Arisztotelész Poétikájában meghatározza, hogy “a tragédia befejezett és teljes cselekmény

mimészisze, amelynek meghatározott terjedelme van.” (Poétika 7.fejezet)

A teljes azt jelenti, hogy “van kezdete, közepe és vége. Kezdet az, ami nem következik
szükségképpen valami más után, utána viszont valami más van vagy történik. A vég -
ellenkezőleg - az, ami más után van, vagy történik (...), utána viszont nincs semmi más. A
közép az, ami más után következik, s ami után is van valami más.” (Poétika 7.fejezet) A
cselekmény ezen tulajdonságainál fogva egy olyan gömbszerű egység, ami elhatárolódik a
mindennapok kezdet és vég nélküli homogén terétől. Valami olyannak kell kezdetét vennie,
ami nem mindennapi, vagy az egész ismeretében már nem tűnik mindennapinak.

Azt hiszem a második megfogalmazás szükségképp magába foglalja az elsőt és épp itt válik
a vizsgálat érdekessé.

“A további legfontosabb tényezők, amelyek által a tragédia a lélekre hat, a történet elemei: a
fordulatok és a felismerések.” (Poétika 6.fejezet) A tragédia elengedhetetlen eleme egy
fordulópont, amelynél az addigi történés a visszájára fordul. Ez a pont tehát egy teret jelöl ki,
aminek végpontjai (kezdete és vége) a történés (visszájára fordulás) oka és következménye.

Szemléletes lehet ezt úgy elképzelni, hogy a cselekmény ott történik meg, ahol a homogén
élet-események anyagán kiemelkedés jön létre. Azért fontos ezt így látnunk, mert a
kiemelkedés legmagasabb pontja szabja meg, hogy a kiemelkedés a térben hol kezdődik és
végződik (hol emelkedik el a síktól), azaz retrospektíve jelöli ki a kezdetet és még az előtt a
véget, hogy az végbement volna. Mindenképpen egy olyan kiemelkedésről van szó, ami
nem fenntartható. Ha az volna, akkor csupán egy új homogén tér kezdete lenne. Inkább a
fejlődés eszméjét táplálná, semmint annak a tényét, hogy lehetséges az eltérés. A tetőpont
után szükségképpen bukás következik.

Arisztotelész azt mondja, hogy “amekkora terjedelmen belül - a valószínűségnek vagy a

szükségszerűségnek megfelelően, egymás után következve - végbemegy [lezajlik (mint jég
a hegy oldalán)] a szerencsétlenségből szerencsébe, vagy a szerencséből
szerencsétlenségbe való átfordulás, az a megfelelő határa a terjedelemnek.” (Poétika
7.fejezet) A tragédia rendből rendbe való mozgás a kimozdulás és visszatérés értelmében.
Hogy hol jön létre a kezdet (hogy hol kezdődik az az esemény sorozat, ami a fordulópontban
csúsosodik ki) és hol jön létre a vég (hol valósul meg az, hogy a kiinduláshoz képesti
állapotok egészen máshogy és mégis ugyanúgy lesznek) a tragédia írásnál sosem lehet
egyértelmű, hiszen minden történés előtt és után következhet valami mozzanat, amely a
történés létrejöttéért felelősségre vonható. A lényeg számomra az, hogy a kiemelkedés egy
kezdetet és egy véget kényszerít ki, és a kezdet a homogén tér megszakadása, a vég pedig
a homogén térbe való visszatérés (visszasimulás).

Mondhatjuk azt, hogy a tragédia a tetőpont keletkezésének időbeli ábrázolása, ahogy ez

megteremti a történést és ez maga a történet..

Mielőtt megvizsgálnám röviden ennek a tér heterogenitását létrehozó pontnak a kialakulását,

ennek a szerkesztési eljárásnak a genezise érdekel és az, hogy ez mit mondhat el az
emberi tapasztalásról, avagy milyen emberi tapasztalás rejlhet e szerkezet mögött.

Arisztotelész szerint “a tragédia a cselekvés mimészisze, és ezáltal főleg cselekvő

embereké.” (Poétika 6.fejezet) A mimészisz tárgya nem az emberi jellem (hogy ki is az),
hanem az emberi cselekvés (hogyan válik azzá aki) A tragédia eredetét tulajdonképpen az
ember keletkezésére vezeti vissza, mikor azt mondja, hogy az ember alapvetően mimetikus
lény.
Ha a tragédia emberi cselekvések, és cselekvő emberek ábrázolása, akkor mondhatjuk azt,
hogy a tragédia a mimetikus lény mimetikus tevékenységének (mimetikusságának)
mimészisze, vagy a mimetikus lény mimészisze mimetikus-tevékenysége (mimetikussága)
közben (és által). Tehát a tragédia cselekményszerkezetének, lévén hogy a mimészis
mimészisze, valamely alapvető emberi tapasztalásból kell fakadnia. Ha ehhez hozzávesszük
amivel Arisztotelész nem sokat foglalkozik, hogy a tragédiát előadják, mégpedig színészek
adják elő, akkor a színész, mint a mimetikus lény mímelője, e mimetikus lény, az emberi
létező modelljeként áll elénk.

E fejtegetések jelentőségét akkor foghatjuk fel, ha megpróbáljuk értelmezni Arisztotelész

mimészisz fogalmát. Ha elfogadjuk az eddigieket, azaz, hogy a tragédia a mimészisz
mimészisze, akkor ez nem jelent mást, minthogy a tragédia cselekmény-szerkezete
felvilágosíthat bennünket a mimészisz mibenlétéről.

A mimészisz két lehetséges fordítása az utánzás és az ábrázolás. Az ábrázolás is bizonyos

értelemben utánzás, azonban az utánzásba nehezebb belehallani azt, ami mindkét
kifejezésnek a veleje, valamint az utánzat kifejezéshez ami jobban közelít ehhez a velőhöz
van egy pejoratív jellege. Az utánzás eredménye az utánzat, az ábrázolásnak, pedig az
ábra. A lényeg itt az ábrának az ábrázolthoz képesti, bizonyos értelemben elégtelensége,
valamint hogy ez az elégtelenség az ábrázoltnak, az ábrázoló számára a lényegét ragadja
meg. A mimészisz lényege egy elégtelenség általi lényegmegragadás, azaz sematizálás.

A kiemelkedés modelljét a vizsgálatba visszahelyezve mondhatjuk azt, hogy, a sematizálás

a fordulópont kezdet és vég kikényszerítő jellege.

Továbbra is az arisztotelészi cselekmény-szerkezet eredetét kutatva azt fogom

megvizsgálni, hogy ez az önmagát megképző sematizáció, hogyan működik az emberi
tapasztalásban, azaz pontosan azt, amivel Ricoeur foglalkozott, de rendkívül kíváncsi
vagyok, hogy az itt felrajzolt modellel hogyan leszek képes a kérdéses tapasztalatot
körvonalazni.

E szerint egy esemény (amiről egyelőre annyit jegyezzünk meg, hogy utána már nem úgy
lesz, ahogy előtte volt és ez kijelöli az előtte és utána tapasztalatát) megképzi magának a
múltból, múltként a megtörténését legitimáló eseményeket és valami nagyon hasonló
folyamat eredményeképpen a jövőben, a jövőként, ezen esemény lehetséges
következnényeit. Amit ezzel kapcsolatban talán a legfontosabb megfogalmazni, az az,
hogyha ebből a modellből indulunk ki láthatjuk, hogy a múltnak a jövőre való oly sokszor
tematizált befolyása, az csupán a jelen szétterjedésének és elhelyezésének (a pont időbeli
ábrázolása, és ez az ábrázolás az időbeliség) következménye. Persze a rétegzett és szórt
tapasztalatban nagyon könnyen előfordulhat hogy egy pont kezdete(és/vagy vége) egy
másik pont, s egy olyan láncreakció indul be, illetve folyik folyamatosan, amiben múlt, jelen
és jövő oda-vissza hatásairól beszélni bajos dolog, de a tapasztalat szerveződéséről, és
hogy erről mit és hogyan árul el a tragédia arisztotelészi értelmezése, termékeny diskurzust
lehet folytatni.

Arisztotelész arról beszél, hogy a tragédia az általánost mutatja be. “Az általános az, ahogy
egy bizonyos ember bizonyos meghatározott módon beszél vagy cselekszik, a valószínűség
vagy a szükségszerűség szerint, s erre az általánosra törekszik a költészet.” (Poétika
9.fejezet) Tehát az embert, mint a valószínűség és szükségszerűség sematizáló,
sémaképző működésével bíró létezőt, illetve, hogy ez a fajta létezés húzódna az ember
meghatározás mögött. Hiszen az általános szükségképpen sematikus.

Tehát a tragédia intézményének feladatát (ha van neki ilyen) kétféleképpen lehet érteni:
egyrészt úgy, mint ennek az általánosnak, a séma működésmódjának, a sémaképzés, az
értelemadás laboratóriumát, ahol az ember (mimetikus lény) ismétlődik meg, kerül
bemutatásra.

Másrészt úgy, amely magában foglalja az első meghatározást is, mint ami épp azáltal teszi
ezt a működésmódot láthatóvá, hogy aláássa, kritizálja. Teszi mindezt azáltal, hogy egy
olyan valószínűséget állít szükségszerűen bekövetkezőnek (egyszerűen azért, mert mivel
bekövetkezhet bekövetkezik), amire a befogadó saját sémarendszerében (mely az
értelmezés alapfeltétele - arisztotelész megemlíti, hogy az ember a mimészisz segítségével
tanul) csekély, vagy semmilyen valószínűséget nem tulajdonít. “A tragédia nem pusztán egy
teljes cselekménynek az utánzása, hanem félelmes és szánalmat keltő eseményeké, s
ezeket az érzelmeket leginkább az váltja ki, ha az események a várakozás ellenére, de
egymásból következőleg történnek.” (Poétika 9.fejezet)

Ami ekkor történik, hogy a sémarendszer önmaga elleni felhasználásával, a befogadó

szembesül saját sémarendszerével, legalábbis annak a tényével. Megnyílik számára az
ismeretlen, az örök ismeretlen birodalma, hiszen onnantól, hogy valami nem úgy van, ahogy
vártuk, lehet minden egészen másképp, mint ahogy gondolnánk.

Eljött az idő, hogy végül megvizsgáljam magát a fordulópontot. A poétika itt releváns
értelmezése szerint, ez a fordulópont, felismerés vagy fordulat, (s a legjobb ha e kettő
egyszerre), ennek a nem vártnak, ám várhatónak a bekövetkezése. Ennek hatása a félelem
a szánalom és a szenvedés érzésének a feléledése.

A félem Arisztotelész szerint annak az érzése, hogy valami olyan károsodás történik, amely
velem is megeshet, a szánalom pedig valakin, (akit közel érzünk magunkhoz, akivel
azonosulni tudunk, vagy jobbnak érezzük magunknál, de csak olyan értelemben, hogy
példaképként tekintünk rá) méltatlanul esett kár miatti fájdalom érzése.

Amiről itt szó van, az nem más, mint a sémaképzés, (ami ugyanakkor elkerülhetetlen) tétje.
Hogy az végtelen és ismeretlen tartomány, ami körbeveszi sémákból alkotott létünk
(létértelmezésünk azaz egzisztenciánk) arasznyi birodalmát, bármikor betörhet az életünkbe.

Ennek megfelelően a harmadik érzés, amit ez a nem várt mozzanat, (mely ugyanakkor
sorsfordító is) kivált pedig a szenvedés érzése, mellyel kapcsolatban Arisztotelész rendkívül
szűkszavúan fogalmaz: “A szenvedés pusztító és fájdalmas cselekmény, mint amilyenek a
nyíltszíni halálesetek, a mértéktelen fájdalmak, megsebesülések s más hasonlók.”(Poétika
11. fejezet), azaz a szenvedés nem más, mint az azzal való szembesülés, hogy létünk
milyen rettentő ingatag alapokon áll, milyen rettentő könnyen válhat nem létté.

Az elmondottakból pedig egyenesen következik, hogy épp ez a pont kényszeríti ki a

sémaképzést.