2

Írta: Sarah Dessen

A műeredeti címe: Lock a nd Key
Copyright © Sarah Dessen 2008
All rights reserved.

This edition published by arrangement with Viking Children’s Books, an imprint

of Penguin Young Readers Group, a division of Penguin Random House LLC.

Fordította: Benedek Dorottya

A szöveget gondozta: Fodor Zsuzsa

Cover illustration © Vici Leyhane

A művet eredetileg kiadta:

Viking, a member of Penguin Group ( USA) Inc.

ANGELS FROM MONTGOMERY

Words and Music by JOHN PRIN E
© 1971 (Renewed) WALDEN MUSIC, INC. & SOUR GRAPES MUSIC
All rights administered by WB MUSIC CORP
All Rights Reserved. Used by Permission of ALFRED PUBUS HING CO., INC.

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 616 7

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551 -139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Cerencsér Gábor

Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Gera Zsuzsa
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt,, Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,

illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

3
Leigh Feldmannak, amiért most is és mindig átsegít,

és Jaynek, aki odaát vár.

4
 Első fejezet

S VÉGÜL – mondta Jamie, ahogy kinyitotta az ajtót –

–É elérkeztünk a leglényegesebb részhez. A szobádhoz.
Lélekben már felkészültem a sok rózsaszínre. A fodrokra és
foltvarrásos takarókra, és talán az applikált mintákra.
Valószínűleg kicsit igazságtalanul feltételeztem róluk ilyesmit, de
már nem igazán ismertem a nővéremet, főleg nem a lakberendező
stílusát. A vadidegeneknél mindig a legrosszabbra számítottam.
Ha így teszel, általában ők azok – és persze azok, akiket a
legjobban ismersz, ha már itt tartunk –, akik sosem okoznak
csalódást.
Azonban az első dolog, ami feltűnt a szobában, az a zöld volt.
Egy nagy, a fal felső részén húzódó ablakon keresztül, aminek a
túloldalán magas fák választották el a hatalmas hátsó udvart a
háztól. Minden nagynak bizonyult ezen a környéken, ahol a
nővérem és a férje, Jamie élt – az otthonoktól kezdve, az autókon
át, egészen a kőkerítésig, az első dologig, ami ezen a kertvárosi
részen fogadott. Olyan óriási kövekből épült, amiket
lehetetlenségnek tűnt elmozdítani. Mint egy külvárosi
Stonehenge. Fura.
Ekkor jöttem rá, hogy még mindig odakint állunk a folyosón,
mintegy közlekedési dugóban leragadva. Aztán Jamie, aki ezt a

5
kis körbevezetést tartotta, arrébb lépett, egyedül hagyva az
ajtóban. Nyilvánvalóan azt akarta, hogy én lépjek be először.
Ezért így tettem.
A szoba, nos, nagy volt, krémszínű falakkal. Még három
ablakot láttam az alatt, amit először észrevettem, bár mindet
vékony reluxa fedte. Jobbra egy franciaágy állt sárga paplannal és
hozzáillő párnákkal, a lábrészhez egy összehajtott, fehér takarót
terítettek. Állt ott még egy kis íróasztal, alátolt székkel. A plafon
mindkét oldalon lejtett, középen egy egyenes sávban találkozva,
ahol téglalap alakú tetőablak nyílt, amit most szintén reluxa takart
– olyan kicsi ablak volt, hogy nyilván külön rendelésre készült,
hogy odaférjen. Annyira tökéletesen passzolt oda, annyira furcsa
volt, hogy egy pillanatra azon kaptam magam, hogy csak bámulok
fel rá, mintha az lenne a legszokatlanabb dolog, ami aznap ért.
– Szóval, van saját fürdőszobád is – folytatta Jamie. Megkerült,
lépte puhán toppant a szőnyegen, ami természetesen patyolattiszta
volt. Sőt, az egész szobában festék és új szőnyeg illata terjengett,
ahogy a ház többi részében is. Eltűnődtem, vajon mikor
költözhettek be. Egy hónapja, fél éve? – Épp e mögött az ajtó
mögött találod. A beépített szekrény is itt van. Fura, mi? Nálunk is
így van. Amikor építkeztünk, Cora váltig állította, hogy így majd
gyorsabban elkészül. Ám hozzá kell tennem, hogy ez az elmélet
még bizonyításra szorul.
Aztán rám mosolygott, én pedig kényszeredetten próbáltam rá
visszamosolyogni. Ki ez a furcsa szerzet, aki a sógorom – bár ez a
kifejezés az adott körülmények között furán hatott –, ebben a
mountain bike-os pólóban, farmerben és divatos, drága
sportcipőben, és aki egyértelműen viccekkel igyekszik oldani a
hihetetlenül kínos helyzet feszültségét? Fogalmam sem volt róla.
Mindenesetre nehezen tudtam elhinni, hogy a nővérem tényleg
egy ilyen alakkal állt össze, ugyanis Cora olyan ideges volt, hogy
a férje próbálkozásaira még csak meg sem próbálta tettetni a
mosolygást. Én legalább igyekeztem.

6
 Cora azonban nem. Csak állt ott az ajtóban, alig lépte át a
küszöböt, a karját összefonta maga előtt. Ujjatlan, kötött felsőt
viselt – bár október közepén jártunk, a házban több mint kellemes
volt az idő, már-már forróságnak tűnt –, amiben kirajzolódott a
bicepszének és a tricepszének az alakja. Mintha minden izma
megfeszült volna, éppúgy, mint két órával korábban, amikor
belépett a Nyárfalak szalonjába. Akkor is inkább Jamie beszélt,
mind Shaynával, a főtanácsadóval, mind velem, Cora eközben
csak hallgatott. Mégis, időről időre magamon éreztem állhatatos
tekintetét, mintha a vonásaimat tanulmányozná, hogy az
emlékezetébe vésse őket, vagy talán csak próbált rájönni, ráismer-
e még bármelyik részemre.
Tehát Cora férjnél van, gondoltam, ahogy egymással szemben
ültünk a Nyárfalakban, és őket bámultam, Shayna pedig
különböző papírokat rakosgatott közöttünk. Eltűnődtem, vajon
elegáns esküvőjük volt-e, ahol Cora terebélyes fehér ruhát viselt,
vagy titokban keltek egybe, miután a nővérem közölte Jamie-vel,
hogy nincs igazán említésre méltó családja. Magára maradt –
biztosra vettem, hogy inkább így mesélte. Hogy egyszerűen csak
idecsöppent a világba, teljesen egyedül, senkihez és senkinek sem
tartozva.
– A termosztát kint van a folyosón, ha keresnéd – magyarázta
most Jamie. – Én személy szerint jobban szeretem a hűvöset, de a
nővéred inkább a forróságot részesíti előnyben. Úgyhogy még ha
lejjebb is veszed, valószínűleg néhány másodperc múlva úgyis
felnyomja.
Megint mosolygott, így én is ezt tettem. Egek, de fárasztó ez!
A szemem sarkából láttam, hogy Cora megmozdul az ajtóban, de
most sem szólt semmit.
– Ó! – csapta össze Jamie a kezét. – Majd elfelejtettem. A
legjobb rész. – Odament a fal közepén lévő ablakhoz, és benyúlt a
reluxa alá. Csak amikor hátralépett, és az ablak kinyílt, akkor
jöttem rá, hogy az valójában egy ajtó. Nemsokára hűvös levegő
csapott meg. – Gyere, nézd csak meg!

7
 Elnyomtam a sürgető érzést, hogy megint hátranézzek Corára,
és tettem egy lépést előre, majd még egyet. A talpam belesüppedt
a szőnyegbe, úgy követtem Jamie-t át a küszöbön, ki a kis
erkélyre. A korlátnál állt. Melléléptem, és mindketten lenéztünk a
hátsó udvarra. Amikor először láttam a konyhából, csak az
alapvető dolgokat vettem észre: fű, fészer, nagy, fedett terasz,
egyik végében grillsütővel. Most azonban láthattam, hogy a fűben
köveket helyeztek el ovális alakban, nyilván szándékosan, amiről
ismét a Stonehenge jutott az eszembe. Miféle heppje ez a
gazdagoknak? Valamiféle druida megszállottság?
– Ott majd egy kerti tó lesz – magyarázta Jamie, mintha
hangosan kimondtam volna a gondolataimat.
– Egy tó? – kérdeztem vissza.
– Teljes ököszisztéma – felelte. – Kilenc méterszer hat méter,
természetes vízeséssel. És halakkal. Klassz, mi?
Éreztem, hogy várakozón néz rám.
– Aha – feleltem, mert én itt vendég voltam. – Nagyszerűen
hangzik.
Jamie nevetett.
– Hallod ezt, Cora? Szerinte nem vagyok őrült.
Megint lenéztem a kövekből kirakott körre, majd hátra a
nővéremre. Mostanra bejött a szobába, de csak pár lépésnyit, és
még mindig karba tett kézzel figyelt minket. Egy pillanatra
találkozott a tekintetünk, és nem értettem, hogy a fenében
kötöttem ki itt, mert tudtam, hogy egyikünk sem akarja, hogy itt
legyek. Aztán most először, mióta megálltunk a felhajtón, és ez az
egész, bármi legyen is, elkezdődött, megszólalt.
– Hideg van – mondta. – Jobb, ha bejöttök.

***

Aznap délután egy óra előtt, amikor eljött értem, tíz évig nem
láttam a nővéremet. Nem tudtam, hol él, mit csinál, vagy akár
hogy milyen ember. De nem is érdekelt. Volt idő, amikor Corát az

8
életem részének tekinthettem, de az az idő egyszerűen elmúlt.
Legalábbis egészen addig így hittem, amíg Honeycutték fel nem
bukkantak egy keddi napon, és minden megváltozott.
Honeycuttéké volt az a kis sárga farmház, ahol anyuval
körülbelül egy évig laktunk. Azelőtt a Tóparti Ház nevű lerobbant
komplexumban béreltünk lakást a pláza mögött. Ott egy szobán
osztoztunk, az egyetlen ablakunk a J&K Büfé hátsó bejáratára
nézett, ahol mindig ült legalább egy dolgozó, hajhálóban
dohányozva egy felfordított rekeszen. Az épület oldalánál kis
patak futott, amit az ember egészen addig észre sem vett, amíg a
nagy esőzésektől meg nem emelkedett a vízszintje, átbukott a nem
létező partján, és mindent elöntött. Mindez legalább kétszer-
háromszor előfordult egy évben. Mivel a legfelső emeleten
laktunk, maga a víz megkímélt minket, de az alsóbb lakásokból
felszivárgó penészszag mindenen áthatolt, és csak isten a tudója,
mi minden volt még a falakban. Elég, ha annyit mondok, hogy két
éven át folyamatosan megfázva éreztem magam. Ez volt az első
dolog, ami feltűnt a sárga házban: ott végre szabadon
lélegezhettem.
Új otthonunk más szempontból is újdonságot jelentett. Már
maga a tény, hogy ház volt, nem pedig lakótömbi vagy garázs
fölötti lyuk. Addigra már hozzászoktam a fal túloldalán lévő
szomszédok zajához, a sárga ház viszont egy nagy mező közepén
helyezkedett el, két tölgyfa között. Tőle balra állt még egy ház, de
csak a tetejének olykori kivillanása látszott át a lombok között.
Gyakorlatilag magunk voltunk. Épp, ahogy szerettük.
Anyut nem igazán lehetett társasági embernek nevezni.
Bizonyos helyzetekben – mint például vásárlás közben – nagyon
barátságos tudott lenni. Ha pedig egy olyan fickó százméteres
körzetébe került, aki mocsokként bánt vele, akkor anyu utánament
és körülhízelegte, még mielőtt meg lehetett volna állítani – én már
csak tudom, mert megpróbáltam. De a társadalom nagy részével
(pénztárosokkal, az iskola vezetőségével, főnökökkel, expasikkal)

9
való kommunikációban nem szívesen vett részt, hacsak nem volt
feltétlenül szükséges, és akkor is csak vonakodva.
Még szerencse, hogy ott voltam neki én. Amióta csak az
eszemet tudom, a lökhárítója voltam. A közvetítő, anyu
nagykövete a világ felé. Valahányszor megálltunk egy üzletnél,
ahol light kólát szeretett volna venni, de túl másnaposnak érezte
magát hozzá, vagy kiszúrt egy közeledő szomszédot, aki ismét a
késő esti zajongás miatt akart panaszkodni, esetleg Jehova tanúi
jelentek meg az ajtóban, mindig ugyanaz történt.
– Ruby – szólt fáradt hangján, vagy a poharát, vagy a kezét
szorítva a homlokára. – Beszélnél velük, kérlek?
És én beszéltem. Elcsevegtem a lánnyal a pult mögött, amíg a
visszajáróra vártam, bólogattam, ahogy a szomszéd ismét azzal
fenyegetőzött, hogy szól a házfelügyelőnek, és tudomást sem
vettem az ajánlott irodalomról, amikor határozottan rácsuktam az
ajtót Jehova tanúira. Én voltam a védvonal első sora, mindig
készen álltam valamilyen magyarázattal vagy álinformációval.
– Most éppen a bankban van – mondtam a háziúrnak, még ha
közben anyu ott horkolt is a kanapén, a félig nyitott ajtó mögött.
– Épp odakint van, a futárral beszél – biztosítottam a főnökét,
aki így átadta nekem anyu aznapi szállítmányadagját, míg anyu a
rakodótérben az annyira vágyott cigijét szívta, és próbálta
lecsillapítani remegő kezét.
És végül, mind közül a legnagyobb hazugság:
– Hát persze hogy még otthon lakik. Csak sokat dolgozik. – Ezt
mondtam a rendőrnek aznap, amikor kihívtak a negyedik óráról,
és odakint ő várt rám. Akkor azonban a világ összes hazugsága
sem segített. Beszéltem az emberekkel, ahogy anyu mindig kérte,
de nem hallgattak meg.
Aznap azonban, amikor anyuval először leparkoltunk a sárga
ház előtt, még minden rendben ment. Oké, a szokásos dráma
közepette hagytuk ott az előző lakásunkat, lakbértartozással és az
utánunk leskelődő házfelügyelővel, aki annyira figyelte minden
egyes lépésünket, hogy több napon át hordtuk ki a holminkat a

10
kocsihoz, mindig csak pár dolgot tettünk bele, amikor boltba vagy
dolgozni mentünk. De ehhez már hozzászoktam, ahogy ahhoz is,
hogy ritkán, vagy soha nem volt telefonunk, és ha volt is, akkor is
álnév alatt jelentettük be. Ugyanez volt a helyzet az iskolai
papírjaimmal, amiket anyu gyakran álcímmel töltött ki, mivel
szentül hitte, hogy különben a hitelezők és a régi háziurak ránk
találnak. Sokáig úgy hittem, mindenki más is így él. Amikor elég
idős lettem ahhoz, hogy rájöjjek az igazságra, az egész már
szokássá vált, és bármi más furcsának tűnt volna.
A sárga ház belülről kicsit furcsán festett. A legnagyobb
helyiség a konyha volt, ahol mindent egy fal mellé zsúfoltak: a
szekrényeket, a háztartási eszközöket, a polcokat. Egy másik
falnál hatalmas propángázos fűtőtest állt, ami hideg időben nagy
sóhajjal kelt életre, és keményen küzdött, hogy felmelegítse az
egész házat. Az egyetlen fürdőszoba a konyhából nyílt, és nem
hőszigetelt falakkal nyúlt ki a szabadba. Anyu szerint biztos
később építették a házhoz, eredetileg valószínűleg külön
árnyékszék lehetett az udvaron. Így a reggelek elég hűvösek
tudtak lenni, amíg az ember meg nem nyitotta a meleg vizet, és a
gőz fel nem melegítette a helyiséget. A nappali kicsi volt, a falakat
sötét műfa panelek borították. Még délben is villanyt kellett
kapcsolni, hogy lássunk is valamit. Anyu persze imádta a
félhomályt, és általában a redőnyöket is lehúzta. Sokszor arra
értem haza, hogy a kanapén fekszik, az egyik kezében egy cigi
lóg, és a tévé fénye az arcán villódzik. Odakint talán sütött a nap,
az egész világ ragyogott, de nálunk folyton késő este volt, anyu
kedvenc napszaka.
A régi egyszobás lakásban hozzá voltam szokva, hogy néha
arra ébredjek mély álmomból, hogy anyu a fülembe suttog, és
megkér, menjek ki a kanapéra – „kérlek, édesem”. Ahogy kábán
és zavartan kitántorogtam, igyekeztem nem észrevenni azt az
alakot, bárki legyen is az éppen, aki mögötte besurrant a szobába.
A sárga házban azonban volt saját szobám. Kicsi volt, csupán egy
apró beépített szekrénnyel és egyetlen ablakkal, narancssárga

11
szőnyeggel és ugyanazokkal a sötét falakkal, de volt ajtaja, amit
magamra csukhattam, és így csak az enyém lehetett. Úgy éreztem,
itt pár hónapnál tovább maradunk majd, hogy itt minden jobb lesz.
Végül azonban ezek közül csak az egyik vált valóra.
Három nappal azután találkoztam először Honeycuttékkal,
hogy beköltöztünk. Kora délutánra járt, és épp készülődtünk a
munkába, amikor egy zöld, platós terepjáró gördült be a
felhajtóra. Egy férfi vezette, mellette az anyósülésen egy nő ült.
– Anyu! – szóltam anyunak, aki a szobájában öltözködött. –
Jött valaki.
Anyu ingerülten sóhajtott. Munka előtt volt a legrosszabb, mint
egy bosszús gyerek.
– Ki az?
– Nem tudom – feleltem. Figyeltem, ahogy a pár elindul a ház
felé. A férfi farmernadrágot és -inget, a nő nadrágot és mintás
felsőt viselt. – De mindjárt bekopognak.
– Ó, Ruby! – sóhajtott megint. – Beszélj velük, kérlek!
Az első, ami feltűnt Honeycuttékban, hogy azonnal barátságos
hangot ütöttek meg, olyan típusú emberek voltak, akiket anyu ki
nem állhatott. Mindketten vidáman mosolyogtak, amikor ajtót
nyitottam, és amikor megláttak, még szélesebbre húzódott a
szájuk.
– Odanézzenek! – mondta a nő, mintha már csak a
létezésemmel is valami fantasztikus dolgot értem volna el. Kis
alkatával és fehér fürtökből álló glóriájával egy gnómra
emlékeztetett, mintha csak arra tervezték volna, hogy az ember
felrakja egy polcra. – Hellóka!
Biccentettem, mint általában az ajtónkon kopogtatóknak. A
felesleges szócséplés csak még inkább bátorítja az embereket,
legalábbis tapasztalatom szerint.
– Segíthetek?
A férfi pislogott.
– Ronnie Honeycutt vagyok – mutatkozott be kezet nyújtva. –
Ő itt a feleségem, Alice. Te pedig…?

12
 Anyu szobája felé pillantottam.
Bár általában nagy robajjal készülődött – csapódó fiókokkal,
magában morogva –, most persze síri csend honolt nála.
Visszanéztem a párra. Úgy ítéltem meg, valószínűleg nem Jehova
tanúi, de egyértelműen házalnak valamivel.
– Sajnálom – mondtam, már készülve, hogy jellegzetes
mozdulatommal, határozottan rájuk csukom az ajtót –, de nem…
– Ó, édesem, semmi baj! – vágott közbe Alice, majd a férjére
nézett. – Idegenveszély – magyarázta. – Az iskolában beléjük
nevelik.
– Idegen mi? – kérdezte Ronnie.
– A háziurak vagyunk – magyarázta nekem Alice. – Csak
beugrottunk köszönni és érdeklődni, hogy rendben beköltöztetek-
e.
Háziurak, gondoltam. Rosszabb, mint a Jehova tanúi.
Ösztönösen kicsit beljebb hajtottam az ajtót, a lábammal ékelve
ki.
– Minden rendben – biztosítottam őket.
– Édesanyád is itt van? – kérdezte Ronnie, míg Alice arrébb
hajolt, és próbált bekukucskálni mögém a konyhába.
Követtem a mozdulatát, eltakarva előle a kilátást, majd azt
feleltem:
– Ami azt illeti, most épp…
– Itt van – hallottam anyu hangját, és a következő pillanatban
már át is vágott a nappalin, egyik kezével hátrafogva a haját.
Farmer, csizma és fehér, ujjatlan felső volt rajta, és bár kábé húsz
perccel korábban kelt, el kellett ismernem: egész jól néz ki. Anyu
egykor igazi szépségnek számított, és olykor még most is el
lehetett kapni egy villanást abból a lányból, aki régen volt –
legalábbis jó megvilágításban, miután rendesen kialudta magát, és
ha valaki, mint én is, vágyakozva kereste a nyomokat.
Anyu rám mosolygott, és ahogy az ajtóhoz ért, egyik kezével
átkarolta a vállamat, míg a másikat a látogatók felé nyújtotta.

13
 – Ruby Cooper – mondta. – Ő pedig itt a lányom, akit szintén
Rubynak hívnak.
– Nahát! – kiáltott fel Alice Honeycutt. – És mennyire hasonlít
magára!
– Igen, mindenki ezt mondja – felelte anyu.
Éreztem, ahogy a kezét lejjebb csúsztatja a fejemen,
végigsimítva vörös hajamon, közös jellemvonásunkon, bár az övét
már korai ősz szálak csíkozták. Sápadt bőrömet – a vörös hajúak
átkát vagy ajándékát, attól függ, honnan nézzük – is anyutól
örököltem, ahogy magas, vékony, ám izmos alkatomat is. Már
többször hallottam, hogy távolról szinte teljesen egyformák
vagyunk, és bár tudtam, hogy ezt bóknak szánják, nem mindig
éreztem annak.
Tudtam, hogy anyu hirtelen közeledése felém csupán színjáték,
hogy kedvesnek mutatkozzon a háziurak előtt, hogy később
alkudozhasson velük, vagy könnyebben befolyásolhassa őket.
Mégis azt vettem észre, milyen könnyen dőlök neki a csípőjének
és döntöm a fejemet az övének. Mintha egy részem, amit képtelen
voltam irányítani, végig erre a lehetőségre várt volna, és még csak
nem is tudott róla.
– Mindig így szoktuk, hogy beugrunk és ránézünk a bérlőinkre
– magyarázta Ronnie, miközben anyu az egyik tincsemet
csavargatta az ujjai körül. – Tudom, hogy az ügynökség minden
papírmunkát elintéz, de szeretünk személyesen beköszönni.
– Nos, ez szörnyen kedves maguktól – mondta anyu. Elengedte
a hajam, és kezét a kilincsre ejtette, olyan lezseren, hogy az ember
nem is gyaníthatott mögötte tudatos mozdulatot, ahogy a mögött a
pár centi mögött sem, amennyivel utána beljebb hajtotta az ajtót,
még tovább szűkítve a rést köztünk és köztük. – De most éppen
dolgozni indulok, úgyhogy…
– Ó, hát persze! – mondta Alice. – Nos, csak szóljanak, ha
bármire szükségük van. Ronnie, add meg a számunkat Rubynak!
Mind figyeltük, ahogy Ronnie elővesz egy darab papírt és egy
tollat az ingzsebéből, és lassan leírja a számjegyeket.

14
 – Tessék! – adta át. – Hívjanak nyugodtan!
– Ó, úgy lesz – felelte anyu. – Nagyon szépen köszönjük.
Még némi udvariaskodás után Ronnie átkarolta Alice vállát, és
Honeycutték végül leléptek a verandáról. A férfi előbb a feleségét
ültette be a kocsiba, gondosan becsukta mögötte az ajtót, majd
megkerülte az autót, és beszállt a volán mögé. Aztán a lehető
legnagyobb elővigyázatossággal kitolatott a felhajtóról, hogy még
véletlenül se hajtson a fűre. Úgy számoltam, legalább nyolcszor
torpant meg, míg teljes fordulatot vett.
Addigra azonban anyu már rég otthagyott az ajtóban, és
visszament a szobájába, útközben egy hamutartóba ejtve a
házaspár telefonszámát.
– „Szeretünk személyesen beköszönni” egy fenét! – háborgott,
ahogy becsapta az egyik fiókot. – Inkább szeretnek ellenőrizni, és
mindenbe beleütni az orrukat.
Természetesen igaza volt. Honeycutték mindig váratlanul
érkeztek valami apró, látszólag felesleges háztartási küldetéssel:
hogy kicseréljék a kerti slagot, amit sosem használtunk, hogy
megmetsszék a selyemvirágfát ősszel, vagy hogy felállítsanak egy
madárfürdetőt az elülső udvaron. Annyiszor ugrottak át, hogy már
felismertem a kocsijuk kipufogójának pöfögését, ahogy
behajtottak a felhajtóra. Ami anyut illeti, az ő udvariaskodása az
első nappal véget ért. Ezek után, ha megjelentek az ajtóban, nem
törődött a kopogásukkal, és a szeme sem rebbent, ha Alice arca –
kísértetiesen fehéren a mögötte ragyogó fénytől – egyszer csak
felbukkant és bekukucskált az apró nyíláson, amit a nappali-ablak
redőnye nem fedett.
Mivel Honeycutték olyan ritkán látták anyut, majdnem két
hónapjukba is beletelt, mire rájöttek, hogy elment. Sőt, ha a
szárítógép nem mondja be az unalmast, szerintem sosem jönnek
rá, és akkor örökre ott maradhattam volna a sárga házban. Persze
tartoztam a lakbérrel, és az áramot hamarosan lekapcsolták volna.
De mindezt valahogy kezeltem volna, ahogy korábban minden
mást is. Őszintén szólva teljesen jól megvoltam egyedül, vagy

15
legalábbis annyira jól, amennyire anyuval is meglehettem volna.
Ami nem valami sok, ezt tudom. Mégis, fura módon büszke
voltam magamra. Mintha végre bebizonyítottam volna, hogy rá
sincs szükségem.
Azonban úgy esett, hogy egy októberi estén, míg sajtos
makarónit melegítettem a mikróban, a szárítógép egy hangos
pukkanással és égő szaggal behalt. Nem volt más választásom,
mint kifeszíteni egy szárítókötelet a konyhában, a hősugárzó elé,
amit azóta használtam, hogy kifogytam a propángázból, és
mindent felaggatni rá – farmereket, pólókat, zoknikat –, remélve a
legjobbakat. Másnap reggelre még alig száradtak meg, így a
legkevésbé nedves ruhákat magamra húztam, míg a többit ott
hagytam, hogy majd este, munka után foglalkozzak velük. De
aztán Ronnie és Alice megjelent, hogy kicseréljen pár állítólag
törött lécet az elülső verandán. Amikor meglátták a szárítókötelet,
bementek a házba, és minden mást is észrevettek.
Csak amikor a Nyárfalakba vittek, akkor láttam a jelentést,
amit aznap a gyámügyes alkalmazott beadott. Amikor Shayna, az
igazgató, felolvasta, nyilvánvalóvá vált, hogy bárki írta is, az
kiszínezte a valóságot, és valamiért rosszabb fényben tüntette fel a
helyzetet.
A kiskorú gyermek láthatóan víz és fűtés nélkül él egy bérelt
ingatlanban, a szülő elhagyta. A konyharészt mocskosan,
kártevőkkel tele találtam. A fűtés nem üzemel. Drog- és
alkoholfogyasztásra utaló bizonyítékok kerültek elő. Úgy tűnik, a
kiskorú gyermek már egy ideje egyedül él.
Először is, volt vizem. Csak nem a konyhában, ahol a csövek
megrepedtek. Ezért halmozódtak fel az edények, mivel kissé
macerásnak találtam a fürdőszobából átvinni a vizet csak azért,
hogy néhány tányért elmossak. Ami a „kártevőket” illeti, mindig
is voltak csótányaink. Csak a konyhacsapból hiányzó víz miatt
kicsit megnőtt a számuk, bár rendszeresen lefújtam őket. És volt
hősugárzóm is, csak nem volt bekapcsolva. A drog és alkohol
dolgot – ami, gondolom, a dohányzóasztalon álló üvegeket és az

16
egyik hamutartóban lévő marihuánás cigicsikket jelentette – nem
igazán tagadhattam, de ez aligha tűnt elegendő indoknak ahhoz,
hogy minden figyelmeztetés nélkül elhurcoljanak valakit a
lakhelyéről.
Amíg Shayna érzelemmentes, kifejezéstelen hangon a jelentést
olvasta, még mindig úgy hittem, valahogy kidumálhatom magam
ebből. Hogyha rendesen kimagyarázom magam, a megfelelő
részletekkel és hangsúlyozással, akkor egyszerűen hazaengednek.
Végül is, hét hónap múlva betöltöm a tizennyolcat, és akkor ez az
egész amúgy is újra napirendre kerül majd. De amint szólásra
nyitottam a számat, hogy vitába szálljak az egyes ponttal, a vízzel,
Shayna belém fojtotta a szót.
– Ruby, hol van édesanyád?
Ekkor kezdtem felfogni, ami később egyértelművé vált. Hogy
nem számít, mit mondok, milyen ügyesen érvelek, még az sem, ha
a témakerülés és a meggyőzés minden eszközét bevetem, amit az
évek során elsajátítottam. Csak egyvalami számított, most is és
mindig, és az ez volt.
– Nem tudom – feleltem. – Egyszerűen elment.

***

A körbevezetés, a kerti tó leleplezése és még néhány kínos

pillanat után Jamie és Cora végre magamra hagyott, hogy
lemenjenek a konyhába vacsorát készíteni. Még csak fél hat volt,
de odakint máris sötétedett, a napfény utolsó sávja épp eltűnt a fák
mögött. Elképzeltem, ahogy a telefon megcsörren az üres, sárga
házban, amikor Richard, anyu főnöke a Csomagfutárnál, rájön,
hogy nemcsak hogy elkéstünk, de meg sem jelenünk a
munkahelyünkön. Később a telefon valószínűleg újra megszólal
majd, amit egy, a felhajtónkra begördülő autó követ, ami megáll
az elülső ablak alatt. Várakozik majd egy kicsit, hátha
felbukkanok, talán még az ajtóhoz is odamennek, hogy
bedörömböljenek. Amikor azonban nem válaszolok, a kocsi sietve

17
megfordul, kiköpködve Honeycutték csinos gyepét és az alatta
megbújó sarat a hátsó kerék mögül.
És aztán mi lesz? Eltelik az este nélkülem, a ház sötétbe és
csendbe borul. Eltűnődtem, vajon Honeycutték már megjelentek-
e, hogy kitakarítsanak, vagy a ruháim még mindig ott lógnak
szellemszerűen a konyhában. Ahogy ott ültem, ezen a furcsa
helyen, mintha éreztem volna, ahogy a ház visszahív, szinte
magához rántja a szívemet, ugyanúgy, ahogy – legalábbis még ősz
elején ezt reméltem –, anyut is visszahívja. De ő sem ment vissza.
És ha most vissza is menne, én már nem lennék ott.
Ahogy erre gondoltam, a gyomrom összeszorult, hirtelen pánik
lett úrrá rajtam. Felálltam, az erkélyajtóhoz mentem, kinyitottam,
és kiléptem a hideg levegőre. Mostanra már szinte teljesen
besötétedett, a közeli házakban felvillantak a fények, ahogy az ott
lakók hazaértek, és bevackolódtak éjszakára azon a helyen, amit
otthonuknak hívtak. Azonban ahogy ott álltam, és mögöttem Cora
hatalmas háza, alattam pedig a kiterjedt udvar húzódott, olyan
kicsinek éreztem magam, hogy ha valaki felnézett volna rám,
felismerhetetlennek, máris elveszettnek tűntem volna.
Mikor ismét odabent álltam, kinyitottam a sporttáskát, amit
még Jamie a Nyárfalakba, a kocsiból hozott fel nekem. Olcsó
táska volt, valami reklámanyag, amit anyu a munkában szerzett.
Ha rajtam múlik, nem szívesen pakoltam volna bele az e világi
javaimat, nem mintha olyan értékes dolgok lettek volna benne.
Nagyrészt ruhákat tartalmazott, amiket sosem használtam – a jobb
darabok mind a szárítókötélen maradtak –, valamint néhány
tankönyvet, egy hajkefét és két csomag pamut fehérneműt, amiket
még sosem láttam, valószínűleg az állam ajándéka. Próbáltam
magam elé képzelni azt az idegen valakit, ahogy végigmegy a
szobámon, és összeszedi nekem ezeket a holmikat. Milyen merész
már maga a feltételezés is, hogy valaki egyetlen pillantással képes
felmérni, mik azok a tárgyak, amik nélkül egy másik ember
képtelen élni. Mintha ez mindenkinél ugyanazt jelentené, és ilyen
egyszerű lenne az egész.

18
 De nekem csupán egyvalamire volt igazán szükségem, és elég
dörzsölt voltam ahhoz, hogy azt mindig magamnál tartsam.
Felnyúltam, és ujjaimat végigfuttattam a vékony ezüstláncon a
nyakam körül, míg kitapintottam az ismerős formát a közepén.
Egész nap a mellkasomnak szorítva próbáltam kivenni az alakját,
amit már úgy ismertem, mint a tenyeremet: a kerek tetejét, egyik
oldalán a sima szélét, a másikon a recés dudorok sorozatát. Előző
este, amikor a Nyárfalak fürdőszobájában álltam, ez volt az
egyetlen ismerős dolog körülöttem, így csak erre koncentráltam a
tükör előtt. Képtelen voltam a szemem alatti sötét karikákra, vagy
a szokatlan környezetemre nézni, és arra gondolni, milyen furcsán
érzem ott magam. Ehelyett, ahogy most is, csak finoman
felemeltem a kulcsot, az egyetlen dolgot, ami belepasszolt a
magam mögött hagyott élet ajtajába, és megnyugodva állapítottam
meg, hogy a körvonala nyomot hagyott a bőrömön.

***

Mire Jamie felkiáltott a lépcsőn, hogy kész a vacsora, már

eldöntöttem, hogy aznap éjjel megszököm. Ennek egyszerűen így
van értelme. Semmi szükség rá, hogy tovább szennyezzem a
patyolattiszta otthonukat, vagy a csinos kis ágyat a szobámban.
Amint mindenki elaludt, egyszerűen fogom a cuccom, kisurranok
a hátsó ajtón, és pár perc alatt kiérek a főútra. Az első
telefonfülkénél felhívom az egyik barátomat, hogy jöjjön értem.
Tudtam, hogy a sárga házban nem maradhatok – mindenki ott
keresne –, de legalább ha odamegyek, átnézhetem a holmimat, és
megkereshetem, amire szükségem van. Nem voltam ostoba.
Tudtam, hogy minden végérvényesen és teljesen megváltozott. De
legalább végigsétálhatok a szobákon, elbúcsúzhatok, és egy
üzenetet is ott hagyhatok, ha esetleg valaki keresne.
Aztán már csak meg kell húznom magam. Néhány napnyi
keresés és papírmunka után Cora és Jamie rájön, hogy nem
érdemes megmenteni, de nyugodt lehet a lelkiismeretük,

19
megkapják majd a piros pontjukat azért, amiért megpróbáltak
megkeresni és még könnyedén meg is szabadulnak tőlem. Úgyis
ezt akarták.
Kezemben a hajkefével bementem a fürdőszobába. Tudtam,
hogy viharvertnek tűnök, köszönhetően két, gyakorlatilag
álmatlan éjszakának és ennek a hosszú napnak, de a fürdőszoba
megvilágítása, amit nyilvánvalóan így terveztek, jobb színben
tüntetett fel, mint ahogy valójában festettem, ami elég
nyugtalanító volt. A tükröknek, ha másnak nem is, őszintének
kéne lenniük. Lekapcsoltam a lámpát, és a sötétben fésülködtem
meg.
Mielőtt kiléptem volna a szobámból, lenéztem az órámra:
17.45. Ha Cora és Jamie mondjuk legkésőbb éjfélig elalszik, az
azt jelenti, hogy már csak hat órát és tizenöt percet kell kibírnom.
Ez a tudat nyugalommal árasztott el, így képes leszek uralni a
helyzetet, és lesz erőm lemenni vacsorázni és szembenézni
mindazzal, ami még vár rám.
Ám még ezzel az óvatos hozzáállással sem tudtam felkészülni
arra, ami a lépcső alján várt rám. A sötét hallban, épp a boltív
előtt, ami a konyhába vezetett, valami nedvesbe léptem. És, a
bokámnak csapódó folyadékból ítélve, valami hidegbe.
– Uh! – bukott ki belőlem, majd gyorsan visszahúztam a
lábam, és körülnéztem. Bármilyen folyadék is volt az, mostanra
mindenhova jutott belőle, erről a cipőm is gondoskodott.
Megdermedtem, nehogy még tovább terjesszem. Alig voltam ott
fél órája, és máris sikerült kárt tennem Cora tökéletes palotájában.
Körülnéztem, azon töprengve, mivel tudnám feltörölni. Talán a
falon függő faliszőnyeggel? Valamivel az esernyőtartóból? Ekkor
felgyulladt a villany a fejem fölött.
– Helló! – köszöntött Jamie, egy konyharuhába törölve a kezét.
– Szóval jól gondoltam, hogy hallok valamit. Gyere be, épp… –
Hirtelen elhallgatott, amikor észrevette a tócsát és azt, milyen
közel állok hozzá. – Ó, a francba! – mondta.
– Sajnálom… – feleltem.

20
 – Gyorsan! – szakított félbe, és odadobta nekem a konyharuhát.
– Felitatnád? Még mielőtt Cora…
Elkaptam a konyharuhát, és már épp lehajoltam volna, amikor
rájöttem, hogy késő. Cora ott állt Jamie mögött az ajtónyílásban,
és átkukucskált a válla fölött.
– Jamie – mondta, mire a férje riadtan összerezzent. – Az ott
csak nem…?
– Nem – felelte Jamie szárazon. – Nem az.
A nővérem, akit láthatóan nem sikerült meggyőzni, megkerülte
őt, és közelebbről is megszemlélte a folyadékot.
– Dehogynem – nézett hátra a férjére, aki félve visszahátrált a
konyhába. – Ez pisi.
– Cora…
– Már megint pisi – pördült a nővérem a férje felé. – Nem ezért
szereltettük fel a kutyaajtót?
Kutya?, gondoltam. Bár ez inkább megkönnyebbülést jelentett,
mert már amiatt aggódtam, hogy nemsokára valami nagyon
felkavaró tényt tudok meg a sógoromról.
– Van kutyátok? – kérdeztem.
Cora válaszul csak sóhajtott egyet.
– Időbe telik, mire elsajátítja a kutyaajtó rejtelmeit – mondta
neki Jamie, ahogy felvett egy guriga papírtörlőt az egyik közeli
pultról, majd odalépett hozzánk. Cora arrébb állt, amíg Jamie
letépett pár lapot, majd leguggolt, és rádobálta őket a pocsolyára
és a közelében lévő fröccsenésekre. – Tudod, mit mondanak.
Belejön majd, mint kiskutya az ugatásba.
Cora a fejét csóválta, aztán további megjegyzések nélkül
visszament a konyhába. Jamie, aki még mindig a földön guggolt,
újabb papírtörlőket tépett le, a cipőmhöz nyomkodta őket, és
felnézett rám.
– Sajnálom – szabadkozott. – Ez érzékeny téma köztünk.
Bólintottam, mivel nem igazán tudtam, mit mondjak erre. Így
egyszerűen csak összehajtottam a konyharuhát, és követtem
Jamie-t a konyhába, ahol a papírtörlőket bedobta egy

21
rozsdamentes acél szemetesbe. Cora a hátsó verandára néző
ablakoknál állt, és megterítette a széles, fehér asztalt. Figyeltem,
ahogy összehajtja az anyagszalvétákat, és mindegyiket egy-egy
három tányérból álló teríték mellé állítja, majd elhelyezi az
evőeszközöket: villákat, késeket, kanalakat. Voltak kirakva
tányéralátétek is, poharak és egy nagy üvegkancsó, amiben
citromszeletek úsztak. Ahogy a ház többi része, a konyha is úgy
festett, mintha egy magazinból vágták volna ki: túl tökéletesen
rendezték be ahhoz, hogy igaz legyen.
Ekkor hangos, hortyogó hang ütötte meg a fülemet. Olyasmi,
amit egy nagypapa adna ki magából, amikor vacsora után
elszundít a kedvenc, állítható foteljében. Azonban ez a hang
mögülem jött, a mosókonyha felől. Amikor megfordultam,
megpillantottam a kutyát.
Vagyis először minden mást vettem észre: a nagy kutyaágyat,
amit mintha báránybőr takaró fedett volna, a játékhalmot –
műanyag karikákat, egy újságnak álcázott plüsshengert, kötélből
fűzött csontot –, és mind közül a legkirívóbbat: egy ülő pózba
állított, narancssárga plüsscsirkét. Csak amikor mindezt a sok
kelléket feldolgoztam, akkor láttam meg magát a kicsi, fekete-
fehér kutyát, aki a hátán feküdt, szemét lehunyta, lábát a plafon
felé tartotta, és horkolt. Hangosan.
– Ő Roscoe – magyarázta nekem Jamie, amikor kinyitotta a
hűtőt. – Normális esetben ébren lenne és üdvözölne. De ma
kezdett nála a kutyasétáltatónk, és szerintem kifárasztotta.
Valószínűleg ezért történt az a kis baleset az előszobában.
Kimerült.
– Az lenne szokatlan, ha ténylegesen ki is ment volna –
pontosított Cora.
Roscoe újabb hangos hortyogást hallatott a mosókonyhából.
Úgy hangzott, mintha az orrürege minden egyes alkalommal
felrobbanna.
– Együnk! – javasolta Cora, aztán kihúzott egy széket és leült.

22
 Megvártam, amíg Jamie elfoglalja a helyét az asztalfőn, aztán
én is letelepedtem a megmaradt székre. Csak amikor
elhelyezkedtem, és megéreztem a tőlem balra álló spagettiszósz
illatát, akkor jöttem rá, hogy farkaséhes vagyok. Jamie felemelte
Cora tányérját, rátette a sajátjára, úgy szedett neki tésztát, szószt
és salátát, mielőtt visszaadta volna neki. Majd az én tányérom felé
intett, és nekem is ugyanígy szedett, mielőtt a saját tányérját is
megtöltötte. Az egész olyan szertartásos, és mégis normális volt,
hogy különös idegesség fogott el, annyira, hogy azon kaptam
magam, a nővéremet figyelem, és csak akkor veszem a kezembe a
villámat, amikor ő is. Mindez olyan furcsa volt, ha azt vesszük,
milyen sok idő telt el azóta, hogy Cora mozdulatait követtem.
Mégis, volt idő, amikor tőle tanultam mindent, úgyhogy lehet,
hogy ez is, mint annyi minden más, ösztönösen működött.
– Tehát holnap beíratunk az iskolába – jelentette ki Jamie
hangosan és vidáman. – Corának értekezlete van, így én viszlek el
a jó öreg alma materembe.
Felpillantottam.
– Nem a Jacksonba fogok járni?
– Másik kerületben van – válaszolta Cora, és a villájára tűzött
egy szelet uborkát. – És még ha kivételt tesznek is velünk, túl
messze van.
– De már elkezdődött a tanév – mutattam rá. Eszembe jutott az
iskolai szekrényem, a biosz beadandó, amit az előző héten adtam
le, minden, mint a holmim a sárga házban, egyszerűen ott állt
elhagyatottan. Nyeltem egyet, és mély levegőt vettem. – Nem
hagyhatok csak úgy egyszerűen ott mindent.
– Semmi baj – nyugtatott Jamie. – Holnap mindent elintézünk.
– Szívesen buszozom – mondtam, szégyenkezve, amiért olyan
feszes a hangom, felfedte a torkomban nőtt gombócot. Milyen
nevetséges, hogy a történtek után épp a suli miatt bőgöm el
magam. – Majd felkelek korábban, hozzá vagyok szokva.
– Ruby – emelte rám Cora a tekintetét. – Így lesz a legjobb. A
Perkins Day remek iskola.

23
 – A Perkins Day? – kérdeztem vissza. – Ez most komoly?
– Mi a baj vele? – kérdezte Jamie.
– Minden – feleltem. Jamie ezen előbb meglepődött, majd
megsértődött. Nagyszerű. Ezzel most magam ellen fordítottam az
egyetlen embert ebben a házban, aki mellettem állt. – Nem rossz
iskola – magyaráztam gyorsan. – Csak... nem illek oda.
És akkor még enyhén fogalmaztam. Az elmúlt két évben a
Jackson gimibe jártam, a megye legnagyobb gimnáziumába.
Túlzsúfolt volt, alulfizetett, és az óráink felét konténerépületekben
tartottuk. Már csak egy év túlélése is nagy szónak számított ott,
főleg ha valaki, mint például én, nem tartozott a zsenik közé.
Mivel anyuval annyit költöztünk, hosszú idő után a Jackson lett az
első olyan hely, ahol egymás után több évet is eltöltöttem,
úgyhogy még ha egy koszfészek is, akkor is megszoktam. Ezzel
szemben a Perkins Day, az elit magániskola a lacrosse-csapatáról,
a fantasztikus érettségi eredményeiről és arról a tényről ismert,
hogy a parkolójában több luxusautó áll, mint egy európai
autókereskedésben. Csupán akkor futottunk össze Perkins Day-
esekkel, amikor úgy döntöttek, beugranak a csórók bulijára. És a
barátnőik gyakran még ilyenkor is kint maradtak a kocsiban.
Járatták a motort, bekapcsolták a rádiót, kilógatták a cigijüket az
ablakon, mivel még ahhoz is túl menők voltak, hogy egyáltalán
bejöjjenek.
Ahogy ezen gondolkoztam, Jamie egyszer csak hátratolta a
székét, és talpra szökkent.
– Roscoe! – kiáltotta. – Várj! A kutyaajtó!
De elkésett. Roscoe, aki valamikor felkelt az ágyából, már
emelte is a lábát a mosogatógépnél. Próbáltam alaposabban
megnézni, de épphogy csak egy pillantást tudtam vetni rá, mivel
Jamie keresztülrobogott a konyhán, a művelet közben felkapta, és
miközben Roscoe még mindig csepegtetett, elindult vele, és
kihajította a velünk szemközti kétszárnyú, üveges ajtó aljába
vágott kis lengőajtón. Aztán Corára nézett, majd, meglátva

24
jéghideg tekintetét, ő maga is kilépett, és az ajtó egy kattanással
becsukódott mögötte.
Cora a fejéhez emelte a kezét és lehunyta a szemét, én pedig
azon tűnődtem, mondjak-e valamit. Azonban mielőtt
megszólalhattam volna, ő is felállt, odalépett a papírtörlőhöz,
felvette, majd eltűnt a konyhasziget mögött, hogy feltakarítsa,
amit Roscoe hátrahagyott.
Tudtam, hogy fel kéne ajánlanom a segítségemet. De az
asztalnál ülve még mindig azon az ötleten dühöngtem, hogy a
Perkins Day-be kell járnom. Mintha csak arra lenne szükségem,
hogy elhelyezzenek egy puccos házban és egy puccos iskolában,
és már minden rendben is lenne, ugyanúgy, ahogy Gora is rendbe
szedte az életét, miután annyi évvel azelőtt otthagyott engem és
anyut. De nem voltunk egyformák. Akkor sem, és főleg nem
most.
Görcsbe rándult a gyomrom. Felnyúltam, és az ujjaimat a
nyakamban lógó kulcsra szorítottam. Közben a tekintetem az
órámra esett, a fölöttem lévő lámpa fénye megcsillant a
számlapján, mire ellazultam. Már csak öt óra és tizenöt perc,
gondoltam. Azzal felvettem a villámat, és befejeztem a
vacsorámat.

***

Hat órával és ötven hosszú perccel később kezdtem aggódni,

hogy a sógorom – a Világ Legaranyosabb Fickója és a
Vizeletvisszatartási Problémákkal Küzdő Állatok Imádója –
szintén álmatlanságtól szenved. Mivel arra gondoltam, biztosan
korán fekvő típusok, kilenc negyvenkor felmentem a szobámba
„lefeküdni”. És valóban, Cora negyven perccel később szintén
feljött. Hallottam, ahogy halk léptekkel elhalad a szobám előtt a
sajátjuk felé, ami az emelet másik végén nyílt. Tizenegykor
lekapcsolta a villanyt, és ekkor már elkezdtem visszaszámolni,
arra várva, hogy Jamie csatlakozzon hozzá. De nem tette. Sőt,

25
inkább még több fény szűrődött ki odalentről a hátsó udvarra,
mint korábban, míg a szomszédos házak egymás után elsötétültek.
Most már majdnem négy órája ültem a szobámban. Nem
akartam lámpát gyújtani, mivel elméletileg már rég aludtam, így
csak feküdtem az ágyon, a kezemet összekulcsoltam a hasamon,
és a plafont bámulva azon gondolkoztam, vajon mi a fenét csinál
még Jamie. Az igazat megvallva, ez sem különbözött a néhány
héttel korábbi éjszakáktól, amikor ideiglenesen lekapcsolták az
áramot a sárga házban. De ott legalább elszívhattam egy füves
cigit, vagy megihattam pár sört, hogy feldobjam az estét. Itt
semmi más nem volt, csak a sötét, a random időközönként le- és
felkapcsolódó fűtés – ahogy azt némi számolgatás után
megállapítottam –, és a különös, pislákoló fény a hátsó udvar
távolabbi végében, amire próbáltam különböző magyarázatokat
találni. A lehetőségeket épp két dologra szűkítettem le: vagy
űrlények, vagy valamilyen más földöntúli, újkertvárosi jelenség
lesz az, amikor egyszer csak elsötétedtek a lenti ablakok. Jamie
végre aludni tért.
Felültem, az ujjaimmal hátrafésültem a hajamat, és
hallgatóztam. A sárga házzal ellentétben, ami olyan kicsi és
vékony falú volt, hogy azt is hallani lehetett, ha valaki két
szobával arrébb átfordul a másik oldalára az ágyban, Cora
palotájában nehéz volt kivenni a cselekvéseket és a mozgásokat.
Az ajtóhoz mentem, és résnyire nyitottam. Távolról lépteket és
egy nyíló, majd csukódó ajtó hangját hallottam. Tökéletes.
Bement a szobájukba.
Lenyúltam, felvettem a táskámat, majd lassan kitártam az ajtót,
kiléptem a folyosóra, és a fal mentén elaraszoltam a lépcsőig.
Odalent, az előtérben napok óta először rám kacsintott a
szerencse: a riasztó nem volt bekapcsolva. Hál’ istennek!
A kilincsért nyúltam, kinyitottam az ajtót, és először a táskát
tartó kezemet dugtam ki rajta. Már épp átléptem volna a küszöböt,
amikor meghallottam a fütyülést.

26
 Vidám dallam volt, ami valahogy ismerősen csengett – valami
dalocska egy reklámból. Talán mosószerreklámból.
Körülnéztem, eltűnődve, vajon milyen társaságom akadt egy
lakóházakkal teli utcában, éjjel fél kettőkor. Nemsokára
megkaptam rá a választ.
– Jó fiú vagy, Roscoe! Jó fiú!
Megdermedtem. Jamie volt az. Most már láttam is, ahogy az
utca túloldalán közelít Roscoe-val, aki a gazdája előtt lépkedett
pórázon, és épp az imént emelte fel a lábát egy postaládánál. A
francba!, gondoltam, és azt számolgattam, vajon elég messze
vannak-e ahhoz, hogy észrevétlenül elinalhassak a másik irányba,
elkerülve az utcai lámpák fényét. Gyors mérlegelés után úgy
döntöttem, inkább megkerülöm a házat.
Hallottam, ahogy Jamie ismét fütyörészni kezd. Leugrottam a
bejárati lépcsőn, majd átszaladtam a füvön, kikerültem egy
locsolócsövet, és a hátsó udvar felé iramodtam. Ott annak a
pislákoló fénynek vettem az irányt, amit korábban fürkésztem,
abban a reményben, hogy valóban űrlény, vagy valamilyen fekete
lyuk, bármi, ami segít elmenekülni.
Ehelyett egy kerítéssel találtam magam szemben. Átdobtam a
táskámat a túlsó oldalára, majd épp azon gondolkodtam, mik az
esélyeim, ha én is követem, arról már nem is beszélve, hogy ki
tudja, mit találnék odaát, amikor egy puffanást hallottam magam
mögül. Amikor megfordultam, láttam, ahogy Roscoe megjelenik a
kutyaajtóban.
Eleinte csak a teraszt szimatolta, orrát a földhöz közelítette, és
körbe-körbe járkált. De aztán hirtelen megtorpant, orrát a magasba
emelte. Ajjaj!, gondoltam. Már épp felnyúltam, megragadtam a
kerítés tetejét, és próbáltam felmászni, hogy felhúzzam magam,
amikor csaholni kezdett, és mint egy kilőtt golyó, egyenesen
felém tartott.
Mondjon bárki bármit, a kis termetű kutyák gyorsak. Csupán
másodpercek alatt átszelte a kettőnk közt nyúló, hatalmas udvart,

27
ott termett a lábamnál, és felugatott rám, míg én a kerítésen
lógtam, és már most sajogtak a karizmaim.
– Csss! – próbáltam csitítani, de ettől persze csak még jobban
ugatott.
Mögöttünk a házban felkapcsolódott egy villany, és láttam,
ahogy Jamie a konyhaablak mögött áll, és kinéz.
Próbáltam magam még feljebb húzni, és valamiben még fogást
találni. Sikerült az egyik könyökömet megtámasztani a kerítés
tetején, és így már fel tudtam magam annyira tolni, hogy lássam, a
fény forrása, amit korábban figyeltem, nem túlvilág!, hanem egy
medence. Egy nagy, kivilágított víztömeg, amiben éppen úszott
valaki, vettem észre: egy alak szelte a vizet faltól falig.
Roscoe közben tovább csaholt. A táskám már ennek a különös
embernek az udvarán volt, így nem sok választásom maradt,
nekem is követnem kellett, ha nem akartam, hogy Jamie nyakon
csípjen. Minden erőmet összeszedve toltam fel magam
magasabbra, így már átlógtam a kerítés tetején. Egyik lábamat
igyekeztem átvetni a túloldalra, de nem jártam sikerrel.
– Roscoe? – hallottam Jamie hangját a terasz felől. – Mit
találtál, nagyfiú?
A fejemet hátrafordítva néztem vissza rá, azon tűnődve, vajon
megláthat-e onnan. Úgy számoltam, ha Roscoe nem fogja be,
körülbelül öt másodpercem van, mielőtt Jamie elindul, hogy
utánanézzen, mit fogott a kutyája. Vagyis kit. Újabb tizenöt
másodperc, amíg átjön az udvaron, aztán talán egy teljes perc,
mire összerakja a dolgokat.
– Helló!
Annyira lefoglalt ez a számolgatás, hogy észre sem vettem,
amikor a medencében úszó alak megállt a vízben. Sőt, most már a
medence széléről nézett fel rám. Nem igazán tudtam kivenni a
vonásait, de bárki volt is az, egyértelműen férfi volt, és a
körülményeket figyelembe véve, szörnyen barátságosnak
hangzott.
– Üdv! – motyogtam.

28
 – Roscoe! – kiáltott megint Jamie.
Anélkül, hogy hátrafordultam volna, a hangokból tudtam, hogy
elindult, és közeledik. Hacsak nem támad valahonnan szupererőm,
vagy nem nyílik meg egy fekete lyuk, hogy elnyeljen, akkor
sürgősen szükségem volt egy B tervre.
– Te...? – kezdte a fickó a medencében, próbálva túlkiabálni
Roscoe-t, aki még mindig ugatott.
– Nem – feleltem, és lazítottam a szorításomon.
A srác arca eltűnt a szemem elől, ahogy a mi oldalunkon
visszacsusszantam a kerítés aljára, és ismét letettem a talpam a
földre, csupán másodpercekkel azelőtt, hogy Jamie áthajolt az
udvar szélén álló fáit ágai között, és észrevett.
– Ruby? – kérdezte. – Mit keresel idekint?
Olyan aggodalmasnak tűnt, hogy egy pillanatra belém mart a
bűntudat. Mintha csalódást okoztam volna neki, vagy ilyesmi.
Ami egyszerűen nevetséges volt, hiszen még csak nem is ismertük
egymást.
– Semmit – válaszoltam.
– Minden rendben?
Felnézett a kerítésre, majd vissza rám, miközben Roscoe, aki
végre elhallgatott, prüszkölő hangokkal a lábánál szimatolt.
– Igen – feleltem. Igyekeztem lassan beszélni. Higgadtan.
Minden a hangszínen múlik. – Én csak...
Az az igazság, hogy abban a pillanatban fogalmam sem volt,
mit akarok mondani. Abban reménykedtem, hogy egyszer csak
kibukik belőlem egy elfogadható kifogás, ami, figyelembe véve az
eddigi szerencsémet, nem tűnt túl valószínűnek. Mégis
megpróbálkoztam vele. Ám mielőtt még folytathattam volna, a
kerítés túloldaláról puffanás hallatszott, és egy arc jelent meg
fölöttünk. A srác volt a medencéből, akin a jobb megvilágításban
már láttam, hogy velem egykorú lehet. Szőke haja nedvesen
tapadt a fejére, a nyaka köré egy törülközőt vetett.
– Jamie – mondta. – Helló! Mizujs?
Jamie felnézett rá.

29
 – Szia! – felelte. Majd felém fordulva azt kérdezte: – Szóval...
Nate-tel beszélgettél?
Felnéztem a srácra. Ó, hát, gondoltam. Még mindig jobb,
mintha elmondom, mit terveztem.
– Aha – bólintottam. – Én csak...
– Azért jött, hogy szóljon, túl hangos a zene – magyarázta a
srác... Nate?... Jamie-nek. Velem ellentétben, ő mintha a
legkevésbé sem erőlködött volna, hogy megtartsa magát a
kerítésen. Eltűnődtem, vajon ráállt-e valamire. Rám nézve
hozzátette: – Még egyszer bocsi. Mindig fel szoktam tolni, hogy
halljam a víz alatt.
– Értem – mondtam. – Én csak... nem tudtam aludni.
A lábamnál Roscoe hirtelen krákogni kezdett, ahogy
felköhögött valamit. Mindannyian ránéztünk, majd Jamie lassan
megszólalt:
– Nos... későre jár. Holnap korán kelünk, úgyhogy...
– Igen. Nekem is le kéne feküdnöm – mondta Nate, majd a
törülközője egyik végével megtörölte az arcát. Biztos valami kerti
széken áll, vagy ilyesmi, gondoltam. Nem lehet ilyen erős a
felsőteste. – Örülök, hogy találkoztunk, Ruby.
– Én is – feleltem.
A srác integetett Jamie-nek, majd eltűnt. Jamie egy ideig
engem vizslatott, mintha még mindig próbálná megfejteni, mi
történt az imént. Igyekeztem pislogás nélkül visszanézni rá, ahogy
az arcomat fürkészte, és csak akkor nyugodtam meg, amikor
zsebre dugta a kezét, és Roscoe-val a nyomában elindult a gyepen
át.
Követtem, és épp elértem a fák sorát mögötte, amikor egy
„Psszt!” hang ütötte meg a fülemet. Amikor megfordultam, Nate
éppen kinyitott egy kaput a kerítésen, és átdugta rajta a táskámat.
– Erre még talán szükséged lesz – mondta.
Szóval most hálásnak kellene lennem neki? Hihetetlen,
gondoltam, ahogy odamentem, és elvettem a táskámat.
– És, mihez van?

30
 Felnéztem rá. Kezét a kapura fektette, sötét pólót húzott, a haja
pedig kezdett megszáradni, és kissé felállt. A közeli medence
rebbenő fényében végre ki tudtam venni az arcát annyira, hogy
lássam, egész aranyos, de olyan gazdag fiú módon, csupa
kisportolt, letisztult vonás. Egyáltalán nem az én stílusom.
– Micsoda? – kérdeztem.
– A kulcs – mutatott a nyakamra. – Mihez van?
Jamie mostanra már bement a házba, és nyitva hagyta nekem
az ajtót. Ujjaimmal a nyakamban lógó láncot csavargattam.
– Semmihez – feleltem.
Magam mögé lendítettem a táskát, az árnyékomban tartva,
ahogy elindultam a hátsó ajtó felé. Olyan közel voltam,
gondoltam. Egy kicsit alacsonyabb kerítés, egy kicsit kövérebb
kutya, és minden más lenne. De nem így van mindig? Sosem
valami nagy dolog változtat meg mindent, hanem a legapróbb
részlet, az fordítja ki végérvényesen a világegyetemet az
egyensúlyából, míg te a nagy képpel vagy elfoglalva.
Amikor odaértem a házhoz, Jamie-nek és Roscoe-nak nyomát
sem láttam. Mégis, úgy ítéltem meg, nem éri meg kockáztatni,
hogy bevigyem a táskámat. Mivel az erkély túl magasan volt
ahhoz, hogy feldobjam rá, úgy döntöttem, eldugom valahova, és
néhány óra múlva visszajövök érte, amikor már tiszta a levegő.
Így hát benyomtam a grillsütő mellé, majd besurrantam az ajtón,
épp amikor Nate medencéjének pislákoló fénye kialudt, mindent
sötétségbe borítva a két ház között.
Nem futottam össze Jamie-vel, amikor felmentem a lépcsőn a
szobámba. Nem tudom, mit mondtam volna neki, ha
összetalálkozunk. Talán bevette a gyenge kifogásomat, amiben
segítségemre és erősítésemre volt egy medencés srác, aki
véletlenül jó helyen volt, számomra rossz időben. Lehet, hogy
Jamie egyszerűen hiszékeny. Nem úgy, mint a nővérem, aki tudta,
mit jelent eltűnni, és kilométerekről is megérezte a hazugságot,
legyen az bármilyen rafinált. Valószínűleg boldogan segített volna

31
átlendülni a kerítésen, vagy legalább megmutatta volna a kaput,
hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljon tőlem.
Egy teljes órát vártam, mielőtt visszalopakodtam volna.
Amikor azonban kinyitottam az ajtómat, ott hevert a táskám a
lábamnál. Lehetetlennek tűnt, hogy ne hallottam volna, ahogy
Jamie odateszi, mégis így történt. A látványától valamiért
rosszabbul éreztem magam, mint aznap bármikor. Annyira
szégyelltem magam, de az okát képtelen voltam megmagyarázni
magamnak. Lehajoltam, és behúztam a táskát a szobámba.

32
 Második fejezet

NYU UTÁLT DOLGOZNI . Cseppet sem volt ideális alkalmazott,

A mivel emlékezetem szerint sosem volt olyan munkája, amit
élvezett is volna. A munka nálunk inkább a szórakozás hivatalos
végét jelezte, szitokszóvá vált, amitől félni kellett, amit szidni
lehetett, és ahányszor csak lehetséges, kerülni kellett.
A dolgok talán másként alakultak volna, ha valamilyen
lenyűgöző képzettsége és munkája van, és például utazási
ügynökként vagy divattervezőként dolgozik. Ehelyett azonban,
köszönhetően az általa hozott döntéseknek és néhány
körülménynek, amire nem volt ráhatása, mindig alacsony szintű,
minimálbéres, „bonusz csak akkor jár, ha szerencséd van” típusú
pozíciók jutottak neki: pincérnő, eladó, telemarketinges,
ideiglenes irodai munkás. Ezért tűnt olyan jónak, amikor felvették
a Csomagfutárhoz. Persze ez sem számított valami mesés
munkának, de legalább más volt.
A Csomagfutár „mindenre kiterjedő kézbesítő szolgáltatások”-
kal hirdette magát, de a fő bevételüket valójában az elveszett
csomagok adták. Volt egy kis irodájuk a reptéren, ahol a rossz
városba küldött, vagy rossz gépre felrakott táskák végül

33
kikötöttek. Innen a futárok leszállították azokat a megfelelő címre,
legyen az egy hotel vagy a táskatulajdonos otthona.
A Csomagfutár előtt anyu recepciósként dolgozott egy
biztosítási cégnél. Utálta azt az állást is, mert megkövetelte tőle
azt a két dolgot, amit mindennél jobban a pokolba kívánt: a korán
kelést és az emberekkel való foglalkozást. Amikor a főnökei hat
hónap után megváltak tőle, anyu pár hétig csak aludt és morgott,
mielőtt végre elővette az álláshirdetéseket, ahol rátalált a
Csomagfutárra. Futársofőröket keresünk, állt a hirdetésben.
Önálló munkavégzés, nappal vagy éjjel. Anyu egy munkát sem
hívott volna tökéletesnek, de ez első pillantásra elég közel állt
hozzá. Így hát felhívta őket, és megbeszélt velük egy interjút. Két
nap múlva már övé volt az állás.
Vagyis a miénk. Az az igazság, hogy anyu sosem tudott jól
tájékozódni. Úgy gondoltam, enyhe diszlexiája van, mivel mindig
összekeverte a jobb és a bal oldalát, ami egyértelmű probléma egy
olyan munkánál, ami szinte teljesen az írott vezetési utasításokon
alapul. Szerencsére azonban a műszakja csak ötkor kezdődött, így
elkísérhettem. Azt hittem, ez a felállás csak az első néhány napon
lesz érvényes, amíg belejön. Ehelyett napi nyolc órában, heti öt
nap munkatársak lettünk, csak mi ketten a viharvert Subarujában,
így juttattuk el a tulajdonukat az emberekhez.
Az estét mindig a reptéren kezdtük. Amint a táskákat
elrendeztük és bepakoltuk a kocsiba, átadta a címek és
útmutatások listáját, majd elindultunk. Először a közeli hoteleket
ejtettük útba, aztán továbbhaladtunk a kertvárosok és otthonok
felé.
Az emberek kétféleképpen reagáltak, amikor megérkeztünk az
elveszett csomagokkal. Vagy nagyon örültek és hálálkodtak, vagy
szó szerint a küldöncöt hibáztatták, és az egész légitársaság iránt
érzett haragjukat rajtunk vezették le. Mint arra rájöttünk, a legjobb
taktika ilyenkor az együttérzés.
– Nekem mondja? – jegyezte meg anyu, ahogy feléjük
nyújtotta a csíptetős táblát az aláírásukért, míg ők arról

34
panaszkodtak, hogy új piperéket és ruhákat kellett venniük egy
idegen városban. – Felháborító.
Ennyitől általában már megnyugodtak, mivel már ez is több
volt annál, mint amennyit a légitársaságok felajánlhattak, ám
egyesek olykor teljesen kikeltek magukból, és seggfejként
viselkedtek, mire anyu egyszerűen csak leejtette a táskát a lábuk
elé, hátat fordított, visszaindult a kocsihoz, és bármit kiáltottak is
utána, azt elengedte a füle mellett.
– Ez karmikus – mondta, amikor elindultunk. – Figyeld csak
meg! Lefogadom, hogy még mielőtt észbe kapnánk, ismét itt
kötünk ki.
A hotelekben jobb volt a helyzet, mert csak a londinerrel vagy
a recepcióssal kellett beszélnünk. Mindig felajánlottak nekünk
valamilyen frissítőt, amiért utunk során előrevettük őket, így
visszatérő vendégek lettünk a hotelbárokban, ahol a kiszállítások
között bekaptunk egy-egy hamburgert.
A műszak végére az autópályák általában kiürültek, és gyakran
csak mi voltunk az utakon. Csöndes emelkedőkön gördültünk fel a
sötét lakótelepeken. Ilyen későn az emberek már nem akarták,
hogy a csengetésünkkel zaklassuk őket, hanem csak kitettek egy
cetlit a bejárati ajtóra, hogy hagyjuk a táskát a verandán, vagy
amikor rájuk telefonáltunk, hogy jelezzük a kiszállítást, arra
kértek, hogy nyissuk fel a kocsijuk csomagtartóját, és tegyük bele
a holmijukat. Számomra mindig ezek voltak a legfurcsább utak,
amikor már éjfélre járt, vagy el is múlt, és megálltunk egy sötét
ház előtt, ahol próbáltunk csendben maradni. Mint egy fordított
betörés: a ház körül osontunk, hogy ott hagyjunk valamit,
ahelyett, hogy elvinnénk.
Mégis, volt valami biztató, szinte reményteli a Csomagfutárnál
töltött munkában. Hogy a dolgok, amik elvesztek, egyszer újra
előkerülhetnek. Ahogy elhajtottunk a sötét házaktól, mindig
próbáltam elképzelni, milyen lehet, amikor kinyitod az ajtódat, és
ott találsz valamit, amiről már lemondták Talán olyan helyeken
járt, ahol te sosem, felkeresték, megint elküldték, és közben annyi

35
idegen kézen ment át, de valahogy mégis megtalálta az utat vissza
hozzád, még mielőtt a nap egyáltalán elkezdődött volna.

***

Arra számítottam, hogy itt is ugyanúgy alszom majd, mint a

Nyárfalakban – alig, és akkor is rosszul –, de ehelyett, másnap
reggel hirtelen arra riadtam fel, hogy Jamie kopogtat az ajtómon,
közölve, hogy egy óra múlva indulunk. Annyira kómás voltam
még, hogy először azt sem tudtam, hol vagyok. De amint
felismertem a fejem fölötti tetőablakot a reluxájával, minden
felrémlett: Cora otthona. A majdnem sikerült szökésem. És most,
a Perkins Day. Mindössze három nappal korábban, amennyire
csak tőlem tellett, jól elboldogultam a sárga házban, a
Csomagfutárnál dolgoztam és a Jacksonra jártam. Most itt minden
ismét megváltozott. De ehhez már kezdtem egészen hozzászokni.
Amikor anyu lelépett, eszembe sem jutott, hogy nem jön
vissza. Gondoltam, csak a szokásos kalandozására ment el, ami
általában legfeljebb csak pár napig tartott, amíg ki nem fogyott a
pénzből vagy a szíveslátásból. Az első pár alkalommal, amikor ezt
csinálta, elképesztően aggódtam, aztán kimondhatatlanul
megkönnyebbültem, amikor visszatért, és elárasztottam a
kérdéseimmel arról, hogy merre járt, ami szörnyen idegesítette.
– Csak egy kis térre volt szükségem, oké? – felelte ingerülten,
majd bemasírozott a szobájába aludni, amire az elmúlt napokban
láthatóan nem nagyon volt alkalma.
Beletelt még néhány hasonló eltűnésébe – mindegyik pár
nappal hosszabb lett, mint az előző –, mire rájöttem, hogy nem
kellene így reagálnom, vagy nagy ügyet csinálnom az egészből.
Úgyhogy érdektelenebb hozzáállást öltöttem magamra, úgy
tettem, mintha fel sem tűnt volna, hogy elment. Anyunak mindig
is nagyon fontos volt a függetlenség: az övé, az enyém, a miénk.
Sok mindent el lehetett róla mondani, de azt biztos nem, hogy
valaha is rátapadt volna valakire. Úgy gondoltam, azzal, hogy

36
elment, csak arra akart megtanítani, hogyan gondoskodjak
magamról. Csak egy gyenge ember szorul folyton más
társaságára. Minden egyes eltűnésével csak azt bizonyította,
mennyire erős, és rajtam állt, hogyan viselkedem, én is elég erős
leszek-e.
Azonban miután két hétig nem hallottam felőle, végül rávettem
magam, hogy bemenjek a szobájába, és átnézzem a holmiját. És
valóban: a vészhelyzetekre félretett dugipénze – amikor legutóbb
néztem, háromszáz dollár volt készpénzben – eltűnt, ahogy a
kötvényeinek az igazolása, a sminkje, és mind közül a
legárulkodóbb, a fürdőruhája és a kedvenc lenge köntöse is.
Bárhová ment is, ott meleg volt.
Fogalmam sem volt, mikor ment el ténylegesen, mert nem
igazán jöttünk ki jól egymással. Bár igazából olyan rosszban sem
voltunk. Ám azon az őszön az „élni és élni hagyni” hozzáállásunk,
amire mindketten törekedtünk, már nem csak néhány elszórt napig
tartott, hanem állandósult. Ráadásul anyu már nem járt dolgozni.
Aludt, amikor reggel elindultam a suliba, aludt, amikor hazaértem,
majd elmentem dolgozni, és általában nem volt otthon, amikor
hazaértem a kézbesítések után. Így nem igazán volt alkalmunk
beszélgetni. A ritka alkalmakkor pedig, amikor otthon és ébren
találtam, nem volt egyedül.
Legtöbbször, ha megláttam a pasija, Warner rozoga, régi
Cadillac-jét a felhajtón, leparkoltam, a szobám ablakához
mentem, amit korábban nyitva hagytam, és így másztam be a
házba. Ez azt is jelentette, hogy palackos vízzel kellett fogat
mosnom, az arcmosás pedig szóba sem jöhetett, de mindez kis ár
volt azért, hogy elkerülhessem Warnert, aki pipafüsttel töltötte
meg a házat, és mintha az előző nap fogyasztott alkoholt izzadta
volna ki magából. Sörrel a kezében lecövekelt a kanapéra, és a
tekintete némán követett, valahányszor el kellett mennem előtte.
Soha nem csinált semmit, amit kifejezetten meg tudnék nevezni,
de úgy hittem, ez nem az ártatlanságának, inkább a lehetőség
hiányának köszönhető. És nem szándékoztam neki ezzel szolgálni.

37
 Anyu azonban szerette Warnert, vagy legalábbis ezt mondta. A
Halloran’sban találkoztak, az utcánkban lévő kis bárban, ahova
anyu néha beült sörözni és karaokézni. Anyu többi pasijával
ellentétben, Warner nem volt az a húsos, nyers típus. Szokott
öltözékében – sötét nadrág, olcsó ing, vitorlás cipő,
kapitányjelvényes kalap – úgy festett, mint aki épp most lépett le a
hajójáról, noha nem feltétlenül egy elegánsról. Nem igazán
tudtam, a hajós múltja után vágyakozik-e, vagy a jövőben remél
hajóra szállni. Akárhogy is, szeretett inni, és úgy tűnt, valahonnan
van pénze, így anyunak tökéletesen megfelelt.
Mostanában, amikor anyura gondoltam, néha a vízen
képzeltem el. Talán Warnerrel egészen Floridáig mentek a régi
Cadillackel, ahogy azt mindig is tervezték, és most egy hajó
fedélzetén sodródnak a nyílt tengeren. Ez legalább szebb kép volt
annál, mint amit valójában sejtettem, a valóság cseppnyi tagadása,
amit megengedtem magamnak. Nem mintha egyébként sok
lehetőségem adódott volna a képzelődésre.
Anyu augusztus közepén ment el, és akkor még hátravolt
kilenc hónapom, mielőtt betöltőm a tizennyolcat, és törvényesen
is lakhatok egyedül. Tudtam, hogy nagy kihívás elé nézek. De
okosnak tartottam magam, és úgy hittem, képes leszek kezelni a
helyzetet. Azt terveztem, hogy folytatom a munkát a
Csomagfutárnál, amíg Róbert, a tulaj, észre nem veszi anyu
hiányát, amikor is valami mást kell találnom. Ami a számlákat
illeti, mivel anyuval egyezett a nevünk, hozzáférhettem a
bankszámlájához és a rögtön odautalt, megkeresett fizetésemhez.
Úgy gondoltam, minden rendben lesz, legalábbis egy ideig. Amíg
a suliban nem keveredek bajba, ami bizonyára leleplezne,
senkinek sem kell tudnia arról, hogy bármi is megváltozott volna.
És ki tudja? Talán még működött is volna, ha a szárítógép nem
döglik be. Azonban míg a rövidtávú terveim talán megváltoztak, a
hosszú távú cél ugyanaz maradt, mint mindig, amióta az eszemet
tudom: hogy szabad legyek. Ne függjek többé senkitől, ne legyek
kiszolgáltatva az anyám, a rendszer, vagy bárki más hóbortjainak

38
és szeszélyeinek, ne legyek az albatrosz, ami más nyakán lóg.
Nem igazán számított, hogy a sárga házban vagy Coránál töltöm
el a hátralévő időt. Amint betöltőm a tizennyolcat, mindenkitől
elvághatom magam, és végre megkaphatom azt, amit akarok:
hogy egyszer és mindenkorra egyedül legyek.
Most igyekeztem a tőlem telhető legjobbat kihozni a
megjelenésemből, tekintve, hogy nem volt másom, mint egy
farmer, amit már két napja viseltem, és egy pulcsi, amit évek óta
nem hordtam. Miközben lefelé rángattam a kábé két számmal
kisebb pulcsi alját, rájöttem, hogy amúgy sem akarok senkit sem
lenyűgözni a Perkins Dayben. Még a legjobb ruhám is szörnyen
festene a számukra.
Felkaptam a hátizsákomat az ágyról, majd elindultam a
folyosón. Cora és Jamie szobájának ajtaját résnyire nyitva
hagyták, és ahogy közelebb értem, halk, pittyegő hangot
hallottam, ami egy ébresztőhöz hasonlított, de ahhoz túl csendes
volt. Ahogy elhaladtam az ajtó előtt, bepillantottam, és megláttam
a nővéremet, ahogy a hátán fekszik, és egy lázmérő lóg ki a
szájából. A következő pillanatban kihúzta, és hunyorogva
ránézett, míg a pittyegés abbamaradt.
Eltűnődtem, vajon beteg-e. Cora régebben is olyan volt, mint a
szénbányában lévő kanári: mindent elsőnek kapott el. Anyu
szerint azért, mert túl sokat aggódik, és ez a szorongás hatással
van az immunrendszerére. Magáról azt állította, hogy „az elmúlt
tizenöt évben még csak meg sem fázott”, bár meg mertem volna
kockáztatni, hogy ennek semmi köze nincs a nyugalmához, sokkal
inkább ahhoz, hogy a szervezete alkoholban ázott. Bárhogy is, a
Corával töltött gyerekkori emlékeimet megszínesítették a
különböző betegségek: fülfertőzések, allergiák,
mandulagyulladások, megmagyarázhatatlan kiütések és lázak. Ha
anyunak igaza volt, és valóban a stressz okozta, akkor biztosra
vettem, hogy ezért a legújabb gyengeségért én vagyok a felelős.
Lent a konyhában Jamie-t a konyhaszigetnél ülve találtam,
előtte egy nyitott laptoppal, és egy fülére tapasztott mobillal.

39
Amikor észrevett, elmosolyodott, és egyik kezével eltakarta a
telefont.
– Szia! – mondta. – Egy perc, és végzek. Az asztalon találsz
gabonapelyhet és minden ilyesmit. Szolgáld ki magad!
Odanéztem az asztalra, arra számítva, hogy egy dobozt és némi
tejet találok rajta. Ehelyett számos doboz sorakozott ott, a
legtöbbjük bontatlan, mellettük egy tányér muffin, egy kancsó
narancslé és egy nagy üvegtál gyümölcssaláta állt.
– Kávé? – kérdeztem, mire bólintott, és a szemközti pultra
intett, ahol észrevettem egy kávéskannát és előtte néhány bögrét.
– ...igen, de épp ez a lényeg – mondta Jamie, miközben oldalra
billentette a fejét, és begépelt valamit a billentyűzeten. – Ha
komolyan fontolóra vesszük ezt az ajánlatot, akkor kénytelenek
leszünk megadni pár paramétert a tárgyalásokhoz. Ez fontos.
Odaléptem a kávéskannához, felvettem egy bögrét, és
megtöltötlem. Jamie laptopján az UMe.com ismerős nyitóoldala
látszott, a közösségi oldalé, amire az elmúlt évben mintha
mindenki – kezdve a kedvenc bandádtól, egészen a nagymamádig
– feljelentkezett volna. Én is létrehoztam egy profilt, de
köszönhetően a ténynek, hogy nem volt rendszeres hozzáférésem
egy számítógéphez, már egy ideje nem néztem rá.
– De éppen ez a lényeg – ismételte Jamie, egy másik
weboldalra kattintva. – Azt mondják, szeretnék megőrizni az
integritását és az alaptörekvést, de ők vállalatként gondolkoznak.
Oké, csak beszélj Glennel, hallgasd meg, mit mond! Nem, a ma
délelőtt nem jó, dolgom van. De délre bent leszek. Oké. Akkor
később beszélünk.
Egy pittyenéssel letette a telefont, elvett egy muffint a mellette
lévő tányérról, és beleharapott. Csilingelő hang hallatszott, az
UMe chatre érkező új üzenet ismerős hangja.
– Van UMe oldalad? – kérdeztem tőle, ahogy leültem az
asztalhoz a kávémmal. A pulcsim megint felcsúszott, mire ismét
lerángattam.
Egy pillanatig csak meredt rám.

40
 – Ohm... aha. így is lehet mondani. – Aztán a bögrém felé
biccentett. – Nem eszel?
– Nem szeretem a reggelit – magyaráztam.
– Ez őrültség. – Hátratolta a székét, odament az egyik
szekrényhez, elővett belőle két tálat, majd megállt a hűtőnél,
kinyitotta, és kivette a tejet. – Gyerekkoromban anyukám minden
reggel csinált nekünk tojást vagy palacsintát – mondta, amikor
odajött az asztalhoz, és mindent lepakolt rá. – Kolbásszal vagy
szalonnával és pirítóssal. Muszáj enned. Kell a tápanyag.
Ránéztem a kávésbögrém fölött, miközben felvette az egyik
gabonapelyhes dobozt, kinyitotta, és megtöltötte az egyik tálkát.
Aztán tejet öntött hozzá, gyakorlatilag csurig töltve, tányérra
rakta, majd mindezt kiegészítette még egy muffinnal és egy nagy
adag gyümölcssalátával. Már épp elismerően méltattam volna az
étvágyát, amikor az egészet elém tolta.
– Ó, nem – mondtam. – Én nem tudok...
– Nem kell mindet megenned – felelte, és a saját táljába is
rázott gabonapelyhet. – Csak egy részét. Szükséged lesz rá, hidd
el!
Gyanakvó pillantást vetettem rá, majd letettem a bögrémet,
felvettem a kanalat, és ettem egy falatot. Jamie muffinnal teli
szájjal rám vigyorgott az asztal túlsó feléről.
– Jó, mi?
Bólintottam, és ekkor újabb csilingelés hallatszott a laptopján,
amit azonnal egy újabb követett. Jamie mintha nem vette volna
észre, inkább felszúrt egy ananászdarabot a villájára.
– Szóval, nagy nap a mai – jegyezte meg.
– Gondolom – feleltem, és újabb kanállal ettem a
gabonapehelyből.
Utáltam beismerni, de most már farkaséhes voltam, és
figyelnem kellett, nehogy pár másodperc alatt belapátoljam az
egészet. Nem is emlékeztem, mikor reggeliztem utoljára.
– Tudom, hogy egy új suli kemény dolog tud lenni – mondta
Jamie, miközben három újabb csilingelés hallatszott gyors

41
egymásutánban. Jó ég, milyen népszerű! – Az apám a hadseregnél
szolgált. Nyolc iskolába jártam tizenkét év alatt. Kész szívás.
Mindig én voltam az új srác.
– És meddig jártál a Perkins Daybe? – kérdeztem, arra
gondolva, hogy az ottani villámlátogatása megmagyarázná, miért
kedvelte an nyira.
Csing! Csing!
– Tizenegyedikben kezdtem. Életem legjobb két éve volt.
– Tényleg?
Rám nézve felvonta a szemöldökét, majd felvette az egyik
poharat, és töltött magának egy kis narancslevet.
– Tudod – felelte –, megértem, hogy nem ehhez szoktál. De
nem is olyan rossz, mint gondolod.
Erre inkább nem tettem megjegyzést. Közben négy új üzenet
érkezett az oldalára, majd egy puffanás hangzott fel mögöttem.
Még épp időben fordultam meg ahhoz, hogy lássam, ahogy
Roscoe befurakszik a kutyaajtón.
– Helló, kishaver! – mondta neki Jamie. Roscoe eltrappolt
mellettünk a vizestáljához. – Milyen a kinti világ?
Roscoe erre csupán hosszú szürcsölő hangokkal válaszolt, a
bilétái nekikoccantak a tálnak. Most, hogy végre alkalmam
adódott rendesen is megnézni, egész aranyosnak tűnt, már ha az
ember szereti a kis termetű kutyákat, ami rám nem volt jellemző.
Kevesebb mint tíz kiló lehetett, zömök felépítésű, fekete színű,
fehér hassal és lábbal, a füle pedig felfelé állt. Ezenkívül mopsz
szerű orral rendelkezett, teljesen benyomódott, ami, gondoltam,
megmagyarázza a hortyogó hangokat, amit már a védjegyéül
könyveltem el. Amint végzett az ivással, böffentett egyet, majd
felénk indult, és útközben felnyalta a lehullott muffin-morzsákat.
Ahogy Roscoe-t figyeltem, Jamie laptopja tovább csilingelt. Az
elmúlt öt percben legalább húsz üzenete érkezett.
– Nem kéne... megnézned őket, vagy ilyesmi? – kérdeztem.
– Mit?

42
 – Az oldaladat – intettem a laptop felé. – Egy csomó üzeneted
jött.
– Nem, azok még várhatnak. – Aztán hirtelen felragyogott az
arca. – Jó reggelt, álomszuszék! Későn keltél.
– Valaki folyton lenyomta a szundi gombot – morgott a
nővérem, amikor vizes hajjal, fekete nadrágban, fehér blúzban és
mezítláb bejött.
– Ugyanaz a valaki, aki egy teljes félórával előtted már idelent
volt – jegyezte meg Jamie, ahogy felállt, és elé ment a
konyhaszigethez.
Cora a szemét forgatta, majd nyomott egy puszit Jamie arcára,
és öntött magának egy bögre kávét. Aztán a bögréjével a kezében
lehajolt, hogy megsimogassa Roscoe-t, aki a lába körül
somfordáit.
– Nemsokára indulnotok kell – mondta. – Nagy lesz a
forgalom.
– Majd a rövidebb úton megyünk – felelte Jamie magabiztosan,
míg én hátratoltam a székem, megint lehúzkodtam a pulcsimat, és
a mosogatóhoz vittem az immár üres tálamat és tányéromat. –
Régebben pontosan tíz perc alatt beértem a Daybe, beleszámolva
a piros lámpákat is.
– Az tíz éve volt – mutatott rá Cora. – Változnak az idők.
– Annyira azért nem – mondta Jamie.
Megint jelzett a laptopja, de Cora, Jamie-hez hasonlóan,
mintha észre sem vette volna. A nővérem inkább engem figyelt,
ahogy lehajoltam, és a mosogatógépbe tettem a tányéromat.
– Ezt...? – kezdte, de elhallgatott. Amikor felnéztem rá, így
folytatta: – Talán jobb, ha kölcsönadok valamit, amit felvehetsz.
– Jó így – feleltem.
Cora beharapta az ajkát, és egyenesen a pulcsim alja és az
övem csatja közt felvillanó bőrömre nézett, amit egész reggel
próbáltam elfedni.
– Csak gyere velem! – mondta.

43
 Csendben haladtunk felfelé a lépcsőn. Cora ment elöl, és
belépett a szobájukba, ami hatalmas volt. A falakat halvány,
hidegkék színűre festették. Nem lepett meg, hogy itt minden
pontosan a helyén van.
A bevetett ágyon olyan katonás rendben álltak a párnák, hogy
biztos voltam benne, az egyik fiókban találok hozzá egy rendezési
ábrát. A szobámhoz hasonlóan itt is sok ablak nyílt, ide is vágtak
tetőablakot, és innen is ki lehetett lépni egy erkélyre, csak sokkal
nagyobbra, mint az enyém, és ez a lenti teraszra vezetett.
Cora átvágott a szobán, és ahogy a fürdőszoba felé tartott,
belekortyolt a kezében lévő bögrébe. Elhaladtunk a zuhanyzó, a
dupla mosdókagyló, a padlóba épített kád mellett, egy mögöttük
nyíló szobába, ami, mint kiderült, nem is szoba, hanem beépített
szekrény. Egy óriási beépített szekrény, két fala mentén
állványokon lógó ruhákkal, a harmadikon pedig a padlótól a
plafonig érő polcokkal. Amennyire meg tudtam állapítani, Jamie
holmija – a farmerek, néhány öltöny, a rengeteg póló és sportcipő
– csak a helyiség töredékét töltötte ki. A maradék mind Coráé
volt. Az ajtóból néztem, ahogy a nővérem odalép az egyik
állványhoz, és arrébb tol rajta néhány dolgot.
– Talán egy felső és egy pulcsi is kéne, ugye? – kérdezte, pár
kardigánt nézegetve. – Gondolom, kabátod van.
– Cora!
Levett egy pulcsit a fogasról, és közelebbről is szemügyre
vette.
– Igen?
– Miért vagyok itt?
Talán a szűkebb tér tette, vagy ez a kis külön töltött időnk
Jamie nélkül, aki így nem tudta eljátszani a lökhárító szerepét.
Bármi volt is az oka, a kérdés egyszerűen kicsúszott, éppoly
váratlanul számomra is, mint számára. Azonban most, hogy
kimondtam, meglepett, mennyire érdekel a válasz.
Cora az állványon tartott kezét maga mellé ejtette, majd felém
fordult.

44
 – Azért, mert kiskorú vagy – felelte –, és az anyád elhagyott.
– Már majdnem tizennyolc vagyok – ellenkeztem. – És teljesen
jól megvoltam egyedül.
– Jól? – ismételte közömbös arckifejezéssel. Ahogy ránéztem,
ismét eszembe jutott, mennyire különbözünk egymástól. Én a
vörös hajammal, sápadt, szeplős bőrömmel, ő pedig a fekete
hajával és kék szemével. Magasabb voltam nála, és anyu karcsú
testalkatát örököltem, míg Cora pár centivel alacsonyabb és
formásabb volt. – Te ezt így neveznéd? Jól?
– Te ezt nem érted – mondtam. – Nem voltál ott.
– Tudom, mit olvastam a jelentésben – felelte. – Tudom, mit
mondott nekem a gyámügyes. Azt állítod, hogy azok a
feljegyzések hamisak?
– Igen – mondtam.
– Tehát nem éltél fűtés és víz nélkül egy mocskos házban?
– Nem.
Cora résnyire húzott szemmel vizslatott.
– Hol van anyu, Ruby?
Nyeltem egyet, majd elfordítottam a fejem. Közben felnyúltam,
és a nyakamban függő kulcsot a bőrömre szorítottam.
– Nem érdekel – válaszoltam.
– Engem sem – mondta. – De az a helyzet, hogy elment, és
nem maradhatsz egyedül. Ez megválaszolja a kérdésedet?
Nem feleltem semmit, mire visszafordult a ruhákhoz, és ismét
válogatni kezdett közöttük.
– Már mondtam, nem kell kölcsönadnod semmit – ismételtem.
A hangom magasan és kissé ingerülten csengett.
– Ruby, ne csináld! – felelte fáradt hangon. Leemelt egy fekete
pulcsit a vállfáról, a vállára kanyarította, aztán az egyik polchoz
lépett, ahonnan felkapott egy zöld pólót. Elindult kifelé, és
útközben mindkettőt odavetette nekem. – És siess! Legalább
negyedóra az út.
Azzal már ment is tovább, át a fürdőszobán, engem pedig
otthagyott. Egy pillanatig csak álltam ott, és a ruhák rendezett

45
sorait figyeltem. Minden felsője összehajtogatva, színek szerint
rendezve várakozott a polcokon. Ahogy lenéztem a ruhákra,
amiket adott, azt gondoltam, nem érdekel, mit gondolnak rólam
vagy a hülye pulcsimról a Perkins Dayben. Amúgy is minden csak
ideiglenes. Az, hogy oda járok, és az is, hogy itt vagyok. Vagy
bárhol máshol, ha már itt tartunk.
A következő pillanatban azonban, amikor Jamie felkiabált,
hogy ideje indulni, hirtelen mégis magamra húztam Cora pólóját,
ami egyértelműen jó drága lehetett, és tökéletesen passzolt rám,
majd rá a puha, meleg pulcsit. Kifelé menet, valaki más ruháiban,
olyan iskolába tartva, ahova nem akartam járni, megálltam, hogy
megnézzem magam a fürdőszobai tükörben. A kulcs nem látszott,
mindkét felső eltakarta. De ha közel hajoltam, ki tudtam venni
mélyre temetett vonalát. Nem volt szem előtt, alig lehetett
észrevenni, mégis rá lehetett találni, még ha én voltam is az
egyetlen, aki kereste.

***

Corának igaza lett: leragadtunk a forgalomban. Miután a ház és

a Perkins Day közötti összes piros lámpát kifogtuk, végre
bekanyarodtunk a parkolóba, épp amikor odabent megszólalt egy
csengő.
Minden látogatóknak fenntartott parkoló foglalt volt, így Jamie
megfordult a kocsival – a sportos, bőrborításos belsejű kis
Audival –, és beállt a diákoknak elkülönített részre. Balra
pillantottam, és igen, egy vadonatújnak tűnő Mercedes szedán
parkolt mellettünk. A másik oldalon egy élénkpiros Audi állt,
lenyitható tetővel.
A gyomrom, ami az út nagy része alatt igyekezett
visszautasítani a reggelimet, most fájdalmasan összeszorulva hívta
fel magára a figyelmet. A műszerfalon lévő óra szerint 8.10 volt,
ami azt jelentette, hogy körülbelül harminc kilométerrel arrébb,
egy lepukkant osztályteremben Mr. Barrett-Hahn, az

46
osztályfőnököm, lassú, színtelen hangon épp felolvassa az aznapi
fontos tudnivalókat. Ezzel az osztálytársaim cseppet sem
törődnek, majd öt perc múlva kicsoszognak a teremből, egyre
zajosabban küzdve át magukat a folyosókon – amiket a mostani
létszám töredékére terveztek – az első órájukra tartva.
Eltűnődtem, vajon az irodalomtanárom, Ms. Valhalla – aki imádja
a magas derekú farmereket, és aki végtelen mennyiségű
túlméretezett pólóinggel rendelkezik – tudja-e, mi történt velem,
vagy egyszerűen csak azt feltételezi, hogy abbahagytam a sulit,
ahogy azt több diákja is tette egy tanévben. Épp most kezdtük
volna el az Üvöltő szeleket. Ígéretei szerint ez nagy előrelépés lett
volna a Copperfield Dávidhoz képest, amin halottas menetként
vonszolt minket végig az elmúlt pár hétben. Érdekelt, hogy ezt
csak úgy mondta-e, vagy tényleg így van. Most már sosem fogom
megtudni.
– Készen állsz, hogy szembenézz a kivégzőosztagoddal?
Összerezzentem, ahogy hirtelen visszazökkentem a jelenbe
Jamie-hez, aki már kihúzta a slusszkulcsot, és most csak ült ott
várakozón, kezét a kilincsen pihentetve.
– Hoppá! Talán máshogy kellett volna fogalmaznom – mondta.
– Bocsi.
Kinyitotta az ajtót, és miközben a gyomrom ismét rándult
egyet, erőt vettem magamon, és követtem a példáját. Amint
kiszálltam, újabb csengőszót hallottam.
– Erre vannak az irodák – mondta Jamie, amikor elindultunk az
autók között. Egy fedett, kövezett útra mutatott tőlünk jobbra, ami
mögött nagy zöld tér, azon túl pedig még több épület látszott. –
Az ott a belső udvar – magyarázta. – Körülötte tantermek vannak.
Az előadóterem és a tornaterem az a két épület ott. Az ebédlő
pedig itt van, hozzánk a legközelebb. Vagy legalábbis itt volt. Már
jó pár éve annak, hogy legutóbb itt szendvicseztem.
Felléptünk a járdára, ami egy hosszúkás, lapos épülethez
vezetett, rengeteg ablakkal. Követtem Jamie-t, és épp behúzódtam
a tető kiálló része alá, amikor ismerős ratatatata hangra lettem

47
figyelmes. Eleinte nem tudtam hová tenni, de amikor
megfordultam, egy régi típusú Toyotát pillantottam meg, ahogy
bedöcög a parkolóba, a kipufogója nagyot pukkant. Anyu kocsija
ugyanezt csinálta, általában a piros lámpáknál, vagy amikor késő
este épp próbáltam csendben letenni egy bőröndöt valakinek a
verandájára.
A Toyota – fehér színű, félig levált lökhárítóval – elrobogott
mellettünk. Felvillant a féklámpája, nagy lendülettel
bekanyarodott a diákok parkolójába, és beállt az egyik helyre.
Ajtócsapódást, majd a betonon siető lépteket hallottam. A
következő pillanatban egy fekete bőrű lány közeledett futva,
hosszú hajfonatokkal, az egyik vállára vetett hátizsákkal . A
füléhez mobilt szorított, és mintha élénk beszélgetést folytatott
volna rajta, még akkor is, amikor felugrott a járdára, besietett a
fedett átjáró alá, és nagy léptekkel átvágott a füves udvaron.
– A késések. Micsoda emlékeket ébreszt! – jegyezte meg
Jamie.
– Azt hittem, tíz perc alatt ideértél.
– Így van. De általában öt perccel becsengetés előtt indultam
el.
Amikor elértük a főbejáratot, és kinyitotta nekem az üvegajtót,
nem a Jacksonból jól ismert penész és fertőtlenítőszer áporodott
elegye csapott meg, hanem a friss festék illata. Ami azt illeti,
eléggé hasonlított Coráék otthonának illatához, ami kissé
felkavaró volt.
– Mr. Hunter! – Egy öltönyös férfi állt az ajtó mögött. Amint
meglátott minket, nagy léptekkel egyenesen elénk sietett, és kezet
nyújtott. – A tékozló diák visszatér. Milyen az élet a nagyok
között?
– Nagy – felelte Jamie mosolyogva, majd kezet ráztak. – Mr.
Thackray, ő itt a sógornőm, Ruby Cooper. Ruby, ő pedig
Thackray igazgató.

48
 – Örülök, hogy megismerhetlek – mondta Mr. Thackray. A
keze nagy volt és hűvös, az enyém szinte eltűnt benne. –
Üdvözöllek a Perkins Dayben!
Erre csak bólintottam, magamban konstatálva, hogy a szám
teljesen kiszáradt. Tekintve az eddigi tapasztalataimat az
igazgatókkal – és a tanárokkal, háziurakkal, rendőrökkel –, ez
nem is volt meglepő. Bár egy szabályt sem szegtem meg,
ugyanúgy felülkerekedett bennem az „üss vagy fuss” ösztön.
– Menjünk az irodámba, hogy mindent megbeszélhessünk,
rendben? – javasolta Mr. Thackray, és mutatta az utat végig a
folyosón, majd az egyik sarkon befordult, hogy végül egy nagy
helyiséghez érkezzünk. Odabent leült a nagy fa íróasztal mögé,
míg Jamie-vel a szemközti két széken foglaltunk helyet. Az
igazgató mögött, az ablak túloldalán lelátókkal körülvett, hatalmas
focipályát láttam. Egy fickó egy fűnyíró traktoron épp végiggurult
az egyik oldalán, lehelete kicsapódott a hideg levegőben.
Mr. Thackray megfordult, és szintén kinézett az ablakon.
– Jól néz ki, ugye? Már csak egy dísztábla kéne, hogy
kifejezhessük a hálánkat a nagylelkű jótevőnknek.
– Arra semmi szükség – felelte Jamie, egyik kezével a hajába
túrva. Hátradőlt, és egyik lábát átvetette a másikon.
Sportcipőjében, farmerében és cipzáras pulcsijában nem úgy
festett, mint aki már tíz éve elvégezte a gimit. Két-három éve, az
még oké. De nem tíz.
– Hát most szólj hozzá! – fordult felém Mr. Thackray a fejét
csóválva. – Egy teljesen új focikomplexumot ajándékoz az
iskolának, és még azt sem engedi meg, hogy ezért elismerjük.
Jamie-re néztem.
– Te fizetted a focipályát?
– Nem olyan nagy ügy – felelte Jamie zavarban.
– Dehogynem – ellenkezett Mr. Thackray. – És épp ezért
remélem, ismét fontolóra veszed, hogy nyilvánosságra hozzuk a
hozzájárulásodat. Különben is, remek kis fordulat. A diákjaink
amúgy is több időt töltenek a UMe.comon, mint bármelyik másik

49
weboldalon, erre a tulajdonos a léhaságuk bevételének egy részét
visszaforgatja az oktatásba. Elképesztő!
– A foci nem éppen oktatás – jegyezte meg Jamie.
– A sport elengedhetetlen a diákok előmeneteléhez – mutatott
rá Mr. Thackray. – Sokat számít.
A sógoromra néztem, és hirtelen eszembe jutott az a sok
csilingelés a UMe postaládájában. Így is lehet mondani, felelte,
amikor megkérdeztem tőle, van-e UMe oldala. Ez nyilván enyhe
kifejezés volt.
– ...néhány űrlapot, és aztán összeállítunk neked egy órarendet
– mondta éppen Mr. Thackray. – Jól hangzik?
Kicsit későn jöttem rá, hogy hozzám beszél.
– Aha – feleltem, majd nyeltem egyet. – Vagyis igen.
Az igazgató bólintott, majd hátratolta a székét, és felállt.
Amikor kiment az irodából, Jamie hátradőlt a székében, és a
cipőtalpát vizsgálta. Odakint a fűnyírás fickó végzett a pálya
egyik felével, és most lassan a másik felére tartott.
– Te...? – fordultam Jamie felé. Felnézett rám. – Tiéd a UMe?
Visszaejtette a lábát a földre.
– Nos... nem egészen. Az enyém és még néhány másik fickóé.
– De az igazgató azt mondta, hogy te vagy a tulajdonos –
mutattam rá.
Jamie felsóhajtott.
– Eredetileg én indítottam el – felelte. – Amikor végeztem az
egyetemen. De most már inkább csak felügyelem a működését.
Erre csak pislogtam rá.
– Én vagyok a vezérigazgató – vallotta be. – Ami valójában
csak egy nagy, összetett szó a felügyelőre.
– El sem hiszem, hogy Cora nem mondta – jegyeztem meg.
– Ah, ismered Corát – mosolygott. – Hacsak nem dolgozol heti
nyolcvan órát a világ megmentéséért, mint ő, akkor nehéz
lenyűgözni.
Ismét kinéztem a fűnyírós fickóra, és figyeltem, ahogy elpöfög
előttünk.

50
 – Cora megmenti a világot?
– Legalábbis azon van – válaszolta Jamie. – Nem mesélt a
munkájáról az állami közvédő testületnél?
Megráztam a fejem. Ami azt illeti, egy nappal azelőttig, amikor
is a gyámügyis a Nyárfalakban megkérdezte Corát, mivel
foglalkozik, azt sem tudtam, hogy jogi iskolát végzett. Az utolsó
információm az volt róla, hogy nemsokára végez az egyetemen, és
ezt is öt évvel ezelőtt hallottam. És csak azért tudtunk róla, mert a
diplomaosztó értesítője valahogy eljutott hozzánk. Vastag papírra
nyomtatták, benne egy kártyával, rajta a nevével. Emlékszem,
hosszan vizslattam a borítékot, azon töprengve, miért bukkant fel
ennyi év után, mialatt nem is beszéltünk. Amikor megkérdeztem
anyut, csak vállat vont, és azt mondta, az iskola biztosan
automatikusan kiküldte a hozzátartozóknak. Ami logikusan
hangzott, mivel Cora addigra világossá tette, nem akarja, hogy
részesei legyünk az új életének, és mi ennek boldogan tettünk
eleget.
– Hát... – mondta Jamie, amikor kínos, tapintható csend
telepedett közénk, mialatt én azon tűnődtem, vajon ő mennyit tud
a családunkról, és hogy vajon a puszta létezésem meglepetésként
érte-e. Ez aztán a családi csomag! – Gondolom, nektek,
kettőtöknek aztán van mit mesélnetek egymásnak, nem igaz?
Lenéztem a kezemre, és nem feleltem semmit. A következő
pillanatban Mr. Thackray, kezében egy köteg papírral, visszajött
az irodába, és leckekönyvekről és kreditekről kezdett beszélni,
mire ez a beszélgetésünk hamar feledésbe merült. Később
azonban már azt kívántam, bár kiálltam volna magamért, vagy
legalább megpróbáltam volna elmagyarázni, hogy egykor
mindenkinél jobban ismertem Corát. De az már régen volt, még
akkor, amikor nem próbálta megmenteni az egész világot. Csak
engem.

***

51
 Gyerekkoromban anyu sokszor énekelt nekem. Mindig
lefekvés előtt, amikor bejött jó éjt kívánni. Leült az ágyam szélére,
hátrasimította a hajamat, a lehelete finom illatú volt (akkoriban
egy-két pohárka bor volt az adagja), ahogy puszit nyomott a
homlokomra, és azt mondta, reggel találkozunk. Amikor ki akart
menni a szobából, tiltakozni kezdtem, és kértem, hogy énekeljen
nekem. Általában, ha nem volt nagyon rossz passzban, eleget tett
a kérésemnek.
Akkoriban azt hittem, ő írta a dalokat, amiket énekelt, és épp
ezért nagyon furcsa élményként hatott, amikor először hallottam
az egyiket a rádióban. Olyan érzés volt, mint amikor az ember
ráébred, hogy egy része nem is az övé, és emiatt eltűnődtem, mi
az, ami még nem teljesen az enyém. De ez már később történt.
Abban az időben csak a dalok léteztek, amik csak hozzánk
tartoztak, senki máshoz.
Anyu dalait három csoportra lehetett osztani: szerelmes dalok,
szomorú dalok és szomorú szerelmes dalok. Nem kedvelte a
lélekemelő befejezéseket. Így tehát a Frankie and Johnny Rz és
egy rosszul sikerült románcra, vagy a Don't Think Twice It’s All
Right-ra és egy kellemetlen szakításra, esetleg a Wasted Time-ra.
és egy megbánásokkal teli élet emlékére aludtam el. Mégis
Bonnie Raitt-től az Angel from Montgomery emlékeztetett rá a
legjobban, akkor is és most is.
Megtestesítette mindazt, amit anyu szeretett egy dalban – a
szívfájdalmat, a kiábrándulást és a halált –, mindez egy immár
magányos, idős asszony hangján elmesélve, aki visszatekint
mindarra, amije volt, és amit elveszített. Nem mintha én bármit is
értettem volna belőle. Számomra ezek csak puszta szavak voltak
egy kellemes dallammal, egy általam szeretett hangon elénekelve.
Csak később, amikor már egy másik ágyban aludtam, és a falon át
hallottam a késő estébe nyúló énekét, akkor tartottak ébren,
aggodalmak közepette. Furcsa, hogy egy gyönyörű dal milyen
ocsmány történetet mesélhet el. Igazságtalannak tűnt, mint valami
átverés.

52
 Ha megkérdezik, anyu azt mondta volna, hogy az életében
semmi sem úgy alakult, ahogy tervezte. Úgy volt, hogy főiskolára
megy, aztán hozzámegy a gimis szerelméhez, Ronald Brownhoz,
a focicsapat futójátékosához. Azonban Ronald szülei túl
komolynak tartották ezt a kapcsolatot, és rávették a fiukat,
szakítson anyuval, épp karácsony előtt, amikor anyu
tizenegyedikes volt. Anyu szívfájdalmában hagyta, hogy a barátai
elcipeljék egy bulira, ahol abszolút senkit sem ismert, és végül
egy elsőéves Middletown Tech-es mérnökhallgatóval kezdett
beszélgetni. A sörösüvegekkel teli konyhában a srác
függőhidakról és felhőkarcolókról, „az épületek csodájáról”
mesélt neki, ami szörnyen untatta anyut. Éppen ezért sosem
értettem, miért ment bele végül, hogy randizzanak, majd
lefeküdjenek egymással, így létrehozva a nővéremet, aki kilenc
hónappal később megszületett.
Így tizennyolc évesen, míg az osztálytársai leérettségiztek,
anyu otthon maradt egy kisbabával és egy újdonsült férjjel. Mégis,
ha hihetünk a fotóalbumoknak, azok a korai évek nem voltak
olyan rosszak. Temérdek kép készült Coráról: napozóruhában,
kezében egy lapáttal, triciklit hajtva egy ház előtt. A szüleim is
feltűnnek rajtuk, bár nem olyan gyakran, és csak ritkán együtt.
Olykor azonban ők is látszanak: anyu fiatal és gyönyörű hosszú,
vörös hajával és fehér bőrével, apu pedig sötét hajával és azzal az
élénkkék szemével, ahogy átöleli anyu vállát vagy derekát.
Mivel köztem és Cora között tíz év van, mindig eltűnődtem,
vajon csak egy balesetnek köszönhetem-e a születésemet, esetleg
egy utolsó kísérletnek arra, hogy megmentsék a házasságukat, ami
már így is megromlott. Bármi volt is az oka, apu ötéves koromban
otthagyott minket. Akkoriban egy rendes házban, rendes
környéken laktunk, és egy nap arra értünk haza az uszodából,
hogy anyu a kanapén ül, kezében egy pohárral. Önmagában ezek
közül egyik tény sem lett volna szokatlan. Abban az időben anyu
nem dolgozott, és bár általában megvárta, amíg apu hazaér, hogy
csak azután töltsön magának italt, néha nélküle is elkezdte. Amire

53
azonban rögtön felfigyeltünk, az a zene volt, és az, hogy anyu a
dallal együtt énekel. Akkor először ez cseppet sem csengett
számomra megnyugtatóan vagy szépen. Inkább ideges lettem tőle,
nyugtalanított, mintha azoknak a szomorú daloknak a
felhalmozódott súlya egyszerre nehezedett volna rám. Attól a
naptól kezdve anyu éneklése rossz előjelnek számított.
Voltak halvány emlékeim apuról a válás utánról. Hétvégenként
elvitt minket reggelizni, hét közben vacsorázni. Sosem jött be a
házba vagy állt meg az ajtóban, hogy ott várjon ránk, hanem csak
leparkolt a postaláda mellett, és tekintetét előreszegezve ült a
volán mögött. Mintha nem is ránk, hanem bárkire várt volna,
mintha akár egy idegen is becsusszanhatott volna mellé, és neki az
is rendben lett volna.
Talán a távolság tette, mivel valahányszor próbáltam most
felidézni aput, nehezen tudtam magam elé képzelni. Néhány
emlékem megmaradt róla, mint például amikor felolvasott nekem,
vagy figyeltem, ahogy húst süt a teraszon. Ám hiába ez a pár kép,
mintha még amikor velünk volt, akkor is megfoghatatlan maradt
volna, mint egy szellem.
Nem emlékszem, hogyan vagy miért maradtak el a látogatásai.
Képtelen voltam felidézni egy veszekedést vagy más különös
eseményt. Egyik nap még jött, aztán már nem. Hatodikban,
amikor családfát kellett készítenünk, csak apu rejtélyes eltűnésére
tudtam gondolni, és végül sikerült kihúznom anyuból, hogy másik
államba, Illinois-ba költözött. Egy ideig még tartotta a kapcsolatot
anyuval, de miután újranősült, és többször költözött, egyszerűen
nyoma veszett, így anyunak esélye sem volt, hogy elkérje tőle a
gyerektartást, vagy bármilyen más támogatást. Viszont
valahányszor ezzel zaklattam, anyu egyértelművé tette, hogy nem
akar erről beszélni. Ha egyszer valaki kilépett az életéből, akkor
az számára végleg elment. Egy percet sem vesztegetett arra, hogy
rágondoljon, és ezt a példát másnak is követnie kellett.
Amikor apu elment, anyu lassan kezdett eltűnni a mindennapi,
megszokott rituáléimból – abból, hogy reggelente felébresszen,

54
segítsen előkészülni a sulira, elkísérjen a buszmegállóig,
emlékeztessen, hogy megmossam a fogam –, és a helyét Cora
vette át. Ez sem járt konkrét döntéssel vagy bejelentéssel.
Egyszerűen csak megtörtént, ugyanúgy, ahogy anyu egyszerűen
csak kezdett többet aludni, kevesebbet mosolyogni, késő esténként
énekelni. Ilyenkor a hangja ingadozón csengett, és kísértett,
mindig utat találva a fülemhez, még akkor is, ha szorosan a fal
mellé húzódtam, és próbáltam valamire, vagy egyáltalán bármi
másra gondolni.
Cora lett az állandó pontom, az egyetlen ember, akiről biztosra
vehettem, hogy mindennap ott lesz velem, viszonylag
változatlanul.
Éjszakánként a közös szobánkban gyakran sokáig hallgattam a
szuszogását éberen fekve, mielőtt én is el tudtam volna aludni.
– Csss! – szólt rám Cora, amikor hálóingben álltunk a
szobánkban.
Az ajtóra szorította a fülét, én pedig az arcát figyeltem, ahogy
anyu mozgolódását hallgatta odalent. A hallottakból – egy
felkattanó, majd ismét pattanó öngyújtóból, jégkockák zörgéséből
egy pohárban, a felvett, majd letett telefon hangjából – mindig
meg tudta ítélni, biztonságos-e kimerészkednünk fogat mosni
vagy enni valamit, ha anyu elfeledkezett a vacsoráról. Ha anyu
aludt, Cora megfogta a kezem, és lábujjhegyen kiosontunk
mellette a konyhába. Ott egy műanyag tálcát tartottam a nővérem
elé, aki sietve gabonapelyhet és tejet halmozott rá – vagy a
kedvencemet, a kis melegszendvicseket, amiket a minisütőben
készített el, óvatos léptekkel serénykedve a konyhában, miközben
anyu a szomszédos szobában szuszogott. Ha minden jól ment,
anélkül jutottunk vissza a szobánkba, hogy anyu megmoccant
volna. Ha viszont nem, akkor összerezzenve felébredt, gyűrt
arccal felült, és morogva megkérdezte:
– Mit műveltek?
– Semmi baj – felelte ilyenkor Cora. – Csak eszünk valamit.

55
 Néha, ha anyu elég mélyen aludt, ennyi elég volt. A legtöbb
esetben azonban a kanapé rugói megnyikordultak, és anyu talpa a
keményfa padlóra toppant. Ekkor Cora mindig abbahagyta, amit
éppen csinált – a szendvicskészítést, anyu pénztárcájának
átnézését, hogy legyen pénzünk ebédre, a nyitott, nedves
borosüveg rendezgetését a pulton –, és azt tette, ami akkoriban a
legjellemzőbb volt rá. Ahogy anyu ingerülten és általában
kötekedős hangulatban közeledett, a nővérem mindig elém állt.
Akkoriban legalább egy fejjel fölém magasodott, így a látvány
valami ijesztőről valami kellemesebbre váltott. Persze tudtam,
hogy anyu még mindig felém tart, de végig Corát figyeltem: sötét
haját, válla éles ívét. Ha a helyzet nagyon rossznak tűnt,
hátranyújtotta a kezét, és ujjaival az enyémbe kapaszkodott.
Aztán, miközben anyu megjelent előttünk, csak állt ott, készen
arra, hogy bármi jön is, felfogja annak erejét, mint egy hajóorr,
ami nekicsapódik a hatalmas hullámnak, és puszta vízzé töri.
Éppen ezért Cora kapta az égető pofonok nagy részét, a
kétkezes lökéseket, amiktől hátratántorodott, a hirtelen és kemény
ráncigálásokat, amik után vörös, kígyózó nyomok, majd később
ujj formájú zúzódások képződtek a karján. A bűntetteinket mindig
nehéz volt értelmezni, és épp ezért még nehezebb elkerülni: fent
voltunk, amikor nem kellett volna, túl nagy zajt csaptunk, rossz
választ adtunk olyan kérdésekre, amikre mintha nem létezett volna
helyes válasz. Amikor az egész véget ért, anyu megrázta a fejét,
majd otthagyott minket, visszament a kanapéhoz vagy a
szobájába, én pedig Corára néztem, várva, hogy eldöntse, mit
tegyünk ezután. Az esetek többségében egyszerűen csak a szemét
törölgetve elindult kifelé a konyhából, én pedig követtem. Nem
beszélgettünk, de szorosan a közelében maradtam, mert ott
nagyobb biztonságban éreztem magam, mintha nemcsak anyutól,
de az egész világtól megvédhetett volna.
Később kialakítottam a saját módszeremet anyu kezelésére.
Megtanultam, hogyan állapítsam meg a hangulatát az asztalon
sorakozó kiivott poharak vagy üvegek mennyiségéből, amikor

56
hazaértem, vagy a hanglejtéséből, amikor kiejtette a nevemhez
szükséges két szótagot. Én is kaptam pár ütést, de ezek ritkultak,
amikor felsős lettem. Azonban mindig is az éneklés jelezte a
leginkább a lelkiállapotát. Ez állított meg az ajtók előtt, e miatt
húzódtam az árnyékba. Amilyen szép volt a hangja, ami a már
számomra is oly jól ismert dallamokat énekelte, tudtam, hogy
lehetséges rútság bújik meg mögötte.
Addigra Cora már elment. Kiváló tanulóként a gimi alatt az
Éljen a taco!-ban dolgozott, hogy pénzt gyűjtsön az egyetemre, és
közben állandóan tanult, hogy nagyobb esélye legyen elnyerni a
számos ösztöndíj valamelyikét, amire jelentkezett. A nővérem
határozottan motivált volt, és az életünkben kialakult káoszt azzal
kompenzálta, hogy külön gondot fordított a rendre és a
szervezettségre. Míg a ház többi részét ellepte a por és a kupi,
közös szobánk Corához tartozó részében szigorú rend uralkodott,
mindent szépen összehajtott és a helyére tett. A könyveit
ábécésorrendbe rakta, a cipőit egymás mellé sorakoztatta, az ágyát
mindig bevetette, a párna tökéletes szögben állt a falnak döntve.
Néha, amikor az ágyamon ültem, átnéztem az ő oldalára, és
rácsodálkoztam a kontrasztra: mintha egy előtte-utána képet
jelenítettünk volna meg, vagy egy fordított tükörképet, ahol a
legjobból a legrosszabb lesz, és fordítva.
Végül részleges ösztöndíjat kapott a pár várossal arrébb lévő
állami egyetemre, és diákhitelt igényelt, hogy ki tudja fizetni a
maradék tandíjat. A végzős évének tavaszán és nyarán, miután
megkapta a felvételi értesítőjét, otthonunk különös változáson
ment át. Éreztem. A nővérem, aki az elmúlt év nagy részében
igyekezett teljesen kerülni anyut – a suliból munkába, aztán
lefeküdni ment, majd kezdte elölről –, hirtelen mintha ellazult,
felszabadult volna. Hétvégi estéken érte jöttek kocsival, a fiatalok
hangja beszűrődött a nyitott ablakainkon, ahogy beszállt az
autójukba, és elhajtott. Könnyed, barátságos hangú lányok
telefonáltak és Corát keresték, aki aztán bevitte magával a telefont

57
a fürdőszobába, ahol – ezt még az ajtón át is jól hallottam – a
hangja másképp csengett, miközben velük beszélt.
Mindeközben anyu csendesebb lett, egy szót sem szólt, amikor
Cora dobozokkal állított haza, hogy összepakoljon az egyetemre,
vagy amikor kiürítette közös szobánk ráeső részét. Csak ült a
verandán a hosszú, nyári alkonyatban, és az udvarra meredve
cigizett. Sosem beszéltünk arról, hogy Cora elmegy, de ahogy
közeledett a nap, a változás egyre tapinthatóbb lett a levegőben,
amíg már szinte láttam, ahogy a nővérem elpárolog közülünk,
percről percre szabadabbá válva, távolodva. Olykor éjszakánként
felriadtam, és átpillantottam alvó alakjára, de csak egy pillanatra
nyugodtam meg, mert tudtam, hogy nemsokára eljön a nap,
amikor már senki sem lesz az ágyában.
Aznap, amikor elköltözött, torokfájással ébredtem. Szombat
reggel volt, és segítettem neki lecipelni a dobozokat és a
bőröndöket. Anyu a konyhában maradt, egyik cigit szívta a másik
után, és hallgatott, oda sem nézett, amikor kihurcoltuk a nővérem
néhány tulajdonát, és beraktuk egy Jetta csomagtartójába. Az autó
egy Leslie nevű lányé volt, akit azelőtt sosem láttam, ahogy
később sem.
– Hát – mondta Cora, amikor lecsukta a csomagtartót –, azt
hiszem, ez minden.
Felnéztem a házra, és láttam, hogy anyu az utcára néző ablak
mögött járkál a konyhában, egészen a nappaliig, majd vissza. És
annak ellenére, ami addig történt, emlékszem, azt gondoltam,
persze hogy nem fogja csak úgy elengedni Corát, búcsú nélkül.
Ám ahogy teltek a percek, nem jött közelebb az ajtóhoz vagy
hozzánk, és egy idő után, bármennyire is hunyorogtam, egyáltalán
nem láttam.
Cora a maga részéről csak állt ott, és zsebre tett kézzel bámulta
a házat, én pedig eltűnődtem, vajon ő is várakozik-e. De aztán
maga mellé ejtette a kezét, és kifújta a levegőt.
– Mindjárt jövök – mondta, mire Leslie bólintott.

58
 Aztán figyeltük, ahogy lassan végigmegy a házhoz vezető
ösvényen, majd be az ajtón.
Nem maradt sokáig – talán csak egy percig, vagy kettőig. És
amikor kijött, az arckifejezése nem változott.
– Este felhívlak – ígérte nekem.
Előrelépett, és szorosan magához húzott. Emlékszem, ahogy
elhajtott, arra gondoltam, annyira fáj a torkom, hogy órákon belül
biztos ágynak dőlök. De nem így lett. Másnap reggelre elmúlt.
Cora ígéretéhez híven felhívott azon az első estén, aztán a
rákövetkező hétvégén is, hogy megkérdezze, hogy boldogulok.
Mindkétszer beszélgetést, hangokat és zenét hallottam a háttérben,
miközben elmesélte, hogy aranyos a szobatársa, szereti az óráit, és
minden rendben van. Amikor megkérdezte, hogy vagyok, el
akartam neki mondani, mennyire hiányzik, és hogy anyu sokat
iszik, mióta elment. De mivel ezekről személyesen is alig
beszéltünk, lehetetlennek tűnt a telefonban megemlíteni.
Egyszer sem kérte, hogy beszélhessen anyuval, és anyu sem
vette fel a telefont, amikor hívott. Mintha a kapcsolatuk eddig
egyfajta üzleti megállapodás lett volna, amit szerződés köt, de
most ez a szerződés lejárt. Legalábbis én így láttam, amíg néhány
héttel később el nem költöztünk, és a nővérem már egyáltalán nem
telefonált. Ekkor jöttem rá, hogy a szerződés alsó, apró betűs része
az én nevemet is tartalmazta.
Sokáig magamat hibáztattam, amiért Cora megszakította
velünk a kapcsolatot. Talán azért, mert nem mondtam neki, hogy
szeretnék még vele beszélni, és így nem is tudhatta. Aztán arra
gondoltam, talán nem találja az új számunkat. De valahányszor
rákérdeztem erre anyunál, ő csak sóhajtott egyet, és a fejét
csóválta.
– Most már megvan a saját élete, már nincs ránk szüksége –
magyarázta, és összeborzolta a hajamat. – Most már csak te és én
maradtunk, szívem. Csak te és én.
Visszatekintve, nem lett volna szabad ilyen könnyen
elveszítenünk egymást, főleg amikor egy államon belül

59
tartózkodtunk, és csak pár város választott el minket egymástól.
Nem állt volna semmiből átvezetni az egyetemre, hogy
megkeressük a kollégiumát, odamenjünk az ajtajához és
bekopogjunk. Ehelyett azonban, ahogy telt az idő, és
egyértelművé vált, hogy Cora nem akar semmit sem tőlem, sem
anyutól, logikusnak tűnt, hogy ami őt illeti, mi is mossuk
kezeinket. Csakúgy, mint évekkel korábban a kettőnk közti
szövetséget, ezt sem mondtuk ki hivatalosan. Egyszerűen csak
megtörtént.
Nem mintha egyébként annyira megrázott volna. A nővérem
megragadta a lehetőséget, átvetette magát a falon, és megszökött.
Mindketten ezt akartuk. Ezért értettem meg, sőt becsültem érte,
amiért nem akar még csak egy napra vagy órára sem visszatérni.
Nem érte meg a kockázatot.
De az évek alatt, ahogy egyik helyről a másikra költöztünk,
gyakran kaptam magam azon, hogy rá gondolok. Általában
éjszaka, amikor nem tudtam aludni. Ilyenkor próbáltam elképzelni
a kollégiumi szobájában, hatvanöt kilométerrel arrébb, egy
világnyira tőlem. Eltűnődtem, vajon boldog-e, és hogy milyen
lehet az élet odakint. És hogy talán, de csak talán, eszébe jutok-e.

60
 Harmadik fejezet

,
UBY ÜDVÖZÖLLEK ! Gyere, ülj le közénk! Ott van egy üres
R hely. Éreztem, hogy a teremben mindenki engem néz, ahogy
követem a tanárnő pillantását, aki vékony, szőke hajú, mintha épp
most végzett volna az egyetemen. Kinyújtott ujjával egy hosszú
asztal végéhez mutatott, ahol egy üres szék állt.
Az órarendem szerint ez gyakorlati irodalomóra volt egy
bizonyos Ms. Conyersszel. A Jacksonban minden órának egyszerű
neve volt: irodalom, geometria, világtörténelem. Ha valaki nem
tartozott a néhány sikeresebb diák közé, akiket hamar beraktak az
emelt szintű, legjobb egyetemekre felkészítő órákra, akkor az
ember csupán az egész évfolyam számára kijelölt három
tanácsadó egyikének a minimális, általában érdektelen segítségére
számíthatott az óraválasztásban. Itt azonban Mr. Thackray-jel egy
teljes órát töltöttünk az óráim megvitatásával, mialatt egy vastag
kurzuskatalógusból felolvasta az ismertetőket, és átbeszélte velem
az érdeklődési köreimet és céljaimat. Ezt talán Jamie-nek
köszönhettem – végül is ő volt a suli szuperadományozója –, de
valahogy kételkedtem benne. Itt láthatóan máshogy intézték a
dolgokat.

61
 ***

Amikor leültem, kétszer is átfutottam az óráim listáját, amiket

szépen csoportokba rendeztek a papíron – bevezetés a számtanba,
globális kultúrák és gyakorlatok, rajz: élet és forma –, feltételezve,
hogy így a többieknek elég idejük lesz megbámulni, mielőtt
mással kezdenének foglalkozni. Jól időzítettem. Amikor pár
perccel később felemeltem a fejem, hogy a tanárra figyeljek, egy
gyors ellenőrzés megerősített, hogy mindenki más is ezt teszi.
– Mint tudjátok – mondta éppen a tanárnő, és közben odalépett
a nagy fehér tábla előtti asztalhoz, és felült rá –, a tanév hátralévő
részében több feladatotok is lesz. Utána kell olvasnotok egy
általatok választott regénynek, és szó lesz még néhány
emlékiratról és elbeszélt történelmi feljegyzésről is.
Most, hogy egy kicsit ellazultam, szántam rá egy percet, és
körülnéztem a nagy teremben. Az egyik oldalán három óriási
ablakot láttam, amik a nagy udvarra néztek. A helyiség végében
néhány újnak tűnő számítógép állt, a kisebb íróasztalok helyett
pedig hosszabb asztalokat rendeztek három sorba. Maga az
osztály kicsi volt, maximum tizenkét-tizennégy diákkal. Tőlem
balra egy lány ült hosszú, vörösesszőke hajjal. Laza, tökéletes
kontyát egy ceruzával rögzítette. Csinos volt, amolyan
vezérszurkoló/a diákönkormányzat elnöke/a jövő nukleáris
fizikusa módon. Szálfaegyenes tartással ült a székén, előtte, az
asztal közepén egy Pezsdítő Presszó-s pohár állt. A jobb
oldalamon csak egy nagy hátizsák trónolt – amiről legalább
tizennégy kulcstartó lógott –, eltakarva a mögötte ülő alakot.
Ms. Conyers leugrott az asztaláról, megkerülte azt, és kinyitott
egy fiókot. A farmerében, egyszerű ingblúzában és piros
klumpájában kábé tizenkét évesnek látszott, ami, gondolom,
megnehezítette, hogy fegyelmet tartson az osztályában. Bár az is
igaz, hogy ez nem tűnt valami különleges kihívást jelentő
csoportnak. Még a hátsó asztalnál ülő fiúk sora – a kisportolt,
izomagyú típusok, akik vagy az asztalon támaszkodtak, vagy

62
hátradőltek a székükben – is inkább látszott álmosnak, mint
rendbontónak.
– Tehát a mai napon – folytatta a tanárnő, és becsukta az
asztalfiókot – elkezditek a saját elbeszélt történelmi projekteteket.
Bár ez nem is igazán történelem, sokkal inkább egy gyűjtemény.
Elkezdett járkálni az asztalok között, és észrevettem, hogy egy
kis műanyag tál van a kezében, amit most odanyújtott egy
nagydarab, copfos lánynak. A lány belenyúlt, és előhúzott egy
papírdarabot. Ms. Conyers megkérte, olvassa fel, mi áll rajta. A
lány a cetlire hunyorgott.
– Tanács – mondta.
–Tanács – ismételte Ms. Conyers, majd továbbment a
következő emberhez, egy szemüveges fiúhoz, és elé tartotta a
tálat. – Mit jelent?
Egy ideig senki nem szólt semmit, mialatt a tanárnő egyesével
tovább osztogatta a papírokat. Végül a bal oldalamon ülő
vörösesszőke lány azt válaszolta:
– Bölcsesség. Amit másoktól kapunk.
– Jól van, Heather – mondta neki Ms. Conyers, és egy garbós,
vékony lánynak nyújtotta a tálat. – Hogy lehetne még körülírni?
Csönd. Egyre több embernek volt már cetlije, és enyhe moraj
terjedt végig a termen, ahogy a többiek elkezdték megvitatni a
szavaikat. Végül egy fiú szólalt meg flegmán a hátsó sorban:
– Az utolsó dolog, amit egyesektől hallani szeretnénk.
– Szép – dicsérte Ms. Conyers. Közben elért hozzám, és rám
mosolygott, ahogy benyúltam a tálba, és megragadtam az első
cetlit, amihez hozzáértem. Kihúztam, de még nem nyitottam szét.
A tanárnő elment a nagy hátizsák mellett, és odalépett a másik
oldalán ülőhöz. – És még?
– Néha – mondta a lány, aki kihúzta a szót – ezt keressük,
amikor nem tudunk egyedül döntést hozni.
– Pontosan – felelte Ms. Conyers, a fiúk soránál tartva. Amikor
elhaladt egy bozontos hajú srác előtt, aki a könyveire dőlve
pihentette a szemét, oldalba bökte, mire a fiú magához tért, és

63
körülnézett. A tanárnő a tálra mutatott, és a fiú egy papírdarabért
nyúlt. – Tehát például, ha tanácsot akarnék adni Jake-nek, mi
lenne az?
– Menjen fodrászhoz – dobta be valaki, mire mindenki
nevetett.
– Vagy – tette hozzá Ms. Conyers – aludja ki magát, mert a
szundikálás az órán nem menő.
– Sajnálom – motyogta Jake, mire a mellette ülő haverja, Vajas
Kekszek-baseballsapkában, a karjába bokszolt.
– A lényeg – folytatta Ms. Conyers hogy egyik szónak sincs
egy konkrét meghatározása. Talán a szótárban igen, de a való
életben nem. Tehát a feladat célja az, hogy találjátok ki, mit jelent
a szavatok. Nemcsak számotokra, hanem a körülöttetek lévő
embereknek is: a barátaitoknak, a családotoknak, a munka- és
csapattársaitoknak. Ha egybegyűjtöttétek a válaszaikat, jobban
megértitek majd ezt a szót, és meglátjátok, mennyi mindent
jelenthet.
Most már mindenki beszélt, így lenéztem a papírdarabkámra,
és lassan kihajtottam. Család, állt rajta egyszerű, nyomtatott
betűkkel. Remek, gondoltam. Pont az, amim nincs, és nem is
érdekel. Ez...
– Kész röhej – fakadt ki valaki. Odafordítottam a fejem, épp
amikor a hátizsák hirtelen arrébb csússzam. – Te mit kaptál?
Meglepetten pislogtam a fonott hajú lányra a parkolóból, aki a
mobilján beszélve elszaladt mellettünk. Közelről már láthattam,
hogy a szeme sötétzöld, az orrába pedig egy apró
gyémántpiercinget szúrt. Nagy puffanással leejtette a hátizsákját a
földre, aztán ismét felém fordult.
– Hahó! – mondta. – Tudsz beszélni?
– Család – feleltem, azzal felé toltam a papírdarabot, mintha
szüksége lenne vizuális megerősítésre. A cetlire nézett, és
sóhajtott.
– És te?

64
 – Pénz – válaszolta unottan, a szemét forgatva. – Naná, hogy az
egyetlen olyan embernek kell erről írnia ezen a helyen, akinek
semennyi sincs belőle. Bárki másnak túl könnyű lenne.
Elég hangosan háborgott ahhoz, hogy Ms. Conyers, aki közben
visszaindult az asztalához, hátranézzen.
– Mi a baj, Olivia? Nem tetszik a szavad?
– Ó, az tetszik – felelte a lány. – Csak a feladat nem.
Ms. Conyerst ez alig hatotta meg, csak elmosolyodott, és
továbbment, míg Olivia összegyűrte a papírját, és a zsebébe
süllyesztette.
– Akarsz cserélni? – kérdeztem.
Ismét a család feliratú kártyámra nézett.
– Nem – felelte fáradtan. – Arról túl sokat tudok.
Mázlista, gondoltam. Ms. Conyers ismét elfoglalta a helyét az
asztalánál, és kezébe vett egy vékony könyvet.
– Folytassuk a mai olvasmányunkkal! Ki szeretné először
megosztani velünk a véleményét a Copperfield Dávid legutóbbi
részéről?
Fél óra múlva, ami mintha egyetlen nagy irodalmi déjá vu lett
volna, végre megszólalt a csengő, mire mindenki azonnal
hátratolta a székét, összeszedte a cuccát, és egyszerre kezdett
beszélni. Ahogy én is lehajoltam a hátizsákomért, nem tudtam
nem észrevenni, hogy hozzám hasonlóan az is mennyire kilóg
innen: elnyűtt és régi, tele füzetekkel, amik ebben a környezetben
csupa haszontalan információt tartalmaznak. Talán jobb lett volna
reggel mindent kidobni, de ehelyett mindent magammal hoztam,
még ha így át is kellett lapoznom a végtelen hosszú Copperfield
Dávid jegyzeteimen, csak azért, hogy még többet írjak róla. A
család feliratú papírt becsúsztattam a füzetembe, amit aztán
becsuktam.
– A Jacksonba jártál?
Felnéztem Oliviára, aki most telefonnal a kezében az asztal
mellett állt, és hatalmas táskájának a pántját átvetette a vállán.
Először összezavarodtam, azon tűnődve, hogy az olcsó táskám

65
ilyen egyértelműen felfedte-e a múltamat, de aztán eszembe jutott
a füzetemre ragasztott Jackson szellemi matrica, amit még az
iskolai propagandáért felelős egyik túlbuzgó diák csapott oda a
tanulószobában.
– Ohm, aha – feleltem. – Oda járok. Vagyis... jártam.
– Meddig?
– Pár nappal ezelőttig.
Olivia oldalra billentette a fejét, és az arcomat fürkészte,
miközben feldolgozta ezt az információt. Közben a telefonvonal
másik végéről halk búgás hallatszott. Nyilván felhívott valakit, aki
még nem vette fel.
– Én is – mondta a kabátjára mutatva. Most, hogy jobban
megnéztem, láttam, hogy a Jackson betűjével van ellátva.
– Tényleg? – kérdeztem.
Bólintott.
– Egészen az előző tanévig. De te nem tűnsz ismerősnek.
Halk kattanást hallottam.
– Halló? – szólt bele valaki a telefonba.
– Elég nagy iskola.
– Az már egyszer biztos. – Továbbra is engem nézett, pedig
közben a vonal másik végén lévő valaki egyre csak hallózott. –
Nagyon más ott, mint itt.
– Úgy tűnik – tettem el a füzetemet a táskámba.
– Ó, pedig még alig láttál valamit ebből a suliból. Adhatok egy
tanácsot?
Mint kiderült, ezt csupán költői kérdésnek szánta.
– Ne bízz meg az itteniekben! – mondta Olivia. Aztán
elmosolyodott, mintha ezzel csak viccelt volna, vagy talán
mégsem, majd a füléhez emelte a telefont, egyértelműen véget
vetve a beszélgetésünknek, ahogy az ajtó felé fordulva egy újabba
kezdett. – Laney. Szia! Mizu? Épp szünetem van... Ja, az már
biztos. Hát, nyilván nem várhattam arra, hogy te hívj engem...
A vállamra vetettem a táskámat, és követtem Oliviát ki a
folyosóra, amin mindenki nyüzsgött és tolongott, bár cseppet sem

66
volt zsúfolt, legalábbis nem annyira, mint amihez hozzászoktam.
Senki nem jött nekem, sem véletlenül, sem direkt, és ha bárki
megmarkolta volna a fenekemet, elég könnyen rá lehetett volna
jönni, ki tette. Az órarendem szerint társalgási spanyolórám
következett a C épületben. Úgy ítéltem meg, hogy mivel ez az
egyetlen napom, amikor mindenféle téren tudatlanságot
tettethetek, nincs értelme sietni, így kényelmes tempóban
követtem a tömeget kifelé.
Az ajtó túloldalán, az udvar szélén egy hatalmas, U alakú,
valamilyen krómanyagból készült szobor állt, ami szikrázva verte
vissza a napfényt, mindent beragyogva. Emiatt eleinte nehezen
tudtam kivenni a körülötte ülőket és állókat, és amikor
meghallottam a nevem, fogalmam sem volt, honnan jön.
– Ruby!
Megtorpantam, és körbefordultam. Ahogy a szemem
hozzászokott a fényviszonyokhoz, már láttam a szobornál
összegyűlteket, és azonnal be is azonosítottam őket. Ez is ugyanaz
a banda, akik a Jackson-ban az iroda előtti alacsony falnál lógtak
mindig: a „mindent látni és magunkat láttatni” diákok, a
tápláléklánc legtetején állók, az a csapat, akikhez csak kifejezett
meghívással lehet csatlakozni. Nem kimondottan csíptem őket. És
míg elég szerencsétlen dolog volt, hogy az egyetlen ember, akit a
Perkins Dayen kívül megismertem, hozzájuk tartozott, ez
egyáltalán nem lepett meg.
Nate a gyep szélén állt. Amikor észrevette, hogy megláttam, a
kezét felemelve mosolygott.
– Mostanában próbálkoztál agyafúrt szökéssel? – kérdezte,
amikor egy alacsony, baseballsapkás srác elsurrant közöttünk.
Rá és a mögötte egy méterre trécselő barátaira néztem – akik
között, mint azt észrevettem, ott volt a vörösesszőke Pezsdítő
Presszó-s lány is irodalomról. Hát, ez remek, gondoltam.
Másodpercekkel ezelőttig láthatatlan voltam, vagy legalábbis
annyira láthatatlan, amennyire csak az ember lehet, ha ő az
egyedüli új diák egy iskolában, ahol valószínűleg mindenki más

67
már születésétől kezdve ismeri egymást. Most azonban éreztem,
hogy a többiek engem bámulnak, és nem csak Nate
összecsoportosult barátai. Még a mellettünk elhaladók is rám
pillantgattak, és eltűnődtem, vajon hány emberhez jutott már el a
szökésem története, vagy jut el a nap végéig.
– Nagyon vicces – feleltem, és elfordultam.
– Csak ugratlak – kiáltott utánam, de nem vettem róla
tudomást, csak mentem tovább. A következő pillanatban elsuhant
mellettem, és elállta az utamat. – Hé! – mondta. – Bocsi. Én
csak... ez csak poén volt.
Erre csak néztem rá. Nappali megvilágításban még inkább
szépfiúnak tűnt, mint előző este. Farmert, pólóra húzott inget,
fonott bőr nyakláncot és vastag talpú flipflopot viselt, bár már
régen elmúlt a strandszezon. A haja, ahogy azt már előző este is
észrevettem, fehéresszőke volt, mintha az egész nyarat a napon
töltötte volna, szeme élénkkéken ragyogott. Túl tökéletes,
gondoltam. Az az igazság, hogy ha akkor látom először, talán egy
kicsit rosszul éreztem volna magam amiatt, hogy izomagyú
szépfiúnak titulálom szűkös agyi kapacitással és még kisebb IQ-
val. De mivel már másodszorra találkoztunk, egy kicsit könnyebb
volt.
– Hadd tegyem jóvá! – mondta az órarendem felé biccentve,
amit továbbra is a kezemben szorongattam. – Elirányítsalak
valahova?
– Nem – feleltem, és feljebb húztam a táskát a vállamon.
Arra számítottam, hogy meglepődik – nem igazán tudtam
elképzelni, hogy eddig bármiben is visszautasították volna –, de
ehelyett csak vállat vont.
– Oké – mondta. – Akkor, gondolom, majd összefutunk. Ha
más nem, holnap reggel.
Elénk kacagás harsant, ahogy egy iPodhoz erősített
fülhallgatón osztozó két lány elment mellettem.
– Mi lesz holnap reggel?
Nate felvonta a szemöldökét.

68
 – Behozlak a suliba – felelte úgy, mintha erről már tudnom
kéne. – Jamie azt mondta, szükséged lehet fuvarra.
– Tőled?
Nate egyik kezét a mellkasához kapva hátralépett.
– Hé, csak óvatosan – felelte komoly hangon. – Még a végén
megbántod az érzéseimet.
Rámeredtem.
– Nincs szükségem fuvarra.
– Jamie szerint van.
– Pedig nincs.
– Ahogy akarod – rántott egyet ismét a vállán Mr. Lazasrác. –
Fél nyolc körül érted megyek. Ha nem jössz ki, továbbhajtok.
Semmi bibi.
Semmi bibi?, gondoltam. Mégis ki beszél így? Rám villantott
még egy varázslatos mosolyt, majd megfordult, és a kezét zsebre
vágva, laza stílusában visszaügetett a manikűrözött barátaihoz.
Épp amikor elindultam a reményeim szerinti C épület felé,
megszólalt az első figyelmeztető csengő. Ne bízz meg az
itteniekben!, intett Olivia, de én máris egy lépéssel előtte jártam:
senkiben sem bíztam meg. Sem iránymutatásért, sem fuvarért,
sem tanácsért. Persze rossz érzés eltévedni, de már rég rájöttem,
hogy inkább ez, mint hogy valaki másra szoruljak azért, hogy
eljussak valahova. Ez a lényege az egyedüllétnek. Bármi történik
is – legyen az jó, rossz, vagy valami a kettő között az mindig
csakis a tiéd, még ha más nem is.

***

Suli után busszal haza kellett volna mennem. Ehelyett azonban

kisétáltam a Perkins Day kőkapuján, majd pár száz méterrel
arrébb beléptem a Quik Zipbe, ahol vettem egy Zip kólát, majd
bevettem magam a telefonfülkébe. A ragacsos kagylót eltartottam
a fülemtől, bedobtam a pénzérméket, majd tárcsáztam a fejből
ismert számot.

69
 – Halló?
– Szia! Én vagyok – mondtam. Majd kicsit később
hozzátettem: – Ruby.
Hallottam, ahogy Marshall mély levegőt vesz, majd kifújja.
– Áh – szólt végül. – Hát megoldódott a rejtély.
– Rejtély voltam? – kérdeztem.
– Hát, nem vagy mindennapi eset – felelte. – Jól vagy?
Nem számítottam a kérdésére, ahogy arra a gombócra sem, ami
a hallatán a torkomban nőtt. Nyeltem egyet, majd válaszoltam:
– Igen, jól.
Marshall tizennyolc volt, az előző tanévben végzett a Jackson-
ban, bár addig nem ismertük egymást, amíg be nem költözött
Rogersonhoz, ahhoz a fickóhoz, akitől a barátaim a füvet vették.
Marshall eleinte nem tett rám mély benyomást: csak egy magas,
sovány srác volt, aki átvágott a szobán, vagy ott lebzselt a
konyhában, amikor átmentünk az adagunkért. Egészen addig nem
is beszéltem vele, amíg egy nap egyedül mentem át, Rogerson
pedig elment valahova, így csak mi ketten voltunk.
Rogersont csak az üzlet érdekelte, nem sokat fecsegett.
Bekopogtunk, bementünk, megkaptuk, amit akartunk, aztán
távoztunk. Ugyanerre számítottam Marshalltól is, és először nem
is csalódtam benne. Alig szólt valamit, miközben követtem a
nappaliba és figyeltem, ahogy kiméri az adagot. Kifizettem, és
már épp indultam volna, amikor kihúzta az egyik szekrény fiókját,
és elővett belőle egy kis kerámiatálat.
– Kérsz? – kérdezte.
– Persze – feleltem, majd egy öngyújtóval együtt odaadta a
tálat.
Éreztem, ahogy engem néz, sötét szeme résnyire szűkült,
ahogy meggyújtottam, szívtam belőle, majd visszaadtam.
Az anyag jó volt, jobb annál, amit venni szoktunk, és szinte
azonnal fejbe csapott, a szoba és az elmém lassan nehéz, kavargó
párába borult. Hirtelen minden annyival elképesztőbb lett, kezdve
az alattam lévő kanapé mintájától, egészen Marshallig, aki a kezét

70
a feje mögött összefűzve hátradőlt a székében. Pár perccel később
feltűnt, hogy már nem adogatjuk egymásnak a tálkát, csak ülünk
ott csendben, de hogy mióta, arról fogalmam sem volt.
– Tudod, mi kéne nekünk? – kérdezte hirtelen Marshall halkan,
kifejezéstelen hangon.
– Mi?
Mintha a nyelvem megnőtt, a szám kiszáradt volna.
– Slurpee – közölte. – Gyere!
Megijedtem, arra kér majd, hogy vezessek, ami abszolút szóba
sem jöhetett, de ehelyett, amikor kiértünk az utcára, gyalog
indultunk el egy úton, átvágtunk egy közeli, távvezetékekkel
tarkított mezőn, majd egy kisbolttól egyutcányira értünk ki a
házak közé. Sem odafelé menet, sem a boltban nem szóltunk
egymáshoz. Csak miután már fizettünk, és mindketten a hideg,
édes, tökéletes Slurpee üdítőnket szürcsöltük, akkor beszéltünk
ismét.
– Jó cucc – mondta felém pillantva.
Bólintottam.
– Elképesztő.
Ezt hallva elmosolyodott, ami nyugtalanított, csupán azért,
mert ilyet még nem láttam tőle. Ami még furcsább volt, hogy
amikor elindultunk visszafelé, ő pár lépéssel előttem lépkedett,
majd egyszer csak maga mögé nyúlt, megfogta a kezem, és
egészen hazáig el sem engedte. Sosem fogom elfelejteni: a
Slurpeem hidegen csapódott a fogamnak, Marshall tenyere pedig
melegen simult az enyémhez, így sétáltunk a késő délutáni
napsütésben, körülöttünk a fölénk magasodó, hosszú árnyékokat
vető távvezetékekkel.
Amikor pár perccel később megtorpant és megcsókolt, az idő
mintha megállt volna, a levegő, a szívem és a világ is
mozdulatlanná merevedett. Ezután valahányszor Marshallal
voltam, mindig ez a kép jelent meg előttem. Talán a táj miatt,
ahogy ott álltunk kettesben a mezőn, vagy azért, mert ez volt az

71
első alkalom. Akkor még nem tudtam, hogy mi csak erre vagyunk
képesek: együtt töltött nagyszerű, de röpke pillanatokra.
Marshall nem lett a pasim. Másrészről viszont nem volt
egyszerű barát sem. A kapcsolatunk inkább rugalmasan működött,
e között a két véglet között ingázott, attól függően, ki volt még
velünk, mennyit ittunk, és más különböző tényezőktől. Pontosan
erre vágytam, mivel az elköteleződés sosem ment. És ezt a
kapcsolatot nem is esett nehezemre fenntartani. Csak annyi volt a
trükkje, hogy ne adjunk bele többet, mint amit még hajlandóak
lettünk volna elveszíteni. Olyan volt ez az egész kettőnk között,
mint egy „Cseppet sem érdekel” játék. Az egyik bulin
beszélgettem egy másik sráccal, Marshall a következőn egy másik
lánnyal tűnt el. Nem hívott vissza, én pedig egy ideig kerültem, ő
meg tűnődhetett, hogy mit csinálok. És így tovább.
Már olyan régóta csináltuk, hogy az egész természetessé vált.
Most mégis meglepett, milyen jólesik hallani a hangját – valami
ismerős a sok új dolog közepette. Olyannyira, hogy azon kaptam
magam, megszegem a saját szabályomat, és többet ajánlok neki a
tervezettnél.
– Szóval, tudod, csak családi ügyek – mondtam nekidőlve a
fülke falának. – A nővéremhez költöztem, és...
– Tartsd egy kicsit! – vágott közbe, és hallottam, ahogy a keze
eltakarja a kagylót, eltompítva a hangját. Aztán mondott valamit,
de lehetetlen volt kivenni, hogy mit, aztán ismét vonalba került. –
Bocsi – köhögött. – Mit mondtál?
És ezzel már véget is ért. Még a hiánya is múlékony volt, mint
minden más vele.
– Semmit – feleltem. – Mennem kell. Később még hívlak, oké?
– Oké. Akkor majd beszélünk.
Letettem a kagylót, de még rajta tartottam a kezem, ahogy a
zsebemből még több aprót halásztam elő. Aztán mély levegőt
vettem, ismét a fülemhez tartottam a telefont, bedobtam az
érméket, és felhívtam valakit, akiről tudtam, repesni fog az
örömtől, hogy beszélhetünk.

72
 – Ruby? – kérdezte Peyton, amint meghallotta a hangomat. –
Ó, te jó ég! Mi történt veled?
– Hát... – kezdtem.
De már folytatta is a szóáradatot.
– Mármint, vártalak az udvaron, mint mindig, de nem jöttél!
Mire arra gondoltam, biztos haragszol, vagy ilyesmi, de aztán
Aaron mondta, hogy a zsaruk kikértek a suliból, de senki sem
tudja, miért. És aztán átmentem hozzátok, de minden sötét volt,
és...
– Minden rendben – szakítottam félbe inkább időhiány miatt,
semmint gorombaságból. Peyton folyton összefoglalta az
eseményeket, még akkor is, ha valaki éppannyira ismerte a
részleteket, mint ő.
– Csak családi ügy. Egy ideig a nővéremnél fogok lakni.
– Hát – felelte mindenki erről beszél, csak hogy tudd. Hallanod
kéne a pletykákat.
– Igen?
– Borzalmas! – mondta őszintén szörnyülködve. – Mindenfélét
rebesgetnek, kezdve attól, hogy gyilkoltál, egészen addig, hogy
tiniprosti lettél.
– Csak két napja jöttem el – jegyeztem meg.
– Persze én kiálltam melletted – tette hozzá sietve. –
Megmondtam nekik, ki van zárva, hogy valaha is pénzért
lefeküdnél férfiakkal. Mármint, ugyan már!
Ez jellemző volt Peytonra. Vehemensen védte a becsületemet,
miközben nem vette észre, hogy ezzel azt sugallta, a gyilkosságra
azért még képes lennék.
– Nos – feleltem –, ezt értékelem.
– Semmiség. – A háttérben hangokat hallottam. Úgy hangzott,
a suli közelében lévő tisztáson van, ahol az utolsó óra után lógni
szoktunk.
– És, akkor mi az igazság? Anyukádról van szó?
– Valami olyasmi – válaszoltam. – Mint mondtam, semmi
komoly.

73
 Peyton volt a legközelebbi barátom a Jacksonban, de a
többiekhez hasonlóan ő sem tudott arról, hogy anyu lelépett.
Valójában sosem találkozott vele, és nem véletlenül. Rendszerint
szerettem a magánéletemet megtartani annak, ami:
magándolognak. Ez főleg fontossá vált az olyanokkal szemben,
mint Peyton, aki tökéletes – gazdag és jól funkcionáló – családdal
rendelkezett. A Lugas nevű negyedben laktak, egy nagy házban,
ahol egészen az előző tanévig Peyton megtestesítette az ideális
lány képét: csupa ötösöket szerzett és benne volt a
gyeplabdacsapatban.
A nyár folyamán azonban elkezdett járni a barátommal, Aaron-
nal, aki ártatlanul, ám lelkesen füvezett. Ősszel a sulijában, a St.
Micheline’s nevű katolikus iskolában nyakon csípték egy füves
cigivel, mire kirúgták. Peyton szülei persze nem repestek az
örömtől, és remélték, hogy lányuk újszerű lázadása csak egy
korszak, ami véget ér, amikor Aaronnal szakítanak. Néhány hét
múlva valóban szakítottak, de addigra már összebarátkoztunk.
Ha egy szóval kellene jellemezni Peytont, az a cuki. Alacsony
volt, formás, és hihetetlenül naiv, ami felváltva volt idegesítő és
elbűvölő. Néha inkább a nővérének, semmint a barátjának éreztem
magam. A bulikon folyton meg kellett mentenem a fura srácoktól,
később foghattam a haját, míg hányt, és újra és újra
elmagyaráztam neki, hogy működnek a különböző drága kütyük,
amiket a szüleitől kapott. Ennek ellenére jól éreztem magam a
társaságában, volt kocsija, és sosem panaszkodott, amiért értem
kell jönnie, még ha éppen a semmi közepén ragadtam is. Vagy a
szélén.
– Tehát az a helyzet – mondtam most neki –, hogy szeretnék
kérni egy szívességet.
– Mi lenne az? – kérdezte.
– Itt vagyok a Perkins Daynél, és szükségem lenne egy fuvarra
– magyaráztam. – Értem tudnál jönni?
– A Perkins Dayhez?
– A közelébe. Pár saroknyira vagyok tőle.

74
 Szünet következett, mialatt nevetést hallottam a háttérből.
– Jaj, Ruby... Bár tudnék! De egy óra múlva haza kell érnem.
– Nincs olyan messze – győzködtem.
– Tudom. De tudod, milyen mostanában anyu. – Mióta Peyton
legutóbb sörszagúan érkezett haza, a szülei szigorú számonkérő
rendszert vezettek be, ami folyamatos nyomon követésből, alapos
szagtesztekből és meglepetésszerű szobaellenőrzésekből állt. –
Hé, Marshallt hívtad már? Lefogadom, hogy ő...
– Nem – mondtam a fejemet rázva. Peyton sosem fogta fel
igazán, milyen a kapcsolatunk Marshallal. Számára, a
gyógyíthatatlan romantikus léleknek, minden történet igazi
szerelmes történet volt. – Nem probléma, megoldom.
Újabb szünet állt be, mialatt ismét hallhattam, mi történik
körülötte: nevetés, valakinek megy a rádiója, beindul egy motor.
Valóban úgy volt, ahogy mondtam: a két hely nem esett messze
egymástól, kábé huszonöt kilométer választotta el őket. De ez
abban a pillanatban nagyon nagy távolságnak tűnt.
– Biztos? – kérdezte. – Mert meg tudok itt kérni valakit...
Nyeltem egyet, és hátradőltem a fülke oldalának. A szemközti
falra, a telefon fölé valaki vastag, fekete filccel azt írta: Hol
alszol? Alá pedig kevésbé olvashatóan azt karcolták oda
válaszként: Anyádnál. Megdörzsöltem az arcom. Nem mintha
egyébként arra számítottam volna, hogy valaki a megmentésemre
siet.
– Nem kell – feleltem. – Jó így. Majd kitalálok valamit.
– Rendben – mondta. A háttérben egy autóduda harsant. – De
add meg a nővéred számát! Este felhívlak, és akkor még
beszélgethetünk.
– Még csak most rendezkedem be – mondtam. – Pár nap múlva
hívlak.
– Oké – felelte könnyedén. – És hé, Ruby!
– Igen?
– Örülök, hogy nem vagy sem kurva, sem gyilkos.
– Ja – feleltem. – Én is.

75
 Letettem a telefont, majd kiléptem a fülkéből, kiittam a
kólámat, és a következő lépésemet mérlegeltem. A parkoló, ami
nagyrészt üres volt, amikor ideértem, megtelt Perkins Day-es
diákokkal. Nyilvánvalóan ez egyfajta találkozóhelynek számított.
A tanulók a drága autók motorháztetején ülve, vagy a
lökhárítóknak támaszkodva lebzseltek a Quik Zip körül. Ahogy
végignéztem a tömegen, tőlem jobbra kiszúrtam Nate-et. Kezét
karba téve dőlt neki egy fekete városi terepjáró vezető felőli
ajtajának. Egy sötét hajú, copfos, rövid, kék dzsekis lány volt vele,
aki épp vadul gesztikulálva mesélt valamit, a kezében lévő Zip
kóla ide-oda lendült a levegőben, ahogy beszélt. Nate persze
mosolygott, miközben hallgatta, „a világ legrendesebb fiúja” élő
szobraként.
Aztán eszembe jutott valami.
Lepillantottam az órámra. Nem sokkal járt négy előtt, ami azt
jelentette, hogy egy kicsivel több mint egy órám maradt, mielőtt
annyira elkésnék, hogy észrevennék. Ha most elindulok, ez épp
elég idő arra, hogy megtegyem, amit meg kell tennem. Csak egy
kis segítségre lesz szükségem, és ha jól intézem a dolgokat, talán
még kérnem sem kell.
Ahogy feljebb húztam a táskát a vállamon, és elindultam az út
felé, direkt nem néztem a Perkins Day-es társaság felé, pedig épp
előttük haladtam el. Ehelyett előreszegeztem a tekintetem a
kereszteződésre. Hosszú volt az út hazáig, és még hosszabb odáig,
ahol valójában lenni akartam, így elég kockázatos játékot
folytattam, főleg ha a korábbi viselkedésemet vesszük. De a
kedvességhez hozzátartozik a megbocsátás is – vagy legalábbis
azt mondják –, így hát mindent egy lapra tettem fel.
Két utcával később dudálást hallottam a hátam mögül, majd
egy autó lassított le a közelemben. Megvártam a második
dudaszót is, majd meglepett kifejezést öltve magamra
megfordultam. És valóban: ott volt Nate.

76
 – Hadd tippeljek! – mondta. Egyik kezét a kormányon tartva
áthajolt az anyósülés fölött, és felnézett rám. – Nincs szükséged
fuvarra.
– Nincs – feleltem. – De azért köszi.
– Ez főútvonal – mutatott rá. – Még járda sincs.
– Ki vagy te? Valami iskolai felvigyázó?
Erre csodálkozó képet vágott.
– Tehát inkább sétálsz tíz kilométert hazáig.
– Nincs is tíz kilométer – ellenkeztem.
– Igaz. Tíz egész kettő – felelte. Egy piros Ford ingerülten
dudált mögötte, majd elszáguldott mellettünk. – Minden pénteken
lefutom, úgyhogy én már csak tudom.
– Miért akarsz ilyen elszántan elfurikázni valahova? –
kérdeztem.
– Én már csak ilyen lovagias vagyok – válaszolta.
Ja, persze, gondoltam. így is lehet mondani.
– A lovagiasság már kihalt.
– Veled is így lesz, ha továbbmész ezen az úton. – Sóhajtott. –
Szállj be!
Ez ment, mint a karikacsapás.

***

Nate kocsijának a belseje sötét volt, de tiszta és még mindig új

illatú. A visszapillantó tükörről így is légfrissítő lógott. A lógóján
ez állt: garantált PIHENÉS KÜLÖNLEGES ELLÁTÁSOK:
MINDENT ELINTÉZÜNK ÖN HELYETT.
– Apu cége – magyarázta, amikor észrevette, hogy a légfrissítőt
nézem. – Azért dolgozunk, hogy ezekben a nehéz időkben
megkönnyítsük az emberek életét.
Felvontam a szemöldököm.
– Ez úgy hangzott, mintha egy prospektusból idézted volna.
– Mert így is van – felelte. – Ezt kell mondanom, ha bárki
megkérdezi, mit csinálunk.

77
 – És mi van, ha konkrétabb választ várnak?
– Akkor – mondta, és hátrapillantott, ahogy sávot váltott – azt
válaszolom nekik, hogy mindent elintézünk, kezdve a
levélfeladástól, a kutyasétáltatáson, a tisztítón át, egészen a gyerek
iskolai bulijára szükséges cupcake cukorbevonatának az
elkészítéséig.
Ezen elgondolkodtam.
– Ez már nem hangzik olyan jól.
– Tudom. Ezért kell a másikat mondanom.
Hátradőltem az ülésemben, és az ablakon át kinéztem az
elmosódva elsuhanó épületekre és autókra. Oké, rendben. Tehát
nem olyan szörnyű társaság. De akkor sem azért vagyok itt, hogy
barátkozzak.
– Figyu – kezdte –, ami a korábbit illeti, azt a viccet, amit
mondtam.. .
– Semmi baj – feleltem. – Ne is törődj vele!
Rám pillantott.
– De mit csináltál? Mármint a kerítésen. Ha nem bánod a
kérdést.
Bántam. De jelenleg eléggé a jóindulatára voltam utalva, így
azt feleltem:
– Nem volt nyilvánvaló?
– De, gondolom, az volt – mondta. – Csak, azt hiszem, tudod,
meglepődtem.
– Min?
– Nem is tudom – vont vállat. – Szerintem a legtöbb ember
inkább betörni próbálna abba a házba, nem megszökni onnan.
Mármint ha azt vesszük, milyen jó fej Cora és Jamie...
– Ezek szerint nem vagyok olyan, mint a legtöbb ember –
jegyeztem meg.
Éreztem, hogy engem néz.
Elfordítottam a fejem, és ismét kinéztem az ablakon. Nem
igazán ismertem a városnak ezt a részét, de ha minden igaz,

78
közeledtünk a Vadvirág Oromhoz, Coráék környékéhez, ami azt
jelentette, hogy ideje témát váltani.
– Egyébként – igyekeztem könnyed hangot megütni –
köszönöm a fuvart.
– Nincs mit – felelte. – Úgyis ugyanoda megyünk.
– Ami azt illeti... – Szünetet tartottam, és megvártam, hogy rám
nézzen. Amikor megtette, folytattam: – Tök jó lenne, ha ki tudnál
tenni az egyik buszmegállónál.
– Buszmegállónál? – kérdezte. – Hová mész?
– Csak egy barátomhoz. El kell tőle hoznom valamit.
Közeledtünk egy nagy kereszteződéshez. Nate lelassított, és
óvatosan megállt egy Volkswagen bogár mögött, aminek egy
applikált virágminta látszott a hátsó lökhárítóján.
– Hol lakik? – kérdezte.
– Elég messze – vágtam rá. – Hidd el, nem akarsz odáig
elfurikázni.
A lámpa váltott, a forgalom lassan ismét nekiindult. Ennyi,
gondoltam. Vagy beveszi a csalit, vagy nem. Negyed öt volt.
– Igen, de busszal nagyon sok idő lenne eljutni oda – mondta
egy pillanattal később.
– Megleszek – ráztam meg a fejem. – Csak tegyél ki itt, a
plázánál!
Az a helyzet az egyezkedésekkel, a manipulációról nem is
beszélve, hogy az ember egyik irányba sem mehet túl messzire.
Visszautasítani valamit egyszer, az jó, kétszer, az általában oké,
de harmadszor is, az már kockázatos lehet. Sosem lehet tudni,
hogy a másik mikor elégeli meg a játszadozást, és akkor ott
maradsz üres kézzel.
Éreztem, hogy megint rám néz, de igyekeztem úgy tenni,
mintha nem venném észre, így nem láttam, hogy habozik.
Gyerünk!, gondoltam. Gyerünk!
– Tényleg, nem gáz – mondta végül, ahogy a következő
dombon feltűnt az autópályára nyíló kivezető. – Csak mondd,
merre menjek!

79
 ***

– Jó ég! – szólt Nate, amikor végigzötyögött a sárga ház

felhajtóján, lyukakat és egy jókora stósz elázott újságot
kerülgetve. Kicsit feljebb már kiszúrtam anyu Subaruját, épp ott
parkolt, ahol azon az utolsó napon hagytam, amikor az
üzemanyagszint-jelző már az E betűn állt, és Peyton jött értem,
hogy elvigyen a suliba. – Ki is lakik itt?
– Csak egy barátnőm – feleltem.
Ami engem illet, szerettem volna ezt az egész kiruccanást
gyorsan és fájdalommentesen letudni. Csak bemegyek, fogom,
ami kell, és már jövök is ki, remélhetőleg a szükségesnél nem
több magyarázkodással. Aztán Nate visszavihet Coráékhoz, és
ennek az egésznek vége. Ilyen egyszerű.
De aztán, ahogy elhaladtunk a hálószoba ablaka előtt,
észrevettem, hogy megrezzen a függöny.
Gyors, pillanatnyi mozdulat volt, és eltűnődtem, tényleg
láttam-e – az anyag épp csak egy centire lebbent el balra, majd
visszahullt. Pontosan úgy, ahogy akkor, ha valaki észrevétlenül
kiles az ablakon.
Nem igazán tudtam, mire számítottam, mit találok majd itt.
Talán Honeycuttékat, valamilyen felújítás közepette. Vagy az üres
házat, teljesen kitakarítva, mintha soha nem laktunk volna benne.
Ez a lehetőség azonban eszembe sem jutott.
Épp ezért, Nate még meg sem állt teljesen, már nyitottam is az
ajtót, és kiugrottam.
– Hé! Akarod, hogy... ? – kiáltott utánam, de nem foglalkoztam
vele, hanem már kettesével szedtem a fokokat, hogy kifulladva
érkezzek a bejárati ajtó elé. Közben az ujjaim már a nyakamban
lógó kulccsal babráltak. Amint becsúsztattam a zárba, a kilincs,
ami ismerősen simult a tenyerembe, halk kattanással elfordult. És
már bent is voltam.

80
 – Anyu? – kiáltottam, a hangom visszaverődött a különböző
felületekről. Beléptem a konyhába, ahol a szárítókötél még mindig
ott feszült a két fal között. Ahogy elmentem mellette, láttam, hogy
a farmereim és a pólóim már mereven, dohosán csüngnek rajta. –
Hahó!
A nappaliban sörösüvegek sorakoztak a dohányzóasztalon, a
takaró pedig, amit általában összehajtogatva tartottunk a kanapé
karfáján, most az egyik sarokba gyűrve hevert. A szívem nagyot
dobbant. Én biztos összehajtogattam volna. Ugye?
Mentem tovább, benyomtam a szobám ajtaját, és felkapcsoltam
a plafonról lógó magányos izzót. Itt minden olyannak tűnt, ahogy
hagytam, kivéve a beépített szekrényem ajtaját, ami nyitva állt.
Gondolom, az hagyta így, aki összepakolta és áthozta a holmimat
a Nyárfalakba. Megfordultam, visszasétáltam a nappaliba, majd át
a másik hálószoba csukott ajtajához. A kilincsre tettem a kezem,
és lehunytam a szemem.
Nem kívánni akartam így, vagy egy álmot valóra váltani. Csak
felidéztem azokat az alkalmakat, amikor hazajöttem, ideléptem
ehhez az ajtóhoz, kinyitottam, és a túloldalán anyut találtam,
ahogy összekucorodva fekszik az ágyon, haja szétterül a párnán,
és már emeli is a kezét, hogy eltakarja a szemét a mögöttem
beszűrődő fény elől. Ez a kép olyan élénken élt bennem, hogy
amikor kinyitottam az ajtót, szinte biztosra vettem, hogy egy
pillanatra valami vöröset, kis moccanást láttam, mire a szívem a
torkomba ugrott, azonnal elárulva minden érzelmemet, amit az
elmúlt héten tagadtam magam és mások előtt is. Aztán, épp ilyen
gyorsan, valami változott. A tárgyak és maga a szoba is a helyére
került: ágy, sötét falak... és az az ablak, ahol, most már
emlékeztem, az üveg egy részen eltörött. Félig megragasztották,
de a szél így is be tudott kúszni, meglebbentve a függönyt.
Tévedtem. Mégsem mozdultam, mintha ezzel varázsütésre
átalakulhatna a szoba, és nem lenne ilyen üres.
– Ruby?

81
 Nate hangja halkan, tapogatózva hangzott. Nyeltem egyet, és
arra gondoltam, milyen hülye voltam, hogy azt hittem, anyu
visszajöhet, amikor pontosan tudtam, hogy mindent magával vitt,
amire szüksége lehetett.
– Egy perc, és megyek – feleltem, és utáltam, hogy így remeg a
hangom.
– Jól...? – Egy pillanatra elhallgatott. – Jól vagy?
Határozottan bólintottam.
– Aha. Csak megkeresek valamit.
Hallottam, ahogy mozdul, tesz egy lépést, de hogy felém, vagy
hátra, azt nem tudtam, és ez elég volt ahhoz, hogy megforduljak.
A konyhaajtóban állt, a mögötte lévő bejárati ajtót nyitva
hagyta, és lassan körbeforgatta a fejét, mindent felmérve. Hirtelen
elöntött a szégyen. Micsoda ostobaság volt idehozni! Azok után,
amiken keresztülmentem, több eszem is lehetett volna annál, mint
hogy egy vadidegent egyenesen a gyenge pontomhoz vezessek,
tudva, hogy milyen könnyen rátalálhat később is.
– Ez a hely... – mondta Nate az üvegeket nézve az asztalon.
Közöttünk egy magányos pókháló nyúlt a szobában. – Olyan,
mint...
Odakint hirtelen feltámadt a szél, mire néhány falevél berepült
a nyitott ajtón, és végigsuhant a konyhapadlón. Annyira zaklatott
és nyugtalan voltam, hogy a hangom élésen csattant, amikor azt
mondtam:
– Csak várj kint a kocsiban, oké?
Egy pillanatig csak rám meredt.
– Oké – felelte. – Persze.
Azzal kilépett az ajtón, és becsukta maga mögött.
Elég!, szóltam magamra, mivel ostoba mód könnyek szúrták a
szemem. Körülnéztem a szobában, miközben próbáltam rendet
tenni a fejemben, és arra koncentrálni, hogy mit vigyek
magammal, de minden elmosódott, és sírás fojtogatott. A számhoz
emeltem a kezem, a vállam remegett. Igyekeztem mozgásra
kényszeríteni a lábam.

82
 Gondolkodj, gondolkodj!, ismételgettem magamban, ahogy
visszaindultam a konyhába, és elkezdtem leszedni a ruhákat a
szárítókötélről. Minden merev és büdös volt, és minél többet
vettem le, annál többet láttam a konyhából: a mosogatóban
felhalmozódott edényeket, a vödröket, amikben a vizet hordtam át
a fürdőszobából, a szárítókötelet, ami középen mélyen lelógott a
fejem fölött. Teljesen jól megvoltam, mondtam Corának, és akkor
el is hittem. De most, ahogy ott álltam, kezemben a dohos
ruháimmal, és a rothadó étel szaga megtöltötte az orromat, már
nem voltam benne olyan biztos.
Megtöröltem a szemem, és kinéztem Nate-re, aki a volán
mögött ült, a füléhez szorított telefonnal. Jó ég tudja, mit
gondolhat. Lenéztem a ruháimra, és tudtam, nem vihetem őket
magammal, még ha ezek, az a pár dolog a másik szobában és a
viharvert, lerobbant Subaru volt is minden tulajdonom.
Ahogy letettem őket az asztalra, azzal biztattam magam, hogy
amint elrendeződtek a dolgok, visszajövök értük és minden
másért. Olyan könnyű ilyen ígéretet tenni. Olyan könnyű, hogy
szinte magam előtt láttam anyut, ahogy ugyanilyen ígéretet tesz,
és tényleg hisz benne, amikor kilép az ajtón. Szinte.

***

Nem szívesen néztem a hazavezető út elé, mivel a jó ég tudja,

milyen megjegyzéseket tesz majd Nate, vagy hogy fogom hárítani
az elkerülhetetlen kérdéseit. Így, ahogy bezártam magam mögött
az ajtót, úgy döntöttem, a bevált módszert alkalmazom: a teljes
tagadást. Úgy teszek, mintha semmi szokatlan nem történt volna,
mintha minden a terv szerint alakult volna. Ha elég meggyőző
vagyok, nem lesz más választása, mint hasonlóképpen látni a
dolgot.
Könnyed léptekkel indultam a kocsi felé, a szerepemet játszva.
Amikor azonban beszálltam, rájöttem, hogy erre semmi szükség.

83
Továbbra is a füléhez szorítva tartotta a mobilját, és rám sem
nézett, ahogy tolatásba kapcsolt, és távolodni kezdett a háztól.
Amíg más kötötte le a figyelmét, még egy utolsó pillantást
vetettem anyu ablakára. Ez volt részemről az igazi tagadás. Még
ebből a távolságból, mozgás közben is láttam, hogy nincs odabent
senki. Az üresség jelenléte mindig egyértelmű, még ha az ember
próbálja is meggyőzni magát az ellenkezőjéről.
– Nem probléma – mondta hirtelen Nate, mire ránéztem.
Tekintetét az útra szegezte, szája keskeny vonallá húzódott, ahogy
a vonal másik végén lévőt hallgatta. – Tíz perc múlva ott vagyok.
Talán kevesebb. Akkor egyszerűen átveszem tőle, és...
Bárki szakította is félbe, olyan hangosan beszélt, hogy én is
hallottam, még ha konkrét szavakat nem is tudtam kivenni. Nate
az egyik kezével megdörgölte az arcát.
– Tíz perc múlva ott vagyok – ismételte. Visszakanyarodtunk a
főútra, és a gázra taposott. – Nem... – Elhallgatott. – Csak el
kellett valamit intéznem a sulihoz. Aha. Igen. Oké.
Összecsukva letette a telefont, majd egy puffanással a kettőnk
közti tárolóba pottyantotta.
– Baj van? – kérdeztem.
– Nem – felelte. – Csak az apám. Egy kicsit... parancsolgató,
ha az üzletről van szó.
– Elfelejtettél cukorbevonatot csinálni néhány cupcake-hez?
Úgy nézett rám, mint akit meglep, hogy képes vagyok
viccelődni.
– Valami olyasmi – felelte. – Hazafelé még meg kell állnom
valahol. Ha nem bánod.
– A te kocsid – vontam vállat.
Ahogy kiértünk az autópályára, ismét megszólalt a telefon.
Nate felvette, a kijelzőre nézett, majd kinyitva felvette.
– Halló? Igen. Már úton vagyok. Az autópályán. Tíz perc.
Persze. Oké. Szia!
Ezúttal nem tette vissza a telefont a tartóba, hanem a kezében
tartotta. Egy pillanattal később megszólalt:

84
 – Tudod, csak mi ketten vagyunk. Együtt élünk, együtt
dolgozunk. Kicsit... sok tud lenni néha.
– Tudom – feleltem.
Talán azért, mert épp anyu járt a fejemben, de ez úgy szaladt ki
a számon, hogy észre sem vettem, mint egy tudattalan, azonnali
ösztön. Nem akartam erről beszélgetni, főleg nem Nate-tel, de
persze hogy ez volt a következő kérdése:
– Igen?
Vállat vontam.
– Régebben együtt dolgoztam anyuval. Vagyis egy ideig.
– Tényleg? – Bólintottam. – Mit csináltatok?
– Elveszett csomagokat szállítottunk ki a légitársaságok
megbízásából.
Erre felvonta a szemöldökét, de ebből nem tudtam eldönteni,
hogy inkább meglepte, vagy lenyűgözte a dolog.
– Komolyan van ilyen munka?
– Miért, mit gondoltál? Hogy a csomagok csak úgy oda
teleportálnak az emberekhez, vagy ilyesmi?
– Nem – felelte lassan, ingerült pillantást lövellve felém. –
Csak... ez is olyasmi, amiről tudod, hogy elvégzik. De nem
gondolsz bele, hogy konkrétan van valaki, aki ezt csinálja.
– Hát – feleltem –, ez a valaki én vagyok. Vagy legalábbis
voltam.
Az egyik kijáratnál lekanyarodtunk az autópályáról egy piros
lámpáig. Ahogy lassítottunk, Nate azt kérdezte:
– És, mi történt?
– Mivel?
– A csomagkiszállítással. Miért hagytad ott?
Ezúttal résen voltam, és inkább megkerültem a kérdést.
– Egyszerűen továbbléptem – feleltem. – Ennyi.
Szerencsére nem feszegette tovább a témát, hanem kitette az
indexet, és lekanyarodott az üzletekkel és éttermekkel teli, nagy
területen terpeszkedő Panoráma Pláza főbejáratához. A
parkolóban alig volt szabad hely. Két sor autó előtt is elrobogtunk,

85
majd megálltunk egy régi, zöld ChevyTahoe mögött. A kocsi
hátsó ajtaját nyitva hagyták, felfedve a hátsó ülést, ami zsúfolásig
megtelt különböző borítékokkal és csomagolóanyagokkal tömött
dobozokkal és rekeszekkel. Föléjük, háttal nekünk, egy vörös
hajú, zilált kontyú, rózsaszín, bolyhos pulcsis nő hajolt, kezében
egy pohár kávéval.
Nate letekerte az ablakát.
– Harriet! – szólt oda neki.
A nő nem hallotta meg, mert épp az egyik rekeszt tolta hátrébb.
Egy üres kávéspohár kiesett belőle, és gurulni kezdett, de Harriet
felkapta, és egy másik dobozba szuszakolta.
– Harriet! – szólt ismét Nate.
Most sem jött válasz, mivel a nő mélyebbre hajolt a rekesz
fölött.
– Ennél hangosabbnak kell lenned – jegyeztem meg, mivel alig
emelte fel a hangját.
– Tudom – felelte. Azzal mély levegőt vett, és apró grimasszal
megnyomta a dudát.
Csak egyszer dudált, és azt is röviden: btííp! A nő mégis szó
szerint ugrott egyet. A lába elemelkedett a talajtól, a kávé
kilöttyent a pohárból, és a kövezetre loccsant. Aztán Harriet
megpördült, szabad kezét a mellkasához kapta, és kidülledt
szemmel nézett ránk.
– Bocsi – szabadkozott Nate. – De nem...
– Mit művelsz? – kérdezte a nő. – Halálra akarsz rémiszteni?
– Nem. – Nate kinyitotta az ajtaját, sietve kiszállt, és odalépett
hozzá. – Hadd segítsek! Ez a három lesz? Vagy a rekeszek is?
– Mindegyik – felelte Harriet legyintve, továbbra is láthatóan
zaklatottan, ahogy nekidőlt a Tahoe lökhárítójának. Amikor Nate
elkezdte átrakni a dobozokat a saját kocsija hátsó ülésére, feltűnt,
hogy a nő egész csinos, vastag ezüst nyakláncot, hozzá illő
fülbevalót és számos gyűrűt visel. – Tudja, hogy ideges
természetű vagyok – magyarázta nekem, Nate felé intve a
poharával. – És mégis dudál. Dudál!

86
 – Nem direkt volt – védekezett Nate, az utolsó dobozért
nyúlva. – Sajnálom.
Harriet felsóhajtott, ismét nekidőlt az autónak, és lehunyta a
szemét.
– Nem csak te tehetsz róla – felelte. – Szorít ez a fontos
határidő, le vagyok maradva, és egyszerűen tudtam, hogy nem
érek oda a szállítókhoz zárás előtt...
– ...és épp ezért vagyunk itt neked mi – fejezte be helyette Nate
a mondatot, nagy csattanással csukva be a kocsija hátsó ajtaját. –
Most rögtön odaviszem őket. Ne aggódj!
– Mindegyik földi szállítással megy, nem légivel – hagyta meg
Harriet. – Azt nem engedhetem meg magamnak.
– Tudom.
– És mindenképp kérd el a csomagok adatait, amivel
lekövethetem őket, mert a hét végére ígérték, de nyugaton rossz az
idő...
– Értem – mondta Nate, és kinyitotta az ajtaját.
Harriet egy pillanatig eltűnődött, úgy állt ott, a kávéspoharat
szorongatva.
– Leadtad a csomagomat tegnap a tisztítóban?
– Csütörtökre lesz kész – felelte Nate.
– És a banki befizetés? – kérdezte a nő.
– Azt apu intézte ma reggel. A számlát egy borítékban találod a
postaládádban.
– Ugye nem felejtetted el...
– ...visszazárni? Nem. A kulcs ott van, ahol kérted, hogy
hagyjam. Van még valami?
Harriet levegőt vett, mintha még kérdezni akarna valamit, de
aztán lassan kifújta.
– Nincs – mondta. – Legalábbis egyelőre.
Nate becsusszant a volán mögé.
– Amint hazaértem, e-mailben elküldöm a csomagok adatait,
oké?

87
 – Rendben – mondta Harriet, bár egy kicsit bizonytalanul
hangzott. Nate beindította a motort. – Köszi!
– Nincs mit. Hívj, ha bármire szükséged van!
Harriet bólintott, de amikor elhajtottunk, továbbra is a
lökhárítónál állt, és bizonytalanul szorongatta a poharát.
Megvártam, amíg ismét rákanyarodtunk a főútra, és csak aztán
kérdeztem meg:
– Ilyen a garantált pihenés?
– Nem – felelte Nate fáradtan. – Ez Harriet.
Mire megálltunk Coráéknál, már fél hat volt. Kábé csak egy
óra telt el azóta, hogy Nate felvett, de sokkal hosszabbnak tűnt.
Amikor összeszedtem a cuccom, és kinyitottam az ajtót, ismét
csörgött a mobilja. A kijelzőre pillantott, majd vissza rám.
– Apu kezd ideges lenni – mondta. – Jobb, ha megyek. Akkor
holnap reggel találkozunk?
Ránéztem, és ismét felmértem tökéletes vonásait és barátságos
arckifejezését. Oké, szóval rendes srác, és talán nem teljesen
olyan ostoba szépfiú, mint amilyennek első látásra gondoltam.
Ráadásul kisegített, nemcsak egyszer, hanem kétszer is. Jogosan
gondolhatja, hogy ezek után megváltozott a véleményem a
felajánlott fuvarról. De nem tudtam olyan könnyen elfelejteni
Peyton hangját, amikor nem sokkal korábban egyszerűen
lekoptatott, pont akkor, amikor tényleg szükségem lett volna rá.
– Kösz a fuvart – mondtam.
Nate bólintott, felpattintotta a telefonját, én pedig becsuktam az
ajtót kettőnk között. Nem voltam benne biztos, feltűnt-e neki,
hogy nem válaszoltam a kérdésére, vagy hogy egyáltalán
érdekelte-e. Akárhogy is, mire félúton jártam a házhoz vezető
ösvényen, már eltűnt.

***

Még aznap reggel, miután összeállítottuk az órarendemet,

Jamie munkába indult, Mr. Thackray pedig elkísért az első

88
irodalomórámra. Körülbelül félúton jártunk, amikor egyszer csak
meghallottam Jamie utánam kiáltó hangját.
– Ruby, várj!
Megfordultam, végignéztem a folyosón, ami gyorsan megtelt
az első órájukról kiáramló diákokkal. Jamie nagy léptekkel
közelített a tömegben. Amikor kissé kifulladva odaért hozzánk,
elmosolyodott, kinyújtotta a kezét, és intett, hogy tegyek én is így.
Az ösztönöm habozásra intett, nem tudtam, mit adhat még
nekem. De amikor tenyérrel felfelé odatartottam a kezem, és ő
belepottyantottá a kulcsot, nevetségesnek tűnt, hogy bármi másra
számítottam.
– Ha esetleg előbb érnél haza, mint mi – mondta. – Legyen
szép napod!
Bólintottam, rákulcsoltam az ujjaimat a kulcsra, és a zsebembe
csúsztattam, ahol teljesen megfeledkeztem róla, egészen
mostanáig, ahogy a ház bejárati ajtajához lépkedtem, és
előhúztam. Kis méretű kulcs volt egy ezüst kulcstartón, az egyik
oldalán a Vadvirág Orom vésett szavaival. Furcsa, hogy egész nap
a zsebemben lapult, és még csak nem is éreztem vagy észleltem.
A másiknak, ami a nyakamban lógott, állandóan a tudatában
voltam, mind a súlyának, mind a jelenlétének, de talán csak azért,
mert a bőrömnek nyomódott, ahol nem lehetett róla
megfeledkezni.
A bejárati ajtó szinte hangtalanul tárult ki, felfedve a tágas
előteret. Akárcsak a sárga házban, itt is minden csendes volt, de
máshogy. Nem érintetlenül vagy elfeledetten, hanem inkább
várakozóan. Mintha maga a ház is különbséget tudott volna tenni
aközött, ha valaki egy időre elugrott valamiért, vagy örökre
elment.
Becsuktam magam mögött az ajtót. Az előszobából beláttam a
nappaliba, ahol a nap már kezdett lebukni a fák alá, lassan eltűnve
mögöttük, azt a különleges, meleg fényt vetve mindenre, ami a
napnyugta előtti perceket jellemzi.

89
 Csak álltam ott, és a látványt csodáltam, amikor balról topogó
hang ütötte meg a fülemet. Odanéztem, Roscoe volt az, éppen
átvágott a konyhán. Amikor meglátott, a fülét hegyezte, majd
leült, és csak bámult rám.
Nem mozdultam, vártam, vajon megint megugat-e, amire
cseppet sem vágytam az új suli és a régi házunkba való betörés
után. Szerencsére nem tette. Ehelyett hangosan nyalogatni kezdte
magát. Gondoltam, ezzel jelzi, hogy nyugodtan továbbmehetek a
konyhába, amit meg is tettem, nagy ívben kikerülve a kutyát.
A konyhaszigeten öntapadós cetlit találtam, és bár már évek óta
nem láttam, azonnal felismertem a nővérem szuperelegáns
kézírását. Minden betűt olyan tökéletesen formázott, mintha előtte
piszkozatot írt volna. J!, állt rajta, A lasagne a hűtőben van. Tedd
be a sütőbe (180 fokra), amint hazaérsz! Legkésőbb hétkor
találkozunk. Szeretlek: én.
Felvettem az üzenetet a pultról, és ismét elolvastam. Ha eddig
nem tudtam volna, ez egyértelművé tette, hogy a nővérem végre
tényleg mindent megkapott, amire vágyott. Nemcsak azokat a
dolgokat, amik ahhoz az élethez kellenek, amiről bizonyára annyi
éjen át álmodozott a közös szobánkban – a házat, a munkát, a
biztonságot –, hanem valakit, akivel mindezt megoszthatja.
Akihez hazajöhet, akivel megvacsorázhat, akinek üzenetet
hagyhat. Végül is az ilyen egyszerű ostobaságok a való élet
őszinte bizonyítékai.
Éppen ezért, miután ilyen keményen dolgozott azért, hogy
idáig eljusson, elég nagy szívás lehetett, hogy épp amikor már
kezdte azt hinni, örökre maga mögött hagyhatja a régi életét,
akkor hirtelen ismét felbukkantam. Hát, gondoltam, a
legkevesebb, amit tehetek, hogy beteszem a lasagnét.
Odamentem a sütőhöz, és előmelegítettem, aztán megkerestem
a serpenyőt a hűtőben, és letettem a pultra. Épp lehúztam róla a
celofánt, amikor megéreztem valamit a lábamnál. Lenéztem, és
Roscoe-t vettem észre, aki valamikor átvágott a konyhán, és most
a két lábam között ült, onnan nézett fel rám.

90
 Az első gondolatom azt volt, hogy biztos a padlóra pisilt, és
most arra vár, hogy ráüvöltsek. De aztán feltűnt, hogy reszketve
toporog a két bokám között.
– Mi az? – kérdeztem tőle, mire válaszul még inkább
összekucorodott, és szorosabban húzódott hozzám. Közben végig
rajtam tartotta tágra nyílt szemét, mintha könyörögne, de hogy
miért, arról fogalmam sem volt.
Remek, gondoltam. Már csak ez kellett: a kutya kinyiffan a
felügyeletem alatt, és ezzel hivatalosan is megszilárdítom a
„kártékony tényező” státuszom. Sóhajtottam, majd óvatosan
megkerültem Roscoe-t, és a telefonhoz léptem. Felvettem, és
Jamie mobilját tárcsáztam, aminek a számát egy közelben
kiragasztott lista tetejéről olvastam le. Mielőtt még kicsöngött
volna a telefon, Roscoe odacsoszogott, és ismét elhelyezkedett a
lábamnál, miközben már teljes testében remegett. Lenéztem rá,
közben a telefon kétszer kicsöngött, aztán hál’ istennek Jamie
felvette.
– Valami baj van a kutyával – jelentettem.
– Ruby? – kérdezte. – Te vagy az?
– Igen. – Nyeltem egyet, és ismét lenéztem Roscoe-ra, aki erre
közelebb bújt hozzám, és pofáját a vádlimhoz nyomta. – Bocsi a
zavarásért, de tényleg nagyon... betegnek tűnik. Vagy valami
ilyesmi. Nem tudtam, mit tegyek.
– Betegnek? Hányt?
– Nem.
– Hasmenése van?
Erre elfintorodtam.
– Nem – feleltem. – Legalábbis nem hiszem. Egyszerűen
hazajöttem, Cora pedig hagyott itt egy üzenetet a lasagnéról, amit
beraktam a sütőbe, és...
– Ó! – szólt lassan. – Oké. Akkor rendben, nyugi. Nem beteg.
– Nem?
– Nem. Csak fél.
– A lasagnétól?

91
 – A sütőtől. – Sóhajtott. – Nem igazán értjük. Szerintem ahhoz
az incidenshez lehet köze a krokettel és a füstjelzővel.
Lepillantottam Roscoe-ra, aki továbbra is szörnyen reszketett.
Eltűnődtem, milyen hatással lehet egy ilyen dolog egy ilyen kicsi
kutyára – biztos nem tesz jót az idegeinek.
– És hogy lehet elmulasztani? – kérdeztem, miközben Roscoe
rémült tekintettel nézett fel rám.
– Nem lehet – válaszolta Jamie. – Végig ezt fogja csinálni,
amíg megy a sütő. Néha bebújik az ágy vagy a kanapé alá. A
legjobb, ha ilyenkor természetesen viselkedsz. Ha nem bírod,
akkor csak zárd be a mosókonyhába.
– Ó! – mondtam, ahogy Roscoe pózt váltott, és beékelte magát
a cipőm és a mögöttem lévő szekrény közé. – Oké.
– Szakadozik a vonal – mondta Jamie –, de nemsokára otthon
vagyok. Csak...
Zúgás hallatszott, majd Jamie eltűnt, és végül teljesen elnémult
a vonal. Letettem a telefont, és óvatosan visszahelyeztem a
kagylót a helyére. Nem voltam benne biztos, mit jelent a
„nemsokára”, de reméltem, hogy már csak néhány utcányira van,
mivel nem bántam valami jól az állatokkal. Mégis, amikor
lenéztem Roscoe lábamnál reszkető alakjára, gonoszságnak tűnt
bezárni egy szűk helyre, tekintve, hogy mennyire fél.
– Csak próbálj megnyugodni, oké? – bátorítottam.
Kiszabadítottam alóla a lábamat, és az előszobába mentem a
táskámért. Roscoe egy pillanatig nem mozdult, de aztán követni
kezdett. Egyáltalán nem vágytam társaságra, így sietős léptekkel
elindultam felfelé a lépcsőn, remélve, hogy megérti a célzást, és
leszáll rólam. Meglepő módon bevált. Amikor felértem a lépcső
tetejére, és visszanéztem, Roscoe még mindig az előszobában állt.
Szánalomra méltóan pillantott fel rám, de azért ott maradt.
Megmostam az arcom, lehúztam magamról Cora pulcsiját, és
ledőltem az ágyamra. Nem tudom, meddig hevertem ott, és
bámultam ki az ablakon a naplemente utolsó fényeire, mielőtt
Roscoe bejött a szobámba. Lassan közeledett, szinte oldalazva,

92
mint egy rák. Amikor észrevette, hogy megláttam, lesunyta a
fülét, mintha arra számítana, hogy elküldöm, mégis meg kellett
próbálnia, hátha nem így lesz.
Egy pillanatig csak bámultunk egymásra. Aztán lassan
közelebb jött, majd megint egy kicsit közelebb, míg végül az ágy
előtt bevackolta magát a két lábam közé. Amikor ismét reszketni
kezdett, és halkan csilingeltek a bilétái, a szememet forgattam.
Legszívesebben rászóltam volna, hogy hagyja abba,
mindannyiunknak megvan a maga problémája, és hogy én vagyok
az utolsó ember, akihez vigasztalásért kéne jönnie. Végül azonban
semmi ilyesmit nem mondtam, hanem magamat is meglepve
felültem, és egyik kezemmel lenyúltam a fejéhez. Amint
hozzáértem, megnyugodott.

93
 Negyedik fejezet

LEINTE CSAK VALAMI MORAJT HALLOTTAM, amibe olykor-olykor

E kiáltások vegyültek: az a fajta zsivaj, amit az ember
valamennyire érzékel, mégis képes figyelmen kívül hagyni.
Azonban épp amikor az órám 8.00-ra váltott, felhangzott az igazi
hangzavar.
Riadtan ültem fel az ágyban, ahogy a szobát egyszer csak
betöltötte a kövön csendülő fém robaja. Csak amikor kikeltem az
ágyból, kimentem az erkélyre, és megláttam a markológépet,
akkor állt össze a kép.
– Jamie!
Jobbra pillantottam, ahol a saját szobájuk erkélyén észrevettem
a nővéremet a pizsamájában. A korlátba kapaszkodott, úgy nézett
le a férjére, aki túlságosan is éberen, kezében egy bögre kávéval,
lábánál Roscoe-val állt a hátsó udvaron. Amikor felnézett, és
meglátta Corát, elvigyorodott.
– Jó, mi? – kérdezte. – Már szinte látod is magad előtt, ugye?
Cora válasza nagyrészt elveszett az ezt követő lármában, ahogy a
markoló ismét a gyepszőnyegbe mélyedt, és még több földet
lapátolt fel Jamie kövekkel kirakott körének közepéből, majd
oldalra lendítette és leborította egy máris nagy méretű
földkupacra. Amikor a gép csikorgó alkatrészekkel

94
visszakanyarodott a következő adagért, elcsíptem Cora
mondandójának a végét.
– .. .szombat reggel, amikor egyesek talán aludni szeretnének.
– Édesem, de hisz a kerti tóról van szó – felelte Jamie, mintha
minden egyes szavát hallotta volna. – Beszéltünk róla, nem
emlékszel?
Cora erre csak meredt rá. Egyik kezével a hajába túrt, ami már
így is felállt az egyik oldalon. Aztán minden további megjegyzés
nélkül visszament a szobába. Jamie zavarodottan nézett utána.
– Szia! – kiáltotta, amikor észrevett. A markoló hangos
csattanással ismét lecsapott. – Elég menő, mi? Ha szerencsénk
van, ma estére meglesz a betonozás is.
Bólintottam, és figyeltem, ahogy a gép újabb adag földet szór a
halomra. Jamie-nek igaza volt, most tényleg szinte magunk előtt
láttuk a végeredményt: nagy különbség van egy elméleti kerti tó
és egy óriási lyuk között. Mégis, nehéz volt elképzelni, hogy amit
akar – egy teljes ökoszisztémát, természetes vízzel, halakkal és
mindennel –, az természetesen hathat egy ilyen lapos, négyszög
alakú udvar közepén. Még a legjobb tájrendezéssel is úgy fog
festeni, mintha az égből pottyant volna ide.
Odabent visszahuppantam az ágyra, bár az alvás már szóba
sem jöhetett. Nehéz volt elhinni, hogy előző szombaton még a
sárga házban laktam, és a régi, dohos, kötött, rám tekeredett
takaróval ébredtem a kanapén. Rá egy hétre pedig már ott éltem
Coránál. Az alapvető igényeim teljesültek – folyó víz, fűtés, étel –
, de továbbra is furcsa volt ott lenni. Minden olyan átmenetinek
tűnt, még én is, hogy még csak ki sem pakoltam. A táskám még
mindig ott állt az ágy mellett, úgy vettem elő belőle mindig a
szükséges holmikat, mintha csak nyaralnék, és bármelyik percben
ki kéne jelentkeznem. Persze ez azt is jelentette, hogy az a pár
cuccom is, amim maradt, jó gyűrött lett, de amikor reggelente arra
fordultam, és megláttam magam mellett minden földi javamat,
úgy éreztem, valamennyire kézben tartom a dolgokat. Erre az

95
érzésre szükségem is volt, tekintve, hogy úgy tűnt, minden más
kezd kicsúszni az irányításom alól.

***

– Busszal? – kérdezte Jamie, amikor megemlítette, hogy Nate

majd elvisz suliba, mire én közöltem vele, hogy szívesebben
közlekednék máshogy. – Komolyan mondod?
– Reggelenként nem jár a Perkins Day-es busz – magyarázta
Cora az asztal túloldaláról. – Csak délutánonként, hogy mindenki
időben odaérjen a különórákra.
– Akkor megyek a helyi busszal – feleltem.
– De minek komplikálni? – kérdezte Jamie. – Nate amúgy is a
Perkinsbe megy. És ő ajánlotta fel.
– Csak udvariasságból – érveltem. – Valójában nem akar
elvinni.
– Dehogynem – mondta Jamie, és vett még egy zsömlét a
kettőnk közti kosárból. – Nagyon rendes srác. És beszállunk a
benzinköltségbe is. Minden el van intézve.
– Nekem jó a busz is – makacskodtam.
Cora résnyire húzta a szemét, úgy vizslatott az asztal
túloldaláról.
– Miről szól ez az egész valójában? – kérdezte. – Nem
kedveled Nate-et, vagy ilyesmi?
A kezembe vettem a villámat, és felszúrtam rá egy kis spárgát.
– Csak kissé macerásnak tűnik. – Igyekeztem laza, összeszedett
hangon beszélni. – Ha busszal megyek, akkor indulhatok, amikor
akarok, és nem mástól fog függni az időbeosztásom.
– De így a buszmenetrendtől fog függni az időbeosztásod, ami
sokkal rosszabb – mutatott rá Jamie. Aztán egy pillanatra
elgondolkodott. – Talán vehetnénk neked egy kocsit. Akkor
mehetnél azzal.
– Nem veszünk még egy kocsit – jelentette ki Cora
tárgyilagosan.

96
 – Tizenhét éves – hangsúlyozta Jamie. – El akar majd járni
különböző helyekre.
– Akkor megy busszal. Vagy Nate-tel. Vagy kölcsönveszi a te
kocsidat.
– Az enyémet?
Cora erre csak ránézett, majd felém fordult.
– Ha busszal akarsz menni, rendben. De ha emiatt elkésel,
mész Nate-tel. Így oké?
Bólintottam. Vacsora után felmentem a netre. Négy különböző
buszmenetrendet is kinyomtattam, és bekarikáztam azokat a
járatokat, amikre a legközelebbi állomáson felszállhatok, és
amikkel még az első figyelmeztető csengőre beérhetek a suliba.
Persze így majd korábban kell kelnem, és le kell sétálnom pár
utcát. De megéri.
Legalábbis egészen másnap reggelig így hittem, amikor is
véletlenül többször is rányomtam a szundi gombra, és csak 7.20-ra
értem le. Úgy terveztem, hogy csak felkapok egy muffint, és már
ott sem vagyok, ha kell, rohanok, de persze Cora már várt rám.
– Fél óra múlva ott kell lenned – közölte, miközben fel sem
nézett a maga elé kiterített újságból. Megnyalta az ujját, és
lapozott egyet. – Kizárt, hogy odaérj.
Így tíz perccel később ott álltam kint a postaládánál, kezemben
egy muffinnal, magamat átkozva, amikor Nate megállt a ház előtt.
– Szia! – köszönt, és átnyúlt, hogy kinyissa nekem az ajtót. –
Szóval meggondoltad magad.
De hát épp ez az. Hogy nem. Sőt, még inkább eltökéltem, hogy
nem barátkozom senkivel, és ez csak megnehezítette a dolgomat.
De mivel jelenleg nem maradt más választásom, beszálltam,
óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, és az ölembe
helyeztem a muffint.
– Nem eszünk a kocsiban.
A hang közömbösen, kifejezéstelenül csengett, és a hátsó
ülésről érkezett. Ahogy lassan hátrafordultam, észrevettem a

97
forrását: egy alacsony termetű kölyköt, tengerész gyapjúkabátban
és elég komoly fogszabályzóval, ölében egy nyitott könyvvel.
– Tessék?
Előrehajolt, mire a fogszabályzóján – és a hozzászerelt
fémpánton – megcsillant a szélvédőn át besütő nap fénye. A haja
felállt.
– Nem eszünk a kocsiban – ismételte robotszerű hangon, majd
a muffinomra mutatott. – Ez a szabály.
Nate-re néztem, majd vissza a kölyökre.
– Te ki vagy?
– Te ki vagy?
– Ő itt Ruby – mutatott be Nate.
– Ő az új barátnőd? – kérdezte a kölyök.
– Nem – feleltük Nate-tel egyszerre, és éreztem, hogy
elvörösödöm.
A kölyök hátradőlt.
– Akkor nem ehetsz. A barátnők az egyetlen kivételek az autós
szabályok alól.
– Gervais, hallgass! – szólt rá Nate.
Gervais felemelte a könyvét, és lapozott egyet. Nate-re néztem,
aki most kihajtott a főútra.
– És... hová viszed? – kérdeztem. – Az általános iskolába?
– Nem – válaszolta Gervais. Erős, libagágogásra emlékeztető
orrhangja idegesített.
– Végzős – magyarázta Nate.
– Végzős?
– Talán süket vagy? – kérdezte Gervais.
Nate sötét pillantást vetett rá a visszapillantó tükörben.
– Gervais gyorsított ütemben tanul – mondta, miközben sávot
váltott. – Délelőttönként a Perkinsbe jár, délutánonként az
egyetemen vesz órákat.
– Ó! – lepődtem meg. Hátrapillantottam Gervaisre, de nem vett
rólam tudomást, a nagy, vastag, komoly szakirodalomnak tűnő
könyvébe temetkezett. – És... felveszünk még mást is?

98
 – Régebben elmentünk Heatherért – válaszolta Gervais,
továbbra is a könyvet tanulmányozva –, amikor még együtt jártak
Nate-tel. Ő ehetett a kocsiban. Általában Pop-Tarts kekszet.
Fekete áfonyásat.
Mellettem Nate megköszörülte a torkát, és kipillantott az
ablakon.
– De aztán, pár héttel ezelőtt – folytatta Gervais ugyanazon az
érzelemmentes hangon, és megint lapozott – Heather dobta Nate-
et. Elég váratlanul jött. Egyáltalán nem számított rá.
Nate-re néztem, aki hangosan kifújta a levegőt. Még egy utcán
át hallgatott, majd azt mondta:
– Nem. Mást nem veszünk fel.
Szerencsére ezzel véget ért a társalgás. Amikor öt perc múlva
beálltunk a parkolóba, először Gervais kecmergett ki, felhúzta a
hatalmas hátizsákot vékony vállára, majd egyetlen további szó
nélkül elindult az udvar felé.
Követni akartam, hogy én is elinduljak az órámra, de még
mielőtt így tehettem volna, Nate felzárkózott mellém. Látszott,
hogy ez neki így természetes, kérdés nélkül feltételezte, hogy
továbbra is egy csoportot alkotunk. Nekem azonban fogalmam
sem volt, hogy ez milyen érzés lehet.
– Szóval, ami Gervaist illeti...
– Elbűvölő – jelentettem ki.
– Így is lehet mondani. De komolyan, ő nem...
Hirtelen elhallgatott, ahogy egy zöld BMW zúgott el
mellettünk, pár sorral arrébb hajtott, majd befordult egy üres
helyre. A következő pillanatban kinyílt az ajtaja, és az
irodalomóráról ismert vörösesszőke hajú lány bukkant elő belőle
kötött fehér pulcsiban, a fején napszemüveggel, egy jól megtömött
vászonszatyrot húzva maga mögött. A csípőjével belökte az ajtót,
majd elindult a főépület felé, menet közben az ujjaival felborzolta
a haját. Nate egy ideig csak nézte, aztán köhögött, és zsebre vágta
a kezét.
– Nem mi? – kérdeztem.

99
 – Tessék? – felelte.
Előttünk a vörösesszőke hajú lány – akiről úgy sejtettem, a
hírhedt, fekete áfonyás Pop Tartsot evő Heather lehet – egy
szekrényhez tartott, majd ledobta a táskát a lába elé.
– Semmi – mondtam. – Viszlát később!
– Ja – bólintott Nate, akinek egyértelműen elterelődött a
figyelme, míg én megszaporáztam a lépteimet, végre megnövelve
a köztünk lévő távolságot. – Szia!
Ahogy távolodtam, továbbra is a lányt bámulta. Ami elég
szánalmas volt, de nem rám tartozott, főleg mivel mostantól
kezdve tartom magam az eredeti tervemhez, és busszal
közlekedem, így minden más is rendben lesz.
Ez az elhatározásom csupán másnapig tartott, amikor ismét
elaludtam, és teljesen lekéstem a buszomat. Eleinte haragudtam
magamra, de aztán a zuhany alatt úgy ítéltem meg, talán mégsem
olyan rossz így. Végül is rövid az út. Legalábbis kilométerben
mérve.
– Miféle sampon ez? – kérdezte számonkérőn Gervais a hátsó
ülésről, amikor még nedves hajjal behuppantam az autóba.
Hátrafordulva ránéztem.
– Nem tudom – feleltem. – Miért?
– Büdös – közölte. – Úgy bűzlesz, mint valami fa.
– Fa?
– Gervais – szólt rá Nate. – Ne légy undok!
– Csak úgy mondtam – morogta Gervais, és ismét hátrazuttyant
az ülésen.
Rászegeztem a tekintetem. Egy ideig szemtelenül visszameredt
rám, a szeme óriásinak tűnt a szemüveg mögött. De ahogy
kitartóan, rendületlenül tovább fodroztam, végül feladta, és
kibámult az ablakon. Tizenkét évesek, gondoltam. Olyan könnyű
őket megtörni.
Amikor előrefordultam, Nate engem nézett.
– Mi az? – kérdeztem.
– Semmi – felelte. – Csak csodálom a technikádat.

100
 A sulinál Gervais előadta a szokásos kikecmergő, eltűnő
mutatványát, majd Nate ismét átkísért a parkolón. Ezúttal
nemcsak a továbbra is szokatlan jelenléte zavart, hanem a
kocsijuknál vagy előrébb, a szekrényüknél állók reakciói is: a
meredt pillantások, a felvont szemöldökök, a nyilvánvalóan
túlságosan ránk irányuló figyelem. Nyugtalanító volt, ráadásul
idegesítő is.
Amikor a Perkinsben kezdtem, ösztönösen Új Iskola
Üzemmódba kapcsoltam. Ezt a rendszert az évek alatt, a folytonos
költözések során tökéletesre fejlesztettem. Összefoglalva a
következőkből állt: csendes megjelenés, észrevétlenség,
mindennap a lehető legkevesebb feltűnést keltve ki- és besurranás.
Mivel azonban a Perkins Day ilyen kicsi volt, rájöttem,
elkerülhetetlen, hogy magamra vonjam a figyelmet, már csak
azért is, mert új vagyok. Vegyük még hozzá azt is, hogy valaki
kiderítette, kapcsolatban állok Jamie-vel – „Szia, UMe!”, kiáltotta
nekem valaki a folyosón előző nap –, és még nehezebbé vált
megőrizni a névtelenségemet.
Az pedig, hogy Nate a barátjának tartott, szinte
ellehetetlenítette. Már a második napra világossá vált számomra,
hogy ő az egyik legnépszerűbb srác a Perkinsben, ami engem is
érdekessé tett (legalábbis ezeknek az embereknek), már csupán
azzal, hogy megálltam mellette. Ennek egyes lányok talán örültek
volna, de én nem tartoztam közéjük.
Ingerülten néztem Nate-re, miközben egy fényes Volkswagen
körül csoportosuló szurkolólánycsapat kuncogni kezdett a hátunk
mögött. Nate nem vette észre, túlságosan lefoglalta, hogy ismét
azt a zöld BMW-t bámulja, ami most pár sorral arrébb parkolt.
Láttam Heathert a volán mögött, kezében a Pezsdítő Presszó-s
poharával. Jake Bristol, aki múltkor elaludt irodalomórán, karját a
nyitott ablakra támasztva behajolt hozzá, úgy beszélgettek.
Továbbra sem tartozott rám. Mégis, ahogy Gervais esetében is,
ha helytelen viselkedést tapasztaltam, képtelen voltam visszafogni

101
magam. Ráadásul, ha továbbra is velem akart átvágni a sulin, meg
is érdemelte, hogy rászóljak.
– Tudod, az epekedés nem túl vonzó dolog – jegyeztem meg. –
Senkinek sem.
Rám pillantott.
– Tessék?
Heather és Jake felé biccentettem, akik még mindig
beszélgettek.
– A legrosszabb, amit tehetsz, ha hiányzik valaki, vagy
szükséged van rá, az az, ha ezt a tudomására hozod –
magyaráztam.
– Nem hiányzik – ellenkezett.
Ja, persze.
– Oké – feleltem vállat vonva. – Csak azt mondom, hogy még
ha vissza is akarod kapni, úgy kell viselkedned, mint aki nem
akarja. Senki sem szereti a gyenge, szánalomra méltó és rászoruló
alakokat. Ez minden kapcsolatnál alap.
– Alap? – ismételte szkeptikusan. – Szóval ekkora szakértő
lennél?
– Csak egy tanács – mondtam. – Nem kell megfogadni, ha nem
akarod.
Komolyan arra számítottam, hogy nem fogadja meg. Másnap
reggel, amikor ismét mellém zárkózott – úgy tűnik, ebből már
szokás lett –, és átvágtunk a parkolón, Heather kocsija ismét
felbukkant mellettünk. Addigra már nekem is rögtön feltűnt. Nate-
nek viszont ezúttal nem. Vagy legalábbis nem mutatta. Ehelyett
rám nézett, és ment tovább.
Ahogy telt a hét – és hiábavaló küzdelmet folytattam a szundi
gombbal –, azon kaptam magam, hogy beadom a derekam a közös
kocsikázásnak, és következésképpen a közönség előtti közös
sétánknak a parkolón át. Az ellenállás hasztalan lett volna, Nate-
tel pedig barátok lettünk, vagy valami olyasmi. Legalábbis ami őt
illeti.

102
 Ami érthetetlennek tűnt, mivel abszolút semmi közös nem volt
bennünk. Én igazi magányos farkas voltam, a kiégés
megtestesülése, kész katasztrófa családi élettel. Míg a másik
sarokban? Nate, a jól nevelt fiú, a népszerű srác, tetőtől talpig
rendes, életvidám ember. Arról nem is beszélve, hogy – ahogy az
a következő hét folyamán a tudomásomra jutott – ő volt a
diákönkormányzat alelnöke, megválasztották bálkirálynak,
szerepet vállalt az iskolai közösség kapcsolattartásában, és egy
csomót önkénteskedett. A neve szinte minden esemény kapcsán
elhangzott, ahogy a kihirdetéseket közvetítő fickó minden reggel
egyhangúan felsorolta őket az iskolarádióban. Elmennél a
végzősök pénzgyűjtő eseményére? Vedd fel a kapcsolatot Nate
Cross-szal! Segédkeznél az éves iskolatakarításban? Beszélj Nate-
tel! Szükséged van egy tanulótársra a közelgő vizsgák előtt? Nate
Cross a te embered.
Azonban nekem nem lett az emberem. Bár ahogy telt a hét – és
továbbra is megbámultak minket a parkolóban –, nyilvánvalóvá
vált, hogy egyesek máshogy gondolják. Az is világossá vált
előttem, hogy Heather és Nate szakítása óriási hírnek számított,
legalábbis abból ítélve, hogy hetekkel később még mindig
hallottam pletykákat a kapcsolatukról. Hogy már azóta jártak,
hogy Nate kilencedikben ideköltözött Arizonából;
tizenegyedikben bálkirály és -királynő voltak; azt tervezték, hogy
ősszel együtt mennek egyetemre. Hiába a sok szóbeszéd, a
szakításuk oka megfejtetlen maradt. Bár nem kutakodtam, mégis
egy csomó elmélettel találkoztam – Nate megcsalta Heathert egy
másik lánnyal a tengerparton! Heather másokkal is akart randizni!
–, és egyértelművé vált, hogy az igazságot igazából senki sem
tudja.
De ez megmagyarázta azt, miért kerültem annyira az
érdeklődés középpontjába. A dögös, népszerű srác az új lánnyal
mutatkozik a suliban, nem sokkal azután, hogy véget ért a hosszú
távú kapcsolata. Nate új fejezetet nyitott, legalábbis másoknak így
tűnhetett, természetes, hogy ilyenkor mindenki találgatni kezd. És

103
egy másik iskolában, vagy egy másik városban helytállóak is
lettek volna a feltételezések. De nem itt.
A Perkins Day számomra teljes környezetváltozást jelentett,
kezdve a tanárokkal (akiken ténylegesen látszott, örülnek, hogy itt
lehetnek), a könyvtáron át (nagy helyiség, tele a legmodernebb,
működő számítógépekkel), egészen az ebédlőig (saláta- és
smoothie-pulttal) minden annyira különbözött attól, amihez addig
szoktam. Ráadásul a kis osztálylétszám kizárta a lazsálás
lehetőségét, így, tanulmányi értelemben, jól felsültem. Sosem
voltam tökéletes tanuló, közelről sem, a Jacksonban mégis sikerült
magabiztos négyeseket szereznem, még úgy is, hogy esténként
dolgoztam, és, fogalmazzunk úgy, más iskolán kívüli
tevékenységeket folytattam. Most, hogy nem kellett csomagokat
szállítanom, és nem voltak barátaim, akik eltereljék a
figyelmemet, rengeteg időm maradt tanulni, mégis küszködtem,
nem is kicsit. Azt mondogattam magamnak, hogy nem számít,
hogy valószínűleg úgyis csak addig maradok, amíg össze nem
szedem a pénzt, hogy elmenjek, így nincs értelme magam
gyötörni, hogy felzárkózzak. De végül, amikor a szobámban
unatkoztam, elővettem a könyveimet, és nekiláttam a házinak,
még ha csak azért is, hogy lekössem magam valamivel.
A Perkinsben a mentalitás is más volt. Például a Jacksonban
ebédidőben, hála a tömött ebédlőnek, a kívánt asztalmennyiség
hiányának és az általános szorongásnak, mindig kitört valamilyen
botrány. Verekedések, kiabálások, kisebb dulakodások támadtak,
majd ültek el éppolyan gyorsan. Általában olyan hamar véget
értek, hogy még a fejünket sem tudtuk időben arra fordítani, hogy
megbámuljuk őket. A Perkinsben inkább a békés együttélés volt a
jellemző, mind az ebédlőben, mind az udvaron. A legfűtöttebb
felindultságok akkor fordultak elő, amikor valakit a SEGÍTS!-
asztalnál kicsit túlságosan felizgatott az egyik téma, és ez heves
vitához vezetett, de nagyrészt ezek is civilizáltan zajlottak le.
Magát a SEGÍTS!-asztalt sem igazán értettem. Mindennap,
ebédidőben, épp amikor a szünet elkezdődött, egy csoport tábort

104
vert az egyik asztalnál, az ebédlő bejáratában, kifüggesztettek egy
táblát, és prospektusokat raktak ki, hogy felhívják a többiek
figyelmét az éppen támogatott ügyükre. Mióta idejártam, már
mindent láttam: aláírásgyűjtést az éhínség enyhítéséért, vagy
éppen nélkülözhető apró gyűjtését, hogy új, lapos képernyős tévét
vehessenek a helyi gyermekkórháznak. Mindennap valami újjal
álltak elő, valamilyen új ügyhöz kérték a segítségünket és a
figyelmünket most azonnal, úgyhogy KÉRLEK, IRATKOZZ
FEL, vagy ADAKOZZ, esetleg GYERE SEGÍTENI – EZ A
LEGKEVESEBB, AMIT MEGTEHETSZ!
Nem mintha kegyetlen, szívtelen ember lettem volna – éppúgy
hittem a jótékonyságban, mint bárki más de mindazok után,
amiken az elmúlt hónapokban keresztülmentem, egyszerűen
képtelen voltam felfogni ezt az egész segítsünk másoknak dolgot.
Anyu túl jól megtanított rá, hogy csak magammal törődjek, és
most, ebben a furcsa világban ez a hozzáállás okosabbnak
bizonyult, mint eddig bármikor. Mégis, valahányszor elmentem a
SEGÍTS!-asztal mellett, és elolvastam az aznapi ügyet – Közelgő
AIDS-menet! Vegyél egy sütit, az írásolvasás tanulását támogatod
vele! Mentsd meg az állatokat! –, furcsán nyugtalanított ez a
mértékű nélkülözés, a magától értetődő, kitartó, bőséges
segítségnyújtásról már nem is beszélve, ami mintha olyan
ösztönösen jött volna az ittenieknek, mint nekem az elzárkózás.
Az egyik egyértelműen adakozó természet Heather Wainwright
volt, aki mintha mindig ott ült volna a SEGÍTS!asztalnál,
mindegy, milyen ügyről volt szó éppen. Láttam, ahogy néhány
smoothie-t iszogató lánynak magyarázza a tibetiek szorult
helyzetét, cupcake-eket árul a rákkutatásért, vagy önkénteseket
gyűjt a Perkins Day által szponzorált autópálya-szakasz
megtisztítására, és úgy tűnt, mindegyik ügyet a szívén viseli. Ez
számomra újabb bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy bármilyen
pletykák keringjenek is Nate-ről és rólam, ennél messzebb nem is
állhatnának az igazságtól. Láthatóan közelről sem voltam a típusa.

105
 Persze, ha akartam volna hozzám hasonló emberekkel
barátkozni, megtehettem volna. A Perkins Day kiégett klikkje
nem látszott olyan ápolatlannak, mint a Jacksonbeli megfelelője,
mégis könnyen ki lehetett őket szúrni. Az udvar távolabbi
végében, a művészeti tantárgyak épületének közelében lógtak,
azon a helyen, amit itt mindenki csak Füstelvezetőnek hívott. A
Jacksonban a füvesek és a művészzsenik két külön csoportot
alkottak, de a Perkinsben egybeolvadtak, vagy a kisebb létszám,
vagy a többségben rejlő erő miatt. Tehát a gyűrött Phish-pólós,
flipflopban dekázgató fiúk között használtruha-boltokból
öltözködő, bakancsos, színes hajú, tetovált lányokat lehetett látni.
A Füstelvezető csapat általában az ebédidő felénél tűnt fel. Lassan
szivárogtak be abból az irányból, ami az alacsonyabban fekvő, a
suli többi részétől legtávolabbra eső focipályához vezetett. Amint
megjelentek, titokban körbeadogatták egymásnak a Visine
üvegcséket, és behabzsolták az automatákból vett ételt. Olyan
egyértelműen mutatták a füvezés klasszikus jeleit, hogy folyton
meglepett, a tanárok hogyhogy nem csapnak le rájuk csapatosan,
és érik őket tetten.
Olyan könnyű lett volna odasétálni és csatlakozni hozzájuk, de
ezt még pár, a szendvicsemmel kettesben töltött ebéd után sem
tettem. Talán azért, mert amúgy sem akartam sokáig itt maradni –
nem sok értelme lett volna barátkozni. Vagy lehet, hogy valami
másról volt szó. Talán arról, hogy, akár tetszett, akár nem, kaptam
egy második esélyt, egy lehetőséget, hogy máshogy csináljam a
dolgokat. Ostobaságnak tűnt legalább nem megpróbálni élni vele.
A régi módszer amúgy sem vált be valami klasszul.
Mégis volt egyvalaki a Perkins Dayben, akivel, ha nagyon
győzködnek, el tudtam képzelni, hogy beszélgessek. Talán azért,
mert úgy tűnt, ő az egyetlen, aki még nálam is kevésbé akar
barátkozni.
Mostanra már kiderítettem pár dolgot Olivia Davisről, a
padtársamról és a Jacksont túlélő sorstársamról. Egy: állandóan
telefonált. Amint megszólalt a csengő, már elő is kapta és

106
felpattintotta, akár egy profi fegyverforgató, és az egyik ujjával
máris tárcsázott. A fülére szorítva tartotta, így ment át egyik
óráról a másikra. Ebédidő alatt is végig azon fecsegett, miközben
egyedül eszegette az otthonról hozott szendvicsét. Az óránk előtt
vagy után elcsípett mondat-töredékekből ítélve nagyrészt
barátokkal beszélt, bár néha ingerült vagy közömbös hangot ütött
meg, ami szülői jelenlétről árulkodott. Általában azonban
hangosan csevegett, és ami azt illeti, ugyanazokat a dolgokat
tárgyalta ki, amiket mindenki más is a folyosókon vagy a
tantermekben – a sulit, a bulikat, a stresszt –, csakhogy az ő
beszélgetései egyoldalúak voltak, mivel csak az ő hangját
hallottam.
Az is nyilvánvalóvá vált, hogy Olivia akarata ellenére van a
Perkins Dayben, és ennek hangot is adott. Nekem is megvolt a
határozott véleményem az osztálytársainkról és az életmódjukról,
de ezeket a gondolatokat megtartottam magamnak. Olivia
azonban már nem volt ilyen diszkrét.
– Ja, persze – motyogta, amikor Heather Wainwright hosszú
elemzésbe kezdett a szegénység szimbolikájáról a Copperfield
Dávidban. – Mintha te tudnád, mi az a szegénység. A BMW-dben
és a millió dolláros villádban.
– Áh, igen – jegyezte meg alig hallhatóan, amikor az egyik
izomagyú a hátsó sorban, akit Ms. Conyers megbökött, hogy
szóljon hozzá a témához, az egyik szereplő szenvedéséhez
hasonlította a saját bánatát, miszerint nem került be a
kezdőcsapatba. – Sírd csak el nekünk a problémád! Szörnyen
érdekel minket!
Olykor nem szólt semmit, de egy hangos sóhajtással, egy
fejcsóválással, vagy a plafonra vetett „Ó, istenem, miért én?”
pillantásokkal egyértelművé tette az álláspontját. Először
viccesnek találtam a kínkeserves kitartását, de egy idő után
idegesítővé és zavaróvá vált. Végül pénteken, miután szó szerint a
levegőbe dobta a kezét, amikor az egyik osztálytársunk a „fizikai

107
munkás” meghatározásával kínlódott, képtelen voltam uralkodni
magamon.
– Ha ennyire utálod ezt a helyet, miért vagy itt? – kérdeztem.
Lassan felém fordította a fejét, mintha most először látna.
– Elnézést? – mondta.
Vállat vontam.
– Ugye, nem olcsó. Csak annyit mondok, elég pénzkidobásnak
tűnik így.
Olivia áthelyezte a súlyát a székében, mintha a pózváltás
segíthetne megérteni neki, hogy mi a fenéért beszélek hozzá.
– Elnézést, de ismerjük egymást? – kérdezte.
– Csak úgy kérdeztem – feleltem.
Ms. Conyers a terem elejében épp a status quóról magyarázott
valamit. Lapoztam pár oldalt a füzetemben, és éreztem, hogy
Olivia közben engem bámul. Pár pillanattal később felemeltem a
fejem, és a szemébe néztem, hogy tudja, nem tud rám ijeszteni.
– És te miért vagy itt? – kérdezte.
– Nem volt beleszólásom a dologba – mondtam.
– Nekem sem – felelte. Bólintottam. Nekem ennyi elég volt.
De aztán folytatta: – Remekül elvoltam a Jacksonban. Apu akarta,
hogy idejárjak, és rávett, hogy jelentkezzek ösztöndíjra. Jobb
oktatás, jobb tanárok, jobb barátok, meg minden. Most boldog
vagy?
– Egy szóval sem mondtam, hogy nem vagyok – válaszoltam. –
Te sóhajtozol és nyafogsz.
Olivia felvonta a szemöldökét. Nyilvánvalóan sikerült
meglepnem, és volt egy olyan érzésem, hogy ezt nála nem könnyű
elérni.
– Hogy is hívnak?
– Ruby – feleltem. – Ruby Cooper.
– Hah – jegyezte meg, mintha ezzel több kérdésére is választ
kapott volna.
Amikor azonban legközelebb láttam az udvaron, két óra között,
nemcsak hogy elrobogott mellettem, tudomást sem véve rólam

108
telefonálás közben, de még csak hozzám sem szólt. Azonban egy
pillanatra találkozott a tekintetünk, és a szemében felismerés
csillant, de hogy pontosan minek a felismerése, abban nem voltam
biztos, és továbbra sem tudnám megmondani.
***
Ahogy szombat reggel az ágyamon feküdtem, odakintről
csattanást hallottam, amit újabb pittyegések követtek. Felkeltem,
odaléptem az ablakhoz, és kinéztem az udvarra. A lyuk mostanra
még nagyobbra nőtt, a vörös agyag és a felfedett kövek erős
kontrasztot alkottak a két oldalán futó egyenletes zöld gyeppel.
Jamie még mindig odakint állt a teraszon a kutyával, és a kezét
zsebre vágva, a talpán hintázva figyelte, ahogy a munkagép újabb
adag földért nyúl. Nehezen tudtam volna felidézni, hogy nézett ki
az udvar akár tizenkét órával korábban, érintetlenül, eredeti
állapotában. Mintha ilyen kevés idő is elég lenne ahhoz, hogy
megváltoztassunk valamit, és el is felejtsük, milyen volt egykor.
Odalent, a konyhában a zaj még hangosabb volt, a rezgés
megzörgette az üvegajtót. Láttam, hogy Cora, aki mostanra
felöltözött, vizes hajjal csatlakozott Jamie-hez. Jamie épp
magyarázott neki valamit, széles mozdulatokkal gesztikulált,
miközben a nővérem cseppet sem lelkesen bólogatott.
Szedtem magamnak gabonapelyhet, mivel úgy sejtettem, ha
nem teszem, valaki megint kioktat a reggeliről, majd felvettem az
újság pár oldalát a konyhaszigetről. Épp készültem leülni, amikor
puffanás hangzott mögöttem, és Roscoe bezöttyent a kutyaajtón.
Amikor észrevett, a fülét hegyezve odatopogott hozzám, és
szimatolni kezdett a lábam körül. Átléptem fölötte, és az asztal
felé indultam, de persze követett, ahogy tette azt mindig a
lasagnés trauma estéje óta. Hiába tettem meg mindent, hogy
lerázzam, a kutya megkedvelt.
– Elképesztő, ami azt illeti – jegyezte meg Jamie előző nap,
vacsora alatt, amikor azt figyelte, ahogy Roscoe nagy, gülü
szemével felnéz rám. – Nem barátkozik akárkivel.
– Nem vagyok az a kimondott kutyás típus – mondtam.

109
 – Nos, ő nem egyszerű kutya – felelte Jamie. – Ő Roscoe.
Ez azonban kevés vigaszt jelentett olyankor, mint például most,
amikor csak nyugiban el akartam olvasni a horoszkópomat, de
ehelyett Roscoe-val kellett foglalkoznom, aki hangosan
szörcsögve az aznapi tisztálkodását végezte a lábamnál.
– Hé! – böktem meg a cipőm orrával. – Hagyd abba!
Erre felnézett rám. Egyik nagy szeme könnyezett, ami nála
állandó állapotnak tűnt. A következő pillanatban már vissza is tért
korábbi elfoglaltságához.
– Hát ébren vagy – hallottam magam mögött Cora hangját,
amikor bejött a teraszról. – Hadd tippeljek! Nem tudtál aludni.
– Valami olyasmi – mondtam.
Egy bögrébe töltött magának kávét, aztán odajött az asztalhoz.
– Én medencét akartam – sóhajtotta, ahogy leült, és egyik kezét
Roscoe fejére ejtette, hogy megsimogassa. – Amiben úszhatunk.
Felpillantottam rá, majd ki a markológépre, ami ismét lefelé
lendítette a karját a lyukba.
– De a kerti tó is szép – lelkesítettem. – Lesz benne hal.
Cora felsóhajtott.
– Ez annyira jellemző. Máris megnyert magának.
Vállat vonva lapoztam az újságban.
– Én nem foglalok állást.
Közben magamon éreztem a tekintetét, még akkor is engem
fürkészett, amikor a moziműsort néztem át. Aztán felvette a
bögréjét, nagyot kortyolt a kávéjából, és így szólt:
– Tehát... Azt hiszem, beszélnünk kellene néhány dologról.
Ahogy ezt kimondta, a markológép pöfögve megállt, erre
hirtelen minden nagyon csendesnek tűnt. Összehajtottam az
újságot, és arrébb toltam.
– Oké – mondtam. – Beszéljünk!
Cora lenézett a kezére, és összefűzte az ujjait a bögre füle
körül. Aztán felemelte a tekintetét, és határozottan a szemembe
nézett.

110
 – Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy ez... a helyzet
mindkettőnket váratlanul ért. Alkalmazkodnunk kell majd
egymáshoz.
Ettem még egy kanál gabonapelyhet, és Roscoe-ra néztem, aki
most Cora lábánál hevert, a mancsára fektette a fejét, a hátsó lábai
szétálltak, mint egy békának.
– Bizonyára – feleltem.
– A legfontosabb – folytatta Cora, és hátradőlt a székében –,
legalábbis Jamie-nek és nekem, hogy berendezkedj itt is és az
iskolában is. A rutin az első lépés a normális életmód felé.
– Nem vagyok kisgyerek – mutattam rá. – Nincs szükségem
napirendre.
– Csak azt mondom, hogy egyszerre csak egy dologgal
foglalkozzunk – magyarázta. – Nyilván nem megy majd minden
zökkenőmentesen. De fontos, hogy felismerjük, hogy bár
követünk el hibákat, hosszú távon tanulhatunk is belőlük.
Felvontam a szemöldököm. Lehet, hogy még túlélő
üzemmódban voltam, de ez szörnyen érzelgősen hangzott nekem,
mintha csak a Hogyan kezeljük a zaklatott tiniket? című könyvből
idézte volna. Mint kiderült, ezzel nem is tévedtem olyan nagyot.
– Úgy gondolom – folytatta Cora –, hogy érdemes lenne
időpontot kérnünk neked egy pszichológushoz. Átmeneti
időszakban vagy, és ha beszélnél valakivel, az nagyon...
– Nem – vágtam rá.
Cora felnézett rám.
– Nem?
– Nem kell beszélnem senkivel – mondtam. – Jól vagyok.
– Ruby – felelte. – Ezt nem csak én érzem így. Shayna a
Nyárfalakból szintén azt tanácsolta, jót tenne neked egy kis
beszélgetés az új élethelyzetedről.
– Shayna a Nyárfalakból mindössze harminchat órája ismert,
amikor ezt mondta – érveltem. – Alig lehet szakértő a témában. És
az, hogy a múltról beszélgetek valakivel, semmin sem fog
változtatni. Semmi értelme.

111
 Cora felemelte a bögréjét, és ivott belőle.
– Ami azt illeti – mondta kimért hangon –, egyesek nagyon
hasznosnak tartják a terápiát.
Egyesek, gondoltam, miközben azt figyeltem, ahogy lassan
ismét kortyol a kávéjából. Persze.
– Csak azt mondom – magyaráztam –, hogy nem szükséges
ilyesmivel fáradozni. Főleg, mivel mindez csak átmeneti, meg
minden.
– Átmeneti? – kérdezte. – Hogy érted?
Vállat vontam.
– Pár hónap múlva úgyis betöltőm a tizennyolcat.
– És?
– És jogi értelemben felnőtt leszek – mutattam rá. – Élhetek
egyedül.
Cora hátradőlt.
– Áh, igen – mondta. – Mivel az már korábban is olyan jól
bevált.
– Inkább örülnöd kéne – mondtam, ahogy a markológép ismét
rákezdett odakint, megijesztve Roscoe-t, aki korábban elbóbiskolt.
– Csak egy kis ideig maradok a nyakadon, aztán megszabadulsz
tőlem.
Cora erre csak pislogott rám.
– És hová mennél? – kérdezte végül. – Vissza abba a házba?
Vagy saját lakást szereznél a pénzedből?
Éreztem, hogy elvörösödöm.
– Nem...
– Vagy talán visszaköltöznél anyuhoz, bárhol legyen is? –
folytatta hangosan és drámaian, mintha közönséghez beszélne. –
Mert valószínűleg gyönyörű háza van, aranyos kis
vendégszobával, ami már berendezve csak rád vár. Ezt tervezed?
A markológép ismét felmorajlott, és lapátkarjával mélyebbre
vájt.
– Semmit sem tudsz rólam – jelentettem ki Corának. – Semmit.
– És ez kinek a hibája? – kérdezte.

112
 Szólásra nyitottam a számat, készen a válasszal. Hiszen ez
könnyű volt. Ki ment el, hogy aztán sose térjen vissza? Ki nem
telefonált, ki nem törődött velünk többé? Ki volt képes mindent
elfelejteni, amint elég idős és szabad lett? Elfelejteni azt az életet,
amit maga mögött hagyott, amit én még mindig éltem? Bár a
szavak már ott voltak a nyelvem hegyén, végül csak bámultam a
nővéremre, aki olyan dacosan nézett rám, hogy
elbizonytalanodtam. Éppen most, amikor kimondhattam volna az
egyetlen igazságot, amit kívülről fújtam.
– Csak azt mondom – feleltem, ahogy újabb falatot ettem –,
hogy nem kell, hogy miattam a feje tetejére álljon az életed. Vagy
Jamie-é. Éljetek úgy, mint eddig! Ez nem olyan, mintha valami
kisbaba lennék, akit hirtelen fel kell nevelned, vagy ilyesmi.
Cora arckifejezése megváltozott, dühös tekintete valami
másnak adta át a helyét, valami nem éppen lágyabbnak, sokkal
inkább távolságtartóbbnak. Mintha elhátrált volna, miközben egy
helyben maradt. Lenézett a kávésbögréjére, aztán megköszörülte a
torkát.
– Igaz – mondta tömören. – Persze hogy nem.
Hátratolta a székét, felállt, majd figyeltem, ahogy a
kávéfőzőhöz megy, és tölt magának még egy adagot. Aztán,
továbbra is nekem háttal állva, így szólt:
– De néhány ruhára szükséged lesz. Legalább egypár holmira.
– Ó! – néztem le a farmeremre, amit három nap alatt kétszer
mostam ki, és a kopott pólómra, ami az utolsó jacksonos napomon
volt rajtam. – Nekem jó így.
Cora elővette a pénztárcáját.
– Nekem ma délelőtt el kell mennem, Jamie-nek pedig itt kell
maradnia – mondta, majd elővett pár bankjegyet, és odahozta
nekem. – De elsétálhatsz az új plázához. Vezet arra egy út az
erdőn át. Jamie megmutatja, merre van.
– Nem kell...
– Ruby. Kérlek! – A hangja fáradtan csengett. – Csak vedd el!
A pénzre néztem, majd vissza rá.

113
 – Oké – feleltem. – Köszi!
Cora bólintott, de nem mondott semmit, csak megfordult, és
kezében a pénztárcájával kisétált a konyhából. Roscoe felemelte a
fejét, utánanézett, majd felém fordult, és figyelte, ahogy
kihajtogatom a bankjegyeket. Kétszáz dollár. Nem rossz,
gondoltam. De azért vártam még egy kicsit, amíg biztosra vettem,
hogy felment, és csak aztán tettem zsebre.
Az ajtó üvege megrezzent mellettem, ahogy Jamie bejött, egyik
ujján egy üres kávésbögre fityegett.
– Jó reggelt! – köszönt, egyértelműen a kerti tavak
mennyországában lebegve, ahogy odalépett a konyhaszigethez, és
útközben kivett egy muffint az asztalon álló dobozból. Roscoe
felugrott, és követte. – Megterveztétek már a bevásárló-körutat?
És, csak hogy tudd, Corával nem lehet csak úgy nézelődni.
Ragaszkodik egy haditervhez.
– Nem megyünk vásárolni – mondtam.
– Nem? – fordult felém. – Azt hittem, ez a terv. Csajos nap
ebéddel meg mindennel.
Vállat vontam.
– Azt mondta, el kell mennie valahova.
– Ó! – Egy pillanatig csak nézett rám. – És... hová ment?
– Gondolom, fel, az emeletre.
Jamie bólintott, majd kinézett a markológépre, ami most
tolatott – bíííp, bíííp. Aztán ismét felém fordult, majd kiment a
konyhából, és a következő pillanatban már hallottam lépteinek
egyenletes puffanását a lépcsőn. Roscoe, aki az ajtóig követte,
megtorpant és visszanézett rám.
– Menj csak! – mondtam neki. – Itt nincs semmi látnivaló.
Persze ő más véleményen volt. Ahogy Cora és Jamie hangja
tompán leszűrődött az emeletről – bizonyára rólam beszélgettek –,
csilingelő bilétákkal közelebb jött, és ismét lehuppant a lábamhoz.
Vicces, hogy egy ilyen nagy házban ilyen nehéz egyedül maradni.

***

114
 Másfél órával később Cora pénzével a zsebemben kiléptem az
ajtón, hogy eligazítást kérjek Jamie-től a plázába vezető rövidebb
úthoz. Az udvar túlsó végében találtam rá, a most már jókora,
mély üreg mögött, ahol Nate-ék kerítésénél egy férfival
beszélgetett.
Először azt hittem, a munkások közül való, akik közül a
markoló érkezése óta többen is lézengtek a ház körül. Ám amint
közelebb értem, nyilvánvalóvá vált, hogy ez a fickó nem egy
munkagép vezetésével keresi a kenyerét.
Magas volt, őszesen szürke hajjal, napbarnított bőrrel, kopott
farmerben, bőr papucscipőben és minden valószínűség szerint
kasmírpulcsiban, aminek a nyakába egy drágának tűnő
napszemüveget akasztott. Miközben Jamie-vel beszélgetett, egyik
ujja körül a kocsikulcsát pörgette, amit aztán a tenyerébe ejtett, és
ezt a mozdulatsort ismételgette. Pörget, csörren, pörget, csörren.
– ...már azt hittem, egészen Kínáig ásol – mondta épp a férfi,
amikor hallótávolságon belülre értem. – Vagy talán olajat keresel.
– Nem, csak építünk egy kerti tavat – magyarázta Jamie.
– Egy kerti tavat?
– Igen. – Jamie zsebre tette a kezét, és hátralesett az üregre. –
Teljesen organikus a kertnek és a szomszédságnak is. Semmi
vegyi anyag, minden természetes.
– Drágának hangzik – jegyezte meg a férfi.
– Nem igazán. Mármint a kialakítása nem olcsó, de ez hosszú
távú befektetés. Idővel sokat hozzátesz majd az udvarhoz.
– Hát – felelte a férfi, ismét megpörgetve a kocsikulcsát –, ha
hosszú távú befektetést keresel, le kellene ülnünk beszélgetni.
Lenne itt valami, ami érdekelhet. Újszerű, sikeresnek tűnő
elképzelés. Ami azt illeti...
– Ruby, szia! – vágott Jamie a szavába, amikor észrevett.
Átkarolta a vállam, úgy folytatta: – Blake, ő itt Ruby, Cora húga.
Egy ideig nálunk lakik. Ruby, ő itt Blake Cross. Nate édesapja.

115
 – Örülök, hogy találkozunk! – köszönt Mr. Cross, és kezet
nyújtott. A kézfogása határozott volt, bizonyára így tanítják az
üzleti iskolákban: két rázás, közben végig tartott szemkontaktus. –
Épp próbáltam meggyőzni a sógorodat, hogy a pénzt jobb egy jó
ötletbe, semmint a földbe fektetni. Nem gondolod?
– Öhm – feleltem, ahogy Jamie együttérző mosolyt villantott
felém. – Nem tudom.
– Dehogynem! Ez puszta logika – magyarázta Mr. Cross.
Felnevetett, ismét megpörgette a kulcsát, és Jamie-re nézett, aki a
markolót figyelte.
– Szóval – fordultam Jamie felé Cora azt mondta, kérdezzem
meg tőled, hogy jutok el a plázába.
– A plázába? – kérdezte Jamie. – Ó, az erdei út! Persze. Innen
nyílik az utcáról, jobbra. Kövek jelzik a bejáratát.
– El sem tudod téveszteni – tette hozzá Mr. Cross. – Csak
kövesd a mindenféle környékről idesereglő csellengőket!
– Blake – mondta Jamie az az út nem magánterület. Bárki
használhatja.
– Akkor miért rakják egy elkerített környékre? – háborgott Mr.
Cross. – Én is éppannyira közösségi ember vagyok, mint bárki
más. De okkal költöztünk ide, nem? Azért, mert zárt környék. Ha
csak egy részét is megnyitjuk mások előtt, akkor ez elveszik.
– Nem feltétlenül – felelte Jamie.
– Dehogynem! – mondta Mr. Cross. – Mármint, mennyit is
fizettél ezért a helyért?
– Tudod – válaszolta Jamie, láthatóan feszengve ez nem
egészen...
– Egymilliót? Vagy közel annyit, ugye? – folytatta Mr. Cross
közbevágva. Jamie felsóhajtott, és megint a markológépre nézett.
– És ezért a pénzért megérdemled, hogy azt kapd, amit szeretnél,
legyen az a biztonság, a hasonló szemléletű szomszédok, a zárt
terület...
– Vagy egy kerti tó – szúrtam közbe, amikor a markoló egy
csattanással ismét lecsapott, majd vijjogva tolatni kezdett.

116
 – Mit mondtál? – kérdezte Mr. Cross, a füléhez emelve a kezét.
– Semmit – feleltem. Jamie mosolyogva nézett rám. – Örülök,
hogy megismerhettem.
Mr. Cross biccentett, majd visszafordult Jamie-hez, én pedig
elbúcsúztam, és elindultam az udvaron át. Útközben megálltam az
üreg szélén, és lenéztem az aljára. Mély volt és széles, sokkal
terjedelmesebb, mint amilyennek Jamie leírása alapján képzeltem.
Sok különbség lehet a tervezés és a megvalósítás között. De talán
a lényeg egyszerűen maga a változás.

117
 Ötödik fejezet

ALÁN A CORÁVAL VALÓ BESZÉLGETÉS OKOZTA , vagy csak ez az

T elmúlt, őrült hét. Bármi késztetett is rá, amint odaértem a
plázához, a buszmegálló felé indultam. Két átszállással és
negyven perccel később már Marshallnál voltam.
A Szalonkaszárny lakóparkban lakott, a Jackson mellett
húzódó erdő túloldalán. A hely leginkább az olcsó lakbérekről és
az eleve bútorozott lakásokról volt ismert. A házakat
pasztellszínűre festették: cukorka-rózsaszínre, égkékre, élénk,
ragyogó sárgára. Marshalléké lime-zöldben pompázott, ami nem
is nézett ki olyan rosszul, de amikor ott jártam, valamiért mindig
megkívántam a Sprite-ot.
Amikor először bekopogtam, nem érkezett válasz. Két újabb
kopogtatás után már épp elővettem volna a buszmenetrendet, hogy
megtervezzem a hazavezető utat, de akkor az ajtó kitárult, és
Rogerson kémlelt ki rám.
– Szia! – köszöntem neki. Rogerson csak pislogott, rasztaszerű
hajába túrt, és hunyorgott a napfényben. – Marshall itt van?
– A szobájában – válaszolta. Elengedte az ajtót, és
visszacsoszogott a saját szobájába.

118
 Nem sokat tudtam Rogersonról, csak a fű dolgot meg azt, hogy
Marshallal a Sopasban, egy mexikói étterem konyháján dolgoznak
a városban. Hallottam néhány pletykát arról, hogy már ült
börtönben – valami testi sértés miatt –, de nem volt az a beszédes
típus, a dolgait inkább megtartotta magának, úgyhogy ki tudja, mi
volt az igazság.
Beléptem a lakásba, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Kellett pár másodperc, mire a szemem hozzászokott a
fényviszonyokhoz: Marshall és Rogerson anyuhoz hasonlóan a
félhomályt kedvelte. Talán ez az általános idegenkedés a
napfénytől, és főleg a reggeltől az esti műszaknak volt
köszönhető. A lakásban áporodott füstszag terjengett. Beljebb
mentem, végig a szűk folyosón, el a kis konyha mellett, ahol
pizzás-dobozok és ottfelejtett üdítőitalos üvegek zsúfolódtak a
pulton. A nappaliban egy srác nyúlt végig a kanapén, arcán egy
párnával. A hasából egy sápadt, szellemszerű, vékony sáv látszott
ki a pólója alól, ami kissé felgyűrődött. A szoba túlsó felében még
ment a tévé, épp egy lenémított halászműsort adtak.
Marshall ajtaja résnyire volt behajtva.
– Igen? – szólt ki, miután bekopogtam.
– Én vagyok – feleltem.
Köhögött, amit úgy értelmeztem, hogy beléphetek, így
kinyitottam az ajtót.
Marshall a lapraszerelt íróasztalnál ült póló nélkül, mellette az
ablakot résnyire kinyitotta, és épp cigit sodort. Szeplős, világos
bőre szinte ragyogott abban a kevés fényben, amit az ablak
beengedett, a kulcscsontja és a bordái tisztán látszottak. Sovány
fiú volt, de szerencsétlenségemre szerettem a sovány fiúkat.
– Hát itt vagy – fordította felém a fejét. – Rég nem láttalak.
Elmosolyodtam, majd szabaddá tettem egy részt a bevetetlen
ágyon, vele szemben, és leültem. A szobában teljes felfordulás
uralkodott: ruhák, cipők, magazinok és egyéb szanaszét dobált
holmik hevertek mindenhol. Egyvalami azonban kitűnt a többi

119
közül: egy bonbonosdoboz, válogatott csokikkal, ami a komód
tetején állt még bontatlanul.
– Az mi? – kérdeztem. – Csak nem lettél valaki Valentinja?
Marshall felemelte a cigit, a szájába vette, én pedig azonnal
megbántam a kíváncsiságomat. Nem mintha érdekelt volna, kivel
találkozgat még, ha egyáltalán találkozgat.
– Október van.
– Lehet megkésett ajándék – vontam meg a vállam.
– Anyu küldte. Szeretnéd kinyitni? – Megráztam a fejem, majd
figyeltem, ahogy hátradől, és füstöt ereget a levegőbe. – Szóval mi
újság?
Megint vállat vontam.
– Nem sok. Ami azt illeti, Peytont keresem. Láttad valahol?
– Mostanában nem. – Ekkor a szomszéd szobában megcsörrent
egy telefon, majd egyszer csak elhallgatott. – De sokat dolgoztam,
nem igazán voltam itt. Nemsokára indulok, ma ebédidőben
kezdek.
– Oké – bólintottam. Hátradőltem, körülnéztem a szobában.
Csend ereszkedett közénk. Hirtelen ostobának éreztem magam,
amiért idejöttem, még a béna ürügyemmel is. – Hát, nekem is
mennem kell. Egy csomó dolgom van.
– Igen? – kérdezte lassan. Előrehajolt, közelebb hozzám, a
könyökét a térdére támasztotta. – Mint például?
Vállat vontam, és áthelyeztem a testsúlyomat, hogy felálljak.
– Semmi olyan, ami érdekelne.
– Igazán? – állított meg, ahogy még közelebb húzódott, a térde
nekikoccant az enyémnek. – Tégy próbára!
– Ruhákat kell vennem – mondtam.
Marshall felvonta a szemöldökét.
– Tényleg? – kérdezte meglepetten. – Egy hét a Perkins
Dayben, és máris divatbolond lettél?
– Honnan tudod, hogy a Perkins Daybe járok? – kérdeztem.
Marshall rántott egyet a vállán, és kicsit elhúzódott.
– Csiripelték a madarak – felelte.

120
 – Tényleg?
– Aha.
Egy pillanatig rám nézett, majd előrecsúsztatta a kezét,
végigsimított vele a combomon, egészen a derekamig. Lehajtotta
a fejét, az ölembe fektette, én pedig a fejét simogattam, a haját
fésülgettem. Éreztem, hogy ellazul a közelemben, és újabb csend
ölelt körbe minket, de ezért most hálás voltam. Végül is a
kapcsolatunk soha nem a szavakról vagy a beszélgetésekről szólt,
amik során túl sok mindent lehet kockára tenni és elveszíteni. Ez a
csend azonban, ahogy egymáshoz simultunk, már ismerős volt.
Jólesett ismét közel engedni valakit magamhoz, még ha csak egy
rövid időre is.
Csak később, a takarói alatt összekucorodva, félálomban jutott-
eszembe mindaz, ami azóta történt, hogy legutóbb itt jártam.
Marshall munkába készülődött, az övét kereste, amikor valami
hűvöset tett a vállamra. Felnyúltam, és Cora otthonának a kulcsát
találtam ott, ami továbbra is ezüst kulcstartóján lógott. Valamikor
biztos kicsúszott a zsebemből.
– Jobb, ha vigyázol rá – jegyezte meg Marshall, amikor háttal
nekem lehajolt a cipőjéért. – Ha haza akarsz jutni.
Ahogy felültem, és a kezembe zártam a kulcsot, legszívesebben
megmondtam volna neki, hogy Cora háza nem az otthonom, hogy
már abban sem vagyok biztos, mit jelent ez a szó egyáltalán. De
tudtam, hogy valójában nem érdekli, és különben is, máris
felhúzta a Sopas pólóját, és indulni készült. így inkább én is
elkezdtem összeszedni a ruháimat, céltudatosan, mint ő. Nem
igazán volt szükséges, hogy elsőként távozzak, de nem akartam,
hogy csak úgy otthagyjon.

***

Sosem voltam az a vásárolgatós típus, főleg mivel, az

ejtőernyőzéshez vagy a lovaspólóhoz hasonlóan, nem igazán
adódott rá lehetőségem. Mielőtt besegítettem anyunak a

121
Csomagfutárnál, más munkákat is elvállaltam – zsíros
gyorséttermekben dolgoztam, és olcsó drogériák pénztárában
adtam el a sampont és a papírtörlőt –, de azt a pénzt igyekeztem
félretenni. Már akkor is úgy éreztem, egy nap majd szükségem
lesz rá valami nagyobbhoz, mint a pulcsik és a rúzs. És valóban,
amint anyu elment, eléggé kimerítettem a tartalékaimat,
lenullázódtam, épp amikor a leginkább szükségem lett volna a
pénzre.
Épp ezért tűnt akkora ostobaságnak még a ruhavásárlás is,
főleg kétszáz dollárral, amit az abszolút semmivel szereztem. De
az is igaz, hogy nem hordhattam örökké ugyanazt a négy
ruhadarabot. Ráadásul Cora már így is ki volt bukva rám. Ha azt
látja, egyszerűen zsebre vágtam a pénzt, azzal csak rontok a
helyzeten. Így hát kényszeredetten bóklásztam a boltok szűk sorai
között, miközben a fejem fölött hangosan bömbölt a zene, és
átnéztem a kiárusított holmik állványait.
A Perkinsbe persze még ezzel a pénzzel sem tudtam volna
beilleszkedni, még ha akartam volna sem. De természetesen nem
akartam. Mióta odajártam, észrevettem az iróniát a lányok
viseletében. Tulajdonképpen drága ruhákat hordtak, amiket direkt
úgy terveztek, hogy olcsónak tűnjenek. Kétszáz dolláros farmerek
szakadásokkal és rájuk varrt foltdíszekkel, Lanoler kasmírpulcsik,
hanyagul megkötve a derekuknál, minőségi pólók elnyűtté téve,
kifakítva, hogy réginek és viseltesnek tűnjenek. A régi cuccaim a
sárga házban, a dohosságukat nem számítva, tökéletesek lettek
volna. Azonban kénytelen voltam nemcsak új ruhákat, hanem
olcsó új ruhákat venni, és a kettő közel sem volt ugyanaz. Úgy
tűnt, sok pénzbe kerül rendesen úgy kinézni, mintha csóró lennél.
Mégis, másfél órával később már jócskán megnöveltem a
ruhásszekrényem tartalmát. Vettem két farmert, egy pulcsit, egy
kapucnis felsőt és pár tényleg olcsó pólót, amiket szerencsére ötös
csomagban adtak húsz dollárért. Mégis, ahogy apadt a pénzem,
egyre idegesebb lettem. Sőt, kissé rosszul lettem, ahogy a pláza
tágas közepén át a kijárat felé indultam. Valószínűleg ezért

122
szúrtam ki azonnal a munkatársat keresek feliratot magam előtt.
Egy sor áruval megpakolt bódé egyikének az oldalára ragasztották
ki, amiket úgy rendeztek el, hogy még véletlenül se tudj elmenni
mellettük. Jelzőfényként vonzott maga felé lépésről lépésre.
Ahogy közelebb értem, már láttam, hogy egy ékszeres bódé az.
Épp nem állt benne eladó, de néhány jel arra utalt, hogy valaki
csak pár pillanatra hagyta ott az üzletet: a pénztárgépen egy Óriás
Smoothie-s pohár ült hideg vízcseppekkel izzadva, kicsit arrébb
pedig füstölő égett, a füstje hosszan tekergőzött felfelé a magas,
fényes, átriumszerű üvegtetőig. Maguk az ékszerek nem tűntek
különlegesnek, de csinosak voltak, többsornyi ezüst és türkiz
fülbevalóval, számos gyöngyös nyaklánccal, és több négyzet
alakú rekesszel, amiket különböző méretű gyűrűkkel töltöttek
meg. Előrenyúltam, kivettem egy vastagabb darabot vörös kővel,
magam elé emeltem, és a fény felé tartottam.
– Ó! Várj! Helló!
Riadtan összerezzentem, és azonnal visszatettem a gyűrűt,
ahogy az a vörös hajú nő, Harriet sietett felém, akitől Nate nemrég
átvette a dobozokat. Egyik kezében egy Pezsdítő Presszó-s
pohárral, kifulladva közeledett, de azért folyton beszélt.
– Bocsi! – lihegte, és letette a poharát a smoothie mellé, a
pénztárgépre. – Próbáltam leállni a koffeinnel... – itt szünetet
tartott, és nagy, a hangjából ítélve áhított levegőt vett – ...úgy,
hogy átszokom a smoothie-ra. Ami egészséges, ugye? De aztán
elkezdett fájni a fejem, és éreztem, hogy nemsokára kidőlök,
úgyhogy muszáj volt elrohannom egy adagért. – Ismét beszívta a
levegőt, és kivörösödött arcát legyezte. – De most már itt vagyok.
Végre.
Erre csak bámultam rá, nem igazán tudtam, mit mondjak,
főleg, hogy még mindig fújtatott. Így, hogy közelről láthattam,
úgy tippeltem, a harmincas évei közepén járhat, vagy talán kicsit
idősebb lehet, bár a szeplői, a haja és az öltözéke – a csípővonala
alá tolt nadrág, a szarvasbőr klumpa és a Namaste feliratú póló –
megnehezítette a pontos meghatározást.

123
 – Várj csak! – mondta, és rám mutatott, mire egy csomó
karkötő csúszott le a csuklójára. – Ismerlek? Vásároltál már itt?
Megráztam a fejem.
– A múltkor ott voltam Nate-tel – magyaráztam. – Amikor
átvette tőled a csomagokat.
Csettintett egyet, a karperecek ismét összecsörrentek.
– Igen. Amikor rám dudált. Egek! Még mindig próbálom
feldolgozni.
Elmosolyodtam, és megint lenéztem az árura.
– Ezt mind te csináltad?
– Aha, egyedül viszem a boltot. Néha káromra. – Felugrott egy
magas székre a pénztárgépnél, és ismét a kezébe vette a kávéját. –
Azokat a vörös köves gyűrűket a második sorban nemrég
csináltam. Egyesek szerint a vörös hajúak nem viselhetnek
vöröset, de tévednek. Életem egyik első téveszméje. És éveken át
elhittem. Szomorú, mi?
Rápillantottam, azon tűnődve, vajon abból a távolságból
láthatta-e, hogy épp egy ilyen gyűrűt nézegettem. Bólintottam, és
ismét lesandítottam a gyűrűkre.
– Tetszik a nyakláncod – szólalt meg hirtelen.
Amikor észrevettem, hogy kissé felém dől, és a nyakláncot
vizslatja, a kezemmel ösztönösen megérintettem.
– Csak egy kulcs – mondtam.
– Meglehet. – Kortyolt egyet a kávéjából. – De inkább a
kontraszt az érdekes. Nehéz rézkulcs egy ilyen finom láncon. Az
ember azt hinné, hogy a végeredmény esetlen és bumszli lesz. De
nem az. Szép.
Lenéztem a nyakláncomra, és eszembe jutott a nap, amikor
megelégeltem, hogy a kulcsom folyton kicsúszik a zsebemből
vagy a táskámból. Kerestem egy láncot, ami elég vékony ahhoz,
hogy át lehessen fűzni a kulcs tetején lévő lyukon, de elég erős
ahhoz, hogy megtartsa.
Akkoriban egyáltalán nem gondoltam bele a dologba, csak az
érdekelt, hogy mindig nálam legyen. De most, ahogy az egyik

124
szemben lévő tükörbe néztem, már láttam, mire gondol. Egész
csinos és különleges volt.
– Már megbocsáss! – kiáltott Harriet felé egy szakállas,
szandálos férfi a szomszédos, étrend-kiegészítőket árusító
bódéból. – De nem épp kávét iszol?
Harriet tágra nyílt szemmel nézett rám.
– Nem – szólt hátra vidáman a válla fölött. – Ez gyógytea.
– Biztos?
– Hát hazudnék én neked?
– Igen – felelte a férfi.
Harriet sóhajtott.
– Jól van, jól van. Kávé. De organikus, szabadkereskedelmi
kávé.
– A fogadás úgy szólt, hogy felhagysz a koffeinnel – mutatott
rá a férfi. – Jössz nekem tíz dollárral.
– Jól van. Add hozzá a többihez! – felelte Harriet, majd felém
fordulva hozzátette: – Egek, folyton veszítek. Mostanra igazán
megtanulhattam volna a leckét.
Nem tudtam, mit feleljek erre, így egy pillanatra a
nyakláncokra néztem, majd megkérdeztem:
– És... még mindig keresel kisegítőt?
– Nem – válaszolta. – Bocsi.
A kiírásra pillantottam.
– De...
– Oké, talán mégis – mondta. Mögötte a Biofickó hangosan
köhögött. Harriet rásandított, majd vonakodva így szólt: – Igen.
Keresek valakit.
– Oké – mondtam lassan.
– De az a helyzet – folytatta, miközben felvett egy tollseprűt,
és serénykedve végighúzta a karkötők kínálatán –, hogy nem sok
munkaórát tudok ajánlani. És amit mégis kínálni tudok, az is
folyton kiszámíthatatlan, mert az én időbeosztásomhoz kéne
alkalmazkodnod, ami elég változékony. Néha sokszor lenne rád
szükségem, máskor meg alig.

125
 – Nem gond – feleltem.
Letette a portörlőt, és résnyire húzott szemmel méregetett.
– Elég unalmas munka – figyelmeztetett. – Sokat kell ülni egy
helyben, míg mindenki más itt járkál előtted. Kész szobafogság.
– Dehogy az, az ég szerelmére! – ellenkezett Biofickó.
– Megoldom – biztosítottam Harrietet, aki sötét pillantást
lövellt a férfi felé.
– Mint mondtam, ez egy egyszemélyes üzlet – tette hozzá. –
Csak azért tettem ki azt a táblát... Nos, nem tudom, miért tettem
ki. Mármint, egyedül is elboldogulok.
Újabb nyomatékos köhögés hangzott a másik bódéból. Harriet
a fickó felé fordult.
– Kérsz esetleg vizet, vagy ilyesmi?
– Nem – válaszolta a férfi. – Én jól vagyok.
Néhány pillanatig csak meredtek egymásra, én pedig ott álltam
közöttük. Nyilván lappangott itt valami a háttérben, az én életem
pedig már így is elég bonyolult volt.
– Tudod mit? Felejtsd el! – mondtam. – De azért köszi.
Elléptem a bódétól, és a szatyraimat feljebb húztam a
csuklómon.
De épp amikor elindultam volna, újabb köhögést hallottam,
amit az eddigi leghangosabb sóhajtás követett.
– Van eladói tapasztalatod? – kiáltott utánam Harriet.
Visszafordultam.
– Pultos munka – válaszoltam. – És pénztáros.
– Mi volt a legutóbbi munkád?
– Elveszett csomagokat szállítottam ki a légitársaságok
megbízásából.
Már épp újabb kérdéssel faggatott volna, de ezt hallva
kikerekedett szemmel megtorpant.
– Tényleg?
Bólintottam, mire megint engem fürkészett. Eltűnődtem,
akarok-e egyáltalán olyasvalakinek dolgozni, aki láthatóan

126
igencsak vonakodva vesz fel. Mielőtt azonban ezt
végiggondolhattam volna, így szólt:
– Nézd, őszinte leszek veled. Nem adom ki könnyen a munkát
a kezem közül. Szóval lehet, hogy nem fog működni.
– Oké – feleltem.
Mégis, éreztem, hogy habozik. Mintha valaminek a szélén
egyensúlyozna, és így bármelyik irányba eldőlhetne.
– Jóságos ég! – szólalt meg végül Biofickó. – Nem mondanál
végre igent neki?
– Jól van – dobta Harriet a levegőbe a kezét, mintha ismét
elveszített volna egy fogadást, ráadásul egy nagyot. –
Megpróbáljuk. De csak megpróbáljuk.
– Jól hangzik – feleltem.
Biofickó rám mosolygott. Harriet azonban még gyanakvónak
tűnt, ahogy kezet nyújtott.
– Harriet vagyok.
– Ruby – mutatkoztam be.
És ezzel fel is voltam véve.

***

Harriet nem hazudott, teljesen irányításmániás. Ezt alkalmam

nyílt a következő két órában megtapasztalni, amikor is részletekbe
menő eligazítást tartott, amit egy bonyolult pénztárgép-használati
útmutató követett. Csak miután mindkettőt végigcsináltam –
kiegészítve pár spontán kvízkérdéssel arról, amit tanultam –, és
minden lépésemet figyelte, miközben kiszolgáltam négy vásárlót,
akkor hagyott végre magamra, amíg elment egy újabb kávéért.
– Seperc alatt itt vagyok – mondta, a Pezsdítő Presszó felé
mutatva, ami kevesebb mint százötven méterre volt. – Ha sikítasz,
meghallom.
– Nem fogok sikítani – biztosítottam.
Azonban nem tűnt túl meggyőzöttnek. Amikor elsétált, kétszer
is hátranézett rám, utána már nem figyeltem.

127
 Amint elment, próbáltam egyszerre megnyugodni és felidézni
mindazt, amit az imént tanított. Épp az ékszereket porolgattam,
amikor a Biofickó átjött hozzám.
– Szóval, készen állsz, hogy beadd a felmondásod? – kérdezte.
– Egy kicsit heves a természete – értettem egyet. – A többi
alkalmazottja hogyan birkózik meg vele?
– Sehogy – felelte. – Mármint, nincsen másik alkalmazottja. És
soha nem is volt. Te vagy az első.
Be kellett ismernem, hogy ez sok mindent megmagyarázott.
– Tényleg?
A férfi komolyan bólintott.
– De már régóta szüksége van segítségre, úgyhogy ez nagy
lépés neki. Sőt, óriási – mondta. A zsebébe nyúlt, és elővett egy
marék kis csomag tablettát. – Egyébként Reggie vagyok. Kérsz
ajándék B-komplexet?
Ránéztem a vitaminokra, majd megráztam a fejem.
– Ruby. És, öm, nem, köszönöm.
– Ahogy gondolod – felelte. – Csá, Nate! Hogy szuperál a
cápaporc kapszula? Megváltoztatta már az életed?
Megfordultam. Valóban Nate közeledett felénk, kezében egy
dobozzal.
– Még nem – válaszolta, egy kézre fogva a dobozt, hogy
pacsizhasson Reggie-vel. – De csalt most kezdtem szedni.
– Ne állj le vele! – biztatta Reggie. – Napi két kapszula, és
azok a sajgások és fájdalmak hamar elmúlnak majd. Igazi
csodaszer.
Nate bólintott, majd rám nézett.
– Helló! – köszönt.
– Szia!
– Harrietnek dolgozik – magyarázta Reggie, és oldalba bökte
Nate-et.
– Na ne! – ámult el Nate. – Harriet komolyan felvett valakit?
– Ez miért olyan meglepő? – kérdeztem. – Hiszen kint volt a
MUNKATÁRSAT KERESEK tábla.

128
 – Ahogy az elmúlt hat hónapban is – jegyezte meg Nate, és
letette a dobozt a mellettem lévő székre.
– És egy csomóan jelentkeztek is – tette hozzá Reggie. – De
persze mindegyikükkel volt valami baja, ami miatt elküldte őket.
Túlbuzgóság, béna frizura, lehetséges füstölőallergia...
– De téged felvett – mondtam Nate-nek. – Nem?
– Csak mert megfenyegettük – felelte, és elővett pár papírt a
dobozból.
– Éppen ezért olyan hatalmas dolog, hogy téged felvett –
mondta Reggie, és bekapott egy B-komplexet.
– Bizony – erősítette meg Nate. – Elég rendkívüli. Talán a
vörös hajad miatt.
– A hasonszőrűek jobban megértik egymást – értett egyet
Reggie. – Vagy talán a mi Harrietünk végre felismerte, milyen
közel áll a stressz okozta idegösszeomláshoz. Mármint, láttátok,
mennyi kávét iszik?
– Azt hittem, átváltott a smoothie-ra. Hiszen fogadtatok, nem?
– Már elveszítette – felelte Reggie. – Már vagy ezer dollárral
jön nekem.
– Ti meg mit csináltok? – kérdezte Harriet számonkérően,
ahogy egy újabb nagy kávéval a kezében felénk tartott. – Végre
felveszek valakit, erre máris feltartjátok?
– Én csak megkínáltam egy kis B-komplexszel – védekezett
Reggie. – Gondoltam, szüksége lesz rá.
– Vicces – morogta Harriet. Odalépett Nate-hez, és elvette tőle
a papírt, amit a fiú felé nyújtott.
– Szerintem nagyszerű, hogy végre elismerted, szükséged van
segítségre – mondta neki Nate, miközben Harriet átolvasta a
papírt. – Ez az első lépés a gyógyulás felé.
– Egy kis üzlet tulajdonosa vagyok – mondta Harriet. – A
túlórázás hozzátartozik a munkámhoz. Kérdezd csak meg
édesapádat!
– Megtenném – felelte Nate. – De sosem találkozunk. Folyton
dolgozik.

129
 Harriet erre csak rámeredt, majd elvett egy tollat a pénztárgép
mellől, aláírta a lap alját, és visszaadta a papírt.
– Kérsz egy csekket most, vagy majd küldtök számlát?
– Küldünk számlát – válaszolta Nate. Összehajtotta a papírt,
amit aztán a zsebébe csúsztatott. – De tudod, apu mostanában
mindenkit az új automatikus átutalás lehetőségére buzdít.
– Az meg mi?
– Kiállítjuk a számlát, aztán közvetlenül a bankszámládról
leemeljük az összeget. Ha ezt választod, nem kell fejben tartanod,
nem kell miatta aggódnod – magyarázta Nate. – Szeretnél
feliratkozni? Van űrlapom kint a kocsiban. Még inkább
megkönnyítené az életed.
– Nem – borzongott meg Harriet. – Már az is stresszel, hogy
átengedtem nektek a postai ügyintézést.
Nate egy „én megmondtam” pillantással nézett rám.
– Hát, csak tudj róla, hogy ilyen is van – mondta Harrietnek. –
Szükséged van még valamire?
– Semmi olyasmire, amiben segíteni tudnál – felelte Harriet
sóhajtva. – Mármint, még egy csomó mindent meg kell tanítanom
Rubynak. Mint például, hogy hogyan rakja ki az ékszereket, a
nyitás és a zárás menetét, hogyan rendezze el a tartalékárut
ábécésorrendben méret és kő szerint...
– Biztos menni fog neki – jegyezte meg Nate.
– Nem is beszélve – folytatta Harriet – a pénzesláda
lakatkódjának heti átállításáról, a különböző füstölők
használatáról, hogy egyik fajta se fogyjon el túl gyorsan, és a
vészhelyzet tervről.
– A miről? – kérdezte Reggie.
– A vészhelyzet tervről – ismételte Harriet.
Reggie csak pislogott rá.
– Miért, neked nincs kidolgozott terved arra, mit tegyél, ha
terroristák támadják meg a plázát? Vagy lecsap egy tornádó? Mi
van, ha gyorsan és hatékonyan kell evakuálnod a bódédat?
Reggie kikerekedett szemmel, lassan a fejét csóválta.

130
 – Szoktál te aludni éjszaka? – kérdezte Harriettől.
– Nem – válaszolta Harriet. – Miért?
Nate mellém lépett, és odasúgta:
– Sok sikert! Szükséged lesz rá.
Bólintottam, és már ment is, közben odaintegetett Harrietnek és
Reggie-nek. Visszafordultam az ékszerekhez, és lélekben
felkészültem a terrorizmus-felkészültségi továbbképzésre. Harriet
azonban csak felemelte a kávéját, és töprengve belekortyolt.
– Szóval Nate–tel barátok vagytok? – kérdezte.
– Szomszédok – pontosítottam. Erre felvonta a szemöldökét,
mire hozzátettem: – Mármint, csak most találkoztunk. Együtt
megyünk suliba.
– Ah! – Visszatette a kávét a pénztárgépre. – Rendes gyerek.
Sokat cukkoljuk egymást, de őszintén kedvelem.
Tudtam, itt hozzá kellene szólnom a témához, megerősítve,
milyen rendes fiú, és hogy én is kedvelem. De úgy gondoltam, ha
más nem is, Harriet megérti, miért nem teszem. Nem szívesen
engedte ki az irányítást a kezéből a munkája során. Én ugyanúgy
idegenkedtem ettől, csak a magánéletemben. A saját eszközeimre
utalva én is egyszemélyes vállalkozást alkottam. Sajnos azonban
Nate-tel már megtörtént a baj. Ha azon az első éjszakán nem
próbálok megszökni, ha valaki más vitt volna suliba, akkor
továbbra is csak szomszédok lennénk, bármiféle kötelék nélkül.
De mostanra túl messzire mentek a dolgok ahhoz, hogy idegenek
legyünk egymás számára, nem álltam készen rá, hogy barátok
legyünk, az a kis ismeretség pedig, ami eddig kialakult köztünk,
máris valahogy túl soknak tűnt.

***

Amikor este visszaértem Coráékhoz, a felhajtón autók

sorakoztak, a bejárati ajtó nyitva állt, és ragyogó fény ömlött ki a
lépcsőre és az ösvényre. Ahogy közelebb értem, a konyhában

131
embereket láttam lézengeni, a hátsó kert felől zene szűrődött
felém.
Megvártam, míg tiszta a levegő, csak akkor léptem be az
előszobába, és lassan becsuktam magam mögött az ajtót. Aztán a
szatyrokkal a kezemben felsiettem a lépcsőn, és csak a tetején
álltam meg, onnan néztem vissza a lenti jelenetre. A konyha tele
volt emberekkel, akik a konyhasziget és az asztal körül ültek, míg
mások az üvegajtón át jöttek-mentek a hátsó udvarra. A pultok
ételtől roskadoztak, a teraszon finoman illatozott valami – a
gyomrom kordult egyet, emlékeztetve rá, hogy kihagytam az
ebédet –, és számos jéggel és itallal teli hűtőtáskát láttam.
Nyilvánvalóan nem egy rögtönzött eseményről volt szó, nem az
utolsó percben szervezték meg. De hiszen az én ittlétemet sem
tervezték meg előre.
Ahogy ezen gondolkoztam, jobbról hangokat hallottam.
Odanéztem, és láttam, hogy Cora ajtaja nyitva van. Odabent két
nő állt nekem háttal a fürdőszoba előtt. Az egyikük szőke,
lófarkas, filigrán alkatú nő volt farmerben és melegítőfelsőben. A
másikuk magasabb volt, fekete ruhában és csizmában, kezében
egy pohár vörösborral.
– ...oké, tudod? – mondta éppen a szőke. – Amint már nem
gondolsz rá, megtörténik.
– Denise – szólt rá a barna hajú nő. Megrázta a fejét, és
kortyolt egyet a borból. – Ez nem segít. így úgy hangzik, mintha
az ő hibája lenne, vagy ilyesmi.
– Nem így értettem! – tiltakozott Denise. – Csak azt mondom,
hogy még rengeteg időd van. Mármint, mintha csak tegnap lett
volna, amikor mind úgy megkönnyebbültünk, amikor végre
megjött, miután késett. Emlékszel?
A barna hajú nő sötét pillantást lövellt felé.
– A lényeg – mondta, visszafordulva a harmadik nő felé –,
hogy te mindent jól csinálsz: figyeled a ciklusodat, méred a
hőmérsékletedet, meg ilyenek. Nagyon frusztráló, ha nem történik
meg akkor, amikor szeretnéd. De még csak most kezdted ezt az

132
egészet, és manapság már számtalan módja van a teherbeesésnek.
Tudod?
Rájöttem, hogy ez bizalmas beszélgetés, így lassan elhátráltam
az ajtótól, még mielőtt a két nő arrébb állt, és a nővérem
bólogatva, a szemét törölgetve kilépett a fürdőszobából. Mielőtt
megláthatott volna, a falhoz lapultam, és visszatartott lélegzettel
próbáltam feldolgozni ezt az információt. Cora gyereket szeretne?
Úgy tűnt, nem csak az állása és a családi állapota változott az évek
során, amíg nem találkoztunk.
Hallottam, hogy még beszélgetnek, egyre hangosabban, ahogy
az ajtóhoz közeledtek. Még mielőtt elém értek volna,
visszapattantam a lépcső tetejére, mintha épp most értem volna
fel, és közben majdnem összeütköztem a szőke nővel.
– Jaj! – kiáltott fel, és a mellkasához kapta a kezét. –
Megijesztettél... Nem vettelek észre.
Corára pillantottam, aki gyanakodva vizslatott, mintha azon
tűnődne, mennyit hallottam, ha hallottam egyáltalán valamit. Így
közelebbről feltűnt, hogy piros a szeme, hiába próbálta ezt elfedni
az ismét felkent sminkkel.
– Ő itt Ruby – mondta. – A húgom. Ruby, ők itt Denise és
Charlotte.
– Helló! – köszöntem.
Mindketten fürkésző pillantásokkal méregettek, és azon
gondolkoztam, vajon Cora mennyit mesélt nekik a történetünkből.
– Örülök, hogy összefutottunk! – mosolyodott el szélesen
Denise. – Meg keli hogy mondjam, látszik a családi hasonlóság!
Charlotte a szemét forgatta.
– Bocsáss meg Denise-nek! – mondta nekem. – Folyton úgy
érzi, muszáj mondania valamit, még ha az teljes ostobaság is.
– Hogy lenne ez ostobaság? – kérdezte Denise.
– Úgy, hogy nem is hasonlítanak egymásra – felelte Charlotte.
Denise ismét rám nézett.
– Talán a hajszínük nem hasonlít – ismerte el. – Sem a bőrük.
De az arcuk, a szem körüli rész... hát nem látod?

133
 – Nem – mondta Charlotte, és ismét ivott a borából. Miután
lenyelte, hozzátette: – De persze ne vegyétek sértésnek!
– Nem vettük – felelte Cora, kiterelve őket a szobából, majd le
a lépcsőn. – Menjetek, egyetek valamit! Jamie egy hadseregnek
elegendő húst vett, és kezd kihűlni.
– Jössz te is? – kérdezte tőle Charlotte, miközben Denise
elindult lefelé az előszobába, a lófarka ide-oda himbálózott.
– Mindjárt.
Corával megálltunk a lépcső tetején, és figyeltük, ahogy
lemennek, és máris valami másról civakodnak, majd eltűnnek a
konyhában.
– A szobatársaim voltak az egyetemen – magyarázta nekem
Gora. – Az első héten azt hittem, ki nem állhatják egymást.
Kiderült, hogy épp az ellenkezője igaz. Ötéves koruk óta a legjobb
barátnők.
– Tényleg? – kémleltem le a konyhába, ahol láttam, hogy
Charlotte és Denise átvág a tömegen, útközben odaköszönve pár
embernek.
– Tudod, mit mondanak. Az ellentétek vonzzák egymást.
Bólintottam, és még egy ideig csak szemléltük a lenti bulit.
Észrevettem Jamie-t a hátsó udvaron, egy nagy, sötét folt mellett
állt, amiről feltételeztem, hogy a kerti tó.
– És, milyen volt a plázában? – kérdezte hirtelen Cora.
– Jó – feleltem. Aztán, mivel érezhetően kíváncsi volt a
részletekre is, hozzátettem: – Vettem pár jó cuccot. És szereztem
egy állást is.
– Egy állást?
Bólintottam.
– Az ékszeres bódéban.
– Ruby, nem is tudom... – Karba fonta a kezét, és nekidőlt a
mögötte lévő korlátnak. – Szerintem jobb lenne, ha egy ideig csak
a sulira koncentrálnál.
– Heti max. tizenöt óra – mondtam. – És már hozzászoktam a
munkához.

134
 – Abban biztos vagyok – felelte. – De a Perkins Day
keményebb iskola, mint amihez hozzászoktál. Láttam az
órarended. Ha egyetemre akarsz menni, akkor most a jegyeidnek
és a jelentkezésednek kell a legfontosabbnak lennie.
Egyetemre?, gondoltam.
– A kettő megy egyszerre is – érveltem.
– De nem kell egyszerre csinálnod a kettőt. Épp ez a lényeg. –
Megrázta a fejét. – Gimiben harminc órát dolgoztam egy héten,
nem volt választásom. Neked van.
– Ez nem lenne harminc óra – makacskodtam.
Résnyire húzott szemmel nézett rám, egyértelművé téve, hogy
nem értem, amit mond.
– Ruby, ez a te érdekedet szolgálná, oké? Nem kell a kelleténél
jobban megnehezítened a dolgokat, csak azért, hogy bizonyíts.
Szólásra nyitottam a számat, készen rá, hogy megmondjam
neki, sosem kértem, hogy a jövőm miatt aggódjon, vagy
egyáltalán foglalkozzon vele. Hogy gyakorlatilag már tizennyolc
vagyok, magamtól is el tudom dönteni, mit bírok és mit nem. És
hogy attól, hogy kevesebb mint egy hete visszacsöppent az
életembe, még nem lett az anyám, sem a gyámom, mindegy, mi
áll egy darab papíron.
De ahogy beszívtam a levegőt, hogy mindennek hangot adjak,
ismét kivörösödött szemébe néztem, és megtorpantam. Ez
mindkettőnk számára hosszú nap volt, és ha most ebbe
belemegyünk, azzal csak még hosszabb lesz.
– Oké – feleltem. – Majd még beszélünk róla. De később.
Rendben?
Cora meglepődött. Nyilván nem számított rá, hogy elfogadom
a véleményét, még ha csak feltételekkel is.
– Rendben – mondta. Nyelt egyet, aztán ismét lepillantott a
bulira. – Szóval, van lent kaja, ha még nem ettél. Bocsi, hogy nem
említettem a partit... Kicsit nagy volt a fejetlenség.
– Semmi baj – feleltem.
Egy pillanatig még engem fürkészett.

135
 – Jól van – mondta lassan, lezárva a beszélgetést. – Hát, jobb,
ha lemegyek. Csak... gyere le bármikor, ha van kedved.
Bólintottam, majd ellépett mellettem, és elindult lefelé a
lépcsőn. Félúton visszanézett rám. Tudtam, még mindig azon
töpreng, pontosan mi idézte elő bennem ezt a hirtelen elfogadó
hozzáállást. Természetesen nem mondhattam el neki, amit
hallottam. Nem tartozott rám, sem akkor, sem most. Ahogy a
szobám felé vettem az irányt, azon gondolkoztam, amit Denise
mondott a kettőnk közti hasonlóságról. Talán a nővéremmel több
közös van bennünk, mint gondoltuk. Mindketten vártunk,
vágytunk valamire, amit nem irányíthattunk: én egyedül akartam
lenni, míg ő épp ennek az ellenkezőjét szerette volna. Furcsa,
hogy épp egy ilyen ellentétes dolog a közös bennünk. De már ez is
valami.

***

– ...csak annyit mondhatok, hogy az akupunktúra működik.

Tessék? Nem, nem fáj. Egyáltalán nem.
– ...és ezzel ennyi volt. Aznap este eldöntöttem, nem lesz több
vakrandim. Még akkor sem, ha az illető orvos.
– .. .csak ötvenezer kilométer és az eredeti garancia. Mármint,
ez kész lopás!
Már kicsivel több mint húsz perce lézengtem a buliban,
visszabiccentve azoknak, akik felém biccentettek, és a második
tányér grillhúsomat, káposzta- és krumpli-salátámat eszegettem.
Bár Jamie és Cora barátai egész kedvesnek tűntek, nem szívesen
beszélgettem senkivel, egészen addig, amíg meg nem hallottam
egy hangot, ami túlharsogta a többit.
– Roscoe!
Jamie az udvar hátsó felében állt, a kerti tó túlsó oldalán, és a
sötétséget pásztázta. Ahogy felé indultam, most először alkalmam
nyílt közelről is szemügyre venni a tavat, amit meglepő módon
már megtöltöttek vízzel, egyik oldalán egy slag lógott bele. A

136
sötétben még nagyobbnak tetszett, és képtelen lettem volna
megmondani, milyen mély: úgy tűnt, mintha feneketlen lenne.
– Mi történt? – kérdeztem, amikor odaértem mellé.
– Roscoe eltűnt – mondta Jamie. – Néha előfordul. Nem bírja a
tömeget. Nem borul ki tőle annyira, mint a füstjelzőtől, de azért
probléma.
Körülnéztem a sötétben, majd lassan visszafordultam a tóhoz.
– Tud úszni, ugye?
Jamie szeme kikerekedett.
– A francba! – mondta. – Erre nem is gondoltam.
– Biztos nincs a tóban – nyugtattam meg, és máris bűntudatom
támadt, amiért egyáltalán felvetettem. Jamie a tó széléhez lépett,
és aggodalmas tekintettel lebámult a mélyére. – Szerintem...
Ekkor mindketten meghallottuk a távoli, vonyító csaholást,
amit határozottan nem tompított semmilyen vízréteg. A kerítés
felől jött.
– Hál’ istennek! – sóhajtotta Jamie, és arrafelé fordult. –
Roscoe! Ide gyere, nagyfiú!
Újabb ugatás hangzott, de Roscoe nem bukkant elő.
– Úgy tűnik, erővel kell visszahozni – sóhajtott ismét Jamie. –
Akkor...
– Majd én visszahozom – ajánlkoztam.
– Biztos?
– Aha. Menj csak vissza a buliba!
Jamie rám mosolygott.
– Oké. Köszi!
Biccentettem, és ahogy elsétált, letettem a tányéromat egy
közeli fához. Mögöttem tovább tombolt a parti, de a hangok és a
zene egyre csendesedett, ahogy az udvar végébe mentem, a kis
facsoport felé, ami a kerítést határolta. Nem egészen egy héttel
ezelőtt ugyanitt szaladtam át, miközben csak az járt a fejemben,
hogy megszökjek. Most pedig azon ügyködtem, hogy
visszahozzam azt a kutyát, aki akkor megállított. Ostoba állat.

137
 – Roscoe! – kiáltottam, ahogy átbuktam az első fa ága alatt, és
levelek simítottak végig az arcomon. – Roscoe!
Nem érkezett válasz. Megálltam, és hagytam, hogy a szemem
hozzászokjon a hirtelen félhomályhoz, majd visszafordultam a ház
felé. Innen nézve, az udvarban végignyúló tó még hatalmasabbnak
tűnt, a terasz fényei tompán pislákoltak a víz felszínén. Immár
közelebbről újabb ugatást hallottam. Ezúttal inkább szűkölésnek
hangzott.
– Roscoe! – próbálkoztam újra, remélve, hogy ismét
vakkantással válaszol majd. Amikor nem tette, a nevét
ismételgetve ismét megindultam a kerítés felé. Csak amikor
elértem az udvar szélét, akkor hallottam meg az őrült kaparászást
a túloldalról. – Roscoe?
Amikor folyamatos csaholás érkezett válaszul,
megszaporáztam a lépteimet a lécek mentén, a kezemet a
kerítésen tartva kerestem a kiskaput. Végre kitapintottam a
zsanért, és pár lépéssel arrébb a rést is. Nagyon kicsi volt, szinte
apró. De így is elég nagy egy kiskutyának, ha elég elszántan
igyekszik átfurakodni.
Amikor leguggoltam, először Mr. Crosst vettem észre, aki
csípőre tett kézzel állt a medencénél.
– Oké – mondta körülkémlelve. – Tudom, hogy itt vagy,
láttam, mit műveltél a szeméttel. Gyere elő, és mutasd magad!
Ajjaj!, gondoltam. És valóban, Roscoe ott kuporgott egy
cserepes növény mögött.
Azonban Mr. Cross láthatóan nem szúrta még ki, ahogy
körbefordulva ismét az udvart pásztázta.
– Előbb-utóbb elő kell bújnod – jelentette ki, majd lehajolt, és
benézett egy kerti kanapé alá. – És akkor megkeserülöd.
Roscoe mintegy válaszul vinnyogott egyet, mire Mr. Cross
körbepördült, és azonnal megpillantotta.
– Hé! – kiáltotta. – Gyere ide!
Roscoe azonban nem volt olyan ostoba, mint gondoltam.
Ahelyett, hogy engedelmeskedett volna a parancsnak, kilőve

138
rohant a kerítés irányába, felém. Ahogy elrobogott Mr. Cross
mellett, a férfi botladozva igyekezett elkapni. Elsőre elhibázta,
utána azonban megfogta az egyik hátsó lábát, és lassan
visszahúzta.
– Csak ne olyan gyorsan! – mondta Mr. Cross halkan,
miközben Roscoe próbálta kiszabadítani magát, a bilétái hangosan
csilingeltek. Mr. Cross közelebb rántotta magához, tenyere a
kutya vékony nyakára szorult. – Neked és nekem van egy kis...
– Roscoe!
Olyan hangosan kiáltottam, hogy magamat is megleptem. De
nem annyira, mint Mr. Crosst, aki azonnal elengedte a kutyát,
majd felegyenesedve hátralépett. A tekintetünk találkozott,
miközben Roscoe felém iramodott, és átpréselte magát a kerítésen
és a lábam között. Egy pillanatig csak meredtünk egymásra.
– Helló! – mondta Mr. Cross, most már barátságos szomszéd
hangját ütve meg. – Nem semmi bulinak hangzik.
Nem feleltem semmit, csak elléptem a kerítéstől, megnövelve a
köztünk lévő távolságot.
– Folyton belóg a szemetünkhöz – magyarázta, és egy „mit
lehetne tenni?” rándítással vállat vont. – Jamie-vel már beszéltünk
róla. Visszatérő probléma.
Tudtam, hogy valamit válaszolnom kéne, mert zombiként
álltam ott. De csak azt láttam magam előtt, ahogy megfeszülő
ujjakkal Roscoe nyakára kulcsolja a kezét.
– Csak mondd meg Jamie-nek és Corának, hogy tartsák a
kutyát a saját oldalukon, rendben? – mondta Mr. Cross, majd rám
villantotta fehér fogsoros mosolyát. – A jó szomszédság záloga a
jó kerítés, meg ilyenek.
Erre már bólintottam, majd elhátráltam, és becsuktam a kaput.
Még láttam, ahogy Mr. Cross zsebre tett kézzel a medencénél áll
és rám mosolyog, a víz alatti fények az arcán tükröződve
hullámzottak.
Megfordultam, visszaindultam az udvarunk felé, és közben
próbáltam megemészteni, amit az imént láttam, és hogy pontosan

139
miért rémített meg annyira. Ezt még akkor sem tudtam, amikor
utolértem Roscoe-t, aki a kerti tó szélén szimatolt. Biztos, ami
biztos, a hónom alá kaptam, és az út hátralevő részét így tettük
meg.

***

Ahogy közeledtünk a házhoz, ismét meghallottam a zenét.

Először csak egy gitár húrjainak a rezgését, de aztán egy másik,
dallamosabb hangszer is csatlakozott hozzá.
– Oké – mondta valaki a dallamot túlharsogva. – íme, egy régi
kedvenc.
Letettem Roscoe-t a földre, majd közelebb léptem az
egybegyűlt sokasághoz. Amikor az előttem álló bőrdzsekis fickó
kissé balra mozdult, észrevettem, hogy Jamie beszélt. Az egyik
konyhai széken ült, a gitárt pengetve, lábánál egy üveg sörrel.
Mellette egy bendzsón játszó férfi bólogatott a zenére, ahogy
belefogtak a Led Zeppelin Misty Mountain Hop című számának
akusztikus változatába. El kellett ismernem, hogy Jamie hangja
nem rossz, a játéka pedig egészen elképesztő. Furcsa, ahogy a
sógorom újra és újra meglepett valamivel: a hihetetlen
karrierjével, a kertitó-szenvedélyével, és most ezzel a zenével. És
mindezt talán sosem tudom meg, ha azon az első éjszakán
rátalálok a kiskapura.
– Jól szórakozol?
Megfordultam, és Denise-szel, Cora barátnőjével találtam
magam szemben.
– Aha – feleltem. – Nagyon jó a buli.
– Mindig az – mondta vidáman, és belekortyolt a sörébe. – Ez
történik akkor, ha ilyen elképesztően társaságkedvelő vagy.
Magadhoz vonzod az embereket.
– Jamie ilyen szempontból valóban olyan, mint egy mágnes.
– Ó, én Corára gondoltam – pontosított, ahogy a dal véget ért,
és az emberek tapsoltak. – De igazad van, ez Jamie-re is igaz.

140
 – Cora? – kérdeztem.
Határozottan meglepetten nézett rám.
– Hát... aha – válaszolta. – Tudod, milyen. Tisztára az az
anyáskodó típus, mindig a szárnyai alá vesz valakit. Ha bekerül
egy teremnyi idegen közé, tíz perc múlva már mindenkit ismer.
Vagy még kevesebb.
– Tényleg? – kérdeztem.
– Ó, bizony – felelte. – Nagyon jól bánik az emberekkel.
Együttérző. Én például nélküle tuti nem éltem volna túl a
legutóbbi szakításomat. Vagy igazából bármelyik szakításomat.
Ezen elgondolkodtam. Denise ismét ivott, és odabiccentett egy
elhaladó, baseballsapkás fickónak.
– Azt hiszem, ezt az oldalát nem igazán ismerem – vallottam
be. – Vagyis, egy időre megszakadt a kapcsolatunk.
– Tudom – mondta. Aztán gyorsan hozzátette: – Mármint, az
egyetem alatt sokat mesélt rólad.
– Valóban?
– Aha. Kábé állandóan – mondta nyomatékosan. – Nagyon...
– Denise! – kiáltotta valaki, mire Denise megfordult, és
átnézett a mellettünk álló fickó válla fölött. – El kell kérnem tőled
azt a számot, emlékszel?
– Persze – felelte Denise, majd bocsánatkérően rám
mosolygott. – Egy pillanat. Mindjárt visszajövök...
Bólintottam, ahogy távolodott, és eltűnődtem, vajon mit akart
mondani. Közben az embereket pásztáztam, amíg ki nem szúrtam
Corát, aki a konyhaajtó túloldalán állt Charlotte-tal. Mosolygott,
és sokkal boldogabbnak tűnt, mint amikor legutóbb láttam.
Valamikor hátrafogta a haját, amitől még fiatalabbnak látszott.
Puha pulcsi volt rajta, a kezében egy pohár bort tartott. Azt hittem,
mindenki Jamie miatt jött, de persze a nővérem megváltozhatott
az évek alatt, amiket külön töltöttünk. Most már megvan a saját
élete, mondogatta anyu mindig. Hát ez volt az az élet, és
eltöprengtem, milyen lehet ténylegesen újrakezdeni,

141
megfeledkezni arról a világról, amit korábban ismertél, és mindent
magad mögött hagyni. Talán egész könnyen ment neki.
Könnyen. Hirtelen beugrott, hogy csupán egy héttel ezelőtt
még a sárga ház sötétjébe értem haza a hosszú esti műszakom
után. Az elmúlt napokban mégis hányszor jutott eszembe mindez:
az otthonom, a sulim, vagy bármi más az előző életemből? Nem
olyan sokszor, mint kellett volna. Ez idő alatt végig olyan dühös
voltam Corára, amiért csak úgy megfeledkezett rólam, és
egyszerűen kitörölte a közös életünk emlékeit, de most én is
ugyanezt tettem. Hol lehet anyu? Ha egyszer megszökünk
valahonnan, valóban ilyen könnyű egyszerűen már nem törődni
azzal?
Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, az elmúlt hét
eseményei nagy súllyal nehezedtek rám. Elléptem az emberektől,
és beslisszoltam a házba. Miután felmentem a lépcsőn, hálásan
fogadtam a szobám zárt terét, hiába volt ez is átmeneti, mint
minden más.
Csak aludnom kell egy kicsit, mondtam magamban, ahogy
lerúgtam a cipőmet, és lerogytam az ágyra. Lehunytam a szemem,
próbáltam kizárni az éneklést, és minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy lesüllyedjek a sötétségbe, és reggelig ott is
maradjak.
Amikor felébredtem, nem tudtam, meddig alhattam, órákig
vagy csak percekig. A szám kiszáradt, a karom, amire ráfeküdtem,
elgémberedett. Átfordultam a másik oldalamra, nyújtózkodtam, és
közben csak arra vágytam, hogy visszasüppedhessek a korábbi
álmomba, amiből csak annyira emlékeztem, hogy jó volt – az
ábrándok sajátos távoli, reményteli módján. Lecsuktam a szemem,
próbáltam magam álomba ringatni, amikor odakintről nevetést és
tapsolást hallottam. Még tartott a buli.
Amikor kiléptem az erkélyre, láttam, hogy a sokaság körülbelül
húsz emberre csökkent. A bendzsós eltűnt, csak Jamie maradt ott,
pár hangot pengetett, miközben a többiek körülötte beszélgettek.

142
 – Kezd későre járni – jegyezte meg Charlotte, aki mostanra
felkapott egy pulcsit a ruhájára. A kezével elfojtott egy ásítást. –
Néhányunknak holnap korán kell kelnie.
– Holnap vasárnap – felelte Denise mellette. – Ki kel korán
vasárnap?
– Egy utolsó dal – közölte Jamie. Körülnézett, majd maga
mögé pillantott, de odafentről nem láttam, hova. – Mit gondolsz?
– kérdezte. – Még egy dal?
– Légyszi! – könyörgött Denise. – Csak egyet.
Jamie elmosolyodott, és játszani kezdett.
Odakint hűvös volt, legalábbis nekem, így egy belőlem is
előtörni készülő ásítással visszafordultam a szobámba, készen
arra, hogy visszafeküdjek. De aztán rájöttem, van valami ismerős
a dalban, amit Jamie elkezdett. Mintha enyhén, de kitartóan
rángatott volna. Egy dallam, amiről azt hittem, csak az enyém.
– I am an old woman, named after my mother...1
A hang erőteljesen, tisztán csengett, és ismerősen is, de olyan
távoli módon. Hasonlított ahhoz, amit ismertem, mégis más volt.
Szebb és nem annyira reszelős.
– My old man is another child that’s grown old…2
Cora énekelt. A hangja üdén, gyönyörűen szólaltatta meg a
hangokat, amiket mindketten már annyiszor hallottunk, és a dalt,
ami bármelyik másiknál jobban emlékeztetett anyura. Arra
gondoltam, milyen furcsán éreztem magam korábban, amikor
azon elmélkedtem, hogy mindketten egyszerűen megfeledkeztünk
a magunk mögött hagyott életről. A dal ijesztően is hatott.
Hirtelen összekapcsolódtunk benne, előhívta az emlékek sorát,
amik túl gyorsan rántottak vissza a múltba ahhoz, hogy
megállíthassam őket: mi ketten hálóingben; Cora felém nyúl;
hallgatom a szoba másik feléből érkező, egyenletes, megnyugtató
szuszogását.

1
Idős nő vagyok, akit az anyjáról neveztek el...
2
Idős uram csak egy másik nagyra nőtt gyerek...

143
 Kaparó, lüktető gombóc nőtt a torkomban, de még amikor a
könnyeim megindultak, akkor sem tudtam, kiért is sírok. Coráért,
anyuért, vagy talán csak magamért.

144
 Hatodik fejezet

EM VOLT RÁ TUDOMÁNYOS BIZONYÍTÉKOM, de egészen biztosra

N vettem, hogy Gervais Miller a legidegesítőbb ember a
világon. Vegyük például a hangját! A közönyös, hanglejtés
nélküli, a hátsó ülésről érkező orrhangját, amivel különböző
bejelentéseket és megfigyeléseket tett.
– Csapzott a hajad hátul – közölte velem, amikor nem maradt
elég időm hajat szárítani.
Vagy amikor az utolsó pillanatban kaptam ki a pulcsimat a
szárítógépből.
– Olyan a szagod, mint valami illatosító kendőé.
Ha csak megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, és tanulást
tettetni, az csak újabb megjegyzéseket eredményezett a
tanulmányi előmenetelemről, vagy annak hiányáról.
– Bevezetés a számtanba? Mi vagy te? Hülye?
Vagy:
– Az ott egy négyes?
És így tovább.
Legszívesebben felpofoztam volna. Mindennap. De persze ezt
két okból sem tehettem. Először is, még gyerek volt. Másodszor
pedig a fogszabályzójával és a fémpántjával esélyem sem lett
volna komoly ütést bevinni. (A ténynek, hogy ezen annyit

145
gondolkoztam, hogy le tudtam vonni ezt a következtetést, talán
aggasztania kellett volna. De nem így volt.)
Ha már kezdtem besokallni tőle, egyszerűen hátrafordultam, és
szúrós tekintettel rámeredtem, ami általában bevált. Az út
hátralevő részére, és néha másnapra is elhallgatott, idővel azonban
faragatlan stílusa visszatért, gyakran kíméletlenebből, mint előtte.
Racionálisabb pillanataimban igyekeztem együttérezni
Gervaisszel. Nehéz lehet csodagyereknek lenni, szuperokosnak,
de ennyivel fiatalabbnak az osztálytársaknál. Valahányszor
észrevettem a folyosón, mindig egyedül volt, a két vállára húzott
hátizsákkal, a maga furcsa, kissé előredőlő tartásával lépkedett,
mintha épp készülne felöklelni valakit.
Azonban fiatalságának köszönhetően Gervaisből hiányzott az
érettség, ami azt jelentette, hogy a büfögést és a pukizást
fergetegesnek találta, főleg ha azok belőle törtek elő. Tegyük csak
be minden reggel egy kicsi, zárt térbe két másik emberrel, és
máris végtelen lehetőség nyílik a szórakozásra! Elég az hozzá,
hogy mindig tudtuk, mit reggelizett, és bár közeledett a tél,
gyakran letekertem az ablakomat, ahogy Nate is.
A Coráék bulija utáni hétfőn azonban, amikor fél nyolckor
beszálltam a kocsiba, valami nem stimmelt. A következő
pillanatban rájöttem, mi: a hátsó ülés üres volt.
– Hol van Gervais? – kérdeztem.
– Orvoshoz kellett mennie – válaszolta Nate.
Bólintottam, majd elhelyezkedtem az ülésen, hogy ténylegesen
kiélvezzem ezt az utat. A megkönnyebbülésem bizonyára az
arcomra volt írva, mert Nate így szólt:
– Tudod, nem olyan rossz fej.
– Most ugye viccelsz? – hűltem el.
– Mármint, elismerem, hogy nem olyan könnyű eset –
magyarázta Nate.
– Kérlek! – forgattam a szemem. – Rettenetes.
– Ugyan már!

146
 – Büdös – emeltem fel az egyik ujjamat, majd hozzáemeltem
egy másikat is. – És bunkó. És a büfögésétől még a holtak is életre
kelnek. És ha még egyszer megjegyzést tesz a könyveimre vagy
az óráimra, esküszöm...
Ekkor tűnt fel, hogy Nate úgy mered rám, mintha
megbolondultam volna. Így hát elhallgattam, és csöndben
gurultunk tovább.
– Kár, hogy így érzel – szólalt meg egy kicsivel később. – Mert
szerintem megkedvelt.
Döbbenten néztem rá.
– Nem hallottad, hogy a minap kövérnek hívott?
– Nem azt mondta, hogy kövér vagy – pontosított Nate. –
Hanem, hogy egy kicsit gömbölyded.
– Mi a különbség?
– Megfeledkezel róla, hogy Gervais tizenkét éves – mutatott rá
Nate.
– Biztosíthatlak, hogy nem.
– És – folytatta –, a tizenkét éves fiúk nem valami vagányak a
lányokkal.
– „Nem vagányak a lányokkal?” – ismételtem. – Talán te is
tizenkettő vagy?
Sávot váltott, majd egy piros lámpánál lelassított.
– Azért cukkol – magyarázta lassan, mintha ostoba lennék mert
kedvel téged.
– Gervais nem kedvel – hangsúlyoztam hangosan.
– Ahogy akarod. – Közben váltott a lámpa. – De Heatherhöz
egy szót sem szólt, amikor még velünk utazott.
– Tényleg?
– Bizony. Csak ült ott hátul, mindenféléket eregetve, bármiféle
megjegyzés nélkül.
– Jól hangzik – jegyeztem meg.
– Tényleg az volt. – A következő piros lámpa előtt Nate állított
a sebességváltón. – Csak azt mondom, hogy talán csalt barátkozni
akar veled, de nem igazán tudja, hogyan csinálja. Ezért mond

147
olyanokat, hogy olyan a szagod, mint egy fának, és ezért hív
gömbölydednek. A gyerekek már csak ilyenek.
A szememet forgatva kinéztem az ablakon.
– Miért akarna velem Gervais barátkozni?
– Miért ne akarna?
– Mert nem vagyok valami barátságos – feleltem.
– Nem vagy?
– Ezzel azt akarod mondani, hogy szerinted az vagyok?
– Hát, éppenséggel nem vagy barátságtalan.
– Szerintem de – mondtam.
– Tényleg?
Bólintottam.
– Hm. Érdekes.
A lámpa váltott, és ismét elindultunk.
– Érdekes? – kérdeztem. – Hogy érted?
Nate vállat vonva sávot váltott.
– Csak úgy, hogy én nem ilyennek látlak. Mármint talán
zárkózott vagy. Határozottan óvatos. De nem barátságtalan.
– Talán csak nem ismersz eléggé – mondtam.
– Talán – biccentett. – De a barátságtalanság pont olyasmi,
amit rögtön kiszúr az ember. Olyan, mint a testszag. Ha egyszer
ott van, nem lehet eltitkolni.
Ezen eltöprengtem, ahogy egy újabb lámpához közeledtünk.
– Tehát amikor először találkoztunk a kerítésnél, akkor
barátságosnak gondoltál? – érdeklődtem.
– Nos, nem gondoltam, hogy nem vagy az – felelte.
– Nem voltam hozzád valami kedves.
– Épp próbáltál átmászni egy kerítésen. Nem vettem magamra.
– Még meg sem köszöntem, hogy fedeztél.
– És?
– És meg kéne. Vagy legalábbis nem kellett volna veled olyan
szemétnek lennem másnap.
Nate vállat vont, és kitette az indexet.
– Nem nagy ügy.

148
 – De az – ellenkeztem. – Tudod, nem kell mindenkivel ilyen
kedvesnek lenned.
– Ah! – felelte. – De éppen ez az. Az vagyok. Megrögzött
barátságos lélek.
Hát persze hogy az.
És ezt már rögtön aznap éjjel észrevettem a kerítésnél, mert ez
is olyasvalami, amit nem lehet eltitkolni. Talán megpróbálhattam
volna magyarázkodni Nate-nek, hogy okkal vagyok olyan,
amilyen, de már előrenyúlt, bekapcsolta a rádiót, és a WCOM-ra,
a helyi adóra tekerte, amit reggelenként hallgatni szokott. A DJ,
egy Annabel nevű lány, épp a pontos időt és a hőmérsékletet
mondta be. Aztán elindított egy energikus, pörgős számot. Nate
feltekerte a hangerőt, és a suliig hallgattuk.
Amikor kiszálltunk az autóból, együtt sétáltunk el az udvarig,
ahol, mint mindig, én lekanyarodtam a szekrényemhez, míg ő
elindult a tantermek épülete felé. Miután beraktam pár könyvet a
szekrénybe, másokat meg kivettem, becsuktam az ajtót, és
visszaemeltem a táskát a vállamra. Az udvaron átnézve láttam,
ahogy Nate az első órai terméhez közelít. Jake Bristol és még két
srác odakint állt. Amikor Nate odaért melléjük, Jake pacsira
tartotta a kezét, míg a másik kettő hátralépett, és intettek, hogy
menjenek be. Bár késésben voltam, és volt min gondolkodnom,
ott maradtam még egy kicsit, és figyeltem, ahogy Nate nevetve
belép az ajtón, a többiek pedig követik, és csak ezután fordultam
meg és indultam el.

***

– Rendben van, srácok – mondta Ms. Conyers, összecsapva két

tenyerét. – Vágjunk bele! Tizenöt percetek van. Tessék
kérdezgetni!
A teremben egyre nagyobb lett a zsivaj, ahogy mindenki felállt
a székéről, és füzettel a kezében körbement a helyiségben. Miután
végigküzdöttem magam egy hosszú Copperfield Dávid

149
dolgozaton (tíz rövid fogalom meghatározós kérdéssel és két
esszével), legszívesebben csak lerogytam volna a székemre.
Ehelyett azonban, hogy elkezdjük az „elbeszélt meghatározás”
projektünket, meg kellett interjúvolnunk egymást, hogy
kiderítsük, ki mit gondol a fogalmunkról. Ez jól jött. Úgy
gondoltam, elkél minden segítség, tekintve, hogy az én
meghatározásom a családról folyton változott.
Már majdnem két hete éltem Coránál, és lassan kezdtem
beilleszkedni. Nem mintha minden tökéletesen ment volna, de
kialakítottunk egy rutint és egyfajta egyetértést. A magam részéről
elfogadtam, hogy a szökés egyelőre nem szolgálná az érdekemet.
Úgyhogy kipakoltam a táskámat, végre elrendeztem azt a kevés
kis tulajdonomat a nagy, üres fiókokban és szekrényben. A
szobámon kívülre azonban nem akartam terjeszkedni. Amint
hazaértem, a hátizsákomat felvittem magammal, és a szárítógép
mellett álltam, amíg végzett a ruháimmal, majd rögtön
összehajtogattam őket. Nagy volt a ház. Ki tudja, mennyi mindent
lehet benne elveszíteni?
Furcsa volt ekkora gazdagság közepette élni, főleg a sárga ház
után. Ahelyett, hogy többnapnyi adagra kellett volna elosztani egy
csomag tésztát, és össze kellett volna kapargatni az aprót a
bevásárlásra, hozzáférhettem egy teljesen megpakolt kamrához és
egy minden elképzelhető fogástól roskadozó fagyasztóhoz. És
ehhez még hozzájött a „zsebpénz”, amit Jamie folyton próbált rám
tukmálni: egyszer húsz dollárt ebédre, másszor negyvenet, ha
esetleg kell valami a sulihoz. Talán valaki más mindezt simán
elfogadta volna, de én még mindig óvatosan álltam az ilyesmikhez
– hiszen ki tudja, várnak-e tőlem cserébe valamit –, és eleinte
visszautasítottam. Idővel azonban Jamie felmorzsolta az
ellenállásomat, és elvettem a pénzt, de elkölteni még nem tudtam.
Egyszerűen jobban éreztem magam, ha félretettem. Végül is
sosem lehet tudni, mikor fog valami vagy minden megváltozni.
Cora is tett kompromisszumot. Hosszas beszélgetés – és Jamie
segítő lobbizása – után eldőlt, hogy az ünnepekig dolgozhatok

150
Harrietnek, amikor is „újratárgyaljuk a dolgot” és „kiértékeljük a
munka hatását a jegyeimre és az iskolai teljesítményemre”. A
megállapodás részeként bele kellett egyeznem, hogy legalább
egyszer elmegyek pszichológushoz, amiért nem igazán
lelkesedtem. De szükségem volt a pénzre, úgyhogy lenyeltem a
tiltakozásomat, és belenyugodtam a helyzetbe. Aztán a
konyhasziget fölött kezet ráztunk rá. Gora keze kicsi és hűvös
volt, erős szorítása jobban meglepett, mint talán kellett volna.
Újabban sokat gondoltam anyura, többször, mint amikor
elment, ami furcsa volt. Mintha beletelt volna egy időbe, amíg
igazán hiányozni kezdett, vagy amíg megengedtem magamnak,
hogy hiányozzon. Néha éjszakánként vele álmodtam. Utána azzal
az érzéssel ébredtem, hogy épp csak az imént vágott át a szobán,
és meg voltam róla győződve, hogy cigifüst vagy a parfümje illata
száll a levegőben. Máskor, félálomban, szinte biztosra vettem,
hogy ott ül az ágyam szélén, és a hajamat simogatja, ahogy azt
késő esténként vagy kora reggelenként néha tette. Akkoriban ez
mindig bosszantott, azt akartam, menjen ő is aludni, és hagyjon
békén. Most a tudatom hiába figyelmeztetett, hogy ez csak álom,
nem mozdultam, hátha akkor tovább tart.
Amikor felébredtem, egy ideig próbáltam még ebbe a képbe
kapaszkodni, de sosem maradt velem sokáig. Sokkal inkább úgy
láttam magam előtt anyut, mint azon az utolsó napon, mielőtt
elment. Amikor hazaértem a suliból, kivételesen ébren és egyedül
találtam. Akkor a dolgok egy ideje már nem mentek jól, és arra
számítottam, hogy szomorú, ingerült vagy fáradt lesz, mint pár sör
után mindig. De ehelyett, ahogy felém fordult, a tekintete
meglepett volt, és emlékszem, arra gondoltam, talán
megfeledkezett rólam, vagy nem számított arra, hogy hazajövök.
Mintha én készültem volna elmenni, csak még nem tudtam róla.
Nappal gyakorlatiasabb dolgokon járt az eszem, eltűnődtem,
vajon eljutott-e Floridába, vagy hogy vajon még mindig Warnerrel
van-e. Legtöbbször azonban az jutott eszembe, vajon
megpróbálta-e felhívni a sárga házat, tett-e bármilyen lépést, hogy

151
megpróbáljon rám találni. Nem voltam benne biztos, akarok-e
még beszélni vagy találkozni vele, vagy hogy egyáltalán fogok-e.
De valahogy fontos, hogy keresnek-e, még ha nem is akarod, hogy
megtaláljanak.
Mit jelent a család?, írtam fel a füzetembe korábban. A lap
többi része üres volt, eltekintve a meghatározástól, amit a
szótárban találtam: kapcsolatok halmaza, főleg szülök és gyerekek
között. Hét szó, még csak nem is egy mondat. Bárcsak tényleg
ilyen egyszerű lenne!
Amikor Ms. Conyers kiadta a feladatot, Olivia felé fordultam,
hogy őt kérdezzem meg először. De ahogy előregörnyedve ült a
székén, nem igazán tűnt beszélgetős kedvében. Vörös szemmel
egyik kezében egy zsebkendőt szorongatott, míg a másikkal
szorosabbra húzta maga körül a Jackson gimis dzsekijét, amit
mindig viselt.
– Ne feledjétek – mondta Ms. Conyers –, ne csak azt
kérdezzétek meg, maga a szó mit jelent, hanem azt is, hogy mit
jelent a másiknak. Ne féljetek személyes választ adni!
Mivel Olivia még a jobb napjain sem volt túl nyitott, úgy
döntöttem, inkább mással próbálkozom. Azonban a másik
lehetőségem Heather Wainwright lett volna a másik oldalamon,
aki szintén azt nézte, kit kérdezhetne meg, de nem igazán akartam
vele beszélni.
– Nos? Akkor most csináljuk, vagy nem?
Visszafordultam Oliviához. Továbbra is maga elé nézett,
mintha meg sem szólalt volna.
– Ó! – feleltem, majd nyomatékos pillantást vetettem a kezében
lévő zsebkendőre. Válaszul még kisebbre gyűrte, és az ujjai közé
rejtette. – Oké. Mit jelent számodra a család?
Olivia felsóhajtott, majd megdörzsölte az orrát. Körülöttünk
mindenki csevegett, de ő hallgatott. Végül azt kérdezte:
– Ismered Micah Sullivant?
– Kit?

152
 – Micah Sullivant – ismételte. – Végzős. A focicsapat tagja.
Rob Dufresne-nel szokott lógni.
Csak amikor ezt az utóbbi nevet kimondta, akkor jöttem rá,
hogy a Jacksonról beszél. Tizedikben Rob Dufresne velem
szemben ült bioszon.
– Micah – próbáltam felidézni. A volt osztálytársaim a
Jacksonban máris elhomályosultak előttem, az arcuk
összemosódott. – Ő az az alacsony srác?
– Nem – csattant fel. Vállat vontam, és felvettem a tollamat.
Aztán hozzátette: – Oké, talán nem olyan magas, mint egyesek.
– Kék furgonja van?
Erre már rám nézett.
– Aha – felelte lassan. – Ő az.
– Ismerem.
– Láttad valamilyen lánnyal? A suliban?
Egy pillanatig elgondolkoztam, de csak Rob Dufresne-t láttam
magam előtt, ahogy az arca falfehérre vált békaboncolás közben.
– Nem emlékszem – válaszoltam. – De ahogy te is mondtad,
nagy iskola.
Ezen eltűnődött. Aztán felém fordult, és így szólt:
– Tehát sosem láttad valami gyeplabdás, szőke lánnyal
smárolni, tetkóval a derekán? Mindával, Marcyval, vagy valami
ilyesmi nevűvel?
Megráztam a fejem. Egy hosszú pillanatig csak bámult rám,
mintha nem tudná eldönteni, megbízzon-e bennem, majd ismét
előrefordult, és összehúzta magán a dzsekit.
– Család – mondta. – Azok az emberek az életedben, akiket
nem te választasz. Azok, akiket csak úgy magad mellé kapsz,
nincs beleszólásod.
Mivel a gondolataim még Micah és a gyeplabdás lány körül
jártak, kapkodva tudtam csak ezt leírni.
– Oké – feleltem. – Még valami?
– A vér köt velük össze – folytatta egykedvűen. – Amitől lesz
bennetek pár közös. Betegségek, gének, haj, szemszín. Mintha a

153
tervrajzod részei lennének. Ha valami bajod van, akkor azt rájuk
tudod visszavezetni.
Bólintva tovább jegyzeteltem.
– De – mondta míg nem tudsz tőlük szabadulni, ők sem
szabadulhatnak tőled. Ezért ülnek mindig az első sorban a
keresztelőkön és a temetéseken. Mert ők azok, akik mindig ott
vannak, az elejétől a végéig. Tetszik vagy sem.
Tetszik vagy sem, írtam le. Ránéztem ezekre a szavakra, és a
többire is, amiket lefirkantottam. Nem volt sok. De kezdetnek
megteszi.
– Oké – mondtam. – Most nézzük a tiédet!
Ám ekkor megszólalt a csengő, mire felhangzott a szokásos
kakofónia: csattanó székek, behúzott táskacipzárak, emeltebb
hangú beszélgetések. Ms. Conyers mondott valamit arról, hogy
holnapra gyűjtsünk legalább négy meghatározást, nem mintha
nagyon hallottam volna a zsivajban. Olivia már nyúlt is a
telefonjáért, felnyitotta, és a gyorstárcsázóval felhívott valakit.
Eltettem a füzetem, és figyeltem, ahogy a zsebébe tömi a
zsebkendőjét, a kezét végighúzza a fonatain, majd feláll.
– Melissa – szóltam utána, amikor megfordult, hogy elinduljon.
Megtorpant, rám nézett, és lassan leengedte a mobilját.
– Tessék?
– A szőke lány a deréktetkóval. Melissa Westnek hívják –
magyaráztam, és felvettem a táskámat. – Tizedikes, igazi ribanc.
És focizik, nem gyeplabdázik.
Körülöttünk a többiek az ajtó felé sereglettek, de Olivia nem
mozdult, és látszólag észre sem vette, ahogy Heather Wainwright
piros szemét megbámulva megy el mellette.
– Melissa West – ismételte.
Bólintottam.
– Kösz.
– Szívesen – feleltem.
Azzal lassan visszaemelte a mobilt a füléhez, és elsétált.

154
 ***

Amikor aznap délután az utolsó csengő után kijöttem a suliból,

Jamie már várt rám.
Karba tett kézzel állt, a kocsijának dőlve, ami épp a bejárat
előtt parkolt. Amint megláttam, megtorpantam, hátramaradtam,
miközben a többiek beszélgetve és nevetgélve özönlöttek el
mellettem. Lehet, hogy csak paranoia, de amikor legutóbb valaki
váratlanul értem jött a suliba, az nem azért érkezett, hogy jó
híreket közöljön.
Csak amikor fejben listába szedtem a dolgokat, amikért
felelősségre vonhatnak, akkor jöttem rá, hogy nincs ilyen.
Mostanában csak suliba jártam, dolgoztam és tanultam. Még
hétvégén sem mentem el otthonról. Mégsem mozdultam,
megszokásból, vagy valami más miatt haboztam, amíg a tömeg
szétoszlott, és Jamie észrevett.
– Szia! – kiáltotta, felemelve az egyik kezét. Visszaintegettem
neki, majd feljebb húztam a táskát a vállamon, és elindultam felé.
– Ma dolgozol?
Megráztam a fejem.
– Nem.
– Akkor jó. Beszélnem kell veled valamiről.
Ellépett az autótól, és kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját.
Beültem, erőt véve magamon mély levegőt vettem, és figyeltem,
ahogy elölről megkerüli a kocsit, majd beszáll mellém. A motort
viszont nem indította el, csak ült ott.
Aztán hirtelen leesett. Azt készül elmondani, hogy nem
maradhatok velük. Hát persze! Amint belenyugodtam a mostani
helyzetbe, úgy döntenek, hogy elegük van belőlem. Ami még
rosszabb, hogy ahogy ez átfutott az agyamon, a lélegzetem is
elakadt, mert ráébredtem, hogy én ezt nem akarom.
– Az a helyzet... – kezdte Jamie, és már a fülemben dobolt a
vér. – Az egyetemről van szó.

155
 Ez a szó – egyetem – hangos döndüléssel érte el a fülemet.
Mintha csak azt mondta volna, hogy Minnesota, vagy rántott
csirke, annyira váratlanul ért.
– Az egyetemről? – ismételtem.
– Végzős vagy – magyarázta, míg én csak ültem ott pislogva,
és próbáltam eldönteni, hogy ettől most meg kéne-e nyugodnom,
vagy még idegesebbnek kéne lennem. – És bár a tavalyi éved nem
sikerült olyan fényesen, ami persze nem a te hibád, megírtad az
érettségit, és a pontjaid nem olyan rosszak. Épp most beszéltem a
továbbtanulási tanácsadókkal. Bár már november van, úgy vélik,
ha sietünk, még elcsíphetjük a jelentkezési határidőt.
– Bementél a továbbtanulási tanácsadókhoz? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta. Bizonyára döbbentnek tűnhettem, mert
hozzátette: – Tudom, tudom. Ez inkább Cora dolga lenne. De
egész héten a bíróságon van, és különben is úgy döntöttünk, hogy
talán...
Elhallgatott, befejezetlenül hagyva a mondatát, mire ránéztem.
– Hogy talán mi?
Úgy tűnt, zavarban van.
– Hogy jobb, ha ezt én hozom fel előtted. Tudod, mivel Cora
eleinte kissé szigorú volt veled a munka és a pszichológus miatt.
Belefáradt, hogy mindig ő legyen a rosszfiú.
Erre lelki szemeim előtt hirtelen egy rajzfilmszereplő jelent
meg, aki megpödri a bajszát, és odakötöz valakit a sínekhez.
– A továbbtanulás nem igazán szerepel a terveim között.
– Miért nem?
Erre valószínűleg már kész válasszal kellett volna felelnem, de
az igazat megvallva, ezt még soha senki nem kérdezte tőlem.
Mindenki más egyszerűen ugyanazt feltételezte, mint én: a
hozzám hasonló lányok max. a gimit végzik el, ha egyáltalán
eljutnak odáig.
– Csak... – húztam az időt. – Nem igazán élvez elsőbbséget.
Jamie lassan bólintott.
– De még nem késő.

156
 – Szerintem de.
– És ha mégsem? – kérdezte. – Nézd, Ruby, értem, hogy ez a te
döntésed. De tavaszig még bőven van idő. Addig még sok minden
változhat. Még a döntésed is.
Erre nem feleltem semmit. A diákok parkolója mostanra szinte
teljesen kiürült, eltekintve néhány gyeplabdaütős, sporttáskás
lánytól, akik a padkán ültek.
– Mit szólsz ehhez? – folytatta. – Egyezzünk meg abban, hogy
jelentkezel! Így nem zársz ki egy lehetőséget sem. Tavasszal még
mindig eldöntheted, mi legyen.
– Így több út közül választhatsz.
– Szerinted felvennének valahova? Elég merész feltételezés.
– Láttam a jegyeidet. Nem vagy rossz tanuló.
– De olyan jó sem.
– Én sem voltam az – mondta Jamie. – Sőt, a teljesség kedvéért
elárulom, hogy engem sem igazán érdekelt a továbbtanulás. A
gimi után legszívesebben csak fogtam volna a gitáromat, hogy
New Yorkba költözzek, kávéházakban játsszak, és leszerződjek
egy lemezcégnél.
– Komolyan?
– Aha. – Elmosolyodott, és végighúzta a kezét a kormányon. –
Azonban a szüleim ezt nem engedték. Tovább kellett tanulnom,
akár tetszett, akár nem. Úgyhogy végül a helyi egyetemen
kötöttem ki, de azt terveztem, hogy amint lehet, otthagyom. Az
első órám programozás volt.
– A többi pedig már történelem – jegyeztem meg.
– Nem – rázta meg a fejét. – A többi most van.
Lazítottam a táskámat szorító kezemen, hagyva, hogy a
hátizsák a földre huppanjon, a két lábam közé. Az az igazság,
hogy kedveltem Jamie-t. Annyira, hogy azt kívántam, bár őszintén
felfedhetném előtte a valódi okot, amiért már a jelentkezés puszta
gondolata is megrémített: ez is csak egy újabb kötelék lenne,
amikor én pont az ellenkezőjére vágyom. Igen, úgy döntöttem, itt
maradok, amíg kell, de csak azért, mert nincs más választásom.

157
Ha egyetemre mennék – legalábbis így, hogy Jamie és Cora
támogat –, akkor az adósuk lennék, szó szerint és átvitt
értelemben is, éppen akkor, amikor senkinek sem akartam tartozni
semmivel.
De tudtam, hogy ezt nem mondhatom el neki. Úgyhogy azt
feleltem:
– Akkor nem bántad meg? Nem kívánod azt, hogy bár mentél
volna New Yorkba, ahogy tervezted?
Jamie hátradőlt, fejét az ülésnek támasztotta.
– Néha de. Mint például ma is, amikor ezzel az új
reklámkampánnyal foglalkozom, ami az őrületbe kerget. Vagy
amikor az irodában mindenki nyafog, és a fejem majd felrobban.
De ezek csak pillanatnyi érzések. És különben is, ha nem mentem
volna egyetemre, nem találkozom a nővéreddel. Úgyhogy ez
mindent megváltoztatott volna.
– Értem – feleltem. – Egyébként hogy találkoztatok?
– Na igen, ez egy jó példája a rosszfiús hozzáállásnak –
nevetett. Lenézett a kormányra, és megmagyarázta: – A történet
nem éppen Cora jó oldalát mutatja.
El kell ismernem, most már kíváncsi lettem.
– Hogyhogy?
– Rám üvöltött – válaszolta egykedvűen. Felvontam a
szemöldököm. – Oké, ő azt mondaná, hogy nem üvöltött, hogy
csak határozottan lépett fel. De a hangját tényleg felemelte. Ez
vitathatatlan.
– Miért üvöltött rád?
– Mert egyik este kint gitároztam a kollégium lépcsőjén.
Tudod, Cora nem valami elnéző, ha valaki megakadályozza az
alvásban. – Ami azt illeti, erről nem tudtam, de azért bólintottam.
– Tehát ott ültem és a húrokat pengettem az első év első hetének
egyik kellemes késő nyári estéjén, mire egyszer csak egy lány
kitárta az ablakát, és rám rivallt.
– Tényleg?

158
 – Bizony. Szörnyen dühös volt. Azt mondta, tapintatlanság
felébreszteni a többieket ezzel a lármával. Lárma. Én meg még azt
hittem, igazi művész vagyok – nevetett fel ismét, a fejét csóválva.
– Mindent figyelembe véve, egész könnyedén kezeled –
jegyeztem meg.
– Nos, igen – mondta. – Ez csak az első este volt. Akkor még
nem ismertem.
Erre nem feleltem semmit, csak lenéztem a hátizsákom
pántjára, és végighúztam az ujjaim között.
– A lényeg – folytatta Jamie hogy semmi sem tökéletes, főleg
nem az elején. És nincs azzal semmi baj, ha az ember néha kicsit
megbán dolgokat. Ha állandóan így érzel, és semmit sem tehetsz
ellene... akkor van a baj.
A padkán a gyeplabdaütős lányok felnevettek valamin, de a
hangjukat tompította a kocsi ablaka.
– Mint például, amikor valaki nem jelentkezik az egyetemre, és
később megbánja? – kérdeztem.
Jamie elmosolyodott.
– Oké, rendben. Tehát a finom megközelítés nem az
erősségem. Akkor megegyeztünk?
– Ez nem megegyezés – mutattam rá. – Csak beleegyezem,
hogy azt tegyem, amit te szeretnél.
– Ez nem igaz – tiltakozott. – Kapsz valamit cserébe.
– Ja – mondtam. – Egy esélyt. Egy lehetőséget, amit egyébként
nem kapnék meg.
– És valami mást is.
– Mit?
– Az meglepetés – mondta, és előrenyúlt, hogy beindítsa a
motort. – Majd meglátod.

***

– Egy hal? – kérdeztem. – Komolyan?

– Naná! – vigyorgott Jamie. – Mi másra vágyhatnál?

159
 Úgy döntöttem, erre jobb nem válaszolni, inkább
visszafordultam a kettőnk közt álló, kerek akváriumhoz, amiben
fehér koi pontyok úszkáltak ide-oda. Körülöttünk még több tartály
sorakozott, tele olyan halakkal, amikről még sosem hallottam:
üstökösfarkú aranyhalakkal, shubunkinokkal, szúnyogirtó
fogaspontyokkal és különböző színű – egyszínű, fekete vagy
vörös pettyes – koi pontyokkal.
– Keresek valakit, aki megvizsgálja a vizemet, hogy
megfelelőek-e az értékei – húzott elő egy kis műanyag tégelyt a
kabátzsebéből. – Te csak nézelődj, rendben? Válassz egy jót!
Egy jót, gondoltam, és visszanéztem az előttem lévő
akváriumban úszkáló halakra. Mintha ezt pillantással meg lehetne
állapítani. Hogy milyen a hal vérmérséklete vagy az
állóképessége. Sosem volt halam – vagy bármilyen más
kisállatom, ha már itt tartunk –, de azok alapján, amit hallottam,
egyik pillanatról a másikra feldobhatják a talpukat, még ha
biztonságos, tiszta akváriumban élnek is. Ki tudja, mi történhet
velük odakint, egy kerti tóban, kitéve az időjárás elemeinek, és
minden egyéb tényezőnek?
– Segíthetek?
Megfordultam, és már épp nemet mondtam volna, de
meghökkenve láttam, hogy Heather Wainwright áll mögöttem.
Farmert és egy Donovan tájrendezés pólót viselt, derekára egy
pulcsit kötött, és úgy tűnt, éppúgy meglepődött, mint én, hogy itt
talál.
– Szia! – mondta. – Ruby, ugye?
– Aha. Én, öhm, csak nézelődöm.
– Oké. – Odalépett mellém, az akváriumhoz, és egyik kezét a
vízbe lógatta. A halak azonnal odaúsztak hozzá, és az ujjai körül
köröztek. Felnézett rám, és így szólt: – Teljesen megkergülnek, ha
azt hiszik, kaját kapnak. Mint a pitiző kutyák.
– Tényleg?
– Aha. – Kihúzta a kezét, és a nadrágjába törölte. Be kell
vallanom, meglepett, hogy egy ilyen helyen dolgozik. Valamiért

160
inkább eladóként tudtam volna elképzelni, aki otthonosabban
mozog egy plázában. De nem, jöttem rá a következő pillanatban.
Az én vagyok. Fura. – Az aranyhalak közel sem ilyen agresszívak.
De a koi pontyok szebbek. Úgyhogy igazából megéri.
– A sógorom épp most ásatott ki egy kerti tavat – mondtam,
ahogy lehajolt, és megigazított egy szelepet a tartály oldalán. –
Teljesen a megszállottja lett.
– Azok elképesztőek – felelte. – Milyen nagy a tó?
– Nagy. – A melegház felé pillantottam, amerre Jamie elindult.
– Nemsokára visszajön. Ki kell választanom egy halat.
– Csak egyet?
– Ami az én saját halam lesz – magyaráztam, mire kuncogott.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer itt kötök ki, egy
akvárium mellett, Heather Wainwrighttal. De hát egyáltalán nem
kellett volna itt lennem, senkinek a társaságában sem. Újabban
hiába próbáltam meghatározni, hová tartozom, nem ment. Eleinte
még könnyen visszaképzeltem magam a korábbi életembe, ahogy
a Jackson egyik asztalánál vagy a régi szobámban ülök. De most
mintha kezdtem volna elveszíteni régi világomat a sárga házban,
miközben a mostani életem sem tűnt valóságosnak.
Megfoghatatlanul és határozatlanul megrekedtem valahol a kettő
között.
– Nate barátja vagy, ugye? – kérdezte Heather, miközben
tovább igazgatta a szelepet.
Ránéztem. Az egész suli észrevette, legalábbis úgy tűnt.
Logikus, hogy ő is.
– Szomszédok vagyunk – feleltem. – A nővéremék mellettük
laknak.
A füle mögé simított egy kósza tincset.
– Gondolom, hallottad, hogy régebben együtt jártunk –
folytatta.
– Igen? – kérdeztem.
Bólintott.

161
 – Most ősszel szakítottunk. Egy ideig nagy hírnek számított. –
Felsóhajtott, és ismét megérintette a vizet. – Aztán Rachel
Webster terhes lett. Aminek persze nem örültem. De legalább már
nem beszéltek rólunk, legalábbis egy ideig.
– A Perkins Day kis iskola – jegyeztem meg.
– Ne is mondd! – Elhúzódott a tartálytól, a farmerébe törölte a
kezét, és rám nézett. – És... hogy van mostanában?
– Nate? – kérdeztem.
Bólintott.
– Nem is tudom – válaszoltam. – Jól, azt hiszem. Mint
mondtam, nem állunk egymáshoz olyan közel.
Ezen egy pillanatig elgondolkozott, miközben mindketten
előbb az egyik, majd a másikba irányba köröző halakat néztük.
– Igen – szólalt meg végül. – Azt hiszem, nehéz kiismerni.
Valójában én egyáltalán nem így értettem. Sőt, úgy hittem,
Nate-en túl könnyű kiigazodni ezzel a csupa barátságos
hozzáállásával. De ezt ebben a helyzetben furcsa lett volna
kimondani, úgyhogy hallgattam.
– Mindegy – mondta Heather egy pillanattal később. – Csak...
örülök, hogy Nate-tel barátok vagytok. Nagyon jó srác.
El kell ismernem, nem erre számítottam – nem vallott épp volt
barátnős viselkedésre. De az is igaz, hogy ha a SEGÍTS!-asztalnál
töltött idejéből indulunk ki, Heather volt a legegyüttérzőbb ember
a suliban. Naná, hogy Nate egy rendes lányba zúgott bele. Mi
másra számítottam?
– Nate-nek sok barátja van – mondtam. – Kétlem, hogy eggyel
több vagy kevesebb annyit számítana.
Heather egy ideig az arcomat fürkészte.
– Talán így van – felelte végül. – De sosem lehet tudni, nem
igaz?
Hogy mi?, gondoltam, de ekkor egy kéz érintését éreztem a
vállamon. Jamie állt mögöttem.
– Szóval, a víz jó – közölte. – Sikerült megtalálnod a
tökéleteset?

162
 – Mi alapján érdemes egyáltalán választani? – kérdeztem
Heathert.
– Csak hallgass az ösztöneidre! – felelte. – Válaszd azt,
amelyik megszólít!
Jamie bölcsen bólintott.
– Így van – helyeselt. – Hagyd, hogy megszólítson!
– Meg persze attól is függ, hogy melyikük marad bent a
hálóban – tette hozzá Heather. – Az általában eldönti a kérdést.
Végül a két módszer elegyének a segítségével lett meg a
halam: én rámutattam egyre, Heather pedig benyúlt érte. Egy kis
fehér koi pontyot választottam, ami rémülten körözött a kezemben
lévő zacskóban. Jamie rábökött még összesen húsz shubunkinra és
üstökösfarkú aranyhalra, és kért még jó pár koi pontyot is, de csak
színeseket, hogy mindig megtaláljam közöttük az enyémet.
– Hogy fogod elnevezni? – kérdezte tőlem Jamie, miközben
Heather egy tartályból oxigént pumpált a zacskókba az útra.
– Először nézzük meg, hogy életben marad-e! – feleltem.
– Még szép, hogy életben marad – mondta Jamie, mintha ehhez
kétség sem férhetne.
Fizettünk Heathernek, aki aztán segített kivinni a szatyrokat az
autóhoz, ahol óvatosan elrendezte őket egy sor kartondobozban a
hátsó ülésen.
– Lassan szoktassátok őket a vízhez! – hagyta meg, miközben a
halak körbe-körbe úszkáltak a zacskóikban, szemük hol
felbukkant, hol eltűnt. – Tegyétek a zacskókat a vízbe körülbelül
negyedórára, hogy megszokják a hőmérsékletet. Aztán nyissátok
ki a zacskókat, és öntsetek beléjük egy kis vizet a tóból! Adjatok
nekik így még negyedórát, aztán kiengedhetitek őket.
– Tehát a lényeg, hogy fokozatosan tegyük bele őket –
összegezte Jamie.
– Nagy trauma ez a szervezetüknek, hogy elhagyják az eddigi
akváriumukat – magyarázta Heather, és becsukta a kocsi ajtaját. –
De végül általában jól boldogulnak. Inkább a kócsagok és egyéb

163
vízimadarak miatt kell aggódni. Ha egyszer lecsapnak, komoly
kárt okozhatnak.
– Köszönjük a segítséget – hálálkodott Jamie, ahogy
becsússzam a volán mögé.
– Szívesen – felelte Heather. – Viszlát a suliban, Ruby!
– Igen – mondtam. – Szia!
Ahogy Jamie kitolatott, rám pillantott.
– Az egyik barátod?
– Nem – feleltem. – Csak van egy közös óránk.
Jamie bólintott, majd szó nélkül visszakanyarodtunk a
forgalomba. Csúcsidő volt, és némán hajtottunk hazafelé,
miközben egyik piros lámpát fogtuk ki a másik után. Mivel az én
halam egyedül úszkált egy kis zacskóban, az ölemben tartottam,
és éreztem, ahogy ide-oda cikázik. Nagy trauma ez a
szervezetüknek, mondta Heather. A szemem elé tartottam a
zacskót, és ismét megnéztem a halat. Ki tudja, hogy ő vagy a
többiek túlélik-e ezt a hetet, vagy akár csak az első éjszakát?
Amikor hazaértünk, kikísértem Jamie-t a hátsó udvarra, ahol
leguggoltam a tó mellé, beleengedtem a zacskómat, majd
negyedórán át figyeltem, ahogy a felszínen lebeg, mielőtt
beleöntöttem a tó vizét, ahogy azt Heather tanácsolta. Amikor
végül kiengedtem a kői pontyot, már szinte teljesen besötétedett.
De így is tisztán láttam a ragyogó fehér halamat, ahogy kiúszik a
nyíláson, bele a nagy vízbe.
Azt hittem, habozni fog, esetleg hátranéz, de nem tette. Csak
úszott előre, olyan gyorsan, hogy az alakja elmosódott, majd
lemerült a víz alá, és eltűnt szem elől.

***

Amikor Jamie felkiáltott az emeletre, azt hittem, rosszul

hallom.
– Ruby! Az egyik barátod van itt!

164
 Ösztönösen az órára néztem – 17.45 volt egy átlagos keddi
napon –, majd kipillantottam az ablakon Nate-ék házára. A
medence fényei égtek, és eltűnődtem, vajon ő jött-e át valamiért.
De őt Jamie bizonyára a nevén nevezte volna.
– Oké – toltam hátra a székem, és kiléptem a folyosóra. – De
ki... ?
Addigra azonban már lekémleltem az előszobába, és
megkaptam a választ a kérdésemre. Odalent Peytont vettem észre,
aki épp Roscoe-t simogatta, Jamie pedig őket nézte. Amikor
Peyton felnézett és meglátott, széles mosoly jelent meg az arcán.
– Szia! – köszönt szokásos lelkesedésével. – Hát itt bujkálsz!
Bólintottam. Tudtam, hogy örülnöm kéne, hogy látom – Nate-
tel és Heatherrel ellentétben ő valóban a barátom volt –, de
ehelyett furcsán kellemetlenül éreztem magam. Végül is soha nem
hívtam meg a sárga házba, mindig előálltam valami kifogással,
hogy anyunak aludnia kell, vagy nem megfelelő az alkalom – így
biztosítva, hogy a magánéletem tényleg a magánéletem maradjon.
De most itt állt, máris bent a házban.
– Szia! – feleltem, amikor leértem az előszobába. – Hát te?
– Meglepődtél? – kérdezte kuncogva. – El sem hinnéd, min
kellett keresztülmennem, míg kinyomoztam, hogy hol vagy.
Olyan voltam, mint Nancy Drew, vagy ilyesmi!
Jamie mosolygott mellette, és erőt véve magamon én is
hasonlóképp tettem, hiába szúrtam ki közben két dolgot is: hogy
Peyton bűzlik a füsttől, és hogy a szeme szörnyen vörös, a
sminkje sötét folttá maszatolódott alatta. Peyton mindig is rosszul
bánt a Visine-nel, és ez láthatóan nem változott. Ráadásul, bár
szokásos aranyos módján öltözött fel – haját két alacsony
lófarokba fogta, farmert és hozzá almás, piros felsőt vett fel, egy
pulcsit lazán a dereka köré kötött –, az a típus volt, akin, bármit
tesz is, mindig látszik, ha beszívott.
– Hogy találtál rám? – kérdeztem tőle.

165
 – Hát – emelte fel a kezét tenyérrel előre a magyarázathoz –, a
következőképp történt. Mondtad, hogy a Vadvirág Orom
negyedben laksz, úgyhogy...
– Mondtam volna? – kérdeztem, és próbáltam visszaemlékezni.
– Persze. A telefonban, emlékszel? – felelte. – Szóval azt
gondoltam, biztos nem lehet olyan nagy környék, nem igaz? De
aztán persze, amikor ideértem, kiderült, hogy bazi hatalmas.
Jamie-re pillantottam, aki apró mosollyal az arcán követte a
történetet. Nem sejtett semmit, vagy legalábbis reméltem.
– Mindegy – folytatta Peyton. – Szóval egyre csak köröztem,
mire teljesen eltévedtem, míg végül egyszerűen lehúzódtam az út
szélére, és feladtam. És ekkor felbukkant ez a baromi dögös srác,
aki épp kutyát sétáltatott. Letekertem az ablakot, és
megkérdeztem, ismer-e téged.
Még mielőtt továbbment volna, már sejtettem, mi következik.
– És ismert! – csapta össze a két tenyerét. – Úgyhogy
ideirányított. Nagyon rendes srác egyébként. A neve...
– Nate – fejeztem be helyette.
– Igen! – Ismét nevetett, ezúttal túl hangosan, mire újabb,
ezúttal erősebb füstfelhő csapott meg. Mintha nem papoltam volna
neki órákig a mentolos cukorkák leplező tulajdonságáról. – És
most itt vagyok. A végén minden megoldódott.
– Nyilván – jegyeztem meg, épp amikor meghallottam, hogy
nyílik, majd becsukódik a garázsból a konyhába vezető ajtó.
– Hahó! – kiáltotta Cora. Roscoe a fülét hegyezve trappolt a
hangja irányába. – Hol van mindenki?
– Itt vagyunk – válaszolta Jamie. A következő pillanatban Cora
a munkaruhájában, kezében a postával megjelent az előszoba
küszöbén. – Ő itt Ruby barátja, Peyton. Ő pedig Cora.
– Te vagy Ruby nővére? – kérdezte Peyton. – Ez szuper!
Cora egy pillantással, szinte észrevétlenül végigmérte, majd
kezet nyújtott.
– Szia!

166
 – Nagyon örülök – felelte Peyton, buzgón megragadva Cora
kezét. – Tényleg.
A nővérem udvariasan mosolygott. Az arckifejezése alig
változott, de számomra egyértelművé vált, hogy észrevette – és
valószínűleg kiszagolta –, amit Jamie nem. Csakúgy, mint Peyton
anyukájáét, az ő figyelmét sem sok minden kerülte el.
– Nos – mondta Cora. – Azt hiszem, elő kell készítenünk a
vacsorát.
– Persze – felelte Jamie. – Peyton, tudsz maradni?
– Ó! – válaszolta Peyton. – Ami azt illeti...
– Nem tud – fejeztem be helyette. – Úgyhogy, öhm, megyek és
körbevezetem, ha az úgy oké.
– Persze, persze – felelte Jamie. Mellette Cora résnyire húzott
szemmel vizslatta Peytont, míg én intettem a barátnőmnek, hogy
kövessen a konyhába. – Mutasd meg neki a tavat is!
– Tavat? – kérdezte Peyton, de addigra már kirángattam a
teraszra, az ajtó pedig lendülve becsukódott mögöttünk. Vártam,
amíg pár lépésnyire eltávolodunk a háztól, majd megálltam, és
szembefordultam vele.
– Te meg mégis mit művelsz? – vontam kérdőre.
Peyton felvonta a szemöldökét.
– Hogy érted?
– Peyton, be vagy állva. És a nővérem rögtön kiszúrta.
– Ó, dehogy – legyintett. – Használtam Visine-t.
Erre a szememet forgattam, és inkább nem is feleltem rá
semmit.
– Nem lett volna szabad idejönnöd.
Előbb sértődött, majd durcás képet vágott.
– Neked meg fel kellett volna hívnod-vágott vissza. – Azt
mondtad, hívsz. Rémlik?
Cora és Jamie most a konyhaszigetnél állt, és kinézett ránk.
– Még nem rendezkedtem be – magyaráztam, de Peyton
elfordult, nem felelt, csak elindult a kerti tó felé. A két lófarkával

167
profilból egy kisgyerekre emlékeztetett. – Nézd, ez bonyolult,
oké?
– Nekem is – mondta, és lenézett a vízre. Amikor mellé léptem,
feltűnt, túl sötét van ahhoz, hogy bármit is lássunk belőle, de
hallani lehetett a szivattyút és a vízesés csobogását. – Mármint,
sok minden történt azóta, hogy elmentél, Ruby.
Ismét hátrapillantottam a házra. Jamie-t már nem láttam, de
Cora ott maradt, és minket figyelt.
– Mint például?
Peyton felém fordult, és vállat vont.
– Én csak... – mondta halkan. – Szerettem volna beszélni veled.
Ennyi.
– Miről?
Beszívta a levegőt, de aztán ki is fújta, amikor Roscoe kilőtt a
kutyaajtón, és felénk trappolt.
– Semmiről – fordult vissza Peyton a vízhez. – Csak hiányzol.
Régebben mindennap együtt lógtunk, de aztán egyszer csak
eltűntél. Furcsa.
– Tudom – feleltem. – És hidd el, ha lehetne, azonnal
visszamennék. De ez most nem lehetséges. Most már ez az
életem. Legalábbis egy ideig.
Ezen elgondolkozott, közben továbbra is a vizet nézte, majd
kissé hátrafordult, és végigmérte a mögöttünk lévő házat.
– Annyira más – állapította meg.
– Igen – értettem egyet. – Az.
Végül Peyton kevesebb mint egy órát maradt, épp csak annyi
ideig, hogy körbevezessem, beavasson a legújabb Jackson-
pletykákba, és visszautasítsa Jamie ismételt, kétszeri
vacsorameghívását. A sógorom láthatóan nagyon izgatott lett a
ténytől, hogy van egy igazi, élő barátom. Cora azonban már
másmilyen véleményen volt, ahogy azt később megtudtam,
amikor a ruháimat hajtogatva felnéztem, és láttam, hogy ott áll a
szobám ajtajában.
– Szóval, mesélj Peytonról! – kérte.

168
 A zokni párosításra koncentrálva feleltem:
– Nincs sok mesélnivaló.
– Régóta barátok vagytok?
Vállat vontam.
– Kábé egy éve. Miért?
– Csak úgy. – Nekidőlt az ajtófélfának, és figyelte, ahogy a
farmerjaimmal folytatom. – Csak olyan... szétszórtnak tűnt. Nem
igazán a te típusod.
Nagy volt a csábítás, hogy rámutassak, nincs joga azt állítani,
hogy ennyire ismer. De inkább lenyeltem ezt a megjegyzést, és
csak hajtogattam tovább.
– Egyébként – folytatta – a jövőben nagyra értékelném, ha
előre szólnál nekünk, ha vendéget vársz.
Mintha annyi ismerősöm bukkant volna fel váratlanul – mind
az egy! –, hogy ez hirtelen probléma lett.
– Nem tudtam, hogy jön – védekeztem. – Azt is elfelejtettem,
hogy egyáltalán megmondtam neki, hol lakom.
Cora bólintott.
– Nos, csak tartsd fejben! Legközelebbre.
Legközelebbre, gondoltam. Persze.
– Rendben – feleltem.
Tovább hajtogattam, vártam, hogy mondjon még valamit.
Hogy folytassa, célozgasson, belerángasson egy veszekedésbe,
amit nem érdemiek meg, és még kevésbé vágyom rá. De ehelyett
csak ellépett az ajtótól, és elindult a folyosón a szobájuk felé. Még
hátrakiáltott, hogy aludjak jól. Viszonoztam a jókívánságot, és
ezek a kedvesebb, utolsó szavak mintegy utógondolatként
röppentek végig a folyosón, hogy valahol közöttünk
megállapodjanak.

169
 Hetedik fejezet

LTALÁBAN FÉL NÉGYTŐL HÉTIG dolgoztam Harrietnek, amíg ő

Á elvileg elment késői ebédre vagy ügyeket intézni. Azonban a
műszakom nagy részében végül mindig ott keringett,
nyugtalankodott és pepecselt körülöttem a pénztárcájával a
kezében, mivel képtelen volt otthagyni.
– Sajnálom – mondta, és megigazított egy nyakláncot, amit én
már kétszer elrendeztem. – Csak... határozott elképzelésem van az
üzlet vezetéséről, tudod?
Tudtam. Harriet a semmiből hozta létre az üzletét, rögtön a
képzőművészeti egyetem után elkezdte, és a folyamat nem volt
egyszerű, tele küzdelemmel, néha a művészi integritás néhai
kompromisszumaival és a fenyegető csőddel. Ő mégis kitartott,
egyedül a világ ellen. Gondolom, ezért is esett olyan nehezére
elfogadni a tényt, hogy immár ketten vagyunk.
Idegeskedése azonban néha az agyamra ment – ahogy mindig
ott loholt a sarkamban, mindent ellenőrzött, újra megigazgatott,
minden feladatomat átvette, így néha az egész műszakom alatt
semmi dolgom sem maradt –, már-már azon tűnődtem, miért vett
fel egyáltalán. Egyik nap, amikor szó szerint semmi más feladatot
nem hagyott, mint az órákig tartó portörlést, végül rákérdeztem.

170
 – Őszintén? – kérdezett vissza. Bólintottam. – Túl vagyok
terhelve. A megrendeléseim feltorlódtak, folyton le vagyok
maradva a könyveléssel, és teljesen kimerültem. Ha nem lenne a
koffein, mostanra már kipurcantam volna.
– Akkor hagyd, hogy segítsek!
– Azon vagyok. – Belekortyolt az állandóan jelenlévő
kávéspoharába. – De nem könnyű. Mint mondtam, mindig is
egyedül vittem a boltot. így mindenért én vagyok a felelős, a jó és
a rossz dolgokért is. És attól félek, ha kiengedem a kezem közül
az irányítást...
Vártam, hogy befejezze. Amikor nem tette, hozzátettem:
– Akkor mindent elveszítesz.
Tágra nyílt a szeme.
– Igen! – mondta. – Honnan tudtad?
Ebbe nem akartam belemenni.
– Csak tippeltem – feleltem inkább.
– Ez az üzlet az egyetlen, ami végig csakis az enyém volt –
magyarázta. – Halálra rémít a gondolat, hogy esetleg valami
történik vele.
– Értem – mondtam, miközben ismét beleivott a kávéjába. – De
azzal, hogy elfogadod a segítséget, még nem mondasz le az
irányításról.
Ahogy ezt kimondtam, rájöttem, hogy nekem is meg kéne
fogadnom a saját tanácsomat. De ahogy visszagondoltam az
elmúlt hetekre – hogy Coránál laktam, hogy Jamie-vel alkut
kötöttünk a továbbtanulásról rádöbbentem, hogy talán már meg is
tettem.
Harriet annyira megszállottja volt az üzletének, hogy,
amennyire meg tudtam állapítani, semmi magánélete nem maradt.
Napközben a bódéjában dolgozott, este egyenesen hazament, ahol
hajnalig újabb ékszereket készített. Talán ő így akarta. De
egyértelműen akadtak olyanok, akik örültek volna némi
változásnak.

171
 Mint például Reggie a Vitamin Sarokból. Amikor elment
kajáért, mindig megállt mellettünk, hogy megkérdezze Harrietet,
kér-e valamit. Ha kisebb volt a forgalom, kilépett a két bódé
közötti térre csevegni. Ha Harriet közölte, hogy fáradt, azonnal
megkínálta B-komplexszel. Ha tüsszentett, máris előkapta a
kasvirágtablettát. Egyik nap, miután Reggie gyógynövényteát és
némi ginkgo bilobát hozott neki – Harriet korábban arra
panaszkodott, hogy már mindent elfelejt –, megjegyezte:
– Olyan kedves. Nem is értem, miért fáradozik ennyit.
– Azért, mert tetszel neki – mondtam.
Harriet döbbenten felkapta a fejét, és rám nézett.
– Tessék?
– Tetszel neki – ismételtem. Számomra ez könnyű, a napnál is
világosabb feladvány volt. – Ezt te is tudod.
– Reggie-nek? – kérdezte megrökönyödve, amiből
nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudta. – Nem, nem. Csak barátok
vagyunk.
– Az a fickó ginkgót hozott neked – mutattam rá. – A sima
barátok ilyesmit nem csinálnak.
– Dehogynem.
– Harriet, ugyan már!
– Azt sem tudom, miről beszélsz. Mármint, barátok vagyunk,
és az elképzelés, hogy valami több legyen közöttünk, az
egyszerűen... – mondta, tovább lapozgatva a blokkokat. Aztán
hirtelen felnézett rám, majd át Reggie-re, aki épp fehérjeporral
szolgált ki egy nőt. – Ó, te jó ég! Komolyan gondolod?
– Igen – feleltem tárgyilagosan, a ginkgóra pillantva, amit
Reggie rendezett kupacban otthagyott a pénztárgépen, egy
üzenettel együtt. Amit egy mosolygós fejjel írt alá. – Komolyan.
– Hát, ez egyszerűen nevetséges – pirult el Harriet.
– Miért? Rendes fickó.
– Nincs időm a kapcsolatokra – ellenkezett. Felvette a kávéját,
és nagyot kortyolt belőle. Közben olyan gyanakvó pillantással

172
meredt a ginkgóra, mintha egy bomba, és nem táplálékkiegészítő
lenne. – Mindjárt itt a karácsony. Az az év legsűrűbb időszaka.
– Nem muszáj választani a kettő között.
– Nincs más mód – felelte egykedvűen, a fejét csóválva.
– Miért nincs?
– Mert nem működne. – Hangos kattanással kinyitotta a
pénztárgép fiókját, és belecsúsztatta a blokkokat. – Jelenleg csak
magamra és az üzletre tudok koncentrálni. Bármi más csak
elterelné a figyelmemet.
Meg akartam neki mondani, hogy ennek nem feltétlenül kell
így lennie. Hogy ő és Reggie már így is barátok, és semmit nem
veszít vele, ha ad neki egy esélyt, hátha valami jó sül ki belőle. De
tiszteletben kellett tartanom a hozzáállását, még ha ebben az
esetben nem is értettem vele egyet. Végül is, én is egyszemélyes
csapatot akartam alkotni, még ha az utóbbi időben ez nehezebbé is
vált, mint gondoltam. Néhány nappal korábban erről még inkább
meggyőződhettem, amikor a konyhában ültem Gorával. A saját
dolgommal foglalkoztam, amikor egyszer csak Jamie karácsonyi
terveinek kellős közepén találtam magam.
– Várjunk csak! – mondta Cora, és lenézett az asztalon előtte
heverő ingre. – Mihez is kell ez pontosan?
– A karácsonyi lapunkhoz! – felelte Jamie. A kezében lévő
zacskóba nyúlt, újabb inget húzott elő belőle (szintén gombos
farmeringet, ugyanolyat, mint a másik), és felém nyújtotta. –
Emlékszel, hogy mondtam, hogy idén szeretnék egy közös képet?
– Azt akarod, hogy egyforma ingben legyünk? – kérdezte Cora,
miközben Jamie elővett egy harmadikat is, és maga elé tartotta. –
Komolyan?
– Igen – felelte Jamie. – Szuper lesz. Ó, várjatok! A legjobb
részről meg is feledkeztem!
Megfordult, és kikocogott az előszobába. Corával csak
pislogtunk egymásra az asztal fölött.
– Egyforma ingek? – kérdeztem.

173
 – Ne ess pánikba! – csitított, bár az ő tekintete sem volt éppen
nyugodt. Ismét lenézett a saját ingére. – Legalábbis most még ne.
– Ezt nézzétek! – jött vissza Jamie. A háta mögé rejtett valamit,
amit most széles mozdulattal előrántott. – Roscoe-nak!
Igen, egy farmering volt az.
Kutyaméretben.
Rávarrt piros csokornyakkendővel. Talán hálásnak kellett
volna lennem, hogy az enyémen nincsen ilyesmi, de őszintén
szólva abban a pillanatban eléggé elborzadtam.
– Jamie – szólalt meg Cora. A sógorom közben lehajolt az
asztal alá, ahonnan puffanásokat és szörtyögést hallottam. Biztos
megkísérelte belebirkózni a mélyen alvó Roscoe-t az új
öltözékébe. – Abszolút benne vagyok a karácsonyi lapban. De
komolyan úgy gondolod, hogy egyforma ruhában kell lennünk?
– Mi mindig egyforma ruhát vettünk fel – felelte Jamie, akinek
a hangját tompította az asztallap. – Anyu mindannyiunknak kötött
egyforma színű pulóvert. Aztán összegyűltünk a lépcsőnél vagy a
kandallónál, vagy bárhol, hogy elkészítsük a képet. Tehát ezzel
most továbbvisszük a hagyományt.
Corára pillantottam.
– Csinálj valamit! – tátogtam neki, mire ő a kezét feltartva
bólintott.
– Csak arra gondoltam, hogy talán egy szokásos kép is
ugyanolyan jó lenne – mondta Cora, amikor Jamie végre
előbukkant az asztal alól Roscoe-val, aki nem tűnt túl boldognak,
és máris a csokornyakkendőt rágcsálta. – Vagy talán csak egy kép
Roscoe-ról.
Jamie elkámpicsorodott.
– Nem akarod, hogy mindannyian rajta legyünk a képen?
– Nos – pillantott rám Cora –, csak... Azt hiszem, csak nem
vagyunk hozzászokva. Mármint Ruby és én. Nálunk másképp
mentek a dolgok, tudod?
Ez persze az évszázad legenyhébb kifejezése volt. Emlékeztem
még a karácsonyokra abból az időből, amikor a szüleim együtt

174
éltek, de amikor apu elment, magával vitte anyu ünnepi hangulatát
is. Azután már inkább tartottam a szünidőtől. Túl sok volt a pia,
kevés a pénz, és mivel nem volt suli, végtelennek tűnő hetekre ott
ragadtam anyuval, és csak anyuval. Nálam jobban senki nem örült
az új évnek.
– De épp ezért akarom annyira megcsinálni – nézett le Jamie
Roscoe-ra, aki a nyálával teljesen eláztatta a csokornyakkendőt, és
már az ing ujját rángatta.
– Miért?
– Érted – magyarázta Jamie. – Meg persze Rubyért is. Mert ti
olyan sokáig kimaradtatok belőle.
Ismét Cora felé fordultam, arra várva, hogy ismét kiálljon
értünk. Ehelyett azonban a nővérem a férjére nézett, és meg
mertem volna rá esküdni, hogy könnyeket látok a szemében. A
francba!
– Tudod mit? – felelte, miközben Roscoe felköhögte a
csokornyakkendő egy részét. – Teljesen igazad van.
– Hogy mi? – háborogtam.
– Jó móka lesz – nyugtatott meg Cora. – És jól áll neked a kék.
Ez azonban kevés vigaszt jelentett egy hét múlva, amikor a
kerti tónál pózolva találtam magam, az ölemben Roscoe-val,
miközben Jamie az állványos fényképezőgéppel és az időzítő
beállításával babrált. Mellettem Cora a saját ingében bocsánatkérő
pillantásokat lövellt felém, amikről következetesen nem vettem
tudomást.
– Meg kell értened – mondta halkan, miközben Roscoe
próbálta megnyalni az arcomat. – Ő már csak ilyen. A ház, a
biztonság, ez az egész élet... Mindig is meg akarta nekem adni azt,
ami korábban nem adatott meg nekem. Valójában nagyon édes.
– Meg is van! – kiáltotta Jamie, és odasietett a helyére, Cora
másik oldalára. – Készüljetek! Egy, kettő...
Háromra a fényképezőgép kattant egyet, majd még egyet. Hát,
erre soha az életben nem számítottam volna, gondoltam, amikor
később megláttam a képeket a konyhaszigeten, az üres borítékok

175
mellett. Kellemes ünnepeket kíván a Hunter családi, állt rajta, és
elnézve a képeket, már szinte azt lehetett hinni, hogy én is közéjük
tartozom. Kék ing, meg minden.
Nem én voltam azonban az egyetlen, akit kimozdítottak a
komfortzónájából.
Körülbelül egy hét múlva épp a szekrényemnél álltam, még az
első, figyelmeztető csengő előtt, amikor valaki mellém lépett.
Nate-re számítva – mivel ő volt az egyetlen, akivel a suliban még
viszonylag rendszeresen beszélgettem – megfordultam, de
meglepetten láttam, hogy helyette Olivia Davis áll ott.
– Igazad volt – mondta.
Semmi „Szia!”, vagy „Hogy vagy?”. Bár az is igaz, hogy a
telefont sem tapasztotta a fölére, így ez talán már haladásnak
számított.
– Miben?
Az ajkába harapott, és oldalra kapta a tekintetét, ahogy két
focicsapat-tag csörtetett el mellettünk, hangosan beszélgetve.
– Melissának hívják. A lányt, akivel a barátom megcsalt.
– Ó! – feleltem. Lassan becsuktam a szekrényajtót. – Értem.
– Már hetek óta tartott, de senki nem szólt róla – folytatta
felháborodva. – Az összes ottani barátom, meg akikkel gyakran
beszélek. .. És valahogy mégsem került szóba? Ugyan már!
Nem igazán tudtam, mit mondjak erre.
– Sajnálom – nyögtem ki végül. – Ez gáz.
Olivia vállat vont, és közben továbbra is a folyosót pásztázta.
– Hát, jobb tudni, nem igaz?
– Naná! – értettem egyet.
– Na, mindegy – mondta élénkebben, céltudatosabban –, csak
azt akartam mondani, hogy köszi. A tippet.
– Nincs mit.
Ekkor felhangzott az immár ismerős csilingelés a zsebéből,
megszólalt a telefonja. Elővette, ránézett, de nem vette fel.
– Nem szeretek tartozni – közölte. – Úgyhogy csak szólj,
hogyan tudom kiegyenlíteni, rendben?

176
 – Nem tartozol semmivel – feleltem, ahogy ismét felzengett a
telefonja hangja. – Csak egy nevet adtam meg.
– Nem baj. Az is számít. – A telefonja nem adta fel. Most már
felpattintotta, és a füléhez emelte. – Egy pillanat – szólt bele, majd
eltakarta a mikrofont. – Csak ne felejtsd el!
Bólintottam, azzal már meg is fordult, és máris a következő
csevegésébe merülve elsétált. Tehát Olivia nem szeretett tartozni.
Ahogy én sem. Sőt, nem is bírtam az embereket, amíg okot nem
adtak rá, hogy másként gondoljam. Legalábbis nem is olyan régen
még így láttam. De újabban kezdtem úgy hinni, hogy az elmúlt
hetekben nem csak a lakóhelyem változott meg.
Kicsit később, még azon a héten, Nate-tel kiszálltunk a
kocsiból a suli előtt, Gervais pedig már szokásos nyaktörő
sebességével el is húzott. Most már nem vontuk annyira magunkra
a figyelmet – gondoltam, biztos akadt egy másik Rachel Webster,
aki témát szolgáltatott a pletykákhoz –, bár még mindig felénk
fordultak páran.
– Szóval – mesélte éppen Nate –, aztán megemlítettem, hogy
talán, csak talán, felfogadhatna engem és aput, hogy rendbe
tegyük a házát. Mármint, látnod kéne. Minden szobában,
halomban állnak a cuccok: a posta, az újságok, a szennyes. Egek!
Több halom szennyes.
– Harrietnél? – döbbentem meg. – Komolyan? A munkában
olyan összeszedett.
– De az a munkahelye – felelte. – Úgy értem...
– Nate!
Nate megtorpant, és egy közeli piros furgon felé fordult, ami
mellett egy bőrdzsekis, napszemüveges srác állt.
– Robbie – mondta. – Mi a helyzet?
– Mondd meg te! – kiáltotta vissza a fiú. – Az edző szerint
most végleg kiléptél a csapatból. Pedig már ott volt az ösztöndíj a
zsebedben, ember! Mi történt?
Nate rám sandított, majd feljebb húzta a táskát a vállán.

177
 – Túl sok a dolgom – felelte, miközben a srác közelebb jött. –
Tudod, hogy van ez.
– Ja, ne csináld már! – mondta a srác. – Szükségünk van rád!
Hová lett a végzős hűséged?
Hallottam, hogy Nate erre válaszol valamit, de nem értettem,
hogy mit, mert továbbmentem. Ez egyértelműen nem tartozott
rám. Félúton jártam az udvar felé, amikor hátrapillantottam. Nate
máris elhátrált a bőrdzsekis fiútól, a beszélgetést lezárták.
Pár lépés választott el már csak az udvartól. Ezt a sétát végig
egyedül tehettem volna meg, ha magamra hagynak. De ahogy
felléptem az útra, eszembe jutott Olivia és a kelletlen tekintete,
ahogy a szekrényemnél áll, várva, hogy kiegyenlítsen, mivel sem
nekem, sem senki másnak nem akart tartozni semmivel. Furcsa
érzés, ha a lekötelezettje vagy valakinek, sőt most már össze is köt
vele valami. Ami azonban még furcsább, az az, ha ennek a
tudatában is vagyunk, nem tetszik, de valahogy mégis
belemegyünk. Mint például úgy, hogy szándékosan lassítunk a
lépteinken, épp csak annyira, hogy valaki másnak véletlennek
tűnjön, és így kissé zihálva utolérhet, és veled teheti meg az út
hátralévő részét.

***

A képen egy csapat embert láttam, akik egy széles elülső

verandán helyezkedtek el. A megjelenésükből ítélve – barkók és
harsány minták a férfiakon, nagy mintájú, lenge ruhák és hosszú
haj a nőkön – a kép valamikor a hetvenes években készülhetett.
Hátul az emberek rendezetlen sorokban álltak, elöl pedig gyerekek
kuporogtak törökülésben. Az egyik fiú kinyújtotta a nyelvét, míg
két kislánynak virágot fűztek a hajába. Középen egy fehér ruhás
lány ült egy széken, két idősebb nő között.
Legalább ötvenen voltak összesen, egyesek hasonlítottak
egymásra, míg mások teljesen kilógtak a sorból. Míg néhányan az
arcukra tapasztott mosollyal egyenesen a fényképezőgépre néztek,

178
mások nevettek, oldalra vagy egymásra néztek, mintha nem is
tudnák, hogy épp fotózzák őket. Könnyen magam elé
képzelhettem a fotóst, ahogy feladja a kísérletet a legideálisabb
képre, és inkább csak kattogtatja a gépét, és reméli a legjobbakat.
A konyhaszigeten akadtam rá a fényképre, amikor lejöttem.
Felvettem, és magammal vittem az asztalhoz, ahol reggeli közben
nézegettem. Mire Jamie húsz perccel később megjelent, már rég
az újságot és a horoszkópomat kellett volna böngésznem, de még
mindig a képet tanulmányoztam.
– Áh! – mondta Jamie, és egyenesen a kávéfőzőhöz indult. –
Szóval megtaláltad a reklámot. Mit gondolsz róla?
– Ez egy reklám? – kérdeztem. – Mit reklámoz?
Jamie odalépett a konyhaszigethez.
– Ami azt illeti – mondta, néhány újság alatt kotorászva –, nem
az a reklám. Hanem ez.
Újabb papírt csúsztatott elém. A tetején az a kép állt, amit
eddig néztem, alatta a következő vastag, írógép-betűstílussal
nyomtatott szavakkal: A családról szól. Alá egy másik,
napjainkban készült képet illesztettek, amin egy csapat húszas
éveiben járó lány és fiú gyűlt össze egy futballpálya célterületének
tűnő füves részen. Póló és farmer volt rajtuk, egyesek átkarolták
egymást, mások a magasba emelték a kezüket, nyilvánvalóan
ünnepeltek valamit. Alatta a felirat: a barátokról szól. Végül pedig
a harmadik kép, rajta egy számítógép-monitorral, amin mosolygó
arcok apró négyzetei jelentek meg. Közelebbről szemügyre véve
feltűnt, hogy ugyanazok az emberek voltak, mint a korábbi két
képen, csak kivágták, méretre igazították, majd egymás mellé
rendezték az arcukat. Alatta az állt: A KAPCSOLATOKRÓL
SZÓL: UME.COM.
– Az az elképzelés – magyarázta Jamie a vállam felett hogy
míg az élet egyre individualistább, mert mindannyiunknak
megvan a saját telefonja, e-mail-fiókja, mindene, továbbra is arra
használjuk ezeket, hogy felvegyük velük a kapcsolatot másokkal.
Barátokkal, családtagokkal. ...mind részesei azoknak a

179
közösségeknek, amiket létrehozunk, és amikre támaszkodunk. És
a UMe ebben segít.
– Azta! – mondtam.
– Több ezret fizettünk egy reklámügynökségnek – mesélte
Jamie, és a kettőnk közt lévő gabonapelyhes dobozért nyúlt –,
órákat vesztegettünk végtelen megbeszélésekre, és bármelyik
percben befuthat az első nagy megrendelés. És te csak annyit
tudsz mondani, hogy „azta”?
– Még mindig jobb, mintha azt mondaná, „ez gáz” – jegyezte
meg Cora, aki Roscoe-val a nyomában belépett a konyhába. –
Nem?
– A nővéred nincs odáig a kampányért – magyarázta nekem
Jamie halkan.
– Ezt sosem mondtam – védekezett Gora. Kinyitotta a hűtőt, és
elővett egy csomag gofrit, miközben Roscoe a padlót szimatolva
felém indult. – Csak azt, hogy a családod nem biztos, hogy örülne
neki, ha a kábé ezerkilencszázhetvenhatos énjük ott virítana a
magazinokban és a buszmegállókban országszerte.
Ismét a legfelső képre pillantottam, majd fel Jamie-re.
– Ők itt a családod?
– Aha – felelte.
– És még nincs is rajta mindenki – tette hozzá Cora, és betett
pár gofrit a minisütőbe. – El tudod ezt hinni? Ez már nem is
család. Hanem kész törzs.
– A nagymamámnak öt testvére volt – magyarázta Jamie.
– Ah! – mondtam.
– Látnod kellett volna az esküvőnket – mondta Cora. – Úgy
éreztem magam, mint aki belógott egy bulira. Senkit sem
ismertem.
Beletelt egy másodpercbe, mire felfogtuk, milyen kellemetlen
ez a megjegyzés, de akkor mindannyian éreztük. Jamie rám
nézett, de én arra a falat gabonapehelyre koncentráltam, amit az
imént kanalaztam be, lassan rágtam, miközben Cora elpirult, és a
minisütő felé fordult. Talán könnyebb lett volna elismerni az

180
elidegenülésünk furcsaságát és a tényt, miszerint anyuval azt sem
tudtuk, hogy Cora férjhez ment, nemhogy egyáltalán meghívott
volna minket az esküvőre. De persze nem így tettünk. Ehelyett
csak ültünk ott, amíg a füstjelző hirtelen meg nem törte a csendet.
– A francba! – ugrott fel Jamie, ahogy fülsiketítő pittyegés
töltötte meg a konyhát. Azonnal Roscoe-ra néztem, akinek a füle
teljesen a fejére simult. – Mi ég?
– Ez a hülye minisütő az – felelte Cora. Kinyitotta a sütőt, és
legyezni kezdte előtte a levegőt. – Folyton ezt csinálja. Roscoe,
édesem, minden rendben...
De már késő volt. A kutya kilőtt a konyhából, villámsebesen
menekült, ahogy arra az elmúlt héten rászokott. Roscoe rettegése a
gépektől valamiért egyre nőtt, és már nemcsak a sütő hívta elő,
hanem a konyhában bármi, ami sípolt, vagy előbb-utóbb
sípolhatott. Azonban továbbra is a füstjelző volt a legnagyobb
félelme. Ami valószínűleg azt jelentette, hogy most éppen a
fürdőszobából nyíló szekrényemben, a legújabb kedvenc
rejtekhelyén remeg a cipőim között, és várja, hogy elmúljon a
veszély.
Jamie felkapta a seprűt, majd felnyúlt vele, hogy megnyomja a
szerkezet újraindító gombját, és a pittyegés végre elhallgatott.
Amikor letette a seprűt, és visszajött az asztalhoz, Cora követte, a
gofrijával leereszkedett az egyik székre, és kedvetlenül majszolni
kezdte.
– Talán ideje lenne felhívni egy szakembert – mondta némi
hallgatás után.
– Nem fogom antidepresszánssal tömni a kutyát – jelentette ki
Jamie. Felvette az újságot, és átfutotta a címlapot. – Nem érdekel,
mennyire nyugodt most Denise tacskója.
– Lola máltai selyemkutya – pontosított Cora –, és nem
feltétlenül járna gyógyszerrel. Talán van valamilyen tréning,
amire elvihetjük, valami, ami segítene neki.

181
 – De közben nem kényeztethetjük el – érvelt Jamie. – Tudod,
mit ír a szakirodalom. Valahányszor felveszed vagy nyugtatgatod,
amikor így kiborul, megerősíted benne ezt a viselkedést.
– Tehát jobban örülnél, ha csak állnánk, és hagynánk, hogy
sokkot kapjon?
– Természetesen nem – védekezett Jamie.
Cora letette a gofrit, és megtörölte a száját egy szalvétával.
– Ez esetben úgy hiszem, kell lennie rá megoldásnak, hogy
elismerjük a félelmét, és közben...
– Cora! – Jamie letette az újságot. – Ő egy kutya, nem egy
gyerek. Ez nem az önérzetéről szól. Hanem a pavlovi elveken
alapul. Oké?
Cora egy pillanatig csak rámeredt. Aztán hátratolta a székét,
felállt, a pulthoz lépett, és hangos csörömpöléssel a mosogatóba
ejtette a tányérját.
Ahogy kiment a konyhából, Jamie felsóhajtott, és a kezét
végighúzta az arcán, míg én ismét magam elé húztam a családi
képet. Újra fürkészve vizslattam: a különböző arcokat (némelyik
mosolygott, némelyik nem), és a fényképezőgépbe néző idősebb
nők finom, királyi eleganciáját. Az asztal túloldalán Jamie csak ült
egy helyben, és kinézett a kerti tóra.
– Nekem tetszik a reklám – jelentettem ki végül. – Nagyon
klassz.
– Köszi! – felelte szórakozottan.
– Te is rajta vagy a képen? – kérdeztem.
A fotóra pillantott, majd hátratolta a székét, és felállt.
– Nem. Még az én időm előtt készült. Én csak pár évvel később
születtem. Az ott az édesanyám a fehér ruhában. Az esküvője
napján készült.
Amikor kiment a konyhából, ismét lenéztem a képre és a
közepén lévő lányra. Megfigyeltem, milyen nyugodtnak és
boldognak tűnik népes családja körében. El sem tudtam képzelni,
milyen lehet ilyen sok ember közé tartozni, nemcsak szülőkkel és
testvérekkel büszkélkedni, hanem unokatestvérekkel,

182
nagynénikkel és nagybácsikkal is, egy egész törzzsel, amit az
ember a magáénak mondhat. Lehet, hogy elveszve érezném
magam a tömegben. Vagy védve. Akárhogy is, egy dolog biztos
volt: tetszik vagy sem, így sosem lennék egyedül.

***

Negyedórával később az előszoba melegében vártam, hogy

Nate megálljon a postaládánál, amikor megcsörrent a telefon.
– Cora? – szólt bele a hívó fél, kihagyva a köszönést.
– Nem – feleltem. – Én...
– Ó, Ruby! Szia! – A hang egy nagyon is élénk nőhöz tartozott.
– Denise vagyok, Cora régi lakótársa... a buliról.
– Áh, igen. Szia! – mondtam. Elfordítottam a fejem. Cora
aktatáskával a kezében épp lejött a lépcsőn.
– És, hogy s mint? – érdeklődött Denise. – Jól megy a suli?
Biztos nem könnyű beilleszkedni és egy új helyen kezdeni. De
Cora említette, hogy nem most először váltottál iskolát. Én
személy szerint egész életemben ugyanott éltem, ami valójában
nem sokkal jobb, mivel...
– Itt van Cora – szakítottam félbe, és a nővérem felé tartottam a
telefont, amikor leért a lépcső aljára.
– Halló? – vette át tőlem a kagylót Cora. – Ó, szia! Aha.
Kilencre. – A füle mögé simított egy tincset. – Úgy lesz.
Az ajtó melletti ablakhoz léptem, és Nate-et kerestem.
Általában pontosan érkezett, és ha mégsem, az gyakran Gervais
miatt volt, aki megvárakoztatta, mivel nem ment neki olyan
könnyen a korán kelés, és többször az anyja ráncigálta el a
kocsihoz.
– Nem, jól vagyok – mondta Cora. Arrébb ment a folyosón, de
csak pár lépéssel. – Csak egy kicsit feszült a helyzet. Később
hívlak, oké? Köszi, hogy emlékeztél. Aha. Szia!
Egy pittyegéssel lerakta. Amikor ránéztem, így szólt:

183
 – Nézd, ami a korábbit illeti, amit az esküvőről mondtam...
Nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni.
– Semmi baj – feleltem, amikor ismét megszólalt a telefon.
Cora lenézett rá, és felvette.
– Charlotte, szia! Visszahívhatlak? Éppen valaminek a
közepén... Aha. Reggel kilencre. Hát, remélem. – Bólintott. –
Tudom. Pozitív hozzáállás. Majd hívlak, hogyan ment. Oké. Szia!
Amikor letette, sóhajtott, majd leült az alsó lépcsőfokra, és
letette maga mellé a telefont. Észrevette, hogy őt nézem, mire így
szólt:
– Ma reggel orvoshoz megyek.
– Ó! – lepődtem meg. – Minden... jól vagy?
– Nem tudom – felelte. Majd sietve hozzátette: – Mármint, jól
vagyok, egészségileg. Nem vagyok beteg, vagy ilyesmi.
Bólintottam, nem igazán tudtam, mit mondjak.
– Csak... – Két kezével lesimította a szoknyáját. – Már egy
ideje próbálkozunk a családalapítással, de egyszerűen nem sikerül.
Úgyhogy elmegyünk egy specialistához.
– Ó! – mondtam ismét.
– Semmi baj – biztosított gyorsan. – Sokaknak van ilyen
problémája. Csak, gondoltam, jobb, ha tudod, ha esetleg át kell
venned egy üzenetet a rendelőből, vagy ilyesmi. Nem akartam,
hogy aggódj.
Bólintottam, és az ablak felé fordultam. Nagyszerű lenne, ha
Nate most végre felbukkanna, gondoltam. De persze nem tette.
Hülye Gervais. Hallottam, hogy Cora beszívja a levegőt.
– És mint mondtam, ami a korábbit illeti... – folytatta. – Ami az
esküvőt illeti... Én csak... Nem akartam, hogy úgy érezd, hogy...
– Semmi baj – ismételtem.
– ... még dühös vagyok. Mert nem vagyok.
Beletelt pár másodpercbe, mire ezt feldolgoztam. Mintha a
mondat darabjaira hullott volna közöttünk, és nekem újra össze
kellett volna fűznöm a szavakat.
– Dühös? – kérdeztem végül. – Mégis miért?

184
 – Hogy te és anyu nem jöttetek el – magyarázta. Megint
sóhajtott egyet. – Nézd, nem kell róla beszélnünk. Ez már régen
történt. De ma reggel, amikor azt a dolgot mondtam az esküvőről,
láttam, hogy nagyon kényelmetlenül érzed magad, és tudtam,
hogy valószínűleg bűntudatod van. Úgyhogy gondoltam, jobb, ha
tisztázzuk. Mint már mondtam, már nem haragszom.
– Nem hívtál meg minket az esküvődre – mondtam.
Most rajta volt a megdöbbenés sora.
– De – felelte lassan. – Meghívtalak.
– Nos, akkor a meghívó bizonyára elkallódott a postán, mert...
– Elvittem anyunak, Ruby – szakított félbe.
– Nem, nem vitted. – Nyeltem egyet, és beszívtam a levegőt. –
Te... évek óta nem is találkoztál anyuval.
– Ez nem igaz – felelte egyszerűen, mintha csak az időt
mondtam volna rosszul, mintha csak egy ilyen ártalmatlan
dologról beszélnénk. – Személyesen vittem el neki a meghívót az
akkori munkahelyére. Azt akartam, hogy ott legyetek.
A postaládánk előtt autók suhantak el, és tudtam, hogy Nate-é
is köztük lehet bármelyik pillanatban, és akkor mennem kell. De
mozdulni sem bírtam. Úgy tapadtam az ablakhoz, mintha valaki
minden levegőt kipréselt volna belőlem.
– Nem – mondtam ismét. – Eltűntél. Elmentél az egyetemre, és
annyi. Soha többé nem hallottunk felőled.
Cora lenézett a szoknyájára. Majd halkan így szólt:
– Ez nem igaz.
– De igen. Ott voltam. – De a hangom még nekem is
bizonytalanul csengett, pont akkor, amikor azt akartam, arra volt
szükségem, hogy határozott legyek. – Ha valaha is megpróbáltad
volna velünk felvenni a kapcsolatot...
– Hát persze hogy megpróbáltam – vágott közbe. – Mármint
amikor próbáltam egyedül a nyomotokra bukkanni, az...
Hirtelen elhallgatott a mondat és a gondolat közepén. A
rákövetkező csendben előbb egy piros BMW, majd egy kék

185
minifurgon robogott el a ház előtt. Normális emberek, akik
mennek, és élik a normális életüket.
– Várjunk csak! – szólalt meg Cora egy kicsivel később. –
Erről te is tudsz, ugye? Tudnod kell róla. Az nem lehet, hogy
anyu...
– Mennem kell – mondtam, de amikor a kilincs felé nyúltam,
és elfordítottam, hallottam, hogy feláll, és mögém lép.
– Ruby, nézz rám! – kérte, de én nem mozdultam, hanem csak
meredtem a résnyire nyitott ajtóra, amin hűvös levegő áramlott be.
– Meg akartalak titeket találni. Egész idő alatt, amíg egyetemre
jártam, és utána is... Próbáltalak kimenekíteni onnan.
Naná, hogy Nate most állt meg a járda mellett! Tökéletes
időzítés.
– Aznap elmentél az egyetemre – fordultam szembe vele. – És
sosem jöttél vissza. Nem hívtál, nem írtál, nem ugrottál haza az
ünnepekre...
– Komolyan ezt gondolod? – kérdezte.
– Nem csak gondolom, tudom.
– Akkor tévedsz – mondta. – Gondolj csak bele! Az a sok
költözés, az a sok különböző lakás. Mindig új iskola. A munkák,
amiket anyu képtelen volt megtartani, a telefon, amit soha nem
köttetett be, vagy ha mégis, akkor nem a saját nevén jelentette be.
Nem tűnődtél még el azon, miért írt minden iskolai
dokumentumodra hamis címet? Szerinted ez csak véletlen volt?
Van róla fogalmad, mennyire megnehezítette, hogy megtaláljalak?
– Nem is próbálkoztál vele! – tiltakoztam. A hangom most már
megbicsaklott, hangosan, remegősen szólt, megtöltve a
körülöttünk lévő hatalmas teret.
– De igen – mondta Cora. Odakintről dudálás hallatszott: Nate
kezdett türelmetlen lenni. – Évekig próbálkoztam. Még akkor is,
amikor anyu közölte, hogy álljak le, hogy nem akarsz tőlem
semmit. Még akkor is, amikor nem válaszoltál a leveleimre és az
üzeneteimre...
A torkom kiszáradt, elnehezült, ahogy nyelni próbáltam.

186
 – ...akkor is próbáltam felvenni veled a kapcsolatot, egészen az
esküvőig. Megesküdött rá, hogy átadja neked a meghívót, hogy te
dönthess, eljössz-e vagy sem. Akkor már a bírósággal is
fenyegetőztem, hogy őket is bevonom, hogy láthassalak. És mivel
nem vágyott pereskedésre, megígérte. Megígérte nekem, Ruby.
De képtelen volt megtenni. Ehelyett egyszerűen fogta magát, és
ismét elköltöztetett. Annyira félt attól, hogy te is otthagyod, és
egyedül marad, hogy még véletlenül sem adta meg rá a
lehetőséget. Egészen mostanáig, amikor nemsokára betöltőd a
tizennyolcat, és végre otthagyhatod, amit valószínűleg meg is
tettél volna. így hát mit csinált?
– Hagyd abba! – szóltam rá.
– Magadra hagyott – fejezte be. – Ott hagyott egyedül, abban a
mocskos házban, mielőtt még te tetted volna meg vele ugyanezt.
Mintha valami készült volna előtörni belőlem – zokogás vagy
egy sikoly –, de elnyomtam. A szemem megtelt könnyekkel, és
utáltam magam azért, mert sírok, és felfedem a gyengeségem.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz – mondtam.
– De igen. – A hangja most halkan szólt. Szomorúan. Mintha
sajnálna, amit nem bírtam elviselni. – Éppen ez az. Hogy van.
Nate ismét dudált, ezúttal hangosabban és hosszabban.
– Mennem kell – mondtam, és felrántottam az ajtót.
– Várj! – szólt utánam Cora. – Ne menj el...
De már siettem is kifelé, és becsuktam az ajtót magam mögött.
Nem akartam tovább erről beszélni. Csak egy pillanatnyi
nyugalomra és egy kis csendre vágytam, hogy egyedül lehessek,
és végiggondolhassam, mi is történt az imént. Az évek alatt olyan
kevés dologra támaszkodhattam, de ez, a családom története
mindig adott, magától értetődő volt. Most már azonban ebben sem
lehettem olyan biztos. Mit lehet tenni, ha csak két ember van az
életedben, egyikükben sem bízhattál meg teljesen soha, és mégis
hinned kell az egyiküknek?
Kinyílt az ajtó mögöttem.

187
 – Ruby! – kiáltotta Cora. – Várj egy kicsit! Nem hagyhatjuk
ennyiben.
De ez nem volt igaz. Nagyon könnyű magunk mögött hagyni
valamit. Minden más azonban átkozottul nehéz.

***

Épp csak becsuktam az ajtót és becsatoltam a biztonsági övét,

amikor elkezdődött.
– Neked meg mi bajod? Szarul festesz.
Elengedtem Gervais megjegyzését a fülem mellett, és csak
meredtem előre. De éreztem, hogy Nate aggodalmas tekintettel
engem néz, úgyhogy így szóltam:
– Jól vagyok. Menjünk!
Nate várt még pár pillanatot, de aztán végre lenyomta a
gázpedált, és elindultunk.
Az első pár utcában csak igyekeztem egyenletesen lélegezni.
Nem igaz, gondoltam újra és újra. De aztán felidéztem mindent: a
költözéseket, az új iskolákat, az űrlapokat, amiken hamis adatokat
– címet, telefonszámot – adtunk meg, hogy elkerüljük a rossz
szándékú háziurakat és hitelezőket. A telefonokat, amiket sosem
köttetett be, a meghívót a diplomaosztóra, amit anyu szerint az
egyetem automatikusan küldött ki. Most már csak te és én
maradtunk, szívem. Csak te és én.
Nyeltem egyet, és a tekintetemet az előttünk haladó busz
hátuljára szegeztem, amit egy reklám borított: Eljött a
salátafesztiváli Igyekeztem csak erre a három szóra koncentrálni,
a fókuszom középpontjában tartani őket, még akkor is, amikor
mögöttem hangos, recsegős büfögés hangzott fel.
– Gervais! – Nate rácsapott az ablaknyitó gombra. Ahogy az
ablak ereszkedni kezdett, hozzátette: – Miről beszéltünk fél órán
át anyukáddal?
– Nem tudom – felelte Gervais vihogva.

188
 – Akkor hadd frissítsem fel az emlékezetedet! – mondta Nate.
– A büfögésnek, a pukizásnak és a gorombaságnak ezennel vége.
Különben. ..
– Különben mi?
Megálltunk egy piros lámpánál, és Nate megfordult, majd
hátrahajolt az üléseink között. Hirtelen olyan közel került hozzám,
hogy még zaklatott állapotomban sem tudtam elkerülni, hogy
belélegezzem az ÚSSZ! feliratú pulcsijának az illatát: klórral
vegyes tiszta illat, a víz illata.
– Különben – válaszolta Nate, miközben a hangja nagyon nem
vallott rá, szigorúan és komolyan csengett – utazhatsz ismét
McClella-nékkel.
– Azt már nem! – ellenkezett Gervais. – Ők elsősök. Ráadásul
akkor az alsós termektől át kéne sétálnom a suliig.
Nate vállat vont.
– Akkor kelj korábban!
– Nem fogok korábban kelni – rikoltozta Gervais. – Már így is
túl korán kelek!
– Akkor ne viselkedj ilyen idegesítő kis vakarcsként! – hagyta
meg neki Nate, és ismét előrefordult, ahogy a lámpa zöldre váltott.
Kicsivel később éreztem, hogy Nate felém sandít. Tudtam,
valószínűleg arra vár, hogy megköszönjem, mivel nyilván amiatt
beszélt Mrs. Millerrel aznap reggel Gervaisről, amit korábban
mondtam, és így próbálta helyrehozni a dolgokat. De hirtelen
szörnyen fáradtnak éreztem magam, amiért mindenki velem
kezdett jótékonykodni. Sosem kértem senki segítségét. Ha valaki
mégis kényszert érez rá, az az ő bajuk, nem az enyém.
Amikor öt perc múlva beálltunk a parkolóba, most először
megelőztem Gervaist. Még meg sem álltunk teljesen, amikor már
nyitottam az ajtót, és elsőnek pattantam ki a kocsiból. Már egy
kocsisorral arrébb jártam, amikor Nate utánam kiáltott:
– Ruby! Várj meg!
De ezúttal nem tettem. Csak mentem tovább, és
megszaporáztam a lépteimet. Mikor elértem az udvart, még nem

189
jelzett az első csengő, így mindenütt emberek tolongtak, mindkét
oldalamon diákok nyomakodtak el mellettem. Amikor
észrevettem a mosdó ajtaját, egyenesen felé indultam.
A mosdókagylóknál lányok ellenőrizték a sminkjüket, vagy
fecsegtek a telefonjukon, de a fülkék mind üresnek tűntek, ahogy
elmentem mellettük, így besurrantam a legszélsőbe, és magamra
zártam az ajtót. Aztán nekidőltem, és lehunytam a szemem.
Az évek alatt letettem Coráról, és gyűlöltem, amiért magamra
hagyott. Mi van, ha tévedtem? Mi van, ha anyunak valahogy
sikerült távol tartania tőlünk, az egyetlen másik embert, akim
volt? És ha így történt, miért tette?
Magadra hagyott, mondta Cora. Akkor és most is ezt a két szót
hallottam ki a legtisztábban a fejemben dúló viharon át, mintha
valaki egyenesen a fülembe suttogta volna őket. Nem akartam,
hogy Corának bármiben is igaza legyen, hogy ennek az egésznek
értelme legyen. De még én sem tagadhattam a logikát mögötte. Az
anyámat egy férj és egy lány már otthagyta. Valószínűleg
megelégelte, hogy az emberek kisétálnak az életéből. így hát
megtette azt, amit meg kellett tennie ahhoz, hogy ez ne
fordulhasson elő még egyszer. És ezt minden másnál jobban
megértettem. Hiszen én is ugyanerre készültem.
Megszólalt a csengő, az ajtó kivágódott, majd becsukódott,
ahogy a többiek a termek felé indultak, és a mosdó lassan kiürült.
Aztán végre minden elcsendesedett, a folyosók üresen kongtak,
csupán az udvaron lévő zászló verdesett a szélben, a hangja a
közeli falon végigfutó, magasan lévő, félig nyitott ablakokon át
szűrődött be.
Amikor megbizonyosodtam róla, hogy egyedül vagyok,
kiléptem a fülkéből, odamentem a mosdókagylókhoz, és a
lábamhoz ejtettem a táskámat.
A tükörbe nézve láthattam, hogy Gervaisnek igaza volt:
szörnyen festettem, az arcomon piros foltok látszottak.
Lenyúltam, és figyeltem, ahogy az ujjaim felemelik a nyakamban
lógó kulcsot, majd szorosan rákulcsolódnak.

190
 – Már mondtam, kilépőre van szükségem, és ki kell
jelentkeznem – hangzott fel egyszer csak egy hang odakintről. –
Azért, mert ez a hely kész börtön. Csak tarts ki, oké? Megyek,
amint tudok.
Kikukucskáltam az ajtón, még épp időben ahhoz, hogy
kiszúrjam Oliviát, aki a fülére tapasztott telefonnal épp a parkoló
felé tartott a fedett átjárón keresztül. Amint megláttam, hogy
előveszi a kulcsát a hátizsákjából, felkaptam a táskámat, és
futásnak eredtem.
A szekrényeknél értem utol, épp amikor a hátsó zsebébe
csúsztatta a mobilját.
– Szia! – szóltam oda neki, a hangom visszapattant az üres
folyosó falairól. – Hová mész?
Amikor megfordult és meglátott, a tekintete gyanakvást
tükrözött. De a vörös foltos arcommal és ziháló közeledésemmel
nem igazán hibáztathattam.
– El kell mennem az unokatestvéremért. Miért?
Közelebb léptem hozzá, és beszívtam a levegőt.
– Kéne egy fuvar.
– Hová?
– Bárhová.
Erre felvonta a szemöldökét.
– Egyenesen a Jacksonhoz megyek, aztán haza. Nem állok meg
máshol. A harmadik órára vissza kell érnem.
– Az jó – feleltem. – Sőt, tökéletes.
– Van kilépőd?
Megráztam a fejem.
– Tehát azt akarod, hogy csak úgy kivigyelek a suliból,
kockáztatva, hogy bajba kerülök, és még ha ez teljesen
szembemegy is a szabályokkal.
– Így van – mondtam.
Megrázta a fejét. Nem akart belemenni.
– De akkor kvittek leszünk – mutattam rá. – Már nem fogsz
nekem tartozni.

191
 – Ez sokkal több annál, mint amivel tartozom – mutatott rá.
Egy ideig az arcomat fürkészte, én pedig csak álltam ott, az
ítéletére várva. Igaza volt, valószínűleg hülye ötlet volt tőlem. De
már belefáradtam abba, hogy meggondoltan cselekedjek.
Belefáradtam mindenbe.
– Rendben van – mondta végül. – De innen nem viszlek ki.
Juss ki a Quik Zipig, ott majd felveszlek.
– Oké – feleltem, és feljebb húztam a táskát a vállamon. – Ott
találkozunk.

192
 Nyolcadik fejezet

MIKOR TÍZ PERCCEL KÉSŐBB becsusszantam Olivia

A anyósülésére, a lábam azonnal nekiütközött valaminek, amit
reccsenve kilapítottam. Lenéztem, és egy pattogatott kukoricás
dobozt láttam ott, azt a fajtát, amit a mozikban lehet kapni. És
nem ez volt az egyedüli: legalább még négy gurult ide-oda a
padlón.
– A Panoráma moziban dolgozom – magyarázta Olivia, és a
motor felpöfögött, ahogy tolatásba kapcsolt. – Elég szar a fizu, de
annyi ingyen popcornt kapunk, amennyit csak akarunk.
– Értem – feleltem. Most, hogy belegondoltam, ez
megmagyarázta a vajas illatot is.
Kihajtottunk a főútra, beleolvadtunk a forgalomba, és az
autópálya felé fordultunk. Olyan sokat utaztam már Jamie-vel és
Nate-tel, hogy szinte el is felejtettem, milyen érzés egy normális
autóban ülni, azaz egy olyanban, ami nem vadonatúj, és nincs tele
mindenféle kütyüvel és extrával. Olivia Toyotája elég
leharcoltnak tűnt, az ülések anyaga durva, göcsörtös volt, számos
folttal, a visszapillantó tükörről lógó zsinegen üvegdísz fityegett.
Eszembe jutott róla anyu Subaruja. A gondolattól fájdalmasan
összefacsarodott a szívem, mire gyorsan elhessegettem a

193
gondolatot, és inkább az autópálya előttünk feltűnő bejáratára
szegeztem a tekintetem.
– Szóval mi folyik itt? – kérdezte Olivia, ahogy a forgalomban
haladtunk, a kipufogója egyre csak pöfögött.
– Mivel?
– Veled.
– Semmi – feleltem.
Hátradőltem, és felpolcoltam a lábamat a műszerfalra. Olivia
jelentőségteljes pillantást vetett rá, mire visszaejtettem a padlóra.
– Tehát egyszerűen úgy döntöttél, hogy csak úgy heccből
meglógsz a suliból? – kérdezte.
– Így van.
Közeledtünk a Jacksonhoz, egyik kijáratot hagytuk el a másik
után, a következő már a miénk lesz.
– Nem jelenhetsz meg ott csak úgy, hogy a suli körül lógj –
jegyezte meg. – Nem olyan szervezettek, mint a Perkins, de tuti
kirúgnak onnan.
– Nem megyek be a suliba – mondtam.
Amikor öt perc múlva elértük a dombot, és megjelent előttünk
a Jackson nagy, kiterjedt épülete, mögötte a konténerépületek
sorával, kezdtem megnyugodni. Ennyi hét után, mialatt nem
találtam a helyem az új környezetemben, jó volt végre valami
ismerőst látni. Olivia megállt a suli előtt, egy sor kopott műanyag
pad mellett. A szélsőn egy nagydarab, fekete bőrű, rövid hajú,
szemüveges lány ült. Amikor észrevett minket, lassan felállt, és
felénk csoszogott.
– Nahát, nézzenek oda! – szólalt meg Olivia hangosan,
miközben letekerte az ablakát. – Talán valakinek hallgatnia kellett
volna valaki másra, aki megmondta neki, hogy nem valami okos
dolog két kilométert futni.
– Nem a futás miatt van – morogta a lány. Kinyitotta a hátsó
ajtót, és óvatosan beült az ülésre. – Szerintem influenzás vagyok

194
 – Az összes szakirodalom azt írja, hogy lassan vágj bele –
folytatta Olivia. – De nem. Neked muszáj már az első nap
sprintelned.
– Fogd be, és adj egy kis Advilt, oké? Légyszi!
Olivia a szemét forgatta, majd előttem átnyúlva kipattintotta a
kesztyűtartót. Elővett egy üvegcse tablettát, majd átvetette a válla
felett.
– Egyébként, ő itt Laney – mutatta be Olivia, ahogy csattanva
visszacsukta a kesztyűtartót. – Azt képzeli, lefuthatja a maratont.
– Ez csak öt kilométeres táv – pontosított Laney. – És jólesne
egy kis támogatás.
– Én, támogatlak – fordult hátra Olivia az ülésen. – Olyannyira,
hogy én vagyok az egyetlen, aki nem fél a szemedbe mondani,
hogy ez rossz ötlet. Hogy talán, de csak talán, megsérülhetsz.
Laney visszameredt rá. Lenyelt két Advilt, majd
visszapattintotta az üvegcse tetejét.
– A fájdalom része a futásnak – mondta. – Épp ezért hívják
állóképességi sportnak.
– Azt sem tudod, mi az! – Azzal Olivia felém fordult. – Egyik
este meglátta azt a reklámot Kiki Sparksszal, aki hernyókról,
pillangókról, a bennünk rejlő lehetőségekről és a sportcélok
kitűzéséről hadovált. A következő pillanatban meg már Lance
Armstrongnak képzeli magát.
– Lance Armstrong kerékpáros – mutatott rá Laney, és ahogy
áthelyezte a súlyát, fintorba rándult az arca. – Ez még csak nem is
helyes analógia.
Olivia horkantott egyet, de nem tett több megjegyzést, csak
kihajtott a körforgalomból. Amikor kitette a bal oldali indexet,
megkérdeztem:
– Nem bánnád, ha a másik irányba mennénk? Nincs messze.
– Arra nincs semmi, csak az erdő – felelte.
– Csak pár percre van.
Láttam, hogy a visszapillantó tükörben hátranéz Laney-re, de
aztán lassan a másik irányba fordult, a motor felmordult, ahogy

195
elindultunk a dombon felfelé. A parkolók után újabb parkolók
következtek, amik cserjés tájnak adták át a helyüket. Körülbelül
fél kilométerrel később megkértem, hogy lassítson.
– Itt jó lesz – mondtam, amikor a tisztás mellé értünk. És
valóban, két autó parkolt ott, és az egyiken észrevettem a
dohányzó Aaront, Peyton expasiját, egy pufók srácot, ártatlan,
kerek arccal, amit fekete ruháival és mogorva tekintettel
igyekezett ellensúlyozni. – Köszi a fuvart.
Olivia a kocsik felé nézett, majd vissza rám.
– Itt akarsz kiszállni?
– Aha – feleltem.
Láthatóan szkeptikus volt.
– És hogy akarsz hazajutni?
– Majd valahogy megoldom – biztosítottam. Kiszálltam a
kocsiból, és magamhoz vettem a táskámat. Olivia még mindig
engem figyelt, úgyhogy hozzátettem: – Ne aggódj!
– Nem aggódom – mondta. – Nem is ismerlek.
De továbbra is rajtam tartotta a szemét, míg Laney kinyitotta a
hátsó ajtót, lassan kikászálódott, és cseppet sem kapkodva az
anyósülés felé indult. Amikor becsukta maga mögött az ajtót,
Olivia így szólt:
– Haza is vihetlek, ha akarod. Mármint, Laney-nek
köszönhetően így is lekésem a harmadik órát.
Megráztam a fejem.
– Nem kell, köszi, jó így. A suliban találkozunk.
Olivia lassan bólintott, én pedig megveregettem az autó tetejét,
majd megfordultam, és a tisztás felé indultam. Aaron résnyire
húzott szemmel nézett felém, majd kihúzta magát ültében.
– Csá, Ruby! – kiáltott felém. – Üdv újra itt!
– Köszi! – feleltem, és felpattantam mellé a motorháztetőre.
Olivia egy ideig még ott maradt, ahol kitett, és a volán mögül
figyelt, de aztán elindult, és töfögő motorral megfordult a
zsákutcában. A visszapillantó tükrén lógó üvegdíszen egy
pillanatra megcsillant a napfény, mindenfelé szikrákat szórt, aztán

196
a kocsi elrobogott mellettünk, le a dombon, el szem elől. – Jó itt
lenni.

***

Valójában Peyton miatt jöttem ide, akinek nem volt második

órája, és gyakran a harmadikat is kihagyta, hogy mindkét órát a
tisztáson töltse. De Aaron, akinek a nem olyan régi kicsapás miatt
elég rugalmas lett az időbeosztása, azt állította, nem látta Peytont,
úgyhogy elhatároztam, hogy megvárom. De azóta már eltelt pár
óra.
– Hé!
Valaki megbökte a lábamat. Majd még egyszer, erősebben.
Amikor kinyitottam a szemem, Aaron egy parázsló végű füves
cigit tartott felém. Igyekeztem ráfókuszálni, de folyton
elmosódott, ide-oda imbolygón.
– Jól vagyok – jelentettem ki.
– Ja, persze – jegyezte meg közömbösen. A szájához emelte a
cigit, és nagyot szívott belőle. Fekete pólójában és farmerében
fehér bőre nagyon sápadtnak tűnt, szinte ragyogott. – Pont úgy
festesz, mint aki jól van.
Hátradőltem. A fejem valami keménynek koccant.
Kissé megfordultam. Vastag kerékbarázdákat, lejtő fémet
láttam, és gumi szagát éreztem. Mégis beletelt még egy percbe,
mire felfogtam, hogy egy kocsinak dőlve ülök. Alattam fű
zöldellt, körülöttem fák magasodtak, odafent kék ég ragyogott.
Még a tisztáson voltam, de arra már nem emlékeztem, hogyan
kerültem a földre.
Valószínűleg azért, mert, köszönhetően a fél liter vodkának,
amit az érkezésem után megittunk, részeg voltam. Erre legalább
részben emlékeztem: ahogy Aaron előhúzza az üveget a zsebéből
két dobozos narancslével együtt, amiket a suli menzájáról csórt el
valaki reggeli alatt. Mindkettőből öntöttünk egy keveset egy üres
Zipes pohárba, majd koktélszerűen összeráztuk őket, és Aaron

197
elülső ülésén, bömbölő rádió mellett koccintottunk. És ezt addig
ismételtük, amíg el nem fogyott a narancslé. Akkor már tisztán
döntöttük le a vodkát, ami egyre kevésbé égette a torkomat.
– A francba! – mondta akkor Aaron. Megtörölte a száját, és
ismét felém nyújtotta az üveget. Fújt a szél, a fák lombja
lengedezett, mintha a világ egyszerre lett volna távol és közel,
minden olyan tökéletesnek tűnt. – Mióta vagy ekkora piás,
Cooper?
– Mindig is az voltam – feleltem. – A véremben van.
Most Aaron ismét nagy slukkot szívott, és kissé köhögött,
ahogy bent tartotta. Ahogy felém fújta a füstöt, a fejem elnehezült,
minden elmosódott. Lehunytam a szemem, és próbáltam
beleveszni az érzésbe. Aznap reggel csak meg akartam feledkezni
mindenről, száműzni akartam azt, amit anyuról hallottam Corától.
És egy időre ez sikerült is, amíg Aaronnal a kocsiban ültünk, és a
rádióval együtt énekeltünk. Most azonban ismét fenyegettek a
gondolatok, ugrásra készen várakoztak a távolban.
– Hé! – nyitottam ki nagy nehezen a szemem, és fordítottam el
a fejem. – Adj egy slukkot!
Aaron felém nyújtotta a cigit. Amikor elvettem, az ujjaim nem
bírták megtartani, mire kettőnk közé esett a földre, és eltűnt a
fűben.
– A fenébe! – mondtam.
Keresgélni kezdtem, amíg hirtelen szúró forróságot nem
éreztem a bőrömön. Amikor felemeltem, erősen koncentráltam,
hogy lassan a számhoz tudjam irányítani. Óvatosan az ajkaim
közé vettem, majd mélyet szívtam belőle.
A füst sűrűn szállt le a tüdőmbe, mire ismét hátradőltem, a
fejem a mögöttem lévő sárvédőnek ütődött. Istenem, ez annyira
jó! Csak lebegtem, távol a valóságtól, minden aggodalmam nagy
hullámként vonult vissza, és amikor ismét feltűntek, tisztára
mosták maguk mögött a homokos partot. Felvillant előttem egy
emlék, ahogy nem is olyan régen ugyanebben az erdőben
sétáltam, és ugyanígy éreztem magam: lazának és könnyűnek,

198
előttem a végtelenséggel. Akkor sem voltam egyedül. Marshall ott
volt mellettem.
Marshall. Kinyitottam a szemem, és hunyorogva lenéztem az
órámra, amíg tisztán ki tudtam venni a számokat. Épp erre van
most szükségem: valamiféle közelségre, bármilyenre, még ha
múlandó is. A Szalonkaszárny innen csak egy rövid séta, át az
erdőn egy ösvényen, amin már egy csomószor végigmentünk.
– Hová mész? – kérdezte Aaron. A hangja harsánynak tűnt.
Feltápászkodtam, és egy kissé megtántorodtam, mielőtt
visszanyertem az egyensúlyomat. – Azt hittem, lógunk még egy
kicsit.
– Nemsokára visszajövök – ígértem, azzal elindultam az
ösvényen.
Mire elértem Mashall lépcsőjét, kissé kitisztult a fejem, bár
leizzadtam a gyaloglástól, és egyre erősödött a fejfájásom.
Rászántam egy percet, hogy lesimítsam a hajam, és kissé
szalonképessé tegyem magam, aztán felmentem az ajtóhoz, és
hangosan bekopogtam. Nem sokkal később az ajtó nyikorogva
kinyílt, és Rogerson lesett ki rám mögüle.
– Helló! – köszöntem. A hangom halkan csengett, a szavaim
összemosódtak. – Marshall itthon van?
– Öhm – felelte, és hátrapillantott a válla felett. – Nem tudom.
– Nem gáz, ha nincs – mondtam. – Megvárom a szobájában.
Egy hosszú pillanatig rám nézett, mialatt egy kicsit
meginogtam.
Aztán hátralépett.
A lakás sötét volt, mint mindig, ahogy a folyosón a nappali felé
vettem az irányt.
– Valószínűleg egy ideig még nem ér vissza – mondta
mögöttem Rogerson egykedvűen.
De ez akkor cseppet sem érdekelt. Csak le akartam rogyni az
ágyra, hogy magamra húzzam a takarót, aludjak egyet, és végre
kizárjam mindazt, ami azóta történt, hogy aznap reggel
felébredtem a saját szobámban. Csak arra vágytam, hogy egy

199
biztonságos, megszokott helyen legyek valakivel, bárkivel, aki
ismer.
Amikor kinyitottam az ajtót, először a Whitmans bonbont
vettem észre. Magára vonzotta a tekintetem, mielőtt még Peytont
felismertem volna, aki a doboz mellett ült, kezében egy csokival.
Megdermedve figyeltem, ahogy Marshall felé nyújtja, aki kezét a
mellkasán összekulcsolva feküdt mellette, majd a nyitott szájába
ejti. Egyszerű mozdulat volt, csupán másodpercekig tartott, de
közben valahogy intimnek tűnt – ahogy Marshall ajka Peyton
ujjaira zárult, ahogy Peyton felkuncogott és elpirult, mielőtt
visszahúzta a kezét. Émelyegtem a jelenettől, még mielőtt
Marshall felém fordította a fejét, és meglátott.
Nem tudom, mire számítottam, mit tesz vagy mond majd, ha
tesz vagy mond egyáltalán valamit. Hogy meglepett lesz-e,
sajnálja-e, vagy elszomorodik-e. Végül a tekintetéből csak azt
tudtam kiolvasni: Nem érdekel.
– Ó, a francba! – kapott levegő után Peyton. – Ruby, annyira...
– Ó, te jó ég! – mondtam, majd botladozva elléptem az ajtótól.
A szám elé kaptam a kezem. Amikor megfordultam,
nekiütköztem a falnak, de aztán sietve elindultam vissza a
folyosón a bejárati ajtó felé. Elmosódottan hallottam, hogy Peyton
utánam kiált, de nem vettem róla tudomást. Kirontottam a
napfényre, és a korlátot megragadva futottam le a parkolóhoz.
– Ruby, várj! – kiáltotta Peyton. Léptei hangosan döngtek a
lépcsőn, ahogy utánam igyekezett. – Jézusom! Hagyd, hogy
megmagyarázzam!
– Hogy megmagyarázd? – pördültem meg, hogy szembenézzek
vele. – Hogy a fenébe magyarázod ezt meg?
Megállt a korlátnál, kezét a mellkasára szorítva igyekezett
levegőhöz jutni.
– Próbáltam elmondani – zihálta. – Akkor este, nálatok. De
olyan nehéz volt, és aztán egyre csak azt hajtogattad, hogy
mennyire megváltoztak a dolgok, úgyhogy...

200
 Ekkor hirtelen bevillant valami. Eszembe jutott az az este,
ahogy ott állt az előszobában Roscoe-val és Jamie-vel. Aztán
Marshallt láttam magam előtt, amikor legutóbb találkoztunk, és
amikor visszaadta a kulcsomat. Mondtad, hogy a Vadvirág Orom
negyedben laksz, magyarázta akkor Peyton, pedig biztosra vettem,
hogy nem tettem. Igazam volt. Marshalltól tudta.
– Ezért jöttél át? – kérdeztem. – Hogy közöld, a pasimmal
kamatyolsz?
– Sosem hívtad a pasidnak!–vágott vissza, és rám mutatott. –
Egyszer sem. Csak annyit mondtál, hogy van köztetek valami, egy
közös megállapodás. És én még azt hittem, rendes tőlem, hogy el
akarom neked mondani!
– Nem kell, hogy rendes legyél velem – csattantam fel.
– Hát persze hogy nem – felelte. A lépcső tetején észrevettem
Rogersont, aki a küszöbről nézett le ránk. Jelenetet rendeztünk,
amire egyáltalán nem volt szüksége. – Neked nem kell semmi. Se
pasi, se barát. Ezt elég világossá tetted. Úgyhogy most pontosan
ezt kapod. Miért vagy ezen úgy meglepődve?
Csak álltam ott, és őt bámultam. Szédültem, kiszáradt a szám,
és csak egy biztonságos helyre vágytam, ahol egyedül és rendben
lehetek, de ez lehetetlennek bizonyult. A régi életem
megváltozott, az új pedig még nem rendeződött, minden egyes
pillanatban változott. Semmire, semmire sem támaszkodhattam.
És tényleg, mégis miért lepődtem meg ezen annyira?
Elhátráltam Peytontól, visszamentem az ösvényre, de ahogy
beléptem a fák közé, nehézkesen haladtam rajta. Gyökerekbe
akadt a lábam, minden oldalról ágak karistolták a bőrömet. Olyan
fáradt voltam – ettől a naptól, mindentől –, és közben a nap
eseményei felgyorsított filmként peregtek a szemem előtt: Cora
arca az előszobában aznap reggel; Olivia üvegdísze, ami
megcsillan a napfényben; ahogy céltudatosan belépek Marshall
lakásának ismerős félhomályába.
Amikor ismét megbotlottam, először meg akartam kapaszkodni
valamiben, de aztán megtorpantam, és csak hagytam elernyedni a

201
testem. Előbb a térdem, majd a könyököm csapódott a leveleknek.
Nem olyan messze ki tudtam venni a tisztás szélét és Aaront, aki
engem nézett, de hirtelen olyan jó volt így egyedül, sőt, tökéletes.
Ahogy ott feküdtem a földön, fölöttem a forgó égbolttal,
igyekeztem újra magam elé képzelni azt a kék, nagy hullámot,
amire korábban gondoltam, ami mindent tisztára mos, és még
engem is magával sodor. Talán csak egy kívánság volt, vagy egy
álom. Mégis olyan valóságosnak tűnt, hogy szinte éreztem is a
jelenlétét, ahogy egyre közelebb ér, körülölel és felemel. Az illata
betöltötte az érzékeimet: tiszta, leheletnyi klórral. A víz illata.

***

Amikor kinyitottam a szemem, először Roscoe-t láttam meg.

A mellettem lévő üres ülésen ült, a volán előtt, és lihegve
meredt maga elé. Ahogy igyekeztem tisztábban látni, hirtelen
kutyalehelet csapta meg az orromat – uhh –, és a gyomrom
görcsbe rándult. A fenébe!, gondoltam. Azonnal felültem, és a
kilincs után tapogatóztam. Azonban még épp időben észrevettem
a két lábam közé támasztott Dupla Burgeres zacskót. Épp csak
sikerült felkapnom, és a szám elé tartanom, mielőtt
felöklendeztem valami forrót és égetőt, ami még a fülemet is
csípte.
A kezem remegett, a szívem kalapált a mellkasomban, ahogy
visszaeresztettem a zacskót a földre, és hátradőltem. Vacogtam a
hidegtől, pedig most már egy ÚSSZ! feliratú pulcsi volt rajtam,
ami szörnyen ismerősnek tűnt. Amikor kinéztem az ablakon,
rájöttem, hogy egy üzletsor parkolójában állunk – sikerült
kivennem egy tisztítót és egy DVD-kölcsönzőt –, de arról
fogalmam sem volt, hogy kerültem oda. Ami azt illeti, a kutyán
kívül csupán a visszapillantó tükörről lógó légfrissítőt ismertem
fel: mindent elintézünk ön helyett.

202
 Ó, édes istenem!, gondoltam, ahogy mindez kezdett összeállni.
Ismét lenéztem a pulcsira, és beszívtam a víz egyszerre távoli és
közeli illatát. Nate.
Roscoe egyszer csak elvakkantotta magát, hangja visszhangzott
a kis térben. Felugrott az ablakhoz, karma az üvegen kocogott,
pöttöm farka vadul járt ide-oda. Épp azon tűnődtem, vajon ismét
elhányom-e magam, amikor kattanás hallatszott, és mögöttem
friss levegő áramlott be az autóba.
Roscoe azonnal átszökkent a hátsó ülésre, a bilétái csilingeltek.
Nekem jóval tovább tartott megfordulni – egek, a fejem csak úgy
lüktetett! –, és kivenni Nate-et, aki épp egy halom tisztított ruhát
emelt be óvatosan hátulra. Amikor felnézett, és meglátott, így
szólt:
– Hé, hát magadhoz tértél! Jól van.
Jól van?, gondoltam, de aztán becsapta a hátsó ajtót (aú!), majd
előrejött, kinyitotta a sofőrülés ajtaját, és beült a volán mögé.
Ahogy behelyezte a kulcsot a gyújtásba, a lábamnál lévő zacskóra
sandított.
– Hogy vagy? Kell még egy zacskó?
– Még egy? – kérdeztem. A torkom kiszáradt, a szavaim
recsegősen hangzottak. – Ez... ez már nem az első?
Nate együttérző pillantással nézett rám.
– Nem – felelte. – Nem az első.
Mintegy ezt megerősítendő, a gyomrom fenyegetően bukfencet
hányt, amikor Nate tolatni kezdett. Igyekeztem lecsillapítani, míg
Roscoe felmászott kettőnk közé, előredugta a fejét, és lehunyta a
szemét, Nate pedig letekerte az ablakot, hogy beengedjen egy kis
friss levegőt.
– Mennyi az idő? – kérdeztem. Igyekeztem nyugodtan
beszélni, már csak azért is, hogy megfékezzem az émelygésemet.
– Nemsokára öt – válaszolta Nate.
– Komolyan?
– Miért, mit gondoltál, mennyi az idő?

203
 Őszintén szólva fogalmam sem volt. Amikor visszafelé
gyalogoltam a tisztáson, minden elmosódott, és az időérzékemet is
elveszítettem.
– Mi...? – kezdtem, de aztán elnémultam, rájöttem ugyanis,
hogy azt sem tudom, mit akarok kérdezni. Vagy hogy hol
kezdjem. – Mit keres itt Roscoe?
Nate hátrakémlelt a kutyára, aki továbbra is zavartalanul
ágaskodott közöttünk, a menetszél hátracsapta a fülét.
– Négyre el kellett vinni az állatorvoshoz – magyarázta. –
Corának és Jamie-nek dolgoznia kellett, úgyhogy felbéreltek,
hogy elintézzem. Amikor elmentem érte, és te nem voltál otthon,
úgy gondoltam, jobb, ha megkereslek.
– Ó! – feleltem. Roscoe-ra néztem, aki ezt azonnali felhívásnak
vette, hogy megnyalhassa az arcomat. Ellöktem magamtól, és
közelebb húzódtam az ablakhoz. – De honnan...?
– Oliviától – találta ki a kérdésemet Nate. Pislogtam, és
felvillant előttem Olivia, ahogy elhajt a kocsijával. – Így hívják,
ugye? A fonott hajú lányt.
Lassan bólintottam, miközben továbbra is próbáltam
összerakni a darabkákat.
– Ismered Oliviát?
– Nem – válaszolta. – De a negyedik óra előtt odajött hozzám,
és közölte, hogy kivitt az erdőbe, de hangsúlyozta, hogy a saját
kérésedre tette, és úgy gondolta, tudnom kell róla.
– Miért kellene tudnod róla?
Vállat vont.
– Valószínűleg úgy sejtette, szükséged lehet egy barátra.
Erre hirtelen zavarba jöttem, és éreztem, hogy elpirulok.
Mintha olyan elkeseredett lennék, és annyira rászorulnék mások
megmentésére, hogy az emberek – ráadásul idegenek – erről
diskurálnak. A legrosszabb rémálmom.
– Ami azt illeti, épp a barátaimmal voltam – jegyeztem meg.
– Igen? – kérdezte, és rám sandított. – Hát, akkor biztos
láthatatlanok. Mert amikor odaértem, egyedül voltál.

204
 Hogy mi?, gondoltam.
Ez nem lehet igaz. Aaron épp ott állt a tisztáson, és látta is,
ahogy összeesem. Azonban most, hogy jobban belegondoltam,
akkor még csak dél körül lehetett, most pedig már délutánra járt.
Ha Nate igazat mond, meddig fekhettem ott egyedül és
eszméletlenül? Miért vagy ezen úgy meglepődve?, hallottam
Peyton hangját, mire megborzongtam. Átkaroltam magam, és
kinéztem az ablakon. Az épületek elmosódtak mellettünk, mégis
igyekeztem egy ismerőset keresni, mintha ezzel valahogy
meghatározhatnám a helyzetemet.
– Figyu – szólalt meg Nate –, ami történt, annak már vége.
Nem számít, oké? Hazaviszlek, és utána minden rendben lesz.
Ezt hallva váratlanul forró könnyek lepték el a szememet.
Kellemetlen zavarban lenni, még rosszabb a szégyen. De a
sajnálat? Az mind közül a legszörnyűbb. Naná, hogy Nate úgy
hiszi, ezt a botlást könnyen meg lehet oldani. Az ő világában már
csak így mennek a dolgok. Ő a barátságos srác, aki mindent
elintéz mások helyett, segítőkész ügyintézéseket és jótetteket
végrehajtva éli az életét. Nem úgy, mint én, a mocskos, lepukkant,
megtört lány. Eszembe jutott Marshall, ahogy a válla felett
hátranézett rám, mire még erősebben lüktetett a fejem.
– Hé! – szólalt meg Nate ismét, mintha olvasott volna a
gondolataimban, ahogy egyre mélyebbre süllyedek az
önsajnálatban. – Minden rendben.
– Semmi sincs rendben – feleltem, egyre csak az ablakra
meredve. – De te úgysem értenéd meg.
– Tégy próbára!
– Nem. – Nyeltem egyet, és még szorosabban fontam magam
köré a karomat. – Nem a te problémád.
– Ruby, ugyan már! Hiszen barátok vagyunk.
– Ne mondogasd ezt! – szóltam rá.
– Miért ne?
– Mert nem így van – fordultam most már felé. – Nem is
ismerjük egymást. Csak szomszédok vagyunk, és együtt járunk

205
suliba. Miért gondolod, hogy ettől valamilyen kapcsolat alakult ki
közöttünk?
– Rendben – emelte fel a kezét. – Nem vagyunk barátok.
Most meg már igazi szemétként viselkedem. A következő
utcáig csendben haladtunk, csak Roscoe lihegett közöttünk.
– Nézd, értékelem, amit eddig tettél – mondtam. – Amit ma
tettél. De az a helyzet, hogy... az életem nem olyan, mint a tiéd,
oké? Az enyém zűrös.
– Mindenkié zűrös – mutatott rá halkan.
– Nem úgy, mint az enyém – ellenkeztem. Felidéztem, amikor
Olivia irodalomórán a levegőbe dobta a kezét: Sírd csak el nekünk
a problémád! Szörnyen érdekel minket! – Tudod egyáltalán, miért
költöztem Coráékhoz?
Nate felém pillantott.
– Nem – ismerte el.
– Azért, mert az anyám elhagyott. – A hangom feszültnek tűnt,
de mély levegőt vettem, és folytattam: – Pár hónappal ezelőtt
összepakolt és lelépett, amíg én suliban voltam. Hetekig egyedül
éltem, amíg a ház tulajdonosai rá nem jöttek, és át nem adtak a
gyámügynek. Ők aztán értesítették Corát, akit már tíz éve nem
láttam, mivel ö is lelépett egyetemre, és soha többé nem keresett.
– Sajnálom.
Ez a válasz annyira automatikusan, könnyedén érkezett.
– Nem ezért mondtam el. – Sóhajtva megráztam a fejem. –
Emlékszel arra a házra, ahova első héten elvittelek? Nem egy
barátomé. Hanem...
– A tiéd – fejezte be helyettem. – Tudom.
Döbbenten néztem rá.
– Tudtad?
– Ott lógott a kulcs a nyakadban – felelte halkan, és a láncomra
pillantott. – Elég nyilvánvaló volt.
Pislogtam, és ismét elfogott a szégyenérzet. Végig azt hittem,
aznap sikerült elrejtenem valamit Nate elől, sikerült titokban
tartanom a történetem egy részét, legalábbis amíg készen nem

206
állok rá, hogy felfedjem előtte. De egész idő alatt védtelen voltam,
mindent tudott.
Most már közeledtünk a Vadvirág Oromhoz, és ahogy Nate
lassítani kezdett, Roscoe az ülésemre ugrott, átkúszott rajtam, és
az ablakhoz nyomta a pofáját. Ösztönösen nyúltam, hogy
visszategyem hátra, ahonnan jött, de amint hozzáértem, elhúzódott
az üvegtől, és az ölembe ereszkedett, mintha ez lenne a
legtermészetesebb dolog a világon. Legalábbis az egyikünk
számára.
Amikor Nate megállt Coráék háza előtt, láttam, hogy a
konyhában ég a lámpa. A nővérem és Jamie kocsija is a felhajtón
parkolt, bár ilyenkor egyikük sem szokott hazaérni, pláne nem
mindketten. Nem jó jel. Kisimítottam a hajam az arcomból, és
igyekeztem felkészülni a rám váró viharra, mielőtt kinyitottam az
ajtót.
– Mondd meg nekik, hogy Roscoe megkapta az oltásait, és az
orvos szerint minden rendben – kérte Nate, és hátranyúlt a hátsó
ülésre Roscoe pórázáért. Amikor a kutya észrevette, ismét
felpattant, közelebb araszolt Nate-hez, aki felkapcsolta a
nyakörvére. – És ha a viselkedési tréninget választják az
idegességére, van pár elérhetősége, amit meg tud nekik adni.
– Rendben – feleltem. Átnyújtotta a pórázt, amit elvettem,
majd a másik kezemmel fogtam a táskámat, és lassan kimásztam
az autóból.
Roscoe persze kitörő lelkesedéssel követett, és feszesre húzta a
pórázát, úgy húzott a ház felé. – Köszi!
Nate biccentett, de nem felelt, én pedig becsuktam az ajtót.
Már épp elindultam volna a ház felé vezető ösvényen, amikor
hallottam, hogy leengedi az autó ablakát. Amikor megfordultam,
így szólt:
– Hé, és csak hogy tudd, nem az a barát, aki otthagy egyedül az
erdőben. Hanem az, aki érted megy, és kihoz onnan.
Erre csak visszameredtem rá. Roscoe megfeszítette a pórázát a
lábamnál, annyira haza akart már érni.

207
 – Legalábbis az én tapasztalatom szerint – tette hozzá Nate. –
Később találkozunk.
Bólintottam. Visszahúzta az ablakot, és elhajtott.
Ahogy a távolodó kocsit figyeltem, Roscoe tovább rángatott,
igyekezett közelebb húzni a házhoz. Engem az ösztöneim épp az
ellenkező irányba hajtottak, hiába hagytam ott másokat és hagytak
ott engem elégszer ahhoz, hogy tudjam, egyik irány sem jó,
könnyű vagy célravezető. Mégis, csak amikor elindultunk a ránk
váró ragyogó fények felé, akkor értettem meg, hogy ez, a
visszatérés a legnehezebb.

***

– Hol a fenében voltál?

Cora haragja ellen vérteztem fel magam, Cora várakozó
alakjára készültem fel, amikor kinyitottam az ajtót. Helyette
azonban először Jamie toppant elém. És szörnyen dühösnek tűnt.
– Jamie! – szólt rá Cora. A folyosó végén, a konyha ajtajában
állt. Roscoe, aki azonnal kilőtt, amikor lecsatoltam a pórázát, már
a lábánál körözött és vadul szimatolt. – Legalább hagyd, hogy
bejöjjön az ajtón!
– Van róla fogalmad, mennyire aggódtunk? – kérdezte Jamie
számonkérően.
– Sajnálom – szabadkoztam.
– Érdekel egyáltalán? – folytatta Jamie.
A nővéremre néztem, aki már felemelte Roscoe-t, és engem
figyelt. A szeme vörös volt, a kezében egy zsebkendőt tartott, és
feltűnt, hogy Jamie-hez hasonlóan ugyanabban a ruhában van,
amiben reggel elindult. Hirtelen eszembe jutott az időpontjuk az
orvosnál.
– Részeg vagy? – faggatott tovább Jamie. A lépcsőnél lógó
tükörbe pillantottam, és végre megláttam magam. Borzasztóan
festettem Nate bő pulcsijában, és nyilván bűzlöttem a piától – és
még ki tudja, mitől. Fáradtnak, sápadtnak tűntem, és ez a kép

208
hirtelen annyira ismerős volt, hogy muszáj volt elfordítanom a
fejem, és leülnöm a mögöttem lévő lépcsőre. – Ezt csinálod,
miután befogadtunk, beírattunk egy remek iskolába, és megadtunk
neked mindent? Egyszerűen meglógsz, és leiszod magad?
Megráztam a fejem, a torkomba gombóc nőtt. Olyan hosszú,
szörnyű nap volt ez, hogy mintha sok év, vagy több emberöltő telt
volna el azóta, hogy aznap reggel ugyanitt Corával veszekedtem.
– A megkérdőjelezhető háttered ellenére a legjobbakat
feltételeztük rólad – folytatta Jamie. – Mindent megadtunk neked.
És te így hálálod meg?
– Jamie – figyelmeztette Cora ismét, ezúttal hangosabban. –
Állj le!
– Nekünk erre nincs szükségünk – lépett közelebb Jamie. A
mellkasomhoz húztam a térdem, igyekeztem kisebbnek tűnni.
Tudtam, hogy megérdemlem, már csak azt akartam, hogy véget
érjen. – A nővérednek sincs erre szüksége. Harcolt azért, hogy
idehozhasson, még akkor is, amikor te ostobán ellenszegültél.
Könnyek gyűltek a szemembe, mire ismét minden elmosódott,
de ennek most örültem, hálás voltam érte. De hogy biztosra
menjek, a kezembe temettem az arcomat.
– Mármint – folytatta Jamie, a hangja visszapattant a falakról,
és egészen a magas plafonig szállt – milyen ember az, aki csak
úgy lelép, eltűnik, nem is telefonál, nem is érdekli, hogy valaki
esetleg őt keresi? Mégis ki csinál ilyet?
A beálló csendben senki nem szólt semmit. De én tudtam a
választ a kérdésére.
A szobában mindenki másnál jobban tudtam, miféle ember
csinál ilyet. Azonban addig a pillanatig észre sem vettem, hogy
nem csak anyu bűnös ezekben a vétkekben. Korábban azt
mondogattam magamnak, hogy az elmúlt hetekben és mióta
elment, mindent azért tettem, hogy biztos ne váljak olyanná, mint
ő. De már túl késő volt. Csak végig kellett gondolnom, hogyan
reagáltam arra, amit Cora aznap reggel mondott – leléptem,

209
lerészegedtem, egyedül kóvályogtam egy furcsa helyen –, hogy
tudjam, máris olyanná váltam.
Ez a konkrét igazság szinte megkönnyebbülésként ért.
Legszívesebben hangosan is kimondtam volna – Jamie-nek,
Corának, Nate-nek, mindenkinek –, hogy tudják, ne próbáljanak
megmenteni, vagy valahogy jobb emberré tenni. Minek, ha a
minta máris ismétlődik? Már késő.
De amikor leengedtem a kezem a szemem elől, hogy ezt
megmondjam Jamie-nek, már nem láttam. A látóteremet a
nővérem blokkolta, aki közénk lépett, és egyik kezét
hátranyújtotta felém. Ezt látva eszembe jutott az a több ezer
éjszaka egy másik házban: mi ketten együtt, a minta egy másik
része, amiről azt hittem, rég elveszett, és soha többé nem
ismétlődik meg.
Talán éppolyan voltam, mint anyu. De ahogy felnéztem Cora
kezére, eltűnődtem, lehetséges-e, hogy ezen még változtassak,
hogy talán, de csak talán, van-e még egy esélyem, hogy
bizonyítsak. Nem tudhattam. Az ilyesmit sosem lehet biztosan
tudni. De azért kinyúltam érte, és megragadtam.

210
 Kilencedik fejezet

MIKOR MÁSNAP REGGEL LEMENTEM , Jamie odakint volt a kerti

A tónál. Ahogy kinéztem a konyhaablakon, láttam, hogy a
leheleté felhőként úszik körülötte, ahogy a tó szélén guggol, a
kávésbögréjét odatette a lábához a földre. Minden reggel ezt
csinálta, akár esett, akár fújt, még hidegben is, a fű még a fagytól
csillogott körülötte. Pár percet rászánt arra, hogy ellenőrizze azt a
kis világot, amit teremtett, meggyőződve arról, hogy rendben
megélt egy újabb napot.
Már kezdett hűvös lenni, a halak pedig a tó fenekének a
közelében maradtak. Nemsokára teljesen eltűnnek a levelek és
kövek alatt, hogy átvészeljék a hosszú telet.
– Nem hozod be őket? – kérdeztem Jamie-től, amikor ezt
először megemlítette.
Jamie a fejét rázta.
– Így természetesebb – magyarázta. – Amikor a víz befagy,
lemennek a tó mélyére, és tavaszig ott is maradnak.
– Nem pusztulnak el?
– Remélem, nem – felelte, és elrendezett egy csapat liliomot. –
Jó esetben csak... téli álmot alszanak. Nem bírják a hideget,

211
úgyhogy meg sem próbálnak élénkek lenni. Aztán, amikor az idő
felmelegszik, ismét előbújnak.
Akkor ez olyan furcsának hangzott nekem, és csak még egy
okot adott rá, hogy ne kezdjek el kötődni a halamhoz. Most
viszont már láttam ennek a szépségét: egyszerűen felszívódni,
meghúzódni, és kivárni, amíg a környezet barátságosabb lesz az
előmerészkedéshez. Bárcsak én is megtehettem volna ugyanezt!
– Nem fog idejönni hozzád – szólalt meg Cora a
konyhaszigetnél, ahol egy magazint lapozgatott. A ruhák, amiket
előző este viseltem, már tisztán és összehajtogatva hevertek
mellette. Ezt legalább könnyen helyre lehetett hozni. – Ha
beszélni akarsz vele, neked kell megtenned az első lépést.
– Nem megy – feleltem, és felidéztem, milyen dühös volt előző
nap. – Utál.
– Dehogy utál – ellenkezett, és lapozott egyet. – Csak csalódott
benned.
Visszanéztem Jamie-re, aki most a vízesés fölé hajolt, és a
köveket vizslatta.
– Az nála lehet, hogy még rosszabb is.
A nővérem felnézett, és együttérzőn rám mosolygott.
– Tudom.
Az első dolog, amit aznap reggel ébredés után tettem – miután
nyugtáztam a lüktető, könyörtelen fejfájásomat –, hogy
megpróbáltam összerakosgatni az előző napi eseményeket. A
Corával való veszekedésre emlékeztem, ahogy a suliba és a
Jacksonba vezető útra is. Azonban, amint elértem a tisztást,
minden zavaros ködbe veszett.
Bizonyos dolgok viszont kristálytisztán éltek az
emlékezetemben. Mint például az, hogy milyen furcsa volt Jamie-
t dühösnek látni, főleg, hogy rám volt dühös. Vagy az, amikor a
tükörből anyu eltorzult arca bámult vissza rám az én
vonásaimmal. És végül az, hogy miután megfogtam a kezét, Cora
csendben felvezetett a lépcsőn a szobámba, ahol lehúzta a
ruhámat, és odakint állt a zuhanykabin előtt, míg én kábán

212
lezuhanyoztam és hajat mostam, majd segített pizsamába bújni és
lefeküdni. Mondani akartam neki valamit, de valahányszor
próbálkoztam, csak megrázta a fejét. Az utolsó dolog, amit fel
tudtam idézni, mielőtt álomba merültem, a matracom szélén ülő
sötét alakja volt, ahogy az ablakon át beszűrődő fény hátulról
megvilágítja. Fogalmam sincs, meddig maradt, bár halványan
rémlett, hogy többször is kinyitottam a szemem, és mindannyiszor
meglepődtem, hogy még ott találom.
Most kinyílt mögöttem az ajtó, és Jamie belépett a konyhába,
Roscoe szorosan a nyomában. Felnéztem a sógoromra, de
elsuhant mellettem, rám sem pillantott, betette a bögréjét a
mosogatóba.
– Azt hiszem, jó lenne, ha... – kezdte Cora lassan.
– Be kell érnem az irodába – vágott közbe Jamie, és felkapta a
telefonját és a kulcsait a pultról. – Megígértem Johnnak, hogy
beszélek vele, és átnézzük azokat a változtatásokat a
reklámkampányban.
– Jamie – pillantott rám Cora jelentőségteljesen.
– Később találkozunk – vetette oda Jamie, majd puszit nyomott
a felesége feje búbjára, és távozott, Roscoe most is követte. A
következő pillanatban már hallottam, hogy becsukódik mögötte a
bejárati ajtó.
Nyeltem egyet, és ismét kinéztem az ablakon. Bárki mástól ez
aligha számítana sértésnek, még csak észre sem venném. De még
én is ismertem Jamie-t annyira, hogy felismerjem, ezzel súlyosan
semmibe vett.
Cora odajött az asztalhoz, és leült a velem szemközti székre.
– Hé! – mondta, és addig szuggerált, amíg végül felé nem
fordultam. – Semmi baj. Megoldjátok. Csak most még rosszulesik
neki.
– Nem akartam megbántani – magyaráztam, miközben
elszorult a torkom.
Hirtelen zavarba jöttem, de hogy a sírástól-e, vagy attól, hogy
mindezt Cora előtt teszem, azt már nehéz lett volna megmondani.

213
 – Tudom. – Előrenyúlt, a kezét az enyémre csúsztatta. – De
meg kell értened, hogy mindez még új neki. Ők mindent
megbeszélnek a családjával. Az emberek nem lépnek le, nem
jönnek haza részegen. Nem olyanok, mint mi.
Mint mi. Furcsa, hogy mostanáig – vagyis inkább az előző
estéig – egyáltalán nem voltam meggyőződve róla, hogy létezik-e
még egyáltalán olyan, hogy mi. Tehát a dolgok talán mégis
megváltozhatnak.
– Sajnálom – mondtam. – Komolyan.
Cora bólintott, hátradőlt, és visszahúzta a kezét.
– Ezt értékelem. De tény, hogy megbíztunk benned, te pedig
elárultad ezt a bizalmat. Tehát ennek meglesznek a
következményei.
És íme!, gondoltam. Hátradőltem, felvettem a vizes-
palackomat, és lélekben felkészültem a következő mondatokra.
– Először is – kezdte Cora –, hétköznap esténként nem járhatsz
el itthonról. Egy ideig hétvégenként is csak dolgozni mehetsz.
Komolyan elgondolkoztunk azon, megtarthatod-e az állásodat, de
úgy döntöttünk, az ünnepekig dolgozhatsz, azzal a kikötéssel,
hogy januárban újratárgyaljuk a dolgot. Ha kiderül, hogy megint
lógtál a suliból, ugrott az állás. Téma lezárva.
– Rendben – feleltem.
Nem mintha vitatkozhattam volna.
Cora nyelt egyet, majd egy hosszú pillanatig az arcomat
fürkészte.
– Tudom, hogy sok minden történt tegnap. Mindkettőnket
megviselt. De az, hogy drogozz és igyál... az elfogadhatatlan.
Ezzel megsérted azt a megállapodást, amivel elintéztük, hogy
idejöhess, és ha a bíróság rájön, visszavisznek a Nyárfalakba. Nem
fordulhat elő még egyszer.
Felrémlett az az egy éjszaka, amit ott töltöttem: az érdes
pizsama, a szűk ágy, ahogy a hely vezetője felolvassa a rendőri
jelentést, míg én némán ülök előtte. Nyeltem egyet, majd így
szóltam:

214
 – Nem fog.
– Ez komoly dolog, Ruby – magyarázta Cora. – Mármint,
amikor tegnap este megláttam, hogy így jössz haza...
– Tudom – mondtam.
– ...az túlságosan is ismerős volt – fejezte be. Aztán szigorúan
a szemembe nézett. – Mindkettőnknek. Jobb vagy ennél. És ezt te
is tudod.
– Hülyeség volt – mondtam. – Én csak... Amikor elmesélted
azt a dolgot anyuról, egyszerűen kiborultam.
Lenézett a kettőnk közt álló sószóróra, arrébb csúsztatta, majd
vissza.
– A lényeg, hogy mindkettőnknek hazudott. Aminek nem
kellene olyan meglepőnek lennie. Azt kívánom, bár
megkönnyíthettem volna az életedet, Ruby. Komolyan. Ha lenne
rá lehetőségem, egy csomó mindent máshogy csinálnék.
Nem akartam rákérdezni, hogy mit. Szerencsére nem is kellett.
– Olyan sokat gondolkoztam rajta, mióta eljöttem otthonról.
Jobban is igyekezhettem volna, hogy kapcsolatban maradjunk –
mondta, és hátrasimította pár tincsét. – Talán találhattam volna rá
módot, hogy magammal vigyelek, és közösen lakást béreljünk,
vagy ilyesmi.
– Cora! Csak tizennyolc voltál.
– Tudom. De már akkor is tudtam, hogy anyu labilis. És azóta
a dolgok csak még rosszabbra fordultak – mondta. – Nem lett
volna szabad megbíznom benne, hogy majd ő elintézi, hogy
kapcsolatba kerüljünk egymással. Többet is tehettem volna.
Mármint, a munkám során mindennap találkozom zűrös
családokból származó gyerekekkel, és azokat az eseteket annyival
jobban tudom kezelni. Ahogy most már rád is jobban tudok
vigyázni. És ha akkor tudtam volna...
– Elég! – vágtam közbe. – Vége van. Elmúlt. Már nem számít.
Cora az ajkába harapott.
– Szeretném így hinni – mondta. – Tényleg.

215
 A nővéremre néztem, felidézve, hogyan követtem őt mindig
mindenhova gyerekként, hogyan ragaszkodtam hozzá egyre
jobban, ahogy anyu elhúzódott tőlünk. Milyen furcsa érzés ismét
itt lenni, és rá támaszkodni! Ahogy ez átfutott a fejemen, eszembe
jutott valami.
– Cora?
– Igen?
– Emlékszel arra a napra, amikor elmentél az egyetemre?
Bólintott.
– Mielőtt elindultál, visszamentéi beszélni anyuval. Mit
mondtál neki?
Cora kifújta a levegőt, és hátradőlt a székén.
– Hű! – felelte. – Erre évek óta nem gondoltam.
Nem igazán tudtam, miért kérdeztem ezt meg tőle, vagy hogy
egyáltalán fontos-e.
– Sosem említette – magyaráztam. – És mindig is érdekelt.
Cora egy ideig hallgatott, és eltűnődtem, vajon válaszol-e
egyáltalán. De aztán megszólalt:
– Közöltem vele, hogy ha a tudomásomra jut, hogy valaha
megüt téged, kihívom a rendőrséget. És hogy amint lehet,
visszajövök érted, hogy elvigyelek onnan. – A füle mögé söpört
egy tincset. – És ezt komolyan gondoltam, Ruby. Tényleg. A
gondodat akartam viselni.
– Semmi baj – feleltem.
– De, baj – folytatta. – De most van rá esélyem, hogy
jóvátegyem. Kicsit későn, de azért van. Tudom, hogy nem akarsz
itt lenni, és hogy a helyzet nem épp ideális, de... szeretnék
segíteni. De ezt neked is hagynod kell. Oké?
Ez olyan passzívnak, és olyan könnyűnek hangzott, de tudtam,
hogy nem az. Ekkor azonban ismét megjelent előttem Peyton,
ahogy ott áll a lépcső alján. Miért vagy ezen úgy meglepődve?,
kérdezte, és bármennyire is helytelen volt, amit tett, tudtam, hogy
igaza van. Azt kapod az élettől, amit beleteszel, és azt, amit

216
hajlandó vagy elvenni. Előző este a kezemet nyújtottam. Ha
kitartok, ki tudja, mit kaphatok érte cserébe?
Egy ideig csak ültünk ott a konyha csendjében. Végül így
szóltam:
– Szerinted anyu jól van?
– Nem tudom – válaszolta. Aztán halkabban hozzátette: –
Remélem.
Ez bárki másnak talán furcsán hangzott volna. De számomra
nagyon is volt értelme, mivel anyu akkor is, most is és mindig
hatással volt ránk. A közönye, a kicsapongó életmódja, a sértései
és a nyílt, kegyetlen bánásmódja ellenére továbbra is egy család
voltunk. Mint azok a dalok, amiket gyerekkoromban hallottam:
mindegyik olyan ismerősen csengett, annyira hozzám tartozott.
Amikor idősebb lettem, és rájöttem, hogy a szavaik szomorúak, a
történetük tragikus, nem szerettem őket kevésbé. Addigra már a
részemmé váltak, beleitták magukat a tudatomba és az
emlékeimbe. Ugyanúgy nem tudtam volna könnyen elszakítani
őket magamtól, ahogy anyut sem. És Gora sem. Ez volt bennünk a
közös – amitől mi mi lettünk.
Miután átvettük a büntetésem további pontjait (kötelező
telefonhívás tanítás után, beleegyezés a pszichológusba,
legalábbis egy időre), Cora megszorította a vállamat, és kiment a
konyhából. Roscoe felugrott az ajtóból, és követte fel a lépcsőn.
Egy ideig még ültem a konyha csendjében, majd kimentem a kerti
tóhoz.
A halak mélyre úsztak, de miután pár percre leguggoltam a víz
mellé, ki tudtam venni a fehéret, ahogy néhány mohos kő körül
lebeg. Épp felálltam, amikor csapódó ajtó csattanását hallottam.
Amikor Corára számítva megfordultam, senkit sem láttam, aztán
rájöttem, hogy a hang Nate-ék háza felől jött. És valóban, a
következő pillanatban kiszúrtam a szőke fejet, ahogy elsuhan a
kerítés túloldalán, majd eltűnik.
Csakúgy, mint előző este, amikor Roscoe-val megálltunk a ház
előtt, az ösztönöm azt súgta, forduljak vissza. Kerüljem el a

217
konfliktust, tagadjak le mindent, legalábbis addig, amíg erre még
lehetőség van. De Nate kihozott az erdőből. A saját kitekert
logikámat követve nem akartam elhinni, hogy ettől barátok
lettünk. De ha más nem is, valamilyen kapcsolat azért kialakult
köztünk.
Visszasiettem a házba, felkaptam a pulcsiját a pultról, majd
mélyen beszívtam a levegőt, és elindultam a gyepen át a kerítésig.
A kapu résnyire nyitva állt, és észrevettem Nate-et a közeli
medenceház nyitott ajtaján túl, ahol egy asztal fölé görnyedt.
Becsusszantam a kapun, majd megkerültem a medencét, és mögé
léptem. Épp kinyitott egy halom kisebb tasakot, majd
felsorakoztatta őket egymás mellé.
– Hadd tippeljek! – mondtam. – A cupcake-ekhez kell.
Nate riadtan összerezzent, és megfordult.
– Majdnem – felelte, amikor meglátott. – Ajándéktasakok.
Beléptem mögé a helyiségbe, és megkerültem az asztalt. A
medenceházat eredetileg pihenőhelynek építhették, de most
nagyrészt üresen állt, és egyértelműen üzleti célra rendezték be.
Egy guruló állványon tisztított ruhák sorakoztak, a fal mellett
észrevettem Harriet néhány tárolásra használt rekeszét. Az ajtó
mellett egy egész doboz mindent elintézünk ön helyett légfrissítő
várakozott, már-már illóolajszerű fenyőillatot árasztva magából.
Csendben figyeltem, ahogy Nate tovább nyitogatja a tasakokat,
amíg azok már az egész asztalt befedték. Aztán lenyúlt egy
dobozért, amiből műanyagba csomagolt tárgyakat vett elő, és
mindegyik tasakba pottyantott egyet. Köp, köp, köp.
– Szóval – kezdtem, ahogy egyik sor tasakot töltötte meg a
másik után –, ami a tegnapot illeti...
– Mintha ma jobban lennél.
– Mit értesz „jobb” alatt?
– Hát – sandított rám –, egyenesen állsz a lábadon. És
magadnál vagy.
– Elég szomorú, hogy már ez is előrelépésnek számít –
jegyeztem meg.

218
 – De előrelépés – felelte. – Nem igaz?
Erre vágtam egy grimaszt. A pozitív hozzáállást mindig
nehezen viseltem, a másnaposság reggelén meg szinte
elviselhetetlen volt.
– Tehát, szerettem volna ezt visszahozni neked – nyújtottam
felé a pulcsiját. – Gondoltam, hiányzik.
– Kösz – mondta. Elvette, és ledobta a mögötte álló székre. – A
kedvencem.
– Ez látszik is rajta – mondtam. – Hogy ilyen viseltes, meg
minden.
– Igaz – hajolt vissza a tasakok fölé. – És tükrözi az
életfilozófiámat.
A pulcsira pillantottam.
– Az „ússz!” egy életfilozófia?
Vállat vont.
– Jobb, mint a „süllyedj el!”, nem?
Ezzel nehéz lett volna vitatkozni.
– Végül is, de.
– És persze itt van még az is – tette hozzá hogy most már csak
a pulcsi köt az úszáshoz, mivel az egyetemi úszócsapat ugrott.
– Azt hittem, van sportösztöndíjad – mondtam, felidézve a
srácot, aki a parkolóban utánakiáltott.
– Volt – felelte, és folytatta a tasakok megtöltését. – De az még
azelőtt volt, hogy kiléptem volna az úszócsapatból. Most már
szigorúan csak a jegyeimen múlik, de azok őszintén szólva nem
olyan erősek, mint az úszásom.
Ezen eltűnődtem, miközben rátért a tasakok következő sorára.
– Miért léptél ki?
– Nem tudom – vont vállat. – Amikor Arizonában éltünk,
nagyon élveztem, de itt... valahogy már nem olyan szórakoztató.
És apunak is szüksége van rám az üzletében.
– Akkor is elég nagy döntésnek tűnik ahhoz, hogy feladd az
egészet – jegyeztem meg.

219
 – Nem igazán – mondta. Lenyúlt, és újabb dobozzal emelkedett
fel. – És, nagyon szörnyű volt tegnap, amikor hazamentél?
– Aha – feleltem kissé meglepetten a hirtelen témaváltástól. –
Jamie nagyon dühös volt.
– Jamie?
– Tudom. Elég bizarr volt. – Nyeltem egyet, és beszívtam a
levegőt. – Egyébként csak azt akartam mondani... hogy hálás
vagyok azért, amit tettél. Még ha, tudod, ez tegnap nem is tűnt
így.
– Valóban nem – értett egyet.
Köp, köp, köp.
– Igazi seggfejként viselkedtem. És sajnálom. – Mindezt
gyorsan böktem ki, talán túl gyorsan. Éreztem, hogy ismét
felsandít rám.
Olyan kínos, gondoltam, majd az előttem lévő tasakra
fordítottam a figyelmemet. – Mit pakolsz beléjük?
– Kis csoki-házakat – válaszolta.
– Hogy mit?
– Bizony – mondta, és odadobott nekem egyet. – Nézd csak
meg! Megtarthatod, ha szeretnéd.
Valóban apró házat formázott. Még az ablakok és az ajtó is
látszott rajta.
– Kicsit furcsa, nem? – kérdeztem.
– Nem igazán. A kliensünk építési vállalkozó. Azt hiszem,
valamilyen nyílt napot tartanak, vagy ilyesmi.
A zsebembe csúsztattam a kis csoki-házat. Nate visszaejtette a
már szinte üres dobozt a földre, és egy másikat húzott elő, tele
brosúrákkal. A papír elejének a nagy részét egy mosolygó nő képe
töltötte ki. Fejedelmi otthonok, állt rajta. Megépítjük álmai
palotáját! Nate ezeket is elkezdte szétosztani a tasakok között,
föntről lefelé haladva. Miután egy ideig csak figyeltem, én is
felkaptam egy adagot, és a közelemben álló tasakokkal kezdve
beszálltam.

220
 – Nem akartalak kínos helyzetbe hozni tegnap azzal, hogy
érted mentem – szólalt meg, miután egy ideig csendben
dolgoztunk. – Csak, gondoltam, hátha segítségre van szükséged.
– És nyilván így volt – mondtam, és örültem, hogy ott vannak a
tasakok, amikre koncentrálhatok. Volt valami megnyugtató, békés
abban, ahogy a brosúrákat a helyükre tettük. – Ki tudja, mi történt
volna, ha nem jössz.
Nate ezen nem morfondírozott el, amit nagyra értékeltem.
Helyette így szólt:
– Kérdezhetek valamit?
Felnéztem rá, és újabb papírt csúsztattam a tasakjába.
– Persze.
– Milyen volt egyedül élni?
Arra számítottam, hogy a tegnapról kérdez még valamit, mint
például, hogy miért tettem, vagy további magyarázatot kér a
barátságról alkotott kicsavart elméletemről. Ez azonban teljesen
váratlanul ért. Talán ezért válaszoltam rá olyan őszintén.
– Eleinte nem volt rossz – mondtam. – Sőt, megkönnyebbülést
jelentett. Anyuval élni sosem volt könnyű, főleg nem a vége felé.
Nate bólintott, a földre ejtette a dobozt, és újabbat emelt fel,
ami a Fejedelmi Otthonok lógójával díszített mágnesekkel volt
tele. Felém nyújtotta, vettem belőle egy marékkal, és ezeket is a
tasakokba dobáltam.
– De aztán – folytattam – nehezebb lett. Nem tudtam befizetni
a számlákat, és folyton lekapcsolták az áramot... – Eltűnődtem,
hogy tovább magyarázzam-e, de amikor felnéztem, érdeklődő
tekintettel figyelt, úgyhogy meséltem még. – Nem is tudom. Azt
hiszem, nem volt olyan egyszerű, mint gondoltam.
– Ez sok mindenre igaz – jegyezte meg.
Ismét felpillantottam rá.
– Igen – feleltem, és figyeltem, ahogy egyesével a tasakokba
pattintja a mágneseket. – Ez igaz.

221
 – Nate! – szólt kintről egy hang. Nate válla felett az apját
vettem észre, aki a fülére tapasztott telefonjával a házuk ajtajában
állt. – Készen vagy már azokkal a tasakokkal?
– Igen – kiáltott hátra Nate, és lehajolt egy újabb dobozért. –
Csak egy perc.
– Most van rájuk szükségük – mondta Mr. Cross. – Azt ígértük,
legkésőbb tízre meglesz. Menjünk!
Nate a legújabb dobozba nyúlt, amikbe egyenként csomagolt,
különböző színű fogadalmi gyertyákat tettek, és eszeveszett
sebességgel a tasakokba szórta őket. Én is vettem egy adaggal, és
követtem a példáját.
– Kösz – mondta, miközben a tasakokat töltöttük. – Elég nagy
a hajtás.
– Szívesen – feleltem. – És különben is, jövök neked eggyel.
– Dehogy – tiltakozott.
– Dehogynem! Tegnap kihúztál a gödörből. Szinte szó szerint.
– Akkor majd viszonzod – mondta, és az utolsó gyertyát is a
helyére pottyantotta.
– Hogyan?
– Majd valahogy – nézett rám. – Ráérünk még, nem igaz?
– Nate! – kiáltotta Mr. Cross, hangjával határozottan
megcáfolva Nate előbbi kijelentését. – Mi a fenét művelsz már
odabent?
– Jövök! – kapta fel Nate az üres dobozokat, és elkezdte
beléjük rakosgatni a tasakokat. Próbáltam neki segíteni, de csak a
fejét rázta. – Hagyd csak, mindjárt megvagyok. De azért köszi.
– Biztos?
– Nate!
Nate hátrapillantott a válla fölött az apjára, aki továbbra is az
ajtóban állt, majd ismét felém fordult.
– Aha. Megvagyok. Köszi még egyszer a segítséget.
Bólintottam, és elhátráltam az asztaltól, ahogy az utolsó
tasakokat is a dobozba söpörte, majd egymásra helyezte a két teli
dobozt. Amikor elindult kifelé, felzárkóztam mögé.

222
 – Na végre! – mondta Mr. Cross, amikor kiléptünk a teraszra. –
Mégis mi olyan bonyolult... – Hirtelen elhallgatott, amikor
meglátott.
– Ó! – lágyult el a tekintete és a hangja. – Nem tudtam, hogy
társaságod van.
– Ő itt Ruby – mondta Nate, és odavitte az apjához a
dobozokat.
– Hát persze – mosolygott rám Mr. Cross. Próbáltam
viszonozni, de egyszer csak elfogott a nyugtalanság, mivel
eszembe jutott az az este, amikor ugyanitt láttam Roscoe-val. –
Hogy van a sógorod? Az a hír járja, hogy nemsokára megjelenik a
tőzsdén a cége. Ez igaz?
– Ohm – feleltem. – Nem tudom.
– Mennünk kell – mondta Nate az apjának. – Ha tízre oda
akarunk érni.
– Rendben. – De Mr. Cross nem mozdult, csak mosolygott
rám, ahogy a medencét megkerülve elindultam a kapu felé.
Láttam, hogy Nate ott áll mögötte a házban. Ő is engem nézett, de
amikor integettem neki, behúzódott a folyosóra, és eltűnt szem
elől. – Minden jót! – emelte fel a kezét Mr. Cross. Azt hitte, neki
integetek. – Gyere máskor is!
Bólintottam, de a nyugtalan érzés nem tágított mellőlem,
amikor elértem a kerítést, és átléptem az udvarunkra. Ahogy
átvágtam a gyepen, eszembe jutott a kis ház, amit Nate-től
kaptam. Előhúztam, és ismét megnéztem magamnak. Olyan
tökéletesnek, hibátlannak tűnt a műanyag csomagolásban, a csinos
kis masnival. De volt benne valami hátborzongató is – de hogy
mi, azt nem tudtam volna megmondani –, és inkább gyorsan
visszacsúsztattam a zsebembe.

***

– Szóval – vettem le a kupakot a tollamról. – Mit jelent

számodra a család?

223
 – Embereket, akik nem állnak szóba egymással – vágta rá
Harriet.
– Akik nem állnak szóba egymással? – kérdezett vissza Reggie.
– Aha.
Reggie csak pislogott rá.
– Miért? Te mit mondanál rá?
– Nem is tudom – felelte a férfi. – Nyugalmat, talán. Közös
történelmet. Az élet kezdetét.
– Hát, az te vagy – hagyta rá Harriet. – Nekem a család hűvös
bánásmódot jelent. Mindig van valaki, aki nem hajlandó szóba
állni a másikkal.
– Tényleg? – kérdeztem.
–A családunk passzív-agresszív emberekből áll – magyarázta
Harriet, és belekortyolt a kávéjába. – Nekünk a hallgatás a
fegyverünk. Például jelenleg két nővéremmel és az egyik
bátyámmal nem vagyok beszélő viszonyban.
– Hányán vagytok testvérek? – érdeklődtem.
– Heten.
– Hát ez szomorú – jegyezte meg Reggie.
– Nekem mondod? – felelte Harriet. – Sosem jutott elég időm a
fürdőszobára.
– Én a hűvös bánásmódra értettem – pontosított Reggie.
– Ó! – Harriet felhuppant a pénztárgép előtt álló magas székre,
és keresztbe tette a lábát. – Hát, talán. De az biztos, hogy így
alacsonyabb a telefonszámla.
Reggie helytelenítő pillantást vetett rá.
– Ez nem vicces. A kommunikáció elengedhetetlen.
– Talán nálatok így van – felelte Harriet. – Nálunk hallgatni
arany. És megszokott.
– Számomra a család az emberi energia forrása – mondta
Reggie. Felvett egy A-vitaminos üvegcsét, és elgondolkodva
gurítgatta a kezében. – Ahol az élet kezdődik.
Harriet a kávéspohara fölött kipillantva fürkészte a férfit.
– Mivel is foglalkoznak a szüleid?

224
 – Apám biztosításokat árul. Anyám elsősöket tanít.
– Milyen külvárosi!
– Ugye? – mosolygott a férfi. – Akár hiszed, akár nem, én
vagyok a család fekete báránya.
– Én is! – vágta rá Harriet. – Az orvosira kellett volna mennem.
Apám sebész. Amikor otthagytam a sulit, hogy ékszerkészítéssel
foglalkozzak, teljesen kiakadtak. Hónapokig nem álltak szóba
velem.
– Szörnyű lehetett – jegyezte meg Reggie.
Harriet ezen elgondolkozott.
– Nem igazán. Ami azt illeti, nekem jó volt így. Elég nagy a
családunk, és mindenkinek megvan a maga véleménye, akár
kíváncsi vagy rá, akár nem. Azelőtt soha semmit nem csináltam
egyedül, a segítségük vagy a hozzájárulásuk nélkül. Felszabadító
érzés volt.
Felszabadító érzés, írtam le. Reggie így szólt:
– Tudod, ez sok mindent megmagyaráz.
Az már biztos, gondoltam.
– Ez meg mégis mit jelentsen? – kérdezte Harriet.
– Semmit – felelte Reggie. – És, mikor álltok le a hűvös
bánásmóddal? Mikor döntőtök úgy, hogy ismét szóba álltok
egymással?
Harriet ezen elgondolkozott, és belekortyolt a kávéjába.
– Hm – mondta. – Azt hiszem, akkor, amikor valaki más
valami rosszabbat tesz. Akkor szükségünk van valakire, aki
mellénk áll, úgyhogy valakivel kibékülünk, míg egy másik
családtagra kiborulunk.
– Tehát ez egy végtelen körforgás – mutattam rá.
– Végül is igen. – Ismét ivott a kávéjából. – Összejövünk,
darabokra hullunk. Nem erről szól a család?
– Nem – válaszolta Reggie. – Csak a tiéd.
Erre mindketten nevetésben törtek ki, mintha ez lenne a
legviccesebb dolog a világon. Lenéztem a füzetemre, ahova a
következőket jegyeztem fel: emberek, akik nem állnak szóba

225
egymással, nyugalom, forrás és felszabadító érzés. Elleszek még
egy ideig ezzel a házi feladattal.
– Vásárlók! – szólalt meg hirtelen Harriet. A fejével egy velem
egykorú fiú és lány felé intett, akik egy beszélgetésbe mélyedve
közeledtek.
– ...baj a perzsa macskás pulcsival? – kérdezte a kissé pufók
srác, olyan frizurával, amit mintha ő vágott volna le magának
otthon.
– Semmi, ha nyolcvanhét éves és nagyinak hívják – válaszolta
a lány. Hosszú, göndör haját a tarkójánál hátrafogta.
Cowboycsizmát, élénkpiros ruhát és rövid, puffos kabátot viselt,
aminek az ujjából egyujjas kesztyű lógott. – Gondolj már bele!
Miféle üzenetet akarsz vele közvetíteni?
– Nem is tudom – felelte a fiú, ahogy közelebb értek. –
Mármint, nagyon tetszik, úgyhogy...
– Akkor nem veszel neki pulcsit – mutatott rá a lány
tárgyilagosan. – Hanem ékszert veszel. Gyere!
Letettem a portörlőt, és felegyenesedtem, amikor odaértek a
bódéhoz. A lány máris az ezüstkarika fülbevalók sorait vizslatta.
– Helló! – köszöntem a srácnak, aki közelebbről még
fiatalabbnak és ostobábbnak tűnt. A pólója sem segített az
összképen, ugyanis a következő állt rajta: Armageddon Expo ’oó:
készen állsz a világ végére? – Segíthetek?
– Valami olyasmit keresünk, amiről üvölt a romantika – felelte
a lány. Felkapott egy gyűrűt, gyorsan megnézte közelebbről, majd
visszatette. Arrébb hajolt, mire a föntről érkező fény az arcára
esett, amin halvány hegeket vettem észre. – A gyűrű túl komoly
lenne szerintem. A fülbevaló viszont nem mond annyit.
– A fülbevalók semmit sem mondanak – motyogta a fiú, és
közben a füstölőt szimatolta. Tüsszentett, majd hozzátette: –
Mivel élettelen tárgyak.
– Reménytelen eset vagy – mondta neki a lány, és most a
nyakláncokat vette szemügyre. – És a tied?
Döbbenten néztem a lányra, aki egyenesen rám meredt.

226
 – Tessék?
A nyakam felé intett.
– A nyakláncod. Az innen van?
– Ohm – nyúltam fel a láncomhoz –, nem. De vannak hasonló
láncaink és különböző medáljaink, amiket...
– Tetszik a kulcsmedál – vágott közbe a lány, és megkerülte a
bódét. – Különleges. És annyi mindent jelenthet.
– Azt akarod, hogy egy kulcsot adjak neki? – kérdezte a srác.
– Azt akarom, hogy lehetőséget adj neki – magyarázta a lány,
és ismét a nyakláncomra nézett. – És a kulcs épp ezt jelképezi.
Egy nyitott ajtót, egy esélyt. Értitek?
Eddig még nem igazán gondoltam így a kulcsomra. De az üzlet
érdekében azt feleltem:
– Nos, igen. Abszolút. Akár vehettek egy láncot itt, aztán
ráfűzhettek egy kulcsot.
– Pontosan! – kiáltott fel a lány, és a közeli Kulcspont bódéra
mutatott, ahol kulcsokat és mindenféle kulcsos kiegészítőket
árultak. – Tökéletes.
– Egy vastagabb láncra lesz szükségetek – mondtam. – De nem
túl vastagra. Egyszerre kell erősnek és finomnak lennie.
A lány bólintott.
– Így van – értett egyet. – Épp erre gondoltam.
Tíz perccel és tizenöt dollárral később figyeltem, ahogy
zacskóval a kezükben átmennek a Kulcsponthoz, ahol a lány
elmagyarázta a kívánságukat. Az eladónő kulcsok kis készletét
húzta elő és tolta eléjük.
– Szép munka – dicsért meg Harriet, amikor mellém lépett. –
Sikerült nekik eladnod valamit, még ha nem is volt nálunk
pontosan az, amit kerestek.
– Igazából a lány ötlete volt – feleltem. – Én csak sodródtam az
árral.
– Akkor is. Bevált, nem?
Ismét a Kulcspont felé pillantottam, ahol a kabátos lány épp
felemelt egy kis kulcsot, míg a barátja és az eladónő őt nézték.

227
Köztünk emberek tolongtak sietve, miközben a nyakamat
nyújtogattam, és Harriettel együtt figyeltem, ahogy a lány
óvatosan ráfűzi a kulcsot láncra, majd leengedi rajta. A kulcs egy
ideig ott fityegett, enyhén ide-oda fordult, majd a lány rázárta a
tenyerét, és a kulcs eltűnt.

***

Aznap délután épp leléptem az erdei útról, amikor észrevettem

a madarat.
Először csak egy árny látszott, ahogy elsuhant fölöttem, egy
pillanatra eltakarva a fényt. Csak amikor kijött a fák közül, és
elérte a nyílt eget, akkor láttam teljes valójában. Hatalmas volt,
hosszú és szürke, elképesztő szárnyszélességgel, szinte
érthetetlennek tűnt, hogyan marad a levegőben.
Egy pillanatig csak álltam ott, figyeltem, ahogy az árnyéka
végigsiklik az utcán. Csak amikor ismét útnak indultam, akkor
kaptam észbe.
Inkább a kócsagok és egyéb vízimadarak miatt kell aggódni,
mondta Heather. Ha egyszer lecsapnak, komoly kárt okozhatnak.
Ne!, gondoltam, és már fel is gyorsítottam a lépteimet, ahogy
Coráék háza feltűnt előttem. Először még csak kocogtam, utána
már szaladtam. Hideg volt, a levegő szúrta a tüdőmet. Tudtam,
bizonyára úgy festek, mint valami őrült, de csak futottam tovább.
Zihálva vágtam át a szomszéd kertjén, majd el Coráék garázsa
mellett, az oldalsó udvarig.
A madarat lehetetlen volt nem észrevenni. A tó sekély végén
állt, szárnyát kissé felemelte, mintha épp most szállt volna le.
Felületesen érzékeltem, milyen gyönyörű. A távolban lenyugvó
nap fénye megvilágította, elegáns alakja a víz felszínén
tükröződött. De aztán nagy csőrét a vízbe mártotta.
– Állj! – kiáltottam, a hangom messzire szállt. – Állj meg!
A madár összerezzent, a szárnyát szélesebbre tárta, mintha a
föld fölött lebegne, de továbbra is egy helyben maradt.

228
 Egy hosszú pillanatig semmi sem történt. A madár kitárt
szárnnyal állt ott, én pedig kissé távolabbról figyeltem, a fülemben
dobolt a vér. Az utcán autók robogtak el, valahol pár méterre ajtó
csapódott. De körülöttünk minden mozdulatlanná dermedt.
Tudtam, hogy a madár bármelyik pillanatban mélyebbre
hajolhat, és kikaphat egy halat, talán pont az én halamat.
Amennyire meg tudtam ítélni, már semmit sem tehettem.
– Tűnj onnan! – sikítottam, ezúttal hangosabban, ahogy
közelebb léptem hozzá. – Hess! Hess onnan!
Először nem mozdult. De aztán, szinte észrevétlenül,
emelkedni kezdett, feljebb és feljebb. Nagyon közel voltam hozzá,
amikor óriási, kitárt szárnyával elrepült fölöttem, egyre
magasabbra szállva az esti égbolton. Olyan lenyűgözően és
szürreálisán festett, mintha csak a képzelet szüleménye lenne. És
talán úgy is hittem volna, hogy csak álmodtam, ha nem látta volna
Jamie is.
Amíg meg nem fordultam, hogy a tekintetemmel kövessem a
fölöttünk elsuhanó, tovább emelkedő madarat, addig észre sem
vettem, hogy Jamie zsebre tett kézzel, az ég felé fordított fejjel ott
áll mögöttem.
– Egy kócsag volt – mondtam, megfeledkezve a köztünk
feszülő csendről. Zihálva szívtam be a levegőt. – A kerti tónál
volt.
Jamie bólintott.
– Tudom.
Nyeltem egyet, és karba tettem a kezemet a mellkasom előtt. A
szívem tovább kalapált, olyan erősen, hogy eltűnődtem, vajon a
sógorom is hallja-e.
– Sajnálom, amit tettem – mondtam. – Nagyon sajnálom.
Jamie egy ideig hallgatott.
– Rendben – szólalt meg végül.
Aztán egyik kezét a vállamra fektette, és együtt néztük, ahogy
a madár a tetők fölé száll az égen.

229
 Tizedik fejezet

AJASAT KÉRSZ, VAGY SIMÁT?

V – Mindegy – feleltem.
Olivia rám nézett a pult mögül, majd odalépett a
vajadagolóhoz, alátartotta a doboz pattogatott kukoricát, és
párszor rácsapott.
– Akkor hivatalosan is a kedvenc típusú vásárlóim közé
tartozol – mondta. – Nem úgy, mint a moziba járók
kilencvenkilenc százaléka. – Tényleg?
– A legtöbbjüknek határozott elképzelése van a vaj
mennyiségéről – magyarázta. Ide-oda forgatta és kissé összerázta
a dobozt, majd tett még hozzá némi vajat. – Egyesek egyáltalán
nem kérnek hozzá. A kukoricának száraznak kell maradnia,
különben kiborulnak. Mások meg annyira eláztatják vele, hogy azt
a dobozon át is érezni lehet. Vágtam egy fintort.
– Pfuj!
Olivia vállat vont.
– Én nem ítélkezem. Hacsak valaki nem tartozik abba a
teljesen kényszeres típusba, akik konkrét rétegekben kérik, amit
egy örökkévalóságig tart elkészíteni. Na, őket utálom.
Mosolyogva elvettem a felém csúsztatott kukoricát.

230
 – Köszi – nyúltam a pénztárcámért. – Mennyivel...?
– Hagyd csak! – felelte legyintve.
– Biztos?
– Ha vajrétegeket kértél volna, akkor megkérném az árát. De ez
semmiség. Gyere!
Kijött a pult mögül, én pedig követtem őt a Panoráma mozi
előterén át – ami szinte teljesen üres volt, eltekintve pár kölyöktől,
akik a mosdók közelében videojátékoztak –, a jegypénztár
ajtajához. Kinyitotta, besurrant, az ajtón lógó táblát a nyitva
feliratra fordította, és az egyik székről lesöpört egy adag papírt,
hogy leülhessek.
– Biztos vagy benne? – pillantottam körbe. – A főnököd nem
bánja?
– Apu vezeti a helyet – felelte. – Ráadásul akaratom ellenére
dolgozom szombat reggel, a tökmagok műszakjában. A lány,
akinek itt kellene lennie, cserben hagyott minket. Azt tehetem,
amit akarok.
– A tökmagok...? – kezdtem, de aztán elnémultam, amikor
észrevettem egy, öt alsós korú gyerekkel közelítő nőt. Néhányan
előtte futkároztak, a többiek mögötte csoszogtak. Az egyikük egy
hordozható videojátékot tartott a kezében, és nem is figyelte,
merre megy, lenyűgöző módon valahogy mégis sikerült botlás
nélkül végigmennie a járdán. A nő, aki a negyvenes évei közepén
járhatott, és hosszú, zöld pulcsit és hatalmas táskát viselt, megállt
az ablak előtt, és hunyorogva felnézett.
– Anyu! – szólt az egyik lófarkas kislány, és megrángatta a nő
karját. – Kérek Smartiest!
– Nem veszünk édességet – jelentette ki a nő motyogva, és
továbbra is a filmek listáját böngészte.
– De megígérted! – követelte a kislány már szinte nyafogva.
Közben az egyik kisfiú megjelent a nő másik oldalán, és ő is
ráncigálni kezdte. Figyeltem, ahogy a nő szórakozottan végigsimít
a fiú fején, míg a kisfiú a lábába csimpaszkodott.

231
 – Igen! – kiáltott fel a videojátékozó kölyök fel-le ugrálva. –
Elértem az ötödik szintet a cseresznyékkel!
Olivia jelentőségteljes pillantást vetett rám, majd lenyomta a
mikrofonja melletti gombot, és közelebb hajolt hozzá.
– Segíthetek? – kérdezte.
– Igen – válaszolta a nő, még mindig felfelé meredve. –
Szeretnék kérni... öt gyerek- és egy teljes árú jegyet az Ebcsont
kettőre.
Olivia beütötte a pénztárgépbe.
– Harminchat dollár lesz.
– Harminchat? – nézett végre ránk a nő. A kislány megint a
karját rángatta. – A gyerekjegyekkel? Biztos benne?
– Igen.
– Hát, ez kész őrület. Ez csak egy film!
– Nekem mondja? – felelte Olivia, és párszor megnyomta a
jegykiadó gombot. Kezét a jegyekre fektette, míg a nő óriási
táskájába nyúlt, egy ideig kotorászott benne, majd végre
előhalászott két húszdollárost. Ekkor Olivia a visszajáróval együtt
odacsúsztatta neki a jegyeket. – Jó szórakozást!
A nő erre felmordult, a vállára kapta a táskáját, majd a
gyerekekkel a nyomában belépett az épületbe. Olivia felsóhajtott,
hátradőlt, és nyújtózkodni kezdett. Előttünk két minifurgon
gördült be a parkolóba gyors egymásutánban.
– Nekem mondja? – ismételtem, ahogy eszembe jutott anyu,
kezében a csiptetős táblával, a házak előtti lépcsőn. – Anyukám is
ezt mondogatta.
– Az együttérzés mindig beválik – jegyezte meg Olivia. – És
nem mintha ne lenne igaza. Tényleg drága. De a bevételünk nagy
részét a büfé adja, ő pedig mindegyik kölöknek kaját csempész be.
Tehát igazából kvittek vagyunk.
A vállam fölött hátrapillantottam az előtérbe, ahol a nő a
porontyait a moziteremhez terelte.
– Gondolod?

232
 – Láttad azt a táskát? Kérlek! – Előrenyúlt, és kivett egy
pattogatott kukoricát a dobozból, amihez még hozzá sem nyúltam.
Ezt nyilván ő is észrevette, mert megkérdezte: – Mi az? Túl sok
rajta a vaj?
Megráztam a fejem, és lenéztem a dobozra.
– Nem, jó így.
– Akkor jó, mert már épp mondani akartam, hogy nehogy most
kezdj nekem válogatós lenni.
A minifurgonokból közben kiszálltak az emberek, a sínek
mentén csúsztatva hátrahúzták a hátsó ajtókat, hogy az ott ülőket
is kiengedjék. Olivia felsóhajtott, és az órájára nézett.
– Nem a kukorica miatt jöttem – mondtam. – Csak... szerettem
volna megköszönni.
– Már megtetted – felelte.
– Ez nem igaz – pontosítottam. – Csak próbáltam... kétszer is.
De nem hagytad. Amit, őszintén szólva, nem értek.
Olivia ismét a kukoricába nyúlt, és kivett belőle egy marékkal.
– Pedig nem olyan bonyolult – válaszolta, ahogy szülők és
gyerekek újabb csoportja közeledett. – Megtettél nekem valamit,
és én is megtettem neked valamit. Kvittek vagyunk. Felejtsük is
el!
Ezt azonban könnyebb mondani, mint megtenni. Ezen
gondolkoztam, miközben eladott egy csomó jegyet,
végighallgatott egy újabb panaszáradatot az árakról, és az egyik
nőt a nyűgös kisgyerekével a mosdó felé irányította. Mire az
emberek elfogytak, eltelt negyedóra, és a kukorica felét megettem.
– Csak azt akarom mondani, hogy... – kezdtem ismét. –
Szeretném, ha tudnád, hogy általában nem vagyok ilyen.
– Milyen? – kérdezte, és elrendezte a blokkokat a
pénztárgépben.
– Olyan, aki lóg a suliból, hogy berúgjon. Csak nagyon rossz
napom volt, és...
– Ruby! – A hangja élesen csengett, hogy magára vonja a
figyelmemet. – Nem kell magyarázkodnod, oké? Megértem.

233
 – Tényleg?
– A suliváltás nekem is nagy szívás volt – mondta, és hátradőlt
a székében. – Minden hiányzott a Jacksonból. Még most is
hiányzik. Annyira, hogy még egy év után sem vettem a
fáradságot, hogy beilleszkedjek a Perkinsbe. Egy barátom sincs
ott.
– Nekem sem – mondtam.
– Dehogynem – ellenkezett. – Neked ott van Nate Cross.
– Nem igazán vagyunk barátok – feleltem.
Erre felvonta a szemöldökét.
– Az a srác huszonöt kilométert vezetett, hogy kihozzon az
erdőből.
– De csak azért, mert megkérted rá – érveltem.
– Nem – pontosított nyomatékosan. – Én csak megmondtam
neki, hol vagy.
– Az ugyanaz.
– Ami azt illeti, nem – vitatkozott, és újabb kukoricáért nyúlt. –
Nagy különbség van az információátadás és a cselekvés között.
Csak közöltem vele a tényeket, nagyrészt azért, mert felelősnek
éreztem magam azért, hogy otthagytalak azzal a lúzerral. De aki
érted ment? Az ő volt. Szóval, remélem, kellően kimutattad a
háládat.
– Nem igazán – vallottam be csendesen.
– Nem? – Úgy tűnt, ezen őszintén meglepődött. – És... –
mondta, elnyújtva a szót. – Miért nem?
Lenéztem a kukoricára, és máris éreztem, hogy a sok vajtól és
sótól elnehezül a gyomrom.
– Nehezemre esik elfogadni mások segítségét – magyaráztam.
– Ez visszatérő probléma nálam.
– Megértem – mondta.
– Igen?
Olivia vállat vont.
– Nekem sem megy olyan könnyen, főleg, ha úgy gondolom,
hogy nincs is rá szükségem.

234
 – Pontosan.
– De – folytatta, nem mentve még fel – kiütötted magad az
erdőben. Mármint, egyértelmű, hogy segítségre volt szükséged, és
szerencséd, hogy erre ő rájött, még ha te nem is.
Nagy csődület közeledett, rengeteg gyerekkel és szülővel.
Láttuk, ahogy a parkolón át felénk hömpölyögnek, mint egy nagy,
szervezetlen hullám.
– Szeretném jóvátenni – fordultam Olivia felé. – Szeretnék
megváltozni. De ez nem olyan egyszerű.
– Ja – mondta. Újabb maroknyi kukoricáért nyúlt, és a szájába
tömte, ahogy az emberáradat közelebb ért. – Nekem mondod?

***

Mindenkinek megvan a maga gyenge pontja. Az az egy dolog,

ami minden erőfeszítése ellenére valahogy mindig térdre
kényszeríti, nem számít, hogy egyébként milyen erős valaki.
Egyeseknek ez a szerelem. Másoknak a pénz vagy az alkohol. Az
enyém még ennél is rosszabb volt: a számtan.
Biztosra vettem, hogy emiatt nem fogok bejutni az egyetemre.
Nem a sokszínű hátterem lesz az oka, vagy az, hogy hónapokkal a
többiek után állítottam össze a jelentkezésemet, sem az, hogy
mostanáig abban sem voltam biztos, akarok-e egyáltalán
továbbtanulni. A fejemben mindennek az oka egyetlen óra volt az
idióta szabályaival és tételeivel, amik a mélybe rántották az
átlagomat, és vele együtt engem is.
Mindig eltökélten ültem neki a tanulásnak, azt mondogatva
magamnak, hogy talán ma minden összeáll, és minden más lesz.
Azonban általában néhány oldalnyi gyakorlófeladat után egyre
inkább felőrölt a kétségbeesett, mindent felemésztő depresszió.
Amikor már nem bírtam tovább, lehajtottam a fejem a könyvre, és
számba vettem a jövőm alternatív lehetőségeit.

235
 – Hűha! – szólt mögöttem valaki. A hangját kissé tompította a
hajam és a karom, amit a fejem köré kulcsoltam, hogy a helyén
tartsam az agyam. – Jól vagy?
Felemelkedtem, azt hittem, Jamie lépett be a konyhába.
Azonban az ajtóban Nate állt, egyik vállára egy halom frissen
tisztított ruhát vetett. Roscoe izgatottan szimatolt a lábánál.
– Nem – feleltem. Nate megfordult, kilépett az előszobába, és
kinyitotta az ottani szekrényt. Így, hogy Jamie keményen
dolgozott az új reklámkampányon, Cora pedig elmaradt az
ügyeivel, egyre több elintéznivalót bíztak a Garantált Pihenésre.
Azonban ez a szombat délelőtt volt az első alkalom, hogy Nate
felbukkant nálunk, amikor otthon tartózkodtam. Halk
koppanásokat hallottam, ahogy felakasztotta a ruhákat. – Épp a
jövőmön gondolkoztam.
– Ilyen rossz a helyzet? – kérdezte.
Leguggolt, hogy megsimogassa Roscoe-t, aki felugrott hozzá,
és megnyalta az arcát.
– Csak ha megbukom számtanból – mondtam. – Ami egyre
valószínűbbnek tűnik.
– Hülyeség. – Felállt, a farmerébe törölte a kezét, majd
közelebb jött, és nekidőlt a pultnak. – Hogy fordulhatna elő
ilyesmi, ha személyesen ismered a város legjobb matektanárát?
– Téged? – vontam fel a szemöldököm. – Komolyan?
– Ó, egek, dehogy! – borzongott meg. – Sok mindenben jó
vagyok, de ebben épp nem. Én is alig mentem át.
– De átmentél.
– Igen. De ezt csak Gervaisnek köszönhetem.
A kölyök apró termetű, büdös alakja azonnal megjelent lelki
szemeim előtt.
– Kösz, nem – feleltem. – Annyira azért nem vagyok
elkeseredve.
– Nekem nem úgy tűnt, amikor bejöttem. – Odalépett az
asztalhoz, kihúzott egy széket, leült velem szemben, magához
húzta a könyvemet, és fintorogva lapozott benne. – Egek, már

236
csak a látványa is kikészít. Mármint, mégis mennyire alap a
hatványfüggvény első deriválási azonossága? De akkor meg miért
nem értem még most sem?
Erre csak pislogtam rá.
– A mi?
Jelentőségteljes pillantást vetett rám.
– Szükséged van Gervaisre – tolta vissza a könyvet. – És minél
előbb.
– Pontosan erre nincs szükségem – tiltakoztam. Hátradőltem,
és felhúztam a lábam a mellkasomhoz. – El tudod képzelni, hogy
szívességet kérjek Gervaistől? Arról már nem is beszélve, hogy
így tartozni fogok neki. Pokollá tenné az életem.
– Ó, igen – bólintott Nate. – El is felejtettem. Ez a mániád. –
Mi?
– Ez a lekötelezettség izé – felelte. – Muszáj önállónak lenned,
képtelen vagy elviselni, ha tartozol valakinek. Ugye?
– Hát... – válaszoltam. Így megfogalmazva nem feltétlenül
hangzott olyasminek, amivel szívesen egyetértene az ember. – Ha
úgy érted, hogy nem szeretek másoktól függeni, akkor igen. Ez
igaz.
– Azonban nekem még tartozol. – Lenyúlt, hogy ismét
megsimogassa Roscoe-t, aki a lábához telepedett.
Ezt megint nem szívesen támasztottam alá, legalábbis nem
azonnal.
– Mire akarsz kilyukadni?
Nate vállat vont.
– Csak arra, hogy ma még sok mindent el kell intéznem.
Rengeteg cupcake-et kell bevonnom cukormázzal.
– És...?
– És jól jönne egy kis segítség – fejezte be. – Ha esetleg
szeretnéd, tudod... visszafizetni a tartozásodat.
– Ezekben az elintéznivalókban szerepel Gervais is? –
kérdeztem.
– Nem.

237
 Egy pillanatra elgondolkoztam.
– Oké – csuktam be a könyvem. – Benne vagyok.

***

– Mielőtt bemegyünk – mondta Nate, ahogy követtem a

bejárati lépcsőn egy kis téglaházhoz, aminek az ajtaja fölött egy
dinnyét ábrázoló zászló lebegett –, figyelmeztetnem kell téged a
szagra.
– A szagra? – kérdeztem, de aztán kinyitotta és belökte az ajtót,
mire a kérdésből mindenre kiterjedő felkiáltás lett. Ó, te jó ég!,
gondoltam, ahogy a bűz egyszerre csapott meg minden oldalról.
Mintha köd ereszkedett volna ránk: hiába sétáltunk át rajta, nem
akart szűnni.
– Ne aggódj! – szólt hátra Nate a válla fölött. Továbbment a
nappaliba, elhaladt egy élénkszínű takaróval fedett kanapé mellett,
a mögötte húzódó napos konyharészbe. – Pár perc, és megszokod.
Nemsokára észre sem veszed.
– Mi ez?
Azonban ahogy az ajtóban várakoztam – míg Nate eltűnt a
konyhában –, megkaptam a választ a kérdésemre. Egy különös
érzéssel kezdődött, ami hamarosan hátborzongatóvá vált, amikor
feltűnt, hogy figyelnek.
Miután észrevettem a lépcsőn ülő macskát – zöld szemű, kövér
cirmos –, aki a pofáján unott kifejezéssel vizslatott, azonnal
kiszúrtam egy szürkét a jobbomon álló fogas alatt, egy a kanapé
háttámláján kucorgó feketét, és egy hosszú szőrű fehéret, aki a
kanapé előtti, keleti mintás szőnyegen nyújtózott. Mindenütt ott
voltak.
Nate-re a zárt hátsó verandán találtam rá, ahol öt
macskahordozó sorakozott az asztalon. Mindegyikre egy-egy
macska polaroid képét ragasztották, alájuk tisztán olvasható,
nyomtatott betűkkel egy-egy nevet írtak: Razzy. Cesar. Blu.
Margie. Lyle.

238
 – Ez valami menhely, vagy ilyesmi? – kérdeztem.
– Sabrina magához veszi azokat a macskákat, akik nem
találnak otthonra – magyarázta Nate. Felvett két macskahordozót,
és bevitte őket a nappaliba. – A betegeket és az időseket.
Mondhatjuk úgy is, hogy azokat, akik nem kellenek senkinek,
akiket kitettek. – Megfogta az egyik fényképet egy vékony, szürke
macskáról – mint kiderült, RAZZYről –, és körbepillantott a
szobában. – Látod valahol ezt a kisfickót?
Mindketten a nappalit pásztáztuk, ahol számos macska
heverészett, de pont a szürke nem volt köztük.
– Talán odafent lesz – következtetett Nate. – Megkeresnéd a
többieket? A hordozókon lévő képek alapján be tudod őket
azonosítani.
Kiment a szobából, és felkocogott a lépcsőn. A következő
pillanatban meghallottam a fütyülését, a plafon nyikorgott, ahogy
körbejárt odafent. Végignéztem a hordozókon és a rajtuk lévő
képeken. Észrevettem az egyiküket, egy fekete, sárga szemű
macskát – ÉYLE-t –, aki egy közeli székről pislogott rám. Amikor
felemeltem a hordozót, a fotó fellibbent, felfedve a hátuljára
ragasztott cetlit.
Lyle kontrollra megy, vért vesznek tőle, hogy megnézzék,
hogyan reagál a rákgyógyszerekre. Ha dr. Loomis úgy érzi, nem
javítanak az állapotán, kérlek, mondd meg neki, hogy hívjon fel a
mobilomon, hogy megbeszéljük, tehetünk-e még valamit, vagy már
csak a kényelmét tudom biztosítani.
– Szegény cica! – mondtam. Letettem elé a hordozót, és
kinyitottam az ajtaját. – Ugorj be!
De nem ugrott. Sőt, amikor odaléptem hozzá, hogy kicsit
noszogassam, felém kapott, a karmai végigszántottak a bőrömön.
Elejtettem a hordozót, ami a földre esett, az ajtaja
nekicsapódott. Lenéztem a kezemre, és már láttam is a karmolás
nyomát, amiben vércseppek jelentek meg.
– Te kis mocsok – vetettem oda neki.

239
 De a macska csak bámult rám, mintha egyáltalán meg sem
mozdult volna.
– Ajjaj! – szólalt meg Nate, amikor visszajött, két hóna alatt
két macskát tartva. – Lyle-lal próbálkozol?
– Azt mondtad, fogjam be őket – emlékeztettem.
– Azt mondtam, keresd meg őket – pontosított. – Ne is próbálj
meg velük hadakozni! Főleg vele ne, problémás eset. Hadd
nézzem!
Megfogta a kezemet, és lehunyorgott rá, hogy megvizsgálja a
sebet. A tenyere melegen simult a csuklómra. Ahogy fölé hajolt,
ráláthattam a homlokába hulló haja különböző árnyalataira: a
tejfölszőkétől kezdve az aranyszőkén át egészen a már szinte
barnásszőkéig.
– Bocsi – mondta. – Figyelmeztethettelek volna.
– Jól vagyok. Ez csak egy kis karcolás.
Nate felpillantott rám, mire éreztem, hogy elpirulok, amikor
hirtelen ráébredtem, milyen közel vagyunk egymáshoz. A válla
fölött Lyle minket figyelt, sárga szemének pupillája hol nagyra
tágult, hol ismét összeszűkült.
Nate-nek végül kerek húsz percébe telt beleimádkozni Lyle-t a
hordozóba, majd a kocsiba, ahol a többiekkel vártam. Amikor
végre becsusszant a volán mögé, láttam, hogy a kezét
karmolásnyomok borítják.
– Remélem, kapsz érte veszélyességi pótlékot – jegyeztem
meg, amikor elindította a motort.
– Úgysem marad nyoma – válaszolta. – És különben sem lehet
érte hibáztatni. Nem sok okot adtak rá, hogy megkedvelje az
állatorvost.
Csak meredtem rá, ahogy kikanyarodtunk a ház elől. A hátsó
ülésről máris nyávogás hallatszott.
– Tudod, egyszerűen képtelen vagyok azonosulni ezzel a
hozzáállással.
Nate úgy vonta fel a szemöldökét, mint aki jót szórakozik ezen
a megjegyzésen.

240
 – Hogy mivel?
– Ezzel az egész pozitív megfogalmazással. Az „ó, nem a
macska hibája, hogy szétmarcangolt” dologgal. Mármint, hogy
csinálod?
– Mi mást tehetnék? – kérdezte. – Utáljam inkább az összes élő
teremtményt?
– Nem – lövelltem felé sötét pillantást. – De nem kell
mindenkiről a legjobbat feltételezned.
– De a legrosszabbat sem szabad feltételeznünk mindenkiről. A
világ nem akar mindig ártani neked.
– Legalábbis szerinted – tettem hozzá.
– A lényeg – folytatta hogy sosem lehetünk száz százalékig
biztosak semmiben és senkiben. Úgyhogy választhatsz. Vagy
reméled a legjobbakat, vagy a legrosszabbra számítasz.
– Ha a legrosszabbra számítasz, sosem ér csalódás – mutattam
rá.
– Igen, de mégis ki él így?
Vállat vontam.
– Azok, akiket nem marcangolnak szét a pszichopata macskák.
– Áh, de téged is megkarmolt – mutatott a kezemre. – Úgyhogy
te nyilván nem tartozol közéjük, hiába is akarsz.
A csoportos állatorvosi vizsgálat után – mialatt Lyle
megkarmolta az orvost, az asszisztenst és egy szerencsétlen nőt a
váróteremben, aki pedig még csak rá sem nézett visszamentünk
Sabrina házához, és kiengedtük a macskákat az otthonukban.
Innen a tisztítók (ahonnan egy rakat öltönyt és inget hoztunk el), a
gyógyszertár (ijesztő, mennyien szednek antidepresszánsokat,
nem mintha ítélkeznék felettük) és a Nagyvilág organikus bolt felé
vettük az irányt, ahol egy különleges megrendelést, egy búza-,
tojás- és gluténmentes tortát vettünk át, aminek a tetején az állt:
Boldog negyvenediket, Marla!
– Negyven év búza és tojás nélkül? – töprengtem hangosan,
amikor felvittük egy nagy, elöl oszlopokkal díszített ház
lépcsőjén. – Az szívás lehet.

241
 – Húst sem eszik – tájékoztatott Nate. Elővett egy kulcskarikát,
és a kulcsok között keresgélt. Amikor megtalálta az ide illőt,
bedugta a zárba, és kinyitotta az ajtót. – Vagy bármit, amit
feldolgoztak. Még a samponja is organikus.
– Te veszed a samponját?
– Mindent beszerzünk neki. Folyton utazik. Erre van a konyha.
Követtem végig a hatalmas, szörnyen zsúfolt, rendetlen házon.
A konyhaszigeten egy halom levél tornyosult, a szelektíven
gyűjtött szemét a hátsó ajtóban állt egy halomban, az
üzenetrögzítő lámpája pedig folyamatosan villogott, jelezve, hogy
megtelt a memóriája.
– Ha valaki ilyen szigorú diétát tart, attól azt várnám, hogy az
otthonára is jobban odafigyel – jegyeztem meg.
– A válás előtt így volt – felelte Nate. Átvette tőlem a tortát, és
berakta a hűtőbe. – Azóta azonban egyre rosszabb.
– Ez megmagyarázza a Xanaxot – mondtam, amikor Nate
elővett egy üvegcsét a gyógyszertári szatyorból, és a pultra tette.
– Gondolod?
A hűtő felé fordultam, aminek egy részét különböző
hollywoodi színésznők bikinis képe fedte. Föléjük fekete filccel a
következőt írták egy darab papírra: Gondold meg, mielőtt
nasiznál!
– Igen – mondtam. – Elég megrögzött lehet.
– Talán – pillantott Nate is a hűtőre. – Még sosem találkoztam
vele.
– Komolyan?
– Aha – válaszolta. – Épp ez a lényege a vállalkozásnak. Nem
kell velünk találkozniuk. Ha jól végezzük a munkánkat, akkor
egyszerűen csak elrendeződnek az ügyeik.
– Akkor is – mondtam –, el kell ismerned, hogy egy csomó
mindenbe belelátsz. Mármint, nézd meg, mennyi mindent
megtudtunk róla már csak a konyhájából!
– Lehet. De nem lehet valakit csak az otthona vagy a cucca
alapján megismerni. Ez csak egy kis része a személyiségüknek. –

242
Felkapta a kulcsait a pultról. – Gyere! Még négy helyre el kell
ugranunk.
El kellett ismernem, nehéz munka volt, legalábbis nehezebb,
mint amilyennek tűnt. De valamiért tetszett. Talán azért, mert a
Csomagfutárnál töltött napokra emlékeztetett, amikor szintén
különböző házakhoz vezettünk, és leszállítottunk dolgokat.
Csakhogy most be is mehettünk az otthonokba, és gyakran el is
hoztunk valamit. Azonkívül volt valami érdekes abban, hogy
bepillantást nyerhettünk mások életébe: láthattuk az
előszobaszekrényüket, a garázsukat, a hűtőjükre kitett
képregényeket. Nem számít, mennyire különbözőek az emberek,
bizonyos dolgok mindenkiben közösek.
Az utolsó megállónk egy sokemeletes lakótömb volt tiszta,
fényes előcsarnokkal. Ahogy kezemben az utolsó adag tisztítós
csomaggal követtem Nate-et, a lépteink körülöttünk
visszhangoztak.
– Tehát, neki mi a története? – érdeklődtem, amikor
beszálltunk a liftbe. Előhúztam a tisztító papírját, hogy
elolvashassam. – Ki az a P. Collins?
– Ez rejtély – felelte.
– Igen? Hogyhogy?
– Majd meglátod.
A hetedik emeleten kiszálltunk az egyforma ajtókkal
szegélyezett, hosszú folyosóra. Nate körülbelül a folyosó felénél
előbányászta a kulcsait, és kinyitotta az előtte lévő ajtót.
– Menj csak be! – mondta.
Amikor beléptem, rögtön feltűnt a csupaszság. Nemcsak abban
az értelemben, hogy valami üres, hanem már szinte lelketlen,
hiába volt tele a lakás fényes, modern bútorokkal. Ami azt illeti,
olyan tökéletesen rendezték be, mintha csak egy magazinból
vágták volna ki.
– Azta! – képedtem el, míg Nate elvette tőlem a csomagot, és
eltűnt vele a jobbra nyíló hálószobában. Odaléptem az
ablakokhoz, ahonnan az egész városra és több kilométerre eső

243
helyekre is rá lehetett látni. Mintha a világ tetején álltam volna. –
Ez elképesztő.
– Az – értett egyet Nate, amikor visszajött. – Épp ezért olyan
furcsa, hogy aki itt lakik, sosincs itthon.
– Valamikor csak itt van, hiszen kitisztíttattad a cuccát –
mutattam rá.
– De mást nem kér – felelte. – És az is csak a paplanhuzata.
Kábé havonta kitisztíttatjuk neki.
Beléptem a konyhába, és körülnéztem. A hűtőre nem
ragasztottak semmit, a pult tisztán ragyogott, csak egy felfordított
üdítőskupak árválkodott rajta.
– Áhá! – kiáltottam fel. – Gyökérsört iszik.
– Az az enyém – mondta Nate. – Múltkor itt hagytam, mintegy
kísérletképpen, hogy megnézzem, elmozdítja vagy kidobja-e
valaki.
– És még mindig itt van.
– Fura, mi? – Visszament az ablakokhoz, és kinyitott egy
üvegajtót. Azonnal megéreztem a beáramló friss levegő illatát. –
Gondolom, bérelt lakás lehet, vagy egy céghez tartozik, és az
idelátogató vezetőknek tartják fenn, vagy ilyesmi.
Bementem a nappaliba, és végignéztem a kanapé mellett álló,
alacsony könyvespolcon. Találtam ott néhány regényt, egy
Mexikóról szóló útikönyvet és pár építészeti könyvet.
– Nem is tudom – töprengtem. – Lefogadom, hogy lakik itt
valaki.
– Hát, ha így van, akkor csak sajnálni tudom – mondta Nate, és
nekidőlt a nyitott ajtónak. – Még csak képek sincsenek a falon.
– Képek?
– Tudod, családtagokról vagy barátokról. Valamiféle
bizonyítéka az életének.
Eszembe jutott a szobám Coráéknál. Az üres falak, hogy szinte
ki sem pakoltam. Mit gondolna rólam valaki, aki bejönne, és
meglátná a holmimat? Néhány ruha, pár könyv. Nem sok
mindenből lehet kiindulni.

244
 Nate közben kilépett a kis erkélyre, és elnézett a távolba.
Amikor megálltam mellette, lepillantott a továbbra is sebekkel
tarkított kezemre.
– Ó, teljesen kiment a fejemből – mondta, majd a zsebébe
nyúlt, és egy kis tubust húzott elő. – A Nagyvilágban vettem
valamit a kezedre.
Boyd’s balzsam, állt rajta piros betűkkel. Amikor lepattintotta a
tetejét, megkérdeztem:
– Mi is ez pontosan?
– Természetes bőrregeneráló kenőcs – magyarázta. Amikor
kételkedő pillantással válaszoltam, hozzátette: – Maria esküszik
rá.
– Ó, hát... Akkor rendben.
Intett, hogy nyújtsam ki a kezem. Amikor megtettem, nyomott
rá a kenőcsből, majd óvatosan elkezdte belemasszírozni. Először
egy kicsit égette a bőrömet, majd hűsítette. Most, hogy ismét ilyen
közel álltunk egymáshoz, az ösztönöm azt súgta, lépjek el tőle,
mint korábban. De ehelyett erőt vettem magamon, nem
mozdultam, inkább igyekeztem ellazulni, ahogy tovább
masszírozta a kezemet.
– Kész is – szólalt meg kicsivel később, amikor teljesen elkente
a krémet. – Holnapra rendbe jön.
– Milyen optimista!
– Ha az jobban tetszik, felkészülhetsz arra is, hogy leesik a
kezed – felelte. – De én egyszerűen képtelen vagyok azonosulni
ezzel a felfogással.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Ahogy felnéztem rá, a nap épp
mögötte ragyogott, és eszembe jutott az az első éjszaka, amikor
áthajolt a kerítésen. Akkor lehetetlen volt kivenni a vonásait, de
itt, nappali fényben minden tisztán látszott. Egyáltalán nem olyan
típusnak bizonyult, amilyennek gondoltam, és eltűnődtem, vajon
én is okoztam-e neki meglepetést.

245
 Később, miután Nate kitett otthon, a tűzhelynél találtam rá
Corára, aki épp kevergetett valamit, és hunyorogva nézett bele a
nagy lábasba.
– Szia! – kiáltotta, míg Roscoe odaszaladt hozzám, és felugrott
rám. – Azt hittem, ma nem dolgozol.
– Nem is – feleltem.
– Akkor merre jártál?
– Merre nem... – válaszoltam ásítva. Cora erre zavarodottan
felnézett rám, én pedig eltűnődtem, miért nem mondom meg neki
egyszerűen az igazat. De volt valami abban a napban, amit nem
akartam megosztani senkivel, legalábbis egy ideig. – Segítsek a
vacsorával?
– Nem, köszi. Kábé fél óra, és eszünk, oké?
Bólintottam, majd felmentem a szobámba. Miután ledobtam a
táskámat a földre, kiléptem az erkélyre, az udvar és a kerti tó
fölött átnéztem Nate-ék házára. És valóban, egy perc múlva
láttam, hogy átvisz pár holmit a medenceházba, és tovább
dolgozik.
Visszaléptem a szobába, lerúgtam a cipőmet, lehuppantam az
ágyra, kinyújtóztam, és lehunytam a szemem. Már épp
elszunnyadtam volna, amikor csilingelő biléták hangját hallottam,
mire felnéztem, és Roscoe-t pillantottam meg az ajtóban. Cora
biztos bekapcsolta a sütőt, gondoltam. Vártam, hogy
elsompolyogjon mellettem a szekrényemig, ahol ilyenkor
általában meghúzta magát, amíg el nem múlt a veszély. Ehelyett
azonban odajött az ágy mellé, majd leült és felsandított rám.
Először csak rámeredtem, majd felsóhajtottam.
– Jól van – paskoltam meg az ágyat. – Gyere!
Egy pillanatig sem habozott, azonnal felszökkent, majd egy
párszor gyorsan körbefordult a tengelye körül, letelepedett
mellém, fejét a hasamra fektette. Ahogy simogatni kezdtem,
lenéztem a Lyle-tól kapott karmolásokra, végigsimítottam rajtuk
az ujjaimmal, éreztem az apró domborulatokat, és felidéztem,
hogy Nate ugyanezt tette. Az este hátralevő részében – vacsora

246
alatt, lefekvés előtt – mást sem csináltam: kitapogattam a hegeket,
ugyanúgy, ahogy korábban a nyakamban lógó kulcsot, mintha az
emlékezetembe akarnám vésni őket. És talán így is volt, mert
Nate-nek igaza volt: másnapra eltűnnek.

247
 Tizenegyedik fejezet

SAK AZT MONDOM – jelentette ki Olivia, miközben felemelte a

C smoothie-ját és belekortyolt hogy a laikus megfigyelő számára
olyan, mintha lenne köztetek valami.
– Hát, akkor a laikus megfigyelő téved – feleltem. – És még ha
lenne is, az sem tartozna senki másra.
– Ja, persze. Mert annyian érdeklődnek a téma iránt. Teljes
szerény személyem.
– De te rákérdeztél, nem igaz?
Erre vágott egy grimaszt, majd felkapta a telefonját, felnyitotta,
és megnyomott rajta pár gombot. Oliviával hivatalosan nem
mondtuk ki, hogy immár barátok vagyunk. De valamikor aközött,
hogy elvitt a tisztásra, és együtt lógtunk a mozi jegypénztárában,
mégiscsak így lett. Egyszerűen nem találtam más magyarázatot
arra, hogyan képes teljes nyugalommal rákérdezni a
magánéletemre.
– Semmi sincs köztünk Nate-tel – biztosítottam róla már
másodszor, mióta leültünk ebédelni. Ez is olyasmi volt, amire
sosem számítottam volna: mi, ahogy együtt eszünk. Ráadásul
ehhez már annyira hozzászoktunk, hogy alig tűnt fel, amikor
átnyúlt az asztal fölött, és kivett egy sült krumplit a
papírzacskómból. – Csak barátok vagyunk.

248
 – Nem is annyira régen – felelte, és a szájába kapta a sült
krumplit – még ezt sem voltál hajlandó elismerni.
– És?
– És – mondta, amikor hirtelen megszólalt a telefonja ki tudja,
egy vagy két hét múlva mit ismersz még el? A végén még
eljegyez, mielőtt hajlandó lennél bevallani.
– Nem fog eljegyezni – közöltem határozottan. – Jesszus!
– Soha ne mondd, hogy soha – vont vállat. Ismét csörgött a
telefonja. – Bármi megtörténhet.
– Látod egyáltalán itt a közelemben?
– Nem – felelte. – De azt látom, hogy ott áll a szobornál, és
éppen erre néz.
Arra fordultam. Valóban, Nate ott állt mögöttünk, és Jake
Bristollal beszélgetett. Amikor észrevette, hogy őt nézzük,
odaintegetett. Visszaintegettem neki, majd visszafordultam
Oliviához, aki kifejezéstelen tekintettel méregetett, miközben a
mobil tovább csörgött.
– Nem veszed fel? – kérdeztem.
– Szabad?
– Szóval most már én hozom a szabályokat?
– Nem – felelte közömbösen. – Csak nem akarok gorombának
és tapintatlannak tűnni, amiért egyszerre két emberrel beszélgetek.
– Lényegében pontosan ezzel vádoltam, amikor megelégeltem,
hogy folyton félbeszakít, hogy telefonálgasson. Ami, most, hogy
belegondoltam, nagyon is barátszerűen hangzott a maga módján. –
Hacsak, persze, most már nem látod más fényben a dolgokat.
– Csak hallgattasd el, légyszi! – mondtam.
Felsóhajtott, mintha az egész nagyon nehezére esne, majd
felpattintotta a telefont, és a füléhez tartotta.
– Szia! Nem, csak Rubyval ebédelek. Tessék? Igen, valóban
ezt mondta – sandított rám. – Nem tudom, elég kiszámíthatatlan.
Már meg sem próbálom megérteni.
Erre a szememet forgattam, majd a vállam felett ismét
hátrapillantottam Nate-re. Még mindig Jake-kel beszélgetett, és

249
ezúttal nem vett észre, de ahogy végignéztem az udvaron,
kiszúrtam valakit, aki egyenesen rám meredt. Gervais.
Egyedül üldögélt egy fa alatt, mellette a hátizsákja, egyik
kezében egy tejesdoboz. Lassan rágott valamit, közben a tekintetét
végig rám szegezte. Ami, be kell vallanom, elég ijesztő volt. De
hát Gervais az utóbbi időben kissé különösen viselkedett. Vagyis
különösebben, mint korábban.
Mostanra annyira megszoktam az idegesítő autós szokásait,
hogy már alig vettem őket észre. Ahogy Nate-tel közelebb
kerültünk egymáshoz, Gervais már szinte csak egy utógondolat
maradt. Eleinte valószínűleg ezért nem tűnt fel hirtelen változása.
Nate-nek azonban igen.
– Hogyhogy nem vetted észre, hogy most már fésülködik? –
kérdezte tőlem Nate pár reggellel korábban, miután Gervais már
elszáguldott, mi pedig átvágtunk a parkolón. – És hogy már nem
viseli a fémpántokat?
– Úgy, hogy egyesekkel ellentétben nem igazán szoktam
Gervaist nézegetni – feleltem.
– Azért ezt elég könnyű kiszúrni – mutatott rá. – Mintha
teljesen új ember lenne.
– Igen, a hangsúly a mintha szón van.
– Az illata is jobb – tette hozzá Nate. – Jelentős mértékben
visszaszorította a mérgező gázok kibocsátását.
– Egyáltalán miért beszélgetünk erről? – kérdeztem.
– Nem tudom – vont vállat. – Ha valaki észrevehetően
megváltozik, természetes, hogy az ember eltűnődik, vajon mi
lehet az oka. Nem?
Én azonban nem töprengtem Gervaisen. Még ha teljes
átalakuláson megy is át, és hirtelen petúniaillatot áraszt, akkor
sem érdekelt volna kevésbé. Most viszont, amikor az udvaron át
őt néztem, el kellett ismernem, hogy Nate-nek igaza volt: valóban
máshogy festett. Megfésülködött, a haja kevésbé volt zsíros, és a
fémpántjai nélkül az arca teljesen megváltozott. Amikor

250
észrevette, hogy őt vizslatom, összerezzent, behúzta a fejét, és
felhörpintette a tej maradékát. Milyen furcsa, gondoltam.
– ...nem – mondta Olivia a telefonba, és közben ismét kortyolt
egyet a smoothie-jából. – Mert a cipőktől nem fogsz gyorsabban
futni, Laney. Csak hájpolják. Mi? Naná, hogy ezt mondják. Az
eladások után kapják a fizetésüket!
– Kik? – kérdezte Nate, ahogy lehuppant mellém a padra.
Olivia, továbbra is Laney-re figyelve, felvont szemöldökkel
nézett rám.
– Fogalmam sincs – válaszoltam. – Amint azt látni fogod, nem
hozzám beszél. Telefonál.
– Á, értem – mondta Nate. – Tudod, ez elég udvariatlan dolog.
– Ugye?
Olivia ránk sem hederített. Elemelte a sült krumplis zacskómat,
és megint vett belőle. Aztán Nate-et is megkínálta, aki kivett egy
marékkal, és a szájába tömte.
– Az az enyém – jegyeztem meg.
– Igen? – kérdezte Nate. – Nagyon finom.
Mosolyogva meglökött a térdével. Az asztal túloldalán Olivia
még mindig a cipőkről beszélgetett Laney-vel, hangja újra és újra
kioktatóvá vált. Ahogy ott ültem velük, szinte nehezemre esett
felidézni a napot, amikor először a Perkinsbe jöttem, eltökélten,
hogy kitartok az egyszemélyes felállás mellett. De kezdtem
rájönni, hogy ez van, ha az ember segítséget fogad el és ad: nem
lehet teljesen kiegyenlíteni a számlát. Ha egyszer elkezdődik egy
ilyen kapcsolat, azt nem lehet lezárni, folytatódik.

***

Hálaadás napján délben az előszobában álltam, készen rá, hogy

teljesítsem a kijelölt feladatomat, mint ajtónyitó és kabátlesegítő.
Azonban épp amikor az első autó lassított és beállt a ház elé,
észrevettem, hogy lyukas a pulcsim.

251
 Kettesével szedve a lépcsőfokokat felrohantam a szobámba, be
a fürdőbe, a szekrényemhez.
Amikor feltéptem az ajtót, rémülten hátraugrottam. Odabent
Cora ült a földön, az ölében Roscoe-val.
– Ne is mondd! – emelte fel a kezét. – Tudom, hogy furcsán
néz ki.
– Mit csinálsz itt?
Cora felsóhajtott.
– Csak szükségem volt egy kis időre. Hogy vegyek pár mély
levegőt. Hogy egy kicsit egyedül legyek.
– A szekrényemben – tettem hozzá, csak hogy tiszta legyen.
– Roscoe-ért jöttem. Tudod, milyen, ha megy a sütő. – Rám
nézett. – De aztán, amikor ideértem, kezdtem megérteni, miért
szeret annyira itt lenni. Egész megnyugtató.
Cora és Jamie most először adott hálaadási vacsorát, ami azt
jelentette, hogy pillanatokon belül nem kevesebb, mint tizenöt
Hunter fog minket megszállni. Én személy szerint kíváncsian
vártam, hogy találkozzak ezzel a kiterjedt törzzsel, de Cora, épp,
mint Roscoe, kész idegroncs lett.
– Te vetetted fel – mondta neki Jamie előző héten, amikor Cora
teljes pánikban ült a konyhaasztalnál, szakácskönyvekkel és
Cooking Light főzőmagazinokkal körülvéve. – Én sosem kértelek
volna rá.
– Csak udvarias akartam lenni! – magyarázta a nővérem. –
Nem gondoltam, hogy anyukád tényleg elfogadja a meghívást.
– Kíváncsiak a házra.
– Akkor jöjjenek át egy italra! Vagy előételre. Vagy desszertre.
Valami egyszerűre. Nem egy nagy ünnepre, amikor egy teljes
menüt kell megfőznöm!
– Csak a pulykát és a desszertet kell megcsinálnod – mutatott
rá Jamie. – Minden mást ők hoznak.
Cora sötét pillantással fordult felé.
– A pulyka a legfontosabb az egészben – közölte tárgyilagosan.
– Ha elcseszem, az egész ebédnek lőttek.

252
 – Ez nem igaz – nyugtatgatta Jamie. Aztán rám nézett, de én
csöndben maradtam, okosabb voltam annál, semhogy
belekeveredjek ebbe. – Ez csak egy pulyka. Mégis milyen nehéz
lehet elkészíteni?
Erre a kérdésre tegnap este választ kaptunk, amikor Cora
elugrott a megrendelt tízkilós húsért. Hármunk közös erejére volt
szükség, hogy becipeljük, aztán be sem fért a hűtőbe.
– Katasztrófa – jelentette ki Cora, miután nagy nehezen
felraktuk a konyhaszigetre. – Teljes katasztrófa.
– Minden rendben lesz – biztatta Jamie magabiztosan, mint
mindig. – Csak nyugi!
Végül Jamie-nek sikerült begyömöszölnie a hűtőbe, de csak
miután majdnem minden mást kipakolt belőle. Ennek
eredményeként a pulton nemcsak azok a hozzávalók sorakoztak,
amit Cora a hálaadásnapi menühöz vett, hanem az összes
ételízesítő, kenyér, üdítő és palackos víz is – minden, amit nem
feltétlenül kellett hűtve tárolni. Szerencsére sikerült elintézni,
hogy használhassuk Nate-ék sütőjét is – az apjával egész nap
házon kívül voltak, az ügyfeleiknek ugyanis dupla annyi
elintézendőjük akadt a saját vacsorájuk miatt mivel a miénkbe a
pulyka mellé már semmi sem fért be. Azonban mindez csak még
zsémbesebbé tette Corát, annyira, hogy végül fogtam egy
kenyeret, a mogyoróvajat és a lekvárt, és bevonultam velük a
hatalmas étkezőbe, ahol nyugodtan megkenhettem és megehettem
a szendvicseimet.
– Azt hiszem, ez nagyon jót fog nekünk tenni – mondta Jamie
tegnap este, miközben Cora a konyhában zörgött a nyitott ajtón
túl.
A nővéremre pillantottam, aki a sütőnél állt, és úgy vizslatott
egy lyukacsos szedőkanalat, mintha nem egészen tudná, mihez
kezdjen vele.
– Igen?
Jamie bólintott.

253
 – Épp ez kell az otthonunkba, egy igazi ünnepi vacsora. Ettől
teljesebb lesz, családiasabb. – Már szinte vágyakozón felsóhajtott.
– Különben is, mindig is szerettem a hálaadást. Már az
évfordulónk előtt is.
– Várj! – vágtam közbe. – Hálaadáskor házasodtatok össze?
Megrázta a fejét.
– Nem, június tizedikén. De hálaadáskor jöttünk össze. Ez volt
az első évfordulónk, még az esküvő előtt. Akkor volt az első igazi
randink.
– Ki randizik nemzeti ünnepeken?
– Nos, nem egészen így terveztük – magyarázta. Magához
húzta a kenyeret, és vágott pár szeletet. – Úgy volt, hogy
hazamegyek az ünnepre. Már nagyon vártam, mert imádom
azokat az ünnepeket, amikor lehet enni.
– Értem – mondtam, és beleharaptam a szendvicsembe.
– De aztán – folytatta – előző este egy szusibárban ettem, ahol
nem volt jó a tintahal, és ételmérgezést kaptam. Nagyon nem
örültem neki. Egész éjjel rosszul voltam, nem aludtam, másnapra
teljesen legyengültem. Tehát ott kellett maradnom egyedül a
koliban hálaadáskor. Hallottál már ennél szomorúbb dolgot?
– Nem – feleltem bizonytalanul.
– Hát persze hogy nem! – sóhajtotta. – Tehát ott voltam,
kiszáradva és nyomorúságosán. Elmentem zuhanyozni, de olyan
gyengének éreztem magam, hogy visszafelé meg kellett állnom
pihenni a folyosón. Ott ültem, félig öntudatlanul, és ekkor kinyílt
a szemben lévő ajtó, és megállt előttem a lány, aki az első héten
rám ordított. Ő is egyedül maradt az ünnepre, és épp
melegszendvicset csinált egy becsempészett minisütőben.
A nővéremre sandítottam, aki épp egy szakácskönyvet bújt,
ujjaival követve a sorokat, és hirtelen eszembe jutottak azok az
olcsó paradicsomszószos, sajtos melegszendvicsek, amiket
annyiszor csinált nekem.
Jamie kivette a kést a lekvárosüvegből.

254
 – Először rémültnek tűnt. Mint kiderült, kissé zöld voltam. így
hát megkérdezte, jól vagyok-e, és amikor azt feleltem, hogy nem
vagyok benne biztos, kijött, kitapogatta a homlokomat, majd
behívott a szobájába, hogy feküdjek le. Aztán elment az egyetlen
nyitva lévő üzletbe, kábé kilométerekkel arrébb, és hozott nekem
egy hatos csomag Gatorade üdítőt, aztán megosztotta velem a
melegszendvicsét.
– Hű! – mondtam.
– Tudom. – A fejét csóválva ráfordította a kenyérszeletét a
másikra. – Az egész hétvégét együtt töltöttük a szobájában,
filmeztünk és pirítóst ettünk. Ápolgatott. Életem legjobb
hálaadása volt.
Ismét Corára pillantottam, és felidéztem azt, amit Denise
mesélt róla a bulin. Furcsa, milyen nehezen tudtam elképzelni a
nővéremet gondoskodó természetűként, ha figyelembe vesszük,
hogy egyszer rám is így vigyázott. Ahogy most is.
– Ez persze nem jelenti azt, hogy más hálaadások a maguk
módján nem lehetnek ugyanilyen jók, vagy akár jobbak – tette
hozzá Jamie. – Ezért várom annyira az ideit. Imádom ezt a házat,
de még nem igazán érzem otthonnak. Holnap azonban, amikor
mindenki itt lesz az asztal körül, és felolvassa a hálaadási listáját,
az lesz.
Már csak fél füllel figyeltem, mert közben még Cora és a
melegszendvicsek körül jártak a gondolataim, és először nem is
jutott el a tudatomig mondandójának a vége.
– A hálaadási listáját?
– Aha – válaszolta. Fogott még egy szelet kenyeret, és
közelebb húzta magához a mogyoróvajat. – Ó, igaz is. Nálatok
ilyen sem volt, ugye?
– Öhm, nem – feleltem. – Nem is tudom, mit jelent.
– Pontosan azt, aminek hangzik – magyarázta. Kikanalazott
egy adag mogyoróvajat, és a kenyerére kente. – Írsz egy listát
mindarról, amiért hálás vagy. Hálaadás napjára. Aztán vacsora
alatt megosztod a többiekkel. Nagyszerű dolog!

255
 – Kötelező? – kérdeztem.
– Tessék? – Egy csörrenéssel letette a kést. – Nem akarsz listát
írni?
– Nem is tudom... Nem tudom, mit mondhatnék – feleltem.
Jamie olyan döbbentnek tűnt, hogy eltűnődtem, megsértődött-e,
így hozzátettem: – Mármint így hirtelen.
– Hát, ez benne a legjobb – folytatta a kenyerének a
megkenését.
– Nem kell ott, azonnal kitalálnod. Bármikor megírhatod a
listát. Bólintottam, mintha tényleg ez lenne az egyetlen oka a
bizonytalanságomnak.
– Oké.
– Ne aggódj! – bátorított. – Nagyszerű leszel. Tudom.
Kénytelen voltam csodálattal adózni Jamie optimizmusának.
Számára nem létezett lehetetlen: egy tó épül a kertváros közepén,
egy csökönyös sógornő egyetemre megy, a házból otthon lesz, és
mindenki hálaadási listát ír. Persze nincs rá garancia, hogy mindez
épp úgy valósul meg, ahogy azt elképzelte. De talán nem is ez a
lényeg. A tervek számítanak, akár valóra válnak, akár nem.
Most, ahogy Cora ott ült a szekrényben, odalent megszólalt a
csengő. Roscoe a fülét hegyezte és vakkantott, a hangja
visszapattant a kis helyiség falairól.
– Ez nekem szól – mondtam. Levettem a pulcsimat, és
felkaptam egy másikat az egyik fogasról. – Megyek, és...
A lábamra kulcsolta a kezét, ezzel kibillentve az
egyensúlyomból.
– Majd Jamie ajtót nyit – mondta. – Maradj itt velem egy
kicsit!
– Azt akarod, hogy bemásszak oda?
– Nem. – Megvakarta Roscoe fülét, majd csendesen hozzátette:
– Mármint, csak ha van kedved.
Leguggoltam, ő pedig arrébb csúszott, hogy helyet engedjen.
Bemásztam, és arrébb toltam a csizmámat, hogy leülhessek.
– Látod? – mondta. – Jó idebent.

256
 – Oké, kimondom. Flúgosan viselkedsz – jegyeztem meg.
– És még hibáztatsz érte? – Egy puffanással hátradőlt a falnak.
– Bármelyik percben megtelhet a ház emberekkel, akik a
tökéletes családi hálaadásra számítanak. És ki érte a felelős? Én, a
legkevésbé alkalmas ember a feladatra.
– Ez nem igaz – tiltakoztam.
– Miből gondolod? Még sosem főztem hálaadási vacsorát.
– Jamie-nek csináltál melegszendvicset – mutattam rá.
– Mármint még az egyetemen? – kérdezte.
Bólintottam.
– Oké, az nem ugyanaz.
– Az is egy vacsora volt, úgyhogy számít – érveltem. –
Ráadásul azt mondta, az volt élete legjobb hálaadása.
Cora elmosolyodott, a falnak döntötte a fejét, és felnézett a
ruhákra.
– De az Jamie. Ha csak róla lenne szó, nem aggódnék. De itt
most az egész családjáról beszélünk. Idegessé tesznek.
– Miért?
– Mert olyan kiegyensúlyozottak – felelte megborzongva. – A
mi családunk hozzájuk képest farkasfalka.
Erre csak pislogtam rá.
– Cora! Egyetlen napról van szó.
– De az a hálaadás napja.
– Ami csak egy nap – ismételtem.
Közelebb húzta magához Roscoe-t.
– Nem is beszélve az egész gyerek dologról. Ezek az emberek
már szinte nevetségesen termékenyek. Biztos azon gondolkoznak,
hogy lehet, hogy már öt éve házasok vagyunk, és még nem láttuk
el újabb taggal a törzset.
– Biztos vagyok benne, hogy nem gondolkoznak ilyesmin –
nyugtattam. – És ha mégis, ez akkor sem tartozik rájuk, és minden
jogod megvan hozzá, hogy ezt közöld is velük, ha beszólnak
miatta.

257
 – Nem fognak – felelte lehangoltam – Ahhoz túl kedvesek. Ez
a legnyugtalanítóbb az egészben. Mind jól kijönnek egymással,
szeretnek engem is, és megeszik a pulykát, még ha egyszerre égett
és nyers is. Senki nem fog berúgni és eszméletlenül az
édesburgonyába dőlni.
– Anyu sosem dőlt eszméletlenül a kajára – jegyeztem meg.
– Erre persze emlékszel.
A szememet forgattam. Azóta nem beszéltünk anyuról, hogy
Cora kiszabta a büntetésemet, de már nem is számított annyira
tabutémának, mint korábban. Nem mintha teljes mértékben
egyezett volna a véleményünk a közös vagy nem annyira közös
múltunkról. De ugyanakkor nem is tartoztunk két ellentétes
táborhoz sem, ahol ő támadt, én pedig védekeztem volna.
– Csak azt mondom, hogy nem kis nyomás része lenni ennek.
– Minek?
– Egy igazi családnak – magyarázta. – Egyrészt mindig is erre
vágytam: egy nagy vacsorára, az egész családdal az asztal körül.
Ugyanakkor úgy érzem... hogy nem illek ide, azt hiszem.
– Ez a te házad – mutattam rá.
– Igaz – sóhajtotta. – Talán csak a hormonok miatt van. Ez a
gyógyszer, amit szedek, talán jót tesz a petefészkemnek, de
megőrülök tőle.
Erre vágtam egy grimaszt. Az egy dolog, hogy beavatnak a
termékenységi drámába, de a konkrét részletektől őszintén szólva
felfordult a gyomrom. Pár nappal korábban már attól is szinte
megszédültem, hogy kimondta a méh szót.
Ismét csengettek. A látogatók ígérete nyilván elfeledtette
Roscoe-val a sütő miatti félelmét, mivel kiszabadította magát,
kilőtt, és eltűnt a sarkon.
– Áruló – dünnyögte Cora.
– Oké. Elég ebből! – Kiléptem a szekrényből, leporoltam
magam, majd megfordultam, hogy ránézzek. – Most már nincs
visszaút. Úgyhogy le kell menned, hogy szembenézz a

258
félelmeddel, és kihozd belőle a legtöbbet, és akkor minden
rendben lesz.
Cora résnyire húzott szemmel nézett rám.
– Mikor lettél hirtelen ilyen optimista?
– Csak gyere ki onnan!
Egy sóhajtással felkecmergett, megigazította a szoknyáját, és
előjött a szekrényből. Becsuktam az ajtót, de egy pillanatig még
ott maradtunk a teljes alakos tükör előtt, a tükörképünkre
meredve. Végül megkérdeztem:
– Emlékszel, milyen volt nálunk a hálaadás?
– Nem – felelte halkan. – Nem igazán.
– Én sem – mondtam. – Menjünk!

***

Nem arról volt szó, hogy optimista lennék. Csak már képtelen
voltam osztozni vele ebben a negatív hozzáállásban.
Aznap reggel, amikor Corára főzés közben rájött a teljes
kiborulás – liszttel borítva néha könnyekben tört ki, és bárki előtt,
aki a közelébe merészkedett, fenyegetően meglengetett egy
kanalat –, már csak egy jó kis indokra vágytam, hogy
megléphessek a házból. Szerencsére akadt is egy.
– Szia! – köszönt Nate a konyhából, amikor kezemben a két
serpenyőre tett négy pitével egyensúlyozva óvatosan beléptem az
üveg tolóajtójukon. – Csak nem nekem hoztad? Igazán nem kellett
volna.
– Ha akár csak egy morzsányit is csippentesz belőlük, Cora
kibelez – figyelmeztettem, és vigyázva a sütőhöz vittem a
tepsiket. – Valószínűleg egy habverővel.
– Uh! – borzadt el kissé. – Milyen érzékletes leírás!
– Vedd úgy, hogy figyelmeztettelek. – Letettem a pitéket. –
Nem bánod, ha elkezdem a sütést, és bemelegítem a sütőt?
– Nem. Tiéd a pálya.

259
 Megnyomtam a megfelelő gombokat, hogy beállítsam a sütőt,
majd megfordultam, és nekidőltem. Figyeltem, ahogy Nate
átlapoz egy stósz papírt, és néha lejegyez valamit.
– Nagy nap, mi?
– Óriási – mondta, és felnézett rám. – Az ügyfeleink fele
elutazott, úgyhogy rá kell nézni a házukra vagy a háziállatukra, a
másik fele meg vendégeket vár, így dupla annyi elintéznivalóval
bíztak meg minket, mint általában. És persze ott vannak még
azok, akik előre megrendelték az egész vacsorát, amit ki kell
nekik szállítani.
– Elég idegtépőnek hangzik – jegyeztem meg.
– Nem az – felelte, és megint leírt valamit. – Csak aprólékos
tervezést igényel.
– Nate? – kiáltotta az apja a folyosóról. – Mikor érkezik
Chambellék rendelése?
– Tizenegykor – válaszolta Nate. – Tíz perc múlva indulok
érte.
– Legyen inkább öt. Nem tudhatod, mekkora lesz a forgalom.
Megvan minden kulcs, ami kell?
– Igen.
Nate a mosogató melletti fiókból előkapott egy kulcskarikát, és
a konyhaszigetre dobta, ahol csörömpölve landolt.
– Kétszer is ellenőrizd, hogy mindegyik megvan-e! – hagyta
meg Mr. Cross. – Nem akarok visszajönni ide, ha ott ragadsz
valahol.
Nate bólintott, és megint lejegyzett valamit. Közben a ház egy
másik részén csapódva becsukódott egy ajtó.
– Stresszesnek hangzik – jegyeztem meg.
– Ez az első nagyobb ünnep az üzlet indulása óta – magyarázta
Nate. – Több új ügyfél is jelentkezett csak a mai napra. De amint
elindulunk, és elkezdjük intézni a dolgokat, megnyugszik majd.
Talán igaza volt. De közben hallottam, ahogy Mr. Cross
magában motyog valamelyik szobában, és ez a hang félelmetesen

260
emlékeztetett anyuéra, miközben csapkodva, kelletlenül munkába
készülődött.
– És ti mikor esztek majd hálaadási vacsorát a felfordulás
közepette?
– Nem eszünk – mondta. – Hacsak nem számítjuk azt, amikor a
hátsó ülésen valaki más pulykájával és krumplijával áthajtunk a
Dupla Burger autós kiszolgáló részén.
– Hát ez szomorú – jegyeztem meg.
– Nem igazán izgatnak ezek az ünnepek – vont vállat.
– Tényleg?
Nate felvonta a szemöldökét.
– Miért olyan meglepő ez?
– Nem tudom – feleltem. – Csak arra számítottam, hogy valaki,
aki ilyen barátságos és társaságkedvelő, az nagy rajongója a
családi összejöveteleknek. Mármint, Jamie az.
– Igen?
Bólintottam.
– Jelenleg épp a hálaadásnapi listámat kéne írnom.
– A mit?
– Pontosan – mutattam a mellkasára. – Mint megtudtam, ez egy
lista arról, hogy miért vagy hálás, amit aztán vacsora közben
felolvasol. Mi ilyesmit sosem csináltunk. Soha.
Nate ismét átnézte a lapokat.
– Mi sem. Mármint persze még akkor, amikor mi még mi
voltunk.
Ismét meghallottam Mr. Crosst, a hangja végigvisszhangzott a
folyosón. Vidámabbnak tűnt, mint korábban, gondoltam, biztos
egy ügyféllel beszél.
– Mikor mentek szét a szüleid?
Nate biccentve vette fel a kulcskarikát, és gyorsan átnézte.
– Tízéves koromban. A tieid?
– Ötéves koromban – feleltem. Ekkor mögöttem csipogni
kezdett a sütő. Azonnal eszembe jutott Roscoe, ahogy bevackolja
magát a szekrényembe. – Apu azóta eléggé kikerült a képből.

261
 – Anyu Phoenixben él – mondta, és az egyik kulcsot
lecsúsztatta a karikáról. – A válás után hozzá költöztem. De aztán
újraházasodott, megszülettek a mostohahúgaim, és már túl sok lett
neki.
– Micsoda?
– Én – válaszolta. – Még általános iskolás voltam, feleseltem,
az agyára mentem, miközben csak babázni akart. Úgyhogy két
évvel ezelőtt kirúgott otthonról, és visszaküldött ide. – Bizonyára
meglepett képet vághattam, mert megkérdezte: – Mi az? Tudod,
nem csak neked lehet problémás múltad.
– Csak a tiédet sosem ilyennek képzeltem – magyaráztam. És
ez őszintén szólva még enyhe kifejezés volt. – Egyáltalán nem.
– Jól titkolom – felelte könnyedén. Aztán rám mosolygott. –
Nem kell beraknod azokat a pitéket?
– Ó, de!
Megfordultam, kinyitottam a sütőt, és becsúsztattam őket
egymás mellé, a rácsra. Amikor felegyenesedtem, Nate azt
kérdezte:
– És mi áll a hálaadási listádon?
– Még nem igazán írtam meg – feleltem, ahogy lassan
becsuktam a sütőt. – Bár az, hogy a te múltad is problémás, talán
bekerül a top ötbe.
– Tényleg? – kérdezte.
– Aha. Azt hittem, én vagyok az egyetlen kívülálló a
környéken.
– Közelről sem. – Nekidőlt a mögötte lévő pultnak, és
összefonta a karját a mellkasa előtt. – És még?
– Hát – mondtam lassan, és felemeltem azt a kulcsot, amit az
előbb vett le a karikáról –, ami azt illeti, elég sok minden közül
választhatok. Sok jó dolog történt, mióta idejöttem.
– Azt elhiszem – jegyezte meg.
– Például nagyon hálás vagyok a fűtésért és a folyó vízért.
– Mindannyiunknak annak kéne lennünk.

262
 – És szerencsém volt azokkal is, akikkel találkoztam –
folytattam. –, mint például persze Corával és Jamie-vel, amiért
magukhoz vettek. Harriettel, amiért munkát adott. Oliviával,
amiért aznap segített, és mert a barátom.
Nate résnyire húzott szemmel nézett rám.
– Aha.
– És ott van még Gervais is – soroltam tovább a kulcsot
görgetve a kezemben.
– Gervais – ismételte közönyösen.
– Már szinte nem is büfög. Igazi csoda. És ha ezért nem lehetek
hálás, akkor miért?
– Jó ég! – billentette Nate oldalra a fejét. – Fogalmam sincs.
– Talán van még valami – fordítottam fel a kulcsot a
tenyeremben. – De most valahogy nem jut eszembe.
Nate közelebb lépett hozzám, karja súrolta az enyémet, majd
megállapodott mellette, ahogy előrenyúlt, elvette tőlem a kulcsot,
és visszatette az asztalra.
– Hát, talán majd eszedbe jut – mondta.
– Talán – feleltem.
– Nate? – kiáltotta Mr. Cross. Közelebbről zengett a hangja,
mire Nate azonnal elhátrált tőlem, megtartva a pár lépés
távolságot, épp mielőtt az apja feje megjelent az ajtóban. Rám
pillantott, kurtán biccentett, majd a fiára nézett. – Mi lett azzal az
öt perccel?
– Máris indulok – felelte Nate.
– Akkor menj! – mondta Mr. Cross, és ismét eltűnt.
Az egyik ajtó becsapódott, majd hallottam, hogy a kocsija
motorja felmorajlik.
– Jobb, ha megyek – mondta Nate, azzal felkapta a stósz papírt
és a kulcscsomót. – Jó szórakozást a vacsorához!
– Neked is! – feleltem.
Amikor elment mögöttem, megszorította a vállam, majd
felgyorsította a lépteit, és kisietett a folyosóra. Egy ajtó
becsukódott mögötte, és a ház elcsendesedett.

263
 Ránéztem a pitékre, majd megmostam a kezem, kimentem a
konyhából, és lekapcsoltam magam mögött a lámpát. Ahogy a
teraszra nyíló ajtó felé indultam, észrevettem egy másik ajtót is a
folyosó végén. Épp annyira volt csak nyitva, hogy kivehessem a
benti ágyat és rajta ugyanazt az összehajtogatott ÚSSZ! feliratú
pulcsit, amit Nate kölcsönadott.
Nem tudom, mire számítottam, mivel nem sok fiú szobájában
jártam eddig. Talán rendetlenségre. Egy bikinis nő képére a falon.
Talán egy bekeretezett képre Heatherről, egy tépett jegyekkel és
sportos kitüntetésekkel szegélyezett tükörre, CD-k és magazinok
halmaira. Ehelyett, ahogy belöktem az ajtót, semmi ilyesmit nem
láttam. Sőt, hiába volt tele bútorokkal, valahogy... üresnek tűnt.
Állt ott egy ágy, bevetve, és egy komód, rajta egy kis tál
apróval és néhány gyökérsör-kupakkal. A táskáját a székre vetette
az íróasztalnál, amin a laptopja bedugva várakozott, az
akkumulátor lámpája villogott. De nem találtam bekeretezett
képet, sem azokat az apróságokat, amiket vártam, mint, mondjuk,
Maria hűtős kollázsát vagy akár Sabrina macskatengerét. Inkább
arra a lakásra hasonlított, ahova utoljára mentünk, a szinte sterilre,
kevés arra utaló jellel, ki alszik, él és lélegzik ott.
Még egyszer meglepetten végignéztem a szobán, majd
kihátráltam, és visszaállítottam az ajtót pontosan abba az
állapotba, ahogy találtam. Hazafelé végig Nate szobája járt a
fejemben, és próbáltam rájönni, mi zavar benne annyira. Csak
amikor visszaértem Coráékhoz, akkor jöttem rá: éppúgy fest, mint
az enyém. Szinte lakatlan, érintetlen. Mintha az is olyasvalakihez
tartozna, aki épp most érkezett, és még nem tudja, meddig marad.

***

– Kérhetnék egy kis figyelmet? Hahó!

A csilingelést eleinte alig lehetett hallani. De ahogy egyesek
elcsendesedtek, majd elnémították a körülöttük lévőket is,
hangosabbá vált, míg már nem maradt más hang a szobában.

264
 – Köszönöm – mondta Jamie. Letette a villát, amivel eddig a
borospoharát kocogtatta. – Először is, szeretném megköszönni
mindenkinek, hogy eljött. Sokat jelent nekünk, hogy itt vagytok
velünk az első ünnepi vacsoránkon az új házunkban.
– Éljen, éljen! – kiáltotta be valaki a szoba végéből, amit gyors
taps követett.
A Hunter család nem rejtette véka alá kitörő lelkesedését,
legalábbis így vettem észre, míg beengedtem őket, és elvettem a
kabátjukat. Jamie anyukája, Elinor halk szavú, kedves arcú
asszony volt, az apukája, Roger pedig nagy ölelésre húzott és
összeborzolta a hajam, mintha még tízéves lennék. Jamie
mindhárom nővére ugyanolyan sötét hajjal és szemmel
rendelkezett, mint a sógorom, és ugyanolyan szókimondóak is
voltak, legyen szó akár a kerti tóról (amit hangosan méltattak),
vagy a legutóbbi választásokról (amiben viszont szintén hangosan,
de azért jól nevelten nem értettek egyet). Aztán ott voltak még a
gyerekek, a sógorok, különböző nagybácsik és unokatestvérek.
Annyi név és rokoni kapcsolat akadt, hogy képtelenség volt
megjegyezni, úgyhogy inkább fel is adtam, és csak mosolyogtam,
remélve, hogy ezzel kompenzálom rövid memóriámat. Muszáj
volt kompenzálnom.
– És most, hogy mind itt vagytok – folytatta Jamie –,
szeretnénk megosztani veletek valamit.
Épp az előszobába vezető ajtóban álltam, Jamie mögött, így
tökéletes rálátásom nyílt a többiekre. Jamie bejelentésére kettős
reakció érkezett: először reményteljes kifejezések jelentek meg az
arcokon – felvont szemöldökök, eltátott szájak, mellkashoz kapott
kezek –, majd mindenki rögtön Corára nézett. Ó, a francba!,
gondoltam.
A nővérem azonnal elpirult kissé, majd jelentőségteljesen
belekortyolt a borába, és magára erőltetett egy mosolyt. Addigra
már Jamie is rájött, hogy hibázott.
– A UMe-ről van szó – pontosított gyorsan, mire mindenki
lassan visszafordult felé. – Az új reklámkampányunkról.

265
Hivatalosan holnap indul el, szerte az országban. De ti itt most
elsőkként láthatjátok.
Jamie lenyúlt az egyik szék mögé, ahonnan egy téglalap alakú
kartonlapot húzott elő, rajta annak a hirdetésnek a felnagyított
másával, amit korábban láttam. Ismét Corát kerestem a
tekintetemmel, de mostanra kiosont a konyhába, a poharát
otthagyta a könyvespolcon.
– Remélem, tetszik nektek – emelte fel Jamie a képet maga elé.
– És, öhm, nem akartok beperelni.
Kisurrantam az előszobába, így lemaradtam a Hunter család
első reakciójáról, de azért még hallottam pár elhűlt kiáltást,
sikolyt, amit újabb taps követett. Beléptem a konyhába, ahol Cora
épp háttal nekem betette a zsemléket a sütőbe. Meg sem fordult,
amikor megjegyezte:
– Én megmondtam.
Hátrapillantottam, azon tűnődve, honnan a csudából tudta,
hogy én állok mögötte.
– Jamie szörnyen megbánta, hogy így fogalmazott – mondtam.
– Látszott rajta.
– Tudom. – Becsukta a sütőt, és a konyhaszigetre dobta a
fogókesztyűt. Közben a nappaliban a többiek izgatott hangon,
egymás szavába vágva beszéltek. Cora a hangok irányába
pillantott. – Úgy tűnik, tetszik nekik.
– Jamie tényleg tartott tőle, hogy ellene lesznek?
Cora vállat vont.
– Az emberek furcsán viselkedhetnek, ha családi dolgokról van
szó.
– Tényleg? – kérdeztem, és felültem az egyik bárszékre a
konyhaszigetnél. – Én erről semmit sem tudok.
– Én sem – felelte. – A mi családunk tökéletes.
Ezen mindketten felnevettünk, de közel sem olyan hangosan,
hogy elnyomjuk a szomszéd helyiségben felhangzó derültséget.
Cora visszafordult a sütőhöz, és bekukucskált az üvegajtaján.
– Ha már a családnál tartunk... – mondtam. – Neked mit jelent?

266
 Egyik szemöldökét felvonva rám sandított a válla fölött.
– Miért kérded?
– Iskolai feladat. Meg kell kérdeznem mindenkit.
– Ó! – Egy pillanatra elhallgatott, még mindig a sütő felé
fordulva állt. – Mások mit mondtak?
– Mindenfélét – válaszoltam. – Őszintén szólva nem sokat
haladtam.
A tűzhely fölé hajolt, felemelte az egyik lábas fedelét, és
megszemlélte a tartalmát.
– Nos, úgy sejtem, az én meghatározásom eléggé hasonlíthat a
tiédre. Úgy kell lennie, nem?
– Asszem – feleltem. – De neked most már van egy másik
családod is.
Mindketten a nappali felé fordultunk. Láttam, hogy Jamie
letette a felnagyított hirdetést a dohányzóasztalra, a többiek pedig
köré gyűltek.
– Végül is van – mondta. – De talán ez is része a dolognak.
Hogy az embernek nem csak egy családja lehet.
– Hogy érted?
– Hát, ott van a családom, ahonnan származom, azaz te és anyu
– magyarázta, és megigazította az egyik fedőt. – Aztán itt van
Jamie családja, akiket a házasságnak köszönhetek. És
remélhetőleg lesz egy másik családunk is. A mi közös családunk,
amit együtt hozunk létre. Én és Jamie.
Ettől bűntudatom támadt, hogy ilyen hamar hoztam fel ezt a
témát Jamie baklövése után.
– Úgy lesz – biztattam.
Megfordult, és összefűzte a karját a mellkasa előtt.
– Remélem. De épp ez a lényeg, nem? A családnak nem kell
állandónak, kötöttnek lennie. Az emberek beházasodnak valahova,
aztán elválnak. Megszületnek, meghalnak. Folyton alakul,
változik. Még az a kép is Jamie családjáról valószínűleg csak az
aznapi állapotot ábrázolja. Másnapra valami megváltozott. Így
kellett lennie.

267
 A nappaliból feltörő kacagást hallottam.
– Ez találó meghatározás – jegyeztem meg.
– Igen?
Bólintottam.
– Eddig ez a legjobb.
Később, amikor a konyha megtelt a még több bor után kutató
családtagokkal és a Roscoe-t üldöző gyerekekkel, a káoszon át
Corára néztem, és azon gondolkoztam, valóban azt lehetne
feltételezni, hogy mivel egy helyről jövünk, a családról alkotott
képünk megegyezik. De ez valójában nem igaz. Hiszen
mindannyiunknak van egy elképzelése a kék színről is, de ha
konkrétan le kéne írnunk, annyi szó közül választhatunk: mint az
óceán, a zafír, az ég, valaki szeme. Ahány ember, annyiféle
meghatározás.
Kikémleltem a nappaliba, ahol Jamie anyukája most egyedül
ült a kanapén, előtte az asztalra fektetett reklámmal. Amikor
odaléptem hozzá, azonnal helyet engedett nekem, és egy ideig
csendben meredtünk a képre.
– Bizonyára furcsa lehet – szólaltam meg végül. – A tudat,
hogy ezt a képet nemsokára az egész világ látni fogja.
– Valóban – mosolygott. Számomra mindannyiuk közül ő
hasonlított a leginkább Jamie-re. – Ugyanakkor kétlem, hogy
bárki felismerne. Már jó régen készült.
A képre néztem, annak is a közepére, ahol Jamie anyukája
fehér ruhában ült.
– Ők kik? – kérdeztem, a két oldalán álló idősebb nőkre
mutatva.
– Áh! – Kissé közelebb hajolt a képhez. – A nagyszüleim
testvérei. Ő itt Carol a balomon, mellette Jeanette. A másik
oldalamon pedig Alice áll.
– Ez a maga házánál készült?
– A szüleimnél. Cape Codban – felelte. – Olyan furcsa!
Elnézem ezeket a gyerekeket az első sorban, akik mára már mind
maguk is szülők. És persze a nénikéim mind meghaltak. Mégis,

268
mindenki annyira ismerősen fest így, a fiatalosabb külsejével,
hiába telt el azóta több év. Mintha csak tegnap lett volna.
– Nagy családjuk van – mondtam.
– Igen – értett egyet. – És van, hogy azt kívánom, bár ne így
lenne. Már csak azért is, mert így nagyobb a valószínűsége, hogy
egyesek nem jönnek ki jól egymással. A konfliktus lehetősége
mindig ott lebeg a levegőben.
– De a konfliktusok kis családokban is előfordulnak –
mutattam rá.
– Igen – nézett rám. – Valóban.
– Emlékszik még erre a sok emberre? – kérdeztem.
– Ó, igen – felelte. – Mindegyikükre emlékszem.
Egy ideig hallgattunk, az arcokat bámultuk. Aztán Elinor így
szólt:
– Szeretnéd, hogy bebizonyítsam?
Felpillantottam rá.
– Igen, persze – mondtam.
Elmosolyodott, kicsit közelebb húzta magához a képet, én
pedig elgondolkoztam, őt is kikérdezzem-e az iskolai feladathoz.
De aztán, ahogy az ujját lassan végighúzta az arcokon, és
mindenkit beazonosított, rájöttem, hogy talán ez a meghatározása
a családról. Ez a sok név, összefűzve, mint gyöngyök egy láncon.
Hol összejönnek, hol elválnak egymástól, de akkor is mindig egy
családot alkotnak.

***

Hiába aggódott annyira Cora, amikor gubanc támadt a

vacsorával, az nem az ő hibája volt. Hanem az enyém.
– Hé! – szólt Jamie, miután meghagyta Corának, hogy
pihenjen, mi pedig leszedtük az asztalt. – Hol vannak a piték?
– Ajjaj! – feleltem.

269
 A szekrényben töltött beszélgetés közben, nem is beszélve a
tizennyolc személyes pulykavacsora káoszáról, teljesen
megfeledkeztem a Nate-nél hagyott desszertről.
– Ajjaj? – kérdezett vissza Jamie. – Ajjaj úgy, mint a kutya
megette őket?
– Nem – mondtam. – Még mindig a szomszédban vannak.
– Ó! – Az ajkát beharapva átsandított az étkezőbe. – Hát, van
süti meg torta. Lehet, hogy...
– Biztos észreveszi – válaszoltam meg a kimondatlan kérdését.
– Áthozom őket.
Már egy ideje akkora volt nálunk a nyüzsgés és a zsivaj, hogy
már előre vártam Nate-ék házának csendjét. Amikor beléptem,
csak a fűtés enyhe zúgása és lépteim koppanása hallatszott.
Szerencsére beállítottam az időzítőt, így a piték nem égtek
meg, de már kicsit kihűltek. Épp elkezdtem átpakolni őket a
tepsikre, amikor a fal túloldaláról csattanást hallottam.
Élesen és hirtelen csendült, mintha valami a földnek csapódott
volna, és annyira megijedtem, hogy az egyik pite kicsúszott a
kezemből, és hangos puffanással a tűzhelyre esett. Aztán
csörömpölés hangzott, amit elfojtott hangok követtek. Valaki volt
a garázsban.
Letettem a pitéket, kiléptem a folyosóra, és füleltem. Továbbra
is hallottam, hogy valaki beszél. A garázsba vezető ajtóhoz
léptem, a kilincsre csúsztattam a kezem, és lassan kinyitottam.
Először Nate-et láttam meg.
A szerszámos polc mellett guggolt, ami láthatóan nemrég még
a falnál állt. Most azonban az oldalára fordulva hevert a
betonpadlón, körülötte – feltételeztem – a tartalmával: pár
festékesdobozzal, autótisztító felszereléssel és egy immár törött
üvegtállal. Épp amikor tettem egy lépést előre, hogy segítsek neki
összepakolni, kiderült, hogy nincs egyedül.
– ...kifejezetten kértem, hogy ellenőrizd a kulcsokat indulás
előtt – háborgott épp Mr. Cross. Előbb hallottam meg a hangját,
mint hogy észrevettem volna. Most úgy mozdult, hogy a

270
látóterembe került, egyik füléhez a telefonját szorította, a kezével
eltakarta a mikrofont. – Erre az egyre kértelek. Csupán egy dolgot
kértem tőled, és még azt sem tudod rendesen megcsinálni. Van
fogalmad róla, mennyibe fog ez nekem kerülni? Chambellék egy
jobb héten simán az üzletünk felét jelentik. Az ég szerelmére!
– Sajnálom – szabadkozott Nate. Leszegett fejjel vette fel a
földről és rendezte el a festékesdobozokat. – Elhozom most, és
egyenesen odaviszem.
– Már késő – csattant Mr. Cross, és egy mozdulattal lecsukta a
telefonját. – Elszúrtad. Megint. És most személyesen nekem kell
elsimítanom a dolgot, ha meg akarjuk őket tartani, amivel csak
még inkább lemaradunk a teendőkkel.
– Nem kell neked elsimítanod. Majd én beszélek velük –
mondta Nate. – Elmagyarázom nekik, hogy az én hibám volt...
Mr. Cross a fejét rázta.
– Nem – vágott közbe dühösen. – Mert azzal elismernéd az
inkompetenciádat, Nate. Épp elég, hogy soha nem bízhatok rád
egyetlen rohadt dolgot sem, de átkozott legyek, ha hagyom, hogy
magyarázkodj az ügyfeleknek, mintha büszke lennél rá.
– Nem vagyok – felelte Nate halkan.
– Milyen nem vagy? – kérdezte Mr. Cross követelőző hangon,
és a nyomaték kedvéért közelebb lépett, és felrúgott egy
ablaktisztító flakont, ami hangos csattanással nekirepült a
fűnyírónak. – Milyen nem vagy, Nate?
Figyeltem, ahogy Nate, aki továbbra is sietve szedegette fel a
dolgokat a földről, beszívja a levegőt. Annyira megsajnáltam, és
bűntudatom támadt a jelenlétem miatt. Ez már anélkül is épp elég
rossz volt, hogy kihallgattam volna. Nate hangja még
csendesebben szólt, alig lehetett kivenni.
– Nem vagyok rá büszke.
Mr. Cross egy pillanatig csak rámeredt. Aztán megrázta a fejét,
és így szólt:
– Tudod mit? Undorodom tőled. Rád sem bírok nézni.

271
 Azzal elfordult, és a garázson átvágva felém indult. Gyorsan
végigsiettem a folyosón, és behúzódtam a fürdőszobába. Ott, a
sötétben nekidőltem a mosdókagylónak, és a saját kalapáló
szívverésemet hallgattam, miközben Mr. Cross a konyhában
zörgött, fiókokat rántott ki, majd csapott be. Aztán, szinte egy
örökkévalósággal később, hallottam, hogy elmegy. Miután a
kocsija kitolatott a ház elől, vártam pár percet, és csak aztán
jöttem elő, de még akkor is remegtem.
A konyhában látszólag semmi sem változott, szinte
érintetlennek tűnt, a pitéket ugyanott találtam, ahol hagytam. A
teraszon és a kerítésen túl Coráék háza is ugyanúgy festett,
odalent égtek a lámpák. Tudtam, hogy a pitékre és rám várnak, és
egy pillanatig azt kívántam, bár egyszerűen foghatnám magam és
csatlakozhatnék hozzájuk, bár kisiethetnék ebből a házból, és
teljesen magam mögött hagyhatnám az imént történteket. Egykor
ez talán teljesen természetes lépés lett volna. De most kinyitottam
a garázsajtót, és Nate keresésére indultam.
Még mindig a földön kuporgott, üvegdarabokat szedegetett
össze, és egy szemetesbe hajította őket. Megtorpantam a
küszöbön, és egy ideig onnan figyeltem. Aztán elengedtem a
mögöttem lévő ajtót, ami így kattanva becsukódott.
Nate azonnal felnézett rám.
– Szia! – köszönt lezseren. Jól titkolom, idéztem fel korábbi
mondatát. – Hát a vacsora? Inkább meglógtál, csak hogy ne
kelljen megírnod a hálaadási listádat?
– Nem – feleltem. – Ohm, itt hagytam a pitéket, úgyhogy
vissza kellett jönnöm értük. Nem tudtam, hogy más is van itt.
Erre rögtön megváltozott az arckifejezése, és tudtam, hogy
tudja, hogy végig itt voltam – akár az utolsó mondatomból, akár a
tekintetemből.
– Ó! – mondta kifejezéstelenül, egykedvűen. – Értem.
Közelebb léptem hozzá, majd lehajoltam mellé, és én is
szedegetni kezdtem az üvegdarabokat. A levegőben furcsa rezgés
érződött, mint vihar előtt vagy után, amikor az ionok

272
mozgolódnak, újrarendeződnek. Ismertem ezt az érzést. Már egy
ideje nem tapasztaltam, de ismertem.
– Szóval – szólaltam meg óvatosan, halkan –, mi volt ez az
egész?
– Semmi. – Rám nézett, de csak egy pillanatra. – Minden
rendben.
– Nem úgy tűnt.
– Apu csak kiengedte a gőzt. Nem nagy ügy. Az egész a polcon
csapódott le.
Nyeltem egyet, és beszívtam a levegőt. A nyitott garázsajtón
túl, az utcán elsétált egy idős pár széldzsekiben, karjuk egyszerre
lendült.
– És... sokszor ilyen?
– Mármint hogy sokszor dönt-e le polcokat? – kérdezte, és
leporolta a kezét a szemetes fölött.
– Sokszor beszél így veled?
– Nem – válaszolta.
Figyeltem, ahogy feláll, és kisöpri a haját az arcából.
– Tudod, anyu néha felpofozott minket – mondtam lassan. –
Amikor még kisebbek voltunk. Corát többször, mint engem, de
azért időnként én is kaptam.
– Tényleg?
Kerülte a tekintetem.
– Sosem lehetett tudni, mikor jön rá. Utáltam.
Nate egy ideig hallgatott, majd így szólt:
– Apu csak... heves természetű. Mindig is az volt. Olykor
robban, rombol. De nem gondolja komolyan a szavait.
– Megütött valaha?
Nate vállat vont.
– Párszor, amikor nagyon kijött a sodrából. De ez ritka.
Lehajolt, felhúzta a polcot, és visszanyomta a helyére, a falhoz.
– Nekem akkor is úgy tűnik, hogy nagyon igazságtalan veled –
mondtam. – Az a duma arról, hogy undorodik tőled...

273
 – Ugyan! – vágott közbe, és felrakta a festékesdobozokat az
alsó polcra. – Az semmi. Hallanod kellett volna az
úszóversenyeken. Ő az első szülő, akit örökre kitiltottak a pálya
mellől. Nem mintha ez megállíthatta volna. Csak ezek után a
kerítés mögül üvöltözött.
Eszembe jutott az a nap az iskola parkolójában, amikor egy
srác utánakiáltott.
– Ezért léptél ki?
– Részben. – Felvette az ablakmosót. – De mint mondtam, nem
nagy ügy. Jól vagyok.
Jól. Én is ezt hittem magamról.
– Anyukád tud erről?
– Tudja, hogy apu fegyelmező természet. – Az utolsó két szót
úgy nyújtotta el, hogy abból érződött, már sokszor hallotta egy
bizonyos hangsúllyal. – Hajlamos sajátos módon feldolgozni az
információkat. És különben is, amikor visszaküldött ide, úgy hitte,
épp erre van szükségem.
– Erre senkinek sincs szüksége – jegyeztem meg.
– Lehet. De nekem ez jutott.
Az ajtóhoz lépett és kinyitotta. Követtem be a házba, figyeltem,
ahogy odalép a konyhaszigethez, és felveszi a kulcsot, amit
korábban a kezembe vettem. Tisztán emlékeztem rá, ahogy a
tenyeremben görgettem, arra, ahogy elvette tőlem, visszatette a
pultra, de a karikára már nem, és hirtelen bűnösnek éreztem
magam, mintha sokkal inkább része lennék ennek az egésznek,
mint korábban.
– Azért beszélhetnél róla valakivel – mondtam, ahogy a
zsebébe csúsztatta a kulcsot. – Még ha nem is üt meg mindig, ez
nem helyes.
– És kerüljek állami gondozásba? Vagy hagyjam, hogy
áthurcoljanak anyuhoz, aki nem is akarja, hogy ott legyek? Kösz,
nem.
– Tehát már fontolgattad – mutattam rá.

274
 – Heather fontolgatta. Sokat – magyarázta, és megdörgölte az
arcát. – Kikészítette ez az egész. De egyszerűen nem értette meg.
Anyu kirúgott otthonról, apu pedig legalább befogadott. Nem
mintha olyan sok választási lehetőségem lenne.
Eszembe jutott, mit mondott Heather aznap, amikor
kiválasztottam a halamat: örülök, hogy Nate-tel barátok vagytok.
– Aggódott miattad – mondtam.
– Jól vagyok. – Nem tudtam nem észrevenni, hányszor
ismételgeti ezt. – Már csak fél évem van a ballagásig. Azután
elutazom északra, egy úszótáborba edzőnek, és ha bejutok
valahova suliba, már itt sem vagyok.
– Itt sem vagy – ismételtem.
– Igen – felelte. – Elhúzok a fősulira, vagy bárhova. Mindegy,
csak el innen.
– Senkinek sem tartozva semmivel.
– Pontosan. – Felnézett rám, és felidéztem, amikor korábban
ugyanitt álltunk, és ő kivette a kulcsot a kezemből. Akkor olyan
közel éreztem magam valamihez. Valamihez, amit sosem
képzeltem volna, sem a sárga házban, sem itt, Coráéknál az első
napokban. – Te is ott maradtál anyukáddal, elviselted, még ha
rossz is volt. Úgyhogy megérted, ugye?
Megértettem. De ennél többről volt szó. Persze nem is olyan
rég még én is így akartam élni: senkinek sem tartozva semmivel.
Így könnyen azonosulhattam volna vele. De ha még mindig így
éreznék, akkor most nem álltam volna ott Nate-tel. Elmentem
volna, amikor korábban lehetőségem adódott rá, és kimaradtam
volna ebből és mindenből.
De nem maradtam. Mert már nem ugyanaz a lány voltam, aki
azon az első éjszakán odaszaladt a kerítéshez, és csak arra tudott
gondolni, hogy minél előbb átugorjon rajta és megszökjön.
Valahol valami megváltozott.
Ezt és még ennél többet is elmondhattam volna Nate-nek. Mint
például azt, hogy most már mennyire örülök annak, hogy
Honeycutték a gyámügy kezére adtak, mert így idekerülhettem

275
Corához, Jamie-hez és mindenhez, amiért hálás voltam, beleértve
őt is. És hogy még amikor úgy érzed, hogy nincs választásod,
hogy nincs szükséged senkire, tévedhetsz. De mindazok után, amit
mesélt, ezt kimondani ostobaságnak, ha nem lehetetlennek tűnt.
Hat hónap nem olyan sok idő. És már épp elégszer hagytak
magamra.
Megérted, ugye?, kérdezte. Erre csak egy válasz létezett.
– Igen, persze – feleltem.

276
 Tizenkettedik fejezet

ÁT ITT VAGY! Hála az égnek!

H A hálaadás utáni nap volt az év legforgalmasabb
vásárlónapja. A pláza reggel hatkor nyitott a nyitási akciók miatt.
Harriet azonban ragaszkodott hozzá, hogy már fél hatkor ott
legyek, hogy előkészüljek. Ez kissé túlzásnak tűnt, de azért
sikerült felkelnem a sötétben, kibotorkálnom a zuhany alá, és
önteni magamnak egy nagy bögre kávét, amit az erdei úton
felhörpintettem, míg másik kezemben egy elemlámpát tartottam.
Amikor odaértem a plázához, az emberek kabátokba bugyolálva,
várakozva már ott sorakoztak a főbejárat előtt.
Odabent minden üzletben nagy volt a nyüzsgés. A dolgozók
feltöltötték a polcokat, és izgatottan beszélgettek, mindenki
komoly készülődő üzemmódba kapcsolt, várva a tömeget. Amikor
elértem Harriet bódéját, nyilvánvaló volt, hogy ő már ott van egy
ideje: a pénztárgépen már két Pezsdítő Presszó-s pohár állt, egy
harmadikat a kezében szorongatott. Mondanom sem kell, hogy
tűkön ült.
– Siess, siess! – kiáltott felém, és a kezét lengette, mintha már
pusztán az akaratával gyorsabb mozgásra bírhatna. – Nincs sok
időnk!

277
 Kissé riadtan Reggie felé pillantottam, aki már bent ült a
Vitamin Sarok bódéjában, kezében egy bögrével, amiből egy
teafilter madzagja lógott ki. Álmosan belekortyolt, és amikor
elmentem mellette, odaintegetett.
– Neked is ilyen korán itt kell lenned? – kérdeztem tőle.
Nem tudtam elképzelni, hogy valaki cápaporc kapszulát
szeretne venni karácsonyra.
Reggie vállat vont.
– Nem bánom a korán kelést. Szeretem a nyüzsgést.
Elmosolyodott, és Harriet felé kémlelt, aki épp eszelős módon
újabb füstölőt gyújtott. Ja, gondoltam. A nyüzsgést.
– Jól van – mondta Harriet, amikor odahúzott maga mellé, a
bódé elé, és hörpintett egyet a kávéjából. – Vegyünk számba
mindent! Az olcsóbb termékek ott vannak lent, a drágábbak itt
fent. A gyűrűket a kasszához raktam a spontán vásárlóknak, a
kellemes légkört a füstölők biztosítják, a pénztár tele van apróval.
Emlékszel még a katasztrófatervre?
– Fogom a pénzesládát és az értékes ékköveket, ellenőrzőm,
hogy mindenki megvan-e, aztán a kajáldáknál lévő kijárat felé
indulok – daráltam.
– Remek – biccentett. – Nem hinném, hogy alkalmaznunk kell,
de egy ilyen napon nem lehet tudni.
Reggie-re pillantottam, aki csak a fejét csóválta, és elfojtott egy
ásítást.
– Tudod – folytatta Harriet, a kínálatot szemlélve –, ahogy
most elnézem, azt hiszem, talán jobb lenne kicserélni a
fülbevalókat és a karkötőket. Nem néznek ki így jól. Ami azt
illeti...
– Harriet! Minden nagyszerűen fest. Készen állunk –
biztosítottam.
Harriet felsóhajtott.
– Nem is tudom. Az az érzésem, hogy valamiről
megfeledkeztem.

278
 – Esetleg az ünnepek valódi értelméről? – kiáltotta Reggie a
bódéjából. – Amikor is az egymás iránti jóindulatra és békére
koncentrálunk, nem pedig arra, hogy minél több pénzt keressünk?
– Nem, nem erről – felelte Harriet. Aztán hangosan, épp a
fülemnél csettintett az ujjával. – Megvan! – kiáltott fel. – El sem
hiszem, hogy majdnem elfelejtettem.
Behajolt a pénztárgép alá, és előhalászta azt a műanyag ládát,
amiben a készletét tartotta. Míg válogatott a tucatnyi kis műanyag
tasak között, és végül előhúzott és kinyitott egyet, az órámra
pillantottam. 5.51. Amikor visszanéztem Harrietre, épp háttal állt
nekem, és bekapcsolta a nyaklánca csatját.
– Oké – mondta. – Ezeket pár hete csináltam, csak úgy
szórakozásból, de most azon gondolkozom, hogy talán ki kéne
őket tennem. Mit gondolsz?
Amikor megfordult, először a kulcsot vettem észre. Finom,
ezüst, piros kövekkel kirakott medál lógott a nyakában, fonott
ezüstláncon. Azonnal összehasonlítottam a saját kulcsommal, ami
nehezebb, ormótlanabb volt, közel sem olyan szép. Mégis, amikor
megláttam, megértettem, miért kaptam annyi megjegyzést az
enyémre. Van valami feltűnő egy darab kulcsban. Mint egy
kérdés, ami csak arra vár, hogy megválaszolják, egy egész, ami
mégis hiányolja a másik felét. Magában haszontalan, kell hozzá
valami más is, hogy értelmet nyerjen.
Harriet felvonta a szemöldökét.
– Nos?
– Ez...
– Nem tetszik, ugye? – kérdezte, mielőtt még befejezhettem
volna. – Ízléstelen koppintásnak tartod.
– Nem – feleltem gyorsan. – Nagyon szép. Tényleg feltűnést
kelt.
– Valóban? – A tükör felé fordult, megérintette a kulcsot, és
végigfuttatta rajta az ujját. – Tényleg ilyen, ugye? Legalábbis
különleges. Szerinted el tudnánk őket adni?
– Több is van?

279
 Bólintott, és ismét benyúlt a dobozba. Ahogy kitette a kis
tasakokat a pultra, legalább húszat számoltam össze, mindegyik
különbözött az előzőtől. Némelyik kulcs kisebb volt, némelyik
nagyobb, voltak egyszerűek, másokat ékkövek díszítettek.
– Megszállt az ihlet – magyarázta, miközben egyesével
végigmértem őket. – Ami azt illeti, kissé fanatikusan.
– Mindenképp tedd ki őket! – mondtam. – Most rögtön.
Rekordidő alatt beáraztuk és elrendeztük a nyakláncokat. Épp
kitettem az utolsót is az állványára, amikor az óra elütötte a hatot,
és az ajtók kitárultak. A lárma először távolról hangzott, de aztán,
mint egy hullám, egyre hangosabban morajlott, ahogy a vásárlók
megjelentek, és megtöltötték a hosszú, széles folyosót.
– Kezdődik – közölte Harriet. – Hajrá!
Az első kulcsos láncot húsz perccel később adtuk el, a
másodikat rá fél órával. Ha nem látom a saját szememmel, sosem
hiszem el, de minden egyes vásárló, aki arra járt, megállt, hogy
megnézze őket. Nem mindenki vett belőlük, de határozottan
felkeltették az emberek érdeklődését. Újra és újra.
A nap emberek, hangok és a fentről harsogó, az olykor elhaló
lármában felhangzó karácsonyi zene ködében telt. Harriet tovább
kortyolgatta a kávéit, a kulcsos nyakláncok továbbra is kelendőek
voltak, a lábam megfájdult, a hangom rekedtessé vált a sok
beszédtől. A cink rágótabletta, amit Reggie-től kaptam egy óra
körül, segített, de nem sokat.
Mégis hálás voltam ezért a napért és a káoszért, már csak azért
is, mert elterelte a gondolataimat arról, ami előző nap Nate-tel
történt.
Egész este, miután hazavittem a pitéket, figyeltem, ahogy
elfogyasztják őket, segítettem Corának bepakolni a
mosogatógépet, majd ledőltem az ágyamra, újra és újra
lejátszottam a jelenetet a fejemben. Az egész olyan nyugtalanító
volt. Nemcsak az, amit láttam és hallottam, hanem az is, ahogy
reagáltam rá.

280
 Sosem gondoltam úgy magamra, mint aki szívesen segít vagy
ment meg másokat. Sőt, épp ez idegesített annyira korábban Nate-
ben. Ennek ellenére meglepett, sőt, csalódtam is magamban,
amiért abban a kritikus pillanatban – Megérted, ügye? – azonnal
kivontam magam a helyzetből, és elengedtem a témát, miközben a
barátjaként kellett volna közelednem hozzá. Nem is csak
egyszerűen nyugtalanító volt. Sokkal inkább szégyenletes.
Háromkor a tömeg még kitartott, és a rágótabletta ellenére
szinte teljesen elment a hangom.
– Menj csak! – mondta Harriet, és belekortyolt a sokadik
kávéjába.
– Bőven eleget dolgoztál egyetlen napra.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem.
– Igen – felelte, és rámosolygott egy hosszú, vörös kabátos,
fiatal nőre, aki épp megvette az egyik utolsó kulcsos nyakláncot.
Harriet átnyújtotta neki a zacskót, majd figyelte, ahogy a nő
beleveszik a tömegbe. – Ezzel együtt már tizenötöt eladtunk ma –
ingatta a fejét.
– El tudod ezt hinni? Ha hazamegyek, egész éjjel fent
maradhatok, hogy még többet csináljak. Nem mintha ezzel
panaszkodni akarnék, persze.
– Én megmondtam – feleltem. – Nagyon szépek.
– Nos, köszönettel tartozom értük. A te láncod adta az ihletet. –
Felemelt egy zöld kövekkel kirakott kulcsos láncot. – Ami azt
illeti, neked is jár egy. Ez a legkevesebb, amivel meghálálhatom.
– Jaj, nem! Igazán semmi szükség rá.
– De én szeretném. – Az állványra intett. – Vagy csinálhatok
neked egy különlegeset, ha inkább azt szeretnéd.
A nyakláncokra néztem, majd le a sajátomra.
– Talán majd később – feleltem. – Köszönöm.
Odakint a levegő csípős és hűvös volt. Ahogy az erdei úton
hazafelé tartottam, a nyakamhoz nyúltam, és végigsimítottam a
saját láncomon. Az igazat megvallva, az utóbbi időben többször is
eszembe jutott hogy leveszem. Kissé nevetségesnek tűnt egy

281
olyan ház kulcsát viselnem, ami már nem hozzám tartozott.
Különben sem mehettem volna már vissza, még ha akartam volna
sem. Többször is addig jutottam, hogy felnyúltam, hogy
kikapcsoljam a csatot, de aztán megtorpantam.
Azon az első éjszakán, amikor találkoztam Nate-tel,
megkérdezte, mihez van, mire azt feleltem, semmihez. Valójában
azonban a kulcs akkor is és most is nem csak a sárga ház zárját
nyitotta. Kulcs volt hozzám és a korábbi életemhez is. Talán az
utóbbi hetekben kezdtem kicsit megfeledkezni erről, ezért tudtam
magam könnyebben elképzelni nélküle. De most, az előző este
történtek után úgy gondoltam, talán nem árt, ha emlékeztet rá
valami. Úgyhogy egyelőre marad, ahol van.

***

A hálaadás napján történtek után azt hittem, kissé kínos lesz az

út a suliba a rákövetkező első tanítási napon. És az is volt. Csak
épp nem úgy, ahogy gondoltam.
– Szia! – köszönt Nate, amikor behuppantam az anyósülésre. –
Hogy s mint?
Mosolygott, és éppúgy festett, mint mindig. Mintha semmi
különös nem történt volna. De talán számára nem is.
– Jól vagyok – feleltem, és becsatoltam a biztonsági övét. –
Te?
– Szörnyen – jelentette ki vidáman. – Ma be kell adnom két
fogalmazást, és tartanom kell egy kiselőadást. Éjjel kettőig fent
voltam.
– Tényleg? – kérdeztem, pedig ezt már tudtam, mivel én is
kábé addig voltam fent, és láttam, hogy a szobájában ég a villany
(két kis téglalap a ház jobb oldalán), megtörve a két ház között
húzódó sötétséget. – Én számtandolgozatot írok, amin jó lenne
legalább egy kettest szereznem. De szinte biztosan nem fogok.
Amint ezt kimondtam, arra számítottam, hogy Gervais
közbekotyog majd a hátsó ülésről, és egyetértését fejezi ki, mivel

282
ezzel kellően lejárathatott volna. Amikor azonban hátrafordultam,
csak ült ott csendesen lapítva, ugyanúgy, ahogy az elmúlt pár
hétben. Mintegy kárpótlásul a némaságáért, egyre többször láttam.
Hetente legalább egyszer rajtakaptam, hogy ebéd alatt engem néz,
mint aznap, amikor Oliviával észrevettük, és valahányszor
elmentem mellette a folyosón, olyan tekintettel pillantott felém,
amit nem tudtam hova tenni.
– Mi az? – kérdezte most, és rájöttem, hogy még mindig
furcsán bámulom.
– Semmi – feleltem, és ismét előrefordultam.
Nate feljebb tekerte a hangerőt a rádión, aztán kikanyarodtunk
a forgalomba. Ami azt illeti, minden normálisnak tűnt, teljesen
változatlannak, és ráébredtem, hogy talán túlreagáltam a dolgot,
mivel úgy hittem, ők is így tesznek majd. Egyszerűen csak tudtam
valamit, amit egy héttel korábban még nem. Barátok vagyunk,
legalábbis még kábé fél évig. Nincs értelme felhúznom magam,
azon, ami közte és az apja közt történik. Én sem akartam, hogy
bárki belefolyjon a dolgaimba és a családi ügyeimbe. Talán ez a
lehető legjobb, ami most köztünk van: közel állunk egymáshoz, de
nem túl közel, tökéletes köztes állapot.
A sulitól félutcányira Nate megállt tankolni a Quik Zipnél.
Amikor kiszállt, hátradőltem az ülésben, és kinyitottam az
ölemben heverő számtankönyvet. Körülbelül az oldal feléig
jutottam, amikor furcsa hangra lettem figyelmes a hátam mögött.
Mostanra már elég jól ismertem Gervais különböző
hanghatásait, de ez új volt. Belégzésnek hallatszott, hirtelen
szippantásnak. Az elsővel nem foglalkoztam, a másodikat alig
hallottam meg. A harmadiknál azonban felmerült bennem, hogy
talán valamilyen rohama van, így megfordultam.
– Mit művelsz? – kérdeztem.
– Semmit – felelte védekezőn. De aztán megint csinálta. – Az a
helyzet...
Ám ekkor Nate kinyitotta az ajtót, és visszacsusszant a volán
mögé.

283
 – Miért van az – fordult felém –, hogy valahányszor sietek, a
világ leglassabb szivattyúját fogom ki?
Gervaisre sandítottam, aki addigra már sietve ismét a könyvébe
temetkezett, és leszegte a fejét.
– Valószínűleg azért, amiért ilyenkor az ember az összes piros
lámpát is kifogja.
– És elhagyja a kulcsait – tette hozzá Nate, és elindította a
motort.
– Talán az univerzum összefogott ellenünk.
– Mostanában valóban több balszerencse ért – bólintott.
– Igen?
Rám pillantott.
– Nos, talán nem csak balszerencse.
Erre megjelent előttem a konyhai jelenetünk, amikor a keze
súrolta az enyémet, ahogy a tenyeremben lévő kulcsért nyúlt. Nate
ismét az utat nézte, én pedig hirtelen zavarba jöttem, ahogy arra
számítottam is. Hát igen, a balszerencse. Talán ez mégsem lesz
olyan egyszerű.

***

Számomra a december a munkáról szólt. Dolgoztam

Harrietnek, dolgoztam a jelentkezésemen, és dolgoztam a
számtaneredményeimen. És ha épp nem ezekkel voltam
elfoglalva, besegítettem Nate-nek az ő munkájába.
Tudtam, úgy lenne logikus, ha a köztes állapot fenntartásához
teret hagynék kettőnk között. De kezdtem rájönni, hogy nem
olyan könnyű megállítani valamit, ha már egyszer elkezdődött. Az
egyik nap még igyekszel távol tartani magad mindentől,
egyszerűen intézni a dolgokat. A következő pillanatban meg már
aprósüteményeket vásárolsz.
– Belga aprósütemények – javított ki Nate, és levett két
dobozzal a polcról. – Nem mindegy.
– Miért nem?

284
 – Azért, mert aprósüteményt bárhol lehet kapni – magyarázta.
– De ilyet csak itt, a Fűszer és Kakukkfűben, ami azt jelenti, hogy
ínyenc, drága dolog, és épp ezért tökéletes a céges
ajándékozáshoz.
Lenéztem a kezemben lévő dobozra.
– Tizenkét dollár elég sok tíz darab sütiért – jegyeztem meg.
Nate felvonta a szemöldökét. – Mármint belga aprósüteményért.
– De nem a Scotch Design Rt.-nek – mondta, és újabb
dobozokat tett a kettőnk közti bevásárlókocsiba. – Sőt, még ez a
legolcsóbb termék az ünnepi bevásárló-listájukon. Várd ki, amíg
odaérünk a magvas-sajtos rudakhoz. Az aztán elképesztő.
Az órámra pillantottam.
– Arra lehet, hogy már nincs időm. Csak félórás a szünetem.
Ha csak egy percet is kések, Harriet gutaütést kap.
– Talán vehetnél neki egy kis belga aprósüteményt – felelte, és
betett még egy dobozzal a kocsiba. – Ennyi pénzért talán teljesen
kigyógyítják a nyavalyájából.
– Valahogy kétlem, hogy ilyen egyszerű lenne a megoldás.
Vagy olcsó.
Nate visszalépett a kocsi mögé, és ismét tolni kezdte, el a
csokoládészekció előtt, át a zselébabokhoz. A Fűszer és Kakukkfű
azok közé a hatalmas gourmet üzletek közé tartozott, amiket úgy
terveztek, hogy kicsi, kellemes helynek érződjenek: keskeny
sorokkal, félhomályos megvilágítással, és mindenütt megpakolt
polcokkal. Rajtam inkább elhatalmasodott tőle a klausztrofóbia,
főleg karácsony környékén, amikor kétszer annyian vásároltak itt,
mint általában. Nate-et azonban ez, úgy tűnt, nem igazán zavarja,
ügyes, gyors mozdulatokkal elmanőverezett a kocsival egy csapat
idős ember mellett, akik a zselébabok között válogattak, majd
bevette a kanyart a skót vajas kekszekhez.
– Nem is tudom... – mondta. Lenézett a kezében lévő listára,
majd egy izmos, nagydarab, skót dudán játszó férfi képével
díszített dobozokat kezdett leemelni a helyükről. – Szerintem
amire Harrietnek szüksége van, az egyszerűbb, mint gondolná.

285
 – A háztartásának teljes megszervezésére, a Garantált Pihenés
jóvoltából? – tippeltem.
– Nem – felelte. – Reggie-re.
– Ah! – mondtam a kocsihoz húzódva, amikor az idősebb
vásárlók elmentek mellettünk. – Tehát neked is feltűnt.
– Naná! – forgatta a szemét. – Elég egyértelmű. Mégis mit
gondol, miért kap tőle annyi ginkgo bilobát?
– Én is pontosan ezt mondtam neki – feleltem. – De amikor
szóba hoztam, teljesen ledöbbent tőle. Nem akarta elhinni.
– Komolyan? – indult el ismét a kocsival. – Akkor még
zavartabb lehet, mint gondoltuk. Ami, őszintén szólva, elég
elképzelhetetlennek tűnik.
Hirtelen fékezve megtorpantunk, és ezzel épphogy csak
elkerültük, hogy összeütközzünk két nő borral megpakolt
kocsijával. Némi sötét pillantás és sok csörömpölés után
kikövetelték az elsőbbségüket, és továbbmentek.
– Azt mondta, túl elfoglalt egy párkapcsolathoz – folytattam.
– Mindenki az – jegyezte meg Nate.
– Tudom. Szerintem csak megijedt.
Nate rám sandított.
– Megijedt? Reggie-től? Miért, attól fél, hogy arra kényszeríti,
mondjon le a koffeinről, vagy ilyesmi?
– Nem – válaszoltam.
– Akkor meg mitől? – kérdezte.
Ezen egy ideig elgondolkoztam, és csak most döbbentem rá,
hogy a válasz mennyire igaz rám is.
– Attól, hogy megbántják. Hogy így kitárulkozik, megnyílik
valaki előtt.
– Hát igen – mondta, és pár doboz sajtos rudat emelt a kocsiba
–, de minden kapcsolat kockázattal jár. Néha beválik, néha nem.
Felvettem az egyik doboz sajtos rudat, és közelebbről is
megvizsgáltam.
– Igen, de itt nem csak erről van szó – érveltem.

286
 – Hogy érted? – kérdezte, majd elvette tőlem a dobozt, és a
többihez tette.
– Csak úgy, hogy ha már előre tudod, hogy valami úgyis
kárhozatra ítéli az egészet, mint például az elképesztő
irányításmániád és függetlenséged, mint Harrietnél, akkor ezt
talán jobb elismerni, és nem pazarolni az idődet. Vagy valaki
másét.
Nate-re pillantottam, aki engem nézett.
– Tehát ha valaki független, az kárhozatra ítéli az egész
kapcsolatot? – kérdezte. – Mégis mióta?
– Ez csak egy példa volt – feleltem. – Bármi más is lehet.
Erre furcsa grimaszt vágott, ami eléggé idegesített, hiszen ő
hozta fel a témát. És különben is, mit vár tőlem? Hogy álljak elő
és ismerjem el, hogy köztünk úgysem lehet semmi, mert
számomra túl nehéz törődni valakivel, főleg olyasvalakivel, aki
miatt aggódhatok? Ideje volt visszatérni az elméleti szintre,
ráadásul gyorsan.
– Csak azt mondom, hogy Harriet még a pénzesládát sem bírja
rám bízni. Tehát talán nem lehet arra kérni, hogy az egész életét
bízza rá valakire.
– Nem hinném, hogy Reggie-nek az élete kell – tolta előre a
kocsit Nate. – Csak egy randit szeretne.
– Az egyik elvezethet a másikhoz – érveltem. – És talán
Harrietnek ez túl nagy kockázat.
Éreztem, hogy megint engem néz, de én direkt ismét az órámra
pillantottam. Lassan ideje mennem.
– Igen, lehet – felelte.
Tíz perccel később – egy perc késéssel – értem vissza
Harriethez, aki szokás szerint már várt rám.
– Örülök, hogy itt vagy – mondta. – Már kezdtem aggódni.
Szerintem nemsokára sok vásárlónk lesz. Egyszerűen érzem.
Végignéztem a plázán, ahol sokan jártak, de nem tolongtak az
emberek, majd az étkezdék felé fordultam, ahol hasonló volt a
helyzet.

287
 – Nos, most már itt vagyok – nyugtattam meg, és a táskámat
bedugtam a pénztárgép alatti szekrénybe. Közben eszembe jutott,
amit vettem neki, úgyhogy előszedtem. – Tessék! – dobtam oda
neki. – Ez a tiéd.
– Tényleg? – Elkapta, aztán megforgatta a dobozt a kezében. –
Süti! Imádom.
– Belga – mondtam.
– Szuper, az még jobb – felelte, és már nyitotta is ki.

***

– Gyerünk, Laney! Gyorsabban!

Oliviára pillantottam, majd arra, amerre kiáltott, a pláza
parkolójának túlsó vége felé. Azonban csak néhány autót és a
szellőben ide-oda dobálózó Dupla Burgere-s papírt láttam.
– És most mit csinálsz?
– Ne is kérdezd! – felelte. Pontosan ezt mondta tíz perccel
korábban is, amikor a járdán ülve akadtam rá a Panoráma mozi
jegypénztára előtt, ölében egy nyitott könyvvel ezen az évszakhoz
képest különösen meleg szombati napon. – Csak annyit
mondhatok, hogy nem én akartam.
– Nem te... – ismételtem, de elharaptam a mondatot, amikor
dobogó hangra lettem figyelmes. Megfordultam, és Laney-t
vettem észre, ahogy lila melegítőjében nagyon lassú kocogással
beveszi a kanyart a távolabbi Meyer s áruháznál, és felénk indul.
– Na végre – jegyezte meg Olivia. Előkapott egy digitális
konyhai időzítőt a könyve alól, és felállt. – Ennél gyorsabbnak
kell lenned, ha azt akarod, hogy még egy kört végigüljek itt! –
kiáltotta, a kezével tölcsért formázva a szájánál. – Megértetted?
Laney nem vett róla tudomást, vagy csak egyszerűen nem
hallotta. Tekintetét egyenesen előreszegezte, ahogy dobogva
folytatta az útját. Ahogy közeledett, láttam eltökélt arckifejezését,
az arca kipirult, mégis, amikor eldübörgött mellettem, volt annyi
ereje, hogy odabiccentsen.

288
 Olivia ismét a stopperre nézett.
– Nyolc perc – kiáltotta, miközben Laney továbbkocogott a
pláza túlsó vége felé. – Az tizenhat perc másfél kilométerre. Azaz
lassú.
– Még mindig az öt kilométeres futásra edz? – kérdeztem,
amikor a pláza egyik biztonsági őre ránk sandítva elgurult
mellettünk.
– Ó, ez már nem egyszerű edzés – válaszolta Olivia. Visszaült
a járdára, és letette maga mellé az időzítőt. – Csak erre képes
gondolni, a futással kel, a futással fekszik. És igen, ezzel pontosan
idéztem tőle.
– Nem vagy valami támogató – jegyeztem meg.
– Nem, inkább realista vagyok – felelte. – Már két hónapja edz,
de az ideje nem lett jobb. Egy kicsit sem. Ha továbbra is
ragaszkodik ehhez, azzal csak kínos helyzetbe hozza magát.
– Akkor is – mondtam, és Laney után néztem, aki
továbbvánszorgott. – El kell ismerned, hogy elég lenyűgöző.
Olivia felhorkant.
– Micsoda? A teljes tagadás?
– A teljes elkötelezettség – pontosítottam. – Rájönni, hogy
valami gyakorlatilag szembemegy minden képességeddel, mégis
úgy döntesz, hogy megcsinálod. Ehhez komoly elszántság kell.
Ezen eltöprengett, míg a biztonsági őr ismét elment mellettünk,
ezúttal a másik irányba.
– De ha olyan elszánt, miért adja fel általában már három
kilométernél, és hív, hogy menjek érte?
– Ezt csinálja? – kérdeztem.
– Csak kábé minden második alkalommal. Mi ez, ha nem
támogató hozzáállás?
A kezemet magam mögé csúsztattam a betonra, hátradőltem, és
figyelmen kívül hagytam a megjegyzését. Nem mintha én olyan
nagy szakértője lettem volna a támogatásnak. Azt jelentené, hogy
minden meggyőződésünk ellenére hűségesnek kell lennünk?
Vagy, mint Olivia, már az elejétől jeleznünk kell a

289
nemtetszésünket, még ha azt a másik nem is akarja hallani? Egyre
többet gondolkoztam ezen a beszélgetésünk óta Nate-tel a Fűszer
és Kakukkfűben. Lehet, hogy ő képes a pillanatnak élni, és el
tudja egymástól választani életének különböző részeit. De
számomra az a Nate, akivel egyre több időt töltöttem, még mindig
ugyanaz a fiú volt, akinél nincsenek rendben a dolgok az apjával,
és aki azt tervezi, hogy amint lehet, elhúz innen. Éppen ezért
kerülnöm kellett volna, vagy legalábbis megtartanom a három
lépés távolságot. Mégis, inkább egyre közelebb kerültem hozzá,
aminek semmi értelme nem volt.
Oliviára néztem, aki hunyorogva kémlelt a távolba, az óra
tovább számolta a perceket.
– Emlékszel, azt mondtad, hogy amikor idejöttél a Jacksonból,
az egész nehéz volt neked, és éppen ezért nem álltál szóba és nem
barátkoztál senkivel? – kérdeztem tőle.
– Igen – felelte kissé gyanakvón. – Miért?
– Akkor végül miért tetted? – faggattam, és felé fordultam. –
Mármint velem. Mi változott?
Ezen elgondolkozott, miközben egy minifurgon elrobogott
előttünk, és leparkolt a jegypénztár másik oldalán.
– Nem is tudom – válaszolta. – Gondolom az, hogy van
bennünk valami közös.
– A Jackson?
– Igen, az is. Meg az, hogy kilógunk a perkinsesek sorából.
Ezen osztozunk, még ha más-más okból is. Mármint, én a
családom és az anyagi helyzetem miatt nem illek ide. Te pedig,
hát, részeges és lógós vagy...
– Hé! – csattantam fel. – Ezek csak egyszer fordultak elő.
– Tudom, csak hülyülök – intett le. – De egyikünk sem az a
tipikus perkinses.
– Ez igaz.
Olivia hátradőlt, és kisöpörte a fonatait az arcából.
– Ezzel csak azt akarom mondani, hogy rengeteg ember van a
világon. De senki sem lát úgy mindent, ahogy te, ez egyszerűen

290
lehetetlen. Úgyhogy ha találkozol valakivel, akivel legalább pár
dologban osztoztok, főleg, ha azok fontos dolgok... akkor akár ki
is tarthatsz mellette. Érted?
Lenéztem a stopperra, ami kettőnk között pihent a járdán.
– Szép megfogalmazás – mondtam. – És kevesebb, mint két
perc alatt.
– A tömörséget nem értékelik eléggé – jegyezte meg
könnyedén.
Ekkor elnézett valahova a vállam felett, és hirtelen felemelte a
kezét, hogy odaintegessen valakinek. Amikor megfordultam,
meglepetten vettem észre Gervaist a tengerész gyapjúkabátjában,
ahogy a jegypénztár előtt álldogál. Amikor meglátott, elpirult,
majd gyorsan felkapta a jegyét az üvegfal alól, és besietett.
– Ismered Gervaist? – kérdeztem Oliviától.
– Kit? Az extra sós, dupla bocskoros kölyköt? Naná!
Törzsvendég.
– Erre csak pislogtam rá. – Ezt szokta kérni a büfében –
magyarázta.
– Nagy pattogatott kukoricát, vaj nélkül, extra sósan, és két
csomag bocskorszíjat. Minden héten legalább egyszer eljön.
Imádja a filmeket. Te honnan ismered?
– Együtt járunk suliba – mondtam.
Tehát Gervaisnek a közös autózásokon kívül is van élete. Nem
kellett volna, hogy ez ennyire meglepjen, mégis így volt.
Ekkor valami rezegni kezdett: Olivia telefonja. Elővette a
zsebéből, a kijelzőre nézett, és felsóhajtott. Laney.
– Mondanám, hogy én megmondtam... De nem sok örömömet
lelném benne – jegyezte meg.
Felnyitotta a telefont, felvette, és közölte, hogy tíz perc múlva
ott van. Aztán fogta a könyvét, felállt, és leporolta magát.
– Mégis, kell, hogy valami örömödet leld benne – mondtam.
– Miben?
– Ebben – intettem körbe. – Mármint, kijöttél ide, és méred az
idejét. Tehát nem lehetsz teljesen ellene annak, amit csinál.

291
 – De, ellene vagyok. – Előhúzta a kulcsait a zsebéből, és a
hóna alá csapta a könyvet. – De nyilván egy balek vagyok.
– Nem vagy az – tiltakoztam.
– Hát, akkor nem tudom, mi lehet az oka – mondta. – Vagyis
attól eltekintve, hogy az unokatestvérem, és megkért rá, úgyhogy
itt vagyok. Ennél mélyebbre nem akarok ásni. Később
találkozunk, oké?
Bólintottam, ő pedig elindult a parkolón át, a kocsija felé.
Ahogy figyeltem, azon gondolkoztam, amit korábban mondott a
közös dolgokról, aztán eszembe jutott a beszélgetésem Nate-tel a
garázsban, hálaadás napján, amikor anyuról és a múltról meséltem
neki. A közös pontok valóban előbbre vihetnek, esetleg másfelé,
mint tervezted. Barátságok, családi kapcsolatok szövődhetnek
belőlük, vagy miattuk egyszer csak egyedül találhatod magad a
járdán, egy szombati napon, miközben próbálsz rájönni, hogy is
kerültél oda.

***

Nem csak én éreztem magam furcsán. Az időjárás is különösen

viselkedett.
– El kell ismerned, hogy azért ez nagyon fura. Ki látott már
ilyet? Huszonöt fok egy héttel karácsony előtt! – csóválta a fejét
Harriet, amikor aznap este kiléptünk a dolgozók parkolójába.
– A globális felmelegedés teszi – jegyezte meg Reggie. –
Olvadnak a jégsapkák.
– Én inkább az apokalipszisre gondoltam – mondta Harriet.
Reggie felsóhajtott.
– Hát persze.
– De most komolyan! Ki akar karácsonyra vásárolni nyárias
időben? – töprengett Harriet, ahogy átvágtunk a parkolón. – Ez
bizonyára nem tesz jót az eladásoknak.
– Szoktál az üzleten kívül másra is gondolni? – kérdezte
Reggie.

292
 – Az apokalipszisre – felelte Harriet. – És néha a kávéra.
– Tudom, hogy viccelsz, de ez akkor is... – kezdte Reggie.
– Jó éjt! – kiáltottam oda nekik, amikor elváltam tőlük, és az
erdei út felé vettem az irányt.
Mindketten odaintegettek, és tovább civódtak. Ez azonban
egyáltalán nem volt furcsa. Mindig így hagytam ott őket.
Harriet néha hazavitt, mivel ki nem állhatta a gondolatot, hogy
a sötétben az erdei úton botorkálok, de mivel az idő furcsán
felmelegedett, ragaszkodtam a sétához, hogy minél inkább
kiélvezhessem ezt a különös jó időt, amíg tart. Hazafelé számos
biciklissel, két futóval és egy csapat rollerező kölyökkel is
találkoztam, akik hasonlóképp gondolkodhattak. Mind közül a
legkülönösebb azonban az volt, ami otthon várt, amikor beléptem
az ajtón: Jamie-t a lépcső alján találtam fürdőnadrágban és
békatalpban, a vállára vetett törülközővel. Talán ez még nem utalt
apokalipszisre, de azért elég közel állt hozzá.
Rögtön feltűnt, hogy sikerült meglepnem: zavartan
összerezzent, de aztán gyorsan összeszedte magát, és lezser pózt
vett fel.
– Szia! – köszönt úgy, mintha mindennap úszócuccban
flangálna az előszobában. – Milyen volt a munka?
– Te meg mit... ? – kezdtem, de aztán elhallgattam, amikor
Cora megjelent a lépcső tetején, szintén fürdőruhában, amire egy
sortot húzott.
– Ó! – torpant meg Cora, és elpirult. – Szia!
– Szia! – feleltem lassan. – Mi folyik itt?
Bűntudatos pillantást váltottak egymással. Aztán Cora
felsóhajtott, és így válaszolt:
– Elugrunk csobbanni egyet.
– Hogy mi?
– Huszonöt fok van! Decemberben! – mondta Jamie. – Muszáj.
Képtelenek vagyunk uralkodni magunkon.
Ismét felnéztem a nővéremre.
– Nagyon kellemes az idő odakint – tette hozzá.

293
 – De az uszodában most nincs is víz – mutattam rá.
– Ezért megyünk át Blake-hez – magyarázta Jamie. – Szeretnél
jönni?
– Besurrantok Nate-ék medencéjébe?
Cora az ajkába harapott, Jamie pedig így felelt:
– Nos, ez gyakorlatilag nem besurranás. Mármint, szomszédok
vagyunk. És itt van a szomszédban, fűtve, ráadásul senki sem
használja.
– Kaptatok rá engedélyt? – kérdeztem.
Jamie felnézett Corára, aki fészkelődni kezdett a lépcső tetején.
– Nem – vallotta be. – De nemrég összefutottam Blake-kel, és
azt mondta, Nate-tel két napra elutaznak munkaügyben. Szóval...
– ...egyszerűen átugrotok a kerítésen, bele a medencébe –
fejeztem be helyette.
Csend támadt. Majd Jamie így szólt:
– Huszonöt fok van! Decemberben! Tudod, hogy ez mit jelent?
– Apokalipszist? – kérdeztem.
– Hogy mi? – mondta. – Nem. Egek! Már hogy jönne ide...
– Igaza van – jött le Cora a lépcsőn. – Nem igazán mutatunk jó
példát.
– De hiszen a te ötleted volt – mutatott rá Jamie. Cora ismét
elvörösödött. – A nővéred, imád átlógni máshova csobbanni –
fordult felém Jamie. – Az egyetemen mindig elsőként vetette át
magát a kerítésen.
– Tényleg? – néztem a nővéremre.
– Nos... – kezdte Cora, mintha magyarázkodni akarna. Aztán
végül azt mondta: – Huszonöt fok van. Decemberben.
Jamie vigyorogva megragadta a kezét.
– Ez az én feleségem! – mondta, majd rám mutatott. – Jössz?
– Nincs is fürdőruhám – feleltem.
– A szekrényemben, lent, jobb alsó fiók – mondta Cora. –
Szolgáld ki magad!

294
 Hitetlenkedve megcsóváltam a fejem, amikor elindultak a
konyhán át. Cora nevetett, Jamie békatalpa csattogott a padlón, és
már kint is voltak, az ajtó lengve becsukódott mögöttük.
Nem akartam menni, pláne nem fürdeni. De miután pár
másodpercig ültem az ágyamon a csendben, mégis előkerestem
Cora egyik fürdőruháját, felhúztam rá egy melegítőnadrágot,
lementem a lépcsőn, és átvágtam az udvaron arra, ahonnan a
loccsanásokat hallottam a kerítés mögül.
– Hát itt van! – kiáltotta Jamie, amikor átsurrantam a szomszéd
udvarba. A medence sekély végén állt, Roscoe mellett, aki a
parton ugatott izgatottan, míg Cora mélyen a víz alatt úszott, a
haja mögötte lebegett. – Nem tudtál ellenállni a kísértésnek, mi?
– Szerintem nem megyek be – feleltem. Leültem a medence
szélére, és a mellkasomhoz húztam a térdemet. – Inkább innen
nézlek titeket.
– Ah, abban nincs semmi szórakoztató – mondta.
Aztán, míg Roscoe tovább csaholt, lebukott a víz alá, és eltűnt
szem elől. Ahogy átúszott a medence túlsó végébe, a kutya a
parton rohanva követte.
Corára néztem, aki most a medence mély végén lebegett a
vízben, és hátrasimította a haját.
– Sosem gondoltam volna, hogy törvényszegő vagy –
jegyeztem meg.
Erre vágott egy fintort.
– Ez azért még nem bűncselekmény. Különben is, Blake jön
nekünk eggyel.
– Tényleg? Miért? – kérdeztem, de nem hallotta meg, vagy
nem vett róla tudomást, hanem ismét lemerült, hogy csatlakozzon
Jamie-hez, aki a medence alján körözött.
Amikor a következő pillanatban nevetve, egymást spriccelve
felbukkantak, lerúgtam a cipőmet, felhajtottam a melegítőnadrág
szárát, és bedugtam a lábamat a vízbe. Meleg volt, még a
levegőnél is melegebb. Hátradőltem a tenyeremre, az arcomat az
ég felé fordítottam. Kilencedikes korom óta nem úsztam, amikor

295
is egy medencés társasházban laktunk. Nyáron órákat töltöttem
ott, egészen sötétedésig maradtam, amikor anyunak már értem
kellett jönnie.
Jamie és Cora kábé fél órát úszkált, lenyomták egymást a víz
alá, és az „erre csörög a dió” vízi változatát játszották. Mire
kimásztak, már elmúlt tíz óra, és még Roscoe is – aki megállás
nélkül ugatott – kimerült.
– Látod? – mondta Jamie, miközben megtörülköztek. –
Egyetlen csobbanás még nem árt senkinek.
– Tényleg kellemes – értettem egyet, a vízben lóbálva a
lábamat.
– Visszajössz velünk? – kérdezte Cora, amikor mögém lépett,
és a kerítés felé indult.
– Egy perc. Azt hiszem, még maradok egy kicsit.
– Akár ki is használhatod a helyzetet – vetette fel Jamie, míg
Roscoe mögötte tipegett. – Végül is, nem tart örökké.
Átléptek a kerítés túloldalára, ahonnan még hallottam egyre
távolodó hangjukat, ahogy átvágtak az udvaron. Megvártam, amíg
teljes a csend, majd lehúztam a melegítőnadrágot. Még egyszer
körülnéztem, hogy meggyőződjek róla, egyedül vagyok, majd
beugrottam.
Eleinte furcsa volt ismét egy medencében lenni, mivel olyan
régen úsztam. Azonban az ösztönös mozdulatok hamar
visszajöttek, és mielőtt felfoghattam volna, már egyenletes
tempóban haladtam a medence másik vége felé, a víz beáramlott a
fülembe. Nem tudom, hány távot tettem meg oda-vissza, olyan
megnyugtató ritmust vettem fel, hogy először fel sem tűnt, amikor
egy lámpa felvillant a házban. Mire még egy felgyulladt, már késő
volt.
Ledermedtem, és behúzódtam a medence széle alá, míg valaki
átvágott a most már kivilágított nappalin. Ide-oda járkált, majd
nyíló tolóajtó hangját hallottam. A francba!, gondoltam.
Bepánikoltam, mire mély levegőt vettem, és alámerültem.

296
 Ami, mint kiderült, nem bizonyult a legokosabb döntésnek,
mivel amikor felnéztem a hullámzó kék vízen át, Nate bámult
vissza rám. Addigra a tüdőm mintha már fel akart volna robbanni,
így nem maradt más választásom, mint hogy előbukkanjak.
– Lám, lám! – mondta, amikor köhögve megjelentem a víz
fölött. – Hát ez meg mit jelentsen?
Kiúsztam a medence szélére, csak hogy csináljak valamit, majd
megtöröltem az arcomat.
– Ohm – feleltem. – Hát...
– Cora és Jamie átlógott, ugye? – kérdezte. Erre csak
zavarodottan pislogtam rá, míg elő nem húzott a háta mögül egy,
majd még egy békatalpat. – Nem valami jók a nyomok
eltüntetésében – jegyezte meg, majd ledobta a békatalpakat maga
mellé. – Ott voltak azon a széken. Legutóbb egy vízi nudlit
hagytak itt.
– Ó! – mondtam. – Igen. Azt hiszem, lebuktunk.
– Nem gáz. – Leguggolt mellém, és belemártotta a kezét a
vízbe. – Jó, hogy valaki használja. Apu folyton panaszkodik,
milyen drága felfűteni.
– Te már egyáltalán nem szoktál úszni?
– Nem igazán – válaszolta.
– De azért biztos hiányzik.
Vállat vont.
– Néha. Jó kiút volt a mindennapokból. Amíg már nem volt az.
Eszembe jutott, amit az apjáról mesélt, hogy kitiltották a pálya
mellől, mégis tovább ordítozott a kerítés mögül.
– Be kéne jönnöd – vetettem fel. – Jó meleg.
– Nem, most nem. – Leült az egyik székre. – De te csak úszkálj
nyugodtan!
Egy ideig csak lebegtem ott, egyikünk sem szólt semmit. Végül
azt mondtam:
– Azt hittem, elutaztatok üzleti ügyben.
– Változott a terv – felelte. – Apu úgy döntött, jobb, ha
korábban hazajövök.

297
 – Úgy döntött? – ismételtem.
Fáradt mosollyal az arcán nézett rám.
– Fogalmazzunk úgy, hogy hosszú volt a nap.
El tudom képzelni, gondoltam. Hangosan azt mondtam:
– Annál több ok arra, hogy csobbanj egyet. Mármint, december
van. Huszonöt fok. Tudod, hogy akarod.
Valójában fogalmam sem volt, hogy tényleg így van-e, csak
fecsegtem összevissza. De aztán lassan bólintott, és feltolta magát
a székből.
– Rendben van – mondta. – Mindjárt jövök.
Amikor eltűnt az ajtó mögött, rájöttem, hogy ez talán mégsem
volt olyan jó ötlet. Hiszen tartani akartam tőle a távolságot, de
most ezzel a meghívással épp hogy jelentősen lecsökkentettem
azt. Ám még mielőtt kitalálhattam volna, hogyan változtassak
ezen – vagy hogy egyáltalán akarok-e rajta változtatni már jött is
vissza bermuda úszónadrágjában, és átvágott a teraszon.
Mondanom sem kell, ez eléggé magára vonta a figyelmemet.
Azon az első éjszakán nem igazán láttam a felsőtestét a sötétben,
most viszont alig tudtam róla levenni a szemem. Még több ok
arra, hogy kimentsem magam, de még mielőtt így tehettem volna,
felnyújtotta a karját a füle mellé, és beugrott. A víz alig csapott
fel, ő pedig eltűnt alatta.
Ússz!, gondoltam, mert eszembe jutott a pulcsija. Feljött a
felszínre, majd könnyűnek tűnő csapásokkal mellúszásban felém
indult. Amikor előbukkant a vízből, megrázta a fejét, és
mindenfelé vízcseppeket szórt, erre megjegyeztem:
– Nagyon kecses.
– Kösz – mondta előttem lebegve. – Többévnyi edzés
eredménye.
Hirtelen zavarni kezdett, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz,
és csak a víz választ el minket. Lenéztem: a felszín alatt a bőröm
rettentő sápadtnak, már szinte kéknek tűnt, a nyakláncom rajtam
volt. Amikor ismét felpillantottam, láttam, hogy Nate is az ékszert

298
nézi, és miután egy pillanatra találkozott a tekintetünk, előrenyúlt,
és egyik kezébe fogva a tenyerébe fektette.
– Szerinted Harriet hány kulcsos nyakláncot adott el hálaadás
óta? – kérdezte.
– Nem tudom – feleltem. – Sokat.
– Ma a Pezsdítő Presszóban láttam egy lányt ilyen lánccal.
Nagyon furcsa volt.
– Majd megmondom Harrietnek, hogy ezt mondtad – feleltem.
– Biztos repesni fog az örömtől.
– Nem úgy értettem. – Lefelé fordította a tenyerét, a kulcs
kiúszott belőle, majd lassan visszalebegett a helyére. – Csak
mindig te jutsz róluk eszembe, és a láncod. Érted? Ez volt az első
dolog, ami feltűnt rajtad, amikor találkoztunk.
– Még azelőtt, hogy át akartam mászni a kerítésen?
– Oké – mosolygott. – Akkor talán a második.
A környék házain csend honolt, az ég végtelenül, csillagokkal
meghintve húzódott felettünk. Éreztem Nate közelségét, és
eszembe jutott, mit mondott Jamie korábban: nem tart örökké.
Igaza volt, és épp ezért azonnal ki kellett volna másznom a
medencéből, de épp ezért tudtam azt is, hogy úgyis maradni
fogok.
Nate még mindig engem nézett, fel-le lebegtünk a víz
felszínén. Éreztem a víz érintését, ahogy nekem csapódik, aztán
visszahúzódik. Aztán Nate lassan közelebb jött, előrehajolt, és
mindazok ellenére, amikkel győzködtem magam, mindazok
ellenére, amikről hinni akartam, hogy képes vagyok rá, vagy
éppen nem, nem mozdultam, amikor megcsókolt. Az ajka meleg
volt, a bőre nedves, és amikor elhúzódott, megborzongtam, mivel
nem szoktam hozzá, hogy bárki ilyen közel jöjjön hozzám,
mégsem akartam, hogy véget érjen.
– Fázol? – kérdezte.
Már épp megráztam volna a fejem, jelezve, hogy egyáltalán
nem emiatt van, de mielőtt még így tehettem volna, megfogta a
kezem.

299
 – Ne aggódj! – mondta. – Minél mélyebbre ereszkedsz, annál
melegebb a víz.
Aztán, hogy ezt bebizonyítsa, lebukott, mire én is nagy levegőt
vettem, a lehető legnagyobbat, és hagytam, hogy magával húzzon.

***

Azt már tudtam, hogy Jamie imádja az ünnepeket. Először is,

ott voltak az összeillő kék ingek, a hálaadási listáról már nem is
beszélve. De még ezzel a tudással felvértezve sem tudtam teljesen
felkészülni arra, ahogy a karácsonyt kezelte.
– Csak maradj nyugton, oké? – mondta Cora, miközben
grimaszolva feljebb gyömöszölte a párnát Jamie kabátja alatt. –
Ne mocorogj!
– Nem megy – felelte Jamie. – Ez a hosszú alsó sokkal
szúrósabb, mint gondoltam.
– Én mondtam, hogy inkább a bokszeredet vedd fel.
– A Télapó nem hord bokszert! – háborgott Jamie kissé
emeltebb hangon, míg Cora szorosra húzta a jelmez széles fekete
övét a párnán, hogy a helyén tartsa. – Ha egyszer végigcsinálom,
azt akarom, hogy hiteles legyen.
– Őszintén kétlem, hogy a Télapó-rendőrség ellenőrizné az
alsódat – jegyezte meg Cora, és felállt. – Hol a szakáll?
– Az ágyon – felelte Jamie. Aztán észrevett. – Szia, Ruby! Mit
gondolsz? Elég menő, mi?
Nem épp ez a szó jutott eszembe először, amikor megláttam
teljes Télapó-felszerelésben: piros kabátban és nadrágban, fekete
csizmában és nagy, fehér parókában, ami számomra szúrósabban
festett, mint bármelyik alsónemű. De a család érdekében úgy
döntöttem, lelkesedést tettetek.
– Aha – feleltem, miközben Cora megigazította Jamie
szakállát. – Valami buliba mész, vagy ilyesmi?
– Nem – mondta Jamie. Cora hátralépett, és kezét a csípőjére
téve végignézett az eredményen. – Karácsonyestére van.

300
 – Aha – mondtam lassan. – Tehát arra, hogy...
– Végigjárjam a környéket! – fejezte be. Corára néztem, aki
csak a fejét csóválta. – Apukám mindig beöltözött karácsonykor –
magyarázta Jamie. – Családi hagyomány.
– Amiből nekünk nem sok jutott – tette hozzá Cora. – Jamie ezt
tudja, és épp ezért személyes küldetésének tekinti, hogy most
mindent bepótoljon nekem.
Jamie hol az egyikünkre, hol a másikunkra pislogott. Még
teljes jelmezben, szakállal és mindennel együtt is kisfiúsan festett,
mintha a Télapó: A kezdetek című filmből lépett volna elő.
– Tudom, hogy egy kicsit túlzás – mondta. – Csak... mi mindig
nagy felhajtást csaptunk a karácsony körül. Azt hiszem,
egyszerűen rám ragadt.
Ez még a Télapó-szerelés nélkül is enyhe kifejezés volt. Jamie
egész hónapra belevetette magát az ünnepi készülődésbe: igazi
fényshow-t függesztett ki a házra, gyakorlatilag minden szobába
tett ki adventi naptárat, a lehető legnagyobb fát hurcolta haza,
amit aztán vadonatúj és még a Hunter-karácsonyokról megmaradt,
kézzel készített díszekkel aggattunk tele. Ezzel és a plázában
töltött munkával együtt már hetekkel korábban elmúlt az ünnepi
hangulatom. De mint a legtöbb dolognál Jamie esetében, most is
úsztam az árral. Hagytam, hogy elrángasson az ünnepségre,
amikor fénybe borítják a környék fáit, újra és újra megnéztem a
Snoopy és a karácsony rövidfilmet, és még Roscoe-t is lefogtam,
amíg Jamie ráhúzta a csengettyűkkel ékesített különleges hámot.
– Tessék! – mondta most. Maga mögé nyúlt, és felemelt egy
piros manósapkát az ágyról. – Ez a tiéd.
– Az enyém?
– Igen. Így egy csapatot alkotunk, amikor kimegyünk.
Ismét Corára néztem, de ezúttal kerülte a tekintetem, és
serénykedve eltette a pirosítóját, amivel ünnepi pirospozsgásossá
varázsolta Jamie arcát.
– És egészen pontosan hová is megyünk? – kérdeztem lassan.

301
 – Ajándékokat osztogatni a szomszédoknak – felelte Jamie
olyan hangon, mintha ennek számomra is egyértelműnek kellett
volna lennie. – A csomagok már lent vannak az előszobában.
Gyere!
Kezében a saját sapkájával elrobogott mellettem, és letrappolt a
lépcsőn, csizmája dobogott a szőnyegen.
Résnyire húzott szemmel néztem Corára, míg végül felém
fordult.
– Sajnálom – szabadkozott őszinte arckifejezéssel. – De tavaly
én csináltam.
És így kötöttem ki karácsony estéjén, nyolc órakor a Vadvirág
Orom negyed utcáin, a Télapónak öltözött Jamie-vel és a
csengettyűs Roscoe-val, boldogságot terjesztve. Vagy más
szempontból nézve a dolgot: a bosszúszomjasan visszatért
hidegben sétálva, megzavarva az embereket a saját családi
ünnepségük közben, a frászt hozva az olykor elsuhanó autósokra.
Az első pár ház után kialakítottunk egy rendszert:
becsöngettem, aztán amíg kinyílt az ajtó, hátrahúzódtam Roscoe-
val, hogy Jamie állhasson elöl, középen, majd segítettem az
ajándékok kiosztásában, amik nagyrészt plüssállatok és mini
cukorbotos dobozok voltak. Eltekintve néhány furcsa pillantástól
– és pár embertől, akik egyértelműen otthon tartózkodtak,
mégsem vettek rólunk tudomást –, a szomszédok, úgy tűnt,
örülnek nekünk, főleg a gyerekek. Egy óra és három utca alatt
szinte minden ajándékunk elfogyott.
– Talán még két házra elegendő ajándékunk maradt – mondta
Jamie a Cross-ház melletti sarkon. Roscoe kedvéért álltunk meg,
aki most csilingelő csengettyűkkel könnyített magán egy
postaládánál. – Szerinted melyik két ház legyen az? Szeretnél
vinni valamit Nate-nek?
A Cross-házra pillantottam, ami néhány hátsó lámpától
eltekintve sötétbe borult.
– Nem is tudom – feleltem. – Nem ő az igazi célközönség.
Talán kereshetnénk kisebbeket.

302
 – Rendben, keresek másokat – nyúlt bele a már szinte üres
zsákjába. – De te menj csak, és vigyél neki egy kis cukorbotot!
Utána itt találkozunk, oké?
– Oké – mentem bele, és átadtam neki Roscoe pórázát. Elvette,
majd átvetette a zsákot a vállán (a Télapó-rendőrség bizonyára
elismerően bólogatott volna), és átvágott az úttesten egy ház felé,
aminek a bejárati lépcsője két oldalán egy-egy fényesen ragyogó
hópehelydísz állt.
A zsebembe csúsztattam a cukorbotos dobozt, majd elindultam
a Nate-ék házához vezető ösvényen, és közben mélyen beszívtam
a hűvös levegőt. Ami azt illeti, eszembe jutott, hogy adok neki
valamit karácsonyra. Több ajándékot is kinéztem, de aztán végül
egyiket sem választottam ki. Még a közös fürdőzésünk után sem
voltam biztos benne, hogy készen állok-e, vagy képes vagyok-e
efféle gesztusra. De az azóta eltelt napok alatt arra is rájöttem,
hogy Nate-tel minden olyan egyszerű, olyan természetes, mint
például hagyni, hogy megfogja a kezem és magával húzzon a víz
alá. Talán képtelenség, hogy valaki mindent megosszon a
másikkal, de kezdtem úgy hinni, hogy ami köztünk van, az elég.
És különben is, karácsony volt, a remény ünnepe, legalábbis azt
mondják. Annyi mindent adott nekem, és most már készen álltam
arra, hogy mindezt viszonozzam. Így hát felléptem az ajtóhoz, és
megnyomtam a csengőt.
Amint kinyitotta az ajtót, tudtam, hogy valami nem stimmel.
Kiderült a megdöbbent, kissé rémült arckifejezéséből, és abból,
ahogy rögtön kissé beljebb hajtotta az ajtót, ugyanúgy, ahogy én
tettem régebben a Jehova tanúival és a háziurakkal.
– Ruby! – szólalt meg halkan. – Szia! Mit keresel itt?
Ekkor meghallottam az apját: hangosan ordítozott, a falak alig
tompítottak a hangján. Nyeltem egyet, majd válaszoltam:
– Jamie ajándékokat osztogat karácsony alkalmából...
– Ez most nem a legjobb időzítés – vágott közbe, amikor egy
jól hallható csattanás vagy puffanás hallatszott. – Kicsit később
felhívlak, rendben?

303
 – Jól vagy? – kérdeztem.
– Igen.
– Nate...
– Tényleg. De most mennem kell – mondta, és még beljebb
hajtotta az ajtót. Már alig láttam az arcát. – Holnap beszélünk.
Erre már nem maradt időm felelni, mert az ajtó egy kattanással
máris becsukódott. Csak álltam ott kiszáradt szájjal, azon tűnődve,
mit kéne tennem. Azt mondta, jól van. Előrenyúltam, megfogtam
a kilincset, és elfordítottam. Végre közelebb engedtem volna
magamhoz, erre most engem zárnak ki.
– Hé! – kiáltotta Jamie a hátam mögül. Megfordultam. Roscoe-
val az úttesten át közeledtek. – Otthon vannak?
Mondj valamit!, gondoltam. De ahogy próbáltam megformázni
a szavakat, bármilyen szót, eszembe jutott az a beszélgetésünk a
garázsban, amikor megkért rá, hogy hallgassak mindenről.
Megérted, ugye? Olyan akarok lenni, mint Honeycutték, akik
közbeavatkoznak és mindent elrontanak, még akkor is, ha
szerintem ez a legjobb megoldás? Jamie már a házhoz vezető
ösvényen járt, Roscoe előtte tipegett. Döntenem kellett.
– Nincsenek – feleltem, és leléptem a verandáról. A cukorbotos
doboz még ott volt a zsebemben. Becsúsztattam az ujjaimat, és
köré fűztem őket. Mintha egy kéz nyugodott volna az enyémben.
– Menjünk!

304
 Tizenharmadik fejezet

AGYON SOKÁIG FENT VOLTAM, de nem a Télapót vártam. Csak

N feküdtem az ágyamon, és néztem, ahogy Nate-ék
medencéjének a fényei a fákon táncolnak, ugyanúgy, mint első
éjszaka. Többször is azon gondolkoztam, hogy ismét átsurranok,
és megnézem, jól van-e. De aztán eszembe jutott, ahogy rám
csukta az ajtót, a zár a helyére kattant, és inkább maradtam.
Másnap reggel kaptam egy új hátizsákot, néhány CD-t, könyvet
és egy laptopot. Corához pedig más értelemben is eljött a Mikulás.
– Jól vagyok, jól vagyok – hadarta, amikor nem sokkal az
ajándékbontás után ott találtam az ágyán zokogva. – Tényleg.
– Édesem! – Jamie odament hozzá, leült mellé, és átkarolta. –
Semmi baj.
– Tudom. – De a hangja még remegett. Megtörölte a szemét a
kézfejével. – Csak... tényleg úgy éreztem, hogy most végre
megtörtént. Tudom, hogy hülyeség...
– Nem az – csitítgatta Jamie, a fejét simogatva.
– ... de arra gondoltam, milyen jó lenne, ha ma derülne ki, és
akkor elmondhatnám nektek, és ez lenne a legszebb ajándék... –
Mélyen, reszketősen beszívta a levegőt, a szeme ismét könnybe
lábadt. – De nem történt meg. Nem vagyok terhes. Még mindig
nem.

305
 – Cora!
– Tudom – legyintett. – Karácsony van, remek az életünk, van
tető a fejünk fölött, annyi mindenünk megvan, amire mások
vágynak. De én ezt akarom. És nem számít, mit teszek, nem
kaphatom meg. Egyszerűen... – Elhallgatott, és megint megtörölte
a szemét. Jamie ezúttal nem mondott semmit.
– Szívás – fejeztem be helyette.
– Igen – nézett fel rám Cora. – Szívás.
Olyan tehetetlennek éreztem magam, mint mindig, amikor
Cora kiborult a baba dolog miatt. Mint kiderült, ez az egyetlen
téma, amitől kevesebb, mint öt perc alatt képes sírva fakadni,
bármilyen higgadtan viselkedett is előtte. Ez volt az egyetlen
érzékeny pont erős páncélján. Előző hónapban végre beleegyezett
egy kis orvosi rásegítésbe és peteérést serkentő gyógyszerbe,
amitől kimelegedett és nyűgössé vált, vagyis egyszer csak vagy
izzadni, vagy sírni kezdett, vagy mindkettőt egyszerre. Nem jó
kombináció, főleg nem az ünnepek alatt. Most pedig kiderült,
hogy a semmiért szedte. Tényleg szívás.
– Egyszerűen újra próbálkozunk – mondta Jamie. – Még csak
egy hónap telt el. Talán a második szerencsét hoz majd.
Cora bólintott, de láttam rajta, hogy nincs erről igazán
meggyőződve. Odanyúlt, és végigfuttatta az ujját az ajándékon,
amit tőlem kapott – Harriet egyik kulcsos, piros köves, ezüst
nyakláncán. Furcsamód izgultam, amikor kinyitotta a dobozt,
aggódtam, hogy nem fog neki tetszeni, de amint kicsúsztatta a
tenyerébe, és a szeme nagyra nyílt, tudtam, hogy telitalálat.
– Gyönyörű – mondta, és felnézett rám. – Olyan, mint a tiéd!
– Olyasmi – feleltem. – De nem teljesen.
– Imádom – közölte, és azonnal felcsatolta, aztán visszasöpörte
a haját a vállára. – Mit gondoltok? Jól áll?
Jól állt neki, akkor is és most is, amikor a fejét Jamie vállára
hajtotta és hozzábújt. Az egyik kezét továbbra is a kulcson
tartotta. A nyaklánc máshogy festett rajta, mint rajtam, de azért
látszott a hasonlóság. Csak tudni kellett, hol keresse az ember.

306
 Ekkor megszólalt a csengő. Roscoe, aki eddig az ágy végén
szunyókált, a fülét hegyezve vakkantott.
– Csengettek? – kérdezte Jamie.
– Igen – felelte Cora. Roscoe leugrott az ágyról, és kisietett a
szobából. A következő pillanatban már az előszobában ugatott,
amikor újra csengettek. – Ki akarna átjönni karácsonykor?
– Megnézem – ajánlottam fel. Ahogy gyorsan feltápászkodtam,
és a lépcső felé indultam, reméltem, már tudom, ki az. Amikor
félúton jártam lefelé, a csengő ismét megszólalt, majd megint,
amikor az ajtóhoz közeledtem. Amikor azonban odaértem, és
kikémleltem a kukucskálón, Nate nem volt ott. És senki más sem.
Aztán megint csengettek – milyen furcsa! –, úgyhogy ajtót
nyitottam.
Gervais állt odakint. Túl alacsony volt, hogy látszódjon a
kukucskálón át. A lépcsőn álldogált a szemüvegében, tengerész
gyapjúkabátjában, sálban, mögötte az ösvényen egy vadonatújnak
tűnő roller várakozott.
– Szia! – köszönt.
Egy pillanatig csak pislogtam rá.
– Szia! – feleltem lassan. – Te meg mit... ?
– Van számodra egy ajánlatom – közölte tárgyilagosan. –
Bejöhetek?
– Öhm – mondtam. Mögöttem Roscoe abbahagyta az ugatást,
és most igyekezett átnyomakodni mellettem. – Nos, elég
elfoglaltak vagyunk...
– Tudom. – Megigazította a szemüvegét. – Csak egy perc az
egész.
Nem igazán akartam beengedni. De a karácsony szellemében
végül utat engedtem neki.
– Nem kéne a családoddal lenned? – kérdeztem, ahogy
becsukta maga mögött az ajtót.
– Már órákkal ezelőtt végeztünk a karácsonyozással –
magyarázta. – Apu már le is szedte a fát.

307
 – Ó! – Ezután egy ideig csak ácsorogtunk ott az előszobában. –
Hát, mi még azért benne vagyunk, úgyhogy...
– Szerinted fel tudsz készülni a következő nagy
számtanvizsgádra?
Kifejezéstelen tekintettel néztem rá.
– Hogy mi?
– A következő nagy vizsgád. Márciusban lesz, és az év végi
jegyed ötven százalékát teszi ki, ugye?
– Ezt meg honnan tudod?
– Fel tudsz rá készülni?
Fentről meghallottam Cora nevetését. Ez jó jel.
– Mit értesz felkészült alatt? – kérdeztem.
– Kilencven vagy magasabb százalékot.
– Nem – válaszoltam.
És szomorú mód ez volt az igazság. Még a sok tanulással és
készüléssel is, továbbra is a számtan maradt az egyetlen dolog,
ami kevesebb, mint fél perc alatt teljesen ki tudott akasztani.
– Akkor hagynod kéne, hogy segítsek – mondta Gervais.
– Hogy segíts?
– Én nagyon jó vagyok számtanból – mutatott rá, és feljebb
tolta a szemüvegét az orrán. – Nemcsak a számolás részében,
hanem a magyarázásban is. Jelenleg is két csoporttársamnak
segítek az egyetemen. És az már egyetemi szintű számtan, nem az
a kisujjból kirázható, amit ti csináltok.
Kisujjból kirázható, gondoltam. Mégsem változott meg
teljesen.
– Ez nagyon kedves tőled – feleltem de szerintem megoldom.
– Nem kedvességből teszem – pontosított. – Ez egy ajánlat.
Hirtelen bevillant, amikor a múltkor a kocsiban jól hallhatóan
beszívta a levegőt. Aztán amikor az udvaron bámult ebédkor, és
amilyen furcsán a Panoráma mozinál viselkedett. Ó, édes istenem,
gondoltam, amikor végre megértettem. Nate-nek igaza volt.
Tényleg megkedvelt. Már csak ez hiányzott.

308
 – Aranyos kölyök vagy, Gervais – mondtam, és már nyúltam
mögötte a kilincsért –, de...
– Oliviáról van szó – bökte ki.
Elharaptam a mondatot, nem voltam benne biztos, hogy jól
hallottam-e.
– Tessék?
Köhögött, aztán elpirult.
– Olivia Davisről – mondta. – A barátja vagy, nem?
– De – feleltem lassan. – Miért?
– Azért, mert... – köhögött megint. – Ohm, kedvelem. Vagy
valami ilyesmi.
– Kedveled Oliviát?
– Nem úgy – mondta gyorsan. – Csak...
Vártam, úgy tűnt, elég hosszú ideig.
– ...szeretnék összebarátkozni vele – fejezte be.
El kellett ismernem, ez azért aranyos volt. És meglepő. És
ezzel már el is érkeztünk a következő kérdésemhez:
– Miért?
Úgy nézett rám, mintha ez teljesen magától értetődő lenne.
Amikor rájött, hogy nekem nem az, így szólt:
– Azért, mert beszélget velem.
– Beszélget veled – ismételtem.
Bólintott.
– Például a mozinál. Vagy amikor összefutunk a suliban,
mindig köszön. Senki más nem teszi. Ráadásul ugyanazokat a
filmeket szereti, mint én.
Lepislogtam rá, ahogy ott állt előttem vastag kabátjában és
szemüvegben. Nem számít, milyen okos vagy, sok minden van,
amit nem lehet könyvekből megtanulni.
– Akkor barátkozz össze vele! – mondtam. – Ehhez nincs rám
szükséged.
– De igen – erősködött. – Nem mehetek csak úgy oda hozzá,
hogy beszéljek vele. De ha, mondjuk, ebédnél segítenék neked
számtanban, vagy ilyesmi, akkor lóghatnék veletek.

309
 – Gervais – mondtam lassan. – Szerintem ez nagyon aranyos...
– Ne mondj rá nemet! – könyörgött.
– ...de ez így kicsit olyan, mint valami cselszövés.
Konokul megrázta a fejét.
– Nem is! Nem úgy kedvelem. Csak a barátja akarok lenni.
– Akkor is olyan, mintha félrevezetném. És a barátok nem
tesznek ilyet.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha leckéket fogok adni
valakinek a barátságról, főleg nem Gervais Millernek. És ami még
valószínűtlenebbnek tűnt, ezek után még meg is sajnáltam. Pedig
amikor szomorkásan rám nézett, majd az ajtóhoz lépett, tényleg
így éreztem.
– Rendben – mondta nemtörődöm hangon, mégis leverten. –
Megértem.
A kilincs felé fordult, és kinyitotta az ajtót. Ismét vívódtam,
mit tegyek, de ezúttal nem forgott annyi minden kockán. Talán
Nate-ért nem tehettem semmit. De valaki máson segíthetek.
– Ehhez mit szólsz? – kérdeztem, mire lassan visszafordult. –
Felfogadlak.
– Felfogadsz?
– Tanárnak. Kifizetem, amit mindenki más is fizet, te pedig
tanítasz, ahogy szoktál. Ha úgy alakul, hogy ebédnél is
találkozunk, és Olivia is ott van, ám legyen. De Olivia nem része
az alkunak. Megértetted?
Élénken bólintott, a szemüvege ugrott egyet az orrán.
– Igen.
– Akkor rendben – mondtam. – Boldog karácsonyt!
– Boldog karácsonyt! – felelte. Kilépett az ajtón, és elindult
lefelé a lépcsőn. Félúton visszafordult. – Ó! Egyébként húsz
dollárt kérek egy óráért. A tanításért.
Hát persze.
– Átmegyek a vizsgán? – kérdeztem.
– Azt garantálhatom – válaszolta. – A módszerem bizonyított.

310
 Bólintottam, majd folytatta az útját le a lépcsőn. Leemelte a
sisakját a rollerről, és felvette. Talán nagy hibát követtem el, még
egyet a többi között. De néha mindannyiunknak szüksége van
segítségre, akár hajlandóak vagyunk beismerni, akár nem.

***

– Gyertek, gyertek! – mondta Jamie, mire újabb csapat

tolongott be, csevegésük egészen az előszoba magas plafonjáig
visszhangzott. – Sziasztok! Ital ott hátul, és van egy rakat kaja is.
Hadd vegyem el a kabátotokat!
Nekidőltem a mosókonyha ajtófélfájának, ahol Roscoe-val
bujkáltam, mióta Jamie és Cora utókarácsonyi és elő-szilveszteri
nyílt bulija kezdetét vette. Hivatalosan az én feladatom volt a
jégutánpótlás és a zene hangerejének állítása, de azon kívül, hogy
mindezt a legfelületesebben elvégeztem, nem igazán vegyültem.
Most, amikor Jamie kabátokkal megpakolva körbepillantott,
tudtam, elő kellene jönnöm, és felajánlanom a segítségemet, hogy
felvigyem őket az emeletre. Ehelyett azonban lecsusszantam a
földre, a hátamat a szárítógépnek vetettem, és a lábammal
belöktem az ajtót. Roscoe, akit a saját mentális állapotának
érdekében ide száműztek, azonnal felugrott a fekhelyéről, és
odajött hozzám.
Két nap telt el karácsony óta, és még mindig nem beszéltem,
nem is találkoztam Nate-tel. Korábban ez szinte lehetetlennek
tűnt, tekintve, hogy ilyen közel lakunk egymáshoz – arról nem is
beszélve, milyen gyakran futottunk össze szándékosan, vagy épp
véletlenül. Talán csak a szünidő volt az oka, hogy most nem
utaztunk együtt, és mindkettőnket lekötött a munka, ahol még
karácsony után sem állt le az élet. Mégis, úgy éreztem, kerül
engem.
Ez meglepett, de még megdöbbentőbb volt az, hogy ez ennyire
zavar. Végül is, egykor épp erre vágytam: nagyobb távolságra

311
kettőnk között, kevesebb kapcsolatra. Most azonban, hogy ezt
megkaptam, jobban aggódtam miatta, mint valaha.
Ekkor kinyílt az ajtó.
– Egy pillanat, csak hozok még egy guriga... – Cora tett egy
lépést befelé, a válla fölött beszélve valakihez, de aztán a lépés és
a mondat közben megtorpant, amikor észrevett minket Roscoe-val
a földön.
– Szia! – köszönt lassan. – Mi a baj?
– Semmi – feleltem. Becsukta az ajtót, Roscoe pedig a farkát
csóválva felkelt. – Csak szusszanok egyet.
– Hogyhogy nem a szekrényben? – kérdezte.
– Ez közelebb volt.
Cora leemelt a mosógépről egy guriga papírtörlőt.
– Máris folt került a szőnyegre – mondta, és megbontotta a
csomagot. – Minden évben ez történik.
– Ettől eltekintve jónak hangzik a buli – jegyeztem meg,
amikor páran elmentek az ajtó előtt, a hangjuk visszaverődött a
falakról.
– Az is. – A papírtörlővel a kezében felém fordult. – Ki kéne
jönnöd, ehetnél valamit. Nem olyan rossz, esküszöm.
– Most valahogy nem vagyok abban a hangulatban – mondtam.
Elmosolyodott.
– Hősiesen viselted, ezt meg kell hagyni. Jamie-vel a
karácsony próbára teszi az ember tűrőképességét. Az első évben
majdnem idegösszeomlást kaptam.
– Csak furcsa – magyaráztam. – Mármint, tavaly... –
Elnémultam, mert ráébredtem, nem is emlékszem, mit csináltam
tavaly karácsonykor. Halványan derengett valami
csomagkiszállítás, talán egy céges buli a Csomagfutárnál. De,
mint minden más a korábbi életemből, ez az emlék is távolodott,
megkopott. – Azt hiszem, csak fáradt vagyok.
– Csak tégy egy udvariassági kört! – nógatott. – Aztán
visszajöhetsz ide, vagy a nap hátralevő részére bebújhatsz a
szekrénybe. Rendben?

312
 Kétkedve pillantottam fel rá, ahogy felém nyújtotta a kezét. De
aztán hagytam, hogy felhúzzon, és követtem ki a folyosóra. Két
lépéssel később, amikor beértünk a konyhába, letámadtak minket.
– Cora! Szia! – Riadtan összerezzentem, ahogy egy filigrán
alkatú nő lenge, csupa fehér összeállításban, fekete, a tarkóján
összefogott hajjal, kezében egy borospohárral hirtelen elénk
toppant. – Kellemes ünnepeket!
– Kellemes ünnepeket! – felelte Cora. Előrehajolt, hogy a nő
megpuszilhassa, és halvány rúzsnyomot hagyhasson az arcán. –
Barbara, ő itt a húgom, Ruby. Ruby, ő itt Barbara Starr.
– Van egy húgod? – hökkent meg Barbara. Számos
szivárványszínű, gyöngyös nyakláncot viselt, amik ide-oda
himbálóztak és egymásnak koccantak a mellkasán, valahányszor
megmozdult, mint most is, amikor felém fordult. – Nahát,
fogalmam sem volt!
– Ruby nemrég költözött hozzánk – magyarázta Cora. Nekem
pedig azt mondta: – Barbara író. Ráadásul bestsellereket ír.
– Ó, ugyan! – felelte Barbara legyintve. – Zavarba hozol.
– A legelső ügyfeleim egyike volt – tette hozzá Cora. – Amikor
még családi joggal foglalkoztam az egyetem után.
– Tényleg? – kérdeztem.
– Elváltam – mesélte Barbara, és belekortyolt a borába. – Ami
sosem nagy mulatság. De a nővérednek hála ez volt a legjobb
válásom. És ez nagy szó.
Corára néztem, aki alig észrevehetően megrázta a fejét, jelezve,
hogy jobb, ha nem kérdezek rá, mit jelent ez pontosan. Aztán
Barbara felé fordulva így szólt:
– Jobb, ha megyünk, és ránézünk a kajára, úgyhogy...
– Minden csodás. Imádom a karácsonyt! – sóhajtotta Barbara.
Rám mosolygott, és így folytatta: – A család többi tagja is itt van?
Szívesen találkoznék édesanyátokkal.
– Ohm – feleltem –, nos...
– Jelenleg nem igazán tartjuk a kapcsolatot anyánkkal –
magyarázta Cora. – De szerencsések vagyunk, hogy ennyi

313
nagyszerű barátunk eljött ma, mint például te. Kérsz még egy kis
bort?
– Ó! – pillantott le Barbara a poharára, majd vissza ránk. –
Igen. Az jólesne.
Cora lassan kivette a poharat a kezéből – továbbra is egyre
csak mosolyogva –, majd nekem adta, másik kezét közben a
derekamra simította. Vettem az adást, és elindultam. A vállam
felett hátrapillantottam rájuk. Barbara megint beszélt, keze a
levegőben verdesett, ahogy magyarázott, de a nővérem, bár
bólintott, engem figyelt. Szörnyen higgadt, gondoltam. De hiszen
sokkal régebb óta él távol anyutól, mint én. A gyakorlat teszi a
mestert, vagy valami olyasmit.
A pohárral a kezemben átvágtam a tömegen, ami jelentősen
megnőtt azóta, hogy legutóbb ránéztem a jégre és a zenére. Jamie
még mindig az előtérben állt, ajtót nyitott és elvette a kabátokat,
amikor végre elértem a bárrészt és a fehérbort.
– Aprósütemény! – hallottam hirtelen Jamie hangját. – Nem
kellett volna.
Megfordultam. És valóban: ott állt Nate farmerben és kék
ingben, zsebre tett kézzel. Mellette az apja épp kibújt a kabátjából,
és mosolygott, miközben Jamie az ajándékot csodálta.
– Belga – tette hozzá Mr. Cross. – Nagyon drága.
– Azt elhiszem – felelte Jamie, és megpaskolta Nate vállát. –
Hadd hozzak nektek egy italt! Mit iszol, Blake? Van sörünk,
scotchunk, borunk. ..
A bár felé intett, és ahogy megfordultak, Nate tekintete
találkozott az enyémmel. Mr. Cross felém integetett, de én csak
fogtam a poharat, és gyorsan visszaolvadtam a tömegbe.
Amikor viszont visszaértem oda, ahol Corát és Barbarát
hagytam, egyikük sem volt ott, a helyükön csak Jamie pár
UMe.com-os munkatársát találtam – könnyen fel lehetett őket
ismerni az „annyira kocka, hogy az már menő” szemüvegükről,
drága farmerükről és régies stílusú pólójukról –, akik a Mac
számítógépekről beszélgettek. Lassan körbefordultam, és Barbarát

314
keresve az egybegyűlteket pásztáztam. Helyette azonban Nate-tel
találtam magam szemben.
– Szia! – köszönt. – Boldog karácsonyt!
Nyeltem egyet, majd beszívtam a levegőt.
– Boldog karácsonyt!
Ezután hallgattunk, a csend már kínosan hosszúra nyúlt, még
ha közben valaki fel is nevetett mögöttünk.
– Hoztam neked ajándékot – mondta, és előhúzott egy
becsomagolt csomagot a hátsó zsebéből.
– Hadd találjam ki! – mondtam. – Aprósütemény.
– Nem – felelte grimaszt vágva, és átnyújtotta. – Nyisd ki!
Lenéztem a piros, kis karácsonyfás csomagolópapírral fedett
ajándékra, és eszembe jutott, ahogy ott állok az ajtaja előtt,
kezemben a neki szánt ajándékommal.
– Tudod – intettem a kezemben lévő pohár borra –, talán jobb
lenne, ha...
– Sose halogasd egy ajándék kibontását! – vágott közbe Nate.
Elvette tőlem a poharat, és a mellettünk lévő pultra rakta. – Főleg
egy megkésettét ne.
Így, üres kézzel nem maradt más választásom, mint hogy
elvegyem tőle. Megfordítottam, és a cellux alá csúsztattam az
ujjamat. Két izgatottan trécselő nő haladt el mellettünk kopogó
cipőben. A papír engedett, egy póló lapult alatta. Az elején
ismerős nyomtatott betűkkel az állt: ÚSSZ!
– A filozófiád – mondtam.
– Ja. Először olyasmit kerestem, ami azt mondja: „Ha a
legrosszabbra számítasz, sosem csalódhatsz”, de azok már
elfogytak.
– Képzelem. – Felnéztem rá. – Ez nagyon kedves tőled.
Köszönöm.
– Nincs mit. – Nekidőlt a mögötte lévő falnak, nekem pedig
eszembe jutott, amikor együtt úsztunk a medencében, ahogy
megfogta a kezem, és lehúzott a víz alá. Olyan közeli volt az
emlék, minden egyes részletét magam előtt láttam. De éppolyan

315
élesen élt bennem a múltkori este is, az arca, ahogy eltűnik az ajtó
nyílásában. Két ellentétes kép: az egyik közelebb enged, a másik
eltaszít. – És hogy telt a karácsony?
– És neked? – kérdeztem vissza, és bár nem akartam, még én is
hallottam, hogy enyhe él érződik a hangomban. Ahogy ő is. Az
arckifejezése azonnal megváltozott, a mosolya bár nem tűnt el
teljesen, de keskenyebbre feszült. Megköszörültem a torkomat, és
ismét lenéztem a pólóra. – Sejthetted, hogy rákérdezek.
Nate bólintott, és a konyhán át a nappali felé sandított, ahol az
apja egy testes, piros karácsonyi pulcsis nővel beszélgetett.
– Jól telt – felelte. – De mint láthattad, egy kicsit stresszesen.
– Egy kicsit? – kérdeztem.
– Nem nagy ügy, oké?
– Nekem annak tűnt.
– Hát nem volt az. És már rég elmúlt.
– Három napja történt – mutattam rá.
– És? A karácsony szívás. Ez nem akkora újdonság, nem? –
Ismét elment mellettünk ugyanaz a két nő, ezúttal visszafelé tartva
a vendégfürdőszobából, parfümös szappan felhője lengte őket
körül. Nate behúzta a nyakát, egy nagyobb hajtincs az arcába
hullt. Amikor a két nő tovalibegett, így folytatta: – Sajnálom,
hogy aznap nem tudtunk beszélni. De most itt vagyok. És hoztam
ajándékot. Ez csak számít, nem?
Megint lenéztem a pólóra. Ússz!, gondoltam. Mint mondta,
jobb, mintha elsüllyednél. Talán ez is része a vízen maradásnak.
– De én semmivel sem készültem neked.
– Még belga aprósüteménnyel sem?
Megráztam a fejem.
– Nem baj. Annyira úgysem jó.
– Tényleg?

***

316
 Bólintott, majd körülnézett, aztán a szabad kezem köré
kulcsolta az övét, és egy kicsit arrébb húzott a folyosón, be a
sarkon. Ott, a kíváncsi tekintetektől rejtve nekidőlt a falnak,
gyengéden átkarolta a derekamat, és közelebb húzott.
– Oké – mondta halkan. – Fussunk neki még egyszer! Boldog
karácsonyt, Ruby!
Felnéztem rá, beittam álla vonalának látványát, szemét, hosszú
szempilláit, miközben máris kifésült egy tincset az arcomból, és a
szálak köré fűzte az ujjait. Milyen közel voltunk most egymáshoz
a korábbi távolság után! De itt volt.
– Boldog karácsonyt! – feleltem.
Igyekeztem erre a közelségre koncentrálni – nem pedig a
tényre, hogy talán mindez múlandó, pedig ezt az érzést már túl jól
ismertem –, ahogy lehajolt, és ajkát az enyémhez szorítva
megcsókolt, miközben a sarkon túl a buli hangosan, szakadatlanul,
teljesen zavartalanul tovább zajlott nélkülünk.

***

– Cora, erre semmi szükség – tiltakoztam, amikor megálltunk a

pláza előtt.
– Dehogynem – felelte, és leállította a motort. – Mint
mondtam, nehéz időkben drasztikus intézkedéseket kell tenni.
– De épp ez az – érveltem, amikor kinyitotta az ajtót, hogy
kimásszon, mire kelletlenül követtem. – Ez elég távol esik a nehéz
idő fogalmától.
Erre csak rám nézett, amíg megkerültem a kocsit, majd a
vállára vetette a retiküljét.
– Először pénzt adtam neked ruhákra – mondta. – Amiből
összesen négy dolgot vettél.
– Hetet, hogy pontosak legyünk – mutattam rá.
– Aztán – folytatta rám sem hederítve – karácsonyra kaptál
még tőlem ajándékutalványt, amiből semmit sem vettél.
– Mert nincs is szükségem semmire!

317
 – És így nem hagytál más választást, mint hogy erővel
elrángassalak vásárolni. – Felsóhajtott, majd felnyúlt, és a fején
ülő napszemüveget az orrára biggyesztette, hogy eltakarja a
szemét. – Van róla fogalmad, hogy más tinilányok hasonló
helyzetben majd kiugranának a bőrükből örömükben? Nálam van
a hitelkártyám. Itt vagyunk a plázánál. Szeretnék venni neked pár
dolgot. Ez maga a kamasz mennyország.
– Hát, gondolom, akkor én nem vagyok átlagos tinédzser –
mondtam, amikor elmentünk két babakocsit toló anyuka mellett.
Cora rám nézett, ahogy a bejárathoz közeledtünk.
– Hát persze hogy nem – felelte halkan. – Tudom, hogy ez
furcsa neked. De van rá pénzünk, és Jamie-vel szeretnénk ezt
megtenni érted.
– Nem furcsa – mondtam. – Csak felesleges.
– Tudod, nem olyan ördögtől való dolog elfogadni mások
segítségét – jegyezte meg, amikor az Esther Prine előkelő áruház
fotocellás ajtaja kinyílt előttünk. – Attól még nem leszel gyenge
vagy tehetetlen, még ha anyu így is érezte.
Ez a téma túlságosan emlékeztetett arra, amit hetekkel
korábban az első (és remélhetőleg egyetlen) alkalmammal
kénytelen voltam érinteni a pszichológussal, így ahelyett, hogy
válaszoltam volna, beléptem az épületbe. Mint mindig, egy
pillanatra most is elvakított az üzlet ragyogó, fehér padlója és a
fényesre polírozott ékszerek tárlója. Tőlünk balra egy szmokingos
fickó Pachelbelt játszott egy zongorán a lifteknél. Máskor is
furcsa volt anyuról beszélgetni, de ebben a környezetben ez már
egyenesen a szürreálissal vetekedett.
– Nem anyuról van szó – mondtam, míg Cora intett, hogy
kövessem az emeletre. – Vagyis nem csak. Ez nagy változás. Nem
vagyok hozzászokva... Az utóbbi években nem sok mindenünk
volt.
– Tudom – felelte. – De épp ezt mondom. Bizonyos mértékig
anyu ezt választotta. Pár dolgot azért megtehetett volna azért,
hogy megkönnyítse a saját és a te életedet is.

318
 – Mint például, hogy felveszi a kapcsolatot veled? –
kérdeztem.
– Igen. – Megköszörülte a torkát, és lenézett a kozmetikai
szerekre, ahogy egyre magasabbra emelkedtünk. – De ez korábbra
nyúlik vissza. Vegyük például aput és a pénzt, amit adni akart
neki! Túlságosan makacs és dühös volt ahhoz, hogy elfogadja.
– Várjunk! – mondtam, amikor végre elértük a felső szintet, és
kiléptünk a fiatalok osztályára. – Azt hittem, apu sosem adott neki
pénzt. Hogy nem volt hajlandó gyerektartást fizetni, és egyszerűen
felszívódott.
Cora megrázta a fejét.
– Talán később így volt, amikor átköltözött Illinois-ba. De az
elején, miután elment otthonról, még igyekezett ezt helyesen
intézni. Emlékszem.
Talán ez nem kellett volna, hogy meglepjen. Végül is mostanra
már tudtam, anyu mennyi titkot őrzött, kénye-kedve szerint
alakítgatta a történetünket. Corát is más színben próbálta
feltüntetni, mint amilyen, akkor apámmal miért lenne más a
helyzet? Ahogy ezen gondolkoztam, valami más is eszembe jutott.
Valami, ami szintén nem illett az Esther Prine polírozott világába,
mégis ide kellett hoznom.
– Cora – szóltam utána, ahogy odasodródott a pulóverek
pultjához, és végighúzta rajtuk a kezét tudod, hol van apu?
Az ezt követő pillanatnyi szünetben magam előtt láttam, ahogy
az életem ismét fordul egyet, átalakul, változik. De aztán Cora
felém fordult.
– Nem – válaszolta halkan, miközben egy eladólány lenge
ruhák állványát gurította el mellettünk. – De már többször
eszembe jutott, hogy megkeresem. Főleg azért, mert Jamie
kitartóan mondogatja, milyen könnyen menne. De azt hiszem,
akkor is félek kicsit.
Bólintottam. Ezt, ha mást nem is, megértettem. Annyi fokozata
van az ismeretlennek: a biztonságostól, a veszélyesen át az
egyenesen ködösig és rémisztőig.

319
 – De aztán sosem lehet tudni – tette hozzá Cora. – Talán együtt
megkereshetjük. Egységben az erő, meg minden ilyesmi.
– Talán – feleltem.
Kissé félénken rám mosolygott, majd visszafordult a
pulóverekhez.
– Oké, és most... térjünk a tárgyra! Addig nem megyünk el
innen, amíg nem szerzünk neked legalább két új szerelést. És egy
kabátot. És új cipőt.
– Cora!
– Erről nem nyitok vitát.
Feljebb húzta a retiküljét a vállán, majd továbbindult az
osztályon, és eltűnt két farmerekkel megrakott polc között. A
következő pillanatban már csak a fejét láttam, ahogy hol
előbukkan, hol elvész a ruhák között, a tükrök néha felfedték
koncentrált, eltökélt arckifejezését. Először nem mozdultam, ott
maradtam a sorok között, az eladólány pedig rám mosolyogva
ismét elment mellettem. De aztán megint Corát kerestem a
tekintetemmel, és amikor nem találtam, ez elegendőnek bizonyult
ahhoz, hogy erőt vegyek magamon, és utána induljak.

320
 Tizenegyedik fejezet

ZTA! – ÁMULT EL NATE. – Nagyszerűen nézel ki.

A Pontosan ezt a reakciót akartam elkerülni, főleg miután
Cora többször is biztosított, hogy az új ruháim nem feltétlenül
néznek ki annyira... nos, újnak. Láthatóan tévedett.
– Ez csak egy kabát – feleltem, és magamra húztam a
biztonsági övét. Közben Gervaisre pillantottam, aki szintén
végigmért. – Mi az? – Semmi – mondta, és kissé hátrébb húzódott
az ülésen.
A fejemet csóválva sóhajtottam, majd Nate-re néztem, aki csak
ült a volán mögött, arcán félmosollyal.
– És minek köszönhető ez az átalakulás? Csak nem ígéretes
randid lesz Valentin-napon?
– Nem – feleltem.
Nate erre csak nevetett, majd sebességbe tette a kocsit, és
kigurult a járda mellől. Amikor viszont az utca végén megálltunk
a stoptáblánál, előrenyúlt, megszorította a térdemet, és ott is
hagyta a kezét, amíg rákanyarodtunk a következő utcára.
Már február volt, ami azt jelentette, hogy Nate-tel több mint
egy hónapja csináltuk azt, amit csináltunk – nevezzük akár
járásnak, smárolásnak, a szabadidőnk közös eltöltésének. És be
kellett látnom, örülök neki, legalábbis nagyrészt. De nem

321
számított, milyen közel kerülünk egymáshoz, továbbra is ott
lebegett közöttünk a problémás kapcsolata az apjával, az élete
egyetlen része, amiről nem volt hajlandó beszélni, amit titkolt
előlem. Ez csak egyetlen dolog volt, mégis, valahogy nagyon
fontosnak éreztem. Így, még ha minden a lehető legjobban alakul
is, akkor is csak elég jó lehet.
Mint például a Valentin-nap, ami kevesebb mint huszonnégy
óra múlva elérkezik. Normális esetben örültem volna, hogy van
barátom (vagy valami olyasmim) azon a napon, amikor minden az
orrod alá dörgöli, ha nincsen. De hiába utalt Nate a kettőnknek
szánt nagy terveire – ami az elmondásai alapján titkos,
kidolgozott, de még folyamatban lévő volt –, nem tudtam teljesen
ellazulni és kiélvezni. A Garantált Pihenés ajándékkosarak és
virágok kiszállítására buzdító különleges reklámjára rengetegen
reagáltak. Ennek köszönhetően egész napra lefoglalták őket, épp,
mint hálaadáskor, és nem felejtettem el, az hogyan végződött.
– Minden rendben lesz – biztosított Nate előző este kint, a kerti
tónál, amikor ezt szóvá tettem. Újabban ott találkozgattunk
esténként, valamikor a leckeírás és a munka között, még ha csak
pár percre is. – Délután mindent leszállítok, és hétre végzek.
Bőven marad még időnk arra, amit kigondoltam.
– Ami mi is? – kérdeztem.
– Majd meglátod. – Hátrasimította a hajamat. Mögötte a
medence fényei a kerítésen remegtek, és a gondolataim még akkor
is elterelődtek, amikor közelebb hajolt, és megpuszilta a
halántékomat, mert tudtam, hogy most odaát kéne lennie,
ajándékkosarakat állítva össze, és az apja bármelyik pillanatban
kijöhet, és észreveheti, hogy eltűnt. Bizonyára érzékelhette az
aggodalmamat, mert nemsokára elhúzódott. – Mi a baj?
– Semmi.
– Idegesnek tűnsz.
– Nem vagyok az.

322
 – Ha ez az ajándékom miatt van... – mondta komoly
arckifejezéssel –, akkor nyugi! Nem számítok semmi
fenomenálisra. Csak valami szuper fantasztikusra.
Erre ránéztem, és ismét megbántam, hogy néhány nappal
korábban, egy gyenge pillanatomban bevallottam Oliviának – aki
aztán persze továbbadta Nate-nek –, hogy aggódom, amiért nem
találok neki megfelelő ajándékot Valentin-napra. Olivia árulásánál
azonban fontosabb volt a tény, hogy miután már karácsonykor
sem sikerült megugranom a feladatot, most különösen fontosnak
tűnt, hogy valami jóval, ha nem fenomenálissal rukkoljak elő.
– Nem az ajándékodról van szó – mondtam.
– Akkor miről?
Vállat vontam, majd ismét elnéztem mellette, át a
medenceházra. Erre ő is megfordult és hátrapillantott, majd vissza
rám, és végül megértette.
– Minden rendben lesz, oké? Most szünetem van – mondta. –
Csak a tiéd vagyok.
De épp erről volt szó. Még ezekben a pillanatokban – ahogy a
tó mellett ültünk, és lábával átfonta az enyémet, vagy együtt
autókáztunk, miközben a kezét a térdemen tartotta –, még ekkor
sem éreztem úgy, hogy teljesen az enyém lenne. Épp csak eleget
kaptam belőle ahhoz, hogy rájöjjek, hiányzik valami. Ami még
ennél is furcsább volt, hogy bárki másnál, akivel korábban jártam
– főleg Marshallnál –, az egésznek mindig csak egy szeletét
kaptam és adtam, és az mégis bőven elegendőnek bizonyult.
Most megálltunk a Perkins parkolójában, Gervais kiugrott, és
mint mindig, kilőtt az épület felé. Amint az ajtó becsukódott
mögötte, Nate áthajolt a kettőnk közti sebességváltón, és
megcsókolt.
– Tényleg nagyszerűen nézel ki – mondta. – Mi vett rá végül,
hogy elköltsd az ajándékutalványokat?
– Semmi. Cora lesből letámadt, és elrángatott az Esther Prine-
ba. Esélyem sem volt tiltakozni.

323
 – A legtöbb lány ezt a vágyai beteljesüléseként élné meg, nem
kínzásként.
A fejemet rázva hátradőltem.
– Miért mondogatja mindenki ezt? Ki mondta, hogy csak ezért,
mert lány vagyok, száznyolcvan dollárt kell költenem farmerre?
Nate a kezét felemelve elhúzódott.
– Hé, oké, én csak tettem egy észrevételt.
– Hát ne tegyél!
Lenéztem az ölemre, arra a drága nadrágra, nem is beszélve a
hozzá felvett cipőmről (szarvasbőr, nem akciós) és kabátomról
(puha bőr, olyan márka, amiről még sosem hallottam). Ki ez a
lány ezekben a divatos ruhákban, ebben a drága iskolában, ezzel a
gyakorlatilag barátnak számító fiúval, aki miatt aggódik, hogy
nem nyílik meg előtte teljesen? Mintha agymosáson estem volna
át, vagy ilyesmi.
Nate továbbra is engem figyelt, de nem szólt semmit.
– Sajnálom – mondtam végül. – Csak... nem is tudom.
Valamiért most minden olyan soknak tűnik.
– Soknak – ismételte.
Adódtak olyan alkalmak, mint például ez is, amikor tudtam,
őszintének kellene lennem vele, és megmondanom, hogy
aggódom miatta. Viszont az ehhez szükséges bátorság a lényem
azon részében rejtőzött, amit én nem tártam még fel. Még ha
ennek minden egyes alkalommal tudatában voltam is, mint most
is.
– És ott van még az ajándékod – tettem hozzá, és az övének
döntöttem a térdemet.
– Az ajándékom? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Egyszerűen mindent elsöprő lesz – sóhajtottam a fejemet
csóválva. – Hatalmas. És kidolgozott... Mármint, már a
folyamatábrák és a táblázatok is követhetetlenek.
– Igen? – kérdezte.
– Szerencsém lesz, ha ma estére mindent megszervezek.

324
 – Hú! – Egy pillanatig elgondolkozott. – El kell ismernem,
kíváncsivá tettél.
– Reméltem is.
Elmosolyodott, majd végigsimított a kabátomon.
– Elég menő – mondta. – Mi van alatta?
– Alatta... – kezdtem, ahogy végigcsúsztatta a kezét a
vállamon, és lehúzta a kabát egyik ujját. – Ja, igen. Az is elég
szuper.
– Igen? Hadd lássam! – Lecibálta a másik ujjat is, mire a
fejemet csóváltam. – Valóban az. Ez a pulcsi is nagyon szép.
Milyen márka?
– Fogalmam sincs – ismertem el.
Keze a derekamra vándorolt, majd finoman fel a hátamon a
cetliig.
– Lanoler – olvasta fel, majd lehajtotta a fejét, így az ajka a
kulcscsontomhoz ért. – Elég jónak tűnik. Bár nehéz megmondani.
Talán ha...
Kipillantottam az ablakon, ahol a diákok kávéval a kezükben és
a vállukra vetett táskával sereglettek az udvar irányába.
– Nate! – mondtam. – Mindjárt becsengetnek.
– Milyen felelősségteljes vagy! – jegyezte meg, de a hangját
elnyelte a pulcsi, amit továbbra is igyekezett lehúzni. – Mégis
mikor lettél ilyen?
Felsóhajtottam, majd a műszerfal órájára néztem. Még öt
percünk maradt, mielőtt hivatalosan is elkésünk. Nem épp ideális,
de talán még ez is több annál, mint amennyit remélhettünk.
– Oké – mentem bele, ahogy az ajka felfelé haladt a nyakamon,
egészen a fülemig. – A tiéd vagyok.

***

Amikor aznap délután hazaértem, Jamie-t a konyhaszigetnél

találtam a laptopjával. Amikor meghallotta a lépteimet, gyorsan

325
felpattant, felkapta a mellette lévő kenyeret, és úgy tartotta,
mintha hirtelen kedvet kapott volna szendvicset készíteni.
Felvontam a szemöldököm.
– Mit csinálsz?
Hangosan kifújta a levegőt.
– Azt hittem, Cora jött meg – mondta, és visszatette a kenyeret.
– Hű! Megijesztettél. Túl sokat dolgoztam ezen ahhoz, hogy
most meglássa.
Amikor visszaült, észrevettem, hogy a pultot CD-halmok
borítják. Némelyik a tokjában volt, a többi szétszórva hevert.
– Tehát ez a Valentin-napi ajándékod?
– Az egyik – felelte. Kinyitotta az egyik tokot, és elővette
belőle a CD-t. – A harmadik vagy a negyedik hullám része lesz.
– Hullám?
– Ez a V-napi módszerem – magyarázta, és becsúsztatta a CD-t
a laptop oldalába. A gép halkan felzúgott, kattant párat, majd a
képernyő képe egy pillanatra megrebbent. – Többféle ajándék,
amiket a nagyszerűségük szerinti növekvő sorrendben adok oda
neki a nap folyamán. Tehát például először jön a virág, aztán a
csoki, talán pár lufi. Ez pedig majd azután, de még a gourmet
vacsora előtt. A sorrend még nem végleges.
– Értem – mondtam rosszkedvűen, leültem vele szemben, és
felemeltem egy Bob Dylan CD-t.
Jamie rám sandított.
– Mi a baj? Csak azt ne mondd, hogy nem szereted a Valentin-
napot! Mert mindenki szereti.
Ezzel legszívesebben vitatkoztam volna, de ugyanezt mondta a
hálaadásról, a karácsonyról és a szilveszterről is, így nem sok
értelmét láttam.
– Csak nincs semmi ötletem – magyaráztam. – Vennem kéne
valamit valakinek...
– Nate-nek – mondta, és rákoppintott pár billentyűre a
laptopon. Felnéztem rá. – Ruby, ugyan már! Annyira azért nem

326
vagyunk ostobák. Ráadásul a ház fele a medencére néz, még este
is odalátni.
Az ajkamba haraptam, és a CD-tokot forgattam a kezemben.
– A lényeg, hogy szuper ajándékot szeretnék – mondtam. – De
semmi sem jut eszembe.
– Azért, mert túlgondolod – felelte. – A legjobb ajándékok
szívből jönnek, nem az üzletből.
– Mondja ezt az ember, aki hullámokban vásárol.
– Ezt nem vettem – intett a laptop felé. – Mármint, persze, a
CD-ket megvettem. De az ötlet a szívemből jött.
– És mi ez az ötlet?
– Az összes dal, amit Cora énekelni szeret, egyetlen helyen –
közölte, és látszott, hogy elégedett magával. – Meg kell
mondanom, nem volt egyszerű. írtam egy listát, aztán egy részét
megtaláltam az interneten vagy a lemezboltban. A nehezen
kinyomozhatókhoz segítséget kellett kérnem attól a zenemániás
fickótól, akit az egyik alkalmazottam ismer az indulatkezelési
tréningjéről. De most végre megvan mind. A Wasted Time, a
Frankie and Johnny, a Dont Think Twice, It’s All Right...
– Angel from Montgomery – tettem hozzá halkan.
– Pontosan! – vigyorgott. – Hé, most, hogy így belegondolok,
talán segíthetnél nekem. Csak vess egy pillantást a listára, és szólj,
ha kihagytam valamit!
Felém tolt egy papírt, én pedig lepillantottam rá, átfutottam az
ismerős címek nyomtatott betűvel írt listáját, az összes dalét, amit
anyu énekelt nekem.
– Nem – mondtam. – Ez az összes.
– Szuper! – Megint megnyomott egy gombot, majd kivette és a
pultra tette a CD-t, míg én hátratoltam a székem, és felálltam. –
Hová mész?
– Vásárolni – feleltem, és a vállamra vetettem a táskámat. –
Kell keresnem egy fenomenális ajándékot.
– Biztos megtalálod – biztosított Jamie. – Csak ne feledd: a
szív! Kezdd ott, és akkor nem lőhetsz mellé.

327
 Ezzel azonban nem sikerült meggyőznie, főleg miután
odaértem a plázához, ahol mindenütt szívek voltak: lufik és sütik
formájában, személyre szabottan pólókra nyomva, csokival
megpakolva, bolyhos mackók mancsában. De hiába jártam végig
egy tucat boltot, semmit sem találtam Nate-nek.
– Én személy szerint tiszta hülyeségnek tartom ezt az ünnepet,
amit az üdvözlőlap-gyártó cégek hoztak létre – jegyezte meg
Harriet, amikor egy órával később egy jól megérdemelt kis
pihenésért – lerogytam a székébe. – Ha valóban szeretsz valakit,
mindennap ki kell mutatnod, nem csak ilyenkor.
– És mégsem rettensz vissza az „egyet fizet, kettőt kap”
különleges Valentin-napi karkötő és hozzá illő gyűrű akciótól.
– Hát persze hogy nem! – felelte Harriet. – Végül is
üzletasszony vagyok. Ha már egyszer létezik ilyen ünnep, akár
profitálhatok is belőle.
Reggie erre a szemét forgatta, majd folytatta a vitaminok
rendezgetését.
– Csak szeretnék valami jót venni – mondtam. – Valamit, ami
jelent is valamit.
– Próbálj meg egy kicsit megfeledkezni róla! – vetette fel
Harriet, és megigazította a medálok egyik tartóját. – Aztán
egyszer csak beugrik majd a tökéletes ajándék.
Az órámra néztem.
– Még körülbelül huszonhat órám maradt. Nem valami sok idő
ahhoz, hogy megszálljon az ihlet.
– Ó! – Harriet belekortyolt a kávéjába. – Hát, akkor a te
helyedben egyszerűen vennék neki olyan sütit, amit karácsonyra
kaptam tőled. Azzal nem lőhetsz mellé.
Végül azonban erre nem került sor, bár amit vettem, az
majdnem éppolyan szánalmas volt: egy ajándékutalvány a
TÖLTŐ zeneboltba. Meg sem közelítette a fenomenálist, még
csak a tisztességest sem, és teljesen összeomolva hagytam el a
plázát. Csak abban reménykedhettem, hogy Harrietnek igaza volt,
és a maradék rövid időben előrukkolok valami jobbal.

328
 Másnap reggelre ez még mindig nem történt meg. A tény még
nyilvánvalóbb lett, amikor lementem reggelizni, és egyenesen
belesétáltam Jamie első hullámába. A konyhában szétszórva
összesen négy tucat különböző színű rózsa várakozott vázákban,
nagy, fehér masnival átkötve. Cora a pultnál állt, és épp az egyik
csokor kártyáját olvasta. Elpirult, amikor közelebb léptem, hogy
kávét töltsék magamnak.
– Mindig túlzásba viszi a Valentin-napot – mondta, de azért
izgatottnak tűnt, amikor a retiküljébe csúsztatta a kártyát. – A
házasságunk első évében egy kocsit kaptam tőle.
– Tényleg? – kérdeztem.
– Aha. Teljesen ledöbbentem. – Felsóhajtott, és a kezébe vette
a bögréjét. – Olyan édes volt, de én szörnyen éreztem magam. Én
csak egy ajándékutalványt vettem neki.
Nyeltem egyet.
– Mennem kell.
Amikor tíz perccel később a ház előtti ösvényen Nate kocsija
felé tartottam, eltökéltem, kiverem a fejemből ezt az egész
Valentin-napot. Ez egészen addig könnyűnek bizonyult, amíg ki
nem nyitottam az autó ajtaját, és szembe nem találtam magam egy
óriási kosár édességgel és virággal.
– Bocsi – mondta Nate valahonnan a kosárhoz rögzített, apró
lufik mögül. – Kicsit szűkösen vagyunk most. Az öledbe vennéd a
kosarat?
Felemeltem a csomagot, majd beültem, és becsuktam magam
mögött az ajtót. Amint ezt megtettem, azonnal fejbe vágott a
rózsaillat, és ahogy megfordultam az ülésben, rájöttem, miért: a
hátsó ülés tele volt különböző méretű, három sorba rendezett
kosarakkal.
– Hol van Gervais? – kérdeztem.
– Itt vagyok – hallottam tompa hangját. Az egyik óriási csokor
fátyolvirág félrelibbent, és előbukkant Gervais arca. – És azt
hiszem, allergiás reakcióm van.

329
 – Bírd még ki pár percig! – kérte Nate. Leengedte az ablakát,
majd kikanyarodott az útra. Megszólalt a telefonja, a kettőnk közti
tartón rezgett. Az ölemben lévő virágok között átkukucskálva
Nate-re néztem, és figyeltem, ahogy felveszi, és a füléhez emeli. –
Igen? – szólt bele, és a következő lámpánál lelassított. – Már úton
vagyok a suliba, úgyhogy kábé tíz perc múlva elkezdem. Először
a Tóparti Házhoz megyek, aztán az irodaépülethez. Rendben.
Oké. Szia!
– Ma nem mész suliba? – kérdeztem, amikor letette.
– Hív a kötelesség – felelte, és összecsukta a telefonját. – Aput
kissé túlságosan is elfogta a becsvágy a különleges reklám után,
így eléggé tele vagyunk. Szerencsénk lesz, ha minden
megrendelést teljesíteni tudunk, még így is, hogy mindketten
egész nap ezt csináljuk.
– Tényleg? – kérdeztem halkan.
– Ne aggódj! – mondta, amikor ismét megcsörrent a telefonja.
– Bőven végzek a közös esténkre.
Én viszont nem emiatt aggódtam, és eltűnődtem, ezt vajon ő is
tudja-e. Nehéz lett volna megmondani, mert ismét az apjával
beszélt, amikor megállt a Perkins Day előtt, és Gervaisszel nagy
nehezen kikászálódtunk. Míg Gervais tüsszögve elindult, én
visszatettem a kezemben lévő kosarat az ülésre, aztán csak álltam
ott a nyitott ajtóban, várva, hogy Nate letegye. De amikor így lett,
már sebességbe is tette a kocsit, és indult tovább.
– Mennem kell – mondta a virágokon át. – De este találkozunk,
oké? Hétkor a tónál. Ne késs!
Bólintottam, és becsuktam az ajtót. Amikor visszakanyarodott
a forgalomba, a telefon megint ott volt a fülénél. Ahogy elhajtott,
csak egy csomó szív alakú, ide-oda ugrándozó és hintázó lufit
láttam a hátsó szélvédőn át.
Jamie és Cora elment vacsorázni – egy hullám hátán, ehhez
kétség sem fért így egyedül maradtam. A konyhaasztalnál ültem,
kezemben a hülye ajándékutalvánnyal, amikor a tűzhely feletti óra
hét órát mutatott.

330
 Felálltam, a zsebembe csúsztattam az utalványt, a hajamba
túrtam, majd kiléptem a teraszra. Roscoe felkelt a fekhelyéről, és
követett. Odakint hideg volt a levegő, Nate-ék medencéjének és
házának a fényei átszűrődtek a kerítés felett.
Nevezhetjük rossz előérzetnek, vagy csak egy elkerülhetetlen
helyzetből adódó logikus következtetésnek. De azt hiszem,
tudtam, már az első tizenöt perc előtt is, amikor nem mutatkozott,
hogy nemcsak egyszerű késésről van szó, hanem valami nem
stimmel. Még azelőtt, hogy az ujjaim – hiába dugtam őket új
kabátom zsebébe – elzsibbadtak volna a hidegtől, hogy Roscoe
otthagyott és visszament volna a meleg házba, hogy újabb lámpák
gyúltak volna az utca túloldalán, egy pillanatra megvilágítva a
fákat, mielőtt lekapcsolták őket, és ismét sötétségbe borult
körülöttem minden. Negyed kilenc volt már, amikor Cora feltűnt a
terasz ajtajában, és a szeméhez emelte a kezét. A következő
pillanatban kidugta a fejét az ajtón.
– Jól vagy? – kérdezte. – Jéghideg van odakint.
– Milyen volt a vacsora? – kiáltottam vissza.
– Remek. – Hátrapillantott Jamie-re, aki kezében egy hattyú
formájúra becsomagolt maradékkal belépett a konyhába. –
Hallanod kéne ezt a CD-t, amit csinált nekem. Rajta van...
– Mindjárt megyek – mondtam. – Még pár perc.
Cora lassan bólintott.
– Oké. De ne üldögélj odakint sokáig!
Pedig már megtettem. És nemcsak az elmúlt egy és negyed
órában, hanem a hálaadás óta eltelt összes percben, amikor is meg
kellett volna mondanom Nate-nek, hogy nem hagyhatom szó
nélkül ezt az egészet, hogy aztán csak aggódjak miatta. Ehelyett
azonban hagytam, hogy hónapok teljenek el, mialatt nem
hallgattam az ösztöneimre, és most, idekint, a februári hidegben
pontosan azt kaptam, amit érdemeltem.
Amikor végül bementem, igyekeztem elterelni a gondolataimat
leckeírással és tévézéssel, de így is folyton átnéztem Nate-ék
házára és az ablakára, amire jól ráláttam az enyémből. Láttam,

331
hogy a redőny mögött fel-alá járkál valaki. Egy kis idő után
megállt, hirtelen annyira megdermedt, hogy eltűnődtem, valóban
ember-e.
Jó egy óra múlva megszólalt a telefon. Cora és Jamie odalent
volt, a második hullám csokoládéját ették, és Cora CD-jét
hallgatták, a hangjuk és a zene felszűrődött hozzám. Rá sem
néztem a telefonra, hogy lássam, ki hív minket, csak feküdtem az
ágyamon, de aztán Jamie a nevemet kiáltotta. Egy ideig csak
bámultam a készüléket, majd felvettem.
– Halló?
– Tudom, hogy valószínűleg pipa vagy – mondta Nate –, de
találkozzunk odakint, rendben?
Nem feleltem semmit, de nem is számított. Rögtön le is rakta,
és már csak a tárcsahangot hallottam.
Amikor lementem, Billie Holiday szólt. Kiléptem az ajtón,
visszafelé végigjártam a korábbi utamat a merev, rezdületlen
fűben. Ezúttal nem ültem le, hanem csak karba fontam a kezem a
mellkasom előtt, ahogy Nate előbukkant az árnyékból. Egyik
kezét a háta mögé rejtve mosolygott.
– Oké – kezdte, még mielőtt odaért hozzám tudom, hogy a
három óra késés nem épp az a meglepetés, amire számítottál. De a
mai nap kész őrület volt, csak most értem haza, és ígérem,
jóváteszem.
Az udvar sötét részén álltunk, ameddig a két házból kiszűrődő
fény nem ért el, így nehezen tudtam kivenni az arcvonásait. De
még így is láttam, hogy valami nincs rendben: idegesség,
nyugtalanság nyoma látszott rajta.
– Már otthon voltál – mondtam. – Láttam, hogy ég a lámpád.
– Igen, de még dolgunk volt – felelte könnyedén, de közben
lassított a léptein. – El kellett pakolnom, átnéznem a könyvelést.
Aztán pedig még be kellett ezt csomagolnom.
Előhúzta a kezét a háta mögül, és kinyújtott felém egy kis
dobozt, amit egyszerű masnival kötött át.
– Nate... – kezdtem.

332
 – Nyisd csak ki! – mondta. – Tudom, hogy nem hoz mindent
helyre, de egy kicsit azért segíthet.
Elvettem tőle a dobozt, de nem nyitottam ki. Ehelyett leültem a
padra, és a térdem közé vettem. Nate is odajött, és leült mellém,
így, közelebbről már láttam, hogy a nyaka kipirult, a bőre
rózsaszínes a gallérjánál.
– Tudom, hogy már pár órája itthon vagy – mondtam halkan. –
Mi történt odaát?
Egyik lábát felhúzta a padra, és felém fordult.
– Semmi. Hé, még így is maradt két óránk a Valentin-napból.
Úgyhogy nyisd ki az ajándékod, és hozzuk ki belőle a legtöbbet!
– Nem kell ajándék – feleltem, és a hangom keményebben
csengett, mint akartam. – Azt akarom, hogy mondd el, mi történt
veled ma este.
– Apu feltartott – válaszolta. – Ennyi.
– Ennyi? – ismételtem.
– Mit akarsz, mit mondjak még?
– Felfogod, mennyire aggódtam érted? Hogy egész este itt
ültem, a házatokat néztem, és azon tűnődtem, jól vagy-e?
– Jól vagyok – mondta. – És most már itt vagyok. Veled,
Valentin-napon. Egész nap arra vártam, hogy végre itt lehessek, és
most, hogy megtörtént, egy csomó mindenről szívesebben
beszélgetnék, mint az apámról.
A fejemet rázva néztem a vízre.
– Mint például az ajándékomról – folytatta, és két kezét a két
oldalamra tette. – Azt csiripelik a madarak, hogy fenomenális.
– Nem az – feleltem egykedvűen. – Csak egy ajándékutalvány,
és gáz.
Kissé hátradőlt, és az arcomat fürkészte.
– Oké – mondta lassan. – Akkor talán jobb, ha nem
beszélgetünk.
Azzal közelebb araszolt, ajkát a fülemhez érintette, majd
elindult lefelé a nyakamon. Általában ez elég lett volna ahhoz,
hogy minden mást kiverjen a fejemből, legalábbis egy időre. A

333
hirtelen, vitathatatlan közelség, ami minden más távolságot
jelentéktelenné tett. A mai este azonban más volt.
– Hagyd abba! – húzódtam el, és felemeltem a kezemet kettőnk
közé. – Oké? Csak hagyd abba!
– Mi a baj?
– Hogy mi a baj? – ismételtem. – Nem jöhetsz csak úgy ide,
hogy közöld, minden rendben, aztán csókolhatsz meg csak úgy, és
várhatod el, hogy úgy tegyek, mintha tényleg minden rendben
lenne.
– Szóval ezek szerint nem akarod, hogy megcsókoljalak –
mondta lassan.
– Ez nem így működik – magyaráztam. – Nem tehetsz úgy,
mintha törődnél valakivel, akinek aztán nem engeded, hogy
törődjön veled.
– Én nem csinálok ilyet.
– De igen! – mondtam. A fejét csóválva elfordult. – Miután
találkoztunk, gyakorlatilag szokásoddá vált, hogy kihúzz a
csávából. Aznap éjjel a kerítésnél, aztán amikor értem jöttél az
erdőbe...
– Az más.
– Miért? Mert rólam volt szó, és nem rólad? – kérdeztem. –
Valamiért úgy hiszed, azzal, hogy segítesz másokon és
megkönnyíted az életüket, valahogy jobb leszel náluk, és neked
már nincs is szükséged segítségre?
– Nem.
– Akkor csak simán rendben van neked, hogy apád ordítozik
veled és utasítgat?
– Az, hogy mi van köztem és apu közt, az magánügy –
ellenkezett. – Családi ügy.
– Az is az volt, amikor egyedül éltem abban a házban, amit
nyomorúságos helynek találtál – mutattam rá. – Ott hagytál volna,
ha arra kérlek? Vagy aznap a tisztáson?
Nate erre rögtön szólásra nyitotta a száját, de végül csak kifújta
a levegőt.

334
 Na végre, gondoltam. Lassan átjutok a védvonalán.
– Nem értem, miért kell ezt a két dolgot folyton összekapcsolni
– mondta.
– Milyen két dolgot? – kérdeztem.
– A kapcsolatomat apuval és mindenki mással. – Megrázta a
fejét. – A két dolog nem ugyanaz. Közelről sem.
Ez a szó – folyton – előhívott egy emléket. Ahogy Heatherrel
aznap ott álltunk a halak fölött. Sosem lehet tudni, felelte, amikor
azt mondtam neki, nem hiszem, hogy eggyel több vagy kevesebb
barát annyit számítana. Nate szomorú tekintete, ahogy Heathert
nézte reggelente az udvaron, az a sok pletyka, és közülük talán
egy sem volt igaz.
– Tehát ezért szakítottatok Heatherrel – vontam le a
következtetést. – Nem amiatt, mert nem bírta elviselni, ami
történik. Hanem mert nem tudott neked segíteni.
Nate lenézett a kezére, és nem felelt. Én meg azt hittem,
nagyon különbözünk Heatherrel. De végig volt bennünk valami
közös.
– Mondd el valakinek, hogy mi történik! – kértem. –
Anyukádnak vagy...
– Nem lehet – vágott közbe. – Semmi értelme. Hát nem érted?
Hetekkel korábban ugyanezt kérdezte tőlem: hogy megértem-e.
És akkor igent mondtam. De ez itt most más volt. Nate talán
úgy hitte, az apjával való kapcsolata nincs hatással semmire, de én
a szívem mélyén tudtam, hogy ez nem igaz. Bárhol volt is most
anyu, velem maradt: ott volt a testtartásomban, mindenben, amitől
féltem, és abban is, ahogy legutóbb erre a kérdésre reagáltam. És
épp ezért kellett most nemet mondanom.
De előbb még felemeltem a kezem, és a mellkasára tettem, oda,
ahol korábban észrevettem a bőre rózsaszín árnyalatát. Lehunyta a
szemét, beledőlt a tenyerembe, és éreztem a belőle áramló
meleget, ahogy lassan félrehúztam az ingét. Ezt is hívhatjuk rossz
előérzetnek, sejtésnek, bárminek. Ott, a vállán a bőre nem csak

335
rózsaszínes volt, hanem piros is, elszíneződött, ahogy kezdett
kialakulni rajta egy nagy zúzódásnyom.
– Ó, istenem! – mondtam elhaló hangon. – Nate...
Közelebb húzódott, megfogta és megszorította a kezem, és
ismét csókolni kezdett, olyan hirtelen és hevesen, mintha próbálná
visszafojtani ezeket a szavakat, és minden mást, ami kiváltotta
őket. Olyan mohó és jó volt, hogy majdnem elfeledtették velem
azt, ami idáig vezetett. De nem egészen.
– Ne! – húzódtam el. Ő közben nem mozdult, szája csupán
centikre volt az enyémtől, de megráztam a fejem. – Nekem ez így
nem megy.
– Ruby – mondta.
Hiába hallottam a hangját, amitől elfacsarodott a szívem, még
láttam a félrehúzott ingét, a tagadhatatlan tényeket.
– Csak ha hagyod, hogy segítsek – feleltem. – Közel kell
engedned.
A fejét rázva hátradőlt. A válla fölött a medence pislákoló
fényei látszottak – nem e világian, inkább idegenül.
– És ha nem teszem? – kérdezte.
Nagyot nyeltem.
– Akkor nem megy – válaszoltam. – Akkor menj!
Egy pillanatig azt hittem, ott marad. Hogy végül ezek a szavak
lesznek, amik meggondolásra késztetik. De aztán felállt, az inge a
helyére csúszott, és ismét távolság húzódott közöttünk, minden
visszatért a korábbi kerékvágásba. Nem kell így megnehezítened,
mondtam volna neki legszívesebben, de volt idő, amikor én
magam sem hittem ebben. Ki vagyok én, hogy megmondjam
másoknak, hogyan fogadják el a segítséget? Csak az a lány, aki
régebben senkiből sem kért.
– Nate! – kiáltottam utána, de addigra a fejét behúzva elsétált,
vissza a fák felé. Csak ültem ott és figyeltem, ahogy közéjük
olvad és eltűnik.
Gombóc nőtt a torkomban, amikor felálltam. A nekem vett
ajándéka még mindig ott hevert a padon. Felvettem, nézegettem a

336
rózsaszín papírt és a csinos masnit. Olyan szépen becsomagolta,
hogy szinte nem is számított, mi van benne.
Amikor visszamentem a házba, igyekeztem semleges
arckifejezést magamra erőltetni, csak arra koncentráltam, hogy
feljussak a szobámba, ahol egyedül lehetek. De amint elindultam a
lépcsőn, Cora, kezében a bonbonosdobozzal, kijött a nappaliból,
ahol tovább szólt a CD-je – most épp Janis Joplin.
– Hé, van kedved...? – kezdte, de aztán hirtelen elhallgatott. –
Jól vagy?
Már felelni akartam, hogy igen, persze, amikor a tekintetem
elhomályosult a könnyektől. A fal felé fordultam, és beszívtam a
levegőt, hogy megnyugodjak. Éreztem, hogy Cora közelebb jön.
– Hé! – söpörte hátra gyengéden a hajamat a vállamról. – Mi a
baj?
Nyeltem egyet, és megtöröltem a szemem a kezemmel.
– Semmi.
– Mondd el!
Két ilyen könnyen kimondott szó. Mégis, mielőtt még
ráeszméltem volna, már engedelmeskedtem is nekik.
– Csak nem tudom, hogyan lehet segíteni annak, aki nem kér
belőle – mondtam. A hangom recsegősen csengett, mintha nem is
az enyém lenne. – Mit lehet tenni, ha nem tehetsz semmit?
Cora egy pillanatig hallgatott, és abban a kis szünetben
felkészültem a következő kérdésére, amiről tudtam, hogy
nehezebb lesz, és még mélyebbre ránt majd. Viszont Cora így
szólt:
– Ó, Ruby! Tudom. Tudom, hogy nehéz.
Újabb könnyek gyűltek a szemembe, minden elmosódott.
– Én...
– Tudhattam volna, hogy ez a CD felidézi az emlékeket –
folytatta. – Hát persze. Elég ostoba dolog volt tőlem. De anyu már
nem a te felelősséged, oké? Már semmit sem tehetünk. Helyette
egymásról kell gondoskodnunk, rendben?

337
 Anyu. Hát persze hogy azt hitte, rá gondolok. Mi más lehetett
volna? Milyen más veszteség érhetne, ami felérhetne ezzel?
Semmilyen. Egyáltalán semmilyen.
Cora tovább beszélt mögöttem. A könnyeimen keresztül is
hallottam, ahogy azt mondja, minden rendben lesz, és tudtam, hisz
ebben. De én is biztosra vettem valamit: sokkal könnyebb elérni,
hogy elvesszünk, mint hogy ránk találjanak. Épp ezért
keresgélünk folyton, de ritkán bukkannak ránk – oly sok a zár, és
oly kevés a kulcs.

338
 Tizenötödik fejezet

EHÁT, MINT LÁTJA, főleg ezüsttel dolgozom, amit ékkövekkel

T díszítek – magyarázta Harriet a bódé előtt lépkedve, az
ékszerek felé intve. – Olykor próbálkoztam az arannyal is, de az
nem ad annyi ihletet.
– Értem – felelte az újságíró, és mindezt gyorsan feljegyezte,
míg a fotósa (egy magas, bajszos fickó) megigazította az egyik
kulcsos nyakláncot az állványon, és újabb képet lőtt. – És mióta
van itt üzlete?
– Hat éve.
Amíg a nő ezt leírta, Harriet ideges arckifejezéssel pillantott a
Vitamin Sarok felé, ahol Reggie-vel álltunk. Felmutattam neki a
hüvelykujjamat, mire biccentett, és visszafordult az újságíróhoz.
– Nagyszerűen csinálja – jegyezte meg Reggie, és tovább
rendezgette az omega-3 üvegcsékből álló piramist, ami a halban
az erő kínálatának a középpontját alkotta. – Nem is értem, miért
izgult annyira.
– Ő már csak ilyen – feleltem. – Mindig idegeskedik.
Reggie felsóhajtott, és újabb üvegcsét tett a kupacra.
– A koffein teszi. Ha leszokna róla, az egész élete
megváltozna. Szent meggyőződésem.

339
 Azonban Harriet élete már így is megváltozott, bár ennek
semmi köze nem volt a kávéhoz. Sokkal inkább a
KulcsLáncokhoz – ahogy karácsony óta nevezte őket –, amik
most már bármelyik másik ékszerénél jobban fogytak, és egyfajta
helyi nevezetességgé váltak. Távolabbi városokból is érkeztek
vásárlóink, akik kimondottan ezt keresték, nem is beszélve arról a
rengeteg államon túli telefonhívásról, mely során arról
érdeklődtek, vállalunk-e kiszállítást (igen), vagy van-e
weboldalunk (folyamatban, bármelyik nap elkészülhet). Amikor
épp nem a telefonhívásokra és a kérésekre válaszolgatott, Harriet
újabb kulcsokat gyártott, még több formával, mérettel és ékkővel
kiegészítve az eddigi kínálatot. Mindeközben azzal
kísérletezgetett, hogyan terjessze ki a mintát a karkötőkre és a
gyűrűkre is. Minél többet csinált, annál többet adott el. Mintha a
suliban már minden lánynak lett volna, ami enyhén szólva is
furcsa volt.
A mostani újságíró a helyi lap divatrovatától jött, és Harriet
egész héten az interjúra készült, új darabokat alkotott, és
mindkettőnket túlórára fogott, hogy a bódé tökéletesen fessen.
Reggie-vel figyeltük, ahogy – a riporter kérésére – az ékszerek
mellett pózol, nyakában egy strasszokkal kirakott KulcsLánccal, a
fényképezőgépbe mosolyogva.
– Nézz csak rá! – mondtam. – Igazi szupersztár.
– Valóban – felelte Reggie, és újabb üvegcsét tett a piramishoz.
– De nem azért, mert hirtelen híres lett. Harriet mindig is
különleges volt.
Ezt olyan könnyedén, olyan magától értetődően mondta, hogy
elszorult tőle a szívem.
– Tudod, ezt akár meg is mondhatnád neki – vetettem fel,
amikor újabb dobozt nyitott ki. – Mármint azt, hogyan érzel.
– Ó, már megmondtam – felelte.
– Tényleg? Mikor?
– Karácsonykor. – Felvett egy cápaporc kapszulás üvegcsét,
egy ideig nézegette, aztán félrerakta. – Egyik este, zárás után

340
beültünk a Garfield’s-ba inni egyet. Ittam pár Margaritát, és mire
feleszméltem... már kicsúszott.
– És?
– Teljes bukás – sóhajtotta. – Azt mondta, most nem tart ott,
hogy új kapcsolatra gondoljon.
– Nem tart ott? – ismételtem.
– Így mondta. – Kiürítette a dobozt, és összehajtotta. – A
KulcsLáncok olyan jól fogynak, hogy most a karrierjére kell
koncentrálnia, talán egy nap tovább is bővítené az üzletét.
Játékban kell maradnia, meg ilyenek.
– Reggie, ez gáz – mondtam halkan.
– Ez van – felelte. – Régóta ismerem Harrietet. Nem szívesen
kötődik senkihez.
Ismét Harrietre néztem. Kipirulva nevetett, ahogy a fotós újabb
képet készített róla.
– Fogalma sincs, miről marad le.
– Kedves, hogy ezt mondod – felelte Reggie, mintha a pólóját
dicsértem volna meg. – De néha meg kell elégednünk azzal, amit
mások ajánlani tudnak. Még ha az nem is egészen az, amire
vágyunk, legalább az is valami. Érted?
Bólintottam, bár épp ez volt az, amiben nem hittem, legalábbis
azóta, hogy Nate-tel összevesztünk Valentin-napon. A kettőnk
közti távolság, amire korábban vágytam, most nem csak létezett,
de hatalmasra nőtt. Bármi volt is korábban köztünk – valami,
semmi, bármi –, annak vége lett.
Épp ezért már reggelenként sem csatlakoztam hozzájuk. Pár
néma és kínos autóút után úgy döntöttem, inkább máshogy
megyek suliba. Végül előhalásztam a régi buszmenetrendeket,
beállítottam az ébresztőmet, és kihasználtam a lehetőséget, hogy a
számtantanárom, Ms. Gooden korán kelő típus, és az első óra előtt
szívesen segít a tananyaggal. Aztán megkértem Gervaist, hogy
adja tovább a hírt Nate-nek, és ezt meg is tette. Ha Nate meg is
lepődött, ezt nem mutatta ki. De hiszen amúgy sem fedett fel sok
mindent magáról.

341
 Még mindig nálam volt az ajándék, amit kaptam tőle, de csak
azért, mert képtelen voltam kiötleni olyan módot a visszaadására,
ami ne lett volna totál kínos. Így tehát ott maradt a komódomon
becsomagolva, érintetlenül, míg végül az egyik fiókba rejtettem.
Akár izgathatott is volna, hogy vajon mi lehet benne, de nem így
volt. Úgy gondoltam, vannak dolgok, amiket jobb nem tudni.
Ami Nate-et illeti, amennyire meg tudtam ítélni, állandóan
dolgozott. Mint a legtöbb végzősnek – vagyis azoknak, akik nem
másik iskolából jöttek át nem olyan jó jegyekkel, és ezért
kétségbeesetten igyekeztek lépést tartani, hogy egyáltalán legyen
esélyük bejutni egy egyetemre –, neki is lazább volt a tavaszi
féléve, és több ideje jutott más elfoglaltságokra. Míg a legtöbben
ezt arra használták, hogy az udvaron lebzseljenek az órák között,
vagy hosszú kávészünetekre menjenek a Pezsdítő Presszóba,
valahányszor észrevettem Nate-et a környékünkön vagy a sulinál,
mintha állandó mozgásban lett volna. Gyakran láttam dobozokkal
megpakolva, a telefont a fülére szorítva, ahogy ide-oda rohangál a
kocsija és a célállomások között. Ebből arra következtettem, a
Garantált Pihenés fellendülőben van, bár Nate munkája még
ironikusabbnak tűnt, mint korábban. Az a sok segítségnyújtás,
megmentés és gondoskodás... Mintha csak ez a két lehetőség
lenne, ha valakinél problémák vannak otthon: vagy csak magaddal
törődsz, és senki mással, mint ahogy én tettem, vagy csak a világ
többi részével törődsz, ahogy ő tette.
Ez a gondolat mindig eszembe jutott, valahányszor elhaladtam
a SEGITS!-asztal mellett, ahol szokás szerint Heather Wainwright
adományokat és petíciókhoz szükséges aláírásokat gyűjtött.
Hálaadás után képtelen voltam megbocsátani neki, hogy szakított
Nate-tel, mert úgy hittem, ezzel cserben hagyta, de most,
nyilvánvaló okokból kifolyólag, már más színben láttam a
helyzetet. Olyannyira, hogy többször is azon kaptam magam, egy
pillanatra megállók az asztalnál, és megnézem, milyen ügyért
lobbizik éppen. Általában másokkal beszélgetett, úgyhogy csak
rám mosolygott, és megkért, szóljak, ha van kérdésem. Egyik nap

342
azonban, amikor átolvastam egy prospektust a tengerpart
megmentéséről, csak mi ketten voltunk.
– Nemes ügy – jegyezte meg, miközben átlapoztam a
tengerpart erózió különböző fázisának illusztrációit. – Nem
vehetjük magától értetődőnek a tengerpartjainkat.
– Nem – feleltem. – Tényleg nem.
Hátradőlt, és egy tollat forgatott az ujjai között. Végül, némi
hallgatás után megkérdezte:
– És... hogy van Nate?
Becsuktam a brosúrát.
– Nem tudom – válaszoltam. – Már nem igazán beszélünk.
– Ó! – mondta. – Sajnálom.
– Semmi baj – feleltem. – Egyszerűen csak... nehézzé vált,
tudod?
Nem számítottam rá, hogy erre válaszol, de aztán letette a
tollat.
– Az apja? – kérdezte, hogy pontosítsa a dolgot. Bólintottam,
mire szomorúan mosolyogva megcsóválta a fejét. – Hát, sajnálom,
hogy ezt kell mondanom, de ha azt hiszed, hogy a távolságtartás
segít, hogy ne aggódj annyira... hát nem. Nem igazán.
– Ja – pillantottam le ismét a brosúrára. – Kezdem sejteni.
– Számomra az volt a legrosszabb, hogy csak néztem, ahogy
megváltozik. – Felsóhajtott, és hátrasöpörte a haját. – Mint
például amikor kilépett az úszócsapatból. Az volt az élete. De
végül emiatt feladta.
– Rólad is lemondott, nem? – jegyeztem meg.
– De – sóhajtotta. – Azt hiszem, mondhatjuk így is.
Az udvar túloldaláról nevetés harsant, mire mindketten arra
néztünk. Amikor elhalt, így szólt:
– Talán igyekezhettem volna jobban. Kitarthattam volna
mellette, vagy jobban erőltethettem volna a témát. Azt kívánom,
bár így tettem volna.
– Tényleg?

343
 – Szerintem ő megtette volna értem – mondta Heather. – És ez
volt a legnehezebb az egészben. Hogy talán cserben hagytam őt
vagy valahogy magamat. Érted?
Bólintottam.
– Igen, értem.
Ekkor egy sötét hajú, lófarkas lány huppant le a Heather
melletti székre, és így szólt hozzá:
– Kábé fél órát fűztem Mr. Thackray-t, de végül belement,
hogy a délutáni bejelentésekkor ismét reklámozhassuk a
gyűjtésünket. Szerintem írhatnánk hozzá új szöveget, hogy még
hatásosabb legyen, mint mondjuk...
Lassan elindultam az asztaltól, mivel ezzel a
beszélgetésünknek egyértelműen vége szakadt.
– Szia, Ruby! – kiáltott utánam Heather.
– Szia! – feleltem.
Ahogy visszafordult a lányhoz, aki tovább beszélt, előhúztam a
zsebemből a pár dolláros visszajárót az ebédemből, és bedobtam a
Mentsük meg a tengerpartjainkat! Üvegbe. A nagy egészet nézve
ez nem volt sok. De azért valahogy jobban éreztem magam tőle.
Az is bátorított kissé, hogy bár Nate-nek nem tudtam segíteni,
nem kellett messzire mennem ahhoz, hogy találjak valakit, aki
profitál a tetteimből. Így biztos nem, hogy Gervais minden
hétköznap 12.05 és 13.15 között elkerülhetetlenül ott ült velem az
ebédlőasztalnál.
– Ne feledd a hatványfüggvény első deriválási azonosságát! –
mondta, és a ceruzájával a könyvre mutatott. – Az a központi
eleme ennek a feladatnak.
Sóhajtottam, és próbáltam rendbe szedni a gondolataimat. Az
igazat megvallva Gervais jó tanárnak bizonyult. Máris sokkal több
mindent értettem, mint mielőtt elkezdtünk együtt tanulni, még
olyan dolgokat is, amik még a kora reggeli matekórákon sem
álltak össze. De pár dolog így is elterelte a figyelmemet. Először
azon aggódtam, hogyan viselkedik majd Oliviával, hogy vajon
olyan ostobán, epekedőn szól-e majd hozzá, hogy Olivia azonnal

344
megsejt valamit, és jogosan engem hibáztat. Mint kiderült
azonban, erről szó sem volt. Sőt, inkább én lettem a fölösleges
harmadik kerék.
– A hatványfüggvény első deriválási azonossága – idézte
Olivia, ahogy felnyitotta a telefonját. – Bármelyik adott (x)
változó az (n)-dik hatványra emelve egyenlő a kitevő és a változó
(n-l)-dik hatványának szorzatával.
Erre csak pislogtam rá.
– Pontosan – vigyorgott Gervais. – Látod? Olivia érti.
Hát persze hogy érti. Olivia láthatóan igazi zseni volt
számtanból, amit valahogy elfelejtett megemlíteni a közös
ebédjeink alatt. Most viszont, hogy Gervais csatlakozott hozzánk,
a matekmennyországban jártak. Mármint amikor épp nem a többi
számtalan, érthetetlen, közös témájuk egyike volt soron, mint
például a filmmániájuk, a különböző egyetemi szakok előnyei és
hátrányai, és, persze, az ugratásom.
– Mégis mi a fene folyik köztetek? – kérdeztem nemrég
Oliviáról Gervais egyik látogatása után, mely során hol a
hatványozással küzdöttem, hol csak ültem tátott szájjal, amíg
részletesen kiveséztek egy új sci-fi sikerfilmet, egészen a stáblista
utáni extra jelenetig.
– Hogy érted? – kérdezte, míg átvágtunk az udvaron. –
Aranyos kölyök.
– Nézd, jobb, ha őszinte leszek veled – mondtam. – Kedvel
téged.
– Tudom.
Ezt olyan lazán, olyan magától értetődően mondta, hogy
majdnem megtorpantam.
– Tudod?
– Persze. Mármint, elég nyilvánvaló, nem? – felelte. – Folyton
a mozinál lézeng, amikor dolgozom. Nem nagyon titkolja.
– Szeretne összebarátkozni veled – magyaráztam. – Megkért
rá, hogy segítsek neki.
– És belementél?

345
 – Nem – válaszoltam. – De megengedtem neki, hogy ebédnél
segítsen számtanban. És akkor talán te is ott leszel.
Ezt az utolsó mondatot eléggé hadarva böktem ki, mert közben
már a reakciójára készültem. Meglepetésemre azonban alig akadt
fenn rajta.
– Mint mondtam – vont vállat aranyos kölyök. És nem lehet
neki valami könnyű itt, tudod?
Áh!, gondoltam, amikor eszembe jutott, mit mondott korábban
a közös dolgokról. Ki tudja? Lehet, hogy közben Gervaisre is
gondolt.
– Igen, valószínűleg igazad van – feleltem.
– Ráadásul – tette hozzá – pontosan tudja, hogy semmi sem fog
történni kettőnk között.
– Biztos vagy ebben?
Olivia erre megállt, és résnyire húzott szemmel nézett rám.
– Miért? – kérdezte. – Szerinted kétértelmű jeleket küldök
neki?
Megráztam a fejem.
– Nem, dehogy.
– Így van. – Ismét elindult. – Mindketten tudjuk, milyen
kapcsolatunk lehet. Egyfajta kölcsönös egyetértés van közöttünk.
És amíg ez mindkettőnknek rendben van, senki sem sérül. Ilyen
egyszerű.
Egyszerű, gondoltam. Épp, mint a hatványfüggvény első
deriválási azonossága.
A számtantól eltekintve magamat is megleptem azzal, hogy
nemcsak betartottam a Jamie-vel kötött alku rám eső részét,
hanem még enyhe magabiztosságot is éreztem, amikor január
végén elküldtem a jelentkezéseimet. Mivel állandóan aggódtam az
átlagom miatt, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a
jelentkezési anyagom többi része – az esszéktől az ajánlásokig –
hatásosra sikerüljön. Végül három iskolába jelentkeztem: a pár
várossal arrébb lévő állami egyetemre, ahova Cora is járt; egy
Slater-Kearns nevű kisebb, művészi főiskolára a hegyekben; és a

346
Washingtonban lévő Defriese Egyetemre, ahova valójában nem
sok esélyem volt bekerülni. Mrs. Pureza, a pályaválasztási
tanácsadóm szerint mindhárom iskola híres arról, hogy előnyben
részesíti a hozzám hasonló „különleges” diákokat. Ami azt
jelentette, hogy talán mégis van esélyem bekerülni valahova, és ez
a gondolat néha a frászt hozta rám. Már olyan régóta,
gyakorlatilag egész életemben vártam a jövőmet. Most azonban,
hogy ilyen kevés választott el tőle, elbizonytalanodtam, nem
tudtam, hogy készen állok-e.
De még azért volt pár hónap a tanévből, ami jól jön,
emlékeztettem magam, valahányszor átnéztem, hogy állok az
irodalomfeladatommal. Egyik nap, amikor elfogott a rendezési
láz, amiről reméltem, hogy majd ihletett érzéssé alakul, mindent
kiterítettem az íróasztalomra. A jegyzeteimet kupacokba raktam,
két oldalukra felsorakoztattam a kutatáshoz használt, a megfelelő
oldalaknál megjelölt könyveket, föléjük a falra pedig
kiragasztottam az idézetekkel teli Post-iteket. Újabban vacsora
után, vagy amikor éppen nem dolgoztam, leültem ide, és sorról
sorra végigmentem rajtuk, várva az isteni szikrát.
Eddig azonban nem jártam sikerrel. Az egyetlen dolog, ami
egy kicsit közelebb vitt a témához, a Jamie családjáról készült fotó
volt, amit felhoztam a konyhából, és szemmagasságban kitűztem a
falra. Órákon át ültem ott, egyesével végignéztem az arcokat,
mintha az egyikük egyszer csak megadhatná a választ a
kérdésemre. Mit jelent a család! Számomra jelenleg egy olyan
embert jelentett, aki elhagyott, és két olyat, akiket nemsokára
nekem kell itt hagynom. Talán épp ez a válasz. De nem a
megfelelő. Ebben biztos voltam.
Harriet a nevemet kiáltotta, ezzel visszarántva a jelenbe és a
plázá-ba. Amikor felnéztem, odaintett magához a bódéhoz, ahol
az újságíróval állt.
– Ő itt az asszisztensem, Ruby Cooper – mutatott be Harriet az
újságírónak, amikor feléjük indultam. – Ugyanez a nyaklánc volt
rajta aznap is, amikor felvettem, az adta az ihletet.

347
 Erre a fotós és az újságíró azonnal a kulcsomra meredt, én
pedig igyekeztem ellenállni a kísértésnek, hogy felnyúljak és
eltakarjam, inkább a zsebembe mélyesztettem a kezem.
– Milyen érdekes! – jegyezte meg az újságíró, és leírt valamit a
füzetébe. – És neked mi adta az ihletet, Ruby? Mi vett rá, hogy így
viseld a kulcsodat?
Ez aztán a spontán, kellemetlen kérdés.
– Nem... nem is tudom – feleltem. – Azt hiszem, meguntam,
hogy folyton elveszítem.
A nő ezt is lejegyezte, majd a fotósra pillantott, aki újabb
képeket lőtt a nyakláncokról.
– Azt hiszem, ennyi elég lesz – fordult Harriet felé. –
Köszönjük az idejét.
– Köszönöm – mondta Harriet. Amikor elmentek, felém
pördült. – Ó, te jó ég! Kész idegroncs voltam. Szerinted jól
csináltam?
– Nagyszerűen – nyugtattam meg.
– Még annál is jobban – tette hozzá Reggie. – Szuper higgadt
voltál.
Harriet lerogyott a székére, és törölgetni kezdte az arcát a
kezével.
– Azt mondták, valószínűleg vasárnap jelenik meg a cikk, ami
hatalmas dolog lenne. El tudjátok képzelni, mi lesz, ha ez még
nagyobb lökést ad az üzletnek? Már most is alig bírok lépést
tartani a megrendelésekkel.
Ez jellemző volt Harrietre. Még a jó dolgok is aggodalommal
töltötték el.
– Megoldod – bátorította Reggie. – Nagyszerű segítséged van.
– Ó, tudom – mosolygott rám Harriet. – Csak... egy kicsit sok,
ennyi az egész. Bár, gondolom, a Garantált Pihenés szolgáltatásait
is jobban igénybe vehetném. Blake amúgy is győzködött már.
Tudjátok, a kiszállításban, a weboldal kezelésében, meg ilyenek...
– Most csak próbáld meg kiélvezni! – emlékeztette Reggie. –
Ez jó dolog.

348
 Én azonban megértettem Harriet aggodalmát. Valahányszor
valami jó történik, készen kell állni arra, hogy az univerzum
hamarosan kiegyenlít. A jó rosszat szül, ha valami elveszik,
valami megkerül, és így tovább. De még így is meglepődtem,
amikor aznap délután hazaértem, és Corát meg Jamie-t a
konyhaasztalnál találtam, kettőjük között a telefonnal. Abból,
ahogy rám néztek, azonnal tudtam, hogy valami baj van.
– Ruby – mondta Cora. A hangja lágyan, szomorúan csengett.
– Anyuról van szó.

***

Anyu nem Floridában vakációzott. Nem Warnerrel hajózott,

nem napozott, és nem is pincérnősködött egy tengerparti
palacsintázóban. Egy rehabilitációs klinikán volt, ahova két héttel
korábban került be, miután egy szobalány eszméletlenül talált rá
egy tennessee-i hotelban.
Először biztosra vettem, hogy meghalt. Annyira, hogy amikor
Cora mindezt mesélni kezdte, úgy éreztem, leáll a szívem, és csak
akkor kezdett újra verni, amikor a tudatom kezdte felfogni ezt a
néhány szót – hotel, eszméletlen, rehabilitáció, Tennessee.
Amikor a végére ért, csak annyit tudtam kérdezni:
– Jól van?
Cora Jamie-re pillantott, majd vissza rám.
– Kezelés alatt áll – felelte. – Még nagy utat kell megtennie. De
igen, jól van.
Ettől jobban kellett volna éreznem magam, most, hogy tudtam,
hol van, hogy biztonságban van. Ugyanakkor a gondolattól, hogy
kórházban fekszik, bezárva, a gyomromat furcsa reszketés fogta
el. Igyekeztem mély levegőt venni.
– Egyedül volt? – kérdeztem.
– Tessék? – kérdezett vissza Cora.
– Amikor rátaláltak. Egyedül volt?
Cora bólintott.

349
 – Miért? Lennie kellett volna vele valakinek?
Igen, gondoltam. Nekem. Hirtelen lüktető gombóc nőtt a
torkomban.
– Nem – válaszoltam. – Vagyis, amikor elment, járt valakivel.
Cora és Jamie ismét összenézett, nekem pedig eszembe jutott a
legutóbbi alkalom, amikor ugyanitt várták, hogy hazaérjek. Akkor
egy pillanatra megláttam magam a tükörben, amiből anyu nézett
rám vissza, legalábbis egy része: piszkosan, félig részegen,
ziláltan. De legalább valaki várt rám. Anyut senki sem emelte fel
az út széléről, hogy biztonságban hazavigye. Talán csak a véletlen
műve volt – egy szobalány beosztásán, egy szobán, egy napon
múlott –, hogy még időben rátaláltak.
De megtalálták, nem volt már elveszve. Mint egy csomag,
amiről már végleg letettem, de ami most az éjszaka közepén
váratlanul megjelent a küszöbömön, tele egy olyan utazásra szánt
holmival, amiről már rég megfeledkeztem. Furcsa volt végre
tudni, hol van anyu, tekintve, hogy már hozzászoktam ahhoz,
hogy sehol sincs, és bárhol lehet. Már egy meghatározott
helyszínen volt. Mintha átsuhant volna a képzeletemen, ahol
milliónyi életet találtam ki neki, hogy visszaérkezzen a mostaniba.
– És most... – kezdtem, aztán nyeltem egyet. – Most mi lesz?
– Nos, a kezdeti kezelés kilencvennapos – felelte Cora. –
Azután ő dönt. Ideális esetben még bent marad ebben a
valamennyire támogató környezetben. De ez már csak rajta áll.
– Beszéltél vele? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
– Nem.
– Akkor honnan tudod?
– A legutóbbi háziurától. A kórház nem tudta, kit értesítsen,
úgyhogy átnézték a feljegyzéseket, ahol rábukkantak a nevére, és
ő értesített minket. – Jamie felé fordult. – Hogy is hívták?
Huntington?
– Honeycutt – válaszoltam Jamie helyett.

350
 Már meg is jelentek lelki szemeim előtt. Alice gnómszerű
megjelenésével és Ronnie a praktikus, skót kockás ingében.
Idegenveszély!, mondta Alice azon az első napon. Milyen furcsa,
hogy éppen ők vezettek vissza nemcsak Corához, hanem anyuhoz
is.
Éreztem, hogy felforrósodik az arcom. Hirtelen ez az egész túl
sok lett. Körülnéztem, próbáltam megnyugodni, de csak a
barátságos előszobát láttam ebben a tökéletes lakónegyedben,
mindazokat a dolgokat, amik anyu távollétében jelentek meg az
életemben, és foglalták el a helyüket abban a térben, amit maga
mögött hagyott.
– Ruby! – szólalt meg Jamie. – Semmi baj, rendben? Ezzel
semmi sem változik. Cora nem is volt benne biztos, hogy
elmondjuk-e neked, de...
A nővéremre néztem, aki még mindig ott ült, telefonnal a
kezében.
– De elmondtuk – nézett Cora egyenesen a szemembe. – Ennek
ellenére nem tartozol neki semmivel. Ezt tudnod kell. Bármi
történjen is ezek után veled és anyuval, vagy hogy egyáltalán
történjen-e valami, az csakis rajtad áll.
Viszont, mint később kiderült, ez így nem volt teljesen igaz.
Hamarosan megtudtuk, hogy a rehabilitációs klinika – amit
egyébként Cora és Jamie fizetett, de ezt csak később derítettem ki
– komolyan vette a páciensközpontú kezelés szabályait. Azaz
semmilyen külső kapcsolattartást nem engedélyeztek a
családtagokkal és barátokkal, legalábbis eleinte. Nem
telefonálhattunk. Nem írhattunk e-mailt. Ha levelet küldtünk
volna, visszatartják egy későbbi időpontig.
– Így lesz a legjobb – mondta Cora, miután ezt elmagyarázta. –
Ha ezt végig akarja csinálni, akkor egyedül kell végigcsinálnia.
Ekkor még azt sem tudtuk, anyu ott marad-e egyáltalán a
kezelésre, mivel nem éppen önszántából ment be. Miután
magához tért a kórházban, a rendőrség talált pár kifizetetlen
bírságot hamis csekkek miatt, így anyu választhatott: rehab vagy

351
börtön. Jobban hittem volna benne, ha magától megy be. De
legalább ott volt.
Ezzel semmi sem változik, állította Jamie, de én már akkor
tudtam, hogy ez nem igaz. Mindig is anyu volt az a pont, amihez
mértem magam. Ha tudtam, hol van, az én helyzetemet is könnyen
meg tudtam határozni. Ez alatt a pár hónap alatt, amíg eltűnt, úgy
éreztem, mintha csak sodródnék, fix pontok és határok nélkül, de
most, hogy tudtam, hol van, vártam, hogy én is biztosabban álljak
a lábamon. De nem így lett. Ehelyett csak még bizonytalanabb
lettem, mint eddig, mivel végérvényesen megrekedtem az új és a
magam mögött hagyott életem között.
Az, hogy mindez nem sokkal azután történt, hogy Nate-tel
eltávolodtunk egymástól, elég ironikusnak tűnt, hogy finoman
fogalmazzak. Azon kezdtem gondolkozni, lehet, hogy nálam
egyszerűen így működnek a dolgok. Talán képtelen vagyok egy
adott pillanatban túl sok embert megtartani az életemben. Anyu
felbukkant, Nate elsétált, az egyik ajtó kinyílt, a másik kattanva
becsukódott.
Ahogy teltek a napok, igyekeztem megfeledkezni anyuról,
ahogy korábban is, de most nehezebben ment. Részben azért, mert
már nem volt elveszve, de azért is, mert bárhová mentem – suliba,
munkába, az utcára –, mindenütt Harriet KulcsLáncait láttam.
Mindegyik csinosan szikrázott, eltéveszthetetlen
emlékeztetőjeként új életemnek. De az eredeti kulcsom is megvolt
még – érdektelenül és kezdetlegesen, inkább funkcionálisan,
semmint romantikusan. Nemcsak a sárga házhoz illett, hanem egy
másik ajtóhoz is a szívem mélyén, ami már olyan régóta állt
kulcsra zárva, hogy még a kilincsét sem mertem elfordítani, mert
féltem, mit találok a túloldalán.

352
 Tizenhatodik fejezet

EHÁT GYAKORLATILAG ÁSTATOK EGY LYUKAT, megtöltöttétek

T vízzel, és beledobáltatok pár halat – összegezte Olivia.
– Nem – mondtam. – Előbb még hozzá kellett építeni egy
szivattyúrendszert és egy szűrőt. És idehozatni a köveket, és
növényeket, aztán tenni kellett valamit a madarak ellen is, hogy ne
egyék meg a halakat. Aztán még a víz kémiai összetételéről és az
algásodás megakadályozásáról is gondoskodni kellett.
Olivia ezen elgondolkozott, majd előrehajolt, és lenézett a tóba.
– Hát, nekem ez elég komplikáltnak hangzik – mondta. – Főleg,
hogy még úszni sem lehet benne.
Oliviával épp szünetet tartottunk a tanulásban és az
irodalomfeladatunkban, látszólag azért, hogy bemutathassam neki
Jamie-t, aki addig a tó körül piszmogott, mint szombaton délelőtt
mindig. Amikor azonban kijöttünk, Mr. Cross odahívta magához a
kerítéshez, és most, tizenöt perccel később még mindig
beszélgettek. Mivel Jamie apró lépésekkel egyre közelebb hátrált
felénk – és hogy lényegében csak Nate apja beszélt –, volt egy
olyan érzésem, hogy próbálja kimenteni magát, bár eddig nem sok
sikerrel járt.
– Ráadásul egy ekkora területen akár tavatok és medencétek is
lehetne, ha akarnátok – tette hozzá Olivia, és visszaült a padra.

353
 – Igaz – értettem egyet. – De az talán túlzás lenne.
– Errefelé nem – felelte. – Mármint, most komolyan. Láttad
azokat a hatalmas köveket a bejáratnál? Az meg mégis mi akar
lenni, Stonehenge?
Elmosolyodtam. A kerítésnél Jamie megint tett egy lépést
hátra, és azon a „jól van, később találkozunk” módon bólogatott.
Mr. Cross azonban nem vette a célzást – vagy nem akarta venni
inkább közelebb jött, és ismét lecsökkentette a kettejük közti
távolságot.
– Az a fickó ismerősnek tűnik – intett feléjük Olivia a fejével.
– Ő Nate apja – mondtam.
– Nem, én a sógorodra gondoltam. Esküszöm, már láttam
valahol.
– Adományozott egy focipályát a Perkinsnek – mondtam.
– Talán onnan – töprengett. De azért továbbra is őket nézte,
amikor megkérdezte: – Tehát Nate itt lakik?
– Mondtam, hogy szomszédok vagyunk.
– Igen, de nem gondoltam, hogy épp itt van mellettetek, pár
méterre. Ez bizonyára megnehezíti ezt a patthelyzetet, vagy
szakítást, amiben épp vagytok.
– Nem patthelyzet – feleltem. – És nem is szakítás.
– Tehát egyszerűen csak arról, hogy lényegében folyton együtt
lógtatok, már-már együtt jártatok, átálltatok arra, hogy nem
beszéltek, és minden ok nélkül elmentek egymás mellett – foglalta
össze. – Ja. Ennek így tényleg több értelme van.
– Muszáj erről beszélnünk? – kérdeztem.
Közben Jamie újabb határozott lépést tett hátra, és felemelte a
kezét. Mr. Cross tovább beszélt, de most nem mozdult.
– Tudod – folytatta Olivia nem mindennapi dolog találkozni
valakivel, akivel tényleg szívesen vagy együtt. Elég sok idegesítő
ember van a világon.
– Nem mondod.
Erre vágott egy grimaszt.

354
 – Arra akarok kilyukadni, hogy nyilván volt köztetek valami.
Úgyhogy nem ártana elgondolkodni rajta, hogy helyrehozd, bármi
történt is.
– Te mondtad, hogy a kapcsolatok csak akkor működnek, ha
mindkét fél tisztában van a határokkal – mutattam rá. – Nálunk
nem volt ilyen. Úgyhogy most nincs köztünk semmi.
Ezen egy pillanatig elgondolkozott.
– Szép – jegyezte meg. – Különösen figyelemre méltó, hogyan
magyaráztad ezt el anélkül, hogy bármi konkrétat mondtál volna.
– A lényeg, hogy most már megértem az álláspontodat, oké? –
folytattam. – Nem akarod vesztegetni az idődet semmire és
senkire, akiben nem hiszel, ahogy én sem.
– Azt hiszed, így gondolkodom? – kérdezte.
– Szóval azt állítod, hogy nem?
Ekkor Jamie felénk közeledett az udvaron át, végre
megszabadult Mr. Crosstól. Odaintegetett nekünk.
– Én semmit sem állítok – felelte Olivia. A fejét csóválva ismét
hátradőlt. – Egyáltalán semmit.
– Üdv, hölgyek! – köszönt Jamie, az örök büszke vendéglátó,
ahogy megállt a pad mellett. – Gyönyörködtök a tóban?
– Nagyon szép – mondta Olivia udvariasan. – Tetszik a szűrő.
Én csak pislogtam rá, de Jamie persze boldogan vigyorgott.
– Jamie, ő itt a barátnőm, Olivia – mutattam be.
– Örülök, hogy megismerhetlek – felelte Jamie kezet nyújtva.
Kezet ráztak, majd Jamie leguggolt a tó szélén, és a vízbe
mártotta a kezét. Amikor felmert belőle egy keveset, majd
átfolyatta az ujjai között, Olivia hirtelen elhűlten kapott levegő
után.
– Uramisten! Már tudom, honnan olyan ismerős! – kiáltott fel.
– Maga a UMe fickó!
Jamie rá, majd rám nézett.
– Öhm – felelte. – Igen. Mondhatjuk így is.
– Felismered a UMe-ről? – kérdeztem.

355
 – Hahó! Az ő képe látszik az új bejelentkező oldalon, amit
kábé tízmilliószor látok naponta – magyarázta Olivia. Továbbra is
döbbenten megrázta a fejét. – Egek, el sem hiszem! És Ruby még
csak nem is említette.
– Hát, tudod, Rubyt nem könnyű lenyűgözni – jegyezte meg
Jamie, és felegyenesedett.
Nem úgy, mint Oliviát, aki most hihetetlen módon ömlengeni
kezdett.
– A maga oldala – fordult Jamie felé, és egyik kezét a
mellkasához kapta – megmentette az életemet, amikor sulit kellett
váltanom.
– Igazán? – kérdezte Jamie, és láthatóan elégedett volt
magával.
– Naná! Minden ebédszünetben a könyvtárban chateltem a régi
barátaimmal a UMe oldalamon. És persze minden este is. –
Sóvárogva felsóhajtott. – Csak így tudtunk kapcsolatban maradni
egymással.
– Még ott van a telefonod is – mutattam rá.
– És azon is rá tudok nézni az oldalamra! – Majd Jamie felé
fordulva hozzátette: – Egyébként nagyon jó lett az applikáció.
Nagyon felhasználóbarát.
– Gondolod? Mert érkezett pár panasz.
– Ó, ugyan! – legyintett Olivia. – Könnyű használni. Viszont a
barátok oldala? Azon még nem ártana dolgozni. Utálom.
– Igen? – kérdezte Jamie. – Miért?
– Először is, nehéz rajta keresni – magyarázta Olivia. – Szóval,
ha valakinek sok barátja van, és át akarja őket rendezni, akkor egy
csomót kell görgetni.
A saját UMe oldalamra gondoltam, amihez már hónapok óta
nem nyúltam.
– Mégis, hány barátod van? – kérdeztem Oliviától.
– Pár ezer – válaszolta. Erre csak bámultam rá. – Mi az? Online
népszerű vagyok.
– Azt látom – jegyeztem meg.

356
 Később, miután Olivia elment – és magával vitt egy UMe.com-
os promóciós oldal táskát, tele UMe.com-os matricákkal és
pólókkal –, a konyhában találtam rá Jamie-re, aki épp bepácolta a
csirkét vacsorára. Amikor beléptem, megszólalt a telefon.
Elindultam, hogy felvegyem, de Jamie, miután rápillantott a
kijelzőre, megrázta a fejét.
– Hagyd csak! Majd a hangposta felveszi.
Én is a hívó fél nevére néztem: Blake Cross.
– Bujkálsz Mr. Cross elől?
– Igen – sóhajtotta. Kis olivaolajat csorgatott a csirkére, és
enyhén megrázta a serpenyőt. – Nem szívesen, de annyira erőlteti
ezt a befektetési dolgot, és...
– Milyen befektetési dolgot?
Úgy nézett fel rám, mintha nem igazán tudná eldönteni, akarja-
e ezt tovább ecsetelni, vagy sem. Aztán mégis megszólalt:
– Hát, tudod, Blake mekkora seftelő. Mindig dolgozik valami
nagy terven.
Felidéztem Mr. Crosst, ahogy aznap délelőtt gyakorlatilag
rátapadt Jamie-re.
– És üzletelni akar veled?
– Valami olyasmi – felelte. Odalépett a tűzhelyhez, kinyitotta a
fölötte lévő szekrényt, és kotorászni kezdett a tartalma között.
Nemsokára előhúzta a hosszú üvegbe öntött ecetet. – Azt mondja,
bővíteni akarja az üzletét, és ehhez keres csendestársakat, de
szerintem csak kifogyott a tőkéből, mint legutóbb.
Figyeltem, ahogy némi ecetet loccsant a csirkére, lehajol,
megszagolja, és ad még hozzá egy kicsit.
– Tehát ez már előfordult korábban?
Jamie bólintott, és visszacsavarta az üveg kupakját.
– Tavaly, pár hónappal azután, hogy beköltöztünk. Áthívtuk
egy jószomszédi italra, és beszélgetni kezdtünk. Nemsokára már
el is mesélte nehéz pénzügyi helyzetének teljes tragikus történetét.
De persze sietve hozzátette, hogy mindez nem az ő hibájából
alakult így, és beszámolt az új vállalkozásáról, amivel mindezen

357
fordíthatna. Mint kiderült, ez volt a mostani ügyintézős
vállalkozása.
Roscoe előjött a mosókonyhából, ahol eddig napi
szunyókálásai közül az egyiket élvezte. Amikor meglátott minket,
ásított egyet, majd a kutyaajtóhoz indult, átvetette magát rajta, és
az ajtó hangos csapódással csukódott be mögötte.
– Láttad ezt? – mosolygott Jamie. – Valóban lehetséges a
változás!
Bólintottam.
– Lenyűgöző.
Figyeltük, ahogy Roscoe kimegy az udvarra, és lábát az egyik
fánál felemelve könnyít magán. Soha még ilyen egyszerű tettet
nem fogadtak ekkora büszkeséggel.
– Szóval a végén adtam neki egy csekket, és kis százalékkal
beszálltam az üzletbe – folytatta Jamie. – Nem volt nagy összeg,
tényleg, de amikor a nővéred rájött, szörnyen kiakadt.
– Valóban?
– Ó, bizony – felelte. – Már kezdettől fogva nem kedveli
valamiért. Azt mondta, azért, mert állandóan a pénzről beszél, de
Ronald bácsikám is ezt teszi, őt pedig imádja. Na, ezt rakd össze!
Nekem azonban nem kellett ezt összerakni. Le mertem volna
fogadni, pontosan tudom, miért nem kedveli Cora Mr. Crosst, még
ha ő maga nem is tudta volna megmagyarázni.
– Na, mindegy – mondta Jamie. – Gondolom, Blake most
megint szorult helyzetben van. Már hálaadás óta, mióta
megkérdeztem, használhatjuk-e a sütőjét, zaklat ezzel az új
számlázási ötletével és a pénzzel. Folyton lerázom, de egek,
szörnyen kitartó. Gondolom, azt képzeli, mivel ekkora balek
vagyok, ismét behálózhat.
Felrémlett előttem Olivia, aki a járdán ülve ugyanezzel a szóval
jellemezte magát.
– Nem vagy balek. Csak jószívű. Mindenkinek adsz egy esélyt.
– Általában a saját káromra – jegyezte meg, amikor ismét
megszólalt a telefon. Mindketten ránéztünk: Blake Cross. A

358
készüléken már pittyegett az üzenetjelző. – Máskor viszont az
emberek felülmúlják a várakozásomat – tette hozzá. – Mint
például te.
– Ezek szerint adsz nekem egy csekket? – kérdeztem.
– Nem – felelte egykedvűen. Elmosolyodtam. – De büszke
vagyok rád, Ruby. Nagy utat tettél meg.
Később, fent a szobámban ezen gondolkoztam: a távolságokon
és a megtett utakon. Minél messzebb jut valaki, annál
büszkébbnek kell lennie. Ugyanakkor ahhoz, hogy valaki nagy
utat tegyen meg, hátrébbról kell indulnia, mint másoknak. A
végén azonban talán nem az számít, hogyan jut el valaki valahova.
Hanem az, hogy egyáltalán eljut oda.

***

Mint megtudtam, a felsős lányok falkákban vonulnak. Ha

szembetalálkozol velük, a legokosabb, ha elállsz az útjukból, és
fedezékbe húzódsz.
– Nézzétek! Ezekről beszéltem! – lelkesedett egy barna hajú,
csupa rózsaszínt viselő lány, egyértelműen ennek a falkának a
vezetője, amikor ellepték a bódét, egyenesen a KulcsLáncokat
célozva meg. – Ó, te jó ég! A bátyám barátnőjének pont ilyenje
van, a rózsaszín kövekkel. Hát nem elképesztő?
– Nekem a gyémántos tetszik – mondta egy dundi szőke lány,
akin mintha bőrnadrág lett volna. – Az a legszebb.
– Az nem gyémánt – javította ki a rózsaszín ruhás barátnője,
míg a csapat másik két tagja (egyforma vörös hajukból és hasonló
vonásaikból ítélve ikrek) a karkötőket kezdte nézegetni. –
Különben kábé egymillió dollárba kerülne.
– Gyémántutánzat – pontosított Harriet. – És nem véletlenül
kerül huszonöt dollárba.
– Nekem személy szerint jobban tetszik a sima ezüst –
jelentette ki a barna hajú lány, és V kivágású pulcsijához próbálta

359
a rózsaszín köves láncot. – Klasszikus, ami jól illik az új, modem,
ökodivatos stílusomhoz.
– Ökodivatos? – kérdeztem.
– Környezetbarát – magyarázta a lány. – Zöld. Tudod,
természetes fémek, konfliktusmentes kövek, minimalista, mégis
hatásos. Minden celeb így öltözködik. Nem olvasod a Vogue-ot?
– Nem – feleltem.
A lány vállat vont, levette a nyakláncot, majd a barátaihoz
lépett, akik közben a gyűrűk köré gyűltek, és hamar szétszedték az
elrendezést, amin húsz percig dolgoztam.
– Azt gondolná az ember, hogy legalább megpróbálják
ugyanoda visszatenni őket – jegyeztem meg Harrietnek, míg
figyeltük, hogyan próbálgatják a gyűrűket. – Vagy legalább úgy
tesznek.
– Ó, nem baj, ha egy kicsit összekeverik őket – felelte. – Nem
tart sokáig visszarendezni.
– Persze, mert nem te fogod csinálni.
Harriet erre felvonta a szemöldökét, és leemelte a kávéját a
pénztárgépről.
– Oké – mondta lassan. – Szóval rossz passzban vagy. Mi
történt?
– Bocsi – szabadkoztam, amikor a lányok végre továbbálltak,
miután szétszórták a gyűrűket a pulton. Rendezgetni kezdtem
őket. – Azt hiszem, egy kicsit feszült vagyok.
– Nos, ez természetes – mondta Harriet, és odalépett mellém.
Visszatette a helyére az egyik ónixgyűrűt, majd mellé egy vörös
köveset. – Ez az utolsó féléved, várod a felvételi eredményét,
előtted tornyosul a jövő. De ezen még nem kell feltétlenül
felhúznod magad. Tekinthetsz rá nagyszerű lehetőségként is, hogy
kilépj a komfortzónádból.
Megtorpantam mozdulat közben, és résnyire húzott szemmel
néztem rá, miközben végtelen nyugalommal újabb gyűrűsort tett
helyre.
– Már megbocsáss? – feleltem.

360
 – Miért?
Erre csak rámeredtem, vártam, hogy észrevegye a dolog
iróniáját. De nem vette.
– Harriet, mégis mióta volt kint a munkatársat keresek tábla,
mielőtt felvettél? – mondtam végül.
– Áh! – mutatott rám. – De végül felvettelek, nem igaz?
– És mennyi időbe telt, mire itt mertél hagyni, hogy egyedül
vigyem az üzletet?
– Oké, szóval bizonytalan voltam – vallotta be. – De el kell
ismerned, hogy most már elég gyakran hagylak egyedül, ráadásul
kevesebb aggodalommal.
Egy pillanatra elgondolkoztam, rámutatok, hogy az elég és a
kevesebb szó azért sokat elárul. Ehelyett így szóltam:
– És mi van Reggie-vel?
Beletörölte a tenyerét a nadrágjába, aztán a KulcsLáncokhoz
fordult, és megigazította a rózsaszín köveset a tartón.
– Mi lenne vele?
– Elmesélte, mi történt karácsonykor – válaszoltam. – Mit is
mondtál neki? Hogy „nem tartasz ott”, hogy kapcsolatod legyen?
Ez hogy jön össze a komfortzónás elméleteddel?
– Reggie-vel barátok vagyunk – mondta, és kiegyenesítette az
egyik kapcsot. – Ha ennél tovább mennénk, és nem működne,
akkor az mindent megváltoztatna.
– De nem tudhatod, hogy nem fog működni.
– De azt sem, hogy igen.
– És ez elég ok arra, hogy meg se próbáld? – kérdeztem.
Harriet nem vett rólam tudomást, továbbment a gyűrűkhöz. –
Nálam sem tudhattad előre, működik-e majd, ha felveszel. Mégis
felvettél. És ha nem tetted volna...
– ... akkor most élvezhetném a bódém csendes magányát,
anélkül, hogy kielemeznének – jegyezte meg. – Milyen szép is
lenne!

361
 – ...akkor nem alkottad volna meg a KulcsLáncokat, és nem
lennél ilyen sikeres – fejeztem be. – És nem élvezhetnéd a
társaságomat és ezt a beszélgetést.
Harriet erre vágott egy grimaszt, majd felhuppant a székére, és
felnyitotta a laptopját, amit nemrég vett, hogy lépést tartson a
weboldalával.
– Nézd, tudom, hogy egy tökéletes, csupa romantika világban
Reggie-vel járnék, és boldogan élnénk, amíg meg nem halunk –
mondta, és bekapcsolta a gépet. – De néha az embernek az
ösztöneire kell hallgatnia, és az én ösztöneim azt súgják, ez nem
lenne jó nekem. Érted?
Bólintottam. Figyelembe véve mindent, amin mostanában
keresztülmentem, inkább követnem kellett volna Harriet példáját
ahelyett, hogy másról győzködöm.
Visszafordultam a gyűrűkhöz, és visszarendeztem őket a
korábbi felállásba, méret és szín szerint. Épp újabb gyors kört
tettem a portörlővel, amikor Harriet egyszer csak megszólalt:
– Hm. Ez fura.
– Micsoda?
– Most léptem be a bankfiókomba, és nem stimmel az
egyenlegem – felelte. – Tudom, hogy volt pár terhelésem, de nem
ennyi.
– Talán csak még nem frissült az oldal – tippeltem.
– Tudtam, hogy nem kellett volna feliratkoznom Blake új
rendszerére. Jobban szeretem, ha minden számlát saját kezűleg
írok alá. – Sóhajtva elővette a mobilját, és tárcsázott. A következő
pillanatban lecsukta a telefont. – Hangposta. Hát persze. Tudod
fejből Nate számát?
Megráztam a fejem.
– Nem.
– Nos, ha találkozol vele, mondd meg neki, hogy beszélnünk
kell. Minél előbb, rendben?

362
 Meg akartam neki mondani, hogy nem fogunk találkozni, főleg
nem fogok neki üzenetet átadni. De már vissza is fordult a
laptophoz, és lejjebb görgetett a képernyőn.
Mint kiderült, nem Harriet az egyetlen, akinek a pihenése nincs
garantálva. Amikor hazaértem, Corát az előszobában találtam,
ahol épp egy papírtörlővel takarította fel a padlót. Roscoe, aki
általában képtelen volt megállni, hogy magát rám vetve
üdvözöljön, feltűnően távol maradt.
– Na ne! – hűltem el, és ledobtam a táskámat a földre. – Pedig
már ki tud menni a kutyaajtón.
– Ha nem vagyunk itthon, bezárjuk – magyarázta Cora, és
feltápászkodott. – Ami általában nem probléma, de valaki ma nem
vette a fáradságot, hogy megsétáltassa.
– Komolyan? – kérdeztem. – Biztos vagy benne? Nate mindig
olyan megbízható.
– Hát, ma láthatóan nem – felelte.
Ez furcsa volt. Olyannyira, hogy már azon tűnődtem, hátha
Nate egyszerűen meglépett, vagy ilyesmi, mivel ez tűnt az
egyetlen lehetséges magyarázatnak arra, hogy így semmibe veszi
a feladatait, amiket általában óraműpontossággal teljesít. Aznap
este azonban, mint mindig, égett a szobájában a lámpa, ahogy a
medencénél is. Csak éjfél körül, amikor jobban kinéztem, akkor
láttam, hogy valami eltér a megszokottól: egy alak szelte a vizet.
Egyenletes csapásokkal haladt oda-vissza, sötéten a kékes
fényben. Sokáig figyeltem, és amikor végül lekapcsoltam a
villanyt, még mindig úszott.

363
 Tizenhetedik fejezet

ZON A HÉTVÉGÉN csak egy dologra kellett koncentrálnom: a

A számtanra. A hétfői dolgozatra, ami lényegében eldönti majd
mind az átlagom, mind a jövőm sorsát. Gervais szerint – akinek a
módszere bizonyított – ideje volt átállni a „zen üzemmódba”.
– Tessék? – kérdeztem előző nap, pénteken, amikor ezt
közölte.
– Ez is része a technikámnak – magyarázta, és belekortyolt a
csokis tejébe, az egyikbe a kettő közül, amit ebédidőben
elfogyasztott. – Először átvettünk mindent, amit idén eddig
tanultatok. Aztán a gyenge pontjaidra koncentráltunk, egyesével
azonosítva és tisztázva őket. Most pedig jöhet a zen üzemmód.
– És ez mit jelent? – érdeklődtem.
– Azt, hogy elismered, nincs hatalmad a sorsod, a dolgozat és
bármi más felett. Hátat kell fordítanod mindennek, amit tanultál.
Erre csak pislogtam rá. Olivia, aki közben a UMe oldalát
böngészte a telefonján, megszólalt:
– Ami azt illeti, ez a keleti mozikultúra alapja is. Miután a
harcos mindent elsajátított, a legnagyobb kihívással szembenézve
csak az ösztöneire hagyatkozhat.
– Miért tanultam hetekig, ha most el kell felejtenem mindent? –
kérdeztem. – Ez a legostobább dolog, amit valaha hallottam.

364
 Olivia vállat vont.
– A kisfickó szerint bizonyított a módszer.
Kisfickó?, gondoltam.
– Nem az a cél, hogy mindent elfelejts – pontosított Gervais. –
De mostanra már olyan jól kell mindezt tudnod, hogy nem kell
görcsösen gondolkodnod rajta. Ha meglátod a feladatot, már
tudod is a megoldást. Ösztönösen.
Lenéztem a tőle kapott gyakorlólapra, tele különböző
feladatokkal. Mint általában, most is összeszorult a gyomrom, és
elködösültek a gondolataim a látványától. Ha így üzennek az
ösztöneim, nem akartam hallani, mit mondanak.
– Zen üzemmód – ismételte Gervais. – Ürítsd ki az elméd,
fogadd el a bizonytalanságot, és meglesz a megoldás. Bízz
bennem!
Nem sikerült meggyőznie, főleg miután átadta az utasításait az
utolsó tanulós hétvégémre. (Amiket mellesleg vázlatpontokba
szedett, bekezdésekre és albekezdésekre osztott. A kölyök aztán
tényleg profi volt.) Szombat délelőtt még egyszer mindent át
kellett ismételnem, majd délután meg kellett oldanom egy rövid
feladatlapot, amit a visszatérő hibáim alapján állított össze.
Vasárnap, a dolgozat előtti utolsó napon egyáltalán nem
tanulhattam. Ami, őszintén szólva, őrültségnek tűnt. Bár, ha az a
cél, hogy hétfőre mindent elfelejtsek, ez tökéletes módszer lehetett
hozzá.
Másnap korán reggel leültem az ágyamra, és nekifogtam az
ismétlésnek, igyekeztem koncentrálni. Viszont egyre többször
kaptam magam azon, hogy elkalandoztam, és Nate-re gondolok,
mint újabban szinte állandóan – eltekintve az olykori
számtanmegszállottságtól –, mióta pár nappal korábban este úszni
láttam. Végül Mr. Cross Harrietet és Corát is felkereste, és
bűnbánóan bocsánatot kért. Visszautalta a pénzt Harrietnek,
Corának pedig kárpótlásul felajánlott egyheti ingyenes
kutyasétáltatást. De az azóta eltelt napokban valahányszor
megláttam Nate-et az udvaron vagy a suli folyosóján, nem tudtam

365
nem észrevenni a rajta látszó változást. Még a kettőnk közti
távolságon át is hirtelen feltűnt rajta – az arcán vagy a tartásán –
valami ismerős, amit eddig nem éreztem rajta, de hogy pontosan
mi volt az, azt nem tudtam volna megmondani.
Két óra tanulás után annyira zúgott a fejem, hogy úgy
döntöttem, szünetet tartok, és elsietek Harriethez a fizetésemért.
Amint leléptem az erdei útról, mindenütt embereket láttam. Ott
sorakoztak a pláza körüli járdán, a parkolóban gyülekeztek, és a
mozi előtt felállított színpad előtt várakoztak.
– Mindenkit üdvözlök a Panoráma Öt Kilométeren! – harsogta
egy hang a színpadról, ahogy a főbejárat felé tartottam, és
gyerekeket, kutyákat, nyújtó, beszélgető, bemelegítő futókat
kerülgettem. – Kérem a résztvevőket, fáradjanak a startvonalhoz!
Tíz perc múlva elrajtolunk!
A tömeg szétvált, ahogy egyesek a parkoló és a pláza bejárata
közé kifeszített transzparens – panoráma 5 K: fuss az életedért: –
felé indultak. Őket követve Oliviát kerestem a tekintetemmel, de
nem találtam. Csak a futók vegyes csoportját láttam: egyesek
modern, lycra anyagú tornadresszben, mások rövidnadrágban és
viseltes pólóban készülődtek.
A plázában minden sokkal csendesebb volt, csak kevesen
lézengtek az üzletek között. Innen is hallottam a kinti bemondó
hangját és a versenyre bekapcsolt zene dübörgő basszusát, még
akkor is, amikor odaértem a bódékhoz, ahol Harriet és Reggie a
Vitamin Sarok mellett álldogált.
– Halolajat nem kérek – jelentette ki Harriet, amikor
közeledtem. – Ez biztos.
– Az omega-3 nagyon fontos! – ellenkezett Reggie. – Igazi
csodagyógyszer.
– Csodagyógyszerbe nem egyeztem bele. Csak abba, hogy pár
dolgot kipróbálok. Halat nem említettél.
– Jól van. – Reggie felvett egy üvegcsét, és néhány kapszulát
belerázott egy papírzacskóba. – De akkor vigyél a cinkből és a B-
vitaminból! Azok elengedhetetlenek.

366
 Harriet a fejét csóválta, majd belekortyolt a kávéjába. Aztán
észrevett.
– Gondoltam, hogy eljössz – mondta. – Hagyjuk a vitaminokat!
A pénz az, ami elengedhetetlen.
Reggie felsóhajtott.
– Pontosan e miatt a hozzáállás miatt lenne szükséged omega-
3-ra. Harriet nem törődött vele, odament a pénztárgépéhez,
kinyitotta, és elővette a nekem kiállított csekket.
– Tessék! – mondta, és átadta. – Ó, és van rajta egy kis bonusz
is. Valóban, az összeg körülbelül háromszáz dollárral több volt,
mint amire számítottam.
– Harriet, ez meg mi? – kérdeztem.
– A részesedésed – felelte, majd hozzátette: – És egy kis
köszönet az elmúlt hónapokban végzett munkádért.
– Nem kellett volna – ellenkeztem.
– Tudom. De gondolkoztam azután, hogy a múltkor
beszélgettünk. Igazad volt. A KulcsLáncokkal és mindennel.
Nélküled nem tudtam volna megcsinálni. Szó szerint.
– Nem ezért mondtam – jegyeztem meg.
– Tudom. De elgondolkodtatott. Sok mindenről.
Reggie-re sandított, aki még mindig a Harrietnek szánt zacskót
töltögette. Most, hogy belegondoltam, nagyon hamar belement
abba a cinkbe. És mit is mondott? Hogy pár dolgot kipróbál?
– Várjunk csak! Mi folyik itt? – kérdeztem, ide-oda járatva az
ujjamat Reggie és a mi bódénk között.
– Abszolút semmi – válaszolt Harriet, és becsukta a
pénztárgépet.
Erre felvontam a szemöldökömet.
– Jól van. Ha már mindenképp tudni akarod, tegnap este,
munka után elmentünk inni egyet, és meggyőzött, hogy próbáljak
ki néhány kapszulát.
– Tényleg?
– Oké, talán elhangzott egy vacsorameghívás is – tette hozzá.
– Harriet! Csak nem meggondoltad magad? – kérdeztem.

367
 Harriet felsóhajtott. Odaát, a Vitamin Sarokban Reggie épp
gondosan behajtotta a zacskó tetejét, majd az ujjaival letapogatta.
– Nem így terveztem – magyarázta Harriet. – Valójában csak
azért mentem el, hogy megmondjam neki, amit neked is. Hogy
félek, hogy nem működne, és hogy ez mit tenne a barátságunkkal.
– És?
– És – sóhajtotta – azt felelte, teljesen megérti, aztán ittunk
még egyet, és mégiscsak igent mondtam a vacsorára.
– És a vitaminok?
– Nem is tudom – legyintett. – Az ilyesmik csak úgy
megesnek.
– Igen – feleltem, és ismét Reggie felé pillantottam. Végig
olyan türelmes volt, és most végül megkapta, amit akart. Vagy
legalábbis egy esélyt rá. – Én már csak tudom.
Mire végeztem a bankban, elintéztem még pár dolgot, és aztán
visszaindultam az erdei út felé, a Panoráma 5K már a végéhez
közeledett. Néhány futó még lézengett a pláza előtt, és Gatorade
sportitalt kortyolgatott papírpoharakból, de az összesereglett
tömeg jelentősen megcsappant, így rögtön kiszúrtam Oliviát. A
járdán állt, és előrehajolva elnézett a pláza mellett arra a néhány
futóra, akik lassan közeledtek a célvonalhoz.
– Laney még nem ért be? – kérdeztem.
Megrázta a fejét, de közben nem nézett rám.
– Szerintem már kiállt a versenyből, de nála van a telefonja.
Hívnia kellett volna.
– Köszönjük mindenkinek, aki eljött a Panoráma öt kilométeres
futásra! – bömbölte a mikrofonos férfi a színpadról. – Jöjjenek el
jövőre is, amikor ismét az életünkért futunk majd!
– Valószínűleg összeesett valahol – nyugtalankodott Olivia. –
Istenem, tudtam, hogy ez lesz. Később találkozunk, oké?
Félúton járt az út túloldala felé, amikor ismét elnéztem a pláza
mellett, és észrevettem valamit. Eleinte csak egy apró alaknak tűnt
a távolban.
– Olivia! – kiáltottam, és az alak felé mutattam. – Nézd!

368
 Olivia megfordult, tekintete követte az ujjamat. Még mindig
nehezen lehetett kivenni, így pár pillanatig csak álltunk ott, és
együtt figyeltük, ahogy Laney látótávolságon belülre ér. Nagyon
lassan közeledett, majd végül teljesen megállt, és kezét a térdére
támasztva előredőlt.
– Ó, te jó ég! – szólalt meg Olivia. – Ez ő.
A színpadon álló férfi felé fordultam, aki mostanra már letette
a mikrofonját, és egy csíptető táblás nővel beszélgetett. A
közelükben egy másik, Panoráma 5K pólós nő épp felmászott egy
kis létrán az órához, és mögé nyúlt.
– Várjon! – kiáltottam neki. – Valaki még jön.
A nő lenézett rám, majd a távolba hunyorgott.
– Sajnálom – felelte. – A verseny véget ért.
Olivia erre ügyet sem vetett, előrelépett, és tölcsért formált a
kezéből a szája előtt.
– Laney! – kiáltotta. – Már nincs sok hátra. Ne add fel!
A hangja rekedtesnek, feszültnek hangzott. Eszembe jutott az a
nap, amikor ugyanitt akadtam rá a stopperével, és felidéztem az
azóta elejtett megvető megjegyzéseit a versenyről. Oliviáról sok
mindent el lehetett mondani, de a balek nem volt közöttük.
– Gyerünk! – üvöltötte. Hangosan tapsolni kezdett, kezének
csattanása élesen törte meg a körülöttünk lévő csendet. – Hajrá,
Laney! – bátorította, hangja körülöttünk visszhangzott. –
Gyerünk!
Mindenki őt bámulta, ahogy az út közepén ugrált fel-le, a
mögöttünk lévő épület visszaverte tapsának a hangját. Miközben
őt figyeltem, eszembe jutott Harriet, ahogy kétkedve nézi azokat a
vitaminokat, amiket Reggie egyesével a zacskóba szór neki. Aztán
arra a Valentin-napra gondoltam, amikor Nate-tel még utoljára ott
ültünk a tó mellett, a padon. És ha nem teszem?, kérdezte. Úgy
hittem, abban a pillanatban csak egy jó válasz létezik. De most
eltűnődtem, hogy talán nem mindig kell választani, hogy végleg
elfordulunk-e valamitől, vagy még jobban belevetjük-e magunkat.
Akkor, amikor igazán számít, talán az is elég – vagy akár több is,

369
mint elég ha egyszerűen csak ott vagyunk. Ezt valószínűleg Laney
is így gondolta, mert ismét futni kezdett.
Amikor pár perc múlva végül beért a célba, nehéz lett volna
megmondani, egyáltalán feltűnt-e neki, hogy az emberek
megritkultak, az órát leállították, és a bemondó be sem mondta az
idejét. De azt tudom, hogy először Olivia felé fordult, őt ölelte át
szorosan, miközben a transzparens fölöttük csapkodott a
szellőben. Ahogy őket néztem, ismét arra gondoltam, nem
várhatjuk el mindenkitől, hogy egyszerre ott legyen mellettünk.
Még szerencse, hogy valójában csak egyvalakire van szükségünk.

***

Otthon visszaültem a számtanjegyzeteimhez, eltökélten, hogy

tanulok, de a gondolataim másodpercek alatt elkalandoztak a
számoktól és a szabályoktól, ahogy felnéztem, és a tekintetem
megállapodott Jamie családjának a képén, ami még mindig
kitűzve lógott az asztalom felett. Nagyon furcsa volt. Már vagy
ezerszer vizslattam a fotót ugyanitt, ugyanígy, de most hirtelen
egyszerűen értelmet nyert.
Mit jelent a család! Ők azok, akik maguknak követelnek.
Jóban, rosszban, részben vagy teljesen, ők azok, akik
megjelennek, akik, bármi történjék is, veled maradnak. Nemcsak a
vér szerinti kötelékről, az azonos kromoszómákról szól, hanem
valami kiterjedtebbről, nagyobbról. Corának igaza volt: több
családunk is lehet az évek folyamán. A család, ahonnan
származunk, a család, amit mi hozunk létre, és mindazok az
emberek, akikkel ezalatt találkozunk: barátok, szerelmek, néha
talán idegenek is. Egyikük sem tökéletes, de ezt nem is várhatjuk
el tőlük. Egy embert sem tehetünk a világunk középpontjává.
Helyette el kell fogadni mindenkitől azt, amit nyújtani tud nekünk,
hogy aztán abból építsük fel a saját világunkat.
Tehát az igazi családom nem csak anyuból állt, legyen távol
vagy közel, és apuból, aki már a kezdetek óta nem volt mellettem,

370
és Corából, az egyetlen emberből, aki ténylegesen végig kiállt
mellettem. Hanem Jamie-ből is, aki kérdés nélkül befogadott, és
olyan jövőt tett lehetővé számomra, amit korábban el sem tudtam
képzelni; Olíviából, aki ugyan megkérdőjelezett, de sok mindenre
választ adott; és Harrietből, aki hozzám hasonlóan úgy hitte, nincs
szüksége senki másra, aztán rájött, hogy tévedett. És aztán ott volt
még Nate.
Nate, aki már azelőtt a barátom lett, hogy tudtam volna, mit
jelent ez a szó. Aki szó szerint felemelt, újra és újra, és sosem kért
cserébe semmit, csak az adott szavamat és a megértésemet. Az
egyiket megadtam neki, a másikat nem, mert akkor még úgy
hittem, nem tehetem. Aztán, hogy bizonyítsam az igazamat,
pontosan azt tettem, amit anyu is: megbántottam, nehogy ő
bántson meg előbb. Nincs abban semmi komplikált, ha szükséged
van valakire. Az természetes, mint a légzés. Azonban ha másnak
van rád szüksége, az már keményebb dió. De ugyanúgy, mint a
segítségadásnál és elfogadásnál, itt is mindkettő kell ahhoz, hogy
kiteljesedj. Mint a láncszemek, amik lánccá állnak össze, vagy
egy zár, ami rátalál a megfelelő kulcsra.
Hátratoltam a székem, lementem a lépcsőn, át a konyhán, ki az
udvarra. Tudtam, hogy őrültség, de hirtelen nagyon fontossá vált,
hogy valahogy elmondjam Nate-nek, sajnálom, hogy a támasza
legyek, és tudassam vele, hogy itt vagyok.
Amikor odaértem a kapuhoz, kinyitottam, és őt keresve
átkukucskáltam. De csak Mr. Crosst láttam, aki a fülére tapasztott
telefonnal, gyors léptekkel átvágott a nappalin. Erre azonnal
hátraléptem, a kerítés mögé, hogy elbújjak előle. Elcsúsztatta az
üvegajtót, és kijött a teraszra.
– Már mondtam, hogy egész nap a városban voltam –
magyarázta, amikor elhaladt a medence mellett, a garázs felé. –
Az ügyfeleink kiszállításait kellett volna elintéznie. Járt ott a
tisztított ruhákért? – Elhallgatott, és kifújta a levegőt. – Értem.
Akkor tovább keresem. Ha látod, mondd meg neki, hogy jöjjön
haza! De azonnal. Megértetted?

371
 Amikor ismét visszament a házba, a lélegzetvételemen kívül
csak egy közeli szivattyú bugyborékoló hangját hallottam, ahogy
átmozgatta, ki-be lökte a vizet. Eszembe jutott Nate, ahogy aznap
éjjel a medencében úszott, sötét árnyéka elsuhant a fák alatt.
Elgondolkoztam, hány nap telt el azóta.
Mr. Cross ismét odabent keresgélt, egyre nagyobb léptekkel,
egyre gyorsabb ütemben járkált fel-alá. Ahogy néztem, felrémlett
előttem Nate arca, amikor legutóbb a suliban láttam, és hirtelen
rájöttem, miért volt olyan ismerős távoli, zavart tekintete.
Ugyanez tükröződött anyu szemében is, amikor utoljára láttam,
amikor beléptem a szobába, és ő meglepetten hátrafordult.
És amikor Mr. Cross ismét a fia nevét kiáltotta, már tudtam,
hogy a keresése hiábavaló. Van valami nyilvánvaló az ürességben,
hiába próbáljuk magunkat meggyőzni az ellenkezőjéről. Nate
elment.

372
 Tizennyolcadik fejezet

ESSÉK! – mondta Jamie. – Hogy szerencsét hozzon.

T Ránéztem, ahogy felém csúsztatta a kocsikulcsot az
asztalon. – Komolyan? – kérdeztem. – Biztos vagy benne?
– Abszolút – felelte. – Nagy nap a mai. Nehogy már a buszon
kezdd! – Hű! – rejtettem a kulcsot a zsebembe. – Köszi!
Leült velem szemben, és kitöltötte magának a szokásos púpos
tálnyi gabonapelyhét, amit jó adag tejjel leöntött.
– És hogy érzed most magad? – érdeklődött. – Magabiztosan?
Idegesen? Vagy átjár a zen?
Erre vágtam egy grimaszt.
– Jól vagyok – válaszoltam. – Csak szeretnék túl lenni rajta.
A lenémított telefonja egyszer csak rezegni kezdett, és
oldalvást elindult az asztalon. Jamie a kijelzőre pillantott, és
felnyögött.
– Istenem! – fakadt ki, de azért felvette. Ám amikor beleszólt,
hangja kissé gorombán, cseppet sem Jamie-szerűen hangzott: –
Igen?
Hátratoltam a székem, és a mosogatóhoz vittem a saját tálamat.
Amikor elmentem mögötte, meghallottam a telefonból kiszűrődő
hangot, de a szavakat nem tudtam kivenni.

373
 – Tényleg? – kérdezte Jamie most már aggodalmasan. – Mikor
láttad utoljára? Ó! Oké, tartsd! Megkérdezem. – Eltartotta a
mobilt a fülétől. – Ruby, beszéltél mostanában Nate-tel? Az apja
keresi.
Tudtam, gondoltam. Hangosan azonban csak annyit mondtam:
– Nem.
– Találkoztál vele a hétvégén?
Megráztam a fejem.
– Pénteken láttam utoljára a suliban.
– Péntek óta nem látta – jelentette Jamie a telefonba. – Igen,
persze. Mindenképp felhívunk, ha így lesz. Szólj, ha megtudsz
valamit, rendben?
Kinyitottam a mosogatógépet, és a tálamra meg a kanalamra
fókuszáltam, ahogy beraktam őket. Jamie letette a telefont.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Úgy néz ki, Nate eltűnt – felelte. – Blake péntek este óta nem
látta.
Felegyenesedtem, és becsuktam a mosogatógép ajtaját.
– Értesítette a rendőrséget?
– Nem – válaszolta Jamie, és evett egy kanál gabonapelyhet. –
Blake szerint valószínűleg csak elment a hétvégére a barátaival.
Tudod, kihasználják a végzős év utolsó laza heteit, meg ilyenek.
Biztos nem ment messzire.
Én azonban tudtam, hogy ez nem feltétlenül igaz. Gyalog is
bárhová el lehet jutni, főleg ha az embernek van pénze és ideje. És
Nate-nek nem kellett kerítéseken átugrálnia. Egyszerűen csak
kisétált. Szabadon, senkinek sem tartozva semmivel.
És én elkéstem. Ha átmentem volna hozzá aznap este, amikor
úszni láttam, vagy beszéltem volna vele pénteken a suliban, akkor
talán, csak talán tudtam volna neki segíteni. Most, ha utána
akarnék menni, azt sem tudnám, hol kezdjem a keresést. Bárhol
lehet.
Azok után, hogy annyi hónapon át másra hagyatkoztam, furcsa
volt egyedül autózni a suliba. Más körülmények között

374
valószínűleg élveztem volna, de így inkább csak szokatlannak
éreztem, ahogy ott ültem a forgalomban, Jamie Audijának
csendjében, körülöttem a többi kocsival. Az egyik lámpánál
átpillantottam a szomszédos minifurgonba, aminek női sofőrje
egyenesen rám nézett. Eltűnődtem, vajon számára csak egy
elkényeztetett kamaszlánynak tűnök-e egy drága autóban,
mellettem a hátizsákommal, indexelve, hogy beforduljak egy
előkelő iskolába. Ez valamiért nyugtalanított, olyannyira, hogy
egyszerűen visszameredtem rá, kitartóan, amíg el nem fordult.
Miután elértem a sulit, elindultam az udvaron át, mélyen
beszívtam a levegőt, és igyekeztem kitisztítani az elmémet. Mivel
biztosra vettem, hogy Nate lelépett – még azelőtt, hogy kiderült
volna –, végül mégiscsak követtem Gervais zen üzemmód
tervének pontjait, még ha csak azért is, mert előző este teljesen
máshol jártak a gondolataim, és képtelen lettem volna tanulni. A
számtan még most sem foglalkoztatott, még akkor sem, amikor a
terem felé közeledtem, és Gervais ott várt rám az ajtóban.
– Rendben – mondta. – Követted a dolgozatírás előtti
utasításaimat? Aludtál legalább nyolc órát? Proteinben gazdag
reggelit ettél?
– Gervais – feleltem. – Ne most, oké?
– Ne feledd, ne siesd el az első részt, még ha könnyűnek tűnik
is – tanácsolta, elengedve a füle mellett a kérésemet. – Azok a
feladatok a bemelegítés, felkészítenek a nehezebb részre.
Bólintottam, ezúttal még arra sem vettem a fáradságot, hogy
válaszoljak.
– Ha megakadsz a hatványfüggvény első deriválási
azonosságánál, idézd fel azt a mozaikszót, amiről beszéltünk! És
írd le a papírra, hogy ott legyen előtted!
– Mennem kell – mondtam.
– És végül – folytatta, miközben odabent a tanárom, Ms.
Gooden felvett egy stósz papírt, és azt rendezgette, készen rá,
hogy kiossza a dolgozatokat ha nagyon lefagysz, csak csendesítsd

375
le az elméd! Képzelj magad elé egy üres szobát, és hagyd, hogy az
elméd körüljárja! Idővel megtalálod a választ.
Ezt az utolsó pár mondatot már cseppet sem zenszerűen
hadarta el, mivel sietett, hogy még befejezhesse, amikor
megszólalt a csengő. Még zavart állapotomban is, ahogy
ránéztem, ráébredtem, hogy hálásabbnak kellene lennem. Persze,
megállapodtunk, és kifizettem neki az óránkénti húsz dollárt,
amikor kiszámlázta (kéthetente, egy a nevével és a címével
ellátott, fejléces papíron, nem vicc!). De az, hogy így megjelenik
még pár utolsó tanács erejéig? Ezzel már túlteljesítette a
kötelességét. Még egy ilyen szerteágazó, bizonyított módszerhez
képest is, mint az övé.
– Köszi, Gervais! – mondtam.
– Ne köszönd! – felelte. – Csak menj, és szerezd meg azt a
kilencven százalékot! Ne rontsd le a sikerrátámat!
Bólintottam, majd elfordultam, bementem a terembe, és
lehuppantam a székemre. Amikor visszanéztem az ajtó felé,
Gervais még mindig ott állt és bekukucskált. Jake Bristol, aki
álmosan ült mellettem, áthajolt az asztalomhoz, és megbökte a
vállamat.
– Mi van közted és Miller közt? – kérdezte. – A kiskorúakra
buksz, vagy mi?
Erre csak visszameredtem rá. Szemét.
– Nem – feleltem. – Barátok vagyunk.
Ms. Gooden odajött, rám mosolygott, és lefelé fordítva letett
elém egy dolgozatlapot az asztalra. Magas, csinos nő volt, szőke
hajjal, amit kiengedve hordott, de néha egy ceruzával hátrafogta,
amikor serényen teleírta a táblát tételekkel.
– Sok sikert! – mondta, amikor felfordítottam a dolgozatot.
Csak egy pillantást vetettem rá, de a gyomrom máris
összeszorult, és bepánikoltam. De aztán eszembe jutott, mit
mondott Gervais arról, hogy ne kapkodjak, melegítsek be.
Felvettem a ceruzámat, és nekikezdtem.

376
 Az első feladat könnyen ment. A második egy kicsit
nehezebben, de sikerült megoldanom. Csak amikor az első oldal
aljára értem, akkor jöttem rá, hogy valahogy mégiscsak megy.
Koncentrálva haladtam egyik feladatról a másikra, és követtem
Gervais tanácsát, a margóra lejegyeztem a hatványfüggvény első
deriválási azonosságát: Bármelyik adott (x) változó az (n)-dik
hatványra emelve egyenlő a kitevő és a változó (n-l)-dik
hatványának szorzatával. Közben hallottam Olivia hangját, ahogy
ezt idézi. Valahányszor elbizonytalanodtam, Gervais utasításait is
felidéztem, ahogy elmondja, mi legyen a következő lépés, majd az
azutáni.
Tíz perc volt még hátra, amikor elértem az utolsó feladathoz,
de ez megakasztott, jobban, mint az előzőek. Ahogy rámeredtem,
éreztem, hogy kezdek kétségbeesni, ideges gyomromból lassan
továbbgyűrűzött az érzés, és ezúttal egyetlen hangot, egyetlen
sugallatot sem hallottam. Felnéztem a körülöttem ülőkre, akik
még mindig számoltak, Ms. Goodenra, aki a Lucky magazint
lapozgatta, és végül az órára, ami szerint még öt percem maradt.
Aztán lehunytam a szemem.
Egy üres szoba, mondta Gervais, és először egy fehér falú,
fapadlós, teljesen átlagos szobát képzeltem magam elé. De ahogy
mélyebbre mentem, valami más is kirajzolódott előttem: kitárult
egy ajtó, és felfedett egy ismerős szobát. Ez azonban nem a sárga
házbeli szobám volt, nem is a Coráéknál lévő. Szemben nagy
ablakokat láttam, tőlem jobbra egy hálószobát, tisztított
paplanhuzattal, és kanapékat, amiket alig használtak. Egy üres
szobát, nem szó szerint, inkább érzetre. És végül, ahogy lelki
szemem mindezt körbepásztázta, észrevettem még valamit: egy
gyökérsörös üveg kupakját a pulton, ahol hagyták, hátha
megtalálják.
Kinyitottam a szemem, és lenéztem a megoldatlan feladatra, a
papír üres részére. Még maradt három percem, amikor ösztönből
gyorsan lefirkantottam a választ, végig sem gondoltam. Aztán
előrevittem a dolgozatot, beadtam, az ajtón át kisiettem az

377
udvarra, és a parkoló felé indultam. Alig hallottam a csengő
távoli, kitartó hangját, ahogy elhajtottam.

***

Egy tökéletes világban nemcsak arra emlékeztem volna, hol áll

az épület, hányadik emeletre kell felmenni a lifttel, hanem a lakás
számára is. Az én világomban azonban ott találtam magam a
hetedik emeleten, előttem azzal a rengeteg ajtóval, és fogalmam
sem volt, merre induljak. Végül elmentem a folyosó közepéig, és
egyszerűen mindenhova bekopogtattam.
Ha valaki ajtót nyitott, elnézést kértem a zavarásért. Ha nem,
továbbmentem. A hatodik ajtónál viszont valami más történt.
Senki nem jött az ajtóhoz, de odabentről hangokat hallottam.
Ösztönösen – vagy a zen üzemmódnak engedve – megpróbáltam
elfordítani a kilincset. Nem kellett hozzá kulcs, így is kinyílt.
A szoba pontosan úgy festett, ahogy korábban elképzeltem.
Nem használt kanapék, rendezett pult, a kupak ugyanott, mint
legutóbb.
Az egyetlen különbség az ÚSSZ! pulcsi volt, ami a
konyhaszigetnél álló egyik bárszéken lógott. Felvettem, az arcom
elé emeltem, és beszívtam a klór és a víz illatát. Nate illatát.
Kezemben a pulcsival kinéztem az ablakon, és megláttam őt is.
Az erkélyen állt, nekem háttal, kezével a korlátra támaszkodott,
pedig hideg volt, olyan hideg, hogy még én is éreztem az üveg
résein átszivárgó levegőből, ahogy felé közeledtem. A kilincsért
nyúltam, hogy kinyissam az ajtót, de aztán mozdulat közben
megtorpantam, hirtelen ideges lettem. Mégis hogyan lehet ismét
közeledni valakihez, sőt, hogyan lehet meggyőzni, hogy ő is
közeledjen felénk? Fogalmam sem volt. Most még inkább hinnem
kellett abban, hogy a válasz egyszerűen csak felfedi majd magát
előttem. így hát kinyitottam az ajtót.
Amikor Nate megfordult, látszott rajta, hogy megijesztettem.
Az arca döbbenetről árulkodott, és csak akkor lazult el kissé,

378
amikor rájött, hogy én vagyok az. Addigra már észrevettem a
piros, kékbe hajló foltokat az arcán és az állán. Eljön az a pont,
amikor már képtelenség letagadni és eltitkolni a dolgokat. Még
magad előtt is.
– Ruby! – mondta. – Mit keresel itt?
Szólásra nyitottam a számat, hogy válaszoljak erre valamit.
Bármit, csak egy szót, még ha az nem is a legtökéletesebb. De
mivel semmit nem tudtam kinyögni, csak kinéztem a mögötte
elterülő, minden irányban messzire nyúló látképre. Cseppet sem
volt üres a tér, de talán ez is inspirálhatja az embert, mert akkor
már tudtam, mit mondjak, vagy legalábbis mivel kezdjem, még ha
csak azért is, mert ugyanezt mondta nekem Cora, amikor mindez
elkezdődött.
– Hideg van – nyújtottam ki felé a kezem. – Jobb, ha bejössz.

379
 Tizenkilencedik fejezet

ATE BEJÖTT. Arra rávenni azonban, hogy visszajöjjön velem,

N már nehezebb volt.
Ami azt illeti, több mint két órát ültünk az idegen lakás
kanapéján, hogy végigvegyük a történteket, mielőtt beleegyezett,
hogy legalább beszél valakivel. Ezen a részleten legalább nem
kellett gondolkoznom. Felvettem a telefonját, tárcsáztam a
számot, és mire hazaértünk, Cora már várt ránk.
A konyhaasztalnál ültek, míg én a konyhaszigethez húzódtam,
és Nate elmesélt neki mindent. Azt, hogy amikor először költözött
vissza, minden rendben ment az apjával. Olykor anyagi
problémákkal találta szemben magát, és meggyűlt a baja a
hitelezőkkel, de csak ritkán vezette le a feszültségét Nate-en.
Azonban ősz óta, amikor a Garantált Pihenésnek nehézségei
támadtak, a dolgok rosszabbra fordultak, és idén tetőztek, amikor
több hitel kifizetése is esedékessé vált. Nate mindig is úgy
tervezte, elviseli, amíg kell, de egy pár nappal korábbi, különösen
csúnya veszekedés után – amikor az arcán lévő zúzódásokat is
szerezte – megelégelte a dolgot.
Cora elképesztően viselkedett aznap. Mindent megtett, amit
kellett. Komoly tekintettel meghallgatta Nate-et, óvatosan
kérdezett, és felhívta a kapcsolatát a gyámügynél, hogy

380
megválaszolhassa Nate kérdéseit a lehetőségeiről. Végül ő hívta
fel Nate anyját is Arizonában, higgadtan, profin elmagyarázta neki
a helyzetet, majd támogatóan bólogatott, amikor átadta a kagylót
Nate-nek, hogy ő intézze el a többit.
Aznap estére már lefoglalták a repülőjegyet, és gondoskodtak
ideiglenes szállásról. Nate a tanév hátralévő részét Arizonában
tölti majd, aztán a nyáron az úszótáborban dolgozik
Pennsylvaniában, ahogy azt már eltervezte. Ősszel pedig elkezdi
az állami egyetemet, ahova nemrég bekerült az előzetes felvételik
során, igaz, ösztöndíj nélkül, mivel év közben kilépett az
úszócsapatból. Abban azért még reménykedhetett, hogy az edző
beveszi tartalékosnak, vagy legalább megengedi, hogy részt
vegyen az edzéseken. Nate nem éppen így tervezte, de már ez is
valami.
Mr. Cross nem örült, amikor mindez a tudomására jutott. Sőt,
eleinte ragaszkodott hozzá, hogy Nate hazamenjen, és a
rendőrséggel fenyegetőzött, ha nem teszi. Csak amikor Cora
felhívta rá a figyelmét, hogy Nate-nek bőven elég oka van rá,
hogy vádat emeljen ellene, akkor nyugodott bele a helyzetbe.
Viszont a nemtetszését még így is kinyilvánította a folytonos
telefonhívásokkal, és minden tőle telhetőt megtett, hogy
megnehezítse Nate dolgát a cuccai összepakolása közben, amikor
a repülő indulásáig hátralévő pár napra hozzánk költözött.
Igyekeztem minél inkább elterelni Nate figyelmét minderről:
elrángattam moziba, a Panorámába (ahol Oliviának köszönhetően
ingyen pattogatott kukoricát és jegyet kaptunk), együtt sétáltattuk
Roscoe-t, és hosszú kávészünetekre ruccantunk át a Pezsdítő
Presszóba. A Perkinsbe már nem ment vissza, Cora elintézte,
hogy az órai feladatainak maradékát levelek útján vagy online
teljesítse. Minden délután, amikor a házhoz közeledtem, elfogott
az idegesség, és amint beléptem az ajtón, őt szólítottam. Végre
megértettem, min ment keresztül Jamie és Cora velem az első
hetekben, már csak abból a megkönnyebbülésből is, amit akkor
éreztem, valahányszor Nate felelt a hívásomra.

381
 Közben azonban végig tudtam, hogy nemsokára már nem lesz
itt. De erről sosem beszéltünk. Így is volt bőven mi miatt
aggódnia, és különben is csak az számított igazán, hogy ott
vagyok mellette, mindegy, mennyire volt rám szüksége. Mégis, az
indulásának a reggelén, amikor lementem a lépcsőn, és ott
találtam az előszobában, lábánál a táskáival, görcsbe rándult a
gyomrom.
A távozása nem csak engem dúlt fel. Cora végigszipogta a
búcsúzkodást, újra és újra megölelte Nate-et, miközben egy
zsebkendőt szorongatott a kezében.
– Este felhívlak, hogy tudjam, rendben megérkeztél – mondta
neki. – Az itteni dolgok miatt pedig ne aggódj! Mindent
elrendezünk.
– Rendben – felelte Nate. – Még egyszer köszönöm. Mindent
köszönök.
– Jelentkezz majd, oké? – hagyta meg neki Jamie. Magához
húzta, és megtapogatta a vállát. – Most már te is a családhoz
tartozol.
Család, gondoltam, ahogy kitolattunk a felhajtóról. A
szomszédok még aludtak, a házak sötéten ásítottak körülöttünk,
amikor a kerítés nagy kövei között kikanyarodtunk a
lakónegyedből. Eszembe jutott, hogyan éreztem magam
hónapokkal korábban, amikor először érkeztem ide, minden olyan
új és más volt.
– Izgulsz? – kérdeztem Nate-től, amikor rákanyarodtunk a
főútra.
– Nem igazán – felelte, és hátradőlt. – Az egész olyan
szürreális.
– Végül majd valóságossá válik – mondtam. – Valószínűleg
akkor, amikor már túl késő lesz ahhoz, hogy visszagyere.
Elmosolyodott.
– De visszajövök majd – ígérte. – Csak előbb túl kell élnem
Arizonát és anyut.
– Szerinted tényleg ilyen szörnyű lesz?

382
 – Fogalmam sincs. Nem ő hívott oda. Csak azért fogad be, mert
muszáj.
Bólintottam, és lassítottam egy lámpánál.
– Hát, sosem lehet tudni. Az is lehet, hogy meglep majd –
bátorítottam. Nem úgy tűnt, mint akit sikerült meggyőznöm,
úgyhogy hozzátettem: – Akárhogy is, ne add fel már az első
napon, és ne ugorj át a kerítésen! Adj neki pár napot!
– Rendben – felelte lassan, és rám nézett. – Még valami
tanács?
Sávot váltva ráhajtottam az autópályára. Olyan korán volt még,
egy autó sem közlekedett az utakon.
– Hát, ha van egy idegesítő szomszédod, aki barátkozni próbál
veled, ne legyél vele annyira szemét! – javasoltam.
– Mert lehet, hogy később még szükségem lehet rá – tette
hozzá. – Hogy kihozzon az erdőből, vagy ilyesmi.
– Pontosan.
Éreztem, hogy engem néz, de nem szólt semmit, amikor elértük
a reptérre vezető kijáratot. Ahogy lehajtottam rajta, elzúgott
fölöttünk egy repülő – egy fehér foszlány, ami egyre feljebb és
feljebb tört.
A terminálon a korai óra ellenére is sokan nyüzsögtek, indultak
vagy megérkeztek. Lassan felkelt a nap, rózsaszín csíkot festett az
égre, miközben kipakoltuk a bőröndjeit a kocsiból a járdára.
– Rendben – mondtam. – Megvan mindened?
– Asszem – válaszolta. – Kösz a fuvart.
– Hát, igazából tartoztam vele – mondtam, mire elmosolyodott.
– De lenne itt még valami.
– Micsoda?
– Még ha egy csomó új barátod lesz is, ne felejtsd el, honnan
jöttél, oké? – kértem.
Nate rám nézett.
– Őszintén kétlem, hogy ez előfordulna.
– Meglepődnél, milyen könnyen megtörténik – mutattam rá. –
Új hely, új élet. Nem olyan nehéz.

383
 – Szerintem bőven elég dolog fog emlékeztetni az itteni
életemre – felelte.
Reméltem, hogy így van. De ha mégsem, akkor is csak annyit
tehettem, hogy odaadok neki mindent, amit tudok, abban a
reményben, hogy valahogy viszonozza. De ezt persze könnyebb
volt mondani, mint megtenni. Karácsony óta próbáltam előállni a
tökéletes ajándékkal Nate-nek, valami fenomenálissal, ami
megközelíti mindazt, amit tőle kaptam. Ismét úgy hittem, nincs
mit felajánlanom. De aztán lenéztem, és rájöttem, hogy tévedtem.
A nyakláncom kapcsa eleinte nehezen engedett. Amikor
levettem róla a sárga ház kulcsát, észrevettem, milyen kopott.
Főleg Jamie és Cora otthonának ragyogó, fényes kulcsa mellett,
amit most a régi helyett a láncra húztam. Megfogtam Nate kezét,
tenyérrel felfelé fordítottam, és beletettem a láncomat az új
kulccsal.
– A biztonság kedvéért – mondtam.
Bólintott, és ujjait a nyaklánc és a kezem köré kulcsolta.
Ezúttal hagytam, hogy a tenyerem ellazuljon az övében, éreztem
bőre melegét. Megszorítottam a kezét, és közelebb léptem hozzá.
Felnyúltam, kezemet a tarkójára simítottam, és közelebb húztam
egy csókra, egyszer s mindenkorra átszelve a köztünk lévő
távolságot.
Az azóta eltelt hetekben Nate-tel folyamatosan tartottuk a
kapcsolatot, mind telefonon, mind a UMe.com-on. A profilom,
amit oly sokáig nem használtam, most nemcsak üzemelt, de
Oliviának köszönhetően tele volt mindenféle extra tartalommal. Ő
segített bizonyos időközönként beállítani és megváltoztatni.
Egyelőre csak pár barátom volt – Olivia, Nate, Gervais és Jamie,
aki mindenki másnál több üzenettel bombázott –, de sok fénykép
látszott az oldalamon, köztük azok is, amiket Nate küldött az új
munkahelyéről: úszómester lett az anyukája otthonához közeli
uszodában. Most már mindennap úszott, az idején dolgozott, és
ismét formába került. Azt mondta, lassan halad, de azért fejlődik.
Néha, ha esténként nem tudtam elaludni, elképzeltem, ahogy ott

384
úszik a medencében, egyik távot, egyik egyenletes csapást téve
meg a másik után.
A kedvenc képemen azonban nem a vízben van, hanem egy
úszómesteri emelvény előtt pózol. Mosolyog, a nap fényesen
ragyog mögötte, nyakában egy síp lóg. Közelebbről az is látszott,
hogy van rajta egy másik, vékonyabb lánc is, amin szintén csüng
valami. Nehéz lett volna pontosan kivenni, mi az. De én tudtam.

385
 Huszadik fejezet

UBY? Készen vagy?

R Megfordultam, és a vállam fölött Corára néztem, aki a
konyha ajtajában állt, a vállán már ott lógott a táskája.
– Indulunk? – kérdeztem.
– Amint Jamie megtalálja a kameráját – válaszolta. – Eltökélte,
hogy ennek a mérföldkőnek minden egyes pillanatát megörökíti.
– Meg kell örökíteni a fontos családi eseményeket! – kiáltotta
Jamie valahonnan mögüle. – Később még megköszönitek.
Cora a szemét forgatta.
– Öt perc, akár megtalálja, akár nem. Nem akarunk elkésni.
Oké? Bólintottam. Cora visszalépett a házba, az ajtó becsukódott
mögötte, én pedig visszafordultam a tó felé. Újabban sok időt
töltöttem idekint, azóta a nap óta pár hónappal korábban, amikor
arra jöttem haza a munkából, hogy Cora és Jamie az előszobában
áll, valami fölé görnyedve.
– Jamie! Tedd azt le!
– Nem nyitom ki. Csak megnézem.
– Abbahagynád?
Ekkor megálltam mögöttük.
– Mit csináltok?
Cora ijedten összerezzent.

386
 – Semmit – felelte. – Mi csak...
– Leveled jött az állami egyetemről – közölte Jamie, és
feltartotta a borítékot. – Kábé egy órája hoztam be. Majd
meghalunk a kíváncsiságtól.
– Csak Jamie – pontosított Cora. – Én megvagyok.
Elvettem a borítékot Jamie-től. Annyit hallani a vastag és
vékony borítékok közti különbségről, de ez persze egyik sem volt.
Se nem vaskos, se nem keskeny, épp a kettő között.
– Az elutasítás csak egy oldal szokott lenni – magyarázta
Jamie, mintha hangosan is kimondtam volna a gondolataimat. –
Az végül is csak egy mondat.
– Jamie, az ég szerelmére! – csapott a karjára Cora. – Állj le!
Ismét a borítékra néztem.
– Kiviszem az udvarra, ha az úgy oké – mondtam.
Jamie már épp tiltakozott volna, de Cora a szájára tette a kezét.
– Rendben – felelte a nővérem. – Hajrá!
Akkor még április volt. A fű göcsörtös, kemény barnáról friss
zöldre élénkült, a fák rügyeztek, mindent virágporral borítottak be.
Kellemes szellő fújdogált, ahogy kisétáltam a tóhoz, a boríték ott
fityegett a kezemben. Egészen a víz széléig mentem, ahol
láthattam a tükörképem, és felbontottam.
Már épp széthajtogattam volna a benne lévő oldalakat, amikor
a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes. Olyan gyorsan
tovarebbent, hogy már azt hittem, nincs is ott semmi. Közelebb
léptem, és lehunyorogtam a homályos mélybe, le a kövek, az alga
és a nyíló íriszek között. És valóban: ismét megláttam az
elmosódó, fehér villanást. Aztán a többit is, aranyszínűt, pettyeset,
feketét, ahogy alacsonyan úsztak. De a fehéret, az én halamat
vettem észre először. Mély levegőt vettem, és felnyitottam a
levelet.
Kedves Ms. Cooper, írták. Örömmel értesítjük, hogy...
Megfordultam, hátranéztem a konyhaajtóra, ahol, nem meglepő
módon, Jamie és Cora toporgott és engem figyelt. Jamie kinyitotta
az ajtót, és kidugta a fejét.

387
 – Nos? – kérdezte.
– Jó hír – feleltem.
– Komolyan? – kapta Cora a szájához a kezét tágra nyílt
szemmel.
Bólintottam.
– És feléledtek a halak. Gyertek, nézzétek!
Most, június közepén még élénkebbek voltak, ahogy a liliomok
és a vízi növények körül köröztek. Fölöttük, a víz felszínén a saját
tükörképemet láttam: a hajam kiengedve, fekete palást rajtam,
egyik kezemben kalap. Aztán egy szellő susogott végig az
udvaron, megzörgette a leveleket és felfodrozta a vizet. Mellettem
Roscoe ült a fűben, aki most lehunyta a szemét.
Mint mindig, amikor megláttam a tükörképem, most is furcsa
volt, hogy nincs rajtam a nyakláncom. Még most is éreztem a
hiányát, a hirtelen csupasszá vált helyet, ahol oly sokáig mindig
valami ismerőst pillantottam meg. Pár nappal korábban azonban a
fiókomban keresgéltem, és megtaláltam azt a dobozt, amit Nate-
től kaptam Valentin-napra. Amikor legközelebb beszéltünk,
megemlítettem neki, és azt mondta, nyissam ki. Amikor
megtettem, rájöttem, ismét tudta, mire van szükségem, még
azelőtt, hogy én rájöhettem volna.
A dobozban egy kulcs alakú, vörös kövekkel kirakott fülbevaló
lapult – egyértelműen Harriet munkája. Azóta mindennap
viseltem.
Átnéztem az udvaron, a lombjukat ingató fák között Nate-ék
házára. Továbbra is így gondoltam rá, de ezzel a szokással lassan
fel kellett hagynom, mivel sem Nate, sem az apja nem lakott már
benne egy ideje. Mr. Cross májusban kirakta az eladó táblát,
miután több Garantált Pihenés ügyfél is pert indított ellene, mivel
különböző eltéréseket vettek észre és kérdőjeleztek meg a
számláikon. Az alapján, amit legutóbb hallottam róla, még
működik az üzlete, de csak épphogy, és a város túloldalán bérel
lakást. Az új szomszédok kisgyerekekkel érkeztek, így folyton

388
használták a medencét. Meleg délutánokon a szobámból is
hallottam, ahogy nevetgélnek és fröcskölnek.
Ami engem illet, Gervais módszerének köszönhetően
kilencvenegy százalékot értem el a számtandolgozaton – ezzel
bebiztosítva a helyem az egyetemen –, és nemsokára átsétálok a
Perkins Day udvarán, hogy átvegyem a bizonyítványomat Mr.
Thackraytől, és hivatalosan is végezzek a gimnáziumban. Az
ünnepség előtti napokban végtelen mennyiségű e-maillel és
kitöltendő papírral láttak el, hogy jegyet szerezhessek a
családtagjaimnak. Értesítettek az összes szabályról és előírásról is,
hogy hány helyet foglalhatok. Végül négy jegyet kértem:
Corának, Jamie-nek, Reggie-nek és Harrietnek. Nem voltak mind
kimondott családtagok, de ha valamit megtanultam az elmúlt
hónapok alatt, az az, hogy a család egy elég képlékeny fogalom.
Legalábbis ezt a következtetést vontam le az
irodalomfogalmazásomban, amit az utolsó tanítási héten adtam be.
Mindannyiunknak ki kellett állnunk az osztály elé, hogy
kiselőadást tartsunk a kutatásunkról és az eredményekről. Én
ehhez két képet vittem be. Az egyik Jamie kiterjedt családját
ábrázolta, ezt tettem ki, amíg összehasonlítottam a különböző
összegyűjtött jelentéseket, és összefüggéseket kerestem közöttük.
A második kép nem sokkal korábban készült, a tizennyolcadik
születésnapi bulimon, amit Cora rendezett nekem május végén.
Megkértem, hogy ne csináljon nagy felhajtást belőle, de ezt persze
nem vette figyelembe, kitartott amellett, hogy valamit
szerveznünk kell, és hogy meg kell hívnom mindenkit, akivel
együtt szeretnék ünnepelni.
A képen mind a kerti tónál állunk, egyetlen nagy csoportban.
Én állok középen, egyik oldalamon Corával, a másikon Oliviával.
Jamie kissé elmosódottan látszik, miután az időzítő beállítása után
gyorsan visszafutott a helyére. Harriet mellé érkezett, aki engem
néz mosolyogva, és Reggie mellé, aki persze Harrietet nézi.
Mellettük Laney vigyorog, aztán Gervais. Ő az egyetlen, aki eszik
a képen, kezében egy tányér tortát tart. Az elsőhöz hasonlóan,

389
amit hónapokig tanulmányoztam, ez sem tökéletes, közelről sem.
De abban a pillanatban pontosan ennek kellett elkészülnie.
De ez is, mint Jamie családjának képe, máris változott, még ha
ezt aznap nem is tudtuk. Néhány héttel később történt, amikor
egyik reggel épp suliba indultam, és ott találtam Corát a
szobájában, az ágyon sírt.
– Cora? – Ledobtam a táskámat, és leültem mellé. – Mi a baj?
Mélyen, reszketősen beszívta a levegőt, képtelen volt válaszolni.
De nem is kellett, addigra már észrevettem az éjjeliszekrényen
a terhességi teszt dobozát.
– Ó, Cora! – mondtam. – Semmi baj.
– Én... én... – zokogta.
– Mi történt? – kérdezte Jamie, amikor feljött a lépcsőn, és
belépett a szobába. A doboz felé intettem, mire Jamie arca
csalódottan megnyúlt. – Ó! – huppant le Cora másik oldalára. –
Édesem! Semmi baj. Jövő héten megyünk az orvoshoz...
kiderítjük, mi a baj...
– Jól vagyok – vágott közbe Cora, miközben szereztem neki
zsepit.
– Tényleg.
Megfogtam a kezét, hogy beletegyem a zsepit. Még mindig a
tesztcsíkot szorongatta, úgyhogy elvettem tőle, ő pedig megint
beszívta a levegőt. Csak amikor letettem magam mellé az ágyra,
akkor néztem rá.
– Tényleg? – kérdezte Jamie Cora vállát masszírozva. – Biztos
vagy benne?
Ismét a tesztre meredtem, hogy megbizonyosodjak az
eredményről. Aztán megint.
– Igen – emeltem fel. A pluszjel tisztán kivehető volt rajta, és
Cora megint könnyekben tört ki. – Pozitív lett a teszt.
Cora szörnyen rosszul volt, reggel és este is, és annyira
kimerült, hogy vacsora után már nem igazán bírt ébren maradni.
De panaszkodni sosem hallottam, egyszer sem.

390
 Mindez elgondolkoztatott, és pár nappal a szülinapom előtt
leültem az asztalomhoz, hogy rég esedékes levelet írjak anyunak,
aki még mindig a rehabon volt Tennessee-ben. De nem igazán
tudtam, mit akarok neki mondani, és miután egy teljes órát ültem
ott egyetlen sor nélkül, egyszerűen lefénymásoltam neki az
egyetemi felvételi levelemet, és azt csúsztattam bele a borítékba.
Egyáltalán nem akartam ennyivel lezárni, de kezdetnek ez is
megteszi. Ha más nem is, legalább már mindketten tudtuk, hol
találjuk meg a másikat, bár az majd csak idővel fog kiderülni,
keressük-e egyáltalán egymást.
– Gyerünk! Menjünk! – kiáltotta Jamie odabentről.
Roscoe a fülét hegyezte, majd csilingelő bilétákkal futásnak
eredt a gyepen át, a ház felé.
Csak amikor egy pillanatra egyedül maradtam, akkor nyúltam
be a palástom alá, a ruhám zsebébe. Mióta Nate elment, a sárga
ház kulcsát a komódomon tartottam. Most előhúztam, és még
egyszer utoljára kitapogattam a formáját, majd szorosan
rákulcsoltam az ujjaimat.
Cora a nevemet kiáltotta. A családom már várt rám. Ahogy
lenéztem a tóra, csak arra tudtam gondolni, milyen hihetetlen
dolog ez, hogy szinte a semmiből egy teljesen új világ tud
kibontakozni. Közelebb léptem a víz széléhez, a tekintetemet a
tükörképemre szegeztem, és hangos loccsanással beledobtam a
kulcsot a vízbe. A halak először szétszéledtek, de ahogy a kulcs
lesüllyedt, körözve köré gyűltek. Együtt követték le a mélybe, míg
végül teljesen eltűnt.

391
 SARAH DESSEN

Tizenhárom regény szerzője, könyvei

között szerepelnek többek között
olyan New York Times bestsellerek,
mint az Along for the Ride – Álom
két keréken, a Kulcsra zárt szív, a
Figyelj rám!, a Tökéletes és az
Altatódal. Első két könyvéből, a That
Sumrnerböl és az Egy felejthetetlen
évből Szerelmi leckék hitetleneknek
címen film készült.
Dessen műveit gyakran sorolják
be a Tinik Top Tíz Könyve közé és választják meg Legjobb
Ifjúsági Könyvnek. Regényeit huszonöt nyelvre fordították le. Az
írónő 2017-ben az Amerikai Könyvtár Szövetség Ifjúsági
Irodalom részlegétől elnyerte a Margaret A. Edwards-díjat.
Sarah Dessen a Chapel Hill-i Észak-Karolinai Egyetemen
végzett kreatív írás szakon kiemelkedő diplomával. Jelenleg
Chapel Hifiben lakik a férjével, Jayjel és a lányukkal, Sasha
Clementine-nal.

392
 MÉLTATÁSOK

„Imádom, ahogy Sarah Dessen ír. Míg a legtöbb ifjúsági

regényíró a nagy képet vázolja, Dessen rászánja az időt, és a
részletekről ír, a mindennapi képet mutatja be. Ezek a történetek
bárkivel megtörténhetnek, hihetőek, mégis beléjük szeretsz. Talán
azért, mert nemcsak egy bizonyos mértékig, hanem teljesen
azonosulni tudunk a szereplőkkel és az eseményekkel.”
– C. Graciela, Amazon

„Imádtam ezt a könyvet. A való életről szólt, de olyan jól volt

megírva, hogy úgy éreztem, én is a történet része és nem csak
kívülálló vagyok. Szerettem a szereplőket, a történetet és a
stílust.”
– Kall Kris, Amazon

„Mindig is szerettem Sarah Dessen könyveit. Tizenöt évesen

olvastam tőle először. Most már tizenkilenc vagyok, és bár vagy
kétezer könyvet olvastam azóta, Sarah Dessen az az író, aki
megragadt a fejemben (és a szívemben). A történeteihez bárki
kötődhet, nemtől és kortól függetlenül. Épp most szereztem be ezt
a könyvet a huszonkét éves nővéremnek, és IMADTA. Sarah az
az író, akit érdemes figyelemmel követni.”
Ashlee, Amazon

393