Írta: Sarah Addison Allen

A mű eredeti címe: First Frost

A művet eredetileg kiadta: St. Martin's Press, 2015

Text copyright 2014 by Sarah Addison Allen. All rights reserved.

Fordította: Tóth Enikő Mária

A szöveget gondozta: Molnár Eszter A borítót
tervezte: Zsibrita László A sorozatterv, annak
elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a
borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 457 493 4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Korom

Pál, Schmidt Zsuzsanna
Készült a Gyomai Kner Nyomda Zrt.-ben, a nyomda
alapításának 137. esztendejében, 2019-ben.
A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.
Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató
www.gyomaikner.hu
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve
rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes
sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
 
 
 
 
 
 
 
 
A varázslatos Andrea Cirillónak
Amiért hittél egy különös, kicsi
kertkönyvben
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 1. Fejezet

B AY WAVERLEY-HOPKINS végigszáguldott a Pendland

Streeten, a hátán pattogott a zsákja, sötét fürtjei úgy
röpködtek mögötte, mint egy csapat feketerigó. A
környékbeli háztulajdonosok mindig tudták, ha arra szaladt,
mert olyankor hirtelen elfogta őket a vágy, hogy rendet
rakjanak a zoknisfiókban, és végre kicseréljék a kiégett
izzókat, ahogy azt már oly régen tervezték. Rendbe kell
tenni a dolgokat, gondolták mindnyájan, ahogy Bay nap
mint nap végigrohant az utcán iskola után. De miután
elhaladt, a gondolataik gyorsan visszakanyarodtak oda,
ahol addig jártak: mi lesz vacsorára, miért olyan mogorva a
férj az utóbbi időben, várhat-e holnapiga mosás?
Bay felgyorsított, ahogy a Waverley-házhoz közeledett.
Régi, zegzugos, Anna királynő korabeli ház volt, amelyen
körbefutott a veranda, és volt egy csinos kis tornya is, Bay
kedvence. Elsőként épült fel a környéken az 1800-as évek
végén, még mielőtt az Orion Főiskolát megalapították, és
akkoriban az észak-karolinai Bascom nem volt több sáros,
útszéli pihenőhelynél a nyugati hegyvidéken átutazók
számára. Az utcabeli szomszédok igyekeztek utánozni a
Waverley-ház építészeti stílusát, de egyik épület sem volt
hozzá fogható. Legalábbis Bay szerint.
Bay nem az utcáról a házba vezető lépcsőn szaladt fel,
hanem a lejtős pázsiton, közben csúszkált a nedves füvön.
Előző éjjel hatalmas eső zúdult le, és az erős szél végre
meghozta az őszt Bascomba, mintha hatalmas seprűvel
söpörtek volna végig a városon. A levegő érezhetően lehűlt,
mindent nedves levelek borítottak – az udvarokat, a járdát,
az utcát és a kocsikat. Mintha nagy hirtelen az egész
világot fahéjas barnacukor mázzal vonták volna be.
Bay felakasztotta a hátizsákját az előkertben álló
tulipánfa egyik csupasz ágára, és még akkor is himbálózott,
amikor a lány kettesével véve a lépcsőfokokat felszaladt az
elülső verandára, és kinyitotta az ajtót.
Bár a külvilágban az ősz vette át az uralmat, a Waverley-
ház belül még mindig nyárillatú volt. A citromverbéna napja
volt, így a levegő megtelt az édeskés illattal, amely
pikniktakarók és szerelmes szíveket formázó, fehér
bárányfelhők képét idézte.
Talán csak Bay képzelte úgy, de a ház mindig összekapta
magát egy kissé, amikor belépett: a homályos ablakok
fényesebben csillogtak, az ágytakarók is kisimultak a
díványokon. Bay anyja szerint a lánya túlságosan is szerette
ezt a helyet, amivel a nagyanyjára, Maryre Ütött. Bay
ugyan nem ismerte a dédnagymamáját, de anélkül is tudta,
hogy az anyja ezt nem bóknak szánja. Az anyja ugyanitt
nőtt fel, de soha nem érezte magát igazán otthon.
Bay még levegő után kapkodott az őszi rohanás után,
amikor átvágott az előszobán, elhaladt a nappali mellett,
ahol még mindig ugyanaz a régi bútor állt, mint Mary
dédnagyanyja idejében, aki panziót vezetett, és belépett a
hatalmas, felújított, nagyüzemi méretű konyhába.
Edzőcipője, amelyet majdnem teljesen eltakart farmerjának
kirojtosodott szegélye, nyiszorgott a fényesre súrolt padlón.
A konyhában nehéz, cukros pára terjengett. Bay szófukar
nagynénje, Claire az egyik tűzhely mellett állt. Rövid,
fekete haját felemás csatokkal tűzte fel, amelyek kilencéves
kislányáé, Mariah-é voltak. Claire válla megfeszült,
miközben kavargatta és öntögette a cukorból, vízből és
kukoricából főzött szirupot – ugyanabban a testtartásban,
ugyanazokban a nagy, vörösréz szirupos fazekakban,
ugyanazokba a formákba minden áldott nap, már hónapok
óta.
Bay nagynénje, Claire régebben sikeres vállalkozást
vezetett, a Waverley Partiszervízt. Legendás dolgokat
művelt az ehető virágokkal, amelyek a hátsó kertben álló,
hóbortos almafa körül nőttek. Mindenki tudta: ha Claire főz
az évfordulós partira, sarkantyúvirágos aioliszószt és
narancssalátával töltött tulipánt fog készíteni, amitől a
vendégek féltékenyen és begerjedve távoznak az
összejövetelről. Ha pedig gyerekzsúrra fogadják fel, apró,
földiepres muffinokat és cukrozott ibolyát szolgál fel, amitől
minden gyerek jól viselkedik, és hosszú, délutáni álomba
merül. Claire főztje igazi varázslat volt, ha a virágait
használta hozzá. Minden Waverley lánynak volt valami
különleges tudománya, de Claire volt a furcsa családtagok
legfurcsábbika. Es Bay ezt nagyon szerette benne.
Ám minden megváltozott, amikor nem egészen egy évvel
ezelőtt beindította Waverley Cukorkák nevű vállalkozását.
Tavaly télen Claire hiába keresett valamilyen szert Mariah
torokfájására, ami miatt elment a hangja, és több napot
mulasztott az iskolából. Ha Mariah beteg volt, szűkebbnek
érezték a szobákat, mintha maga a ház is a kezét tördelné.
Egy nap, amikor Claire éppen Mariah torokgyulladása miatt
idegeskedett, meghallotta, hogy valami leesik a konyha
melletti irodában, és amikor bement megnézni, azt látta,
hogy Mary nagymama egyik régi, konyhai jegyzetfüzete
pottyant le a padlóra. Ekkor talált rá a keménycukorka
receptjére, a kert rózsabogár-mentesítésérc vonatkozó
utasítások meg a legényfogó sütemény receptje közé
begyűrve.
A cukorka megnyugtatta kislánya torkát, majd pedig
olyan újdonság lett belőle, amelyet a város minden lakója ki
akart próbálni. Elvégre, ami a Waverley-ktől származik, az
biztosan különleges. Amikor az iskolában az anyukák hírét
vették a cukornak, hajnali kettőkor álmos szemmel
kopogtak Claire ajtaján, mert kétségbeesetten kerestek
valamit, ami elmulasztja a gyerek torokfájását, aki egész
éjjel nem tudott miatta aludni – és persze ők sem.
Amikor vége lett a télnek, a cukorkák – ezek a gyönyörű,
élénk színű, ökörszemtojás-nagyságú, porcukorral bevont
édességek – népszerű kiegészítő csemegévé váltak a Claire
által szervírozott születésnapi zsúrokon, később nagy
tételben rendeltek belőle a ballagásokon és esküvőkön
felkapott édességbüfék számára. Lux Lancaster esküvőjén,
a Harold Manorben történt, hogy minden ajándékzacskóba
tettek egy kis üvegnyit Claire mézzel töltött, levendulás
keménycukorkáiból, és Lux unokatestvérének a barátnője,
aki a Southern Living magazinnak dolgozott, ott kóstolta
meg először. Visszautazva Alabamába, a repülőn cikket írt a
varázserejű, halványlila édességről, és vízfolyásként
ömlöttek belőle a szavak. Szinte nem is emlékezett rá, mit
írt euforikus és enyhén spicces állapotában. Amikor a
magazinban megjelent a cikk, és megosztották a közösségi
médiában is, özönleni kezdtek a megrendelések. Bascom
határain túl is felébredt az emberek kíváncsisága a
különleges cukorka és készítője, a különleges Claire
Waverley iránt.
Claire partiszerviz-tulajdonosként segítséget fogadott fel
a nagyobb ünnepségek alkalmával, de a munka nagy részét
maga végezte. Éppen akkora volt a vállalkozása, amivel
még egymagában elboldogult. De a cukorkaüzlet már
akkora méreteket öltött, hogy kezdett a varrás mentén
repedni. Bay mindennap segített Claire nénikéjének iskola
után. Claire-nek volt még egy alkalmazottja: egy Buster
nevű, vendéglátó szakos hallgató az Orion Főiskoláról, aki
annyit dolgozott nála, hogy az teljes munkaidőnek is elment
volna.
Mégis állandó lemaradásban voltak.
A partiszervízről a cukorkakészítésre való átállással
Claire is megváltozott. Állandóan fáradt volt, mindig
dolgozott, és néha szinte honvágynak tűnő kifejezés ült ki
az arcára. De soha nem kért segítséget, és senkinek nem
fogadta el a közeledését ebben az ügyben. Claire egyik
furcsasága az volt, hogy ha valamiről nem akart beszélni,
olyan gyorsan elhallgatott, ahogy az egérfogó rugója a
helyére pattan.
Amikor Bay azon a délutánon bement a konyhába iskola
után, Buster vitte a szót, szokás szerint. Órákon át tudta
mondani, betöltötte a konyhát állandó fecsegésével,
amelyet visszavertek a rozsdamentes acél falak.
– Szóval mondtam neki, hogy nem szép a veknije, erre ő
kenyérkirálynőnek nevezett. Kenyérkirálynő! Volt bőr a
képén! Szombaton elmegyünk valahová.
Buster magas, telt ajkú fiú volt, rövidre nyírt haja végét
kékre festette. Amikor végre észrevette, hogy Bay
megérkezett, abbahagyta a finomszemű porcukor szitálását
egy nagy kupac keménycukorkára, amelyek épphogy
kijöttek a formából.
– Szia, szépségem! Megint a későbbi busszal jöttél?
Éppen azt mondtam Claire-nek, hogy megismerkedtem egy
fickóval a kenyeres kurzuson. Ki nem állhatom, de lehet,
hogy lelki társak vagyunk.
– Kenyérkirálynő? – kérdezte Bay. – Nekem tetszik.
– Annyira elegem van a kenyerekből! Alig várom a
következő szemesztert, akkor a hússal fogunk foglalkozni.
Mit mond a mai pólód? – kérdezte Buster Baytől. Bay
megmutatta a feliratot, ő pedig felolvasta: – „MÉG EL SEM
KEZDTEM HALOGATNI.” Ugyan már! Nyilván megcsináltad az
összes házi feladatot, mire leszálltál a buszról. Van valami
terved a hétvégére? Hallottam, hogy szombaton
halloweenparti lesz nálatok a suliban. Van valaki
különleges, akivel mész? – Buster le-fel húzgálta a
szemöldökét, az egyik ki volt lyukasztva.
Bay érezte, hogy forróság önti el az arcát, Úgyhogy
elfordult, és átment a konyha másik végébe. Kezet mosott,
és kötényt kötött maga elé.
Claire figyelte a lányt, de nem szólt semmit. Szavak
nélkül is értették egymást, nem úgy, mint az anyjával.
Claire úgy is megértette a dolgait, ha Bay egy szót sem
szólt. Két hónappal ezelőtt, amikor Bay megjelent a
konyhában a tizedik osztály első napja után, amely a felső
tagozat purgatóriumát követő első gimnáziumi év, Claire
egyből tudta, hogy valami történt. Bay anyja is megérezte,
de sokkal homályosabban. Claire azonnal rávilágított a
problémára, és megkérdezte: „Ki az a fiú?”
– Nem. Semmi érdekes – válaszolta Bay Busternek, még
mindig a hátát mutatva. – Csak segítek feldíszíteni a
báltermet.
– Ilyen arccal hogy nem buknak rád a fiúk? – Buster
ciccegett. – Nem is értem.
– Ha helybeli lennél, értenéd – válaszolta Bay.
– Jaj, ne már! Ebben a városban mindig mindenki azt
mondja, hogy csak akkor érted meg a dolgokat, ha itt
születtél. Én nagyon is sok mindent értek. Csak annyira
vagy furcsa, amennyire az akarsz lenni. Na, jó – mondta
Buster Claire-nek, miközben levette a kötényét –, megjött
az erősítés, úgyhogy megyek a piacra, kezdődik a
műszakom. – Hány állásod van pillanatnyilag? – kérdezte
Bay.
– Csak három.
– És még randizni is marad időd?
Buster a szemét forgatta.
 – Nem olyan nehéz az! Viszlát, lányok! – mondta, és
kiment a konyhából.
Pár másodperc múlva hallották a kiabálását:
– Megint nem nyílik a bejárati ajtó! Csapdába estem! Itt
halok meg, ebben a házban, úgy, hogy nem ismertem meg
az igazi szerelmet! Jaj, várjatok csak! Kinyílt. Olajozzátok
meg a zsanérokat!
Miután becsukódott az ajtó, Claire odafordult Bayhez.
– Arra gondoltam, készítenék neked valamit. Amit
odaadhatsz annak a fiúnak, aki tetszik neked – mondta,
ügyelve, hogy ki ne mondja a nevét. – Csinálhatnék mentás
sütit meg teát loncvirágsziruppal. A menta kitisztítja a
gondolatait, a lonctól pedig tisztábban fog látni. Akkor
biztos felfigyel rád.
Bay megrázta a fejét, bár több tucatszor gondolt már
erre, néha csak azért, hogy a nagynénje végre valami mást
is készítsen a keménycukorkán kívül.
– Nem hiszem, hogy megenné, amit én adok neki. Tudná,
hogy te csináltad.
Claire megértően bólintott, bár kissé csalódottnak tűnt.
Bay hirtelen a mellére szorította a kezét, mintha nem
bírná tovább, mintha valamilyen csomó lenne odabent,
mintha az inai keményen összefonódnának, és a bordáit
feszítenék. Néha valódi, fizikai fájdalmat érzett.
– Ez mindig ilyen?
– Az anyukáddal kellene beszélned – mondta Claire
egyszerűen, sötét szemében együttérzés csillogott. Claire
és Bay anyja ugyan nagyon különböztek megjelenésükben,
vérmérsékletükben, mindenben, de mindennap beszéltek
egymással. Néha, amikor régen Bay otthon bement a
nappaliba, ott találta az anyját, Sydney-t, amint
fodrászmagazinokat lapozgatott, fülén a telefon, de nem
mondott semmit. A telefonból sem hallatszott semmi.
– Kivel beszélsz? – kérdezte ilyenkor Bay.
– Claire-rel – válaszolta az anyja.
– Miért nem mondtok semmit?
 – Csak együtt töltünk egy kis időt – felelte az anyja, és
vállat vont. A Waverley nővérek gyerekkorukban nem álltak
közel egymáshoz, de most szinte elválaszthatatlanokká
váltak, ahogy az a testvérekkel felnőttkorukban gyakran
megtörténik, amint rájönnek, hogy a család valójában
választás dolga. Bay nem sok részletet tudott a
gyerekkorukról. De a nyitott ablakon át és a kanapé mögül
kihallgatott beszélgetésekből – ami az egyetlen módja volt,
hogy érdekes dolgokat tudjon meg – kiszűrte, hogy
gyakorlatilag árvák voltak. Az anyjuk, ez a vad,
eltévelyedett lélek hozta ide őket, a Waverley-házba, amikor
Claire hatéves volt, Sydney pedig újszülött. A világtól
visszahúzódó nagyanyjuk, Mary nevelte fel Őket. Claire
olyan természetesen tett magáévá mindent, ami Waverley,
mint ahogy levegőt vesz az ember, de Sydney csak sokkal
később volt hajlandó elfogadni, hogy ő minden, csak nem
átlagos.
És bármilyen varázsereje volt is az anyjának, Bay még
most sem tudta biztosan, hogy teljes mértékben elfogadja-
e. Ez volt az egyik ok a sok közül, amiért Bay közelebbinek
érezte magához a nagynénjét.
Ennek ellenére csak idő kérdése volt, mikor szól Claire
Bay anyjának a fiúról.
– Nem hiszem, hogy anya megértené – mondta Bay.
– Megértené, nekem elhiheted.
– Jobban ismersz engem, mint ő. Claire megrázta a fejét.
– Ez nem így van.
Bay megfordult, és kinézett a mosogató fölötti ablakon. A
hátsó kertet magas kovácsoltvas kerítés vette körül,
amelyet néhol fél méter vastagon befutott a lonc indája, és
hegyes díszek meredeztek a tetején, mint a régi
temetőkerítéseken. Bay nem látta a fát, de tudta, hogy ott
van. Mindig valami kis vigaszt merített belőle.
– Végre hűl a levegő. Mikor fog virágozni az almafa? –
kérdezte.
 Ősz volt, az egyetlen évszak, amikor a Waverley-kert
különös almafája nyugalomban van, amely jóval azelőtt itt
volt, hogy a ház megépült volna. Senki nem tudta az okát,
miért virágzott egész télen, hogy aztán tavasszal és nyár
elején kicsi, rózsaszín almákat neveljen. Bay legkedvesebb
emlékei közé tartozott, hogy nyáron az almafa alatt
heverészik, miközben Claire kertészkedik, és a fa almákkal
dobálja meg őt, mint amikor a kutya eldobósat akar játszani
a gazdájával. De az ősz közeledtével a fa egyik napról a
másikra elhullatta a leveleit, és azután csak panaszosan
rázta csupasz ágait, amíg az első téli fagy újra fel nem
ébresztette álmából. Az egész család átérezte az almafa
tehetetlenségét.
– Az évkönyv szerint az idei első fagy halloweenre
várható – mondta Claire. – Szombathoz egy hétre.
– Az sokára lesz. Nem emlékszem ilyen késői fagyra.
Fogsz partit adni? – kérdezte Bay reménykedve.

– Hát persze – válaszolta Claire, és puszit nyomott Bay

feje búbjára, ahogy a lány elment mellette. A vörösréz
fazékból önteni kezdte a fanyar, sárga színű citromverbénás
cukorka szirupját, hogy a kis, kerek formákban szilárduljon
meg. – Mindig megünnepeljük az első fagyot.
Aznap, amikor a fa ősszel virágba borul, amikor a kis,
fehér almavirágok lehullnak, és beborítják a földet, mint a
hó, a hagyomány szerint a Waverley-lányok összegyűlnek a
kertben, mint valami hatalmas katasztrófa túlélői,
összekapaszkodnak, nevetve tapogatják egymás arcát és
karját, hogy meggyőződjenek róla, minden rendben van-e,
és hálásak, hogy átvészelték. Megkönnyebbülnek, hogy a
világuk rendje helyreállt. Az első fagy beköszönte előtt
mindig nyugtalanság fogja el őket, túl könnyen
elajándékozzák a szívüket, olyan dolgokra vágynak, amiket
nem kaphatnak meg, összezavarodnak, és a kelleténél
többet adnak mások véleményére. Az első fagy egyenlő az
elengedéssel, így hát mindig okot ad az ünneplésre.
 Utána minden rendbe jön.
Bay alig várta azt a napot. Hiszen ahogy a dolgok az
utóbbi időben alakultak, addig még nagyon sok minden
elromolhatott.
 
 
Miután néhány órán át besegített a nagynénjének, Bay
alkonyatkor hazaindult, átvágott a környékbeli hátsó
kerteken, Bascom belvárosa felé tartva.
Ahogy a város központjában lévő parkhoz közeledett,
hirtelen meglátott egy idős férfit, aki egyedül álldogált a
parkban, mellette viharvert, kemény bőrből készült bőrönd
feküdt a földön.
Volt a férfiban valami különös vonzerő. Rendíthetetlen,
csendes magabiztosság sugárzott belőle, mintha egyetlen
pillantása vagy mosolya olyan titkot rejtene, amely
megváltoztatja az ember életét, megváltoztat mindent.
Talán prédikátor volt, politikus vagy éppen utazó ügynök.
Bay egy pillanatra elgondolkodott rajta. Igen, biztosan
ügynök.
Megállt az utca túloldalán, és megbámulta az öreget, bár
ezt a hajlamát igyekezett elfojtani, hiszen tudta, hogy
zavarba hozza az embereket. Egyszer, amikor az
élelmiszerboltban túl sokáig bámult egy nőre, az dühös lett,
és azt mondta Baynek: „Együtt vagyunk. Ott fogja hagyni a
feleségét. Ne is próbáljon mást mondani!” Ez megijesztette
Bayt, mert először is, fogalma sem volt róla, hogy Ione
Engle-nek viszonya van, másodszor pedig ő csak azokat a
pici ágacskákat bámulta, amelyek beleakadtak Ione hajába,
miközben a folyóparton hentergett egy másik nő férjével.
De az emberek állandóan gyanakodtak, mert ez volt Bay
tudománya. Vagy az átka, szokta mondogatni az anyja.
Tudta, hogy mi hova tartozik. Ahogy Claire nénikéjének az
volt a tudománya, hogy ételeket készített a Waverley-kert
ehető virágaiból. Az anyja tudománya pedig az, hogy
különlegesen értett a hajhoz: egy új frizurával
megmagyarázhatatlan módon fel tudta forgatni az emberek
napját. Bay ismerte az ezüstnemű helyét olyan házakban is,
ahol azelőtt soha nem járt: pontosan tudta, melyik fiókban
tartják. Idegeneket figyelt a parkolóban, és pontosan tudta,
melyik kocsihoz fognak odamenni.
Bay figyelte az öreget, aki zsebre dugott kézzel,
rezzenéstelen tekintettel itta magába a körülötte lévő
dolgokat: Bascom központjának ajándékboltjait és a
parkbeli szökőkutat, amely mellett főiskolások szoktak
lófrálni. Kíváncsian legeltette a szemét a szökőkút mellett
álló köztéri szobron, amelyet az Orion Főiskola legjobb
képzőművész-hallgatója készített. A szobrot évente
cserélték. Az idén egy két és fél méter magas, három méter
széles, betonból készült mellszobrot állítottak ki, amely az
Orion Főiskola alapítóját, Horace J. Oriont ábrázolta. A
hatalmas, szürke betonfejet félig eltakarta a magas fű,
úgyhogy csak a teteje – orrtól fölfelé – volt látható. Horace
J. Orion úgy hatott, mintha feltámadt volna halottaiból, a
föld alól kukucskálna ki, és számba venné a dolgokat, hogy
eldöntse, megérte-e az a sok erőfeszítés. Valójában
igencsak mulatságos látványt nyújtott az óriási fej a
belváros közepén. A viharos érzelmek már lecsillapodtak a
szobor kihelyezése óta, de továbbra is beszédtémául
szolgált, ha nem találtak elég pletykálnivalót.
A szél lecsendesedett, de az idegen ezüstszínű haja és
nadrágjának hajtókája kissé lobogott még, mintha a
megmaradt enyhe szellőt magához vonzaná, ahogy a
madarak odagyűlnek az eleségre.
Világos, ezüstösen csillogó szeme végül megállapodott
Bayen. Ugyan közöttük haladt át az út, de furcsa módon
eltűnt az összes autó. A férfi elmosolyodott, és pont úgy
volt, ahogy azt Bay sejtette. Mintha az idegen mindent
elmondott volna neki, amit Bay hallani akart.
– Azon gondolkoztam – szólt oda neki a férfi
gyöngyházfényű hangon – meg tudná-e nekem mondani,
merre van a Pendland Street?
 Bay meghökkent a furcsa egybeesésen. Éppen most jött a
Pendland Streeten álló Waverley-házból. A Pendland Street
hosszú, kanyargós utca volt, ott sorakoztak Bascom
legrégebbi, zegzugos, kopottasan elegáns házai, amelyeket
oly szívesen nézegetnek a turisták. A férfi akár közéjük is
tartozhatott. Bay ránézett az ócska bőröndre. Lehet, hogy
abban az utcában, a szállodában lakik.
Bay visszafelé mutatott, amerről jött.
– Köszönöm – mondta a férfi.
Hirtelen újra megjelentek az autók, végigszáguldottak a
forgalmas, belvárosi utcán, eltakarva Bay elől a kilátást.
Odaügetett a közeli újságosládához, felmászott rá, és
megkapaszkodott a láda melletti lámpaoszlopban.
A park azonban már üres volt. A férfi eltűnt.
Ahogy Bay ott állt a láda tetején, egy kék Fiat húzott el
mellette. Nagymenő lányok ültek benne a gimiből: Trinity
Kale, Dakota Olsen, Riva Alexander és Louise Hammish-
Holdem. Louise kihajolt az ablakon, és éneklő hangon
odakiáltott Baynek:
– Joshékhoz megyünk. Ne adjunk át neki még egy
levelet?
Bay már hozzá volt szokva ehhez, úgyhogy csak sóhajtott
egyet, ahogy a távolodó kocsit nézte. Aztán leugrott az
újságosládáról, és elindult anyja fodrászszalonja felé, amely
a parkkal átellenben volt.
Amikor belépett a szalonba, az anyja épp elmerülten
beszélgetett az aktuális vendéggel. Sydney harmincnyolc
éves volt, de fiatalabbnak nézett ki. Egyéni öltözködési
stílusa volt: szívesen viselt rövidnadrágot csíkos
harisnyával, és ötvenes évekbeli, vintage stílusú ruhákat.
Hibátlan bőre volt, és finom, karamellszőke haja –
általában. Bay meg mert volna rá esküdni, hogy ma a vörös
szín új, fémes csillogású árnyalata vegyült bele, aminek
reggel még nyoma sem volt.
Bay ledobta a hátizsákját a fogadópult mögé, ahol Violet,
az anyja új (és teljesen hasznavehetetlen) recepciósa aludt
édesdeden a székében. Egy kicsit még horkolt is. Bay kivett
a zsákjából egy rongyos, papírkötésű könyvet, és felmutatta
az anyjának, aztán a hüvelykujjával az ajtó felé bökött,
jelezve, hogy kimegy olvasni.
Sydney bólintott, de a pillantásából Bay ki tudta olvasni,
hogy KRESZ-tanfolyam. Hónapok óta azzal nyaggatta Bayt,
hogy iratkozzon be vezetni tanulni, de neki semmi kedve
nem volt hozzá. Ha megtenné, ki tudja, milyen kínos
helyzetbe hozná magát, mielőtt beköszönt az első fagy.
Nem, szívesebben gyalogol és buszozik a nagynénje házáig,
és esténként megvárja, hogy az anyja befejezze a munkát.
A túl nagy szabadság veszélyes lehet egy szerelmes
lányra nézve.
– Legyen nálad a telefonod! Felhívlak, ha korán végzek –
mondta Sydney, mire Bay morgolódva visszament a
hátizsákjához, kivette a telefonját, és zsebre vágta.
Az anyja szerint könnyen lehet, hogy ő az egyetlen
kamaszlány a világon, aki nem szeret telefonálni. Ez persze
nem volt teljesen igaz. Mindössze arról volt szó, hogy az
anyján kívül senki más nem hívta fel.
Bay átvágott a parkon, közben egy pillanatra
elgondolkodott, hová mehetett vajon az a furcsa öregember,
és megfordult a fejében, hogy visszamegy a nagynénjéhez,
hátha végül ott kötött ki. Ez viszont azt jelentette volna,
hogy nem tud elgyalogolni Josh Mattesonék házáig meg
vissza, mire az anyja végez az utolsó vendéggel.
Így aztán átvágott még néhány kerten, majd a hideg vizű
folyó melletti erdőn, ahol Bascom legszebb házai álltak. Ott
lakott az Orion Főiskola új rektora meg néhány orvos. Es
Mattesonék, az állam legnagyobb készház-gyárának
tulajdonosai. Dupla széles házban lakik? Azt bizonyára itt
gyártották, Bascomban, méghozzá azok az emberek, akik
ebben a hét hálószobás, Tudor-stílusú házban élnek. A
levelüket hullató fák árnyékában Bay felmászott a
domboldalra, amely Mattesonék hátsó kertjére nézett.
Egyenesen a télire letakart medence mögötti jakuzzira
látott, és a nyitott teraszajtóra.
Máris sok kölyök volt ott, egyesek a jakuzziban, mások a
tévé előtt, a teraszról nyíló nappaliban. Kihasználták, hogy
Josh Matteson szülei egy hónapra elutaztak. Egy kicsit túl
lazának akartak látszani, ahogy azt a filmeken látták, de
igazság szerint egyikük sem tartozott ide.
Például azok a lányok, akik a Fiattal jöttek. Trinity Kale,
akinek a szülei válófélben voltak, Floridában lakott a
nagymamájánál. Aztán Dakota Olsennek, aki a főiskolai
esszéjén akart dolgozni, nyilvánvalóan Princetonban lett
volna a helye. Riva Alexander, ez a szégyenlős, duci lány,
akit mindig a pomponlány-piramis aljára állítottak, és
állandóan diétázott, legszívesebben otthon főzőcskézett
volna. És Louise Hammish-Holdem – nos, hát Bay nem
tudta pontosan, hol van az ő helye, de annyi biztos, hogy
nem itt. Ennyi volt a gimnázium dióhéjban. Mindannyian
úton voltak valahová máshová. Bayt ez teljesen kiborította,
és valahogy kitaszítottnak érezte magát, mert ő egész
pontosan tudta, hova tartozik. Ide, Bascomba.
Josh Mattesonhoz.
Azt, hogy ő ehhez a városhoz tartozik, attól a pillanattól
fogva tudta, hogy ötéves korában az anyjával
visszaköltöztek Seattle-ből. Bay régi álma teljesült ezzel:
arról ábrándozott, hogy az almafa alatt heverészik a
Waverley-kertben, mindenki boldog, és mindenki a helyén
van. Arra valamivel később jött rá, hogy az ő helye Josh
Matteson mellett van. Bay és Josh soha nem tartozott egy
társaságba egészen az idei tanévig, amikor Bay végre
gimnazista lett, Josh pedig az utolsó évét kezdte ugyanott.
Josh a teraszon ült egy asztal mellett, és élénk
beszélgetésbe merült az egyik focista csapattársával. Szép,
szőke hajú fiú volt, vicces és jószívű, de annyira lerítt róla a
boldogtalanság, hogy Bay csodálkozott, mások hogy nem
veszik észre rajta. Úgy gomolygott körülötte, mint a füst,
mintha Josht belülről felemésztené a lassú izzás.
 Bay a fiúhoz tartozott. Már ezt is elég nehéz volt
elviselni. De a tudat, hogy Josh meg őhozzá tartozik, és a fiú
nem a számára kijelölt úton jár, elviselhetetlen fájdalmat
okozott Baynek. Élete legnehezebb feladata volt, hogy erről
meggyőzze Josht. Két hónappal ezelőtt bolondot csinált
magából, amikor levelet írt neki, és szükségtelenül felhívta
magára a figyelmet, mintha Waverley-nek lenni nem lenne
éppen elég. Így hát most távol tartotta magát tőle.
Bay végül megértette, hogy minden próbálkozás
hiábavaló: nem tudsz rákényszeríteni valakit, hogy
szeressen. Nem lehet megspórolni a rossz döntéseket.
Ilyen varázslat nem létezik.
 
 
Aznap késő éjjel Claire Waverley vacogva ébredt fel. Az
emeleti toronyszoba ablaka nyitva volt, beáramlott a hűvös
levegő. A hideg ott lebegett az ágya fölött apró, fehér
csillagok alakjában, amelyeket akár meg is tudott volna
érinteni, ha felemeli a kezét.
Csendben felkelt, és az ablakhoz ment, hogy elvegye a
deszkadarabot, amivel a férje, Tyler kitámasztotta. A
tegnap esti felhőszakadás végre meghozta a hideg időt a
városba a perzselően forró indián nyár után. Odakint párás,
kék fényt sugároztak az utcai lámpák, mint amikor beteszed
a meleg poharat a hűtőbe, és az bepárásodik.
Claire a válla fölött visszanézett Tylerre, aki lerúgta
magáról a takarót, és fedetlen mellkasa hullámokban
bocsátotta ki magából a meleget. Tyler soha nem fázott.
Egész évben Birkenstock papucsban járt, zokni nélkül.
– Megyek, be kell fejeznem valamit – mondta halkan
Claire. Szinte csak lehelte a szavakat, mert nem akarta
felébreszteni a férjét. Ha felébredne, visszahúzná maga
mellé az ágyba, és azt mondaná, hogy a munka várhat
reggelig.
Claire megfordult, Így nem láthatta, hogy Tyler kinyitja a
szemét, amint ő kimegy a szobából.
 Nem állította meg Claire-t.
Majdnem tíz éve voltak házasok, és Claire még most is
csodálkozott, amikor fáradt és a szokásosnál
türelmetlenebb volt, hogyhogy Tyler még itt van, hogy
szeretheti őt ennyire. Tyler nem volt idevalósi – az Orion
Főiskolán kapott állást egy évtizeddel ezelőtt, Claire
életének azon időszakában, amelyet mindig a Változások
Éveként emlegetett –, így aztán soha nem adott hitelt teljes
mértékben a bascomi hiedelmeknek és különcségeknek.
Nem sokat törődött azzal, hogy a város minden lakója úgy
tartotta: a Waverley lányok körül megmagyarázhatatlan
dolgok történnek. Ami azt illeti, mélyen legbelül Claire
tudta, hogy a férje semmit sem hisz el az egészből. Azt
szerette Claire-ben, ami nem volt különleges. A haját, a
nevetését meg a járását. Ez pedig zavarba ejtette Claire-t.
El sem tudta' képzelni magát a különleges tudománya
nélkül. Régen, amikor még egyedül volt, mindig úgy
gondolta, hogy egyetlen üdvözítő tulajdonsága van: az,
hogy ő Waverley.
Annyira szerette a férjét, hogy könnybe lábadt tőle a
szeme, és ha arra gondolt, hogy elveszítheti, olyan érzése
támadt, mintha egy feneketlen, sötét verem szélén állna,
amelybe bele fog zuhanni.
Megrázta a fejét, miközben végigment a folyosón. Már
megint rémeket lát! Tyler nem megy sehová. Tudta, hogy a
férje olyan türelmes és elégedett, mint egy szélfútta falevél:
arra sodródik, amerre Claire viszi. Azonban azt is tudta –
bár már nem álmodott többé az anyjával –, hogy akit
gyerekkorában elhagynak, az soha nem tudja elfelejteni,
hogy az emberek képesek elmenni, még ha nem teszik is
meg.
Claire megállt a folyosó végén. Kinyitotta a lányuk,
Mariah hálószobájának ajtaját, és látta, hogy az ő ablaka is
nyitva van. Mariah hasonló testtartásban aludt, mint Tyler:
keze-lába kinyújtva, mintha azt álmodná, hogy meleg víz
tetején lebeg. Annyira hasonlított az apjára, és annyira
különbözött Claire-től, hogy Claire nemegyszer azt
gondolta: a lányában is Tyler egy darabját szereti, amely
tőle teljesen függetlenül létezik.
Miközben átment a szobán, felvette a padlóról Mariah
balettruháját és a hátizsákját, körülnézett, és a saját
gyereke normalitása úgy hatott rá, mint egy
keresztrejtvény-meghatározás, amelyet sehogy sem tud
megfejteni. Mariah rózsaszín gyerekszobára vágyott, ahol
minden rózsaszín, olyan, mint a görögdinnyés tortán a
cukormáz. Fehér bútort kért, és bolyhos, hercegnős
takarót. Nem tetszett neki a régi tapéta, a régi bútor, sem a
kézzel varrott takaró. A lánya balettozni és tornázni járt,
mindig meghívták a pizsamapartikra és a szülinapi
zsúrokra. Sőt, könnyen szerzett barátokat is. Pont ezen a
héten barátkozott össze egy Em nevű kislánnyal, úgyhogy
jelenleg folyton Emről beszélt. Ez a fajta normalitás soha
nem adatott meg a Waverley lányoknak. És lám, Mariah
olyan normális volt, mint az apja, olyan boldog, mint ő, és
éppúgy nem vett tudomást Claire meg a ház hóbortjairól,
mint Tyler.
Claire behúzta Mariah szobájának nyitott ablakát. Arra
gondolt, mi mindent kell elvégeznie odalent. Az egész
pénteki cukorkarendelést be kell dobozolni és felcímkézni.
Aztán az irodában megválaszolja az üzleti e-maileket,
elmenti a piszkozatok mappájába, és majd munkaidőben
küldi el őket, nehogy megtudja valaki, hogy hajnali kettőkor
ébren van, és felesleges dolgokon aggódik.
A Waverley Cukorkák vállalkozás mindenkit lázba hozott:
menynyire növekszik, és hogyan figyelnek fel miatta
Bascomra. Tyler szemöldöke felszaladt a homlokára, amikor
megtudta, milyen haszonkulccsal dolgoztak nyáron, és
elégedetten megjegyezte, hogy az új vállalkozásból fedezni
tudják majd Mariah egyetemi tanulmányait. Még Claire is
kénytelen volt elismerni, mennyire izgalmas a dolog:
először látni a Waverley nevet a cukorkásdobozok címkéjén;
idegeinek ez idáig ismeretlen, de csöppet sem kellemetlen
borzongása, amikor először gondolt bele igazán, hogy
elképzelhetetlenül sok ember vásárolja a készítményeit.
Claire. A Waverley-családból. Annyira más volt, mint a
partiszerviz, nem olyan személyes dolog, és sokkal
szélesebb körben mutathatta meg a tehetségét. Mintha
valami nagy dolog küszöbén állt volna, és Claire számára
korántsem volt közömbös a siker íze. Sőt, teljesen a
hatalmába kerítette, minden erejét a cukorkakészítésnek
szentelte, és arra gondolt, milyen büszke lenne rá a
nagyanyja. Mary nagymama meglehetősen zárkózott
asszony volt, ő is a saját készítményeit árulta – mentolos
dzsemet, titkosszerelem-krémest, rózsaillatú muskátliból
készült bort –, de csak azoknak, akik a hátsó ajtaján
kopogtattak, mintha az egészet titokban kellett volna
tartani.
De ahogy közeledett az első fagy, és érezhető
bizonytalanságot hozott magával, Claire nem tagadhatta
tovább, hogy valami nincs rendjén a Waverley Cukorkák
körül.
Amikor a Southern Living cikke után özönleni kezdtek a
déli államok ínyenc élelmiszer-üzletláncainak és
szaküzleteinek megrendelései, Claire nem tudta megfelelő
ütemben előállítani a cukorka ízesítésére használt
virágesszenciákat. Túl nagy lett a kereslet a kertjében
termesztett virágok mennyiségéhez képest, úgyhogy
gyorsan döntenie kellett: mivel nem tudta elkészíteni az
esszenciákat, megvásárolta őket.
És senki nem vette észre.
Ahogy azt az üvegekre ragasztott címke hirdette, a
citromverbénás cukorka továbbra is megnyugtatta a
gyereket, és enyhítette a torokfájást. A levendulás cukorka
még mindig a boldogság érzésével töltötte el az embert. Es
arra is megesküdött mindenki, hogy a rózsás cukorkától
eszébe jut az első szerelme.
De a cukorkákban már nem volt semmi a Waverley-kert
terméséből – abból a titokzatos forrásból, amelyből Claire
minden tudománya származott.
Gyengébb pillanataiban elgondolkodott: mi van, ha az
egész nem is igaz? Mi van, ha Tylernek van igaza, és a
Waverley lányok csak azért különlegesek, mert generációk
óta mindenki ezt mondogatja, és mert történetesen egy
olyan almafa van a kertjükben, amelyik nem a megszokott
évszakban virágzik? Mi van, ha az a Claire nevű kislány,
akit gyerekkorában itthagytak, és Mary nagymama
kötényébe kapaszkodott, csak azért ragaszkodott a családi
legendához, mert kétségbeesetten kereste a gyökereit? Mi
van, ha a virágokban nincs semmi különleges? Mi van, ha
őbenne sincs? Ahelyett, hogy csak helyben használta volna
a Waverley nevet, és a nagymamája példáját követve
megőrizte volna a titokzatosságát, Claire nagyobb teret
adott a találgatásoknak. Élvezte a figyelmet, azt akarta,
hogy minél többen megismerjék a tehetségét, mintha az
annál valóságosabbá válna, minél többen tudnak róla. De
elkezdett benne motoszkálni, vajon nem adta-e ki a titkot,
amit a nagyanyja bízott rá.
Az sem segített, hogy Claire az évnek ebben a szakában
érezte a legerősebben Mary nagymama hiányát.
Huszonnégy éves volt, amikor elveszítette. Húsz év telt el
azóta, de néha még most is érezte Mary fügés-borsos
kenyerének illatát, sőt, időnként meg volt győződve róla,
hogy Mary most is jelen van olyankor, amikor egy doboz
megsavanyodott tej beleborul a mosogatóba, vagy amikor a
keverőtálak a polcon szín szerint elrendeződnek
éjszakánként. Hiányzott az érzés, hogy minden olyan
természetesnek tűnt, amíg a nagyanyja vele volt, annyira
valóságosnak.
Ellépett Mariah ablakától, és a konyhába indult.
Megtorpant és visszafordult. Úgy gondolta, hogy az utca
túloldalán, a Mrs. Krasnowski háza előtti járdán valami
árnyékot látott. Pislogott, az ablaküveghez nyomta az orrát,
és az árnyék kezdett alakot ölteni.
 Valaki állt a sötétben, az utcai lámpák között. Magas volt,
és világos ruhát viselt, talán egy szürke zakót. Ezüstszínű
haja volt. Minden más homályban maradt, mintha a bőre
láthatatlan lenne.
De határozottan ebbe az irányba nézett.
Claire ellenőrizte, hogy Mariah ablaka be van-e zárva,
aztán lesietett a földszintre, és az ajtó melletti asztal
fiókjából elővett egy zseblámpát.
Elfordította a kulcsot a zárban, kinyitotta az ajtót, és
kilépett a verandára. A hideg padlódeszkák érintésétől
összerándultak a lábujjai.
Nem volt senki az utca túloldalán.
– Halló? – szólt Claire.
Bekapcsolta a zseblámpát, és az előkertre világított.
Enyhe szellő suhant végig a kerten, felkapott néhány
levelet, és megpörgette Őket, olyan hangot adtak ki, mint
amikor a csendes könyvtárban lapozgatják a könyveket.
Mrs. Krasnowski kutyája vakkantott egy párat. Aztán
minden elcsendesült.
Ismerős szag terjengett a levegőben, amelyet Claire nem
tudott hová tenni: cigarettafüst, barna sör és izzadság
keveréke, amibe – különös módon – olcsó, cseresznyés
szájfény illata vegyült.
Claire megfigyelése szerint mindennek van valami
jelentése. Ettől a férfitól, a látomástól felállt a karján a szőr.
Soha nem lehetett megjósolni, mikor köszönt be az első
fagy, de az idei év... vészterhesebbnek tűnt az előzőeknél.
Valami készült.
 
 
 2. Fejezet

A ZNAP, AMIKOR AZ ÖREGEMBER leszállt a buszról Bascom

belvárosi parkjánál, csüggedten nézett körül, és azon
töprengett, vajon hogy juthatott ide az élete.
Általában egy lépéssel a hideg idő előtt járt utazásai
során, és különböző munkákat vállalt, miközben északról
Florida felé haladt minden évben. A mutatványosok
tömegével teleltek át Floridában. Nagyrészt hozzá hasonló,
régimódi figurák, akik soha nem beszéltek úgy a múltról,
hogy „a régi szép idők”.
Először is gyors készpénzinjekcióra volt szüksége, ezért
állt meg itt. Nem kell sok, csak annyi, hogy átvészelje a
következő pár hónapot. Az idén nem ment valami jól a bolt.
Egyre kevesebb ember szerepelt a listáján, és igazság
szerint már nem is volt olyan ügyes, mint régen. Valaha
olyan furfangosan tudta csőbe húzni az embereket, hogy
szinte azt hitték, a saját ötletük volt, hogy pénzt adjanak
neki. Most azonban nem tudta már szívvel-lélekkel csinálni.
Legalábbis így szokás mondani.
Abban egészen biztos volt, hogy már nem szívvel csinálja.
Egyedül a lopás izgalma pezsdítette fel a vért az ereiben,
de mostanra már az is csak úgy ímmel-ámmal. Emlékezete
szerint legutóbb nyolcéves korában dobbant meg igazán a
vén ketyegő, amikor az anyja, az Elképesztő Zelda Zahler, a
Szahara Sivatagi Kígyóbűvölője egy éjszaka otthagyta őt, és
azután soha többé nem látta. Az igazi neve Ruthie Snoderly
volt, a kicsiny nyugat-virginiai Juke városkából származott,
amely messzebb már nem is lehetett volna a Szaharától.
Sem csinos, sem kedves nem volt, de a fia nagyon szerette.
A vastag alapozó alatt himlőhelyes volt az arca, de a kisfia
éjszakánként Őszinte imádattal nézte a kiságyból, a
ragyákat csillagképeknek látta, valami távoli, boldogabb
hely titkos térképének. Nyers, vidéki akcentussal beszélt,
és ha manapság az öreg meghallotta azt a mély, Appalache-
hegységbeli tájszólást, olyasmi után kezdett vágyakozni,
ami soha nem jutott neki: az igazi otthon után.
Letette a bőröndjét. Fura egy hely volt ez az észak-
karolinai városka. Egy hatalmas, szürke, félig betemetett
fejet ábrázoló szobor állt a parkban. Az egyik szemén
monokli volt, a haját pedig olyan mesterien mintázták meg,
hogy a fésűnyomok is valódinak látszottak rajta.
Felsóhajtott, és arra gondolt, majdhogynem kár a sok
erőfeszítésért. Ha nem szánt volna annyi időt a kutatásra,
inkább azonnal továbbmenne a következő busszal
Floridába. Talán kapna állást télire a Taco Bellnél.
A Nagy Banditi a Taco Bellben dolgozik!
Nem, ezt ő maga sem tudta elképzelni.
Akkor kezdjük az elején! Meg kell találnia a Pendland
Streetet.
Hátrafordult, és meglátott egy kamaszlányt az utcán.
Hosszú, sötét haja volt, és mereven nézte őt. Azért állt meg,
hogy megbámulja az öregembert. Nem mindenki képes
ilyen sokáig bámulni anélkül, hogy tolakodónak tűnne. Az
öreg gyorsan felmérte a lányt: túlságosan is jó megfigyelő.
Elmosolyodott, hogy oldja benne a feszültséget.
– Azon gondolkoztam – szólt oda neki –, meg tudná-e
nekem mondani, merre van a Pendland Street.
A lány nyugat felé mutatott, ő megköszönte, felvette a
bőröndjét, és elsietett. Legjobb, ha bizonyos emberek előtt
titokzatos marad. Úgy lehet a legjobban kikerülni egy
ismeretlen helyzetből, ha zavart keltünk. Ezt minden
valamirevaló bűvész tudja.
Könnyen megtalálta az utcát, és lassan végigsétált a
zegzugos, régi házak között. Elég rendes hely, gondolta. De
a környék nem kecsegtette azzal, hogy több pénzt is
szerezhetne, mint amennyit előre eltervezett.
Fogalma sem volt, hol fog megszállni. Ez mindig így volt.
Gyakran egy parkban vagy valahol egy kis erdőben aludt.
De a csontjai már nem úgy viselkedtek, mint régen.
Manapság már több kényelemre vágyott. Puhább
buszülésekre, puhább ágyakra, ostobább balekokra. És a
levegő kellemetlenül lehűlt. Nem haladt elég gyorsan
ahhoz, hogy elkerülje az ősz hideg leheletét, amely
kitartóan közelített észak felől, és megmerevedtek tőle az
ízületei.
Félúton megállt a kanyargós utcán. A lába megfájdult,
mert bár a cipőjét olyan csillogóra suvickolta, hogy
szabályos csillagként tükrözte vissza a napfényt, de a talpa
annyira elvékonyodott, hogy minden egyes kavicsot
megérzett, amelyre rálépett.
Felnézett, és látta, hogy épp egy olyan ház előtt állt meg,
amelynek az előkertjében jókora tábla hirdeti: SZÁLLODA A
RÉGI PENDLAND STREETEN.
Megnézte a házszámot. Mindössze kilenc házzal arrébb
lakott a legfrissebb áldozata. Ez aztán a szerencse!
Majdcsak kialakulnak a dolgok.
 Nem ment el a balek házáig, hiszen azt mégis jobb lesz
feltérképezni az éjszaka leple alatt, hanem elsétált a
szállodáig. Az épületet rózsaszínre festették, a spalettákat
pedig téglavörösre. A boltívek csipkés díszítése fehér volt,
akárcsak maga a veranda. Nem kevesebb, mint négy tök
díszelgett a teraszra vezető lépcső minden egyes fokán,
mind különböző színű és formájú; némelyik szinte fehér
volt, sőt, az egyik lila. Az ajtó mellett szárított pampafű
kókadozott egy vázában. Valaki nagyon kitett magáért az
őszies hangulatú díszítéssel.
Az öreg kinyitotta az ajtót, amelyen kecskerágóbokor
ágaiból font koszorú lógott, és belépett.
A ház olyan volt, mint a legtöbb szállodává alakított, régi
épület: sok fényes, sötét faburkolat, balra a nappali, jobbra
az ebédlő és az emeletre vezető lépcső. A recepcióspult az
előtérben állt. Itt is voltak tökök, szárított lampionvirág-
kompozíciók meg japán papírlámpások. Valaki a virágkötő
tanfolyamon is nagyon igyekezhetett.
Letette a bőröndjét, és körülnézett. Aznap este nem volt
itt senki. Vacsorát nem szolgáltak fel a vendégeknek. Az
ebédlő viszont arra utalt, hogy reggelit és ebédet igen,
ebből következően konyhának is lennie kell, amit lopva
megdézsmálhat. Órák óta nem evett. Megnyomta a csengőt
a pulton, és várt, közben a falon függő fényképeket
tanulmányozta. Többségük egy hatvanas, pedáns,
szenteskedő külsejű férfit ábrázolt, amint helyi
potentátoknak látszó emberekkel fog kezet.
De nem a fényképeken látható férfi jött elő a lépcső
mögötti szobák egyikéből.
 Hanem egy betegesen sovány hölgy, aki egy Gretel nevű
kígyónőre emlékeztette az öreget, akit valamikor régen
ismert. Ez a nő az ötvenes évei végén vagy a hatvanas évei
elején járhatott. A haját sötétbarnára festette, sárgás
bőrszíne arról árulkodott, hogy naponta elszív vagy két
doboz cigarettát. Zöld szeme fiatalkorában igazán szép
lehetett. A férfi egy pillantással felmérte. Ez a nő régen
belátta, hogy ő nem fog „boldogan élni, amíg meg nem hal”.
Ám csalódott társnőihez hasonlóan továbbra is hitt benne,
hogy ez lehetséges, csak éppen valaki másnak fog
osztályrészül jutni.
– Miben segíthetek? – kérdezte nem túl lelkesen. Bűzlött
a cigarettafüsttől.
A férfi rámosolygott, szemével fogva tartotta a nő
pillantását. Vagy húsz évvel idősebb volt nála, de tudta
magáról, hogy még mindig vonzó férfi, a maga finom
módján. Dús, ezüstszínű haja volt, és szokatlanul csillogó,
szürke szeme. Ilyen szemmel hipnotizálni lehet, ez volt az
egyetlen oka annak, hogy Sir Walter Trott
Vándorcirkuszánál maradhatott azután is, hogy az anyja
lelépett. Vagy legalábbis az egyik oka.
– Szeretnék egy szobát.
A nő az asztali számítógéphez fordult, és az egeret
megmozgatva életre keltette.
– Van foglalása?
– Sajnos nincs.
A nő bosszúsan nézett rá.
– Most van a levélhullási szezon. Tele vagyunk. Sajnálom.
A férfi kissé előrehajolt, és a nő száját nézte, hogy
megmutassa, milyen nagyra értékeli csekély igyekezetét,
amely a rúzs használatában merült ki.
– Biztos nem tehetne kivételt egy ilyen fáradt utazó
kedvéért? Nagyon hosszú utat tettem meg.
A nő összerezzent, mintha a figyelem ilyenfajta
megnyilvánulása váratlanul érte volna. Váratlanul, ám nem
kellemetlenül.
 Nem, a férfi nem értette félre. Ritkán esett meg vele.
– A testvérem dührohamot kapna – mondta a nő, és keze
a fehér pólóing gallérjára tévedt, amelynek a mellére a
Pendland utcai szálloda emblémáját hímezték.
– De nekem valami azt súgja, hogy maga tudja kezelni a
dolgot – felelte a férfi mosolyogva. A nő gallérral játszadozó
kezére nézett, értésére adva, hogy észrevette: nincs rajta
jegygyűrű. – Úgy veszem észre, hogy nem mindig a főnök a
legokosabb, hanem az, aki ráhagyja, hogy azt gondolja: ő a
főnök. A bátyja? –A falon függő fényképek alapján
nyilvánvaló volt.
– Igen. Honnan tudja?
– Nekem is van bátyám. – Ez persze nem volt igaz.
– És ő is akkora pöcs? – kérdezte a nő. A bizalmaskodó,
trágár szóhasználat jelezte a férfi számára, hogy már
belement a játékba.
A férfi együttérzőn csóválta meg a fejét.
– Tudnék róla mesélni!
– Szeretem a jó sztorikat. Mi a fene? – mondta a nő,
visszafordulva a számítógéphez. – Szerencséje van. A
bátyám általában nem enged a recepcióspulthoz. Azt
mondja, nincsenek hozzá megfelelő adottságaim.
Törölhetek egy foglalást. – Valamit beírt a gépbe. –
Bankkártya, személyi? – kérdezte, és felnézett a férfira.
– A bőröndömben – válaszolta, és a viharvert bőrtáska
felé intett, amelyet az ajtó mellé állított. – Ha nem bánja,
először felmennék a szobámba. Végignézem a holmimat,
megkeresem őket. Esetleg előbb ledőlök egy kicsit.
Még ha ezzel megzavarta is, a nő nem mutatta ki. A férfi
igencsak biztos volt benne, hogy újdonsült ismerőse már
túllépett egy ponton, és többé nem érdekli, megkapja-e a
pénzét a bátyja.
– Akkor a hatos szoba. Reggeli nyolc órától, és négykor
van uzsonna. – Átadta a kulcsot a férfinak. – Es ezt a
beszélgetést ne említse a bátyámnak!
– Hallgatok, mint a sír – biztosította. – Köszönöm, Mrs....?
 – Ainsley. Anne Ainsley. Kisasszony – tette hozzá
nyomatékkal. – Ön pedig?
A Nagy Banditi elmosolyodott, és meghajtotta a fejét.
– Russell Zahler, szolgálatára!
 
 
Másnap reggel Sydney Waverley-Hopkins a konyhaasztal
mellett ült, miközben Bay kakaós pufit evett, és újraolvasta
a Rómeó és Júlia elnyűtt példányát. Már iskolai ruhában
volt, GYERE ÁT A SÖTÉT OLDALRA! VAN SÜTINK feliratú pólót viselt.
Sydney sokatmondóan nézett Bayre, de Bay nem nézett
vissza rá.
– Khmm – köszörülte meg a torkát Sydney, és lehajtotta a
fejét, hogy elkapja Bay pillantását a könyv fölött.
Semmi.
Sydney sóhajtott, és felállt, hogy újratöltse a
kávéscsészéjét. Tízre ment dolgozni, de nem akarta
kihagyni ezt a lehetőséget, hogy Bayjel tölthet egy kis időt.
Elhatározta, hogy elérhető közelségben lesz, amikor a lánya
végre úgy dönt, hogy megosztja vele, mi bántja, mitől tűnik
olyan zárkózottnak és sajnálnivalónak az utóbbi időben.
Bármi volt is az, Bay egyre több időt akart tölteni a
nagynénjével, Claire-rel. Ám Sydney nem hagyta kárba
veszni ezeket a reggeleket. Csak ült és várt. Egy nap majd
Bay tanácsot fog kérni tőle. Sydney tisztán emlékezett
Bascomban töltött kamaszéveire, habár szívesen elfelejtette
volna őket. Néha elakadt a lélegzete, amikor eszébe jutott,
hogy akkoriban úgy érezte, megfullad. Tudta jól, mit él át a
lánya, még ha Bay nem is tudta elhinni.
Nemsokára megvirrad, de a konyhai mosogató fölötti
ablak még sötét volt. Sydney látta benne Bay tükörképét a
lánya háta mögött. Vörös köntösét szorosan megkötötte a
derekán, és amikor csak eszébe jutott, hogy egyetlen
gyermeke néhány röpke év alatt felnőtté válik, furcsa
üresség támadt a gyomrában. Az a nyugtalanító érzése volt,
hogy Bay valami nagy üresség peremén áll, és amint
megmozdul, Sydney-t beszippantja a sötétség. Sydney
mindig is azt hitte, hogy eddigre már több gyereke lesz.
Próbált nem gondolni rá hónapról hónapra. Azt hitte, ha
úgy tesz, mintha nem figyelné a naptárt, talán a sors tréfát
űz vele, és meglepetést szerez neki. De nem Így történt.
Sydney szinte magánkívül volt az utóbbi hetekben,
ebédidőben meglepte a férjét, Henryt az irodájában, és
abban a pillanatban rávetette magát, ahogy este ágyba
bújtak.
Bay születése előtt mit sem tudott az anyaságról, és nem
mindig hozott jó döntéseket. Szeretett volna még egy
esélyt. A kelleténél jóval tovább maradt Bay apja, David
mellett. Olyan dolog volt ez, amit egy nő egyszerűen
feltételez magáról: ő nem az a fajta, aki az első verés után
ottmarad, és soha nem hagyná, hogy a gyereke ilyen
körülmények között nőjön fel. De a nők sokkal nagyobb
meglepetést tudnak okozni saját maguknak, mint
másoknak. Sydney maradt, mert nem tudta, hová mehetne.
Szülővárosát, Bascomot tizenhét évesen hagyta el,
sértettségében felégette maga mögött a hidakat, és nem
állt szándékában visszatérni. Gyűlölte, hogy Waverley-ként
tartják számon, utálta a többi kamaszt, akik kiközösítették,
és ki nem állhatta, hogy itt soha nem válhatott azzá, aki
igazából lenni akart. De az a nő, aki David oldalán volt,
szintén nem felelt meg a vágyainak. Amikor Bay ötéves lett,
megszökött Seattle-ből és Davidtól. Végül rájött: ha olyan
nagyot tévedett a Bascomon kívüli élettel kapcsolatban,
talán abban tévedett először, hogy otthagyta Bascomot.
Voltak időszakok, amikor felriadt az éjszaka közepén, és
rátört a félelem emléke: fájt az oldala meg az arca, mintha
megverték volna, és azt képzelte, hogy David életben van,
és rájuk fog találni Bayjel itt, Bascomban. De hát David már
régen meghalt, mondogatta magának. Tíz éve lesz. A
Változások Évében történt, ahogy Claire emlegetni szokta.
Váratlanul halt meg a börtönben, miután Sydney
feljelentette.
 Igen, Sydney sok hibát követett el. És ezúttal olyan
nagyon szerette volna helyrehozni őket!
Talán akkor úgy érezné, hogy végre megbocsáttattak a
bűnei.
Felriadt a gondolataiból, ahogy Bay kanala csörömpölt a
tálon. Látta, hogy Bay tükörképe feláll az asztaltól.
– Ma délután lesz a halloweeni dekorációs bizottság
utolsó gyűlése, igaz? – kérdezte Sydney Bayt, amikor az a
háta mögött a mosogatóba tette a müzlistálat.
– Igen. De időben végzek, tudok vigyázni Mariah-ra, hogy
Claire-rel elmehessetek a dupla randitokra.
Sydney-nek nevetnie kellett.
– Ezt úgy mondod, mintha valami gusztustalan dolog
lenne. Randi. Fúj! Micsoda szörnyűség! Egyszer te is
kipróbálhatnád. Tetszene neked.
– Még senki nem hívott – mondta Bay, és becipzárazta a
kapucnis felsőjét. – Ott aludhatok a Waverley-házban, ha
már úgyis odamegyek Mariah-ra vigyázni?
– Ha Claire megengedi, persze. De tudod, akár te is
megkérdezhetnéd. Úgy értem, elhívhatnál valahová egy
fiút.
Bay a szemét forgatta. Na persze!
– De tényleg – mondta Sydney, miközben kiszabadította
Bay hosszú haját a pulcsi alól, és a vállára simította. – Hívd
meg Phint! Látom, hogy mindig beszélgetni szoktatok a
buszmegállóban.
– Mindketten kiközösítettek vagyunk. Ennyi az egész.
– Nem vagy kiközösített! Minél többször mondod, annál
inkább befészkeli magát az emberek agyába. – Sydney a
lánya szemébe nézett. – Bárcsak olyannak látnád magad,
ahogy én látlak!
– Ötévesnek, akinek a legjobb barátja egy almafa? –
kérdezte Bay, és zsebre vágta a Rómeó és Júliát.
– Dehogy! – Pedig ez volt az igazság. Sydney mindig is
fekete hajú, kék szemű kislánynak látta Bayt, amilyen azon
a nyáron volt, amikor visszaköltöztek Claire-hez. Bay a
Waverley-kert fája alatt heverészve álmodozott órákon
keresztül.
– Tizenöt évesnek, akinek a legjobb barátja egy almafa? –
kérdezte Bay.
– Hagyd már abba, Bay! – mondta Sydney, miközben
átkísérte a farmházon a nappaliig. – Az az almafa nem a
barátod. Phin a barátod! Riva Alexander meg a barátnőd. Ó
hívott meg a dekorációs bizottságba, nem igaz?
– Riva elég... rendes, szerintem. De nem a barátnőm.
Csak azért vett be a bizottságba, mert látta, hogy a tanárok
mindig engem kérnek meg, hogy helyezzem át a padokat az
osztályteremben, hogy értelmes legyen az elrendezés –
mondta Bay. – Tudod, mi a becenevem? Feng Shui Bay. Riva
bevett a bizottságba. Egyáltalán nem kért meg.
– Mert annyira jó vagy ebben a dologban. A
lakberendezés számodra a jövő. Biztosan tudom. Azt
kellene tanulnod a főiskolán – mondta Sydney bátorítóan,
hogy éreztesse Bayjel: ez a nyomorult állapot nem tart
örökké.
Bay vállat vont, és felvette a hátizsákját a kandallóval
szemben álló, óriási, bézs színá kanapéról. Amikor Sydney
hozzáment Henryhez, és gyökeret eresztett a városban,
amit cl nem tudott volna képzelni, amikor tizennyolc évesen
lelépett, a farmház kezdetlegesen, férfimódra volt
berendezve. Henry és néhai nagyapja évekig laktak itt
kettesben, és nem zavarták őket a sötét színá falak meg a
szőnyegeken kikoptatott gyalogösvények: a bejárattól a
nappaliig; a nappalitól a hálószobáig; a hálószobától a
fürdőszobáig; a fürdőszobától a konyháig; a konyhától a
hátsó ajtóig. Henry életének minden napján a nagyapját
követte. Amikor Bay és Sydney beköltöztek, világos színá
bútorokkal és függönyökkel frissítették fel a házat, meg új
szőnyegekkel, és a sárga falfesték csak úgy ragyogott a
napfényben. Pár évvel ezelőtt a konyhát is felújították:
üvegajtós szekrényekkel, „szoknyás” mosogatómedencével
és aranyszínű padlóval. A berendezés megváltozott ugyan,
de Henry útvonala nem. Ugyanazt az ösvényt járta be a
házban napról napra. Viszont nem volt fia vagy unokája, aki
a nyomában lépkedett volna.
Erre a gondolatra Sydney a hasára tette a kezét.
Bay az ajtóhoz ment.
– Nem fogok vitatkozni veled, anya! Megteszem, amit
tudok. De tényleg. Akárhogy is próbálkozol, nem tudod
megkönnyíteni a dolgomat. Tudom, hogy szeretnéd. De nem
tudod. Szeretlek.
De ebben Bay tévedett. Nem jutott levegőhöz. Csak még
nem tudott róla. És Sydney feladata volt, hogy a lánya fejét
a víz fölött tartsa.
Sydney az ajtóig kísérte, és nézte, ahogy Bay lemegy a
lépcsőn. Éppen felkelt a nap.
– Én is szeretlek, kicsim – mondta.
 
 
Bay végigment a farmházhoz vezető, hosszú kocsibejárón,
amelyet hideg, párás mezők szegélyeztek. Kezdett
világosodni, kísérteties köd lebegett a föld fölött, de nem
ért le egészen a talajra. Hallotta a teheneket a távolban,
ahogy a fejőházba terelték őket. Lassú, egyenletes tempójú
munka volt, akár egy reggeli tánc. Az apja, Henry a
tehenekkel táncolt.
Mire kiért az úthoz, Phineus Young már ott volt. Magas,
vékony, világosszőke hajú, világoszöld szemű fiú volt.
Egyszerű, bárdolatlan családja az út másik oldalán lakott, a
földjükön ócska autók és virágágyásnak használt
traktorgumik éktelenkedtek. Youngék a testi erejükről
voltak híresek. Ők voltak a város kétkezi munkásai és derék
emberei. Az évek során többen is dolgoztak közülük a
tehenészetben.
A legenda szerint minden nemzedékben születik egy
gyerek, aki még az átlagos Youngnál is erősebb, és azt a
fiút Phineusnak nevezik el. Ó lesz a város legerősebb
embere, akire az igazán kemény munkákat rábízzák:
egyedül felemelni a régi kútfedelet, kimozdítani a szűk
helyre beszorult sziklákat, kivágni a veszélyes fákat, amikor
a kisgyerekek alszanak, és nem szabad zajt csapni a
láncfűrésszel.
Phint azonban senki nem nevezte volna bivalyerősnek.
Keresztneve és az általános várakozás ellenére nem ő volt a
város legerősebb embere. Senki nem hívta, hogy nehéz
tárgyakat mozdítson el. Saját szavaival élve, puhány volt.
Első osztály óta minden reggel itt találkoztak, a
buszmegállónál. Bay anyja évekig velük együtt ácsorgott,
mert féltette őket az út szélén. Phin szülei cseppet sem
aggódtak. Ki merne kikezdeni egy Younggal, főleg, ha
Phineusnak hívják? Valamikor hatodik táján Baynek végre
sikerült meggyőznie az anyját, hogy jól megvannak Phinnel
nélküle is.
– Szia, Phin! – mondta Bay, ahogy megállt a fiú mellett.
Meglátszott a lehelete a levegőben. Belefúrta az állát a
kapucnis pulcsiba. Az iskolában soha nem beszélgettek,
csak itt. Buszmegállói egyetértés volt köztük.
– Szia, Bay!
Phin tudott a levélről, amit Bay Joshnak írt. Az iskolában
mindenki tudott róla. De elég tapintatos volt ahhoz, hogy ne
említse. Álltak a hideg, biztonságos csendben. Ebben a
reggeli Órában alig volt forgalom.
– Szóval jó lesz a díszítés holnap a halloween-partin. –
kérdezte váratlanul Phin.
– Igen. – Bay érdeklődve nézett rá. – Mész?
Phin felhorkant, a kavicsos útpadkát csiszatolta a régi,
katonai bakancs orrával, amely Afganisztánban elesett
apjáé volt.
– Én? Dehogyis! – Kis szünet után folytatta: – Riva
Alexander is benne van a dekorációs bizottságban, igaz?
– Igen.
– Hallottam, amikor arról beszélt, milyen kaját fog vinni.
Jól hangzott – mondta Phin sóvárogva. – Helyes lány.
 – Riva? Komolyan? – Bay megrázta a fejét, mint aki
csalódott a fiúban. – Phin!
– Ugyan már! Te itt epekedsz Josh Matteson után, akkor
nekem miért ne tetszhetne Riva? – Meglátta Bay
arckifejezését, és azt mondta: – Bocs!
– Rendben. – Ha az ember kiveszi a szívét a mellkasából,
és közszemlére teszi, nem lehet mindenkitől elvárni, hogy
rá se hederítsen.
Phin röviden felnevetett.
– Álmodozni csak lehet a normális életről, nem igaz?
– Nem, Phin, nem lehet. És nem is kell. Mi úgy vagyunk
jók, ahogy vagyunk. Szuper jók vagyunk! – mondta Bay, és
már megint magas lóról beszélt. Mostanában gyakran
előfordult.
Régen nem volt ilyen. Mindig is tudta, hol a helye, és
kicsoda ő, de mostanában folyton ezen erősködött. Ha
hallotta volna magát néha, saját magát is irritálta volna.
Valamit túlkompenzált. Bay tudta ezt, de az utóbbi időben
olyan nehezen tudott uralkodni az érzelmein. Minden
apróság miatt elsírta magát. Minden ok nélkül begurult az
anyjára. Tizenöt éves volt. Ez életkori sajátosság. De az
évszak is hozzájárult a dologhoz. Amint beköszönt az első
biztos, hogy minden sokkal jobbra fordul. Kedvesebb lesz az
anyjához. Beiratkozik a KRESZ-tanfolyamra. Talán még Josh
Matteson is belezúg, és akkor minden tökéletes lesz.
– Szeretnék a te világodban élni – mondta Phin.
– Miről beszélsz, dilipók? – Bay játékosan oldalba bökte a
fiút, aki olyan sovány volt, mintha egy szívószálat bökött
volna meg. – Már benne élsz!
 
 
Azon a héten pénteken, iskola után Bay a dekorációs
bizottság utolsó gyűlésére igyekezett a tornaterembe – a
korszerű, zavarba ejtően hatalmas méretű csarnok mellett
eltörpült a bascomi gimi másik három oktatási épülete. Pár
évvel ezelőtt az iskolai alapítvány nem egészen hat hónap
alatt Összegyűjtötte rá a pénzt. Nyilvánvaló, hogy sok
tehetős szülő volt, akik szép emlékeket őriztek a
középiskolás évek sportsikereiről. A terem friss festéktől, új
gumitól és elszalasztott lehet6ségektől szaglott.
Egy hónappal ezelőtt, amikor tanítás után először ült
össze a díszítési bizottság, Riva Alexander hagyta, hogy Bay
felvázolja, milyennek képzeli el a tornacsarnok
dekorációját, aztán listát íratott vele a beszerzendő
dolgokról, amíg a többi lány arról fecsegett, milyen
jelmezben lesznek. A második ülésen Bay a kémialeckéjét
csinálta, amíg Riva uralta a terepet, azt ecsetelve, milyen
ételeket és italokat fognak hozni az anyjával: banyaujj-sütit,
ami úgy néz ki, mint egy bütykös, kérges kéz, a körme
pedig mandulaforgácsból van; hatalmas italos ballonokat,
amelyekben műanyag szemgolyók úszkálnak az üdítőben.
Teljes két órán át kuporogtak Riva laptopja előtt, és nézték,
hogyan szedte öss7R az ötleteit a Pinterestről.
Amikor Riva megkérte Bayt, hogy segítsen a díszítésben,
célzott rá, hogy reméli: Bay bevonja a nagynénjét, Claire-t
is a parti ételeinek elkészítésébe. Riva imádott enni, és
szívesen beszélgetett volna Claire-rel órákon át különféle
menükről, kitérve a gyümölcstortákra, tejszínhabra és a
rózsaszín Himalája-sóra is. De Rivának nem volt
szerencséje. Ha nem cukorkáról volt szó, Claire mindenre
sajnálta az idejét.
Claire rendszerint sok rendezvényt vállalt ebben az
évszakban. Októberben majdnem minden este dolgozott
valamilyen partin. Bay emlékezett rá, hogy a Waverley-
házat ősszel betöltötte a sütőtökös pite illata. Hegyekben
állt a juharszirupos süti, amelybe ibolyát sütöttek,
medencényi tökleves tetején úszkáltak a krizantémszirmok.
 Ám az idén nem így volt. Ha Claire nem cukorkát főzött,
akkor telefonált, és a cukorkáról beszélt, vagy
cukorkarendeléseket töltött ki, vagy dobozolta a cukorkát.
Cégek is hívták, amelyek a Waverley Cukorkák
megvásárlása iránt érdeklődtek. Bay úgy érezte, Claire
számára a cukorkakészítés olyan, mintha a tökéletes színű,
tökéletes széket a tökéletes szoba tökéletes pontjára
állítanák – csak éppen a szövete nem jó anyagból készült.
És ha csak egy ilyen apróság hibádzik, a legtöbb ember
nem foglalkozik vele, hogy helyrehozza.
A partidekorációk azon a héten érkeztek, úgyhogy az
utolsó bizottsági ülésen fel kellett rakni őket. Bay a lelátón
akart házi feladatot írni, de a többi lány folyton megzavarta,
kérdezgették, mi hova tartozik. Végül elpakolta a könyveit,
és bekapcsolódott a munkába. Focista fiúk – pasik és
reménybeli pasik – jelentek meg ragasztószalaggal,
zsineggel meg létrákkal, amelyeket a takarítószekrényből
emeltek el, és nagyon férfiasan viselkedtek.
Bay a tornaterem közepén állt, irányította őket, és
közben úgy érezte magát, mint egy műkorcsolyázó a
jégcsarnokban, aki egyre csak pörög-pörög. Jó érzés volt.
Mindig is élt benne ez a kép, amikor végeredményben
minden a helyére kerül, és nagyon izgalmas volt, hogy a
való életben segít mindezt megvalósítani.
Először észre sem vette, hogy mindenki elcsendesedett.
Riva laptopjából tovább bömbölt a zene. Bay a világító
gömböt csodálta, amely az acél tetőgerendára volt
felfüggesztve. Papírból kivágott minták díszítették, amelyek
sötét erdőhöz hasonló árnyékokat vetettek a falra.
Körülötte csillogó papírdenevérek kergették az
előrecsomagolt, bolti popcorngömbökből készült
teliholdakat – ezeket felágaskodva elérik az emberek, és
letéphetik őket a mennyezetről lelógó cérnáról. Végül,
ahogy Bay mosolyogva körülnézett, azt vette észre, hogy
mindenki a tornaterem ajtajára mered.
 Josh Matteson állt ott, és kósza füstpamacsok
gomolyogtak fölfelé a válláról, de ezeket csak Bay látta.
Majdnem a szívéhez kapott, de félúton megálljt parancsolt
a kezének, és úgy tett, mintha csak a nyakát akarná
megvakarni.
Josh is zavarodottnak tűnt attól, hogy mindenki
elhallgatott. Ekkor látta meg Bayt.
Bay magában elátkozta azt a hülye levelet. Hetekbe telt,
mire megírta. Amikor augusztusban elkezdődött az iskola,
meglátta Josht a folyosón azon az első napon, és hirtelen
méz kezdett áramlani az ereiben. A levélben mindent
kiteregetett, olyan szenvedélyesen és őszintén, ahogy csak
tőle telt. Amennyire tudta, leírta, mit érez, habár nem volt
róla meggyőződve, hogy jól sikerült. Azt írta Joshnak, hogy
iskola után mindennap ott lesz a bejárati lépcsőn, és várni
fogja, hátha egyszer kedve támad beszélgetni – ezt meg is
tette mind a mai napig, olyannyira, hogy alig ért oda Claire
házához a délutáni műszakra, de egyszerűen muszáj volt
ezt csinálnia.
Nevetséges, de amióta átadta Joshnak a levelet – a
barátai előtt, ami az első hiba volt Bay részéről –, soha meg
sem fordult a fejében, hogy a fiú esetleg nem hisz neki.
Joshnak legyen mondva, mosolyogva nézett a tornaterem
ajtajából.
– Nem tudtam, hová tűnt mindenki – mondta azon a mély,
fénylő hangján, amely olyan volt, mint a friss forrásvíz a
sötét barlang mélyén.
– Később átmegyünk hozzád – mondta Riva, és gyorsan
előrelépett. Úgy nézett ki, mintha máris jelmezt viselne.
Szerette a bő szoknyákat, és színes kendőket kötött a
derekára. Kissé ferde szeme egzotikus, cigányos külsőt
kölcsönzött neki, annak ellenére, hogy fehér amerikaiakra
jellemző, világos bőrszíne volt. Volt benne valami egészen
enyhe, keleties jelleg, amitől kilógott a csoportjából, emiatt
pedig sokszor megorroltak rá, és napokra kiközösítették
valamiféle titokzatos, undok-csajos okból kifolyólag.
 – Itt maradsz, és segítesz díszíteni? – tette hozzá Riva, de
nagyon hamisan csengtek a szavai, mert ha szerette volna,
hogy Josh ott legyen, már korábban megkérdezte volna.
De nem tette. Bay miatt. Josh kerülte a vele való
találkozást, és a barátai tudták ezt. És amit Josh gondolt, az
fontos volt számukra. Josh futballsztár volt, osztályelnök-
helyettes, és minden bizonnyal be fogják szavazni a végzős
„legek” közé – bizonyos feltételezések szerint pusztán a
vezetékneve miatt. De ők csak annyit láttak, hogy Josh
mennyire tökéletes, szép és laza. Azt nem látták, hogy
szinte égeti a boldogtalanság.
– Nem felelte Josh. – Az ilyesmiben nem vagyok valami jó.
Csak nézem.
Mindenki próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna,
kellő tapintattal Josh iránt, de Bayt sem levegőnek nézve,
valószínűleg azért, hogy el ne szaladjon, és cserben ne
hagyja őket. Szükségük volt rá. Az egész megye minden
középiskolája hivatalos volt erre az estélyre, úgyhogy
különlegesnek, a legjobbnak kellett lennie, ki kellett
tenniük magukért a riválisok előtt.
De Bay ilyet soha nem tenne – nem futamodna meg
önmaga elől. Olyan rettenetesen kínos volt a helyzet, hogy
mindenki, de legfőképpen Bay, fellélegzett, amikor vége
lett, és elindultak a maguk útján. Josh kormos nyomot
húzott maga után, amelyet aztán elfújt az őszi szellő.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 3. Fejezet

B AY GYALOG MENT AZ a nagynénje házáig a

ISKOLÁBÓL
sűrűsödő sötétségben, épphogy lekéste az utolsó buszt az
összejövetel miatt. Szokásától eltérően ma nem volt kedve
futni, mint amikor alig várta, hogy a Waverley-házhoz érjen.
Így hát lassan ropogtatta a talpával a színes leveleket a
járdán, arcát odatartotta a lemenő napnak, és Joshra
gondolt. Amikor együtt látta magukat, mindig havas volt a
táj, úgyhogy talán ezen a télen történni fog valami. Lehet,
hogy csak türelmesen kell várnia. Arra már régen rájött,
hogy néha elég sok időbe telik, mire a dolgok a helyükre
kerülnek, így aztán megtanult várni. Csak ne kínozná
annyira ez a vágyakozás, ami időnként valódi fájdalmat
okoz. Soha senki nem mondta neki, hogy ez ilyen lesz.
Csoda, hogy az emberek egyáltalán szerelembe esnek.
 – Jó napot megint!
Bay éppen odaért a Waverley-házhoz. Megállt a járdán,
és megfordult. Az utca túloldalán ugyanazt a férfit látta,
akit tegnap a belvárosi parkban: a szürke zakós öreget. Ma
nem volt nála a bőröndje.
Bay meglepetten elmosolyodott.
– Látom, megtalálta a Pendland Streetet.
– Úgy van, köszönöm.
– Látogatóba jött valakihez?
– Tulajdonképpen igen – felelte az öreg.
Bay figyelmét egy pillanatra elvonták a Mrs. Krasnowski
kertjében pislákoló halloweeni fények – a
puszpángbokrokra narancsszínű égőket aggatott, és
viharvert, világítós szellemek lógtak a sudár juharfa ágain.
A díszeket nyilván gondosan tárolták, mert Bay még az utca
másik oldalán is érezte a naftalinszagot. Mrs. Krasnowski
öreg terrierje, Edward vadul csaholt a férfira az utcai
ablakból.
Mire Bay pillantása visszaugrott az öregre – pár
másodperc múlva –, már nem volt ott.
Edward elhallgatott, ő is megzavarodott.
Bay sötét szemöldöke összeszaladt a homlokán, és lassan
hátrálni kezdett, majd odafutott a házhoz. Felevickélt a
nedves gyepen, aztán a bejárati ajtóhoz sietett, és ahogy
belépett, még visszanézett a válla fölött, mintegy arra
számítva, hogy az öregember követi.
Ebben az évben halloweenkor köszöntött be az első fagy,
amitől minden csak még különösebbnek hatott.
A Waverley-házban a rózsaízű cukorka napja volt, az
illata még mindig a levegőben lengedezett, bár a konyha
már be volt zárva estére. Úgy illatozott, akár egy fallal
körülvett, titkos kert. A rózsaízű cukorkás üvegek fekete
címkéjén ez állt:
 
A rózsavíz visszahoz
rég elmúlt szerelmet.
 Ha érzed az illatot,
meglátod kedvesed.
 
Bay nagy levegőt vett, érezte, hogy vállában oldódik a
feszültség.
De amikor a nagynénje megjelent a lépcső tetején,
összerezzent. Claire fürdőköntösben volt, láthatólag az esti
randira készülődött.
– Bay? – kérdezte Claire. – Mi baj van? Bay ellépett a
bejárati ajtótól.
– Á, semmi. Csak már egymás után két nap láttam egy
öregembert az utcán. A Pendland Streetet kereste.
– Nevezetes utca.
– Valahogy furcsának tűnt. Olyan fényes, szürke zakó volt
rajta, talán utazó ügynök lehet.
– Helló, Bay! – Mariah szaladt le a lépcsőn, Claire
mellett. Barna szeme és göndör, barna fürtjei az apjáéhoz
hasonlítottak. A haja valahogy mindig mozgásban volt, még
akkor is, ha Mariah nyugton maradt, mintha valaki
kedveskedve beletúrna az ujjaival.
– Szia, tökmag! – ölelte meg Bay. – Nekem van egy csomó
leckém. És neked?
– Nekem is.
– Csináljuk meg együtt a nappaliban!
Ahogy Bay a nappaliba indult a hátizsákjával, még éppen
elkapta Claire pillantását, amely arról árulkodott, hogy az a
szürke zakós férfi talán nem ismeretlen a nagynénje
számára.
 
 
Sydney nem sokkal azután érkezett meg, hogy Bay és
Mariah letelepedett a nappali padlójára a házi feladattal.
Munkából jött, és szép volt, mint mindig, állandóan a
hajlakk édes illata lengte körül, mintha könnyű ködfátyolba
burkolózna. A haja megint vörösebbnek tűnt egy
árnyalattal, mint aznap reggel. Alig változott a színe, mégis
egyre inkább észrevehető volt. Lassan, de biztosan átment
vörös hajúba. Az első fagy érkezése környékén mindig
valami hasonló történt Sydney-vel: szokatlan frizurát
csinált, vagy furcsa módon megváltozott a hajszíne. Ennél
rosszabb, hogy nem volt képes lenyugodni. Ez
mindegyikükre átragadt, mintha vágytak volna valamire, de
hirtelen megijedtek, hogy nem kaphatják meg.
Sydney megkérdezte, mi újság az iskolában, amire Bay
kitérő válaszokat adott. Sydney végül feladta, és felment az
emeletre, hogy segítsen Claire haját megcsinálni. Őszintén
szólva, ha az anyja nem értene olyan remekül a hajhoz,
mindnyájan szarkafészket hordanának a fejükön.
Henry volt a következő, aki megjelent. Beült a lányokhoz
a nappaliba, és várt, szőke haja még nedves volt, és a
tusolás után érezni lehetett a bőrén az Ír Tavasz márkájú
szappan illatát. Henry jó ember volt, és nyugodt, az a fajta,
aki keményen dolgozik, és feltétel nélkül szeret. Olyan
összetartó erő volt Bay és az anyja életében, mint a
gravitáció. Henry volt Bay nevelőapja, az egyetlen apa, akit
valóban jól ismert. Igazi apját évekkel ezelőtt elveszítette.
Mostanra Bay alig emlékezett rá, létezése kezdett
szétporladni, mint a régi levélpapír. Az anyja, aki folyton
azon igyekezett, hogy rendbe hozza a dolgokat, soha nem
beszélt róla, ugyanazon okból, amiért Bayt biztatta, hogy
járjon többet társaságba, és legyen kevésbé Waverley.
Olyan dolgokat akart jóvátenni, amiket nem is ő rontott el.
Bay néha szerette volna csak úgy megölelni, és azt
mondani, hogy minden rendben van. Ez azonban szöges
ellentétben állt volna abbeli igyekezetével, hogy kerülje az
anyjával való beszélgetést, ami oly sok erőt kívánt tőle,
hogy néha még maga is meglepődött.
Miután a felnőttek elmentek, Bay betett egy kis
fagyasztott kaját a mikróba (újabban rémes dolgokat ettek
a Waverley-házban!), aztán megvacsoráztak, és
beszélgettek Mariah-val. A kislány legszívesebben az új
barátnőjéről, Emről beszélt. Még csak ezen a héten
ismerkedtek össze, de Em máris az egész világot jelentette
számára. Mariah annyira átlagos gyerek volt –
fogszabályzós, gyászkeretes körmű, csillogó szemű,
normális gyerek. Ebben a családban ritkaságszámba ment
az ilyen. Bay nemegyszer azt gondolta, inkább az ő anyjáé
lenne Mariah, és Claire lehetne az övé. Az sokkal ésszerűbb
volna. Úgy mindenki boldogabb lenne. Az ő anyjának
normális kislánya lenne, nem aggódna, hogy kicsúfolják,
Claire pedig kapna egy magafajta gyereket, aki elfogadja a
saját furcsaságát, ami egész személyiségének az alapját
képezi.
Amikor Mariah később elaludt a nappaliban, Bay
félretette a könyvet, amit addig olvasott. A kazán magától
belobbant. A ház ki nem állhatta a hideget, akár egy
öregasszony. Bay letette az öléből Mariah-t, és felkapta a
kapucnis pulcsiját az ócska kanapé támlájáról. Átment a
konyhán, ki a hátsó ajtón, majd átvágott a kocsibejárón a
kertkapuig. A kulcs a lonc indái közé volt rejtve. Bay
belépett és becsukta maga mögött a kaput. Teljesen zárt
volt a kert. A három méter magas, falvastagságú kerítést
befutotta a lonc. Mivel a fa nyugalomban volt, semmi nem
nyílt a kertben, még a rózsatövek sem, pedig városszerte
sárga és bíborvörös virágok pompáztak rajtuk a meleg
indián nyár miatt.
A földön egyenletes, sárga fénnyel világítottak a
szolárlámpák, egész a kert végéig beragyogták az ösvényt,
ahol az almafa állt.
Alacsony fa volt, alig ért a kerítés tetejéig, de hosszan,
szélesen terültek szét az ágai, akár egy szőlőtőkének. Ez a
fa jelenség volt, igazi egyéniséggel bírt, és minden
Waverley-re hatást gyakorolt, aki valaha is itt lakott.
Bascomban tartotta magát a legenda, hogy ha eszel a
Waverley-fa almájából, meglátod, mi lesz életed legnagyobb
eseménye, Claire egyszer azt mondta Baynek: maga a
puszta tény, hogy valaki a saját élete legnagyobb
eseményére kíváncsi, azt jelenti, hogy nem figyel arra, mi jó
van minden napban, így aztán Claire zárva tartotta a
kertkaput, a kerítésen meg olyan hegyesek voltak a díszek,
hogy senki nem juthatott be. Ami magukat a Waverley
lányokat illeti, születésüktől fogva annyira undorodtak az
almától, hogy soha nem kívánták meg. Volt egy régi mondás
a városban, amely időről időre szárnyra kelt: A Waverley-k
tudják, hol az igazság, csak éppen a gyomruk nem veszi be.
Bay felágaskodott a fa mellett, és megérintette a
viharvert törzset: a kéreg redőiből és gyűrődéseiből mintha
ismeretlen helyek titokzatos térképe rajzolódott volna ki.
Lekuporodott a megbarnult fűbe, és a kopasz ágakon
keresztül nézett fel a félholdra, amely fekete-fehér sütiként
trónolt az égbolton.
Ez volt Bay gondolkodóhelye ötéves kora óta, amikor
megérkeztek a városba, és ő rögtön tudta, tudta, hogy
otthon van. Egy lány meg az ő fája. Ha itt lehetett a
kertben, mindig jobban érezte magát.
Arra gondolt, hogy azt kívánja: bárcsak úgy szeretné őt
Josh Matteson, mint az apja az anyját, mint a nagybátyja a
nagynénjét. A Waverley lányok olyan megbízható és
normális férfiakhoz mentek feleségül, amennyire ők maguk
szeszélyesek és furcsák voltak. Életük férfijai úgy imádták
őket, ahogy a csillagász a csillagokat: szerették a bennük
rejlő ígéretet, és tudták, hogy van a lányokban valami, amit
soha nem érthetnek meg igazán.
– Bárcsak meg tudnád mondani, mit csináljak, te almafa!
Baynek úgy tűnt, hogy leheletnyit megmozdultak a fa
ágai, épp csak megremegtek, ahogy az ember szeme
megrebben a szemhéja alatt, miközben álmodik.
Talán a fa is azt szerette volna.
 
 
Russell Zahler lekéste az uzsonnát a Pendland Street-i
Szállodában, de szándékosan tette. Jobb, ha nem figyelnek
fel rá túl sokan, és a szállóvendégek különben sem
helybeliek voltak. Semmi hasznosat nem tudtak volna arról
mondani, amit tudni szeretett volna.
A szálloda tulajdonosa, Anne Ainsley bátyja, Andrew a
recepcióspultnál ült, amikor Russell visszatért a sétából.
Anne éppen az asztalokat szedte le az ebédlőben uzsonna
után. A nő rámosolygott, amint meglátta. Szabálytalan,
sárga fogai voltak, de ha mosolygott, mindig kivillantotta
őket, mintha nem zavarná a dolog.
– Jó napot, Mr. Zahler! Lemaradt az uzsonnáról –
szólította meg Andrew a pult mögül. Kövér volt, de kicsi,
madárszerű mozdulatokat tett, könyökét mindig szorosan
az oldala mellett tartotta, és kopogós, apró léptekkel
közlekedett. Abból, ahogy hátradőlt a székében, és kezét
kerek pocakján nyugtatta, Russell arra következtetett, hogy
eltakarította az uzsonna maradékait.
Russell továbbra sem fizetett, igazolványt sem mutatott
fel, de Anne nyilvánvalóan elsimította a dolgokat. A
bátyjának halvány fogalma sem volt róla. Andrew Ainsley
azonban kíváncsi volt Russellre. Bizonyára az érdekelte,
hogy vajon fontos és jómódú ember-e Reggeli közben
kérdésekkel bombázta, nyilán azt akarta felmérni, érdemes
lesz-e kiakasztani a fényképét a falra. Russell a jól bevált
történetet adta elő: nyugalmazott üzletember Butte
városából, Montanából, és éppen vakációzik. Ha
megkérdezték, mivel foglalkozott, azt szokta mondani, hogy
az üzemében perforált falitáblák számára készítettek
akasztókat. Ettől az emberek általában elvesztették az
érdeklődésüket.
– Elvesztettem az időérzékemet, miközben ezen a
kellemes környéken sétálgattam – mondta Russell. – Van itt
egy elég furcsa ház. Az a sárga, amelyiknek tornya van, a
kis dombocska tetején.
 – A Waverley-ház – mondta Andrew, és megvetően
legyintett. – Az volt az első ház a környéken. A Pendland
Street-i Szállodát, az Ainsley család fészkét a dédapám
építtette mindössze hét évvel később. A mi házunkban még
eredeti.
– Waverley – vágott közbe Russell, mielőtt Andrew
belemelegedett volna. – Ismerősen cseng a név.
Andrew összevonta a szemöldökét.
– Igen, hát furcsa egy népség. Maguknak valók.
Megcsörrent a telefon, Andrew előrehajolt, önkéntelenül
mordult egyet, és felvette.
Russell látta, hogy Anne fel akarja hívni magára a
figyelmét, amikor a konyha felé mutat. Az utolsó tányérokat
és teáscsészéket szedte össze, és Russell követte a sötét,
csipketerítős ebédlőn keresztül a kicsi konyhába. Középen
szép, tölgyfából készült hentespult állt, kenyérhéj és liszt
borította – Anne nyilván itt készítette elő az édes és sós
rágcsálnivalókat az uzsonnához aznap délután.
Russell gyomra megkordult. Igaz, hogy Anne kivételesen
nagy adag rántottát, szalonnát és gyümölcsöt juttatott neki
reggel, azóta viszont nem evett.
A fejedelmi reggeli egyenes következménye volt a tegnap
estének. Amikor Russell úgy gondolta, hogy mindenki
nyugovóra tért a szállodában, leosont a földszintre,
önkéntelenül is megjegyezve, hol recseg a lépcső meg az
ócska padló. Ételért ment a konyhába, de Anne-t találta ott,
aki cigarettával pöfékelt a sötétben, és a nyitott ablak
mellett állt, hogy kieressze a füstöt.
Anne kinyújtotta a kezét, és villanyt gyújtott, amikor
Russell belépett.
Mivel bármi megtörténhet – ő pedig mindig minden
eshetőségre felkészült –, gondosan elrejtette ócska, lyukas
pizsamáját egy nehéz, török mintás selyemköntös alá,
amelyet aranyszínű, bojtos végű, fonott övvel fogott össze.
Elegáns, kissé ódivatú benyomást kölcsönzött neki. A Nagy
Banditi-féle mutatványához használta a köntöst, miután az
igazi Banditi titokzatos körülmények között halálát lelte.
Talán túl sokat ivott, és beverte a fejét egy kőbe azon a
réten, Arkansas állam északnyugati részén. Vagy esetleg
egy ismeretlen merénylő kezéből repült ki az a kő. Az igazi
Banditinak számos ellensége volt a vándor mutatványosok
között.
Russell egyike volt azoknak a kisfiúknak, akiket
csillagtalan éjszakákon bevitt a lakókocsijába, és olyan
dolgokat művelt vele, amikről senki nem szeretett beszélni.
Miután Russell tegnap este bement a konyhába, Anne
megetette salátával, sajttal, és sört adott mellé. Cserébe
Russell elszórakoztatta azzal a történettel, amikor
gyerekkorában szemtanúja volt, hogy a vurstliban
felrobbant a kolbászsütő standja. A sült kolbász illata
odavonzotta az összes kóbor macskát meg kutyát a
környékről. Több száz volt belőlük, térdig gázoltak bennük,
mint a homokban, A városban nem tudták, mihez
kezdjenek. Russell úgy adta elő Anne-nek, hogy neki támadt
az a zseniális ötlete, hogy kerítsék be a vurstlit, és
csináljanak belőle állatmenhelyet. Mind a mai napig a
gyerekek apraja-nagyja oda jár, hogy botokat dobáljanak a
kutyáknak, és az ölükbe vegyék a macskákat.
Persze hogy kitalált történet volt. Vagyis részben mégis
igaz. Russell látta felrobbanni a kolbászsütőt, de miatta
történt, ugyanis kiborította a zsírt, amikor kolbászt akart
lopni.
Anne láthatólag nem törődött vele, igaz-e a történet, vagy
sem.
Russellnek az volt az érzése, hogy a nő már réges-rég
felhagyott az igazság keresésével.
Aznap délután, amikor Russell utánament a konyhába,
Anne mosolyogva pakolta a rózsaszín, kézzel festett
teáscsészéket és tányérokat a mosogatóba.
– Félretettem magának pár szendvicset meg
teasüteményt –mondta, és farmernadrágjába törölte a
kezét, aztán elővett a hentespult alól egy fehér
vászonszalvétával letakart tányért. – Máskülönben Andrew
megenné az összes maradékot.
Russell tapasztalt bűvészinashoz illő mozdulattal kapta le
a szalvétát a tányérról. Háromszög alakú, héj nélküli
szendvicsek, meg egy pár kis pogácsa és teasütemény volt
a tányéron. Anne, ha másban nem is, de a konyhában
otthonosan mozgott.
– Köszönöm, Anne – mondta Russell, ahogy apró
főhajtással elvette a tányért, mintha az valami tekintélyes
ajándék volna.
Anne-nek nagyon tetszett a dolog.
– Jöjjön velem! – mondta, és kinyitotta a konyhaajtót,
amelyen csipkefüggöny lógott. Kivezette Russellt,
megkerülték a házat, odébb mentek az ablakoktól egy
eldugott, sarki fülkébe, amelyet a hőszivattyú és egy
rózsalugas fogott közre. Két olcsó kerti szék volt benne.
– Naplementéig elég meleg van, hogy egy kis nyugalmat
találjak idekint. Andrew itt sosem talál meg.
Russell leült. Anne elfoglalta a másik széket, amely
láthatóan új bútordarabnak számított a rejtekhelyén.
Biztos, hogy nem sok embert hívott ide. Russell
megtisztelve érezhette volna magát, de ahhoz szíve is kell,
hogy legyen az embernek.
– Hallottam, hogy a Waverley-k felől érdeklődött –
mondta Anne, miközben elővett egy doboz cigit és egy
öngyújtót egy felfordított virágcserép alól.
– Igen – felelte Russell tömören.
– Andrew nem szeret róluk beszélni. Azt gondolja,
túlságosan sok figyelem irányul az ő házukra. És Claire
Waverley amolyan helyi híresség, főleg, amióta bekerült az
egyik magazinba. Andrew-nak ez évek óta nem sikerül.
Mindig azt mondogatja róluk, hogy: „A különcséggel nem
lehet versenyezni. Mindig a különcség győz” – mesélte
Anne, miközben cigarettára gyújtott. – De én bármit
elmondhatok róluk, amire csak kíváncsi. – Szünetet tartott,
hogy kifújja a füstöt. – De előbb mondjon el magáról még
egy történetet!
Russell hátradőlt, és bekapott egy teasüteményt.
Igazán nem kér nagy árat.
– Tizenkét éves koromban egy egész várost
megmentettem a csődtől. A nebraskabeli Neróban történt,
hogy a vurstliban sétálgattam, a saját dolgommal voltam
elfoglalva, amikor megláttam, hogy a zsaruk egy hatalmas
pénzeszsákot cipelő férfit üldöznek. Akkor lopta el a városi
bankból, az volt minden pénzük. Röpködtek körülötte a
bankók, ahogy szaladt. A vurstliban az emberek igyekeztek
elkapkodni a pénzt. Engem kivéve. Vattacukrot ettem, de
ledobtam a földre, és odarohantam a céllövöldéhez.
Felkaptam egy puskát. Tudtam, hogy az irányzékot
megbuherálták, nehogy nyerjenek az emberek, úgyhogy
magasabbra céloztam, és térden lőttem a rablót, mire az a
földre esett. A városban felvonulást rendeztek a
tiszteletemre, a vurstli tulajdonosától meg egy éven át
mindennap ingyen kaptam a vattacukrot.
– Hát ez jó – mondta Anne mosolyogva, és újra
beleszívott a cigibe. – Szinte azt gondolnám, hogy elhiszi.
– Ezzel megsért. Hazudnék én magának?
Anne felhorkant, mire a férfi visszamosolygott rá.
Valójában az történt, hogy egy nap Sir Walter Trott
lovaglópálcával kergette ki az egyik alkalmazottját a
lakókocsiból, mert rájött, hogy meglopta. Az ember
eszeveszetten rohant, félrelökött mindenkit az útból, és
mindent felborított menekülés közben. Russell kihasználta
a kavarodást, és több tucat vattacukorkúpot lopott az egyik
árustól. Leült a céllövölde mögé, és mindet befalta. Rosszul
lett ugyan, de a mai napig gyerekkora egyik legszebb
napjaként emlékszik vissza az esetre.
Nem is tudta, miért nem mondta el Anne-nek az igazat.
Semmi rossz nem származott volna belőle.
De valahogy mindig az igazat a legnehezebb elmondani.
 
 
Claire, Tyler, Sydney és Henry jöttek el utolsónak a
főiskolai galériából. Ugyanannak a hallgatónak volt a
kiállítása aznap este, akit az a megtiszteltetés ért, hogy
megalkothatta a bascomi belvárosi parkban ez évben
kiállított szobrot: az Orion Főiskola alapítójának félig
eltemetett fejét. A hallgató összes kiállított szobrának
ugyanaz volt a témája: Horace J. Orion egy csokor virág
mögé rejti az arcát; Horace J. Orion egy könyv fölé emeli a
kezét; Horace J. Orion belegabalyodik egy hölgy hosszú
hajába – ez utóbbi feltehetőleg arra a tényre való utalás,
hogy az Orion eredetileg nők számára alapított iskola volt.
Horace J. Orion megelőzte a korát. Nőies jelenség volt:
magas hangú és simára borotvált arcú ember, aki a
huszadik század fordulóján költözött Bascomba egy
titokzatos férfibaráttal együtt, akit egyszerűen
„Szerelmemnek” szólított. A nők jogainak bajnokaként a
családi vagyon nagy részét egy női főiskola alapításába
fektette ebben a kis észak-karolinai városkában, a semmi
közepén, amely a világ minden tájáról érkező, tanulni vágyó
nők menedékévé vált.
Évekkel később, amikor meghalt, a temetkezési
vállalkozó érthető rémülettel fedezte fel, hogy Horace J.
Orion valójában nő volt, egy bizonyos Ethel Cora
Humphreys. A családja könyörtelen és megátalkodott
nőgyűlölőkből állt. Úgy határozott, hogy a családnak vele
együtt ki kell halnia, de előbb minden tőle telhetőt megtesz
nőtársai javára. És, ahogy azt sok hallgatói
évfolyamdolgozat bizonygatta az évek során, ezt csak
férfinak álcázva tehette meg.
Miután a főiskolai galériában kialudtak a fények, és
szegény Horace végre egy kis nyugalomra lelt, Claire,
Tyler, Sydney és Henry végigsétált a régi főiskolai kampusz
területén, amelyet téglából épült tornyok és falfestmények
ékesítettek. Nem sporttagozatos főiskola volt, így hát a
diákok az Orion udvarán töltötték a péntek estéke, a
vendéglátó szakos hallgatók legfrissebb készítményeivel
megtöltött piknikkosarak társaságában, vagy a főiskola
távcsövein át kémlelték a csillagos eget.
A két nővér ment elöl, Tyler és Henry lemaradt. A
hórihorgas, szikár művésztanárnak és az alacsonyabb
termetű, izmos tejtermelő farmernek nem sok közös dolga
volt azon kívül, hogy a feleségeik testvérek voltak, de nekik
ez éppen elég volt. Néha egyetlen nagy közös ügy
erősebben Összetart, mint egy tucat kisebb kötelék.
Sokszor Ők ketten is összejöttek, ilyenkor Henry ment a
főiskolára, hogy Tylerrel ebédeljen, vagy Tyler állt meg a
farmon munka után. Amikor Claire megkérdezte, miről
beszélgettek, Tyler mindig így válaszolt: „Férfidolgokról.”
Claire szerette volna azt hinni, hogy ez a villanyborotva, a
lábgombásodás és esetleg a golf fedőneve, de igencsak
biztos lehetett benne, hogy a „férfidolog” azt jelenti, hogy
„te meg Sydney”.
– Köszönöm, hogy Bay ma este ott aludhat nálatok –
mondta Sydney, és menet közben belekarolt Claire-be.
Sydney ma este ragyogóan nézett ki a gyöngyökkel
díszített, tengerészkék ruhában, amelyet akár valami
elkényeztetett kis feleség is viselhetett volna egy 1960-as
évekbeli koktélpartin. A haját francia kontyba tekerte, kék
sálja lecsúszott az egyik könyökére, és lobogott a háta
mögött. Claire régen belenyugodott, hogy sosem lesz olyan
madárcsontú, kék szemű teremtés, mint a Waverley lányok
többsége. Magas, sötét szemű és hajlott hátú volt, a génjeit
bizonyára az apjától örökölte, akit soha nem fog
megismerni.
– Tudod, hogy nagyon szívesen. Nagy segítség, hogy ma
este vigyáz Mariah-ra – mondta Claire. Nagyon kellett már
ez az esti kiruccanás bor és sok nevetés mellett, bár Claire
gondolatai minduntalan visszakanyarodtak a feladataihoz,
amelyeket otthon el kellett végeznie, azokhoz a mellékes
dolgokhoz, amelyeknek semmi közük nem volt a
keménycukorka elkészítéséhez: megnézni az e-maileket,
címkéket nyomtatni, dobozokat bontani, és rendeléseket
nyomon követni.
– Alig várom, hogy egy kicsit egyedül lehessünk Henryvel
– kacsintott Sydney.
Claire a válla fölött visszanézett az őket követő férjekre.
Vajon tudja-e Henry, mit tartogat neki Sydney? Valószínű,
hogy nem. Sydney az utóbbi időben nagyon titokzatos volt.
– Talán ma este végre... – Sydney elharapta a szavakat.
Claire tudta, hogy mit akar mondani. Hullámokban jött és
ment, de soha nem múlt el teljesen: Sydney vágya, hogy
több gyereke legyen. Időbe telt: talán öt éve élt már
Bascomban Henry feleségeként, és jól ment a sora, mire
belátta, hogy végleg itt fog maradni. Ezzel a felismeréssel
együtt tört rá a vágy, hogy még, még szilárdabbá, még
megállapodottabbá váljon, még inkább ide kösse magát,
mintha valóban attól félne, hogy újra elmegy, de akkor már
nem fog visszajönni, ahogy azt az anyjuk tette.
– Talán ma este – hagyta rá Claire. – Különben tetszik a
vörös hajad.
– Köszi. De nem én csinálom. Csak nézem, hogy az utóbbi
időben egyre vörösebb vagyok.
– El kell mondanod Henrynek, mit csinálsz – mondta
Claire lehalkított hangon. – Rá fog jönni, mit jelent ez a
vörös haj meg a kettesben töltött éjszakák. Meg lesz sértve,
hogy nem hozzá fordultál.
A titkolózás a Waverley-k vérében volt. A kiválasztott
férfiak nem várták el, hogy teljes mértékben felvilágosítsák
őket. Claire férje, Tyler rendíthetetlen türelemmel viselte a
dolgot, amellett, hogy jó szándékúan, de hitetlenkedve
fogadott mindenféle különcséget. Henry azonban
másmilyen volt. Tősgyökeres bascomi és Hopkins. A
Hopkins család férfitagjai idős lélekkel születtek. A
természetéhez tartozott, hogy az ember rábízhatta magát.
– Tudom. Elmondom neki – súgta vissza Sydney. Mire a
parkolóhoz értek, már témát váltott, és így szólt: – Ugye,
holnap nem hagyod, hogy Bay nálad maradjon dolgozni? Az
ő korában szombatonként inkább szórakozni kell.
– Ne aggódj! Kitessékelem a konyhából – biztosította
Claire, habár sosem tudta megérteni, Sydney miért nem
szeretné, hogy Bay túl sok időt töltsön a Waverley-házban.
De nem kérdezgette. Anyának lenni anélkül is épp elég
nehéz feladat, hogy olyanok ítélkeznének fölötted, akik nem
ismerik az egész történetet. A két nővér anyaként pont
olyan különböző volt, mint minden másban. A saját anyjuk
itthagyta őket, a két apa neve régen feledésbe merült, így
aztán pánikbeteg nagyanyjuk, Mary nevelte fel őket. Claire
és Sydney
mindketten járatlan útra léptek a gyereknevelés terén,
hiszen a saját bőrükön nem tapasztalhatták meg, hogyan
kell jól csinálni. A puszta tény, hogy Sydney újra bevállalná,
merészségnek tűnt Claire számára.
– Meg a kertből – tette hozzá Sydney.
– Meg a kertből.
Sydney megcsóválta a fejét.
– Lefogadom egymillió dollárba, hogy most is odakint
van, annál a fánál.
– Meg is nyered a fogadást.
– De azért nincs vele baj, igaz? – kérdezte Sydney.
– Szerintem rendben van. Bay ismeri magát. Kedveli saját
magát. Nem érdekli, mit gondolnak róla a többiek.
– De én szeretném, ha jól érezné magát a gimiben.
– Azt akarod, hogy népszerű legyen – mondta Claire. – De
ő nem vágyik a népszerűségre. Csak önmaga szeretne
lenni.
– Nem randizik, nem jár el a barátaival, vagy ilyesmi.
Említett neked valakit, akivel jóban van?
Claire habozott. Nem akart titkolózni a húga előtt, de ezt
a titkot Baynek kell megosztania Sydney-vel, nem neki.
– Egyszer-kétszer említett valami fiút. Tőle kérdezd!
– Mariah-val soha nem lesz ilyen bajod tizenöt éves
korában – mondta Sydney. – Kedveli a társaságot. Az a
gyerek az apja kicsinyített mása.
– Tudom.
– Soha nincs olyan érzésed, hogy a lányainkat
elcserélték, amikor megszülettek, hat év különbséggel? –
Sydney csak viccelt. Valójában azt akarta mondani Claire-
nek: Soha nem volt olyan érzésed hoc a gyereked cseppet
sem hasonlít hozzád?
– De, állandóan. – Mariah-t egyáltalán nem érdekelte a
főzés. Tylerhez hasonlóan észre sem vette, hogy a házban
maguktól nyílnak az ajtók, vagy éppen titokzatos módon
beragadnak a keretükbe. Mindig a ház elé ment ki játszani,
nem a hátsó kertbe, bár a fa kedvelte őt, és bántotta a
kislány figyelmetlensége. Morcosan dobálta az almáit
Mariah hálószobaablaka felé a nyári éjszakákon. Aztán ott
volt az új barátnője, Em. Öt nap leforgása alatt ő lett
Mariah mindene. Em mondta meg, milyen könyveket
olvasson, milyen játékokat játsszon, meg hogy lefekvés előtt
mosson fogat, és mindig rózsaszínben járjon. Claire-t az
őrületbe kergette. Számára Em egy szeleburdi,
gyerekméretű balerina volt, akinek rágógumiillata van' és
csakis McDonalďs-os Happy Meal menüvel táplálkozik.
Claire persze tudta, hogy a saját csalódottsága miatt a
kislányt akarja okolni. Hiszen Claire-nek nem volt ideje
megismerkedni Emmel. Semmit nem tudott Em szüleiről.
Tyler viszont valószínűleg igen.
Az utóbbi hónapok során Claire-t annyira lefoglalta a
Waverley Cukorkák, hogy Tyler vette át a szülői feladatok
nagy részét. Tyler tartotta észben azokat a részleteket,
amelyeket régebben Claire tudott. A leckét. A szülői
értekezleteket. A balettra és tornára járó kislányok
anyjának a keresztnevét.
Mary nagymamának mindig jutott ideje az unokák
nevelésével járó apróságokra. Megjegyezte az iskolai
órarendjüket. Megrendelte a füzeteket, ceruzákat és az új
cipőket, amikor a két lány kinőtte a régit, és a városi
üzletek mindent házhoz szállítottak (akkoriban a városi
üzletek még foglalkoztak házhoz szállítással). Főzött,
kertészkedett, otthonról árulta a termékeit, és mindig
gondoskodott arról is, hogy a lányok dolgai rendben
legyenek.
Claire mindig úgy képzelte, hogy Mary nagymama azért
nem fejlesztette a vállalkozását, és nem keresett több pénzt
különleges ételeivel, mert annyira kínosan zárkózott volt.
Most már arra gondolt, hogy Mary nagymama talán nem is
akarta közkinccsé tenni a szokatlan recepteket, hiszen nem
is a receptekről szólt a dolog, hanem a készítőjük titkainak
áruba bocsátásáról. Az is megfordult a fejében, hogy Mary
nagymama talán, de csak talán azt is számításba vette,
milyen hatással lenne a növekvő vállalkozás az unokáiról
való gondoskodásra.
Ettől Claire még rosszabbul érezte magát.
De hát hogyan tudna leállni? Olyan sok erőfeszítés árán
sikerült a nevét megismertetni a világgal, a sikertől a
szarkára kezdett hasonlítani, amely csillogó holmikat gyűjt.
Sok mindent be kellett bizonyítania. Elég lesz-e belőle
valaha? Ha feladja, főleg most, a kétségei közepette, azzal
mintha beismerné, hogy a tehetsége merő kitaláció,
mindössze azon múlik a sikere, hogy ügyesen el tudja-e
adni.
– Hahó, jól vagy? – kérdezte Sydney, amikor Henry
teherautójához értek a parkolóban, mert Claire elhallgatott.
– Bocs, nincs semmi bajom – mosolygott Claire. Tudod,
mire gondoltam tegnap este, ezer év óta először? A fügés-
borsos kenyérre. Amikor ma reggel felébredtem, esküdni
mertem volna, hogy még az illatát is érzem.
Sydney nagy levegőt vett, mintha ő is érezné.
– Imádtam a fügés-borsos kenyeret. Mary nagyi csak a
születésnapunkra csinálta. Emlékszem, mindig azt
mondogatta nekünk, hogy: „A füge édes, a bors meg erős.
Éppen úgy, mint ti ketten.” De azt soha nem mondta meg,
melyikünk a Rige, és melyikünk a bors.
– Nyilvánvaló, hogy én voltam a füge – mondta Claire.
 – Dehogyis! Én voltam a füge. Te voltál a bors.
Claire felsóhajtott.
– Nagyon hiányzik a fügés-borsos kenyér.
– Kiégtél a cukorkák miatt. Vakációra van szükséged. –
Sydney megölelte Claire-t, aztán beszállt a teherautóba
Henryvel. – Később találkozunk.
Tyler átkarolta Claire-t, úgy mentek a kocsijukhoz, amely
egy pár hellyel arrébb parkolt. A férfi megtorpant, mielőtt
beszállt volna, és Claire felnézett rá: göndör haját le
kellene vágatni, kedvenc, neonszínű hawaii inge szinte
világított a zakója alatt.
– Mi baj van? – kérdezte Claire, mert Tyler néha ezt
csinálta: megállt, és elmélázott. Szerette ezt a férfiban.
Tylert folyamatosan ámulatba ejtette az ő összeszedettsége.
Nem tulajdonított varázserőt Claire-nek. Meg sem fordult a
fejében. A főztje sem volt semmiféle hatással rá. Évekkel
ezelőtt, amikor összevesztek, metélőhagyma-virágos ragut
készített Tylernek, mert Mary nagymama szerint a
metélőhagyma virágjának hatására az ember győztesen
kerül ki bármilyen vitából, de Tylerre soha nem hatott.
Tyler intett egyet hátrafelé.
– Csak azt várom, hogy Henry beindítsa a kocsiját.
Gondolod, hogy valami baj van? Azt mondta, téliesíti a
teherautóját. Fogalmam sem volt, miről beszél. Talán
valamit nem jól csinált.
Claire visszanézett Henry négyüléses teherautójára. Az
ablakai kezdtek bepárásodni, és belülről halványlila fény
szűrődött ki.
– Nincs semmi baj.
– Várj csak! – mondta Tyler. – Azt csinálják, amire
gondolok?
– Kukkoló! – csúfolódott Claire, miközben beszálltak a
kocsiba. – Ne leskelődj!
Tyler beült a volán mögé, és rávigyorgott.
– Felvehetnénk velük a versenyt.
 – Hogy valamelyik diákod rajtakapjon minket? Nem jó
ötlet. Állj! – mondta Claire, amikor Tyler felé nyújtotta a
kezét. – Induljunk haza!
Tyler egy pillanatig gondolkodott, aztán bólintott.
– Haza. Rendben. – Beindította a kocsit. – De otthonra
terveim vannak!
– Jaj, ne! – mondta Claire mosolyogva. – Terveid!
A főiskolai kampuszról kivezető utat hikorifák
szegélyezték, levelük sárga fényben ragyogott, mintha
óriási fáklyák álltak volna az út mentén. Claire
hátrahajtotta a fejét, Tyler vezetett, kezét felesége térdén
nyugtatva. A város házai teljes halloweeni díszben
pompáztak, volt köztük néhány különösen csicsás példány.
Töklámpások pislákoltak a verandákon, vörös és sárga
leveleket kavart a szél. Nem ez volt Claire kedvenc évszaka,
de mindenképpen pazar látványt nyújtott. Ősszel olyan
érzése támadt az embernek, mintha a világot addig sütnék
és pirítanák, amíg úgy megpuhul, hogy szinte leválik a
csontról.
Ne aggódj már annyira, mondta magának Claire. Az
évszak hatott rá úgy, hogy rátört a kétely. Nemsokára
beköszönt az első fagy. Ha addig kihúzza nagyobb dráma
nélkül, biztosan helyre jönnek és összeállnak a dolgok, és
megint rendben lesz minden.
Tyler befordult a kanyargós Pendland Streetre, ahol a
hepehupás járdáról meg a lejtős udvarokról Claire-nek
eszébe jutott, hogyan kísérte Mary nagymama őt meg
Sydney-t iskolába az őszi reggeleken. Maryt idős korában
elővette a szorongás, és nem szívesen mozdult ki otthonról
hosszabb időre. Szorította a lányok kezét, és azzal próbálta
megnyugtatni magát, hogy elmondta nekik, mit fog
készíteni, amikor beköszönt az első fagy abban az évben –
sertés szűzérmét sarkantyúvirággal, kapros burgonyát,
sütőtökös kenyeret és cikóriakávét. No meg muffint,
mindegyikre más és más mintát rajzol a cukormázból, mint
az első fagy az ablakokra. Claire odavolt az egészért, de
Sydney csak akkor figyelt oda, amikor a nagyanyjuk a
cukormázról beszélt. Égetett cukor, rózsavizes pisztácia,
csokoládés mandula Claire hátradőlt az ülésen, kezdett egy
kicsit ellazulni a bortól. Azon gondolkozott, ha lenne rá
ideje, mit készítene az idén, amikor beköszönt az első fagy.
Fügés-borsos kenyeret, mert az járt az eszében. (Hát
persze, hogy ő a füge! Sydney nyilvánvalóan a bors.) És
sütőtökös lasagnét, esetleg virágokat préselne a friss
tésztába sütés előtt. És...
Felegyenesedett ültében, ahogy újra meglátta a férfit, aki
a semmiből bukkant elő. Az öregembert a járdán. Most
nemcsak a szürke zakót látta, hanem az arcát, a szemét és
a szája sarkában bujkáló mosolyt is. A saroktól nem messze
állt meg, zsebre tett kézzel, mintha könnyű, nyáresti sétára
indult volna.
Tyler elhúzott mellette.
– Várj csak! Láttad? – kérdezte Claire.
– Mit? – kérdezte Tyler.
Claire hátranézett, de a férfi már eltűnt, mintha ott sem
lett volna
De ha nem volt ott, akkor hogy maradhatott utána az a
füstös kocsmaszag, amely beáramlott a kocsi
szellőzőnyílásain?
 
 
Amikor Tyler leparkolt a házuk előtt, a felesége gyorsan
kipattant a kocsiból. Megállt a járdán, és végignézett az
utcán, amerről jöttek.
Tyler is kiszállt, és lezárta a kocsit a távirányítóval, aztán
odament Claire-hez, akit körülölelt az utcai lámpa fénye,
hajlatai térképet rajzoltak ki, amely mindig más és más
tájra vitte Tylert, ahányszor csak ránézett. Hátulról átölelte
Claire-t, és előrehajolva a felesége vállára támasztotta az
állát. Claire karja hűvös volt, úgyhogy dörzsölni kezdte.
– Mit látsz? – kérdezte Tyler.
Claire ellépett, és szembefordult vele.
 – Semmit – felelte, és megcsóválta a fejét. – Bemehetnél
megnézni Mariah-t és Bayt. Sétálok egy keveset a
környéken.
Tyler szája sarka zavarodott félmosolyra húzódott.
– Az éjszaka közepén? Magas sarkúban?
– Egy perc múlva itt vagyok.
Tyler levette a zakóját, és Claire vállára tette.
– Veled megyek testőrnek. Az az Edward hamis egy
jószág! Lehet, hogy megszökött, és most prédára les.
Claire elnevette magát Mrs. Krasnowski öreg terrierje
rovására, aki naponta mindössze pár métert tett meg az
udvaron, annyi elég volt neki mindenre. Aztán visszaszaladt
a házba, és az ablakból ugatta a madarakat, bogarakat meg
néha egy-egy veszélyes falevelet. Claire összefogta a zakó
hajtókáját, aztán megint végignézett az utcán.
– Nem, igazad van. Túl későre jár. Es nagyon hideg van –
mondta, azzal sarkon fordult, és felment a lépcsőn a
házhoz.
Tyler figyelte, ahogy magas sarkain lassan, ringó csípővel
feltipegett a betonlépcsőn. A házban egyedül a verandán
égett a lámpa, amely örömében pislákolni látszott, ahogy
Claire közeledett. Már ha a lámpák egyáltalán tudnak
örülni.
Tyler gyerekkora hasonló volt Claire-éhez. A szülei
keramikusok voltak, füvet szívtak, és egy Connecticut
állambeli művésztelepet vezettek. Teljesen elszakadtak a
valóságtól és a normális élettől. Kelkáposztás
szendvicsekkel etették Tylert, megengedték, hogy
összefirkálja a Volkswagenjüket, szerettek meztelenül
járkálni, de őt nevetséges ruhába öltöztették az iskolai
fényképezkedéshez, például A KERAMIKUSOK KORONGON
CSINÁLJÁK feliratú pólóba.
Sok kínos emléke volt, de Claire sokszor eszébe jUttatta
gyerekkora jobb pillanatait, amikor még úgy tűnt, minden
lehetséges. Azt éppen nem mondta, h0U mostanra
elvesztette volna a hitre való képességét, de Claire mellett
neki kellett józanul viselkednie. Hangosan felnevetett, ott
helyben a járdán, amikor erre gondolt. Bolondos és
feledékeny volt, mielőtt Claire-rel megismerkedtek,
szüntelenül Utazgatott, a boldogságot kergette, mintha
titokban nem hinné, hogy utolérheti. Tanári állást vállalt itt,
az észak-karolinai Bascomban, mert mielőtt Claire-rel
megismerkedett, amikor a lány az Orion tanszéki partijára
főzött egy este, minden döntéséről azt gondolta, hogy ez
csak a következő lépés. Azt hitte, rövidesen útra kel
valahová máshová, hiszen olyan könnyen elkalandozott a
figyelme' és félrevezették, mint a legyet kergető macskát.
Élvezte, hogy kettejük közül ő a racionálisabb. Élvezte,
hogy olyan valakivé vált Claire mellett, amit soha nem
gondolt magáról. Olyasvalakivé, aki marad.
Tyler magához tért, rájött, hogy a semmibe bámul. Látta,
hogy Claire felért a verandára. Felszaladt a lépcsőn, hogy
utolérje, de Claire átlépte a küszöböt, és mire Tyler odaért,
becsukódott mögötte az ajtó. Lenyomta a kilincset, de zárva
volt. Elővette a kulcsot, azzal is megpróbálkozott, de az ajtó
csak nem nyílt ki. Nem lepődött meg rajta. Ez már évek óta
így ment.
Bekopogott, és azt kiabálta:
– Claire! Nem tudok bemenni!
Hallotta, hogy a felesége cipősarka kopog a keményfa
padlón, ahogy visszamegy az ajtóhoz, és kinyitja.
Rámosolygott Tylerre. – Ha szépen kéred, kinyílik. Csak
beszélned kell vele.
– Hmm-hmm – dünnyögte Tyler, és hátulról átölelte
Claire-t. A lábával csukta be az ajtót, miközben
megcsókolta a feleségét. – Ha te mondod...
Ugyanúgy nem volt hajlandó az ajtóhoz beszélni, mint
ahogy nem hitt az almákat dobáló fában. Egyszer
kísérletképpen bonyolult jelzőrendszert épített ki a kertben
zsinegekből meg csengőkből. Amíg a szerkezet állt,
egyetlen almát sem dobott a kertbe a fa, így Tyler
bizonyítva látta, hogy a fa valójában nem csinál semmit.
Tudta, hogy Claire azt szeretné, ha neki hinne ahelyett,
hogy a dolgok értelmét keresi. De akár tudott róla, akár
nem, Claire-nek olyan valaki kellett, aki benne hisz, nem
pedig a ház összes különcségében.
Claire néhány csók után ellépett Tyler mellől.
– Majd odafent folytatjuk. Nézd meg a lányokat! Mindjárt
ott leszek.
– Hová mész? – kérdezte Tyler.
– A konyhába – felelte Claire. – Még valamit meg kell
csinálnom. Sötét szeme fáradtan csillogott. Amikor Tyler
átölelte, érezte, hogy a felesége hátizmai megfeszülnek.
Újabban lehűlt körülötte a levegő, mintha légüres tér
keletkezne Claire boldogtalansága nyomán. A felesége
időben szólni fog, mi bántja. Ezt Tyler már régen
megtanulta. Megrázta a fejét, és megfogta Claire kezét.
– Ma este ne! – mondta, és felvezette a lépcsőn. –
Terveim vannak.
 
 4. Fejezet

A BBAN A PILLANATBAN A VÁROS MÁSIK VÉGÉBEN az öreg Evanelle

Franklin hirtelen felébredt. A szobájában a sötétbe bámult,
és próbálta felidézni, miről álmodott. Lélegeztetőgépének
állandó búgása szinte már háttérzajjá vált. Régebben
nagyon bosszantotta az a masina. A puszta létezése is
dühítette Evanelle-t, haragudott a testére, amely precízen
és megbízhatóan működött több mint nyolc évtizeden
keresztül, cserébe ő jól bánt vele, két évvel ezelőtt mégis
úgy döntött, hogy cserben hagyja gazdáját. Pangásos
szívelégtelenséget állapítottak meg nála, és oxigén nélkül
úgy érezte, mintha a tüdeje egy zsugorítógépbe került
volna, mint amilyen a sci-fikben látható, amelyeket olyan
szívesen nézett a lakótársával, Freddel. Az oxigénnel
tűrhetően megvolt, bár az orrából cső lógott ki, hurkot
vetett a füle mögött, és rettentő kellemetlen módon
kisebesedett tőle az orra alatt a bőr. Most már állandóan
oxigénre szorult, még akkor is, ha elment otthonról. Fred
cipelte a hordozható oxigénpalackot, ha el kellett hagynia a
házat. Úgy nézett ki, mint valami ormótlan erszény. Fred a
vállára vetette a szíját, és azt mondta rá: „Egészségügyi
elegancia.” A meleg férfiak nagyon jópofák tudnak lenni.
Evanelle felült, és lelógatta a lábát az ágyról. Valakinek
oda kell adnia valamit. Időnként ellenállhatatlan késztetést
érzett, ami csak attól múlt el, ha valakinek odaadott egy
szem szilvát, egy kávédarálót vagy éppen egy
állattenyésztési szakkönyvet. Sejtelme sem volt róla, miért
osztogatja ezeket a holmikat, és arról sem, mire kellenek az
illetőnek, de mindig odaadta őket a megfelelő embernek,
akár tetszett neki, akár nem.
Ez volt az ő Waverley-tudománya.
Nemegyszer azt kívánta, bárcsak valami mást kapott
volna, valami tetszetősebb képességet, vagy legalább
olyasmit, amiből meg tudott volna élni. De már régen
beletörődött, hogy neki ezt kell csinálnia – átadni valami
furcsa tárgyat ismerősöknek vagy néha ismeretleneknek,
akikkel csak úgy az utcán találkozott össze. Nem tudott
változtatni azon, aki volt, és már nem is vágyott rá, még ha
meg is tudta volna tenni. Tudta, hogy az, aki vagy, mélyen
benned lakozik, akár egy kő a kút fenekén. Egész életedben
próbálhatod felszínre hozni azt a követ, vagy elkezdhetsz rá
építkezni. Te döntöd el.
Miközben ott ült az ágy szélén, azon gondolkozott, mit
kell most odaadnia. Egy szedőkanalat. Jól van, éppen van
neki. Legalább nem kell újat vennie. És vajon kinek kell
odaadnia? Gondolkozott, aztán megcsóválta a fejét. Nem,
ez ostobaság! De egyre csak visszhangzott benne a név.
Az unokatestvérének, Mary Waverley-nek.
Aki húsz éve halott.
Hűha! Ilyen még nem volt.
 Evanelle feltápászkodott az ágyról, és belelépett a
papucsába. A házi lélegeztetőkészüléket a hálószobájába
telepítették. Zömök, szögletes holmi volt, mintha egy
ostoba szörnyeteg ülne ott, és zümmögne magában.
Rendkívül hosszú cső nyúlt ki belőle, hogy Evanelle tudjon
közlekedni a házban. Feltekerte a csövet, akár egy kötelet,
és ahogy haladt, legombolyította, így jelezte, merre ment.
Fred erre azt mondta, hogy ezentúl nem lehet vele
bújócskát játszani.
Evanelle feltekerte a hosszú, átlátszó csövet, és
kicsoszogott a konyhába.
Miután kiért, addig turkált a zöldre festett
konyhaszekrényben, amíg végül megtalálta az ócska
szedőkanalat, abból a masszív, fanyelű fajtából. Évek óta
nem használta. Ha jobban belegondolt, pont Marytől, az
unokatestvérétől kapta.
Fred lépteit hallotta a padlástérbe vezető lépcsőről. Szép
kis lakrészt alakított ki magának odafent. Saját házat is
vehetett volna, de szeretett itt lakni. Nem szívesen volt
egyedül. Akkor költözött be, amikor évekkel ezelőtt
szakított vele a barátja, és miközben hónapokig renoválta a
padlásteret, bizonyos értelemben az életét is átalakította.
Különös volt a kapcsolatuk, de Evanelle kénytelen volt
elismerni: örül, hogy Fred nála lakik. Nagy szüksége volt a
férfira, de azt gondolta, hogy ez fordítva még inkább így
van.
Nem tudta, mennyi ideje van még hátra ezen a világon,
de valahogy nem nyugtalanította annyira a gondolat, mint
Ötven évvel ezelőtt. Odaát már sokkal több ismerőse volt.
Az biztos, hogy sokáig tartott, mire Mary unokáit a helyes
útra terelte, Claire és Sydney ott vannak egymásnak, és
férjnél vannak. Leginkább Fred miatt aggódott. Mit fog
csinálni, ha ő már nem lesz?
Fred villanyt gyújtott a konyhában. Régi, kockás pizsama
volt rajta, amit az ember azért hord, mert kényelmes, bár
nem túl divatos. Evanelle tavaly karácsonykor
selyempizsamát ajándékozott a férfinak, a zsebén
monogrammal, meg ami kell, de egyszer sem vette fel.
Túlságosan becsontosodott szokásai vannak, gondolta
Evanelle, és ezt gyakran mondogatta is neki. Alig múlt
hatvanéves, kellemes, szögletes arca volt, és éles tekintete
– túl fiatal ahhoz, hogy folyton egy idős hölgy körül
tüsténkedjen. Évek óta nem járt senkivel. Talán már nem is
tudja, hogyan kell. Evanelle egy kicsit segíteni akart neki.
– Alvajárás vagy éjszakai sütés-főzés? – kérdezte Fred
mosolyogva, miközben a mellén összefont karral az
ajtófélfának támaszkodott.
– Sem ez, sem az. Arra ébredtem, hogy oda kell adnom a
halott unokatestvéremnek, Marynek ezt a szedőkanalat. –
Felmutatta a kanalat, mire Fred szemöldöke felszaladt a
homlokára. Ez még Evanelle-től is bolondság volt. Evanelle
felnevetett. – Jaj, ne nézz már így rám! Tudom, hogy
bolondság. Biztosan Claire-nek kell odaadnom. Maryről
álmodtam, amikor felébredtem. Talán csak félreértettem
valamit.
– És pont ma éjjel kell odaadnod? – kérdezte Fred, mert a
Waverley-k tudománya néha így működött: valamit azonnal
oda kellett adni valakinek. Ez igen kényelmetlen tud lenni,
ha az ember orrából műanyag cső lóg ki. Evanelle-nek
mostanában meg kellett terveznie, ha el akart menni
otthonról.
Evanelle benyúlt a mosogató alá, és kivett egyet a több
száz papírzacskó közül, amelyeket az élelmiszerboltból
gyűjtött be, mert hát sosem lehet tudni, mikor lesz az
embernek szüksége egy jó kis zacskóra. Beletette a
szedőkanalat, aztán a pultra helyezte.
– Nem. Majd odaadom neki, ha legközelebb találkozunk –
válaszolta, de máris kifogyott a levegője.
Fred elszakadt az ajtófélfától.
– Mit szólnál egy jó kis sütőtökös, fűszeres kávéhoz?
– Tudod, hogy pontosan ez kell nekem – válaszolta
Evanelle, miközben Fred segített neki leülni saját kezével
díszített kis otthonának asztalához. Több mint hatvan évvel
ezelőtt vették a férjével ezt a házat. Nagyon hiányzott neki
a férje. Sok tekintetben hasonlított Fredhez, csak ő a nőket
szerette. És őt szerette. Mindent szeretett benne. „Minden
zsák megtalálja a foltját” – szokta volt mondogatni a férje.
Nem zavarta Evanelle különcsége. Jó kis ház volt. Szép
emlékeket őrzött. Hiányozni fog neki ez a hely. Hiányozni
fognak a dolgai. Ugyanakkor végre fellélegezhet a
mennyországban, mert ott soha senkinek nem kell semmit
odaadnia. Odafent mindenkinek megvan mindene.
Fred otthonosan piszmogni kezdett a kávéfőzővel.
– Napról napra jobban hasonlítasz rám, Fred!
Fred megfordult, és úgy nézett Evanelle-re, mintha a
világtörténelem legszebb bókját kapta volna.
Mulatságos fickó volt.
 
 
Másnap reggel, ahogy Sydney kinyitotta a fodrászszalon
ajtaját, meglátta Fred Walkert, ezt a pedáns, rendezett,
hatvanas férfit, aki a Fred Ínyenc Fűszerüzlete nevű, főleg
turisták által kedvelt csemegeboltját nyitotta ki éppen
ugyanabban az utcában.
– Szia, Fred! – kiáltotta Sydney, és integetett neki. – Hogy
van Evanelle?
Fred összerezzent, megfordult és visszaintett.
– Remekül – mondta zavart tekintettel, a gondolataiba
mélyedve. – Remekül van.
Fred nem volt valami jó beszélgetőpartner.
Sydney bement a Fehér Ajtó Szalonba, amelynek átlátszó
üvegajtaja volt, de az előző tulajdonos úgy vélte, a Fehér
Ajtó olyan titokzatosan hangzik, mintha Alice besétálhatna
rajta keresztül Csodaországba.
Mindenki ezen a néven ismerte a szalont, így hát Sydney
sem változtatta meg a nevét, amikor pár évvel ezelőtt
megvette.
 Villanyt gyújtott. Még most is elmosolyodott, amikor
meglátta a tágas, üres teret, benne a kényelmes heverőkkel
meg a csillárral, amely olyan benyomást keltett, mintha
jégcsapok lógnának a recepcióspult fölött. Itt kapott először
állást, amikor tíz évvel ezelőtt visszaköltözött Bascomba. Ez
a hely volt az egyik szál új életének szövetében. Most hét
fodrász dolgozott nála, kettő kivételével fiatalabbak
Sydney-nél, ami kedvére való volt. Tetszett neki az
öltözködésük, a merész stílusuk.
Bayt az ilyen dolgok nem érdekelték. A farmerját meg a
vicces feliratú pólóit szerette.
Miután bekapcsolta a számítógépet a pultnál, Sydney
kávét főzött, és kitette a sütiket, amelyeket Bay sütött
hetente anyja rábeszélésére. Régebben Claire készítette
őket, de amióta cukorkamániás lett, nem volt rá ideje.
Sydney elmondta Violetnek, az új recepciósnak, hogy a
munkájához tartozik mindenkinél korábban beérni, és ezt
elvégezni, de Violet mindig talált valami kifogást. Senki
sem tudta, miért vette fel őt Sydney. Néha maga Sydney
sem.
Odament a saját fodrászszékéhez, és bedugta a hajsütő
vasat, hogy megcsinálja a haját. Sokkal könnyebb volt itt,
mint a farmház aprócska fürdőszobájában. Megnézte magát
a tükörben, és leesett az álla.
Megszaporodtak a vörös csíkok a hajában. Biztos volt
benne. Mintha az éjszaka szivárogtak volna bele. Henry
még megjegyzést is tett a hajára, mielőtt reggel elindult.
Tüzesnek nevezte.
Claire azt javasolta Sydney-nek, hogy mondja el
Henrynek, miben töri a fejét. És nyilván igaza is volt. Claire
mindig jó tanácsot adott. Annyira higgadtan kezelte a
dolgokat! Mindenkit megnyugtatott a környezetében a
puszta jelenlétével. Ha ilyen parfümöt tudna készíteni, és
palackozná, milliókat kereshetne vele. A cukorkát el
lehetne felejteni.
 De Sydney tudta jól, mit szólna Henry, ha megmondaná,
miért mászik rá állandóan az utóbbi időben. Azt felelné, az
sem zavarja, ha nem lesz több gyerekük. De Sydney ezt
jobban tudta. Henry nagyapja nem sokkal az után halt meg,
hogy összeházasodtak, és Henrynek rettentően hiányzott.
Annyira sütött belőle a szomorúság, hogy néha még a
tehenek is abbahagyták a bőgést, és furcsán édeskés,
eperízű tejet adtak. Henryt a nagyapja nevelte, 6 tanította
meg mindenre, amire egy derék Hopkinsnak szüksége van,
és amit tudni kell a tejtermelésről. Henry egész életében
arra vágyott, hogy felnőjön, és olyan öreg legyen, mint a
nagyapja. Kellett neki egy fiúgyerek, akit taníthat. Henry
örökbe fogadta Bayt. Nem is volt kérdés, amikor
összeházasodtak. Azután Bay követte, amerre csak ment.
Henrynek tetszett, hogy Bay vele együtt korán felkel, és
segít a tehenészetben. De Bay csak azt csinálta, ami mindig
is foglalkoztatta: mindennek a helyére kellett kerülnie,
Henrynek is. Pár hónap múlva felhagyott vele, hogy a jó-ég-
tudja-hány-óra-harminc-perckor felkeljen Henryvel együtt.
Hirtelen nagy lendülettel kinyílt a szalon ajtaja. Sydney
ránézett a faliórára.
– Tudom, tudom! – mondta Violet, ahogy beviharzott,
karján egy imádni való, holdvilágképű, egy év körüli
kisfiúval. A vállán az akciós bolt nejlontáskája lógott, és
Sydney mindjárt látta, hogy a benne lévő
pelenkamennyiséggel nem tudják kihúzni a napot.
– Elnézést a késésért.
Sydney gyorsan még csavarintott egyet-kettőt a haján,
csatokkal megtűzte, aztán odament, hogy átvegye Violettől
a babát.
– Nincs, aki vigyázzon rá – mondta Violet, miközben
Sydney a karjába vette a kisfiút, és beleszuszogott a barna
hajába, amitől az felkacagott.
– A szembeszomszédom, aki általában átviszi magához,
Dollywoodba ment ezen a hétvégén, úgyhogy magammal
kellett hoznom.
 – Nem gond – mondta Sydney, pedig az volt. De Violet
tudta, mennyire szereti Sydney a kis Charlie-t. Tudta, hogy
olyasmije van, amire Sydney vágyik. A fiatal lányok mindig
tudják ezt. Tudják, hogy amikor az idősebb nők rájuk
néznek, azt látják, ami már mögöttük van, és nem hozható
vissza. Olyan igazság ez, amit mindenki tud, de senki nem
vallja be. Nincs erősebb a világon, mint egy tizennyolc éves
lány.
Violet kimaradt az iskolából, amikor az anyja – Turnbull
lány, akinek a családja közismerten féktelen, és a nőknek
nincs párjuk a tekintetben, hogy ha csak rájuk néz egy férfi,
máris teherbe esnek – elment a városból az aktuális
barátjával. Violet állandóan bulizott, drogozott, és hamar
terhes lett.
Ha tudta is, ki az apa, nem mondta el senkinek. Charlie
kiköpött az anyja volt, a homlokán kétoldalt ritkás, sötét
hajával és kávébarna szemével.
Sydney pár hónappal ezelőtt ismerkedett össze Violettel,
amikor ebédszünetben joghurtot meg narancslevet vásárolt
Fred üzletében, és le akart ülni a parkban enni. A
szalagavató bálok szezonja volt, úgyhogy Sydney-nek
belefájdult a karja a sok feltornyozott frizura készítésébe.
Keresztbe vetett lábbal üldögélt a parkban, batikolt
háremnadrágban és vállpántos trikóban, a narancslevet és
a joghurtot letette a földre, a lába közé, aztán lehunyta a
szemét, és arcát a nap felé fordítva szinte magába itta a
napfényt.
Pár másodperc múlva azt érezte, hogy ráncigálják a
lábát, és amikor lenézett, egy sötét hajú kisgyereket látott,
aki kigombolt bodyban volt, és fel akart mászni az ölébe.
Sydney teljesen mozdulatlanul ült, mint amikor az ember
rájön, hogy darázs van rajta, és meg akarja várni, mit
csinál, mielőtt túl hevesen rátámadna a rovarra. Végül
kénytelen volt a kisfiú után kapni, amikor átmászott Sydney
térdén, és kis híján arccal esett a földre.
 Sydney felállt, felvette a babát, és körülnézett a parkban.
Aznap nem volt kint sok ember, de meglátott egy szálkás
hajú kamaszlányt egy padon, Horace J. Orion félig
eltemetett feje mellett, amelynek láttán a főiskolások el
szokták ereszteni azt a viccet, hogy „Horace lehet, hogy
halott, de nincs eltemetve”.
– Elnézést – szólt oda a vézna, túlméretezett
napszemüveget viselő lánynak Sydney. – A magáé?
A lány felriadt a szundikálásból, és Sydney felé fordította
a fejét.
– A magáé?
A lány bólintott, nagyot ásított, de nem állt szándékában
felkelni, úgyhogy Sydney lehajolt a joghurtért meg a
narancsitalért, aztán odament a padhoz. Közelebb érve
rájött, hogy ismeri a lányt: mindössze pár évvel volt idősebb
Baynél.
– Maga Turnbull lány, ugye? A családja a mobilház-gyártó
üzem mellett lakik?
– Régebben ott laktunk – válaszolta Violet, de nem vette
át a babát Sydney-től, amikor az leült mellé a padra. – Az
anyám lelépett. Ki kellett költöznöm.
Sydney megtudta, hogy Violet jelenleg egy lakókocsiban
lakik egy nővel meg annak az idős élettársával. Azok ketten
rokkantnyugdíjasok voltak, felírattak maguknak egy csomó
receptre kapható gyógyszert, amit aztán jó pénzért
továbbadtak. Violet munkát keresett, de azt állította, hogy
nem veszi fel senki.
– Anyámnak igaza volt – mondta Violet, miután Sydney
neki adta a narancslevet, a joghurtot pedig megetette a
gyerekkel. – Amikor elment, azt mondta, hogy itt nincs
semmi jó.
Sydney régi recepciósa, Amber nemrég ment férjhez, és
(természetesen) azonnal teherbe esett. Fayetteville-be
akart költözni, mert a férje ott állomásozott, Fort Braggben.
Így aztán Sydney felkínálta Violetnek az állást. Valami
olyasmit látott meg a lányban, amit kamaszként ő maga is
átélt. Violet el akart menni. Szinte reszketett a vágytól. A
Bascomon kívüli élet számára maga volt az ígéret földje.
Azt gondolta, hogy mindennek, ami rossz az életében, ez a
hely az oka, tehát biztos megtalálja a boldogságát, ha innen
el tud menekülni.
Sydney tizennyolc évesen ment el, és ő is ugyanezt
gondolta. Kétségbeesetten menekülni akart családi nevének
terhétől és a hírnevétől. Odakint, a fene nagy szabadságban
ismerkedett meg Bay igazi apjával, és a szökés egész más
értelmet nyert számára. Sok időbe telt, mire rájött, hogy
néha a börtön egyáltalán nem is börtön. Néha csak egy
ajtó, amelyről azt gondolod, hogy be van zárva, mert soha
nem próbáltad kinyitni.
Az állással mintegy mentőövet dobott Violetnek. A
lánynak kellett valami, amivel ide köti magát. Ha ezt az
állást nem kapja meg, csak idő kérdése lett volna, hogy
elmenjen, és Charlie-t itt hagyja Sydney-re.
Violet ledobta a pelenkás nejlonszatyrot, amint Sydney
elvette tőle Charlie-t, és egyenesen a kávéfőzőt meg a
sütiket célozta meg.
– Vigyázol rá, amíg megcsinálom a hajamat? – kérdezte
morzsákat köpködve.
– Használd az én asztalomat. Már meleg a hajsütő vas.
– Köszi.
Az emberek nem értették, Sydney miért tűri meg
Violetet.
Sydney jó magasra, a feje fölé emelte a kisfiút, és
belenézett édes kis kerek arcába, miközben a baba
mosolyogva tekergette a lábujjait, és az öklét a szájába
gyömöszölte. Hát ezért.
 5. Fejezet

B AY JÓ SOKÁIG ALUDT SZOMBAT REGGEL Claire nagynénje

házában. Amikor felébredt, mindjárt tudta, hogy Claire
aznap levendulás cukorkát készít. Az illata úgy burkolta be
a házat, mint egy hosszú, puha takaró, amely mindent
beterít, és minden aggodalmat lecsendesít.
A mézes-levendulás cukorka címkéjén ez állt:
 
Boldogít a levendula illata,
Egy csepp méztől szíved-lelked felvidul.
Vidámságát kéretlenül átadja,
Barátaid komor arca kivirul.
 
Bay felöltözött, és lement a Földszintre. Ha itt tölti a
napot, a világtól elvonulva, az majd elvonja a figyelmét a
ma esti halloween-partiról az iskolában, és nem fogja azon
törni a fejét, kit visz magával Josh. A baráti körében sok
lány volt, de Bay nem vette észre, hogy bármelyikükhöz is
különösebben vonzódna a fiú.
Bement a konyhába, hosszú haját egy baseballsapka alá
gyűrte, és ki akart venni egy kötényt, hogy munkához
lásson. Azonban a mézzel töltött, levendulás cukorkák a
pulton sorakoztak, már csak a kis üvegcsékbe kellett
adagolni őket. Bay meglepődött, hiszen a mézes-levendulás
cukorka elkészítése volt a legnehezebb, egyben a
legidőigényesebb munka. Claire biztos nagyon korán kelt. A
levendulás cukorka állandó odafigyelést kívánt: először
hosszú rudakat sodortak belőle, miután kiöntötték a cukros
edényből, aztán a helyi termelői piacról származó mézből
csíkot húztak rá, újra összesodorták, kihűtötték, és kézzel
darabolták fel, nem csak úgy formába öntötték, mint a
másik két fajtát: a rózsaízűt meg a citromverbénásat. Claire
éppen annyi természetes ételszínezéket tett csak bele,
amitől üde, tavaszias színe lett a cukorkának. A mai
eresztés lila volt, mint a bimbózó virágok.
Egyetlen tányér volt a rozsdamentes acélból készült
konyhasziget tetején, Claire odafordult a tűzhely mellől, és
palacsintákat csúsztatott rá egy serpenyőből.
– A reggeli tálalva van – mondta. Miután a zablisztes
palacsintákat a tányérra tette, szirupot csorgatott rájuk, és
meghintette az utolsó őszi sárga és narancsszínű
körömvirágszirmokkal, amiket a kertben szedett, mielőtt a
növény téli álomba merült. A hűtőben őrzött tartalékból
került most elő.
– Reggelit készítettél! – mondta Bay.
– Ezt csinálta a nagymamánk nekem meg az anyukádnak
szombat reggelenként.
– Nem akartam ilyen sokáig aludni. Már kész is vagy a
mai adaggal? – kérdezte Bay, miközben odahúzott egy
széket a konyhaszigethez. – Segíteni szerettem volna.
 – Korán keltem. Anyukád azt kérte, vigyelek el a
szalonba, ha végeztél az evéssel.
Ó, Bay most már értette a dolgot.
– Nem akarja, hogy ma nálad dolgozzak.
Ezért volt a körömvirág! Állítólag elveszi a negatív
energiát. Claire nem szeretné, ha Bay megharagudna az
anyjára.
– Gyönyörű napunk van – mondta Claire, amikor kinézett
a konyhaablakon. – Ne kuksolj idebent!
Bay a nagynénje profilját tanulmányozta evés közben.
Sötét szeme, szabályos orra és olajos bőrszíne kortalannak,
a régi világból valónak mutatta.
– Mit fogsz ma csinálni? – kérdezte Bay.
Claire vállat vont.
– Tyler elvitte Mariah-t tornázni, aztán pár órát ott lesz
vele az irodában. Utol kell érnem magam a papírmunkával,
de arra gondoltam, kimozdulok itthonról, és veszek egy s
mást a piacon. Úgy érzem, be vagyok zárva a házba.
Ez szokatlan volt, mert Claire soha nem érzett ilyesmit.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze – válaszolta Claire.
– Tényleg szeretsz cukorkát készíteni?
Claire habozott egy kicsit, aztán megfontoltan, mintha
előre elpróbálta volna, mert már várta a kérdést, így felelt:
– Kissé egyhangú, és nem pont ilyennek képzeltem el a
vállalkozásomat, amikor belevágtam, de jól csinálom, és
pillanatnyilag nagy a kereslet iránta. Jól fog jönni Mariah
egyetemi tandíjára.
– Nekem hiányzik a főztöd – mondta Bay, és a tányérjára
nézett, mintha nem akarná az összes ételt megenni, mintha
nem akarná, hogy elfogyjon. – Főleg ebben az évszakban.
Főzöl valamit, ha megjön az első fagy?
– Ha lesz időm.
Bay bólintott, tudva, hogy ez nemet jelent.
Azért a ki fog virágozni, ami már magában is elég ok az
ünneplésre, akár lesz ennivaló, akár nem.
 Bay ránézett a konyhai falinaptárra.
Még egy hét van hátra.
Remélte, hogy mindnyájan kihúzzák addig anélkül, hogy
valami őrültséget csinálnának.
 
 
Reggeli után Claire bevitte Bayt a városba. Amikor
kiszálltak a furgonból, Bay véletlenül átnézett az utca másik
oldalára, és a parkban Phineus Youngot pillantotta meg a
barátai társaságában, amint egy csapatban ültek a fűben,
és valamilyen bonyolult, húzogatós játékot játszottak
kártyával és dobókockával.
Úgy nézett ki, nem Bay az egyetlen kamasz a városban,
akit a szülei kiküldtek a friss levegőre.
Claire a Fehér Ajtó felé indult, Bay utánaszólt, hogy egy
perc múlva ő is megy, aztán átszaladt az úton a parkba.
– Helló, Phin! – mondta Bay, ahogy a Horace félig
eltemetett feje árnyékában tanyázó társaság közelébe ért. –
Mit csinálsz?
Phin fel sem nézett, miközben újabb kártyát dobott a
csomóra.
– Veszítek.
– Jól csinálod – mondta Dickus Hartman, és nevetve
eldobta a nyerő lapjait. Dickus kövér, zsíros bőrű,
faragatlan srác volt, de igazából pontosan a helyén volt
ezekkel a fiúkkal. Csak ők voltak képesek elviselni Dickust.
– Biztos, hogy nem mész a buliba ma este? – kérdezte
Bay, pedig tudta, hogy már kérdezte, de biztosra akart
menni, még ha Phineus barátai kicsúfolják is. Ezen a
ponton úgy tűnt, ennél már úgysem lehet rosszabb. Hétfőn
bennfentes információkat akart arról, kit kért fel táncolni
Josh, mi volt rajta, és mit csinált.
– Nem – válaszolta Phineus, miközben Dickus vigyorogva
újraosztott. – És te? – nézett fel Phin, és átlátszó, zöld
szemével hunyorgott a napfényben, akár egy vakond.
Bay megrázta a fejét.
 – Akkor egyesek ma nagy pénzt fognak nyerni – szólt
Dickus.
– Miről beszélsz? – kérdezte Bay.
Dickus pimaszul nézett rá. Bay a lába ujjával megbökte
Phint. – Phin?
Phin láthatólag zavarban volt.
– Egy csomóan fogadtak, táncolsz-e majd Joshsal, hogy
megpróbáld megbabonázni – Phin macskakarmokat rajzolt
az ujjaival –, és hogy jelenetet rendezz.
– Fogadtak – ismételte Bay közönyösen.
– Ne csinálj belőle nagy ügyet! – mondta Phin, és
eldobott egy kártyát. – Csak hülyéskednek.
– Josh is fogadott? – kérdezte Bay.
– Azt gondolja, el sem mész – válaszolta Dickus.
– Pontosan ezt mondta – szólt Phin, és megpróbálta
menteni a helyzetet. – Ó nem fogadott.
Egyáltalán miért is beszélt Josh Bayről? Ha azt akarja,
hogy tűnjön el, ha azt akarja, hogy vége legyen már a levél
miatti cikizésnek, akkor hagyja elmenni! Mondja a
szemébe, hogy Bay tévedett, és semmi dolga nincs vele.
Hagyja abba ezt az idétlenkedést, hiszen olyan messzire
elkerüli a lányt, mintha rossz szaga lenne. Abba biztosan
nem kellene beleszólnia, vajon Bay elmegy-e arra az ostoba
partira azért, hogy... pontosan miért is? Hogy
megbabonázza? Josh tényleg ezt gondolja róla?
– Phin, este hatra készülj el! – szólt váratlanul Bay.
– Minek? – kérdezte a fiú.
Bay ökölbe szorított kezét csípőre téve elindult. Ennyit
arról, hogy ne csináljon semmi őrültséget.
– Mert elviszel a buliba!
 
 
Claire Sydney fodrászszéke mellett állt, és arra gondolt, mi
mindent kell még otthon csinálnia, miközben Sydney
Madison Elliot haját szárította.
 – Charlie kimondta a nevemet ma reggel, nem igaz? –
mondta Sydney, túlkiabálva a hajszárító zúgását. A kis
Charlie Sydney széke mellett tanyázott egy szobahintában,
amelyet Sydney vett neki. Pufók arcocskáján ragyogó
mosollyal gügyögött mindenkinek, aki elment mellette.
Kész szívtipró! Máris megtanulta, hogy a magányos pasi a
szépségszalonban mindig a figyelem középpontjába kerül.
Violet Turnbull, aki a soványságtól csupa kiálló csont és
bütyök volt, felnézett a recepcióspultról, ahol az interneten
böngészett.
– Szerintem inkább „szednit” mondott, mint Sydney- t –
szólt közbe.
– Már miért mondaná azt, hogy „szedni”? – vélte Sydney,
és olyan rajongással bámulta a kis Charlie-t, hogy Claire
komolyan aggódni kezdett miatta, félt, hogy valami baja
lesz, mert túlságosan belehabarodott ebbe a kisgyerekbe. –
Akárhogy is, nagyon okos kisfiú!
– Indulnom kell – mondta Claire. – Hozzak neked valamit
ebédre?
– Az jó lenne – felelte Sydney, miközben egyik kezében
tartotta a hajkefét meg a hajszárítót, amely továbbra is
fújta a meleget, a másikkal pedig pénzt vett ki a köténye és
odaadta Claire-nek. – Hoznál nekem egy olívás szendvicset
meg egy karamellás-almás kávét a Barna Batyu kávézóból?
– Még valakinek valamit? – kérdezte Claire a többi
fodrásztól.
Egyikük, a rózsaszín hajú Janey így szólt:
– Nekem egy amerikai kávét.
– Nincs pénzem – mondta Violet gyászosan a pult mögül.
– Tegnap kaptál fizetést – felelte Janey, aki láthatólag
nem volt oda Violetért.
– Spórolok – válaszolta Violet.
– Majd én kifizetem – ajánlkozott Sydney. – Mit kérsz, Vi?
Violet fölélénkült, és azt mondta:
– Egy klubszendvicset sült krumplival és sok
savanyúsággal, meg két dobozos kólát.
 Janey szúrós szemmel nézett rá a szalon túlsó végéből.
– Most mi van? – kérdezte Violet. – Nem reggeliztem.
Sydney a pénz felé intett fejével, amit az előbb Claire-nek
adott. – Hoznál egy pár banánt meg Cheeriost is Fred
boltjából? Charlie-nak szoktam belőlük tartani a
pihenőszobában, de szerintem Violet az utolsót is megette
tegnap. – Claire bizonyára olyan pillantást vetett Sydney-re,
amit a húga már jól ismert. – Ne mondj semmit!
– Nem mondtam semmit – válaszolta Claire.
Sydney kikapcsolta a hajszárítót. Madison Elliot egy szót
sem hallott eddig. Felnézett a magazinjából, és
elmosolyodott. Bámulatosan nézett ki a frizurája. Sydney
mindig be volt táblázva. Varázslatos dolgokat művelt a
hajjal. Ha valaki Sydney-nél vágatta le a haját, mindig
tökéletes napja volt: a közlekedési hatóságnál nem volt
hosszú a sor, a főnök fizetésemelést adott, a gyerekek
megcsinálták maguknak a vacsorát, és korán ágyba bújtak.
Claire egy hangyányi irigységet érzett. Sydney soha nem
dolgozott meg keményen a tudományáért. Sokkal többet
munkálkodott azon, hogy letagadja, amikor még fiatalabbak
voltak. Sydney-nek, Baynek és idős unokatestvérüknek,
Evanelle-nek annyira könnyen jött a dolog! De Claire
fáradhatatlanul robotolt. Mindig is így tett, csak újabban
egyre nehezebbnek érezte.
Claire éppen begyűjtötte a pénzt a többi megrendelésre,
amikor Bay besétált. Halvány bőre ragyogott, az arca
rózsaszínre vált, mintha valami fényes dolgot nyelt volna le,
és most belülről izzana. Mindenki abbahagyta, amit csinált,
mert érezték, hogy valami készül.
– Elmegyek a halloween-partira – jelentette be Bay.
Claire majdnem elnevette magát a húga reakcióján.
Sydney maga mellé ejtette a karját, mint akit legyőztek. –
Viccelsz velem.
– Nem – mondta Bay. – Nem viccelek.
– Hetek óta tudsz erről a dologról, és most döntöd el,
hogy menni akarsz? Nincs is jelmezed!
 – Nem kell jelmez.
– Dehogynem kell jelmez! – mondta Sydney. – Lányok,
nincs valakinek egy halloweeni jelmeze, amit Bay
felvehetne ma este?
– Van egy kurvás vámpírjelmezem – mondta Janey.
– Nem jó!
– Egy kurvás ápolónő? – kérdezte Janey. – Nem.
– Egy kurvás...
– Csak semmi kurvásat! – vágott közbe Sydney. –
Uramisten, ez kész katasztrófa! Gyere csak ide! Hátha
tudok valamit csinálni a hajaddal. – Sydney megveregette a
széket, amint Madison Elliot felállt. Bay odament hozzá
lehajtott fejjel, és iszonyú kínosan érezte magát. Kerülte
Claire tekintetét, ahogy elment mellette, az pedig elfojtott
egy mosolyt. Miután Bay leült, Sydney lekapta róla a
baseballsapkát, és a lány hosszú, barna haja a vállára
omlott. Sydney végiggereblyézte az ujjaival, közben a
tükörben figyelte a lányát.
Sydney székével szemben, a tükörre körben Bay
fényképei voltak kitűzve. Hatévesen az almafa alatt fekszik.
A kilencedik szülinapján, amikor Claire szedertortát sütött.
Tizenkét évesen, ahogy Phineus Young mellett áll a
buszmegállóban – Sydney aznap hagyta Őket először
egyedül a buszra várni. És most itt volt Bay teljes
életnagyságban a tükörben, tizenöt évesen az első báljára
készült.
Sydney mintha megérezte volna a pillanatot, amikor Bay
már éppen mondani készült valamit az anyja csodálkozó
bociszemérő1, úgyhogy megköszörülte a torkát, és kiszólt a
recepciósnak: – Violet, ha Mrs. Chin megérkezik, kérd meg,
hogy várjon egy pár percet, aztán légy szíves, mosd meg a
haját helyettem!
– Mi lesz az ebédemmel? – kérdezte Violet.
– Claire még el sem indult érte. Lesz időd bőven.
Bay fészkelődött a székben.
– Anya, a jelmez nem kötelező. Nem olyan nagy szám!
 – Ez az első bulid. Igenis nagy szám! Nem engedlek el
jelmez nélkül. Van valakinek valamilyen ruhája a
nyolcvanas évekből? – kérdezte a fodrászlányokat. –
Nagyon klassz plázafrizurát tudok csinálni. Claire végre
úgy döntött, hogy mentőövet dob Baynek.
– Mary nagymamának megtartottam egy pár régi ruháját.
Hosszú, fátyolszerű darabok, mint a húszas évek estélyi
ruhái. Gondolom, még az ő anyjáé lehettek.
Sydney elmosolyodott, mintha eszébe jutott volna valami,
amiről majdnem elfeledkezett.
– Régebben azt gondoltam, te vagy az egyetlen a
családban, aki kerti partit szokott rendezni, például az első
fagy idején, de most már emlékszem, hogy Mary nagymama
beszélt a kerti piknikjeiről. Meghívott egy csomó embert, és
beöltözött kerti nimfának.
– Akkor én is az leszek – mondta Bay gyorsan, hogy véget
vessen ennek. – Mary nagymama ruhájában kerti nimfa
leszek.
Claire és Sydney összenéztek. Nagy lépés volt Sydney
részéről, hogy ezt elfogadta a lányától. Bay Waverley volt,
és Waverley-módra akart felöltözni. Nem csak tréfából,
ahogy gyerekkorukban Sydney egyszer beöltözött Claire-
nek halloweenkor: hosszú, fekete parókát viselt, ami
eltakarta az arcát, és CSÓKOLD MEG A SZAKÁCSOT! feliratú
kötényt, amit nagyon viccesnek gondolt, mert a különc
Claire-t senki nem akarta megcsókolni. Minden más
lehetőség közül Bay azt választotta, hogy Waverley akar
lenni. Ó valóban az: nem egyszerűen egy jelmezről volt szó.
Sydney beadta a derekát, hiszen így megcsinálhatta a lánya
haját. Bay éveken át csak azt engedte, hogy egy kicsit
vágjon a végéből.
– Remek – mondta Sydney, és magasabbra állította a
széket. – Claire, hozol pár virágot Fredtől, hogy beletűzzem
a hajába?
– Már megyek is!
 – Várj csak, hozzál nekem még egy kis sütit is, jó? – szólt
oda Violet, ahogy Claire elhaladt a recepcióspult előtt, és
kiment a szalonból.
 
 
Amikor Claire kilépett, ferdén esett rá az őszies,
narancsszínű fény, mintha a déli nap sugara valahol a
messzeségben ért volna a földre. Ebben az évszakban még
a fény is másmilyen volt: mint egy lassan elhamvadó
jelzőtűz.
Éppen jobbra akart fordulni, a kávézó és Fred boltja
irányába, de balról valami ezüstösen csillogó dolog tűnt a
szemébe, és amikor megfordult, Maxine ruhaüzlete előtt
két idős hölgyet látott beszélgetni egy szürke zakós,
idősebb férfival.
Ő volt az.
Az az öregember, akit a háza előtt látott kétszer is. Claire
feléjük sietett, elment egy csapat főiskolás mellett, akik
megálltak a járda közepén, hogy csoportos szelfit
készítsenek, mintha meg kellene örökíteni a pillanatot,
ahogy az utcán sétálnak. Miközben kikerülte őket, egy
pillanatra szem elől tévesztette az öreget.
Amikor újra odanézett, már nem volt sehol.
Claire zavartan közelített a két hölgy felé. Jól ismerte
őket. Régebben ő főzött Patrice évfordulós meg
születésnapi partijaira. Patrice a nővérével, Tarával volt, aki
gyakran jött hozzá látogatóba Raleighból. Claire együtt járt
iskolába Patrice-szal. Sydney nagy jelentőséget
tulajdonított a középiskolás éveinek, mondván, hogy
sorsdöntő időszak volt, és nagyon szerette volna, ha ezek az
évek jól telnek Bay számára. Claire, ha őszinte akart lenni,
nem sok mindenre emlékezett a saját gimis élményeiből.
Bement az iskolába, elvolt magában, és alig várta, hogy
délután hazamehessen a nagyanyjához, a konyhába. A
legtöbb élményéhez hasonlóan ezt is hajlamos volt
elfelejteni a szebb emlékek kedvéért. Sydney ezt nevezte
átírt történelemnek.
– Claire, éppen rólad beszéltünk – mondta Patrice. Túl
volt a negyvenen, de küzdött ellene. Hosszú, hirtelenszőke,
csillogó haja volt. A ráncfeltöltések miatt nem tudta
rendesen kinyitni a száját, úgyhogy némileg halra
emlékeztető arckifejezéssel beszélt. Kék szemét erősen
kihúzta fekete szemceruzával, amihez már túl öreg volt, és
a pupillája egy kicsit mindig kitágult a sok
szorongáscsökkentő gyógyszertől, de azt hitte, senki nem
veszi észre.
– Ki volt az a férfi? – kérdezte Claire, és próbált úgy
tenni, mintha jelentéktelen dolog lenne, mert valójában az
is volt. Legalábbis ő úgy gondolta.
– Melyik férfi? – kérdezte Patrice.
– Az előbb egy idős férfi állt itt – mondta Claire. – Ezüstös
haja volt. És ezüstszínű zakót viselt.
– Nem volt itt senki – mondta Tara. Tara idősebb volt
Patricnél, és kevesebb sikerrel küzdött a kora ellen, főleg,
mert nem volt túl sok pénze, hiszen nem ment férjhez olyan
jól, mint a húga. A haja sötétebb volt, tunikája teljesen
indokolt, középkorú pocakot takart, amelyet el kellett
rejteni mindennapos edzőterem-látogató húga elől.
– Pontosan itt volt – mondta Claire egyre
bizonytalanabbul. – Éppen itt, ahol állok.
– Ne haragudj, Claire – mondta Patrice –, de mi
semmiféle férfit nem láttunk!
– De hát beszélgettetek vele – ráncolta a homlokát Claire.
– Beszélgettünk, de csak egymással – szólt Tara. – Miről
is volt szó?
– Nem emlékszem – felelte Patrice.
Tara elnevette magát.
– Hát ez vicces! Én sem emlékszem.
– Kiléptünk az üzletből, te meg idejöttél hozzánk. Azt
hiszem, rólad beszélgettünk, de lehet, hogy nem is – vonta
meg a vállát Patrice.
 Claire elköszönt tőlük, és továbbindult. Patrice és Tara a
semmibe bámult, mintha valaki transzba ejtette volna őket.
Valaki, akinek füstszaga volt.
 
 
 6. Fejezet

AP ENDLAND STREET-I SZÁLLODÁBAN Anne Ainsley a hatos

szoba előtt állt tiszta ágyneművel a karján.
– Mr. Zahler? – mondta, amikor bekopogott.
Nem jött válasz. Tudta előre. Látta, hogy a férfi bement a
városba reggeli után.
Kinyitotta az ajtót, és belépett.
Anne mindhárom házassága során meglepődött, mit
összehazudtak a férjei. Teljesen őszintén, valósággal leesett
az álla a meglepetéstől. Miután a harmadik férje megcsalta,
és a szüleitől örökölt utolsó filléreit is leürítette a
bankszámlájáról, megesküdött, hogy soha többé nem
hagyja így meglepni magát. A férfiak hazudnak. Mostanra
belátta ezt a tényt. Nem tehetnek róla. Ez az
alapértelmezett beállításuk. Tagadják, de ez is csak az ő
igazát bizonyítja.
Russell Zahler hazudott valamivel kapcsolatban. És
Anne-t valóban nem érdekelte. Valójában még tetszett is
neki, hogy rászedi Andrew-t. De kíváncsi volt, és
unatkozott. Andrew nem hagyta, hogy tévét tegyen a
szobájába. Az egész nyomorult szállodában nem volt
egyetlen tévé sem. „Nem lenne autentikus a házban” –
mondogatta Andrew. Anne néha szívesen megkérdezte
volna: „És a villany, Andrew? Az sem autentikus a házban.”
Uramisten, néha egészen olyan volt, mint az apjuk! Így hát
Anne kénytelen volt más szórakozás után nézni.
A szórakozást általában az internet nyújtotta a
recepcióspult számítógépén, és a vendégek utáni
leskelődés, meg a holmijuk átkutatása takarítás közben.
Anne soha nem lopott. Ha megtenné, Andrew egy
másodperc törtrésze alatt kiebrudalná. Csak szerette
nézegetni, mit hoznak az emberek otthonról, milyen illatú a
parfümjük, és milyen méretű ruhákat hordanak. Szeretett
történeteket kitalálni róluk.
Anne mindig is rejtőzködő típus volt, és ezt tudta is
magáról. Az apjuk optikusként dolgozott, és az anyjuk
vezette a rendelőjét, de titokban szexi fehérneműt árult a
szabadidejében, főleg a Clark család nőtagjainak, akik
köztudottan jeleskedtek az ágyban, és ennek köszönhetően
mindig jól mentek férjhez. Az apjuk soha nem tudott erről a
mellékes üzletágról. És Andrew is megdöbbent, amikor az
anyjuk halála után megtalálta a katalógusait meg az
árucikkeket.
Anne viszont mindenről tudott. Tízéves korában bukkant
rá a holmikra, miután egy lezárt bőröndöt talált az anyja
ruhásszekrénye aljában. Addig kutatott a házban, amíg meg
nem találta a kulcsát a vécétartályba rejtve.
Szüleik a nyugdíjba vonulásuk utáni első autós túrájukon
lelték halálukat. Egész vagyont tettek félre, hogy
öregkorukban gondtalanul élhessenek. A több százezer
dolláros örökség elvette Anne eszét. Ez az egyetlen
magyarázat arra, hogy a házat átengedte Andrew-nak.
Akkoriban az első házasságában élt, és Andrew még otthon
lakott. Mindig is finnyás ember volt. Nőtársaságban
kényelmetlenül érezte magát, soha nem randevúzott, így
hát Anne azt gondolta, nagylelkűen cselekszik, amikor
hagyja, hogy bátyja a szülői házban élje le magányos éveit.
Két férjjel később – és a két férj csődbe ment
vállalkozásai után, amelyeket ő finanszírozott – Anne-nek
egy fillérje sem maradt. Az utóbbi öt évben itt élt,
gyerekkori otthonában, amelyet Andrew szállodává
alakított át. Anne titokban mindig is kissé bizarrnak érezte,
mintha búcsújáró helyet létesítenének, hogy az emberek
meglátogathassák halott szüleiket. Andrew adott neki egy
szobát, kosztot (két aprócska szobájuk az alagsorban volt)
és minimálbért, amit Anne sörre, cigire meg magazinokra
költött. Jelenleg ez volt az élete, és ő beletörődött.
Ötvenkilenc éves volt, a hatvan szinte karnyújtásnyira, és
többé már nem remélt boldogságot a maga számára.
Becsukta maga mögött Russell Zahler szobájának ajtaját.
Hivatalosan ezt nevezték Andrew Ainsley Szobájának. Még
ki is volt Írva egy kis táblácskára az ajtón. Gyerekkorukban
ez volt Andrew hálószobája. Sötétlila és padlizsán
színekben pompázott, amelyeket Andrew királyi színeknek
nevezett.
Anne régi hálószobáját a Remények és Álmok Szobájának
nevezte el.
Anne ugyan nem volt benne biztos, de célzásnak fogta
fel.
Letette az ágyneműt a franciaágyra, és körülnézett.
Russell Zahler bekapcsolva hagyta a fűtést, és az ágy
melletti, átlátszó üvegű lámpa is égett. De a
ruhásszekrénybe nem akasztott be semmit, és nem pakolta
ki a tisztálkodószereit sem a szobához tartozó kis
fürdőszobába. Csak a hatalmas bőr utazótáska volt az ágy
végében, a csomagtartó állványon. Anne odament, és
felpattintotta rajta a zárat. Nem sok minden volt benne.
Egy újabb szürke zakó meg egy összehajtogatott, fehér ing;
egy kopott az a különös, arisztokratikus köntös, amelyet
aznap éjjel viselt, amikor bement a konyhába, és halálra
ijesztette Anne-t, mert azt hitte, Andrew az, és megint
dohányzáson kapja; zoknik és alsónadrágok; és egy fekete
neszesszer, benne fésű, fogkrém, fogkefe, dezodor, egy
darab szappan, egy borotva meg egy doboz aszpirin.
Ennyi.
Nem volt valami nagy történet. Anne csalódott egy kicsit.
Összeszaladt a szemöldöke, ahogy az ujjai a bőrönd alját
érintették. Mintha még lett volna alatta valami.
Megkopogtatta a körmével. Üresen kongott. Anne
megkereste a sarkokat, és felemelte az elválasztó lapot,
amely alatt titkos rekesz lapult.
Ahá!– majdnem hangosan mondta ki, mert mint mindig,
most is örült, hogy olyasmit talált, amit a gazdája el akart
titkolni.
Volt benne egy pakli ócska tarot-kártya, egy kicsi, fehér
kristály olcsó nyakláncon és egy nagy halom, Ütött-kopott
irattartó mappa, amelyet széles gumiszalag tartott össze.
Anne kivette a dossziékat, és lehúzta róluk a
gumiszalagot. A mappák címkéin nevek voltak,
mindegyikben újságkivágások, fényképek és okmányok
másolatai, mint például tulajdoni lapok és házassági
anyakönyvi kivonatok. Egy névre sem ismert rá, egészen
addig, amíg el nem ért a Lorelei Waverley feliratú
dossziéhoz.
Ő volt Claire és Sydney Waverley anyja. Anne pár évvel
fiatalabb volt Loreleinél, aki épp olyan furcsa volt, mint a
család többi tagja. Ugyanakkor volt benne valami vadság és
szomorúság is. Lorelei sok évvel korábban elhagyta a
várost, és valahol Tennessee államban halt meg, legalábbis
Anne így hallotta. Ezért érdeklődik Russell Zahler olyan
nagyon a Waverley-k iránt? Lorelei miatt? Valamikor
ismerte ét? Anne belenézett a mappába. Egy régi
fényképről készült több másolat volt benne. A hegyes
gallérokból meg a mustárszínű ruhákból ítélve a hetvenes
években készülhetett. Lorelei Waverley volt a képen, a
húszas éveiben járhatott, a középkorú Russell ült mellette,
meg egy másik, sötét hajú pár kisgyerekkel. Egy régebbi
éttermekből meg a Pizza Hutból ismerős sarokbokszban
ültek. Anne megnézte, mi van még a dossziéban, és az
érdekes módon kizárólag Claire Waverley-ről szólt, nem
pedig Loreleiről; újságcikkek Claire vállalkozásáról,
adópapírok, amelyeket szeretett volna jobban megvizsgálni,
de majd’ kiugrott a bőréből, amikor kopogtak az ajtón.
– Anne? – szólt a bátyja. – Ott vagy bent?
– Igen – válaszolta higgadtan. Éppen vissza akarta tenni
az iratgyűjtőket, amikor hirtelen meglátott néhány régi,
megsárgult szórólapot a bőröndben. Kivett egyet. Egy
vándorcirkusz reklámja volt amelyben fellép egy Nagy
Banditi nevű bűvész és médium.
A szórólap jobb alsó sarkában, kör alakú keretben egy
nagy turbánt viselő férfi képe volt, a turbánt középen egy
ékkő fogta össze. Előrenyújtotta a kezét, mintha villámokat
akarna szórni az ujjai hegyéből.
Russell Zahler volt az.
Nos, ez aztán történet!
– Anne! – szólította újra a bátyja.
– Jövök – válaszolta, miközben összehajtotta az egyik
szórólapot, és zsebre tette, aztán visszapakolta a többi
holmit a bőröndbe, pontosan oda, ahol voltak. Becsukta a
táskát, és az ajtóhoz ment.
– Mit csinálsz? – kérdezte Andrew.
– Ágyneműt cserélek – mondta Anne közönyösen –, mint
mindennap.
Andrew a kilincsen lógó feliratra mutatott.
– Ki van téve a NE ZAVARJANAK! tábla. Ezt mi tiszteletben
tartjuk!
Anne ki nem állhatta, ha többes szám első személyben
beszélt magukról.
 – Ó! Biztosan elkerülte a figyelmemet. – Visszament a
szobába, és felkapta az összehajtott ágyneműt, amit az
ágyon hagyott. – Elnézést – mondta, miközben kisétált.
– Máskor ne forduljon elő! – Andrew körbepillantott a
szobában, majd határozott mozdulattal becsukta maga
mögött az ajtót.
 
 
Órákkal később Claire, Sydney és Bay átkutatta a Waverley-
házat Mary nagymama ruhái után, hogy Baynek legyen mit
felvennie a halloween-partira, amitől a lánynak olyan
érzése volt, mintha egy bizonyos vízcseppet akarnának
megtalálni a kútban. A Waverley-ház hatalmas volt,
zsúfolásig tele mindenfélével. Az egyetlen, valamelyest
rendezett hely az ipari méretű konyha volt, ami nem is
csoda, hiszen Claire ott töltötte minden idejét. Ami a többi
helyiséget illeti, Claire láthatólag mindent megőrzött, ami a
nagymamáé volt. Amikor Tyler beköltözött, ő is magával
hozta a holmiját, köztük a festőfelszerelését, amely szinte
teljesen elfoglalta a vendégszobát.
Bay titokban azt remélte, hogy nem találják meg időben a
ruhát, és akkor kiveheti ezeket a nevetséges
százszorszépeket meg zöld leveleket a rakoncátlan, göndör
hajából, és jelmez nélkül mehet a bálba. Csak annyit akart,
hogy Josh lássa őt. Nem rendez jelenetet, és mindjárt el is
jön. Josh azt mondta, hogy Bay nem fog elmenni. Most
megmutatja neki! Fogalma sincs, mit akar, és mit nem akar
Bay csinálni. Nem is beszélgetett még vele.
Éppen lejöttek a padlásról, amikor összetalálkoztak
Tylerrel és Mariah-val a folyosón, akik akkor érkeztek haza.
– Mit csináltok? – kérdezte Mariah élénken, azonnal
feltámadt érdeklődéssel. Még mindig a tornaszerelése volt
rajta. A haja hevenyészett kontyba csavarva, láthatólag az
apja próbálkozott vele – Játszotok valamit? Miért van virág
a hajadban, Bay? Olyan csini vagy, mint a legjobb
barátnőm.
 Bay átölelte az unokatestvérét, akinek földimogyoró-illata
volt.
– Kösz, tökmag!
– Szia, kicsim! – mondta Claire szinte bűntudatosan,
mintha valami olyan dolgon kapták volna rajta, ami úgysem
sikerülhet. – Hogy ment a torna?
– Prímán! És ti mit csináltok? – kérdezte ismét Mariah.
– Régi ruhákat keresünk Baynek, hogy felvegye a
halloween-partira, olyanokat, amik régen a nagymamámé
voltak – magarázta Claire.
Mariah egy pillanatra elfintorodott, gondolkodott, aztán
így szólt:
– Néztétek már a vendégszoba szekrényében?
– Ott még nem. Jó ötlet!
Mariah sarkon fordult, és beszaladt a vendégszobába,
ahonnan kisvártatva kihallatszott a rugók nyiszorgása,
ahogy Mariah ugrálni kezdett az ágyon.
Claire Tylerhez fordult.
– Ha lesz időd, megnéznéd a tömítéseket a
szellőzőnyílásokon a padláson? Amikor odafent voltunk,
éreztem, hogy bejön a hideg levegő.
– Akkor is hideget érzel, ha a napon állsz – ugratta Tyler.
Claire elmosolyodott.
– Jó napotok volt Mariah-val?
– Torna, aztán meg a benti munka. A világ leghosszabb
napja volt. De komolyan, én nyertem! – Tyler fáradtan
dörzsölgette borostás arcát.
– Te szegény! Egyél valamit! Vettem Frednél grillcsirkét.
– Claire közelebb hajolt, és halkan azt kérdezte: – Em ott
volt a tornán?
Tyler megrázta a fejét, láthatólag nem tudta hová tenni
ezt az új barátnőt, ahogy Claire sem.
– Úgy látszik, Em nem jár tornára. És balettra sem.
– Várj csak! – hőkölt hátra Claire. – Azt mondod, hogy
még nem találkoztál vele?
 – Majd máskor játsszátok el a régi házasokat – szólt rájuk
Sydney.
– Két óra múlva kezdődik a buli!
Bay felhorkant.
– Mintha ti apával nem ezt csinálnátok folyton!
– Úgy érzem, mintha versenyeznénk a jó öreg Henryvel.
Gyere csak ide! – mondta Tyler, miközben elkapta Claire-t,
hátradöntötte, a derekát megtámasztotta a karjával, és
megcsókolta.
– Kérlek, ne a gyerekek előtt! – mondta Bay. Sarkon
fordult, és színpadias szemforgatások közepette bement a
vendégszobába. Ha valamikor, hát ma este igazán nem
kívánta látni, milyen a szerelem, ha két ember ugyanúgy
érez egymás iránt.
Claire és Sydney rövidesen utánament. A vendégszoba
szekrénye olyan kicsi volt, hogy csak egy ember fért hozzá,
úgyhogy Claire kezdte kipakolni a dobozokat. Sydney és
Bay nyitogatta őket, közben Mariah az ágyon ugrált
örömében, hogy velük lehet. Találtak régi vásznakat, egy
doboznyi öreg, repedezett bőrtáskát, megpuhult és
egymásba olvadt gyertyákat, valamint egy
macskafekhelyet. De ruhákat nem.
– Van itt még egy utolsó doboz – mondta Claire a
szekrény belsejéből. – Ebben kell lenniük! Különben nem
tudom, hol lehetnek.
– Nem baj – mondta Bay, ahogy megvakarta feszülő és
viszkető fejbőrét. – Nem is nagyon akarok jelmezbe öltözni.
– Hozzá ne nyúlj a hajadhoz! – szólt rá az anyja, mire Bay
lekapta a kezét.
– Beszorult a sarokba. Várjatok, mindjárt kijön! – Claire
kiszabadította a dobozt, beverte a fejét egy alacsony
polcba, ahogy felegyenesedett, és a polcon megmozdultak a
holmik. Leesett róla egy cipősdoboz, és régi fényképek
szóródtak ki belőle a padlóra. Bay behajolt a szekrénybe,
hogy segítsen Claire-nek.
– Jól vagy?
 – Állj meg! – mondta Sydney. – Összekócolod a hajadat.
Bay feldúltan égnek emelte a karját.
– Vagy tizenhárom flakon hajlakkot rám fújtál! Tíz évig
így fog állni a hajam!
Claire kibukkant a szekrényből, egyik kezében egy
kartondobozt tartott, a másikkal a fejét dörzsölgette.
Amikor meglátta a fotókat a padlón, azon nyomban letette a
dobozt, és letérdelt, a szája nagy Ó-ra nyílt.
– Ezek Mary nagymama fényképei. El is feledkeztem
róluk.
Sydney letérdelt Claire mellé, segített összeszedni a
képeket. Az egyiket jobban megnézte.
– Hé, Claire, ezt nézd! Ez biztos az a tündéres piknik,
amiről a nagyi beszélt nekem.
Claire odahajolt, hogy megnézze.
– Biztos ez az. Mary nagymama neked többet mesélt
életének arról az időszakáról, mint nekem.
Claire és Sydney válla összeért. Bay előtt mindig ez a kép
jelent meg, ha kettőjükre gondolt: olyan közel voltak
egymáshoz, mintha azt is tudnák, mi van a másik zsebében.
– Neked miért mesélt többet Mary nagymama, mint
Claire-nek? – kíváncsiskodott Bay.
Claire felnézett rá, és így válaszolt:
– Mert az anyukád csinos és népszerű volt, mint Mary
nagymama fiatalkorában.
Bay úgy érezte, megfordul vele a világ, mint amikor azt
hiszed, végre felléptél az utolsó lépcsőre, de még mindig
van egy utána is.
– Te népszerű voltál? – kérdezte Bay az anyjától.
Ettől Sydney-nek nevetnie kellett.
–Talán meglepődtél?
– De hát Waverley vagy!
– A két dolognak semmi köze nincs egymáshoz – mondta
Sydney, és a fényképet vizsgálgatta. – Mary nagymamának
sok kérője volt fiatalkorában, mielőtt férjhez ment és
megöregedett, amikor még nem volt olyan... furcsa.
 – Tömegiszonya volt – javította ki Claire, miközben a
többi képet betette a cipősdobozba, és visszakúszott az
utolsó dobozhoz, amit előhúzott a szekrényből. Amint
felemelte a tetejét, meglepetten felnevetett.
– Minden holmiját megtaláljuk Mary nagymamának, csak
a ruháit nem! Nézd, itt van még egy konyhai jegyzetfüzete.
Ezeket mindenfelé eldugdosta a házban. Egyszer találtam
egyet valamelyik matrac belsejében. – Claire előhúzott egy
kicsi, fekete, A Waverley-k konyhai naplója feliratú füzetet,
amilyen a nagymama összes jegyzetfüzete volt. De itt állt
alatta még egy szó: Karl.
– Hány naplót találtál eddig? – kérdezte Sydney.
–Több mint százat. – Claire kinyitotta a füzetkét, és
zavarodottan összevonta a szemöldökét.
– Mi az?
– Nézd csak! – mondta Claire. – Kihúzott minden egyes
lapot.
Minden egyes lapon minden egyes sor, amit Mary
nagymama írt, vastag, vízszintes vonallal át volt húzva,
fekte tintával, úgyhogy az eredeti írás nem látszott.
Sydney megrázta a fejét.
– Vicces öreg hölgy volt. Állandóan ezekbe a naplókba
firkált. Szinte már mániákusan.
– Megtette, ami tőle telt – mondta Claire, miközben
átlapozta a füzetet. – Mostanában sokat gondoltam rá. Nem
lehetett neki könnyű felnevelni minket.
– Azt valahogy mindig kihagyod, hogy miután anya
idehozott minket, majdnem hat évig itt maradt, csak azután
ment el újra –jegyezte meg Sydney.
– De mégis csak Mary nagymama viselt gondot ránk.
– Anya viselt gondot ránk, amíg itt volt. Evanelle azt
mondta, Mary nagymamának majdnem egy év kellett, hogy
hozzászokjon: újra van valaki a házában. Alig szólt hozzánk.
– Sydney csak legyintett Claire-re, mintha ez egy
szokványos vita volna. – De erre te nem szoktál emlékezni.
Claire mintha elgondolkozott volna rajta, aztán így szólt:
 – Na jó, miután anya elment, Mary nagymama viselt
gondot ránk.
– Miután anya elment, Claire, te viseltél gondot ránk.
– Nem, hanem Mary nagymama – mondott ellent Claire. –
Ó rendelt nekünk ennivalót, ruhát, cipőt. Mosta az
ágyneműnket.
– Ezt mind te csináltad. Tizenkét éves voltál, amikor anya
lelépett. Emlékszem, mennyire kiakadtam azoktól a
ruháktól, amiket te választottál nekem. Szürke ruhákat meg
fekete pulcsikat adtál rám általánosban, úgy néztem ki,
mint egy öregasszony.
– Én ugyan nem! – Claire elhallgatott. – Vagy mégis?
Sydney megcsóválta a fejét, és felhördült.
– Ez vagy te, meg az átírt történelmed!
Ahogy Bay figyelte a vitájukat meg az évődésüket, kezdte
belátni, mennyire nem ismeri a Waverley-nővéreket, a
történeteiket, az egész életüket, mielőtt ilyen
elválaszthatatlanná váltak. Mindig is tudta, mennyire
kímélik őt mind a ketten, úgyhogy elég sok mindent
elhallgattak előle. Bay eddig nem nagyon érdeklődött, most
azonban megrohanták a kérdések. Ki volt Mary valójában?
Miért lett más ember idős korára, mint aki fiatalon volt?
Miért nevelte fel a saját lánya két lányát? Miért lépett le
Lorelei?
Claire kelletlenül tette félre a naplót, és újra belenézett a
dobozba. Több ív megsárgult selyempapírt vett ki belőle,
aztán felkiáltott:
– Bingó! Itt egy ruha!
Olyan finom, vékony valamit vett elő, mintha
pergamenből készült volna. Claire az orrához emelte.
– Még mindig olyan szaga van, mint az ő szappanjának.
Sydney félretette a tündéres partin készült képet, és
megfogta a ruhát.
–Az ő szürke, füstös szappanja! Egyszerűen imádtam! –
Sydney felállt, és odatartotta a ruhát Baynek. – Igen,
tökéletes kertinimfa-ruha.
 Bay lenézett a leheletvékony ruhára, végigfuttatta rajta
az ujjait. Valóban tökéletes volt: fakó kékeszöld színe, bézs
színű, hálós szövetrétegekből álló kámzsanyaka, az oldalán
a flitterekből álló virágok, a csípővonal alatti selyemöv.
– Ezt a ruhát viseli itt – mondta Sydney, és lehajolt a
tündéres piknik képéért. A fényképen látható piknikasztal
nem volt más, mint két fűrészbakra fektetett, régi ajtólap, a
székek öreg fatuskók voltak, vagy vastag tűzifarönkök,
négyszögletes párnákkal letakarva. Hat férfi ült az
asztalnál, nem a kamerába néztek, hanem a gyönyörű nőre,
akinek majdnem derékig érő, fekete haja volt, és az
asztalfőn állt. Mosolygott, és kinyújtotta a karját, mintha
köszöntene mindenkit az ő világában. Még a háttérben alig
kivehető almafa is felé nyújtotta az egyik ágát, mintha vele
együtt akarna szerepelni a képen.
Még a fa is mintha szerelmes lett volna a nőbe.
– Jól van, elég a múltba révedésből! – mondta Sydney, és
kituszkolta Bayt a folyosóra, a fürdőszoba irányába. –
Igyekezz, öltözz fel!
 
 
 
Amikor Bay és Phin együtt besétált a tornaterembe, Bay
meg akarta ragadni Phin kezét, annyira ideges volt. De a fiú
kezét nem lehetett megfogni. Tetőtől talpig fehér lepedő
takarta, amelyet apró rózsabimbók díszítettek. Durván
kiszakítottak rajta két lyukat Phin szemének.
– Nem hiszem el, hogy lepedő van rajtad – mondta Bay.
– Amikor jelmezben jelentél meg az ajtóm előtt, gyorsan
kellett kapcsolnom – mondta Phin fojtott hangon. – Anya
meg fog ölni amiért kiszakítottam a legszebb lepedőjét.
– Miért nem a sajátodat tépted el?
Phin kis habozás után motyogta:
– Az nem volt tiszta.
Fiúk!
– Szóval mit fogunk itt csinálni? – kérdezte Phin.
 – Nem tudom. Soha nem voltam még buliban.
– Segítettél a díszítésben.
– Attól még nem ismerem a dolog társadalmi dinamikáját.
– Klasszul néz ki! – Phin körbeforgatta a fejét, úgy
próbált kikukucskálni a lyukakon. – Már amennyit látok
belőle.
– Vedd már le azt a vackot!
– Dehogy veszem! – Phin kilépett oldalra, amikor Bay le
akarta tépni róla a lepedőt. – Nem tudják, hogy én vagyok
az. Álcázom magam.
Bay körülnézett. A terem tényleg klasszul nézett ki. A
kivilágított, beborított gömb a mennyezetről kiszáradt
fákhoz hasonló árnyékokat vetett a terem falaira. Az egyik
sarokban klasszikus horrorfilmekből való állóképek
villóztak a fehér vásznon. Riva megkérte Maisy Mosley
apját, aki profi fotós, hogy fényképezze le a filmkockák előtt
pózoló srácokat, miközben úgy tettek, mintha üldözné őket
a Massza vagy Hitchcock madarai. Sajnos anélkül, hogy
szóltak volna a díszítő bizottságnak, néhány szülőnek az a
zseniális ötlete támadt, hogy szalmabálákat hoznak be, így
mindenki leülhet, meg cuki kis madárijesztőket, amelyek az
ovis halloween-partiról maradtak meg. A tornaterem végül
kezdett úgy mutatni, mint egy iszonyatosan elfuserált,
falusi táncmulatság.
A megye minden középiskoláját meghívták, és Bay látta,
hogy a hamiltoni gimi focistái a madárijesztőkön
szórakoznak: úgy tesznek, mintha félnének tőlük.
Elég baj volt, hogy eljöttek a hamiltoniak. Mindenki tudta
ezt, talán az igazgatókat kivéve, akik ezt a helyzetet
teremtették.
A bascomi gimi focicsapata nem jutott el az állami
rájátszásig, de a hamiltoniak igen. Régi riválisok voltak: a
hamiltoni középiskola, ez a remek sportolókkal rendelkező,
vidéki iskola, meg a bascomi gimi, ahová aránytalanul nagy
számban jártak a tehetősebb családok gyermekei.
 A két csapat a terem két végéből méregette egymást. A
focisták mindkét oldalon zombinak voltak öltözve, fehér
festék világított az arcukon, művér a trikójukon, és hamis
bőr hámlott a karjukról.
Csak az egyenruhájuk színe meg a hátukon lévő számok
alapján lehetett őket megkülönböztetni.
Josh a nyolcas számot viselte. Bay azonnal megtalálta a
fiút. Tüskékbe fésülte szőke haját, és művért Öntött a
fejére, amely patakokban folyt le az arcán, a mezére. A
száját szörnyű nagynak rajzolták meg, mintha a kelleténél
több foga volna. Néhány barátja vörös színű kontaktlencsét
viselt. Az egyik eldugta a karját a trikójába, mintha
leszakították volna.
– Keressünk valami innivalót! – mondta Bay Phinnek
abban a pillanatban, ahogy meglátta Josht. Furcsán érezte
magát: mintha valami megváltozott volna benne, amit
ostobaságnak minősített, hiszen csak a külseje változott
meg. A mágikus ruha tette, na meg az anyja kivételes
hozzáértése. A frizurája miatt csinosnak gondolta magát,
ugyanakkor nagyon sebezhető volt, érzékenyen érintette a
gondolat, hogy Josh egy pillantást vet rá, és egészen más
megvilágításban fogja látni, hogy odamegy Bayhez
mindenki szeme láttára, és azt mondja, nem is tudta,
mennyire szép, és hogy most már mindent ért, amit a
levelében írt neki.
Phinnel odamentek a büféasztalhoz, miközben a
„Thriller” bömbölt a DJ hangfalaiból.
– Jó a felhozatal – mondta Phin, és megpróbált kivenni
egy sütit a lepedőjén keresztül.
– Vedd már ki a kezed, az ég szerelmére!
– Dehogy veszem! Meg ne tudják, hogy én vagyok az!
– A kezedről felismernek?
– Előfordulhat – mondta Phin, és a lepedőn keresztül
fogott a kezébe egy sütit, mintha bábozna. A szájához
emelte, de megfeledkezett róla, hogy annak nem vágott
lyukat.
 Bay megrázta a fejét, és félrenézett. Pár másodperc
múlva Phin így szólt:
– Nagyon finom a süti! – De Bay alig tudta kihámozni, mit
mond. Visszafordult a fiú felé, és azt látta, hogy a szájával
rágó mozdulatokat tesz a lepedő alatt. Kockáztatva, hogy
valaki megláthatja a jellegzetes kezét, Phin legalább a sütik
felét megkaparintotta az egyik tányérról.
– Riva ötlete volt az egész – mondta Bay.
És tényleg jó volt az asztal. Az italadagolók megfelelően
gusztustalanok voltak: az egyikben műanyag szemgolyó
úszkált, a másikban óriási, műanyagból készült agy. A
banyaujjsütik igazinak látszottak, és a szellemsüti is
szellemes volt: fehér csokiba mártott mogyorós keksz
csokiból készült szemekkel. Volt egy tányérnyi fekete
medvecukorból készült patkány is, tésztába tekert virsli,
ami múmiára hasonlított, és egy tálban szögletes, fehér
mentolos cukorkák, azzal a felirattal, hogy Fogak.
Az egyik szülőnek viszont az a briliáns ötlete támadt,
hogy piros kockás szalvétával és abrosszal terítsenek, amin
ez állt: BIZTONSÁGBAN LESZEL HALLOWEENKOR! Minden idők
legfurcsább bulijának ígérkezett. A hamiltoniak
mindenesetre jókat poénkodtak rajta.
– Hol van Riva? – kérdezte Phin.
Bay körülpillantott, és a DJ pultja mellett látta meg a
lányt. Óriási méhecskének Öltözött, mint a méhecskelány a
Blind Melon együttes kilencvenes évek elejéről való
videoklipjében. Úgy tűnt, a barátai jelmezei is ikonikus
retró videók alapján készültek. Dakota Madonnának
Öltözött, és tölcsér alakú melltartót viselt. Trinity Annie
Lennox-féle öltönyben feszített, Louise-n a Jamiroquai
együttes jellegzetes kalapja volt. Bay kénytelen volt
elismerni, hogy ötletesek voltak a jelmezeik. Sokkal jobbak,
mint a zombinak Öltözött focistáké.
– A csapatával van. Ott, nézd!
– Mi a terved? – kérdezte Phin, még mindig a sütijét
majszolva a lepedő takarásában, mint amikor a kisfiúk
éjszaka az ágyukba csempészik az édességet.
– Nincs tervem – válaszolta Bay.
– Ha a fogadás miatt csinálod, meg kell mutatnod magad.
Psszt! Maradj csendben! – Ie hirtelen Phin.
– Maradjak csendben? Miért? Mindig ilyen dilis vagy,
csak reggel még álmos szoktál lenni a buszmegállóban,
azért nem vettem eddig észre?
– Riva errefelé jön – súgta Phin. – Ne mondd meg neki,
hogén vagyok!
– Miért mondanám meg neki?
– Te vagy az, Bay? – szólt Riva, ahogy odament hozzájuk.
– Csúcsszuper ez a jelmez! Olyan gatsbys a ruhád! És a
hajad! Uramisten, biztos az anyukád csinálta! Ezzel
megnyerheted a díjat is.
– Király – mondta Bay, akinek fogalma sem volt a díjról.
– Mi vagy? – kérdezte Riva.
– Waverley – felelte Bay.
– Nem, úgy értem, minek vagy beöltözve?
–A dédnagymamámnak, Mary Waverley-nek. Kerti
nimfának öltözve adott partikat a Waverley-kertben.
– Az jó.
– Blind Melon-féle méhecskelány? – kérdezte, és
rámutatott Riva csápjára.
Riva grimaszolt egyet.
– Nem ezt választottam volna elsőnek. Mindnyájan
összeültünk ötletelni, aztán egymás után kiválasztottuk, ki
melyik jelmezt akarja a listáról. Én voltam az utolsó, így
jutott nekem a méhecskejelmez. Valahogy olyan Mavisnek
érzem magam.
Riva még soha nem beszélt hozzá ilyen sokat, úgyhogy
Bay nem is tudta, mihez kezdjen. Végül azt kérdezte:
– Mavisnek?
–Tudod, mint az Are you There God? Iťs Me,
Margaretben. A lányok egy titkos klubot alapítanak a
könyvben, és álnevet választanak maguknak. A többiek
olyan neveket találnak ki, mint az Alexandra vagy a
Veronica, de Margareten rajta ragad a Mavis. – Riva
pillantása a mellettük álló Phinre vándorolt, és összevonta a
szemöldökét. A fiú egy kicsit túl közel állt, mintha
láthatatlannak hinné magát.
– Hát akkor, viszlát később!
– Viszlát!
– Jól csináltad – szólt Phin, visszatérve a látható világba. –
Te tényleg beszélgettél Riva Alexanderrel. Most megy, és
elmondja a többieknek.
– Nem érdekel.
– Hazudsz! Szeretnéd azt hinni, hogy nem érdekel, de
közben nagyon is érdekel. Van egy dolog, amit úgy
neveznek, hogy adok-kapok. Egyes emberek társaságában
önmagad lehetsz, mások előtt viszont nem viselkedhetsz
olyan furcsán. Es tudod mit? Ezek az emberek mindenütt
ott vannak. Nem lehet kikerülni őket. Nem egyedül te vagy
a világon! Mindenkinek helye van benne. – Phin lassan
hátrálni kezdett, hátha Bay nem veszi észre, hogy távolodik.
– És most, ha megbocsátasz, szellem módjára ellibegek.
 
 
A következő órában Bay többször is megpillantotta a
szellemnek Öltözött Phint, ahogy egyik csoporttól a másikig
libeg, és figyeli a beszélgetésüket. Leginkább Riva körül
keringett, de amikor a lány gyanút fogott, odébbállt.
Mulatságos volt, mennyire élvezi az inkognitóját.
Bay egy ideig a büféasztal mellett téblábolt, páran szóba
elegyedtek vele, dicsérték a haját meg a ruháját. Egy
nindzsának Öltözött hamiltoni srác felkérte táncolni, de Bay
nemet mondott. Az idő hátralévő részét a cikinek minősülő
lányok társaságában töltötte a lelátón, és Josht figyelte.
Phinnek igaza volt: elterjedt a hír Bayről. Riva azonnal
ment, hogy elmondja a barátainak: Bay itt van. Am nem Bay
volt az 5t egyetlen szenzációja. Riley Ashert hazaküldték,
mert szűk, testszínű bodyt és hosszú parókát vett fel,
mondván, hogy ő Lady Godiva. Azt beszélték, hogy valaki
becsempészett egy üveg vodkát. És egy pár hamiltoni
focista srác durva dolgokat mondott a pomponlányoknak.
Ennyi pletyka mellett nem volt könnyű követni a hírek
terjedési irányát, Bay mégis pontosan tudta, mikor mondták
meg Joshnak, hogy ott van. Feszülten figyelte a fiút, és várt.
Joshhoz odament az egyik csapattársa, belebokszolt a
karjába, és nevetve mondott neki valamit. Josh megrázta a
fejét. A csapattárs a lelátó irányába nézett, és rámutatott
Bayre.
Ekkor találkozott a tekintetük. Bay nem kapta el a
pillantását, pedig érezte: olyan erősen ver a szíve a
mellkasában, hogy a ruhája elején meglibbennek a
fátyoldarabok. Josh zavartnak látszott. Szemügyre vette
Bay haját és ruháját, és kissé szétnyílt az ajka.
Ez volt az, gondolta Bay, és felállt. A körülötte tanyázó,
ciki lányok ránéztek, aztán odanéztek Joshra, és egy
pillanatra Bay megérezte, hogy reménykednek: hátha
fertőző ez a dolog, hátha mindnyájukért teszi.
A focista srác újból megütötte Josht, aki szemrehányóan
nézett rá, és hátat fordított Baynek.
Bay lassan visszaült a helyére, és a ciki lányok
csalódottan félrenéztek.
Hát, ennyi volt, gondolta Bay, és a válla valamelyest
ellazult.
Josh látta őt. Mindössze ennyit akart. Vagyis nem csak
ennyit, de amiért idejött, azt teljesítette.
Megtörtént.
Most már csak azt kellett kivárnia, hogy Phin végre
abbahagyja az ide-oda libegést és a hallgatózást. Akkor
végre hazamehet, és megpróbálhatja kevésbé imádni Josh
Mattesont.
 7. Fejezet

A KÖVETKEZŐ ÓRA FOLYAMÁN elérkezett egy pont, amikor Bay

észrevette, hogy Josh elhagyta a tornatermet. Nem nézett
többet közvetlenül a fiúra, de a vékony füstcsíkból, amelyet
maga mögött húzott, mindig tudta, merre jár. Egés7-en
idáig Bay a lelátón üldögélt, most már egymagában, mert a
cikis lányok úgy döntöttek, fokozzák az idétlenséget:
körbeállva táncoltak a lassú számokra a tornaterem
közepén. Bay az ajtó közelében ült, úgyhogy meghallotta: a
verekedés szót suttogták, miközben több srác is kisurrant a
teremből.
 Hirtelen rossz érzése támadt azzal kapcsolatban, hová
mehetett Josh.
A középiskolában van egy titkos társaság, amelyről a
legtöbb diák csak később szerez tudomást, és egyszer csak
helyükre kerülnek a dolgok, mert eszükbe jut az a hét,
amikor minden népszerű lány smink nélkül járkált, és
minden népszerű srác rózsaszínre festette a
farmernadrágját. Ez volt a beavató hét, hivatalos
bevezetésük a gimis elitbe.
A zártkörű társaság miatt fontosnak, vezető
egyéniségnek érezték magukat, összejöveteleik nagyrészt
ártalmatlanok voltak. Néha azonban kábítószer is volt
náluk. Esetleg verekedés tört ki.
Bay nem találta Phint – túl sok szellem volt a bálban,
csupa olyan fiú, akik összevagdosott lepedőben fognak
hazamenni dühös anyjukhoz –, úgyhogy kiosont az ajtón a
többiekkel együtt, és a tanári parkoló felé indult, amely
szinte teljesen üres volt.
A hamiltoni gimi focistái mindannyian odakint voltak. Bay
átfurakodott a tömegen, és azt látta, hogy a hamiltoni suli
nagyképű focisztárja egy bascomi játékossal együtt a földön
fetreng. Egy pillanat múlva hatolt a tudatáig, hogy a fiú
mezén a nyolcas számot látja.
Josh!
Bay szemébe ötlött Riva méhecskejelmeze, és
odatolakodott hozzá.
– Mi történt? – kiabálta túl a hangzavart.
Riva csápjai reszkettek.
– Az ott Cobie a hamiltoni gimiből – sipította Riva vékony
hangon. – Stevennel egymásnak estek, Josh
közbeavatkozott, aztán egyszer csak minden ok nélkül
csépelni kezdte Cobie-t, akit teljesen készületlenül ért a
támadás, de nem hagyta magát. Most meg senki nem segít
Joshnak!
Baynek elakadt a lélegzete. Josh gyors és hajlékony, de
Cobie sokkal magasabb, nagyobb darab volt. Le akarta
szorítani Josht a földre, miközben alattomos ütéseket mért
az oldalára.
Ha senki nem hajlandó segíteni, Baynek kell megtennie.
Muszáj volt valamit csinálni. Egy lányt csak nem fognak
bántani! Abban a pillanatban szétválnak, ahogy odalép
hozzájuk. Igaz?
Ez volt az első igazi bunyó, amit Bay élőben látott. Valami
ősi erő sugárzott a fiúkból, szinte szikrázott a levegő az
elektromosságtól. Bay megbűvölten bámulta, és félt,
féltette Josht és saját magát, hiszen mindig is olyan
embernek gondolta magát, aki közbelépne segíteni, nem
úgy, mint a többiek. Lehet, hogy Phinnek van igaza. Lehet,
hogy Bay egy elképzelt világban él. Az is lehet, hogy a való
világban, mélyen legbelül mégis csak olyan, mint mindenki
más.
Hirtelen felvillant mellette valami, egy szélroham
belekapott a hajába, és meglibegtette a ruhája szilét.
Minden nagyon gyorsan történt. Cobie-t valami titokzatos
erő feldobta a levegőbe, és hanyatt fekve, széttárt lábbal
ért földet. Elakadt a lélegzete, arckifejezése a többiek
érzéseit tükrözte. Mi az ördög volt az?
A nézősereg zúgni kezdett, és aki hátrafordult, tanárokat
és szülőket látott kijönni a tornaterem hátsó ajtaján, az
arcukat megvilágították a környező biztonsági fények.
Mindenki próbálta összekapni magát. Cobie hamiltoni
gimis csapattársai felszedték a földről a kábult fiút, és
odébb vonszolták, miközben egyre azt kérdezgette:
– Mi a bánat történt az előbb?
A nagy felfordulásban ide-oda taszigálták Bayt, ő viszont
megpróbált a tömeggel szemben haladni, és Josht kereste.
Amikor végre meglátta, a fiú még mindig négykézláb állt,
és próbált feltápászkodni. Bay villámgyorsan odaszaladt
hozzá, és talpra segítette. A többiek egyetlen hatalmas
falkába verődve rohantak a parkoló bejáratánál lévő
biztonsági kapuhoz, megpróbáltak az épületet megkerülve
előrejutni. Az volt a baj, hogy nagyon könnyen meg lehetett
volna állítani őket az átjárónál, és már több tanár és szülő
is visszament a gimnáziumba, feltehetőleg éppen e célból.
Bay átvetette Josh karját a saját vállán, és elindult az
ellenkező irányba, minél messzebbre a tornateremtől, az
oktatási épületek felé. Az épületek mögött vezette a fiút, a
somfákkal benőtt mezőn keresztül, amelyeket évekkel
korábban telepített az öregdiák-szövetség. Fújt a szél,
amitől a csupasz ágak ijesztően recsegtek-ropogtak.
Josh enyhén sántikálva lépkedett, és jobboldalt a bordáit
fogta. Bayre kellett támaszkodnia, amikor végül felmentek
a távoli domboldalon, hátulról közelítve a ragyogóan
kivilágított diákparkolóhoz. Nem volt ott senki, ami fényes
bizonyítéka volt, hogy valóban megállították a tömeget a
tornaterem előtt.
Bay körülpillantott, Josh Pathfinder dzsipjét kereste a
szemével. Ha nagy szükség lett volna rá, talán még a
rendszámát is meg tudta volna mondani, olyan sokszor
nézte, ahogy elhajt vele a fiú.
– Hol van a kocsid? – kérdezte végül.
Josh felkapta a fejét, mivel eddig a lába elé nézett, és
minden egyes lépés külön erőfeszítésébe került. Hirtelen
ellépett Bay mellől.
Nem tudta, hogy Bay támogatja. Olyan képet vágott, mint
amikor hátulról befogják az ember szemét, és azt kérdezik:
Na, ki vagyok? Ő pedig kellemes meglepetésre számítva
hátrafordul, de az az ember áll mögötte, akit a legkevésbé
szeretne látni.
Josh körülnézett. Bay látta rajta a megkönnyebbülést,
mert senki sem volt a közelben, nem látták meg őket
együtt. Azt is látta, hogy a fiúban felébred a gyanú, mintha
Bay pontosan ezt tervezte volna. – Miért erre jövünk?
– Mert elkaptak volna, ha a másik irányba megyünk. Hol
van a kocsid? – kérdezte újból.
Josh hosszan bámult a lányra. Ha Bay rákiáltott volna,
vagy egy mérföldnyit ugrik ijedtében.
– Ott van – mondta végül. – Apám Audijával jöttem.
 Bay a kocsira nézett, aztán vissza Joshra, Így mérlegelte,
vajon képes lesz-e vezetni.
– Meg tudod csinálni?
– Aha. A bordáimat Ütötte, de nem tört el semmim.
– Honnan tudod?
Josh megdörzsölte az oldalát.
– A focilabda nagyobbat üt, mint ó.
Bay sarkon fordult, hogy elmenjen, mert nem bírta
tovább, ahogy Josh néz rá, mintha talán... mit is? Meg
akarná babonázni? Különben is, az meg mi az ördögöt
jelent?
– Várj! – szólt utána Josh.
Bay azonban nem várt. Ökölbe szorított kézzel masírozott
tovább. Elviselhetetlen alak! Ostoba és keményfejű, és ha
jobban belegondol, borzalmas ízléssel választja ki a cipőit.
Már hogy is tartozna hozzá? Mit szeret rajta annyira? Miért
nem lehet úgy lekapcsolni a szerelmet, mint a villanyt?
– Bay, várj! – mondta Josh, ahogy esetlenül a lány után
ügetett.
– Mi az? – pördült meg Bay.
Josh nem számított rá, hogy a lány dühös lesz. Őszintén
szólva maga Bay sem. Mindketten megszeppentek egy
kicsit. – Legalább hadd vigyelek haza!
– Nem, köszönöm. Phin anyukája hazavisz minket.
Josh összepréselte az ajkát. Fehér arcfestéke és piros
rúzsa elkenődött, tönkrement a bunyótól. Úgy nézett ki,
mint aki teljesen megsemmisült, és kiütközik az új
személyisége.
– Szóval te meg Phin.. . – mondta Josh.
– Mi van velünk?
– Semmi.
Bay ismét elfordult.
– Várj! Összekentelek vérrel.
Bay lenézett, és látta, hogy Josh művére oldalt teljesen
Összemaszatolta a dédnagymamája gyönyörű ruháját.
Majdnem elsírta magát. Az anyja és Claire meg fogja ölni.
 – Nem igazi – mondta Bay színlelt közönnyel. – Majd azt
mondom, hogy úgy akartam kinézni, mint Stephen King
Carrie-je.
– Hadd vigyelek haza!
Bay ellágyult, ennyi az egész. Így próbálta mentegetni
pillanatnyi gyengeségét. Kivette a telefonját a bokacsizmája
szárából, és felhívta Phint.
Időbe telt, mire a fiú felvette. Már majdnem bekapcsolt a
hangposta. Végül levegő után kapkodva, remegő hangon
beleszólt:
– Halló?
– Phin, itt Bay. Merre vagy?
– A tornaterem előtt. Anya bármelyik pillanatban itt
lehet. Te hol vagy?
– A diákparkolóban. – Bay ránézett Joshra, aztán elkapta
a tekintetét. – Hazavisznek.
– Ó! – mondta Phin zavartan. – Rendben.
– Jól vagy?
– Persze. – Kis szünetet tartott. – Persze, remekül!
 
 
Josh hallgatott a Bay háza felé vezető úton. Az apja
Audijában bőr- és kukoricaszirup-szag terjengett, és
valamilyen friss, kölnis illat, amelyet Bay akkor érzett
először, amikor Josh rátámaszkodott, és segített neki
elbicegni a diákparkolóhoz. Bay ruháira is átragadt az a
bizonyos Josh-illat, de valahogy lopottnak érezte, mintha
nem oda tartozna.
Josh jelenléte a szűk, zárt térben megremegtette Bay
mellkasát. Szédelgett a meghitt közelségtől, mint amikor
túl sokáig marad ébren az ember, vagy túl sok koffeint
fogyasztott. Azon kapta magát, hogy banális dolgokon
ámuldozik. Milyen jól vezet! Nézd, milyen könnyedén tartja
a kormányt! Le sem veszi a szemét az útról, úgy kapcsolja
be a fűtést! Bay arra gondolt, hogy Josh talán
hidegrázásnak vélte az idegességét.
 Bay a fiú kezére Összpontosított, amely a kormányon
pihent, és közben kényszerítette magát, hogy nyugton
maradjon. Joshnak szép, napbarnított, izmos keze volt. Az
alkarján kirajzolódtak a feszes izmok.
A Hopkins-féle tejgazdaság viszonylag félreeső helyen
volt, de általános iskolás korában minden gyerek
megfordult ott tanulmányi kiránduláson, Úgyhogy mindenki
tudta, merre van. Josht nem kellett útba igazítani. Abban a
pillanatban, amikor Bay szólni akart neki, hogy jobbra vagy
balra forduljon, már tekerte is a kormányt.
Mintha egy védett buborékban utaztak volna, aminek
persze nagyon hamar vége szakadt. Ahogy közeledtek a
farmjuk lehajtójához Bay megköszörülte a torkát, és így
szólt:
– Megállhatsz az út végén, a bejáratnál. Gyalog megyek a
házig.
Josh lekanyarodott az országútról, és azt felelte: –
Rendben.
Ahogy végighajtott a hepehupás, kavicsos behajtón, Bay
egyre feszültebb lett. Nem mintha Josh még nem látta volna
a Hopkins-farmházat. Csakhogy hirtelen elviselhetetlenné
vált a gondolat, hogy Josh, aki még alig tud róla valamit,
meglássa a farmházat, és azt higgye, hogy ő valóban ide
tartozik.
Miután az anyjával megszöktek Bay apjától, Seattle-ből,
Clairenél laktak, a Waverley-házban, de amikor Sydney és
Henry összeházasodtak, beköltöztek a Henry tejgazdasága
melletti farmházba. Bay szerette a farmházat. Első látásra
érezte, hogy az anyjának itt a helye, annak ellenére, hogy
Sydney városlakónak tartotta magát, és nem kedvelte a
csendet. Sőt, ideges volt tőle, mint odaát Seattle-ben,
amikor várta, hogy elszabaduljanak az indulatok, és valami
rossz dolog történjen. De Bay nem ide tartozott. Hanem a
Waverley-házba.
Nem szégyellte a farmházat. Vagyis nem tÚlzottan. De
hát látta Joshék házát, és gyűlölte azt az érzést, amikor
akár csak a legcsekélyebb szükségét érezte, hogy
magyarázkodni kezdjen a lakóhelye miatt.
Josh megállt a kicsi, fehér, kétszintes ház előtt. A
verandán égett a csupasz villanykörte. A nappali függönye
mögül fény szűrődött ki.
Bay nem szállt ki rögtön. Ült és várt, hátha Josh még
mondani akar valamit. A szülei is ezt szokták csinálni,
amikor hazajönnek valahonnan. Hazaérnek, de még kint
maradnak a kocsiban – nyáron leállítják a motort, és
lehúzzák az ablakokat; télen járatják a motort, és
bekapcsolva hagyják a fűtést – és beszélgetnek, mert éjjel a
kocsiban valahogy beszélgetni akarnak még egy keveset,
váltanak egy utolsó csókot, mielőtt kiszállnak.
Úgy, mint egy randin, eszmélt rá Bay.
Ez viszont nem randi.
Josh egyenesen előre nézett.
Bay szó nélkül kiszállt, és merev lábbal az ajtóhoz ment,
miközben azt mondogatta magának, hogy vissza ne nézzen.
 
 
– Nem hiszem el, hogy lemaradtam róla, ahogy elindult az
első báljába – mondta Henry órákkal korábban, miután
Sydney elvitte Bayt és Phint a tornateremhez. Sydney
próbálta telefonon elérni Henryt, hogy szóljon neki, de nem
fogadta a hívást.
Sydney épphogy belibbent, parfümillatot hozott magával,
és az arca kigyúlt a boldogságtól, amiért a lánya társasági
élete ilyen váratlan fordulatot vett. Hazafelé kínai kaját
vett, éppen az elvitelre való dobozokat pakolta ki a
konyhaasztalra. Henry a tusolás után felfrissülve állt
mellette, egy rózsaszín-fehér törülközővel szárítgatta a
haját. Rózsaszín-fehér. Sydney szerint Bayjel ketten lassan,
de biztosan csajosították a házat. Henry viszont cseppet
sem bánta.
A ház nő nélkül nem az igazi – mondogatta volt a
nagyapja.
 – Azért gyűjtögettem ezeket a dolgokat, hogy
elmondhassam Baynek, amikor randizni kezd – mondta
Henry a törülköző alól. – Egy párat még le is írtam. De
komolyan, szerintem megvannak a jegyzeteim az irodában.
Sydney felnevetett, mintha szíven Ütötte volna, amit
most megtudott.
– Mi lenne, ha reggel az első dolgom lenne hozzád
küldeni Bayt, hogy kioktathasd, milyen borzasztóak a fiúk,
és mindegyiküknek egyetlen dolgon jár csak az esze.
Henry a nyaka köré terítette a törülközőt, és leült az
asztalhoz, miközben Sydney tányérokat rakott ki.
Megsimította Henry arcát, mielőtt leült vele szemben.
Henry és Sydney az iskolai játszótér mászókáján látták
meg egymást először. Bizonyos emberek csak úgy belépnek
az életedbe, és örökre felforgatják. Ez volt Sydney Henry
számára. Abban a pillanatban beleszeretett, ahogy
megpillantotta. Általánosban ő lett Sydney legjobb barátja.
De ahogy múlt az idő, eltávolodtak egymástól. Hunter John
Matteson is belezúgott Sydney-be, csak neki volt mersze
megmondani a lánynak. Henry fokozatosan elveszítette
Sydney-t a gimiben, aztán végleg szem elől tévesztette,
amikor tizennyolc évesen lelépett. Nem gondolta, hogy
valaha is találkozni fognak. A nagyapja még élt, habár az
agyvérzés miatt nagyon lelassult. Fő időtöltésévé vált, hogy
megpróbálta egyenesbe hozni Henry életét: szerette volna,
ha megállapodik, és megnősül. De sehogy sem sikerült.
Amikor Sydney visszajött, úgy tűnt, hogy Henry addig csak
futotta a köreit, és mindent felégetett, amíg nem maradt
más, csak a felperzselt föld. Akkor megjelent Sydney, Henry
végül megállapodott, és odatalált hozzá, mint a hűvös, lágy
füvű rétre.
Ilyen az, amikor az ember végre rátalál az igazira –
mondta a nagyapja.
Amikor találkozgatni kezdtek, Henry először el sem
merte hinni, hogy ilyen szerencséje van. A mai napig
gyakran megtörtént, hogy újabb történetet kezdett mesélni
a nagyapjáról, de a kellős közepén elhallgatott (tudta, hogy
túl sokat beszél az öregről), és azt gondolta: mi érdekeset
találhat benne egy ilyen nő, mint Sydney? Legszívesebben
az egész világot neki adta volna. De még az is kevésnek
tűnt. Semmi volt ahhoz képest, amit ő Sydney-től kapott: a
közös életüket, ezeket a rózsaszín-fehér törülközőket, és a
tizenöt éves lányt, aki már bálba kezd járni.
– Hogy telt el így az idő? – kérdezte Henry, és felhagyott
a próbálkozással, hogy pálcikával egye a csicseriborsós
garnélarákot. Megfogott egy villát. – Mikor lett tizenöt
éves? Mire észbe kapunk, már el is ment itthonról.
Sydney hirtelen megdermedt. Henry érezte, hogy
megváltozik körülöttük a levegő, abból tudta, hogy mi fog
történni. Lassan letette a villát, és várt. Szinte látta, hogy
újabb vörös csíkok ütköznek ki Sydney hajában.
Mostanában ez mindennapos esemény volt. Az első fagy
előtti feszültség. Henry és Tyler korábban összevetették a
tapasztalataikat, és rájöttek, hogy minden évben
megismétlődik ilyentájt: a feleségük valami eszement
dolgot művel. Az idén Sydney nem tudott betelni a férjével.
Nem mintha zavarta volna Henryt. Bármit megtenne, hogy
segítsen rajta. De aggódott a dolog miértje miatt. Min
járhat a felesége esze valójában?
Sydney kiejtette a kezéből a villát, áthajolt az asztal
fölött, és megcsókolta Henryt.
Felrántotta a férfit a székéből, egymásnak estek,
lecibálták magukról az inget, kigombolták a nadrágjukat.
Lehemperedtek a konyha padlójára, nyikorogtak alattuk a
deszkák, neki-neki ütköztek a bútoroknak. A világ kifordult
a sarkaiból, repült az idő. Mire Henry észbe kapott,
eligazgatták magukon a ruháikat, visszaültek enni, és
cinkosan mosolyogtak egymásra a kínai kaja fölött.
A rózsaszín-fehér törülköző még mindig nedves volt, ott
árválkodott a padlón.
Henrynek az motoszkált a fejében, nem azért történik-e
újra és újra ugyanez a dolog, mert Sydney olyasmire
vágyik, amit ő nem ad meg neki, és kénytelen megszerezni
magának.
Kellemetlenül érintette a gondolat. Bármit megadna
Sydney-nek. Bármit, amije csak van.
Csak meg kell mondania, mi az.
 
 
Sydney még egyszer megcsókolta Henryt lefekvés előtt. A
férfi belső órája minden este nyolc óra tájt lelassította a
lépteit, mint amikor a felhúzható játék kezd lejárni. Ha túl
későig maradt ébren, megtörtént, hogy Sydney a lépcsőn
állva találta, félúton az emeletre, keze a lépcsőkorláton,
mély álomba merült, és kiálló arccsontján megült a por.
Henry álmosan, elégedetten mosolygott a hálószoba felé
menet. A szeme körül ráncok gyülekeztek, olyan sokat
hunyorgott, miközben a napba nézett. A napba.
Pontosan ilyennek tűnt Sydney szemében: Henry adta
neki a fényt, ő táplálta, mindig megbízhatóan ott volt neki.
Elviselte Sydney nyughatatlan természetét, és ha az kellett,
vele együtt őrjöngött, de másnap mindig ugyanolyan
emberként kelt fel, ugyanazzal a szívvel, ugyanolyan
fénnyel.
Sydney ébren várta Bayt, nem tudott mit kezdeni
magával. Végül felvette a kimonóját, feltekerte a haját a
vacsoránál felhasználatlanul maradt evőpálcikákra, aztán
nyolcvanas évekbeli Molly Ringwald-filmeket nézett a
laptopján, amelyekben a furcsa lány története mindig
happy enddel végződik.
Amikor meghallotta a kocsi zaját a behajtón, lecsapta a
laptop tetejét. Bay pontosan érkezett. Sydney eddig soha
nem szabta meg, mikorra érjen haza, úgyhogy
nevetségesen korai időpontot jelölt ki, de Baynek a szeme
sem rebbent. Mary nagymama soha nem mondta meg
Sydney-nek, mikorra kell hazaérnie, pedig néha szívesen
vette volna. Többnyire megengedte, hogy a barátnőinél
aludjon, onnan meg könnyebben ki tudott osonni, hogy a
fiújával találkozzon bármilyen éjszakai időpontban.
Gyorsan felállt, és közben azt gondolta, jó lenne
lekapcsolni a villanyt a nappaliban, nehogy Bay megtudja,
hogy ébren várt rá. Amikor meghallotta, hogy a kocsi
megáll a ház előtt, rájött, hogy elkésett vele. Talán
kiszaladhatna a konyhába, és készíthetne egy forró
csokoládét, hogy leüljenek mellé megbeszélni az estét.
Nem, Bay azt ki nem állná.
Még nem hallotta a kocsiajtó csapódását, úgyhogy
odasomfordált a konyhaablakhoz, hátát a falnak vetette, és
alig észrevehetően megemelte a függönyt. Kis időbe telt,
mire kivette a kocsi körvonalait: egy sötét színá Audi volt.
Nem Phin anyjának a Chevyje. Ki lehet az ilyen későn?
Ismerősnek tűnt az autó, és amikor végre kinyílt az
utasoldali ajtó, és kigyulladt a belső világítás, Sydney rájött,
honnan. Josh Matteson vezette a kocsit, amelyből a lánya
kiszállt.
Sydney mobilja hirtelen megcsörrent, ő szinte felugrott
meglepetésében. Felkapta a dohányzóasztalról, és
beleszólt:
– Halló?
– Sydney? Tallulah Young vagyok, Phin anyja. Itt ülünk
Phinnel a tornaterem előtt. Bay nincs itt. Phin azt mondja,
hogy már hazavitték. Tudsz róla?
– Nem tudtam – mondta Sydney, miközben nyílt a bejárati
ajtó.
– De pont most ért haza.
– Nem esett baja? Phin azt mondja, valami bunyó volt a
partin.
Sydney szíve meglódult a mellkasában, amikor a lányára
esett a pillantása. Bay ruhája vértől volt maszatos.
– Nem igazi – mondta Bay gyorsan. – Művér. Valakinek a
jelmezétől.
– Nincs baja – mondta Sydney Phin anyjának, közben
nem vette le a szemét Bayről. – Phineus is jól van?
 – Teljesen. Persze tönkretette a legjobb lepedőmet.
Levonom a zsebpénzéből.
– Jesszusom! Anya, mondtam, hogy ne haragudj! –
hallatszott Phin hangja, mielőtt az anyja befejezte a hívást.
Lehet, hogy a Youngok a legerősebb férfiak a városban,
de az anyjuk sem kutya.
– Nem hiszem el, hogy virrasztottál miattam mondta Bay,
és védekező állásba vonult, mielőtt Sydney egy szót
szólhatott volna, amiből mindjárt gondolta, hogy a lányának
valami titkolnivalója van. Mivel Sydney nem szólt semmit,
Bay húzgálni kezdte magán a ruhát.
– Nem igazi vér. Kukoricaszirup-szaga van. Szagold meg!
– Eszem ágában sincs megszagolni! Azt szeretném tudni,
hogy került a ruhádra – felelte Sydney.
– Segítettem egy fiúnak, aki elesett. Zombijelmez volt
rajta. Ennyi.
– Ennyi? Ilyen sok művér került a ruhádra attól, hogy
segítettél neki?
– Igen! Nem smároltam vele, ha erre vagy kíváncsi. Csak
segítettem valakinek, mert belekeveredett egy
verekedésbe.
– Joshnak – mondta ki Sydney kerek perec. – Josh
Mattesonnak segítettél.
Minden pénzt megért, hogy láthatta Bay arckifejezését.
– Honnan tudod? Phin mondott valamit az anyukájának?
– Nem – válaszolta Sydney. – Csak láttam, hogy Josh
hozott haza.
– Leskelődtél? – vonta kérdőre Bay. Sydney ismét
kijátszotta a csendes kártyát. – Felajánlotta, hogy hazahoz.
Teljesen plátói! Betartotta a sebességkorlátozást.
Becsatoltuk a biztonsági övet. Talán, ha két szót szólt
hozzám.
– Josh Matteson!
– Igen, anya, Josh Matteson.
Sydney úgy érezte, süllyedni kezd, amint eszébe jutott,
mit mondott Claire. Egyszer-kétszer említett valami fiút.
 – Jaj, Bay, csak nem ő az?
– Kicsoda?
– A nagynénéd, Claire azt mondta, tetszik neked egy fiú.
Ugye, nem Josh az?
Bay sértett arcot vágott.
– És mi van, ha ő az? Mi a baj Josh Mattesonnal?
Sydney az ajkába harapott, mert nem tudta, hol kezdje.
ill
– Hogy várhatod el, hogy elmondjak neked valamit, ha te
soha nem mondasz el nekem semmit? – kérdezte Bay, és
elment Sydney mellett, fel a lépcsőn. Sydney követte.
Bay szobája az első volt a lépcsőfeljáró tetején.
Galambszürkére festett fala sötétedés után pávakékre
változott, mintha a szoba elnyelné a napfény melegét, és
éjjel kisugározná. Bay nem kapcsolta fel a lámpát. Cipőkön
és könyveken lépdelt át a sötétben, a hervadt virágokat
kiszedegette a hajából, és ledobta őket a törökmintás
szőnyegre.
Kibújt Mary nagymama ruhájából, és szomorúan nézett
rá.
Sydney kinyújtotta a kezét, Bay pedig odaadta a ruhát.
A lány lerúgta a bokacipőjét, aztán bemászott az ágyba.
Nem vette le a cicanadrágját, amely melegen tartotta a
vékony ruha alatt.
Sydney csendben megállt az ajtóban.
– Együtt jártok? – kérdezte végül.
– Nem. Nem tetszem neki. – Bay a másik oldalára feküdt,
hátat fordított Sydney-nek. – Nem is ismer engem –
suttogta, és Sydney látta, hogy a lánya sír.
 
 
Az egész a szokásos módon kezdődött: egy fiúval. Sydney
kivirult a gimiben, és nagyon élvezte a dolgot. Imádta
minden percét. Annyira kétségbeesetten meg akarta
tartani, hogy szinte teljesen elszigetelődött a családjától.
Alig volt otthon. Mary nagymama megértette, mit jelent,
hogy ilyen fajta figyelem irányul Sydney-re, és hagyta, hadd
sütkérezzen benne. Talán egy kicsit túlzásba is vitte.
Mintha erőltette volna. Menj csak el szórakozni!
Emlékszem, milyen voltam a te korodban.
Sydney volt a bálkirálynő, sok mindenért irigylésre méltó
– a szépségéért, a képességéért, de legfőképpen azért, mert
az iskola legnépszerűbb sráca belezúgott. Sydney és
Hunter John Matteson elválaszthatatlanok voltak – Emma
Clark legnagyobb bánatára, aki világéletében Hunter
Johnba volt szerelmes, és végül is a felesége lett. Csak ki
kellett várnia. Ő is tudta azt, amit mindenki: Hunter John
csak kihasználta az időt, amíg lehetett. Amint
leérettségizett, kezdetét vette a való élet, amelyet a
Matteson családban minden apa ráterhelt a fiára.
A való életben egy Matteson nem vehetett feleségül egy
Waverley lányt.
Sydney abban az időben ezt nem értette. Azt hitte,
örökké fog tartani a szerelmük Hunter Johnnal. Semmi intő
jel nem volt, egészen az érettségiig. A fiú váratlanul vetett
véget a kapcsolatuknak, szinte kábulatban hagyta ott
Sydney-t, akinek a szíve borsónyira zsugorodott, és egyre
nőtt benne a város iránti gyűlölet, amely végül dühös, kék
szilánkokban hullott le a bőréről, és ott maradt utána az
ágyneműn, amikor reggelente felkelt az ágyból.
Bay nem tudta pontosan, miért ment el Sydney
Bascomból. Nem tudta, hogy azért lépett le, mert egy
Matteson összetörte a szívét, és úgy döntött, azt fogja
csinálni, amit az anyja: itthagyja ezt az ostoba porfészket az
Összes lakójával együtt. Sydney néha elgondolkodott, hogy
ha Hunter John nem bánik el vele így, itt maradt volna-e.
Valószínűleg nem. De legalább nagyobb szívvel és
nyugodtabb lélekkel távozhatott volna, és talán nem
vonzotta volna magához élete során a Bay apjához hasonló
figurákat. Talán a bizonytalansága volt az ok, amiért egy
olyan férfi mellett maradt, aki bántalmazta? Lehet, hogy
soha nem fogja kideríteni.
 Végeredményben nem volt jelentősége. Mindennek így
kellett történnie, hiszen ebből lett neki Bay. És amikor
visszatért a városba, ott volt Henry, akit Sydney gyerekkora
Óta ismert. Henry szemmel tartotta őket Hunter Johnnal, és
közben egész idő alatt szerelmes volt Sydney-be, de nem
tudta megakadályozni, hogy másnak adja oda a szívét.
Átkozott legyen, ha hagyja, hogy egy újabb Matteson
összetörje egy újabb Waverley szívét, főleg nem a saját
lányáét! Josh nem volt annyira melldöngető és büszke, mint
az apja, de a jó természete mindössze annyit jelentett, hogy
azt csinálta, amit mondtak neki. Be fog szállni az apja
üzletébe, ahogy azt előtte az apja is tette.
Sydney nem tudta, Josh hogyan érez a lánya iránt
pillanatnyilag, de azt tudta, hogy hihetetlenül könnyű abba
beleszeretni, aki már szerelmes beléd. Kicsit olyan, mintha
az ember saját magába szeretne bele. Sydney volt annyira
őszinte magához, hogy belássa: ez történt Henryvel is.
Henry sokkal régebben szerette őt, mint ő Henryt. Bay
pedig rendkívüli teremtés. Szép, kedves és titokzatos. Ha
Josh eltölt vele egy kis időt, biztos beleesik. Sydney ebben
olyan biztos volt, mint abban, hogy kétszer kettő négy.
Világos volt tehát, mit kell tennie: megakadályozni, hogy
ez megtörténjen.
 
 
 8. Fejezet

H ÉTFŐ DÉLUTÁN BAY KINT ÜLT az iskola főépületének

homokszínű kőlépcsőjén, házi feladatot írt, várta a késői
buszokat, amelyek a Tágas Mezőn lakó gyerekeket
szállították haza. Ők a városi iskola vonzáskörzetének
legtávolabbi peremén laktak. Csendesebbek voltak a
társaiknál. Nem töltötte ki valami életük minden egyes
percét. Úgy tűnt, hogy idejük nagy részét a buszon töltik.
Általában Bay volt az első leszálló a Pendland Streeten,
ahová gyalog is könnyűszerrel el tudott sétálni, ha úgy
tartotta kedve. Nem volt olyan messze. Viszont kellett
valami ürügy az ittlétre, mert Joshnak azt írta a levelében,
hogy itt fog várakozni. Ha feladná, azzal beismerné a
tévedését, pedig ezen a ponton már tudta, hogy valóban
tévedett.
Csak arra várt, hogy a szíve is felzárkózzon az elméjéhez.
Az októberi délutánokat mindenki szereti. Még a Tágas
Mezőről való gyerekek is a szokottnál élénkebben
nyüzsögtek a járdán. Ez a nap mindenki számára
megtestesítette egy őszi iskolai nap lényegét: csípős levegő,
bőrdzsekik és kockás gyapjúszoknyák. Mindenki azt állítja,
hogy valamikor valamilyen könyvben olvasott ilyesmiről.
Bay befejezte a házi feladatát, aztán elővette a Rómeó és
Júliát. Már vagy százszor olvasta. Szerette fellapozni a neki
tetsző szavakat, és az elméjében forgatta őket: ünnepünk és
bíborpatak, lábujjhegyen és földönfutó.
Dobd el!
Lobogsz.
Hercehurca.
Bay hallotta, hogy valaki megköszörüli a torkát a háta
mögött, Úgyhogy önkéntelenül arrébb húzódott, és elvette
a hátizsákját, mert azt hitte, útban van valakinek, aki le
akar menni a kőlépcsőn.
Az a valaki odaért hozzá, de aztán leült mellé a lépcsőre.
Bay kicsit ingerülten nézett fel, mert harminchárom
lépcsőfok vezetett fel a járdáról a kör alakú épülethez, ez az
illető mégis benyomult az ő személyes terébe. Akkor
döbbent rá, ki az.
– Szia! – mondta Josh.
Mindennap itt ült, ezen a lépcsőn, és őt várta. És most,
hogy végre itt volt, Baynek fogalma sem volt, mit mondjon.
Nem is tudta biztosan, akar-e valamit mondani egyáltalán.
Nem tehetett róla, hogy Joshhoz tartozik, hogy amikor a fiú
közelében volt, mintha felé húzta volna valami, ami azt
hajtogatta: Otthon. Otthon. Otthon. De nem kellett
tÚlzottan erőlködnie. Ez semmi máson nem változtatott,
csak önmagán: szánalmas és bizonytalan teremtéssé vált,
mintha nem is ő lenne.
 – Szombat este a kocsimban felejtetted a telefonodat –
szólt Josh. Könyökét a térdére támasztotta, és az egyik
kezével hanyagul odanyújtotta Baynek a mobilját.
– Ó, köszönöm – mondta Bay, majd elvette a telefont, és
besuvasztotta a hátizsákjába. Szóval ott volt! Sehol sem
találta, amikor az anyja magához akarta venni, a
szobafogságot kiegészítendő, mintha Bay állandóan a
telefonján lógna, és a hiánya nagy csapás lenne rá nézve.
Bay a hátizsákjában matatott, mert azt gondolta, Josh
mindjárt feláll és elmegy. Ám minél tovább pakolászott a
zsákjában, feleslegesen rendezgetve a könyveit, annál
biztosabban érezte, hogy a fiú nem akarja otthagyni.
Végül csak visszafordult hozzá. Josh őt bámulta a
napszemüvege mögül. Farmernadrág és csíkos rögbifelső
volt rajta. Bay némán visszanézett rá, és felvonta a
szemöldökét. Ha beszélgetni akar, a fiúnak kell
megerőltetnie magát.
– Bocs, hogy bunkón viselkedtem veled – mondta végül
Josh. – Rosszul sikerült az estém, de arra nem volt okom,
hogy veled szúrjak ki miatta. – Összekulcsolt kezét nézte,
amelyet csontos térde közé szorított. – Örülök, hogy ott
voltál. Sokat gondolkoztam rajta a hétvégén. Rájöttem,
hogy meg sem köszöntem neked. Szóval akkor, köszönöm.
– Rendben van – mondta Bay.
– Rendben van?
– Elfogadom a bocsánatkérésedet.
Josh elmosolyodott.
– Ez aztán a nagylelkűség!
– Ilyen vagyok. Nagylelkű.
Percek teltek el szó nélkül. Végül Bay azt mondta:
– Még mindig itt vagy. – Nem undokul mondta, hanem
kíváncsian, mintha Josh megfeledkezett volna róla. – Igen –
biccentett Josh.
– Ez most – intett az ujjával a fiú felé Bay, a jelenlétére
célozva– a bocsánatkéréshez tartozik?
 – Nem. De értem, miért kérdezed. Es még egyszer
bocsánatot kérek.
– Miért verekedtetek össze azzal a sráccal? – kérdezte
Bay, hiszen majd’ meghalt a kíváncsiságtól, bár azt hitte,
soha nem fogja megtudni. Most, hogy Josh itt volt, és nem
mozdult mellőle, megragadhatta az alkalmat, hogy kérdőre
vonja.
Josh megrántotta a vállát.
– Azon poénkodott, miért nem veszi meg nekünk az apám
a továbbjutást. Jó a csapatunk. Apámnak semmi köze hozzá.
Szó szerint semmi. Ki nem állhatja a focit.
– Te remek játékos vagy! Láttalak játszani. Vagyis,
mindenki látott – tette hozzá gyorsan Bay.
– Valahol legbelül bíztam benne, hogy elkapnak minket.
Valaki még meg is osztott egy videót a bunyóról. Azt hittem,
a szüleimet hazahívják a nyaralásból, engem meg jól
kioktatnak, mekkorát csalódtak bennem. De az igazgató ma
rám sem nézett, pedig így elintéztem magam – mondta
Josh, azzal levette a napszemüvegét, és megmutatta a
monokliját. Sárga meg lila árnyalatokban játszott a szeme
környéke, csupa búskomor színben. – Ha én nem szólok
róla, soha nem fogják megtudni.
– Miért szólnál róla?
Josh megrázta a fejét.
– Néha szeretném, ha megtudnák: nem az vagyok, akinek
gondolnak.
Ez annyira furcsa kijelentés volt, hogy Bay önkéntelenül
rákérdezett:
– Ki vagy te?
És rádöbbent, hogy ő sem tudja. Épp olyan keveset tudott
Joshról, mint a fiú őróla. Mindössze annyi előnye volt vele
szemben, hogy Bay tudta, tudta, mit akar elérni.
– Josh Matteson vagyok, örvendek, hogy
megismerkedtünk – felelte a fiú széles, erőltetett mosollyal,
és olyan mozdulatot tett, mintha kezet akarna fogni Bayjel,
de ő nem reagált rá. Josh arcáról lehervadt a mosoly, és
visszatette a napszemüvegét. – Nem akarok a Notre Dame
Egyetemre járni, mint a nagyapám. Nem akarok az apám
cégénél dolgozni.
– Nem ez vagy. Ez az, ami nem vagy – jegyezte meg Bay. –
Te mit akarsz csinálni?
Josh meghökkent a válaszán.
– Nem tudom – felelte. – Kiver a hideg verejték, amikor
reggelente beülök a kocsiba, és próbálom rávenni magam,
hogy elinduljak az iskolába. Este kilenckor lefekszem
aludni, annyira ki vagyok merülve. Néha fájnak az
arcizmaim a sok mosolygástól, miközben úgy teszek,
mintha elégedett lennék azzal, amerre az életem tart.
Annyira kézenfekvő volt a válasz, hogy Bay először azt
hitte, Josh csak szórakozik vele. Aztán rádöbbent, hogy
nem.
– Akkor ne tegyél úgy! – válaszolta.
Josh úgy nézett rá, mintha valami jópofa dolgot mondott
volna.
– Lefogadom, hogy te soha életedben nem játszottad meg
magad – mondta.
– Mintha az olyan egyszerű lenne!
Josh vállat vont.
– Néha arról álmodozom, hogy füvet nyírok – mondta. –
Szeretem nézni, ahogy a focipálya füvét nyírják. Annyira
megnyugtató lehet a fűnyíró traktoron ülni, és órákig fel-alá
zötyögni vele.
Beálltak a későbbi buszok, a Tágas Mezőkön lakók
felkapták a táskájukat meg a hangszertokjaikat, és
sorakozni kezdtek.
Bay felállt.
– Szerezhetnél magadnak állást Hickoryban, a focipályán.
Lefogadom, hogy állandóan nyírni kell a gyepet! Meg
játszani. Meg tanítani – mondta.
Josh nézte, ahogy a vállára kapja a táskáját. Kissé
zavarodottnak tűnt, mintha valami kellemetlen dologra
szánta volna el magát. Bay a lelki szemeit forgatta. Josh
tényleg azt hitte, hogy olyan borzasztó lesz vele
beszélgetni?
– Hazavigyelek? – kérdezte Josh.
– Ha olyan izgalmas lesz, mint az első alkalommal, akkor
köszönöm, nem. Már itt vannak a buszok. – Bay nem
említette, hogy szobafogságra van ítélve.
Josh ülve maradt, amíg Bay lement a lépcsőn.
– Holnap is idekint leszel? – szólt utána a fiú.
– Mindennap itt vagyok – válaszolta Bay, miközben beállt
a sorba.
Mielőtt fellépett a buszra, Josh odakiáltott neki:
– Bay!
A lány odafordult felé. Josh felállt, aprót nyögött, és az
oldalát tapogatta, a bordái alatt.
– Mondd meg Phin barátodnak, hogy köszönöm!
– Mit?
– Nézd meg a videót! – válaszolta Josh, aztán lassan
felsétált a lépcsőn, és eltűnt.
 
 
 
Bay meg akarta nézni a videót, mialatt Claire nagynénje
háza felé buszozott, de lemerült a telefonja, fel kellett
töltenie. Különben mindegy volt, mert amikor hazaér, oda
kell majd adnia a telefonját az anyjának.
Bay élete első szobafogságának eredeti feltételei a
következők voltak:
1) Sydney viszi reggel iskolába Bayt, és este érte megy a
nagynénjéhez, Claire-hez.
2) Bay átadja neki a telefonját, amint megtalálja.
Sydney azt mondta, hogy bővíteni fogja a listát, csak még
nem tudja, mivel. Bay fejben végigment a feltételeken, és
mindenféle kiskapukat talált. Például az sehol nem volt
kimondva, hogy nem ülhet az iskola lépcsőjén, és nem
beszélhet Joshsal, bár ennek olyan mikroszkopikusan kicsi
volt a valószínűsége, hogy az anyja nem is találta említésre
méltónak.
Másik kiskapu is volt: az anyja valójában nem mondta ki,
hogy nem hagyhatja el a házat, pedig a szobafogság éppen
erről szólt.
Sydney láthatólag kotta nélkül játszotta ezt a darabot. Ez
a meglepetésszerű szobafogság, amelyet a feltételezett
kihágás után teljes huszonnégy órával szabott ki,
feltehetőleg annak volt a következménye, hogy Bay úgy
kéredzkedett el a bálba, hogy Phin anyja fogja hazahozni.
Legalábbis ezt mondta Baynek az apja, aki láthatólag össze
volt zavarodva, és próbált értelmes magyarázatot adni az
anyja döntésére.
Bay persze tudta: valami több kell, hogy legyen a
háttérben.
Már csak azért is, mert Sydney számtalanszor unszolta
Bayt, hogy mozduljon ki, ismerkedjen és randizzon, de
abban a pillanatban, amint Bay megmondta, hogy tetszik
neki valaki, ilyen szélsőséges módon reagált. Ebből Bay
arra következtetett, hogy nem az Ő kihágása az igazi
probléma az anyja szemében. Hanem a fiú.
Sydney nem kedvelte Josh Mattesont. És Baynek sejtelme
sem volt, miért.
 
 
– Claire, kellene neked egy honlap – mondta Buster, amikor
Bay félórával később belépett a Waverley-ház konyhájába.
Claire rámosolygott Bayre, aki a távolba révedt, talán egy
kicsit túlságosan is elégedetten ahhoz képest, hogy
életében először volt szobafogságra ítélve.
– Ma már mindenkinek van honlapja – folytatta Buster. –
Nem hiszem el, hogy te még mindig a faxot használod.
– Nem tudok weblapot készíteni – mondta Claire,
miközben egy nagy rézedényben kevergette a cukrot, vizet
és kukoricaszirupot, és várta, hogy felforrjon a massza.
Amikor felforr, figyelni fogja az ételhőmérőt, hogy a
megfelelő hőmérsékletnél adja hozzá az aromát és a
színezéket. Ma megint citromverbénát.
A citromverbénás cukorka üvegén ezt hirdette a címke:
 
Megnyugtat a verbéna illata,
Lelkedet betölti a csend hangja.
Bölcs marad az, ki nem ágál,
Jól tennéd, ha kipróbálnád!
 
Buster lopva körülpillantott, aztán azt suttogta:
– Jól van, ne áruld el senkinek, de van egy szupertitkos
foglalkozás, amit úgy hívnak, hogy honlaptervező, és az
mindent megcsinál helyetted. Összehozlak eggyel, de meg
kell esküdnöd, hogy titokban tartod.
Claire a fejét rázta. Múlt nyáron ismerte meg Bustert,
amikor egy partin dolgozott, és a fiú ott pincérkedett.
Később az Orion Főiskola szakácsképzőjének
részmunkaidős állást kereső diákjai közül őt választotta ki.
Néha azonban megkérdőjelezte a saját döntését. Busternek
be nem állt a szája.
– Rendben, felejtsd el a honlapot! – mondta Buster. –
Fogadd el a Dickory Foods ajánlatát! Az üzleti tanácsadó,
akivel tárgyaltál, azt mondja, hogy el kellene adnod a céget
egy éven belül, mielőtt megtörik a lendület. Tehát eladod,
de továbbra is te vezeted. Gondold meg: terjeszkedés,
reklám, a telephely Hickoryban. El tudod képzelni? Hogy
nem kell mindennap kavargatnod a masszát? Nem kell
címkéket ragasztgatni az üvegekre? Nem kell postai
dobozokat hajtogatni? Nem tapadnak többet a fenekemre a
biológiailag lebomló pufibogyók, amikor kimegyek az
utcára?
– Kimondottan élvezed, amikor a pufibogyók a fenekedre
tapadnak – vetette közbe Claire.
– A figyelmet élvezem.
– Fogjátok a formákat, és munkára fel!
 Megszólalt a csengő, és Bay indult ajtót nyitni. Egy szót
sem szólt, amióta megjött.
– Mi van vele? – kérdezte Buster.
Claire csak megvonta a vállát.
– Látogatóid vannak – mondta Bay mosolyogva, amikor
visszajött a konyhába Evanelle Franklinnel és a
lakótársával, Freddel. Evanelle betöltötte a
nyolcvankilencet, oxigénre szorult, vastag szemüvege
óriásira nagyította gyulladt szemét. A nyugodt, kevés
beszédű Fred mindig a sarkában volt, úgy cipelte utána a
hordozható oxigéntartályt, mint egy kézitáskát. A beszédet
átengedte Evanelle-nek, megelégedett a másodhegedűs
szerepével.
Fred évek óta Evanelle-nél lakott, és Claire tudta róla,
hogy ugyanúgy szereti az apró öregasszonyt, mint ő maga.
Fred az utóbbi tíz évben szinte családtaggá vált.
Szégyenlős volt és bizonytalan, amikor odaköltözött
Evanelle-hez, és szorongva járt a Waverley-féle kerti
partikra, mintha attól tartana, hogy távozásra fogják
felszólítani.
Evanelle és Fred most már mindenhová együtt járt, és az
emberek egy néven emlegették őket, mint Evanelle és Fred,
ami jóleső bizsergéssel töltötte el Evanelle-t.
– Evanelle, nem is tudtam, hogy meglátogatsz! – Claire
nem hagyhatta magára a fazekat, bár szeretett volna
odamenni Evanelle-hez, és megölelni. Olyan volt neki, mint
a kedvenc meséje: nem tudott betelni vele. Amióta az eszét
tudta, ismerte Evanelle-t, a Waverley-k távoli
unokatestvérét. Gyerekkori emlékei között gyakran
szerepeltek az Evanelle-től kapott, különös ajándékok,
amelyekre később nagy szüksége volt, meg az a jelenet,
ahogy Evanelle Mary nagymamával üldögél a konyhában,
történeteket mesélnek egymásnak, és nevetgélnek. Mary
nagymama csak akkor nevetett, amikor Evanelle-lel volt.
Evanelle egészsége az utóbbi időben hanyatlott, és
ahányszor Claire látta őt, egyre kisebbnek tűnt. Mintha
lassan hamvadna, és egyszer majd, ha Claire megöleli és
hátralép, csak hamu marad a kezében.
– Hoztam neked valamit – mondta Evanelle, és
felmutatott egy papírzacskót. – A múlt éjjel jutott eszembe.
– Kértek egy kis kávét? – kérdezte Claire Evanelle-től és
Fredtől. – Megkérem Bayt, hogy főzzön. Különben sem
hinném, hogy ma a cukorkán jár az esze.
Bay a cipőjét bámulta, az ajkán halvány mosoly játszott,
de Claire megjegyzésére felnézett és elvörösödött.
– Nem, nem kérek – mondta Evanelle. – Csak erre jártunk
kocsival, és arra gondoltam, benézhetnénk. Fred szerint ki
kell mozdulnom egy kicsit otthonról, hogy kiszellőztessem a
fejemet.
– Én ilyet nem mondtam – válaszolta Fred.
–Jól van, azt én mondtam, hogy ki kell szellőztetni a
fejemet.
– Mit mondott az orvos a múlt héten? – kérdezte Claire.
– Rossz hírt kellett közölnie: megöregedtem.
Ezen Buster elnevette magát. Odament Claire-hez, és
elvette tőle a kanalat.
– Majd én vigyázok erre. Te foglalkozz csak Evanelle-lel!
Claire levette a kötényét, aztán elvette Evanelle-től a
zacskót, és végre összeölelkeztek. Az idős asszony Fred
kölnijétől illatozott, ami mindig mulattatta Claire-t.
Evanelle szerint csak attól volt, hogy sok időt töltenek
együtt, de Frednek és Claire-nek megvolt rá a maguk
elmélete: Evanelle mindig bedörzsöli vele a nyakát, amikor
Fred nem látja. Mindig is azt hajtogatta, hogy szereti a
férfiak illatát.
– Gyere velem a nappaliba, Evanelle! Bay, te is gyere!
– Maradj itt, beszélgessetek Busterrel! – mondta Evanelle
Frednek, amikor a férfi utánuk indult. Evanelle elvette tőle
a hordozható oxigénpalack táskáját, és jó hangosan
odasúgta: – Helyes fiú. Flörtölhetnél vele.
– Evanelle! – mondta Fred. – Nálam dolgozik a boltban!
 – Csak úgy mondom, abban még nincs semmi rossz.
Kicsit berozsdásodtál.
– Jelenleg rövid távú kapcsolatom van egy fiúval a
kenyeres csoportból, de azért gyakorolhatsz rajtam –
mondta Buster. – Semmi kifogásom ellene.
Fred ügyetlenül összecsapta a tenyerét a háta mögött, és
egyáltalán nem látszott boldognak.
– Szóval ezt csinálod, mielőtt bejössz dolgozni a boltba
esténként – mondta Fred, és gyanakodva méregette
Bustert. – Azt mondtad, hogy a vallásod miatt nem
dolgozhatsz délután.
– Az én vallásom a cukorkakészítés.
Claire kivezette Evanelle-t a konyhából. Amikor a
nappaliba értek, Bay az ablakhoz ment, és kifelé bámult,
miközben Claire leült Evanelle mellé a kanapéra. Amilyen
rohamosan zsugorodott Evanelle, olyan óriásinak tűnt
hozzá képest a bevásárlótáskája, amelyben mindenféle
holmi volt: iratkapcsok és művirágok, piros szalag és ecet –
amelyeket talán majd oda akar adni valakinek. Mintha a
táska cipelte volna Evanelle-t. Sóhajtva letette a padlóra az
oxigénpalackot és a bevásárlótáskát.
Mintha csak tegnap lett volna, hogy az idős asszony
reggelenként fürgén gyalogolt körbe a főiskola pályáján,
vonzó férfifenekeken legeltette a szemét, aztán megállt egy
kávéra meg egy süteményre itt, a Waverley-házban. Ez még
a Változások Eve előtt volt, amikor is Claire
megismerkedett Tylerrel, Sydney hazatért, Fred pedig
Evanelle-hez költözött. Claire most semmiért nem cserélte
volna el az életét, de azért szívesen emlékezett vissza a
korábbi időkre. Olyan sokkal egyszerűbb volt az élete, mint
mostanság!
– Rajta – mondta Evanelle, és a papírzacskóra mutatott. –
Nyisd ki!
Claire kinyitotta, és előhúzott belőle egy régi, fanyelű
szedőkanalat.
 – Mary nagymamádé volt – mondta Evanelle. – Ó adta
nekem egyszer, amikor megpróbált főzni tanítani. Fiatalabb
korában nem hagyta, hogy bárki versenyezzen vele a
konyhában, habár senkinek sem volt az övéhez fogható
tehetsége a főzéshez. Varázsolt a konyhában, igaz? Szinte
zene volt, ahogy öntögetett, kavart és szeletelt. Még táncolt
is hozzá, emlékszel?
Claire mosolyogva nézte a szedőkanalat. – Emlékszem.
– Idősebb korában már szívesen megosztotta, amit
tudott. Szerintem volt benne némi hiúság. Tovább akarta
adni a tudását, hogy megmaradjon az emberek
emlékezetében. De engem nem érdekelt a főzés, úgyhogy
téged vett maga mellé a konyhában, és tanítgatott.
Valamelyik éjjel Maryvel álmodtam. Tudom, hogy oda kell
adnom neked ezt a szedőkanalat.
– Köszönöm, Evanelle! Biztos jól fog jönni – mondta
Claire, bár azt gondolta, hogy nincs rá szüksége,
legalábbis, amíg ki sem látszik a sok cukorkából. Talán
később, ha lecsendesednek a dolgok. – Tudod, mostanában
azon gondolkodom, miért nem használta ki jobban a
tehetségét Mary nagymama. Miért maradt meg a konyha
hátsó ajtajánál?
– Mary nem utazott nagyban, mert az túl sok munkával
járt volna – mondta Evanelle mosolyogva. – Egyszerűen
nem volt hozzá ambíciója. Az egyszerű dolgokat szerette.
– Szóval soha nem hitte, hogy bizonyítania kell? –
kérdezte Claire. Nem úgy, mint én.
Evanelle kettőt pislogott a szemüveg mögött óriásinak
látszó szemével, mintha hirtelen megrohanta volna
valamilyen emlék.
– Ezt nem mondanám. Neki is kijutott a
bizonytalanságból, főleg, miután a férje elment.
– De soha nem törődött vele, mit gondolnak róla az
emberek – válaszolta Claire. – Abban magabiztos volt,
amihez értett, nem igaz? Evanelle megcsóválta a fejét.
 – Túl sokat gondolt arra, mit gondolnak mások. Attól lett
olyan otthonülő.
Claire kerülgette a kérdést, amit igazából fel akart tenni:
De a tehetsége valódi volt, igaz? Nem csak valami
hókuszpókusz, hogy elhitesse az itteniekkel: a kertje
virágaival hatni tud az érzéseikre? Nem azért gyakorolta
kicsiben, mert úgy tudta megőrizni a titkát?
De nem tette fel a kérdését. Nevetségesen hangzana, sőt,
Evanelle és Bay meg is sértődhetne tőle, két nyilvánvalóan
tehetséges ember az ismerősei közül. Hát persze hogy
létezik a Waverley-tudás! Legalábbis az övéké bizonyosan.
Evanelle ránézett Bayre, akinek csak a körvonalai
látszottak az ablak előtt.
– Hogy van az anyukád, Bay? Időpontot akarok kérni tőle
eg dauerolásra. – Evanelle megpaskolta bodros, ősz haját.
Bay megfordult, és rámosolygott Evanelle-re.
– Remekül van.
– Bay szombat este volt az első halloween-partiján
mondta Claire Evanelle-nek. – Mary nagymama ruhájába
Öltözött be. Az egyik tündéres piknikről való ruháját vette
fel. Találtunk pár régi fényképet. Bay, hozd elő őket, légy
szíves!
Bay kiment a szobából, fel az emeletre.
Evanelle előrehajolt, és jellegzetes, harsány suttogásával
megkérdezte:
– Mi baja van?
Claire megfordult, hogy meggyőződjön róla, Bay már
felért az emeletre, aztán így válaszolt:
– Szerelmes, de az anyja nem örül neki.
– Miért nem?
– Mert Josh Mattesonba szerelmes.
– Hohó! – szólt Evanelle. – Helyes fiú! De nincs
szerencséje vele. A Mattesonok meg a Waverley-k soha nem
passzoltak össze.
– Tudom – mondta Claire csüggedten, miközben Bay
lehozta a cipősdobozt, és átnyújtotta Claire-nek, aztán
visszament az ablakhoz.
– Emlékszem ezekre – mondta Evanelle, ahogy Claire
végiglapozta a doboz tartalmát. – A nagymamád nagyon
csinos volt. Ezek a férfiak mind szerelmesek voltak belé. Ók
voltak a lakói. Kilométernyi hosszú várólistája volt. –
Evanelle egy kis szünetet tartott, amikor meglátta az egyik
fényképet. Kivette a dobozból, és felmutatta.
– Ez itt Karl. Azt hittem, soha többé nem látom. – Ki az a
Karl?
Evanelle Összecsattintotta a műfogsorát.
– Ó a nagyapád. Nem tudtad? Mary kitette a szűrét,
amikor terhes lett az anyáddal. Csaló gazember! Anyád
utána már nem volt ugyanaz az ember. Megváltozott
miatta.
– Megváltozott? Miben? – Claire kivette Evanelle kezéből
a képet, és megvizsgálta. Karl a kertkapu előtt állt. Almák
voltak a lába előtt, talán megdobálta az almafa. Mosolygott,
kezét csíkos zakója zsebébe dugta. Hetyke, önelégült arcot
vágott. Számtalanszor látta ezt a fényképet az évek során,
hiszen mindig a kezébe akadt a doboz, amikor valami mást
keresett, de erről fogalma sem volt.
– A mi fajtánk ezt soha nem fogja megérteni – mondta
Evanelle. – Rögtön abba a férfiba szerettünk bele, aki
nekünk van szánva. De azok a nők, akiknek összetörik a
szívét, megváltoznak.
Evanelle szippantott pár jó mélyet az orrából lógó csövön
keresztül. Riadt kifejezés suhant át az arcán: mostanában
ilyen képet vágott, ha azt gondolta, hogy túl sok időre eljött
otthonról, és fogytán van az oxigénje.
– Ideje hazamennem. Fred? – szólította Evanelle a férfit
gyenge hangon.
Fred pár lépéssel ott termett, mintha a közvetlen
közelben várakozott volna.
– Itt vagyok.
– Tanultál egyet s mást attól a fiútól? – kérdezte Evanelle,
miközben feltápászkodott.
 Fred elvette tőle a hordozható oxigénpalackot.
– Evanelle, negyven évvel idősebb vagyok nála!
– Én csak azt mondom, hogy szükséged van egy kis
gyakorlásra.
Claire félretette a képeket és a szedőkanalat, aztán
Freddel együtt a bejárati ajtóig támogatták Evanelle-t.
Ahogy kiléptek a verandára, megcsapta őket a
citromfagyira emlékeztető, csípősen hűvös levegő, és
megtorpantak a frissítő fuvallattól.
– Hűl a levegő – mondta Evanelle, és összefogta a nyaka
körül a bolyhos, fekete kabátot. – Hamarosan itt lesz az első
fagy.
– Szombaton, a kalendárium szerint – mondta Claire. –
Halloweenkor. Mindennap megnézem az almafát.
Szerintem lassan készen áll.
– Rendezel partit? – kérdezte Evanelle.
– Hát persze.
– Alig várom! Tudod, valahogy nem férek a bőrömbe az
idén. – Evanelle összeborzongott. – Nem tudom, mi az oka.
Nem voltak váratlan vendégeid?
– Nem – felelte Claire. – Miért?
– Az őszi szél idefújja az idegeneket. Az apám mindig ezt
mondogatta. Ó nem Waverley volt, hanem Nuguet. A
Nuguetek eligazodnak az időjáráson – mondta Evanelle,
miközben Claire és Fred lesegítette a bejárati lépcsőn,
majd beültették Fred Buickjába, amely a járda mellett
parkolt.
– Aggódom miatta – szólalt meg Fred, miután rácsukták a
kocsi ajtaját.
– Tudom, hogy aggódsz – mondta Claire, és összefonta
karját a mellén a hűvös levegő miatt. – Egy kicsit zavarosan
kezd beszélni.
 
 De ahhoz képest, hogy nyolcvankilenc éves, még mindig
remekül elvan.
– Nem tudom, mihez fogok kezdeni nélküle – mondta
Fred elgondolkozva. – Szinte már most hiányzik.
Claire búcsúzóul integetett nekik, megvárta, amíg eltűnik
a szeme elől a kocsi, csak akkor ment vissza a házba. Bay
még mindig az ablaknál állt, de most utána indult a
konyhába.
– Fiú van a dologban jelentette be Buster, amint beléptek.
Claire ránézett Bayre, aki éppen kezet mosott, és felvette
az átlátszó nejlonkesztyűt, hogy kis üvegekbe rakja a
megszilárdult cukorkákat.
– Elmondtad neki? – kérdezte tőle Claire meglepetten.
– Nem kell, hogy elmondja – válaszolta Buster
fejcsóválva. – Mindig tudom, ha fiú van a dologban.
– Emlékszel arra a szürke öltönyös, idős férfira, akivel
pár napja találkoztam? – kérdezte Bay, hirtelen témát
váltva. – Most megint láttam, ahogy az ablaknál álltam.
 
 
 
 
 
 9. Fejezet

M .ZR AHLER?
Aznap éjjel halkan bekopogtak az ajtaján, mire
Russellnek kipattant a szeme. A szállodai szobájában
feküdt, az ágyon. Egyetlen éjjeli lámpa világított, fénye
széthasította a puha, meleg sötétséget, mint a holdsugár.
Hajnali fél kettő volt. A szoba felszerelésének részét képező
digitális rádióból könnyed, klasszikus muzsika áradt.
Russell nem sokat értett a zenéhez. Élete nagy részében
betöltötte a fülét a vándorcirkusz fémesen csattogó
lármája. De ez igazán szép zene volt. Mély álomba ringatta,
pedig csak egy kicsit akart ledőlni, mielőtt éjfélkor
meglátogatja Anne-t a konyhában egy kis falatozás céljából,
ahogy az már szokásukká vált.
 Lassan feltápászkodott, ropogtak az ízületei. Elővette
gondosan összehajtogatott, régi bűvészköpenyét az ágy
alól, és felvette, hogy eltakarja vele az ócska pizsamát,
aztán az ajtó felé indult.
Anne Ainsley a folyosón állt, csirkesalátával, sült
krumplival és savanyúsággal megrakott tányért tartott a
kezében. A másik kezében egy bontatlan üveg, hűtött sör
volt.
– Ha netán megéhezne – mondta, és átnyújtotta
Russellnek a tányért és az italt.
Anne-t nem zavarta, hogy fel kellett kelnie az éjszakai
találka miatt. Egész életében elkerülhetetlennek tartotta a
csalódásokat. Unatkozott, és a férfi elszórakoztatta.
Egyedül a kíváncsisága hozta ide a Russell számára
elkészített tányérral, semmi több. Szinte vonzotta a férfi
ajtaja, mert tudni akarta, mi a baj. Talán azt képzelte, hogy
holtan találja Russellt az ágyában. Az már tényleg elég
izgalmas lenne Anne számára is. Russell azon töprengett,
vajon meggyászolná-e a nő, ha úgy adódik, vajon igazán
szomorkodna-e miatta.
Azon töprengett, megsiratná-e valaki egyáltalán, ami
merőben új gondolat volt számára, és egy kis időre megállt,
hogy megvizsgálja a súlyát és az élét. Úgy döntött, nem
tetszik neki ez az új gondolat, mégsem tudott szabadulni
tőle.
– Anne, kérem, szólítson Russellnek! – kérte, miközben
elvette a tányért. – Rémesen sajnálom, de biztosan
elaludtam.
– Elfáradt. Mostanában sokat gyalogol – mondta Anne. –
Nézze, sajnálom, hogy emlékeztetnem kell rá, de a szobára
szóló eredeti foglalás, amit a maga kedvéért töröltem,
péntekig szólt. Aznap új vendégek érkeznek.
Törzsvendégek, minden évben visszajárnak, szóval ezt már
nem törölhetem csak úgy, mert biztosan elmondanák a
bátyámnak.
 – Értem – mondta Russell nyájasan. – Igazán nem állt
szándékomban ilyen sokáig maradni, de rájöttem, hogy
élvezem a kellemes társaságot. Péntekig biztos, hogy
kiköltözöm.
– Hová megy? – kérdezte Anne, és nekitámaszkodott az
ajtófélfának.
Russell legszívesebben visszabújt volna a jó puha ágyba.
De sose harapd meg a kezet, amelyik enni ad, satöbbi,
satöbbi.
– Floridába. Minden évben ott töltöm a telet.
Anne elmosolyodott. Az imént felkent rúzs elkenődött
sárgás színű fogain.
– Jól hangzik!
Russell nem így fogalmazott volna.
– Legalábbis meleg van.
– Itt szokatlanul meleg volt októberben, mielőtt
megérkezett. Szerintem maga hozta meg a hideget –
viccelődött Anne.
– Nem maga az első, aki ezt mondja.
Anne nevetett, aztán végignézett a folyosón attól tartva,
hogy más vendégeket is felverhetett az éjszakai
pihenésükből.
– Anne, maga ezt az öregembert jobban elkényezteti,
mint gondoltam. A kedvessége nem marad észrevétlen.
Köszönöm – mondta a férfi, udvariasan kitessékelve
látogatóját.
– Szívesen, Russell – válaszolta Anne, miközben a férfi
becsukta mögötte az ajtót.
Az sem maradt észrevétlen, hogy a távollétében kutatott
a férfi szobájában, de azt nem tette szóvá. Russell mindig
keresztbe tett egy hajszálat az összehajtogatott ruháin
abból a hajfürtből, amelyet a Bőkezű Belinda nevű
sztriptíztáncos lánytól kapott. Így tudta megállapítani,
kutakodott-e valaki a holmija között. Anne aprólékos
gonddal visszarakott mindent, a hajszálat kivéve.
Na meg a Nagy Banditi szórólapját, amit magához vett.
 Russell várta, hogy ez utóbbit is visszategye a helyére.
Nem mintha veszélyes lett volna, ha Anne megtudja,
kicsoda ő, hanem mert már csak az a három példány volt
belőle. Az volt az utolsó emléke a vándorcirkuszos évekből,
na meg a pakli tarot-kártya, a hipnotizálókristály és a
köpenye. Persze voltak emlékei, jók is, rosszak is, hiszen
soha semmit nem felejtett el, az agyában folyton pörgött a
film, mint a mozivásznon. Azért jó volt megtartani néhány
kézzelfogható dolgot is, amelyek arra emlékeztették, hogy
az egész valóban megtörtént. Néha nagyon-nagyon vékony
vonal választotta el az igazságot a kitalációtól.
Russell visszament az ágyához, és leült a szélére. Ölébe
vette a tányért, és hozzálátott az evéshez. Minden egyes
falatot kiélvezett.
Öt nap, gondolta csodálkozva. Már öt napja itt van.
Két nap – egy gyors menet – volt régen. Akkoriban,
amikor Otthagyta a vándorcirkuszt, fürgébb volt. Nagyobb
tétekben is játszott. Nagyobb vadakat célzott meg, több
pénzről volt szó, úgyhogy létszükséglet volt gyorsan
felszívódni. Mostanában szigorúan kispályán mozgott.
Kevesebb dossziéja volt, amelyek nem is értek olyan sok
pénzt, így aztán nem volt értelme a nagy sietségnek.
Újabban az ennivaló hozta lázba leginkább. Az ennivaló
meg a kényelmes fekhely.
A jó szerencséje hozta össze a vézna és sunyi Anne
Ainsley-vel. Nem is érezte, mennyire el van fáradva, amíg ki
nem próbálta az alvást ezen az óriási, kényelmes
franciaágyon. A bíbor színű szoba csendes és fényűző volt,
szinte... alig merte kimondani, biztonságban érezte magát.
Ez pedig annyit jelentett, hogy mennie kell. Aki valaha
dolgozott vándorcirkusznál, tudja, hogy a biztonságérzet
hanyagsághoz vezet, a hanyagságból pedig semmi jó nem
származik.
Tehát pénzt szerez Claire Waverley-től, aztán továbbáll.
Florida várja.
 A kemping, ahol a teleket töltötte, a Cirkuszi Sátor névre
hallgatott. Nyugalmazott, szerencsétlen sorsú artisták
tölthettek el itt néhány hónapot, ingyenes étkezést és
orvosi ellátást kaptak. Egy volt cirkuszi mutatványos
alapította, aki élete alkonyán meggazdagodott. Főleg idős
cirkuszi artistáknak szánta, de mutatványosokat is
befogadtak. Sir Walter Trott társulatából nem sokan
maradtak meg. Russell néha Összefutott egy-egy kikiáltóval
vagy gépésszel, egymásra mosolyogtak, biccentettek.
Mindnyájan tudták, mi történt az igazi Banditivel ott, az
arkansasi mezőn. Russell egy életen át emberek után
szaglászott, és gyűjtögette a titkaikat, hogy pár dolcsit
kicsikarjon belőlük, de azt az egy titkot, ami őt
tönkretehette volna, mindenki megőrizte.
Néha nehéz megmondani, merre mutat bennünk az
erkölcsi iránytű. Annyi minden hat rá.
Azt senki sem tudta, mi volt az igazi Banditi neve
eredetileg. Azt beszélték, kezdettől fogva ott volt, a
Chicagói Világkiállítás óta. A bőre cserzett volt, egyik
szeme üvegből készült, mégis furcsán jóképű volt, a maga
egzotikus módján. Vonzotta a hölgyeket, szerették, ha
odahajolt hozzájuk, hogy kihallgassa a titkaikat: mit ettek
utoljára, és milyen monogram van apró betűkkel a
medáljukba vésve. Mindig csak annyit árult el nekik, hogy
elhiggyék, a jövőbe lát, és azt mondta nekik, amit hallani
akartak: a jövőjük tele volt drágakövekkel és gyönyörű
gyermekekkel.
A rá irányuló figyelem ellenére a Nagy Banditi szexuális
érdeklődése egészen más irányt vett. A szeme, az igazi
szeme mindig azokat a fiatal fiúkat kereste, akik segítettek
felállítani és szétszedni a bódékat, akik éjszaka a vurstlit
takarították, és zsebtolvajlással kerestek pénzt magának a
tulajnak, Sir Walter Trottnak.
Russell maga is egy volt ezek közül a fiúk közül,
kígyóbűvölő anyja a sorsára hagyta, miután őt magát is
megbűvölte egy helybeli férfi egy kevés pénzzel. Senki nem
lepődött meg rajta, hogy elhagyta Russellt – vadóc kisfiú
volt, némileg rosszindulatú, és az anyját sem lehetett éppen
gondoskodónak nevezni – azon viszont mindenki őszintén
megütközött, hogy otthagyta hőn szeretett kígyóját is, a
Sweet Lou nevű öreg, albínó pitont, aki egy héttel később
slisszolt világgá.
A Nagy Banditi nyájas modorával meg némi karamellával
a lakókocsijába csalta Russellt mindjárt a következő éjjel,
miután az anyja elment, és a fiúnak nem volt hol aludnia.
Russell soha nem volt hajlandó azt az éjszakát részletezni.
Sem az utána következő sok egyéb dolgot. Majdnem tíz
évet az életéből.
Russell tizenhét éves volt, amikor meglátta a Nagy
Banditit részegen azon az arkansasi mezőn, és valami
bekattant nála. A korosodó bűvész egy árva kisfiúval volt,
akit Mississippi államban szedtek fel. Szép gyerek volt:
barna bőrű, sötét szemű, és fogalma sem volt róla, mi vár
rá. Besötétedett, és csend volt, mert a vurstli bezárt
éjszakára. A többi fiú takarított, a kidobott pattogatott
kukoricából meg a félig elrágcsált karamellás almákból
csemegéztek, és örültek, hogy nem nekik kellett aznap
kimenni a mezőre. Russell utánuk ment, amire később soha
nem tudott magyarázatot adni.
Amikor másnap reggel rátaláltak a Nagy Banditire a
mezőn, úgy látszott, hogy merev részegre itta magát, és
beverte a fejét egy kőbe. A barna bőrű fiú jó messzire
szaladt. Talán még a mai napig sem állt meg.
Mindenki tudta, mi történt, de senki nem szólt egy szót
sem. Az igazi Banditi rémes alak volt, jelenléte árnyékot
vetett az egész vándorcirkuszra, amely zord, félelmetes
hellyé vált minden lakója számára. Erőszakoskodott, lopott,
csalt, de a tulaj semmit sem tehetett ellene, mert Banditi a
markában tartotta valamivel. Hogy mivel, azt soha senki
nem tudta meg.
Sir Walter Trott, ez a nagy fülű, apró emberke, aki saját
bevallása szerint egy oregoni fatelepen született, és minden
fivére magas és erős ember volt, akik egyetlen
fejszecsapással kidöntötték a fákat, felajánlotta Russellnek
a Nagy Banditi helyét. Végül is, az igazi Banditi sok trükkre
megtanította, noha Russell azt kívánta, bár soha ne kellett
volna megtanulnia őket.
Russell Zahlernek nem volt szíve, lelkiismerete is alig, de
az után az éjszaka után soha senkit nem bántott fizikailag.
Primitív szélhámos volt, aki idős korára puha ágyakról
álmodozott, és olyan emberektől lopott, akiknek volt
félretenni való pénzük.
Persze nem ő volt a világ legjobb embere.
De azt bárki megmondhatta Sir Walter Trott
vándorcirkuszából, hogy a legrosszabbtól is fényévnyi
távolságra volt.
 
 
Sydney csökönyös recepciósa, Violet nem jött be a szalonba
másnap reggel. Sydney többször is próbálta felhívni, de
nem vette fel a telefont.
Sydney-t felzaklatta, hogy újabb kamaszlány indult el a
rossz úton, akárhogy is próbálta jó irányba terelni. Sietősen
végigszaladt az utolsó vendég haján, megkérte Janey-t,
hogy zárjon be, aztán kocsival kiment Violethez, mielőtt
elment volna a lányáért. Bay büntetéséhez az is
hozzátartozott, hogy nem kapott szabad időt, miután Claire-
nél dolgozott esténként, és mielőtt Sydney-vel hazament.
Nem tölthette együtt az időt Joshsal. Nem is telefonálhatott
neki.
Sydney-nek egész nap sötét, zavaros érzései voltak. Az
egyik vendége, Tracey Hagen olyan frizurát szeretett volna,
amitől megugrik a Tupperware-termékek eladása, végül
azonban úgy sikerült a haja, hogy az emberek nem mertek
nemet mondani neki, ahelyett hogy elbűvölte volna a
vásárlókat. A végeredmény ugyanaz volt, de Tracey nem ezt
akarta. Sydney azzal nyugtatta meg a lelkiismeretét, hogy
vett tőle egy szendvicstartó dobozt.
 A nap lemenőben volt, amint Sydney maga mögött hagyta
a város határát. A falu és a vidék nem ugyanaz, olyan
vékony határvonal választja el őket, hogy észre sem veszi
az ember, csak amikor már azon az úton van. Azt az utat
viszont mindenki ismeri: kifelé vezet a városból, a szélesen
elterülő, mélyzöld legelőkhöz és a régi farmházakhoz, és
először úgy tűnik, valami édes, régimódi tündérmesébe
lépsz be, ahol megállt az idő. Mint minden tündérmesében,
a kezdet mindig gyönyörű, de az egész csak átverés:
olyasmibe akarnak belehúzni, amiről sejtelmed sincs. A
farmházak hosszú sora lakókocsiparkokkal tarkított, kopár
vidékké alakul. A lakókocsik lassacskán elrozsdásodnak és
szétrothadnak a sok eső meg az ereszcsatornákat eltömő
falevelek miatt.
Sydney jól ismerte a vidéket még középiskolás korából,
amikor hosszú utakat tettek meg Hunter John Mattesonnal:
vakmerő kiruccanások voltak ezek, csak hogy lássák,
meddig mernek elmenni – mindenféle értelemben –, mielőtt
visszafordulnak.
Ma is megpróbálta felhívni Hunter Johnt. Lényének egy
része túl büszke volt ahhoz, hogy megtegye, mert tudta:
John a feleségével, Emmával együtt szükségszerűen
csalódni fog Joshban, ami azt jelentené, hogy az ő lánya
nem elég jó a fiuknak. De ha a szülők közbelépnének, és
csírájában elfojtanák a dolgot, más már nem is számítana.
Érintetlenül maradna a lánya szép, nagy, vörös, örvendező
szíve, és olyasvalaki iránt telne meg szerelemmel, aki
megérdemli. Először a munkahelyén próbálta elérni Hunter
Johnt, azután otthon, ahol a házvezetőnő arról tájékoztatta,
hogy Hunter John és Emma házassági évfordulós tengeri
hajóúton vannak.
Sydney egyszerre érzett csalódottságot és
megkönnyebbülést, talán egy hajszálnyival többet az
utóbbiból. A tíz év alatt, amióta hazatért, szinte csak
futólag üdvözölték egymást mindkettőjükkel. Mármint
amikor egyáltalán hajlandóak voltak észrevenni Sydney-t.
Élénken emlékezett rá, hogy tíz évvel ezelőtt, pár héttel a
Bascomba való visszatérése után összecsaptak Hunter
Johnnal, aki kijelentette, hogy szereti a feleségét, és nem
áll szándékában elhagyni őt. Nyilvánvaló, hogy az egész
Matteson családot feldúlta a dolog, mert azt hitték, Sydney
vissza akarja szerezni Johnt meg a pénzét. Sydney jót
mulatott rajtuk. Mintha talán semmissé lehetne tenni azt,
amit Hunter John művelt egy Waverley lány szívével.
A lakókocsipark, ahol Sydney önfejű recepciósa lakott,
méltán viselte a Vadnyugat nevet, ráadásul olyan
utcanevekkel dicsekedhetett, mint Wyatt Earp Drive vagy
Doc Holliday Court.
Sydney megállt egy régi, fehér lakókocsinál, amelynek
kifakult, zöld-fehér napellenző árnyékolta a bejáratát.
Egész rendes udvara volt, betonból Öntött kerti törpék meg
festett műbékák díszelegtek benne.
Odament az ajtóhoz, és bekopogott. Túlsúlyos, idősebb
férfi nyitotta ki bokszeralsóban. A lakókocsi belsejéből
kiszökött a meleg levegő, és megcsapta Sydney-t, mint
amikor a sütő ajtaját nyitják ki. Odabent lehetett vagy
harminc fok.
A férfi tetőtől talpig végigmérte Sydney-t: fekete
harisnyanadrágját, fekete, tűsarkú cipőjét, rövid
gyapjúkabátját és fánk alakú kontyba fogott haját.
– Mi tetszik? – kérdezte a televíziót túlkiabálva.
– Ki az? – szólt ki egy hetvenes vagy nagyon öregnek
látszó ötvenes nő a karosszékéből.
– Violethez jöttem – felelte Sydney. – Ma nem jött be
dolgozni.
– Violet! – bömbölte a férfi. Kinyílt a nappali ajtaja.
– Mi az? – kérdezte Violet haragosan, aztán meglátta az
ajtóban álló Sydney-t. – Ó, gyere beljebb! – mondta, és
sietve a szobája felé terelte Sydney-t.
Sydney átment a nappalin.
– Bocs, hogy ilyen hőség van itt. Roy meg Florence
mindig felcsavarja a fűtést – mondta Violet, ahogy becsukta
a hálószobája ajtaját. Az egyetlen ablak nyitva volt, a kinti
hideg levegő kergetőzött a fűtőcsövekből áramló hőséggel,
és a kavargó légörvény olyan érzetet keltett, mintha
mozogna a lakókocsi. Violet csak pántos trikót és sortot
viselt. – Ébren voltam Charlie-val egész éjjel. Bocs, de ma
nem tudtam bemenni.
– Felhívhattál volna – mondta Sydney, és odament
Charlie-hoz, aki a padlón ült, és régi, műanyag
építőkockákkal játszott. Sydney letérdelt vele szemben. A
kisfiú homlokára tette a kezét, miközben az a szájába vett
egy kockát, és szép, sötét szemével felnézett Sydney-re.
– Szia, kicsim! Beteg vagy?
– Már jobban van – vágott közbe Violet, mintha eleve nem
is lett volna semmi baj.
Sydney körülnézett a kis hálószobában. Csupasz matrac
feküdt a padlón, egy indián kézműves takaróval letakarva.
Bútorok nem voltak. Mindenfelé játékok és ruhák hevertek
szerteszét.
Az ajtó mögött kék színű bőröndkészletet látott. Ez volt
az egyetlen holmi a szobában, ami valamiféle
megbecsülésnek örvendett.
– Minek azok a bőröndök? – kérdezte Sydney.
– Arra az esetre, ha elmegyek innen. Ez nem az
otthonom. Nem tekintem annak. Csak ideiglenes hajlék.
Mindig is ideiglenes volt.
– Nem olyan rossz – mondta Sydney. – Belekerültél a
mókuskerékbe. Mindenkivel ez történik. Gondoltál valaha
arra, hogy fodrásznak tanulj?
Violet leült a matracra, és hátrahúzódott, hogy nekidőljön
a lambériás falnak.
– Lehetséges.
– Segíthetnék, hogy munka mellett tudjál tanulni.
Valószínűleg ösztöndíjat is kapnál.
– Lehetséges. De ha fodrásziskolába megyek, az nagyon
messze lesz innen. – Felemelte csupasz, vézna karját, és a
kezét a fölötte lévő, nyitott ablakon beáramló hideg
levegőbe tartotta.
– Bascom igazából egész jó hely.
– Te is elmentél – emlékeztette Violet.
– De visszajöttem.
Violet vállat vont, leejtette ökölbe szorított kezét, úgy
tartotta benne a hideg levegőt, mintha egy madarat fogott
volna el.
– Lehet, hogy elmegyek, lehet, hogy nem.
– Amikor én elmentem, egyedül voltam. És az rendben is
volt. Volt időm tanulni, meg elkövetni a saját hibáimat.
Amikor Bay megszületett, minden megváltozott. Akkor már
nem csak én voltam. Azért jöttem vissza, hogy biztos helyen
nőhessen fel, ahol vannak, akik támogatnak.
– Charlie jó baba – mondta Violet. – Nem lesz vele
gondom.
– Tudom, hogy jó baba – mondta Sydney, és lesimította a
kisfiú sűrű, sötét haját. – Pont az benne a kihívás, hogy jó
fiút, aztán meg jó férfit nevelj belőle. Gondolod, hogy meg
tudod csinálni úgy, hogy nincs hol laknod? Mit gondolsz,
pontosan mi fog történni, ha itthagyod ezt a helyet? Hogy
megtalálod a tökéletes munkát, a tökéletes otthont, a
tökéletes pasit?
– Igen! – mondta Violet. – Tudom, hogy megtalálom. Mert
eddig itt kerestem, és nem itt vannak.
– Minden ugyanolyan lesz, akárhol vagy, ha te nem
változol meg előbb.
Violet lecsúszott a matracról, megkerülte Sydney-t, és
felvette Charlie-t a földről.
– Ki vagyok rúgva? – kérdezte, és az ölébe vette a
gyereket. A kisfiú nyugtalankodni kezdett. – Csak mert kell
nekem ez az állás. Már majdnem elég a pénzem, hogy
megvegyem Roy régi Toyotáját.
Sydney felállt.
– Nem, nem vagy kirúgva.
 – Miért vagy ilyen rendes velem? – kérdezte Violet, és
közben Charlie-t rázogatta, aki sírni kezdett.
Sydney erőt vett magán, hogy ne kapja ki a kezéből a
gyereket.
– Mert régen olyan voltam, mint te – válaszolta Sydney.
Violet felhorkant.
– Fogalmad sincs róla, milyen vagyok.
– Holnap bejössz dolgozni? – kérdezte Sydney.
– Persze, ott leszek.
Sydney vetett még rájuk egy utolsó pillantást, és kiment
a hálószobából. A nappaliban üldögélő, idős pár
gyanakodva méregette, amint keresztülment a tévé előtt a
kijárat felé.
Beszállt a fekete Mini Cooperébe, és még üldögélt egy
sort a hidegben. Csalódott volt, hiszen akármennyire
szerette volna, tudta jól: nem lehet elkapni azt, aki nem
tudja, hogy zuhan.
 
 
Amikor Sydney megérkezett a Waverley-házba, már
besötétedett. Ki nem állhatta ezeket a rövidülő napokat.
Felszaladt az ajtóig vezető lépcsőn, és összefogta magán
a gyapjúkabátot a hideg szélben. Hamarosan elő kell vennie
a melegebb kabátokat. Azon töprengett, Violetnek van-e
télikabátja, és Charlienak vannak-e téli ruhái.
Elég ebből, mondta magának.
Ennél többet nem tudott tenni.
Éppen ez volt a baj. Azért próbálkozott olyan keményen,
mert úgy érezte, nem tudja kézben tartani a dolgokat.
Violetre csak ránézett egy férfi, máris teherbe esett,
Sydney-nek viszont sehogy sem sikerült. Hol itt az igazság?
Tizenöt évvel ezelőtt olyan könnyen megfogant, szinte
öntudatlanul, mint ahogy felébred az ember. A teste teljes
természetességgel jelezte, hogy eljött az ideje. Most meg
olyan nagy erőfeszítés, annyi sok energia kell hozzá!
 Claire erre figyelmeztette Sydney-t. Hogy túlságosan
ragaszkodik Charlie-hoz. Sydney mindent megosztott a
nővérével. Talán túl sokat is, de Claire mindig ott volt neki,
mindig meghallgatta, és mindig igaza volt, akár hitt neki
Sydney, akár nem. Sydney-nek néha olyan érzése volt, hogy
túl sok mindent kap Claire-től. Amikor Claire hívta őt,
egyszerűen csak tudni akarta, hogy van. Soha nem kért
segítséget, mintha máris tudná a megoldást minden
problémára. Annak ellenére, hogy Sydney imádta Claire-t,
ez elég kiábrándító tudott lenni. Jó lett volna, ha hébe-hóba
Claire-nek is lettek volna gondjai. Nem gondolt valami nagy
dologra. Csak valami csekélység, hogy Sydney
beállíthasson egy üveg borral, és diadalmasan azt
mondhassa: „Tudom, mit kell tenned!”
Sydney odaért a bejárati ajtóhoz, és ki akarta nyitni. Meg
sem mozdult. Elővette a Waverley-házhoz való kulcsát, és
megpróbálta azzal. Most sem nyílt ki. Megpróbálkozott a
csengővel, de az nem szólt. Zavarában átment a verandán,
és benézett a nappaliba, ahol Bay és Mariah tévét nézett.
Hirtelen összezáródtak a függönyök, Ő meg ottmaradt a
sötét verandán.
Ó, igen! Most már értette.
Visszament az ajtóhoz. A válla fölött visszanézett, biztos
nem hallja-e senki, majd azt súgta:
– Nem érdekel, ha elszomorít, hogy szobafogságra
ítéltem. Visszajövök, és ocsmány békazöldre festelek, ha
nem nyitod ki azonnal! – Nevetségesnek érezte magát, mint
mindig, ha ilyen Waverley-praktikákkal került szembe.
De az ajtó kinyílt.
A ház mindig is hiú volt egy kicsit.
Amint bejutott, Tyler kiabálását hallotta az emeletről:
– Elfelejtettem! Mit is kell csinálnom idefent?
Claire visszakiáltott neki a konyhából:
– Körbeszigetelni a szellőzőnyílásokat!
– Persze, persze – mondta Tyler.
Sydney bement a nappaliba, és így szólt:
 – Mehetünk?
Bay biccentett, és felállt.
– Egy perc múlva kint leszek – mondta Sydney, miközben
a konyha felé tartott.
Claire sült csirkét vett ki egy dobozból, amit
nyilvánvalóan Tyler hozott. Egy tányéron rendezgette a
csirkedarabokat, de felnézett, amikor Sydney bejött.
– KFC? Ez a legújabb mélypont – viccelődött Sydney, és
odament hozzá. – Főzz megint, kérlek szépen!
– Megfordult a fejemben.
– Tényleg? – kérdezte Sydney meglepetten. Ezt most
hallotta először. Az egész család győzködte Claire-t, hogy
kezdjen megint főzni, és nem csak azért, mert szerették a
hasukat. Vagyis nagyrészt azért. De a Waverley Cukorkák
miatt Claire megint magába fordult, és az soha nem
jelentett jót. Sydney néha már attól félt, hogy ha Claire túl
hosszan befelé fordul, talán soha többé nem tér vissza, mint
a nagyanyjuk, aki bebújt a lépcső alá, amikor valaki
kopogott az ajtón, mert senkit nem akart beengedni a
házba.
– Evanelle beugrott ma, és adott nekem egy
szedőkanalat. Lehet, hogy valami jel – mondta Claire vállat
vonva, és Sydney tudta, hogy tényleg az. Claire nem akart
többet mondani.
Sydney megfordult, és nekitámaszkodott a pultnak.
– Hogy van Bay?
– Miért nem kérdezed meg te?
– Igaz. Azt fogom tenni – mondta Sydney elszántan. –
Vannak bizonyos dolgok, amiket el kell mondanom neki, de
még soha nem került sor rájuk. Nem tudom, hogyan
kezdjek bele.
Claire megtörölte a kezét egy konyharuhába.
– Ha már a soha el nem mondott dolgoknál tartunk,
Evanelle ma elmesélte, hogy Mary nagymama férjét
Karlnak hívták. – Claire bement a konyhából nyíló, kicsi
irodába, majd visszajött, és átnyújtott Sydney-nek egy régi
fényképet. – Mint ezt a férfit, aki a szombaton talált egyik
fotón van. Hogyhogy nem tudtunk erről?
– Talán mert soha nem kérdeztük. Lerí róla, hogy nagy
bajkeverő. Nézd azt a mosolyt! – Sydney alaposabban
szemügyre vette a régi, fekete-fehér fényképet. – Anya az ő
állát örökölte.
–Te is. A Karl nevet találtuk ezen a konyhai naplón is –
mondta Claire, és felemelte a könyvecskét. – Amelyikben
minden át van húzva.
– Úgy néz ki, valami titokra bukkantunk.
Claire mondani akart valamit, de elhallgatott, és
kíváncsian oldalra billentett fejjel Sydney-re nézett.
– Még vörösebb lett a hajad?
Sydney azért fogta össze kontyban a haját, mert remélte,
hogy így nem lesz annyira feltűnő.
– Esküszöm, nem én csinálom! – mondta Sydney, és a
kontyához kapott. – Reggelenként felkelek, és egyre
rosszabb. Holnap befestem. Alig várom az első fagyot.
Akkor minden újra le fog csillapodni.
Claire bólintott.
– Még öt nap.
– Úgy látom, te elég jól vagy – jegyezte meg Sydney. –
Semmi bajod az első fagy előtt?
Claire-nél soha nem lehetett biztosan tudni. Rá kellett
hagyni, hadd mondja el ő. Sydney néha azt kívánta, bárcsak
úgy tudná türtőztetni magát, mint a nővére, hogy ne
tálaljon ki mindent. Persze tudta, milyen nagy árat fizet a
nővére ezért az önuralomért.
– Ne fesd a falra! – mondta Claire.
– Te se keresd magadnak! – válaszolta Sydney
nyomatékosan, és visszaadta a fényképet a nővérének, majd
kiment a konyhából.
 
 
A következő nap dél körül Violet még nem jelent meg a
szalonban, ami bosszantotta a fodrászokat, mert felváltva
kapkodták fel a telefont, és egyeztették az időpontokat. Ez
persze időbe telt, és várakoztatták a víztől csöpögő hajú
vendégeket, vagy elmulasztották ellenőrizni a melírfóliát.
– Azt mondtad, ma jönni fog Violet – mondta Janey,
miközben kiléptette a vendégét a recepcióspultnál.
Sydney kiment a napsütötte várakozóhelyiségbe, ahol
Bea McConnell üldögélt az ablak melletti, fehér kanapén.
 
– Visszamehetsz, Bea! Egy perc múlva jövök – mondta
neki Sydney. Aztán odafordult Janey-hez. – Tegnap
elmentem hozzá, hogy megnézzem, minden rendben van-e.
Azt mondta, jönni fog.
– Mindig bajt kever – válaszolta Janey, és hátradőlt a
recepciÓs forgószékében. – A húgom együtt járt vele
iskolába, mielőtt még Violet kibukott. Neveletlen volt.
Lopott. Es nem csak mások fiúját vette el, bár azt is sokszor
megtette.
– Turnbullék szaporodnak, mint a nyulak, és lopnak, mint
a szarkák – szólt közbe Bea McConnell. Sydney megfordult,
és azt látta, hogy Bea még mindig a váróban van, mert ezt a
pletykát nem akarja elmulasztani.
– Még csak tizennyolc éves – mondta Sydney, miközben
beterelte Beát a hátsó részbe. – Ebben a korban még semmi
nincs kőbe vésve.
Egy órával később Sydney Bea frissen festett és
melírozott haját vágta, amikor Violet megérkezett. Sydney
diadalittas volt, hiszen ezek szerint igaza volt a lánnyal
kapcsolatban.
– Violet! – szólt oda, mert szerette volna ráirányítani a
közfigyelmet. – Kicserélnéd a kávéskannát, mielőtt leülsz?
Ma kinél van Charlie? A bébiszitternél?
– A kocsiban. Nem maradok.
Violet szűk, mocskos farmernadrágot viselt, meg olyan bő
pulóvert, ami lelógott a fél válláról, és kilátszott a
melltartója pántja. Csak állt ott, és idegesen rágta a
körmét.
 – Bocsáss meg egy pillanatra, Bea! – mondta Sydney,
megmarkolta az ollóját, és kiment a várakozóhelyiségbe. –
Melyik kocsiban?
– Megvettem Roy öreg Toyotáját. Mondtam neked. Csak
egy kis pénz kellene még. Azt mondtam, hogy ma odaadom
neki a hiányzó összeget.
– Nem értem. – Sydney odament az ablakhoz. I– Charlie
egyedül van odakint?
Violet megállt mögötte, és mutatta:
– A tűzcsapnál parkolok. Innen látom Charlie-t. Kaphatok
fizetési előleget?
Janey még mindig a pult mögött ült, mert a következő
vendége csak háromkor jött. Érdeklődve figyelt.
– Nem tehetem, Violet – felelte Sydney.
– Legalább add ide a ledolgozott napjaimért járó pénzt!
– Pénteken kaptál fizetést. Azóta még csak szombaton
dolgoztál.
– Akkor add ide azt!
Sydney elhallgatott egy pillanatra, arra használta fel a
csendet, amire a lányánál is szokta: megnyomta az
„újraindítás” gombot.
– Mi folyik itt? – kérdezte végül Violetet.
– Elmegyek. Elegem van ebből a helyből. Elegem van
mindenből! Elegem van Royból és Florence-ből. Majdnem
minden éjjel arra ébredek, hogy Roy engem bámul. Nagyon
gáz! – Violet újra rágni kezdte a körmét. – Nem bírom ezt a
szarságot! Nem csinálom többet!
Többet? – gondolta Sydney, és megborzongott.
– Ha olyan rossz odakint, és nincs hol laknod, Charlie-val
jöhettek hozzánk.
Janey, aki a vizespalackjából kortyolt, köhögni kezdett,
ahogy Sydney ezt kimondta.
– Nem megyek hozzátok – felelte Violet úgy, mintha
Sydney valami képtelenséget mondott volna. – Tudom, hol
laktok. Nem fogok tejcsarnokban lakni. Olyan helyre
vágyom, ahol fények vannak, meg emberek.
 – Akkor csak úgy itthagyod a várost? – kérdezte Sydney.
– Ha ideadod a pénzemet, igen.
– Egyáltalán van gyerekülése Charlie-nak?
Violet a szemét forgatta.
– Fizesd ki a szombatomat plusz a borravalót! Akkor
elmegyek Az a pénz jár nekem!
Sydney-nek sikerült zavartnak tettetnie magát.
– Milyen borravalót?
– Itt mindenki kap borravalót. Én is szoktam adni
magamnak a nap végén. A kasszából. Ez így igazságos.
– Elköszönhetek Charlie-tól? – kérdezte Sydney, hátha
kiviheti a dolgot a szalonból. Mindenki őket bámulta.
De Violet nem mozdult.
– Alszik.
Sydney egyetlen szó nélkül adott neki valami pénzt a
köténye zsebéből, erre Violet távozott.
– Lopott tőled? – kérdezte Janey.
– Nem szeretnék róla beszélni – felelte Sydney, de nem
fordult Janey felé. Nem szeretett volna arról beszélni, amit
már hetek óta tudott, mégis abban reménykedett, hogy az
állhatatossága, a Violetbe vetett töretlen bizalma
megfordíthatja a dolgokat.
Violet jelleme azonban már kőbe volt vésve, valahol
mélyen, ahová Sydney nem pillanthatott be. Csak a felszínt
látta, amely fiatal és képlékeny volt. De idővel az is meg fog
keményedni.
Még ennél is jobban felzaklatta, hogy Violet elviszi
Charlie-t. Azt az édes, ártatlan fiúcskát! Sydney az ablaknál
állt, és nézte, ahogy Violet kikanyarodik a járdaszegély
mellől egy leharcolt, szürke Toyota Corollával.
Olyan fájdalmat, akkora ürességet érzett, hogy könnybe
lábadt tőle a szeme.
 
 
Aznap este Sydney-t csend fogadta otthon. Remélte, hogy
valami majd elvonja a figyelmét: Henry a konyhában
odaégeti a kukoricalepényt, amelyet legalább havonta
egyszer el szokott készíteni, mert a nagyapjának is az volt a
szokása; vagy Bay dühös lesz a szobafogság miatt.
De semmi ilyesmi nem volt. Olyan néma volt a ház, hogy
szinte zsongott a csend.
Sydney a lépcsőhöz ment, és felkiabált Baynek,
megkérdezte, mit kér vacsorára. Claire hozta haza, mert
Sydney-nek tovább bent kellett maradnia a munkahelyén,
Violetnek hála. Bay unottan visszakiáltott, hogy evett
Claire-nél.
Keveset vagy egyáltalán semennyit nem beszélgettek a
szombat esti parti óta. Bay látszólag jól tűrte a büntetését,
túlságosan is jól, mintha ezzel a nagy engedelmességgel is
csak azt üzente volna Sydney-nek, hogy mindent rosszul
csinál.
Sydney bement a konyhába. A hűtőszekrény mellett volt
egy kis üzenőtábla, olyan régi, hogy az évek során ráfirkált
és letörölt üzenetek halvány nyoma átsejlett a bevonata
alól, mint a víz alatt kimondott szavak. Henry azt írta, hogy
még a tejcsarnokban van, sokáig marad, mert valamelyik
gép elromlott, azt javítja. Bayhez hasonlóan ő sem
használta a telefonját. Sydney két ludditával élt egy fedél
alatt.
A kabátja még rajta volt, táskája a vállán, úgy nyitotta ki
a hűtőt, és belenézett. Nem volt éhes.
Becsukta a hűtőajtót, és a konyhai telefonért nyúlt.
– Zavarok? – kérdezte, amikor Claire fogadta a hívását.
– Nem – felelte Claire. Mindig azt mondta, hogy nem
zavar. – Milyen napod volt?
– Rettenetes! Bay a szobájában van, Henry még nem jött
haza, én meg olyan... – sivár vagyok, szerette volna
mondani.
– Beszéltél Bayjel? – Nem.
– Beszéltél Henryvel? – Nem.
– Ha nem magyarázod el nekik a dolgokat, nem fogják
megérteni – mondta Claire, bár ő maga soha semmit nem
magyarázott el senkinek, néha még Tylernek sem. Tyler
gyakran elveszett a saját gondolataiban. De Claire-nek
éppen ez kellett: valaki, aki ott lebeg az életében, ugratja,
és ráveszi, hogy felnézzen, és kitekintsen a saját világából.
Sydney-nek mindig is olyasvalaki kellett, aki mellett
megállapodik, akire építeni lehet. Henry.
– Tudom.
Sydney kibámult a mosogató feletti ablakon, és hallgatta
a Claire házából hallatszó sürgölődést. Úgy hangzott,
mintha Claire is a konyhában lenne. Sydney azt gondolta,
edénycsörömpölést hall, és a víz zubogását. Mariah
nevetett valahol a háttérben. Tyler lépteinek hangja
hallatszott.
– Tudod, hogy ha bármikor szükséged lenne rám, itt
vagyok neked – mondta végül Sydney.
– Tudom. Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Sydney letette a telefont, és a konyhaajtón keresztül
kiment a hátsó teraszra. Leült a két régi, nádfonatos szék
egyikére.
A ház mögötti mezők olyan sötétek voltak, hogy Sydney
nem tudta, hol ér véget a rét, és hol kezdődik az éjszakai
égbolt. Nehéz volt megszokni az utcai lámpák hiányát, de
tetszett neki, hogy Henryvel közelebb hozta őket
egymáshoz. Házasságuk korai időszakában kiültek ide
minden este. Henry elmesélte, hogy a nagyapja és a
nagyanyja is ugyanezt tették, azért tartotta meg a székeket.
Azt mondta, néha még mindig itt látja őket, ahogy a
nagyanyja az oldala mellé ejti a kezét, a nagyapja megfogja,
és a saját kezében tartja.
Sydney nem tudta, mennyi idő telt el, de az arca már
bizseregni kezdett a hidegtől, amikor meghallotta Henry
lépteit a konyhából.
Kinyílt a konyhaajtó, és Henry kiszólt:
– Sydney?
– Igen.
 Henry kilépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte, és leült Sydney mellé. A
fonott szék nyiszorgott a hidegben. Henry még
munkaruhában volt. Sydney tudta, hogy be kellene mennie
a konyhába, és készíteni Henrynek valami ennivalót. Olyan
keményen dolgozott! Ez a legkevesebb, amit megtehetne.
De nem tudott erőt venni magán, hogy megmozduljon.
– Nem is tudom – felelte Sydney. – Gondolkozom.
– Mi baj van? – kérdezte Henry, és istállókabátja zsebébe
dugta a kezét.
– A recepciósom, Violet ma felmondott. Elmegy a
városból, és Charlie-t is magával viszi. Sorozatosan pénzt
lopott a kasszából.
Henry csendben emésztette a hallottakat, hiszen tudta,
mennyi mindent tett Sydney Violetért, és mit jelentett neki
Charlie.
– Sajnálom – mondta végül.
– Bárcsak újra annyi idős lehetnék, de mindent tudnék,
amit most tudok!
Henry megcsóválta a fejét.
– Az emberek túlértékelik a fiatalságot.
– Nem akarom, hogy Bay is elkövesse ugyanazokat a
hibákat, mint én – mondta Sydney. – Bay. Violet. Segíteni
akarok valakin.
– Nem tudod megjavítani azt, ami még el sem romlott.
Csak magadat teszed szerencsétlenné. Mi folyik itt
tulajdonképpen? – kérdezte Henry. – Mondd el nekem!
– Azon gondolkozom mostanában, miért nem tudok...
szóval, már egy jó ideje próbálkozunk. – Sydney
elhallgatott. A szemét hirtelen elfutották a könnyek. –
Szerintem én vagyok a hibás. Kemény volt az életem,
mielőtt visszajöttem. Egy kemény fickóval voltam, aki
kemény dolgokat csinált velem. – Henry természetesen
tudott Davidről, de Sydney mostanában már nem nevezte a
nevén, mintha attól végleg eltűnne az emléke is. Es mégis,
David valahogy jelen volt, mint egy réges-régen történt
baleset, amely után örökre megmarad a forradás. – Néha
azon gondolkozom, vajon ez-e az oka annak, hogy nem
lehet több gyerekem.
Sydney inkább csak hallotta, mint látta, hogy Henry
odafordul hozzá.
– Ezért van ez az egész? A vörös hajad meg az irodámban
tett látogatásaid? – kérdezte Henry. Tagadhatatlan
megkönnyebbülés csengett a hangjában, hiszen most már
mindent értett. – A konyha padlója?
– Szeretnék fiút szülni neked. – Sydney hangja majdnem
teljesen elhalkult, már csak erőtlenül suttogott. –
Megérdemelsz egy fiút. Lehet, hogy én nem érdemlem meg,
de tudom, hogy te igen.
– Tőled kaptam Bayt – mondta Henry habozás nélkül. –
Nem érdekel, ha nem lesz több gyerekünk. Soha nem is
érdekelt. Sydney, kedvesem, túl sokat foglalkoztál ezzel.
Ideje, hogy megbocsáss saját magadnak! Már régen meg
kellett volna.
Sydney bólintott a sötétben, és lenyalta a szája sarkában
összegyűlt könnyeket. Henrynek igaza volt, természetesen.
Lényének mindig maradt egy kis része, amelyik nem hitte
el, hogy megérdemli ezt az életet Henry oldalán, hogy
megérdemli a boldogságot.
Rájuk telepedett a csend. Sydney-nek eszébe jutott, hogy
még mindig a vállán van a táskája, mintha el akarna
indulni, nem pedig hazaérkezne.
Henry törte meg a csendet.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjak egy történetet
a nagyapámról.
Sydney kurtán felkacagott.
– Emlékszem, mennyire összetörte, amikor a
nagymamám meghalt. Hetekig ki sem kelt az ágyból.
Amikor végre megjelent a reggelinél, szinte átlátszóan
sovány volt. Leült a konyhaasztalhoz, és így szólt: „Semmi
nem lesz ugyanolyan, mert ő már nincs a világon.” – Sydney
megfordult, hogy lássa Henry sziluettjét. – Innen tudom,
innen tudtam mindig is, hogy rosszabb elveszíteni, ami a
tiéd, mint amekkora öröm valami újat kapni. Sydney, te
vagy nekem az egész világ!
Amikor Sydney elmosolyodott, érezte, hogy az arcára
száradt könnyektől megfeszül a bőre.
A szék mellé ejtette a kezét, amely ott himbálózott a
levegőben, kettejük között. És mintha tökéletesen
megrendezték volna a jelenetet, Henry utánanyúlt, és
megfogta.
 
 
 10. Fejezet

S ZÓVAL, HONNAN TUDOD ilyen pontosan, hoc hova tartozik? –

kérdezte Josh a lépcsőn tanítás után, szerda délután.
Narancsot hámozott, és apró, citrusillatú harmatcseppek
lebegtek körülöttük a levegőben.
Bay vállat vont.
– Csak úgy tudom.
– Tehát ha rámutatok valakire, bárkire, akkor meg tudod
mondani, hol a helye? – Josh egy vörös hajú elsős felé
bökött, aki a harsonája tokján üldögélt a járdán, és a késői
buszt várta. -- Tim Brown.
Bay nevetett.
– Nem így működik!
– Hát akkor hogy működik?
 – Nem tudom. Csak úgy jön. Elmentem a barátomhoz,
Kennedyhez játszani harmadikos koromban, és az anyukája
azt mondta, hogy el kell pakolnia a tiszta ruhákat, csak úgy
mehetünk be a szobájába. Amíg Kennedy az anyukájával
vitatkozott, én fogtam a törülközőket, egyenesen a
fehérneműs szekrényhez mentem, fel az emeletre. Tudtam,
hol a helyük. De aztán nem sokat játszottunk együtt – tette
hozzá Bay fanyarul. – Ha emberekről van szó, előfordul,
hogy hajszálpontosan megmondom, hol kellene lenniük,
vagy éppen kivel. Néha nagyon éles kép jelenik meg a
fejemben. Dakota Olsennek Princetonban van a helye.
Egyszerűen csak tudom. – Bay csettintett az ujjával. – De
Tim Brownnal kapcsolatban semmit sem látok. Könnyebben
megmondom, hol nincsenek a helyükön az emberek, mert
az kellemetlen érzés, mint amikor kibillenek az
egyensúlyomból, és majdnem elesem.
– Hát ez elképesztő! – mondta Josh, miközben csinos
kupacot épített maga mellett a járdára a narancshéjból,
aztán kétfelé osztotta a narancsot. Odaadta az egyik felét
Baynek, amit a lány úgy vett át tőle, mintha színaranyból
lenne.
– Világéletemben ilyen voltam. Egyszerűen ez vagyok én.
– Azt tudod, hogy nekem hol a helyem? Mit kezdjek az
életemmel?
Bay egy kicsit késlekedett a válasszal, latolgatta, vajon
ezért van-e itt vele Josh ma is.
– Nem.
– Én sem tudom. És tudod mit? Jó egy olyan emberrel
beszélgetni, akinek nincs határozott véleménye arról,
melyik egyetemre menjek, vagy hol fogok dolgozni, miután
lediplomázom.
– Nem ismerem azokat a válaszokat, amiket keresel.
Voltak, akik azért barátkoztak Bayjel, mert meg akarták
ismerni a jövőjüket, vagy valami mást, amit szerintük Bay
tudott, de mindannyian csalódottan távoztak.
 – Jól van – mondta Josh. – Gondolom, magamnak kell
megtalálnom őket. De tudod, irigyellek! Azért, mert
elégedett vagy.
Bay megrázta a fejét.
– Nem vagyok elégedett.
– Nem?
– Tudom, hol a helyem, ennyi az egész.
– És az nem elégedettség? – kérdezte Josh.
– De, gondolom, igen. De ahogy Phin barátom rámutatott,
nem én vagyok az egyedüli a világomban, és nem tudom
mindenkinek elmagyarázni, hol a helye. Nem tudom olyan
dolgokról meggyőzni az embereket, amiket nem akarnak
elhinni. Es ez zavar. – Ránézett a kezében tartott narancsra.
– Nem kellene, de zavar.
Josh mintha eltöprengett volna ezen, talán Bay levele is
eszébe jutott. Végül bólintott, és bekapott egy gerezd
narancsot. Olyan furcsa, bizalmas dolog volt együtt enni
vele.
Megköszönted Phinnek a nevemben? – kérdezte Josh.
– Még nem. Csak a buszmegállóban találkozunk, de
mostanában anya el szokott hozni az iskolába. Mit akarsz
megköszönni neki? – Bay végzett a fél naranccsal, és a
farmerjába törölte a kezét.
– Láttad a videót?
– Még nem.
– Ha megnézed, tudni fogod. – Megérkeztek a késői
buszok. – Gondolom, nem akarod, hogy hazavigyelek.
– Nem, kösz. – Bay felállt, fogta a hátizsákját.
– Holnap délután nem leszek itt – mondta Josh a fél
narancs maradékát rágcsálva, és felszedte a lépcsőn
hagyott héjat. – Diákönkormányzati ülés lesz.
– Rendben – felelte Bay, és pislogott, mert a szemébe
sütött a nap. – Meg kell mondjam, nem egészen értem,
miért vagy itt egyáltalán.
– Mondtam már, hogy szeretek veled beszélgetni. Nem
tudom, mire vártam ilyen sokáig. – Josh felállt. – Nem
akarsz ma este eljönni hozzánk? A szüleim nincsenek
itthon, de a házvezetőnő, Joanne ott lesz.
Bay arra gondolt, alig egy hete volt, hogy átrohant az
erdőn csak azért, hogy pár percre láthassa Josht, ahogy a
barátaival szórakozik. Biztosan nem illik bele abba a
társaságba.
– Alig ismerem a barátaidat.
– Ja, ma este nem lesznek ott. Ezért kérdeztem. A szüleim
szerda esténként fel szoktak hívni. Megnyugtatja őket, hogy
nem hallják a bulizás zaját a háttérben.
– Ne vedd rossznéven, de nekem nincs ott helyem, a ti
házatokban.
– Akkor menjünk el valahová! – mondta Josh. – Úgy
értem, csak mi ketten. De nem bizalmasan. Veszünk kaját
elvitelre, és este megehetjük a parkban.
Szóval titokban akarja tartani Bayt.
Az volt a legfurcsább az egészben, hogy Bay nem bánta.
Mert nem ő volt a titok. Hanem az, hogy Josh örül
valaminek. És nem tudni, milyen okból, de Josh ezt egyelőre
nem kívánta nyilvánosságra hozni.
Rendben – mondta Bay pusztán önös érdekből, mert ha
sötétedés után együtt esznek és beszélgetnek Joshsal, azt ő
randinak tekinti, még ha a fiú nem is. Még a levegőt is
gyorsabban vette, amikor erre az egyszerű, mégis
hihetetlenül csodálatos dologra gondolt. Enni és
beszélgetni a sötétben. Talán még hózápor is lesz ma este,
ahogy először látta magát Joshsal együtt, és akkor minden
tökéletesen elrendeződik, és valóságos lesz.
Ám ezt az egyszerű, de csodálatos dolgot hirtelen
keresztülhúzta valami.
Akkor jutott eszébe Baynek, hogy szobafogságban van.
Éppen olyan hirtelen el is döntötte, hogy nem számít. A
szabályok nem számítanak, Ötlött fel benne a gondolat.
Az értelmetlen szabályok biztosan nem.
Igaz?
 
 
Borult, hűvös éjszaka volt, a hold elrejtőzött a felhők
mögött. A földön ülve Horace J. Orion feje mögött, a
parkban még sötétebb és hidegebb volt, de igazság szerint
Josh nem is érezte. Kabátban, kesztyűben, sapkában voltak,
és a sok nevetéstől nem volt érkezésük igazán átfázni.
Josh végzett a szendvicsével, és a hátát nekivetette
Horace szobrának. Bay szemben ült vele keresztbe tett
lábbal, kezében a kávé, amelyet a fiú hozott neki. Josh
elmesélte, hogy volt egy időszak, amikor legszívesebben
elszökött volna otthonról, mert a szülei megengedték a
bátyjának, Peytonnak, hogy este későig nézze a tévét, de
neki nem. A házvezetőnő, Joanne lefülelte, és visszavitte a
szobájába, úgyhogy a szülei soha nem tudták meg.
– Nem próbáltam meg többet – mondta Josh. – Joanne
bemesélte nekem, hogy állandóan kamerával figyel, és nem
mehetek sehová az ő tudta nélkül. Hónapokig
alsónadrágban zuhanyoztam. Szerintem ezt még soha
senkinek nem meséltem el.
– Örülök neki – mondta Bay nevetve. – Elég ciki!
Josh Bayt nézte a félhomályban. Tudta, hogy tetszik a
lánynak. Ő is vonzódott Bayhez, olyannyira, hogy mostanra
erősen kötődött hozzá, de nem volt benne biztos, hogy
romantikus érzéseket táplál iránta. Honnan is tudhatná,
hiszen még senki iránt nem érzett olyasmit. Csókolózott
már lányokkal. Trinity Kale-lel tizenegyedikben majdnem
sor került arra is, de a lány véget vetett a dolognak azzal,
hogy maradjanak barátok. Josh olyan gyorsan belement,
hogy Trinity meg is sértődött rajta. Josh néha már azt hitte,
hogy valami nincs rendjén vele.
Tulajdonképpen mit csinál most idekint? Tényleg azt
hitte, hogy ez az édes és furcsa, tizenöt éves kislány tudja a
válaszokat? Annyira szerette volna, hogy ez igaz legyen! De
ha nem is igaz, Bay miatt hitt a lehetőségben, hogy igaz
lehet, és már ez is olyan reménnyel töltötte el, mint már
hosszú ideje semmi. Bay miatt volt boldog és izgatott, és
biztonságban érezte magát. Szinte várta, hogy elüldögéljen
mellette az iskola lépcsőjén. Hónapok óta mindennap
elhajtott a bejárat előtt, amikor hazaindult, csak azért, hogy
lássa, valóban ott várja-e Bay, ahogy azt a levelében írta. Ez
Josh döntése volt, saját magától tette meg ezeket a
lépéseket. Furcsa érzése támadt. El sem tudta hinni az
egészet.
Josh kinyújtózkodott, és a lábával megérintette Bay lábát.
– És mihez kezdesz az életeddel, Bay Waverley?
– A Waverley-házban fogok kikötni. Ennyit tudok –
válaszolta habozás nélkül. – Szeretek díszíteni. Talán valami
ilyesmivel akarok foglalkozni. Mire egyetemre megyek,
eldöntöm.
– Nagyon szép munkát végeztél a partin – mondta Josh,
és hirtelen eszébe jutott az a pillanat, amikor meglátta Bayt
a lelátón. Felállt abban a gyönyörű ruhában, a hajában
virágok, és úgy nézett ki, mintha Josh gyerekkori álmából
lépett volna elő. Csak arra tudott gondolni, hogy ki kell
onnan jutnia, mert nem tudja elviselni a tényt, hogy nem
élhet abban az álomban, és hogy soha nem kapta meg,
amire igazán vágyott. És amit megkapott, az sem volt
igazán az övé, nem tarthatta meg. – Csodásan néztél ki
azon az estén. Meg is akartam mondani neked. De mire
eszembe jutott, összekented magad zombivérrel.
Bay kihúzta magát, és büszkén ránézett a fiúra.
– Úgy gondolom, egész jól néztem ki.
– Úgy bizony! – Josh olyan hosszan bámult rá, hogy még ő
maga, a szenvedélyes fürkész is kénytelen volt elkapni a
tekintetét.
– Akkor hogy is van ez a dolog? – kérdezte Josh végül. –
Hogy ki hová tartozik?
Bay elnevette magát, átült a fiú mellé, rátámaszkodott
Horace fejére, és felnézett a hideg, éjszakai égre, mintha
azt várná, hogy valami a földre fog hullani. Rózsaszín,
kötött fülvédős sapkában volt, a megkötők kétoldalt a
válláig lógtak le.
 – Nem várom el, hogy megcsókolj, vagy ilyesmi – mondta
Bay, továbbra is az eget kémlelve.
– Nem?
Megrázta a fejét.
– Nem. Ez a dolog kettőnk között, hogy milyen érzés
beszélgetni és nevetgélni, meg néha a csend is. Ez így
működik. A nénikém felhívja az anyukámat, és néha csak
ülnek, egy szót sem szólnak egymáshoz. Ez így működik.
Josht váratlanul megrohanták az érzelmei.
Megkönnyebbült. Bay hatalmas megkönnyebbülést jelentett
számára. Hiszen azt mondta, hogy valakihez tartozni nem
kerül nagy erőfeszítésbe.
– Gondolod, hogy havazni fog ma éjjel? – kérdezte Bay,
visszairányította a tekintetét Joshra, és úgy találta, hogy
váratlanul közel került egymáshoz az arcuk. Baynek hideg
levegő és rózsaillata volt. Elmondta Joshnak, hogy délután
rózsás cukorkát készítettek a nagynénjénél. Amikor beült
Josh dzsipjébe, mintha az egész júliust magával hozta
volna.
Az arcuk most már kis híján összeért. Josh tekintete Bay
ajkára vándorolt.
Ebben a pillanatban váratlanul megszólalt Josh telefonja
a zsebében.
Mindketten visszahőköltek. Bay a farmerjára loccsantotta
a kávét, és gyorsan felállt, hogy kidörzsölje belőle. Josh
benyúlt a kabátzsebébe a telefonért, és a kijelzőt látva
összezavarodott.
– Te vagy az. Hogy csináltad?
Bay abbahagyta a törölgetést.
– Mit hogy csináltam?
Josh odafordította a telefont, megmutatta a kijelzőt: BAY
WAVERLEY. A fiú kuncogott.
– Te hívsz!
Bay hirtelen tapogatni kezdte a zsebeit.
– Biztos kiejtettem, amikor... – nem fejezte be a
mondatot.
 – Ha nem te vagy az, akkor ki hív engem a telefonodról?
– Várj!
Késő volt. Josh fogadta a hívást. Pár másodperc múlva
átadta a telefont Baynek,
– Az anyukád az.
 
 
– Ne haragudj! – mondta Bay, miközben egymás mellett
ültek a parki padon, és mereven bámultak maguk elé.
– Semmi baj.
– De tényleg ne haragudj!
– Részben az én hibám. Tudtam, hogy valami nincs
rendjén, mert az útnál vártál rám, nem a házatok előtt.
Bay nézte a fiút a kötött sapkájában és a North Face
dzsekijében, és nyugodtan várta, mi sül ki a dologból. Josh
visszahúzódott a saját boldogtalanságába, megint apró
füstpamacsok gomolyogtak körülötte. Bay kezdte
megérteni: az a legnagyobb baja, hogy megbénítja a
döntésképtelenség és a félelem. Egyetlen érzelemre volt
képes: a boldogtalanságra, amíg valaki nem mutat neki más
lehetőséget – mint amikor oxigénhez juttatják a fuldoklót.
Éppen hogy eljutottak a dolog lényegéig. Miért pont most
kellett az anyjának telefonálnia? Megnehezíti Bay dolgát,
pedig egész könnyű lehetett volna.
Az anyja annyira kezdő volt a szobafogságosdiban, hogy
megint elfelejtette elvenni Baytől a telefonját. Bay rezgőre
állította, és miután Josh felhívta, hogy úton van a házuk felé
a szendvicsekkel és a kávéval, zsebre tette a telefont, és
kimászott a szobája ablakán. Az út szélén várta a fiút, azt
mondta neki, hogy az apja korán lefeküdt, és nem akarja,
hogy felverje a kocsi hangja. Baynek legyen mondva, ez
igaz is volt. Viszont nyilván elejtette a telefont, amikor
lemászott a fán (nem is olyan könnyen, mint gondolta). Az
utolsó hívás Joshé volt, így aztán, amikor az anyja
megtalálta a telefont a fa alatt, és rájött, hogy Bay nincs
otthon, megnyomta a visszahívást, és voilà! Már itt is volt.
 Bay komoran figyelte, ahogy Henry négyüléses
teherautója megkerüli a parkot, és megáll. Henry
farmerban, pólóban és az istállókabátjában szállt ki belőle.
Az anyján a vörös kimonója volt. Át sem öltözött.
Bay az egyik kezével eltakarta az arcát, mintha attól
eltűnnének a szülei.
Csendben jöttek feléjük a parkon át.
– Gyere velem, Josh! – mondta Henry, ahogy közelebb
értek. – Meg kell beszélnünk egyet s mást.
– Apa! – mondta Bay, mert felbőszítette, hogy azt hiszik,
Josh bármi rosszat tett.
– Semmi baj, Bay – mondta Josh, és felállt.
– Eltúlzod a dolgot – mondta Bay az anyjának, amikor
Sydney megállt előtte, és csak mereven bámult rá.
– El tudod képzelni, mennyire megijedtem? Este be
akartam menni a szobádba békét kötni. Vittem két csésze
teát meg egy doboz négercsókot. Egyszer és mindenkorra
véget akartam vetni ennek az áldatlan helyzetnek, ki
akartam beszélni a dolgokat. De benyitottam a szobádba, és
nem voltál ott! Az ablak tárva-nyitva. Azt hittem,
elraboltak!
Jaj, istenem! Négercsók! Négercsókot hozott. Mindig is
békekajának nevezték, mert a négercsók mellett
egyszerűen lehetetlen volt veszekedni. Abban a pillanatban
Baynek semmitől nem támadhatott volna kínzóbb
lelkiismeret-furdalása, mint éppen ettől. Akkor osont ki a
szobájából, amikor az anyja békét akart kötni. Béke. Milyen
szépen hangzott! Elege volt már abból, hogy minden olyan
nehezen megy.
– Felhívtam Claire-t, megkérdeztem, ott vagy-e. Akkor
említette, hogy egy furcsa öregembert láttál a Pendland
Streeten.
Ez egyre rosszabb volt.
– Valami ügynökfélének nézett ki – próbált
magyarázkodni Bay. – Csak olyan gyanúsan sunyi, de nem
veszélyes.
 – Azt mondod? Talán nem is kellett volna aggódnom,
amikor bementem a lányom szobájába, és azt láttam, hogy
eltűnt?
– Nem tűntem el. – Bay abba az irányba nézett, ahol Josh
és Henry állt. Henry a mellkasa előtt összefonta a karját, és
odahajolt Joshhoz. Mindketten lehajtották a fejüket. Henry
mondott valamit, de Bay nem hallotta.
Egy furgon kerülte meg a parkot, és leparkolt Henry
teherautója mögött. Claire, Tyler és Mariah szállt ki belőle.
Claire legalább fel volt öltözve, de Tyler meg Mariah
pizsamában volt.
– Mit keresnek itt? – motyogta Bay.
– Én hívtam fel Claire-t, és megmondtam neki, hol vagy –
felelte Sydney. – Ő is aggódott miattad. – Evanelle lesz a
következő?
– Lehet.
– Bay! Hahó! – kiabálta Mariah, miközben odaszaladt
Bayhez. – Mit keresünk itt az éjszaka közepén?
– Sydney? – mondta a közelítő Claire. – Sydney?
Sydney végre levette szemrehányó tekintetét Bayről. –
Égve hagytad a villanyt a szalonban? – kérdezte Claire.
– Nem.
Claire a parkon keresztül a Fehér Ajtó felé mutatott: a
villanyfény citromsárga kockákat festett a sötét járdára a
szalon előtt.
– Akkor szerintem valami nincs rendjén.
 
 
– Nem hoztam magammal a kulcscsomómat – suttogta
Sydney, miközben mindnyájan óvatosan lopakodtak a szalon
felé, mint egy csapat tehetségtelen besurranó tolvaj.
– Nem lesz rá szükséged – mondta Henry, aki benyomta
az ajtót, az pedig szélesre tárult. Henry ráparancsolt
Joshra, hogy ne mozduljon a parkból, és ő szót is fogadott.
A padon ült, és a gyagyás családot figyelte olyan ábrázattal,
amit Sydney leginkább kíváncsinak látott. Nem tűnt sem
zavartnak, sem felsőbbrendűnek, még csak nem is mulatott
a dolgon. Láthatólag a legszívesebben csatlakozott volna
hozzájuk. Sydney nem gondolta róla, hogy ilyen kedves fiú.
Nem gondolta, hogy Josh vállalja a felelősség rá eső részét,
noha nyilvánvalóan az Ő lányán múlt minden. Nem
gondolta, hogy ő is meglátja Joshban, amire a lánya minden
kétséget kizáróan felfigyelt. Hogy a fiú el van veszve.
Nem állt szándékában megkedvelni Josh Mattesont.
Miután Henry körbejárta a szalont, és nem talált senkit, a
többiek is bementek.
– Biztos, hogy nem felejtetted el lekapcsolni a villanyt? –
kérdezte Tyler amolyan tyleres stílusban. Ő mindent
elfelejtett. Munkába menet is el tudott tévedni. Az idén már
a tizennegyedik olvasószemüvegét fogyasztotta, és éppen
össze nem illő cipő volt rajta. Sydney teljességgel meg
tudta érteni, hogyan juthatott be a nővére kertfala mögé.
Nyilvánvalóan a bejáratot kereste, és rábukkant egy titkos
átjáróra. Csakis így férkőzhetett Claire közelébe – titkos
átjárókon keresztül, a nővére gyenge pontjainál: a
családján, az elfogadáson és a hosszú életen át.
– Én jöttem el utolsónak – mondta Sydney. – Ha a villanyt
égve hagyom is, az ajtót akkor sem felejtem el bezárni.
– Kinek van még kulcsa? – kérdezte Henry.
Sydney-be ekkor nyilallt bele a felismerés. Azonnal a
recepcióspulthoz ment, nyitva találta a pénztárgép alatti
kasszát, amely ki volt ürítve.
– Kiraboltak – szólalt meg Claire a háta mögött. – Hívjuk
a rendőrséget!
– Hát ez remek! – mondta Bay, és égnek emelte a kezét. –
Josh azt fogja hinni, hogy őt akarjátok bevitetni.
– Bánom is én, mit gondol Josh! – mondta Henry. Bay
kerülte a tekintetét.
– Nem hívunk rendőrt – jelentette ki Sydney. – Tudom, ki
volt az, már árkon-bokron túl van. Menjünk szépen haza!
Kisorjáztak a szalonból. Sydney bezárta a kasszát, és
követte őket. Mielőtt lekapcsolta a villanyt, a saját
fodrászszéke felé pillantott.
Violet elvitte a pénzt, de a babahintát otthagyta.
 
 
Amikor Sydney, Henry és Bay hazaért, Bay azonnal
bevonult a szobájába.
– Menj lefeküdni! – mondta Sydney Henrynek, miközben
kimerülten vánszorogtak felfelé a lépcsőn. Szülőnek lenni
nem könnyű. Sydney-nek talán elment az esze, hogy újra
akarja kezdeni. – Aludj, amíg lehet! Majd én beszélek vele.
– Nem akarod, hogy ott legyek?
Sydney megrázta a fejét.
– Te elvégezted a férfimunkát. Enyém a csajos része.
– Jó éjt! – mondta Henry, és megpuszilta. Végigment a
folyosón, de a hálószobájuk ajtaja előtt megállt. – Tyleren
felemás cipő volt az este?
– Igen.
– Nekem is eszembe juthatott volna. Szerintem nem
égettük le eléggé Bayt.
Sydney mosolyogva nyitotta ki a lánya ajtaját.
– Nem Josh volt a hibás – mondta rögtön Bay. Egy párnát
átölelve ült az ágyán. – Nem mondtam meg neki, hogy
büntetésben vagyok. Csak beszélgettünk. Semmi mást nem
csinálunk.
Sydney odament hozzá. A négercsókos doboz meg a két
csésze kihűlt tea ott volt az éjjeliszekrényen, ahová letette
őket az este, miután rájött, hogy Bay eltűnt. Az volt az első
gondolata, hogy valaki elhurcolta a lányát, és bepánikolt,
amitől az egész szoba együtt lüktetett a szívverésével.
Egészen addig, amíg meg nem találta Bay telefonját
odakint, meg sem fordult a fejében, hogy a lánya egyedül
surranhatott ki. Ahhoz túl őszinte volt. De Bay belépett
Mattesonék világába, mielőtt Sydney meg tudta volna
akadályozni. Az őszinte szó hiányzott a szótárukból.
– Hát ez elég furcsa, mert múlt szombatig azt sem tudta,
ki vagy, legalábbis ezt állítottad.
 – Tudod, csak hétfő óta lógunk együtt. Nemrég küldtem
neki egy levelet, amiben megírtam, hogy ha beszélgetni
akar, várni fogom az iskola előtt délutánonként.
–Te írtál neki levelet? – Levelet! Életedben nem volt még
ilyen hatalma egy levélnek, hogy ha leírtad, amit érzel, az
valósággá vált, és olyan fagyos érzés volt a válaszra várni,
mintha évmilliárdok telnének el közben.
Bay félredobta a párnát, és lecsúszott az ágyon, közben a
plafont bámulta, ahová viharvert, puhafedelű könyvek
borítólapjait ragasztotta, amelyeket évekkel ezelőtt vásárolt
egy könyvtári kiárusításon. Egy-egy könyvet százszor is
elolvasott, magával hurcolta, amíg a borítója le nem vált,
akkor a mennyezetre ragasztotta, hogy nézegethesse őket,
mintha egy szép álomra emlékezne vissza.
– Először az első tanítási napon láttam, akkor láttam meg
igazából, de már akkor tudtam, hogy hozzá tartozom.
Hogy pont ebben lép Sydney nyomdokaiba!
– Ó, Bay!
– Nem értem, mi van ebben olyan rossz.
Sydney leült mellé az ágyra. Fogta a párnát, amit Bay
félredobott, és a háta mögé gyűrte. Kis szünetet tartott,
hogy összeszedje a gondolatait, aztán így szólt:
– Gimis koromban Josh apjával jártam.
Bay azonnal kiegyenesedett.
– Nem csak úgy randizgattunk. Három éven át
elválaszthatatlanok voltunk. Mindenkinél jobban szerettem.
De azt is szerettem, ami ezzel együtt járt: egy csoporthoz
tartoztam, ahol befogadtak. Már a házasságról volt szó
köztünk. Órákig tudtam beszélni az esküvőről, meg hogy a
Matteson-villában fogunk lakni.
– Mi történt? – kérdezte Bay.
– A ballagás napján szakított velem. Tudod, mit mondott?
Azt mondta, hogy: „Azt hittem, érted.” A Matteson-fiúk az
apjuk nyomdokain járnak. Belépnek a családi vállalkozásba.
Jó családból való lányokat vesznek el. Én nem olyan
családból való vagyok. Ezért hagytam itt Bascomot.
Összetörte a szívemet, sőt mi több, azt az álmomat is, hogy
normális vagyok. Úgy képzeltem, ha itt nem találom meg a
normális életet, majd megkeresem máshol. De soha nem
találtam meg.
– Ezért mentél el?
Sydney bólintott.
– Miért nem mondtad el nekem?
Sydney kinyújtotta a kezét, és megsimította Bay arcát,
amelyet pirosra csípett a hideg, ettől olyan volt, mint egy
festett képű porcelánbaba.
– Talán azt gondoltam, hogy fontosabb dolog miatt jöttem
vissza, mint amiért elmentem.
Bay úgy nézett Sydney-re, mintha először látná egy
felnőtt szemével.
Olyan közel járt ahhoz a határvonalhoz, hogy Sydney-nek
kis híján könnybe lábadt a szeme. Mostanában rettentően
érzelmes hangulatban volt.
– Olyan sok mindent nem tudok rólad! – mondta Bay.
Sydney tisztában volt vele, hogy ez a nap el fog
következni. Csak remélni tudta, hogy még néhány évig
elodázhatja. Mondjuk, Bay húszéves koráig. Lemondóan így
szólt:
– Rajta, kérdezz!
Bay jógaülésbe helyezkedett, mintegy nekikészülődött.
– Hunter John Matteson volt az első az életedben?
– Igen. Következő kérdés?
– Hány éves voltál?
– Idősebb, mint te most. Következő kérdés? – Milyen volt
az anyukád?
Sydney erre nem számított. Kis gondolkodás után így
válaszolt:
– Alig emlékszem rá. Ő is lelépett Bascomból tizennyolc
éves korában. Egy időre visszajött. Kilenc hónapos terhes
volt velem, Claire pedig hatéves volt. Pár évvel később
örökre elment. Nyughatatlan lélek volt. Evanelle egyszer
azt mondta, hogy azért lett olyan, mert megevett egy almát
a hátsó kertben álló fáról, és meglátta, mi lesz élete
legnagyobb eseménye. Tudta, hogy egy borzalmas
tömegkarambolban fog meghalni, attól fordult ki úgy
önmagából, mintha azt akarta volna elérni, hogy valami
még nagyobb dolog történjen vele, hogy az ne teljesüljön
be.
– Megevett egy almát? – Bay önkéntelenül grimaszt
vágott a gondolattól. – A Waverley-k nem is esznek almát.
– Nem tudom, igaz-e, kicsim. Soha nem tulajdonítottam
neki nagy jelentőséget. A családunkkal kapcsolatban sok
ilyen dolog van. Szóbeszéd. Legenda. Szerintem mentális
problémái voltak. Az én emlékeimben mániákusként él, ha
meg nem volt az, akkor depresszióba zuhant. Mary
nagymama is megtette értem meg Claire-ért, ami tőle telt,
de ő is fura egy nő volt.
Bay hosszú hajtincsei végét kezdte babrálni, apró
fonatokat készített belőle.
– Anyukádnak mi volt a Waverley-tudománya?
– Claire-rel beszélgettünk erről, de nem igazán tudjuk –
vonta meg a vállát Sydney.
– Ez minden, amire emlékszel vele kapcsolatban?
– Van egy különös emlékem róla. Sőt, vicces. Nem
hiszem, hogy ezt valaha is elmeséltem volna – mondta
Sydney nevetve. – Kicsi voltam, lehettem vagy három-négy
éves, és a fűben ültem valahol, talán a kertben, izzadtam és
bőgtem, mert elestem, és lehorzsoltam a könyökömet. Anya
előttem térdelt, próbált megnyugtatni, de nem ment
semmire. Minél inkább a figyelem középpontjába kerültem,
annál jobban hisztiztem. Szerettem egy kicsit... drámázni
gyerekkoromban.
Bay mosolya azt engedte sejteni, hogy nem sok minden
változott azóta.
– Mindenesetre emlékszem, ahogy azt mondta nekem:
„lde néz!” Kinyitotta előttem a tenyerét, de nem volt benne
semmi. Aztán ráfújt, és jégszikrák röppentek a levegőbe, és
az arcomon állapodtak meg. Olyan hideg és puha volt! –
Sydney a kezével eltakarta az arcát, úgy próbált emlékezni.
– Soha nem fogom megtudni, hogyan csinálta. Nyár közepe
volt. Annyira megdöbbentem, hogy abbahagytam a sírást.
Bay úgy elrévedt, mintha Sydney tündérmesét mondott
volna neki. Vagyis Bay úgy gondolta, hogy tényleg azt
meséli. A Waverley-verziót.
– Ki az apád?
– Nem tudom – mondta Sydney. – Soha nem beszélt róla.
Claire sem tudja, ki az apja. De elég biztosak vagyunk
benne, hogy nem ugyanaz a férfi.
– Mit szólt hozzá Mary nagymama, hogy Hunter John
Mattesonnal jársz? – kérdezte Bay, és ezzel szétzúzta
Sydney reményeit, hogy erre nem fognak visszatérni.
Sydney nagy levegőt vett, és olyasvalamire próbált
visszagondolni, amit annyira szeretett volna elfelejteni. A
négercsókok felé nyújtotta a kezét. Kivett egyet, és odaadta
Baynek.
–Tetszett neki. Szerintem egy kicsit beképzelt volt
fiatalkorában, és szerette azt hinni, hogy ha én
beházasodom a Matteson-családba, az az ő érdeme lesz.
Kicsit úgy, mint ahogy Claire-ből ilyen remek szakácsot
faragott. Mi vagyunk az utódai, jóban-rosszban.
– Josh nem olyan – mondta Bay a lehető legteljesebb
bizonyossággal.
Sydney a lánya szemébe nézett. Komolyan, mintha azt
mondaná: Figyelj rám!
– Mindig is arra ösztönöztelek, hogy többet tudj meg a
világról, nézz messzebbre, túl a Waverley-örökségen, mert
azt soha nem kívántam tőled, hogy korlátozd magad. De te
folyton visszavágtál nekem. Mindig teljesen biztos voltál
magadban, hogy ki vagy, és hová tartozol. Nem akarom,
hogy egy fiú ezt elvegye tőled. Nem akarom, hogy bárki is
elhitesse veled: valaki más vagy, aztán visszaszívja az
egészet, és azt mondja: „Azt hittem, érted.”
– Nem tudom rávenni, hogy úgy érezzen, ahogy én érzek
iránta. Tudom jól – mondta Bay. – De abban kétségtelenül
biztos vagyok, hogy valamilyen módon helyem van az
életében. És neki is helye van az én életemben.
– Ha helyed van az életében, miért kell titokban
ólálkodnia körülötted? – kérdezte Sydney. – Miért nem
nyíltabb ezzel kapcsolatban?
Bay nem szólt semmit, és Sydney számára ismerős volt
lenéző ajakbiggyesztése. Mindig ilyen képet vágott, amikor
valaki kétségbe vonta a józan eszét.
– Bay, egy dologról kezeskedem: Josh tud az én dolgomról
az apjával. Tud róla, mégis ezt csinálja. Ráadásul, amikor a
szülei távol vannak.
– Ő nem olyan – ismételte Bay.
– Majd meglátjuk – felelte Sydney. – De ne legyen több
titkolózás!
Sydney megmozdult, mintha le akarna szállni az ágyról,
de Bay megállította, és azt mondta:
– Itt maradsz velem egy kicsit?
Sydney rámosolygott a lányára, aki azzal a bámulatos
képességgel rendelkezett, hogy másodpercek alatt
felnőttből gyerekké tudott változni. Hátradőlt, Bay pedig
befészkelte magát a könyökhajlatába.
Így maradtak egészen csütörtök késő délelőttig. Bay
átaludta az első óráit, Sydney meg az első vendége
időpontját.
A telefon hangjára ébredtek: Claire hisztérikusan
visítozott a vonal másik végén.
Úgy tűnt, végre őt is utolérte az első fagyot megelőző
nyugtalanság.
 
 
 11. Fejezet

A ZNAP REGGEL TÖRTÉNT, amikor Claire az irodájában volt,

épp egy kis szünetet tartott, és elmozdult a tűzhely mellől,
hogy ellenőrizze a rendeléseit. A délelőttöket rendszerint
egyedül töltötte. Buster és Bay délután jött, aztán Tyler
este hazahozta Mariah-t a sok tucat délutáni elfoglaltsága
közül valamelyikről, és ekkor megélénkült a ház, a levegő
könnyebb lett, szinte táncolt Claire bőrén. De a reggelek,
mint a mai is, csendesek voltak, csak a szirup bugyborékolt
a konyhában, meg azok a különös nyikorgások és sóhajok
hallatszottak, amelyek a régi házak sajátjai, mintha a fájós
csontjaikra panaszkodnának.
 Csengettek.
Claire riadtan fordult meg a székével, amikor
meghallotta. A csengetés élesen hangzott fel, aztán
elhalkult, mint amikor kihúzzák a dugót a konnektorból.
Lehet, hogy elromlott a csengő. Vagy talán csak a ház
akarta figyelmeztetni, hogy menjen vissza a konyhába, és
nézzen rá a szirupos fazékra, mielőtt leég minden.
A csengetést kopogás követte.
Nem, mégiscsak jött valaki. Talán a csomagszállító? Nem
várt semmilyen küldeményt.
Felállt, keresztülment a házon a bejárati ajtóhoz, de az
beszorult, amikor ki akarta nyitni.
– Hagyd abba! – szólt rá a házra. – Semmi hangulatom
ehhez.
De az ajtó még mindig nem engedett.
– Minden rendben van odabent? – kérdezte egy tompa
hang a verandáról.
– Igen, persze – szólt ki Claire. – Egy pillanat, máris
jövök!
Claire sarkon fordult, hátrament a konyhán keresztül, és
kiment a hátsó teraszra a szúnyoghálós ajtón át, amely
soha nem ragadt be, mert újonnan készült.
A kocsibejárón odament a ház bejáratához. Jóganadrágot
viselt Tyler egy régi, fehér ingével, és kötényt kötött fölé.
Sajnálta, hogy nem kapott magára egy dzsekit, mert hűvös,
kissé ködös volt a reggel, mintha zsírpapírba csomagolták
volna a környéket.
A bejárat előtt álló illető megfordult, ahogy meghallotta
Claire lépteinek susogását a tulipánfa lehullott levelein.
Kijött a terasz szélére, megállt a lépcső tetején, onnan
nézett le Claire-re.
A szürke zakós öregember volt.
– Claire Waverley? – kérdezte olyan sima hangon, mint az
olvasztott vaj. – A nevem Russell Zahler.
Claire idegesen a füle mögé gyűrte a haját, közben nem
vette le a szemét a férfiról. Ó volt az. Az ismeretlen
kísértet, aki egész héten a közelében settenkedett.
– Napok óta itt ólálkodik a házam körül – mondta neki.
– Nagyon szép ház. – A férfi lement a lépcsőn, és megállt
pár méterrel Claire előtt. A nadrágzsebébe dugta a kezét,
és a házat nézegette.
Közben Claire-nek volt ideje szemügyre venni Ősz
kefefrizuráját és halvány bőrét. A szeme is halvány színű
volt, ezüstszürke, mint a tízcentes érme. – Jól megy a sora.
– Mit akar? – kérdezte Claire.
Az öreg egy lépést tett hátra, mintha meg akarná
nyugtatni Claire-t.
– Megijesztettem. Elnézést kérek. Nem állt
szándékomban. Fogalmam sem volt, hogyan állítsak be
magához. Nem tudtam, mit mondjak
– Maga beszélt rólam Patrice Sorrell-lel meg a húgával,
Tarával, igaz? – kérdezte Claire. – Szombat délután bent a
városban.
A férfi bólintott.
– Csak meg akartam győződni róla, hogy megtaláltam, üt
keresek.
– Miért keres?
Az öreg benyúlt a zakója belső zsebébe, és elővett egy
összehajtott papírlapot, ami úgy nézett ki, mintha valami
magazinból tépték volna ki.
– Hosszú történet, de ezzel kezdődik. Az orvosnál
várakoztam a múlt hónapban, amikor egy magazinban
megakadt a szemem ezen.
Átnyújtotta Claire-nek a lapot, ő pedig azonnal
felismerte. A Southern Living cikke volt a cukorkáiról.
Önkéntelenül is elmosolyodott, mert az első gondolata
mulatságos volt. Ez a férfi lenne az első rajongója?
– Tudja, rossz a szívem. Semmi komoly, van rá
gyógyszerem. Azért mentem az orvoshoz. A gyerekeim
mindig ügyelnek rá, hogy el ne mulasszam az
ellenőrzéseket. Megláttam ezt a cikket magáról, és
ráismertem a nevére. Amikor rákerestem az unokám
számítógépén, ezt is megtaláltam.
 
Újabb lapot vett elő a zsebéből, egy fénymásolt interjút,
amelyet Claire-rel készített a „Sweet Baby Mine” nevű,
népszerű gasztroblog közvetlenül azután, hogy kijött a
Southern Living cikke. Akkortájt sok interjút adott, szinte
beleszédült, csak utána kezdődött a nagy nyüzsgés, amikor
minden összezavarodott.
Nem is egy, hanem két cikket őrizget róla? Ki ez az
ember?
– Öreg vagyok már – mondta Russell. – Mielőtt meghalok,
tisztába akarom ezt tenni. Muszáj volt eljönnöm magához.
Látja itt ezt az idézetet? Ha megengedi – mondta, és kivette
Claire kezéből a blog interjúját. – Itt azt mondja: „Ha nem
lennék Waverley, nem vennék a cukorkáimat. A nevemet
árusítom, az örökségemet. A Waverley lányok titokzatosak
és varázslatosak, hosszú történetük van, amelyet jól
ismernek a déli államokban. Ez a cukorka az övék, az ő
titkaikat őrzi. Az ő vérük folyik az ereimben. Ettől olyan
különleges a cukorkám. Ettől vagyok különleges én is.”
Claire felvonta a szemöldökét, amikor a férfi befejezte az
olvasást.
– Tudja, ez a cikk teljes tévedés – mondta az öreg.
– Ezt hogy érti?
Megint benyúlt a zsebébe. Megint előhúzott egy papírt,
ezúttal egy fényképet. Átnyújtotta Claire-nek.
A kép az 1970-es években készült, négyen ültek egy
félkör alakú, fahéjszínű éttermi bokszban. Teli hamutál és
vagy fél tucat sörösüveg volt előttük az összekarcolt
asztallapon. A negyven évvel fiatalabb Russell Zahler egy
csinos, világos hajú, nyughatatlan tekintetű fiatal nő mellett
ült, és átkarolta a derekát. Egy fekete hajú férfi meg egy nő
volt velük. A sötét hajú nő totyogó kisgyereket tartott az
ölében.
 Claire megszédült. A terasz lépcsőjéhez ment, és leült.
Russell Zahler tisztes távolságból követte, és lassan
leereszkedett mellé a lépcsőre.
Claire nagy becsben tartotta az anyjáról megmaradt
néhány fényképet. Néha már nem is emlékezett tisztán,
hogy nézett ki. A hangja csengését már egyáltalán nem
tudta felidézni. Most olyan érzése támadt, mintha az
anyjának egy kis része visszatérne. Rámutatott a világos
hajú nőre a fényképen, aki Russell Zahler mellett ült, úgy,
ahogy most Claire is.
– Az ott... az anyám.
Russell Zahler bólintott.
Claire végigsimított ujjával a kisgyereken, akit a másik
nő tartott. Ó volt az, a loboncos barna hajú, barna szemű
kislány, egy ismeretlen karján. A hüvelykujját szopta, és a
semmibe bámult, elvonult arra a csendes helyre, ahol
mindig megnyugodott, miközben a többiek nevetgéltek,
mintha teljesen normális dolog lenne, hogy egy ekkora
gyerek ott ül a pia mellett, a cigarettafüstben. Claire alig
emlékezett életének erre az időszakára, de a saját csendes
helyére igen. Az anyja soha nem hagyta, hogy rossz dolog
történjen vele, de a veszély mindig ott lebegett a feje fölött.
Claire mindig is gyűlölte a veszélyt. Az anyját viszont az
éltette.
– Lorelei és én évekkel ezelőtt egy pár voltunk – mondta
Russell. – Az oklahomai Shawneeben dolgoztam, csak
átutazóban voltam, mint ahogyan ő is. Olyanok voltunk,
mint amikor két meteor összeütközik. Vad teremtés volt.
Nem lehet egykönnyen elfelejteni.
Claire érezte, hogy elzsibbad az ujja hegye. Az oklahomai
Shawneeben született. Egy léleknek sem beszélt róla, még
a tulajdon húgának sem, de egész életében arról álmodott,
hogy ez be fog következni. Biztosan ezért volt neki olyan
ismerős ez az ember, ezért érezte olyan közelinek. Ez a
fénykép megmagyarázza, miért érezte mindig azt a különös
szagot, amikor az öreg felbukkant a környéken: sör,
cigarettafüst és az anyja szájfényének keverékét. Ezek
egybeolvadtak az anyja emlékével. Claire élete első néhány
évében több időt töltött különböző bárokban, mint további
éveiben összesen, mivel az anyja magával hurcolta
országszerte mindenfelé: Lorelei soha nem csillapodott le,
akár a szél, csak miután Sydney megszületett, és idehozta
őket, Bascomba.
Russel felé fordult, és az öregember arcát fürkészte. A
nyolcvanas éveiben járhatott, húsz évvel idősebb lenne az
anyjánál, ha élne, de az idő kegyes volt hozzá. Ráncos bőre
miatt azonban nem volt könnyű megállapítani, milyen a
testfelépítése. Claire azon töprengett, van-e benne valami
ebből a férfiból.
– Maga lenne az apám? – kérdezte halk, száraz hangon.
Az öreg megrázta a fejét.
– Nem, kedvesem. Nem én vagyok az apja.
Claire bizonytalanul bólintott, valamilyen okból zavarba
jött, amiért kieresztett magából némi kétségbeesést.
– És Lorelei Waverley sem az anyja – tette hozzá az öreg.
 
 
– Az igazi anyját Barbie Piedpointnak hívták – mondta
Russell Zahler, aki az íróasztal túloldalán ült.
A ház továbbra sem engedte be a bejárati ajtón keresztül,
így aztán Claire nyomában megkerülte a házat, és a hátsó
bejáraton át mentek be az irodába. Claire figyelmetlenül a
tűzhelyen felejtette a fazékban lassan bugyborékoló cukor-
víz-kukoricaszirup keverékét, és kávéval kínálta az öreget,
mert az udvariasság azt diktálta. Egészen a montanabeli
Butte-ból jött el idáig, mondta a férfi. Claire úgy gondolta,
talán kimerült az utazástól, vagy talán kissé zavaros a feje.
Azon töprengett, vajon van-e az öregnek családja vagy
barátai, akiket értesíthetne, mert az általa előadott
történetnek nem sok értelme volt. Említette, hogy vannak
gyerekei. Hogyan tudna kapcsolatba lépni velük?
 – Barbie sokat betegeskedett – folytatta Russell. –
Láthatja, hogy csont és bőr volt, ahogy ott a karján tartotta
magát. Olyan három évvel azután halt meg, hogy ez a kép
elkészült. Láthatólag valamilyen szívbetegsége volt. Ott van
az apja is, Ingler Whiteman. EU ideig munkatársak voltunk.
Ó is meghalt pár évvel később. Egy vonat alá került.
Claire megcsóválta a fejét, és újra elmondta a férfinak,
amit végig hajtogatott:
– Lorelei Waverley volt az anyám, nem ez a nő.
Ám Russell egyre csak rótta a köreit, nagyon óvatosan,
de kitartóan igyekezett a lényegre térni.
– Meglepődtem, hogy maga itt van, ebben a városban –
mondta. – Lorelei mindig is utálta ezt a helyet. Az észak-
karolinai Bascom. Túl kicsi és nagyon furcsa. Ó maga
mindig menekülni akart innen, és kimenekíteni az
örökségét, ahogy mondani szokta, hogy a családjában
minden nőnek volt valami tehetsége, amit senki sem tudott
megmagyarázni. Nem gondoltam volna, hogy visszajön.
Claire arra következtetett, hogy tényleg sok mindent
tudhat az anyjáról. De ez még nem jelenti azt, hogy igazat
is beszél.
– Nem jött vissza. Vagyis egy kis időre visszajött. Aztán
itt hagyott minket a húgommal.
– Szárnyai voltak, és muszáj volt repülnie – felelte
Russell.
Meghalt. Már nagyon régen – mondta Claire a lehető
legtapintatosabban, arra gondolva, hogy az öreg esetleg azt
reméli, megtalálhatja.
– Tudom. Olvastam az újságban. Abban a nagy
tömegbalesetben, Tennesseeben. Országos hír lett belőle.
Lorelei Waverley – mondta az öreg nosztalgikus sóhajjal. –
Azóta nem gondoltam rá. Csak amikor olvastam magáról
abban a magazinban. Ráismertem a Waverley névre, meg
ennek a városnak a nevére. Akkor jöttem rá, hogy maga
Donna. Ez az igazi neve. Maga az a kisgyerek a fényképen.
 A kis híján lángra kapó cukor édes, füstös illata töltötte
be a levegőt. A tűzhelyen felejtette a fazekat. Claire oda
akart menni, de képtelen volt felkelni a székéből.
– Elismerem, nincsenek rólam fotók hatéves korom
előttről, úgyhogy nem mondhatom biztosra. De az idővonal
stimmel, és ez a gyerek tényleg hasonlít rám. De a puszta
tény, hogy a másik nő tart az ölében, még nem jelenti azt,
hogy ő az anyám. Maga teljes tévedésben van.
– Tagadhatatlan a hasonlóság – mondta a férfi, és Claire-
re nézett a csészéje fölött, miközben belekortyolt a
kávéjába. Nem vette le róla ezüstszürke szemét, figyelte
Claire arckifejezését, arcizmainak minden kis rándulását.
Claire megint a kezében lévő fényképre pillantott. Igen,
annak a nőnek olyan sötét haja és sötét szeme van, mint
neki, és igen, a férfinak olyan hosszú az orra, mint az övé.
– Ez még nem jelenti azt, hogy rokonok vagyunk –
mondta Claire. – Mihez kezdett volna az anyám valaki
másnak a gyerekével? Nem is szerette a gyerekeket.
– Barbie és Ingler nem voltak éppen mintapolgárok.
Lorelei talán azt gondolta, hogy megmenti magát. Vagy
talán csak el akart lopni tőlük valamit. Az egyik éjjel eltűnt,
vele együtt maga is. Évekig keresték magukat a haláluk
előtt.
– Nyilvánvaló, hogy a semmiért tette meg ezt a hosszú
utat, Mr. Zahler!
– Ó, nem semmiért, abban biztos lehet – mondta Russell,
és keresztbe vetette a lábát.
Claire odanyújtotta neki a fényképet az asztalon
keresztül, de ő nem vette el. Claire-t rossz érzés fogta el.
Ennek az embernek nem zavaros a feje. Túl későn látta meg
rajta, hogy pontosan tudja, mit csinál.
– Országos nyilvánosságot kapott. A vállalkozása
növekszik. Akivel csak beszéltem a városban, mind a
cukorkakészítő vállalkozását említették, és hogy egyre
jobban fog menni magának az üzlet. De ha valami a puszta
hírnévre épül, annak megvannak a veszélyei. Ha gyenge az
alap, minden összedől, akár a kártyavár.
Claire körül nyugtalan villamossággal telt meg a levegő.
A mennyezeti lámpa fénye kicsit elhomályosult, aztán
kitisztult, mint amikor ingadozik az áram.
– Tudunk bizonyítékot szerezni – mondta Russell,
miközben képzeletbeli szöszt söpört le a nadrágja száráról.
– Kétség sem férhet hozzá. Úgy sejtem, az anyja
meghamisította a maga születési anyakönyvi kivonatát.
Manapság ezt már könnyű megállapítani. Kérdezősködtem
errefelé a családjáról. Elnézést, a Waverley-kről. Van egy
húga, egy unokahúga meg egy idős unokatestvére.
Mindegyikükről tisztelettel vegyes félelemmel beszélnek az
emberek. Varázserejük van, nem igaz? Amiről Lorelei
beszélt. Egy gyors DNS-vizsgálat biztosan kimutatja, hogy
nem áll velük rokonságban. De erre semmi szükség, igaz,
Claire? Hiszen mindig is tudta. Maga semmivel sem
különlegesebb, mint én vagyok. Habár meg kell mondanom,
hogy mindketten jól tudjuk álcázni.
Claire úgy érezte, a mélybe zuhan, és nincs alatta szilárd
talaj.
– Mit akar tőlem?
– Tudja azt maga, mit akarok. A pénzügyei nem titkosak.
Holnap visszajövök egy bemutatóra szóló csekkért.
Gondolom, ennyi idő elég lesz. – Felállt, rámosolygott
Claire-re, a zsebéből elővett egy kis darab papírt, és letette
elé. A kért összeg volt rajta. Nem lenne könnyű megválni
tőle (az egész nyári haszontól), de Claire-nek módjában állt
kifizetni. – Nem kell ebből ilyen nagy ügyet csinálni, Claire!
Fel a fejjel! Elmondhatnék mindent az igazi szüleiről, hogy
jobban felfogja, ki maga. Ezt mindenkinek tudnia kell, nem
igaz? Azt mondta, hogy nincs magáról fénykép hatéves kora
előttről? Tartsa meg ezt! Több példány van belőle.
Mindenből több példányom van.
Claire hallotta, ahogy a férfi kimegy a hátsó ajtón
keresztül. Szinte érezte, hogy a lába alatt a padlódeszkák
remegnek a feszültségtől.
Emlékezett rá, hogy a „Sweet Baby Mine” blog riportere
azt kérdezte tőle: „Ha nem Waverley-vér folyna az ereiben,
akkor is sikeres lenne a vállalkozása?” Ő pedig habozás
nélkül rávágta, hogy: „Nem.” Mert ha ő nem lenne
Waverley, akkor ez az egész nem volna igaz, ő maga sem
volna igazi.
Egyre erősebb lett az égett cukor szaga. Claire végül
felállt, és kiment a tűzhelyhez. A cukorszirup még nem
szenesedett el egészen, csak olyan sötétbarna lett, mint a
pirítós.
Meg kellett mentenie a nagy fazekat. Több is volt belőle,
állandóan használatban voltak a tűzhelyeken, a
cukorkakészítés különböző fázisainál, de nagyon drága
darabok voltak, úgyhogy Claire kivette az edényből a
cukorhőmérőt, és egyik fülénél fogva egy edényfogó
kesztyűvel a mosogatóhoz vitte a fazekat. Akkor jött rá,
hogy nem gondolkozott előre. Ott állt, kezében a fazékkal,
de nem volt mivel kikaparni belőle a leégett szirupot.
Gyorsan meg kellett csinálni, amíg még meleg volt a
massza, máskülönben odaköt a fazékhoz, mint a beton.
Meglátta a szedőkanalat, amelyet Evanelle adott neki: ott
feküdt a konyhaablak párkányán. Claire megkönnyebbülten
elmosolyodott, mintha valaki mentőkötelet dobott volna felé
egy sötét barlang mélyén.
Nem is álltak olyan rosszul a dolgok. Megmentette a
fazekat.
Kikaparta belőle a szirupot, és azonnal hozzálátott egy
újabb adag cukorka elkészítéséhez. Majd később
foglalkozik Russell Zahlerrel. Előbb ezt kell megcsinálnia.
Jelnek tekintette, hogy Evanelle ajándéka éppen kéznél
volt. Azt jelentette, hogy dolgoznia kell. Azt jelentette,
hogy: Most ne gondolj rá!
Ám amihez csak hozzányúlt a következő órában,
megégett, elromlott vagy rosszul mért. kiöntött egy bögre
cukrot, de csak egy teáskanálnyi lett belőle. A tűzhely
gombjai nem a megszokott főzőlapot kapcsolták be. Claire
kétségbeesése betöltötte a konyhát, mindenre átragadt,
amihez csak hozzányúlt, és minden elromlott, kikapcsolt
vagy megégett.
Claire vesztésre állt. Vesztésre.
Hátát a konyhaszekrénynek támasztva lecsúszott, leült a
padlóra, és kis híján sírva fakadt. Most mihez kezdjen?
Hirtelen jutott eszébe a válasz. Mindig is ott volt –
egészen a Változások Éve óta –, és csak arra várt, hogy
Claire végre megvalósítsa.
Hívd fel a húgodat! Szinte hallotta a szavakat, mint
amikor halkan sziszeg a gőz.
Nincs egyedül. Nem szabad többé úgy tennie, mintha
egyedül lenne.
Feltápászkodott, és odament a telefonhoz.
 
 12. Fejezet

C LAIRE FEL-ALÁ JÁRKÁLT, miután felhívta Sydney-t, és most

már megengedte magának, hogy végiggondolja, amit
Russell Zahler mondott. Minden logikus volt. Mindaz a
bizonytalanság, ami valaha is kínozta azért, mert nem itt
született, és nem igazi Waverley, most kiütközött, mint
bőrén a verejték, és egészen elöntötte. Az emeleti ajtók
aggodalmasan nyíltak-csukódtak.
A nappaliban ült, amikor lépteket hallott a verandáról. Az
ajtóhoz szaladt, és amikor kinyitotta, nemcsak Sydney-t, de
Bayt, Evanelle-t és a lakótársát, Fredet is ott találta.
– Hoztam bort – jelentette Sydney, és magasra emelte az
üveget, ahogy besétált.
– Én meg éppen akkor készültem el ezzel a raguval,
amikor Sydney felhívott – mondta Fred, és belibbent Claire
mellett, a kezén edényfogó kesztyű, és fóliával letakart
tepsit tartott.
Olyan sokat készített, mintha tudta volna, hogy
szükségünk lesz rá – mondta Evanelle, átnyÚjtotta a
hordozható oxigénpalackot Claire-nek, és bevonult a
nappaliba, Úgyhogy Claire-nek nem volt más választása,
mint követni. – Kérdeztem tőle, hogy minek főz ilyen sokat
kettőnkre. Akkor hívott fel Sydney, hogy szükséged van
ránk, és mindjárt a helyére került a dolog.
– Mi folyik itt? – kérdezte Claire zavarodottan.
A húga komor ábrázatára számított, aztán komoly
beszélgetésre arról a lehetőségről, hogy mit jelentene, ha
Claire nem volna Waverley. Egy bizonyos ponton Sydney
valószínűleg azt javasolná, hogy hívja a rendőrséget, és
Russell Zahlert őrizetbe vennék. Megbeszélnék, mit
nyilatkozzanak a helyi újságnak, ha megkeresik őket egy
készülő cikkel kapcsolatban, amely valószínűleg a HELYI
KAJÁS CSALÁS címet viselné. Tyler és Mariah bizonyára el
akarna menni a városból pár hétre, talán Tyler szüleinél,
Connecticutban töltenének egy kis időt, amíg
megnyugszanak a kedélyek. Tyler azt mondaná Claire-nek,
hogy: Én ezt végig tudtam. Az egész varázslat csak a
fejedben létezik.
– Felhívtam Evanelle-t – mondta Sydney. – Gondoltam,
neki is itt a helye, ha ünnepelünk.
– Ünnepelünk? – Claire próbálta pontosan felidézni, mit
mondott a húgának a telefonban. Kavargó érzelmei
önkéntelenül is kibuktak belőle. Valaki meg akar zsarolni!
– Ó, tudunk róla – mondta Sydney, letette a borosüveget a
dohányzóasztalra, és visszazöttyent a kanapéra. Ócska
farmer volt rajta, meg Bay egyik pólója a következő
felirattal: VAGY SZERETED A SZALONNÁT, VAGY TÉVEDÉSBEN VAGY.
Claire legalább azzal elégedett volt, hogy a húga nem húzta
az időt, hanem csak magára kapott valamit siettében. De
akkor is.
 – Azt ünnepeljük, hogy segítséget kértél. Még akkor is,
ha ebben az esetben nem vagy igazán rászorulva. Azt a
tényt, hogy kértél valamit. Akárhogy is próbálkoztunk az
évek során, ezt soha nem sikerült nálad elérnünk.
Bay tányérokkal és villákkal jött be a konyhából.
– Mit keresel te itt? – kérdezte tőle Claire, aki most már
egészen össze volt zavarodva. Bay is ott volt a verandán,
amikor ajtót nyitott? Már nem tudott rá visszaemlékezni.
De ha nem volt odakint, akkor mit keresett a konyhában?
Claire rápillantott a faliórára. A tanításnak még nem volt
vége, Bay műszakja még nem kezdődött el.
– Miért nem vagy az iskolában?
– Elaludtam. Ez itt jobb, mint az iskola. – Bay letette a
tányérokat és a villákat a dohányzóasztalra. – Mi történt a
konyhában? Olyan szag van, mintha felgyújtottál volna egy
rózsacsokrot, és cukorral oltottad volna el a tüzet. Eszembe
jutott J... – Bay megállta, hogy ne mondja ki azt, amit Claire
már úgyis tudott. Josht. – Eszembe jutott valami, amit nem
tudok megoldani.
– Egy kis baj történt a cukorkával.
– Dolgozni akartál, miután az a pasas elment? – kérdezte
Sydney.
– Bármi történjék is, senkinek ne adj abból, amit
készítettél!
– Kidobtam a kukába – mondta Claire.
– Jó. Mert amikor legutóbb úgy készítettél valamit, hogy
zaklatott voltál, heteken át mindannyian elsírtuk magunkat
minden apróságon.
Fred elkezdte kiszedni a ragut a szaftjával együtt a
tányérokra, mintha Claire mindenkit meghívott volna
uzsonnára.
Pár pillanatnyi csend után Claire újra előhozta a dolgot:
– Az a férfi csak úgy belépett az életembe, és azt állítja,
nem vagyok Waverley.
– Képtelenség – mondta Sydney, miközben elvett egy
tányért Fredtől. – Mindnyájunk közül te vagy a leginkább
Waverley. Ez remekül néz ki, Fred!
– Köszönöm. Röszti sonkás raguval. Évek óta megvan a
recept.
– Nem én vagyok a leginkább Waverley mondta Claire. –
Mary nagymama tanított meg arra, amit tudok, de a felére
sem annak, amit ő tudott. Most, hogy belegondolok, miért
nem várta meg, hogy kiütközzön rajtam valamilyen
Waverley-vonás? Csak úgy elkezdett tanítani. Recepteket
kellett kívülről megtanulni. Lépésről lépésre haladni.
Gondoljátok, hogy ő tudta? Ó, istenem... Mariah! – Claire
hirtelen rosszul lett. Leült Sydney mellé a kanapéra,
miközben Fred egy tányért nyomott a kezébe. – Ha ez igaz,
akkor annyi mindent megmagyaráz.
Claire egész életében figyelte Mariah-t, azt leste, milyen
tudományt kapott. Miközben leckét írt, Claire
eltöprengett:Jobban meg neki, mint a többieknek? Csak úgy
megjelentek előtte a válaszok a papíron? Amikor rajzolt,
Claire azt figyelte, hogy a kép megváltozott-e egyik napról
a másikra. Elmozdultak-e a tigrisek? Kövérebbnek
látszanak-e, mintha zsákmányt ejtettek volna, amíg senki
nem figyelte őket? Hiányoznak-e a szarvasok a nappaliban
díszelgő tájképről? Mary nagymama egyszer beszélt egy
dédnagynéniről, aki csak az igazságot tudta megrajzolni, és
ettől nagy kereslet támadt a – mégoly rossz – portréi iránt.
Az emberek egyre csak jöttek hozzá, mert tudták, hogy
gyönyörű portrékat tud festeni, de csak azokról, akik belül
is szépek.
Azonban Mariah képei hiába voltak szépek – az apja
mégiscsak művész volt –, nem volt varázserejük.
Ahogy öregebb lett, Claire reménykedett benne, hogy
Mariah tudománya majd kamaszkorában fog
megmutatkozni, amikor minden a felszínre tör, ami addig
benne szunnyadt, mint ahogy a tűzhelyen hagyott
húslevesben a hozzávalók leszállnak a aljára, amíg annyira
fel nem forr, hogy feljöjjenek a felszínre.
Most már nem volt olyan biztos benne.
 – Hagyd abba! Nevetséges vagy – mondta Sydney. –
Először is, az anyánk nem is akart gyereket. Miért lopott
volna el egy csecsemőt? – Mindig is valami nagyszabású,
veszélyes, kegyetlen dolgot akart csinálni – mutatott rá
Claire.
– Mert megevett egy almát? – kérdezte Bay, és látható
élvezettel figyelt, kanalazta a szájába a ragut, de közben le
nem vette volna a szemét a két nővérről.
– Igen – mondta Claire ugyanabban a pillanatban, ahogy
Sydney kimondta, hogy: „Nem.”
– Akkor most igen vagy nem? – kérdezte Bay.
– Nem tudjuk, attól lett-e olyan, amilyen, hogy meglátta,
milyen lesz a halála – mondta Sydney a lányának. – Soha
nem fogjuk megtudni. Szerintem érdekes lenne
elbeszélgetni ezzel az emberrel, csak hogy feltegyünk neki
néhány kérdést anyával kapcsolatban. Soha nem tudtuk
meg, mi volt az ő Waverley-tudománya. Azt mondtad,
holnap visszajön? Esetleg találkozhatnék vele.
– Nem! – vágta rá Claire azonnal. – Senki nem beszélhet
vele!
– Hol van az a fénykép, amit tőle kaptál? Látni szeretném
– mondta Sydney, és intett, hogy kéri.
Claire benyúlt a köténye zsebébe, és átadta Sydney-nek,
aki megragadta a képet, és behatóan tanulmányozni
kezdte.
– Jaj, nézd, milyen fiatal volt! – mondta, és körbeadták,
mint valami babafotót.
– Evanelle, anya és Mary nagymama mondtak valaha
olyasmit, hogy nem vagyok az igazi gyerekük? – kérdezte
Claire.
– Erről most hallok először – mondta Evanelle, és átadta
a képet Frednek, aki elmosolyodott, és továbbadta Baynek,
ő pedig titokban a zsebébe csúsztatta. – Nagyon szeretett
téged, Claire! A saját gyereke voltál.
– De nem látszik rajtad, hogy meglepne a dolog – mondta
Claire. – Gondolod, hogy igaz?
 Evanelle vállat vont.
– Lehet, hogy igaz. De nem számít. Persze hogy Waverley
vagy! Benned van, mindegy, honnan származol. Frednek is
folyton ezt mondogatom. Megvan benne az én
tudományom, a megérzés képessége. Mindig is megvolt
benne, csak még nem tudja. Annyira görcsöl, csak nehogy
meghaljak, hogy nem látja meg, ami az orra előtt hever.
Fred szomorúan nézte Evanelle-t, ahogy beszélt.
Bekapott még egy falat ragut, mielőtt letette a tányérját, és
benyúlt a zakója zsebébe.
– Ez arra emlékeztet engem, Sydney, hogy átnéztem
Evanelle néhány holmiját, és ezt találtam. Gondoltam,
szükséged lehet rá. – Ezzel átnyújtott Sydney-nek egy éjjeli
lámpát, ami alig volt nagyobb egy kisebb zseblámpánál. –
Ha éjszaka bekapcsolod, csillagokat vetít a mennyezetre.
Sydney elnézően mosolygott.
– Köszönöm, Fred! Ha valaha csillagokat akarok a
mennyezetre, minden készen áll.
– Ugye, megmondtam? – Evanelle büszkén csettintett a
műfogsorával. – Pont olyan, mint én.
– Kiszállok a cukorkaüzletből – jelentette be Claire,
színpadiasabban, mint tervezte, de kezdett kicsúszni a
kezéből a dolog.
– Hát, én örülök neki. Hiányoznak a vasárnapi ebédek.
Emlékeztek még rájuk? – kérdezte Sydney a jelenlévőket. –
Órákig elüldögéltünk így.
– Imádtam azokat a vasárnapi ebédeket – mondta Bay.
– Ha már ételről beszélünk, ez a ragu fenséges! – szólt
Sydney.
– Elküldöm e-mailben a receptet – mondta Fred. – Csak
röszti, kockára vágott sonka, tejföl meg cheddar sajt kell
hozzá. A csirkehúsleves a titka. Anyám szokta volt
mondogatni, hogy minden rendes déli raguban van
csirkehúsleves.
Claire hangos csörömpöléssel tette le a tányérját a
dohányzóasztalra, és felállt.
 – Mindannyian elfelejtettétek, hogy a megélhetésem
forog kockán, és hogy megkérdőjeleződik az egész
identitásom?
Sydney a szemét forgatta.
– Az identitásod nem kérdőjeleződik meg. Ami a tiéd, az a
tiéd. Senki nem veheti el tőled. Csak te mondhatsz le róla.
Odalöknéd valami idegennek? – Sydney odahajolt Claire-
hez, és megfogta a kezét. – Figyelj rám, Claire! Téged
rászednek. Tudom, milyen az. Miért gondolod, hogy ez az
ember kérdezősködött a városban felőled meg a családunk
felől? Olvasott rólad egy cikket, ráismert a nevedre meg a
városra, és eszébe jutott, hogy van egy fényképe anyáról,
amit fel tud használni. Említette az anyagi helyzetedet.
Tehát kutatómunkát végzett. Megtudott rólad mindent,
amit csak lehet, tehát megtalálta, hol vagy sebezhető. De
nem volt semmije, amíg nem kezdtél hinni neki. Te meg
csak úgy megválnál a varázserődtől.
– Nem. Korábban kezdődött. Kihagytam a kertből
származó virágok kivonatát a cukorkából, de senki nem
vette észre. – Mindenki meglepődött valamelyest (Bay
kivételével, aki kezdettől fogva tudott a dologról), de
megint nem olyan mértékben, mint Claire várta. – Nem
értem, egyszerűen nem értem, hogy mondhatják az
emberek, hogy még mindig van hatása a
készítményeimnek, ha egyszer nem a kertből származnak.
– Mert te vagy a fontos, nem pedig a kert – mondta
Sydney. – Mindig is te voltál.
Claire visszaült. Egyenként végignézett rajtuk, aztán
kezébe temette az arcát. Kimerültnek és zavarodottnak
érezte magát, mint amikor fölöslegesen túlreagálsz valamit
– egy pókot, egy félreértett megjegyzést, vagy ha valaki a
hátad mögé lopózik.
– Mondd meg annak a fickónak, hogy tűnjön el, és úgy
elszáll, mint a füst – mondta Sydney. – Meglátod, hogy csak
a szája jár.
 – Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Bay az anyjától
gyanakodva. – Majd elmondom, ha nagyobb leszel –
válaszolta Sydney.
– Azt mondta, biztosan meghamisították a születési
anyakönyvi kivonatomat. Azt mondta, ha DNS-vizsgálatot
végeztetnék, az bebizonyítaná, hogy nem az vagyok, akinek
mondom magam.
Sydney, Bay, Evanelle és Fred jelentőségteljesen
egymásra néztek. És igen, ahogy Claire hangosan
kimondta, kissé abszurdnak hangzott az egész. De hát
annyira meggyőző volt az a férfi! Delejes. Pontosan tudta,
mi kell hozzá, hogy Claire vevő legyen a portékájára.
– Claire, ne vedd rossz néven! – mondta Sydney. – Kitűnő
cukorkát készítesz, de nem a Mayftoweren érkeztél
Amerikába. Senkit sem érdekel a DNS-ed.
Claire megdörzsölte a halántékát.
– Valóban megijedtem – ismerte el.
Sydney megcsóválta a fejét, szeretettel nézte Claire-t.
– Hamarabb kellett volna segítséget kérned.
 
 
– Ki hinné el, hogy Claire nem Waverley? Nevetséges! –
mondta Fred, azzal becsatolta magát Buickja volánja
mögött, és beindította az autót.
– Senki – felelte Evanelle, ahogy Fred kikanyarodott a
járda mellől. Úgy tartotta az üres tepsit az ölében, mint egy
háziállatot. – De azok a lányok folyton bizonyítani akarnak
valamit, bebizonyítani, hogy megérdemlik azt a
boldogságot, amiben az anyjuknak meg a nagyanyjuknak
nem volt része, mintha a Waverley-knek muszáj lenne
szenvedniük.
Pár perc múlva Fred beállította a fűtést arra a
hőmérsékletre, amelyet Evanelle szeretett, aztán
megkérdezte:
– Hogy értetted, amikor azt mondtad, hogy bennem is
megvan a te tudományod, a megérzés képessége?
 – Pontosan így. Megvan benned a tudományom.
– Én nem vagyok Waverley.
– Dehogynem! Közénk tartozol.
Fred erre elmosolyodott.
– Az pedig annyit jelent, hogy találni kell valakit, aki úgy
szeret, ahogy vagy, mint ahogy a férjem szeretett engem –
folytatta Evanelle, mert nem hagyhatta szó nélkül Fred
szerelmi életét, vagyis annak hiányát. A sci-fik mellett ez
volt a kedvenc időtöltése. – Rád hagyom a házamat, tudod.
Saját otthonod lesz, és saját vállalkozásod. Jó parti leszel.
Fred megrázta a fejét. Hosszú időbe telt, mire belátta,
hogy életének legjobb kapcsolata Evanelle volt.
– Harminc évig voltam együtt Jamesszel, aztán elhagyott.
Már egy ideje tudom, hogy nem csinálok többet olyat. Nem
leszek szerelmes. Nem megy nekem. Boldogabb vagyok
egyedül, amióta nálad lakom, mint bármikor egész
életemben. Ez a legszebb ajándék, amit tőled kaptam.
Evanelle hitetlenkedve pillantott rá, felvonta ráncos
szemöldökét.
– Jobb annál a mangószeletelőnél, amit neked adtam?
– Jobb.
– Jobb a színes ceruzáknál?
– Jobb.
–Jobb annál a ponyvánál, amit a nagy hóvihar előtt adtam
neked? Amivel letakartad a kocsidat, aztán csak le kellett
róla venni, máris eltűnt a hó, és nem kellett kapargatni a
szélvédőt? – Evanelle magában nevetgélt. – Haha! Az aztán
praktikus ajándék volt, annyi szent!
– Még annál is jobb. Te vagy a legjobb barátom, Evanelle
Franklin.
Tíz évvel ezelőtt, miután szakítottak Jamesszel, Evanelle
szedte össze Fredet, leporolta, és végül meggyőzte, hogy ha
választhatna, kire akar hasonlítani, Evanelle lenne az.
Olyan ember szeretne lenni, aki tudja, mire van szükséged,
megadja neked, és nem vár érte köszönetet. Szeretne
elfogadó és vicces lenni, befogadná az idős, meleg férfiakat,
akiknek összetörték a szívét, és harsogó nevetéssel meg
hosszú, konyhaasztal melletti beszélgetésekkel gyógyítaná
őket.
– Szerintem eddig nem is volt legjobb barátom – mondta
Evanelle elmélázva.
– Nekem sem.
– Akkor összeillünk, nem igaz? – mondta Evanelle, és
csontos kezével megveregette Fred térdét.
Fred hazahajtott, és elfogta az a szörnyű érzés, hogy
Evanelle a szeme előtt fogy el, és nincs hatalma
megakadályozni. Bekanyarodott a kocsibejáróra, leállította
a motort, és üldögélt egy kicsit, amíg a kocsi lehűlés
közben kattogott. Evanelle-hez fordult, és hirtelen így szólt:
– Ne hagyj itt engem, jó?
Evanelle csak mosolygott, nem ígért semmit. Aztán
kiszállt a kocsiból.
 
 
Evanelle bement a hálószobájába, és leült az ágyra. Fred
bejött, és kicserélte a hordozható oxigéntartályát az
otthonira.
– Köszi, öribari – mondta neki Evanelle. Mariah-tól
tanulta a kifejezést, amely kissé furcsán hangzott a
szájából.
Fred elmosolyodott. Aztán magára hagyta barátnőjét,
hogy egy kicsit szundikáljon.
Evanelle levette a cipőjét, fejét a párnára tette, és
elkalandoztak a gondolatai: sok-sok évvel korábbra
száguldottak vissza.
Nem tudta kiverni a fejéből Maryt – hogy siklott félre
minden, hogy kezdődött vele az egész Waverley-féle
nyomorúság.
Mary és Evanelle között mindössze néhány hónap
korkülönbség volt. Mivel Waverley lány volt, és abban a
házban nőtt fel, Maryben mindig is volt valamilyen
varázserő. El is várták tőle. De Evanelle tudománya
őszintén szólva meglepetés volt. A Waverley-család távoli
ágából származott, a város másik végéből, nem volt
említésre méltó tehetségük egészen addig, amíg egy nap a
kis Evanelle egy Blackjack rágógumit adott a postásnak,
mielőtt a felesége váratlanul megjelent a munkahelyén,
hogy beköszönjön neki. Azt mondta az asszonynak, hogy
leszokott a dohányzásról, és a rágó elfedte a cigiszagot.
Aztán Evanelle egy spulni fekete cérnát adott a prédikátor
feleségének egy héttel azelőtt, hogy kiszakította a ruháját,
miközben kimászott az ablakon, hogy táncolni menjen
Hickoryba.
Evanelle éveken át mindennap elsétált a Pendland utcai
Waverley-házba, Maryhez. Együtt nőttek fel, ami Evanelle
igyekezetén múlott, és Mary lassan megszokta, hogy
Evanelle mindig a közelében van. Egy bizonyos ponton
Mary úgy nevezte el kettőjüket, hogy „füge és bors”.
Mindig ezt a kifejezést használta, ha két ellentétes dolog
együtt nyerte el igazi értelmét. Igazság szerint Evanelle
volt Mary egyetlen barátnője, mert Mary rátarti volt a
külseje és a tudománya miatt, és gyakran érzéketlen mások
iránt, viszont Evanelle érzéseit nem lehetett egykönnyen
megsérteni. Ezt korán megtanulta. Nem adhatsz úgy
időnként nem várt ajándékokat, hogy közben érzékeny
vagy.
Mary éppen olyan szép lánnyá serdült, amilyen
jellegtelen külsejű lett Evanelle. Az a fajta szépség volt, akit
túlságosan megbámultak az emberek, mintha nem
hinnének a szemüknek. A nők tisztes távolságot tartottak
tőle, és a férjüktől is ezt követelték, noha gyakran kötöttek
ki a hátsó ajtajánál, amikor különleges partit akartak adni,
hogy a barátnőiket megegye a sárga irigység a
körömvirágból és pitypangból készült csemege miatt, vagy
a vajmorzsákba rejtett rózsaszirmok láttán. Mary nemcsak
gyönyörű volt, de jó kis Waverley-tudománnyal is
rendelkezett: Ügyesen bánt a virágokkal és az étellel. Ám
ha a termékeit fogyasztó nők komiszul viselkedtek, vagy
leereszkedően beszéltek vele, mindig elrejtett valami
csapdát az ételbe, amit nekik adott – ha a partin jelen lévő
nőknek irigykedniük kellett egy ételre, meg is haragudtak,
és minél többet ettek belőle, annál kevésbé akartak barátok
maradni; az ételtől, amely odaadóbbá tette a férjeket,
képtelenné váltak a hazugságra is, úgyhogy minden korábbi
titok lelepleződött.
Mary fivérei meghaltak a háborúban, és egyedül maradt
a házban. Privát üzletét kicsiben folytatta, végül már csak
azok fordultak hozzá, akik igazán kétségbe voltak esve, így
aztán albérlőket fogadott be, hogy meg tudjon élni.
Evanelle továbbra is naponta elsétált a Waverley-házhoz.
Miután a férje otthagyta az állását a telefonos cégnél, eljárt
takarítani és mosni Maryhez, úgy általában rajta tartotta a
szemét a dolgokon, és vigyázott, nehogy valamelyik férfi
albérlő kikezdjen Maryvel. Nem volt oka az aggodalomra.
Mary lakói körüludvarolták Őt, és nem győztek a kedvében
járni. Még Mary kedvenc, ostoba, tündéres estélyein is
megjelentek, ahol szívesen Öltözött be földig érő, bő
ruhákba, virágot tűzött a hajába, és kerti nimfának nevezte
ki magát. A férfiak úgy bántak vele, mint aki különleges, és
ő el is hitte magáról.
Egészen Karl érkezéséig.
A jó emberek nagy hatással tudnak lenni a világra. De a
rosszak is.
És Karl határozottan a rossz fajtához tartozott.
Mary albérlőjeként lépett a színre. Minden nála lakó férfi
odavolt érte, de Mary csak játszadozott velük. Tudta
magáról, hogy rendkívüli teremtés. Átlagon felül csinos, és
a konyhában csodákra képes. Fénykorában minden nő irigy
volt rá, és minden férfi belehabarodott. Mégis Karl volt az,
aki a közelébe tudott férkőzni, mivel úgy tett, mintha
Maryben nem volna semmi különleges. Soha nem jelent
meg a piknikeken, és nem mondta Marynek, hogy csinos.
Semmivel nem lehet úgy felkelteni egy hiú nő figyelmét,
mint azzal, hogy nem vesznek róla tudomást. Így hát Mary
kitette a lakók szűrét, és felhagyott a főzéssel. Haja
elvesztette a csillogását, és csak hideg húst meg sajtot
adott vacsorára, amikor Karl végül így szólt:
– Gondolom, el kell, hogy vegyelek feleségül. Most már
nincs az a férfi, akinek kellenél.
Karl ezermesterként kezdett dolgozni. Valóban mester
volt! Mesterien bánt a nőkkel. Az almafa gyűlölte őt.
Állandóan almákat hajigált felé a kerítésen át.
Evanelle továbbra is mindennapos látogató volt, holott
tudta jól, hogy Karl nem kedveli.
Mary mindig azt mondogatta, hogy: Maradj velem, amíg
ezt megteszem!, amikor csak elhatározta, hogy kiadja a
férfi útját. Így aztán Evanelle ott maradt, amíg veszekedtek,
törtek-zúztak, és csapkodták az ajtókat.
Mindig úgy végződött a történet, hogy Karl
összecsomagolta a bőröndjét, és elindult. Mary pedig
álomba sírta magát. Annyi azonban biztos, hogy mire
Evanelle másnap beállított, Karl újra ott volt, mintha mi
sem történt volna.
Végül Mary megszabadult tőle, de hogy ezt meg tudja
tenni, gyereket kellett várnia. Evanelle nála is korábban
tudta, hogy terhes lett. Egy reggel azzal az ellenállhatatlan
vággyal ébredt, hogy gyermekágat ajándékozzon Marynek,
azt a sötét színá fából készültet, amit akkorra tartogatott,
amikor majd teherbe esik a férjétől – ami, mint kiderült,
soha nem következhet be.
A férje segítségével átvitték Maryhez, és Evanelle soha
nem felejti el Mary arckifejezését, amikor ajtót nyitott
nekik. Mintha Evanelle-t hibáztatta volna a történtek miatt.
Evanelle leült, amíg Mary közölte a hírt Karllal.
Összevesztek, majd a férfi csomagostól elindult, mint
mindig. Ezúttal viszont nem tért vissza. És Mary sem volt
többé ugyanaz. Karl megsebezte a szívét. A Waverley-szív
nehezen gyógyul. És az összetört szívek hosszú, sötét
árnyékot vetnek. Evanelle mindig is úgy gondolta, hogy
Mary lánya, Lorelei már az anyja hasában is szomorú és
nyughatatlan volt, Mary összetört szíve miatt.
Evanelle sokkal hosszabb ideig ismerte az idős, zárkózott
Maryt, mint a fiatal, életvidám teremtést. Mintha abban a
pillanatban meg öregedett volna, amikor rájött, hogy Karl
nem jön vissza. Mégis a fiatal Mary jutott eszébe, amikor az
unokatestvérére gondolt. A fiatal Mary, akinek hosszú haja
csillog a napfényben, a kertben áll, előtte az egész élet,
mint egy tál friss Földieper, amely arra vár, hogy
behabzsolják.
Evanelle aznap délután lefeküdt aludni,
oxigénpalackjának zümmögése álomba ringatta, miközben
arra gondolt, hogy szeretteinket mindig úgy mutatják az
emlékek, amikor a legboldogabbak voltak Remélte, hogy
amikor a családja majd visszagondol rá, ezt a pillanatot
fogják maguk előtt látni, amikor a jó meleg ágyban fekszik,
tüdejébe friss oxigén áramlik, és örül, hogy ez a furcsa, de
gyönyörű szép élet jutott neki, tele különös ajándékokkal,
akár adta, akár kapta őket.
Bárcsak elmondta volna Marynek, hogy ez ilyen is lehet!
Sok bajtól óvott volna meg mindenkit. Azt kívánta, bárcsak
akkoriban is tudta volna ezt.
Tudta volna, hogy a boldogság nem egy időpillanat,
amelyet magunk mögött hagyunk. Hanem az, ami előttünk
van. Minden áldott nap.
 
 
 
 13. Fejezet

C LAIRE? – kérdezte Tyler, amikor aznap késő éjszaka

bement az irodába.
Claire azt mondta neki, hogy pár perc múlva ő is megy
lefeküdni, de azóta három óra telt el. Gyakran dolgozott
későig csütörtök esténként. Rendszerint pénteken
szállította ki a rendeléseket, és szeretett mindent kétszer is
ellenőrizni. Aznap délután Buster bejött dolgozni, és
meghökkent, hogy éppen nem készül cukorka. Claire arra
kérte, hogy dobozolja be és címkézze fel a rendeléseket,
aztán egy nappal korábban elküldte a szállítóhoz a
furgonnal, amelyen továbbra is a WAVERLEY PARTISZERVIZ
felirat állt. Claire még nem jutott oda, hogy lecserélje. Vagy
talán nem is akarta.
 Amikor Buster visszaérkezett a rendelések postázása
után, Claire azt mondta neki, hogy másnapra szabadnapot
kap, mert személyes ügyeket kell intéznie.
– Személyes ügyeket? – kérdezte Buster kíváncsian. –
Mondj már valamit!
– Szó sem lehet róla – válaszolta Claire.
 
– Jól van. Legyen, ahogy akarod! – Buster átadta neki a
furgon kulcsait, és kivonult a nadrágja fenekére tapadt
pufibogyókkal.
– Claire? – kérdezte újra Tyler.
Claire felnézett a férjére a számítógép melletti székből.
Tyler már mellette állt, csak pizsamanadrág volt rajta, és
olyan kellemes melegséget árasztott a teste, hogy Claire
kinyújtotta a kezét, és a férfi mellkasára tette, hogy jobban
érezze.
– Bocs! Cserben hagyott az időérzékem.
– Azt hittem, most is dolgozol – mondta Tyler, és fejével a
sötét képernyő felé intett. – De még mindig azon a naplón
gondolkozol, amit megtaláltál, igaz?
Sok egyéb mellett. Claire nem tudta letagadni, hogy az a
konyhai napló volt a kezében, amelyre a múlt héten
bukkant rá, és azóta százszor is átlapozta az áthúzott
szöveggel teli lapokat.
– Olyan sok dolog van, amit nem mondott el nekem.
Ebben lehet a legfontosabb. Talán az anyámról szól, vagy
talán arról, hogy Mary nagymama miért nem fejlesztette fel
a privát üzletét... de az egészet áthúzta feketével.
–Talán azért firkálta át, mert nem tartotta fontosnak.
Erre még nem gondoltál? – Tyler megcsókolta, aztán
kiment. Tudta, hogy valami nincs rendjén, de nem erőltette
a dolgot. – Gyere hamar lefeküdni! – mondta.
Claire felállt, és a kis iroda szemközti falához ment, ahol
a könyvespolcok álltak. Minden szakácskönyvét ott tartotta.
Az egyik polcon csak Mary nagymama naplói sorakoztak.
Kicsi, vékony könyvecskék, vagy inkább könnyen kézbe
fogható jegyzetfüzetek. Fekete volt a borítójuk, csak egy
pár piros volt köztük, amelyeket Claire feltételezése szerint
akkor vásárolt Mary, amikor a fekete kifogyott a boltban. A
belső borítón meg voltak számozva, úgyhogy Claire tudta,
milyen sorrendben íródott a nagyanyja életének krónikája
receptek és kertészkedési tanácsok formájában, időnként
időjárási megfigyelésekkel tarkítva, meg feljegyezve, mit
viselt aznap Mary. Soha nem írt emberekről, bár Claire ki
tudta következtetni Mary életének jelentősebb eseményeit
abból, amit a főzésről lejegyzett. Például a hatvannégyes
számú füzetben gyümölcszseléről és csokitortáról kezdett
írni, meg a bárányhimlős kiütések okozta viszketést
csillapító kenőcsről, ebből tudta Claire, hogy akkortájt
keletkezett, amikor a két unokája hozzá költözött.
Megnézte a Karlról szóló napló belső borítóját. A
tizenhetes szám állt rajta. Balról kezdve kiszámolta a helyét
a polcon, és becsúsztatta a többi közé. Kezével
végigsimította a könyvecskék keskeny gerincét. Összesen
száztíz darab volt belőlük. A hármas, a kilences, a
huszonhetes és a hatvanegyes még hiányzott – meg ami
esetleg a száztízes után következett –, ezek feltehetőleg
valahol a házban rejtőztek.
A keze visszasiklott a Karl-féle naplóra, újra ki akarta
venni a sorból, és kiböngészni benne az írást, ám helyette a
mellette lévő füzetet húzta ki, amelyik időrendben utána
következett. A tizennyolcas számú napló, ha jól emlékezett
rá, egyszerű recepteket tartalmazott, nem szerepeltek
benne virágok, sem tulipán, sem ibolya, sem angyalgyökér,
csak olyan dolgok, amelyek minden háztartásban
előfordulnak. Claire magában elnevezte Mary „Vissza az
alapokhoz” című naplójának.
Kinyitotta a könyvecskét, és ott volt benne, a legelső
oldalon a fügés-borsos kenyér receptje.
Claire elmosolyodott, mert a húgát juttatta eszébe. És
hirtelen értelmet nyert, amit Sydney aznap mondott: Te
vagy a fontos, nem pedig a kert.
 Az ennivalót csak megtermeli az ember, a receptek meg
pusztán füzetekbe írt szavak. Addig nem jelentenek semmit,
amíg nem kerülnek a megfelelő ember kezébe.
Az igazi varázslat csak akkor kezdődik.
 
 
Claire a következő nap még virradat előtt kezdett sütni.
Mindenfelé tálakban kelt a tészta, és úgy tűnt, minél többet
süt, annál inkább szaporodnak a cipók maguktól is.
Valahányszor kinyitotta a sütő ajtaját, többet vett ki belőle,
mint amennyit betett. A konyhában szállt a liszt, élesztő
illata terjengett.
Claire éppen aprított fügét gyúrt bele egy halom
tésztába, amikor kopogtak a hátsó ajtón, ami annyit
jelentett, hogy Russell végre megérkezett.
– Jöjjön be! – mondta Claire, közben cipó alakúra
formázta a tésztát, és rátette egy tepsire. Aztán három
egyenes vonalat metszett a tetejébe.
Russell lassan nyitotta ki az ajtót. Ugyanazt a szürke
zakót viselte, mint tegnap. Kissé kopottas volt, ezt Claire
csak most vette észre. A férfi gyanakodva körülnézett,
nincs-e ott valaki más is. Biztosan azon törte a fejét, hogy
vajon Claire elmondta-e valakinek? Meggondolta-e magát?
Ez lehet a játszma legkeményebb része a férfi számára,
gondolta Claire, és a legveszélyesebb.
Most, hogy tárgyilagosabban tudta szemlélni a helyzetet,
kezdte érteni, miért jöhetett össze az anyja ezzel a férfival,
még ha csak rövid időre is. Lorelei mindig is a vad
természetűeket szerette, akik morális dilemmák között
egyensúlyoztak. Valósággal életre kelt tőlük.
– Azon gondolkodtam – mondta Claire, amikor Russell
végre belépett –, hogy amikor városszerte kérdezősködött
rólam, beszélt-e magának valaki a nagymamámról?
– A nagymamájáról? – ismételte Russell. – Nem,
bővebben nem.
 – És amikor megismerte az anyámat, ő beszélt róla
valaha? – Felvette az edényfogó kesztyűt, és lehajolt, hogy
kivegye a sütőből a tepsit a két cipóval.
Russell elhárította a kérdést:
– Nézze, Claire, Lorelei nem az anyja volt.
Claire levette a cipókat a tepsiről, és rácsos állványra
helyezte őket, hogy a többivel együtt hűljenek ki.
– A nagymamám, Mary egyszer eladott egy asszonynak
egy üveggel az ő tátikaolajából, és másnap a nő megtalálta
az elveszett családi drágaköveket egy babkonzerves
dobozban, elásva a hátsó kertben – mondta Claire, ahogy
levette az edényfogó kesztyűt. – Egy csomó ilyen történet
kering róla. Meglep, hogy nem hallott közülük egyet sem.
– Csupa átverés – mondta Russell.
– A maga világában lehet, hogy az, de az enyémben nem.
Russell zavarba jött, és Claire látta rajta, hogy nem
tetszik neki, amit mond.
Megírta a csekket, vagy nem?
– Még nem – válaszolta Claire.
– Mára. Azt mondtam, hogy mára kell.
Claire a késtartóhoz ment, és lassan kihúzott belőle egy
kenyérvágó kést.
– Előbb ki kell elégítenie a kíváncsiságomat egy bizonyos
dologgal kapcsolatban.
Megfogott egyet a pulton fekvő, kihűlt cipók közül, és
levágott belőle egy vastag szeletet.
– Olvasott a cukorkakészítő vállalkozásomról, de magát a
cukorkát megkóstolta már egyáltalán?
– Nem szeretem az édességet – felelte Russell.
– Ez nem lep meg. Azon gondolkoztam, hogy ha szeretné,
mindkettőnket sok bajtól óvott volna meg.
Egy kék tányérra tette a szelet kenyeret. Még egy adag
vajat is rakott mellé.
– Tessék, ezt kóstolja meg! – mondta, és a férfi elé
csúsztatta a tányért, aki a konyhasziget túlsó végénél állt.
 Russell pillantása a tányérra esett, aztán újra Claire-re
összpontosított.
– Köszönöm, de nem vagyok éhes – mondta.
– Lehet, hogy nem beszéltem elég világosan. Kóstolja
csak meg, különben nincs miről beszélnünk!
Russell nem vette le róla a szemét, de a csápjai
bizseregni kezdtek.
– Nyilván tudja, hogy ha megpróbál megmérgezni, azzal
csak még jobban ráirányítja a figyelmet arra, amit titokban
akar tartani.
– Eszemben sincs megmérgezni magát – válaszolta Claire
nevetve. – Ez fügés-borsos kenyér, olyan alapvető dolgokból
készítettem, amik itthon voltak a szekrényben.
Levágott egy darabot ugyanabból a kenyérből, és
beleharapott. A héja ropogós volt, de maga a kenyér puha,
és a bors csípőssége érdekesen ellensúlyozta a füge
egzotikus édességét. Claire megrágta és lenyelte,
színpadiasan eljátszva, mennyire finom.
De Russell azt mondta:
– Akkor sem eszem belőle.
Claire elmosolyodott.
– Mit gondol, mi történhet magával ettől a kenyértől, Mr.
Zahler? Meggondolja magát? Vagy mindent elfelejt?
Elszégyelli magát? Mert én mindezekre a dolgokra képes
vagyok. Ilyen képességekkel rendelkezem. Ilyen jól
megtanított rá a nagymamám. – Előrehajolt, és suttogva
folytatta: – Harapjon bele, ha mer!
Claire bizsergést érzett a bőre alatt: a tehetsége, az
elszántsága volt az. Erősnek és szilárdnak érezte magát.
Megingathatatlannak.
Russell alig észrevehetően áthelyezte a testsúlyát.
– Mondtam már, hogy nem vagyok éhes.
Claire hátradőlt, és megrázta a fejét.
– El kell ismerni, hogy a DNS-vizsgálat meg a hamis
születési anyakönyvi kivonat jó húzás volt – mondta. – De
már tudom, hogy csak blöfföl.
 Russell nézett rá ezüstösen csillogó szemével, és várta,
hogyan reagál Claire, de ő egyszerűen csak visszanézett a
férfira. Úgy látszott, Russell arra használja fel a csendet,
hogy újabb fogást keressen. Ám hirtelen, nem tudni, mi
okból, úgy döntött, hogy megtöri a szemkontaktust. Kiadta
a kezéből a kezdeményezést, ami fizikai átalakulást is
jelentett számára: mintha egy számmal nagyobb lett volna
az öltönye a kelleténél.
– Túl sok gondolkodási időt hagytam magának. – Zsebre
tette a kezét, és néhány lépéssel odébb ment. Aztán
visszalépett, és így szólt: – Ha tegnap kértem volna a pénzt,
ideadta volna. Ereztem. Mi történt?
– Beszéltem a húgommal – mondta Claire egyszerűen. –
Alábecsüli a családban rejlő erőt, Mr. Zahler! Én is
majdnem így jártam.
– De Claire, mondtam már, hogy Lorelei nem a maga...
– Ne zaklasson újra ezzel, Mr. Zahler!
Russell szó nélkül sarkon fordult, és kiment. Talán úgy
döntött, hogy Claire nem éri meg a fáradságot. Talán
belefáradt az egészbe. Talán fontosabb dolga akadt valahol
máshol. Claire soha nem fogja megtudni, hogyan kötött ki
nála az öreg Lorelei sztorijával. Olyan hirtelen távozott,
hogy legszívesebben utánament volna. Kérdezni akart az
anyjáról: mit tud róla, milyen kapcsolatban álltak valójában.
Olyan kis dolgokról, amelyek valóságosabbá tették volna
számára Loreleit. De nem kérdezett. Végül úgy döntött,
meg tud lenni anélkül is, amit soha nem tudhat meg az
anyjáról és a nagymamájáról. Meglesz anélkül is, hogy
tudná, mi van a Karl-féle naplóban. Egyetlen igazság
maradt: ezek a nők részévé váltak Claire életének és az
egész lényének.
Ő pedig Waverley volt.
 
 
Anne Ainsley a reggeli edényt mosogatta (a bátyja szerint a
mosogatógép szóba sem jöhet a kényes porcelánok miatt),
amikor égett szag csapta meg az orrát. Abbahagyta a
mosogatást, és megfordult, hogy megnézze, kikapcsolta-e a
sütőt. Az előbb kinyitotta a mosogató fölötti ablakot, hogy
kieressze a reggeli előkészítése közben felmelegedett
levegőt. Párszor beleszagolt a levegőbe az ablak irányában.
Kintről jött a szag.
A mosogatóban hagyta az edényeket, és kinyitotta a
konyhaajtót. A farmernadrágjába törölte a kezét, kiment,
körülnézett, és azt látta, hogy az ő privát fülkéjéből jön a
füst. Kigyulladt volna a hőszivattyú? Nagyszerű, gondolta.
Az egyetlen saját kinti helye is odavan.
Odaloholt, és azt látta, hogy a földről száll fel a füst, ahol
papírok égnek a szemeteskuka nagy, kerek fémfedelén.
Russell az ő fülkéjében ült az egyik széken, papírokat
dobált a tűzre egyenként, és nézte, ahogy elhamvadnak.
Nem vette észre, amikor Anne leült a vele szemben álló
székre.
Nézte, ahogy Russell elégeti a Claire Waverley
cukorkakészítő vállalkozásáról szóló újságcikket. Azután
Claire adóbevallásainak másolatait. Anne térde remegett az
idegességtől, és arra gondolt, milyen szívesen megnézte
volna közelebbről azokat a papírokat. Ezek után Russell
elégetett két halotti anyakönyvi kivonatot, bizonyos Barbie
Piedponte-ét és Ingler Whitemanét.
Végül két egyforma fényképet dobott a tűzre (bár abból
három példány volt, Anne emlékezett rá onnan, hogy
átkutatta a bőröndöt). Az utolsó pillanatban Russell még
benyúlt a lángok közé, és kikapta az egyik fotót. Gyorsan
rázogatni kezdte a megperzselt képet, hogy kihűljön. Aztán
betette a zakója belső zsebébe, ahonnan apró füstpamacsok
szöktek ki a gomblyukain keresztül.
Russell szokásával ellentétben nem sokat időzött a
reggelinél. Vékony testalkatú ember lévén akár be is
falhatott volna mindent, de ma reggel láthatólag sietett.
Csak kávét ivott, és pár szelet szalonnát evett. Aztán eltűnt.
Anne azt hitte, azért távozott köszönés nélkül, mert ma
kellett kijelentkeznie a szállodából. Még a szobájába is
bement, hogy meggyőződjön róla.
Ám a bőröndje még ott volt, aminek láttán Anne
érthetetlen módon fellélegzett.
– Hát ez meg mi volt? – kérdezte Anne, miután kialudt a
tűz.
– A saját szertartásom – felelte Russell, aki még mindig a
parázsló hamut nézte. – Elvarrom a szálakat, mielőtt
elmegyek.
– Az egyik dosszié tartalma? – kérdezte Anne, hiszen
mostanra Russell már bizonyára tudta, hogy kutatott a
holmija között. Bármilyen ügyesnek tartotta is magát,
Russell figyelmét szinte semmi nem kerülte el.
A férfi nem válaszolt.
– Lorelei Waverley dossziéja?
Végre biccentett.
– Mit keres maga itt, Russell? – hajolt előre Anne. – Nem
tudok eligazodni magán, és majdnem belebolondulok.
Russell felemelte a tekintetét, amely így találkozott Anne-
ével. Válasz helyett elővette legudvariasabb modorát, és így
szólt:
– Fogadja hálás köszönetemet, régen nem volt részem az
önök szállodájához fogható kényelemben! Tizenegy órakor
kell elhagynom a szobát, igaz?
Anne csalódottan hátradőlt a székében. Az elmúlt néhány
éjszakát ébren töltötte: azt a vándorcirkuszos szórólapot
nézegette, amelyet Russell bőröndjéből emelt el, és
elmélázott a fiatalkori fényképén. Ördögien jóképű volt.
Megpróbált ráguglizni Sir Walter Trott Utazó Cirkuszára
meg a Nagy Banditire, de semmit nem talált. Micsoda élete
lehetett! Anne bőre bizseregni kezdett, ha eszébe jutottak
Russell titkai. El sem tudta képzelni, micsoda történeteket
mesélhetne a férfi. A kigyulladt sült kolbászos standot. A
rabló elfogását. És mindez csak a jéghegy csúcsa volt! Nem
akarta elhinni, hogy Russell elmegy. Semmi, de semmi a
világon nem lehet már ennyire érdekes. A csalódás sem volt
már újdonság Anne számára. Felállt.
– Ezt locsolja le azzal a slaggal, ott ni, mielőtt elmegy,
hogy biztosan kialudjon a tűz! Andrew dührohamot kap, ha
valamiben kár esik.
Némi szomorúságot vélt felfedezni a férfi arcán, mintha
veszteségként élné meg, hogy itt kell hagynia őt. El akarta
kápráztatni Anne-t. Magára akarta vonni a figyelmét. De a
férfiakra jellemző makacssága megakadályozta, hogy ezt el
is mondja neki. Anne sarkon fordult, és elindult.
– Meg akartam zsarolni Claire Waverley-t – szólt utána
váratlanul Russell.
Anne visszafordult és felhördült.
– Előre megmondtam volna, hogy annak nem lesz jó
vége. Russell kifordított tenyérrel felemelte a kezét.
– Mostanában nincs sok választásom.
Anne visszament hozzá. A férfi kisebbnek és
gyámoltalanabbnak tűnt, ahogy megállt a széke mellett.
– És most mihez fog kezdeni?
– Megmondtam: elmegyek Floridába.
– Hogy jut el oda? – Anne rápillantott a tökéletesen
kifényezett, de lyukas talpú cipőjére.
– Busszal.
– Nekem van kocsim. El tudom vinni. – Anne szájából
valahogy kicsúsztak ezek a szavak, mielőtt végiggondolta
volna, mit mond. De miután kimondta őket, csodálatosan
hangzottak, mint amikor az ember először hallja meg a
későbbi kedvenc számát.
Russell megcsóválta a fejét.
– Nekem már nincs szívem, Anne!
– Nekem meg nincs már reményem. Micsoda? – kérdezte
Anne nevetve. – Azt hitte, szerelmi kapcsolatot akarok
kezdeni? Hiszen az apám lehetne!
Russell színpadiasan a szívéhez kapott.
– Most megsértett!
Anne gúnyosan felhorkant, és megint hátradőlt.
 – Kötve hiszem!
A férfi egy pillanatig gondolkodott.
– Ha nem szerelmi kapcsolatot, akkor mit akar?
– Történeteket akarok! – válaszolta Anne. – Az sem
számít, ha nem igazak. Beleuntam, hogy mások életében
vájkáljak, és magam találjam ki a történeteket. Mindent
hallani akarok, amit el kell mondania. Itt éltem le az egész
életemet, és itt minden történet egyforma. Mindegyik
férjem ugyanaz a történet. De maga sokfelé járt, nem igaz?
Követni akarom, bármerre jár, és látni akarom, bármit is
csinál. Már egy jó ideje egyedül van, ugye? Eljön majd az az
idő, amikor egyedül már nem boldogul. Akkor én ott lennék
magának. Jól főzök. Ha korábban nyugdíjba megyek,
havonta hozni fog a postás egy kis pénzt. A szálloda
széfiében pedig több mint hatezer dollár van, ami nem fog
hiányozni a bátyámnak, amíg rá nem jön, hogy eltűntem.
Russell csak egy pillanatig habozott. Aztán elutasítóan
megrázta a fejét. Nevetséges, de Anne megsértődött, igenis
megsértődött, mert nem volt eléggé különc a férfi számára.
– Az túl zűrös lenne – mondta Russell. – Kihívná a
rendőrséget.
– Ha még nem vette volna észre, mindenbe beleütöm az
orromat – emlékeztette Anne. – Így aztán tudom, hogy a
bátyámnak pendrive-ra rögzített videóhívásai vannak,
ahogy virtuálisan szexel egy finn nővel, aki Karma-
liciózusnak nevezi magát. Havi több száz dollárt költ rá.
Kivehetném az egyik pendrive-ot, egyet meg benne
hagynék a széfben, és abból tudná, hogy tudok róla. Nem
fogja kihívni a rendőrséget.
Russell kísértésbe esett. Anne látta rajta. Ennivaló. Pénz.
Ezek voltak a gyengéi. A férfi nagy levegőt vett, és
elnyújtott sóhajjal fújta ki. Kudarcba fulladt pénzszerzési
kísérleteinek parázsló hamvaira meredt.
– Ó, Anne, nem olyan fényűző az életem, mint amilyennek
hiszi. Maga itt jól él. A nyugalmazott cirkuszi
mutatványosok jótékonysági szállásán fogok lakni.
 Úgy nézek ki, mint aki fényűzésre vágyik? Szerintem ez
fantasztikusan hangzik. – Benyúlt a farmerja zsebébe, és
előhúzta azt a szórólapot, amelyet a férfitól csent el.
Széthajtogatta és megmutatta neki. – Mit mond erre, Nagy
Banditi?
Russell szemügyre vette a szórólapot, úgy vizsgálgatta a
régi fényképet, mintha távcsövön keresztül nézne vissza a
múltba.
– Megtarthatja, ha akarja. De csak azzal a feltétellel,
hogy megőriz jó emlékezetében. Nagyon kevés emberről
tudom ezt elmondani.
– Ezt nehezen tudom elhinni! Ki tudná elfelejteni magát?
Russell gúnyosan elvigyorodott.
– Ó, hát sokan megtartottak engem az emlékezetükben.
Csak éppen nem a jó emlékezetükben.
Anne a kezébe nyomta a szórólapot.
– Nem akarom megtartani. Magával megyek.
Találkozzunk a szálloda előtt öt órakor, uzsonna után!
Addigra minden új vendég bejelentkezik. A bátyám reggelig
nem fogja észrevenni, eltűntem.
Anne-nek minden idegszála reszketett, és a gyomra
görcsbe rándult az izgalomtól, ahogy elindult, bár Russell
szomorúan utánaszólt:
– Nagyon örültem, Anne!
 
 
–Tizenegyig el kell hagynia a szobáját, Mr. Zahler – mondta
Andrew Ainsley, aki úgy ült a recepcióspult mögött, mint
egy jól megtermett, tohonya őrszem.
– Köszönöm. Tudom. Máris lejövök – felelte Russell a
lépcsőn felfelé menet, miután ellenőrizte, hogy a Lorelei
Waverley-féle dosszié hamvai teljesen kihűltek. Felért a
szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót. Szét volt
húzva a függöny, és a meleg, őszi napfény ragyogó fénybe
vonta az ágyat. Legszívesebben lefeküdt volna, hogy még
egyszer, utoljára kiélvezhesse a matrac puhaságát.
 De nem tette. Inkább leült az ágy szélére, és várt, amíg
meghallotta, hogy a többi vendég lemegy kijelentkezni.
Kisurran a hátuk mögött, így kikerülheti a pult mögött
posztoló Andrew Ainsley-t.
Kivette a zsebéből a fényképet, és azon töprengett, miért
is mentette meg az utolsó pillanatban. Az biztos, hogy nem
szereti, ha a kudarcaira emlékeztetik.
Általában jó emberismerő volt, és szinte biztosra vette,
hogy Claire Waverley senkinek nem szól a nála tett
látogatásáról, és nem hívja haladéktalanul segítségül a
családját. Minden, amit kiderített róla, magának való,
visszafogott emberre utalt, akinek tetszett az Ót körüllengő
titokzatosság. Nem az a fajta volt, aki megkockáztatná,
hogy mások azt gondolják róla, nincs benne semmi
különleges.
Nyilvánvaló, hogy tévesen ítélte meg.
És aztán ott volt az a pillanat, amikor Claire odahajolt
hozzá, és azt mondta, hogy: Harapjon bele, ha mer! Annyira
élénken emlékeztetett Loreleira, hogy összerezzent, és
hideg borzongás futott végig a gerincén.
Erre sem számított.
De minden másban, minden egyéb részletet tekintve
Russell aprólékos gonddal járt el. Simán kellett volna
mennie a dolognak. Megszámlálhatatlanul sok órát töltött
különböző könyvtárakban az elmúlt néhány évtizedben,
amikor nem tudott hol megszállni azokban a városokban,
ahová elvetődött. A könyvtárosokat levette a lábukról, hogy
segítsenek neki információkat keresni. A vándorcirkuszos
évek hozadékaként olyan sok emberhez kapcsolódott
láthatatlan szálakkal, hogy ha azok láthatóvá válnának,
Russell élete bonyolult térképhez hasonlítana. Elraktározta
a titkokat, és gyűjtötte a fotókat, állandóan résen volt, hogy
bővíthesse a régi ismerőseiről összegyťíjtött anyagot.
Történetek alakultak ki ilyen mÓdon. Többféle szemszögből
elmesélve.
 Ránézett az őt, Loreleit, Inglert, Barbie-t és a gyereket
ábrázoló fotóra.
Tökéletesen megállta a helyét a történet, amit előadott.
Barbie, Ingler és az ő komoly kislányuk. Lorelei vadsága,
amivel képes lett volna ellopni a gyereket. Russell ártatlan
kívülállóként szerepelt, aki figyelte a negyven évvel
korábban kibontakozó drámát. Jó húzás volt Donnának
nevezni a gyereket.
De csak ennyi volt, és nem több. Csak egy történet.
Az igazság az volt, hogy Russell a fényképen látható
bárban ismerkedett meg a gyönyörű, tragikus sorsú
Loreleijal azon az estén, amikor a fotó készült. A gyerekével
libegett be, egy Claire nevű kislánnyal. Senki nem szólt rá,
hogy vigye ki a gyereket a bárból. Lorelei mindenkit levett
a lábáról. Russell fizetett neki egy sört, és odahívta az
asztalukhoz, ahol új barátaival ültek: Inglerrel és a
feleségével, Barbie-val. Csavargók voltak, akkor vették fel
őket a vándorcirkuszhoz jegyszedőnek. Barbie szerette
volna megfogni a kicsit, aki Lorelei karján ült, Lorelei
odaadta neki, és a csapos abban a pillanatban kapta le őket
az új fényképezőgépével, amivel el akart dicsekedni.
Később Russell bevitte a lakókocsijába Loreleit, aki
mosolyogva mutatta a férfinak a csapostól ellopott kamerát.
Arra a három hétre, amíg a cirkusz a városban volt, Lorelei
vele maradt, csendes kislánya a lakókocsi sarkában aludt.
Russell gyakran meg is feledkezett róla. Jól érezték
magukat Loreleijal, aki ravasz volt, és annyira ügyes kezű,
hogy még Russellt is meglepte. Ráadásul szép volt, és
elbűvölő, mindenkivel megszerettette magát. Pont az a fajta
nyughatatlan lélek, akit a társadalom kivet magából, és a
vándorcirkusz magához vonz. Ott maradhatott volna, éppen
közéjük illett. De Russell tudta, hogy ez nem fog
megtörténni. Akkoriban Lorelei túl fiatal volt, és még nem
tudta, hogy az ember nem szökhet meg a démonai elől.
Aznap, amikor a vándorcirkusz tábort bontott, és megint
útnak indultak, Lorelei a csendes kislánnyal együtt eltűnt.
Pár száz dollárt lopott Russelltól, de a kamerát otthagyta
neki.
Bizonyos tekintetben nem különbözött azoktól a nőktől,
akiket minden városban felszedett, hogy velük múlassa az
időt. Másfelől viszont kivételes egyéniség volt.
Russell emlékezett rá, hogy egy éjszaka, amikor berúgtak
a lakókocsiban, Lorelei elmesélte neki furcsa, észak-
karolinai családjának történetét, meg az almafáét, és hogy
milyen látomása volt, miután megevett egy almát. Eszébe
jutott, hogy Lorelei elvett egy almát az Ő kis műanyag
asztaláról. Ahogy megérintette, fehér zúzmarából való csík
kígyózott végig az almán, majd az egész gyümölcsöt
beborította. Lorelei akkor nevetve megdobta őt a hideg
almával: „Harapj bele, ha mersz!”
Emlékezett rá, hogy azt gondolta: Amit én kitalálok,
sehol sincs ahhoz képest, ami neki valóság.
Reggel másnaposan ébredtek, és Lorelei soha egy szóval
sem említette többé az esetet, Russell nemegyszer azt
gondolta, hogy talán csak álmodta az egészet.
Hangokat hallott a folyosóról, bőröndöket húztak a
földön. Az övé mellett lévő szobában lakó házaspár ment le
a lépcsőn, hogy kijelentkezzenek.
Russell eltette a fotót, felvette a bőröndjét, és
körülpillantott a szobában, nem felejtett-e ott valamit.
Anne Ainsley-re gondolt, és őszintén remélte, hogy a nő
jó emlékezetében fogja őt megtartani. Ez most rendkívül
fontos volt számára. Egyszer az életben talán valami jó
dolgot hagy maga után, néhány beszélgetést és történetet,
amelyekre Anne mosolyogva fog visszagondolni, meg az
Őszre, Amikor a Nagy Banditi Eljött Látogatóba.
Elővette az összehajtogatott cirkuszi szórólapot, amit
Anne visszaadott neki, és az ágyra tette.
Aztán a Nagy Banditi azt csinálta, amihez a legjobban
értett.
Eltűnt.
 
 
 14. Fejezet

A ZONZON A PÉNTEK DÉLELŐTTÖN Bay bement a kör alakú

épületben, a rotundában található központi irodába
osztályfőnöki óra előtt. Leadta az igazolást, amelyet az
anyja írt, hogy a tudtával hiányzott tegnap az iskolából, így
nem írnak be igazolatlan hiányzást a naplóba. Senki nem
szeretett bemenni a központi irodába. Lábszag volt
odabent, és a barátságtalan titkárnő, Ms. Scatt túl sok
világos színá korrektort kent a szeme alá, de senki nem
mert szólni neki, hogy egyáltalán nem hat természetesnek.
Bay éppen kifelé tartott, amikor meghallotta Phin
hangját:
 – Helló, Bay!
Végignézett a folyosón, és egy nyitott szekrény előtt látta
meg Phint, akinek a hátizsákja a lábánál hevert. Odament
hozzá. Nem tudta, hogy ezen az emeleten van a fiú
szekrénye. Különben meg szinte senki nem tudta az
iskolában, hol van a szekrénye, ezért jártak a diákok olyan
tömött hátizsákkal. A bal oldali szekrényeket mindegyik
épületben pirosra, a jobb oldaliakat meg feketére festették
– ezek voltak az iskola színei. Az évek során azonban a piros
valami csajos rózsaszínné fakult, úgyhogy a fiúk nem kértek
belőle, és cseréltek azokkal a lányokkal, akiknek nem
tetszett a fekete szekrényajtó, és végeredményben
mindenki elfelejtette, hol van a helye.
– Szia, Phin! – mondta Bay. Tetszett neki, hogy ilyen
szokatlan helyen találkozik a fiúval. Az iskolában alig látták
egymást. Nem volt közös órájuk, de még az ebédidejük sem
esett egybe.
– Egész héten nem láttalak a buszmegállóban – mondta
Phin, és közben becsukta a rózsaszín szekrényét.
Nyilvánvaló, hogy senki nem akart vele cserélni. Mi van
veled? Valami nevetséges pletykát terjesztenek, hogy
szerdán rajtakaptak benneteket Joshsal a parkban. Bay
nekitámaszkodott a fiú melletti szekrényeknek.
– Anyám szobafogságra ítélt, mert Josh vitt haza a bál
után. Aztán szerdán elmentem vele anya engedélye nélkül.
Phin rezzenéstelenül végigmérte Bayt.
– Josh Mattesonnal.
– Nem az van, amire gondolsz.
Phin a vállára vetette súlyos hátizsákját, amitől egy
pillanatra kibillent az egyensúlyából. Valószínűleg nehezebb
volt a zsák, mint a gazdája.
– Ha csak szórakozni akar veled, velem gyűlik meg a
baja!
Bay elnevette magát.
– Ez komoly, Phin?
– Igen, komoly.
 Bay észbe kapott, ahogy eltolta magát a szekrényajtótól.
– Szerintem erre nem lesz szükség. Úgy tűnik, ő van
lekötelezve neked. Valamit mondott arról a videóról, ami a
halloween-parti utáni verekedésről készült.
– Te láttad? – kérdezte Phin.
– Nem. Anyám elvette a telefonomat, sőt, most már a
laptopomat is. A szerdai dolog miatt. Mi van azon a
titokzatos videón?
– Semmi. – Phin elnézett Bay válla fölött. Piros foltok
jelentek meg az arcán és a nyakán.
Bay megfordult, és meglátta, hogy Riva Alexander vonul
végig a folyosón. Az a fajta lány volt, akinek jól áll egy kis
túlsúly, habár erre csak idősebb korában fog rájönni. Ma
olyan kendőt kötött a derekára, amelyen apró kis csengők
voltak, és járás közben halkan csilingeltek. A felsőévesek
általában nem mozdultak ki a saját épületükből, mert ott
volt a legtöbb órájuk, tehát rendkívüli esemény volt, hogy
itt látták Rivát.
Nem ment el mellettük, mintha máshová tartott volna,
hanem megállt Bay és Phin előtt.
– Szia, Phin! Nem zavarok?
– Nem – vágta rá a fiú gyorsan, amin Bay elmosolyodott.
– Láttam a videót. Csak ezt szeretném odaadni neked –
mondta Riva, és átadott a fiúnak egy összehajtogatott
papírdarabot. – Írtam neked egy levelet.
– Ó, köszönöm – mondta Phin, és elvette tőle.
Riva felszegett fejjel továbbment.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Bay.
– Fogalmam sincs – válaszolta Phin. – Csak velem van baj,
vagy minden kezd a feje tetejére állni?
Felhangzott a jelzőcsengetés az osztályfőnöki óra előtt,
szétszéledt a nép a folyosóról.
– Nem veled van baj – felelte Bay mosolyogva, és
hátralépett, aztán futva indult az osztályterme felé, hogy
becsengetés előtt odaérjen.
 
 
Éppen elindultak a korábbi buszok, és Bay a megszokott
lépcsőjén üldögélt az iskola előtt aznap délután, amikor
autóduda hangját hallotta. Lenézett, és meglátta az anyja
Mini Cooperét bekanyarodni az iskola elé.
Ennyit mára a Joshra várakozásról. Szerda Óta nem látta
a fiút, amikor a családja testületileg kivonult a parkba.
Bárkit elriasztottak volna, nemhogy egy szerencsétlen
tizennyolc éves kamaszt, aki nem csinált semmi rosszat.
Baynek nem maradt más lehetősége elérni Josht, mint hogy
a felsősök épületében lófrál, de azt sem tudta, hogyan
szólítsa meg a fiút az iskolában. Eddig csak kétszer járt ott.
Először az első iskolai napon, amikor eltévedt, és életében
először látta meg Josht, aztán meg, amikor átadta neki a
levelét.
Bay lebattyogott a lépcsőn, és szó nélkül beült az anyja
kocsijába. Sydney kötényben volt, ami annyit jelentett, hogy
még visszamennek a szalonba.
– Claire azt mondta, ma nem készít cukorkát, ezért
gondoltam, hogy eljövök érted – mondta Sydney, miközben
kikanyarodott a járdaszegély mellől, és rádudáltak, mert
bevágott valaki elé.
Ó! – mondta Bay, akinek egy kis lelkiismeret-furdalása
támadt, amiért olyan mogorván viselkedett. – Azt hittem,
Josh miatt csinálod az egészet.
– Joshról majd máskor beszélünk – felelte Sydney.
– Hogy van Claire néni? – kérdezte Bay, mert eszébe
jutott a tegnap este, és hogy milyen súlyosan érinti Claire-t
az örökség kérdése. Ha valaha is azt mernék mondani
Baynek, hogy ő nem Waverley, kinevetné az illetőt. A
világért sem venné komolyan. De ez azért volt, mert soha
nem kellett egyedül rájönnie a dolgokra, úgy, hogy nagyon
kevés támpontja lett volna.
– Azt mondta, elintézte a dolgot – mondta Sydney.
– Az mit jelent?
– Nem tudom. De hiszek neki.
 Elhaladtak az iskolával szomszédos üzletek és irodák
mellett, aztán Sydney rákanyarodott a belvárosba vezető
autópálya-lehajtóra, mert az rövidebb volt, mint behajtani a
környékbeli kis utcákba. Bay csukott szemmel is meg tudta
mondani, merre járnak. Ismerte a terepet, mint a tenyerét.
– Komolyan gondoltad, amit tegnap este mondtál: hogy
találkozni akarsz azzal az emberrel, csak mert elmondhatna
néhány dolgot az anyukádról? – kérdezte Bay. – Még ha
rossz dolgokat mondana is?
– Igen – válaszolta Sydney. – Örök rejtély marad
számomra az anyám. De szerintem Claire számára még
nagyobb rejtély. Szeretnék tudni róla, már csak Claire miatt
is.
Bay kinézett az utasoldali ablakon, és így szólt:
– Ne haragudj, amiért úgy viselkedtem! Itt vagytok
nekem apával, és ez sokkal több, mint ami nektek valaha is
jutott Claire-rel. Tudom, hogy azért jöttél vissza, hogy itt
nőjek fel, pedig nem is akartad. Soha nem hagytál el, és
soha nem hagytad, hogy másnak gondoljam magam, mint
ami vagyok. Soha nem lesznek olyan kérdéseim és
kételyeim, mint neked meg Claire-nek vannak. Jó szülő
vagy, ugye tudod? Te is, meg Claire is. Jól csináljátok. –
Baynek elcsuklott a hangja, és ettől zavarba jött.
– Hűha! – mondta Sydney, és egy pillanatra Bayre
sandított. –
Köszönöm.
– Szívesen.
– De a szobafogságot nem függesztem fel.
Bay hátradőlt az ülésen, és elmosolyodott.
 
 
Miután beértek a szépségszalonba, Bay beült a telefon
mellé. Úgy gondolta, mivel megszűnt az állása Claire-nél,
ez lesz a délutáni elfoglaltsága, amíg az anyja nem talál új
recepcióst.
 Beült a pult mögé, és a Rómeó és Júliát próbálta olvasni,
de a könyv kezdett lapjaira szétesni. Ki nem állhatta,
amikor ez történt. Utálta elengedni a dolgokat. De itt volt
az ideje, hogy felragassza a borítóját a mennyezetre, és újat
kezdjen.
Lehajolt, és begyömöszölte a kötetet a hátizsákjába.
Ekkor vette észre azt a fényképet, amellyel az öreg meg
akarta zsarolni Claire nénit. Bay megtartotta magának.
Kivette, és behatóan tanulmányozni kezdte, majd
felnézett, kibámult a szalon ablakán, és végiggondolta a
dolgokat. Sötétedett, árnyékba borult a park. Horace J.
Orion feje olyan benyomást keltett, mintha hosszú, téli
álomra készülődne.
Ebben a napszakban látta meg először az öreget a
parkban álldogálni, mellette a bőröndje, és semmilyen
közlekedési eszköz nem volt a közelben.
A bőrönd.
Amikor legközelebb látta, az öreg a Pendland Streeten
sétálgatott.
Gyalog is elérhető távolságra a Waverley-háztól volt egy
hotel a Pendland Streeten.
A Pendland Street-i Szállodában szállt meg!
Bay hirtelen felpattant, és az ajtóhoz viharzott.
– Megmozgatom egy kicsit a lábamat – szólt oda az
anyjának. – Mindjárt jövök.
 
 
Anne Ainsley a szálloda előtt parkolt, öreg KIA
terepjárójának volánja mögött ülve várakozott. A kocsi a
legutóbbi házasságából maradt meg, de legalább ki volt
fizetve. Jóval elmúlt öt óra. Anne majdnem elkésett, mert
elfelejtette, hogy holnap halloween, és Andrew cukorkát
akart vele vetetni, azt a drága fajtát, hogy legyen mit adni a
jelmezes gyerekeknek, akik halloweenkor édességet
kéregetnek, és soha nem hagyják ki a szállodát. Anne
elrohant a legközelebbi vegyesboltba, megvette a cukrot, és
három perccel a kitűzött időpont előtt ért vissza.
Azóta is ott várt a kocsiban.
Russell nem jött.
Anne előrehajolt, és rápillantott a régi, családi otthonra,
tudva, hogy többé nem fogja betenni oda a lábát.
Összepakolta minden ruháját és kevéske holmiját. Aztán
magához vett néhány dolgot a szállodából, amire úgy
gondolta, szüksége lehet. Egy kártyaasztalt összecsukható
székekkel az alagsorból. Egy párat a jobb ágyneműkből,
párnákat és törülközőket. Egy digitális rádiót.
Konyhaedényeket. A széfből kivett készpénz mellett
magához vett néhány darabot az anyja ékszerei közül:
gyöngy nyakláncokat és rubin fülbevalókat, hogy szükség
esetén eladhassa Őket. Andrew egy szivardobozban tartotta
Őket a szekrényében. Valószínűleg rég megfeledkezett
róluk. Csakis azért tartotta magánál őket, nehogy Anne-hez
kerüljenek.
Russell Zahler bőröndje jutott eszébe, és hogy milyen
kevés dolgot hord magánál. Milyen kevés holmira van
szüksége! Ó is Így akart élni. Nem tárgyakkal telezsúfolni
az életét, hanem történetekkel, olyan sok történettel, hogy
ha meg lehetne mérni a súlyukat, ezer bőröndbe sem
férnének bele.
Egy utolsó pillantást vetett a szállodára, és beindította a
motort.
Már éppen sebességbe akarta tenni a kocsit, amikor
hirtelen kivágódott az utasoldali ajtó, és Russell Zahler
szállt be mellé, bőröndjét az ölébe tette.
– Szóval elment volna nélkülem is? – bólintott Russell. –
Nagyon helyes! Így nincs rajtam akkora nyomás, nem én
vaU0k az oka, hogy lelép. Legközelebb ne várjon ilyen
sokáig! – Russell kinézett a kocsi ablakán.
Anne szája tátva maradt. Próbára tették? Valóban?
– Maga figyelt engem?
 – Egész nap a fülkéjében ültem. Kíváncsi voltam, tényleg
megteszi-e.
Anne rámeredt, még mindig nyitva volt a szája.
Russell számára kezdett kényelmetlenné válni a csend.
– Na jó, ma délelőtt a hátsó ajtón át mentem ki, de aztán
leültem a maga egyik székébe, és nem tudtam rávenni
magam, hogy felkeljek. – Szünetet tartott. – Elfáradtam,
Anne! Nagyon-nagyon fáradt vagyok.
– Lehet, hogy már nem is akarom, hogy velem jöjjön –
válaszolta Anne, mert kezdett egy kicsit elege lenni a
férfiból. – Lehet, hogy egyedül akarom végigcsinálni.
Russell kihúzta magát, még mindig előrenézett.
– Elmondok magának napi egy történetet, ha elvisz
Floridába. Napi egy történet az étkezésekért és a
gondozásért, ha valaha szükségem lesz rá. De ígérje meg,
hogy soha nem fogja elfelejteni őket! Ha emlékezni fog a
történeteimre, úgy fogok élni az emlékezetében, ahogy azt
szeretném. Ez különös módon nagyon fontos lett nekem.
– Mi lesz, ha kifogy a történetekből? – kérdezte Anne.
Russell szája sarka megrándult.
– Az nem fog megtörténni. Nekem elhiheti.
Hát Így, gondolta Anne. Most kiszabadul a buborékból, és
szabadon repül a levegőben.
– Csatolja be az övet! – mondta Anne, és kikanyarodott a
járdaszegély mellől.
Hirtelen kiabálást hallott:
– Várjanak! Várjanak!
Russell-lel együtt hátrafordultak az ülésben, és kinéztek
a hátsó szélvédőn. Bay Waverley szaladt feléjük a járdán,
vadul integetve próbálta magára vonni a figyelmüket.
Anne visszafordult, és beletaposott a gázba.
– Ne! – mondta Russell. – Várjon! Velem akar beszélni.
Anne fékezett.
– A bátyám észre fogja venni.
– Csak egy pillanat – mondta Russell, és a bőröndjét
átemelte a hátsó ülésre, aztán a kilincs után nyúlt.
 
 
Amikor Bay meglátta, hogy az idős férfi beszáll a
terepjáróba a bőröndjével együtt, teljes erőből futásnak
eredt, és kiabálni kezdett, hogy várjanak.
Olyan közel volt már. Egyszerűen nem engedhette el úgy,
hogy megválaszolatlanul maradjanak a kérdései.
Futás közben egyre kiáltozott, de a kocsi elhúzott.
Bay lassított, majd megállt, a kezében szorongatta a
fényképet.
Ekkor, nagy meglepetésére, hirtelen megállt az autó, és
az öreg kiszállt.
– Nagyon sietsz valahová, kislányom – szólt Baynek azon
a kellemes hangon, amelyre a lány jól emlékezett.
Bay odaszaladt hozzá a járdán.
– Van még róla fényképe? – kérdezte lihegve, felmutatta a
képet, és rámutatott Loreleire. – A nevem Bay. Waverley
vagyok én is. Lorelei a nagyanyám volt.
– Tudom, ki vagy – mondta Russell. – De nincs. Csak erről
van még egy másolatom. Semmi több.
– Mit tud róla? – kérdezte sietve Bay, és levegő után
kapkodott. –Tud még valamit mondani az anyámnak vag
Claire nénikémnek az anyjukról?
Russell türelmetlenül felsóhajtott, aztán felnézett,
ezüstszínű szemével hunyorított a sötétedő égboltra.
– Shawneeban, egy bárban ismerkedtem meg Loreleijal.
Ott dolgoztam a vándorcirkusznál. Együtt voltunk egy
ideig. Ez minden. Csak három hétig ismertem.
– De Claire a saját gyereke Loreleinek, igaz? Lorelei nem
csak úgy lopta valakitől.
Russell a lány szemébe nézett. Ösztönösen hagyta, hogy
fokozódjon benne a feszültség.
– Amennyire tudom, igen, Claire a saját gyereke.
Bay le akart csapni erre: miért hazudott ezzel
kapcsolatban, miért döntött úgy, hogy eljön ebbe a városba,
és megpróbálja tisztességes emberek életét feldúlni? De az
utcán egy nappal korábban megjelentek a csokikéregető
gyerekek, és Russell gyorsan a hangjuk irányába fordult.
Bay észrevette, hogy kellemetlenül érzi magát. Nem volt
sok ideje, Úgyhogy nem vesztegette ítélkezésre.
– Akkor kik ezek az emberek? – mUtatott a sötét hajú
párra a fényképen.
– Barátaim a vándorcirkuszból. Semmi közük nem volt
sem Loreleihez, sem Claire-hez. Ez csak egy jól elkapott
pillanatfelvétel. Akkor egyszer találkoztak, azt hiszem.
Ennyit tudok neked mondani – szólt Russell, és
megmozdult, hogy visszaüljön a kocsiba.
Bay lehajolt, hogy lássa, ki vezet. Anne Ainsley volt az, a
szállodatulajdonos húga. Furcsa módon Bay nem
csodálkozott rajta. Az évek során látta egyszer-kéts7M, és
mindig beléhasított, hogy ez a szikár, csontsovány nő, aki
szellemként kering a Pendland Street-i Szálloda körül, nem
oda tartozik. Anne lételeme a szél, nem pedig a házba való
bezártság.
– Várjon! – mondta Bay, mielőtt Russell be tudott volna
ülni.
Russell megfordult, keze a kocsi ajtaján.
– Mi az, kislányom? – kérdezte. – Tényleg indulnunk kell.
Bay habozott.
– Mi volt az ő Waverley-tudománya?
Russell nem tett úgy, mintha nem értené. Furcsa
kifejezés jelent meg az arcán.
– Lorelei Waverley szerette a hideget.
Bay valósággal összezuhant.
– Az nem varázserő.
Russell elmosolyodott.
– De igen, ha megérintesz egy almát, és a legforróbb
nyár közepén egy szempillantás alatt bevonja a dér. Egy
vagyont kereshetett volna vele a vándorcirkusznál. De
inkább megtartotta magának. Hogy miért, azt sosem
mondta el nekem.
 Russell bekászálódott az anyósülésbe, és szó nélkül
becsukta a kocsiajtót. Ahogy Anne elindult, Russell
letekerte az ablakot, és kedélyesen kiszólt: – Fogadják
legőszintébb bocsánatkérésemet, ha bármi
kellemetlenséget okoztam volna!
 
 
Aznap reggel, miután Russell elhagyta a házat, Claire őrült
módjára főzni kezdett. Amikor végzett a fügés-borsos
kenyérrel, hozzáfogott a leveshez. Ha az ember levest
rotyogtat egy hideg napon, mintha vattával bélelné ki a
házát. A leves finom illata egyre dagadt, mindent beborított
és körülölelt. Claire tovább folytatta: tojásos krémmel
töltött kosárkákat készített desszertnek, és arra vágyott,
hogy árvácskával díszítse a tetejüket.
Aznap este feltálalta a házi készítésű zöldséglevest, a
fügés-borsos kenyeret és a süteményt némileg meghökkent
férjének és lányának. Meg tudta érteni a
zavarodottságukat. Régen töltötte azzal az egész napot,
hogy rendes ételt főzzön nekik, hát még, hogy megterítse
az asztalt a kisebbik ebédlőben, igazi ezüst étkészlettel és
vászonszalvétákkal.
Claire megállapította, hogy gyakrabban kellene az
ebédlőben enniük. Amikor Mary nagymama meghalt, Claire
az életbiztosításából felújíttatta a konyhát, amely végül
elfoglalta az ebédlő nagy részét is. Mary régen ott terített a
bérlőknek. Most azonban éppen megfelelő méretű volt
hármójuk számára.
– Ez nagyon finom volt, Claire – mondta Tyler a vacsora
befejeztével.
– Igen, király volt! – helyeselt Mariah. – De legközelebb
ne tegyél krumplit a zöldséglevesbe!
– Miért ne? – kérdezte Claire.
– Mert a legjobb barátom nem szereti.
A jó öreg Em! Nem lehetett úgy végigenni a vacsorát,
hogy Mariah meg ne említette volna valamilyen
összefüggésben.
– Honnan tudta Em, hogy zöldséglevest eszünk? –
kérdezte Claire, és közben felállt, hogy összeszedje az üres
tányérokat. – Fogalmam sincs. – Mariah vállat vont. – Csak
úgy tudta.
– Felhívtad?
– Minek hívnám fel? Itt van.
Claire és Tyler összenéztek.
– Hogy érted, hogy itt van?
– Itt van. Velünk van, ebben a szobában.
– Akkor miért nem látjuk? – kérdezte Claire, miközben
egy kicsit meglibbent a függöny.
Mariah ismét vállat vont.
– Te látod őt? – kérdezte Tyler.
– Néha igen. De legtöbbször csak hallom.
– Szóval Emet nem az iskolából ismered? – kérdezte
Tyler.
– Nem. Nem jár iskolába. Azt mondja, most menjek a
szobámba, mert ti ketten beszélgetni akartok.
Megengeditek?
Claire bólintott, és mindketten Mariah után néztek, aki
kettesével véve a fokokat felrohant a lépcsőn.
– Em csak a képzelete szüleménye – mondta Tyler. Az
asztalra csapott, és felnevetett. – Tudod mit? Fellélegeztem.
Azt hittem, lemaradok valamiről. Folyton azt gondoltam
magamban, ha te vinnéd Őt iskolába, és te mennél érte,
biztosan tudnád, ki az az Em. Ismernéd a szüleit, hogy
mivel foglalkoznak, és mi a kedvenc ételük.
Claire még mindig a lépcsőt bámulta, kezében az üres
edényekkel.
–Túl nagy már ahhoz, hogy képzeletbeli barátai legyenek,
nem igaz?
Tyler felállt, hogy segítsen leszedni az asztalt.
– Ő maga választja ezt az utat – mondta, és kiment a
konyhába. – Elnézem őt néha, és alig várom, hogy lássam,
mi lesz belőle.
 A függöny még mindig libegett. A légáramlat elszállt
Claire mellett, a lépcsőn felfelé, Mariah nyomában. Aztán a
függöny is megállapodott.
A konyhában együtt pakoltak be a mosogatógépbe. Tyler
leöblítette az edényeket, mielőtt átadta őket Claire-nek, aki
egyszer csak megszólalt: – Kiszállok a cukorkaüzletből.
Tyler nem tévesztette el a ritmust.
– Végre elhatároztad, hogy eladod a hickorybeli Dickory
Foodsnak?
– Nem. Egyszerűen abbahagyom. Nem volna ugyanaz, ha
valaki más csinálná. Akkor már nem lenne. . . Waverley.
– Rendben – válaszolta Tyler kedélyesen. Elzárta a
csapot, és megtörölte a kezét. – Tulajdonképpen ezért főztél
ma este? Bevezetőnek az elkövetkező attrakciókhoz?
Claire határozott mozdulattal becsukta a mosogatógép
ajtaját. Tyler reakciója zavarba hozta. Egész nap azon
gondolkozott, hogyan mondja el neki, mert attól félt, hogy
bizonyos értelemben cserben hagyja a férjét.
– Ennyi? És mit gondolsz arról, amit ez anyagilag
jelenteni fog nekünk? Időbe telik, mire visszaépítem a
partiszervizt azzá, ami volt. Mi lesz Mariah egyetemi
tandíjával? Azt hittem, aggódni fogsz miatta.
– Nem is gondoltam, hogy úgy a szívedre veszed, amit
erről mondtam. A cukorkakészítés nagyon jól jött a tandíj
szempontjából, de anélkül is jól megvoltunk. – Átölelte
Claire derekát. – Tudom, hogy egy ideje már nem okoz
örömet a cukorkagyártás. Majdcsak megleszünk valahogy.
– Ennyire látszott rajtam?
– Azt hiszed, nem figyelek oda, amikor a levegőbe
bámulok? – kérdezte Tyler, és közelebb húzta magához
Claire-t.
– Tudom, hogy túl sokat aggódom.
– Nehéz feladat, de valakinek ezt is el kell végeznie!
– Pontosan! – felelte Claire, és felnézett a férjére. –
Lennél szíves ezt megmondani a húgomnak is?
 – Dehogyis! Még majd focista frizurát csinál nekem, mint
legutóbb, amikor megharagudott rám. Utána hetekig
üldözött a balszerencse. Háromszor kaptam defektet, mire
végül megnŐtt a hajam.
Furcsa, hogy Tyler milyen könnyedén kezelte Sydney
tudományát, de az övét nem. Tyler az orrával csiklandozni
kezdte a nyakát, amikor Claire azt kérdezte: – Hittél te
abban valaha, hogy különleges dolgokra vagyok képes az
ételekkel kapcsolatban?
– Már hogyne hinnék benne! De sokkal több van benned,
Claire! Néha azt gondolom, én vagyok az egyetlen, aki azt
is látja. – Hogy nyomatékot adjon a szavainak, megcsókolta
Claire-t, aki levegő után kapkodva támaszkodott neki a
konyhaszekrénynek. – Odafent találkozunk!
Claire rendet csinált a konyhában, aztán felment, és a
gondolataiba merült Tylert a folyosón találta. A falra
akasztott festményeket rendezgette: a „Claire világa” című
sorozatot, amelyet akkoriban festett, amikor
összeházasodtak. Claire igazából nem szerepelt a képeken,
hiszen Tyler nem portréfestő volt, de gyönyörű fény- és
színtanulmányok voltak levélzöldekkel, feliratoknak látszó,
fekete vonalakkal és élénk almapiros pontokkal. Ha Claire
sokáig nézte őket, néha úgy tűnt neki, hogy egy alakot lát,
aki összekuporodik a lombok között. Nem először
töprengett el azon, mivel érdemelte ki ezt a férfit, a férjét.
Minden tőle telhetőt megtett, hogy elhárítsa a férfi
közeledését, amikor megismerkedtek. Jól megvolt egyedül
is. Azt gondolta, hogy ha senkit nem enged közel magához,
akkor nem sebezhetik meg, ha elmennek, mert akiket
valaha is szeretett, mind elhagyták. De Tyler fölött nem volt
hatalma, legalábbis nem Waverley-módra. Tyler minden
mást szeretett Claire-ben, azt az egyet kivéve. És Claire
még most sem tudta, miért van ez így.
Egyszerűen csak boldog volt miatta.
 
 
Tyler sokáig ébren maradt azután is, hogy a felesége
elaludt. Szép, sima, meztelen hátát fordította Tyler felé az
ágyban. A férfi végigsimította az ujjával a gerincét, érezte,
hogy Claire megborzong, libabőrös lesz az érintésétől.
Tyler jól bebugyolálta a takaróval, amelyet lerúgott
magáról.
Házasságuk dinamikája értelmében Tyler tudta, hogy Ő
nem eshet bele a nyúl üregébe. Az ő dolga az volt, hogy az
üreg fölött állva kicsalogassa a nyulat.
Titokban persze jól ismert minden trükköt, amivel a ház
megtréfálta. Azt is tudta, hogy Claire varázslatos dolgokat
művel az étellel. És ha muszáj volt beismernie, átkozottul
jól tudta azt is, hogy az almafa megdobálta őt almákkal. De
az ő feladata az volt, hogy hagyja: aki Waverley, az hadd
legyen Waverley. Neki magának nem kellett Waverley-vé
válnia.
Azért előfordult, hogy neki kellett leugrania a
nyúlüregbe. Mint például ma este is.
Kikászálódott az ágyból, és felöltözött. Kiment a
hálószobából, megint elmélázott a folyosói festményeken,
és egy ideig rendezgette őket. Aztán lement a földszintre,
ahol a konyhában felhalmozott, hatalmas mennyiségű
kenyér ragadta meg a figyelmét. Megint igazi étel volt a
házban! Ez mosolyt csalt az arcára. Claire nem készít több
cukorkát, aminek talán soha nem fogja megtudni az okát.
Az viszont teljesen egyértelmű volt, hogy a felesége
boldogabb, amióta meghozta a döntését. Semmi más nem
számított. Az igazat megvallva, jó lesz újra úgy elmenni
otthonról, hogy a ház nem illatozik már a cukortól és a
virágoktól. Felesége cukorkakészítő üzletének illata
elkísérte Tylert a munkahelyére, és betöltötte az irodáját,
tucatjával vonzotta oda a kolibriket, amelyek az irodája
ablakához csapódtak, amikor megpróbáltak bejutni.
Tyler fogott egy szelet fügés-borsos kenyeret, és kiment a
kertbe.
 Tapasztalatból tudta, hogy nem tanácsos túl közel menni
a fához, még ha téli álmát alussza is. Soha nem bízott
benne. Kinyitotta a kertkaput, és megállt a küszöbön a
hidegben, a kenyeret majszolta, és közben észrevette, hogy
elfelejtett cipőt húzni. Szintén elfelejtette leszigetelni a
padláson a szellőzőnyílásokat, ahogy azt Claire kérte tőle.
Már majdnem sarkon fordult, és bement a házba, amikor
eszébe jutott, minek jött ki eredetileg.
– Ide figyelj, te almafa, jól teszed, ha ma éjjel virágba
borulsz! – mondta a fának. – Elég volt.
 
 
Claire nagy sóhajjal ébredt halloween reggelén, mintha víz
alól bukkant volna fel. Nem emlékezett rá, miről álmodott,
csak hogy valami hideg és édes dolog volt. Épp akkor kelt
fel a nap, és Claire tudta, tudta, mielőtt kinézett volna az
ablakon, hogy végre megjött az első fagy. Kikelt az ágyból,
óvatosan, hogy ne zavarja Tylert, aki hason fekve aludt, és
minden bizonnyal olyan meleg dolgokról álmodott, mint a
meg a kakaó. Felvette a padlón heverő hálóingét, aztán
belebújt a papucsába. Ahogy kiment, felkapta Tyler zakóját,
amely az ajtón lévő fogasra volt felakasztva.
Keresztülment a házon, át a lesötétített konyhán, ki a
hátsó teraszra. És valóban, jeges csillagocskák borították a
furgonját, és a kaput benövő lonc csupasz indáin finom
kristályréteg csillogott.
Claire lehelete kis felhőként szállt fel, amint sietve a
kertkapuhoz ment a kocsibejárón keresztül. A környék
olyan csendes volt, amilyen csak hideg időben szokott lenni,
mintha a hangok is megfagynának, mielőtt földet érnek.
Az indák között matatva kereste a kulcsot, reszketett a
keze. Az első fagy mindig izgalomba hozta, de az idén még
többet jelentett neki ez az évszak, ez a megújulás.
Lényének egy kis része szinte félt, hogy az idén nem fog
bekövetkezni, hogy nem lesz több varázslat, sőt, soha nem
is volt.
 Visszafojtott lélegzettel, lassan nyitotta ki a kaput.
A kert végében virágba borulva pompázott a fa. Apró,
fehér virágok jelentek meg az ágain, a kopasz fa egyik
napról a másikra buján kivirult. A fa mintegy
ünneplésképpen reszketett, a fehér szirmok hullámokban
potyogtak le a földre, olyan hang kíséretében, mint amikor
homokot szórnak. A kert már hófehérbe Öltözött. Claire
bement, kifordított tenyerén felfogott néhány lehulló
virágszirmot. Végigsétált a kerten, egészen a fáig, és a
szirmok megakadtak a hajában.
– Isten hozott újra köztünk! – mondta.
– Anya? – hallatszott a kertkapu irányából. Claire
megfordult, és azt látta, hogy álmos kislánya utánajött.
Mariah hálóingben állt a kapuban, fürtös haja kócosan
meredezett a fején. Tyler kicsinyített mása volt.
Claire odament hozzá, és átölelte. Megdörzsölte a vállát,
hogy átmelegedjen.
– Végre kivirágzott a fa – szólt Mariah.
– Igen. Éppen itt volt az ideje. Mariah elmosolyodott.
– Gyönyörű!
Egy ideig gyönyörködtek a fában, az pedig örült neki.
Kezdtek szaporodni a szirmok a földön.
– Szeretlek – mondta Claire csendesen Mariah-nak, és az
ajka majdnem a kislány fejéhez ért. Szinte belesuttogott a
hajába, amitől Mariah fejbőre átmelegedett. – Ugye, tudod?
Mindazokért a csodálatos dolgokért, ami vagy, és
mindazokért a csodálatos dolgokért, amivé leszel.
– Tudom – felelte Mariah.
– Akarsz ma körülöttem sündörögni a konyhában? – Most
már a lánya fejéhez támasztotta az arcát. – Tudom, hogy
nem szeretsz főzni. De egy kicsit együtt lehetnénk.
Mariah visszahúzódott.
– Nem szeretek főzni, de veled lenni szeretek. Csak útban
vagyok, amikor cukorkát készítesz.
– Jaj, dehogy, kicsim! Én voltam Útban saját magamnak.
Nem miattad volt. Gyere csak! – mondta Claire, azzal
kivezette lányát a kertből. – Készülődhetünk az első
fagypartira. Mindenkit meg kell hívnunk.
Tyler felkelt, és gereblyézni kezdte a kerti ösvényeket,
amit óránként meg kellett ismételni, mert a virágszirmok
minduntalan felszaporodtak. Időnként bement enni és inni,
a haja és a dzsekije tele volt virágokkal, néha apró
karcolások is látszottak az arcán, amikor túl közel ment a
fához, az pedig kinyújtotta valamelyik ágát, és rácsapott
Tylerre.
Bay azután jelent meg, hogy Claire felhívta Sydney-t a
bevásárlólista miatt. Becipelte az élelmiszerekkel teli
táskákat és dobozokat, és azt mondta, hogy az anyja azért
tette ki, mert még volt valami elintéznivalója, de hamarosan
jön és segít.
Buster valamivel később érkezett, kicsit kábultnak és
zavarodottnak látszott.
– Soha nem szoktam szombaton dolgozni. Mi a helyzet? –
kérdezte, és végignézett a konyhapulton felhalmozott
rengeteg ételen, ahol általában cukorka szokott lenni. –
Talán álmodom? Álmodom, igaz? Ezt csak álmodom.
Claire hívta segíteni a parti előkészületeiben, meg azért
is, mert Buster megérdemelte, hogy tudjon róla.
– Megjött az első fagy – mondta Claire. – Abbahagyom a
cukorkakészítést, és megint a partiszervizre fogok
koncentrálni. Gondoltam, szeretnéd tudni.
– Rohadtul itt volt már az ideje – mondta Buster, és jót
nevetett. – Ki hitte volna, hogy mindezt meg tudod csinálni?
Claire elmosolyodott, és körbenézett a konyhában.
– Mary nagymamám.
 
14. fejezet
Kedves Josh!
Tudom, hogy eddig még nem beszélgettünk, de talán már
tudod, ki vagyok. Bay Waverley a nevem, én vagyok az a
lány, aki mindennek tudja a helyét. Jó kis meghatározás,
mi? Úgy hangzik, mintha rendmániás lennék. Valamennyire
az is vagyok. De az egy másik történet.
Különben volt már olyan érzésed, hogy valamire vársz?
Nekem igen. Állandóan ezt gondolom. Úgy érzem, folyton
csak arra várok, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek,
ahová tartoznak, hogy végre fellélegezhessek. Amikor
megláttalak a folyosón az első tanítói napon, elfogott ez az
érzés. Nem tudom, hogyan és miért, de azt tudom, hogy
valami módon összetartozunk. Csak szeretném, hogy tudd.
Nem fogok körülötted sündörögni, nem fogom a
figyelmedet követelni. Nem akarok tőled semmit. De egész
életünkben egy kirakós játék darabjait keressük, hogy
tisztább képet kapjunk saját magunkról, meg arról, hogy
hová tartunk, és hol a helyünk. És én megtaláltalak téged.
El sem tudom mondani, micsoda megkönnyebbülést jelent.
Hát nem? Életünk sok bizonytalansága közt legalább ennyit
tudunk. Itt leszek neked, ha bármikor szükséged lenne rám.
Az iskola lépcsőjén foglak várni minden délután, ameddig
tudlak, ha beszélni akarsz velem.

Üdvözlettel:
Bay
 
 
Josh olyan sokszor elolvasta már a levelet, hogy a
hajtások mentén elvékonyodott a papír, sőt, már majdnem
el is szakadt. A szobájában heverészett, ahol megmaradt az
a fellengzős berendezés, amelyet az anyja tervezett még
Josh kisebb korában: fából készült, fehér ágykeret, rajta
kék-fehér tengerészcsíkos ágytakaró, az ágy fölött meg egy
jókora J betű. Ha nem lett volna olyan nagy rendetlenség a
számítógépasztalon, meg a focis poszterek és kupák, úgy
nézett volna ki a szoba, mint amit az ingatlankereskedők
hirdetéseiben látni.
Talán már tudod, ki vagyok.
Hát persze hogy tudta. Josh már régen megkapta a „Meg
se forduljon a fejedben!” kezdetű szentbeszédet. Először az
anyjától, aztán meg az apjától, aki nem tudta, hogy az anyja
már beszélt vele. Hát igen, ez megvolt. A Mattesonokat
nem jó összekeverni a Waverley-kkel, ahogy a ragasztót
sem a ketchuppal – mondta az apja, az idétlen hasonlatok
koronázatlan királya.
Amióta az eszét tudta, mindig látta Bayt a városban,
ahogy sötét viharfelhőként úszik utána a haja, mert mindig
siet valahová. De Josh tisztes távolságot tartott tőle, és Bay
mintha észre sem vette volna a fiút, egészen a gimiben
töltött első napjáig. Akkor aztán Bay kiugrasztotta a nyulat
a bokorból a levelével.
Josh még senkinek nem beszélt ilyen sokat a
boldogtalanságáról. Maga sem hitte, hogy elmondta
Baynek: este kilenckor szokott lefeküdni. De Bayt mintha
nem zavarta volna. Egyszerűen annyira nyugodt volt! Ha
Josh mellette ült, úgy érezte, az egész világnak több
értelme van. Nem kell a Notre Dame Egyetemre menned.
Nem kell apád vállalkozását folytatnod. Menj el dolgozni
Hickoryba, a focistadionba, ha úgy tartja kedved! Ne azzal
határozd meg önmagad, mit nem akarsz csinálni! Az a
fontos, hogy mit akarsz.
Talán ezért nem akarták a szülei, hogy kapcsolatba
kerüljön egy Waverley-vel? Mert ők elhitetik az emberrel,
hogy tényleg van választása? Mert esetleg megbabonáznak,
hogy azt gondold, boldog lehetsz?
 Josh legszívesebben kimaradt volna az egészből. Tudta,
hogy a szülei ezt várnák el tőle. Viszont nem voltak itthon.
Josh bátyját, Peytont látogatták meg az egyetemen, aztán
évfordulós utazásra indultak. Egy egész hónapig
odalesznek. Josh bátyját, Peytont eszükbe nem jutott volna
egyedül hagyni otthon. És még büszkék is voltak rá. Peyton
csibész volt és népszerű – nem úgy népszerű, mint Josh,
hanem az élet császáraként. Ha a szülők egy hónapra
elutaztak volna Peyton középiskolás évei alatt, bulikat
rendezett volna, feltörte volna a bárszekrényt, és vagy
kétszáz csajt felcsinált volna (az ő szavaival élve). A szüleik
mindig is Josht tartották megbízhatóbbnak kettőjük közül.
Ez állandóan bosszantotta. A bátyja, aki magas volt, és
apjuk széles vállát örökölte, egyszer leteperte Josht a hátsó
kert gyepén, és többször is „Mama Pici Fiának” nevezte.
„Mama Pici Fia azt csinálja, amit mondanak neki. Mama
Pici Fia beállhatna egy fiúbandába, igaz, Mama Pici Fia?”
Peyton sokkal érettebb lett, amióta egyetemre került, de
még mindig nem voltak valami jóban Joshsal. Igazság
szerint néha úgy tűnt, Peyton pontosan tudta, mit csinál,
amikor nem lépett a nagyapjuk nyomdokaiba, és a Notre
Dame Egyetem helyett a Georgia-i Műszaki Egyetemre
ment. Es ahelyett, hogy üzleti tanulmányokat folytatna, és
az apjuk kívánságának megfelelően átvenné a Matteson
Enterprises irányítását, jövőre a jogi egyetemre készül.
Tudta, hogy nem kell megfelelnie a szülőknek, Josh majd
úgyis megteszi.
Mindez csak feltételezés volt, amit Josh elfogadott,
egészen addig, amíg nyáron el nem ment gyakornoknak a
Matteson Enterpriseshoz. Nyomorultul érezte magát. Az
irodáknak nem volt ablakuk. Most először jutott eszébe,
micsoda őrültség kész házakat építeni egy Üzemben.
Ahelyett hogy a hagyományos módon építenék a házakat,
kint a szabadban. Ez annyira.. . gépies volt. Mindenkinek
sápadt volt az arcbőre, és gépies a mozgása. Josh nem
kapott levegőt. Egész nyáron nem tudta kifújni magát.
 Kopogtak a hálószobája ajtaján. Josh eldugta a levelet az
ágya alá, amikor Joanne, a régi bútordarabnak számító
házvezetőnő bedugta a fejét. Az utóbbi pár évben
megőszült, de még mindig egyenes és rakoncátlan volt a
haja. Josh és Peyton régen azt gondolta, bútorlakkot szokott
ráfújni.
– Valaki van a bejáratnál – mondta Joanne.
– Ki az?
Joanne elfintorodott.
– Egy Waverley.
Josh gyorsan felpattant, elszaladt Joanne mellett, és
leszáguldott a lépcsőn. Zoknis lábbal csúszkált a
márványpadlón, végül elérte a bejárati ajtót, és kinyitotta.
Bay anyja állt ott.
Farmert és gyapjúbéléses mokaszint viselt, ami
papucsnak nézett ki. A haja le volt eresztve, és furcsán
csillogtak benne a vörös csíkok a hűvös, reggeli
napfényben.
– Mrs. Hopkins – mondta Josh.
– Szólíts Sydney-nek! – válaszolta mosolytalan képpel.
Josh szélesebbre tárta az ajtót.
–Jöjjön be!
– Köszönöm, nem. – Egy lépést hátrált, és így szólt: –
Inkább te gyere ki!
Josh zoknis lábbal lépett ki, és becsukta az ajtót Joanne
előtt, aki rosszallóan nézett le rá a lépcső tetejéről.
– Mit keres itt?
Sydney bedugta a kezét rövid gyapjúkabátja zsebébe.
– Nem tudom, Josh! Semmit nem tudok rólad. Csak a
gimiből ismerem édesapádat és édesanyádat. És bevallom,
amit róluk gondolok, beárnyékolja azt, amit rólad gondolok.
Az apád csúnyán elbánt velem, pedig nem érdemeltem
meg. A lányommal ez nem történhet meg.
Sydney kitekintett a széles, elülső gyepre, ahol még
mindig ragyogó zöld volt a fű, és pillanatnyilag nem
borították be a lehullott levelek. A gyepet gondozó cég
tegnap szállt ki, és megtisztította az egész környéket, mert
ma volt halloween, és senki nem szerette volna, ha a
csokikéregető gyerekek egyike elesik ezen a gazdag
környéken, és beperelnek miatta valakit. Milyen
kellemetlen lenne!
– Bay nem illik bele a világodba, mint ahogy én sem. Meg
se próbáld erőltetni!
– Nem akarok rosszat Baynek – mondta Josh, és
komolyan is gondolta. Valóban soha nem állt szándékában.
– Elhiszem – válaszolta Sydney, aki még mindig a gyepet
bámulta. – De tényleg.
Josh azon kapta magát, hogy rámered Sydney-re, és sok
tekintetben Bayt látja benne. Ugyanolyan átható kék volt a
szemük, mintha tűzben edződött volna. Sydney persze már
több dolgok látott. A szeme szűkebb volt, kétkedve nézett a
világba. Josh anyja sosem kedvelte Sydney-t. Mindenkire
féltékeny volt, aki lefoglalta Josh apjának akár az idejét,
akár a gondolatait. A felesége számára ő jelentette az egész
világot. Ha a legnagyobb beszélgetés közepén voltak
Joshsal, és hazajött az apja, az anyja félbehagyta a
mondatot, és úgy sietett a férje elé, mintha hullámok
sodornák a nyílt tengerre. Az apja imádta ezt, egyszerűen
imádta, ahogy Peyton is imádta, hogy ő az élet császára.
Ilyenek a család férfitagjai. Egész udvartartásuk volt, sok
szívet összetörtek, de rá sem hederítettek. Bay kedves,
szelíd teremtés volt, túl fiatal ahhoz, hogy életre szólóan
megbántsák, ahogy azt az anyjával tették. Előtte volt az
egész élet. Nem szokványos élet, ezt Josh biztosra vette.
Eljátszott azokkal a gondolatokkal, amelyeket Bay ültetett
el a fejében. Nem vette őket igazán komolyan. Talán mégis
igazi Matteson volt, minden önző megnyilvánulásával
együtt. Nem térhetett ki a rá váró feladatok elől. Már
betöltötte a tizennyolcat. Meg kellett emberesednie, ahogy
az apja mondogatta.
– Nem találkozom vele többet. Megígérem.
 Erre Sydney elnevette magát. Odafordult Joshhoz, és azt
mondta: – Jaj, ne dramatizáld túl a dolgot! Ha többet nem
találkoznál vele, attól mindenki pocsékul érezné magát.
Többek között én is, meg Bay apja is.
– Nem értem. – Josh keresztbe fonta a karját a mellkasán
a hidegben. Csak egy tornanadrág meg egy póló volt rajta.
– Nem dönthetek helyetted. Arra sem kényszeríthetlek
sem téged, sem a lányomat, hogy okuljatok az én hibámból.
Csak a választás lehetőségét tudom felkínálni. Dönthetsz
máshogyan is. Az apádnak meg sem fordult a fejében. De te
megteheted.
– Hogyan dönthetek?
– Bay nem élhet a ti világotokban. De te élhetsz az
övében. Ha úgy döntesz, hogy ezt akarod, gyere el ez első
fagypartinkra ma délután a Waverley-kertbe! Fura egy
család a miénk, de összctartunk. Szívesen látunk. –
Megveregette Josh vállát. – Es most indulás befelé, mielőtt
megfagysz!
Josh figyelte, ahogy Sydney a Mini Cooperéhez megy.
Mielőtt beszállt, a fiú utánaszólt: – Sydney? Miért jött ki
ide?
– Már nem sok mindent tudok helyrehozni. Bay
sebtapaszos, esti mesés korszakának vége. Ezt a dolgot
viszont megoldhatom egy egyszerű meghívással.
Beült a kocsijába, és elhajtott. Josh azon kapta magát,
hogy elgondolkodik: Tényleg ilyen egyszerű lenne?
Megválaszthatom az életemet?
Talán nem kell, hogy valaki átvezesse az embert a jövőbe.
Talán megválaszthatja a saját útját.
Talán nem kell szerelembe esni. Talán bele is lehet
ugrani.
Talán, de csak talán, minden döntés kérdése.
 
 
Később Henry is megérkezett a Waverley-házhoz, és
Tylerrel felállították a kertben a nagy asztalt meg az innen-
onnan összeszedett székeket, elég messze a fától, nehogy
felborítsa őket.
Evanelle és Fred is befutott a délután folyamán, és
mindannyian egyesült erővel hordták ki az ennivalót.
Fügés-borsos kenyereket, természetesen. De volt ott apró
tökökben megsütött lasagne és tökmagos grillázs is.
Sültpaprika-leves és pikáns, karamellás burgonyafánk.
Kukoricás muffin, barnacukorral bevont
pattogatottkukorica-golyók és egy tucat kis tortácska,
mindegyikre másmilyen cukormáz dermedt rá, ahogy az az
első fagypartihoz illik. Körtesör és szegfűszeges
gyömbérsör trónolt sötét palackokban az italhűtő kádban.
Jól belaktak délután, de minél többet ettek, annál inkább
szaporodott az étel. Bajor zsömle, áfonyás sajt és dió
bukkant fel valahonnan, amikor már azt hitték, hogy
mindent megkóstoltak.
Nevetgéltek és jelentéktelen dolgokról társalogtak, mert
nagyon jólesett, hogy végre van hangulatuk és energiájuk
ahhoz, hogy apróságokról beszélgessenek.
Az este közeledtével a csokikéregető gyerekek nagy
ívben elkerülték a Waverley-házat, mert ki tudja, miféle
cukorkát adna nekik Claire. Olyat, amelyiktől zavarba
ejtően őszinték lesznek, vagy amelyiktől szót fogadnak az
anyukájuknak? Nem, köszönjük, gondolták mindnyájan. A
Mars szelet meg a Snickers sokkal jobban tetszett.
A család sötétedéskor kivitte a lámpákat és a halogénes
fűtőtesteket, és a kertben mindenfelé felállították őket. Az
asztalon gyertyákat gyújtottak, az almafa pedig egész idő
alatt rázkódott, és folyamatosan hullatta a virágszirmokat.
Amikor a szirmok belehulltak a gyertyalángba, sziszegve és
pattogva hamvadtak el, és olyan kellemes, édes illat maradt
utánuk, ami egyszerre idézte fel a tegnapot és a holnapot.
Claire-nek eszébe jutott, mennyit kell majd gereblyéznie
a következő hetekben: naponta ki fogja cipelni a járda
szélére a nagy zsákokba gyömöszölt, lehullott
almafavirágot, onnan meg olyan nők viszik el, akik azt
hiszik, sugárzóan szép lesz a bőrük, ha almavirágban
fürdenek; meg férfiak, akik azt gondolják, hogy ha
almavirággal töltik meg a matracukat, pénzről, derék
fiúgyermekekről és szép feleségről fognak álmodni –
mindarról, amit egy férfi kívánhat, pedig csak az anyjukkal
álmodtak tőle; és gyerekek, akik nagy, fehér kastélyokat
építenek belőle a kertjükben, és azt hiszik, hogy örökké
abban lakhatnak, és soha nem fognak felnőni.
Claire alig várta ezt a munkát. Már hiányzott neki.
A társaság elcsendesedett, és mindenki elunta, hogy a
hajukból és a ruhájukról a szirmokat sepregessék, így aztán
csak ültek és hagyták, hogy a szirmok összegyűljenek
rajtuk, ami láthatólag megörvendeztette a fát. Kis idő
múlva úgy néztek ki, mintha megállt volna fölöttük az diő,
belepte volna őket a por, mint egy elátkozott báltermet a
mesében, ahol a vendégek arra várnak, hogy jöjjön már a
herceg, és ébressze fel őket.
Tyler és Henry álltak és a sörüket szorongatták, majd
félrevonultak, és szokás szerint férfiszigetet képeztek.
Lerázták a ruhájukról a virágokat menet közben, mint a
türelmes szülők vagy az elnéző szerelmesek, akik
mozdulatlanul tűrik, hogy kidekorálják őket.
Evanelle folyton az oxigénpalackot figyelte. Rápillantott
Fredre, hogy mindjárt ideje indulniuk.
Sydney a kertkapu felé pillantgatott, és egyre
csalódottabb lett, amíg végül Bay megkérdezte tőle: – Kit
vársz?
Sydney átkarolta Bay vállát, és így szólt:
– A mesebeli hercegben reménykedtem. De tévedtem.
Az első fagy lassan a végét járta.
És Claire tudta, hogy minden rendbe fog jönni.
 
 
A Waverley lányok lámpák és gyertyák pislákoló fényénél
beszélgettek az asztal mellett. A férfiak a kert túlsó végéből
figyelték őket, úgy, hogy Bay megirigyelte a nézésüket:
mintha a nők ritka madarak lennének. Valahol az utcán
gyerekek kacagtak, a hangjukat felkapta a szél, mint a
füstöt.
– Mondanom kell valamit – mondta Bay az anyjának.
Hirtelen törtek fel belőle a szavak, látszólag minden
előzmény nélkül.
Sydney a mondat közepén hallgatott el, és Claire-rel
együtt odafordultak Bay felé.
– Tegnap délután találkoztam azzal az öregemberrel –
vallotta be Bay. Egész nap titokban tartotta, de most ki
kellett adnia magából. Talán most, hogy bevallotta,
megtapasztalhatja az elengedést, azt az örömöt, amelyet
mindig magával hoz az első fagy. Még nem érezte, pedig
egész este erre várt. Nemsokára mindnyájan hazamennek,
vége lesz az első fagynak, és addigra mindig a helyükre
kerülnek a dolgok. Ez így működik. – Arra gondoltam, hogy
esetleg a Pendland Street-i Szállodában lakhat, úgyhogy
elszaladtam oda. Éppen indulóban voltak Anne Ainsley-vel.
Kikérdeztem őt az anyukátokról.
– Te beszéltél vele? – kérdezte Sydney. – Egyedül?
– Csak egy percet. Nagyon siettek. Megkérdeztem, és azt
mondta, hogy legjobb tudomása szerint Claire Lorelei igazi
lánya. Aztán megkérdeztem, mi volt Lorelei Waverley-
tudománya.
A két testvér csak bámult rá, elhallgattak, és
megdermedtek, mint a kő.
– Azt mondta, hogy a fagy – mondta Bay. – Azt mondta,
hogy le tudta hűteni a dolgokat.
Sydney ajka alig észrevehető mosolyra húzódott. Claire
viszont zavartnak látszott.
– A Waverley-tudománya a fagy volt? – ismételte Claire. –
Nem értem. Mit jelentsen ez?
– Én emlékszem rá mondta Sydney. – Nem sok mindenre,
de azért emlékszem. Nyár közepén képes volt
jégszilánkokat lefújni a kezéről.
– Evanelle, te tudtad ezt? – kérdezte Claire.
  
Evanelle megrázta a fejét. Úgy tűnt, az egész testét
elnyelte a nagykabátja, mintha egy ruhacsomó ült volna a
Bay melletti széken.
– Talán akkor történt, amikor megevett egy almát. Az a fa
mindig is szerette Loreleit.
Claire zavarodottnak tűnt.
– Fagy. Hát ez elég meglepő, még egy Waverley esetében
is.
Sydney ránézett Bayre, és így szólt:
– Még egy hét szobafogság!
– Micsoda? – kérdezte Bay meglepetten. – Miért?
– Azért, amire tudom, hogy megtanítottalak. Nem szabad
idegenekkel szóba állni.
Bay a szemét forgatta, és lejjebb csúszott a székében.
– Anya, tizenöt éves vagyok!
– Tizenöt éves, mégpedig szobafogságban.
Evanelle kuncogott.
– Már el is felejtettem, milyen jó itt lenni veletek, lányok!
Biztosan hiányozni fogtok, ha már nem leszek.
Fred hirtelen felpattant, állítólag, hogy kinyújtóztassa a
lábát, de mindenki tudta, hogy nem szerette, ha Evanelle a
haláláról beszélt. Odament Tylerhez és Henryhez.
Búskomorság hulláma csapott át fölöttük, mígnem
Mariah, aki a fa mellett hóangyalkákat rajzolt a
virágszőnyegbe, hirtelen felnevetett, és így szólt: – A
legjobb barátnőm azt mondta, ne siess úgy meghalni,
Evanelle! Még sok dolgod van.
– Nemrégen jöttünk rá, hogy Em nem valódi –
magyarázta Claire a többieknek.
Az asztalnál ülők felhördültek.
– Ahhh! – Mintha hirtelen értelmet nyert volna minden.
– De igazi! – tiltakozott Mariah, aki láthatólag őszintén
megsértődött ettől a kijelentéstől. Felállt, és csípőre tette a
kezét. – Csak ti nem látjátok.
 A fa lehajtotta az egyik ágát, és óvatosan Mariah fejére
helyezett egy virágkoszorút. A kislány mintha észre sem
vette volna.
Bay szokás szerint az unokatestvére mellé állt.
– Mondj nekünk valamit erről az Emilyről! – mondta, és
magához intette Mariah-t.
– Milyen Emilyről? – kérdezte Mariah, miközben odament
az asztalhoz.
– Az Em nem Emilyt jelent? – kérdezte Bay, és átkarolta
Mariah vállát. Szerette ezt a kislányt. Senki sem tudott
annyira önmaga lenni, mint Mariah, varázslat ide vagy oda.
– Nem, Marynek hívják – felelte Mariah. – Csak M-nek
nevezem. Az M betű miatt. Azt mondja, róla kaptam a
nevemet.
Hirtelen mindenki elnémult. Még az utca zaja is
elenyészett.
– Mary nagymama? – kérdezte végül Claire. Odapillantott
Tylerre, vajon meghallotta-e. Nem hallotta. – Itt van? –
Lehalkította a hangját, mintha titokban akarná tartani ezt a
rendkívüli, új köteléket, ami összefűzi őt a lányával.
Mariah vállat vont.
– Azt mondta, hogy mindig is itt volt.
Evanelle a térdére csapott.
– Szép volt, Mary! Mindig tudtál titkot tartani.
Sydney odahajolt Claire-hez, és a fülébe súgta:
– És még azon aggódtál, hogy Mariah nem igazi
Waverley?
– Azt mondja, hogy ne aggódjatok a Karl-féle napló miatt
– mondta Mariah. – Csak azt írta le benne, mennyire
szerette őt, de amikor már nem szerette, áthúzta az
egészet.
– Kérdezd meg tőle, melyikünk a füge, és melyikünk a
bors! – mondta Sydney Claire-nek, továbbra is suttogva, és
a könyökével megbökte a nővérét.
– Miért nem kérdezed meg te? – válaszolta Claire a
húgának, és egyszerre csak viháncoló, civakodó
kislányokká változtak Bay szeme láttára. – Éppen itt van.
Sydney felszegte az állát.
– Egyszerűen félsz, hogy azt mondja, te vagy a bors.
– Világos, hogy a füge vagyok!
Bay elmosolyodott, és megállapította, hogy az is elég, ha
mindenki más nyugodt és elégedett. Tudott várni. Ennyi
elég volt.
– Már elment – mondta Mariah. – Azt mondta, van valaki
a kapunál.
Evanelle bólintott, mintha tudná, miről van szó.
– Mary mindig elmenekült, és elbújt a társaság elől.
A fa hirtelen előre-hátra kezdte himbálni az ágait, akkora
szelet csapva, hogy kialudtak a gyertyák. Nagy virágfelhőt
fújt át a kerten, mintha vihar tört volna ki.
Valaki köhintett a kertkapunál, és így szólt:
– Halló?
Bay azonnal felállt, mert felismerte a hangot.
Nem, az nem lehet!
De igen, ő volt az! Josh Matteson jött feléjük, közben
elragadtatással nézte a kertet. Farmert és szabadidőfelsőt
viselt, kipirult a hidegtől, mintha már egy ideje az utcán
álldogált volna, hogy összeszedje a bátorságát, és bejöjjön.
Remekül nézett ki köztük. Azaz mindenütt remekül nézett
ki, de itt pontosan a helyén volt. Nem gomolygott körülötte
a füst. Miért is nem gondolt még erre? Josh a kertben az
első fagy idején. Teljesen ide tartozott.
– Még jobb, mint ahogy elképzeltem – mondta Josh még
mindig köhécselve. – Csak lenyeltem egy virágot.
Bay úgy pattant oda a fiúhoz, mintha puskából lőtték
volna ki. Majdnem a nyakába ugrott, de visszafogta magát,
részben Josh érdekében, részben mert az egész család őket
nézte. Inkább csak megfogta a kezét, és odahúzta az
asztalhoz.
– Mit keresel itt? – kérdezte boldogan.
– Anyukád hívott meg.
 – Igen? – kérdezte Henry a férfiak törzshelyéről. Ahogy
Bay és Josh közelebb ment, Henry kinyújtott karral
megállította a fiút. – Hohó, fiacskám!
Josh önkéntelenül megtorpant. Bay bosszúsan pillantott
az apjára.
– Ebben a családban a férfiak hamar megtanulják, hogy
ne közelítsenek a fához – mondta Henry. – Kellemetlen a
virág? Csak várd meg az almát!
– Úgy bizony! – mondta Tyler, és megemelte a sörét.
– Maradj ezen az oldalon! – mondta Henry Joshnak. – Ez
a legjobb hely.
Josh elmosolyodott, és ránézett Bayre. – Szerintem
igazad van.
Bay, aki AZ ÉLETEM IGAZ TÖRTÉNETEN ALAPUL feliratú pólóját
viselte, felnézett a virágszirom-hóesésbe, és eszébe jutott,
mit álmodott Joshról: hóvihar kavargott körülötte álmában.
Pont úgy volt, ahogy gondolta. Csak ki kellett várnia. –
Biztos, hogy igazam van.
 
 
 16. Fejezet

S YDNEY MEGENGEDTE, hogy Josh vigye haza Bayt, és nyilván

kerülőutat választottak, mert Henryvel hamarabb értek
haza a mint ők. Henry égvc hagyta a verandán a villanyt, és
úgy mentek az ajtóhoz a hideg sötétben, hogy a karjukat
lehúzták a maradékokkal megpakolt szatyrok.
Amikor beléptek, csak a kanapéig jutottak el, ott
lerogytak, maguk mellé tették a szatyrokat a padlóra.
– El kell pakolni ezt a sok ennivalót – mondta Sydney.
Úgy belaktam, hogy talán soha többé nem fogok enni –
motyogta Henry.
 – Pedig muszáj lesz! Egyedül nem tudom megenni az
összes maradékot. – Sydney rávigyorgott a férjére. – Egy
kicsit lemozoghatnánk belőle valamit az éjjel.
Egyikük sem mozdult.
– Te kezded! – mondta Henry.
– Gyere ide! – mondta Sydney, és bágyadtan megemelte a
kezét.
– Nem, te gyere ide!
– Túl sokat ettem. Kell egy kis idő. Ki akar aludni?
Henry felnevetett.
– Erről az jutott eszembe, amit egyszer a nagyapám
mondott. Azt mesélte, amikor az apám csecsemő volt, olyan
sokszor nem hagyta aludni a nagyszüleimet éjjel, hogy
délelőtt a nagyapám elaludt kint a mezőn. Azt mondta, a
tehenek begurították őt az istállóba, aztán megfejték saját
magukat.
Sydney hitetlenkedve nézett rá.
– A tehenek gurították be az istállóba?
– Azt mondta. Az istállóban ébredt, megvolt a fejés, a
tehenek meg újra a mezőn voltak, olyan boldogan, mint a. .
, mint a tehenek.
Sydney nevetett, aztán felhorkant, amin meg Henry
kezdett el nevetni, azon meg Sydney kacagott még jobban.
Kétrét görnyedt, és lecsÚszott a kanapéról a padlóra.
Henry is lecsÚszott mellé.
Elterültek egymás mellett hanyatt fekve, és lassan
abbahagyták a nevetést. Sydney ráfeküdt valami kemény
tárgyra, Úgyhogy odanyúlt, és látta, hogy még mindig a
kabátzsebében van az a kis lámPa, amelyet Fredtől kapott.
Bekapcsolta, és a mennyezeten kék csillagokból rajzolt
kör jelent meg.
– Ezt hol szerezted? – kérdezte Henry, és közelebb hajolt
Sydneyhez, miközben a plafont bámulták.
– Fredtől kaptam.
– Minek? – kérdezte Henry.
 – Fogalmam sincs – válaszolta Sydney, és abban a
pillanatban megszólalt az ajtócsengő. Felült. – Bezártad az
ajtót? Bay biztosan itthon felejtette a kulcsát.
– Vagy csak későn jöttek a csokikéregető gyerekek –
mondta Henry.
– Nincs itthon édesség. Várj csak, lehet, hogy van rágóm.
– Majd jól megdobálják a házat záptojással a rágód miatt.
– Henry felállt, és a kezét nyújtotta, hogy segítsen Sydney-
nek feltápászkodni. – Ezeket beviszem a konyhába –
mondta, és felvette a szatyrokat, miközben Sydney az
ajtóhoz ment, és mosolyogva nyitotta ki, az éjjeli lámpát
meg visszatette a zsebébe.
De nem Bay volt az, sem a kéregető gyerekek. Legalábbis
nem a szokásos fajtából.
Violet Turnbull állt ott a veranda lámpájának fényében. A
kis Charlie a karjában aludt.
– Bejöhetek? – kérdezte. A hideg ellenére rövidnadrágot
viselt cowboycsizmával. Láthatóan utólag döntötte el, hogy
pulóvert is húz. Charlie-n legalább bolyhos rugdalózó volt.
Sydney-nek elállt a szava, hátralépett, és beengedte
Violetet.
– Bocs, hogy betörtem a szalonba – mondta Violet.
Körülnézett a nappaliban, szaggatottan ringatózott előre-
hátra, inkább idégességében, mint Charlie
megnyugtatására. – Hivatalosan persze nem is számít
betörésnek, mert volt kulcsom.
– Azért jöttél, hogy visszaadd a pénzt? – kérdezte Sydney
higgadtan, és a kabátzsebébe dugta a kezét, hogy ne
látsszon, milyen erővel szorítja össze az öklét.
– Mondtam már, hogy elköltöttem. A Toyotára kellett.
– Akkor a kulcsot hoztad vissza?
– Elhagytam a kulcsot. Különben is kicseréltetted a zárat
– mondta Violet, de kerülte Sydney tekintetét.
Eddig az ilyen figyelmeztető jelekről Sydney soha nem
vett tudomást, ha Violetről volt szó.
 – Ezt meg honnan tudod? Visszamentél, hogy újra
megpróbáld?
Violet úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést, hiszen
mindketten tudták a választ.
– Ma este indulok. Kellett egy kis pénz az utazásra.
Sydney felsóhajtott.
– Odaadom, amennyi van nálam. Nem valami sok.
– Nem pénzt akarok – mondta Violet, ahogy Sydney a
pénztárcájáért indult. – A Toyotában nincs fűtés, és Charlie-
val fáztunk.
Sydney tétovázott. Csak nem fogja elküldeni őket? Persze
hogy nem.
– Itt maradhattok éjszakára. Majd kitalálunk valamit.
– Nem figyelsz rám! – emelte fel a hangját Violet. Sydney
pillantása azonnal Charlie-ra esett, aki álmában grimaszolt.
– Nem érdekel, hogy a kocsiban nincs fűtés. Délre megyek,
ott úgyis meleg van. Charlie-nak nincs télikabátja, de azt
gondoltam, nem is kell neki, ha melegebb vidékre megyünk.
De kezdi kinőni a ruháit, és rájöttem, hogy mindenképpen
vennem kellene pár cuccot, ha odaérünk. Viszont nincs rá
pénzem.
– Azt mondtad, nem pénzt akarsz.
Violet arca eltorzult a dühtől. Nem, nem a dühtől. A
fájdalomtól. A szeme megtelt könnyel.
– Csak vedd át – mondta, és odaadta az alvó gyereket.
– Micsoda? – Sydney kirántotta a kezét a kabátja
zsebéből, Fred lámpája a földre esett, miközben átvette
Charlie-t. Violet nem adott neki más lehetőséget. Vagy
elveszi a babát, vagy leesik a földre.
Violet letette a padlóra a nejlonszatyrát.
– Ebben vannak a kedvenc játékai. Meg azok a ruhák,
amik még jók rá. Es a születési anyakönyvi kivonata.
Beletettem pár fényképet, amin rajta vagyunk mind a
ketten, hogy el ne felejtse, hogy nézek ki. És levelet is írtam
neki. – Violet a pulóvere szélébe törölte az orrát. –
Kilencéves voltam, amikor az anyám a barátnőjénél,
Karennél hagyott majdnem egy egész évre, amikor lelépctt
a pasijával. Eltörtem a karomat, és Karennek rengeteg baja
volt a TB-vel, mert anyám nem rendelkezett a felügyeleti
jogról, meg hasonlók. Úgyhogy ezeket is beletettem. Boldog
akarok lenni. Es azt akarom, hogy ő is boldog legyen. De ez
egyszerre nem lehetséges, tudod? Biztos azt gondolod,
hogy én vagyok a legrosszabb anya a világon.
Sydney megrázta a fejét. Az anyaság, a valódi anyaság
láthatatlan a kívülállók számára. Hogy is ítélhetné el
Violetet, ha nem tudja az egész történetet?
Hagyj égve egy éjjeli fényt, amikor alszik, jó? Nem
szereti a sötétséget.
Violet puszit nyomott Charlie fejére, csuklott a
zokogástól, aztán kisietett az ajtón.
Sydney megfordult, Henryt kereste a szemével, aki
mögötte állt a konyhaajtóban, és legalább annyira el volt
képedve, mint ő.
 
 
Hétfő reggel deres volt a talaj, amikor Bay végigment a
kocsibejárón, a buszmegálló felé.
Phin már ott állt, kezét a sárga kapucnis pulcsija zsebébe
gyömöszölte, a fején fekete, kötött sapka.
Elvigyorodott, amikor meglátta Bayt.
– Isten hozott újra a buszmegállóban, ahol a móka sosem
ér véget! Vége a szobafogságnak?
– Nem tudom – válaszolta Bay, amikor közelebb ért. –
Kisbaba van a házban, szóval szerintem anyám elfelejtette,
hogy engem iskolába kellene vinni. Csak úgy... kisurrantam.
Phin helyeslően bólintott.
– Bay Waverley, a rendbontó.
Bay megállt mellette, és felhúzott szemöldökkel meredt
rá, mintha azt várná, hogy szóljon valamit.
– Mi van? – kérdezte Phin. – Mit nézel így rám?
Végre megnéztem azt a videót, amiről mindenki beszél.
Azt, amelyiket valaki a telefonjával csinált a verekedésről a
halloweenpartin – mondta Bay. – Az az elmosódott valami,
ami a hamiltoni gimis srácot lelökte Joshról? Kikockázva
teljesen úgy néz ki, mint valami lepedőbe Öltözött alak.
Phin egyik lábáról a másikra állt.
– Hűha! Tényleg?
– Rózsabimbómintás lepedőbe. Te voltál az – mondta Bay.
– Jól eldobtad a srácot!
Phin nem szólt semmit.
Bay oldalba lökte. Phin háta még mindig görbe volt, akár
egy kérdőjel.
– Kiderül, hogy tényleg te vagy a legerősebb férfi a
városban, Phineus Young!
Phin csak pár másodperc múlva vallotta be:
– Én lepődtem meg a legjobban. Te ismerted az apámat,
mielőtt meghalt. Nagy melák volt. De ha belegondolok,
Phin nagyapám még nálam is soványabb volt. Már túl volt a
kilencvenen, de még mindig őt hívták kutat ásni, meg télen
léket vágni a lunsfordi víztározó jegébe.
– Gondolom, Riva tud róla? – kérdezte Bay mosolyogva. –
Ezért adta neked azt a levelet pénteken?
Phin kivette a levelet a farmerja zsebéből.
– Még nem olvastam. Ízlelgetem a lehetőségeket. Bay
rámosolygott.
– Jók a lehetőségek!
Phin visszadugta a levelet a zsebébe, aztán csak álltak
ott, a kristálytakaróba burkolózott világ kellős közepén, és
várták, hogy megjöjjön a busz.
  

Köszönetnyilvánítás
A Változások Éve. Úgy gondolom, mindnyájunk életében
vannak olyan évek, amelyek nagyon világosan kettéosztják
az életünket arra, ami előtte volt, és ami utána következett.
Számomra ilyen év volt, amikor megírtam A csodálatos
Waverley-kert című regényemet, a Waverley nővérek
történetének első részét. Egyszerű sztorinak indult, amely
arról szól, hogy két lánytestvér hosszú évek után újra
találkozik. Amikor az almafa elkezdte hajigálni a
gyümölcseit, a történet önállósította magát, az én életem
pedig már sosem lesz olyan, mint azelőtt volt.
Az előtte valókért és az utána következőkért, amelyek
nélkül az Első fagy nem jöhetett volna létre, köszönet illeti
az édesanyámat, Louise-t; az édesapámat, Zacket; Sydney
Allent; Hanna Allent;
Michelle Pittmant; Heidi Caramacket; Billy Swillinget; a
Loopy Duetterst, amiért támogattak az írással töltött
aszályos évek során; Andrea Cirillót, Kelly Harmst és a Jane
Rotrosen Agency minden munkatársát, amiért esélyt adtak
egy különös, kicsi kertkönyvnek; Shauna Summerst, Nita
Taublibet, Irwin Applebaumot és a többieket a Bantamnél,
amiért gondozták, öntözték és nevelgették; a csodálatos Jen
Enderlint, aki új életre keltette a hóbortos, öreg almafát, és
a St. Martin's Press egész csapatát jó humorérzékükért és
kreativitásukért. Leginkább pedig az olvasóimat, akik
kitartóan támogattak, és lelkesedtek A csodálatos
Waverley-kertért, akik nélkül soha nem tettem volna fel a
kérdést: Mi történt azután?
Számomra a legnagyobb változás 2011-ben történt,
amikor daganatos betegséget állapítottak meg nálam. Az
életem előtte és utána annyira különböző, hogy néha azt
gondolom, két különböző ember élte át a történteket.
Közületek sokan velem voltatok az utazás elejétől fogva,
többen közben csatlakoztatok hozzám, vagy utána
bukkantatok fel. Mindnyájatoknak hálásan köszönöm, hogy
életem részévé váltatok – előtte, utána és közben is
folyamatosan.
Nemrégen léptem a gyógyulásom utáni harmadik évbe.
  

A SZERZŐRŐL

SARAH ADDISON ALLEN Asheville-ben, Észak-

Karolinában született és nevelkedett, otthonról hozza a
könyvek és a finom ételek szeretetét. Irodalmi
tanulmányokat folytatott az Észak-Karolinai Egyetemen.
Első regénye, a Garden Spells 2007-ben jelent meg. 2011-
ben mellrákot diagnosztizáltak nála, amelyet
kemoterápiával kezeltek. 2014-ben kezdett újra írni.
Számos irodalmi díjat nyert, könyvei 2 millió példányban
jelentek meg, 30 nyelvre fordították le őket.
 MÉLTATÁSOK
 

„Az elsőfagyban minden olyan elem jelen van, ami

elbűvölővé teszi Sarah Addison Allen regényeit. Az olvasó
mindig derűs, déli történeteket kap tőle, amelyeket átsző a
mágikus realizmus. Ez a regény elragadó módon egyesíti a
második esélyt a szerelmi szállal. A szereplők kirekesztett
karakterek, akiknek nagy szívük van. Melegen ajánlom ezt
a könyvet és a szerzőt.
Jan T.
 

„Milyen remek karakterek! Mindegyikükkel szívesen

barátkoznék – egyet kivéve. Nagyon kíváncsi voltam, mi fog
történni Az elsőfagyban. Tetszett, hogy maga az almafa is
élőlény! Szeretném tudni, mi lesz a sorsa a jövőben Baynek
és nagyon érdekes családjának. Lesz folytatás?”
Nancy L. (Denver, Észak-Karolina)
 

„Ahogy az első fagy közeledik, a Waverley család

nőtagjaiban nő a nyugtalanság. Claire, akinek sikeres
édességboltja van, kételkedni kezd magában, Sydney
gyerekre vágyik, ahogy a haja napról napra vörösebb lesz,
és a lány, a tizenöt éves Bay viszonzatlan szerelemtől
szenved, miközben egy ezÜstÖs hajú idegen ólálkodik a
városban. A cselekmény kissé kiszámítható, de ez nem
számít. Tetszett a történet rejtélyessége, a családi dráma és
a könnyed romantika. És persze a történetet feldobják a
Waverley lányok varázslatos hóbortjai. Claire édességei
boldoggá és elégedetté tesznek, Sydney frizurái szerencsét
hoznak, Bay meg egyszerűen tudja, hol a helyük a
tárgyaknak és az embereknek.”
Shelleyrea