék
meg. De még tűnődöm. Nem tudom, ez-e a kellő pillanat.
Bólintottam.
– És maga mit akar tenni? – most ő kínált meg cigarettával.
– Rövidesen megnézek egy motorcsónakot. Nem tud eligazítani?
Lotifán ne tudott volna? Pontos leírást is adott. Aztán megkérdezte.
– Úgy akar járni, mint a Medve villában?
– Meg kell kísérelnem, hogy elhelyezzek ott egy tévévevőfejet. Azt a tanácskozást meg kell
hallgatni. Sőt, magnóra akarom venni.
Megrázta fejét.
– Nem elég bizonyíték.
– Őfelsége is, én is halljuk, látjuk. De beszállhat harmadiknak. Három tanú már tanú.
– Lehet róla szó. És hogy akarja a vevőfejet elhelyezni?
– Látja, segíthetne. A ruhámra kellene vigyázni, mert fürdőruhában óhajtom tiszteletemet tenni a
csónakon. Stílszerű.
Lotifán megnézte az óráját.
– Igyekezni kell.
– Segít?
– Teljesen szabálytalan. De majd tudathasadok. Mint jó ismerős megyek.
Azonnal felkeltem a padról, mielőtt meggondolná. Jött utánam. Kikerülve az állatkertből,
elcsíptünk egy taxit. Hazairányítottam. Természetesen a hátsó utcába. A sarkon hagytam a kocsit
Lotifánnal.
Mikor beléptem a lakásomba, észrevettem, hogy távoztamkor a nagy sietségben elfelejtettem
biztosítani az ajtót. Megnéztem a filmet. Bizony, volt látogatóm. Két férfi, de arcuk csak homályosan
volt ismerős.
Körülnéztem. Sem én, sem ők nem hagytak áruló nyomot. Megnyugtatott.
Gyors öltözés. Gönc le, fürdőnadrág fel, gönc vissza. Zsebre tettem a tévéfejet. Gondoskodtam a
biztonságról, és siettem a taxihoz.
Az áruházhoz indítottam, ahol a kocsim parkolt. Az átszállásnál ügyeskedtünk. Csak én ültem a
kocsimba. Elhúztam egy mellékutcába, megkerültem egy háztömböt. Nem követtek. Visszahajtottam a
mellékutcába, felvettem Lotifánt.
A kikötő felé haladva ketten ellenőriztük a nyomkövetőket. De nyomuk sem volt. Közben
elmeséltem Lotifánnak a látogatókat. S míg nyomtam a szöveget, tudatomba ugrott valami zavaró kép
az irodámban. Mivoltára képtelen voltam rájönni, de az volt az érzésem, hogy derék látogatóim
valamit ott felejtettek. Sürgősen meg kell majd állapítani. Elvégre ők is alkalmazhatják a korszerű
technika vívmányait. Aztán ők is nézik majd, ahogyan én nézem őket. Éppen most!
Kiértünk a kikötőhöz. Végiggurultam a parton. Lotifán megmutatta a motorcsónakot. Mozgást nem
észleltünk rajta.
Az első kanyar után parkoltam, beálltam az erdőbe. A kocsiban fürdőnadrágra vetkőztem. A
tévévevőfej forrasztott nylonzacskóban volt. Beletettem a fürdőnadrág zsebébe. Rágyújtottam.
Hűséges őrködésre intettem Lotifánt, és megindultam a kikötő felé.
Talpamat igencsak égette az aszfalt. Ezért még jobban siettem.
Mikor megpillantottam a csónakot, megálltam. Nem is csónak, hajó volt. Ragyogó jószág. Medón
pénztárcájához méltó.
Nem láttam semmi mozgást. Persze, attól még lehetnek rajta. Jókora kabinjában például aludni is
lehet.
A kikötő elég kihalt volt. Egy távolabbi motorcsónakot festegetett valaki. Odébb gyerekek fürödtek.
Vidám zsivajgásuk zavarta csak a kikötő csendjét.
 Nehogy elpasszoljam a kedvező alkalmat, megindultam. Haditervem egyszerű volt. A partról a
pallón át a csónakba. Ha nincs rajta senki, nyertem. Ha van valaki, majd meglátom, meglátja,
meglátjuk.
A csónakhoz érve az ártatlan szemlélő kíváncsiságával nézegettem kis ideig a valóban csodálatra
méltó járművet. No meg a környéket. A levegő nemcsak forró, de tiszta is volt.
Besétáltam a pallón.
– Van itt valaki? – kérdeztem félhangosan.
Nem kapjam választ. Beljebb kellett tehát mennem. A gyors terepszemle eredménye kedvezőbb
nem is lehetett volna. Aztán lázas igyekezettel kerestem a helyét a tévéfejnek.
Rohantak a percek. Csupa víz lettem. Az agyam gyorsan dolgozott. Minden lehetőséget előbb végig
kellett játszanom, hogy a legmegfelelőbb megoldást kapjam. Természetesen, az adott viszonyok
között. Hisz egy kabin nem erre való hely. Egyetlen előny az volt, hogy Medón szerethette a pompát, a
kabin falait faragott borítás díszítette. Mire azonban az alkalmas helyet megtaláltam, reszketett a
kezem, majd elejtettem a tévéfejet. Végre felerősítettem.
Indultam kifelé. Túlfeszített idegrendszerem azonban már a kabinajtó előtt vészt jelzett.
Megtorpantam. A pallón léptek koppantak. A fal mellé húzódva, ugrásra készen vártam. A léptek
közeledtek. A lépegető már túl lehetett a palló felén, amikor bosszús kiáltással megállt. Élvezhette a
bosszúságát, mert cifrázta, ismételte mondókáját. Befejezésül toppantott a pallón a sarkával. Ez
lehetett a startjel, mert utána megindult. És léptei távolodtak.
Kisuhantam a kabinajtón. A falhoz tapadva a víz felé fordultam. Átcsúsztam a kis korlát felett, és
lassan ereszkedtem a vízbe, közben megpillanthattam egy távolodó, kék inges férfit.
Felhevült testemnek a víz annyira hideg volt, hogy a fogam vacogott tőle. Meg kellett várnom, amíg
lehűlök. Aztán mély lélegzettel a víz alá, és ameddig bírtam, elúsztam a csónaktól.
Háton fekve jöttem a felszínre, s megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy senki nem néz utánam.
Ebben a pillanatban eszembe jutott, nem tudom, hova tettem a tévéfej nylonzacskóját!
Kapkodásomban ott is felejthettem a kabinban. Tapogattam a fürdőnadrágom zsebét, de nem éreztem.
Keresés közben kicsit a víz alá kerültem, mire sürgősen a part felé kezdtem úszni. Lesz, ami lesz.
De ami lett, arra igazán nem számítottam. Elkapott egy örvény. Nem vagyok rossz úszó, de
majdnem ő győzött. Mire a partra vergődtem, minden porcikám remegett. Csak annyira telt erőmből,
hogy a betonra felkínlódjam magam. Aztán fényes nappal tök sötét lett.
Amikor magamhoz tértem, egy kis srác pofácskáját pillantottam meg.
– Bácsi – nézett rám komolyan –, itt nem szabad ám fürödni! Csupa örvény a víz, de még a zsaruk
is felfirkálhatják!
Szíves szavakkal és nagyra nőj kívánsággal köszöntem meg jóindulatát. Aztán felálltam. A srác
elviharzott.
Miután megszárítkoztam a napon, indultam a kocsihoz.
Lotifán türelmetlenül várt.
– Ha nem láttam volna erre kuncsorogni egy férfit, már maga elé mentem volna. Sokáig maradt. De
legalább sikerrel járt?
Míg felöltöztem, beszámoltam.
 – Őrült szerencséje volt. Duplán… Most jut eszembe – kapott az állához. – Figyelmeztetnem kellett
volna, ha arra kerül a sor, ezt a helyet kerülje. Itt szinte minden héten belefullad valaki a vízbe. És
még a rendőr is felírja.
Közöltem vele, hogy ezt nemcsak a Belbiztonsági Szolgálat felügyelője tudja, hanem a környékbeli
srácok is. Erre megnyugodott.
Kifacsartam a fürdőnadrágomat. S újból eszembe jutott a nylonzacskó. Benyúltam a zsebébe. Ott
volt. Csodálkoztam, hogy Lotifán nem hallotta meg, mekkora kő esett le a szívemről.
Bemásztunk a kocsiba, indítottam. Furikázás közben idegeim feszültsége fokozatosan felengedett.
Mire a városba értünk, már fittnek éreztem magam.
Lotifán egy buszmegállónál kiszállt. Búcsúzáskor megkérdeztem, jön-e tévét nézni? Azt mondta,
jön. Magyarázni kezdtem a hátsó utat. Leintett, ismeri ő azt. És elnézően mosolygott rám.
Egy bisztróban kapkodva megebédeltem. Aztán egyenest hazahajtottam. Az utca egyik végén a
Ford, a másikon a Fiat melegedett a napon.
Lakásomba érve az irodaajtóban megálltam. Jól megnéztem magamnak. Majd becsukott szemmel
próbáltam rájönni, mi nem illik bele a megszokott képbe, öt perc próbálkozás után már rászántam
magamat az alapos házkutatásra, amikor beugrott az eredmény: matt felületen kis fénylő folt.
Rövid keresés után, meg is találtam. Egy miniatűr URH-adó volt. Sürgősen kikapcsoltam. Olvastam
már erről a típusról, nem sokra értékelték. De hát ajándék lónak ne nézd a fogát.
Második teendőm a fürdőnadrágom felakasztása volt. Harmadiknak megpróbáltam az új
tévéállomást. Kitűnő vételt adott. Negyediknek hívtam őfelségét.
Persze, ebédelt. Biztosra vette, hogy most hívom, így hát nem mentegetődztem. Röviden
beszámoltam neki. Nagyon leköthette, mert a rágást többször is abbahagyta, s egyszer cigányútra
csúszott a falatja. Megkértem, próbálja ki az új tévéállomást. Nála is jó volt a vétel, így hát
elbúcsúztunk.
Meghallgattam a jelentéseket, de nem tudtam odafigyelni. Megkínáltam magamat egy üveg sörrel,
de nem kértem. Ez már rossz jel. És nem ízlett a cigaretta sem. Még rosszabb jel.
Aztán választottam egy mesekönyvet, és beültem a legkényelmesebb fotelba, lábamat egy székkel
alátámasztottam. A vekkert beállítottam fél négyre, a könyvet az ölembe, szemeimet a betűre, és két
perc múlva úgy aludtam, mint a kocsonya, amelyikből a béka kimaradt.

16.
Felriadtam. Oly gyors volt az átmenet az alvás és az ébrenlét között, hogy hirtelenében nem tudtam,
hol vagyok. Azt viszont éreztem, hogy veszély fenyeget. Mint egy delfin a vízből, dobtam fel magamat
a fotelból, és huppantam a földre. A szemem sarkából láttam, hogy a falon egymás mellett két helyen
is szétfröccsen a vakolat. Azonnal vetődtem tovább az ablakhoz. Felemelkedve a szemben levő
háztetőket pásztázta tekintetem. De csak azért vettem észre a tetőablakon bebúvó alakot, mert fegyvere
csövén megcsillant a napfény.
Felbecsültem a lővonalat. Úgy láttam, pontosan a fejemen talált volna el a golyó, hisz ott ültem az
ablaknál. Arra ébredhettem fel, hogy az én drága felebarátom célzás közben a távcsövön keresztül a
fejemre meredt. A többit a tudatalattim intézte.
Ezt a céllövősdit kétségtelenül megszervezték. S ez egyáltalán nem megnyugtató. A vadászat
sportszerűen is űzhető, de a vad szerepére akkor sem áhítozom. S ha lehet a gyilkosságokat
rangsorolni, kétségtelen, hogy az orgyilkosság a legaljasabb.
Még mindig azt a padlásablakot néztem, amelyiken át a felsült orgyilkos távozott. Jól választották
meg a helyet, az volt az egyetlen tető, ahonnan az ablakomba lehetett látni.
Gondolkoztam azon, érdemes-e terepszemlét tartani, de úgy döntöttem, nem megyek. Bérmunka volt
ez, s valószínűleg Fokáz maszekolt.
Kiszedtem a falból a két golyót. Nem ismertem a típust. No, majd Lotifán. Megnézetheti azt a
háztetőt is.
Begipszeltem a lyukat, összetakarítottam a szemetet. Feltöröltem a találat környékén lerakódott
finom port. Csak azért vettem észre. Jól eldugták a mikrofont. Azonnal kikapcsoltam. De ahol kettő
van, lehet több is.
A keresőm a palotában volt. Amíg elmegyek érte, a lakáskutatást is elvégzem. Most már tudom, mit
keresek.
Meg is találtam. S milyen szerencse, hogy az előbb a laborból hívtam őfelségét. Alaposan
bebiztosították magukat. Egy volt még az irodámban, kettő a nappaliban, egy a hálóban és kettő a
konyhában, így aztán nyolcra szaporodott a zsákmányolt adók száma. Viszont, ha engem megtiszteltek,
őfelségét is megajándékozhatták!
Azonnal hívtam.
– Felség, egészen halkra állítsa a rádiót, s úgy is beszéljen! Lehetséges ugyanis, hogy újabb füle
nőtt a falnak.
Elmeséltem, mit találtam. Pontosan leírtam, milyen. Megkértem, sürgősen vizsgálja meg a
lakosztályát. Ha tudja, használja hozzá a keresőmet is. Megmagyaráztam, hogy kell ártatlanná tenni az
adókat. Megkérdezte, mi újság van még. Nem mondtam meg neki a céllövősdit. Csak nyugtalankodna.
Felhívtam a figyelmét a négy órai tévéelőadásra. De figyelmeztettem, ha nem végez a kereséssel,
inkább be se kapcsolja. Aztán jó vadászatot kívánva elbúcsúztam.
Megnéztem az órám. Volt még időm, hogy az elmaradt olvasást pótoljam. Kényelmesen
elhelyezkedtem. Persze, nem az ablakban. De alig olvastam egy oldalt, megszólalt a telefon. Hagytam
csengetni. Feltételeztem, ellenőrző hívás volt. Hadd gondolják, hogy a vad… Csakhogy a rádión is
kellene hallaniok a csengést, és nem hallják!… Eh, gondoljanak, amit akarnak.
Folytattam az olvasást. De már csak két sorig juthattam. Most az előszoba csengője mozgósított.
Mentem nyitni. De előbb megnéztem, ki áll az ajtóban. Lotifán volt.
– Így Jött ki a lépés – mondta köszönés helyett.
– Jól jött – tereltem befelé. – Van mutogatnivalóm.
Megmutogattam. Lotifánnak sehogy sem tetszett. Eltette a két golyót. Megnézte a háztetőt. Hogy
segítsek, megmondtam az utcát és házszámot. Mire végeztünk, majdnem négy óra volt.
Bevezettem a laborba. Elismerő hümmögéssel nézett körül, amíg a tévét és a magnót
előkészítettem. Aztán bekapcsoltam őket, és leültünk.
 A Casa Nostra vezetősége szerethette a pontosságot. Még nem volt négy óra, de már sokan voltak.
Atanáz, Febrón, Vilibáld, Medón, Hermegonész, Fokáz és Dahón. Sorra bemutattam őket Lotifánnak.
Úgy látszik, csak ezek tartoznak a vezetőséghez.
Némán ültek, mintha felvételre várnának, merev, ünnepélyes pózban. Most vettem csak észre, hogy
mozog a hajó, és halkan berreg a motor. Nyilván megfelelő helyet keresnek. Meg is találták, és
lehorgonyoztak.
A csendet Medón zavarta el.
– Üdvözlöm a Casa Nostra vezetőségét és a két összekötőt. Az ülést megnyitom. Két napirendi pont
van. Az egyik egy ajánlat, a másik a helyzet értékelése. Az elsőre tessék! – intett Atanáznak. – De
ceremónia nélkül!
Atanáz felhorkant.
– Ceremónia! Te mindig… Eh! Legyen… Epifór és Szpiridón, szervezetünk két aktív tagja közölte
velem azon óhaját, hogy igényt tartanak a vezetőségi tisztségre…
– A fenét! – fakadt ki Vilibáld.
– …Indokuk az, hogy – Atanáz hatáskeltő szünetet tartott – ők jogosultak a régensjelöltségre.
A keletkező hangzavart Medón azonnal eloszlatta.
– Állításuk szerint – folytatta Atanáz, ahogy szóhoz jutott – sikerült megállapítaniuk, és
Makrenónnak be is bizonyították, hogy a királyi család eddig ismeretlen fattyú-ági leszármazottai.
– Ez hazugság! – intett ingerülten Medón. – Ahogy ismerem őket, arról van szó, hogy Makrenónt
adósságával megzsarolták.
– Ha szabad – jelentkezett Dahón, Medón intésére folytatta. – Véleményem szerint a gróf urak
elkéstek. Mint olvastuk, a király már elkészítette azt a névsort. Kötve hiszem, hogy arra rákerültek.
Medón bólintott.
– Helyes megjegyzés. És kifogásnak is jó. De előbb halljuk a véleményeket.
Egyetértettek.
– Rendben – bólintott Atanáz. – Közlöm velük, hogy amennyiben a király listáján szerepelni
fognak, jelentkezzenek újból. Nem akarom ugyanis elvadítani őket, mindketten hasznos tagjai a
szervezetnek. Makrenónnal azonban beszélni kell… Fokáz, mi a véleménye?
– Eredményesebb lesz, ha nem én beszélek vele. De ha ragaszkodnak hozzá… – vonogatta vállát.
– Majd én – szólalt meg Vilibáld. – Amúgy is van vele dolgom.
– Akkor ebben megegyeztünk – tekintett körbe Medón, s mivel senki sem szólt közbe, folytatta: –
Következhet a helyzet kiértékelése. Leghelyesebb lesz azzal a nyilatkozattal kezdeni. Olvastuk.
Többen hallották is a… szerzőtől… Melyikük óhajt elsőnek szólni?
Egyik sem óhajtott.
– Akkor majd én… mint annyiszor – biggyedt gúnyosra Medón szája. – A mi szövetségünk, amelyet
Fokáz barátunk javaslatára Casa Nostrának neveztünk el – Fokáz arcán öntelt vigyor jelent meg –, azt
a célt tűzte maga elé, hogy Ludócia életének irányítását a kezébe veszi. E cél elérésének egyik
módszere volt, hogy az… öregurat fokozatosan kikapcsoltuk az irányításból. Ő ma már csak elvi
tényező. Gyakorlatilag mi kormányozzuk Ludóciát, és készséggel engedelmeskednek nekünk a
szervezeten kívüliek is. Már csak az volt hátra, hogy ezt a helyzetet legalizáljuk. Most azonban…
Nos, két alapkérdést kell tisztáznunk. Az első. Miért írta meg a király ezt a nyilatkozatot éppen most,
hogy jutott erre a gondolatra? A másik pedig az, miképpen juttatta el az újsághoz?
– Az utóbbi kérdésre ismerjük a választ – szólalt meg Febrón. – Maga megmondta.
– És én ellenőriztettem is – mondta Atanáz. – Úgy volt, ahogyan mondta.
Medón a fejét rázta.
– Mégsem hiszem. A helyes válasz az első kérdésre adandó válaszból következik. Mert amit arról
az álomról fecsegett, az hihetetlen.
– Miért? Elég szenilis hozzá – dörmögte Febrón.
Vilibáld legyintett.
– Ugyan! Frissen jár az esze ma is, nem kétséges. Medónnak igaza van, más az ok. Csak nem tudom,
mi.
– Ha szabad – jelentkezett Dahón. – Úgy gondolom, az öregúr rájött arra, hogy taccsra tették. Azt is
kapiskálhatja, hogy a környezetében, különösen a kamarásokban – húzta meg a szót – nem bízhat meg.
És így próbál kibújni a szorítóból.
– Dahón ma másodszor találta fején a szöget. – Medón őszinte elismerésére Dahón csak a vállát
vonta meg. – Kövessük ezt a vonalat… Nos, Atanáz, Vilibáld?
– Egyszerűbb, ha megmondod, mire gondolsz – vigyorgott Vilibáld. – Miért akarod velünk
kitaláltatni.
– Kérlek, csak a magad nevében nyilatkozz. – Atanáz hangja sértődött volt. – Más is tud
gondolkozni… Nem vitás, az öreg felismerte helyzetét, és ezzel a módszerrel akarja elérni azt, hogy a
régens az ő jelöltje legyen, vagyis Nicefór. E célt elősegíti az, ha a jegyzéket ő állítja össze. Ugyanis
az ide vonatkozó előírásnak van egy titkos záradéka, amit ő nagyon is jól ismer, hiszen ő fogadtatta el
annak idején. Ez azt mondja, hogy nem lehet jelölt az, akinek a jelölést megelőző két esztendőben
vagyonának negyedrészénél több adóssága volt. Következőleg Vilibáld és én kiestünk. – Medón
szólni akart, de Atanáz leintette. – Várj, kérlek!… Ha viszont Makrenón állítja össze a listát, és egy
bizottság ellenőrzi, még ha annak tagja az öreg is, akkor ezt elintézhettük volna, illetve már el is
intéztük… Ez a terv azonban most felborult. Ő nagyon jól tudja, hogy mi kettőnknek bőven volt
adósságunk.
– Hát akkor én hiába fizettem ki?! – hördült fel Febrón. – Becsaptatok!
– Ugyan, Febrón! – veregette vállon Vilibáld. – Mi az, hogy kifizetted? Mi fizettük ki. Te csak
kölcsönt adtál, amiről csak mi tudunk, ezért nem adósság.
– Hát ha én ezt tudom!… – méregette dühösen mindkettőt Febrón.
– Tárgyra! – szólt rá Medón. – Befejezted? – fordult Atanázhoz.
– Még nem… Ráadásul a többi családtag, három idős hölgy rajong az öregért, és a választásnál
biztosan az ő jelöltjére szavaz.
– Nem értem – szólalt meg Hermegonész. – Hiszen ez lett volna a helyzet az eredeti szituációban
is! Hogyan akartad akkor…
– Ej, kérlek! Ezt már annak idején megbeszéltük. Febrón és Vilibáld megköszöni a jelölést, de
visszalép. Úgy döntöttünk, hogy Antipán is lemond… és ezt már nehéz munkával el is intéztük…
Szóval, maradtam volna én Nicefórral. A három hölgy pedig gyengélkedés miatt nem lehetett volna
jelen, csak írásban szavazhattak volna. Következőleg biztos a megválasztásom. De erre most már nem
kerülhet sor. Világos?
Hermegonész arca az ellenkező véleményt nyilvánította, de hallgatott. Dahón nagyon fészkelődött a
helyén, de nem jelentkezett. Szótlanul ültek egy darabig.
Medón megnézte az óráját.
– Szalad az idő. Folytassuk… Nehéz a helyzet. Számomra különösen. Nem kis összeget fektettem
be ebbe a vállalkozásba. És én a pénzem hasznát is látni akarom…
– De én is ám! – csattant fel Febrón.
– Minden rendben lesz, ha én leszek a régens – nézett rájuk biztatóan Atanáz.
– Mindent meg kell tennünk tehát, hogy úgy legyen – jelentette ki határozottan Medón.
– Csak egy megoldás van – nézett körbe Atanáz. – Csak egy… Aki útban van, azt félre kell állítani!
Az udvari gyász…
Dahón felpattant.
– Azt nem! Elég volt a gyilkosságból! Különben is…
Medón csöndesen intette le.
– Maga nem szavaz.
Dahón rángatódzó arccal leült. Fokáz gúnyosan nézett rá.
– És nagyon útban van… vagy talán már volt Filamér is!…
Dahón ismét felugrott.
– Te Fokáz!… Ha én egyszer!…
– Éppen te hőbörögsz?! – biggyesztette le ajkát Fokáz. – Csak az én tudtommal nyolcat tettél el láb
alól.
Dahón pillanatok alatt előkapta revolverét, de Fokáz még meg sem ijedhetett, máris eltette.
– Abból a nyolcból három úgy halt meg, hogy felmérgesített. Úgy vigyázz!… A többi ötnek meg
ugyanannyi esélye volt, mint nekem. És én sosem gyilkoltattam mással, mint te és… az urak.
Csend súlyosodott a kabinra, tonnányi súlyú csend. Atanáz gúnyos hangja kísérelte elmozdítani.
– Dahón a grál-lovag! Erkölcsöt prédikál…
– Elég! – vágta el mondatát Medón. – Ezt a kérdést majd máskor tárgyaljuk meg. Van fontosabb
dolgunk is… Mit határoztunk tehát az öregúr ügyében?… Bocsánat, előbb egy kérdés – fordult
Atanázhoz. – Hogy gondoltad?
– A szíve vinné a sírba.
– Tehát tessék Atanáz javaslatára szavazni! Febrón?
– Ha pénzem másként nem térül, legyen.
– Vilibáld – intett Medón.
– Én azt hiszem, ezt a problémát másként is meg lehet oldani. Nem helyeslem ezt a módszert.
Nemmel szavazok.
– Hermegonész? – nézett rá Medón.
– Egyetértek Vilibálddal.
– Mivel ezen áll vagy bukik vállalkozásunk – húzta össze szemöldökét Medón –, én igennel
szavazok. És így 3:2 arányban úgy döntöttünk, hogy elfogadjuk Atanáz javaslatát. Ezzel pedig a
királyt elintéztük.
Lotifán hirtelen megmozdult, ökölbe szorult kezéről vettem észre, hogy az enyém is megfeszült.
– Mi van azzal a Filamérral? – kérdezte Medón Fokáztól. – Az előbbi megjegyzését nem értettem
egészen.
– Azt akartam mondani, lehetséges, hogy ő már nincs és nem is lesz az utunkban. A jelentés
azonban nem volt egyértelmű.
– Mire vonatkozó jelentés?
– Nos, hát Filamér… hát…
– Meggyilkolására! – csattant fel Dahón.
– Félsz kimondani?
Medón tekinteténél csak a szava volt hidegebb.
– Kitől kapott erre parancsot?
Fokáz nem válaszolt.
– Tehát ön tevékenykedett!…
– De amikor ez az ember – vágott Medón szavába Fokáz – látott engem a Medve villában
Dahónékkal, mikor elkaptuk és megvertük, és – hadarta –, és ha csak sejt is valamit, akkor…
– Az sem jelent semmit – fejezte be a mondatot Medón.
– Semmit – bólintott Vilibáld.
– De értsék meg, milyen nehéz az én helyzetem most a palotában! És… bármikor letartóztathatnak!
… – elcsuklott a hangja.
– Érdekes – dünnyögte Vilibáld –, attól nem fél, hogy Porellon beszélni fog?
– Attól már nem. – Fokáz órájára nézett.
– Már elaludt, és nem fog felébredni.
– Fokáz! – Dahón Fokázra lendült. A többiek is felugrottak. Kavarodás támadt.
Lotifán is felpattant mellőlem, rohant telefonálni. Mivel kétfelé nem lehet figyelni, én a tévénél
maradtam, még akkor is tartott ott a hajcihő, amikor Lotifán ismét mellém telepedett.
– Mi van? – kérdeztem tőle.
– Sajnos, igazat mondott. De azonnal kórházba viszik. Talán még van remény.
Medón hangja visszahívta figyelmünket a tévére.
– Mondja, Fokáz, Porellonnál is öntevékenyen intézkedett?
– Parancsot kaptam – válaszolt még mindig lihegve.
– Érdekes, nem tudok róla. Kitől kapta?
– Én adtam ki – hajolt előre Atanáz. – Nem volt már idő megbeszélni. A kiszabadítási kísérlet nem
sikerült, és sürgősen kellett valamit tenni, hogy ne vallhasson.
– És ha már vallott? – kérdezte Vilibáld, s válaszolt is. – Akkor még rosszabb.
– Elsietett intézkedés volt! – csóválta a fejét Medón.
– Ha szabad – szólalt meg Dahón. – Bár nekem nincs szavazati jogom, és én nem vagyok olyan
okos, mint az urak, de elhihetik nekem, ezzel aztán lőttek a… Casa Nostrának… A bandát
tönkretették… Mert ígéretet kaptak arra, hogy Gidóz-eset nem ismétlődik meg. Ha ezt megtudják!… A
bandának vége!
 – Nézze, Dahón! – Atanáz ingerülten intett. – Maga ehhez nem ért. Ez… De nyugodjon meg,
Porellont is a szíve vitte el. Nem bírta az izgalmakat.
Lotifán felugrott, és a telefonhoz rohant. Hadarása helyett a tévét figyeltem. De hamarosan mellém
ült.
– Még ha úgy lenne is, hogy Porellon valóban magától krepált meg – folytatta Dahón –, akkor sem
hinné el senki. A bandát tehát kicsinálták. Azt szeretném tudni, mi lesz magukkal a banda nélkül?!
A csend készült közéjük telepedni, de Medón elzavarta.
– A bandára szükségünk van. Nem vitás. Fel fogjuk emelni a napidíjat. Megnyugtathatja őket,
Dahón.
– Tiltakozom! – csattant fel Febrón. – Tőlem egy petákot sem kapnak erre a célra!
Medón szája szélén egy fél mosollyal folytatta.
– Ne idegeskedj, ez az én számlámat terheli majd.
– Akkor rendben – dőlt hátra Febrón. – Akkor rendben.
Vilibáld vette át a szót. Atanázhoz fordult.
– Szinte meg sem merem már kérdezni, mi van azokkal, akik Porellont akarták kiszabadítani? Ők
is?…
Atanáz erélyesen rázta a fejét
– Más a helyzet. Velük megegyeztem. Tudniillik számoltunk az elfogatás lehetőségével is. Könnyen
megúszhatják, ha csak azt vallják, hogy az a banda, amelyikhez Porellon tartozott, megbízta őket a
kiszabadításával. Ha nem tudnak semmi közelebbit arról a bandáról, nagy bajuk nem lehet. De ha
fecsegnek, sokkal súlyosabb lesz a helyzetük. S akkor még a pénzüket sem kapják meg. Így viszont
jelentős összegre számíthatnak.
Febrón hevesen rázta a fejét.
– De nem tőlem! – Senki sem figyelt rá.
– Nekem az az érzésem – nézett elgondolkozva Medón Atanázra –, hogy te csak azért beszélsz így,
mert…
– Kérlek! – Medón kézmozdulata parancsolóbb volt, mint a hangja. – Nincs értelme megsértődni…
Szeretném tudni… nem ellenőrzés, csupán tájékozódás… Zakézra nem vallhatnak?
– Nem.
– Rendben… Reméljük, rendben… Van még valami?
Csend volt a válasz.
– Akkor nekem lenne egy kérdésem… Mivel ez az ügy nagyon húzódik, és egyre több a nehézség,
nem lenne mégis jobb a puccs? Szinón és Zamfir jelentései szerint egy nap alatt lebonyolítható.
– Én ilyen jelentésekről nem tudok! – ugrott fel ismét Atanáz.
– Sokat ugrálsz. Elfáradsz. A jelentés hozzám futott be. Ezt az ügyet én szerveztem…
– Nos? – tekintett körbe Medón.
– Ezt a kérdést már megbeszéltük, és akkor elvetettük ezt a megoldást – simogatta feje búbját
Vilibáld. – Nekem ma is ez a véleményem.
– Tökéletesen igazad van! – bólintott Atanáz.
Febrón és Hermegonész csatlakoztak.
 – Akkor sem győztetek meg, csak leszavaztatok – húzta a szokottnál jobban a szót Medón. –
Jellemző, hogy meg sem próbálkoztok az indoklással… Ám legyen! Ez esetben azonban az udvari
gyászra hamarosan sort kell keríteni.
– Még ma elindítom az akciót – mondta Atanáz.
Dahón felállt
– Tudom, hogy nem szavazhatok, de a véleményemet azért megmondhatom. Ismétlem, tiltakozom.
Inkább a puccs, az vértelen is lehet
Medón ismét gúnyosan mosolygott.
– Véleménye nem változtat a helyzeten… Uraim, az ülést berekesztem. – Megnyomott egy
csengőgombot. – Rövidesen partra érünk, addig a türelmüket kérem.
Mint a panoptikum viaszfigurái, úgy várakoztak. Méla undorral néztem őket, és vidorabb lett volna
a hangulatom, ha tényleg panoptikumot látok.
A mozdulatlan képet Dahón elevenítette meg. Felugrott, és kiment a kabinból. Megérkezhettek, mert
a többiek is követték. Medón visszatartotta Atanázt.
– Várj, veled még beszédem volna.
– Kérlek – ült vissza Atanáz.
– Dahón nem tetszik nekem.
– Nekem már régen nem.
Medón szemöldöke összeszaladt.
– Nem szimpátiáról beszélek. A viselkedése nem tetszik. Ajánlatosnak tartanám, ha figyeltetnéd.
Nem szeretném, ha illetéktelenek értesülnének a dolgaimról.
– Ugyan! – legyintett Atanáz. – Ettől ne félj, Dahón nem lesz áruló. Hiszen az öngyilkosság lenne,
és ő nem ostoba.
– Éppen ez az. Megtalálhatja a módját, hogy…
– Kérlek – rántotta fel egyik szemöldökét Atanáz. – Figyeltetni fogom.
– Szükségesnek tartom azt is, hogy Fokázt rövidebb pórázra fogd. Az ilyen öntevékenykedések –
nyomta meg a szót – komolyan veszélyeztetik ügyünk sikerét… Azt a Filamért elevenen kell
félreállítani. Remélem, érted.
Atanáz biccentett. Duzzogó arca olyan volt, mint a sarokba állított gyereké.
– Végül pedig… – Medón elővette naptárát, lapozgatott benne. – A dolgok jelenlegi állása mellett
könnyen időzavarba kerülünk. S ez súlyos hiba lenne. Ne felejtsd el, a határidőre én vállaltam
kötelezettséget külföldi üzlettársaimnál.
– Igen, ez a probléma engem is izgat – nyalogatta szája szélét Atanáz. – Legalább annyira, mint
téged, hisz kettőnk jövőjéről van szó. Amint hazaértem, azonnal megindítom az akciót.
– Arra a méregre gondoltál?…
– Arra.
– De az csak kenyérben hat.
– Éppen ezért választottam. Az öreg nagyon szereti a kenyeret. Bármennyit adnak neki, sohasem
hagy meg belőle egy darabot sem.
– De ha véletlenül valami marad, arra vigyázni kell!
 – Ennyit én is tudok – mosolygott Atanáz. – Igyekszem, hogy a mai vacsorával már megkapja az
első adagot, és akkor két nap múlva!…
Medón bólintott.
– Rendben… Ha neked nincs közlendőd, én már nem tartóztatlak.
Atanáz búcsúzott és távozott. Medón naptárába irkált valamit, aztán ő is kiment a kabinból.
Kikapcsoltam a tévét.
Néhány pillanatig együtt hallgattam Lotifánnal, aztán hívtam őfelségét.
Azonnal közölte, hogy két újabb mikrofont talált. Helyén hagyta, de kikapcsolta őket. Helyeseltem,
és megkérdeztem, mit szólt az üléshez.
– Hát, Filamér!… – remegett a hangja.
– Nem gondoltam volna, hogy ezt megérem!
– Ej, felség! Semmi ok a csüggedésre…
– Könnyű azt mondani… De ne értsen félre, nem az életemért aggódom, hanem ez az aljasság
szomorít… És ha már ennyire útban vagyok…
Közbevágtam.
– Itt nemcsak felségedről, hanem egész Ludóciáról van szó! És ahhoz nincs joga egy királynak,
hogy az ország érdekeivel ne törődjék!
Lotifán fejcsóválva oldalba bökött, de őfelsége megdicsért.
– Köszönöm, Filamér. Meggyőzött… Igaza van… – a hangján éreztem, hogy kerekedik harci kedve.
– Nem hagyhatom, hogy ezek a disznók!… Ezek… Ha én egyszer!…
– Rövidesen, felség. Akkorát rúghat beléjük, hogy a lába belefájdul. De addig még vannak
tennivalók. A legelső az, hogy a vacsorai kenyerét szépen becsomagolva elteszi a járat benyílójába.
– Az rendben van, de mit eszem helyette? – Komoly aggodalom lappangott a kérdésben.
– Majd én gondoskodom róla, hogy kerüljön helyére finom, ropogós, friss kenyér.
– Ne is mondja, összeszalad a nyál a számban… És még mi a teendő?
– Tévét nézni, rádiót hallgatni, aztán… a régensjelöltek jegyzékét elkészíteni… Erről jut
eszembe…
Őfelsége megelőzött.
– Nekem is. Látja, a vén szivar hogy elfelejti a dolgokat!… Az az adósságzáradék… Nem
mentegetésként mondom, de szándékom volt újból elolvasni az ide vonatkozó szabályt.
– Máris megteheti. Mert jó lenne, ha az a lista kifogástalan állapotban már ma készen állna,
méghozzá több példányban. És az is jó lenne, ha beiktattatná. Így vagy úgy. De azért ne tartsa ott
Makrenónt, mert feltűnő lenne.
– Ej, pedig szívesen megcsináltam volna!… Na, jó. Mi van még?
– Fokázt mikor látta, felség?
– Most, a tévében… Jó, jó! – emelte fel a hangját.Csak tréfáltam. Szóval, mikor is?… Elég
régen… Miért kérdi?
– Legyen szíves ügyesen megtudni a heti szolgálati beosztását és a lakcímét.
– Aha! – szusszantott. – Ez olyan nemszeretem feladat… Remélem, több hasonlóval nem akar
kedveskedni?
 – Felség a házirendet jobban ismeri, mint én. Gondolkozzon azon, hogyan tudhatnánk meg, mikor,
hogyan és ki preparálja a kenyeret.
– Könnyebbet nem tud?
– Pillanatnyilag. S ha nem haragszik, búcsúzom.
Nem haragudott.
Lotifán oldalra hajtott fejjel hallgatta beszélgetésünket, s hogy befejeztük, visszabillentette a fejét.
– Miért akarja tudni Fokáz címét?
– Hogy letartóztathassa. Általa eljuthatunk Atanázhoz, és akkor felborul a hajójuk. Legalábbis
elmegy.
– Tehát rájött? – hunyorodott meg a szürke szeme.
– Rá. Sajnos, nem tanúskodhatunk. A tévévevőfej törvénytelen úton került a kabinba.
– Igen. Kár. De azért tanulságos volt. Minden világos… Már csak azt kell megoldanunk, hogyan
leplezzük le őket. Úgy gondolom, jobb, ha megmaradunk az én asztalomnál. Magának van igaza. A
gyilkosság fonalán mehetünk. Ami pedig azt a kenyeret illeti, azt hiszem, nem lesz lehetetlen feladat
bebizonyítani, hogy méreggel preparálták.
– Kitűnő… Nem kérdezné meg, mi van Porellonnal?
Lotifán a telefonhoz ment. Míg beszélt, leszereltem a magnót a tévéről, és rákapcsoltam a
mikrofont, mert eszembe jutott, hogy a felvételt valahogy hitelesítenünk kellene. Ha bizonyíték, ha
nem, azért csak biztosabb a semminél.
Lotifán fejcsóválva jött vissza.
– Még nincs túl a veszélyen… A mérgezés körülményeit… embereimet szigorú titoktartásra
köteleztem… sikerült megállapítani. Tárgyi bizonyíték is van… – észrevette a mikrofont. – Mit akar
ezzel?
Megmondtam. A felvett beszélgetés végére bemondtam a felvétel körülményeit, keltet, időt, azt a
tényt, hogy az értekezletet tévén láttuk is, sőt őfelsége is látta, aztán bemondtam a nevemet, majd
Lotifán is igazolta ezt.
Leszereltem a mikrofont, a tekercset megcímkézve eltettem a laborban.
Lotifán búcsúzott.
– Bemegyek. Estig, ha valami közbe nem jön, a helyemen leszek… A konkrét teendőket most nem
tudjuk megbeszélni… Nincs még egy ilyen URH-ja? Jó lenne, ha mi is közvetlen kapcsolatot
tarthatnánk.
– Sajnos, nincs több. De nem tud bent keríteni? Éppen ott ne lenne?
– Megpróbálom.
Megadtam a típusszámot, a hullámhosszt, aztán kikísértem. Amikor a hátsó kijáratot ajánlottam
neki, úgy nézett rám, hogy rögtön bocsánatot is kértem. Tökéletesen igaza volt. Mert ha nem szereted,
hogy hülyének nézzenek, te se nézz mást hülyének.
Erről eszembe jutott Agápia. Mentem a telefonhoz. Jobb lesz neki, ha így közlöm. Egyúttal tőle
tudhatják meg a többiek az örömhírt, hogy mégis élek.
Hívtam a számot. Foglalt volt. Vártam… Végre, kapcsoltak!
Agápia fecsegni kezdett, de én a tárgyra tértem.
 – A rám bízott feladatot elvégeztem – hadartam. – Megállapítottam a névtelen levélíró kilétét. –
Hallottam, hogy hevesebben lélegzik. – Bizonyítékaimat bármelyik bíróság elfogadja. Egy tanú
kijelentése, az írás és az ujjlenyomatok tanúsága szerint a levélíró Agápia hercegkisasszony volt. –
Legyen szíves – hadartam tovább –, mondja meg neki, hogy máskor agyafúrtabban járjon el, vagy
forduljon egy agyalágyult magánnyomozóhoz. Kérem ezért a megállapított tiszteletdíjat 25 százalékkal
megtetézni, és az összeget négy napon belül számlámra befizetni szíveskedjék. Maradtam kiváló
tisztelettel Filamér mint cég. – A kagylóból néma csend áradt. Ezt jelentésem és kívánságom
tudomásulvételének, fáradozásom megköszönésének vettem, és letettem a kagylót.
Jöhet a következő! Mármint a figyelőszolgálat jelentése. Rendkívül unalmas és érdektelen volt.
Elhatároztam, hogy racionalizálom a szervezetet. Elég lesz Atanázt és Medónt figyelni.
Hála a szerencsémnek és a korszerű technikának, most már tudom, kik a szervezet vezetői, azt is
tudom, ki a góré. Nagy vonalakban ismerem terveiket is, s a homályban maradt részletek nem
tartoznak rám. Mit érdekel engem, hogy Medón és társai hogyan képzelték a hatalomfelosztást maguk
között.
Ami még rám tartozik, az a banda felszámolása. Ez a Lotifán-féle hogyan problémája. De masszív
probléma.
Egy ideig rágódtam rajta, mint kutya a csonton, aztán elástam.
Felkerekedtem, hogy átszervezzem a figyelőszolgálatot, és kenyérhez juttassam őfelségét. Bizony
elfáradtam, amíg az első leckével végeztem. De azért elmentem ahhoz a pékhez, ahol a legjobb
kenyeret lehet kapni Monteludóban.
Néhány méterre hagytam csak el a péküzletet, amikor egy jól ismert hang prittyentett el a fülem
mellett. Yeshin 4-es mozdulattal hasaltam le. Szabályosságát csak az zavarta, hogy a nylonzacskóban
levő kenyeret nem akartam elengedni. A következő golyó felettem csapódott be a kirakatba. Hatalmas
csörömpöléssel tiltakozott az utcai közbiztonság és a békés egymás mellett élés ilyen durva
megsértése ellen.

17.
Micsoda szerencse, hogy a kenyeret a pék nylonzacskóba tette, így nem piszkolódott be, amikor egy
kocsi fedezékébe másztam, és onnan tájékozódtam.
Az utca azonnal kiürült, de kicsit távolabb, a másik oldalon két férfi dulakodott. Felpattantam és
rohantam feléjük. De mire odaértem, már egy rendőr is megjelent, és szétválasztotta őket. Az egyik
férfi kezében revolver volt. Amikor észrevett, rám emelte. Nem akartam a kenyeret ismét a földön
hentergetni, még ha nylonzacskóban van is, a 38-asom nem lévén nálam, a Yeshin 17-es tanácsa
szerint kitértem a szórásvonalból. De nem is volt rá szükség, mert a rendőr felütötte a férfi kezét, s így
a nekem szánt golyó szabályos lyukat ütött a levegőben.
Riadósíp trillázott, futólépésben közeledett két zsaru, s a következő pillanatban két riadókocsi is
megállt mellettünk. Az elsőből meglepetésemre Lotifán ugrott ki.
Oldalra hajtott fejjel, szótlanul hallgatta a jelentéseket és a vallomásokat. Derék merénylőm nem
szólalt meg, a kukát játszotta. Annál többet beszélt az a férfi, aki elkapta. Míg nagy lelkesedéssel
mesélte hőstettének részleteit, két kezét nézegettem. Olyanok voltak, mint egy-egy sütőlapát. Nem
csodálkoztam, hogy nem sikerült megszabadulni tőle. Elnézegettem revolveres komámat is, de attól
nem lett ismerősebb. Pedig jellegzetes görény arca volt.
Lotifán néhány emberét megbízta a rutinmunkával, hármunkat pedig betessékelt a riadókocsiba.
Görényképű jóakarómról kiderült, hogy nem új fiú a halpiacon. Sajnos, nem lehettem jelen a
kihallgatásán. Itt én is csak ügyfél voltam.
Mire az én jegyzőkönyvemmel végzett a szimpatikus őrmester, Lotifán is bejött hozzánk. Kérdő
tekintetemre bólintott.
– Vallott?! – nem akartam elhinni, önkéntelenül is Lotifán kezét nézegettem. Az őrmester észrevette
és elmosolyodott.
– A felügyelő úr vallató tekintete olyan nyomasztó, hogy eddig még nem akadt nehéz fiú, aki ne
értékelte volna. – Észrevette, hogy megrándult a szájam. – Komolyan mondom. Ez tény. Nem egy
fenegyerek könyörgött itt, hogy inkább verjék, de ne nézzen úgy rá a felügyelő úr.
Lotifán legyintett.
– Mese. Hagyjuk… Lényeg az, hogy vallott. S talán érdekli – szürke szeme megszűkült –, a
puskával is ő tisztelte meg magát.
– Kedves tőle. És… Fokáz?
– Igen – bólintott. – Ő a megbízó… Szeretném még ma megkérdezni tőle, hogy gondolta ezt a
dolgot?… Maga úgyis megy, igaz… – tekintete a kezemben szorongatott kenyéren pihent.
– Természetesen, megtudom – bólintottam. – És azonnal közlöm… Nem talált olyan… vacakot?
– Nem volt időm. De itt megtalál… És most már… – nem fejezte be a mondatot, de így is értettem.
Leporoltam a ruhámat az őrmestertől kapott ruhakefével. Előkelő mozdulattal hónom alá vettem a
kenyeret, és hivatalos tiszteletnyilvánítás után eltávoztam.
A Belbiztonsági Szolgálatnak ez az épülete, amelyben a Bűnügyi Osztály s így az Életvédelmi
Csoport is otthonra lelt, a magamfajta maszek hekus számára is nyomasztó volt. Megkönnyebbülten
sóhajtottam fel, amikor kiléptem a szabadba.
Már sötétedett. De ahol a nap lement, világos volt még az ég. Az épületek fekete körvonalai élesen
kirajzolódtak, fölöttük a végtelenbe futott a tekintet. Hűvösebb lett a levegő is, és az este sajátos illata
lepte el a várost. Mindig nagyon szerettem a napnak ezt az óráját.
Mafla bámészkodásomból az az érzés riasztott fel, hogy figyelnek. Körülnéztem. Csakhamar
észrevettem a közelben parkoló autót, ezúttal a Fiat volt.
Azért csak mendegéltem hónom alatt a kenyérrel, amíg haza nem értem. A tapasztalatok alapján
ugyanis 38-asom nélkül úgy éreztem magam, mint aki egy parádés társaságban egy szál zokniban
jelenik meg.
Amint hónaljtokom ismét súlyosabb lett, zavarom is elmúlt. De csak fokozatosan, mert vissza
kellett mennem. A kenyeret és azt a másik zacskót, amit vacsora gyanánt összecsomagoltam
magamnak, az irodámban felejtettem, így aztán igaza lett nagyapámnak, aki azt szokta mondani, hogy
ami nincs a fejben, az a lábban van.
Mivel a lábaimnak amúgy is elege volt már a napból, kocsiba ültem. Legfeljebb fogócskázunk egy
kicsit.
Nem került rá a sor. Úgy látszik, az én árnyékaim még valahol bottal ütötték a nyomomat szép
Monteludónk esti forgalmában. Vezetés közben megehettem hát nyugodtan azt a néhány szendvicset.
Persze, a gyaloglást most sem takaríthattam meg. A palotától távolabb kellett parkolnom, és a hátsó
kerten át azzal az ősi módszerrel közelítettem, amelyet az ember még akkor alkalmazott, amikor lejött
a fáról.
A sötétséget már megszokta a szemem, így a szikla szökőkút környékét tüzetesebben felderíthettem.
De amúgy is észrevettem volna az egyik fa mögött álldogáló alakot, mert tüzetesen ácsorgott. A derék
dolgozót katona korában nem taníthatták meg arra, hogy ilyenkor nem cigarettázunk.
Nagyon alkalmatlan helyre cövekelt. Feltétlenül észrevesz, ha a kúthoz inalok. Néhány pillanatig
dühöngtem. Természetesen, hangfogóval, így kissé tovább tartott, amíg agyamról elszálldogált a köd.
A lehetséges három megoldás közül a negyediket választottam. Vártam. Hátha máshol akad dolga
az ipsének. Nem akadt. Vagy ő is vár, vagy őrködik. Mindegy lévén, odébb kell moccantanom.
Az elcsépelt, de mindig eredményes kavicsmódszerrel elcsalogattam a helyéről. Persze ez, hónom
alatt a kenyérrel, nem volt élvezetes játék. De eredményes. Mikor elég messze kerültünk a kúttól, ott
felejtettem a hapsit, keresgéljen egyedül tovább. Visszaosontam a kúthoz. A stílusomat egy indián
főnök is megirigyelhette volna…
A sötétben nehezen találtam meg a bejáratot nyitó sziklát. De bent sem volt könnyű a dolgom, amíg
a labirintusból kikászálódtam. Végre aztán igyekezhettem őfelsége lakosztályához.
Rövid ideig hallgatództam a cuccos szekrényben. Majd óvatosan, milliméterről milliméterre
nyitottam ki az ajtót.
Őfelsége címkézett.
Rápisszegtem. Nem hallotta meg. Ismételtem. Hiába. Maradt még egy kavics a zsebemben. Az orra
elé dobtam. Erre felriadt. De nem nézett körül, helyette a kavicsot bámulta.
Újból pisszegnem kellett, hogy észrevegyen. Lelkesen jött a szekrényhez. Becsukattam vele a
teremajtókat, aztán jöttem ki. Csendet intettem, és a keresőkészülékemmel ellenőriztem, van-e füle a
teremnek. Mindent rendben találtam, erre megszólaltam.
– Itt a kenyér, felség – és átnyújtottam a nylonzacskót.
Köszöngette. Kést kerített, és azonnal hozzálátott.
– Hol a másik? – kérdeztem.
Megmutatta.
– Nem sikerült megállapítania, hogyan játszadoztak vele?
Hirtelen akart válaszolni, torkán is akadt a falat. Ütögethettem a hátát, amíg beszélni tudott.
– A szolgálati szabályzat szerint – újabb falatot kapott be, rágás közben magyarázott tovább – a
főszakács ellenőrzése mellett valamelyik kukta szeleteli fel a cipót, és rakja a tálcára, a tálcát pedig a
tálalóra. Oda kerül a többi étel is, és onnan rakja az étekfogómester a kocsira, amelyet aztán a
főétekfogómester tol be nekem. Hogy aztán most melyik?…
– Nehéz kérdés – ismertem el –, s a tálalóhoz nyilván más is hozzáférhet. No, majd intézkedünk…
Megtudta felséged Fokáz beosztását és lakcímét?
– Tessék, felírtam – nyújtott át egy cédulát. Mielőtt zsebre tettem, megnéztem. Ma este nem volt
szolgálatban, holnap délelőtt sem. Kitűnő.
– És megírtam – nyelte le a falatot őfelsége – a jegyzéket is. Rövid. – Széles mosolyra szaladt a
szája, szakállán ugrálni kezdtek a morzsák. – Nicefór, Febrón és Antipán. A kancelláriai példányra
pedig ráírtam, hogy Atanáz és Vilibáld adósságai miatt nem lehet jelölt. Ez a példány természetesen
az összes szükséges adatot is tartalmazza. Szabályszerű, óvás nem lehetséges… Nos, mi legyen?
– Minisztertanács. Ezen felséged ismerteti a tényállást és a jegyzéket.
– Aha! – simogatta szakállát. – Tehát ismét a sarkamra állok. Aztán?
– Aztán egy szép levelet szerkeszt. Megmagyarázza benne a törvényt, amelynek alapján a
régensjelöltek listája készült, és elküldi a Monte… Nem! Jobb lesz, ha az Új Heroldnak küldi el.
– Miért annak?
– Ez a lap valahogy az ellenség érdekeltségi körébe tartozik, így kicsit megkeverjük a kártyát.
– Jó. Elküldöm. De előbb a minisztertanács. Értem.
– Persze, ügyesen meg kell említeni, hogy a lista az újságba is bekerül.
– Ej, ej! – borzolgatta a szakállát. – Mindig ilyen nehéz munkát bíz rám!… Na és mi újság
magánál?
Némi habozás után elmeséltem neki görényképű felebarátom kudarcba fulladt kísérleteit. Őfelsége
szörnyülködött.
– Kedves barátom, Filamér! – szorongatta a kezemet. – Nagyon köszönöm magának eddigi
fáradozásait, de nem engedhetem meg, hogy folytassa! Ezek nemcsak aljas disznók, hanem gyilkosok
is!
– Felséged is veszélyben van. És még mindig jobb a golyó, mint a méreg.
– Csakhogy erről tudunk, magát meg meglepik!
– Köszönöm az aggodalmát, felség, de én soha nem szoktam feladni a meccset.
Egy ideig vitatkozgattunk, aztán sikerült meggyőznöm őfelségét.
– Felség, ezek a díszpintyek nem tudják pontosan, mi az én szerepem ebben a buliban, és mégis
pufogtatnak rám. Hiába hagynám abba a játékot, csak műsoron maradnék.
– Értem, Filamér. Azt hiszem, igaza van. És köszönöm – szorongatta ismét a kezemet, csak úgy
sajgott. – De nagyon vigyázzon magára!
Megígértem. Elvégre a saját érdekem.
Beszélgetésünk vége felé a tévéállomásokat forgattam végig, és a lehallgatószobánál meg is
állapodtam. A figyelőkön kívül néhány ismerős arcú férfi volt ott és Dahón.
– Honnan hallottátok, hogy Porellont kicsinálták? – kérdezte.
– Mindegy az – mondta az egyik. – Te nem hallottad?
– Hallottam én is. – Dahón foga megcsikordult.
– És azt is hallottad, hogy Terén a nyílt utcán rálőtt Filamérra, és elkapták?
Dahón állkapcsán megfeszült az izom, nem szólt, csak fejét rázta.
– Dahón – szólalt meg egy másik férfi –, megmagyarázhatnád már a fafejű uraknak, hogy…
– Te marha! – fakadt ki Dahón. – Mit gondolsz, nem tettem meg eddig is?! De ebben az az ökör
Fokáz lesz a ludas, az a… – fogát csikorgatta. – A fafejű urak egyébként úgy határoztak, hogy
felemelik a napidíjat.
 – Szükségük van ránk, félnek, hogy itthagyjuk őket – vigyorodott el a harmadik férfi. –
Megmondhatod, még egy ilyen ostobaság, és mi feloszlatjuk a bandát.
– Ez az én véleményem is – biccentett Dahón. – Megmondom neki… Szóval – fordult a figyelőkhöz
–, Fokáz nem járt itt?
– Nem, és nem is várjuk. Talán a Három Vízilóban vagy a Kacsában játssza a nagyfiút, de lehet a
Tarka Tehénben is.
– Kösz. No, fiúk – fordult a többi felé –, hiába jöttünk, lekophatunk.
Amikor eltávoztak, kikapcsoltam a tévét, a preparált kenyérből egy szeletet becsomagolva zsebre
tettem, elbúcsúztam őfelségétől, és a titkos járaton át távoztam.
Persze, csak a szökőkútig ment gyorsan. Ott várakoznom kellett. Csak a szememre szorítkozhattam,
mert a kút muzsikájától semmit sem lehetett hallani. Néhány percnyi figyelés után úgy véltem, hogy
rajtam kívül más nem figyel a környéken. Az az árnyék nyilván Dahónék munkacsoportjához tartozott,
s velük távozott. De azért alkalmaztam a tágulási együtthatót, és előírás szerint osontam el a kúttól, és
ki a kertből.
Derék VW-m már türelmetlenül várt. Szerencse, hogy egy gépkocsi nem tud nyeríteni, mert most
felvertem volna a környéket. Megveregettem a kormánykerekét, aztán elgurultunk.
Az első telefonfülkénél megálltam. Felhívtam Lotifánt. Némi türelemjáték után kapcsolták.
Közöltem vele Fokáz beosztását, címét és esetleges tartózkodási helyeit.
– Kösz. Intézkedtem, hogy a szükséges papírt megkapjam. Nem szeretnék most formahibát
elkövetni. Részleteket majd később.
– Szívesen ott lennék, ha…
– Gondoltam. Hogyan értesíthetem? Otthon lesz?
– Még van egy s más… Majd hívom.
– Jó. Ha nem lennék itt, León, az őrmesterem közli, hol vagyok.
– Rendben. Egyébként van egy szelet kenyerem, mi legyen vele?
– Tegye le a nevemre a portán.
Egyaránt nem köszöntünk, és egyszerre tettük le a kagylót
Visszaballagtam a kocsimhoz. Csinos csomagot készítettem a kenyérszeletből. Miután
meggyőződtem, hogy nem követnek, Lotifánék felé kerültem, és leadtam a csomagot. Aztán sürgősen
továbbgurultam. Nem tehetek róla, de még kívülről és sötétben sem bírom azt az épületet.
Az egyik bisztrónál megálltam. Egy pohár sör baráti társaságában haditanácsot tartottam
magammal. Soron következő feladat: elhozni a csónakról a vevőfejet. Még talált tárgynak tekinthetik,
és idegesek lesznek. Persze, az nem baj. Sőt mennél idegesebbek, annál jobb. Egyik hiba szüli a
másikat, és ha már a négyzetre emelésnél tartanak… Csak ne golyózzanak közben. Azt nem állhatom.
De hogyan lehet ezt elkerülni? És mit lehet tenni egyáltalán? Eddigi bizonyítékanyagunk Fokázhoz
elég. Bízva Fokáz jellemében, Atanázig nyilván eljuthatunk. S ha a kenyérpreparálást is bizonyítani
tudjuk, akkor… akkor is csak ő van a madzag végén. És a többi? A főgóré? Medón? Aki úgy pólyázva
van pénzzel, hogyha leesne a harmadik emeletről, a hatodikig rugózna. Hogy férhetnénk hozzá?
Abbahagytam a tűnődést, kocsiba ültem, hogy nekilássak az első feladatnak. A kis kikötő közelében
megálltam. Semmi kedvem nem volt a csónakba menni. De a vevőt el kell hoznom, mert ha véletlenül
észreveszik, megváltoztathatják a tervüket, és akkor ott sem leszek, ahol most vagyok. Hiába
mondogattam ezt, a kedvem meg se moccant. De azért kiszálltam a kocsiból.
Kettőt előre, egyet hátra lépegetve haladtam a part felé. A hajóállomás vendéglőjéből dőlt a ricsaj.
Sosem tudtam megérteni, miért nevezik ezt zenének. Szerencsémre távolodnom kellett tőle, s mire a
csónak közelébe értem, a víz csobogása elnyomta a lármát.
Leültem a partszegélyre. Sötét volt itt. A hajócskán sem észleltem mozgást Sötétség és csend pihent
benne. Közelebb tereltem magamat. Mintegy negyedórát figyeltem. Aztán megnyugodtam: ha vannak is
a hajón, bizonyosan alszanak.
Felkerekedtem, s mint a lágy esti szellő, lebegtem be a pallón, és azonnal elültem. Füleim feszültek
a figyelemtől. S mintha a víz fecsegésén kívül valami szabályosan ismétlődő hangot is észleltek
volna.
Közelebb kúsztam a kabinajtóhoz, s a rejtély megoldódott. Egy klasszikus tenor és egy meleg
bariton hortyogott duót.
Amilyen megnyugtató volt, hogy alszanak, olyan idegesítő is, hogy éppen ott.
Az ajtóban lekuporodva szoktattam a szemem a kabin sötétségéhez. Annyi előnyöm volt, hogy
ugyanazon az oldalon aludtak mindketten.
Milliméterenként moccantam a vevőfej felé. Szerencsémre az alvótársak nem tudtak ütemet tartani,
így a zaj folytonos lévén, én is folyamatosan haladhattam. Ha ugyan azt a mocorgást haladásnak lehet
nevezni.
Végtére azonban csak odaértem. Leszereltem a fejet, és megkezdtem a visszaváltó mozgást. Ha
lenne indián olimpia, akkor most csúcsot osontam volna. De mégsem.
Már az ajtónyílásban álltam, amikor a csónak váratlanul megingott, és a fedélzeten valami nagy
robajjal feldőlt.
Mintha ikrek lettek volna, egyszerre keltek. És szakemberek voltak, mert alig távolodhattam két
lépést az ajtótól, észrevettek, és azonnal cselekedtek. De hogy harmadosztályú szakemberek voltak, az
kétségtelen. Egyszerre lendültek rám, így a Yeshin beiskolázó mozdulattal utat engedtem nekik.
Jókora csattanással értek fedélzetet. Fejüket összekoccintottam. Aztán igyekeztem a szilárd talajra.
Alig értem partra, máris mozdultak. Futásra váltottam át. Hamarosan hallottam, hogy lépést tartva
ügetnek utánam, s ugyancsak igyekeznek.
Nem akarván hosszú távon vetélkedni, amikor az egyik kanyarban megpillantottam a kis
csónakházat, takarásában megfordultam, és lassú léptekkel, fütyörészve megindultam feléjük.
– Mondja – kérdezte az egyik lihegve –, nem látott egy hapsit szaladni?
– De bizony. Ott találkoztam vele a házikónál. Úgy futott, mint akit üldöznek… – meg se várták,
hogy befejezzem, rohantak tovább.
Csak futólag állapítottam meg, hogy csapnivaló a stílusuk.
Mikor eltűntek, futásnak eredtem. Az én stílusom sem volt most klasszikus, bizony lihegtem, amikor
bevágódtam a kocsiba.
Azonnal indítottam. Nemes VW-m vágtába lendült. Csak akkor adta alább a tempót, amikor a
városba értünk.
Kerestem egy telefonfülkét. Hívtam Lotifánt.
 – Még nincs papírom – jelentkezett. – Gondolhatja, milyen kedélyesen várakoztam eddig, de…
Szóval, vannak nehézségek. No, persze, mesterségesek. Úgy gondolom, jobb, ha nem sürgetem, így
biztosabb a papír és… szigetelt is… Fontos… Tehát rövidesen hazamegyek. Nekem sem árt meg, ha
éjszaka alszom. Reggel hívom, legyen otthon.
Letettük a kagylót. Határozottan éreztem, ahogyan forrni kezd bennem a düh. De úgy kell nekem:
miért ütemeztem be, hogy Fokáz kamarás úr még ma a sittre kerül! Miért akarom, hogy ma legyen
holnap, amikor a tegnap is adós a mai nappal! A rák hét napig mászott fel a fára, és amikor leesett, azt
mondta: hamari dolog sosem volt jó.
Kocsimhoz ballagtam. Beültem, és elszívtam egy cigarettát. Kíváncsi voltam, mit ötlök ki, hogy a
holnaptól előleget szerezzek. Fokáz terhére.
Az URH-n megkerestem az ellenséges adót. Nem vártam eredményt, mégis lett. Éppen Medón
dicsérgette Atanázt, az meg szabadkozott.
– Kérlek, én mindent megtettem, amit tehettem.
– Mégis mi az eredmény? Az, hogy fél tucat emberünk a börtönben van. És még szaporítjuk.
– Hányszor mondjam, hogy a legutóbbi ügyhöz semmi közöm. Ezt Fokáz intézte, tudtomon kívül.
– Nincs közöd?! – hördült fel Medón. – Hát hogyan tűrheted, hogy Fokáz ilyen arcátlan legyen?!
Ezt a fickót le kell fokozni. Semmiképpen nem illeti meg az a pozíció, amiben van.
– Ezt majd te mondod meg neki – hadart Atanáz ingerülten –, mert az én véleményem szerint Fokáz
sokkal többet tett ügyünkért, semhogy ilyen… ilyen…
– Te szerencsétlen! – förmedt rá Medón.
– Hát nem veszed észre, hogy evvel veszélyezteti, sőt máris súlyos helyzetbe hozta a
vállalkozásunkat? Ahogy Dahón mondta, fel fog oszlani a banda! És ha a rendőrség a kezén levőket
egymás ellen kijátssza, vallani fognak. Fokázig biztosan eljutnak. S ha őt elkapják, ahogyan én
ismerem, ő is vallani fog.
– Kérlek, az nem létezik!
– Sajnos, eddig ritkán tévedtem… És… Ha Porellon eddig esetleg nem vallott is, ha most
megússza, biztosan vall. Ha ő is, mint ahogyan az újabb… nem tudom a nevét… Filamér merénylője
csak Fokázra vallhat, de a te járőröd emberei rád, mert őket te szervezted közvetlenül. És ha téged is
elkapnak, nemcsak az ügyünk bukik, de te rám is vallasz.
Atanáz szó nélkül kikapcsolta a rádiót.
Csodálkoztam azon, hogy ha Medón ilyen tisztán látja a helyzetet, miért nem intézkedik? De hát ez
az ő dolga.
Én meg arra gondoltam, nem kerül semmibe, ha megnézem, hogy Fokáz nem tartózkodik-e
valamelyik említett szórakozóhelyen.
A Három Víziló volt közelebb, ott kezdtem.
A teremben nem volt. Az udvarnak kerültem, de az iroda sötét volt.
Aztán a Kacsába mentem. Nem mondhatnám, hogy finom úri hely. Ittam egy pohár sört, mert az
sosem árt, s mivel Fokázt nem láttam, otthagytam az ormótlan kacsarajzokkal díszített, lokálnak még
nagyképűséggel sem nevezhető zugot a környék nagykorú s így felelőtlen gyermekeinek játszótérül.
Amikor kiléptem az ajtón, bár majdnem egymásnak ütődtünk, nem én vettem észre őt, hanem ő
engem. Dühében kinyögte a nevemet. – Filamér!
Fokáz volt. Nemrég mászott ki a kocsiból, s most a bejárat felé tartott.
Előbb vett észre ugyan, de túlságosan meglepődött, így mire előrántotta revolverét, már ki is
ütöttem a kezéből. Csúnya Yeshin 41-es mozdulat volt, de nem izgatott. A revolvert odébb rúgtam a
járdán. Pillanatra átvillant az agyamon, hogy néhány napra kivonom a forgalomból, de aztán bízva a
holnapban, úgy gondoltam, elég lesz, ha azt a vágyat keltem benne, hogy mihamarabb ágyba jusson, és
néhány szép Yeshin-mutatvánnyal szórakoztattam el az időközben összeverődött nézőközönséget.
Befejezésül ráültettem Fokázt a mulató bejárata mellett álló óriási reklámkacsa hátára, s hogy le ne
essen, a kacsa nyaka köré kulcsoltam a karját. Aztán megköszöntem a tapsot, és a kocsimhoz siettem.
Mintha ott sem lettem volna, kisöpörtem az utcából. És tartottam a tempót hazáig. Megfogadtam,
máskor a jobbik eszemre hallgatok. És nem teszek úgy, mintha nem figyelnék oda, amikor
kíváncsiságból mást csinálok, mint amit tulajdonképpen akarok.

18.
Már hajnalban fölébredtem. Ágyam szélén ülve, lábamat lógálva hosszan tűnődtem, hogy a
türelmetlenségemnek vagy a fáradtságomnak engedjek-e. Az utóbbit választottam, és visszafeküdtem.
Jóízű ásítgatások közben nézegettem a mennyezetet. Lassan siklott rajta fény, ahogy mind feljebb
jött a nap.
Amikor aztán egészen világos lett, végre kiugrottam az ágyból. S ha már talpon voltam; folytattam
is a mozgást. A teljes Yeshin-iskolát végiggyakoroltam. Nagyon ajánlom mindenkinek. Mire végez
vele az ember, közvetlen okot kap a fürdésre és közvetetett a reggelire.
Betartottam a sorrendet. Előbb megfürödtem. Két vízből. A harmadik csak azért maradt el, mert a
gyomrom tiltakozott ellene.
S hogy ő is megkapja a magáét, elkészítettem a reggelit. Úgy gondoltam, nem árt lelki táplálékról is
gondoskodni, behoztam az újságokat. De aztán félre is tettem. Kényelmesebb lesz fotelban,
cigarettázva olvasni az újságot, mint reggelizés közben.
Mivel volt időm, gondosan eltakarítottam a reggelim romjait. Aztán jöhetett a sajtó.
Hosszú, semmitmondó, de ügyesen tipografizált cikkek foglalkoztak az ellenem elkövetett
merénylettel. Vigyorogva olvastam, hogy Filamér közismert magánnyomozó. Hálás voltam az
ingyenpropagandáért.
Cikkeztek Porellonról is. Lotifán szűkszavú, velős nyilatkozatán a hangzatos újságírószólamok sem
tudtak sokat rontani. Ügyes fiú! Ezt sem lehet már elkenni. Közölte, hogy bizonyítékai vannak,
miszerint Porellont megmérgezték. De rögtön elhúztam a számat, amikor észrevettem, hogy az egyik
mitugrász firkász összefüggést keresett az ellenem elkövetett merénylet, Porellon ügye, illetve Gidóz
és Xenomér meggyilkolása között. Hú!… Még csak ez hiányzik! Már csak egy lépés, és ide
kapcsolják őfelsége nyilatkozatát is. Akkor pedig mindenre rájönnek. De ez még korai lenne…
Félretettem az újságokat, és gyalogolni kezdtem a lakásomban. A harmadik forduló után felkaptam
az URH-t. Más is olvas újságot! Beállítottam az urak adójára. Csak a csend kandikált ki belőle.
Nyitva hagytam a készüléket, és az asztalra tettem, úgy járkáltam tovább. Sétámat azzal az
eredménnyel zártam, hogy ez a publicitás hasznos az ügyünknek.
Indultam a laborba, hogy meghallgassam a figyelőszolgálat jelentését. De még az ajtóig sem értem,
amikor megszólalt az URH. Rohantam vissza.
– Olvastad az újságot? – hallottam Medón hangját. És mintha egy csipetnyi félelem is lett volna
benne.
– Olvastam, kérlek, és… és… – Atanáz szinte dadogott, olyan nyilvánvalóan félt. – És… és… nem
is tudom…
– Sürgősen össze kell jönnünk. Természetesen zárt körben.
– Én is azt hiszem…
– Nem tudnál most eljönni hozzám?… Felszedhetnéd a többieket is.
– Többieket? Még magamat sem. – Atanáz hirtelen ingerült lett. – Képzeld, kérlek, ez a vén marha
megint összehívta a minisztertanácsot.
– Ez nem tetszik nekem.
– Nekem sem, légy nyugodt. De már nem sokáig rángat minket… Szóval, amint végeztünk,
értesítlek, és megbeszéljük a találkozót.
– Egyszerűbb, ha… – Medón pillanatig gondolkozott. – Ebédeljetek nálam. Hermegonésszal és
Febrónnal délelőtt úgyis találkozom… Ejnye! Ezek szerint Febrón nem tud eljönni!
– Nagyon valószínű.
– No, majd meglátjuk… Mindenesetre értesítsd a többieket. Rendben?
– Ahogyan akarod, kérlek.
Mindhárman kikapcsoltunk.
A hallottakon meglehetősen elkeseredtem. Hogy helyezhetném el Medón palotájában a
tévévevőfejet? Sehogy. Márpedig akkor nem tudom meg, mit tanácskoznak az urak. Döntöttem. Addig
is, amíg kitalálok valamit, meghallgatom a figyelőszolgálat jelentését. Nem sok újat tudtam meg. De
az a kevés érdekes volt.

Medón a délutáni találkozó után elkocsikázott egyik közeli birtokára. Hogy mi mindent csinált ott,
azt nem állapíthatta meg az emberem. Viszont felfedezett egy hangárt. S hogy a fészekben madár is
volt, azt hallhatta. Túráztattak egy motort, amelyik, hangja után ítélve semmiképpen nem lehetett
guruló jármű.
No, majd megkérdem Lotifánt, mit tud a madárról. Lehet, hogy nem sokat. De arra igazán
gondolhatna, hogy türelmetlenül várakozom. Hívhatna már!
Mint egy pályát tévesztett telivér négyéves, tipródtam a lakásomban, meg-megriadva minden
neszre.
Végre megszólalt a telefon. – Most dugom zsebre azt a… fránya papírt. Azonnal indulok arra a
bizonyos címre. Ha úgy gondolja…
Annyira úgy gondoltam, hogy már le is tettem a kagylót. Felráncigáltam a hónaljtokot, bele a
belevalót, rá a kabátot, ötösével vettem a lépcsőket a garázsig. Be a kocsiba és hajrá! Már az első tíz
méternél felírhattak volna gyorshajtásért. De nem érdekelt. Mint ahogy az sem, hogy követnek-e. Csak
a keresztezések piros lámpája tudott megállítani. De aztán! Hosszú uszályként repült utánam a sok
jókívánság.
De még így is elkéstem. Lotifán megelőzött. Két riadókocsi állt a ház előtt. Néhány csellengő férfi
az utcán. A kapuban León őrmester. Vigyorogva intett felfelé. Rohantam hát a lépcsőkön.
A lakásajtóban álló hekus azonban nem akart beengedni. Már elszántam magamat a hatósági közeg
elleni erőszakra, amikor Lotifán lendült ki a lakásajtón.
– Meglógott a másik kijáraton… – vetette oda, s rohant lefelé. Követtem. Amikor kirobogtunk a
kapun, láttam, hogy Fokáz a szomszéd ház előtt álló kocsiba ugrik és elsöpör.
Be a kocsikba. Én persze a magaméba. Rátapadtam Lotifán kocsijára, amelyik szirénázva követelt
utat magának. De még így is alig tudtunk közelebb jutni a sok ügyetlen vezető miatt.
Amikor aztán láttam, hogy Fokáz a királyi palota felé tart, nyugodtabb lettem.
Utol nem értük, de nem sok hiányzott az ipi-apacsból. Fokáz a kapu felé rohant, amikor mi
stoppoltunk. Lotifán a mozgó kocsiból ugrott ki. Tehette, nem ő vezetett. Nekem még meg is kellett
állítani a kocsit. De nem sokkal maradtam le Lotifán mögött.
Oly gyorsan robogtunk be a palotakapun, hogy az őrség észhez sem tért, s mire igen, mi már
eltűntünk a kanyarban Fokáz mögött.
Döbbent arcok maradtak el mellettünk, ahogy végigdübörögtünk a folyosókon, lépcsőkön. Két
testőrt teljesen szabálytalanul sodortunk félre az útból, s egy kamarás úgy meglepődött, hogy hanyatt
vágódott.
Futás közben a palota tervrajzára koncentráltam. Vajon hová rohanhat Fokáz? Hát persze, a
tanácsterembe!
Megpróbáltam Lotifánnal is közölni. Megérthette, mert bólintott.
Befordultunk a célegyenesbe, és megpillantottuk Fokázt. Félrelökte a testőröket, s akkor vágódott
be a tanácsterem ajtaján. Egy perc múlva mi is.
Az ajtóban lecövekeltünk. A döbbenet élőképe tárult elém. Őfelsége az elnöki emelvényen
meredezett, kezében papírlapok. Előtte Atanáz, Vilibáld, Nicefór és Antipán hüledeztek a helyükön.
Fokáz lihegve ordította. – Le akarnak tartóztatni! Az élőkép hangképre váltott. A zűrzavarnak őfelsége
vetett véget. Sarkára állt. Tényleg felséges volt, uralkodói. Nem kiabált, mégis csendet teremtett.
Kínos, meredt csendet. És akkor Lotifán megszólalt. – Fokáz kamarás, őfelsége, a király nevében
többrendbeli gyilkosság és gyilkossági kísérlet vádjával letartóztatom! Figyelmeztetem…
Tovább nem juthatott, mert Fokáz előkapta revolverét, és rálőtt.
Mielőtt meghúzta a ravaszt, a 38-asom már a kezemben volt. De visszatettem, amikor láttam, hogy
Lotifán a legszebb Yeshin-mozdulattal kitér a golyó útjából, és kiüti Fokáz kezéből a revolvert.
Következő mozdulatának már semmi köze nem volt a Yeshinhez. Fokáz csuklójára kattantotta a
kézibilincset.
Erre Fokáz kiborult. Ordítva követelte Atanáztól, hogy magyarázza meg ennek a rohadt zsarunak,
hogy ő ártatlan, ő csak parancsot hajtott végre, a Casa Nostra vezetőségének a parancsát. Semmi mást.
És amikor Atanáz kijelentette, hogy az egészből nem ért semmit, nem ismer semmiféle Casa
Nostrát, Fokáz tombolni kezdett.
Kitálalt, pontosan úgy, ahogy előre várni lehetett. Fél szemmel láttam, hogy Lotifán egyik embere
az ajtóban gyorsírással jegyez.
Fokáz hihetetlen gyors hadarását Atanáz többször félbe akarta szakítani, de hasztalan. Fokáz szája
be nem állt, amíg mindent el nem mondott, amit tudott. Ez pedig nagyon sok volt. S amikor
abbahagyta, mint egy kiszúrt léggömb rogyott le egy székre.
Vilibáld arcán a kétségbeesés és a félelem vetélkedett. Atanáz viszont mereven állt, a fölényes
ingerültség szobra volt. S amikor Fokázból elfogyott a szó, megvetően mondta.
– Ez az ember őrült! Nem tudja, mit beszél! Vagy ha igen, akkor rágalmaz. Országunk…
Fokáz arcába ordította.
– Rágalmazok?! Őrült vagyok?!…
De ő sem folytathatta, őfelsége egy mozdulattal elhallgattatta. Néhány pillanatra tökéletes csend lett
a teremben. Őfelsége halk beszédének minden egyes szava dübörögve zengett.
– Én, a király vádolom Atanáz herceget azzal, hogy meg akart gyilkoltatni!
Atanáz dühösen a szavába vágott.
– De Felség! Hát elhiszi ennek az… embernek a rágalmait?!
– Nem kell hinnem, mert én magám láttam és hallottam, amikor ezt elhatározta.
– Ez nem igaz! Ez… – Atanáz gesztusa egyértelműen folytatta mondatát.
Őfelsége száraz egykedvűséggel kezdte sorolni.
– Tegnap délután négy óra után egy csónak kabinjában ült együtt a társaság, ahogyan az az ember –
intett Fokázra – elsorolta, amikor Atanáz herceg megtette a javaslatát e szavakkal: aki útban van, azt
félre kell állítani…
Így volt? – mint az ostor, csapódott kérdése Atanáznak.
– Nem! Nem!… Én… én… – Atanáz tétova mozdulattal elhallgatott.
Őfelsége közömbös hangon folytatta, csak szakállának remegése árulta el felindulását.
– És abból a társaságból, azok közül, akik szavazhattak, Atanáz herceg, Febrón herceg és egy
Medón nevű úr a halálomra szavazott.
– De én nem! Kegyelem, felség! Kegyelem! – sikoltott fel Vilibáld.
– Te barom! – förmedt rá Atanáz.
Őfelsége felemelte a hangját.
– Tagadja még a vádat Atanáz herceg? Mert ha igen, azt is megmondhatom, hogy a mindennapi
kenyeremmel akart megmérgezni. Tegnap este adatta az első adagot, és úgy számította, hogy két nap
múlva már… nem leszek az útjában… Tagadja még a vádat, Atanáz herceg?!
Őfelsége beszéde alatt Atanáz arca a színváltozás magasiskoláját produkálta. Düh, félelem,
beképzeltség, kétségbeesés, gyűlölet követték egymást hihetetlen gyorsasággal, míg végül a düh és
gyűlölet vette birtokába az egész terepet.
– Vád?! – tekintete úgy ugrált végig a jelenlevőkön, mint a zsákmányra lendülő vad. – Fecsegés! –
gesztusa egy királyi mozdulat paródiája volt. – Egy vénember fecsegése. Egy gyűlöletes vénemberé,
aki utamban áll… aki megakadályoz abban, hogy elfoglaljam azt, ami megillet… a trónt!… Vád?!
Hahaha!… – nevetése végigsöpört a termen. – Itt csak én vádolhatok! Én, Atanáz! – veregette mellét.
– És vádolom ezt a vénembert – legyintett őfelsége felé –, hogy a jussomat bitorolja!… Itt én
vádolok! – fejhangba siklott szava. – Én vádolok és… ítélek is! – előkapta revolverét, és őfelségére
lőtt.
Mozdulatával egy időben lendültem. Kettőjük közül őfelsége volt közelebb hozzám, őt
választottam. Életem leggyorsabb ugrása volt.
Amikor Atanáz felemelte revolverét, már a levegőben voltam, s rántottam magammal őfelségét, de
a golyó végighasította kabátujjamat, így alig tudtam úgy fordulni, hogy a földre én, őfelsége meg rám
essen, így is nagyot nyögött szegény. De nem volt időm hogyléte iránt érdeklődni. Hallottam, hogy
Atanáz rikoltoz valamit, de nem értettem. Az asztal takarásába nyomtam őfelségét, és felálltam.
Atanáz revolverével körözve tartotta sakkban a jelenlevőket. Óvatosan hátrált néhány lépést.
– Senki ne moccanjon! – rikácsolta. – Mert úgy jár, mint ez a hitvány, áruló kutya!
Három lövés hangzott egyszerre. Atanáz Fokázra, Lotifán és én Atanáz revolverére lőttünk.
Másodperc töredékkel késtünk, a már füstölgő revolvert találtuk el két oldalról, s az pillanatokra
szinte a levegőben maradt, aztán zuhant a földre. Golyója viszont már Fokáz fejében volt.
A tanácsasztalok tetején rohantam Atanáz felé, de Lotifán megelőzött, közelebb is volt. Atanáz
azonban mindkettőnknél gyorsabban mozgott. Zsebéhez kapott, abból valamit a szájába tett. Mire
melléje értünk, lenyelte. Lotifán későn kapta el a karját.
– Atanáz herceg, őfelsége, a király nevében…
Atanáz szája furcsa grimaszba szaladt.
– Eh!… Vége! Ő győzött… de engem mégsem győzött le… – térde megroggyant. – Magamat én
ítéltem el. És az ítéletet végre is hajtottam… – el kellett kapnunk, s mire székre ültettük, már nem volt
rá szüksége.
Most lett csak időm körülnézni. Elsőnek őfelsége arcát pillantottam meg, ahogyan az elnöki asztal
mögül, szakállát az asztal lapjára feltette, kitágult szemmel figyelte az eseményeket.
Vilibáld az egyik asztalra borulva zokogott. Nicefór és Antipán szájtátva álltak egymás mellett.
Fokáz mellett León állt. Mi is odamentünk. Itt sem volt szükség ránk. Atanáz jól célzott.
Megrántottam Lotifán kabátját, s a fülébe súgtam.
– Begyűjthetnénk a többit is, míg hírét nem veszik.
Lotifán bólintott. Zsebébe nyúlt.
– Gondoskodtam egy biankó papírról is – leült és írni kezdett. Aztán Leónnak adott utasításokat.
Nem vártam meg a végét, az ajtó felé mentem. Őfelsége azonban rám kiáltott.
– Halló, Filamér! Hová megy?
Odamentem hozzá.
– Befejezni, felség. Három madárkát kell még kalickába tenni.
– Úgy ám! – bólintott erélyesen. – De mennyire!
– Igyekszem, hogy el ne repüljenek. – Abban a pillanatban eszembe jutott Medón repülőgépe, s már
én is repültem volna kifelé, de őfelsége elkapta a karomat.
– Pillanat… Köszönöm, hogy…
– Fellöktem? Szívesen, felség. – Keményen kezet ráztunk.
Siettem kifelé. Futtában láttam csak Vilibáld kezén megcsillanni a karperecet, s hogy Lotifán siet
utánam. Az ajtóban utolért.
Alig tudtunk kimenni, aki a palotában volt, mind ide igyekezett. Lotifán tört utat, én szorosan
követtem, de nekem is gyürkőznöm kellett. Bosszantott a lassú haladás. Csak amikor a kapu felé
közeledtünk, tudtunk futásnak eredni, és rohanni a kocsikig.
Lotifán az egyik riadókocsiba, én a magaméba ültem, aztán hajrá, Medón palotájához!
Tolakodás közben ugyanis közöltem Lotifánnal az emberem jelentését a repülőgépről s az URH-n
hallottakat. Erre aztán ő is úgy vélte, igyekeznünk kell, s kis szerencsével mindhármat ott csíphetjük,
hisz Febrón nyilván azért nem jött el ide, mert Medónhoz ment.
Lotifán kocsija rohant előttem, de nem szirénázott. Lassúnak tartottam a tempót, bár 120 körül
mozgott a sebességmérő. Féltem, hogy akad a palotában egy tróger, és megtelefonálja a történteket
Medónnak. Ezért aztán előztem, és megmutattam a riadókocsi vezetőjének, hogy kell ilyenkor hajtani.
Mégis késtünk. Amikor Medón palotájának utcájába fordultunk, a kapu előtt állt egy Chevrolett.
Éppen akkor ült be két férfi, egy harmadik meg a járdán várakozott. Amikor azonban csikorgó fékkel
bekanyarodtunk, a Chevy megugrott, és otthagyta a harmadikat. Lassítva melléje értem, Hermegonész
volt. Mögöttem megállt Lotifán, kitárta az ajtót, s egyszerűen berántotta Hermegonészt. Aztán elém
került, s odakiáltotta, hogy Medón és Febrón van a Chevyben.
Azonnal ugrasztottam én is a VW-met, de most hagytam, hogy Lotifán járjon az élen, mert
szirénázott, így is alig tudtunk a Chevy közelébe jutni.
Medónék kifelé tartottak a városból. Nyilván a repülőgéphez igyekeznek. S bosszantott, hogy nem
tudtam pontosan, merre van az a birtok a hangárral. A várost elhagyva a hegyek felé fordultunk, de
ettől sem lettem okosabb.
Az országúton már nem kellet szirénázni, ezért Lotifánék elé kerültem, és aztán, ami belefért! Derék
VW-m megmutatta, mit tud az ő speciális motorjával. Egyre közelebb kerültem a Chevyhez. Már
láttam, hogy hárman ülnek benne.
Medónéknak sehogy sem tetszett a közeledésem, s kiütve a kocsi hátsó ablakát, valamelyikük,
Medónra tippeltem, megkezdte a céllövősdit.
Nem viszonoztam, csak növeltem a sebességet. De rögtön fékeztem is. Hajtűkanyar következett! A
Chevy vezetője megpróbálta követni az utat, de azzal a sebességgel?!….
A centrifugális erő nagyobb volt, mint a vezető karjának ereje, a kocsi nekiszaladt az útkorlátnak,
és…
Én is alig tudtam megállni. Kiugrottam a kocsiból. Hallottam, hogy mögöttem fékeznek Lotifánék is.
De nem néztem hátra, rohantam az áttört korláthoz.
Éppen odaértem, amikor fény villant fel, s már csak annyit láthattam, hogy lent a szakadékban
lángol a Chevrolet.
Annyira lekötött a látvány, hogy összerezzentem, amikor Lotifán mellém lépett. Megfogta a
karomat, amikor látta, hogy le akarok mászni.
– Reménytelen!
Sajnos, igaza volt. Ott lent, a mélyben, a sziklák között, tetejére fordulva lángolt a kocsi. Nem
mozdult benne senki.
– Rövidesen itt lesznek a többiek is, akkor majd lemegyünk… De az már a helyzeten nem változtat.
A játéknak vége.
Tényleg vége volt. Teljesen kábultan bámészkodtam egy ideig, aztán a kocsimhoz mentem.
Beültem. Itt már nem volt mit tennem. Megfordultam, búcsút intettem Lotifánnak, és indultam vissza.
Innen a hegyekből szép kilátás nyílott Monteludóra. De nem sokáig élvezhettem. Hirtelen elborult
az ég, és rövidesen kitört a zivatar. Az eső függönye eltakarta előlem a várost. Csak a királyi palota
tömege rajzolódott még ki homályosan. A királyi palota, amelynek ablakából őfelsége is biztosan az
esőt nézi. S ahogy rá gondoltam, egyszeribe igen jó kedvem kerekedett.

19.
Lotifánnak igaza volt, a játéknak vége, az ügynek viszont még nincs. Más játék lett belőle. Most
már a rugdosás következik, amire őfelsége annyiszor áhítozott. Rugdosson hát! Ehhez azonban az én
segítségemre már nincs szüksége. A vállalt feladatot elvégeztem, kötelességemet teljesítettem, tehát
az ügyet befejeztem. Filamér mehet. Ezt viszont jelentenem kell őfelségének.
Reflexmozdulattal nyúltam az URH-hoz, és felhívtam őfelségét. Bizonyosan türelmetlenül várja, mi
lett a madárfogó eredménye.
– Na végre! – jelentkezett megkönnyebbült sóhajjal. – Nagyon izgultam magáért. Nincs semmi
baja?
– Köszönöm, felség. Egészen egyben vagyok.
– És mi az eredmény?
Elmeséltem. Szótlanul hallgatta. Amikor befejeztem, nagyot sóhajtva megszólalt.
– Szomorú dolog ez… Tudja, amikor elkezdtük, bizony, nem gondoltam, hogy annyi ember
halálával végződik majd a dolog…
– Felség…
– Várjon! – intett le. – Viszont ha arra gondolok… De hagyjuk.
– Hagyjuk. Inkább azt mondja meg felség, tevékenykedett-e ez idő alatt?
– De még hogy! – örömre váltott a hangja. – Névsorom van a tisztelt összeesküvő urakról… a
disznók!… Néhányan… Zakéz, Szinón és Zamfir is már zár alatt gondolkozhat azon, mit is csinált ő
tulajdonképpen… És megkezdtem a rugdosást is – szinte láttam, hogy ragyog az öröm nagy, barna
szemében. – De meg ám! Elsőnek Makrenón repült… Ez a kártyás disznó!… Szóval, láthatja,
tevékenykedtem.
– Ennek örülök, felség. Különösen azért, mert bizonyítva látom, hogy szolgálataimra már nincs
szüksége.
– Ugyan! – hördült fel. – Hogy gondol ilyent?!
– Egyszerűen. Én arra vállalkoztam, hogy megtudom, ki ennek a bűnszövetkezetnek a góréja, s hogy
felszámoljuk a bandát. Az előbbi megtörtént, az utóbbi folyamatban van. És felséged ismét király,
uralkodik.
– No, igen, igen – biztosra vettem, hogy szakállát borzolgatja.
– Ami még hátravan, az már hivatalos ügy. Egy magánnyomozónak itt nincs semmi keresnivalója.
Ha kívánja, felolvashatom működési engedélyem ide vonatkozó részét.
– Persze, persze. Igaza van. Csak én… tudja… szóval… Ezt személyesen kell megbeszélnünk.
 – Szándékomban volt, felség, jelentést tenni, és természetesen elszámolni a költségekről.
– Mikor jön?
Megnéztem az órám.
– Ebéd után, ha megfelel. Majd jelentkezem előtte.
– Rendben van, Filamér. Várom.
Kikapcsoltam a rádiót, és indítottam a kocsit. Mire beértem Monteludóba, elállt az eső, friss, üde
lett a levegő.
Hazafelé tartottam, de félúton eszembe jutott, hogy likvidálni kell a figyelőszolgálatot. Nincs kit
megfigyelni már. Jó sok időt töltöttem ezzel.
Azután elfurikáztam törzshelyemre ebédelni. A tulaj igencsak széles vigyorral fogadott. Ette a fene
a kíváncsiságtól, mert persze hallott valamit. Én viszont rejtélyesebb voltam, mint a sivatagi szfinx,
így aztán a tulaj lekopott rólam, és békésen megebédelhettem.
Olyan komótosan hajtottam hazafelé, mint egy igazi úr, aki csak azért vezeti maga a kocsit, mert a
gépkocsivezetője éppen rendkívüli szabadságot kért.
Befordultam az utcánkba. Olyan üres volt, mint a mozi előadás után. Hiányzott belőle a
nyomkövető nehézipari dolgozók kocsiparkja… Vajon, mi lett belőlük? Lám, ebben a nagy
felfordulásban a bandára nem is gondoltam, csak a főtrógerokra. Mi lett Dahónékkal?… No, azoknak
olyan finom a szaglásuk, hogy a büdöset mérföldekről is megérzik. Bizony, nem csodálkoznék azon,
ha a Belbiztonsági Szolgálat nem tudná őket kebelére zárni.
A kapu előtt hagytam a kocsit. Felsétáltam kies odúmba.
Amikor az irodámba léptem, akkorát zuhant a kedvem, mint egy minőségi barométer, ha esőt jelez.
Mert erről volt szó. Nyitva maradt ablakaimon a zivatar betette névjegyét. Már kezdtem a mondókát,
amikor kapcsolt az automatám. Nyugi! Műanyag fénymáz van a padlódon, Filamér, annak még más
folyadék sem árt. Feltörlöd és kész. Megtettem.
Aztán komótosan nekigyürkőzve elkezdtem a pénzügyi elszámolást. A költségtétel jelentős volt.
Érhető. A műszaki berendezés viszont maradt. Ez is érthető. És remélem, őfelsége is megérti majd.
Viszont veszélyességi pótlékot nem számoljam fel.
A kapott stexből kasszát csináltam. Még visszajárt. Meg-megugró szájszéllel nézegettem a
pénzrakást, aztán hősies mozdulattal a számlával együtt zsebre tettem.
Az URH-n hívtam őfelségét. Persze hogy evés közben zavartam. Vigasztaltam, hogy utoljára történt.
Vigasztalt, hogy máskor is szívesen. Pedig most kedvenc ebédje van, mert hát most ő dirigál. Jó sűrű
paradicsomleves sok zellerrel, kevés csipetkével. Aztán zöldborsófőzelék marhatokánnyal és
kenyérrel, amit most hozatott Asztriddal a péktől, s ő maga vágta fel. Végül pedig mákos palacsinta.
Megkérdezte, hogy az utóbbit szeretem-e, mert akkor hagy belőle nekem. Köszöntem, nem kértem.
Közöltem viszont, hogy egy üveg sört hűttessen be, mert egy, órán belül tiszteletemet teszem, öt
üveget ígért, csak jöjjek már.
Mentem. Rutinmozdulattal biztosítottam a lakást, fütyürészve lecsorogtam a lépcsőn, és beültem a
kocsiba.
Amikor a kis kertes házacskák közé értem, lassítottam. Xenomér portájánál megállapodtam.
A kertkapun rajta volt a rendőrségi pecsét, így csak a kerítésen át nézegettem a kertet, a tikkadó
virágokat, de Xenomért láttam, úgy, ahogy akkor a teraszon beszélgetett velem.
Úgy elmélyedtem gondolataimban, hogy kezem önkéntelenül a 38-asom felé lendült, amikor valaki
mellém lépett. A terjedelmes asszonyság volt. Meglehetős sebesen mondta a magáét, megtűzdelve
kérdésekkel, amelyekre olyan válaszokat kapott, hogy nem sokra ment vele. Én viszont köténye
zsebébe dugtam néhány bankót, és megkértem, locsolja meg esténként Xenomér virágait. Bizonyosan
talál a kerítésen átjárót. Megnézte a kötényzsebe tartalmát, és azt mondta, egész biztosan.
Sarkon fordultam, beugrottam kocsimba, és vissza se nézve elhajtottam. A vadaskertnél, nem
messze a rezervátumtól, megálltam és kiszálltam.
Nekidőltem a vasrácsnak, és nézegettem, ahogy a hétfejű tűzokádó sárkány sütkérezett a napon.
Szép látvány volt. A derék jószág megérdemli, hogy közöljem vele megelégedésemet. Elballagtam az
etetőautomatához. Néhány érméért dupla adag sárkányeledelt nyomtam ki belőle. Tele lett a két
karom.
Sárkány úrfinak jó füle volt, meghallotta az automata zörgését. A korláthoz totyogott. Rengett alatta
a föld. Leült, és mind a hét fejével egyszerre kért. Bohókás látvány volt, mert nem tudta páros és
páratlan fejeit szinkronban mozgatni. De azért megdicsértem. Aztán sorra mind a hét fej megkapta
előbb az első, majd a második adagot. Jóízű csámcsogással nyelte, s akkorákat pislogott hozzá, hogy
szinte szelet vert a szemhéjával.
Szemem sarkából észrevettem, hogy már nem vagyok egyedül. Egy férfi nézte az etetést. Amikor
befejeztem, közelebb lépett.
– Muris, mi? – szólalt meg. – Látni, ahogy a falat lecsúszik a torkán.
Feléje fordultam, s bizony a bal szemöldököm felszaladt, jobbom meg a hónaljtok felé készült. A
férfi Dahón volt.
– Tudja – mondta tovább a sárkányt nézegetve –, így nappal, a rácson kívülről még csak hagyján,
de váratlanul éjszaka és belül a rácson, amikor éppen tüzet okád, hát…
– Tudom – bólintottam –, mert láttam.
Dahón hihetetlen gyors félfordulatával együtt lendült keze a hónaljtok felé, de azonnal le is
eresztette. Felismert.
– Tehát maga volt?!
– Én.
Dahón keze ismét megrándult, de aztán széles vigyorra futott a szája. – A másik meg… – kezet
akart nyújtani, de meggondolta.
– Tudja már? – néztem a szemébe.
– Annyira, hogy… Elvileg már fel is szívódtunk. Elvileg már én sem vagyok itt. Ha tehát… –
jobbja várakozóan a mellére simult – úgy gondolja?…
Hogyan is gondoltam? Valahogy úgy, hogy Dahón, amennyire ismerem a részleteket, ebben az
ügyben elég tisztességesen viselkedett. Ami az egyebeket illeti, nem tartozik rám, az a Belbiztonsági
Szolgálat dolga. Rám pufogtatását pedig megbocsáthatom neki, hisz nem én, hanem egy árnyék volt a
céltáblája, így hát úgy gondoltam, hogy el nem kötelezett leszek Dahónnal szemben. Már csak azért is,
mert hevesen tiltakozott őfelsége meggyilkoltatása ellen.
– Nos? – kérdezte harciasan csillogó szemmel. – Hogy gondolja?
 – Úgy, hogy bemutatkozáskor illik kezet fogni. – Kezeltünk. Számoltam, hetvenöt másodpercig
viszonozta a szorításomat, aztán láttam, puha lett a térde, de szemének harci, fénye nem változott.
Megadtam a ráadást, aztán hirtelen eleresztettem, és ballal elkaptam a fiút.
De csak megbiccent a lába egy pillanatra.
– Maga az első – vigyorgott rám –, akinek ez sikerült. Nem próbálnánk meg ballal is?
Megpróbáltuk. Nyolcvan másodperc lett a visszavágó eredménye, s bizony az én kezem is
zsibongott, de Dahón szeméből eltűnt a harci fény. Homlokát törölgette.
– Nyert. Kettő nullra. De tényleg maga az első… – vigyorodott el ismét – és ha lehetne egy másik
vetélkedő… – nézett körül – ha hajlandó lenne?…
– Hajlandó – bólintottam. – Nincs senki a közelben.
– De ez zajos.
– Csinálhatjuk zajtalanul, ha elhiszi nekem…
– Jó! – intett Dahón. – Elhiszem. Hallottam. Tehát csak a gyorsaságot. Hogyan?
– Annak az állatnak – intettem a sárkány felé – felőlünk a jobb szélső feje rángatódzik. Látja? –
Bólintott. – Megfogjuk ezt a korlátot, és amikor ismét rándul a feje, ki a lővasat, s így – mutattam –
rápeccentünk a korlátra!
– Kitűnő! – ütött a hátamra. – Okos fiúcska… Marokra hát a korlátot!
Markoltuk. Jó idegmunka volt, mert az a rusnya dög meg nem mozdította volna a fejét semmiért!
Csigatalpon mászott az idő… De most!
Majdnem holtverseny lett, de egy gondolattöredékkel az én revolverem előbb ütődött a korlátnak,
és ezt Dahón állapította meg.
– Ismét nyert!… Hallja, de kár, hogy hekus lett magából!
– Ó! – hajoltam meg. – A bókot szívesen és őszintén viszonzom.
Dahón arca elkomorodott.
– Lehet, hogy igaza van – de ezt inkább magának mondta. – Hát akkor… – emelte fel a hangját – pá,
öregfiú! – intett, sarkon fordult, és gyors léptekkel távozott.
Én is elballagtam a kocsimhoz, s míg a palotáig értem, Dahón dolgát forgattam a fejemben. És
őszintén úgy gondoltam, tényleg kár érte. Még a VW-m is egyetértett velem, mert amikor a
parkolóhelyen megállítottam, nagyot lódult. Előhalásztam aktatáskám, és megindultam a palota felé.
Közelebb érve felpillantottam őfelsége erkélyére. Micsoda öröm arra gondolni, hogy nem kell
többé felmásznom rá!
Beléptem a kapun, és az őrség tisztelgett nekem!… Na, Filamér!… Ez igen! Ezt nevezem
változásnak… Rögvest olyan peckesen lépkedtem, mint aki három dobásra 27 fát ütött. Csak azért
nem fütyürésztem, mert nem ismertem az udvari etikettet. De bögyösen vettem a fordulókat. Szokás
szerint hirtelen, s bizony majd fellöktem azt a jóembert, aki hasonló módszerrel kanyarodott.
Egyszerre kezdtük s hagytuk abba a dicséretet, és egyszerre szaladt szélesre a szánk. Lotifán volt.
– No, felügyelő úr – csaptam a vállára –, utazik-e az Interpolhoz?
– Kérdésében egy kis tárgyi tévedés van, magánnyomozó úr.
– Hm? – szaladt fel a szemöldököm.
– Ezentúl főfelügyelőnek tisztelhet.
 – Gratulálok! – ráztam meg a kezét. – S az ügy?
– Sínen. Szinte magától halad… Őfelségéhez?
– Oda.
– Akkor jó mulatást!
Viszont kívántam, s megállapítottam, hogy Lotifánnak igen jó kedve lehet, mert elköszönt.
Mentem, mendegéltem tovább. Csodálkoztam azon, milyen sok ismerősöm lett egyszerre. Akivel
csak találkoztam, mind köszönt.
Őfelsége már az ajtóban várt.
– Csakhogy megjött! – rázogatta a kezem, amíg bevezetett.
– Honnan tudta felséged, hogy itt vagyok?
– Megparancsoltam a portának, telefonáljanak fel, ha bejött… No, vonuljunk szokott helyünkre –
vezetett az ablakmélyedésbe. A kis asztalkán ott mosolygott katonás sorban az öt üveg sör, s mellettük
két nagy pohár.
– Ezzel kezdjük – kapta fel az egyik üveget. – Ejnye!… – nézett körül. – Látja, sörnyitóról nem
gondoskodtam!
– Sebaj, felség – vettem ki kezéből az üveget. – Lehet azt így is – kinyitottam az ajtózár ütközőjén,
s töltöttem a poharakba.
– Ügyes – bólintott őfelsége. – Magától mindig tanulhat az ember… De nálam kifolyna a fele….
No – emelte fel a poharat –, sikerünk örömére!
Ittunk. Jó huzatja volt őfelségének, fenékig itta. Nehogy megmelegedjen, kitöltöttem a második
üveget is. Lecsúsztattuk a söröcskét
– Most pedig rágyújtunk! – adott parancsot és cigarettát őfelsége, én meg tüzet. Egy darabig
boldogan fújtuk a füstöt.
– Nem fáj még a sarka, felség? – törtem meg a csendet.
– Ó, már megszoktam – mosolyodott rám a szeme. – S bizony annyi mesélnivalóm van, azt sem
tudom, hol kezdjem.
– Az elején szokták, de ha ezt hagyományos módszernek tartja, bárhol elkezdheti.
Elkezdte és nem akarta abbahagyni. Nagy lelkesedéssel tartott előadásából megtudtam azt is, hogy
Vilibáld és Hermegonész részletesen bevallottak mindent. Ennek alapján az egész összeesküvést
felgöngyölhetik, amit meg is kezdtek már. Így aztán rövidesen sor kerülhet a perre, őfelsége biztosra
vette, hogy Nicefór lesz a régens, mert csak ketten maradtak jelöltek, s Antipán nem akarja vállalni.
Örült neki. Én is. Aztán elmondta, kissé túlzott bőbeszédűséggel, hogy a főbb posztokról kiket váltott
le, s kik kerültek vagy kerülnek a helyükre. Amikor Zakézra került a sor, nem nevezett meg utódot.
Megkérdeztem, miért?
– Á! – rángatta meg a szakállát. – Képzelje, hogy megjártam! Zakéz helyére Lotifánt akartam
kinevezni, és nem fogadta el!… A főfelügyelőséget is úgy kellett rátukmálnom. Becsültem érte
Lotifánt. Meg is mondtam őfelségének.
– No, igen, értem, értem ezt az álláspontot… – bodrozta szakállát –, de amikor olyan megfelelő lett
volna a Belbiztonsági Szolgálat élén… Mondja, nem volna kedve magának?… Rettenetesen örülnék
neki!
 – Köszönöm, felség, de én szívesebben maradok az, ami vagyok.
Agitált még egy ideig. Eredménytelenül. Aztán mesélt tovább. Hogy gördülékenyebb legyen,
kiöntöttem még egy üveg sört. Bedobtuk, őfelsége az üres pohárral gesztikulálva magyarázta, hogy
azonnal felszámoltatta a lehallgatószobát, mikrofonostól, a tekercseket pedig saját kezűleg tüzelte be.
És ugyancsak saját kezével szedte össze a tévévevőfejeket, és berakta a járat polcára a többi cucchoz.
Ott van már a tévé és az URH is. Útra készen, vihetem.
Megköszöntem, s ezzel sikerült a szót megkaparintanom.
– Felség, íme! – az asztalra tettem a számlát, és mellé kupacoltam a visszajáró pénzt. – Legyen
szíves átnézni, és amennyiben rendben találja, a Filamér cégnek, jelen pillanatban mint gazdálkodó
szervnek a felmentést megadni.
Őfelsége felvette az elszámolást. Gondosan elolvasta.
– Hm! – simogatta szakállát. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen kevés pénzbe kerül az egész. Ami
pedig a maga napidíját illeti, kedves Filamér, az egyenesen nevetséges.
– Felség – ugrottam fel –, miért lenne az? A becsület azt kívánja, hogy ugyanazt a díjat számítsam,
amit bárki másnak.
– A becsület azt kívánja… Várjon csak! – felkelt helyéről, az egyik szekrényhez irányította apró,
sietős lépteit, majd visszatérve az asztalra tett egy köteg bankót. – A becsület azt kívánja, hogy aki a
király szolgálatában ilyen ügyben fáradozott, az a szolgálata nagyságához viszonyítva kapja meg
fáradozása díját – tolta felém a pénzhalmokat, tiltakozó kezemre erélyesen rácsapkodva. – Hisz még
így sincs megfizetve az, amit az országért, az unokámért és értem tett. Azt… csak így tudom
megköszönni… – kezemet szorongatta, aztán megölelt, majd egy cuppanós csókkal eleresztett. –
Köszönöm, Filamér!
– Nagyon szívesen, felség – álldigáltam egyik lábamról a másikra. – És… és én is köszönöm a
kedvességét, hogy… – mutattam a pénzhalomra. – De ezt én nem fogadhatom el – eléje toltam a pénzt.
– Neem? – harciasan felém lendült a szakálla. – Parancsolom! Értette?! – visszatolta a pénzt. –
Eltenni, egy-kettő!
Mit tehettem? Eltettem.
– Ezt a számlát pedig – indult a szekrénye felé – én teszem el emlékbe… És hogy… – matatott a
szekrényfiókban, majd visszajött kezében két borítékkal – hogy magának is legyen emléke, tessék! –
nyújtotta át a két borítékot. – Ez a nagyobbik hivatalos. Ezt most is megnézheti. A kicsi – megcsillant
a szeme – személyesen tőlem való. De ezt csak otthon nézze majd meg.
Megnéztem hát a hivatalosat. Iktatott, pecsételt kancelláriai kiadvány volt, kalligrafált írással,
őfelsége aláírásával, amelyben XII. Kajetán megköszöni Filamér magánnyomozónak a korona elleni
összeesküvés leleplezésében tett szolgálatait, hangsúlyozva azt, hogy a siker kizárólag neki
köszönhető, ezért megengedi, hogy bármikor bármilyen ügyben közvetlenül a királyhoz, illetve a
mindenkori uralkodóhoz forduljon, és cégjelzésének használhatja azt a kifejezést, hogy őfelsége
magánnyomozója.
Éreztem, hogy olvasás közben figyeli arcomon a hatást. Meg lehetett vele elégedve, mert én is meg
voltam elégedve. A nagy dohány mellé még rangom is lett. Elvigyorodtam.
– Felség! – összecsaptam a bokámat. – Filamér, őfelsége magánnyomozója köszöni a kitüntetést.
 Jót kacagott, s közben akkorákat csapott a vállamra, hogy utána mindig meg kellett emelnem.
– És köszönöm előre is ezt a másik emléket – emelgettem a kisebb borítékot. – Kétszeresen
köszönöm, mert ez felségedtől van…
Most pedig, ha megengedi, összerámolom a cuccot, aztán lekopok.
– Mit csinál? – billent félre a feje.
– Lelécelek. Ideje.
– Aha… – lökdöste meg szakállát. – Aha!… Értem. Elmegy… Kár… Maradjon itt vacsorára.
Előtte meg címkézünk.
Köszönettel elhárítottam a meghívást. Kinyitottam a járatajtót, beraktam a cuccokat a táskámba,
őfelsége közben téblábolt mellettem, majd eltűnt. Néhány perc múlva lelkendezve jött vissza.
– Képzelje, Filamér, sikerült!
– Képzelem, de mi?
– Kinyitottam azt a két üveg sört, ahogyan maga, és nem folyt ki! Na, mit szól?!
– Ragyogó, felség!
– Jöjjön, búcsúzóul megisszuk.
Megittuk egymás egészségére. Aztán vigyázzba kaptam magam, és hadarni kezdtem.
– Filamér, őfelsége magánnyomozója alázatosan kéri felségedet, kegyeskedjék kegyelemben
elbocsátani.
Őfelsége szeme megcsillant, és ő is összekapta magát.
– Mi, XII. Kajetán, Ludócia királya kegyelemben elbocsátjuk Filamért, őfelsége magánnyomozóját
– aztán belém karolt. – Jöjjön, kikísérem.
Végigbakándoztunk a folyosókon, lépcsőkön. Közben szakadatlan mesélte, milyen újításokat akar
bevezetni az állam és az udvar rendtartásában annak érdekében, hogy utódját ne érhesse olyan
meglepetés, mint őt.
A kapuhoz érve az őrség kürtszavas dísztisztelgést produkált. Persze őfelségének szólt, de csak
részesedtem benne. Domborítottam tehát. A kapuban ismét jattolt velem őfelsége, és integetett utánam,
amíg a kocsimhoz nem értem. Aztán ő befordult, én indítottam.
Hazagurultam. Ennyi stex birtokában még nekem sem ajánlatos a városban csámborogni.
A garázsba vittem a kocsit, aztán táskám társaságában felsétáltam lakomba. Mindent gondosan a
helyére tettem. A pénzt előbb megszámoltam. Egyre többet füttyentgettem, s mire a számolás végére
értem, egyfolytában fütyültem. Fütyültem a világra. Ez bizony holnap a bankba kerül. Egy része a cég,
más része a magánszámlámra. Jó lesz a szűkösebb napokra.
A táskámat kiráztam, hátha huncutkodik velem még egy bankó. De csak a két boríték hullott ki. A
nagyobbikat rögvest az irattáramba tettem. A kicsit nézegettem. Vajon, mi lehet benne?
Mivel úgy illik, hogy az ember erősebb legyen, mint a kíváncsisága, a borítéknézést vacsora utánra
halasztottam, slussznak.
Megvendégeltem hát magamat, de szerény vacsora volt. Zúgolódott is a gyomrom, pedig már a
holnapi reggelit is elfogyasztottam.
No, és most jöhet a boríték! Kinyitottam. Egy címke volt benne. Szép címke. Hátlapján a következő
felirat:
 "Ezt a címkét én terveztem. Két példány készült csak belőle. Az első nálam van. Ez a második,
amelyet közös ügyünk emlékére köszönettel és igaz barátsággal adok Filamérnak
én, a király XII. Kajetán"

Komolyan meghatódtam. Ez kétségtelenül bizonyítja, őfelsége mennyire értékelte szolgálataimat. S

talán még többet is… barátságát… hogy megszeretett… Szóval, le fogom fotózni a címkés felét, és
odakerül majd a falra, a működési engedélyem mellé.
S hogy a mai napomat méltóképpen fejezzem be, mert elvégre, minden jó, ha a vége jó, a
legkényelmesebb karosszékem mellé tettem utolsó üveg sörömet, pohár nélkül, mert elvégre otthon
vagyunk, aztán a könyvespolcról levettem legkedvesebb mesekönyvemet, és cigarettára gyújtva
elkezdtem olvasni:

"Hol volt, hol nem volt, volt egyszer…"

1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
 Table of Contents
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.