Dolgozatomban inkább színeket szeretnék felvillantani, az archívum kínzó vágya, a halál

ösztön, az utólagos engedelmesség, a szellem, az erőszak valamint a virtuális archívum

összefüggéseit kutatva, mely a következő mondatban foglalható össze: az archívum
megsemmisítése érdekében az archívumhoz fordulunk, tovább gyarapítva azt. Azt szeretném
megvizsgálni, hogy ez az alapvető paradoxon milyen szerepet játszik a létezésünkben.
Hipotézisem az, hogy épp a létnek ez az alapvető lehetetlensége írja tovább, hajtja tovább,
működteti, élteti a létet. Jacques Derrida Az archívum kínzó vágya című tanulmánya mellett
G. Thomas Tanselle A Rationale of Collecting című szövege fogja az itt következő
meglátások alapját képezni. A Tanselle szöveg azért hasznos e vizsgálódás számára, mert az
archívumra való vágyat egészen egyszerűen és közérthetően, a gyűjtögetés hajlamának
vizsgálatán keresztül elemzi és árnyalja. Valamiféle alapot adva a Derrida szöveg in medias
res jellegének. E két szövegen keresztül az archívum van, az archívum létrejön és az
archívum mindig is volt kérdései izgalmas és termékeny párbeszédbe állíthatóak.

Tanselle elveti a gyűjtögetés, mint túlélés (pl: étel) értelmezéséből való kiindulást, mert ez az
ösztönösség nem találja el a gyűjtögetés lényegét, annak csupán egy metaforája, aspektusa.
Az életben maradás tulajdonképpen az életben maradásnak csupán metaforája. A Tanselle
tanulmány alapvető gondolata az, hogy az ember azért gyűjtöget, hogy a környező ismeretlen
világot idomítsa, magához szelidítse. Ez az az ok, ami a gyűjtögetés eredeténél áll. Ennek
megfelelően a nem praktikus szempontból gyűjtött dolgok gyűjtése ugyanolyan jelentőségű,
mint a praktikus szempontból gyűjtötteké. (És ugyanúgy praktikus.)

Tanselle az embernek a gyűjtögetés iránti vágyát négy további okra bontja szét. “A rend
megteremtése, a véletlenek iránti fokozott érdeklődés, a múlttal kapcsolatos kíváncsiság és a
megértés iránti vágy, mind alárendelődnek a külső világ megszelidítésére törekvő
akaratnak.”1

Az első ok, bár magától értetődőnek tűnhet, mégis érdemes jobban kifejteni. A rend
megteremtése nem a rendrakás értelmében fontos Tanselle számára, hanem a mihez tartás
értelmében. Egy gyűjtemény megteremti a saját szabályait, hogy az újabban elénk kerülő
dolgok már ezen szabály rendszer alapján rendelődjenek a gyűjteménybe, vagy hulljanak

1 G. Thomas Tanselle: A Rationale of Collecting. In: Studies in Bibliography, 1998, Vol. 51 (1998), 15 o.
belőle ki. “Egy gyűjtemény határai, egy olyan teret zárnak körül, amelyben minden
belekerülő tárgy megtalálja a maga helyét.”2

A második ok épp önmagának a megszüntetéséért dolgozik. A véletlenek iránti fokozott

érdeklődés célja e véletlenek kiküszöbölése. Hiszen a véletlen ebben az értelemben valami
olyasmi, ami nem illik bele a képbe, ha térben, és nem várt ha ugyanezt időben értelmezzük.
Ez a kitétel is a rend megteremtésére való törekvésbe torkollik.

A harmadik ok, abból a tapasztalatból táplálkozik, hogy a tárgyakon nyomon követhető az

idő múlása, rajtuk keresztül felidézhető, megismerhető a múlt. Úgy a miénk, mint másoké.
“Ismerjük jól tárgyaink történetét, mivel együtt éltünk át számos eseményt. Ezért tárgyainkat
látva, érintve rájuk gondolva elkerülhetetlenül arra az eseményre időszakra asszociálunk
amelyet számunkra jelképeznek, amiben valamiképp jelentésre tettek szert.”3
Azonban nem csupán a saját emlékeinket idézhetik fel. “Mivel a tárgyaknak van életük,
ahogy van eredetük is, nem csupán egy, [és nem csupán a saját] múltba vezethetnek
bennünket vissza.”4

A negyedik ok, visszavezethető mind az eddigiekre, mind a fő okra. A tárgy azon képessége,
hogy megőrizze valamiképpen számunkra a múltat, már szerepet játszik a megismerésben,
megértésben, a megértésnek, mint a tárgy sajátjának gyökere azonban az a tapasztalat, hogy
“a tárgyak akként állnak előttünk, mint amik képesek a külvilággal fizikai kontaktust
létesíteni, hogy ott is léteznek, így a tárgyak begyűjtése ahhoz vezet, hogy az ismeretlent
rendszerezni, kontrollálni tudjuk, hiszen már birtokoljuk egy egy darabját.”5

“Amikor az emberek ismételten ugyanazzal a mintával találkoznak egy konszenzust

formálnak, ami ahhoz szükséges, hogy leigazolják: egy tényt találtak. E tények aztán
támadhatók”6, e kettő (rögzítés és feloldás) állandó mozgása az ami rávilágít, hogy “a
gyűjtemények tovább gyarapítják a tudást.”7

2 G. Thomas Tanselle: A Rationale of Collecting. In: Studies in Bibliography, 1998, Vol. 51 (1998), 8 o.
3 G. Thomas Tanselle: A Rationale of Collecting. In: Studies in Bibliography, 1998, Vol. 51 (1998), 13 o.
4 G. Thomas Tanselle: A Rationale of Collecting. In: Studies in Bibliography, 1998, Vol. 51 (1998), 13 o.
5 G. Thomas Tanselle: A Rationale of Collecting. In: Studies in Bibliography, 1998, Vol. 51 (1998), 10 o.
6 G. Thomas Tanselle: A Rationale of Collecting. In: Studies in Bibliography, 1998, Vol. 51 (1998), 21 o.
7 G. Thomas Tanselle: A Rationale of Collecting. In: Studies in Bibliography, 1998, Vol. 51 (1998), 21 o.
Ehhez persze elengedhetetlen a tárgyak megőrzése: “a megőrzés a kulcsa a fejlődésnek,
hiszen ha a tárgyak nem maradnak meg, az ismételt rájuk nézés, sem történhet meg.”8

A tanselle tanulmány egyik e vizsgálat számára legrelevánsabb gondolata, épp a megismerés

vágyával kapcsolatban hangzik el. “A magángyűjtés szerepe a múzeum evolúciójában
egyenesen rámutat arra a még alapvetőbb hatásra amit a gyűjt(öget)és a közéleten tesz.
Befolyásolja azt ahogy érzékeljük a világot.”9

A Tanselle tanulmány záró gondolata, hogy mindent és mindig érdemes gyűjteni, hiszen nem
tudhatjuk, hogy később mi segít az ismételt ránézés általi tovább haladásban. Előttünk áll az
archívum s tudjuk létrejöttének szinte triviális okát, az ismeretlen megszelidítésére való
törekvést. Ami Tanselle gondolatai mögött rejlik ám ő maga mégsem emeli konkrétan ki, az
az, hogy az archívum alkotás elkerülhetetlen, az archívumból értjük meg magunkat. Az
archívum tehát már mindenkor van, mielőtt rávetett tekintet lenne, pontosabban az archívum
nélkül nem lehetséges reá vetett tekintet és nem csak azért mert nem lenne mit nézni, hanem
mert magát a tekintetet is az archívum képzi meg. A Tanselle tanulmány ugyan szigorúan a
kézzel fogható tárgyakra koncentrál a róluk elmondottak, azonban nem sokban különböznek
az emlékezés működésmódjától és okaitól. Hogy mennyiben különböznek és egyeznek, azt
most nem szeretném tárgyalni, mert ennek a vizsgálatnak nem ez a fő fókusza. Következő
lépésként a Derrida szöveghez fordulok, hogy árnyaljam az immáron előttünk álló archívum
szerepét és jelentőségét.

Derrida tanulmányát és problémafelvetését az archívum kifejezés etimológiai elemzésével

kezdi. “Az arkhé egyszerre jelöli a kezdetet és a parancsot. E főnév nyilvánvalóan két
alapelvet ötvöz: a természet vagy a történelem rendező elvét, ahol a dolgok kezdetüket
veszik, vagyis a természettani, történelmi és ontológiai vezérelvet, és a törvény elvét, ahol
emberek és istenek parancsolnak, ahol érvényre jut a hatalom és a társadalmi rend, ahonnan a
parancsot adják, tehát a törvénytudomány alapelvét.”10

8 G. Thomas Tanselle: A Rationale of Collecting. In: Studies in Bibliography, 1998, Vol. 51 (1998), 21 o.
9 G. Thomas Tanselle: A Rationale of Collecting. In: Studies in Bibliography, 1998, Vol. 51 (1998), 21 o.
10 Derrida Jacques, Wolfgang Ernst: Az archívum kínzó vágya - Archívumok morajlása (Figura 3.). Ford:
Bereczki Péter és Lénárt Tamás. Budapest, Kijárat, 2008. 13 o.
Az arkheion az arkhónok, a törvényhozók háza (értsd: lakóháza és/vagy szolgálati helye)
ezen a helyen egyszerre születik és egyszerre őrződik meg a törvény. Ez azt is jelenti, hogy a
törvény mindig helyhez kötött. Ahol meghozzák, ott valahova hozzák. Valahol rögzítik és
rögzítése által hatni hagyják. Ezáltal szinte önálló életre kell, ahogy például dönt arról, hogy
kik dönthetnek róla. Az archívum önállósága természetesen nem független a rá való emberi
hatástól, azonban ennek egy tényezője ugyanabban az eseményben. Az archívumot nem
szabad úgy elképzelnünk, mint egy olyan helyet, ami le van zárva, el van rejtve, s ennek
megfelelően semmilyen hatással nincs a környezetére. (Már pusztán az elrejtése által is
hatással van), úgy sem szabad elképzelnünk, mint olyan dolgot, ami ránk hat, nekünk
azonban nem lehet rá hatásunk. De úgy sem szabad elképzelni, mint amire csak mi hatunk és
ebbe a hatásba “neki” nincs beleszólása. Az archívumhoz való fordulást már mindenkor
befolyásolja maga az archívum, ahogy az archívumot, a felé való fordulás. Olyan
egybefonódottság ez, amit szétszálazni lehetetlen.

A Derrida tanulmány első részében azonban sokkal lényegesebb e meglátásoknál az

archívum megcsináltságának kérdése, azaz annak a ténye, hogy ebből a végtelen
összefonódottságból a hatalom (ami pedig az, akinek hatalmában áll ezt megtenni) véges
részeket választhat ki és tehet meg alappá (a nem véges véges alapjává), azaz az az
észrevétel, hogy az archívum mindig politikus. “Az archívum soha, egyetlen olyan intuitív
anamnézikus aktusban sem tárulkozik fel, mely élettel telve, ártatlanul vagy semlegesen
keltené életre egy esemény eredendő mivoltát.”11 Ezt a végességről való döntést, hogy mi éri
meg, hogy emlékezzenek rá és mit kell, lehet elfelejteni, Derrida erőszaknak nevezi. “Az
Egyet sohasem lehet erőszakmentesen önmagába sűríteni, éppoly kevéssé, mint az Egyedi
önigenlését, az arkhonikus vagy a konszignáció törvényét, mely megköveteli s rendszerbe
szervezi az archívumot. A konszignáció mindig együtt jár ezzel a túláradó nyomással
(benyomással, elnyomással vagy eltörléssel), melynek az elfojtás (Verdrängung vagy
Urverdrängung) és az elnyomás (Unterdrückung) bizonyosan egy-egy alakzata.”12

Ez eddigi fejtegetések nem csupán amiatt érdekesek, hogy a fennálló társadalmi rendszer a
múlt (az idő) manipulálásával beleszól a létérzékelésünkbe, mert hiába döntjük meg a
fennálló rendszert, hiába robbantjuk fel a levéltárakat, az archívum továbbra is létezni fog. Az

11 Derrida Jacques, Wolfgang Ernst: Az archívum kínzó vágya - Archívumok morajlása (Figura 3.). Ford:
Bereczki Péter és Lénárt Tamás. Budapest, Kijárat, 2008. 11 o.
12 Derrida Jacques, Wolfgang Ernst: Az archívum kínzó vágya - Archívumok morajlása (Figura 3.). Ford:
Bereczki Péter és Lénárt Tamás. Budapest, Kijárat, 2008. 75 o.
igazán érdekes a saját archívumunk működése és ennek kiterjesztése, kiterjeszthetősége a
kultúrára (mint kultúra). Az olyan ható elemek, amikről nincs tudomásunk és mégis
meghatározzák a létünket.

Ennél a résznél fordul Derrida a pszichoanalízis felé. Az elfojtás, mint archívum kérdése
foglalkoztatja. A problémát a deferred obedience, az utólagos engedelmesség fogalmával
vezeti be. “E fogalom (nachträgliches Gehorsam, „utólagos engedelmesség”) története a
Totem és tabuig vezethető vissza, ahol Freud megjegyzi, hogy „a halott erősebb lett, mint
amilyen az élő volt: éppen úgy, amint ma is tapasztaljuk emberek sorsán. Amit előbb
létezésével akadályozott meg, azt most önmaguknak tiltották meg, a pszichoanalízisből oly
jól ismert »utólagos engedelmesség« lelkiállapotában”13 Ezt Derrida egy halott ember
üzenetrögzítőjére felvett üzenettel példázza. Hiába halott valaki, a hangja továbbra is válaszol
nekünk, mindig csak válaszol, utasításokat ad, a visszakérdezésre nincs lehetőség, de a válasz
mindig készen áll. Ebből következik a Derrida szöveg egyik legfontosabb gondolata,
miszerint “a kísérteties válasz (melyet egy tekhné formált, s egy archívumba vésődött be)
lehetősége mindig adott. E lehetőség nélkül nem létezhetne sem a történelem, sem a
hagyomány vagy a kultúra.”14 Ebben a kísérteties válaszban a legszorongatóbb, a
visszakérdezés lehetetlensége. Úgy is leírható ez, mint egy mindig a sötétből irányító valami.
Ez a poétikus megfogalmazás azért lényeges, mert ennek a tapasztalata miatt érdekli Derridát
az elfojtás jelensége. Az elfojtást magát is archivációként értelmezi, és bevezeti a virtuális
archívum fogalmát, amelyben értelmezhetetlenné válik a valós és fiktív különbsége, mivel
meg nem történt események is elrejtőzhetnek ebben az archívumban úgy, mint megtörténtek
és vice versa. “Van-e bármiféle különbség a gyilkosság és a gyilkossági szándék között
(főként ha a szándék tetté válik, de akár abban az esetben is, ha ez nem következik be, s a
szándék nem torkollik gyilkossági kísérletbe)? A gyilkosság a gyilkos szándékban
gyökerezik. A tudattalan éppúgy, mint a zsidóság egy része, ez esetben nem ismer
különbséget a virtuális és az aktuális, a szándék és a tett között, vagy legalábbis semmi esetre
sem az alapján ítél, ahogyan a tudat (és a jog, valamint az erkölcs, melyeket azzal társítunk)
rendszerezi a virtuális, szándékos és aktuális között fennálló viszonyokat.”15”Eljön majd a
pillanat, amikor be kell látnunk, hogy konceptuális archívumunk gyökeresen átrendeződik, és

13 Derrida Jacques, Wolfgang Ernst: Az archívum kínzó vágya - Archívumok morajlása (Figura 3.). Ford:
Bereczki Péter és Lénárt Tamás. Budapest, Kijárat, 2008. 59 o.
14 Derrida Jacques, Wolfgang Ernst: Az archívum kínzó vágya - Archívumok morajlása (Figura 3.). Ford:
Bereczki Péter és Lénárt Tamás. Budapest, Kijárat, 2008. 62 o.
15 Derrida Jacques, Wolfgang Ernst: Az archívum kínzó vágya - Archívumok morajlása (Figura 3.). Ford:
Bereczki Péter és Lénárt Tamás. Budapest, Kijárat, 2008. 65 o.
össze kell kapcsolnunk a „tudattalan logikáját” a virtuális gondolatával, amit többé nem
szoríthatunk az actus és a potentia hagyományos filozófiai ellentétpárjának keretei közé.”16
mielőtt tovább lépnék az archívum kínzó vágya és a halálösztön összefüggéseire érdemes
összefoglalni az eddigi vizsgálatot. Az ember azért gyűjt, hoz létre archívumot, hogy a világ
idegenségét mérsékelje. Ennek megfelelően az archívum létrejövése szükségszerű, az
archívumból értjük meg magunkat és a világot. Az archívumnak mindig van egy helye ahova
bevésődik és kapcsolódik hozzá egy autoritás is, aki bevési. Ennek köszönhetően az archívum
mindig politikus. Az archívum úgy határozza meg a létérzékelést, hogy parancsot oszt, utasít
amely utasítást nem tudatosan végre is hajtjuk. Ám ha még észre is vennénk azt hogy ez
parancs és ellen akarnánk szegülni neki, akkor sem áll előttünk az a hely ahonnan a parancs
érkezett, vagy azért mert elzárta a magán és kollektív emlékezet és/vagy azért mert az időben
a forrása megszűnt, ám továbbra is hat. Az archívum és a tudattalan hasonló logikával
működik (a kettő nem is választható el teljesen egymástól. A tudattalan is archívum) a benne
tárolt emlékekben az ami valóban megtörtént és ami csupán megtörténhetett volna,
ugyanolyan szintre kerül és hat.

Ebből az összegzésből érthető lesz, hogy mit is ért Derrida az archívum kínzó vágya alatt.
A kifejezés “azt jelenti, hogy ellenállhatatlan, megújuló nosztalgikus vággyal törünk [az
archívum] felé, a gyökerekhez való visszatérés csillapíthatatlan vágyával, honvággyal, az
abszolút kezdet legősibb helyére való visszatérés nosztalgiájával.”17 Tesszük mindezt azért,
hogy megszabaduljunk az archívum közvetettségében rejlő politikusságtól. Olyasmi ez, mint
a fenomenológiában a dolgokra vetett tiszta tekintet ideája, vagy a görögök fizikájában az
atom jelentése, valami olyan mag, egy olyan kiindulópont keresése, ami nem osztható
további részekre, önmagát magyarázóan létezik, mentes az archívum politikusságától. Egy
olyan arkhé keresése, ami nem szorul archívumra. Az archívum kínzó vágyát Derrida Freud
halálösztönéhez hasonlítja, hiszen ha az archívum az, ami a létérzékelésünkért felelős, akkor
az ellene való lázadással a lét ellen lázadunk. Tehát így az elemzés végére világossá válik,
annak jelentősége, hogy az archívum ellen lázadva, tovább gyarapítjuk azt, tehát a kitörés
belőle lehetetlen, de az ezzel való próbálkozás élteti, mozgatja tovább a létet.

16 Derrida Jacques, Wolfgang Ernst: Az archívum kínzó vágya - Archívumok morajlása (Figura 3.). Ford:
Bereczki Péter és Lénárt Tamás. Budapest, Kijárat, 2008. 66 o.
17 Derrida Jacques, Wolfgang Ernst: Az archívum kínzó vágya - Archívumok morajlása (Figura 3.). Ford:
Bereczki Péter és Lénárt Tamás. Budapest, Kijárat, 2008. 84 o.