DOROTHY EDEN

A mű eredeti címe:
The American Heiress
Copyright © 1980 by Dorothy Eden

Fordította: Csáki Judit, 2018

ISBN 978-615-5733-43-7

Magyar kiadás © 2018 Lettero Kiadó, Budapest

Minden jog fenntartva.

Szerkesztő: Takács Kriszta

Nyomdai előkészítés és tördelés: Formula Stúdió
Cover photo @Trevillion images
Borítóterv: Bárdosi Gábor

Készült az AduPrint Kiadó és Nyomda Kft.-ben

Printed in Hungary
 1.
AZON A REGGELEN , amikor a három nő, Mrs. Jervis, a lánya,
Clemency és Harriet Brown (a barátainak Hetty) útra kelt, New
Y ork csodálatos arcát mutatta. A varázslatos napok egyike volt
ez. Mert volt másmilyen is, ezt Hetty elég jól tudta. Nem mindig
élt ugyanis abban a magas és elegáns házban, amely a Central
Parkra nézett, a fák és bokrok makulátlan zöldjére és a ragyogó
kék égre.
Gyerekkorának homályos utcáin napot csak ritkán láttak,
kocsi sem járt arra, jól öltözött gyerekek sem kergették a karikát,
és nem dobáltak vidáman színes labdát. Azoknak a gyerekeknek,
akiket Hetty ismert, nem volt idejük játszani. Sovány, fonnyadt
kis teremtések voltak, a szemük könnyes, orruk folyt a hidegben.
Naphosszat az anyjuk nyomában bóklásztak, vagy üldögéltek
némán és a rossz táplálkozástól álmosan a műhelyekben,
ahonnét végtelen áradatban ömlöttek a ruhák a Seventh
Avenue-n lévő raktárakba. Ha a gyerekek már elég nagyok
voltak, hát söpörték a padlót, vagy hozták-vitték, amit kellett a
kimerült munkásoknak, a rossz levegőjű, rossz szagú termekben.
Hetty gyerekkorának háttérzenéje a varrógépek csattogása
volt. Sosem felejtette el, és még tíz év múlva is a
megmenekülésre, a csodára ébredt. A műhely a múlt gonosz
lidércnyomása volt, anyja megviselt, sápadt arca pedig szomorú
álom. Ez a gazdag ház viszont a valóság, noha saját élete még
most sem volt több, mint gyerekmunkás korában.
Itt is szorgalmasan csattogtak a varrógépek, csak éppen most
Clemency kelengyéje készült és Mrs. Jervis drága ruhatára fodros
selyemből és szaténból. Hetty öltözéke azonban egyszerű volt,
nagyon szerény, ahogy a kisasszony cselédjéhez illik.
Még be sem pakolták a bőröndöket és ládákat, Hetty karja
máris sajgott. Annyi volt a selyempapír, annyi a ruha, amit
csomagolnia kellett: délelőtti, délutáni, teára, vacsorához, estélyi,
báli öltözékek, szőrme és tollboák, és a legfontosabb mind közül a
menyasszonyi ruha.
Ez aztán tényleg csodás darab volt, súlyos szaténból, akár a
sűrű tejszín, szegélye tojáshéjszín csipke. A fátyol is csipke volt,
igazi családi ereklye, hiszen ezt viselte egykor Clemency anyja és
nagyanyja is.
Ezt a két ruhát Hetty nem csomagolhatta be. Ezeket ugyanis
az elegáns Fifth Avenue-i ruhaszalon, a Lord and Taylor
nagyasszonyának, Madame Nataliának a szakavatott kezeire
bízták. Külön ládába kerültek, a hosszú, fehér kecskebőr
kesztyűvel, a fehér-arany brokátcipővel, a selyemharisnyával és
a kézzel hímzett fehérneművel együtt.
Londonban természetesen Hetty dolga lesz majd kipakolni a
becses darabokat és felöltöztetni a menyasszonyt. És vajon nem
kimondhatatlan szerencse, hogy ott lehet? A Fifth Avenue-i
személyzet szerint Miss Clemency lesz a legcsodásabb
menyasszony Angliában.
És a legcsinosabb, tette hozzá Mrs. Jervis önelégülten.
Mrs. Jervis olyan anya volt, aki teljesen rátelepedett a lánya
életére. Erőszakos volt, birtokolni vágyó, parancsoló és
lehengerlő. Egyedül Clemency mert szembeszállni vele, de
többnyire csak jelentéktelen ügyekben. A fontosabb dolgokat
hasonlóan látták, és ugyanazok a célok vezérelték őket.
Képtelenségnek tűnt elképzelni, hogy a vékony, fiatal
Clemency valaha olyan lesz, mint nagydarab, dús keblű anyja,
noha az arrogáns elbizakodottság máris látszott rajta. Zöld szeme
még nem volt dülledt és fakó, mint az anyjáé, de alkalmasint
megjelent benne ugyanaz a kemény tekintet, az erős akarat,
amelynek engedelmeskedni kellett.
Hetty jól tudta ezt. De ismerte Clemency másik oldalát is, a
vidámságát, bájos elszántságát; azt, hogy végtelen önzése olykor
spontán nagyvonalúságba csapott át, imádta az iskolás csínyeket,
és gátlástalanul flörtölt mindenkivel.
Clemency Jervis, ez a huszonegy éves, elkényeztetett egyetlen
gyermek elég eltökélt volt ahhoz, hogy sikeres legyen új életében.
Nem lesz sem szelíd, sem alázatos, sem rémült a tekintélyes
angol ház úrnőjének szerepében. A cím, a rang is jól fog állni
neki. Gyakorlatias volt, a korához képest nagyon is. És
mindenekfelett nagyravágyó. Természetesen szeretné, ha
szeretnék, és ő is szeretne szerelmes lenni, de a rang még
fontosabb. A szerelem meg majd megjön, így vagy úgy. Arra
vágyott, hogy hosszú, fehér ruhában, fején a csillogó tiarával
meghajoljon Anglia királynője előtt.
Ez kissé meg is döbbentette Hettyt, amikor rájött, hogy
Clemency nem szerelmes angol vőlegényébe, Lord Hazzardba, a
cotswoldsi Loburn urába. Persze csak futólag találkoztak, amikor
a férfi a múlt nyáron New Y orkba látogatott, s a vizitet az
európai háború kitörése még meg is rövidítette; haza kellett
sietnie, hogy csatlakozzon csapattestéhez. A lánykérés tehát előbb
történt, mint tán szerette volna, hiszen, ahogy Hetty ezt is
sejtette, a lordot sem a fellobbanó szerelem vezette. Alighanem
sokkal fontosabb volt számára Clemency hozománya. Hajlandó
volt címet és rangot adni egy csinos amerikai lánynak, amit az
persze imádni fog. Ahogy imádni fogja az esküvőt is a
Westminsterben, és az alkalmat, hogy megmutathatja pokolian
drága ruháját a londoni arisztokráciának. Cserébe tetemes összeg
érkezik a lord bankszámlájára.
Hetty tudta, hogy Clemency helyében ő nemcsak a ruhákra,
az ékszerekre és a királynő előtti megjelenésre gondolna, és nem
is arra, hogy egy híres angol ház úrnője lesz. Hanem arra a
férfira, aki ott fog állni mellette a templomban, és utána ott fog
feküdni mellette az ágyban. És noha alig volt alkalma szemügyre
venni Lord Hazzardot, a szőke, jóképű férfit átható kék szemével
igen izgalmasnak találta. Aki persze észre sem vette őt. Csinos,
fehér főkötőjében és fehér kötényében a berendezés része volt
Harriet Brown, az úrnő cselédje. És Clemency, aki amúgy nem
sokat törődött az udvarlóival, erre az arisztokratára nagyon is
féltékenyen ügyelt.
Clemency nagyapja különböző módokon keresett néhány
milliót; tisztán vagy kicsit piszkosan, de bárhogyan is, ehhez
tehetségre és jó idegekre volt szüksége. És Clemency talán
örökölte az ő üzleti érzékét. Ő és Lord Hazzard kétségkívül jól
illenek egymáshoz.
A háború kitörése azonban egyszerre volt csapás és áldás. Még
Mrs. Jervis is kételkedett abban, hogy Lord Hazzard ilyen
gyorsan megkérte volna a lánya kezét, ha az események nem
szorítják. Az asszony gyors találkozókat szervezett a pénzügyek
miatt a bátyjával, a Wall Streeten otthonos Jonas Middletonnal,
ügyvédekkel tanácskozott, és hosszan beszélgetett négyszemközt
Lord Hazzarddal. Aztán bejelentették az esküvőt, Miss Clemency
Millicent Jervis, Mrs. Millicent Jervis és a néhai Howard B. Jervis
Wall Street-i bankár egyetlen gyermeke és Lord Hazzard őrnagy,
az angliai Cirencester Loburn ura között.
Lord Hazzard közeli dátumot sürgetett. Aztán hazaindult,
hogy a háborúba menjen.
– Örököst akar – mondta Hetty.
– Hát persze – vágta rá Clemency.
– Szerintem ez fontosabb neki, mint a feleség.
– Ez így van az angol arisztokráciában. Nem vagyok ostoba,
Brown.
– Maga nem szereti őt, Miss Clemency.
– Ó, dehogynem – sóhajtott nagyot Clemency, és kéjsóváran
széttárta a karját. – Imádok minden jóképű férfit. Ne rémüldözz,
Brown. Azt hiszem, hogy bármelyikükkel boldog lennék. De
Hugo úrnőt csinál belőlem. Ez némi többlet. És tetszik nekem. A
mamának is. Lord és Lady Hazzard boldog lesz.
Hetty őszintén megdöbbent.
– Aligha lesznek bálok és kerti mulatságok, amíg tart a
háború.
– Ó, ennek gyorsan vége lesz. Ezt mondja Hugo. És Jonas
bácsi is. Szerinte három ilyen nagy kultúrájú nemzet, mint az
angol, a francia és a német, nem akarhatják igazán egymás
vesztét. Ehhez túlságosan okosak.
– Anglia nem szokta megadni magát, Miss Clemency. Ezt
mutatja a történelem. És Németország sem. Franciaország pedig
bosszút akar állni a porosz háború miatt. Nagyon büszke nép.
Meg hát nem is igen tudjuk, miről szól ez az egész, nem igaz?
– Én aztán biztosan nem tudom – vágta rá Clemency
vidáman. – Remélem, Hugo majd elmagyarázza. És azt is
remélem, hogy vigyáz magára. Nem akarok sebesült hőst. Te
pedig az úrnő cselédjének jössz Angliába, nem történésznek.
– Mindig szerettem a történelmet.
Clemency rosszallón nézett rá.
– A mamának nem szabadott volna megengedni, hogy ott
legyél az óráimon. Jobb cseléd lennél, ha nem igyekeznél ennyire
művelt lenni.
– Nem vagyok én művelt, Miss Clemency. Bárcsak az lennék.
– Nos, mindig a könyveket bújod, amint van egy szabad
perced. De ezután nem lesz, megígérhetem. És ne duzzogj.
Angliába utazhatsz. Sosem hitted, hogy ez megtörténik veled,
igaz? Hiszen amikor anyád idehozott, éhező kis teremtmény
voltál tetves hajjal.
– Sosem volt tetves a hajam!
Clemency durván szokott viccelődni, de most megkönyörült.
Túl izgatott és elfoglalt volt ahhoz, hogy belemerüljön kedvenc
szórakozásába, Hetty kínzásába, szegény rokonságának
kigúnyolásába, kivált hogy a lány vissza sem szólhatott neki.
– Hát jó, tetvek nem voltak, de volt sok minden más. A
ruháidat el kellett égetni.
És sosem láttam többé az anyámat, gondolta Hetty, soha nem
múló fájdalommal.
Azon a napon azt mondták neki, hogy várjon a hallban, az
óriási, márványpadlójú teremben; egy házban, ami olyan volt,
akár egy kastély. Az anyja bezárkózott egy roppantul gőgös
asszonnyal, aki talán a ház úrnője lehetett. Ő pedig
mozdulatlanul ült és várt egy faragott támlájú kemény széken,
ami nyomta a csontjait.
Jó idő telt el, amikor végre hangokat hallott a zárt ajtó mögül.
Az anyja sírni kezdett, a ház úrnője pedig kiabált vele.
– Ez nem igaz. Gyalázatos hazugság. Kitaláció. Most rögtön
összetépem ezeket a leveleket, és máris takarodhatsz a házamból
a za… a gyerekeddel együtt.
Akkor az anyja abbahagyta a sírást, és szokatlanul kemény
hangot ütött meg.
– Semmire sem megy, ha összetépi. Ezek csak másolatok. A
valódiak otthon vannak. És tudom, hová vigyem őket, ha nem
teszi meg, amit kérek. A New York World újságíróihoz.
– Maga zsarol!
– Tudom. És bocsánatot kérek, asszonyom. De beteg vagyok,
és a kicsi lányom… – megremegett a hangja, el is halkult, ezért
Hetty, bármennyire szerette volna, egy szót sem hallott a további
beszélgetésből.
Beleremegett az aggodalomba. Itt valami rettenetes történik.
El fogják hagyni, méghozzá a tulajdon anyja hagyja el. Ha tudta
volna az utat vissza, a Bowerybe, hát itt és most futni kezdett
volna. De jobban félt az ismeretlen, idegen utcáktól, mint ettől a
hideg, visszhangos teremtől. Így hát várt tovább.
Végül kinyílt a dupla ajtó, és a hölgy, fölvetett fejjel és
dühösen, kijött. Megvetően, undorral nézett Hettyre.
– Tizenegy éves, azt mondod? Nagyon fejletlen.
– A rossz táplálkozástól, asszonyom. Nagyon édes kisbaba
volt.
– Ez nem számít. Ha itt fog élni, alaposan meg kell fürdetni és
rendesen felöltöztetni. Tud írni és olvasni?
– Tanítottam, amennyit csak tudtam, és iskolába is járt
valamennyit. Nagyon okos.
 – Nem látszik rajta. Nem tarthatok egy tudatlan lányt a
házamban, semmi esetre sem. Ott lehet a lányom óráin a
nevelőnővel egy vagy két évig. És ha tizennégy éves lesz, lehet a
lányom cselédje. Mármint ha Clemency megkedveli, csak akkor.
Brownnak fogjuk hívni. Na, szólalj meg, gyerek. Szeretnéd?
– Persze hogy szeretné – mondta az anyja, s olyan
boldogtalannak látszott, hogy Hetty megmukkanni sem bírt.
– Gyerek? – szólt a parancsoló hang.
– Igen, köszönöm, asszonyom – suttogta a kislány végül. –
Ha anyám azt mondja, szeretném.
A mama reszkető ajka halvány mosolyra húzódott.
– Harriet a neve, asszonyom.
– Mondta. De mivel cseléd, Brownnak fogjuk szólítani.
Hetty igyekezett állni ennek az elegáns asszonynak a kemény
pillantását, ahogy ezt később is sokszor tette, számos különböző
alkalommal.
– Nem tud semmit?
– Semmit – felelte a mama. – Igazat mondok.
– Akkor behívom a házvezetőnőmet. Megfürdeti, és keres neki
valami alvóhelyet. – A csengő zsinórjáért nyúlt, közben
megvetően vállat vont. – Azt hiszem, én vagyok a
legnagylelkűbb asszony New Y orkban.
Mielőtt Hetty könyörgőre foghatta volna, hogy ne hagyják itt
ebben a furcsa házban ezzel a rémületes asszonnyal, a mama
hevesen megszólalt:
– Köszönöm, asszonyom. Nagy megkönnyebbülés ez nekem –
majd bátorságát összeszedve hozzátette –: Az élet néha nagyon
igazságtalan a nőkkel, asszonyom.
Erre az úrnő nem válaszolt. Nyilvánvalóan úgy gondolta,
hogy ő és egy olyan nő, mint a mama, az ő rongyos ruhájában és
sötét, nyomorúságos tekintetével nemigen tárgyalhatnak az élet
dolgairól ezen a világon.
Hetty csak évek múlva értette meg, hogy a nyomor bizony
megkeményítheti és formálhatja az ember jellemét. Jobbá vagy
rosszabbá teheti.
Azt nem gondolta, hogy ő maga hajlamos a gonoszságra, de
azt sem, hogy örökké egy szerencsétlen kis senki marad.
Megmondták, hogy mivel ő a Jervis család nagyon szegény és
távoli ágából származik, meg kell dolgoznia az ellátásért és a
lakhatásért, a ruházatért és az oktatásért. Nem várhatja el, hogy
egyenlőnek tekintsék Miss Clemencyvel, az özvegy anya
elkényeztetett és bálványozott leányával.
Miután a férje negyvenöt éves korában meghalt, Mrs. Jervis
kijelentette, hogy nem óhajt újra férjhez menni. Egészen a lánya
jövőjének szenteli magát. Azt fogja csillogóvá tenni, hogy
kárpótolja a szegény kislányt, aki ilyen fiatalon elveszítette az
apját.
Hetty érkezése bizonyos szempontból áldás volt, mert
Clemency a dédelgetés és kényeztetés ellenére bizony magányos
volt és sokat unatkozott.
A két lány külsőleg nemigen különbözött egymástól,
mindkettőnek sötét haja, zöld szeme és vékony testalkata volt. De
a jellemük teljesen elütött. Hettyt a nehéz gyerekkor befelé
fordulóvá és gyanakvóvá tette. A szépséget azonban imádta, és
mohón vágyott a tanulásra, a könyvekre, képekre, stílusra, a jó
ételekre. Nem volt boldogtalan; a személyzet, hallván előző
életéről, a maga módján gyöngéden bánt vele, és ez nem is
kerülte el Mrs. Jervis figyelmét. A ház asszonya igyekezett
nyilvánvalóvá tenni, hogy Hetty afféle kellemetlen kívülálló, akit
csak Mrs. Jervis jóindulata engedett be a házba. Ezért aztán
Hetty soha nem vette a bátorságot, hogy a távoli rokonság
részletei felől érdeklődjék.
Ám a nyomornegyedben töltött kisgyerekkor nemigen hagyta
őt tudatlanságban az élet tényei felől, és mire serdülőkorba ért,
nagyjából sejtette a Jervis családhoz fűződő rokonság mibenlétét.
Elejtett megjegyzésekből és az ellenkező nemmel kapcsolatos
ébredő kíváncsiságából egy idő után már gyanította, mi
történhetett. Amikor a szakácsnő, egy Mrs. Crampton nevű, elég
éles nyelvű asszonyság elmondta neki, hogy az anyja egy rövid
ideig szobalány volt a házban, nem sokkal azelőtt, hogy Mr.
Jervis feleségül vette Mrs. Jervist, már majdnem biztos volt
benne, hogy nem távoli unokatestvére Clemencynek, hanem
valójában a féltestvére.
A tudás nem rázta meg. Csak nagyon sajnálta az anyját a
tengernyi szenvedésért, ugyanakkor csodálta is, amiért volt
bátorsága belemenni egy ilyen reménytelen érzelmi kapcsolatba.
Végül az hozta el a bizonyosságot, amikor egy napon, nem
sokkal a tizenhatodik születésnapja után, egy meglehetősen
piszkos csomag érkezett a cselédbejárathoz, Miss Harriet
Brownnak címezve.
– Egy meglehetősen furcsa alak hozta – mondta a szakácsnő
rosszallóan. – Mi ez, Hetty, tán a családi ékszerek?
Természetesen nem ékszer volt benne, hanem egy kis csomag
levél, fakó szalaggal összekötve. Egy helyesírási hibáktól
hemzsegő levélke volt mellette.

Kedves Hetty Brown!

A mamája bízta rám ezt, amikor meghalt. Megígértem, hogy
elviszem magának a tizenhatodik születésnapján. Azt mondta,
1908. május 1-jén lesz. Azt mondta, akkor már elég öreg lesz
ahhoz, hogy megértse, és remélem, így is van.
Barátja, Alf

Akárki is volt ez az Alf, betartotta, amit ígért. Hetty remegve

olvasta a leveleket.

Drága kicsikém!
Remélem, nem túl nehéz neked az élet. Keserű játéka a sorsnak,
hogy így kell lennie. Bízom benne, hogy megértesz. Küldök egy
kis pénzt is a szükségleteidre. Küldök még többet is, ha a gyerek
megszületik, folyamatosan. Emlékszem, milyen édes volt veled
lenni.
Howard
És volt még több levél is, rendszertelen időközönként, pénzről
szólt, aztán a gyerekről, róla is.

A Harriet jó név, de én Hettynek fogom hívni.

És az utolsó levél:

Úgy tűnik, valami szívbajt szedtem össze, nem kell aggódni, de

muszáj elutaznom. Millicent és én Floridába megyünk néhány
hétre. Ne aggódj, ha egy ideig nem hallasz felőlem. Itt van némi
pénz is az elkövetkező hónapokra.

Ennek a levélnek az aláírása már érzelmesebb volt:

a te Howardod

Ez volt az utolsó levél. Nem sokkal utána Howard B. Jervis

meghalt a „valami szívbajban”. Kisebbik lánya, aki akkor ötéves
volt, lett az örökös. Az idősebbik, a hatéves pedig beállt a
Boweryn egy édességboltba, gyászoló, szenvedő anyja mellé.
Howard Jervis talán őszintén szerette Hetty édesanyját, de
túlságosan álmodozó és a gyakorlati ügyekben járatlan volt
ahhoz, hogy hosszú távon gondoskodjon róluk. Egész biztos,
hogy sosem látta törvénytelen lányát. Valójában nem is akarta.
Szegény mama, évekig rejtegette a keserűségét, míg végül
halálos beteg lett, és rákényszerült erre a szánalmas bosszúra,
hogy a Fifth Avenue-i palota küszöbére tegye a lányát.
Amikor a leveleket elolvasta, Hetty úgy érezte, néhány óra
alatt felnőtté vált. Sírt egy kicsit, de aztán megtörölte a szemét,
fejét büszkén fölvetette, és eldöntötte, hogy soha nem fogja
fegyverként használni a leveleket, noha anyja tán azt szerette
volna. Clemencynek sosem számol be valódi rokonságukról, és
Mrs. Jervist sem emlékezteti rá. Végtére is Mrs. Jervis elég jól
bánt vele, kivált ahhoz képest, amilyen dühös lehetett. És egy
törvénytelen gyerek nem tarthat igényt örökségre. Clemency
gazdag, ő pedig szegény. Ilyen a világ.
De a Jervis-házban sokat tanult. Többé nem egy tanulatlan
boweryi kölyök volt, hanem egy meglehetősen művelt fiatal
hölgy, ösztönös jó ízléssel megáldva. A gazdag környezet őt is
kiművelte. Ráadásul örökölte apja szeretetét a szépség, a
költészet, a művészetek iránt, és nagy szerencséjére anyjától
pedig a józan észt, a gyakorlatiasságot, a túlélési ösztönt. Nem
állt szándékában egész életében az úrnő cselédjének lenni.
Fattyú volt.
Ezt a tényt tudomásul vette, nem sokat érzelgősködött.
Helyette egyre gyakrabban és komolyabban gondolkodott a
jövőjéről. Végül is éppolyan csinos, mint Clemency, könnyedén
lehetne ő is gőgösen fennhéjázó és édesen hízelgő.
Clemency néha rendkívül viccesnek találta, hogy Hettyt a
saját ruháiba öltöztesse, és ő fogadja azokat az udvarlókat, akiket
Clemency már unt. Hetty a déli szalonban bonyolította ezeket a
szakítós találkákat, és senki nem jött rá a turpisságra. Jó tréfa
volt. Clemency ott kuncogott a kulcslyuk mögött, és Hettynek
vidáman fel kellett emelnie a hangját, hogy hallja. Ezt a játékot
természetesen nem játszhatta el Lord Hazzarddal, és ezt szívből
sajnálta. Jó lett volna, ha Hetty magán érzi azt a ragyogó kék
szempárt, bár abban nem volt biztos, hogy a férfi nem jönne rá a
turpisságra. Eltűnődött, vajon van-e a lordnak humora.
Erre még Clemencynek is rá kell majd jönnie. De őt
szemlátomást nem érdekelte, csak a gyakorlatias tervek
foglalkoztatták. Ráadásul Hugo valahogy képzeletbelinek is tűnt,
ott a távolban, az Atlanti-óceán túlpartján.
De végül minden jól alakul, nemde?
Ez volt az egyetlen eset, amikor Hetty némi idegességet és
bizonytalanságot látott Clemencyn. De egy pillanat alatt
tovatűnt, és máris kiabált.
– Brown, eltetted az Ascotra való ruhámat? Pont akkor
érkezünk Angliába, amikor a derbi lesz.
Amint azonban Hetty elég idős lett ahhoz, hogy beletanuljon a
szobalányi feladatokba, a két lány iskolás barátsága elillant.
Clemencyt ezentúl Miss Clemencynek kellett szólítani, Hettyt
pedig a vezetéknevén. Kemény lecke volt ezt is megtanulni. De
Hetty már tudott alkalmazkodni a körülményekhez.
– Nem hiszem, hogy idén lesz ascoti derbi, Miss Clemency.
– Ugyan már, badarság, ez egy angol hagyomány. Mindjárt
azt fogják mondani, hogy parlament sem lesz. Vagy király és
királynő.
– Ez buta megjegyzés volt, ha mondhatok ilyesmit, Miss
Clemency – vágott vissza Hetty. – Ennél többet kell tudni
Angliáról. Most épp háborúban áll, és hétről hétre rosszabb a
helyzet.
– Brown, megtiltom, hogy ijesztgess. És jobb, ha abbahagyod
az újságolvasást.
 2.
A DODGE, A MELY RE JONA S BÁ CSI olyan nagyon büszke volt,
odalent várt, hogy a Cunard-kikötőbe vigye őket.
De a hölgyek reggelije elhúzódott Jonas bácsi érkezése miatt,
meg a rossz hírek miatt is, amelyeket magával hozott. Egy
újságot lobogtatott, amikor bejött, és kérdezte, olvasták-e a
hajózási tudnivalókat a New York Worldben egy héttel
korábban.
– Ugyan már, dehogy – felelte Mrs. Jervis. – Megvan az
időpont. Mit kéne még tudnunk?
– Ezt – mutatott Jonas bácsi az egyik oldalra. – Egy
meglehetősen furcsa közlemény, amelyet a német követség adott
ki. Felolvassam?
– Olvasd. De mi nem német hajón utazunk. Ami engem illet,
jobban szerettem volna a Kroneprinzessin Cecilie-t. Annyi
barátom mondta, milyen gyönyörű. De tekintve a
körülményeket, úgy gondoltuk, jobb, ha egy brit hajót választunk
egy brit kikötőhöz. Nem, Clemency?
– Hadd olvassa föl a közleményt, mama.
Jonas bácsi megköszörülte a torkát, és zengzetes hangján
olvasni kezdett:
– „Emlékeztetjük az utasokat, akik az Atlanti-óceánon
terveznek hajózni, hogy Németország és szövetségesei, valamint
Nagy-Britannia és szövetségesei közt háború folyik; a háborús
zóna pedig érinti a brit szigetek partjait. Ez pedig a Német
Birodalmi Kormány által kiadott közleménnyel összhangban azt
jelenti, hogy a Nagy-Britannia vagy szövetségesei zászlaja alatt
hajózó utasok a saját felelősségükre cselekszenek. Birodalmi
Német Követség, Washington D. C., 1915. április 22.”
– Na, hogy értelmezed ezt, Millicent?
– Azt hiszem, ez derék dolog a németektől, de nem említik a
Lusitaniát.
– Ez közvetlenül a Lusitania hirdetése mellett olvasható. Nem
gondolod, hogy jelentősége van? Bár egy hete észrevettem volna,
de a beosztottam csak ma reggel tette elém. Még mindig nincs
késő lemondani, Millicent.
– Az utolsó pillanatban! Hiszen már minden ládánk a
fedélzeten van. Clemency esküvői ruhája és minden. Mit
gondolsz, édesem?
Clemency azonnal válaszolt.
– Nem halaszthatjuk el az utazást. Hugo eltávozást kapott,
vár minket Liverpoolban. Az ég szerelmére, Jonas bácsi, nem
hagyhatjuk, hogy Hugo azt higgye, félünk.
Jonas bácsi, aki Mrs. Jervis bátyja volt, és hasonlítottak is
egymásra, mert halványszürke szemük és pirospozsgás arcuk
volt, a maga határozott modorában így válaszolt:
– Jobb félni és élni, mint bátornak lenni és meghalni,
kislányom. Gondolkodj ezen, Millicent. Van még egy óránk,
mielőtt indulni kell a kikötőbe. Felhívhatod a Cunard embereit.
Szerintem meggyőzheted őket, hogy levegyék a ládákat. És ha
nem tudják, szerintem van még esküvői ruha a világon. És
táviratozhatok a Westminster Bankba, hogy zárolják azt az
egymillió dollárt. Az úr nem teheti rá a kezét arra a pénzre az
esküvő előtt.
– Jonas bácsi, Hugo sosem tenne ilyet! Annyira becsületes. És
szerintem a bank sem engedné.
– Nem hát. De elég egyértelműen rendelkeztünk. Igazoló
iratok kellenek, köztük a házassági kivonat. Csak ezek birtokában
juthat a pénzhez.
– Vagyis kell a feleség is, nem? – kérdezte Clemency. – Azt
hiszem, elég lelketlen ennyit beszélni a pénzről, amikor a német
tengeralattjárók miatt kéne aggódnod.
 – Amiatt aggódom – csapott az asztalra indulatosan Jonas
bácsi, hogy beleremegtek a finom porcelánedények. – Tán nem
mondtam elég egyértelműen? Millicent, tudom jól, milyen
reményeket fűzöl a lányodhoz, de szerintem túl nagy a rizikó.
Megér Clemency rangja egymillió dollárt, ráadásul azt, hogy az
életét kockáztassa?
– Jonas, olyan vagy, mint egy házsártos öregasszony. A
németek sosem mernének megtámadni egy utasszállító hajót,
különösen ha ennyi amerikai utazik rajta. Őrült ötlet lenne.
Gondolj a botrányra, a felháborodásra. Máris vádolják őket
azzal, hogy csecsemőket gyilkolnak Belgiumban. Ez ugyancsak
gyilkosság lenne, ezúttal a tengeren. Ettől aztán hadat üzenne az
Egyesült Államok is.
– Ami nagyon is jól jönne a briteknek és a franciáknak, nem?
Vedd észre, hogy igencsak fondorlatos dolgok történnek egy
háborúban. Ma reggel hallottam, hogy azt beszélik, a Lusitania
lőszert is szállít, noha a hajórakomány jegyzékében ez nem
szerepel. A britek nem naiv kezdők. Sosem lett volna ekkora
birodalmuk, ha azok lennének. Vagyis ha a Lusitanián fegyver
van, akkor jogszerű célpontja a német tengeralattjáróknak.
– Ebből egy szót sem hiszek, és szerintem kegyetlenség tőled
halálra rémíteni bennünket az utolsó pillanatban. Túlságosan
óvatos vagy, Jonas. Szerintem soha életedben nem vállaltál még
semmilyen kockázatot. Talán ez teszi a jó bankárt. – Millicent
letette a szalvétáját. Útra készen állt, csak a kalap, a kesztyű és a
szőrmegallér hiányzott róla. – De én sem vagyok teljesen
óvatlan. Nincs valami szabályzat arra, hogy ha egy ellenséges
tengeralattjáró megtámadja a hajót, akkor időt kell adnia az
ártatlan utasoknak, hogy elhagyják azt, mielőtt elsüllyeszti?
– Jó időbe telne kétezer embert levinni egy hajóról az óceán
közepén. És nem láttam még olyan óceánjárót, amin elegendő
mentőcsónak lett volna ennyi utasnak.
Clemency a nagybátyja mögött állt, az arcát simogatta.
– Drága bácsikám, nekem fontos találkám van a londoni
Westminster Szent Margit-templomában, pontosan két hét
múlva, és nem áll szándékomban lekésni róla. Akkor sem, ha
maga a császár figyelmeztet bennünket.
– Ez éppen a császár figyelmeztetése, a szóvivőjén keresztül.
De látom, hogy én is, a császár is csak az időnket fecséreljük.
– Az ég szerelmére, Jonas – csattant fel Mrs. Jervis. – A
Lusitania az Atlanti-óceán egyik legjobb hajója. Biztosan ki tud
kerülni egy ellenséges hajót. És, gondolom, kapunk valami
kísérőt, amikor ellenséges vizekre érünk. Erről személyesen a
kapitánynál fogok meggyőződni. Amint a fedélzetre lépünk.
– Nem fogsz tudni beszélni a kapitánnyal, míg kint nem
lesztek a nyílt tengeren, és akkor már késő lesz visszafordulni. Én
figyelmeztettelek benneteket, lányok. És elárulom azt is, hogy
tudtommal nem sokan mondták le az utat. Még a fiatal Alfred
Vanderbilt sem.
– Na látod, Jonas.
– Látom én, Millicent. Nem kellene megkérdeznetek a
szobalányt, akit magatokkal visztek, hogy ő mit gondol erről?
– Brownt? Hát ő aztán ki nem hagyná az utat. Tudja, hogy
nem lesz ilyen alkalom többet – felelte Clemency.
– Akkor is. Hagyni kellene, hogy egy ilyen helyzetben maga
döntsön a saját sorsáról.
– De nekem szükségem van rá. Neki kell felöltöztetnie az
esküvőre.
– Akkor is – makacskodott Jonas bácsi. – Mi, amerikaiak
könyörületes nép vagyunk. A szolgáinkat is emberi lényeknek
tekintjük.
– Jonas, túlságosan is beleavatkozol a dolgainkba – szólt
közbe Mrs. Jervis. – Ha Clemency és én vállaljuk ezt a
kockázatot, amiről beszélsz, akkor Brown is vállalhatja. Nem áll
szándékomban szólni neki egy szót is.
A beszélgetés nagy részét Polly mesélte el Hettynek, az a
szobalány, aki ott várakozott a reggelinél. Mrs. Crampton, a
szakácsnő nyugtalankodott leginkább. Anyatermészete volt, és
azonnal a szárnyai alá vette érkezésekor a riadt kis Hettyt, aki
sírt az anyja után, és megrémítette a ház mérete és gazdagsága.
Most kitört belőle.
– Szerintem gonoszság nem hagyni, hogy Hetty eldöntse, mit
szeretne. Mr. Jonast meg csak a pénz érdekli a Westminster
Bankban. De Hetty egy ember, nem rabszolga. A rabszolgaság
megszűnt a múlt században. Hagyni kéne, hogy válasszon,
veszélybe akarja-e sodorni magát, vagy marad. Hetty, állj a
sarkadra, és ne menj!
– De akkor mit csinálnék, Mrs. Crampton? Nem lenne
munkám. Tudja, milyen az úrnő, ha nem úgy történnek a
dolgok, ahogy ő akarja. Miss Clemency is. Utcára kerülnék.
Hetty a kezét tördelte. Nem akarta, hogy ez az izgalmas
utazás eltűnjön, mint valami káprázat, de határozottan az volt
az érzése, hogy veszélyes. A németek nem játszadoznak. De azért
jobban szeretnék, ha azokon a brit hajókon, amelyeket
elsüllyesztenek, nem utaznának amerikaiak. Nem akarnak
szembekerülni az Egyesült Államokkal. Ebben a kérdésben
ugyanúgy látott, mint Jonas bácsi. És tudta azt is, hogy nem
tisztességes Mrs. Jervisnek és Clemencynek dönteni az ő sorsáról.
Vajon csak ennyibe veszik ilyen sok év után?
Végül döntésre jutott.
– Megyek, Mrs. Crampton – szólt határozottan. – Nekem kell
vigyáznom Miss Clemency esküvői ruhájára.
A nagy konyhában mind szeretettel néztek rá. Mrs.
Cramptonnak könnyes volt a szeme, Polly csodálta, Mr. Banks, a
főkomornyik lehajolt hozzá, hogy megrázza a kezét, Topsy pedig,
a legkisebb cseléd, aki olyan fekete volt, mint a fényesre súrolt
tűzhely, a szemét forgatta.
– Kijelentem – szólalt meg Mrs. Crampton erőszakosan –,
hogy Hetty nem fog megfulladni. Felpattan, mint egy
gumilabda. Igaz, kicsim? De sose felejtsd el, mi mind a barátaid
vagyunk.
– Sosem felejtem el – válaszolta remegve Hetty.
 Megszólalt a csengő, fel kellett mennie az emeletre. Már úti
ruhában volt, csak kalapot és köpenyt kellett vennie. A haját
hátrafésülte, középen elválasztotta, kontyba fogta össze hátul, a
kis fehér gallér a fekete ruha nyakán alázatos és engedelmes
külsőt kölcsönzött neki. De volt benne valami, amit Mrs.
Crampton is észrevett. Egy megjegyzést is tett a többieknek,
amikor Hetty a búcsúzkodás után kilépett az ajtón.
– Nem marad sokáig az úrnő cselédje, annyi bizonyos. És sok
szerencsét neki, azt mondom.
Három órával később ott integettek Jonas bácsi kerekded és
egyre halványuló alakjának a mólón, és kihajóztak. Mrs. Jervis
és Clemency elfoglalták tágas lakosztályukat a fedélzeten. Hetty
a fedélközben osztozott egy kabinon egy fiatal anyával és két
kisgyerekével. Az idő nagyobbik részét persze a hölgyek
kiszolgálásával töltötte.
Mrs. Jervis és Clemency a kapitány asztalánál ültek, a
milliárdos Mr. Alfred Vanderbilttel és más fontos emberekkel,
akik nem féltek a híres Cunard-hajón útnak indulni.
Hetty természetesen nem ehetett velük, így ő naponta
háromszor aláereszkedett a hajó gyomrába. Mrs. Jervist
bosszantotta, hogy ott nem lehetett csöngetni neki, ezért egy
listát adott neki azokról az időpontokról, amikor meg kell jelennie
az első osztályon a lakosztályukban.
Hetty látta, hogy nem sok időt fog a fedélközben tölteni, sem
az étkezéssel, sem az ismerkedéssel, de még a tengeribetegségre
sem marad ideje. Ez utóbbit Mrs. Jervis egyszerűen sértésnek
venné.
Hetty biztos volt benne, hogy Mrs. Jervis bosszút áll rajta a
helyzetért, amibe tizenkét évvel azelőtt kényszerült. Hol máshol
utazhatna néhai férje szeretőjének a lánya, mint a fedélközben?
– És miért mész Angliába? – kérdezte Mrs. Drummond, a nő,
akivel megosztotta a kabinját.
– Egy úrnő szobalánya vagyok. Miss Clemency Jervisé.
Férjhez fog menni a Westminsterben, a Szent Margit-
templomban. Egy lordhoz.
– Ó, de romantikus! – jegyezte meg Mrs. Drummond.
Megviselt volt az arca; két kisgyereke, egy egy- és egy kétéves
fiúcska, teljesen kimerítették. Ráadásul tengeribeteg is volt. De
legalább a nagy esküvő gondolata felvidította kissé. Hetty segített
neki, amennyit tudott, de a hölgyek az első osztályon az
affektálásukkal és cicomáikkal nagyon kevés szabad időt hagytak
neki. Sajnálta, mert megkedvelte Mary Drummondot. A
gyerekkorában látott emberekre emlékeztette.
– Nem úgy nézel ki, mint egy cseléd, kedvesem.
– Nem?
– Inkább mint egy úrihölgy.
– Majmolom az előkelő hölgyeket?
– Te magad sem hiszed, hogy ők különbek nálad, nem igaz?
És biztos vagyok benne, hogy igazad van. Ők sosem lennének
kedvesek az én Alfie-mmal és Bennymmel, mint te.
A kisfiúk sápadtak voltak, és Hettyn csüngtek, amikor az
anyjuk tengeribetegen feküdt. Több időt töltött az etetésükkel,
mint a saját táplálkozásával. Mrs. Drummond férje kanadai volt,
aki beállt a királyi tengerészethez, és pár héttel korábban hajózott
át. Ő pedig követte férjét a két gyerekkel. Portsmouthban fognak
lakni egy bútorozott szobában.
Beszéltek róla, de Mrs. Drummond azt mondta, ő nem ideges
az út miatt egy ekkora hajón. Ilyen sok gazdag és fontos
amerikaival a fedélzeten a németek biztos nem merik
megtámadni őket.
De mindent tudni akart a fedélzet elegáns életéről, és Hettyt
faggatta.
Clemency hamarosan elkerülhetetlenül belekeveredett néhány
flörtbe, egyszerre többe is. Anyja szelíden nézte, mindig örült a
lánya társasági sikereinek. Az ő drága gyereke ilyen
ellenállhatatlan – így dicsekedett a többi utasnak, akiknek már
elhencegett az arisztokrata vőlegénnyel is, aki Angliában várja
őket. Hát nem természetes, hogy az ilyen tengeri utak mindig
összezavarják a fiatal lányok fejét? És ez a drága Clemency
utolsó kalandja, mielőtt feleség lesz belőle, ki tehetne neki
szemrehányást? Hiszen még csak huszonegy éves. És az igazat
megvallva, magyarázta Mrs. Jervis Mr. Vanderbiltnek (aki elvált
és újranősült, ezért aztán igazi világfi volt), Clemency nem
ismeri jól a leendő férjét. De a többi menyasszony sem, nem
igaz? Hát hadd legyen neki egy kis szórakozás itt, a hajón. Ez
legalább eltereli a gondolatait a tengeralattjárókról.
A kapitány azt mondta nekik, hogy még nem a veszélyes
vizeken hajóznak. Az ír tenger lesz majd az, ahol nagyon kell
figyelni. De az háromnapi hajóútra van.
A két hölgy teljesen érzéketlenül, illatosan és felékszerezve
mulatott minden este. Remekül érezték magukat. Úgy
gondolták, jobb, hogy nem hallgattak Jonas bácsira, és nem
halasztották el az utazást!
Megvetem Clemencyt, gondolta Hetty, miközben egy újabb
csodaszép estélyi ruhát vett elő, és egy óra hosszat vagy még
tovább vasalta a puha selyemfodrokat. Ezek a ruhák Clemency
hozományához tartoztak. A férjének kellett volna eltenni őket,
annak a jóképű, magas, szőke, kék szemű angolnak, aki nyilván
olyan menyasszonyra vágyik, aki szereti őt.
Hetty lemászott a fedélközbe, hogy megvacsorázzon, segítsen
Mrs. Drummondnak letenni a gyerekeket, és beszélgessen kicsit a
többi utassal, míg újra föl kell mennie, hogy levetkőztesse a
hölgyeket. Mrs. Drummond ezt fölöttébb érdekesnek, de
hihetetlennek is találta. Két felnőtt asszony, akik képtelenek
egyedül levetkőzni?
– De nem szeretném örökké ezt csinálni – mondta Hetty. –
Beszélgettem ezekkel a kedves lányokkal, akik vöröskeresztes
nővérek akarnak lenni. Azt hiszem, én is ezt csinálom majd, ha
Miss Clemency férjhez ment. Ha még tart a háború, akkor
beállok közéjük.
– Jól fognak járni veled, drágám – biztatta Mrs. Drummond.
Az utolsó tengeri estére koncertet szerveztek az első osztály
szalonjában és számos összejövetelt a híresebb utasok
kabinjában.
Odalent a fedélközben is mulatságot szerveztek; néhány
amatőr muzsikus játszott, de itt a ruházatra nem volt semmi
előírás.
Annyi kikötés volt mindkét rendezvényen, hogy az elsötétítés
szabályait be kell tartani. A fedélzeten sétálgatni a holdfényben
nem tanácsos. Még a világos ruhák és a férfiak fehér inge is
észrevehető a tengerről, ha fényesen süt a hold.
Ezen kívül nem volt semmi ok, hogy ne ünnepeljék meg az
eseménytelen tengeri utazás végét. Másnap reggelre az ír partok
látótávolságban lesznek, és egy kísérőhajó jön majd, hogy
átvezesse őket a veszélyes vizeken, majd néhány órával később, a
dagály csúcspontján behajóznak a Mersey-csatorna menedékébe.
Clemency szinte hisztérikus állapotban volt. A búcsúest előtt
váratlanul kapott egy táviratot Lord Hazzardtól, hogy a férfi
Liverpoolban fogja várni őt.

„Az esküvő május 20-án lesz. Remélem, nem túl közeli az

időpont. Stop.
Lényeges tényező az idő. Stop.
Szeretettel: Hugo.”

Clemency gombóccá gyűrte a papírt. Majd sírt.

– De hát ez jó hír, drágám – mondta Mrs. Jervis. – Mi bajod
van?
– Ez valahogy… olyan hideg. Olyan üzleties.
– Ugyan már. Egy táviratban takarékoskodni kell a szavakkal.
És hát ott van, hogy szeretettel. Az pedig, hogy az idő lényeges
tényező, valószínűleg azt jelenti, hogy nem kapott túl hosszú
eltávozást.
– Vagy azt, hogy azonnal teherbe kell esnem – motyogta
Clemency.
– Az is lehet – felelte Mrs. Jervis higgadtan. – És az sem lenne
rossz. Szülj neki egy örököst, aztán élvezd az életet. Így szokás ez
arisztokrata körökben.
– Én most élvezem az életet, mama. Azt hiszem, szerelmes
vagyok Bobby Merritbe.
– Abba a fiatalemberbe, akivel flörtölsz? Ugyan már!
– Ne hajtogasd egyfolytában, hogy ugyan már. Ez az igazság.
– Clemency! Nem mentél túl messzire, ugye?
– Nem, de szeretnék. Múlt éjjel bemásztunk egy
mentőcsónakba, de az őr észrevett, és kiparancsolt bennünket.
Milyen kár! – Clemency alig hallhatóan kuncogott. – Csak hát
elég hideg volt.
Mrs. Jervis mélyet sóhajtott.
– Ilyen a tengeri utazás. Mindig összezavarja a fiatal lányok
fejét. Te meg naiv vagy és csintalan. De amikor meglátod Hugót,
elfelejted ezt az egészet, és józan eszedre térsz.
Clemency lebiggyesztette az ajkát.
– Ez az éjszaka Bobbyé és az enyém, akármit is mondasz,
mama.
– Természetesen. De ne áltasd azt a fiatalembert. És ne
kényszerítsd szegény Brownt arra, hogy sokáig ébren maradjon.
Hajnal előtt itt akarlak látni az ágyban, vagy nagyon mérges
leszek.
Szegény Brown. Mrs. Jervis csak akkor nevezte így Hettyt,
amikor épp ez felelt meg a céljának. Neki bizony csöpp kedve
sem volt hajnalig fent maradni, hogy segítsen a lányának levenni
a cicomás ruháit. És az ékszereit, mert a hölgyek aznap délután
elmentek a hajó pénztárosához, és kivették ékszereiket a széfből.
Mrs. Jervis ugyanis a gyémánt nyakékét, gyémánt fülbevalóját
és számos gyűrűjét óhajtotta viselni aznap este. Clemency pedig
a dupla gyöngysort, két arany karkötőt és egy gyémántcsatot a
hajában. Valamint természetesen az elbűvölő antik
gyémántgyűrűt, Hugo eljegyzési ajándékát.
Az ékszereket már nem is szándékoztak visszavinni a széfbe,
hiszen holnap csomagolnak, és Hetty dolga lesz, hogy az ékszeres
dobozt ne veszítse szem elől.
– Jól utaztál, Brown? – kérdezte Clemency.
– Igen, köszönöm szépen. Megismertem néhány kedves
embert.
– A fedélközben?!
– Miért ne? Ma este mulatságot rendezünk. Mikor jöjjek fel,
hogy segítsek levetkőzni?
– Ó, azt hiszem, elboldogulok magam is.
– Nem, nem hiszem – vágott közbe az anyja. – Brown, legyél
itt hajnali egykor, és biztos vagyok benne, hogy Clemency lesz
olyan udvarias, hogy nem várat sokáig.
– Ó, mama! Te kémkedsz utánam.
– Mert ez a dolgom. A te érdekedben.

Az esti mulatsághoz kiürítették a fedélközben az ebédlőt, egy ír

férfi, aki a szülővárosába, Galwaybe igyekezett haza, hegedűn
játszott, és mindenki, még az öregek is, vidáman táncra
perdültek.
Hetty táncpartnere egy torontói fiatalember volt. Angliába
tartott, hogy a légierőhöz csatlakozzon. Mindig is repülni akart,
és a háborús időkben a britek nagy súlyt fektettek a katonai
repülésre.
– Mármint ha szerencsésen megérkezünk Angliába –
magyarázta Hettynek.
– De hisz már majdnem ott vagyunk.
– Ne higgye. Az óceán legveszedelmesebb része még hátravan.
És ne higgye el azt a butaságot sem, hogy a németek nem
süllyesztenének el egy olyan hajót, amin egy semleges ország
polgárai utaznak. Ugyan már, ha amerikai lobogó alatt
hajóznánk, akkor is célpont lennénk, méghozzá törvényes
célpont.
– Hogy érti ezt?
– Mert ez a hajó az első fedélzet alatt fegyvereket szállít. Csak
ki kell csomagolni, máris tüzelni lehet velük. Ne kérdezze,
honnan tudom. Tudom.
– Ha ez titok, nem lett volna szabad elárulnia nekem sem –
rémült meg Hetty.
– Gondolom, tényleg nem. Másnak nem is mondtam. De
jobb, ha tudja. Sokkal nagyobb esélye lehet, ha netán
megtorpedóznának bennünket.
Hetty lélegzete is elakadt. Nem volt ő olyan bátor.
– Úgy gondolja, ez fog történni?
– Nos, van némi esély, hogy elhibázzák.
A férfi nevetve hátravetette a fejét. Vonzó volt és vakmerő.
Jó pilóta lesz belőle – ha megéri.
Ha bármelyikük megéri.
– Hogy hívják?
– Hetty Brown.
– Nos, elrontottam az estéjét, Hetty. De miért utazik egy ilyen
csinos lány egyedül egy óceánjárón? Mert egyedül van, igaz?
Figyeltem ám.
– Nem egészen. Az egyik gazdag hölgy szobalánya vagyok. Az
asszonyomék az első osztályon utaznak. Én meg csak járom a
lépcsőket föl, le. Most is föl kell majd mennem, hogy segítsek
nekik levetkőzni.
– Nem! Ezt nem hiszem el! Két felnőtt nő nem tud egyedül
levetkőzni?
Voltaképpen Mrs. Drummond szavait ismételte.
Hetty viccesnek találta a megdöbbenését.
– Látom, nem sokat tud arról, hogy élnek a gazdagok.
– Hát ha így élnek, nem is akarok sokat tudni róluk. De maga
túl jó erre, Hetty. Hagyja ott a nyavalyásokat.
– Voltaképpen ez a tervem. – Átragadt rá a férfi vakmerősége.
– Amint Clemency férjhez megy. Nagy társasági esemény lesz az
esküvő, csak látná a kelengyéjét! De utána az a tervem, hogy
beállok a Vöröskereszthez, vagy valami más hasznosat csinálok,
amíg tart a háború. Mit gondol, sokáig fog tartani?
– Sokkal tovább, mint amennyit most jósolnak. Történelmet
tanultam. Ismerem a németek megalomániás álmait. Az egész
világot akarják leigázni.
– Én is szerettem a történelmet. – Hetty örült, hogy még
valami közös bennük. – Bár sosem volt igazi tanárom. De sokat
olvasok. Mindent elolvasok.
– Nahát, ez szerintem nagyon édes, egy kékharisnya
szobalány. – Magához húzta a lányt. – Mondja, Hetty, nem
találkozhatnánk Londonban?
– Ha akarja. Amikor nem odafent, a felhők fölött jár éppen.
– Valójában épp most vagyok ott – arcát Hettyéhez simította.
A lányt meglepte a bőre puhasága. Még sosem érezte egy férfi
bőrének érintését. És sosem nézett ilyen közelről senki szemébe.
Nagy boldogság ígéretét érezte egy pillanatra. Pedig még a
fiatalember nevét sem tudta.
– Adjon egy címet, ahol megtalálhatom, Hetty.
– Huszadikáig a Ritz Hotelben lakunk, akkor lesz Clemency
esküvője. Mrs. Howard B. Jervis nevére írjon nekem. Hogy
hívják?
– Donald Newman, és én nem tudom a címemet, míg ki nem
neveznek. – Megsimította Hetty fülét. – De találkozunk, Hetty.
Úgy érzem magam most, mint aki lebeg. És ennek semmi köze
ahhoz, hogy pilóta leszek.
A hegedűs egy ír népdalt játszott éppen. Valaki gyászosan vele
énekelte, a hajó motorja kísérte a hangját. Hetty látta, hogy
kevés szem maradt szárazon, ő is majdnem sírva fakadt. De ő az
örömtől, az izgalomtól, a reménytől. Csodálatos utazás
ígérkezett.
 3.
N A GY CSA LÓDÁ S V OLT , hogy másnap reggel a sűrű köd a tengert
és Írország partját egyaránt takarta, noha már látniuk kellett
volna. Valósággal bőgött a ködkürt. Az utasok kabátba
burkolózva jöttek fel a fedélzetre, és nézték a lehangoló látványt.
A legtöbben amúgy is kimerültek voltak az előző esti báloktól.
Ragyogó tavaszi reggelt reméltek, és azt, hogy Írország élénkzöld
hegyeinek látványa ébreszti őket.
Csökkenteni kellett a tempót. Azt beszélték, hogy a kapitány
kapott egy táviratot, miszerint tengeralattjárókat láttak a Fastnet
Rock mellett. De a köd nemcsak a Lusitania haladását nehezíti,
hanem a tengeralattjárók látótávolságát is csökkenti. Nem
érzékelték, hogy aggódna a személyzet, ámbár kora reggel
végigcsinálták a mentési gyakorlatot. Csikorogtak a kötelek,
ahogy leengedték a mentőcsónakokat, huszonkettőt a hajó jobb,
tizenegyet a bal oldalán.
Clemency fogta Bobby Merrit kezét, ahogy sétáltak a
fedélzeten. Amikor éjjel hazaért, elmesélte Hettynek, hogy az
utasok közül valószínűleg csak ő és újdonsült barátja, Bobby
tettek szert némi gyakorlatra a mentőcsónakba való
beszállásban, majd kimászásban. Kacagott, de a tekintetében
feszültség látszott. Nemcsak az ellenséges tengeralattjárók
fenyegették őket, a liverpooli kikötő is ijesztően közeledett. Vagyis
a búcsú ideje. És a találkozásé is.
Reggeli után Mrs. Jervis lefoglalta Hettyt, pakolnia kellett a
ládákba. Rengeteg ruhát vettek elő a hajóúton. Most mindent
Hettynek kellett ismét óvatosan összehajtani, selyempapírba
csomagolni és bepakolni. Ma estére, az utolsóra a hajón, már
nem kell kiöltözni. Clemency és az anyja azt a ruhát és kabátot
viseli, amelyben másnap reggel partra szállnak, Mrs. Jervisé
palackzöld gyapjú, Clemencyé szürke flanel, fodros fehér
nyaksállal.
Clemency alsó ajka egyre többször megremegett. Hetty
őszintén sajnálta, hiszen ő is hasonlót érzett.
Remélte, hogy aznap este még találkozik Donald Newmannel,
és megerősíti, amit a londoni találkozójukról mondott. Az
ebédnél nem látta a férfit, mert Mrs. Jervis a kabinjába rendelte
az ételt. Kivételesen Hetty is velük ehetett, mert túl sok dolga volt
ahhoz, hogy akár csak egy órára is elmenjen. Vasalni kellett,
gombot varrni (még azt is, amelyik meg sem volt lazulva), és a
szent esküvői ruhát is ellenőrizni.
Hetty gyanította, hogy Mrs. Jervis szándékosan talál ki
mindenféle teendőt, mert nem akar egyedül maradni. Nagyobb
biztonságban érezte magát, ha mindkét lány vele volt. Hettyn
átfutott a szánalom. Furcsa volt látni a bizonytalanságot ennek
az erőszakos asszonyságnak a tekintetében. Nyilván a köd tett
mindenkit ilyen nyugtalanná.
És a köd lehet az oka annak is, hogy nem tűnt föl a kísérőhajó.
Senki nem feltételezte, hogy nem küldték értük. Néhányan azt
találgatták, hogy talán elsüllyesztették.
Délelőttre a köd fölszállt, és újabb óra múlva innen-onnan
örömkiáltások harsantak, mert meglátták a partot. Queenstown
felé tartottak. Az ír part egyre tisztábban látszott, fák, szürke
háztetők, egy templomtorony. De még mindig semmi jele nem
volt a kísérőhajónak, hogy biztonságban a kikötőbe terelje ezt a
monstrumot. A Lusitania teljesen egyedül volt az immár nyugodt
és csodásan kék tengeren.
De látótávolságban a parttól.
Nem volt sok ok a félelemre, noha amikor a hajósok számára
ismerős képet, az Old Head of Kinsale világítótornyát meglátták,
az utasok megijedtek, mert a Lusitania irányt váltott, és ismét a
nyílt tenger felé tartott.
 A matróz, aki a tálcákért jött, biztosította Mrs. Jervist és a
lányokat arról, hogy semmi ok aggodalomra. A kapitány tudja,
mit csinál. A mély vízen kell maradnia. Elvégre nem akar
zátonyra futni.
Hetty az órára nézett. Tíz perccel múlt két óra. Azon tűnődött,
vajon sikerült-e Mrs. Drummondnak letenni a kisfiúkat a
délutáni alvásra, amikor Clemency hirtelen felpattant, és azt
mondta, egyetlen percig sem akar idebent maradni, sétál egyet a
fedélzeten, visszajön, és beszámol, mi történik.
Sosem ért el az ajtóhoz. Hirtelen óriási robbanás rázta meg a
hajót. A padló azonnal kicsúszott a három nő lába alól.
Mrs. Jervis felkiáltott, és egy asztalba kapaszkodott, ami
rádőlt, majd a szekrénybe, ami furcsán félrebillent. Semmi nem
állt szilárdan. A ládák ott csúszkáltak a padlón, Clemency
visított:
– Megtorpedóztak bennünket! Jaj, mama! Mit csináljunk?
Hetty ott egyensúlyozott egy felfordult láda mellett, igyekezett
nyugodt maradni, mert Mrs. Jervis egy percen belül elájulni
készült, Clemencyn pedig kitört a hisztéria.
Hettynek sikerült odaoldalaznia a kampóhoz, ahol a
mentőövek lógtak. Leszedte őket, egyet Mrs. Jervisnek, egyet
pedig Clemencynek dobott. Csak kettő volt. Az övé odalent volt, a
fedélközben.
– Ki kell jutnunk a fedélzetre – lihegte. – Vegyék föl a
mentőövet. Jöjjön, Mrs. Jervis.
– Nem, várj egy kicsit! – Mrs. Jervis visszanyert némi
önkontrollt. – Fogd az ékszeres dobozt.
– Mrs. Jervis, nincs időnk.
– A doboz itt van valahol. Clemency, nyisd ki.
A hajó mintha még jobban megdőlt volna, és Hetty biztos volt
benne, hogy távolról újabb robbanás zaját hallotta. Egy
stewardess, fején elbillent kalappal, benyitott az ajtón.
– Gyerünk a fedélzetre, hölgyek! Siessenek! – majd eltűnt.
– Mrs. Jervis, nem cipelhetünk egy ékszeres ládikát! –
kiáltotta Hetty kétségbeesetten.
A francba ezzel a hiú asszonnyal. Itt fognak megfulladni
néhány bizsuért?
– Fölveszünk mindent – felelte Mrs. Jervis, és kimarkolta a
ládika tartalmát. Egy pillanat alatt a nyaka köré kerítette a
gyémánt nyakláncot, és a fülbevalókkal matatott. Clemency
ugyancsak mohón kapott a gyöngysor után, és annyi gyűrűt
húzott fel, amennyit csak bírt. Egy nehéz arany karkötőt és
néhány gyűrűt Hettynek dobott.
– Vedd föl ezeket.
Hetty elejtette a gyűrűket, azok rögtön lecsúsztak a padlón. De
hogy megbékítse a két őrült nőt, a karkötőt a csuklójára tette.
– Jöjjenek már! – könyörgött. – Felkísérem magukat a
fedélzetre, aztán nekem le kell mennem, hogy segítsek Mrs.
Drummondnak a gyerekekkel.
– Nem tudom, ki az a Mrs. Drummond – hörgött Mrs. Jervis
–, de megtiltom, hogy elmozdulj mellőlünk, Hetty.
– Föl kell vennem a mentőövemet. Az enyém nincs itt – Hetty
szinte szipogott. – És a kis Alfie és Benny… istenem.
Odakint egyre nőtt a zaj és a zűrzavar, sietős léptek, női sírás,
valaki parancsokat kiabált. A majdnem függőleges fedélzet
korlátjába kapaszkodva Hetty maga előtt taszigálta a két nőt.
Nem gondolt bele, milyen látványt nyújthatnak a mentőövben és
talpig aranyban. Az emberek mindenfélét cipeltek magukkal,
néhányan csecsemőt öleltek.
Épp mint egy hajótörés, gondolta Hetty, és hangosan
megszólalt:
– Ez hajótörés. Isten segítsen bennünket.
Hol lehet Mrs. Drummond a gyerekekkel? És hol lehet az ő
pilóta lovagja?
Odafönt a fedélzeten óriási tumultus volt, rengetegen
próbáltak bemászni a mentőcsónakokba. Egyet biztonságosan
leeresztettek. Kicsinek és törékenynek látszott a csillogó vízen. A
következőt durván engedték le, nagyot lendült, odaütődött a hajó
oldalához, és kiborult belőle mindenki, mint egy halom
gyümölcs, bele a vízbe.
Hetty rémületében becsukta a szemét. Amikor kinyitotta,
látta, amint odalent küzdenek, néhányan próbálnak
visszamászni a felborult csónakra. Az emberek szipogtak. Egy nő
olyan erősen szorította magához a kisgyerekét, hogy úgy látszott,
mintha megfojtotta volna. Rengeteg kisbaba volt a fedélközben
és a harmadosztályon is.
Muszáj lejutnia Mrs. Drummondhoz.
Visszhangzott a „Hajót elhagyni!” felszólítás. A Lusitania egyre
süllyedt, efelől semmi kétség sem volt. De biztosan nem történik
meg nagyon gyorsan. A Titanic is a felszínen maradt néhány
órát, nem?
– Hetty! Hetty!
Látta, hogy éppen Mrs. Jervist és Clemencyt tuszkolták befelé
egy mentőcsónakba, és valaki őt is taszigálta. Egy erős matróz
volt, arca vöröslött a rémülettől.
– Jöjjön, hölgyem. Ne húzza az időt. Süllyedünk. Mind ugrani
fogunk.
– De le kell mennem a fedélközbe…
– Reménytelen, hölgyem. Már elöntötte a víz.
Nem volt értelme tovább tiltakozni. A hajó dőlése is a
mentőcsónak felé sodorta. Látta maga előtt Mrs. Jervist és
Clemencyt, félúton a csónak felé, egymásba kapaszkodva, a
napfény megcsillant Mrs. Jervis gyémánt nyakláncán. Aztán őt
is belökték, mint egy zsák krumplit, és egy súlyos asszony zuhant
rá.
Valaki kiabált.
– Elég. Engedjétek le. Óvatosan, fiúk. Ne legyen több borulás.
A kövér nő szinte megfojtotta Hettyt. Érezte, hogy a levegőben
lógnak, hirtelen ereszkednek, majd egy csapódás és billenés, és
fölborult a csónak, így ért le a vízbe, pontosan úgy, ahogy az
előző.
Pillanatok alatt a sötét, hideg, fullasztó tenger csukódott össze
fölöttük, és Hetty biztos volt benne, hogy meg fog halni.
Csak tizenkét perc telt el azóta, hogy a hajót torpedó találta el.
Senki sem tudta, és sosem fog tisztán emlékezni rá, mi történt.
A fulladozó emberek feljöttek a víz felszínére, egyszer, kétszer,
emlékezett vissza tompán Hetty később. Anélkül, hogy tudta
volna, miként sikerült, egyszer csak érezte, hogy egy mentőövbe
kapaszkodik, a karja merev, tüdejében víz, teste dermedt.
De életben van. Egyelőre.
Homályosan érzékelte ezt a csodát, amikor valami lágyan, de
kitartóan neki-nekicsapódott. Egy kar, egy fehér arc.
Hetty rémülten igyekezett arrébb evezni. Egy holttest. Látta,
hogy körülötte a tenger felszínén mindenféle törmelék lebeg. A
hajót azonban nem látta. Mintha sosem létezett volna.
Kiabálni kezdett:
– Mrs. Jervis! Clemency! Clemency!
Vagy legalábbis úgy érezte, hogy kiabál, de a víz a szájába
csapott, és elnémította. Megpróbálta elengedni a mentőövet,
hogy lesüllyedjen a sötét mélységbe. El a lidércnyomástól. De
nem volt ereje. A karja görcsösen ráfonódott a csúszós gumiövre.

– Ez még mintha élne.

Hetty úgy érezte, órák, esetleg napok is elteltek, amikor egyszerre
hangokat hallott, és érezte, hogy vonszolják.
– Húzd föl a fedélzetre. Jézusom! Ez fiatal. Mennyinél
tartunk?
– Huszonegy.
– Na, az jobb, mint a húsz. Huszonegy a kétezerből. Jézusom!
– Biztos vannak még hajók a környéken. Ez rendbe fog jönni?
– Elég rossz állapotban van szerintem. Sötétedik. Ha nem
jönnek értünk hamarosan, végünk. – Rekedt hang volt. – A
rohadt németek. Rohadjanak meg, mind!
Valaki imádkozott. Egy halk ír női hang.
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben…
– Hideg! – motyogta Hetty vacogó foggal. – Hideg!
 – Ó, drága gyermek, fölébredtél? Istennek hála. Nővér!
Nővér! Ő magához tért. Rád teszek még egy takarót. – Ujjak
értek a csuklójához, a pulzusát nézték. Aztán ismét a hang. –
Gondolod, hogy tudnál inni egy korty forró levest? Jót tenne
neked. Te csak csukd be a szemed. Egy perc, és itt vagyok.
Más hangok is úsztak a levegőben.
– Ki ő? Van rajta bármi, amiből azonosítani lehet?
– Majd ő maga megmondja hamarosan. Fiatal lélek,
szegénykém. Szinte pucéron hozták ide. Egy matróz pulóvere
volt rajta…
Majd az ismerős hang.
– Itt vagyok, kicsikém. Igyál ebből egy kortyot. Ez Mrs.
O’Brogan legfinomabb húslevese. Jobb, mint a tengervíz, igaz?
– K… köszönöm – próbálta mondani Hetty.
Mély lidércnyomásban lebegett. Abban pedig nem volt helye
Mrs. O’Brogan húslevesének.
Akart inni egy kortyot, fölmelegedni, aztán aludni. Csak erre
vágyott.

– Van egy karkötő a csuklóján. Finom arany ékszer. Nézzük csak

meg. Látod, ugye? – A gyöngéd hang izgatott lett. – Kezdőbetűk
vannak rajta. Ébredj csak föl, drágám. Reggel van, tudod-e? Meg
tudod mondani a neved? Itt vannak a kezdőbetűi. C. M. J. Mit
jelent?
– Clemency Millicent Jervis – motyogta Hetty a fölé hajoló
arcnak.
– Ó, akkor még egyről tudjuk, hogy kicsoda, istennek hála.
Rose hoz neked egy bögre forró teát, aztán beszélgetünk.
Pirospozsgás arcával, sötét szemével Rose alig nézett ki
többnek, mint egy iskoláslány.
– Fel tudsz ülni, Clemency?
– Én nem…
Túl fáradt volt a magyarázkodáshoz. Majd jön Mrs. Jervis, és
eligazítja a dolgokat a maga határozott módján. Mrs. Jervis
gyémántjain csillog a nap. Mintha arra készülne, hogy belép a
mennybe.
– Ó, igen, szerintem fel tudsz ülni, ha segítek. Ne erőlködj.
– Hol vannak? – kérdezte Hetty rekedt hangon.
– Kire gondolsz, drágám?
– Mrs. Jervisre.
– Az anyukádra? Hát azt én meg nem mondom, drágám.
Még mindig hordják a tes… az embereket befelé. Várj, míg picit
erősebb leszel, és akkor megkeresheted. Vagy talán ő keres meg
téged.
– Biztos vagyok benne, hogy meghalt. Láttam, amikor kiesett
a csónakból. És Clemency is.
– De hát te vagy Clemency. Te pedig élsz, istennek hála. Nem
tudtad? Na, idd meg a teádat.
Hetty igyekezett kinyitni ólomnehéz szemhéját, és látta, hogy
kórházban fekszik. Nagy volt a zsúfoltság és a nyüzsgés, a
nővérek, legtöbbjük apáca, alig tudtak mozogni az ágyak között.
Mellette hanyatt feküdtek eszméletlen emberek, szürke fejjel.
Egyikük sem volt sem Mrs. Jervis, sem Clemency. Próbálta
magasabbra emelni a fejét, szemügyre venni a többi ágyat, de a
fehér falak, a plafon, a keskeny ablakok, a terem végében lógó,
hatalmas, sötét kereszt hirtelen meglódultak körülötte.
– Kicsikém, ne ájulj el. Szépen javulsz. Hamarosan átviszünk
a hotelbe. Itt meglehetősen szomorú minden. – A rózsás arcú
gyerek szeme csupa könny volt. – Isten az atyám, sosem láttunk
még csak hasonlót sem ebben a városban. Rémes ez a háború.
Reszketett a keze, Hettynek kellett lefognia. Ez az apró
mozdulat szinte felélesztette. Lehajtotta a langyos teát, és
kérdezte, kaphatna-e még egy bögrével.
Rose azonnal felvidult.
– Ez a sós víz miatt van. Több litert megihattál. Azt mondta a
nővér, hogy nagyon kellett akarnod élni, különben nem maradtál
volna meg. Az erős akaratodnak köszönheted. Hozok még teát.
Minden rendben volt, amikor a fiatal, egészséges és együttérző
Rose ott volt mellette. De mikor elment, és Hetty meghallotta a
nyögéseket, hörgéseket maga körül, a lidércnyomás visszatért.
A fullasztó fekete víz, az egyre gyöngülő kiáltozások, a
szörnyű romok, maradványok, egy halott kisbaba egy
mentőövhöz kötözve, egy fuldokló kopasz férfi, amint lassan
elsüllyed, egy asztal – asztal volt vajon? –, rajta egy fiatal pár,
szorosan összekulcsolódva a halálban. És az üres, ártatlan
tenger, ahol valaha a Lusitania úszott.
De ő túlélte. Az akaratának köszönheti, magyarázta Rose.
Emlékezett a rémült kisgyerekre, akit otthagytak a nagy
házban a Fifth Avenue-n.
– Ez a te jogos helyed – mondta akkor az anyja.
Emlékezett rá, mennyire vonakodott Mrs. Jervis, aztán
birtokba vette őt. Nem kérdezte, velük akar-e menni arra az
elátkozott hajóra. Mert úgy tartotta, hogy ő egy másodosztályú
lény, és azt kell tennie, amit mondanak neki.
De a szelleme túlélte, reménykedő maradt és ambiciózus. És
most a teste is túlélt.
Túlélő volt.
Itt azt hiszik, hogy ő Clemency Millicent Jervis. Mindjárt
megkérdezik, mit akar csinálni, és azt fogja mondani: „Londonba
akarok menni, hogy találkozzam a vőlegényemmel.”
Ó, dehogy, nyilván hallucinál. Föl kell állnia ebből a keskeny
ágyból, és megkeresni Mrs. Jervist és Clemencyt. Lehet, hogy a
kórházi osztály másik végében vannak. Vagy a hotelben, amit
Rose említett.
Rose visszatért a második bögre teával.
– Rose…
– Emlékszel a nevemre. Nagyszerű.
– Rose, mennyien fulladtak meg?
– Azt én meg nem mondhatom, Clemency, mert nem tudom.
– Sokan?
– Szörnyű ez a tragédia, ez az igazság.
– Hol vannak a… megfulladtak?
 – Még mindig hordják őket, egészen Queenstownig érnek a
parton. Nem sokan élhették túl. De ne gondolj erre.
– Meg kell találnom Mrs. Jervist.
– Hát persze, drágám. Ez természetes. Hiszen az édesanyád.
– Gyémánt nyaklánc van rajta. Nem lehet eltéveszteni.
– Dicsőség Istennek!
– Clemencyn pedig… egy arany karkötő.
– A nővér elteszi az ékszeredet, biztonságban lesz, drágám. Ne
aggódj. És rögtön szólnak, amint megvan az anyukád.
Viszont ha ő Clemency, akkor Hettyt kell megtalálni.
– Csak ketten voltatok, drágám?
– Volt egy… szobalány is.
A hazug szavak ismét kicsúsztak a száján.
– Na ne sírj, kicsim. Ne sírj.
Hetty elsüllyedt, megfulladt, megfojtotta a gyöngysor.
Clemency a túlélő, akit egy magas, szőke angol férfi vár, hogy
elvegye feleségül.
Mert a fiatal torontói pilótát sosem látja többé. Ő lent volt a
fedélközben, a legrosszabb helyen, amit először öntött el a víz.
Remélte, hogy tán segített Mrs. Drummondnak, Alfie-nak és
Bennynek. Nem szabad ezen törnie a fejét. A boldogság lángja
kialudt. Elmúlt. Kész, halott.
Alighanem újra elaludt, és amikor ismét kinyitotta a szemét,
egy kedves, ráncos arcú pap hajolt fölébe.
– Neely atya vagyok, gyermekem. Hogy érzed magad?
Rájött, hogy jobban van, erősebb, és ezt meg is mondta a
papnak.
– Ennek örülök, mert szomorú hírt kell közölnöm. Úgy
hisszük, megtaláltuk az édesanyádat.
– É… élve?
– Sajnos nem. A halászok húzták ki. A halászbárkák föl-le
járnak a part mentén, túlélők után kutatnak, tudod. Azt
mondtad, anyukád gyémánt nyakláncot viselt. Ebből gondoljuk,
hogy ő az.
 – Egyedül volt? Nem volt mellette egy sötét hajú, fiatal nő…?
– Csak ő. Nyugodjon békében.
Hetty felült.
– Látnom kell.
– Ezt akartam kérdezni. Készen állsz rá? Őszinte leszek.
Azonosítanod kell. Akkor értesíthetjük a családot, és azt, aki vár
téged itt Angliában. Az amerikai nagykövet utasítást küldött
Londonból. Mr. Walter Page, ismered?
Hetty a fejét rázta.
– Ő jó ember. Ragaszkodik hozzá, hogy minden amerikai el
legyen látva, és ebben te is benne vagy. Kétlem, hogy a saját
lábadon el tudsz menni az iskoláig. Megmondom, mit csinálunk.
Megkérem Rose-t, hogy hozzon egy tolószéket, és el fog tolni
oda. Erős lány. Így amilyen gyorsan csak lehet, túl leszel a
megrázkódtatáson. Rose. Rose! Tud nélkülözni a nővér fél órára?
És hozz egy meleg takarót Miss Jervisnek.
Rose sietve jött.
– Atya, nem lesz túl korai a szegény fiatal hölgynek?
– De igen, korai lesz, de ez egy szörnyű tragédia, és muszáj
szembenézni vele. Még rengeteg azonosítást kell elvégeznünk, és
a hatóságoknak olyan gyorsan kell dolgozniuk, ahogy csak
bírnak. Temetési utasítások lesznek és halottszemle is.

Az egyszerű iskolaépület egy enyhe domboldalon állt, a kissé

kopott templom közelében. Vajon miért nem a templomban
fekszik Mrs. Jervis? Ezt meg is kérdezte Hetty.
– Mert az már tele van – felelte röviden Neely atya.
Hetty belereszketett.
– Ilyen sok a halott?
– Ez egy kicsi város. A neve Kinsale. Hallottam, hogy sok
holttestet Queenstownba vittek. Azt mondják, több százat.
Istenem, egy ekkora hajótörés borzalmas dolog.
És borzalmas volt az is, amikor Hetty meglátta Mrs. Jervis
elszürkült arcát, az összetéveszthetetlen nyakláncot, amint
belevágott a feldagadt nyakba, a gyémántokat, amelyek fényesen
csillogtak a tengervíztől. Mrs. Jervis szürke volt és élettelen.
Valaki lefogta a szemét, és kövér kezét összekulcsolta a mellén.
Soha többé nem üvölti azon a parancsoló hangján, hogy
„Brown!”.
Nehéz volt elhinni. Olyan borzalmas, hogy Hetty meg sem
tudott szólalni. Csak bólintott Neely atya kérdő pillantására.
Aztán a torkához kapott, úgy érezte, nem kap levegőt, és az atya,
félreértve a mozdulatot, megszólalt.
– Nem az ékszereivel temetik el, hacsak külön nem kéred,
gyermekem.
– Nem erre gondoltam. Mindegy. Úgyis vissza kell kerülnie
New Y orkba.
– Persze. Erről beszélünk. Menjünk innen. Semmit nem
tehetünk ezekért a szerencsétlen lelkekért – mutatott a letakart
holttestek hosszú sorára –, csak imádkozhatunk értük.

Hetty teljesen kimerült, mire visszaértek a kórházba. Ezért

nyugton hagyták, csak egy kis kenyeret és tejet hoztak neki este.
Félt elaludni, mert az alvás fölidézné a lidércnyomást, Mrs. Jervis
arcát, ami olyan nyugodt volt, mégis csupa szemrehányás:
„Hogy élhetsz te, Brown, amikor Clemency és én halottak
vagyunk?”
Hol van Clemency? Hetty kérte, hogy szóljanak neki, ha egy
sötét hajú, fiatal nőt találnak.
– Ja, a szobalány – mondta Neely atya. – Igen, keressük őt is.
Az is lehet, hogy még életben van. De ne reménykedj túlságosan.
– Ha életben van, hát kérdezősködni fog… – Hetty azt akarta
mondani, hogy „az anyja után” – utánunk.
Ám mindeddig senkit nem találtak, aki megfelelt volna a
leírásnak. Telefonáltak Queenstownba, ott is érdeklődtek.
Hetty végül elaludt, és azt álmodta, hogy Clemency fejét a víz
alá nyomja. Olyan rémes álom volt, hogy sírva riadt föl. Az
éjszakás nővér odajött az ágyához, gyöngéden hajolt fölé az
árnyékos arc.
– Cssss, gyermekem. Zavarod a többieket. Hozok egy kis
meleg tejet, attól majd jobban alszol.
Meglepetésére, miután megitta a tejet, tényleg elaludt, és
reggel arra ébredt, hogy farkaséhes. Mindent megevett, amit
elétettek. Élni akart. Annyira akart élni, hogy belement a
csalásba, eltökélte a szélhámosságot, hogy megragadja Clemency
fényes lehetőségét. Ő Clemency Jervis, ismételgette benne egy
eltökélt hang.
Készen állt arra, hogy elhagyja a kórházat, és ezt meg is
mondta az elcsigázott, kimerült nővérnek.
– Ez nagyszerű, drágám. De ne menj, míg nem jön Neely
atya. Lenne néhány kérdése.
Talán az atya sejt valamit? Meg akarja vádolni?
„Rájöttünk, hogy ellopta egy halott lány azonosságát, Harriet
Brown. Nem aggódik a lelkéért?”
De szó sem volt ilyesmiről. Neely atya, aki késő délelőtt
megérkezett, egyszerre tűnt higgadtnak és zaklatottnak,
megkérdezte, kit szeretne értesíteni a megmeneküléséről.
– Nem akartunk zavarni tegnap. De a családod biztos nagyon
aggódik.
– Van valami hír a lányról?
– Semmi a világon. Mit mondtál, mi a neve?
– Harriet Brown.
Vagyis ekkor, ebben a pillanatban megölte szegény Brownt,
bár megesküdött volna, hogy nem állt szándékában kimondani a
halálos szavakat. „Ez a te jogos helyed”, mondta a mama,
miközben fölnézett a gazdag házra. És ő tudta, hogy így van.
– Van esély rá, hogy élve megtalálják?
– Nos, lehet, hogy kóborol valamerre, de kétlem. Rengeteg
ember keresgél mindenfelé. Úgy hisszük, az összes túlélőt
megtaláltuk már. Hallom, hogy kiterjedt kutatás zajlik egy fontos
amerikai úr után, akit Mr. Vanderbiltnek hívnak. Őt még nem
találták meg. Lehet, hogy a hajóval együtt süllyedt el. Igazi
úriember. Azt mesélik, hogy amikor utoljára látták, mentőöveket
kötözött a babakocsikra. Isten nyugosztalja.
Hetty levegő után kapkodott, annyira fájt a mellkasa. Alfie,
Bennie – Drummond tengerészgyalogos várja a híreket a
feleségéről. Szegény Donald Newman sosem fog repülni a felhők
felett.
– Tudnának táviratot küldeni a nagybátyámnak, Jonas
bácsinak New Y orkba? – kérdezte, önmagát is meglepve. –
Jonas Middleton, a Middleton Bankban, a Wall Streeten.
– És mit írjunk neki?
– Csak ennyit: „Clemency túlélte.”
– Ez minden?
– Igen. Nem. Nem. Küldjön üzenetet Angliába is. Lord
Hazzard of Loburn részére. „Londonba érkezem, a Lusitania
túlélőivel. Várom, hogy lássalak. Clemency.”
– És ez az úriember…? – Neely atyának végre huncutul
megcsillant a szeme.
– Ő az, akihez feleségül megyek.
 4.
A KOMPHA JÓ BEA RA SZOLT Holyheadbe. Utasai, sápadt, kimerült
emberek, akiket még mindig nyomasztott, amin
keresztülmentek, a partra szálltak. A Cunard hajótársaság
gondoskodott ruhákról: ír darabok kavalkádja volt, tweedkabát,
tweedszoknya, vastag ír pulóver, gyapjúharisnya. Volt, aki túl
sokat beszélt, még mindig hisztérikusan, rettegve a csöndtől.
Másokat markukban tartott a lidércnyomás.
Hetty mindvégig a fedélzeten maradt a négyórás utazás alatt.
Reszketett a tengeri szélben, a szemét lehunyta, hogy ne lássa az
emelkedő és lecsapódó hullámokat. Hideg is volt, magányos is
volt a fedélzeten, de a lenti szalon vagy a túlzsúfolt kabinok
klausztrofóbiás nyomása még rosszabb lett volna. Egyfolytában
Clemencyt kereste volna, ahogy azóta egyfolytában, amióta
kijött a Kinsale Kórházból, és Queenstownba utazott, ahová a
túlélők és halottak többsége került.
Annyi holttestet látott, hogy belenémult. És rengeteg volt a
hordalék, ronda, piszkos maradványok, készen arra, hogy
eltakarítsák szem elől. Önmagára mért büntetésként részt vett az
áldozatok tömeges temetésén. A koporsókat ló vontatta kocsikon
vitték, amelyeket Cork megye minden tájáról gyűjtöttek össze.
Végtelen sorban zötyögtek a kockaköveken, el a csukott ablakos
ír házacskák mellett, végig a kanyargós úton, ki a városból. A
temető egy hegyfokon terült el. Az Atlanti-óceán felől éjjel-
nappal átfújta a szél. A holtak sosem szabadulnak a tenger
hangjától.
Hetty úgy döntött, hogy Mrs. Jervist itt temetik el. Újabb
táviratot küldött Jonas bácsinak, megírta ezt a szándékát, és a
bácsi válaszolt:

„Talán a legokosabb döntés. Stop.

Észszerű volna haladni tovább az esküvői tervekkel. Stop.
Tegyél virágot a nevemben szegény Millicent sírjára. Stop.
Jonas bácsi”

Egy szóval sem érdeklődött az eltűnt Harriet Brown után. Ez a

bánásmód volt szokásban a Jervis családban a személyzettel. Ott
és akkor megfogadta, hogy sosem fog így viselkedni, amikor
Lady Hazzard of Loburn lesz belőle.
Lady Hazzard… Egy álomban élt, és remélte, sosem ébred föl.
Úgy gondolta, Jonas bácsi nem akar túl sokat foglalkozni a
tragédiával. Makacs nővére hozta a bajt a saját fejére, az ő
tanácsai ellenére cselekedett. A távolság miatt, a saját
gazdagsága biztonságában valószínűleg úgy tekintett az egészre,
mint egy szenzációs szalagcímre az újságban, ami a nagy háború
miatt lépten-nyomon megjelent. És a nővérével amúgy sem
jöttek ki valami jól. Megkönnyebbül, ha Clemency esküvőjéről
hall, és megszabadul a hozzá kötődő felelősségtől.
Hetty próbálta felidézni Clemency kézírását. Nagy, széles
betűk, nem lesz nehéz utánozni. Amikor Jonas bácsinak ír, majd
röviden teszi, ahogy Clemency valamelyik barátjának is –
szerencsére Clemency nemigen törődött a saját nemével, nem
volt legjobb barátnője, de még intimnek mondható sem. Hetty
úgy gondolta, meg fog felelni a feladatnak. Még élhet a régi
trükkel is: bocsánatot kér, amiért bal kézzel ír, mert a jobb
megsérült.
A kora hajnali vonatúton Liverpoolból Londonba kavarogtak a
tervek a fejében. De amint lassítottak, és a vonat áthaladt a
füstös külvárosokon, a szíve úgy zakatolt, hogy attól tartott,
mindjárt elájul.
A rossz érzés emlékeztette őt arra, hogy él, ez a tény
ugyanakkor kimondhatatlan örömmel töltötte el. Ahhoz képest,
hogy túlélt egy hajótörést, egy idegen angol fiatalemberrel fog
találkozni, és megjátszani, hogy szereti, maga volt a semmiség.
Mert szándékában állt végül megszeretni őt, akkor is, ha ezt az
illő állapotot az esküvő idejére még nem éri el.
A peron egyik végében egy hivatalosnak tűnő kis csoport
álldogált. Valaki megbökte Hettyt, és mutatta, hogy ott az
amerikai nagykövet. Ha ő is amerikai, hát menjen oda, hogy
üdvözölhesse.
Bármi jó, ami elodázza a találkozást Lord Hazzarddal,
gondolta Hetty, mert a szíve ismét hevesen dobogott. Ott állt Mr.
Walter H. Page előtt, nézte a férfi megviselt, zavart arcát, és
hagyta, hogy megfogja a kezét. A bemutatkozásnál egész halkan
mondta a nevét.
– Vannak barátai Londonban, Miss Jervis?
– Igen. A vőlegényem. Azt hiszem, itt van valahol, vár engem.
Még csak nem is botlott a nyelve. De hirtelen beléhasított a
gondolat, hogy máris elkövette az első hibát. Clemency mindig
jól fésült, hullámos frizurát viselt. Ő viszont teljesen elfeledkezett
arról, hogy legalább kísérletet tegyen némi eleganciára. Esetlen
ruhájában úgy nézett ki, mint egy ír hajléktalan. Hugo soha nem
ismerné föl.
– Megkerestessem, Miss Jervis? – kérdezte Mr. Page udvarias
aggódással.
– Szerintem egyenruhát visel. Eltávozáson van. Ó… – Nagyot
sóhajtott. – Azt hiszem, már látom is.
Amikor megpillantotta a magas, széles vállú, khakiszín ruhás
férfit, félrehúzódva a tömegtől, mintha nem igazán akarna a
része lenni, mert erre a drámára nem számított, Hetty leginkább
elsüllyedni szeretett volna vagy levegővé válni. Mibe vágott bele?
Megdöbbentette és elborzasztotta a saját bátorsága és
arcátlansága. De hogyan visszakozhatna? Már sehogy. Rálépett
egy útra, amiről nem térhet le, hacsak hirtelen ott nem terem
előtte Clemency a maga testi valójában, és leleplezi a csalást.
Nyomást érzett a hátában. Rájött, hogy a nagykövet
gyöngéden a megfelelő irányba segíti. És akkor Hugo is meglátta,
felé intett, arcán egyértelmű megkönnyebbülés. Vagyis fölismerte
őt mint Clemencyt, gondolta Hetty szédülten, és halványan
mosolyogva tette meg a végső lépést a jövője felé.
– Hugo!
A hangja teljesen spontán volt, akárcsak az, hogy karjával
szorosan átölelte a férfit. És akkor világosan látta, hogy a férfi
arca megrándul.
Istenem, tudja! Mindennek vége. Rájött a csalásra.
A pánik – és gyanította, hogy az elkövetkező napokban még
sokszor fog rátörni – tovatűnt, amikor észrevette, hogy a férfi
egy botra támaszkodik, és az ő vehemens ölelése majdnem
kibillentette az egyensúlyából.
– Megsebesültél! – kiáltott fel.
A férfi bólintott.
– Most jöttem ki a kórházból. Pokoli szerencsés vagyok.
Kaptam egy hónap eltávozást. Szegény drágám, szörnyű volt?
– Sokkal rosszabb annál. Még nem tudok róla beszélni. –
Mélyet sóhajtott. – De élek.
– Anyád? Volt temetés?
– A többiekkel együtt temették el. Így találtam a legjobbnak.
És Jonas bácsi is. Hugo, nekem semmim nem maradt. Még ezek
a rémes ruhák sem az enyémek. – Egészen biztos, hogy
Clemency is ezt mondta volna, hiszen nagyon adott a külsejére.
– Borzalmasan nézek ki?
Ezzel szinte kiprovokálta, hogy a férfi alaposan végigmérje, és
fölfedezze a csalást. Hugo a szemébe nézett, és Hettynek volt
ereje állni a tekintetét; ez volt az első szemtől szembeni
találkozása a férfival, akiről úgy döntött, hogy az övé lesz.
Most is olyan jóképű volt, mint New Y orkban, amikor futólag
látta, ha belépett vagy ha Clemencyvel a karján távozott. Úgy
emlékezett, szinte világít kék szeme, sima bőre és szőke haja
pedig annyira angol. Most azt látta, hogy az arca pirospozsgás és
kissé beesett, tekintete halványabb és hidegebb, mint akkor.
Végül is csak távolról látta, és ő maga szinte észrevehetetlen volt
a csinos szobalányöltözékben. És különben is, a férfi nem az a
fajta, aki észreveszi a személyzetet.
Hetty nem emlékezett az ápolt, szalmaszínű bajuszra a telt,
kissé előreálló ajak fölött. Biztos New Y ork után növesztette. De
magas volt, délceg, széles vállú és széles mellkasú, pontos
mintapéldánya a csinos brit katonatisztnek.
A testét tudná szeretni, efelől nem volt kétsége, de vajon az
eszét, a szellemét, a humorérzékét? Ezeket még föl kell fedeznie.
– Ne bámulj – szólalt meg a férfi, kissé nyersen. – Nem
vagyok a legjobb formában. Te meg határozottan pocsékul nézel
ki.
Hetty kezével bűntudatosan végigsimított sápadt arcán,
hátrafésült haján. Clemency sosem engedte volna meg magának,
hogy így nézzen ki, még egy hajótörés után sem.
Megpróbált lazán válaszolni.
– Azért lehet, mert farkaséhes vagyok. Egész éjjel utaztunk.
– Hát persze hogy éhes vagy. – A férfi mintha
megkönnyebbült volna ettől a praktikus magyarázattól. –
Megreggelizünk a Berkeley-ben, mielőtt lemegyünk Loburnbe.
Pimm odakint vár a Rollsszal.
Clemency mohón tanulmányozta London divatos helyeit, és
ebből Hetty is fölszedett némi hasznos információt; azt is, hogy a
Berkeley Hotel a frissen Londonba érkezők és az okos vidéki
emberek helye.
– Hugo, nem mehetek így a Berkeley-be.
– Ugyan már, dehogynem. – A férfi hangja magabiztos volt.
– Hiszen velem vagy.
Kissé sántított, ahogy ment, de Hettynek még így is szednie
kellett a lábát, hogy lépést tartson vele. Világos volt, hogy a férfi
utálja ezt a szomorú jelenetet ott, a pályaudvaron; feltehetően túl
sok madárijesztő külsejű menekültet látott már Belgiumban és
Franciaországban. A lány megértette. Kezdte felfogni a háborút.
Messze volt ez attól a képtől, amit Clemency dédelgetett az
eltávozásra hazaérkező vidám katonákról, amint pezsgőt
iszogatnak és gyönyörű nők zsongják körül őket.
Szegény Hugo! Fájdalmas sebesülést kapott, ráadásul
gyönyörű menyasszonyát kimentették a tengerből, akinek a
frizurája rémes, és kísértetek gyötrik. De mindketten túlélők.
Hetty erre a csodára emlékeztette magát, megszaporázta a
lépteit, és ment a férfi mellett, aki a férje lesz. És aki nyilván nem
gondolja, hogy a nő helye két lépéssel mögötte van.
Egy őszes sofőr egyenruhában álldogált a fényes autó mellett.
– Ő Pimm – vetette oda Hugo Hettynek. – A fiatalok mind
bevonulnak manapság. Vissza kellett hívnunk Pimmet a
nyugdíjból. A Berkeley-be, Pimm. Eszünk valamit, mielőtt útnak
indulunk. Miss Jervis éhes.
Az idős férfi arca rezzenéstelen maradt, nem árulta el, mit
gondol arról, hogy az úr egy ilyen hajléktalankülsejű nőt visz
haza.
– Hát persze, uram. Gondolom, a fiatal hölgy nehéz
időszakon van túl.
– Borzalmason. Szállj be, Clemency.
Clemency. Mintha egy követ dobtak volna az arcába.
Beleremegett. Képtelen szembenézni a bűnével nap mint nap, és
végképp nem kockáztathatja meg, hogy szórakozottságában nem
veszi észre, ha hozzá beszélnek. Döntést kell hoznia, mégpedig
hamarosan.
– Nos, vess egy pillantást Londonra, ha már megérkeztél.
Ott ültek a hátsó ülésen, és Hugo váratlanul megfogta a kezét.
A hirtelen mozdulattól a lány szinte felugrott. A férfi hangja
gyöngéden incselkedő volt, és ez megnyugtatta. Biztos van neki
egy vidámabb oldala is. Hamarosan tudnak majd mosolyogni és
viccelődni egymással.
– Milyen szürkének látszik – kockáztatta meg.
– Nem ilyen, ha kisüt a nap. Tavasz van, tudod. Loburn
fenséges tavasszal.
Most egy kis melegség is érződött a hangján. Fontos volt neki
Loburn. Valószínűleg fontosabb, mint az amerikai lány, akit
feleségül kért. Hetty hallott róla, hogy az angolok, akiknek volt
szerencséjük régi családi birtokot örökölni, szenvedélyesen
imádják a földjüket. Ezt furcsának és érdekesnek találta. Ő is
szívesen megtapasztalna egy ilyen szenvedélyt. Végtére Loburn
az övé is lesz. Képletesen ő rángatta ki az Atlanti-óceánból.
– Hol a gyűrűd, drágám?
Istenem, teljesen elfeledkezett a smaragd-gyémánt eljegyzési
gyűrűről, amely még mindig Clemency ujján volt, a tenger
fenekén.
– Elveszítettem – mondta határozottan. – Biztos lejött az
ujjamról a tengerben. Órákig csimpaszkodtam egy mentőövbe.
Szinte az összes ruhám lemállott rólam. Csak ez a karkötő
maradt meg – mutatta a nehéz arany karperecet, amit ez után a
nap után soha többé nem szándékozott viselni –, erről
azonosítottak. Sokan – folytatta szenvtelenül – teljesen
mezítelenek voltak.
– Valóban? Nahát, akár egy gránát – mondta Hugo. –
Pokolian kellemetlen.
Hetty maradt az új témánál.
– Hogy sebesültél meg?
– Egy gránátrepesztől. Mélyen bevágott. De nem sérült a
lovaglóizom, hál’ istennek.
– Borzalmas lehetett a lövészárokban.
– Hát nem egy piknik, hacsak nem a húskonzerv a kedvenced.
De néha tudtam lovagolni is, amikor a front mögött táboroztunk,
és volt egy istálló a közelben. Egy nap még versenyt is
szerveztünk. De jött egy német repülő, és megijedtek a lovak. Le
kellett szállnunk, és vaktában lövöldöztünk. A pilóta később
lezuhant egy erdőben. Nem hiszem, hogy mi találtuk el,
szerintem inkább motorhiba lehetett. Szabályosan csúszott a
földön.
Kedves Donald Newman, vajon a vágyott repülőket
veszélyesebbnek találtad volna, mint az ellenséges torpedót, ha
túléled?
– De megérdemelte – jelentette ki Hugo. – Megijesztette a
lovakat.
Vajon Hugo csak akkor ilyen ékesszóló, ha lovakról beszél?
Így kicsit unalmas lesz vele. De Hetty remélte, hogy legalább
kiélheti majd minden olyan érdeklődését, amit a Jervis-házban el
kellett nyomnia, amilyen a zene, a könyvek, a festmények, a
társalgás. Tudta, hogy az apja kitűnő társalgó volt. Az anyja
szokta mondogatni: „Mindent tudott, és oly könnyedén beszélt,
ahogy a madár énekel.”
– Veszek neked egy másik gyűrűt – simította meg a kezét
Hugo. – Gondolod, hogy a smaragd szerencsétlenséget hoz?
Hetty fölnevetett.
– Nem hiszem, hogy egy smaragd süllyesztette el a Lusitaniát.
– Találunk majd másik követ, a biztonság kedvéért. Te
választhatsz.
Hettynek bevillant, mennyire lehet más az ő ujja, mint
Clemencyé, nagyobb, kisebb, hosszabb? Hirtelen nem is tudta. De
azt már látta, hogy Hugo nem különösebben jó megfigyelő.
Aligha van éles emléke Clemency vékony kezéről.

A meglehetősen kihalt étteremben a reggeli fölött Hetty is jobb

kedvre derült. A kávé forró volt, a buggyantott tojás, a vékony
szelet pirítós vastagon vajazva finomabb volt, mint bármi, amit
korábban evett. És nem tudott ellenállni a forró muffinnak sem.
Hugo mosolyogva nézte.
– Nem volt túl jó az étel Cork megyében, igaz?
– Te viccelsz. Először tele voltam tengervízzel, aztán meg… –
elkomorult az arca –, a körülmények nem kedveztek igazán
annak, hogy élvezzem az evést.
A férfi figyelmesen nézte.
– Nem emlékszem, hogy régebben így beszéltél, hogy ilyen
pontosan fejezted ki magad.
Hetty lehajtotta a fejét.
 – Nem ismertük egymást igazán, Hugo. Igaz? Annyira rövid
volt az idő. – Majd hozzátette: – Csak azt tudtam, hogy férjhez
akarok menni hozzád. És te azt mondtad, hogy feleségül akarsz
venni.
– A csudába is, tényleg, persze hogy ezt mondtam.
A lány tudta, hogy az evéstől visszatért a szín az arcába, és
határozottan jobban néz ki.
– Még most is akarsz? Most, hogy úgy nézek ki, mint egy
talált tárgy a tengerből?
A férfi ismét nevetett. Szemmel láthatóan megkönnyebbült
attól, hogy jól kijönnek egymással, a lány nem idegbajos és nem
hisztérikus a tengeri szerencsétlenség miatt.
– Most jobban hasonlítasz önmagadra. De inkább mondanék
sellőt, mint talált tárgyat.
– Hugo, te milyen gáláns vagy.
Jólesett viccelődni. Végre értette, miért élvezte ezt Clemency
annyira.
– Várj csak, míg veszünk neked egy új ruhatárat. De
mondtam, hogy itt a szemük se fog rebbenni.
Tényleg nem rebbent. A portás azt mondta, „jó reggelt, uram,
jó reggelt, kisasszony”, éppoly rezzenéstelen arccal, mint Pimm.
Az idősebb pincérnők pedig szinte anyáskodva dongták körül
őket, semmi jelét nem mutatták, hogy meglepődtek volna,
amiért Lord Hazzard egy parasztkülsejű nővel állított be. Vicces
lesz egyszer majd visszatérni ide, amikor már Lady Hazzard lesz,
és a Worth vagy a Patou divatház ruháit viseli.
Nézte a készséges pincérnőt, amint ismét teletölti a csészéjét a
finom meleg kávéval, és hirtelen elöntötte a boldogság. Oly
váratlanul és elsöprően, hogy a legszívesebben felpattant és
nagyot kiáltott volna, hogy él, a múlt szörnyűségeit elnyomja, és
a jövő nehézségeivel nem gondol. Semmit nem vesz el
Clemencytől, aki meghalt. És busásan megfizet Hugónak a
csalásért. Engedelmes, szerető felesége lesz, a férfi sosem fog
rájönni, hogy becsapták. Végzett a múlttal. Mostantól örömmel
néz szembe mindennel, ami előtte áll, kezdve ezzel az elbűvölő
környezettel, a figyelemmel, ami körülveszi, és a csinos fiatal
tiszttel, aki itt ül vele szemben.
– Min mosolyogsz? – kérdezte Hugo.
– Azt hiszem, csak boldog vagyok, hogy élek, és itt vagyok
veled.
– Nos, ez jó kezdetnek tűnik.
A férfi arca ellágyult, engedett kicsit merev katonatiszti
tartásából.
– Hamarosan elindulunk, Hugo? Vágyom már látni Loburnt.
– Máris, drágám. De hosszú út lesz. Készen állsz rá?
– Hát persze. Teljesen felfrissített ez a pompás reggeli.
– Óriási. Ebédre otthon is leszünk. Várnak minket. Mellesleg,
Clemency, mondanék valamit most, míg Pimm nem hallja. A
pénz.
– A pénz?
– Tudod, mire gondolok. A házassági szerződés. Részletesen
kitárgyaltuk New Y orkban, a te Jonas bácsikád és én. Kemény
üzletember, annyi szent.
– Ja, az. Ó, igen, gondolom, muszáj neki.
Nem tudott Hugóra nézni. Clemency pénzének a puszta
gondolata is mélyen megrázta. Mi áll a házassági szerződésben?
Fogalma sem volt. Egyszerűen belelépett Clemency cipőjébe
anélkül, hogy tudná, hogy aranyszegélyes, netán gyémánttal van
kirakva. Teljesen figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy azzal,
hogy Clemency lesz, egyszeriben örökösnővé is válik. Mert
nemcsak a házassági szerződésről van itt szó, hanem föltehetően
ő örökli Mrs. Jervis jelentős vagyonát is. Még azt a rémes
gyémánt nyakéket is el kellett tennie, amit a zavart apátnő a
kezébe nyomott, ő meg gyorsan a szakadt kis útitáskája mélyére
süllyesztette.
– Remélem, minden rendben. Semmi akadály?
Hugo is zavarban volt. Kék szeme akár a kő. A gyanú, hogy
sokkal inkább Clemency vagyonába szerelmes, mint
Clemencybe, immár bizonyosság lett. Clemency biztosan tudta
ezt. De az ő hidegen számító természete fölmérte ennek a
házasságnak az előnyeit is. Akkor most miért csüggedt el Hetty?
Lázasan kutatott az emlékeiben némi információért.
– Azt hiszem, a Westminster Bankban van. – Valaki ezt
mondta neki. Polly, a szobalány hallotta a beszélgetést az utolsó
reggelinél New Y orkban. – Jonas bácsi nem mondta neked?
– De igen. Ám amióta háború van, nem egyszerű a
kommunikáció. Nem jött megerősítés. Igazoló iratok kellenek, és
a házassági szerződés az első a listán.
– Ez elég könnyű lesz, Hugo. Amint összeházasodunk.
Ha nem érkezik meg a pénz, akkor vajon elhagyja őt? Ő csak
egy egyszerű áru. De hát így mennek a dolgok.
– Mire kell a pénz?
– Hogy megmentsem Loburnt, természetesen. Apám rengeteg
adósságot hagyott hátra, amikor meghalt, és bevallom, nekem is
van jócskán.
Hetty azon kapta magát, hogy nemigen érdekli ez a
beszélgetés. És úgy gondolta, Clemency is könnyedén átsiklana
fölötte.
– Az ilyen emberek, mint te, sokra tartják az otthonukat, igaz?
– Természetesen. – Hugo hangjában némi ingerültség
hallatszott. – Nektek, amerikaiaknak nincs is ilyesmitek, igaz?
Imádni a múltat: ez vajon jó dolog? Hetty nem tudta. De
szeretni fogja Loburnt, ebben biztos volt. És legalább annyira az
övé is lesz, mint Hugóé, ha egyszer az ő pénzéből hozzák helyre.
Az ő pénze. Rendben. Szépen beleilleszkedik a szerepbe. Egy
dolgot kivéve. Hirtelen döntött, nem törődve a kockázattal.
Merésznek kell lennie.
– Hugo, megkérhetnélek, hogy ne szólíts Clemencynek?
– Miért ne? – A férfi megdöbbent. – New Y orkban nem
szóltál semmit.
– Ott otthon voltam. Mama, a személyzet, mindenki
Clemencynek szólított. De mindig utáltam a nevemet. Annyira
puritán. Csak azért kaptam, mert a mamáé is ez volt.
– Hát nekem sem nagyon tetszik, igazat szólván. Mit
szeretnél, hogy szólítsalak? Volt valami beceneved?
– Igen. Hetty. Apám hívott így.
Legalább egy kis darabot meg akart őrizni magából. Talán
nem olyan kockázatos. Most, hogy Mrs. Jervis meghalt, a házat
a Fifth Avenue-n be fogják zárni, a személyzetet szélnek eresztik.
Valószínűtlen, hogy bármelyiküket viszontlássa, Jonas bácsi
pedig csak a Brown nevet ismerte.
– A Hetty tetszik. Elegáns. Jobb, mint a Clemency, igazad
van. – A férfi kedves volt, kicsit tán atyáskodó. – Minden
nagyszerű lesz. Akarok venni néhány lovat, ha találok
megfelelőt. Az igazán jók mind a frontra kerültek. Te lovagolsz,
ugye?
Ez volt az egyik kérdés, amitől rettegett. Clemency nagyon jól
lovagolt a Jervisék nyári rezidenciáján, Long Islanden. Ő viszont
soha életében nem ült lovon. Nem volt rá lehetősége.
– Hát… nem.
A férfi meglepődött.
– Azt hittem, igen. Úgy emlékeztem, mintha azt mondtad
volna. De nem baj. Hamarosan megtanítalak. Ez lesz az első
dolgom, ha javul a lábam. Nos, indulhatunk?
A vidék látványa megnyugtatta és elbűvölte Hettyt. Szeretni
fogja a zöld lankákat a legelésző birkákkal, bégető bárányokkal, a
farmokat, amelyek úgy ülnek a völgyben, mintha cirmos cicák
lennének, a szilfaerdőket, a bükkösöket, a párás napfényben
csillogó patakokat. A táj zöld és szürke, végtelenül békés, nyugodt
álom.
– Mint egy Corot-kép – motyogta.
– Tényleg? Nem is tudtam, hogy érdekelnek a festmények.
– Ó, igen. Most, hogy ilyen közel voltam a halálhoz,
szenvedélyesen érdekel minden. Azt hitted, afféle buta liba
vagyok?
– Percről percre jobban ismerlek. De ugye nem az derül ki a
végén, hogy kékharisnya vagy?
A férfi mintha kissé megijedt volna ettől a gondolattól.
Muszáj lesz észben tartania, hogy ő inkább Clemency, kevésbé
Hetty, legalább eleinte. Hetty, a könyvmoly, aki órákra
láthatatlanná vált a könyvtárban, ha alkalma nyílott rá.
– Nem vagyok kékharisnya, csak rémesen nézek ki – felelte,
és fejét a férfi vállára hajtotta.
Hugo röviden felnevetett. Kedvére volt ez a szellemesség.
– Ne aggódj. Kitty majd felcicomáz.
– Ki az a Kitty?
– A sógornőm, az öcsém felesége. Van egy fiuk is, Freddie.
Elég puhány alak. – Ismét megszorította Hetty kezét. – Mi
jobbat csinálunk majd.
Annyira átlátszóak voltak a gondolatai. Mint a család fejének,
az ő dolga volt megmenteni Loburnt. Ebből pedig logikusan
következik, hogy örököst akar. Ha nem sikerül, a ház is, a cím is
a fiatalabb fiúra száll, aztán pedig a puhányra, Freddie-re. Ezt
pedig mindenképpen el kell kerülni.
Nos, hát én is szeretnék egy fiút, mondta magában Hetty
elszántan.
– Ki lesz még ott, Hugo?
– Anyám. Várja, hogy megismerjen.
– Beletörődött, hogy amerikai menye lesz?
– Nem igazán. De szerintem te meg tudod győzni, ha
megpróbálod. Ne dőlj be a törékeny termetének. Erős, makacs
asszony. Nézd, itt kezdődik Loburn, a birtok. Arra lovagolunk
vadászni, a hegyeken túl. Ez itt csodás vadászterület. Ha a lábam
miatt nem vadászhatnék, hát inkább lett volna halálos az a
sebesülés, annyit mondhatok.
A dombok, a harangvirágmezők, amelyek oly kékek voltak,
akár a párás ég, varjak zajongtak a magas szilfákon, egy farmer
baktatott a két ló vontatta eke mögött, vájta lomha csíkját a
dombtetőn át le a völgybe.
A jeges hullámok és a fuldoklás hangjai csillapultak a fejében,
és már csak múló lidércnyomás voltak. A kis falu, amelyen
áthajtottak, a keskeny utca, két oldalán sziklaszürke házak, a
végén egy templomtorony, maga a végtelen béke.
– Ó, Hugo! Imádom!
A férfi elégedett volt.
– Nagyszerű, kislány. Nagyszerű.
A szókincse kissé szűkös. De majd ő, Hetty feljavítja. Ahogy a
makacs anyját is meggyőzi majd, hogy elfogadja. És teherbe esik,
amint lehet, hogy örököst adjon Hugónak. Hiszen ki tudja,
meddig tart a háború, és hány fiatalember halhat még meg,
olyan, mint Hugo vagy akár az öccse.
A félelem volt az egyetlen felhő az újjászületésnek ezen a
csodálatos napján.
 5.
A LÉPCSŐ A V ÉGT ELENBE NY ÚLT . Hettyt hirtelen ólmos fáradtság
gyűrte le. Az eufória, amit a Hugóval való találkozás és a
Loburnbe vezető kellemes utazás okozott, eltűnt. Nemcsak
kimerült volt, de pokolian ideges is; egy színésznő, aki várja,
hogy színre lépjen első nagy szerepében.
Loburn, a kanyargós út végén álló szürke kőépület, amelyet
alaposan megviselt az időjárás, nem volt olyan nagy, mint várta.
Bár ki tudja, hány szoba bújik meg az igénytelen homlokzat
mögött. Kitaposott kőlépcső vezetett az oromdíszes ajtóhoz. Egy
inas kinyitotta, feltárult a napfényben úszó, fekete-fehér
csempével borított hall, a hosszú, kanyargós lépcső, pot-pourri
illata, méhviaszé, egy tálban virág a majdnem fekete, fényes
tölgyfa asztalon, néhány szék kifakult hímzett háttámlával és
kacskaringós lábakkal, mint a spirálcukor. Hogy hívják ezt?
Tanulmányoznia kell a bútorokat. A tűz, amely majdnem kialudt
a tágas kőkandallóban, és két labrador, amint odarohan hozzá.
És egy gömbölyű asszony, a szája kissé beesett. Hugo anyja
lenne?
– Ő Mrs. Evans, a házvezetőnő – mondta Hugo. –
Megmutatja a szobádat.
Csak a házvezetőnő üdvözli? Tekintve az érkezése
körülményeit, nemigen számított rá, hogy szolgák hada fog
felsorakozni a hall két oldalán az üdvözlésére, de biztos volt
benne, hogy Clemency ilyesmit várna, és nagyon csalódott lenne,
megbántott is tán, hogy csak egy ilyen rosszalló matróna
köszönti. Mit csinálna Clemency? Könnyedén átsiklana a dolog
felett?
 Úgy tűnik, ez rendben is volt így, mert Hugo megszólalt:
– Mrs. Jervisnek nincs csomagja, Mrs. Evans. Remélem,
valaki bekészített számára néhány szükséges dolgot.
– Gondolom, Mrs. Lionel megtette – felelt Mrs. Evans
kimérten.
– Hol van Mrs. Lionel?
– A kórházban. Nyolctól volt szolgálatban. De ebédre hazajön.
Lady Hazzard pedig gyengélkedik, reméli, hogy később le tud
jönni. – Mrs. Evans a lépcső felé fordult. – Kövessen, kisasszony.
Hetty rémült pillantást vetett Hugóra, de ő már elindult a
másik irányba, botjára támaszkodva, nyomában a két hatalmas
kutyával. Egy emelet a kanyargós lépcsőn, aztán még egy, sokkal
meredekebb. Hetty botladozott a kimerültségtől. Mrs. Evans
visszanézett.
– A szürke szoba az öné, kisasszony. Úgy gondoltuk, ott
nyugodtan ellehet ez után a borzalmas hajótörés után. Nagyjából
rendbe jött, kisasszony?
– Nem hiszem, hogy valaha is teljesen rendbe jövök –
válaszolt Hetty, és igazat beszélt.
– Igen, rettenetes lehetett, de Franciaországban még rosszabb
dolgok történnek. Talán nem is tudja, hiszen amerikai.
– Gondolom, nem.
– Akkor hamarosan megtudja. A mi szép fiatal férfijainkat
mind megölik. Az úrnak eddig szerencséje volt, csak a lábán
sebesült meg. Mr. Lionel pedig megy a Dardanellákhoz. Nem is
hallottunk arról a helyről azelőtt.
Mrs. Evans az aggodalomtól valahogy barátságosabbnak tűnt.
De látszott, hogy még mindig nehezére esett elfogadni, hogy ez a
lompos, sápadt fiatal teremtés Loburn urának menyasszonya.
Vagy talán nem is törődött vele, hogy Hetty amerikai?
– Fura, hogy kelengye nélkül jött. Nagy dolgokra
számítottunk.
– Gyönyörű kelengyém volt. Most a tenger fenekén pihen.
Mrs. Evans egy pillanatig leplezetlen együttérzéssel nézett
Hettyre, majd száraz hangon jegyezte meg:
– Nem számít, itt van és él. Ez a fontos, nem igaz?
Ez bizony, gondolta Hetty. Határozottan bólintott, és azon
töprengett, vajon mit szólna Clemency ahhoz a szomorú
szobához, amelybe bevezették.
Négyoszlopos ágy, szürke brokátfüggönyök, szürke falak,
gerendás mennyezet. Hideg.
Szoba a másodosztályú vendégeknek? Ki döntötte el, hogy ide
szállásolják el, míg elfoglalja az úr hálószobáját?
Hugo semmit sem mondott az esküvői tervekről. Lehet, hogy
úgy döntött, mégsem veszi el, és visszaküldi New Y orkba? De
nem, a pénz a bankban túl nagy vonzerő. Ez az ő biztosítása.
– Itt fönt semmi nem fogja zavarni – magyarázta Mrs. Evans
–, legföljebb a varjak civakodása és a szél. Bizonyára pihenni
szeretne. Fél óra múlva ebéd, de ha nem akar lejönni, csöngessen
a tálcáért.
– Ó, lejövök – felelte Hetty. A szürke szoba. Étkezés egyedül.
Túlságosan melankolikus. Az ajka megremegett, de eltökélte,
hogy nem sírja el magát. – Csak megmosdom, és átöltözöm. Azt
mondta, van itt valami ruha?
– A szekrényben, kisasszony. Küldjem föl Effie-t?
„Küldje Brownt, hogy felöltöztesse Clemencyt.” Hallani vélte
Mrs. Jervis parancsoló hangját…
– Nem kell, elboldogulok. Köszönöm, Mrs. Evans.
– A fürdőszoba itt szemben a folyosón. Soványnak látszik,
kisasszony.
Amikor Mrs. Evans kiment, Hetty kegyetlenül reszketni
kezdett. Ó, istenem, hát mit csinált? Ez az a gazdag, finom élet,
amiről Clemency oly vidáman mesélt? Semmi fogadtatás, egy
szomorú szoba, ismeretlen arcok az ebédnél, egy hűvös, ha nem
is kifejezetten vonakodó vőlegény.
Akár ebben a percben véget vethetne az egésznek, ha lemenne,
és bevallaná, mit tett. Mondhatná, hogy érzékcsalódásoktól
szenvedett a borzalmas lidércnyomás után. És kérhetné, hogy
küldjék haza.
De hol a haza? Jonas bácsi soha nem bocsátana meg neki
ezért a hatalmas csalásért. A ház a Fifth Avenue-n üresen áll, tán
csak egy gondnok van ott, nincs úrnője, akinek szobalányra vagy
bármilyen személyzetre lenne szüksége. És soha többé nem megy
vissza a nyomorba a Boweryre.
Ült az ágy szélén a csöndes szobában, feszült volt, üres és
hihetetlenül kimerült. Váratlanul az anyja arca jelent meg előtte,
azon a napon, amikor elvitte őt a Jervis-házba. Vékony, sápadt
és ráncos, mint egy csontváz, csak a sötét szempár ragyog
ellenállhatatlanul. Mama beteg volt akkor már, de biztosan nem
lett volna hajlandó föladni, visszavonulni. „Meg kell ragadni a
nagy lehetőségeket az életben, Hetty. Értesz engem?” „Nem,
mama.” „Idővel megértesz. Ha adódik valami fontos, ragadd
meg. Ne futamodj meg a kihívások elől. A magadfajta lányok ezt
nem engedhetik meg maguknak. Azt akarom, hogy legyen
belőled valami. Jogod van hozzá.”
Furcsa, milyen tisztán hallotta a szavakat, mintha a mama ott
lett volna a szobában, és hangosan szólt volna hozzá. Szegény
csinos mama, aki olyan bután szeretett és olyan drágán fizetett
érte. De sosem sajnálta magát, nem dédelgette a sérelmeket, és
nem veszítette el a merészségét. Egészen biztosan azt akarná,
hogy Hetty nézzen szembe a kihívással. Ez ugyanis, tenné hozzá,
Hetty joga. Hetty szeretné hinni, hogy az ő sosem látott apja is
egyetértene. Kulturált ember volt, érzékeny, romantikus,
szabadgondolkodó. Na jó, nem annyira szabad, hogy megismerje
a törvényen kívül született lányát. Vajon egyetértene azzal, amit
most tesz?
Lassan fölállt, és a szekrényhez lépett.
Igen, volt ott néhány szép ruha, bár Clemency nem tartotta
volna sokra őket. Egy kardigán, egy krémszínű selyemblúz és egy
skót kockás szoknya, egy délutáni ruha puha zöld anyagból, egy
hosszú, sötétkék taft, mélyen kivágott, egyenes szabású, a
legújabb divat szerint. Ez nyilván a vacsorához van. Kié lehetett?
 Volt egy meleg köntös is, egy fehér pamut hálóing
csipkeszegéllyel, és egy fiókban fehérnemű, harisnya, zsebkendő.
Nem újak, gyanította Hetty, hát akkor vajon kié lehetett? A
méret nagyjából megfelelőnek tűnt. Valaki ideküldhette
Clemency méretét. Elég szerencsétlen dolog, hogy az új családját
kölcsönruhákban ismeri meg.
Bement a hatalmas fürdőszobába, megmosakodott, aztán
fölvette a selyemblúzt és a kockás szoknyát. Bárki állította is
össze a ruhákat, a cipőről elfeledkezett. Kénytelen lesz az
ormótlan ír bakancsot fölvenni, amit a hajózási társaságtól
kapott. De megfürödhet, a haját kicsit elegánsabbra fésülheti, és
némi színt kenhet az arcára és a szájára. A szeméből áradó
feszültséggel és rémülettel egyelőre úgysem tehet semmit.
Mindazonáltal elég jól nézett ki. Úgy gondolta, átvészelheti az
ebédet. Nem engedheti, hogy azt higgyék, az amerikaiak gyávák.
Senki nem mondta, hol gyűlik össze a család. Az ebédlőben,
gondolta, de hol van az ebédlő?
Ez nem tisztességes. Úgy érezte magát, mint egy alkalmazott,
egy házvezetőnő például, aki most érkezett, és nem látták el a
szükséges tudnivalókkal. A hallban, míg keresett valakit, aki
eligazítja, nagy megdöbbenésére egy tiszta női hangot hallott egy
félig nyitott ajtó mögül. Rémülten hallgatta.
– Végig tudod csinálni, Hugo?
– Muszáj lesz. Hála istennek, túlélte.
– Úgy néz ki, mint egy vízbe fúlt patkány.
– Elég ideje volt, hogy kiszáradjon. Voltaképpen elég jól viseli,
szegény lány. Elveszítette az anyját, ne felejtsd el.
– Mind elveszítünk valakit mostanság, nemde?
Hetty rettegett attól, hogy mit hallhat még, valami nagyon
kegyetlent. Erőteljesen belökte az ajtót, és belépett a szobába; a
falakon könyvek, a sötét és barátságos helyiségben bőrrel bevont
bútorok, pulykavörös szőnyegek. Két ember állt a kandalló előtt;
a szőke, fiatal nő hirtelen ellépett Hugo mellől. Talán csak
képzeli, hogy ölelkeztek?
 – Bocsánatot kérek. Senki nem mondta, hol találom az
ebédlőt. Vagy bármi mást.
A hangja határozott volt, épp csak parányi szemrehányással.
Nem hagyom, hogy átsétáljanak rajtam…
Hugo gyorsan megszólalt.
– Ó, Clem… illetve Hetty. A menyasszonyom azt szereti, ha
Hettynek szólítják, Julia, és ez nekem is tetszik. A másik elég
rémes név volt, a puritánok egész törzse benne volt. Ti még nem
találkoztatok. Julia, Hetty, Hetty, Julia.
Hetty megfogta a gyűrűtlen, keskeny kezet. Túlságosan
zavarban volt ahhoz, hogy alaposan szemügyre vegye. Csak
felületesen pillantott rá: finom bőr, arisztokratikus arc,
halványkék szem, szőke haj. Hasonlít Hugóra valahogy. Lehet,
hogy rokonok?
– Te nem Hugo sógornője vagy? Kitty?
– Nos, én a személyzethez tartozom. Nem igaz, Hug?
Hug? Személyzet? Nagyon is ismerős.
– Julia anyám barátnője. Ő…
– Nehéz helyzetbe kerültem… – vágott közbe Julia nyeglén.
– Hallgass, Julia, hadd magyarázzam el Hettynek. Julia anyja
az édesanyám egyik legjobb barátnője volt. Amikor meghalt,
Juliát elég nehéz körülmények közt hagyta, és anyám meghívta,
hogy éljen velünk. És mivel anyám azóta kissé betegeskedik, a
sógornőm, Kitty pedig el van foglalva a kölykével, nagyon jól jött
ki ez az egész.
Kivéve, hogy Hugo és ez az elegáns, lapos mellű teremtmény
egy kicsit közelebb áll egymáshoz, mint jó barátokhoz illik. Vagy
legalábbis Julia így szeretné. Hetty jó érzékkel ismerte föl az
ellenségességet, még ha udvariasan leplezte is. Julia, a szegény és
ő, a gazdag bitorló.
Túl korán kell szembenéznie ezzel a nehézséggel.
De Hetty látta, hogy jobb lett volna, ha elegáns
menyasszonyként érkezik ide. Fait accompli, vagyis kész
tényként. A Lusitania hajótörése majdnem megakadályozta az
esküvőt. Julia nyilván ebben reménykedett.
A nyomasztó beszélgetés véget ért, mert Hugo megfogta Hetty
karját, és kivezette a szobából.
– Tíz perce megszólalt a gong. A mama nem jön le, Hetty.
Szeretné, ha te mennél fel hozzá, ha kipihented magad. Bár meg
kell mondjam, máris sokkal jobban nézel ki. Hasonlítasz
önmagadra. Loburn tetszik neked?
Képtelenség volt azt hinni, hogy a ház barátságosabb, mint a
lakói. De Hetty már tudta, hogy bele fog szeretni ezekbe a
kanyargós folyosókba, az egyenetlen padlóba, az öreg
brokátfüggönyökbe, a fakó szőnyegekbe és a sötét falakon sötét
képeket ölelő csillogó keretekbe. Minden tompa volt, mint egy
álomban. Nem kis teljesítmény ezt megszeretni.
– Azt hiszem, nagyon is – felelte Hugónak. – Sok mindent föl
kell fedeznem.
– Melyik szobába tettek?
Kik azok az „ők”, akik „tették”?
Julia válaszolt helyette.
– Anyád és én a szürke szobára gondoltunk. Ez a
legcsöndesebb a házban. És el kell ismerned, hogy Freddie elég
hangos tud lenni, amikor nehéz vele. Biztos vagyok benne, hogy
Miss Jervis nyugalmat szeretne egy ekkora megpróbáltatás után.
– Nem tartod túl elhagyatottnak, Hetty? – kérdezte Hugo. –
Mindegy, úgysem tart sokáig. – A karját feltűnően, birtoklón
Hetty vállára tette. – Sok mindent meg kell beszélnünk. De előbb
együnk. Ó, itt van Kitty.
Egy termetes nő sietett le a lépcsőn formátlan ruhájában.
– Hugo, borzasztóan sajnálom, hogy nem voltam itthon, hogy
fogadjam Miss Jervist. Hogy van, Miss Jervis? Én Kitty vagyok,
Lionel felesége, Hugo sógornője. – Meleg kéz ölelte át Hettyt, a
kézfogása határozott és barátságos volt. – Délelőtti műszakban
voltam. Önkéntesként dolgozom a katonai kórházban
Cirencesterben. És egyre több a munka, legnagyobb
sajnálatomra.
 – Hallottál valamit Lionelről? – kérdezte Hugo.
– Igen. Olyasmit sejtetett, hogy hamarosan elhajóznak a
Dardanellákhoz. Ó, istenem! Azt hiszem, a nagyfőnöknek rémes
ötletei vannak. Hallottad, hogy állítólag még a Lusitania
elsüllyesztéséhez is volt valami közük? Hogy annyira felbőszítsék
Amerikát, hogy beszálljon a háborúba. Hallott erről a
szóbeszédről, Miss Jervis? Végtére is maga az egyik ártatlan civil
utas volt. Az édesanyja pedig megfulladt. Mint semleges
amerikainak, minden oka megvan rá, hogy gyűlölje a németeket.
– Azt hiszem, nem tudom, kiről beszél.
– Winston Churchillről. A brit hadügyminiszterről. Túl sokat
képzel magáról. Mindegy, szóval Lionel elmegy.
Kitörésével a fájdalmát leplezte, hogy a férje elutazik. Az arca
vörös volt és elszánt, a szeme sötét, a szája széles. Nem volt szép,
és csinos sem. De eleven volt. És ha rendesen felöltözik, biztos jól
néz ki, gondolta Hetty. Most azonban bő kardigánt és formátlan
tweedszoknyát viselt. A haja szabadon lógott. Hetty máris
megkedvelte.
Csak négyen ültek a hosszú asztalnál, Hugo és a három nő.
Rengeteg ezüst volt és kristály, és sok-sok étel. Vagyis nem igaz,
hogy Anglia éhezik a német tengeralattjárók blokádja miatt.
Legalábbis Loburn lakói nem éheztek. Hetty megette a levest, de
a halat csak piszkálta a tányérján. Túl fáradt volt ahhoz, hogy
egyen. Túl fáradt ahhoz is, hogy bekapcsolódjon a beszélgetésbe,
noha eléggé közelről érintette.
– Azt hittem, Lady Flora erőt vesz magán, és lejön – mondta
Kitty. – Nem akarja hallani az esküvői terveket? Tényleg, mi az
elképzelésetek, Hugo? Most, hogy elmarad a nagy esemény a
Szent Margitban. Sajnálod, Hetty?
– Most aztán tényleg nem, hogy elveszítettem a kelengyémet.
– Némi elevenséget vártak tőle. És némi sajnálkozást. – Nagyon
szép esküvői ruhám volt. Hozzá a nagymamám fátyla. Most
semmim nincs. Mindenem kölcsönholmi. Köszönöm, hogy
bekészítettél néhány ruhát a szobámba.
 – Semmiség – válaszolta Kitty. – De föl kell öltöztetnünk
téged rendesen. Van egy elég jó üzlet Cirencesterben, ahová
elvihetlek. Már ha nem ragaszkodsz valami nagyszabásúhoz a
Fortnum and Masontől vagy a Harrodstól.
– Nem akarok semmi ilyesmit. Hacsak Hugo nem
ragaszkodik hozzá.
– Tekintve a körülményeket – mondta Hugo, miközben jó
étvággyal tömte magába az ételt –, minél kisebb a felhajtás,
annál jobb. Lehetne jövő héten a falusi templomban. Egy
csöndes szertartás. Néhány hét múlva orvosi felülvizsgálatom
lesz, aztán megyek Franciaországba. Mit gondolsz, Hetty?
– Igen – felelte feszülten. – Igen, persze.
– Meg kell mondanom, hogy elég jól viseled. Pedig nagy
esküvőről álmodtál, nemde? Tudom, hogy édesanyád is.
– Most más a helyzet. Semmi ilyesmit nem akarok. Különben
is, gyászban vagyok. Fölteszem, nem én vagyok az első
menyasszony ilyen helyzetben.
Fölnézett, és három szempár nézett vissza rá. Kitty érdeklődő
volt és együttérző, Hugo izgatott – vajon a pénzre gondol, vagy
arra, hogy milyen lesz vele az ágyban? –, Julia üres, és láthatóan
nem hitte el, amit hallott.
– El kell intézni az ügyeimet, mielőtt elmegyek
Franciaországba – mondta Hugo, megerősítvén, hogy Hetty
tippje a pénzzel kapcsolatban helyesnek bizonyult. – Rengeteg az
adósság, amit rendezni kell, és akarok néhány lovat is. Arra
gondoltam, hogy körül is nézhetnél. Julia fantasztikus lovas,
Hetty. Ő járatja a lovaimat, amikor nem vagyok itthon.
Hetty ezt is kitalálhatta volna. Az egyenes tartás, a hosszú,
keskeny kéz.
– Hol nézzek körül, Hug?
Ne szólítsd Hugnak. Csak az anyja társalkodónője vagy.
– Megkérheted Pimmet, hogy vigyen el Newmarketbe. De
olyan ló nem kell, amit a lovasságtól kiszuperáltak.
– Feljönnél a gyerekszobába, Hetty, hogy megnézd Freddie-t
ebéd után? – kérdezte Kitty.
– Elkényeztetett kis kölyök – morgott Hugo.
– Nincs elkényeztetve. Csak eredeti. Különleges. Imádom. De
nagyon érzékeny, és jelenleg – Kitty hangjában aggodalom
bujkált – ő Loburn egyetlen örököse. És mivel te és Lionel a
csatába indultok, Hugo, lehet, hogy ő is marad.
– Nagyon szeretném látni őt – mondta Hetty. – De lehetne
később? Annyira kimerült vagyok…
Mintha megmozdult volna az asztal, a padló, Hetty úgy
érezte, ismét a fedélzeten van. Az ujjával kellett nyitva tartani a
szemét. A legszívesebben elsírta volna magát. Ez a kiszámított
tónus, ahogy ezek a régi angol családok az örökösökről beszéltek,
mintha ez az ő különleges kiváltságuk lenne, miközben ő azokat
a kiszolgáltatott kisbabákat látta, beszíjazva a vesszőkosárba,
készen arra, hogy behajítsák az éhes tengerbe, ahol a halaknak
lesz az örököse mind. Rettegett, hogy a Lusitania lidércnyomása
bármikor váratlanul rátör majd egész életében.
Kitty felpattant.
– Gyere föl, Hetty. Bocsánat mindenkitől. Látnotok kellett
volna, hogy ez a szegény lány még nem áll készen holmi
társasági fecsegésre. Férfiak! Szerintem Hugót igazán csak a
lovai érdeklik, Lionelt meg a könyvek. De nekünk, asszonyoknak
túl kell élnünk. Mindig.
Kitty segítségével Hetty kiment a teremből, és végre
hagyhatta, hogy az ajka megremegjen, a szeme megteljen
könnyel.
– Sírj csak – biztatta Kitty kedvesen. – Sírj. Hisztériázz, ha az
esik jól. A legtöbb nő ezt tenné. Túl sokáig tartottad magad
erősen, igaz?
– Muszáj volt. Ezt teszi az ember.
– Tudom. Látom a fiúkat ott a kórházban, amikor senki nem
ordibál parancsokat nekik. Lefektetlek, és adok néhány pirulát,
amitől aludni fogsz. És holnap majd úgy teszünk, mintha először
találkoznánk.
 – Hugo anyja…
– Lady Flora várhat. Önző vénasszony. Julia túlságosan
elkényezteti. És Hugo is éppen olyan önző. Oda kell figyelned rá.
– Azt gondoltam… örült? – alig tudta kinyögni a szavakat.
– Hogy túlélted? Ó, persze. Nagyon örült, és hálás volt.
– A pénz miatt? A házassági szerződés?
– Hogy őszinte legyek, az is. Nehéz helyzetben van. Nagy az
adósság a házon, ő meg túl sokat szerencsejátékozik. És veszettül
ragaszkodik Loburnhöz, mint minden Hazzard. Lionel is, bár
kevésbé, hiszen ő a fiatalabb. De azért mondhatom, Hetty, hogy
Hugónak fontos vagy. Nagyon büszkén jött haza Amerikából,
hogy gyönyörű lányt szerzett, és meggyőzte, hogy jöjjön hozzá
feleségül. Alig várta, hogy újra lásson.
– Én meg úgy nézek ki, mint egy vízbe fulladt macska.
– Hát mondjuk úgy, hogy most nem az a szép teremtés
érkezett, akire számított. De ez csak átmeneti. Meglátod, ha majd
felöltöztetünk. A szobalányodat is elveszítetted, igaz?
Hetty bólintott, nem tudott megszólalni.
– Ez könnyen megoldható. Használhatod Effie-t. Nekem
nincs szükségem rá. A kórházban dolgozom, itthon meg a
kertben, és nemigen van időm, alkalmam felöltözködni. De
neked valami nagy bevásárlás kell, és majd jól megleped az én
hülye sógoromat. Jól kijöttetek egymással délelőtt Londonban,
igaz?
– Igen. Kedves volt.
– Na látod. Akkor mitől félsz?
Hetty nem válaszolt, de a kérdés ott rezgett benne. Mitől fél?
Az elkényeztetett, beteg Lady Florától odafönt? Juliától?
Nem, nem félek senkitől, hajtogatta magában. Nem bizony,
azok után, amiket átéltem. Lehet, hogy Hugo nem szeret, és
lehet, hogy én sem fogom szeretni. De Lady Hazzard leszek.
Loburn úrnője. Az elég lesz. Annak az éhes gyereknek a
Boweryből ez több mint elég lesz.
 6.
O LY A N ELEV EN V OLT a lidérces álom, hogy Hetty fölkiáltott, és
arra ébredt, hogy egy barátságtalan angol arc hajol fölé. Nem
Clemency volt, ahogy álmodta, nem is Mrs. Jervis, parancsoló
hangon őrjöngve: „Elloptad a gyémántomat, Brown, és most
ellopod Clemency férjét!” Álmában kétségbeesetten védekezett:
„Már nincs szüksége a gyémántra, és Clemencynek sincs
szüksége Hugóra!”
Éles fény vágódott az arcába.
Julia Pemberton figyelte.
Vajon hangosan beszélt az előbb?
– Kilenc óra van, Miss Jervis. Lady Flora küldött, nézzem
meg, hogy van.
Hetty fölült. Az éles fény a délelőtti napsütés volt, beáradt az
ablakokon. Alighanem átaludta a tegnap délutánt és az egész
éjszakát. Kipihent volt és bizakodó, még a lidérces álom is
tovatűnt.
– A Lusitaniáról álmodtam. Hangosan beszéltem?
– Motyogott valamit. Jobb, ha nem tesz ilyesmit, miután
férjhez ment. Hugónak nem fog tetszeni.
Ebben az új, optimista hangulatában Hetty szinte megsajnálta
ezt a rideg, beképzelt fiatal nőt, aki nyilván azt remélte, hogy
Hugo őt veszi el. Tán még mindig lehetségesnek tartott valami
ilyesmit. Pedig képtelenség. Hetty elég sokáig élt egy gazdag
házban ahhoz, hogy ismerje a pénz hatalmát.
Mindazonáltal Julia problémákat okozhat. Nem tudja
megszerezni Hugót, de megakadályozhatja, hogy beleszeressen a
menyasszonyába. Jobb lenne, ha nem volna itt Loburnben.
 A jelennel törődj, mondta magának Hetty. Barátkozz össze
Lady Florával. Ismerd ki a dolgokat. Legyél ravasz.
– Gondolom, nem sokáig lesznek lidérces álmaim. És
szerintem Hugónak is vannak rossz álmai a lövészárkokról. Majd
megvigasztaljuk egymást.
– A vigasztalás legjobb módja egy kora reggeli közös
kilovagolás. Gondolom, maga nem lovagol, igaz?
– Kedves magától, hogy törődik a hiányosságaimmal, Julia.
De majd korrigálom.
Némi elégedettséggel látta, hogy Julia kissé felhúzza a
szemöldökét, és tudta, hogy bevitte az első találatot. Julia arra
számított, hogy egy elkényeztetett, naiv, gazdag amerikai
fruskával találja szemben magát, aki nem szokott a kritikához,
nem pedig egy olyan edzett és kemény teremtéssel, mint Hetty. A
gyerek, aki harcol a jogaiért.
– Mondja meg, mikor szeretné Lady Flora, hogy
meglátogassam. Várom a találkozást. Remélem, ő is.
– Azt javasolta, hogy tizenegykor a szalonjában. És nem
szereti a pontatlanságot.
– Ne aggódjon, pontosságra neveltek – mondta az igazat
Hetty.
És arra is nevelték, hogy parancsokat fogadjon. Ez pedig egy
parancs volt.
És ő is épp parancsot készült adni. Egy duci, pirospozsgás
cseléd jött be a csöngetésre, biccentett, és kíváncsi pillantásokat
vetett Hettyre. Biztos sokat találgattak már róla odalent. Hetty
mindent tudott a konyhai pletykákról.
– Mi a neved?
– Annie, kisasszony.
– Annie, holnap lemegyek reggelizni, de ma elaludtam.
Hoznál nekem egy kávét, és… mondja, mit szoktak reggelizni
ebben az országban?
– Szalonnás tojást, kisasszony. Sült vesét. Kolbászt. Kedgeree-
{1 }
t. Pirítóst lekvárral. Forró muffint.
 – És ez mind van háború idején is?
– Rengeteg ennivaló van. Egyelőre legalábbis. Bár Bates, az
inas azt mondja, hogy ha a német tengeralattjárók továbbra is
elsüllyesztik a kereskedelmi hajókat… Jaj, nagyon sajnálom, nem
akartam a tengeralattjárókat emlegetni, kisasszony.
– Semmi baj, Annie. Mi nem láttuk a tengeralattjárót. Csak
hallottuk az óriási robbanást.
Mi. Mrs. Jervis, Clemency, ő maga. Mrs. Drummond és a
gyerekek, Donald Newman és a többi szerencsétlen, aki a
fedélközben ragadt.
– Borzalmas lehetett, kisasszony.
– Igen, az volt, de most nem akarok róla beszélni. Szalonnás
tojást kérek, pirítóst lekvárral és rengeteg kávét. És gyorsan,
Annie, mielőtt éhen halok.
Annie kuncogni kezdett, a szája elé kapta a kezét. Nagy
lendülettel kiment, hogy máris jelentse a konyhában, milyen
kedves és vidám az új kisasszony.
Egy barátja már volt. Szüksége lehet szövetségesekre a
személyzet körében ebben a házban.
Reggeli, aztán fürdés a hatalmas márványkádban, a delfin
formájú aranycsapok alatt, majd fölvette a selyemblúzt és a
szoknyát. Kitty talán ma délután elviszi vásárolni.
Még csak tíz óra volt. Elnyomta a késztetést, hogy azonnal
fölfedezőútra induljon, inkább úgy döntött, hogy valami sokkal
kellemetlenebb, de nagyon is szükséges feladatot hajt végre.
Levelet kell írnia Jonas bácsinak, és a biztonság kedvéért bal
kézzel. Nem tudta pontosan, mennyire ismeri Jonas bácsi
Clemency kézírását. Egyelőre semmi kockázatot nem akart
vállalni.

Drága Jonas bácsi!

Kérlek, bocsásd meg a csúnya kézírást, de a jobb kezem

megsérült, amikor kihúztak az ír halászhajóból, és még mindig
fáj. Másként jól vagyok, és örülök, hogy élek. Szegény, szegény
mama. És Brownt se láttam viszont. Ő a fedélközben volt, az
volt a legrosszabb hely.
Mr. Walter Page, az amerikai nagykövet várt bennünket,
amerikai túlélőket a londoni pályaudvaron, és Hugo is ott volt.
Ő, Hugo elvitt a Berkeley Hotelbe reggelizni, azután jöttünk ide,
Loburnbe.
Mindenki kedves, pedig egy elegáns, amerikai örökösnőt
vártak, nem pedig azt a kóbornak látszó macskát, akinek a
világon semmije nincsen, csak a neve.
A háború sokkal rosszabb, mint mi – legalábbis én –
gondoltuk. Hugónak hamarosan vissza kell térnie
Franciaországba – egy sebesülésből épül föl –, de először össze
akar velem házasodni. Én már feladtam a nagy esküvő
reményét. Helytelen és szomorú is lenne a drága mama nélkül.
Hugo sem akarja. A jövő héten egy kis falusi templomban
kelünk egybe.
Máris szeretem Loburnt. Most, hogy a mama elment,
gondolom, a papa pénze rám száll. Adnál nekem tanácsot, hogy
mit kéne tennem? Egy részét nyilván letétbe kellene helyeznem
a születendő gyermekeimnek.
Megváltoztam a tragédia óta. Már nem akarok bálokat és
estélyeket, csak nyugalmat és biztonságot. Rájöttem, milyen
szerencsés vagyok, hogy túléltem.
Ha írsz nekem, kérlek, a levelet Lady Hazzardnak címezd,
mert addigra az leszek. Drága bácsikám, te maradtál az egyetlen
rokonom.

Szerető unokahúgod,
Clemency

Tessék. Leszámítva, hogy nehéz volt bal kézzel írni, a levél szinte
megírta magát. Úgy gondolta, hogy a kicsit visszafogottabb
Clemency így fejezte volna ki magát, kicsit bőbeszédűen, kicsit
izgatottan, de leginkább eltelve a halálközeli élményével.
De mindegy is, hiszen Jonas bácsi, agglegény lévén, nem
tudott sokat arról, mi jár egy fiatal lány fejében. Jó tanácsokat
fog adni a befektetésekkel kapcsolatban, és semmit sem szól majd
arról, hogyan kezelje a magányt, a szenvedést, a bűntudatot. És
semmi személyes érdeklődést nem mutat a házasságával
kapcsolatban, leszámítva, hogy arisztokrata vőlegénye ne verje el
az ő egész vagyonát.

Lady Flora szalonja hatalmas, világos terem volt, elbűvölő

kilátással a gyepre, a virágzó fákra, a zöldcitromfasorra és egy
szökőkútra. Maga a szalon, almazöld és fehér színeivel, otthonos
rendetlenségével, a megszámlálhatatlan kis asztallal, rajtuk
ezüstkeretes fotókkal, virágokkal, porcelánnal, üvegekkel,
tökéletes környezetnek tűnt. Lakója, a vékony, ősz hajú asszony
egyenes gerinccel üldögélt egy finoman faragott székben az
ablaknál. A szoba Lady Flora jól szervezett, kiváltságos életéről
árulkodott.
Kinyújtotta uralkodói kezét Hetty felé. Az özvegy
nagyasszony, a hercegné, gondolta Hetty, és kihúzta magát.
Ösztönei azt súgták, hogy ezt a játszmát nagy óvatossággal és
körültekintéssel kell játszania. Lady Flora nyilván ellenezte az
amerikai meny családba kerülését, akármilyen gazdag is. Az
asszony halványkék szeme, Hugo tekintetének idősebb kiadása
megtévesztően ártatlan volt, ívelt orra, hosszú, keskeny arca és
erős álla az ellenkezőjéről tanúskodott; az arckifejezését tudta
változtatni, de a vonásait nem. Azok árulkodtak, még ha a
pillantása megnyerő is volt. Hetty hallott már ezekről az erélyes,
parancsoló, végtelenül magabiztos angol asszonyokról.
Meglehetősen kétségbeesett, látván, hogy leendő anyósa is egy
közülük.
Ezzel együtt készen állt a kihívásra. Huszonkét éves volt,
csinos, egészséges és okos. Ez a nő pedig legalább hatvan, és
fáradt. Fáradtsága látszott áttetsző bőrén, a szeme körüli szürke
karikákon, keze és csuklója vékonyságán.
Vagyis ez egyenlőtlen verseny köztünk, szögezte le magában
Hetty. De ha terhes leszek az unokáddal, majd elfogadsz, Lady
Flora.
Elmosolyodott, gödröcskét varázsolt az arcára, mert tudta,
hogy tudja.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Lady Hazzard.
– Lady Florának kell szólítanod. Hiszen, gondolom, te leszel
Lady Hazzard.
– Én is ezt gondolom. Legalábbis ez Hugo szándéka.
– Elnézésedet kérem, amiért tegnap nem üdvözöltelek.
Hallottam, hogy elég szegényes fogadtatásod volt. De elég rossz
délelőttöm volt ismét. Fáradt a szívem. Aztán délután, azt
mondták, a szobádba mentél pihenni. Ki voltál borulva, ezt
mesélte Kitty.
– Igen. A lidércnyomás egyre üldöz, a hajó meg minden.
– Rettenetes élmény lehetett.
Hetty bólintott.
– Remélem, idővel elfelejtem. Most látom, milyen szörnyű a
háború. Erről nem sokat tudtunk ott, New Y orkban. Körül
voltunk párnázva – azt hiszem, ez a megfelelő kifejezés.
– De ez nem a te háborúd, igaz?
– Mostantól az enyém – válaszolta Hetty, némileg
megnyomva a szót. – Kivált, ha Hugo felesége leszek.
– Vagy úgy. Ez elvárható. – Lady Flora szeme összeszűkült. –
Hol van az eljegyzési gyűrűd?
A kérdés éles volt és gyanakvó.
– Elveszítettem a tengerben. Kicsit lötyögött az ujjamon. Meg
akartam csináltatni.
– Milyen kár. Hugo nagyanyjának a gyűrűje volt. Egy nagyon
különleges smaragd. Pótolhatatlan.
– Elveszítettem a nagymamám esküvői fátylát is – tette hozzá
Hetty. – Az is pótolhatatlan.
– Igen. Ezek a családi ereklyék adják az ember identitását.
Nélkülük ugyan honnan is tudhatni valakiről, hogy kicsoda?
A hang gyöngédsége megtévesztő volt. Hetty fölismerte a
csapdát.
– Hugo fölismert a gyűrű nélkül is, Lady Flora. Arra gondol
netán, hogy tévedett?
A nagy, kék szempár tán egy árnyalattal fagyosabb lett?
– Meglehetős agresszív vagy, drágám. Hugo szerint te egy
elbűvölő pillangó vagy, nagyon derűs és szórakoztató. Az a fajta
lány, aki neki tetszik. Sosem mondta, hogy okos vagy.
Hetty nem hagyta, hogy zavarba hozzák.
– Nem vagyok okos. De ha az lennék, lehet, hogy eltitkoltam
volna. A férfiak nem szeretik az okos nőket, igaz? Legalábbis a
mama nekem ezt mondta.
– Látom, hogy hagyományos neveltetésben volt részed. Ami
engem illet, elég rossznak tartom, ha egy fiatal lánynak titkolnia
kell az eszét. Mi már túl vagyunk ezeken az elnyomó
módszereken. De ha nem vagy olyan okos, mint én gondolom,
hát elszánt a tekinteted. Mintha egyike lennél azon
szerencséseknek, akik tudják, mit akarnak.
Hetty hetykén válaszolt, ahogy Clemency tette volna.
– Tudom, mit akarok. Először is a fiát, Hugót. Aztán ezt a
kedves, szeretetre méltó öreg házat.
– Te New Y orkból jöttél, a modern dolgokat kedveled. Hogyan
szerethetnéd ezt a minden ízében nyikorgó, öreg házat?
– Épp azért, mert öreg, azt hiszem. Nálunk nincsenek ilyen
régi házak, amiknek története van. Ez elbűvölő. Csak rengeteg
pénzt kellene rákölteni, nem igaz?
Némi elégtételt érzett, amikor látta, hogy megrándul a
kemény arc. Tán a vereség beismerése volt? Nem lehetett biztos
benne, mert Lady Flora egy másik trükköt vett elő.
– Gondolom, a rang, a cím meglehetősen ellenállhatatlan egy
ambiciózus amerikai lánynak. Sok ilyen házasság köttetett
Angliában. De nem tudom, mennyire sikeresek.
Hetty igyekezett teljesen őszintének látszani. Fogalma sem
volt, meddig bírja becsapni ezt az éles eszű asszonyt.
– Elismerem, hogy bizonyos értelemben szórakoztató Lady
Hazzardnak lenni. Hozzá kell majd szoknom. De nem ezért
jöttem Angliába. – Sokkal inkább igazat mondott most, mint
amennyire Lady Flora sejthetné. – Jó felesége leszek Hugónak,
és szülök neki egy fiút, vagy kettőt, esetleg hármat.
– Szereted a fiamat?
A kérdés pattogós volt és váratlan.
– Szerettem New Y orkban. Nagyon akartam őt. – Hetty
tudta, hogy ez a válasz fontos, és meggyőzőnek kell lennie. – A
hajótörés óta dermedtnek érzem magam, és csak annyit tudok,
hogy nemcsak Hugót akarom, hanem mindent. Mindent!
Lady Flora szeme ismét összeszűkült.
– Ez a halálközeli élmény, úgy látszik, meglehetősen mohóvá
tett.
– Mindig mohó voltam. Minden iránt. És látni, hogy mindjárt
kicsúszik a kezemből az élet, azt hozta, hogy mindent meg
akarok ragadni.
– Igen, azt hiszem, ezt értem. Nyilvánvalóan ez a mentalitás
tett túlélővé. Egyelőre Hugo is az. A front rettenetes. A mi jó
fiatal férfijaink sorra meghalnak.
Hetty most látta a szenvedést Lady Flora arcán.
– A fiamnak nagyon kell vigyáznia magára, hogy életben
maradjon. Ez rajtad is múlik. És kell hogy legyen egy fia. Mert
egyébként csak Freddie van, ő pedig kényes darab. Az anyja alig
élte túl a születését, szóval tőle nem lesz több gyerek. Tudom,
hogy Kitty erősnek látszik, de nem az.
– Én nagyon erős vagyok – motyogta Hetty.
– Ezt már bebizonyítottad. Akkor ebben megegyezünk? Ha
fiút szülsz Hugónak, talán megbocsátok neked a pénz miatt.
– Megbocsát?
– Ez tisztességtelen fegyver, nem?
És olyan, ami a kedvencének, Juliának nincsen?
– Erről én nem tehetek, Lady Flora. Egyáltalán nem
számítottam rá, hogy ilyen korán megöröklöm szegény mama
vagyonát. Erről viszont még nem szeretnék beszélni. Jonas bácsi
ír nekem, és mindent elmagyaráz.
– Ez a te Jonas bácsid a legközelebbi hozzátartozód?
– Az egyetlen… leszámítva néhány unokatestvért, akit sosem
láttunk.
– Akkor táviratoznunk kell neki az esküvőről. Hugo és én úgy
döntöttünk, hogy a következő szerda lenne alkalmas. Attól
függően, mit ír a bácsikád.
Hetty szeme tágra nyílt.
– Ezt nélkülem döntötték el!
– Tegnap este. Drága gyermekem, te aludtál, és nem akartunk
zavarni. De el kellett döntenünk. Hugót el fogja engedni az orvosi
bizottság, aztán vissza kell mennie Franciaországba a szegény
fiúnak. Lionel sajnos nem tud itt lenni. Nekünk pedig a lehető
legjobb módon kell ezt elintézni, nemde, nekünk, nőknek? –
Szemmel láthatóan tetszett neki Hetty megbántottsága. – Egy
olyan háborúban, mint ez is, az embernek kompromisszumokat
kell kötnie. Nem gondolom, hogy helyes lenne mostanság nagy
társasági eseményt csinálni az esküvőből. Túlságosan nagy
különbségek, szakadékok lennének a vendégek közt. Hugo már
elveszítette néhány legjobb barátját. Nem lehet, hogy a
templomban csupa özvegy legyen. Tudom, hogy te nagyszabású
eseményre készültél…
Hetty indulatosan rázta a fejét.
– Már nem.
– Akkor talán egyetértünk. Legalább ebben.
Lady Flora felsóhajtott és hátradőlt, elengedte feszes gerincét.
Sápadt volt és fáradt.
– Szóval megvárjuk a te Jonas bácsid válaszát, aztán Hugo
fölkeresi a lelkészt. Remélem, Kitty már elintézte, hogy elvigyen
téged vásárolni. Találhatsz magadnak néhány rendes ruhát
Cirencesterben. És ha most lennél olyan szíves csöngetni, Annie
hozna nekünk egy kis forró csokoládét. És kopogtass be a
szomszéd ajtón, kérd meg Juliát, hogy csatlakozzon hozzánk.
Említették, hogy az ő anyja volt a legjobb barátnőm? Szegény
Julia, nehéz sorsa volt. Meg kell ígérned, hogy barátok lesztek.
– Lehetünk mi barátok? – kérdezte Hetty merészen.
Lady Flora felsóhajtott.
– Igen, te tényleg okos vagy. Ám ne feledd, hogy a téged ért
borzalmas tragédia ellenére te meg tudod valósítani az álmodat.
Julia pedig nem. De itt marad, mert én szeretem, és szükségem
van rá.
És rám? – akarta kérdezni Hetty. Engem is fog szeretni?
Nem, soha nem fog szeretni. Mindig én leszek itt a bitorló. De
nem kell a szeretete ennek a hideg öregasszonynak…

Jonas bácsi válasza gyorsan megérkezett.

„Mindenképpen intézd az esküvőt, amilyen gyorsan csak lehet.

Stop.
Az átutalással nem lehet probléma. Stop.
Mindkettőtöknek sok boldogságot. Stop.
Jonas bácsi”

A gyors és némi megkönnyebbülést hozó válasz után, azzal, hogy

a látszat szerint Lady Flora tesztjén is jól szerepelt, Hetty kissé
megnyugodott és földerült.
Nem szabad elfelejtenie, hogy a templomban a Clemency
Millicent Hazzard nevet írja be a könyvbe. Hátha kihagy a
memóriája? És rögzítenie kell Clemency erőteljes betűit, hiszen
Hugo nyilván sok levelet kapott tőle.
Ó, de hát itt a megoldás. Ha Hugo megtartotta Clemency
leveleit, akkor nyugodt körülmények között tanulmányozhatja a
kézírását. Ám ez csak akkor lehetséges, ha majd közös
hálószobában lesznek, és hozzáfér Hugo íróasztalához meg
személyes dokumentumaihoz.
Egészen biztosan nem a könyvtárban tartja Clemency
szerelmes leveleit, hiszen azt a szobát mindenki használja. Már
ha egyáltalán szentimentális, és megtartotta a leveleket.
Mikortól lehetséges vajon, hogy már ne Clemency legyen,
hanem teljesen önmaga? Addig biztos nem, míg nincs az ujján a
jegygyűrű, és utána is csak nagyon óvatosan.
A dolgok azonban egyre jobban alakulnak. Hugo a maga
különösen váratlan módján egyre több figyelmet fordít rá. Örült
a Kittyvel végrehajtott cirencesteri vásárlókörút eredményének. A
város egyébként szürke, sok középkori épülettel és egy régi
parkkal.
– Most végre itt az a lány, akire emlékszem – nyugtázta Hugo
elégedetten, amikor Hetty lejött a vacsorához egy új estélyi
ruhában.
Valóban. Elegáns volt, finom és pikáns. Nem az az ázott
veréb, akit Hugo talált a Paddington vasútállomáson. Hetty
rájött, hogy Hugo alighanem elkeseredett a megjelenésén, és
becsülte benne, hogy ennek ellenére jól viselkedett.
Hugo hangos és jókedvű volt aznap este, és miután megivott
jó néhány pohár bort és brandyt, sorban kinyitotta a fizetési
felszólításokat és adósleveleket, aztán máglyába rendezte őket.
Hetty megdöbbent, látván, mennyi ilyen kellemetlen levél van.
– Hugo, mik ezek a tartozások?
– A legtöbb a birtokra szól. Apám halála óta még nem volt
módom mindent tisztázni. Egyéb intéznivalók voltak, a temetés
és hasonlók. És bevallom, túlságosan gyakran mentem különféle
játéktermekbe. Ez megváltozik, amint megházasodom, ígérem.
Amúgy sem lenne sok alkalmam játszani, hiszen leginkább
büdös lövészárkokban fogom tölteni az időmet, vagyis
tekintheted a háborút áldásnak ebből a szempontból.
– Erre fog elmenni az a millió dollár?
– A túlnyomó része, attól tartok.
– Akkor nem szabtad túl alacsonyra az árad?
– Minek az árát?
– Hogy feleségül vegyél.
A férfi fölnevetett, csöppet sem zavartan.
 – Ez jó kis megállapodás volt. Pláne hogy ilyen elbűvölő
feleséget kapok. Mert nem csak a pénzről szól, tudod. Nem
adtam jelét ilyesminek, igaz? És te nem vagy gyanakvó
természet, ugye?
Hetty azon kapta magát, hogy tetszik neki a férfi arroganciája,
magabiztossága. Volt némi erotikus felhangja is ennek. A
gyomra mélyén valami izgatottság támadt. Hirtelen szerette
volna a ruhái nélkül látni Hugót. Még sosem látott meztelen
férfit, noha nem volt közömbös a szex iránt. Ha valaki a
személyzeti traktusban él, hát alaposan kitanulja a részleteket.
Azt gondolta magáról, hogy ő nem elég szenvedélyes, és főleg
nem olyan sebezhető, mint a mamája. Még az a szegény fiatal
kanadai pilóta is csak kellemes kíváncsiságot ébresztett benne.
De ez a hirtelen izgalom teljesen elárasztotta, tán mert
idegességből és bűntudatból táplálkozott. Lehet, hogy végül
boldog lesz a házasságuk Hugóval. És az mindent igazolna.

Vastag, fekete, alaposan kikanyarított C-t írt, óvatosan folytatta:

„Clemency Millicent”

A toll hegye karcolt és néhány tintafoltot hagyott. A Hazzard

nevet mélyeket lélegezve, tétovábban írta le.
Ott volt a papíron az új személyazonossága.
Hugo aláírása olvashatatlan macskakaparás volt. A férfi
rávigyorgott, Hetty látta, hogy ő is megkönnyebbült. Nyilván alig
hitte, hogy valóban megszabadul a hegynyi tartozástól.
A kis templom sekrestyéje hideg volt és földszagú. A lelkész
öreg és majdnem szenilis, alaposan elügyetlenkedte a szertartást.
Hetty ettől is megkönnyebbült. Biztos nem fog ártani, ha valaha
is eljön a furcsa kérdések ideje.
– Clemency Millicent, elfogadod Hugo Edward John
Clarence-et törvényes férjedül?
Ha még élne, a lelkész akkor sem fog emlékezni, milyen
tisztán és határozottan mondta ki az igent, ami fölébreszthette
volna a gyanakvást, hiszen erősen különbözik a menyasszonyok
szokásos suttogó válaszától.
Kevesen voltak a templomban. Lady Flora elegáns szürke
selyemruhában, az övébe tűzött kék ibolyákkal. Kitty alig
valamivel jobban öltözve, mint mikor a kertben dolgozik, és a
kisfiú, Freddie, aki tényleg oly törékeny. Továbbá a lelkész
felesége, éppoly bizonytalankodva, mint a férje, egy fiatal
kapitány khakiben, Hugo egyik katonabarátja és a személyzet
néhány tagja, szerényen meghúzódva a templom hátuljában.
Senki nem tartozott Hettyhez. De most már volt családja.
Hugo mellett állva arra számított, hogy a magány fájdalma
örökre elhagyja.
Az ének, a válaszok igen haloványak voltak. De nem
számított. Férjhez ment. Újjászületett.
Nem sok emberrel történik ilyesmi.
Julia Pemberton nem volt ott a templomban. Lady Flora
elengedte néhány napra, hogy meglátogassa egy távoli
unokatestvérét. De hamarosan visszajön. Julia számára nem volt
újjászületés. Ám ő, Hetty, a mostani helyzetében már lehetett
kedves hozzá, oszthatott kegyeket. És majd tesz róla, hogy Hugo
elveszítse az érdeklődését iránta.
Amikor kijöttek a templomból, ott álldogáltak néhányan a
faluból. Semmi vidámság, semmi kacagás, ami az esküvői
tömegben általában szokásos. Természetesen a helyiek
csalódottak voltak, hogy Lord Hazzard, a birtok ura ilyen szerény
ceremónián nősült meg. Sajnálkoztak Hugo bicegésén és
alaposan megbámulták Hettyt. Egy-két asszony barátságosan
mosolygott. Aztán egy kisgyerek rohant oda, virágcsokrot dobott
az új asszonynak, és abban a pillanatban odafönt, az égen egy
repülő húzott el, alacsonyan, szinte súrolta a fák tetejét. Hettyn
átfutott Donald Newman, a fiatal kanadai pilóta emlékképe.
Összerezzent, és ahogy a motor hangja elhalt, Hugo hozzáhajolt.
– Van itt egy reptér a közelben. De ez a pilóta kicsit letért a
pályáról. Nem is tudom, hogy maradnak odafent ezek a
szerkentyűk. Csak a drót tartja össze őket.
A múlt kísértete fölkavarta Hettyt, és mintha a sekrestye
hidege követte volna, amint belépett a házba, nedves hűvösség
csapta meg. Mintha fulladozna.
Ledobta a sötét tölgyfa asztalra a bimbózó sárga rózsaágat, az
árvalányhajat és a csokrot, amit a gyerek adott neki. Rázta a
hideg.
– Mi a baj, úrnőm? – kérdezte Mrs. Evans. – Rosszul érzi
magát? Beteg talán?
– N… nem. – Úrnő. Nevetnie kellett. És sírnia. – Csak a…
templomban volt nagyon hideg.
– Bates, pezsgőt – parancsolta Hugo. – Ez kell most nekünk.
– Átkarolta Hettyt, magához szorította. – Elkergeti a
lidércnyomást. Nekem is van.
Hettyt hála öntötte el a váratlan megértés láttán, és
abbahagyta a reszketést. Lassan visszatért a meleg a testébe.
Milyen csodás dolog a pezsgő! Nem véletlen, hogy ez a gazdagok
itala.
Aznap este egy másik üveg is volt egy jéggel teli tartóban, de
mikor Hugo kijött a gardróbból, úgy találta, nincs szükség rá. A
felesége készen áll.
Legalábbis Hetty úgy ítélte, hogy ezt gondolja, mert ledobta a
hálóingét, és gyorsan bebújt mellé az ágyba. Nem volt rá módja,
hogy alaposan megnézze Hugo meztelen testét, csak érezte, hogy
erős és meleg ott mellette. Aztán érezte azt is, hogy nehéz is,
amikor fölé került. A férfi lihegett, és izgalmában
összefüggéstelen szavak buktak ki belőle.
– Te és én, drágám. Kihozzuk a legjobbat. – Kezével tárta szét
Hetty combját. – Istenemre, de szép tested van.
Aztán a türelmetlenség lett úrrá rajta.
Fájt. Hetty biztos volt benne, hogy kevésbé fájt volna, ha Hugo
kicsivel több időt szán rá. De tetszett is neki a férfi hevessége.
Gyanította, hogy legközelebb már ő is türelmetlen lesz. És az
csodás lesz. Most viszont csak visszafojtotta a lélegzetét a
fájdalomtól, és várta, hogy a férfi befejezze. Amikor kész lett,
felkiáltott, majd feje a lány mellére esett.
A kiáltásra Hettyt elfogta az a bizonyos izgalmas fájdalom a
gyomrában. Érzéki volt, döbbent rá.
– Hugo – szólalt meg gyöngéden kis idő múlva.
– Igen, drágám. Jól vagy?
– Jól leszek. Legközelebb.
– Attól tartok, ügyetlen voltam.
– Csak férfi, szerintem.
A férfi fölemelte a fejét, ránézett.
– Egyre csak meglepsz, Clem… Hetty.
– És hogy csinálom?
– New Y orkban pezsegtél, mint a pezsgő. Az ilyen lányok
néha… egyszerűek, amikor az alapvető dolgokról van szó.
– Én nem leszek az, Hugo. Megígérem.
– Nem hiszem, hogy ilyen lennél.
Hetty nem bírt ellenállni, föltett egy ravasz kérdést.
– Vajon nagyobb értéket kaptál a befektetésedért cserébe, mint
gondoltad?
A férfi fölkacagott.
– Te kis ördög! Ne hozd a pénzt az ágyunkba. És veled mi a
helyzet, Lady Hazzard? Hogy áll a befektetés a te oldaladról?
– Mostantól remekül.
– Nem fogsz nagyon unatkozni, amikor elmegyek? Azt
hittem, estélyeket, bálokat szeretnél.
– Az még várhat. Boldog leszek, ha megismerhetem Loburnt
és mindenkit, aki itt él. Hogy megismertethetem magam velük.
És keresek valami önkéntes munkát a háború idejére.
– Igen, azt el is várják majd a birtok úrnőjétől.
A birtok úrnője. Hetty ízlelgette a kifejezést magában.
– Hugo. Mi van Juliával?
– Hogy érted? – a hangja hirtelen hűvösebb lett.
– Féltékeny rám.
– Nos, igen. Fölteszem, az lesz.
 – Őt vetted volna el, ha nincs ez a sok adósság? Vagy ha lenne
pénze?
– Talán.
– Inkább, mint engem?
– Akkor még nem ismertelek. Hallgass már, drágám. Túl
sokat kérdezel.
– És itt fog maradni?
– Attól tartok. Anyámnak szüksége van rá. És nekem is, az
istállóban a lovaknál. Nagyon jól bánik velük. Majd ad neked
néhány lovaglóleckét, amikor elmentem.
Megbízhatok vajon benne?, tűnődött magában Hetty. Ami azt
illeti, Hugo egy kissé naivnak látszott, ami egy féltékeny nő
lehetséges rosszindulatát illeti.
Hugo közelről szemlélte az arcát.
– Miért nézel így rám? – kérdezte a férfi. – Beismerem, hogy
kedveltem Juliát. És igen, elvettem volna őt, ha öröksége lenne.
De nincs, és téged vettelek el. És hiszem, hogy te egy igazi csábító
vagy. Szeretnék… Nem, várjunk egy kicsit. Nyissuk ki azt az
üveg pezsgőt, és nézzük meg, mit művel velünk.
Ami azt illeti, Hugo nem volt túl kifinomult a szerelmi
nyelvezet terén, de a maga módján figyelmes volt, és Hetty a testi
erejét rendkívül izgalmasnak találta.
Ó, igen, az a sorsfordító döntés a Lusitania katasztrófája után
helyes volt, semmi kétség. A mama is helyeselné. És a papa is,
ebben biztos volt.
Lady Hazzard, Loburn úrnője.
Légy jó, súgta magának babonásan.
Légy jó.
 7.
MEGÉRZÉSE, MISZERINT ha Hugo felesége lesz, fesztelenül lesz vele
napközben, és éjszakánként ágyba bújnak, ami javulást hoz
majd, helyesnek bizonyult. Barátságos, szinte kényelmes
kapcsolat alakult ki köztük.
Hetty úgy döntött, hogy a férfi nyers modora inkább
szégyenlősségből fakad, mint a lovakra és a vadászatra
korlátozott érdeklődéséből. Lehetett vele beszélgetni másról is,
különösen Loburnről és az őseiről, és a lány mohón készült erre,
ha majd több idejük lesz. Jelenleg az éjszakák voltak a legjobbak,
amikor egyáltalán nem beszéltek, de vigaszt és felejtést találtak
egymás testének melegében és izgatottságában.
Házasságuk tíz rövid napjának végére, amikor Hugónak
vissza kellett térnie a csapattestéhez, Hetty biztos volt benne,
hogy megfogant. Akarta, hogy így legyen. Azért is, mert ez
boldoggá tenné a férjét, és mindent megtett, hogy így legyen, de
azért is, mert ha fiút szül neki, akkor biztosan megszabadul
állandó bűntudatától.
Egy júniusi reggelen köszöntek el egymástól, a kis
vasútállomáson, Loburntől öt kilométerre. Vadrózsa virágzott a
sövényen, és rózsa futott fel a szerény állomásépületre is.
Pimm odakint várt a Rollsszal. Hugo nem engedte, hogy bárki
más is kikísérje a vonathoz. Búcsúja, még az anyjától is, elég
könnyedre sikeredett. Hetty azért ment vele a vasútállomásra,
mert nem volt hajlandó otthon maradni. Hugo eleinte bosszús
volt emiatt; ahhoz volt szokva, hogy engedelmeskednek neki. De
aztán úgy tűnt, örül. Kék szeme úgy csillogott, ahogy New
Y orkból emlékezett rá Hetty. Hirtelen rájött, hogy mindketten
nagyon intenzíven élnek. A halál túl közel volt hozzájuk, és ezt az
érzést alighanem egy életre őrzik magukban.
Mindegy is. Ahogy vártak a vonatra a majdnem üres peronon,
a rózsa illata és az édes júniusi reggel szinte beburkolta őket.
– Drágám, menj el egy-két napra Londonba. Vidd magaddal
Kittyt vagy Juliát. Mászkálj az üzletekben, élvezd.
Hetty a fejét rázta.
– Nem hiszem, hogy ezt akarom.
– De hát nem ilyen hóbortos, pazarló a természeted? Biztos
voltam benne, hogy igen.
– De igen. Illetve ilyen volt.
– Nos, nyitottam neked egy bankszámlát Cirencesterben. Csak
odamész, bemutatkozol, és adsz egy aláírásmintát.
– Ez kedves tőled, Hugo.
– A te pénzed.
Hetty a férfi kezébe fonta a kezét, és szinte könyörögve szólalt
meg:
– De ez több, mint a pénz, ugye? Az, hogy a feleséged vagyok?
Ugye, Hugo?
– Természetesen igen. Mindig is így volt – tette hozzá a férfi,
kicsit késve.
Jött a vonat, füstcsíkot húzott maga után a vágány felett,
élesen fütyült. Sötétség lepte be Hettyt.
– Hugo?
– Igen, drágám.
Ösztönösen mondta, ami eszébe jutott.
– Félsz ott a lövészárokban?
A férfi tekintete hirtelen hideg lett, mintha kioltották volna
belőle a fényt.
– Milyen furcsa ilyet kérdezni.
– Mindenki fél. Úgy értem, tudom, milyen a halálos félelem.
Mindegy, milyen bátor akar lenni az ember.
Megállt a vonat. Hugo megragadta a kilincset, kinyitotta az
ajtaját.
 – Ne haragudj, drágám. Nincs idő elmélyült beszélgetésre. És
amúgy sem bírom az ilyesmit. Viszlát. Vigyázz magadra.
Visszanézett, vidáman mosolygott. Okosnak és jókedvűnek
tűnt az egyenruhájában. A gyöngédség azonban nem tért vissza
a tekintetébe. Hetty mélyen megbántotta a kérdésével. Muszáj
észben tartania a férfi érzékenységét. De milyen kár, hogy nem
tudtak beszélni a félelemről; mindketten tudják, mi az.
Visszatért Loburnbe, a néma és együttérző Pimm vezetett, s
amikor belépett a házba, zongoraszót hallott. Kifinomult
zongorajátékot. Egy Chopin-noktürn lágy futamai sóhajtottak
fel, tükrözve a magukra maradt háziak hangulatát.
– Ez Lady Flora, úrnőm – felelte Effie Hetty kérdő
pillantására. – Mindig zongorázik, amikor rosszkedve van.
– Hol?
– A zeneszobában, úrnő.
Egy bájos szoba volt ez, amelyet mintha ritkán használtak
volna. Régi angol porcelánok sorakoztak üvegezett vitrinekben,
néhány alacsony, de kényelmes szék, magas ablakok nyíltak egy
teraszra, ahol viola illatozott, és ott állt a nagy zongora. Amin
eddig senki nem játszott.
Hettynek az volt a terve, hogy ez lesz az ő saját, személyes
szobája. Végül is ő itt az úrnő, nem? Nem érezte jól magát a
reggeli szalonban, a másik két szalonban sem, melyek közül az
egyiket nyáron egyfolytában használtak, a téli meg többnyire be
volt zárva, de a könyvtárban sem, ami amúgy is Hugóé. Szeretett
volna egy szobát, ahol egyedül lehet, olvashat, varrogathat,
tervezheti a ház vezetését, álmodozhat a reményteli jövőről.
Most azonban megint úgy érezte, hogy ő itt betolakodó. A
zeneszoba Lady Floráé, és Lady Flora kitűnően zongorázik.
– Miss Pemberton visszaérkezett – jelentette Effie, s egy
oldalpillantást vetett Hettyre.
– Igen?
– Nagyon dühös volt, hogy lekéste az urat, és nem tudott tőle
elköszönni. Ő vette rá Lady Florát, hogy lejöjjön és zongorázzon,
mert ez nyugtatja meg a legjobban. De illik is most ide ez a
szomorú zene, nem? Bemegy, és hallgatja egy kicsit, úrnő?
– Nem.
Effie megértően bólogatott.
– Még elsírná magát, igaz?
Nem, nem sírná el magát, viszont nagyon dühös lenne. Nem
megy be abba a szobába, nem akarja látni, hogy birtokba vette
két elegáns nő, akik egyre hangsúlyozzák, hogy ő itt kívülálló.

Négy nő ült a vacsoránál aznap este, és úgy tűnt, hogy ez így lesz
elég sokáig. Julia ugyan igyekezett összeszedni magát, de azért
látszott, hogy sírt. A gyertyafény kegyes volt sápadt arcához és
vörös szeméhez. Kétségbeesett volt, törékeny. Vajon azért sírt,
mert azt gondolja, örökre elveszítette Hugót, ha nem a
háborúban, akkor a felesége miatt?
Lady Flora fekete bársonyruhába öltözött, és hihetetlen
méltósággal viselt számos gyöngysort a nyakában. Kitty, a maga
figyelmetlen vidámságában, a szokásos összevisszaságban jelent
meg, a haja lógott, a blúz és a szoknya még véletlenül sem
passzolt egymáshoz. De hát ki akarna kiöltözni, amikor férfi
nincs jelen?
Milyen lehet Lionel?, jutott hirtelen Hetty eszébe. Zavarta
vajon a rendetlen felesége? Őt annyira lefoglalta Hugo, hogy
eddig nem jutott ideje az öccséről tudakozódni. Lionel vajon
beszélne a félelemről?
– Hozzá kell szoknunk, hogy női háztartás leszünk – mondta
Lady Flora, visszhangozva Hetty gondolatait. – Szerencsére
Bates és Pimm már túl öreg ahhoz, hogy behívják őket, és van
egy idősebb istállómesterünk is, ugye, Julia?
– Igen, Lady Flora. De rá szükség is van, mert én lovagolom
Hugo lovait.
– Én meg átveszem a kertet – mondta Kitty vidáman. – A
kertész fia itt van, és Pimm is segíthet. Nem lesz túl gyakran
szükségünk a Rollsra mostanában, igaz?
 Kérdőn nézett Hettyre, némán emlékeztetve magát, hogy ő a
ház úrnője.
– Holnap be kell mennem Cirencesterbe – válaszolta Hetty. –
Hugo mondta, hogy aláírásmintát kell adnom a bankban.
Hogy fogja aláírni? Összevetik vajon a londoni fióknál lévővel?
Látták egyáltalán Clemency aláírását? Meg kell keresnie a
leveleket, most, hogy Hugo elment, és ő azt csinál a nagy
hálószobában egyedül, amit akar, egész éjjel.
– Azt hittem, el akarsz menni Londonba, Hetty. – Lady Flora
elnézett a távolba az asztal túlsó végében. De Hetty tudta, hogy
ez a távoli tekintet félrevezető. Az asszony nagyon is tudta, mi
történik vagy mi fog történni. – Nincsenek amerikai barátaid,
akiket fel akarsz keresni?
– Jelenleg nincs senki, Lady Flora.
– A követségen sem? Egy ilyen gazdag társasági életet élő
hölgynek, mint te…
– Ó, persze, voltak mindenféle ajánlóleveleim. De mind
elveszett, amikor a hajó elsüllyedt, ezért úgy döntöttem, most
nem csinálok semmit. – Keményen nézett vissza a sápadt arcra.
– Eljöttek volna a barátaim az esküvőre Londonba,
természetesen békeidőben. De mivel háború van, úgy döntöttek,
nem jönnek. Mint kiderült, szerencsére.
– Tudtad, hogy közzétették a Lusitania-szerencsétlenség
amerikai halottainak és eltűntjeinek névsorát?
Fagyos hideg öntötte el. Két kezét összeszorította az asztal
alatt.
– Nem. Tényleg? Mikor?
– Tegnap a Timesban. Úgy döntöttünk, nem mutatjuk meg
neked, míg Hugo elmegy.
– Említik… anyámat?
– Anyádat, Mrs. Millicent Jervist. És a cselédet.
Hetty nagyot sóhajtott.
– Ő volt Brown. Szegény Brown. Azt az utolsó reggelt a
fedélzeten töltötte, vasalt és csomagolt. Néhány óra múlva partot
értünk volna.
– Eddig őt nem említetted.
– Valóban? Azt hittem, tudta, hogy egy szobalánnyal
utaztunk. Ő eltűnt. Én… annyi halott volt.
– Más szobalányokat és inasokat is felsorolnak – jegyezte meg
Kitty. – Bár egyiket sem név szerint. Gondolom, idővel majd
előkerülnek a dokumentumok.
Egyik sem elég fontos ahhoz, hogy név szerint említsék.
– Brown jó szobalány volt – préselte ki magából Hetty. – Úgy
gondolta, az én menyasszonyi ruhám a legszebb…
Most valóban nem bírta folytatni. Kiszáradt a szája. Szerette
volna föltenni az egyetlen kérdést, amit nem lehetett.
Megtalálták vajon Clemency holttestét, és szobalányként
azonosították? Biztonságosabb volt témát váltani.
– Ha már a szobalányokról van szó – terelte el a figyelmet,
immár csengő hangon –, én megvagyok nélküle, különösen míg
Hugo nincs itthon. Vagyis Effie csinálhat mást, ha akar.
– Ó, ez nagyon jó – mondta Kitty. – Mert Annie a
hadianyagba akar menni. Így hívja azt a gyárat Gloucesterben,
ahol önkénteskedni szeretne. Vagyis Effie talán lehetne a nappali
cseléd. Hála az égnek, a szakács már túl van azon a koron, hogy
azt gondolja, patriótának kell lennie. A másik probléma, hogy
Mrs. Evansnek valószínűleg haza kell mennie az anyját ápolni,
mert az ápolónő a Vöröskereszthez csatlakozik.
– Én el tudom vezetni a házat – közölte Hetty nyugodt
hangon. – New Y orkban… anyám ragaszkodott hozzá, hogy
megtanuljam az ilyesmit. Ő nagyon gyakorlatias volt.
– Tényleg meg tudnád csinálni? – kérdezte Kitty. – Ezen
töprengtünk. Úgy gondoltuk, túl fiatal vagy.
– Alkalmas vagyok rá.
Hetty hangja magabiztos volt. Most végre stabil talajon állt.
Nagy előny, hogy a másik oldalról ismeri, hogyan működik egy
ekkora ház. Eleget tanult a kioktatásokból, szidásokból és
utasításokból az alagsorban, hogy össze tudja fogni és irányítani
akár a legnagyobb szabású ház személyzetét is.
Loburn pedig nem volt sem nagy, sem nagyszabású. Elnyűtt
volt, kis személyzettel, ráadásul háború volt. És noha nem lehet
egykettőre felújítani, eltökélte, hogy még az ő életében
visszanyeri hajdani szépségét.
– Mindannyiunkat meglepsz, drágám – szólalt meg pici csönd
után Lady Flora.
Drágám. Nos, ez volt a kezdet. Amikor elkapta Julia ellenséges
pillantását, tudta, hogy ez tényleg a kezdet: Julia azt remélte,
hogy ő vezeti majd a házat.
– Hugo szerint megpucoltathatnám a festményeket –
folytatta Hetty. – És új függönyöket akarok, meg új huzatot a
bútorra. Minden nagyon kopott, nem? És keresek valakit, aki
megnézi a tetőt. Azt hiszem, a többi dolog várhat, de Hugo azt
mondta, a tetőt sürgősen javítani kell.
– Valóban – értett egyet Kitty. – A nyugati szárny egy részét
le kellett zárnunk. Beázott, és ellepték a denevérek. Freddie
gyűlöli.
– Nem tudod megcsináltatni mindezt, míg tart a háború –
mondta Julia hűvös, kimért hangon. – Nem találsz rá
mesterembert.
– Ó, dehogynem. – Majd ravaszul folytatta: – Engem úgy
neveltek, hogy a pénz mindent megold.
– Hát ezt az elvet ne tedd túl sokszor próbára – vágott vissza
Julia. – Ez itt Anglia.
– Hagyd abba, Julia – szólt rá Kitty. – Ne legyél ilyen gőgös.
Mi is nagyra becsüljük a pénzt. Szerintem Hetty ötletei
pompásak. És rengeteg mesterember van, aki túlkoros vagy túl
fiatal, és nem gyárban dolgozik. Egyébként megbénulna az
ország.
– Szeretném meglepni Hugót – tette hozzá Hetty, tudván,
hogy az érzelem meghozhatja Lady Flora jóváhagyását.
– És ne felejtsd el Lionelt se – fűzte hozzá Kitty. – Ő legalább
annyira odavan Loburnért, mint Hugo.
 – Nem meséltél nekem sokat Lionelről – mondta Hetty.
– Nem kérdeztél. De megértelek, nem teszek szemrehányást.
Elfoglalt az újdonsült férjed. Lionel egész más, mint Hugo. Igaz,
Lady Flora? Könyvmoly, álmodozó, érzékeny, nagyon okos. –
Kitty kedves arca eltorzult. – És most ott izzad valami borzalmas
gallipoli hegyfokon, ahová még a kecske sem tud fölmászni.
Nincs ott semmi, csak sziklák, tövises cserjék, homok, legyek és
rothadás!
– Belgiumban is ugyanolyan rémes – szólt Julia. – Csak ott
sár van a homok helyett. Nem mesélt Hugo az ottani
lövészárkokról? – Szigorú tekintete Kittyről szándékosan Hettyre
siklott. – Mert nekem mesélt.
Hetty biztos volt benne, hogy a lány hazudik. Hugo ugyanis
alig mondott bármit bárkinek. Eszébe jutott, hogy összerezzent a
férfi, amikor azt a tiltott szót emlegette, a félelmet. Ő magába
zárta a rettenetet, és könnyedén fecsegett arról, hogy a front
mögött lovagolnak, ha találnak egy jó lovat, vagy koncertet
rögtönöznek kis kávéházakban a marhahúskonzerv élvezete
közben.
Julia csak imádta ezeket az odaszúrásokat.
– Biztos vagyok benne, hogy Hugo nem akart megijeszteni –
szólalt meg Lady Flora halkan. – Nem tenne ilyet. Lionel sem.
Mindkettő úgy tesz, mintha sokkal jobb lenne a helyzet, mint
amilyen valójában. De mi, nők természetesen tudjuk az
igazságot. Ezért aztán mindannyian játszunk. Ahogy te is ezt
teszed, Hetty. Nagyon keveset meséltél eddig arról a borzalmas
hajótörésről.
Hetty az arca elé emelte a kezét.
– Nem tudok beszélni róla – suttogta.
– Nem akarlak bántani, drágám. De egy napon muszáj lesz.
Senki nem tarthat magában egy ilyen szörnyűséget.
Ez vajon provokáció volt? Nem, ez túlzó gyanakvás. Lady
Flora hangja nyugodt volt, tényszerű, az arca szomorú – fehér
derengés a gyertyafényben.
 De ha minden vacsora ilyen lesz, mint ez, teli célzásokkal, hát
ő hatékonyabb időtöltés után fog nézni.
Bár az nem az lesz, amit Julia hirtelen javasolt.
– Hugo megkért, hogy tanítsalak meg lovagolni, Hetty.
– Hetty nem tud lovagolni? Te jó ég! – Lady Flora hangja
hirtelen váltott át a szomorúságból, mint aki nem hisz a fülének.
– A Fifth Avenue-n nem lehet lovakat tartani – jegyezte meg
Hetty hetykén.
– De nem volt nektek nyári rezidenciátok?
– De igen, Long Islanden. – Hetty látta, hogy ennél többet
várnak tőle. – Egyszer csúnyán leestem a pónimról. Azután nem
volt kedvem lovagolni.
– Az ilyesmin gyorsan túl kell tenni magad. Julia azonnal
visszaszállt volna a lóra. Igaz, drágám?
Ahelyett, hogy a kérdésre válaszolt volna, Julia így szólt:
– Hugo azt javasolta, hogy Patsyn kezdjük.
– Ó, az öreg hintaló – kiáltott fel Kitty. – Ne aggódj, Hetty.
Patsyről még Freddie sem esne le.
– Szeretnéd, hogy Freddie-t is megtanítsam? – kérdezte Julia.
– Még csak ötéves. És elég törékeny. Lionel azt mondta, nem
kell ezzel sietni. De adhat neki némi önbizalmat, ha látja, hogy
egy felnőtt is tanul vele együtt.
Ez vajon egy újabb javaslat volt, amivel nevetségessé akarja
tenni? A felnőtt nő és a kisfiú váltva ülik meg ugyanazt az öreg
hintalovat.
– Milyen vicces lenne – motyogta Hetty gúnyosan.
Freddie sovány, beteges gyerek volt, nemigen mutatkozott a
nevelőnője, Grainger néni nélkül, akit mindenki Nannynek
hívott. Egyszer Freddie odament hozzá a kertben, ránézett, és
megkérdezte:
– Ki vagy te?
– Ismersz engem, Freddie. Ott voltál az esküvőmön. Én
vagyok az új nénikéd.
– Nem, te nem vagy a nénikém.
 Még egy ilyen kisgyerektől is sokként érte a hitetlenkedés.
– Miért mondod ezt?
– Mert tudom, hogy nem vagy az.
– Freddie úrfi – szólt rá keményen Grainger –, ez nagyon
nem helyes. Nem tudom, miért mondja ezt, úrnő. Igen jól tudja,
kicsoda ön. Kérj bocsánatot, Freddie úrfi.
Freddie makacskodott.
– De ha őt a tengerből húzták ki, akkor biztosan sellő. Csak
neki van lába. Látom a lábát. Nézd.
– Túl sokat képzelegsz, Freddie úrfi.
Grainger láthatóan nem volt az az ábrándozós típus. Ami nem
volt jó Freddie-nek, hiszen neki igen élénk fantáziája volt.
Furcsa kisfiú. Nem könnyű fölnevelni, mondta Kitty, majd
hozzátette, hogy nem lehet több gyereke. Vagyis végül Freddie
lesz Loburn örököse, hacsak Hugónak nem születik fia. Nem
csoda hát, hogy Hugo nagyon akarta, hogy a felesége gyorsan
teherbe essen, és örököst szüljön neki.
De ha így történne is, Hetty akkor sem zárná ki Freddie-t. Volt
benne valami sóvárgás, kissé bizarr könyörgés. Ő, Hetty pedig jól
ismerte azt a fájdalmat, amit a kiközösítés okoz, amikor zárt
ajtók mögül hallani a nevetést. Tudta, milyen magányosnak
lenni, vágyni rá, hogy egy vidám, vigasztaló, kiváltságos társaság
része legyen, amihez ráadásul joga is van. Freddie nyilván az
apjára ütött, aki okos volt és olvasott. Hetty kíváncsi lett Lionelre.
De nem volt türelmetlen.
A vacsora aznap este végül úgy fejeződött be, hogy Lady Flora
megjegyezte, kissé elfáradt, és odafönt inná meg a kávéját. Julia
engedelmesen fölpattant, takarót terített a törékeny vállra, és
segített kimenni a szobából. Hogy egy ilyen fiatal nő ilyen
büszkén játssza az ápolónőt, ez határozottan oda nem illő, és
szomorú is lenne, már ha Hetty szánni tudná. De a szánalom
ebben a helyzetben veszélyes, és muszáj küzdenie ellene.
Kitty elnézést kért, mert még levelet akart írni Lionelnek.
– Hetty, te nagyon unalmasnak fogsz találni bennünket,
most, hogy a férfiak nincsenek itthon.
– Nem hinném.
– Hugo szerint te igencsak csillogó társasági életet éltél otthon,
New Y orkban.
– Megváltoztam. Nem hinném, hogy valaha is áttáncolnék
még egy éjszakát. Jelenleg egyedül nyugalmat akarok. Amúgy is
föl akartam menni, mert én is írnék Hugónak.
A magyarázat ellenére Kitty némileg kételkedőn nézett rá,
mintha tudná Hetty valódi szándékát: Hugo papírjai közt
Clemency leveleit akarta megtalálni. Meg kell ismerkednie azzal
a kézírással, mielőtt Hugónak ír, és mielőtt bemegy a bankba.

Nagy csönd volt a hatalmas hálószobában, ahol annyi Hazzard

született, szeretett és meghalt. A hosszú nappal – majdnem
június volt – még fényben úsztatta a tiszafákkal szegélyezett
sétányt – híres kép volt ez, Hugo is emlegette. De ő még most,
nappal is sötétnek és szomorúnak találta. A tiszafák olyanok
voltak, mint megannyi kihegyezett ceruza, köztük a sétány egy
tóhoz vezetett, ami mindig feketének látszott, minden
napszakban. Beleborzongott, amikor először látta, és még mindig
rossz érzése volt a fekete víz láttán. Gyorsan felkapcsolta a
villanyt, de odabent továbbra is félhomály maradt. Amikor a
függönyt elhúzta, a nehéz selyem szinte nyikorgott, és hideg
fuvallat tört be a szobába. Megnézte, nyitva van-e valamelyik
ablak, de mind zárva volt. És szél sem fújt. A fák kontúrja fekete
volt a kék ég alatt, levél se mozdult.
Hetty vállat vont. Biztos az ősök tiltakoznak a behatoló ellen.
Ha elbír az élő Hazzardokkal, akkor az ősök aligha árthatnak
neki.
De a szoba kétségtelenül kísérteties volt. Nem nőnek való,
kivált nem egyedül. Az ágy, ami épp csak elég nagynak tűnt,
amikor Hugo mellette feküdt, most hatalmas volt, mint egy
lakatlan síkság. Egy árny mozdult az ezüstkeretes tükörben a
toalettasztal fölött. Nem, biztosan csak az ő tükörképe volt,
véletlenül pillantott oda. Bár az sem lenne meglepő, ha különféle
kísértetasszonyok képe lenne, amint fésülik hosszú hajukat,
vetkőznek, bemásznak az ágyba, idegesen vagy mohón,
behúzzák az ágy függönyét, várják a férjüket vagy a szeretőjüket.
A saját férjére gondolt. Élvezte, amikor az ágyban volt
Hugóval. Eleinte a férfit bántotta sebesült lába. Aztán
elfeledkezett róla, ahogy ő is elfelejtette a szüzesség elvesztésének
fájdalmát. Végeredményben örömteli dolognak tartotta a
szeretkezést. Úgy gondolta, örökölte az anyja érzéki természetét.
A Hugóval töltött éjszakák emléke felkavarta a testét, és vágyott
rá, hogy vele legyen megint. A férfi nem csinált rossz vásárt.
Végül meg fogja szeretni őt. Vajon ez fontosabb, mint hogy ő,
Hetty szeresse a férfit?
Átadta magát az álmodozásnak, szándékosan húzta-
halasztotta első szentségtörését ebben a házban. Mert ez bizony
az, átkutatni egy férfi magántermészetű holmiját, akkor is, ha a
férfi a férje. Bár egy hamis aláírás tette törvényessé azon a
házassági szerződésen…
Hetty fölfedezett egy zárt fiókot Hugo íróasztalában, és egy idő
után megtalálta hozzá a kulcsot is.
Odabent rendetlen halomban papírok, számlák, üzleti levelek,
dokumentumok, és csak úgy közéjük dobálva két levél, drága és
vastag levélpapíron. Az egyik Clemencytől, a másik Juliától.
Clemency levelét olvasta el először, mert tanulmányozni
akarta a kézírást, a betűk formáját. Megkönnyebbülésére a
kézírás erősen hasonlított az övére, ahogy a nevelőnő, Miss
Ashford annak idején tanította nekik. Vagyis egy problémával
kevesebb.
Clemency ezt írta:

Drága leendő férjem!

Egyre közeledik az idő. Minden el van intézve, május elején

hajózunk át a Cunard társaság Lusitania nevű hajóján. Annyira
izgalmas minden, hogy alig tudok enni vagy aludni, pedig a
mama azt mondja, ha sápadt és sovány vagyok, az neked nem
fog tetszeni. Érdekel majd, hogy hogy nézek ki, Hugo?
Remélem, igen. A tengeri út után pirospozsgás leszek, mint egy
parasztlány. A kelengyém a legfantasztikusabb a világon. Alig
várom, hogy mindent megmutassak, és ígérem, nagyon büszke
leszel a te jenki menyasszonyodra. Ott leszel, amikor kiköt a
Lusitania, ugye? És nem kell piros szegfű a kezedbe, mert
azonnal fel foglak ismerni! Ajánlom, hogy te is azonnal
megismerd leendő feleséged. Ígérem, nagyon foglak szeretni, sok
ölelést és csókot küldök.

Clemency

Nem a sír volt az, ami kinyílt, inkább a fagyos űr, amin átfújt a
hideg szél, és benne visszhangzott Clemency könnyű kacagása,
egyre halványabban…
Hetty maga köré fonta a karját, erősen reszketett. A
leskelődők, hallotta mindig, és azok az emberek, akik behatolnak
mások magánügyeibe, sosem lelnek vigaszt. Vajon őt is egész
életében üldözi majd ennek a vidám, nyílt lánynak az emléke,
akiről szegény Hugo azt gondolta, hogy feleségül vette? Nagyon
csalódott lenne vajon? Nem mutatta, Hetty pedig túl ideges volt
ahhoz, hogy megpróbálja mással magyarázni a hallgatagságát és
a sápadtságát, mint a hajótöréssel.
A következő eltávozáson majd közeledik hozzá. Lesz néhány
izgalmas ruhája, pirosítót tesz az arcára, és élénken fecserészik.
Meglehet, hogy a férfi nem elégedetlen azzal a feleséggel, akit a
hajótörés megváltoztatott. Végül is súlyos, borzalmas események
vetettek árnyékot rá is. Az az Anglia, ahová ő megérkezett, nem
egy szórakozni vágyó nő álma. Hugo aggódhatott volna, hogyan
is tesz boldoggá egy ilyen lányt, vagyis még hálás is lehetett a
megváltozásáért.
Mindegy, semmi értelme olyasmiken töprengeni, amikre nincs
válasz. Csak az élők felelhetnek.
És muszáj emlékeztetnie magát immár ezredszer is, hogy nem
felelős Clemency haláláért. Ezt a súlyt nem kell cipelnie.
Julia levele – más kérdés. Hetty birkózott a lelkiismeretével.
Utálatos dolog mások magánleveleit olvasni. De a kíváncsiság és
túlélési ösztöne legyőzte az aggályait, és elolvasta.

Drágám!

Egyszerűen nem tudom és nem fogom elfogadni, amit múlt éjjel

mondtál, hogy Loburnt teszed az első helyre, és megmented a
családodnak. Azt várod, hogy ezt megértsem, mert én is régi
családból jövök. De az enyém megtört, eltűnt, és a világ mégsem
állt meg.
Tudom, hogy anyádra és az öcsédre gondolsz, meg a
lehetőségre, hogy legyen egy örökösöd, aki erősebb lesz, mint
szegény kicsi Freddie. És persze a lovaidra, a személyzetre és a
tartozásaidra. De én, én, én, én élek, és megérdemlek valamit.
Ha tényleg elveszed ezt az amerikait, nem várhatod el, hogy a
barátja legyek. Itt maradok, és megkeserítem az életét. Mert
ilyen nő vagyok. A te fajtád. Csodás életünk lehetett volna
együtt, pénz nélkül is. Bármit is teszel, sosem fogom feladni.
Soha, soha, soha.

A te Juliád

A papír alján, az érzelemkitörés alatt Hugo kézírásával ez állt:

„Negatív válasz. Nem praktikus. Hogy élhetnénk pénz nélkül?”

Azért valamilyen okból megtartotta a levelet. Hetty sajnálta.

Ujjai viszkettek, hogy darabokra tépje, de ellenállt. A régi
családok elteszik a leveleket, ez az ő történetük része, érdekes
olvasmány az eljövendő nemzedékeknek. Ő pedig immár egy
régi család része. Követnie kell a szabályokat.
 Ami azt illeti, nem félt a bosszúszomjas Juliától, akinek a
fenyegetőzése ellenére föl kellett adnia Hugót. Ő pedig
gondoskodhat róla, hogy Hugónak ne legyen kedve régi
szerelmes leveleket olvasgatni. Ez csak rajta múlik. Egy napon
Hugo még egy kommentárt biggyeszthet az ő praktikus
válaszához Juliának:

„Az amerikai házasság nagyon jól bevált.”

Vigasztaló volt erről álmodozni. De miközben ezt tette, a

függönyök ismét befelé mozdultak, hosszú sóhajjal. A szobában
hirtelen újra hideg lett.
 8.
HET T Y RÁ JÖT T , hogy minden reggel nyugtalanul ébred, mintha
szokásává válna, noha később le tudta rázni magáról. A Hugo
elutazása utáni első napokban azt sem tudta, hol van. A
hatalmas szoba a faborítású falakkal és a faragott mennyezettel
furcsa volt. Miféle joga van ahhoz, hogy ebben a nagy ágyban
ébredjen, amit súlyos, kifakult függönyök vesznek körbe, és száz
éve vagy régebben szeretett és törvényes feleségek ágya? A
félhomályos hajnalban, féléberen, lidércnyomástól sújtva az a
félelme támadt, hogy van valami fenyegető a nagy
mahagóniszekrényben, valami, ami mozog. Néha egy üres
katonatiszti egyenruha egy vállfán, máskor egy pucér újszülött,
olykor pedig, ez volt a legrosszabb, egy tengervízben ázó nő, aki
sosem fordította felé az arcát. De ha megtette volna, biztos, hogy
Clemency lett volna.
És noha teljesen fölébredt, amikor a lágy angol nyári nap első
sugarai az ablakra vetültek, s a kertben felzengett a madárdal,
csak akkor tudott fölülni és valamennyire összeszedni magát,
amikor Effie halkan bekopogott, és hozta a reggeli teáját az ezüst
teáskannában, és óvatosan letette a tálcát.
Kezdte élvezni azt a szokását, hogy teázik reggeli előtt. Mire
megitta a második csésze teát a finom porceláncsészéből, a
lidércnyomás utolsó hulláma is eltűnt, mint a gonosz köd, és
ismét élvezte új személyiségét.
Effie ragaszkodott a szokásaihoz.
– Jó reggelt, úrnő! – köszöntötte mindig, kellő tisztelettel.
Letette a tálcát az ágy melletti asztalkára, elhúzta a
függönyöket, és odakészítette a súlyos, krémszínű selyemköntöst,
amiről Hetty még mindig alig hitte, hogy az övé. Kitty beszélte
rá, hogy megvegye, azon a napon, amikor Cirencesterben talált
egy jól szabott kabátkát és egy szoknyát, amit az esküvőn viselt,
valamint egy csipkés pongyolát, egy karmazsinvörös estélyi
ruhát és egy kis tollas kalapot vasárnapra a templomba. Végtére
is valakinek mindig kellett ülni a Hazzardok padjában, leginkább
a ház úrnőjének.
Ezeknek a gondolatoknak a hatására a hangulata
nyugtalanságból szinte vad eufóriába fordult. Sokszor hullámzott
a kedélye, föl és le, majd ismét föl.
Csak ezek a ruhák lógtak a hatalmas szekrényben. Csupa
ártatlan dolog, semmi baljóslatú. És a selyemköntösben ülni az
ablaknál, teát szürcsölgetve – ez volt a legfényesebb luxus. Bár
még jobban élvezte volna, ha Hugo is otthon van.
Micsoda gazdagság ígérkezett a jövőre! Az egyetlen
aggodalom, ami sosem tűnt el, hogy Hugo biztonságban
hazatérjen.
Nem kellett aggódni a New Y orkból érkező levelek miatt,
például. Kettő jött egyszerre, mindkettőt Lady Hazzardnak
címezték, és Hetty először halálra rémült.
– De Hetty, nem örülsz? Biztos a családodtól jött – mondta
Kitty.
Épp reggeliztek. A levelek ott hevertek a tányérja mellett.
Hetty tudta, hogy Kitty észrevette, ahogy összerezzen, még ha
Julia nem is. Lady Flora ritkán jött le reggelizni, szerencsére,
mert az a nagy kék szempár, noha megtévesztően homályos volt,
a valóságban sok mindent látott.
Nincs családom, mondhatta volna Hetty. De hivatalosan volt.
Jonas bácsi. Az első levél tőle jött.

Drága Clemency!

Mire megkapod ezt a levelet, fölteszem, már férjhez mentél,

ezért az új nevedre címeztem. De várom, hogy megerősítsd,
megvolt az esküvő, és merem remélni, hogy olvashatóbb
kézírással írod majd meg. Nekem és a titkárnőmnek jó sok időbe
telt, míg kibetűztük a legutóbbi leveledet.
Megkaptam a halottszemle szomorú részleteit és szegény
anyád halálának bizonyítékát, ezért azonnal hozzálátok a
közjegyzőnél hitelesített végrendelet végrehajtásának. Én vagyok
az egyedüli végrehajtó, te pedig az egyedüli kedvezményezett.
Vagyis ebben a pillanatban gazdag fiatal hölgy lettél.
Mr. Richard Colton, a család ügyvédje fogja megírni az
örökséged részleteit és bizonyára néhány értékes jó tanácsot is.
Én pedig hozzáteszem a magam tanácsát. A két ház a Fifth
Avenue-n és Long Islanden be van zárva, a személyzet kifizetve
és elbocsátva. Nincs értelme haszontalan szolgákat tartani, de
javaslom, hogy tartsd meg mindkét ingatlant, akár bezárva és
üresen, mert az értékük egyre növekszik. Lehetséges, hogy a
férjed nem éli túl a háborút, és te majd haza akarsz jönni.

De hiszen én itthon vagyok, Jonas bácsi, te érzéketlen vénember.

Ez az én otthonom.

Ha viszont hazatér, hát tudd, hogy nagyon csinos összeghez

jutott, és azt ajánlom, figyeld, mennyire működik a házasságod,
mielőtt további pénzeket juttatsz neki. Mint idős ember és mint
egyetlen rokonod, megengedem magamnak, hogy őszintén
beszéljek. Mindig úgy gondoltam, ez a házasság Millicent
nagyravágyó álmainak egyike, amibe te is készségesen
belementél. De te Jervis vagy, jó fejed kell hogy legyen az
üzlethez, noha ennek eddig semmiféle jelét nem tapasztaltam.
Nincs kétségem afelől, hogy az a borzalmas hajótörés gyorsan
felnőtté tett, gyorsabban, mint egyébként történt volna, hiszen
bölcsen letéteket emlegetsz leveledben. Erősen javaslom, hogy
tedd ezt meg a gyerekeidnek, vagy ha nem lesz gyereked, hát
magadnak.
Ne hagyd, hogy a pénzt, amelyért a nagyapád keményen
megdolgozott, föleméssze egy tán romantikus, de ugyanakkor
lerobbant angol ingatlan.
Gondold ezt végig, bár azt tanácsolom, ne beszéld meg a
férjeddel, amíg te magadban nem jutottál döntésre. És amikor
eldöntötted, ragaszkodj hozzá.
A te védelmedben írom mindezt. Rendetlenkedik a szívem, és
lehet, hogy nem érem meg, mi történik a te fellengzős
házasságoddal. Nagyon úgy tűnik, a Mindenható megpróbálta
megakadályozni! Csak legyél óvatos és okos, mert szükséged lesz
rá. Úgy látom, a világ megbolondult. Vannak, akik azt mondják,
hogy mivel a németek elsüllyesztették a Lusitaniát a sok
semleges állampolgárral a fedélzetén, hát Amerikának be kell
szállnia a háborúba. Én ezzel nem értek egyet, de öreg vagyok,
és a szívem is gyönge. Emlékszem még a polgárháború
szörnyűségeire. A háború agónia. Felejtsd el a dicsőséget, amit
annyit emlegetnek.

A te Jonas bácsikád

P. S. Érdeklődött utánad néhány barátnőd, a Hayes lány és Amy

Parsons. Mondtam nekik, hogy biztosan hallanak majd felőled,
amikor jól leszel, és írsz nekik.

Ezt a levelet semmiképpen sem mutathatja meg Hugónak. Csak

ha egy napon fegyverre lesz szüksége ellene. Az anyagi
függetlenség pedig a maga módján fegyver. Követni fogja Jonas
bácsi tanácsát, és letétbe helyezi a meg nem született
gyermekeinek, akik egyike halvány sejtése szerint már
megfogant. Mennyi idő vajon, míg megbizonyosodhat – két hét,
három?
De biztosan nem fog írni Clemency vihogó barátnőinek, Bessie
Hayesnek és Amy Parsonsnak.
– Hetty, rossz hírt kaptál? Nagyon elkomorodtál – kérdezte
Kitty.
– Nem igazán. Csak Jonas bácsikám írt a mamáról. Bezárták
a házakat. Meg ilyenek.
Kitty együttérző volt.
– Olvasd el a másik levelet. Hátha az vidámabb.
Nem volt az, természetesen. Hettyt ismét átjárta a jeges
borzongás.

Drága Miss Clemency!

Bocsássa meg, hogy írok önnek, de akartam, mielőtt elhagyjuk a

házat. A nagybátyja elküldött bennünket, igaz, ajánlólevéllel és
pénzzel. De szeretném tudni, mi történt szegény Hettyvel, vagyis
Brownnal. Egy szót sem hallottunk felőle, és talán ön látta
megfulladni vagy a holttestét. És mivel nem említették a nevét a
halottak között, kapaszkodom a reménysugárba, hogy esetleg
valahol él. Lehetséges ez! Elveszíthette az emlékezetét, ugye? Én
mindig annyira kedveltem, olyan okos és jó lány volt.
Örülnék, ha írna pár sort. A nővéremnél leszek (1315 Rodmell
Street, New Jersey), amíg másik helyet találok.
Biztos nagyon gyászolja szegény édesanyját. A házasságához
sok boldogságot kívánok. Ön legalább szerencsés, és ön előtt az
élet.

Engedelmes szolgája
Myrtle Crampton (szakács)

Lehetséges, hogy Clemency emlékezetét vesztve bolyong

valamerre? Honnan lehetne ezt megtudni? A perspektíva, hogy
hónapokig, esetleg évekig bizonytalanságban éljen, szöget ütött
Hetty fejébe, és megrémisztette. Vajon minduntalan hátra kell
pillantania a válla fölött?
– Olyan vagy, mintha kísértetet látnál – szólt Julia ridegen.
Hetty összeszedte magát.
– Az életem mostanság tele van kísértetekkel. Gondolom,
idővel majd visszavonulnak a helyükre. Megbocsátanátok?
Szeretnék kimenni a napsütésre.
 – Túl kéne tenned magad ezen a szerencsétlenségen – mondta
Julia közönyösen. – Az emberek általában ezt teszik. Sokkal
rosszabb dolgokon is túlteszik magukat.
Mennyivel rosszabb? – kérdezte magában Hetty dühösen.
Julia nem tudja, miről beszél. Nem hallotta a fuldoklók
sikoltozását, kiabálását, nem látta a felpuffadt holttestek hosszú
sorát. Biztonságban élt egy kényelmes vidéki házban, egyetlen
idős hölgyet segített, aki kényeztette őt.
És koslatott a férfi után, akit szeretett.
Muszáj válaszolnia Mrs. Cramptonnak, és legyűrni ezt a
kísértetet.

Kedves Mrs. Crampton!

Nagyon kedves öntől, hogy írt. Bocsásson meg, rövid lesz a

válaszom. Még mindig nehéz visszagondolnom arra a borzalmas
éjszakára. Igen, szegény Brown odaveszett. Mamával és velem
jött a mentőcsónakba, legalábbis ezt hittük, de többé nem láttuk.
Ahogy a többieket sem. Még Mr. Vanderbiltet sem. Én férjhez
mentem, a bácsikám nyilván mondta maguknak, és mindennap
hálát adok Istennek, hogy a szerencsések egyike vagyok.
Remélem, jó helyet kap majd. Szólok a bácsikámnak, hogy adjon
jó ajánlásokat, bár gondolom, eddig is megtette.

Clemency Hazzard

Határozottan írta alá a levelet: ezzel kész.

Azoknak a leveleknek, amelyeket mindannyian igazán vártak, a
frontról kellett volna érkezniük.
Kitty mindennap sóvárogva nézte, jött-e legalább egy távirat
Lioneltől. Valószínűbb volt, hogy először Hugótól érkezik valami
Franciaországból, hiszen ő közelebb volt. A keleti parton egy-egy
csöndesebb napon hallani lehetett a fegyverek zaját a Csatornán
keresztül.
Lionel valahol a kék Égei-tengernél volt, vagy inkább valami
lapos, napégette, légymentes fedezékben kuporgott, arra várva,
hogy elfoglaljanak még egy méter sziklás földdarabot a
törököktől. Senki nem gondolta volna, mondta Kitty, hogy a
török ilyen makacs ellenfél. Gallipoli a tervek szerint gyors
hadművelet lett volna, egy hónap alatt vagy valahogy így
elfoglalták volna a Közel-Kelet kapuját, hogy elzárják az
olajmezőket a németektől. És várakozások szerint a németek
akkor Franciaországban és Flandriában is visszavonultak volna.
Csakhogy ezek a várakozások nem bizonyultak igaznak. A
háború egyre folytatódott.

Hetty az asztal túloldalán ült, szemben Mr. Edmondsszal, az ősz

hajú bankigazgatóval. A férfi akart kapcsolatba lépni vele, amitől
Hettyt ismét elfogta az aggodalom. Miért akar találkozni vele?
Tán nem bízik meg a tisztviselőjében, hogy elintéz egy ilyen
szimpla ügyet, mint az aláírásminta?
De úgy tűnt, a bankár nem akar semmi különöset. A gesztus
részint kedvesség, részint kíváncsiság volt, részint jó üzleti érzék.
– Ez az első alkalom, hogy üdvözölhetem, Lady Hazzard.
Bizony nehéz idők járnak Angliában, de remélem, azért sikerül
jól éreznie magát.
– Loburnben istenien érzem magam. – Hetty igyekezett
lelkes, rajongó hangot megütni, ahogy Clemency beszélt volna.
De vajon számít-e ez bármit, hiszen Mr. Edmonds sosem
találkozott Clemencyvel. – A ház csodálatos. Még azt is szeretem
benne, hogy romos, mert annál izgalmasabb lesz felújítani. És
nem akarok hosszan alkudozni önnel, Mr. Edmonds: erre szolgál
a pénzem. Bár sokkal jobb lenne, ha Hugo itthon lenne,
természetesen.
Mr. Edmonds a legkevésbé sem látszott gyanakvónak sem
vele, sem a terveivel kapcsolatban. Kedvesen mosolygott, mintha
Hetty pontosan olyan nő lenne, amilyenre számított, egy vidám,
temperamentumos, fiatal, divatos New Y ork-i teremtés.
– Mind azt reméljük, hogy a férje nem lesz sokáig távol, Lady
Hazzard. És az öccse sem. Találkozott már a sógorával?
– Még nem. Csak a feleségével és a kisfiával.
– Imádkozzunk Istenhez, hogy mindketten egészségesen
hazatérjenek – mondta ájtatosan Mr. Edmonds. – Most pedig
lássuk azt az aláírásmintát. Méltóztassék aláírni itt, a vonalon.
Aztán adunk egy csekkfüzetet, és innentől ön egy független
asszony.
– Hogy írjam alá? – kérdezte Hetty feszülten.
– Ahogy szokta. Mi a keresztneve?
– Clemency.
– Akkor a Clemency Hazzard megfelel. És így írja majd alá az
összes csekket. De biztos vagyok benne, hogy tudja.
Azt tudta, hogy valahányszor pénzt költ, élesen emlékeznie
kell majd arra, hogy a pénz nem az övé, hanem Clemencyé. Egy
halott nőé.
Óvatosan aláírta a nevet, ahogy begyakorolta. Ismét elöntötte
a boldogság.
– Az első, amit meg akarok csináltatni, míg a férjem távol
van, a tető. Alaposan át akarom vizsgáltatni, és megjavíttatni,
amit kell. Kitty azt mondja, néhány szoba alaposan beázik. De
úgy hallottam, hogy a megbízható mesteremberek bevonultak.
– Nem mind. Én ismerek egyet. Tom Grubb. Ötvenvalahány
éves, túl öreg ahhoz, hogy behívják, és remek szakember.
Szeretné, ha fölvenné önnel a kapcsolatot, Lady Hazzard?
– Ó, igen, kérem. Ez jó hír. Küldje föl Loburnbe, keressen
meg, ha hajlandó. Szeretnék valamivel előbbre jutni, mire Hugo
hazatér.
Az öröm bizonyára látszott az arcán, mert Mr. Edmonds
csodálattal nézte.
– Ha ön így néz ki, Lady Hazzard… – kezdte, majd
elhallgatott.
Hettyt elbűvölte a merev angol zavartság.
– Mit akart mondani, Mr. Edmonds?
– Azt, hogy az ön férje elsőként nem a tető javítását fogja
szemügyre venni, ha hazatér.
Hetty kacagott egyet, felszabadultan. Rájött, hogy el tud
bűvölni férfiakat, nem csak az erre fogékony fiatalokat, mint
Donald Newman a Lusitania fedélzetén, de idősebbeket,
megfontoltabbakat is, mint egy bankigazgató, közjegyző vagy
tisztviselő. Ez még hasznos képesség lehet a jövőben. Ha nőkre is
ki tudná terjeszteni, még jobb lenne. De Lady Flora zárkózott
maradt és tartózkodó, nem hagyta, hogy meghódítsa egy
amerikai meny. És Julia, leszámítva a reggeli lovaglóleckéket,
amelyek kissé idegtépők voltak, nem mutatott hajlandóságot a
barátkozásra.
Hosszú időbe telhet, mire olyan elegánsan tud majd lovagolni,
mint Julia. De a lassú és öreg „hintalóról”, Patsyről már
átnyergelhetett egy elevenebb, de jó természetű hamuszürke
ménre, a vemhes Bessie-re. A helyzet iróniája fogva tartotta
Hettyt, hiszen minden nappal erősödtek a saját magát illető
reményei is. Majdnem biztos volt benne, hogy a lovaglás
biztonságos a terhesség korai szakaszában, és annyira akart
tudni lovagolni, mire Hugo hazajön. Ha megtanulna, akkor Julia
igazán elveszítené a hatalmát Hugo felett, ebben biztos volt.
Ezért aztán vállalta a kiszámítható kockázatot, és úgy döntött,
hogy ha még két-három hétig fennállnak a tünetek, elmegy
orvoshoz. Addig meg nagyon óvatosan lovagol, lassan, legföljebb
néha ügetésben.
– Mondtam Hugnak, hogy tanítalak – jegyezte meg Julia.
Vagyis levelezik Hugóval. Vajon a férfi válaszol neki? Amikor
Hetty végre kapott levelet tőle, az mindössze rövid, kapkodva írt
üzenet volt, mert éppen a frontra kellett mennie.
A megszólítása ez volt:

Drága Hettym!

Nem legdrágább és nem is szeretett feleségem. De akkor még ő

sem írta megszólításnak azt, hogy: „Szeretett férjem”, mert
valamennyi őszinteséget szeretett volna megőrizni.

Biztonságban visszaérkeztem. A társaim örültek, hogy látnak.

Az ismerős arcok sokat számítanak manapság. Kemény heteik
voltak, de néhány napnyi pihenő után ismét összeszedték
magukat, és erősek maradtak. Egy kis helyen vagyunk, a
templom tornya elferdült, néhány ház rémes állapotban van.
Csak néhány falusi maradt itthon. Arra gondolok, mi lenne, ha a
mi falunkkal történne hasonló, de nem bírom elképzelni.
Remélem, te megnyugodtál, és túltetted magad a rémes
érkezésen. Voltál a bankban, elintézted, amit kellett? Írok
anyámnak is. Kitty hallott valamit Lionel felől? A lábam rendben
van, a bizottság alkalmasnak minősített a frontszolgálatra. Bár
ezerszer boldogabban lovagolnék otthon a Four Hillsen. Julia azt
mondja, szépen haladsz. A legjobb, ha az ő stílusát másolod.
Most nincs több időm.

Szerető férjed, Hugo

Ez egy szerelmes levél? Aligha. Szólhatna akár egy megbecsült

barátnak. De Hugo mércéje szerint elég barátságos. Talán a
Juliának szóló levelei még formálisabbak. Ezt azonban sosem
fogja megtudni, mert Julia erősen titkolja. Mindig azonnal
magához veszi a postát, és ő osztja szét, amikor reggel
megérkezik. Bár nagyon is beszédes volt, amikor a legutóbbi
levelek jöttek Lioneltől.
– Kitty! Kitty! Leveled jött. Egy Lady Florának is, és egy… ó, ez
neked szól, Hetty.
A borítékot Lady Hazzardnak címezték. Aki kétségtelenül ő
volt. Teljesen fölösleges volt Juliának összezavarodni.
– Lionel írt nekem! – örült meg a váratlan levélnek Hetty. –
Pedig még nem is találkoztunk.
– Ő egy ilyen írós fickó, nem mondtam még? Csak akkor
boldog, ha toll van a kezében – azzal Kitty fölpattant, a levelét a
melléhez szorította, s ott hagyta az asztalt reggelizés nélkül, hogy
egyedül olvashassa el a férje sorait.
Valami azt súgta Hettynek, hogy jobb, ha ő is magában
olvassa. Nem törődött Julia kétségbeesett tekintetével. Veszélyes
lehet, ha megsajnálja. Kikapcsolná az óvatosságát.

Drága sógornőm!

Hallom, hogy a fiam, legnagyobb sajnálatára, rájött, hogy nem

vagy sellő. Én viszont megkönnyebbülten hallom. Ezek a hideg,
síkos teremtmények, a sellők hamis dalokat énekelnek bolond
tengerészeknek. Senki nem mesélt nekem igazán rólad. Mama
csak azt mondja, ápolt és csinos vagy, amitől akár egy új
szobalány is lehetnél, de a mamának, különböző okokból,
megvannak a maga előítéletei. Kitty szerint, akinek viszont
nincsenek előítéletei, elragadó vagy, és nagyon jót fogsz tenni az
öreg Hugónak. Ha ugyan a jelenlegi groteszk ellenségeskedések
valaha is lehetővé teszik, hogy a boldog párok ismét
találkozzanak.
Én itt gubbasztok a fedezékben egy valóságos hegy oldalában,
elég magasan ahhoz, hogy innen föntről a tenger idillien kék
legyen, és fényes, akár egy üvegfestmény. Olykor
ambróziafuvallat érkezik a meleg levegővel, s jótékonyan elfed
sokkal kellemetlenebb szagokat. Ha elnémulnak a fegyverek,
olyankor hallani a csalogányokat. Égei-tengeri csalogányok,
képzeld csak el. Ilyenkor úgy érzem magam, mint Zeusz, ahogy
ült a hegy tetején, és csillogó szemét a távolba fúrta. Én is
szeretném innen elfordítani a tekintetem.
Mindenről mesélek majd, ha hazamegyek. Addig is legyél
boldog, drága sógornőm, az élet rövid.

Lionel

– Hol van a Four Hills? – kérdezte Hetty Juliát.

– A loburni erdő túloldalán. Alacsony dombok sorozata. Lovon is
elég jó út.
 – Mikor leszek képes rá?
Julia szenvtelenül végigmérte.
– Szerintem egy-két hónapon belül. Kitartás kell hozzá.
– Az nekem van.
– Ha lebukfencezel, hát Hug nem lesz hálás nekem.
– Meg akarom csinálni, hamarosan – makacskodott Hetty.
– Majd ha én azt mondom, hogy készen állsz rá. Bízd ezt az
én ítéletemre. – Julia akart még mondani valamit, de nehezére
esett. – Jól vagy, Hetty?
Ezt úgy hangzott, mintha azt kérdezte volna, hogy terhes-e.
– Természetesen jól vagyok.
– Szólj, kérlek, ha nem vagy jól. Nem szeretnék felelős lenni
semmilyen balesetért.

Váratlan volt, de ettől kezdve kellemesen telt az idő. Hetty

szeretete az öreg ház és a kert iránt valódi szenvedéllyé nőtt.
Nem az istállók, a több hektár erdőség, a juhkarám és a Four
Hills, amiről Hugo beszélt. Ezekre meglehetősen közönyösen
tekintett. De a ház a homályos sarkokkal és a hirtelen
megcsillanó fénnyel és színekkel, valamint a kert, a sötét tiszafa
sétány, a mogorva tó, ami olyan volt, mint egy füstös üveg,
akármilyen fényes volt a nap – mind nagyon becses lett a
szemében.
Júniusra kivirultak a rózsák. Hetty kedvenc helye a
fehérrózsa-kert lett, amely egy félreeső sarokban húzódott egy
öreg téglafal alatt, amit befutott valami gyöngyszerű
kúszónövény. Nemigen járt erre senki, habár egy napon, ahogy
egy széllökés megrezegtette a virágokat, Hetty úgy gondolta, egy
sápadt alakot lát mozdulni, mintha áttáncolna a füvön. Egy
dermedt pillanatig az az érzése támadt, hogy Clemency az.
Felpattant, és megtántorodott a rémülettől, valósággal
beleszédült. Kitty bőrkötényben és kertészkesztyűben baktatott a
füvön át, amikor meglátta őt, és odafutott.
– Mi baj, Hetty? Kísértetet láttál?
 – Nem, persze hogy nem. De láttam valamit. Talán az egyik
cselédet a fehér kötényében. Zöldségért ment az ebédhez,
gondolom.
– A konyhakert nem erre van. Te a kísértetet láttad.
– A kísértetet? Miről beszélsz?
– Beszélik, hogy egy boldogtalan nő kísért a rózsakertben.
Állítólag megfulladt, azt hiszem.
– Meg… megfulladt!
– Bocsáss meg, Hetty, nem gondoltam… Ez egy rémes szó
számodra. De ez legalább kétszáz évvel ezelőtt volt. Nem
sirathatjuk örökké. Ráadásul ha boldogtalan volt, hát a kert
legjobb részét választotta a saját paradicsomának, igaz? Hetty, jól
vagy?
– Inkább a fény játszott velem. Félálomban voltam.
– Délelőtt tizenegykor? Akkor nem vagy jól. – Kitty szemében
csintalan fény villant. – Gyereket vársz, igaz?
Hetty bólintott.
– Talán. Nem vagyok biztos benne. Úgy gondolom.
– Nem akarsz orvoshoz menni?
– Még várok. Mit csinálhat egy orvos? Ha ott a gyerek, hát
majd növekszik.
– Valóban. Nos, ez a te titkod. Nem árulom el senkinek, amíg
te nem akarod. Megmondod Hugónak?
– Még nem – vágta rá Hetty élesen. – Addig nem, míg nem
teljesen biztos. Végiggondoltam, Kitty, többször is. Lehet, hogy ez
még mindig a sokk, azok után, ami velem történt. A női ritmus
ilyenkor szétesik.
– Annak ellenére, hogy ilyen udvariasan fogalmazol, azért te
is azt hiszed, hogy terhes vagy, igaz?
– Igen. Azt hiszem.
– Akkor sok szerencsét! – derült föl Kitty arca. – Ha fiú lesz,
máris kiüti Freddie-t a nyeregből. Szegény kicsi békám. Nem
mintha egyelőre nagyon törődne ezzel, de egy napon utálni fogja,
hogy Loburn nem az övé. Az összes Hazzard ilyen. Nos, Hetty,
ha ez a helyzet, hát ne lássalak a létrán mászni Tom Grubb után
a tetőre, ahogy tegnap csináltad.
– Nem, az tényleg butaság volt. Csak olyan nagyon érdekel,
hogy mi történik. Mindenképpen be akarom fejezni a tetőt, mire
Hugo hazajön eltávozásra. Tom azt mondja, nyár végére kész,
feltéve hogy kap segítséget. De a téli esők előtt mindenképp.
Vagyis nem áznak tovább a falak. És akkor megkeresem a
legszebb virágmintás szövetet és brokátot Londonban, és ó, Kitty,
annyira szeretek kézimunkázni. Az elkövetkező tíz évet azzal
fogom tölteni, hogy áthúzatom a legrosszabb, legkopottabb
székeket, kezdve a zeneszobával (ami addigra az enyém lesz
biztosan, mert Lady Flora fölhagy a zongorázással és egyéb földi
kedvtelésekkel). Azúrkék hátteret szeretnék, korall, krém és
fűzöld mellé. Finom színek, érzékenyen párosítva. És új
függönyöket is veszek.
– Hát, ahhoz képest, hogy átültetett faág vagy, elég jól
beilleszkedtél máris.
– Azt hitted, hogy egy New Y ork-i társadalmi
felkapaszkodóval, egy igazi törtetővel állsz szemben?
– Igen. Mind azt hittük.
– Csakhogy nem – közölte Hetty. – És nem lesz belőlem
boldogtalan kísértet sem.
– Furcsa, hogy ezt mondod. Kísérted a sorsot?
– Nem, inkább kihívom. Hugónak muszáj egészségesen
hazatérnie. Lionelnek is. Hogy igazolják…
Itt elhallgatott. Óvatlan volt. Azt akarta mondani, hogy
„igazolják, amit tettem”.
Vagyis az ember nem veheti könnyen a kísérteteket, nem
söpörheti félre őket.

Aztán történt valami furcsa, amit Hetty később a terhességnek

tudott be. A ház első emeletén volt éppen, a képtárban. Gyakran
sétálgatott ott. Csönd volt, és senki nem zavarta meg a képek
tanulmányozásában és a töprengésben. Az egyik portré
különösen megragadta, egy fiatal nő sárga ruhában. A színei
fakók voltak, a szeme homályos, az arca hosszúkás, nyílt és
finom. Hosszú ujjai összekulcsolva, szája szelíden zárva. De az
idő pusztítása sem tüntette el a makacs, játékos tekintetet, amely
valaha ragyogó lehetett. A ruhák alapján késő tizenhetedik
századi portré.
Hettynek az a rögeszméje támadt, hogy ez a nő lehet a kísértet
a kertben.
– Ki voltál? – kérdezte hangosan, és egy rideg hang azonnal
rávágta: „Mi közöd hozzá? Nem leszel itt elég ideig ahhoz, hogy
számítson.” Senki nem szólalt meg. A hang nem a régóta halott
nőtől jött. És még csak nem is Clemencytől. A csöndet nem
zavarta meg semmi.
 9.
A DA RDA NELLA -HA DMŰV ELET rosszul alakult, legalábbis az egyre
növekvő veszteséglista erről tanúskodott. Lionel megírta, hogy
kiütéses tífuszt kapott, amely betegség igencsak megfelel a
nevének.

Ez meglehetősen gyakori, és szerencsém van, hogy én egy

enyhébb változatot kaptam el. Túl sok léggyel élünk együtt, ez a
baj. Ezek rosszabbak, mint a törökök. De már jól vagyok.

– Hála az égnek – sóhajtott föl Kitty. – Nem érdekel, mi történik

abban a rohamban, és nem érdekel, ha úgy gondoljátok, hogy
nem vagyok elég patrióta. Csak a férjem érjen haza végre
épségben.
Hugo is elküldte újabb, végtelenül formális levelét. Mintha a
mondatok megkomponálása nagy erőfeszítés lenne a számára,
vagy mintha ez az új és alig ismert feleség máris el lenne felejtve.

Hallom, elkezdted a javításokat a házon. Milyen gyakorlatias

vagy! Folyamatosan meglepetést okozol. És nagyvonalú is,
hiszen szerintem a pénz a te saját bankszámládról jön. Amikor
látom ebben az országban a sok elhagyott és lerombolt kastélyt,
önző módon arra gondolok, hogy az én otthonom megmenekül,
és örülök, hogy te is ugyanígy érzel. Hogy megy a lovaglás?
Julia azt mondja, a lovak jó állapotban vannak. Vágtázunk majd
egyet, ha legközelebb hazamegyek…

Mi? Kit ért vajon a többes számon? Juliát vagy Hettyt?

Hetty végül elment dr. Bailey-hez Cirencesterbe. Ő a Hazzard
család orvosa. Nem azért ment, hogy a doktor a terhesség tényét
megerősítse, hanem mert a két kísérteties jelenés még mindig
zavarta.
– Lehetséges, hogy egy nőnek ebben az állapotban furcsa
képzelgései vannak?
– Hát persze. Főleg ételekkel kapcsolatban.
– Nem, én érzékcsalódásra gondolok. Néha úgy érzem, hallok
valamit, ami egyszerűen lehetetlen.
Az orvos elnézően mosolygott.
– Úgy érti, kísérteties hangokat?
– Olyasmi.
– Nos, ezeket inkább a Lusitanián ért borzalmas élményhez
kötném. Késleltetett sokk, így hívják. Hogy tetszik önnek Loburn?
Milyen a ház?
– Ó, egyenesen csodálom. Úgy érzem, nagyon erősen
idetartozom. Ha nem túl önhitt a megállapítás.
– Hát persze hogy nem, kedvesem. Maga amerikai, aki sokkal
modernebb házakhoz van szokva, és nyilván nagyon eleven a
képzelőereje. Túl gyorsan kötődni kezdett, és úgy érzi, hogy az
öreg ház beszél magához. Elfelejti az egészet, ha a férje hazajön,
és megszületik a gyerek. Mellesleg… szólt már Hugónak a
gyerekről?
Hetty a fejét rázta.
– Hát akkor tegye meg, hadd örüljön.
De Hetty úgy döntött, hogy nem osztja meg Hugóval a jó hírt.
Várj, hajtogatta egyre magának. Körültekintő akart lenni.
Olyan rémes lenne csalódást okozni neki, ha bármi baj történne.
Ennyit mondott Hugo anyjának is.
Lady Flora a szokásosnál gyöngédebb hangon válaszolt.
– Hetty, ugye tudod, hogy Hugo meg is halhat? Nem
szeretnéd, hogy legalább annyi öröme legyen, hogy tud a
gyerekéről?
– Csak azt reméltem, hogy személyesen mondhatom el neki.
 – Háborús időkben nem lehetsz ilyen szentimentális, drágám.
Julia, aki hallgatta a beszélgetést, csak annyit kérdezett:
– Megkérdezted az orvost a lovaglásról?
– Azt mondta, valamennyi testmozgás jó lehet. Konkrétan a
lovaglásról nem beszéltünk.
Julia tekintete végtelenül nyugodt volt. Ha a születendő
gyerek keserű féltékenységet ébresztett is benne, hát nem
mutatta.
– Óvatosnak kell lenned – kérte Lady Flora. – Ami engem
illet, azt gondolom, hagynod kéne a lovaglást egy ideig.
– Mi, vidéki nők nemigen adunk az ilyesmire – szólt közbe
Julia. – Te tán nem lovagoltál, amikor a gyerekeidet vártad,
Lady Flora?
– De igen. A férjem ezt elvárta tőlem. De a negyedik hónap
után már nem. Az ember ne legyen vakmerő.
– Én is ezt tenném – felelte Julia. Elmerengett, mintha
elképzelné magát ebben a helyzetben. – Egyébként – folytatta
keményebb hangon –, mivel rám ez nem áll, Hugo és én
továbbra is kilovagolunk majd kora reggelente. Amíg aztán te is
jössz majd velünk, Hetty.
Hettyt mintha fullánk szúrta volna meg.
– Most is mehetek. Azt hittem, ebben megállapodtunk.
– Akkor dolgoznunk kell majd azon, hogyan ülsz, igaz?
Lady Flora kérdőn nézett a két nőre.
– De nem várjátok haza Hugót most, ugye? Egyikőtök sem?
– Nem – mondta Hetty. Egyenesen Juliára nézett. – Én csak
tudnám, ha jönne.
Julia halványan elmosolyodott.
– Háborúban senki sem tudja. Hugo nagyon ügyes. Ha el tud
intézni egy kis eltávozást, hát biztosan megteszi. Ha másért nem,
hogy legalább lássa a kancacsikót, amit most vettem
Newmarketben. Ha másért nem.
Szuka, gondolta Hetty. Hideg, titkolózó szuka. Miért nem látja
Lady Flora, milyen veszélyes ez a féltékeny nő, és miért nem
távolítja el a háztól? Lesz rá vajon esély, hogy ha a gyerek
megszületik, és Juliának végleg el kell fogadnia Hugo
házasságát, Lady Flora észhez tér, és örökre eltávolítja Miss Julia
Pembertont? Lehet, hogy Hetty rákényszerül, hogy megmutassa
neki azt a bizonyos levelet?

Soha nem adom föl… Soha, soha, soha.

Miközben Hetty nehezen uralta a helyzetet, eltökélten vigyázott

rá, hogy ez a két elbizakodott angol nő ne tarthassa gyávának.
Továbbra is lovagolni fog, de óvatos lesz. Annyira vágyott rá,
hogy találkozzon Hugóval a csillogó hajnalban, és megmutassa,
milyen jól néz ki lovaglóöltözékében. A lovak voltak a
legszorosabb kapocs Julia és a férfi közt. Ha ezt meglazítja, máris
learatta első győzelmét.
Magányos volt. Kitty barátságos, de szórakozott, mindig
elfoglalta a kórházi munkája vagy a kertészkedés. Lady Flora a
felszínen tökéletesen viselkedett, de Hetty biztos volt abban, hogy
legbelül ott szunnyad az ellenszenv a menyével szemben, akit
muszáj volt elfogadnia a kövér bankszámla miatt. Ami Juliát
illeti, még a személyes vetélkedést leszámítva is, ő aztán igazán
nem volt az a személyiség, akit Hetty a barátjának akart volna.
Csöppnyi közös sem volt bennük.
De mindez kevéssé számított, például azért, mert Hetty hozzá
volt szokva ahhoz, hogy nincsenek barátai. Kellemesen kijött a
cselédséggel, akiket eleinte meglepett, mennyire nem ad a
formaságokra, de azután úgy döntöttek, különösen a fiatalabbak,
hogy ez nekik tetszik. A szakács még gyanakvó volt, de lassan ő
is oldódott. Mrs. Evans, a házvezetőnő persze sosem engedett
volna föl, ha nem látta volna, milyen remekül veszi át Hetty a
feladatait, járkál a házban mindenfelé, még a konyhába is, a
cselédség szent birodalmába, szabadon, természetesen.
Lady Flora is kénytelen volt elismerni, hogy a háztartásuk
sima és problémamentes. Többször is elmondta, mennyire
szerette volna megismerni Hetty anyját, aki jelentős személyiség
lehetett, ha ilyen jól nevelte a lányát. Csak praktikusan, felelte
Hetty. A legtöbb amerikai nő ilyen.
De a cselédséggel ápolt jó viszony messze volt attól, hogy a
saját rangjához méltó barátokra tegyen szert. Lady Flora
emlegetett olyasmit, hogy talán rendezni kellene egy „otthon”-
összejövetelt, s hozzátette, milyen szomorú, hogy a körülmények
megakadályozzák Hettyt abban, hogy az elvárt csillogó társasági
élet vegye körül.
Hetty viszont vonakodott attól, hogy vendégül lásson egy
sereg begyöpösödött vidéki népséget úgy, hogy Hugo nincs
mellette. Elmegy a templomba vasárnaponként, beül a Hazzard-
padsorba, hogy jól megbámulhassák, de a vendégség nem
várhatna még egy kicsit?
– Persze hogy várhat, drágám – mondta szívélyesen Lady
Flora, elárulván megkönnyebbülését. – Ha a fiúk hazajönnének
karácsonyra, az csodálatos lenne. De azt hiszem, ez túlzó
várakozás.
A körülmények ellenére Hetty nem maradt társaság nélkül. A
furcsa kisfiú, Freddie, aki éppoly magányos volt, mint ő, elkezdett
a nyomában járni. Akhilleuszról és Apollónról és Hektórról akart
beszélgetni, mondta. Azokról, akikről az apja írni szokott.
Katonák voltak? Mesélne neki Hetty róluk?
Így aztán előbányászta a könyvtárból az Iliászt. Ő maga sem
olvasta, de miután Lionel a neki írott levelében Zeusz csillogó
szeméről beszélt, ő is éppoly kíváncsi lett, mint Freddie.
Freddie mellékuporodott a nagy bőrfotelbe, ő meg hangosan
olvasta:
– …és az egész napon át kérlelte dalokkal az istent, fennen
zengte a szép paiánt az akháj fiatalság…
Hogy értheti meg egy ilyen kisfiú ezt a nagyon vegyes
szereplőgárdát? De annyira figyelt, hogy érteni látszott. Olyan
volt, mint egy kis tudós. Lehet, hogy csak élvezte a társaságot, és
azt, hogy olvasnak neki.
 – Eljuttatod Cambridge-be – morgott Kitty. – Ugyanezt
csinálod majd a saját gyerekeddel is?
– Szeretném, ha több lenne, mint a vadászat mestere.
Kitty elámult.
– Micsoda mondat ez ebben a házban!
– Akkor ne áruld el Hugónak. És az is lehet, hogy lány lesz.
– Akkor tovább kell próbálkoznod, amíg fiút szülsz.
Természetesen ezt várják el tőled.
Hettyre ismét rátört az aggodalom.
– Bárcsak lenne idő. Ó, Kitty, kell hogy legyen időnk
mindkettőnknek.
– Ne keseregj, a háborúnak egyszer vége lesz. Vagy pedig…
– Vagy pedig mi?
– Vagy pedig sebesült hősöket kapunk vissza. – Kitty tekintete
elsötétült. – Ilyenből nagyon sokat látok. De ez is jobb, mint a
halottak – fűzte hozzá elgondolkodva. – Legalábbis előfordul.

Ha bált nem is, egy teadélutánt azért megszerveztek. A nyári

szalonban tartották, nem odakint a kertben, mert az ősz, bár
balzsamos és aranyszínű, hirtelen fordulhat, és senki nem akarta,
hogy a hölgyeknek egy hűvösebb fuvallatra hirtelen be kelljen
szaladniuk a házba. A lehullott levelek, mint arany hajfürtök
hevertek a kis tó füstös felszínén. A gyepet gesztenye pöttyözte.
Nem volt elég személyzet, hogy összeszedje, így aztán a bájos
természetesség megmaradt télig.
Franciaországban föllángoltak a harcok, egyáltalán nem úgy
nézett ki, hogy a háború a végéhez közeledik. De Lady Flora úgy
döntött, hogy mégiscsak szervez egy szerény teadélutánt
hölgyeknek, hiszen úgyis olyan kevés férfi van a környéken, és
amúgy is csak a nők kedvelik a teadélutánt.
Hetty bárhol szívesebben lett volna, a tetőn Tom Grubb-bal, a
könyvtárban Freddie-vel, de még az istállóban is Juliával, mint a
nyári szalonban ezzel a sok merev asszonnyal. Három hónapos
terhes volt, vagyis nagyjából megúszta a vetélést. És muszáj
megmondania Hugónak, hiszen nyolc vagy kilenc kíváncsi
asszony hamarosan rájön, hogy mi a helyzet. Úgy dédelgette a
titkát, még a gyerek apjának sem szólt, mintha ez a valami
teljesen az övé lehetne. De vigyáznia kell arra is, hogy ne vigye
túlzásba a titkolózást. A végletes óvatosság és aggodalom ideje
lejárt. Még Jonas bácsi is írt.

Újabb utalást indítok a bankodba, ahogy kérted, hiszen ezek

szerint eltökélted, hogy felújítod azt a romos házat. De ne hagyd,
hogy azok az emberek teljesen kifosszanak. Fiatal vagy és
romantikus. Azonban néhány év múlva tán máshogy fogsz
érezni a te híres Loburnöddel kapcsolatban. Ami engem illet, én
a tiszta modern építészetet kedvelem, amilyen a miénk. Ne
bántódj meg a tanácsomtól. Mint tudod, én óvatos üzletember
vagyok.

Ezen a téren nem volt semmi probléma, hál’ istennek. Ő volt egy
hatalmas vagyon jogszerű örököse.
De a gyerek személyes, mondhatni, magánjellegű; egy finom
létezés, ami most még egyedül az övé. És ezt a furcsa életet,
amelyben oly óvatosan lépked, ez teszi valóságossá. Ahhoz
képest, amit eddig elért, biztosan képes lesz ennyi tapintatlanul
kíváncsi nőt maga mellé állítani.
Ott ültek selyemben, csipkében, széles karimájú kalapokban,
szürcsölték a teát Lady Flora finom porcelánjából, és a kissé
izgatott Effie szolgálta ki őket, aki a hölgyek öltöztetéséhez értett,
nem a felszolgáláshoz.
Hettynek középre kellett ülnie, hogy mind beszélhessenek
hozzá és vele. Korábban csak a templomban látták. A háborús
helyzethez képest is túlságosan zárkózott életet élt, mondták. Alig
akarták elhinni, hogy ő maga döntött így. Hiszen olyan bájos. A
szeme szürke vagy zöld? Mint a tenger, nemde? Bár ő talán nem
akarná, hogy erre emlékeztessék. És Hugo biztos imádja a
gödröcskéit. Ő pedig vágyik rá, hogy mielőbb hazajöjjön
eltávozásra? Nem beszélve arról, hogy ő, a szegény férj,
mennyire vágyhat rá, hogy visszatérjen a feleségéhez.
Valahol egy csésze csörrent. Juliáé. Túlságosan keményen
tette le.
– Julia, drágám, csöngess még egy kis forró vízért.
– Természetesen, Lady Flora.
Julia alázatos, vékony és előkelő volt egyszerű kék ruhájában,
de tágra nyílt, szép szeme tele volt méreggel.
Senki más nem érzékeli ezt a mérhetetlen dühöt?
Ez volt az első alkalom, hogy a nyilvánosság előtt háttérbe
kellett húzódnia, és nézni Hettyt, a külföldit, amint elorozza tőle
azt a férfit és azt a státust, akiről és amiről álmodott. Majdnem
lehetetlennek találta, hogy megőrizze azt a jól nevelt
engedelmességet, amelyet Lady Flora elvárt tőle. Lady Florának
a maga rendkívüli intelligenciájával természetesen tudnia kellene
erről, és egy biztosabb, érzelmileg kevésbé kiszolgáltatott
helyzetet kellett volna találnia Juliának. Vagy tán élvezi a
robbanásveszélyt? Az unatkozó idős hölgyek vonzódnak a
drámához? Vagy Julia volt talán, aki könyörgött, hogy
Loburnben maradhasson?
Úgy tűnt, a szobában senki nem érzékeli ezeket a rejtett
hullámokat. Hacsak Mrs. Entwhistle nem, a hölgy fekete
csipkében és gyémántokkal, aki tétován megjegyezte:
– Mi mindig azt hittük, hogy Hugo Juliához vonzódik, Flora.
Nem, Margaret?
Margaret, a nővére alig észrevehetően bólintott, és Lady Flora
megerősítette a két hölgy tétovaságát a válaszával.
– Így is volt, természetesen. És voltaképpen még mindig így
van. A drága Julia. Ő családtag nálunk. A fiaim mintha a bátyjai
lennének. Vagy az unokatestvérei.
Később egy hegyes orrú nő éles tekintettel nézett Hettyre.
– Találkoztam egy túlélővel a Lusitaniáról a múlt héten. Az
Eversleigh lánnyal. Meglátogatta egy nagynénjét Bostonban, és
hazajött, hogy csatlakozzon a Vöröskereszthez. Katherine
Eversleigh, Hetty. Szólíthatlak Hettynek, ugye?
– Persze – válaszolta Hetty, kiszáradt torokkal.
– Nem futottál össze vele? Luxuslakosztálya volt a fedélzeten.
– Nem ott voltál te is édesanyáddal, Hetty? – kérdezte
érdeklődve Lady Flora. – Úgy emlékszem, azt mondtad, a
mentőcsónakokat a lakosztályotoktól nem messze engedték le a
tengerbe.
Hetty nagyot nyelt. Félt, hogy rekedt hangon szólal majd meg.
Ehelyett csak suttogott:
– Igen, mi szerencsések voltunk, hogy közel voltunk a
mentőcsónakokhoz. De a drága mamát ez sem mentette meg.
– Szegény gyerek. Adelaide, nem kellett volna felhoznod ezt a
fájdalmas témát.
Ez egy kedvesebb hang volt.
– Nem hallom, mit mond. Nem találkoztál Katherine
Eversleigh-vel, Hetty?
Hetty ismét próbálkozott:
– Rengeteg utas volt. A nevüket se tudtuk.
– De talán megismered, ha ismét találkozol vele.
– Ismét?
– Imádja a bálokat és az estélyeket. Hacsak el nem küldik
Franciaországba a Vöröskereszttel, ami elég valószínű. Bátor
lány.
Hetty az arca elé emelte a kezét, szokásos védekező
mozdulatával.
– Gyáva vagyok, tudom, bevallom. De még mindig nem
tudok visszaemlékezni arra a szörnyűségre.
Szeretett volna könyörgő pillantást vetni az ártatlan
megszólalóra, de Julia szemén akadt meg a tekintete, a féken
tartott dühöt rejtő, sejtelmes nézésen. Úgy érezte, valami mást is
lát felvillanni benne. Éberség? Izgatottság? Eltökéltség?
Ó, a fenébe ezzel a napos nyári szalonnal, amely tele van
fölékszerezett, csacsogó papagájokkal. A téli szalont fogja a saját
szobájává alakítani, ha már a zeneszoba nem lehet az övé, ez a
kedves, kertre nyíló helyiség pedig a család kedvenc tartózkodási
helye. Ő is ide vágyik. Ráadásul ez néz a felhajtóra, ahol Hugo
egyszer csak fel fog tűnni. Kihozza majd kedvenc képeit a
galériából, és világosabb bútorokat rendel.
Igen, ott fog ülni ma este is a vacsora előtt, és levelet ír
Hugónak a gyerekről. Fejben már meg is fogalmazta.

Anyád teára hívott néhány vendéget, és mind alaposan

megbámultak. Attól tartok, fölfedezték a titkomat. Hugo,
drágám, ezt három hónapig rejtegettem magamban, míg
teljesen megbizonyosodtam. Most már elárulhatom: még a
tavasz előtt gyerekünk születik. Remélem, fiú lesz, nemcsak a te
kedvedért, hanem mert én is fiút szeretnék. De ha mégsem fiú
lesz, hát majd megpróbáljuk újra. Szerez ez vajon egy kis
örömöt neked abban a szörnyű lövészárokban? Remélem, igen…

– Hetty! Hetty! Ide tudsz jönni? Kitty még nem jött haza a
kórházból, és nem találjuk Freddie-t. A nevelőnő már kereste a
házban és a kertben.
Julia a hallban volt, levette kék ruháját, pulóvert és
lovaglónadrágot viselt.
Hetty fölpattant.
– Ebéd óta nem láttam.
– Ó, drágám, hol lehet? Pimm azt mondja, az erdő szélén
látta korábban, és arról beszélt, hogy az Olümposz hegyét keresi.
Te tömted tele a fejét ezzel?
Freddie-t teljesen elvarázsolta Zeusz, Akhilleusz, Hektór és a
többi halhatatlan…

– Kik a halhatatlanok?
– Azok, akik örökké élnek – válaszolta Hetty. – Nem úgy, mint
mi.
– Nagyon szeretném látni őket.
– A képzeletedben láthatod, ahogy apád is.
– És a fekete hajók? Azokat is láthatom a képzeletemben?
– Nagyon élénk a fantáziája – magyarázta Hetty Juliának.
Természetes, hogy az ember mindenfélét mesél neki, amit
elraktároz, és egyszer majd felhasználja. Juliának nem kéne ilyen
vádlón beszélni erről. – Megyek, és megkeresem. Nem lehet
messze.
– Fölnyergelem Monarchot – jelentette ki Julia. – Azt
gyanítjuk, hogy Freddie a Four Hills felé ment. Ez lesz az ő
Olümposza. Mit gondolsz, tudsz lovagolni? Mert akkor több
irányban is kereshetnénk.
Hetty nem bíbelődött az átöltözéssel; szoknyában is föl tud
ülni Bessie hátára. Szörnyű előérzete támadt. Freddie kis termetű
volt, és kicsit sem sportos. Beleeshetett egy árokba, vagy ami még
rosszabb, egy folyóba is. A sötét és fenyegető víz mindig
felbukkant Hetty lidércnyomásos álmaiban. A fekete tóra
gondolt, túl a tiszafa soron. Milyen borzalmas, ha azt le kell
csapolni. Meg ha Kitty, és később Lionel is, arra jön haza, hogy
egyetlen fiuk megfulladt, míg Trója nyomait kereste.
Hetty rosszul lett. Sajnálta, hogy fölkavarta a kisfiú túlságosan
is élénk fantáziáját az Iliásszal, ráadásul állandó bűntudata is
bántotta. Julia után sietett.
– A csudába, nincs itt a lovászfiú – csattant föl Julia. –
Mintha azt mondta volna, hogy segít az aratásban. Muszáj
magunknak csinálni. Képes vagy rá, Hetty?
– Természetesen képes vagyok – hazudta Hetty.
Nem volt valami bátor lovas. Az igazat megvallva kifejezetten
félt a lovaktól, bár ezt Hugo aligha venné tudomásul.
– Akkor te menj az erdő körül, én meg átmegyek rajta –
parancsolta Julia. – Ne vágtázz. Az isten szerelmére, légy óvatos.
Nem szeretnénk balesetet. És nehezebb is észrevenni egy kisfiút,
ha vágtatsz.
Az ég tiszta volt és ragyogó a hegyek fölött, de a völgyben
hosszú árnyékok borultak az őszi fűre. Hűvös szél támadt. Bessie
friss volt, vágtatni szeretett volna. Hetty próbálta visszafogni.
Annyira megszokta, hogy Julia ott van mellette, figyel és vigyáz,
hogy most egyedül érezte magát, és félt. Ahogy egyedül volt
akkor is, amikor a mentőövbe kapaszkodott a végtelen
tengerben…
Eleinte képtelen volt a mélyedéseket fürkészni, hogy meglássa
Freddie lenszőke haját, csak arra koncentrált, hogy a nyeregben
tudjon maradni. Végül Bessie lecsillapodott, és békésen ügetett,
ekkor közelebb ment az erdő széléhez.
– Freddie! Freddie!
A hangja, vagy talán a ló közelsége, fölzavart egy rőt baglyot
az ágról. Hangtalanul siklott, kis szőrös gálya, Bessie rémülten
húzódott arrébb. Hamarosan ismét megnyugodott, de Hetty
imádkozott, hogy se róka, se egyéb erdei állat ne kerüljön az
útjukba.
Hol lehet Freddie? Biztosan nem ért el a Four Hills másik
végére, az ő saját Olümposzához. Az legalább három kilométer.
Vajon jól sejtik, hogy kint van valahol ebben az alkonyatban?
Vagy Julia ösztönösen erre a következtetésre jutott? Mit
mondana Kitty? És Lionel, aki maga is a háború sújtotta
Olümposzára igyekszik ezer veszély közepette?
Az embernek… Hetty nem jutott a gondolat végére. Mert
hirtelen valami robbant az erdőben, valami hatalmas lény
vágtatott kifelé, és Bessie halálra rémülve ugrott oldalra, majd
vágtázni kezdett. Hettynek esélye sem volt a nyeregben maradni.
A lába beakadt a kengyelbe. Az utolsó dolog, amire emlékezett,
hogy egyre csúszik lefelé, fejjel előre a földre.
 10.
– HET T Y !
Halk, aggodalmas hang szólt a ködből, a fájdalom emléke, a
gyöngeség. Mozdulni próbált, arrébb lökni a hullámok tetején
ringatózó borzalmas roncsokat, igyekezett szorosabban
kapaszkodni a mentőövbe.
– Hetty, nem halsz meg, ugye?
– Nem, nem, én túlélő vagyok – kiáltotta, és ahogy a tudata
visszatért, rájött, hogy a hangját mégsem hallja a rémült kis arc
az ágya mellett.
– Freddie! – Az emlékezete visszatért. Annyira elöntötte a
megkönnyebbülés, hogy merev ajkát majdnem mosolyra tudta
húzni. – Biztonságban vagy!
– Nem vesztem el, Hetty. Csak fönt voltam a tetőn Tommal.
Segített fölmászni a létrán. A nevelőnő nem engedte volna.
– Most pedig, fiatalember, mennie kell!
Egy egyenruhás nővér tolta Freddie-t az ajtó felé. Egy nővér.
Te jó ég, csak nem beteg?
De igen, beteg volt. Fájt a feje, és vészjósló fájdalmat érzett a
hasában is. Hányingere volt, és mély aggodalom fogta el.
– Maga nővér?
– Igen, Best nővér vagyok, Lady Hazzard.
– És hol vagyok?
Nem az ő kedves, félhomályos hálószobájában, az ágyában,
ahol Hugo oldala makulátlanul várja férje hazatérését. Ez egy
sivár kis szoba keskeny, vaskeretes ággyal.
– A cirencesteri kórházban van, kedvesem. Lovas balesete
volt. Nem emlékszik?
 Próbálta megrázni a fejét, de fájt. A takaró alatt a keze lapos
hasán feküdt.
– A kisbabám?
– Elveszítette, attól tartok. Nem számíthatott másra, igaz? –
Best nővér nem volt valami kedves. Az arca merev és rosszalló. –
Amerikában nem tanítják, hogy a várandós anyáknak óvatosnak
kell lenniük?
– Freddie… elveszett… Keresni kellett… A nevelőnő is kereste…
Julia is… – dadogott.
– Nos, ezt másra kellett volna hagynia. Most pihenjen. Később
az orvos is megnézi.
Elsírta magát.
– Miért ilyen undok velem?
– Nem vagyok undok. Csupáncsak gyakorlatias. Az orvosok és
az ápolónők azzal töltik az életüket, hogy helyrehozzák azokat a
hibákat, amiket bolond emberek elkövetnek önmaguk ellen. Van
egy katonai szárnyunk itt, tele súlyosan sebesült katonákkal.
Nemigen van időnk bolondos fiatalasszonyokra.
– Akkor menjen! Menjen innen! – suttogta Hetty.
Aztán álomba szenderült. Nem azért, mert a nővér ezt
mondta, hanem mert olyan gyönge volt. A következő látogatója
sokkal kedvesebb volt, mint az ápolónő. Kitty jött, szintén
egyenruhában, zaklatott volt, mint mindig, de mosolygott, bár a
szeme könnyben úszott.
– Hetty, Hetty, milyen szörnyű dolog! Bailey doktor úr
mindent megpróbált, hogy megtartsa a kisbabát, de nem sikerült.
– Milyen nap van ma? – kérdezte Hetty, s nézte a napfényt a
koszos ablakon keresztül.
– Csütörtök. Ez éjszaka történt. Fáj a fejed?
– Igen.
– Van egy kis agyrázkódásod is. Ezért nem emlékszel tisztán
mindenre. Freddie nagyon elkeseredett.
– Julia azt mondta, hogy elveszett valahol az erdőben, és azért
csavargott el, mert én az Iliászt olvastam neki, és teletömtem a
fejét a mítoszokkal.
Mintha Kitty arca megfeszült volna. A hangja mindenesetre
rosszallást fejezett ki.
– Szóval Julia. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire pánikba
tud esni. Hideg, akár egy uborka. És Freddie-ért aztán végképp
nem szokott kétségbeesni. Még a létezését is alig veszi tudomásul.
Lady Flora természetesen nem szól egy szót sem, de mi eléggé
dühösek vagyunk, amiért Julia engedte, hogy lóra szállj ebben az
állapotban.
– Mondta, hogy ne vágtázzak. És nem is tettem, míg hirtelen
valami meg nem ijesztette Bessie-t. Nem tudom, mi volt az,
valami hatalmas vadállat ugrott ki az erdőből. Van bika
Loburnben?
– Vagy inkább egy ló – mondta Kitty szárazon.
Hetty rábámult.
– Csak nem gondolod, hogy… Julia?
– De igen, gondolom. Véletlenül, persze, de akkor is nagyon
óvatlan dolog volt ez tőle. El is ismeri.
Hetty csöndben feküdt, hagyta, hogy a gyanú a hatalmába
kerítse.
Ezt Julia tervezte el, hogy ő elveszítse Hugo gyerekét. Nem
baleset volt – szándékos. Julia hetek óta tombol magában a
féltékenységtől. A teadélután a Hettyt csodáló hölgyekkel csak
föllobbantotta az indulatát.
Így történt. Végtére miért is lenne Julia aggodalmas egy olyan
gyerek eltűnése miatt, akivel sosem törődött? Csak kitalálta,
miként fog reagálni Hetty, ha azt hallja, hogy Freddie elveszett,
és lehetőséget teremt a balesetre, amit egy ideje már tervezhetett.
Julia, az ellenség!
A fejében nyugodt, hideg hang beszélt.
De tán meg is érdemled ezt, Hetty, a saját hazugságod és
csalásod miatt. Nem lehetsz Loburn örökösének az anyja.
– Fiú volt, Kitty? Meg tudták állapítani?
Kitty bólintott.
 – Attól tartok, igen. De az orvos azt mondta, neked nincs
maradandó sérülésed. Lehet akár egy tucat gyereked is. Nem
úgy, mint nekem. Be kell érnem az én kis békámmal.
– Ó, Kitty. Én bizony nagyon is boldog lennék a te kis
békáddal. De mi van, ha… – Hetty hangja itt teljesen elcsuklott
–, ha Hugo nem jön haza?
– Haza fog jönni. A szerencsések közé tartozik. Mindig
kimászott a bajokból. Látod, talált egy megfelelő örökösnőt, aki
kifizeti a hatalmas tartozásait… Most mennem kell, kedvesem. A
fiaim várnak. Kaptunk két fiatal pilótát, akik összeütköztek és
nagyon megégtek, szegény ördögök.
Megégtek, gondolta szánakozva Hetty, és eszébe jutott Donald
Newman a fiatalos lelkesedésével. Az égés rosszabb, mint a
fulladás. Donald talán még szerencsés is volt…
– Ha az agyrázkódásod rendbe jön, akkor holnap
hazaengednek. De pihenned kell.
És együtt élni az ellenségeivel? Juliával, Lady Florával?
De hisz nem gondoltad, hogy leányálom lesz másnak az életét
élni. Vagyis hallgass, és légy okos. Várd, hogy Hugo hazajöjjön.
– Remek lány vagy – dicsérte meg a sógornőjét Kitty. – Máris
jobban nézel ki.

A cselédek, Effie és Elsie alaposan felfordították a téli szalont.

– Mrs. Lionel mondta, hogy ezt szeretné a saját szobájának,
asszonyom. – Effie belevörösödött az örömbe, hogy hazajött az
úrnője, és egyfolytában a kegyét kereste. – Mrs. Lionel hozatta be
a virágokat, és Mr. Batesszel lecipeltette a képeket a galériából.
Azokat, amelyekről úgy gondolta, tetszenek majd önnek, de
természetesen bármelyiket kicserélheti. Meggyújtsam a tüzet,
asszonyom? Itt fog üldögélni?
Az ablakon beszűrődött a késő délutáni nap, a szoba csupa élet
volt. Az egyik kép, amelyet lehoztak a galériából, a halványsárga
ruhás hölgy volt. Honnan tudta Kitty, hogy ez neki tetszik? A
ferde szempár mintha követte volna. Először érezte úgy, hogy
hazaérkezett.
– Csodát műveltél, Effie. Igen, gyújtsd meg a tüzet. Itt
teázom. Éppen úgy tudok pihenni itt a kanapén, mint az
ágyamban. Gyanítom, hogy számos Hazzard úrnő hosszú időt
töltött már azon a kanapén.
– Ön biztosan nem fog, asszonyom, ahhoz ön túlságosan is
energikus. – Effie elhallgatott. Arcára kiült az őszinte
ragaszkodás. – Mindannyian nagyon sajnáljuk ezért a balesetért.
– Köszönöm, Effie. Milyen szerencse, hogy nem küldtem el a
férjemnek azt a levelet, amit terveztem. Így legalább ő nem lesz
csalódott.
– Én távol tartanám magam azoktól a lovaktól, asszonyom.
Csúnya vadállatok.
Hetty azon kapta magát, hogy elmosolyodik.
– De ebben a házban a lovak valóságos szentek, Effie.
– Mr. és Mrs. Lionelnek biztosan nem azok, asszonyom. Ők
nem afféle lovas emberek. És Freddie sem az.
– Köszönöm a tanácsát, Effie.
Szeretett volna nyugodtan pihenni, élvezni az otthonlét
luxusát, a saját szalonját, ami idővel a saját kis világa lesz, tele a
számára legfontosabb kincsekkel. A sárga ruhás nő azzal a
provokatív tekintetével csak az első volt a sorban. Eltűnődött,
vajon ő is itt pihent-e időről időre, ha lázból gyógyult vagy a túl
sok terhességből. Vajon megöregedett, meghízott és csúnya lett?
Vagy olyan volt, mint Clemency, örökké fiatal és szép? Lehet,
hogy gyűlölte a téli szalont, és mindig a napfényt kereste. Lehet,
hogy nem voltak titkai, rejtegetett rokonsága?
Mindenkinek engedélyt kell kérnie, hogy ide belépjen,
határozta el Hetty. Még Hugónak is.
De ezt a parancsot egyelőre nem adta ki, és valaki kopogás
nélkül nyitotta ki az ajtót. Lady Flora magasnak és vékonynak
tűnt a félhomályban, testetlen, mégis túl erős hatalmi
kisugárzással.
– Ugye nem alszol, Hetty?
 – Nem, ébren vagyok.
– Akkor bejövök, és beszélgetünk egy kicsit. Milyen kedves ez
a tűz a kandallóban. De miért választottad ezt a komor szobát?
Kitty azt mondja, ezt akarod saját szalonnak.
– Én szeretem. Olyan erős a hangulata. És ha kinézek az
ablakon, látni fogom, amikor Hugo hazajön.
Lady Flora egy szék szélére ült, merev arccal, mint mindig.
– Igen, szegény gyerekem, remélem, hamarosan.
– Ő nem is tudott a gyerekről. Ugye milyen jó?
– De előbb-utóbb megmondod neki.
Ez inkább kijelentés volt, nem kérdés.
A sápadt, mozdulatlan arc mintha azt sugallta volna: „Nehogy
valaha elmondd neki.” És valóban, mielőtt Hetty bármit
válaszolhatott volna, Lady Flora beszélt tovább.
– Remélem, nem okolod Juliát. Nagyon ki van borulva. Azt
hajtogatja, soha nem fogja megbocsátani magának ezt, még ha
egyszerű baleset volt is.
– Elragadta volna a lova? – kérdezte Hetty ártatlanul. – Azt
hittem, ő jobb lovas annál, hogy ilyesmi megtörténhessen vele.
– Ez bármelyik lovassal megtörténhet – vágta rá Lady Flora
élesen. – Mindketten aggódtatok Freddie miatt, és egyikőtök sem
volt elég óvatos. Beszélnem kell Kittyvel a nevelőnőről. Nem
hiszem, hogy elég jól vigyáz Freddie-re. Létrán mászkálni,
micsoda dolog! Ki tudhatta volna, hogy fönt van a tetőn…
– Vagy odakint az erdőben – motyogta Hetty.
– Jó okunk volt ezt gondolni. Pimm megtalálta a hintalovát
az erdő felé vezető ösvényen.
– Napok óta ott lehetett.
– Nem hiszem. Mindegy, már nem érdekes. Kivéve hogy Julia
önmagát vádolja, és erősen tart a veled való találkozástól.
Julia tart bármitől? Soha. Lehet, hogy még azt a hintalovat is
ő vitte oda, hogy bizonyíték legyen.
– És te talán nem is tudod, drágám, hogy ha ő nem
gondoskodik olyan gyorsan a segítségről, meg is halhattál volna.
Teljesen kétségbeesett.
– Én nem halok meg, Lady Flora. Az orvos szerint csak
pihennem kell pár napig.
– Természetesen. Tudjuk. De amikor megerősödsz, Julia és te
ismét jó barátok lesztek. Emlékezz, neked milyen sok van, neki
meg milyen kevés.
– Nem lesz neki mindig ilyen kevés.
– Miért mondod ezt?
Mert olyan erős, gondolta Hetty. Mi valójában hasonlítunk
egymásra, Julia meg én. Keményen igyekszünk elérni, amit
akarunk. Ki lesz az erősebb? Egyszerűen nekem kell annak
lenni. Nincs más megoldás.
– Nagyon vonzó. Nyilván sokan csodálják.
Lady Flora bólintott és felsóhajtott.
– Túl sok nő van ebben a házban, ez a baj. Kíváncsi vagyok,
mikor lesz vége ennek a háborúnak. Ó, látom, idehozattad
Jacobina portréját. Tetszik neked?
Szóval így hívták. Hetty megörült.
– Igen. Tűnődöm rajta. Milyen különös neve van.
– Nem sokat tudunk róla. Azt hiszem, meghalt szülés közben.
A gyerek is. Vagyis semmi nem maradt utána a családban. Talán
csak a kísértete.
– Én szerencsésebb leszek, mint ő – szólt Hetty.
– Persze hogy az leszel. Ami azt illeti, a barátaim elbűvölőnek
találtak. Túlságosan is elbűvölőnek ahhoz, hogy mindig be legyél
ide zárva, mintha kolostorban élnél. Úgy döntöttünk, el kell
menned Londonba. Még most, a háborús időben is sok minden
történik ott. Bálok vannak a hazalátogató tiszteknek. Ilyesmik.
Ők pedig okos fiatalasszonyokat akarnak látni. Meg tudom
szervezni, hogy bemutassanak. Én is szívesen elmennék veled,
csak ne lenne ez a buta beteg szívem. De valószínűleg találkoznál
amerikai barátaiddal is. Majd felhívod a követséget,
természetesen.
– Nem, Lady Flora, köszönöm – mondta Hetty halkan, de
határozottan –, nem akarok Londonba menni, csak majd ha
Hugóval mehetek. Valamint amint meggyógyulok, a kórházban
akarok dolgozni, mint Kitty. Nem bánhatnak úgy velem, mint
egy idegennel, most, hogy angol férjem van.
– Nem – válaszolta Lady Flora elgondolkodva –, nem hiszem.
Lehetett volna őszinte, és hozzátehette volna, hogy ő maga is
így bánik vele.
Két hét telt el, mire Hetty rávette magát, hogy elhagyja
napközben a téli szalont, este pedig a hálószobáját. Addigra úgy
érezte, megerősödött, és kevésbé üldözték a lidérces álmok, a
jeges tenger, elfagyott végtagjai, a fulladás hangjai, a kísérteties
zajok. És a homályos arc az ablakban. Jacobina? Clemency?
Nem Clemency. Ő sosem tartozott ide.
Bailey doktor meg is kérdezte:
– Még mindig játszadozik önnel a fantáziája? Elmúlik, ha a
férje hazajön. Ön egészséges, fiatal nő. Csak normális házaséletre
van szüksége, és ez a sok csúnya dolog mind elsüllyed a múltban.
Addig viszont mintha túl sokat lenne egyedül. Kivel találkozik?
– Kittyvel. Effie-vel. A cselédekkel.
– Akkor most utasítást adok. Lady Florától tudom, hogy nem
hajlandó odalent étkezni. Immár teljesen egészséges, tessék a
családdal ebédelni és vacsorázni.
Hettynek idegesítő gondolatai támadtak.
Találkoznom kell majd Juliával. A baleset óta nem beszéltem
vele. Sejtetni engedtem, hogy nem akarom látni. Hetty figyelte
őt az ablakon keresztül, a kertben sétált, mintha az övé lenne itt
minden.
– És ha szabad kérdeznem – folytatta Bailey doktor –, miért
nem megy be néha a kórházba? Van ott néhány vak fiatalember.
Szükségük van valakire, aki megírja a leveleiket, valaki okos
emberre, akivel beszélgethetnek. Tetszeni fog nekik a maga
amerikai akcentusa. Beszélek Matronnal. Megtenné, Lady
Hazzard? Itt merengeni egyedül, ennek semmi értelme, ugye
tudja?
 Hetty kibillent az álomvilágából.
– Természetesen megteszem. Amúgy is szándékomban állt. És
nem tudtam a vak katonákról.
– Jó kislány. Akkor visszatér a normális élethez, igaz?
Beszámolok róla Lady Florának. Odalesz a boldogságtól.
Hetty engedelmeskedett az orvosnak, és aznap este lement a
vacsorához. Nem szólt senkinek előre, csak a cselédeknek. A
három nő meg volt lepve. Kitty a maga szokásos áradozó
modorában tört ki.
– Hála istennek, még egy arc! Már halálra untuk egymást.
Lady Flora is megszólalt:
– Ideje volt visszatérni a rendhez, Hetty. Megértem az
érzéseidet. Én mindig a zongorámhoz fordulok, amikor
megrázkódtatás ér. Tudom, hogy neked ott vannak a könyvek és
a kézimunka. De muszáj ennél energikusabban, tartalmasabban
élni, kivált neked, egy fiatal nőnek.
Hetty Lady Flora mellett annak hűséges árnyékára, Juliára
nézett.
– Többé nem lovagolok, Julia – közölte. – Amúgy sem
érdekelnek a lovak. Megírom Hugónak.
Julia elpirult. A szeme csillogott, de hogy a szégyentől vagy az
örömtől, Hetty nem tudta eldönteni. De mikor megszólalt, a
hangja őszintének tűnt.
– Nem tudsz annyira vádolni engem, mint amennyire én
vádolom magam a baleset miatt. Igaz, Lady Flora? Annyira
szükségtelen volt az egész. Hugo sosem hinné el, hogy ennyire
óvatlan voltam.
Szóval ez az, ami zavarta, nem Hetty vetélése, hanem Hugo
gyanúja. Nemigen bosszantaná, hogy a felesége felbukott a lóval,
de őrjöngene, hogy elveszítette az örökösét. Julia nem viselné el,
hogy őt okolja miatta. Ugyanakkor nagyon is jól jönne, ha ezt az
ügyetlen amerikai lányt kívül tudná az istállón, és semmi nem
fenyegetné az intim kora reggeli lovaglásokat, amire annyira
féltékeny volt.
 – Hát biztosan nem kéne lovagolnod, ha terhes vagy –
szögezte le Kitty igen praktikusan. – Ez bolondság.
– Soha többé nem lovagolok – ismételte meg Hetty. –
Fölteszem, ezért nem üldöznek ki a társaságból. Majd azt
gondolják, egy furcsa amerikai vagyok. Mindegy, mert nem is
lenne sok időm lovagolni, annyi más dolog van, amit Hugo meg
én szeretnénk. Például Tom Grubb említette, hogy valahol
megvannak Loburn eredeti tervei, azt meg akarom keresni.
Olyan izgalmas ez, mint a kincsvadászat. És ha meglesznek,
kezdhetjük megtervezni a helyreállítást, úgy, ahogy annak lennie
kell. Jonas bácsi azt mondta, annyi pénzem lesz rá, amennyit
akarok. Nem tagadhatja meg tőlem, mert az én pénzem. Hugo
nagyon boldog lesz, nem igaz?
Kijátszotta a legerősebb kártyáját. Kihívóan nézett Juliára.
Na, erre mondj valamit, gondolta.
Julia kissé felvonta a szemöldökét.
– Hugót érdekelné az építészet? Sosem vettem észre. És ön,
Lady Flora?
– Annyi mindent megváltoztat a pénz – sóhajtott Lady Flora.
Majd kissé hangosabban folytatta: – A két fiam közül inkább
Lionel az, akit érdekelne egy ilyen nagyszabású terv. Egyetértesz,
Kitty?
– Istenemre, igen. – Kitty bedobta magát a beszélgetésbe,
noha nem volt tudatában, hogy épp állást foglal. – Oly régen
szeretné már leverni a plafont a hallban, hogy előtűnjenek a régi
gerendák. Az a ház legrégebbi része, Hetty. Az és a téli szalon.
Egészen a Tudor-időkig nyúlik vissza a történetük. A régi
tervrajzok valahol a könyvtárban lehetnek, a végtelen hosszú
könyvsorok mögött. Ó, igen, Lionel kiugrik a bőréből az
izgalomtól, ha leszedheti a borítást és a téglákat! De Hugót az
ilyesmi nem érdekli. Nem hinném, hogy meg tudod változtatni a
természetrajongó fajtáját.
A hölgyek egy ideig csendben üldögéltek a téli szalonban.
Finom gobelint hímeztek, miközben a lábuknál a mopszli hevert.
Hetty ütőkártyáját ugyan leütötték, de most nem bánta.
Helyesnek bizonyultak az ösztönei azzal a szobával kapcsolatban.
Kellemes borzongás futott végig rajta. Ha ez a bonyolult helyzet,
amelyben él, túlságosan idegtépővé válik, egyszerűen
visszavonulhat a téli szalonba, és ott újrateremtheti a múltat,
amilyenné csak akarja.
Gyakorlatiasra fordítva, mivel ugyanabban a házban él, mint
Julia, bizonyos felszínes viselkedést meg kell tartani. Ettől Julia
nem vált kevésbé ellenséggé, de az a tévhite, miszerint Hetty egy
gazdag, agyonkényeztetett és naiv lány, végül a bukását fogja
okozni. Nemigen tudhatta, hogy egy nyomortanyáról származó,
kemény kölyökkel kezd ki, aki hozzá van szokva az ilyesmihez, a
megfélemlítéshez, a becsapáshoz, az elnyomáshoz, és igen erős
túlélési ösztön munkál benne.
Ugyanakkor Hetty nem becsülte alá ezeket a merev hátú
angol hölgyeket. Hiszen megtapasztalta már Julia módszereit. És
mostantól ez nem puszta szembenállás, hanem háború. Nőies
háború? Hetty kételkedett ebben. És hirtelen visszatért belé az
életerő.
Ez a lelki nyugalom mindazonáltal nem bizonyult hosszú
életűnek.

Hetty a következő héten a kórházban majdnem kikészült, amikor

meglátta a fiatal emberek hosszú sorát, akik nagy kötésekkel
hevertek. Közülük néhányan, akik fel tudtak ülni, szemtelenül
vigyorogtak az újonnan érkezettre, megint mások ködbe vesző
tekintettel bámultak rá.
Kitty az ügyeletes ápolónővel megszervezte Hetty látogatását,
és kérte, hogy menjen az osztály másik végébe, ahol a
részlegesen vagy teljesen megvakult katonák fekszenek.
Már az is elég nyomasztó volt, hogy a nagy belmagasságú,
félhomályos terem a vaságyakkal azt a kórtermet idézte
emlékezetébe, ahol a hajótörés után lábadozott. Az emberi
nyomorúság rémisztően ismerősen köszönt vissza, alig kapott
levegőt, szerette volna becsukni a szemét, és öntudatlanságba
süppedni.
Egy pimasz hang szólt utána.
– Hé, kisasszony, olyanokra akarja pazarolni magát, akik nem
is látják? Jöjjön ide, beszélgessen velem.
Megkönnyebbülésére ezen el tudott mosolyodni.
– Később jövök. De beszélnem kell ezekkel a férfiakkal.
Négyen voltak; háromnak a szeme bekötve, és az arcuk
nagyjából szabadon maradt, a negyedik azonban annyira be volt
bugyolálva, hogy a kötésen kis lukak voltak kivágva az orrának
és a szájának. Ez a szánalmas alak, ez a szörnyű emberi lény
vonzotta magához. Megállt az ágyánál, és csengő hangon így
szólt:
– Helló, fiúk. Azért jöttem, hogy megírjam a leveleiket, vagy
segítsek bármi másban, amiben tudok. Meséljenek, ha van
kedvük. Mindannyian Franciaországban sebesültek meg?
Az egyik felelt, szinte vidáman.
– Én, Bert és Ken igen. Donnie pilóta. Még el sem jutott
Franciaországba, igaz, Donnie? A reptér fölött lőtték le,
lángokban zuhant le a géppel.
Donnie! Donald?
– Milyen borzalmas. Hogy… – Hetty hangja megremegett. Ez
így nem fog menni. Kemény felső ajak, utasította magát Kitty. A
bebugyolált fej fölé hajolt. – Segíthetek valamiben, Donnie? Akar
üzenni valakinek? Szívesen megírom.
Kis mozgás támadt az ágyban. Távoli rekedt hang jött a kötés
alól.
– Maga… jenki… Ez a hang… Biztos, hogy ismerem… Ki…
maga? – És hirtelen furcsa győzelmi hang jött. – Megvan…
Maga Hetty… Hetty Brown!
Egy nővér szaladt oda az ágyhoz, halkan beszélt.
– Ez nem fog menni, Lady Hazzard. Nem szabad fölizgatnia a
betegeimet.
Hetty hátralépett, kezét az arcára szorította, a régi
pánikmozdulattal.
– Azt hiszi, hogy ismer. Nyilván képzelődik.
A nővér arca nyugodt maradt, gyanútlan.
– Nem meglepő. Szegény fickó. Kanadai. Ráadásul mielőtt ez
történt vele, majdnem belefulladt a tengerbe a Lusitania-
szerencsétlenségben.
Hetty hallotta a tompa suttogást.
– Hetty, maga az? Lehet, hogy… Azt mondták, megfulladt…
A nővér válaszfalakat tolt az ágy köré. Hettyre pillantott.
– Nem tudjuk használni önt, ha ilyen elájulós…
– Jól vagyok – felelte Hetty mereven. – Mi fog történni…
Donnie-val?
A nővér elveszítette a nyugalmát, mérgesen suttogott.
– Nem vagyok Isten. Most menjen, és legyen vidám a
többiekkel. Ha nem megy, inkább jöjjön vissza máskor.
Végül mégsem szégyenült meg. Sikerült fecsegnie a másik
három férfival, meghallgatta közönséges vicceiket. A válaszfal
mögül nem jött több hang.
Donald Newman! Hogyan lehetséges, hogy túlélte a
hajótörést, és ő nem is tudott róla? Szeretett volna a válaszfal
mögé menni, és megfogni a férfi kezét. Megvetette magát, amiért
nem meri megtenni. Elmondhatta volna, hogy csak az amerikai
akcentus miatt hiszi, hogy ő Hetty Brown.
De akkor el kellett volna mondania, hogy Hetty Brown
bizonyára meghalt, és a puszta gondolatra is kiszáradt a szája.
Sejthette volna, micsoda borzalmas csapdák leselkednek egy
csalóra. Ha tudta volna, hogy Donald Newman túlélte a
katasztrófát, az vajon megakadályozta volna őt abban, hogy a
csalás útjára lépjen? Mennyire ismeri önmagát? Mennyire erősek
az ambíciói?
Nem volt értelme elképzelni egészen más körülményeket. De
ha Donald túlélte, Clemency vajon nem élhette túl ugyanígy?
Lehet, hogy elveszítette az emlékezetét, és valaki befogadta. Nem
valószínű, de ebben a lidérces pillanatban bármi lehetséges.
 Vissza tud menni a kórházba holnap?
Igen, mondta magának, visszamegy. Ez a legkevesebb, amit
megtehet. Ott fog ülni ennek az emberi roncsnak az ágyánál, és
mesél neki Amerikáról, Kanadáról, bármiről. És ha az tud
válaszolni, hát meghallgatja. A férfi úgysem látja majd a
könnyeit.
Másnap azonban az osztály végén lévő ágy üres volt.
Ugyanazt a nővért látta, ahogy bámulja a sima fehér lepedőt.
– Elvitték Londonba – közölte vidám hangon, a vidámságot a
szomszédos ágyaknak szánva. – Egy olyan kórházba, ahol
specialisták dolgoznak.
– Ó, azt hittem…
A kék szempár figyelmeztetően megcsillant, úgyhogy nem
merte kimondani a félelmét.
– A fiúk örülni fognak, hogy újra eljött. Imádták a hangját.
Édes, azt mondták.
Hetty rögtön tudta, hogy Donald meghalt.
Vajon tényleg?
Vagy összetalálkozik vele váratlanul valahol megint?
Semmi sem biztos. Semmi. De ezen a ponton már nem lehet
visszafordulni. Valamint, ismerte be őszintén magának, nem is
akart volna. Loburn vonzó, Hugo hazatérése is vonzó, és ismét
gyereket várni, ez a legvonzóbb. Ha elérné ezt a vágyát, hát az
kárpótolná mindenért.
 11.
HUGO HA ZA JÖT T . A délelőtt kellős közepén Hetty váratlanul
megpillantotta, amint lépked fölfelé a kör alakú felhajtón, zsákja
a vállára dobva. Nem hitt a szemének. Átrohant a hallon, ki a
kapun, hogy lássa, igazán ő az. Olyan boldog volt, hogy elsőként
üdvözölheti, még Batest is megelőzve, aki nem tudta, hogy a
gazdája éppen csöngetni akar, ezért nem állt a posztján.
– Hugo! – Átölelte. – Tényleg te vagy az?
A férfi elmosolyodott, de mégsem mosoly volt az. Arca komor
volt és sárgás.
– Mintha nem lennél biztos benne.
– Mert néha kísérteteket látok. De manapság ki nem? –
dadogta Hetty. – Miért nem üzentél, hogy érkezel?
– Mert hirtelen alakult így. A parancsnok azt mondta,
eljöhetek négy napra, míg a csapat pihenőn van, a következő
roham előtt.
– Négy nap! Csak? – Hetty látta, hogy a férfi arca megfeszül.
– De hiszen ez nagyszerű! – lelkesedett gyorsan. – Hogy jöttél
haza?
– Elhozott egy pilóta, aki jött a repülőtérre. Egy öreg Forddal,
ami bármelyik pillanatban széteshetett volna. Nem lenne jobb
bemenni?
– Nem akarok osztozni rajtad senkivel – kapaszkodott belé
Hetty.
A férfi szemöldöke összerándult. Muszáj földeríteni.
– De nem leszek ilyen önző. Menjünk be, és üssük meg a
gongot? Inkább ne. Megijesztené anyádat. Ó, drágám, látszik,
hogy szükséged van pihenésre és némi rendes ételre.
 – Teljesen jól vagyok. – A keménység ismét ott lapult a
hangjában. – Hogy van a mama? Julia? A lovak?
És én, a feleséged? Kérdezd meg, hogy vagyok én. És
mosolyogj rám rendesen, Hugo. Kérlek.
– Mindenki jól van. – Felsóhajtott. – Csak négy nap.
Számolnunk kell minden órát, minden percet.

Freddie beszélt hozzá.

– És miért olyan mérges Hugo bácsi, Hetty?
– Mérges?
– Észre kellett venned – oktatta ki Freddie a maga öreges
módján.
– Nem hiszem, hogy mérges. Csak fáradt, és igyekszik
elfeledkezni a rossz dolgokról. A háborúban szörnyű dolgok
történnek, még Hektórnál is a spártai síkon…
– A szeme kidülled – mondta Freddie. – Ez vajon a fegyverek
zajától van?
Ezt Hetty is észrevette. Hugo fényes, kék szeme, amely oly
szívbe markolóan vonzó volt, amikor először látta, halványabb
lett, és valóban kidülledt.
Hetty tudta, hogy a négy nap semmire nem elég, arra biztosan
nem, hogy enyhítsen azon a hatalmas feszültségen, amely a
férfit nyomasztja. Ha elég ideje lenne, le tudná bontani a gátat.
Hugónak beszélgetésre, szeretetre, felejtésre lenne szüksége. De
lesz valaha elég ideje erre?
Így történt, hogy a négy nő aznap este egy udvarias idegennel
vacsorázott. Kitty csacsogott, Lady Flora homályos és lényegtelen
megjegyzéseket tett, Julia arcán izgatott pír ült, és nyomasztóan
gyönyörű volt. Hetty majdnem ugyanolyan néma volt, mint a
férje, de nem elégedetlen. Végtére is ismét az ő kezében volt az
adu ász. Vele fogja megosztani az ágyát.
Bár az este komédiába fordult, ugyanis végtelen
kimerültségében Hugo azonnal elaludt.
Hetty hajnalig nem tudott elaludni, és amikor fölébredt, a férfi
már nem volt mellette.
Juliával lovagolt, természetesen.
Meg sem kérdezte tőle, hogy halad a lovaglással, sem azt,
hogy vele tölti-e a délelőttöt. Juliával találkozott a fagyos
hajnalon, és amikor visszajöttek, halovány változást látott Hugo
viselkedésében. Oldottabbnak tűnt, a szeme fényesebb volt, s
mintha elégedettség csillogott volna a tekintetében. Ráadásul úgy
nézett Hettyre, mintha először látta volna.
– Jó reggelt, drágám. Remélem, nem ébresztettelek föl,
amikor fölkeltem. Julia megmutatta az új kancacsikót. Szép
darab. Tavasszal pároztatnunk kell majd. Bocsánat, untatlak.
Juliától tudom, hogy eldöntötted, nem szereted a lovakat.
Jó volt látni, hogy Hugo szinte megfiatalodott.
Mindazonáltal…
– Annyira nem, mint a gyerekeket – válaszolta Hetty
nyomatékkal.
A férfi átkarolta a derekát, megszorította.
– Julia elmesélte. Szegény drágám. És egy szót sem szóltál
róla.
– Gondolom, Julia azt is elmondta, hogy történt.
– Igen. Micsoda balszerencse. Sírt is a szerencsétlen lány.
Bevallotta, nem tudja, hogy tud együtt élni ezzel a bűntudattal.
– Szerintem sikerülni fog neki. Mindannyiunknak sikerül.
– Baleset volt.
– Hát persze.
– És neked miért kéne bűnösnek érezni magad? Te sem vagy
hibás. Talán kicsit vakmerő voltál. A következő gyerekünkkel
minden rendben lesz. Legalábbis remélem, különben kénytelen
leszek gondatlanságról beszélni.
Hetty nem bánta a szemrehányást. Melegség öntötte el.
Eldöntötte, hogy ma este minden másképp lesz. A férfi kipihent,
felfrissült, szeretkezni fognak, aztán megfogan. Melyik vágy áll
vajon az első helyen: a férfi vágya iránta, vagy Loburn új
örököse iránt?
 És neki, Hettynek mi áll az első helyen?
– Hugo, megígérem neked, hogy legközelebb úgy vigyázok
magamra és a gyermekünkre, mint egy ritka orchideára vagy
egy értékes pohárra.
– Csak helyesen, drága kislány. Mindössze ennyit várok. Most
pedig meséld el, mit csinál Tom Grubb odafent a tetőn!
Újjáépítjük Loburnt?
– Most kezdjük.
– Hát ez csodás! Igazán ügyes nő vagy.
– És egészséges is – felelte Hetty. – Szerintem lesz vagy tíz
gyerekünk. Újra benépesítjük a házat.
Ez nem volt jó mondás. A férfi tekintete megrebbent.
– Akkor feledkezzünk el a halandóságról. Abból mindkettőnk
körül volt már elég.
Ez a homályos megjegyzés volt az egyetlen, amely arra utalt,
mi történt a csatatéren Belgiumban, Y pres-nél, hogy
megszámlálhatatlanul sok embert veszítettek.
Aznap este korán mentek föl a hálószobába. Ott állt a pezsgő a
jégben, akárcsak a nászéjszakájukon. Julia már előbb
visszavonult, szinte taktikusan, a csudába is. Akárcsak Lady
Flora, de ő nem a szobájába ment, hanem a zeneszobába a
zongorához. Hetty azt hitte, a távoli zeneszó majd romantikus
kíséret lesz a szeretkezésükhöz. De tévedett. A Brahms-noktürn
csöppet sem illett ahhoz az erőszakossághoz, amellyel Hugo
aznap a magáévá tette.
Erőszak volt? Valójában nem. Csak a felszabaduló és őrjítő
feszültség. Ösztönös volt, állati, nélkülözött minden kedvességet,
figyelmességet. Hetty biztos volt abban, hogy a férfi nem
szándékosan bántja vagy hagyja figyelmen kívül az ő örömét.
Vagy igen? Ismeri vajon ezt a férfit, akinek fejében a háború
sötét emlékei kavarognak?
Hát persze hogy nem ismeri. Rá kell jönnie, hogy a férje
természetében ott rejlik az erőszak, amelyet nem akar leplezni.
Vagy a fejében egyre Julia jár, ahogy a haja lobog a szélben,
miközben lovon vágtat előtte a Four Hills felé. Ez az ő igazi
szépségeszménye, gondolta Hetty keserűen.
A zongora hangja messziről szólt. Hirtelen eszébe ötlött, amit
Effie-től hallott, hogy Lady Flora mindig zongorázik,
valahányszor feldúlt. Miért volt feldúlt ma este, amikor a várva
várt idősebbik fia végre itthon van, épen, egészségesen? Tán mert
úgy érezte, a rossz asszonnyal bújik ágyba?
– Adnál egy kis pezsgőt, drágám?
– Ne haragudj, nem voltam túl gyors?
Hetty rámosolygott. A kissé kidülledő szempárban azonban a
gyöngédség látszata sem csillant.
– Kicsit. De itt van még az egész éjszaka.
És a következő alkalommal tényleg jobb volt. Ha valaki, hát ő,
Hetty volt az, aki a feszültségtől, fáradtságtól és zavarodottságtól
nem tudott őszintén feloldódni. De egy nő meg tudja játszani
magát. Többet tanult erről, mint amennyit akart.
Az értékes négy nap nem hozta el a várt szerelmet és
gyöngédséget. Ez túlzó remény volt. De Hugo minden este akarta
őt, és úgy ölelte, mintha összepréselni, felfalni szeretné. Mintha
valami hatalmas és hiábavaló düh emésztené az egész felhős és
viharos mindenség iránt. És kizárólag ez után a fizikai kitörés
után – hiszen voltaképpen erről volt szó – tudott elaludni.
És csak miután Juliával lovagolt, akkor tűnt tova a merevség
az arcáról.
Kitty azt mondta, Hugo kezd úgy kinézni, mint azok a
nagyképű öreg ezredesek és dandártábornokok, akiket ismer.
Ahhoz viszont még túl fiatal. Hettynek majd föl kell puhítania őt
a háború után. Ha megpróbálja, sikerülni fog neki.
– Gondolod? – kérdezte Hetty vágyakozva. – Mintha
állandóan mérges lenne.
– Hogy lehetne állandó az, ami négy napig tart? Most épp
semmire sincs elég időtök, ez minden. És nem hiszem, hogy
egyáltalán sikerült még őt igazán jól megismerned, igaz?
– Azt hittem… New Y orkban…
 – Ugyan, az egy elsőbálozó kislány vágyálma volt. – Kitty
nyers volt, mint mindig. – Nos, ha érdekel a véleményem, hát
sosem volt olyan. Feleannyi esze sincs, mint Lionelnek. De
rendszerint szeretetre méltó figura. Szerintem a harctéri sokk az,
amit most látunk rajta. Egyre több ilyet fogunk tapasztalni azok
közt, akik éppen visszatérnek a frontról. Időbe telik, míg
felgyógyulnak. De ha segítünk, akkor sikerül.
– Ó, én segítek! – jelentette ki Hetty hevesen. – Csak tudnám,
hogyan.
– Azt hiszem, részben már segítettél is. – A halvány horzsolás
Hetty nyakán nem kerülte el Kitty figyelmét. – Remélem,
legalább egy gyerek összejött.
Hetty kétkedőn nézett rá.
– Nem tudom, most van-e ehhez a jó idő, a megfelelő
körülmény.
– Attól félsz, hogy lesz egy visító, mérges kis porontyod? Ne
butáskodj, Hetty. Ő a tiéd lesz. Te leszel az anyja.
Hetty szemébe könny szökött.
– Te mindig olyan kedves vagy velem.
– Mert szerintem megérdemelsz némi kedvességet. Tényleg
azt hiszem. – Kitty a szokásos módon a vállát rángatta. –
Freddie is így gondolja. Beszélj csak vele.
Aztán Hugo elment. November vége volt, és arról jöttek hírek,
hogy hó födte a senki földjét, és a férfiak a fronton a
lövészárkokban nagykabátban, símaszkban és egyujjas
kesztyűben alszanak, a csizmát szinte soha nem veszik le, mégis
fagyásoktól és egyéb betegségektől szenvednek. A talaj
kőkeményre dermedt, nem tudtak új árkokat ásni, és ha olvadás
jött, szinte belefulladtak a sárba. A sebesültek közül sokan
valóban meg is fulladtak.
Az Atlanti-óceán jeges vize is jobb volt, mint ez a borzalom.
Szörnyű volt ezt olvasni vagy a túlélőktől hallani ezekről,
olyan férfiaktól, akiknek a kezén vagy a lábán amputálták az
ujjakat. Egyikük cinikusan megjegyezte:
 – Azt mondták, tavasszal lesz kankalin, sarkantyúfű, pipacs és
más szépség, de nem hiszem. Csak csont lesz, tudja. Csontok
fognak kinőni a földből.
Karácsony előtt azt beszélték, hogy a Gallipoli-félsziget
ostroma kudarc volt, fel kell adni. Veszett ügyért hiábavaló
áldozat, megannyi felesleges hősiesség, tragédia, fiatal emberek
kiontott vére…
De Kitty örvendezett; csak az érdekelte, hogy Lionel
nemsokára hazatérhet.
Hetty viszont egyáltalán nem örvendezett, mert nem lett
állapotos. Úgy érezte, rohan az idő, túl sok a bizonytalanság, túl
sok a veszély.
Ráadásul Julia forgatott valamit a fejében.
Ő és Lady Flora régi barátoknál vizitáltak Bathban; ott is
aludtak, és csak másnap délután tértek haza. Mint egy anyós és
meny, gondolta Hetty, miközben nézte, ahogy kiszállnak a
Rollsból, fogják a kalapjukat és a sáljukat, nehogy elfújja a csípős
novemberi szél, és kapaszkodnak egymásba, kacagva.
Jól érezték magukat a rövid kiránduláson, különösen Julia,
aki élénkebb volt, mint bármikor. És ezt aligha okozhatta az a
nem túlságosan vérpezsdítő délutáni muzsika vagy az azt követő
unalmas vacsora, ahol, mint Hetty megtudta, a legfiatalabb férfi
is közel járt a hatvanhoz.
Végül fény derült a titokra.
– Találkoztunk egy barátnőddel, Hetty – vetette oda Julia.
– Az lehetetlen.
– Nagyon is lehetséges. Igaz, Lady Flora?
– Ne csigázd – szólt rá kedvesen Lady Flora. – Csak az
Eversleigh lány volt, Hetty. Azt mondja, találkoztatok a
Lusitanián, noha te azt mondtad, hogy nem emlékszel rá.
– Nem, nem emlékszem. Minden olyan homályos. Az én
memóriám rosszabb, úgy látszik, mint Miss Eversleigh-é.
– Talán mert túlságosan el voltál foglalva egy bizonyos
fiatalemberrel – bökte ki Julia alattomosan.
 – Ne legyél ilyen, Julia – vágott közbe Kitty. – Egy hajó
fedélzetén mindenki flörtöl. Tán Kate Eversleigh-t kivéve. Akinek
mindig is képtelenség volt egy partnert szerezni a vadászbálra.
– Lányok, úgy viselkedtek, mint a bakfisok – korholta őket
Lady Flora. – Mindegy is, Hetty találkozni fog vele, akár
emlékszik rá, akár nem, mert Kate holnap idejön.
– Idejön? – Hetty képtelen volt leplezni a rémületét.
– Csak teára, drágám. Útban Londonba. Egy katonai
szerelvénnyel Franciaországba megy a Vöröskereszttel. Lehet,
hogy te unalmas nőnek tartod, de meg kell vallanom, nagyon is
bátor.
– És soha sem mesélted, milyen vidám kis teremtés voltál te,
Hetty – kardoskodott tovább Julia. – Ki volt az az
ellenállhatatlan férfi, akivel annyi időt töltöttél a fedélzet
korlátjára dőlve?
– Senki, senki! – kiáltott Hetty vékony hangon. – Legalábbis
most már senki, mert odaveszett, megfulladt. Mind
megfulladtak. Katherine Eversleigh-t és engem kivéve. Ezért
olyan rossz a memóriám. Ki akar zárni bizonyos dolgokat. –
Kissé határozottabban folytatta: – És nem szeretnék vele
találkozni, ha nem bánjátok. Olyan, mintha valami túlélőklubot
szerveznénk. „És te meddig voltál a vízben, Clemency? És ki
halászott ki végül?”
Mind döbbenten néztek rá.
Később Kitty azt mondta, azért, mert először nevezte
Clemencynek magát. Egy pillanatig nem is tudták, hogy kiről
beszél.
Természetesen találkozott Katherine Eversleigh-vel. Másnapra
összeszedte magát, és tudta, hogy uralja majd a helyzetet. Hiszen
már meglehetős gyakorlatot szerzett a váratlan fordulatok
kezelésében. Ellentétben az unalmas, biztonságos angol vidéki
családban felnőtt Miss Eversleigh-vel.
Így is történt. Katherine Eversleigh termetes, jelentéktelen, de
nagyon barátságos fiatal nő volt, aki csak gratulálni akart a
másik túlélőnek.
– Természetesen nem is remélem, hogy emlékszik rám, Lady
Hazzard. Ön oly népszerű volt. Mindig a figyelem
középpontjában. És milyen csodás ruhákban! Szívesen
megkaparintottam volna azt a zöld selyemruháját, már ha el
tudna képzelni egy ilyen igáslovat, mint én, zöld habos
selyemben.
Hetty tudta, melyik ruháról beszél. Clemency is szerette. És
rendkívül kényes volt rá, miként van kivasalva. Pontosan egy
órába telt előkészíteni, és ha egyszer fölvette, hát Hetty
vasalhatta is újra. Ezért aztán nem felejtette el.
– Csodás ruha volt, bizony – folytatta Katherine. – A fiatal
Mr…, azt hiszem, sosem hallottam a nevét, neki is tetszett, igaz?
Lehetséges, hogy Julia betanította ezt a nagydarab, látszólag
jóindulatú fiatal nőt?
– Mr. Merritre gondol, alighanem. A családja a cukorüzletben
érdekelt, és borzalmasan gazdag. Ami azt illeti, ő maga viszont
elég unalmas fickó. A hízelgése is olyan mesterkélt. A mama és
én elterveztük, hogy lerázzuk ezt a fárasztó fiatalembert. De
végül nem volt rá szükség. A németek… – Az affektáló
hanghordozás hirtelen eltűnt Hetty beszédéből. Elsápadt. – Nos…
ők elintézték helyettünk, nem igaz? És maga…?
– Én szerencsés voltam, a mi mentőcsónakunk biztonságban
partot ért. Fogalmunk sem volt róla akkor, mennyi csónak borult
föl, és milyen sok ember sosem ért partot, legalábbis élve nem.
De én most itt vagyok… – Miss Eversleigh mintha megérzett
volna valamit a hangulat kényelmetlenségéből, és furcsán
fölnevetett –, most ismét kidugom a fejem, megyek
Franciaországba, bár nem hiszem, hogy túl közel merészkedem a
német puskákhoz.
– Megdöbbentesz, Hetty, hogy ilyen kis flörtölő voltál –
mormogta Julia. – Hát nem csodálatos színésznő a mi Hettynk,
Lady Flora?
Lady Flora hosszan, elgondolkodva nézte Hettyt, mintha
megpróbálta volna elképzelni az életteli fiatal nőt a zöld selyem
báli ruhában. Mintha rosszallotta volna.
De Kitty szólalt meg helyette:
– Tehetsz-e szemrehányást Hettynek, amiért egy ilyen
szörnyű élmény kimosott belőle minden frivolságot? És mi baj
volt azzal, hogy frivol volt? Hugo nyilván csodálta azt is.
– Most férjnél vagyok – szólt kimért tartással Hetty. – Igen,
valaha frivol voltam és könnyelmű. Nem is volt ez túl régen,
noha most úgy tűnik. Másfajta életet éltem. Hugo tudta ezt, és ő
is élvezte. De ő is megváltozott. – Kihívóan nézett a nőkre. –
Mégis mi a meglepő ebben, azok után, amiken
keresztülmentünk?
Julia meglehetősen hatástalanul vette át a szót.
– Kár, hogy elveszett az a szép menyasszonyi ruha. Nem is
értem, hogy érheted be ezekkel a vidéki holmikkal, Hetty. Igen,
Cirencester kifejezetten provinciális, Kitty, ezt te sem tagadhatod.
Főleg New Y ork után, gondolom. De úgy látszik, Hetty nem akar
Londonba menni vásárolni.
Hetty fölvetette a fejét.
– Majd megteszem, amikor a férjem végleg hazajön. Most
semmi értelme nincsen kicicomázni magam. És egyelőre nem is
áll szándékomban.
Kényelmetlen csönd ereszkedett rájuk.
Katherine Eversleigh szemmel láthatóan zavart volt, és kezdte
kényelmetlenül érezni magát. Csörömpölve tette le a csészéjét a
csészealjra.
De Julia, aki nem adta föl a maga kis játékát, folytatta.
– Kate, te is ennyire megváltoztál a tragédia után? Úgy értem,
mint Hetty.
– Én nem voltam a vízben sokáig. Nem fenyegetett a fulladás.
És nem veszítettem el az anyámat.
– Vagy a cselédedet? – kérdezte Julia.
Mintha undor villant volna Katherine barna szemében.
– Azt hiszem, nincs értelme tovább részletezni ezeket a régi
dolgokat, Julia. Semmi haszna. Csak szörnyen lehangoló. – Majd
gyorsan és vidáman folytatta: – Az az érzésem, hogy holnapután
rosszabb történetek tanúja leszek. Sok szerencsét kívánok, Hetty.
Szólíthatom Hettynek, ugye? Ne legyenek lidérces álmai.
Túléltük. Gratulálni kellene magunknak, és kihozni az életből
mindent, amit lehet. Én legalábbis ezt szeretném.
– Én is – vágta rá Hetty határozottan.
Julia gyanított valamit, de bizonyítani nem tudott semmit,
mert azt sem tudta pontosan, mire gyanakszik. És soha nem is
fogja tudni. Honnan is tudhatná? Hettynek nincs oka félelemre.
 12.
Ú GY T ŰNT , A KA RÁ CSONY háttérbe szorul a zeneszobából áradó
zongoraszó mellett. Lady Flora távol lévő fiai miatt idegeskedett,
így aztán a finom noktürnöket sűrűn váltották a rekviemek.
Karácsony előtt egy nappal Lady Flora Julia kíséretében
ajándékokat osztott a lábadozó katonáknak, akik Juliáról hitték,
hogy az új Lady Hazzard. Jó vicc volt ez mindenkinek, kivéve
Hettyt. És egyéb szerény szórakozások is akadtak.
A lelkész a feleségével, Mr. Edmonds, a cirencesteri bank
igazgatója, Bailey doktor és egy-két szomszédos farmer jött
vendégségbe Loburnbe forró puncsra vagy whiskyre, ki mit
óhajtott. Állt egy karácsonyfa Freddie-nek, és tartottak egy
visszafogott ünnepséget az erősen csökkent létszámú
személyzetnek. Az egész leírhatatlanul szomorú volt, még Julia is
búskomor volt. Nem énekeltek karácsonyi dalokat, és hó sem
hullt.
Hetty is osztozott Julia levertségében, mert levél érkezett
Jonas bácsitól, amelyben azt tanácsolta, jó lenne, ha megnézné,
hogy az anyja sírját ápolják-e.

Úgy hallom, van hajóközlekedés Írországba, és ez a kötelességed,

drágám. Nem akarom, hogy benője a bogáncs vagy a lóhere.
Nyilván minden lehetséges helyen érdeklődtél a cseléd után is.
Ez nem pusztán emberség dolga, de a munkaadó kötelessége is.
Ami engem illet, nem vagyok valami jól, az orvosom mindenféle
tanácsokat ad, amelyekkel nemigen törődöm. Lemegyek, és
megiszom egy konyakot, ha úgy tartja kedvem. Ami a
veszteséglistákat illeti, a férjed a szerencsések oldalán van. Bár a
somme-i csatáról szóló hírek hozhatnak változást ebben is.
Errefelé nem sokat tudunk erről. Remélem, lesz annyi eszük,
hogy nem avatkoznak bele…

Hettynek meg volt annyi esze, hogy távol maradjon attól a szeles
ír fennsíktól, ahol amúgy sem volt semmi dolga. Mrs. Jervis túl
sok figyelmet kapott egész életében. Most érje be egy apáca vagy
egy arra tévedő pap imájával.
De legalább a gallipoli rohamnak vége lett, az emberek az éj
leple alatt menekültek, még suttogni sem mertek. A
visszavonulás volt ennek a szörnyű csatának a legsikeresebb
akciója.
Néhány héttel a gallipoli vereség után levél jött Lioneltől, aki
egy alexandriai kórházban feküdt. Ismét lázrohamai voltak, de
már javult, és bízott abban, hogy eltávozást kap. Az
egészségeseket mind Franciaországba küldték, ahol a somme-i
csatára gyűjtöttek erőt. A napbarnított fiatal ausztrálokat és új-
zélandiakat, ezeket a hősies, délceg férfiakat hálásan fogadták, és
egy másfajta hadviselésre, a lövészárok-harcmodorra vetették be
őket. Ezúttal nem a hegyormokon, hanem a sík senki földjén,
sártengereken, szakadékokon, szeméthegyeken át.
Hugo levelei egyre rövidebbek, ritkábbak és teljességgel
érzelemmentesek voltak. Szerencsére őt egy karcolás sem érte, és
remélte, hogy Loburnben kész a tető, Hetty nem erőlteti túl
magát a kórházi munkában, és mindenki jól van. Eltávozásról,
szabadságról nem ejtett szót.
Egy kora reggel kopogtak Hetty hálószobájának ajtaján. Azt
hitte, Effie az, a reggeli teáját hozza. Az ágy melletti órára nézett.
Fél hét.
Hugo?
A szíve nagyot dobbant, szinte felkiáltott.
– Tessék!
De a látogató már bent is volt, nem várt az engedélyére. Egy
kicsi fej bukkant föl az ágya mellett.
 – Hetty! Hetty! Apa hazajött. Az éjszaka közepén érkezett, öt
órakor. Mami úgy kacagott, aztán meg sírt, aztán apa lefeküdt,
mert elfáradt.
Hetty első reakciója a csalódottság volt, hogy a váratlan
hajnali hazatérő nem Hugo. Aztán elszégyellte magát az
önzéséért, gyorsan megcsókolta Freddie-t, és így szólt:
– Nagyszerű hír! Kérd meg a mamit, hogy jöjjön ide, amint
tud.
Kitty fél óra múlva kopogott be hozzá, még hálóingben, arcán
öröm és aggodalom tükröződött egyszerre.
– Hetty, olyan sovány! És pokolian kimerült. Egy kórházi
hajóval jött Southamptonból, aztán megszökött egy
hadivonatról, és valaki idehozta. Még nem gyógyult föl teljesen.
Ragaszkodom hozzá, hogy jelentkezzen a kórházban, amint
pihent egy kicsit. Tényleg azért imádkozom, hogy hadi
szolgálatra ne legyen alkalmas többé, bár nem akarok egy
nyomorék férjet sem. Malária a neve a betegségnek, amit
elkapott, és a hajón elfogyott a kinin, de gyorsan meg fog
gyógyulni, ha rendesen kezelik. Lady Flora körülötte nyüzsög,
mint egy méhkirálynő.
– Kitty, drágám! Micsoda pompás újság! Lionel itthon van, és
nem lőtték szitává. Ettől reszketek Hugo miatt, hogy nyomorék
lesz.
– Igen, tudom. De a malária sem vicc. Állandóan bejárkálok,
és megnézem Lionelt, hogy megbizonyosodjam, nem álmodtam
az egészet. Hugo nem fog súlyosan megsebesülni, Hetty. Mindig
tudott vigyázni magára. És ha hazatér, újra együtt lesznek a
Hazzard fivérek. És mi leszünk a Hazzard feleségek.

Az alak a magas hátú hintaszékben a tűz mellett alig volt több,

mint egy árnyék. Hetty már vagy fél órája ült a hímzőkereténél,
mire észrevette, hogy ott van. Csak amikor fölkapcsolta a lámpát
maga mellett, akkor látta, hogy egy sötét szempár nézi. Egy
pillanatra azt hitte, képzelődik. Talán Jacobina szeretője az –
mert biztos volt neki –, aki vékony, csöndes, szolid udvarló, zöld
bársonyköpenybe burkolózva, fejét a támlának támasztva.
– Nyilván te vagy a sógornőm – szólt a fáradt hang. –
Néztelek. Bájos vagy, kecses. Ki mondta, hogy Hugo egy
amerikai fecsegő libát vesz feleségül? Vagy tán én gondoltam,
hogy egy magához hasonlót választ – boldog család, lovas férj,
nyerítő feleség?
Hetty alig merte kinyitni a száját. Azonnali leküzdhetetlen
vágyat érzett, hogy a férfi kedvelje a hangját, a szavait, a
küllemét. „Bájos, kecses.” Biztos azt gondolta, a Tudor-ruhás
hölgyet nézi, amint régi kézimunkájával bíbelődik.
– Azt hitted, én vagyok Jacobina. Az a hölgy. – A sárga ruhás
portréra mutatott. – Én is azt hittem, kísértet vagy. De te Lionel
vagy, természetesen. Meglepett, hogy valaki itt ül.
– Felébredtem, és megláttalak – mondta. – De miért lepődtél
meg annyira, hogy valaki itt van?
– Mert semmilyen hangot nem hallottam, és mert ez az én
szobám, és önző módon azt a szabályt hoztam, hogy senki nem
jöhet be ide, csak az engedélyemmel. A téli szalonba egyszerűen
beleszerettem. És senki másnak nem kellett. Lady Florának és
Juliának ott a zeneszoba és a nyári szalon, Kittynek meg a saját
lakosztálya. Én is akartam magamnak valamit. Hiszen
nagyjából még idegen vagyok itt.
– Még?
– Vagyis itt üldögélek ebben a szobában, ami szinte beborít,
mint egy puha, régi köpeny. Nem, Kitty nem hagyja, hogy
idegen maradjak, és Freddie sem. De… az anyád… nos, ő elég
tartózkodó. És Julia…
– Julia milyen?
Hetty nem tudta lenyelni a választ.
– Mint egy kecsesen járó gesztenyeszín kanca, olykor nagyon
cudar. Ó… – A szája elé kapta a kezét. – Miért mondok én
ilyeneket? Netán te olyan férfi vagy, aki a nőket a legbelső
érzéseikről faggatja? Hadd gyújtsak még fényt, hogy rendesen
lássalak. És csöngetek Effie-nek, hozzon egy kis teát. Teázol
velem?
– Ha megengeded, hogy itt maradjak. Ez a szoba nekem is a
kedvenc helyem volt.
– Ó, valóban? Akkor vissza kell adnom neked.
– Nem fogadom el. De alkalmanként nem osztozhatnánk
rajta? Hetty, állj meg egy percre, kérlek. Olyan sokáig néztem
ápolatlan, ronda férfiakat, hogy szinte elfelejtettem, van egy
másik nem is.
Hetty állt a tűz derengő fényében, és fogalma sem volt, milyen
véleményt formál róla a férfi. Kicsit azt kívánta, bár Hugo nézne
így rá, ezzel a mély, csak rá irányuló őszinte érdeklődéssel. Aztán
elfeledkezett Hugóról, és csak a vékony arcot, a láztól csillogó
szempárt nézte. Gúnyos szemöldök, keskeny, ívelt száj,
hangsúlyos áll. Okos arc, amely lehet csupa türelmetlenség, de
ellenkezőleg, kedvesség is. Legalábbis így gondolta.
Miért nem kért korábban fotókat róla, miért nem készült föl
erre? Freddie apja, aki vicces leveleket írt a szirénekről, az
Olümposz isteneiről. Kitty férje.
A férfi bámulta őt néhány percig. Aztán csak ennyit jegyzett
meg:
– Hugo szerencsés. Teázzunk, jó? És hirtelen meg is éheztem.
Hetty a csengőhöz lépett. Aztán felkapcsolta a villanyt, és
érezte, hogy forró az arca.
– Úgy döntöttél, hogy fecsegő amerikai liba vagyok?
– Sosem hallottam még senkit ilyen elbűvölő hangon fecsegni,
mint a tiéd. Vagyis ha az vagy, akkor egy újabb elméletem
bizonyult hamisnak.
Most, hogy égett a villany, az álom, amelybe néhány percre
mindketten belesüppedtek, elmúlt. Mindössze annyi történt, hogy
egy kimerült, beteg katona tán kicsit hallucinált, őt pedig még
mindig üldözték a saját kísértetei.
Hetty ösztönei megsúgták, hogy ez a helyzet egy kissé
veszélyes. De tudta uralni, hiszen egyre keményebb.
 – És a többi elméleted? – kérdezte könnyedén.
– Az ok, amiért férjhez mentél Hugóhoz. Van-e jogom
magyarázatot kérni?
– Gondolom, igen. Hugo testvére vagy. Nos, Hugo a
pénzemért vett el, én meg azért mentem hozzá, hogy rangom
legyen, és egy angol udvarházban éljek, pukedlizzek az uralkodó
előtt és hasonlók. Ezt mondták neked, igaz?
– Nagyjából.
– Ez csak egy darabkája az igazságnak. Szeretni akarom
Hugót, és azt akarom, hogy ő is szeressen, ha egyszer lesz elég
időnk egymásra. Ez az igazi célom. És sikerült volna, ha nem
ilyen pocsék állapotban érkezem ide, és neki nem kellett volna
azonnal elmennie a frontra. Többet erről nemigen lehet
mondani. Itt van Effie. Hozz nekünk teát, Effie. Mrs. Lionel
hazaérkezett?
– Még nem, asszonyom, de azt mondta, ötre hazajön. Muszáj
volt bemennie a kórházba, mert volt ott egy haldokló férfi,
akinek megígérte. És bocsánat, uram, azt mondta, ön alszik, és
ne zavarják.
– Ha hazaér, mondd meg neki, hogy itt várjuk – kérte Hetty.
– És szólj Batesnek, rakjon a tűzre. Esténként még hűvös a
levegő. Te is érezni fogod, Lionel, különösen Egyiptom után.
Nagyon lefogytál, igaz?
– Még rengeteg beszélnivalónk van – tért ki a válasz elől
Lionel.
– Miről?
– A házasságodról. Kíváncsi vagyok, nagyon is. Egyáltalán
nem vagy felületes, divatos, forrófejű nő. Úgy nézel ki, mint aki
túl sokat gondolkodik.
– Hirtelen megváltoztam – motyogta Hetty. – Legalábbis
Julia szerint.
– Lehet, hogy így van. Pokoli szenvedésen mentél keresztül,
Kitty mesélte.
– De valójában sosem voltam felületes és forrófejű – felelte
Hetty, és óriási megkönnyebbülést érzett, hogy végre az igazat
mondhatja. – Hugo elkápráztatott. És még mindig. Lenyűgöz
Loburn, ami kedvére van. Előttünk az egész élet, és nagyon
boldogok leszünk, és gyerekeink lesznek, és felújítjuk, újjáépítjük
Loburnt úgy, ahogyan kell. Nekiállok megkeresni az eredeti
terveket – állítólag itt vannak valahol a házban.
– Hát persze. Milyen remek ötlet. Megengeded, hogy segítsek?
– Ó, igen. Nagyon boldog lennék.
Hetty ránézett a férfira, az arca csupa lelkesedés és izgalom.
Muszáj volt megjegyeznie:
– Bárcsak Hugót is jobban érdekelné, de Julia szerint az
építészet nem vonzza őt. Ahogy most te nézel, úgy néz ő, amikor
újszülött csikót lát az istállóban.
Lionel fölnevetett, majd köhögni kezdett. Hetty bűnbánóan
sóhajtott:
– Túl sokat beszélgetünk. Szerintem fogd vissza magad.
A férfi elhallgatott, de előbb még megjegyezte:
– Egy pillanatig egy csinos kis vipera nyelve volt abban a szép
szádban. Milyen érdekes.
Kitty ott talált rájuk fél óra múlva, amikor hazaért. Lionel
ismét elaludt, olyan hirtelen, mint egy kisgyerek. Hetty először
látta Kittyt bosszúsnak és ingerültnek.
– Hogy engedhetted, hogy lejöjjön? Látod, milyen állapotban
van – suttogta mérgesen.
– Ne vádolj, Kitty. Én csak felnéztem, és észrevettem, hogy ott
ül. Csöngettem teáért, beszélgettünk egy kicsit, aztán elaludt. –
Hetty annyira zaklatott volt, hogy folytak a könnyek az arcán. –
Ó, Kitty, te olyan szerencsés vagy, hogy hazajött a férjed.
Bárcsak az enyém is hazatérne.
Kitty bosszúsága tovatűnt, odalépett, átölelte Hettyt, és ő is
sírva fakadt.
– Jaj, istenem! Lionel fölébredhet. Ne lásson két zokogó
asszonyt.
– Meghalt az a katona?
 – Albert Mays közlegény? Igen, meghalt. De ott voltam, és
fogtam a kezét. – Ismét elcsuklott Kitty hangja. – Látta, hogy
megtartom, amit ígértem, a kezét a kezembe tette, és szépen
elaludt. Szegények. Annyian vannak… a mama kezét szeretnék
fogni.
Hetty az alvó Lionelre nézett. Fájdalmas szomorúság áradt
szét benne.
– És ő, Kitty?
– Fölvisszük az ágyba. Később benéz Bailey doktor. Azt
mondja, egy hétig, tíz napig ágyban fekvés és semmi látogató.
Még Freddie sem, legföljebb pár percet naponta. Lady Florának
ez nem fog tetszeni. Ez a szabály rád is vonatkozik, Hetty, és
Juliára is.
– Nem lesz magányos?
– Én vele leszek – válaszolta Kitty egyszerűen.
Hetty torkában erősödött a fájdalom. Attól félt, soha többé
nem szeret majd egyedül üldögélni a téli szalonban.
Legközelebb tíz nap múlva látta Lionelt. Akkor egyenruhában
volt, és besegítették a Rollsba, Pimm az egyik oldalon, Kitty a
másikon. Az orvosi bizottság elé ment. Kitty remélte, hogy
leszerelik, bár valószínűbbnek tűnt, hogy csak hosszas
betegszabadságra küldik. Bárhogy is alakul, a vizsgálat után
szabadabb lesz. Mert most nagyon feszült volt. Freddie is
panaszkodott, hogy újabban a papája nagyon ingerült.
Aznap reggel Hetty fojtogatónak, szűknek érezte a házat.
Hosszú sétát tett az erdőben, aztán át a mezőn, végig a
kanyargós úton a faluba. Csak a legelésző juhokkal találkozott,
egy megdöbbent fácán röppent föl nagy csattogással a magas
fűből, és Hugo két lova poroszkált boldog szabadságban.
Messze, mintha szúnyog zöngése lenne, egy repülőgép zaja
hallatszott a bázis fölött az égen, majd merész zuhanásba
kezdett. Csodás délelőtt volt, egyszerre üdítő és megrendítő. Túl
sok fiatalember sérült vagy halt meg, mint az a szerencsétlen
pilóta, Donald Newman. Ha túlélték is, sokan úgy
megnyomorodtak, hogy ha állatok lettek volna, hát épp
kíméletből megölték volna őket.
Mi van, ha Hugo megsebesül vagy magatehetetlenné válik?
Mi van, ha Lionelt, mint valami megjavított szerkezetet,
visszaküldik Franciaországba, a somme-i csata poklába?
Lionelt ne, aki annyira érzékeny és élénk fantáziájú!
Nem szabad rá gondolnod, neked a saját férjedre kell
gondolni.
Lionel Kittyé.
A faluban néhány ember meglepődve látta meg a fiatal Lady
Hazzardot, a külföldi úrnőt, ahogy ott sétálgat, mint aki egy
közülük. Úgy tekintettek rá, mint holmi remetére. Biccentettek,
és barátságosan köszöntötték:
– Jó napot, úrnő!
Hetty eltűnődött, mit is kéne tennie, hogy kimutassa a
jóindulatát. Igyon egy kávét Mrs. Bryce kis teázójában? Hirtelen
egy erősebb ösztön kerítette hatalmába. A templom felé vezető
útra fordult, átment a pici temetőn, és belépett a méhviasz- és
imakönyvszagú félhomályba.
Csak ülni akart némán, talán imádkozni is. Sosem tanították
imádkozni, hiszen az anyja nem hitt Istenben, aki ennyi
szenvedést bocsátott rá és a gyermekére. Az ember önmagáért
harcol, ez az egyetlen módja annak, hogy bármit is elérjen. De
még ha lehetetlen volt is tetten érni a jóindulatú istenség létét,
Hetty kedvelte a miszticizmust és a régi zsoltárok költészetét.
Elfelejthette vagy legalább bocsánatosnak találta a tévedéseit,
csalásait, bűneit.
Imát motyogott, miközben térdelt a viseltes térdeplőn, és arcát
a kezébe temette. Csak egy ártatlan fiatalasszony volt, aki két
férfiért imádkozik, a férjéért és a sógoráért.
De még ezt sem tehette teljes szívéből, mert hirtelen
megérezte, hogy valaki figyeli. Elfordította a fejét, és egy
fiatalasszonyt látott a szemben lévő padsorban. Már ott kellett
lennie, amikor Hetty bejött, mert befejezte az imádkozást. Hettyt
bámulta, egészen biztosan, mert amint elkapta a pillantását, a nő
felpattant, és halkan kiosont. Vékony fekete fátylat viselt a fején
és az arcán, de Hetty még így is rémülten látta, hogy Clemency
az. A sötét haj, a finom profil, a vékony derék, a táncos léptek.
Egy pillanatig azt hitte, elájul, a szíve meg veszettül dobolt.
Aztán ő is megmozdult, kisietett a homályos templomból a
napfényre. Senkit nem látott. Átment a temetőn, merészen
lépdelt a sírokon. A távolban, túl messze ahhoz, hogy fölismerje,
egy asszonyt vett észre, kosárral a kezében. Az nem lehetett
Clemency. Ő soha nem jönne vissza kísérteni egy
bevásárlókosárral! Sőt soha életében nem volt kosár a kezében.
Bárhogyan is, az asszony befordult Mrs. Bryce teázójába.
Hetty zavartan felsóhajtott. Tudta, hogy ismét képzelődött,
csak megviselt idegei játszottak vele.
Hangokat hallott a tiszafa ösvényen túlról, a lelkészét és egy
női hangot is. Előtűntek az árnyékból, és feléje jöttek. A nő
hajadonfőtt: Julia volt, aki azonnal nagy meglepetést színlelve
üdvözölte.
– Hetty! Nem is számítottam rá, hogy itt talállak. A lelkésszel
a belga menekültek kerti ünnepségét beszéljük meg. Lady Flora
fogja megnyitni.
– Reméljük, megtisztel bennünket a jelenlétével, Lady
Hazzard – szólt a lelkész kenetteljesen.
– Természetesen…
– Furcsa vagy, Hetty. Rosszul érzed magad?
– Nem, jól vagyok. – Hetty elkeseredve kérdezte: – Láttak
kijönni valakit a templomból?
– Nem, senkit. Ön, lelkész úr?
– Önt láttam, Lady Hazzard.
– Egy nő imádkozott odabent. Ő…
Hetty a nyelvébe harapott. Azt akarta mondani, „úgy nézett
ki, mint én”.
– Az emberek betérnek imádkozni – felelte a lelkész, kedvesen
mosolyogva. – Gondolom, ön is ezt tette. A férjéért,
természetesen.
Hetty szeme találkozott Julia tekintetével, amely gúnyos volt
és nyugodt, teljesen hideg és részvétlen, és ismételten ott volt
benne az a furcsa zavart gyanakvás. Lehet, hogy Julia volt a
templomban? Lekaphatta a fejéről a fekete fátylat, és zsebre
vághatta. Sosem vallaná be. Élvezné, hogy rémisztgeti Hettyt.
De ha Clemency tényleg itt bolyong a faluban, akkor Julia
ellenségeskedése ehhez a fenyegetéshez képest jelentéktelen.
– Hazamegyek – közölte fáradt hangon. – Elmúlt ebédidő.
Kitty és Lionel biztosan hazaértek már.
– Várj egy picit. Megyek veled. Viszontlátásra, lelkész úr, és
köszönöm szépen. Már mindent tudok, amiről Lady Florának
tudnia kell.
– Várjon. – Most a lelkész tartotta vissza őket, barázdált arca
hirtelen földerült. – Azt hiszem, Lady Hazzard, a nő, akit látott,
Jane Smith lehet. Be-besurran a templomba, majd hirtelen
eltűnik, amióta a vőlegényét megölték Marne-nál.
– Fekete fátylat viselt – magyarázta Hetty
megkönnyebbülten.
A lelkész ritkás hajának egy tincsét meglebbentette a szél.
Mintha az ősz libbent volna bele a tavaszi délelőttbe.
– Olyan szomorú ez. Sok fiatal nő olyan manapság, mintha
idősebb özvegy lenne.
– De hová tűnhetett? – kérdezte gyanakodva Julia, ahogy
elindultak. – A semmibe? Mindegy is. Amit nem értek, Hetty,
hogy miért kerülsz te ilyen állapotba attól, ha meglátsz egy
másik nőt a templomban.
– Nem voltam semmilyen állapotban.
– De igen. Fehér vagy, akár egy kísértet.
– Hallgass már el! – szólt rá Hetty durván.
És hagyj békén, tette hozzá magában. Ne figyelj. Tűnj el a
látóteremből. Olyan boldog lennék, ha soha többé nem látnálak.
De ő része a végzetednek, súgta egy hang legbelül, hűvösen,
józanul és határozottan. Aztán hozzátette: és nem is hagy el, míg
ez meg nem oldódik.
Másodszor fordult elő, hogy valaki hátborzongatóan beszélt
hozzá a semmiből.

Lionel és Kitty már otthon voltak, ráadásul Lionel megjelent az

ebédnél. Nincs több magányos elzártság, közölte. Tápláló ételeket
kell ennie, élvezetes társaságban lennie a következő
felülvizsgálatig, ami két hónap múlva lesz. A tüdeje beteg,
magyarázta lelkesen Kitty, mintha ez valami áldás lenne. A
pihenéssel javulhat valamit, de valószínűtlen, hogy az aktív
szolgálatra alkalmassá válik.
– Meggyógyítunk, drágám, de azért nem annyira – szólt Kitty
vidáman. – Hát nem boldogság, hogy újra van férfi a háznál? De
nem ülhetsz itt tétlenül, Lionel. Mit fogsz csinálni? A könyveden
dolgozol?
Lionel sötét szeme Hettyt kereste az asztal túloldalán.
– Még nem. Először megkeressük Hettyvel azokat a terveket,
amikről már beszéltünk. És a nyáron elkezdjük újjáépíteni
Loburnt.
– Loburn, drága Lionel, a bátyádé – mutatott rá Lady Flora.
– És Hetty, mint az ő felesége, teljes felhatalmazással bír,
drága mama. Vagy Hugo nem így gondolja, Hetty?
– De igen, rám bízza.
Hirtelen olyan feldobott és boldog volt, hogy a délelőtti
hátborzongató történet tovatűnt.
A nő a templomban az a szomorú fiatal nő lehetett, Jane
Smith. Nem Clemency jött figyelmeztetni, hogy miután sikerült
férjhez mennie Hugóhoz, most nem szabad beleszeretnie Hugo
öccsébe.

Hamarosan nyár lett, és Lionel láthatóan megerősödött. Hetty

szándékosan nem kereste a társaságát vagy ő Hettyét. De a
hasonló érdeklődés – valamint a többiek érdeklődésének hiánya
– egymáshoz vonzotta őket. Kitty kórházi munkája rengeteg időt
vett igénybe, ráadásul megszállottan kertészkedett is. Lionelt
pedig már nem kellett ápolni, ezért foglalkozhatott a saját
dolgaival.
Kitty nem volt az a ragadós feleség típus. Lionel először
meglepődött, hogy ezt a gazdag kis New Y ork-it ennyire érdekli
az öreg ház restaurálása, de örült, hogy megoszthatta valakivel
ezt a szenvedélyét. Azt mondta, Hettynek természet adta
tehetsége van az ilyesmihez. Persze nyilván kevésbé köti majd le,
ha Hugo hazajön.
Ha Hugo hazajön…
Lady Flora egészsége egyre romlott, a nap nagy részét a
szobájában töltötte, vagy játszott a zongorán. A csodásan tiszta
hangok fölzengtek a nyári alkonyatban, és Hetty emlékezetében
örökre összekapcsolódtak ezzel a nyárral és Loburnnel. Ha
valaki, hát csak Julia tudta, mi jár Lady Flora fejében. De Julia
egyre több időt töltött a lovakkal, szenvedélyesen ápolta és
lovagolta őket, készen arra, ha Hugo váratlanul hazatérne. Hetty
ezt már egyre kevésbé bánta. Sőt alig gondolt rá. Úgy tűnt, a
házban mindenkinek van valamilyen szenvedélye. Neki is volt.
Lionellel ülni a könyvtárszobában, halvány, kifakult, kézírásos
régi iratokat olvasni, fölfedezni érdekes részleteket a család
történetéből, néha órákig nem szólni egymáshoz, de mindig
tudni, hogy a másik ott van, éppoly elmerülten, mint ő – ez
határtalan elégedettséggel töltötte el.
Lionel bevallotta, azelőtt sosem jutott ideje ezt megtenni. A
háborúnak ilyenformán megvolt a maga előnye. És Freddie, ez a
koraérett ötéves megismerte az Iliászt, akárcsak Hetty. Hetty
kedvelte az irodalmat. Lionel meg is jegyezte, hogy ezt sem
gondolta volna róla, mármint hogy egy gazdag, fiatal, társasági
hölgy New Y orkban időt szán a tudományokra és a
művészetekre.
– Anyám elájult volna az elképedéstől, ha tudja, mennyit
olvasok – jelentette ki Hetty, Millicent Jervisre, az erőszakos,
hatalmaskodó, ambiciózus asszonyra gondolva. – De apám talán
nem. Amikor meghalt, még nagyon fiatal voltam. Ó, hát
megtanultam írni, olvasni – tette hozzá rezzenéstelen arccal. –
És nagy a képzelőerőm. – Eszébe jutott a fiatal nő a
templomban, a bekötözött fejből kiszűrődő hang a kórházban, a
szekrényből hallatszó recsegés-ropogás éjszakánként. – Néha túl
nagy is – tette hozzá fanyarul. – Nagyobb, mint Freddie-é.
– Nekem is vannak lidérces álmaim – fűzte hozzá Lionel,
kitalálva a gondolatait.
De a tiéd nem bűntudatból táplálkozik, akarta mondani Hetty.
Azok az álmok a legszörnyűbbek. Még órák múlva is ott ülnek a
válladon. Mint a fekete, szúrós tekintetű madarak.
Mindazonáltal Lionel hazatérése óta ritkábbak lettek a rossz
éjszakák, és néha olyan boldog pillanatai voltak, hogy úgy érezte,
szinte átsüt rajta. Olyan boldogság, ami nem enged gondolni sem
a múltra, sem a jövőre, és amit képtelenség lenne eltitkolni, ha
bárki észrevenné.
Lionel egy napon észrevette. Majd megszólalt.
– Szerintem rendeznünk kellene egy estélyt. Mióta nem volt
ilyesmi Loburnben? A háború kezdete óta biztos nem.
– Hugo nélkül? – kérdezte Hetty bizonytalanul.
– Jó lenne, ha szabadságot kapna, de kétlem, hogy egy estély
megfelelő ürügy erre. Nem árt, ha írunk neki, és megemlítjük.
Már kijár neki egy eltávozás. Hátha kiügyeskedik valamit. Jó ő
az ilyesmiben, a mi öreg Hugónk. Megkapja, amit akar.
Szervezzünk egy estélyt, Hetty.
– Tervezzétek meg, te és Kitty. Én nem ismerek senkit. De
igen… – és tudta, hogy a szeme csillog az örömtől –, jó lenne.

– Te mindig elhárítottad, hogy elutazz Londonba, Hetty –

csodálkozott Kitty. – Ott találkozhatnál mindenféle emberekkel.
Itt csak azok vannak, akiket nem lehetett besorozni, vagy akik
megsebesültek, mint az én drága férjem. Miért érdekel ez téged
ennyire hirtelen?
– Nem tudom. Tombol a nyár. A hosszú esték olyan
csodálatosak. És ki tudja, hátha Hugo eltávozást kap. Lehet,
hogy egy loburni ünnep hazavonzza.
– Most csak képzelődsz. Nem így történnek a dolgok.
Gondolom, meghívhatnánk néhány orvost és nővért a
kórházból, és azokat, akik éppen itthon vannak eltávozáson.
Lady Florának van egy listája a régi ismerősökről, Julia pedig
meghívhatná a vadásztársait. És egy-két nyugdíjas ezredest. De
még mindig nem értem, Lionel miért lelkesedik ezért az ötletért.
Sosem kedvelte az ilyen összejöveteleket.
– Van mit felejtenie – mormolta maga elé Hetty. – Zene és
tánc, ez lehet az egyik módja, nemde?
– Mint egy kiadós altatás – gondolkodott el Kitty. – Hát jó.
Lady Flora élvezni fogja. És Julia, aki úgy táncol, mint egy álom.
Na, majd én is kicsinosítom magam. De nem veszek új ruhát. És
te?
– Talán – felelte Hetty álmodozva.
Még soha nem volt estélyen. Kitty el sem hinné, ha mondaná.
– Igen, veszek egy új ruhát – határozott gyorsan. – Valami
bolondosat és szépet. Most ilyen hangulatom van.
Kitty hosszan nézett rá.
– Akkor jó, ha imádkozol azért, hogy Hugo hazatérjen.

– Hetty! Hetty! – Julia kiáltott be néhány nap múlva. – Itt járt a

postás, és megérkezett a ruhád. Bejöhetek?
De már bent is volt a könyvtárszobában, ahol Lionel és Hetty
próbált kisilabizálni egy különösen megviselt régi papírt; olyan
volt rajta a kifakult írás, mint az erezet egy őszi levélen.
Julia hosszú dobozt tartott a kezében.
– Hát nem izgalmas? Lord and Taylor, Fifth Avenue. Nem is
említetted, hogy rendeltél valamit New Y orkból. Ez valami
különlegesség?
– Milyen furcsa – képedt el Hetty. A régi ismerős szárazságot
érezte a szájában. – Nem rendeltem semmit.
– Akkor a családod küldte minden bizonnyal.
 – Nincsen családom, leszámítva Jonas bácsit, aki aligha dugja
az ő begyöpösödött bankár fejét női ruhák közé. Ha mégis, hát az
igazi meglepetés – csacsogott könnyedén Hetty, miközben Lionel
kérdőn felvont szemöldökkel nézte.
– Miért nem nyitod ki? – kérdezte Lionel. – Hadd lássuk a
híres Wall Street-i nagybácsi ízlését.
– Igen, nyisd csak ki – kérlelte Julia is. – Hadd lássuk.
Vajon mire számított, mit talál a hosszúkás ruhásdobozban?
Egy babát? Egy halott babát? Mind segítettek neki föltépni a
csomagolópapírt, míg végül ott volt a fehér kartondoboz kék
szalaggal átkötve. Mellette egy levél. Nevetséges, de Hetty keze
reszketett, ahogy kinyitotta. A ruhaszalon levélpapírjára gépelve
ez állt:

Kedves asszonyom!

Kérésének megfelelően elkészítettük a másolatát annak a zöld

moaré selyemruhának, amelyet elveszített, amikor elsüllyedt a
Lusitania, és amelyről azt mondta, hogy ez a kedvence. Miss
Natalia varrta mindig az ön ruháit, ezért megvolt a szabásminta
és az ön méretei, és ő biztosított bennünket arról, hogy ez pontos
másolat. Ezennel küldjük el önnek, remélve, hogy biztonságban
megérkezik, és örömet szerez önnek is. Ahogy kívánta, a számlát
továbbítottuk a nagybátyjának, Mr. Jonas Middletonnak.

Maradunk tisztelettel
Lord and Taylor

Hetty mohón fölhajtotta a selyempapírt.

– Ez a… zöld selyemruhám – suttogta. Hihetetlen erőfeszítéssel
igyekezett természetesen beszélni. – Amit az utolsó bálon
viseltem a hajón. – Nem tudta leplezni a remegését. – Hát ez
hátborzongató.
– Vedd ki a dobozból, hadd lássuk mi is – kérlelte Julia. –
Kivehetem? – Tapintatlan ujjai máris a ruha felé nyúltak. –
Kicsit össze van gyűrve, de Effie szerintem rendbe hozza.
Fantasztikusan vasal és fodroz.
Én is, gondolta Hetty, s a gúny egy pillanatra elsöpörte a
lidércnyomást. Ismerek minden hajtást, minden fodrot ezen a
ruhán. Ha ez ugyanaz. És ugyanaz, gondolta kábultan,
miközben Julia kirázta a susogó selymet. Miss Natalia nem
hibázik. Nagyon ügyes varrónő. Ha nem lenne az, Clemency
aligha járt volna hozzá.
– Ó, ez csodálatos! – sóhajtott Julia. – Nem találod úgy,
Kitty?
– Azt hittem, Hettyt már nem érdeklik a ruhák – felelte Kitty.
Zavartan nézett Hettyre. – Vagy azért gondoltad meg magad,
mert férfi van a házban?
Hetty mérgesen elpirult. Hogy is győzhetné meg őket, hogy
semmit nem rendelt sehonnan?
Ki rendelte? Ez volt a borzalmas kérdés. Megint remegni
kezdett, lesújtotta a morbid gondolat. Ahogy a ruha ott hevert a
széken kiterítve, mintha Clemency emelkedett volna ki
győzedelmesen a hullámokból.
– Ó, Kitty, te ennél jobban ismersz engem – tiltakozott. –
Igen, valóban akartam venni valamit az estélyre, de egyelőre
nem tettem. Erről pedig semmit sem tudok – undorral simított
végig a selymen. – Valószínűleg valamelyik barátnőm ötlete,
Adele vagy Betty vagy Lucy küldhette, vagy… – az arcához
szorította a kezét. – Ők mind látták, és tudták, hogy ez a kedvenc
ruhám.
Így kellett lennie. Így. Valaki olyan rendelte, aki tudta Jonas
bácsi címét. És az övét is. Lady Hazzard, Loburn, Cirencester,
Gloucestershire, Anglia. Pontos a címzés.
Lionel szólalt meg, csak úgy odavetve.
– Ha ezzel Hugót akarod elkápráztatni, Hetty, azért adhatsz
nekünk egy kis előleget, legalábbis remélem.
– A mi szerény estélyünkre? – Hetty most hallotta először,
hogy Kitty ingerülten szól rá a férjére. – Ez arra túlságosan
elegáns.
– Műsor a megfáradt tekinteteknek. Tegyél jót velünk –
jegyezte meg Lionel visszafogottan, de határozottan; jelezve,
hogy a maga részéről befejezte a beszélgetést.

Még aznap, valamivel később Lady Flora üzent Hettyért. Kérte,

hogy teázzon vele odafönt.
Hettynek nem volt ínyére a teázás. Sosem érezte jól magát a
merev és elegáns idős hölggyel, és eltöprengett, mi kelthette föl
Lady Flora hirtelen érdeklődését. A nyavalyás ruha érkezése? A
zavarodottság amúgy is elhatalmasodott rajta, és lehetetlen
fantáziaképek törtek rá.
Ki rendelhette?
Biztosan érkezik majd egy levél, benne a magyarázat. Ha
nem, írnia kell a Lord and Taylornak némi információért. De az
sokáig tart. Közben Effie, nagy ámuldozások közepette,
beakasztotta a szekrénybe, ahol úgy fog susogni, mint a tenger
hullámai éjszakánként.
– Gyere be, kedvesem. – Lady Flora az ablaknál ült, szokásos
magas támlájú székében. A teázóasztal ott volt mellette, keze a
finom porcelán fölött. – Azt hiszem, te citrommal szereted, igaz?
Hát nem nevetséges, hogy egy év eltelt, és még mindig annyi
mindent nem tudok rólad? Vagy tán rossz az emlékezetem?
– Mit szeretne tudni rólam, Lady Flora? Netán nem jól
vezetem a házat?
– Ó, kitűnően. Meglepően jól. És olyan csodásan nézel ki.
Micsoda tragédia, hogy Hugo és te így kihagytátok a házasság
első évét. Olyan sok mindenért kell felelnie ennek a háborúnak.
De te olyan boldog vagy, amilyen csak lehetsz, a
körülményekhez képest, igaz?
Hetty óvatosan válaszolt.
– Igen. Ahogy ön is megjegyezte, amilyen csak lehet az ember
ezekben az időkben.
– Néha olyan vagy, mint akit kísértetek rémisztenek.
 – Mert néha kísértetek rémisztenek. Lionelt is, Hugót is.
– Drága gyermekem, megértem. Ezért is örülök annyira, hogy
estély lesz Loburnben. Mindannyiunknak jót fog tenni. Hallom,
van egy csodás új ruhád, egyenesen New Y orkból. Milyen remek
ötlet volt ez tőled! Biztos el voltál keseredve, hogy elveszítetted az
egész kelengyédet.
– Ellenkezőleg, Lady Flora, nem akarok emlékezni rá.
Egyszerűen túl frivol lenne egy ekkora tragédia után. Fogalmam
sincs, hogy jött ez a ruha, ki rendelte, ki küldte. De ki fogom
deríteni.
– Milyen zavarba ejtő talány – Lady Flora hatalmas,
halványkék szeme mintha másfelé nézett volna. – Valaki, aki jót
akart neked, természetesen.
– Természetesen – értett egyet Hetty, miközben az asszony
egyetlen szavát sem hitte.
– Valaki, aki nem gondolt arra, milyen emlékeket ébreszt
benned ez a ruha – jegyezte meg Lady Flora.
Jonas bácsi? A házvezetőnő, Mrs. Crampton, aki egyszer már
érdeklődött utána? Miss Natalia maga? Végül is a kis
darázsderekú asszony a keskeny ajkával tucatszor látogatott el
hozzájuk próbálni, és igencsak érdeklődött Clemency romantikus
jövője iránt.
Nem, valaki közelebbinek kell lennie.
Nem Clemency! Hogyan is lehetne Clemency, aki szörnyű
bosszút állna?
– Gondolom – folytatta Lady Flora szenvtelen hangon –, ez
fölidézheti a fulladás rémes érzését. De le kell győznöd. Az
emberek csak a faluban és a templomban láttak téged
vasárnaponként, mint egy szürke kisegeret, ha megbocsátod,
hogy ezt mondom. Túlságosan visszavonultál. Egyszer miért ne
néznél ki úgy, mint egy valódi örökösnő?
– Félek, úgy néznék ki, mint egy páva, és ezekben az időkben
az nem illendő – vélte makacsul Hetty.
– Nincs igazad. Úgy fogsz kinézni, mint az a lány, akiről
Hugo annyit beszélt, amikor visszaérkezett New Y orkból. Őt még
nemigen mutattad meg nekünk, tudod-e.
– Úgy beszél velem, mintha csaló lennék! – tört ki Hettyből.
– Képtelenség! Hogy mondhatsz ilyet? Úgy értettem, hogy
csak árnyéka vagy annak a lánynak. De hogyan is lehetnél más,
amikor Hugo oly régóta távol van, te elveszítetted a gyerekedet,
és egyfolytában a híreket várod. Szegény gyermekem, ezek
nagyon szomorú idők. Kérsz még teát?
A csodás, áttetsző szempár nem tűnhetne teljesen ártatlannak,
ha nem lenne ártatlan.

Másnap levél jött, Hugo írt:

Bárcsak otthon lehetnék az estélyen, de jelenleg különböző

okokból, amikről nem beszélhetek, képtelenség eltávozást kapni.
Bár istenemre, megérdemelném. Hallom, van egy csodás új
ruhád New Yorkból. Ideje volt, hogy a jenkik hozzájáruljanak
valamivel a háborús erőfeszítéseinkhez, de az nem tetszik, hogy
a látványt betegszabadságon lévő tisztekre pazarolod. Mint az
öcsém, Lionel. Hallom, hogy megtaláltátok a hangot egymással.
De az új ruha nyilván nekem szól. Remélem.

– Igen, neked szól – válaszolta Hetty hangosan a hálószobában.

Sokkal inkább, mint valaha is tudni fogod. De én utálom és

utálom, és a legőrültebb gyanúim vannak, amelyek bizonyára
alaptalanok. Gyere haza, Hugo. Szükségem van rád…
Újabban megszokta, hogy magában beszél. Veszélyes szokás.
Egy napon valaki kihallgathatja.

Aztán megérkezett Jonas bácsi levele. Hetty sietve föltépte.

Most talán megoldódik a rejtély.
De nem így történt. Jonas bácsi mindössze ennyit írt:

Kaptam egy meglehetősen vaskos számlát a Lord and Taylortól

egy ruháról, amit te rendeltél. Természetesen kifizettem, de
megdöbbentett az ára. Tudom, hogy ez a te pénzed, ezért nem
ellenkezem, csak figyelmeztetlek, hogy ne legyél ennyire
extravagáns. Senki nem tudhatja, milyen lesz a világgazdaság
állapota ez után az európai háború után. A tőzsdén akár egy
éjszaka leforgása alatt is történhet tragédia. Szóval ne hagyd,
hogy a férjed és a családja azt higgyék, te egy feneketlen
pénzeszsák vagy.

Bosszantó, de mindössze ennyi mondanivalója volt.

 13.
LIONEL NÉMÁ N HET T Y ELÉ T OLT egy darab megbámult papírt.
Hetty alig tudta kibetűzni a halvány kézírást.

Drága férjem!

Soha nem akartalak megcsalni, de olyan régóta vagy távol, és

anyád egy jelmezbált szervezett, hogy földerítsen bennünket.
Nyár közepe volt, balzsamos este, holdfény. Megszédültem. Ó,
legdrágább férjem, olyan régóta vagyok magányos. És most itt
vagyok, gyermekem lesz…

– Jacobina! – kiáltott föl Hetty.

Lionel bólintott.
– 1720 a dátum, ha jól olvasom ki a számokat. Nem sokkal előbb
lépett trónra I. György, miután Anna királynő meghalt. És
meghalt Jacobina is. Igen, biztosan ő az.
– És senki nem tudja, mi történt, amikor a férje megkapta a
levelet?
– Csak annyit tudni, hogy gyerek nem lett, és hamarosan
Jacobina is meghalt, rejtélyes körülmények között. Talán valami
erőteljes ütés következtében. A család természetesen hallgatott a
botrányról.
– A portréját viszont megtartották.
– Nem semmisítették meg, ám legalább egy évszázadra a
padlásra száműzték. Míg aztán jött valami romantikus lélek,
mint te, előbányászta, és erősen elhitette magával, hogy a
szegény Jacobina nem buja volt, csak óvatlan.
– Továbbá melegszívű, szeretetre vágyó, magányos, és a férje
elhanyagolta. Egyetlen botlást biztos meg lehetett volna
bocsátani.
– Fölteszem, ugyanazok a szabályok uralkodtak akkor, mint
manapság. Mindaddig, míg a bűnösöket le nem leplezik. Ez a
leírás, amit most fölsoroltál, valamelyest önmagadra is
vonatkozik, igaz?
– Bizonyos fokig.
– Melegszívű és szeretetre vágyó?
– Remélem.
– Én is azt hiszem. És még sok más, amit szerénységből nem
említesz. Elbűvölő, szellemes és szórakoztató, amikor nem
felhőzik a hangulatodat titkos aggodalmak.
– Titkos aggodalmak?
– Felkaptad a fejed, amikor ezt mondtam, Hetty. Neked vajon
mi a bűnöd?
– Hát nem az, hogy terhes lennék, mint Jacobina – felelt
Hetty élesen.
– Akkor mi?
Ki kellett találnia valami választ.
– Talán az, hogy ennek a kedves háznak az úrnője vagyok, és
alig volt módom megismerni a férjem. Olyan ez, mint valami
csalás.
– És talán veled sem bánnak túl jól – vélelmezte Lionel. –
Anyám bizonyosan nem. Még mindig kívülállóként kezel, igaz?
– Egy kicsit. De igyekszem helytállni.
– Meg kell értened az olyan angolokat, mint ő. Hűvösek,
visszafogottak, fegyelmezettek, de a felszín alatt eléggé
szenvedélyesek. Ha anyám úgy dönt, hogy elfogad, hát azt teljes
szívvel fogja tenni. Szóval küzdj tovább.
– Lionel, nagyon kedves vagy. Ha nem lenne Kitty, a drága
Freddie, és most te…
– Igen? Akkor mit tennél?
A férfi azt várta, hogy Hetty azt feleli majd, azonnal
hazamenne. Aligha volt fogalma róla, hogy ezt semmiképp se
tehetné.
– Tűrnék tovább. Anyám arra tanított, hogy szembe kell nézni
a kihívásokkal.
Lionel elmosolyodott.
– Egyre jobban kezdem csodálni az amerikaiakat. Nagyon
boldog vagyok, hogy itt vagy, Hetty.
Megérintette a kezét. Röpke mozdulat volt, mégis Hetty fejébe
kergette a vért, úgy, ahogy Hugo érintése még soha.
– Azt hiszem, újra elolvasom Jacobina levelét. Hasznos lehet.
Valami megvillant a férfi tekintetében.
– Nyugtalan és bizonytalan időket élünk. Lehet, hogy az élet
nagyon rövid. A józan ész azt diktálja, hogy legyünk annyira
boldogok, amennyire csak tudunk.
Nem a józan ész. Az ész itt nem játszik szerepet. Szerelmesnek
lenni új és szédítő élmény lehet, de Hetty tudta, ezt nem
engedheti meg magának. Micsoda botrány kerekedne belőle!
Kemény önfegyelmi gyakorlatba kell kezdenie, kevesebb időt
tölteni Lionel társaságában, eszébe idézni, hogy ő egy gazdag és
fontos hölgy, ennek a csodálatos öreg udvarháznak az úrnője és
leendő örökösének leendő anyja. Ez így elég is. Nem szabad
veszélyeztetni egy titkos szerelmi viszonnyal.
De nem gondolt arra, hogy a következő próbatételt Lionel
segítsége nélkül kell állnia.
Levél érkezett a londoni amerikai követségtől. A Lord and
Taylortól rendelt ruha rejtélye is elég szörnyű volt, de ez annál
sokkal rosszabb.
Valaki azt kérte a követségről, hogy segítsen azonosítani egy
fiatal nőt, aki valószínűleg a Lusitania egyik túlélője. Egy idősebb
ír házaspár, tőzegvágók adtak menedéket neki. Kinsale-től
néhány kilométerre, egy magányos tanyán élnek; ők mentették
meg a fuldokló, eszméletlen ifjú hölgyet néhány hónappal
ezelőtt, aki azóta sem emlékszik semmire.
A befogadói írástudatlan parasztok voltak. Nem is tudtak a
Lusitania hajótöréséről. Várták, hogy az ifjú hölgy visszanyerje
az emlékezetét, és elmondja, ki ő. A feleség gondozta, ápolta, és
megkedvelte. Magányosan éltek. Most az ifjú hölgy egyszerűbb
munkákat végez a sötét kis kunyhóban, s még mindig nem tudja,
ki ő és honnan jött.
Nemrégiben az idős pár unokaöccse jött látogatóba Dublinból,
ő szólt nekik, hogy azonnal értesíteni kell a hatóságokat. Valaki
biztosan keresi ezt a szerencsétlen nőt. Így aztán az idős férfi,
vonakodva bár, de szamárfogatán behajtott Kinsale-be, és
elmesélte a történetet.
A követségi levélben ez állt:

Még mindig van egy rövid listánk az azonosításra váró

túlélőkről.
Úgy gondoljuk, előfordulhat, hogy ez a fiatal hölgy az ön
eltűnt szobalánya, aki az utaslistán Miss Harriet Brown néven
szerepel, és huszonkét éves. Az ifjú hölgyet most Londonba
hozták, és az egyik beosztottunk felesége, Mrs. Pamela Brough
viseli gondját. Lehetséges lenne megkérni önt arra, Lady
Hazzard, hogy Londonba jöjjön, és találkozzon ezzel a fiatal
hölggyel? Biztosan nagy megkönnyebbülés lenne a családjának,
ha tudná, hogy él, még ha ilyen szomorú állapotban is, és talán
önnek is vigasztaló, ha kiderül, hogy a szobalánya túlélte a
tragédiát.

Hetty szörnyen reszketett. Azok a rémképek, amikor Clemencyt

látta a templomban vagy amikor benézett a hálószobája ablakán,
most semmiségnek tűntek. Ez a valódi szembenézés. Clemency
él, noha nem emlékszik semmire.
És vajon milyen szikrát lobbant Hetty arca az ő sötét fejében?
Lehet, hogy vége mindennek, amit oly mélyen dédelgetett? Ezt
nem viselné el. Inkább beugrik a sötét tóba a tiszafa ösvény
mögött. Megfulladni – ez meglehetősen ironikus igazságtétel
lenne. Csatlakozhatna ahhoz a másik nyughatatlan lélekhez,
Jacobinához, aki talán szintén ott fejezte be az életét. És ő is
visszajöhetne majd egyszer mint árnyék, zizzenne a
selyemszoknyája a nyári estén.
– Hetty, rossz hírt kaptál? – Julia hangját hallotta. Az örökké
figyelő Julia. – Olyan fehér vagy, mint az abrosz. – És egyre
hangosabban beszélt, hogy az asztal körül ülők mind jól hallják.
– Szegény Hetty nem sok levelet kap, de mindegyik megrendíti.
Julia tolakodása és gúnyolódása hirtelen földühítette Hettyt, és
elsöpörte a lidérces rettegést. A vér visszatért az arcába, és képes
volt megszólalni, keserű hangon.
– Még nincs vége.
– Minek nincs vége? – kérdezte Lady Flora, szinte gyöngéden.
– Kérlek, bocsásd meg a kíváncsiságunkat, Hetty. Látjuk, hogy a
levél nem a frontról jött, mert nagyon díszes borítékban van.
Nem olyan, mint amilyet a katonáknak adnak.
– A londoni amerikai követség harmadtitkárától jött, Lady
Flora. És amikor azt mondtam, még nincs vége, arra gondoltam,
hogy a Lusitania hajótörésének nincsen vége. A levélben az áll,
hogy találtak egy túlélőt, aki lehet, hogy a szobalányom, Brown.
Azt akarják, hogy menjek oda, és azonosítsam.
– Egy holttest! – kiáltott Kitty.
– Nem, nem, ő él, csak elveszítette az emlékezetét. Egy ír
kunyhóban ápolták valahol a hegyekben, és most találtak rá.
– El kell utaznod Írországba? – kérdezte Lady Flora.
– Nem, azért nem annyira bonyolult. Londonba vitték, és,
gondolom, visszaküldik Amerikába. Mármint ha nem lehet
azonosítani.
– És ha lehet? – érdeklődött Lionel.
– Hát akkor… – Hetty egy pillanatra visszatartotta a
lélegzetét, mintha jeges vízbe készülne ugrani – magammal
hozom. Valahol csak ellesz ebben a nagy házban, és nem fog
zavarni senkit, nem? Mi van a szürke szobával? Mind azt
mondtátok, amikor megérkeztem, hogy az milyen nyugodt, és
jót tesz a feldúlt idegállapotnak.
Támadt egy kis kényelmetlen csönd a nők között, majd Julia
föltette az elkerülhetetlen kérdést.
– És ha visszanyeri az emlékezetét?
Akkor meg kell fojtanom vagy belefullasztanom a…
Borzalmas szavak ötlöttek föl Hettyben. Ehhez képest viszonylag
nyugodtan válaszolt:
– Akkor majd kap valamilyen beosztást, de biztosítanom kell
Effie-t arról, hogy az ő pozícióját nem veszélyezteti semmi.
– Milyen váratlan ez az egész. – Lady Flora rendszerint
rezzenéstelen arcán némi óvatosság suhant át, mintha hirtelen
föltámadt volna benne az érdeklődés. – Ez elég nagy
megpróbáltatásnak tűnik, de természetesen menned kell, és
szemügyre venni azt a szegény lányt, Hetty. Mikor indulsz?
– Holnap. Ma felhívom a követséget.
– Veled megyek – ajánlkozott Lionel.
Kitty felcsattant.
– Ne légy nevetséges, Lionel. Éppen lábadozol.
– Hetty nem mehet egyedül.
– És miért nem? Nem a hullaházba megy.
Lionel kedvesen nézett a feleségére.
– Ugyan már, drágám. Mi, Hazzardok, ennél udvariasabbak
vagyunk. Nemde, mama?
– Talán igen. De azt hiszem, engedelmeskedned kellene
Kittynek. Aggódik az egészségedért.
– Te jó ég! – csattant fel Julia. – Itt leszünk egy félidióta
lánnyal, ráadásul Lionel is visszaesik?
Valami fölrobbant Hettyben. Nagy csattanással kirúgta maga
alól a széket.
– Elég volt, hallgassatok el! Elintézem ezt én, ahogy jónak
látom, nem kell a kezemet fogni. Fölszállok a reggeli első
vonatra. Pimm majd kivisz az állomásra, és elég idős vagyok
ahhoz, hogy tudjam, hogy kell taxit fogni, meg ahhoz is, hogy
megértessem magam ezzel az én rémes amerikai
akcentusommal.
Vörös volt és harcias, belemenekült a dühbe, hogy elrejtse
rettegését és megbántottságát amiatt, hogy Kitty szükségesnek
látta eljátszani a birtokon belüli feleséget.
– Brávó – dörmögte Lionel.
Lady Flora békítően szólt közbe:
– Nem kell így kiborulnod, Hetty drágám. Mi mind tudjuk,
hogy az a hajótörés még mindig nyomaszt. De hát nem lenne
csodálatos, ha kiderülne, hogy az az idegen nő a te hűséges
szobalányod?

A vonat lassan pöfögött ki a kis állomásról. Pimm ott állt a

peronon, és tisztelettudóan szalutált, majd elfordult. Hetty
lerogyott az ülésre, és most végre, túl ezen az elmúlt pokoli
huszonnégy órán, megengedte magának, hogy sírjon egy kicsit.
Bár ezen a helyzeten nem könnyítettek a könnyek. Mindent
elborító, idegtépő borzalom volt.
Bele fog nézni Clemency szemébe és Clemency az övébe.
Clemency tekintete talán üres lesz, de valami fölvillan benne,
valami könyörgés, valami vád.
Annyi bizonyos, hogy soha nem viheti a féleszű Clemencyt
Loburnbe, hogy ott éljen a félreeső szürke szobában, mint valami
időzített bomba. Valami mást kell kitalálnia, valami emberit,
kedveset, de határozottan véglegeset.
Kinyílt a fülke ajtaja. Lionel volt.
– Végül eljöttem – mondta egyszerűen. – Nem
kockáztathatom, hogy elveszel valahol Londonban. Nagyon
nagy város. És tulajdonképpen jönni akartam. Arra gondoltam,
ha végzel ezzel a találkozóval, megnézhetnénk azokat a
nevezetességeket, történelmi helyeket, amelyeket minden
amerikai turista látni akar. Vagy a másik lehetőség, hogy mivel
én egy önző pasas vagyok, megmutathatnám neked a kedvenc
helyeimet.
Hetty könnyei varázsütésre fölszáradtak.
– Lionel! Mit fog szólni Kitty?
– Tudni akarsz valamit, kedves sógornőm? Kissé belefáradtam
abba, hogy rokkantnak néznek. Nagyon unalmas. És Kittynek
igazán a vérévé vált ez az ápolónői stílus.
– Azt akarja, hogy otthon legyél, biztonságban.
– Ez való egy férfinak?
Megint végigfutott Hettyn az a bizonyos izgatott remegés. De
egy pillanat, és elmúlik. Különösen ha eszébe jut, milyen nehéz
döntés előtt áll Clemency sorsával kapcsolatban, oldalán az éber
Lionellel.
Így hát nem szólt egy szót sem, csak ernyedten hátradőlt. A
férfi leült mellé. Aztán kicsivel később megfogta a kezét. Hetty
tudta, hogy el kellene húznia, de nem tette.
– Te félsz – lepődött meg a férfi. – Hideg a kezed. Add ide a
másikat is, megmelegítem.

Az amerikai követségen magától értetődően azt hitték, Lionel a

férje. Egy erőtlen próbálkozással tisztázhatták volna a helyzetet,
de aztán Hetty rájött, hogy ez a játék veszélyesen vonzó. Pláne,
hogy szemlátomást Lionelnek is tetszett. A szemébe nézett,
csöppet megrázta a fejét, és nem tiltakozott, amikor Lord
Hazzardnak szólították.
Minden megváltozott, amikor megérkeztek Chelsea-be a
teraszos házhoz, melynek bejáratát babérfák szegélyezték, az
ajtón csillogott a bronzkopogtató.
Ismét robbanásszerű remegés rázta Hettyt. A kezét
összekulcsolta, hogy elrejtse a reszketést.
– Lionel, az lenne a legjobb, ha egyedül mennék be ehhez a
lányhoz. Biztosan nagyon ideges. És egy férfi, egy idegen…
– …halálra rémisztheti – fejezte be Lionel ünnepélyesen.
– Ne merészelj nevetni rajtam.
– Hetty! Hetty! Fogd meg a kezem. Hagyd abba a remegést.
Nyílt az ajtó, és egy csinosan öltözött szobalány állt előttük.
– Lord és Lady Hazzard, igaz? Lépjenek beljebb. Az
asszonyom várja önöket.
Egy szőke hölgy sietett feléjük, kínosan emlékeztetett
Clemency New Y ork-i barátaira, divatos, temperamentumos
asszony volt. Azonnal megragadta Hetty kezét.
– Jöjjenek be. Lady Hazzard, Lord Hazzard. – Elegáns kis
szalonba vezette őket. – Kérnek kávét vagy forró csokoládét,
esetleg valami erősebbet, mielőtt fölmegyünk?
Hetty hangja száraz és rekedt volt.
– Én inkább máris mennék, ha nem bánja. Végül is a szegény
lány több mint egy éve vár.
– Nem hiszem, hogy tudatában lenne ennek, Lady Hazzard.
De ha meglátja magát, talán felszikrázik valami az
emlékezetében. Legalábbis ezt gondoljuk. Mehetek előre? Lord
Hazzard…
– Ő megvár itt lent. Sosem ismerte a szobalányomat.
A lány egy parányi hálószoba ablakánál ült, a rendezett kertet
nézte. Látszólag teljesen feloldódott abban, amit látott: a virágzó
rózsákat, egy vörösbegyet, szürke londoni galambokat a
szomszédos háztetőn. Vékony dereka volt, sötét haja, kellemes
jelenség volt. Csak akkor fordult feléjük, amikor az amerikai nő
hangosan szólt hozzá.
– Harriet! Harriet, látogatód jött!
A sötét hajzuhatag lassan fordult felé, nagyon lassan. Hetty
keze keresett valamit, amibe megkapaszkodhat, egy széktámlát
legalább. A szoba hullámzott körülötte.
Napbarnított, szeplős arc, pisze orr, kék szem – nem
Clemencyé.
Hetyke és vidám lehetett valaha szegény zavart kis lény.
De nem Clemency.
Hetty a fejét rázta áldott megkönnyebbülésében.
– Távolról sem hasonlít rá. Sajnálom. Mennyi hiábavaló
energia.
– Az öné is, Lady Hazzard. Fölöslegesen utazott ide. De úgy
éreztük, minden reményt meg kell ragadnunk.
– Persze. Beszéljek hozzá?
– Nem fogja megérteni.
 – Azt hittem, csak az emlékezetét veszítette el.
– Nem, a helyzet sokkal rosszabb. Olyan, mint egy kisgyerek.
Talán mindig is ilyen volt, ki tudja? Nos, valószínűleg
visszaküldjük az Államokba, ahol gondoskodnak róla. Még az is
lehet, hogy felbukkan valaki, aki ismeri. Hát nem rettenetes ez a
háború?
Ez az élénk, csinos asszony, aki csillogó és friss, mint a tavaszi
reggel – Hetty már elfelejtette a nevét, hiszen ezt az epizódot
örökre kitörli az emlékezetéből –, lekísérte.
Lionel érdeklődve nézett rá. Hetty a fejét rázta.
– Teljesen idegen. Szegény teremtés. Nem tehetünk semmit.
– Fölöslegesen fáradtak ide, Lord Hazzard.
– Nem fölöslegesen, Mrs. Brough. – Akkor neki is eszébe
jutott az asszony neve. A férfi sokkal edzettebb volt a társasági
modor terepén, mint Hetty. – Más dolgunk is van itt,
Londonban. Akkor indulhatunk, drágám?
Hetty maga elé motyogott.
– Annyira sajnálom szegény teremtést. Ilyenkor jön rá az
ember, micsoda szerencséje van.
Karját Lionel karjára fonta. Sietni akart, eltűnni, mielőtt az
amerikai nő észreveszi az arcán, mennyire fellélegzett.
Odakint az utcán kitört belőle a megkönnyebbülés. Szökkent
egyet, és szívből jövő hangon így szólt:
– Hála istennek, hogy túl vagyunk rajta! Milyen csodás nap
van. Hogy fogjuk eltölteni? Javasolj valamit, Lionel. Mehetnénk
a folyóhoz? Vannak még kirándulóhajók a háború közepén?
Hiszen a katonáknak és barátnőiknek is muszáj szórakozni egy
kicsit. – Elpirult zavarában. – Nem úgy értettem, hogy nekünk
is…
– Kár – felelte Lionel. – Természetesen mehetünk a folyóhoz.
Itt lesétálhatunk az egyik kikötőhöz. – Fürkészőn nézett rá. – De
milyen érdekes lány vagy te. Fél órával ezelőtt még reszkettél a
rémülettől, most meg szökdécselsz, mint egy kisgyerek. Tán
valami lidércnyomástól szabadultál meg odafönt abban a
szobában?
Hetty lehajtotta a fejét. Számolni kezdte a kockaköveket – régi
trükk ez önmaga megnyugtatására.
– Azt hiszem, igen. Minden, ami a Lusitaniával kapcsolatos,
teljesen kiborít. Szerintem ez mindig is így lesz.
– Ezt értem, csak azt nem, miért könnyebbültél meg attól,
hogy az a szegény teremtés nem az volt, akinek hitték.
– Brown. Harriet Brown. Nem, nem ettől könnyebbültem
meg, Lionel, de a megpróbáltatásnak vége. Ó, istenem, nem
akarok arra a borzalmas időszakra gondolni soha többé. – Egy
pillanatra elkomorodott. – De persze muszáj lesz. Egész
életemben. – A nap melegen sütötte az arcát, múlóban volt a
rémület. Ismét elfogta az öröm. – Lionel, töltsünk el egy
kellemes napot.
– Ha továbbra is ilyen leszel, mint most, akkor idilli napunk
lesz. De milyen furcsa egy teremtés vagy te, ugrasz sötétből a
fénybe, fényből a sötétbe.
– Nem mind ilyenek vagyunk?
– Ilyen szenvedélyesek, mint te? Nem.
Épp elkaptak egy induló hajót Putney, Richmond és
Teddington felé. Csak félig volt utasokkal, asszonyok gyerekekkel,
néhány fiatal katona a barátnőjével. Lionel a fedélzetre kísérte
Hettyt, ahol volt még néhány üres hely. Elmesélte neki, hogy
még sohasem hajózott a Temzén, csak irigyelte a turistákat.
– Csak várj, míg megmutatom a New Y ork-i kikötőt –
jegyezte meg Hetty, majd eltöprengett, vajon mi késztette arra,
hogy ilyesmit mondjon; mintha Lionel és ő hosszabb utazásokra
is készülődnének, mint ez a mai nap.
– Hugónak megmutattad?
– Nem. Nem hiszem, hogy érdekelte volna. Nem töltöttünk
sok időt együtt New Y orkban.
– Tudom. Egy idegenhez mentél feleségül. Már mondtad.
– Nem, ez így nem tisztességes. Nem volt idegen. És olyan
vonzó volt. Állíthatom, hogy az összes barátnőm őrülten irigyelt.
 – Hetty, megint fecserészel.
– Mert te kérdezősködsz.
– Miért gondolod, hogy Hugót nem érdekelte volna a New
Y ork-i kikötő? És hogy engem érdekelne?
– Nos… Hugónak jobban tetszene egy ló, mint egy kikötő. Te
pedig a hajót választanád.
– Te kinevetsz engem.
– Muszáj, ha nem akarok megharagudni rád. Egyre csak
nyaggatsz, hogy miért mentem hozzá Hugóhoz. Kérdezlek én
téged, hogy miért Kittyt vetted feleségül?
– Akarod tudni?
A pillantása hirtelen olyan nyílt és kihívó lett, hogy Hetty
elpirult, és elfordította a fejét, kissé ideges lett.
– Sajnálom, Lionel. Semmi közöm hozzá.
A férfi ujjai könnyedén hozzáértek a csuklójához.
– Nem, tényleg semmi közöd hozzá. És nekem sincs jogom
Hugóról faggatni téged. – Átfogta a derekát. – Simulj hozzám.
Legyél az igazi barátnőm, legalább mára.
Úgy tett, ahogy a férfi kérte, arcát odaérintette az övéhez. Ha
az ő barátnője lesz mára, akkor ennek a napnak soká kell
tartania. Hugo, Loburn, a leendő örökös a tegnap és a holnap
gondja. Ma ő a napba szerelmes, a csillogó zöld vízbe és a lebegő
hattyúkba. És a gyöngéd, elgondolkodó arcú Lionelbe, aki olyan
jól nézne ki egy portrén Loburnben. Ha Hugót megölik
Franciaországban, ami könnyen előfordulhat, Lionel lenne
Loburn tizenegyedik bárója, ő örökölné Loburnt. És akkor? A
gondolat ott cikázott Hetty fejében. Ő lenne a vesztes? Vagy meg
tudná győzni Lionelt, hogy hagyja el Kittyt és Freddie-t? Már oly
mélyen élt a saját csalásában, hogy ez sem tűnt leküzdhetetlen
akadálynak. Loburn az övé lesz bármi áron, kárpótlás a
hajótörésért és az életéért. Nem azért süllyedt ilyen mélyre a
hazugságban, hogy végül semmit ne nyerjen.
Gondolataiba merülve ismét megremegett.
– Mi baj? Nem hiszem, hogy fázol.
 – Csak egy kicsit. Egy kicsit.
– Akkor szorosabban foglak.
A gondok halványultak, visszatért a béke.
Mire hazaértek, épp mikor a nyári alkony sötétbe fordult,
Lionel volt az, aki remegett, de nem a hidegtől, hanem a láztól.
Kitty tombolt.
– Hogy csinálhattál ekkora ostobaságot, Hetty? Hogy
engedhetted, hogy veled menjen Londonba, és ilyen hosszú napja
legyen?
– N… nem ő… Én v-v-varrtam a nyakába magam. – Lionel
foga csattogott, és majd összeesett.
A vonatút rettenetes volt, hirtelen tört rá a betegség.
– Szörnyen bolond voltál. Még mindig lábadozol. Azért
ápollak minden erőmmel, hogy ilyen butaságot csinálj? Most
pedig egyenesen az ágyba mész. Segítek fölmenni.
– S-s-sajnálom – motyogta Lionel, csak úgy maga elé, és Kitty
karjára támaszkodva elindult.
Hetty majdnem olyan kimerült volt, mint Lionel. A nap
megannyi érzelmi hullámzása merítette ki. Nem volt kedve Julia
kérdezősködéséhez, ami elkerülhetetlenül közeledett.
– Na mesélj, Hetty. Milyen a lány? Fölismerted?
– Nem.
– Lehet, hogy megváltozott egy kicsit?
– Egyáltalán nem ismertem, egész biztosan nem a
szobalányom.
– Milyen szomorú – vélte Lady Flora. – Beszélt hozzád?
– Nem. Olyan, mint egy kisgyerek. Vagy inkább
gyöngeelméjű, ha így jobban tetszik.
– Semmi szükség rá, Hetty drágám, hogy ilyen durva legyél.
– Sajnálom. Nagyon lehangoló volt. De nem sírhatok örökké.
– És miért jöttél ilyen későn? – kérdezte Julia. – Biztos nem
tartott ilyen sokáig a látogatás.
– Nem. Hajóztunk a folyón. Kellemesnek ígérkezett ott tölteni
a napot. – Hetty mereven nézett Juliára. – Mind azt mondtátok,
menjek Londonba, nézzek körül. Én nem hívtam Lionelt, de jött,
és én élveztem. Ő is, csak egy kissé kimerült. És most bocsássatok
meg, de én is lefekszem.

A napsütésre ébredt, és arra, hogy Freddie arca ott van a

párnáján.
– Hetty, a mama nagyon dühös rád.
– Tudom.
– Hogy megint beteg lett a papa.
– És hogy van?
– Megkapta az orvosságát, és alszik. Nem szabad zavarnom.
– Ezért aztán engem zavarsz helyette.
– Gondoltam, játszhatnánk Hektórt, Akhilleuszt és Helénát.
– Helénát?
– A trójai Helénát. Papa mesélt róla. Azt mondta, te jó Heléna
lennél.
– Szerintem néha játszhatnánk mást is – feszengett Hetty. – A
mamának teljesen igaza van, az Iliász kissé túl nehéz egy
ötévesnek. Mind egy fantáziavilágban fogunk élni.
– Az micsoda?
– Az álmok világa, ami néha szebb, mint a valóság.
Kittyre gondolt, Lionel betegágyánál. Gyűrött, slampos
megjelenése mögött Kitty erősfejű asszony, aki küzd azért, ami
az övé.
– Az élet nem csupa hősiesség és kaland – magyarázta a
komoly kis arcnak. – Leggyakrabban csak annyi, hogy teszed,
amit mondanak, és engedelmeskedsz a szabályoknak. Nem
annyira élvezetes, tudom. De biztonságos.
– Milyen unalmas – jelentette ki a koraérett kisfiú.

Hetty ott ült Jacobina kertjében minden délután, miközben a

nyár egyre mélyült, és a kézimunkája színei átvették a környezet
tarkaságát, a fű friss zöldjét, a rózsák korallját, az ég vibráló
kékjét. Tudta, hogy minden lehetséges módon megörökítené a
környezetét, hátha nem tart sokáig a számára.
Végül Lionel kijöhetett a szobájából, és itt talált rá. Nagyon
lefogyott, sápadt volt, de a szemében öröm csillogott.
– Hetty, miért nem jöttél meglátogatni a beteget? Elűzni az
unalmát?
– Nem hiszem, hogy Kitty beleegyezett volna. Még mindig
neheztel rám.
– Ugyan már. Ő nem haragtartó. Én meg bocsánatot kértem
az óvatlanságomért. Nem meghunyászkodva, de azért
alázatosan. Annak meg kifejezetten örül, hogy ez a visszaesés azt
ígéri, hogy a felülvizsgálati bizottság nem enged vissza a frontra.
Vagyis lehet, hogy a katonáskodásnak számomra vége. Te is
örülsz, Hetty? Mi a baj? Olyan komor vagy.
Hetty egy levelet húzott elő a zsebéből, és átnyújtotta neki.
– Hugo. Ma jött.
– És mit ír?
– Kapott egy kis szabadságot végre. Hazajön az estélyre. Hát
nem szerencse? Biztos minden követ megmozgatott.
Könyörögtem, hogy intézze el.
– Hetty, olyan vagy, mint egy házvezetőnő.
– Az milyen?
– Rideg. Hatékony. Nem olyan, mint a hajón…
– Az egy másik nap volt – közölte Hetty, és a hangja
határozottan csengett.
Nem tudhatja meg sem Lionel, sem senki, hogy odabent
remeg az idegességtől. Arra számított, hogy Hugo megváltozik.
Ez elkerülhetetlen egy ilyen hosszú, pokoli időszak után. De
vajon milyen változást lát majd őrajta? És az elszántsága, hogy a
házasságuk sikeres és boldog legyen, ugyanolyan erős, mint volt?
Vagy keresi a kiutat, a beismerését annak, hogy hamis a beírás a
templom anyakönyvében?
Soha.
Soha, soha.
Az a lényeg, hogy kerülnie kell Lionelt, amennyire csak
lehetséges. A figyelmes arc, amelytől földerül a szíve, a vesztét
okozhatja.
 14.
A LENY UGV Ó NA P sárgás sávokat vetett a gyepre. Rendkívül meleg
délután volt, a kert szinte lebegett a forróságban; olyan volt, akár
egy délibáb. Lehet, hogy minden délibáb, és mindig is az volt? A
kimerültség és az aggodalom ködössé és zavarttá tette Hettyt.
Felállt a székből az ablak mellől. Föl kell mennie, és készülni az
összejövetelre. Hamarosan érkeznek a vendégek, és noha
senkinek nem volt kedve a mulatsághoz, már késő lett volna
lemondani.
A tegnapi nap és a mai is képtelenül feszült volt. Hugo nem
jelezte, hogy mikor érkezik, de Hetty úgy vette ki a leveléből,
hogy valamikor pénteken, inkább később, mint korábban. Éjfél
utánig virrasztott, várta. Most pedig szombat este volt, és még
mindig nem érkezett meg, és nem is jött tőle üzenet.
Julia az elmúlt huszonnégy órában egyfolytában a telefon
körül ólálkodott, Hetty pedig az ablaknál ült a szalonjában, és
nézte az árnyékos sétányt. Lady Flora egyre csak zongorázott, a
házban visszhangzott az álomszerű melankolikus zene. Az
étkezések idején – amikor mindenki együtt volt – feszültek
voltak és hallgatagok.
– Tudjuk, hogy Hugo ígéreteiben sosem lehet bízni – tört ki
hirtelen Julia. – Te is tudod, Lady Flora. Bármikor képes
változtatni a tervein.
– De egy eltávozást nem lehet megváltoztatni – jelentette ki
Kitty. – Igaz, Lionel?
– Így gondolnám én is, hacsak nem merül föl hirtelen valami
ok a halasztásra.
– Milyen ok lehet az? – kérdezte Hetty feszülten.
 – Ó, például egy váratlan támadás, vagy hogy kevés a tiszt,
esetleg egy üzenet a parancsnokságról. De nem hiszem, hogy
erről van szó. Valószínűleg a közlekedéssel lehet valami gondja,
nehéz idejutni a frontról. Lehet, hogy lövik a vasutat. Talán
várnia kell holnapig.
– Ha jól ismerem Hugót, szerezne egy motort. Vagy egy lovat
– nevetett föl idegesen Julia.
– Nem érdemes találgatni – intette le őket Lionel. – Várnunk
kell.
Lady Flora, aki ijesztően törékeny lett, szeme körül mély,
szürke árkokkal, nyugodtan szólalt meg:
– Tudom, hogy megjön. Az anyja vagyok. Megérzem az
ilyesmit.
– Akkor nézz bele egy kristálygömbbe, és szüntesd meg az
aggodalmunkat – mondta Kitty nyeglén.
Hetty megérezte: Kitty nagyon akarja, hogy Hugo itt legyen a
vendégség idején, hogy némi egyensúlyt teremtsen. Túl sok lett
volna elvárni Lioneltől, hogy négy asszonyra figyeljen. Kivált ha
az egyikük Hetty, aki bizonyára mindenkit elkápráztat majd
abban a fantasztikus zöld selyemruhában, amellyel ebben a
háború sújtotta országban senki nem tud versenyre kelni.
Hetty úgy érezte, képtelen lenne fölvenni azt a ruhát, amely
oly elevenen emlékezteti Clemencyre. Eldugta még maga elől is,
mélyen a szekrénybe, és igyekezett megfeledkezni róla.
De tudta azt is, hogy ha nem veszi föl a ruhát az első
megfelelő alkalommal, az gyanakvást kelt. A másik fontos érv a
ruha mellett, hogy jobb fogadtatása lesz Hugónak, ha Hetty úgy
érzi magát, mint Clemency. Clemency Hugóé. Hetty már nem
volt biztos benne, hogy ő maga kicsoda. A szemhéja mögött,
odabent a fejében mindig Lionel arca bukkant föl.
Effie hátrahagyta odalenti teendőit, és feljött, hogy segítsen az
öltözködésben. Miközben bekapcsolta az apró gombokat a ruha
hátulján, Hetty oly tisztán hallotta Clemency vádló hangját –
„Brown, de ügyetlen vagy, ez fáj” –, hogy nagyot sóhajtott.
 – Bocsánat, asszonyom, túl szorosra húzom? A derekánál egy
parányit szűk. Lehet, hogy fölszedett egy csöppet?
Nem, nem lehet. Mindig is egy kicsit szélesebb volt a dereka,
mint Clemencyé. De erről a tényről Miss Nataliának a Lord and
Taylornál nem volt tudomása.
– Tényleg szűk egy kicsit, Effie. Olyan meleg van, hogy úgy
érzem, föl vagyok puffadva kissé.
– Változékony az idő. Valószínűleg vihar lesz.
– Remélem, nem éjfél előtt. A kertben szeretnénk lenni.
– Nem lehet tudni, igaz, asszonyom?
– Nem is tudom, kell-e nekünk most ez a vendégség, hogy a
férjem nem érkezett haza.
– De muszáj, asszonyom – szólt együttérzőn Effie. – Az
emberek elvárják, hogy úgy viselkedjen, mint máskor, a háború
ellenére. Ez példát mutat, azt mondják, bár nem tudom, kinek. –
Effie-nek volt érzéke a finom iróniához. – Tán a németeknek?
Mindegy, az úr megérkezik, mielőtt vége lesz. Ne szomorkodjon.
Mindig olyan kedves.
– Miss Julia mit visel?
– Nem tudom, asszonyom. Nem hiszem, hogy új ruhát. Ne
tegyünk egy kis pirosítót az arcára? Olyan sápadt.
– Félek.
– Az úr miatt?
– Minden miatt. – Összekulcsolta a kezét. Ez a nyavalyás
ruha, ez töltötte el félelemmel. Hát sosem múlik el a lidérces
képzelődés, hogy Clemency figyeli? – Valahogy egész nap ideges
vagyok.
– Ezt az időjárás teszi, asszonyom. És a várakozás.

Miután Effie elment, annyira ideges lett, hogy nem tudott

egyedül maradni. Lement, hogy szemügyre vegye az
előkészületeket, ahogy Mrs. Jervistől látta százszor is New
Y orkban.
Nem számított rá, hogy Lionelt és Kittyt találja ott, ki is
hátrált a szalonból gyorsan. Megérezte, hogy fontos dologról
beszélgetnek, és amikor hátralépett, tisztán hallotta Kitty
hangját:
– Beleszerettél, igaz, Lionel?
Megtorpant.
– Igen, egy kicsit, azt hiszem – válaszolta a férfi, és Hettyn
egyszerre futott át az ijedtség és az öröm.
Hiszen Kitty nyilvánvalóan róla beszélt.
Hosszú csend támadt.
Menj el, győzködte magát Hetty. Túl sokat fogsz hallani, és
megbánod.
De mintha gyökeret eresztett volna elegáns zöld ruhájában.
Clemency ruhájában. Clemency hallgatózna, és vidáman
fordítaná előnyére a megszerzett tudást.
Aztán Kitty gyorsan beszélt, reménykedőn.
– Olyan beteg voltál, drágám, hogy csak képzelődsz. Sokszor
látok ilyesmit a kórházban a férfiaknál. Ezeket a fantáziálásokat
éber lidércnyomásnak nevezzük.
– Ez bizony messze van a lidércnyomástól.
– Bármi is legyen, egyszer csak fölébredsz belőle. Muszáj.
Olyan lehetetlen ez az egész. Olyan elviselhetetlen. Ez a kis csaló
New Y orkból.
– Miért lenne csaló?
– Mert egyszerre vakmerő és rémült. Állandóan fél valamitől.
Mind észrevettük. Eleinte én nem, de most már látom. Anyád és
Julia mindig tudta.
– Ugyan már, Kitty. Te túlságosan is józan gondolkodású
vagy az ilyen képtelenséghez. Hetty csak azon izgul, hogy
hazatér-e biztonságban a férje vagy nem. Szegény lány, legyünk
kedvesek hozzá.
– Ne tölts túl sok időt vele ma este – tanácsolta Kitty baljós
hangon. – A könyvtárban állandóan összedugjátok a fejeteket.
Ezt nem vagyok hajlandó elviselni, Lionel. Ez nem tisztességes.
– Butuska kislány vagy – felelte a férfi nagyon gyöngéden.
 Hetty hátralépett, eltökélte, hogy nem hallgatózik tovább.
Amit eddig hallott, csöppet sem segített lenyugtatni vibráló
idegeit. Lady Flora és Julia tényleg azt gondolja, hogy ő csaló?
Julia érzéseivel mindig tisztában volt, de azt hitte, a féltékenység
táplálja. Lady Florának meg alighanem előítéletei voltak. Sosem
akart egy amerikai lányt a menyének. De Kitty nyitott volt,
barátságos és kedves. Ha ő is átáll az ellenséghez, nem marad
senki a házban, akiben megbízhatna.
És benned sem bízna senki, szólt egy belső hang. Lionelt
kivéve, persze.
Ettől, hogy rá gondolt, hirtelen boldogság cikázott végig rajta.
Tegyük fel, ötlött föl benne, hogy Hugo nem jön haza ma este.
Tegyük fel, hogy soha többé nem jön haza, mert megölték
Franciaországban. Lionel lesz Loburn új tulajdonosa, és közös
erőfeszítéseik a ház felújítására egyre közelebb sodorják őket
egymáshoz. Az élet elképesztően izgalmas tud lenni.
Eszébe jutott, hogy Kitty egyszer azt mondta: úgy fogják
emlegetni őket, mint „a Hazzard-feleségek”. De egy közös férj?
Soha! A dolgokat jól kell szervezni.

A megdöbbenés, ahogy a homályos hallban szembe találta

magát Clemencyvel, lehengerlő volt.
A szeme megrándult, és meglepetésére Clemencyé is.
– Nem szűk rajtad egy kicsit ez a ruha, Hetty?
Hetty megpördült, sápadtan és levegő után kapkodva, és Juliát
pillantotta meg, aki nyilván követte őt a hallon át.
De vajon Julia nem látta Clemencyt?
Ostoba vagy, hiszen ez a te saját tükörképed a hosszú
tükörben, amely mindig is ebben a sarokban állt. Már vagy
tucatszor belenézett. Viszont még sohasem akkor, amikor ezt a
fantasztikus zöld selyemruhát viselte, amely élesen idézte föl
halott gazdáját.
– Csak a derekamnál – ismerte be vonakodva. – Biztosan
híztam valamennyit.
 – Nem vettük észre. A többi ruhád nem szűk?
– Talán Miss Natalia tévedett a szabásnál.
– Azt hinné az ember, hogy ez képtelenség.
– Mindenki hibázik olykor.
– Valóban – ismerte el Julia. – Valóban.
Hetty utálta, amiért Julia egy ilyen sebezhető pillanatban
talált rá. Ahogy végigmérte, elviselhetetlen volt. És most még
Kitty is elkezdte figyelni, és csalónak nevezte.
– Ez a ruha kényelmetlen, teljesen igazad van. Azt hiszem,
nem is fogom viselni.
– Ó, le ne vedd! Hiszen olyan nehezen küldetted ide New
Y orkból. Lady Flora és én is meg voltunk lepve, amikor
megláttuk. Kissé rikítónak tűnik olyasvalakinek, aki ilyen
nyugodt, mint te. Hiszen nyugodt vagy és visszafogott, igaz?
Vagy csak úgy teszel?
– Nem én rendeltem a ruhát – közölte Hetty dühösen. –
Tudod jól, hogy nem én.
– Akkor is a te ízlésed. Volt. Valamikor. Az volt? Kár, hogy a
méret nem stimmel.
Hetty elfordult vizslató tekintetétől. De ez is hiba volt, hiszen
szemben találta magát a tükörrel, és benne Clemency emlékével.
– Szerencsés vagy – jegyezte meg Julia. – Több mint egy éve
nincs új ruhám. Megint a régi fehér szatént kell fölvennem.
A fehér szatén, bármilyen régi volt is, királynői külsőt
kölcsönzött neki. Haját a feje búbjára tűzte, így még
magasabbnak tűnt. Sudár volt, vékony. Csak a szeme csillogása
hiányzott ahhoz, hogy lélegzetelállítóan gyönyörű legyen – és
hogy a szeme csillogni fog, ha Hugo megérkezik, efelől Hettynek
semmi kétsége nem volt. Most még a nyugtalanság látszott a
sminkje alatt. Feszültebb volt, mint Hetty, ettől ilyen szúrós.
Hogy fogják kibírni ezt az estét?
Úgy alakult, hogy Hettynek nem volt ideje másik ruhába
bújni, sem az estén töprengeni, mert megérkeztek az első
vendégek, néhány lábadozó tiszt a közeli otthonból.
 A férfiak tétováztak Julia és Hetty közt, végül Hettyt állták
körbe.
Bemutatkoztak, szabadkoztak sérüléseik, betegségeik miatt,
egy merev láb, egy felkötött kar, egy üres zubbonyujj…
– A fejünk és ami benne van, egyelőre ép. Reméljük. Az a
fehér ruhás hölgy a háziasszony? Őt illett volna elsőként
üdvözölnünk?
Hetty nem világosította fel őket a kiléte felől.
Közben érkeztek mások is, akik elragadtatva elsőként Juliát
üdvözölték.
– A vadászfélék – mormogta az egyik fiatal tiszt a másiknak,
majd megkönnyebbülten fordult vissza Hettyhez. –
Maradhatunk önnel? Ön barátságosabbnak látszik, mint ő.
– Az is vagyok – nevetett Hetty, élvezve a csodálatukat.
– Ön amerikai! Hát ez érdekes.
– A nevem Hetty. Valójában én vagyok Lady Hazzard –
mosolygott huncutul. – Az önök háziasszonya. De szólítsanak
csak Hettynek.
Intett Batesnek, hogy hozzon italt a zavart fiatalembereknek,
és nyíltan szemügyre vette sebesülésüket, az üres zubbonyujjat,
és a lábat, amely örökre merev marad.
– Hát nem szerencsések, hogy nem kell visszamenniük a
frontra? A sógoromat is le fogják szerelni. A férjem… ő más
kérdés. Vártuk őt a hétvégére, mert eltávozást kapott, de egyelőre
nem érkezett meg. Biztos vagyok benne, hogy itt lesz, mielőtt az
este véget ér. Ez nem ronthatja el a mulatságunkat.
Észrevette, ahogy a férfiak jelentőségteljesen egymásra
pillantanak. Az ő tapasztalatuk szerint, aki nem érkezik meg
időben, az halott.
Hetty rájött, hogy hosszú és nehéz lesz az este, ráadásul
forróság is volt. A zöld selyemruha rátapadt, nem volt kényelmes
viselet. És mit csináljon? Lady Florának biztos nem tetszene, ha
hagyná, hogy három fiatal tiszt dongja körül egész este, de ő még
sosem volt ilyen estélyen. Ezt azonban senki nem tudta.
 – Ne menjen el, Hetty. Maga itt a legcsinosabb lány – kérte az
egyik fiatal tiszt.
– Nem megyek el. De ismerkedjenek meg másokkal is.
Foglaljanak helyet, ha tetszik, vagy sétáljanak a kertben. Csodás
illatok szállnak a sötétben. Ó, itt van a sógornőm. Kitty, ezek az
urak a lábadozóotthonból jöttek. Lehet, hogy te ápoltad őket a
kórházban? – Lehalkította a hangját. – Beszélgetnem kellene
azokkal a vadásznépekkel is.
– Természetesen. Mindenkivel kell beszélgetned. De ezt
nyilván tudod, nem?
A neheztelő megjegyzés hatására Hetty elpirult. A terem
immáron tele volt, nagy volt a zaj. Elkapott néhány szót Julia
barátai felől:
– Helyes kis kancát vett, haha.
Ez vajon egy lóra vonatkozott vagy őrá?
– Amelyik az istállóban van, az a jobb – felelte Julia, erre
kitört a nevetés.
Hetty ártalmatlan embereket keresett, a kedves bankigazgatót,
a lelkészt és a feleségét. Tudta, Clemency nem így viselkedne. A
figyelem középpontjában lenne egész este. De itt ezt senki nem
tudta, kivéve Hugót, aki azonban még mindig nem érkezett meg.
Ahogy telt az idő, Hetty leküzdhetetlen kényszert érzett, hogy az
ajtó közelében legyen. Nemcsak azért, hogy ő legyen az első, aki
üdvözli, ha belép, hanem hogy egy kis friss levegőt kapjon.
Váratlanul egy kéz érintette meg a meztelen karját.
– Igazam volt az elejétől fogva. Te tényleg sellő vagy.
Hetty szinte felugrott az érintéstől.
– Ó, Lionel, olyan ideges vagyok, annyira várom Hugót.
Arca sápadtságával ellentétben Lionel szeme mélyfekete volt.
– Jacobina tovább várt, mint te. Nem emlékszel, mit írt?
„Olyan régóta vagy távol és olyan régóta vagyok magányos…”
Pokoli meleg van itt. Nem gondolod, hogy jó lenne sétálni egyet
odakint? Senkinek nem fogunk hiányozni. Julia maga köré
gyűjtötte az összes öregedő ezredest. Előfordul-e valaha, hogy
ezek az emberek normálisan, halkan beszélnek? Nem, soha.
– Azok a fiatal tisztek…
– Kitty nővér foglalkozik velük. És a mama körül ott tolong az
összes idős hódolója. A Hazzardok munkában. Még nem voltál
kitéve ennek a tapasztalatnak, igaz? Szeretnél elmenekülni?
– Sajnos nem tehetem.
– Bármit megtehetsz. Bármit a világon.
Hetty eltűnődött, vajon Lionel be van-e csípve egy kicsit, de a
férfi közben már a könyökénél fogva terelte az ajtó felé, ő pedig
vágyott a levegőre és a sötétségre.
– Nagyon mérges vagy, hogy Hugo nem érkezett meg?
– Hát persze. És borzalmasan aggódom.
A murva csikorgott a lábuk alatt. A tiszafa sétány felé
tartottak, a feketén csillogó tóhoz. Nagyon sötét volt, sehol egy
csillag. A súlyos feketeség fölöttük egész biztosan viharfelhőt
jelez. Kitty azt mondta Lionelnek, „az a kis csaló New Y orkból…”
Lehet, hogy a férfi néhány körmönfont kérdéssel ennek
szeretne utánajárni?
– Ha Hugo többé nem jönne haza… – kezdte Lionel.
– Ne mondd ezt!
– Te meg én még itt lennénk.
A férfi közelebb húzódott hozzá a sötétben, és Hetty máris a
karjában találta magát. Az áramütésszerű izgalom elsöpört
minden józan észt. Oly régen vágyik már arra, hogy Lionel
megcsókolja.
„És most itt vagyok, gyermekem lesz…” – Jacobina keserű
szavai ott cikáztak a fejében.
– Lionel, ezt nem szabad…
Kitty, Freddie, Hugo, mind figyelnek. Mindenki mindig engem
figyel.
De mi rossz van ebben a természetes összeborulásban?
Elkerülhetetlen volt az első találkozásuk napjától, amikor a férfi
megmozdult a székben a tűz mellett, ahonnan őt nézte.
– Hetty! – A férfi elhúzódott. – Üljünk le a tónál. Beszélnünk
kell.
Mielőtt megmozdulhattak volna, hatalmas villám szikrázott
végig az égen, a kert virágai mind felvillantak, rózsák, estikék,
petúniák csodás színekben, aztán máris eltűnt minden. Vészjósló
dörgés rázta meg a forró levegőt.
– A csudába! – mérgelődött Lionel. – Nem bánod, ha
megázol?
Hetty megborzongott.
– Ilyen meleg estén nem. Lionel, bevallom, hogy hallottam
valamit, amikor Kitty és te beszélgettetek. Megvádolt téged, hogy
belém szerettél, aztán megjegyezte, hogy „az a kis csaló New
Y orkból”. Miért mondta ezt?
– Mert mind féltékenyek rád.
– Te is azt hiszed, hogy csaló vagyok?
– Csak ha nem hagyod, hogy megcsókoljalak.
Megzörrentek a bokrok és a falevelek – eleredt az eső. Hetty
érezte, hogy csupasz karja csupa víz, aztán az arca is.
– Lionel, hogy is szerethetnénk mi egymásba? Túl sok a
bonyodalom.
A férfi nyugodt volt és rámenős.
– Élvezzük egymás társaságát itt és most, jó? Később…
Ismét lecsapott a villám, jött a mennydörgés, és Lionel szavai
elfúltak, ahogy rájuk tört a felhőszakadás. Folyt a víz Hetty
nyakán, bele a szemébe, elvakította, aztán bele a szájába. És a
hideg vízsugár visszahozta a fuldoklás szörnyű emlékképeit,
ahogy húzza lefelé a nehéz szoknya, mozdulni sem bír, látni sem,
lélegezni sem. Az emlékkép oly eleven volt, hogy elveszítette az
eszméletét.
Amikor magához tért, még mindig folyt rajta végig a víz,
érezte, hogy Lionel fogja erősen, és halványan kiáltozás derengett
benne.
– Clemency! Clemency!
Erőtlen hang a hullámok fölött.
Vajon az ő hangja volt? Ó, istenem!
 – Muszáj bemennünk – közölte Lionel. Volt bármi keménység
a hangjában? – Kicsit enyhül. Besurranunk a hátsó kapun. Ne
aggódj, nem mi leszünk az egyetlenek, akik eláztak. Jobban
vagy?
Hetty megmozdult. Szinte fájt a fáradtság.
– Igen. Ne haragudj. Mi történt?
– Azt hiszem, elájultál. Félsz a vihartól?
– Nem. Csak a víztől.
– Természetes. Megértem.
– Át kell öltöznöm. Neked is. Jaj, drágám, nem fogsz
megfázni, ugye? Kitty sosem bocsátaná meg nekem.
Kitty, a feleség.
– Lionel, nem beszéltünk.
– Nem. Durván megzavartak bennünket. Az Úristen,
gondolom.
– Mintha valaki kiáltozott volna. – Puhatolózó volt a hangja.
– Én voltam?
– Igen.
Ismét villámlott és dörgött, immár távolabbról, a vihar
visszavonulóban.
– Mit kiabáltam?
– Nem lehetett érteni.
De Hetty jól tudta, hogy Lionel hallotta, amint a fuldokló
Clemencyért kiált. Mire fog vajon gondolni?
Hideg ujjaival a férfiba kapaszkodott, remegve mentek a ház
hátsó kapuja felé, és észrevétlenül bejutottak. Szerencséjük volt.
De nem sok, mint másnap kiderült. A sárga távirat a szigorú
üzenettel, miszerint Lord Hazzard súlyosan megsebesült
Franciaországban, közvetlenül reggeli után érkezett.
Ezúttal Julia volt az, aki elájult, nem Hetty.
 15.
– AKA RSZ BESZÉLGET NI, HET T Y ? – kérdezte Lionel a maga
gyöngéd és udvarias hangján, miközben Hetty járkált fel és alá,
fel és alá a murvás sétányon.
– Mit mondhatnék?
A férfi lassan ingatta a fejét.
– Gondolom, nincs mit mondani. Hugóval kell maradnod.
Biztos vagyok benne, hogy már meghoztad a döntést.
– Igen, meghoztam. Természetesen.
Hát persze hogy meghoztam, tette hozzá magában dühösen.
Hiszen nem vagyok olyan szívtelen, hogy elhagyjak egy sebesült
férjet, valamint ez azt is jelentené, hogy elhagyom Loburnt.
Márpedig ezt nem teszem, sem most, sem semmikor.
Ez az egyetlen ebben az ingatag világban, ami a biztonságot
jelenti. Clemency is egyetértene, ha ilyen helyzetbe kerülne.
Végül is mindketten egy nagyon sikeres amerikai üzletember
unokái.
– Kitty szerint ez nem szerelem, és csak fantáziálok. – Lionel
arca beesett volt és nagyon kimerült. – Lehet, hogy így van.
Vajon azt akarja ezzel kifejezni, hogy nem szereti őt, csak
játszik vele?
Fölvetette a fejét.
– Mi pedig bátorítottunk – fűzte hozzá halkan Hetty. –
Freddie és én. Imádtuk az Iliász-történeteidet. Azt gondoltam,
unalmas dolog lábadozni. Hugo is így fogja gondolni.
– De neki ott leszel te.
Nem, Julia lesz ott. Neked meg ott van Kitty és Freddie, és az
ő életük nem lesz összezavarva, ahogy nem lesz több
szivárványszínű álom se. Valamint nem is bízol bennem igazán
a tegnap este után, igaz, Lionel? Látom a szemeden… Miért?
Miért? Miért van az, hogy mindig én vagyok a kívülálló?
Ez a gondolat sokszor feltört benne az elkövetkező napokban.
Julia királynői szépségére gondolt a fehér szaténruhában.
Nem csoda, hogy őt hitték a ház asszonyának. Sokkal
alkalmasabb erre a szerepre, mint ez a furcsa amerikai, aki még
most, egy év után is idegen maradt. Mintha valami
áthághatatlan akadály feszülne közte és az angol família között.
Természetesen feszült is – de nem az volt, amire gondoltak, az
ő amerikaisága.
Hanem a bűne.
Két izgatott hét után, miközben próbált hírekhez jutni
Hugóról, a sebesüléséről, végül megtudták, hogy a férfi
kórházban van Franciaországban, és amint utazni tud,
hazaküldik Angliába. Súlyos a sebesülése, elveszítette az egyik
lábát és az egyik szemét.
Ez utóbbi magyarázatul szolgált a tisztiszolgájától kapott
levélre.

Kedves Lady Hazzard!

Meglátogattam az őrnagy urat a kórházban, és megkért, hogy

írjak levelet önnek, és írjam meg: nem akarja, hogy bárki
idejöjjön, és meglátogassa, különösen ön. Türelmesnek kell
lennie, asszonyom. Ezek a súlyos sérülések összezavarják az
ember fejét. Ezt én is jól tudom, hiszen egy éve és hat hónapja a
fronton vagyok. A legjobb, ha engedelmeskedik a férje
kívánságának. Nagyon sajnálom, hogy én elveszítem őt, mert
figyelmes, jó ember, egy igazi úr.

Tisztelettel
Andy Wright

Lady Flora váratlanul kedves volt.

– Ugyan, drágám. Az érzékeny férfiak nem szeretik, ha a
feleségük súlyos állapotban látja őket.
De Hetty sosem gondolta, hogy Hugo érzékeny férfi lenne. Ha
az lenne, hogyan engedhetné, hogy a szeretője a házban
maradjon, miután megnősül?
– Miért vagyok én mindig megbüntetve? – tört ki belőle.
– Megbüntetve? Nem tudom, mire gondolsz. Te csak egy vagy
a sok ezer fiatal feleség közül, akinek a férje súlyosan
megsebesült. Egyszerűen bátornak kell lenned, és elfogadni a
dolgokat úgy, ahogy vannak. Várj türelmesen, míg Hugo
hazajön. Ezt kell tenni mindannyiunknak. – Elgondolkodva
hozzátette: – Hacsak nincs valami különleges oka szerinted a
büntetésnek.
– Miért gondolnám ezt? – vágott vissza Hetty.
A nagy, világos szempár végigfutott rajta. Hosszú szünet után
Lady Flora így szólt:
– Talán mert amerikai vagy, és nem fűtenek hazafias
érzelmek, hiszen ez nem a te hazád háborúja. Bár én azt hittem,
mostanra már teljesen a mi oldalunkon állsz.
Végül megszabadult Lady Flora tüskés nyelvétől. A téli szalon
komorsága ezen a nyári délutánon tökéletesen illett a
hangulatához.
Megérdemled, megérdemled. Ez a büntetésed a gonosz
csalásért, hogy hozzá leszel láncolva egy nyomorék, rossz
természetű férjhez életed hátralévő részében.
De még mindig ő Lady Hazzard, hajtogatta egyre magának.
Még mindig ő az úrnője ennek a kedves, öreg háznak, akkor is,
ha van egy impotens férje. Impotens? Ezt senki sem mondta,
legföljebb célozgattak rá. Ahogy Lady Flora bölcsen tanácsolta,
várni kell, aztán meglátják. De esélye a szerelemre tovatűnt.
Ahogy Lionel az ő szép arcával, elbűvölő vágyaival is.
Néha úgy gondolta, hogy hallja, amint Clemency nevet rajta.
De egyre mantrázta magában, hogy ez puszta képzelgés.
Clemency nem kínozhatja őt egész életében, nem igaz?
 Az emberek felejtenek. Egy napon senki nem fog emlékezni rá,
milyen reszkető, pucér kis szerencsétlen volt, amikor kihúzták a
tengerből. Csak egy arany karkötő volt rajta, erről lehetett
azonosítani.
Menyasszony a tengerből.
Freddie legalább a barátja maradt. Csillogó bagolyszeméből
tisztelet és együttérzés áradt.
– Apa azt mondja, hogy Hugo bácsi egyik szemén fekete kötés
lesz. Úgy fog kinézni, mint egy kalóz. Neked tetszeni fog, Hetty?
– Ó, ami engem illet, nem fog zavarni. Csak Hugo bácsit
sajnálom.
– Nem fogsz félni?
– A férjemtől? Az ég szerelmére, dehogy.
– A mami azt mondja, rossz beteg lesz. Ez azt jelenti, hogy
meg fog halni?
– Nem, nem, azt jelenti csak, hogy egy kicsit nehéz lesz vele.
Mérges lesz. És az jó jel. Azt fogja jelenteni, hogy gyógyul.
– Miért nem sírsz, Hetty? Julia sír.
– Julia egy bolondos, érzelgős nő – vágta rá Hetty élesen.
Freddie rábámult, a tekintete túlságosan is töprengő volt egy
ötéves gyerekhez képest.
– Nos, Hetty, én szeretlek, akárki akármit is mond.
Hetty a hűséges arcocskára mosolygott.
– Mit mondanak, Freddie?
– Azt, hogy hiba volt Hugo bácsinak és neked
összeházasodnod.
– Ki mondja?
– Ó… hát ők. A nevelőnő is kibökte egyszer, de a mama
rászólt, hogy törődjön a saját dolgával.
– Nem volt hiba.
– Akkor jó, Hetty. – Freddie megkönnyebbülten ugrált. –
Nem akarom, hogy elmenj.
– Nem áll szándékomban elmenni, kicsi béka. De kellesz
nekem barátnak.
 – A trójaiak ellen?
– Pontosan.

Ha már nem mehetett Franciaországba meglátogatni Hugót,

ragaszkodott hozzá, hogy ő irányítsa az előkészületeket a
hazatéréséhez.
A férje nem fog katonai kórházba menni Angliában, hanem
egyenesen hazajön Loburnbe. Hettynek sikerült találnia egy férfi
ápolót, egy őszülő hajdani mentőst, Patrick Mahoney-t, aki
megsebesült, ezért leszerelték a mentőszolgálattól. Fizikailag még
erős volt, és rendíthetetlenül nyugodt; hozzászokott, hogy dühös
fiatalemberekkel foglalkozzon, akik utálták a betegségüket és
nyomorék testüket. Általában a tisztek voltak a legrosszabbak,
jegyezte meg, a többiek hajlamosabbak könnyebben venni az
ilyesmit. Az alacsonyabb rangúak tán hozzászoktak, hogy ne
várjanak olyan sokat az élettől, mondta az öreg filozofikusan.
Hettynek tetszett ez az észjárás. Sztoikus természete nem fogja
ingerelni Hugót. Alhat Hugo öltözőszobájában, Hugo pedig
elfoglalhatja jogos helyét, a nagy dupla ágyat, a loburni
nászágyat.
Julia izgatottan kérdezte:
– Nem fogsz egy ágyban aludni vele, ugye, Hetty? Ez elég
lehetetlennek tűnik. Úgy értem, az amputált lába miatt. Ó,
szegény, drága Hugo.
– De meg fog gyógyulni – közölte Hetty nyugodtan. – És
vannak már műlábak is. Hordani fogja, amint lehet. Addig meg
azt tervezem, hogy átköltözöm a szürke szalonba. Az első
menedékhelyem, emlékszel?
– Menedékhely? – Julia elpirult.
– A hideg tenger után legalábbis úgy tűnt.

A nyár lassan és csöndesen telt, csak a Franciaországból érkező

hírek vetettek árnyékot rá, a veszteségek, emberáldozatok
növekvő száma, a somme-i csata siralmas fejleményei. És
miközben várakoztak, Hugo hazatérése egyre késett. Mi történt?
A sebe nem gyógyul rendesen. A hírek közvetetten jöttek. Senki
nem kapott levelet magától Hugótól. Lehet, hogy nem tudott
írni.
Aztán hirtelen, minden előzetes hír nélkül, egyszer csak
megérkezett.
Hetty éppen a katonai kórházban volt, végezte rendszeres
feladatát, leveleket írt és olvasott a rászorulóknak. Kitty is ott
volt. Amikor együtt hazatértek, Bates sietett elébük, szokásos
hidegvére cserbenhagyta. Öreg embernek látszott,
megrendültnek, szomorúnak.
– Az úr itthon van, asszonyom.
Hettynek elállt a lélegzete.
– Ó, Bates, és hogy van?
– Hát nem nézett ki jól, asszonyom. – Szokásától eltérően
kerülgette a választ. – De hosszú út áll mögötte.
– Hol van? – kérdezte Kitty.
– Fölment, asszonyom. Meghagyta, hogy most senkit nem
akar látni.
– Tud járni?
– Mankóval, asszonyom. Ahogy láttam, elég nehezen, de
elutasította, hogy segítsünk. Nincs értelme fölmennie,
asszonyom. Bezárta az ajtaját.
Ó, istenem, ez rosszabb, mint várta.
– Természetesen fölmegyek, Bates. Nem fogja kiutasítani a
feleségét. Telefonált valaki Patrick Mahoney-nak?
– Fölösleges, asszonyom. Az uraság egyértelműen közölte,
hogy senkit nem akar.
– De valakire szüksége lesz. Ennie kell, öltözködnie,
mosakodni és sok minden egyebet.
– Ez volt az uraság parancsa, asszonyom – felelte Bates
nagyon feldúltan. – De talán önre hallgat.
– Ajánlom is. Nem azért jött haza, hogy éhen haljon.
– Ne idegeskedj, Hetty – szólt Kitty halkan. – Láttad már
elégszer, hogy jönnek haza ezek a fiúk.
Kiborulva, sírva, félőrülten, vagy hallgatásba süppedve; ülnek
összegömbölyödve az ágyon, és nem beszélnek senkivel.
De Hugo nem lesz ilyen. Ő idősebb is, ráadásul tiszt, bátor,
fegyelmezett.
– Megpróbálta valaki meggyőzni, hogy kinyissa az ajtót?
– Igen, asszonyom. Lady Flora, aztán Julia kisasszony is.
Szóval Juliával sem hajlandó beszélni?
– És mondott valamit?
– Amennyire én tudom, nem, asszonyom. Lady Flora úgy
gondolja, biztosan elaludt. Ami nagyon valószínű, mert alaposan
kimerült.
– Megyek, megnézem – elöntött Hetty.
– Ó, asszonyom…
– Igen, Bates?
– Készüljön föl lelkileg, nagy megrázkódtatás lesz.
– Természetesen. Tudjuk, hogy súlyosan megsebesült. És
persze hogy nagyon megváltozott…

Finoman kopogott az ajtón.

– Hugo!
Semmi válasz.
– Hugo, én vagyok, Hetty. Hugo, a feleséged vagyok.
Csönd, csönd, csönd.
– Hugo!
Attól félt, hogy a férfi esetleg elesett, és ott fekszik gyámoltalanul.
Vagy, ahogy az anyja feltételezte, bedőlt az ágyba, és olyan mély
álomba zuhant, hogy a gyöngéd kopogtatás nem ébreszti föl.
Kitty jött fel a lépcsőn, megállt mellette.
– Létezik, hogy ilyen mélyen alszik? – suttogott Hetty.
A két nő egymásra nézett. Kitty tapasztalata szerint – és Hetty
is látott már ilyesmit – a frontról visszatérő sebesült katonák
ritkán aludtak ilyen mélyen, hacsak nem voltak elkábítva.
Rángatóztak, forgolódtak, kiabáltak félálomban, és rémülten
riadtak föl, ha megzavarták őket.
– Pokolian makacs – jegyezte meg Kitty. – Ez lehetséges. Ezt
az oldalát talán még nem ismered.
– Alig ismerem őt – ismerte be Hetty. – Sosem volt időnk, és a
körülmények is mindig kedvezőtlenek voltak.
– Hát nem egy békés hajóút, az biztos – mondta Kitty,
minden gúny vagy irónia nélkül. – Szegény Hetty. De nem te
vagy az egyetlen feleség, akinek nehéz a helyzete. A te férjed
legalább hazajött, akármilyen állapotban is. – Hangosan
dörömbölt az ajtón, és erőteljes hangon, mint egy nővér,
bekiabált. – Hugo, hallasz? Be kell engedned bennünket. Mert ha
nem, akkor muszáj lesz hívnunk valakit, hogy verje szét a zárat.
Egy pillanatig még csönd volt, aztán csoszogó hangot
hallottak, majd hangos koppanást. Hetty riadtan ugrott egyet, de
Kitty elvigyorodott:
– Szerintem egy jókorát ütött valamire a mankójával. Jó jel.
Minél mérgesebb, annál elevenebb. Na, Hugo – hízelgett kicsit. –
Előbb-utóbb be kell engedned bennünket.
Végül a hang, dühösen és hangosan, válaszolt:
– Nem lehetek nyugton a saját házamban?
– Dehogynem, amíg akarsz – szólt Hetty. – De nyisd ki az
ajtót. Aggódunk érted.
– Nem kell. Egyelőre még csak félholt vagyok. És majd
beengedlek, amikor úgy döntök, de nem előbb. És ne hallgass
Bates rémes történeteire.
Hetty képtelen volt leplezni az idegességét.
– Hogy érted ezt?
Kitty intett, hogy hallgasson.
– Ugyan már, Hugo. Több mint egy éve ápolok súlyosan
sebesült katonákat. Engem nem tudsz megrémíteni.
– Menj a pokolba – jött a határozott válasz.
– Nagyszerű – felelte Kitty vidáman. – Pihenj csak. Aztán
majd gyere le, amikor akarsz.
– Vagy csöngess – mondta Hetty. – Ott a csengő az ágyad
mellett.
– Te jó ég, hát nyomoréknak néztek?
A felbőszült hang megrémítette Hettyt. Majdnem sírva fakadt.
– Kitty, mit csináltam rosszul?
– Semmit, semmit.
Kitty belékarolt, és elhúzta az ajtótól.
– Kizárt a saját hálószobámból!
– Ez a legkevesebb, szerintem – vélte Kitty szigorúan. –
Türelmesnek kell lenned. Kissé éretlen, mármint Hugo. Lionel
egész másként viselkedett volna. Ő filozofikus lenne és jámbor. A
jó öreg Hugo meg bőg, mint egy bika. Mindkét módszer
emberpróbáló. Neked melyik tetszik jobban? – kérdezte ravaszul.
– Nem tudom. A legszívesebben elfutnék.
– Te ugyan nem. Nem vagy az az elfutós fajta. Vagy igen?
Nem, ha már eddig eljutottam, akarta válaszolni Hetty.
Örült, hogy Kitty ismét barátságos vele.

Amikor a család összegyűlt a földszinten a vacsora előtt,

mindenki levert volt. Julia sokat sírt, és kivételesen nem is
próbálta titkolni. Az orra vörös volt, a szeme duzzadt. Lady Flora
eltökélten igyekezett vidámnak mutatkozni; még kérdezgette is,
mitől olyan borúsak, amikor Hugo élve hazatért.
– Ezt hajtogatom én is – értett egyet Kitty. – Nyilván komoly
sokkot kapott, de idővel meggyógyul ebből is. Bates azt mondja,
az egyik szemén kötést hord, és mankóval jár. Nem ez a
legrosszabb, igaz-e? Bár persze elég rossz.
Kitty józansága néha meglehetősen irritáló volt.
– Mi van azzal a férfi ápolóval, akit ideszerveztél, Hetty? –
kérdezte Lady Flora. – Nem kellene érte küldetni?
Hetty a fejét rázta.
– Nem, az hiba volt.
– Honnan tudod, ha még nem láttad Hugót?
– Nem akar ápolót. Sértésnek venné. Most már tudom.
Hallották, hogy ordított?
 – Mindig is agresszív volt – mondta Lady Flora
gyámoltalanul, és Julia ismét sírva fakadt.
– Hagyd abba, Julia – szólt rá Kitty türelmetlenül. – Nagyon
utálom, amikor az asszonyok zokognak a sebesültek miatt.
Önzésnek tartom.
– Hugo lába. Nem fog tudni lovagolni. És ez tragikus.
Lionel Hettyt nézte. Amikor a tekintetük találkozott, odajött,
és megszorította a kezét.
– Fel a fejjel – suttogta.
Könnyek szöktek Hetty szemébe, ettől homályosan látta a férfi
arcát. Úgy érezte, örökre elveszíti. A gyönyörű nyárnak vége.
– Na menjünk – mondta Lady Flora szárazon. – Kezdjünk
vacsorázni. Hetty, a szakács kérdezte, mi legyen Hugo
vacsorájával. Azt javasoltam, hagyjon egy tálcát az ajtó előtt, és
ha éhes, majd beveszi. Ne gondold, hogy érzéketlen vagyok, csak
épp sosem állhattam Hugo szeszélyeit.
– Szeszélyeit? – kérdezett vissza Hetty.
– Ez puszta szeszély. Hugo állandó figyelmet akar. Mindig is
ilyen volt.
A szavait elsöpörte a következő perc, mert Elsie, aki egy
megrakott tálcával a kezében lépett be az ebédlőbe, hirtelen
felsikoltott, majd nagy csörömpöléssel elejtette a tálcát.
– Te jó isten, hogy lehetsz ilyen ügyetlen? – hallották meg
Hugo hangját.
Hetty lépett be először. Bizony ő is megtorpant. Nem csoda,
hogy Elsie, aki most a földről szedegette a tányérok cserepeit,
felsikoltott. Mivel az elektromos világítást lekapcsolták, hosszú,
fehér gyertyákat gyújtottak az ezüst gyertyatartókban. Az
asztalfőn, kissé homályosan a gyertyák táncoló fényében, ott ült
Hugo. Egyenes háttal, egyenruhában, válla szögletes, feje
fölszegve, megmaradt kék szeme mérgesen csillog, a másik
fekete kötés mögé rejtve, és egy borzalmas, ráncos vörös vágás
húzódott a szája sarkától végig a jobb arcán.
A gyertyafényben tényleg hátborzongató alaknak tűnt.
Mosolygott. De ferde szája miatt a mosolya mintha gonosz lett
volna.
– Gyertek csak be, mindenki. Nem vagyok szörnyeteg. Mitől
ijedt meg ez az ostoba cseléd? Ledobta a sok ételt. Tán nem tudja,
hogy háború van, és az ételt nem szabad pazarolni?
Hetty próbált megszólalni, de nem sikerült. Hugo ugyanis
valódi szörnyeteg lett. Hetty kétségbeesett. A háború megőrjítette
Hugót, és kegyetlenül el is torzította. Az egykoron csinos férj,
akivel oly büszkén dicsekedett New Y orkban.
Nem, az Clemency volt, aki dicsekedett.
Mindenki megnémult. Hugo, ahogy ott ült, és méregette őket,
nyilván azt gondolta, egy csorda rémült birka érkezett a családja
helyett. Aztán valaki hirtelen felkapcsolta a villanyt, és a szoba
fénybe borult.
– Ki tette ezt? – bődült el.
– Én, drága kisfiam – felelte Lady Flora nyugodtan. – Tudom,
hogy butaság, de gyertyafénynél nem látok enni. Torkomon
akadna a szálka. És mind nagyon boldogok vagyunk, hogy
csatlakozol hozzánk, Hugo. Olyan hosszú idő telt el. Nem, Hetty?
Örülsz, hogy itthon van a férjed?
Lady Flora okosan üres szavai hatására Hetty képes volt
megközelíteni a borzalmasan eltorzult arcot, és száraz ajkát az ép
feléhez érintette. Ha valaki erről az oldalról nézi, nyugtatta
magát, ugyanolyan csinos, mint volt. Igyekezett nem nézni
máshová. De a tekintete önkéntelenül is a férfi nadrágjára
csúszott, amely térdnél vissza volt hajtva; végigfutott rajta a
remegés, amit a férje is észrevett.
– Egy fél férfit kaptál vissza, feleség. – Hugo szándékosan
feléje fordította arcának sérült felét. – Na, ettől rosszul vagy?
– Hugo, az isten szerelmére, hallgass már el! – kiáltott rá
feszülten Lionel. – A komédiázásod neked talán segít, de mi,
többiek csöppet sem találjuk szórakoztatónak.
– A vágás be fog gyógyulni – mondta Kitty nyersen. – Az
zavar?
 – És ez? – tette kezét a fekete kötésre Hugo. – Akarjátok látni
az üres szemgödröt?
Julia felnyögött, odaszaladt, letérdelt mellé, arcát a combjához
simította.
– Hugo, mi mind szeretünk téged.
– Ne csináld ezt, az ég szerelmére – szólt rá ingerülten a férfi.
– Állj fel. Nem eszünk? Én semmit nem ettem, amióta reggel
elindultam Franciaországból. Hol van Bates? Csöngess Batesnek,
anyám. Hozzon egy-két üveg finom vörösbort. Hacsak nem
ittátok meg mindet, míg odavoltam. És veled mi van, Lionel?
Sikerült megúsznod a gránátokat? Engem egy nyavalyás gyors
röptű gránát kapott el. Épp amikor indultam haza.
Furcsa, megkínzott tekintetével végigpásztázta a többieket.
– Hetty, te már elangolosodtál? Mik a hírek New Y orkból?
Jonas bácsi még mindig fogja a pénzes buksza madzagját?
– Hugo, micsoda dolog így beszélni! – csattant föl az anyja
döbbent hangon.
– Ez így van, mama. Hetty-Clemency vagy Clemency-Hetty,
ahogy jobban szereti, érvényesítse csak a jogait. Senki nem szeret
kevésbé megválni a pénzétől, mint egy Wall Street-i bankár,
különösen ha egy szédült tyúknak kell odaadnia, akinek egy
tékozló férje van.
– Hugo, túl sokat beszélsz – mondta Hetty gyöngéden.
Kinyúlt feléje, hogy megfogja a kezét. Belül remegett, ahogy a
férfi gúnyolódott a nevén, és összekapcsolta Clemencyvel.
Miközben egyetlen személyre gondolt. De hiszen így is volt
immár.
Hugo elhúzta a kezét az érintésétől, mintha megijedt volna az
emberi gesztustól. Hetty észrevette, hogy Hugo keze reszket,
ahogy a szájához emeli a kanalat. Majd lecsapta, és kiáltott
Batesnek, aki véletlenül a rossz szeme oldalán állt meg.
– Igen, uram.
– A fenébe is, Bates, állj oda, ahol látlak. Nem vagyok vak.
Hozz néhány üveggel az 1897-es vörösborból. És a vacsora után
készíts ki egy üveg portóit a könyvtárba. Hátha csatlakozol
hozzám, Lionel. – Türelmetlenül mozdult. – Szeretném, ha nem
bámulnátok így mindannyian. Ha netán aggódnátok,
megnyugtathatlak, hogy egy fél üveg portóitól még nem nektek
kell majd fölcipelni az emeletre. Ha már ott tartok, akkor lehet
temetni. De ma éjjel a saját ágyamban fogok aludni.
Maradék szeme vörösen és karikásan Hetty tekintetét kereste.
– Figyelmeztetlek, hogy nem akarok hálótársat. Nem bánod?
Vagyis nem szabad siettetned, hogy örököst gyártsunk.
– Hugo, te egyfolytában csak hencegsz – mondta Lady Flora
ingerülten a borzalmas monológ után. – Remélem, holnapra lesz
benned annyi jó modor, hogy bocsánatot kérsz.
– Arra mérget vehetsz – motyogta Hugo, és beszéde közben
az arcán kitüremkedő vörös vágás rémisztően mozgott. –
Otthon, édes otthon. – Hirtelen kimerültség fogta el. – A
lövészárokban énekelni szoktunk róla. Otthon, édes otthon.
A lidérces vacsora véget ért. Ahogy Hugo elindult a könyvtár
felé, veszélyesen kalimpálva a mankóival, nyomában Lionellel,
Julia sírva fakadt:
– Egyszer sem említette a lovakat. Ez mutatja, milyen
szörnyen megváltozott.
Vajon Jacobina is ilyen férjet kapott vissza a háborúból?
Dühöset, engesztelhetetlent, végtelenül önzőt, aki utálja önmagát
meg mindenki mást is? Ha így volt, hát biztos örülnie kellett
annak, hogy a szeretője gyermekét hordja a szíve alatt…
Hetty eltöprengett, vajon hogy lesz képes ágyba bújni ezzel az
őrjöngő emberi ronccsal. Pedig muszáj lesz, ha ő is gyereket akar.
Márpedig gyereket akar. Csak ez a vigasz maradt számára. Ez és
Loburn.
Mit tettél, Clemency?
 16.
Az ELSŐ NA P UT Á N Hugo nem zárta be többé a szobáját. De ez
volt az egyetlen engedmény, mert egyébként továbbra is ijesztően
viselkedett. Sötétedésig nem hagyta el a szobáját, vonakodott
attól, hogy bárki lássa, aztán lejött vacsorázni, változatlanul
gyertyafényben, rengeteg bort ivott, majd két óra múlva
bizonytalanul imbolyogva visszament az emeletre.
Az első este után Lady Flora nem tiltakozott többé a gyertyák
miatt. Hugo hangulata ugyanis meglehetősen ingatag volt. És az
anyja rájött, hogy ez már nem egy elkényeztetett és arrogáns
fiatalember rossz természete, hanem valami sötétebb és mélyebb
megrázkódtatás.
Hetty is nagyon igyekezett nem fölmérgesíteni Hugót. Amikor
bement a közös hálószobába, amit gyakran megtett ilyen-olyan
ürüggyel, ott találta a férjét, amint egy karosszékben üldögél az
ablaknál, háttal az ajtónak, csak a szőke tarkóját látta, ahol a
haja vonzóan göndörödött, és csöppet sem árulkodott a sérült
arcról.
Amikor Hugo hallotta, hogy Hetty belép, néha hallgatott,
máskor felhördült.
– Mit akarsz? Tán kiüldöztelek a szobádból?
– Nagyon jól tudod, hogy igen, de nem örökre, remélem.
A férfi eltűnődött a válasz utolsó részén.
– Ne hazudj. Julia mindig azt mondta, hogy hazug vagy.
– És te is azt hiszed?
– Nem kell úgy tenned, mintha nem zavarna az eltorzult
arcom.
– Nem teszek úgy, Hugo. Igenis zavar, de leginkább miattad.
És próbállak újra megtalálni. Nem unod borzalmasan, hogy itt
ülsz naphosszat, és nem csinálsz semmit? Nem beszélgethetnénk,
vagy nem olvashatnék föl neked?
Mintha Hugo elvörösödött volna.
– Nem, nem akarok beszélgetni, és sosem szerettem a
könyveket. Ha ilyen férjet akarnál, hát Lionelhez kellett volna
hozzámenned.
Igen, gondolta Hetty fájdalmasan.
Hugo nem is tudja, mennyire igazat beszél.
– Nos, hát nem ezt tettem. Hanem hozzád mentem. És
utálom, hogy ilyen boldogtalan vagy.
– Boldogtalan, édes istenem! Ki lehetne boldog ebben a
helyzetben? Hagyj békén, jó? Menj ki innen.

– Adjon neki egy kis időt – mondogatta Bailey doktor Hettynek.

– Legyen türelmes, és próbálja erőltetni a beszélgetést. Muszáj,
hogy meséljen a fejében járó sötét emlékekről. Nem akarjuk
kórházba küldeni, ugye?
– Nem, dehogy. Itthon akarom tartani. Ez a kötelességem.
Bailey doktor mintha kissé meglepődött volna a
szóhasználatán. Pedig minden szó igaz volt. Ez maga volt a
pokol. És a gonoszságáért kellett megfizetnie.
De vajon így fog fizetni egész életében? Egy olyan férjjel fog
élni, akivel nem lehet beszélni, és aki iránt nem érez semmit,
csak szánalmat és tartózkodást? Ez a jövőkép megrémítette.
Mit fogsz csinálni, Hetty? Feladod, és visszamész New
Yorkba?
Hogy is tehetné ezt, hiszen Jonas bácsi azonnal fölfedezné a
csalást. Ráadásul most gazdag örökös, és nem lenne jó ismét
szegénynek lenni. Lady Hazzardból visszavedleni Hetty Brownná
nem vonzó perspektíva.
Nem, össze kell szednie maradék energiáját, és hűséges
felesége lesz ennek a szegény, elvadult, dühös embernek, aki órák
hosszat ül magányosan. Ez egy újabb kihívás, talán a
legsúlyosabb mind közül. De nem azzal hízeleg-e magának, hogy
nem ijed meg semmilyen kihívástól?
Mindezzel együtt keserű csapásként érte, amikor Lionel
bejelentette, hogy Kittyvel és Freddie-vel házat keresnek, és el
fogják hagyni Loburnt. Amióta Hugo megnősült, ez volt a
szándékuk, de a háború közbeszólt. Most azonban eljött az ideje.
Lionel Hettyre nézett, gyöngéden és együttérzőn, és azt
mondta, hogy csak ezt tehetik. Ez a praktikus és tisztességes
megoldás.
– Tényleg visszavonhatatlanul beléd szeretek, ha itt maradunk
– jelentette ki látszólag nyeglén, de érződött a hangján a
komolyság is. – Legyél jó lány, állj helyt. És lehet, hogy jobban
alakulnak majd a dolgok, mint most sejted.
– Hogyan? – nyögött föl Hetty kétségbeesetten. Majd
elszégyellte magát. – Természetesen helyt fogok állni. Nem is állt
szándékomban semmi más.
Ő Lady Hazzard, Loburn úrnője. Legalább ennyi.
Azért órákig sírdogált a félhomályban, miután Lionel beszélt
vele: könnyes arcát az ablakhoz nyomta, az üvegben síró
tükörképét látta.
– Nem! – sóhajtott, és ellépett onnan.
Az arc is megmozdult, beleolvadt a sötétségbe.
Biztosan az ő arca volt, homályosan tükröződött az
ablaküvegben. Már látta Clemencyt visszanézni önmagára,
odalent, a nagy tükörben. Ez még egyszer nem fordul elő.
Sápadt volt és megrendült, és majdnem úgy döntött, hogy
nem megy le a vacsorához aznap este. A gyertyafényes ebédlő és
Hugo barátságtalan, ijesztő alakja az asztalfőn túl nagy
megpróbáltatásnak tűnt. Elképzelte ezt a helyet, miután Lionel,
Kitty és Freddie elment, miután Lady Flora meghalt és Julia is
elköltözött. Csak ő és Hugo marad, játékosok egy soha véget nem
érő játszmában.
– Mi a baj, asszonyom? Kísértetet látott? – Effie jött be, hogy
megvesse az ágyat.
 – Igen, azt hiszem, Effie. Az én szegény férjem alig több, mint
egy kísértet.
– Ó, magához fog térni, asszonyom, ne aggódjon. Adjon neki
egy kis időt. Most lovagolni sem tud, ettől is ki van borulva,
lefogadom. Igyekszik hozzászokni a gondolathoz, hogy nincs
több vadászat. Pedig ez volt az élete, igaz?
– Igen, én is azt hiszem, hogy ennek nagy szerepe van az
állapotában. És nagyon érzékeny a roncsolódott arca miatt is. De
lassan muszáj lesz emberekkel találkoznia.
– Fog is, ha jobban lesz, és elunja a saját társaságát – vélte
határozottan Effie. – Elnézést, asszonyom, ha túl nyíltan
beszélek, de ha ön mellette áll, biztosan fölépül.
Nagy volt a kísértés, hogy Effie-t a bizalmasává fogadja.
Végtére is az a fajta ember, amilyenekhez ő a leginkább
hozzászokott, egész korábbi életében. De ezt a közvetlen
barátkozást óvatosan kell intézni. Mindent óvatosan kell. Ami
fárasztó. És magányos.
Pedig Lady Flora kedvesebb lett. Nagy szemében aggodalom
ült, ha Hettyre nézett.
– Fáradtnak látszol, drágám. Többet kellene levegőn lenned,
mielőtt véget ér a nyár. Nem tudnád rávenni Hugót, hogy
sétáljon veled a kertben? Tegnap este mintha jobban lett volna a
vacsoránál, nem gondolod? Kevésbé volt ingerült. És halványul a
forradás az arcán. Meg tudnád győzni erről?
– Ó, dehogy. Említeni sem merem.
– Szóval mindketten úgy tesztek, mintha nem is létezne.
Ahogy egyéb dolgok, például hogy nem alusztok egy ágyban.
Hetty elpirult. Attól félt, hogy Hugo impotens lett. És szörnyű
lenne, ha erőltetné a bizonyosságot.
– Ami igazán földerítené, Lady Flora, az egy jó kis vágta
Juliával. De mivel ezt nem teheti, fogalmam sincs, mit
javasolhatnék, amire hallgatna.
– Muszáj rájönnie, hogy van más is az életben, mint a lovak
és a vadászat. Ez beszűkült életszemlélet. Vagyis semmi
érzelgősség, Hetty. Legyél vele szigorú. Nézzen szembe az
igazsággal. Kezdd el mondogatni, hogy már bánod, hogy eljöttél
New Y orkból – tette hozzá. – Ne hagyd, hogy csak magára
gondoljon.
Hugo, mintha hallotta volna ezt a beszélgetést, vagy kitalálta
volna, mi hangzott ott el, szinte megrázta magát, és másnapra
ledobta magáról az apátiát. A birtok intézőjéért küldetett, Fred
Rymanért, aztán Juliáért.
Fred az egyik ügy. Ő egyfolytában beszélni akart az úrral,
amióta az hazajött, a termésről, az aratásról, az állatokról, a
szükséges javításokról. Julia – a másik ügy. Hetty nézte, amint
izgatottan rohan föl a lépcsőn. Vagy legyőzte a borzadását Hugo
torzulásaitól, vagy kitartó szerelme jelentéktelenné tette azokat.
Vágyott arra, hogy szükség legyen rá, és ez az üzenet rejtette a
lehetőséget.
Hetty igyekezett félreállni. Ha ez a hűvös, szőke angol lány,
Hugo első szerelme képes lenne bármire, amitől Hugo állapota
javul, hát hadd próbálkozzon. Ez nem a féltékenykedés ideje.
Csodás lenne Hugót vidámabbnak látni, nyugtázta magában
komoran. Ne az legyen a fontos, kinek sikerül ezt elérni.
De csoda nem történt…
Julia dühösen trappolt lefelé, bosszús volt, hitetlenkedett:
– Nem teszem meg. Egyszerűen nem. – Meglátta Hettyt, és
hisztérikusan folytatta. – Ez felfoghatatlan. Elment a józan esze.
– Mit csinált?
– Megparancsolta, hogy adjam el a lovakat. Egy ilyen birtok,
mint ez, nem lehet meg lovak nélkül. Nem és nem.
– Kivéve, ha nem tud lovagolni – jegyezte meg Hetty
szárazon. – Erre gondolt, Julia. Sem ő, sem én nem tudjuk
lovagolni őket, Lionel és Kitty pedig elmegy. Vagyis csak te
maradsz. Nem sok értelme van egyetlen ember kedvéért
megtartani őket, főleg ha az az egy ember csak egy alkalmazott,
aki nem lesz itt örökké.
Kellemes volt végre bosszút állni Julián. Elvesztett gyermeke
emléke ösztökélte.
Julia mélyvörös lett.
– Nem ez az oka. Fred Ryman hibája az egész. Közölte, hogy
mivel folytatódik a háború, hamarosan nem lesz takarmány, és
fölösleges luxus megtartani az istállót.
– És ez nem igaz?
– A jó lovat én nem tartom luxusnak.
– Lehet, hogy te nem, de egy féllábú ember talán másképp
tekint az ilyesmire. Azt kell tenned, amit Hugo mond, Julia.
Julia dühe jeges gyűlöletbe fordult.
– Ki vagy te, hogy parancsolgatsz nekem? Úgy viselkedsz,
mintha felsőbbrendű lény lennél, de ki vagy te valójában? Semmi
több, mint egy jó házvezetőnő. Ha nem lenne ennyi pénzed,
Hugo rád sem pillantott volna.
– Nagyon pénzsóvárnak tartod Hugót – felelte mereven
Hetty.
– Ami téged illet, tényleg erről van szó. Muszáj volt annak
lennie. Ezt mind megértettük. De…
– De mi?
A lovak fölött érzett elkeseredés miatt Julia nem tudta
magában tartani, mi zajlott odafönt Hugo és közte.
– Úgy volt, hogy nem fog sokáig tartani ez a te kényelmes
házasságod – mondta kegyetlenül.
– Nem hiszek neked.
– Pedig igaz. És még mindig igaz. Mind tudjuk, mi vagy te.
– Mi vagyok én?
A riasztó bekapcsolt Hetty fejében: „Kis csaló New Y orkból…”
– Biztosan nem az, akinek kiadod magad – vágott vissza
Julia, de nem volt hajlandó bővebben kifejteni.
Elég nevetséges jelenet volt, mintha kamasz lányok
veszekednének. Hetty nem hagyta, hogy Julia üres fenyegetése
megrémítse. Hiszen az a fontos, hogy ha Hugo utasításokat tud
adni az intézőnek, és meghozza ezt a nagy horderejű döntést a
lovakkal kapcsolatban, akkor végre valóban javul. Lehet, hogy ez
a zsarnoki, természetellenes viselkedés a végéhez közeledik?
Lehet, hogy nemsokára az ágyába akarja őt, és lehet, hogy nem
fog reszketni az ellenérzéstől, ha megteszi?
Hetty sosem volt szerelmes Hugóba, ez volt a legfőbb baj. Egy
szerelmes feleség nem tulajdonít nagy jelentőséget ezeknek a
felszíni torzulásoknak. Ha Lionel lenne, más lenne a helyzet, de
Lionel gyönyörű arca forradással és torzulással összetörné a
szívét. A karjába venné, és ott tartaná örökre.
Hugo más.
És ő Hugo felesége.
Hugo újabb szokást vett föl, ami még zavaróbb volt, mint
magányos bezárkózása a szobájába; bolyongott a házban,
halkan nyitogatta az ajtókat, és ijesztgette a cselédeket. A
mankók ellenére szinte zajtalanul közlekedett. Effie szégyenkezve
mesélte, hogy a torz arc, szemén a fekete kötéssel, amint
bekukucskál az ajtón, halálra rémítette, betörőre gondolt.
– Hugo, abba kell hagynod a személyzet ijesztgetését – közölte
Lady Flora a vacsoránál. – Szerintem élvezed.
Hugo féloldalasan grimaszolt, ez nyilván mosoly akart lenni,
mégpedig elégedett.
– Azt hiszik, egy szörny vagyok? Nagyszerű. Legalább valami
örömöm legyen abból, hogy így nézek ki. Ez jár nekem, nem
gondoljátok? És meg kell mondanom, hogy a cselédek szerintem
nagyon lustán végzik a munkájukat. Minden csupa por.
– Nagyon jól dolgoznak – védekezett Hetty. – Ez a ház
hatalmas egy ilyen kicsi személyzetnek. Kérlek, Hugo, ne
kritizáld őket, mert ha elmennek, kit találunk a helyükre?
Minden fiatal nő a lőszergyárban dolgozik.
– Nem csak a személyzetet kritizálom. Úgy találom, hogy a
feleségem és az öcsém túlságosan gyakran dugják össze a fejüket
a könyvtárban. Mit műveltek ti ott ketten?
Hugo most gonoszul vigyorgott. Sértetlen kék szeme szinte
felelősségre vonta Hettyt.
– A régi iratokat nézzük, Hugo. Mindent tudni akarok a
házról, amit lehetséges, mert ahhoz, hogy felújítsuk, ismernünk
kell a történetét.
– Találtunk néhány rendkívül érdekes dolgot – tette hozzá
Lionel a maga udvarias stílusában. – Szerintem a papírok egy
részéhez évszázadok óta nem nyúlt senki. És Hetty nagyon
tehetséges ebben a munkában.
– Miért érdeklődik ilyen mélyen egy amerikai egy angol család
története iránt? – kérdezte Hugo gyanakvón.
– Mert ez most már az én családom is, Hugo – felelt Hetty.
Keményen nézett a férjére. – Akár bánom ezt a körülményt, akár
nem.
– És természetesen bánod – csattant föl Hugo. – Egy csinos,
fiatal kis nő összezárva egy ilyen szörnnyel, akitől a cselédek is
fölsikoltanak, ha meglátják.
Lady Flora nagyot sóhajtott.
– Úgy látszik, ragaszkodsz ehhez a melodrámához. Pedig
hasznosabb lenne, ha megnéznéd azokat a javításokat,
amelyeket Hetty már végrehajtott. Vagy talán megköszönted?
A zsarnoki kék szem most Lady Florára tapadt.
– Mit kéne megköszönnöm? Szereti a házat, azt mondja, ezért
aztán nem különösebb kiváltság, ha így szereti elkölteni a
dollárjait.
Kitty mérgesen dőlt előre.
– Hugo, ebből elég. Durva vagy és elviselhetetlen. Ha senki
nem hajlandó ezt a szemedbe mondani, hát én megteszem. Nem
büntethetsz mindenkit a balszerencséd miatt. A mi
türelmünknek is van határa. Lionel és én hamarosan elmegyünk
innen, de a többieknek maradniuk kell. Hacsak Hetty nem dönt
úgy, hogy visszamegy Amerikába, és ami engem illet, nagyon
megérteném, ha így döntene.
Hugo megdöbbent. Hetty felé fordult, mégpedig a sértetlen fél
arcával, azzal a tiszta és csinos profillal, ami még mindig nagyon
vonzó volt.
– De hát nem megy – motyogta Julia, alig hallhatóan. –
Vagy igen, Hetty?
– Nem, nem megyek. Nincs ott senkim, csak Jonas bácsi. Itt
viszont itt a férjem, a ház és a terveink.
Hugo kiitta a borát, és intett Batesnek, hogy töltsön. Ismét
sötétbe borult az arca.
– Azt mondtad, hogy a férjed?
– Igen, azt mondtam.
Hetty hirtelen úgy látta, mintha a kék szem csillogása könny
lett volna. Hugo sír! Összeszorult a szíve. Azon töprengett, vajon
előfordult-e, hogy sírt a szobájában egyedül. Eddig még sosem
gondolt ilyesmire.

Másnap reggel Hetty Juliát a hálószobájukban találta, az ő saját

íróasztala fölé hajolva. Hetty tudta, hogy Hugo lent van, ezért
fölszaladt, hogy szemügyre vegye, kitakarítják-e rendesen, mire a
férfi visszatér. Eszébe jutott Hugo megjegyzése, hogy por van
mindenütt. Igazságtalan mondat volt, de azért ellenőrizni akarta.
És akkor rajtakapta Juliát.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte élesen.
Julia sietve betolta a fiókot, és hátralépett.
– A kanca megvásárlásáról szóló számlát kerestem.
– Az én asztalomban? Hogy kerülne oda?
– Ó, bocsánat. Azt hittem, ez Hugo asztala.
– Valóban?
– Igen, valóban. Csak most nyitottam ki. Nem nyúltam
semmihez.
– Nem gondolod, hogy a könyvtár megfelelőbb hely az ilyen
keresgéléshez? Hugo ott tartja az üzleti papírokat, amint azt te is
jól tudod.
Julia tekintete riadt volt.
– Igen, tudtam, de ott nem találtam. És mivel Hugo annyi
időt tölt ebben a szobában, arra gondoltam, hátha idehozta a
papírokat. Bocsánatot kérek, Hetty. Nem vagyok egészen
magamnál, amióta fogyatkoznak a lovak.
 És már el is tűnt, mielőtt Hetty megjegyzést tehetett volna
arra, hogy nincs egészen magánál, vagy hogy alattomos és
számító.
De mit keresett Julia?
Nézte a fiókot, mi az, ami azonnal feltűnik. Jonas bácsi
levelei, néhány banki papír, az amerikai követség levele a
Lusitania azonosítatlan túlélőjéről, és az, amelyben Mrs.
Crampton érdeklődik Hetty Brown felől. És persze Hugo rövid
levelei Franciaországból. Semmi gyanús. De az ő helyzetében
nem szabad régi leveleket őrizgetni. Hátha ott rejlik a kulcs a
rejtélyhez.
Julia talán ezt a kulcsot kereste?
A Lord and Taylor levelét a zöld ruháról? Van abban bármi,
ami gyanút kelthet? Vagy Julia tán azt hitte, szerelmes leveleket
talál Lioneltől? Bizonyítékot keresett, hogy megvádolja Hugo
előtt? Gonosz, fondorlatos nő – Hetty tudta, hogy bármi kitelik
tőle.

Aznap, amikor az utolsó lovat is elvitték, Hugo nagyon berúgott,

és elesett a lépcsőn, eldőlt, mint egy darab fa. Meglepő módon
nem lett komolyabb baja, csak a sokk, és persze a hangulata sem
lett jobb. Bates és Hetty segítették föl, leültették egy székre,
haragosan nézett maga elé, és várta a pohár konyakot, amit
Batestől parancsolt. Nem engedte, hogy orvost hívjanak.
– Kár, hogy nem törtem ki a nyakam – motyogta.
Hetty, aki ugyancsak sokkot kapott az ijedtségtől, elveszítette a
türelmét, és kitört.
– Az ég szerelmére, elegem van már ebből az önsajnálatból!
Ha nem engeded ide az orvost, és egyre csak iszol, akkor itt
hagylak. A fiúknak a kórházban nagyobb szükségük van rám,
mint neked. Julia tán lesz olyan kedves, és idejön, hogy fogja a
kezed.
Úgy tűnt, hogy pontosan ez történik. Amikor Hetty visszajött
a kórházból, fáradtan és szomorúan, de immár nem mérgesen,
jelentették neki, hogy Julia ott ült Hugo mellett vagy egy órát,
néha sírt, néha próbálta vigasztalni. Aztán fölkísérte az emeletre.
Megtette mindazt, ami a feleség dolga lett volna.
Aznap este Hugo nem jött le a vacsorához, és senkinek nem
volt semmilyen ötlete, hogyan lehetne visszahozni a régi, vidám
hangulatát.
– Ez a háború rettenetes! – tört ki hirtelen Kitty. – Ha a
fiamnak valaha is ilyen háborúban kellene harcolnia, hát inkább
sose nőjön fel. Végül is szerencsés vagy, Hetty, hogy nincsen fiad.
– Komolyan azt hiszed? – kérdezett vissza szomorúan Hetty.
Mostanra tudta, hogy soha nem lesz se fia, se lánya. Ő csak
egy dísz itt, beépülve az öreg házba, egész életére.
Clemency, Clemency, ez a te bosszúd?
– Osztozhatsz velünk Freddie-n – ajánlotta Lionel. De mintha
hirtelen túl nyájas lett volna, túl édeskés. – Nem költözünk
messze. És Freddie biztosan akar találkozni veled.
– Emiatt a Hektór és Akhilleusz-dolog miatt – morgott Kitty.
– Az ő korában tündérmesék iránt kellene érdeklődni.
– Nem hiszem, hogy a tündérmesék Freddie-nek valók – vélte
Hetty. – Ő ezekhez koraérett. Voltaképp arra gondoltam, hogy
megpróbálkozom nála Charles Dickensszel. Nem bánnád, Kitty?
– Ne engem kérdezz, kérdezd az apját. Neki van irodalmi
ízlése.
– Nagyon jó ötlet – helyeselt Lionel. – Lehet, hogy lesz
nekünk egy kezdő Twist Olivérünk a házban. De legalább
földeríti itt a helyet.
A kísérlet hatalmas siker lett. Freddie heves érdeklődést
mutatott Copperfield Dávid kalandjai iránt, és egyre könyörgött
Hettynek, hogy ne hagyja abba az olvasást. Most, hogy a
délutánok rövidebbek lettek, kijelöltek egy helyet és időpontot, a
téli szalont öt órakor. Ott csönd volt, senki sem zavarta őket.
Legalábbis Hetty ezt gondolta, míg az egyik délután valami halk
zörejt nem hallott a szalon másik végéből. Amikor megfordult,
látta, hogy az ajtó csukódik egy magas alak mögött.
 – Te vagy az, Lionel?
– Ez nem apa – válaszolta Freddie. – Ez Hugo bácsi.
– Hugo?
– Minden délután bejön hallgatni. Abban a fotelben ül, ahol te
nem látod.
– De miért nem szól, hogy itt van?
– Gondolom, szeret láthatatlan maradni – magyarázta
Freddie. – Folytasd, Hetty. Ne húzd az időt.
Sok töprengés után Hetty úgy döntött, nem szól Hugónak,
hogy fölfedezte a jelenlétét a délutáni olvasásokon. Csak
megemelte egy kissé a hangját, hogy a szalon másik végében is
tisztán lehessen hallani. A felolvasás fontossá vált. Freddie
mindig nagyon hálás közönség volt, de Hetty most leplezett
izgalommal olvasott. Rájött, hogy örül, amiért Hugo is ott van.
 17.
BEKÖSZÖNT ÖT T A Z ŐSZ korai viharokkal, és egyre hidegebb is lett.
Hullani kezdtek a levelek. A szél sóhajtott és nyögött az öreg ház
körül, az elmúlt ezer év kísérteties hangjaival.
Hetty hidegnek és szomorúnak találta a szürke szalont.
Túlságosan emlékeztette az első, Loburnben töltött napokra, a
sokkra, az elkeseredésre, az elveszettségre. A fák közt a szél
mintha hullámokat vert volna. Néha a jeges eső kopogott az
ablakon. Ha olykor fölriadt álmából, hideg volt és merev, csupa
félelem. Olyankor azt hitte, hogy Clemency áll az ágy lábánál, és
őt nézi. Clemency mindig nyüzsgött, amíg élt, hogy lehet most
ilyen mozdulatlan? Biztos gyűlöli Hettyt, mert az ő ereiben meleg
vér fut, mert tud nevetni, beszélni, sírni, szeretni…
Féléberen és félálomban Hetty azon tűnődött, megőrült-e egy
kicsit. Az elmúlt év olyan pokolian feszült volt. Annyira kimerítő
dolog figyelni mindenre, és elviselhetetlenül magányosnak is
érezte magát.
„Nem fordulhatsz vissza, Hetty. Nincs visszaút.” Clemency
hangja visszhangzott álmában, és egy pillanat múlva oldalba
bökte valami. Hirtelen felriadt és felült, aztán már sikított is.
Clemency ott volt. Bemászik az ágyába!
Hideg kéz nehezedett a vállára, és visszanyomta a párnára.
– Hagyd ezt abba, ne csinálj zajt. Nem kísértet vagyok. –
Hugo hangja. – Bebújok melléd. Nem baj?
– N… nem… – Hetty halkan nyüszített. – Hugo,
megijesztettél. Gyújtsd meg a villanyt.
– Nem. Nem akarok fényt.
Hát persze, ott az eltorzult arca, a nyomorék teste, sötétben
mindkettő elviselhetőbb. Legalábbis ő nyilván így gondolja. De
érezni a nehéz testét, ahogy mellé gyömöszöli magát, érezni a
lélegzését az arcán, és ebből tudni, hogy a ferde száj csak centikre
lehet tőle – ettől Hetty képtelen volt uralkodni a reszketésén.
– Ne alázatoskodj itt nekem! Az isten szerelmére, ne alázkodj
meg előttem!
– Én… nem.
– Akkor csókolj meg.
A dühös, parancsoló hang bábut csinált belőle. A férfihoz
húzódott, az ajkát kereste.
„Ezt kell tenned, Hetty.” Ismét Clemency hangja. „Ez az
adósságod része…”
Azt hitte, megint remegni kezd, amikor a testük egymáshoz
ér, de a férfi váratlanul mozdulatlanná dermedt, hagyta, hogy
ajkával keresse az övét, hogy kényeztesse. Ettől az érzéstől eltűnt
az idegenség, és meglehetősen kellemessé vált. Csókolta a férfi ép
arcát, majd vakmerőn ajkával a ráncos, fakuló vágást kereste, és
amikor megtalálta, meglepő módon nem undorodott tőle.
Hugo szorosan magához ölelte. A sötétben nem láthatta, hogy
a jó szeme, amelyből annyi keserűség és düh áradt, nyitva van-e
vagy csukva. Megkereste, érezte a szúrós szemöldököt, a sűrű,
puha szempillát. Lágyan megcsókolta a szemhéját, miközben
végigfutott rajta az érzéki öröm, és hallotta, hogy a férfi hosszan
felsóhajt.
Felvillant benne a régi határozott, szinte személytelen
szeretkezés emléke, és rádöbbent, hogy ez a lassú kavargás a
testében, a nyugodt, növekvő gyönyör, a testéhez simuló
mezítelen férfitest – egészen más. Hugo milyen fegyelmezett…
És váratlanul milyen figyelmes, ahogy vár rá, míg biztos benne,
hogy nem kellemetlen, nem vonakodik. És ő még azt hitte, hogy
impotens lett. Röpke nevetés tört ki belőle.
– Minden rendben? – suttogott a férfi.
– Ó, igen. Ó, igen.
– Nem hitted, hogy rendben lesz?
 – Érezni akarom a lábad. – Ujjai megkeresték és
megtapintották a durva bőrt a csonkon. – Itt van. Most mindent
tudok rólad. Nincs többé titkod.
A férfi erősen magához húzta, szinte összetört a szorításában.
– Már napok óta akarlak.
– Nem mondtad.
A hangja nyers volt.
– Mert féltem, hogy nem tudsz elviselni.
– Hugo, istenem, de bolond vagy! És mennyi időt
elpazaroltunk. – Széttárta a lábát. A hangja mélyről tört föl,
érzékien. – Most akkor mire várunk?

Hajnalban, amikor már derengett a szoba, Hugo megfordult.

Hetty alig aludt valamit, noha félálomban fölsejlett Clemency
képe, amint az ágy végéből figyeli őket, és végül is nem volt
rosszindulatú kísértet.
De a világossal visszatért Hugo egynémely
kiszámíthatatlansága. Elhúzódott, és azt mondta, nem hiszi,
hogy Hetty különösen élvezné az ő látványát.
– Valójában – kezdte Hetty elgondolkodva, miközben
felkönyökölt, és ujja hegyével végigsimított a forradáson –
meglehetősen előkelő külsőd van. Egy ideje már ezt gondolom,
csak nem akartam legyezgetni a hiúságodat azzal, hogy
elmondom. Te nagyon hiú férfi voltál.
– Tudom. Egy arrogáns, ellenszenves alak.
– Most jobban tetszel nekem. Ezekkel a tiszteletre méltó
sebesülésekkel. És ezennel ezt a témát lezártuk. Egyszer és
mindenkorra.
– Figyelemre méltó lány vagy te – motyogta a férfi, és maga
mellé húzta.
– De azt hiszem, most vissza kellene menned a szobádba, ha
nem akarod, hogy a cselédség pletykáljon. Effie hamarosan
hozza a reggeli teámat.
– A fenébe, hadd pletykáljanak. A feleségem vagy.
 Hetty hirtelen elbizonytalanodott.
– Hugo, én nem tudom pótolni a lovaidat, nem vagyok képes
vadászni, és semmit sem tudok pótolni, amitől te most meg vagy
fosztva.
– Nem tudod?
– Hát tudom?
– Megpróbálhatnád. Tudod, mindig nagyon csodáltalak.
– Csodáltál?
– Nem vagyok a hízelgő szép szavak embere.
– De Juliát szeretted. Ezt akarod mondani?
– Régen volt. Fantasztikusan ül a lovon. Most viszont zsémbes
lett, civakodó. És téged nézlek.
Hetty hangja reszelős lett.
– Ki mondta, hogy nem vagy a szép szavak embere? És ha
már az őszinteségnél tartunk, be kell vallanom neked, hogy azt
hittem, beleszerettem Lionelbe.
– Nem tartott volna sokáig. Helyes ember, de pehelysúlyú. –
Hugo fölemelte fejét a párnáról, látta vastag, erős nyakát. – Egy
olyan nőnek, mint te, szüksége van arra, hogy a férfi egy kicsit
uralkodjon rajta. Rögtön láttam, amikor először találkoztunk
New Y orkban.
Mintha egy figyelmeztető ujj ért volna hozzá.
Hát sosem fogja tudni elengedni magát?
– Akkoriban eléggé elkényeztetett és lehetetlen lány voltam,
azt hiszem. És mindketten csak a fő célra figyeltünk.
– Szerintem is.
– Hugo, még sosem beszélgettünk így. Mint barátok.
A férfi elmosolyodott, és csak csöppet ferdült el a szája.
– Mindketten nagyot változtunk. A háború az oka.
– Beleszerettél volna abba a lányba, akit New Y orkban
megismertél? Úgy értem, idővel.
– Kétlem. És ő se szeretett volna belém.
– Úgy beszélünk róla, mintha valaki más lenne – jegyezte
meg Hetty.
 – Hát nem így van? – A kék szem vidáman csillogott. – És
nemigen vágytam az anyád társaságára sem, annyi biztos.

Hetty aznap visszaköltözött a közös hálószobába, és anélkül,

hogy bármit mondtak volna, az egész ház tudta, mi történt.
Lionel hosszú sétára ment, megfázott, és ágynak esett. Sosem
sikerült megszabadulnia a maláriától.
Julia arca hamuszürke volt, a szája legörbült, a tekintete
kiüresedett. Nem tudta nem észrevenni az újfajta csillogást Hetty
tekintetében, sem szelíd elégedettségét. És azt sem, hacsak nem
süketül meg, de rögtön, hogy Hugo dudorászva jár-kel a házban.
Nagyon gyorsan közlekedett már a mankóival.
Vajon feladja-e, tűnődött Hetty, és szánalmat érzett a lány
iránt, aki egyszer azt írta, „soha nem adom fel, soha, soha,
soha…”
Lady Flora Hettyért küldött, és élénken beszélt hozzá.
– Szóval a nyomorék úgy döntött, hogy meggyógyul.
– Igen, azt hiszem. Elviszem Londonba a jövő héten egy
konzultációra a műlábbal kapcsolatban. Pimm visz föl
bennünket. – Hetty képtelen volt visszafojtani sugárzó mosolyát.
– Igen, valóban gyógyul.
– Szép munka volt, drágám.
– Ó, nekem semmi közöm hozzá. Most áll rá készen.
Hetty érezte, hogy elpirul, és amikor felpillantott, látta a
kedvességet Lady Flora hatalmas, szép szemében.
– Nem mondanám, hogy neked semmi közöd hozzá. Nagyon
vonzó fiatal nő vagy. Kivált most, hogy boldog vagy. Tudod,
hogy ez az első alkalom, hogy boldognak látunk, Hetty?
– Remélem, hogy lehet gyerekünk – vágta rá gyorsan Hetty.
– Hát persze hogy lehet. És ezúttal nagyon óvatos leszel. Erre
én is oda fogok figyelni.
– Igenis, asszonyom – felelte Hetty ösztönösen, és rájött, hogy
úgy válaszolt, mintha a gazdasszonyának felelt volna.
De Lady Florán nem látszott, hogy észrevenné, vagy tán még
kedvére is volt Hetty engedelmessége, mert elmosolyodott.
– Éppen teáznék. Velem tartasz?

Tudhatta volna, hogy semmi sem tart örökké. Különösen amikor

biztos lett benne, hogy gyereket vár. Elérte a célját, és ez
túlságosan elégedetté tette, amit pedig nem érdemelt meg.
Nem meglepő hát, hogy megint attól kellett tartania, hogy
hamarosan el fog veszíteni mindent.
A levél ott várta a tányérja mellett a reggelizőasztalon. A déjà
vu távoli és rossz érzése tört rá.
– Látom, Amerikából jött – szólt kedvesen Kitty. – Milyen jó.
Régóta nem kaptál híreket New Y orkból, igaz?
– Igen – felelte Hetty.
Kiszáradt a szája. Fölismerte Jonas bácsi kézírását. Nem volt
semmi oka, hogy írjon neki, és az ő aggodalmának sem volt
semmi oka. Csak éppen tudta, hogy ha nem vigyáz, remegni fog
a keze, és Hugo észreveszi.
– Hettyt mindig nagyon fölizgatja, ha New Y orkból jön levél
– jegyezte meg Julia, bár nem címezte senkinek az észrevételt. –
Mintha rossz hírekre számítana.
Hugo a saját postáját bontogatta. Felnézett.
– Nem tudom, miért bámuljátok őt mindannyian. Lehet,
hogy magában szeretné elolvasni.
De az aztán igazán gyanús lenne, döntötte el Hetty. Föltépte a
borítékot, kivette a vastag levélpapírt.

Drága Clemency!

Elképzelni sem tudom, mi lehet az a „rendkívül fontos”dolog,

ami miatt látni akarsz. Nem tudom, van-e fogalmad róla,
milyen nehéz és kockázatos mostanság Angliába menni. De
mivel én vagyok a te vagyonkezelőd, és szegény Millicent
kedvéért, elintéztem, hogy egy teherhajóval, ami nyilván
meglehetősen kényelmetlen lesz, odautazom.
Miután te aztán igazán tudod, milyen veszélyesek a német
tengeralattjárók az Atlanti-óceánon, csak remélni tudom, hogy
ez a rendkívül fontos dolog sürgős is. Azért jobb lett volna, ha
valamivel többet is írsz erről. Probléma van a bankkal? Vagy a
férjeddel?
De nem leszek nyűgös öregúr. Várom, hogy lássam Loburnt,
és természetesen téged, drágám. A teherhajó – a neve Erin –
november 12-én köt ki Southamptonban. Rendeltem egy kocsit,
ami egyenesen Loburnbe visz. Így ezzel nincs gondod, és majd
ott látjuk egymást.

A te Jonas bácsikád

Utóirat: Mivel öreg vagyok én már az ilyesmihez, ajánlom,

hogy tényleg fontos dologról legyen szó.

– Mi az, Hetty? – kérdezte Hugo. – Rossz hír? Feldúltnak látszol.

Hetty sokszor elképzelte már, milyen lesz a vége, amikor
elérkezik. Hát akkor így fog megtörténni, Jonas bácsi fogja
leleplezni. Döbbenten ült, képtelen volt megszólalni. Jonas bácsi
megérkezik, hogy meglátogassa azt, akit az unokahúgának hisz,
és egy idegennel találja szemben magát. Hiszen ha valakinek,
neki aztán látnia kell, hogy ő nem Clemency, akit a születése óta
ismer. De még ha meg is tudná győzni arról, hogy az elmúlt egy
évben ennyire megváltozott, ugyan milyen rendkívül fontos
ürügyet tudna kitalálni? És ami még ennél is fontosabb, valaki,
mégpedig valaki ebből a házból, álnok módon idecsalta őt.
Hetty meggyötört tekintete végigpásztázta a reggelizőasztalt, a
csillogó ezüsttel, a finom porcelánokkal, a meleg, kényelmes
szobát, az embereket az asztal körül, akik most az ő családja. Az
asztal túlsó végén ül Hugo, aki már nem ingerült, nem
kegyetlen, sőt nyugodt és derűs férfi, akit megtanult szeretni.
Mi történik, ha értesül erről az óriási csalásról? Elfogja a régi
dühroham, és megparancsolja, hogy örökre hagyja el a házat?
Nagyon valószínű. Büszke férfi. Sosem viselné el, hogy gyermeke
anyja egy cseléd, törvénytelen és csaló.
 – Hetty!
– Ó, ne haragudj, Hugo. – Valahogy összeszedte magát. –
Belevesztem a gondolataimba. Ez meglepő hír. Jonas bácsi úton
van hozzánk. Tizenkettedikén köt ki a hajó. Még három nap.
Nagyon rövid idő.
– Mi hozza ide vajon az öregurat? Elég vakmerő lehet, ha a
háború közepén áthajózza az óceánt.
– Valami rendkívül fontos dolog – felelte Hetty tompán.
Ismét körülhordozta a tekintetét – Kitty, Lionel, Hugo, Julia!
A hideg kék szempár megrebbent.
Ekkor eszébe jutott, amint Julia az íróasztala fölé hajolt,
keresett valamit. Egy számlát valami lóról, magyarázta. De
vajon nem inkább Jonas bácsi címe volt az? Hogy eljátszhassa
utolsó álnok merényletét Hettyvel.
Mert hiszen voltak ott más merényletek is – a ruha a Lord and
Taylortól, az a ruha, ami nem egészen illett rá. A
gyanúsítgatások, az örökös megfigyelés, a lassan gyűjtögetett
bizonyíték, a gyűlölet, amit a féltékenység fűtött.
Ó, igen, minden stimmel. Hetty szerette volna megvádolni
Juliát ott, mindenki előtt.
De akkor Juliának meg kellett volna vallania a gyanúját, és
Hetty nem akarta, hogy Hugo hallja. Túl sok lenne benne az
igazság. Nem volt más kiút, várnia kellett, szembenézni Jonas
bácsival, eljátszani a szerepet a végéig, és bízni abban, hogy a
szerencse nem hagyja el.
Hátha.
Miután eldöntötte, Hetty megnyugodott. Kiválasztotta, melyik
szobában helyezi el Jonas bácsit, és körültekintően elrendezett
mindent. Kitalálta, mi lesz a menü, mit szeret a bácsikája. Mesélt
róla Lady Florának.
– Kissé zömök, ősz hajú férfi, elég kövérkés, csak a pénzügyek
érdeklik, az övé és másoké. Eleinte nagyon ellene volt, hogy
Angliába jöjjek, hogy férjhez menjek Hugóhoz. Nem tetszett
neki, hogy a pénzemet ne az általa eltervezett módon költsem.
 – Vagyis azért jön, hogy ellenőrizze, jól fektetted-e be? –
kérdezte Lady Flora élesen.
– Gondolom. Nem hinném, hogy különösebben kedveli majd,
Lady Flora.
– Ó, nálunk is megél ez a fajta, a Threadneedle Streeten. És ő
a te családod, drágám. Természetesen kedvelni fogjuk.
A Jonas bácsi fogadására tett előkészületeken túl Hetty még
valamit kitalált, ami nagyon nem volt ínyére. Fölvette ismét
Clemency súlyos arany karkötőjét. A hajótörés után jó mélyre
dugta el, mert a látványát sem tudta elviselni. De most muszáj
volt előszednie, hogy bizonyítsa a megfelelő személyazonosságot,
és fölkészítse önmagát arra, hogy Clemencynek fogják szólítani.
Jonas bácsi csak egy nappal később érkezett a vártnál; jól
felöltözve mászott ki a bérelt Fordból, és felnézett a ház
homlokzatára.
Hetty nem várta meg, míg Bates beengedi. Izgatottan
kiszaladt (Clemency tán nem ezt tenné?), és örömében jó
hangosan köszönt.
– Jonas bácsi! Milyen csodálatos újra látni téged!
A férfi engedte, hogy megölelje. Nem nézte meg alaposan.
Kicsi, szürke szeme könnyben úszott a jeges széltől.
– Nos, Clemency. Egy kissé lerobbant ez a híres ház, igaz-e?
Kell némi festék meg tatarozás.
– Tudom, bácsikám. Erről akarok beszélni veled. De nem
most. Gyere beljebb. Biztos fáradt vagy és átfagytál. Milyen volt
az út?
– Pokoli. Egy billegő öreg lavór, örökös rövidzárlat, pocsék
étel. De tengeralattjáróval nem találkoztunk, és biztonságban
megérkeztem. Egy pohárka Bourbon azért nagyon jólesne.
– Scotch, Jonas bácsi. Nálunk nincs Bourbon. Bates, vigye be
Mr. Middleton csomagját, és hozza az italt a könyvtárba. Hugo
ott vár ránk.
– Hugo?
– A férjem, Jonas bácsi.
 – Persze, persze. Kezdek feledékeny lenni. Egy ilyen
öregembernek, mint én, nem kellene már keresztülutazni a fél
világon. De arra azért még alkalmas vagyok, hogy az ügyeidet
intézzem, Clemency. Ami a pénzt illeti, abban nem vagyok
feledékeny.
Hetty, noha még nem mert megnyugodni, megkönnyebbülten
látta, hogy az idős ember figyelme leginkább önmagára, a saját
kényelmére irányul, a szeme főleg befelé figyel. Megcsókolta őt,
de alig nézett rá. Most pedig így folytatta:
– Jól nézel ki, Clemency. A férjed befejezte a háborút?
Súlyosan megsebesült, igaz? Mondhatom, ez a háború nem
társasjáték. Mi igyekszünk is kimaradni belőle. Nem a mi
dolgunk. Szóval ez itt a könyvtárszoba. Szép. Sokszor hallottam,
hogy az angol udvarházakban szép könyvtár van. Ő, Lord
Hazzard. A kutyafáját, ezek aztán jól elkapták magát. Már
gyógyulóban?
– Igen. Egy bizonyos határig.
– Ó, milyen rémes hideg utam volt! Clemency emlegetett
valami whiskyt…
– Itt van, bácsikám. Gyere, ülj ide a tűz mellé.
– Igen, ezt fogom tenni. Itt igazán barátságos. El tudnék itt
üldögélni egy órácskát vagy kettőt. Nem maradhatok sokáig,
Clemency. Egy-két nap alatt elintézem az ügyeidet, aztán egy
gyors kiruccanás Londonba, és máris megyek vissza ugyanazzal
az öreg lavórral New Y orkba.
Hetty gyomra összeugrott, amikor meghallotta Hugo kérdését.
– Mit gondol, hogy néz ki Hetty, mármint Clemency? Mi
Hettynek szólítjuk.
– Igazán? Nem tudom, miért. Nem emlékszem, hogy ez
nálunk családi név lenne. De remekül néz ki.
A fáradt, beesett szempár gyorsan végigmérte, Hetty szélesen
elmosolyodott.
– Hugo és én gyermeket várunk, bácsikám. Örülsz neki?
– Ez jó hír, azt hiszem. Ha Millicent élne, kiugrana a bőréből.
Szegény Millicent. A sírja körül minden rendben, Clemency?
Ismét végigfutott gerincén a rémület.
– Igen. Küldök pénzt a nővéreknek. Ők gondozzák.
– Jó. Ez a Scotch nem is olyan rossz. Kaphatok még egyet?
Most pedig ti ketten mondjátok el szépen, mi az a nagyon sürgős
dolog, amiért idejöttem.
Hetty elkapta Hugo kérdő tekintetét.
– Ez várhat még, Jonas bácsi. Előbb találkozz a család többi
tagjával, Hugo anyjával, öccsével és sógornőjével.
– Előbb az üzlet. Ki vele, lányom. Bajba kerültél?
– Nem. Dehogy. – Hetty elszántan belevágott. – Csak az,
hogy én nagyon szeretem ezt a házat, és rengeteg pénzt kell
rákölteni. Majdnem a teljes örökségemet. Hugo és én már
elterveztük. Nem akarunk várni a háború végéig. És ez lesz a
gyerekünk öröksége.
– Ha fiú lesz, igen. De emlékeztetlek, hogy nem tudod
rákölteni a teljes örökségedet, Clemency. Hisz még mindig ott a
ház a Fifth Avenue-n, a ház Long Islanden, tudod. Befektetés,
tőke. Mint az arany, olyan. És ha már az aranyról beszélünk,
kihasználtam a lehetőséget, és idehoztam anyád ékszereit,
mármint azokat, amelyek nem süllyedtek el vele együtt. Ha nem
a te ízlésed szerint valók, nem látom be, miért ne adnád el őket.
Kérj tanácsot valami rendes ékszerésztől.
Hetty csak nyelte a könnyeit.
Nem lehet, hogy ilyen könnyű becsapni ezt a körültekintő,
agyafúrt embert. Ezt nem lehet elhinni.
De gyorsan rájött, hogy Jonas bácsi csak a vagyonnal
kapcsolatban körültekintő és agyafúrt. Emberekkel alig
találkozik. A rejtélyek, kételyek világa is távol áll tőle. Félresöpri
őket mint zavaró mellékkörülményeket egy üzletkötésnél.
Inkább nem is vesz tudomást róluk. Nem mintha egyáltalán
észrevenné, ha felbukkan ilyesmi. Nyilvánvalóan föl sem merült
benne, hogy ez a fiatal nő, akit itt Hettynek neveznek, aki
vonzóan elangolosodott és ügyesen vezet egy fontos háztartást,
esetleg nem az ő unokahúga.
Három tekintélyes adag whisky után az idős ember finoman
átmelegedett a kandalló mellett, és oldott lett, jókedvű.
– Ó, végre! Most először érzem jól magam, mióta fölszálltam
arra az öreg bárkára. Azt hiszem, bemegyek a szobámba, és
lepihenek egy kicsit. Mikor szoktatok vacsorázni?
– Fél nyolckor, bácsikám. Nincs nagy személyzet, nehéz
embert találni ezekben a háborús időkben, és nem akarjuk későig
dolgoztatni őket.
– Rendben. Ez nekem megfelel. Akkor még lesz időnk vacsora
után is megbeszélni az üzleti dolgokat.

– Hetty, miért titkolóztál előttem?

A hálószobában készülődtek, öltözködtek a vacsorához. Hugo
elég ingerült volt ahhoz, hogy Hetty ismét nyugtalan legyen.
– Hogy érted ezt? Ja, a pénz Loburnre. Szerintem ezt elég jól
intéztem. – Ismét rögtönzött. – Azt akarom, hogy a teljes
örökségem idekerüljön, ne csak részletekben, és nem lehet a
végtelenségig levelezgetni az óceánon túl Jonas bácsival. Tudom,
hogy kell kezelni őt, és az nem megy levélben. A leírt szavakkal
túl okos és óvatos.
– De jól irányítható néhány Scotch után?
Hetty elmosolyodott.
– És a jó konyakot sem veti meg.
– Erre gondolok majd a vacsora után. Te viszont nagyon okos
vagy, tudod-e. Gyere ide, csókolj meg.
Hetty kedvelte a férfi parancsoló stílusát, hagyta, hogy
magához ölelje, hálásan bújt hozzá. A legrosszabbon túl van,
gondolta.
Clemency, több borzalmas meglepetéssel nem fogsz szolgálni,
igaz? A pénzre többé nincs szükséged, sem anyád
gyémántbrossaira és nyakláncaira.
– Magadban beszélsz, drágám?
– Csak azt mondom, hogy fütyülök a Bibliára, és földi
gyönyöröket fogunk építeni. A miénk lesz a legszebb ház
Angliában.
– Te mindig a sorssal szemben küzdesz, igaz?
Hetty megdöbbent.
– Hogy érted ezt?
– Például úgy, hogy boldog tudsz lenni egy félszemű
szörnnyel, aki a férjed.
– De hiszen az vagyok! Boldog vagyok, Hugo!
– Ne legyél ennyire lelkes. Nem egy bíróságot kell
meggyőznöd.
Egy bíróságot! Miért használta Hugo épp ezt a rémes szót?
A vacsora újabb próbatétel volt, hiszen mindenki ott volt; Lady
Flora éles szemmel vizsgálódott, Julia alig várta, hogy Hetty
hibázzon és lelepleződjék.
Elég jól kezdődött. Jonas bácsi fenséges volt a szmokingjában,
elegáns, és Lady Flora szemmel láthatóan teljesen elbűvölte.
Gyakran szólította „drága asszonyomnak”, és hosszas
monológokban regélt New Y orkról, néha hozzátéve, hogy „erre
Clemency persze emlékszik” vagy „Clemency anyja ezt a
történetet sokkal jobban mesélné, mint én”.
– Furcsa hallani, hogy Clemencynek szólítanak, Hetty –
jegyezte meg Lady Flora. – De szerintem a Hetty jobban illik
hozzád. Vagy csak megszoktuk?
– És az a másik lány – szólt közbe Julia élesen.
Kissé mintha sokat ivott volna, a szeme csillogott, és
szokatlanul piros volt az arca.
– Milyen lány, kisasszony? – kérdezte Jonas bácsi.
Kicsi szemét különösebb érdeklődés nélkül fordította Julia felé.
Szívesebben folytatta volna a beszélgetést Lady Florával.
– Hát Hetty szobalánya. Nem mesélte Hetty, hogy Londonba
kellett mennie azonosítani egy lányt, a Lusitania egyik túlélőjét?
Nagyon felkavarta az ügy.
– Erről nem is írtál, Clemency.
– Nem lett volna értelme, bácsikám. A lány teljesen idegen
volt. – Hetty elhallgatott, majd folytatta. – Azt hitték, talán a
szobalányom az. Emlékszel Brownra?
– Ja, igen, az a fiatal lány. Nem állítanám, hogy emlékszem,
hogy nézett ki. Szomorú történet. Sosem hallottál róla többet,
igaz?
– Nem – felelte Hetty.
– Nos, ilyen a háború. Ez egy szép bor, Lord Hazzard. És a
szakács is elsőrangú. – Jonas bácsi szép lassan, kényelmesen
becsípett. – És teljesen egyetértek az unokahúgommal.
– Miben? – kérdezte Hetty.
– Abban, hogy helyre akarod hozni ezt a történelmi házat.
Nagyon megéri. Pokolian megéri. És szolgálatot teszel a
nemzetnek is, én pedig csak csodálni tudom ezt az országot. A
részvényeidet eladom, pénzzé teszem, amint hazaérek,
Clemency. Illetve még jobb, ha küldök egy táviratot a
brókeremnek. Hátha hazafelé megtalál egy ellenséges
tengeralattjáró, igaz-e?
 18.
HET T Y A LIG HIHET T E, hogy a szerencse ismét mellé szegődött.
Jonas bácsi látogatása határtalan siker volt. Amikor elindult
Londonba, hogy megszálljon pár napra a Ritz Hotelben, Hugo
elkísérte, és Pimm vitte őket a Rollsszal. Hugónak akkor volt az
utolsó próbája a műlábbal, és ha minden rendben, már azzal fog
hazatérni. Ezek a kilátások jókedvre derítették, a búcsú vidám
volt, csupa szeretet és jókívánság.
Lionel, Kitty, Freddie, Lady Flora és Hetty a lépcsőn integettek
utánuk.
– Kedves öregúr – jegyezte meg Lionel. – Nem gondoltam
volna, hogy egy amerikai ennyire együttérez egy angol ház
sorsával.
– Boldog vagyok – sóhajtotta Kitty. – Mert ha Hettynek hat
lánya lesz, ez egy napon Freddie-é lesz. – Barátságosan nézett
Hettyre. – Az első gyerekedet el kellene vinned New Y orkba, és
megmutatni Jonas bácsinak. Nagyon magányos lehet ott.
– Igen, ezt kellene tennem. Persze csak akkor, ha véget ér a
háború.
Hetty teljesen megdöbbent, hogy könnyeket hullat Jonas bácsi
távozásakor. És nem a megkönnyebbülés, hanem az igazi
fájdalom könnyeit.
– Ma mindenki pakol – jelentette ki Freddie.
– Mindenki? – kérdezett vissza Hetty.
– Jonas bácsi és Julia. Mind a ketten.
– Julia?
Lady Flora megmozdult.
– Igen. Julia eldöntötte, hogy elhagy bennünket. Hiányoznak
neki a lovak, és én sem tudom lekötni őt. Unatkozik.
– De hová megy? – kérdezte Kitty. – Mindig azt mondta,
hogy Loburn az ő otthona.
– Az régen volt. Most már gondot tud viselni magára. Azt
tanácsoltam, hogy menjen el egy titkárnői tanfolyamra. Nagyon
jó leveleket ír.
Hetty pillantása találkozott Lady Flora határozott tekintetével.
– Tudod, Hetty, a te Jonas bácsikád azt hitte, fölvettél egy
titkárnőt, de persze nem vettél föl, igaz?
– Hová akarsz kilyukadni, anyám? – kérdezte Lionel.
– Nem fontos. Te és Kitty most elmentek házakat nézni?
Akkor talán Hetty velem jön, és iszunk egy forró csokoládét
együtt. Figyelmeztetlek, Hetty, most jobban igénybe fogom venni
a társaságod, miután Julia elmegy.
– Természetesen, Lady Flora – felelte Hetty zsibbadtan. –
Jöjjek most?
– Ha megtennéd. – Lady Florán végigfutott a didergés. –
Hideg van. Az elutazások mindig szomorúak, bármi is az ok.
Nem volt más lehetőség, őszintén kellett beszélni. Hetty ott ült
Lady Florával szemben a zöld és fehér szalonban, és nyíltan
megkérdezte:
– Honnan tudta, hogy Julia írta azt a levelet Jonas bácsinak?
És az előzőt is, a Lord and Taylornak a zöld ruháért? Én
sejtettem, mert tisztában voltam az okával, de ön honnan jött rá?
– Hogy honnan jöttem rá? – Lady Flora a tűznél melengette a
kezét. – Nos, egyszerűen ragaszkodtam ahhoz, hogy bevallja.
Elismerem, nem volt valami kellemes beszélgetés. Valamikor azt
reméltem, hogy Julia lesz a menyem. Nagyon kedveltem. És
csöppet sem tetszett nekünk, hogy te Loburnbe jöttél, Hetty.
Bocsánatot kérek ezért. Biztos észrevetted.
– Észrevettem, hogy mindig gyanakodott rám. Rengeteget
kérdezősködött.
– Pontosan. Azt gondoltam, erre szükség van. De míg én
fokozatosan elfogadtam a válaszaidat, Julia erre nem volt
hajlandó. Ó, drágám, ez olyan lehangoló. Csak annyit
mondhatok, hogy egyre féltékenyebb lett rád, és végül eltökélte,
hogy tönkreteszi a házasságodat. Eleinte együttéreztem vele, de
amikor láttam, milyen okosan bántál Hugóval a legrosszabb
állapotában, milyen nyugodt és kitartó voltál, akkor ez
megváltozott.
– Én kitartó ember vagyok, Lady Flora.
– Valóban. Kezelni tudtad Hugo rettenetes viselkedését, akkor
is, amikor más nő, például Julia, már feladta volna. Vagyis a te
oldaladra álltam, és amikor rájöttem, mit művel Julia, az már
nagyon nem tetszett.
– Mit művelt?
– Ide figyelj, megmutatom. Készített egy hosszú listát az
okokról, amiért gyanakodott, hogy te nem Clemency Jervis vagy.
És meg akarta mutatni Hugónak, ha kezében lett volna a végső
bizonyíték.
– Ez lett volna Jonas bácsi látogatása?
– Pontosan. Elolvasod?
– Muszáj?
– Persze hogy muszáj. Hacsak nem félsz tőle.
– Nem félek – hazudta Hetty.
Undorodva futott végig a feltételezéseken, vádakon, állítólagos
bizonyítékokon. Mindegyik lényegtelen, de együtt kétségtelenül
zavaró képhez vezettek.

a) Ez a fiatal nő idegesen, feldúltan érkezett ide, azt mondta,

hogy a jegygyűrűje odaveszett a tengerben, de az arany
karkötője nem, amibe bele van vésve a monogram. Hugo
szerint ez nem lehetetlen, de Lady Flora szerint és szerintem
eléggé valószínűtlen.
b) Mindig halálra rémült, ha levele jött, mintha félne attól, mi
állhat bennük.
c) Nem engedi, hogy Clemencynek hívják, mintha ez a név
rémületes lenne a számára.
 d) Megmagyarázhatatlan rémképei vannak, mint a
templomban is egyszer, amikor úgy jött ki, mintha
kísértetet látott volna. A lelkiismerete bántja.
e) Katherine Eversleigh mesélt Clemency Jervisről, aki a hajón
egy folytában flörtölt, és mutogatta a ruháit, amelyek mind
egy szálig a Lord and Taylortól származtak. Ha olyan
könnyelmű és nyitott volt ott, akkor most vajon miért ilyen
kemény és olykor feszült? Mert nem ugyanaz a lány, azért.
f) Hetty megrökönyödése, amikor a zöld ruha megérkezett
New Y orkból, és nem illett rá pontosan. Tényleg nem. Csak
én vettem észre. De én rendeltem, és a ruha váratlan
felbukkanása megrázta és meglepte Hettyt.
g) Nem múltak a rémképei a hajótörésről, és Kitty mesélt arról
a súlyosan sebesült kanadai pilótáról, aki mintha ismerte
volna, de nem mint Clemency Jervist.
h) Egyszer bódultan Clemency nevét kiáltotta. Kitty mesélte,
hogy Lionel hallotta, és ez megdöbbentette. Mindezek
fényében úgy gondolom, tisztázni kéne ezeket a gyanús
részleteket egyszer s mindenkorra, ezért idehívtam
Clemency legközelebbi rokonát, az ő Jonas bácsikáját. Ő az
egyetlen, aki megerősítheti az azonosságát. Szerintem
teljesen jogos, hogy ezt tettem.

Hetty fölemelte a fejét.

– Nos? – kérdezte Lady Flora.
– Nem hiszem, hogy ezek közül bármi megállna egy bíróság
előtt.
– Persze hogy nem. De vajon igazak?
– Néhány dolog igaz. Tényleg voltak rémálmaim. Még mindig
vannak. Hirtelen elfog a páni rémület. És persze még mindig
kísért a fuldokló emberek képe, hiszen majdnem én is
megfulladtam. – Önkéntelenül az arcához emelte a kezét, régi
védekező gesztusa volt ez. – Mit fog tenni? – suttogta.
– Én? Semmit a világon. Kérlek, tépd össze ezt a szánalmas
listát, és dobd a tűzbe. Azt hiszem, egy bíró erre azt mondaná,
hogy a tanú vallomása érzelmi alapon nyugszik. – Felsóhajtott.
– Szegény Julia.
– Ő… őmiatta veszítettem el a gyerekemet.
– Tudom. – Lady Flora élénk volt és nyugodt. – És nem
kockáztathatjuk, hogy még egyszer megtörténjen.
– Lady Flora – könyörögve kulcsolta össze a kezét –, mégis,
ön mit gondol?
– Számít az neked?
– Ó, igen.
– Annak ellenére, hogy sokáig idegenként kezeltelek?
– Az számít, hogy mit gondol.
– Nos, azt gondolom, hogy jó felesége vagy a fiamnak, és
pompás anyja leszel az unokámnak. Nem beszélve arról, hogy
elbűvölő fiatal emberi lény vagy. És nem érdemel ez több szót,
nem beszélünk róla többet. Sem most, sem soha.
– De…
– Én egy nagyon közönyös öregasszony vagyok, aki
mindenáron őrizni akarja a status quót.
– Mint Jonas bácsi – mondta Hetty önkéntelenül.
Lady Florából kitört a nevetés.
– Pontosan. Mint Jonas bácsi. Milyen jó, ha ehhez az igazán
értékes emberhez hasonlítanak.

Hetty nem találkozott Juliával, amikor elment. Azt viszont látta,

hogy Hugo mennyire megkönnyebbült.
– Jobb helye lesz ott, ahol lovak is vannak – nyugtázta.
– Anyád szerint titkárnői tanfolyamra megy.
– Marhaság. Alig tud írni.
Két fondorlatos nő, Hugo, és az egyik itt marad. De megígéri,
hogy hűséges, kedves, szerető feleséged lesz…

Kora tavasz volt, amikor Hetty szülése megindult. Azt álmodta,

hogy Jacobina fájdalmasan vajúdik a nagyon akart, de
törvénytelen gyerekkel.
Mivel fogja vajon büntetni a férje?
Hallotta, hogy felsír a gyerek, kinyitotta a szemét.
– Kislány – mondta Bailey doktor. – Nagyon szép baba.
Remélem, nem csalódott a neme miatt.
Hetty összeszedte magát.
– Csalódott? Doktor úr! Az a fontos, hogy él és egészséges.
Hugóval csak ennyit akarunk. Kérem, adja ide.
Hetty nagyon kimerült. Ennyi beszéd is kifárasztotta. Álomba
szenderült, karján a megfürdetett, vizes hajú teremtménnyel, aki
a kislánya volt. Amikor fölébredt, ismerős arc simult a párnájára.
Egyszer már megtörtént ugyanez, csak az alkalom volt sokkal
kevésbé boldog.
– Freddie? Hogy jöttél be? A dajka beengedett?
– Nem. Besurrantam. Azt mondják, kislány lett, Hetty.
Láthatnám?
Hetty kitakarta a kisbaba arcát, és Freddie kíváncsi tekintete
hosszan nyugodott a gyűrött kis arcon. Aztán nyomatékosan
bólintott, mintha elhatározásra jutott volna.
– Hogy fogják hívni, Hetty?
– Te adj neki nevet, Freddie. Ez az én ajándékom neked.
Freddie arcán szétáradt az öröm.
– Tényleg, Hetty? Komolyan? Akkor legyen Jessy, és ha nagy
leszek, elveszem feleségül.
 Epilógus
KORA T A V A SZ V OLT New Y orkban, a nárciszok virágoztak a
Central Parkban, a fákon is kipattantak az első rügyek. A levegő
hideg volt és tiszta, oly pezsdítő, hogy Jessy ugrált izgalmában.
– Ó, istenem, én idetartozom.
– Nem, nem ide, hanem Angliához – felelte Freddie.
– De vonz ez a város. Mintha emlékeim is lennének, Freddie,
mintha pont az ellenkezőjét akarnám tenni annak, amit a
mama: egy amerikai házban, egy New Y ork-i házban szeretnék
élni.
– Ezt nem engedném. De ne babonázzon meg bennünket a
ház, amit még nem is láttunk. Az is lehet, hogy hideg, poros,
elhagyatott és borzalmas.
– De mindig volt ott egy gondnok, nem?
– Kellett hogy legyen. A bank szerint valaki van ott.
– Ó, Freddie! – Jessy szinte táncolt a park melletti járdán. –
Biztos itt játszott a mama a labdával, a karikával, és ide hozta a
babáit levegőzni.
– Hát, nemigen látom magam előtt, amint a mamád babázik.
– Tényleg nem. Nem volt érzelgős, igaz? Inkább hűvös,
gyakorlatias és egyenes. – Jessy megszorította a férje karját. –
Nagyon szerettem.
– Tudom. Én is. Mindig ő volt a kedvencem Loburnben. Míg
te megszülettél, persze.
– És azonnal megmondtad, hogy el fogsz venni feleségül,
noha rózsaszín voltam és nagyon csúnya. Milyen rettenetesen
szavatartó vagy. – Jessy szeretettel szemlélte a férje arcát. –
Olyan szerencsések vagyunk, hogy szinte megrémít. Itt vagyunk
egymásnak, a miénk Loburn, és most ez a híres régi ház a Fifth
Avenue-n.
– Szerintem mindjárt oda is érünk. A következő háztömb
felénél. Idenézz! – Végre Freddie hangja is izgatott lett. – Ez az.
– Nem tűnik elhagyottnak – jegyezte meg egy idő után Jessy,
amikor megszemlélte a magas, keskeny épületet, melynek egyik
oldalán egy lakóház magasodott, a másik oldalán pedig valami
szürke betonépítmény, hivalkodó előkerttel és szökőkúttal. – De
ráférne egy festés. Nem csoda, hogy az ingatlanfejlesztők rá
akarták tenni a kezüket. Nézd, micsoda társaságban van. Az ott
mellette biztos egy Rockefeller-épület. Milliomosok laknak
errefelé.
– Szerintem mindig is így volt, még amikor a nagyszüleid
laktak itt, akkor is. Ők elég gazdagok voltak. De tudod, hogy
megy ez itt, a New Y ork-iak mindig lerombolják a házakat, és
nagyobbat, jobbat építenek a helyükre.
– Ezt azonban nem fogják lerombolni – szólt Jessy hangja
határozottan. – Ez az enyém. És a mama elég egyértelműen
megmondta.
– Ne döntsd el, míg be nem léptünk. Lehet, hogy tele van
ellenszenves kísértetekkel. Nem olyanokkal, mint azok a
barátságosak otthon, Loburnben.
Becsöngettek, hátha valaki ajtót nyit.
Ott álltak a lépcső tetején, csinos fiatal pár, a lány fényes
barna hajjal, zöld szemmel, pirospozsgás arccal, a fiú kissé
professzoros külsővel, intelligens, feltűnő szürke szeme előtt
szarukeretes szemüveggel, barna haja a homlokába hullott,
komoly angol öltözéke volt.
Az idős asszony, aki ajtót nyitott, azonnal rájött, hogy fontos
emberek jöttek, lesimította a ruháját, mintha fehér kötény lenne,
majd régimódian pukedlizett.
– Jó napot – köszöntötte Freddie. – Lord Hazzard vagyok, ő
pedig a feleségem. A bank biztos értesítette, hogy jövünk.
– Igen, uram, de nem mondták, mikor érkeznek. Így aztán
még nincs rendben a ház, nem olyan, mint a régi időkben,
amikor hatalmas személyzet dolgozott itt. De jöjjenek be, uram,
asszonyom.
– Úgy beszél, mintha régóta ismerné a házat – szólalt meg
Jessy puha meleg hangján. – A nagymamám itt élt, biztos tudja.
– Igen, és odaveszett abban a szörnyű hajótörésben – mondta
az idős nő illő ünnepélyességgel. – Erős akaratú, kemény asszony
volt Mrs. Jervis. Tudta, mit akar, akárcsak Miss Clemency. Igaza
van, régóta ismerem ezt a házat. Akkoriban szakácsnő voltam,
amikor az idős asszonyom és Miss Clemency itt lakott. Mrs.
Cramptonnak hívnak.
Jessy kinyújtotta a kezét.
– Milyen jó találkozni valakivel, aki ismerte az anyámat
kislány korában. Hát nem, Freddie?
Freddie is kinyújtotta a kezét, hogy megszorítsa a ráncos és
nem túl tiszta kezet.
– De mennyire – válaszolta barátságosan. – Szóval maga volt
itt a szakácsnő. Gondolom, mindvégig. Körbevezetne bennünket?
– Természetesen, uram. Így szólt a bank utasítása is. De ne
nézzenek túl alaposan körül. Egyedül vagyok itt, öreg is vagyok,
nem tudok tisztán tartani mindent. Ezt itt – nyitott be egy magas
mennyezetű, díszesen faragott terembe – az estélyekre
használták. Egyszer Miss Clemency is rendezett itt egy bált. Nem
túl nagyot, ahhoz nem volt elég hely, de összenyitották Mrs.
Jervis szalonjával aznap estére. Látják, az ablakok a kertre
néznek. De az nagyon elhanyagolt. A szomszédos magas házak
eltakarják a napot. Semmi növény nem marad meg. Pfuj!
Nézzék ezeket a függönyöket, kopott és szakadt mind. Az idő
művelte ezt velük, asszonyom.
Jessy megtapintotta a rongyos, kék bársonyfüggönyöket.
– Hát nem furcsa egybeesés, Freddie, hogy a mama
ugyanilyen rossz állapotban találta Loburnt, azt is fel kellett
újítani. És most itt vagyunk az ő házában, és ugyanez a dolgunk.
– Nem maradunk sokáig, Jessy.
 – Legalább egy hónapig, drágám. Aztán jövünk minden
tavasszal. De jó lesz!
Az idős hölgy elmosolyodott.
– Látom, hogy ön Miss Clemencyre hasonlít, asszonyom. Ő
mindig a saját útját járta. Bár nem volt ilyen udvarias.
Elkényeztetett volt, mindig is mondtuk.
– Az anyám? – kérdezte meglepetten Jessy.
– Ó, igen, tudott duzzogni és könnyen hisztizett. A szemét
örökölte, asszonyom, ugyanolyan tengerzöld, mint az övé volt.
De az ön mosolya nagyon kedves. Azt biztosan az apjától
örökölte. Csinos férfi volt, nem igaz? A cselédfertályon csak
napistennek hívtuk. Legalábbis Hetty így nevezte el. Szegény
Hetty elég keserű volt.
– Hetty? – kérdezte nagyon lassan Jessy.
– Igen, asszonyom. Ő volt a védencem, hogy így mondjam.
Illetve hát a kisasszony, de azért neki is gondját viseltem.
Szegény kis árva.
– Szegény kis árva? Hetty? – most Freddie képedt el.
Az idős asszony halványkék tekintete zavartan vándorolt
egyikről a másikra.
– Úgy beszélnek, mintha ismerték volna. De az nem lehet. Ő
odaveszett azon a hajón, biztos lehúzták a csomagok, amelyeket
a kisasszonyának cipelnie kellett. Egyszer írtam Miss
Clemencynek Angliába, kérdeztem felőle.
– Ki volt Hetty, Mrs. Crampton? – kérdezte Freddie, nagyon
gyöngéden.
– Sosem tudtuk meg. Egy napon idehozták és itt hagyták. De
a családhoz tartozott, legalábbis ha a külső mond valamit.
Lehetett volna Miss Clemency testvére. Akár az ikertestvére is,
annyira hasonlítottak. Azt hiszem, rossz ágyban készült.
Harrietnek hívták. Én Hettynek hívtam, mert azt mondta, így
szereti. Jó lány volt, egyenes, tisztelettudó. Jobb sorsot érdemelt,
mint ami kijutott neki, ebben a házban is és a jeges tengerben is.
Furcsa egy élet. Lejönnének a konyhámba egy kávéra? Most
főztem. Aztán megmutatom az emeletet.
Az idős asszony ott totyogott előttük, alig hallhatóan beszélt.
– Szóval azt tervezik, hogy felújítják ezt az öreg házat. Az
bizony szép lenne. Csak én vagyok itt, meg az öreg macskám a
lépcső alatt. – Mrs. Crampton hátrafordult Jessyhez, és kedvesen
kérdezte: – Maga, úgy látom, nem beképzelt, asszonyom, ugye
nem bánja, ha a konyhában kávézik?
– Hát nemigen hiszem, hogy jogom lenne beképzeltnek lenni,
azok után, amit mondott… – motyogta Jessy. A szeme csillogott,
gödröcskék nyíltak a szája sarkában. – Freddie! Tudod, hogy a
mamának volt valami titka, amiről sosem beszélt.
Freddie bólintott.
– És apám is. Egyszer hallott valamit.
– De az én apám nem?
– Nem. Bár biztos vagyok benne, hogy nem bánta volna.
– Miért bánta volna? – kiáltott fel Jessy. – Ha engem
kérdezel, pokoli szerencsés volt, hogy Hetty nem a… másik volt.
És én is…
Mrs. Crampton keze a kávéskancsón volt, amikor zavartan
feléjük fordult.
– Maguk az én Hettymről beszélnek? Nem tudtam, hogy
ismerték őt.
– Azt hisszük, igen – felelte Freddie óvatosan.
– Nem értem, hogy lehetséges ez, amikor belefulladt a
tengerbe.
Mrs. Crampton forró kávét töltött a csészékbe. A gondolatai
ismét másfelé kalandoztak.
– Miss Clemency bezzeg megmenekült. Ő mindig elérte, amit
eltökélt.
– Nem hiszem, hogy Hetty nagyon elmaradt volna tőle ebben
– mormolta maga elé Jessy.
– Egyre csak Hettyt emlegetnek.
– Így hívták a hölgyet, akit a férjem is, én is nagyon
szerettünk. Ha meglenne bennem mindaz, ami benne megvolt, a
férjem örökké imádna. Igaz, drágám?
– De megvan. És foglak is.
Mrs. Crampton eléjük tolta a csészéket. Feladta, hogy
megpróbálja megérteni, miről beszélnek. A fiatal angol pár
nagyon kedves, de egy kicsit furcsa.
Mindig hallotta, hogy az angolok furcsák.
{1 }
Ha g y m á v a l k észít et t in dia i r izsét el.