5.

A mentalitástörténet sokszínűsége

Czoch, Mentalitástörténet, in, Bev. a tdtörténetbe, 467-493.

1. A meghatározás nehézségei
A magyar mentalitástörténet, a német Mentalitatsgeschichte, vagy az angol history of
mentalities kifejezések az eredeti francia histoire des mentalités fordításával keletkezett
neologizmusok. A megnevezés arra utal, hogy a kultúra területének egy sajátos történeti
megközelítését a nemzetközi történetírás elsősorban a francia historiográfiával – azon belül is
főként az Annales folyóirat körül csoportosuló történészek munkásságával – kapcsolja össze.
A mentalitástörténethez hasonló programot, történetírói célkitűzéseket persze nemcsak francia
történészek fogalmaztak meg. A mentalitástörténettel kapcsolatban több terminológiai kérdés
is felmerül. A történettudományon belül talán a kultúrával, a kulturális jelenségek történetével
foglalkozó megközelítések megnevezése terén mutatkozik a legnagyobb sokféleség, és itt
jelentkezik leginkább a különböző elnevezések más nyelvre, más intellektuális kontextusba
(nemzeti történetírói hagyományba) ültetésének problémája. A mentalitástörténet sajátos
historiográfiája azonban további nehézségeket támaszt. Egyrészt, az histoire des mentalités
kifejezés mellett már első franciaországi hirdetői is gyakran használnak szinonimaként mást,
mindenekelőtt a psychologie historique (történeti pszichológia) megjelölést, majd az irányzat
divatját hozó 1960-as és 1970-es években, az histoire sociale de la culture, vagy az histoire
socio-culturelle (a kultúra társadalomtörténete, illetve a szociokulturális történelem) is
gyakran előfordul. A 70-es évek végétől aztán egyre többször tűnik fel az anthropologie
historique, vagyis a történeti antropológia megnevezés. A történeti antropológia a 80-as
években azonban már nem csupán szinonima, hanem egyre inkább felváltja, kiszorítja a
mentalitástörténet kifejezést. Legújabban pedig az histoire des représentations, vagy az
histoire de l’imaginaire social (a reprezentációk története, a társadalmi képzeletvilág
története) megnevezések egyenesen a mentalitástörténet kritikájából kiinduló irányzatként
jelentkeznek, csakúgy, mint a new cultural history (új kultúrtörténet). Végül, a történeti
antropológia mellett, az elmúlt években egy korábban is használt általános megnevezés, a
kultúrtörténet (franciául histoire culturelle vagy angolul cultural history), sőt sokszor
egyszerűen a társadalomtörténet kifejezésekkel találkozunk olyan munkák esetében,
amelyeket néhány évtizeddel korábban a nemzetközi történetírásban meglehetősen
egységesen mentalitástörténetinek tartottak volna. Az 1986-ban megjelent Dictionnaire des
Sciences Historiques-ban (A történettudományok szótára) a mentalitástörténetnek szentelt
szócikk szerzője, Jacques Revel például leszögezi, hogy az nem annyira egy aldiszciplínát,
mint inkább egy meglehetősen szerteágazó történetírói érzékenységet jelöl, majd arra hívja fel
a figyelmet, hogy a történetírás megújuló területei közül a mentalitástörténet meghatározása
és kodifikálása történt meg a legkevésbé A mentalitástörténet egyik legtöbbet hivatkozott
programadó írásában Jacques Le Goff egyenesen úgy véli, a meghatározás lehetetlensége
jelenti legnagyobb vonzerejét. A mentalitástörténetet olyan nehezen behatárolható kutatási
területként írja le, amelyre azok merészkednek, akik át akarják lépni a kialakult tudományos
kompetenciák alapján kijelölt határokat, és nem elégednek meg a szokványos
magyarázatokkal, megközelítésekkel.
Philippe Ariés: I. Ferenc, egy hajnalon, a szeretőjével töltött forró éjszakát követően
hazafelé sietve meghallja a közeli templom imára szólító harangját. A király, megszakítva
útját, betér a templomba és buzgó imádságba merül. Vajon miképpen értelmezhető ez az eset?
z egyik magyarázat úgy szólna, hogy az uralkodóban a harangszóra, házas ember lévén,
bűnbánat ébredt, és Isten bocsánatáért imádkozott. A mentalitástörténész magyarázata ezzel
szemben abból indul ki, hogy minden, így az emberi mentalitás is változik, vagyis jelen
kultúránk, erkölcseink alapján nem érthetjük meg a király magatartását. Nem a legalapvetőbb
értékeink mások, mint a századokkal korábban élt emberé – szögezi le Ariés –, hanem az
elemi reflexeink változtak és változnak. Ha ezt nem tudatosítjuk, akkor alapvetően
félreértelmezhetjük a vizsgált időszakot. Figyelembe véve a korszak sajátosságait, minden
további nélkül elképzelhető, hogy a király a bűnbánat legapróbb jele nélkül, és ugyanolyan
elemi odaadással imádkozott Istenhez. Az egyén viselkedéséből, legyen az bármilyen nagy
történelmi személyiség, csak az fontos, ami általánosabb, vagyis az adott korszakra jellemző
mentalitásbeli jelenségre utal.

módszertan: 1. A mentalitástörténet az individuális helyett inkább a kollektív viselkedésekre

helyezi a hangsúlyt, és a hétköznapi emberek gondolatainak legalább akkora jelentőséget
tulajdonít, mint az elit meghatározott formák között kiművelt gondolkodásának. A
kiemelkedő alkotások, illetve a nagy gondolkodók, művészek eszméinek, viselkedésének,
kultúrájának vizsgálatát elsősorban akkor tartja fontosnak, amikor azok az általánosan
érvényesülő, személytelen kulturális folyamatokról és jelenségekről tudósítanak. 2. Jóval több
figyelmet szentel a kimondatlan, a mindennapi gondolkodást és gyakorlatot meghatározó
jelenségeknek, az automatizmusoknak és azok mozgatórugóinak, mint a kidolgozott
elméleteknek. 3. A hiedelmek struktúrája és tartalma foglalkoztatja, a gondolkodás kategóriái,
szimbólumai, metaforái; az, hogy egy adott korban a tömeg mit, miként, illetve milyen
formában gondol, illetve gondolhatott el. 4. A mentalitástörténeti munkák gyakran nem
csupán azt hangsúlyozzák, hogy a társadalmi létezést a kulturális tényezők legalább annyira
meghatározzák, mint például a gazdaságiak, de sokszor kimondatlanul is egyfajta hierarchiát
állítanak fel, éppen ellentéteset a marxista gazdaságtörténet-írással: azt sugallják, hogy végső
soron a kulturális szint határozza meg a társadalmi szereplők gazdasági és társadalmi
feltételeit és körülményeit is.

2. A mentalitás fogalma
A mentalité etimológiájával kapcsolatban Jacques Le Goff elemzésére támaszkodhatunk. A
lélekre vonatkozó, és a latin mensből származó mentalis melléknevet a klasszikus latin nyelv
nem ismerte. A kifejezés, mely a skolasztika szókincséhez tartozott, az 1300-as években
bukkan fel. A francia mentalité azonban nem közvetlenül a latinra, hanem az angol mentality
szóra vezethető vissza, amely a 17. századi filozófiai szövegekben jelent meg az egyéni
pszichikum kollektív alkotóelemeinek jelölésére. Az angolban a későbbiekben is filozófiai
szakkifejezés maradt, a franciában azonban a tudományos mellett fokozatosan általánossá vált
használata. köznapi értelmét: egyfajta kollektív életérzés, kollektív viselkedés, világszemlélet
kifejezésére szolgál, nagyjából a német Weltanschauung megfelelőjeként, és a kifejezéshez a
mindennapi nyelvben bizonyos pejoratív tartalom is kapcsolódott, amely a rossz ösztönöknek
való engedelmeskedésre utal.
A századforduló francia tudományosságában a kifejezés elsősorban a pszichológiában és az
etnológiában terjedt el, melyek alapvető szerepet játszottak a mentalitástörténet
kialakulásában. A francia pszichológiában elsősorban a gyermekpszichológiához
kapcsolódóan jelent meg a fogalom, de használata nem bizonyult tartósnak. A század első
éveiben a mentalitás tudományos értelemben főként olyan magatartásokat jelölt, amelyeket az
addigi kulturális elemzések elhanyagoltak, nem vettek róluk tudomást, sőt esetenként
lekicsinyeltek: így a „primitívekét” vagy a gyermekekét. Elsősorban nem egyes személyek, a
figyelem középpontjában álló kiemelkedő gondolkodók, művészek viselkedésével, gondolatés
érzelemvilágával kapcsolatban, hanem nagyobb társadalmi csoportokra vonatkoztatva
használták. A mentalitás ezen felfogásának, illetve az említett kontextusban való
megjelenésének voltak negatív hatásai is a későbbi használatra nézve: az egyik ilyen, hogy
bár Lévy-Bruhl határozottan hangsúlyozta, nincs természetbeni különbség a fejlett és a
primitív társadalmak között. Le Goff ezt mindenesetre kapcsolatba hozza azzal, hogy a
mentalitástörténészek valóban előszeretettel tanulmányozzák a marginális társadalmi
csoportokat, az eretnekséget, a boszorkányságot, a bűnözést, az extravaganciát, az
anormalitást, illetve, ha az integrált csoportokat, a közös társadalmi vonásokat keresik,
gyakran fordulnak az olyan határesetnek mondható témák felé, mint a csoda, vagy a halálhoz
kapcsolódó viselkedés

3. A francia mentalitástörténet kialakulása

Émile Durkheim, illetve az általa alapított L’Année sociologique folyóirat körül csoportosuló
szociológusok kétségbe vonták, hogy a történetírás képes megfelelni azoknak a
kritériumoknak, melyek egy tudománnyal szemben megfogalmazhatók. Ezzel lényegében azt
is sugallták, hogy a társadalom tudományos elemzésére egyedül a szociológia lehet alkalmas.
Henri Berr: 1900-ban alapított Revue de Synthese Historique című folyóirata a történetírás
tudományos jellegéről folyó viták legfőbb fórumává vált. Berr folyóiratának beköszöntőjében
kétségbe vonta, hogy a történetírás egyedüli feladata a kollektív társadalmi szint
tanulmányozása lenne: A szociológia igen fontos, azt tanulmányozza, ami a történelemben
társadalmi, de ezzel korántsem fedi le a történelem minden területét. A történésznek szerinte
megkülönböztetett figyelmet kell fordítania az egyedi sajátosságokra, mert ezeken keresztül a
legnagyobb társadalmi átalakulások is megmagyarázhatók. Berr néhány évvel később
egyenesen úgy fogalmaz, hogy a történettudomány maga a pszichológia: az emberiség
fejlődését vizsgáló tudománynak a viselkedések tudományának kell lennie, melynek tárgya,
és egyben kulcsa az emberi psziché fejlődése.
A Bloch és Febvre által javasolt módszer az etnológiából is merít. A történésznek úgy
kell közelítenie a múlt dokumentumaihoz, ahogy az etnológus méri fel az általa vizsgált
terepet. Első lépésben tárgyának idegenségét, vagyis azt kell tudatosítania, hogy miben
különbözik saját társadalma a vizsgált közösségétől, az eltérések érzékelése nélkül ugyanis
nem lehet magyarázni, értelmezni a változásokat. A változások értelmezésében Henri Berr
felfogásához hasonlóan mindketten fontos szerepet tulajdonítottak a pszichológiai
tényezőknek, ezek leírására kölcsönözték a korabeli etnológiától és pszichológiától a
mentalitás fogalmát: a Lévy-Bruhl által megfogalmazott értelemben használt mentalitás
tanulmányozása jelentheti az egyik legbiztosabb módját annak, hogy a történész elkerülje az
anakronizmus csapdáját. Ha a történész saját mentális kategóriáit vetíti rá a vizsgált
időszakra, nem lesz képes a változások érzékelésére, végső soron a társadalom fejlődésének
magyarázatára. Febvre ezért tartotta az anakronizmust minden tévedés közül a
legkártékonyabbnak, amit csak történész elkövethet.
Az etnológia, a pszichológia és a szociológia hatása mellett a mentalitástörténet
programjának kialakulását az histoire des idées, vagyis az eszmetörténet, pontosabban
korabeli felfogásának és módszereinek kritikája is befolyásolta. A hagyományos nagy leíró
kategóriák, mint például a reneszánsz, a humanizmus, vagy a reformáció fogalmainak
használatával az eszmetörténet erősen leszűkíti és félreértelmezi egy korszak, vagy akár egy
ember gyakran ellentmondásos, de mindenképpen több forrásból táplálkozó és változó
gondolkodásmódját. Ezek a nagy kategóriák a történeti időn és téren kívül állnak: jelentős
részben a történész utólagosan konstruált és többnyire leegyszerűsítő fogalmai, melyek nem
veszik figyelembe sem a vizsgált kor más megnyilvánulásait, sem a gondolatok, a nagy
művészi alkotások kontextusát, keletkezési körülményeit. Ezzel szemben a mentalitástörténet
feladatának azt látják, hogy a Durkheim, illetve a Lévy-Bruhl által kijelölt úton haladva az
egyes eszméket, alkotásokat, viselkedési formákat azon társadalmi viszonyok együttesében
helyezze el, ahol feltűnnek.

4. A mentalitás megközelítése Febvre és Bloch munkásságában

Bloch és Febvre némileg mégis elérően értelmezték annak tartalmát, és ebből eredően
történészi gyakorlatuk is különbözött. E felfogásbeli különbség a mentalitástörténet jövője
szempontjából is komoly szerepet játszott. Febvre nagyobb hangsúlyt fektetett a pszichológiai
tényezőkre, Bloch megközelítésében viszont a szociológia kapott meghatározóbb szerepet.
Febvre az egyén gondolatainak tudatos megnyilatkozási formáit állítja vizsgálata
középpontjába, Bloch esetében a kollektív viselkedések mélyebb értelme és tartalma kerül
előtérbe. A felfogásbeli különbség világosan megmutatkozik abban a két recenzióban,
amelyet Lucien Febvre közölt az Annales-ban 1940-ben és 1941-ben Marc Bloch nagy
könyvéről, a Feudális társadalomról: Bloch munkájából hiányzik az egyén, és túl nagy teret
enged a szociológiának.
Bloch első mentalitástörténeti kérdésekkel foglalkozó könyve az 1924-ben megjelent
Gyógyító királyok. Feudális td: Elemzi a társadalomnak a vad természeti körülményekhez
való viszonyát; vizsgálja az emberek fizikai ellenálló képessége és lelki kiegyensúlyozottsága,
illetve a korabeli demográfiai és higiéniás körülmények közötti kapcsolatot. Olyan mentális
jelenségeket kutat, mint az álmok, az idő érzékelése, vagy a mérés, mérhetőség felfogása.
Kitér a különböző társadalmi osztályok kultúrájára, erkölcseire, szokásaira, az érzelmi
kapcsolatok eltérő formáira
Febvre nagyobb figyelmet fordított a kulturális jelenségek és korabeli gyakorlatuk
történeti vizsgálatára, az eszmetörténet már idézett kritikájára, és a mentalitás kutatásának
módszertani kérdéseivel is részletesebben foglalkozott. 1. Megkérdőjelezte, hogy minden
tekintetben tudatos és egyértelmű kapcsolat lenne az alkotók szándékai és szellemi
teljesítményük, alkotásuk között. 2. Kétségbe vonta annak jogosultságát, hogy a szellemi,
vagy esztétikai alkotásokat kizárólag az egyéni invenció és alkotói szabadság eredményének
tulajdonítsák. (Ebből a felfogásból következik egyébként az eszmetörténetben gyakran
visszatérő „előd” illetve „előfutár” motívum, amely nem veszi figyelembe a változó
társadalmi kontextus meghatározó szerepét.) 3. A fentiekből következően nem tartotta
elfogadhatónak és kielégítőnek azokat az elemzéseket, amelyek egy korszak különböző
intellektuális, művészi teljesítményeiben kimutatható hasonlóságokat csupán az alkotók
közötti átvételekkel és egymásra gyakorolt hatásukkal magyarázzák, vagy egyszerűen
visszavezetik a „korszellemre”.

5. A „mentális eszköztár”
Febvre új módon értelmezte a mű és alkotója, a mű és kora, illetve az egyazon korban
keletkezett művek közötti kapcsolatot. A mentális jelenségek társadalmi kontextusba
helyezett elemezése számára főként azt jelentette, hogy egy korszak kulturális jelenségeit
koherens rendszerként értelmezze. E rendszer társadalmi tényekből épül fel, melyek között
folyamatos kölcsönhatás érvényesül, és ezáltal egy állandóan mozgásban lévő, bonyolult
hálózatot alkotnak. A történész feladata e rendszer belső koherenciájának a megértése, vagyis
azoknak a jellemzőknek a feltárása és értelmezése, amelyek összekötik egy korszak
legkiemelkedőbb szellemi és művészi alkotásait a leghétköznapibb viselkedésekkel. E cél
megvalósítása érdekében dolgozta ki az „outillage mental" vagyis „mentális eszköztár”
fogalmát. Lényegében egy korszak, vagy egy civilizáció mindazon percepciós, konceptuális,
nyelvi, kifejezésbeli és cselekvésbeli kategóriáinak együttesét érti ez alatt, amelyek az egyéni,
illetve a kollektív tapasztalatot strukturálják és meghatározzák. Felfogása szerint a gondolati
kategóriák nem univerzálisak, és nincs szükségszerű, folyamatos fejlődés a mentális
eszköztárak egymást követő sorában. A különböző korokra jellemző kategóriákat tehát nem
lehet közvetlenül egymásra visszavezetni. A mentáliseszköztárhoz tartozik a nyelv, ezért
vizsgálni kell a szókincset és a szintaxist, a közhelyeket és a tudományos kifejezéseket.
Részét képezik a logikai keretek, így a tér és az idő felfogása, a mértékrendszerek. Végül, az
eszköztárhoz tartozik, ezért vizsgálandó minden, ami hozzájárulhat egy társadalmi csoport
reprezentációjához, gazdagíthatja (vagy szegényesebbé teszi) koncepcióikat, így a rítusok,
ceremóniák, mítoszok. Febvre: A hitetlenség problémája a 16. században. Rabelais vallása,
nem R vallása vagy kétkedése, hanem létezett-e a 16 sz-ban hitetlenség? Febvre intellektuális
életrajzai azonban igen sajátosak. Nem az életpályának, a sorsnak az egyediségét, a vizsgált
szellemiség, alkotótevékenység különlegességeit, hanem a bennük lévő példaértékű, a
társadalmi kontextusra jellemző vonásokat keresi. Ezek az életrajzok valójában a középpontba
állított személy kora társadalmának történeteként olvashatók. A két világháború között
kialakult tehát a kultúrtörténet egy sajátos megközelítése: a francia mentalitástörténet. Ezek a
munkák utat nyitottak egy korszak vallási rendszerei, értékvilága, reprezentációi történeti
vizsgálatához. Febvre globalitásra törő kísérletének kevés tényleges követője akadt, inkább a
Bloch-féle út.

6. Az első mentalitástörténeti kutatások Franciaországon kívül

Johan Huizinga, A középkor alkonya: a 14-15. századi, vagyis a középkori kultúra fejlődése
azon szakaszának bemutatását, amelyben a „civilizáció túlérett formái” az utolsó, de a
leggazdagabb termésüket hozzák. Huizinga a reneszánsz kultúrát nem önmagában, hanem a
történelmi kontextusba helyezve elemezte, és nem csupán a korszak utólag reneszánsznak
ítélt, hanem azzal ellentétben álló kulturális jelenségeit is vizsgálta. Komoly szerepet
tulajdonított a pszichológiai tényezők elemzésének, melyeket azon az alapon vizsgált, hogy a
késő középkorban élt emberek érzelemvilága, pszichikai mechanizmusai eltérnek a 20.
századi emberekétől, mert más környezetben, anyagi kultúrában éltek. Végül, a későbbi
mentalitástörténeti munkák számára utat mutatott azzal is, hogy új, a történészek által
korábban alig használt forrásokat vizsgált a korabeli érzelemvilág elemzésére, így például
naplókat, költeményeket, vallási értekezéseket, krónikarészleteket, pl. például a különböző
elbeszélő forrásokban előforduló közhelyeket, rendszeresen ismétlődő fordulatokat,
konvencionálisnak tekinthető díszítő elemeket.
A magyar származású Mannheim Károly például a század első évtizedeiben írt
tudásszociológiai tanulmányaiban megkülönböztetett figyelmet szentelt annak, amit
„világképnek”, „gondolkodásmódnak”, illetve „mentális szokásoknak” nevezett a hozzájuk
kapcsolódó logikákkal.
Mannheim barátja és tanítványa, a német szociológus, Norbert Elias a harmincas
években szintén úgy írta meg fő munkáit, hogy nem tudott a francia mentalitástörténeti
kezdeményezésekről, miként az ő munkássága is ismeretlen maradt a francia történészek
körében. A civilizáció folyamata című műve az európai civilizáció racionalizálódásának
történeti folyamatát vizsgálja. Ez a kutatás szerinte egy még nem létező tudományág, a
történeti pszichológia körébe sorolható. Elias és Febvre megközelítése, kérdései és módszerei
sokban hasonlóak. Közös jellemvonás például, hogy Elias csakúgy, mint Febvre, egy
civilizáció fejlődését, egyetlen globális jelenségként kívánja értelmezni. A német szociológus
azonban a francia történészekkel ellentétben ismerte Freudot, és kritikával, de használta a
pszichoanalízis fogalmait történeti elemzéséhez. A történelmi átalakulás mechanizmusát
mentális, viselkedésbeli – végső soron pszichés – tényezők módosulásaira vezette vissza és
azokon keresztül ábrázolta.

7. A mentalitástörténet az 1950-es és 1960-as években

A II. világháborút követően a mentalitástörténeti kutatások kiestek a francia történészek
érdeklődésének középpontjából. Egyrészt a műfaj forrásigénye, és főként a Febvre által
megfogalmazott, globalitásra törő program nem kedvezett az egyetemi doktorik kereteinek.
Az új kutatások elmaradásának másik okát a korszak sajátosságai között kereshetjük. A
nyugati világháborút követő hatalmas gazdasági fellendülése, illetve a gyarmatbirodalmak
felbomlása és a fejlődő országok elmaradottságának problematikája a gazdasági növekedés
kérdései felé fordították a történészeket. Az első terület, ahol a mentalitástörténeti kérdések
ismét felmerültek, a történeti demográfia volt, amely a gazdaságtörténet új mellékágaként
jelentkezett, és az 1950-es, 60-as években az egyik legmodernebb irányzatnak számított. A
történeti demográfia az egyházi anyakönyvek adatait dolgozta fel statisztikai módszerekkel,
lehetőleg minél hosszabb időszakra vonatkozóan. A hatvanas években a mentalitástörténet
népszerűségét ugyanúgy magyarázhatjuk a kor jellemzőivel, mint korábban a
gazdaságtörténet hegemóniáját. Megingott a gazdasági növekedés, a technikai-tudományos
fejlődés pozitív hatásába vetett hit, és egyre több kérdőjel jelent meg a marxizmus, illetve az
ötvenes években uralkodó gazdaságtörténeti elméletek és módszerek hatásossága, magyarázó
ereje kapcsán. Egyre erősebbé vált az igény, hogy a gazdaság és társadalomtörténet által
vizsgált mechanizmusoknak „arcot” adjanak, azokat élettel töltsék meg és a folyamatok
magyarázatához más területeket is bevonjanak a vizsgálatok körébe. A régi korok mentalitása,
a mindennapok kihívásaira adott múltbeli válaszok iránt megnövekedett általános érdeklődés
mögött kitapintható az újabb generáció identitáskeresése is. Ilyen terület volt a
születésszabályozás elterjedésének problematikája, amely egyben a történeti demográfia és a
mentalitástörténet kérdéseinek kapcsolatát is mutatja. Le Goff a középkori időszemléletről,
vagy Robert Mandrou Bírók és boszorkányok Franciaországban a XVII. században: a világi
bíróságokon a 17. század elején még igen sok a boszorkányper, és a bírók komolyan
foglalkoznak az ördög megjelenése és elűzése kérdésével. A század végén azonban szinte
egyöntetűen elutasítják a boszorkányságra, az ördög megjelenésére vonatkozó kereseteket, és
ezek mögött csalókat, illetve együgyű hiszékenyeket igyekeznek felfedezni. Mandrou szerint
a jelenséget a bírák mentális univerzumának megváltozása magyarázza, és a kérdés
középpontjában a Sátán világi jelenlétének problematikája áll. Szerinte valójában a korszak
mentális struktúrájában történt változás, a világ elgondolása módosult. Ennek lényege, hogy a
korábbi felfogással ellentétben Isten és a Sátán nem avatkoznak bele a dolgok mindennapi
természetes menetébe, pontosabban az Isten jelenlétébe vetett hit továbbra is kitart, de a Sátán
kezd kiszorulni a hétköznapokból. Foucault olyan tipikusan mentalitástörténetinek tartott
témákat vizsgált történeti vonatkozású munkáiban, mint az őrület, a szexualitás vagy a
bűnözés, illetve az intézményesített büntetés története.
A mentalitás fogalmának újabb megjelenése, mint a fenti példák is mutatták,
robbanásszerűen kibővítette a történettudományosan vizsgálható kérdések körét, jelentős
részben olyan témákkal, melyeket a gazdaságtörténet, illetve a történeti demográfia készített
elő: így a munka világa, a család, az életkorok, a nevelés, a gyermekkor, a szexualitás, a halál,
a táplálkozás, az egészség, betegség kérdése. Ezek mellett újabb lendületet kapott a vallási
hiedelmek, a mítoszok, az ünnepek, rítusok, a hétköznapok világának kutatása, az idő és a tér
érzékelésének és mérésének vizsgálata. Nagyszabású kutatások kezdődtek az alfabetizáció és
az olvasási szokások témakörében. Kutatási területté vált a bűnözés, a deviancia, illetve a
büntetés, társadalmi kirekesztés története. Az egyik legismertebb és legkiemelkedőbb ilyen
mentalitástörténeti kutatás Emmanuel Le Roy Ladurie nevéhez kapcsolódik. Munkájában,
mely 1975-ös megjelenését követően rögtön siker lett, egy 14. századi kathar eretnek okszitán
kis falu, Montaillou esetében a felsorolt témák szinte mindegyikét vizsgálta a falu ellen
folytatott inkvizíciós vizsgálat fennmaradt jegyzőkönyvei segítségével A hagyományos
kultúrtörténet által középpontba állított egyéniség tudatosan teremtett eszmevilágával
szemben a mentalitástörténet a mindig kollektívan értelmezett mentalitás kutatását tűzte célul.
A mentalitás ebben a felfogásban a társadalmi szereplők reprezentációit és döntéseit anélkül
irányítja, hogy azt a cselekvők tudatosítanák.
Az egyén és a csoport közötti viszony ezért a mentalitástörténeti kutatások egyik
központi kérdéskörét jelenti. Georges Duby, a 60-as években új lendületet vevő
mentalitástörténeti kutatások egyik első programadó írásában, 1961-ben, részletesen kifejtette,
miért lehet a szociálpszichológia megközelítését és módszereit eredményesen felhasználni a
mentalitás történeti tanulmányozására is. A szociálpszichológia kiindulópontja, hogy az
egyént nem lehet elválasztani az őt körülvevő csoporttól, csoportoktól, és minden egyéni
cselekvés egy adott helyzetre válaszol. Másként, a vizsgálandó szituáció csak az adott
társadalmi környezet figyelembevételével értelmezhető. Duby emellett arra is felhívja a
figyelmet, hogy az egyén és a csoport közötti kommunikáció nem egyoldalú: miközben a
társadalmi közeg, a csoport mentális aktivitása befolyásolja az egyéniséget, az egyéni
döntések szintén módosítják a kulturális környezetet, bár ez az előbbinél jóval nehezebben
megragadható. Duby történeti példát is hoz a javasolt módszer bemutatására. Kegyes Róbert
vérfertőző házasságát egy 1800-as évek végén megjelent történeti munka az egyéni érzelem
mindent elsöprő hatásával magyarázta. A szerző végkövetkeztetése szerint ezzel a
házassággal Róbert bizonyára nagy fájdalmat okozott szüleinek. Ez a ma már szinte
nevetségesnek ható értelmezés azonban, ahogy Duby rámutat, a szerelem modern kori
felfogásán alapul, és semmi köze a kora középkori realitáshoz. A mentalitástörténész ezt az
esetet a javasolt megközelítés alapján a következőképpen elemezné. Elsőként az 1000 körüli
észak-franciaországi családi struktúrákat vizsgálná. Elemzése kiterjedne mindazokra a
tényezőkre, melyek a királyra meghatározó befolyást gyakorolnak, de vizsgálná az uralkodó
személyiségét is, akinek egyéni döntéseit, választásait azonban sajátos társadalmi helyzete is
befolyásolja. Tanulmányozná továbbá a királyi döntés következményeit, vizsgálná a
vérfertőzés, a botrány, illetve az ezzel kapcsolatos ellenállás fokát a király környezetében, és
azt is, miként befolyásolhatta ez az esemény a közgondolkodást, vagyis elemezné az egyéni és
a kollektív szint kapcsolatát. A mentalitástörténet sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy saját
igényeihez igazítva átvette azokat a problematikákat, módszereket, amelyek korábban a
gazdaságés társadalomtörténet átütő sikerét biztosították. Ebben központi szerepet játszottak a
matematikai-statisztikai eljárások, vagyis a kvantifikáló megközelítés átvétele is. Az egyén és
a csoport közötti viszonyrendszert, illetve a kollektív mentalitás időbeli változásait a kutatók
egyrészt tehát a minél hosszabb időszakra felállított homogén, statisztikailag elemezhető
adatsorokra támaszkodva, vagyis az úgynevezett szeriális történetírói módszerek segítségével
igyekeztek vizsgálni. Ebből következően pedig a kutatást igyekeztek a Fernand Braudel által
felállított időmodell keretei közé illeszteni. A kollektív mentalitás alaprétege, mint amely csak
igen lassan módosul, és döntően meghatározza az emberi viselkedést, a hatvanas évek
mentalitástörténetének felfogása szerint e harmadik szinthez kapcsolódik, vagyis a hosszú
időtartam léptékében vizsgálható. Georges Duby részletesebben is kifejtette, miként lehetne
alkalmazni Braudel időmodelljét a mentalitás vizsgálatára.

8. A mentalitástörténet kritikái
A hatvanas és hetvenes évek mentalitástörténete, azzal, hogy átvette a gazdaságés
társadalomtörténet-írásban alkalmazott megközelítéseket és módszereket, nemcsak a
népszerűségét, sikerét, tudományos megalapozottságát biztosító eszközökhöz jutott, de
örökölte az ezekkel kapcsolatos problémákat is. Ezekkel összefüggésben az első kritikák a
nyolcvanas évek elején jelentek meg. A mentalitástörténeti kutatásokat végigkísérte az a
probléma, hogy miként lehet összeegyeztetni a hosszú időtartam alig változó mentális kereteit
a rövid időtartam mozgásaival, egyes szokások hirtelen megjelenésével vagy eltűnésével,
bizonyos hiedelmek, érzékenységek gyorsabb változásával, esetleg a különböző társadalmi
csoportok közötti átadás-átvétel jelenségével. problematikus elemnek bizonyult a társadalmi
csoportok, illetve a kulturális szintek közötti viszonyrendszernek az a megközelítése is, amely
a mentalitásbeli jellemzőket a társadalomtörténet-írásban általánosan használt, a foglalkozást,
vagyoni szintet, jövedelmet alapul vevő felosztás szerint osztályozza. Ha ezzel az eljárással
vizsgáljuk a viselkedésbeli jellemzőket, azok szükségképpen egybe fognak esni a társadalmi
választóvonalakkal. A kulturális különbségek, illetve választóvonalak ezért eleve adottak és
mesterségesek, mert a kutató szempontjai szerint felállított társadalmi hierarchiától, az előre
kialakított társadalmi csoportok meghatározásától függenek. A mentalitástörténeti kutatások
újjáéledését részben az a felismerés táplálta, hogy a társadalmi különbségek nem gondolhatók
el csupán a vagyoni helyzet vagy a társadalmi státus eltérései alapján, figyelembe kell venni a
kulturális tényezőket is. A kulturális különbségek egyfelől maguk is társadalmi különbségeket
termelnek, másfelől tükrözik ezeket. Ez a megközelítés tehát azt diktálta, hogy a szavakat,
eszméket, gondolatokat, társadalmi reprezentációkat egyszerű és megszámlálható tárgyként
értelmezzék annak érdekében, hogy kimutatható, elemezhető legyen társadalmi megoszlásuk
egyenlőtlensége. Ez pedig végső soron kizárja az elemzésből az alanyt (legyen az individuum
vagy csoport). Nem veszi figyelembe a társadalmi szereplők (az egyes emberek, vagy
közösség) és a kulturális javak, illetve a gondolatok közötti viszonyrendszert sem: az például,
hogy egyes olvasók intellektuálisan miképpen használják fel olvasmányaikat.
Peter Burke és más angolszász szerzők a francia mentalitástörténet legnagyobb
hiányosságának azt tekintik, hogy nem tulajdonít kellő figyelmet a különböző társadalmi
érdekek szerepének. E marxista megközelítésre támaszkodva Burke, illetve Eric Hobsbawm,
vagy Michael Gismondi szerint a hatalmi, alárendeltségi viszonyokat, az alávetettek és az
uralmon levők közötti kapcsolatokat, eltérő érdekeiket mindenképpen számításba kell venni
az eszmék vagy kulturális viselkedések tanulmányozásakor. Hobsbawm szerint csakis így
magyarázhatjuk meg, miért maradnak fenn bizonyos viselkedésbeli szokások, hogyan és miért
használják fel ezeket a történelem szereplői saját érdekeik érvényesítésére. Burke felidézi
Marc Bloch elemzését az angol és francia uralkodók természetfölötti hatalmába vetett hit több
évszázadon keresztüli fennmaradásáról, és utólag szinte megdöbbentőnek tartja, hogy a
munka nem tárgyalja, kinek lehetett érdeke e hiedelem fenntartása.

9. A mentalitástörténet a nyolcvanas és kilencvenes években

A hetvenes évektől kezdve a mentalitástörténet már korántsem csak francia irányzatként
jelentkezett. Az angol Peter Burke (Burke 1991 és 1994), vagy Alan Macfarlane (Macfarlane
1970 és 1993), az olasz Carlo Ginzburg (Ginzburg 1991), vagy az amerikai Natalie Z. Davis
(Davis 1999 és 2001), és Robert Darnton (Darnton 1987 és 1990) munkáit azonban a
nemzetközi történetírás manapság már nem elsősorban mentalitástörténeti, hanem inkább
történeti antropológiai alkotásokként tartja számon. A mentalitástörténet és a történeti
antropológia közötti határvonalat nehéz egyértelműen meghúzni. Sokan értelmezik úgy, hogy
a mentalitástörténet voltaképp a történeti antropológia előzményének tekinthető. A
nemzetközi történetírásban elfogadott szóhasználat megváltozásának azonban vannak
bizonyos elméleti vonatkozásai is. Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy amit a hetvenes
évekig mentalitástörténetnek hívtak, azt a nyolcvanas évektől egyre általánosabban történeti
antropológiának nevezik.
André Burguiére már idézett tanulmányában azt a véleményét fejti ki, hogy a történeti
antropológia nem egyszerűen elfoglalta, kisajátította a mentalitástörténet helyét és területét.
Szerinte a történeti antropológia a francia mentalitástörténet megalapítóinak némiképpen
eltérő megközelítései közül nem Lucien Febvre pszichologizáló, hanem Bloch szociologikus
felfogását fejlesztette tovább. 1999-ben a magyar Hajnal István Kör Társadalomtörténeti
Egyesület szervezett konferenciát a mentalitástörténet témakörében.

Jacques Le Goff • A mentalitástörténet problémái

A mentalitástörténet kutatójának azonban nemcsak etnológusnak, hanem szociológusnak is
kell lennie. Akárcsak a szociológus, ő is a kollektív jelenségekkel foglalkozik. A
mentalitástörténet kutatóját sok szempontból majdnem ugyanaz érdekű, mint ami a
társadalom pszichológust. Mindkettő számára igen lényeges a viselkedés és a magatartás
fogalma. kvantitatív történetíráshoz. A mentalitástörténet ugyanis csak látszólag a mindig
változó, finom árnyalatok tudománya. Épp ellenkezőleg: bár némi változtatással, de
fölhasználhatja a társadalom pszichológusok által kidolgozott kvantitatív módszereket. A
gondolkodásformák, a mentalitás változik a leglassabban. A mentalitástörténet a lassúság
története. A mentalitástörténet három teoretikusa ugyanis Lucien Febvre (1938), Georges
Duby (1961) és Robert Mandrou (1968) volt.
Ugyancsak kényes probléma a mentalitások átalakulásának kimutatása. Vajon mikor
foszlik szét egy régi, s mikor bukkan föl egy új mentalitás? Ezen a téren, ahol oly szívós
ellenállást fejtenek ki a hagyományok minden változás ellen, nem könnyű kimutatni az újat.
Ezért lehet nagy segítségünkre a toposzok tanulmányozása.