2.

Állattartás 1
2.1. Lecke leírása

Az emlősök emésztőkészülékének felépítése és az egyes emésztési

szakaszokban megvalósuló emésztési folyamatok.

2.2. TARTALOM:

Az előbél felépítése és járulékos mirigyei

a középbél felépítése, gyomortípusok, a középbél járulékos mirigyei

az utóbél felépítése
a szájban történő emésztési folyamatok és a nyelés
emésztési folyamatok a többüregű, összetett gyomorban

emésztési folyamatok a középbélben

emésztési folyamatok az utóbélben

2.3. EMÉSZTŐRENDSZER
Az állati és emberi szervezetek a testük felépítéséhez és karbantartásához, valamint a
különböző működéseik energiaigényének fedezésére szolgáló anyagokat (tápanyagok,
víz) a külvilágból veszik fel. Az anyagok felvételére és feldolgozására szolgál az
emésztőrendszer.

Az emésztőrendszer (apparatus digestorius) a tápanyagoknak a környezetből való

felvételére és az állati szervezet számára hasznos anyagainak emésztésére szolgáló
szervrendszer. A legtöbb állatban három szakaszra tagolódik, ezek az előbél, a
középbél és az utóbél, illetve részét képezhetik a táplálék felvételére szolgáló egyéb
szervek is. A fejletlenebb csoportoknál ez nem feltétlenül van így (például a csalánozók
és a laposférgek bélrendszerében még nem alakult ki utóbél, egyes galandférgekben
pedig a parazita életmód következtében az egész tápcsatorna redukálódott). Az
emésztőfunkciót rendszerint a bélcsatorna falában található, illetve az ahhoz
csatlakozó mirigyekváladéka látja el. Felépítése, működése és fejlődése az egyes
állatcsoportokban rendkívül változatos lehet.

2.4. TÖBBÜREGŰ GYOMRÚAK EMÉSZTÉSE:

2.5. EGYÜREGŰ GYOMRÚAK EMÉSZTÉSE

Az anyagbevitel után a felvett anyagok az emésztőrendszerbe kerülnek, ahol a

táplálékok lebontása történik. Olyan anyagokra, amelyek az ember által
hasznosíthatóak, ezek a táplálék kisebb alkotórészecskéi, a monomerek. Minden
anyagot megpróbál az emésztőrendszerünk különböző enzimek segítségével ilyenekre
lebontani. A legfontosabb monomerek:
aminosavak (fehérjékből származnak);
zsírsavak és glicerin (zsírokból);
nukleotidok (nukleinsavakból);
monoszacharidok (cukrokból, keményítőből).
Ha valamely alkotóból hiány van, a hipotalamusz éhség és jóllakottság jelző
központjában kialakul az éhségérzet, ami tápanyagfelvételre ösztönzi a szervezetet.

2.6. AZ EMÉSZTŐRENDSZER ELSŐ SZAKASZA:

A szájüreg (cavum oris). Felépítését tekintve, nyálkahártyából , harántcsíkolt izomból –
nyelvből, érzékhámból, és az aprítást segítő fogakból épül fel. Feladata a táplálék
előkészítése a különböző enzimhatásokra, ez aprítással, falatképzéssel történik a
fogak és a nyelv (lingua)segítségével. Továbbá feladata még az előfelszívás (pl.
nitroglicerin tabletta), ízlelés, beszéd és védelem. A szájüreg váladéka a nyál, amely
részben a szájüregen kívüli nagy nyálmirigyekben, részben a szájnyálkahátyában és a
nyelv állományában található apróbb nyálmirigyekben termelődik. A nagy nyálmirigyek
a fültőmirigy, az állkapocs alatti és a nyelv alatti mirigy, összesen 3 pár. A nyál
összetételét tekintve áll a nyálamiláz nevű enzimből, amely a keményítőt bontja, és egy
mucin nevű összetett fehérjéből, amelynek a falatképzésben és annak síkosításban
van nagy szerepe.
Egy viszonylag kis rész, a garat (pharynx). Itt kereszteződik a táplálék és a levegő útja,
és a felül még a dobüreggel való nyomáskiegyenlítésben is szerepe van a fülkürtön
keresztül. (Ugyanakkor a garat felső harmadát (pars nasalis pharingis) nem tekinthetjük
az emésztőrendszer részének! Ehhez csak a garat szájüreg mögötti része (pars oralis
pharingis), és a garat gégei részének (pars laryngea pharingis) gégebemenetet oldalról
elkerülő körteképű tasakjai (recessus piriformis) sorolhatók.) A garat után a nyelőcső
következik, ahol a táplálék gyors tovahaladó összehúzódással, perisztaltikus lefutással,
reflexfolyamatként, a hosszanti és a körkörös izmok segítségével lejut a tápcsatorna
legtágabb részébe, a gyomorba. Ide a táplálék a gyomorszájon (cardia) jut be, és innen
a kivezető nyíláson (pylorus) jut ki. A gyomornedv tartalmaz egy emésztőenzim
előanyagot, a pepszinogént, (ezt a gyomormirigyek fő sejtjei termelik), amely a savas
kémhatásra aktiválódik és pepszin enzimmé alakul, ez a fehérjéket oligopeptidekké
bontja. A gyomornedv termelődését egy helyi hormon, a gasztrin is fokozza. A kellő
mennyiségű sósavat a kémhatás megfelelővé tételéhez, amely itt pH = 0,9-1,5, a
gyomormirigyek fedősejtjei képezik. A gyomor működését tekintve tárolja, összekeveri,
előemészti a táplálékot. Fontos az is, hogy sósavtartalma a tápanyagokkal bejutó
mikroorganizmusok nagy részét elpusztítja. (Ez a védelmi mechanizmus csak bizonyos
határig hatásos.) A gyomor helyzetét tekintve baloldalt a rekeszizom alatt található
horog alakban, de helyzete teltségi állapotától és a testhelyzettől függően nagy
mértékben változik. Viszonylag rögzített része a gyomorszáj (cardia) és a
gyomorkimenet (pylorus). Kis görbületén (curvatura minor) a kis cseplesz (omentum
minus) tapad. Verőerei a hasi aorta felső nagy ágából (truncus coeliacus) származnak,
vénái a májkapuvénába (vena portae) ömlenek. Beidegzését az autonóm
idegrendszerből kapja. A kiscseplesz fontos jobboldali része a (ligamentum
hepatoduodenale). Ebben futnak a májkapuhoz illetve a májkaputól: a közös
epevezeték (dutus choledochus), a (vena portae), a máj saját verőere (arteria hepatica
propria), a máj autonóm idegfonatai és nyirokerei.

2.7. KÖZÉPBÉL
A tápcsatorna következő szakaszát középbélnek nevezzük, ez alatt a vékonybelet
értjük. Ez a szerv 5-6 méter hosszú és 20-30 milliméter átmérőjű is lehet. Felépítésileg
3 részre tagolódik, részei: patkó- (duodenum), éh- (jejunum) és csípőbél (ileum).
Az emésztés és felszívódás túlnyomó részben itt történik. Az emésztésben szerepe
van a nagy emésztőmirigyek (hasnyálmirigy, máj) váladékainak, valamint a vékonybél
nyálkahártyájában lévő apró csöves mirigyek (Lieberkühn-mirigyek) által termelt
bélnedvnek. A bélnedv (pH = 8.3) termelődését az enteroendokrinin is fokozza. Ezek a
váladékok emésztőenzimeket (peptidázok), és síkosító, védő, nyákos anyagot
tartalmaznak. A felszívódást elősegítik a felszínt nagyobbító képződmények, így a
körkörös nyálkahártyaredők (Kerkring-féle redők) valamint a bélbolyhok (villi
intestinales). (Ezeknek a képződményeknek köszönhetően a vékonybél belső felszíne
300 m²). A hám is különleges "felszívó hám", a sejtek csúcsi felszínén sűrű szabályos
membránkitüremkedések, mikrobolyhok vannak, amelyek sokszorosára növelik a
sejtek felszívó membránjának felszínét. A zsír a bélbolyhok központi nyirokkapillárisába
szívódik fel és a nyirokérrendszer (nyirokkeringés) szállítja el. Az emésztést és
felszívódást elősegíti a belek saját (belső körkörös és külső hosszanti)
simaizomzatának béltartalmat keverő működése, perisztaltikája pedig a béltartalom
továbbítását végzi. A vékonybeleket a bélfodor (mesenterium) mozgékonyságot
biztosítva rögzíti a hátsó hasfalhoz. Ezen keresztül érik el az artériák, vénák, idegek,
nyirokerek. Beidegzését az autonóm idegrendszer szimpatikus és paraszimpatikus
része végzi. (Paraszimpatikus rész fokozza a szimpatikus rész csökkenti a
bélműködést.) Vérellátását az aortából a felső bélfodri artérián keresztül kapja,
vérelvezetése a felső bélfodri vénán (arteria et vena mesenterica superior) a
májkapuvénába történik. Bőséges nyirokérhálózata a mellvezetékbe (ductus
thoracicus) szedődik össze.

2.8. HASNYÁLMIRIGY
A hasnyálmirigy feje a patkóbél homorulatában, teste a hashártya mögött
(retroperitonealisan) balra nyúlik, és farki része a lép kapujáig elér. Artériás ellátását
nagyrészt a - felső részében futó - lépartériából kapja, az artéria mellett futó vénája
(arteria et vena lienalis) a májkapuvénába ömlik. Fő és járulékos kivezető csövén
keresztül váladéka a patkóbél (duodenum) leszálló részébe ömlik. Váladékképzését a
szekretin nevű helyi hormon is segíti. A váladék (pH = 8-9) a következő emésztő
enzimeket tartalmazza:
lipáz, ami a zsírokat zsírsavakra és glicerinre bontja
nukleáz, ami a nukleinsavakat nukleotidokká bontja
tripszin, chimotripszin, karboxipeptidáz, elaszáz, amelyek a oligopeptideket
(fehérjefragmentumokat) bontja peptidekké
hasnyál-amiláz, ami a poli- és oligoszacharidokat (cukrokat, pl. keményítő)
diszacharidokká (maltóz v. malátacukor) bontja

2.9. A máj.

Továbbá a patkóbélbe önti még váladékát a máj a közös epevezetéken (ductus

choledochus) keresztül, amely az epét (pH = 7.0-7.5) termeli és annak epesav tartalma
révén a zsírok emulgeálásában (diszpergálás) fontos. Az epehólyag kiürülését a
kolecisztokinin helyi hormon segíti elő. A hasnyálmirigy és a vékonybél enzimjeivel
együttesen történik az emésztés folyamata, amelynek célja a lehető legtöbb anyag
felszívódásra alkalmassá tétele a vérbe és a nyirokérrendszerbe.

A vékonybél mirigyeinek a váladéka a bélnedv, amely szintén bőségesen tartalmaz

emésztő enzimeket:

lipáz, zsírbontó
nukleáz, nukleinsavbontó
erepszin, ami a tripszin termékét (dipeptid, monopeptiddé (aminosavakra) bontja
 maltáz, ami a hasnyál-amiláz termékét (diszacharid) monoszacharidokká (glükóz v.
szőlőcukor) bontja
A vékonybélből a megemésztett táplálék után visszamaradó salakanyag egy
bizonyos idő elteltével az utóbélbe továbbítódik, annak is vastagbél (intestinum
crassum; colon) részébe, egy szelepszerű képződményen (valvula ileocoecalis). Ez
a képződmény megakadályozza, hogy a baktériumokat tartalmazó
vastagbéltartalom visszajuthasson a steril vékonybélbe. A vastagbélben már csak a
víz és ionok, valamint bizonyos vitaminok szívódnak fel. A széklet színét főleg a
vékonybélbe beleömlött epe adja. A vastagbélnek szintén három része van: van
egy felszálló ága, egy haránt ága és egy leszálló ága. Hashártyaketőzete csak a
haránt és a szigmabéli szakasznak van. Emésztés lényegében nincs, csak a
bélbaktériumok bontó tevékenysége, valamint K- és B-vitamin-termelése. A
nyálkahártyájában lévő mirigyek csak nyákot termelnek. Vérellátását részben az
alsó bélfodri artériából kapja. Vénája a májkapuvénába ömlik. A vastagbél a
visszamaradt béltartalmat, továbbítja a végbélbe, miközben az fokozatosan
székletté alakul. A végbél egy 15–20 cm-es szakasza az utóbélnek, ahol már
felszívódás nem történik, csak a széklet formálása és részben akaratlagosan
befolyásolt reflexes ürítése egy záróizomrenszer megnyillásával. A végbél vénás
ellátásánál megemlíthető, hogy alsó szakaszán összeköttetés van a májkapuvéna
és a véna cava inferior rendszere között. Ezért itt a portális keringés
akadályoztatásakor (májzsugor, stb) könnyen alakulhatnak ki vénatágulatok
(aranyér).

2.10. Rendellenes működés

A működésben számos okból sokféle rendellenesség léphet fel. Itt csupán a két
legegyszerűbb és leghétköznapibb kerül említésre: a székrekedésről és a
hasmenésről. Előbbiről akkor beszélhetünk, ha a széklet egy megszokott időn túl
sokkal hosszabb időnként, besűrűsödve, erőltetve, részben fájdalmasan ürül. (Ha a
székletürítés teljesen és tartósan megszűnik, az már bélelzáródás (ileus) tünete lehet.
Ez azonnali beavatkozást igénylő életveszélyes állapot!) A székrekedés okai lehetnek a
kevés vízfogyasztás vagy túlzott édesség- és rostosanyag-bevitel, mozgásszegény
életmód. Alhasi fájdalom, vagy kellemetlen teltségérzés, puffadás társulhat hozzá.
Kezelése a probléma jellegétől függően, gyógyvíz, gyógyszer, illetve beöntés.
Hasmenésről akkor beszélhetünk, ha a székelés a megszokottnál jóval gyakoribb, napi
2-3 vagy több alkalommal, és a széklet híg, folyós állapotú. Kialakulásának oka
helytelen táplálkozás, emésztési zavar, enyhe vagy súlyosabb bélfertőzés (psychés
hatások, pajzsmirigytúlműködés stb). Kezelése: a kiváltó ok megszüntetése, diéta,
gyógyszeres terápia, parenterális ásványi só és vízpótlás, szükség esetén parenterális
táplálás.

KÉRŐDZŐK: Jellemző táplálkozási módjuk, amiről a taxon a nevét kapta, a kérődzés.

Ennek során az állatok a tápanyagok elfogyasztása után az élelmet visszaöklendezik
(visszakérődzik), majd újra elfogyasztják. Így az eledelt tehát kétszer rágják meg.

E táplálkozási mód során a bélcsatorna átváltozott. A gyomor rendesen négy részből

áll, azaz összetett. A nyelőcső után a bendő (rumen)található, utána következik a
recésgyomor (reticulum). A harmadik rész a leveles- vagy százrétű gyomor (omasus).
Végül az igazi, oltógyomor (abomasus).
3. Állattartás 2
3.1. Lecke leírása

3.1.1. Az emlősök ivarszerveinek felépítése és a női ivarszerv működése. A

tejmirigy felépítése és működése, a tejleadás folyamata.

3.2. TARTALOM:

a női ivarszerv felépítése

a petefészek működése

a hím ivarszerv felépítése és működése

a tejmirigy felépítése

a tejelválasztás és a tejleadás folyamata

a tojásképződés folyamata
3.3. A nőivarú állatok nemi szervei a petefészek, petevezető, méh, hüvely és a péra
(külső nemi nyílás).

A petefészek (ovarium) a női ivarsejt, a petesejt fejlődésének helye, amely érése után
(tüszőrepedéskor) leválik és ezután a petevetőbe jut. A petefészek gömbölyded vagy
tojásdad alakú, tömött tapintású, páros szerv, amely a hasüregben az ágyéktájék alatt
foglal helyet. A petefészket helyzetében a petefészek függesztő szalagja, a petefészek
saját szalagja és a petevezető fodra rögzíti.

A petesejtek a petefészek tüszőiben érnek meg. A többet ellő állatokban egy tüsző 2-4
petesejtet is tartalmazhat. Érési stádiumuk alapján megkülönböztetünk: elsődleges
vagy primer tüszőket, másodlagos vagy szekunder tüszőket és harmadlagos vagy
tercier tüszőket. A leválásra kész, érett petesejt a petedombon helyeződik el.

Ovulációkor (érett kiszabadulása) az érett tüsző fala megreped, a petesejt a

tüszőfolyadékkal kisodródik. A tüsző üregét, a falának hajszálereiből kiömlő vér tölti fel,
amely megalvad, majd sárgatestté alakul. Ha a petesejt megtermékenyül, akkor
vemhességi vagy valódi sárgatest, ha pedig termékenyülés nem történik, akkor
periodikus sárgatest fejlődik ki.

A petevezető szűk, izmos falú cső, amelynek hasüregi nyílása széles és annak
tölcsérébe vezeti a petefészekből kiszabadult petesejtet.

A méh (uterus) a megtermékenyített pete, az ebből kifejlődő embrió, végül a magzat

védelmére, táplálására szolgál és részt vesz a magzat külvilágra juttatásában.
Gazdasági emlősállatainkra a kétszarvú méh jellemző, amelynek megkülönböztetjük a
testét, melyből a méhszarvak erednek. A méhnek a hüvely felőli, vastagabb falú
részlete a méhnyak, amelynek ürege a szűk nyakcsatorna. A csatornának a nyílása a
belső, ill. a külső méhszáj. A méh nagyobb része a hasüregben, kisebb része a
medenceüregben, a végbél és a húgyhólyag között helyeződik el.

A hüvely (vagina) cső alakú közösülő szerv, párzáskor a hímvesszőt fogadja magába,
hozzájárul a szülőút kialakításához.

A hüvelytornác külső végét a péra (vulva), duzzadó péraajkak alakjában vesz körül,
amely faggyúmirigyekben és idegvégződésekben gazdag. A péraajkak találkoznak
egymással és a pérarést fogják körül. Az alsó ereszték tájékán lévő mélyedésben foglal
helyet a hímvesszővel homológ csikló.

A petefészekben termelődnek a női sexuálszteroidok, az ösztrogének és a

progeszteron. Az ösztrogének serkentik a genitális traktus kifejlődését, alakítják a
másodlagos női nemi jelleget, stimulálják a tejmirigy kifejlődését és szerepük van a
sexuális viselkedés formák kialakításában. A sárgatest által termelt progeszteron
hatása, a sárgatestfázis alatt, ellentétes az ösztrogén hatásaival. Alkalmassá teszi a
méhet a csíra befogadására, lehetővé teszi a vehem kihordását. Szabályozza a
tejmirigy fejlődését, az ösztrogénekkel.

A petesejt a szervezet legnagyobb sejtje.

A nőivarú állatok nemi működése nem folyamatos, hanem ciklikus. Az ivari ciklus
magában foglalja azokat a fizikai, hormonális változásokat, amelyek a tüszőéréshez, az
ovulációhoz kapcsolódnak.
3.4. Az ivari ciklus szakaszai:

1. tüszőérés
2. ovuláció, a petesejt a petevezetőbe kerül
3. megindul a sárgatest fejlődése az ovulált tüsző helyén
4. a sárgatest hanyatlása

3.5. HÍM IVARSZERV FELÉPÍTÉSE ÉS MŰKÖDÉSE:

A hím ivarsejtek a herében termelődnek, a here pedig a herezacskóban foglal helyet.

Az ondósejteket a mellékhere tárolja, érleli és az ondóvezető vezeti el. Az utóbbi a
húgycsőbe nyílik, és ezáltal a húgy- és nemi szervek közös csatornájává válik. A here
váladékának gyarapításához hozzájárul a járulékos mirigyek (dülmirigy = prosztata)
váladéka, amelyek kivezető csövei szintén a húgycsőbe nyílnak.

A herék tojásdad alakú, páros szervek, amelyek a hasüregben foglalnak helyet és csak
később ereszkednek le a herezacskóba. A herét rostos tok veszi körül, amelyből
kötőszöveti sövények hatolnak a hereállományába és annak vázát alkotják.

A mellékherének három részét, a fejét, a testét és a farki részét különböztetjük meg,

amely az ondóvezetőben folytatódik. Az ondóvezető vastag izomzatú, szűk cső, amely
a mellékhere farki végéből indul ki, a herezacskóban halad, majd a lágyékcsatornán át
a hasüregbe tér.

Járulékos nemi mirigyek: az ondóvezető ampulláris mirigyei, a páros ondóhólyag, a

dülmirigy (prostata) és a Cowper-féle mirigyek. Az ondósejtek a húgycsőben a
járulékos nemi mirigyek váladékához csatlakoznak és közösen az ondót vagy spermát
adják.

A hímvessző (penis) a hím állatok merevedésre képes, közösülő szerve.

Megkülönböztetjük a hímvessző gyökerét, testét és hegyét. A hímvessző testének
legnagyobb részét a két merevedő test adja. A hímvessző szabad végére
süvegszerűen illeszkedő szerv a makk, amely szintén merevedő testet foglal magába.
Ennek elülső végén található a húgycső nyílása.

A herezacskó a heréket foglalja magába és a külső nemi szervek közé tartozik. Bőre
sok faggyú- és verejtékmirigyet tartalmaz, a középvonalban varrat látható rajta.

A here Leydig-sejtjeiben termelődnek a hím nemi hormonok, fő képviselőjük a

tesztoszteron.

A spermium feji, nyaki és farki részből álló, sejthártyával határolt sejt. (gének,
kromoszómák találhatók benne)

A hím nemi működés egyik legfontosabb mozzanata a párzás, amely idegi és

hormonális impulzusok, feltétlen és feltételes reflexek összehangolt láncolatában
valósul meg.

A párzás feltétele a párzási vágy (libido), amely az ivarérettség elérésével jelentkezik,

megfelelő tesztoszteronszint eredményeként. Az ivarérettség elérését jelzi a hím nemi
reflexek, az erekció és az ejakuláció reflexének megjelenése.

Merevedéskor (erekció) a hímvessző barlangos testében lévő véröblök vérrel

telítődnek. A reflexet a hímvessző és a makk bőrében lévő receptorok ingerülete vagy
érzékszervi hatások (látás, hallás szaglás stb.) váltják ki. Ilyenkor a hímvessző két-
háromszorosára is képes megnagyobbodni.

Kilövellés (ejakuláció) reflexét ugyancsak a makk bőrében lévő receptorok ingerülete

váltja ki. A kérődzők az ondót a hüvválaelybe lövelik, míg a többi háziállatunk ún.
méhbe ondózó, azaz az ondó a nyakcsatornába kerül.

EJMIRIGY ÉS MŰKÖDÉSE, A TEJLEADÁS:

3.6. A tejmirigy felépítése

A tejmirigy (glandula lactifera, mamma, mastos) a legnagyobb bőrmirigy. Módosult

verejtékmirigy, amelynek váladéka a tej (lac), elsősorban az újszülött táplálására
szolgál. A tejmirigyet kérődzőkben tőgynek (uber), ló, húsevők és a sertés fajban
csecsnek (mamma) nevezzük.
Az emlősállatok tejmirigyét vékony, ráncoltató, finoman szőrözött bőr fedi. A bőr a
bimbókon vastagabb, ráncosabb és csupasz. A bőr alatti kötőszövet laza szerkezetű,
benne zsír nem rakódik le. A tőgyben viszont bőven van zsírszövet. A subcutis alatt a
felületes pólya található, amelyben nagyobb vénák és nyirokcsomók helyeződnek. Ún.
interfascialis kötőszövet választja el a mély pólyától, amely a törzs mély pólyájának,
növényevőkben a rugalmas rostokban gazdag, sárga haspólyának ide térő részlete.

A törzsről a kétoldali tejmirigy (tőgyfél) közé nyomulva, lóban és kérődzőkben a

tejmirigy függesztő szalagja található, amely a kétoldali mirigyfelet sövényként
határolja el. A mély pólyán belül a tejmirigy kötőszöveti tokja található, amely az egyes
mirigytesteket (tőgynegyedeket) külön-külön befoglalja, elválasztja egymástól. A tokból
a parenchymába nyomuló kötőszöveti sövények képezik a mirigy interstitiumát
(stromáját), amelyben erek és idegek futnak. Az interstitium apró lebenyeket különít el
a tejmirigy állományában.

A legfontosabb tejtermelő állatfajunk, a szarvasmarha tőgye a lágyéktájon, a combok

között az utóhason, a medián sík két oldalán fejlődött ki, vagyis hasi-lágyéktáji
helyeződésű. A lágyéktájon cranialisan a köldökhöz, caudalisan a pérához közel tölti ki
a teret. Mindkét oldalon 2–2 önálló mirigytest, ennek megfelelően tőgynegyed, továbbá
jobb és bal oldali tőgyfél található, amelyet a külsőleg jól látható sulcus
intermammaricus választ el. A hátulsó tőgynegyedek fejlettebbek az elülsőknél.
A tejmirigyek két fő részét különböztetjük meg: a mirigy testét és a bimbókat. A
mirigytest kötőszövetbe ágyazott mirigyszövet, amely a tejmirigy parenchymáját
képezi. Ez a működő állomány termeli a tejet. A tőgy mirigyei csöves-bogyós mirigyek.
A mirigyvégkamrák falát az alaphártyán egy rétegben helyeződő apokrin típusú
mirigyhámsejtek alkotják.

Az egyes mirigyvégkamrákat sűrű kapillárishálózattal átszőtt kötőszövet fűzi egybe. A

mirigyvégkamrákat a tejutakkal együtt összehúzódásra képes, ún. myoepithel sejtek
(kosár-, basalis sejtek) is körülfonják. A mirigy-végkamráktól finom csövecskék
indulnak, amelyek nagyobb tejutakká egyesülnek; ezek a tejmedencébe szájazzanak.
A tejmedence részben a mirigy testében, részben a bimbóban helyeződik.

A kettő határán szűkületet képez sugaras redő formájában a Fürstenberg-féle

vénagyűrű, amely megakadályozza a tej spontán ürülését.

A tejmirigy bimbója egyes fajokban hengeres, másokban lapított bázisán szélesebb,

hegyén tompa csúcsban végződik. Bőre vastagabb, szőrtelen és ráncosabb, mint a
tejmirigy testén lévőé. A bimbóban bimbócsatorna található, amely a bimbó hegyén
nyílik, azok száma a mirigytestek számától függ, fajonként változó. A bimbócsatorna
falában a simaizom elemek záróizommá rendeződtek. A bimbónyílás nyálkahártyája
zegzugos formába rendeződik (Fürstenberg-féle rozetta), és a mirigyeinek váladéka kis
dugót (tejfaggyú) képezve barrierként szolgál a külvilág felé.
A tőgy artériája, a külső szemérem artéria, a lágyékcsatornán át fut a tőgyhöz. Az ér
közben a hasfal és a tőgy között két ágra, (elülső és hátulsó tőgyartéria; a. mammaria
cranialis et caudalis) oszlik. A vénák párhuzamosan haladnak az artériákkal. A vénás
vér a tőgyből három úton távozik.

A tőgyet az ágyéki idegek ventralis ágaiból adódó ágyéki fonat (plexus lumbalis) első
három idege, a csípőalhasi ideg, a csípőlágyéki idegés a külső ondóideg idegzi be.

A tőgybimbó igen dús érző idegvégződésekben, amelyek nyomás-, hideg-, meleg- és

fájdalomérző receptorok.

A tejelválasztás, vagyis a tej összetevő anyagainak a képződése (szekréció)

szigorúan elkülönül a tejbelövellés, a tejleadás és kiürítés mechanizmusától. Ez utóbbi
folyamat (ejekció) további neurohormonális szabályozás függvénye.

Az ejekció mechanizmusának hormonális magyarázata szerint a fejési és szopási

ingerek olyan ingerületeket indítanak el, amelyek a hipotalamuszon keresztül a
neurohipofízisbe kerülve megindítják, majd fokozzák az oxitocin felszabadulását. Az
oxitocin a tejmirigy myoepithel vagyis kosársejtjeit összehúzódásra készteti, aminek
hatására a tej bekerül a mirigy űr- és csatornarendszerébe. A következő fázisban pedig
a tej kiürítése következhet. A tej kiürüléséhez a tőgy ereinek vérbősége, a tőgy
duzzadása elengedhetetlen. A korábban említett ingerekre, reflexsorozat
eredményeként 30 sec alatt 4,6 kP-ra nő a tejnyomás a tejmedencében. Az értágulat
béta-recepció, vagyis az érfalban lévő simaizom sejtekben cAMP-képződést kiváltó
folyamat. Ezt vagy az idegvégződésekben képződő acetil-kolin hozza létre, vagy a
csekély mennyiségű adrenalin. A fejés közben gyenge szimpatikotónia jut érvényre.
Amennyiben azonban gátló inger (kellemetlen hatás) éri az állatot (ijedség, idegen fejő,
új gép, kutya ugatása stb.), jelentős mennyiségű adrenalin szabadul fel, amelynek
hatására a tőgy erei szűkülnek (vasoconstrictio), a mirigy elpetyhüdik, azt nem lehet
kifejni. Ezt az állapotot nevezik “tejvisszatartásnak”. A kiváltó hatás megszűnése után
csak akkor indul meg újra az ejekció, ha még elegendő mennyiségű oxitocin van a
vérben. Ha már nincs (a fejés megkezdésétől számított 8–10 perc múlva), akkor csak
az alveoláris nyomás fokozásával, azaz oxitocin-injekcióval lehet az ejekciót újra
megindítani.

3.7. A tojás szerkezete és képzôdése

A petesejtet, a ”sárgáját”, több burok veszi körül (131. ábra). Az elsõdleges burok a
sejthártya, melyet a petesejt hoz létre. A másodlagos burok egy speciális sejtköpeny,
melyet a petefészekben a tüszõ hámsejtjei termelnek. Erre még egy réteg rakódik rá a
petevezetzô kezdeti szakaszában. Az eddig felsorolt burkok együttese a szikhártya
(membrana vitellina). A harmadlagos burok összetett (fehérjerétegek, héjhártyák,
meszes héj), ezeket a petevezetõegyes szakaszai képezik.
A tojássárgája elsôsorban hagymalevélszerûen rétegzett halványabb fehér és
sötétebb, sárga szikbôl áll. A sárgáján található néhány milliméter átmérôjû, világosabb,
korong alakú rész a csírapajzs (ebbôl fejlôdik az embrió), benne találjuk a sejtmagot és
a citoplazmát.
A tojásfehérje (albumen) hígabban és sûrûbben folyó rétegekbôl áll. A fehérjét
kétrétegû héjhártya borítja. Belsô lemezéhez kapcsolódik két oldalról a spirális
jégzsinór, mely a sárgáját függeszti fel, és a tojásfehérje fibrilláris állományából
sodródik, amikor a petesejt a cloaca felé mozog.

A héjhártya külsô rétege a mészhéjhoz kapcsolódik, a héj és a tojás lágy részei közti
kapcsolatot teremti meg. A két réteg szorosan egymásra tapad, csupán a tojás
tompább pólusán válnak szét, s itt köztük egy légkamra (131/A. ábra) keletkezik.
Legkívül mészhéj (testa ovi) borítja a tojást. Ez pórusokkal és csatornácskákkal átjárt
nagy szilárdságú struktúra (131/B. ábra), amelyet kívülrôl az esetenként a pigmentet is
tartalmazó cuticulaborít.
A házityúk tojása. A– A tojás szerkezete hosszmetszetben. B– A meszes héj és a
héjhártyák együttese. Ilyen preparátum vékonycsiszolat készítésével nyerhetõ.

3.8. A tojás képződése

A tojásrakás időszakában a tüszőrepedésre érett petét körülveszi a tölcsér izmos fala,

amely tüszőrepedés után magába foglalja az alakváltoztatásra képes petét, vagyis a
majdani tojás sárgáját. A fény, a hipofízis ingerlése révén serkenti az ovulációt. A
tölcsér által termelt váladék a sejtet kettős burokkal látja el. A petevezető magnumában
a tojásfehérje 40-50 %-a képződik, a többi a magnum előtti tölcsérben és a későbbi
tojástartóban rakódik rá. Sűrűbb és hígabb fehérjerétegek váltják egymást a sárgája
körül, amely már gömb alakú sziket képez. A héjhártya a magnum isthmus közeli
szakaszában kezd kialakulni. A hártya kétrétegű rostos szerkezetének teljes
kifejlődését az isthmus váladéka befolyásolja. Külső rétege később szorosan a
mészhéjhoz nő, belső rétege pedig a tojásfehérjét veszi körül. A jégzsinór az
isthmusban keletkezik és az uterusban alakul ki véglegesen. A sárgájára lazán fekszik,
a képződő fehérjébe nyúlik, miközben a tojás a petevezetőben tovahaladva tengelye
körül is forog. Így hozza létre a zsinórszerűen összesodródó jégzsinórt. A héjhártyával
lazán körülvett tojás a tág uterusba jut, ahol a mészhéj képződik. A méh mirigyei által
termelt anyag egy része a fehérje végleges rugalmas állagát alakítja, másik része
pedig a mészhéj szerves vázát alakítja ki. A madártojás mészhéját a kalcit alapú
kristályosodási magból kiindulva a héj felé építi ki.
3.9. A tojásképződés ideje

A pete (vagyis a tojás sárgája) a petefészekben képződik. Az érett pete a

petevezetékbe kerül a tölcséren keresztül. Ebben a tölcsér szakaszban 18-20 percig
tartózkodik. A tölcsérszerűen szűkülő részében a nyálkahártya redőket alkot, amelyek
között mély öblökben sok ondósejt tárolódik. A leghosszabb petevezető szakasz
következik, ahol a pete mintegy 3 órát tölt a fehérjerétegek rárakódásával, majd az
isthmus közeli részben már a héjhártya kezd kialakulni. A szűk isthmusban 75 percet
tölt, ahol a jégzsinór alakul ki véglegesen. A héjhártyával körülvett tojás a tág uterusba
jut, ahol a mészhéj képződik 20-21 óra alatt. A tojásrakásra érett tojás a petevezető
végső, rövid szakaszába behajlik, majd azzal együtt kifordul és mint kesztyű az ujjról,
lefordul a tojásról. Ez nem több 5-10 percnél.
A mészhéjas tojás képződéséhez szükséges idő 24-25 óra.

A szikhártya a sárgáját, a tulajdonképpeni petesejtet veszi körül.

A jégzsinór a tojás része, amely a szűkületben keletkezik és a méhben alakul ki
véglegesen. A sárgájára lazán fekszik, a képződő fehérjébe nyúlik, miközben a tojás a
petevezetőben tovahaladva tengelye körül is forog. Így hozza létre a zsinórszerűen
összesodródó jégzsinórt.
A tojás belső sárga része, amely egymásra rakódott világosabb és sötétebb színű
szikanyagból áll, mely nagy mennyiségű zsírt, fehérjét és zsírban oldódó vitaminokat
tartalmaz. Itt található a csírakorong, ebből fejlődik ki az embrió.

A tojás része, amely héj alatti két hártya között keletkezik a végső szakaszban.

4. Állattartás 3

4.1. Lecke leírása

A szaporítás alapfogalmai: ivar- és tenyészérettség, ivarzás, termékenyítés,

termékenyülés. Az ivarzás jelei, fajonkénti elnevezése, ciklusai. A pároztatási
módok. A vemhesség jelei, időtartama, az ellés lefolyása.

4.2. TARTALOM:

Ivar- és tenyészérettség fogalma

 az ivarzás fogalma, elnevezései, ciklusa fajonként

az ivarzás jelei

termékenyítés, termékenyülés fogalma

a pároztatás módjai, (vad, csoportos, háremszerű, kézből való, mesterséges)

a vemhesség jelei, megállapításának módszerei

a vemhesség időtartama

az ellés szakaszai

4.3. TERMÉKENYÍTÉS:

4.3.1. Módjai:

természetes = apa állattal

mesterséges = inszeminátor végzi

4.3.2. Ivarérettség fogalma:

Az az életkori szakasz, amikor az állati (és az emberi) szervezet már érett, életképes
ivarsejteket termel. A háziállatok ált. korábban érik el, mint a vadon élők; fajonként és
fajtánként, valamint egyedenként az egyedfejlődés gyorsasága szerint, az ivarérettség
kezdete nagy eltéréseket mutat. A ló ált. 1 éves korban, a szarvasmarha, a juh és a
kecske 5-6 hónapos, a sertés 4-5, a kutya 7-10 hónapos korban ivarérett. Az
ivarérettség időpontja függ még az egyediségtől, a takarmányozástól, a tartási
viszonyoktól, a faj v. fajta egyedeinek jellegzetes élettartamától. (Minél rövidebb
élettartamú a faj, rendszerint annál korábbi az ivarérettség)

- Ivarérettség, tenyészérettség:
o tenyészérettség: a tenyésztésre, szaporításra, tartásra, hasznos
termelésre alkalmaznak akkor tekinthetők az egyedek tenyészérettnek,
ha a várható kifejlett kori testtömegűknek legalább 2/3-át vagy 3/4-ét
elérték.
o ivarérettség: mikor a nőivarú állat petesejtet, a hímivarú állat ivarsejtet
termel. Utód létrehozásra képesek.
4.3.3. Ivar- és tenyészérettség ideje

Faj ivarérés (hó) tenyészérettség

kora érő
későn érő

szarvasmarha:
bika 5-7 14-15 24-
30
üsző 4-6 13-15 20-
24
sertés 5 7-8
9-10
juh 6-8 7-8
16-20
ló 8-12 20-24
30-36
4.3.4. Az ivarzás általános tünetei:

- viselkedés megváltozik

- péra beödémásodik, bepirosodik

- nem utasítja el a nőstény a hím közeledését, hajlandó a párzásra

- csökken az étvágy

- kanok esetében fokozott érdeklődés a nőstények iránt

4.3.5. Az ivari ciklus szakaszai és jellemzői:

• proösztrusz: FSH- és ösztrogén-dominancia, tüszőfejlődés, a méh megnagyobbodása

• ösztrusz: szexuális izgalom és párzási készség (receptivitás), LH hatás alatt
ovuláció, miközben az LH és az ösztrogén eltűnik;
• metösztrusz (posztösztrusz): ovuláció utáni időszak, a sárgatest változó tartamú
működése, progeszteron-dominancia;

A hím aktívabb, kezdeményezőbb, akaratosabb, agresszívebb. Ebből következik, hogy

a hím nem szokott domináns lenni. A nőnemű egyedek általában szelídebbek,
passzívabbak. Ezek az alapvető tulajdonságok hormonális hatás alatt állnak. A hímek
esetében a szexuális magatartás mozgatója a libidó. A libidó (vágy, kívánság)
közelebbről meg nem határozható belső kényszer, kényszerű vágy, indíttatás a
szexuális érintkezésre. A libidó a tetőfokát a párzásban éri el és ebben is elégül ki,
ennek ellenére nincsen párzáshoz kötve. A libidónak neurohormonális alapja van,
azonban belső és külső tényezők is belejátszanak; erősíthetik vagy gyengíthetik a
hormonhatásokat és ezzel a libidó megnyilvánulását. A hím libidója erősödik a
szexuális megtartóztatás (karencia) hosszával, gyengül a szexuális igénybevétellel. A
nőivarúak különféle stimulusokkal (feromonnal, vizuális, ingerekkel és általános
viselkedésükkel, mozgásukkal) serkenteni tudják. A nőivar libidója a receptivitásban a
párosodásra hajlamosságban jut kifejezésre.

A receptivitás alapján az emlősfajokat három kategóriába lehet sorolni:

• állandóan receptívek, bármikor hajlandók kopulációra, majdnem teljesen függetlenül

a szexuálciklus fázisától (ember, néhány majomfaj);

• időszakos receptivitás áll fönn az emlősfajok többségében, ahol az ivarzás

fajspecifikusan jut kifejezésre, a spontán fellépő szexuális izgalom és párzási készség
periodikusan visszatér. Az ivarzók aktívan és passzívan is stimulálják a hímet;
• a harmadik csoportba (reflex hatásra ovulálók) olyan fajok sorolhatók be, amelyek
nőstényein nem tapasztalható periodikusan visszatérő ivarzási izgalom és
spontán beálló receptivitás sincsen. A nőstények csak a hímektől kiinduló
stimulusok hatására, a hímekkel bizonyos ideig történt érintkezés után válnak
receptívvé (házinyúl).

4.3.6. Az ivarzás (ösztrusz)

Az ösztruszt egymásba fokozatosan átmenő három szakaszra: proösztruszra,

tulajdonképpeni ösztruszra és a posztösztruszra (metösztrusz) osztjuk. Az első
szakasz a szexuális érdeklődés, a párkeresés, a vonzódás ideje. A másodikra a
spontán bekövetkező párzási készség, a tűrési reflex kiválthatósága jellemző. A
harmadik fázis az az időszak, amikor a receptivitás megszűnése után még fennálló
egyéb ivarzási tünetek fokozatosan elmúlnak
A proösztruszt az állat kereső tevékenységének fokozódása vezeti be. Élénkül az
állatok mozgékonysága, kóborlási hajlam fogja el őket. A hím társaságát előnyben
részesíti a saját nemének egyedeivel szemben, vonzást gyakorol a hímre, részben
feromon útján, részben különleges hangadással (a kanca nyihogása, a koca jellegzetes
"görgő" hangja). Ilyenkor azonban még nem tűri el a hím érintését, annak közeledési
kísérletei elől kitér. Az ösztrusz alatt az általános idegállapot (viselkedés) megváltozik.
A megváltozott idegtónus az arckifejezésen is mutatkozik: az arcizmok megváltozott
tónus miatt a szájzug kissé felhúzódott, az orrnyílások kissé tágabbak. Jellemző a
kissé dülledt és fényes szemek jellegzetes merev tekintete. Mindehhez élénk füljáték
társul. Az ivarzó állatok a szokottnál figyelmesebbek, esetenként ijedősebbek,
nehezebben kezelhetők. Megváltozik a hátulsó testfél érzékenysége is, amíg a
kancákon érintésre érzékenyebbé (néha csiklandóssá) válik, addig más fajokon
érzékenysége csökken.

Az ivarzás tetőfokát a párzási készség, a receptivitás jelenti: amikor az ivarzó a hímnek

megáll.

4.3.7. Gazdasági állatok ivari ciklusa:

1. ló: 23 nap
2. szarvasmarha: 21 nap
3. juh: 17 nap
4. kecske: 20 nap
5. sertés: 21 nap
6. nyúl: 12 nap

4.3.8. Ellés utáni első ivarzás:

1. kanca: 5 – 9 nap
2. tehén: 6 hét
3. anyajuh: 3 – 6 hét
4. koca választás után: 3 – 9 nap
4.3.9. Ivarzás fogalma:

A nő ivarú állat fogamzóképessége, az ovuláció során levált érett petesejt sikeresen

megtermékenyíthető állapotban van.

4.3.10. Elnevezései:

- kanca: sárlás

- tehén: folyatás
- koca: búgás
- juh, kecske: berregés

- nyúl: bagzás

4.3.11. Párosodás, pároztatási módok

A hím állatok szexuális érdeklődése folyamatosan irányul fajuk nőivarú egyedeire. A

hímek állandó ellenőrzés alatt tartják a nőivarú társaik szexuális állapotát. A nőstény a
szexuális izgalom megfelelő fokát kopulációs (vizelési) testtartás felvételével jelzi. A
párosodás során a hím állat az ivarzó nőstényre felugorva gerincének erős
behajlításával medencéjét a nőivarú állathoz közelíti, és hímvesszőjét betaszítja a
hüvelybe, és fajonkénti jellegzetességgel megtörténik az ejakuláció. A kérődzők hímjei
általában egy ellökéssel párosodnak, míg a kan ejakulációja hosszabb ideig, kb. 15
percig is eltart.

4.3.12. Gazdasági állataink szaporításakor a következő pároztatási módokról

beszélhetünk:

Szabad pároztatás: a pároztatás ember által nem befolyásolt módja, amikor a

csordában, a gulyában, a nyájban a nőivarú egyedeket együtt tartják a hímivarúakkal. A
hím állatok rendszeresen felkeresik az ivarzókat, és az ivarzás ideje alatt
többször is befedezik azokat. Minthogy több hím állat is van az állományban,
lehetőség van arra, hogy többen is szerephez jussanak a fedezésben. Az újszülött apai
származása így nem állapítható meg.

Csoportos pároztatás: ha az ember beavatkozik, de több hímivarú állat van egy

csoportban (baromfi-, húsmarhatartás).

Háremszerű pároztatás: ezen eljárás során egy-egy kiválasztott nőivarú

állatcsoport (üszők, tehenek, anyajuhok, anyakecskék, kocák) fedeztetésére egy hím
állatot osztanak be. Az újszülött származása ebben az esetben ismert.

Kézből való pároztatás: az apaállatok jobb kihasználása és kímélése, valamint az

ivadék származásának ismerete céljából az apaállathoz vezetik a nőivarú állatot, és
úgy fedeztetik (pl. lótenyésztés, sertéstenyésztés, juhtenyésztés).

4.3.13. Mesterséges termékenyítés

A mesterséges termékenyítés nem pároztatási mód, hanem komplex

tenyésztéstechnológiai eljárás, amelynek lényege, hogy az ondót a párzás
mellőzésével, művi úton (inszeminálás), juttatják a nőnemű állat ivarszerveibe. A
mesterséges termékenyítés történhet friss-, hűtött- és mélyhűtött (majd felolvasztott)
spermával.

A mesterséges termékenyítés a következő lépésekből áll: ondóvétel, laboratóriumi

vizsgálatok, hígítás, dozírozás, hűtés- mélyhűtés, tárolás (-196 °C-on folyékony
nitrogénben), felolvasztás (+ 37-39 °C-on), felhasználás (inszeminálás).

A mesterséges termékenyítés alkalmazásának indoka és előnyei a következők:

kevesebb apaállatra van szükség, nagyobb genetikai előrehaladás érhető el a kiváló
teljesítményű apaállatok termékenyítő anyagának széles körű alkalmazásával.
Mélyhűtéssel kombinálva a módszer teljesen kiküszöböli a térbeli és időbeli
korlátokat. Az apaállat kimúlása után is születhet utód, a termékenyítő anyag
földrészek közötti szállításának sincs akadálya. Gátat vet a párzás útján terjedő fertőző
betegségek terjedésének (trichomoniazis, brucellózis, vibriózis). Hátránya lehet, ha
szakszerűtlen párosítás esetén néhány favorizált apaállatot túlzott szerephez
juttatnak.

Javító hatású párosítás: az adott egyed hibáinak kijavítása egy jobb genetikai
állománnyal rendelkező másik egyeddel való párosítás alkalmával.

4.4. Vemhesség:

A vemhesség tartama állatfajonként változik, amelyek még számos körülmény

befolyásol. A koránérő fajták (típusok), az ikrek korábban jönnek a világra. A
hímmagzatok később születnek. Vannak egyedi sajátosságok is, de a jobb
takarmányozás és tartás következtében is lerövidül a vemhesség ideje.

4.4.14. A vemhesség tartama:

4.4.15. A vemhesség megállapításának módjai:

Az állattartó gazda jól ismeri állatait, a megváltozott viselkedésükből következtet a

vemhességre. A vemhesült állat nyugodtabb az étvágya, az ivarzása kimarad. Később
megnő a has térfogata, megváltozik az alakja. A vemhesség második felétől kezdve a
magzat mozgása is észlelhető. A vemhességet- belső vizsgálat- a végbélen vagy
hüvelyen keresztül, ultrahangkészülékkel a vemhesség 1-2. hónapjában gyorsan és
biztonságosan meg lehet állapítani. A vemhesség kimutatására hormonális vizsgálatot
is használhatunk. Az állat véréből, vizeletéből vagy a tejéből kimutatható a nemi
hormonok (progeszteron). A vizsgálatot hozzáértő szakember végezze. Gazdasági
érdeke fűzi a gazdát a vemhesség mielőbbi felismeréséhez!

4.5. Az ellés:

Az állatokkal foglalkozó gazda különböző jelekből, az állat viselkedéséből következtet

az ellés közeledtére. A has leereszkedik, a medencét függesztő szalagok ellazulnak, a
far besüpped. A tejmirigy megduzzad, a bimbóból sárgás váladék- föcstej- fejhető. A
péraajkak megduzzadnak, közülük üvegszerű nyálka ürül. Az állat nyugtalan, gyakran
űrit. Ilenkor az állatot vigyük át ellető istállóba (boxba, kutricába) és gondoskodjunk az
elletéshez szükséges ezközökről: kézmosó tál, meleg víz, szappan, körömkefe,
törölköző, köldökápoláshoz tiszta olló, fonál, fertőtlenítő szerek stb. Az ellés idegi és
hormonális hatásra indul meg, amely egy folyamat, mégis négy szakaszt
különböztethetünk meg:

1. Az előkészítő (jósló) fájdalmak szakasza, amelyben az előbb említett jelekből arra

következtethetünk, hogy hamarosan megindul az ellés.
2. A megnyíló fájdalmak szakasza alatt a méhösszehúzások nyomán, a magzat
elhelyezkedik a szülőútban. Megnyílik a méhnyakcsatorna, a külső magzatburok- a
vízhólyag- megjelenik a pérarésben és tágítja a szülőutat. Ne repesszük fel, mert nem
tudja betölteni a szerepét. Ezzel együtt a lábhólyag is megjelenik, amelyik a valódi
magzatvizet tartalmazza.
3. A tolófájdalmak szakasza alatt erőteljesebbek a méh és a hasprés összehúzódásai,
segítik a magzat kijutását. A felrepedt magzatburokból kiszabadul a magzatvíz, amely
sikamlóssá teszi a szülőutat. A magzat feje, válla és csípője mégis elég nehezen halad
át rajta. Előfordulhat nehéz ellés vagy más komplikáció, ekkor állatorvosi segítségre
van szükség.

4. Az utófájdalmak szakasza idején, enyhébb fájdalmak kiséretében eltávoznak a

magzatburkok. Ha a magzatburok visszatartása előfordul, szintén állatorvos feladata az
eltávolítása! A méh kitisztulása és visszaalakulása (involúció) több napot vesz igénybe.

4.5.16. A fialás:

A fiaztatóban dolgozó szakmunkásnak, a fiaztatásban segítkező gazdának jól kell

ismerni a közelgő fialás jeleit. A koca nyugtalan, többször feláll, lefekszik, orrával a
padozatot túrja, fészket készít stb. A hasa leereszkedik, a csecsbimbók
megduzzadnak, tej szivárog belőlük. A péra megduzzad, a koca gyakran ürít. A setrés
általában könnyen fial, ezt elősegíti az is, hogy a malac kúp alakú. Az iparszerű
sertéstelepeken- a mozgáshiány következtében- gyakori volt a nehézfialás. Az
előkészítő fájások 1-6 óra hosszáig tartanak, majd ezt követik a megnyító és a
tolófájások. Ekkor a csecseket és a pérát mossuk le langyos szappanos vízzel vagy
INCOSAN-os (0,5%) vízzet. (Ehhez szivacsot használjuk és a kezünkre húzzunk
gumikesztyűt.) A malacok legtöbbször változva, hosszanti fej-, illetve farfekvésben
születnek, általában 10-12 perces időközökkel. Rendszerint minden malac
köldökzsinórja elszakad. Ha mégsem, akkor 5-6 cm-es csonkot hagyva kézzel
szakítsuk vagy roncsolóollóval vágjuk el. A köldökcsonk a fertőzés egyik kapuja lehet,
ezért alkoholós jódoldattal vagy fakatrányal ecsetelhetjük le, illetve ebbe mártjuk. Az
első teendő az, hogy győzödjünk meg, él-e a malac. Ha alélt, probáljuk éleszteni. A
megszületett malac szájából, orrából enyhe nyomással távolitsuk el a nyálkát, ezzel
megszüntetve a légzési akadályt. A malacon lévő magzatmázt- egyik felfogás szerint-
töröljük le. A másik elképzelés azt tartja, hogy védő hatása van az újszülöttekre. A
malacokat szivaccsal bélelt malacgyűjtő kosárba téve, helyezzük infralámpa alá, amely
a malacokra rászáritja a magzatmázt. A malacok foggal jönnek a világra. Ezek
hegyesek, kampós alakúak. Ha az első szopáskor megsértik a koca csecsét, a koca
nem engedi szopni a malacokat. Ezért a szegletmetsző és az agyarfogat csípőfogóval
visszacsípjük, majd a csecsek fertőtlenítése után csecsre rakjuk a malacokat. Ha a
fialás normális lefolyású 2-6 óra alatt végbemegy. Nagyon fontos a malacok minél
előbbi szoptatása. Az utófájások szakasza a fialás után 1-1,5 óra alatt lezajlik, amikor
eltávoznak a magzatburkok. A magzatburkokat, a holt magzatot fedele, csurgásmentes
edényben mielőbb el kell távolítani a fiaztatóból. Az egy csoportba tartozó kocák eltérő
számú malacot hoznak a világra, ezért az egyenletes fejlődés érdekében szükséges az
almok kiegyenlítése, ún. dajkásítása. A dajkaságba adott malacok legalább 6 órán át
még az anyjukat szopják, az immunitás megszerzése érdekében. Mindig a fiatalabb
alomhoz tegyük az idősebb malacokat. Ha az előhasi koca kevesebb malacot fialt,
célszerű dajkaságba adni hozzá más malacokat, hogy minden csecse termeljen tejet. A
malacok között 3 napnál nagyobb különbség ne legyen. Ha egy kocának nem indul
meg a tejtermelése, azonnal dajkásításuk a malacait.
5. Állattartás 4
5.1. Lecke leírása

A tenyésztési eljárások. A fajtatiszta tenyésztési eljárások, a tenyészállat

előállító- és a haszonállat-előállító keresztezések.

5.2. TARTALOM:

fajtatiszta tenyésztés (bel-, rokon-, vérvonaltenyésztés, vérfrissítés)

tenyészállat-előállító keresztezések (cseppvér, fajtaátalakító, új fajtát előállító

keresztezések)

haszonállat-előállító keresztezések (közvetlen és közvetett keresztezések)

A tenyészcél kitűzése, a fajta, a típus megválasztása és a tenyészegyedek kiválasztása után el kell

dönteni, hogy milyen tenyésztési eljárást alkalmazzunk.

5.3. Tenyésztési eljárások:

- fajtatiszta tenyésztés

- keresztezés

- A tenyésztési eljárásnál különbséget kell tenni törzstenyésztő és az árutermelő állományok között.

- A törzstenyészetek feladata a fajták termelőképességének tökéletesítése és a tenyészállat

utánpótlás biztosítása. Ehhez elsősorban fajtatiszta tenyésztésre van szükség.

- Az árutermelő állományokban jelentősebb szerepet kap a keresztezés.

5.4. Fajtatiszta tenyésztés:

Fajtatiszta tenyésztést akkor folytatunk, amikor mindkét szülő ugyanabba a fajtába tartozik.

5.4.1. Célja:
A fajta fenntartása, az értékmérő tulajdonságok rögzítése, továbbfejlesztése.

A fajtatiszta tenyésztés lassú, de megbízható módszer. A fajtatiszta tenyésztésben elérhető

eredményeket a világ legkiválóbb fajtái, pl.: jersey szarvasmarha, az angol nagy fehér hússertés
bizonyítják. Pl.: a dán vörös szarvasmarhafajta félszázados (1900-1951) eredménye: 1700kg-mal
emelkedett a tejmennyiség, 1,02%-kal a zsírtartalom.

Ezt a tenyésztési eljárást alkalmazzák a génbank fenntartására is.

5.4.2. A fajtatiszta tenyésztés módszerei:

- beltenyésztés és rokontenyésztés

- vérvonaltenyésztés

- vérfrissítés (vérújítás)

5.4.2.1. Beltenyésztés és rokontenyésztés:

- Beltenyésztésnek a törzsön vagy a tenyészeten belüli fajtatiszta tenyésztést nevezzük.

- Rokontenyésztésről akkor beszélünk, ha az egymással párosított egyedek rokonok, amelyek

közös őse vagy ősei vannak, a felmenő 4-6 nemzedéken belül. A rokontenyésztés veszélyeket is
hordoz magában. Ezek a gének a rokoni párosítás révén fokozott gyakorisággal kerülnek
felszínre az ún. beltenyésztéses leromlást (degenerációt) idézik elő.

5.4.2.2. Vérvonaltenyésztés:

Akkor folytatunk, ha egy meghatározott tenyészcél elérése érdekében bizonyos törzsállattal

(általában hímmel) kialakított állományt vele minél közelebbi rokonságba hozunk anélkül, hogy
érdemleges mértékben más egyedekkel is rokonságba kerülne. El kell különíteni a
vérvonaltenyésztéstől a vonaltenyésztést. Vonaltenyésztéskor apai és anyai vonalakat alakítanak ki
a sertés, a juh, a szarvasmarha, és a baromfitenyésztésben.

5.4.2.3. Vérfrissítés (vérújítás)

Olyan tenyésztési eljárás, amikor az állományra, ugyanabba a fajtába tartozó, de idegen

tenyészetből (más állományból, külföldről stb.) hozunk, rendszerint hím állatot. Ezt akkor
alkalmazzuk, ha a fajtában genetikai előrehaladás lassú vagy a leromlás jelei mutatkoznak.

5.5. Keresztezés:
Azt a tenyésztési eljárást, amikor a szülők más-más fajtába tartoznak, keresztezésnek nevezzük.
Ha a szülők eltérő fajúak, akkor fajkeresztezésről beszélünk.

5.5.3. Tenyészállat előállító keresztezések:

cseppvérkeresztezés (nemesítő keresztezés): cseppvérkeresztezésről akkor beszélünk, ha egy

fajnak csak egy-két tulajdonságát kívánjuk javítani, ezért egy ízben idegen fajtával pároztatjuk, pl.:
angol telivért nóniusszal a szervezeti szilárdság javítására.

Magyar tarka a dán jersey-vel, nőtt a tejének zsír és fehérjetartalma, javult a tőgyalakulása.

fajtaátalakító keresztezés: ha egy fajta korszerűtlenné vált, és nincs rá mód, hogy az egész
állományt, egy másik, jobb fajtával felcseréljük, akkor indokolt a fajta átalakítása.

Alapanyagul a helyi fajta szolgál, amelyre a kultúrfajta apaállatait használják mindaddig, amíg az
állomány hasonlóvá nem válik a kultúrfajtához. Általában 4-6 nemzedéken át folyik.

új fajtát előállító keresztezés: két vagy több fajta keresztezésével 5-10 generáción keresztül új
fajtát hoznak létre. Hazánkban így jött létre a magyar lapálysertés.

5.5.4. Haszonállat előállító keresztezések:

- Közvetlen haszonállat előállító keresztezés: a keresztezés legegyszerűbb formája, legtöbb gazda

ezt használja. Két eltérő fajtába vagy fajba tartozó egyed keresztezéséből származó utódok mind
haszonállatok. Megkülönböztetünk fajta és fajkeresztezést.

- Közvetett haszonállat előállított keresztezés: Az F1 és a további nemzedék nőivarú állatainak egy

részét átmenetileg bevonják a szaporításba.

A keresztezés lehet

váltogató
rotációs

kombinatív

Váltogató keresztezés: az apa mindig fajtatiszta, az anyaállomány két fajtának a keresztezési

terméke. Ezeket a nőivarú állatokat, hol az egyik, hol a másik fajtába
tartozó hímekkel, váltogatva pároztatjuk.

Rotációs keresztezés: tulajdonképpen váltogató keresztezés, csak kettőnél több fajta apaállat
szerepel szabályosan ismétlődő sorrendben.

Kombinatív fajtakeresztezés: az első nemzedékhez tartozó keresztezett anyaállatokat az

esetenként legmegfelelőbb fajtájú apaállatokkal párosítjuk. Azt jelenti,
hogy a fajták keresztezéséből származó egyedeket más fajhoz tartozó
hímmel pároztatják.

Vonalkeresztezés: beltenyésztéssel rokon vagy nem rokon vonalakat hoznak létre. A legjobb
próbapárosítást adó vonalakból kialakítják a nagyszülőket és ezek párosításából
megkapják a szülői vonalakat, amelyek keresztezése adja a hibrideket.
Elsősorban baromfi és a sertéshibridek előállítására alkalmazzák.

5.5.5. Párosítás:

Párosításnak nevezzük az egyes nőstényekhez a legmegfelelőbb hímek kijelölését.

A párosítást párosítási terv alapján végezzük, amely csoportokra vagy egyedekre bontható.

Ennek elkészítésekor alaposan mérlegelni kell az állatok származását, egyedi tulajdonságait,

átörökítő képességüket, korukat stb. Egy nőivarú állathoz legalább két hímet jelöljünk ki arra az
esetre, ha valamilyen ok (betegség, túlzott igénybevétel stb.) miatt az eredeti hímmel nem
pároztathatunk.

Nagy létszámú tenyészetekben célszerű törzsállományt létesíteni. A törzsállománynak az a

hivatása, hogy elsősorban az apa és az anyaállományt pótolja. Ezt a feladatot látják el az ún.
törzstenyészetek. Irányelvek: mindig a jót párosítjuk a jobbal, testnagyságot figyelembe kell venni,
finom szervezetű állományra ne alkalmazzunk durva szervezetűt, laza szervezetű nőivarúhoz
szilárd szervezetű hímet osszunk be.
6. Állattartás 5
6.1. Lecke leírása

A gazdasági állatok tartási módjai. Az istálló berendezési tárgyai, tartozékai

(etetés, itatás, trágyaeltávolítás).

6.2. TARTALOM:

zárt, kötött tartásmód

zárt, kötetlen tartásmód (mélyalmos, pihenőbokszos, alom nélküli/rácspadló,

ketreces)
nyitott, kötetlen tartásmód

épület nélküli kötetlen (szabad tartás)

etető berendezések
itató berendezések

trágyaeltávolítás eszközei és gépei

A környezet: az a közeg, amelyben az élethez szükséges feltételek (táplálék, víz,

légkör) adva vannak, ugyanakkor maga az állat is hatással van a környezetére.

Az állatnak a szélsőséges viszonyokhoz alkalmazkodnia kell, ez azonban

többletenergiát követel az állattól.

Ezért fontos a környezet élettani és ökológiai optimalizálása.

6.3. Az állattartás hatása a környezetre, társadalomra, az állatok egészségére

6.3.1. Környezeti hatás:

- állati eredetű hulladékok: első osztályú: testrészek+speciális fertőzési kockázatot

hordozó anyagok, másodosztályú hulladékok: hígtrágya.-->talaj és vízszennyezést
okozhat (nitrogén, nehézfémsók, foszfor feldúsulás) és fertőzőanyag közvetítés.

- kártevők: rágcsálók, rovarok

- légszennyezés (káros emissziók) CO2, NH3, metán, bűzös anyagok, por, élő csíraà
üvegházhatás, ózonréteg károsítás, életminőség romlás, fertőző betegség közvetítés,
savas esőàtalajsavanyodás.

6.3.2. Társadalmi hatások:

- munkaegészségügyi: akut, krónikus légzőszervi betegségek, allergia, mozgás- és

keringési betegségek stb.
--élelmiszerminőség, biztonság:

-közvetett hatás: növ-i eredetű élelm és takarmány alapanyagok minőségére gyakorolt

hatás.
–közvetlen: állati eredetű élelmiszerek szennyezettsége mikrobákkal, gátló
anyagokkal, toxinokkal. Állategészségügyi hatások (összetett okú betegségek).

2007 okt. 30-ig minden állattartó telepnek környezethasználati engedéllyel kell

rendelkeznie.

6.4. Mikroklíma változásai és az állatok termelési mutatói

- Kérődzők: az alsó és felső kritikus hőmérsékletük között 20 fok különbség van, csak
a széltől kell óvni. Tejtermelés és a tőgy vérellátása korrelációban van egymással. Ha
hideg padozaton fekszik az állat, csökken a vérellátás és a tejtermelés. Egy 2 hetes
borjú alsó kritikus hőm-e ha áll 10 fok, hideg betonon 17 fok, száraz szalmán 7 fok,
nedves almon 15 fok.

- Juhok: különösen nyírás után 10-15 fok legyen. Egységnyi testfelületre számítva
sokkal kevesebb hőt termelnek mint a szmarhák, oka: gyapjú hőszigetelő képessége.
Bárányok hőszigetelő képessége nagy.
- Sertés: nagy szerepe van a csoportnagyságnak, jellemző hogy összebújnak, testsúly,
tápláltsági állapot meghatározó. 5 kg-os állat 30-35 fokot igényel, 100kg-os egyedül 14-
23fok, csoportban 8-23 fok. Betonpadozaton tartott malacoknak 10-20 fokba, 50%-al
csökken a hőtermelésük, a hőleadás a padozat felé irányul. Hidegben csökken a
súlygyarapodás, mert csökk a zsír és fehérje beépülése. 50-100kg-os malacnak 16-18
fok az optimális.

- Baromfi: első két napban 28-32 fok, 3-7 hét között legnagyobb a tak fogyasztás, 15-
20 fok kell, ha nagy a hőm ingadozás elhullás veszélye nagy. –Pulyka: a tak fogyasztás
15-25 fok között optimális, e felett minden fok emelkedés 1,5 g takarmányfogyasztó
csökkentést eredményez naponta. Ivóvíz: vízfogyasztás a takarmány is befolyásolja.
Tojástermelés: csökken ha a hőm 26-30 foknál magasabb, tojás súly függ a hőm-től, 10
fok felett csökken oka: hőmérsékleti stressz, csökk a tak felhaszn, 30 fok felett romlik a
petefészek vérellátása, vékony héjú lesz a tojás. Tojóknak 25 fok minimum, csibéknek
28-32 fok.

Az az optimális hőmérsékleti zóna, amelyen belüll a szervezet belső hőmérséklete

fizikai hőszabályozással fenntartható, külön energia-befektetést nem igényel.
Befolyásolja:

- -takarmányozás színvonala
- -termelés nagysága
- -életkor, hőtűrő képesség, -éghajlat

A levegő abszolút és relatív páratartalma : Abszolút páratartalom: l m3 légtérfogatban

található vízgőz tömege grammban kifejezve. Relatív páratartalom: adott időpontban és
hőmérsékleten a levegő tényleges vízgőz-telítettségi állapota százalékban kifejezve az
abszolúthoz képest.
 Magas páratartalom: megváltozik az állat hőérzete, pára csapódik le, a kültakaró
átnedvesedik, hidegérzet, párologtatás csökken, nagy melegben hőpangás alakulhat ki
Csekély: fokozott párologtatás, az állat kiszáradhat

Az eltérő hőmérséklet okozza a levegő mozgását, mert fajsúlybeli különbséget okoz, ami
folyamatosan kiegyenlítődésre törekszik. Ez lehet hasznos is, mert így a levegő
összetétele állandóan változik. A megengedett maximális légmozgás istállóban: 0, 2 m/s

Az istálló a háziállatokat magába fogadó fedett helyiség, épület avagy egész

épületcsoport, mely az állatokat az időjárás viszontagságai ellen megvédi, nekik pihenő
és nyugvó helyet ad és célirányos beosztásával azoknak etetését, ápolását és
felügyeletét biztosítja. Az istállók elrendezése és beosztása elsősorban a bennük
elhelyezendő állatok mineműségétől függ, másodsorban pedig attól, hogy azok mely
célra: tenyésztésre, termékek előállításra, munkára, stb. használtatnak-e. Minden
esetben főfeladatunk az, hogy egészséges, száraz, hideg és szél ellen teljesen óvott
istállókat építsünk. Különösen ló-, marha- (tehén-, ökör-) és birkaistállót (ez utóbbit
akolnak is hivják) különböztetünk meg. A baromfinak és sertésnek elhelyezési helyét
ólnak vagy ez utóbbiét szállásnak is mondják.

A lóistálló nyáron lehetőleg hűs, télen meleg legyen; hőmérséklete +15° R.-től +20° R-ig változik. Ha
az épület szabadon áll, úgy bejárója lehetőleg a keleti oldalon legyen. Belső beosztását a lovak
értéke avagy használati módja állapítja meg. Nagyobb istállókban a lovak állásait az istálló
hosszában osztják be egy sorban, egy oldaljáróval, vagy két sorban egy középjáróval; kisebb
istállókban e beosztás a hosszfalakra keresztben álló oldalfalak mentén is történhetik. A
lóállásoknak mérete a lovak neme szerint változik: igás lovak állása 1,35 m széles és 2,50-2,80 m
hosszú; luxus lovaké, paripáké 1,60 m széles és 3,50 m hosszú; méneké 2,50 m széles,
anyakancáké 3,80-5,00 m széles (ha ez utóbbiak csikaikkal együtt vannak). Az oldaljáró 1,60-2,20
m széles, a középjáró 2,50-3,50 m. Az istálló magassága kevés számú lónál körülbelül 3,00 m, 15-
30 lónál 3,50-4,00 m, nagy urasági istállókban 5-6 m. Vérbeli lovak számára előkelőbb istállókban
ugynevezett boxokat, ketreceket készítenek. A paddock-ok, kifutók, oly rekeszek, melyeknek ajtaja
közvetlenül egy kisebb körülterített udvarra nyílik; a kis udvar viszont egy nagyobb, szintén
bekerített térséggel van kapcsolatban, melyben a lovak szabadon mozoghatnak.

A lóistállók ablakai oly magasságban helyezendők el, hogy a belső világosság a lovak szemeit ne
bántsa; az ablaknyílás alsó párkánya tehát mintegy 2,40-2,80 m-nyire legyen az istállótalajtól. Az
ajtók 1,25-2,00 m szélesek és 2,40-3,20 m magasak. Legcélszerűbb, ha a lóistálló boltozva van,
mely esetben a boltozatot vas- vagy kőpillérek tartják. Igen jó a vastartók közé iktatott téglaboltozat
is, mert az egyes állások vasoszlopait a vastartók gyámolítására fel lehet használni. Fafödémek az
istállókban fejlődő párák miatt hamar elpusztulnak. Kiváló gond fordítandó a talaj elkészítésére,
ennek száraznak, tömöttnek, könnyen tisztán tarthatónak, de mindamellett nem keménynek és elég
melegnek kell lennie. Fontos az istállótalaj tömöttsége, hogy a vizelet magába ne szívhassa, az
istálló levegőjét ne ronthassa. Az istálló talaj elkészítésére különféle anyagot használunk: a
lóállásokban termés vagy kockakövet (durva, hideg és nehezen tartható tisztán), klinker-téglát (elég
jó), fakockákat (rossz) vagy padlóhidlást; gazdagabb istállókban keramitot, mettlachi lemezeket,
aszfaltot (csúszós), vulkanizált kaucsukot, guttaperkát, stb., a járók burkolására élére állított téglát,
aszfaltot, stb. Nagy figyelemmel kell lenni a vizelet elvezetésére, mely laposabb vagy öblösebb,
nyitott avagy fedett csatornákban történik. Legcélszerűbbek a lapos, nyitott, meglehetősen erős
esésű vizeletlevezető csatornák, melyeket ez esetben cementbe rakott klinker-téglákból raknak ki,
avagy márványból vagy öntött vasból készülnek. Csak a luxusistállókban alkalmaznak fedett
vizeletvezető csatornákat öntött vasból, megfelelő mennyiségű bűzelzáróval kapcsolatos nyilással.
Célszerű e csatornákat erős vízsugárral naponta kitisztítani. Az egyes lóállások felszerelése a teljes
egyszerűség és a legrafináltabb fényűzés között mozog. A felszerelés áll a lovakat egymástól
elválasztó rúdból, választófa, vagy deszkafalból, a jászolból és a szénatartóból. Igás lovak számára
elégséges a közönséges, fából készült és végein megvasalt választófa, mely egyik végén a
jászolhoz, a másikon a mennyezethez, vagy egy álló oszlophoz van lazán erősítve, hogy ide-oda
himbálózhassék és könnyen kiakasztható legyen. Drágább minőségű lovakat valóságos
választófalak különítik el egymástól; ezek alul 1,50-1,60 m magasságig tömötten deszkából
készülnek, melyre fölül egy öntött vagy kovácsolt vasból készült rács jön.

Hasonlóképpen vannak a ketrecek is építve. A jászol állhat fából, kőből, fajanszból,

cementöntvényből és öntött vasból, végig futhat az összes állásokon, vagy kaphat minden ló egyet
külön (célszerűbb). Ha fából van, akkor éleit vaslemezekkel kell borítani, mert a fát a lovak
megrágni szeretik; jászolok zománcozott öntött vasból újabb időben igen divatosak. Szénatartóul
néha a lovak feje fölött keresztbe fektetett létre is szolgál, majd öntött vagy kovácsolt vasrudakból
készült kosár. Gazdagabban fölszerelt istállókban manapság a szénatartót nem a lovak feje fölé,
hanem közvetlen a jászol mellé vagy a jászolra helyezik, hogy a lovak szemeibe por vagy piszok ne
hulljon és nyakuk természetellenes mozgást ne végezzen. Lóistálló épületekben az istállóval
kapcsolatosan helyezik el a szerszám kamrát és kocsiszínt, nemkülönben gyakran egy üveggel
fedett helyiséget is, mely alatt a kocsit, lovakat mossák.

Fejedelmi istállókban (Marstallok) a belső felszerelés pompájához még egész sor mellékhelyiség:
külön szerszám-, nyereg- és zablya-kamrák, helyiségek beteg lovak számára, zabos kamrák, iroda,
fedett lovagló hely stb. járul. Tenyészló istállók nagyban és egészben a cikkünk elején említett
elrendezést követik azzal a különbséggel, hogy ezekben az anyakanca és csikaja számára a lehető
legtágabbra készült állások majdnem mindig az istálló hosszirányában vannak beosztva. Az ún.
kifutókat költséges elrendezéssel inkább csak telivér lovak számára készítik.

Marhaistálló

zárt, kötött tartásmód

6.5. Tehenek egy marhaistállóban

Az ökrök és tehenek számára készült istállót hívjuk különösen e néven. Úgy az ökör-, mint a
tehénistálló körülbelül egyforma elrendezést kap azzal a különbséggel, hogy az ököristállókban az
ökröknek nagy szarvai miatt az állásokat szélesebbre tervezzük és a jászolt nem közvetlenül a fal
mellé helyezzük, hanem valamivel eléje, a fal pedig deszkával burkoltatik. A marhaistállóknak
bejárata lehetőleg északnak feküdjék. A marhák a falak hosszában vagy fejjel a fal felé állanak,
vagy pedig fejjel egy középfolyosó felé, mely utóbbi elrendezés az etetést lényegesen megkönnyíti.
Egy-egy tehénállásra jászol nélkül 1,90-2,50 m hosszúságot és 1,00-1,20 m szélességet, az
ökörére pedig 1,90-2,30 m hosszaságot és 1,30-1,40 m szélességet számítanak. A közép etető
folyosó a jászollal együtt 1,90-2,50 m széles, a szélső - trágyahordásra használt - járó vagy járók
1,00-1,90 m szélesek. A kétsoros marhaistállók tehát mintegy 8-12 m mélyek, magasságuk az
elhelyezendő marha száma szerint 2,80-3,80 m. A takarmány tartás vagy annak elkészítése miatt a
marhaistállókkal takarmánykamrák vannak kapcsolatban; minden állatra ebben mintegy 0,40-0,50
négyzetméter számítandó. Az ajtók legkevesebb 1,40 m szélesek és 2,10 m magasak, az ablakok a
padozattól 1,75 m magasságban helyezendők el. Legjobb, ha az istálló boltozva van,
költségkimélés szempontjából azonban az olcsóbb fagerendás födémszerkezetek is használhatók.
Az istállótalaj termés- vagy kockakövekkel, vagy pedig élére állított téglákkal legyen kirakva, széles,
nyitott és sekély csatornákkal. A jászolok ugy készüljenek, hogy azokban a marháknak úgy száraz,
mint híg eledel is adható legyen. A padlókból készült fajászolok csak a száraz takarmányhoz
használhatók előnnyel; legjobb, ha azok falazott alapra vagy cementöntvényből készülnek.
Szélességük 0,40-0,50 m, mélységük 0,25-0,30 m és felső peremük a padló fölött mintegy 0,70 m
magasságban fekszik. Borjuk számára legcélszerűbb, ha külön ketrecek vannak, melyekben azok
hármasával, négyesével helyeztetnek el; minden darabra 1,40-1,60 négyzetméter tér számítandó.

6.6. Birkaistálló

Más néven akol. Lehetőleg szabad és száraz helyen építendő, délnek vagy délkeletnek fekvő
homlokzattal. Választófalak belül nem szükségesek, hanem minél nagyobb szabad tér, melyben az
állatok szabadon mozoghatnak. Ha a birkaistálló úgy van elrendezve, hogy a birkák takarmányát a
földre hintik, akkor egy birkára elégséges 0,64-0,70 négyzetméter tér, ha azonban vacokból
etettetnek, akkor egy anyabirkára a báránnyal együtt körülbelül 1,00-1,10 négyzetméter, egy ürüre
mintegy 0,80 négyzetméter tér szükséges. Az istálló legkisebb szélessége mintegy 9,5 m,
magassága 3,10-4,00 m. A födémhez deszkákkal borított fagerendás szerkezetet használnak fölül
agyagtapasszal; ha a födém faoszlopokkal alá van támasztva, akkor ezek az oszlopok gömbölyűek
vagy legalább sokszögűek legyenek, hogy a birkák az éles sarkokon gyapjukat meg ne tépjék.

Az istálló talaja mintegy 15-20 cm-rel fekszik magasabban az istálló környékénél és rendszerint
csak föld feltöltésből áll. Az ajtók legalább is 1,25 m szélesek és kifelé nyilók. Nagyon hosszú
birkaistálló épületeknek déli oldalán minden 16 m-re kell egy 3,00 m széles és legkevesebb 2,80 m
magas kapu a trágya kihordása miatt. Célszerű minél több, de inkább kisebb ablakokkal az istállót
megvilágítani; ezeknek alsó széle az istálló talajától legalább is 2,20 m magasságban legyen. Jó, ha
a birkaistálló épületnek a közepén egy elkülönített tér van a takarmány elkőkészítésére. Ennek a
térnek betonozott vagy téglákkal kirakott talaja az istálló talajánál mintegy 60 cm-rel magasabb és
az egész tér az istállótól léc- vagy deszkakerítéssel van elválasztva. Innen megy fel a lépcső a
szénapadlásra, mely minden egyes birkának téli eleségül 1,25 köbméter szénát legyen képes
befogadni.

6.7. Zárt kötetlen tartásmód:

mélyalmos
nyitott kötetlen tartásmód:

Nyitott kötetlen tartásmód (szabad tartás):

Trágya-elvátolítás gépei:
7. Állattartás 6
7.1. Lecke leírása

Az újszülött állat és az anya gondozásának feltételezései. A vemhesség, ellés,

fialás fogalmának, az ellés/fialás jeleinek meghatározása. Az újszülött állat
tartása és takarmányai, a tejtáplálás higiéniája. Az anyaállat tartása és
takarmányozása az ellés/fialás után.

7.2. TARTALOM:

- A vemhesség, ellés, fialás fogalmának, az ellés/fialás jeleinek

meghatározása

- az újszülött állat tartása és takarmányai, a tejtáplálás higéniája

- az anyaállat tartása és takarmányozása az ellés/fialás után
7.3. Vemhesség:

A megtermékenyüléstől az ellésig fajonként eltérő ideig tartó állapot. Amikor a megtermékenyített

petesejt embrióvá fejlődik, először csupán egy differenciálatlan sejtcsomó. Az embriológiai
kutatások számos új eredményt hoznak, és látjuk, hogy az embriófejlődés szabályozásában
meglehetős konzervatizmus figyelhető meg az állatvilágban egy kis túlzással, ami igaz a muslicára
igaz a többi állatra is. Először fokozatosan két aszimmetriatengely jelenik meg, egy fej-farok tengely
és egy hasi-háti tengely.

7.4. Ellés:

A vemhesség idejének elteltével a magzatnak és tartozékainak az anya szervezetéből való

kikerülését ellésnek nevezzük

Az állat fajára jellemző vemhességi idő leteltével megváltozik az anyai és a magzati szervezet belső
hormonháztartása és megindul az ellés. Ez nem egy rögtön beinduló gyors folyamat, hanem az
ellést megelőzőleg megjelennek külső tünetek, amelyből egy gondos gazda következtetni tud a
várható ellés időpontjára. Ilyenkor az állatot vigyük át ellető istállóba, vagy különítsük el a többitől.
Ezt egyébként a természetben is megfigyelhetjük, ha extenzív körülmények között tartjuk az
állatokat önmaguktól félrehúzódnak társaiktól, keresik a helyüket. Az istállóban azonban fel tudunk
készülni a várható ellésre és be tudunk avatkozni, ha erre szükség van, amire nehezen ellő
fajtáknál, egyedeknél elengedhetetlen. Gondoskodjunk az elletéshez szükséges eszközökről:
kézmosó tál, meleg víz, szappan, körömkefe, törülköző, tiszta olló, fonál, fertőtlenítő szerek, stb. Az
ellés folyamatát lényegesen nem tudjuk befolyásolni és nem is célszerű erre törekedni, ne legyünk
türelmetlenek. Belső hormonális hatásokra indul meg a magzat világrajövetele, amely folyamatnak
négy szakaszát tudjuk elkülöníteni.

7.5. Az ellés lebonyolítása:

- mértékletes segítségnyújtás,
- száraz, tiszta alomra szülessen (borjúfelfogó kötény használata),
- nyálka eltávolítása a száj- és orrüregből (mesterséges lélegeztetés),
- külön légterű, csíraszegény profilaktóriumba helyezés, infralámpa,
- köldökfertőtlenítés (szárító hatású, színes, alkoholos, jód-tartalmú oldat, széles szájú üveg).

7.6. Elhelyezés az elléskor:

- egyedi,
- kiscsoportos,
- csikóboxos.
- ellető istálló,
- ellető fészer.

7.7. Az anya és az újszülött állat ápolása az ellés után:

- Az anyát minél előbb fel kell állítani az ellés után

- közben az újszülöttnek a köldökcsonkját fertőtleníteni kell,

- az orrából, szájából a nyálkát el kell távolítani

- mielőbb az anyja elé kell húzni, hogy az anya felnyalja, ez fontos dolog, mivel ezzel a
tevékenységgel az anya megindítja, serkenti az újszülött vérkeringését

- figyelni kell az anyát hogyan viselkedik, szédül-e stb

- ügyelni kell arra, hogy ellés után hat órával elveti – e a magzatburkot, a placentát

- amennyiben elveti, akkor meg kell nézni a placenta állapotát, hogy egész-e, mert ha nem,
akkor értesíteni kell az állatorvost, hogy a méhben maradt belőle. Ha az állatorvos nem részesíti
kezelésben, akkor fertőzés veszély áll fent, amely a tejmennyiségének csökkenésével járhat.

- ha a szarvasmarháknál magzatburok visszatartás történik, akkor az anyagforgalmi zavarra

utal, és többször ellett bőtejű teheneknél fordul elő.

- ügyelnünk kell arra, hogy minél hamarabb föcstejhez jusson az újszülött, mivel
ellenanyagokban gazdag a föcstej, és ez alakítja ki az immunrendszerét az újszülöttnek, mivel a
szarvasmarha faji sajátossága az, hogy a plecentán nem jutnak át az anya ellenanyagai. Az idő
előre haladtával ezek az ellenanyagok csökkennek, és minél később jut föcstejhez, annál
gyengébb immunrendszere lesz, és fogékonyabb a betegségekre.

7.8. A KOLOSZTRUM
(fejések száma: naponta 2-szer)

A föcstej bevitel hatása az egészségre

(5 év, 2206 borjú adatai alapján)

7.9. A vemhesség szakaszai

A vemhesség a termékenyüléstől az ellésig terjedő időszak, melyet három részre lehet
osztani.

1. A petesejtperiódus az ovulációval kezdődik és a magzati membránok (burkok) kifejlődéséig tart.

2. Az embrióperiódusban végbemegy az implantáció (beágyazódás), azaz kapcsolódás a méhhez,

s megkezdődik a szervek kialakulása. Az emlősök nagy részében a chorionon bolyhok találhatók. A
bolyhok összességét magzati lepénynek nevezzük, a méhnyálkahártyának a befogadó része az
anyai lepény. Ezek együtt képezik a placentómát.

3. A magzati fejlődés periódusa alatt történik a szervek, a szövetek differenciálódása, és a

magzatok növekedése, érése. Ez a szakasz a szarvasmarhákban a vemhesség 45. napjától, a
juhban a 34. naptól, a lóban az 55. naptól az ellésig tart.

A termékenyülés

A termékenyülés a petevezető ampullájában történik, ahol a petesejt érkezésé arra érett

spermiumok várják.

Termékenyítés: a petesejt és hímivarsejt találkozása, amikor a hímivarsejt áttöri a petesejt burkát.

7.10. Az állatok vemhességi ideje:

ló: 11 hónap (335 nap)

szamár: 360 nap

szarvasmarha: 9 és fél hónap

sertés: 112 – 116 nap 3 hónap 3 hét és 3 nap

nyúl: 1 hónap

juh: 150 nap 5 hónap

7.11. A magzat fejlődése:

- petesejt + spermium = zigóta

- embrió

- magzat

- újszülött

Rendellenes vemhesség, vemhesség megszakadása: általában vetéléssel végződik, illetve

koraszüléssel.

- ha a magzat rendellenesen fejlődik, általában genetikai probléma miatt

- erős fizikai, stressz behatás éri az anyaállatot

- méhfejlődési rendellenessége van az anyának

- gyenge méhszáj

7.12. A közeledő ellés jelei:

- az anya viselkedése megváltozik

- nem eszik, talán még iszik

- nyugtalan, lefekszik, feláll

- toporog

- a pérarés erősen megduzzad, beödémásodik, felkészül az ellésre

- a csecseknél megjelenik a föcstej

- magzati hormon működés indítja meg az ellést

 - jellemző hormonok: oxitocin (méhösszehúzó és tejtermelést segítő hatású)

7.13. Elletőhely előkészítése:

- Az ellés közeledtével fokozottan figyelni kell az anyát, az ellés jeleit

- minden nap alaposan tisztítsuk az anya helyét, mindig tegyünk friss almot neki

- ha az ellés elkezdődött, akkor tegyük szabaddá a lehető legnagyobb helyet annak

érdekében, hogy az ellés, a vajúdás zavartalan legyen

- készítsük oda az előre fertőtlenített eszközöket, amelyeket az ellés esetleges

beavatkozásakor használni szeretnénk

- amennyiben szükségesnek tartjuk, értesítsük az állatorvost az ellés megindulásáról

7.14. Vemhes állat előkészítése:

- különítsük el a többiektől, vagy rekesszük le az ellés idejére

- engedjük a kötelet egy kicsit hosszabbra, hogy legyen elegendő mozgástere a vajúdás
idejére

- ha sertés fialásához készülünk, akkor a malacok számára egy infrával, vagy más melegítő
eszközzel előfűtött ún. malacteret alakítsunk ki

7.15. Az ellésnél használatos eszközök:

- fertőtlenített ellető kötél, arra az esetre, ha húzni kell a magzatot, hogy segítsünk az
anyának világra hozni

- emaszkulátor a köldökzsinór elvágásához

- fertőtlenítő szer a köldökcsonk fertőtlenítéséhez, a gyulladás megelőzése miatt

- fertőtlenítős víz, folyékony szappan az ellést levezető személy számára

- kötény ruházatunk védelme érdekében

- fogó a magzatok megfogásához, de csak ha szükséges

7.16. Az ellést levezető személy előkészületei:

- kéz és lábbeli fertőtlenítése

- kötény felvétele

- óra vagy stopper előkészítése, ha szükség lenne rá

7.17. A tenyész- és vemhesállatok elhelyezésének szempontjai:

- fedett hely, ahová nem vág be az eső, nem ázik meg

- nyugodt körülmények

- kényelmes hely

- az állat fajtájának megfelelő kialakítású épület, tárgyak

- jól megközelíthető legyen

- könnyen tisztítható

- mobil berendezési tárgyak legyenek, az ellés megindulása miatt, bármit könnyedén el

lehessen távolítani

7.18. Speciális gondozási feladatok:

- fontos, hogy a takarmányozást megfelelően végezzük, mert nem szabad túlkondícióba

kerülniük a tenyészállatainknak, mert ha elhízott az állat számos probléma vetődhet fel: nem
termékenyül, nem fogja bírni a lába, szíve a fokozott terhelést, amelyet a vemhesség okoz.

- a takarmánynak változatosnak kell lennie, tápanyagokban gazdagnak, fontos hogy

speciális étrendkiegészítőket (takarmánymész, korpa) adjunk a tenyész- ill. vemhes
állatoknak.

- állatfajok szerint tudnunk kell az igényeket, a faji sajátosságokat az ellés, vemhesség

tekintetében.

o sertések esetében: a vemhesség ideje: 112 – 116 nap, a vemhesség középidejében

alacsonyabb takarmányadagokat etessünk, hogy ne gyarapodjon a koca nagyon, de
a vemhesség utolsó heteiben annyi adjunk neki enni, amennyit biztonsággal
elfogyaszt.

o szarvasmarhák esetében: 9 és fél hónap, a szárazonállásnak megfelelő

takarmányozásról kell gondoskodni. Az ellés várható időpontja előtt egy hónappal
kell elkezdeni a fokozott abrak takarmány növelést hajtsunk végre, hogy a Ca és P
aránya az ellést követően a bendőben megmaradjon egyensúlyban, ellenkező
esetben a bőtejű teheneknél ellési bénulás következhet be.

o lovak esetében: vemhesség 11 hónapig tart, rostban és fehérjében gazdag

takarmányok etetése, kimért adagokban, a rendszeres bélmozgások folytonossága
miatt

o juhok, kecskék: a vemhesség ideje 5,5 hónap, az ellést megelőző időszakban

fokozottabb abrak adagolást végzünk, hogy a tejtermelés könnyebben induljon meg.

- vemhes állatok esetében már amikor az ellés időpontja közeledik fokozott figyelmet kell
fordítani a rendszeres éjszakai ellenőrzésekre, hogy ha megindul az ellés azonnal tudjunk
segíteni.
Ellés utáni takarmányozás: Ellés után az anyát hasznosítási típusának megfelelően kell
takarmányozni.

7.19. Takarmányigény

A tejtermelő tehenek fokozott igényt támasztanak a szálas- és tömegtakarmányok minőségével

szemben. Másrészt a tejtermelés táplálóanyag szükséglete könnyebben, olcsóbban fedezhető, ha a
rendelkezésre álló takarmánybázis megfelelő és jó minőségű takarmányokból áll. Hazai viszonyaink
között a tejtermelő tehenek takarmányozásában a kukorica​szilázs, a lucerna- és a gyepek termése
tekinthető a legfontosabbnak.

Előnyös, ha a viaszérésben betakarított kukoricaszilázs egész éven át korlát nélkül rendelkezésre

áll. A szilázs céljára történő kukorica termesztésben a zölden érő fajták előnyei nem vitathatók, a
szemek zúzása zúzókosarak vagy hengerek segítségével 5–7 százalékkal javítja a szemek energia
tartalmának értékesülését. A jó minőségű kukorica szilázs a tehenek energia és rostellátásának
alapját adhatja.

A lucerna nagy fehérje tartalma, gyors emészthetősége, jelentős puffer kapacitása révén segíti a
kedvező fiziológiás hatású adagok kialakítását. Elérendő cél, hogy a laktáló tehenek számára
összeállított adag 5–6 kg szárazanyag mennyiségű, jó minőségű lucernát tartalmazzon. A tartósítási
módszerek közül a mesterséges szárítás, a szenázskészítés tekinthető előnyösnek. Renden történő
szárítással nagy mennyiségben nem lehet jó minőségű szénát készíteni. Nagy nedvességtartalmú
szilázsok nem kívánatosak a tejtermelő tehenek adagjában.

Kukoricaszilázs és lucerna felhasználásával, ha minőségük is megfelelő, viszonylag kevés abrak

felhasználásával, kedvező fiziológiás hatású, gazdaságos adagok állíthatók össze, melyek jól
szolgálhatják a tehenek egészségének megőrzését és nagy tejtermelésük fenntartását.

8. Állattartás 7

8.1. Lecke leírása

A szénakészítés és a silózás menete. A szénakészítés lépései, a természetes és

mesterséges szárítási eljárások, a szénatárolás módja, szabályai! Az
erjeszthetőséget befolyásoló tényezők, a silótípusok, a silózás gyakorlati
végrehajtása!

8.2. TARTALOM:
 Kaszálás, rendkezelés ideje, eszközei, feladatai

természetes szárítási eljárások )renden/rendfelszedővel, bálázóval/, állványon

szárítás)

mesterséges szárítási eljárások (hideglevegős vagy szellőztetéses,

forrólevegős)
szénatárolás módjai, szabályai

az erjeszthetőséget befolyásoló tényezők

silótípusok

a silózás gyakorlati végrehajtása

8.3. Takarmányok tartósítása:

- szárítással: széna, gabonamagvak

- fermentálás: siló, szilázs

- hőkezelés: extrahálás szója

- fagyasztás: húsokat kisállatainknak (kutya, macska, görény)

8.4. Takarmánytárolás előírásai:

- mindig száraz, tiszta, fertőtlenített tárolókban tartsuk a takarmányokat

- lehetőleg ne férjen hozzá rágcsáló

- rendszeresen irtsuk a rovar, rágcsáló kártevőket

- gabonát az EU előírásainak megfelelő tárolókban, megfelelő magasságban, megfelelő

szellőzésű, megközelíthetőségű legyen

- amennyiben penészmentes szálastakarmányt szeretnénk, akkor fedett pajtákban tároljunk

8.5. SZÉNAKÉSZÍTÉS MENETE:

a terület kaszálása (gyep, lucerna, vöröshere)

rendsodrás – rendkezelés (szétterítés, majd összesodrás)

bálázás

bála behordása

bálák kazalba rakása

8.6. Silókészítés:

a kukorica 35 – 40 %-os víztartalmánál kell a silózást végrehajtani

az aprítékot behordják a telepre betonfalak közé, ahol légmentesítik a takarmányt

(anaerob baktérium törzsek végzik az erjesztést, tejsavas erjedésig, mert az ecetsavas
és a vajsavas erjesztés mérgező, így kényszer etetést végzünk az állatoknál)

a kazal tetejét vagy bevetjük árpával, búzával, vagy pedig fóliával fedjük le

nagyon egészséges, szénhidrátokban gazdag, terimés tömegtakarmányt nyerünk így

8.7. A jó siló készítése:

A lényeg, hogy a felhalmozott és jól összetömörített, többnyire lédús takarmányokban a

növényeken mindig jelenlévő tejsavbaktériumokat elszaporítjuk, ezek a takarmányok cukraiból
tejsavat állítanak elő, mely a többi, káros baktérium (vajsav és ecetsav-baktériumok) tevékenységét
gátolja, a takarmányt pedig konzerválja, tartósítja.

A képződött tejsavat csak a levegőt igénylő baktériumok, penészek, gombák tudják elbontani, ezért
ha a takarmányhoz levegő nem jut, igen hosszú ideig (akár évtizedekig) eltartható romlatlan
állapotban.

Gyepek erjesztésénél az enzimtevékenység miatt a takarmány hőmérséklete mintegy 5 C°-kal

emelkedik, pH-ja pedig egészen 4-körüli értékig csökken. Megfelelő körülmények esetén ezen a
pH-értéken a vajsavtermelő baktériumok beszüntetik tevékenységüket, hosszú ideig, akár egy évnél
tovább is eltartható, jó minőségű lesz a siló.

A teljesnövény-szilázs kukoricából, gabonafélékből, hüvelyesekből, keverék-zöldtakarmányokból

aprítás után erjesztéssel készül, a teljes növényt tartalmazza (szem, szár, levelek).

A jó siló készítésének tehát alapvető feltétele a levegő kizárása, ez alapos tömörítéssel (taposás,
gép általi tömörítés) lehetséges. Ez megnyugtatóan csak akkor sikerülhet, ha a növényt
leszecskázzuk. Döntő a szecska mérete. Amennyiben hosszúra vágjuk a növényt, nem lehet jól
tömöríteni, „kirúgja magát”, levegőt kap. Legjobb a 20–30 mm-es szecskaméret. A tömörítés akkor
megfelelő, ha az azt végző traktor kereke már nem süpped a takarmányba.

A megfelelő, 20–25 C° körüli hőmérséklet általában adott, hiszen a silózás fő időszaka a kora ősz.
Mivel ilyenkor a mezőgazdasági munkák torlódnak, a nem kellő alaposság megbosszulja magát.

Kellő mennyiségű cukor jelenléte szintén fontos. A szénhidrátban gazdag növények könnyen
silózhatók, mert a tejsavbaktériumok a szénhidrátokból, cukrokból képezik a tejsavat, ami azután a
takarmányt konzerválja.

Ilyen növények a fehérjékben szegény, szénhidrátban gazdag takarmányok: kukoricacsalamádé

(címerhányáskor vágják), silókukorica (viaszérés és teljes érés között vágják), cukorcirok,
szudánifű, kukoricaszár (betakarítás után minél hamarabb, lehetőleg október közepéig silózzák),
napraforgó-csalamádé (virágzás kezdetén vágják).

Ha olyan növényeket akarunk tartósítani erjesztéssel, melyekben több a fehérje, de a szénhidrát

kevesebb, akkor azokhoz szénhidrát-tartalmú vagy tejsavképző adalékanyagokat kell hozzáadni.
Ilyen anyagok a melasz (2–4%-ban), a nyers répaszelet (10–15%-ban), a hangyasav vagy a
propionsav.

Szénhidrátokban (cukrokban) szegény növények a pillangósok. Ezeket kaszálás (virágzás

kezdetén) után fonnyasztjuk, csak ezután silózzuk be (szenázs, mely részben a széna, részben a
siló tulajdonságait őrzi (innen a név is: széna + szilázs). A pillangósokhoz vagy 3–4% melaszt, vagy
szénhidrátokban gazdag növényeket, esetleg 25–30% gabonadarát keverünk a jó erjedés
érdekében.

A mai, korszerű gépek segítségével igen jó minőségű lucernaszenázst készítenek oly módon, hogy
a fonnyasztott lucernát fóliatömlőkbe töltik. Mivel a lucernában kevés a szénhidrát, ezek
tartósításához a kereskedelemben kapható különböző enzimtartalmú készítmények is szükségesek.

Gyepeknél a szenázs készítésekor a kaszálást a kalász- vagy bugahányás és a virágzás kezdete

között kell elvégezni úgy, hogy a tarlómagasság 4–5 cm legyen.

A gyep erjesztéses tartósításának alapfeltétele, hogy a cukortartalom a szárazanyag legalább 5%-a

legyen. Ez a napsütéses órákban gazdag területeken meg is van, másutt cukor-kiegészítésre van
szükség, ezt vízzel 2–3-szorosára hígított melasszal vagy más adalékanyagokkal pótoljuk. Annak
érdekében, hogy a szárazanyag-tartalom megfelelő (30–40%) legyen, gyepek termésének szilázs
készítésekor 10–15% szecskázott gabonaszalmát vagy kukoricaszárat keverünk a zöldfűhöz. A
tejsavtermelő baktériumok „működését” azzal segítjük, hogy 2–3-szoros hígításban szerves savakat
(hangyasavat, ecetsavat, propionsavat) locsolunk a takarmány felületére, ilyenkor a munka-és
egészségvédelmi rendszabályokra természetesen fokozottan kell ügyelni:

Nagyon száraz takarmánynövényekben a tejsavbaktériumok nehezen szaporodnak el, a túl vizes

viszont könnyen penészedik, ezért a megfelelő víztartalom is fontos.

A silózás ne tartson tovább tárolóként 3–4 napnál, gyepek szilázs-készítésekor pedig 4–5 napnál.

A silóteret földes vagy szalmabálás fóliatakarással légmentesen zárjuk, 40–50 nap alatt
tápanyagokban gazdag, jóízű, jó minőségű, jól tárolható tartósított takarmányt nyerünk.

A jó minőségű gyep-szilázs sárgászöld színű, savanykás szagú, csípős ízű. A sötétzöld, netán
fekete szín, a dohos szag, a nyálkás állag rossz minőségre utal.

Pillangóstakarmányok szárítása

A levélpergés megakadályozására, a levél és szár egyidejű száradására különösen a pillangószéna

készítésekor kell fokozott figyelmet fordítani. A korszerű szénakészítési eljárások alkalmazása
napjainkban lehetővé teszi, hogy száraz és esős időben egyaránt lényegesen kevesebb
veszteséggel lehessen a pillangósnövényeket is takarmányszénává szárítani. Erre a célra korszerű
mezőgazdasági üzemekben mindinkább elterjed a gépesített Kund Ede-féle hengeres szárítási
eljárás, míg öntözéses réttáblákból eredő termék szénává történő készítésére jól bevált az
állványos szénaszárító.

A Kund Ede-féle hengeres szénakészítési eljárás igénybevétele esetén lekaszált lucerna levélzete
kb. 4 óra alatt szárad meg annyira, hogy sejtjei elhalnak, és nem képesek tovább vizet elszívni a
szárból. Ezért a kaszálás után 3-4 órán belül a szénát úgy kell összegyűjteni, hogy minél kisebb
felületen érje a tűző nap. Ez úgy valósulhat meg, hogy kaszálógéppel lekaszált takarmányt 3-4 óra
elteltével, amint kissé megfonnyadt, rendrakó vagy közönséges fogatos gereblyével 30-50 cm
vastag, 1-1,5 m hosszú hengerekbe sodorjuk.

Fermentált széna. A levágott pillangóstakarmányt a kaszálás után addig hagyjuk a renden, amíg a
víztartalom kb. 30%-ra nem csökken. A nedvességtartalmat úgy ellenőrizzük, hogy egy maréknyi
takarmányból kötelet csavarunk, és ha a szárrészek csavarás közben már nem nedveznek, de
húzásra még nem szakadnak el, a víztartalom kb. 30%, tehát megkezdhetjük a behordást. A szénát
úgy kell összeraknunk, hogy 20-25 cm-enként 5-15 cm-es őszi vagy tavaszi szalmaréteg
következzen.

A kazal ne legyen 2,5-3 m-nél szélesebb, és 2-3 m-nél magasabb. Tehát keskeny és alacsony
kazlat rakjunk. Az így összerakott széna 35-40 oC-ra melegszik fel, fermentálódik, miközben
ízletessége és étrendi hatása javul. A közé rétegzett szalma is ízletesebb lesz. 10-14 nap alatt
lejátszódnak a szénában az erjedési folyamatok, és megkezdhető az etetése. A kazlat hamarabb
nem szabad megbontani, mert a ki nem erjedt széna rossz étrendi hatású.
8.8. Lekaszált széna tárolása

A széna tárolására legjobban a szénapajta felel meg. A pajta igen jól védi a szénát a beázástól, a
romlástól. De gondosan rakott és vastagon leszalmázott kazalban is veszteségmentesen tárolhatjuk
a szénát. Csak kellőképpen száraz (kb. 20% vizet tartalmazó szénát) szabad pajtába, kazalba
rakni. A nedvesen hordott széna a tárolás folyamán túlságosan felmelegszik, megbarnul és sok
értékes tápanyagot veszít, sőt előfordulhat, hogy begyullad. A begyulladás veszélye akkor is fennáll,
ha a takarmányból csak néhány bála, illetve mázsa tartalmaz 30%-nál több vizet, mert ezt a
túlságosan nedves fészek, ha a kazal belsejébe kerül, felmelegszik és az egész kazlat felgyújthatja.
Az eddigieket összegezve meg kell jegyezni, hogy a szénakészítésnek jelentős a munkaerő-
szükséglete. A kaszálás és gyűjtés ugyan számos mezőgazdasági üzemben már gépekkel történik,
de sok olyan munka is van (a sodratok átfordítása, rakodás), amely ma még legtöbb helyen kézi
erőt kíván, de ez a munka is jelentősen és teljesen gépesíthető. A széna behordásához sok
szállítóeszközre van szükség, amely tőkét igényel. Márpedig bármely szénakészítési módszer
szerint készítjük is a szénát, a veszteségeket csak úgy kerülhetjük el, ha a szükséges munkákat a
legmegfelelőbb időben gyorsan elvégezzük. Súlyos hiba és nagy veszteség forrása, ha pl. a
kelleténél tovább van kint a táblán a takarmány. A szénakészítéskor tartsuk fontos szabálynak, hogy
egyszerre csak annyi széna feküdjék renden vagy hengerben, amennyit fél nap alatt össze lehet
gyűjteni, és be is lehet hordani.
Szárítási módok:

természetes:

mesterséges:

A mezőgazdasági termények szárítása természetes és mesterséges úton lehetséges.

A természetes szárítás történhet napenergiával. Az energiatakarékos szárítási mód alkalmazása

esetén azonban nagy bizonytalansági tényezővel kell számolni. Mindemellett dohányszárításnál,
gyümölcsaszalásnál találkozunk alkalmazásával.
8.9. A mesterséges szárítás több változatát is alkalmazzák:

1. konvektív szárítás

2. kontaktszárítás

3. sugárzásos szárítás

4. nagyfrekvenciás szárítás

5. akusztikus szárítás

8.10. Konvektív szárítás

A konvektív szárítás áramló közeggel történik, ami lehet levegő, füstgáz, vízgőz. Történhet légköri
nyomáson, ekkor atmoszférikus szárításról beszélünk. Emellett lehet vákuumszárítás is. Különböző
módozatai ismertek:

1. hideglevegős, vagy szellőztetéses szárítás, vagy állagmegőrzés.

2. temperált levegővel történő szárítás (15-30oC). E két szárítási mód elsősorban a

szálastakarmányok szárítására alkalmas.

3. meleg levegős szárítás (40-250oC), elsősorban szemes termények számítására

használják.

4. forrólevegős szárítás (1000-1200oC), amit szálastakarmányok szárítására alkalmaztak, az

energiaárak növekedésével azonban elvesztette létjogosultságát.

5. fagyasztva szárítás, ami 0oC alatti fagyasztást jelent, majd a szilárd víz olvadás nélküli
elpárolgása történik (szublimáció). Gyümölcslevek feldolgozásánál alkalmazott megoldás.

8.11. A szárító közeg és a szárítandó anyag mozgásmódja szerint beszélhetünk:

1. egyenáramú szárításról, amikor a két anyag egy irányban és együtt mozog.

2. ellenáramú szárításról, amikor a két anyag párhuzamosan mozog, de ellenkező irányban.

3. keresztáramú szárításról, amikor a két anyag áramlási iránya ~90 fokot zár be egymással.

4. vegyes áramú szárításról, ami a fentiek kombinációja.

9. Állattartás 8
9.1. Lecke leírása

A Mezőgazdasági Biztonsági Szabályzat állattenyésztésre vonatkozó általános

szabályai, valamint az állattartásra és takarmánytárolásra vonatkozó általános
tűzrendészeti követelmények. Az állatokkal való helyes bánásmód alapelvei.

9.2. TARTALOM:

- Állatartásra vonatkozó személyi követelmények

- a munkahelyre vonatkozó általános követelmények

- a munkavégzésre vonatkozó általános követelmények

- az állattartás és takarmánytárolás általános tűzrendészeti követelményei

- épületek és takarmánytárolók, szérűskertek tűzrendészeti előírásai

- állatokkal való bánásmódra vonatkozó rendelkezések

16/2001. (III. 3.) FVM rendelet9.3. 16/2001. (III. 3.) FVM rendelet a Mezőgazdasági
Biztonsági Szabályzat kiadásáról a Mezőgazdasági Biztonsági Szabályzat kiadásáról

9.3.1. 1. ÁLTALÁNOS KÖVETELMÉNYEK

1.1. Mezőgazdasági létesítmény, munkahely, technológia, munkaeszköz tervezése, létesítése, illetve

gyártása (előállítása), üzembe helyezése, alkalmazása és korszerűsítése során a mindenkor érvényben
lévő jogszabályok (8.2.) vonatkozó előírásai szerint kell eljárni.
1.2. A gazdasági udvarban kialakított tárolóhelyek, építmények és egyéb létesítmények,
berendezések veszélyes zónáiban olyan védelmet kell alkalmazni (elkerítés, lefedés, elzárás stb.),
amely megakadályozza balesetek és munkahelyi ártalmak bekövetkezését.
1.3. A gazdasági udvarban és a gazdasági épületek közelében illetéktelen személyek - különösen
gyermekek - nem tartózkodhatnak. Őrzéssel, megfelelő műszaki megoldással meg kell akadályozni,
hogy illetéktelen személyek a veszélyes helyeket (állattartó épületek, szénapadlások, hígtrágya tárolók,
silók, veszélyes gépek és berendezések stb.) megközelíthessék.
1.4. A munkavállalók részére szükséges egyéni védőfelszerelést - a külön jogszabályban (8.2.1.,
8.2.16. és 8.2.18.) foglaltak figyelembevételével - a foglalkozás-egészségügyi szolgálat orvosának
közreműködésével a munkáltatónak kell meghatároznia és biztosítania.
1.5. Szabadtéri munkavégzés esetén a fellépő környezeti ártalmak (az időjárás viszontagságai,
rovarcsípés, kígyómarás, veszett állatok marása stb.) elleni védelemről, a külön jogszabályban (8.2.1.,
8.2.18.) foglaltak szerint kell gondoskodni.
1.5.1. Az ÁNTSZ által kullancs vírusgócaként nyilvántartott területen - ahol kullancsirtást nem
végeztek - munkát (szolgáltatást, ellenőrzést stb.) végzőket a munkáltatónak tájékoztatnia kell a
Kullancs-enkefalitisz megbetegedés veszélyéről, és részükre a megelőző védőoltás lehetőségét
biztosítani szükséges a külön jogszabályban (8.2.21.) foglaltak szerint.
1.5.2. A munkavállalók figyelmét fel kell hívni a kullancs által terjesztett baktérium okozta
megbetegedésre, a Borreliozisra (Lyme-kór), annak érdekében, hogy a kezdeti tünetek (a csípés helye
körül körkörösen terjedő, kokárdaszerű bőrgyulladás, mérsékelt láz, izomfájdalom stb.) észlelése
esetén, azonnal orvoshoz forduljanak.
1.5.3. A munkavállalókat ki kell oktatni a kullancs-csípés megelőzésére (zárt ruházat, a kullancs
élőhelyeinek elkerülése, riasztószerek alkalmazása stb.), valamint a bőrbe fúródott kullancs szakszerű
és gyors eltávolítására. Az oktatás a foglalkozás-egészségügyi szolgálat orvosának közreműködésével
történjen. A kullancs eltávolítására szolgáló eszközt (pl. csipeszt) a munkavégzők részére, a
munkáltatónak kell biztosítania a munkavégzés helyszínén.
1.5.4. A munkáltatónak, a szabadtéri munkahelyeken dolgozókkal meg kell ismertetnie a
viperaveszélyes körzeteket, amelyeket jól látható figyelmeztető táblákkal is jelölni szükséges a
vonatkozó jogszabályban (8.2.9.) foglaltak szerint. Ezeken a területeken az elsősegély-nyújtókat a
viperamarás esetén kötelező teendőkre (a méreg felszívódásának késleltetése stb.) is ki kell képezni. A
munkáltatónak gondoskodnia kell arról, hogy a sérült fél órán belül szakszerű orvosi ellátásban
(védőoltásban) részesüljön. A szérum tárolására és beadására kijelölt helyet (orvosi rendelőt) a
viperaveszélyes körzetbe tartozó munkahelyeken és a szállásokon jól látható módon fel kell tüntetni.
1.5.5. Darázscsípés esetén a sérültet azonnal orvoshoz kell szállítani. Lódarázscsípést követően az
orvosi ellátásig a csípés által a szervezetbe jutott méreg felszívódásának lassítására, gátlására kell
törekedni (pl. a szúrás felett nyomókötés alkalmazásával). A darázscsípésre érzékeny személy a
háziorvosa által rendelt gyógyszerét tartsa magánál és adott esetben használja. A sérültnek szeszes
italt adni tilos.
1.5.6. A szabadtéri munkahelyen dolgozók figyelmét fel kell hívni a veszett állat marása, vagy az
állattal való közvetlen érintkezés útján létrejövő fertőzés veszélyére. Állat okozta bármely sérülés esetén
- a lehető legrövidebb időn belül - biztosítani kell a megfelelő orvosi ellátást. Az elsősegély-nyújtás
biztosítására külön jogszabály (8.2.15.) előírásai az irányadók.
1.6. Szabadtéri munkavégzéskor bekövetkezett sérülés esetén, ha a seb földdel szennyeződött, a
tetanusz fertőzés veszélye miatt gondoskodni kell az azonnali orvosi ellátásról.
1.7. Minden olyan gépet, amely égési sérülést, valamint mozgást végző géprészt, hajtást stb., amely
balesetet okozhat, a külön jogszabályban (8.2.10.) foglaltak alapján védelemmel kell ellátni, a vonatkozó
szabvány (8.3.1., 8.3.2.) előírásai szerint.
1.8. Garatokat, etetővályúkat, kiömlőnyílásokat és mintavevő helyeket úgy kell kialakítani, hogy
azokon keresztül veszélyes részekhez ne lehessen hozzáférni.
1.9. A helyhez kötött gépek elhelyezése a kezelés és karbantartás elvégzéséhez szükséges hely,
valamint a technológiai és egyéb követelmények figyelembevételével történjen. Az alapozás és rögzítés
módját a gép kialakításától és rendeltetésétől függően úgy kell megválasztani, hogy üzemeltetése a
dolgozóra és a környezetében tartózkodókra veszélyt ne jelentsen. Az alapozást nem igénylő - telepített
- gépeket üzembeállítás előtt elmozdulás ellen biztonságosan rögzíteni kell a külön jogszabályban
(8.2.10.) foglaltak szerint.
1.9.1. Gépen, berendezésen - a működés közben kialakuló veszélyhelyzet miatt - javítást,
karbantartást csak a gép, berendezés kikapcsolt és bekapcsolás ellen biztosított (leválasztott)
helyzetében szabad végezni a külön jogszabályban (8.2.10.) foglaltak szerint.
1.9.2. Gépet, berendezést üzemelés közben ellenőrzés nélkül hagyni nem szabad, kivéve, ha elzárt,
hozzá nem férhető helyen van, és működése vagy üzemelés közbeni meghibásodása senkit sem
veszélyeztet.
1.9.3. A gépcsoportok összeállítása, a gépek javítása és karbantartása a használati utasítás
vonatkozó előírásai szerint történjen.
1.9.4. A gépkezelőnek a használati utasításban (kezelés és karbantartás) foglaltakat el kell sajátítania
és azt meg kell tartania.
1.10. Mezőgazdasági erő- és munkagépek közúton való közlekedtetése, illetve a gépek közúton
történő szállítása a külön jogszabályban (8.2.17., 8.2.32, 8.2.44.) foglaltak szerint történjen.
1.10.1. Mozgásban levő erő- és munkagépre fel- és leszállni nem szabad.
 1.11. A mezőgazdasági szakképesítéseket és szakmai követelményeket külön jogszabály (8.2.8. és
8.2.14.) határozza meg.
1.12. Besötétedés után minden munkahelyet ki kell világítani. Világítás céljára kellő számú és
fényerejű, a biztonsági előírásoknak megfelelően felszerelt világítótestet kell használni.
1.12.1. Besötétedés után erő- vagy munkagépet csak a külön jogszabályban (8.2.44.) előírt világító
berendezéseinek bekapcsolása mellett szabad üzemeltetni.
1.12.2. Veszélyes munkaterületen munkagéppel történő munkavégzés esetén a munka irányításával
egy felelős személyt meg kell bízni.
1.12.3. Besötétedés után csak munkabiztonsági szempontból megfelelő területen szabad gépi
munkát végezni.
1.13. Kardánhajtású munkagépet az előírtnál nagyobb fordulatszámmal meghajtani tilos.
1.14. Erősáramú szabadvezetékek mezőgazdasági tevékenység céljából történő megközelítése (pl.
öntözés; vegyi anyag fúvása, permetezése; gyümölcsös, szőlő, komló telepítése és művelése stb.) csak
a vonatkozó szabvány (8.3.30., 8.3.31., 8.3.32.) előírásai szerint történhet.
1.15. Amennyiben villamos földkábel található a mezőgazdasági munkaterületen, a munkáltató
köteles meghatározni a munkavégzés biztonsági követelményeit és megtenni a helyi körülményeknek
megfelelő munkabiztonsági intézkedéseket.
1.16. A jelen Szabályzatban nem szabályozott feltételek és tevékenységek biztonsági követelményeit
(pl. egyes gépek és berendezések nem technológiai előírás szerinti alkalmazását) a munkáltató
határozza meg a külön jogszabályban (8.2.39.) foglaltak szerint, figyelembe véve a hatályos
környezetvédelmi jogszabályokat (8.2.48.) is.

4.1.1. Az állattenyésztő telepen nem szabad foglalkoztatni:

a) tápcsatorna (enterális) fertőző betegségben vagy bőrgennyesedésben szenvedőt;
b) terhes nőt, a terhesség megállapítása után;
c) szoptatós anyát;
d) 18 éven aluli fiatalkorút.
4.1.2. A hígtrágya kezeléssel foglalkozó munkavállaló köteles a külön jogszabályban (8.2.41.)
meghatározott orvosi vizsgálaton részt venni.

9.3.2. 4.3. A munkavégzésre vonatkozó általános követelmények9.3.2. 4.3. A munkavégzésre vonatkozó

általános követelmények9.3.2. 4.3. A munkavégzésre vonatkozó általános követelmények

4.3.1. Szabadon, kötetlenül lévő nagytestű állatok (szarvasmarha, ló) között egyedül egy személynek
nem szabad tartózkodnia.
4.3.1.1. Az elszabadult állatok megfékezését legalább két - 18 év és nyugdíjkorhatár közötti életkorú -
munkavédelmi oktatásban részesített férfi végezze.
4.3.2. Az állattartó telepre - az oda beosztottak kivételével - belépni és ott tartózkodni csak a
munkahelyi vezető engedélyével és szakképzett kísérő jelenlétében szabad.
4.3.3. A látogatókat a kísérő köteles kioktatni a munkahelyre vonatkozó biztonsági előírásokra,
melyeket a látogatók megtartani kötelesek.
4.3.4. A telepre vonatkozóan el kell készíteni a teleprendet is magába foglaló üzemelési utasítást,
melyben meg kell határozni a munkahelyi biztonsági követelmények, a rend és tisztaság megtartásának
előírásait is. Az utasítást mindenki számára hozzáférhető helyen kell tartani; tartalmát az új dolgozókkal
felvételkor ismertetni kell.
4.3.5. Fertőtlenítéshez és takarításhoz a munkavállalók részére biztosítani kell a munkáltató által
meghatározott, felhasználásra kerülő vegyszerre az előírt, vagy ennek hiányában, a munkáltató által
meghatározott egyéni védőfelszerelést.
4.3.6. Az állatok körmözése, agyarazása vagy szarvtalanítása az állat gondozója jelenlétében
történjen. Ezeket a munkákat csak megfelelő jártassággal rendelkező személy (pl. az állat-
egészségügyi szaksegéd) végezheti 1 fő segítővel, orrhurokkal tökéletesen rögzített állaton, illetve -
 szarvasmarha esetén - kalodában.
4.3.7. Az állattartó telepen (istállóban) dolgozók számára az állatorvos utasításainak és előírásainak
betartása kötelező.
4.3.8. Az állattartó telepen (istállóban) dolgozókat a munkavédelmi oktatás során ki kell oktatni az
állatról emberre terjedő betegségek, továbbá a trágya kezelésére és elhelyezésére szolgáló
berendezésekben keletkező gázok elleni védekezés módszereire is. A munkavállalókat kötelezni kell a
személyi tisztaság (mosdás, fertőtlenítés) szabályainak megtartására; ennek feltételeit a munkáltatónak
kell biztosítania (szociális létesítmény stb.).

9.3.3. 4.4. Állatokkal való bánásmódra vonatkozó rendelkezések9.3.3. 4.4. Állatokkal való bánásmódra
vonatkozó rendelkezések9.3.3. 4.4. Állatokkal való bánásmódra vonatkozó rendelkezések

4.4.1. Az állatokat nem szabad ütlegelni (fenyíteni), kivéve a veszély elhárításának esetét.
4.4.2. Az állatok mozgatása biztonságos segédeszközökkel (terelőfa, terelőlap, villamos ösztöke,
orrcsíptető, vezetőrúd, vezetőkötél stb.) történjen. A vezetőkötelet nem szabad kézre csavarni.
4.4.3. Az állatok egyedi kezelésének biztonságos körülményeit ki kell alakítani. Rögzítő
berendezésről (kaloda, oltófolyosó, lekötő berendezés stb.) gondoskodni kell.
4.4.4. A kezelhetetlen és rosszindulatú állatot ki kell selejtezni a külön jogszabályban (8.2.42.)
foglaltak szerint.
4.4.4.1. A kiselejtezés végrehajtásáig, az állat állásánál a következő szövegű figyelmeztető táblát kell
elhelyezni: „Vigyázat, harapós” vagy „Vigyázat, rúgós”.
4.4.5. Rúgós, illetve harapós állatok állásait védőkorláttal kell egymástól elválasztani.
4.4.6. A rúgós, illetve harapós ló farkába vagy sörényébe piros jelzőszalagot kell kötni.
4.4.7. A harapós állatra mozgatásakor szájkosarat kell helyezni.
4.4.8. Az új munkavállalót az állatok szokásairól (természetéről) minden esetben tájékoztatni kell.
4.4.9. Az állatőrző és terelő kutya veszettség és más fertőző betegségek ellen beoltott, a legeltetési
idény megkezdése előtt pedig bélférgektől mentes legyen a külön jogszabályban (8.2.12.) foglaltak
szerint.

10. Állattartás 9
10.1. Lecke leírása

A Mezőgazdasági Biztonsági Szabályzat állatok szállítására vonatkozó általános

szabályait. A Jogszabályban Foglalt Gazdálkodási Követelmények (JFGK)
általános állatjóléti előírásai. A szabályok be nem tartásának következményeire.

10.2. TARTALOM:
 - az állatok szállítására vonatkozó általános szabályok

- a JFGK általános állatjóléti előírásai

- a JFGK be nem tartásának következményei

10.3. 4.5. Állatok szállítására vonatkozó általános rendelkezések10.3. 4.5. Állatok szállítására
vonatkozó általános rendelkezések10.3. 4.5. Állatok szállítására vonatkozó általános rendelkezések

4.5.1. Az állatok szállítási módjának, körülményeinek, az állatszállító járműveknek meg kell

felelniük az állatok szállítására, a közlekedésbiztonságra és a felépítmény kialakítására
vonatkozó külön jogszabályban (8.2.12., 8.2.32., 8.2.42., 8.2.43.) foglaltaknak.
4.5.2. A 4.5.1. pontban meghatározott feltételeken túl, az állatok szállítására kialakított járművel
szemben támasztott további követelmények a következők:
a) a jármű megengedett teherbírását a járművön jól láthatóan fel kell tüntetni;
b) a járművön, az állatok tereléséhez szükséges eszközök (terelődeszka, villamos ösztöke stb.)
biztonságos elhelyezésére megfelelő helyet kell kialakítani;
c) a felépítmény legyen csurgásmentes, zárt padozatú, oldalai térelzáró szerkezettel (pl.
ponyvával beállíthatóan takarható felület) legyenek ellátva, és felülről, valamint a menetirány
szerinti homlokfalán fedhető legyen. A felső fedés kötetlen tartású állatok szállítása esetén zárja
ki a felfelé való kitörés lehetőségét;
d) a felépítményen megfelelő szellőzési lehetőséget kell biztosítani;
e) a felépítmény hátfalán legyen ajtó, vagy a hátfal lehajtható legyen;
f) a felépítmény könnyen takarítható, fertőtleníthető, szükség esetén szétszedhető legyen, és
tegye lehetővé a mosóvíz, fertőtlenítőszer akadálytalan eltávolítását.
4.5.3. A nagytestű állatokat szállító járművekre vonatkozó rendelkezések:
a) a felépítmény 1,6 m magas, ferdén befelé zsaluzott szellőzőnyílásokkal ellátott oldalfalában, a
rakodóajtó előtt - az állatok farmagasságában (nagytestű állatoknál 1,2-1,4 m közötti
magasságban) - a biztosító rúd behelyezésére alkalmas helyet kell kiképezni (a biztosító rúd nem
helyettesíti a szállítás közben alkalmazott zárószerkezetet, a lenyitható oldal- vagy hátsó falat);
b) kötött tartású állatok (kivéve a sportlovak) szállításához, az oldalfalakban végigmenő acélrúd,
csőborda vagy a fenéklap külső szélében az állatok kívülről történő megkötését biztosító karikák
legyenek;
c) a padozat 0,6 m magas zárt peremmel csatlakozzon az oldalfalhoz.
4.5.4. A sportlovakat szállító járművekre vonatkozó rendelkezések:
a) a járművön legyen mellvéd-, oldal- és farpalánk (ezeket minden sorban ki kell alakítani, ha a
járművön két vagy több sorban lehet lovakat szállítani);
b) minden mellvéd- és farpalánk között keresztfolyosó és ezek végein a felépítmény oldalfalában
létrával ellátott, legalább 0,6x1,0 m-es búvóajtó legyen;
c) az oldalpalánkok a célnak megfelelően (bőrrel, habszivaccsal stb.) fedettek legyenek;
d) a nagy távolságra szállító járművet felhajtóval vagy összerakható szükségfelhajtóval kell
ellátni;
e) a járműnek kettős deszkapadozata legyen, keresztirányú alsó és hosszirányú felső réteggel.
4.5.5. A sertést és egyéb kistestű állatot (juh, kecske) szállító járművekre vonatkozó
rendelkezések:
a) a felépítmény oldalfalait az igénybevételnek megfelelő szilárdsággal kell kialakítani;
b) az állatok számára a járművön megfelelő férőhelyet, valamint az esetleges útihulla - mint a
külön jogszabályban (8.2.6.) meghatározott veszélyes hulladék - tárolására alkalmas elkülönített
részt kell biztosítani;
c) a sertésszállító jármű felépítménye tegye lehetővé a Szabályzat 4.5.8. pontjának megfelelő
állatfelhajtó alkalmazását, és ne akadályozza a más módon történő (villástargoncával konténer)
berakodást. Ez utóbbi esetben a jármű hátfala korláttal ellátott hidraulikus emelőként működve
emelje fel az állatokat, vagy a felépítmény a talajszintre lesüllyeszthető, majd felemelhető legyen;
d) a felépítmény befelé zsaluzott, 0,6 m magas szellőzőnyílással ellátott oldalfalának kialakítása
tegye lehetővé, hogy a biztosító rúd a rakodóajtó előtt, az állatok farmagasságában (0,6-0,9 m
között) behelyezhető legyen;
e) a padozat 0,4 m magas zárt peremmel csatlakozzon az oldalfalhoz.
4.5.6. Baromfit, házinyulat vagy galambot szállító járművekre vonatkozó rendelkezések:
a) a járművön megfelelő ketrecekből rendezett sorokat kell kialakítani;
b) a rakomány rögzítését úgy kell megvalósítani, hogy a ketrecsorok között légzőfolyosó legyen,
és a rögzítés, illetve oldás a talajszintről elvégezhető legyen;
c) a járművet (kivéve a sportgalambot szállító járművet) el kell látni egy résmentes, fedett, jól
záródó, könnyen tisztítható és fertőtleníthető „ÚTIHULLÁK” feliratú tartállyal.
4.5.7. Az élő halat szállító járművekre vonatkozó rendelkezések:
a) a jármű rakfelületéhez a halszállító kádak elcsúszás ellen rögzíthetők legyenek;
b) a járműnek legyenek oldalfalai és ezek vízszintesre lenyitott helyzete rögzíthető legyen;
c) a járművön megfelelő mennyiségű oxigénpalack tárolásához, a rakodótér mellső falánál
párnafák és rögzítőbilincsek legyenek. A palackok elhelyezésére a vonatkozó szabványban
(8.3.11.) foglaltak az irányadók.
4.5.8. Az állatok szállító járműre rakodásához használt állatfelhajtóra vonatkozó rendelkezések:
a) legyen alkalmas mind a far-, mind az oldalrakodáshoz. A vontatható állatfelhajtó csak
farrakodásra alkalmas;
b) az állatfelhajtó - 1,0-1,4 m magas szállító jármű padozatot figyelembe véve - korláttal ellátott,
4,0-4,5 m hosszú, 1,5 m széles állatfolyosóból és a d) pont szerinti 0,5 m széles
személyfolyosóból álljon. A kialakítására a vonatkozó szabványban (8.3.12., 8.3.13.) foglaltak az
irányadók;
c) ha az állatfelhajtó korlátja és a jármű oldal- vagy hátsó fala közötti távolság 0,3 m-nél nagyobb,
akkor ide korlátot vagy hézagzárót kell alkalmazni;
d) ha az állatok fel- vagy lehajtása a személyzet egyidejű mozgásával történik, akkor az
állatfelhajtót állat- és személyfolyosóra kell osztani és a kettőt gépfonattal borított korláttal vagy
más biztonságos módon kell elhatárolni egymástól;
e) az állatfelhajtó padlózata csúszásgátló kialakítású legyen, amennyiben fából készül, úgy azt
0,3 m-enként a haladási irányra merőlegesen felerősített 0,033x0,048 m-es keresztmetszetű
bordázattal kell ellátni, a padozat teljes szélességében. A padozaton 0,01 m-nél szélesebb rések
nem lehetnek;
f) az állatfelhajtó szállítóeszközhöz kapcsolódó vége - az áthidaló szerepét is betöltő - lehajtható
ajtóval legyen ellátva. Az áthidaló legalább 0,5 m-es szakasza a járművön feküdjön fel; az
áthidalón, valamint annak csatlakozásánál 0,01 m-nél szélesebb rés ne legyen. A járművel
egybeépített állatfelhajtót nem kell ajtóval (áthidalóval) ellátni;
g) az állatfelhajtó és az áthidaló névleges teherbírása a felhajtóra egyidejűleg terelhető állatok
összsúlyának megfelelő legyen;
h) a vasúti rakodáshoz alkalmazott állatfelhajtó ajtaja (áthidalója) oldalirányú erőhatásra (pl. a
vasúti kocsi véletlen elmozdulására) kapcsolódjon szét;
i) a mozgatható állatfelhajtót a felbillenés és elmozdulás megakadályozására, lehajtható
támasztókkal kell ellátni; amennyiben az állatfelhajtónak nincs rögzítőfékje, akkor rögzített
féksarukat kell alkalmazni;
j) változtatható magasságú állatfelhajtó támasztó szerkezete tegye lehetővé az 1,0-1,4 m közötti
magasság fokozat nélküli beállíthatóságát és a beállított helyzetű állatfelhajtó biztonságos
rögzítését;
k) a vontatható állatfelhajtó - amennyiben az közúton történő vontatásra alkalmas - feleljen meg a
külön jogszabályban (8.2.32.) foglaltaknak;
l) az állatfelhajtó kialakítása tegye lehetővé a rendszeres tisztíthatóságot és fertőtleníthetőséget.
4.5.9. Vasúti szállításkor a rendes nyomtávú vágány esetén a rakodó alsó szintje a
sínkoronaszint fölött 1,22 m-re, felső szintje 2,3 m-re alakítandó ki, és a vágánytengelytől való
távolsága min. 2,20 m legyen.
 4.5.9.1. A szállítás megkezdése előtt meg kell vizsgálni a rakfelület állapotát, a rögzítőelemek, a
ketrecek, a kötélzet, az oldalmagasítók és a rács épségét.

10.4. 4.6. Szarvasmarha és ló szállítására vonatkozó rendelkezések10.4. 4.6.

Szarvasmarha és ló szállítására vonatkozó rendelkezések

4.6.1. A veszélyes (nyugtalan, támadóan viselkedő, szilaj, rúgós, harapós) állatok vezetését és
mozgatását csak az arra kijelölt személyek végezhetik.
4.6.2. Az állatok felhajtási területén a gyalogosan közlekedők részére az elszabadult állatok ellen
védelmet nyújtó, erős korláttal elhatárolt védőterület legyen.
4.6.3. Az állatokat a járműre történő felhajtáshoz és szállításhoz, megfelelő szilárdságú
kötőfékkel vagy lánccal kell ellátni. A kötetlen tartású állatok, illetve borjak rakodását a gondozók
végezzék.
4.6.4. A szállítóeszközökbe csak akkor szabad megkezdeni az állatok berakását, ha a szállítandó
állatok csoportja már teljes.
4.6.4.1. A hím állatokat (bikákat, méneket) külön csoportba kell rakni.
4.6.4.2. A vegyes szállítmányt úgy kell összeállítani, hogy az ökrök (heréltek) a tehenekkel
(kancákkal) kerüljenek egy csoportba.
4.6.4.3. Ha a szállítmány nagysága megengedi, az állatokat nemenként szétválasztva kell
berakni a szállítóeszközökbe.
4.6.4.4. Az állatokat a szállítóeszközön két oldalról ki kell kötni. A berakást (rögzítést, kikötést)
folyamatosan kell végezni.
4.6.4.5. Vasúti szállítás esetén az állatokat úgy kell elhelyezni, hogy a kísérő közöttük
biztonságosan közlekedhessen.
4.6.4.6. A támadó viselkedésű (nyugtalan, szilaj, rúgós, harapós) állatokat a vasúti kocsiba
rakásig elkülönítve és biztonságosan kikötve kell várakoztatni.
4.6.4.7. A támadó viselkedésű szarvasmarha (bika) vezetését két kioktatott személynek kell
végeznie, az orrkarikába kapcsolt vezetőrúddal és a fejre erősített kötéllel. A vezetőknek az állat
két oldalán kell elhelyezkedniük. A vezetés feszesen tartott kötéllel történjen, figyelemmel a
letiprás veszélyére.
4.6.4.8. Orrkarika vagy orrcsipesz nélkül a veszélyes állatot csak lábkötéssel szabad vezetni.
4.6.4.9. Vasúti szállítás esetén a veszélyes állatot a vasúti kocsiban úgy kell elhelyezni, hogy az
állat magában és más állatban kárt ne tehessen. A kocsi másik oldalában csak nyugodt
természetű állatot szabad elhelyezni.
4.6.4.10. Veszélyes állatok szállítását a szállítási okmányokon jól láthatóan, feltűnő színnel
jelezni kell.
4.6.4.11. Lovakat csak kötőféken szabad vezetni, legfeljebb négyesével összekötve.

10.5. 4.7. Sertés, juh, borjú szállítására vonatkozó rendelkezések10.5. 4.7. Sertés,
juh, borjú szállítására vonatkozó rendelkezések

4.7.1. A sertésfalkák csoportosításának és szállításának biztonsági előírásait a munkáltatónak

kell meghatároznia. Egy személyre 10 db állatnál nagyobb csoportot nem szabad bízni.
4.7.2. A rendszeres juhátvevő helyeken ivartalanított vagy vazektomizált vezető kos (vezérürü)
tartása kötelező.
4.7.3. Kétrészes vasúti kocsiknál a sertések és juhok felső rekeszbe való be-, illetve onnan
történt kirakását csak oldalráccsal ellátott, rakodó kerekes híd alkalmazásával szabad végezni.
4.7.4. Az a személy, aki a vasúti kocsiban az állatok közé bemegy, fellökés ellen védő-
terelődeszkát használjon.

10.6. Az Állatjóléti követelmények célja:

Az állattartót terheli a felelősség azért, hogy a borjak tartási körülményei minden szempontból
megfeleljenek az Európai Unió által meghatározott minimális állatjóléti előírásoknak. Napjainkban
egyre nagyobb hangsúly helyeződik a gazdasági célból tartott haszonállatok védelmére – a végső
fogyasztók is egyre többen követik figyelemmel az állatvédelmi elvek gyakorlati megvalósulását.
Sokakat nem csupán etikai-erkölcsi megfontolások, hanem az egészséges, jó minőségű ételek
fogyasztásának igénye is vezérel, hiszen ma már köztudott az a tény, hogy a túlzott stressz
jelentősen ronthatja a késztermékek tápértékét, élvezeti értékét.

10.7. Kit ellenőriz az illetékes hatóság a kölcsönös megfeleltetés ezen követelményei

kapcsán?

A megyei kormányhivatal Élelmiszerlánc-biztonsági és Állategészségügyi Igazgatóságának

munkatársai a 6 hónaposnál fiatalabb szarvasmarhát tartó állattartókat ellenőrzik a követelmények
vonatkozásában.

10.8. Mit ellenőriz az illetékes hatóság a követelmények betartása kapcsán?

A hatóság azt vizsgálja, hogy az állattartó megfelel-e az állatjóléti előírásoknak, gondoskodik-e az

állatok és környezetük rendszeres ellenőrzéséről, megfelelő javító intézkedéseket hoz-e,
amennyiben az állatok jólétét veszélyeztető körülmény merül fel, naprakészen és pontosan vezeti-e
a nyilvántartásait.

Az ellenőrzés során a hatóság azt is ellenőrzi, hogy rendelkezésre állnak-e azok az eszközök,
berendezések, amelyek elengedhetetlenek az állatok biztonságának, jólétének biztosítása
érdekében. Megjegyzendő, hogy a borjútartásra szintén vonatkoznak a JFGK 18-ba foglalt,
általános haszonállat tartási szabályok, így az illetékes hatóság egyúttal ezen előírások betartását
is ellenőrzi a borjútartóknál.

A vonatkozó jogszabálynak megfelelően borjú alatt az alábbi értendő: a szarvasmarha (Bos taurus)
hat hónapos koráig.

10.9. Követelmények

A mozgásszabadsággal és férőhelyszükséglettel kapcsolatos követelmények

Az állatok ellenőrzésére, a beteg és sérült állatokkal való bánásmódra vonatkozó
követelmények
Az épületekre és a mikroklimatikus viszonyokra vonatkozó követelmények
A műszaki berendezésekkel és a megvilágítással kapcsolatos követelmények
A takarmányozással és az ivóvízellátással kapcsolatos követelmények

10.10. A mozgásszabadsággal és férőhelyszükséglettel kapcsolatos követelmények

A borjaknak elegendő szabad területet kell biztosítani ahhoz, hogy meg tudjanak fordulni és le
tudjanak feküdni, fel tudjanak állni, valamint biztosítani kell, hogy láthassák egymást. (1. kép:
Elegendő szabad terület a megforduláshoz, fekvéshez, álláshoz) Fontos az is, hogy ki tudják
elégíteni tisztálkodási, illetve a szociális viselkedés iránti igényüket.

A megfelelő fajlagos férőhely biztosítása érdekében be kell tartani a bokszok méreteire vonatkozó
előírásokat (Magyarázat 1. és Magyarázat 2.).

10.11. Egyedi ketreces tartásra vonatkozó követelmények:

Eltekintve az anyjukkal együtt tartott szopósborjak tartásától, valamint azon állattartóhelyektől, ahol
6 borjúnál kevesebb állatot tartanak – a nyolchetesnél idősebb borjút tilos indokolatlanul egyedi
ketrecben tartani. Megfelelő indoknak minősülhet az elkülönítésre például, ha a borjú viselkedési
rendellenesség, különleges állatorvosi kezelés, illetve betegség gyanúja miatt nem tartható együtt
fajtársaival. Indokolt lehet az ideiglenes egyedi ketrecben tartás, amennyiben az állatok különböző
telepekről, épületekből származnak. Az elkülönítés megalapozottságát a kezelő állatorvos által
kiállított tanúsítvány, illetve az állomány-nyilvántartási dokumentumok igazolhatják. (2. kép: Helyes
gyakorlat egyedi ketrecek kialakítására)
A beteg állatok elkülönítésére szolgáló egyedi férőhelyek kivételével az oldalfal hézagolt vagy
perforált kell, hogy legyen, annak érdekében, hogy a borjak láthassák egymást, illetve a megfelelő
légmozgást, megvilágítást biztosítani lehessen. Az oldalfal nem tartalmazhat káros anyagot, és nem
lehetnek rajta éles, kiálló szélek, sarkok, vagy törött részek, melyek sérülést okozhatnak. A
kialakítás során figyelemmel kell lenni arra, hogy ne legyenek olyan területek a bokszban, melyeket
az állat nem tud használni, vagy ahová beszorulhat, ezért az oldalfalak lehetőleg derékszöget
zárjanak be.

10.12. Csoportos tartásra vonatkozó követelmények

A borjúszálláson biztosítani kell, hogy minden borjú akár egyszerre is képes legyen lefeküdni,
felállni és ellátni magát, és különös gondot kell fordítani a már említett fajlagos férőhely
szükségletre (Lásd még: Magyarázat 2.).

10.13. Lekötésre vonatkozó követelmények

Lekötni kizárólag a csoportosan tartott borjakat szabad az etetésük idejére – legfeljebb egy órára.
Fenti követelménnyel kapcsolatban a hatóság megvizsgálja azt is, hogy vannak-e jelei annak, hogy
az állatokat huzamosabb ideig lekötve tartották (pl. sérülések, szőrkopás a lekötés helyén).

A lekötő-rendszert úgy kell kialakítani, hogy az ne okozhasson sérülést az állatnak, és ne

akadályozza valamely alapvető szükségletének kielégítésében (lefekvés, pihenés, saját maga
ellátása). Ezért a kialakításnál úgy kell eljárni, hogy a lekötésre használt eszközön ne
képződhessen hurok, amely gátolja az állat légzését, vagy akár az állat fulladását okozhatná, illetve
az állat a mozgása során ne gabalyodhasson bele olyan mértékben, hogy az a további mozgását,
és ennek következtében például a táplálékfelvételben akadályozza. Az előzőekben említett
veszélyek oly módon is elkerülhetőek, ha az állatok lekötése során folyamatos felügyelet biztosított.

10.14. Az állatok ellenőrzésére, a beteg és sérült állatokkal való bánásmódra

vonatkozó követelmények

Az istállóban tartott borjakat legalább naponta kétszer, a szabadban tartott borjakat legalább
naponta egyszer ellenőrizni kell. Bármely, betegnek vagy sérültnek látszó borjút azonnal megfelelő
kezelésben kell részesíteni. A súlyosan sérült, beteg állatot szükség esetén – különösen fertőző
megbetegedés gyanúja esetén – azonnal el kell különíteni, és száraz, alommal ellátott, valamint az
előírt férőhely szükségletet biztosító helyen kell elhelyezni. Az állattartó ismereteit meghaladó
esetekben állatorvosi tanácsot kell kérni.

10.15. Az épületekre és a mikroklimatikus viszonyokra vonatkozó követelmények

A férőhelyeket és a berendezéseket ártalmatlan és jól fertőtleníthető anyagból és oly módon kell

kialakítani, hogy a takarítási és fertőtlenítési műveletek megfelelően elvégezhetőek legyenek.
Ennek megfelelően ne legyenek olyan területek, amelyek a takarítást és fertőtlenítést végző
személyzet, vagy az általuk használt eszközök számára nem hozzáférhetőek. A keresztfertőzések,
valamint a kórokozók elszaporodásának megelőzése érdekében a borjak számára fenntartott
szálláshelyeket, felszereléseket és eszközöket megfelelően tisztítani és fertőtleníteni kell. A szag
csökkentése, valamint a legyek és rágcsálók vonzásának megelőzése érdekében a bélsarat,
vizeletet és el nem fogyasztott vagy kiszóródott takarmányt a szükséges gyakorisággal el kell
távolítani.

Az állatok környezetében található elektromos áramkörök és elektromos berendezések nem

okozhatnak áramütést, ezért érintésvédelmi szempontból rendszeresen végzett felülvizsgálatuk,
karbantartásuk indokolt.

A borjak tartására szolgáló épületben megfelelő – lehetőleg 5 és 26 °C közötti – hőmérsékletet kell

biztosítani, amely nem készteti az állatok hőszabályozását többletenergia felhasználására, például
összebújás, remegés, vagy lihegés által. Az állatokat meg kell védeni a szélsőséges hőmérsékleti
viszonyoktól.

Az épületben megfelelő szellőzésről kell gondoskodni, amelynek következtében az istálló levegője

friss, nem vizeletszagú (ammóniás) és alacsony páratartalmú, ugyanakkor az istállóban nem alakul
ki túlzott mértékű huzat. A takarítási műveletek során biztosítani kell, hogy ne legyen – a
légmozgástól könnyen felkavarodó – vastagon lerakódott por, valamint szemmel látható
mennyiségű szálló por az istállóban.

A káros gázok (pl. ammónia, szén-dioxid, kén-hidrogén) koncentrációját a borjak jólétét és

egészségét veszélyeztető szint alatt kell tartani, a rendszeres takarítás és a megfelelő szellőztetés
révén.

A padozat anyaga és kialakítása sima, egyenletes, megfelelő vízelvezető képességű és

csúszásmentes legyen oly mértékben, hogy az ne akadályozza az állatok kényelmes mozgását,
illetve ne okozhasson fájdalmat akár fekvés, akár állás közben. Ne legyenek olyan kiálló, éles, törött
részek, amelyek könnyen balesetet okozhatnak, illetve veszélyeztetik a lefekvő vagy a fekvő
állapotban lévő borjak testi épségét.

Különleges követelmény a két hetesnél fiatalabb borjak esetén a száraz, alacsony portartamú,
megfelelő mennyiségű alom alkalmazása, amely támogatja a borjak még érzékeny hőháztartását,
valamint felszívja a káros anyagokat (pl. ammónia, nitrát, foszfát, endotoxin, stb.) és a
mikroorganizmusokat tartalmazó trágyalét.

10.16. A műszaki berendezésekkel és a megvilágítással kapcsolatos követelmények

Az állatokat tilos állandóan teljes sötétségben tartani. A borjaknak természetes megvilágítást, vagy
legalább a természetes nappali fénnyel megegyező időtartamú mesterséges megvilágítást kell
biztosítani az istállóban (általában reggel 9h-től este 17h-ig). Gondoskodni kell olyan működőképes,
rögzített vagy hordozható kiegészítő fényforrásról, amellyel szükség esetén bármelyik borjú akár
éjszaka is megvizsgálható.

A borjak egészsége és jóléte szempontjából lényeges automatikus üzemű vagy mechanikus

működésű berendezést legalább naponta egy alkalommal ellenőrizni kell. Az észlelt meghibásodást
azonnal meg kell szüntetni.

Fel kell készülni a folyadék- és takarmányellátást és a megfelelő környezeti állapot fenntartását

segítő műszaki berendezés meghibásodásának esetére, ezért rendelkezni kell olyan készenléti
tervvel, illetve tartalék eszközökkel, amelyek az egyes berendezések működésének kiesése esetén
is ki tudják elégíteni az állatok élettani szükségleteit. Az állatok egészsége és jóléte szempontjából
kiemelt jelentőségű a megfelelő szellőztetés, ezért a mesterséges szellőztetési rendszer
meghibásodása esetére olyan kisegítő megoldással kell rendelkezni, amely a hiba elhárításáig
képes biztosítani a megfelelő mértékű légcserét. Gondoskodni kell a mesterséges szellőztető
berendezés működésének kiesésére figyelmeztető riasztórendszerről, valamint annak rendszeres
ellenőrzéséről, melyet például naprakészen vezetett dokumentációval lehet alátámasztani.

10.17. A takarmányozással és az ivóvízellátással kapcsolatos követelmények

Gondoskodni kell a borjú korának, testtömegének, szokásainak, fiziológiai szükségleteinek

megfelelő takarmányozásról, annak érdekében, hogy a borjú megfelelő egészségi állapota és jó
közérzete fenntartható legyen. Az etető- és itató-berendezések kialakítása, elhelyezése és
üzemeltetése során biztosítani kell, hogy az lehetővé tegye az állatok megfelelő ellátását. Az etető-
és itató-berendezések trágyával vagy porral való szennyeződését, valamint a takarmány
nagymértékű kiszóródását minimalizálni kell. A borjakat naponta legalább kétszer meg kell etetni.
Csoportosan tartott borjak esetében biztosítani kell, hogy minden egyes állat lehetőleg egyszerre és
egyenlő eséllyel hozzáférhessen a takarmányhoz. Ennek érdekében legalább akkora legyen a
takarmánykiosztó-berendezés, hogy megakadályozza a takarmányért folyó versengés kialakulását,
az egyes borjúk fejlődésben való visszamaradását. A csoport összeállítása során kerülni kell az
olyan fokú kor- és testtömegbeli különbségeket, amelyek gátolhatják a borjak takarmányhoz való
egyidejű hozzáférését.

Minden kéthetesnél idősebb borjú számára biztosítani kell a megfelelő mennyiségű friss itatóvizet,
illetve azt, hogy folyadékbeviteli igényét más folyadékkal kielégíthesse. Legelőn vagy karámban
tartott borjak részére itatóhelyet vagy fagymentes önitatót kell kialakítani. Beteg állatok részére,
valamint hőség idején egészséges állatok számára is a friss ivóvíz folyamatos elérhetőségéről kell
gondoskodni.

A borjaknak lehetőleg közvetlen születésük után, de legkésőbb a születésüket követő hat órán belül
megfelelő mennyiségű (ajánlás: legalább 2-3 liter) föcstejhez (kolosztrumhoz) kell jutniuk. Ezt olyan
esetben is biztosítani kell, amikor az anyatehén valamilyen oknál fogva nem tudja ellátni az újszülött
borjút. Ügyeljünk rá, hogy a tej tőgymeleg legyen (38-39 fok Celsius). Fel kell készülni tehát mind
elméletben, mind gyakorlatban, hogy a föcstejet akár másik tehéntől, akár szopókás edényből
pótolni lehessen.

A takarmánynak elegendő vasat kell tartalmaznia annak biztosítására, hogy a kéthetesnél idősebb
borjak vérében a hemoglobin literenkénti szintje átlagosan legalább 4,5 mmol legyen, azaz hogy ne
legyenek vashiányosak. A borjak optimális vasellátottságát a legtöbb esetben a takarmány
megfelelő vastartalmával biztosítani lehet. A folyamatos állatorvosi ellenőrzés és tanácsadás,
valamint az önkéntesen rendszeresen végzett laboratóriumi vizsgálatok (az Európai
Élelmiszerbiztonság Hivatal /EFSA/ által javasolt időpontok: 2-4. hét, 12-14. hét, vágás előtti 4. hét)
segíthetnek megelőzni, hogy a hemoglobin az egyes borjak vérében az előírt szint alá csökkenjen.

A kéthetesnél idősebb borjaknak minden nap kell rostos takarmányt adni a megfelelő emésztés (az
összetett gyomor megfelelő kialakulása) érdekében. Nyolchetes koruktól húszhetes korukig a napi
takarmányadag rostanyag-tartalmát fokozatosan 50 grammról minimum 250 grammra kell emelni.
Ezen követelmény teljesítését szintén az állatorvosi tanácsadás hívatott elősegíteni.

A borjakra szájkosarat rakni tilos, kivéve, ha állatorvosi utasításra, ideiglenes jelleggel történik az
alkalmazása. Ebben az esetben az állatorvos által kiállított igazolással lehet tanúsítani a szájkosár
használatának indokoltságát.

10.18. Tilos

Tilos a borjakat olyan körülmények között tartani vagy olyan bánásmódban részesíteni, amely nem
felel meg állatjóléti követelményeknek. Különös tekintettel kerülni kell az egyedi tartású borjak
lekötését, és a sérült, beteg állatokról való törődés elhanyagolását. Szintén súlyos minősítés alá
esik, ha a borjat állandó jelleggel teljes sötétségben tartják. Tilos továbbá a nyolchetesnél idősebb
borjút indokolatlanul egyedi ketrecben tartani (Kivételek: az anyjukkal együtt tartott szopósborjak
tartása, valamint azon állattartóhelyek, ahol 6 borjúnál kevesebb állatot tartanak). A borjakra
szájkosarat rakni – állatorvosi indok nélkül – tilos.

10.19. Tippek

Több követelmény esetén is nehéz ellenőrizni, hogy az állattartó valóban minden tőle telhetőt
megtett az előírás betartása céljából. Mindezek igazolásának, bizonyításának egy lehetséges
módja, ha az állattartó a megtett intézkedésekről, például napi ellenőrzésekről, a takarmányozásról
stb. naprakész nyilvántartást vezet.

Célszerű kikérni állatorvos tanácsát a telepi állatvédelmi feladatok minél hatékonyabb

megoldásainak megtalálása érdekében.

Eddig a különböző hatóságok ellenőrzéseiket egymástól elszigetelten, eltérő

eljárásrendek alapján, különböző időpontokban végezték. A KM keretében ezentúl
mindezt össze kell hangolniuk. A helyszíni ellenőrzés nagyrészt a mezőgazdasági
szakigazgatási hivatalok feladata lesz.

Az NÉBIH feladata ellenőrizni a következő területeket:

a./ talajvédelmi, növényvédelmi előírásokat,

b./ a nitrát- irányelvre és a felszín alattivizek védelmére vonatkozó követelményeket,

c./ az állatjelölési előírásokat,

d./ az élelmiszerbiztonsági, állategészségügyi és állatjóléti előírásokat. Az ellenőrzésre

kijelöltek kisebb részét (nagyjából egynegyedét) véletlenszerűen kell majd kiválasztani.
Ez azt jelenti, hogy a szúrópróbaszerű kiválasztás alapján az ellenőrzendők körébe
gyakorlatilag bárki bekerülhet. A további ellenőrzendők körét pedig kockázatelemzéssel
állapítja meg a hivatal. Azaz az MVH rangsorolja a támogatást igénylőket annak
megfelelően, hogy mennyire ítéli kockázatosnak az egyes gazdálkodókat a támogatási
feltételek betartásának szempontjából. A két intézmény munkájának összehangolása
és az információáramlás megteremtése folyamatban van. A HMKÁ (helyes
mezőgazdasági és környezeti állapot) ellenőrzése az MVH hatáskörében marad. Teljes
mértékben az MVH feladata az ellenőrzési megállapítások feldolgozása, kiértékelése
és az esetleges szankciók meghatározása. A hatályos közösségi jogszabályok szerint
a kifizető ügynökség (MVH) a felelős a rendszer hatékony működtetéséért, az
ellenőrzési rendszer kialakításáért. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a gazdálkodók
közül az MVH választja ki azokat, akiknél helyszíni ellenőrzést tartanak.A KM
szankciórendszere

Gondatlanság esetén 1-5 százalékos a levonás az értékeléstől függően. Szándékosság

esetén 15-100 százalékos a levonás az értékeléstől függően, szélsőséges esetben
több évre történő kizárás. Az ismétlődő jelleg is fontos tényező a KM rendszerében.
Például: ugyanazon szabálytalanság ismételt elkövetése három éven belül a szankció
megháromszorozását vonhatja maga után.
11. Állattartás 10

11.1. Lecke leírása

A fertőző betegségek immunizálással történő megelőzésének lehetőségei,

valamint a bejelentési kötelezettség fogalma, szabályai. Az állattartó telep
alapvető higiéniai szabályai. A fertőtlenítés fogalma, formája, módjai,
fertőtlenítőszerek csoportjai.

11.2. TARTALOM:

Az immunizálás szerepe a fertőző betegségek megelőzésében (aktív, passzív,

természetes, mesterséges immunitás)

a bejelentési kötelezettség fogalma, a bejelentés szabályai

az állattartó telepek üzemeltetésének szabályai (személy-, jármű- és
állatforgalom)

a fertőtlenítés forgalma, formái, módjai, a fetőtlenítőszerek csoportosítása

11.3. Az immunitás a

szervezet védekezőképességét jelenti bizonyos fertőzést okozó organizmusokkal szemben.

Az immunitás lényege, hogy a szervezet felismerje a testbe jutó idegen anyagokat és képes
legyen a megfelelő immunválasz kialakítására.

Aktív immunitást akkor szerzünk, amikor szervezetünk a testbe jutó antigén (baktérium, vírus,
parazita, allergén) hatására immunválaszt fejt ki. Létrejöhet betegség következményeként,
legyengített kórokozó vagy megölt mikroorganizmus szervezetbe juttatásával. Az aktív immunitás
kialakulása során immunológiai memóriát is szerzünk, és ha másodjára is érintkezésbe kerülünk az
adott kórokozóval, az immunrendszer már emlékezni fog, és gyorsan, még a betegség kifejlődése
előtt immunválaszt produkál a fertőzésre. Az aktív immunitást kifejlesztő, immunmemóriát is
biztosító oltásoknak köszönhetően, például gyermekbénulás, himlő, diftéria számos országban már
nem létezik.

11.4. Az immunválasz két típusa

Az immunválasz lehet sejtes, azaz celluláris és humorális, vagyis ellenanyagokon keresztül

valósulhat meg. A két típusú immunitás nem létezhet egymás nélkül, szorosan összekapcsolódnak.

A humorális immunválasz kialakulásakor kulcstényező az antitestek jelenléte. Az antitestek

specifikus fehérjék, amelyek elsősorban a vérben termelődnek válaszul a szervezetbe jutó idegen
anyagra. Az idegen anyagokat antigéneknek nevezzük, ezek generálják az antitestek termelődését.
Az antitest speciálisan arra az antigénre reagál, aminek hatására termelődött. Miután a szervezet
felismeri az antigént, hozzáfog az antitestek termeléséhez.

Néhány napot igénybe vesz, amíg a kórokozó legyőzéséhez és az immunitás kiépítéséhez elég
antitest termelődik. Amennyiben a szervezet később ismét érintkezésbe kerül az adott kórokozóval,
a vérben lévő antitestek védettséget biztosítanak a betegséggel szemben.

Azonban nem minden antitest nyújt élethosszig tartó védettséget. Például a vírusok ugyanis időről
időre mutálódnak, így a szervezetben előzőleg termelt antitestek az időközben mutálódott
vírusokkal szemben hatástalanok.

A test a kórokozók ellen egy másik védelmi vonalat is kiépít az interferonok segítségével. Az
interferonok a fehérvérsejtek által termelt fehérjék, amelyek megakadályozzák a kórokozók
szaporodását. Az antitestektől eltérően nem speciálisak egy adott kórokozóval szemben Az
interferon vakcinákat vírusos fertőzések és rák egyes típusainak kezelésére is használják.

A sejtes immunitásban szerepet játszó sejtek a vírussal fertőzött sejtek, rákos sejtek, sejten belüli
kórokozók ellen hatnak.

Passzív immunitásról akkor beszélünk, amikor az ellenálló képességet egy külső forrásból szerzi a
szervezet. Ennek során kész antitesteket oltanak be a szervezete. Ezt az eljárást általában sokszor
a veszélyes betegségek esetén használják (hepatitis-B, kullancsok által terjesztett
agyhártyagyulladás stb.), mert kész antitestek befecskendezésével kevesebb idő szükséges az
immunválasz kialakításához, illetve azon esetekben, ahol aktív immunizálás nem javasolt, például
bizonyos terhesség alatti fertőzések esetében. A módszer azonnali, gyors, ám rövid ideig tartó
védettséget ad.

11.5. 113/2008. (VIII. 30.) FVM rendelet

11.5.1. az állatbetegségek bejelentésének rendjéről

Az élelmiszerláncról és hatósági felügyeletéről szóló 2008. évi XLVI. törvény 76. § (2) bekezdés 17.,
18., 19. és 22. pontjában, az állattenyésztésről szóló 1993. évi CXIV. törvény 49. § (1) bekezdés a) pont
9. alpontjában, valamint a mezőgazdasági, agrár-vidékfejlesztési, valamint halászati támogatásokhoz és
egyéb intézkedésekhez kapcsolódó eljárás egyes kérdéseiről szóló 2007. évi XVII. törvény 81. § (3)
bekezdése a) pontjában kapott felhatalmazás alapján, a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter
feladat- és hatásköréről szóló 162/2006. (VII. 28.) Korm. rendelet 1. § a) és c) pontjában meghatározott
feladatkörömben eljárva a következőket rendelem el:

11.5.2. A rendelet alkalmazási köre11.5.2. A rendelet alkalmazási köre

1. § (1) E rendelet a bejelentési kötelezettség alá tartozó állatbetegségek körét és bejelentésük

rendjét állapítja meg.
(2) E rendelet előírásait kell alkalmazni:
a) az élelmiszerláncról és hatósági felügyeletéről szóló 2008. évi XLVI. törvény (a továbbiakban: Tv.)
18. § (1) bekezdés f) és h) pontjában, illetve (2) és (4) bekezdésében az állattartók részére, valamint az
53. § (1)-(2) bekezdésében a magánállatorvosok számára előírt kötelezettség teljesítése, továbbá
b) az egyes állatbetegségek kitörésének, illetve a betegségek kitörésével kapcsolatban elrendelt
 korlátozások feloldásának az Európai Bizottságnak (a továbbiakban: Bizottság) történő bejelentése
során.
(3) A bejelentési kötelezettség alá tartozó állatbetegségeket az 1. számú melléklet tartalmazza.
(4) A Bizottságnak bejelentendő állatbetegségeket a 2. számú melléklet tartalmazza.

11.5.3. A betegség bejelentésének kötelezettsége

3. § (1) Az 1. számú mellékletben meghatározott betegségnek a Tv. 18. § (1), (2) és (4) bekezdése
szerinti bejelentésének kötelezettsége abban az esetben is fennáll, ha egészségesnek látszó állat
vágására kerül sor, de a levágott állaton betegségre gyanút keltő elváltozást észleltek.
(2) Állattartó telep esetében a bejelentés megtételére mindazon személyek kötelesek, akik az állatok
felügyeletét, őrzését, gondozását, ápolását, felvásárlását, levágását, vagy az állati hullák ártalmatlanná
tételét foglalkozásszerűen látják el, illetve azok is, akik az állatokkal érintkeznek. E személyeket a
bejelentési kötelezettség teljesítése alól az a körülmény sem mentesíti, hogy a bejelentés megtételére
más is köteles. A bejelentést a Tv. 18. § (1) bekezdés f) és h) pontjában, illetve (2) és (4) bekezdésében
leírtak szerint a magánállatorvosnak vagy a hatósági állatorvosnak köteles megtenni.
(3) A bejelentést szóban, írásban és megbízott útján is meg lehet tenni.
(4) A bejelentésnek - ha az Európai Unió közvetlenül alkalmazandó jogi aktusa, vagy jogszabály
másként nem rendelkezik - tartalmaznia kell:
a) az állattartó nevét, lakcímét vagy székhelyét;
b) a beteg, betegségre vagy fertőzöttségre gyanús, illetőleg elhullott, levágott vagy leölt állatok tartási
helyét, faját, számát, korát, hasznosítását, vadonélő állat esetében az észlelés helyét;
c) a bejelentés időpontjáig az állatokon észlelt tüneteket, illetőleg az elhullásuk, levágásuk vagy
leölésük után észlelt elváltozásoknak lehetőleg pontos leírását;
d) mindazokat a körülményeket, amelyek a betegség mielőbbi megállapítását és a betegség
leküzdését elősegítik.
(5) Aki rendellenesen viselkedő kóbor ebet, macskát vagy vadon élő állatot észlel, azt szintén köteles
bejelenteni.
(6) Ha a bejelentési kötelezettség alá tartozó fertőző állatbetegséget valamely helyen a hatóság már
megállapította, a zárlat, forgalmi korlátozás, elkülönítés tartama alatt ugyanabban a betegségben történt
újabb megbetegedéseket - ha az Európai Unió közvetlenül alkalmazandó jogi aktusa vagy jogszabály
másként nem rendelkezik - az eljáró hatósági állatorvos rendelkezése szerint kell bejelenteni.
(7) Az állattartó köteles a hatósági állatorvos intézkedéséig az állatát vagy annak tetemét azon a
helyen, ahol a megbetegedést vagy annak gyanúját észlelte, illetőleg ahol az elhullás, levágás vagy
leölés történt, elkülöníteni.
4. § (1)1 Bejelentési kötelezettség alá tartozó állatbetegség gyanúja vagy megállapítása esetén az
eljáró hatósági állatorvos köteles jelentést tenni a járási állategészségügyi és élelmiszer-ellenőrző
hivatal vezetőjének (a továbbiakban: járási főállatorvos).
(2)2 A járási főállatorvos a megyei igazgató-főállatorvos útján a bejelentendő állatbetegség
gyanújáról, illetve megállapításáról köteles haladéktalanul tájékoztatni a Nemzeti Élelmiszerlánc-
biztonsági Hivatalt (a továbbiakban: NÉBIH). A NÉBIH a bejelentések nyilvántartására informatikai
adatbázist működtet, valamint gondoskodik a térinformatikai megjelenítésről.
(3)3 A NÉBIH bejelentendő állatbetegség megállapításáról haladéktalanul tájékoztatja az
országos főállatorvost.
(4)4 A járványügyi helyzettől függően az országos főállatorvos országos vagy területi szintű
járványügyi felmérő, illetve monitoring programot vezethet be az 1. számú mellékletben felsorolt
állatbetegségekkel való fertőzöttség felmérése céljából. A program gyakorlati végrehajtásához
szükséges részletes szabályokat a megyei igazgató-főállatorvos határozza meg a NÉBIH által kiadott
útmutató alapján. A program végrehajtása állami költségre történik, beleértve a bejelentési kötelezettség
alá tartozó állatbetegség megállapítására, valamint kizárására irányuló laboratóriumi vizsgálatokat.
(5)5 Az országos főállatorvos bejelentési kötelezettség alá nem tartozó, de nagy nemzetgazdasági
 kárral fenyegető vagy közegészségügyileg veszélyes állatbetegségek esetében állami költségre történő
országos vagy területi szintű járványügyi felmérő, illetve monitoring program bevezetését rendelheti el,
ha a járványügyi helyzet változása miatt felmerül az adott állatbetegség bejelentési kötelezettség alá
vonása, de a döntéshez még nem áll rendelkezésre elegendő adat.

11.6. számú melléklet a 113/2008. (VIII. 30.) FVM rendelethez

11.6.4. Bejelentési kötelezettség alá tartozó állatbetegségek11.6.4. Bejelentési

kötelezettség alá tartozó állatbetegségek

A. Szárazföldi állatokat érintő betegségek

1. Afrikai lópestis
2. Afrikai sertéspestis
3.13 Aujeszky-betegség
4. Bőrcsomósodáskór
5. Brucellózis (Brucella abortus, Brucella melitensis, Brucella suis)
6.14
7. Hólyagos szájgyulladás
8. Juh- és kecskehimlő (Capripox)
9.15
10.16 Kéknyelv betegség (Bluetongue)
11. Keleti marhavész
12. Kis kaptárbogár fertőzöttség (Aethina tumida)
13. Kiskérődzők pestise
14. Klasszikus sertéspestis
15. Lépfene
16. Lovak fertőző kevésvérűsége
17. Lovak járványos agy- és gerincvelő-gyulladása (valamennyi változat, ideértve a venezuelai ló-
encephalomyelitist)
18. Madárinfluenza (Highly pathogenic avian influenza, HPAI)
19. Mézelő méhek nyúlós és enyhébb költésrothadása
20. Newcastle-betegség
21. Nyulak vérzéses betegsége
22. Ragadós száj- és körömfájás
23. Rift-völgyi láz
24. Rühösség
25. Sertés reprodukciós zavarokkal és légzőszervi tünetekkel járó szindrómája (PRRS)
26. Sertések hólyagos betegsége
27. Súrlókór (Scrapie)
28. Szarvasmarhák enzootikus leukózisa
29. Szarvasmarhák gümőkórja
 30. Szarvasmarhák ragadós tüdőlobja
31. Szarvasmarhák szivacsos agyvelőbántalma
32. Takonykór
33. Tenyészbénaság
34. Tropilaelaps atka fertőzöttség
35. Veszettség
36.17 Szarvasok epizootiás haemorrhagiás betegsége

B. Víziállatokat érintő betegségek

1. Bonamia exitiosa-fertőzés
2. Bonamia ostreae-fertőzés
3.18
4. Járványos vérképzőszervi elhalás (Epizootic haematopoietic necrosis, EHN)
5. Koi herpesz vírus betegség
6. Lazacok fertőző vérszegénysége
7. Marteilia refringens-fertőzés
8. Microcytos mackini-fertőzés
9. Perkinsus marinus-fertőzés
10. Pisztrángfélék fertőző vérképzőszervi elhalása
11. Pisztrángok vírusos vérfertőzése
12. Pontyfélék tavaszi virémiája
13. Taura-szindróma (Taura syndrome)
14. White spot-betegség (White spot disease, WSD)
15. Yellowhead-betegség (Yellowhead disease)

11.7. 3. számú melléklet a 113/2008. (VIII. 30.) FVM rendelethez

11.7.5. A bejelentés kapcsán közlendő információk11.7.5. A bejelentés kapcsán közlendő

információk

1. A bejelentés dátuma.
2. A bejelentés időpontja.
3. Származási ország.
4. A betegség neve és adott esetben a vírus típusa.
5. A kitörés sorszáma.
6. A kitörés módja.
7. A jelenlegi kitöréshez kapcsolódó kitörések hivatkozási száma.
8. Az érintett megye neve és az állattartó telep földrajzi elhelyezkedése (geokoordináták).
9. Más, korlátozás alá vont területek.
10. A megerősítés dátuma.
11. A gyanú megállapításának dátuma.
12. Az első fertőzés becsült dátuma.
13. A betegség eredete.
14. A betegség leküzdésnek érdekében tett intézkedések.
15. A telepen lévő fogékony állatok száma a) szarvasmarha, b) sertés, c) juh, d) kecske, e) baromfi,
f) lófélék, g) víziállatokat érintő betegségek esetén a fogékony állatok súlyát vagy számát (x1000) kell
megadni, h) vadon élő fajok, i) méhbetegségek esetén a fogékony kaptárok számát kell megadni.
16. A telepen lévő klinikailag beteg állatok száma a) szarvasmarha, b) sertés, c) juh, d) kecske, e)
baromfi, f) lófélék, g) víziállatokat érintő betegségek esetén a klinikailag beteg állatok súlyát vagy
számát (x1000) kell megadni, h) vadon élő fajok, i) méhbetegségek esetén a klinikailag érintett kaptárok
számát kell megadni.
 17. A telepen elhullott állatok száma a) szarvasmarha, b) sertés, c) juh, d) kecske, e) baromfi, f)
lófélék, g) víziállatokat érintő betegségek esetén az elhullott állatok súlyát vagy számát (x1000) kell
megadni, h) vadon élő fajok.
18. A levágott állatok száma a) szarvasmarha, b) sertés, c) juh, d) kecske, e) baromfi, f) lófélék, g)
víziállatokat (csak a rákféléket és a halakat) érintő betegségek esetén a levágott állatok súlyát vagy
számát (x1000) kell megadni, h) vadon élő fajok.
19. Az ártalmatlanított tetemek száma a) szarvasmarha, b) sertés, c) juh, d) kecske, e) baromfi, f)
lófélék, g) víziállatokat érintő betegségek esetén, adott esetben az eltávolított és ártalmatlanított
tetemek súlyát vagy számát (x1000) kell megadni, h) vadon élő fajok, i) méhbetegségek esetén az
ártalmatlanított kaptárok számát kell megadni.
20. A leölés befejezésének (becsült) dátuma.
21. Az ártalmatlanítás befejezésének (becsült) dátuma.

Kiegészítő információk
a) sertéspestis esetén:
1. A legközelebbi sertésteleptől mért távolság.
2. A fertőzött telepen lévő sertések száma és hasznosítása (tenyész-, hízó- vagy három hónapnál
fiatalabb sertés).
3. A fertőzött telepen lévő klinikailag beteg sertések száma és hasznosítása (tenyész-, hízó- vagy
három hónapnál fiatalabb sertés).
4. A diagnózis felállításának módja.
5. A nem gazdaságban megállapított esetek vágóhídon vagy szállítóeszközön történtek-e?
6. Elsődleges kitörés megállapítása vaddisznóban.
b) a 2. számú melléklet B. részében felsorolt, a víziállatokat érintő megbetegedés esetén:
1. Az egzotikus betegségek kitörését, valamint a nem egzotikus betegségeknek azon kitöréseit,
amelyek a tenyésztett víziállatokra vonatkozó állategészségügyi követelményekről szóló FVM rendelet
szerinti, előzetesen betegségtől mentes tagállamokban, övezetekben vagy területi egységekben
jelentkeztek, elsődleges kitörésként kell bejelenteni. Az övezet vagy területi egység nevét és leírását a
folyó szövegben fel kell tüntetni.
2. Az 1. pontban nem említett betegségkitöréseket másodlagos kitörésnek kell tekinteni, és havi
rendszerességgel kell jelenteni.

11.8. Fertőtlenítés fogalma, jelentősége:

11.8.6. Fogalma, célja:

Mindazon eljárások összessége, mellyel a környezetbe került kórokozókat elpusztítjuk vagy

fertőzőképességüket megszüntetjük.

11.8.7. A kórokozókat károsító, elpusztító eljárások:

1. Fertőtlenítés (dezinficiálás): csak a patogén kórokozókat pusztítja el.

2. Sterilezés: az összes élő és latenst is elpusztít.
11.8.8. Fertőtlenítő hatás fokozatai:

- csíraszám csökkentő hatás (szalációs effektus): szellőztetés, kézmosás

- baktériumok szaporodását gátló hatás (bakteriosztatikus)
- baktériumölő (baktericid)
- spóraölő (sporicid)
- vírus inaktiváló (virucid)
- gombaelemeket pusztító (fungicid)
- parazitákat pusztító (paraziticid)

11.8.9. Fertőtlenítő eljárások csoportosítása:

1. Fizikai: főzés, gőzölés, UV sugárzás

2. Kémiai: vegyszerekkel, oldattal, gázzal, aerosol
3. Kombinált: hővel, vegyszerrel, mechanikusan

11.8.10. Kémiai fertőtlenítők:

a) kemoterapikumok v. antibiotikumok, melyek szelektív vagy széles spektrumú

mikroba ellenes hatással rendelkeznek.
b) Antiszeptikumok, amelyek túlnyomó részben bakteriosztatikus vagy fungisztatikus
hatásúak. Hatása a bőrfelület vagy nyálkahártya fertőtlenítésére.
c) Dezinficiensek, amelyek valamennyi élő sejtet károsítják, így elsősorban
tárgyakat, eszközöket, anyagokat fertőtlenítjük vele.
d) Fungicidek, melyek valamennyi élő sejtet károsítják, így elsősorban tárgyakat,
eszközöket, anyagokat fertőtlenítjük vele.

11.8.11. Kémiai eljárások hatását befolyásoló tényezők:

- hatóanyag koncentrációja
- pH érték (savasan vagy lúgosan fertőtlenít)
- szelektivitás (pl. szterogenol csak gömb alakú baktériumokat tisztít el)
- kapillár aktivitás (felület aktivitás)

11.8.12. Fertőtlenítő szerekkel szembeni követelmények:

- gyors fertőtlenítő hatás (rövid hatóidő)

- széles határspektrum
- jó vízoldékonyság
- jó felszívó
- megbízhatóság
- stabilitás (ne változzon hőre, fényre)
- a fertőtlenítő felületet ne károsítsa
- nem lesz tűzveszélyes
- ne legyen büdös
- gazdaságos legyen
12. Állattartás 11

12.1. Lecke leírása

A tejtermelő szarvasmarha tartástechnológiája! A tejtermelő szarvasmarhák

takarmányozási rendszerei, takarmányai. A tejtermelő szarvasmarhák tartásának
és takarmányozásának különböző korcsoportokra vonatkozó napi és időszakos
feladatai.

12.2. TARTALOM:

- Évszakonként változó takarmányozás

- monodiétás takarmányozás

- kombinált takarmányozás
- tejelő szarvasmarha takarmányainak csoportjai

- különböző korcsoportú szarvasmarhák tartásának,

takarmányozásának napi és időszakos feladatai

- tehenek ivóvízellátása

12.3. A TEJTERMELŐ TEHÉNTARTÁS (TEJTERMELÉS) TECHNOLÓGIÁJA

TARTÁSTECHNOLÓGIA

Elhelyezés:

kisüzem
nagyüzem – szakosított tehenészet
 Telep elrendezése:

tömbös rendszerű
pavilonos rendszerű

vegyes telepítésű

Istállók rendszere:

zárt

nyitott

Tartásmód:

kötött

kötetlen

mélyalmos

pihenőboxos

Átlagos tehénlétszám Magyarországon 335 tehén/telep

 kötött tartásmód

12.4. Iparszerű szarvasmarhatartás

Teljes gépesítettség mellett, korszerű zárt, nyitott vagy részben nyitott épületekben elhelyezett,
koncentrált szarvasmarhatartás és -tenyésztés, amelyre a fejlett munkaszervezés és az élőmunka
fokozott termelékenysége jellemző. A teljes gépesítés azt jelenti, hogy a takarmányozás, a fejés és
a tejkezelés, az almozás és a kitrágyázás géppel végezhető. Az állatok a természeti viszonyoktól
függetlenítve egész évben tartósított tömegtakarmányt és iparilag előállított komplett tápokat
fogyasztanak. A gondozási munkák jelentős részét az állatok felügyelete és a gépek kezelése teszi
ki, a fejőgulyások egy része helyett műszakilag képzett karbantartó és üzemelő szerelő biztosítja a
folyamatos termelést.

Az iparszerű szarvasmarhatartást a különböző termelési rendszerek dolgozták ki, és így a tartási és

a termelési technológiák is eltérőek. Mindegyikre jellemző azonban a nagy tömegű, egyöntetű
árukibocsátás és a jövedelmezőségre való törekvés. Ez már a beruházásnál is kifejezésre kell,
hogy jusson, mivel a szarvasmarhatartás nagy tőkebefektetést igényel. A szarvasmarhatartás
termékkibocsátásuk szerint lehetnek tehenészeti, növendék-szarvasmarha- és hizlalótelepek. A
szakosított tehenészeti telepeken a tejhasznú szarvasmarhatartást értik. Tartási mód szerint
megkülönböztetnek zárt rendszerű kötött és kötetlen tehenészeti telepet, mind a kettőnél lehet a
teleprendszer pavilonos vagy tömbös beépítésű. A telepeken levő épületeket állategészségügy
érdekből kerítéssel veszik körül, és úgy alakítják a belső utakat, hogy a kimenő utak ne
keresztezzék. A tehenészeti telep épületei a következők: tehénistálló, elletőistálló, elkülönülőistálló,
tejház, fejőház (fejési rendszerek), takarmánytároló siló, karám, szociális épületek, víztároló.

A zárt rendszerű kötött tartás azt jelenti, hogy a teheneket állásokhoz rögzítik. A pavilonos
rendszerben meghatározott létszámú tehén kettő vagy négy állássorban, külön-külön istállókban
kerül elhelyezésre; tömbös építési módnál az összes tehenet négysoros állásban, egy istállóban,
közös légtérben helyezik el. A technológiai berendezéseknek megfelelően alakulhat a
takarmánykiosztás, az almozás és a trágyaeltávolítás. A takarmánykiosztás megoldható mobil
(kiosztókocsival) vagy stabil rendszerben (szalagszerű kiosztókkal). A tehénállás almozott vagy
alommentes módon valósítható meg. Almozás esetén a trágyát tolólappal vagy kaparólapos
trágyakihúzóval távolítják el, míg az alommentesen tartott állatoknál a rácspadozaton át a
trágyaárokba jutó trágyát a kihúzószerkezetek valamelyikével vagy öblítéssel távolítják el. A fejés az
istállóban vagy fejőházban vezetékes rendszerrel történik. Lényeges, hogy a fejőházi kapacitást a
tehénlétszámmal arányosan alakítsák ki. A zárt rendszerű kötetlen tartású tehenészetek két típusa
alakult ki. A pihenőbokszokban elhelyezett állatok vagy külön etetőállás okban táplálkoznak, és
külön fejőház áll rendelkezésre, vagy a fejés is az etetőállás okban történik. A mélyalmon
csoportosan levő, kifutóval ellátott, kötetlen tehenészet jászolos megoldású, a fejőházat a tehén
karámrendszeren keresztül éri el.

A nőivarú növendékeket, az üszőket külön telepeken nevelik. Ezeken a növendék-szarvasmarha-

telepeken az üszők a kifutóval ellátott, egyszerű, mélyalmos istállókba 50-60 db-os csoportokban
kerülnek. Etetésükre jászolt helyeznek el, de a betonozott kifutóban önetetes rendszerű
zöldtakarmánysiló is van. A bikaborjak elhelyezése és tartása egyszerűbb körülmények között
történik.

A vágómarha előállítása a szarvasmarha-hizlaló telepeken történik. Vannak hagyományos és

korszerű, továbbá szabadtartásos és lekötött tartásos rendszerek, noha a hagyományosak egyre
csökkennek. A szabadtartásos, mélyalmos korszerű hízómarhatelepek terjedtek el; de épülnek
egyszerűbb, félig nyitott, pavilonos és tömbös istállók, önitatóval, etetőúttal, a tartási rendszertől
függő változatban.

12.5. Tejelő takarmányadagok összeállításának szempontjai a korszerű

takarmányozásban
A tejelő szarvasmarhák takarmányozását tömegtakarmányokra kell alapozni, azonban a
jelenlegi magas termelési szint mellett nélkülözhetetlen a jó minőségű abraktakarmányok
etetése is. Mivel a laktációs szakaszok, illetve a szárazonállás során a tejtermelő tehenek
termelése, takarmányfelvétele, élősúlya, energia- és fehérjemérlege, energia- és
fehérjeszükséglete szintén változik, a napi takarmányadagot úgy kell összeállítani, hogy az
állatok táplálóanyag szükséglete a laktációs fázis és a termelés volumene
figyelembevételével a legmegfelelőbben legyen kielégítve. Az adag vagy komplett keverék
összeállításának szempontjait a táplálóanyag-igény mellett főként a várható szárazanyag
felvétel befolyásolja. A laktáció eleji csökkent étvágy miatt bekövetkező negatív energia- és
fehérjemérlegű állapot esetén jó emészthetőségű takarmányokból álló, koncentrált
takarmányadag etetése szükséges, mert csak e módon fedezhető minél nagyobb mértékben
a szükséglet.

A kívánatosnál kisebb takarmányfelvétel jelentkezik az ellés előtti és az ellés utáni

időszakban. Az első esetben az ellés időpontjához közeledve az étvágy csökken, a
takarmányfelvétel visszaesik, ugyanakkor a vehemépítés táplálóanyag-igénye
exponenciálisan nő. Az utóbbiban a laktáció megindulásával az egyik napról a másikra
hirtelen bekövetkező nagy tejtermelést a takarmányfelvétel növekedése lényegesen később
követi: a csúcstermelést a tehenek az ellés utáni 4-8. hét között érik el, míg
takarmányfelvételük maximuma az ellés utáni 10-14. hétben következik be.

12.6. Takarmányadagok összeállításának szempontjai a csúcstermelés időszakában:

E laktációs fázis az elléstől a 8-10. hétig tart. A tehenek ekkor érik el csúcstermelésüket és a
táplálóanyag-felvételük – főként az ellés utáni néhány hétben - elmarad a táplálóanyag-
szükségletüktől. A termelésükhöz elengedhetetlen, de a takarmányfelvétellel nem
kielégíthető táplálóanyagok szükségletüket testtartalékaik lebontásával fedezik, ezért
elmondható, hogy a tejelő tehenek takarmányozásának talán legfontosabb eleme a laktáció
elején fellépő fehérje- és energiahiány mérséklése. Ennek fontos eszköze ebben a laktációs
fázisban a takarmányadag „bypass” jellegének növelése oly módon, hogy az ne a bendő
mikrobiális működésének rovására történjen. Fontos tudni, hogy a testtartalékok lebontása
lényegesen több tej termeléséhez nyújt energiát, mint fehérjét és a fehérjetartalékok
gyorsabban ürülnek ki a zsírtartalékokhoz képest, emiatt azok az adagok megfelelőek,
melyek több tej termeléséhez szolgáltatnak fehérjét, mint energiát.

A laktáció eleji, a szükségletet nem kielégítő takarmányfelvétel miatt a bendőmikrobák

enrgiaellátása (FOM = fermentálható szerves anyag) is korlátozott, így alacsonyabb a
mikrobiális fehérjeszintézis mértéke, s emiatt a gazdaaállat is kisebb mennyiségű
emészthető fehérjéhez jut, melynek egyik következménye a behatárolt tejtermelés. Adott
termelési szinten (5 kg tej/100 kg élőtömeg termelés felett) a fehérjeszükséglet
biztosításához jelentékenyen járulhatnak hozzá a kedvezően magas MFE és MFN értékekkel
is renedelkező bypass fehérjeforrások, melyek a bendőemésztést elkerülve közvetlenül a
teheneknek szolgáltatnak aminosavakat. Tejtermelő tehenekkel folytatott kísérletekben a
metabolizálható fehérjefelvétel növelésének és jó minőségű bypass fehérjeforrások
etetésének hatására a tejtermelés növekedése volt tapasztalható minden esetben.

A laktáció eleji energiahiány mérséklése magas energia koncentrációjú takarmányadagok

etetésével oldható meg. Az abrak arányának növelése az adagban azonban csak részben
oldhatja meg az energia koncentráció növelését, mivel így csökken az adagban a rost
aránya, az abrakkal bevitt nagy mennyiségű keményítő pedig acidózist és tejzsír depressziót
válthat ki. A laktáció kezdetén fellépő energiadeficit mérséklésére nyújthat megoldást - a
rosttartalom lényeges csökkentése nélkül - natúr vagy védett zsírforrásoknak a nagy
termelésű tehenek takarmányadagjába juttatása, melyek növelik az adag
energiakoncentrációját és energiaértékét. A takarmányadagok nyerszsírtartalmát
hozzávetőlegesen 1,5-2 %-kal lehet növelni normál (olajosmag, pogácsák, egyéb
zsírféleségek) zsiradékokkal, és ezen felül 2-2,5 %-kal bendőben inert (védett)
zsírféleségekkel. A gyakorlatban általában 5-6 %-os zsírtartalmú adagok etetése elterjedt.
Ennek egy részét a fent elmondottak értelmében védett zsír formájában szükséges az
állatoknak nyújtani, mivel a nagy mennyiségű natúr zsír etetése, különösen, ha sok telítetlen
zsírsavat tartalmaz, zavarja a bendőflóra működését, így a rostemésztést, mikrobiális
fehérjetermelést. A többszörösen telítetlen zsírsavakból keletkező transz zsírsavak a
tejzsírszintézist is gátolhatják a tőgyben. A zsírok a tehenek energiaellátását javítják, de nem
jelentenek energiaforrást a bendőbaktériumok számára, ezért kiemelt jelentőségű lehet a
bypass fehérje mennyiségének növelése a takarmányadagban.

A laktáció elején szintén előnyös lehet pufferanyagok etetése. A nátriumbikarbonát

önmagában, vagy magnéziumoxiddal együtt alkalmazva közömbösíti a bendőerjedéskor
keletkező savak egy részét, így megakadályozhatja az acidózis kialakulását és ezúton
növelheti a takarmányfelvételt. A javasolható NaHCO3 mennyiség 100-200 g/nap.

12.7. Takarmányadagok összeállítása a laktáció közepén:

A tejtermelés valamelyest csökken, a takarmányfelvétel viszonylag magas szintű a laktáció

közepén, így az energia- és fehérjeszükséglet biztosítása általában nem jelent problémát. Ez
indokolttá teszi az abrak mennyiségének csökkentését, s a szálas- és tömegtakarmányok
növelését a napi takarmányadagban. Ebben a takarmányozási fázisban az adag fehérje
koncentrációja 15-16%-ra mérsékelhető, mivel az állatok a szükségletükhöz képest realatíve
nagyobb energia- és takarmányfelvételt mutatnak, mint az előző szakaszban, így a bendőbeli
mikrobiális fehérjeszintézis a tejtermelés fehérjeigényének mind nagyobb hányadát képes
fedezni. A fenti okok miatt a védett zsír, illetve -fehérje kiegészítők etetése ekkor már
rendszerint nem indokolt, alkalmazásuk hátrányt jelenthet a tejtermelés jövedelmezőségére
nézve. Az adagok rosttartalma 16 % feletti legyen.

Ebben az időszakban elkezdődik a laktáció elején mobilizált testtartalékok pótlása. Abból

adódóan, hogy a testtartalékok pótlására lényegesen hosszabb idő áll rendelkezésre, mint
amennyi idő alatt azokat a tehenek a laktáció elején lebontották, így a korábbi napi
súlyveszteségnél nagyjából fele annyi súlygyarapodással célszerű számolni naponta a
laktáció második felében. Sok esetben nem pontosan nyomon követett a takarmányfelvétel
volumene és egyéb tényezők (pl. a környezeti feltételek) is befolyásolhatják a táplálóanyag
szükségletet, ezért a testtartalékok pótlásához szükséges táplálóanyag-mennyiséget mindig
a tehenek kondíciója szerint ajánlott kalkulálni. Ugyanúgy, mint a laktáció elején itt is fontos,
hogy a tehenek állandóan hozzáférjenek a takarmányhoz a minél nagyobb takarmányfelvétel
és az emésztési rendellenességek elkerülése érdekében.

A bendő fehérjemérlege a laktáció közepén: Arra kell törekedni, hogy a baktériumok számára
rendelkezésre álló erjeszthető szénhidrát és lebontható fehérje mennyisége egyensúlyban
legyen, ebből következően a laktáció közepén a fehérjemérleg optimális értéke nulla, illetve
enyhén lehet pozitív (+ 100 g), a nagy mennyiségű MFN felesleg azonban kerülendő.

12.8. Adagösszeállítás a laktáció végén:

A tehenek takarmány- és táplálóanyag ellátása a laktáció végén könnyen kielégíthető. A

tömegtakarmányokból és a rendszerint csak néhány kilogramm abrakot tartalmazó
adagokból a tehenek többet képesek felvenni, mint a szükségletük, s ez lehetőséget biztosít
arra, hogy a laktáció elején elvesztett tartalékaikat tovább pótolhassák. Kívánatos, hogy az
állatok ebben az időszakban jó kondíciót érjenek el, s testtartalékaik pótlását be tudják
fejezni az apasztás idejére. Kerülendő azonban, hogy a túlkondícionált tehenek nagyobb
számban jelenjenek meg az állományban. Ezen állatok esetében nagyobb a veszélye az
ellés körüli problémák kialakulásának, a következő laktációban kevesebb takarmányt
vesznek fel és hajlamosabbak az anyagcsere betegségekre.

Fontos, hogy az állatok tejtermelése ne csökkenjen meredeken, azaz perzisztenciájuk ekkor

is megfelelő legyen. Figyelembe kell venni, hogy az egyszer ellett fiatal tehenek nemcsak
tartalékaik pótlásához, hanem növekedésük fenntartásához is igényelnek többlet
táplálóanyagokat. A takarmányadag nyersfehérje tartalma szárazanyagra számítva 13-14%
körüli értéken legyen.

A laktáció végén előfordulhat, hogy a metabolizálható fehérjeszükségletet fedeztük, ennek

ellenére a fehérjemérleg negatív. Ez azt mutatja, hogy kevesebb a bendőmikrobák részére
felhasználható nitrogén, mint ami optimális lenne számukra. Ezt a relatív nitrogén hiányt a
rumino-hepatikus körforgáson keresztül a bendőbe visszajutó karbamid részben vagy
egészben pótolhatja. Nem ajánlott azonban nagyobb MFN hiányos adagot etetni, mert a
negatív fehérjemérleg kisebb takarmányfelvételt eredményez, ezért, ha nagyobb
takarmányfelvétel a cél, a negatív fehérjemérleg kerülendő. A negatív fehérjemérleg
kiküszöbölhető a bendőben nagymértékben lebontható fehérjeforrások (extr. napraforgó,
karbamid, lucerna stb.) etetésével.

12.9. Szárazonálló tehenek takarmányozása:

- Az elapasztástól az ellés előtti 2-3. hétig:

A teheneknek a tejtermelésük befejeztével szükségük van szervezetük, tőgyszöveteik

regenerációjára hogy felkészülhessenek a következő tejtermelő ciklusra. Kedvező, ha az
apasztás az ellést megelőző 60. nap környékén történik. Amennyiben 40 napnál rövidebb ez
az időszak, úgy a tehén nem tudja kellő mértékben regenerálni tőgyét és a következő
laktációban kevesebb tejet fog termelni. Mivel a tőgy aktív involuciója (kb. 30 nap) és
szöveteinek újraépítése (12-20 nap) átlagos körülmények között mintegy 45-50 napig tart, így
a szárazonállás idejének minimálisan el kell érni ezt az időtartamot. A 60 napnál hosszabb
szárazonállás nem jelent előnyt az állatok számára, sőt megnőhet az elhízás veszélye.

Fontos, hogy a tehenek legnagyobb része megfelelő kondícióban kerüljön szárazra állításra
és testtartalékait lehetőleg ne ebben a periódusban pótolja. Minden állományban jelen lehet
bizonyos számú túlkondíciós tehén, melyeket az előkészítés idejéig szűkösen kell
takarmányozni annak érdekében, hogy a lehetséges állategészségügyi problémák
kockázatát mérsékelhessük.

A szárazonállók táplálóanyag igénye és takarmányfelvétele egyaránt alacsony. A

szárazonállás első időszakában (az ellés előtti két hétig) táplálóanyag szükségletük kisebb
táplálóértékű, de jó minőségű takarmányok, mint réti széna, fűszenázs étvágy szerinti
etetésével kielégíthető. E takarmányokból nem szabad a takarmányfelvételt korlátozni,
fontos, hogy az állatok bendője telített legyen. Takarmányfelvételük ennek ellenére nem lesz
nagy, mivel e takarmányok bendőemésztéséhez hosszú időre van szükség. Abban az
esetben, ha nem biztosítjuk folyamatosan az étvágy szerinti takarmányfelvételt, úgy az az
ellés után is kisebb lesz és hátrányként jelentkezik az állat számára.

A magas energiatartalmú takarmányok mennyiségét ajánlatos korlátozni, így pl.

kukoricaszilázsból maximum 15 kg/nap/tehén adaggal célszerű számolni, a réti széna egy
része takarmányszalmákkal helyettesíthető. Lehetőleg kerüljük a magas Ca-tartalmú (lucerna
széna, lucerna szenázs) takarmányok etetését. Az energia- és fehérjeszükséglet általában
az ad libitum réti szénát tartalmazó, rostban gazdag adagok etetésével is fedezhető, abrakot
csak abban az esetben célszerű a takarmányadagba tenni, ha a tömegtakarmányok gyenge
minőségűek, de az abrak mennyisége ekkor se haladja meg az 1-1,5 kg-ot. A fehérjemérleg
negatív lehet akkor is, amikor a tehén metabolizálható fehérjeigénye biztosított, ekkor
azonban a negatív fehérjemérleg nem hátrányos. Azt jelzi, hogy a bendőmikrobák
fehérjeigénye nagyobb, mint ami a szárazonálló tehén igényét kielégíti. A bendőmikrobák N
szükségletét ez esetben is pótolhatja a rumino-hepatikus körforgás útján a bendőbe
visszajutó karbamid. E periódusban a takarmányadagok nyersfehérje koncentrációját
szárazanyagtartalomra számítva 11-12 %-ra célszerű beállítani, mely esetenként 0,5-1,0 Kg
extrahált napraforgódara etetésével érhető el.
- Az ellés előtti 2-3. héttől az ellésig:

Az ellést megelőző két hétben ajánlatos a tehenekkel olyan takarmányokat is etetni,

melyeket az ellés utáni időszakban is fogyasztani fognak. Ennek egyik lehetősége, hogy a
nagy termelésű csoport komplett takarmánykeverékének a harmadát vagy negyedét kapják
ebben az időszakban az állatok és étvágy szerint fogyaszthatnak mellé jó minőségű réti
szénát. Amennyiben erre nincs lehetőség, a kukoricaszilázs adagja kissé növelhető a szálas
rovására és 2-4 kg - a csúcstermelés időszakában is nyújtott - tejelőtáp vagy annak
megfelelő abrakkeverék etetése ajánlatos, melyben a gabonadara mennyisége érje el a 2 kg-
ot. Lehetőség szerint törekedni kell az adagban a szűk Ca/P arány, illetve a mérsékeltebb Ca
szint beállítására. Célszerű a nyersfehérje koncentrációjának 13-14 %-ra való emelése.

12.10. Az alábbi kiegészítők etetése lehet indokolt a szárazonállás e szakaszában:

- Anionos kiegészítő alkalmazása ajánlatos az ellés körüli problémák kockázatának

csökkentése érdekében.

- Niacin adagolása jól bevált gyakorlat a zsírmobilizáció mérséklésére az ellés körüli

időszakban.

- Élesztő kultúra bevitele javítja a bendő működését, ezáltal kisebb lehet az acidózis
kialakulásának a veszélye. Az előkészítő szakaszban ajánlott elkezdeni és az ellés utáni 5
hétben célszerű folytatni etetését.

- Megfelelően összeállított premix nyújthat megoldást a kívánatos ásványianyag- és

vitaminszintek beállítására, melyre ekkor fokozott figyelmet kell fordítani.

A fenti szempontok minél szélesebb körű figyelembevételével került sor az alábbi,

gyakorlatban is sikerrel alkalmazott takarmányadagsor összeállítására.

12.11. Hazai takarmányadagsor 650 Kg élősúlyú tehenek részére

(10.000 liter/év termelés)

* Összetevők: árpa, kukorica, zab, mész, só, premix.

***A lucerna széna mennyiségének emelésére a telepi korlátozott készletek miatt nem volt
lehetőség a laktáció 2. felében, ezért mutatkozott a szükségletnél valamivel alacsonyabb
rostkoncentráció a laktáció közepi takarmányadagban.

12.12. NAPI MUNKAFOLYAMATOK:

ezeket a munkafolyamatokat minden állatfaj tartásánál lehet alkalmazni, persze a

faj sajátosságainak figyelembevételével!
 etetés, itatás

állomány-megfigyelés
betegállatok kiválasztása, szakszerű elkülönítése

betegállatok ellátása

ivarzó egyedek kiválasztása

takarmányok előkészítése etetéshez

takarmányok szakszerű kiosztása

tehenek előkészítése fejéshez

fertőtlenítés, tisztítás
adatok gyűjtése, rögzítése

fejési folyamat szakszerű végrehajtása

borjak szakszerű ápolása, gondozása, etetése, itatása

ellések szakszerű levezetése

- állatorvos mellett asszisztencia, segítségnyújtá

13. Állattartás 12
13.1. Lecke leírása

A szarvasmarha kor, ivar és hasznosítás szerinti elnevezései. A húshasznú

szarvasmarhák takarmányai. A különböző korcsoportú hízómarhák, valamint az
anyatehenek tartásának és takarmányozásának napi és időszakos feladatai.

13.2. TARTALOM:

a szarvasmarha kor, ivar és hasznosítás szerinti elnevezései

húshasznú szarvasmarha takarmányainak csoportjai

különböző korcsoportú hízómarhatartás és takarmányozás napi és időszakos

feladatai
anyatehenek tartásának és takarmányozásának napi és időszakos feladatai

13.3. SZARVASMARHÁK KOR ÉS HASZNOSÍTÁS SZERINTI ELNEVEZÉSEI:

0 – 12 hónapos korig = borjú

Ø ÚJSZÜLÖTT BORJÚ: 24 óráig

Ø SZOPÓS BORJÚ: az elválasztás időszakában

Ø VÁLASZTOTT BORJÚ: 6 hónapos borjú

Ø ÉVEN ALULI NÖVENDÉK: választástól 12 hónapig

Ø TENYÉSZ ÜSZŐ VAGY BIKA: továbbtartásra szánt növendék

12 hónap felett tehén vagy bika

Ø ELŐSHASI ÜSZŐ: az először termékenyült növendék

Ø HÍZÓ ÜSZŐ VAGY BIKA: hizlalásra beállított növendék

Ø TINÓ: fiatal, ivartalanított hímivarú szarvasmarha

Ø ÖKÖR: kifejlett korban ivartalanított hímivarú szarvasmarha

Ø TEHÉN: az üsző ellés után

HASZNOSÍTÁS SZERINT:

tej pl.: holstein fríz, jersey, hungarofríz

hús: limousin, sharolais, magyar szürke

kettős: magyar tarka

SZARVASMARHÁK IVAR SZERINT: nő ivarú üsző, hímivarú bika, herélt ökör vagy tinó
13.4. Húshasznú marhák takarmányozása:

A klasszikus húshasznú tehéntartás egyetlen produktuma a választott borjú. Ezért az egy

tehénre jutó árbevétel alacsony, ennek következményeként a húshasznú tehéntartás csak
akkor lehet gazdaságos, ha nagyon olcsó tartási és takarmányozási megoldásokat
választunk. A húshasznú marhatartás másik alapvető feltétele, hogy minél jobb
borjúszaporulatot érjünk el. Bár gyakorlati körülmények között nehezen megvalósítható, a cél
évente egy tehéntől egy választott borjú!

Az amerikai húsmarhatartók értékelése szerint, a szaporodóképesség 77%, a hizlalási

teljesítmény 15%, a termék minősége 8%-ban határozza meg a gazdaságosságot. A fenti
tulajdonságok gazdasági jelentőségét támasztja alá az a szólás, hogy „felesleges annak a
borjúnak a súlygyarapodásáról beszélni, ami meg sem született”.

A húshasznú marhatartás alapvető feltétele tehát a borjúszaporulat. A tehenek és a borjak

szempontjából egyaránt ideális a legelőn tartás. A húsmarhatartás alapja a gyep.

13.5. Szezonális elletés – egy ciklusban

Ebben az esetben arra törekszünk, hogy a tehénállomány, az év egy meghatározott

időszakában, néhány hónap alatt leelljen. A borjak felnevelése, a tehenek takarmányozása
szempontjából a legkedvezőbb a tél végi – tavaszi elletés. A húshasznú fajták tejtermelése
alacsony – általában csak 5-12 kg naponta. Kora tavaszi ellés után, a tehenek, a laktációjuk
nagy részében, a legelőn tartózkodnak. A legelőfű fedezi a tehenek táplálóanyag-
szükségletét és a legelő kiváló tartási feltételeket jelent mind a tehenek, mind a borjak
számára. A fedeztetési időszak ebben az esetben május-június hónapokra esik. A borjakat a
legeltetési idény végén választják, a gyengébb takarmányadottságú téli hónapokban a
tehenek vemhesek, amikor is táplálóanyag-igényük jóval szerényebb, mint a szoptatási
időszakban.

13.6. Szezonális elletés – két ciklusban

A tehenek ellése két időszakra, a kora tavaszi hónapokra és az őszi – október-november –

időszakra esik. Hátránya, hogy az ősszel született borjak részére nehezebb kedvező
feltételeket teremteni, a tehenek a téli hónapokban termelnek jelentős mennyiségű tejet,
ezért takarmányozásuk is jóval költségesebb.

13.7. Takarmányozás kora tavaszi elletés esetén

13.8. A tejtermelés időszaka

A laktáció első hónapjában általában tartósított takarmányokat kell etetni, erre kiválóan
alkalmas a fűszilázs, a réti széna vagy a kukoricaszilázs, kiegészítő takarmányként adhatunk
borsószárat vagy tavaszi árpa, illetve zabszalmát, etethetünk nedves répaszeletet is, ha
rendelkezésre áll. Abrak kiegészítésre csak akkor van szükség, ha a tehenek kondíciója
gyenge. A legeltetést minél előbb célszerű megkezdeni, a kora tavaszi, zsenge legelőfű mellé
adjunk szénát, szalmát, hogy a hasmenést elkerüljük. A nyári időszakban, ha a legelőfű
mennyisége elegendő nincs szükség póttakarmányozásra. Aszályos időszakokban a
takarmányhiányt áthidalhatjuk tarlólegeltetéssel, vetett kukorica vagy szudánifű
legeltetésével, vagy réti széna, fűszilázs etetésével. Az őszi csapadék hatására a legelő
általában újra bőven terem, szalma vagy széna kiegészítésre ismét szükség van.

A kora tavaszi rövid időszakot leszámítva, a legelő tartja el a tehenet. A borjaknak célszerű
külön „borjúóvodában” abrakot adni, hogy növekedésüket meggyorsítsuk. Erre a célra a
kukoricadara vagy egyéb gabonák darájának keveréke (búza, árpa, zab) tökéletesen
megfelel.

13.9. A választás utáni időszak

A tehenek táplálóanyag-szükséglete a borjak választása után a legkisebb, majd fokozatosan

nő a vemhesség utolsó időszakában, ellésig. A tehenek takarmányozására ebben az
időszakban kiválóan alkalmas a kukoricatarló, ami a tél végéig legeltethető, kivéve, ha nagy
a hótakaró. A kukoricaszár legeltetés eredményeit mutatja be az 1. táblázat. A tehenek a
kukoricaszár legértékesebb részeit fogyasztják el – levél, csuhélevél, a szár felső része – és
összegyűjtik a leesett csöveket is. Kondíciójuk a kukoricatarlón általában javul. Amennyiben
kukoricatarló nem áll rendelkezésre, úgy fő takarmányként etessünk betakarított füvet, amit
kiegészíthetünk szalmafélékkel – borsószalma, gabonaszalmák, kukoricaszár. A tehenek
táplálóanyag-igényét és a javasolt takarmányozást az ábra szemlélteti.

13.10. Takarmánykészlet, illetve tartósított takarmányok

— A gyepek termése a tavaszi időszakban több mint amit a tehenek lelegelnek, a felesleget
takarítsuk be szilázsként – fonnyasztás után – vagy szénaként.

— Vessünk kukoricát – aszályos időszakban legeltethető, silózható, illetve szemesként

betakarítható, utóbbi esetben a szár legeltethető. A gyep és a kukoricatermesztés a
húshasznú tehéntartás szempontjából nagyon jó kombináció. Vethetünk szudáni cirokfüvet –
aszályban legelő – ha nem kell, szénát készíthetünk belőle.

— Szalmára, almozási és takarmányozási célra is szükségünk van!

— Ezen túlmenően felhasználható minden olcsó melléktermék: répalevél (korlátozottan!),

borsószalma, borsószár-szilázs, répaszelet, ocsúk stb.

13.11. Mezőgazdasági melléktermékek

• A gabonafélék, fűfélék, hüvelyesek és olajos magvúak betakarításakor visszamaradó

melléktermékek
• Termelési költség nem, csupán a betakarításkori költségek terhelik
• Takarmányértékük több tényező (faj, fajta, betakarításkori idő stb.) függvénye
• Nagy mennyiségben állnak rendelkezésre

13.12. Szalmafélék

• a termés nélküli szár és levél részeket értjük ez alatt

• nagy a rost- (30-40%) és kicsi a fehérje-, zsír-, keményítő-, cukor- és
vitamintartalmuk
• rosttartalmuk emészthetősége gyenge, ami feltárással, pl. ammóniás,
NaOH-os kezeléssel javítható
• elsősorban kérődzőkkel etethetők, a szénát csak részben helyettesíthetik
(marha, ló: 2-3 kg; juh: 0,5-0,5 kg)

13.13. Fűfélék szalmái

• legfontosabb képviselőik a gabonaszalmák, melyek közül elsősorban a tavasziakat

használhatjuk takarmányozási célra
• tavaszi árpa szalma
• a leggyakrabban etetett szalma, mivel rostjának emészthetősége a
legkedvezőbb
• őszi árpa szalma
• rosttartalma nagyobb, táplálóanyagainak emészthetősége kisebb, mint a
tavaszi árpáé
• szúrós toklásza sértheti az állatok száj nyálkahártyáját
• tavaszi és őszi búzaszalma
• a kettő közötti különbség nem számottevő
• táplálóanyagaik emészthetősége gyenge
• ennek ellenére kérődzőkkel és lovakkal etethető
• zabszalma
• dús levélzetű, finom rostú, a legszívesebben fogyasztott és legértékesebb
tavaszi szalma
• rozsszalma
• nagy rost- és lignintartalma miatt csak ritkán etetik
• fűszalma
• táplálóértékét a fű faja határozza meg
• takarmányértéke általában jobb. mint a gabonaszalmáké
• muharszalma
• kemény szárú, de lovakkal etethető
• szudánifű szalma
 • dús levélzetű, vékonyszálú, az értékesebb szalmák közé tartozik
• kukoricaszár
• táplálóértékét jelentősen befolyásolja a betakarítás ideje, a szemterméssel
egyidejűleg betakarított szár értékesebb
• a később érő kukoricahibridek szárának kisebb a rost- és lignintartalma
• takarmányértéke jobb, mint a gabonaszalmáké
• legegyszerűbb hasznosítási módja a legeltetés pl. húsmarhákkal
•

13.14. Hüvelyesek szalmái

• Értékesebbek a gabonaszalmáknál, mivel több fehérjét tartalmaznak, táplálóanyagaik

emészthetősége jobb
• Száruk viszont vastag, nehezen szárad, könnyen penészedik
• borsószalma
• a legértékesebb pillangós szalma
• magas fehérjetartalom (7-9%), dús levélzet, puha szár jellemzi
• elsősorban kérődzőkkel etethető
• szója szalma
• a szár és a levél nem egyszerre szárad
• elsősorban kérődzőkkel etethető
• lencse szalma
• nagy a fehérjetartalma (10-13%), könnyen emészthető, akár borjakkal,
bárányokkal is etethető
• bükköny, csillagfürt, lóbab szalma
• gyenge minőségűek, sok rostot tartalmaznak, esetleg juhokkal etessük ha
nincs más

13.15. Malomipari melléktermékek

• Magtisztítási hulladékok:
• gazdasági ocsú
• tört gabonaszemeket, idegen magvakat tartalmaz
• energia- és fehérje-tatalma esetenként meghaladhatja a gabonákét,
fehérjéjének is jobb a biológiai értéke
• rontja a takarmányértékét, hogy gyakran poros, szemetes, és mérgező
gyommagvakat is tartalmazhat
• malomocsú
• a malom triőrje választja szét az ép szemeket az idegen magvaktól
• a sérült gabonaszemek mellett konkolyt, bükkönyt egyéb gyommagvakat
tartalmaz
• fiatal, vemhes, szoptató állatokkal ne etessük, marhákkal is max. 1kg-ot
naponta
• Őrlési melléktermékek

Gabona és hüvelyes magvak hántolása, őrlése során képződő melléktermékek

• korpák
• döntően a héjrészt, az aleuron réteget és a csírát tartalmazza, de a kiőrlés
fokától függően több-kevesebb endospermium részt is
• fontos minősítő paraméterük az aleuron réteg és az endospermium
részaránya, ettől függően fehéje-tartalmuk 10-16% között változik
• Nmka-tartalmuk 55-60%, rosttartalmuk 8-14%
• P, K, Mn és Zn-tartalma úgyszintén jelentős, P-tartalmuk mintegy 50%-a
viszont fitin kötésű
 • A B-csoportba tartozó vitaminokban, elsősorban niacinban, piridoxinban,
pantoténsavban gazdagok
• búzakorpa
• a legnagyobb mennyiségben áll rendelkezésre
• nyersrostban, fehérjében és foszforban gazdagabb, mint maga a
szem
• összetétele és minősége változhat, célszerű ezért gyakrabban
bevizsgáltatni
• elsősorban tehenekkel, kocákkal, hízókkal etetik
• fiatal állatok tápjaiban rosttartalma limitáló tényező
• rozs-, árpa-, kukorica- és zabkorpa
• kevesebb fehérjét tartalmaznak
• kevesebb képződik belőlük, ritkán használjuk takarmányként
• etetésük előtt célszerű bevizsgáltatni őket

13.16. Növényolaj-ipari melléktermékek

• olajpogácsa
• régebben az olajat a magvakból préseléssel nyerték, az így képződött
melléktermék volt az olajpogácsa, ami még jelentős, 10%-os zsírt
tartalmazott.
• extrahált darák
• napjainkban az olajiparban a préselést valamilyen zsíroldószerrel és
hőkezeléssel végzett kivonás, ún. extrahálás követ. A képződött
melléktermékek ekkor az extrahált darák. Ezek jellemzője, hogy magas a
fehérje-tartalmuk (25-40%), zsírtartalmuk kicsi (1-2%). A zsírszerű anyagok
kivonásával elveszítik ízletességüket is.
• extrahált napraforgódara
• hazai viszonylatban a legtöbb ebből képződik
• antinutritív, toxikus anyagokat nem tartalmaz
• az I. osztályú, 10-12%-os rosttartalmú termék fehérjetartalma 40%-os is
lehet
• lizinben szegény, kéntartalmú aminosav szintje viszont nagyobb, mint a
pillangós magvaké
• jelentős a P-tartalma
• rosttartalma fontos minősítő paraméter, a héj az olajkivonás során elveszti
a rugalmasságát, töredezett éles, szilánkos lesz, ami sértheti a bél
nyálkahártyáját, célszerű emiatt apróra darálni
• elsősorban kérődző takarmány, de a kis rosttartalmú termékekből baromfi
és sertéstápokban is szerepelhet 5-10%-os arányban
• extrahált szójadara
• a monogasztrikusok meghatározó fehérje-takarmánya
• nagyrészt importáljuk
• magas fehérje- (44-48%) és lizin-tartalmú, limitáló aminosava a metionin
• zsírtartalma csupán 1-2%
• többféle antinutritív anyagot tartalmaz (szojin, tripszin inhibitorok, alfa-
galaktozidák pl. raffinóz, sztachióz stb.), amelyek hőlabilisak
• tósztolás: speciálisan a szója antinutritív anyagainak inaktiválására
kidolgozott hőkezelési eljárás (kb 120oC; 10-15 perc)
• nagy K-tartalma miatt hasmenést okozhat
• minden fajjal etethető, felhasználását jórészt ára limitálja
14. Állattartás 13
14.1. Lecke leírása

A sertés kor, ivar és hasznosítás szerinti elnevezései. A hízósertések

takarmányai. A hízósertések tartásának és takarmányozásának különböző
korcsoportokra vonatkozó napi és időszakos feladatai.

14.2. TARTALOM:

A sertés kor, ivar és hasznosítás szerinti elnevezései

hízósertés takarmányainak csoportjai

a malacnevelés, a sertés hízlalásának és takarmányozásának napi és időszakos
feladatai
14.3. SERTÉS KOR, IVAR, HASZNOSÍTÁS SZERINTI ELNEVEZÉSEI:

A „kan” a hím, a „koca” a nőivarú sertés. Az „anyakoca” olyan nőivarú sertés, amelynek már voltak
malacai. Az „emse” a fiatalabb, a „göbe” a kifejlődött nőivarú sertés. Tenyésztésre szánt növendék a
„magló”. Petefészkétől megfosztott sertés a „miskárolt”. Fiatalon kiherélt sertés az „ártány”, idősebb
korban kiherélt sertés pedig a „kanlott”. „Szopós malac” a növendék szopás idején, „választott
malac” az elválasztástól 4 hónapos koráig. Ettől kezdve „süldő” -tenyésztésbevételig vagy 1 éves
korig. „Előhasi koca” a koca első vemhessége és szoptatása idején, „tenyészkoca” a már
bebúgatott koca. „Tenyészkan” a búgatásra használt vagy használható kan. „Hízósertés” a hizlalás
alatt levő, „hízott sertés” a már kihizlalt, vágásra érett sertés.

14.4. TAKARMÁNYFÉLESÉGEK:

A gazdaságunkban leggyakrabban etetett takarmányféleségekből a takarmányadagot

úgy állítjuk össze, hogy az megfeleljen bizonyos követelményeknek
- legyen biológiailag teljes értékű, vagyis tartalmazza mindazokat a táplálóanyagokat,
vitaminokat, ásványi anyagokat stb., amelyekre sertéseinknek a magas hústermelés
biztosítása érdekében szüksége van, úgy mennyiségileg, minőségileg, mint egymáshoz
viszonyított arányukban

- a takarmány ne legyen szennyezett, ne tartalmazzon kórokozókat, penészgombákat

és mérgező anyagokat;
- fordítsunk megfelelő gondot az itatás módjára, vagyis állataink akkor jussanak
megfelelő mennyiségű és minőségű ivóvízhez, amikor nekik arra szükségük van.

14.5. A gabona-magvak

- A gabona-magvak legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy energiatartalmuk magas,

fehérjetartalmuk alacsony, tehát mindenképpen fehérje-kiegészítésre szorulnak.
Energiaforrásukat a magas keményítőtartalom biztosítja, ugyanis a sertés
szervezetében elhasználódó energia és a zsír formájában lerakódó plusz energia
szinte teljes egészében a keményítőből származik. Vitamintartalmuk a B-
vitamincsoport és az E-vitamin kivételével alacsony. Egyáltalán nem tartalmaznak C-
és D-vitamint.
- A kukorica íze kitűnő, emészthetősége magas, termesztésének gazdaságossága
következtében a sertéstakarmányok között a legjelentősebb helyet foglalja el. A
keverékben részarányát nem szokták pontosan meghatározni, mivel ha a fehérjeszint
úgy mennyiségileg és minőségileg is megfelelő az energiaszintet egymagában is
biztosíthatja, bár a termelt zsírt ellágyíthatja, ezért ajánlott más gabonafélék, például
árpa felhasználásával ezt a tulajdonságát ellensúlyozni.

- Az árpa vetésterülete mindinkább csökken, habár nagyon jó táplálék, íze kiváló,

rosttartalma optimális, étrendi hatása kitűnő. Alkalmazása rendkívül előnyös, a
szalonnát keményíti. Malacoknak evésre szoktatáshoz szemesen pörkölve kiváló
takarmány, mert így jobb az íze, a szaga és a malacot nyálelválasztásra készteti, amí
miatt jobb az étvágy és jobb az emésztés.
- A búza takarmányként való használata mindinkább nő, mivel biztosan és bőven termő
fajták jelentek meg, valamint terjed a takarmánybúza vetésterülete. Fehérjetartalma
valmivel nagyobb az árpáénál. Etetésekor figyelni kell arra, hogy ha tulságosan finomra
őröljük csirizesedik, miáltal a gyomornedvek számára nehezen hozzáférhetővé válik és
emésztési zavarokat okozhat. Javasolt részaránya a takarmánykeverékben 50 %-ig
mehet.

- A zab kitűnő ízű és diétás hatású takarmány. Fehérjetartalma biológiailag értékes és a

tenyészkanok specifikus hatású takarmányaként ismert. Jó diétás hatása miatt gyomor
és bélbántalmak esetén finomra őrölt formában ajánlott.

14.6. A hüvelyes magvak

Legismertebb és legjellegzetesebb képviselője a borsó, amely magas

fehérjetartalmának köszönhetően a gabona-magvaknál értékesebb. Etetésükkel
vigyázni kell mert nehezen emészthetőek, szorulást okozhatnak. Javasolt mennyiségük
a takarmánykeverékben 5-10 esetleg 20 %. Etetésével a zsír keménnyé válik, a hús
ízletesebb lesz.
- A szójababot magas zsírtartalom jellemzi. Nyersen nem etethető, mivel gátolja a
fehérje értékesülését, ezért takarmányként csak extrahált daráját etetjük.

14.7. Ipari melléktermékek

- A búzakorpa enyhén laxáns hatású takarmány, tejtermelést fokozó hatása miatt

különösen a tenyészkocák takarmányozásában használják.

- Az extrahált szójamag dara, ismertebb nevén szójasrót, a fehérjeellátás legfontosabb

alapanyaga. Mennyiségét a takarmánykeverékben az elérni kívánt fehérjeszint szabja
meg. Sok fehérjét tartalmaz és magas lizin- és alacsonyabb metionintartalommal
rendelkezik.

Az extrahált napraforgódara, vagy napraforgósrót, szintén nagy fehérjetartalmú, ízletes

takarmány, amelyet ugyancsak a fehérjeszint emelésére adagolnak a
takarmánykeverékbe. A szója- és napraforgósrót aminosavtartalma kölcsönösen
kiegészíti egymást, emiatt a kettőt együtt szokták használni a keveréktakarmányok
aminosavszintjének javítására. A legnagyobb gondot a napraforgómag megmaradt héja
okozza, amely darálás után hegyes szilánkokká töredezik, ami irritálja a bél
nyálkahártyáját és súlyos következményeket okozhat.
A sertés takarmányozásában használatos takarmányok fehérje-, legfontosabb
aminosavtartalma %/kg-ban kifejezve és energiatartalma kcal/kg-ban megadva:
A takarmányozás sikeressége nagymértékben függ a takarmány minőségétől, tehát a
növénytermesztéstől, a föld termőképességétől, a növényvédelemtől, a gépesítéstől, a
tárolástól, feldolgozástól. Rossz minőségű takarmánynövényből nem lehet jó
takarmányt készíteni. Vagyis, amikor az elért eredményekkel elégedetlenek vagyunk,
ne csak a sertést, a tartást, vagy a takarmányozási módot okozzuk, hanem gondoljunk
a felhasznált takarmány esetleg nem megfelelő minőségére is. Abból a
takarmánykeverékből, amelynek nincs meg a szükséges fehérjetartalma a sertés
többet eszik, de mégsem gyarapszik megfelelően.

14.8. A malacok választása és gyakorlati takarmányozása

A malacok takarmányozása elsősorban a választás idejétől függ.

A hagyományos választás esetén a malacok 6-8 hetes korukig vagy tovább szopnak. A
korai választás esetén a szoptatási idő rövidebb, mint 6 hét. Általában 4 hét. A korai
választásra többféle időpontban is sor kerülhet.

· Gyakorlatilag a malacokat 7-14 napos korban vagy hamarabb is el lehet választani.

Hátránya ennek a választásnak, hogy növeli a malacelhullást. Ennél a
választásnál a takarmánynak nagyon jó minőségűnek, összetételében a
kocatejhez közel állónak kell lenni. Az ilyet tejpótló tápszernek nevezzük.
Nyersfehérje tartalma 25-26%. Legfontosabb komponense a tejpor. Ahhoz hogy a
malacokat a 2. héten elválaszthassuk szükséges, hogy az első héten a tejpótló
tápszerből 200 g-t, a második héten 300 g-t fogyasszanak. A tejpótló tápszert
általában 4 hétig etetjük, majd áttérünk a starter malactáp etetésére.
· Könnyebben és gazdaságosabban megvalósítható a 4-5 hetes korban végzett
választás. Ekkor már jobb a malacok enzimtermelése és nagyobb a
takarmányfogyasztásuk. Bár ekkor a koca tejtermelése még jelentős, már nem
fedezi a malacok szükségletét, ezért kiegészítő takarmányról kell gondoskodni. A
kiegészítő takarmány könnyen emészthető, nagy fehérjetartalmú (20-21%), íz és
aromaanyagokat tartalmaz. Ez a takarmány a prestarter malactáp. Ezt már az
első héten a kutricába helyezhetjük és a választás után még 8-10 napig etessük.
A választás idején már 300-400g takarmányt fogyasztanak naponta, így a
választás már nem jelent akkora törést. Ez után térünk át a starter malactáp
etetésére.
· A hagyományos választás 6-8 hetes korban vagy később történik. Ezt a választást
egyre kevesebb helyen alkalmazzák. Előnye, hogy könnyen végrehajtható, mivel
a kocák tejtermelése erre az időre jelentősen csökken, így a malacok könnyen
szoknak rá az abrakra. 6-8 hetes választás esetén a malacok első takarmánya az
indító malactáp. A választás idejére a malacok takarmányfogyasztása 400-600g
naponta. A malacok vízfogyasztása is jelentős, a mindenkori
takarmányfogyasztás 2-2,5x. amikor a malacok 7-8 hetesek (13-15kg) a
nevelőtáp etetésére térünk át. Ennek is nagy a fehérjetartalma, valamint lizin és
metionintartalma. A választott malacokat ad libitum takarmányozzuk.

A malacnevelésben a teljesítmények növelése érdekében különböző takarmány-

kiegészítőket alkalmazunk: antibiotikumokat, probiotikumokat, enzimeket, szerves
savakat.
14.9. Kocasüldők tartása, takarmányozása, elhelyezése

14.9.1. A kocasüldők tartása, elhelyezése

Az előhasi kocák szaporaságában a legmeghatározóbb tényező a tenyésztésbe vétel

ideje. Az optimális időpont az állatok 7-8 hónapos kora, 110-120 kg-os testtömege.
Ilyenkor már általában túl vannak az első 2 ivarzáson és jó szaporaság érdekében
vonhatók tenyésztésbe.

A tenyészsüldők elhelyezésekor kétféle követelmény kielégítésére törekszünk:

növeljük a mozgásteret és lehetővé tegyük a takarmány szakszerű adagolását,
kiegyenlített fogyasztását. Egy férőhelyre 1-1,2 m2 rekeszterületet alakítunk ki, melyből
0,6-0,8 m2 tömör rész, a fennmaradó részrácspadozat. Előnyös, ha a rekeszhez kifutó
is tartozik. Ha a süldőnevelő istállót vályús etetésre rendeztük be, akkor 100 %-os
etetőtérről, ha önetetésre, akkor legalább 50 %-os etetőtérről kell gondoskodni. A
legkiegyenlítettebb fejlődés a vályús etetéssel érhető el. Vályúból naponta kétszeri,
önetetőből naponta egyszeri kiosztással etetjük meg az előírt takarmányadagot.

Egy süldőcsoportban ne legyen 15 állatnál több. Az állatok a süldőnevelőbe 30 kg-os

fejlettség elérésekor kerülnek. A süldőket egészségi állapotuk, mozgáskészségük, a
lábak állapota alapján is szelektáljuk és ellenőrizzük a csecsbimbók számát. Az
alkalmasnak ítélt egyedeket 1-2 ivari ciklus után, kb. 110 kg-os testtömeg elérésekor
termékenyíthetők. A szakszerűen és egészségesen nevelt kocasüldők 70-90 %-ból
válhat tenyészkoca.

14.9.2. Kocasüldők takarmányozása

25-30 kg-os testtömeg elérésekor különítsük el a tenyésztésre szánt állatokat a

hízósertésektől. A süldőnevelést úgy kell irányítani, hogy az állatok 7-8 hónapos korban
termékenyíthetőek legyenek.

Nevelésüket két szakaszra bontjuk: 25-60 kg és 60-110 kg testtömeg. Az első

szakaszban a nagy növekedési erélyt csak kismértékben korlátozzuk. A második
szakaszban a zsírosodás elkerülése miatt nagyobb mértékű takarmánykorlátozást kell
bevezetni. Abban az esetben, ha a nevelést kizárólag abraketetéssel kívánjuk
megoldani, akkor a két szakaszban eltérő összetételű abrakot etessünk.

A 25-30 kg testtömegű süldők napi abrakadagja 1,3-1,5 kg, a 30-60 kg közötti állatoké
2 kg/nap, a 60 kg fölötti süldőknek 2,6-2,8 kg/nap az adagja. A várható termékenyítés
előtt 10-14 nappal flushing, emelt takarmányadag – 3,4-3,5 kg.

A süldőkkel etethetünk tömegtakarmányt, ha ez rendelkezésre áll és etetése

megoldható, azonban szem előtt kell tartani, hogy a süldőkkel kevesebb
tömegtakarmányt és több abrakot etessünk, mint a kifejlett kocákkal.
15. Állattartás 14
15.1. Lecke leírása

A ló kor, ivar és hasznosítás szerinti elnevezései. A lovak takarmányai. A

munkalovak tartásának és takarmányozásának különböző korcsoportokra
vonatkozó napi és időszakos feladatai.

15.2. TARTALOM:

A ló kor, ivar és hasznosítás szerint elnevezései

a ló takarmányainak csoportjai

a csikónevelés, a lótartás és takarmányozás napi és időszakos feladatai

15.3. A ló kor, ivar és hasznosítás szerint elnevezései

csődőr vagy mén: hímivarú, a tenyésztésbe fogott a csődör,

Kanca: nőivarú
Paripa: herélt csődör ( szamárnál csak herélt)

Szopós csikó: születéstől választásig, utána választott csikó,

Éves csikó: kortól függetlenül a születését követő január elsejétől,

Két-, három-,négy éves csikó: pontos kortól függetlenül a következő dec. 31- ig,

Ló vagy szamár: 5 éves kor után,

Nálunk hideg-, és melegvérű alfajokat különböztetnek meg, a megkülönböztetés alapja

a testi és lelki alkat.

A hideg és melegvérű alfaj pároztatásából származó utód neve sodrott.

Az ivarzó kanca sárlik, a pároztatás neve hágatás vagy fedeztetés, a párzó mén hág vagy fedez.

A magyar nyelv több mint 800 féle lószínt ismer. Erről külön másolat készült.

Fogatolásnál a lovak elnevezése:

Kettes fogatban: bal oldali nyerges, jobb oldali a rudas

Négyes fogatban bal első: gyeplős, jobb első ostorhegyes, hátsók mint a kettes
fogatban

Ötös fogatban bal első a láncos, első középső a gyeplős, első jobb az ostorhegyes,
hátsók mint a kettes fogatban

A különböző lótípusok általában tudatos tenyésztés hatására jönnek létre. Ezeket a méret, a
vérmérséklet és a hasznosítás szempontjából tudjuk leginkább osztályozni.

A méret:A ló mérete alapján három típust különböztetünk meg: a pónikat, melyeknek marja kisebb
140 cm-nél, a kislovakat, melyeknek 148 cm alatti, és a lovakat, melyeknek 148 cm fölötti a
marmagassága. (A marmagasságról „A ló méretei” menüben olvashatsz bővebben) Csikóknak az
újszölött lovakat nevezzük.

Vérmérséklet: A lovak között vérmérséklet alapján két csoportot különítünk el: a hidegvérűeket és a
melegvérűeket. A hidegvérűek nagy testűek, igen erősek és nyugodt vérmérsékletűek. Sörényük és
farkuk általában dúsabb, szinte minden egyednek bokaszőre is van. A melegvérűek élénk, kevésbé
masszív csontozatú lovak, melyek tulajdonságaik függvényében sokoldalúan hasznosíthatók. A
melegvérűeken belül megkülönböztetjük a telivéreket (arab és angol telivér), melyek nemesek,
gyorsak és szívósak. A Közel-Keletről és Észak-Afrikából származnak, és a szélsőséges időjárás
miatt igen ellenállók. Ez a két fajta a világ összes lófajtájának a kitenyésztésében szerepet kapott.
Vannak félvér lovak is, melyek két különböző fajtájú, de ugyan olyan vérmérsékletű lóból jött létre.
Sodrott lónak pedig a hidegvérű-melegvérű ló keresztezéséből született lovat nevezzük.
Hasznosítás: A hátasló lovaglásra használt egyed. Háta szabályos és erős, lapockája dőlt, így
hosszú és viszonylag lapos mozgású, ami a kényelmet szolgálja. A megfelelően izmolt far a
sebesség és a jó ugróképesség szempontjából fontos.
A hunter, más néven vadászló teste erősebb és kevésbé esztétikus, mint a többi hátaslóé. Mégis
rendelkezik minden tulajdonsággal, melyre egy vadászaton szükség lehet: gyors, és kitűnően ugrik.
A cob zömök testű, kissé rövid lábú, viszonylag kisméretű hátasló. Testfelépítésében átmenetet
képez a rövid lábú, gömbölyded pónik és a hosszú lábú, arányos testalkatú lovak között.

A sportpóni a nagyméretű sportlovak kisebb, szintén arányos testfelépítésű mása.

A fogatló viszonylag meredek lapockájú, így jól felfekszik rá a hám. Jól izmolt, erős fara nagy erő
kifejtését teszi lehetővé.
A nehézigás erős csontozatú, acélos izomzatú, széles testű, kompakt felépítésű ló. Mindezen
tulajdonságai nagy terhek vontatására teszik alkalmassá.

15.4. LOVAK TAKARMÁNYOZÁSA

Nyáron a legelő ló 30-50 kg gyepet fogyaszt. Ha kaszált zöldtakarmányt adunk,

akkor a hidegvérűek 40-50 kg-ot, a melegvérűek 30-40 kg-ot, a pónik 10-15 kg-ot
kapjanak.

A pillangós zöldtakarmányokból (lucerna, baltacim, bíborhere, bükköny, zabosbükköny,

őszi és tavaszi takarmánykeverékek) az említett adagnak a felét, 2/3-át adjuk, mert
különben fehérjékből pazarolnánk, és a ló különben sem igényli a nagy fehérje-adagot.

A téli takarmányozás alapja a széna és valamilyen nedvdús takarmányféle. A

keményszálú szénákat különösen szereti a ló, a jóllakottság érzetéhez 6-10 kg széna
kell.

A ló munkája, fajtája, testtömege határozza meg, hogy mennyi szénát adjunk. A

hidegvérűek általában 10 kg-ot, a melegvérűek 6-8 kg-ot, a pónik 1%-21/2 kg-ot
fogyasztanak. A gyors versenylovak 3-4 kg szénát ehetnek, különben nagy holtterhet
vinnének a versenyben. A 3 kg-nál kisebb szénaadag a kifejlett nagylónál már
hátrányos, mert ekkor gyomor- és bélpanasz léphet fel, étvágytalan lesz az állat és
lefogy.

A rétiszéna a legtermészetesebb takarmány, ám ügyeljünk, hogy sasos, békarokkás,

zsurlós ne legyen. A mohar, a zabosbükköny, a szudánifű szénáját szívesen fogyasztja
a ló. A pillangósok szénája (lucerna, lóhere stb.) jó takarmány, csak az a kár, hogy mire
a jászolba a ló elé kerül, az értékes levele, szárhegye lehullik és legtöbbször az alomba
kerül. Ezért jobb a pillangós szénák helyett a belőlük készített takarmánylisztet etetni,
esetleg a tápba keverni, vagy a pillangósokat kevés szénhidrátgazdag
zöldtakarmányba keverve, a ló részére külön silózni.

Ha nincs elég szénánk, pótolhatjuk szalmával, szalmaszecskával, törekkel, pelyvával. A

ló az alomból mindig szálai. Ezért az alomszalmát mindig úgy tekintsük, mint
takarmányozási biztosítékot arra az esetre, ha nem elégítettük ki a ló ballasztigényét.
Kisgazdaságokban, kukoricatermő vidéken szokás éjszakára leveles kukoricaszárat a
ló elé tenni, amelynek ehető részeit reggelre leszedi a ló, s a levél, a címer a gyengébb
szénánál jobban táplálja.

A tavaszi szalma (elsősorban a zab és az árpa szalmája) a gyenge minőségű

szénáknál jobb. Súlyos problémát, betegséget okozhat, ha rozsdás, rothadt, penészes
szalmával almolunk, vagy ha egyáltalán nem tesznek szalmát a ló alá (homokkal,
rizsszalmával almolnak), ilyenkor fokozott figyelmet kell a szénaellátásra fordítani, mert
nem tudja annak hiányát (rossz minőségét, elégtelen voltát) az alomból pótoltatni.
Vannak olyan értékes versenylovak, sportlovak, amelyek annyit ennének az alomból,
hogy nagy hasuk lenne". Ezek szalmafogyasztását szájkosárral korlátozzuk.
Kisüzemi, de takarékos szálas etetési módszer, ha a szénából, szalmából szecskát
készítenek (a lónak rövid, 2-3 cm-es szecska való), s ezt sós vízzel, melasszal keverik,
s 1-2 órát állni hagyják. Ilyenképpen lehet megetetni a pillangósok lehullott levelét,
hajtásait is, amelyet a jászolból nem eszik meg a ló.

Amikor tavasszal elkezdjük a zöldtakarmány etetését, jó, ha kisebb adagját szalmával,

pelyvával, szecskával összerázzuk és így szoktatjuk hozzá a lovat az egyre növekvő
adagjához.

Télen a zöldtakarmányokat a nedvdús takarmányok pótolják. Vitamin-, ásványianyag-

tartalmuk s kissé hashajtó hatásuk folytán élettanilag is igen fontosak. Valamilyen
nedvdús takarmányt télen mindig adjunk a lónak, s ezzel emésztését is rendben tartjuk.
A nedvdús takarmányok etetésekor arra vigyázzunk, hogy földes szennyeződést,
rothadt, penészes részeket ne juttassunk velük a jászolba. Tehát mindig ügyeljünk arra,
hogy romlatlanok legyenek és a földes szennyeződéstől megtisztítva etessük.

A legjobb a sárgarépa, s mivel ez drága takarmány, adagját mindig a napi

karotinszükséglethez igazítsuk. 2-3 kg-nál többet adni belőle pazarlás. Felaprítás nélkül
szívesen ropogtatja a ló, a csikó. Csikórépából, burgonyából 3-5 kg-ot, a hidegvérű
lovaknak akár 8-10 kg-ot is adhatunk. A burgonyát szokás párolva, főzve etetni 31/2 kg
főtt burgonya 1 kg zabot helyettesíthet. A takarmányrépa, a tarlórépa, a csicsóka bár
tipikus szarvasmarha-takarmány, de a ló is megeszi, 6-10 kg pótol 1 kg zabot. A
cukorrépa, a cukorrépafej a takarmányrépánál tartalmasabb (földes szennyeződésére
vigyázzunk és a hashajtó hatás elkerülése végett szecskával etessük).

Vitatott volt, hogy lehet-e a lóval szilázst etetni. Sokáig tartotta magát az a tévhit, hogy
a szilázs nem való lónak, csikónak. S amikor nemcsak próbaetetéseket végeztünk
szilázzsal, hanem főleg a hidegvérű lovak és csikók teljes táplálóanyag-szükségletét
szilázs formájában adtuk, a melegvérű lovak 15 kg-os napi adagjukat jó étvággyal
elfogyasztották minden különösebb hátrány és egészségügyi károsodás nélkül,
meggyőződhettünk róla, hogy a romlatlan, földes szennyeződéstől mentes szilázs
igenis etethető lóval. A hidegvérű igáslovak jó szilázsból 15-25 kg között
fogyaszthatnak naponta. Kísérletesen hónapokon át etettük a maximális adagot
anélkül, hogy a lovak munkavégzésébe, egészségi állapotába bármi hátrányt
észleltünk volna.
De ahogy a csalamádékukoricát is csak szükségből etetjük lóval, úgy a silókukoricából
vagy a teljes kukoricanövényből készített szilázs sem a lónak való. A lónak való
zöldtakarmányokból (lucernából és silókukoricából) készült szilázs viszont elsőrendű
takarmány. Így szénát és abraktakarmányt takaríthatunk meg és vitaminokban, ásványi
anyagokban gazdag fejadagot állíthatunk össze.

15.5. minden napos feladatok:

takarmányozás
itatás

állomány-megfigyelés (ellés előtt állók fokozott megfigyelése, anyák, csikók ellátása

stb.)

beteg állatok ápolása, gyógyszerezése

speciális ápolási munkák elvégzése (pataápolás, csutakolás stb.)

rendszeres mozgás végrehajtása

kocsihoz szoktatás (csikók az anyjuk mellett)

trenírozás (ugratás, futás, futószárazás stb.)

csutakolás
16. Állattartás 15
16.1. Lecke leírása

A juh kor, ivar és hasznosítás szerinti elnevezései. A különböző hasznosítási

irányú juhok takarmányai. A juhok tartásának és takarmányozásának különböző
hasznosítási irányokra és korcsoportokra vonatkozó napi és időszakos feladatai.

16.2. TARTALOM:

A juh kor, ivar és hasznosítás szerint elnevezései

a juhok takarmányainak csoportjai

a különböző hasznosítási irányú és korcsoportú juhok tartásának

takarmányozásának napi és időszakos feladatai

16.3. JUHOK ELNEVEZÉSEI:

Az ivar és kor szerint való megkülönböztetést szolgálják. így a hímivarú egyed a kos, a nőivarú a
jerke, a herélt kosokat ürünek nevezik. A növendék állatokat a szopás, ill. a mest. táplálás ideje alatt
szopós báránynak, választástól egyéves korig választott báránynak (kos-, jerke-, ürübárány)
mondják. Ha szükséges a kor pontosabb meghatározása, a választott bárány jelzőhöz hozzáteszik
a választási időt is. Toklyó, tok v. másodfüves (kos-, jerke- v. ürütoklyó) a juh 13-24 hónapos korban,
míg harmadfüvesnek 24-36 hónapos korban nevezik. Korra utalnak a metszőfogak kiváltódását
jelző elnevezések, így a juh egyéves korban kétfogú, kétévesen négyfogú, háromévesen hatfogú v.
szegletfogas, és berakott a négyéves kor után. Apáca az egy éven felüli, de még nem hágatott
növendék állat. Az első bárányozásig a vemhes állatot előhasi anyának hívják, az először ellő
anyajuh a toklyó anya, a több éven át nem elletteket meddő anyának, a csak egy évben nem ellőket
pedig üres anyának nevezik. A tenyészanyajuhok hágatására v. termékenyítésére használják a
tenyészkosokat, míg a törzsnyájakra kiválasztott, kiváló tulajdonságú kosok elnevezése a törzskos.
Az ivarzó anyák kiválogatására használják a keresőkosokat.

16.3.1. Elnevezés kor és ivar szerint:

Szopós bárány: újszülött bárány, amíg szopik

Választott bárány: választástól 1 éves korig
Toklyó: 1 és 2 év közötti bárány
Apáca: még nem ellett 3 éves növendék
Kos: kifejlett hímivarú juh
Jerke: kifejlett nőivarú egyed
Előhasi: először vemhes jerke
Anyajuh: már ellett egyed
Ürü: kasztrált kos
Keresőkos: ő egy kicsit jobban járt
Tenyészkos: szaporító kos

16.4. Báránynevelés technológiája

16.4.2. Az újszülött bárány nevelése:

A báránynevelés (szoptatás) időtartama 30-180 nap, de az állat egész további termelékenységére

kihat.

A bárány tömege születéskor 2-5kg (fajtafüggő). Sem a kisebb, sem a nagyobb

bárány nem megfelelő.
Az anya a magzatburkot lenyalja, a bárány azonnal szopni kezd.
A bárányt (ideiglenesen, vagy tartósan) meg kell jelölni.
Árva bárány nevelése vagy bő-tejű, vagy bárányát elvesztő anyajuh segítségével
történhet. Ekkor a juh arci részét, és a bárányt szesszel, vagy fokhagymás vízzel
kell bekenni, és a szoptatást felügyelni kell.

16.4.3. Báránynevelés módozatai:

Hagyományos, legelőre alapozott báránynevelés, nyújtott szoptatási idővel.

Ez a módszer a juhok természetes ciklusához igazodik, a juhok tél végén ellenek,
a bárányok 2-3 hétig csak anyatejet kapnak, ezután anyjukkal a (tavaszi, dús)
legelőre kerülnek, és vegyes táplálást kapnak.
A kosbárányokat 100 napos korban kell választani, de ha kiheréljük őket,
maradhatnak
A jerkék pároztatásig nem kerülnek elválasztásra
A bárányok kiegészítő abraktakarmányt alig kapnak
Az így nevelt jerke kiváló tenyészanyag
A bárányok egy része “csecs alól”, augusztusban Olaszországba exportálható.
Korai választás 4-6 hetes korban.
A fejésre kerülő juhoknál alkalmazzák
A bárány ezután gyorshízlalással táplálható tovább.
A fias juhokat 20-50 darabos csoportokra osztják
A közeli legelőre rögtön bárányával mehet a juh, a távoli legelőre csak a juhok
 mennek
Kéthetes kor után a bárányok bárányiskolába kerülnek, ahol táp, széna, friss víz
és nyalósó legyen. A bárányok a szoptatások között egyre több szénát
(előgyomor!) és tápot esznek.
4 hetes kor után, a 12-14kg-os bárányok tápfogyasztása eléri a 0,4kg-ot,
választhatóak. A későn választott bárány ne menyjen ki a legelőre
A választott bárány ugyanazt a tápot kapja mint addig.
Mesterséges báránynevelés.
Ivarzás-indításnál, vagy sűrítve elletésnél használatos módszer
Nem javasolt
Drága
A bárányelhullás 30-40% is lehet.

16.4.4. Megoldás:

A bárányok anyjuk alatt maradnak (kisebb hely, munka, és energiaigény)

Az anyatej mellett, növekvő mennyiségű15%-os szárazanyag-tartalmúra hígitott
“pingvin”-tejet kapnak.
Ennek mennysége eleinte (alkalmanként 0,1l), később (napi 1 l)

16.4.5. Árva bárányok nevelése:

Napi 1-1,5 feljavított tehéntej

Anyakecske alkalmazása

Cél, hogy 4 hetesen 9, 8 hetesen 22kg legyen.

A szopós bárányok táplálékát kiegészíthetjük melasszal, takarmánycukorral, enzimekkel,

esetenként szelénnel is.

16.4.6. Bárányhízlalás

A juhfaj gyors növekedése az árutermelésben igen gazdaságosan lehet kamatoztatni. A vágásra

szánt bárányok 90%-át külföldön talál gazdára.

A hízlalás időtartama:
A választástól a vágási érettségig tart. A vágási érettség a kifejlett-kori tömeg
50%-a. ekkor az ehető részek faggyútartalma még 15% alatti.
A hízlalás minél gyorsabb, annál gazdaságosabb.
Tejesbárány-hízlalás:
1,5-3 hónapos korig
14-18 kg tömegig
nincs külön helyszükséglete, idő, és költségtakarékos. Kevés faggyú, ízletes hús
kisebb bevétel, a választás az értékesítésig elhúzódik, az anyajuhok ellési forgója
ritkább
Kis tömegű expressz-pecsenyebárány hízlalás:
Legfeljebb 5 hónapos korig
18-24 vagy 24-30kg-ig
Nagy tömegű pecsenyebárány-hízlalás:
6-12 hónapos korig
35-45 vagy 45kg feletti tömegig
 A gyorshízlalás a ’70-es években kezdődött. A kosokat és a jerkéket 100-140
naposan választják el. Nagy napi gyarapodás, a hely-, és eszközlekötés 40-
45nap, így egy évben 4-5 periódus lehetséges. Nem munkaigényes, az
anyajuhokat sem köti le. Keresett terméket állít elő.
A tápok (lehetőleg granulált) 70%-a kukorica, a többi búzakorpa, karbamid,
lucernaliszt, valamint vitaminok és táplálék-kiegészítők.
Fontos a húgykövesség-mentesség, a Ca-pótlás
A napi tápfelvétel a testtömeg 4-5%-a, a gyarapodás200-350 gr/nap. Egy kg
többlethez 3-3,5 kg táp szükséges.
Az állatok kívánatos tömege 35kg, max. 20% faggyúval. Az 5 hónapnál idősebb
állatokat a közel-keletre viszik, a jerkéket csak vágva (mohamedán rítus szerint)
Selejt juhok feljavítása:
A kiselejtezett anyajuhok, kosok és növendékek feljavíthatóak, és decemberben-
januárban piacra vihetőek. A napi 0,5-1kg kukoricadarával javítjuk, és januárban
exportba mennek.
Nyújtott szoptatásos báránynevelés:
Gyakori. Lényege, hogy a 18-30kg-os állatokat értékesítik, vágóhídra, vagy
francia exportra.
Ha az anyajuhok teje korán kifogy, a bárányok értékesítésig tovább hizlalhatóak
Az abrakot 0,5-1kg-ra korlátozzuk a túlzott elzsírosodás ellen.

16.5. A hízlalási mód megválasztásának követelményei:

Rendelkezésre álló hízlalási anyag

Felvevőpiac
Nevelési költségek, szükségletek, erőforrások
Férőhely, takarmány

16.6. Növendéknevelés

A növendéknevelés a választástól, az állatok tenyésztésbe vételéig tart

A kosbárányoknak csak kis hányadát kell tenyész-pótlásra nevelni

Nagy szelekciós nyomás
Kiváló takarmányozás
Anyajuhok:
A jerkék 50%-át kell felnevelni, az anyajuhok 20-30%-át selejtezzük ki évente
Választás 1-6 hónapos korban
Tenyésztésbe állítás 7-18 hónapos korban
Éves korban a fésűsmerinó kosok még nem tenyészérettek, 20 hónapos kor után
viszont már vadpároztatás is lehetséges
A fiatal állatok várható fejlettsége:
3 hónap 35//25
6 hónap 55//35
1 év 70//40
2 év (teljes fejlettség) 95//60
16.6.7. Jerkék nevelése

70 napos korig minőségi széna, és granulált táp kell

80-180 nap között: a táp helyett gazdasági abrak, de jó legelő mellett abrak sem
Hat-hónapos és egyéves kor között: csak legelő elegendő (nyáron), télen abrakot,
szalmát, szénát, vagy répa-szeletet, esetleg szilázst adhatunk.
Éves kor után: kiegészítés nyáron nincs, télen esetleg széna, szalma, vagy
répaszelet kerül szóba
Pároztatás előtt, és alatt: ld. anyajuhok tartása és takarmányozása

16.7. Anyajuhok tarása és takarmányozása

16.7.8. Az anyajuhok tartása:

Évi egyszeri elletés, nyújtott szoptatással: áprilistől novemberig legeltetés,

októberben termékenyítés, a bárányokat szürettől karácsonyig értékesítik
Évi egyszeri elletés fejéssel: kihajtás előtt elletés. A bárányokat 4-6 hetes korban
értékesítik, vagy bőgőre fejnek. Szerencsés, hogy a tavaszi legelő-bőség
egybeesik a juhok igényével. Akár 70-100 l tejtermés is elérhető, de ekkor táplálék-
kiegészítésre van szükség. Javasolt fajták a fríz, és a cigája
Sűrített elletés: a merínó juhoknál alkalmazott módszer a sűrítve, vagy
folyamatosan elletés.a bárányokat 4-6 hetes korban választják, az ellési forgó1,2-
1,3 lesz, míg a szaporulat 1,3-1,4 bárány/év.

16.7.9. Anyajuhok takarmányozása:

(mindig az aktuális kondíció a kiindulópont)

Üres anyajuhok életfenntartó takarmányozása

Pároztatás előkészítése és tartalma
Vemhesség vége
Szoptatás és tejtermelés
Tömeges ivarzás csak jól tartott állatoknál lehetséges. Ivarzás előtt javító takarmányozás (flushing)
szükséges. Ez lehet: zab. Rozs, köles. Csíráztatott gabonamag. Pároztatáskor a legeltetés mellett
0,2-0,3 kg rozs vagy köles adható. A vehem-nevelés szükséglete az ivarzás utáni 85. napja után
jelentkezik. Ekkor kezd kialakulni a vehem primer tüszője. A méhen belüli gyarapodás 50-100gr
legyen naponta. A vemhesség utolsó 4-6 hete kritikus. Nyáron a jó legelő elég, de kiegészíthető.
Télen: 1-2kg réti széna, és mellé 2-3 nedves répaszelet az alaptakarmány. Ezenfelül adható 0,8kg
gazdasági abrak, és 1-2kg takarmányszalma. A szelénről, és az A- és D-vitaminról gondoskodni
kell. Az anyajuhokat úgy kell takarmányozni, higy tejtermelő képességük kibontakozzék. Ikerellett
juhok szükséglete sokkal magasabb A tejtermelés az ellés után 10-14 nappal tetőzik

Fejés:
Bőgőre fejés A bárány 4-6 hetes kora után apasztja a tejtermelést, így ekkor már el kell választani
(ha 12-13kg-os). A fejések 12 óránként ismétlődjenek
17. Állattartás 16

17.1. Lecke leírása

A kecske kor, ivar és hasznosítás szerinti elnevezései. A különböző hasznosítási

irányú kecskék takarmányai. A juhok tartásának és takarmányozásának
különböző korcsoportokra és hasznosítási irányokra vonatkozó napi és
időszakos feladatai.

17.2. TARTALOM:

a kecske kor, ivar és hasznosítás szerint elnevezései

a kecskék takarmányainak csoportjai

a különböző hasznosítási irányú és korcsoportú kecskék tartásának,

takarmányozásának napi és időszakos feladatai

a kecskenevelés, hízlalás
17.3. A kecske elnevezései

A kecske neve ivar és életkor szerint: Bak: kifejlett hímivarú kecske. Anya: kifejlett nőivarú kecske.
Gida: hímivarú kecske ivarérésig. Gödölye: nőivarú kecske ivarérésig. Ürü: ivartalanított hímivarú
kecske. Buga: szarvatlan kecske.

17.4. A kecske takarmányozása

17.4.1. Kecske emésztési sajátosságai17.4.1. Kecske emésztési sajátosságai

A kecske bélcsatorna hossza 25-42 m, a bendő befogadóképessége 18-25 l (magas a cellulóz-

bontó mikroorganizmusok száma). A sejtfalalkotókat nagyobb mértékben lebontja, mint a
szarvasmarha, mivel a bendőben hosszabb ideig tartozódik a takarmány.

17.4.2. Kecske táplálóanyag szükséglete17.4.2. Kecske táplálóanyag szükséglete

Táplálóanyag-igény (energia, fehérje stb.) egy meghatározott termelési szinthez szükséges

nélkülözhetetlen táplálóanyagok mennyiségi biztosítása, melynek ki kell elégíteniük az
életfenntartás és egyéb szükségletek (tejtermelés, testtömeg-gyarapodás stb.) igényét.

17.5. Életfenntartó szükséglet17.5. Életfenntartó szükséglet

A bővített életfenntartó szükséglet a takarmányfelvétel, emésztési munka, szőrtermelés

táplálóanyag, stb. szükségletet foglalja magába. Az energiaszükségletmeghatározásánál nettó
energiában (NE) számolunk, és általában MJ adjuk meg a takarmányok energiatartalmát, az állatok
szükségletét. A kifejlett tenyészkecske szükségletét Nem-ben adjuk meg. Az anya életfenntartó
szükséglete a magzatépítést és a tejtermelést is magába foglalja. A bak életfenntartó szükségletét
növelheti a tenyészidényben jelentkező életfenntartás feletti igény. A kis- és növendék kecskéknél a
NEm mellett a testtömeg-gyarapodás igényét (NEg) is ki kell elégíteni.

17.6. Az anyakecskék táplálóanyag-szükséglete17.6. Az anyakecskék táplálóanyag-

szükséglete

A szükséglet kielégítésének két fázisa:

I.bővített életfenntartó szükséglet időszakában az "üres" anyakecskék és a vemhesség 1-3-3,5

hónapjában lévő anya-kecskék igénye kielégíthető olcsó tömegtakarmányok- legelőfű, szalma,
szilázs etetésével.

A II., termelőszükséglet időszakában, tömegtakarmányok és abrakfélék etetésével valósítható meg

a tervezett termékenyítés előtt 2-3 héttel (flushing), a vemhesség utolsó 6 hetében és a
tejtermeléskor Üres- és vemhes anya napi szárazanyag szükséglete testtömegtől függően 1,7-1,9
kg/nap, tejelőké 2,9-3,9 kg/nap 6 l tejet termelő kecske (NEl, MF) szükséglete 2,5-szerese az 1 l-t
termelőkének. Napi 1 kg tejet termelő kecskének a takarmányadagja: 5-6 kg jó minőségű legelőfű,
1 kg réti széna, abrak kiegészítés nem szükséges; 2 kg legelőfű, 0,1 kg napraforgó pogácsa, 0,5 kg
réti széna. Naponta 2 kg-os tejtermelés esetén: 2 kg réti széna, 4 kg takarmányrépa, 0,3 kg árpa,
0,8 kg borsó; 2 kg réti széna, 1 kg takarmányrépa, 0,4 kg korpa, 0,1 kg napraforgó pogácsa. A napi
abrakadag az 1,2-1,5 kg-ot ne haladja meg.

A kecskék ivarzási főidénye az ősz, amely élénkebb a juhokénál. Idősebb anyakecskéknél az

étvágy gyengül, a tejtermelés csökken. A vemhesség átlagosan 150 nap. A vemhes anya
tejtermelése az ellés előtt 2 hónappal megszűnik, a jól tejelőket el kell apasztani. Elapasztás: az
állatot ritkábban fejjük, jó tejelőkkel csak napi 1-2 kg szalmát és vizet adunk. Ilyenkor nagyon fontos
a mozgás. Ha az anya magától nem apaszt el, ellés előtt 6-8 héttel szárazra kell állítani. A szárazon
álló anyákat jól kell takarmányozni, 2 heti szárazon állás után megkezdhető a kitőgyelő etetés
(legelő, jó minőségű széna, 0,3 kg abrak). A romlott takarmány, a dohos abrak káros, a fagyos víz,
vetélést okozhat. Ellés előtt az abrak korpával etethető. A terimés takarmányok helyett inkább
lédús, könnyen emészthető takarmányokat kell adni.

17.7. Bakok takarmányozása17.7. Bakok takarmányozása

Tavasztól őszig a legelőfű, télen 7-10 kg zöldtakarmány vagy 1 kg széna, 2 kg szalma, 0,2-0,3 kg
abrak kielégíti az életfenntartás igényét. Fedeztetési időszak előtt 2-3 héttel az abrakot (a zab, az
árpa, a rozs és az extrahált olajipari darák keverékét) napi 0,8-1 kg-ra emeljük. Ivóvíz és nyalósó
mindig legyen előttük.

17.8. Takarmányozási technológia17.8. Takarmányozási technológia

A kecske, emésztőszerv-rendszere révén, kiválóan alkalmas a rost-dús takarmányok hatékony

emésztésére (hegy- és dombvidéki legelőfű). Főleg a számukra ízletes takarmányt fogyasztják.
Egyszerre nem esznek sokat, inkább többször, szelektíven keveset. Nagy tejhozamnál fontos, hogy
a tejelő állat felvegye a jóllakottság érzését kiváltó takarmánymennyiséget. Tejelő anyakecske
igényes a takarmány struktúrájával és a szárazanyag-tartalmával szemben (szálastakarmány,
erdőhulladék, szilázs és szenázs).

17.9. Legelési szokások17.9. Legelési szokások

A kecske mindent legel, akár előtte vagy fölötte van, meredekebb domboldal nem akadály. Kora
tavasztól-késő őszig legeltessünk. A folyamatos legeltetés biztosítja a kiegyenlített ta-
karmányfelvételt, táplálóanyag-ellátást. Legelési stratégia: füvet fogyaszt, amikor legnagyobb a
fehérjetartalma és az emészthetősége, majd áttér a fiatal hajtásokra, amikor annak a táplálóértéke
nagyobb. Kiválogatja a füvet a herefélék közül, jobban kedvelik a fiatal hajtásokat lerágni, mint a
legelést. Sziklás, köves, meredek lejtőket előnyben részesítik a sík területtel szemben. Kerítés,
sövény mellett szívesebben legelnek, mint a legelő közepén. Magasabban lévő növényeket
fogyasztják először, utána legelnek a talajhoz közel. Képes elviselni a keserű ízt, a magas csersav
tartalmat, elfogyaszt rossz ízű gyomokat és vad cserjéket, melyek mérgezőek is lehetnek. Legelés
szempontjából a kecske „fentről le” legelő állat→”első legelő, utolsó legelő” rendszer (kecske az
első legelőcsoport, szarvasmarha az utolsó). Legeltetés a legolcsóbb takarmányozási mód. Az
egész évi tömegtakarmány program kidolgozásánál olyan hosszan legeljenek, ameddig csak lehet.
Szakaszos legeltetés során a növény és állat igényeit figyelembe kell venni. Az intenzív gyepeket
célszerű szakaszokra osztani, és adagolva legeltetni. A szakaszokat állandó vagy mozgatható
(villanypásztor) karámokkal alakíthatjuk ki. Száraz takarmányozás: a monodiétás
takarmányozáskor, főleg száraz takarmányok etetésekor 6-8 féle takarmányból álljon a takarmány.
A napi adag, szénából ad libitum, tejelő pótabrak tejliterenként 0,3-0,4 kg abrak legyen, max. 1,2-
1,5 kg/nap adaggal. A tejelő anyakecske vízigénye: 6-8 l/nap. 1 kg felvett szárazanyagra 3,5 l vizet
kell számolni.

17.10. Kiskecskék felnevelése17.10. Kiskecskék felnevelése

Kétféle nevelési módszert különböztetünk meg: Természetes nevelés (kettős-, és húshasznosítású

fajták); Mesterséges nevelés (tejhasznosítású fajta): ellés utáni közvetlen választás, ellés utáni 7.
nap választás (ellés után 7 napig nem alkalmas a tej emberi fogyasztásra).

17.11. Természetes nevelés17.11. Természetes nevelés

Hazánkban a leginkább elterjedt módszer, kettős hasznosítású fajtáknál alkalmazzák. A

mesterséges nevelésnél egyszerűbb módszer és kevesebb munkát igényel. A gidákat csak
választás során különítik el az anyjuktól, így annyi tejet fogyasztanak, amennyit akarnak, a kiszopott
tej csíramentes és tőgy-meleg. Előnye : a gidák jobban, természetszerűen fejlődnek. Hátránya : a
kecsketartás főterméke, a tej, a gidák szoptatásában hasznosul. Csökkenti az anya tejtermelését,
mivel a gidák nem szopják ki teljesen a tőgyet. Szoptatás közben gyakran keletkeznek tőgybimbó-
sérülések is. A szopás utáni fejések alkalmával az anyakecskék gyakran visszatartják a tejet, ami a
tőgy gyulladásához vezet, és ez által fejési nehézséget okoz. Kettőnél több gida esetén a harmadik
mindig az egyik tőgybimbót szopja ki, így az egyik tőgy-fél jól kifejlődik, míg a másik tőgy-fél pedig
visszamarad. Ez főként a későbbi termelésre káros, mert a két egyformán jól fejlett tőgy-fél a jó
tejtermelés egyik biztosítéka. Tejvisszatartás alakulhat ki fejésnél. Nagy gondot kell fordítani a
választásra, melyet fokozatosan kell végrehajtani. Választáskor a gidákat éjszakára elviszik az
anyjuktól, és egyre ritkábban engedjük ismét hozzá. Teljes választás akkor lehetséges, amikor a
gidák már szilárd takarmányokon tudnak élni. Ez általában 7-8 hetes korban következik be, amikor
elérik a 10-11 kg-os élősúlyt. Hús típusú fajták nál az anyák és a gidák választásig együtt vannak,
így a gidák annyi tejet szopnak amennyi számukra szükséges. A nagytestű fajtáknál a választás 90-
100 napos, míg a kistestű fajtáknál 50-60 napos korban történik. A gidák 3 hetes kortól már
fogyasztanak szilárd takarmányokat, melynek felvételét fokozatosan növelni kell, s így csökken a tej
felvétel. Biztosítsunk számukra óvodát, majd később iskolát, ahol ad libitum fogyasztanak szénát és
abrakot. Fokozatos választást alkalmazzunk. A kecske óvodát a kecske iskola követi, majd a teljes
választás akkor történik, amikor az ollók már teljes mértékben szilárd takarmányokat (abrak, széna)
fogyasztanak. Nagyon fontos, hogy a föcstejet születés után mielőbb megkapják a gidák, amely
immunanyagokat és fontos vitaminokat tartalmaz. Választás után a gidák vágóra vagy
tenyészállatként kerülnek hasznosításra. Ellést követő 3 napig a gidák az anyával együtt maradnak
az ellető-bokszban. A 4. napon az anyakecskével együtt a gida is átmegy a gidanevelőbe, ahol 15
anyás csoportokban vannak elhelyezve egészen a leválasztásig. A gidanevelőben egy anyára és
szaporulatára 3 m2 terület jut.

17.12. Mesterséges nevelés17.12. Mesterséges nevelés

Két módszer közül választhatunk.

I. Az ellés után azonnal választunk és a gidák azonnal az itatásos nevelőbe kerülnek

elhelyezésre. A föcstejet (kolosztrumot) tőgy-melegen kapják meg. A föcstej az ellés után 1-
3 napig termelődő tej, melyben nagy mennyiségben található A-vitamin, ásványi anyagok,
zsír, más energiaforrások, amelyek biztosítják a betegségekkel szembeni ellenálló képesség
kialakulását. Születés után min. 1 órával, max. 6 óra múlva kapjanak föcstejet az
újszülöttek, mivel az antitestek mennyisége az ellés után gyorsan csökken. Az antitestek
felszívódásának mértéke is változik, a születés utáni első 2 órában gyors ütemben csökken
a felszívódás mértéke a kiskecske bélcsatornájában. A megfelelő immunitás eléréséhez a
gida testsúlyának 10%-át kell elfogyasztania kolosztrum formájában. A gidáknak az első 5
napon tőgy-meleg, higiénikusan kezelt kecsketejet kell adni, de később fokozatosan
 rátérhetnek a tejpótlók itatatására, melyet 35-40oC hőmérsékleten adagoljuk. A borjak
számára készített tejpótlók kiválóan használhatóak a gidák nevelésére. Gidák elé 3 hetes
kortól kezdve helyezzünk tápot, jó minőségű pillangós vagy réti szénát, amelyből
fokozatosan többet fogyasztanak. 5. héttől tiszta ivóvízzel kell ellátni az itatót, de ne legyen
túl hideg. Megfelelő tartás és takarmányozás mellett napi 160-200 g/napos gyarapodás
érhető el.

II. A gidákat 7. nap után választjuk el anyjuktól, és mesterségesen neveljük őket (nem
ajánlott tejvisszatartás és állategészségügyi okok miatt). A gidák etetése: 0-7 napig (1. hét)
föcstej szoptatás; 8-14 napig (2. hét) napi 3x tejpótló szer; 15-28 napig (3. és 4. hét) napi 2x
tejpótló szer; 29-42 napig (5. és 6. hét) vagy 29-56 napig (5., 6. és 7-8. hét) napi 1-szeri
tejpótló szer. Sikeres a választás, ha időben rászoktattuk a gidákat a száraz takarmányra,
ezért a 3. naptól legyen előttük friss abrak, víz, nyalósó. 4-5. naptól már nyalósót is
fogyasztanak. A gidák napi tejfelvétele: 1. héten 0,6-1,5 kg; 2. héten 1,0-2,0 kg; 3. héten
1,6-2,5 kg; 4. héten 2,0-2,8 kg. Egyhetesnél idősebb gidák elé tegyünk naponta friss
abrakkeveréket és friss szénát, annyit, amennyit naponta elfogyasztanak. Az ellést követően
a föcstej itatása után átviszik a gidát a gidanevelőbe, ahol 30-as csoportokat alakítanak ki.
Egy gidára 0,8-1 m2 területet számítanak, amíg el nem érik a 8-12 kg-os választási
testsúlyt.

17.13. Növendék állatok takarmányozása17.13. Növendék állatok takarmányozása

A gidák felnevelésénél jelentős szakasz a választás. A tejtől és főleg az anyjuktól elválasztott állatok
erős stressz-hatásnak vannak kitéve. Ennek elkerülésére, illetve lehetőség szerinti csökkentésére a
szakaszos választás a megoldás. A gidákat először néhány napon át, pár órára elválasztjuk
anyjuktól és ízletes szilárd takarmányt rakunk eléjük. A különzárás idejét fokozatosan növeljük és
elkezdjük az anyákat fejni (naponta 1x). Így elérhető, hogy a teljes elválasztás idejére a gidák
rászoknak a szilárd takarmányra, és az anyák fejése okán, a kevesebb tej miatt, gyakrabban lökik el
maguktól a gidákat, ami szintén elősegíti a választási törés csökkentését. A növendék állatok
takarmányadagjait úgy kell megállapítani, hogy a létfenntartásukon felül, napi 130-150 g-os
súlygyarapodást vegyünk figyelembe. A növendék, vágó- és tenyészállatok növekedésében tehát 2
periódust különböztetünk meg: Az I. 3 hónapos korig tart, ebben a szakaszban a növekedés igen
gyors (150-180 g/nap). A II. szakasz 3-7 hónapos korig tart, amikor a testtömeg-gyarapodás 60-85
g/nap. A takarmányozást is ennek megfelelően kell alakítani. Az abrak adag 3 hónapos korig 0,4-
0,45 kg abrak, majd fokozatosan csökkenteni kell 0,2-0,3 kg-ra. A szálastakarmányokból a 3.
hónapban 0,6-0,7 kg/nap szárazanyagot kell elfogyasztaniuk, amit 0,6 kg réti széna és 0,3 kg
zöldtakarmány tartalmaz. A 7. hónapig a szárazanyagigény 1-1,3 kg-ra nő, amit a 0,7 kg réti széna
és 0,6 kg zöldtakarmány etetésével elégíthetünk ki. Fő táplálékuk egészen az ivarérettség
eléréséig, tehát 7-8 hónapos korig, zöldtakarmány legyen. A zöldtakarmányozásnak legolcsóbb és
legegészségesebb módja a legeltetés, mert így a vitaminokban gazdag, változatos takarmányokon
kívül még az állatok fejlődéséhez fontos mozgási szabadság is biztosítva van. A mozgás az izom-
zat, a csontrendszer és a belső szervek fejlődését is elősegíti. A téli hónapokban lédús
takarmánnyal és szénával is el kell látni az állatokat. A kecskék előtt mindig legyen tiszta ivóvíz,
továbbá kalciumot, foszfátot és konyhasót tartalmazó keverék. A tenyészállatok jó kondíciójára
jellemző, hogy a bordák mindig kitapinthatók a jó húsformák mellett. Ha zsírpárnák takarják a
bordákat, akkor a széna és abrakadagokat csökkenteni kell. Célkitűzés, hogy 7 hóna-pos korra
elérjék a 33-34 kg-os testsúlyt az állatok.
8. Állattartás 17
18.1. Lecke leírása

Az árutojás termelő tyúk tartástechnológiája. A tojótyúk takarmányai, tartásának

és takarmányozásának különböző korcsoportokra vonatkozó napi és időszakos
feladatai. A tojótyúk elhelyezési módjai. Az árutojás kezelésének feladatai.

18.2. TARTALOM:

A tojótyúk elhelyezési módjai

a tojótyúk takarmányainak csoportjai

a tojótyúk tartásának, takarmányozásának napi és időszakos feladatai

árutojás kezelése
bábolnai tetra

18.3. Árutermelő tyúkok tartástechnológiája

18.3.1. Padozatos nevelés:

Lehet mélyalmos (10-15 ezer állat/istálló),

Részleges rácspadlós (napos csibék hullám papírra)

Teljes felületű rácspadlós (ritka) 13 óra megvilágítás alatt termelnek jól

Csibegyűrűk: 50-60 cm magas papír vagy drót kör, hullámpapírral, a 4-5-dik napon bővíthető, a 9-
10-dik napon eltávolítható, 8-10 db napos/m2

18.3.2. Ketreces nevelés:

Egy vagy többszintesek lehetnek, alapterületük változó lehet, magasságuk fix: 50 cm.

18.3.2.1. Előnye:

jól szabályozható az állatonkénti takarmány és ivóvízellátás

gépesíthetők a folyamatok

trágya folyamatos eltávolításával könnyebb jó istállóklímát kialakítani

18.3.2.2. Hátrány:

nagy a kezdeti beruházási költség

állatvédők nehezményezik ezt a fajta tartási módot

18.3.3. Naposállat fogadása:

fogadószintek kialakítása

műanya – mikroklíma – létrehozása

megfelelő páratartalom kialakítása

naposcsibe fenékrács

etetők, itatók kialakítása

selejtezés 8 hetesen és 18-20 hetesen

Nevelő ketrecek: vályús etető, állítható magasságú itatók: szopókás vagy csészés

Tojóházi tartás: 20. héttől

§ Padlós: lehet mélyalmos, mélyalmos-rácspadlós és rácspadlós. A tojófészkek lehetnek

egyediek (30-35 cm magas és mély, 25cm széles, 4 tyúk/fészek – 2-3 szinten) vagy
csoportosak (50-60 állat/fészek, 60cm X 2-2,5m). Istállóklíma optimális értéke 18-23 °C,
de a 15-20 C° is jó.
§ Ketreces tojótyúktartás:
o A ketrecek lehetnek egy vagy többszintesek
o Egyediek vagy csoportosak (3-5 tyúk/ketrec, 0,16m2/tyúk). A ketrec alapterülete 50cm X
50cm.
o Etetés: kaparóláncos vályús önetetők.
o Itatás: súlyszelepes csepegős vagy vályús túlfolyós itató.
o Istállóklíma: 13-18 °C, 65-75% relatív páratartalom
o Előnyei: -jobb férőhely-kihasználtság

-állategészségügyi szempontok

-tojás tisztább és nincs tojásevés

-kedvező istállóklíma – folyamatos trágyaeltávolítás

-gépesítés

-csökken az egy tojás előállításához felhasznált takarmány mennyisége

o Hátrányai:
- állatvédők neheztelései

- nagy beruházási költség

o Fűtés:-infrasugárzók: gáz infrasugárzók – 12-15 db, 1000m2 – 150kW

-teremfűtő berendezések, hőlégbefúvók:

-közvetlen teremterhelésű berendezések

-kéményes, hőcserélős készülékek: ez a drágább megoldás

o Hőszabályozás: lehetnek egyedileg szabályozott készülékek, lehet zónaszabályozás

(hideg sarkok kialakítása) vagy a kettő együtt
o Szellőzés célja: hidegben: a trágyából az NH3 kiszellőztetése, O2 beengedése, pára
eltávolítása, melegben: saját párologtatás elősegítése
o Kompenzáció: -léghűtéssel: 35 °C fölött érdemes, evaporatív berendezések és
vízpárát fecskendező berendezések

-légáramlásos: 4-7m3 levegő/testtömeg kg

-keresztszellőzés: ventilátor, légbeejtő ablak

-hosszirányú – alagút rendszerű

o Tojóház berendezései:
§ Mélyalmos
§ Rácspadlós
§ Trágyaaknás rácspadlós: a rácspadló lehet fa, fém vagy műanyaggal bevont fém (ez
takarítható a legkönnyebben). 10 tojófészek tartozik egy blokkba, 1 fészekre 4-5
tyúkot számolunk. Naponta 4x, 5x össze kell gyűjtenünk a tenyésztojásokat, ne
legyen alomban megtojt tojás. Kotlás leszoktató berendezések alkalmazása
lehetséges
o Állománysűrűség: db/m2

o Takarmányozás: fontos a takarmány kukorica tartalma: min. 30-40%

§ Tojó típusú: könnyű testű és barna tojást tojóknál nem korlátozzuk a takarmányt. A
tojó takarmányok em. nyersfehérje tartalma 15-16%, Emet =11-12 MJ/kg.
§ Hús típusú szülőpár: a takarmány nyersfehérje tartalma 18-20%.160 g-nál nem lehet
nagyobb a napi takarmány adag. Szemestakarmány: 5-10 g/tojó. A kakasok
takarmánya szigorúbban van korlátozva. Mivel szülőpártartás van, ezért a
 köretetőket magasabban helyezik el, hogy a tyúkok ne érjék el. A tyúkok etetőjére
pedig rácsrendszert helyeznek, hogy a kakas feje ne férjen bele. Ca-pótlás: 3,5-
4g Ca kell ahhoz, hogy 2g beépüljön a tojásba. Az állatok csak bizonyos szintig
veszik fel a Ca-kiegészítőt – max. 7-8% lehet a takarmányon belül a kiegészítés
(kagylózúzalék, mészkőgritt), heti 3x-i kiegészítés

18.4. Az árutojás-termelés

A brojler-hizlalást követően az árutojás-termelés a tyúktenyésztés második legnagyobb ágazata

világszerte. Nagyüzemek, közép- és kisgazdaságok egyaránt részesei a tojástermelő iparnak. A
nagy- és kisüzemek alapjában véve ugyanazokkal a tojástermelésre specializált hibridekkel
(fajtákkal) és ugyanazokkal az alapvető tartástechnológiai megoldásokkal termelik a tojást, avval a
különbséggel, hogy a kisüzemek általában kevesebb munkafolyamatot gépesítenek, automatizálnak
(pl. tojásgyűjtés).

Egyfázisú a tartásmód, ha a napos-állományt ugyanabban az istállóban nevelik fel, ahol az

állomány a tojástermelési időszak végéig marad. Ritkán alkalmazzák.

A kétfázisú nevelés során a nevelési periódust követően általában 17 hetes korban tojóházba
telepítik át az állományokat.

A nevelési időszak két szakaszra oszlik; az előnevelés 5-6 hetes korig tart, az utónevelés 17 hetes
korig fejeződik be.

A tojóállományok nevelése alapvetően két módon történhet, a padozaton és ketrecben. A

tojástermelés hazánkban és a világban döntően ketreces tojóházakban történik, az EU országaiban
terjednek az alternatív tartásrendszerek is állatjóléti megfontolásokból.

18.5. Tojó típusú tyúkállományok általános takarmányozási irányelvei a nevelés és

tojóházi tartás során18.5. Tojó típusú tyúkállományok általános takarmányozási
irányelvei a nevelés és tojóházi tartás során

A következőkben röviden összefoglalt irányelvek alapvetően függetlenek a tojótyúkok felnevelése

és tojóházi tartása során alkalmazott tartástechnológiai megoldásoktól. E rövid fejezetben a
legáltalánosabb elvek összefoglalása a célunk.

A jércék felneveléskori takarmányozása. A nevelés első 8 hetében az elsődleges cél a csibék

növekedési képességének minél jobb kihasználása, ami jó minőségű indítótáp étvágy szerinti
etetésével valósítható meg, ez egyúttal biztosítéka a csontozat és a különböző szervrendszerek
megfelelő fejlődésének, a csibék ellenálló-képességének maximális megőrzésével. Ebben az
időszakban a táp metabolizálható energiatartalma 11,5 MJ/kg körüli, nyersfehérje tartalma a
legmagasabb a nevelés és tojóidőszak során legalább 19 %. Természetesen a megfelelő aminosav-
összetétel és komplett vitamin- és ásványianyag-ellátás alapkövetelmény.

Nevelőtáp etetésére a 9-15 élethét között kerül sor, ennek ajánlott metabolizálható energiatartalma
11,3 MJ/ kg és kiegyensúlyozott aminosav-ellátás mellett a nyersfehérje tartalom 16 %. Az etetés
étvágy szerint (ad libitum) mindamellett a testtömeg folyamatos kontrollja elengedhetetlen. A
nevelési időszak alatt egészen a tojástermelés erőteljes megindulásáig rendszeresen
próbaméréseket szükséges végezni. Legcélszerűbb a hét azonos napján és órájában az állomány
véletlenszerűen kiválasztott mintegy 2 %-át egyedileg lemérni 5 hetes kortól kezdve. A mérésekre
legalább kéthetente sort kell keríteni. Az egyedi mérések alapján akkor egyöntetű egy
jérceállomány, ha az állomány az egyedi testtömegek az átlagtól ± irányban nem térnek el jobban
10 %-nál. Amennyiben a testtömeg-mérési adatok az adott tojóhibrid típusára megadott értékektől
nem térnek el 5 %-nál jobban, akkor a nevelés végéig ad libitum takarmányozunk. Ha ennél
nagyobb az eltérés, és ez többletsúlyban mutatkozik, akkor ne csökkentsük a takarmányadagot,
hanem ún. visszatartási programot alkalmazunk úgy, hogy azonos szinten tartjuk a napi
takarmányadag mennyiségét mindaddig, amíg az állomány testtömege nem éri el az adott
technológia szerint megadottat.

Az 52. táblázatban egy tipikus barnahéjú tojást termelő jérceállomány testtömeg-fejlődését és

takarmányfogyasztását mutatjuk be.

7.18. táblázat - 52. táblázat Egy barnahéjú tojást termelő tojóhibrid jérce testtömeg-
gyarapodása és takarmányfogyasztása 20 hetes korig
A növendékjércék tojóházba történő áttelepítése előtt 2-3 héttel a jércék jelentős élettani változáson
mennek keresztül. Csontrendszerükben jelentős átalakulás mellett megnövekszik a kalcium-
tartalom előkészítvén a tojókat a tojástermelési periódusra, a héjképzés megnövekedő igényére.
Ezért a megfelelő kalcium felvétele ebben az időben fontossá válik. A 16. héttől ezért a 18. hétig
tojó előkészítő táp etetése indokolt, amelyben jelentősen magasabb a kalciumtartalom (2,5 %). Az
energia- és aminosav-szintek kiegyensúlyozott növelése is kívánatos, hiszen a tojószervek gyors
fejlődése jelentős fehérjeigénnyel jár (petefészek, tojócső). A napi testtömeg-gyarapodás is
megnövekszik a tojástermelési időszak megkezdése előtt, sőt kellő mennyiségű tartalék
zsírképzésre is szükség van a zavartalan petefészek működéshez, az ovulációkhoz. A tojó
előkészítő tápot is ad libitum etetjük. A tojástermelés megkezdésekor a jércéknek el kell érniük az
adott technológiában megjelölt testtömeget ahhoz, hogy a tojástermelés megkezdése zavartalan és
a későbbi termelés is kielégítő legyen.

A tojástermelés időszakát takarmányozási szempontból két nagy szakaszra oszthatjuk: az első a

19. élethéttől a 60. hétig tart, ez alatt az idő alatt az állományok nagyon magas szinten termelnek,
és ezen időszak első felében még testállományuk is számottevően gyarapszik. A tojástermelés
kezdeti időszakában gondoskodnunk kell a magas szintű tápanyag-szükségletről, hiszen a tyúk
szervezete rendkívül nagy igénybevételnek van kitéve, hiszen majd minden nap egyéb
életfunkciójuk ellátása mellett egy tojást meg kell termelniük, aminek az egyedi tömege is
viszonylag gyorsan nő. Ebben az időszakban takarmányozás ad libitum és minden olyan környezeti
tényező, ami a takarmányfelvételt csökkentené, annak hatását minimalizálnunk kell. A 19. és 60.
élethét között egyes típusú tojótáp etetése indokolt, kb. 11,5 MJ/kg metabolizálható energia, 17,7 %
nyersfehérje-tartalommal, kiegyensúlyozott aminosav-összetétel mellett. A takarmány
kalciumtartalma 3,75 %. A tojóidőszak második felében a 60. élethéttől a tojástermelés intenzitása
folyamatosan csökken, ezért a takarmányban a tápanyag-koncentráció csökkenthető, mind az
energiaszint, mind a nyersfehérje, ezen belül a legfontosabb aminosavak koncentrációja is. A
tápban a kalciumszint enyhe növelése indokolt, javítva a tojáshéj szilárdság takarmányon keresztüli
javításának élettani lehetőségeit.

Mind a jércék, mind a tojótyúkok takarmányfelvételét jelentősen befolyásolja az istállóhőmérséklet.

20 °C alatt a jércék és tojók több takarmányt vesznek fel, amelynek egy részét hőtermelésre
fordítják. A gyakorlatban nagyobb gondot okoz a magas hőmérséklet által előidézett
étvágycsökkenés, ami érdemben 27 °C fölött igényel általában beavatkozást. Célszerű – ha erre
mód van – a takarmány energiaszintjét csökkenteni a fehérjekoncentráció növelése mellett.
Növelhetjük a takarmányfelvételt az etetők gyakoribb járatásával, ezáltal mindig friss takarmány
kerül az etetőkbe. Adott esetben javasolható granulált takarmány átmeneti etetése is mészgritt
adagolással.

A különböző etetőberendezések típusával szemben általában a tojóhibridek nem támasztanak

különleges követelményeket, kivéve azt, hogy a takarmányhoz minden állat könnyen hozzáférjen,
és az etető típusa ne tegyen lehetővé takarmánykiszóródást.

Ha láncos vagy spirális etetőt használnak, akkor ezek sebessége legyen elég gyors ahhoz, hogy az
állat azonos adagot tudjon enni, az állatállomány egyöntetűen fejlődjön és érjék el az életkornak
megfelelő ideális testtömegüket. Ennek elősegítésére használjunk lehetőleg nagysebességű
etetőköröket (12-18 m/perc), kiegészítő garatokat az etetőkörön.

Az automata etetők mindaddig folyamatosan működjenek, amíg az állatok a takarmányadagot el

nem fogyasztják. Ezáltal biztosítható a takarmány egyenletes kiosztása és megelőzhető, hogy az
állatok megrohanják az egyes etetőket.

Tojóállományok felnevelése18.6. Tojóállományok felnevelése

18.6.4. Padozatos nevelés

A nevelőistállókban gyakrabban kétféle padozat alakítható ki: mélyalmos, és a részlegesen

rácspadlós. Tekintettel arra, hogy Magyarországon leghorn tojóhibrideket nem tartanak, ezért
részletesebben csupán a barnahéjú tojást termelő tojóhibridek tartásával kapcsolatos tudnivalókat
foglaljuk össze (53. és 54. táblázat). Tájékoztatás kedvéért néhány esetben leghorn típusokkal
kapcsolatos információkat is megadunk.

Az ajánlott telepítési sűrűség a nevelés alatt eltér kissé az almos és a rácspadlóval ellátott
nevelőházakban.

7.19. táblázat - 53. táblázat Az ajánlott telepítési sűrűség a jércék típusától, korától és a
tartási módtól függően
*mélyalom:rács aránya 60:40%

A nevelés alatt a kellő etető- és itatótér alapfeltétele annak, hogy minden egyed kellő mennyiségű
takarmányoz és ivóvízhez jusson, az állomány növekedése optimális legyen, és a testtömegbeli
egyedi szóródást a biológiailag normális tartományban tartsuk.

18.7. Barnahéjú tojást termelő hibridek itató- és etetőtér szükséglete

Naposállatok fogadásakor többlet etetőteret biztosítunk úgy, hogy egy csibekartont számítunk 100
csibére. Az első napokban kúpos itatókból itatjuk a csirkéket, függetlenül a felszerelt többi itatótól
úgy, hogy 1 m2-en belül a csibék itatót találjanak.

18.8. A tojások gyűjtése

A tojók napi életritmusa igazodik az alkalmazott világítási programhoz. A tojások megtojási

gyakorisága állományszinten a villanygyújtást követő időszakban a következő:

· az első órában még kevés a tojás,

· a 2-3. órában termelődik a napi tojás 40 %-a,

· a 4-5. órában 30 %-a,

· a 6-7. órában 20 %-a,

· a 8-9. órában 10 %-a,

· a 10-11. órában alig tojnak a tyúkok.

A tojófészkeket még a tojástermelés megkezdése előtt be kell almozni (faforgács, rövidszárú

szalma). A tojóállományt a fészekhasználatra szoktatni kell. Célszerű a fészkekben eleinte egy-egy
tojást hagyni. Minden alomba vagy máshova tojt tojást azonnal össze kell szedni.

A tojófészkek este lezárandók, villanygyújtás előtt nyitandók. A tojásokat naponta legalább négyszer
kell gyűjteni, és minél hamarabb a tároló helyiségbe továbbítani.

A padlós tartási rendszerben a tyúkok egy része az alomba vagy rácsra tojik. Az ún. alomtojások
jelentős veszteség forrásai lehetnek nem megfelelő gondozás esetében.

18.9. Tojásgyűjtés és –tárolás

Kézi tojásgyűjtésnél is jól begyakorlott személy akár 30.000 tojó tojását képes gyűjteni a folyosókon
tolható, vagy felsőpályás kocsi segítségével. A tojásokat ugyanannyiszor célszerű gyűjteni, mint
padlós tartás esetében. A gépi, szalagos gyűjtőrendszerek kapacitása szinte tetszőleges.

A tojásgyűjtőről az istálló légterén kívüli tojásosztályozó gépbe juttatható a tojás. Ez tömege szerint
osztályozza, sőt egyes gépek csomagolják is a tojást. Osztályozás előtt célszerű lámpázni. Az ún.
„lámpatörött” tojások létojásként értékesíthetők.

A tömege szerint szétválogatott és csomagolt tojásokat elszállításig hűtőtárolóban kell tárolni,

amelynek hőmérséklete a 16 °C-ot lehetőleg ne haladja meg, és a relatív páratartalom 80% körüli
legyen.
A ketreces tojástermelésben a tojástörés jelentős kárt okoz. Elfogadható, ha a törött és repedt héjú
tojások aránya nem haladja meg az összes tojás 5-6 %-át, az osztályozást is beszámítva.

19. Állattartás 18
19.1. Lecke leírása

A pecsenyecsirke tartástechnológiája. Az előnevelt állatok valamint a

pecsenyecsirkék tartásának és takarmányozásának különböző korcsoportokra
vonatkozó napi és időszakos feladatai. A baromfitartás különböző
tartástechnológiai megoldásai. Az új állomány fogadásának feladatai.

19.2. TARTALOM:

- A különböző korcsoportok elhelyezési módjai

- a különböző korcsoportok tartásának, takarmányozásának napi és
időszakos feladatai
- az új állomány fogadásának feladatai

19.3. Pecsenyecsirke nevelés és hizlalás

6-7 hétig tart a folyamat. Minden nap, amivel túllépjük az időt, az rontja a minőséget és növeli a
költségeket. Az üzem méretét mindig a vágóhídi kapacitás határozza meg.

· Hústermelő képesség: jobban öröklődő képesség. Broiler: egyszínű fehér, sárga láb és csőr,
széles mell, jó húskihozatal. A láb és a csőr ne legyen pigmentált – sárga legyen.
- Kor: minél idősebb az állat, annál rosszabb
- Genetikailag meghatározott növekedési erély: a kor előrehaladtával csökken
- Ivar
- Hőmérséklet: 17-18 °C
- Telepítési sűrűség: db/m2
- Etető- és itatóvályú mennyisége: optimális 10-15 cm etetőhossz/állat
· Telepítési sűrűség: 15-16 csirke/m2 a gyakorlatban, hízlalási végtömeg nálunk 1,8-2,1kg,
legalább 32-35 kg készterméket kell termelni 1m2-en.
· Naposállat fogadása:

- fogadószintek kialakítása

- műanya – mikroklíma – létrehozása

- megfelelő páratartalom kialakítása

- naposcsibe fenékrács

- etetők, itatók kialakítása

· Takarmányozás: mindig ad libitum. A takarmány értékesítés nálunk 2,1-2,4 kg takarmány/

élőtömeg kg
· Levegőztetés: 4 m3/testtömeg kg
· Világítás: 24 órás – a pihenési időszakban szűrt fénnyel világítanak
· A hízlalás befejezésekor, a vágás előtt legalább 6 órával már nem szabad etetni és itatni.
Kiegyenlített legyen az állomány, mikor a vágóhídra kerül ← automatizált darabolás, stb.

19.4. A pecsenyecsirke előállítás tartástechnológiája

A megtermelt baromfihús 90 %-át a pecsenye-, vagy más néven a broilercsirke adja. Broilercsirkén
napjainkban a 35-37 napos korra 2,2-2,5 kg súlyt elért, vágásérett állatokat értjük. Előállításuk nagy
állatlétszámot tartó iparszerű telepeken történik (18. kép). A telep létesítésével kapcsolatban
néhány elvet célszerű figyelembe venni. A telepeket közúttól, vasúttól, lakott területtől és egyéb
üzemtől legalább 500 méter távolságra kell elhelyezni, és más hasznosítású baromfitelep sem lehet
300 méteren belül. Szerencsés, ha a talaj sík felszínű, vagy 2 %-nál nem lejt jobban. Az épület
tájolásánál az uralkodó szélirányt figyelembe kell venni. Az 5 hetes rotáció és a hatékony termelés
feltételezi minden munkafázis rendkívül precíz megtervezését, többek között, az épületek fogadásra
előkészítését, és az állatok fogadását.
19.5. Nagyüzemi pecsenyecsirke előállítás

Az épületeket, az épület környezetét, valamint a technológiai elemeket minden rotáció között, az un.
szerviz periódusban takarítani és fertőtleníteni kell. Az istállóban kb. 5 cm vastagságban célszerű
alomanyagot rakni, aminek mennyisége évszaktól függően azonban változhat. Fontos a leterített
alom egyenletessége, mert az egyenetlen alomvastagság a kisméretű állatok ivóvízhez és
takarmányhoz jutását gátolhatja. Az állatok fogadása előtt az épületet úgy kell felfűteni, hogy annak
hőmérséklete legalább 24 órán át a technológiai utasításban előírt szinten legyen! A telepítést
megelőzően, még a gázos fertőtlenítés előtt, az összes berendezés (etető, itató, fűtő, szellőző stb.)
működését ellenőrizni kell.

A naposcsibék fogadására az állatok helyét 32-34 ºC-ra kell fűteni. Ezt meg lehet oldani az egész
tere erre a hőmérsékletre történő felfűtésével, de a költségtakarékos megoldást műanyák
alkalmazása jelentheti és minden tekintetben kifogástalan megoldása a gázinfrák használata. A
túlzottan magas hőmérséklet az állatok egészségére káros lehet, az alacsony hőmérséklet pedig
ronthatja a súlygyarapodást és a takarmányértékesítő képességet. Az istálló páratartalmát
mesterségesen kell beállítani 70-75 %-ra.

Az istállóban az etetőket és az itatókat egyenletesen és úgy kell osztani, hogy 2-3 méteren belül a
naposállatok ivóvízhez vagy/és takarmányhoz jussanak, esélyt teremtve ezzel az egyenletes és
gyors ütemű fejlődéshez. Az itatók időbeni feltöltése biztosítja a megfelelő vízhőmérsékletet. A
megérkezett naposállatok nyomban ivóvízhez jussanak, ami a sikeres felneveléshez
elengedhetetlen. Majd ezt követően tetszés szerinti mennyiségben álljon előttük takarmány. Ez
utóbbit lehet kartonból, vagy a tojástálcából vehetik fel az állatok, bár már az automata etetőből
történő nevelés (etetés) egyre általánosabbá válik.

Fontos paraméter az állományok telepítési sűrűsége. Megállapításánál összhangba kell álljon a

technikai, technológiai feltétel, az istálló műszaki állapota, de az állatok genotípusa is. A hízlalási
periódust meghatározz annak hossza és azok az ismétlődően felmerülő állategészségügyi
problémát, amelyeket a telepítési sűrűség tervezésénél is figyelembe kell venni. Az árbevétel-
tömeg, netán a költségkímélés esetenként indukálhatja a túlzott telepítési sűrűséget, azonban
ennek hátrányaival számolnunk kell. A nagyobb telepítési sűrűség egy ideig arányosan növelheti a
jövedelmezőséget, azonban egy értéken túl gyengébb testtömeg-gyarapodást, rosszabb
takarmányértékesítést tapasztalható és előbb-utóbb állategészségügyi gondok (pl. hírtelen
szívhalál) is jelentkezhetnek. A telepítési sűrűséget ma már nem a négyzetméterenkénti
egyedszámmal jellemzik, hanem a négyzetméterenként nyelt élősúllyal, ami hivatalos álláspont
szerint 35 kg/m2.

A napos-állatok fogadáskor már említett 32-34 ºC-os hőmérséklet a hízlalási idő alatt folyamatosan
csökken, általában hetenként 2 ºC-kal. A fűtés és a levegő keverése akkor megfelelő, ha az istálló
különböző részein a hőmérséklet azonos és a napi ingadozás sem haladhatja meg a 2-3 ºC-ot. A
fűtés költségének csökkentésére előszeretettel alkalmazzák az istállók szakaszolását, amikor is az
első napokban a teljes alapterületnek csupán egy részét használják, majd folyamatosan növelik azt.
A relatív páratartalomra a baromfiak, különösen a néhány napos állatok nagyon érzékenyek. A
túlzottan száraz levegő növeli az istállóban a porképződést, ezzel a vírusok, baktériumok, penész-
spórák „utazását” a levegőben, kiszárítja a fiatal állat nyálkahártyáját, sőt a csibék kiszáradását,
összességében a csibéket fogékonnyá teszi a betegségekre. A túlzottan magas páratartalomnál a
kicsapódó víz elnedvesíti az almot, növeli az alom penészesedésének veszélyét, végül
megbetegedéshez vezethet. A fogadáskori 75 %-os páratartalom biztosítása nem egyszerű feladat,
csak mesterséges beavatkozással érhető el. Ilyenkor a levegő nedvesítése szükséges.
Locsolhatják a betonfelületet, vagy vizet porlasztanak az istálló légterébe. A második héttől
kezdődően az állatok hőtermelése már elegendő és az ilyenkor szükséges 55-60 %-os
páratartalmat szellőztetéssel tudjuk biztosítani. A szellőztetés feladata a képződött káros gázok, (pl.
széndioxid, ammónia, kénhidrogén) netán a megnövekedett páratartalom eltávolítása, a légzéshez
elegendő oxigént megteremtése, az istálló légterében a portartalom minimalizálása. Mindez
elengedhetetlen a hibridek genetikai képessége realizálásához. A szellőztetés lehet mesterséges,
vagy természetes. A mesterséges szellőztetésnek módszere a keresztszellőztetés, amelynél
légbeejtő és szívóventilátor útján cserélődik a levegő. A túlnyomásos szellőztetésnél
gerincventilátor és szellőző nyílás kell, az alagút-szellőzésnél pedig a ventilátor a rövidebb falon
helyezkedik el. Természetes szellőztetésnél oldalfal függönyöket alkalmaznak, amelyek nyitásával
és zárásával szabályozható a levegő összetétele, mennyisége, esetenként a hőmérséklete is. Az
érzékelhető klímaváltozás magával hozta a vízfüggönyön keresztüli levegő áramoltatást, s a hő-
kicserélődéssel pár oC-kal csökkenthető az istálló hőmérséklete.

A pecsenyecsirke nevelésben fontos szerepe van a világításnak. A fény hatással lehet a

takarmányfelvételre, ezáltal befolyásolhatja a súlygyarapodást. A csökkentett időtartamú
megvilágítás ugyanakkor jelentős költségcsökkenést eredményez. Nem mindegy tehát, hogy milyen
módon történik a pecsenyecsirke nevelés során a megvilágítás, milyen időtartamú és milyen
fényerősségű program kerül alkalmazásra. A hagyományos pecsenyecsirke nevelési
technológiában az első napi 23órás megvilágítás után is a nevelés végéig megmarad a 23 órás
világítás. Az utóbbi években terjednek a megszakításos fényprogramok, amikor a nevelés bizonyos
időszakában az 1-2 óra megvilágítást 2-3 óra sötét szakasz követi. A megszakításos
technológiának egyértelmű előnye a kevesebb energiaköltség. Az ismétlődő világítási szakaszban
megnő, pontosabban gyakoribbá válik a takarmányfelvétel, és ez jobb súlygyarapodást
eredményez. Az is beigazolódni látszik, hogy a program hatására csökken a hasűri zsír. A
világításnál kiemelt jelentősége van a fényerősségnek. A nevelés kezdetén 8 lux fényerősségű
megvilágítást alkalmaznak, ami 8 luxra csökken. Az új építésű, általában könnyűszerkezetes
istállóknál egyre gyakrabban lehet tapasztalni az ablakos istállókra való visszatérést. A villamos
energia költségben jelentős megtakarítást lehet véle elérni, de megköveteli a precízebb technológiai
fegyelmet.

A betelepítéssel kapcsolatban említésre került az almozás és annak minősége, beleértve az

alomanyag egyenletes elterítését. Fontos a pormentes, penészgombák fertőzésétől mentes
alomanyag. Ez lehetőséget teremt a kényelmes pihenésre, felszívja a nedvességet. A 4-5 cm-es
vastagságú alom kialakításához szalmából négyzetméretenként 4-5 kg, faforgácsból akár 6-7 kg is
szükséges. E két legáltalánosabban használt alomanyag mellett a folyami homok, aprított
kukoricacsutka, esetleg napraforgó héj is szolgálhat alomanyagul. A trágya eltávolítása a rotáció
végén, az állomány elszállítása után történik. A technológiai berendezések szétszerelését követheti
a felgyülemlett alomanyag kiszállítása.

A broilercsirkék etetéséhez az első napokban, de legfeljebb 10 napos korig műanyag etetőtálca,

esetleg a csibeszállító karton is használható. A ma használatos etetőcsészés etetők ezeket
elkerülhetővé teszik, manapság inkább még megszokásból használják az említett tálcákat. Az
épületben használt etető berendezést már ekkor be kell szerelni, hogy az állatoknak lehetőségük
legyen a későbbi etetési technológiához hozzászokni. A pecsenyecsirke etetőberendezéssel
szemben támasztott igényével kapcsolatban alapvető, hogy az az állatok folyton változó méretéhez
igazodjék, állítható legyen. Az a szerencsés, ha az etető pereme az állatok hátmagasságával egy
szinten található. Ilyen esetben a takarmány nem szóródik ki, ugyanakkor védi a takarmányt az
ürülékkel való szennyeződéstől. Fontos, hogy könnyen tisztítható és fertőtleníthető legyen, valamint
üzembiztosan működjön. Az egyes rotációk közötti gyors váltás feltétele etetőberendezések könnyű
szét- és összeszerelhetősége. Elviekben alkalmazhatók kaparóláncos, tányéros, vagy spirál
etetőket. a ma már alig használatos kaparóláncos technológiánál egyedenként 2,5 cm-t
vályúhosszal indokolt számolni, tányéros etetőknél etetőnként 50 egyed lehet telepíteni. Spirál
etetőt mellett 60-80 broilercsirkére kell egyet számítani. A tányéros etető alkalmazásának az az
előnye, hogy nem zárja el az állat útját az itatókhoz, a takarításuk, össze- és szétszerelésük
egyszerű, valamint működésük nem okoz sérülést az állatoknak.

A broilerek számára is nélkülözhetetlen a tiszta, üdítő hatással bíró hőmérsékletű és elegendő

mennyiségű ivóvíz. Az állatok napi vízfogyasztása függ az állat korától és a környezeti
hőmérséklettől. 1000 állattal kalkulálva a kezdeti életkorban 30-40 liternyi víz szükséges, de ez a
mennyiség a hízlalás végén elérheti a napi 500 litert is. Ügyelni kell az ivóvíz ásványi- és
szervesanyag-tartalmára, az erre vonatkozó előírásokat szigorúan be kell tartani. Szükség esetén
az ivóvíz csíra- és mikroorganizmus-tartalma adalékanyaggal csökkenthető. Amennyiben fúrt kutat
használnak, a víz tisztítását évente legalább egyszer el kell végezni. Jó megoldásnak tűnik, ha a
vízrendszerhez automata vegyszeradagolót építenek, amivel az esetleges gyógyszeradagoláson túl
az ivóvíz fertőtlenítése is elvégezhető.

Az itatókat úgy kell elhelyezni, hogy az állatok 1-2 méteren belül ivóvízhez juthassanak. Az
elhelyezésnél arra is tekintettel kell lenni, hogy az etetők közé és lehetőleg közel a műanyákhoz
rakjuk az itatókat. A legkorszerűbb itatási módszernek jelenleg a szopókás itató nevezhető. A
szopókás önitató használata hatékony, az elmúlt időszakban alkalmazottakkal összehasonlítva jobb
higiéniás viszonyokat teremt. Folyamatosan tiszta, friss ivóvízhez jutnak az állatok és a víz
pazarlása is megakadályozható. Az itató berendezések, vagy akár a szelepek magasságát is úgy
kell beállítani, hogy a legkisebb állatnak is elérhető legyen.
20. Állattartás 19
20.1. Lecke leírása

A baromfifélék tojásainak mesterséges keltetése. Az egyes baromfifajok

tojásainak kelési ideje. A keltetésre alkalmas tojás tulajdonságai. A keltetés alatti
hőmérséklet, páratartalom, légcsere biztosításának lehetőségei és a
tojásmozgatás szükségessége. A naposcsibék kezelése.

20.2. TARTALOM:

- a baromfi fajok tojásainak kelési ideje

- a keltető tojás tulajdonságai

- a keltetés alatti hőmérséklet, páratartalom és légcsere biztosítása

- a tojások helyzete és forgatása

- a naposcsibe kezelése

20.3. Keltetés

A mesterséges keltetés terjedt el. A tojás nem áll kapcsolatban az anyával, mindent a tojás fedez.
Megtermékenyülés (a csírakorongnál) után azonnal megindul az embrió fejlődése è 256 sejtes
állapot – ekkor hűtés a tárolási hőmérsékletre: 30 °C alá.
20.3.1. Keltetés:

1.nap a csírakorong körte alakú lesz, 18. óra – emésztőszervek kialakulása,

20. óra gerincoszlop, 21. óra – idegrendszer, 22. óra – fej, szem

2. nap szív, véredények, a 2. nap végén elindul a szívverés

3. nap testrészek, végtagok, szervek, orr, szárnyak

4. nap érrendszer

5. nap ivarszervek

6-9. nap lábak, szárnyak fejlődése

8. naptól tollkezdemények megjelenése

9. naptól csibéről beszélünk

10-21. nap növekedés, fejlődés

10-11. nap csontosodás

16. naptól szaruképződmények kialakulása

19. nap behúzódik a szikzacskó

20. nap bezáródik a köldök

20.3.2. Keltető gépek:

§ Asztali keltető gépek: kis kapacitású, max. 1000 db, nem automatizált, nincs jelentősége
§ Szekrényes: legelterjedtebb, 20-40e db, jó helykihasználtság, automatizált. Gergely-féle,
Petelsine-féle (Mo.), Pas Reform
§ Termes: a feltöltés és mozgás miatt időigényes és fertőzésveszélyes
§ Multi Stage: alagútrendszer, folyamatosan tölthető, 3 hétig töltik- elején már csibe. Előnye,
hogy kihasználják a tojás önhőjét

20.3.3. A keltetés fizikai és mechanikai feltételei:

o Lámpázás: 1. lámpázás: 7-8. nap: -termékeny-e a tojás: kivenni, ha üres, vérgyűrűs

(embrió elhalt), repedt, márványozott (héj szerkezete
más-jól öröklődik)

-légkamra mérete, állapota

2. lámpázás: 18-19. nap: a bújtatóba átrakáskor történik. Ha a magzat nem

mozog, akkor elhalt – a tojás kivétele. Ez a lámpázás
nagyüzemekben elmarad (csak 1 lámpázás kötelező)
 o Forgatás: 2 óránként (egyszer jobbra, egy óra múlva balra) 60°-kal. Cél: az embrió ne tapadjon
le. A bújtatóban nincs forgatás. Nagyobb madaraknál a tojásokat fektetve rakják és a
hossztengely mentén is forgatják.

o Hőmérséklet: 37,8-38 °C ± 0,1-0,2 °C

-befolyásolja a gép, az állat kora, genotípusa, tojás nagysága, páratartalom

-hűtés: szakaszos vagy folyamatos. Ahány napos annyi percig hűtünk. Elméletileg 4 napos
kortól kezdik a hűtést, gyakorlatilag el lehet menni max. 10 napos korig.

o Páratartalom: -1-3 nap: 75% - extembrionális hártyák kialakulása

-később: 50-55% - víz párologtatás

-bújtatóban 75% - puhuljon a héj

20.3.4. Keltetési sajátosságok:

A baromfi szaporodási képessége a nőivarú állatok termelékenységére is alapozódik, ami a
keltetésre alkalmas tojásokban jut kifejezésre. A faj szaporodása akkor sikeres, ha meghatározott
körülmények hatására a termékeny tojásból életképes ivadék lesz. Ahhoz, hogy az élet csíráját
magában hordozó tojásból életképes baromfi keljen, a tenyésztojásnak számos követelményt
szükséges kielégítenie.

A tenyésztojás szabályos alakú, ép, sima, tiszta héjú, a fajra, fajtára, hibridre jellemző nagyságú és
alakú, egyszikű tojás. Betegségtől mentes állománytól származik, amelyet hiteles állatorvosi
igazolás szavatol.

Az állatorvosi vizsgálat kiterjed a baromfitífuszra, a baromfi kolerára, baromfi pestisre, baromfi

himlőre. Kacsánál, lúdnál bővül még az ornitózis, paratífusz, pulykáknál a leukózis, a
mikoplazmózis mentességre, vagyis a heveny fertőző betegségek többségére.

Alkalmatlan keltetésre az egyenetlen felszínű (görcsös, rücskös) hibás héjszerkezetű, vastaghéjú,

deformált, kétszikű tojás.

Nem minősül tenyésztojásnak a szabálytalan helyeződésű, a mozgó vagy átszakadt légkamrájú

tojás. Nem lehet a tenyésztojás állománya vérgyűrűs, vérfoltos, idegen anyagot tartalmazó, szakadt
jégzsinórú, héjhoz tapadó vagy szétfolyó sárgájú, zavaros állományú tojás.

A tenyésztojást átvilágítással ellenőrzik.

1. kép: Tenyésztojás átvilágítása

Nem tekinthető tenyésztojásnak a szabványon kívüli tömegű sem, mert az optimális nagyság
esetén van leginkább biztosítva a tojás egyes alkotórészeinek helyes aránya és ezek biokémiai
egyensúlya.

20.4. A tenyésztojás optimális tömege és héjszíne az alábbi:

tyúk

- tojófajták (hibridek) 55-65 g fehér vagy barna színű

- hústípusú fajták (hibridek) 55-70 g barna vagy krém színű

- kettőshasznosítású fajták 55-65 g barna, krém, fehér színű

gyöngytyúk 35-50 g barna, világos pettyekkel

pulyka 70-80 g fehér, szeplős színű

kacsa 70-100 g fehér színű

liba 140-200 g fehér színű

Pulyka tenyésztojás

A tojás nagyságát a takarmányozás, a tojó kora, a tojószervek anatómiai felépítése is befolyásolja.

Az apró tojások genetikailag dominánsan öröklődnek. Abnormálisan apró, szik nélküli tojások
olyankor keletkeznek, amikor a petevezető falára idegen anyagok (alvadt vér, megszilárdult fehérje
darabka, visszamaradt sárgája testecske) ingerként hatnak és a kiváltódott reflex eredményeként
az idegen részecske köré fehérje rakódik, majd héj képződik.
A nagy tojást tojó egyedek ivarszervének megbetegedése a rendszertelen petefészek-működés
miatt gyakori. A tojás tömegének változása főleg fehérjetöbbletből adódik, és ez a fehérjetöbblet
gyakorol káros hatást a keltethetőségre.

Megfelelő kelési eredmény csak azoktól a tojásoktól várható, amelyek alakja szabályos. A kisebb
torzulással járó tojásalakot a petevezető működésében beálló zavarok idézik elő. Ezekben az
esetekben a petevezető fala egyenlőtlenül és nem az egész tojásra azonos nyomással hat és a
tojás ennek következtében deformálódik (megnyúlt, csavarodott, gömbölyű).

A tojás alakjának megbízható, pontos jellemzésére a tojásindex szolgál. A tojásindexet a hossz-, és

a kereszttengely aránya adja meg.

A tojás a megtojást követően a fészekanyaggal érintkezik elsőként. A szennyezett, nedves

fészekanyag, a piszkos, foltos tojások számát gyarapítja. Fontos, hogy a tojás a fészekben ne
hírtelen hűljön le azért, hogy a kívánatos sejtosztódás még végbemenjen és a lehűléssel együttjáró
vákuum ne hírtelen hasson. A lehűlés késleltetése a tojás összehúzódását is lassítja és így időt ad
a héjra tapadt mikroorganizmusok elpusztítására.

A tenyésztojásokat két óránként, de napjában legalább négyszer gyűjteni kell. Gyűjtést követően 6-
10 óra hosszat maradjon a tojás 20-27 ºC-os hőmérsékleten. Ezalatt az idő alatt elvégezhető az
osztályozás, tisztítás, víziszárnyasoknál a mosás, fertőtlenítés, esetleges tálcázás. Itt lehetséges
formalingázos fertőtlenítés is.

Ezután kerülhet a tojás a tojásraktárba. A tojásraktár mindenkori hőmérsékletét a tárolás ideje

határozza meg.

3-4 napig tárolt tojást 16-18 ºC-on

5-6 napig tárolt tojást 15-16 ºC-on

8-10 napig tárolt tojást 12-15 ºC-on

10 naptól hosszabb ideig tárolt tojást 8-10 ºC-ban kell tartani.

A tárolás másik fontos feltétele a relatív páratartalom. A tojás már a keltetés megkezdéséig is
folyamatosan veszít (tömegéből) nedvességtartalmából, ami káros a keltethetőségre. Ezért
kerülendő és helytelen a tojástárolóban az erős légmozgás. A relatív páratartalmat a tárolótérben
általában növelni kell, amivel a száradást a minimumra lehet csökkenteni. A tojásokat a tálcán
tompa végével (a légkamrával) felfelé kell tárolni! Hosszú idejű tárolásnál javasolt a fordítva tárolás.

A tojásraktárban a tojásokat forgatni nem kell, amennyiben 7 napnál rövidebb idejű tárolásról van
szó.

Általános tapasztalat, hogy a 4. napi tárolást követően minden nappal 30 perccel nő a kelési idő és
2-4 %-kal romlik a kelési eredmény.

20.5. A tojás kiszáradásának, apadásának jó kifejezője a tenyésztojás légkamrája. A

légkamra kívánatos magassága:

tyúktojásnál 5 mm

gyöngytyúktojásnál 4 mm

pulykatojásnál 6 mm

kacsatojásnál 6 mm
lúdtojásnál 6 mm

A tojás öregedésével fokozatosan, alig észrevehető változások mennek végbe. A kisebb tojás
nagyobb felülete miatt jobban apad. A tárolás alatt a fehérjéből víz kerül a sárgájába, növeli annak
térfogatát. A szikhártya elvékonyodik, elveszti rugalmasságát. Az ilyen tojássárgája kiöntve jobban
szétterül (fehérje és sárgája index a tojás frissességének kifejezésére szolgál).

A tárolás ideje, a keltethetőség meghosszabbítható a tojások periódikus felmelegítésével. Ez a

természetben megfigyelt jelenségre épül. A baromfi ősök 20-25 nap alatt rakják le tojásaikat,
miközben a már megtojtakat újra melegítik. Ilyen hosszú tárolással sem csökken a keltethetőség,
sőt az ivadékok egyszerre kelnek ki. Ez feltehetően a periódikus felmelegítéssel magyarázható, ami
egy optimális gasztrula nagyság eléréséhez közelíti a csírakorongot.

A tojásraktárból kiszedett tojásokat a gépbe kerülés előtt elő kell melegíteni, mert a csírakorongot
nem szabad hírtelen, átmenet nélküli hőmérsékletváltozásnak kitenni.

A tojásokat 4-6 órára az előkeltető terembe helyezik, ahol annak 22-24 ºC-os melegét lassan
felveszik. Az előmelegítés mértéke függ a tárolási idő hosszától is.

7 nap alatti tárolásnál gépbe rakást megelőzően 8 órával 20-25 ºC-on.

7 napon túli tárolásnál 12 óra előmelegítés indokolt 20-25 ºC-on.

Előmelegítés nélkül egyenlőtlenül és elhúzódóan fűthető fel a keltetőgép és vontatott, egyenlőtlen

lesz a kelés.

20.6. Éves átlagban megengedhető legnagyobb terméketlenség:

tyúktojásnál 10 % alatt

gyöngytyúktojásnál 15-26 % között

húshibrideknél 15 % alatt

pulykatojásnál 20 % alatt

kacsatojásnál 15 % alatt

lúdtojásnál 18 % alatt

A tojáshéj tisztaságának megőrzése a jó kelés érdekében elengedhetetlen. A nagyon szennyes

tojásokat nem lehet keltetni, az enyhén vagy közepesen szennyezetteket tisztítás nélkül gépbe
rakni tilos! A piszkos tojás az egész keltetőgép fertőzésének forrása lehet. A tisztítás a következő
veszéllyel jár: eltávolítja a kutikula jelentős részét, amivel utat nyit a mikroorganizmusok
behatolásának.

Ha mosás során nem gondoskodnak a gyakori vízcseréről a tojás kórokozóktól való mentesítése
kérdéses lesz.

A mosást különös gonddal kell végezni. Az összegyűjtést követően a legrövidebb időn belül mosni
kell a tojást és addig legalább 18 ºC-on kell tartani.

A mosóvíz hőmérséklete 40-43 ºC kell legyen. Az öblítővíz 43-46 ºC-os és 200 ppm szabad klórt
tartalmazzon. A hőmérsékletet és a mosószer koncentrációját állandó szinten kell tartani. A tojás a
mosóvízben rövid ideig (max. 3 percig) maradhat.

Fertőtlenítésre jódtartalmú vegyszereket (iosan, incosan, wescodyne) használnak 0,5-2 %-os

töménységben. Ezek a gombákra alig hatnak.
A szaporítás fázisában a fertőzésektől mentes egészséges ivadék előállítása a cél. A keltető
higiéniai állapotától függ, hogy ez bekövetkezik-e vagy sem. A jó keltetői higiéniának több feltétele
van. Ezek közül kiemelkedő:

- a fertőző anyagok keltetőbe kerülésének megakadályozása;

- a keltető tisztítása és fertőtlenítése;

- a higiéniai állapot rendszeres ellenőrzése.

A keltető higiéniai szempontból 3 fő részre tagolódik:

- tojásátvevő, osztályzó helyiség;

- előkeltető terem;

- bújtató terem és kiszolgáló helyiségei.

A jó keltetői higiénia nem a fertőtlenítésen múlik, de a fertőtlenítések mellőzése megnehezíti az

eredményes keltetést.

A keltetőben használt fertőtlenítőszerektől elvárjuk, hogy

- valamennyi mikroorganizmusra hatásos legyen;

- rövid idő alatt inaktiválja a kórokozókat, ami különösen a tojáshéj fertőtlenítésénél lényeges;

- az embrióra ne legyen toxikus;

- szerves anyag mérsékelt jelenlétében is fejtse ki csíraölő hatását;

- a semlegesítéssel szemben ellenállást fejtsen ki;

- ne legyen korrodáló és szennyező;

- vízben jól oldódjék;

- réseken, repedéseken is behatoljon;

- emberre, állatra ne legyen káros, mérgező;

- viszonylag olcsó legyen.

A fertőtlenítőszerek hatékonysága függ a koncentrációjuktól, a hatás idejétől, az oldat

hőmérsékletétől, a kémhatástól, a közeg fehérjetartalmától, a mikrobák számától és fajától.

A fertőtlenítés nem pótolja a tisztítást, szerves anyag jelenlétében ugyanis csökken a hatásossága.
A különböző vegyszerek mikroorganizmusokra kifejtett hatása eltérő, így a keltetőn belüli
fertőtlenítésre is más és más területeken használhatók. Megkülönböztetünk baktericid, viricid és
fungicid (baktérium-, vírus- és gombaölő) hatást. Általában kevés vegyületnek van meg mindhárom
jellege.

20.7. Általában háromszor gázosítunk:

- tojásgyűjtést követően azonnal, lehetőleg a tojásrakást követő 1-2 órán belül (főleg a tyúkfélék
esetében);
- a keltetőben a tojások átvételekor, mielőtt azok keltetőbe kerülnének;

- harmadszor akkor gázosítunk, ha betegség vagy a keltetői higiénia indokolja, időpontja is ehhez
igazodik az előkeltetés megkezdése előtt, az előkeltetés alatt vagy a bújtatóban.

A víziszárnyasok esetében a tojásmosás miatt ez a fertőtlenítési mód nehezen iktatható be a

tojáskezelés folyamatába. A tojásgyűjtést közvetlenül követő gázosítás a tojáshéjon lévő
mikroorganizmusok mintegy 95-99 %-át elpusztítja. A keltetőben az átvételkor a tenyésztojásokat
speciális gázosítóhelyiségben vagy szekrényben fertőtlenítjük. Az előkeltető gépben akkor lehet
szükség formalingázos kezelésre, ha pl. a záptojások aránya erősen megemelkedik. A
formaldehidgáz azonban mérgező a fejlődő embrióra, ezért vigyázni kell arra, hogy a gázosítás ne a
kritikus embriófejlődési szakaszok idejére essék. A keltetés 24. és 96. órája között tehát tilos
gázosítani!

A kelés befejeztével a bújtatóteret kétszer gázosítjuk: a csibék kiszedése után közvetlenül és a gép
tisztítását és nedves fertőtlenítését követően még egyszer. A szállító járművek gázosítására ajánlott
ötszörös koncentrációt a megfelelő hőmérséklet és páratartalom hiánya indokolja.

21. Állattartás 20
21.1. Lecke leírása

A legeltetési módok, a legelő berendezései, a legelő és az állatok előkészítése

legeltetésre.

21.2. TARTALOM:
 - legeltetési módok (szabad, pányvás, adagolt)

- a legelő berendezései
- az állatok előkészítése legeltetésre

21.3. A legeltetési módok

Az elmúlt évszázadokban a legeltetésnek számtalan módszere vált ismertté és nagy részük ma is

használatos a gyakorlatban. Az, hogy milyen legeltetési módot alkalmazzunk, azt elsősorban a
legelő termésének mennyisége és évszaki eloszlása határozza meg. Befolyásolja a módszert a
legeltetett állat faja, fajtája, valamint az, hogy egyszerre hány egyedet szeretnénk legeltetni. Nem
meghatározó, de esetenként a rendelkezésre álló munkaerő is befolyásolhatja, korlátozhatja a
megválasztott legeltetési módot.

Az egyik legrégebbi legeltetési mód a pányvás-, vagy bakterlegeltetés. Akkor alkalmazzák, amikor
az állattartónak néhány állata van. Szinte minden állatfaj legeltethető e módszerrel. Az állatokat
karóhoz kötjük, behatárolva ezzel a legelhető területet. Célszerű a pányva hosszát úgy
meghatározni, hogy 1-2 naponta kelljen állatainkat áthelyezni. Ez a legelési mód lehetővé teszi,
hogy a fű mennyiséget adagolni lehessen és a terület trágyázása is kontrollált. A mai gyakorlatban
elvétve előforduló módszert árokpartok, töltésoldalak legeltetésénél használják.

A kosarazó legeltetést nem csak mint legeltetési módot, hanem a terület trágyázásának egyik
lehetőségét is említhetjük. Évszázadokon keresztül a juhok egyik általánosan alkalmazott legeltetési
technológiája volt. Kisebb állatcsoportokat általában vesszőből font kosarakkal határoltak és a
kosarak tervszerű áttelepítésével kontrollálták a legeltetést és a terület trágyázását. A módszert
csak nagyobb fűtermés esetén és kisebb állatállomány mellett célszerű használni.

Az egyik legelterjedtebb legeltetési módszer a láb alóli, vagy szabad legeltetés. A hazai
gyepterületek termőképessége és a legeltetett állatfajok fűigénye miatt napjainkban jellemző. A
rendszertelen gyephasználatot jelentő szabad legeltetést kontrollálhatjuk, ha gulyások terelik az
állatokat, meghatározva, hogy bizonyos legelőterületen mennyi ideig tartózkodjanak. Munkájukat
társ, vagy jól kiképzett kutya is segítheti. A szabad, de a kár a láb alóli legeltetés hátrányaként
említhetjük, hogy az állatok nagy területen legelhetnek, nagyobb a mozgási energia igényük és
válogatási lehetőségük miatt a területen elszaporodhatnak az értéktelenebb növények. Mivel a
legelő területen folyamatosan állatok tartózkodnak, így a szakszerű használathoz szükséges
ápolási munkák elmaradnak.

A közepes, vagy közepesnél intenzívebb gyepek legeltetésének általánosan használatos módszere

a szakaszos legeltetés. Legelőterületünket 6-8 szakaszra célszerű felosztanunk és ezeknek a
szakaszoknak a váltása biztosíthatja a tervszerű legelőhasználatot. Az egyes szakaszokat stabil
kerítéssel kell körbevennünk és a szakaszon belüli adagolást villanykarámmal oldjuk meg. A
magyarországi gyakorlat szerint a terület napi adagolása szükséges úgy, hogy a szakaszváltást
délután végezzük. Ez a módszer lehetővé teszi, hogy a már legelt szakaszon indul reggel a
legeltetés és a viszonylag éhesebb állatok jobban hasznosítják a kisebb fűmennyiséget.
Húsmarhák szakaszos legeltetése

Az intenzív gyepgazdálkodás és a rendelkezésre álló legelőfű nagy mennyiség indokolhatja a

sávos legeltetést. A nagyobb fűtermés szakaszos legeltetésénél ugyanis nagymértékű lenne a
taposási veszteség. A hazánkban ritkán alkalmazott módszer lényege, hogy 50-100 cm-es
sávokban adagoljuk a területet az állatok számára. Az adagolás állatlétszámtól és a fű termésétől
függően naponta többször is megtörténhet. A villanykarám áthelyezését olyan technikával kell
megoldani, hogy egy munkaerő is elegendő legyen a sávok kijelölésére. Mivel a nagy fűtermésű
területeken elsősorban tejelő állatokat kellene legeltetni, így ez a módszer tehenészetek számára
javasolható.

Az intenzív legelőkön alkalmazható legeltetési módszer a szakaszváltós legeltetés is. E legeltetési

módszerhez szükséges intenzitás öntözéssel, vagy átlagon felüli műtrágyázással érhető el. A
területet stabil karámrendszerrel két részre osztják, az adagolást villanykarámmal oldjuk meg. A
szakaszokon belül a legeltetés és a kaszálás jelenti az alternatívát. Az egyes rotációkban legelésre
nem felhasznált termést kaszálják, majd valamilyen módszerrel a füvet tartósítják. Ahogy az egyes
növendékek termésmennyisége csökken, úgy nő a legelésre megszabott terület és csökken a
kaszálás lehetősége. Mivel a rendelkezésre álló fűmennyiség átlagon felüli és a terület igénytől
függően növelhető, ezt a módszert is tejhasznosítású állományoknál alkalmazhatnák.

21.4. A legelő berendezései

Az egyes legelőszakaszok elválasztását állandó kerítéssel oldhatjuk meg. A kerítés fából készül, a
kerítéshuzal anyaga azonban lehet acél, alumínium, szögesdrót, vagy fém bevonatú műanyag. A
különböző állatfajok eltérő magasságú kerítést igényelnek. A ló számára 120-140 cm
kerítésmagasság szükséges, a szarvasmarha, juh és kecske 90-110 cm-es kerítéssel is
megtartható. Ha sertést legeltetünk, úgy számukra 50-60 cm-es magasság elegendő.

A legtöbb legeltetési módszerhez hozzátartozik az elektromos kerítések használata. Állatfajonként

eltérő magasságú és huzalozású villanykarámot alkalmaznak. Bármilyen elrendezésű is a kerítés,
arra a célra meg kell felelnie, hogy állatainkat adott területen biztonsággal megőrizze. Az
elektromos kerítések áramforrása lehet hálózati, telepes, de az utóbbi időben egyre inkább terjed a
napelemes karám is. Az állatok riasztására alkalmas több ezer voltos feszültséget és a minimális
áramerősséget (2,5mA) a különböző áramforrásoknak biztosítania kell. A berendezés
másodpercenként adhat impulzust, de amennyiben az állatok megszokják a karám működését,
kikapcsolt állapotban is elláthatja feladatát. Figyelembe kell vennünk, hogy az áramütés mértékének
és időtartamának más-más fiziológiai hatása van.

A legeltetés szakszerű végrehajtása érdekében az egyik legfontosabb legelői berendezés a kezelő

karámrendszer. A különböző állatok legeltetése során az állatokat többször csoportosítani kell,
bizonyos kezelések elvégzéséhez rögzítésük szükséges. Az állatok szétválasztását indokolhatja
szaporodási stádium szerinti csoportosítás, vagy akár a területről való elszállítás is. Rögzítenünk
kell az állatokat állategészségügyi beavatkozásnál (vérvétel, oltás), szaporodással kapcsolatos
műveleteknél (termékenyítés, vemhességvizsgálat). Az időszakonként szükséges lábvégápolás,
mérlegelés végrehajtását szintén megkönnyíti a karámrendszer. A kezelőt úgy kell kialakítani, hogy
naponta akár 2-300 állat kezelését is lehetővé tegye. A viszonylag nagy szélességű bejárati oldal
elősegíti a könnyű beterelést, a több osztályozásra szolgáló karám a szétválasztást, a gyorsan és
kis erővel működtethető kalodarendszer pedig az állat rögzítését biztosítja. A gyakorlatban többféle
elrendezésű kezelőkarám rendszert használnak, a helyi sajátosságoknak megfelelően célszerű a
legjobb megoldást megkeresni.

A legelő állatok ivóvíz ellátását természetes vízforrásból is biztosíthatjuk. Ha az állatokat város

közelében legeltetjük, úgy a természetes víz szennyvízzel szennyezettsége előfordulhat.
Ugyancsak nagyobb figyelmet érdemel az ásott, vagy fúrt kút, mert ezek vize is károsíthatja az
állatokat. Rendszeresen ellenőrizni kell az ivóvíz fizikai, kémiai, bakterológiai és parazitológiai
állapotát. Ismernünk kell az állatokkal itatott víz ammónia, nitrit, nitrát, foszfát, összcsíratartalmát,
de befolyásolhatja az állatok vízfelvételét a pH és a keménység is. Az ásott, vagy fúrt kutakból a
vizet szivattyúval, vagy szélkerékkel nyerhetjük ki. Biztonságosabb megoldás és jobb minőségű
vizet szolgáltat a csővezetékes rendszer, kiépítése azonban költségesebb. Ha a legelőterület lakott
területtől távolabb esik és gyakrabban váltják a szakaszokat, úgy tartálykocsival kell vizet
hordanunk az állatoknak. Nagyobb vízfelvételű gazdasági állatainknál (szarvasmarha, ló) a
folyamatos vízszállítás nehezen kivitelezhető és drága.

Végezetül meg kell említenünk, hogy mivel legelőterületeink nagy része védett természeti terület,
így legeltetésénél az ide vonatkozó rendeleteket figyelembe kell vennünk. Tiltások és
megszorítások akár kisebb területekre is vonatkozhatnak, de betartásuk a természeti értékek
megóvása érdekében szükséges. A Környezetvédelmi Minisztérium 1989-es és 1990-es rendeletei
előírják a magyarországi védett természeti területek legeltetésének szabályait. Ez a lehetőség
rendkívül széles skálán mozog, hiszen a teljes tiltástól a legeltetés szükségességéig tart. Ismertek
olyan területek, ahol semmilyen állatfaj nem legeltethető. Előírhatják, hogy meghatározott területen
csak bizonyos állatfaj legelhet, vagy megszabhatják azt, hogy mely állatfaj legeltetése tilos. A
rendelet korlátozhatja a legeltetési időszakot, de az is lehetséges, hogy a területre semmilyen
legeltetéssel kapcsolatos szabályt nem határoz meg. A védett területeken a legeltetést irányító
szakember feladat a vonatkozó rendeletek ismerete és betartása.

Különleges szabályok vonatkoznak a NATURA 2000 programhoz tartozó gyepterületekre. Ezeken a

területeken sertés és lúd nem legeltethető és más állatfajokkal is tilos a túllegeltetés. A terület
tápanyag utánpótlását csak az állatok ürüléke biztosíthatja. A terület vízgazdálkodásába
beavatkozni tilos, a belvíz nem vezethető el és a terület nem öntözhető. Az elvégzett munkák a
fészket és a fészkelést nem zavarhatják. Bármilyen jellegű munkavégzés csak nappal végezhető,
sötétben a kockázatok csökkentése miatt nem dolgozhatnak a területen. Az állatok számára 5 és 10
% közötti kaszálatlan területet kell meghagyni. Amennyiben a meghatározott időben kaszálják a
területet, úgy azt középről kifelé és vadriasztó alkalmazásával tehetik meg. A NATURA 2000
gyepterületeken október 31. és április 25. között csak engedéllyel legeltethetnek.

21.5. A legeltetés tervezése

Az állatállományok szakszerű legeltetéséhez gondos tervező munka szükséges. Figyelembe kell

vennünk a legeltetett állatfaj, fajta és korcsoport sajátosságait és tudnunk kell a legelő állatok
létszámát. Az egyes állatok takarmányszükségletéből kalkulálható a legelőn felveendő fű
mennyisége. A legelő termésétől függően biztosítunk kiegészítő takarmányt és rendelkeznünk kell
az adagolás módjáról is. A legelő állatok - bár a fű vegetációs vizéből folyadékhoz jutnak - ivóvíz
szükséglete különösen nyáron jelentős, kijuttatási módja fontos tervezési feladat. Tervezési
munkánk során döntenünk kell az állatok elhelyezéséről, esetleges istálló, vagy karám
használatáról. Lényeges a kezelő karám létesítése és helyének meghatározása. A legelő terület
szakaszolásáról állandó, vagy ideiglenes területek kijelöléséről, az ahhoz szükséges kerítést, vagy
elektromos karámrendszert biztosítanunk kell. A legelő terület megközelítése, az úthálózat
kijelölése meghatározhatja későbbi munkáinkat. Az utaknak minden időszakban – gondolok itt
elsősorban az esős időre – járhatónak kell lenni. A legelő megközelíthetősége a kiegészítő
takarmány, vagy ivóvíz kijuttatása és az állatok szállítása miatt lényeges.

Kijelöljük az egyes szakaszok, a váltások időpontját és napra lebontva szervezzük meg a

legeltetést. Tisztáznunk kell a legeltetési idényt megelőző, vagy a legeltetés során jelentkező
állategészségügyi beavatkozásokat és azok időpontját. Egyes állatfajoknál a legelési időre eshet a
termékenyítés, vagy akár az elletés is. Területünk rendben tartása érdekében, vagy akár az
elegendő termés biztosítása miatt a tervezési munkákhoz tartozhat néhány agrotechnikai feladat
kijelölése. Elvégezhetjük a terület trágyázását, öntözését, ápolását, vagy bizonyos legeltetési
rendszernél a kaszálást is.

A legeltetés megkezdése előtt a legelőt elő kell készítenünk a legeltetésre. Biztosítanunk kell a
fertőzésmentes legelőt. A gyomnövényeket, vagy a mérgező növényeket beazonosítjuk és a
területről kiírtjuk. Vannak egyértelműen károsító gyomnövények, mint például a foltos bürök és
vannak erős hatásúak, de csak nagy mennyiségben mérgező növények is. Ide tartozhatnak akár a
gyógynövények is. Enyhe hatású ugyan, de a kamilla is lehet nagy adagban káros. Ezek a
növények glikozidokat, alkaloidokat és szapominokat tartalmaznak, hatóanyaguk károsíthatja az
állat szervezetét. Amennyiben természetes vízfolyásból történik az itatás, vagy saját fúrású kutat
használnunk, úgy az itatóvíz vizsgálata megelőzi a legeltetést. Elvégezhetjük a talajjavítást, vagy a
tavaszi műtrágyázást is. Különösen olyan területeken, amelyek közel vannak a nagy forgalmú
utakhoz, vagy városokhoz, indokolt lehet a terület nehézfém szennyeződésének ellenőrzése. A
terület bejárásával biztosítjuk, hogy sérülést okozó tárgy ne legyen a legelőn. Az állatok legelését
zavaró tárgyakat a területről el kell távolítanunk. Mielőtt az állatokat kitelepítenénk a legelőre,
kialakítjuk a pihenőhelyet, kihelyezzük a vakaró oszlopokat és felállítjuk az élősködők
elriasztásához szükséges porozó kapukat. A korábban már említett kezelő folyosó, kezelő karám és
az ebben lévő kaloda kiépítése elsőrendű feladatunk.

A terület előkészítésén túl a legelő állatok megfelelő felkészítése is fontos. Kihajtás előtt az állatok
essenek át állatorvosi vizsgálaton, történjen meg néhány bakteriális betegséggel szemben
vakcinázásuk. Bélsár vizsgálattal eldönthetjük, hogy szükséges-e az esetleg jelentkező parazitás
betegség elleni gyógykezelés. Az állatok nagyobb mozgásigénye miatt szükség van a
csülökápolásra, mert csak megfelelően ápolt lábak alkalmasak az átlagon felüli igénybevételre.
Mivel az állatok az előző hónapokban tartósított tömegtakarmányt ettek, így a zöldtakarmányhoz
fokozatosan kell hozzászoktatnunk őket. Csak az emésztőrendszerük átállása után engedhetjük,
hogy teljes legelési időt töltsenek el a területen. A kezdeti, rövidebb ideig tartó legelés ahhoz is
szükséges, hogy az állat megszokja a több mozgást. Az istállózott tartásnál a legeltetés előtti
jártatással ezt megoldhatjuk. Az istállóban tartott állatok számára az erősebb sugárzás, a több óráig
tartó napsütés is problémát jelenthet, így a fokozatosság ebből a szempontból is szükséges.

A legelő állatokra a legelés sajátosságaiból adódóan több olyan betegség is leselkedik, amellyel
kontrollált istállózott tartásban ritkábban találkozhatunk. A belgyógyászati betegségek közül ki kell
emelnünk a hasmenést, a felfúvódást, vagy akár a fűtetániát. Amennyiben az állatokat átmenet
nélkül legeltetjük, úgy a nagy mennyiségű zöld fű felvétele tejsavmérgezést is okozhat. Az utóbbi
időben jellemző nyári hőségnapokon a hőguta ellen is védekeznünk kell. Gondos előkészítés és
terület ellenőrzés mellett is előfordulhat, hogy idegen test marad a legelőn és az állatok ezek
felvétele után károsodnak. A parazitológiai betegséges előfordulása a legelőn tartásnál lényegesen
gyakoribb. Míg istállózott körülmények között védekezhetünk az ektoparaziták ellen, addig a legelőn
ezt megoldani szinte lehetetlen. A bagócslárva, a bögölyök, a legyek és a kullancsok támadása
állandóan előfordulhat. Az állatok permetezése, a paraziták szaporodási helyének felderítése
csökkentheti a paraziták okozta károkat. Ismertek a legelőn gyakrabban előforduló belső élősködők.
A legelőn tartás, a természetes közeg jelenléte elősegíti a májmétely, a gyomor-, bél és
tüdőférgesség kialakulását. Ezek az endoparaziták, amennyiben az ellenük való védekezés nem
megfelelő, oly mértékben károsíthatják állatainkat, hogy a legeltetés előnyei hátránnyá
változhatnak.