G.

DE HORNE VAIZEY

FÉLTUCAT LÁNY
Fordította Wiesner Juliska

© 1941 by Dante Könyvkiadó Budapest

D. Róna Emy rajzaival

 ELSŐ FEJEZET.

Féltucat lány.
Hatan voltak, hat lány. Nagy, családi házban éltek, a
széles, hosszú országút közepén, amelynek egyik vége
London középpontjából indult ki és egészen Hertfordig
vezetett. Christabel gyakran álldogált az ablakban és
nézte az út élénk forgalmát.
Christabel a család legfiatalabb tagja volt. A család
legfiatalabb tagja természetesen csak másodrangú
szerepet játszhat a család legidősebb tagja mellett, de
Maud, a legidősebb, olyan szerény és engedékeny volt,
hogy a tizennégyéves kis fruska valósággal uralkodott
rajta.
A szőkehajú Lilias, korban a második, tökéletes hölgy
volt és Nan is már hosszú, nagylányos ruhákat viselt. De
haja még kislányos fürtökben omlott vállára, mert
nagyon dús, szép haja volt és édesanyja sajnálta
levágatni. Nan volt a legszelesebb tagja a családnak,
folyton szaladgált, ugrált és kisebb-nagyobb baleseteket
idézett fel. Ilyenkor szép, dús haja kócosan röpdösött
kipirult arca körül.
Elsie hálát adott Istennek, hogy még csak tizenhat
éves és nem nagylány. De ha fiatalabb testvérei nem
tisztelték tekintélyét, egyszerre eszébe jutott, hogy
három hónap múlva tizenhét éves lesz és ennélfogva
más elbánást követelhet. De a naponta megújuló
harcok, viták ellenére, a testvérek nagyon szerették
egymást és sehol sem érezték magukat olyan jól, mint
egymás körében.
A Rendell-lányok közül mindegyiknek megvolt a
maga külön tehetsége. Mindegyiket úgy taníttatták,
hogy legalább egy valamiben tökéletesítse tudományát.
Maudnak kitűnő hallása volt, nagyon szépen
zongorázott, naponta két óra hosszat skálázott és
további két óra hosszat játszotta kedvenc darabjait.
Ezalatt az idő alatt, Elsie mindig bezárkózott a
hálószobába és ilyenkor finom hegedűhangok szűrődtek
ki a csukott ajtón át. Nan-nak külön padlásszobácskája
volt, ahol fafaragással foglalkozott és mellékesen, az
ujjait is faragra néha. Ezenkívül, ötvösmunkákkal is
foglalkozott és gyakran megtörtént, hogy feketére és
kékre kalapálta a körmeit, rosszul irányzott
kalapácsütésekkel. Lilias édesen kijelentette, hogy
semmihez sincs tehetsége és ezért inkább nem is kezd
semmihez, magában azonban arra gondolt, hogy ő
képviseli testvérei között a legnagyobb tudományt;
hogyan kell tetszeni és szépnek lenni. És különben is,
igazán nem fontos, hogy van-e valami foglalkozása,
vagy sem. Hiszen olyan szép és egészen biztos, hogy a
legelső alkalommal feleségül veszi egy herceg és akkor
úgyis olyan gazdag lesz, hogy nem kell dolgoznia
semmit. Ami pedig Agathát és Christabelt illeti, mindenki
szentül meg volt győződve arról, hogy a legnagyobb
komolysággal nyelvtanulásnak szentelik minden szabad
idejüket, ők azonban egymásközt egészen másként
határoztak jövőjükről. Elhatározták, hogy mind a ketten
egyetemre mennek és életüket a magasztos célnak
szentelik, hogy javítsanak a társadalom és az anyák
zsarnokságán, melynek járma alatt ők is olyan
fájdalmasan nyögtek.
– Könnyebben tudom elviselni az életet, ha arra
gondolok, hogy végül mégis minden jóra fordul. A mi
lányaink már nem fognak úgy szenvedni, mint mi! –
mondta Chrissie igazi mártír-arccal, amikor este
kilenckor aludni küldték és reggel hétkor könyörtelenül
felkeltették legédesebb álmából. – Ha a felnőttekben egy
kis érzés és megértés lenne, megengednék, hogy a
gyermek is szabadon követhesse ösztöneit. A természet
egészen biztosan jobban tud mindent, mint az anyák és
az én természetem azt kívánja, hogy este sokáig
maradjak ébren és reggel az ágyban reggelizzek. Mégis
csak hallatlan, hogy az embert aludni küldik, mint
valami karonülő kisbabát!
– És hozzá, még olyankor is, ha Mr. Barr itt van! –
tódította Agatha. – Hallatlan megszégyenítés! Tegnap
este könyvekről beszélgettünk. És igazán, Mr. Barr úgy
beszélt velem, mintha felnőtt hölgy lennék. Az asztal
közöttünk volt, tudod és nem láthatta, hogy
térdharisnyám meg rövid ruhám van. Amikor éppen a
legjobban beszélgettünk, egyszerre csak jön anyus és
így szól: – Kilenc óra, szaladj lefeküdni, csöppség! – Hát
tudod, úgy elpirultam és majd belehaltam a nagy
szégyenbe!
– Szörnyűség! – kiáltotta Christabel nagy hévvel
kedvenc szavát. – Sohasem gondolnak a mi
érzéseinkkel. Én majd minden felnőttnek kötelességévé
teszem, hogy tanulmányozza a fiatal hölgyek lelkét,
nehogy minduntalan megbántsák érzékenységüket. Én
tudom, milyen fájdalmasan érinti az embert az ilyen
megszégyenítés!
De a sok, rettenetes szenvedés ellenére, a Rendell
lányok közül mindegyik bármelyik pillanatban hajlandó
volt kijelenteni, hogy nincs, nem volt és nem lesz soha
olyan jó édesapa és édesanya a világon, mint az övéké.
Természetesen, minden ok megvan a büszkeségre, ha
valakinek olyan édesapja van, aki megnyeri a
teniszbajnokságot, pedig már egyetemi hallgató fia van.
És milyen öröm, ha valakinek olyan helyes, kicsi
mamája van, hogy kényeztetni lehet, mint egy gyereket,
még ölbevenni is lehet – olyan anya, aki megoldotta az
örök ifjúság problémáját és olyan szép és kedves, hogy
valóságos csoda. Hogyan is tud annyi tekintélyt és
akaraterőt összegyűjteni magában, hogy a ház minden
tagja meghajol előtte és engedelmeskedik neki?
Rendellék háza a legnagyobb, leglevegősebb és a
legzajosabb volt az egész környéken. Miután hat lány
volt a házban, természetes, hogy mind a hat rendszerint
egyszerre beszélt. Ha idegenek haladtak el a
tanulószoba ablaka alatt, amikor a testvérek éppen
valamennyien együtt voltak odabenn, azt hitték, hogy
legalább tizenketten lehetnek, de az sem lehetetlen,
hogy húszan. De ilyet természetesen csak rosszindulatú
emberek eszelhettek ki. Mind a hat lány nagyon
határozott egyéniség volt, valamennyi kötelességének
tartotta, hogy mindenről meg legyen a véleménye és
meg is védelmezze álláspontját, bár néha kissé nehéz
feladat volt, mert mindegyik jobban szeretett beszélni,
mint a másikat meghallgatni, Maud komor arccal szavalt
valamit, miközben teát töltött és cukrot osztott; Lilias
édesen csacsogott és élénk kézmozdulatokkal kísérve,
mesélt valamiről, mialatt senki sem figyelt oda; Nan az
asztalt csapkodta és felborította teáscsészéjét, olyan
hevesen védelmezte álláspontját; Elsie fájdalmas
hangon sóhajtozott maga elé. És Agatha hallatlan-ját és
Cristabel szörnyűséges-ét minduntalan, szabályosan
megismétlődő időközökben lehetett hallani.
Ha a ház kapuja megnyílt egy idegen előtt, halk
hegedűszó, zongorázás és Nan kalapácsolása üdvözölte
a küszöbön. És reggeltől estig, sohasem hallgatott el a
vidám nevetgélés és fecsegés zaja. Csak egyetlenegy
alkalom volt, amikor a Rendell-lányok egyöntetűen
hallgattak: ha Jim, a bátyjuk hazajött látogatóba és
jelenlétének fényével emelte a ház dicsőségét. Ilyenkor
a Rendell kisasszonyok valamennyien körülülték
bátyjukat, mohón lesték szavait és még Nan sem
merészelt soha egyetlen kérdést sem intézni hozzá.
 MÁSODIK FEJEZET.

Nagyszerű ötlet.
A Rendell-család háza furcsa, régi ház volt,
amilyeneket már csak a városon kívül lehet találni. A
nagy, szürke épület közvetlenül az út szélén állt. Semmi
építészeti szépséggel nem dicsekedhetett és magas,
vasrácsos ablakaival cseppet sem keltett vendégszerető
benyomást. Barátságtalan, rideg ház, – ilyen forma
véleményt alkothattak róla a járókelők. De a látszat
néha csal és ugyanaz a járókelő ugyancsak
megváltoztatta volna véleményét, ha bemehetett volna
a kertbe és meglátta volna a ház hátsó homlokzatát.
Ennél nagyobb ellentétet jóformán el sem lehet képzelni.
Egyik oldalon a forgalmas utca tele autókkal,
teherkocsikkal, biciklistákkal, a járművek és az emberek
állandó zaja és a másik oldalon: erkélyes ablakok,
amelyek a legszebb zöld pázsitra néznek, kanyargós,
kerti utak, nagy, árnyékos fák és azon túl, egészen a
folyóig, virágos mező.
– A nyaralónk! – így hívták a lányok a ház déli
oldalra nyíló részét. – A városi házunk! – így hívták az
utca felé nyiló részt. És bár imádták a kertet és minden
szabad pillanatukat a szabadban töltötték, a forgalmas
út sem veszítette el soha varázsát. Mrs. Rendell saját
szobái a kert felé nyíltak, a lányok azonban hűségesek
maradtak régi gyerekszobájukhoz, melynek csukott,
erkélyées kiugrójából háromfelé nyílt kilátás és így innen
figyelemmel kísérhették az egész szomszédságot.
– Úgy szeretem ezt a kis szobasarkot, – sóhajtott
Lilias érzelmesen. – Olyan kedves és régimódi! Itt úgy
érzem magam, mint a várkisasszony, amikor
toronyszobájában üldögél!
 – És olyan mulatságos nézni a járókelőket,
különösen esős napokon, ha erősen fúj a szél és
mindenkinek le kell fogni a kalapját meg a ruháját és
amellett még esernyőt és féltucat csomagot is cipel! –
kiáltott Nan vidáman. – Egész évben nem volt még
olyan szörnyű idő, mint múlt szerdán és valamennyi
derék háziasszony itt ment el a ház előtt, szokásos
bevásárlókörútjára. Chrissie, Agatha és én fogadtunk, ki
találja ki előre, kinek lesz a legsárosabb a cipője. Először
jött az öreg Mrs. Rowe, elől felfogta a ruháját, úgy, hogy
térdig kilátszott a lába, míg hátul maga után húzta a
sárban a szoknyáját. Azután Mrs. Smith masírozott el a
ház előtt, mint egy gránátos, szűk kabátjában és
hatalmas hócipőiben. A helyes kis Mrs. Bruce most is
olyan csinos volt mindig, sárnak nyoma sem volt a
ruháján és cipőjén. De Mrs. Booth, nyakig telefröcskölve
sárral, a cipője ki sem látszott a vastag sárrétegből. Én
előre felírtam az ő nevét, így megnyertem a díjat és
mindjárt karamellába fektettem. Már valósággal
meguntam a karamellát, mostanában annyit ettem. Át
kell térnem valami másfajta cukorra.
– Már nem vagy gyermek, Nan, nem való, hogy
ennyi édességet egyél, – mondta Lilias szigorúan. –
Inkább igyekezned kellene, hogy jobb példával járj a
gyerekek előtt. Ha azt a sok pénzt, amit kiadsz a
cukrászdában, inkább összegyűjtötted volna, ugyancsak
meg lennél lepve, hogy most mennyi pénzed lenne. És a
fogaidnak is árt, ha ennyi cukrot eszel. Mért nem
takarékoskodsz inkább, hogy valami hasznos dolgot
vásárolhatnál a pénzeden?
– Szalagokat meg csatokat, meg öveket, – jelentette
ki Nan ravaszul és ájtatosan forgatta szemét hugai felé,
akik boldogan kacagtak abban a tudatban, hogy Lilias is
egyszer megkapta a magáét. Mert mindenki tudta, mire
szokta költeni Lilias egész zsebpénzét. – Szeretném
tudni, mit tartasz te hasznos dolognak? Nagyon hálásak
lennénk, ha erre vonatkozóan valami felvilágosítást
adnál, mert tanácsod, ebben a formában, kissé
bizonytalan.
– Drága fiam, nagyon jól tudod, hogy
ezerféleképpen lehet hasznosan kiadni a pénzt. Csak
választani kell. – Lilias kibámult az ablakon és
kétségbeesetten törte a fejét, hogy az ezerféléből
legalább egy hasznos mód jusson eszébe, arra az
esetre, ha esetleg tovább szorongatnák. Nannak
határozottan a legkellemetlenebb tulajdonsága, hogy
mindent a végsőkig visz. – Hát… hát például segíthetnél
a szegényeken.
 – Az ám! Mindjárt itt van Mrs. Evans! Hallottam,
hogy támogatásra lenne szüksége. Talán, ha
összefognánk…
– Én az igazi szegényeket gondolom. Mrs. Evans
azért még nem csukja be a boltját, ha nem is viszitek
hozzá filléreiteket. De itt vannak az árvagyerekek. Ha
takarékoskodnál, karácsonyra egészen szép összeget
küldhetnél nekik.
– Tehát, Margaret, Elsie, Agatha és Christabel
Rendell kisasszonyok összesen – de csak szerencsés
esetben – egy shillinget adományoznak jótékony célra, –
jelentene ki Chrissie gúnyos hangon. Keresztülment a
szobán, azután háttal a kandallónak megállt és
megvetően félrehúzta száját. – Képzelheted, hogy meg
lesznek hatva az árva gyerekek. Könnyű beszélni
takarékoskodásról, Lilias, de gondold meg, hogy hat
pennyt kapunk hetenként, minden hónapban van
legalább egy születésnap és még ceruzát meg radírt is
kell vásárolni belőle, arról nem is beszélve, hogy néha
meglátunk valami szépet a kirakatban, amit szeretnénk
megvásárolni. Múlt héten három pennyt adtam egy öreg
házalónak, azelőtt meg egy pennyt egy koldusnak. Én
megteszem, amit lehet.
– Én is! – helyeselt Agatha. – És igazán szívesen
segítenék az árva gyerekeken, már többször is
beszéltünk róla Chrissievel, de ha egyszer nincs
pénzünk? Sajnos, tizennégy éves lányok még alig
tudnak pénzt keresni. Arra gondoltunk, hogy
elbeszéléseket írunk és beküldjük valamelyik kiadónak.
De anyus kinevetett bennünket és azt mondta, hogy
ostobaság. Pedig igazán nem ostobaság.
– Inkább valami bazárt vagy vásárt kellene rendezni,
– mondta Lilias lassan. Még mindig álmodozva bámult ki
az ablakon és alig tudta, hogy tulajdonképpen mit
beszél. De a négy lány meglepetten sarkonfordult és
egymásra bámult. Szemük megvillant az elragadtatástól.
– Ó! – sóhajtott Elsie.
– Isteni! – kiáltott Nan.
– Remek! – sóhajtott Chrissie szokott vontatott
beszédmódján. Agatha pedig szélesen mosolyogva
bólogatott.
– Micsoda pazar muri lenne! Sütnénk mindenféle
tortát, én lennék a frissítős sátorban! Teát, kávét,
limonádét, gyümölcssalátát árulnánk!
– Én meg cukorkákat árulnék és egy asztalt
teliraknék gombostűpárnákkal és mindenkinek, akit
ismerek, vásárolni kellene tőlem.
– Én meg legszebb műveimet ajánlom fel a szent
célra! Majd felírom a sátoromra, hogy Miss Margaret
Rendell iparművésznő kiállítása.
– Én meg fejenkint három pennyért csónakázni
vinném a vendégeket. Sajnos, én olyan buta vagyok,
hogy egyebet nem tudok csinálni, de legalább az ötlet az
enyém volt, – mondta Lilias. És már látta magát szép,
fehér ruhában a csónakban. Csónakázni a legpompásabb
szórakozás a világon. Kellemesebben igazán nem is
segédkezhetne a szent cél érdekében. – Azt hiszem,
nagyon sok pénzt fogok összehozni, – tette hozzá
vidáman és testvérei félig gúnyosan, félig elnézően
nevettek. Általában mindig így szokták fogadni Lilias
kijelentéseit. Liliasnak annyira sejtelme sem volt saját
önzéséről és olyan szép volt, amint nagy szemével
egyikükről a másikra nézett, hogy nem volt szivük
megzavarni boldog gyanútlanságát.
– A csónakázás nagyon jó ötlet, – bólintott Nan,
mert általában mindenki szeret csónakázni és minden
lehetőséget ki kell használnunk. Jótékony bazár a
kertben, igen, ezt feltétlenül meg kell rendeznünk. Kis
asztalokat kell majd elhelyezni a fűben, teát fogunk
felszolgálni és a fák alá mindenfelé székeket rakunk.
Mindent használhatnánk, amit a mama szokott kerti
ünnepélyeinél. Gyönyörűen rendeznénk el mindent.
Biztosra veszem, hogy ezzel a nagyszerű, eredeti ötlettel
sok pénzt gyűjthetnénk össze. És természetesen, csakis
szép, használható holmikat árusítanánk…
– Lehetetlen, fiam! Kizárt! Természeti törvény, hogy
a legjobb szívű embereknek van a legrosszabb ízlésük.
Nem tudom, miért van ez így, de majd meglátjátok,
hogy igazam van. Ha majd megmondjuk
ismerőseinknek, hogy jótékony célú vásárt akarunk
rendezni, mit gondoltok, ki jelentkezik először? –
Chritabel kitárta a karját és drámai lendülettel folytatta:
– Természetesen, Miss Ross, Mrs. Hudson, Mary Field,
az öreg Jane Evans. – Igazán megható, hogy a drága
gyermekek gondolnak szegény embertársaikra! –
mondja majd ájtatosan Miss Ross – ezt a néhány gyapjú
takarót hoztam a vásárra. Azután Mary Ann jön nagy
csomag zsebkendővel, sorra csókol valamennyiünket és
így szól: – Hoztam valamit a vásárra. Természetesen,
ebben a fészekben nagyon nehéz megfelelő hozzávalót
kapni, de azt hiszen ilyen sötét selyemzsebkendő mindig
szépl És a szélét magam szegtem mindenféle színű
gyapjúpamuttal! – De ez még nem is a legrosszabb!
Mrs. Hudson kétségbeejtő csendéleteket fog festeni és
szörnyű fontoskodással állít majd be remekeivel. És a
többiekről nem is szólva… Ugye, ilyenkor könnyű
beszélni, de ha rákerül a sor, mégsem tehetünk
egyebet, mint hogy udvariasan és nyájasan mosolygunk.
– Én udvariasan, de határozottan kijelenteném, hogy
az ajándék túlságosan szép és drága. Nem visz rá a
lelkünk, hogy megfosszuk tőlük, ez valóságos önzés
lenne. A jótékonyságnak ez a foka több, mint amennyire
előkészültünk és berendezkedtünk és ezért, talán inkább
küldenének helyette valami süteményt? El lesznek
ragadtatva, mert műveikkel amúgy is évente többször
boldogítják a különféle jótékony mozgalmakat. De hogy
mégse sérthessük meg senkinek az érzékenységét,
mindjárt előre megmondjuk, hogy csak gyümölcsöt és
süteményt kérünk, mégpedig mindegyikből a lehető
legjobb fajtát. Legjobb, ha az eperszezon idejére tesszük
a vásárt, mert az emberi lélek rejtélye kiszámíthatatlan
és bár teljesen érthetetlennek találom, de mindenki
szívesebben fizet hat pennyt egy tányér eperért vagy
fagylaltért, mint két pennyt egy díszesen hímzett
tolltörlőért. Azt hiszem, legtöbbet várhatunk a
csónakázástól és a frissítőktől.
– Igen, ha jók lesznek a frissítők! De ha nem, akkor
nagy felsülés lesz! – mondta Elsie komoran és
reménytelenül csóválta a fejét, mintha már kiábrándult
volna az egész világból. Elsie mindennek csak a rossz
oldalát látta, tulajdonképpen csak olyankor érezte magát
boldognak, ha boldogtalan volt. Lelke mélyén állandóan
azt a mélységes meggyőződést táplálta, hogy családja
„nem méltányolja" és hogy a sors boldogtalan áldozata.
Szobája magányában keserves könnyeket hullatott
különféle érzelmes és szomorú regényeken és
rendszerint a türelmes szenvedés kifejezésével arcán
járt-kelt. Néha megtörtént, hogy megfeledkezett
magáról és ilyenkor éppen olyan vidáman és gondtalanul
játszott, mint a többiek. Azonban annyira túlérzékeny
volt, hogy előbb vagy utóbb egészen biztosan
megsértődött valamin. Ilyenkor azután mindjárt eszébe
jutott, hogy ő tulajdonképpen rettenetesen boldogtalan
és visszavonult a kert egyik magányos zugába, hogy
kedvére sirathassa szerencsétlen sorsát. – Egészen
biztosan esni fog! Mindig esik az eső, ha mi valamit
tervezünk! – mondta, mire Nan a levegőbe dobta a
könyvét és ügyes, gyors mozdulattal ismét elkapta.
 – Csitt! Gyönyörű, napfényes nyári nap lesz, éppen
kellemes, sem nem hideg, sem nem meleg. A fű száraz
lesz és az eper érett és édes. És a hölgyek és urak
messze környékből idesereglenek és annyi pénzt adnak
majd ki, hogy hazafelé már ki sem tudják fizetni a
kocsijukat. Ugyan, mi haszna van ennek a folytonos
siránkozásnak? Ha valami nem sikerül, elég akkor
búsulni, amikor már itt a baj. Addig is, reméljük a
legjobbat. Egészen biztos, hogy nem fog esni az eső,
tehát légy szíves és ne hangoztasd többet komor
jóslataidat! Nyugodj bele, hogy a vásár kitűnően fog
sikerülni és igyekezz elviselni ezt a rettenetes csapást
amennyire tőled telik.
Elsie a magasba bámult és lemondóan húzta félre
száját. Majd, ha csakugyan elkezd esni az eső, – ha
minden elázott és a szép ruhák tönkrementek, akkor a
lányok majd visszaemlékeznek jóslatára és belátják,
hogy mennyire igaza volt. De addig inkább csendben
szenved és világért sem ereszkedik hétköznapi
vitatkozásba. Azonban, nagy megkönnyebbülésére,
eszébe jutott még egy meggondolás, melynek azután
már igazán senki sem tud majd ellentmondani:
– Remélem, hogy nektek lesz igazatok. Azonban
még korainak találom a tervezgetést. Honnan tudjátok,
hogy anyus beleegyezik a tervetekbe?
Erre azután valamennyien lecsüggesztették fejüket
és mélységesen hallgattak. Mert addig csakugyan
hasztalan építették légváraikat, míg nem volt meg a
hozzávaló biztos alap.
 HARMADIK FEJEZET.

Új szomszéd.
Aznap este, vacsora után, a hat lány együtt ült az
ebédlőben. A kis Mrs. Rendell ott ült közöttük
karosszékében, a kandalló előtt. Karcsú alakjához szürke
selyemruha simult és kezén meg-megvillantak a
brilliánsgyűrűk, amint ott pihent a szék karfáján. Szinte
nevetségesen fiatal és csinos volt ahhoz képest, hogy
hat ilyen nagy lánya van. Aki így látta, tehetetlen,
akarattalan kis jószágnak tartotta volna, aki sokkal
gyöngébb és szelídebb, semhogy ilyen felelősséget
vállalni tudna. De ebben a feltevésében alaposan
tévedett volna.
– Anyuskám édes, – kezdte a támadást Christabel
hízelgő hangon, – tudjuk, hogy úgyis te vagy a legjobb,
legdrágább anyuka a világon, de áruld el nekünk, ugye,
hogy ma különösen angyali és engedékeny hangulatban
vagy?
– Tudod, olyan hangulatban, amikor mindene
megengedsz, amit csak akarunk! – szólt közbe Nan
kedveskedve. – Mert ha igen…
– Remélem csak nem kívánjátok, hogy már előre
tegyek ígéreteket? – kérdezte Mrs. Rendell határozott
hangon. – Milyen kócos vagy már megint, Margaret!
Térdelj le, majd én megfésüllek és betűzöm a csatot.
Nan engedelmesen letérdelt, úgy, hogy feje most egy
magaságban volt édesanyjáéval és Mrs. Rendell ügyes
kézzel, gyorsan megigazította haját és betűzte csatját.
– Látod, így kell csinálni fiacskám, akkor nem leszel
mindjárt kócos!
– Igen, anyuskám.
– Mégis csak illetlen, hogy egy nagy, majdnem
tizennyolcéves lány mindig kócos legyen!
 – Igen, anyuskám.
– Remélem, nem akarod, hogy végül is ez legyen az
ismertetőjeled: a kócosfejű lány? Légy gondosabb, ne
kívánd, hogy még egyszer figyelmeztesselek.
– Igyekezni fogok, anyukám. Kócos fej, de szerető
szív! Most csókolj meg szépen és mondd, hogy nagyon
sajnálod, mert a csattal kétszer becsípted a fülem
hegyét, de én még csak meg sem szisszentem!
Mrs. Rendell mosolygott és gyöngéden megsimogatta
lánya haját.
Arca egy pillanatra ellágyult és anyai gyöngédség és
szeretet sugárzott szeméből. De a következő pillanatban
már felegyenesedett:
– Te csacsi! Kelj fel, ülj oda abba a székbe és húzd
ki magad! Nem szeretem, ha egy fiatal lány folyton a
pamlagon heverészik. Tehát most áruljátok el végre, mit
akartok kérni tőlem ma este?
– Drága anyuskám, mindig szoktad mondani, hogy
igyekezzünk segíteni a szegényeken? – szólalt meg
Christabel és bátran kihúzta magát, mint egy gránátos
és leghízelgőbb mosolyával nézett édesanyja szemébe.
Mrs. Rendell inkább meghalt volna, semhogy beismerje,
hogy egyik vagy másik gyermeke javára elfogult. De
tény, hogy legfiatalabb lányának sok olyasmit
megengedett, amit a többieknek nem engedett volna
meg soha. Christabel is bölcsen tudatában volt ennek a
ténynek és igyekezett hasznára fordítani. – Biztosra
veszem, bogy helyeselni fogod tervünket és örülsz, hogy
ilyesmire gondoltunk. Szeretnénk az árva gyermekek
javára gyűjteni és erre a célra a kertben ünnepéllyel
egybekötött vásárt akarunk rendezni.
– Nagyon keveset adhatunk, de ha nem sajnálnánk
az időt és fáradságot… – suttogta Lilias buzgón.
– Mindenki megtenné, ami tőle telik – mondta
Agatha bölcsen.
 – Chrissie meg én azt gondoltuk, hogy csinálnánk
egy sátort frissítőkkel, egyet meg telerakhatnánk szép
tűpárnákkal.
– Olyan remek muri lenne! – kiáltott Nan. –
Mindenki eljönne, mulatnánk, csónakáznánk és annyi
epret ennénk, amennyi belénk fér. És a végén még sok
pénzt juttathatnánk az árváknak!
– Mi az, hogy muri? – kérdezte Mrs. Rendell
szigorúan. – Igazán kínos hallgatni is, Nan, hogy
beszélsz! Szokj le ezekről a kifejezésekről, sehogy sem
illenek ilyen nagy lányhoz. Szóval, az árva gyermekek
javára akartok vásárt rendezni. Kissé nagyra törő terv!
Hogy képzelitek, hogy csak egy sátort is meg tudnátok
tölteni a munkátokkal, nemhogy hármat vagy négyet?
– Ó, júliusig még öt hónap van, anyuskám és addig
olyan szorgalmasan dolgoznánk, ahogy csak tudunk!
Nan faragna, mi varrnánk, valamennyi barátnőnk
szívesen segítene. És teával meg frissítőkkel sok pénzt
szedhetnénk össze. Igazán, hidd el, hogy mindent
szépen meg tudnánk csinálni, csak az a fontos, hogy te
beleegyezzél.
– És olyan boldoggá tennél mindannyiunkat! Olyan
borzasztó, ha az embernek nincs semmi célja. És ha ezt
megengednéd, akkor mindig lenne mire gondolnunk és
tervezgetnénk és dolgozgatnánk, amennyit csak tudunk!
– Értsük meg egymást végre, gyerekek, – mondta
komolyan Mrs. Rendell. – Vajon a magatok
szórakoztatására eszeltétek ki ezt a tervet, vagy az árva
gyermekek érdekében? Egyik így beszél, a másik úgy és
most már igazán nem tudom, mihez kéritek a
beleegyezésemet: valami újfajta kerti ünnepélyhez,
vagy jótékony vásárhoz. Ezt szeretném leszögezni,
mielőtt tovább beszélnénk a dologról. Magatokra vagy
az árva gyermekekre gondoltok?
 Csend. A testvérek egymásra bámultak. Elsie
felsóhajtott és fejét rázta, Agatha elpirult a haja
gyökeréig, csak Nan őrizte meg önuralmát és
vakmerően mondta:
– Mind a kettőre, anyuskám. Úgy került szóba a
dolog, hogy beszélgettünk, milyen jó lenne, ha valamit
tehetnénk a szegényekért. De olyan kevés pénzünk van,
hogy azzal aligha segíthetnénk bárkin is. És akkor
támadt ez az ötletünk. Az első gondolatunk az volt, hogy
segíthetnénk az árva gyerekeken, de azután
természetesen arra gondoltunk, hogy nekünk is pompás
mulatság lenne. Ez még csak nem bűn? Éppen te
szoktad mondani, hogy szereted a jókedvű adakozókat
és csak sokkal jobb, ha örömmel, szívesen adunk,
mintha rosszkedvűen és nem igaz szívből. Egészen
biztos, hogy mások is gondolnak ruhákra, meg
mulatságra, meg táncra, amikor ilyen jótékonycélú
bazárokat meg összejöveteleket terveznek. Ó,
anyuskám, hidd el, hogy igazam van, senki sem gondol
csak magára a jótékonyságra! Hallottam, amikor te is
mondtad …
– Nan, Nan! Végül még engem is tanítani akarsz?
Nem könnyű sor, ha az embernek hat lánya van, akik
megjegyzik minden szavát és a legelső alkalommal
fegyverként szegzik ellene! – Mrs. Rendell mosolygott és
kimutatta szép fogait, azután gyanús sietséggel
visszatért a tárgyhoz. – Nos, legalább becsületesek és
őszinték vagytok és ameddig a jótékonyság a fontosabb
és csak azután következik saját szórakozásotok, elvi
kifogásom nem is lehet a terv ellen. De a
beleegyezésemet ma még nem adhatom meg! A vásár
sokkal több munkába kerül, mint hiszitek. Gondoljátok
meg nyugodtan egy hétig, hogy egészen biztosak
vagytok-e magatokban. Sok időbe és pénzbe kerülne,
mert ha csakugyan hozzáfogtok, akkor megkívánom,
hogy komolyan fogjátok fel. Ma még nem ígérek
semmit, mert eszembe jut, hányszor állítottatok be
hozzám a legkülönbözőbb tervekkel, tele lelkesedéssel,
amelyről néhány napon belül tökéletesen
megfeledkeztetek! Nem vagytok elég kitartóak, édes
fiaim.
– Ó, anyuskám, ne légy olyan szigorú hozzánk! Ne
gondold, hogy felületesek és feledékenyek vagyunk,
csak mindig újabb és újabb tervek jutnak eszünkbe. De
most igazán nagyon komolyan gondoljuk és egészen
biztosan tudjuk, hogy végül is megadod
beleegyezésedet. És így nincs is más hátra, mint hogy
holnap reggel Kittyvel is alaposan megtárgyaljunk
mindent.
– Természetesen! Amíg Kittyvel meg nem
tárgyaltátok, addig nem is lehet végleges az
elhatározás, – mondta Mrs. Rendell és ismét mosolygott.
Beszéd közben figyelően felemelte fejét és hátrahúzta
székét a kandalló mellől. Ajtónyílást hallott, tehát férje
befejezte vacsora utáni szivarját és most jön vissza a
nappaliszobába. Csakugyan, a következő pillanatban
már felbukkant a küszöbön, körülnézett a csoporton,
azután levetette magát egy székbe Nan mellett.
– Nos, gyerekek! – Nagy kezével végigsimított Nan
haján, felborzolva a makrancoskedvű fürtöket, melyeket
az imént felesége olyan gondosan lesimított, mialatt Nan
ragyogó mosollyal nézett fel rá, mert közte és az
édesapja között külön, titkos kötelék is volt és bajban és
tréfában úgy segítették egymást, mint két vidám,
jókedvű gyerek. – Mi újság, kicsikém? Miféle
haszontalanságokat csináltál ma megint?
– Ó, apuskám, egyáltalán semmit. Nagyon jól
viseltem magam, amint felnőtt, fiatal hölgytől illik.
Délelőtt dolgoztam, délután meg látogatóba mentem és
fehér keztyűt húztam. Még névjegyeket is vittem
magammal. Senkit sem találtam odahaza, csak Mrs.
Reed-et és el lettél volna ragadtatva, ha hallottad volna,
hogyan beszélgetünk! Megtárgyaltuk az időjárás minden
lehetőségét: hideg, ködös hideg, száraz hideg; meleg,
fülledt meleg, szeles meleg; forró, viharban forró,
égetően forró, ő megmondta nekem, melyik időjárást
szereti a legjobban és melyiket szerette legjobban
szegény megboldogult édesanyja. Türelmesen
kitartottam, abban a reményben, hogy hozzák a teát, de
végül már annyira kellett ásítanom, hogy kénytelen
voltam menekülve távozni. Azután hideg teát és
különféle uzsonnamaradékokat ettem az iskolaszobában
és a jótékonyságról beszélgettünk.
– Ó, Nan, ez sehogy sem tetszik nekem! Túlságosan
felnőtt kezdesz lenni. Lassanként elveszítem összes
játszópajtásaimat? – mondta az édesapja nevetve. –
Mondd, szívem, nem elégszel meg két felnőtt lánnyal?
Ezt a kislányt hagyd még nekem néhány évig!
Mrs. Rendellnek észrevehetően nehezére esett, hogy
most is olyan szigorú legyen, mint különben, de azért
mégis megbotránkozott hangon kérdezte:
– Tizennyolc éves korban? Ne felejtsd el, hogy Nan
már tizennyolc éves. Azt hiszem, nem kívánhatod, hogy
egy tizennyolc éves nagy lány rövid ruhában és lobogó
hajjal szaladgáljon a házban?
– Nan mindenesetre csinosabb lenne úgy! – mondta
Mr. Rendell felsóhajtva és némileg bánatosan nézett a
hosszú, sötétkék ruhára és a lesimított hajfürtökre. –
Olyan gyorsan nőnek a lányok, Edith. Attól tartok, hogy
egy szép napon nem lesznek többé gyermekeink, csak
felnőtt, előkelő fiatal hölgyek maradnak itt a helyükben.
Nem mondom, az embernek bizonyos határig bele kell
nyugodni, azonban előre is kijelentem, hogy Chrissie
lesz a kivétel a szabály alól. Egyszerűen megszakadna a
szívem, ha Chrissiet is mint jómodorú, fiatal hölgyet
látnám magam előtt. Chrissie sohasem kap hosszú
szoknyát!
Christabel a kandalló túlsó oldaláról édesapjára
nézett, elnéző, türelmes szeretettel. Milyen fiatal az ő
édesapja! Nem is tudott velük olyan szigorú lenni, mint
más apák! Okosabbnak tartotta, ha nem vesz tudomást
a tervezett merényletről és más irányba tereli a
beszélgetést.
– Van valami újság a nagyvilágban, apuskám? –
kérdezte fölényesen. – Tudsz valami érdekeset? Tudod,
mindig olyan türelmetlenül várjuk a híreidet, ez a nap
legizgalmasabb része!
– Ó, az én újságjaim! Ha neked kellene hat lányról
gondoskodni, Miss Christabel, nem sok időd lenne, hogy
még „újságok”-at is tudj mesélni. Egész nap dolgozom a
városban és inkább rátok bízom, hogy az érdekfeszítő
újdonságokat gyüjtsétek össze a szomszédságban. És
nem tudok semmit. Nem hallottam semmit. A férfiak
általában nem szoktak törődni a szomszédokkal,
benneteket meg, mint sejtem, biztosan ez érdekel.
Hét hosszan elnyújtott sóhajtás fogadta ezt a
kijelentést. Hét szempár nézett méltatlankodva a
magasba, hét fej bólogatott vádolón.
– Ó, ó, ó! Ki tudja mindig a legújabb vicceket? Ki
megy lunch után kávéházba és ki olvassa ott a
legfrissebb képeslapokat? Ki iszik délután teát és
ilyenkor mindig elbeszélget barátaival? Ki megy
mindennap ugyanazokkal a vonaton és ki értesül tőlük
mindenről, még a legparányibb, pici kis újdonságokról
is, amelyek aznap tiz mérföldes körzetben történtek?
– Nem tudom. Sejtelmem sincs róla.
– Úgy? Ki mesélt nekünk Eva Bruce-ról és Mabel
eljegyzéséről és a kastély kirablásáról és… és…
– Kegyelem, hagyjátok már abba! Talán
felváltanátok egymást a beszédben? Vagy legalább
megállapodnátok, hogy mindig csak párosával
beszéljetek? De ne mindig egyszerre az egész kórus!
Nem emlékszem, hogy csakugyan én lettem volna az
első, aki ezeknek az izgalmas eseményeknek a hírét
elhoztam volna hozzátok. De ha igen, akkor is csak
véletlen lehetett. A vonaton rendszerint üzletről
beszélgetünk vagy újságot olvasunk. Annyi bizonyos,
hogy ma semmi újságom nincs számotokra.
– Előbb mindig azt mondod, apuskám. De olyan
feledékeny vagy. Gondolkozz csak. Talán Frank
Brightwen mondott valami érdekeset?
– Az aranyjáradék árfolyama két ponttal emelkedett.
Piac szilárd, emelkedő irányzat.
– De apus! Az Istenért, hogy lehetsz ilyen
keményszívű, amikor tíz perc múlva le kell feküdnöm is
úgy szeretnék addig valamit hallani. Mr. Keeling sem
mondott semmi érdekeset?
– Megfázott és attól fél, hogy influenza lesz belőle.
Részletesen leírta előbbi influenzáját. Erre azután a
fülkében ülők sorra elmondták saját influenza
élményeiket.
– Szent lsten, de unalmas! Még unalmasabb, mintha
asszonyok összeülnek teázni. Nem is tudom megérteni,
hogy lehetnek férfiak ennyire unalmasak. Semmi
eljegyzés? Semmi esküvő? Senki sem ad mostanában
táncestélyt? Senki sem jön ide lakni a szomszédságba?
Mr. Rendell a homlokára ütött, mire a várakozó arcok
egyszerre felderültek.
– Igaz, most jut eszembe, valami kis újság mégis
csak van. Egészen megfeledkeztem róla, de titeket
biztosan érdekelni fog. A Grange-et eladták!
A kíváncsiság kifejezése a lányok arcán egyszerre
nagy izgalomnak adott helyet. Még Mrs. Rendell is
meglepetten nézett fel és kíváncsian kérdezte:
 – Eladták? Csakugyan eladták? Egészen komolyan
mondod?
– Én legalább is így hallottam.
– Már annyiszor mondták, hogy nem is tudom
elhinni. Olyan sokszor közbejött már valami az utolsó
pillanatban. Ez is csak akkor biztos, ha a vételárat már
ki is fizették. Ezúttal egészen biztosra mondják?
– Amennyire biztos csak lehet valami ebben a
bizonytalan világban. Braithwaite-től hallottam, azt
mondta, hogy már minden rendben van, a vételárat is
kifizették. Jövő héten jönnek is a munkások, hogy
megkezdjék az épület rendbehozását. Aki megvette, ide
is akar költözni rövidesen. Még azt is tudom, hogy
Ernest Vanburgh a neve és néhány évig állandóan
utazott.
– Van felesége és gyermekei? És a gyermekek kicsik
vagy nagyok?
– Zárkózott ember, vagy pedig vendégszerető, aki
majd nagy ebédeket és estélyeket ad és kissé
gondoskodik szórakoztatásunkról?
– És mondd, papa, Mr. Vanburgh zeneértő? Mert
olyan gyönyörű zeneszoba van a Grange-ban és remek
zeneestélyeket lehetne rendezni?
Mr. Rendell lemondóan vont vállat.
– De édes fiaim, irgalom, kegyelem! A világon
semmit sem tudok erről az emberről, azon az egyen
kívül hogy megvette a házat. Szeretne mielőbb
beköltözni és néhány héten belül alighanem megtudtok
mindent, amire most olyan kíváncsiak vagytok. Hiába is
kérdeztek. Braithwaite-nek csak az volt a lényeg, hogy
alku nélkül kifizette a vételárat, a többivel nem törődött.
Lehet, hogy agglegény, lehet, hagy felesége és
gyermekei vannak, én nem tudom. De azt hiszem,
bármelyik eset kedvezőbb, mintha senki sem lakik a
házban.
 – Ez igaz. Csukott ablakok olyan barátságtalanok.
Mennyivel szebb, ha függöny van rajtuk! A függönyből
máns lehet következtetni a lakó egyéniségére. Ha csak a
függönyre nézek, máris meg tudom mondani, miféle
ember lakik a házban. Mindenesetre, nagyon érdekes
lenne, ha valaki lakna a Grange-ban.
– Én úgy érzem, hogy ezzel új fejezet kezdődik
életünkben. A mi sorsunk és a Grange új lakóinak sorsa,
valamiképpen szorosan összefűződik. Lehet, hogy
ostobaság, de egészen szilárdan meg vagyok győződve
róla, nem segíthetek rajta! – kiáltott Elsie.
Összekulcsolta kezét és tágra nyitotta nagy, kék szemét.
– Talán egy év múlva majd visszatekintünk erre az
estére és úgy érezzük, ez az este volt a határkő, amely
a múltat elválasztotta a jövőtől és akkor majd belátjuk,
hogy…
Hangos kacagás szakította félbe az érzelgős
jelenetet, mire Elsie méltatlankodva és sértődötten
elhallgatott és visszahúzódott a szobasarokba. Ez
egyszer azonban jóslata beteljesült, mert saját és
nővérei sorsát csakugyan új irányba terelte Grange új
lakóinak érkezése.
 NEGYEDIK FEJEZET.

Légvárak.
A Rendell családban csakugyan nagy izgalmat
ébresztett a váratlan újság, hogy a Grange-et eladták.
Ugyanis, a Grange éppen szemben volt az ő házukkal az
utca tulsó oldalán és állandóan keserítette a lányokat az
a körülmény, hogy évek óta lakatlan. Nem csoda, ha
nagy hiányosságnak érezték, hogy a kis körnek egyik
legszebb háza üresen állt. A kisebb lányok lélekzet
visszafojtva hallgatták, amint a nagyok mesélték nekik,
micsoda nagyszerű estélyeket rendezett benne legutóbbi
lakója. Mindig bizakodtak abban, hogy a ház egyszer
újra megnyitja kapuit és a nagy, tölgy faburkolatos
szobákban ismét vidám kacagás és jókedv üt tanyát. A
Grange főhomlokzata, éppen úgy, mint az ő házuké,
közvetlenül az útra nyílt, úgy, hogy éppen
szembenézhettek hosszú ablaksorával, de jobb- és
balszárnya mélyen hátrafelé nyúlt és a házat három
oldalról gyönyörű, nagy kert vette körül. Legutóbbi
tulajdonosa nagy összegeket költött a ház és a kert
szépítésére és most olyan nagy vételárat kért érte, hogy
bár már sokan nézték a házat és a kertet, de mindenki
visszafordult, amikor a tulajdonios nagy igényeiről
értesült. Pedig nemcsak a Rendell lányok örültek volna a
környéken, ha végre ismét lakó költözik a házba. De
most végre csakugyan sikerült az eladás, a vételárat
már ki is fizették, a hosszú várakozás végetért.
Az érdekes hírt követő napon, Agatha és Christabel
közvetlenül reggeli után, a tanulószobába siettek és
orrukat az ablaküveghez nyomva, várták barátnőjüket
Kittyt, akit édesanyjuk tegnap este emlegetett. Kitty
mindennap eljött és a tanulószobában együtt volt a
lányokkal, ahelyett, hogy odahaza egyedül uralkodott
volna saját szobájában. Végül is szerencsésen
megérkezett. Magas, sovány lány volt. Kék szövetruhát
viselt, hozzá piros svájci sapkát barna hajfürtjein. Hóna
alatt nagy csomó könyvet cipelt. Christabel már előre
izgatottan dobolt az ablakon, azután nagy izgalmában
lerobogott a lépcsőn, hogy mielőbb együtt lehessen
barátnőjével és a lehető legnagyobb sietséggel magával
cipelhesse a tanulószobába.
– Drágám, micsoda ujdonság! Sohasem fogod
kitalálni! Nagyszerű! Isteni! Megbolondulsz az örömtől,
ha meghallod, miről van szó.
Kitty letelepedett egy székbe és nyugodtan
körülnézett. Nem lehetett kifürkészni arcáról, vajon az
érdekes hír csakugyan meg fogja-e bolondítani. Egyelőre
a legcsekélyebb izgalom sem tükröződött ábrázatán.
– Úgy, – mondta és kezdett kibontakozni utcai
hüvelyéből, mintha semmi fontosabb nem kötné le a
figyelmét. Lehúzta szarvasbőrkesztyűit és gondtalanul
leejtette széke két oldalán. Azután lekapta sapkáját és
keresztül röpítette a szobán. Kihámozta magát
kabátjából, az asztal alá dobta sárcipőit, majd
keresztbetette kezét és láthatólag nem törődött többé
holmijaival. Miss Kittynek sejtelme sem volt róla, hogyan
szokták rendes emberek holmijukat elrakni és rendben
tartani. Édesanyja hasztalanul tanította, figyelmeztette,
fenyegette, hiába bosszankodott miatta. Kitty lelkesen
megcsókolta és javulást fogadott, de másnap már
kabátja, szokás szerint, ott hevert egyik ebédlőszéken
és többi ruhadarabjai a lakás legkülönbözőbb pontján.
Ez a módszer első pillanatra nagy időmegtakarításnak
látszott, azonban annál tovább tartott, amikor
távozásnál össze kellett szedni az egyes ruhadarabokat.
Ilyenkor Kitty kétségbeesetten szaladgált fel-alá a
szobában és hiányzó félkesztyűjét vagy sálját kereste.
Minden egyes lépésnél keservesen felsóhajtott.
 – Hol lehet az a vacak kesztyű? Folytonosan mindent
elraknak előlem. Most majd persze megint elkésem és
kikapok. Nem tehetek róla. Igazán kétségbeejtő ezzel a
szobalánnyal! Szeretném, ha inkább a maga dolga után
menne és az én holmimat békében hagyná. – És így
szónokolt, mérgelődött és szaladgált, míg csak a hiányzó
holmi meg nem került, hol egy könyvben, hol valamelyik
virágcserépen, vagy kinn a kertben, az út szélén
bukkant rá, mialatt hosszú, barna lábával fújva és
mérgelődve szaladgált a kavicsos úton és a világ
legméltatlanabbul megbántott, legboldogtalanabb
halandójának érezte magát. Ez alkalommal Elsie és
Agatha éppen abban a pillanatban léptek a szobába,
amikor Kitty elkészült a vetkőzéssel. Elsie azonnal
nekilátott, összeszedte Kitty szanaszét szórt tulajdonait
és mindent rendben egy helyre rakott, mert ő volt a
legrendesebb az egész házban és nem tudott leülni
olyan szobában, ahol ferdén lógott egy kép vagy nem
egészen szabályosan tették fel valamelyik terítőt. Miután
mindent elrakott, hosszú, fürkésző pillantást vetett
Kittyre, azután sajnálkozó hangon felkiáltott:
– Kitty nem helyesli a tervet. Láttam az arcán,
abban a pillanatban, hogy a szobába léptem. Tudtam,
hogy nem fogja helyeselni és én sem helyeslem. Nagyon
kockázatos vállalkozás!
– Eddig semmit sem hallottam, amit helyeselhetnék
vagy nem. Chrissi egyelőre sokkal izgatottabb, semhogy
képes lenne a részletekkel előállni. Feltételezem, hogy
valami egészen friss újdonságról lehet szó, mert tegnap
délben még egy szót sem említettetek.
Némi sértődöttség tükröződött hangjában és Agatha,
aki a leglágyabb szívű volt mindannyiuk között, azonnal
észrevette és máris magyarázni kezdett, hogy elejét
vegye minden félreértésnek.
 – Nem volt mit említeni. Csak azután történt. Két
dolgot is akarunk mondani neked. Az egyik újdonság
kívülről jön, a másik azonban kizárólagosan a mi
ügyünk. Ez még nincs véglegesen eldöntve, mert anyus
mondta, hogy csak akkor határozhatunk, ha veled is
megbeszéltük a dolgot.
– Gyönyörű – jelentette ki Kitty röviden. Zsebébe
nyúlt, előszedett egy feketekeretes pápaszemet és
feltette, de nem a rendes helyére, hanem éppen csak az
orra hegyére. Fürtös haja a vállára hullt, barna
hajszalagja egyenesen a magasba meredt feje búbján.
Félszeg mozdulattal karbatette kezét és olyan tekintettel
nézett végig a társaságon, mint valami tiszteletreméltó
nagymama.
– Mondjátok már az Istenért, különben Miss Phleps
megérkezik és óra közepén felrobbanok a kíváncsiságtól.
Mi az a nagy újság?
Elsie, Agatha és Christabel azonnal magyarázni
kezdték a helyzetet, hamisítatlan Rendell-féle szokás
szerint. Mind a hárman egyszerre beszéltek és egyik
sem hagyta magát zavartatni. Elsie sóhajtozott. Agatha
nevetett, Chrissie még a szokottnál is vontatottabban
ejtette ki a szavakat, mialatt Kitty egyikükről a másikra
bámult és igyekezett hol itt, hol ott felkapni egy
mondatot, míg végül is valami halvány sejtelem kezdett
ébredezni a fejében, hogy tulajdonképen mit is akarnak
barátnői.
– Tehát valami vásárt akartok rendezni! Szóval
mostantól kezdve egészen júliusig szakadatlanul
tűpárnákat kell varrnunk és azután eladni valakinek! Ezt
értem. De mire való ez az egész vásár? Kié lesz a pénz?
– A szegényeké, természetesen.
– Köszönöm szépen! Igazán kedves tőletek!
– De Kitty, legyen eszed! Természetesen, az árva
gyermekekre gondoltunk. Arra gondoltunk, hogy nekünk
is kötelességünk segíteni, de a mi kis pénzünkkel
nagyon keveset segíthetnénk. Elég anyagot
vásárolhatnánk be, ha a legközelebbi hónapokra
lemondanánk minden édességről.
Kitty elkomorodott.
– Pillanatnyilag összes vagyonom hét penny és jövő
hónapban van anyus születésnapja, utána következő
hónapban a nagymama születésnapja, a jövő héten
Agatha születésnapja!
– Engem ne vegyél számításba! Én olyan szegény
vagyok, mint a templom egere, de abból a szép, széles
sárga szalagomból, ugye tudod, melyiket gondolom, sok
kis párnát tudok kiszabni. Előbb természetesen
kimosom. Ha esetleg foltos valahol, egyszerűen
ráhímezek valami kis mintát. Majd meglátod, mi minden
használhatót találok a saját holmijaim között! Nyugodt
lehetsz, majd csak elintézzük valahogyan a munkát. És
ne felejtsd el, hogy majd teát és frissítőket fogunk
felszolgálni és csónakázni is fogunk! Lilias lesz a
csónakos.
– Természetesen! – Kitty szeme pajkosan villant
meg. – A legkönnyebb és a legnagyobb hasznot hozó
munka! Lilias éppen az ilyesmiért lelkesedik. Hogyne,
természetesen beleegyezem. Korszakalkotó ötletem van
és azt hiszem ezzel egészen új irányt adok a jótékony
célú vásároknak. Az új fényképezőgépemmel majd
felvételeket készítek a vendégekről és rendeléseket
fogadok el másolatokra. Az emberek olyan hiúk, mindig
olyan szépnek képzelik magukat, hogy örülnek, ha
kéznél van a fényképész. De ha mégis
visszautasítanának, más tervem is van. Észrevétlenül
fogom lefényképezni őket és majd azt mondom, hogy
olyan pillanatokban készítettem róluk a fényképet,
amelyet világért sem szeretnének megörökíteni. A filmet
kedvezményes áron megkaphatják. Nem gondoljátok,
hogy ilyen módon óriási jövedelemre fogok szert tenni?
– Jobb, ha nem említed ezt a dolgot anyus előtt,
különben egyszer és mindenkorra betiltaná a
fényképezést, pedig az ötlet isteni! Levehetnéd a
különböző társaságokat a csónakban, azután
csoportokat a frissítő-sátor előtt, más csoportokat,
amint a gyepen beszélgetnek. Drága fiam, vagyonokat
fogsz keresni. Azt hiszem, te majd sokkal több pénzt
gyüjtesz össze, mint mi a teánkkal és tűpárnáinkkal.
– Hátha esik… – mondta Elsie makacsul, azonban a
többiek csak vállukat vonogatták. Alig várták már, hogy
megtárgyalhassák a második, érdekfeszítő újságot.
– Nem fog esni az eső, te csacsi! Ne láss mindig
rémeket! Tehát, ez az egyik újdonság, most hallgasd
meg a másikat. Találd ki, Kitty! Háromszor szabad
hibázni! Vadonatúj, remek helybeli hír!
– Maud menyasszony?
– Még nem. Majd legközelebb megint próbálkozhatsz
ebben az irányban. Ez az újdonság semmi
összefüggésben nincs a családunkkal. Valaki másról van
szó! Próbálj tovább találgatni.
– Olyasvalakiről van szó, akit jól ismerek?
– Nem.
– Csak távolból?
– Nem.
– Egyáltalán nem ismerem?
– Eltaláltad.
– Hát akkor hogy a csodába tudnám…
– Nem szükséges, hogy ismerjed az illetőt. Egyelőre
még senki sem ismeri, de rövidesen valamennyien
megismerjük. Idejön a… még mindig nem találod ki?
Gondolj az üres házra, itt a közvetlen közelünkben!
– A Grange! – kiáltott Kitty és elragadtatásában
tapsolni kezdett.– Valaki megvásárolta a Grange-et! Jaj,
de jól tette! Legalább lesz mit nézni. Azt mondod, hogy
rövidesen jönnek – remek, isteni! Megfigyelhetjük,
amikor a bútorokat lerakják a kocsiról és a család
megérkezik. Kicsodák és hányan vannak? Remélem, sok
lány van a háznál – és tudjátok, olyan rendes lányok,
akik minden tréfára kaphatók és ponilovas fogatjuk is
van és megengedik, hogy néha mi is hajthassuk!
– Semmit sem tudunk róluk és nem is lehet semmit
sem kinyomozni. A férfi neve Vanburgh, egészen jól
hangzik, de hogy agglegény-e vagy házas ember…
– Biztosan házas ember! Nőtlen ember nem venne
olyan nagy házat, mint a Grange! Valóságos bűn lenne!
Egészen biztosan házas ember, őszes szakálla van,
kövér felesége és négy szép lánya. Magamelőtt látom
őket, mintha csakugyan itt állnának előttem – Kitty
behunyta a szemét szemüvege mögött és magába
merülve állt, mintha csakugyan valamit látna lelki szeme
előtt. Kittynek nagyszerű képzelőtehetsége volt és
barátnői már mosolygó türelmetlenséggel vártak a
folytatásra.
– Igen, igen, valamennyiket látom! Véronique, a
legidősebb, igazi szépség, magas és karcsú, csillogó
fekete szeme van és a haja…
– Fekete, mint a holló szárnya, – suttogta Christie,
azonban Kitty láthatólag megharagudott, amiért
félbeszakították álomképét és jéghidegen folytatta:
– Éppen ellenkezőleg! Ragyogó, mint a folyós arany!
Véronique nem ismer félelmet, remek arabs ménen
szokott kilovagolni, amely már ismeri úrnője kezének
minden mozdulatát. Menyasszony, a vőlegénye előkelő
családból származó fiatalember, aki rövidesen oltár elé
is vezeti. Mi természetesen koszorúslányok leszünk,
pompás selyemruhákat és gyöngyöket kapunk az
ünnepélyes alkalomra. Gabrielle a második lány,
kistermetű. Keskeny, kedves arcocskája van…
 A leírásnak ennél a pontjánál azonban Agathából
kirobbant a nevetés. Christabel is felkelt a székéről és
nagy nyomatékkal egész halom könyvet rakott ki az
asztalra.
– Nem hallgatom tovább ezt a sok zöldséget!
– Keskeny, kedves arcocskája van, – ismételte Kitty
hangosan, határozottan. Inkább belehalt volna,
semhogy be ne fejezze a mondatot. – Szeme kék, mint
a nyári égbolt és a bőre tejfehér és rózsaszín. Félénk,
visszahúzódó természet és ellentétben nővére tüzes
paripájával, szelíd, hófehér lovon szokott kilovagolni.
Evangeline, a harmadik lány. Fürtös világosbarna haja
van, nem szabályos szépség, de annál kedvesebb és
közvetlenebb. Ermyntrude, a negyedik…
Azonban a negyedik Vanburgh kisasszony leírása
ezúttal elmaradt, mert ebben a pillanatban lépések
hangzottak a tanulószoba ajtaja előtt. Kitty megfordult
és minden átmenet nélkül lapozni kezdett könyveiben. A
következő pillanatban Miss Phleps, szigorú tanárnőjük,
felbukkant a küszöbön.
 ÖTÖDIK FEJEZET.

Váratlan látogató.
A legközelebbi hetek alatt, mialatt a legkülönfélébb
mesteremberek árasztották el a Grange-et, Christabel
mindennap érdekes ujdonságokkal fogadta Kittyt a
tanulószobában.
– A hálószobába világoskék tapétát vittek fel, tudod,
olyan itteni modern-mintás tapétát, amilyet én is
szeretnék… abba a kis szobába a kapu felett, egyszerű
barna kárpitot tettek, olyan közönséges színe van, mint
a csomagolópapírnak. Rémes! Tulajdonképpen mit
képzel ez a Mr. Vanburgh?… – A lányok egymás mellett
álltak az ablaknál és feszült érdeklődéssel nézték a
festők, kárpitosok, asztalosok munkáját.
Később még izgalmasabb időszak következett,
amikor nagy bútorszállítókocsik is érkeztek és
tartalmukat kirakták az utcára. Ezalatt valamennyi
Rendell-lány ott szorongott a tanulószobában és mialatt
buzgón gyártották a tűpárnákat, Lilias ölbetett kézzel ült
közöttük és ötpercenként jelentette a munka
előrehaladásának újabb állomásait. Valahányszor valami
felbukkant, amit érdemes volt megnézni, jelt adott. A
számtalan ládába sajnos nem láthattak be, de a bútorzat
annyira érdekes volt, hogy legegyszerűbb,
legmindennapibb darabja is teljes joggal kelthette fel a
legnagyobb érdeklődést. Nyoma sem volt modern,
világos bútornak, színesre lakkozott karosszékeknek,
kényelmes, barátságos kereveteknek. Minden, ami a
házhoz tartozott, idegenszerű, komor méltóságot
tükrözött. Faragott indiai polcok, szekrények, asztalok
álluk a gyalogjárón. És benn a szobában valósággal
feketén emelkedtek ki a tölgyfa-burkolat hátteréből. Még
a mennyezetet is faburkolat borította és ez különösen
komor színezetet adott az egész szobának. A padlókat
felbecsülhetetlen értékű, de a régiségtől megkopott
valódi keleti szőnyegek borították és a földszinti
ablakokat faragott farácsok védték, éppen úgy, mint
Törökországban a hárem ablakokat.
Lilias, aki nagyvilági nőnek tartotta magát,
elismerően kijelentette, hogy a ház berendezése a
nyugodt méltóság jegyében történt és határozottan
megnyerte legfelsőbb tetszését. Azonban testvérei
kevésbé lelkesedtek, Nan pedig nyiltan felhúzta az
orrocskáját.
– Biztos, hogy nagyon értékes, régi berendezés, de
jóságos Isten, milyen komor és barátságtalan!
Képzeljétek csak, milyen érzés lehet ott ülni abban a
tölgyfával burkolt szobában, a falak mentén ezekkel a
fekete kísértetekkel. És a tetejébe még ezek a faragott
rácsok nem engednek be elég világosságot. Azt hiszem.
megőrülnék, ha itt kellene élnem! Vidám, világos
környezetet, sok napfényt szeretek! De a legjobban az
izgat, hogy semmi asszonyos, barátságos holmit nem
látok. Egy darab bútort sem láttam, ami lányszoba
berendezéséhez lenne alkalmas.
– De gondolj a ládákra! A sok tucat ládára! Nem
tudhatod, mi lehet azokban a ládákban. Lehet, hogy tele
vannak…
– Kincsekkel! – sóhajtott fel Kitty édesdeden. –
Regényekben gyakran fordul elő ilyesmi. De mondjátok,
ugye szörnyű csapás lenne, ha egy lány sem lenne a
házban?
Azonban, a Rendell lányok egyáltalán nem akartak
foglalkozni ezzel a lehetőséggel. Az a gondolat, hogy az
elhagyott Grange-ban esetleg hasonlókorú barátnőket
találhatnak, annyira hatalmába kerítette képzeletüket,
hogy Véronique-tet, Gabrielle-t, Evangeline-t,
Ermyntrude-ot máris valósággal élő pajtásaiknak
tekintették, akik nagy szerepet játszottak életükben,
akiknek ízlését, kívánságait komolyan figyelembe vették
minden jövendő tervezgetésükben. Alig várták már azt a
boldog időt, amikor kétségeik végetérnek. De úgy
látszik, a Vanburgh családnak nem volt sürgős a
költözködés.
Közben már áprilisra járt az idő és Mr. Rendell és a
felesége szokott rövid, tavaszi pihenőjükre készülődtek.
Ilyenkor a lányok egyedül maradtak odahaza azzal a
nagyfontosságú megbízatással, hogy elvégezzék a
tavaszi nagytakarítást.
Mrs. Rendellnek megingathatatlan elvei voltak a
házias nevelésre vonatkozóan és világért sem tűrte,
hogy a nagytakarításhoz segítséget alkalmazzanak.
Tavasszal mindig a húsvéti szünidő alatt bonyolították le
a takarítást és ilyenkor minden lánynak megvolt a maga
külön feladata. Mrs. Rendell őszintén beismerte, hogy
már eljutott abba a korba, amikor az ilyen nagy
kényelmetlenség és fáradság már nehezére esik. Mr.
Rendell azonban már nem volt ilyen őszinte és az a
mód, ahogyan meg szokta tárgyalni ezt a kérdést,
mindig megnevettette a lányokat.
– Édesanyátok több mint húsz évig viselte a
háztartás terhét. Azt hiszem, nagyon is méltányos, hogy
most már megkíméljétek. Nagyon hasznos, ha lányok
megtanulnak mindenféle házimunkát és ezért éppen úgy
javatokra válik nektek is ez az utazás mint anyátoknak,
sőt, valósággal kötelességemnek érzem, hogy
magammal vigyem, hogy ezzel alkalmat adjak nektek
erre az érdekes feladatra. – Mialatt beszélt, Nan
gonoszkodva forgatta a szemét, azután egészen közel
hajolt édesapjához:
– És – tulajdonképen, hogy állsz te a
nagytakarítással? Azt hiszem, drága apuskám nem
szenvedheted a mosószappan szagát. Emlékszem, hogy
múlt évben …
Mr. Rendell segélykérően összekulcsolta kezét.
– Mindennek szappanszaga volt! A halnak, a
levesnek, a puddingnak! És olyan szomorú, ha nincs
szőnyeg a lakásban. Ilyenkor mindig önkéntelenül arra
gondolok, hogy talán eladták. És az is kellemetlen, hogy
az ember sohasem találja sehol a holmiját, mindent
elraknak előle. Remélem, hogy ezidén – bárki is porolja
le a könyvszekrényemet – mindig csak néhány könyvet
szed ki egyszerre és mindent pontosan ugyanúgy tesz
vissza, mint ahogy volt!
– Esküszöm apuskám! Saját, fehér kezemmel fogom
letörölni könyvszekrényedet, ez a kedvenc munkám az
egész nagytakarításból. De hidd el, egészen kellemes
dolog a nagytakarítás. Egész nap nagy kötényben
járhatok, az agyam helyett az izmaimmal dolgozom és
egyáltalán nem félek a háziszappan szagától sem.
– Én a legjobban szeretem a nagytakarítási
ebédeket, – mondta Chrissie. – Mindig ugyanazt szoktuk
enni lunchre – hideg marhahúst, céklát, kávét, kenyeret
és jam-et. Mindent egyszerre odarakunk az asztalra,
mindenki vesz magának, ami jólesik és olyan rosszul
viselkedünk, amint kedvünk tartja. Három órakor
teázunk, vacsorára ismét hideget eszünk, sütemény
helyett gyümölcsöt és olyan jóllakunk, hogy utána alig
tudunk megmozdulni.
– És mindig történik valami mulatságos! – mondta
Maud, a mindig derült és barátságos. – Mindig történik
valami váratlan baleset, mindig olyasmi, amire a
legkevésbé számíthattunk és mindig a legrosszabb
pillanatban és valamikép megállítja az egész munkát.
Még most is nevetek …
– Amikor megvan a baj, nem szoktál így beszélni!
Emlékszel, egyszer Agatha vasárnap délután bevert egy
szöget a gázcsőbe, amikor az összes üzletek zárva
voltak és mindenki kirándulni ment. Akkor egy szóval
sem mondtad, hogy milyen nagyszerű tréfa! – szólt
közbe Elsie komoran. – Megkíséreltük bennehagyni a
szöget a csőben és pecsétviasszal vettük körül a nyilást,
de a gáz csak vígan ömlött és kénytelenek voltunk
elzárni a gázórát és nem tudtunk teát főzni, mert egy
darab fa sem volt a házban. Hideg volt és fáztunk és
nagyon kívántuk a teát, de le kellett mondani róla.
Mondhatom, nem volt olyan mulatságos.
– Nem emlékszel, hogy már másnap mennyit
mulattunk az eseten, amikor szerencsésen helyrehozták
a bajt? – kérdezte Maud kedves nevetésével.
Általában véve nagyon vidám, tettrekész hangulat
uralkodott, amikor a szülők búcsút vettek lányaiktól.
Napsugaras, vidám tavaszi nap volt, amikor kétszeres
jókedvvel indul az ember szabadságára. Huszonötéves
házasság után, Mr. Rendell és a felesége olyan frissen és
fiatalosan álltak egymás mellett vadonatúj
utazóruhájukban, mintha még fiatal házasok lennének.
Mrs. Rendell most is éppen olyan nagy örömmel fogadta
férje dicséretét, amikor végignézett ízléses, jólszabott
angol kosztümjén, kis utazókalapján, egész kifogástalan,
ápolt megjelenésén, mint fiatalasszony korában.
– Nagyon helyes vagy! – jelentette ki Chrissie is
szokott iskoláslányos szavajárásával, miután alaposan
megnézte édesanyját. Azután tekintete végigsiklott
édesapja magas, izmos alakján és elégedetten bólintott.
– És te is, apus! Tetőtől-talpig csupa új ruhában!
Egészen bátran fiatal házasoknak tarthatna benneteket
az ember.
– Egészen kellemes lehet férjhezmenni, – mondta
azért később Nan, kissé felsóhajtva, amikor szülei
kocsija már elrobogott és belekezdtek a nagytakarítás
előkészületeibe. – Akkor most én is alighanem szép
tavaszi utazásra mentem volna, ahelyett, hogy rendet
rakjak a fiókokban.
– Ó, én azért inkább sohasem megyek férjhez! Nem
akarom újabb zsarnokság igájába hajtani a fejem! –
jelentette ki Chrissie fölényesen. – Önálló, dolgozó nő
akarok lenni, akinek senki sem parancsolhat! De ha
mégis férjhezmennék, akkor is mindig annak kell
történni amit, én akarok.
A két idősebb lány mosolyogva nézett össze. Egyikük
sem nyilatkozott, hogyan gondolkozik erről a fontos
kérdésről, mert minél közelebb van a férjhez menés
lehetősége, annál nehezebb őszintén megmondani a
véleményt. Lilias mosolygó szerénységgel sütötte le a
szemét és Maud szeme felragyogott. Maud most
huszonhárom éves volt és az utolsó két évben titkot
reménység ébredt a szívében. Azon a nyáron kezdődött,
amikor Jim másodszor vagy harmadszor magával hozta
néhány napra barátját, Ned Talbot-ot. Ned akkor
belebotlott egy gödörbe és olyan erősen kificamította a
lábát, hogy néhány nap helyett néhány hétig nem
mozdulhatott Thurston House-ból. Lilias és Nan
akkoriban intézetben voltak, de Maud már befejezte a
tanulmányait és édesanyjával együtt, gondoskodott a
beteg szórakoztatásáról és ápolásáról. Felolvasott és
zongorázott neki, sakkoztak és mindenekelőtt
beszélgettek, egyre őszintébben és bensőségesebb
hangon, míg végül Maud úgy érezte, hogy egészen
ismerik egymást, nincs titkuk egymás előtt. Ha Ned
talán nem is beszélt annyit magáról, de ez csak azért
volt, mert férfi és tartózkodóbb természetű és egy szava
többet jelentett, mintha más órák hosszáig beszélget.
Maud ezerféle jelből tudta, érezte, hogy Ned nagyon örül
társaságának és amikor búcsút vettek egymástól, Ned
sötét szemének csillogásából sokkal többet olvasott ki,
mint puszta barátságot. Azóta Ned gyakrabban is eljött
hozzájuk látogatóba.
Most, hogy Nan és Lilias is odahaza voltak, már nem
volt alkalom a zavartalan beszélgetésre és Maud, mint a
legidősebb, különben is jobban el volt foglalva a
háztartással és kénytelen volt a vendég szórakoztatását
húgaira bízni. De érezte, hogy Ned megérti és a
leghalványabb elégedetlenség vagy bizalmatlanság sem
ébredt a lelkében. Boldogan számolgatta, hogy Ned
most már bizonyosan ismét rövidesen ellátogat hozzájuk
és nem volt nap, hogy ne gondolt volna reménykedve
Ned legutóbbi beszámolójára, amikor elmondta neki,
hogy sorsában kedvező fordulat állt be, most már
biztosított, szép jövedelme van. Maud érezte, hogy nagy
lépéssel jutottak előre, mert Ned már abban a
helyzetben van, hogy el tudná tartani családját. És ha
csakugyan így áll a helyzet, ki tudja, mi lesz
legközelebb, ha Ned ellátogat hozzájuk? Talán már közel
van az óra, amelyet olyan türelmetlenül várt: amikor
Ned megvallja szerelmét és megkéri a kezét. Olyan
szép, olyan jó a világ! Az élet csupa ragyogó tavasz volt
körülötte és mintha minden nyíló virág, minden fakadó
rügy csak az ő nagy boldogságáról mesélt volna!
A következő napok szorgalmas munkában teltek.
Nem könnyű feladat, tíz nap alatt elvégezni ilyen nagy
ház rendbehozását, hátha még előbb is akartak
elkészülni egy-két nappal, hogy a fennmaradó
szabadnapokat szüleik hazatéréséig kedvük szerint
tölthessék. Ez már csendes megállapodás volt egymás
közt, hogy ezekkel a szabad napokkal mindenki azt
csinálhatta, amit akart. Christabel az ágyban reggelizett,
Agatha egész nap almát evett és regényt olvasott, Elsie
a naplójába írt és festői összevisszaságban viselte a
haját. Véleménye szerint így kitűnően illett az arcához
és titkon nem tudta megérteni édesanyja
kegyetlenségét, amiért ezt a hajviseletet megtiltotta.
Nan kis műhelyében dolgozott és munkaköpenyében jött
ebédelni. Lilias legszebb ruháját vette fel és sétálni
ment, hogy megbámultassa magát, Maud pedig kedvére
álmodozott, abban a nyugodt tudatban, hogy minden
munkát a legjobban elintézett.
Hét végére, már minden készen állt, csak a
szőnyegeket és terítőket kellett helyrerakni. A lányok,
abban a biztos tudatban, hogy a két szobalány és a
szakácsné majd elintézik a szőnyegek felrakását,
visszavonultak a könytárszobába és a könyvszekrényt
rendezték. De alig egy órával később, a szakácsné és
Mary meg Jane, a két szobalány, kétségbeesett arccal,
kipirulva állítottak be.
– Sehogy sem tudjuk kifeszíteni a posztót a
nappaliszobában, – mondta a szakácsné. – Úgy látszik,
összement a tisztogatástól. – Maud nevetett
kétségbeesett ábrázatán és szokott nyugodt
vidámságával át-ment a nappaliszobába.
– Lehetetlen! Előbb az egyik oldalt le kell szögezni és
azután a másik oldalon addig nyújtani és húzni, míg
átéri a szobát. Majd valamennyien nekilátunk. Nan és
Agatha, ti vagytok a legerősebbek, ti fogjátok meg a két
sarkát, Elsie és én pedig majd itt a középen. Előbb
azonban teljesen ki kell simítani.
A lányok szó nélkül letérdeltek és belekezdtek a nem
éppen könnyű és kellemes munkába. Jó sokáig tartott,
míg odáig jutottak, hogy az első karikát sikerült a
szögbe beakasztani és mire elkészültek, ugyancsak
belefáradtak valamennyien.
– Jaj, a hátam! – nyöszörgött nyujtózkodva Elsie. –
Úgy érzem, mintha kettétört volna. Azt hiszem, soha
többé nem tudok egyenesen állni.
– A kezem! – nyöszörgött Agatha és csak lassan
tudta kinyújtani görcsösen behajló ujjait. – Nagyon
fájnak az ujjaim! Soha életemben nem végeztem ilyen
nehéz munkát. Ezentúl mindig vigyázok, hogy ne
morzsáljak a szőnyegre, most már tudom, milyen nagy
munka a tisztogatása. Csak azt szeretném tudni, hogy
szedték fel. Alighanem még nagyobb munka lehetett,
mint letenni.
– Majd minden szög fejét letörtem, – felelt kurtán a
szakácsné. – Megmondom őszintén, ez nem asszonynak
való munka. Férfit kellett volna fogadni, de hála
Istennek, így is túl vagyunk rajta. Most már gyerekjáték
befejezni a nagytakarítást.
– Legjobb lesz, ha mindjárt behordjuk a bútorokat.
Az egész ház olyan felfordult benyomást kelt, ha a hall
teli van rakva bútorokkal. És ha egy szoba már teljesen
rendben lesz, érezni fogjuk, hogy rövidesen csakugyan
elkészülünk, – mondta Maud, aki még mindig a földön
ült, de máris friss munkára készen. Kinyújtotta a kezét,
hogy könnyebben feltápászkodhassék, de a következő
pillanatban ijedten kiáltott fel és óvatosan tapogatta
végig a szőnyeg felületét.
– Mi az? Valami megszúrta a kezemet a szőnyegen
át. Mindenfelé éles kis hegyek állnak ki. Tucatszámra! Mi
lehet ez?
A többiek is odaszaladtak és rémülten bámultak a
sok kis kiálló pontra. Megtapogatták: csakugyan éles és
szúrós volt valamennyi.
– Szögek! – kiáltott fel Elsie elkeseredetten. És
ebben a pillanatban a szakácsné bosszúsan vállat vont.
– Egészen biztos, hogy szögek! Egész kis doboz
szöget hoztam be, mert sok helyen új szöget kellett
beverni és úgy látszik, valaki felborította a dobozt és
elszóródtak a padlón.
Maud kétségbeesett pillantással nézett körül. Ez a
baleset a lehető legrosszabb pillanatban történt, mint
ahogy a balesetek általában mindig a legrosszabbkor
történnek. A szögek körülbelül egy méternyi távolságban
a faltól szóródtak szét, olyan helyen, hogy a szőnyegnek
legalább két oldalát kellett ismét felhajtani. A húgaira
bámult, azok meg vissza őrá.
– Lehetetlen, hogy mégegyszer megcsináljuk ezt az
utálatos munkát! – kiáltott Nan gondtalanul. –
Hozassunk valakit, én ugyan nem töröm fel mégegyszer
az ujjamat.
– Szombat délután van, fiam, minden üzlet zárva.
Igazán nem tudom, honnan szerezzünk segítséget.
– Mindig szombaton délután történik hasonló
baleset. Akkor állítsunk egy asztalt arra a helyre és
hagyjuk ott a szögeket Isten hírével. Senki sem fogja
látni.
– De Nan, hogy képzelhetsz ilyet? Egy asztal sem
állhat mindig egy és ugyanazon a helyen. Azonfelül, a
szögek idővel úgyis kibújnának és kiszakítanák a
szőnyeget. Minden hiábavaló, a szőnyeget fel kell ismét
szedni és meg is tesszük, még pedig most mindjárt.
– Nagyon bosszantó! Elvesztegettünk ennyi időt és
most még hátrább tartunk, mint amikor hozzákezdtünk!
Sírni tudnék! – tiltakozott Elsie kétségbeesetten. Maud
türelmetlenül leintette.
– Én is, – ha tudnám, hogy ezzel használok valamit.
De miután a sírás úgysem használ, legjobb, ha azonnal
ismét hozzáfogunk a munkához. Kérem, Jane, kezdjünk
hozzá, hogy mielőbb túl legyünk rajta.
Ismét fáradtan belekezdtek a munkába, miközben a
nézők, Lilias és Christabel az ajtóban álltak és biztató
felkiáltásokkal buzdították őket.
– Csak nyugalom és hidegvér! Egy hét múlva már
mulatunk ezen a szokatlan baleseten! Ha szorgalmasan
dolgoztok, holnap reggelre készen is lesztek.
Erre a tréfára azonban a szerencsétlen áldozatok
olyan fenyegető pillantásai válaszoltak, hogy Chrissie és
Lilias rohanva vonultak vissza a könyvtárszobába, hogy
elrejtsék nevetésüket. Azonban öt perc sem telt bele és
ismét visszatértek, megdöbbent, ijedt ábrázattal.
– Látogató jött! Valaki áll az ajtó előtt! Nem látjuk
tisztán, hogy ki, de egészen biztosan férfi! Fiatal ember,
világos ruhában. Mit csináljunk?
– El kell küldeni. Jane, gyorsan! Kössön tiszta
kötényt és mondja meg annak az úrnak, hogy Mrs.
Rendell nincs idehaza. És ha velünk akarna beszélni –
sajnos, egyéb, fontos elfoglaltságunk van. Nagyon
sajnáljuk, hogy nem hívhatjuk be, de nagy felfordulás
van az egész házban. Különben, ezt ő maga is látni
fogja, – tette hozzá Maud lemondóan, mialatt Jane már
szaladt is kifelé a szobából. – A hall olyan, mint valami
bútorraktár.
Azonban, úgy látszik, hogy a látogatót nem lehetett
olyan egyszerűen elküldeni, mert a lányok nagy
rémületére, tisztán hallották, hogy az ajtó kinyílt és
ismét becsukódott, azután lépések zaja közeledett a hall
felől. A látogató nyilvánvalóan nem vette figyelembe
Jane tanácsát: – A könyvtárszobába tessék, Sir, – mert
a lépései egyre a nappaliszoba felé közeledtek. Hat pár
kéz emelkedett hirtelenében a magasba, hogy sebtében
lesimítson hat kócos fejet. Maud megigazította feltűrt
ruhaujját, Lilias figyelmesen fülelt és a következő
pillanatban, az ajtó kitárult és Ned Talbot mély hangja
vidáman köszöntötte a lányokat:
– Bejöhetek? Ne haragudjanak, de nem tűrtem,
hogy elküldjenek. Hogy vannak? Mint látom, sok a
dolguk? Segíthetnék valamit?
 HATODIK FEJEZET.

Nan segíteni akar.

Szegény Maud! Október óta egyre csak erről a
találkozásról álmodott és újra meg újra maga elé
színezte, milyen is lesz az, ha Ned eljön hozzájuk
látogatóba. Talán azért történt, mert mindig Nedet
várta, hogy annyiszor otthonmaradt egyedül, ha
édesanyja és húgai mind elmentek itthonról. Ezért
történt, ha talán nem is tudatosan, hogy egyszer sem
vette fel új, rózsaszín selyemblúzát, mert teljes
szépségében akarta bemutatni Nednek. Nagyon, nagyon
fájt, hogy mindent ilyen szépen kitervezett és Ned most
mégis kócos hajjal, kipirult arccal, ócska házi-ruhában
találja. Lilias volt az egyetlen, aki munkaruhájában is
éppen olyan szép volt, mint különben. Ebben a
pillanatban éppen nagy kedvességgel üdvözölte a
vendéget, mialatt a többi lányok sietve kapták le
kötényüket és gyors pillantásokat vetettek a tükörbe.
– Ned! Maga az! Micsoda meglepetés! Igazán
örülünk, bogy végre ismét láthatjuk, de olyan nagy
rendetlenségben vagyunk! Mint láthatja, éppen tavaszi
nagytakarítás közben lepett meg bennünket. A városból
jön? Agatha, Chrissie, hozzatok gyorsan néhány széket.
Ez az egyetlen szoba, ahol már feltettük a szőnyeget.
Viszont székek nincsenek idebenn.
– Köszönöm, nem akarok leülni. Eleget ültem a
vonatban és a változatosság kedvéért, most szívesebben
állok, azaz még inkább, segítenék maguknak valamit.
Kérem, ne bánjanak úgy velem, mint valami idegen
vendéggel. Mit csináltak, amikor betoppantam? A
szőnyeget szögezték le? Hatan! Hat asszony egy
szőnyeget!
Nan bosszúsan vonogatta vállát.
 – Bizony, kellemetlen, utálatos, nehéz munka,
férfiaknak való, nem a mi gyönge ujjacskáinknak. Nagy
fáradsággal éppen leszögeztük köröskörül a szőnyeget,
amikor kiderült, hogy a szőnyeg alatt egy doboz szög
ömlött ki a padlóra. Éppen abban a szörnyű pillanatban
érkezett, amikor tudatára jutottunk, hogy előlről kell
kezdenünk az egész utálatos munkát.
Nan lemondóan mutatott a szögek felé. Azután gyors
lépést tett előre, lába beleakadt szoknyájának leszakadt
felszegésébe és egyenesen Ned Talbot karjába, majd
onnan tovább, szerencsére már erősen lassított
tempóban, neki a falnak.
– Nan, az Istenért, mondtam már, hogy leszakadt a
szoknyád! Mondtam, hogy varrd meg! Mondtam, hogy
végül is elesel benne! – kiáltott Maud szemrehányóan.
Azonban a bűnös lihegve nevetett.
– Mint látod, mégsem varrtam meg. Nem érdemes
foglalkozni ilyen csekélységgel, – egy csomó gombostűt
kapott elő valahonnan és kezdte feltűzni ruhája
szegélyét, mialatt a nővére nehéztelően csóválta a fejét.
– Gombostűvel? Az úgy sem tart semeddig sem.
Inkább menj fel a szobádba és varrd meg azonnal.
Figyelmeztetlek, Nan, hogy ha nem… – de Maud nem
folytathatta, mert ebben a pillanatban Ned Talbot
odalépett hozzá és meleg, aggódó arckifejezéssel nézett
a szemébe.
– Olyan fáradtnak látszik, Maud. Kérem, ne törődjék
tovább ezzel a szőnyeggel, majd én mindent elintézek
maga helyett. Szép is volna, ha ezt a csekélységet nem
tudnám elintézni. Olyan gyorsan elintézem, hogy
csodálkozni fog és azután legalább nyugodtan
beszélgethetünk.
– Nehezebb feladat mint gondolja – mondta Maud
szomorúan. De Ned csak nevetett. Ledobta kabátját,
azután letérdelt a szőnyegre és megrohamozta a
szögeket. Lilias most váratlan és meglepő érdeklődést
tanúsított a munka iránt, egyenesen melléje térdelt.
Nagy buzgalommal segédkezett és kézhez adott
mindent, amire Nednek szüksége volt. Rózsás arcával,
ragyogó aranyhajával, az egyszerű fehér
mosóruhácskában szebb volt mint valaha. Szegény
Maud növekvő rosszkedvvel nézett végig magán,
miközben Nan fülébe súgta:
– Úgylátszik, itt akar maradni estére. Mit gondolsz,
meghívhatjuk, ha anyus nincs is idehaza?
– Anyus egészen biztosan nagyon bosszankodna, ha
elküldenénk egy régi barátot, aki már annyiszor volt itt
nálunk látogatóban, hosszabb ideig is. Nem engedhetjük
el anélkül, hogy megkínáljuk vacsorával, különösen, ha
másfél órát utazott, hogy láthasson bennünket.
– De, drága fiam, mit adjunk vacsorára? Nincs
semmi idehaza. Csak amit magunknak szántam!
– Hozass gyorsan valami hideg felvágottat és
gyümölcsöt, küldd le Maryt.
– Már megint elfelejted, hogy szombat délután van!
Nan akkorát sóhajtott, hogy Ned Talbot meglepetten
feléjük fordult. Izmos kezével könnyen győzte a munkát
és Lilias minden újabb kis sikernél boldogan tapsolt
kezével. A két nővér várt, míg Ned ismét folytatta a
munkát, azután folytatták a suttogó beszélgetést.
– Mondtam már, hogy mindig szombat délután
történik valami! Be kellene tiltani, hogy bezárják az
üzleteket. Így hát nincs más hátra, be kell érnünk a
legegyszerűbb vacsorával. Szerencsére, a kamrában van
néhány konzerv, majd meglátod, hogy azért mindent
egészen csinosan elrendezünk. Sajnos, az ebédlő is
használhatatlan, jóformán be sem lehet férni.
– Ezen éppen változtathatunk, ha kirakjuk onnan az
idevaló bútorokat. Legjobb, ha máris megyünk és
hozzákezdünk, mert itt úgy sincs szükség ránk… – Maud
szomorú pillantást vetett a sarokba a két térdelő alak
felé. Irigyelte a hugát, amiért ott lehetett Ned mellett.
De egy pillanatra sem férkőzött becsületes szívéhez
semmi bizalmatlanság a hugával szemben. És abban
sem talált semmi kivetnivalót, hogy Lilias most
egyszerre ennyi buzgalommal fogott neki a munkának.
Az összes lányok nagyon szerették Ned-et, csak
természetes, ha Lilias is örömmel sietett segítségére.
Amikor már kinn voltak a szobából, Maud egy pillantást
vetett munkában kivörösödött kezére, azután Nanra
nézett.
– Azt hiszem, meg kell mosakodnom és friss blúzt
veszek fel. Tudod, csak a másik ilyen ingblúzomat. Ned
biztosan észre sem veszi, férfiak meg sem látják az
ilyesmit, legfeljebb annyit, hogy kicsit frissebb és
rendesebb vagyok.
Nan némán bólintott. Torka összeszorult, amikor
Maud gondtelt, csalódott arcát látta. Ő volt az egyetlen a
lányok közül, aki tudta Maud titkát. A két lány között
rendkívül erős és gyöngéd volt a kötelék. Maud után
nézett, míg csak egészen el nem tűnt szeme elől, azután
egyszerre erős elhatározás tükröződött homlokán.
Nagyon erősnek érezte magát ebben a pillanatban és
boldog volt, hogy meglepheti Maud-ot. A legközelebbi tíz
percben nagy erővel és ügyességgel tologatta ide-oda a
bútorokat, rendet csinált a nagy összevisszaságban és
mindent szépen a helyére tólt. Azután megjelent Maud
és nagy örömmel nézett körül. Sokkal frissebb és
nyugodtabb volt, mint az imént. Tulajdonképpen, semmi
sem változott külsején, és mégis egészen más volt, mint
az előbb. Miután még egyszer röviden megbeszélte
Nannal a vacsorát, vísszamentek a nappali szobába,
hogy lássák, hol tartanak a szőnyeggel. Ned Talbot még
mindig a földön térdelt, de most ismét visszaakasztotta
a karikákat a szögekre, ahelyett, hogy leakasztotta
volna, mialatt Lilias egy csomó kis hegyes szöget tartott
a kezében. Tehát a nehéz munka szerencsésen végéhez
közeledett, sokkal rövidebb idő alatt, mint ameddig
egyesült erővel a ház összes nőtagjai el tudták volna
végezni.
– Már készen van? – kiáltották Maud és Nan
meglepetten. Agatha búbánatosan csóválta a fejét.
– Valóságos csoda! Nednek olyan könnyen megy a
munka, nem is értem! És mi majd belebetegedtünk a
nagy erőlködésbe! Megalázó gondolat!
– Nem találom. Soha többé nem csinálok ilyen
munkát. Az asszony kötelessége, hogy szép, kellemes és
kedves legyen, de a nehéz munkát bízza a férfiakra, –
mondta Elsie, aki még mindig állandóan féllábon állt,
hogy így pihentesse a térdelésben megmerevedett, fájó
lábát és lemondóan nézett vékony, gyönge karjára. –
Nézd az én karomat Ned karja mellett! Nem arra
teremtett az Isten, hogy…
Ned beakasztotta az utolsó karikát is és elégedett
sóhajtással egyenesedett fel.
– Készen van! Boldog vagyok, hogy éppen idejében
jöttem, mert ez igazán nem lányoknak való munka.
Néhány napra be kellett jönnöm Londonba és
gondoltam, hogy ma délután talán itthon utálom
magukat és elbeszélgethetünk kicsit.
Beszéd közben Maudra nézett. A lány néhány
pillanatig még habozott, ismét édesanyja távollétére
gondolt, a rendetlen szobákra, a nagyon is egyszerű
vacsorára.
– Nagyon kedves magától, hogy eljött és
valamennyien szívból örülünk. Remélem, hogy… hogy
velünk vacsorázik?
– Nagyon köszönöm a kedves meghívást. A húga
már meghívott. Örömmel maradok, ha nem okozok vele
fáradságot.
 – Szó sincs róla! Igaz, hogy kissé zavarban vagyunk,
mert sajnos csak a legegyszerűbb vacsorával kínálhatjuk
meg, de megteszünk mindent, ami tőlünk telik.
– És most, Ned, kérem, figyeljen ide! – szakította
félbe Nan a nővérét nagyon határozottan. – Két
lehetőség között, szabadon választhat. Akar itt leülni
egyedül, nézegetni az albumokat és könyveket, mialatt
Mary átöltözik, a szakácsnő sietve friss vacsorát készít,
Jane segít rendbeszedni az ebédlőt, Maud kifosztja a
kamrát, Elsie ki fényesíti az ezüstöt, Chrissie virágokat
szed és én…
Ned kétségbeesett tiltakozással emelte fel a kezét.
– Köszönöm szépen! És mi a másik eshetőség? Az
Istenért, Nan, hagyja abba. Így olyanformán érzem
magam, mintha csakugyan megzavartam volna
valamennyiüket. Ha ilyen nagy felfordulást okozok,
akkor minél előbb fordulok vissza, annál jobb. És mi a
másik eshetőség? Mondja meg azonnal. Azt mondta,
hogy választhatok.
– A másik lehetőség, – folytatta Nan ragyogó,
bátorító mosollyal, – hogy úgy teszünk, mintha egymás
közt lennénk és maga nem is lenne itt. A
tanulószobában fogyasztjuk el a vacsorát, ahol
köröskörül a falnak támasztottuk a képeket a
könyvtárszobából és a könyvek magas oszlopokban
állnak. Nincs virág, nincs gyümölcs, nincs estélyi ruha,
nincs várakozás. Mindent egyszerre az asztalra rakunk,
még hozzá a legszerényebb, legegyszerűbb vacsorát.
Hideg marhahús, – nagyon kitűnő hús, délben is ettünk
belőle – és héjában sült burgonya. Ha jól megy, talán
még egyéb zöldséggel is szolgálhatunk…
– Nan! – tiltakozott Maud. De Ned mosolyogva,
derülten nézett a szemébe és Nan zavartalanul folytatta:
– Van még vegyes saláta is, de, sajnos, meg kell
mondanom, hogy nagy részben már csak a kis hagymák
maradtak meg belőle, mert azt nem szeretjük és délben
a többit mind kiettük. Remélem, maga szereti a kis
hagymákat? – kérdezte aggódó hangon, de Ned
mosolyogva bólintott. – Van még egy kevés maradék
süteményünk, meg friss sajt és vaj. Utána pedig egy
csésze saját fehér kezünkkel készített, igazán kitűnő
kávé!
– De hiszen ez valósággal isteni lakoma leszl Ennél
jobbat nem is kívánhattam volna magamnak. Hát maga
még nem tudja, Nan, hogy tíz közül kilenc angol
szívesebben ül le az egyszerű ebédhez, mint tízféle
különlegességhez? Az iskolaszobában úgy érzem majd
magam, mintha ismét gyermek lennék. És ha igazán
megengedik, hogy ittmaradjak és úgy bánnak velem,
mintha maguk közé tartoznék, egészen biztosan jobban
fogom érezni magam, mint a legfényesebb estélyen.
Egészen komolyan megígérik, hogy miattam semmit
sem változtatnak a vacsorájukon?
– Semmi szín alatt sem, ha így akarja.
– És megígérik, hogy nem is öltöznek át vacsorához?
Miután én úgysem tudnék átöltözni, remélem, nem
akarnak zavarba hozni nagyszerű estélyi ruháikkal?
A lusta Nan készségesen beleegyezett. De egyszerre
eszébe jutott a gyönyörű, rózsaszín, érintetlen
selyemblúz Maud szekrényében. Maud szíve is
fájdalmasan összeszorult. Tehát hiába kímélte eddig a
blúzt, mégsem mutathatja meg magát benne Nednek.
Olyan lemondóan gondolt most minden földi
boldogságra, hogy még Elsie-nek is becsületére vált
volna. Lassú léptekkel indult lefelé a lépcsőn, hogy
megbeszélje a szakácsnővel a vacsorát. Minden
háziasszony tudja, milyen könnyű megígérni, hogy a
vendég kedvéért semmit sem változtatunk vacsoránkon,
de annál nehezebb betartani. Még ha a lényegen nem is
változtatunk, annyi alig észrevehető apróság van, amivel
ünnepélyesebbé, szebbé tehetjük a vacsorát. De
mindezt sok időbe telik elrendezni. A szakácsné meg
mindig megzavarodik, ha valami szokatlant kérnek tőle
és inkább azon töri a fejét, hogy ugyan, minek is jön
vendég éppen nagytakarítás idején, amikor a karonülő
gyerek is látná, hogy a lehető legrosszabbkor jött! Végül
is, mégis csak sikerült megállapodniuk, olyan formában,
hogy Mary a konyhában maradt segíteni, Maud pedig
magára vállalta az asztalterítést.
– Nan majd segít – gondolta magában bátorítóan,
mialatt felfelé indult a lépcsőn. Kinézett az ablakon és
látta, hogy a lányok kinn sétálnak a kertben Neddel,
tavaszi nárciszok és jácintok között. Mr. Rendell lelkes
kertész volt és gyönyörűen gondozta virágait. Lilias
ment legelől, karcsú alakja fehéren vált ki a zöld
háttérből, utána a kis Elsie lépegetett. Azután Agatha,
hosszú léptekkel, ragyogóan vidáman és végül
Christabel zárta be a sort nagy méltósággal. Maud az
ablaküveghez szorította arcát és nem tagadhatta maga
előtt, hogy irigyen figyelte hugait. Ha itthagyna mindent,
nem törődne többé semmivel és ott sétálhatna Ned
oldalán! Milyen borzasztó, hogy nem mozdulhat ki a
házból, most, amikor végre itt az alkalom, süt a nap és
az egész természet olyan ragyogó és vidám! Senki sem
gondolt rá, senkinek sem jutott eszébe, hogy felajánlja
segítségét, egyedül csak Nan! Drága, gondtalan és
mégis olyan gondos, jó kis Nan. Most éppen jött is vele
szemben, egyszerre három lépcsőt ugorva lefelé.
– Te itt vagy? Már mindenfelé kerestelek. Menj ki a
kertbe. Majd én mindent elintézek idebenn. A te helyed
most ott van Ned mellett.
– A konyhában voltam és a szakácsné olyan ideges,
hogy kénytelen voltam ott hagyni mellette Maryt.
Megígértem, hogy megterítek helyette.
– Majd én megterítek!
 Maud nem mert mosolyogni. Nagyon jól tudta, mi
lesz, ha Nanra bízza a terítést. Fordítva teszi fel az
abroszt, a késeket és villákat össze-vissza dobálja az
asztalra, megfeledkezik kenyérről és vízről és minden
egyébről.
– Én… én azt hiszem, legokosabb lesz, ha magam is
utána nézek, – mondta mentegetődző hangon. – De
kérlek, légy segítségemre, drágám. Ha együtt csináljuk,
akkor nagyon hamar készen leszünk és akkor még én is
kimehetek kicsit a kertbe.
– De én azt akarom, hogy máris menjél. Ha
gondolod, hogy nem tudom megcsinálni egyedül,
legfeljebb küld be Chrissiet. Ő még sokkal rendesebb és
pontosabb, mint te és én, majd mindent úgy csinálok,
ahogy ő mondja nekem, mint valami szelíd bárányka.
– Nem tehetem! Sohasem szoktam segítséget kérni
és ma a legkevésbé.
– Ennyire büszke vagy?
– Ennyire!
– Rosszul teszed. De én is így tennék. Hát akkor
gyere, fogjunk hozzá gyorsan. Ned bizonyosan
csodálkozik, miért nem jössz ki. Hol vannak az edények?
– Mary egy részét már felvitte a helyére, a többi a
kamrában van. Majd megmondom mire van szükség és
felhozhatod a tálcán, míg én felteszem az abroszt.
– Jó, drágám. Tehát késeket, villákat, poharakat,
tányérokat, hét személynek. Igen? Majd meglátod,
milyen gyorsan itt leszek!
– Csak ne siess olyan nagyon! – figyelmeztette
Maud, de Nan már el is rohant. Vakmerő és gyors
ugrásokban kerülte meg a sarkokat és közben vidáman
énekelt.
Amikor Maud egyedül maradt, néhány lépést tett az
ablak felé, de azután bölcsen megfordult, felterítette az
abroszt az asztalra. De utána mégis csak visszatért az
ablakhoz, hogy a függönyön át egy pillantást vethessen
a kertbe. Chrissie és Agatha karonfogva sétáltak. Elsie
egészen külön járkált fel-alá, elmerülve gondolataiba,
Lilias pedig a virágágyak között sétált Neddel és
láthatólag élénken beszélgettek. Maud szinte hallotta
beszélgetésüket, mintha csak ott állt volna mellettük:
– Ugye, milyen gyönyörűek, milyen aranyosak a
virágok? Ugye, szereti a tavaszi virágokat? Annyira tele
vannak reménységgel és ígérettel!
Maud már jó néhányszor hallotta ezt a beszélgetést,
valahányszor látogatót vezettek körül a kertben. És egy
pillanatra megvillant Maud fejében a gondolat, hogy
alapjában véve jobban szeretné, ha szép húga nem
foglalkozna olyan előszeretettel a vendégekkel. A
valóságban Lilias érdeklődött közülük a legkevésbé a
kert iránt, mégis, ha valaki jött, úgy tett, mintha a
leglázasabban érdekelné. De a következő pillanatban
már kihúzta magát és haragudott magára, amiért
ilyesmi még csak eszébe is juthatott. Visszament és
folytatta az asztalterítést. A kanalakat és villákat szépen
elrendezte, mielőtt még Nan közeledő lépéseit
meghallotta volna, természetesen poharak és tányérok
csörgésével kapcsolatban. Úgy látszik Nan szívére vette
a figyelmeztetést, mert minden egyes lépés között
meglehetősen nagy időköz volt. De amikor felért a
lépcsőn, egyszerre hirtelen változás következett. Maud
halk kiáltást hallott és mielőtt még elindulhatott volna,
hogy megtudja mi történt, Nan fejével előre, tálcástól
együtt tehetetlenül végigzuhant, egyenesen a
csörömpölő poharak és kések közé.
– Szent Isten! Megbotlottam! Pontosan az utolsó
lépcsőnél, beleakadt a lábam ebbe a szörnyű, leszakadt
szoknyába és elestem! Mit csináljak?
– Megmondtam neked… – kezdte Maud, de hirtelen
elhallgatott, mert tapasztalatból tudta, milyen hiábavaló
is lenne már a figyelmeztetés és szemrehányás. – Drága
szívem, hogy megijesztettél! Elestél, ilyen veszedelmes
teherrel! Nem sebesültél meg?
– Azt hiszem, már nem is élek! – kiáltotta Nan
kétségbeesetten. – Te csak megijedtél, de mit szóljak
én? Egész testemben remegek! Most megyek és a
vízbeugrom. Akármihez nyúlok, mindig valami bajt
csinálok. Mit fog szólni anyus?
– Ne aggódj, szívem. Segíteni akartál és olyan jó és
kedves voltál hozzám! Féltucat pohár még nem olyan
nagy szerencsétlenség. Ebbe még nem megyünk tönkre.
Sokkal rosszabb is történhetett volna.
– Történt is! – sóhajtott Nan bűntudatosan. – Két
vizesüveg is áldozatul esett, éppen a legszebbek,
természetesen. Mindig úgy szerettem ezt a két üveget.
És éppen akkor, amikor mindent a legjobban akartam
elintézni! Olyan lassan jöttem fel, minden lépésnél
megálltam. Biztosan hallottad is…
– Igen, hallottam. De tudod, Nan, előre
megmondtam… Nem baj, most már megtörtént, hiába
keseregnénk. Olyan fehér az arcod, drágám, attól félek,
hogy komolyan megrémültél. Most már ne csinálj
semmit, menj a szobádba, végy be egy aszpirint és
feküdj le vacsoráig.
De ebben a pillanatban Nan gúnyos nevetéssel ugrott
fel.
– Csak nem képzeled, hogy az előkelő hölgy
szerepében akarok tündökölni és ágyba fekszem, mert
elestem? Szó sincs róla. Keményebben akarok dolgozni,
mint eddig, hogy jóvá lehessem a hibámat, amennyire
lehet. Előbb helyrerakom a késeket, azután lemegyek
valami seprőért, hogy összeseperhessem a cserepeket.
Kérlek, ne gyere ide, még megsebezhetnéd magad az
üvegcserepekkel, ezt már igazán el tudom intézni.
 – Nan, engedd, hogy én csináljam! Biztosra veszem,
hogy megsebeztek a cserepek, ha még nem is vetted
észre. Ülj le és pihenj, öt perc alatt mindent elintézek.
De nem tudta lebeszélni a húgát. Nan felszedte a
késeket és az asztal körül sántikálva, sorra helyrerakta
valamennyit. Diadalmas pillantással nézett maga körül,
mert nem vette észre, hogy minden állomásnál néhány
csepp vér jelezte működését a fehér abroszon. Csak
akkor jutott tudatára, amikor meghallotta Maud ijedt
sikoltását. Ijedt meglepetéssel bámult sebesült, véres
ujjaira.
Ez már igazán kicsit sok volt és még a nyugodt Maud
is alig tudott erőt venni bosszúságán és idegességén. De
nagyon nehéz összeszidni valakit, aki olyan
kétségbeesett bűnbánattal bámul ránk és olyan súlyos
szemrehányásokkal illeti sajátmagát, mint ahogy Nan
tette.
– Jaj, Istenem, éreztem valami furcsát az ujjaimban!
Össze-vissza vagdalták valamennyit az üvegcserepek. Ó,
Maud, segíteni akartam neked és most még sokkal,
sokkal több munkád van miattam! Mindig így van az én
segítségemmel. Kérlek, szidj össze, verj meg! Ne nézz
ilyen kétségbeesetten. Bánj velem, amint
megérdemlem!
– Mi haszna lenne? – sóhajtott Maud leverten. –
Nem akartál rosszat, de mégis megtörtént és most már
nem lehet meg nem történtté tenni. Gyere a szobámba,
majd bekötözöm a kezedet. Azután tiszta abroszt kell
feltennünk és kezdhetjük elölről az egészet!
Szegény Maud! Egyetlen panasz-szó nélkül,
összeszorított szájjal teljesítette váratlanul
megszaporodott kötelességeit. Odáig vitte, hogy még
csak ki sem nézett a kertbe. Most már egészen biztos,
hogy vacsora előtt nem mehet ki a kertbe Nedhez,
vacsora után pedig Nednek azonnal indulnia kell, hogy
elérhesse az utolsó vonatot. A sok várakozás és
vágyódás után, fájdalmas lemondást és csalódást érzett.
 HETEDIK FEJEZET.

Aggodalmak és kétségek.
Maudnak csak éppen annyi ideje volt, hogy ledobja
munkakötényét, de mély bánatára nem öltözhetett át a
szép új blúzba, mert ezzel megtörte volna a
megállapodást. Mire a gong megszólalt és visszament az
iskolaszobába, a társaságot már odabenn találta. Ned a
kandalló előtt állt és vidám mosollyal üdvözölte.
– Miért nem jött ki hozzánk a kertbe, Maud? –
kérdezte és Maud halk, suttogó magyarázatára
hozzátette: – Megjegyzem, egészen okosan tette. Még
mindig hűvös van. Abban a pillanatban, hogy lement a
nap, valamennyien fáztunk.
Maud szeme tágranyílt meglepetésében, de nem tett
semmi megjegyzése. Ned szavai jobban lehűtötték, mint
a leghidegebb északi szél. Ned csakugyan azt hiszi, hogy
idebenn maradt volna a házban és feláldozta volna az
együttlétnek akár csak egy percét is, pusztán azért,
mert fél, hogy kicsit fázna a kertben? Ha csakugyan ezt
hiszi, akkor nem lehet tisztában iránta való érzelmeivel.
És bár Maud sohasem mutatta ki nyiltan Ned iránti
érzéseit, mégis olyan boldog volt, ha arra gondolt, hogy
Ned és ő értik egymást, számíthatnak egymásra. Nem
tudta, mi fáj jobban: hogy Ned ennyire közömbösnek
hiszi, vagy hogy ilyen mosolygó elégedettséggel és
közömbösséggel fogadja. Vacsora közben, mialatt
szemben ült Neddel, tanulmányozta az arcát. Kutatta,
vajon megtalálja-e az ő arcán is a levertséget és
csalódottságot, amely őt annyira hatalmába kerítette.
De még csak nyomát sem találta. Sőt, kénytelen volt
magának beismerni, hogy még sohasem látta Ned-et
vidámabbnak és ragyogóbbnak, életteljesebbnek.
Mindent elkövetett, hogy lerázza magáról mély
levertségét és részt vegyen az általános társalgásban,
de képtelen volt rá. A kandallón álló óra mozgó mutatói
kötötték le figyelmét. Minden perccel jobban múlt
reménysége, amellyel olyan türelmetlenül várta ezt a
találkozást. Minden perc közelebb hozta Ned elutazását.
De ha Maud nem beszélt, nem is tűnhetett fel a
többieknek, mert a többi lányok, Rendell szokás szerint,
annál többet beszéltek és mind egyszerre. Nagy
buzgalommal számoltak be az utolsó hónapok minden
eseményéről. Egészen mostanáig, a beszélgetés nem
terelődött általános irányba, mindenkinek volt valami
személyes mondanivalója, amelynek különös
fontosságot tulajdonított. Lilias nemrégiben látogatóban
volt egyik iskolatársnőjénél, ahol sok kellemes és
érdekes élményben volt része. Szokott élénk, kedves
modorában adott elő. Testvérei gyakran megtárgyalták
egymást közt, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy
Lilias szavaira mindenki figyel? És bár egyetlen szóval
sem mondta, mégis valamennyi hallgatója meg volt róla
győződve szavai alapján, hogy vezető szerepet játszott
és mindenki csak őt csodálta és őt szerette. Ez az este
sem volt kivétel a többi alól, mert mialatt beszélt,
hallgatói maguk előtt látták karcsú, fehér alakját, amint
királynőien uralkodott alázatos alattvalói felett. Nan
magában megállapította, hogy Lilias sokkal okosabb,
mint eddig hitte. Kíváncsian nézte a vendég arcát, hogy
lássa, mennyire érdekli Lilias elbeszélése. De ezt
lehetetlen volt megállapítani. Ned állandóan a tányérjára
bámult és nem tett semmi megjegyzést. Nan
megfigyelte, hogy nagyon ritkán néz Liliasra. Mintha
csak szándékosan akarta volna kerülni, hogy tekintetük
találkozzék. De annál gyakrabban nézett Maud felé. Nan
jókedvre derűlt és egyszerre belerobbant a
beszélgetésbe. Élénk, friss modorával egyszerre
magához ragadta a vezetést.
 – Maga észre sem vette, Ned, hogy mióta utoljára
látott, én nagy lány lettem. Búcsút mondtam minden
gyerekességnek és ezentúl mint felnőtt hölgy tündöklöm
a társaság egén. Igazán nem vette észre?
A fiatalember azzal a meleg, kedves pillantással
nézett Nanra, melyet Maud mindig annyira szeretett.
– Nem vettem észre, Nan. Éppen olyan, mint
azelőtt!
– Hát nem látja, hogy hosszú ruhám van és milyen
rendesen lesimítottam a hajamat?
– Nem. – Ned meglepetten nézett fel és hátradőlt
székében, hogy jobban láthassa Nant. De Nan egész
megjelenésében igazán semmi nagylányos nem volt,
akármilyen hosszú is volt a szoknyája. Annál is inkább,
mert ebben a pillanatban a többiekből kitört a kacagás.
Nan úgy tett, mintha nem sokat törődne vele és
legyintett bekötözött kezével.
– Igenis, hogy nagylány vagyok. Mikor Jim idehaza
volt karácsonykor, magával vitt egy táncmulatságra.
Isteni volt! Nagyon féltem, mert velem rendszerint
történik valami baleset, éppen amikor a
legkellemetlenebb. De egészen jól ment minden. Csak
éppen, amikor bementem a szobámba, estem végig
teljes hosszúságomban, de csak azért, mert olyan
remekül fel volt kefélve a padló. Minden táncot
végigtáncoltam, nagyszerű zene volt! Jim bemutatott
egy nagyon rendes embert. Akkora füle volt, mint a
szélmalom szárnya és olyan nagy szájat még soha
életemben nem láttam, de tudott táncolni! Folyton
együtt táncoltunk, amíg csak a zene szólt és amikor
abbahagytuk, olyan vörös voltam, mint a rák. Isteni
volt!
Elsie mosolygott, fölényes, elnéző mosollyal.
 – Képzelem, milyen látvány lehettél Nan, a rákvörös
arcoddal, kócos fejeddel, gyűrött fehér ruhádban! Te
sohasem törődsz a külsőddel Nan!
– Remélem, nem is fogok soha. Nem akarom
ilyesmivel az időmet tölteni. Rém unalmas lenne, ha
úgynevezett szép lány lennék és folytonosan a
ruhámmal meg az arcbőrömmel törődnék. Boldog
vagyok, hogy egyáltalán nem vagyok szép, – kiáltott
Nan ragyogó arccal. És valamennyien, akik körülülték az
asztalt, arra gondoltak, milyen szép Nan ebben a
pillanatban, ragyogó, mosolygó arcával. De a világért
sem mondták volna meg neki, hogy meg ne zavarják
elfogulatlanságát. Christabel végre is megragadta az
alkalmat és mielőtt bárki is megelőzhette volna,
közbeszólt:
– Már alig várom, Ned, hogy én is kérdezhessek
valamit magától. Mondja, ismer valakit, akit
Vanburghnak hívnak? Végre eladták a Grange-et és új
tulajdonosát Vanburghnak hívják. Majd meghalunk a
kíváncsiságtól, annyira szeretnénk közelebbit tudni róla.
A bútor már megérkezett, de a cselédségen kívül senki
sincs még a házban. Fejünkbe vettük, hogy bizonyosan
nagy családja, főleg lányai vannak, de az utóbbi időkben
kétségeink támadtak. – Chrissie nyilvánvalóan nagy
elégedettséggel figyelte utolsó szavainak hatását és
élénk hangsúlyozással ismételgette: – igenis, komoly
kétségek. A bútorzat olyan sötét és súlyos. Egyik sem
lányszobába való.
– Sajnos, nem lehetek segítségükre, Chrissie. Maguk
mindenesetre jobban ítélhetik meg a helyzetet, mint én.
De a Vanburgh olyan ritka név, hogy talán mégis csak
sikerül róluk kinyomozni valamit. Nem tudja véletlenül,
hogy eddig hol laktak?
– Itt is, ott is, bejárták az egész világot. A bútorok
nagyrésze Indiából és Egyiptomból származik. Egyszer
egyik munkás idejött, forró vizet kért a szakácsnőnktől
és akkor mondta, hogy Mr. Vanburgh még mindig nem
érkezett haza Angliába. Azt akartam, hogy a szakácsnő
egyébről is kérdezősködjék tőle, de, sajnos, anyus
megparancsolta neki, hogy ne pletykázzék az új
szomszédokkal. Igazán nem értem anyust! Szeretem, ha
mindent tudok a szomszédságról. Emlékszem, mikor
még kislány voltam, besurrantam a nappaliszobába, ha
látogatók jöttek és kihallgattam, amikor megtárgyalták
az összes szomszédokat. Tudtam, hogy ha
észrevesznek, bizonyosan kiküldenek, így hát mindig
úgy tettem, mintha olvasnék vagy babával játszanék, de
annál jobban hegyeztem a fülem.
– Ó, te kis haszontalan! Nem is gondoltam volna,
hogy ilyen ravasz vagy. De mondja, Ned, igazán nem
tud semmit ezekről a Vanburghékról? Nem találkozott
soha ezzel a névvel?
– De igen, mikor még oxfordi diák voltam, volt ott
egy hasonlókorú egyetemi hallgató, mint én, akit szintén
így hívtak. De más szakot hallgatott és nagyon ritkán
találkoztunk.
– Ez semmi szín alatt sem lehet az apa. Talán a fia,
pedig mi egyáltalán nem számítottunk fiatalemberekre.
Miféle ember különben?
– Hm!
– Kérem, Ned, mondja meg!
– Hm!
– Mit jelentsen ez? Mit akar ezzel mondani?
Csend! Ned Talbot szorosan összezárta ajkát és
makacsul rázta fejét. A lányok teljes két percen át
némán bámultak rá. Azután Maud ismét megszólalt:
– Ezen a hümmögésen kívül semmi egyebet sem
hajlandó mondani, Ned?
– Semmi egyebet.
 – Milyen érdekes! – Nan elragadtatva tapsolt –
Milyen titokzatos! Milyen félelmes! Milyen izgatóan
gyanús! Úgy látszik, Ned valami rettenetes dolgot tud
erről az emberről és ebben az esetben, még sokkal
jobban örülnék neki, mint a lányoknak.
– Nan!
– Nem tehetek róla, de ez az igazság! Annyi
tiszteletreméltó embert ismerünk, igazán érdekes
változatosság lenne, ha végre megismerkednénk valami
vérszomjas fenevaddal. Itt Waybourne-ben minden
olyan bosszantóan nyugalmas és mindennapi. Nos, Ned,
semmit sem akar elárulni új szomszédunkról, de
hallgatása mindennél többet mond. Egészen biztosan
érzem, hogy itt valami titokzatosság lappang és alig
várom már, hogy kinyomozhassam.
– Hogy maga micsoda következtetéseket tud
levonni, Nan! Kijelentem, hogy a világon semmi
említésreméltót és titokzatosat nem tudok az illetőről.
Semmit a világon. Elhiszi végre?
– Tehát nem vérszomjas fenevad?
– A legtávolabbról sem.
– Sem izgató, sem félelmetes, sem szörnyű?
– A letető legtávolabb áll minden ilyen lehetőségtől.
Nan bánatosan felsóhajtott.
– Micsoda csapás! Ilyen körülmények között,
remélem, hogy a mi Vanburghunknak semmi köze sincs
a maga Vanburghjához, mert ezekután kénytelen
vagyok feltételezni, hogy nagyon unalmas ember lehet.
Nos, majd meglátjuk. Mire nyáron eljön hozzánk
látogatóba, a rejtély magától is megoldódott. Mert
remélem, feltétlenül eljön a jótékonycélú vásárunkra?
Hallott már valamit róla?
– Én… igen, hallottam valamit… – kezdte Ned
habozva. Félig Lilias felé fordult, azután ismét tányérjára
nézett, mialatt a fiatal leány édes, csicsergő hangján
megszólalt:
– Igen, már megmondtam Nednek. Megígérte, hogy
eljön és segítségemre lesz, ha kifáradok. Végre is, nem
evezhetek egész délután!
Ismét valamennyien érezték Lilias önzését és
érthetetlen befolyását. Ezúttal a mártír szerepében
tündökölt, a szegény, törékeny kis mártír szerepében,
akire nehéz, hálátlan feladatot bíztak, míg a többiek
gondtalanul szórakozhatnak a kertben. Semmit sem
felelhettek erre a ki nem mondott vádra, különösen nem
egy idegen jelenlétében. De a testvérek jelentőségteljes
pillantásokat váltottak egymásközt és Nan olyan
hevesen lépett rá Elsie lábára, hogy a búskomorságba
merült hölgy felszisszent fájdalmában. Egyetlen mód,
hogy megmentsék a hangulatot az volna, hogy gyorsan
beszédtárgyat változtassanak. Szerencsére, Chrissie
máris előállt.
– De remélem, még látjuk nyár előtt? – kérdezte
kíváncsian. – Csak nem gondolja komolyan, hogy ezzel a
rövid, délutáni látogatással beérjük? Hiszen különben itt
szokta tölteni a vasárnapot? Nem jöhetne el
mégegyszer, mielőtt visszautazik? Apus és anyus
csütörtökön idehaza lesznek.
Ned Talbot arca hirtelen kipirult és ajkába harapott.
Észrevehetően idegességgel küzdött. Maud is látta rajta
és törte a fejét, vajon mi lehet az oka. Magában áldotta
Christabelt ezért a kitűnő ötletért. Egészen biztos, hogy
Ned nem utasítja vissza a meghívást.
– Igazán nagyon kedves magától, Chrissie, – felelt
Ned lassan.
– Éppen kérdezni akartam, hogy eljöhetek-e még a
napokban. Nagyon szeretnék beszélni az édesanyjukkal.
Ha nem lennék alkalmatlan, kijönnék szombat este és itt
maradnék hétfő reggelig. – Beszéd közben kérdő
pillantással nézett Maudra és a fiatal lány boldog
mosollyal bólintott.
– Biztosra veszem, hogy nem lesz alkalmatlan. De
mindenesetre megmondom anyusnak, amint hazajött és
majd ő maga megírja. Péntekre már számíthat a
válaszra.
– Köszönöm. Szívből remélem, hogy eljöhetek. Ez a
délután túlságosan rövid volt, jóformán nem is volt
időnk beszélgetni. És Kittyt sem láttam. Mégis csak
lehetetlen, hogy az ember itt járt Waybourne-ben és
nem látta Kittyt? Ugye Christabel?
Chrissie komolyan megharagudott.
– Maga mindig gúnyolódik rajtam, Ned! Igazán, nem
értem!
Ned gyors mozdulattal végigsimított homlokán,
azután egy pillantást vetve az órára, hirtelen
mozdulattal felállt.
– Mennem kell! Legfőbb ideje, hogy induljak, ha el
akarom érni az utolsó vonatot. Olyan jól éreztem
magam, hogy egészen megfeledkeztem az időről. Igazán
szép délután volt! Nem is emlékszem, mikor éreztem
magam ennyire jól! – Kezet nyújtott Maudnak és Maud
is igyekezett olyan szélesen és jókedvűen mosolyogni,
mint Ned Talbot. De ugyancsak nehéz volt. Jobban
szerette volna, ha Ned nem ilyen vidám, nem ilyen
elégedett. Boldogabb lett volna, ha saját
csalódottságának és szomorúságának visszfényét ott
látja Ned arcán is. Szegény Maud! Fájó szívvel fordult
vissza az ajtóból. Az iskolaszoba most egyszerre
elviselhetetlenül szürkének és barátságtalannak tűnt fel.
Eddigi bizakodása és nyugalma fájdalmas kétségeknek
adott helyet.
 NYOLCADIK FEJEZET.

Vanburghék megérkeznek.
Másnap reggel, amint Kitty megérkezett Thurston
House-ba, értesült Ned Talbot látogatásáról. Azonnal
kijelentette, hogy ez gyalázat, – már tudniillik, az volt a
gyalázat, hogy a látogató, aki különben Kitty legjobb
véleményével és rokonszenvével dicsekedhetett, –
éppen olyankor jött, amikor nem találkozhattak.
Azonban egyszerre elhalványult minden érdeklődés Ned
Talbot és viselt dolgai iránt, mert sokkal érdekesebb hír
izgatta fel a tanulószoba ifjúságát.
Maud hozta a nagy hírt. A konyhából jött, ahol éppen
a szakácsnővel tanácskozott és ő maga is csak az imént
értesült a meglepő újdonságról.
– Gyerekek, gyerekek! – kiáltotta lihegve, –
Vanburghék megérkeztek! A szakácsné mondta, hogy
késő éjszaka jöttek meg. Ma reggel már látta, hogy
megterítették reggelihez az asztalt és a postás is
mondta, hogy vitt oda leveleket.
– Megérkeztek! – A lányok egymásrabámultak,
felháborodással vegyes izgalommal. – És mi nem láttuk
őket! Igazán kétségbeejtő, azok után, hogy három hét
óta folyton itt lessük őket az ablakban! Késő éjszaka!
Micsoda tapintatlanság! Miért nem jöhettek napvilágnál,
amint tisztességes emberhez illik? Szégyelhetnék
magukat. És hányan vannak? Miféle embereknek
látszanak?
De Maud semmit sem tudott azon a tényen kívül,
hogy megérkeztek. És a tanulószoba lakói kénytelenek
voltak megfékezni türelmetlenségüket a tanulás ideje
alatt. De alig, hogy a tanárnő eltávozott, ismét
elfoglalták megfigyelőhelyeiket az ablakban. Ha a
Vanburgh család tagjai déltájban távoztak volna
otthonról, ugyancsak meglepődtek volna, ha a tulsó
oldalon az ablakokban megpillantják egymás mellett a
leányfejeket, amint valamennyien figyelmesen
előrehajolnak és legkisebb mozdulataikat is figyelik. De
sajnos, odaát senki nem mutatkozott. A kapu továbbra
is zárva maradt és a csalódott megfigyelők igyekeztek
érthető magyarázatot találni visszahúzódásukra.
– Tudjátok, ma biztosan nagyon sok dolguk van.
Még sok kicsomagolnivaló van hátra. Gabrielle
beakasztja báliruháit a nagy szekrénybe és valamennyit
gondosan letakarja fehér kendőkkel.
– Te csacsi, csak nem képzeled, hogy Gabrielle
egyedül csomagol ki? Természetesen, francia komornája
van, aki minden ilyen munkát elvégez helyette.
– Igen, tudom, hogy van komornájuk, de Gabrielle
olyan különös teremtés! Nem tudja elviselni, hogy rajta
kívül bárki is hozzányúljon ruháihoz. Azonkívül, Thérése-
nek éppen elég dolga van, ha a többieknek segít.
Evangelinenek nagyon fáj a feje. Ott fekszik a pamlagon
abban a szobában, melynek függönyeit összehúzták.
Mindig megfájdul a feje az utazástól.
– Ermyntrude éppen kincseit rendezgeti. Az ő
szobája a kertre nyílik. Most éppen képeket akaszt a
falra és fényképeket rendez. Egész nap el lesz foglalva.
Igazán nevetséges volt még csak fel is tételezni, hogy
mindjárt első nap megérkezésük után elmennek
otthonról. Tudjátok jól, hogy van az, ha az ember
megérkezik hosszú utazás után. Ezerfélét kell elintézni.
A lányok egyhangúlag helyeselték ezt a feltevést. De
a remény, hogy valamelyik Vanburgh kisasszony a nap
folyamán mégis csak felbukkan valamelyik ablakban,
valamennyiüket ott tartotta megfigyelőhelyükön.
A beszélgetés természetesen kizárólag az új
szomszédok körül folyt, amikor a lányok tanárnőjük
kíséretében sétálni mentek. Azon a napon éppen a
francia volt a soron és ilyenkor séta közben csak
franciául szabadott beszélni. Ugyancsak nehezükre
esett, hogy ezen a nyelven tárgyalják meg az izgalmas
eseményt.
– Igazán botrány! – sóhajtott Kitty, nem a
legkifogástalanabb szalón franciasággal. – Nektek
könnyű, ti egész nap ottt vagytok és nézhettek ki az
ablakon. De én, nekem délután otthon kell lenni!
Tudjátok meg, ha olyankor mennek el otthonról, mikor
én nem láthatom őket, egyszerűen megpukkadok!
Igenis, megpukkadok.
– Majd meglátod, hogy majd olyankor mennek el, ha
mi sem vagyunk odahaza. Mindennel így vagyunk! –
sóhajtott fel Chrissie és magában megállapította, hogy
sokkal jobban beszél franciául, mint barátnője, de
szerényen elhallgatta ezt a tényt. – Majd megkérem az
édesanyámat, hogy amilyen hamar csak lehet, tegyünk
náluk látogatást.
– Én is, – bólintott Kitty. – És tudod, anyus akkor
majd azt mondja: – Remélem, Mrs. Vanburgh, lányai
nagyon jó barátságban lesznek az én lányommal.
Kérem, engedje meg, hogy a kisasszonyok eljöhessenek
hozzánk jövő szerdán teára.
– Igen és akkor majd viszonzásul ők is meghívnak
minket – Christabel hátravetette sörényét és már előre
is mosolygott, a nagy élvezet előérzetében. Elhatározta,
hogy aznap délutánra, ha Vanburghék eljönnek
hozzájuk, legdrágább kincseivel díszíti fel a szobáját és
új, gyönyörű hajszalagját is félreteszi erre az ünnepélyes
alkalomra.
De egyetlen Miss Vanburgh sem mutatkozott! Eltelt
egy nap, azután még egy és még mindig egyetlen női
lény sem bukkant fel a Grange komor ablakai mögött.
Az ünnepélyes külsejű inas néha felbukkant ugyan és
néhányszor homályosan láttak a pamlagon egy
fehérhajú öreg urat, abban a szobában, melynek még a
mennyezetét is tölgyfával burkolták, ez a szoba ugyanis
pontosan szemben volt a lányok tanulószobájával. Nan
egy teljes órán keresztül reszketett a hideg szélben
egyik padlásablakban, de mindössze annyit tudott elérni,
hogy látta a terített asztal sarkát és néhány ezüst tálat.
A nagy kapu továbbra is zárva maradt.
És most, bekövetkezett a nagy kiábrándulás!
Kiderült, hogy nincsenek Vanburgh kisasszonyok!
Nincs Mrs. Vanburgh sem. Szinte hihetetlen, hogy
egyetlen női tagja sem volt a családnak – illetve az
egész család egyetlen beteg, öreg úrból állt, aki napjait
vagy a pamlagon, vagy a kerekes székben töltötte,
melyben lassan kitolták a kertbe. Egyetlen magányos
ember lakja az egész Grange-et! A környék legszebb
házát egy beteg, öreg ember foglalja le magának! A
bálterem, a billiárdszoba, a zeneszoba zárva marad,
gazdája amúgysem használhatja. Az istállók üresen
állnak, a kert elhagyatott! A Rendell lányok nem tudták
elhinni az igazságot. Sokkal szörnyűbb volt, semhogy
bele tudtak volna nyugodni. Veronique, Ermyntrude,
Evangeline, Gabrielle nem léteztek soha! Sohasem
teljesülnek be a kedves, boldog álmok! Csakugyan
keserű és fájdalmas csalódás volt.
– Ugyan, mit kezdhet ilyen szép, nagy házzal az az
önző, rettenetes öreg ember? – kérdezte Agatha
csaknem sírva. – Ha egyszer beteg, ugyan mi haszna
lehet a nagy házból, melyben el lehetne szállásolni akár
egy egész regimentet? Száz meg száz villa van London
környékén, ahová visszavonulhatna és betegeskedhetne,
amennyit csak jólesik, anélkül, hogy az egész Grange-et
lefoglalja magának. Mi lenne velünk, ha az összes
környékbeli házakba remeték és beteg öreg bácsik
költöznének, akiknek a tetejébe még egyetlen
gyermekük sincs! Hallatlan önzés! Meggondolatlanság!
 – Nagyon sajnálom, hogy beteg, de igazán
okosabban tette volna, ha sohasem jön ide, – bólintott
Chrissie is erélyesen. – Semmi szükségünk sincs
betegekre. Egészséges, jókedvű, nagy, jómódú és
vendégszerető családokra van szükségünk. Istenem,
milyen elhagyottnak érzem magam Gabrielle nélkül!
Annyira megszerettem már. Ez még rosszabb, mintha
sohasem adták volna el a házat!
– De tudod, azért lehetséges, hogy egészen kedves
és barátságos öreg bácsi – mondta Kitty reménykedve.
– Hátha megszeret bennünket és örököseivé tesz?
Mindegyikünkre kereken egy millió jutna. Mindjárt
vennék egy pónifogatot meg egy grammofónt – apus
egyik barátjának van grammofónja és úgy szeretem
hallgatni. Természetesen, egészen külön nagy
szekrényben tartanám a lemezeket és minden
újdonságot meghozatnék és akkor egész délután
táncolhatnánk grammo-fónra! Képzeld, apus barátjának
van egy olyan lemeze is, amelyikre felvétette a kisfia
sírását! Tudod, éppen olyanformán vonít szegényke,
mint a kiskutya, ha rálépnek a lábára. Ilyenek a szülők,
csak magukra gondolnak. Természetesen, nekik
mulatságos a lemez, de képzeld el szegény fiút, ha
megnő, hogy fogja szégyellni magát! Hallatlanul
megalázó, ilyesmivel szórakoztatni a vendégeket!
Egyszer olvastam egy szomorú történetet egy fiatal
lányról, aki barátaival régi képesújságokat nézegetett és
egyszerre sajátmagára bukkant, mint valamelyik
gyermektápszer reklámjára. Ha velem ilyesmi történne,
megtagadnám szüleimet és örökre távoznék erről a
környékről. Mr. Vanburghnak nincs gyermeke, de lehet,
hogy éppen ezért megszeretne valamennyiünket. Talán
boldogabbnak érezné magát, ha lenne valami célja
életének és mi meghálálnánk neki ragaszkodásunkkal.
Úgy hangzik, mint valami regény, de egy napon talán
valósággá válik. Én remélem, hogy nekem lesz igazam.
– Az Istenért, ne eszelj ki újabb terveket! Ó, ha
tudnád, milyen boldogtalan vagyok! – kiáltott Chrissie
panaszosan. – Úgy szerettem volna néhány kedves, új
barátnőt, a grammofónt pedig utálom, tudd meg!
Megőrülök, ha hallom. És azonfelül, nagyon csúnya
dolognak találnám, ha kedveskednénk valakinek, csak
azért, mert gazdag és mert abban bizakodunk, hogy
talán ránk is hagy valamit örökségül. Ez a
legközönségesebb hízelgés és ha van valami, amit még
a grammofónnál is jobban utálok…
– Egy szóval sem mondtam, hogy hízelegni akarok
neki! Hogy is képzelhetsz ilyesmit? Álmunkban sem
jutna eszünkbe, hogy csakugyan ránk is hagyhat
valamit, míg csakugyan meg nem hal és akkor azután
borzasztóan meg lennénk lepve. Legalább úgy utálom a
hízelgést mint te, vedd tudomásul! – Kitty felállt és
megvetően félrehúzta száját. Mind a két lányt egészen
megzavarta, hogy reményeik ilyen váratlanul
meghiúsultak és ezért érzékenyebbek voltak, mint
különben. Christabel nagy méltósággal és fölényesen
megvető arccal vonult vissza az ablaktól, mialatt Kitty
belebújt kabátjába, fejérecsapta sapkáját, hóna alá
kapta könyveit és indult az ajtó felé. Agatha hasztalanul
tekintett egyikről a másikra sokatjelentő pillantásokkal,
abban a reményben, hogy talán távozás előtt még
kibékülnek. A két lány fagyos hangulatban vett búcsút
egymástól.
– Szerbusz!
– Szerbusz!
Azután becsapódott az ajtó és Kitty hazavonult, hogy
egy csésze teába temesse szívbeli bánatát. Alig várta,
hogy édesanyja gyöngédségével és megértésével
lesimítsa megtépázott tollait.
 Mrs. Maitland nagyon is megértette lánya
levertségét. Mert az a felfedezés, hogy Mrs. Vanburgh
nem létezik, legalább olyan nagy csalódást okozott neki,
mint a Vanburgh kisasszonyok nemlétezése a
tanulószoba ifjúságának. Teljesen egyetértett Kittyvel.
Igazán érthetetlen, mi szüksége van egy magányos öreg
úrnak ilyen nagy épületre, mint a Grange. Azonban Mr.
Maitlandnak szerencsés természete volt, aki csakhamar
felfedezte mindennek a jó oldalát.
– Én is szomorú vagyok, Kitty, mert annyira örültem
már, hogy kellemes, új társaságra találok! De hát végre
is, semmit sem tehetünk ellene. Sajnálom azt a
szegény, magányos öreg embert. Bizonyosan halálra
unja majd magát a nagy, csendes házban. Azt mondod,
hogy mindig fekszik, vagy kerekes székben tolják?
Lehet, vagy súlyos izületi csúz, vagy reuma kínozza.
Nagyon szomorú dolog, ha az ember öreg, beteg és
magányos. – Mrs. Maitland elgondolkozva nézett maga
elé teáscsészéjével kezében és szeme egyszerre
könnyes lett. Arra gondolt, milyen boldog is ő, vidám,
napfényes kis házában, férjével és gyermekével, akik
szeretik. Valamennyien egészségesek, elvégezhetik a
dolgukat és örömüket lelik az életben. És most még
szomorúbbnak látta a beteg, öreg ember sorsát, aki
naphosszat ott fekszik magányosan a tölgyfaburkolatos,
sötét szobában.
– Segítségére leszünk szegény embernek, Kitty! –
kiáltott fel hirtelen. – Mi ketten majd segítségére
leszünk! Megkönnyítjük, felvidítjuk életét, mindent
megteszünk érte, amit csak lehetséges.
Azonban, mint utóbb kiderült, Mr. Vanburgh nem
óhajtotta, hogy felvidítsák és Mrs. Maitland ugyancsak
nagy nehézségekbe ütközött, amikor meg akarta
valósítani jó szándékát.
 KILENCEDIK FEJEZET.

Ned látogatása.
Csütörtökön este, Mr. Rendell és a felesége
hazaérkeztek franciaországi utazásukbóll A ház
ragyogóan tisztán, rendben fogadta az érkezőket, a
lányok csinos, friss ruhákban. A házaspár nagy örömmel
és elégedettséggel tekintett vissza rövid utazására. A
legnagyobb boldogságban és szeretetben ünnepelték
meg a viszontlátást.
Nan nagyon boldog volt, hogy szüleit olyan frissnek
és jókedvűnek látta, hogy olyan nagy szeretettel ölelték
magukhoz. Így azután még az este folyamán
összeszedte bátorságát és elmondta kellemetlen
balesete történetét. Arra gondolt, hogy jobb lesz most
rögtön, a viszontlátás örömében előhozakodni vele,
amikor édesanyja még nem tud komolyan haragudni.
Így biztosan könnyebben túlesik a kellemetlen
vallomáson. És amikor vacsora után édesapja tréfás
hangon megkérdezte, nem volt-e közben valami
balesete, kapott az alkalmon és így szólt:
– Egész idő alatt nagyon jó és engedelmes és
szorgalmas voltam, apuskám, csak kérdezd meg
Maudot. Természetesen, volt néhány balesetem, dehát
Istenem, ilyesmi mindenkivel előfordulhat! Például,
néhány tányér meg pohár kiugrott a kezemből. Még
szerencse, hogy nem ütöttek agyon.
– Pohár? Miféle pohár? – kérdezte gyorsan Mrs.
Rendell. Nan gyermekes nyíltsággal mosolygott vissza és
a legcsekélyebb izgalom vagy aggodalom sem
tükröződött hangjában, amikor válaszolt:
– Ó, mindössze néhány pohár tört össze, hét vagy
nyolc összesen. Meg az a két egyszerűbb vizesüveg, a
közönségesebb fajtából. Milyen szerencse, ugye? – Úgy
tett, mintha nem is hallaná édesanyja bosszús
sóhajtását és hálás mozdulattal a magasba emelte
össze-vissza karmolt és sebzett kezét. – Ami engem
illet, nem is tudom, hogy menekültem meg nagyobb
bajok nélkül. Kések is voltak a tálcán és úgy hulltak
rám, mint a jégeső – valósággal mint a jégeső – és
össze-vissza sebezték a kezemet. Hogy vérzett! – Nan a
magasba emelte tekintetét és drámai mozdulattal
megborzongott. – Csak kérdezzétek meg Maudot!
Mindenáron le akart fektetni az ágyba, de bátran
kitartottam. Azon az estén nagyon sok dolgunk volt és
segíteni akartam.
– Ned Talbot volt itt. Váratlanul érkezett, mi éppen a
nagy szőnyeget feszítettük ki a nappaliszobában. Ned
mindjárt letérdelt közénk és segített nekünk. Láttuk,
hogy mindjárt azzal a szándékkal jött, hogy velünk
töltse az estét, így hát meghívtuk vacsorára és a
kilencórai vonattal ment vissza, – magyarázta Maud
sietve. Ő is, éppen úgy, mint Nan, elhatározta, hogy
frissiben előadja a maga újságját, de bár a szoba
ellenkező sarkába nézett, magán érezte édesanyja
kutató pillantását.
– Ned Talbot Londonban van? – kérdezte Mrs.
Rendell lassan. – Hosszabb időre jött? Kijön mégegyszer
hozzánk?
– Azt mondta, hogy nagyon szeretne kijönni
szombat este és ittmaradni hétfő reggelig, ha neked
nem kellemetlen, anyuskám így, közvetlenül
hazaérkezéstek után. Megígértem, hogy majd átadom
neked az üzenetet és hogy majd te magad fogsz neki
írásban válaszolni.
– Ned azt mondta, hogy elsősorban veled és apussal
szeretne beszélni. Igazán szeretném tudni, vajon mit
akarhat! Hiszen máskor többnyire velünk szokott
beszélgetni, de most meglátszott rajta, hogy csakugyan
valami komoly mondanivalója lenne nektek. El nem
tudom képzelni, vajon mit akarhat, – mondta Agatha, a
kis tapintatlan, aki rendes szokása szerint kimondott
mindent, ami éppen eszébe jutott. Elégedetten nézett
körül az egész társaságon és sejtelme sem volt arról,
milyen váratlan hatást idézett elő szavaival.
Maud elpirult. Elsie és Nan is csupa együttérzésből
Maud iránt elpirultak. Chrissie pedig puszta
bosszúságában pirult el és szerette volna alaposan
megrázni Agathát. Csak Lilias maradt nyugodt és hűvös
és sietve más irányba terelte a beszélgetést, amiért
összes testvérei egyformán hálásak voltak.
Ezen az estén többé egyikük sem említette Ned
Talbot-ot, nem írtak londoni címére. De másnap reggel,
amikor Maud keresztülment a reggelizőszobán, valaki
nevén szólította a szomszéd szobából. Azonnal bement
és ott találta az édesanyját íróasztala előtt.
– Éppen Ned Talbotnak írok, de mielőtt befejezem a
levelet, beszélni akartam veled. Azt hiszem, elérkezett
az ideje, hogy őszinték legyünk egymáshoz, Maud. Írjam
meg Nednek, hogy szívesen látjuk, vagy inkább írjam
meg, hogy ne jöjjön? Könnyen észrevehető voit, hogy az
utóbbi években Ned bizonyos célzattal látogatott el
hozzánk. És most, hogy ilyen szép állása van,
bizonyosan elérkezettnek látja az időt, hogy
megvalósítsa terveit. Sejtem, hogy mi a kívánsága és
bizonyosan te is sejted, tehát tőled függ, hogyan
döntsek ebben a kérdésben.
Maud letette a kulcscsomóját és megkapaszkodott az
asztal párkányában, hogy elrejtse keze remegését.
– Anyám, én nem… igazán nem tudom, mit
mondjak! Én csak néha… néha azt gondoltam, hogy Ned
talán kicsit törődik velem…
– Igen, drágám. Teljesen megértelek. Nem
mutathatta ki nyíltan érzéseit, mert még nem érkezett el
az ideje, hogy őszintén beszélhessen. Egészen biztosan
érzem, hogy így van. Most már csak rólad van szó.
Neked kell meggondolni, vajon Ned is tetszik-e neked.
Vagy talán nem tudod ilyen gyorsan elhatározni magad,
szívesebben vennéd, ha távolabbi alkalomra
halasztanánk látogatását? Hiszen ő maga sem merte
remélni, hogy ilyen rövid idővel hazaérkezésem után,
máris fogadhatom és így könnyű volna ürügyet találni a
visszautasításra. De viszont, ha örömmel látod, Maud…
Jelentőségteljesen elhallgatott és komoly pillantással
nézett szembe a lányával. Egy egész hosszú, néma
percig nézték így egymást. Az anya, amint felemelt fejjel
ült az asztalnál és Maud, aki ott állt előtte, kipirult
arccal, félénken és mégis nyíltan nézve szembe
édesanyja fürkésző tekintetével.
– Igen, anyuskám, örülnék, ha eljönne. Nagyon
szeretném, ha megengednéd.
Mrs. Rendell arca megvonaglott, azután lehajtotta
fejét. Egy anya sem hallgathatja szomorúság nélkül, ha
megtudja, hogy lánya szíve már nem elsősorban az övé
és öröm és fájdalom egyszerre összevegyül szívében. De
Rendellné, külső szigorúsága ellenére, különösen
gyöngéd anya volt. Mindössze néhány percig tartott, míg
nem volt bátorsága megszólalni, de azután kinyújtotta a
kezét és maga mellé húzta a lányát.
– A legszebbet és a legjobbat kívánom neked, édes
Maud-om! Drága, jó lányom, kedves kis segítőtársam!
Nagyon foglak nélkülözni. De boldog leszek, ha te is
megtalálod boldogságodat. Ezt tudod úgy-e, drágám?
Maud lehajtotta a fejét és nagy boldogságában és
izgalmában néhány könnycsepp hullott ki a szeméből.
Arra gondolt, hogy ha majd eljön az óra, amikor el kell
búcsúznia édesanyjától, egészen biztosan nagyon nehéz
lesz. De most nem érzett semmi szomorúságot, mert az
a körülmény, hogy édesanyja ilyen szilárdan hitt Ned
szerelmében, mindennél jobb orvosság volt
türelmetlenségére és kétségére, amely annyira
hatalmában tartotta Ned legutóbbi látogatása óta. Tíz
perccel később, már tovább folytatta munkáját. Arcán
nem hagytak nyomot a könnyek, de boldog derűje
elárulta édesanyjának, hogy nem gyerekes
fellángolásról, hanem komoly, mélységet, egész életen
át tartó szerelemről van szó.
A fontos levelet postára adták, Ned egy órával
érkezése után sürgönyileg tudatta érkezését és a
szombatra virradó éjszakán, Maud egész éjszaka ébren
feküdt ágyában, tágranyílt szemmel bámult maga elé a
sötétségbe. Sokkal boldogabb, sokkal izgatottabb volt,
semhogy aludni tudott volna.
Ned szombaton délután érkezett. Gyönyörű tavaszi
nap volt. A nap olyan melegen sütött, hogy ebben az
esztendőben először, a lugasban terítettek teához és az
egész család jókedvűen ülte körül az asztalt a kerti
székekben. Alig, hogy elhelyezkedtek, Ned magas,
karcsú alakja tűnt fel a füves térségen, amint világos
tavaszi ruhájában, napbarnított arccal, egyenesen
feléjük sietett. Maud büszke, szerelmes pillantással
nézett feléje, de amikor Ned közelebb jött, buzgón
kezdett foglalatoskodni a teáscsészékkel és éppen csak
egy-két közömbös szóval üdvözölte. Egyre mondogatta
magának, hogy nem szabad elárulnia érzéseit és nagy
boldogságát. És miután olyan sokan voltak, úgyis csak
általános üdvözlésről lehetett szó, nem volt alkalom a
négyszemközti beszélgetésre.
Amikor leszedték az uzsonnaasztalt és a lányok
kertesével és hármasával szétszéledtek a kerti utakon,
Maud ott találta maga mellett Ned-et. Láthatólag őrá
várt, hagyta, hogy a többiek előre elmenjenek. Maud
kérdő pillantással nézett fel és Ned nyílt, baráti
pillantásával találkozott.
 – Befejezte már kötelességeit? Nagyon örülnék, ha
öt percet szentelhetne nekem. Jöjjön kicsit sétálni
velem. Sohasem láttam még ilyen lányt, mint maga, aki
egész álló nap dolgozik. Azt hiszem, még sohasem
láttam tétlenül, ölbetett kézzel. Emlékszik még, hogy
Jim is mindig kis dolgos-nak hívta magát? De azt
hiszem, nagyon nehezen tudná nélkülözni a maga
dolgos kis kezét. Gyakran mondtam neki, hogy nagyon
irigylem a húgáért.
Maud halványan mosolygott és elfordította fejét.
Nagyon kedves, nagyon barátságos, nagyon hízelgő volt
minden, amit Ned mondott, de mégsem elégítette ki. És
mialatt szavait hallgatta, ismét visszatért szívébe a régi,
fájó emlékezés, bizonytalanság és kétség. Nagyon
nehezen tudta volna megmondani, miért. Talán mert
Ned túlságosan barátilag viselkedett vele szemben. A
régi időkben egészen más volt a kapcsolat kettőjük
között. Élénken és vidáman beszélgettek akkor is, ha
együtt voltak a többiekkel, de abban a pillanatban, hogy
egyedül maradtak, zavart, félszeg, ügyetlen csend
nehezedett mindkettőjükre és ez a csend sokkal többet
mondott minden szónál. Maud vágyódva gondolt vissza
a régi, szép időkre és ezen az egész délutánon és estén
át egyre jobban mélyült lelkében a levertség és
szomorúság érzése, bár minden erejével küzdött ellene.
Igaz, hogy Ned minden alkalmat felhasznált, amikor a
közelében lehetett, úgylátszik örökre elmúlt az az idő,
amikor félénken tért ki az egyedüllét elől, de mégis,
Maudot valamikor sokkal inkább boldoggá tette ez a
félénk tartózkodás, mint most a nyílt, baráti hang.
Sokkal többet beszélgetett vele, mint húgaival, nyílt
vidámsággal, anélkül, hogy egy pillanatra is lehalkította
volna hangját, mint ahogy a fiútestvér beszél hugához
vagy a fiú édesanyjához. Maud újabb álmatlan éjszakát
töltött, de a sötétséget most már nem világosították be
boldog álmok. Minden fekete és vigasztalan volt
körülötte.
Vasárnap ragyogó napra virradtak. Maud újabb
keserűségére, kénytelen volt télikabátját viselni,
ahelyett, hogy csinos, új tavaszi kosztümjében
büszkélkedhetett volna. A varrónő ugyan megígérte,
hogy szombat este hazaküldi, de annyira sok dolga volt,
hogy csak Lilias kosztümjét tudta elkészíteni. Miután
tudta, hogy Lilias távolról sem veszi tudomásul a
késedelmet annyi szelídséggel és béketűréssel, mint a
nővére, tehát szokás szerint inkább az övét készítette el
hamarabb.
A lányok már mind odalenn várakoztak a hallban,
amikor Lilias karcsú alakja feltűnt a lépcsőn,
világosszürke tavaszi ruhájában, mint igazi
megtestesülése ennek a szép tavaszi reggelnek. Maud
minden irigység nélkül, őszinte elragadtatással nézte,
azután ösztönszerűen Ned felé fordult, hogy lássa, vajon
hogy tetszik neki Lilias. Látta, hogy Ned gyors
pillantással végignézte a húgát, azután rögtön
sarkonfordult és átment a hall másik sarkába. Egész idő
alatt, míg a templomba mentek, Maud ezen törte a fejét.
Vajon mi oka lehetett ennek a különös viselkedésnek?
Miért zavarta meg Ned nyugalmát Lilias friss szépsége?
Lehetséges volna, hogy nem találja rokonszenvesnek
Liliast, hogy rossznéven veszi ártatlan hiúságát? Maud
szívből remélte, hogy nem, mert bármennyire is egyedül
csak magának akarta Ned szerelmét, úgy érezte,
sohasem lehetne igazán boldog, ha nem tudná igaz
szívből szeretni testvéreit.
A nap minden különösebb esemény nélkül telt el.
Többször is alkalom lett volna, hogy Ned négyszemközt
maradjon Mauddal, de a fiatalember nem fektetett rá
súlyt. Egész nap a lányokkal tréfált a kertben és
látszólag nagyon jól érezte magát. Amikor Mrs. Rendell
ezen az estén elbúcsúzott lányaitól, különösen gyöngéd
volt Maudhoz, mert homályosan érezte, hogy valami
nincsen rendben és haragudott magára, amiért
kierőszakolta Maud bizalmát. Lehetséges volna, hogy
félreértette a helyzetet, hogy anyai büszkeségében
túlzott jelentőséget tulajdonított Ned Talbot
látogatásainak? Ned egyáltalán nem igyekezett, hogy
négyszemközt beszéljen vele és már attól félt, hogy
visszatér a városba, anélkül, hogy ezt a kérdést
szóbahozná. De hétfőn reggel, miután hosszú ideig
nyughatatlanul fel-alá járkált a kertben, Ned végre is
összeszedte minden bátorságát, felkereste Mrs. Rendellt,
aki éppen levelet írt és engedelmet kért, hogy néhány
percig négyszemközt beszélhessen vele.
Mrs. Rendell csodálkozva nézett fel. Látta, hogy a
fiatalember arca zavart, de nagy elszántság tükröződik
rajta és egyszerre nagy megkönnyebbülést érzett.
– Szívesen, – mondta. – Tíz perc alatt végzek a
dolgommal és akkor majd kijövök a kertbe. A lugasban
zavartalanul beszélgethetünk. Mire elszív egy cigarettát,
ott leszek.
Ned engedelmesen kisétált a kertbe. Mrs. Rendell
íróasztala fiókjába dobta a levelet, sokkal izgatottabb
volt, semhogy most be tudta volna fejezni. A fiatalember
előtt nem mutatott semmi meglepetést, de a szíve annál
hevesebben dobogott, mialatt most gyorsan félrerakta
írószerszámait. Első gondolata Maud volt és a tíz perc
nagyrészt azzal telt el, hogy vele beszélt, átadott neki
egy kis jegyzéket és elküldte bevásárolni. Tudta, hogy
ezek szerint legalább egy óráig távol lesz otthonról.
– A lugasban találkozom Neddel, azt mondta, hogy
fontos beszélnivalója van velem. Majd ha visszajössz, ott
találsz bennünket. Gyere majd egyenesen hozzám és
mondd meg, hogyan intézted el a bevásárlásokat.
 Zavartan elfordult, de Maud nagyon is le tudta
olvasni arcáról szavainak jelentőségét.
Ned észrevehetőm türelmetlenül várta Mrs. Rendellt
a lugasban. Semmi kísérletet sem tett, hogy valami
általános frázissal kezdje meg a beszélgetést és miután
mindketten leültek, néhány másodperc telt el teljes
csendben. Azután tekintetük hirtelen találkozott. A
fiatalember elpirult, majd elsápadt, azután fiús
bizalommal Mrs. Rendell székének karfájára tette kezét,
– Mrs. Rendell, – kiáltotta, – nagy, igen nagy
kéréssel fordulok önhöz!
 TIZEDIK FEJEZET.

Szomorú meglepetés.
Félórával később, Nan Rendell lerohant a lépcsőn és
szeles mozdulattal vágta be hátamögött a kaput.
Sapkáját csak futtában csapta fejébe, kabátja sem volt
begombolva és már futás közben kapta fel kesztyűit,
mint akinek hirtelenében kellett elszaladnia othonról.
Több ismerős is köszöntötte, de ő senkit sem látott, csak
rohant végig az utcán. Sajnos az üzletek, ahová mennie
kellett, az útnak mindkét oldalán voltak és így folyvást
egyik oldalról a másikra szaladt. Bekukkantott a
fűszereshez, a szabóhoz, a postára, a halkereskedőhöz
és mindenütt kérdezősködött, vajon járt-e ott már aznap
reggel Miss Rendell, hogy leadja a friss rendelést. Végül
is, a rövidáruüzlet küszöbén találkoztak. Maud abban a
pillanatban lépett ki az üzletből és a visszakapott pénzt
rakta be tárcájába, amikor váratlanul szembetalálkozott
Nannal és csodálkozva bámult rá.
– Te vagy az?
– Igen én, már mindenütt kerestelek.
– Azt hittem, egész délelőtt dolgozni akarsz? Mikor
elmentem, már javában belemerültél a munkádba. Talán
megfájdult a fejed?
– Rémesen! – kiáltott Nan és arca igazolta szavait,
mert nagyon sápadt volt és szeme körül fekete karikák
sötétlettek. – Nem tudtam dolgozni tovább. Gondoltam,
hogy jót tenne egy kis séta és ezért utánad jöttem.
– De… – Maud habozva megállt. Nem akarta
meggondolatlansággal vádolni kedvenc húgát, de eszébe
jutott édesanyja utasítása, hogy semmi szín alatt se
maradjon tovább távol otthonról, mint okvetlenül
szükséges. Kérő pillantással nézett húgára és
karonfogta.
 – De… én már befejeztem a bevásárlásomat, drágám
és anyus mondta, hogy azután egyenesen jöjjek haza.
Nem gondolod, hogy akkor is elmúlik, ha kicsit kiülsz a
kertbe? Ott még jobb levegő van és majd jól
betakargatlak a nyugágyban. Tudod, Nan… nagyon
szeretnék hazamenni.
Nan félrenézett és különös, fátyolozott, elfogódott
hangon beszélt.
– Jól van, de menjünk legalább a kertek mögött, ott
sokkal csendesebb és kellemesebb és legfeljebb öt
perccel tart tovább. Nem akarok most találkozni
senkivel. Ugy-e, Maud, megteszed a kedvemért, ha
egyszer már befejezted a bevásárlást?
Hogyne tette volna meg! Maud karonfogta hugát és
engedelmesen befordult a mellékutcába. Három percnyi
séta után már zöldelő mezők között jártak, barátságos
fasorban, mely a főúttal párhuzamos irányban haladt. Itt
nem voltak házak, csak nagy, barátságos, árnyékos
bükkfák. Maud gyakran választotta hazafelémenet ezt a
nyugodtabb, csöndesebb utat és közben, ha ideje
engedte, leült valamelyik padra és élvezte az elébetáruló
gyönyörű tájképet. De ettől a reggeltől kezdve, sohasem
tudott erre elmenni anélkül, hogy szíve össze ne
szoruljon a fájdalomtól. Az első padnál, Nan
önkéntelenül meglassította lépéseit, mialatt Maud
szórakozottan, gondolataiba merülve csak előre nézett.
De egyszerre Nan keze a karjára nehezedett és olyan
reszkető hangon kérte, hogy álljon meg, hogy ijedtében
megfeledkezett sajátmagáról.
– Nan, te beteg vagy! Az arcod olyan fehér, mint a
kréta. Ülj le egy kicsit és pihenjünk, azután majd
megpróbálunk tovább menni. Azonnal ágyba kell
feküdnöd.
De Nan egyszerre felegyenesedett és idegesen
összekulcsolta kezét.
 – Nincs semmi bajom. Rád gondoltam, drágám, nem
magamra! Tévedés volt… valamennyien tévedtünk. De
te olyan jó vagy, te bátor leszel a mi kedvünkért.
Megszakadna a szívünk, ha téged szenvedni látnánk.
Csaknem sírva fakadt és hirtelen elhallgatott. Maud
csodálkozva bámult rá.
– Szenvedni? Miért szenvednék? – Azután arcát
egyszerre elöntötte a pirosság és hangja megtört a
rövid, alig hallgatóan lehelt kérdésben: – Ned?
– Igen! Liliast akarja! Lilias kezét kérte a mamától.
Anyus feljött hozzám a műhelybe és gyorsan utánad
küldött, hogy keresselek meg, mert nem akarta, hogy
olyan váratlanul érjen a hír. Anyus úgy gondolta, hogy
neked is jobban esik így.
– Milyen kedves tőle! Milyen jók vagytok hozzám
mind a ketten! – mondta Maud szelíden. Egy pillanatig
úgy érezte, mintha megállna a szíve verése, azután
annál gyorsabban, lázasabban kezdett dobogni. Füle
zúgott, olyanformán érezte magát, mintha fejbevágták
volna és sokkal kábultabb volt, semhogy fel tudta volna
fogni, hogy tulajdonképen mi történt vele. Az út túlsó
oldalán, fiatal lány gyermekkocsit tolt. Mellette egy
kislány szaladgált és útközben labdájával játszott. Maud
mereven bámulta a gyermeket. Mintha életbevágóan
fontos lenne, vajon elkapja-e a labdát vagy sem.
– Ned Liliast akarja feleségül venni? – Hangja
idegenül, távolin csengett, ő maga is észrevette és
csodálkozott, hogy vajon miért.
– Nagyon szép pár lesznek. Lilias olyan gyönyörű.
Pompásan illenek egymáshoz.
– Maud, nagyon kérlek, ne beszélj így, ne így fogd
fel a dolgot!
Nagy könnyek gördültek végig Nan arcán és
szenvedélyes szeretettel megragadta nővére kezét.
 – Én mindent tudok. Hidd el, csaknem olyan
szerencsétlennek érzem magam, mint te. Kérlek, ne
titkolj előttem semmit. Mondd meg, hogy mit érzel,
majd meglátod, hogy megkönnyebbülsz.
– De én nem érzek semmit, – felelt Maud tompán. –
Úgy érzem, mintha álmodnék. Lilias! Liliast szereti és
nem engem, nem is szeretett soha! Egész idő alatt
Liliasra gondolt! Nagyon… nagyon különös! Legjobban
szégyelem a gondolataimat! Egész idő alatt
megtévesztettem magam és ez a legrettenetesebb!
Kérlek, Nan, ne mutass irántam ennyi részvétet, inkább
szidj össze és mondd, hogy szégyeljem magamat.
Ugyanazon a különös, tompa hangon beszélt, mint az
imént. Nan tovább sírt és szorongatta a kezét.
– Sohasem tudnálak megszidni, mindig csak büszke
leszek rád! Egészen természetes, hogy ebben a hitben
éltél, hiszen mi is valamennyien meg voltunk róla
győződve! Ned mindig a te társaságodat kereste és
olyan hallgatag és félénk volt Lilias mellett! Azt hiszem,
ez mutatta, hogy szereti, de mi nem vettük észre. Még
anyus is egészen biztosra vette, hogy téged választott,
mindenki biztosra vette, csak Lilias maga nem gondolt
rá.
Maud félrefordította a fejét.
– Lilias tudta? Tudta, hogy így lesz?
– Még nem beszéltem vele, de abból, amit anyus
mondott, úgy vettem ki, hogy igen, számított rá.
– És Lilias… Lilias akar… Szereti Nedet?
– Igen.
Egészen halkan, félénken hangzott a rövid válasz, de
Maud-ot mégis úgy érte, mint a végső csapás és arca
eltorzult a fájdalomtól. Mert ebben a pillanatban jutott
először tudatára, hogy tulajdonképen mi történt vele és
hangosan, kétségbeesetten kiáltotta:
 – Eljegyzik egymást, azután férj és feleség lesznek,
nekem meg otthon kell ülni és mindent végignézni!
Színházat kell játszanom, úgy kell tennem, mintha
sohasem törődtem volna Neddel! Érzem, hogy nem
tudom… nem tudom megtenni! Ha legalább nem kellene
mindent végignéznem, ha valahol távol élhetnék innen,
akkor talán el tudnám viselni. De a saját húgom… Egész
idő alatt egy házban éljek vele… ez a legkeserűbb!
Inkább meghalok, semhogy ezt el tudjam viselni.
– Akkor én is meghalok veled! – kiáltott Nan
hevesen. Akár törődik veled Ned, akár nem, én téged
szeretlek a legjobban az egész világon! Te nem is tudod,
Maud, hogy mennyire szeretlek! Azt hiszem, meghasadt
volna a szívem, ha férjhez mégy és elmégy innen. Én
inkább sohasem megyek férjhez, ha együtt
maradhatunk. Egyetlen férfi sem ér fel veled. Gyűlölöm
valamennyiüket! Gazemberek! Sohasem leszek
szerelmes senkibe és majd meglátod, hogy te is néhány
hónap alatt túlteszed magad ezen a csalódáson és akkor
majd szerzünk magunknak egy kis házacskát és ott
fogunk egymás mellett szépen megöregedni – igen,
drágám?
– Jól van szívem – bólintott Maud fáradtan. Hugára
nézett és megpróbált mosolyogni, de olyan szomorúnak
látta a jövőt, olyan reménytelennek, az utolsó hónapok
rózsaszínű álmai után.
Kezébe temette arcát.
– Istenem, a napok, a hetek, a hónapok! Milyen
nehezen múlik majd az idő! Ma még el sem tudom
képzelni, de tudom, hogy nagyon fogok szenvedni. Ó,
Nan, te nem tudod, milyen rettenetes ez, azok után,
hogy olyan boldog voltam, olyan biztosnak éreztem
magamat! Sohasem voltak kétségeim, csak éppen ezen
az utolsó héten, Ned legutóbbi látogatása óta, de azt
hittem, hogy csak beképzelés az egész. És most mégis
így végződött! Még mindig nem tudom elhinni! Egészen
bizonyos vagy benne? Úgy érzem, hogy itt valami
szörnyű tévedés történt.
Nan fejét rázta, arcvonásai megkeményedtek.
– Én nem tévedek, de annál jobban téved Ned! Csak
az nyugtat meg, hogy idővel ő is egészen biztosan rá fog
jönni. Szenvedni fog miatta. Ha azt hiszi, hogy Lilias az
a feleség, akire szüksége van, akkor alaposan téved.
Ned most azt hiszi, hogy szép jövedelme van, mert
néhány száz fontot keres egy évben. Olyan büszke, mint
egy király, mert van egy kis háza egy istenhátamögötti
kis fészekben. Azt hiszem, Lilias pontosan olyannak
képzeli a szegénységet, mint Ned a nagy gazdagságát.
Lilias gyűlöli a falut és minden ürügyet felhasznál, hogy
bemehessen a városba. Ned nyugodt természetű és
szeret olvasni. Lilias pedig a szórakozást szereti és
olyasvalakire lenne szüksége, aki folyton ide-oda viszi.
Egészen biztosan tudom, hogy semmilyen tekintetben
sem illenek össze és nagyon rövid idő alatt ők maguk is
be fogják látni. És akkor majd Ned nagyon boldogtalan
lesz!
Maud felemelte kezét, hogy félbeszakítsa Nant.
– Ne beszélj így, Nan, ezzel csak még jobban
megnehezíted a helyzetemet. Tudom, hogy csak jót
akarsz. De ne hidd, hogy nekem jobb, ha arra gondolok,
hogy Ned csalódni fog. Lásd, én szeretem Ned-et és ez a
szerelem nem múlhat el csak azért, mert ebben a
pillanatban rájöttem, hogy Ned mást szeret. Nagyon
boldogtalan lennék, ha csakugyan neked lenne igazad és
Ned nem találná meg a boldogságát ebben a
házasságban. Azt akarom, hogy boldog legyen. És
nagyon szigorúan ítéled meg Liliast. Lilias szép és
kedves és ha igazán szereti Nedet, ilyen apróságokban
bizonyosan hozzá fog alkalmazkodni. Lilias és én
sohasem beszéltünk egymásközt Nedről, Lilias is csak
azt tette, amit én. Senkit sem lehet hibáztatni – senkit!
Az egész az én ostoba tévedésem volt és most viselnem
kell a következményeket.
– Te valóságos angyal vagy, nem is földi lény! –
kiáltott Nan, lenyelve könnyeit. – Én mindenkit
hibáztatok és elsősorban magamat. Mindig azzal
szoktam hencegni, milyen élesenlátó és jó emberismerő
vagyok és mégsem tudtalak megóvni ettől a nagy
csalódástól… Maud, ugye, nem akarsz most hazamenni?
Azt hiszem, okosabb, ha ma reggel nem találkozol vele?
Anyus mondta Nednek, hogy addig nem adhat
határozott választ, míg nem beszélt apussal, de
megengedi, hogy félóráig beszélgethessen Liliasszal.
Úgy beszélte meg Neddel, hogy ilyen körülmények
között ne maradjon nálunk lunchre, hanem a déli
vonattal menjen haza. Tehát semmi feltűnő sem lenne
benne, ha mi csak azután érnénk haza, ha ő már
egészen biztosan eltávozott
– Igazad van – bólintott Maud. Egy pillantást vetett
karkötő órájára. Lehet, hogy igazad van, Nan. Jobb, ha
ma reggel nem teszem túlságosan próbára erőmet.
Egykét nap alatt majd csak összeszedem bátorságomat,
de ma – ma olyan váratlanul sújtott rám ez a csapás,
gyöngének és összetörtnek érzem magam. Üljünk le itt
és várjuk be, míg ő eltávozott.
– Nem lenne jobb, ha inkább sétálnánk? Olyan
nehezen múlik az idő, ha az ember egyhelyben ül. Talán
az erdőbe mehetnénk! – kérlelte Nan. De Maud
megborzongva hátratámaszkodott.
– Nem, nem! Csak ma reggel nem! Mindig
emlékeznék rá. Az út minden lépése ezentúl felidézné
emlékezetemben ezt a szomorú napot és annyira
szeretem az erdőt! Nem akarom ezt a kedves helyemet
is megrontani ezzel a rossz emlékkel. Elég, hogy ezentúl
majd ettől az úttól is félni fogok.
 – Ahogy akarod, drágám. De mihez akarsz kezdeni?
Az sem jó, ha egész idő alatt itt ülsz és töröd a fejedet.
– Majd összeszámolom a kiadásaimat, – felelt Maud
egyszerűen és huga meglepett tiltakozása ellenére,
csakugyan úgy is tett. Előszedte táskájából ceruzáját és
zsebkönyvét és sorra egymásután felírta reggeli
körútjának valamennyi kiadását. Azután a
végeredményt összehasonlította erszénye tartalmával.
Hogyan is volt rá képes? Nan megkísérelte maga elé
képzelni, mit tenne hasonló esetben és érezte, hogy
szive már csak a gondolatra is hevesebben ver.
Kétségbeesés, harag, elszántság kerítené hatalmába,
beugrana a legközelebbi folyóba vagy kolostorba
vonulna, vagy a vonat elé vetné magát. Mindez a
megoldás nagyon egyszerűnek és természetesnek tűnt
fel, nagyon is el tudta képzelni, hogy egyikben vagy a
másikban keresne menekülést. De hogy folytassa
megszokott, mindennapi munkáját, apró, házias
kötelességeit, nyugalommal és megfontoltsággal – ez
lehetetlen! Ezt még csak el sem tudta képzelni.
Nan nem tudta felérni ésszel, hogy egy egész élet
megszokását nem lehet félredobni egyetlen pillanatban
és még a szerelmi csalódást is ki-ki egyéniségéhez
mérten fogadja. A nyugodt, jószívű, házias Maud legjobb
orvosságát megszokott, mindennapi munkájában találta.
Nan, aki nővére vállán át írásába nézett, látta, hogy
szép gyöngybetűi most is olyan egyenletes rendben
sorakoznak egymás mellett, mint különben. Sőt hallotta
Maud elégedett, megkönnyebbült sóhajtását is, amikor a
számadások pontosan megegyeztek a kis erszény
tartalmával. Maud még nagy bánatában is tudott annak
örülni, hogy mindent rendben és pontosan intézett el.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET.

Az első eljegyzés.
Maud még sohasem élt át ilyen keserves napot.
Amikor Nannal együtt végre hazaérkezett, az egész
házat nagy izgalomban találta. Mert az ilyen titkok
érthetetlen módon mindig és azonnal kiszivárognak,
annyira, hogy már a cselédek is sejtették az igazságot
és mindenki kíváncsi arccal járt-kelt a házban. A
szobalány elárulta a szakácsnénak, hogy Mrs. Rendell
nagyon izgatottan és halványan jött be a kertből és
amikor valamit kérdezett tőle, szórakozottan, oda sem
figyelve felelt: – Igen! Nem! Biztosan! – Azután Miss
Liliasért küldte és Miss Lilias és Mr. Talbot teljes félórán
át egyedül voltak a nappaliszobában. Kíváncsian dugták
össze a fejüket, hogy vajon mit jelentsen ez? A
szakácsné kijelentette, hogy nagyon jól van így, mert
ahol hat lány van, jobb, ha az idősebbek minél előbb
helyet csinálnak a kisebbeknek. Mary, a szobalány,
pedig könnyezett, miközben az ezüst evőeszközöket
tisztogatta, mert Ned Talbot kicsit hasonlított az ő
vőlegényére, akit már régóta nem látott. Mind a hárman
az ablaknál álltak és orrukat az ablaküveghez szorítva
figyeltek, abban a reményben, hogy tanúi lehetnek a
búcsúzásnak, azonban csalódtak, mert Lilias nem
mozdult ki a házból és csak Mrs. Rendell kísérte ki a
kapuig a fiatalembert. Sőt, el is kísérte egy darabig,
mert bármennyire is izgalmas és eseményteljes volt ez a
mai nap, az első eljegyzés a családban, de azért
teljesítenie kellett mindennapi kötelességeit is.
És így, mikor Maud hazatért, csak húgait találta
odahaza. Alighogy átlépett a küszöbön, Agatha máris
nekirohant, ragyogó, kipirult arccal és erőszakkal maga
után húzta a nappaliszobába.
 – Maud! Maud! Micsoda újság! Micsoda izgalom!
Hallottad már? Nan megmondta? Ugy-e isteni? Az első
eljegyzés! Ó, milyen türelmetlenül vártam már, az első
esküvőt a családban és most majd végre csakugyan
elérkezik! Attól félek, hogy álmodom, olyan boldog
vagyok! És még hozzá, éppen Ned Talbot! Ilyen testvért
csak örömmel fogadhatunk! Mindig reméltem, hogy
valamelyikünket feleségül veszi, de azt hittem, hogy
majd téged. Furcsa, úgy-e? Mondtam is Chrissienek…
– Nagy csacsiság volt, hogy ilyesmire gondoltál és
még beszéltél is róla, mi közöd van mások dolgához? –
szakította félbe Elsie élesen. Maud Elsiere nézett és
felfogta, megértette gyöngéd pillantását. Elsie korához
képen érett volt és hamar tisztába jött a dolgok
állásával. De Maud nem tudott választani, mi
keservesebb; Agatha tapintatlan fecsegése, vagy a
többiek nyíltan kimutatott részvéte és együttérzése.
Valóságos megkönnyebbülés volt, amikor Lilias
boldogságtól ragyogó arcával találta magát szemben. Az
ő szemében semmi más sem tükröződött, csak saját,
nagy boldogsága. Liliasban kevés ösztönös megértés
volt és annyira csak magával törődött, hogy észre sem
vette, mi történik körülötte. Mosolyogva és pirulva jött
feléje. Maud megcsókolta és néhány szóval szerencsét
kívánt eljegyzéséhez. Ugyanakkor érezte, hogy Lilias
gyanútlansága lesz segítségére, hogy el tudja viselni a
következő hetek szenvedéseit.
– Mindent tudok, Lilias. Remélem, hogy nagyon
boldog leszel. Már csakugyan minden rendben van,
komolyan menyasszony vagy?
– Igen is, nem is. Már úgy gondolom, hogy forma
szerint még nem. Anyus nem akart végleges választ
adni, míg nem kérdezte meg apust. De mi… Lilias
elpirulva mosolygott, – de mi úgy érezzük, hogy ezen
már nem lehet változtatni. Mi egészen biztosak vagyunk
magunkban.
– Én a te helyedben amilyen gyorsan csak lehet
férjhez mennék, mert ha soká tartana a jegyesség,
hátha mégis megváltoztatnátok a véleményeteket, –
mondta Agatha komoran, – Te nagyon változékony és
szeszélyes vagy, Lilias, hiszen tudod. Amikor télen
megvetted az új kalapodat, kijelentetted, hogy
„istenien" áll és egy hónappal később darabokra tépted,
mert ki nem állhattad. Azelőtt imádtad Fanny Newbyt,
most pedig megszöksz a hátsó kapun, ha látod, hogy
jön. Legjobban szeretném, ha még nyáron
megtartanátok az esküvőt, amikor sok rózsa van a
kertben és mi valamennyien koszorúslányok lennénk.
Borzasztóan szeretnék koszorúslány lenni! Akkor
legalább tetőtől talpig csupa újban lennék, nem az ócska
holmikat kellene elviselnem. Ez az utálatos benne, ha az
ember az ötödik lány a családban! Sohasem kapok
semmi újat! Mindig akad egy kalap, egy kabát, egy blúz,
amelyet valakinek el kell viselni és az a valaki
rendszerint én vagyok. Legjobb lesz, ha most rögtön
leülünk és megbeszéljük a dolgot. Még fél óránk van
ebédig és most már úgysem érdemes semmihez sem
kezdeni. Maud, te is vesd le a kalapodat és ülj le ide
hozzánk.
– Nem, Maudnak nincs ideje! Nekem van szükségem
Maudra! Én nem sokat törődöm az egész
férjhezmenéssel és koszorúslánysággal. Borzasztóan fáj
a fejem és azt akarom, hogy Maud ápoljon. Attól félek,
hogy napszúrást kaptam, mert tegnap sokáig kalap
nélkül sétáltam a forró napon, – kiáltott Nan hangosan.
Testvérei ijedten néztek kipirult, izzó arcába.
Csakugyan, látszott rajta, hogy valami baja van. Még
Agatha is nagylelkűen beleegyezett, hogy elhalasszák a
tervezett érdekfeszítő beszélgetést. És így, a testvérek
szétoszlottak: Lilias a két legkisebbel maradt, akik
körülhízelegték és keresztkérdések alá vették, Elsie a
szobájába vonult és búbánatos fejezetet írt naplójába
„öröm és szomorúság különös találkozásá”-ról. Maud
pedig a szobájába kísérte Nant és nagyon komolyan
fogta fel a betegápolói kötelességét. Lehet, hogy Nan
feje komolyan megfájdult a reggeli izgalmaktól, de az is
bizonyos, hogy máskor nem szokta magát ennyire
elhagyni. Most nyöszörgött, fájdalmasan elhúzta száját
és a mennyezetre bámult, mert nagyon okos volt és
tudta, hogy semmivel sem terelheti el annyira Maud
figyelmét saját bánatáról, mintha ápoltatja magát vele.
Amikor Mrs. Rendell a szobába lépett és megérezte a
friss kölnivízillatot, első gondolata a szegény,
összetörtszívű Maud volt. De tévedett! Maud az orvos
szerepét játszotta és az egészséges Nan feküdt az
ágyban.
Miután néhány rövid szóval hallotta, hogy
tulajdonképen mi történt, intett Maudnak, hogy jöjjön
utána a másik szobába. Maud engedelmesen ment és
legalább annyira félt ettől a beszélgetéstől, mint
amennyire szeretett volna mielőbb túlesni rajta. Anya és
lánya néhány másodpercig némán bámultak egymásra.
A fiatal lány arca komoly volt, de teljesen nyugodt,
különösen Mrs. Rendelléhez képest, aki valósággal
reszketett az izgalomtól.
– Drága gyermekem! Igazán nem tudom, mit
mondjak? Sohasem bocsátom meg magamnak, hogy
nekem is részem van csalódásodban. Nem lett volna
szabad úgy beszélnem hozzád, de akkor azt gondoltam,
hogy ez a kötelességem és pillanatig sem kételkedtem
benne, hogy igazam van. Miben lehetek segítségedre,
drágám, ezekben a nehéz napokban?
– Kérlek, anyuskám, hogy lehetőleg minél
kevesebbet beszéljünk erről a kérdésről, – felelt Maud
szelíden. Összeszorította ajkát, magába zárta fájdalmát.
Mrs Rendell helyeslő bólintással, őszinte csodálattal
nézett lányára.
Örült, mert látta, hogy minden akaraterejét
összeszedve, uralkodik magán és valamennyire
megkönnyebbült.
– Teljesen igazad van, drágám, – mondta nagyon
melegen. – A mai naptól kezdve sohasem fogunk
beszélni róla. De van két dolog, amelyet feltétlenül meg
kell mondanom neked. Mindenekelőtt, Nednek sejtelme
sincs az érzelmeidről. Ezt nagyon fontosnak találom és
remélem, ez a tudat megkönnyíti a te helyzetedet is. És
az is meg fog nyugtatni, ha megtudod, hogy alapjában
véve, nem is tévedtünk olyan nagyon, Ned teljes
nyíltsággal beszélt velem. Elmondta, hogy eleinte
irántad érdeklődött, de látta, hogy te csak a jóbarátot, a
pajtást látod benne! Azután Lilias hazajött az intézetből,
ő sokkal közvetlenebb, nyiltabb természet és most… –
Sokatmondó mozdulattal elhallgatott, mialatt Maud
felsóhajtott nagy fájdalmában.
– Ó, anyuskám, milyen szomorú, hogy ilyen közel
álltam a boldogságomhoz és saját hibámból rontottam el
az életemet! Azt hiszem, azon való félelmemben, hogy
el ne áruljam iránta való szerelmemet, sokkal merevebb
és tartózkodóbb voltam vele szemben, mint különben.
De sohasem hittem volna, hogy ő ezt így fogja fel.
Bármennyire is elszomorít ez a tudat, mégis örülök,
hogy ezt megmondtad. Legalább tudom, hogy mégsem
volt egészen képzelődés.
– Gondoltam és azért is mondtam meg neked. De ne
mondd, hogy elrontottad az életedet! Lásd, drágám,
még olyan fiatal vagy és még ha nem is mennél férjhez,
annyi lehetőség áll előtted, hogy széppé és tartalmassá
tehessed az életedet. Az egyedülálló nő is lehet nagyon
boldog.
 – Igen, anyuskám, – bólintott Maud
kötelességtudóan. Szegény Maud! Mialatt beszélt, úgy
érezte, hogy nem tudja túlélni ezt a nagy fájdalmat.
Mary Robbinsonra gondolt, magányos lakásában, és Miss
Evansra, elhagyott, szomorú kis házában. Vajon ő, Maud
Rendell is meg tudna-e elégedni ilyen élettel, ezekkel a
jelentéktelen kis kötelességekkel és a szűken mért
örömökkel? Szép és tartalmas élet! Ez egészen szépen
hangzott, de az ő szíve boldogságra szomjazott és
ebben a pillanatban úgy érezte, hogy a boldogságot
elveszítette örökre. Lehajtotta fejét és arcán annyi
szomorúság tükröződött, hogy Mrs. Rendell szemébe
könnyek szöktek, mialatt figyelmesen nézte a lányát.
– Ne gondolj most a jövőre, drágám, – mondta nagy
szeretettel.
– Fogadd el a napokat, úgy, amint jönnek, igyekezz
bátran viselni sorsodat és én segítségedre leszek,
amennyire csak lehet. Ned természetesen gyakran eljön
majd látogatóba, mert Liliasra éppen úgy tekintettel kell
lennem, mint rád és addig nem adhatjuk
beleegyezésünket a nyilvános eljegyzéshez, míg Ned és
Lilias alaposabban meg nem ismerik egymást. De majd
meglátod, hogy nem is lesz olyan nehéz, mint gondolod.
Néha itthon kell lenned, mert hiszen, úgy-e világért sem
szeretnénk gyanút kelteni. De majd gondoskodom róla,
hogy minél több szórakozásod legyen és amennyire csak
lehet, mindenben hozzád fogok alkalmazkodni. Csak
mondd, hogy hogyan akarod, drágám.
– Köszönöm, anyuskám, – mondta Maud ismét és
önkénytelen mozdulatot tett az ajtó felé. Mrs. Rendell
mégegyszer megölelte a lányát, azután kiküldte. Látta,
mennyire nehezére esik, hogy erről a kérdésről
beszéljen. Belátta, hogy legjobb, ha csakugyan
abbahagyják est a beszélgetést. Természetes, hogy
Maud könnyebben beszélhet erről olyasvalakivel, aki
egykorú vele és leginkább Nan tudja majd
keresztülsegiteni ezeken a nehéz napokon. Az ő szerepe
majd csak később következik. És egész nap törte a fejét,
hogyan óvhatná meg Maud-ot a további szenvedéstől,
hogyan tehetné tartalmassá és vidámmá életét az
elkövetkező hónapok alatt.
Ezen a délutánon, a kisebb lányok nem tudtak kellő
figyelmet szentelni tanulmányaiknak, a közeledő esküvő
gondolata lekötötte minden figyelmüket, a számtan és
földrajz jelenleg a legjobb akarat mellett sem érdekelte
őket. Sokkal fontosabb kérdés volt, hogy vajon
valamennyien koszorúslányok lesznek-e és hogy milyen
ruhákat kapnak az esküvőre. Hogyan is törődhettek
volna most azzal, hogy hány négyzetméter papírral
lehetne borítani egy bizonyos képzeletbeli szobát vagy
hogy miféle különös tulajdonságai vannak a Golf
áramlatnak? Miss Phleps belátta, hogy hasztalan
folytatná a küzdelmet és nagy megértéssel, lényegesen
megrövidítette az órákat. Abban a pillanatban, hogy
távozott a szobából, a lányok máris ott voltak Lilias
mellett és nagy várakozással körülülték.
– Borzasztó, hogy most nem lehetünk együtt
valamennyien! Milyen kár, hogy Nannak éppen most kell
betegnek lenni és hogy Maud-ot egy pillanatra sem
ereszti ki a szobájából. De majd holnap alaposan
megtárgyalunk velük mindent. Úgy érzem, erről nem
lehet eleget beszélni. Mondd, Lilias, tulajdonképp, hogy
érzed magad? El se tudom képzelni, ml lenne velem, ha
menyasszony lennék. Azt hiszem, beleőrülnék az
izgalomba.
– A vőlegényed alighanem el lenne ragadtatva. Ne
felejtsd el, hogy ha eljegyzed magad, másokra is kell
tekintettel lenned, – mondta Lilias bölcsen. – Eszemben
sincs megőrülni, de természetesen, nagyon boldog
vagyok. Nehezen tudnám leírni érzéseimet. Még most
sem tudom felfogni, megérteni, hogy tulajdonképen mi
történt velem is egyáltalán…
– Meg vagy zavarodva! – egészítette ki Agatha a
mondatot nagy megértéssel. – El tudom képzelni.
Magam is így vagyok vele. Ó Lil, mondd anyusnak, hogy
sárga koszoróslányruhákat csináltasson nekünk! Egész
délután erre gondoltam, sárga ruha olyan édes lenne!
Tudod, nárciszcsokrokat lehetne viselni hozzá!
Koszorúslányok olyan ritkán viselnek sárga ruhát és
olyan érdekes lenne, sokkal sápadtabb lennék benne,
mint különben. Úgyis attól félek, hogy egészen vörös
leszek az izgalomtól.
– És én? Rám nem is gondolsz? – kérdezte
Christabel szemrehányóan. – Én olyan zöld lennék a
sárga ruhában, mint a levelibéka. Úgyis éppen elég
sápadt vagyok, most még képzeld el, hogy néznék ki
sárga ruhában! Rémes lenne! Természetes, hogy
rózsaszín ruha lenne a legszebb. Az mindenkinek jól áll.
Rózsaszín ruhában mindenki szép. Okvetlenül rózsaszín
selyem ruha kell és florentin kalap.
Elsie elhúzta az orrocskáját.
– A rózsaszín olyan közönséges! Minden
koszorúslánynak rózsaszín ruhája van. De felesleges
fáradság lenne, ha már most határoznánk, mert mire az
esküvőig jutunk, biztosan legalább egy tucatszor mást
határozunk. Mikor lesz az esküvőd, Lilias?
Megbeszéltetek már?
– Még csak szóba sem került, drága fiam! Forma
szerint még nem is vagyok menyasszony, hogy
beszélhetnénk akkor hát esküvőről? Azt hiszem, néhány
hónapi próbaidőre ítélnek bennünket és így egészan
biztos, hogy ebben az évben még nem tarthatjuk meg.
– Rémes! Már alig várom, hogy meglátogathassalak,
mint fiatal asszonyt, a saját házadban! Azt hiszem,
pompás mulatság lesz! Ugy-e, sorra meghívsz
valamennyiünket? Én Chrissie-vel együtt szeretnék jönni
és ha majd egyedül akartok lenni Neddel, legfeljebb
átmegyünk a másik szobába. Isteni lesz, hogy nem
lesznek felnőttek a házban! Igaz, hogy végeredményben
te is felnőtt vagy, de legalább fiatal felnőtt és ez nagy
különbség. Te semmit sem fogsz megtiltani, mert „még
úgysem értjük” vagy, mert „még gyerekek vagyunk".
Például, nem fogsz sétálni küldeni, amikor csepp
kedvünk sincs hozzá vagy nem fogsz korán ágyba
küldeni, és nem fogsz bennünket „jó tápláló ételekkel”
etetni. Ha ott leszek nálad, csak akkor megyek sétálni,
ha jólesik, lunchre teát fogok inni és reggeltől estig
lustálkodni fogok, amint éppen kedvem tartja.
– És ugy-e, Lil, majd sok vendéget hívsz, hogy jól
mulassunk és nekünk adod a régi kesztyűidet és
szalagjaidat? Marie Elder nővére is menyasszony és a
vőlegénye azt kívánja, hogy csak egészen kifogástalan
kesztyűket viseljen és így mindet Marie kapja. Remélem,
hogy Ned is ilyen kényes lesz a holmijaidra. Hogy
nevezed majd a házadat? Remélem, csinos ház lesz!
Florrie Eldernek kék nappaliszobája lesz és Marie
gyönyörű, kék bársonypárnát készít neki. Florrie azt
mondja, hogy halálos ellenségének fogja tekinteni, aki
neki merészel támaszkodni annak a párnának. Ha
akarod, majd elkérem tőle a mintát és ugyanolyan
párnát csinálok neked. Nem baj, ha egyforma lesz,
hiszen te olyan messze leszel innen.
– Vajon mit szól majd az eljegyzésedhez Jim? Ned
és ő megfogadták, hogy egész életükön át agglegények
maradnak és ha megöregszenek, együtt fognak
letelepedni valahol. Most majd bosszúból Jim is
kénytelen lesz megházasodni. Hogy utálom már előre is
azt a lányt, akit majd Jim feleségül vesz! Akkor már Jim
nem lesz olyan kedves hozzánk, mint eddig és azt a
lányt jobban fogja szeretni, mint minket. Még elgondolni
is rettenetes. De mondhatom, nem irigylem azt a lányt,
majd ha Jim elhozza hozzánk látogatóba! Mi hatan ott
állunk majd vele szemben és mindegyikünk talál rajta
valami kifogásolnivalót. Nem tetszik az orra! Nem tetszik
a szeme! Micsoda kalap! Hogy szerethette meg Jim ezt a
madárijesztőt! Anyus majd fagyosan kedves lesz hozzá
és apus a bajszába mosolyog. Te is így leszel majd,
Lilias, ha Ned magával visz északra, a családjához.
Lilias úgy tett, mintha haját tépné kétségbeesésében.
– Az Istenért, ne beszéljetek már ennyi zöldséget!
Meghalok az izgalomtól! Kezdem borzasztóan sajnálni
magamat! Ned mondta, hogy a szülei tartózkodó,
hallgatag emberek, mint az északiak általában, de a
valóságban nagyon gyöngédszívűek. Vagyis, azt hiszem,
ez azt jelenti, hogy szörnyen merevek és udvariasak
lesznek egész idő alatt, míg ott vagyok náluk és akkor
kezdenek majd valamennyire felengedni, amikor
búcsúzni kezdek. Frederica, a huga egyetemre jár és
mint hallom, egyáltalán nem keresi más lányok
társaságát. Biztosra veszem, hogy csalódást fogok
okozni nekik. Ned olyan csacsi, bizonyosan megmondja
nekik, hogy… – hirtelen elhallgatott, bájos zavarban és
hallgatóinak igazán nem volt különösebb
emberismeretre szükségük, hogy kitalálják, mit fog
mondani Ned a családjának. Biztosan azt mondja majd,
hogy a menyasszonya a legszebb lány a világon, hogy a
haja olyan, mint az olvasztott arany, arca mint a tej és a
rózsa és szeme szelíd és üde, mint az ibolya.
Azután Lilias majd megérkezik személyesen és Ned
hozzátartozói ma-gukban majd megállapítják, hogy Ned
félig sem mondta meg az igazságot. A három kislány
szinte magaelőtt látta Liliast, amint meglátogatja új
rokonait: tágranyílt szemmel és olyan mosollyal, hogy
azzal még a kősziklát is meg lehetne indítani. Mind a
hárman látták a figyelő arcok hirtelen felragyogását,
elcsodálkozását. Ettől a pillanattól kezdve,
természetesen, Lilias lesz a ház dédelgetett kedvence és
büszkesége. Titkon lopva, mosolyogva néztek egymásra,
de világért sem árulták volna el nyíltan gondolataikat,
mert Lilias észrevehetően bókokra és elismerésre
vadászott és ki nem mondott törvény volt a testvérek
között, hogy soha, semmi körülmények között nem
táplálják Lilias hiúságát.
Agatha félrefordult, hogy elrejtse mosolyát. De a
következő pillanatban váratlanul nagyot ugrott
meglepetésében.
– Csend! Ne mozduljatok! A világ minden kincséért
se nézzetek az ablak felé. Ő figyel minket! Vanburgh
figyel bennünket. Egészen tisztán láttam, amint
előrehajolt és felénk nézett. Éppen itt van a
szembenlévő szobában és abban a pillanatban
visszahúzódott, amikor feléje néztem. Úgy látszik, ő
éppen úgy érdeklődik miutánunk, mint mi ő utána!
Milyen izgató!
– Nagyon nevetségesek lehetünk, amint itt ülünk
összebújva, folyton beszélünk és élénk taglejtésekkel
kísérjük szavainkat, mintha megbolondultunk volna.
Sorra egymásután, óvatosan, félig lehunyt pillák alól
nézzünk feléje, mialatt a többiek folytatják a
beszélgetést, – tanácsolta Elsie és a tanácsát meg is
fogadták valamennyien. Mindegyik lány figyelmesen
nézett a tulsó oldalra, amikor a vágyvavágyott pillanat
elérkezett és végre rákerült a sor. Azután részletesen
tájékoztatta társait érdekfeszítő megfigyeléseiről.
– Egészen tisztán látom! Folyton idebámul! Nagyon
betegnek látszik. Haja egészen fehér. Szegény, öreg
ember, milyen szomorú lehet az élete.
Amikor Chrissie-re került a sor, a kislány leplezetlen
kíváncsisággal bámult a túlsó oldalra és kereken
visszautasította nővérei szemrehányásait, amikor a
fáradt, öreg fej hirtelen visszahúzódott tekintetük elől.
– Én voltam az utolsó! Ti valamennyien nézhettétek,
amíg jólesett, tehát nem fosztottalak meg benneteket
semmitől, – mondta visszautasítóan. – Különben sem
tettem semmi rosszat, csak barátságosan
rámosolyogtam, mint ahogy jó szomszédokhoz illik. Ne
féljetek, pár perc múlva majd megint kinéz!
De Mr. Vanburgh arca többé nem bukkant fel az
ablakban. Úgy látszik a tudat, hogy figyelik, annyira
zavarta, hogy inkább visszahúzódott. Csak azzal
vigasztalták magukat, hogy édesanyjuk a legközelebbi
napokban úgyis átlátogat a Grange-ba, éppen előző
napon ígérte és akkor majd bizonyosan első kézből
kaphatják a legrészletesebb felvilágosításokat a Grange
különös lakójáról.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET.

Nem fogad látogatókat!

Hosszas tárgyalások után, Mr. és Mrs. Rendell
beleegyeztek Lilias eljegyzésébe, azzal a kikötéssel,
hogy egy évig teljes titokban tartják. Ezalatt tegyék
próbára érzelmeiket. Ha egy év múlva is megmaradtak
elhatározásuknál, semmi kifogást sem tesznek a gyors
esküvő ellen. És miután engedélyt kaptak, hogy
levelezhessenek és olyan gyakran találkozzanak,
amilyen gyakran csak alkalom kínálkozik, a szerelmesek
is teljes megelégedéssel nyugodtak bele ebbe a szülői
döntésbe. Lilias nagy büszkeséggel sütkérezett a
gondolatban, hogy tizenöt hónap múlva férjhez megy,
addig is kényeztetni és imádni fogják és elhalmozzák
ajándékokkal és levelekkel. Viszont Ned, nyílt
becsületességében beismerte magának, hogy alig ismeri
menyasszonya jellemét. Legokosabb, ha ezt a
várakozási időt arra fordítják, hogy jobban
megismerhessék egymást. Lilias elragadó, lányos
szépsége annyira hatalmába kerítette érzékeit, hogy
mindig zavart és félénk volt a közelében és
beszélgetéseik többnyire csak a legkönnyebb, felületes
beszédtárgyak körül mozogtak Micsoda boldogság lesz,
ha majd lassanként felfedezheti Lilias lelkének rejtett
szépségeit. Mert Ned, mint a hozzá hasonló
fiatalemberek általában, szentül meg volt győződve
arról, hogy olyan szép test, mint Liliasé, csak
ugyanolyan szép lelket zárhat magába. Abban bízott,
hogy minden hónap közelebb hozza majd őket
egymáshoz, egyre jobban megismerik egymást és egyre
jobban összekapcsolódik életük. Ned akkor is erre
gondolt nagy boldogsággal, amikor először látogatott el
Thurston House-ba, mint boldog vőlegény, egy héttel
azután, hogy eljegyezte Liliast.
Lilias elébeszaladt a kapuig, azután bevezette a
nappaliszobába. Minden asztal tele volt illatozó tavaszi
virágokkal. Lilias maga is rózsás, fehér arcával olyan
volt, mint egy virág. Ned Talbot soha többé nem
szívhatta be egy nárcisz vagy jácint illatát, hogy fel ne
ébredjen lelkében a fájdalmas emlékezés. Szerelmesek
módján beszélgettek egymással, Lilias egyik pillanatban
félénk és hallgatag volt, másik pillanatban királynői
fölénnyel uralkodott vőlegénye felett. Ned ezen is
boldogan nevetett, éppen úgy, mint a többin,
mindaddig, amíg Agatha be nem kopogtatott a szobába
és jelentette, hogy a teát már betálalták kinn a kertben.
Megkérdezte, hogy ők is kijönnek-e, vagy akarják, hogy
ideküldjék az uzsonnájukat.
– Kérlek, küldesd ide, – mondta Lilias.
– Nem, nem, kimegyünk, – kiáltott fel Ned
ugyanabban a pillanatban, azután mentegetőző
mosollyal fordult a menyasszonyához.
– Ugy-e, nem haragszol, drágám? Nagyon
szeretném látni Maud-ot. Emlékszel, hogy legutóbb,
amikor elmentem innen, nem volt idehaza és nem
tudtam elbúcsúzni tőle. Úgy érzem, hogy amíg Maud is
nem adta ránk áldását, nem tartozhatom igazán a
családhoz.
– Ahogy akarod. Különben is, csakugyan kár lenne
idebenn maradni ebben a ragyogóan szép időben, –
kiáltott fel Lilias készségesen. Bár lelke mélyén bántotta,
hogy Ned ilyen könnyedén lemondott Maud kedvéért a
négyszemközti együttlétről, sokkal büszkébb volt,
semhogy ezt elárulta volna. A legnagyobb
természetességgel és kedvességgel állt fel és Agatha
karjába karolt. De magában elhatározta, hogy a legelső
alkalommal megbünteti Nedet ezért a visszautasításért.
 Kinn a kertben Maud a teáscsészék körül
foglalatoskodott és igyekezett magát megedzeni a nehéz
pillanatra, amikor szembe kell néznie Neddel.
– Maud! – kiáltotta Ned és baráti melegséggel
ragadta meg kezét. – Annyira vágyódtam utána, hogy
viszontláthassam. Hétfőn olyan szomorú voltam, hogy
nem búcsúzhattam el magától! Annyi sok
mondanivalónk lenne egymás számára!
– Igen, igaz. De jelenleg be kell töltenem a teát.
Maga is hasznosíthatná magát Ned és körüladogathatná
a csészéket? – felelte Maud nevetve. Tökéletesen
uralkodott magán, alig ismert rá saját hangjára. Sokkal
könnyebben tudta játszani szerepét, mint előre gondolta
volna és amikor édesanyja mosolygó arcával és Nan
helyesló bólogatásival találkozott, szinte büszke kezdett
lenni saját magára. Lilias két testvére közé ült, ezzel
szándékosan bosszút akart állni vőlegényén iménti
sértése miatt és így Ned zavartalanul barátnőjének
szentelhette magát.
– Maga biztosan mindent előre látott, előre sejtett, –
suttogta bizalmasan Maud fülébe, amikor az általánossá
váló társalgás közben alkalom kínálkozott egy kis
bizalmasabb beszédre. – Azt hiszem, hogy elárultam
magam az ügyetlenségemmel és ostobaságommal,
valahányszor Lilias közelében voltam, de képtelen
voltam erőt venni magamon. És maga olyan jó volt
hozzám mindig Maud, mindent elkövetett, hogy
segítségemre legyen és megkönnyítse helyzetemet.
Sohasem lehetek elég hálás barátságáért. Olyan boldog
vagyok, hogy maga még idehaza van. Olyan nyugalmat
és biztonságot ébreszt bennem ez a gondolat, mert
maga majd törődik Liliasszal és vigyáz rá, nehogy valami
veszedelembe keveredhessék a várakozás hosszú
esztendeje alatt.
 Kérő pillantással nézett a lány szemébe, de Maud
erőltetetten nevetett.
– Igen, majd vigyázok Liliasra. Hiszen tudja, hogy itt
olyan sok veszedelem fenyegeti.
– Kérem, Maud, ne nevessen ki! Nem tehetek róla,
ha ilyen aggodalmas természetem van. Lilias olyan fiatal
és gyerekes, mindenfelé környékezheti veszedelem.
Betegség, baleset és másegyéb. Majd ha távol leszek,
mindig erre gondolok és halálra aggódom magam. De
maga olyan erős, Maud és ha maga vigyáz Liliasra…
Maud ismét nevetett. Olyan különösnek tűnt fel, hogy
Liliasra vigyázni kell! Liliasra, aki a legönállóbb,
legmegfontoltabb, legjózanabb valamennyiük között.
Inkább Lilias vigyázhatott volna az egész családra,
minthogy ő tudta volna befolyásolni Liliast. De igazán
nem lehetett elvárni Nedtől, hogy ebben a kérdésben
tisztán lásson. Nyilvánvalóan rosszul esett neki, hogy
Maud nincs kellő megértéssel iránta.
Christabel örömsikoltásban tört ki és ez
valamennyiük figyelmét felhívta Kitty Maitlandra, aki
ebben a pillanatban vágott keresztül a gyepen. Éppen a
legjobb pillanatban érkezett, hogy félbeszakítsa a
beszélgetést. Ned felhasználta az alkalmat, fogta a
széket és átvitte az asztal túlsó oldalára. Maud részint
megkönnyebbülten, részint fájó érzéssel nézett utána.
– Ned most azt hiszi, hogy rideg és prózai vagyok,
csalódást okoztam neki. Nos, annál jobb. Ezentúl majd
nem fog őszintén beszámolni érzelmeiről és ez jó lesz
így, mert azt hiszem, úgysem tudnám elviselni. A régi
idők visszavonhatatlanul elmúltak, Ned keressen
magának más barátnőt, akihez bizalommal lehet.
Ezalatt, Kitty leült a fűbe és élénken kezdte mesélni,
minek köszönhetik, hogy ilyen szokatlan időben teszi
tiszteletét.
 – Remélem, nem zavarok ilyen szokatlan időben?
Anyuskám apussal Mr. Vanburgh-hoz ment, én
elkísértem őket egészen a Grange-ig. Most itt szeretném
bevárni, míg kijönnek. Anyus csupa új ruhába öltözött,
gyönyörű volt! Azt hiszem, nagyon fog tetszeni Mr.
Vanburghnak. Lelkére kötöttem, hogy amilyen gyakran
csak teheti, vonjon bele a beszélgetésbe. „Az én lányom
ezt szereti… Az én lányom azt szereti… Amint az én
kislányom mondani szokta…" – meg más ilyesféléket,
tudjátok, éppen csak azért, hogy felkeltse érdeklődését.
Talán Mr. Vanburgh majd megkéri, hogy legközelebb
engem is hozzon magával, sőt, még meg is hív teára.
Hátha vannak unokái vagy unokahugai és azok majd
eljönnek hozzá látogatóba? És akkor jól jön, ha ismer
néhány lányt a szomszédságban. Azt hiszem, egészen
biztosan meg fog hívni…
– Anyuskám! – szakította félbe Christabel
szemrehányó hangon. Hangja oly éles volt a
felháborodástól, hogy mindenki abbahagyta a
beszélgetést és figyelmesen hallgatta, vajon mi
mondanivalója van Chrissie-nek. – Anyuskám, Mrs.
Maitland előbb ment látogatóba Mr. Vanburgh-hoz, mint
te! Annyira szerettem volna, hogy te légy az első
látogató és most már késő, most már csak a második
lehetsz. Úgy kértelek! De előre tudtam, hogy így lesz!
Mrs. Rendell szemrehányóan összeráncolta homlokát.
Chrissie nagyon jól ismerte ezt a tekintetét.
– Nagyon sajnálom, hogy csalódást okoztam neked,
édes fiam, – felelt, túlzott udvariassággal. – De azt
hiszem, akkor sem én lettem volna az első látogató, ha
mindjárt a megérkezésem utáni napon mentem volna és
ezen a héten sokkal jobban el voltam foglalva fontosabb
dolgokkal, semhogy látogatásokat tehettem volna.
Egészen biztosra veszem, hogy Mrs. Maitland éppen
olyan érdekfeszítően tudja majd nektek elmondani ottani
tapasztalatait és remélem, nem haragszol meg Kittyre,
mert esetleg előbb ismerkedhet meg Mr. Vanburgh-gal,
mint te.
Chrissie elhallgatott. De felhúzta az orrocskáját és
sötét pillantásokat vetett Kittyre, aki viszont néma
elégtétellel vette tudomásul, hogy barátnője anyai
rendreutasításban részesült.
Agatha és Elsie már éppen nagy tárgyalásokba
bocsátkoztak, hogy vajon miféle érdekes újdonságokat
fognak majd hallani Mrs. Maitlandtól, amikor
valamennyiük nagy meglepetésére, maga Mrs. Maitland
tűnt fel a ház sarkában! Köszönően integetett a társaság
felé, de a lányok, életükben először, annyira meg voltak
lepődve, hogy nem tudtak válaszolni.
Máris visszajött, holott még alig lehetett ideje, hogy
belépjen a kapun? Mr. Vanburgh talán nem volt
odahaza? De hiszen, mindig odahaza van. Amint
hallották, legnagyobb kirándulása, ha kertjébe tolatja ki
magát és ott egészen bátran fogadhatná a vendéget
ilyen meleg tavaszi délutánon. Meglepetésükből alig
tudtak magukhoz térni. Csak, amikor Mrs. Maitland
végre megszólalt, árasztották el kérdésekkel. De Mrs.
Maitland természetesen mindaddig nem elégíthette ki
kíváncsiságukat, míg túl nem estek a kölcsönös
üdvözléseken.
– Hogy van, kedves Mrs. Rendell? Jó napot, Mr.
Talbot. Miután a kevesek közé tartozom, akiknek
elárulták a nagy titkot, engedje meg, hegy szívből
szerencsét kívánjak magának és Liliasnak is! Minden
jegyespárnak, akivel találkozom, csak azt tudom
kívánni, hogy legyenek olyan boldogok, mint én. Drága
gyerekeim, ne szedjetek szét! Ez a legjobb ruhám! Egy
percen belül mindent megmondok nektek, amit csak
tudni akartok. Oly boldog vagyok, hogy együtt vagytok
valamennyien, már olyan régóta készültem átjönni.
Szabad leülnöm? Nos, hogy az elején kezdjem…
Mrs. Maitland letette kézitáskáját és összekulcsolta
kezét. A lányok nagy várakozással néztek, mert Mrs.
Maitland kitűnő előadó volt. Mindig az elején kezdte, a
lehető legelején, ahelyett, hogy a közepén kapott volna
bele, mint ahogy a felnőttek általában tenni szokták és
feltartóztathatatlanul törtetett előre a befejezésig,
megjegyezve minden kicsi részletet és szélesen,
szemléltetően kiszínezve mindent.
– Nos, tehát ott álltunk a kapu előtt és
becsengettünk. Tudjátok, nem olyan közönséges csengő
van ott, hanem valami vertvas fogantyút kell meghúzni
és az jelzés-félét ad le, hallottam, amint a hangja
végigcsendült az egész házon. A kapu kis ablakán kissé
félrehúzták a függönyt és benézhettem az előcsarnokba.
A faburkolatot érintetlenül hagyták, de most kétoldalt
pálmák állnak nagy vörösréz edényekben, amelyeket
domborművű kígyók, sárkányok és egyéb mindenféle
furcsa állatok díszítenek. Éppen nagyban kukucskáltam
befelé, amikor a kaput kinyitották és az inas megjelent.
Erre természetesen azonnal kihúztam magam és
szörnyen méltóságteljes arcot vágtam. Sajnos,
legfeljebb néhány másodpercig nézhettem csak be a hall
belsejébe, és így részleteket nem is mondhatok róla,
legfeljebb annyit, hogy valóságos múzeuma a szép és
különleges holmiknak – mindenfelé pompás szőnyegek,
faragott tölgyfaszekrénykék, telerakva a legkülönösebb
holmikkal, egy teljes lovagi páncél és különös pislogva
égó lámpák. De az inas olyan szigorúan és annyi
méltósággal nézett rám, hogy nem mertem szívem
szerint megbámulni ezt a sok csodát. – Mr. Vanburgh
idehaza van? – kérdeztem és ő kegyesen bólintott. –
Idehaza van, Madame, azonban nem fogadhat
látogatókat. – Elővettem a névjegyemet, odaadtam és
így szóltam;
– Nagyon sajnálom, hogy nem láthatom. Remélem,
nem rosszabbodott az állapota? – Az inas ismét
gépiesen bólintott, azután így szólt: – Mr. Vanburgh
sajnos, nem tudja viszonozni a látogatásokat és ezért
nem óhajt látogatókat fogadni. Megbízott, hogy ezt
mondjam meg mindenkinek, aki esetleg felkeresné. –
Soha életemben nem éreztem magam ilyen kicsinek.
Elküldtek a küszöbről, mint valami gyermeket! Nem
tudom, mit mondtam, hogyan néztem rá. Egyetlen
gondolatom csak az volt, hogy minél hamarabb
elkerüljek ennek az embernek a szeme elől. És alighogy
az ajtó becsukódott a hátam mögött, egyszerre eszembe
jutott, milyen nagy csalódást kell okoznom Kittynek.
Mondhatom, nagyon kellemetlen élmény volt ez a
látogatás! Az uram sétálni ment, én meg bejöttem, hogy
elmeséljem ezt az érdekes újságot.
Kittyre nézett és látta, hogy a kislány valósággal
elkeseredetten bámul maga elé. Ez aztán csakugyan
nagy csapás volt. Nemcsak, hogy egyetlen Miss
Vanburgh sem volt, hanem a tetejébe az egyetlen létező
Vanburgh bezárja ajtaját a látogatók elől!
– Rémes! – kiáltott Chrissie és Agatha is
kétségbeesetten összecsapta a kezét.
– Törvényt kellene hozni, a lehető legszigorúbb
törvényt, hogy ilyen elkeseredett remeték ne vehessék
meg a környék legszebb házait. Ez annyit jelent, hogy
egyáltalán senkit sem akar fogadni? – kiáltotta.
– Talán nem tudta, hogy Mrs. Maitland kicsoda.
Talán, ha tudná, hogy Kittyhez tartozik, mégis fogadta
volna. Egészen biztos, hogy érdeklődik irántunk, mert
megfigyeltük, hogy átnéz a tanulószobába. Anyuskám,
ugy-e azért te mégis átmégy? Legalább kísérletet kell
tennünk!
 Mrs. Rendell vállat vont.
– Nem vágyódom éppen utána, hogy elküldjenek és
visszautasítsanak és nem látom be, miért bánnának
velem jobban, mint Mrs. Maitlanddal. Az inas bizonyosan
általános utasítást kapott. Azt hiszem, legokosabb lesz,
ha apust átküldöm szombat délután, talán a tilalom csak
hölgyekre vonatkozik. Amennyiben Mr. Vanburgh
csakugyan teljes visszavonultságban és nyugalomban
akar élni, végre is, nem kényszeríthetjük. Nagyon
sajnálom, hogy számunkra ilyen rosszul sikerült a
Grange eladása, de nem változtathatunk rajta. Úgy
látszik, jelenlegi lakója valóságos múzeumnak rendezte
be. És végre is, gondoljátok meg, hogy most sem
rosszabb a helyzet, mint amikor éveken keresztül
csukva volt!
– Isten őrizz! Remélem, hogy meg tudunk élni a
Grange nélkül is. Hagyjuk szegény öreget, had éljen
békében, kedve szerint. Csakis ő lehet a vesztes! –
nevetett Mrs. Maitland. Éppen ez a borzasztó ezekkel a
felnőttekkel, hogy semmit sem vesznek komolyan és
olyan felháborítóan okosak és olyan könnyű szívvel
tudnak belenyugodni mindenfélébe!
 TIZENHARMADIK FEJEZET.

Diogenes az ablaknál.
Vihar után szélcsend következik. A természetben
éppen úgy, mint az ember életében. Rendellék is a régi
igazság bizonyítékát kapták, mert a Lilias eljegyzését
követő hónap feltűnő csendben telt el. Semmi sem
történt. Lassanként elhalt a kiváncsi érdeklődés is a
Grange új lakójával szemben, amikor Mr. Rendell sem
nyert bebocsátást. Egyik nap úgy telt, mint a másik,
szokatlan egyhangúságban.
Maud vigasztalan napokat töltött, azonban még a
leghosszabb, legvigasztalanabb nap után is lelke mélyén
érezte, hogy a küzdelem nem olyan reménytelen, mint
eleinte gondolta. A fájdalmas csalódás még mindig ott
égett a szívében, a boldogság után való reménytelen
vágyódás mindig újra felébredt, de olyan erővel tudott
szembeszállni a csüggedéssel, hogy azt fel sem tételezte
magáról. És végtelen hálával töltötte el édesanyja
jósága és gyöngédsége, aki mindig kereste az alkalmat,
hogy örömet és szórakozást szerezhessen neki. És Nan
szerető ragaszkodása is sok nehéz órán segítene át.
Végre is belátta, hogy nem veszett el a világ, mert Ned
mást választott, nem őt. Mindennapi kötelességeit
nagyobb szorgalommal és odaadással teljesítette, mint
valaha és az állandó elfoglaltságban is a legjobb
orvosságot találta szomorú gondolatai és csüggedése
ellen.
Ned Talbot hazautazott és bejelentette, hogy csak
két hónap múlva jöhet el ismét látogatóba. Lilias pedig
nagy ügyességgel helyezkedett bele a menyasszony
érdekes szerepébe. Nem búsult túlságosan a vőlegénye
után, de láthatólag nagy elégedettséggel töltötték el
csaknem naponta érkezó levelei és hosszú válaszokat
írt. És bár a házasság időpontja még messze volt, máris
előkészületeket tett jövendőbeli otthonának díszítésére.
Egy esős délutánon bezárkózott hálószobájába és
rendberakta holmijait. Legalsó, nagy szekrényfiókját
üresen hagyta és friss, tiszta papírt tett bele. Azután
valamit írt az íróasztalán, egy pillanatig fürkészően
nézett ki az ajtón, végül pedig visszament a
testvéreihez, titokzatosan mosolyogva.
Néhány perccel később, Chrissie-nek sürgős dolga
akadt a szobájában és felszaladt a lépcsőn. De a folyosó
korlátjánál hirtelen megállt és meglepetten kiáltott fel.
Agatha utánaszaladt, hogy megtudja, mi az oka a nagy
izgalomnak és csakhamar hallották odalenn gyöngyöző
kacagását. Erre azután Nan és Elsie is menten felugrott
és szélvészgyorsasággal szaladtak fel az emeletre. A két
kisebbik lány ott állt a folyosón, a falhoz támaszkodva és
Lilias szobájának ajtajára bámultak, melynek a
közepébe gondosan megvonalazott fehér, négyszögletes
papír volt szögezve. És a papíron, gondos, szép írással a
következő, sokatmondó szöveg:

FIGYELEM!

Mindenkinek, akit illet!

Miss Lilias Rendell értesíti barátait és az egész

érdeklődő nyilvánosságot, hogy a mai napon külön fiókot
nyitott meg, arra a célra, hogy ott helyezhesse el
résztvevő lelkek ajándékait. Mindenféle, úgy hasznos,
mint díszítő háztartási tárgyat a legnagyobb örömmel lát
jövendőbeli otthonának berendezéséhez.
N. B. Faragott fa dísztárgyakat különösen szívesen
lát!
 – Ez nekem szól? – kiáltott Nan és félrehúzta a
száját. – Mit óhajtanál, angyalkám, talán egy faragott
ebédlőasztalt vagy inkább szekrényt? Csak ne szégyeld
magad, mondd ki bátran. A szerények sohasem
érvényesülnek az életben. Végül, ha nagyon szépen
megkérsz, egy faragott hamutartót mindenesetre
kaphatsz tőlem.
– Én meg csinálok neked egy szép teritőt, amint a
vásáron túl leszünk és Chrissie …
– Egy szép párnát, – vágott közbe Chrissie
mosolyogva. – De július előtt ne is gondolj rá, Lilias.
Most minden percünket a vásárnak kell szentelnünk,
minden fillérünket csakis erre szánhatjuk. Egyelőre még
nem gondolhatunk rád.
– Arra gondoltuk, hogy kezdenek talán
ajándékozhatnátok nekem egyet-mást, amit már
elkészítettetek a vásárra, – felelt szerényen Lilias.
– Szomorú a fiók így üresen és olyan szépen
kitakarítottam! Még friss papírt is tettem bele! Olyan jól
érezné ott magát az a kis kék párna és a kis rózsás
terítő! És nektek nem hiányozna!
– Nem hiányozna? Éppen a két legszebb darabunk!
Igazán kár, hogy a szerénységed nincs arányban az
ízléseddel. Tudd meg, hogy a legapróbb holmit is
nélkülözném és ha egyszer örülni akarok, hát kirakom
az egész fiókot, amelyikben a kész holmikat tartogatom
és gyönyörködöm a gyűjteményben. Az eddigi állomány
tizenegy tűpárna, három kis teritő, egy asztalközép,
három munkakosár, hat kis horgolt babacipő és egy
szép gyapjúsál. Kezdetnek nem rossz és ezenfelül is
még annyi holmi van munkában, elsősorban Nan
faragványai és gyűrűi. Vérezne a szívem, ha egyetlen
darabtól is meg kellene válnom és azt hiszem, igazán
nem szép gondolat tőled, ha ebből a gyűjteményből
akarsz valamit, hiszen ez annyi, mintha meglopnád a
szegényeket!
Liliast kissé zavarbahozta ez a visszautasítás, de
azért világért sem sértődött meg annyira, hogy
lemondjon kedves tervéről.
– Agatha, hogy mondhatsz ilyet? Eszem ágában
sincs, hogy ilyesmire gondoljak. Ha visszaemlékeztek, az
én ötletem volt az egész vásár. Ha én nem vagyok,
nektek eszetekbe sem jutott volna. Ugyan, hogy
nevezheted mindjárt lopásnak, ha egy kis tűpárnát
kérek? De nekem mindegy, legfeljebb nem adod ide.
Úgyis biztos, hogy a vásárból vissza fog maradni néhány
holmi és akkor… Remélem, akkor majd szívesen nekem
adjátok a maradékot?
– Természetesen. Azaz hogy, én szívesen
beleegyezem, ha a többieknek nincs kifogásuk ellene, –
mondta Agatha és kérdő pillantással nézett körül. Nan
és Elsie bólintottak, csak Chrissie szólt közbe
fontoskodva: – Feltéve természetesen, hogy addigra én
is el nem jegyzem magam. Ebben az esetben mindent
igazságosan elosztunk. – Ez azonban annyira
valószínűtlen volt, hogy Lilias tökéletesen meg lehetett
elégedve reggeli munkájának eredményével. És ami a
tűpárnákat illeti, érezte, hogy ebben a tekintetben
biztosította jövőjét.
A legnagyobb buzgalommal és szorgalommal
dolgoztak a vásárra. Most, hogy hosszabbodtak a napok,
délutáni tea után még legalább két óra hosszat
üldögéltek együtt a tanulószobában és dolgozgattak.
Természetesen, Kitty mindig velük tartott. A beszélgetés
soha, egyetlen pillanatra sem merült ki, bár minden
áldott nap együtt voltak. Ilyenkor Nan is behozta
munkaasztalát és ott dolgozott faragványain. Elsie
vékony, finom ujjaival ügyesen szabott és varrt. A
három kisebbik lány pdig a maga szokott jellemző
módján kézimunkázott: Agatha, kétrét görbült háttal,
Christabel egyenesen és méltósággal, lassú, nyugodt
mozdulatokkal és Kitty, szemüvegével mindig az orra
hegyén, időnként nagyanyai pillantásokat vetve
barátnőire.
Semmi közelebbit nem fedeztek fel azóta
Diogenesről. Ugyanis így nevezték el Mr. Vanburghot,
amióta sorra visszautasította látogatóit. Azonban napos
időben az öreg úr pamlagját odahúzták az ablakhoz és
miután ilyenkor mindig kinézett, egészen biztos, hogy a
szembenlévő napos tanulószobában üldögélő lányokra
terelődött figyelme. Ha a lányok átbámészkodtak, ő
mindannyiszor udvariasan félrefordult és úgy tett,
mintha belemerülne vastag könyve olvasásába, de addig
egyikük sem fogott hozzá a munkához, míg a fáradt
szempár ismét fel nem emelkedett könyvéről és
észrevehető érdeklődéssel nem merült el a fiatal
arcokban. Különösen egy délutánon, amikor Nan
szorgalmasan dolgozgatott faragványain, egészen
határozottan érezte, hogy figyelik. Félig lehunyt
szempillái alól átkukucskált a túlsó oldalra, egy darabig
ravaszul, tűnődve mosolygott, azután olyan meglepő és
váratlan gyorsasággal ugrott fel székéről, hogy testvérei
ijedten rezzentek össze. Féllábon ugrált körben a
szobában és karját lengette a levegőben. Kikapta a
kézimunkát Chrissie kezéből és feldobta a magasba,
egészen a mennyezetig, azután egészen közelhajolt Elsie
arcához és olyan vad nevetésben tört ki, hogy az ideges
ifjú hölgy a szoba sarkáig menekült előle. Majd felkapott
egy csomó szalagot és vad tánccal lejtett körbe a
szobában, mialatt a többiek összebújva menekültek
előle, mint ijedt nyulacskák és úgy érezték, hogy életük
a legnagyobb veszedelemben forog. Végül is, miután
sikerült felforgatnia az egész szobát és testvéreiben a
legnagyobb kétségeket és aggodalmakat ébresztett
elméje épsége iránt, Miss Nan az ajtóhoz penderült és
ott lihegve, véglegesen kimerülten lehanyatlott egy
alacsony székre, mialatt testvérei biztos távolságból,
ijedten figyelték működését.
– H… hozok egy kis kölnivizet! Szaladok érte a
szobámba. Ne félj szívem, gyorsan elmúlik! – dadogta
Elsie félénken. De ebben a pillanatban Nan már nevetve
ugrott fel, bár most már természetes, szokott
modorában.
– Nem kell, köszönöm! És ne féljetek, nem őrültem
meg! Szándékosan rendeztem ezt a kis színházat,
drágáim, mindjárt megtudjátok, hogy miért. Szegény,
öreg Diogenes ott feküdt a pamlagon és olyan
borzasztóan szomorú és unott volt az arca és annyira
sajnáltam szegényt, hogy semmije sincs, amivel el
szórakozhatna. Borzasztóan unatkozhat, ha egyszer
ennyi érdeklődést mutat magunkfajta lányok iránt.
Képzelem, mennyire bosszankodott, hogy óraszám itt
ülünk és varrunk, ahelyett, hogy valamivel
szórakoztattuk volna. Azt gondoltam magamban, a te
hatalmadban áll, Nan Rendell, hogy egy kis napfényt és
vidámságot varázsolj ennek a szenvedőnek az életébe
és ha egyszer tőled függ, akkor egészen biztosan teszel
is valamit érdekében. Majd gondoskodsz számára valami
kis jóleső izgalomról. Ezért, mint láthattátok, legújabb,
saját találmányú harci táncomat adtam elő
szórakoztatására és ti akava-nemakarva részt vettetek a
mutatványban. Ez volt az oka mindennek és pillanatig
sem kételkedem benne, hogy Diogenes most ugyancsak
izgatott szegény és szíve tele van búbánattal, mert arra
gondol, hogy egy bájos, ifjú teremtés ilyen hirtelen
megőrült. Most bizonyosan azt hiszi, hogy odakötöztetek
az ágy lábához, míg a kényszerzubbony megérkezik.
– Én nem tudom, hogy mit érez Diogenes, csak azt
érzem, hogy én beteg vagyok, – dörmögött Elsie, akinek
részvéte hirtelen nehezteléssé változott. – Odadugtad az
arcodat és olyan őrülten nevettél, hogy igazán
megrémültem! Ilyet ne tegyél többet! Még mindig a
torkomban érzem a szívem dobogását, úgy zakatol, mint
valami gőzgép. Nem is tudok tovább dolgozni. Kimegyek
a kertbe és sétálok, míg valamennyire visszanyerem
lelki egyensúlyomat!
Szegény Diogenes! Csak meg ne haljon
kíváncsiságában, amiért a lányok éppen a
legizgalmasabb pillanatban tűntek el a színtérről. És a
lányok, gyerekességükben elhatározták, hogy
meghosszabbítják és még titokzatosabbá teszik
eltűnésüket. Ezen a délutánon többé egyikük sem
mutatkozott a tanulószobában. A kertben tartózkodtak,
ahová nem lehetett belátni a Grange-ből. Kitty is
nagylelkűen beleegyezett, hogy két kilométeres
kerülővel megy haza, csakhogy az öreg úr ne láthassa,
amikor kimegy a kapun. Abban reménykedtek, hogy ez
a nagy titokzatosság végül mégis csak felébreszti Mr.
Vanburgh kíváncsiságát és majd alapos leckében
részesítik, micsoda nagy oktalanság, ha valaki
bezárkózik házába és meg akarja szakítani az
összeköttetést az egész világgal. Amikor Agatha
figyelmeztette testvéreit, hogy szegény öreg talán egész
éjjel nem tud majd aludni izgalmában és
kíváncsiságában. Nan hidegvérűen kijelentette, hogy
éppen ebben bizakodik. Megérdemli ezt a büntetést, ha
egyszer olyan kegyetlen tud lenni, hogy bezárja a
Grange-et az egész szomszédság előtt.
Nan ugyancsak hitetlenül csóválta volna fejét, ha
valaki ebben a pillanatban megjósolja neki, hogy ki előtt
és milyen körülmények közön nyílik meg először a
Grange kapuja!
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

A látogatás.
Május elsején, Maud életében váratlan, kellemes
változás következett, amely végleg kiragadta szomorú
hangulatából. Levél érkezett egyik ismerős családtól,
akik lányuk neveltetése miatt hosszabb ideje külföldön
tartózkodtak ás jelenleg Párizsban voltak. Úgy tervezték,
hogy néhány hetet ott töltenek és csak azután térnek
haza Angliába. A lány egész télen át sokat tanult és
dolgozott és édesanyja, mint Mrs. Rendellnek írta,
megígérte neki, hogy egy hónapot teljesen a
szórakozásnak szentelhet Párizsban. Mabel azonban
olyan változatos és nagyszabású terveket dolgozott ki,
hogy Mr. Nevins attól félt, ilyen nagy feladatnak már
nem tudna megfelelni. De mindenesetre bizonyos, hogy
Mabel kétszeresen jól érezné magát, ha hasonlókorú
barátnővel oszthatná meg az örömöket és látnivalókat.
Tehát, nem utazna-e Maud hozzájuk Párizsba?
Megszerezné-e Mabel-nek ezt a nagy örömet? Mrs.
Nevins ígérte, hogy a legnagyobb lelkiismeretességgel
fog vigyázni a két lányra és június elején együtt térnek
haza Londonba.
Mrs. Rendell egyenesen felvitte a levelet Maudhoz,
aki a szobájában dolgozgatott és mosolyogva nyújtotta
át. Maud elpirult, azután elsápadt és végül nagy
szeretettel megölelte kis mamáját.
– Anyuskám! Kinek az ötlete volt? A tiéd vagy Mrs.
Nevinsé? Egészen biztos vagyok benne, hogy neked is
van valami részed ebben a meghívásban. Ugy-e, te
ajánlottad!
– Te kis csacsi! Mi mindenre nem gondolsz! – kiáltott
Mrs. Rendell nevetve. – Egészen mindegy, hogyan és
miért kapod a meghívást. Nyugodt lehetsz, Mabel boldog
lesz, ha veled lehet. Egészen bátran elhiheted. És Párizs!
Mindig annyira szerettél volna Párizsba menni, drágám!
– Igen, anyuskám, szerettem volna! – Maud bátran
mosolygott és igyekezett úgy örülni és olyan vidámnak
mutatkozni, mint édesanyja várta. Nem az első, nem a
második, nem is a huszadik alkalom volt az elmúlt hetek
alatt, hogy ilyen apró kis cselvetéseket fedezett fel,
melyeket édesanyja mind csak azért eszelt ki, hogy
felvidítsa és elterelje figyelmét. Kedvenc iskolatársait
sorra meghívták. Könyvek, amelyeket régóta szeretett
volna, váratlanul megérkeztek a városból. Szokatlanul
gyakran kapott hangversenyjegyeket. Maud teljes
mércékben tudta méltányolni ezt a sok kedvességet és
figyelmet és bizonyos fokig, csakugyan el is érték
céljukat. De érezte, hogy csak azért részesül ilyen
váratlanul ebben a sok jóban, mert sajnálják és fájt,
hogy éppen most kap meg mindent, amikor nem tud
egész lélekkel örülni neki. Különösen ebben a pillanatban
érezte át fokozottan. Mert hiszen ő is, éppen úgy, mint
minden más lány, annyit álmodozott már első nagyobb
utazásáról és most egyszerre tudatára jutott, hogy a
valóságban milyen máskép lesz minden, mint ahogy
elképzelte. Szomorúsága elhomályosítja még a gyönyörű
város minden szépségét is – olyan lesz az egész világ,
mintha gyászfátyolon át látná. Minden jószándéka
ellenére, könnyek borították el szemét. Sietve
félrefordult, mert attól félt, hogy édesanyja majd
hálátlannak gondolja, amiért így fogadja a hírt. Mrs.
Rendell azonban úgy tett, mintha nem vett volna észre
semmi különöset és vidáman megbeszélt a lányával
minden egyes részletet a küszöbön álló utazásra
vonatkozóan. Lehetetlen volt, hogy végül is fel ne
ébredjen Maud érdeklődése. Könnyei csakhamar
felszáradtak, észre sem vette, hogy már ő maga is
tervezget és nagy élénkséggel beszélget édesanyjával.
Pillanatról-pillanatra növekedett az érdeklődése.
Édesanyja megígérte, hogy nagyobb összeg pénzt ad
neki az utazásra, külön, hogy szép ajándékokat
vehessen testvéreinek és külön a saját használatára. Ő
és Mabel együtt rendelhetik meg nyári ruháikat a
nagyszerű párizsi szalónokban és mindent megnézhet,
mindenüvé elmehet, ahová csak kedve tartja. Bejárhat
mindent, a Louvre-tól kezdve a katakombákig és végül
majd éppen olyan jól fogja ismerni Párizst, mint
Londont. Melyik huszonhároméves lány ne lett volna
boldog ilyen utazással, különösen akkor, ha mindebben
megosztozhat legjobb barátnőjével, akivel
gyermekkoruk óta jóformán együtt nevelődtek?
Mr. és Mrs. Rendell szívból örültek, amikor látták,
hogy Maud arcára visszatér az élet színe és mosolygása,
amikor hangjának régi, friss, boldog csengését hallották,
mialatt nagy buzgalommal készülődött utazására. Nan
csaknem annyira örült, mint maga Maud és egész nap
törte a fejét, hogyan lehetne segítségére
előkészületeiben.
– Engedd, hogy legalább a varrnivalóban
segíthessek! – és olyan szokatlan gondossággal és
ügyességgel intézte el a rábízott feladatokat, hogy Maud
azonnal útitáskája fenekére rejtette a kijavított
harisnyákat; nem akarta elárulni, hogy Nan
szerencsésen a jobboldalon varrta és így majd szépen fel
kell fejteni és újravarrni az egészet. Ezenkívül, Nan egy
doboz fogport ráöntött Maud legszebb világoskék
selyemruhájára, cipőit pedig rárakta a frissen mosott
fehérneműkre, azután ragyogó arccal ment le a nappali
szobába, mert bebizonyította, hogy végre
megkomolyodott és már az ő munkájának is hasznát
lehet venni!
Maud elutazott, mosolyogva és vidáman és az egész
család megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor
eltávozott. Az a tudat, hogy Maud szenved, ott élt
valamennyiükben Liliason kívül, ha sem is mondták ki
soha és az elmúlt hónap alatt, fátyolt borított
valamennyiük vidámságára. Természetes, hogy most
egyszerre kitört ez az elfojtott vidámság, tovább nem
lehetett elhallgattatni.
Mr. és Mrs. Rendell néhány napra bementek a
városba, hogy eleget tehessenek néhány meghívásnak
éa a lányok nagy buzgalommal tárgyalták meg
egymásközt, hogyan szerezhetnének sajátmaguknak is
valami szórakozást. Elhatározták, hogy megtartják az
első tavaszi pikniket. Biciklivel kirándulnak az erdőbe,
kedvenc helyükre, ahol sok kankalin és harangvirág
nyílik. Meghívják Mrs. Maitland-et és Miss Phlepset is,
hogy kocsival jöjjenek utánuk és akkor legalább a kocsin
magukkal hozhatják az ennivalókat is, hogy kinn a
szabadban teázhassanak. Mindent nagyszerűen
elrendeztek, süteményeket sütöttek, szendvicseket
készítettek, tejszínt és teát raktak üvegekbe, a
kosarakat is becsomagolták, amikor csodálatosképpen
bevált Elsie jóslata és zuhogni kezdett az eső. A szép
terv kútbaesett.
A szokott elkeseredés következett, míg valamennyire
bele tudtak törődni szomorú sorsukba. Arról szó sem
lehetett, hogy leüljenek és dolgozzanak és tanuljanak,
ha egyszer ilyen nagy várakozással néztek a boldog nap
elé. Azonban végül mégis csak ráfanyalodtak, mert
komolyan unatkozni kezdtek. Szétszéledtek, kiki a maga
szobájába és csak délután négy óra felé találkoztak
össze ismét. A kisebb lányok bementek Liliashoz a
könyvtárszobába és éppen le akarták hívni Nant is
műhelyéből, amikor Mary lépett a szobába és tálcáján
névjegyet nyújtott át.
Valaki olyan vakmerő és szembeszállt az elemekkel
és látogatást tesz náluk ebben az utálatos, zuhogó
esőben. Vajon ki lehet az? Lilias kíváncsian nézett a
névjegyre és meglepetten nézett húgai felé.
– Miss Thacker! Sóba életemben sem hallottam a
nevét. Vajon ki lehet?
– Várj csak egy pillanatig, mindjárt eszembe jut! –
kiáltott Agatha és a nagy fejtörésben felborzolta a haját.
Egészen biztosan tudom, hogy már hallottam valahol ezt
a nevet… Ez az a nő, aki most a Willow Cottage-ben
lakik. Egyszer már volt itt és akkor anyus nem tudta
eldönteni, hogy vajon egészen őrült-e, vagy csak
háromnegyedig. Vajon mit akarhat?
– Menjünk és nézzük meg, azt hiszem, ez a
legokosabb. Vagy pedig maradjatok itt, majd idehozom,
megkínáljuk teával és akkor segíthettek kicsit nekem
szórakoztatni. De akármit is csináltok, az a fő, hogy ne
nevessetek! Nem lehet ilyen vihogással vendéget
fogadni! – Lilias kisietett a szobából és egy perccel
később magasnövésű nővel tért vissza. A látogató
külseje csakugyan veszedelmesen nevetséges volt.
Régimódi kalapja és sűrű fátyola beárnyékolta
kísértetiesen sápadt arcát, melyet vörös hajfürtök
kereteztek. Szemén szarukeretes pápaszemet viselt. A
két középső felső foga hiányzott és ez különösen
furcsává, nevetségessé tette külsejét. Nyakára vastag
gyapjúsált tekert és földigérő fekete selyemruhájából
csöpögött a víz a szőnyegre. Nagyon különös figura volt,
ennyi bizonyos és úgy látszik, hogy nemcsak a
megjelenése volt különös, mert a lányok köszönését
gyors bólogatással fogadta és egyszerre halk orrhangon
kezdett beszélni, olyan gyorsan, hogy alig lehetett érteni
szavait. Közben kénytelen volt újra meg újra
megpihenni, hogy kissé kipihenje magát a gyorsvonati
tempó közben.
– Nagyon sajnálom, hogy a kedves mama nincs
itthon, egészen biztosan számítottam rá pedig. Ma,
lunch közben gondoltam magamban, el kell menned
Mrs. Rendellhez, olyan kedves asszony, mindig törődik
másokkal! Mindjárt indultam is és ha már egyszer itt
voltam, gondoltam bejövök és beszélek Mrs. Rendellel,
mert a lány mondta, hogy idehaza van és nincs semmi
különösebb elfoglaltsága.
Kitátotta nagy száját és nagyot sóhajtott úgy, hogy
hallani lehetett a szoba legtávolabbi sarkában is. Lilias
dadogva mentegetődzott.
– Hogyne, természetesen. Nagyon örülök, hogy
mégis bejött. Ha esetleg elintézhetnék valamit, igazán
végtelenül örülnék. Ha…
– Hogyne, hogyne, természetesen, kedvesem.
Hiába, az anyja lánya. Mindjárt láttam az arcáról. Nem,
köszönöm, nem kérek teár, rossz a gyomrom, már évek
óta rossz a gyomrom. És különben is csak néhány
pillanatig maradhatok. Ma már négy helyen voltam,
minden eredmény nélkül. Az embernek meghasad a
szive, ha látja, milyen kőszívűek és szűkkeblűek az
emberek, milyen kényelemben és pompában élnek és
másokkal szemben önzőek és irigyek! Az ember el sem
hinné, ha nem látna és hallana olyan sokat, mint én. Itt
a közelben egy hölgy… megmondhatnám a nevét, de
nem akarom… rengeteg pénzt ad ki a cifrálkodásra meg
cukrászdára, de egy pennyt sem adna jótékonycélra és
akkor én gondoltam magamban, hogy majd a drága jó
Mrs. Rendell segít és akkor egyenesen siettem ide!
– Igen, anyus egészen biztosan nagyon örült volna,
– dadogta Lilias, ki pillanatról pillanatra jobban zavarba
jött, mert sehogysem értette az ismeretlen hölgy
beszédét. Valahonnan, a szoba tulsó sarkából furcsa
hang hallatszott, mintha valaki köhögésbe fojtotta volna
nevetését. Lilias zavarbajött; Miss Thacker pedig
gyanakodva nézett abba az irányba és helyretolta
szemüvegét. Azután terjedelmes kézitáskájába nyúlt,
gyűjtőívet szedett elő ss átnyújtotta Liliasnak. A fiatal
lány látta, hogy a gyűjtóívet a gyógyíthatatlan betegek
otthona bocsátotta ki és támogatást kért kórházának
fenntartás költségei számára. Lilias átolvasta, azután
mégegyszer átolvasta és közben törte a fejét, hogy mit
csináljon. Ha visszautasítja az adakozást, ez annyit
jelent, hogy Miss Thacker őt is a kőszívűek és
szűkkeblűek közé sorozza és Lilias annyira hiú volt, hogy
még ezelőtt az ismeretlen, ellenszenves hölgy előtt sem
akart előnytelen színben feltűnni. Elhatározta, hogy
legalább is elhalasztja a kellemetlen pillanatot és
édesanyjára bízza, hogy visszautasitsa. Mert a
legnagyobb mértekben valószínűtlennek látszott, hogy
Mrs. Rendell ilyen gyűjtőre bízza a pénzét.
– Igazán nagyon sajnálom, hogy ebben a nagy
esőben idefáradt, – mondta kedvesen. – De sajnos,
édesanyám távollétében nem tehetek semmiféle
ígéretet. Holnapután itthon lesz és bizonyosan nagyon
fog örülni, ha felkeresi.
El volt ragadtatva magától, amiért ilyen ügyesen meg
tudta kerülni a nehéz választ, azonban Miss Thacker
újabb, egészen váratlan támadást intézett ellene.
– Eszem ágában sincs, hogy ilyesmit kérjek magától,
drágám. Nagyon tisztelem, becsülöm az édesanyját, de
inkább azt akarom, hogy a fiatalság adakozzék, például
ön, Miss Rendell és a testvérei. A legcsekélyebb
adományt is szívesen látjuk! Egy pennyvel is lehet
segíteni. Tehát, aláír valamit, kedvesem, vagy mindjárt
kaphatok valami készpénz-adományt?
– De… de… – Lilias három különféle tiltakozó
sóhajtást hallott az ablak felől és tudatára jutott, hogy
erről az oldalról nem számíthat segítségre.
Felegyenesedett és megpróbálta magát becsülettel
kihúzni a csávából.
 – Nagy örömmel adnánk nagyobb összeget is, ha
tehetnénk, azonban sajnos nagyon szűken mért
zsebpénzt kapunk és pillanatnyilag még erre is mindre
szükségünk van egy hasonló jótékonysági mozgalommal
kapcsolatban. Attól tartok, hogy egy fillért sem
nélkülözhetünk…
Miss Thacker ünnepélyes pillantást vetett rá
csontkeretes szemüvegén át és rosszalóan csóválta a
fejét.
– De igen, kedvesem, tudnának, ha akarnának! Nagy
kényelem-ben és jólétben élnek, megvan mindenük,
amit csak szemük-szájuk megkiván, csak a jóakarat
hiányzik. Csak nézzen bele a szívébe és gondolja meg,
ugyan mit adhatok én, szegény teremtés, nélkülöző
testvéreimnek! És mégis adok! Mindenki adhat, ha le tud
mondani világi hiúságokról és ezt annál is inkább meg
kellene tenni, mert a jó Isten ezerszeresen fizet meg
minden nagylelkű adományt. Ugyan, mit jelent egy új
ruha, kalap, kesztyű a nyugodt öntudathoz képest, hogy
segítettünk szenvedő embertársunkon, hogy
lelkiismeretünk nyugodt?
Véletlenül úgy hozta a sor, hogy Lilias éppen másnap
készült bemenni a városba, hogy bevásároljon
egyetmást ezekből a mélységesen megvetett világi
hiúságokból, melyeket annyira szeretett. Lilias képes lett
volna másfél órán keresztül siratni szegény
gyógyíthatatlan betegeket, képes lett volna akár egész
álló nap is keservesen szánakozni rajtuk. De hogy
lemondjon a kedvükért az új kalapjáról, ilyen
nagylelkűségre Miss Lilias Rendell sohasem lett volna
képes. Arca kipirult a haragtól, felháborította ennek az
idegennek a tapintatlansága, aki ilyen nagy áldozatot
követelt tőle és még jobban mérgelődött, amikor arra
gondolt, hogy lesik most húgai a válaszát. Nem volt
könnyű a választás: Vagy lemond nyári ruhatárának
valamelyik darabjáról, vagy pedig tűrnie kell, hogy ez a
kellemetlen vénkisasssony egész Waybourne-t
telepletykázza az ő szűkkeblűségéről és fukarságáról.
Lilias a középutat választotta, fél koronát szedett elő az
erszényéből és fájdalmas, lemondó mosollyal nyújtotta
át a látogatónak.
– Örülök, hogy legalább ezt a kis adományt
juttathatom a szegény gyógyíthatatlan betegeknek, de
arra kérem, hogy a nevemet ne írja ki a gyűjtőívére.
Elég, ha mint N. N. szerepelek.
– Ó, végre egy adakozó, mégpedig jókedvű
adakozó! – kiáltott Miss Thacker és olyan erősen
hangsúlyozta a jelzőt, hogy Lilias arca lángvörösre pirult.
Úgy látszik, ez a kellemetlen teremtés észrevette rajta,
milyen nem szívesen adott. De most, hogy megkapta,
amit akart, remélhetőleg azonnal eltávozik és ez a kínos
jelenet végetér. Olyan mozdulatot tett, mintha máris
kifelé akarná kísérni a vendéget, azonban Miss Thacker
jelentőségteljes pillantást vetett az ablak felé.
– És az én többi kedves, ifjú barátnőim… – kezdte,
de ebben a pillanatban szája elé tartotta kezét és
torkából furcsa hang tört fel, olyan furcsa hang, hogy a
lányok egyszerre meglepetten figyellek fel. A Miss
azonnal összeszedte magát és folytatta a gyors
beszédet, sőt most már kettőzött gyorsasággal.
Azonban, hasztalan, a lányok gyanakodása már
felébredt és nem lehetett olyan könnyen elhallgattatni.
Ez a nevetés! Annyira hasonlított, olyan feltűnőn
hasonlított valakinek a nevetéséhez! De mégis, ez az
arc, a hiányzó fogak! Lehetetlen! Chrissie egyre
közelebb húzódott hozzá és gyanakodó, fürkésző
pillantásal nézte az idegent. Azután egyenesen a szeme
közé nézett és a következő pillanatban már rá is vetette
magát, lerántotta a kalapját és fátyolát és lekapta
szeméről a csontkeretes szemüveget is. A hölgy
sivalkodott és küzdött, a levegőbe kapkodott idétlen
gyapjúkesztyűivel, de minden hiábavaló volt. Nan állt
előttük, esőtől csepegő fekete ruhájában, elégedett
mosollyal liszttel bemázolt arcán.
– Gyalázat! Kitépték a hajamat! Így kell bánni a
vendéggel, kedves, fiatal barátaim? – dadogta. De
kedves fiatal barátai rá sem hederítettek. Köréje
sereglettek és azt sem tudták, mihez kezdjenek
méltatlankodásukban.
– Haszontalan, gonosz teremtés, tehát te voltál az!
Hogy jutott eszedbe?
– Szerettelek volna kicsit szórakoztatni benneteket
ezen az esős napon és ennél jobbat nem tudtam
kitalálni. Jól csináltam?
– Pokolian jól! Sohasem hittem volna, hogy ennyire
meg tudsz téveszteni bennünket. El sem tudom
képzelni, hogy tudtad ennyire elváltoztatni a hangodat,
hogy tudtál ilyen csúf és nevetséges külsőt felvenni! És
a fogaid, Nan! Mi történt a fogaiddal?
– Bevontam fekete angoltapasszal, ez az egész. Még
a ti kedvetekért sem voltam hajlandó megválni két első
agyaramtól. Az arcomat bekentem tejkrémmel és utána
alaposan beliszteztem. Ragadós, de kitűnő. És közben
egész idő alatt savanyú cukrot szopogattam, ez
változtatta el annyira a hangomat. Hála Istennek, most
végre elrághatom. – Nan nagyot nyelt, azután derülten,
jóleső érzéssel forgatta a szemét. – Amikor felöltöztem,
lelopództam, kimentem a kerti kapun és azután
egyszerűen idesétáltam és becsengettem a főkapun.
Mary nem ismert meg és igy éreztem, hogy minden
rendben van, sikerülni fog a tréfa. Egész idő alatt attól
féltem, hogy valamelyikek majd felmegy értem a
szobámba.
– És az ócska ruhákat a nagy szekrényből szedted,
amelyik ott áll a padláson. Olyan régóta nem turkáltunk
már a ládában, hogy szinte megfeledkeztem ezekről a
kedves, öreg holmikról. Most már meg is ismerem
díszdarabjaidat. Mondhatom, olyan szörnyű vénasszonyt
csináltál magadból, hogy hozzád hasonlót még sohasem
láttam.
– De igazán nem tudom, hogy tudtál ilyen lelketlenül
tréfát űzni szegény gyógyíthatatlan betegekből! – szólt
Lilias ünnepélyesen. – Csúnya dolog, mondhatom… És
igaz, add vissza a pénzemet, Nan!
– Van eszemben! – kiáltott Nan és fejét csóválta. –
Ezt soha többé nem fogod viszontlátni! Megőrzőm, amíg
csak élek! Lukat vések belé és a nyakamba akasztom,
emlékeztetőül erre a délutánra. Mindkettőnknek nagyon
jó lesz. Majd valahányszor ránézel, eszedbejut, milyen
nagylelkű voltál.
Lilias dühösen rántott egyet a vállán, azután a tea-
asztalhoz fordult, hogy betöltse a régóta várakozó teát.
Sokkal erősebb volt, semhogy megihatták volna. És
amikor Mary a csengetésre megjelent, hátratántorodott
meglepetésében, mert csak most vette észre, hogy a
furcsa látogató, aki az imént érkezett, senki más, mint
Nan, aki most ott ült és elnéző mosollyal nézett el
testvérei feje felett. Vörösesbarna haja csillogott.
Mary a család barátja volt és annyira bizalmas lábon
állt a lányokkal, hogy nyíltan megmondhatta
véleményét. Tudni akarta, hogy Nan kisasszony vajon
minek öltözik fel legközelebb és kijelentette, hogy ilyen
csúnya öreg hölgyet még soha életében nem látott,
mondta is az előbb kinn a konyhában a szakácsnőnek. –
És egész idő alatt Miss Nant emlegettük, hogy vajon hol
lehet, miért nincs együtt a többiekkel.
A lányok, most, hogy első bosszankodásuk
lecsillapodott, kellő elismeréssel adóztak Nan
dicsőségének. Különösen Chrissie, aki nagyon fájlalta,
hogy kebelbarátnője nem vehetett részt a mulatságban.
 – Kitty sohasem bocsátja meg nekünk, ha nem lát
így téged, – jelentette ki. - Ó Nan, menj el Mrs.
Maitlandhez! Akkor legalább Kitty is látni fog és
bizonyosan belőlük is kivasalsz egy kis pénzt! Isteni
muri lenne? Kérlek, Nan, tedd meg, örökké szeretni
foglak!
Elsie és Agatha is helyeslő felkiáltásokkal és
könyörgésekkel csatlakoztak Chrissie óhajtásához és
Nan észrevehetően habozott. Kijelentette, hogy amíg
meg nem teázott, semmire sem tudja elhatározni
magát, de azután, ha kissé csökken az eső, majd
meggondolja a dolgot. Miután habozását máris
beleegyezésnek vették, teletömték süteménnyel és
türelmetlenül várakoztak. Úgylátszik, az elemek is
kedvezni akartak tervüknek, mert mire elkészültek a
teával, a zuhogás finom, szitáló esővé enyhült. Ilyesmi
nem tarthatott vissza olyan vízhatlan teremtést, mint
Nan Rendell. Tehát ismét felszedte kalapját és sálját,
azután négy húga vidám hahotázása közben kivonult a
kapuig és nekivágott a messzi, sáros útnak. Alapjában
véve, kissé meglepődött, hogy ebben a ruhában
kimerészkedett az utcára, de egyúttal hallatlanul
mulattatta kalandja.
A Maitlandéknál tett látogatás óriási sikert hozott.
Kitty ünnepélyesen bámult szemüvegén át és édesanyja
észrevehetően ugyancsak küszködött, hogy el ne
nevesse magát vendégének különc furcsaságai felett.
Ami az adományozást illeti, sokkal nagyobb
határozottsággal vette fel a küzdelmet, mint Lilias, de
Nan világért sem vonult volna vissza eredmény nélkül.
Amikor Mrs. Maitland nagy bátran kijelentette: – Sajnos,
pillanatnyilag semmi szín alatt sem adhatok többet! –
méltatlankodva összeráncolta homlokát és úgy mondta:
– Asszonyom, ne sajátmagára legyen tekintettel,
hanem rám! Itt vagyok én, egész nap a sárban és
esőben járom az utcákat, szinte borzongok a hidegtől és
itt van ön, szép, meleg otthonában, kényelem és
gazdagság közepette és mégis, könyörgésem süket
fülekre talál! Nem, az lehetetlen, hogy ennyire
csalódtam volna jóságos, résztvevő arcában! Lehetetlen,
hogy hasztalan kérleltem volna!… Higgye el, hogy a
legcsekélyebb adomány is… legalább félkorona…
Nos, elég olcsó ár volt, ha ezen a réven
megszabadulhatott ettől a kellemetlen teremtéstől. Mrs.
Maitland, éppen úgy, mint Lilias, akarva-nemakarva
átadta a maga adományát, azután nagy
határozottsággal felállt.
– És most, nagyon kérem, bocsásson meg, de
nagyon sok dolgom van és…
Nan bólintott, azután hirtelen keresztülvágott a
szobán, egyenesen Kitty felé és kitárta karját.
– Nem akar megcsókolni a drága gyermek, mielőtt
eltávozom?
Elképzelhető, mennyire meg volt lepődve a drága
gyermek és édesanyja, de a következő pillanatban már
jött a leleplezés, a legnagyobb hahotázás és
elragadtatott felkiáltások közepette és közben annyit
kérdezősködtek és csacsogtak, amennyit csak ezzel a
nagy eseménnyel kapcsolatban lehetett. Nan emelkedett
hangulatban tért haza és alig győzte kivárni, hogy
beszámolhasson délutáni kirándulása sikeréről. Még csak
nem is sejtette, hogy az igazi kaland majd ezután
következik. Pedig csakugyan így történt.
Nan szerencsésen keresztülvágott az úton és a rossz
időre való tekintettel, alig találkozott egy-két emberrel.
Nagy gyönyörűséggel várta a diadalmas fogadtatást,
melyben húgai bizonyosan részesíteni fogják. Végre is,
Thurston House felbukkant és Nan képzeletében már
maga előtt látta testvérei nevető arcát, amint
megpillantják mulatságos öltözetében. Nan ünnepélyes
pillantást vetett az ablak felé és ebben a pillanatban
Chrissiet megszállta a gonoszság ördöge. Ujjával a
szembenlévő kapura mutatott és élénk taglejtésekkel
biztatta Nant. És ezek a taglejtések minden szónál
nyíltabban mondták: – Menj be a Grange-be! Még csak
ott várnak rád igazi kalandok, ha ugyan van bátorságod!
Látogasd meg az oroszlánt a barlangjában! De úgy sem
mered megtenni!
Chrissie pillanatnyi ötletnek engedelmeskedett és
Nan is pillanatnyi ötlete előtt hajolt meg, amikor
megfordult és engedelmesen visszasétált az utca túlsó
oldalára. Egy pillanatig sem gondolkozott a lehetséges
következményeken, de elsősorban az a gondolat
vezette, hogy ráijeszt testvéreire, miközben úgy tesz,
mintha csakugyan keresztülvinné a lehetetlen tervet, de
amikor megpillantotta izgatott, kipirult arcukat, amint
mind a négyen odanyomták az ablak üvegjéhez, ez még
csak fokozta bátorságát és most már komoly
elszántsággal közeledett a házhoz. Egy pillanatra ugyan
megijedt, amikor a komoly inast megpillantotta az
ajtóban, de azután vállat vont. Végre is, mi történhetik?
Sohasem fogadnak látogatókat, egészen biztos, hogy őt
is elküldik, mint mindenkit, aki előtte próbálkozott.
Nagyon büszke volt hidegvérére, amikor feltette a
szokott kérdést:
– Mr. Vanburgh idehaza van? Fogadhat ma délután?
– Természetesen, madame. Parancsoljon beljebb
fáradni. Mr. Vanburgh a dolgozószobájában van.
A nagy rémület elvette Nan minden ellenállási erejét.
Mire beérkezett, nem tudta volna megmondani, hogy
vajon erőszakkal vitték-e be, vagy önként
engedelmeskedett? Nan sohasem tudta volna
megmondani. A szörnyű igazság az volt, hogy a
következő pillanatban már odabenn állt az
előcsarnokban és a kapu becsukódott háta mögött!
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

Diogenes otthonában.
– Erre parancsoljon, madame, itt fel a lépcsőn, –
mondta az inas. Nan vakon tapogatódzott előre a
pompás pálmák, az indiai bútorokkal berendezett fülkék,
a csillogó fegyverzetek mellett, de semmit sem látott,
semmiről sem vett tudomást. Szíve szinte hallhatóan
vert az izgalomtól. Úgy érezte, mintha egy esztendeig is
eltartana, mire felérkezik a lépcsőn és mégis, túlságosan
korán érkezett fel. A bemutatkozás szörnyű perce
vészesen közeledett és a leghalványabb sejtelme sem
volt róla, hogy mit csináljon. Milyen néven mutatkozzék
be? És mit mondjon, miért tette ezt a látogatást? Mivel
mentegethetné tolakodását?
– Ha valaha is élve szabadulok ebből a házból,
mindenekelőtt megfizetek Chrissie kisasszonynak ezért a
lehetetlen ötletéért és azután új életet kezdek. Soha
életemben nem követek el ilyen meggondolatlan tréfát!
– gondolta magában Nan és mélyen az arcába húzta a
kalapját. Az inas megállt és kiváncsi pillantást vetett rá,
miközben kinyitotta előtte Mr. Vanburgh
dolgozószobájának ajtaját és várakozott, hogy
bejelenthesse nevét. Nan valamit dörmögött – szebb
szóval egyáltalán nem lehet illetni azt a furcsa és
érthetetlen hangot, azután előrelépett, miközben az inas
visszahúzódott és magában kétségtelenül arra gondolt,
hogy az idegen különös modora minden tekintetben
megfelel megjelenésének.
Amikor Nan magáramaradt, néhány lépést tett előre
és a legszebb, legkülönösebb szobában találta magát,
melyet valaha életében látott. Amerre nézett, a
legválogatottabb, legritkább drágaságokat látta.
Egyszerre úgy érezte magát, mintha száz esztendővel
hátralépett volna és valami ódon főúri kastélyba tévedt
volna. És a szoba lakója nagyon is beleillett ebbe az
ódon, kissé komor környezetbe. A pamlagon pihent és
mozdulatlanul bámult rá, arcbőre szinte áttetsző volt a
sápadtságtól. Hímzett keleti selyempizsamában feküdt
és ősz fején fekete bársonysapkát viselt. Szomorúnak és
szenvedőnek látszott és Nan egyszerre nagyon szégyelte
magát, amiért annyi sok rosszat beszélt róla
barátságtalansága miatt. Igen, sokkal betegebbnek
látszott, semhogy látogatókat fogadhatott volna és
sokkal fáradtabbnak, semhogy mindennapi dolgokról
tudott volna beszélgetni. Ugyan mi magyarázatát
adhatta volna látogatásának? Ugyan miről
beszélgethetett volna vele?
– Nem akar leülni? – kérdezte egy dallamos hang. –
Kérem, húzzon magának közelebb egy széket, sajnos és
nem tudok felállni, hogy segítségére lehetnék. Azt az
öreg karosszéket ajánlom, majd meglátja, hogy milyen
kényelmes. – Beszéd közben egy karosszékre mutatott.
Nan csendben letelepedett és félénken nézett szembe az
öreg úrral. A hallgatás nyomasztó volt. Nan ugyancsak
törte a fejét, hogy mit mondhatna, de semmi okos sem
jutott eszébe, csak ujjait tördelte zavarában és várt a jó
alkalomra.
– Igazán kedves, hogy meglátogatott ezen az esős,
viharos délutánon, – szólalt meg végre az öreg úr
udvariasan. – Nem számítottam látogatóra. Általában
véve, hölgyek nem szívesen mozdulnak ki otthonról
ilyen időben, hacsak nincs valami fontos és
halaszthatatlan dolguk.
Nagyszerű! Végre itt az alkalom, hogy szólhasson!
Legokosabb, ha mindjárt üstökön ragadja a nagyszerű
alkalmat és megmondja, hogy ő is nagyon fontos
ügyben jött. Mrs. Maitland eléggé sajnálkozott, hogy
jótékony gyűjtéseibe nem vonhatta bele a Grange
tulajdonosát. Milyen nemes és szép dolog lenne, ha
például felhívná Mr. Vanburgh figyelmét a
gyógyíthatatlan betegek otthonára és rábeszélné, hogy
nagyobb adományban részesítse őket? Nem venné át a
pénzt, hanem csak itthagyná a címet, ahová az
adományt be lehet küldeni. Igen, ez nagyszerű, isteni
gondolat! Végül is, ez a csínytevés ilyen szép
eredményhez vezetne! Nan nagy képzelőtehetségével
máris a legrózsásabb színekben festette maga elé a
következményeket és most már ismét nyugodtan nézett
a házigazdára.
– Engem is fontos küldetés hozott ide. Nemcsak azért
jöttem, hogy meglátogassam, de segítségét akartam
kérni egy nagyfontosságú ügyben, melyben magam is
érdekelve vagyok. Szeretném, ha valamivel hozzájárulna
egy jótékony intézmény fennállásához és biztosíthatom,
hogy bármilyen összeg…
Nagy meglepetésére, egyszerre eltűnt a jóindulatú
kifejezés az öreg úr arcáról és ehelyett most már
gyanakodva és bizalmatlanul nézett rá. Mr. Vanburgh
kényelmetlenül fészkelődött párnái között és élesen a
fiatal lány szeme közé nézve, összeráncolta homlokát.
– Tehát adományokat gyűjt! Azért jött… hogy… hogy
pénzt kérjen?
– De nem a magam számára! – biztosítom Nan nagy
buzgalommal. Nagyon kényelmetlenül érezte magát,
szükségesnek érezte, hogy bizonyítsa önzetlenségét. –
Jótékonycélra gyűjtök, egy helybeli kórház javára,
melynek sürgős szüksége van a támogatásra. Azt
gondoltuk… azt gondoltam, hogy ön, aki csak most
költözött városkánkba, bizonyosan érdeklődik a
különféle jótékony szervezetek iránt és talán
megkönnyítené helyzetüket támogatásával. Sajnos, az
idevalósi lakosság nagyrésze szegény és mindig jó
hasznát veszik az adományoknak. Sokan a régi,
jobbmódú lakosok közül elköltöztek innen és az újak…
nem mindig… – Nan egyszerre elhallgatott, sehogy sem
tudta folytatni ezeket az elkoptatott frázisokat. Hangja
értelmetlen suttogásba olvadt.
– Nem mindig bőkezűek! Értem! Tehát önt
valamelyik hasonló jótékony szervezet küldte ki, hogy
adományokat gyűjtsön számára?
Nan zavartan köszörülte torkát. Csak ez az egy
lehetősége volt, hogy egy kis időt nyerjen és kieszeljen
valami okosat. Szent Isten, hogyan is vágja ki magát
ebből a kellemetlen helyzetből?
– Nagyon hálásak mindenért, amit hozzájuk
juttatnak. A kórház majd nyugtát fog küldeni
adományáról. Helyesebb, ha egyenesen nekik küldi be
az adományt, mintha nekem adja. Én csak fel akartam
hívni figyelmét, hogy megnyerjem érdeklődését és
segítségét…
– Értem, – bólintott ismét az öreg úr és Nan úgy
vette észre, mintha figyelő tekintetének kifejezése kissé
megenyhült volna. – És melyik kórház számára óhajtana
adományokat szerezni?
– A Gyógyíthatatlanok Otthonának.
– Úgy! – Az öreg úr felsóhajtott. – Kitűnően
választotta meg, hogy kihez forduljon, madame! Igazán
csak szerencsét kívánhatok páratlan tapintatához! A
választása tökéletes!
Nan érezte, hogy nagy ügyetlenséget követett el,
mert az öreg úr hangja élesen, szinte haragosan
csengett. De még mindig nem tudta elképzelni, hogy
mivel sérthette meg. Félénken nézett rá és zavartan
dadogta:
– Miért mondja ezt? Nem értem!
– Csak azért, mert magam is gyógyíthatatlan beteg
vagyok és így én is legalább annyira rászorulok
gondoskodására, mint azok, akiknek az érdekében
felkeresett…
– Gyógyíthatatlan? Sohasem lesz jobban? Sohasem
gyógyulhat meg, amíg csak…
– Meg nem halok? Igen, ez az igazság. Egész
életemet itt töltöm ezen a heverőn, vagy a kerekes
székben tologat az inasom és közben kimondhatatlanul
szenvedek, csak a halál válthat meg szenvedéseimtől –
a halál, a várva-várt, legkedvesebb barátom!
– Istenem! – kiáltott fel Nan kétségbeesetten.
Szeméből omlottak a könnyek és egész testében
remegett. Olyan fájdalmas volt hallgatni az öreg úr
szavait, olyan szomorú volt az ő fiatalságának, erejének,
egészségének ez a reménytelenség! Nan jósággal és
szeretettel teli szíve egyszerre a magányos szenvedő
felé fordult. Odanyujtotta kezét és őszinte hangon
mondta: – Nagyon sajnálom! Végtelenül sajnálom!
Hiszen tudtuk, hogy beteg, de egy pillanatig sem
gondoltuk, hogy ilyen súlyos a baja!
– Mi? Kikről beszél? – Mr. Vanburgh ujjai a fiatal lány
keze köré kulcsolódtak és olyan szelíd, jóakaratú
pillantással nézett a szemébe, hogy Nan minden
biztonsága és elhatározása egyszerre semmivé olvadt.
– A … a testvéreimről? – dadogta alázatosan. –
Kérem, Mr. Vanburgh, bocsásson meg nekem. Nan
Rendell vagyok. Itt lakom, a szemben lévő házban. Nem
vagyok még öreg asszony, csak egy csacsi lány, aki
maskarába öltözött. Sohasem mertem volna idejönni, de
Chrissie biztatott és akkor azt gondoltam, hogy idejövök
és becsengetek és jól megijesztem a hugomat. Egy
pillanatig sem jutott eszembe, hogy ön beereszt. Hiszen
visszautasított minden látogatót. Édesapám és
édesanyám is itt jártak, Mr. és Mrs. Maitland is…
– Ők is és sokan mások is. Igazán kedves volt az
érdeklődésük, de sokkal betegebbnek éreztem magam,
semhogy fogadhattam volna őket. De maga, maga
kivétel volt, mert úgy éreztem, hogy magát már régen
ismerem. Olyan sokat láttam életükből a tanulószoba
ablakán át…
– Látott? Tehát egész idő alatt tudta, hogy ki
vagyok? Tudta és…
– Igen, tudtam. Nagyon mulatságos volt. Kíváncsi
voltam, meddig győzi.
– De honnan, hogyan?
Mr. Vanburgh mosolygott.
– Heverőm itt van az ablak közelében és magányos,
hosszú napjaimon át, időm nagy részét azzal töltöm,
hogy figyelem a járókelőket. Ma délután három óra
tájban megfigyeltem, hogy egy feketeruhás női alak
lopódzik ki házuk oldalkapuján és közeledik a főkapuhoz.
Láttam, amikor a szobalány beeresztette. Azt is láttam,
amikor ismét eltávozott és én is, éppen úgy, mint a
húgai, figyeltem, hogy mikor jön haza.
– És látta, amikor Chrissie idemutatott és én
megindultam a háza felé?
– Igen. Azonnal csengettem és parancsot adtam,
hogy bocsássák be. Ez az egész magyarázata a
csodának. Végeredményében, nem is olyan titokzatos,
úgy-e?
– Borzasztó zavarban vagyok! – vallotta be Nan és
egyszerre tudatára jutott, milyen nevetséges lehet
furcsa ruháiban és zavarában elnevette magát. –
Kíváncsi vagyok, hogy most mit gondol rólam?
– Őszintén bevallva, jobban szeretem szokott
formájában. Nagyon nehezen lehet megismerni ebben a
ruhában. Nem tartana szerénytelennek, ha arra kérném,
hogy vesse le ezt a maskarát? Nagyon kérem! – És a
hangja minden udvariassága ellenére is parancsoló volt.
Nan nagyon kicsinek érezte magát, olyanformán, mint
valami csínytevő gyermek, aki feldöntötte a tintatartót,
de azért, alapjában véve örült, hogy megszabadult csúf
kellékeitől és ismét saját, eredeti formájában
jelentkezhetett. Sietve dobta le kalapját, fátyolát,
szemüvegét és kabátját. Sötét haja fürtösen hullott
homlokára és rózsás, fiatal arcán megcsillant a
mosolygás. Ha Lilias lett volna a húga helyén, azonnal
megállapította volna magában, hogy régies szabású
ruhája csodálatosan beleillik ebbe a környezetbe, de a
becsületes Nannak sohasem támadtak ilyen gondolatai.
Inkább azzal bajlódott, hogy a púder utolsó
maradványait is eltűntesse arcáról és miután végre
teljes megelégedésére sikerült, rámosolygott Mr.
Vanburghra.
– Így már jobb! – mondta az öreg úr barátságosan. –
Kezdem magát megismerni Eddig csak messziről láttam,
de úgy érzem, hogy azért már jól ismerem. Mondta,
hogy Nan-nak hívják és azt hiszem, hogy a harmadik a
lányok közül. A fiatal hölgy, aki a napokban elutazott, a
legidősebb nővére és utána következik az a szőkehajú,
úgy-e?
– Lilias, igen, a család szépsége. Utána én
következem, azután Elsie, tudja, az a kicsi, akinek olyan
nagy, sötét szeme van. Elsie mindig bánatos, tele van
világfájdalommal és mindent egészen máskép érez, mint
a többiek. Azután Agatha következik. Hiszen ismeri
Agathát, azt a hosszúlábú, rózsásarcú kislányt! És végül
Christabel, a legfiatalabb…
– Igen, ismerem Christabelt, – mosolygott Mr.
Vanburgh, – és a barátnőjét, aki mindennap eljön
tanulni, azt a gólyalábú, pirossapkás, barna fürtöshajú
kis diáklányt. Szeretem ezt a kislányt. Egyenesnek és
becsületesnek látszik. Hogy hívják?
– Hogyan? De hiszen ez Kitty! – felelt Nan
meglepetten és szemrehányóan, mert végre is,
Waybourneben egészen biztosan mindenkinek kell
ismerni az olyan fontos személyiséget, mint amilyen
Kitty.
– Igazi neve Catherine Maitland, de mindenki csak
Kittynek hívja. Kitty nagyon szerette volna ismerni
magát és rávette az édesanyját, hogy jöjjön el ide
látogatóba az új tavaszi kosztümjében és megígértette
vele, hogy állandóan róla fog beszélni. De maga nem
fogadta Mrs. Maitlandet!
– Igazán sajnálom! Attól félek, hogy valami
szeszélyes, bogaras öreg embernek tartanak. De
őszintén bevallva, azért jöttem ide Waybourne-be, mert
inkább kerülni akartam régi barátaimat, nem hogy új
ismeretségeket kössek. Sokkal betegebb vagyok,
semhogy társadalmi életet élhetnék. Nagyon nehezemre
esik, ha idegen emberekkel kell megismerkednem.
– És most mégis…
– És most mégis nagyon szerettem volna
személyesen is megismerkedni magával. És különben is,
úgy éreztem, hogy már régóta nagyon jól ismerem.
Maga természetesen nem is sejti, mennyire belátni
innen a maguk tanulószobájába.
Nan mosolyogva előrehajolt és átnézett az utca túlsó
oldalára.
A tanulószoba pontosan szemközt volt és három
oldalra nyíló ablakai csakugyan a legteljesebb kilátást
engedték a szoba belsejébe. A lányok mindig azt hitték,
hogy senki sem láthatja őket, ha az asztal körül ülnek.
De abban a pillanatban tisztán látott odaát négy aggódó
arcot, látta Agatha izgatott mozdulatait és Liliast, amint
nagyban magyarázott valamit. Ez a látvány
ellenállhatatlan nevetésre ösztönözte. Mr. Vanburgh
rámosolygott.
– Maguk testvérek mindig nagyon vidámak, ha
együtt vannak. Az életük csupa öröm és boldogság!
 – Azért nekünk is megvannak a magunk apró bajaink
– mondta Nan gyorsan. – Nagyon boldogok vagyunk
együtt, de azért mégis, nem megy minden úgy, amint
szeretnénk. Mindegyikünknek megvan a maga saját,
külön bánata és ha alkalom adódik rá, órákig is el tud
keseregni róla. Néha nagyon búbánatosak vagyunk.
Különösen Elsie. Nekem többnyire jókedvem van, de
azért nekem is megvannak a szomorú perceim.
– De azt hiszem, csak nagyon ritkán! Nem tartana
nagyon kíváncsiskodónak, ha megkérdezném, hogy
mikor és miért?
Nan összeráncolt homlokkal gondolkozott. Egyre
bizonytalanabb lett a dolgában.
– Nagyon nehezen tudom megmondani. Azt tudom,
hogy sok minden bajom van, de most éppen nem jut
eszembe. Legrosszabb, hogy folyton kellemetlen
tévedéseket követek el és ez különösen bosszant, most,
amióta nagy lánynak számítok. Tetszik tudni, már
tizennyolc éves vagyok és okosabbnak kellene lennem.
Ezen a télen vittek először estélyre és akkor is a
legrettenetesebb dolog történt velem. Egy ostoba alak
vezetett asztalhoz, olyan magas gallérja volt, hogy alig
tudott lélegzeni és olyan gyorsan beszélt, hogy alig
érthettem egy szavát. De azért nagyon nyájasan
társalogtam és igyekeztem, hogy kedves legyek hozzá.
Megvan az a rossz szokásom, hogy ebéd közben
hadonászni szoktam. Valamennyiünknek megvan ez a
rossz szokása, bizonyosan észrevette már. Éppen valami
érdekes történetet meséltem és elérkeztem egy
ponthoz, amikor fel kellett emelnem a kezem, hogy
annál nagyobb lendülettel juttathassam kifejezésre a
mondanivalómat. Nos, én meg is tettem, ami tőlem telt
és minden jól ment volna, ha ebben a pillanatban nem
áll meg egyik pincér a mártásos csészével kezében
asztalszomszédom mögött. Kezem hozzáért a csészéhez
és… Maud velünk szemben ült és azt mondta, hogy még
soha életében nem látott ilyen szörnyűséget! A
mártásoscsésze kirepült a pincér kezéból és a mártás
vastag sugárban ömlött szomszédom térdére.
Szerencsére, odatette az asztalkendőt, de azért még így
is éppen elég nagy volt a baj. Nagy csend volt körül az
asztalnál. Lovagom némán ült a helyén és kezére
bámult, melyről nagy cseppckben pergett a mártás.
Azután felállt és kifulladva mondta: Azt hiszem okosabb
lesz, ha felmegyek a szobámba!
Mr. Vanburgh hátratámaszkodott párnájára és
szájára szorította kezét. Torkából szokatlan, furcsa hang
tört fel. Megpróbálta magábafojtani, megpróbálta
összeráncolni a homlokát, megpróbált komolyságot
erőltetni magára, de minden hiábavaló volt, nevetnie
kellett és nevetett is teli tüdőből, szívből fakadó
vidámsággal, annyira, hogy könnyek szivárogtak fáradt
szeméből és végigperegtek öreg arcán. Nan is nevetett,
amikor a nevetséges látványra gondolt és amikor
felnézett, halkan kinyílt a szoba ajtaja és valaki kíváncsi
pillantással nézett be. Az a sötétbőrű idegen volt, aki
bizonyosan az öreg úr ápolója lehetett. Mr. Vanburgh
barátságosan nézett rá.
– Igen, Pedro! Igaz! Nevettem! Régóta nem
hallhattál nevetni, úgy-e? Nem csoda, ha meglepődtél.
Ez a fiatal hölgy vitte véghez a nagy csodát.
A sötét szempár hálás pillantással pihent meg Nan
arcán, annyira, hogy a fiatal lány szíve tele lett örömmel
és boldogsággal. Pedro hűséges, kifejező szeméből
nagyon sok mindent lehetett kiolvasni, bár csak ennyit
mondott: – Isten hozta a signorinát! Remélem, hogy a
signorina ezentúl gyakran eljön hozzánk! – Azután
éppen olyan nyugodtan és szerényen távozott a
szobából, mint ahogy jött.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

A lefüggönyözött képek
Amikor Mrs. Rendell hazaérkezett és értesült Nan
legutóbbi kalandjáról, azt sem tudta, mit mondjon
ijedtében és felháborodásában.
– Igazán nem tudom, mihez kezdjek veled, –
kiáltotta. – Valahányszor elmegyek, mindig valami új
haszontalanságot eszelsz ki és ahelyett, hogy
megjavulnál, napról-napra pajkosabb és
megbízhatatlanabb leszel. Hasztalan figyelmeztetlek!
– De drága jó anyuskám! – Nan hangja tele volt
tiltakozással és szemrehányó tekintettel nézett
édesanyjára. – Igazán nem szép tőled, hogy ezt
mondod! Hiszen mindig úgy teszek, ahogy te mondod!
Sohasem teszek semmit, amit megtiltottál. Nem
mondhatod, hogy bármikor is megismételtem volna
valamelyik csínyemet, ha egyszer megtiltottad!
– De mi hasznom belőle, ha mindannyiszor kieszelsz
valami sokkal rosszabbat? – kiáltott fel az édesanyja
kétségbeesetten. – Ugyan melyik értelmes nőnek jutna
eszébe, hogy megtiltsa tizennyolc éves nagy lányának,
hogy ilyen öltözetben szaladgáljon az utcán és jótékony
adományokat gyűjtsön? Egészen oda vagyok, ha csak
gondolok is rá! Mi minden történhetett volna!
– De csak csupa érdekes és szép dolog történt! Jól
tudod, anyuskám, hogy én mindig csak talpra esek és
Mr. Vanburgh nagyon aranyos öreg úr. Tiszteletteljes
üdvözletét küldi neked és reméli, hogy apussal együtt
rövidesen másodszor is meglátogatod, mert nagyon
szeretné megismerni szüleimét! Életemben először
történt, hogy rólatok az én előkelő személyiségemmel
kapcsolatban hallottam beszélni és mondhatom, hogy
nagyon büszkének éreztem magamat! Hidd el,
valóságos áldás volt, hogy odamentem, nem is
képzeled, mennyire örült nekem. Háromszor is
elbúcsúztam, mielőtt nagy nehezen elengedett, mert el
sem tudod képzelni, milyen jól tudtam szórakoztatni és
mindenfélét elmeséltem neki a családunkról.
– Ebben pillanatig sem kételkedem! – Mrs. Rendell
kétségbeesetten, segítségkérőén bámult a menyezetre.
– Nagyon kérlek, édes fiam, hogy a jövőben azt is vedd
fel a tilalmas dolgok közé, hogy nem szabad ilyen
érdekes öltözetben kimenni az utcára és hacsak
lehetséges, viselkedj úgy, amint értelmes nagylányhoz
illik, ahelyett, hogy úgy tennél, mint egy kis csacsi
iskoláslány. Míg apussal nem beszéltem, igazán nem
ígérhetem meg, hogy újabb látogatást teszünk Mr.
Vanburghnál.
Nan tudta, hogy édesapja úgyis azt teszi, amit
mondanak neki és csakugyan, nem sok rábeszélésébe
került, hogy meggyőzze. Nem kellett aggódnia amiatt,
hogy túlságosan sokára halasztják el a látogatást, mert
hiszen öt lány volt a házban és mind az öten egyformán
türelmetlenül várták a nagy eseményt és reggelinél,
ebéd és vacsora közben és azonkívül is minden
lehetséges alkalmat felhasználtak, hogy kellőképpen
tárgyalják meg a nagy eseményt és így előre látható
volt, hogy a látogatás nem késhet sokáig.
Így hát a legközelebbi szombat délután, Mrs. Rendell
kénytelen volt magát alávetni a családi tanács nagyon
szigorú bírálatának. Lányai ugyanis egyhangúan
kijelentették, hogy ezúttal a család „becsület"-éről van
szó és különféle tanácsokkal látták el, hogy mit tegyen,
mit mondjon, hogyan viselkedjék. Mert végre itt az
alkalom, hogy megalapozzák a jövendőbeli barátságos
és bensőséges viszonyt.
Titokban talán Mrs. Rendell legalább olyan izgatott
volt, mint a lányai, abban a reményben, hogy végre
megismerheti a titokzatos idegent. De ha csakugyan így
volt, akkor ugyancsak nagy csalódást okozott a
látogatás, mert az öreg úr ezen a délutánon sokkal
fáradtabbnak és betegebbnek látszott, semhogy részt
tudjon venni a beszélgetésben és láthatólag nagy
megerőltetésébe került, hogy legalább felelni tudjon a
kérdésekre. Mr. Rendell talán még meg is sértődött
volna hidegsége és tartózkodása miatt, ha az öreg úr
nem viseltetett volna annyi szívbőljövő érdeklődéssel
gyermekei iránt. A fáradt, sápadt arc egyszerre nagy
örömben ragyogott fel, amikor Nan nevét megemlítették
és meleg hangon kérte: engedjék át hozzá minél
többször a fiatal lányt, „amilyen gyakran csak
lehetséges". Olyan szívbőlfakadó hangon kérte, hogy
pillanatig sem lehetett kételkedni őszinteségében. Mrs.
Rendell kegyesen beleegyezett és miután szerencsére
idejekorán eszébe jutott, micsoda szemrehányások
fogadnák odahaza, ha a család többi tagja érdekében
nem követne el minden lehetőt, megkérdezte, vajon Mr.
Vanburgh nem szeretné-e megismerni többi lányait is.
Az öreg úr egy pillanatig habozott, azután hálásan
bólintott.
– Ha ugyan nem találják túlságosan unalmasnak,
hogy meglátogassanak. Nagyon szeretem a fiatalságot,
de mindig attól félek, hogy untatom őket. Hiszen olyan
távol vagyok már tőlük. Legjobb lesz talán, ha külön-
külön jönnek el hozzám, így alaposabban is
megismerkedhetünk. Különösen a két legfiatalabbnak
nagyon örülnék – az ön kislányának és barátnőjének.
Ezekután, Christabel és Kitty látogatták meg először
Diogenest otthonában. Titkon mindegyikük majd
meghalt a félelemtől, azonban igyekeztek ezt
fölényesség és gőgös mosoly mögé rejteni. A mód,
ahogyan Chrissie kijelentette az inasnak, hogy
látogatást óhajtanak tenni Mr. Vanburghnál, vérbeli
hercegnőhöz is illett volna és Kitty is méltóságteljesen
felemelt fejjel ment mögötte a lépcsőn. Azonban a
rettegett ajtó előtt, mégsem tudtak ellenállni a vágynak,
hogy nagy izgalmukban néhány sikerült torzképet ne
vágjanak egymásra. Szerencsétlenségükre, az inas
éppen a legalkalmatlanabb pillanatban fordult feléjük és
így meglátta ezt a méltósághoz cseppet sem illő
viselkedést. Chrissie sötétvörösre pirult zavarában, Kitty
pedig majd kipukkadt a nevetéstől és így
végeredményében két piruló, kacagó kis iskoláslány
toppant be Mr. Vanburgh szobájába. A nagyvilági
hölgyek fölényének nyoma sem volt, bár természetesen,
minden vágyuk csak ez lett volna. Az öreg úr hosszan
nézte a két jól megtermett, hosszú lányt, üde arcukat és
lobogó, kuszált hajfürtjeiket és tekintetében szomorúság
tükröződött. A lányok látták ezt és bár az értelmét nem
tudták megfejteni, mégis érezték, hogy itt megértő,
szerető baráti szívvel találkoztak és azonnal
megfeledkeztek félénkségükről.
Öt perccel később már elárulták neki titkos álmukat,
hogy szeretnének egyetemre járni és az öreg úr annyi
komolysággal ígérte, hogy lehetőség szerint pártolni
fogja szüleiknél ezt az óhajtásukat, hogy a két kislány
most már még nagyobb vonzalmat és bizalmat érzett
iránta és még jobban el voltak ragadtatva attól a
komolyságtól, mellyel vallomásukat felfogta és
meghallgatta. Tizennégyéves, érett, felnőtt hölgyeknek
semmi sem olyan bántó, mintha éretlen kis
gyermekekhez illően bánnak velük és amikor Mr.
Vanburgh a legnagyobb komolysággal megtárgyalta,
miféle szép pályákat nyitna meg előttük az egyetem,
Christabel tágranyilt szemmel hallgatta és magában
megállapította, hogy még ritkán, azaz sohasem
találkozott ilyen értelmes, okos, felnőtt emberrel. Azután
teát hoztak a kislányoknak. Kitty természetesen
kiborította csészéjét, a tejes kancsó tartalmát ruhájára
öntötte és azután a nedves helyet az abroszon meglepő
lélekjelenléttel betakarta a kekszes kosárral. Annyira
otthon érezte magát, hogy kínálás bevárása nélkül
többször is evett a süteményekből, három csésze teát
ivott és a negyedikről csak azért mondott le, mert a
teáskanna kiürült. Tea után, különféle szenvedélyekre
terelődött a szó és kiderült, hogy az egyik kislány apró
edénykéket és szobrocskákat gyűjt, a másik meg idegen
levelezőlapokat … Ennek az eredménye azután az volt,
hogy az öreg úr becsengette Pedrót és valamit mondott
neki anyanyelvén és ezekután egészen természetes,
hogy mindkét gyűjtemény rendkívül értékes
ritkaságokkal gyarapodott: Kitty egy „édes, cuki” kis
olasz cserépedénykével tért haza, Crissie pedig valódi
kínai levelezőlapokat kapott és áttetsző rizspapírra
festett érdekes mongol szépségeket. A délután
érdekessége és nagyszerűsége semmit sem veszített
szemléltető előadásukban és Lilias és Elsie szakadatlanul
sóhajtoztak és keseregtek türelmetlenségükben, míg
végre rájuk került a látogatás sora.
Mindketten titokban arra gondoltak, hogy ha Mr.
Vanburgh ennyire kedves volt a kislányokhoz, hát még
milyen kedves lesz hozzájuk! Lilias tükrébe nézett és
arra gondolt, hogy az ő szépségétől még az öreg ember
is ifjúvá lesz. Elsie pedig arra, hogy csak szenvedő lelkek
érthetik meg egymást igazán. De nagy csalódás várt
rájuk. Csodálatosképpen, az öreg úr távolról sem találta
annyira vonzónak Lilias törékeny szépségét, mint
testvéreinek egészséges frisseségét és a részvét annyira
rosszkedvre hangolta, hogy alig tudott válaszolni Elsie
együttérzéstől csepegő kérdezősködésére. A betegnek
inkább derűre és vidámságra volt szüksége és miután a
családnak ez a két tagja hozta magával a legkevesebb
vidámságot és élénkséget, tehát legkevésbé is örült
nekik. Újra meg újra kényelmetlen csend következett be
és amikor a lányok felálltak, hogy elbúcsúzzanak, az
öreg úr egy szóval sem említette, hogy jöjjenek el
máskor is, azonban üzenetet küldött Nannak és kérte,
hogy a legközelebbi lehetséges alkalommal feltétlenül
látogasson el hozzá. Elsie a legteljesebb nyilvánosság
előtt kijelentette a tanulószobában, hogy ő ugyan nem
törődik többé Mr. Vanburgh-gal, nagyon barátságtalan,
rideg ember. De Liliast nem lehetett ilyen könnyen
elbátortalanítani. Sehogy sem tudott beletörődni, hogy
visszautasításra talált ott, ahol mások sikert arattak.
Elhatározta, hogy megtöri Mr. Vanburgh előítéletét és
minden körülmények között megszerzi magának a
kedvenc helyét, bármilyen áron is. Elsie jelenlétében,
nem voltak olyan lehetőségei. A családtagok mindig a
legkellemetlenebb pillanatokban árulnak el meglepetést
és ellentmondásokkal hozzák zavarba az embert.
Legalább egy tucat érdekes és vonzó beszédtárgy jutott
eszébe, mialatt ott ült az öreg úr mellett, de teljesen
leheletlen volt ezekkel előhozakodni, amikor Elsie ott ült
mellette és figyelmesen fülelt minden szavára, készen
arra, hogy mindent megismételjen testvérei előtt az
iskolaszobában, sőt, hogy szóról-szóra beleírja a
naplójába. Egyszer majd valamilyen ürüggyel egyedül
fog átmenni és akkor…! Lilias nagy önbizalommal
bólintott és mosolygó fölénnyel nézte Nant, aki ma még
nagyon is biztos volt győzelmében, de egészen biztos,
hogy rövidesen kiüti a nyeregből. Lilias kezdte belátni,
hogy a nyilvános eljegyzés távolról sem olyan érdekes
állapot, mint a titkos szerelem és szomjasan vágyódott
újabb diadalokra. Jobb híján, elhatározta, hogy Mr.
Vanborghnak szenteli figyelmét és egyre csak azon törte
csacsi fejecskéjét, hogyan juthatna leggyorsabban és
legbiztosabban célhoz.
 A becsületes, őszinte Nannak egyáltalán semmiféle
terve nem volt, csak az az egy, hogy felvidítson egy
magányos, szomorú öreg embert és második látogatása
alkalmával is annyi vidámságot és frisseséget hozott
magával, hogy újra meg újra hangos nevetés törte meg
a szoba csendjét. Megfigyelte, hogy az öreg úrnak
meglepő érzéke van a humor iránt és hogy nagy
figyelemmel hallgatja élénk beszélgetését. Erre azután
hosszú történeteket mesélt kalandjairól és baleseteiről
és ezzel felébresztette Mr. Vanburgh emlékeit saját
gyermekkoráról és kamaszkoráról. Az öreg úr
párhuzamot vont kettőjük között és annyi megértéssel
fogadta csacsogását, hogy Nan nem tudta elrejteni
meglepetését.
– Hogy lehet az, hogy ilyen jól emlékszik? A legtöbb
öreg ember elfelejtette, hogy milyen is volt, amikor még
fiatal volt, különösen azok, akiknek nincsenek
gyermekeik. Hogy lehet az, hogy ilyen jól emlékezik
mindenre?
Az öreg ember nyugodt pillantással nézett szembe a
fiatal lánnyal. A mosolygás elhalt az arcán és a keserű
vonás még mélyebb lett ajka körül. Nan megérezte,
hogy érzékeny pontot talált és aggódva várta a választ.
Hosszú ideig hasztalanul várt és amikor végre mégis
megérkezett, egészen másként hangzott, mint gondolta.
Mr. Vanburgh csengetett és így szólt a belépő Pedróhoz:
– Kísérd be a fiatal hölgyet a dolgozószobámba és
mutasd meg neki a képeimet! – mondta lassan. Nan
követte Pedrót kifelé a szobából és nem tudta elképzelni,
mi következik most. Pedró sötét szemével fürkészően
nézte a lány arcát, de egyikük sem szólt egyetlen szót
sem, míg csak be nem érkeztek a szomszéd szobába és
meg nem álltak egy lefüggönyzött fülke előtt.
– Ez az ő nagy bánata, életének szerencsétlensége, –
suttogta Pedró panaszos, fájdalmas hangon, amikor
elhúzta a függönyt. Nan tágranyilt szemmel bámult a
vörös brokát tapétára helyezett négy, nagy arcképre. A
dús, faragott aranyrámák, a képek alatt álló asztalkán
lévő sok-sok friss, fehér virág, kápolnaszerű hangulatot
adtak a kis fülkének. És csakugyan, kápolna is volt,
melyet a ház ura elmúlt boldogságának szentelt.
Az első kép férfi arcképe volt, a második női arckép.
A nő arca szép és szelíd volt és csodálatosan
hasonlítottak mind a ketten a fiú és a lány arcképéhez,
annyira, hogy könnyen meg lehetett állapítani közöttük
a kapcsolatot.
A kisleányon meglátszott, hogy valamikor majd ő is
olyan szép lesz, mint az édesanyja. A fiú pompás kölyök
volt; büszke, tiszta homlokát hullámosan keretezte a
fényes, barna haj, tekintetéből annyi nyíltság és értelem
sugárzott, hogy büszkeséggel töltötte volna el minden
szülő szívét. Nan tekintete végigsiklott a másik három
képen és megpihent a fiú arcán, elragadtatott
csodálattal. Valami volt a szép és rokonszenves fiú
arcában, ami csodálatosan ismerősnek tűnt fel. A családi
hasonlatosság csodálatos dolog, a legváratlanabb
módokon nyilvánul meg és bár nem lehet elképzelni
ellentétesebbet, mint ezt az élettől és egészségtől
duzzadó fiatal fiút és a szomszéd szobában fekvő fáradt,
beteg öreg embert, mégis, Nan önkénytelenül is Mr.
Vanburghra gondolt ebben a pillanatban. Szemének
metszése, szájának ívelése, homlokának boltozatos
formája ugyanolyan volt. Nan visszanézett az első képre
és most egyszerre összerezzent a megismeréstől. Első
pillanatra nem vette észre, de most már látta, hogy ez a
szép, boldog önbizalommal teli arc valamikor Mr.
Vanburghé volt, az ő arcképét látta magaelőtt. Nan
sarkonfordult és izgatottan kérdezte az olasz inast:
– Ez ő, úgy-e? De miért van itt? A többiek
meghaltak, ha jól sejtem, de ő…
 – Ő is meghalt, signorina, – felelt Pedro és
kegyeletesen fejet hajtott a képek előtt. – Meghalt
azokkal, akiket szeretett. Valami még tovább él belőle,
de az már nem az én régi gazdám, őt is eltemették a
feleségével, a fiával, a lányával együtt. Mindazokkal
együtt, akiket szeretett. Milyen rettenetes
szerencsétlenség! Egy napon veszítette el minden
boldogságát és amióta ez történt, megtört a szíve.
Hosszabb hajóútra indultunk a tengeren, gazdám saját
yachtján. Egy napon gazdámmal partraszálltam, üzleti
ügyeket és bevásárlásokat kellett elintéznünk. Úgy
beszéltük meg, hogy másnap ismét hajóra szállunk. A
többiek, hogy gyorsabban teljék az idő, közben kisebb
kirándulásra mentek – egy közeli öbölbe, melyet a
signorina nagyon szeretett volna megnézni.
Szélcsendes, nyugodt időben indultak, de arrafelé
nagyon veszedelmes a tenger. Hirtelen szélvihar
kerekedett és egy sziklához vágta a hajót. Két napig
szüntelenül tartott a vihar és amikor elmúlt, a hullámok
a hajó roncsait sodorták a partra. Semmi mást nem
lehetett megtalálni belőle, semmi mást! Mind a ketten
olyanok voltunk, mint az őrültek, kerestünk, kutattunk
és vártunk, mindig csak vártunk, évről évre… Arra
gondoltunk, hogy talán valami hajó felvette őket és
elvitte valami távoli kikötőbe, még arra is gondoltunk,
hogy a szerencsétlenség következtében talán
elvesztették emlékezőtehetségüket és képtelenek
hazajönni. Ilyesmi már nem egyszer történt, miért ne
történt volna meg hát most is? De végül is, minden
remény elveszett és ezzel együtt eltűnt gazdám
életereje is. Sohasem pihent, szüntelenül keresett,
kutatott és nem törődött magával és így végül is jött a
betegség és látja, mi lett belőle. De azután végre
hazahoztam, mert az élők mégis csak előbbrevalók, mint
a halottak és kötelességem volt figyelmeztetni. Bejártuk
az egész világot, egészséget és békességet keresve, de
ezt nem lehet megvásárolni pénzzel. Minden egyebet… –
széles mozdulatot írt le a pazar berendezésű szobában,
a festményekre, pompás faragványokra, drága kínai
porcellánokra mutatott, a sok drága régiségre –
egyebet, csak ezt nem. És így végül is hazajöttünk,
pihenni – és meghalni!
Nan egész testében remegett és hallgatott. Nem
talált szavakat, hogyan fejezhetné ki részvétét és
együttérzését, de Pedro megértette, fajtájának gyors,
ösztönös megérzésével és hálás pillantást vetett a fiatal
lányra.
– Mr. Vanburgh nem mutatja meg akárkinek ezeket a
képeket. Idegen látogatók elől mindig eltakarja a
függöny. De mi ketten idejövünk minden reggel és friss
virágokat teszünk a képek alá. Ezzel akarta
bebizonyítani signorina iránti szeretetét, hogy
megmutattatta a képeket. Olyan őszinte volt
signorinához, mint senki máshoz és ha signorina akarná,
segítségére lehetne.
– Akarok, akarok! Vágyódom rá, hogy segítségére
legyek, – suttogta Nan. Elmerülve nézte a képeket, míg
csak a függöny ismét össze nem borult és Pedro vissza
nem vezette a szomszéd szobába.
Mr. Vanburgh némán nézett elébe. Arca már nem
lehetett sápadtabb, mint amilyen lenni szokott, de ajka
remegett az izgalomtól és halántékán észrevehetően
lüktettek az erek. Nan ösztönösen kinyújtotta kezét és
az öreg úr kezére fektette. Érezte, hogy a fáradt, öreg
kéz egészen hideg és gyöngéd szeretettel melengette
keze között.
– Köszönöm! – suttogta megindultan az öreg úr és
hálás pillantással nézett szemébe. – Maga nagyon okos,
kis Nan. Maga nagyon jól tudja, hogyan lehet
vigasztalni. Szavakkal nem lehet mindent kifejezni.
Látja, tévedett, amikor azt hitte, hogy mindig egyedül
álltam az életben. Tizenöt évvel ezelőtt… látta az
arcképüket?
– Igen! Milyen szépek mind a hárman és különösen a
fiú!
– A fiam! – sóhajtott az apa fájdalmasan. – Nemcsak
én, hanem mindenki, aki ismerte, azt mondta, hogy nem
ismerte párját. Egész életem célja csak ő volt, arra
akartam nevelni, hogy valamikor majd az utódom
legyen. Olyan erős volt, annyira tele élettel, még most
sem tudom elhinni, hogy meghalt.
– Hogyan is tudta elviselni, Mr. Vanburgh? Hogyan is
lehetséges, hogy emberek el tudjanak viselni ilyen nagy
megpróbáltatást? Mindent egyszerre elveszíteni és élni
tovább, az ész szavára hallgatva – nem is tudom
megérteni! Ön nagyon, nagyon jó ember lehet.
Az öreg ember szomorúan mosolygott.
– Nem, gyermekem, én nem vagyok jó. Volt olyan
idő, amikor lázadoztam és kétségbeestem. Végül is, régi
lényem meghalt, hogy soha többé ne támadhasson új
életre, de megőriztem hitemet Istenben. Ezt semmi sem
tudta kiölni belőlem. Isten mindent elvett tőlem, ami az
életet széppé teszi – előbb azokat, akiket szerettem,
azután az erőmet és egészségemet, melyeknek
segítségével talán idővel új kapcsolatokat találhattam
volna az élettel. De bizonyos, hogy ennek a nagy
megpróbáltatásnak is megvan a maga értelme és egyre
közeledem a korhoz, amikor mindent megtudok. Tudom,
hogy Isten majd megadja nekem mindennek a
magyarázatát és szeretnék már ott tartani. Az embert
sohasem éri nagyobb csapás, mint amekkorát el tud
viselni és minél nagyobb a megpróbáltatás, annál
nagyobb lesz a jutalom is. Nagy magányosságomban
talán sok mindent megértettem, amit különben nem
értettem volna meg soha.
 Behunyta a szemét és hosszú ideig csendben feküdt,
miközben Nan aggódva figyelte átszellemült arcát. De
amikor az öreg úr ismét kinyitotta a szemét, inkább
derült és szelíd volt a pillantása.
– Kedves kicsi pajtásom, megmutattam magának az
én szentélyemet, de ne beszéljünk róla soha többé. Most
már ismeri az én nagy bánatomat és szavak nélkül is
megértjük egymást. Megtanultam, hogy hálás legyek
minden váratlan örömért, ami felvidítja az életemet és
maga is éppen ilyen örömet jelent nekem. Magát mindig
nagy örömmel látom, ha tud egy kis időt szakítani, hogy
leülhessen egy magányos öreg ember betegágya
mellett. De más okért is örülök, amiért megismertem
egy kis fiatalságot. Az unokaöcsém és örökösöm, – ajka
ismét megvonaglott a fájdalomtól – a jövő hónapban
idejön hozzám látogatóba. Néhány hetet fog itt tölteni
nálam és nagyon hálás lennék, ha barátságát rá is
kiterjesztené!
– Természetesen, a legnagyobb örömmel! De azért
sajnálom, hogy nem inkább unokahuga van! Egészen
biztos, hogy nincs néhány unoka-huga, akiket
meghívhatna?
– Még több lányt? – Mr. Vanburgh sápadtan
mosolygott. – Azt gondoltam, hogy elég magának a
lányokból, hiszen öt lánytestvére van. Egy fiú
bizonyosan több változatosságot jelentene, azaz, Robert
már nem is annyira fiú, férfinek is beillik. Három évvel
ezelőtt végzett Oxfordban és azóta valósággal nagyvilági
férfi lett belőle.
Nan lemondóan sóhajtott fel.
– Ismerem ezt a fajtát, nagyon is jól ismerem!
Megvetem őket! Az igazán öreg emberek kedvesek és
megértőek, de a fiatalemberek úgy tesznek, mintha ők
találták volna fel a puskaport és rémesen gőgösek,
lenézik a lányokat. Az iskolásfiúkat borzasztóan
szeretem, a haszontalan, kis iskolásfiúkat akik folyton
csínyeken törik a fejüket. De igazi fiatalembereket?
Köszönöm szépen, azokra ugyan nincs szükségem. Jim,
a bátyánk az egyetlen rendes azok közül, akiket ismerek
és még ő is azt képzeli, hogy az egész világot kizárólag
az ő örömére és kényelmére teremtették. Senki sem
mer neki ellentmondani és ugyancsak nagy vakmerőség
szembeszállni akaratával, mert ő még csak annyi
fáradságot sem vesz magának, hogy ellentmondjon,
egyszerűen csak leereszkedően és fölényesen nevet.
Ismerünk még egy egészen kedves fiatalembert is Ned
Talbot-ot, – de szinte hihetetlen, hogy ugyanaz az
ember, aki olyan kitűnő eredménnyel végezte el iskoláit
és különben is jól megállja a helyét az életben és
mindenki szereti, milyen vak és ostoba tud lenni
bizonyos dolgokban. Ő…, de különben ez nem is fontos.
Hiszen nem is róla akartam beszélni, inkább arra
akartam kérni, hogy ha az unokaöccse csakugyan el
akar jönni látogatóba, írja meg neki, hogy ne a jövő
hónapban jöjjön, hanem inkább júniusban! Akkor Jim is
hazajön, Ned is itt lesz és máris mindenféle tervet
eszeltünk ki szórakoztatásukra. Azt hiszem, unokaöccse
jobban érezné itt magát, ha hozzáillő férfitársaságot is
találna, akikkel mindenfelé jöhetne-mehetne. Gondolja,
hogy talán júniusban is jöhetne?
– Talán inkább majd úgy rendezi, hogy valamivel
tovább maradhasson. Hosszabb időt akar nálam tölteni,
mert nagyon sok fontos megbeszélnivaló üzleti ügyünk
van. Majd ha legközelebb írok neki, mindenesetre
átadom az üzenetét és magam is igyekszem rábeszélni,
hogy júniusban jöjjön, mert akkor egészen bizonyosan
több érdekes mulatságban és látványosságban lesz itt
része.
– És akkor résztvehetne a vásárunkon is! – gondolta
magában Nan nagy örömmel és a húgai is egytől-egyig
erre gondoltak, amikor érdekes újdonságával beállított
közéjük.
– Nagyszerű! – kiáltott Agatha, – akkor majd
bizonyosan megveszi az én selyemsálamat, azt hiszem,
az idevalósiak közül nem is tudna senki megfizetni ilyen
finom, drága holmit. Mindenesetre, máris eladottnak
tekintem és azt fogom mondani neki, hogy egyenesen
az ő részére tettem félre.
– Nem hinném, hogy egyáltalán el fog jönni. Férfiak
gyűlölik a jótékonycélú vásárokat. De ha eljön, akkor
egyebet is kell vásárolnia, – jelentette ki Elsie erélyesen.
Itt van az én nyakkendősdobozom is, majd bebizonyítjuk
neki, hogy elegáns fiatalember ruhatára nem is lehet
meg enélkül. És amint felbukkan a közelünkben,
felemeljük az összes árakat.
– És ezenfelül, hasznossá is tehetné magát, például
segíthetne körbe adni a teát, – mondta Chrissie, mialatt
Lilias maga elé bámult és álmodozó mosoly játszott ajka
körül. – Azt hiszem, legokosabb lenne, ha ő segítene
nekem Ned helyett, – mondta végre Lilias
elgondolkozva, – mert Ned ismeri az idevalósiakat és
mindenfelé hasznosíthatná magát, de ez a szegény fiú
senkit sem ismer, csak bennünket. Igen, igen, ő fog
nekem segíteni az evezésben.
 TIZENHETEDIK FEJEZET.

Lilias levelei
Egy ragyogó májusi reggelen, Mrs. Rendell íróasztala
előtt ült. Látszólag egészen belemerült számadásaiba, a
valóságban azonban Liliast figyelte, aki az ablaknál ült
és imént érkezett leveleit nézegette. Mrs. Rendell maga
hozta be ezeket a leveleket és miután jól ismerte lánya
levelezését, nagyon jól tudta, kik írták a leveleket. A
fehérszélű, halványzöld levél Lilias kebelbarátnőjétől,
Ella Duckworthtól érkezett, akinek mondásait és
cselekedeteit annyiszor emlegette példaképpen az
iskolaszobában, hogy már magábanvéve a neve is elég
volt, hogy rosszkedvet és bosszúságot támasszon. A
vastag fehér borítékon pedig a párizsi Bon Marché
áruház bűvös címkéje díszelgett. Különféle
selyemminták voltak benne Lilias új nyári ruhájához,
melyet a közeledő nyári szezónra akart magának
csináltatni a kerti ünnepélyekre. És a hosszú, keskeny
boríték, az erélyes, határozott férfiírással, ismert és
gyakori vendég volt a Rendell házban, melynek küldőjét
mindenki jól ismerte.
Mrs. Rendell mosolyogva nyújtotta át ezt a levelet a
lányának és közben a régi, boldog időkre gondolt,
amikor még ő is kapott ilyen leveleket – arra a
türelmetlenségre és izgalomra, mellyel mindig várta
ezeket a drága írásokat és sohasem unta meg, sohasem
volt belőle elég. Mialatt összegezte heti kiadásait, a
szoba másik sarkából halk, csengő kacagásokat hallott
és újra csak mosolygott és örült lánya boldogságának.
Felemelte fejét és megfordult, hogy kedvére
gyönyörködhessék a kedves képben. A nap sugarai
felszikráztak Lilias szőke haján. Piros- és fehérszínű volt
Lilias reggeliruhája és piros és fehér volt az arca. Az
ablak előtt álló bimbózó galagonyafa szép hátteret adott
üde, tavaszi szépségének. Mrs. Rendell tekintete
ellágyult nagy anyai büszkeségében, de a következő
pillanatban már összeráncolta homlokát és tekintetében
gond és aggodalom tükröződött, mert észrevette, hogy
Ned Talbot levele felbontatlanul hever az asztalon és
Lilias barátnője csacsiságain mulat olyan kitűnően.
Nagyon különösnek és szokatlannak tűnt fel, hogy egy
lány ennyire ne mutasson semmi érdeklődést
szerelmese levele iránt, de Mrs. Rendell arra gondolt,
hogy Lilias talán a nagyobb örömet tartogatja
másodszorra és valamennyire megnyugodott. Majd, ha
Lilias elolvasta Ella levelét, bizonyosan még fokozottan
fogja méltányolni Ned levelét. De nem! Lilias
sajnálkozva tette vissza a levelet borítékjába, azután
hosszú ideig habozva nézett a másik két felbontatlan
borítékra és végül is a párizsi csomagot választotta, ez
keltette fel jobban érdeklődését. Ha csak egy pillanatra
felnézett volna és észrevette volna édesanyja figyelő
tekintetét, Miss Lilias kissé résen lett volna. De miután
nem nézett fel, nagy figyelemmel merült a
selyemminták tanulmányozásába és a kis, négyszögletes
darabkákat egymásután tartotta a világosság felé,
azután térdére fektette, ujjai között tapogatta,
vizsgálgatta és annyira belemerült ebbe az érdekes
szórakozásba, hogy egészen megfeledkezett
környezetéről. Öt perc telt el, azután tíz és még mindig
a selyemújdonságokat tanulmányozta. Láthatólag nem
tudott a sok gyönyörűség közül választani. Édesanyja
még mindig figyelte a sarokból, a ceruza megállt
szorgalmas kezében. Mrs. Rendell bosszúsága
lassanként komoly aggodalomnak adott helyet, mert
Lilias viselkedése csak megerősítette meggyőződésében,
hogy nem érez úgy vőlegényével szemben, mint ahogy
lenni kellene. Hiszen az utóbbi hetek alatt ezerféle,
szavakkal ki sem fejezhető apró jelből következtetett
erre a szinte hihetetlen, bántó gondolatra és ilyenkor
mindig fájdalmas szúrást érzett a szívében. Hiszen
mindenekelőtt az a legfontosabb, hogy Lilias szeresse
jövendőbeli férjét, lelkének egész erejével, mert Mrs.
Rendell nagyon jól tudta, hogy csakis a szerelem
befolyásolhatja az ilyen önző természeteket, csak az
varázsolhat gyöngéd, szerető, odaadó asszonyt a
felületes fiatal lányból. A szerelem már sokszor
véghezvitte ezt a csodát és bármennyire is bánkódott
Mrs. Rendell Maud miatt, mindig azzal vigasztalta
magát, hogy gyermekei közül Liliasnak van leginkább
szüksége az ilyen befolyásra, Ő az, akinek a szerelem a
legnagyobb értéket jelenti. A jólelkű, kedves Maud még
ha akart volna, sem tudott volna önző lenni, Liliast
viszont ez a korai eljegyzés egy csapásra
megszabadíthatta a hízelgő udvarlóktól, a leik bókokkal
beszélik tele a fejét és még nagyobbra növelik hiúságát.
Eddig mindig ezzel igyekezett vigasztalni és nyugtatni
magát, de ez a vigasztalás egyszerre elvesztette minden
erejét, amikor észrevette, hogy Lilias szívében nincsen
elég szerelem jövendőbeli férje iránt. Házasságot kötni
szerelem nélkül, ez a legnagyobb szerencsétlenség fiatal
lány számára és különösen az olyan természetű lánynak,
mint Lilias, akinek rossz tulajdonságait ez a körülmény
még csak kifejlesztheti. Lehetséges volna, hogy azért
jegyezte el magát Neddel, mert az újdonság varázsa
izgatta, mert diadalmaskodni akart, hogy ő az első a
családban, aki férjhez megy? Mrs. Rendell nem akart
ilyen szigorúan ítélkezni lánya felett, anélkül, hogy teljes
bizonyíték legyen a kezében, de ha már egyszer
gyanakodása felébredt, addig nem tudott megnyugodni,
míg teljes bizonyosságot nem szerzett. Nagyon bántotta
volna, ha valamelyik lánya felbontja eljegyzését, de még
sokkal jobban bántotta volna, hogy mind a ketten
boldogtalanná tegyék magukat egész életükre.
Végül is, türelmesen várt, míg Lilias nagy nehezen
rászánta magát, hogy elolvassa vőlegénye levelét és
kutató pillantással figyelte arcát. Nyilvánvalóan valami
bántó vagy szomorú lehetett a sűrűn teleírott sorokban,
mert olvasás közben Lilias fehér homlokára mély ráncok
vésődtek és észrevehetően elszomorodott. A mosoly
elhalt az arcán és amikor végre felemelte tekintetét
édesanyjához, szokatlan levertség tükröződött benne.
– Mi bajod, szivecském? Olyan gondteltnek látszol.
Csak nem kaptál rossz híreket?
– Nem, nem, legalább is semmi komolyabbat. Úgy
látszik, Ned-nek kellemetlenségei vannak. Nem megy
minden olyan símán új állásában, mint gondolta. És
tudod, hogy Nednek mindig milyen magasröptű
gondolatai vannak. Úgy látszik, hogy felesleges
gondokat csinál magának, mert nem mindenki olyan
nevetségesen becsületes és túlbuzgó, mint ő. Pedig,
üzletemberek között kár is lenne keresni magasröptű
gondolatokat.
– Mondd, fiam, mióta ismered olyan jól az
üzletembereket? – kérdezte Mrs. Rendell élesen, azután
valamivel szelídebben tette hozzá:
– Drága gyermekem, nagyon kérlek, ne kezdd azzal
az eljegyzésedet, hogy megpróbálod elbátortalanítani
Nedet, elvenni a kedvét magasszárnyalású terveitől.
Férfiakban általában nincsen túlságosan sok érzés és az
asszonynak kötelessége, hogy bátorítsa mindenben, ami
szép, jó és magasbaszárnyaló. Bizonyosan téged is
nagyon bántana, ha tudnád, hogy rossz irányban
befolyásoltad a férjedet.
– De anyuskám! – kiáltott fel Lilias ijedten, amikor
ennek a súlyos vádnak még csak a lehetősége is eszébe
jutott, mint ahogy valamennyien megijedünk, ha valaki
váratlanul szavakba öltözteti legtitkosabb
gondolatunkat. – De anyuskám, hogy is tételezhetsz fel
rólam ilyen gonoszságot! Ned mindig azt mondja, hogy a
jó angyala vagyok és csakugyan az is szeretnék lenni.
De olyan leverő és szomorú, hogy most, mindjárt
eljegyzésünk után, egyszerre minden rosszrafordul és
minden levél újabb rossz híreket, újabb gondokat és
aggodalmakat hoz. Ez csak elég ok arra, hogy szomorú
legyek?
– Igen, édes fiam és nagyon szomorú is vagyok
miattad. Valamennyiünknek nagy csalódás, hogy Ned
ennyire rosszul érzi magát új állásában, hiszen hat
hónappal ezelőtt minden olyan szépen és jól indult.
Édesapád nagyon szeretne vele mielőbb személyesen is
beszélni erről a kérdésről. Hátha segítségére lehetne
valamivel? Jó lenne, ha Ned mielőbb ideutazhatna. Erről
semmit sem ír a levelében?
– De… igen! – felelt Lilias vontatottan és arca ismét
elborult.
– Huszadikán akar jönni és képzeld csak, milyen
kellemetlen, Duckworthék is éppen arra a hétre hívnak!
Kitűnő társaságuk lesz akkor, két nagyszerű
tenniszjátékos és különféle kirándulásokat és
összejöveteleket vettek tervbe. Olyan nagyszerűen telt
volna náluk az a hét! Arra gondoltam, hogy Ned talán
elhalaszthatná látogatását júniusra. Addigra Maud is
idehaza lesz és bizonyosan mind a ketten nagyon
sajnálnák, ha elkerülnék egymást.
Mrs. Rendell fájdalmasan és ugyanakkor
megkönnyebbülten nézett a lányára, –
megkönnyebbülten, amiért ennyire nem volt sejtelme
sem Maud valódi érzelmeiről és fájdalmatan, amiért
egyik testvér ennyire nem veszi észre a másik bánatát.
Sejtette, hogy Lilias sokkal szívesebben szórakozna egy
hétig Richmondban, mint hogy fogadja Ned Talbot
látogatását és alig tudta leplezni bosszúságát, amikor
válaszolt:
– Csakhogy itt másvalakire is tekintettel kell lenni.
Elfelejted, hogy édesapád és én szeretnénk mielőbb
együtt lenni Neddel és semmi esetre sem egyeznénk
bele, hogy elhalassza látogatását. És Ned hozzád és nem
Maudhoz jön látogatóba és egészen bizonyosan úgysem
tudnád gondtalan, felületet szórakozással tölteni az időt,
ha egyszer tudod, hogy az a férfi, akit szeretsz,
gondokkal küzd és szüksége van segítségedre és
vigasztalásodra.
– Nem, nem, természetesen nem, anyuskám! –
kiáltott Lilias és ismét megijedt saját önzésétől. –
Azonnal megírom Nednek, hogy mindnyájunknak a
legalkalmasabb, ha huszadikán jön. – Beszéd közben
felszedte leveleit és felállt, hogy távozzon a szobából.
Magasan felemelt fejjel indult kifelé és úgy tett, mintha
a legjobb hangulatban lenne, de alig, hogy kilépett az
ajtón, a csalódottság könnyei öntötték el a szemét. Úgy
érezte, hogy nagyon rosszul járt, amikor eljegyezte
magát Neddel, hogy valósággal félrevezették. Alig két
hónapja menyasszony és máris csupa gond és
szomorúság az élete és le kell mondania saját
szórakozásáról, hogy vigasztalhassa letört vőlegényét.
Az ő véleménye szerint inkább Ned kötelessége lett
volna, hogy őt vigasztalja és ha aggodalmai végül
csakugyan valóra válnak, akkor igazán ő lesz az, akinek
szüksége van a vigasztalásra, mert nincs
kellemetlenebb, mint hosszúra nyúló bizonytalan
kilátások elébenéző menyasszonyság. Lilias ismert
néhány lányt, akik évszámra vártak vőlegényükre, aki
hasztalanul küzdött a megélhetésért és neki eszeágában
sem volt, hogy kövesse példájukat. Elveszítették
szépségüket, lefogytak és sápadtak lettek, az emberek a
sajnálkozás hangján beszéltek róluk, a jelenlétükben
mindenki tapintatosan kerülte, hogy házasságról
beszéljen. Lilias valósággal kétségbeesett a gondolatra,
hogy esetleg talán rá is ilyen tekintettel nézhetnének.
Amikor eljegyezte magát Neddel, a jövő olyan rózsás
színben tűnt fel. Azzal a hiú reménnyel áltatta magát,
hogy odahaza megnövekedik a tekintélye és már előre
örült, milyen hódolattal veszik majd körül Ned barátai,
mint szép, fiatal asszonyt. Milyen rettenetes, milyen
megalázó, hogy ezek a büszke álmok mind hajótörést
szenvedtek és ő hozzákötötte magát egy emberhez, akit
balszerencse üldöz, akinek minden reménysége letört!
Lilias gondolatai visszakalandoztak a múltba és
vőlegénye iránti nehezedése egyre mélyebb gyökeret
vert. Most egyszerre úgy látta, hogy az a rövid ideig
tartó szerencse, mely Ned pályáját kísérte és közvetlen
felidézője volt gyors eljegyzésüknek, csak kivétel volt a
szabály alól. Nednek tulajdonképen sohasem ment jól a
sora. Édesapja meghalt, mialatt Ned még egyetemre járt
és miután ilyen körülmények kozott, a fiatalembernek
családja érdekében sürgősen kenyér kereső munkához
kellett látni, kénytelen volt hátatfordítani pályájának és
kereskedőnek menni. Mr. Talbotnak valami kis gyára
volt, Liliasnak éppen csak halvány fogalma volt róla,
hogy tulajdonképen miféle üzem lehetett. Lilias nagyon
bizonytalan hangon említette barátainak, hogy Ned
gyárában gépeket és más hasonlókat készítenek és hogy
napjait gőz, olaj és motorok berregése között tölti. Vagy
tíz esztendővel ezelőtt, a kis gyár szépen jövedelmezett,
de azóta erősebb versenytársai messzire maguk mögött
hagyták. Ned ugyancsak küzdött az ár ellen, azonban a
gyár nagyon keveset jövedelmezett és amikor egy évvel
később legfélelmetesebb ellenfele felajánlotta, hogy
megveszi a szerény kis üzemet és őt az egyesített
üzemek élére, mint igazgatót állítja, hálásan fogadta el
az ajánlatot és azt hitte, hogy gondjai véget értek. Azóta
hat hónap telt el, alig hat hónap – és Ned máris rosszul
érezte magát új állásában, gondok és aggodalmak
kínozták. Lilias megvetően félrehúzta az ajkát és szeme
türelmetlenül megvillant. Csak nemes és önzetlen
jellemek tudják megőrizni hitüket és bizalmukat az iránt,
akinek rosszra fordult a sorsa. Lilias nem volt képes
ilyen nagy lelki erőre. Úgy érezte, hogy bizonyosan Ned
hibája, ha nincs sikere az életben és szinte haragudott
rá, mert arra gondolt, milyen szoros kapcsolatban van
az ő sorsa Ned sorsával. Édesanyja szerint, neki
kötelessége Nedet bátorítani magasszárnyalású
terveiben, de viszont Nednek kötelessége, hogy
tekintettel legyen az ő érdekeire és hogy bármelyik
pillanatban készen álljon, hogy feláldozza szeszélyeit,
amennyiben ezek fenyegetnék jövőjét, ha egyszer
megígérte, hogy ezt a jövőt megosztja vele!
Lilias komolyan bosszankodott, de annyira hiú volt,
hogy nem akart ebben az előnytelen lelkiállapotban
mutatkozni a többiek előtt és kicsit felment a
tanulószobába, mielőtt a többiekhez csatlakozott volna
kinn a kertben. Azonban, akinek olyan nagy családja
van, mint Liliasnak, ugyancsak nehezen tud félrevonulni
és amikor Lilias belépett a tanulószobába, ugyan ki mást
talált ott, mint Nant, éppen Nant, akivel a jelenlegi
körülmények között a legkellemetlenebb volt a
találkozás. Kipirult arca és könnyes szeme nem
kerülhette el Nan figyelmét, de míg hasonló helyzetben
a tapintatos Maud hallgatott volna, Elsie részvétét
fejezte volna ki, Agatha sírva fakadt volna és Christabel
úgy tett volna, mintha semmit sem vett volna észre,
Nan nyílt tekintettel bámult rá, elfüttyentette magát,
mint egy iskolásfiú és tapintatlanul megkérdezte:
– Mi az? Ugyan mit pukkadsz megint ennyire?
Hallatlan! Mintha bizony a napnak minden órájában
pukkadni szokott volna! Mintha nem tudná róla
mindenki, hogy a legszelídebb, legbékeszeretőbb tagja a
családnak! Lilias ingerültebbnek érezte magát, mint
valaha és legszívesebben vállonragadta volna Nant és
alaposan megrázta volna. Azonban erőt vett magán és
érzelmes, szelíd hangon válaszolt:
– Nagyon tévedsz, Nan, ha azt hiszed, hogy
pukkadok! Nyomorultnak és kétségbeesettnek érzem
magam, ki sem tudom mondani, hogy mennyire. Nagy
gondjaim vannak, rettenetes, nagy gondjaim!
– Ugyan kérlek! – nevetett Nan a legfelháborítóbb
közönyösséggel. – Észre sem vettem rajtad. De
természetesen az ilyesminek minden emberre más és
más hatása van. Én meg mertem volna esküdni, hogy
pukkadsz.
– Okosabban teszed, ha nem esküszöl és nem vonsz
le ilyen könnyelműen következtetéseket. Ha
megmondhatnám neked az igazságot, belátnád, hogy
milyen nagyot tévedtél, de sajnos, magamba kell
zárnom titkomat.
– A legokosabb, amit tehetsz! Nagyon kérlek, hogy
egy szóval se mondd meg nekem, mert én a világért
sem tudok titkot tartani, – mondta Nan szelíden, a
kíváncsiságnak annyira minden árnyalata nélkül, hogy
csaknem kétségbeejtette nővérét. Lilias éppen azt
szerette volna, ha valaki mindenáron kényszeríti, hogy
mondja el fájdalmát, úgy érezte, hogy a szenvedő mártír
szerepe pompásan illene neki, így azután dühösen
kivonult a szobából. Nan félbehagyta munkáját és
elgondolkozva nézett utána.
– Ez a kezdet, – gondolta magában. – A vég kezdete.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET.

Nednek komoly gondjai vannak.

Amikor két héttel később Ned Talbot megérkezett,
arcán meglátszott, hogy aggodalmai nem voltak
alaptalanok. Olyan fáradt és gondtelt volt, hogy barátai
komolyan aggódtak miatta és Lilias szép szemébe a
részvét könnyei szöktek. Az a tudat, hogy Ned vágyódik
a vigasztalására, természetes nőies gyöngédséget
ébresztett a lelkében, annyira, hogy a megérkezés napja
a legegyetértőbb boldogságban telt el. Ned valósággal a
paradicsomban érezte magát, hogy eljöhetett a zord,
északi városból, megszabadulhatott a gépek örökös
zakatolásától és itt ülhetett ebben a virágzó, illatozó
kertben, a fák enyhülést adó árnyékában és egyre maga
előtt láthatta Lilias édesen mosolygó arcát. Szerelmesek
módján, be is vallotta ezt a menyasszonyának, mire
Lilias szerényen tiltakozott, de csak annál angyalibban
mosolygott végig, az egész este folyamán, nehogy Ned
előtt megcáfolja jó hírét.
– Ma este ne beszéljünk kellemetlen dolgokról!
Legyünk zavartalanul boldogok! – mondta Lilias
hízelgően és Ned hálásan bólintott, mert ő maga is
boldog volt, amiért elűzhette a fenyegető, nyomasztó
árnyakat néhány órára és édes, boldog semmiségeket
súghatna Lilias fülébe a virágok között. Lilias a világ
legédesebb, legszebb játékszere volt és amellett olyan
mulatságos, bájos fölénnyel uralkodott felette, hogy
Nednek nem is maradt más hátra, mint hogy az
imádattalteli rabszolga szerepét játssza. Így az első este
meglehetősen boldog hangulatban telt el, de a
következő napon, a szerelmeseknek szembe kellett
nézni a valósággal. Ha a férfi szívét nagy aggodalom
szorongatja, nem tudja elűzni a sötét felhőket,
legfeljebb néhány órára és Ned vágyódott
menyasszonya együttérzésére és megértésére.
Egyszerre hidegséget és csalódást érzett, amikor
észrevette, hogy Lilias mindenáron folytatni akarja az
első este játékos hangulatát. Ned pedig képtelen volt
folytatni, képtelen volt nevetgélni és válaszolni tréfás
megjegyzéseire, képtelen volt a gondtalan udvarló
szerepét játszani és bókokat mondani. A közeledő
szerencsétlenség annyira ránehezedett, hogy egészen
eltakarta előle a napot.
– Minden hiábavaló, drágám. Igazán sajnálom, hogy
ennyire nem tudlak szórakoztatni, de nem tudok
vidámságot tettetni, amikor annyira tele vagyok
aggodalommal, – mondta gyöngéd hangon a
menyasszonyának. – Legjobban fáj, hogy gondot
hoztam a te életedbe is, pedig óvni és védeni akartalak
minden szomorúságtól az egész életen át. De azt
mondják, a gond és szenvedés még szorosabbra fűzi
egymáshoz az igazi szerelmeseket és ha hűségesen
állunk egymás mellett a megpróbáltatásban, talán ebben
is különös gyönyörűséget találunk.
Könyörgő pillantással nézett menyasszonyára és
Lilias erőltetetten mosolygott.
– Előbb pontosan tudnom kell, mik azok a
megpróbáltatások, Ned. Leveleidben egyre csak azt
írtad, hogy nagyon boldogtalannak érzed magad, de
semmi tényt nem írtál. Nagyon is meg tudom érteni,
hogy ha már egyszer a magad ura voltál, nagyon nehéz
megszokni az alárendeltséget és hogy sok minden
apróság bánt, mert mindez szokatlan és új neked.
Egészen bizonyos, hogy eleinte nagyon nehéz helyzeted
van, de ha egy kis türelemmel lennél…
Ned félig mosolyogva, félig ingerülten vágott közbe.
– Türelem! Türelem! Drága fiam, te nem tudod, miről
beszélsz! Egészen bizonyosan nem tudod megérteni,
hogy emberi méltóságomat féltem! Ha csak apró,
személyes bántalmakról lenne szó, ezen túltenném
magam, hiszen amikor eladtam a gyáramat és állásba
léptem, ezzel természetesen számoltam.
– De mégis, a valóságban minden olyan más, mint
ahogy elképzeltük. Bármenyire is bátran elhatároztad,
hogy türelmes és nyugodt leszel, nem tehetsz róla, ha
mégis türelmetlen és ingerült vagy. Ismerem ezt,
nagyon jól ismerem! – jelentette ki Lilias, olyan
határtalan fölénnyel, amely észrevehetően bántó hatást
tett vőlegényére. Ajkába harapott, mintha vissza akarna
tartani valami gyors választ és amikor megszólalt,
erőltetetten nyugodtan és szelíden csengett a hangja.
– Gyere drágám, ülj ide mellém és engedd, hogy ezt
kibeszéljem belőled! Tudnod kell, mert jogod van hozzá,
hogy pontosan ismerjed helyzetemet és szeretnék,
neked mindent megmagyarázni. Ami engem érint, az
most már érint téged is és így szükségem van a
tanácsodra és segítségedre. Senki sem segíthet nekem,
egyedül csak te, senkinek sincs annyi beleszólása az
életembe, mint neked. Tehát engedd, hogy az elején
kezdjem és próbálj mindent irántam való szeretettel
megérteni. Tudod, hogy édesapám halála útin kénytelen
voltam félbeszakítani tanulmányaimat és hogy
gondoskodhassak családomról, vállalnom kellett a gyár
vezetését. Eredetileg szüleim úgy tervezték, hogy az
öcsém, Frank fogja majd betölteni ezt a helyet. De Frank
akkor még túlságosan fiatal volt, semhogy ilyen
felelősségteljes helyet tölthetett volna be. Nagy csapás
volt számomra, mert soha, még álmomban sem
gondoltam rá, hogy ezt a hivatást válasszam és nagyon
nehezemre esett, hogy feladjam álmaimat…
– De ha egyszer meg kellett lenni! Nagyon is meg
tudlak érteni, ismerem ezt az érzést. Semmi sem
okozhat nekem nagyobb fájdalmat, mint ha terveim nem
teljesülhetnek be és ez napról-napra előfordul az ilyen
házban, mint a miénk, ahol annyi mindenkire kell
tekintettel lenni. És bizonyosan nagy baj lehetett az is,
hogy ilyen körülmények között, nem érthettél az
üzlethez, nem volt semmi tapasztalatod…
Ned elvörösödött és türelmetlenül megrántotta vállát.
Tény az, hogy eleinte, amikor hozzákezdett a gyár
vezetéséhez, sok tévedést és hibát követett el, melyeket
szeretett volna mielőbb elfelejteni, bár meglepően rövid
idő alatt beletanult új munkakörébe. Nagyon rosszul
esett, hogy éppen menyasszonya emlékeztette a kezdet
apró balsikereire és akarata ellenére is arra gondolt,
mennyivel okosabb és kedvesebb lett volna Liliastól, ha
megkíméli ettől az időszerűtlen és felesleges
szemrehányástól. Szerette volna eltitkolni
elégedetlenségét és rosszkedvét, de ki lehetett érezni a
hangjából, amikor válaszolt:
– Bizonyos, hogy tapasztalatlan voltam, de azért
mégsem annyira, mint gondolod. Egész életemben
megszoktam, hogy sok időt töltsék a gyárban és amint
valamennyire felcseperedtem, édesapám belevont
bizalmába és velem beszélte meg üzleti dolgait. És így
tisztában voltam gondjaival is, mert már az ő életében
kezdett hanyatlani a gyár, a nagyobb gyárak miatt,
melyekkel nem tudtuk a versenyt felvenni. Elmúlt az az
idő, Lilias, amikor még az ilyen kis üzemek meg tudtak
élni. egymásután mentek tönkre a hasonló üzemek a
nagy gyárakkal folytatott reménytelen küzdelemben és
egyre jobban áthatott a meggyőződés, hogy hasztalanul
vergődöm és úgyis minden elveszett. És akkor történt,
hogy egyik leghatalmasabb ellenfelem váratlan
ajánlattal állt elő. Felajánlotta, hogy megveszi a
gyáramat és engem megtesz igazgatójának. Pillanatig
sem haboztam, hogy elfogadjam ezt az ajánlatot és
valamennyi barátom is csak rábeszélt, abban a biztos
meggyőződésben, hogy a gondok végetének és a
legszebb jövő áll előttem.
– De miért tettek neked ilyen ajánlatot, ha egyszer a
gyárad ilyen rosszul állt, mint mondod? Meg tudom
érteni, hogy neked nagyszerű volt ez a megoldás, de
hogy jutott eszükbe nekik? Végre is, ha megtették ezt az
ajánlatot, bizonyosan saját érdekeikre voltak elsősorban
tekintettel, – mondta Lilias olyan okosan, hogy Ned
ismét elmosolyodott.
– Úgylátszik, kitűnő üzletasszony lenne belőled,
Lilias, – mondta nagy szeretettel. – Azonnal megértetted
a helyzetet! Igen, azért tették ezt az ajánlatot, mert
éppen saját érdekeiket védték, mert lásd, drágám, volt
néhány régi vevőnk, idősebb emberek, akik megszoktak
bennünket és továbbra is kitartottak mellettem. Ezeket
érdemes volt megszerezni, bár nekem nem volt elég
arra, hogy jövedelmezővé tegyék üzememet, amikor
más megrendelőim elmaradtak. Amikor átvették tőlem a
gyárat, ezek az állandó megrendelők nekik nagy
jövedelemtöbbletet jelentettek és sokszorosan fedezték
az én bőven megszabott fizetésemet. Amikor üzleti
szempontból átgondoltam az ajánlatot, úgy láttam, nincs
semmi okom, hogy visszautasítsam, vagy hogy ne
legyek irántuk a legteljesebb bizalommal. Azonban hat
hónap megpróbáltatásai a legkínosabb kétségeket
ébresztették bennem. Azóta többször is meggyőződtem
róla…
– Miről? Miféle kétségeid vannak? Mit gondolsz,
miféle szándékaik lehetnek?
Ned talpra ugrott és ökölbeszorult kézzel, felindult
arccal nézett szembe a lánnyal. Szeme villogott,
halántékán kidagadtak az erek.
– Az az érzésem, hogy ki akarnak használni, ki
akarják szedni belőlem, amit tudok, a tapasztalataimat,
az összeköttetéseimet, kifacsarni, mint egy citromot,
azután kidobni! Úgylátszik, a nagy fizetéssel csak azt
akarták elérni, hogy lemondjak önállóságomról. Nem
törődtek vele, hogy a fizetés szokatlanul nagy, mert
hiszen előre elhatározták, hogy nem sokáig fognak
részesíteni benne. Becsületük és hírnevük nem engedi,
hogy most azonnal elbocsássanak, de ezerféle módja
van annak, hogy kellemetlenkedjenek nekem, míg végül
is nem tudom tovább elviselni és magam vetek véget a
dolognak. Te talán nem tudod felfogni, megérteni, de
egészen világot, hogy kényszeríteni akarnak: adjam fel
állásomat, hagyjam ott a helyemet és…
– Ugyan kérlek, ne izgasd magad minden
csekélységért! Megijedek tőled, ha ennyire heves vagy.
A sok esztendei gond és aggodalom után ideges vagy és
olyasmiket képzelsz be magadnak, amelyek a
valóságban nem is léteznek. Egészen biztosra veszem,
hogy nem akarnak szabadulni tőled és ha mégis
szeretnék megtenni, ugyan mit törődsz vele, ha egyszer
te magad mondod, hogy úgysem mernek elküldeni?
Gyere, légy kedves, örülj velem és felejtsd el ezt az
egétz unalmas üzletet. Minden férfinek vannak gondjai,
de ha hazamennek családjuk körébe, igyekeznek
elfelejteni. Előre is kijelentem, hogy ha majd házasok
leszünk, odahaza sohasem szabad üzletről beszélned.
Liliat hízelgő pillantással kitérte szavait és szentül
meg volt győződve arról, hogy ennek Ned semmiesetre
sem tud ellentállni. De bár Ned távol állt a teljes
kijózanodástól, Lilias hangja csak még jobban
felingerelte.
– De Lilias, hogy beszélhetsz így? Csekélységnek
tartod, ha a teljet tönkremenéssel nézek szembe, – ha
egész jövőnk kockán forog? Hát nem érted, hogy vannak
dolgok, melyeket egy férfi nem tűrhet el, hogy vannak
parancsok, melyeket nem teljesíthet, anélkül, hogy
áldozatul ne dobja oda egész önbecsülését? Lehetnek
helyzetek, amikor kénytelen visszavonulni, holott
boldogan folytatná munkáját, ha csak egy mód volna rá?
– Ugyan kérlek! – kiáltott Lilias olyan hangon, mintha
csak ebben a pillanatban jutott volna tudatára, hogy
tulajdonképen miről van szó. – Most már teljesen
értelek, Ned! Amióta fejedbe vetted, hogy itt nem
fejthetsz ki teljesen önálló munkásságot, mióta nem
követheted mindenben ideáljaidat, elveszítetted a
kedvedet. Ne felejtsd el, milyen régóta ismerjük
egymást és hogy Jim mindene elmesélt közös egyetemi
éveitekről. Az egyetemen Don Quixote-nek kereszteltek
el, mert mindig olyan magasröptű gondolataid voltak a
kötelességről. Oxfordban az ilyesmi gyönyörű volt és jó
példát adott a többieknek. De üzletben – nem, ha
üzletről van szó, ilyesmit nem lehet fenntartani. Én csak
egy fiatal lány vagyok, de hallom, mit beszélnek
körülöttem és hidd el, hogy helyesen ítélem meg a
helyzetet. Azt mondtad, hogy amíg édesapád kis gyárát
vezetted, a többi, nagyobb gyárak elnyomtak. És most
megint csak úgy érzed, hogy üldöznek. Vigyázz
magadra, nehogy egészen erőt vegyenek rajtad ezek a
lehetetlen gondolatok, ezek az alaptalan előítéletek.
Lilias lihegve hallgatott el és Ned némán bámult rá.
Tekintetében rémület tükröződött, mialatt a lány
szavaira figyelt. És most levetette magát egy székbe
Lilias mellett és összekulcsolta kezét.
– Lilias, Lilias, az Istenért, hallgass! Ne beszélj így,
drágám! Édes, kis szőke lányom, ne fordulj te is
ellenem. Azt akarom, hogy a segítőtársam legyél, a jó
angyalom, életemnek az öröme és reménysége. Ne
kezdd így a közösségünket, ne kívánd, hogy
sajátmagam és meggyőződésem ellen cselekedjek! Ne
hidd, hogy csak beképzelem ezeket a nehézségeket,
nagyon jól tudod, hogy nem így áll a helyzet, de még ha
csakugyan így is állna, akkor sem adhatom el az
egyéniségemet. Nagyon válságos helyzetben vagyok,
Lilias, szükségem van minden bátorságra. Nagyon
kérlek, ne beszélj így, mert akkor még jobban
elcsüggedek.
Mintha csak megismételte volna Mrs. Rendell szavait,
amikor ugyanerről a kérdésről beszélgettek. Lilias
elszégyelte magát és a mindig készenlétben álló
könnyek kibuggyantak szeméből. Hangja reszketett a
felindulástól.
– Ó, hiszen én is csak arra vágyódom, hogy
segítségedre lehessek! A világ minden kincséért sem
akarnálak akadályozni vagy hátráltatni. Én csak ki
akartalak békíteni helyzeteddel, szerettelek volna
megmenteni, ha lehetséges, a gondjaidtól. Tudom, hogy
sohasem tudnál cselekedni meggyőződésed ellenére, de
ha türelmes és határozott vagy, minden jóra fordul.
Végül is érdemes mindennek ellenére is kitartani, mert
hiszen, ha lemondasz erről az állásról mi lesz akkor?
Képzeld csak el, milyen nehéz helyzetbe kerülnél.
– Néhány száz fontot minden körülmények között
meg tudok keresni egy évben. Annyi hasznom
mindenesetre volt ebből a szerencsétlen
elhatározásomból, hogy nagyon sokat tanultam az
utolsó esztendőben, sok tapasztalatot és önállóságot
gyűjtöttem és messze környéken megismertek a
szakmámban. Azt hiszem, hogy régi, jóhangzású nevem
segítségével, bármelyik pillanatban kaphatok legalább
valami kisebb állást. Hiszen, ha csak sajátmagamra
kellene gondolnom, egy pillanatig sem fájna a fejem,
mert hiszen sohasem vágyódtam a gazdagságra.
Szerencsére, édesanyámnak külön jövedelme van,
miatta sem kell aggódnom. Ez a nagy változás
legsúlyosabban téged érintene és éppen rád gondoltam
egész idő alatt. Azt hittem, hogy olyan otthont
nyújthatok a feleségemnek, amely minden tekintetben
méltó hozzád, minden szépséggel és kényelemmel
felszerelve. De erre most már nem gondolhatok. Meg
tudsz bocsátani nekem, drágám, amiért ilyen nagy bajt
hoztam rád?
Aggódva nézett a lány arcába, Lilias pedig szorosan
összezárta ajkát és a földre nézett. Ebben a pillanatban
képtelen volt erőt venni magán, a világ minden kincséért
sem tudta volna mondani, hogy megbocsát, sem pedig
azt, hogy bármiként is alakuljon a jövő, megnyugvással
és bizalommal néz elébe. Gondolatban maga elé festette
a jövő képét: látta a kicsi házat a füstös kis
gyárvárosban és ijedten rettent vissza a szűk szobáktól
és szegényes bútorzattól. Igen, Nednek igaza van, ő a
legszenvedőbb fél ebben az egész szerencsétlenségben
és nagyon helyesen teszi, ha legalább sajnálja. Ha ez
három hónappal ezelőtt történik, szülei semmi szín alatt
sem egyeztek volna bele házasságukba. Nednek
kötelessége lett volna előbb meggyőződni, hogy teljesen
biztosított és megalapozott-e a helyzete, mielőtt
megkérte a kezét, ahelyett, hogy őt is magával rántsa
gondjai és bajai közé. A harag és neheztelés érzése oly
erős lett benne, hogy jobb meggyőződése ellenére, nem
tudta magában tartani.
– Úgy látszik, téged üldöz a balszerencse! Utánad
megy, ahová mégy! De teljesen lehetetlen, hogy mindez
csak az utolsó két hónap óta folyik. Kellett, hogy tudjál
róla márciusban… áprilisban… mielőtt még megkérted a
kezem!
Megijedt, amikor meglátta Ned pillantását, mert
heves válaszra volt elkészülve. De a fiatalember
igyekezett lecsittítani magát és nyugodt türelemmel
válaszolt. Ha Lilias bele tudott volna látni lelkébe, látta
volna, hogy a ráncok még sokkal mélyebbre vésődnek
arcán és válla meghajlik, mintha elviselhetetlen terhet
róttak volna rá.
 – Nem, Lilias, én nem tudtam semmit! Sohasem
kértem volna meg a kezed, ha nem hatott volna át a
becsületes meggyőződés, hogy megfelelő otthont és
biztosított jövőt nyújthatok neked! A bajok csak azóta
keletkeztek. De azért, sohasem foglak sürgetni, még
csak kérni sem, hogy miattam áldozatokat hozzál.
Keményen fogok dolgozni és mindaddig itthon maradsz,
míg mindazt nyújthatom neked, amit megkívánsz. Nem
kérem, hogy megosszad velem a szegénységet, hiszen
tudom, mennyire félsz tőle!
– Ó, magam miatt nem sokat törődöm vele! Csak rád
gondoltam! – suttogta Lilias édesen. – Semmi sem
tenne olyan boldoggá, mintha segítségedre lehetnék,
Ned, de olyan haszontalan kis jószág vagyok, hogy attól
félek, csak terhedre lennék. Ha Maud lenne a
helyemben, akkor már egészen más lenne a helyzet.
Maud arra született, hogy szegény ember felesége
legyen és nagyon boldog tudna lenni a legszűkebbre
szabott háztartáspénz mellett is. De én olyan ostoba
vagyok. A pénz mintha csak kirepülne kezem közül és
nem tudnék takarékoskodni, ha az életem függene tőle!
Ned felsóhajtott és gondtelten nézett körül a kertben.
– Bárcsak, idehaza lenne Maud! – mondta. – Ő
mindig olyan jó és segítségrekész. Új erőt meritek
mindannyiszor, ha vele beszélhetek. Olyan üres a ház.
ha Maud nincs idehaza!
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET.

Robert Vanburgh.
– Baj van! – gondolta magában Nan másnap délután.
A szerelmeseket nézte, mialatt fel-alá járkáltak a
kertben. – Ha a szemem nem csal, a kapcsolat erősen
meglazult kettőjük között. A levegő telítve van… nem
elektromossággal, hanem valami jeges, fagyos
fuvalommal, amely sem az évszakhoz, sem az
alkalomhoz nem illik. Azt hiszem, legokosabb, ha nem
gyönyörködöm bennük tovább. Két legyet ütök egy
csapásra, jót teszek és magam is szórakozom és
meglátogatom Diogenest!
Nyugodt biztonsággal mosolygott erre a gondolatra,
hiszen Mr. Vanburgh mindannyiszor a legváltozatlanabb
örömmel és elragadtatással fogadta látogatását. Nan
megfigyelte, milyen nagy örömet szerez az öreg úrnak,
ha ki-be szaladgál házában, ha séta után, tíz percre
beszól hozzá egy kis beszélgetésre, vagy esős
délutánokon, ha magával viszi munkáját és ott
dolgozgat a beteg fekvőszéke mellett. Egy ilyen
alkalommal sikerült felkelteni az öreg úr érdeklődését a
közelgő vásár iránt. Nan műveinek egy részét
megvásárolta, mielőtt még elkészültek volna és ezzel
veszedelmes kísértésbe hozta a fiatal hölgyet, hogy
további munkáját elhanyagolja. Jelenleg azonban a
legnagyobb mértékben lusta volt és ugyancsak nehéz
munkájaba került, míg meg tudta nyugtatni
lelkiismeretét, mely arra intette, hogy használja fel a jó
alkalmat és fejezze be a megkezdett kis asztaldíszt.
Végül is elhatározta, hogy ma semmit sem dolgozik.
Hiszen, ha nem szívesen dolgozunk, sohasem sikerül
olyan jól a munka. Most kizárólag csak arra vágyódott,
hogy ott ülhessen Mr. Vanburgh nyugágya mellett,
szorgalmasan majszolhassa pompás kis tea-süteményeit
és hozzá Mr. Vanburgh még pompásabb teáját ihassa.
Tehát felállt és mindenekelőtt nagy gonddal
megvizsgálta magát a tükörben, mert egyebek között,
mióta megismerkedett új szomszédjukkal, felvette azt a
jó tulajdonságot, hogy szokatlan gonddal ügyelt ruháira
és a legélesebb szemmel figyelt meg minden legapróbb
rendetlenséget. Mr. Vanburgh sokkal udvariasabb volt,
semhogy szavakban adott volna kifejezést
nemtetszésének, de tekintete mindennél többet mondott
és bizonyos alkalmak, amikor egy-egy hiányzó gomb,
vagy gyűrött gallér észrevehetően felkeltette Mr.
Vanburgh figyelmét, maradandó emléket hagytak a
fiatal lány lelkében. Mostanában, bármennyire is futó
látogatást tett a Grange-ben, sohasem ment át anélkül,
hogy alaposan meg nem vizsgálta volna külsejét. Ha
más nem volt kéznél, valamelyik kirakatablak szolgált
tükör helyett és egy reggelen, amikor Agatha és
Christabel végigmentek a főutcán, rajtacsípték Nant,
amint a bank kirakatának nagy tükrei előtt forgolódott.
Ilyesmit eddig csak Liliasnál tapasztaltak.
Jelenleg mindössze néhány makrancoskodó, kósza
hajfürtöt kellett helyreigazítani és a tükör máris bájos,
csinosan felöltözött, lesimított-hajú fiatal lány képét
verte vissza. Fehér vászonruhája friss és tiszta volt, a
piros nyakkendő frissenvasalt és sötét haja széles, puha
hullámokban simult üde, rózsás arcához. Nan
ünnepélyesen megbámulta magát, azzal a kíváncsi és
tűnődő kifejezéssel, mellyel a legtöbb nő meg szokta
magát nézni a tükörben és körbe fordult, hogy
meggyőződjék róla, vajon ruhájának övje is rendben
van-e. Azután mégegyszer megigazította nyakkendőjét,
nagy gonddal fejére tette piros sapkáját és vidám
léptekkel átszaladt az úton. Ezúttal nem ment a
főbejárat felé, mert megkapta az engedélyt,
egyesegyedül a család tagjai közül, hogy a kerti kaput
használhassa, az oldalkapun át mehessen be a házba és
így bejelentés nélkül juthasson be. Mr. Vanburgh
mindent elkövetett, hogy ahol csak lehetett, kedvezzen
a fiatal lánynak, mert az elhagyott, beteg ember nagyon
is tudta értékelni és méltányolni azt a frisseséget és
vidámságot, melyet Nan hozott a házába. Ha
megpillantotta mosolygó arcát, amint bekukkantott az
ajtón, ha hallotta vidám kacagását: jobbat tett neki,
mint minden orvosság és új erőt adott fáradt testének.
Nan most is akadálytalanul felszaladt a lépcsőn és
egyenesen benyitott a dolgozószobába, ahol a beteg
délutánjait szokta tölteni. Az ajtó csukva volt, de a
várakozás nem volt Nan kenyere. Inkább megnyomta a
kilincset, huncut arcát bedugta az ajtónyíláson és nagy
lelkinyugalommal bejelentette:
– Eljöttem teára!
De senki sem fogadta a bejelentést vidám
felkiáltással. Nan a következő másodpercben nagy
meglepetéssel vette észre, hogy a nyugágy üres és a
mellette lévő székről magas, szőkehajú fiatalember állt
fel és lépett vele szembe.
– Szent Isten! – kiáltott fel Nan és szeme tágranyílt a
csodálkozástól.
– Bocsánatot kérek, – mondta az idegen és
visszabámult a lányra szép, kissé álmospillantású
szemével. – Kegyed… ön… bizonyosan arra számított,
hogy itt találja Mr. Vanburghot. Sajnos, nem jól érzi
magát…
– Nem jól érzi magát? Végtelenül sajnálom! Ön
bizonyosan az orvos? A városból jött?
– Nem! – A fiatalember mosolygott. – Én nem
vagyok a doktor, hanem Mr. Vanburgh unokaöccse.
Mostanában amúgy is meg akartam látogatni
nagybátyámat és amikor értesültem, hogy rosszul érzi
magát, azonnal idejöttem, mert okvetlenül magam
akartam meggyőződni állapotáról.
– Végtelenül sajnálom, hogy semmit sem tudtam
betegségéről, de múlt héten annyi dolgom volt, hogy
vasárnap óta nem láttam. Egészen komolyan beteg?
Ágyban van? Nem tud felkelni?
– Két napig ágyban volt, de most már felkelt és
néhány percen belül itt lesz, hogy együtt teázzunk és így
remélem, hogy maga… ön is eléri látogatása célját! – A
fiatalember rámosolygott a csinos fiatal lányra és
álmostekintetű szeme egyszerre felragyogott. Arra
gondolt, hogy a lány belépése óta milyen csodálatosan
megváltozott ez az ünnepélyes, komor szoba. Egész nap
egyedül volt a házban és a kertben és már olyanformán
érezte magát, mint valami elvarázsolt kastélyban,
amelyben minden és mindenki alszik. Bárhová is nézett
a szem, mindenfelé kincseket érő drágaságokba
ütközött. Egyik pompás szoba után a másik következett
és remek velencei tükrök verték vissza a falakat bevonó
drága brokátok lángoló színeit. Valóságos kincses palota
volt ez a ház, de a fiatalember élet után áhítozott. A
halkléptű, idegenbeszédű inason kívül, egy teremtett
lélek sem lépte át a szobák küszöbét és a palota gazdája
régóta lemondott minden földi örömről, régóta
elveszített mindent, amiért élni érdemes. Egész napon
át egyedül volt és hasztalanul küzdött a mély
levertséggel, amely egyre mélyebben, egyre
nyomasztóbban hatalmába kerítette. De most végre
találkozott valakivel, aki hozzá hasonlított, aki fiatal volt,
tele életkedvvel és frisseséggel és rózsás arcán az
egészség és boldogság rózsás pírja ragyogott. Hangjából
és tekintetéből olyan leplezetlen nyíltság áradt, hogy
Nan is mosollyal válaszolt és leült megszokott
karosszékébe. A félénkség nem tartozott Nan
főtulajdonságai közé és nem látta be, miért ne fogadná
el az idegen meghívását és miért rejtegetné iránta való
érdeklődését.
– Köszönöm, szívesen maradok, – mondta nyíltan. –
Annyira örülök, hogy megismertem, mert már olyan
sokat hallottam magáról. – Robert Farrington Vanburgh
– minden egyes szónál külön felemelte a kezét és
diadalmasan bólintott, amiért ilyen pontos értesülései
voltak. – Cím: The Boundaries, Lipton, Devonshire.
Hiszen olyan sok levelet adtam postára a maga
számára, sőt, egyszer én címeztem a borítékot. Talán
még emlékszik is az én szép macskakaparásomra?
Amikor Mr. Vanburgh ideköltözött, rettenetesen
csalódottnak éreztük magunkat, amiért nincsenek
lányai, de ő azzal vigasztalt bennünket, hogy van egy
unokaöccse, aki rövidesen meglátogatja és hosszabb
ideig ittmarad. Én arra kértem, hogy lehetőleg júniusra
hívja magát, mert akkor lesz itthon a bátyánk és
különféle mulatságokat terveztünk, úgy, hogy akkor
bizonyosan élénkebb élet folyik majd itt, mint különben.
Már a legkülönfélébb terveket eszeltük ki
szórakoztatására.
– Látja, ez igazán kedves és nagyon hálás vagyok
érte. Én is sokat hallottam magukról és arról, hogy
milyen sok örömet szerzett ez az ismeretség
nagybátyámnak. Éppen tegnap este nagyon sokat
mesélt magukról, annyira, hogy most már szinte
ismerem valamennyiüket. Maga bizonyosan Miss Lilias!
– Lilias! Én? Jóságos Isten! Hogy jut eszébe? –
csodálkozott Nan és olyan becsületes, nyílt pillantással
nézett a fiatalemberre, hogy Robert Vanburgh képtelen
lett volna megmagyarázni, miért is tévedett. Csak nem
mondhatta meg Nan Rendellnek, hogy azért tartotta
éppen Lilias-nak, mert hallotta, hogy ő a család
szépsége? Ezért azonosította gondolatban mindjárt ezzel
a bájos, üde, fiatal lánnyal, aki egyszerre napfényt és
vidámságot hozott magával a komor házba. Néhány
mentegetódző szót dadogott, mialatt Nan megkísérelte
előadni, milyen nagy különbség van közte és a nővére
között. – Lilias szőke, én barna vagyok, Lilias már
egészen felnőtt és mindig rendes és jólöltözött. Állítólag
én is felnőtt vagyok, de csak délután és este, a reggelek
még az enyémek és akkor egészen kislány vagyok és
olyan rosszul viselem magam, mint egy gyerek. Bár még
az volnék! Soha többé nem leszek olyan boldog, mint kis
iskoláslány koromban! – Nan tekintete tűnődve
kalandozott az úton át, a tanulószoba felé. Látta Elsiet,
munkája fölé hajolva és látta az asztal mellett Agatha és
Christabel alakjának halvány körvonalát is. Azután
egyszerre huncutul elmosolyodott. – Istenem, ha most a
lányok láthatnának! – gondolta magában elragadtatva. –
Ha látnák, amint ezzel az érdekes, ismeretlen
fiatalemberrel beszélgetek! Hő, micsoda nagy izgalom
lenne! Okvetlenül ide kell őket csalogatnom az ablakhoz,
hogy együtt lássanak bennünket, különben nem hiszik el
sohasem! – Felnézett és Robert pillantásával találkozott,
aki egyre csak őt nézte, és most éppen megszólalt:
– Átnéz az otthonába? Azt hiszem, az a ház ott,
éppen szemben velünk. A nagybátyám mutatta meg
tegnap este.
– Igen, éppen szemben. Az út mentén áll, úgy, mint
ez a ház, de gyönyörű, nagy kert van mögötte. Innen
láthatja egy kis darabját. – És a ravasz Nan odavezette
Robertet az ablakhoz és ügyesen szóvaltartotta, míg
csak meg nem valósította tervét. Saját, világos ruhája is
elég volt, hogy felhívja Elsie figyelmét. Ekkora izgalomra
azért mégsem számított. Elsie visszavonult a háttérbe,
de csak azért, hogy jobban láthasson és Nan éles
szemével tisztán meg tudta különböztetni a három
fehérruhás lányt, amint kíváncsi pillantással figyeltek át
a túlsó oldalra. Egyszerre csak Elsie eltűnt és Nan olyan
biztosan tudta, mintha csak ott állt volna mellettük,
hogy most a látcsőért ment a nappaliszobába, hogy
jobban láthassák az idegent és ezen az alapon esetleg
megállapíthassák személyazonosságát. Nan első pajkos
örömében nem tudott szembenézni a fiatalemberrel, de
amikor végre felemelte hozzá tekintetét, mély
benyomást tett rá megjelenése. Igazán, nagyon érdekes
fiatalember ez a Robert Vanburgh, kitűnő szabású
világos öltönyében és vakítóan fehér ingében. Még Nan
is, akinek különben nem sok érzéke volt az ilyen
dologhoz, megfigyelte ezeket a részleteket és egy
szempillantás alatt megállapította magában, hogy Ned
Talbot elhomályosulna mellette, sőt még Jim is egészen
biztosan sokat veszítene az összehasonlítással. Egészen
bizonyos, hogy a legújabb divat szerint, a
legelsőrangúbb szabóknál dolgoztat, de azért világért
sem keltette a piperkőc benyomását. Bár tekintetében
unalom tükröződött, sok okosságot és értelmet is árult
el és élesmetszésű orra és szája határozottságot és
akaratot tükrözött.
– Milyen szerencse, hogy megfésülködtem! –
sóhajtott magában Nan. Ebben a pillanatban kinyílt az
ajtó és felbukkant az olasz inas, aki kerekes
betegszékében tolta magaelőtt gazdáját. Az öreg úr
sápadtabb és gyengébb volt, mint valaha, de arca
felragyogott az örömtől, amikor megpillantotta Nant. A
fiatal lány odaszaladt a pamlaghoz és gyöngéd
szeretettel elrendezte párnáit. Amikor a beteget
kényelmesen elhelyezték, Nan letérdelt mellette és kezet
szorítottak, azután megsimogatta az öreg úr fáradt
kezét. Mr. Vanburgh pedig szorosan fogta a kis lány
kezet, mintha friss erőt merítene lüktető melegségéből.
Robert Vanburgh úgy érezte, még sohasem látta az
ifjúságnak és öregségnek ilyen ellentétét egymás
mellett, mint nagybátyját és ezt a fiatal lányt,
önkéntelenül is összehasonlította fogadtatását azzal,
melyben előző napon nagybátyja őt részesítette. Az ő
érkeztére sohasem mutatott ilyen nagy örömet. De azért
nem volt féltékeny a fiatal lányra, akit nyilvánvalóan
előnyben részesítettek felette, mert bármi hibája is volt,
távol állt tőle minden elfogultság. Az unott mosoly
egyszerre eltűnt a fiatalember ajkáról, mialatt kettőjük
beszélgetésére figyelt.
– Látja, ez kedves meglepetés volt, kislányom. Mikor
jött? Nem is hallottam az érkezését.
– Tíz perccel ezelőtt érkeztem és nagyon
megijedtem, amikor maga helyett váratlanul egy idegen
fiatalemberrel találtam magam szemben. Miért nem
küldött értem, ha rosszul érezte magát?
– Mert még akkor sem fogadhattam volna a
látogatását, ha átjött volna. Legjobb, ha ilyenkor
egyedül vagyok. De most már megint összeszedem
magam és boldog vagyok, hogy Robert itt van
mellettem. Mint látom, közben már megismerkedtek
egymással? Azt hiszem, mindketten könnyen kitalálták,
kivel állnak szemben.
– Az unokaöccse azt hitte, hogy én Lilias vagyok! –
mondta Nan és nevető pillantást veten a fiatalemberre.
– Képzelje csak! Bizonyosan meg lesz lepve, ha
megismeri a nővéremet, nem gondolja? De én első
pillanatban tudtam, hogy kicsoda. És most kérem,
mondja meg egészen nyíltan, nem volna jobb, ha
hazamennék? Arra gondoltam, hogy együtt teázhatnánk,
de ha talán még gyengébbnek érzi magát, semhogy
egyszerre mindkettőnk társaságát el tudná viselni, akkor
majd inkább visszajövök máskor, amikor egyedül van.
Icipicit sem lennék megsértődve!
Mr. Vanburgh mosolygott.
– Egészen bizonyosra veszem, de nagyon kérem,
hogy maradjon, igazán örülök neki. Szeretném, ha maga
töltené be nekünk a teát. Én nem is akarok beszélgetni,
majd csak inkább itt fekszem csendben és hallgatom
magukat.
– De sohasem tudok mulattató lenni, ha akarok,
bizonyosan maga is így van vele? – kérdezte Nan
barátságos mosollyal Robert Vanburghtól. – Odahaza a
lányok azt szokták mondani, hogy jó pofa vagyok és
sokat mulatnak rajtam, mert mindig azt mondom, amit
nem kellene és mindig a legmegnemfelelőbb
alkalommal. Maud szerint, előbb beszélek és aztán
gondolkozom, de tehetek én róla, hogy ilyen vagyok?
Egyszer elhatároztam, hogy kigyógyítom magam a
szelességből és mindig húszig számolok, mielőtt
kimondok valamit. Meg is tartottam bőségesen két
egész napig. De az a két nap olyan hosszú volt, mint két
esztendő és már azt hittem, hogy megnémultam, mert
míg húszat számoltam, a beszélgetés mindig más
irányba terelődött és bármit is mondtam, sohasem illett
az alkalomhoz. Így azután kénytelen voltam visszatérni
a régi rendszerhez és kimondani, amit éppen gondolok.
– Nem tudom elképzelni, hogy bármikor is ügyetlen
megjegyzéseket tehetett volna! – mondta Robert
megnyugtatóan és Nan mosolyogva egyenesedett fel.
– Ó, hiszen a légynek sem szoktam véteni. Annyira
lágy szivem van mások bajaival szemben, hogy sírva
fakadok, valahányszor egy csavargóval találkozom, aki
azt állítja, hogy állásnélküli matróz és elveszítette a
bizonyítványait és mindössze néhány pence-re lenne
szüksége, hogy eljuthasson a legközelebbi kikötőbe,
ahol egészen bizonyosan találna munkát. Mert
mindegyiknek az a baja, hogy elveszítette a
bizonyítványait és mindegyiknek vasúti jegyre kellene a
pénz. Én azért mégis mindig újra ellágyulok és odaadom
legutóbbi hetipénzemet. De hiába van valakinek lágy
szíve, ha egyszer folytonosan ügyetlen megjegyzéseket
tesz és a szemükbe olvassa az embereknek hibáikat és
bűneiket, mintha valami pompás tréfáról lenne szó.
Éppen tegnap is nagy kellemetlenségem volt emiatt
valakivel. Ha csak egy kis eszem lett volna, idejében
elhallgatok, hiszen figyelmeztettek. Az illető arca
egészen dermedt és merev lett és el nem tudtam
képzelni, mitől köhög egyszerre Elsie olyan nagyon. Mit
gondol, vajon lehet-e kigyógyulni ebből a rossz
tulajdonságból – vagy mit tehetnék, hogy kissé
gondosabb és megfontoltabb legyek?
Rövid szünet következett, mialatt a két férfi
mosolyogva nézett a kipirult lányarcba. Nan szavai
mindkettőjüknek lelkében emlékeket ébresztettek saját
multjukból.
– Talán akkor, Nan, ha nem érné be a könnyekkel és
apró adományokkal, hanem állandóan tekintettel lenne
mások érzéseire!
– Vagy, talán, ha egyszer valami szigorú leckét
kapna! – tette hozza a fiatalember elgondolkozva. – Ha
egyszer megbántana valakit a meggondolatlanságával,
akit szeret és aki nagyon közel áll magához, ha látná,
hogy szenved az elhamarkodottsága miatt, akkor
sohasem tudná elfelejteni. Egyszer, régen én is így
jártam, amikor…
De Nan már nem is hallgatott oda, mert élénk
eszével egyszerre megtalálta a talány megoldását. Több
szeretetet! Erre van szüksége! Szeretettel meg lehet
gyógyítani minden hibát. Visszaidézte emlékezetébe
saját tapasztalatait és számtalan példát talált.
Megtörtént-e mostanában, amikor Maud nagy
szomorúságában a szokottnál érzékenyebb volt, hogy
egyetlen egyszer is, egyetlen szóval is megbántotta?
Nem, ezerszer is nem! Sőt ellenkezőleg, mindig
készenlétben állt, hogy felfogjon egyéb bántalmakat,
hogy elterelje a veszedelmes irányba forduló
beszélgetést, mindent, ami csak Maudot bánthatta.
Nyilvánvaló, hogy azzal szemben, akit szeretett, mindig
tapintatos és gyöngéd volt, csak olyankor
meggondolatlan és elhamarkodott, ha nincs elég
szeretet a szívében. Közben a fiatalember elhallgatott és
Nan válaszát várva, felnézett. Ebben a pillanatban
észrevette, hogy a fiatal lány tűnődve néz maga elé és
nagy barna szemében könnyek csillogtak. Érezte, hogy
mi ment végbe a lány lelkében.
– Ebben a pillanatban elkezdem és ezentúl mindenkit
a világon szeretni fogok! – gondolta magában Nan nagy
elhatározással. – Mindig csak arra gondolok, hogy mi az,
ami a másiknak jó, amivel örömet szerezhetek neki,
amivel segítségére lehetek. Például, mit tehetnék most
ezért a két emberért? Az még nem elég, ha betöltöm
teájukat, mert én is borzasztóan szeretnék teázni, de
valamit tennem kellene ezért a szegény Robertért is, ma
este, ha Mr. Vanburgh már lefeküdt és ő egyedül marad.
Olyan unottnak látszott, amikor beléptem a szobába és
azt hiszem, nagyon szívesen átjönne hozzánk és
megismerkedne velünk, hiszen úgyis olyan sokat hallott
rólunk. Mindenesetre megkérdezem és majd meglátjuk,
hogy mit válaszol.
Ez az ötlet annyira megtetszett, hogy a vidám
gödröcskék ismét ott ragyogtak arcán, amikor
mosolyogva nézett vissza a fiatalemberre és észre sem
véve Robert meglepetését, nyíltan megkérdezte:
– Nem jönne át hozzánk ma este vacsorára?
Robert Vanburgh csodálkozott, ahogy csak tőle telt.
Mindenesetre, szokatlan és túlságosan közvetlen
meghívás! Nagybátyja is alig tudta leplezni mosolyát és
Nan, aki megint csak utólag vette észre, hogy
ügyetlenséget követett el, fejvesztetten mentegetődzni
kezdett:
 – Gondoltam, hogy majd nagyon egyedül érzi magát,
ha Mr. Vanburgh lefeküdt és egészen biztosan tudom,
hogy édesanyám is nagyon örülne a látogatásának. Egy
vendégünk is van, Ned Talbot, Lil… Jim bátyám barátja
és így magán kívül még két férfi lesz a társaságunkban.
Ha apus és Jim nincsenek idehaza, sohasem hívunk
férfivendéget, mert anyus azt szokta mondani, hogy hét
nő egyszerre túlságosan igénybe venné egy férfi idegeit.
De azt hiszem, ha még két férfi van a társaságban, már
nem ijed meg tőlük? És vacsora után a húgaim úgyis a
szobájukba mennek és akkor már csak hárman
maradunk nők.
Robert Vanburgh hangosan nevetett és Nan
egyszerre nagyon közel érezte magához. A nevetés és a
jókedv mindig olyan közel hozza egymáshoz az
embereket. És ez a nevetés különösen őszintén és
melegen csengett.
– Egyáltalán nem félek, – mondta a fiatalember
vakmerően. – Szeretném látni valamennyiüket együtt,
kishugait is. Igazán kedves magától, hogy erre gondolt
és ha Mrs. Rendell szívesen lát, a legnagyobb örömmel
elfogadom a meghívást.
És így Nan izgatottan és vidáman szaladt haza a
nagy újsággal, hogy Robert Vanburgh megérkezett és
Nan meghívására, még aznap este átjön, mert szeretne
mielőbb megismerkedni az egész családdal.
 HUSZADIK FEJEZET.

A rózsák között
Senki sem fogadta nagyobb lelkesedéssel a hírt, hogy
Robert Vanburgh megérkezett, mint Lilias, aki őszintén
bevallva, elviselhetetlenül hosszúnak érezte a napot
levert és rosszkedvű vőlegénye társaságában. Minél
többet beszélgetett Neddel, annál reménytelenebbnek és
súlyosabbnak látta mindkettőjük helyzetét. Még
leverőbb hatással volt Liliasra, amikor észrevette, hogy
Ned neheztel, amiért nem mutatott több együttérzést
bajaival szemben. Ha ez a kérdés nem érintette volna
olyan közelről jövendőbeli kényelmét, inkább feláldozta
volna saját vágyait, csakhogy ki ne ábrándítsa Nedet, de
sokkal válságosabbnak látta a helyzetet, semhogy ilyen
gyengeséget megengedhetett volna magának… Ha szülei
Ned álláspontját helyeslik és az ő óhajtásait
háttérbeszorítják, ha magának Nednek sem jut eszébe,
hogy menyasszonya nem elégedhet meg néhány
százfontos, szerény hivatalnoki fizetéssel, akkor neki kell
erősnek lenni és megvédeni az érdekeit, tud túl kell
adnia Nednek, hogy mindaddig nem lesz a felesége, míg
csak a legszükségesebbet és legszűkösebbet tudja neki
nyújtani. Azonban ez az állapot távolról sem volt
kellemes és Ned szemének fájdalmasan csodálkozó
kifejezése nagyon fájt hiú kis szívének.
Nagy megkönnyebbülés volt az a tudat, hogy az
idegen vendég jelenléte legalább az este további
folyamára megkíméli minden további kellemetlen,
komoly beszélgetéstől. De Mr. Vanburgh örököse enélkül
is érdekes személyiség volt. Lilias legcsinosabb ruháját
vette fel estére és türelmetlenül ült, könyvével kezében,
míg az egész társaság összegyülekezett a szalónban és
elérkezett a hatásos bevonulás ideje, amikor végre
belépett a szobába és édesen mosolygott az idegenre,
mialatt feszült kíváncsisággal tanulmányozta a
fiatalembert. Robert arcán nagy meglepetés tükröződött,
ezt minden kétséget kizáróan megállapította. Amikor
megpillantotta Liliast, összerezzent és álmospillantású
szeme egyszerre megvillant.
– És a csacsi még összetévesztett engem Liliasszal! –
gondolta magában Nan és azzal a büszkeséggel nézett a
nővére szépségére, melyben valamennyi Rendell lány
osztozott. Úgy tekintették Liliast, mint valami családi
kincset, mely ragyogást és fényt hintett valamennyiükre.
– Nos, ezt a tévedést soha többé nem fogja
elkövetni, bármennyire is belezavarodjék hat
lánytestvérbe.
Az asztal mellett általános jellegű volt a beszélgetés,
de azért Nan mindig talált rá alkalmat, hogy közben
néhány szót váltson Robert Vanburgh-gal, aki ott ült
mellette. És a vacsora közben, Nan megállapította azt,
hogy kettőjüknél ellentétesebb természetet elképzelni
sem lehet. Nan tele volt eréllyel és akaraterővel, Robert
fáradt és erélytelen volt, senkiért sem tudott lelkesülni.
Nannak mindenről megvolt a maga határozott,
megdönthetetlen véleménye, míg Robert egyre,
fáradhatatlanul ismételte: – Nem tudom! Lehetséges!
Fogalmam sincs róla! – Nan telve volt tűzzel és
lelkesedéssel, a vággyal, hogy minden rosszat jóra
fordítson, békességet hozzon a földre és pillanatnyi
késedelem nélkül új, jó világot teremtsen a régi
rosszabb helyén. Viszont Robert, a látszat alapján ítélve,
képtelen volt mindenféle érzelemnyilvánításra és
láthatólag az a meggyőződés hatotta át, hogy nem
érdemes törődni semmivel.
Nant izgatta ez a végtelen, nyugodt közönyösség,
egyre fészkelődön székén, vállát vonogatta és nem vette
észre, hogy édesapja mosolyogva, anyja meg
összeráncolt homlokkal figyeli és amikor sehogyan sem
tudta felébreszteni a fiatalember érdeklődését,
haragosan tört ki belőle az indulat:
– Magát nem érdekli semmi, nem talál örömet
semmiben! A világ minden kincséért sem szeretnék
olyan lenni, mint maga! – jelentette ki indulatosan.
Robert Vanburgh szembenézett vele kissé
szomorúpillantású szemével és lemondó hangon
mondta:
– Én meg odaadnám érte cserébe az egész világot,
ha úgy tudnék remélni és lelkesülni, mint maga!
Nan zavarba jött, nem számított ilyen feltétlen
megadásra és töredelmes beismerésre és amikor
édesanyja után kiment a szobából, egyre Robert
szemének szomorú pillantása kísérte. És kiváncsian törte
a fejét, vajon mi lehet az oka ennek a pillantásnak.
Pénzügyi okai nem lehettek, miután Mr. Vanburgh
örökösének semmi körülmények között nem lehettek
anyagi gondjai. De talán az otthon hiánya, szerelmi
csalódás, vagy hűtlen barátok okozhatták ezt a nagy
kiábrándulást? Nan némán ült helyén és egyre csak ezen
törte a fejét, miközben édesanyja szemrehányásait
hallgatta… Ezalatt, benn az ebédlőben, Mr. Rendell
mosolyogva fordult fiatal vendégéhez:
– Láttam, hogy az imént mulattatta kislányom
lelkesedése. Nan komolyan tűzbe jött és gyanítottam,
hogy maga az orránál fogva vezeti! Nan roppantul élénk,
vidám kis jószág és el sem tudná képzelni másként,
mint hogy mindent a legteljesebb komolysággal és
odaadással fogjon fel.
– Ö… Miss Nan üdítően friss és fiatal! – felelt Robert
szinte gyöngéd hangon. Látszólag észre sem vette Mr.
Rendell megjegyzésének élét, mely ellene irányult és
elmerülve, szórakozottan hámozta tovább gyümölcsét.
Most ő is egyszerre olyan frissnek, fiatalnak,
egészségesnek látszott, egyszerre lehullt róla az
erőltetett unottság és jóllakottság, mely gyakran elfogja
azokat az embereket, akiknek túlságosan is kijutott az
életnek minden öröméből és szépségéből és hírből sem
ismerik a gondot és aggodalmat. Ned Talbot átnézett az
asztalon a csinos, rokonszenvesarcú fiatalemberre és
sóhajtva gondolt vissza a régi, szép napokra, amikor
még ő is olyan boldog volt, hogy kitalált magának
gondokat és mélyértelmű problémákon törte a fejét.
Most, hogy eljött látogatóba a menyasszonyához, szíve
nehéz volt a gondoktól, de itt megnyugvást és
boldogságot remélt. De a reménysége csalódássá
változott és holnap már vissza kell térnie a gyárba, új,
még nyomasztóbb aggodalommal a szívében.
Lehetséges volna, hogy csalódott Liliasban? Mint mikor
valaki pompás, puha körtét eszik és foga egyszerre
váratlanul kemény kőbe ütközik, ilyen váratlanul
ütközött bele Ned menyasszonya lelkének
keménységébe és egyszerre fájdalmasan szakadt rá a
nagy kiábrándulás. Bizonyos, hogy ha egy lány szeret
egy férfit, akkor kétszeresen gyöngéd és kedves hozzá,
ha tudja, hogy gondjai vannak. De Lilias nem akarta
elhinni, hogy csakugyan komoly gondjai vannak és
mindenáron a fejébe vette, hogy regényes csacsiságok
miatt akarja feláldozni boldogságukat. Ned beszélt, kért,
könyörgött, magyarázott, – de ez mind csak olyan volt,
mintha fejjel menne neki a falnak. Lilias hajszálnyit sem
engedett álláspontjából, egy pillanatra sem hagyott fel a
fölényes, tanító hanggal és szegény fiú most ott olt a két
férfi között és szórakozottan hallgatta beszélgetésüket.
Sokkal fáradtabb és letörtebb volt, semhogy maga is
tevékeny részt tudott volna venni benne.
De amikor félórával később átmentek a
nappaliszobába, Liliast ott találta az ablaknál és oly
fiatal, törékeny és édes volt, hogy egyszerre
felébresztette minden lovagias ösztönét. Ned mélységes
gyöngédséggel arra gondolt, hogy Liliast nem
megpróbáltatásokra és gondokra teremtették. Annak a
férfinek, aki abban a nagy boldogságban részesül, hogy
elnyerheti, egyedül kell vállalnia az életnek minden
gondját és megpróbáltatását. Ő készen állt mindenre.
Ha Lilias szereti, ő boldogan vállal minden gondot.
Minden erejét összeszedve, húsz helyett is fog dolgozni
érte. Alig várta már, hogy ezt megmondhassa neki, hogy
bocsánatot kérhessen délutáni nyers szavaiért.
Hozzálépett, két keze közé fogta a kezét és megpróbálta
magávalvonni a kertajtó felé.
– Gyere ki velem, drágám, sétáljunk egyet a kertben!
Úgy szeretnék veled négyszemközt beszélgetni!
Lilias nevetett, futó gyöngédséggel megsimogatta
Ned kezét, de mozdulatlanul állva maradt a helyén.
Robert Vanburgh és az édesapja közeledtek hozzájuk és
úgy látszik, hogy az általános társalgás most jobban
érdekelte, mint a négyszemközti beszélgetés
vőlegényével. Eddig még alig volt hozzá alkalma, hogy
Roberttel közelebbről megismerkedjék, holott a
megjelenése nagyon érdekelte. Az a vontatottan elegáns
unottság, mely annyira ingerelte Nant, őt csodálattal
töltötte el és álmos-pillantású szemének kifejezése
megzavarta. Liliast kényelmetlen érzés fogta el, mert
arra gondolt, hogy ez a szempár néha nagyon élesen és
áthatóan is tud nézni és ha nem tartotta volna olyan
nagy lehetetlenségnek, akkor most azt hitte volna, hogy
gúnyos pillantással néz rá. Ugyan mi kivetnivalót is
találhatott volna Vanburgh a viselkedésében? Egészen
természetes, hogy ő, mint a legidősebb lány, odabenn
várt rá, mialatt húgai kimentek a kertbe és ha már
egyszer várt, miért ne állt volna az ablakban? És mégis,
a fiatalember nyugodt, fölényes mosolyától egyszerre
arcába szökött a vér, mert megértette belőle, hogy a
fiatal Vanburgh éppen úgy tisztában van a háttér
hatásosságával, mint ő és talán azt is észrevette, milyen
nagy gonddal és számítással rendezte el ezt a látszólag
hanyag tartást. Annyira zavarbahozta s fiatalember
pillantása, hogy most már szívesen kiment volna Neddel
a kertbe, ha megismételte volna kérését, azonban Lilias
első visszautasítása után Ned nem kérlelte tovább és a
kis csoport megállt, mindenféle közömbös tárgyról
beszélgetve, míg csak egy fehér ruha meg nem villant a
rózsabokrok között és Nan nyilt, hangos vidámságával
feléjük kiáltott:
– Már azt hittem, hogy sohasem jöttök! Miért
maradtatok idebenn a szobában? Hiszen olyan isteni itt
kinn a kertben! A rózsák olyan pompásan illatoznak és
képzeld csak, apuskám, két virág nyílik azon a kis
kaktuszon, melyet nemrégiben hoztál Norwayből!
– Igazán? – kiáltott Mr. Rendell a hitetlen
elragadtatás hangján. Lelkes műkedvelő kertész volt,
nagyon szerette virágait. Gyors léptekkel szaladt ki a
kertbe, hogy új kincseiben gyönyörködhessék, mialatt
Nan letérdelt a virágágy szélén és gyöngéden két keze
fogta a bájos, törékeny szépségű virágokat. Amikor öt
perccel később felállt, két nagy meglepetés várta. Egyik
az, hogy a fiatal Vanburgh ott állt mellette és a másik,
hogy két nagy folt éktelenkedett fehér ruháján,
pontosan elől, a kellős közepén, ott, ahol letérdelt a
nedves fűbe. Ijedt, megdöbbent arcocskája nevetésre
indította a két férfit, de Mr. Rendell erőt vett magán, egy
pillantást vetett a felesége felé, aki a kert távolabbi
útján sétálgatott és sietve így szólt:
– Legjobb lesz, drágám, ha felszaladsz a szobádba és
átöltözöl. Ne búsulj, hiszen remélem, van elég ruhád és
majd csak ki lehet mosni azt a foltot.
Nan búbánatosan nézett maga elé és fejét rázta.
 – Te ezt nem érted, apuskám! Ez nem közönséges
mosóruha, hanem estélyiruha, a legjobb ruhám! Azért
vettem fel, mert Mr. Vanburghot vártuk és most
tönkretettem!
– Egészen biztosan téved! Kérem, ne mondja ezt,
mert akkor szörnyen bűnösnek érzem magam. Engedje,
talán ki tudom dörzsölni a foltot! – kiáltott a vendég
nagy buzgalommal és mielőtt még Nan egy, szóval is
tiltakozhatott volna, előkapta finom selyemzsebkendőjét
és olyan nagy igyekezettel kezdte dörzsölni vele a
foltokat, hogy a foltok egyre növekedtek, olyan meglepő
és szédítő gyorsasággal, hogy végül is egyetlen, nagy,
csúnya folttá kerekedtek össze. Robert szeme tágranyilt
a rémülettől, amikor abbahagyta a munkát és
visszahúzta zsebkendőjét és munkája eredményére
bámult. Nan pedig rosszkedvűen mondta:
– Köszönöm szépen! Most még sokkal nagyobb a baj!
Szeretném, ha már öreg lennék és mindig fekete
ruhában járhatnék, legalább egy kis békességem lenne.
Örökös kínjaim vannak a ruháim miatt!
– A gyermekeknek meg kell szenvedni az anyai
hiúság miatt! – nevetett Mr. Rendell. – Ha jól
emlékszem, ezt mondta Kitty is, amikor édesanyja
megparancsolta, hogy varrja fel ruhájára a csipkegallért.
Okosabban teszed, kislány, ha most rögtön mindent
bevallasz édesanyádnak, akkor legalább túlesel a
rosszán. Mondd anyádnak, hogy küldje el a tisztítóhoz
és a számlát majd én fizetem.
– Gyere és mondd meg anyusnak te! Tedd meg,
édes, aranyos, drága apuskám! Te ragy a legjobb,
legdrágább apus az egész világon, csak kérd meg anyust
helyettem! – könyörgött Nan és hűvös, puha arcocskáját
odaszorította apja arcához. Mr. Rendell úgy tett, mintha
a világért sem akarna engedni a kérésnek, de azért
engedelmesen tűrte, hogy a lánya vezesse, ahová
akarja.
Mr. Vanburgh alig tudta elrejteni mosolygását,
miközben követte kettőjüket. Mrs. Rendell már messziről
látta közeledésüket és éles szemével azonnal felfedezte
Nan tönkretett fehér ruháját.
– Képzeld csak, Edith, Nannal újabb baleset történt!
A fű nedves és Nan meg én annyira belemerültünk
virágaink csodálatába, hogy megfeledkeztünk mindenről
és…
– Látom! Elég szomorú, de nem is vagyok
meglepődve. Mi mást lehetne várni Nantól, mint
szelességet és meggondolatlanságot? – Mrs. Rendell
lemondó hangon beszélt, míg az odasiető lányok
ünnepélyes arccal nézték a bűnöst. A szép Lilias, a
szórakozott Elsie, a résztvevő Agatha és a mindig
kifogástalanul öltözött Christabel, egyaránt
megbotránkozva bámulták a nagy foltot, mialatt a bűnös
Nan mélyen elpirult zavarában. Egy pillanattal később,
Mrs. Rendell más irányba terelte a beszélgetést, mert
nem akarta megszégyeníteni lányát egy idegen előtt,
Nan pedig felhasználta az alkalmat és a kert túlsó
végébe menekült. Robert mellett surrant el és a
fiatalember észrevette sötét szempilláin a nagy, csillogó
könnycseppeket. Azután Nan eltűnt a félhomályban és
Elsie szeme tágranyílt a meglepetéstől, amikor
észrevette, hogy a kifogástalanul öltözött idegen
indulatos, türelmetlen mozdulattal felkapott egy követ a
kerti útról és messzire hajította.
– Külsőleg nyugodt és közömbös, de belülről vad
indulatokat rejteget! – Miss Elsie Rendell szóról szóra ezt
írta Robert Vanburghról a naplójába ezen az estén és ez
egyszer nem is tévedett nagyon jellemzésében!
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET.

Uj barátok.
Másnap reggel tíz óra tájban, az olasz inas üzenetet
hozott Rendelléknek Mr. Vanburghtól és ez az üzenet
egyszerre lázba hozta az egész házat. Mr. Vanburgh
egészsége, természetesen csak a megszokott mértékig,
helyreállt és ezt a tényt meg akarta ünnepelni, még
pedig úgy, hogy lunchöt adott a kertben és erre
meghívta barátait a Thurston Houseból. A lunchöt a
gyepen, a nagy bükkfa alatt fogják tálalni és Mr.
Vanburgh reméli, hogy vendégei egy órára teljes
számban megjelennek.
– De nem valamennyien! Hiszen hatan vagyunk, hat
nő, nem is szólva vendégünkről, Mr. Talbotról. Mr.
Vanburgh bizonyosan nem úgy képzelte, hogy a kisebb
lányaimat is átvigyem! Az idősebbek nagyon fognak
örülni a meghívásnak, de…
– Anyuskám! – sóhajtott fel fájdalmasan Christabel.
Agatha nekitámaszkodott a pamlagnak és gondos
előkészületeket tett az ájulásra. Az olasz inas pedig
egyikükről a másikra nézett és komorpillantású szeme
vidáman megvillant.
– Nagyon nagy csalódást okozna Mr. Vanburghnak,
nagyságos asszonyom. Hiszen elsősorban a fiatalabb
signorinákat akarta meghívni. Át kell adnom meghívását
Mrs. Maitlandnek és Miss Kittynek is.
Ez már egészen más! Ha Kitty is ott lesz, akkor nagy
kegyetlenség lenne barátnőit otthon tartani és így Mrs.
Rendell visszaüzent, hogy valamennyien köszönettel
elfogadják a meghívást és lemondóan telepedett le
karosszékébe, amikor mind az öt lány egyszerre
megrohamozta és kérdésekkel halmozta el.
– Anyuskám, mit vegyek fel?
 – Anyuskám, a fehér vászonruhámat még nem
hozták haza a tisztítóból! Szeretném, ha nem küldenéd
minden pillanatban abba az utálatos tisztítóintézetbe.
Ebben a hónapban harmadszor…
– Anyuskám, jó lesz a piros blúzom? Ez a legszebb és
csak egy icipicit piszkos és ha tiszta gallért teszek rá…
– Mondd, anyuskám, okvetlenül át kell öltöznöm?
Nem jöhetnék így, amint vagyok? Olyan boldogság
lenne! Szeretnék felmászni a kerítésre és ott úgyis olyan
tüskés bokrok vannak.
– Anyuskám, legérdekesebb lenne, ha valamennyien
egyformán öltöznénk, fehér ruhába sötétkék
nyakkendővel és libasorban vonulnánk át az úton.
Engedd meg, drága, egyetlen anyuskám! Olyan vicces
lenne!
Mrs. Rendell kétségbeesetten homlokára szorította a
kezét.
– Ha két percen belül nem lesztek kinn valamennyien
a szobából, akkor lemondok Mr. Vanburghnak! Menjetek
azonnal a dolgotokra! Később majd egyenként
bejöhettek hozzám, amennyiben tanácsra van
szükségetek, de véleményem szerint, ilyenkorú lányok,
mint ti, tanács és segítség nélkül is fel tudnak
öltözködni! Csak azt az egyet kötöm ki, hogy ne
öltözzetek egyformán, mert ez még csak feltűnőbbé
tenné, hogy ilyen sokan vagyunk és szégyelnék
megjelenni ekkora nagy csapattal.
– Mondd, Lilias, nekünk is okvetlenül át kell menni? –
Ned Talbot belekarolt menyasszonyába és magával
vonta a kertbe. – Ha egyszer úgyis túlságosan sokan
vagyunk, miért ne maradhatnánk idehaza kettesben és
csendben, magunkban költhetnénk el a villásreggelit.
Legkésőbb négy órakor indulnom kell és ha most
átmegyünk a Grange-be, ez azt jelenti, hogy nincs többé
egy percünk sem egymás számára, mert hiszen
közvetlenül lunch után nem rohanhatunk haza. Mr.
Vanburgh bizonyosan megértené a helyzetet, ha mi
ketten lemondanánk.
– Ó, Ned! – kiáltott Lilias olyan szemrehányó és
ékesenszóló hangon, hogy a fiatalember többé egy
pillanatig sem lehetett kétségben kívánságai felől. – Ó,
Ned, először történik, hogy együtt hívnak meg
bennünket! Az első meghívásunk. Igazán nem
kívánhatod, hogy visszautasítsam. Nem tudod, mennyire
vágyódtam ezután a meghívás után és milyen
légvárakat építettünk, amikor megtudtuk, hogy a
Grange-et eladták.
– Jól van, drágám, teljesen nyugodt lehetsz, úgy
lesz, amint kívánod, – mondta Ned fáradtan. Mindenáron
szerette volna meggyőzni sajátmagát, hogy Liliasnak
igaza van és semmi neheztelést sem akart mutatni. De
azért mégis csak rosszul esett és bármit is tettek vagy
mondtak, mintha elválasztóan állt volna kettőjük közé.
Ha nemrégen valaki mondta volna Nednek, hogy Lilias
társaságában nyomasztóan lassúnak fogja érezni az időt
és hogy törni kell majd a fejét, miről is beszélhetne vele,
egyszerűen kinevette volna! És most mégis ez volt az
igazság, mert valósággal hálás volt Nannak, amikor
egyszerre kidugta a fejét valamelyik hálószobaablakból
és hívta Liliast, hogy legyen segítségére a ruha
kiválasztásában. Ha két ember között nincsen igazi
megértés, olyan nehéz közös beszédtárgyra bukkanni,
mint ahogy szegény Ned ezen a napon magában
megállapította.
Pontban egy órakor, a Thurston House kapuja
kitárult. Mrs. Rendell ott állt a küszöbön és az utolsó
utasításokat adta ki csapatának.
– Ne beszéljetek annyit! Édes, drága fiaim, ha
mindenáron valamennyien egyszerre akartok beszélni,
hogyan fogjátok megérteni, amit mondani akarok?
Kérlek, maradjatok egy kicsit csendben és viselkedjetek
értelmesen. Remélem, nem akartok szégyenbe hozni?
Mert ha így viselkedtek továbbra is, azt fogják hinni,
hogy egy csomó izgatott iskolásgyereket viszek
magammal, akik még soha életükben nem voltak házon
kívül. – Azután nagy méltósággal megindult a csapat
élén, mellette a komoly Elsie. Utánuk a jegyesek
következtek. A másik három lány egyenként
hátramaradt, hogy alaposan megvizsgálhassa testvéreit
és megtehesse megjegyzéseit. Pontosan a kocsiút
közepén derült ki, hogy Nan övje kitágult és a
legnagyobb erőmegfeszítésre volt szükség, hogy
rendbehozhassák a hibát, mielőtt édesanyjuk elérte
volna a Grange küszöbét.
– Az Istenért, eszetekbe ne jusson átölelni Nan
derekát! Bármennyire is igyekeztem, a gombostűk vége
mégis kiáll, – jelentette ki Christabel sötéten. Azután a
kapu kitárult és az inas az előcsarnokon át, egyenesen a
kertbe vezette a vendégeket. A társaság mindegyik
tagja szeretett volna alaposan körülnézni, hogy láthassa
a mindenfelé elhelyezett szép és értékes holmikat,
azonban kénytelenek voltak figyelmüket inkább a síkos
tölgyfapadlónak szentelni, nehogy utóbb még
elcsússzanak. Lilias Ned karjába kapaszkodott, Mrs.
Rendell és Elsie apró, tipegő lépésekkel haladtak előre,
Nan pedig várt, míg végre senki sem nézte és azután
nagy ugrásokkal vetette át magát egyik szőnyegről a
másikra, vagy belekapaszkodott valamelyik ismerős
korlátba, hogy átsegítse magát a veszélyes pontokon.
Végül is, szerencsésen kijutottak a kertbe és ott, a fák
alatt, elragadóan megterített asztal állt, megrakva a
legszebb kínai porcelánnal és metszett üvegekkel és
feldíszítve a legszebb piros rózsákkal.
Mr. Vanburgh tolószékét az asztalfőnél helyezték el.
Kitty Maitland ott ült mellette, szörnyen mereven és
természetellenesen ünnepélyesen. Ezt a ritka
komolyságot bizonyosan legszebb ruhájával és
kalapjával együtt vette magára. Egy pillanattal később,
Mrs. Maitland és Robert is kibukkant egy fa mögül. Az
idősebbek kezet szorítottak és semmitmondó kérdéseket
és feleleteket váltottak, mint az már lenni szokott
hasonló alkalmakkor, Kitty pedig sietve felhasználta az
alkalmat és odasurrant Chrissiehez, hogy felhívja
figyelmét a pompásan megterített asztal
gyönyörűségeire és csakhamar titokzatos suttogásba
merültek.
– Arany kanalak! Valódi velencei üveg! Hiszen eltörik,
ha csak ránézek! Nem mernék egy kortyot sem inni
ezekből a talpaspoharakból, pedig nagyon szomjas
vagyok. Milyen pompás sütemények! Milyen gyönyörű
eprek! Olyan nagyok, mint egy-egy körte és veszed
észre, fiam, milyen sok van? Ehetsz, amennyi beléd fér.
Úgy érzem magam, mint Sába királynője. Azt sem
tudom, mit szóljak, olyan gyönyörű és pompás itt
minden!
– Igen, minden gyönyörű és nagyszerűen érzem
magam. Ez illik hozzám. Úgylátszik, én gazdagságra
születtem, – mondta Chrissie nagy fölénnyel. –
Véleményem szerint, nagyon rendes dolog Mr.
Vanburgh-tól, hogy mindent ilyen szépen rendeztetett el
tiszteletünkre. De mit szólsz ehhez az ijesztően sok
késhez és villához? Halvány sejtelmem sincs, melyiket
mikor kell használni. Bár megkérdeztem volna anyust,
mielőtt idejöttünk, mert utálom, ha ilyesmiben hibát
követek el. Képzeld csak, milyen megalázó lenne, az
inas előtt! És végre, azért még nem utasíthatom vissza
az ételeket!
– Ne is utasíts vissza semmit! Csak vegyél mindenből
és egyél egykét falat kenyeret, míg a nagyok el nem
kezdenek enni, akkor majd láthatod mit és hogyan kell.
Én is mindig így teszek, ha anyussal megyek lunchözni
valahová. De mondd, mit szólsz az unokaöccshöz? Nem
éppen olyan, mint a kirakati baba valamelyik elsőrangú
londoni szabóüzletben? Még soha életemben nem láttam
ilyen embert. Szeretném megcsípni, hogy vajon
csakugyan valódi-e. Gondolod, hogy lehet valaki ilyen
elegáns akkor is, ha olyan csúnya, mint Jim?
– Jim! Jim csúnya! – kiáltott fel dühösen Jim joggal
sértődött húga. – Catherine Maitland, te megőrültél! Jim
a legcsinosabb fiú, akit valaha láttam és abban a
pillanatban, amint hazaérkezett, megmondom neki,
hogy mit mondtál.
– Jim ugyan nem sokat fog törődni vele. Én magam
is megmondtam neki múlt évben. Megkérdezett, hogy
tetszik a bajusza és erre én megmondtam, hogy utálom
a bajuszt, mire ő megígérte, hogy majd leborotváltatja.
De azért nem borotváltam le. Igazán nem tudom, miért
vagytok olyan nagyra Jimmel.
– Ezt csak azért mondod, mert irigyeled, hogy ilyen
bátyánk van! – vágta ki Chrissie diadalmasan a
megsemmisítő érvet. Chrissie arca ragyogott, azonban a
kijelentése távolról sem volt Kittyre olyan megsemmisítő
hatással, mint gondolta. Kitty csak felhúzta az orrát,
mire barátnője mélységes megvetéssel nézett végig
rajta. Aki így látta őket, bizonyosan azt hitte, hogy
komoly veszekedés zajlott le kettőjük között. De ilyen
apró kis közjátékok minden nap adódtak barátságukban
és öt perccel később már a legnyájasabban tréfáltak
egymással és suttogva megállapodtak, hogy egymás
mellett foglalnak helyet, mintha különben nem is telne
igazi örömük a pompás villásreggeliben.
Villásreggeli közben, Chrissienek és Kittynek bőven
volt alkalma, hogy kenyerével babráljon, mert Mr.
Vanburgh utasítást adott a szakácsának, hogy a fiatal
hölgyek érdekében, fejtse ki egész tudományát. És így
végetnemérő egymásutánban sorakoztak fel az
ismeretlen ételek, amelyek még sokkal tapasztaltabb
vendégeket is zavarba hozhattak volna, mint a
kislányokat. Szebb, barátságosabb képet el sem lehet
képzelni, mint a nagy, terített asztalt a fák alatt, a
gyönyörű, zöld gyepszőnyegen, a sürgölődő sötétbőrű
inasok és a hat örömtől és várakozástól ragyogó, üde
fiatal lányarc. Elsie álmodozó, ragyogó szemmel nézett
magaelé, amikor elképzelte, milyen szavakkal fog írni
naplójában erről az érdekfeszítő eseményről. Hercegi
pompa! – Ezeregyéjszaka csodái! – és még hasonló
sokatmondó kifejezések motoszkáltak fejében és
csakugyan, ezen az estén Elsie szokatlanul hosszú és
szokatlanul színes tudósítást írt naplójába.
Nan keveset beszélt villásreggeli közben, de annál
többet figyelt meg. Többek között azt is, hogy bár Mr.
Vanburgh és unokaöccse között a legudvariasabb és
legelőzékenyebb hang uralkodott, az öreg urat
láthatólag bántotta unokaöccsének unott, közönyös
modora. Gyanította, hogy Robert is érzi ezt, de nem
sokat törődik vele. Azt is megfigyelte, hogy míg Ned
feltűnően lehangolt, Lilias a társaság legvidámabb tagja,
azt is látta, hogy Robert is ugyanezt a megfigyelést tette
és minden feltűnés nélkül, szeme sarkából éles
megfigyelés alatt tartja a szerelmeseket. Azt is hallotta,
hogy a drága kis öreg csacsi Agatha politikáról tárgyal a
házigazdával és egészen úgy tesz, mintha felnőtt és
komoly fiatal hölgy lenne és nem tudta elfojtani
nevetését a kis iskoláslány kedves komolykodása felett.
De azután a villásreggeli végétért és Nan
megkönnyebbülten sóhajtott fel, mert nem követett el
semmi jóvátehetetlen ügyetlenséget, mellyel foltot
ejthetett volna a család becsületén. Senki sem tört el
semmit a törékeny karcsú poharak közül, senki sem
követett el hibát a kések és villák használata körül,
senki sem árult el meglepetést a rendkívüli ételek felett.
Hozzáértő arccal szemléltek minden egyes fogást és
semmi sem árulta el, hogy a menükártya egyes szavai
éppen olyan érthetetlenek előttük, mint ha görögül
lenne és tartózkodtak mindenféle tetszésnyilvánítástól,
eltekintve attól, hogy az asztal alatt egymás lábára
léptek és alkalomadtán könyökökkel kissé oldalbe lökték
egymást.
A két mama Mr. Vanburgh mellett maradt, míg a
társaság fiatalabb tagjai a villásreggeli után
szétoszlottak a kertben. Robert Vanburgh előbb Lilias
mellett sétált, azután engedelmet kért és Nan mellé
sietett. Mosolygott, amikor a lányhoz lépett és első
szavaiból kiderült, hogy teljes mértékben felfogta a
helyzetet.
– Azt hiszem, nagy illetlenség lett volna, ha továbbra
is a nővérével maradok! Mint hallom, Mr. Talbot egy óra
múlva utazik, tehát igazán nem lenne szép tőlem, ha
megfosztanám Miss Lilias társaságától.
– De honnan hallott egyáltalán Mr. Talbotról? Hiszen
egy szóval sem mondtam! – kiáltott Nan meglepetten és
Robert szokott egykedvű mosolyával válaszolt:
– Nem, maga egyszerűen csak annyit mondott: –
Egy vendégünk is van, Ned Talbot, Lil… Jim bátyám
barátja. Ha jól emlékszem, pontosan ennyit mondott.
Közelebbi felvilágosításokat nem adott.
– Vagyis ez annyit jelent, hogy mindent elárultam
szokott szeles, meggondolatlan modoromban, –
sóhajtott Nan bűnbánóan. – Ebben az esetben nem nagy
szerencsétlenség, mert már úgy is sokan tudnak róla, de
anyusnak az a kívánsága, hogy minél kevesebbet
beszéljenek róla, mert…
– Nagyon helyesen teszi. De higyje el, magamtól is
észrevettem volna, hogy jelenleg jegyesek. Semmi oka
sincs arra, hogy hibáztassa magát.
 Nan sarkonfordult és megvillanó tekintettel nézett a
fiatalemberre.
– Miért mondja, hogy „jelenleg”? – kérdezte és
Robert szokott kifürkészhetetlen mosolyával nézett rá.
– Csakugyan így mondtam? Micsoda ügyetlenség!
Természetesen, jegyesek. Örök boldogságot kívánok
Miss Liliasnak és csak szerencsét kívánhatok Mr. Talbot
jó ízléséhez. A nővére igazán nagyon szép lány.
– Ugye? – kiáltott Nan boldogan. – Tudtam, hogy ezt
fogja mondani. Most már láthatja, micsoda lehetetlenség
volt, hogy összetévesztett engem vele és micsoda
különbség van kettőnk között! Tudtam, hogy meg lesz
lepve!
Robert Vanburgh néhány pillanatig figyelmesen nézte
Liliast. Tekintetében egy kevés kicsinylés és gúny
tükröződött. De amikor Nan tekintetével találkozott, a
fiatal lány szeméből annyi nyíltság és becsületesség
sugárzott, hogy ez a tekintet egyszerre eltűnt az arcáról
és mosolygásnak adott helyet.
– Igen, – mondta lassan, – nagy különbség van
kettőjük között. El sem tudok képzelni két embert, akik
ennyire különböznek egymástól. Maga minden
tekintetben az ellentéte.
– Lilias szőke és én barna vagyok! – sóhajtott Nan és
kissé bántotta ez a nagyon is élénk helyeslés, de
becsületesen küzdött, hogy elrejtse csalódottságát. –
Lilias a család szépsége és valamennyien nagyon
büszkék vagyunk rá. De addig nem méltányolhat
bennünket érdemünk szerint, míg nem ismerte meg
Maudot. Maud a legidősebb nővérem és a legkedvesebb,
legjobb valamennyiünk közül. Maud nem szép, de olyan
drága és jó, hogy mindenki szereti. Mindenkinek segít,
mindenkiért fárad és dolgozik és közben megfeledkezik
sajátmagáról.
 – Bizonyosan nagyon példás, kitűnő teremtés lehet,
– bólintott Robert és nagyot ásított és ez a hang
megfosztotta Nant türelmének maradékától is. Némán
megállt a kerti úton és villogó szemmel nézett szembe a
fiatalemberrel. Beszélni akart, de az izgalom elfojtotta a
szavát. Robert megijedt, mert észrevette, hogy Nan
rendkívül izgatott, de kérdésére sokkal egyenesebb
választ kapott, mint várta.
– Nem tudok beszélgetni olyasvalakivel, aki csak
mosolyogni tud Maud jóságán. Ha nem veszi
rossznéven, inkább beszéljünk talán az időről és a
kertről és csupa olyasmiről, ami engem nem érdekel és
akkor én is éppen olyan közönyös tudok maradni, mint
maga és biztosan nem fogunk veszekedni.
– Én mosolyogtam? Ezerszer bocsánatot kérek, Miss
Nan, ha úgy tűnt fel, mintha mosolyogtam volna bármin
is, amit mondott, de biztosíthatom, hogy soha
életemben nem becsültem le a jóságot és maga most
nagyon igazságtalan volt hozzám. Kérem, higyjen
nekem, mert nagyon komolyan beszélek.
– Igen, érzem. Nagyon sajnálom, hogy félreértettem.
– Én is nagyon sajnálom. Maga szomorú, én szomorú
vagyok, mind a kerten szomorúak vagyunk, tehát
mondjunk búcsút ennek a beszédtárgynak és kezdjünk
mindent elölről. Szeretném, ha jó barátok lennénk, ha
maga is úgy akarja, mert azt hiszem, hogy a
közeljövőben sok időt fogunk tölteni egymás
társaságában és a nagybátyámat bizonyosan nagyon
elszomorítaná, ha nem férnénk meg egymással. Nem
hiszi, hogy barátom tudna lenni?
– Nos… – kezdte Nan lassan, de azután elhallgatott,
mert sokkal becsületesebb volt, semhogy hazudni tudott
volna. – Talán tudnék barátja lenni, de attól félek, hogy
nem tartana sokáig. Annyira különbözünk egymástól.
Felelne egész őszintén egy kérdésemre?
 – Ötvenre is a legnagyobb örömmel, ha ugyan tudok.
– Mondja, magának valami gondja van? Vagy talán
valami nagy szerencsétlenség érte, ami egészen
megtörte a szívét és ezt akarja takargatni és rejtegetni a
világ előtt?
Robert meglepetten bámult a lányra, azután
elnevette magát.
– Egészen biztos, hogy nem! Az életem mindig síma
volt, attól tartok, hogy túlságosan is síma. Talán ezért is
nem tudott soha kialakulni az egyéniségem. De árulja el,
honnan vette ezt az ötletet?
– Arra gondoltam, hogy talán valami nagy bánata
van és ezért nem érdeklődik semmi iránt.
– Nem érdeklődöm semmi iránt? Azt hittem, hogy
sok minden iránt érdeklődöm, különösen néha, – de
megtanultam, hogy el tudjam rejteni érzéseimet. Maga
talán nem tudja, hogy az angol fiúkat mostanában így
nevelik. A nyilvános iskolákban egyszerűen
neveletlenségnek tartják, ha valaki korlátlanul
nyilvánítja érzéseit. Nem rossz, vagy egészen csinos, a
legnagyobb dicséretet jelenti és aki ennél többet mond,
az már túlzónak számít. Talán túlságosan is
beletanultam az iskola rendszabályaiba.
– Utálom az ilyen iskolákat! És ha száz fiam lenne,
akkor sem engednék egyet sem ilyen tanárok keze alá.
Ha egy fiúban nincs lelkesedés, szeretném tudni, mikor
legyen? A fiatalság a szép álmok korszaka, a
lelkesedésé, amely előreviszi a világot. Én nem tudok
mindent olyan végtelen közönnyel nézni, mint maga! –
kiáltott Nan hevesen. Nagy felindulásában egyenesen
belehátrált egyik virágágyba és eltaposott fél tucat
begóniát. – Az élet az egyetlen valóság, az élet véresen
komoly!
– Igaz! – kiáltott Robert nevetve. – És azt hiszem,
ilyenformán vélekedik a nagybátyám kertésze is.
Tudtommal, a begóniák a kedvencei. Higgye el, Miss
Nan, nekünk barátoknak kell lennünk, akár akarja, akár
nem, mert a természetünk annyira különböző, hogy
nagy szolgálatokat tehetünk egymásnak. Maga több
lelkesedésre tudna ösztönözni engem, én viszont, kissé
féken tartanám.
– Világért sem! – kiáltott Nan. – Nem akarom, hogy
megfékezzenek! – De azután a begóniákra vetődött
pillantása és arca egyszerre elborult. – Azt hiszem,
végeredményében ez is, mint minden kellemetlen dolog,
csakugyan hasznos lenne számomra. És így, ha akarja,
Mr. Vanburgh, legyünk barátok és próbáljunk segíteni
egymásnak.
– Nagyon megtisztel a bizalmával. Igyekezni fogok,
hogy minél kevesebb kellemetlenséget okozzak
magának, – mondta a fiatal Vanburgh udvarias
bólintással. Ennek a szövetségnek később még nagyon
komoly következményei lettek.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET.

Lilias közbelép.
Nan bejelentette családjának, hogy komoly
barátságot kötött Robert Vanburghgal. Húgai elismerő
felkiáltásokkal fogadták az újságot, Lilias azonban
komoly megbotránkozással.
– Nagy illetlenség! – mondta. – Ne felejtsd el, Nan,
hogy már nem vagy iskoláslány és ha ilyen bizalmas
viszonyban vagy egy fiatalemberrel, az voltaképen
flörtölés. Ti barátságnak nevezitek, de azért mindenki
nagyon jól tudja, hogy ez mit jelent.
Sokatjelentő kézmozdulattal elhallgatott és Nan
elpirulva nézett nővérére:
– Ha van valami a világon, amit gyűlölök, megvetek,
lenézek és utálok, – kezdte Nan, erélyesen
hangsúlyozva minden egyes szót, – ez az, ha valaki
minden férfiben, akivel találkozik, a jövendőbeli férjet
sejti és nem tud vele őszintén, elfogulatlanul
beszélgetni. Nem tudom, hogy tulajdonképen mit értesz
„flörtölés” alatt, hacsak nem azt az érzelgést meg
szemforgatást, ahogyan néhány ostoba lánytól láttam.
De én egészen biztosan tudom, hogy nem fogom követni
példájukat.
– Nagyon jól tudod, Nan, hogy ez sokkal többet
jelent. Mr. Vanburgh nagyvilági ember, csak
egyféleképen magyarázhatja a te túlzottan nagy
barátságosságodat. Viselkedése után ítélve, látom, hogy
a legnyíltabb flört van köztetek!
– Kérlek, ha mindenáron ragaszkodsz hozzá, majd
megkérdezem a legközelebbi alkalommal. Megmondom
neki, hogy mit mondtál és egyenesen megkérdezem,
hogy tulajdonképen mi a szándéka velem, mielőtt még
tovább folytatnánk a barátságot.
 Ijedt sikoltás hallatszott az iskolaszobában, mert
valamennyien tudták, hogy Nan képes rá és beváltja a
fenyegetést, sőt jelenlegi felháborodása után ítélve,
egészen bizonyos, hogy meg is teszi. Lilias ijedten
tiltakozott, de Nan hidegen szakította félbe: – Csak ne
ijedj meg olyan nagyon, nem fogom elárulni a neved! –
Ebből azután kiderült, hogy Nan nagyon jól megértette
Lilias ijedtségének igazi okát. Lilias csak abban az
egyben reménykedett, hogy Nannak talán nem lesz
alkalma hozzá, hogy feltegye ezt a kérdést, mielőtt
Robert Vanburgh el nem távozik a Grange-ből. Ebben a
reményében azonban csalódott, mert Mr. Vanburgh
másnap meghívta teára Nant, aki mindenre elszántan,
csakugyan el is fogadta a meghívást. Eleinte úgy
látszott, hogy nem tudja szóbahozni a nagyfontosságú
kérdést, de tea után szerencsére Robert azt ajánlotta,
hogy tegyenek kis sétát a kertben. Alig, hogy Nan
kitette lábát a házból, néhányszor jelentőségteljesen
köhécselt, azután fölényesen így szólt:
– Mr. Vanburgh, beleegyeztem, hogy barátok
legyünk. Azonban, mielőtt véglegesen elhatároznám
magam, hallani akarom, hogy tulajdonképen mit jelent
ez a fogalom. Kit nevezhetek barátomnak?
Robert ajka körül mosolygás bujkált, de azért minden
önuralmával megőrizte komolyságát és így szólt:
– Barátomnak nevezem azt, aki hűséges hozzám
nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is. Barátom az, aki
még áldozatokat is tudna hozni értem, aki nem tűrí,
hogy hátam mögött megrágalmazzanak és gúnyoljanak,
de szemtől-szembe megmondja nekem, ha hibáztam.
Barátom az, aki önzetlenül szeret és ragaszkodik
hozzám és akkor is kitart mellettem, ha rosszul megy a
sorom.
– Éljen! Igaz! – kiáltott Nan lelkesen. – Ez szép! Ezt
szeretem! Én is éppen így érzek, csak nem tudtam volna
ilyen szépen szavakba foglalni. Nem is sejtettem, hogy
maga ilyen ékesenszóló is tud lenni. És most,
szeretném, ha még valami mást is megmagyarázna. Mi
az a flört?
– A flört! – Robert Vanburgh arcán csodálkozó
meglepetés tükröződött, mert mindenre inkább el volt
készülve, semhogy ezt a kérdést hallja Nan Rendell
ajkáról.
– Azt akarja, hogy magyarázzam meg ennek a
szónak a jelentését is? Ez már kicsit nehezebb, de azért
igyekezni fogok megfelelni. Nos, a flört tulajdonképen
éppen ellentéte a barátságnak, mert sokkal többet
mutat, mint amennyit érez. Hízeleg és szép szavakat
mond, de a valóságban nem sokra becsül. Sajátmagára,
a maga mulatságára gondol és csak saját hiúságának
kielégítésére vágyódik. Éppen ezért, gyakran súlyos
sebeket üt mások szívén.
– Tehát a flört ilyen csúnya dolog? Ó, mennyire
megvetem! Nem tudom elképzelni, hogyan is lehetnek
ilyenek az emberek. Nos, bármilyen hibám is legyen, azt
nyugodtan állíthatom, hogy nem szoktam flörtölni. De
akadnak emberek, akik olyan szörnyen gyanakodó
természetűek, hogy mindenben rosszat látnak. Valaki
mondta nekem – azaz, mintha hallottam volna, hogy
mondta, hogy ha egy lány és egy fiatalember barátságot
kötnek, ez is csak a flörtnek egy fajtája. Nagyon
bosszankodtam, amikor ezt hallottam, de most, hogy
megkérdeztem magát, már teljesen nyugodt vagyok,
mert látom, hogy flörtöt és barátságot lehetetlen
összetéveszteni. Nem tudunk hízelegni annak az
embernek, akinek nyíltan szemébe mondjuk hibáit, igazi
érzésnek nincs szüksége tettetésre. Tudtam, hogy
nekem van igazam, bár nem tudtam szavakkal
bebizonyítani. De ezentúl nem fogok neheztelni, ha
bármilyen gorombaságot is mond nekem, mert tudni
fogom, hogy ez csak barátságának a jele. És én is
minden lehetséges alkalommal mindenféle hibát fogok
találni magán, csak azért, mert be akarom bizonyítani,
hogy nem flörtölök és csak a barátságát akarom!
Nan hirtelen elhallgatott, nagy buzgalmában
kifogyott a lélekzete és Robert fürkésző, kutató
mosollyal nézett a szemébe.
– Úgy! – gondolta magában. Tehát valaki ezt mondta
a kis Nannak? Szeretném, ha az a valaki inkább a maga
dolgával törődne és nem ébresztene ilyen gondolatokat
kis fejecskéjében… Ha jól sejtem, az a valaki jelenleg
másfelé van elfoglalva és sokkal okosabban tenné, ha
inkább magában keresne hibákat. – Azonban hangosan
mindössze csak ennyit mondott.
– Állapodjunk meg, hogy sohasem fogunk flörtölni
egymással, hanem a leghűbb és legőszintébb barátok
leszünk. És azzal akarom kezdeni, hogy megkérem:
mondja meg nekem őszintén, mit kíván tőlem, hogy
viselkedjem, míg távol leszek magától. Ismeri az
életemet, – sajnos, nagyon tétlen, üres életet élek.
Saját birtokomon lakom, a szolgáim és bérlőim minden
munkát elintéznek helyettem és a földnek abban az
unalmas sarkában, ahol letelepedtem, a legcsekélyebb
kalandra sem nyílik soha alkalom. Attól félek, hogy ha
visszajövök, egyetlen hőstettről sem tudok beszámolni.
– Nem is kellenek hőstettek! – kiáltott fel Nan
ösztönszerűen. – Adjon hálát az Istennek, hogy férfi és
hogy ilyen dús javakkal ajándékozta meg. Próbáljon
érdeklődni alkalmazottainak sorsa iránt, igyekezzék
segítségükre lenni, hogy megkönnyítse életüket.
Alighanem sok beteg is akad közöttük és vágyódnak a
segítségére. És egészen biztosan nagyon jót tenne
magának, ha sajátmagán kívül is törődne valakivel.
– Még soha életemben sem találtam senkit, aki
komolyan tudott volna érdekelni, de mindenesetre
igyekszem megfogadni tanácsát. És ami magát illeti,
arra kérem, legyen kissé óvatosabb, ha lépcsőn jár,
vagy ha utcakereszteződésnél biciklizik és akkor
remélem, hogy épségben és egészségben látom viszont,
lehetőleg törött láb és törött kar nélkül, mire egy hónap
múlva visszajövök. Tehát Isten vele, kis barátom!
Minden jót kívánok magának!
Kinyújtotta kezét és nyugodt, barátságos
kedvességével a lányra mosolygott. Nan egyszerre
nagyon közel érezte magához ezt a mosolyt és
melegséget érzett a szívében. Tudta, hogy életébe új
boldogság költözött.
– Isten vele! – kiáltotta szívbőljövően. – Boldog
vagyok, hogy barátságot kötöttünk! Igazán, nagyon
boldog vagyok!
 HUSZONHARMADIK FEJEZET.

Jim hazatér.
– Úgy látszik, már egész ifjúságomat kemény
munkában fogom eltölteni, – sóhajtott fel egy hónappal
később egy délutánon Kitty Maitland, miközben ott ült a
tanulószobában, nagy halom kézimunka között,
melyekre éppen az árjelző cédulácskákat tűzte fel,
mialatt a nagyobb lányok megállapították az árakat és
Elsie szorgalmasan vasalt egy kis asztalon. Szinte
hihetetlen volt, mennyi szép holmi gyűlt össze és senki
sem csodálkozott rajta jobban, mint maguk a
szorgalmas munkások. Amikor a szekrények, fiókok,
dobozok tartalmát összerakták és kitették az asztalra, a
lányok nem is akartak hinni a szemüknek. Ugyan, ki
hitte volna, hogy egy kevés őszinte, jóakaratú
igyekezettel, ilyen szép eredményt lehet elérni? Ugyan
ki hitte volna, hogy a jóbarátok is ilyen nagylelkűen és
bőkezűen sietnek segítségükre? Az utolsó néhány nap
alatt, mindenfelől csomagokat hozott a posta és még
hozzá, a legváratlanabb helyekről is. És Maud is egész
dobozravaló nagyszerű ajándékot hozott magával a
Louvre és a Bon Marché áruházból. Lilias újra meg újra
kijelentette, hogy szíve repes az örömtől, valahányszor
eszébe jut, hogy ezt a nagyszerű tervet tulajdonképen ő
kezdeményezte, Nan viszont azt állította, hogy
belefárad, ha csak rá is néz a holmikra, mert mindjárt
eszébe jut, milyen rettenetesen sokat dolgozott és Kitty
még jobban belefáradt a nagy munkába.
– Soha életemben nem akarok több tűpárnát látni! –
jelentette ki drámai hangon, amikor felfűzte az utolsó
kis cédulát is és türelmetlenül eltolta maga elől a
párnahalmot. – Igazán nem tudom, mennyit fogtok
bevenni ezekért a vacakokért. Ne haragudjatok, de
nagyon beleuntam ebbe a mulatságba. Engedjétek meg,
hogy kimenjek a kertbe és ott tegyek előkészületeket.
Tevékeny szellememnek ugyancsak nehezére esett,
hogy órákon át cédulákat tűzdeljek tűpárnákra.
Szeretem a változatosságot.
– Megkaphatod, amint elintézted egyik munkát.
Nekem teljesen mindegy, hogy mit csinálsz, csak az a
fontos, hogy dolgozz és előrejussunk, – mondta Lilias
szigorúan. – Holnap reggel bőven elég időnk lesz, hogy
elrendezzük az asztalokat.
– Nagyszerű! Nagyon sajnálom, hogy kénytelen
vagyok mindnyájatokat elszomorítani, de máris esik az
eső. Öt cseppet láttam az ablakon, – jelentette be Elsie
nagyon elégedetten, mert emlékezett, hogy ezt
„megmondta előre” már hónapokkal ezelőtt, de nem
akartak hinni neki. De diadala csak rövid ideig tartott,
mert egyszerűen nevettek az öt cseppen és a tetejébe
még ki is csúfolták, amiért örökösen ilyen vésztjósló
bejelentésekkel akarja elrontani kedvüket. Elsie végül is
sértődötten visszavonult. Amennyiben az alkalom nem
lett volna ennyire nagyfontosságú, egyszerűen otthagyta
volna az egész társaságot és szobájába menekült volna,
kedves kis naplójához, azonban ma semmi
személyeskedésnek nem szabad megzavarni a munka
rendjét és a jó hangulatot, mert ma délután négy órakor
érkezik Jim és a Rendell lányok nem gondolhatnak apró,
személyes ügyeikre, ha egyetlen fiútestvérüket várják
haza, hosszú távollét után! Az első órákat Jim
hazatérése után, rendszerint azzal töltötték, hogy
bámulták Jimet, szomjas kíváncsisággal itták szavait és
csodálattal adóztak minden kijelentésének.
Négy órakor, valamennyien otthagyták a
tanulószobát, minden lány felvette legtisztább blúzát és
legfrissebben vasalt szoknyáját és kikukucskált az
ebédlőablakon. Kitty Maitland is meghúzódott a
háttérben és csaknem olyan izgatott volt, mint barátnői.
És végre, Jim megérkezett. Kiszállt a taxiból, kifizette a
sofőrt és megindult a ház felé, miközben pártfogó
pillantást vetett csodálóira. Jim távolról sem volt olyan
szép, mint Apolló, sem olyan erős, mint Sámson,
egyszerű, mindennapi megjelenésű fiatalember volt,
szürke öltönyében. Arcában sem volt semmi különös,
csak a friss jókedv kifejezése mentette meg a
mindennapiságtól. És mégis, mind a nyolc nő valóságos
imádattal nézett rá, amikor belépett a szobába.
Édesanyja szeme tele volt könnyel, amikor megölelte
egyetlen fiát. Maud tiszta, önzetlen örömet érzett, és
csodálatosképen, még sem tűnt fel a viszontlátás
örömében, hogy Jim gallérja nem divatos szabású. Ami
pedig a kisebb lányokat illeti, egyszerűen megrohanták
Jimet, nyakába borultak, összecsókolták és addig
ölelgették és ráncigálták, míg Jim hosszú karjával le
nem rázta magáról valamennyiüket.
– Elég! Elég! Az istenért, hagyjatok már békében!
Nem akarom, hogy halálra szorongassatok és
csókoljatok! – kiáltott a hálátlan férfiú, mialatt
zsebkendőjével törölgette arcát, melyet annyi női száj
csókja ért az imént. – Legyetek szívesek a sorotokra
várni, majd mindenkire rákerül a sor, de nem
kívánhatjátok, hogy egyszerre üdvözöljelek
valamennyiteket? Hol van Maud? Hol az én Maudom?
Gyere ide Maud, ne hagyd, hogy ezek a kis csikók
háttérbe szorítsanak! Halló, Nan, milyen botrányosan
simára fésülted a hajad! Ez már a nagylányság miatt
van? Sokkal jobban áll, ha kócos vagy, de persze, most
már ilyesmiről szó sem lehet. Neked hódolattal kell
adóznom, Lilias, hogy van a vőlegényed? Ti pedig,
gyerekek, kétségbeejtően megnőttetek, mondhatom,
hogy meglepő! Már tiszteletreméltó öreg úrnak érzem
magam közöttetek. Csak nem akarjátok azt állítani,
hogy ez itt Catherine Maitland kisasszony? Kitty,
csakugyan! Jó Isten, hogy maga milyen hosszú lett!
– És maga milyen goromba, Jim! Viselkedjék
illedelmesebben! – vágott vissza Kitty bámulatosan
talpraesetten. Régi szokásuk volt, hogy ebben a
modorban csevegtek egymással, de Kitty állandó,
halálos rettegésben élt, hogy mi lesz, ha egyszer nem
tud megfelelően visszavágni Jim szellemességeire.
Jelenlegi sikere nagy megelégedéssel töltötte el, mert
barátnői hangosan kacagtak és bár Jim fenyegető
pillantással nézett a szemébe, amikor belépett az
ebédlőbe, lemondott a további szellemi tornáról és
inkább a pompás teának szentelte figyelmét, melyet az
ő tiszteletére, ünnepélyes keretek között szolgáltak fel.
A lányok rajongva nézték, édesanyja pedig ölbetett
kézzel ült mellette és boldogan nézte férfias, vállas
alakját, amint ott ült a karosszékben. Milyen boldogság,
hogy egy kicsit ismét itt tarthatja maga mellett egyetlen
fiát, büszkeségét! Mennyire szerette, mennyire bízott
benne, milyen boldoggá tette! Olyan nagy nyugalom
kerítette hatalmába, mialatt vastagtalpú cipőjére nézett.
Egyáltalán nem bántotta, amikor meglátta a sáros foltot
a szőnyegen és még akkor sem tiltakozott egy szóval
sem, amikor Jim a legfinomabb selyempárnát begyűrte a
feje alá.
Jim édesanyja szemébe nézett és felfogta gyöngéd
pillantását. Ő is éppen ilyen nagy melegséggel nézett
vissza és édesanyja szíve megtelt boldogsággal Érezte,
hogy a fia szereti és bátran, nyíltan szembe mer nézni
vele! Csak ezt akarta tudni és most tudta, minden
kérdezősködés nélkül. Jim kevésbeszédű volt, de még
ha akart is volna szólni, hogyan juttathatta volna
kifejezésre érzéseit hét türelmetlen, izgatott fiatal lány
között, akik mind egyszerre beszéltek hozzá?
 Jim néhány percig figyelmesen hallgatott. Végül talán
mégis sikerül valahogyan megérteni, hogy
tulajdonképen mit akarnak mondani neki a lányok és
később, amikor a „vásár" és „jótékonycél” többször is
megütötte a fülét, valami halvány emlékezés kezdett
ébredezni az agyában.
– Vagy úgy, a jótékonycélú vásárról beszéltek? Igen,
már emlékszem, hogy írtatok róla. Tehát holnap lesz?
Kétségbeejtő! Miért nem intéztétek el, mielőtt
hazajöttem?
A lányok hangos megbotránkozással sikongattak és
még Maud is szelíden kérlelte:
– Kérlek, Jim, ne okozz nekik ilyen nagy csalódást!
Annyit dolgoztak szegénykék és azt szeretnék, hogy légy
segítségükre! – És ennek a kérésnek meg is volt az
eredménye, Jim azonnal a helyzet magaslatára
emelkedett.
– Rendben van, lányok, megteszem, ami tőlem telik!
– jelentette ki Jim azzal az önbizalommal, mellyel férfiak
mindig beszélni szoktak nőkkel, ha segítségüket kérik.
Halvány sejtelme sem volt arról, hogy tulajdonképen mit
akarnak tőle, nem tudta, miféle nehézségek előtt áll, de
egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy legyőzi
ezeket a nehézségeket és diadalra segíti a lányok
szorgalmas munkálkodását.
– Megteszem, ami tőlem telik, hogy rendben
véghezvigyétek a dolgotokat, – ismételte és a testvérei
egyhangúlag köszönetét szavaztak és hálálkodó
elismeréssel bólogattak. Csak Kitty Maitland hallgatott
és figyelmesen nézte szemüvege mögül. Elhatározta,
hogy majd a legelső kínálkozó alkalommal néhány
őszinte szót mond a férfiúi hiúságról.
Másnap reggel, mindegyik Rendell lány rossz, ijedt
érzéssel ébredt. Vajon mi történt? Egy pillanatig egyikük
sem tudta volna megmondani, de azért mégsem tudtak
szabadulni a mélységes levertség érzésétől. De azután
egy pillantást vetettek az ablakra és egyszerre
megtalálták a választ kérdésükre. Esett az eső,
patakokban ömlött végig az ablaktáblákon, csurgott a
fákról, leverte a virágokat, meghajtotta a füvet és kis
tavakká változtatta a gyepes virágágyakat. Rettenetes!
Olyan rettenetes, hogy szinte el sem lehet hinni! A
hetekig tartó szép idő után, az eső éppen ma, a vásár
napján köszöntött be!
– Ha Elsie azt mondja: Megmondtam előre! – akkor
egyszerűen megölöm mérgemben” – kiabált Nan, de
Elsie nem mondott semmit. Hogy igazságosak legyünk,
be kell vallani, hogy Elsie őszintén bánkódott, amiért
jóslata csakugyan bevált és annyira búsult, mintha csak
ő lenne mindennek az oka, mintha baljóslatú szavaival
idézte volna fel a sors haragját.
– Nem értem, hogy engedhet meg a jó Isten ilyen
gazságot! Éppen most esik az eső, amikor olyan sok
függ a jó időtől! Ha benn a lakásban rendezzük a vásárt,
a holmik félig sem mutatnának olyan szépen és nem
kereshetünk pénzt a csónakázással sem és azok, akik
messze laknak, bizonyosan el sem jönnek a rossz idő
miatt és az egész vásár rosszul fog sikerülni. Nem
értem, hogy lehet az, ha egyszer ennyi jószándékkal és
szorgalommal dolgozunk a vásár sikerén és most
mégsem sikerül úgy, ahogyan elképzeltük? – keseregtek
a lányok és bár igyekeztek egymást vigasztalni és
csillapítani, mindannyian érezték, hogy szép reményeik
kútba estek. Milyen más lenne minden, ha kisütne a
nap, micsoda örömmel és buzgalommal látnának hozzá
az előkészületekhez! Tény az, hogy valamennyien
nagyon levertek voltak és ha nem lett volna velük Jim,
még nyíltabban kimutatták volna szomorúságukat. De
Jim annyi jókedvvel, olyan pompás tréfákkal tudott
szembeszállni szomorúságukkal, hogy valamennyire
visszaadta bátorságukat. A munkában viszont nem sok
hasznát vették. Mint kijelentette, ő kizárólag a
teherhordó szolgálatait vállalta, asztalokat tolt be a
könyvtárszobába, székeket cipelt ide-oda, szekrényeket
tologatott a lányok utasításai szerint. Azonban a legjobb
akarattal sem tehették nagyobbá a szobát, mint amilyen
a valóságban volt és azon sem lehetett segíteni ilyen
elrendezés mellett, hogy sok minden szép holmi rejtve
maradjon a vásár látogatóinak szeme előtt.
Természetesen, kinn a kertben, a napfényben, minden
egészen másként mutatott volna. A lányok sóhajtoztak
és igyekeztek bölcsen nem nézni az ablakra és így
azután sok minden történt odakinn, anélkül, hogy a
leghalványabb sejtelmük is lett volna róla. Vajon az eső
már belefáradt a nagy esésbe, vagy talán elszégyelte
magát, amikor tudatára jutott, milyen nagy bajokat
okozott: tény az, hogy az esőszakadás lassanként finom
szitálássá gyengült, azután ez is egyre ritkább és ritkább
lett, a felhők elvonultak kelet felé és a szürke
égboltozaton át keresztültört az első, gyönge napsugár.
Egyre világosabb és világosabb lett, egyre erősödött a
fény, míg egyszerre csak széles napsugárkéve ragyogott
fel a szoba padlóján és a nagy munka közben, egyszerre
friss örömmel villanyozta fel a lányokat.
– Mi ez? Mi ez? A nap! A nap! – kiáltották
valamennyien egyszerre és megrohanták az ablakokat.
Látni akarták, vajon hihetnek-e a bízató
reménysugárnak. A föld még vizes volt, de milyen éles,
friss, üdítő volt a levegő, amelyet táguló tüdejük
magába szívott!
– Isteni! – kiáltott Nan, nyitott szájjal, és szomjasan
szívta magába az üdítő, földszagú levegőt.
– Isteni! – kiáltott Agatha is éppen olyan
elragadtatottan.
 – Nem csal a szemem? Csakugyan abbamaradt az
eső? – kérdezte Christabel előkelően, és diadalmasan
nagyot dobbantott lábával a küszöbön.
– Csakugyan elállt az eső! A felhők szétoszlottak, a
nap kibújt, egy óra múlva minden csupa tündöklés és
ragyogás lesz és olyan gyönyörű napotok lesz, mint már
hetek óta nem. Hát nem mondtam előre? Ha rám
hallgattatok volna, megkímélhettétek volna magatokat
ettől a nagy kesergéstől. Hiszen előre megmondtam…
– Bocsásson meg, de egy szót sem szólt ebben az
értelemben, – szakította félbe Kitty szigorúan. Azonban
Jim bölcsen úgy tett, mintha nem hallaná.
– És most mindenki ki a kertbe, dolgozni! – kiáltotta
Jim. – Hívjátok Jamest, hogy seperje félre a vizet az
utakról és a gyepről, majd meglátjátok, hogy egy-két
órán belül minden pompásan száraz lesz. Addig is,
legfeljebb néhány deszkát fektetünk le arra, ahol
járnunk kell. Vegyetek fel jó vastagtalpú cipőt és
fogjatok hozzá előlről a munkához. Pillanatnyi
vesztegetni való időnk sincs.
És csakugyan, nem is volt, de készséges kezeknek
gyorsan megy a munka. És vidámabb, frissebb
munkásokat el sem lehet képzelni, mint a Rendell
lányokat. Nan egyre ki-beszaladgált a házból, rövid
bicikliszoknyájában, sárcipőben házicipője felett és Jim
sapkájával feje búbján. Ez olyan vidító látvány volt,
hogy még a legbánatosabb lelket is felderítette volna, és
amikor diadaltáncot kezdett lejteni a készen kirakott
holmik előtt, valamennyien hangos kacagásba törtek ki.
Egyszerre mélyebbhangú nevetés csendült a többi közé,
lassú, zenés nevetés, ahogy csak egy valaki tudott
nevetni. Nan, amint meghallotta, sarkonfordult és máris
tisztában volt vele, hogy Robert Vanburgh-gal találja
magát szemben. Egy pillanatra sem jött zavarba, sőt.
Kétoldalt kissé felfogta szoknyáját, hogy csak annál
jobban érvényre juttassa nagy sárcipőit és felkiáltott: –
El vagyok ragadtatva, hogy itt üdvözölhetem, uram!
Remélem, megfelelő csodálattal adózik művészetemnek?
– De még mennyire! – felelt Robert nyugodtan, kissé
vontatott modorában. De hangjából annyi őszinteség
csendült ki, hogy Jim egy pillanatig csodálkozva bámult
rá. A következő másodpercben, Lilias már bemutatta
bátyjának Mr. Vanburgh örökösét, akiről már oly sokat
hallott húgaitól és most kíváncsian, nagy várakozással
nézte, miközben magában már megalkotta róla gyors
véleményét.
– Túlságosan elegáns, túlságosan választékosan
öltözött! De azért nagyon jóképű, rokonszenves fiú,
annyi bizonyos. Hát még, ha ezt a csacsiságot ki lehetne
verni belőle! Észrevehetően nagyon boldog, hogy Nant
láthatja. Ezt ki kell nyomoznom. – De a következő
pillanatban már akarva-nem akarva elnevette magát,
mert Nan olyan mulatságos formában érdeklődött a
vendégnél, hogy minek köszönhetik megtisztelő
látogatását.
– Hogy miért jöttem? – Robert kérő mozdulattal
felemelte kezét.
– Tudni akartam, nem vehetnék-e hasznomat
valamiben. Nagybátyám is kérdezted, nincs-e szükségük
asztalokra vagy kerti ernyőkre és hogy ne küldje-e át
egyik kertészét, hogy segítségére lehessen a maguk
embereinek. Mindjárt áthoznak pálmákat és egyéb
növényeket és egy nagy kosár friss epret, a szakács is
parancsot kapott, hogy valami egészen rendkívüli
fagylaltot készítsen a mai ünnepre, de azonkívül is, a
nagybátyám üzeni, hogy mindenben rendelkezésükre áll.
Nagyon boldog lenne, ha bármiben segítségükre
lehetne.
– Milyen kedves tőle! – kiáltott Nan elragadtatva. –
Mondja neki, hogy hálásan köszönöm és amint elmúlt ez
a nagy muri, szaladok hozzá, hogy magam is
megköszönhessem. A kertésznek természetesen nagyon
is hasznát vehetnénk, mert a mi kertészünk máris
többet dolgozott, mint amennyit elbír és nekünk
mindegyikünknek megvan a maga előírt és előre
megbeszélt dolga.
– És én? Nem segíthetnék valamit magának? Tegnap
este érkeztem, egyenesen azért, hogy részt vehessek a
vásáron és remélem, hogy hasznomat veheti? – Nanra
nézett, amikor beszélt, de Lilias volt az, aki felelt és
szaván fogta, mégpedig olyan formában, hogy egész
délutánra magának biztosította Robert társaságát.
– Hálásan köszönjük a kedvességét! Akkor talán
segíthetne nekem az evezésben? Elhatároztam, hogy kis
társaságokat viszek csónakázni, természetesen pénzért
és Jimet akartam megkérni, hogy legyen segítségemre.
De miután ő itt mindenkit ismer, jobb, ha ő szabad és
szórakoztathatja a vendégeket. Nem jönne most le
velem a vízpartra, hogy mindent megbeszélhessünk?
Jim átküld a kertészért és mi majd csak boldogulunk
kettesben.
– Természetesen, egészen biztosra veszem, – felelt
Robert. Arcán egyáltalán nem látszott semmiféle indulat.
Vajon csalódást érzett-e, vagy örült; bosszankodott-e,
vagy Lilias eltalálta szívbeli kívánságát? Lehetetlen lett
volna kitalálni. Azonban szó nélkül sarkonfordult és
követte Liliast a vízpart felé, a kerti úton.
Három órára, elkészültek az előkészületekkel
Megtörtént minden, amit csak ki tudtak eszelni, hogy
minél szebbé, minél ünnepélyesebbé tegyék a házat és
kertet. A nappaliszobába kirakták a legszebb párnákat
és terítőket, az ebédlőben megterítették az asztalt a
legszebb kínai porcelánnal, amelyet csak a
legünnepélyesebb alkalmakra szoktak előszedni, az
ezüstök frissen kifényesítve csillogtak. Hét fehérruhás,
viruló fiatal lány szaladgált fel-alá izgatottan a kertben,
amelyet tarka kerti ernyők tettek színesebbé. A
vendégek egytől-egyig udvariasan kijelentették, hogy
minden gyönyörű és igazán megérte a sok fáradságot és
így azután nem csoda, ha mindenki nagylelkű
hangulatban volt. Nan faragványai váratlanul magas
áron keltek el és Kitty és Chrisabel apró párnái és terítői
is nagy sikert arattak. Agatha irigykedve nézett üres
sátrukra, miközben nagy igyekezettel kínálgatta horgolt
gyermekcipőit és egyéb hasznos holmiját. – Nagyon
szép! – mondta mindenki, de sietve haladt el sátra előtt,
anélkül, hogy szegény Agathának egyetlen shillinget is
sikerült volna beszedni. De azzal vigasztalódott, hogy az
ő holmijaira majd később kerül a sor, amikor a falubeliek
is eljönnek, hogy elintézzék bevásárlásaikat és időnként
egy kis gyümölcssalátában és eperben keresett feledést
bánatára.
Elsie tűnődve mosolygott felhalmozott kincseire,
Maud segített édesanyjának a vendégek fogadásában,
Jim nagy buzgalommal udvarolt a környékbeli csinos
lányoknak, Lilias pedig maga a megtestesült szépség és
kedvesség volt, miközben megcsónakáztatta imádóit a
vízen.
Robert Vanburgh a legkifogástalanabb
flanellöltönyben látta el a rábízott feladatot és mialatt
magasan felegyenesedve állt Lilias mellett, a
társaságnak minden egyes nőtagja magában arra
gondolt, hogy ennél szebb párt el sem lehet képzelni.
Állítólag ugyan azt beszélték, hogy Lilias eljegyezte
magát a családnak egy régi barátjával. De az eljegyzés
még nem nyilvános és Lilias okosan tenné, ha
meggondolná a dolgot, most, hogy ilyen váratlan és
kitűnő lehetőség kínálkozik!
Lilias édes ártatlansággal mosolygott, amikor a
jóbarátok pillantásával találkozott, de azért
természetesen nagyon jól tudta, hogy mire gondolnak és
magában sóhajtva bánkódott a sors ügyetlensége miatt.
Ha Robert lenne Ned helyén, – vagy még inkább, ha
kicserélnék vagyonukat és társadalmi helyzetüket!
Milyen gyönyörű lenne egymás mellett evezni az életen
át, mint ahogy most egymás mellett siklottak a folyón,
ilyen utitárssal, egyre magán érezve a többiek csodáló
tekintetét. Milyen más élet vár rá a sötét északi
városkában, ahol a szegénység és gond lesz mindennapi
vendége és Ned gondtelt arca megrontja életének
minden pillanatát.
Lilias megborzongott a ragyogó napfény ellenére is
és szíve tele lett haraggal és nehezteléssel. Nem, az
lehetetlen, Nednek nincs joga hozzá, hogy így
tönkretegye a jövőjét! Nednek be kell látni, hogy ő nem
érezheti magát lekötöttnek, ha ennyire nem tudja
betartani ígéreteit. Néhány nap telt el azóta, hogy
utoljára kapott levelet tőle, mert mostanában Ned jóval
ritkábban írt, mint azelőtt. És bár tudta, hogy saját
fagyos leveleiben van az ok, amiért Ned szerelmes
lelkesedése ennyire lehűlt, de azért hallgatását is csak
sértésnek érezte. Igen, Ned elhanyagolja őt és ő ezt
nem tartozik eltűrni. Egyszerre határtalan
megkönnyebbülés fogta el a gondolatra, hogy még
megszabadíthatja magát ettől a köteléktől, még van idő.
Talán nőietlennek látszana, ha akkor hagyja el, amikor a
legnagyobb bajban van. Éppen ezért legokosabb, ha
azonnal cselekszik és nem várja be, míg a legrosszabb
bekövetkezik. Megmondja az édesanyjának, hogy
nagyon boldogtalannak érzi magát és bár édesanyja
helyteleníteni fogja, hogy ilyen könnyelmű ígéretet tett,
mégis, ilyen körülmények között semmi esetre sem
fogja rábeszélni, hogy tartsa is be ígéretét. Igen, szabad
lesz, kell, hogy szabad legyen és akkor… ki tudja, mi
minden történhetik akkor? Előtte állt a hosszú nyár,
megvan a lehetőség, hogy a legbensőbb barátságot
köthesse egy gazdag és minden tekintetben sokkal
megfelelőbb fiatalemberrel. Lilias nagy elhatározással
emelte fel fejét és Robert tekintetével találkozott, aki
egyre csak őt nézte. A fiatalembernek még a szeme sem
rebbent meg, amikor tekintetük találkozott. És Lilias
valami egészen új, kényelmetlen érzés hatása alatt,
elpirult. Úgy érezte, mintha ez a pillantás behatolna a
lelke mélyére és kiolvasná belőle kicsinyes, csúnya
gondolatait.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.

A vásár után.
– Negyvenhárom font és kilenc pence, csaknem
ötven font, drágáim és ezt mind, mind mi gyűjtöttük
össze! – kiáltott Nan, három órával később, amikor már
az utolsó vendégek ia távoztak Thurston House-ból és
féltucat buzgó, fehérruhás lány összeszámolta a pénzt. –
Ez már azután igazi, komoly diadal, mert egy pillanatig
sem reméltünk húsz fontnál többet és magam sem
tudom, honnan szedtük össze ezt a rengeteg pénzt.
Miután a kézimunkák közül sok minden megmaradt,
attól tartok, hogy vendégeink inkább az evés, ivás és
csónakázás gyönyörűségeinek hódoltak. Én ugyan
háromszorannyi faragást is eladhattam volna és még
most is elpirulok, ha visszagondolok, micsoda bókokat
kaptam! Az arcom fáj a sok udvarias mosolygástól és
egyáltalán, tetőtől-talpig mindenem fáj. El nem tudom
képzelni, hogy bírják ki szegény lányok, akik egész nap
kiszolgálnak az üzletekben? A lábam sajnálatraméltó
állapotban van.
– Nagyon sajnálom, hogy ezt hallom, de ha
megengedi, meg kell mondanom, hogy külsőleg a lába
sokkal csinosabb állapotban van, mint néhány órával
ezelőtt, – mondta Robert és elismerő mosollyal nézett
Nan csinos, fehér cipőjére. – De miért nem ül le, ha
ennyire fáradt? Pompás szék várakozik magára a fa alatt
és dolga nincs többé semmi, tehát minél előbb foglalja
el, annál jobb.
– Igen, igen! Menjünk, üljünk le valamennyien! –
kiáltott Agatha és máris megindult előre a csapat élén.
Természetesen, nem vette észre Robert csalódott
pillantását. – Menjünk és pihenjünk és beszéljük meg a
mai délutánt! Hiszen az a legjobb része a mulatságnak,
ha a vendégek hazamentek és mindenkit meg lehet
beszélni és mindenkire megjegyzéseket lehet tenni és…
– És meg lehet enni a maradékokat! – fejezte be
Kitty röviden és mentében felkapott az asztalról egy
süteményekkel telirakott tálat és mindjárt bizonyította is
szavait, amennyiben a legjobb étvággyal látott hozzá a
kitűnő maradékokhoz. Christabel a méltatlankodó
rendreutasítás hangján szólt rá barátnőjére, a tiltakozás
inkább csak a forma kedvéért történt, mert ő volt a
második, aki belenyúlt a tálba és sem egy, sem két
sütemény nem volt elég étvágya kielégítésére.
– Igazán azt hiszem, hogy nagy siker volt, – mondta
miközben nagy falatokban nyelte a süteményt. – És
mindenki elragadóan kedves volt! Miss Shorter igazán
páratlanul viselkedett, látjátok, ezt nevezem én igazi
előkelőségnek! Azt mondta, addig nem vásárol semmit,
míg a többiek nem választottak, de azután körüljárt
mindent és összevásárolta a legócskább,
leghaszontalanabb vacakokat. Mondhatom, szép kis
gyűjteményt vihetett haza magával. Igazán szép tőle,
hogy az árva gyermekek érdekében még ettől sem
retten vissza!
– De gondold csak el, milyen pompásan be lehet
majd fűteni ezekkel a vacakokkal, ha hűvösre fordul az
idő! Milyen nagyszerűen lehet majd mellettük
melegedni! – mondta Jim gonoszul és miközben
meglökte Chrissie könyökét, kikapta a tálat Kitty kezéből
és elhalászta Agatha orra elől a legcsábítóbb
tortaszeletet. Képtelen volt ott ülni a lányok között,
anélkül, hogy valami iskolásfiához illő tréfával ne
szórakoztassa őket és bár valamennyien hangosan
méltatlankodtak eljárása felett, a valóságban ugyancsak
csalódottnak érezték volna magukat, ha Jim egyszer
szavukon fogja őket és komolyan viselkedik. Ebben a
pillanatban egyszerre mind a három lány rávetette
magát és miután gyors megadásra és a tál
visszaadására kényszert tették, tovább lelkesedtek a
nagy sikerről.
– Egyedül csak a frissítős sátornál öt fontot vettünk
be. Nagy botrány törne ki, ha nyilvánosságra hoznánk,
hány tányér epret evett a vikárius. Mrs. Bolter megvette
az összes habtekercseket. – Házikészítmény, drágám?
Nagyszerű! Nagyszerrrrű! Nem adhatná ide a receptjét?
– Mrs. Booth mindennek az árát megkérdezte, azután
nagyokat sóhajtott és tovább ment. Micsoda nő! Mrs.
Raleigh valósággal meg volt botránkozva, mert nem
voltak tojásaim. – Rettenetes! Egészen biztosan
számítottam rá, hogy itt majd kaphatok friss tojásokat.
– Mr. Vanburgh mindössze egy csésze teát ivott. Ezzel
bizony nagyon kevesen áldozott a jótékonyság oltárán.
– Én más téren buzgólkodtam és ha elhanyagoltam a
teát, annál nagyobb hódolattal adóztam a limonádénak.
Attól félek, hogy nem sok pénzt szedtünk össze, de
tekintettel az alacsony árakra, mégis többet vettünk be,
mint számítottam. Mennyi is a bevétel, Miss Lilias?
– Két és fél font és ne felejtse el, hogy ez mind tiszta
haszon! Igazán nem panaszkodhatunk, hogy keveset
vettünk be, – felelt Lilias ravaszul. És ez a ravaszság
olyan sok üzleti szellemet árult el, hogy nagyon furcsa
ellentétben állt gyermekes arcával. – Ha ebből a
szempontból nézzük a dolgokat, azt hiszem, mi vettük
be a legtöbbet.
– Én pedig nem vettem be semmit! Valósággal
bűnösnek érzem magam köztetek, mert én egy fillért
sem kerestem egész délután, – mondta Maud
szerényen. Azonban Jim nem tűrhette, hogy kedvenc
huga a jelenlétében vádolhassa magát és a következő
pillanatban már a védelmébe vette.
– És miért, ha szabad tudnom? Mert te végezted a
legáldatlanabb munkát, mint mindig, és mindenki
helyett dolgoztál. Ez volt az én helyzetem is és ki kell
jelentenem, hogy egész sikerüket nekünk köszönhetik
ezek a kis ugrifülesek. Te mindenkiről gondoskodtál,
mindenkinek a kívánságai felől érdeklődtél, én meg
udvaroltam a lányoknak. Nem mondom, valamennyien
jószívűek, de az én kedvemért még sokkal többet is
megtettek. Csak hallottátok volna, mennyi szépet
mondtam nekik, mennyit össze-vissza szavaltam és
közben állandóan a sátrak felé tereltem őket! Mire
azután odaértünk, már nem volt egyéb dolgom, csak
apró megjegyzéseket tettem: Látja ezt a terítőt? Én
rajzoltam a mintáját. Vagy: Nézze csak ezt a párnát! A
kedvenc színem. – És versengtek egymással, hogy ki
vásárolhassa meg. Ismétlem, a mi kettőnk befolyása
segített nektek a háttérben, ez hozta meg az igazi sikert
és erről ne feledkezzetek meg.
Maud mosolygott, de a mosolygás gyorsan lehervadt
arcáról, mint mostanában mindig. A bátyja élesen
figyelte. Maud nagyon megváltozott és Jim attól félt,
hogy tisztában van a változás okával. A legnagyobb
meglepetéssel fogadta Lilias és Ned Talbot
eljegyzésének hírét. De amikor az otthoni levelekből egy
árnyalatnyi hasonló aggodalmat sem olvasott ki, végül is
arra gondolt, hogy talán tévedett régebbi feltevésében.
Annál is könnyebben túltette magát aggodalmán, mert
Jim nem szeretett feleslegesen izgulni. De amióta
hazajött, aggodalmai új életre ébredtek, bármennyire is
védekezett ellene. Amikor Maud a ház felé indult, ő is
felállt, mintha követni akarná, de azután hirtelen
megváltoztatta elhatározását és ehelyett inkább Kittyt
foglalta le magának.
– Mi baja van Maudnak? – kérdezte a kislányt, abban
a pillanatban, hogy Maud eltűnt a sarkon és egészen
biztos lehetett benne, hogy hallótávolságon kívül van. –
Távolról sem olyan élénk és vidám, mint legutóbb,
amikor idehaza voltam. Szeretném tudni, ki bántotta,
mit csináltak vele?
Kitty összeráncolta a homlokát.
– Én a magam részéről nem bántottam, sőt
mindenképen tekintettel voltam rá. De hát Maud az
Maud, senki a világon nem tudna másként viselkedni
vele szemben. Természetesen, vannak még ostoba,
oktalan emberek a világon, akik bolondot csinálnak
magukból és… és…
– Rendben van, felesleges, hogy egy szóval is többet
mondjon! Én is így képzeltem és miután mi ketten
egymásközt már egy évvel ezelőtt megtárgyaltuk ezt a
dolgot, kiváncsi voltam, hogy vajon most is egyetértünk-
e. Esküdni mertem volna rá, hogy igazunk volt és el
nem tudom képzelni, hogy történhetett ez a dolog.
Annyi bizonyos, hogy itt valami nagy tévedés történt és
ne legyen Jim Rendell a nevem, ha ezt hamarosan ki
nem nyomozom. Igaz, hogy végeredményében nem az
én dolgom, de azért én… én szeretném alaposan
megcibálni valakinek a haját, hogy kicsit könnyítsék
magamon.
– Lássa, azt én is nagyon szeretném! De attól félek,
hogy nem tudnám olyan erőteljesen megcibálni, mint
ahogy megérdemli – felelt Kitty szerényen. A
legrosszabb az egészben, hogy úgy kell tennünk, mintha
semmiről sem tudnánk, mert ha nyíltan kimutatnánk,
hogy mit gondolunk, akkor ezzel csakis árthatnánk
Maudnak. Tudom, hogy Nan együttérez velünk és
alighanem Elsie is, de a többiek teljesen elégedettek a
helyzettel.
– Nos, ebből mindenesetre okulhatunk mind a
ketten, hogy soha semmiről sem szabad a látszat
alapján véleményt alkotni, – jelentette ki Jim bölcsen. –
Például, ez a fiatal Vanburgh is külsőre sokkal jobbképű
fiú, mint én, de azt hiszem, felesleges megmondanom,
hogy észben és jellemben mennyire felette állok. És
ezért, kedves Catherine, ha bármikor is találkozik egy
szép fiúval, gondolja meg, hogy minden valószínűség
szerint csak báránybőrbe bujtatott farkas és okosabban
ha elkerüli. Azok, akik hozzánk, kettőnkhöz
hasonlítanak, akiknek az ábrázata csúnya, de a szíve
arany… – De ebben a pillanatban, Kitty béketűrése is
végétért és mélységesen sértődött arccal elvonult a ház
felé. Egy tizennégy éves fiatal hölgy nem találhat abban
vigasztalást, hogy jellemének kitűnő tulajdonságai
kedvéért megbocsátják csúnyaságát.
Így azután Nan és Robert egyedül maradtak a kerti
asztal mellett és ugyanabban a pillanatban kiváncsi
mosollyal fordultak egymáshoz. Először történt, hogy
Robert jelenlegi itt tartózkodása óta négyszemközt
maradtak és mindegyikük alig várta már, hogy
megkérdezze: mit csinált a másik, mialatt távol voltak
egymástól.
– Nos, – kezdte a fiatalember, – mit csinált ez alatt a
hosszú hónap alatt?
– Köszönöm, egészen kellemesen telt el az idő. És
büszkén mondhatom, hogy dolgoztam, mint egy
rabszolga embertártaim érdekében. Egy tudatlan férfi
nem sejtheti, mennyi munkába kerül az ilyen vásár
előkészítése, mint ez a mai és én holtomig viselni fogom
nyomait! – Robert elé tartotta napbarnított, formás kis
kezét, amely azonban tele volt a legkülönfélébb
sebesülésekkel. Kés, olló, harapófogó és kalapács
nyomai alaposan meglátszottak rajta. Nan mulatságos
büszkeséggel nézett sebeire, míg a fiatalember
valósággal megdöbbenve bámult rá és azután tekintete
a kidolgozott kis barna kézről saját fehér, puha, ápolt,
manikűrözött kezére vándorolt, erre a férfikézre,
amelyen meglátszott a tétlen élet nyoma, amely még
soha életében nem végzett igazi munkát. Nan szeme is
követte a fiatalember tekintetét és elnevette magát. –
Az én kezem olyan, mintha férfikéz lenne és a magáé,
mintha női kéz lenne! És ebben az ellentétben, mintha
még barnább lenne a kezem, mint különben. Hogy lehet,
hogy ennyire fehér a keze?
– Kérem, ne kérdezzen! – felelt Robert röviden. – Ne
higyje, hogy büszke vagyok a fehér kezemre, Miss Nan.
Eddig ugyancsak haszontalan kéz volt az enyém és ha
ezentúl mégis talál valami munkát, ezt is magának
köszönheti. Amióta utoljára találkoztunk, megpróbáltam
új életet kezdeni és visszaemlékeztem okos szavaira…
– És belátta, hogy igazam van? Hasznát vette egy
kicsit? Ugy-e sokan voltak betegek és szegények,
akiknek nagy szükségük volt a segítségére?
– De még mennyien! Tucatszámra! Mindenkinek van
valami baja a falumban és már látom, hogy ha
megfogadom tanácsát, bőségesen lesz dolgom
állandóan. Csodálatos, hányan vártak a segítségemre és
mi mindenfélét kérnek tőlem! Amikor magukhoz tértek a
meglepetéstől, hogy érdeklődést mutatok dolgaik iránt,
egyáltalán nem szégyelték magukat és a legkülönfélébb
kívánságokkal hozakodtak elő. Egyik bérlőm új tetőt kért
a házára – azt mondta, hogy a felesége reumás és az
eső éppen az ágyára csepeg. Egy hónappal ezelőtt, az
intézőm útján megtagadtam kérését, most azonban
személyesen mentem oda, hogy meggyőződjek róla,
vajon jogosult-e a kérés. És kénytelen voltam beismerni,
hogy igenis, jogosult. A beteg asszony megmutatta
nekem az ujjait is – inkább újjáépíttetem az egész
házat, csakhogy ne részesüljek mégegyszer ebben a
látványban, mondhatom, cseppet sem volt kellemes! –
Robert egy pillanatra visszaesett régi, csúfolódó
modorába és vállát vonogatta, mire Nan
megbotránkozva nézett rá. Azonban ezt a visszaesést
már nem vette komolyan, hiszen Robert nagyjából
engedelmeskedett kívánságainak. Azután, Robert
folytatta beszámolóját:
– Egy másik emberem külön kis földterületet kért,
ahol nyomorék lánya baromfitenyészetet létesíthetne,
hogy ilyenmódon megkereshesse kenyerét és
hozzájáruljon a család fenntartási költségeihez. Három
özvegy keresett fel azzal a kéréssel, hogy szerezzek
állást a fiának és mindegyikük szentül meg volt róla
győződve, hogy csak egy szavamba kerül és máris a
legkitűnőbb, legjobban fizetett álláshoz juttatom őket.
Féltucat nő pedig ajánlólevelet kért különféle
kórházakba. A tanítónő azt kívánta, hogy egy szobát
építtessek hozzá lakásához, még pedig nagy ablakkal,
mert a többi szoba olyan sötét, mint valami barlang. És
kénytelen voltam meggyőződni róla, hogy neki is igaza
van. Amikor a vikárius értesült újonnan felébredt
nagylelkűségemről, felkeresett és új orgonát kért a
templom számára, továbbá kijelentette, hogy szüksége
lenne egy segédlelkészre és mellékesen megemlítette,
hogy nagyon szeretne ellátogatni a Szentföldre, ez
életének legfőbb vágya… Megígértem, hogy ha
összegyűjtötték a pénzt az orgonához, az utolsó hiányzó
száz fontot szívesen megfizetem, megmagyaráztam,
hogy a hitközség sokkal kisebb, semhogy békességben
megbírna két lelkészt és a tetejébe engemet is ráadásul
és szerencsét kívántam neki, ha soha sem tud elutazni
Palesztinába. Én jártam ott és amióta hazajöttem,
egyetlen vágyam, hogy el tudjam felejteni ezt az utazást
és ismét a régi szép elképzelésekkel tudjak
visszagondolni rá. A vikárius leverten és meglepetten
távozott. De miután sem nem szegény, sem nem beteg,
azt gondoltam, hogy nem tartozik azok közé, akik az én
segítségemre utaltak. Kezdtem kimerülni a sok
munkában és valóságos megkönnyebbülés volt, hogy
most kicsit eljöhettem otthonról és kipihenhetem
magamat!
– Azt hiszem, hogy kitűnően intézett el mindent és
meg vagyok róla győződre, hogy magának is jól esett,
bármennyire is gúnyos hangon beszél róla. Hiszen olyan
jóleső, meleg érzés, ha segíthetünk másokon! A ritka
alkalmakkor, amikor nekem is módomban volt ilyesmit
tenni, olyan boldognak és elégedettnek éreztem magam.
Azt hiszem, ez a legszebb hivatás a világon. Ha
szemembe néz, nem tagadhatja, hogy ezalatt az elmúlt
hónap alatt sokkal boldogabb volt, mint azelőtt és nem
unatkozott annyira?
Bobcet nevetett és vállat vont.
– Lehet, hogy igaza van. Semmit sem tagadok. Az új
életrend mellett mindenesetre én vagyok a vesztes fél,
pénzben és időben egyaránt, de talán jót tesz nekem ez
a kis megrendszabályozás. Nem hiszem, hogy éreztem
volna ezt a nagy boldogságot. De talán ez azért van,
mert én nem tudom annyira szeretni az embereket, mint
maga. De remélem, hogy idővel majd ez is megjön,
mert akkor talán csakugyan boldogabb ember leszek.
– Ne merjen kinevetni! – kiáltott Nan szigorúan.
Engem igenis boldoggá tesz, ha segíthetek másokon,
nem fejezhetem ki más szóval ezt az érzést! Egyszer
majd talán maga is át fogja érezni és akkor sajnálni
fogja, hogy kinevetett. És ami az emberszeretetet illeti,
minél inkább segít nekik, annál jobban fog érdeklődni
utánuk és végül már annyira fogja őket szeretni, mintha
mindannyian közeli hozzátartozói lennének.
Robert kételkedve nézett a szemébe.
– Ha legalább attól eltekintenének, hogy mutogassák
nekem beteg végtagjaikat! Annyira nem szeretek semmi
csúnyát látni, – mondta panaszos hangon. De azután
arca hirtelen elkomolyodott és egészen más hangon
folytatta: – Attól félek, nagyon sok idő telik el addig,
míg a maga szívével és szeretetével tudok segíteni
másokon. Egyelőre még csak olyan, mintha kötelességet
teljesítenék és addig nem találhatok benne igazi örömet.
De igyekezni fogok és remélem, hogy egyszer majd
utolérem magát. Csak egyetlen ember van a falumban,
akin egészen a maga szellemében, a maga elgondolása
értelmében tudtam segíteni. Ha talán a többi, amit
tettem, nem is sikerült olyan nagyon, ezzel az eggyel
szemben sikerült és legfőbb ideje volt, hogy valaki
kezébe vegye ennek a szegény fiúnak a dolgát. Tétlen,
lusta életet élt, semmire sem gondolt, csak saját
kényelmére, a legnagyobb semmittevő volt a faluban.
Most azután ő is végre dolgozik és én gondoskodom
róla, hogy többé ne eshessen vissza régi hibájába.
Szigorúan fogom a fiút, Nan, a maga kedvéért. Mert
hiszen maga volt és nem én, aki a javulás útjára terelte
és én csak a maga parancsainak végrehajtója vagyok.
Maga az, aki a jó angyal szerepét játszotta ennek az
embernek az életében és tudom, hogy most már soha
többé nem fog visszaesni régi hibájába.
– De kérem, ne legyen túlságosan szigorú szegény
fiúval. Kímélettel, türelemmel, szeretettel kell lennie
hozzá. Annyira érdekelne, ha mindig értesítene további
sorsáról is. Olyan jó érzés, hogy van egy védencem,
akinek az életében elhatározó szerepet játszottam.
Mondja meg a nevét, hogy tudjam, milyen néven
gondoljak rá.
Robert kíváncsi pillantással nézett a lány szemébe. A
nyílt, lelkes lányarcon nyoma sem volt semmi zavarnak,
de hirtelen elborította a pírosság, amikor meghallotta a
fiatalember válaszát.
– A neve? – mondta Robert lassan. – Ismeri a nevét!
Robert Vanburghnak hívják!
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.

Nagy meglepetés.
Két nappal később, Maud a nappaliszobában ült és
olvasott, amikor a szobalány kinyitotta az ajtót és
bejelentett valakit, akire nem számított, akinek az
érkezése megijesztette és zavarba hozta. A következő
pillanatban, Ned Talbot állt előtte, azaz inkább az
árnyéka. Annyira sápadt volt az arca, olyan
megviseltnek és kétségbeesettnek látszott, hogy
felesleges volt minden szó, nem kellett magyarázatát
adnia látogatásának.
Maud hallotta, milyen aggodalmak kínozták Ned-et az
utóbbi hónapok alatt és gyöngéd, szerető szívével sokat
aggódott miatta. Fájdalmas keserűséget érzett arra a
gondolatra, hogy nem lehet segítségére, nem
vigasztalhatja. De úgylátszik, hogy a sors mégis csak
egymáshoz akarta vezetni őket, mert még Maud
végtelen szerénységében is kellett, hogy meghallja,
milyen nagy megkönnyebbülés csendül ki a fiatalember
hangjából, amikor megpillantotta és hozzásietett:
– Maud! – kiáltotta. Maud, csakugyan maga az! Ó,
milyen boldog vagyok, hogy itt találom, még hozzá
egyedül! Annyira vágyódtam segítségére és mostanában
olyan ritkán van idehaza, alig találkozunk. Igen, Maud,
látom az arcán, hogy kitalálta, – a vég bekövetkezett!
Kénytelen voltam eldobni állásomat és most ismét
szembe kell néznem a kezdet keserves nehézségeivel,
mindent előlről kell kezdenem. Hasztalanul dolgoztam
olyan megfeszített erővel az elmúlt évek alatt.
Elvesztegettem időt, pénzt, az erőmet és most itt állok
kétségbeesetten és kihasználtan és attól félek, hogy
nem tudom felvenni a küzdelmet. Bizonyosan
csodálkozik, hogyan is van bátorságom hozzá, hogy
családja körében mutatkozzam. Ha még egy kevés
büszkeség maradt volna bennem, most vissza kellene
vonulnom, távol kellene magam tartanom.
Hirtelen elhallgatott, kemény, természetellenes
nevetéssel Maud megnyugtatóan karjára tette kezét és
abban a vágyában, hogy Nedet megvigasztalhassa,
egészen megfeledkezett a maga bánatáról.
– Jöjjön és üljön le, – mondta szelíden. – Üljön le és
meséljen el mindent részletesen. Mi igazi barátai
vagyunk, Ned és higgye el ha gondja és baja van, annál
inkább kitartunk maga mellett. Ha elvesztette az állását,
biztosra veszem, hogy nem a maga hibájából történt,
tehát semmi oka sincs rá, hogy ennyire levert legyen.
Kérem, mondjon el mindent – de nem, várjon! Ne
hívjam Liliast? Odaát van a Grange-ben, de azonnal
átküldhetek érte.
Elhallgatott és kérdő pillantással nézett Nedre, de a
fiatalember zavartan habozott, arca kipirult és
szemöldöke idegesen megrándult.
– Azt hiszem… nem, – mondta végül is lassan. –
Lilias idejében fogja megtudni és ő még olyan fiatal és
tapasztalatlan, hogy úgysem tudna megérteni. Engedje
meg, Maud, hogy előbb magával beszélhessek meg
mindent és azután… Nem, igazán nem az én hibám volt,
bár az utolsó pillanatban én voltam az, aki visszaléptem.
Nem maradhattam ott tovább, ha nem akartam
elveszíteni önérzetemet. Olyasmit kívántak tőlem, amit
becsületes úriember nem vállalhat. Egyszerűen
tarthatatlanná vált a helyzetem, ha ottmaradok, ez
annyit jelentett volna, hogy gyáva és jellemtelen
vagyok. Mindent megkaptak tőlem, amit akartak, tovább
már nem lehettem hasznukra. Most már csak az volt
hátra, hogy megszabaduljanak tőlem, amilyen gyorsan
csak tudnak és hogy végeredményében én legyek az,
aki otthagyom őket, hogy ezzel védekezhessenek,
amennyire tudnak, szomszédaik előtt.
– De lehetséges, hogy ilyesmi is legyen a világon? –
kérdezte Maud hitetlen csodálkozással. – Lehetséges,
hogy emberek kapzsiságból és komiszságból ilyen
gonoszságra ragadtassák magukat? Lehetséges, hogy
megkörnyékezzenek egy fiatal embert, aki becsületesen
küzd a maga és családja fenntartásáért, szép és biztató
tervekkel álljanak elébe, de csak azért, hogy
kihasználják, hogy ellopják kereseti lehetőségét és
azután… azután úgy bánjanak vele, ahogyan maga
mondja és kifosztottan, kisemmizve küldjék el. Ó, Ned,
hát lehetséges ez? Alig tudok elhinni ilyen gonoszságot.
Mondja, sok ilyen ember akad az üzletemberek között?
– Hála Istennek, nem sok! De vannak néhányan, akik
céljukul tűzték ki, hogy magukbaolvasszanak kisebb
cégeket és tulajdonosukkal úgy bánjanak el, mint
ahogyan velem is tették. Hatalmas vagyont gyűjtenek,
míg bennünket tönkretesznek. Nekik sikerül és mi
mindent elveszítünk és azért a világ megy tovább a
maga útján és senki sem lát semmi különbséget és senki
sem gondol a szerencsétlen áldozatokra, akik fejjel
mentek neki a falnak.
– Ne higgye ezt, Ned! Maga ezentúl is az marad, aki
volt, mindenki szemében, aki ismerte. Mindenki tudja,
hogy nem a maga hibája, ha így történt. Ne veszítse el a
reményt, majd meglátja, hogy minden jórafordul, hiszen
még olyan fiatal, hogy töretlen, friss erővel kezdheti
előlről az életét. És most már jobban ismeri az
embereket, másodszor nem fogják megcsalni és
félrevezetni. Meglátja, hogy egy-két év alatt el is felejti
mai bánatát. Legyen bátor és minél kevesebbet
gondoljon a múltakra, higgye el, hogy minden csak
magán múlik és hamarabb jóra fordul, mint most
remélni meri.
 – Ó, Maudl – kiáltott Ned fájdalmas hangon, – maga
mindig tudja, hogyan kell vigasztalni és megnyugtatni!
Hogy is köszönjem meg a jóságát? Ha a lányok tudnák,
milyen nagyon segítségükre tudnak lenni a férfiaknak –
a jóságukkal, bátorításukkal, szelídségükkel, milyen más
lenne egyszerre a világ! Az imént, amikor a szobába
léptem, tele voltam kétségbeeséssel, – de maga új
életet öntött belém kedves szavaival!
Maud fáradtan mosolygott és fájdalmas érzéssel
ráncolta össze homlokát. Ő maga tudta legjobban, mit
jelent az, ha elveszítjük legszebb reményünket. Ebben a
pillanatban éppen arra gondolt, hogy mégis csak átküld
Liliasért, amikor egyszerre felpattant az ajtó és Lilias
táncolt be a szobába. Micsoda ellentét a két szomorú,
sápadt emberhez képest, akik ott ültek a
szobasarokban! Pompásan érezte magát a Grange-ben.
Mr. Vanburgh ma nagyon kedves volt hozzá és Robert
bókokat mondott. Keze tele volt virágokkal és gyönyörű
gyümölcsökkel, melyeket mind onnan hozott. Olyan volt,
mint maga az ifjúság és boldogság megtestesülése és
egészen betöltötte a kellemesen töltött délután emléke.
Már félig keresztülment a szobán, amikor megpillantotta
Nedet és a hirtelen változás, amely ebben a pillanatban
arcán visszatükröződött, semmi esetre sem
hízeleghetett Ned hiúságának
– Te vagy az! – kiáltott fel Lilias meglepetten. –
Mikor érkeztél? Én… én nem tudtam, hiszen egy szóval
sem említetted legutóbbi leveledben.
– Nem, személyesen akartam veled közölni a hírt! –
Ned felállt és odalépett a lány elé. Nem úgy üdvözölte,
mint szerelmesek között szokás, egyszerűen csak
szorosan két keze közé fogta a kezét. Arcán
kétségbeesés tükröződött, mert arra a fájdalomra
gondolt, melyet szavaival Liliasnak okoznia kell. És
amikor szelíd hangon megszólalt, úgy beszélt hozzá,
mint az apa gyermekéhez.
– Rossz újságom van a számodra, Lilias. Beadtam
lemondásomat a cég főnökeinek és már ki is léptem a
gyár kötelékéből. Nagyon szomorú dolog és tudom, hogy
szomorú a te számodra is, de mint Maud az imént
emlékeztetett, fiatal és erős vagyok. Nem szabad
elveszíteni bátorságunkat az első balsikernél. Ha bízol
bennem és néhány évig vársz rám, minden jóra fordul.
Elhallgatott és Lilias hitetlenül bámult rá. Tekintete
Nedről Maudra vándorolt, azután körülnézett a szép,
kényelemmel és gazdagsággal berendezett szobában. A
szavak hevesen, nyersen törtek fel ajkán.
– Te adtad be lemondásodat? Te dobtad el magadtól
az állásodat? Te tetted meg, szabad elhatározásodból,
annak ellenére, amit mondtam neked, – nem törődtél
velem, a jogos kívánságaimmal? Te… te hagytad ott az
állásodat?
Ned keze lehanyatlott, mellyel menyasszonya kezét
fogta és egyszerre büszke és határozott mozdulattal
egyenesedett fel.
– Igen, én tettem ezt, Lilias, az utolsó lépés szabad
elhatározásomból történt, azonban nagyon jól tudod, mi
indított rá. Megmondtam, milyen lehetetlen helyzetbe
kerültem. Nem maradhattam tovább, ha nem akartam
elveszíteni minden önérzetemet. Bizonyosan meg tudsz
érteni és együttérzel velem nagy bajomban?
– Igen… megértelek! Megértettelek egész idó alatt!
Nevetséges, túlzott felfogásoddal tönkretetted az
életedet és nem törődtél vele, hogy vele együtt
tönkreteszed az enyémet is. Te csak magadra gondolsz,
a magad bánatára, a magad érzéseire, de egy pillanatig
sem gondoltál rám! Ha igazán szeretnél, el tudnál viselni
egy kis kellemetlenséget az én kedvemért, de nem, te
azt nem tetted, te mindent eldobtál magadtól! Hiába
kértelek, hiába könyörögtem neked. Mindent
megtettem, ami hatalmamban állt, hogy elhárítsam ezt
a szerencsétlenséget. Ezt csak nem tagadhatod?
– Nem, Lilias, nem tagadhatom. Nagyon fájt, amikor
mindenáron azt követelted, hogy cselekedjek legjobb
belátásom, becsületem és lelkiismeretem ellenére. – Ez
nagyon váratlan válasz volt és talán fájdalmas is, a
maga határozott, kerek visszautasításában. Lilias
felzokogott.
– Szép tőled, hogy most még engem hibáztatsz! Nem
elég, hogy ezt a szerencsétlenséget hoztad rám, most
még ilyen vádakkal is illetsz! Kegyetlenség és gyávaság,
hogy így ellenem fordulsz!
– Csend, Lilias, hallgass az Istenért! – Maud a húga
elé állt, figyelmeztetően megragadta karját. – Gondold
meg, hogy mit beszélsz. Váratlanul ért Ned bejelentése,
megijedtél, de ne vedd annyira szívedre az egész dolgot!
Nednek komoly gondjai vannak és a te kötelességed,
hogy megvigasztald. Ned úgy cselekedett, ahogyan
férfiúi lelkiismerete megkívánta és neki nagyobb baj,
hogy így fordult a sor, mint neked. Nednek szüksége
van a segítségedre! – De Lilias csak annál hangosabban
zokogott és kísérletet sem tett, hogy megadja a várt
vigasztalást és segítséget. Végül is, Ned komoran így
szólt.
– Most nem kérek tóled egyebet, Lilias, csak
igazságosságot. Maud már megadta a vigasztalást és
bátorítást, de úgylátszik, túlságosan sokat kívánok, ha
tőled is erre várok. Próbálj hinni nekem, ha tudsz, hogy
pillanatra sem feledkeztem meg a te érdekeidről. Lásd,
Maud hiszi, hogy eljön az a nap, amikor hálás leszek
érte, hogy így fordult az életem. Nem tudnál te is így
érezni?
– Nem, én erre képtelen vagyok, hogy is kívánhatod
tőlem? Hiszen ez a józan ész ellen volna. Te magad
mondtad, hogy nem tudsz bízni, hogy soha többé nem
fogsz talpraállni, annyira nehéz helyzetben vagy.
Hallottam, amikor apussal beszélgettél, onnan tudom.
Néha férfiaknak évekig és évekig kell várakozni, míg
megfelelő állásra találnak. És neked még nehezebb
helyzeted van, mint másoknak, mert a saját gyáradat
sem tudtad megfelelően vezetni és ezt az állásodat is
ilyen gyorsan otthagytad. Ez majd mind ellened szól, az
emberek azt fogják hinni, hogy a te hibád.
– Lilias! – kiáltott megint Maud és ezúttal hangja
reszketett a felháborodástól. Szeme villámlott, Lilias
még sohasem látta ilyennek. – Hogy mersz ilyen hangon
beszélni? Hogy tudsz ilyen kegyetlen lenni? Ha százszor
is igaz lenne, akkor is, hogy van szíved Nednek a
szemébe mondani, most amikor úgyis ennyire levert és
kétségbeesett? Próbáld magad beleélni a helyzetébe és
az Isten szerelmére, gondold meg jól, hogy mit
beszélsz!
– Ne aggódjék miattam a jó szívével, kedves Maud!
Jobb, ha tisztában vagyok vele, hogyan gondolkozik
rólam Lilias. Teljesen igaza van feltevéseiben. A
nyilvánosság előtt, ez a két körülmény feltétlenül
ellenem szól és nagyon valószínű, hogy szenvedni is
fogok miatta. Egy pillanatig sem vonom kétségbe és
ebből is láthatja, hogy Lilias nem igazságtalan. Igen,
teljesen igazad van, Lilias! Ezekután, csakugyan nagyon
kevés kilátásom van arra, hogy belátható időn belül
gazdag ember legyek. Sohasem akartalak megtéveszteni
helyzetemet illetőleg és most még kevésbé, mint valaha.
Tudtam, hogy mondanivalóm nagyon leverően hat majd
rád, de nem gondolhattam, hogy így fogod fel, a részvét
és megértés egyetlen szava nélkül. Eltekintve attól,
hogy a menyasszonyom vagy és azt mondtad, hogy
szeretsz, minden más nő részvétet érezne a férfi iránt,
akit ilyen váratlan, súlyos csapás sújtott és megkímélné
a szemrehányásoktól. Maud végtelen kedvességgel és
jósággal igyekezett megnyugtatni, de te egy pillanatig
sem gondoltál az én érzéseimre és szenvedésemre.
Lilias haragosan, bosszúsan sóhajtott fel. Ettől félt,
ez volt az, amit mindenáron el akart kerülni. De a sors
gyorsabb volt, mint ő, siettette az eseményeket, mielőtt
még alkalma lehetett volna visszakérni szabadságát.
Most majd mindenki azt mondhatja, hogy szívtelenül és
nőietlenül viselkedett, szülei hidegen néznek el a feje
felett és az egész szomszédság előtt megbélyegzett
ember lesz. Mindenki azt fogja mondani, hogy éppen
akkor hagyta ott a vőlegényét, amikor legnagyobb
szüksége lett volna szerelmére és segítségére. Most már
egészen hatalmába kerítette a harag, szíve hangosan,
felindultan vert és gyorsan, lihegve lélekzett. Alig tudta,
hogy mit beszél, amikor végre ellenállhatatlanul kitört
belőle az indulat:
– Igen, Maud! Mindig csak Maud! Már meguntam,
hogy folyton Maudot emlegeted és példaképül állítod
elém. Maud mindent jól tesz és én mindent rosszul,
Maud angyal és én nőietlen és gonosz vagyok! Miért
nem kérted meg inkább Maud kezét, ha egyszer
annyival jobban tetszik neked, mint én? Ha én
tévedtem, akkor tévedtél te is és nincs jogod hozzá,
hogy szemrehányásokat tegyél. Elmegyek és itthagylak,
ha egyszer ennyire boldogtalanná tettelek és te többre
becsülöd Maud társaságát, mint az enyémet.
Még ki sem mondta az utolsó szót, amikor már kinn
is volt a szobából. Maud és Ned rémült, csodálkozó
pillantással bámultak utána. Maud arca lángpiros volt,
de azért mégis ő nyerte vissza hamarabb nyugalmát.
– Ne hallgasson rá, Ned! Ne hallgasson rá! Lilias nem
tudja, hogy mit beszél. Izgatott, elveszítette önuralmát.
Néhány percen belül egészen biztosan megbánja. Igen,
tudom, hogy megbánja. Kétségbe lesz esve, visszajön
és bocsánatot kér magától. Várjon, várjon, ne ítélkezzék
felette túlságosan keményen.
De Ned lehanyatlott egy székbe és kezébe temette
arcát.
– Hiszen igaz, amit mondott! – suttogta
kétségbeesetten. – Igaz, nem tagadhatom! Istenem,
milyen vak voltam! Milyen vak és bolond voltam!
Tönkretettem az életemet és az övét is!
 HUSZONHATODIK FEJEZET.

Mérföldkő.
Mindennek vége volt. Ned elutazott és a szép
gyémántgyűrű már nem ragyogott Lilias balkezén.
Könnyek és zokogás közben megvallotta az
édesanyjának, hogy nem tudja és nem akarja betartani
Nednek adott szavát és Ned komoly nyugalommal
fogadta visszautasítását.
– Lilias tévedett, – mondta nyugodtan. – Mind a
ketten tévedtünk. Nem hibáztathatom Liliast, mert
hiszen magam is hibás vagyok. Amit mi szerelemnek
gondoltunk, csak az ifjúság és a jókedv vonzása volt és
ez nem lehetett tartós a megpróbáltatásokban. Kérem,
Mrs. Rendell, ne bánjék keményen Liliasszal. Nagyon
sajnálnám, ha ezentúl is szenvednie kellene miattam. Az
ő számára is nagyon fájdalmas és kínos megpróbáltatás
volt ez az eljegyzés.
De Mrs. Rendell összeráncolt homlokkal hallgatott és
egyetlen résztvevő szava sem volt a lányához. Nagyon
bántotta anyai büszkeségét, hogy egyik gyermeke ilyen
méltatlannak mutatta magát tanításaihoz, mert tudta,
hogy Liliasnak esze ágában sem lett volna felbontani
eljegyzését, ha Ned nem veszíti el állását.
Mrs. Rendell megszokta, hogy amit gondolt, azt
őszintén ki is mondja és Lilias fájó szívvel és mélyen
megsebzett büszkeséggel jött ki a szobájából a hosszas
megbeszélés után. Igyekezett arra gondolni, hogy a
legrosszabbon már túl van. De a legkeserűbb pillanat
még csak akkor várt rá, amikor édesapjával találkozott,
– a legjobb, legelnézőbb apával, aki olyan ritkán feddte
meg gyermekeit, hogy Lilias az ujjain meg tudta volna
számolni ezeket az alkalmakat. De most olyan különös,
hideg pillantással nézett végig rajta, amelyben nyoma
sem volt a régi, szerető elragadtatásnak.
– Mit hallottam rólad, Lilias? – kérdezte komolyan. –
Mondhatom, édes fiam, egyáltalán nem vagyok büszke
rád! Nem gondoltam volna, hogy egyik lányom ilyen
nőietlenül tud viselkedni Úgy látszik, a szerelmed csak
addig tartott, míg sütött a nap. Talbot örülhet, hogy
megszabadult az ilyen feleségtől!
Csak néhány szó volt és ezenkívül édesapja soha
többé nem hozta szóba előtte felbontott eljegyzését. De
mégis, olyan mélyen belevésődött a fiatal lány szívébe,
hogy a leghevesebb szemrehányás sem tudott volna
rajta mélyebb sebet ejteni. És a testvérei viselkedése
sem hozott enyhülést bánatára.
Maud elve az életben mindig az volt, hogy ne szóljon
semmit, ha nem mondhat kellemeset. De Nan nagy
őszinteségében és nyíltságában már nem tudott ilyen
magasságra felemelkedni. A két lány szemtől-szembe
találkozott egymással a lépcsőn, egy órára rá, hogy a
nagy újdonság bejárta a házat. Mindketten megálltak és
egymásra bámultak.
– Nos? – kérdezte Lilias félénken. – Hallottad? Anyus
bizonyosan megmondta neked. Nos… mit szólsz hozzá?
Nan behunyta a szemét.
– Gyáva áruló! – mondta röviden, – Lilias
megdöbbenve bámult rá.
– Mi… mit mondtál?
– Gyáva áruló! Ez vagy! Mert gyáva árulás elhagyni
egy férfit, éppen, amikor ilyen nagy gondban van és a
legnagyobb szüksége lenne a segítségre…
– Nem ezért tettem! Már régóta gondolkozom rajta.
Ha most nem jön ide ilyen váratlanul, akkor is beszéltem
volna erről anyussal. Nagyon sokat gondolkoztam a
dolgon. Te nem ismerheted az érzéseimet és éppen
ezért nincs jogod hozzá, hogy mindenféle nevekkel
illess. Ez közönséges és nem igazi hölgyhöz illő eljárás!
– Nagyon hálás vagyok, ha így áll a dolog! – kiáltott
Nan hevesen. – Mert ha a te viselkedésed előkelő és
hölgyhöz illő, akkor én inkább nagyon közönséges
akarok lenni.
Sarkonfordult és felment a lépcsőn, Lilias pedig
bement a tanulószobába és kétségbeesetten leült. Elsie
ott ült az asztalnál, éppen a legújabb családi esemény
részleteit írta be naplójába és olyan megértő részvéttel
nézett a nővérére, hogy Lilias úgy érezte, most végre
megtalálta azt a jóbarátot, akinek olyan nagy szükségét
érezte.
– A szívem megtört, Elsie! – zokogta drámai hangon.
– Mindenki ellenem fordult. Apus, anyus, Nan, mindenki
olyan kegyetlen hozzám. Szemrehányásaik a szívembe
vágnak! Sohasem fogom ezt elfelejteni, sohasem tudok
majd úgy érezni, mint azelőtt.
Elsié olyan hosszan és mélyen sóhajtott fel, hogy az
már nyögésnek is beillett volna.
– Nem, soha, soha! Ez a csapás, mely kora
ifjúságodban sújtott le rád, el fogja homályosítani egész
életedet. Soha többé nem lehetsz a régi. Szenvedéseid
emléke és az a tudat, hogy megrontottad valakinek az
életét, nem hagy majd nyugodtan aludni és idő előtt
megöregít. Máris érzed, de egyre jobban fogod érezni,
mint valami súlyos terhet, melyet a válladra raktak és
meg fogja rontani minden örömödet…
– Az Istenért, Elsie, hogy beszélhetsz így! Mintha
valami érzelgős regényből olvasnál részleteket. Elég
nagy csapás a számomra, hogy így történt, nem kell
még rosszabbra festeni a helyzetet, mint amilyen. Tudd
meg, hogy vízbe ugrom, ha ez így megy tovább. Maud
neheztel, Nan őrjöng, te meg nyöszörögsz! Micsoda
kilátások! És nekem tűrnöm kell egész életemen át,
mert sohasem fogok férjhezmenni – ezekután.
– Nem, – bólintott Elsie nagyon határozottan. –
Magam is azt hiszem, hogy nem. Vagy legalább is, nem
szerelemből. Talán majd később, hosszú, hosszú évek
múlva, úgy harmincöt-negyvenéves korodban,
férjhezmégy valakihez, az ész és a megfontolás szavára
hallgatva, valami idősebb úrhoz, aki nyugodt, kényelmes
otthont biztosíthat neked. Regényekben gyakran lehet
olvasni hasonló esetekről, ha a hősnőnek valami
szerencsétlen szerelme volt fiatal korában. És gondolj
csak Mrs. Baileyre! A vőlegénye elesett Crimeánál és
amikor ötvenkét éves lett, férjhezment ahhoz az
utálatos, hosszúszakállas vén emberhez és…
Azonban a mondat végét már csak a levegőnek
mondta, mert Lilias elmenekült. Az a kilátás, hogy
ötvenkétéves korában majd ő is férjhezmehet egy
hosszúszakállas, utálatos vén emberhez, több volt, mint
amennyit el tudott viselni és kirohant a kertbe, abban a
reményben, hogy ott majd megtalálja a vágyva-vágyott
magányosságot.
De nem, hiába reménykedett! Mert a lugasban, ahol
meg akart pihenni, ott ült a három iskoláslány és
tágranyilt, ünnepélyes pillantásokkal bámulták, mintha
valami egészen rendkívüli és szokatlan látvány lenne a
lány, aki felbontotta eljegyzését.
A jóindulatú Agatha helyet csinált neki maga mellett
és részvéttel nézett könnyszántott arcába, de rendes
szokása szerint, nem a legtapintatosabban adta elő
mondókáját.
– Igazán te akartad, Lilias? – kérdezte kíváncsian.
Vagy talán Ned unt meg téged? Kitty így képzeli és azt
mondja, hogy Ned egészen biztosan nem veszi
túlságosan szívére a dolgot.
 Lilias szemében megvillant a harag erre a váratlan
leleplezésre, de Kitty szokott nyugodt szemtelenségével,
megelőzte a választ.
– Egy pillanatig sem gondoltam, hogy Ned komolyan
szerelmes beléd. Nagyon sok vőlegényt és
menyasszonyt láttam, de ti cseppet sem hasonlítottatok
hozzájuk. Ned folyton kért bennünket, hogy jöjjünk
veletek, ha sétálni mentetek és egészen csalódott arcot
vágott, ha nem akartunk menni, pedig a szerelmespárok
mindig egyedül akarnak lenni és folyton bámulják
egymást, amikor azt hiszik, hogy senki sem figyel oda
és mindenkit igyekeznek eltávolítani a közelükből.
– Lehet, hogy eleinte komolyan szerelmes volt beléd,
de későbbi amikor jobban megismert, kiábrándult, –
mondta Christabel. És Agatha buzgón tódította:
– Természetesen nagyon boldog vagy, drágám, hogy
nem törted meg Ned szívét és csöppet sem búsul
utánad. Így sokkal könnyebb a helyzeted.
Szegény Lilias, egész nap képtelen volt
megszabadulni népes családja tagjaitól.
Ezalatt, Jim kikisérte barátját az állomásra. A
legnagyobb részvéttel és megértéssel kérdezősködött
Ned üzleti ügyei iránt, ami pedig nővéreit illette, a
legteljesebb őszinteséggel nyilatkozott.
– Ha bolond voltál, akkor ne csodálkozz, ha meg is
kell szenvedned érte. Soha életemben sem voltam
annyira meglepődve, mint mikor eljegyzésedről
hallottam. Azt gondoltam, hogy valami nincs rendben a
fejedben. Amikor legutóbb együtt voltunk odahaza,
nyomát sem láttam ennek az őrültségnek. El nem tudom
képzelni, mi történhetett veled!
– Olyan kedves és szép volt és annyi érdeklődést
mutatott minden dolgom iránt! Most már látom, hogy
mindennek az alapja csak a hiúság volt. Hízelgett az
érdeklődése és végtelenül jólesett. Én… én egészen
őszinte akarok lenni hozzád, Jim! Eleinte Maud tetszett
nekem jobban és most már látom és tudom, hogy őt
szerettem egész idő alatt. De ő annyira tartózkodó volt
velem szemben, annyira távol tartott magától, hogy arra
gondoltam, talán ezzel akarja kimutatni, hogy semmi
kilátásom sem lehet nála. Azután hazajött Lilias és
hatalmába kerített szép arcával és kedvességével. Annyi
rokonszenvet és megértést mutatott irántam, olyan
nyíltan kifejezésre juttatta, hogy örül a viszontlátásnak,
olyan szomorú volt, amikor elbúcsúztam, hogy… nos, a
többit már tudod! Ostoba voltam, de már nagyon sok
férfi követett el előttem ilyen ostobaságot. Egész idő
alatt rettenetesen boldogtalan voltam, csak azt nem
tudtam, hogy miért, míg maga Lilias ki nem mondta.
Azzal vádolt, hogy Maudot jobban szeretem, mint őt…
Maud jelenlétében – amikor hármasban együtt voltunk a
nappaliszobában.
Jim jelentőségteljesen elfüttyentette magát.
– Ó, a gonosz kis béka! Meg kellene verni! Szegény
kis Maudom, ez nagyon fájhatott neki. Mit mondott?
– Arra kért, hogy ne hallgassak rá, ne haragudjak
Liliasra! Hiszen tudod, hogy milyen angyal. De én
tökéletesen le voltam törve, nem tudtam, hogy mit
csinálok és nyíltan megmondtam, hogy Liliasnak igaza
van. Talán helytelenül tettem, de nem tehettem róla.
Maud egy pillantást vetett rám, csak egyetlen pillantást!
Ó, Jim, édes öregem, ha ez az egész szerencsétlenség
csak azért történt volna velem, hogy megmutassa,
milyen nagy tévedést követtem el, akkor idővel talán
áldani fogom érte a sorsot. Tíz helyett fogok dolgozni,
nevetve nézek szembe minden nehézséggel, megteszek
mindent, ami tőlem telik, ha végül elnyerhetem Maudot.
Ugy-e, Jim, te a barátom maradsz továbbra is? Ugy-e,
segítségemre leszel és megmondod Maudnak, hogy mit
remélek?
 – Azt már nem! – felelt Jim, férfias határozottsággal.
– Egyelőre éppen elég bajt okoztál, öregem és
okosabban teszed, ha vársz, míg a kedélyek
valamennyire megnyugodtak. Sokkal többre becsülöm
Maudot, semhogy feltételezném róla, hogy elfogad
vőlegényének abban a pillanatban, hogy Lilias
visszautasított. Várj egy évig vagy kettőig, teremts
magadnak megfelelő megélhetést, azután gyere el ismét
és kérdezd meg te magad…
– Egy évig vagy kettőig! És közben Maud talán majd
azt hiszi, hogy ismét megváltoztak az érzelmeim és
megfeledkeztem róla! Nem, túlságosan sokat kívánsz.
Nem is kérem, hogy most rögtön szólj neki, de majd
néhány hét múlva tegyél előtte legalább célzást a
dologra, esetleg mutasd meg valamelyik levelemet, add
tudtára bármilyen közvetett formában, hogy egyedül
csak rá gondolok és érte dolgozom. Talán ezzel nem
kívánok túlságosan sokat egy jó pajtásomtól – Én is
megtennék ennyit érted, ha te lennél az én helyemben.
– Lehet! – mondta Jim röviden, de barátságos, meleg
pillantással nézett barátjára és Ned Talbot megnyugodva
utazott el, abban a tudatban, hogy Jim többet tesz, mint
amennyit ígér és hogy üzenetét egészen biztosan
rövidesen át fogja adni.
Ned még egy barátot hagyott hátra Thurston House-
ban, akivel szemben ugyan nem volt ennyire őszinte, de
akinek a hűségében és segítségében éppen annyira
megbízhatott, mint a bátyjáéban. Nan is maga elé
képzelte a jövőt, de erről senkinek sem szólt egy árva
szót sem. De elhatározta, hogy igyekszik megkönnyíteni
Ned helyzetét és tervének keresztülviteléhez mindjárt
hozzá is látott, a tőle megszokott eréllyel és kitartással.
– Ha én egy kedves öreg úr lennék, akinek olyan sok
pénze van, hogy már nem is tud vele mit kezdeni, akkor
jó állást adnék egy fiatalembernek, akit az utóbbi
időkben sok mindenféle csapás ért! – jelentette ki Mr.
Vanburgh-nak, közvetlenül azután, hogy elmondta neki
a felbontott eljegyzés törtenetét. Az öreg úr nevetve
hallgatta.
– Csakugyan? De hogyan képzeli? Miféle állást
adhatnék én Mr. Talbotnak, ami megfelelne az
igényeinek?
– Arra gondoltam, hogy esetleg beajánlhatná valami
gyárba. Talán írna néhány régi barátjának és
megmagyarázná nekik, hogy Ned milyen kitűnő,
megbízható, elsőrangú munkaerő és hogy maga nagyon
nagyrabecsüli?
Az öreg ember mosolygott és fáradt kezével
becézően simított végig a lány kezén.
– Mindent szívesen megtennék a maga kedvéért,
Nan, ha csak egy lehetőségem van rá, de szavamnak
nincs olyan nagy hatalma, mint képzeli. Attól félek, hogy
a nagy gyárak vezetői nem sokat törődnének az én
ajánlatommal. De ha Mr. Talbot nem akar mindenáron
megmaradni ebben a szakmában, inkább tudnék
valamit. Nagy földbirtokaim vannak, melyeket idővel
Robert fog örökölni és miután ő szokta alkalmazni
intézőimet és általában, ő intézi a birtokok ügyeit,
legjobb, ha egyenesen hozzá fordul.
– Úgy? – kiáltott Nan és könyörgően összekulcsolt
kézzel fordult a fiatalember felé. – Úgy-e, tesz valamit
Ned érdekében? Feltételezem, hogy az intézők között
van egy, aki egyáltalán nem felel meg erre az állásra.
Egészen biztosan tudom! És új embert akar alkalmazni a
helyébe, ugye? Ned kitűnően megállná a helyét ilyen
állásban, nagyon szeret vidéken élni. Apjának is
gyönyörű birtoka volt valaha, amikor még gazdagok
voltak és Ned gyakran emlegeti, mit csinálna, ha még
övé lenne a birtok. És olyan istenien áll neki a
térdnadrág és bőrlábszárvédő! Ó, biztosan kitűnő intéző
lenne belőle!
A két férfi hangosan kacagott, de Nant nem lehetett
eltéríteni komolyságától. Maud jövőjéért, Maud
boldogságáért harcolt és a világon semmi sem téríthette
el szándékától. Olyan határozottan állította, hogy a
jelenlegi intéző egészen biztosan rosszul végzi a dolgát,
hogy Robert végül is kénytelen volt védelmébe venni.
– Sőt ellenkezőleg, Nan, nagyon kitűnő és
megbízható ember. Egy szó kifogást sem tehetek ellene,
eltekintve azt az egyet, hogy sokkal okosabb, semhogy
továbbra is nálunk maradjon, nagyobb jövő áll előtte.
Edgeworth lordnak intézőre van szüksége és minden
reménye megvan arra, hogy megkapja ezt a nagyszerű
állást. És ha csakugyan megkapja…
– Egészen bizonyos, hogy megkapja! – kiáltott Nan
izgatottan. – És akkor maga felajánlja Nednek
megüresedett állását, igen, igen, egészen biztosan
tudom! Milyen boldog vagyok és milyen boldog lesz Ned!
És bizonyosan csinos intézői ház is van szép kerttel, ahol
mindannyian elférünk, ha meglátogatjuk Nedet? Mit
gondol, mennyi idő alatt intéződik el annyira a dolog,
hogy szólhatok róla odahaza?
Olyan nyugodt bizalommal beszélt, annyira hitt
tervének sikerében, hogy egyiküknek sem lett volna
szíve kiábrándítani és mindketten szilárdan elhatározták,
hogy ha csak egy lehetőség kínálkozik, teljesítik
kívánságát.
Robert, rendes szokása szerint, Nan távozása előtt
még egyet sétált vele a kertben és ezúttal felhasználta a
négyszemközti együttlétet, hogy megmondja, mennyire
együttérez vele otthoni bajaiban. Az imént, nagybátyja
jelenlétében, nem tudta olyan őszintén kifejezésre
juttatni érzéseit. Robertet egyáltalán nem lepte meg,
hogy Lilias felbontotta eljegyzését, mert keresztüllátott
Lilias jellemén és pillanatig sem bízott
állhatatosságában. De Nan gyanútlan, becsületes
egyéniségére mindenesetre a meglepetés erejével
hatott.
– Lilias szerint, már régebben elhatározta, hogy
felbontja eljegyzését, mert mindenképen elégedetlennek
és bizonytalannak érezte magát. Azonban egyikük sem
szólt egy szót sem és némán, szenvedve vártak az
alkalomra. Azt hiszem, ha ez a szomorú esemény közbe
nem jön, talán csakugyan összeházasodtak volna és
egész további életükben keservesen siratták volna ezt a
lépésüket. Nem tudok megérteni ilyen viselkedést. Ha én
egyszer valamit érzek, azt nem tudom elhallgatni, ki kell
mondanom egyenesen, bármilyen következménye is
legyen. Hát ha még arról van szó, hogy szerelmet
mutassunk valaki iránt, akit nem szeretünk, hogy
boldognak mutassuk magunkat, amikor boldogtalanok
vagyunk, ez mindennel nehezebb és rettenetesebb
lehet! Ez már valóságos bűn!
– Teljesen igaza van, Nan. Nekem is mindig az volt a
véleményem, hogy ilyen esetekben, a legteljesebb
őszinteségnek kell lenni férfi és nő között. Sokkal
kevesebb szerencsétlenség lenne a világon, ha az
emberek nyíltan megmutatnák valódi érzéseiket. Én
talán kissé messzebb megyek abban a nézetemben,
mint a legtöbb ember, de már réges-régen szentül
megígértem magamnak, hogy ha egyszer üt az én órám
is, csakis teljes meggyőződéssel fogok cselekedni és ha
egyszer döntöttem, többé semmi sem tarthat vissza
attól, hogy keresztül is vigyem az akaratomat.
Hónapokkal ezelőtt, Nan, maga belépett ebbe a házba és
megismerkedtünk. Én tudtam, jóformán első pillanatban
tudtam, amikor tekintetünk legelőször találkozott, hogy
magához hasonló nővel még sohasem találkoztam és
hogy nagy szerepet fog játszani életemben. Azelőtt
sohasem ismertem ezt az érzést, de attól a naptól
kezdve, egyre erősödött, nőtt a szívemben és már
jóformán el sem tudnám képzelni az életemet nélküle.
Maga tölti be minden gondolatomat, minden
reményemet…
Nan némán állt a helyén és a fiatalemberre bámult.
Minden szín lefutott arcáról, szeme tágranyilt a
csodálkozástól. Kezét halántékára szorította és
felsóhajtott.
– Ezzel azt akarja mondani… azt akarja mondani,
hogy… hogy szerelmes… belém?
Hangjában annyi meglepődés, annyi alázatosság volt,
ahogyan ezt az utolsó szót kimondta, mintha el sem
merné hinni a nagy csodát. Robert mosolya végtelen
gyöngédséget tükrözött, amikor válaszolt:
– Azt hiszem, hogy igen. Vagy legalább is, nagyon
gyors iramban utazom a legnagyobb szerelem felé.
Annyira megijeszti magát ez a gondolat? Annyira
bántja? Nem tudja legalább barátságát felajánlani
cserébe?
– Barátságot? Igen, de nem… – Nan vad zavarában
elnyelte a szót – de nem azt a másikat! Olyan hamar
lenne! Hiszen még csak most hagytam el az
iskolaszobát… néhány hónappal ezelőtt még kislányos,
rövid ruhában szaladgáltam. Ilyesmire még nem tudok
gondolni, talán hosszú évekig sem, csak majd ha már
öregebb leszek és kicsit megjön az eszem!
Robert halkan nevetett.
– Magának sokkal több esze van, mint bármelyik
lánynak, akit ismerek. De kérem, ne ijedjen meg,
drágám, nem kérem már most a válaszát. Időt akarok
engedni, de szerettem volna, hogy elejétől kezdve
tisztában legyen érzéseimmel. Majd ha idősebb lesz és
bevezetik a társaságba és megismerkedik más férfiakkal
is, azt akarom, hogy tudja: van valahol egy férfi, aki
magának ajándékozta egész szívét és aki reménykedve
vár arra a nagy boldogságra, hogy egy napon cserében
maga is nekiajándékozza a szívét. Semmi formában sem
akarom most még lekötni. Ha találkozik valakivel, akit
jobban tudna szeretni, mint engem, akkor csak
boldogságot fogok kívánni magának. De amíg csak az a
nap be nem következik, addig várok és remélek. Nem
akarok most gondokat okozni magának, nem akarom,
hogy ma még feleslegesen sokat beszéljünk erről a
kérdésről; megígérem, hogy egy teljes évig nem is
hozom szóba többet. De addigra húsz éves lesz és teljes
tizenkét hónapi ideje lesz ahhoz, hogy alaposan
meggondolja a választ. Megengedi, hogy jövő júliusban
újra megkérdezzem magát, Nan?
– I… igen! – sóhajtott habozva Nan. – Azt hiszem,
hogy igen. Maga nagyon jó hozzám, de én… én félek.
Hátha igen-t mondok és azután megváltoztatom a
szándékomat, mint Lilias? Ez rettenetes lenne, de ugyan
ki lehet egészen biztos magában? Szeretem magát,
jobban szeretem, mint bárkit, akit ismerek, de…
– Addig ne mondjon igen-t, míg a leghalványabb
kétség is él a szívében. Félérzéssel úgysem tudnék soha
megelégedni. Ha elérkezik az a nap, amikor úgy érzi,
hogy egész szívvel tudna szeretni engem, mint ahogy én
egész szívvel szeretem magát, ha úgy érzi, hogy velem
a szegénységet és megpróbáltatást is szívesebben
viselné, mint mással a gazdagságot, akkor jöjjön
hozzám drágám, de előbb egy pillanattal sem. Maga
meg én nem vagyunk olyan emberek, akik meg tudnak
elégedni félboldogsággal is és egyikünk sem akarja
megkockáztatni a tévedést. Széppé szeretném tenni az
életét, nem elrontani!
Nan szeméből lassan szivárogtak a könnyek és ajka
remegett.
 – Maga nagyon jó hozzám és olyan túlzásnak és
ostobaságnak érzem, amiért most ilyen csalódást
okoztam. Nem vagyok méltó a szerelmére. Nem, nem
vagyok rá méltó. Ha tudná, milyen kis senki vagyok, egy
pillanatig sem gondolna rám tovább. Olyan sok szép és
kedves lány van a világon. Ha inkább olyasvalakit
választana, aki okos és rendes és komoly és jó…
– Ó, Nan, én nem akarok ilyen feleséget! Kérem, ne
erőltessen. Ilyen lányt százat is ismerek és egytől-egyig
halálosan untattak. Én csak magát akarom! Most arra
kérem, hogy egy egész évig ne is gondoljon rám, ne
csináljon magának gondokat miattam. Élje tovább
vidám, ragyogó kis életét. A világ minden kincséért sem
akarom megrövidíteni lányságát és megöregíteni idő
előtt. De nagyon leverő gondolat lenne a maga számára,
drágám, hogy valahol messze, száz mérföldnyire van
egy férfi, aki szereti, aki különb, szebb életet akar élni
ezért a nagy szerelemért?
Nan nem tudott felelni, csak a fejét rázta mélységes
megindulással. Nem, egyáltalán nem volt leverő
gondolat – sőt, nagyon szép, nagyon felemelő érzés, de
milyen nagy felelősséget rótt rá! Robert azt mondta,
hogy nem akarja megrövidíteni lányságát, de nem
rövidítette meg máris? Az a tudat, hogy valaki vár rá,
hogy valakinek a boldogsága tőle függ, nem józanította
ki a leggondtalanabb, legkönnyebbszívű lányt is? Nan
nagyon jól tudta, hogy ez a rövid beszélgetés mérföldkő
lesz az életében és hogy egyetlen lépéssel magamögött
hagyta ifjúságának gondtalan napjait.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET.

Két évvel később.

Csaknem két év telt el azóta, hogy Lilias felbontotta
eljegyzését Ned Talbottal és Robert Vanburgh
szerelméről beszélt Nannak. Ha ezen a ragyogó májusi
napon valaki végighaladt a főutcán a Thurston House
előtt, szokatlan mozgalmat és élénkséget látott
odabenn. A cselédek friss függönyöket akasztottak
pincétől padlásig minden ablakra, a kertész palántákat
ültetett ki a kertbe, minden percben csengetett valaki a
kapun és a postaautomobil jóformán valamennyi
csomagját ott rakta le a ház előtt. A nagy mozgalom
akkor sem enyhült, ha valaki belépett a házba, mert az
előcsarnok tele volt különféle délszaki növényekkel és
hét fehérkötényes lány szaladgált szüntelenül fel-alá a
lépcsőkön, annyira tele voltak sürgős munkával.
Könnyen megismerhetjük bennük régi barátainkat, bár
az elmúlt évek sokat változtattak külsejükön. Maud édes
arcáról eltűnt a szomorúság kifejezése, friss ifjúságban
virult ki. Lilias még mindig a hivatásos szépség volt, aki
mindig és mindenhol hatásosan tudott fellépni. És
csodák csodája, Nan egészen rendes és kifogástalan
volt, haja szép símán fogta körül homlokát, kezét éppen
olyan gonddal ápolta, mint maga Lilias. Régente csak
nagy ritkán vetődött fel a kérdés, hogy Nan egészen
csinos lány. Most azonban már semmi kétség sem
lehetett. A szabálytalan vonások kiformálódtak, arcszíne
a legszebb keveréke volt fehérnek és rózsaszínnek és
sötét szeme ragyogott a boldogságtól Igen, Nan egész
lénye ma sugárzott az örömtől, mialatt fel-alá szaladgált
a házban és éppen olyan keményen dolgozott, mint
testvérei. De mégis, egészen más érzésekkel, mert
hiszen miatta volt ez a sok munka és valahányszor ezen
a napon összetalálkozott édesanyjával, megölelték
egymást friss megindultsággal. Ami a többieket illeti,
végre Elsie is elérte vágyódását, azt a kort, amikor
kedve szerint öltözködhetett és fésülködhetett és ettől
kezdve középen választotta el a haját és símán fésülte
fülére, mert így eléggé gyászosnak érezte külsejét. Már
Agatha is nagylányosan viselte haját és Christabel és
Kitty is lényegesen hosszabb ruhát hordtak, mint két
évvel ezelőtt.
Azonban az elmúlt két esztendő semmivel sem
csökkentette a lányok beszélőtehetségét. Mialatt
virágokkal díszítették a lépcsőkorlátot és átállították a
bútorokat a fogadószobákban, a hangok zűrzavara egyre
fokozódott, éppen olyan kimeríthetetlenül, mint azelőtt.
– Gyerekek, gyerekek az Istenért, hallgassatok már
egy kicsit! Ne beszéljetek folytonosan! – könyörgött
kétségbeesetten Mrs. Rendell. – Szeretnék valamit
mondani, de saját szavamat sem hallom. Végül is
megfájdítjátok Nan fejét, ha így folytatjátok. Menj fel a
szobádba, Nan, drága kislányom és írd meg a leveleidet.
Ne dolgozz itt tovább, inkább használd fel ezt az utolsó
csendes órát, amikor elintézheted a dolgodat.
Nan engedelmesen szobájába ment és előkereste
írószerszámait. De jó darabig eltartott, míg leült az
íróasztalához, mert a szomszédos öltözőszoba ajtaja
nyitva állt és ott megpillantott valamit, ami
ellenállhatatlanul vonzotta tekintetét, valamit, ami ott
feküdt kiterítve a pamlagon, gondosan letakarva
selyempapírokkal.
Nan áhítatos kézzel félretolta a selyempapírt és ott
feküdt előtte teljes szépségében és pompájában, a
ragyogóan fehér selyemruha. A pompás, régi,
elefántcsontszínű csipkéket narancsvirág-csokrok fogták
össze. Menyasszonyi ruha, gyönyörű menyasszonyi
ruha, amely egy hercegnőhöz is méltó lenne! És mellette
egy dobozban a fátyol, ugyanebből a nagyértékű, régi
csipkéből és az öltözőszoba sarkában, a brilliánsnyakék
és a széles csat, amely magában véve is valóságos
vagyont képviselt.
Lehetséges, el lehet egyáltalán képzelni, hogy ez a
sok pompa és drágaság mind az övé? És lehetséges,
hogy olyan végtelenül boldog szerelmében, hogy ez a
sok, sok kincs semmit sem számít boldogságával
szemben? Lehetséges volna, hogy holnap reggel – nem
is egészen huszonnégy óra múlva – ő már nem lesz
többé Nan Rendell, a harmadik lány a soklányos házban,
akinek állandó pénzgondjai vannak és mindig előre költi
el a zsebpénzét, – hanem Nan Vanburgh, a selymekben,
csipkékben és brilliánsokban. Mrs. Robert Vanburgh,
akinek vidéki birtoka, gyémántjai, autója, fogatai
vannak és akire még ennél is nagyobb vagyon és
gazdagság vár! Csodák csodája! Valóságos tündérmese
a való életben! Drága, gyönyörű herceg, aki ilyen csodát
tudott hozni egy szegény lány életébe! Nan egyre
mélyebbre és melyebbre hajolt, míg ajka megérintette a
ruha tündöklő selymét és gyöngéden hozzásimította
arcát. Azután ismét letakarta a selyempapírral és
visszament íróasztalához. De csak gondolkozni és nem
írni, – végiggondolni ezt az elmúlt két esztendőt és
mindazt, amit ez a két esztendő magával hozott. Vajon
csakugyan elejétől kezdve szerette Robertet, még előbb,
mint Robert megszerette őt? Most úgy érezte, hogy
igen, mert azután az emlékezetes kerti beszélgetés
után, pillanatnyi kétséget és habozást sem ismert.
Helyes volt, hogy várakoztak, és bebizonyították
egymásnak érzéseik komolyságát és tartósságát, de a
szíve mélyen Nan első pillanattól kezdve tudta a
végleges választ. És milyen elviselhetetlenül hosszúnak
tűnt fel az év utolsó három hónapja – és utána milyen
boldog, végtelenül boldog korszak következett
mindanyiunknak, akiket közelről érintett kettőjük dolga!
Egyedül Mrs. Rendell és Maud tudták a család tagjai
közül, hogy mi rejlik Robert gyakori látogatásai mögött
és ha a nagy meglepetésbe, mellyel a testvérek az
eljegyzést köszöntötték, egyiküknek az irigysége és
csalódása is vegyült, a többiek annál nyíltabban
mutatták ki örömüket és szeretetüket.
Robert régóta megkapta a szülők beleegyezését és a
család egyetlen tagja sem tudta elrejteni, mennyire
büszke volt erre a mindenképen nagyszerű eljegyzésre!
Az öreg Mr. Vanburgh pedig sírt boldogságában, amikor
legkedvesebb álmának beteljesülését látta.
Mindenki örült és mindenki helyeselt és a sok
szerencsétkívánó levél közül talán legjobban örültek a
Rendell-házban Ned Talbot levelének, aki már hosszú
hónapok óta mint intéző dolgozott a Vanburgh-
birtokokon és levelében komoly, őszinte nagyrabecsülés
hangján írt fiatal főnökéről.
Amikor az esküvő kitűzésére került a sor, Mr. Rendell
erélyesen kijelentette, hogy egy évnél hamarabb hallani
sem akar róla.
– Majd ha huszonegy éves lesz, előbb egy perccel
sem, – mondta határozottan. – Nekem apai jogom van
az én kislányom felett, míg csak el nem éri
nagykorúságát és ebből a huszonegy évből egyetlen
napot sem akarok másnak átengedni.
– Azután pedig nekem vannak férji jogaim felette és
egy nappal sem akarok rá tovább várni, mint okvetlenül
szükséges és ezért tűzzük ki az esküvőt Nan
születésnapjára, május húszadikára, – monda Robert,
éppen olyan makacsul és csakugyan, így is határoztak. A
hónapok repültek, mintha csak hetek lennének, olyan
gyorsan múlt az idő, míg elérkezett az esküvő előtti nap.
Nan új kofferjei készen becsomagolva álltak a szoba
sarkában, hogy valamennyit magával vigye a gyönyörű
utazásra.
Amikor a gong megszólalt, Nan bűntudatosan nézett
az üres levélpapírra, de most már sokkal később volt,
semhogy belekezdhetett volna az írásba. Le kell mennie
és a jó szerencsére bízni, hogy a lányok ne vegyék
észre, milyen haszontalanul fecsérelte el az idejét. A
villásreggelit ma kivételesen a reggelizőszobáhan
szolgálták fel, három különböző asztalnál, de ez is
hozzátartozott az alkalom érdekességéhez ét emelte az
általános vidám hangulatot. Rendesen villásreggelizni
végre is minden nap lehet, de ez egészen más volt, a
holnapi ünnepi ebéd előkészületeiből kikerülő finom
falatokból! A lányok elragadtatva ültek le a kis
asztalokhoz és vidáman üdvözölték Nant, amikor
felbukkant az ajtóban.
– Nos, szép menyasszony, befejezted leveleidet?
Remélem, hogy jó kislány voltál és csupa igazat írtál. –
Kedves Mrs. Webb, hálásan köszönöm a csinos kis
mustártartót. Igazán kedves, hogy gondolt rám és
miután eddig összesen hét hasonló mustártartót
kaptam, azt hiszem, nincs mit aggódnom a jövőtől. –
Kedves Mr. Cross. Nagyon köszönöm a vázát, amelyet
küldött nekem. Biztosra veszem, hogy egészen
rendkívüli darab, miután ilyen szörnyűséget még amióta
élek, nem láttam. Kiteszem a szalonba, valahányszor
értesülök, hogy meglátogat és gondosan bezárom a
szekrénybe, amint eltávozott. – Kedves Mrs. de Bels.
Milyen kedves figyelem öntől, hogy ezt az édes kis
lágytojásfőzőt küldte nekem! Ugyan sohasem
használunk ilyesmit, de micsoda boldogság lesz
továbbajándékozni valakinek és…
– Remélem, Kitty, hogy ha te egyszer férjhez mégy,
senki sem küld neked nászajándékot, ha te mindent így
fogadsz! – mondta Nan szigorúan, azonban
szemrehányását kitörő kacagással fogadták.
– Szent Isten, milyen finom lettél egyszerre! És olyan
ártatlan, mint egy maszületett bárányka! Próbálj a
szemünkbe nézni és úgy mondd, hogy amit ma reggel
írtál, mind őszinte és igaz volt, hogy nem titkoltad el
valódi érzéseidet?
– De igen, merek a szemetekbe nézni! Egyetlen szót
sem írtam ma reggel, amiben bármi kivetnivalót is
találnátok, – kiáltott Nan, olyan vakmerőséggel, amely
azonnal elárulta élesfülű hallgatói előtt, mert abban a
pillanatban felhangzott a kiáltás:
– Nem is írt egyáltalán! Csak ült és róla álmodozott!
– Egész reggel rád gondoltam, szerelmem! –
énekelte Kitty, mulatságos szemforgatással, mialatt
Agatha és Christabel hevesen integettek egymásnak,
amit viszont Nan nem állhatott meg nevetés nélkül.
Menyasszonysága alatt, testvérei rengeteg tréfát
csináltak rovására, de Nan sokkal boldogabb volt,
semhogy egyetlen pillanatra is megbántottnak érezte
volna magát. Nan, mint menyasszony, általános
csodálatot vívott ki magának, mert boldogságának
ragyogásában volt valami ellenállhatatlanul megnyerő.
Egész szívével szerette jövendőbeli férjét és nem látta
be. miért tettessen közönyösséget, ha egyszer ennyire
távol áll érzéseitől.
Amikor közvetlenül villásreggeli után, Robert
személyesen is megérkezett, Nan röpülve szaladt elébe
és karjába kapaszkodva jött vissza. Arca ragyogott az
örömtől és elégedettségtől.
– Eljött! Eljött! Itt van! – kiáltotta diadalmasan. És a
következő pillanatban, Robertet körülvették jövendőbeli
sógornői és körülvezették a házban, hogy megmutassák
a holnapi ünnep előkészületeit.
 Robert keveset beszélt, mert a holnap
ünnepélyessége már hatalmába kerítette egész lelkét;
de szeme ragyogott és valahányszor Nanra nézett, olyan
gyöngéd, szerelmes. Őszinte kifejezés tükröződött
arcán, hogy Maud nem tudta visszatartani a
meghatottság könnyeit. Maud túlérzékeny hangulatban
volt ezen a délutánon, mert hiszen nemcsak hogy
legkedvesebb húgától való elválás küszöbén állt, hanem
még sokkal fontosabb találkozás is várt rá. Ned Talbot
most Robert első embere lett. Azóta már megérkezett a
Grange-be és csak arra várt, hogy üdvözölhesse fiatal
főnökét, mielőtt első látogatását teszi Thurston
Houseban, csaknem két esztendei távollét után. De
ebben a pillanatban, Ned már fel is bukkant a kertben. A
gyepes térségen át jött, ahol az uzsonnaasztalt szokták
megteríteni, éppen úgy, mint évekkel ezelőtt egy
délutánon. Maud ott ült az asztalnál és a teáscsészékkel
foglalatoskodott, hogy elrejtse zavarát.
Jim nem hiába beszélt olyan sokat barátjáról, nem
hiába adta oda olvasni Ned leveleit a húgának. Maud
tudta, már hosszú idő óta, hogy Ned most kinek
ajándékozta a szívét és Ned tudta, hogy Maud tudja és
friss reményt merített édes, félénk mosolyából. Ami
pedig Nedet illeti, új embernek látszott és Lilias szíve
fájdalmasan szorult össze, amikor szembenézett vele és
nyugodt, kutató pillantásával találkozott. Lilias valamikor
szerette Nedet vagy legalább is nagyon közel állt ehhez
az érzéshez, amennyire önző természete megengedte és
most váratlanul meglepte, mennyire fáj az a tudat, hogy
Ned ennyire kiábrándult belőle. Lilias éppen olyan szép
volt, mint azelőtt – sőt, a tükre azt súgta, hogy még
sokkal szebb – de bár mindenfelé hódolattal és
csodálattal vették körül, senki sem szerette, senki sem
közeledett hozzá komoly szándékkal. Nan, a huga
holnap elutazik, az új, fényes és nagyszerű életbe és
Maud bizonyosan rövidesen követi. Ő pedig idehaza
marad a fiatalabb lányokkal, akik valami unalmas,
idősebb személyt látnak benne, és neheztelnek, mert
nem akart helyet csinálni a fiataloknak. Kellemes kilátás,
mindenesetre. De mégsem panaszkodhatott, mert ha
kevés melegség volt közte és húgai között, a hiba az ő
részén volt és szíve mélyén elismerte, hogy csakugyan
ez az igazság. Lehetetlen ilyen önző, öntelt életet élni,
anélkül, hogy el ne következzen a magányosság és
elhagyottság órája és Lilias a maga kárán kezdte
megtanulni ezt a keserű igazságot.
Tea után, Robert visszament a Grange-be, mert még
sok megbeszélnivalója volt nagybátyjával, Nan pedig
felment az emeletre, hogy személyesen legyen jelen a
koszorúslányruhák utolsó próbáján.
– Drágám, nem is sejted, milyen nagy bajok vannak!
Tegnap este felpróbáltam a ruhámat és derékban
legalább öt centiméterrel szűk volt. De nem baj,
legalább karcsú alakom lesz az esküvődön, ha bele is
halok a szenvedésbe. De képzeld csak, milyen szörnyű
lenne, ha bő lenne a ruha! – kiáltotta Agatha drámai
hangon. És ennek a kijelentésnek csakugyan nem
lehetett ellentmondani.
Mrs. Rendellnek a szakácsnővel volt sok és sürgős
megbeszélnivalója, Jim levelet írt, egyáltalán,
mindenkinek volt valami sürgős és fontos dolga, éppen
csak Nednek és Maudnak nem, akiket sorsukra hagytak
és most a kertnek azon a részén sétálgattak, ahol a
legjobban védve voltak kíváncsi pillantásoktól. Mind a
ketten tisztában voltak vele, hogy most mi következik és
mind a ketten remegtek a csillapíthatatlan izgalomtól.
Azután tekintetük hirtelen találkozott, Ned kinyújtotta a
kezét és Maud pillanatnyi habozás nélkül beletette a
magáét.
 – Meg tud bocsátani nekem, Maud? Tud ismét hinni
bennem? Meg tud bocsátani nekem, aki egész szívemből
szeretem és sohasem tudom eléggé bebizonyítani,
milyen mélységesen megbántam érthetetlen
tévedésemet? Kegyetlen fájdalmat okoztam magának,
de én is nagyon megszenvedtem érte, az elmúlt évek
alatt. Talál elég irgalmat a szívében, hogy meg tudjon
bocsátani nekem és még egy lehetőséget adjon, hogy
bebizonyíthassam legőszintébb szándékomat?
– Nincs mit megbocsátanom, – felelt Maud
egyszerűen. És ő egészen komolyan így is érezte, mert
képtelen volt hibáztatni azt, akit szeretett és Ned
hosszú, hosszú évek óta álmainak hőse volt. –
Természetes, hogy megszerette Liliast, hiszen ő olyan
szép és kedves. Nem hibáztattam soha, még abban az
időben sem, de Ned, ha tudná, milyen szerencsétlen
voltam! Hiszen annyira szerettem magát és annyira
szerettem volna segítségére lenni! A világon sem
tehetne olyan boldoggá, mintha a felesége lehetek.
Ned annyi szerelemmel, annyi hálával, annyi
csaknem könnyes önváddal fogadta szavait, hogy szinte
szentségtörés lenne megismételni. Tehát végül is elérte
célját és jutalmát és most, hogy visszanézett a múltra.
Úgy erezte, hogy ezért a drága kincsért, melyet most
elnyert, semmi szenvedés sem volt túlságosan nagy ár.
Fenn az emeleten, a lányok hálószobájának
ablakában, Kitty Maitland állt. Szemüvegén keresztül a
kertbe bámészkodott és a bokrok között megpillantotta
Maud fehér ruháját, összeráncolta homlokát nagy
meglepetésében, amikor észrevette, hogy Maud nincs
egyedül. Vajon ki lehet az? Hogy férfi, azt látta
ruhájáról. A következő pillanatban szétváltak a bokrok
és Kitty most látta, hogy az a valaki senki más, mint
Ned Talbot és félkarjával átölelve tartja Maudot! Kitty
kicsit köszörülte torkát, azután magas, tiszta hangján
dalolta: Holnap esküvő és rövidesen ismét esküvő, Mr.
Edward Mortimer Talbot feleségül veszi Maudot, a család
legidősebb…
A lányok megrohanták az ablakot és ez
félbeszakította Kitty beszámolóját. A testvérek tágranyílt
szemmel bámultak a fiatal párra, kinyújtották a
nyakukat, hogy minél jobban láthassanak, azután
átszaladtak a szomszéd ablakhoz, abban a reményben,
hogy onnan talán jobban láthatnak. Végül is
hátatfordítottak az ablakoknak és szinte ijedten
bámultak egymásra.
– Ez… ez rettenetes! Kétségbeejtő! – kiáltott fel
Agatha sírós hangon. – Mihez kezdjünk a mi Maudunk
nélkül? Előbb Nan, azután Maud – a ház üres lesz
nélkülük.
– A mi veszteségünk az ő nyereségük! Le kell
mondanunk, bele kell törődnünk. Különben is, erre el
voltunk készülve. Egyik madár a másik után elröpül és a
fészek üresen marad. Ez a természet rendje, – mondta
Elsie komoran.
– Újabb esküvő! Újabb koszorúslány-ruha! Milyen
isteni! – kiáltott Christabel ragyogó szemmel. Nan
azonban oldalt állt, áhítatosan összekulcsolt kézzel.
Nagy, sötét szeme tele volt könnyekkel.
– Ez az egy beteljesületlen vágyam volt még! –
sóhajtotta maga elé. – Istenem, milyen hálás vagyok!
Milyen szép a világ! Milyen jó az Isten
valamennyiünkhöz!

VÉGE.