3.a A medence anatómiája, a sacroileitis és képalkotó-diagnosztikája.

A medence anatómiája

A medencecsont fejlődéstanilag három különálló csontnak az összecsontosodásából alakul ki:

 csípőcsont (os ilium),

 a szeméremcsont (os pubis)

 és az ülőcsont (os ischii).

A csípőcsont, az ülőcsont és a szeméremcsont folytonos porcos összeköttetése helyén alakul ki csontos

összeköttetéssé alakulva 16-18 éves korra.

Csípőcsont (os ilium)

 a medencecsont felső legnagyobb részét alkotja
 a csípőlapát felső széle S alakban göbült csípőtaréj
 (crista iliaca)
 a csípőtaréj elöl a gumó szerű elülső felő csípőtövisben

végződik (spina iliaca ant. sup.)
  a csípőlapát hátsó részén fül alakú ízfelszín található a
keresztcsont ízesülésére (articulatio sacroiliaca)
 a csípőlapát belső felszíne kivájt (fossa iliaca), amit alul
Ülőcsont (os ischii):
az ívelt kiemelkedés (vonal) határol (linea arcuata)
    a medence hátsó alsó részét alkotja

    testből (corpus ossis ischii), felső (ramus superior ossis

ischii) és alsó ágból áll (ramus inferior ossis ischii)

a két ág szögletben találkozik -» ülőgumó (tuber ischiadicum)

-az ülőgumó felett található az ülőcsonti tövis (spina ischiadica)

Szeméremcsont (os pubis):

    -a medence elülső, alsó részét alkotja

    -szintén testből (corpus ossis pubis),
felső (ramus superior ossis pubis)

1
 és alsó ágból (ramus inferior ossis ischii) épül fel
    -a felső ágon kiemelkedés (szeméremfésű - pecten ossis pubis)
húzódik végig, amely az ívelt vonal folytatása
    -a kétoldali szeméremcsont a symphysis-ben ízesül,
porcos összeköttetéssel
A medencecsont fontos képletei:
  a csípőízületi árok (acetabulum)
)
    -a medencecsont külső felszínének fontos képlete
    -ide ízesül a combcsont feje

  belfedett nyílás (foramen obturatum)

)
    -a szeméremcsont és az ülőcsont ágai között található nyílás
    -kötőszövetes lemez zárja le, melyről izmok indulnak
Sacroileitis

Gyulladásos ízületi betegség, mely a sacroiliacalis ízületet érinti. A sacrum és az os ileum közötti
ízületi rés gyulladása.Ennek az ízületnek a fő funkciója a medence stabilizálása és gerincoszlophoz
való rögzítése.

Gyulladásának több oka is lehet, infekció, túlterhelés, sérülés, illetve más gyulladásos
megbetegedések. A kétoldali sacroileitis jellemzően a spondylitis ankylopoeticához (SPA, Bechterew
betegség) tartozik, de más SNSA (szero-negatív spondarthritisek) csoportban is előfordulhat, bár ott
inkább egyoldali, mely egy gyulladásos megbetegedés, főleg a gerinc és keresztcsonti ízületek
gyulladásával, fokozatos elcsontosodásával és elmerevedésével járó megbetegedés.

Képalkotó diagnosztikája:

Képalkotó vizsgálatokkal is igazolható a gyulladás, MR vizsgálat oedémát, izotópvizsgálat dúsulást

igazolhat.
A diagnózis alapját a röntgenvizsgálat képezi. A sacroileitis négy röntgenstádiuma a gyanújelektől,
az ízületi rés elmosódottságán, egyenetlenségén keresztül egészen az ankylosisig (csontosodásig)
terjed. A dorso-lumbalis szalagok meszesednek, syndesmophyták alakulnak ki, melyek később
létrehozzák a bambusznádszerű rajzolatot adó csontos összekötő hidakat. Később a sacroiliacalis rés
beszűkül, elcsontosodik. Végül bambuszgerinc alakul ki.

Magas felbontású CT vizsgálattal (csont algoritmussal) a felsorolt eltérések igen érzékenyen, a

sacroiliacalis ízületben már korábban is kimutathatók.

3.b. Gerinc metszeti anatómiája, gyulladásos betegségei, a gerincfájdalom eredete,

vizsgáló módszerek.

A gerinc metszeti anatómiája

Több szakaszra osztható: nyaki, háti, és lumbális szakaszra, valamint az utóbbihoz kapcsolódó
keresztcsontot és farokcsontot különböztetünk meg.
Görbületei: előre domborodó nyaki lordosis, ellentétes irányú háti kyphosis, ventrál felé ívelő lumbalis
lordosis.

2
Az I. és II. csigolya speciális alakjától eltekintve minden csigolya többé kevésbé hasonló morfológiát
mutat, de a különböző szakaszoknak megfelelően lényeges különbségekkel találkozhatunk.
Az első két nyaki csigolya kiemelt anatómiai és funkcionális jelentőséggel bír.
I.nyaki csigolya (atlas): nincs teste, csak két oldalon, a nyakszirtcsonttal való ízesülésének
(articulatio atlantooccipitalis) megfelelően alakult ki vaskosabb rész (massa lateralis), melyeket elöl és
hátul egy-egy ív (arcus anterior et posterior) köt össze. Mindkét íven kis kiemelkedés (tuberculum ant.
et post.) található, mely az elülső íven kifejezettebb. Az arcus anterior belső felszínén kis bemélyedés
(fovea dentis) szolgál a II. csigolya fognyúlványának ízesülésére. A massa lateralisból erednek az
oldalsó nyúlványok (proc. transversus), melyeken lyuk látható (foramen transversarium): ebben az a.
vertebralis halad.
A II. nyaki csigolya (axis) alakját a testből cranial felé kiemelkedő nyilvány (dens axis) teszi
jellegzetessé. A csigolya többi része megegyezik a többi nyakcsigolya felépítésével.
A III-VII. nyaki csigolyák teste kicsi, harántnyúlványukban továbbra is a foramen transversarium
látható. A csigolyaív fogja közre a foramen vertebralét, melyben a gerincvelő halad. Az ívek hátrafelé
a tövisnyúlványokban folytatódnak (proc. spinosus), melyek vége fecskefarok szerűen kettéoszlik,
kivéve a VII. csigolya hosszabb nyúlványa, mely gumóban végződik (vertebra prominens). Az ívek
eredése (pediculus) felett és alatt bevágás (incisura vertebralis sup. et inf.) van, melyek együttesen a
csigolyaközötti rést (foramen intervertebrale) alkotják. Lateralisan a csigolyaívről erednek felfelé és
lefelé irányuló ízületi nyúlványok (proc. articularis sup. et inf.), melyek a szomszédos csigolyák
közötti ízületeket (art. zygapophysealis) alkitják.
A hátcsigolyák (12 db) teste tömegesebb, a csigolyatest magassága is nagyobb. Foramen
transversariumok nincsenek. A thoracalis csigolyák processus spinosusai caudal felé nyúlnak.
A lumbalis csigolyák (5 db)nagy corpusa és aránylag kis foramen vertebraléja jellegzetes képet ad. A
proc. transversus és a proc. spinosus között az ívről a proc. mamillaris nevű rövid nyúlvány ered (ez
felel meg a harántnyúlványnak).
A keresztcsont 5 csigolya összecsontosodásából alakul ki, melyek synostosisok. Nagyjából
háromszög alakú, felső középső vaskosabb része a basis, melynek felső része a medence felé
bedomborodó promontoriumot képezi. A középső kiemelkedés két oldalán 4-4 nyílás (foramina
sacralia) látható. A sacrum alsó pólusa az apex.
A farokcsont 4-6 csökevényes csigolyából alakul ki.
A csigolyatestek közötti porckorongok alkotják a legfontosabb kapcsolatot, mely jellegét tekintve
synchondrosis. Az intervertebralis discusok kerek rostos gyűrűből (anulus fibrosus) és a középen
elhelyezkedő puhább (nucleus pulposus) részből állnak.
Syndesmosisok (szalagos kapcsolatok) a szomszédos csigolyatesteket, nyúlványokat kötik össze.
A gerincvelő a foramen magnum szintjétől indulva, az I: ágyéki csigolya magasságában kúpszerűen
elvékonyodva, vékony fonalakban folytatódik, melyek idegszövetet már nem tartalmaznak.

Gyulladásos betegségei

Spondylolitis ankylopoetica (Bechterew betegség):

Rendszerint ismeretlen eredetű, néha öröklődő betegség. Az esetek 80%-ában ágyéki, fartájéki
fájdalommal kezdődik, ritkábban a háti szakaszon. Akut rohamokban fejlődik, melyek rendszerint
éjszaka újulnak ki. A gerinc reggeli merevsége minden esetben megtalálható.

SAPHO szindróma (synovitis-acné-pustulosis-hyperostosis-osteitis):

Klinikai megjelenés: a gennyes bőrbetegséggel egyidőben, vagy inkább azt követően
csontmegvastagodás, csontkondenzáció és steril csontgyulladás lép fel, az esetek 80%-ában a törzsön.

Posztinfekciózus vagy reaktív arthritis:

Elsősorban Streptococcus, néha TBC-s fertőzés után alakul ki. A kórokozó nem mutatható ki,
antigénje sem mindig. Akutan kezdődő migráló arthritis gyermekeken vagy fiatal felnőtteken.
Gyakran vese és szívbelhártya károsodás is társul hozzá.

Az autoimmun betegségek majdnem mindig synovitist is okoznak, több szervrendszert betegítenek

meg.
3
 1. Szisztémás lupus erythematosus (SLE) komplex gyulladásos betegség, mely számos
szervrendszert, köztük a mozgásszerveket is érinti. a betegek 90%-ában ízületi gyulladás (nem
destruktív synovitis) is fellép.

Spondylodiscitis:

Spondylodiscitis alatt a csigolyaközti porckorongok és/vagy a csigolyatestek zárólemezeinek

gyulladásos megbetegedését értjük. A mozgásszervi gyulladásos megbetegedések közé soroljuk. A
spondylodiscitis a gerinc nyaki, háti és lumbalis szakaszát is érintheti.A betegség az infekciós izületi
gyulladásokhoz képest nem annyira heveny formában zajlik. Klinikailag fokozatosan kialakuló lokális
fájdalom, esetenként láz, elesettség jellemzi. A lokális hátfájdalom eleinte csak az érintett csigolyák
processus spinosusainak ütögetésére jelentkezik, a folyamat előrehaladásával párhuzamosan spontán is
észlelhető, különösen éjszaka. Pihenés nem csökkenti a fájdalmat. Csípőizületi vagy hasi fájdalmak is
gyakran előfordulnak, és a fájdalom következtében néha a felállás, vagy sétálás is erős fájdalommal
járhat

.A septicus spondylodiscitis lumbalis az infekciósus csontizületi megbetegedések közé tartozik. A

kórokozók a véráram útján (haematogen), vagy direkt úton közvetlen ráterjedéssel érik el az érintett
gerincszakaszt. Bár a folyamat csigolyából, vagy discusból indul ki elsődlegesen, általában egy teljes
szegmentet, vagy akár több szegmentet is érint. Gyermekkorban a discitisre a haematogen terjedési
mód a jellemző.
Az általános gyulladásos tünetek mellett az érintett gerincszakasz érzékenysége, mozgásainak
beszűkülése, esetenként lokális gyulladásos jelek láthatók A betegek gyakran a csípőizület
flektálásával kerülik ki a gerinc fájdalmas flexióját, és így hajolnak előre. A lumbalis régióban lokális
nyomásérzékenység észlelhető.
Idegképletek nyomása révén változatosa neurológiai tüneteket is okozhat. 
A spondylodiscitis súlyossága függ a kórokozó virulenciájától, a szervezet általános
ellenállóképességétől, a porcszövet és a gerinc szalagrendszerének konstitucionális összetételétől, és a
beteg életkorától.
A discitis klinikai képe gyökeresen különbözhet az osteomyelitis egyéb formáitól, mivel az általános
tünetek gyakran enyhék, vagy hiányoznak. Egyes vélemények szerint a csigolya osteomyelitis,
epiduralis abscessus a discitis szövődménye.
Lumbalis gerinc a leggyakrabban érintett szakasz a nyaki és a háti gerinccel szemben. Diabetes
mellitusban gyakoribb a gerinc fertőzése. Laboratóriumi eltérések közé tartozhatnak az általános
gyulladásos jelek: leukocytosis, akut fázis fehérjék szintjének emelkedése, CRP pozitivitás, fokozott
vérsejtsüllyedés. 
Képalkotó diagnosztikája: A betegség lassú lefolyása miatt a gerincről készített röntgenfelvétel
kezdetben negatív is lehet, később az intervertebralis rés beszűkülése, valamint a szomszédos
csigolyák zárólemezének szabálytalansága észlelhető. Szcintigráfiás vizsgálat már korai eltérést is
kimutat, az érintett discus területén fokozott aktivitás látható. A CT és MR vizsgálatok szintén
hasznosak lehetnek. Az MR vizsgálat 6-8 héttel előbb mutatja ki az eltérést. A vizsgálat során a
porckorong és környező szövetek gyulladása miatt az érintett zárólemezek jeladása megváltozik (T1-
ben csökken, T2-ben fokozódik), hasonló az eltérés a porckorongban, valamint ezen terület fokozott
kontraszthalmozását észleljük. A CT vizsgálat során a csontok mészszegénysége, zárólemezek
feltöredezettsége látszik. A paravertebrális gyulladásos beszűrődés és abscessus képződés
kontrasztanyag adása után észlelhető (hipodenz abscessus, hiperdenzen festődő gyűrűvel). Jelzett
fehérvérsejtek adása pontosíthatja a diagnózist.

Baktériumtenyésztésnél leggyakrabban Staphylococcus aureus, vagy valamilyen Brucella-faj

tenyészik ki.
Felnőttkorban leggyakrabban, discushernia miatt végzett beavatkozások ritka szövődményeként
láthatjuk, de lehet haematogén fertőzés következménye is.
Lehetséges, hogy a discitis egyfajta rejtett osteomyelitis (akár egy megelőző traumára adott válasz,

4
illetve annak következménye), melynél a kórokozó terjedése a discus felé másodlagos módon, a
csigolyák véglemezeiből történik, akut osteomyelitis kialakulása nélkül.

Kezelésében egyes vélemények szerint antibiotikum adása csak akkor szükséges, ha a tüneti kezelés
(immobilizáció; ágynyugalom, esetleg fűző) eredménytelen.
A spondylodiscitis szövődménye lehet paravertebrális tályog és a környező lágyrészek gyulladásos
beszűrődése.

Gerincfájdalom eredete:
1. a gerinc funkcionális kapacitásának kimerülése túlterhelés miatt

2. gerincferdülés, juvenilis osteochondrosis (=Scheuermann betegség)

3. porckorong kopás, gerincsérv, gerinccsatorna szűkület

4. osteopenia, osteoporosis

5. Bechterew betegség

6. jó és rosszindulatú daganatok (leggyakrabban metastasisok)

Vizsgáló módszerek:

RTG: nyaki, háti lumbalis gerinc felvételek

Gerinc CT

Gerinc MR

5
3.c Kontrasztanyagok és alkalmazási területei a képalkotó vizsgálatok során
Röntgen kontrasztanyagok

Típusai

Pozitív:a kontrasztanyag sugárnyelése fokozott a környező képletekhez képest, például a bárium-

szulfát és a jódtartalmú vegyületek.

Negatív:a környezeténél kisebb a kontrasztanyag sugárnyelése, pl. folyadék, levegő, CO 2

Negatív kontrasztanyagok

Napjainkban leginkább a gastrointestinális rendszer ábrázolására alkalmazzuk, a kettőskontrasztos

vizsgálatoknál. Folyadék is lehet negatív kontrasztanyag, amennyiben valamilyen pozitív
kontrasztanyag mellett használjuk. CT vizsgálatnál a gyomor-bélhuzam elkülönítésére vizet is
alkalmazhatunk negatív kontrasztanyagként. Napjainkban egyre elterjedtebb egy speciális anyag
(Macrogola), mely a víz szerkezetét kristályos szerkezetűvé változtatja, így lassabban szívódik fel a
bélből, közben a lument is megfelelően tágítja.

pl. CT-vel végzett vastagbél virtuális colonoscopiás vizsgálatakor bőséges levegőbefúvást

alkalmazunk a lumen feltágításához.

A negatív kontrasztanyag alkalmazása kontraindikált, ha légembólia veszélye áll fenn. Kiterjedt

fekélyes folyamatoknál, széteső tumor gyanújánál, vagy a vizsgált szakaszon lévő vérzésforrás esetén
az érpályába kerülhet a levegő, ezért nem ajánlott a kettőskontrasztos vizsgálat, a levegő alkalmazása.

Pozitív kontrasztanyagok

A pozitív kontrasztanyagokat alkotóelemeik alapján két csoportra oszthatóak, a bárium-szulfát- és a

jódtartalmú vegyületekre.

A Bárium-szulfát (BaSO4) :Maga a bárium önmagában mérgező, de kénsavval alkotott sója, a

BaSO4 már alkalmas emberi fogyasztásra. Rendkívül erőteljes sugárnyelésű vegyület, melyvízben és
gyomorsavban is oldhatatlan, így sem a szövetek közül, sem a belekből nem szívódik fel. Vegyileg
teljesen közömbös, nem mérgező anyag. A gyakorlatban kizárólag a gastrointestinalis rendszer
röntgen vizsgálatára alkalmazzuk különböző sűrűségű vizes szuszpenzióját. Bevonja a
gastrointestinalis rendszert borító nyálkahártyát, így átlátszatlanná teszi azt.

Az emésztőrendszer kettőskontrasztos vizsgálatainál a bárium-pép mellett levegőt, esetleg szén-

dioxidot is alkalmazunk. A bárium-szulfát által bevont bélszakasz lumenét a levegő tágítja ki, ezáltal
jobban láthatóvá válik a nyálkahártya és esetleges apróbb elváltozásai is. A bárium-szulfát szájon át
történő alkalmazásánál fontos, hogy a beteg a vizsgálat előtti estétől már ne egyen és ne igyon.

Néhány kellemetlen reakció – mint a szédülés, hypotensio, bradycardia – elkerülhető/csökkenthető

alacsony hőmérsékletű kontrasztanyag itatásával. Vastagbél vizsgálatnál a testhőmérsékletű beöntést a
beteg jobban tolerálja, a levegő befújása okozta kellemetlenséget motilitásgátlóval tudjuk csökkenteni
(pl: Buscopan, Glukagon).

Idős/elgyengült betegeknek nagyobb körültekintés mellett adjunk bárium-szulfátot, mivel korukból és

rossz általános állapotuk miatt lassú a perisztaltikájuk, könnyebben tapadhat össze a bárium-szulfát a
lumenben, így fokozottabb az ileus kialakulásának veszélye. A bárium-szulfáttal végzett vizsgálatok
után, lassú perisztaltikájú betegek esetében, a belekben visszamaradt kontrasztanyag, az esetleges
későbbi hasi vizsgálatoknál (pl: hasi és kismedencei CT vizsgálat) zavaró műterméket képezhet. Az
ilyen esetek elkerülésének érdekében a CT vizsgálattal, amennyiben a beteg állapota engedi, várni kell
legalább egy hetet. Azonban van olyan vizsgáló módszer, ahol direkt bárium-szulfátot alkalmazunk az

6
esetlegesen visszamaradt béltartalom jelölésére. A virtuális colonoscopia-s vizsgálat előkészítésénél a
beteg előző nap bárium-szulfátot, Gastrografint kell, hogy fogyasszon a hashajtás mellett.

A bárium-szulfát alkalmazása abszolút kontraindikált a következő kórképekben: ileus,

perforatio, fistula, varix, ulcus, vagy tumor vérzésének gyanújában, illetve közvetlen emésztőrendszer
műtéti beavatkozás előtt. Nem alkalmazható a gastroinestinalis rendszer átfúródásának esetén, mivel a
szövetek közé került bárium-szulfát nem képes felszívódni a nyálkahártyáról. A szervezet a bárium-
szulfátot idegentestként kezeli, leköti a szervezet védekezőképességét, a savós hártyákon
letapadásokat, összenövéseket hozhat létre, gyulladást okozhat, mely septicus állapothoz is vezethet. A
hörgőrendszerbe aspirált bárium-szulfát irritációt, gyulladást (aspiratios pneumonia) okozhat. A
félrenyelt bárium-szulfátot a szervezet igyekszik eltávolítani, a köhögés és a csillószőrös hengerhám
takarító tevékenysége révén. (Loránd, 2011, 2012)

A jódtartalmú kontrasztanyagok:A jódtartalmú kontrasztanyagok is alkalmasak az üreges szervek

és a szövetek megjelenítésére. A jód magas rendszámú elem, jó a sugárfogó képessége és ez ideális
kontrasztképzővé teszi. A trijódbenzoesav az alapja a jódtartalmú kontrasztanyagoknak. Ebben a
molekulában a jódatomokat, hat szén és hat hidrogén atomból álló benzol-gyűrűt tartalmazó aromás
szénvegyülethez kapcsolják. A jód stabilan kötődik a benzolgyűrűhöz, ezért biológiailag inaktív. A
három jódatomnak köszönhetően a sugárnyelés jelentősen fokozódik. A benzolgyűrűn három
oldallánc is található, melyek meghatározzák a molekula ionos voltát, kémiai minőségét, viszkozitását,
valamint vízoldékonyságát. Struktúráját tekintve a jódtartalmú kontrasztanyag lehet monomer, ekkor
a kontrasztanyag molekulában egy benzol-gyűrű van. Ha két benzol-gyűrű kapcsolódik össze, akkor
dimerforma alakul ki.

A szerves molekula tulajdonágaitól függően a molekula lehet lipophil vagy hydrophil.

Lipophil: olajos kontrasztanyag, lymfográfia, a nyirokerek, nyirokcsomók vizsgálatára, a máj gócos

térfoglaló folyamatainak szelektív cytostatikus chemoembolisatiójára alkalmas. Ügyelni kell
használata során, hogy ne legyen túl gyorsan befecskendezve, mert ilyenkor pulmonális
mikroembolisatiót okozhat.

Hydrophil: vízoldékony kontrasztanyagok, a szervezetből történő kiürülésük szerint két csoportra

oszthatók.

 hepatotrop kontrasztanyagok, melyeket a máj választ ki, ezáltal az epe sugárnyelését

fokozzák. Az intravénásan vagy per os beadott kontrasztanyag az epehólyagban
koncentrálódik, majd az epével együtt a duodenumba ürül.

 nephrotrop kontrasztanyagok, melyek a vesén át ürülnek. A nephotrop kontrasztanyagok

közül az ionos kontrasztanyagok vizes közegben ionpárokká bomlanak, a belőlük keletkező
szabadgyökök viszonylag sok mellékhatást okoznak. Előnyük, hogy jó kontrasztot adnak és
olcsók. A nephrotrop kontrasztanyagok felhasználhatók a különböző szervek üregének
kitöltésére, a keringésbe juttatva az érrendszer ábrázolására, intravénás befecskendezést
követően alkalmasak a hólyag, az ureterek és a vese-üregrendszer megjelenítésére is. A
veseműködés vagy az erek megítélésére viszonylag kis mennyiségű, de nagy töménységű
kontrasztanyagot használunk rövid idő alatt. Mivel az artériás és vénás ágakból a vér
áramlásának következtében kimosódnak, ezért gondos időzítésre és sorozatfelvételek
készítésére van szükség. A tápcsatorna vizsgálatára nem igazán alkalmasak, mivel nem tapad
jól a bélfalon és serkentik a perisztaltikát. Ugyanakkor a tápcsatorna átfúródásának gyanújánál
csak is kizárólag jódos kontrasztanyagot használunk, mivel a savós hártyákról és a sejtközötti
terekből is, maradéktalanul felszívódik.

Ionos kontrasztanyag például a Iodamid, Gastrographin és Biliscopin.

A nemionos kontrasztanyagok modern kontrasztanyagok. A stabil kémiai buroknak köszönhetően

vizes közegben nem képeznek szabadgyököket. Ennek köszönhetően azonos kontrasztfokozás mellett,

7
80%-kal kevesebb mellékhatást váltanak ki, mint az ionos kontrasztanyagok. A nem ionos
kontrasztanyagok alacsony ozmolalitásúak, az emberi szervezet jobban tolerálja. Nem ionos
kontrasztanyag például a Visipaque, Omnipaque vagy Ultravist.

A kontrasztanyagok jódtartalmát a jodidkoncentrációval adják meg, 1 ml kontrasztanyag 240-420

mg jodidot tartalmaz. Minél töményebb a jódkoncentrációja a kontrasztanyagnak, annál kevesebb
mennyiség is elegendő a jó kontraszt eléréséhez. Az érpályába fecskendezett kontrasztanyagos
vizsgálatoknál a beteg a vizsgálat előtt 4-6 órát éhezzen, de megfelelően hidratált legyen.

Kontrasztanyagok alkalmazása a CT-ben

A gastrointestinalis rendszer ábrázolására a beteggastrografint kap vizsgálattól függően, vízben oldva

oralisan. Iv-an pedig Iomeront kap a beteg 1ml/tskg. Egy speciális volumennövelő anyag vízbe
keverésével (Macrogola) a bélből a folyadék nehezebben szívódik fel, így a lumen hosszabb ideig
marad feltöltve. CT-enteroclysis vizsgálatkor a beteg vékonybelét vízzel kell feltölteni, így a gyulladt
bélfal i.v. KA halmozása jobban ábrázolható.

Virtuális kolonoszkópiás vizsgálat előkészítésekor bárium-szulfát tartalmú KA-t adunk a betegnek a

bálsár megjelölése céljából.

Tájékozódnunk kell az esetleges kontraindikációkról a beteget.

Ultrahang kontrasztanyagok

Ultrahang kontrasztanyagok fajtái. Jelenleg három különböző kontrasztanyag típust különböztetünk

meg:

1. mikrobuborék alapú kontrasztanyagok

2. liposoma alapú kontrasztanyagok

3. prefluoro-carbon emulzióból álló kontrasztanyagok.

1. A mikrobuborék alapú kontrasztanyagok

Minden ultrahang kontrasztanyag alapelve, hogy a szervezetbe juttatott gázbuborékokról, a vizsgáló

ultrahang nyaláb nagyobb mértékben verődik vissza, mint a környező kontrasztanyag mentes
területekről. A visszaverődés mértéke függ a buborékok mennyiségétől, méretétől, a bennük lévő gáz
minőségétől és az ultrahang nyaláb intenzitásától. Minél nagyobb a buborék, annál nagyobb a
jelintenzitás, de fontos, hogy a buborékok átjussanak a tüdő kapillárisain, így ez szabja meg a
méretbeli felső határt. Ideális lenne, ha szabad, gázzal telt mikrobuborékokat tudnánk használni, de ez
nem lehetséges, mert így a buborékok élettartama igen rövid lenne, szintén nem jutna át a tüdő
kapillárisain. A hosszabb élettartam eléréséhez a gázt membránnal stabilizálják.

2. Liposoma alapú kontrasztanyagok

Az 1 mikrométernél kisebb átmérőjű zsírcseppekből álló kontrasztanyag, jellemzője, hogy a

lipophylizáció során a liposomákban minimális mennyiségű levegő kerül. Ultrahangos vizsgálat során,
nagy koncentrációban kifejezett reflexiót okoznak a vérbe juttatva. Tulajdonságaik: könnyen köthetők
antitestekhez és egyéb hordozó molekulákhoz, szervspecifikusak.

3. Prefluoro-carbon emulzióból álló kontrasztanyagok

A 250 nanométer átmérőjű mikrobuborékok, melyeknek echogenitást fokozó hatása lényegesen jobb
különböző felületekhez kötődve, mint szabadon. A lipidburokba zárt prefluoro-carbon részecskék igen
ellenállóak az ultrahang által keltett rezgő mozgással szemben. Érdekessége, hogy ha a lipidburokhoz
gadolíniumot kötnek, MR kontrasztanyagként is alkalmazható.

8
MR kontrasztanyagok

MR kontrasztanyagok típusai: A vizsgált szerv és a környezete közötti jelintenzitás gyakran hasonló,

ezért nagyon nehéz elkülöníteni a szöveteket. MR kontrasztanyag szervezetbe juttatásával növelhető a
szövetek mágneses mutatói közötti differencia, amely könnyebbé teszi megkülönböztetésüket.
Besorolásukat tekintve gyógyszernek minősülő vegyületek, melyek képesek a környező molekulák,
szövetek mágneses tulajdonságait módosítani, ill. bizonyos folyadékterekben vagy szövetekben a
protonok relaxációs idejét megváltoztatni. A kontrasztanyag bejuttatásával nemcsak a szövetek közötti
kontrasztkülönbségekről, hanem véráramlási zavarokkal kapcsolatos elváltozásokról is képet kapunk,
emellett a perfúziós képalkotásban is nélkülözhetetlen.

Az MR kontrasztanyagokat különböző szempontok szerint csoportokra oszthatjuk. Beszélhetünk

pozitív és negatív, extra és intracelluláris, ionos és nem ionos, szövetspecifikus és nem specifikus,
valamint különböző ozmolalitású kontrasztanyagokról. A legtöbb szakirodalom a mágnesességet veszi
alap szempontnak, miszerint a kontrasztanyagok három – diamagnetikus, paramagnetikus,
szupermagnetikus – csoportját különböztetjük meg. Ezek közül kontrasztanyag céljára azonban csak a
paramagnetikus és szupermagnetikus csoportok ideálisak.

Az ún. paramágneses anyagok alapvetően nem mágneses tulajdonságúak, azonban képesek erősíteni
környezetük magnetizációját, azáltal, hogy lerövidítik a hosszú T1 idejű anyagok relaxációs idejét és
fokozzák azok jelintenzitását, világosabbá téve ezzel a T1 súlyozott képeken. Az ilyen
kontrasztanyagokat ,,pozitív’’ MR kontrasztnak nevezzük. Ide tartozik például az erekben
leggyakrabban alkalmazott gadolínium és a szövetspicifikus mangán.

A szupermágneses anyagok maguk is magnetikus tulajdonságúak, melyek rövidítik a T2 relaxációs

idejét ott, ahol felhalmozódnak, ezáltal a környezethet képest jelentősen csökkentik a jelintenzitást,
ezért ezeket ,,negatív’’ MR-kontrasztnak nevezzük. Ilyen anyagok például a különböző vas-oxidok,
melyek között szintén találunk szövetspecifikus anyagokat.

A ,,pozitív’’ MR kontrasztanyagok közül a legismertebb és leggyakrabban használt a gadolínium-

tartalmú, extracelluláris, nem szövetspecifikus kontrasztanyagok. A gadolínium (Gd) egy erősen
toxikus, 7 páratlan elektronnal rendelkező paramagnenikus fémion, ezért a mérgezés elkerülése végett
ún. kelátburokkal veszik körül, így a korábban toxikus anyag vízben oldódó vegyületté válik, melynek
neve Gd-DTPA (gadolínium-dietiléntriaminpentaacetát). Vesén keresztül választódik ki, vizsgálat után
24 órával a nagyrésze.A gadolínium tartalmú kontrasztanyagok nagyon szenzitívek a különböző kóros
folyamatok során fellépő elváltozásokra, azonban specificitásuk igen kicsi, ezért egyre nagyobb igény
merült fel specifikus kontrasztanyagok kifejlesztésére. Ekkor született meg a ,,pozitív’’ MR-
kontrasztok közül a mangán-alapú szövetspecifikus T1 kontrasztanyagok, melyet leginkább a máj és
hasnyálmirigy vizsgálatához fejlesztettek ki.

A ,,negatív’’ MR kontrasztanyagok szupermágneses tulajdonságú anyagokból, például a vasból, illetve

a vas különböző oxidjaiból állnak. A SPIO-t elsősorban a máj és a lép vizsgálatára fejlesztették ki,
mivel a RES (reticuloendothelialis renszer) sejtjei nagy affinitást mutattak irántuk, míg az USPIO-t a
nyirokcsomók vizsgálatára, ugyanis ezeket elsősorban fagocitózisra képes sejtek veszik fel, emiatt ez
sokkal hosszabb folyamat, mint amit a ,,pozitív’’ MR-kontrasztoknál láthattunk.