Diósi Dávid

„A te arcodat keresem, Uram” (Zsolt 27,8)

Puzzle-darabok posztmodern korunk
istenkeresőiről/-nek

1
 Nr. 88 – 2018
IMPRIMATUR

Albae Iuliae, die 17-a Ianuarii 2018

Dr. Georgius Jakubinyi
Archiepiscopus

2
 Diósi Dávid

„A te arcodat keresem, Uram”

(Zsolt 27,8)

Puzzle-darabok posztmodern korunk

istenkeresőiről/-nek

VIGILIA KIADÓ
BUDAPEST
2018

3
 Borítóterv: Szőcs Zsolt

© A szerző
© Vigilia Kiadó

ISBN 978-963-9920-62-0

4
 Tartalom

Előszó ...........................................................7
Bemelegítésként egy mese ............................ 11
Mese a szelterszi tücskömről .................... 13

I. FEJEZET
Posztmodern – Egyház – Vallásosság ........... 19
„Ez kizárt dolog, mer’ nem tudom”
(Kolompár Sándor).............................. 21
A „nagy elbeszélések” ..............................24
„Posztszekuláris” kor? .............................. 33
Több teret engedni Istennek ....................39
Az „újraolvasás” elkerülhetetlensége ......... 41

II. FEJEZET
Istenkeresők ................................................ 47
„My way”-fickók ..................................... 49
A kereső ember Isten ajándéka ................. 53
A keresők üzenete .................................... 61
A kereső ember
a jövő kereszténységének bölcsője.........66

III. FEJEZET
Isten a meglepetések Istene ..........................73
Az egyszerű alma meglepetésszerűsége..... 75
A megszokott meglepetésszerűsége ..........77
A látható előreláthatatlansága ..................80

5
 A prognosztikusan „meglepetésszerű” ......82
A liturgia: Isten meglepetésszerű-
ségének „szentek szentje” .....................84

IV. FEJEZET
Arc-Kép – Ikon ...........................................87
Embertársunk arca szent „föld” ...............89
Isten tündöklő arca ................................. 91
Isten meghívó tekintete ...........................93
Plasztikszagú mű-arc ...............................94
A szép arc tekintete................................ 105

V. FEJEZET
Lélek ......................................................... 107
Borulj virágba!....................................... 109
Kérd a bölcsesség ajándékát! .................. 114
Szeresd az egyszerűséget! ....................... 124

6
 Előszó

A könyv, amit most kezében tart a kedves olva-

só, tematikus csokrokba szedett puzzle-darabkák-
ból, gondolatmorzsákból áll. A gondolatmorzsák
darabkáit csak lassan, megfontoltan, átgondolva
és megszívlelve szabad egymásba illeszteni. Éppen
ezért ezt a könyvet nem ajánlatos és nem is érde-
mes elejétől végig egyszerűen elolvasni. Nem ilyen
céllal írtam. Sokkal inkább intellektuális „elmél-
kedéseknek” szántam. Szellemi és lelki „időpazar-
lásnak.” Vagyis magyarán olyan foglalatosságra,
melyre manapság alig szánunk már időt. Hisz
általában mindent csak fogyasztunk. Nemcsak
az ételt (helyesebben talán tápot), hanem a szel-
lemi, sőt a lelki táplálékot is. Nemegyszer egész
életünk konzumigényünk kielégítését szolgálja,
akár beismerjük ezt, akár nem. E könyvecske gon-
dolatmorzsáinak lényege olykor rejtve – s mégsem
rejtjelezve – a sorok között lapul, azokban a szö-
vegközi üres helyekben, amelyekbe az olvasó írja
be szívének saját gondolatait. Ettől lesz minden
egyes puzzle-darab sajátunk, azaz saját ujjlenyo-

7
matú gondolatvilágunk olyan részecskéje, amely
érdemesnek mutatkozik az összeillesztésre.
A könyvecske jó néhány gondolata már kü-
lönböző fórumokon előadásra került. Részletek
hangzottak el belőle Budapesten (Zsigmond Ki-
rály Főiskola Európa-termében) a Magyar Val-
lástudományi Társaság, valamint a Zsigmond
Király Főiskola Kommunikáció- és Művelődés-
tudományi Intézete és Vallás, Társadalom, Po-
litika Kutatóközpontja, a Magyar Szemiotikai
Társaság és az Inter Kultúra-, Nyelv- és Média-
kutató Központ által 2012. június 1–2. között
„Vallási jelek és jelrendszerek” címmel közösen
szervezett konferencián, a Pécs-Kertvárosi Szent
Erzsébet Plébánián 2015 novemberében tartott
lelkigyakorlaton, Mohácson a Magyar Katolikus
Püspöki Konferencia Hitoktatási Bizottságának
szervezésében 2014. május 5–7. között tartott
konferenciáján, Máriabesnyőn Magyar Katoli-
kus Püspöki Konferencia Családbizottsága által
2015. november 12–14 között szervezett XXII.
Családkongresszuson, valamint Tihanyban (a
Bencés Apátság konferenciatermében) az Em-

8
beri Erőforrások Minisztériuma Egyházi, Nem-
zetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Fe-
lelős Államtitkársága és az UNESCO Magyar
Nemzeti Bizottsága közös szervezésében 2017.
június 14–15 között létrejött vallásközi konfe-
rencián. Hálás vagyok azoknak a diákoknak,
konferenciahallgatóknak, illetve kollégáknak,
akik felbecsülhetetlenül hasznos és helyénvaló
hozzászólásaikkal, megjegyzéseikkel árnyaltab-
bá tették a leírtakat. Külön köszönettel tarto-
zom mindazoknak, akik szíveskedtek a könyvet
már kézirat formájában elolvasni, és értékes ja-
vaslatokat tettek az egyes változtatásokra. Nem
utolsó sorban hálával tartozok mindazoknak,
akik az évek során „rendszeresen” és kitartóan
bátorítottak, hogy a különböző alkalmakkor el-
hangzott előadásaimat könnyen elérhető és köz-
érthető formában is papírra vessem.
Nem marad más hátra, mint hogy kellemes,
szellemi és lelki élményekben gazdag „időfecsér-
lést” kívánjak minden kereső, keresésre éhes,
keresésbe belefáradt, illetve a keresés foglalatos-
ságát (sajnálatos módon) még nem ismerő kor-

9
társamnak. A könyv sorait olvasva remélhetőleg
kiderül, hogy „csak” kortársak, s nem kórtársak
vagyunk!

Gyulafehérvár, 2018 januárjának tavaszias telén

A szerző

10
Bemelegítésként egy mese

„Az igazságot nem hallgatják meg,

de a meséket elfogadják.”
(2Tim 4,4)

11
12
 Mese a szelterszi tücskömről

Van virágoskertemben „egy” jópofa tücsköm.

Minden este, amikor kikandikál a holdvilág a
setét hegyre, hűségesen előmerészkedik torná-
com karzata közelébe. Elegánsan előrángatja he-
gedűjét, lazán kipakolja kottatartóját, ráhelyezi
a partitúrát, és hegedülni kezd. Színpadon érzi
magát, az biztos. Alkalomadtán úgy belefokoz,
hogy minden jámbor gondolatom világgá megy,
s amikor már agyhártyám is vibrálni kezd, rá
szoktam szólni – eleinte udvariasan, majd né-
mileg dühbe gurulva: Fordíts már egyet azon a
kottán! Mindhiába. Feszt ugyanazt a taktust is-
métli. Én megértem, hogy jól be akarja gyako-
rolni, de hát egy hónap után már igazán fejből
is fújhatná. Már arra is gondoltam, süket. Talán
nem is hallja, milyen szürrealisztikus a zenebo-
nája. Ilyenkor megsajnálom. Persze csak ideig-
óráig, mert aztán megint „perelek” vele becsü-
lettel. Édesanyám a múltkor már rám is szólt:
Hagyd, fiam, biztos kezdő még! Mosolyogtam.
Persze ő is. Ki tudja, talán még maga a tücsök

13
is. Hogy ezt miből gondolom? Hát abból, hogy
valamivel bátrabban törtek elő hegedűjéből a
szólamok. Szerintem a huncut tücsök ráérzett,
hogy fanclub-ja – legalábbis kedves édesanyám
személyében – nyúlfarknyival bővült. Na, ezek
jól összetartanak – gondoltam magamban –, már
édesanyám is a tücsök pártját fogja. Aztán elgon-
dolkoztam. Talán tényleg kezdő. Emlékszem
ugyanis – villant fel hirtelen koponyámban –,
amikor gyerekkoromban zongoraórára jártam,
az első két évben borzasztóan unalmas, sem-
mitmondó, szörnyű dallamokat kellett kalim-
pálnom. Csoda, hogy túléltem. Komolyan az!
Zongoratanárnőmnek volt egy meglehetősen
nagy pálcája. Ezzel mutogatta a kottát. Gondo-
lom, mindenekelőtt nekem. De nem csak erre
használta. Néha úgy verte vele a kottáskönyvet,
mintha az lett volna hibás azért, hogy én „fél-
reharangozok”. Ha egész hang lennék a kotta-
vonalon – gondoltam el olykor magamban –,
nyolcadra váltanék, zászlómat pedig fehérre
festve lebegtetném, s torkom szakadtából ordí-
tanám: Kapitulálok!

14
 Máris elképzeltem magam a bécsi Ste-
phansdom közelében található hatalmas kot-
tásüzletben, amint szelterszi együgyű tücsköm-
nek muzsika alapanyagot keresgélek. Segíteni
akarok neki, nem a fejét mosni. Kedvében aka-
rok járni, nehogy valaha is beleunjon a zenélés-
be. Kár volna! Nagy kár! Nem szeretném, ha
hegedűjét dühösen valamelyik burján „törzsé-
hez” vágná, s örökre lemondana a zenélésről.
Azóta bíztatom. Sőt, alkalomadtán meg is
tapsolom. Minden sikeres kadencia után vas-
tapssal hódolok előtte. Ő meg csak húzza, húz-
za… Látszólag sosem fárad bele!

Hirtelen egy ötletem támadt. Zongorához

ültem. Finoman elkezdtem a billentyűket si-
mogatni. Finoman, gyengéden, tapintatosan,
ügyelve, nehogy elijesszem tücsök barátomat,
akinek a zenéje immár a szívembe költözött. A
tücsök egy momentumra leveszi a vonót hege-
dűjéről, vele két szál füvet lehajtva engem für-
kész. Érzem, hogy néz. Elpirulok. Sőt elvörösö-
döm. Már-már elsárgulok az izgalomtól, amikor

15
váratlanul egy lágy hegedűhang üti meg a fü-
lem. Bátortalanul hátranézek, s látom, amint a
tücsök ügyesen rám kacsint. Majd lábával egyre
serényebben a ritmust kezdi verni. Bíztat, hogy
fokozzak bele. Kihúzom magam és kísérni kez-
dem. „Csak” kísérni, hisz mindketten tudjuk,
hogy ő a prímás.
Szokatlan talpalávalót játszott ez a kópé tü-
csök. Mintha provokálni akarna. Vonójából
kihallottam az abajgató, majdhogynem hecce-
lődő dallamvezetést. Jó bölcs ez a tücsök-koma!
– gondoltam félig-meddig hangosan. Nem sem-
mi, ahogy ez felvág! Dühbe gurultam, s bal ke-
zemmel – akarva-akaratlan – már csak a szom-
széd billentyűket voltam képes hangzásra bírni.
Mintha a zongora is velem tartott volna. Megle-
het persze, hogy az ő első számú „ellensége” pil-
lanatnyilag nem is annyira a tücsök volt, hanem
annak hegedűje. Tény az, hogy most – ebben
az „ideológiai harcban”– minden szövetséges
kapóra jön. Ilyen nehéz helyzetekben – nyug-
tattam magam – nem válogat az ember. Nem
kérdezősködtem sokat. Zongorám belső moti-

16
vációja hidegen hagyott. Csak az érdekelt, hogy
egy irányba „lőjünk”. Egy perc alatt kíséretünk
zajparádévá változott. Ilyen elsőrangú, nívós
kakofóniát előre megbeszélt harci tervek alapján
sem tudtunk volna színpadra vinni. A NATO
begyakorolt hadi manőverei eltörpültek emel-
lett. Hiába, a düh, az irigység meg miegymás
„csodákra képes”! Kíséretünk hangjai még a
zongorahúron ülve úgy hajba kaptak, hogy mire
a harctérre értek, ágyúdübörgés lett belőlük.
Eszeveszetten vertem a billentyűket, a zongora
meg hozta a formáját. Nem kellett bennünket
különösképpen bíztatni. Tudtuk mi, mi a dol-
gunk. Amikor már a zaj dallama tetszeni kez-
dett volna, egyszer csak irdatlan nagy fájdalmat
éreztem az ujjbegyeimben. Nem is csoda! Nem
voltak azok hozzászokva az efféle áment nem is-
merő fortissimókhoz. Megálltam. De csak én.
Zongorám kalapácsai továbbra is úgy agyabu-
gyálták a húrokat, mintha fedezni akarták vol-
na gyengeségemet. Még idegesebb lettem. Nem
elég, hogy nem én vagyok a prímás, de hogy
még az ellentámadás fővezére sem lehetek, az

17
végképp kihozott a sodromból. A billentyűzet
fedelét mérgesen lecsaptam. A zongora rögvest
térdre rogyott. Csend lett. Némaság honolt
mindenütt. Csak egy szófogadatlan szú rágott
tovább valamit lelkesen. Ujjbegyem oly erő-
sen sajgott, hogy igazából már ez sem érdekelt.
Szívem a tücsköt kereste. Méltó „ellenfelemet”.
Kieregéltem a tornácra. Telihold volt. Fényben
úszott az egész kert. Így könnyen megtaláltam
azt a fűszálat, amely az imént még tücsök ba-
rátom pódiuma volt. Hűlt helye a prímásnak...
Másnap, harmadnap is… Egy hét múlva is…
Egy hónap múlva is… Azóta is!
Valamit elrontottam, de nagyon!
Azóta állandó adventben élek. A tücskömet
várom, s nem csak…
Remélem, visszajön! A tücsköm, s nem csak…

18
Posztmodern –
Egyház – Vallásosság
„Vigyázzatok, ne vessetek meg
egyet se e kicsik közül!”
(Mt 18,10)
ET
EZ
EJ
I. F

19
20
 „Ez kizárt dolog, mer’ nem tudom”
(Kolompár Sándor)
2014 novemberének derekán, a 20. Maros-
vásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron a Vigilia
Kiadó gondozásában megjelent könyvem1 be-
mutatóján beszélgetőpartnerem és barátom,
Jitianu Liviu mindjárt a legelején feltette a kér-
dést: Dávid, szerinted mi a posztmodern? Vártam
a kérdést, hisz a könyvbemutató előtti kávézás-
kor halványan említette, mégis váratlanul ért. A
kérdés fenyegető voltát már a kávéházban érez-
tem, de álcázni próbáltam. Sminkelt mimikával
s szédítő lazasággal más irányba tereltem a szót.
Hátha elfelejti megkérdezni – gondoltam. Meg-
esik ugyanis – vigasztaltam magam –, hogy az
ember egy ilyen „banális” kérdést a komplexebb-
nek tűnő kérdések kavalkádjában „hivatalból”
ejt. Nem így volt! Pedig már akkor felidézhet-
tem volna elhunyt édesapám szavajárását, amely

1
Diósi Dávid: Egyházam a posztmodernben. A dialó-
gus-„kényszer” ideje, Budapest 2014.

21
hasonló élethelyzetekben mindig eszembe jut:
Amitől félsz, attól nem menekülsz! Nem úsztam
meg a kérdést. Hallatán libabőrös lett az agy-
hártyám. Jó kérdés! – válaszoltam. Időnyerésre
taktikáztam. Hátha valami nagyon okos do-
log fog eszembe jutni, de csak a helyzet kínálta
Szalacsi Sándor „ojjektum”-a és „teccikérteni”-je
keringett a fejemben, ami ebben a kilátástalan
szituációban korántsem a legjobb ihlet. Hosz-
szabb – számomra szerfelett oxigénhiányosnak
tűnő – csend után színt kellett vallanom. Nem
tudom! – gügyögtem, s miután az volt az érzé-
sem, hogy válaszom nemigen ért el a közönség
füléhez, megismételtem, most már azonban
határozottabb hanglejtéssel: Nem tudom! Ha-
talmas szemet meresztett a becses hallgatóság.
Őszintén bevallom, ekkora bagolyszemeket rég
nem láttam, pedig jelen pillanatban is legalább
kilenc „félmázsás” bagoly tanyázik a gyulafe-
hérvári lakásom előtti magas cseresznyefán. Va-
lahogy nem vagyunk hozzászokva az ilyen vála-
szokhoz. Holott fölöttébb jogos válasz, mi több,
alkalomadtán „előkelőbb”, mint az elitnek pó-

22
zoló, ámde valójában csupán az üresség echóját
színpadra állító hebrencs karattyolás. Tényleg
nem tudom. Ráadásul meg vagyok győződve
arról, hogy aki erre a kérdésre a foghíjmentes
választ ismeri, (Ig)Nobel-díj gyanús kutató vagy
legalábbis meg nem értett zseni. Mivel esetem-
ben ezek veszélye nem fenyeget, nyugodtan
állíthatom: a kimerítő válasszal jómagam sem
szolgálhatok.

23
 A „nagy elbeszélések”

Mindannyian érezzük, hogy az utóbbi évti-

zedekben változás állt be a világon. Egy érthe-
tetlen, megfoghatatlan „viharos szellő” hatja át
társadalmunkat és egyházunkat egyaránt. Sem-
mi sincs már a megszokott, jól ismert helyén.
Minden megmozdult, útnak indult. Provinciá-
lis „méreteket öltő” globalizált társadalmunkból
(ez a megfogalmazás csak első hallásra önmagát
kizáró kijelentés!) eltűntek azok a fogódzópon-
tok, amelyek ezidáig biztonságot nyújtottak, az
otthonosság érzését garantálták. Szemünk láttá-
ra kámforrá váltak a nagy összefüggésrendszerek
nyugalmat sugalló „diktatúrái”. Máról holnap-
ra összeomlottak a társadalom bábeli fellegvá-
rai. Mármint az eddigiek! A „nagy elbeszélések”
kora lejárt – mondják, habár ez a megállapítás
már önmagában egy „nagy elbeszélés”, hogy ne
mondjam, mellébeszélés. Ma is léteznek „nagy
elbeszélések”. Nyilvánvalóan ezek már nem
azok a jól ismert régiek. Ezek inkább „nagyzo-
ló” elbeszélések. Nincs akkora történetük, múlt-

24
juk, mint az eddigieknek, jövőjük is bizonyta-
lan, ellenben a jelenben annál zsarnokibbak: a
kevesek, a kisebbségek 2 „nagy elbeszélései”. A
nagy „hanták” időszakát éljük, egy olyan kort,
amelyben a normalitást majdhogynem szé-
gyellnünk kell, egy olyan időszakot, amelyben
az extrém, a kirívó, a szembeszökő, az extrava-
gáns, a látványos, a kuriózum kerül trónra. S
jaj nekünk, ha nem tömjénezzük! Rögtön falhoz
állítanak! Egy a szerencse – legalábbis ezt gon-
dolom –, hogy az emberiség hamar beleun az
ilyennemű, valójában olcsó szemfényvesztésbe.
Nem kellenek ehhez évszázadok, mint a „nagy
elbeszélésekhez”.

2
A posztmodernben az egész társadalom kisebbségi
lett. Lásd ehhez a témakörhöz gyulafehérvári tanár-
kollégám következő két írását: András István: A
„kisebbségek kora”?!, in: Marton József– Diósi Dávid
(szerk.): Katolicitás és etnocentrizmus Erdélyben.
Katolikus identitásunk, Budapest – Kolozsvár 2015,
35–41; Uő: Posztmodern identitás, in: Nők az egy-
házban – Identitás és kommunikáció (Sapientia Fü-
zetek 27), Budapest 2015, 293–315.

25
 A mi „nagy elbeszélésünkbe” is beleunt az
emberiség. Legalábbis a nagy része. Mi több,
egyesek – akik ráadásul nincsenek is oly keve-
sen – allergiásak ránk. „Kiütést” kapnak a val-
lástól, az egyháztól. Nemcsak a miénktől, ha-
nem mindegyiktől. Mindegyiktől, amelyik csak
a saját igazát hirdeti. Mindennek ellenére – úgy
néz ki – Isten „megúszta” oly biztosan prog-
nosztizált halálát.3 Sőt – cseppfolyós, koktél-
ba keverhető állapotában – egyenesen divatos.
„Koktél-vallásosság” jellemzi korunk emberét.4
Továbbra is vallásos, csak nem egyházias érte-
lemben.5

3
Vö. Alister McGrath: Az ateizmus alkonya, Buda-
pest 2008, 172–177.
4
Vö. Horváth-Szabó Katalin: Az én és a vallás a poszt-
modern korban, in: Távlatok 56 (2002/2), 238–247;
Rácsok Gabriella: Posztmodern vallásosság és média-
telítettség, in: Sárospataki Füzetek 2010/3, 79–92.
5
Vö. Diósi Dávid: Egyház és posztmodern. Korunk
vallásossága és esztétizáló hajlama, Budapest–Kolozs-
vár 2012, 48–61.

26
 Sokszor halljuk a kijelentést, hogy kortár-
saink elveszítették hitüket. Mindezt többnyire
abból olvassuk ki, hogy a szentmisék látogatása
és a gyónások száma erősen visszaesett. Már a
„tisztelendő úr” sem tisztelendő tisztelendősége
miatt, az egyházkritika sem tabu többé.6 Nap
mint nap folyamatosan szembesülnünk kell to-
vábbá azzal a ténnyel, hogy (bármely) egyház
kommunikációja szükségszerűen kisebbségi
kommunikáció lett.7
A templom falain belül a hitélet dinamiká-
ja ténylegesen megapadt. Ehhez kétség nem
fér. De vajon az emberek szívében is? Aligha!
Istent és a vallásos érzést nem lehet egyszerű-
en kilakoltatni a társadalomból. Ez a jól ismert

6
Sabino Chialà: A mai ember egy keresztény szemé-
vel (Bencés Lelkiségi Sorozat 52; ford. Pintér Judit),
Pannonhalma 2013, 67.
7
Vö. P. Szilczl Dóra: Kommunikáció a társadalom-
mal, in: Korpics Márta–Wildmann János: Vallások
és egyházak az Egyesült Európában: Magyarország,
Budapest 2010, 308–314, 313.

27
próbálkozás „befejezetlen projekt” marad.8 Egy
„ontológiai űrt” teremteni ilyen értelemben le-
hetetlen. Helyesebben fogalmazva pontosan ez:
a nagy kaliberű demagógiára épülő „ontológiai
űr” fájdalmas kézzelfoghatósága lett a modern-
ség e projektjének bitófája. A racionalitás nem
tudta nyugdíjba küldeni a vallást, bármennyire
szerette volna. A vallás „nem is került fel a pad-
lásra a hasznavehetetlen limlomok közé”.9 Hisz
– Wittgenstein (1889–1950) szavaival – „Érez-
zük, hogy még ha választ adtunk is valamennyi
lehetséges tudományos kérdésre, életproblémáin-
kat ezzel még egyáltalán nem érintettük”.10 Ko-

8
Lásd Hanna-Barbara Gerl-Falkovitz 2004 jú-
nius 12-én Magdeburgban az Akadémia Napján
tartott ünnepi előadását: Wiederkehr der Religionen?
Ermutigung aus ungewohnter Sicht (letölthető: www.
katholische-akademie.magdeburg.de).
9
Mario Vargas Llosa: A látványcivilizáció (ford.
Scholz László), Budapest 2014, 184.
10
Ludwig Wittgenstein: Tractatus logico-philo-
sophicus 6.52 (Logikai-filozófiai értekezés, Budapest
2004, 102).

28
runk – úgy tűnik – felismerte, hogy manapság
nem az ember értelmét kell kiszabadítani az őt
érő csalásból, hanem az embert kell abból a csa-
lásból kiszabadítani, amely maga az értelem.11
A vallásos érzés manapság virágkorát éli.
Ennek azonban nincs sok köze az egyházhoz.
Ezért nem is olyan szimpatikus nekünk. S sok-
szor tényleg nincs is többről szó, mint a verti-
kális horizontálódásáról.12 De vajon mindezért
nem vagyunk-e mi, egyháziak is ludasok? Leg-
alább részben? Lehet, pontosan ez az egészséges
reakciója a mai embernek az egyház életidegen
hitére, túlzottan intellektuális, önmaga körül
forgó vallásosságára, és elméletileg ebből faka-
dó magaviseletére.13 Talán minderre szükség is
van, hisz a kulturális forrongások, melyekben

11
Vö. Dieter Henrich: Bewusstes Leben. Untersu-
chungen zum Verhältnis von Subjektivität und Meta-
physik, Stuttgart 1999, 98.
12
Vö. András István: Horizontálódás, avagy a szent
mai kultuszáról, in: Korunk 27 (2017/8), 89–95.
13
Vö. Henri Boulad SJ: Der mystische Leib und seine
Vergegenwärtigung im Alltag, in: Peter Jan Marthé

29
régi, elavult képzetek darabokra hullnak, meg-
tisztíthatják a hit kifejezési formáit; a képletsze-
rűen egyszerű, túl földhözragadt, túlságosan
erőtlen istenképünk új erőre kaphat, vagyis a
hitünk kiforrottabb formákban élhet tovább.14
Egy dologról meg vagyok győződve! Minden
látszat ellenére hosszú távon ebből mindenek-
előtt az egyház profitál. Ki kell halnia ugyanis a
vallásgyakorlat egy bizonyos formájának, el kell
tűnnie a keresztény lét egy bizonyos fajtájának,
le kell épülnie az egyház egy bizonyos lelket-
len merevségének ahhoz, hogy az evangélium
örömhíre ismét „közjó” legyen.15

(Hrsg.): Die Heilige Messe – kultisch, szenisch,

sinnlich, mystisch, Würzburg 2011, 15–38; 18.
14
Vö. Michael Paul Gallagher: Charles M. Taylor:
útjelzők. A mai világban való keresztény tájékozódás-
hoz, in: Vigilia 79 (2014), 731–738, 738.
15
Vö. János Vik: Kirche und Reich Gottes in der Ek-
klesiologie Wolfhart Pannenbergs – eine ökumenische
Perspektive, in: Studia Universitatis Babeș-Bolyai.
Theologica Catholica Latina 62 (2017/1), 52–61.

30
 Igen, a keresztény hit nem olcsó hiszékeny-
ség, kényelmes, természetes vallásosság, mely
a biztonságok oszlopaira támaszkodik, hanem
kihívás gyanánt a titkok felhőjébe bemerészke-
dett,16 félelem próbájában megerősödött17 fel-
támadt18 hit, vagyis az élet keresztjén meghalt,
a küzdő keresés poklára alászállt, a kérdezés
olykor magányos sírjába eltemetett, majd pedig
új alakban, frissen, soha addig nem ismert ele-
venséggel feltámadt hitnek kell lennie.Életünk
különböző fázisaiban, helyzeteiben, óráiban
jelentkező hitetlenség és kétely hitünk soha
meg nem szűnő stimulálója, amely azt újra és
újra megtisztítva élénk fiatalsággal ajándékoz-

16
Vö. David Steindl-Rast: Ich bin durch dich so ich,
Münsterschwarzach 2016, 79.
17
Vö. Wunibald Müller: Angst und Hoff nung in
psychotherapeutischer sowie spiritueller Perspektive, in:
Theologisch-praktische Quartalschrift 165 (2017),
382–390, 389sk.
18
Vö. Tomáš Halík: „Selig die Fernstehenden”, in:
Theologisch-praktische Quartalschrift 165 (2017),
410–415, 415.

31
za meg. A hit, amely sosem élt túl „földren-
géseket” és kérdéseket, kételyeket sem okozott
„gazdájának”, az többnyire aligha több a bál-
ványimádásnál.19 Ne felejtsük! Isten a kétely
óráiban is velünk van. Hisz ő az, aki életünk
otthonosságában az otthontalanság, majd pe-
dig az otthontalanságban az otthonosság meg-
tapasztalásával megajándékoz bennünket.

19
Vö. Werner Schüssler: Glaube und Zweifel – Pole
des Menschseins, in: Stimmen der Zeit 142 (2017),
336–344.

32
 „Posztszekuláris” kor?

Korunkat sokszor nevezik „posztszeku-

lárisnak”. Ez a kifejezés kimondottan zavar. Ezt
a szót nem szívesen használom. Miért? Elsősor-
ban azért, mert félreérthető. Másodsorban meg
azért, mert ebből a félreértésből rögvest alapta-
lan „ünnepi hangulat” üti fel a fejét egyházunk
táján. Miről van szó?
A „posztszekuláris” melléknév atyja a világ-
szerte nagy elismerésnek örvendő német filo-
zófus, Jürgen Habermas. Ő volt, aki 2001-ben
a német könyvkereskedők békedíjának átvéte-
lekor elmondott beszédében korunk társadal-
mát „posztszekuláris társadalomnak” nevezte.20

20
A beszéd nyomtatott változatát lásd Jürgen Haber-
mas: Glauben und Wissen. Friedenspreisrede 2001,
in: Jürgen Habermas: Zeitdiagnosen. Zwölf Essays,
Frankfurt, 2003, 249–262. Lásd továbbá Jürgen
Habermas – Joseph Ratzinger: A szabadelvű ál-
lam morális alapjai. A szekularizálódás dialektikája az
észről és vallásról (ford. Horváth Károly), Budapest
2007.

33
Vitathatatlanul félig-meddig jogos ez, hiszen ko-
runkban kétségtelenül posztszekuláris megnyil-
vánulásoknak lehetünk tanúi, vagyis olyan ma-
gatartásformáknak, amelyek (már) nem zárják ki
a vallásos diskurzust. Természetesen a teológusok
rögtön felkapták a fejüket, máris pezsgőt bontva
ittak előre a medve bőrére, örvendetes tényként
nyugtázták, hogy egy világi filozófus is jelentősé-
get tulajdonít annak, amit ők mindig is fontosnak
tartottak. Végre világossá vált – gondolták –, hogy
az egyház nélkül nem megy. Mégis miért állítom
akkor, hogy ezt a kifejezést nem kedvelem? Azért
vajon, mert nincs kedvem az egyházzal örülni
vagy talán helyesebben „kárörvendeni”? Aligha!
Egyszerűen azért, mert ez a kifejezés ebből a szem-
pontból helytelen, hogy ne mondjam, hazug: „Túl
sokat ígér, s keveset ád”, vagy – hogy egy másik
közmondással éljek–: „Nagyobb a füstje, mint a
lángja!” „Posztmodern” szavunk sem arról tanús-
kodik, hogy „volt egyszer, hol nem volt”, „valami-
kor réges-régen”, „azokban a néhai szép időkben”
egy boldog, mesés „premodern” kor, amelyben az
egyház virágkorát élte, majd pedig következett

34
egy – legalábbis világtörténelmi mérőzsinórral
mért – nyúlfarknyi „modern”, ami legfeljebb kis
történelmi félrelépés, és íme, most – a társadalom
hangos mea culpája-ként – újból visszaköltözik
a világtörténelembe a „premodern” a „posztmo-
dern” néven. Hát – bármennyire is fáj ez egyesek-
nek – közel sincs erről szó. A világtörténelem kép-
lete nem ilyen egyszerű! Sokkal inkább arról van
szó, hogy a modern nagy kaliberű demagógiája,
amely a vallás teljes eltűnését prognosztizálta, sa-
ját „fagyasztójában” termelt jéghegynek ütközött.
Isten „megúszta” beharangozott halálát.
Vagyis a modern, lineáris történelmi procesz-
szust propagáló fejlődésmítoszt – amely szük-
ségszerűen a vallás feleslegessé válásához, túl-
haladásához, lehengereléséhez akart vezetni
– vakvágányra kell tennünk.21 A vallásnak a tár-
sadalmi diskurzusban nem csupán vendégjogot,
21
Vö. János Vik: Evolution, Freiheit und der Gott
der Evolution – eine Annäherung zur Thematik im
transzendentalphilosophischen und evolutionstheologis-
chen Kontext, in: Studia Universitatis Babeș-Bolyai.
Theologica Catholica Latina 61 (2016/2), 99–116.

35
hanem polgárjogot kell élveznie. Isten még a
filozófiába is visszaköltözött.22 A vallás a „kisik-
ló modern” szövetségese. Jelenkori plurális tár-
sadalmunkban a szekuláris értelem – Habermas
szerint – rászorul a vallás kritikai potenciáljára,
képességére, mely az „autoagresszív, önpusz-
tító modernt” önmagától megvédi. Vagyis a
„posztszekuláris kor” kifejezés néhány értelmi-
ségi felfedezését jelöli, akik rájöttek, hogy a tár-
sadalom a szekularizmus bűvös mágneskörében
olyasmiről mondott le, amiről kutyafuttában
kiderült, hogy nem egykönnyen nélkülözhető.23
Perspektívaváltásról van szó! Semmi többről!
Igaz, kevesebbről sem! Így én is – akárcsak a
viccből ismert székely bácsi orvosa – egy rossz
meg egy jó hírrel szolgálhatok. Kezdjük a rosz-
szal, hátha egy kis hollywoodi happy end-érzé-

22
Vö. Jean Grondin: Gottes spektakuläre Rückkehr in
die Philosophie. Ausdrucksformen und Gründe eines
Phänomens, in: Concilium 46 (2010), 446–453.
23
Vö. Rainer Bucher: Teológia és „posztszekuláris”
kor (ford. Mártonff y Marcell), in: Mérleg 44 (2008),
324–332, 327.

36
sünk támad a jó hír hallatán. A rossz hír – ha
ez annak nevezhető – hogy a „posztszekuláris”
nem jelenti a visszaegyháziasodó társadalmat.
Maguktól nem telnek meg ismét templomaink,
bármennyire is szeretnénk ezt. Már csak azért
is tartom fontosnak elmondani, nehogy valaki
pótszékek beszerzésére pocsékolja értékes idejét.
Másról van szó! Ez egyben a jó hír. Reményt
keltő: jelen vagyunk az értelemadás színpadán,
amennyiben értelmeset tudunk mondani, il-
letve azt mindenki számára érthetően előadni.
Nem fog senki hasra esni tőlünk, de legalább
– még ha fél füllel is és elvből – meghallgatnak.
Tapsolni sem fognak, de legalább hivatalosan,
nyíltan – hisz társadalmunkban a toleranciát24
egyre nagyobb betűkkel írják agyhártyánkra –
ki sem fognak fütyülni. A kard ismét visszake-
rült a hüvelyébe! Ma már senkit sem szúrnak le
a fórumon, legfeljebb hátba, de azt is – ha kide-
rül – hivatalosan elítélik. Nem semmi! – mon-
daná bozótos szemöldökét a magasba emelve a

24
Vö. Diósi: Egyházam a posztmodernben, 84–89.

37
székely bácsi. Ami nem semmi, az – köztudott
– már valami! Olyasmi, amire nem kell ugyan
pezsgőt bontanunk, de azért egy kis borozás
közbeni beszélgetést mindenképp megér. Nem
kell pezsgőt bontanunk! Jobb, ha a pezsgőt visz-
szatesszük a hűtőbe, nyugodtan vigyük le a pin-
cébe, és – ha igazán okosak vagyunk – ássuk
el ott jól mélyen a földbe, hisz egy dolog biztos
– de azért ne vegyék próféciának –: a pezsgőt
úgysem azok fogják majd kibontani, akik most
ezt oly szívesen tennék. Mi legfeljebb a medve
bőrére ihatunk, előre, de ahhoz legalább tud-
nunk kellene, milyen az a medve. Barnamedve,
jegesmedve vagy netán mosómedve? Mert nem
mindegy! Legalábbis azt gondolom. Különben:
A medve nem játék! – mondja ugyancsak a szé-
kely bácsi.

38
 Több teret engedni Istennek

Korunk egyháza számára elengedhetetlenül

fontos, hogy az „új” isteni kommunikációs csa-
tornákat (újra) felfedezze és elfogadja. Rendkí-
vüli időkben Isten rendkívüli módszereket, szo-
katlanul innovatív lehetőségeket használhat fel
arra, hogy nevéhez hűen továbbra is Emmánuel,
„velünk az Isten” lehessen. Képzeljünk el egy
olyan világot, amelyben a Lélek csak ott járna,
ahová az egyház is elér! Egy borzasztóan szegény
világ volna az. Már maga az elképzelés is hor-
ror. Mekkora megkönnyebbülést kellene ilyen
téren az egyháznak éreznie! Mégsem teszi! Pe-
dig – főleg ebben a számára nem éppen éteri
korszakban – még inkább kellene tudatosítania,
hogy ő csak Isten munkatársa a világban, ebből
a „csakból” kifolyólag ne akarjon mindent meg-
oldani, minden problémát orvosolni, minden
betegségre ellenszert találni, minden kérdésre
választ fabrikálni. Az egyháznak több teret kell
engednie Istennek. Pontosan ezért tartom rend-
kívül fontosnak, hogy az egyház az emberekhez

39
való közeledésében visszanyerje a „madárpers-
pektíva” optikáját. Ne csak az orráig lásson,
még csak ne is a messzi látható tájat fürkéssze
távcsővel, hanem a látható mögött szerényen, de
serényen munkálkodó isteni szolga alig látható
nyomait kutassa.

40
 Az „újraolvasás” elkerülhetetlensége

A latin „religio” (=„vallás”) szót két lehetsé-

ges etimológiai forráshoz vezethetjük vissza.
Az egyik a religare (=„újra összeköt”) szóra épít.
Ennek értelmében a vallás összeköti az embe-
ri és az isteni világot. A másik származtatási
lehetőségként a relegere (=„újraolvas”) kifejezés
kínálkozik, amely szerint a vallás újraolvasást
jelent. „Az újraolvasás az a gondos és figyelmes
magatartás, amelynek át kellene hatnia az iste-
nivel való kapcsolatunkat. Nyugtalan tűnődés
azokon a formákon és formulákon, amelyeket
szem előtt kell tartanunk, ha nem akarjuk meg-
sérteni a szent és a profán különválasztását. A
religio tehát nem összeköti az embert az isteni-
vel, hanem ébren tartja az óvatosságát, nehogy
átlépje a köztük húzódó határvonalat. Ennek
megfelelően a vallásnak nem a hitetlenség vagy
az isteni szféra iránti közöny az ellentéte, hanem
a »hanyagság«, egyfajta szabados, »kötetlen« – az
újraolvasás kötelezettsége alól kibúvó – hozzá-
állás a dolgokhoz és azok használatához, a kü-

41
lönválasztás formáihoz és azok jelentéséhez.”25
Pontosan ezt a „hanyagságot”, ezt az „újraol-
vasáshoz” való képtelenséget veti a mai ember
az egyház szemére. Benne az „újraolvasás” már
csak a múlt szemantikai és stiláris önplagizálá-
saként hat. Képtelen felülvizsgálni magát. Kép-
telen az önkritikára. Már csak a halott struk-
túrák működtetését „meri megkockáztatni”.
Hiányzik belőle a vitalitás, a tavasz öröme, a ka-
landvágy. Az egyházat csak isteni gyökereinek
„újraolvasása” tudná megmenteni. S ha a vallás
ellentéte nem a hitetlenség, hanem – amint az
imént elhangzott – az „újraolvasás” kötelezettsé-
ge alól való kibúvás, jogossá válik a kérdés, hogy
akkor ki is a vallásos? Ezen érdemes elgondol-
kozni! Hátha – végre valahára – kitörnénk már
sablon hitgondolkozásunkból.26 Sokszor hal-
lom – főleg egyháziak – szájából, hogy átmeneti
25
Giorgio Agamben: A profán dicsérete (ford. Krivácsi
Anikó), Budapest 2008, 111sk.
26
Vö. Vik János: Reflexiók a hitről. Kérdések, érvek és
ellenvetések az alapvető hittudomány tárgykörében,
Kolozsvár 2017, 7–17.

42
korban élünk, egy olyan korban, amely a már
oly sok „földrengést” átvészelő egyháznak mit
sem árthat. Általában ezek a kortársak kijelen-
tésükhöz mindjárt hozzá is biggyesztik a híres
Wass Albert idézetet: A víz szalad, a kő marad,
a kő marad… Nem tudom, miért, de ilyenkor
mindig az az érzésem, hogy a tehetetlenség be-
szél belőlük. Önkéntelenül is eszembe jut, amit
egyszer Johann Baptist Metz tollából olvastam.
Szerinte ha jól meggondoljuk, „lényegében min-
dig is átmeneti korban élünk, a kor és az idő
mindig is »átmenőben van«, vagyis az »átmene-
ti kor« kifejezés lényegében nem sokat mondó
tautológia. Inkább azt kell mondanunk, hogy
korunk mélyreható átalakulás kora, amely ki-
hat mindenre, egész kulturális rendszerünkre
és minden úgynevezett alrendszerére (ha éppen
ezt a kifejezéskészletet használjuk): kihat tehát
a gazdaságra éppúgy, mint a politikára, a társa-

43
dalomra és a kultúrára, kihat a tudományra, a
művészetre és a vallásra.”27
Sokatmondó továbbá Derrida megfigyelése is,
aki szerint a „két versengő etimológia visszavezet-
hető ugyanarra, és bizonyos módon az ismétlés
lehetőségére, amely az ugyanazt annyiban hozza
létre, amennyiben meg is erősíti. Mindkét eset-
ben (re-legere vagy re-ligare) sürgető kapcsolatról
van szó, amely először önmagához köti magát.
Összegyűjtésről, újraösszegyűjtésről, összesze-
désről van itt szó. Ellenállásról, a szétválasztásra
való reakcióról. Az abszolút másságra való reak-
cióról.”28 Az egyháznak újra „össze kell szednie
magát”, re-vitalizálódnia kell. Újra kell olvasnia
önmagát! A posztmodern pontosan ezt teszi egy-
házunkkal. Újra-olvassa – sőt újra-olvastatja –
jelenben megmutatkozó legitimitását. Ezzel fogja
megmenteni az egyházat attól, hogy a jövőben
27
Johann Baptist Metz: Az új politikai teológia
(ford. Görföl Tibor és mások), Budapest 2004, 86.
28
Jacques Derrida: Hit és tudás. A „vallás” két forrása
a puszta ész határain (ford. Boros János – Orbán Jo-
lán), Pécs 2006, 60.

44
is egy rég lejárt múlt „fosszíliája” maradjon, egy
történelmi pillanat poros „ereklyéje”. Ha ezt nem
értjük meg, akkor az egyház továbbra is a problé-
ma része és nem a megoldásé.
A posztmodern az egyház malmára hajtja a
vizet. Nem ennek az egyháznak. A jövő egyhá-
zának!

45
46
Istenkeresők

„Ez (is) az istenkeresők népe,

mely látni kívánja arcodat, Urunk.”
(Zsolt 24,6)

II.
ZET
FEJE

47
48
 „My way”-fickók

Ha jól körülnézünk, nyomban kiderül,

hogy jelen társadalmunk 29 meglehetősen indi-
vidualisztikus beállítottságú.30 Ennek sok oka
van. Nem szándékozom most ezeket részletez-
ni. Tényként kell elfogadnunk – bármennyire
is érzékenyen érint bennünket ez –, hogy az
individualizmus lángoló tüzére nagy mennyi-
ségű olajat önt a kiábrándulás. Korunk embe-
re kiábrándult mindenből! Mindenből, amiről
úgy érzi, hogy önrendelkezési jogát megsérti,
veszélyezteti. Mindezeket személye ellen elköve-
tett merényletként, puccsként érzékeli, éli meg
és ebből kifolyólag allergiásan reagál rá. Ez a ki-
ábrándulási folyamat az egyházat sem kímélte
meg, institucionális tekintélye – beleértve an-

29
A mai helyzetről és kihívásokról lásd: Ferenczi
Sándor: Az idők jelei és pasztoráció a főegyházme-
gyénkben, in: Studia Theologica Transsylvaniensia
19 (2016/1), 9–29.
30
Vö. Teodor Baconsky: Despre necunoscut, București
2007, 72sk.

49
nak minden vetületét – erősen megingott. Az
individualizmus tehát nemcsak a profán élet-
ben, hanem vallásos téren is megmutatkozik.
A szubjektum „önfelhatalmazásának” lehetünk
tanúi. Korunk embere felhatalmazza magát a
vallásos „kalandozásra”.31 Korunk embere te-
hát vallásos téren is „kalandozik”, „vándorol”,
persze olykor csak „bóklászik” vagy csótány-
roppantóban – „nyílt törést és bokaficamot” is
bevállalva – „kolbászol”. Egyszóval: keres! Már
nem fogadja el elvből, tekintélyből az eddi-
gi egyház jól kitaposott útját. A posztmodern
ember saját individuális útját járva (függetle-
nül minden egyházi dogmától, tradíciótól) a
maga (ideális esetben csak önmaga) „pápája és
dogmatikatanára”.32 Nyilvánvalóan az egyház

31
Vö. Winfried Gebhardt: „Die eigene spirituelle
Erfahrung zählt”, in: HerKorr 64 (2010), 286–290,
287: „Selbstermächtigung des religiösen Subjekts“.
32
Martin Engelbrecht: Die Spiritualität der
Wanderer, in: Winfried Gebhardt – Christoph
Bochinger – Martin Engelbrecht: Die unsichtbare
Religion in der sichtbaren Religion. Formen spiri-

50
bárkájából, lékfoltos csónakjából – mert még a
legjobb szándékkal sem beszélhetünk már im-
ponáló, környezetünket bámulatba ejtő hajóról,
hacsak nem a hajdan „testhez álló”, „termetes”
katedrálisaink lakatlan, mára csak dicső törté-
nelmünk vitrinjeként büszkén prezentált, leg-
feljebb turistaattrakcióként felkeresett temp-
lomhajóinkra gondolunk – mindez nemegyszer
csupán amolyan „szalacsizásnak”33 tűnik. Nem
egy kortársunk ugyanis vallásos téren is „a vízbű
veszi ki a zoxigént, teccikérteni?” – ahogyan ezt
egyik kedvenc „intellektuel-hősöm” egyszer –

tueller Orientierung in der religiösen Gegenwarts-

kultur, Stuttgart 2009, 35–81, 78.
33
Szalacsi Sándor az első magyar internetes híressé-
gek „legnagyobbika”. Az 1989-ben vele készített,
majd pedig 2002-ben interneten terjesztett „esz-
méletlen” interjú (lásd: https://www.youtube.com/
watch?v=2oKh0-mb770) tette híressé. A filmecské-
ben elhangzott több szófordulata is szélsebesen szál-
lóigévé vált. Ezeket többnyire akkor szokás idézni, ha
az ember valami nagyon buta dologgal szembesül.
Vö. https://hu.wikipedia.org/wiki/Szalacsi_Sándor.

51
persze más „ojjektum”-ra utalva – észbontóan
kifejtette. Ebben rejlik az individualizmus nagy
veszélye. Ezért is tekint oly nagy szkepszissel az
egyház ezekre a „my way”-fickókra.

52
 A kereső ember Isten ajándéka

Kegyetlenül felgyorsult34 élmény-társadal-

munk35, mely időközben mély reménytelen-
ségben szenved36, egyben rizikó-37, félelem-38,

34
Vö. Hartmut Rosa: Beschleunigung, Frankfurt a.
M. 2006.
35
Vö. Gerhard Schulze: Die Erlebnisgesellschaft.
Kultur soziologie der Gegenwart, Frankfurt a. M. –
New York 1992; Uő: Entgrenzung und Innenorientie-
rung. Eine Einführung in die Theorie der Erlebnisge-
sellschaft, in: Gegenwartskunde 42 (1993), 405–419;
Uő: Auf der Suche nach dem schönen Leben, in: Jörg
Huber – Alois Martin Müller (Hrsg.): „Kultur” und
„Gemeinsinn”, Basel 1994, 269–295; Uő: Projekt
des schönen Lebens. Zur soziologischen Diagnose der
modernen Gesellschaft, in: Alfred Bellebaum – Klaus
Barheier (Hrsg.): Lebensqualität. Ein Konzept für
Praxis und Forschung, Opladen 1994, 13–36.
36
Vö. Peter Hahne: Schluss mit lustig. Das Ende der
Spaßgesellschaft, Lahr/ Schwarzwald 832009, 142.
37
Vö. Ulrich Beck: Risikogesellschaft, Frankfurt a. M.
1986.
38
Vö. Heinz Bude: Gesellschaft der Angst, Hamburg 2014.

53
valamint stressz-társadalom39 is. Az európai em-
ber napjainkban – talán soha eddig meg nem
tapasztalt biztonsága és jóléte ellenére – állandó
félelemben, feszültségben s konfliktushelyzet-
ben él. Mindez olyan veszélyes mechanizmu-
sokat indít el az emberben, amely személyes
és szociális életére egyaránt kihat, s melynek
legyőzése, kordába tartása ismételten kihívást,
s nem egyszer alig megoldható feladatot jelent
az egyén számára.40 Az utóbbi évtizedekben to-
vábbá az individualizmus is egyre nagyobb teret
hódít társadalmunkban. Az egyén egyre jobban
elhatárolódik embertársától.41 Mindenki a saját
életével foglalkozik.

39
Vö. Karl Peter Fritzsche, Die Stressgesellschaft.
Vom schwierigen Umgang mit den rasanten gesell-
schaftlichen Veränderungen, München 1998.
40
Vö. Friedrich Glasl: Können extreme Gegensät-
ze überwunden werden?, in: Theologisch-praktische
Quartalschrift 164 (2016), 54–65.
41
Vö. Herman Van Rompuy: Vergangenheit und Zu-
kunft Europas, in: Stimmen der Zeit 141 (2016),
385–393, 391.

54
 Az individualizmusnak létezik azonban egy
nem elhanyagolható pozitív oldala is. Most er-
ről szeretnék szólni. Meguntam ugyanis, hogy
állandóan csak a vészharangokat kongatjuk,
minden kereső, kérdező, ebből kifolyólag ké-
nyelmetlen emberben potenciális „merénylőt”,
„félresikerült” ürgét lássunk, azaz korunk olyan
„korcsszülöttét”, aki legfeljebb arra való, hogy
megsajnáljuk, semmiképp sem arra, hogy ko-
molyan vegyük.
A jelenkor individualizmusa sok esetben ar-
ról árulkodik, hogy korunk embere kereső em-
ber. Nem egyszer keresőbb, mint sok magát
hívő embernek tartó kortársunk. Nem elégszik
meg a láthatóság egydimenziónális együgyű-
ségével, a csak virtuális, levegőben lógó „való
világgal”. A könnyen emészthető emészthe-
tetlenségétől megcsömörlött. Mintegy ráérez
a világ szakramentalitására, vagyis arra, hogy
a világ – az ő világa – több, mint aminek lát-
szik. A társadalom messzi horizontján egy dolog
napról-napra jobban körvonalazódik: egyre nő
azoknak a száma, akik a manipulatív immanen-

55
cia ringatásába belefáradtak. Egyre több ember
keresi élete értelmét egy nálánál nagyobb létező
bevonásával.42 Az ember egyre jobban megta-
pasztalja az immanens világ határát, rabságát,
ketrecvoltát. Érzi, hogy nem elég magának
csak önmaga. Többre vágyik! A nálánál többet,
(N/)nagyobbat keresi. Mindannyian jól tudjuk,
hogy magától a kereséstől még senki nem lesz
katolikus, feltétlenül az egyházba kívánkozó
ember. Ma már senkitől sem várhatjuk el, hogy
a vaskos dogmatikakönyvek könyvmolyaként
keresse élete értelmét, főleg ha már mérföldnyi
távolságról is szabad szemmel látható, hogy ezek
a könyvek már egyházi berkekben is érintetle-
nül hevernek porlepte díszkötésben egy szúette
könyvespolcon, s legfeljebb arra jók, hogy al-
kalomadtán valakit velük jól fejbe vágjunk. A
könyvek teológiai tartalma már kisujjunkban

42
Vö. Vik János: Az élet értelmére irányuló kérdés von-
zásában. Tájékozódási kísérletek a szisztematikus és
spirituális teológia, valamint a logoterápia és egziszten-
ciaanalízis határmezsgyéjén, Kolozsvár 2017, passim.

56
van. Olyannyira, hogy már csuklóból tudjuk,
ismerjük Isten felségterületét. Legalábbis sok-
szor tényleg úgy viselkedünk, mintha Isten
lába a dogmatikakönyvekhez volna láncolva.
Mintha mi szabnánk meg Isten mozgásterüle-
tét. Mintha mi tudnánk a legjobban, hol járt
Isten, hol nem, hol nem is járhat. Nekünk min-
dig mindenre van kész válaszunk, magyaráza-
tunk, ok-okozati levezetésünk. Pedig sokszor
jót tennénk nemcsak másnak, hanem elsősor-
ban magunknak azzal, ha el- és beismernénk az
emberekben/dolgokban történő misztériumot,
illetve – hogy még konkrétabb legyek – a ben-
nük megmutatkozó Kiismerhetetlent, magát
Istent. Meggyőződésem, hogy korunk emberé-
nek kereső magatartása Isten Lelkének ajándéka
nemcsak az egyén, hanem titokzatos testének,
az egyháznak is.43 A kereső emberekben – szi-
43
Vö. János Vik: Eher spirituell als religiös? Die Lo-
gotherapie und Existenzanalyse Viktor E. Frankls als
mögliche Grundlage einer „weltlichen Spiritualität“,
in: Existenz und Logos. Zeitschrift für sinnzentrierte
Therapie, Beratung, Bildung 25 (2017), 62–70.

57
lárd meggyőződésem – maga Krisztus érkezik
el hozzánk. Igaz, nem a hagyományos „koordi-
nátarendszeren” keresztül, korántsem a megszo-
kott formában, hanem – akárcsak az emmauszi
tanítványok számára – meglepetésszerűen: első
látásra naiv idegenként, ismeretlen útitársként,44
akinek nemegyszer nagymellényűen felrójuk in-
formációhiányából adódó ostobaságát: „te vagy
az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tu-
dod, mi történt” (Lk 24,18), nem is sejtve, hogy
ő már pusztán „periférián” való megjelenésével
hozzánk szólva – „Ó, ti balgák” (Lk 24,25) –
kézen fog és újrameséli, újramagyarázza a dol-
gok mélységét (vö. Lk 24,27). Keresnünk kell
Istent egyre jobban és nagy, körültekintő tisz-
telettel azokban, akik másképp látják a dolgo-
kat, mint mi;45 s örömmel kell fogadnunk az

44
Vö. Tomáš Halík: Nachtgedanken eines Beichtvaters.
Glaube in Zeiten der Ungewissheit, Freiburg– Basel–
Wien 52014, 298.
45
Vö. Antonio Guillén Paredes: Dícséret. Egy alap-
vető magatartásforma az egyházban (ford. Tőzsér
Endre), in: Vigilia 79 (2014), 82–89, 86.

58
egyházban lévő emberek sokszínűségét, hisz az
életben semmi sem egyszínű. Az egyházban sem
lehet minden unalmasan szürke.
A keresés, az individuális „böngészés” – mert
hát az ember önerőből számtalanszor többre
nem képes – korunk egyházának esélye. Nem
arra, hogy ismét világhatalommá váljon, hogy a
monopólium ugyan naftalinszagú, de legalább
aranydíszes, muzeális ruháját újfent magára ölt-
se, hogy babérkoszorúval a fején újra bársonyos
trónján csücsülhessen, hanem arra, hogy alap-
jaiból – azaz az emberi egzisztencia alapköveitől
– megújuljon. Nem kell félnünk tehát korunk
emberétől azért, mert kérdez s keres. Ne tart-
sunk embertársunktól azért, mert saját meg-
győződéséből akar valamiben hinni. Félelmünk
mindig önvédelmi mechanizmusunkról árulko-
dik. Arról tesz tanúságot, hogy félünk valami
elvesztésétől. S ha még gyakran azzal is érve-
lünk, hogy – mivel nem akarjuk az egyház hité-
nek felhígulását – meg kell védeni a hit tartal-
mát, gyakran ez aligha jelent többet annál, hogy
minden áron meg kell őrizni az egyház hatal-

59
mát.46 Vigyáznunk kell továbbá arra is, nehogy
túlságosan kritikus magatartásunk vagy akár
beszédkultúránk miatt elveszítsük „szolidaritá-
sunkat az Isten keresésében megzavarodott és
sebzett világgal”47. Ne feledjük – nem győzőm
hangsúlyozni – az egyház a közös keresés, ku-
tatás szent helye, mely nem kímél meg, illetve
nem ment föl senki jóakaratú s hitét komolyan
vevő zarándok-kor-társat azoknak a feszültsé-
geknek a megtapasztalásától, melyeket maga az
Isten vezetett be teremtésével való kapcsolatába:
jelenlét és távollét.48

46
Vö. Martin Werlen: Fókuszban. Egyházprovokációk
(ford. Szabó Ferenc Miklós), Pannonhalma 2015, 40.
47
Jacques Haers: Érthető-e ma a keresztény nyelvezet? A
meghívottak megfelelő nyelvet keresnek (ford. Szita Bánk),
in: Pannonhalmi Szemle 12 (2004/4), 72–79, 76.
48
Vö. Haers: 78.

60
 A keresők üzenete

Isten nem épít homokra! Nekünk sem kéne!

Meggyőződésem, hogy Isten a jövő egyházát a
jelen idők alapjára akarja felépíteni. Csak mi
gondoljuk azt, hogy ha önerőből, önköltségre –
magyarán áron aluli, olcsó befektetéssel – itt-ott
egy kicsit meg-megvakolgatjuk, lemeszeljük a
repedéseket, ráadásul még néhány rozoga cse-
repet ki is cserélünk, (egy)házunk ismét impo-
nál. Aligha! Nem elég csak sminkelni, csinosí-
tani, szépségkozmetikát művelni! A megszokás,
az egyházi merevségből táplálkozó előítéletek
zománcát kell eltávolítanunk. Honnan? Hát a
szemhéjunkról. Hisz az – akárcsak egy hályog
– időközben oly vaskosan ránőtt, hogy rajta ke-
resztül már csak homályosan látunk. Már nem
látjuk az élő kövek arcát, és ami még szomo-
rúbb, ezekben az arcokban már nemigen fedez-
zük fel Isten reménykeltő mosolyát, azt a mo-
solyt, amelynek ekkléziológiai üzenete is van.
Három üzenetet vélek kereső embertársam,

61
kortársam arcában felfedezni, három isteni pro-
vokatív üzenetet.

1. Isten nem katolikus! Neki minden em-

ber fontos! Ő nem ír le senkit! Még azokat
sem, akiket az egyház – kényelemből, nem-
törődömségből, sértődöttségből, bármilyen
más oknál fogva – kerül.
2. Az egyház tágabb, mint gondolnád!
Nem ott ér véget, ahol te – tyúkeszű, sík-
agyú, korlátolt, csupán stoptáblákban agyal-
ni tudó „teológus” – gondolod, hanem ahol
én, a Mindenható akarom! Lehet, hogy ma
be kell érnünk kevéssel. Látszólag keveseb-
bel, mint amivel a nem is oly rég letűnt idők
elkényeztettek. Vigasztaljon az, hogy a kevés
mégsem semmi. A kevésre lehet építeni, akár-
csak hajdanán. A mustármag „kisebb minden
más magnál, amikor azonban felnő, nagyobb
minden más veteménynél, fává terebélyese-
dik, úgyhogy jönnek az ég madarai, s fész-
ket raknak ágai között” (Mt 13,32). Micsoda
gyönyörű hasonlat! Valójában tájkép! A piri-

62
nyó mustármag délceg fává terebélyesedik.
Nem is volna ezzel baj, ha ezen a „fán” nem
létezne annyi „fakopáncs”, aki erős csőrével
szüntelen lyukat vés a fába, mert megélheté-
séhez a fa kérge alatt „hernyókat” keres. Ilyen
fakopáncs-emberekben sajnos nem szűkölkö-
dik egyházunk. Olyanokban, akik mindent
megfúrnak, ami csőrük elé kerül. Ott van
ezen a hírhedt „fán” az a sok varjú, temér-
dek csóka, akik területüket védik, a „fát” ki
akarják sajátítani. Ami a madarakat illeti, én
szívesebben hallgatom a kis cinege kíváncsi,
szeleburdi csicsergését, mint a hol szürke, hol
fehér galambtollban pózoló varjú hasztalan,
lehangoló zajos károgását. Szívesebben néze-
getem egy hétköznapi apró háziveréb hebe-
hurgya, kerge ugrálását, mint egy nagymellé-
nyű, szögesdrót fészkén szorongva rostokoló
kitömött csóka néma aranycsőrét. Az egyház,
amennyiben azt teológiai és nem csupán szo-
ciológiai szempontból értékeljük, misztikus,
és nem pusztán bürokratikus nézőpontból
szemléljük, mindig is titok marad, Isten félt-

63
 ve őrzött nagy misztériuma, amely magát
az egyházat szerénységre, visszafogottságra,
nem utolsó sorban tapintatosságra kell hogy
hangolja. Az egyház Krisztus és az ember
kapcsolatának szentsége és eszköze.
3. Én, a te Fejed és Megváltód, az Atya
engedelmes Fia vagyok, nem az egyházé! Ne
gondold, hogy én csak egyházi jóváhagyású
GPS-szel tudok abban a világban mozogni
és ténykedni, amelyet én teremtettem, ame-
lyet én magam hívtam meg az üdvösségre. A
kereszténység nemegyszer ahelyett, hogy arra
ösztökélne mindnyájunkat, hogy „új, nem
várt helyeken lássuk meg Istent, túl gyakran
vezetett minket arra, hogy Istent oda szorít-
suk be, ahol mi vagyunk.”49

Ezek a felebarátaink arcáról leolvasott provo-

katív – talán egyeseknek egyenesen arcátlannak

49
Richard Rohr: Minden egybetartozik. A kontemp-
latív ima ajándéka (ford. Lisztes Gábor), Budapest
2006, 89.

64
tűnő – üzenetek az egyházat ismét „iskolapadba”
kényszerítik. Az egyháznak sok dolgot újra kell
tanulnia. Ne recepteket, készre gyártott megol-
dásokat osztogasson, hanem a kereső embernek
irányt mutasson.50 Mindenekelőtt neki is kérdez-
nie kellene, nem csak – olykor Isten helyett – vá-
laszokat osztogatnia. Az egyéni útkeresésre épülő
istenkapcsolat méltóságát és teológiai fontosságát
az egyházban is fel kell ismernünk.51 Hisz – ha
jól megfontoljuk – már maga a keresés is Credo:
„Hiszek!”52 Még akkor is, ha ez a – kimondatlan
– hitvallás jócskán homályos. Lényegében arról
árulkodik, hogy az ember nehezen tudja elviselni
egy felsőbb létfórum nem-jelenlétét a világban.
***
50
Vö. Andrei Pleşu: Despre frumuseţea uitată a vieţii,
Bucureşti 22014, 144.
51
Erről lásd bővebben: Lydia Bendel-Maidl: Zur
Würde der individuellen Gottesbeziehung und ihrer
Bedeutung für die Theologie, in: ThQ 192 (2012),
42–67.
52
Vö. Christoph Schulte: Welcher Gott ist der Gott?,
in: CIG 65 (2013), 23sk, 23.

65
 A kereső ember
a jövő kereszténységének bölcsője
Szeressük a kereső ember tekintetét! Ne „ká-
posztafejeket” lássunk, hanem arcképeket! Iko-
nokat! A végtelen ikonjait a történelemben.
Keresztény hitünk lényegében az abszolút Isten
felfedezése az ember relativitásában.53
Sehol sem intenzívebb Isten ragyogása, mint
a magányos szegény, a magára hagyott nyomo-
rult arcán. Ezért is segítünk – ki-ki erejéhez és
lehetőségeihez képest – oly nagy előszeretettel a
szegényeken, az öregeken és az árvákon. Assisi
Szent Ferenc „egész életét arra tette rá, hogy mi-
nél kisebb legyen, minél lejjebb menjen, a szegé-
nyek között éljen, mert csak ott tapasztalhatjuk
meg igazán az igazságot. Ezt az igazságot nehéz
felfogni olyan világban, amelyik azt állítja: az élet
a középpontban játszódik le és nem a peremen.

53
Vö. Henri Boulad SJ: A misztikus Test. Kozmikus
úton az Eucharisztiához (ford. Illésy István), Buda-
pest 1994, 24.

66
Nagy hit kell ahhoz, hogy valóban elhiggyük,
igenis a széleken, a periférián is zajlik az élet.”54
Mi van a hegyi beszédben emlegetett „lé-
lekben szegényekkel” (Mt 5,3)? Azokkal, akik
„mindent Istentől várnak”.55 Sok ilyen van! Na-
gyon sok kortársunk egyre inkább mindent Is-
tentől vár, s az egyháztól oly keveset. Őket – a
Szentírásban használt „szegény” (ptókhosz) kife-
jezés másik jelentése szerint – „bizalmatlanság,
nyugtalanság, valami másra vágyás és másnak
keresés[e]”56 jellemzi. Bizalmatlanok az egyház-
zal szemben, nyugtalanul valami másra vágy-
nak. Valami áttetszőbbre, valami hitelesebbre,
valami kevésbé földhöz ragadottra.
Ha ők lemondtak az egyházról, mondjunk
le mi is róluk? Várjunk mindaddig, amíg vala-
ki egyházunk kapuját kétségbeesetten zörgeti?

54
Richard Rohr: Az elengedés szabadsága (ford. Ré-
vész M. Magda), Kecskemét 2014, 94sk.
55
Jakubinyi György: Máté evangéliuma (Szent István
Bibliakommentárok 3), Budapest 2007, 53.
56
Ortensio da Spinetoli: Máté. Az egyház evangéliuma
(Scriptura 1; ford. Turay Alfréd), Szeged 1998, 139.

67
„Lépjünk ki! Lépjünk ki, hogy mindenkinek
felkínáljuk Jézus Krisztus életét – buzdít Ferenc
pápa. Itt az egész egyháznak szólóan megismét-
lem azt, amit gyakran mondtam a Buenos Ai-
res-i papoknak és híveknek: szívesebben látok
egy olyan egyházat, amelyet baleset ért, amely
megsebesült és bepiszkolódott, miközben kiment
az utcára, mint egy olyan egyházat, amely be-
lebetegedett a zártságba és a kényelembe, mert
saját biztonságához ragaszkodott. Nem akarok
olyan egyházat, amely a központban akar lenni,
és úgy végzi, hogy belebonyolódik a rögeszmék és
procedúrák szövevényébe. Ha valaminek szentül
nyugtalanítania és aggasztania kell a lelkiismere-
tünket, akkor az az, hogy oly sok testvérünk él a
Jézus Krisztussal való barátság ereje, világossága
és vigasztalása nélkül, az őt befogadó hívő kö-
zösség és az élet értelmének horizontja nélkül.”57
Az utolsó mondat különösképpen elgondolkoz-
tató. Nyugtalanít-e minket igazán, hogy oly sok
kortársunk nem ismeri Jézus Krisztus barátságát?

57
Evangelii gaudium 49.

68
Hogy távol él az egyház közösségétől? Ha igazi
keresztények vagyunk s nemcsak öntetszelgő, ön-
elégült, elbizakodott farizeusok (vö. Lk 18,9–14),
akkor fontos számunkra Krisztus vérző és még-
is tündöklő arcát a másikban felfedezni. Egy jó
kereszténynek „magára kell vennie a másik té-
vedéseinek súlyát, és távolról sem szabad azokat
bűnéül felrónia, sem pedig farizeus módjára ör-
vendezni azon, hogy ő csodálatos módon mentes
a tévedésektől.”58
Nem hagyhatjuk az embereket magukra. Még
akkor sem, ha kényelmetlenek. Még akkor sem,
ha katolikus vagy egyéb felekezet szempontjából
vallásilag „botfülűek”, dogmatikailag nem „szo-
batiszták”. Még akkor sem, ha azok dilettáns,
mégis oly lényegbe – pontosabban létbe – vágó
kényelmetlen kérdéseikkel az „agyunkra men-
nek”. Miért idegenkedünk attól, hogy kérdése-

58
Gabriel Marcel: Az ortodoxia szemben a konformiz-
musokkal (ford. Bende József), in: Uő: A misztérium
bölcselete. Válogatott írások (20. Századi Keresztény
Gondolkodók 17), Budapest 2007, 165–176, 176.

69
ikben olykor saját – talán megfogalmazatlan –
kérdéseinkre ismerjünk? Miért ódzkodunk attól,
hogy beismerjük: sok kérdésü(n)kre esetenként
nekünk sincs (kielégítő) válaszunk? Vagy azt
gondoljuk, hogy a „tegnapi válaszok a mai gon-
dokra is alkalmazhatók”?59 Aligha van ez így!
Netalán elfelejtettünk már kérdezni? Pedig élő
hitünk sohasem lehet más, mint egy állandó, itt
a földön soha meg nem szűnő Isten utáni szenve-
délyes keresés.60 Ugyanis Istent, de még magát a
hitet sem birtokolhatjuk.61 Isten a kereső ember
számára kinyilatkoztatja önmagát, mégpedig a
kereső egyén és a történelem – amely lényegében
üdvtörténet – konkrét Isteneként. Ne felejtsük:
„Ott, ahol a hitben és az egyházban minden egy-

59
McGrath: 251.
60
Részletesebben erről: Tomáš Halík: Geduld mit
Gott. Die Geschichte von Zachäus heute, Freiburg–
Basel–Wien 72014, 135–142.
61
Vö. Tomáš Halík: Berühre die Wunden. Über Leid,
Vertrauen und die Kunst der Verwandlung, Freiburg–
Basel–Wien 22014, 186sk.

70
értelmű, nincs közünk az élő Istenhez”.62 Eset-
legesen megelégszünk a szalagon gyártott kész
válaszok „tömegárujával”, amely ugyan kaptafa-
szerűen, kényelmesen „találó”, csak éppen egyé-
niségemet hagyja figyelmen kívül, pontosan azt
az emberi dimenziót, amely talán a legtalálóbban
magyarázza meg létem valódi értelmét a terem-
tett világ sokszínűségében. Jaj nekünk, keresz-
tény embereknek, ha nem vagyunk többé kereső,
kérdező emberek! Nem a kérdésektől kell tarta-
nunk, sőt, mi több, még a hangos nézeteltéré-
sektől sem kell félnünk, ódzkodnunk,63 hanem a
monológra való hajlamtól, amely teljesen lebénít-
ja az egyházat, hisz visszautasítja a beszélgetést és
a közösséget.64 Az élő Istenbe vetett eleven hit per
definitionem dialogikus természetű, benne alka-
lomadtán helyet kaphat az egyén protestáló, ön-
magával és Istennel vívódó hangos felkiáltása.65
62
Werlen: 80.
63
Vö. Timothy Radcliffe: Miért vagyok keresztény?,
Budapest 2012, 57.
64
Vö. Haers: 78.
65
Vö. Halík: Geduld mit Gott, 140.

71
A dialógus jegyében megélt élet imádsággá válto-
zik:66 a teremtmény élő fohászává Teremtőjéhez.
A posztmodern ember67 – pontosan keresése, kér-
dezgetése révén – a jövő kereszténységének a böl-
csője. Meggyőződésem, hogy bennük indul el az
elkövetkező idők egyháza. Puszta keresésükben
rejlik vallásosságuk. Ez nem mindig sok, de nem
is kevés! Egy alapkő! Nem több, de nem is keve-
sebb! Egy alapkő, amelyre Isten falat akar rakni.
Egy alapkő, amely szegletkövére vár. Egy alapkő,
amelyre Isten templomot akar építeni. Egy alap-
kő, amelyet Isten – jelenlétének jeleként – kijelölt
e világban.

66
Vö. Tomáš Halík: Nicht ohne Hoff nung. Glaube im
postoptimistischen Zeitalter, Freiburg–Basel–Wien
2014, 210.
67
A posztmodern emberről és annak irányvonalai-
ról lásd: András István: Naplemente? A modern
kor metamorfózisa vagyis a posztmodern, in: Studia
Theologica Transsylvaniensia 17 (2014), 7–22.

72
Isten a meglepetések Istene

„Hiszen az én gondolataim
nem a ti gondolataitok,
és az én útjaim nem a ti útjaitok –
mondja az Úr.”
(Iz 55,8)

ET
III. FEJEZ

73
74
 Az egyszerű alma meglepetésszerűsége

Január 6-án, vízkereszt napján, a gyulafe-

hérvári szemináriumban örökös szentségimá-
dást tartunk. Pár évvel ezelőtt a lezárása utáni
vacsorán desszertként kemencében sült almát
szervíroztunk. Rég nem ettem ilyet! – mondta
főpásztorunk. Gyerekkoromban édesanyám ké-
szített kemencében sült almát, már akkor nagyon
kedveltem – fűzte hozzá, s örömmel tett át tá-
nyérjába egy almát. Az alma egyszerű volt. Még
piros sem volt igazán. Valamelyik parasztasz-
szonytól vettük a piacon. Egy egyszerű kendős
nénitől. Csak azzal „vágott fel” ez az alma, hogy
gőzölgött. Azt is csak visszafogottan tette. Úgy
látszik, önmagának sem adott túl sok esélyt
tetszésünk elnyerésére. Mihelyt érsek urunk
kettévágta, megkérdezte: Mi van benne? – Dió,
mazsola és egyéb finomságok – válaszoltuk. Elcso-
dálkozott, hogy ez az egyszerű, igazán még csak
zamatosnak sem mondható alma milyen íny-
csiklandozó, fenséges meglepetést tartogat. Az
alma „meztelensége” meglepetésszerűségének

75
ruhája. Nemes egyszerűsége a rácsodálkozás
iránytűje. Azt is állíthatjuk, hogy az egyszerű
egyedüli túlélési esélye a fennkölt rácsodálkozás.
Ezt a magatartásformát kell újra elsajátítanunk,
mégpedig mind az „önplagizálástól” fertőzött
teológiai gondolkozásunkban, mind az üdvtör-
ténet színteréül szolgáló hétköznapi életben. A
megszokott meglepetésszerűségét kell újra felis-
mernünk.

76
 A megszokott meglepetésszerűsége

Teológiánk – az Istenről való beszéd általá-

ban, nem csak a tan mint olyan – Istenről mint
ikonról, s nem mint idolról kell beszéljen.68 Idol-
lá, bálvánnyá „faragjuk” Istent, amikor „kőbe
zárjuk”, amikor a „tabernákulum” elé „nagy
követ hengerít[ünk]” (Mt 27,60), sőt, mi több,
ezt teológiai ideológiákkal „lepecsétel[jük]” (Mt
27,66). Tesszük ezt mindannyiszor, amikor
munkaterületét csupán a templom (lat. temno,-
ere =„kivágni”, „kihasítani”, „elkerített terület”)
szent (lat. sacrum, sacer  =„bekerít”, „megvéd”)
falai közé korlátozzuk. A „bekerített” Istent pro-
pagáljuk, egy olyan Istent, akit a szentségekhez
láncoltunk, akinek végső soron mi magunk je-
löljük ki a munkaterületét, működési felületét.
Egész pasztorációnk ennek az idolként körül-
táncolt Istennek az opus operatum elv szerinti
„szórakoztatására” épül. Kevés, túl kevés helyen
68
Vö. Hanna-Barbara Gerl-Falkovitz: À Dieu?
Postmoderne aus ungewohnter Sicht, in: IKaZ 41
(2012), 268–278, 271sk.

77
merünk többet tenni. Már rég nem vagyunk Is-
ten munkatársai, hanem Isten lett a mi munka-
társunk. Már nem mi cselekszünk az ő nevében,
hanem ő a miénkben. Megfordítottuk az erő-
viszonyokat. Isten inasunk lett, olykor cinkos-
társunk. Elraboljuk tőle a meglepetésszerűség
gyönyörét. Egyházunk lelkipásztori stratégiájá-
nak alapaxiómája a kényelmes kiszámíthatóság,
előreláthatóság, a már tudott, ismert „dolog” je-
lenlevőként való kikiáltása. Már nem szeretjük a
meglepetésszerűt, valósággal félünk, rettegünk
tőle. A kitaposott ösvényről nem szívesen kalan-
dozunk el. A dogmatika „recepteskönyvéből”
alapanyagában gondosan tetszetősre válogatott
„házi készítésű”, meghitten fahéjillatú, idillien
mézeskalácsízű, „megszelídített”, „otthonká-
ban” sürgő-forgó Isten kebelcimboránk lett. A
szent bürokratikus hivatalnokai lettünk. Le-
ragadtunk a homogén hétköznapiság megszo-
kottságánál. Elfelejtettünk rácsodálkozni az
eseményekre, főleg azokra, amik az egyház hi-
vatalos berkein kívül, majdhogynem érthetetlen
módon történnek. Pedig ezekben is maga Isten

78
cselekszik, ráadásul a számunkra megszokottnál
„eredetibb” módon. Istent nem lehet „bekvárté-
lyozni” a templomba, oda letelepíteni, térben és
időben az ember önkényére lekötni.69

69
Vö. Boulad: A misztikus Test, 234.

79
 A látható előreláthatatlansága

Isten igazi képe a nem láthatóságából táplál-

kozik.70 Ebben rejlik a kép ikon71 volta. Rálátást
nyújt a felfoghatatlan történetiségére, „diploma-
tikusan” ránevel ennek nyitott szívvel való be-
fogadására. A puszta fizikai szemlélés – helye-
sebben talán bamba bámulás – a láthatóságban
nem ismeri fel a jelenlévő örökkévalóságot, így a
világot és a benne zajló üdvtörténetet nem erede-
tiségében, hanem önmaga elképzeléseinek má-
solataként látja. „Ha folyton csak a köldökünket
nézzük, önmagunknak mindig új változatai-
val szembesülünk”.72 Az önkép „kultuszának”
szubjektuma autonómia nélküli „kukkoló”:

70
Vö. Leo Zogmayer: If you celebrate it. Ästhetik und
Spiritualität, in: HerKorr.Spezial 2012/1, 34–37.
71
Vö. Jean-Luc Marion: A látható kereszteződése,
Pannonhalma 2013, passim; Uő: Gott ohne Sein
(übersetzt von Alwin Letzkus; Hrsg. Karlheinz Ruh-
storfer), Paderborn–München–Wien–Zürich 32014,
passim.
72
Rohr: Az elengedés szabadsága, 98.

80
vágyálmainak rabszolgája. Csak azért néz, hogy
önmaga „virtualitása” saját magán kívül is kéz-
zelfoghatóan „megszülethessen”, tudniillik az,
amit lát, pontosan annak a hasonmása, amit
látni vágyik.73 Ő „előrelát”, olyan értelemben,
hogy előre tudja, mit fog látni; az előreláthatón
túlira nem terjed ki nézése, a látható előrelátha-
tatlanságára vak. Ezt az előreláthatatlan megle-
petésszerűt nem az „én” generálja, nem a látó
konstituálja, nem ő teszi lehetővé, nem ő hívja
életre a láthatóban, hanem ajándékként önma-
gától mutatkozik meg.74 Az „én” az önmagától
megmutatkozónak „csupán” szemtanúja.

73
Vö. Cristian Ciocan: A látható és a láthatatlan kö-
zött: a kép három paradigmája Jean-Luc Marionnál
(ford. Sajó Sándor), in: Sylvain Camilleri – Tahács
Ádám (szerk.): Jean-Luc Marion – kartezianizmus,
fenomenológia, teológia (A Francia Intézet Filozófiai
Füzetei), Budapest 2012, 98–121, 108.
74
Vö. Claudia Serban: A lehetetlen és a fenomenológia
a Certitudes négatives alapján (ford. Ullmann Ta-
más), in: Sylvain Camilleri – Tahács Ádám (szerk.):
Jean-Luc Marion – kartezianizmus, fenomenológia,

81
 A prognosztikusan „meglepetésszerű”

Az intencionális tekintet tárgyiságot szül.

Ilyenkor az ember kommunikációs partnerét
tárgyként, nem alanyként kezeli.75 A szemlélen-
dő életterét az egyéni haszon keretére szűkíti,
így a szemben álló alany az egyéni haszonkal-
kuláció öntelt terében konzumtárggyá zsugoro-
dik. Bálványimádásról beszélhetünk továbbá,
amikor maga a „hogyan” lesz a végcél, hiszen
a bálványimádókat „csak egy dolog érdekli a
vallásból: »Ki követi az én utamat?«, továbbá:
»Ki állítja ugyanazt, mint én?« Akik ugyanazt
mondják, azok jók, a többiek rosszak.”76 Nincs
ez másképp Istennel, a nagybetűs Alannyal sem.
Az ember számára ez is bálványproduktummá
degradálódhat. A megkövesedett szív megrög-

teológia (A Francia Intézet Filozófiai Füzetei), Buda-

pest 2012, 77–97, 84.
75
Vö. Hermann Stenger: Az elfelejtett dimenzió – Az
emberi kapcsolatok empirikus teológiája felé, in: Mér-
leg 10 (1974), 217–232, 228.
76
Rohr: Minden egybetartozik, 90.

82
zött, merev tekintete a szentet az egyéni hori-
zont peremén belülre szorítja. Mindössze e ho-
rizont határán belül biztosít számára játszóteret,
egy olyan – valójában fiktív – játszóteret, amely-
ben a játék kimenetele előrelátható, és csupán
prognosztikusan „meglepetésszerű”. Az idő és
tér történetiségébe berajzolódó meglepetésszerű
fenomén több a láthatóság egydimenziójú me-
revségénél: a megfoghatatlan megfoghatóságá-
nak az illata. Lényege pontosan az „itt és most”-
ban szemlélhető láthatóság és a megmutatkozó,
önmagát kinyilatkoztató kifürkészhetetlen, ki-
meríthetetlen „máshol” közötti távolságban rej-
lik. A láthatóság nyitott – azaz szándék nélküli,
elfogulatlan, ártatlan gyermeki – szemléletében
a terhelően ránk telepedett konvenciók mögötti
valóságosabb valóság ragyog fel.

83
 A liturgia: Isten meglepetésszerű-
ségének „szentek szentje”

Az egyház liturgiájában is a meglepetésszerű

Isten hallatja hangját, ragyogtatja fel dicsősé-
gét. Fontos tudatosítanunk, hogy a liturgiában
– amely az ember és Isten közötti találkozás
kegyelmi élményeseménye – az ember Isten
megjelenését szemlélve ráébred arra, hogy élete
nem a szappanoperák világára redukálható ese-
ménysorozatok vég nélküli láncolata, hanem az
üdvösségtörténeti esemény drámájának szerves
része. Az „Ismeretlen”, pontosabban a „Kiis-
merhetetlen” – vagyis egyéni mikrokozmoszom
konzumigénye számára nem domesztikálható
„Egészen-Más” – az embert életének vertikális
kalandjára hívja meg. Ebbe a számára meglepe-
téseket tartogató kalandba a nyitott és befoga-
dásra kész ember belebocsátkozhat.
Pontosan ezért van az, hogy a liturgiában
nem rendkívülit kell kreálni, hanem a benne
működő „rendkívülit” felismerni, észlelni, érzé-
kelni. A liturgia a „szokatlan”, „meglepetéssze-

84
rű” Isten cselekvéséből él. Így a kultikusan cse-
lekvők egyedüli feladata – egyben kötelessége is
– a megszokott, ismert liturgiának olyan végzé-
se, hogy abban az elvárásainkat felülmúló „szo-
katlan” üzenete az ember teljes énjét megérint-
hesse, áthathassa. Mindent meg kell tenni, ami
a liturgia ezen dimenzióját elősegíti, és mindazt
lényegtelennek, „Lélek-telennek” tekinteni, ami
ezt elhomályosítja vagy szükségtelenül elködö-
síti.

85
86
Arc-Kép – Ikon

„A te arcodat keresem, Uram.”

(Zsolt 27,8)

IV. FEJEZET

87
88
 Embertársunk arca szent „föld”

Minden arc77 Isten ikonja,78 az Örökkévaló

„megszelídülése” az időben. Az ember arca Is-
ten trónja. Rajta a Teremtő helyet foglalva te-
remtményét – a föld fiát – keresi: „Ádám! Hol
vagy?” (Ter 3,9) Arcán isteni arcát felragyogtat-
va minden emberfiát eredetére és rendeltetésére
emlékezteti. A föld fia „földműves”, azaz kultú-
rát létrehívó személy. Arcán Isten arca parázs-
lik, rajta a Teremtő féltő, törődő és megszólító
szeretete lángol. Mindezek ellenére az emberi
arc „ég, de nem ég el” (Kiv 3,2). Isten még csak
„le sem éget”! Arcunk sokkal inkább ikonográ-
fiailag mesél. Egy szebb, valóbb világról regél,
egy egészen más kultúra világáról, amelynek
lényege nem az, hogy időben és térben „mesz-
sze van”, hanem az, hogy most akar jelenvalóvá

77
Az arcról részletesebben: Pavel Florenszkij: Az
ikonosztáz (ford. Kiss Ilona), Budapest 2005, 31–41.
78
Vö. Lepahin Valerij: Ikon és ikonikusság (Katekhón
Monográfiák 1), Budapest 2010, 64–70.

89
válni. Hol? Arcomon, arcodon! Lehet-e szebb
„időtöltésünk” embertársunk égő, de el nem
égő ikonarcának kíváncsi szemlélésénél? Lehet-e
tapintatosabb és illőbb magatartásformánk für-
készésünkben, keresésünkben, mint az, ami
hajdanán Mózesé volt, amikor az égő csipke-
bokorral „találkozott”? „Odamegyek és megné-
zem ezt a különös jelenséget: hadd lássam, miért
nem ég el?” (Kiv 3,3) Az Úr válasza számunkra
is megfontolandó: „Ne közelíts! Vedd le sarudat
a lábadról, mert a hely, ahol állsz, szent föld.”
(Kiv 3,5) Embertársunk arca szent „föld”, Isten
jelenvalóságával megszentelt „föld”.

90
 Isten tündöklő arca

Isten – mindenekelőtt a klasszikus értelemben

vett szentségekben, de embertársunk tekintetében
is – megmutatja arcát. A véges ember a végtelen
ikonját szemléli, de mivel az arc paradox mivoltá-
nak köszönhetően egyszerre jelzi a látó személyt
és a látottat,79 a felragyogó isteni arcban felismeri
az ő Istenét – mármint az őt nevén nemcsak meg-
szólító, hanem magához is szólító Istent.80 Az „én”
számára feltárulkozik a „Te”,81 az a „Te”, amely
rögvest megmutatkozásának pillanatában engem
gyermekének nevez meg.82 „Én”-em pedig a „Te”

79
Vö. Felix Gils – Jacques Guillet: Art. Arc, in:
Xavier Léon-Dufour (szerk.): Biblikus teológiai szó-
tár, Budapest 1986, 81–83, 81.
80
Vö. Gáspár Csaba László: Isten – ember – személy.
Gondolatok az elgondolhatatlan Istenről, in: Pannon-
halmi Szemle 16 (2008/1), 56–65, 64.
81
Vö. Martin Buber: Én és Te, Budapest 1994, passim.
82
Vö. Szombath Attila: A vallási tapasztalat metafi-
zikai értelmezéséről, in: Vigilia 68 (2003), 657–665;
747–754, 753.

91
felé fordulva tér valójában önmagához. Immár
valódi „én”-né lettem, aki ugyan Isten számára
– és csak számára – mindig is az voltam, hisz ő
szeretetével mindig is megajándékozott és foly-
tonosan szólított engem, most azonban, hogy
meghallottam végre szólítását és felkínáltam neki
kommunikáló létemet, a magam számára is az
lettem. A vele való találkozásban fogadom el én
is azt a személyt igazán és egészen, akit Isten már
elfogadott, és szeretetére hívott: önmagamat.83 A
kommunikációs eseményben az „én” számára a
„Te” kilép anonimitásából, a „Te” arcot nyer az
„én” számára, a „filozófia Istene” a „Biblia Istené-
nek” arcában konkretizálódik, az elvont eszme,
az abszolút lét eleven, cselekvő személyként tün-
döklik.

83
Vö. Gáspár Csaba László: Martin Buber – Én és Te
(Recenzió), in: Múlt és jövő 1990/1, 23–26, 24.

92
 Isten meghívó tekintete

A véges emberi arc találkozása Istennek a tör-

ténelemben felragyogó – magyarán meghívó –
tekintetével egy mindaddig az „én”-hez puszta
„potencialitásként” tartozó oldalt „aktualizál”,84 az
„én” végességét „transzcendentáló” „génjeit” „akti-
válja”, s ezáltal a vele szembenálló „Te” arcában fel-
ismeri istenképiségét, amely arra szólítja fel, hogy
a Másikban lévő „idegent” egyre jobban története
részesévé tegye, valamint az önmagában leledző
„idegent” fokozatosan leépítse, megszüntesse. Ez-
zel az „én” emberi képmása egyre hasonlóbbá válik
az isteni ősképhez. Vele és bele íródik az üdvtör-
ténet műve, hisz a kommunikációs eseményben
tanúsított totális – azaz testi, lelki és szellemi – je-
lenlétének köszönhetően a befogadó „én” az üdv-
történeti esemény társszerzőjévé válik.85
***

84
Szombath: 752.
85
Vö. Máthé Andrea: Csendes befogadás, in: Pannon-
halmi Szemle 8 (2000/4), 61–69, 65.

93
 Plasztikszagú mű-arc

Napjainkban nem könnyű a szépről írni.

Nem egyszerű dolog róla értekezni, hisz nem-
csak ő, hanem mi – az őt fürkészők, szemlélők
– is nehéz helyzetben vagyunk. A szép a „tetsze-
tős” koldussorsára jutott, márpedig a „»tetsze-
tős«, ami az igazi »szépnek«, valamint a »jóleső«,
ami az igazi »jónak« csak olcsó utánzata, félre-
vezetheti Isten utáni vágyunkat. A »felszínes« a
megközelíthetetlen »mélységet« próbálja helyet-
tesíteni, a futó öröm, úgy tűnik, átmenetileg
csillapítja boldogság utáni vágyunkat.”86 Poszt-
modern korunk szekuláris környezetében vol-
taképpen a széppel leginkább a transzcendens-
től higiénizált formájában találkozunk. A szép
ma már csak a horizontális „távlatokat” kínáló
mono-dimenzionális immanenciára sorvadt. Ez
lett a szép „élettere”, habár határon belüli vita-

86
Philipp Harnoncourt: A túlvilág jele. Miért kell a
liturgiának „szépnek” lennie? (ford. Péteri Attila), in:
Praeconia 6 (2011), 28–32, 29.

94
litása nem csökkent, sőt inkább nőtt, nem ké-
pes eget bontani. Sokkal inkább a látszólagos
tény benyomását kelti, hogy a „betonszarkofág
alá helyezett, korlátozott valóság lenne egyetlen
hétköznapiságunk otthona”.87 A megcsonkított,
szárnyát vesztett esztétika, illetve az esztétizálás
vasfüggönyt rángat a lét ablaka elé, és ha nem
is feltétlenül vakságra, de mindenképp rövid-
látásra „ítéli” korlátolt szemlélőjét, hisz ellopja,
elrabolja tőle az összkép misztériumát, valamint
a meglepetésszerű „harmadik vendég” megta-
pasztalását. Nemegyszer az ablak helyére tükör
kerül, amelyben az „én” – önmagát narcisztiku-
san szemlélve – önnönmaga teremtőjévé válik.
Manapság a szimulákrumok88 világában
élünk, vagyis egy olyan világban, melyben a

87
Lázár Kovács Ákos: Nyitva hagyott ég. Művészet
mint vallásos kommunikáció, in: Vigilia 72 (2007),
667–674, 668.
88
Vö. Jean Baudrillard: The Transparency of Evil.
Essays on Extreme Phenomena, London–Brooklyn
(New York) 72009; Uő: Simulacra and Simulations,
in: Uő: Selected Writings (Edited and Introduced

95
látszat dominál, a megjátszott valóság számít,
az elfilmesített élet a sikeres.89 Igen, a látszat
legyőzte a valóságot. A szimulákrum tehát egy
olyan képmás, amely nem a valóságból ered;
magyarán eredeti nélküli képmással van dol-
gunk. A celebek világa ez, a felkapott, ünnepelt
hírességek univerzuma.90 Ők egy virtuális világ
hősei. Nem másolják a valós életet, hanem egy
mesterségesen kialakított kép megtestesítői, lé-
tük önmagában a totális mediatikus kitaláció:
mesterségesen megteremtett személyiségekről
van szó. A legproblematikusabb pedig talán épp

by Mark Poster), Stanford (CD) 1998, 166–184 (le-

tölthető: http://faculty.humanities.uci.edu/ poster/
books/ Baudrillard,%20 Jean%20-%20Selected%20
Writings_ok.pdf); Uő: Die Simulation, in: Wolfgang
Welsch (Hrsg.): Wege aus der Moderne. Schlüssel-
texte zur Postmoderne-Diskussion, Weinheim 1988,
153–162.
89
Vö. Török Csaba: Látszat és valóság, in: Communio
23 (2015/3–4), 73–86, 76skk.
90
Vö. Török Csaba: Az értelmiségi lét illúziója, in:
Communio 22 (2014/1–2), 26–46, 28sk.

96
az, hogy ez a tökéletesre „gyártott” kép válik
mintává, hiszen az átlagember vágya napjaink-
ban ennek az eredeti nélküli másolatnak máso-
latává válni: életstílusban, öltözködésben, maga-
viseletben, divatban, lényegében bármiben.
Ugyanakkor magától értetődő, hogy egy
olyan világban, amelyben majdhogynem min-
denütt másolatok vesznek körül, mégpedig
olyan másolatok, amelyeknek sehol e kerek vi-
lágon nincs eredetijük, a valóságos világ leérté-
kelődik, a reális környezet értékét veszíti, hisz az
már nem élettér, a megváltás művének, drámá-
jának sem színtere többé. Átveszi helyét az evi-
lági „másvilág”, hisz legtöbb árral úszó kortár-
sunknak az ebben (!) az összefüggésben tárgyalt
plasztikszagú virtuális művilág maga a kismin-
kelt mennyország.
Ecseteljük az imént elmondottakat egy baná-
lis példával. Vásárolok magamnak egy elegáns,
márkás inget (de ez lehetne lényegében bármely
másik mutatós tárgy: cipő, óra, akár parfüm,
sampon). Már amikor megvettem, tudtam, hogy
ha ezt a bizonyos márkájú inget fogom valahol

97
viselni, kvázi klubtagja leszek egy olyan életstí-
lust propagáló univerzumnak, amely tekintélyt,
elismerést garantál számomra, mi több: ezt az
inget csakis ezért vettem! Azért, hogy ne „csak”
legyek, hanem látsszam is. A kérdés már rég
nem az, lenni vagy nem lenni, hanem sokkal
inkább látszani – vagy nem lenni. Nem azért
vettem az említett inget, mert fázom, nem azért
pengettem le érte annyi – nem éppen aprónak
számító – pénzt, mert elődje elkopott, elszakadt,
hasznavehetetlenné vált, hanem azért, hogy a
szimulákrumok világának foghatósága általam
váljék jelenvalóvá. Én vagyok – pontosabban
nem is én, hanem az ebbe az ingbe öltözött „én”
– a kézzel kitapintható valóságos virtualitás rea-
litása. Aki engem érint, az a megtestesült virtu-
alitást tapinthatja. A szimulákrumok világának
az ikonja vagyok. Ez az ikon azonban már nem
az örökkévalóságra nyitott, már nem a menny-
ország, a végtelen ablaka, hanem a virtualitás
képes albuma.
Persze mindennek megvan az ára, mégpedig
a borsos ára, hisz olvasatomban ennek a virtuá-

98
lis világnak csak akkor van stimuláló ereje, ha az
odatartozás kiváltságokkal jár, privilégiumokat
tartogat, illetve garantál számomra. Ha nem a
tömegek világa, hanem csak egy szűk – de azért
a gazdaság számára mégiscsak profitáló – elit
klubtagságra épít. A szimulákrum világnak csak
úgy van értelme, ha alatta nagy űr tátong. A
„pincéből” tekintve ez pedig azt jelenti, hogy so-
kan, tömérdeken, rengetegen, tömegek dolgoz-
nak a reális világban azért, hogy a szimulákrum
világa egyáltalán megszülethessen. Az ő életük
természetesen más szinten zajlik, s környeze-
tük sem éppen szimulákrum-kompatibilis: sok
benne a zaj, a bűz, a hőség, az izzadságszag, a
szenny, a kuka meg a patkány.
Korunk kórtüneteként említhetjük továbbá,
hogy mai világunkban a teremtmény elveszí-
tette ikonvoltát, már nem a Teremtő ikonikus
megjelenése. Az ember már nem tekinti tiszte-
let tárgyának a világot,91 már nem csodálkozik

91
Vö. Török Csaba: A teológia mint a valóság nyelve az
illúziók világában, in: Puskás Attila– Perendy Lász-

99
rá a világra. Számára a világ merő nyersanyag,
amelyet teljesen szenvtelenül, közönyösen, ér-
zéktelenül felhasznál. Majdhogynem minden-
ben csak a fogyasztás szempontja vezeti, annak
a fogyasztásnak a szempontja, mely saját énjét
tömjénezi, definiálja, valósággá formálja: „fo-
gyasztok, tehát vagyok”, azaz még pontosabban:
„az vagyok, amit fogyasztok!”92 A fogyasztás fó-
ruma az egyéni önmegvalósítás és identitáster-
melés nyilvános színhelye93 (gondoljunk csak a
hétköznapiságból kiemelő pláza94 tökéletes földi
„mennyországára”, ahol a profán kultúra prob-

ló (szerk.): Az ember krízise: vágyódás és megkísér-

tettség. Antropológiai reflexiók a teológiában (Varia
Theologica 4), Budapest 2013, 279–304, 286.
92
Vö. Péter László: A mallok negatív társadalmi ha-
tásáról, in: Korunk 20 (2009/12), 47–53, 50; Lu-
kovich Tamás: „Fogyasztok (és kommunikálok), tehát
vagyok”. Konzumpolisz a hálózatok társadalmában,
in: Csontos János – Lukovich Tamás (szerk.): Urba-
nisztika 2000, Budapest 1999.
93
Vö. PÉTER: 50.
94
Részletesebben erről: DIÓSI: Egyházam, 57–80.

100
lémamentesen keveredik vallási motívumok-
kal95 és ahol minden stimmel, mert stimmelnie
kell!). Így nem is csoda, hogy tetszésszerzéssé
silányodott az esztétikum, domesztikálódott a
szép, hisz csak így emészthető az egyén számá-
ra. Szép az, ami nekem most tetszik, ami nekem
most élményt garantál. A felcsillanó szépnek –
amely a nagybetűs Szép láthatósága a konkrét
tér- és időkategóriák szerint létező valós, reális,
kézzelfogható világban – már nincs üzenetér-
téke. A szépen keresztül már nem a Szép üzen
nekem, hanem a tetszőre, a tetszetősre szabott
szépen keresztül az én üzen a világnak és persze
önmagának. A szép az immanens erőviszonyok
szócsövévé vált, az én együgyű, egydimenziós
kalitkájába zárt papagája lett, amely csupán
gazdája öntömjénező életfilozófiáját ismétli
szüntelen.

95
Vö. Stefanie Duttweiler: Shopping-Malls und
Fußballstadien – Kathedralen der Moderne?, in:
Theologisch-praktische Quartalschrift 165 (2017),
141–148.

101
 Korunk szekuláris környezetében az esztétika
tehát legtöbb esetben esztétizálást jelent: a va-
lóságok egy szépítő, csinosító processzuson es-
nek át, egy bizonyos facelifting-en. Ez a főként
gazdasági célokat szolgáló folyamat aligha jelent
többet, mint a reálisnak az imaginális glazúr-
jával való bevonását, csillámporával való be-
hintését. A forma már nem tartalmat közvetítő
médium. Mi több, a tartalom elhanyagolható
bagatell. A forma önálló életre kel, emancipá-
lódik a tartalomtól, átvéve a tartalom szerepét
önmaga csillogása lesz.96 Ez a tényállás nagyban
befolyásolja a posztmodern ember vallásosságát
is.97

96
Részletesen erről: Diósi Dávid: Időzés a Szép vonzá-
sában. A liturgia az esztétizálás és az esztétika tükré-
ben, in: Vigilia 77 (2012), 101–110 (letölthető: www.
vigilia.hu).
97
Vö. Diósi Dávid: Posztmodern vallásosság? Milyen
módon vallásos korunk embere?, in: Vigilia 76 (2011),
722–730 (letölthető: www.vigilia.hu); Máté-Tóth
András: Vallásértelmezések, in: Vigilia 76 (2011),
731–740; Diósi Dávid: Posztmodern spiritualitás?

102
 Mi – liturgikus összefüggésben – nem erről a
„szép”-ről beszélünk. Az általunk tárgyalt „szép”
ontológiai fogalom, nem csupán a többé-kevés-
bé önkényeskedő szubjektum tetszésítéletének
„kiszolgáltatott” valóság. A szép fundamentu-
ma tehát az apriori lét. A szép tulajdonképpen
a Lét energiája, a Lét ad extram. A Lét a szép
révén hívogatja, meg- és felszólítja az embert,
hogy létében észlelje. Ennek a megszólításnak a
szentélye maga a liturgia. Itt – „az idő és örök-
kévalóság metszőpontján”98 – az abszolút Lét
arcot nyer, arcának dicsősége ismét láthatóan
felragyog: az isteni szépség felkeres, megszólít
és magához hív. A liturgia ezért a Szép birodal-
ma. Számunkra pedig az Úr jelenvalóságának

Egy divatfenomén az egyház szolgálatában?, in: Studia

Theologica Transsylvaniensia 14 (2011), 173–185 (le-
tölthető: www.ceeol.com).
98
Kereszty Rókus: Az Eucharisztia. Az idő és örök-
kévalóság metszőpontjában, in: Vigilia 72 (2007),
338–342, 338.

103
a megtapasztalása jelenti a liturgia szépségét.99
A kultikus cselekvésben megjelenő szépség eget
bont az embernek, élete valós perspektívájára
tereli figyelmét. Ne felejtsük: széppé válni élet-
hivatás. Egy olyan élethivatás, amelyre a litur-
giában a szimbólum fátyla alatt jelenvalóvá váló
nagybetűs Szép hívott meg és vezet el. Liturgi-
ánkban tehát maga az abszolút, láthatatlan Szép
nyilatkoztatja ki magát a felcsillanó szép látha-
tóságában, hogy szépségében részesítsen.

99
Vö. Ewald Volgger OT: Liturgie – zur Kunst ge-
wordenes Leben, in: Theologisch-praktische Quar-
talschrift 159 (2011), 28–35, 29skk.

104
 A szép arc tekintete

Sosem ragyogott tisztábban – a tetszelgő ud-

varlásától mentesebben – egy emberi arc a világ-
történelemben, mint az Atya akaratában meg-
nyugvó Krisztus arca a kereszten. Isten végsőkig
menő szeretete sosem tündökölt igazabban, mint
Jézus vérző arcán a Golgota hegyén. A szenvedő
isteni szolga arcán a szép a rútba öltözik, hisz itt,
ezen a szent helyen az igaz nem halhat meg a szép
olcsó esztétizmusának oltárán, hanem éppen for-
dítva, a szépnek kell meghalnia az igazért.100 A
szépnek csorbát, kínt, vért, halált kell szenvednie
az igazságért. A kereszten felkiáltó, megtépett,
töviskoronával torzított istenarc rút: maga az
áldozatban megnyilvánuló rút, amely az igazért
történt áldozatának gyümölcseként a feltámadás-
kor szépként tündököl. A szép gazdagabb lett,
hisz magán viseli a megdicsőült rút bélyegét, a

100
Vö. Békési Sándor: ERGON. A keresztyén esztétika
teológiája (Protestáns Művelődés Magyarországon
12), Budapest 2010, 317.

105
szép magán hordozza az igazért elszenvedett se-
beinek immáron tündöklő nyomait. Miközben a
rút égbekiáltó „varázslata” megtörik, a szép ereje
még inkább kicsúcsosodik, hisz ettől a pillanattól
kezdve – dicsőségesen fénylő sebei felmutatásán
keresztül – minden őt szemlélőt emlékeztet az
igazságért vívott véres harcára, s az egész világ-
mindenséget átölelő győzelmére. A szép átformá-
ló ereje pontosan a kereszten, majd pedig a rút
tanújaként sírba zárt – mintegy „konzervált” –,
meggyötört test feltámadásával válik mindannyi-
unk számára hitelessé. A szépben tündöklő rút a
feltámadás fényében átlényegül, így a szép már
nemcsak önmaga, hanem „élettörténetének” fel-
ragyogása, amelyhez szükségszerűen, lényegesen,
egzisztenciálisan hozzátartozik a rút átlényegülé-
sének a prezentálása. A dicsőség fényében meg-
mutatkozó rút már nem a halál, hanem a halál
halálának hírnöke, s mint a szép totális áldozatá-
nak integráns része a remény szónoka.

106
Lélek

„Újuljatok meg
gondolkodástok szellemében.”
(Ef 4,23)

V.
F EJE
ZET

107
108
 Borulj virágba!
Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet!
– tartja egy magyar mondás. Ki ne örült volna
már életében egy szál, egy csokor virágnak? Ki
ne csodálta volna már meg életében a virágok
gyönyörűségét? Kit ne ihletett volna meg egy
szál törékeny gyöngyvirág parányi harangjával,
fehér csengőivel?101 Vagy az ibolya zárkózott, fi-
nom bája, a színek játszadozó elrendezése egy
árvácska bársonysima, törékeny szirmain, egy
aszparágusz vékony szárain a tűszerű, művészi-
en csipkézett levélkék sokasága. Mekkora örö-
möt tud szerezni egy szál rózsa, amely királyi
szépségével királynőt varázsol minden nőből.
A virág szép, önzetlenül szép. A virág gyönyö-
rű, és gyönyörűségével gyönyörködtet, felemel,
szépségével lelkünket az örök szépség, Isten, felé
tereli. Színeivel, illatával lelkünket bekebelezi,

101
Vö. Tamás József: Csúcs és forrás. Elmélkedések a
szentmiséről, Csíkszereda 2002, 43.

109
a magasba emeli. A virág szép, ártatlanul szép,
annyira, hogy elbűvöl.
Milyen szép egy virágoskert. Mennyire fel-
emelő a gazdagsága! Sokféle, sok fajta virág elfér
benne. Valahogy így képzelem el az egyházat:
szép, illatozó virágoskertnek. Mindegyikünk
egy-egy virág benne. Ki rózsa, ki viola, ki ár-
vácska, ki pedig hóvirág. Milyen unalmas volna
egy virágoskert, ha benne csak egy fajta virág
volna! Senki sem akar egy ilyen virágoskertet.
A gazdag, változatos, sokszínű virágoskert a leg-
szebb. Mindannyiunknak megvan a helye eb-
ben a virágoskertben. Mi a feladatunk benne?
Hogy jó illatú, nemes, szép virágot nyíljunk.
Ezzel hirdetjük a legmeggyőzőbben Isten dicső-
ségét.
A múltkoriban olvastam a következő gondo-
latot:

A tudós így szólt a mandulafához:

– Beszélj nekem Istenről.
És a mandulafa kivirágzott.

110
 Milyen mély gondolat! Mi is a legmeggyő-
zőbben és leghitelesebben azzal beszélhetünk
Istenről, ha egész életünk virágba borul. Nem
a szánkat kell habosra beszélni Istenről, az egy-
házról, a hitről meg magunkról, hanem enged-
ni, hogy a hitünkből fakadó kegyelem virágba
öltöztesse énünket.
Nemrégiben hallottam egy szimpatikus vic-
cet, egy anyósviccet. Bocsánatot kérek az anyó-
soktól, főleg ha érintettek.

Három férfi beszélget arról, hogy melyikük

anyósa beszél a legtöbbet.
– Az enyém annyira győzi szóval – így az első
–, hogy nem vettünk tévét. Minek? Nem is tud-
nánk figyelni rá…
– Az semmi! – mondja a második. – Az enyém
annyit beszél, hogy a múltkor súlyos halláskároso-
dással küldött betegállományba az orvos!
A harmadik csak hallgat.
– Na és a tied? – érdeklődik a másik kettő. 
– Mi most voltunk a tengeren.
– És?

111
 – Hogyhogy és? Nézzétek meg az anyósomat: le-
barnult a nyelve…

Az egyházban nem a számít, kinek mennyi-

re barnult le a nyelve a sok igehirdetéstől, a sok
vallásos fecsegéstől, a sok jámborabbnál jámbo-
rabb szövegeléstől, hanem az, hogy kinek borul
virágba az élete. Ez a virágba borult élet magától
beszél, mégpedig a lehető leghitelesebben.
Mégis vajon miért van az, hogy oly sok ember
kedveli a művirágot? Kényelemből? Ki tudja?
Talán. Pedig a művirág unalmas. Nincs benne
élet. Nem nyitja bimbóját, szirmait sem hajtja
ki. A művirág önfejűen ugyanaz, változatlan
tegnap és ma, nincs benne mozgás. Unalma-
san szép. Megtévesztő szépségének unalmában
legfeljebb porossá válik. Szépsége talán ámulat-
ba ejthet, de ezzel tulajdonképpen csak ámít,
színlel. Olyan dolgot próbál állítani magáról,
amelynek ő nincs birtokában. Akármennyit is
bámulhatjuk – mert hát végeredményben egye-
bet úgysem tehetünk vele –, nem fog életre
kelni, nem fog az „élet játékába” beleállni, csak

112
mímelve pózol egy bugyuta álruhában. Talán
mégis tesz valamit: „kiröhögi” primitívségün-
ket, de azt hahotázva.
Sokszor hitünket csakugyan plasztikszagú
műpáncél mögé rejtjük, beérjük a „művirágok-
ká” dermedt formaságokkal. Pontosan úgy vi-
selkedünk, mint egy művirág: csak a külsőre, a
látszatra adunk. Ezt tekintjük a legfontosabbnak.
Közben megszűnünk élni, létezni, kérdezni.
A művirág nem hervad el. Márpedig elhalás
nélkül nincs élet, mindannyiunk élete véges.
Talán éppen ez a legcsodálatraméltóbb egy vi-
rág életében: felkínálja magát a leszakításra és
az időnap előtti elhervadásra, ahhoz, hogy a
magasságbeli Isten végtelen szépségéről mesél-
jen, oktasson és színeivel, illatával énekeljen. És
mindezt önzetlenül teszi, az önfeláldozásig ön-
zetlenül.
Borulj virágba! Csak virágként érdemes élni!

113
 Kérd a bölcsesség ajándékát!
Amikor a bölcsességre gondolok, gyerekko-
rom jut eszembe; az a szocialista, kommunis-
ta, ista-pista gyerekkorom. Az a gyerekkorom,
amelynek estéit sokszor szüleimmel és testvé-
remmel gyertyafénynél töltöttük, félhomály-
ban, az áramszolgáltató ugyanis felsőbb utasí-
tásra meglehetősen csínján bánt az árammal.
Nyáron még valahogy kiültünk a ház elé és
beszélgettünk, télen azonban – evidens, objek-
tív megfontolásokból – inkább a kályha köré
kuporodtunk, gyertyafénynél próbáltunk va-
lami értelmeset csinálni. Ezeken a téli estéken
édesapám majdhogynem mindig egy mesével,
egy szentírási történettel vagy a szentek életéből
valamelyik legendával rukkolt elő, kápráztatott
el bennünket, gyerekeket. Emlékszem, egyszer
Salamon királyról mesélt nekünk. Naná, hogy
füleltem, hisz védőszentem, Szent Dávid király
fiáról volt szó. Világosan emlékszem, amikor
édesapám a következőket mondta: „Salamon
csak és csakis bölcsességet kért Istentől. Isten

114
meghallgatta könyörgését, mi több, mivel csak
ezt kérte Istentől, minden mást is megadott
neki. Ezért Salamon nagyon okos, bölcs király
volt. Annyira bölcs volt, hogy még könyvet is
írt a bölcsességről. Nem is akármilyen könyvet,
hanem olyat, amit a Szentírásban olvashatunk.
Azért, hogy mi is bölcsek akarjunk lenni.” Per-
sze az öreg nem volt egzegéta, hanem kőműves.
Erich Zengert sem olvasta-olvashatta. „Való-
színűleg” ezért nem tudhatta mindazt, amit
majd később nekünk a teológia padjaiban ülve
tanítottak e könyv szerzőségéről. Mégis – úgy
gondolom – édesapám, ez az egyszerű munkás-
ember, akinek életbölcsességét később, agyonta-
nult fejjel sem tudtam megkérdőjelezni, valami
fontosat megsejtett a bölcsességről, annak fon-
tosságáról: a bölcsesség ajándék, Isten ajándéka,
amely többet ér minden másnál.
Egy másik történet is eszembe jut. Úgyszin-
tén gyermekkoromból. Május és június minden
estéjén családunkkal a templomba siettünk.
Májusban a Szűzanyát köszönteni, júniusban
családunkat Jézus szentséges szent Szívének ir-

115
galmába ajánlani. Amikor már nagyobbacska
voltam, a pap bácsi felkért, hogy a litániának
egy bizonyos részét én olvassam fel. Mekkora
megtiszteltetés volt ez számomra! Jól emlékszem
arra a részre, ahonnan olvashattam a Jézus Szí-
ve-litániát: Jézus Szíve, melyben a bölcsesség és
a tudomány összes kincsei megvannak. Innen az
Isten Bárányáig az én részem volt. Mily nagy
örömmel olvastam! Emlékszem, még térdelve is
kihúztam magam, valahogy a pap bácsi hangszí-
nét és hanglejtését próbáltam utánozni. Akkori,
gyermeteg agyammal azt gondoltam, hogy csak
így tudok méltón és Istennek tetszően imádkoz-
ni a szent hajlékban. Otthon mennyit gyakorol-
tam, olvastam – fennhangon és hangsúlyosan
–, ismételtem, már-már fejből tudtam az egész
litániát! Már akkor nagyon megfogott mindjárt
az első invokáció a rám eső részből: Jézus Szíve,
melyben a bölcsesség és a tudomány összes kincsei
megvannak. Bölcsesség és tudomány: elgondol-
tam, ha nagyon jó fiú leszek, lehet, Jézus olyan
bölcsességgel és tudományismerettel ajándékoz
meg, hogy nem is kell tovább oly keservesen

116
tanulnom abban a nagy, kietlen, idegtépő bán-
sági melegben. Pedig szerettem tanulni. Igaz,
focizni is! Csak ne lett volna olyan meleg. Vagy
legalább ne lett volna mindig olyan kegyetlen
hőség. A nyári hűvös(ebb) estéket meg amúgy
sem „illett” tanulással tölteni, amikor minden
gyerek kigyűlt az utcára, s a szomszéd virágos-
kertje körül – nem kis rizikót vállalva – egy ócs-
ka, gömbformájú gumilabda-szerűséget egyik
helyről a másikra tologatott. Feleltetéskor is jól
jött volna egy ilyen isteni adomány. Elképzel-
tem, hogy még a legszigorúbb tanárom is csak
csodálni fog, és semmi olyat nem tud majd kér-
dezni, amire én a lehető legjobb, legelkáprázta-
tóbb választ ne tudnám.
Miért fontos a bölcsesség ajándéka? Vajon
miért oly jelentőségteljes, mondhatnám kulcs-
fontosságú, még találóbban létfontosságú ez az
isteni ajándék manapság? Mindenekelőtt azért,
mert „katapultáló” ereje van. A földről az égbe
emel, anélkül azonban, hogy elrugaszkodjunk
a valóságtól. A bölcsesség megtanít továbbra is
úgy két lábbal a földön élni, hogy tekintetünket

117
a magasba emeljük. A bölcsesség a nagy össze-
függések ajándéka. Rövidlátásunk gyógyírja.
A bölcsesség tanít meg ugyanis arra, hogy ne
csak dolgokat, ne csupán elszigetelt valóságo-
kat lássunk, hanem azoknak üdvösségtörténeti
szerepét, hivatását is felismerjük. A bölcsesség
mágneskörében a fizikai dolgok metafizikáját
szemléljük, magyarán a világot Isten teremtmé-
nyének fogjuk fel. Önmagunkat és embertár-
sunkat pedig nemcsak a kozmosz lelencének,
árvagyerekének látjuk, hanem Isten kívánság-
gyerekének. Bölcsességgel felvértezve lelkünk
érzékenyebb lesz, szárnyat bont, magasba röpül.
A „madárperspektívára” kíváncsi. Már nem
elégszik meg orrunk hegyéig terjedő bamba
bámulásunkkal. Többre éhezik, többet akar. A
láthatóban megmutatkozó láthatatlant fürkészi.
A szépre éhes, nem a tetszőre. A bölcsesség ki-
ragadja az embert egocentrizmusa centrifugális
forgatagából, amelyben teljes önmaga csupán
saját maga körül körhintázik, akárcsak a ku-
tya a farka körül, s felröpíti az isteni szférákba,
ahonnan mindent – a világot, önmagát és em-

118
bertársát – az isteni optika fényében szemlélhet.
A bölcsesség ugyanis pontosan ebben az isteni
optikában, szemléletben részesít. Természetesen
ez korántsem jelenti azt, hogy mindent Isten
szemével látunk – hogyan is tehetnénk ezt? –,
hanem azt, hogy mindent Istenből kiindulva
és Isten felé közeledve szemlélünk. A bölcses-
ség tesz bennünket képessé arra, hogy az isteni
szempontok szerint gondolkodjunk és cseleked-
jünk. A bölcsesség hangol rá bennünket a terem-
tés szakramentális voltára, felnyitja szemünket,
hogy a világban ne csak kukkoljunk, hanem
embertársunk arcában a minket megszólító Is-
ten tekintetének nyomaira leljünk. A bölcsesség
hívja fel a figyelmünket arra, hogy a világ több a
látható dolgoknál: a világ teremtés, Isten terem-
tése, amelyben a láthatóság csupán a láthatatlan
„ruhája”.
Éppen ezért bennünket, keresztényeket a
bölcsesség csendessége, kiegyensúlyozottsága,
nagylelkűsége és mélysége kell eltöltsön. A böl-
csesség ugyanis mindenekelőtt csendet követel,
az agyhullámok pihenését. Egy olyan csendet,

119
amely nyitott az újra, a meglepetésszerűre, egy
olyan csendet, amely „üres”, vagyis nincs tele
elvárásaim, projekcióim, szándékaim, akaratom
csevegésével; egy olyan csendet, amely figyel-
mesen várakozik az örök bölcsesség üzenetére;
egy olyan csendet, amely nyitott a kinyilatkoz-
tatásra, a találkozásra. A csendben, mely lát-
szólag néma, minden átalakul: a közönséges
dolgok teremtményekké válnak, hisz a csend a
Létezés hangtalan dallama, tele van a teremtés
szent énekével.102 A bölcsesség csendjében lát-
szólag semmi sem történik. Ezért sokak számá-
ra időpocséklás, felesleges időveszteség. Tudjá-
tok, mi az érdekes? Nem a csendben fedezzük
fel a bölcsességet, hanem a bölcsesség fedezteti
fel velünk a csendet, annak erejét, hatalmát, ke-
gyelmét. Ezért is van az, hogy a csendes ember
nem mindig bölcs, hanem esetleg mafla, mam-

102
Vö. Kákonyi Imre Asztrik (†  1990) ferences atya és
festőművész gondolatait a csendről in: Barsi Balázs
OFM: Krisztus békéje. Egy ferences novíciusmester
naplójából, Kecskemét 2010, 36.

120
lasz vagy málészájú, míg a bölcs ember mindig
csendes, nem feltétlenül olyan értelemben, hogy
nem beszél, hallgatag, hanem olyan értelem-
ben, hogy jelenléte sosem „zörej jelenség”, szavai
nem „csörömpölnek”, tettei nem „zsivajgók”.
„A csend a teremtés nulladik aktusa. A mielőtt
végtelen pillanata. A »legyen« forrása. [...] De ez
nem vihar előtti csend. Nincs benne fenyegetés,
csak feszült várakozás. A végtelenbe kitartott
pillanat. Az isteni gesztus csendje.”103
Egy nagyon megfogó versrészletet olvastam a
minap Roberto Juarroz († 1995) argentin költő
tollából.104 A következőket írja:

Ma semmit sem csináltam

Mégis bennem sok dolog történt.
Madarak, melyek nincsenek,
Fészkükre találtak.

103
Dér András: A gesztus csendje, in: Vigilia 82 (2017),
286skk, 287.
104
Vö. Roberto Juarroz: Vertikale Poesie (1958–93),
Stuttgart 1993, 13. Vertikale Poesie.

121
 Árnyékok, melyek talán jelen vannak,
Utolérték testüket.
Szavak, melyek léteznek,
Visszanyerték csendjüket.105

A bölcsességből táplálkozó csendben a szürre-

alisztikus madár fészkére talál, az árnyék utoléri
testét, a szavak a csendben megpihenhetnek, új
erőre kapnak. Egyszóval a bölcsesség szerényen,
csendben mindent a helyére rak.
Hogy életünkben, saját életünkben, nem a
máséban, melyek azok a „madarak”, azok az „ár-
nyékok” és azok a „szavak”, amelyek honvágytól
gyötörten „szülőföldjüket” keresik, amelyek a
bölcsesség csendes, meghitt otthonában fel sze-
retnének lélegezni, erőre kapni, azt mindegyi-
künk saját maga tudja a legjobban. Ezért ne más
életében kajtassunk, hanem a magunkéban. Ott
rakjunk rendet, ott teremtsünk otthont. Minek?
Hát a bölcsességnek! Ennek a mindennél na-
gyobb ajándéknak! Ha lelkünkben a bölcsesség

105
Németből fordította D. D.

122
otthonra talál, otthonra fog lelni minden. És
akkor végre valahára otthon érezhetjük magun-
kat saját magunkban. Ennél fennköltebb érzés
aligha létezik!

123
 Szeresd az egyszerűséget!
2015 adventjén elhatároztam, hogy szentesté-
ig minden este a kompletórium előtt elolvasok
egy karácsonyi történetet. Már gyerekkorom-
ban nagyon kedveltem ezeket, de felnőttként
valahogy sosem szakítottam időt rájuk. Már első
este kiderült, mennyire lekötnek. Mintha ismét
gyerek lettem volna. Kis, rövid, jámbor történe-
tek ezek, mégis valahogy megfogják az embert.
Annyira furcsa volt eleinte, hogy nem kell ál-
landóan a lábjegyzet-apparátust kukkerolnom,
hanem kényelmesen hátradőlve egy éppen hogy
pislákoló gyertya fényénél átadhatom magam
az elragadó mesevilágnak, amelyben ezidáig
munkaszobám íróasztalánál sosem volt részem.
Születésnapomon – december 18-án – érdekes
ajándékot kaptam. Az aznapi vidám történet
kegyetlenül őszintén „beazonosított”. Azóta is
kedvenceim közé sorolom. Mivel a témába illő a
tanulsága, hadd osszam meg a kedves olvasóval
is. Jöjjön hát a derűs történet.

124
 Abban az órában, amikor Szent József meg-
tudta, hogy családjával menekülnie kell Heródes
gonoszsága elől, az angyal a szamarat is felébresz-
tette az istállóban. „Kelj föl! – mondta neki az
angyal –, Szűz Máriát urával most Egyiptomba
fogod vinni!”
A szamárnak ez egyáltalán nem tetszett. Nem
volt valami jámbor szamár, sőt egy kissé inkább
csökönyös. „Nem tudnád te elvinni őket, hisz ne-
ked szárnyad van – mondta a szamár bosszúsan
az angyalnak – nekem meg mindent a hátamon
kell cipelnem.”
Végül is beletörődött. Kiballagott az istállóból,
és látja ám, hogy mennyi terhet gyűjtött össze szá-
mára Szent József: ágyneműt Máriának, egy cso-
mag pelenkát a gyermeknek, egy láda aranyat, a
király ajándékát, két tömjénnel és mirhával teli
zsákot, cipót, sajtot és egy oldal füstölt húst a pász-
toroktól, a víztömlőt, és mindennek tetejébe még
ott van Mária a gyermekkel! Ennek láttára a sza-
már újból megmakacsolta magát. „Mindig ugyan-
az történik – mondta. Ezek a koldusok úgy jöttek
ide, hogy semmijük sem volt, most meg már annyi

125
mindenük van, hogy két pár ökör sem tudná el-
vinni. Én azonban nem vagyok szénásszekér!” –
mondta a szamár. Amikor Szent József mindent
fölpakolt rá, úgy nézett ki, hogy még a patái is alig
látszottak.
A szamár kidomborította a hátát, hogy hely-
reigazítsa a terhet, majd megkockáztatott egy lé-
pést, óvatosan, mert azt hitte, hogy összedől a rajta
levő torony, mihelyt egyik lábát a másik elé teszi.
De különös módon csodálatosan könnyűnek érezte
terhét, mintha lábai csak saját testét vitték volna.
Nemsokára újból elkezdett bosszankodni: „Mi-
ért kell belőlem gúnyt űzni? – mormogta. – Tán
nem én vagyok az egyetlen szamár Betlehemben?”
Haragjában nekifeszítette lábát a fövenynek, és
egyetlen lépést sem ment tovább. „Ha most még
meg is üt – gondolta elkeseredve –, egész cókmókja
az árokba repül!” József azonban nem bántotta.
Egyik kezét a hátára tette, a másikkal a szamár
fülei felé nyúlt, hogy megsimogassa. „Menj még
egy keveset! – bíztatta szelíden –, hamarosan pi-
henni fogunk!” Erre a szamár felsóhajtott és újból
baktatni kezdett, közben így gondolkodott magá-

126
ban: „Ez valóban szent ember, még azt sem tudja,
hogyan kell egy szamarat sietésre ösztökélni”.
Amikor a szamár látta József szelídségét és jósá-
gát, elmúlt minden bosszúsága. Áhítatosan egymás
mellé rakta füleit, ami egy szamár esetében annyit
jelent, mintha mi összekulcsolnánk a kezünket.

Eddig a történet. Bevallom, amikor először

olvastam, rögtön magamra ismertem. Nem
Szent Józsefben, sem pedig Máriában, hanem
a szamárban. Ilyen szamár vagyok én is néha.
Még többet gondolkozva rájöttem, hogy nem-
csak néha, hanem sokszor, sőt nagyon sokszor.
Pedig mennyire szeretnék olyan lenni, mint a
történet Szent Józsefje: szelíd és egyszerű! Any-
nyira szelíd és egyszerű, hogy még a világ legna-
gyobb szamarát is „meglepjem” szelídségemmel
és egyszerűségemmel.

Tudjátok, mi a legérdekesebb életünkben?

Isten mindig szelíden szól hozzánk. Nemcsak
szelíden, hanem a lehető legegyszerűbb dolgo-
kon és személyeken keresztül. Mi komplikáljuk

127
el a dolgokat. Csak mi vagyunk azok, akik min-
dig mindent jobban tudunk, akik okoskodunk,
akik számítgatunk. Isten mindig a legegysze-
rűbb dolgokat keresi. Gondoljunk Názáretre,
az angyali üdvözlet helyére, pontosabban az
isteni megszólítás legemblematikusabb helyére.
Nem egy korabeli metropolisz, közel sem volt
az ókor New York-ja. Egy egyszerű kis helység
volt, amely sosem játszott az angyali üdvözletig
fontos szerepet. Valószínűleg az angyal is csak
GPS-szel találhatott rá nagy nehezen. Mária? Ő
sem volt egy ókori díva vagy világsztár. Egysze-
rű, szerény kisleány volt. Szent József? Nem volt
egyetemi professzor, sem király, sem korabeli
multimilliomos. Egyszerű ács volt, tiszta szívű
ács! Maga a megtestesülés színhelye sem a csil-
logó, látványos palota, hanem egy állatokkal teli
istálló szerény jászla. Isten az egyszerű dolgokat
kedveli. Itt érzi otthon magát!
Meggyőződésem, hogy a mai, nehéz időben,
amikor az egyházat oly sok ember nem kedveli,
semmibe veszi, ignorálja, sőt talán gyűlöli is, az
egyszerűség – magának az egyháznak az egysze-

128
rűsége – egyre fontosabbá válik. Az egyszerűség,
amely töretlenül, tisztán és ragyogóan tünteti
fel Isten ma is értünk tündöklő tekintetét; az
egyszerűség, amely nem torzítja el Isten arcát,
mert mentes az álarctól; az egyszerűség, amely
nem törekszik a színjátszásra, a színészkedésre, a
színlelésre, hanem csak egyszerűen van, létezik,
és létében felragyog, vagyis üzen.
Regénybe illően tudjuk szidni, ócsárolni a
mai világot, hogy milyen zajos, mennyire sze-
reti a reflektorfényt, minő sokat ad a látszatra, a
fényűzésre. Hányszor az áldozat szerepében pó-
zolva, „fűzfára akasztva hárfáinkat” (vö. Zsolt
137) a régi szép – talán sosem létezett – me-
seszerű idők „bábeli folyói mentén ülve” (vö.
Zsolt 137) krokodilkönnyekkel sírunk, meg-
lepő gyakorisággal vérnyomásunkat mérve pa-
naszkodunk, hogy a legtöbb ember manapság
már nem vallásos, hogy napjainkban alig-alig
járnak fiataljaink templomba, hogy elidegen-
kedtek az egyháztól! Vettük-e magunknak va-
laha is a fáradságot, hogy meghallgassuk az ő
érveiket is, akkor is, ha nem értünk velük egyet?

129
Szóba elegyedtünk-e egyszer is – komolyan,
nem csak úgy, már eleve mindent úgyis jobban
tudva – ezekkel a kortársakkal, akik valójá-
ban templomkerülők? Érdekes lehet odafigyel-
ni, mit is mondanak, mit is tartanak rólunk,
úgynevezett vallásos emberekről, azokról, akik
rendszeresen templomba járunk; azokról, akik
bizonyos értelemben már a templomi leltárhoz
tartozunk; azokról, akik alatt a templompad az
elmúlt „évadban” legalább két-három centit ko-
pott. Nem éppen szépeket! Nem éppen olyan
dolgokat, amelyekkel büszkélkedhetnénk, ame-
lyeket szívesen kirakatba helyeznénk. Lehet,
hogy nincs mindig igazuk, de hogy némi igaz-
ság rejtőzködik szavaikban, kijelentéseikben, az
holtbiztos.
Érdekes, hogy ők is pont azt bírálják ben-
nünk, amit mi bennük! A látszatot, a látszatkel-
tést! Nem egyszer hallottam, hogy rajtunk alig-
ha látszik az, hogy Isten fontos nekünk, hogy
Istent szeretjük. Kortársaink „nagyon gyakran
nem a hit lényegén ütköznek meg, hanem azon,
hogy milyen természetességgel nem éljük meg

130
azt. Úgy teszünk, mintha hinnénk. De igazából
nem hiszünk.”106 Szebben, költőibben kifejezve:
nem ragyog fel arcunkon Isten szeretete. Isten
szeretetének nem vagyunk hiteles hírnökei.
Isten az egyszerűségben lakik! Nem szere-
ti a látszat „zaját”, „zsivaját”, „csörömpölését”!
Az egyszerűségben „ver sátrat”, ott van otthon.
Törekedjünk arra, hogy az egyszerű dolgokban
Istenre találjunk. Ne felejtsük el, hétköznapi
életünk az üdvtörténet színtere. Itt akar Isten
megszólítani. Itt akar Isten hozzánk szólni. Ő
mindig az egyszerű, megszokott dolgokon ke-
resztül közeledik hozzánk. Ez az ő stílusa. Nem
kedveli a kirívó, szembeszökő, extravagáns és
látványos dolgokat.
Hol keressük az egyszerűséget? Sehol! Az
egyszerűen ott van mindenhol. Mindig a meg-
szokott helyén van! Nem kell azt keresni, csak
meglátni! Meglátni benne Isten tündöklő, ked-
ves, szelíd arcát. Felfedezni benne Isten ember-
szerető mosolyát.

106
Werlen: 72.

131
 Emlékszünk még a fejezet elején szereplő tör-
ténetre? Szent József szelídsége és egyszerűsége
a szamarat is meggyőzte. Csak nem akarunk mi
szamarabbak lenni a szamárnál?

132
 A szerző egyéb publikációi
(válogatás)

1. Monográfiák, tanulmánykötetek
Qumrán és az őskeresztények, avagy veszélyben a keresz-
ténység?, Polis Kiadó, Kolozsvár 1998. (ISBN 973-
9267-53-8)
Totenkult bei den Christen. Die Übernahme jüdischer und
heidnischer Trauergebräuche in die römisch-christliche
Sterbe- und Begräbnisliturgie: Eine religions- und li-
turgiegeschichtliche Untersuchung, Brumar Verlag,
Temeswar 1999. (ISBN 973-9295-67-3)
Istorie și prezent. Trei studii liturgice, Editura Brumar,
Timişoara 2001. (ISBN 973-8057-43-4)
Amalarius Fortunatus in der Trierer Tradition. Eine quel-
lenkritische Untersuchung der trierischen Zeugnisse
über einen Liturgiker der Karolingerzeit (Liturgiewis-
senschaftliche Quellen und Forschungen 94), Aschen-
dorff Verlag, Münster 2006. (ISBN 3-402-04074-3)
Der Adventskranz. Seine Geschichte und Symbolik, Presa
Universitară Clujeană, Cluj-Napoca 2008. (ISBN
978-973-610-678-1)
Von seinem Glanz erstrahlen die Wolken...” (Ps 18,13).
Theologische Beiträge, Presa Universitară Clujeană,
Cluj-Napoca 2008. (ISBN 978-973-610-677-4)

133
Egyház és posztmodern. Korunk vallásossága és esztétizáló
hajlama, Szent István Társulat – Verbum, Budapest
– Kolozsvár 2012. (ISBN 978-606-8059-70-9)
Egyházam a posztmodernben. A dialógus-„kényszer” ideje,
Vigilia Kiadó, Budapest 2014. (ISBN 978-963-9920-
41-5)

2. Szerkesztett kötetek
Ideje az emlékezésnek. Liber amicorum: a 60 éves Mar-
ton József köszöntése, Szerkesztették: Nóda Mózes
– Zamfir Korina – Diósi Dávid – Bodó Márta,
Szent István Társulat – Verbum, Budapest – Kolozs-
vár 2010. (ISBN 978-606-8059-24-2)
A halálbiztos halál. Tanulmányok az elmúlás és a halál
kultúrájáról, Szerkesztette: Diósi Dávid, Szent Ist-
ván Társulat – Verbum, Budapest – Kolozsvár 2011.
(ISBN 978-606-8059-57-0)
Adventus Domini – Úrjövet. Az advent története, szo-
kásai és lelkisége, Szerkesztette: Diósi Dávid, Szent
István Társulat – Verbum, Budapest – Kolozsvár
2013. (ISBN 978-606-8059-91-4)
ERO CRAS. Az ó-antifónák története és magyarázata,
Szerkesztette: Diósi Dávid, Szent István Társulat –
Verbum, Budapest – Kolozsvár 2013. (ISBN 978-
606-8059-92-1)
Ecce sacerdos magnus. Tanulmányok Márton Áron püs-
pökké szentelésének 75. évfordulójára, Szerkesztették:
Marton József – Diósi Dávid, Szent István Társu-

134
 lat–Verbum, Budapest–Kolozsvár 2014. (ISBN 978-
606-8627-03-8)
Megmenekültem az oroszlán torkából. Az erdélyi katolikus
egyház a megpróbáltatások idején: 1848, 1948, Szer-
kesztették: Marton József – Diósi Dávid, Szent
István Társulat–Verbum, Budapest–Kolozsvár 2015.
(ISBN 978-606-8627-09-0)
Katolicitás és etnocentrizmus Erdélyben. Katolikus iden-
titásunk, Szerkesztették: Marton József – Diósi
Dávid, Szent István Társulat–Verbum, Budapest–
Kolozsvár 2015. (ISBN 978-606-8627-19-9)

3. Tanulmányok
A középkori liturgia „esküdt ellensége”: a szexualitás, in:
Keresztény Szó 11 (2000/4), 28–32.
A búcsú: szentelmény. Egy középkori gyakorlat újkori teo-
lógiája, in: Keresztény Szó 11 (2000/10), 9–13.
Az esszénus „keresztség” Qumránban, in: Teológia 35
(2001/3–4), 15–28.
Die mittelalterliche Kaiser-/ Königssalbung als
„Sakrament”. Das Aufkommen der Königssalbung im
Abendland, in: Studia Universitatis Babeș-Bolyai.
Theologia Catholica Latina 47 (2002/1), 135–148.
Die „heilige und heilbringende Schau”. Spätmittelalterliche
Elevationsfrömmigkeit, in: Studia Universitatis Babeş-
Bolyai. Theologia Catholica Latina 53 (2008/2),
3–35.

135
Teológiai és gyakorlatbeli hangsúlyeltolódások a közép-
kor liturgikus életében és szemléletében, in: Studia
Theologica Transsylvaniensia 11 (2008), 99–131.
Hauptaussagen der Heiligen Schrift zu Sexualität, Ehe und
Ehelosigkeit, in: Studia Universitatis Babeş-Bolyai.
Theologia Catholica Latina 54 (2009/1), 49–70.
A Sanctus éneklésének történeti háttere a kezdetektől a
többszólamúság kialakulásáig. Egyházzene és litur-
giatörténeti visszapillantás, in: Studia Theologica
Trassylvaniensia 12 (2009), 23–62.
Olivier Messiaen zenébeöntött Credo-ja. Az orgonamű-
vész és zeneszerző mint teológus, in: Studia Theologica
Trassylvaniensia 12 (2009), 183–193.
Amikor ember és angyal csókot vált. Plaidoyer a litur-
gia angeológiai dimenziójának „reneszánszáért”, in:
Vigilia 74 (2009), 580–583.
Kájoni János, a dallamgyűjtő, in: Marton József – Bodó
Márta (szerk.), Ezeréves múltunk. Tanulmányok
az erdélyi egyházmegye történelméről, Szent István
Társulat–Verbum, Budapest–Kolozsvár 2009, 169–
176.
Adventus Domini, in: Keresztény Szó 20 (2009/11), 4–7.
Sanctus, Sanctus, Sanctus… Az izajási és a liturgikus
Sanctus-szöveg közötti különbségek, in: Studia
Theologica Trassylvaniensia 12 (2009), 335–353.
Der jesajische „Hymnus seraphicus”. Untersuchung der
alttestamentlichen Wurzeln des Sanctus-Gesanges,
in: Studia Universitatis Babeş-Bolyai. Theologia
Catholica Latina 54 (2009/2), 71–81.

136
Kyrie eleison: „Krisztus jegyesének” szeretetujjongása, in:
Studia Theologica Trassylvaniensia. Supplementum
12 (2009), 5–20.
Communio sub una forma az ősegyházban? Egzegetikai
és liturgiatörténeti visszapillantás az újszövetségi kez-
detekre, in: Nóda Mózes – Zamfir Korina – Diósi
Dávid – Bodó Márta (szerk.): Ideje az emlékezés-
nek. Liber amicorum: a 60 éves Marton József kö-
szöntése, Szent István Társulat–Verbum, Budapest
– Kolozsvár 2010, 104–118.
A Sanctus-ének ószövetségi gyökerei.Az Is 6,1–4 perikópa
liturgikus szempontú elemzése, in: Magyar Egyházze-
ne 17 (2009/2010), 9–24.
„Hivassátok a siratóasszonyokat, hadd jöjjenek,... akik jól
tudnak sírni!” (Jer 9,16). Halottsiratás az ószövetségi
Szentírásban, in: Studia Theologica Transsylvaniensia
13 (2010), 59–75.
Per ipsum et cum ipso et in ipso. A doxologia finalis
interpretációs modelljei, in: Studia Theologica
Transsylvaniensia 13 (2010), 343–353.
A triangulum. Eredete, gyakorlata és szimbolikája a római
liturgiában, in: Studia Theologica Transsylvaniensia
13 (2010), 371–377.
Identitásfaktor: kultusz. Zsákutca vagy kihívás? in: Mar-
ton József – Oláh Zoltán – Kovács F. Zsolt (szerk.):
Itt vagyok, engem küldj! Tanulmányok a papságról,
Szent István Társulat–Verbum, Budapest – Kolozs-
vár 2010, 207–216.
Kenyér-kommunió az apokrif iratokban. A Péter-, János-
és Tamás-cselekedetek liturgikus szempontú elemzése,

137
 in: Marton József Oláh Zoltán (szerk.): Minden ke-
gyelem! A 65 éves Jakubinyi György érsek köszönté-
se, Szent István Társulat–Verbum, Budapest – Ko-
lozsvár 2011, 251–261.
Posztmodern vallásosság? Milyen módon vallásos korunk
embere? in: Vigilia 76 (2011), 722–730.
„Kaszás e földön a halál…” A halálbiztos halál teológiai
boncolgatása, in: Diósi Dávid (szerk.): A halálbiztos
halál. Tanulmányok az elmúlás és a halál kultúrájá-
ról, Szent István Társulat–Verbum, Budapest – Ko-
lozsvár 2011, 9–14.
Quo vadis (post mortem), homo? A tisztulás reményteli ál-
lapotáról, in: Diósi Dávid (szerk.): A halálbiztos ha-
lál. Tanulmányok az elmúlás és a halál kultúrájáról,
Szent István Társulat–Verbum, Budapest – Kolozs-
vár 2011, 153–169.
Posztmodern spiritualitás? Egy divatfenomén az egy-
ház szolgálatában?, in: Studia Theologica Transsyl-
vaniensia 14 (2011), 173–185.
A szimbólum lelke: a szép avagy A szép mint szakramentális
valóság, in: Studia Theologica Transsylvaniensia 14
(2011), 211–218.
Időzés a Szép vonzásában. A liturgia az esztétizálás és az
esztétika tükrében, in: Vigilia 77 (2012), 101–110.
A szimbólum hitelesítő kritériuma: a szép, in: Vallástudo-
mányi Szemle 8 (2012/3), 47–55.
Plázakultúra és egyház. Az olcsó „sikerstratégiák” hiába-
valóságáról, in: Studia Theologica Transsylvaniensia
15 (2012), 123–135.

138
A jövő egyházának „kényelmetlen” atyánkfiai, in: Studia
Theologica Transsylvaniensia 15 (2012), 271–278.
Kultusz a posztmodern társadalomban. Közelharc a li-
turgia esztétikai dimenziójának visszahódításáért,  in:
Kovács Andrea (szerk.): Hagyomány és megújulás a
liturgiában és zenéjében. A Liszt Ferenc Zeneművé-
szeti Egyetem Egyházzene Tanszéke újraindításának
20. évfordulóján tartott szimpózium előadásai (Bu-
dapest, 2010. szeptember 8-10.), Liszt Ferenc Zene-
művészeti Egyetem Egyházzenei Kutatócsoport, Bu-
dapest 2012, 99–115.
Advent kialakulástörténete és liturgiája, in: Diósi Dávid
(szerk.): Adventus Domini – Úrjövet. Az advent tör-
ténete, szokásai és lelkisége, Szent István Társulat–
Verbum, Budapest – Kolozsvár 2013,11–60.
Az ó-antifónák felépítése és története, in: Diósi Dávid
(szerk.): ERO CRAS. Az ó-antifónák története és
magyarázata, Szent István Társulat–Verbum, Buda-
pest – Kolozsvár 2013, 11–46.
Participatio actuosa és a posztmodern. Egy vitatott téma új-
ragondolása korunk vallásosságának fényében, in: Pus-
kás Attila – Perendy László (szerk.): A II. Vatiká-
ni Zsinat: Isten ajándéka az egyház és a világ számára
(Varia Theologica 5), Szent István Társulat, Budapest
2013, 187–198.
Az egyszerű alma. „Mese” a posztmodern kor kellős köze-
péből, in: Vigilia 80 (2015), 93–98.
A szem és a fül böjtje a katolikus liturgiában. Egy kis-
sé másfajta magyarázat, in: Marton József–Diósi
Dávid (szerk.): Katolicitás és etnocentrizmus Erdély-

139
 ben. Katolikus identitásunk, Szent István Társulat–
Verbum, Budapest–Kolozsvár 2015, 97–107.
Az istentalálkozás „szentek szentje”: a liturgikus kommuni-
káció, in: Nők az egyházban – Identitás és kommuni-
káció (Sapientia Füzetek 27), Vigilia Kiadó, Budapest
2015, 191–203.
Az individualizmus a posztszekuláris társadalomban:
Nemcsak veszély, hanem esély is!, in: Studia Theologica
Transsylvaniensia 19 (2016), 31–43.
Húsvét misztériuma. Ars moriendi et resurgendi, in:
Vigilia 82 (2017), 253–258.

140
141
142
143
 Vigilia Kiadó, Budapest, 2018
Felelős kiadó: Lukács László
g
Tördelés: Czirmay Ágnes
Készült a kolozsvári MEGA PRINT SRL nyomdában
Igazgató: Cristian Sincovici

144