KEVIN HEARNE

HAMMERED elkalapálva

A VASDRUIDA KRÓNIKÁK 3.

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, 2014
 Írta: Kevin Hearne
A mű eredeti címe: Hammered (The Iron Driud Chronicles 3)

Fordította: Acsai Roland

A szöveget gondozta: Szakál Gertrúd

A művet eredetileg kiadta:

Del Rey, a division of Random House, Inc. New York
Cover illustration: © GeneMollica

Text Copyright © 2011 by Kevin Hearne

Published by arrangement with Jill Grinberg Literary Management LLC.
All rights reserved. First published by Del Rey,
an imprint of The Random House Publishing Group,
a division of Random House, Inc., New York.

Ez a könyv kitalált történeten alapszik.

A szereplők, a helyek és az események az író képzeletének
szüleményei, vagy a képzeletnek rendelte alá őket.

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2062-3100
ISBN 978 963 373 819 1

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Gera Zsuzsa, Szuperkáné Vörös Eszter
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
 Kiejtési útmutató

Ha az ember a norvég mitológiával foglalkozik, kénytelen bajlódni a

norvég, a svéd, a dán és az izlandi, valamint az ónorvég nyelvvel,
amit senki sem beszél már a hetedik század óta, de a tudósok szere-
tik azt hinni, hogy tudják, hogyan ejthették ki annak idején a szava-
kat. Odin és Thor nevét angolosan írtam, ezért az olvasónak a kiejté-
sükkel sem kell bajlódnia. És bár a legtöbb dologra az izlandi írás-
módot használtam, azért nem univerzalizáltam. Néha az ónorvég
kiejtést is használtam, és elvacakoltam a magánhangzókkal, mert
jólesett. Az olvasó ugyanígy tehet. Ez az útmutató senki számára
sem kötelező érvényű, inkább tájékoztató jellegű. Megtudhatják be-
lőle, hogy az író hogyan ejtette az illető szavakat. Tehát ha gondol-
ják, ejtsék önök is így, de nyugodtan ki is figurázhatnak egy nyelvé-
szeti fórumon.

Ónorvég szavak

Baldr: Balldur
Bragi: Brahgi (Kemény g hangot használtam, így az utolsó szótag a
ki-re hasonlít, egyébként izlandiul a g-t j-nek ejtik, amikor
előtte magánhangzó, utána pedig i, vagy y áll. De itt az ónorvég
kiejtést használtam. A költészet istene.)
Freyja: Fraja (a szépség és a háború istennője, Freyr ikertestvére)
Freyr: Frajr (Az ónorvég/izlandi kiejtéssel éltem. Néha úgy megpör-
getik az első r-t, mintha az f egy külön szótagot képviselne.
Tisztára, mint egy zenei díszítő hang. Néha az utolsó r teljesen
elsikkad, ilyenkor csak Fraj marad. A termékenység istene.)
Heimdall: Hamdadl (Izlandiul két l-el írandó, és az ejtése olyasféle
kattogó dl hangot eredményez, mint az angol battles esetében.
Heimdall afféle őristen, hihetetlenül jó érzékszervekkel.)
Idunn: Idún (a fiatalság istene, az aranyalmák őrzője)
Odin: Ódin (Mindenható atya, a rúnavető. Aki meg akarja tartani a
régi hangzást, ejtse a d-t th-nak, de a legtöbben simán d-t
mondanak.)
Thor: Thor (a mennydörgés istene)
Tyr: Tír (a harc istene)
Ullr: Udler (az íjászat istene)
Vidar: Vídar (a bosszú istene, Odin fia)

A norvég mitológia cuki állatai

Gullinbursti: Gúdlinbörszti (Ez Freyr aranydisznója, a neve arany

sörtét jelent. Igazság szerint a törpék hozták létre, de olyan,
mint egy igazi disznó – eltekintve a méretétől és a ragyogó,
aranysörtéjétől.)
Hugin: Húgin (Gondolat, Odin egyik hollója. A g-re alkalmazandó
izlandi szabályt most sem követtem. Ez az ónorvég név
anglicizált átirata, mert a második n-t, ami a norvég mitológia
legfontosabb forrásában, az Edda-dalokban még szerepelt, el-
hagytam.)
Jörmungandr: Jörmúngandúr (A világkígyó, amely
mindannyiunkkal végezend!)
Munin: Múnin (Emlék, Odin másik hollója.)
Ratatosk: Ratatoszk (A Világfán/ban élő mókus.)
Sleipnir: Szlepnír (Odin nyolclábú lova, Loki és egy csődör gyerme-
ke.)

Vagány norvég fegyverek

Gungnir: Gúngnír (Odin varázslándzsája)

Mjöllnir: Mijölnír (ahol az első szótagot hangsúlytalanul ejtjük,
mintha csak egy kis díszítés lenne)
 Kedves norvég házikók és bútorok

Bilskírnir: bílszkírnír (Thor palotája)

Gladsheim: gledszhem (a norvég istenek csarnoka)
Hlidskjálf: hlidszkájelf (Odin ezüst trónja)
Valaskjálf: valaszkjalf (Odin palotája)
Valhalla: valhalla (Sokféle módon lehet ejteni, de én a legegyszerűb-
bet választottam. A két l-t nem ejtettem dl-nek, ahogyan
Idavoll esetében sem.)

Asgardi és izlandi helynevek

Alfheim: Alfhem (vagyis manó otthon)

Hnappavellir: Napavedler
Húsavik: Húszavík
Idavoll: Ídávól
Jötunheim: Jötunem (A szó jelentése óriások hazája. Ha egy óriásról
beszélünk, akkor a jötun, ha többről, akkor a jötnar szót hasz-
náljuk.)
Muspellheim: Muszpelhem (a tűz világa)
Mývatn: Mívatn (vagyis Törpe-tó)
Nidavellir: Nidavedlir (a törpék világa)
Niflheim: Nivulhem (vagyis ködország, amit sokszor a Helell, és a
holtak országával azonosítanak)
Reykjavík: Rejkjavík
Vanaheim: Van a hem (vagy nincs – bocs, rossz vicc volt, különben a
Vánok Országa)
Vigrid: Vigrid
Yggdrasil: Igdraszil (pörgetett-berregtetett r-rel még viccesebb)

Izlandi városnév, amivel a kocsmában

sörfogadást nyerhetünk
Kirkjubaejarklaustur: kirkjubjejarklovsztur (Mulatságos lesz hall-
gatni, ahogy angol anyanyelvűek a szokásos módon próbálják
kiejteni a j-ket. De még ha ez menne is nekik, tutira elszúrják
az ae hangnál, mert vagy á-nak, vagy e-nek akarják majd mon-
dani hosszú í helyett. Garantáltan nyerhetsz vele egy vagy két
sört, és ha a bár teli van nyomikkal, az egész estét végigihatod.)
 Első fejezet

Az általános vélekedés szerint a mókusok imádni valóak. Ugrálnak a

fákon, az emberek meg mutogatnak, hogy „De cukiii!”, miközben a
hangjuk csöpögőssé válik, és az eksztázis fejhangú magasságát ver-
desi. De megsúgom, hogy a mókusok csak addig aranyosak, amíg
elég kicsik ahhoz, hogy eltapossuk őket. Mert ha egy teherautó nagy-
ságú vérmókussal találkozol, abban már semmi cukit nem találsz.
Ezért nem lepett meg különösebben, amikor hűtőszekrény mé-
retű fogakkal, ostorként csapkodó bajszokkal és traktorkerék-
szemekkel találtam szembe magam, amelyek úgy meredtek rám,
mint tintafekete lávabuborékok. Csak megrémültem attól, hogy mi-
lyen látványosan igazam volt.
Mielőtt eljöttem volna Arizonából, a tanítványom, Granuaile,
meg volt győződve arról, hogy csak képzelődöm.
– Nem, Atticus – kezdte. – A szakirodalom szerint az egyetlen
Asgardba vezető út a Bifrost híd. Az Edda-dalok, a szkaldikus költe-
mények mind egybehangzóan arra utalnak, hogy a Bifrost az egyet-
len lehetőség.
– Hagyjuk a szakirodalmat! – vágtam vissza. – Az az istenek
propagandája. Ha eléggé figyelmesen olvasod, még az Edda-
dalokban is ott lappang az igazság, tudniillik, hogy Ratatosk a kulcs
Asgard hátsó bejáratához.
Granuaile kérdőn rám meredt, hogy vajon viccelek-e:
 – A Világfán élő mókus?!
– Pontosan. Őrült sebességgel fel-le rohangál a lombok között
élő sas, és a gyökereknél lakozó hatalmas kígyó között, és hozza-viszi
az egymásnak címzett sértéseiket és rágalmaikat. Most pedig gon-
dolkozz el azon, vajon hogyan lehet erre képes!
Granuaile egy másodpercig töprengett:
– A szakirodalom szerint az Yggdrasil két gyökere Asgard alá
nyúlik. Az egyik Jötunheimbe, Mimir forrásához, a másik
Niflheimbe, Hvergelmir forrásához, ami alatt a „kélgyó”, Nidhogg
rejtőzik. Talán tényleg van ott valahol egy kis mókuslyuk. –
Granuaile megrázta a fejét, mint aki képtelenségnek tartja a tervet. –
De úgysem leszel képes használni.
– Fogadjunk egy vacsorában! Egy kedves, házias vacsorában
borral, gyertyafénnyel és olyan elegánsan modern dolgokkal, mint a
cézár saláta.
– A saláta nem modern találmány.
– Az én időszalagom szerint az. A cézár salátát 1924-ben talál-
ták fel.
Granuaile szeme kiguvadt:
– Honnan tudsz te ilyeneket? – De amint feltette, már el is
hessegette a kérdést. – Ne tereld el a figyelmem! Rendben, fogad-
junk egy vacsorában! Vagy bizonyítsd be, vagy máris kezdj el főzni!
– Csak úgy tudom bebizonyítani, ha megmászom az Yggdrasil
gyökerét, de – emeltem fel az ujjam, hogy ellenvetésének gátat ves-
sek – bár most egy kicsit összezavartalak, végül fantasztikusan elő-
relátónak fogsz tartani. Feltételezésem szerint Ratatosk egy igazi
rohadék. Gondolj bele! Normális esetben a sasok kedvenc csemegéje
a mókus, a Nidhogg nevű gonosz kígyók pedig általában mindent
felzabálnak. De egyikük sem próbál belekóstolni Ratatoskba. Nem
szenyóznak vele, csak udvariasan megkérik, hogy vigye el ezt meg
ezt az üzenetet távoli ellenségüknek. És nem felejtik el hozzátenni,
hogy: „Ratatosk, kérlek, aztán ne siess ám, ráérsz!”
– Szóval, szerinted ez egy izommókus.
– Nem, szerintem egy izomkolosszus-mókus. Méretarányos a
Világfával, tehát egy hatalmas mókusról beszélünk. Nagyobb, mint
te meg én együttvéve. Akkora, hogy Nidhoggnak eszébe sem jut ka-
jának nézni, inkább egyenrangú félnek tekinti. Csak azért nem hal-
lottunk még arról, hogy valaki az Yggdrasil gyökerén mászott volna
fel Asgardba, mert senki sem volt annyira idióta, hogy megpróbálja.
 – Na, ez az – mondta Granuaile gúnyos mosollyal az arcán. –
Mert Ratatosk i-dió-tákat eszik…
– Pontosan – bólintottam, és én is bedobtam szokásos, cinikus
vigyorom.
– De… – töprengett hangosan Granuaile – …hol találhatók vol-
taképpen az Yggdrasil gyökerei? Feltételezem, hogy valahol Skandi-
náviában, de akkor miért nem látszik a műholdas felvételeken?
– Az Yggdrasil gyökerei egy másik síkon találhatóak, ez az igazi
oka, hogy még senki sem próbálta megmászni őket. De kapcsolatban
állnak a földdel, miként Tír na nÓg, vagy az Elízium, vagy Tartarosz,
vagy az általad ismert druida a tetoválásain keresztül – tartottam fel
televarrott jobb karomat.
Amikor felfogta szavaim jelentését, és levonta a logikus követ-
keztetést, Granuaile-nak leesett az álla.
– Vagyis bárhová eljuthatsz.
– Ühüm – erősítettem meg. – De ezt azért nem verném nagy-
dobra… – mondtam, aztán Granuaile-re mutattam. – És neked sem
szabad majd dicsekedned vele, ha hasonló módon a földhöz leszel
kötve. Bres és Aenghus Óg megölése miatt már így is ferde szemmel
néz rám egy csomó isten. De mivel ezen a síkon nyírtam ki őket, és
Aenghus Óg kezdte az egészet, egyelőre nem hisznek mániákus is-
tenölőnek. Most úgy látják, hogy bár önvédelemben nagy vagyok,
addig nem jelentek számukra halálos fenyegetést, amíg nem provo-
kálnak. És azért hiszik ezt, mert eddig nem láttak druidát a territóri-
umukon, és ezután sem fognak. Ha az istenek tudnák, hogy bárkihez
és bárhová eljuthatok, akkor kiakasztanám a fenyegetésmérőt.
– Az istenek is eljuthatnak bárhová, nem?
– Nem igazán – csóváltam meg a fejem. – A legtöbb isten álta-
lában két helyen tartózkodhat: a saját területén és a Földön. Ezért
nem látták még soha Kalit az Olümposzon, vagy Istárt az abhassarák
közt. A negyedére sem látogattam el azoknak a helyeknek, ahová
elmehettem volna. Például egyik mennyben sem jártam még, viszont
a nirvánában megfordultam egyszer, de nagyon uncsinak találtam.
Félre ne érts, gyönyörű síkról van szó, de a vágyak tökéletes hiánya
miatt senki sem akart szóba állni velem. Viszont Mag Mell tényleg
csodás, azt látnod kell egyszer! Ja, és persze Középföldét is meg kell
nézned!
– Nagyon vicces vagy! – bokszolt a karomba. – Nem is voltál
még Középföldén!
 – Dehogynem! Elrond még mindig Rivendellben tartózkodik,
és nem Szürkerévben, ahogy az emberek hiszik, és elárulom neked,
hogy egyáltalán nem hasonlít Hugo Weavingre. Egyszer a Hádészbe
is leugrottam, hogy megkérdezzem Odüsszeusztól, mit mondtak ne-
ki a Szirének, na, attól aztán az agyamat eldobtam! De nem árulha-
tom el a titkot.
– Megint azt akarod mondani, hogy azért, mert túl fiatal va-
gyok, mi?
– Nem. Azért nem mondom el, mert ahhoz, hogy megfelelően
értékelni tudd, a saját füleddel kell hallanod, ugyanis szó van benne
nyúlraguról, tengeri sárkányról és a világ végéről.
Granuaile összehúzott szemmel nézett rám:
– Rendben, akkor ne mondd el! De hogyan akarsz bejutni
Asgardba?
– Először is ki kell választanom egy gyökeret, amin felmászha-
tok, de az semmiség. El akarom kerülni Ratatoskot, tehát Jötunheim
felől megyek. Azt a gyökeret Ratatosk ritkán használja, és rövidebb
is, mintha Niflheimből másznék. Mivel látom, hogy utánaolvastál a
témának, elárulnád, hogy a Mimir-forrás hol csatlakozik ehhez a
síkhoz?
– Valahol keleten – vágta rá Granuaile. – Jötunheim mindig
keletre esik.
– Helyes. Skandináviától keletre. Mimir forrása egy
szubarktikus tóhoz csatlakozik, ami néhány kilométerre található
egy Nadim nevezetű, orosz kisvárostól. Ide kell eljutnom.
– Nem vagyok képben az orosz kisvárosokat illetően. Hol is
van pontosan ez a Nadim?
– Nyugat-Szibériában.
– Rendben, szóval elmész ehhez a tóhoz, aztán hogyan tovább?
– Lesz ott egy tóba lógó gyökér. Nem kőrisé, hanem inkább va-
lami satnya örökzöldé, mivel tundráról beszélünk. Ha megtalálom
ezt a gyökeret, megérintem, hozzákötöm a részecskéimet, áthúzom
rajta a lényemet, aztán megölelem Yggdrasil gyökerét az északi sí-
kon, és a tó Mimir forrása lesz.
Granuaile szeme felcsillant.
– Alig várom, hogy képes legyek erre! Aztán már csak fel kell rá
másznod, igaz? Mert a Világfa gyökere hatalmas lehet.
– Igen, ez a terv.
– Az Yggdrasiltól milyen távol esik Idun lakhelye?
 Vállat vontam.
– Fogalmam sincs, még nem jártam arrafelé, rögtönöznöm kell
majd. Nincs róla térkép. Biztosan azt hiszed, hogy valaki már feltér-
képezte a síkokat, de neeem!
Granuaile összehúzta a szemöldökét.
– Tudod egyáltalán, hol találod meg Idunt?
– Nem – mondtam szomorú mosollyal.
– Akkor nem lesz egyszerű ellopni az almát Lakshának.
Hát igen, semmi jó nem várt rám, de az üzlet az üzlet: megígér-
tem Lakshának, hogy ellopok neki egy aranyalmát Asgardból, cseré-
be azért a tizenkét bacchánsnőért, akiket Scottsdale-ben kinyírt ne-
kem. Laksha Kulasekaran, az indiai boszorkány teljesítette a megál-
lapodás ráeső felét, most én következtem. Volt némi esélyem rá,
hogy különösebb következmények nélkül megússzam a lopást, vi-
szont a megállapodás felrúgása esetén százszázalékos megtorlásra
számíthattam Laksha részéről.
– Biztos vagyok benne, hogy nagy kaland lesz! – mondtam
Granuaile-nek.
Ahogy a mellékelt ábra mutatta, egy nagy mókuskaland. Eltá-
tott szájjal néztem szembe a kegyetlen valósággal, amikor az óriási
rágcsáló fölém magasodott a Világfa törzsén, és egy régi reklámszlo-
gen bukott ki ajkaim közül: – „Támad az árzabáló.” Komolyan bíz-
tam benne, hogy ez a gyökér Ratatosk a másik gyökéren lesz, vagy
téli álmot alszik, elvégre november huszonötödike volt, ami Ameri-
kában a legrosszabb házban is a hálaadás ideje, de Ratatosk úgy né-
zett ki, mint aki már Rhode Island összes pulykáját felzabálta. Ala-
posan belakva arra készült talán, hogy eltegye magát tavaszig, de
most, hogy észrevett, még ha nem is harapja le a fejemet a metsző-
fogaival, egészen biztosan el fogja mondani valakinek, hogy
Midgardból egy ember mászik felfelé a gyökéren, és egész Asgard
tudomást fog szerezni az érkezésemről, vagyis a titkos akciónak,
mint olyannak, lőttek.
Az Yggdrasil megmászása nem volt nehéz, egyszerűen hozzákö-
töttem a térdemet, a bakancsomat meg a kabátomat a törzséhez, és
még energiát is szippanthattam belőle mászás közben a kezemen
keresztül, hiszen a Világfa síkváltáskor a föld megfelelőjévé válto-
zott. Bár jó tempóban haladtam, és a leeséstől sem kellett tartanom,
mozgékonyságban és gyorsaságban sehol sem voltam Ratatoskhoz
képest, akihez viszonyítva egy gleccser sebességével kúsztam előre és
Asgard továbbra is kilométerekre volt tőlem.
Dühösen rám makogott, és amikor megcsapott a lehelete, ég-
nek állt a hajam minden szála, és állott mogyorószag töltötte meg az
orrcimpámat. Szagoltam már rosszabbat is életemben, de ez sem
volt virágillatú. Szóval nem véletlenül nem gyártanak „Rohadt Nagy
Mókus” fantázianevű tisztálkodószereket.
Aktiváltam a nyakláncom tündérlátásnak nevezett bűbáját. Ez-
zel bepillantást nyerhettem a varázsspektrumba, ahol megnézhet-
tem, hogyan kötődnek egymáshoz a dolgok. Ez saját kötéseim létre-
hozását is megkönnyítette, mert valós időben láttam a bűbájommal
létrehozott csomókat.
Láttam, hogy Ratatosk nagyon erősen kötődik az Yggdrasilhoz.
Mintha a fa egyik ága lett volna, a fa lényének kiterjesztése, amit
tapasztalva nem lettem boldogabb. Ha a mókusnak ártok, ártok a
fának is, és ezt nem akartam, de más lehetőséget – azon kívül, hogy
cserkész becsületszavára megesketem, hogy senkinek sem árulja el,
hogy éppen Idun aranyalmáit igyekszem ellopni – nem láttam.
A tudatát jelentő szálakra koncentráltam, és óvatosan a sajá-
tomhoz kötöttem őket, hogy kommunikálhassak vele. Beszéltem va-
lamicskét ónorvégül, amit egészen a tizenharmadik század végéig
Európa-szerte ismertek, és lefogadtam, hogy Ratatosk is érti, hiszen
az ónorvég agy szüleménye volt szerencsétlen.
Üdvözöllek, Ratatosk – küldtem egy üzenetet a kötésen keresz-
tül. Amikor meghallotta a fejében a szavakat, megrándult az orra,
aztán megpördült, és miután alaposan képen csapott a farkával, ug-
rott néhányat, majd visszafordult felém, és aggódva pislogott rám.
Talán okosabb lett volna, ha a számat is mozgatom a szavakkal
együtt.
„A fagyos Hel lyukára, ki a fene vagy te?!” – rángatta idegesen
a bajszát. „Mit keresel a Világfán?”
Mivel a középső sík gyökerén másztam, három helyről jöhet-
tem. Nem voltam Jötunheim fagyóriása, és soha sem hitte volna el,
hogy közönséges halandóként megmászom a fát, tehát hazudnom
kellett és bíznom abban, hogy beveszi:
Követ vagyok, Nidavellirből érkeztem, a törpék birodalmából
– magyaráztam. Nem hús-vér lény vagyok, inkább egy új konstruk-
ció, ezért olyan lángvörös a hajam, és innen a dögletes bűz, amit
árasztok. Fogalmam sem volt, milyen szagom lehet a számára, de
mivel bőrbe voltam öltözve, és magamon viseltem a cserzés szagát,
személyes védelmem érdekében legjobb volt szagomat és jómagamat
moslékként tálalni. Az északi törpék híresek voltak arról, hogy olyan
varázslényeket hoznak létre, amik úgy sétafikálnak, mintha normális
teremtmények lennének, pedig gyakran valami speciális képességgel
rendelkeztek. Egyszer például az istenüknek, Freyrnek egy vaddisz-
nót készítettek, ami nemcsak a vízen tudott járni, de a szeleket is
meglovagolta, és a feje körül arany sörény lobogott, ami éjjel világí-
tott. Gullinburstinak nevezték el, ami annyit tesz, mint Aranysörte,
szóval képzelhetitek.
A nevem Eldhár, Eikinskjaldi készített, aki Yngvi fia volt, aki
pedig Fjalart tekintette apjának. A három manónevet egyenesen az
Eddából bányásztam elő. Tolkien is innen merítette a koboldjai ne-
veit, beleértve Gandalfot is, ezért nem láttam benne kivetnivalót, ha
saját használatra én is ehhez folyamodom. A magamnak adott név,
az Eldhár, azt jelentette, hogy „Lánghajú”. Mivel én is egy varázs-
lénynek adtam ki magam, a Gullinburstihoz hasonló nevet kerestem.
Valhallába igyekszem, hogy beszéljek Odinnel, Mindenek Atyjával,
az Egyszemű Vándorral, a Szürke Rúnavetővel, Sleipnir Lovasá-
val, Gungnir Forgatójával. Nagy fontosságú ügyben járok, mely a
nornák biztonságát is érinti.
„A nornákét?!” – Ratatosk annyira megijedt, hogy egy fél pilla-
natra megdermedt. „Az Urd-forrásnál élő Hármakét?”
Pontosan. Segítenél az utamon, hogy ezt az életbevágó külde-
tést minél gyorsabban teljesítsem? Így talán a Világfát sem érheti
baj. A nornák feladat volt a Világfa öntözése, ami egyfajta folyama-
tos küzdelmet jelentett az öregséggel és a korhadással szemben.
„Örömmel elviszlek Asgardba!” – mondta Ratatosk. Újra
megpördült, aztán hátratáncolt, és udvariasan leengedte a farát,
majd félrehúzta bozontos farkát az útból. „Fel tudsz mászni a há-
tamra?”
Tovább tartott, mint gondoltam, de végül felmásztam a hátára,
és szorosan a vörös bundájához kötöztem magam, majd jelentettem,
hogy készen állok a vágtára.
„Indulunk!” – kurjantotta el magát Ratatosk, majd kilőtt, és
olyan vadul kezdett vágtatni, hogy azt hittem, leszakad a lépem.
Mégsem panaszkodhattam. Ratatosk minden képzeletemet
felülmúlta: hiszen nemcsak hihetetlenül nagy és gyors volt, de any-
nyira hiszékeny is, hogy minden vadidegennek segített, aki
ónorvégül karattyolt neki. Talán mégsem kell megölnöm…
 Második fejezet

A norvég kozmológia vizuális megjelenítése általában ezen az alap-

elven nyugszik: „Úgysem juthatsz el ide.” Ez egyfelől azért van, mert
a világképük a szó szoros értelmében nem kifejezetten varázsalapú,
másfelől pedig azért, mert teli van belső ellentmondásokkal. Tehát a
hozzám hasonló síkvándorok nem tehetnek mást, mint jól megkötö-
zik magukat, és megpróbálnak a szeren maradni. Például némely
források szerint a Hel Niflheimben van, a jég birodalmában, más
források szerint a Helnek külön birodalma van Niflheimen kívül,
szóval, ha be akarsz ugrani, akkor gyakorlatilag egyszerre két helyen
kell lenned. Muspelheim, a tűz birodalma pedig nemes egyszerűség-
gel csak „délre” van, de senki sem tudja, hogyan lehet eljutni oda.
Szerencsére nekem egyik helyen sem kellett tiszteletemet tennem,
én csak Asgardba akartam eljutni, hogy ellopjak egy aranyalmát
Iduntól Laksha számára, hogy a boszorkány ne szállja meg az agya-
mat, és kapcsolja le. (Bár nem tudhattam, hogy képes lenne-e rá.
Bíztam benne, hogy az amulettem megvédene, de ez nem olyasmi,
amire bátorítanád a másikat, hogy próbálja csak meg…)
Ratatosk jó irányba vitt, tehát biztos voltam benne, hogy – ösz-
szerázott lép ide vagy oda – elérek Asgardba. Hogy mi lesz, ha oda-
érek, számomra is titok volt. A legrosszabb forgatókönyv az lett vol-
na, ha érkezésemkor éppen tanácsülést tartanak az istenek az Urd-
forrásnál, a nornák közelében, és Ratatosk ezekkel a szavakkal dob
le a hátáról: „Helló mindenkinek! Elhoztam Eldhárt, aki rossz híre-
ket hozott Nidavellirből!” Ezután persze rövid úton a kezembe
nyomták volna a fülemet.
Tehát ezt nem ártott volna elkerülni.
Ratatosk, mennyi idő, amíg Asgardba érünk? – kérdeztem,
miközben a vastag fán felfelé vágtatott. A gyökér sokkal, de sokkal
vastagabb volt, mint egy mamutfenyő, és nem vörös, meg érdes, ha-
nem sima és szürke.
„Kevesebb, mint egy óra.” – felelte Ratatosk.
Te jó ég, te aztán gyors vagy! Ha elmondom, hogy segítettél,
Odin biztosan megdicséri fürgeséged. Az istenek, ugye, most nem
üléseznek az Urd-forrásnál?
„Korán kelők, mostanra befejezték az ülést. Viszont a nornák
ott lesznek. Tényleg, miért nem mondod el nekik is, milyen baj fe-
nyeget?!” – fékezett le hirtelen Ratatosk a zavaró gondolattól vezér-
elve. Ha nem lettem volna a bundájához kötve, nagyot repülök, mie-
lőtt engedelmeskedem a gravitáció hívó szavának. „A nornáknak
elvileg látniuk kellene a közeledő veszélyt… Nem értem, miért kel-
lene bárkit figyelmeztetnünk.”
A jelek szerint Ratatosk nem volt képes egyszerre futni és gon-
dolkozni.
Ez a veszély Asgardon kívülről fenyeget – magyaráztam, aztán
tovább kamuztam: A rómaiak felől. A római sorsistennők, a párkák
felől, akik Bacchust meg a követőit a nornákra uszították, hogy
öljék meg őket, mert jól tudják, hogy a nornák nem veszik észre a
közeledésüket.
„Vagy úgy!” – szökkent előre Ratatosk, de néhány lépés után
ismét megtorpant, mivel a motorikus funkcióit ismét lekapcsolta egy
gondolat. „Hogy lehet az, hogy a törpék királya tud róla, míg Odin
nem?”
A franc essen ebbe az inkvizítor vénájú mókusba!
A sötét manók királyától tudta meg. Az egész dolog az ő go-
nosz agyalmányuk. Ha gáz van, mindig fogd a sötét manókra!
„Vagy úúúgy!” – mondta Ratatosk nagy egyetértésben, és az
volt az érzésem, hogy szerinte is csak a sötét manók képesek elhall-
gatni bármit Odin elől. „Mikorra várható Bacchus?”
A Törpék Királya szerint már úton van. Az idő kulcsfontossá-
gú. Ezért hát szedd a lábad, Ratatosk!
 „Rendben!” Azzal kételyek nélkül, újult erővel nekilódult, és
gyorsabban rohant az Yggdrasil törzsén, mint valaha. „Bacchus erős
istennek mondható?”
Úgy mondják, hogy még a hősök is tehenet kakálnak, ha meg-
látják. Az embereket megőrjíti. De nem tudhatom, milyen esélyek-
kel indulna a nornákkal szemben. A veszély a meglepetés erejében
van. Ha a nornák nem tudják, hogy közeledik, készületlenül érheti
őket a támadása. A legjobb védekezés az én figyelmeztetésem lesz
számukra, és a te segítségeddel Asgard istenei felkészülhetnek,
hogy megfelelően fogadják a beképzelt római bagázst.
„Remélem, én is a környéken leszek!” – ábrándozott Ratatosk.
– „Régen volt már, hogy az istenek utoljára megszorongatták va-
laki mogyoróit.”
Eufemizmusa csak azért ijesztett meg, mert egy mókussal be-
széltem. Mentális kötésünkön keresztül ellenőriztem a képeket és az
érzelmeket, hogy megállapítsam, a kifejezést biztosan csak az ellen-
ség legyőzésére használta-e, és nem többre.
Jóváhagytam a gondolatait, majd mély hallgatásba burkolóz-
tam, amíg eltűnődtem hazugságom lehetséges következményein. A
nornák az Yggdrasil tövénél várnak majd, amint felbukkanunk
Asgarban. Biztos voltam benne, hogy nem tudnak az érkezésemről,
és nem azért, mert más panteonhoz tartoztam, mint Bacchus, ha-
nem mert az amulettem megvédett a megidézéstől. Viszont arról
lehetett némi sejtésük, hogy Ratatosk egy ismeretlennel a hátán felé-
jük robog. A legjobb esetben kíváncsiak lesznek, a legrosszabban
paranoiások. Ha a második eset a nyerő, biztosan kifőznek valami
nagyon kellemetlen dolgot. Lehet, hogy leküldenek valakit a törzsön,
hogy nézze meg a potyautast. Amint ez a gondolat átfutott az agya-
mon, elővigyázatosságból álcáztam magamat, a ruhámat és a kar-
domat.
A norvég istenek nem fognak átlátni rajta, ha a mitikus törté-
neteiknek hinni lehet. Az Eddában a legegyszerűbb álruhákat is be-
szopják, nem hogy egy varázsálcát!
Mivel továbbra is hosszú út állt előttünk, gondoltam, eljött az
ideje egy kis adathalászatnak, ezért azt mondtam Ratatosknak, hogy
készítőm, Eikinskjaldi csak nagyon hiányos információkkal rendel-
kezik Asgardot illetően, és hogy lenne-e kedves betömni az említett
lyukakat. Mivel a mókus hajlandó volt rá, a régi mítoszokkal kapcso-
latos kérdésekkel kezdtem bombázni. Loki továbbra is saját fia ben-
sőségeivel van-e megkötözve? Igen. A Bifrost híd áll-e még, és
Heimdall isten őrzi-e? Igen. A sas és a kélgyó kifogytak-e egymás
sértegetéséből?
„Dehogy!” – kuncogott Ratatosk. „Akarod hallani a legutób-
bit?”
Örömmel.
„Nidhogg szerint a sas csak egy hígat fosó tollporoló, aki még
a saját nevét sem tudja.”
Ez tényleg jó – ismertem el. Rövid, de velős. A sas válaszolt rá
valamit?
„Hogyne! Éppen az üzenetet akartam levinni, de a nornák azt
mondták, nézzem már meg a másik gyökeret is, mert valami gya-
nús dolog közeledését észlelik. Hé! – fékezett le megint. „Ezek rólad
beszéltek, mert te is elég gyanús vagy.”
Ezt nem először kapom meg – vallottam be.
„Ha tudják, hogy jössz, az csak jó” – döntött Ratatosk, és to-
vább rohant a fán. A gyanúm megerősíttetett, a nornák tudnak ró-
lam, és ez nagyon rosszul hangzott. „Na, mindegy! Szóval a sas azt
felelte, hogy Nidhogg a nyelve bal hegyét dugja be a kloákájába, és
ízlelje meg, mi a véleménye a nevekről. De ha jól emlékszem, há-
romszáz évvel ezelőtt is hasonlót riposztolt.”
Milyen furcsa kapcsolat! De ha már a furcsa kapcsolatoknál
tartunk, hogyan mehetett hozzá Idun Bragihoz, a költők istenéhez?
Nem a legkifinomultabb módja volt portyám valódi céljának felveze-
tésére, de úgy éreztem, Ratatosk nem igényel különösebb kifino-
multságot.
A mókus lelassított, amíg átgondolta, de most nem állt meg.
„Azt hiszem azért, mert élvezik egymással a párzást” – aztán
újra rákapcsolt.
Kétségtelenül ez is lényeges szempont – ismertem el. De elég
kényelmetlen életük lehet. Hiszen Idun almái Asgard városától tá-
vol, vagyis Bragi isteni közönségétől messze nőnek, nem igaz?
Ratatosk élesen felmakogott, először a szívbaj jött rám, de a
kapcsolaton keresztül megállapítottam, hogy csak szórakoztatónak
találja felvetésemet. Ez a hang a nevetése lehetett.
„Senki sem tudja, hol teremnek az almák. Ez szigorúan titkos.
De tényleg távol laknak Asgardtól.”
Ah, akkor jól gondoltam. Hol laknak?
„Az Asgard-hegytől északra, Vanaheim és Alfheim határán, a
kastélyuk a vanaheimi oldalon áll, a másik oldalon Freyr kastélya
magasodik. Nem lehet eltéveszteni.”
Miért nem?
„Mert éjszaka a nagy Gullinbursti sörénye még az ólján át is
megvilágítja az eget.”
Nekem azt mondták, Freyr kastélya Alfheimben található, de
azt nem gondoltam, hogy rögtön a határ mellett. Szeretnék találkoz-
ni Gullinburstival, mert hozzám hasonló teremtmény, de az alkotó-
im csak azt mondták el, hogyan találhatok Gladsheimbe. Talán az
üzenet átadása után oda is ellátogatok. Hogyan juthatok
Gladsheimből Freyr kastélyába?
„Észak felé kell tartanod” – mondta Ratatosk. Természetesen
senkitől sem szerezhettem információkat Asgardról, de azzal, hogy a
sagákból ismert híres kastélyok és helyek Gladsheimhez képest való
elhelyezkedéséről érdeklődtem, lassan képet kaptam a síkról, és
kezdtem eligazodni. Egy kis bűntudatom támadt, amiért így kihasz-
náltam a szőrös fickó hiszékenységét, de kegyetlenül elnyomtam
magamban, és tovább faggatóztam. Az információk megnövelték
esélyemet, hogy következmények nélkül elmenekülhessek, és
Ratatosk teli volt szaftos pletykákkal az istenekről. Heimdal újabban
sok időt töltött Freyr kastélyában, Freyja macskája éppen most
kölykezett le, de Odin kutyái felfaltak hármat közülük. És Odin nem
akarta, hogy a jelenlétében bárki Baldrt emlegesse.
„Ha már Odinról beszélünk, Hugin és Munin ott köröznek!”
Hol?
„Balra!”
És valóban, a valószerűtlenül kék égen két fekete folt csapko-
dott, Odin hollói lehettek. Odin azt látta, amit a hollók. Eltűnődtem
azon, vajon megtévesztem-e őket az álcámmal, és nagyon reméltem,
hogy igen.
Már látom őket.
„Odin számára van üzeneted, nem? Akkor miért nem mondod
el nekik?”
Mert nem tudnék úgy beszélni velük, mint veled – feleltem,
bár hozzájuk köthettem volna a tudatom, de nem akartam még köz-
vetett módon sem Odin tudatához kapcsolódni.
„Nem?! Akkor mondd el nekem, és majd tolmácsolom nekik az
üzenetet!”
A fekete foltok vészesen közeledtek, és nem bújhattam ki a do-
log alól azzal, hogy azt mondom „Odinnak személyesen kell átad-
nom az üzenetet”, hiszen az a két holló alapjában véve maga volt
Odin. Ők voltak a Gondolat és az Emlék. Itt volt az ideje egy újabb
hazugságdömpingnek, és a sötét manók hibáztatásának.
Mondd nekik, hogy Bacchus közeledik, hogy megölje a
nornákat. A Svartálfheim-beli sötét manók a rómaiakkal szövet-
keztek, hogy Bacchust Asgardba juttassák egy titkos alagúton ke-
resztül, amit évszázadokon át ástak. A részletekről majd beszámo-
lok Odinnak, ha a gladsheimi tróntermébe értem.
„Rendben, átadom az üzenetet.”
Hirtelen megálltunk, hogy Ratatosk jobban tudjon összponto-
sítani a hollókkal való beszélgetésre. Nem tudom, hogyan csinálta,
mert hangot nem adott ki. Néhány másodperc múlva a hollók meg-
fordultak, és visszarepültek oda, ahonnan jöttek.
„Odin dühös” – közölte Ratatosk, aztán tovább sprintelt a fán.
„De vár téged Gladsheimben.”
Köszönöm. Jobban jártam vele, ha Odin Gladsheimben tartóz-
kodott, és nem a másik rezidenciájában, Valaskjálfban, mert ott volt
egy ezüst trónja, és a legendák szerint abból mindent látott – talán
még az álcázott druidákat is.
„Már nem sokáig megyünk” – tette hozzá Ratatosk. „Hamaro-
san elérkezünk az Yggdrasil középpontjához, és kibukkanunk
Asgardban.”
Előre néztem, de semmire sem tudtam fókuszálni a mókus-
turbulenciától. Csak annyit láttam, hogy eltűnt fölülünk az ég. Las-
san elmerültünk egy hatalmas… földdarab árnyékában. Ez volt
Asgard mezeje.
A zsíros, barna földet sziklák támasztották, és a száraz szélben
gyökerek ostorai lengedeztek. Olyan gondozatlanul és vadul burján-
zottak, mint öregember fülében a szőr.
Mivel a fa és a föld között nem láttam ajtót, gondoltam, a mó-
kus átmegy majd faltörő kosba. Hacsak nem nyomakodik át valami
szuper vagány optikai illúzión, amilyen például Bruce Wayne bar-
langja előtt található. De Ratatosk inkább bebújt a világfa törzsén
lévő egyik lyukba, amit addig nem lehetett látni, és egy rövid ideig –
egy fél lélegzetvétel erejéig – vízszintesen haladtunk egy vájatban a
felettünk ásító fatorok alján lévő mélyedésben. Falai simák voltak, az
alját mogyoróhéj és levedlett szőrcsomók borították. A másik lyukon
át falevelekből rakott, hevenyészett fészket és felhalmozott mogyo-
rókészletet pillantottam meg a homályban, gondoltam, ezen a he-
lyen alussza át Ratatosk a telet. A belső fal, vagyis a fa kérgének bel-
ső fele göcsörtös volt és lyukacsos, tehát ideális a mászásra, ezért
Ratatosk – velem együtt – megpördült, hogy felkússzon rajta. Aztán
a pokoli sötétség dunnájába fúrtuk magunkat, amelynek mélységét
csak a fütyülő és hajamat borzoló szélből ítélhettem meg.
Meddig megyünk sötétben? – kérdeztem Ratatoskot.
„Egy másodperc múlva meglátod a fényt” – hangzott a felelet.
„Az lesz a lyuk, ami a gyökérből Idavoll síkja fölött nyílik.”
Milyen magasan a síktól?
„Csak egy mókusnyira.”
Most a saját hosszodról beszélsz, ugye?
„Persze. Ha a lyuk a talaj magasságában lenne, eltömítené a
föld.”
Most már látom a fényt. Nagyszerű. Minden kétséget kizáró-
an te vagy a világ legklasszabb mókusa.
„Köszönöm!” – mondta Ratatosk egyszerre büszkén és piron-
kodva. Néhány pillanatig mosolyognom kellett ezen a kedves fickón,
aztán összehúztam a szemem az éles fényben. Minden ugrással kö-
zelebb kerültünk a nornák jelentette elkerülhetetlen problémához.
Ebből már nem ügyeskedhettem ki magam, ugyanis Ratatosk bármit
tett, a nornák előre látták. Attól féltem, hogy ha valóban osztják a
paranoiámat, és alig várják, hogy rám támadjanak – a láthatatlan és
ismeretlen veszélyre Ratatosk hátán –, akkor nem fogják érdekelni
őket a járulékos károk, ártani fognak barátnak, ellenségnek egy-
aránt. Nem akartam, hogy Ratatosknak baja essék, de megállítani
sem akartam, mert a nornák biztosan felkészültek erre az esetre is.
Úgy állt a helyzet, hogy egyenesen a nornák karjaiba rohantunk, a
mókus hátán ülve simán eltalálhattak engem, aki eleven céltáblát
nyújtottam nekik, és maradványaimat szétmázolhatták a fán.
Ratatosk kibukkant a járatból, és elindult lefelé a kérgen. Ami-
kor a föld már csak három méterre lehetett tőlünk, kibontottam a
bundáján alkalmazott kötést, és leszaltóztam róla. Esés közben re-
kedt káromkodás riasztott meg, és egy villanást láttam. Hallottam –
és éreztem is – Ratatosk visítását, térdembe és bokámba fájdalom
nyilallt, ahogy becsapódtam a földbe. Pörögve jobbra vetődtem,
mert arra számítottam, hogy a fáról lezuhanó mókus maga alá te-
met. De nem így történt. A visítása hirtelen abbamaradt, a tudatunk
közti kapcsolat megszakadt. Amikor felnéztem, hulló hamut és zápo-
rozó csontszilánkokat láttam azon a helyen, ahol az előbb még
Ratatosk mászott a világfán.
Leesett az állam, és azt hiszem, fel is nyögtem. A nornák meg-
semmisítették miattam. Egy lényt, akit évezredek óta ismernek.
Olyan volt, mintha a Mikulás lelőtte volna Rudolfot…
Egyértelmű volt, hogy a nornák számára akkora fenyegetést je-
lentek, hogy még egy ilyen durva támadást is szükségesnek láttak.
Nagy nehezen elfordítottam tekintetem az elém táruló horrorról, és
félve a nornákra sandítottam, miközben maximalizáltam az álcám
hatékonyságát.
Nem láttak meg. Világító, sárga szemüket, aminek gödréből
füst bodorodott elő, továbbra is Ratatosk örvénylő maradványaira
szegezték. Görbe hátú banyák voltak, karmos ujjakkal, és olyan ron-
da arckifejezéssel, amire az anyák azt szokták mondani, ha a gyer-
mekük hasonlót vág, hogy ne csinálják, mert úgy maradnak. Szürke
rongyaik passzoltak zsíros és szürke hajukhoz. Óvatosan a fához ara-
szoltak, hogy megnézzék, elmúlt-e a megjósolt veszély.
De nem múlt el.
Ennek gyorsan hangot is adtak. Az egyikük oldalra billentette a
fejét inas nyakán, és így szólt:
– Még mindig itt van. A veszély nem múlt el.
Milyen veszélyről beszélnek? Nem azért jöttem, hogy megöljem
őket, csak egy ritka termékből szerettem volna elvinni egy „prototí-
pust”. Ratatosk megöléséért minimum egy seggberúgást érdemeltek
volna, és égett is a lábam, hogy megtegyem, de nem láttam, mi jó
származhatna abból, ha leállok harcolni velük, amikor egy óriásrág-
csálót is képesek voltak porítani. Ezért jobbra fordultam, és már
majdnem futni kezdtem, amikor megérezték a mozgásomat, és felém
kapták a fejüket. Egyenesen rám bámultak, záptojássárga, undok
tekintettel.
– Ott van! – kiáltotta a középső, és rám mutatott. Aztán kórus-
ban vonyítani kezdtek egy ősi nyelven, felém nyújtották kezüket, és
koszos körmeik alól bűzös gázt eresztettek a levegőbe.
Nem tudom, mit akartak vele, de legnagyobb valószínűséggel a
halálomat. Talán konfettit akartak felém szórni, de annyira öregek
és meszesek voltak, hogy rossz gombot nyomtak meg, bár viselkedé-
sükben nem volt semmi kedvesség vagy melegség. Inkább az ellenté-
téről beszélhettünk, a hidegvas amulettem felizzott a nyakamban,
jelezve, hogy tényleg meg akarnak ölni. A beleim hirtelen megrán-
dultak, és egy oltári nagyot reccsentettem.
Normális esetben nevetek az ilyesmin, hiszen egy feszült hely-
zetet mi sem oldhat fel sikeresebben egy fingásnál. De ez most nem
az emésztési folyamatok természetes velejárója volt, ez egy halálosan
komoly fingás volt. Arra utalt, hogy a nornák varázslatának egy ap-
rócska része átjutott az amulettemen – talán csak a gáz egyetlen ré-
szecskéje –, és ez fölöttébb aggasztott.
– Még mindig él! – bosszankodott a jobb oldalon álló, és ezzel
eloszlatott minden kételyt a szándékukat illetően. Megpróbálhattam
volna elfutni, de hiába lógok meg, riasztanák egész Asgardot, és
mindenki engem keresne. Annak meg nem lenne jó vége. Stratégiai-
lag és logikailag az lett volna a legszerencsésebb, ha kiiktatom őket,
és az önvédelemi ösztönöm is ezt diktálta. Ha ilyen döntés születik
egy krízishelyzetben, akkor nincs olyan, hogy józan, nyugodt prob-
lémamegoldás. Csak tettek vannak, amiket az agy ösztönös részei
diktálnak.
A nornák csontos testükön természetes alapanyagokból szőtt
ruhát viseltek, amit könnyen manipulálhattam. Amikor a zsebükbe
nyúltak egy újabb adag porért, és az előbbinél is halálosabb rontást
kezdtek kántálni, elmormoltam egy kötést a lapockáik fölötti ruha-
szövetre. Amikor aktiváltam, a ruháik egymáshoz rántották őket a
hátuknál fogva, így a három norna sziszegő háromszöget alkotott. A
varázslatukat megakasztottam, amit vonyítva és fogcsikorgatva fo-
gadtak. Szünetet tartottam. Majdnem otthagytam őket összekötve és
lefegyverezve. De hirtelen elhallgattak, forogni kezdtek, és halk, de
annál gyilkosabb kántálásba kezdtek. Sorjában mind felém fordítot-
ták a fejüket, kihúztak egy-egy szálat a ruhájukból, majd átadták a
tőlük balra álló nővérüknek. Elkezdték összefonni a szálakat, forgás
közben tovább húzkodták a ruhájukat, és a kántálást sem hagyták
abba. Szuperijesztő volt, és tudtam, hogy akármiben mesterkednek,
nem engedhetem, hogy befejezzék, mert az egyidejűleg az én életem
befejezését is jelentené. Előrántottam Moralltachot, és rájuk támad-
tam, az sem érdekelt, ha meghallanak. Sárga szemük elkerekedett,
amikor felneszeltek közeledésemre, de nem hagyták abba a kántá-
lást, ezért én sem állhattam meg. Egyetlen, széles csapással lekaszál-
tam mindhármuk fejét. Szürke, bolyhos pamutgombolyagként elre-
pültek, és a nornák megszabadultak a sors láncaitól. Jómagam pedig
fejest ugrottam a balsors galaktikus méretű kádjába.
– A rohadt életbe! – kiáltottam, mert hihetetlenül idegesített,
hogy ilyen rosszul sült el a dolog. Feloldottam a kötést, mire a testek
összerogytak. Annyira nyomasztott, amit tettem, hogy magam is le-
rogytam melléjük.
Ha almát lopsz, észrevétlenül elhúzhatsz. Ahogy terveztem. De
ha a sors megtestesítőit lemészárolod, akkor Hans Gruber mondata
válik érvényessé a Drágán add az életedből: „megtalálnak.”
Elkezdtem ízlelgetni az ötletet, hogy lefújom az akciót. Kelle-
mes, könnyed íze volt a gondolatnak, megbolondítva a meglepetés
aromájával. Kipróbálhatnám például, hogy milyen munkanélkülinek
lenni Grönlandon. Ott talán eltűnhetnék a radarról, és Laksha nem
találna meg, ebben biztos voltam.
De mégis volt az egésznek valami keserű utóíze: tudniillik,
hogy a norvég istenek úgyis megtalálnának, és Oberon nem lenne
boldog.
Persze, lett volna rá időm, hogy valami jobbat kiötöljek, hiszen
az aranyalmát újévre kellett leszállítanom – vagyis Laksha addig
nem fog keresni, és ezalatt megtervezhettem volna a teljes eltűné-
semet.
Csak az volt a probléma, hogy ettől kezdve már nemcsak
Laksha, hanem a norvég istenek elől is menekülnöm kell majd. Akár
tetszett, akár nem, az önvédelemből elkövetett gyilkossággal az egész
norvég panteont az ellenségemmé tettem.
Mielőtt Moralltachot visszadugtam volna a hüvelyébe, megtö-
röltem pengéjét a nornák ruhájában, aztán az ujjaimat az avaron át
Asgard meglepően puha földjébe fúrtam, ami az Yggdrasil közelében
hasonlított a láphoz. A nornák teste gusztustalanul elfeketedett.
Megszólítottam a földet a tetoválásaimon keresztül. Felismert, bár
éreztem, hogy erőlködik, és olyan távolinak tűnt, mintha gézrétegen
kellene áthatolnia. A föld engedelmesen megnyílt, a nornák lesüly-
lyedtek tőzegsírjukba, majd ugyanilyen engedelmesen összezárult
fölöttük, és nem maradt nyom, ami a történtekről árulkodhatott
volna. Miután ezzel megvoltam, átvizsgáltam a fa környékét, és meg-
találtam a világ legkedvesebb mókusának, Ratatosknak apró marad-
ványait. Örültem, hogy legalább egy olyan pillanatban távozott az
élők sorából, amikor büszke volt magára. A csontdarabokat óvatosan
az övemen lévő erszénybe tettem, azt terveztem, később mondok pár
szót érte.
A nornákat a holnap reggeli tanácsülésen fogják először hiá-
nyolni, addig ellophatom az aranyalmát, és elhúzhatom a csíkot.
Nem időzhettem tovább, vetettem egy utolsó pillantást az Yggdrasil
fölém tornyosuló törzsére, és emlékezetembe véstem a menekülési
útvonalat. A fa méretei minden képzeletet felülmúltak. A törzse
mindkét irányban kilométerekre terjedt ki, az embernek az volt az
érzése, hogy egy hatalmas fallal áll szemközt, nem egy hengerrel.
Feltételezésem szerint egy másik lyuknak is lennie kellett a törzsön,
amit Ratatosk a Niflheimbe futó gyökerek eléréséhez használt. Az
óramutatóval megegyező irányba kocogva hamarosan meg is talál-
tam a lyukat, ami nagyobbnak tűnt és lestrapáltabbnak, mint a má-
sik. Miután megnyugodtam, hogy nem fogom összekeverni a két
lyukat, és nem fogom a rossz utat választani hazafelé, elindultam a
Ratatosk által javasolt irányba – nem is annyira Gladsheim, inkább
egyenesen Idun palotája felé. Nyugatnak futottam, némileg déli
irányba, az Asgard-hegység legészakibb szirtjei felé. Ha napszállta
után érkezem, ami nagyon valószínűnek látszott, Gullinbursti söré-
nye úgy fog világítani nekem, mint egy partot jelző világítótorony.
Minden egyes lépésnél energiát szippantottam a földből, hogy fá-
radhatatlan és friss maradjak. Mert lehet, hogy mire odaérek, Odin
tajtékzani fog a dühtől – a többi istennel együtt – a svartálfheimi
árulás híre és a római istenek állítólagos inváziója miatt. Alaposan
szétrúgtam a norvég panteon hangyabolyát, az istenek hamarosan
elősereglenek, hogy valakit seggbe csíphessenek.
 Harmadik fejezet

Több szempontból is csalódást okozott, hogy az Űrszekerek nem vált

vallássá. Meg volt benne a vallás archetipikus csontváza, de nem
erőlködtek, hogy többet hozzanak ki belőle egy jó sorozatnál. Ha
rajta lettek volna a dolgon, akkor a hívők parancsokat kaphattak
volna a Szövetség távoli isteneitől, hogy derítsenek fel új világokat,
és bátran induljanak el az ismeretlenbe. Az Enterprise űrhajó le-
génysége képviselhette volna a kisebb isteneket, mondjuk az angya-
lokat, akik a mindennapokban segítenek bennünket átjutni saját
határainkon. Spock lett volna a logika angyala, az emberek bal vál-
lán ülve rámutatott volna a téveszmékre, és olyan tetteket követelt
volna, amik a tények halmazán alapulnak. Kirk az érzelmek angyala
lett volna, aki az emberek jobb vállán ülve megparancsolja, hogy
kösd fel a gatyád, hallgass a szívedre, és kövesd az ösztöneidet.
– Öld meg őket! – súgta a képzeletbeli Kirk a jobb fülembe. –
Egyetlen csapás Moralltachhal és végük. Nem is fognak meglátni.
Könnyű lesz.
– Nem lenne bölcs lépés – súgta a képzeletbeli Spock a bal ol-
dalamon lévő karfioldarabba. Egy német boszorkány lelőtte a bal
fülemet három hete, és bár a jobb fülemnél gyorsabban gyógyult –
azt egy démon rágta le egy kicsivel korábban –, továbbra sem volt
túl esztétikus látvány. – Helyesebb lenne titokban végrehajtani a
küldetést. A sérülés és a halál eshetősége rohamosan megnő, ha itt-
létedre fény derül, és a riadólánc is sebesebben működik majd…
Kirk itt venne könnyes búcsút az önkontrolljától.
– A francba, Spock, a létezés másik síkján vagyunk, itt egysze-
rűen csak annyit kell mondani, hogy bassza meg, aztán elengedni a
faltörő kost. Nem igaz, Atticus? Nyírd ki mindet! Ratatoskért!
– Kapitány, az a küldetésünk, hogy elcsenjünk egy almát, ami
fiatalsággal ajándékozza meg az elfogyasztóját, semmi szükség
nagybani mészárlásra, és nem is ajánlott.
– Mi van magával, Spock?! Mindig csak az elővigyázatosság, az
óvatosság, meg a tojásokon táncolás. Hát tényleg nincs semmi ke-
mény a vulkáni gatyájában?
– A nemzőszerveim megvannak, és tökéletesen működnek, ka-
pitány, de kétlem, hogy most róluk lenne szó. Az ember nem oldhat
meg minden problémát kegyetlenséggel és macsósággal.
– Mér’ nem? Chuck Norrisnak működik.
Így szórakoztatom magam, ha órákon át kell futnom, és többé
már képtelen vagyok arra a kilencvenkilenc módra gondolni, ahogy
meghalhatok. Talán vennem kéne egy iPodot.
Az Yggdrasilt körülvevő mocsaras területen átcuppogva végre
Idavoll mezejére jutottam. Lenyűgöző, gondozatlan préri volt, ahol
kövér fácánok, mezei egerek, és karcsú, vörös rókák rejtőztek a fű-
ben. A szemfájdítóan kék égről tépett vattaként lógtak le a felhők, és
a késő őszi szél fű- és földillatot fújt az arcomba. Szép nap volt, de
nem tudtam élvezni. Egy pelenkás nyomkövető is minden nehézség
nélkül rám talált volna, és bár ez a közelgő „Keresd meg és pusztítsd
el a behatolót!” játék előre eltervezett taktikái közé tartozott, önkén-
telenül is ideges voltam miatta.
Azon kaptam magam, hogy azt kívánom, Scotty – minden uta-
zó védőszentje? – bárcsak átsugározna a síkon Idunn palotájához.
Mert a teleportálás volt az ő isteni képessége – meg, hogy a motorját
nem csak warp-sebességre, hanem a warpnál warpabb sebességre
tudta felpergetni és ehhez nem volt szüksége másra, mint néhány
tartalék csőre, és titokzatos mellékutakra.
Az emberek azt hiszik, hogy a druidák képesek a teleportálásra,
de ez természetesen badarság. Soha nem bomlottam atomjaimra az
egyik helyen, hogy összeálljak egy másikon. Viszont fáradtság nélkül
lefutok kilométereket – mint ahogy most is tettem –, mégpedig
gyorsabban, mint ahogy a normális emberek vánszorognak. Tír na
nÓgba – nagy ravaszul – egy csomó rövid utat tudok, hiszen bárme-
lyik ligete egy-egy földi Tündér-erdőhöz kötődhet. Tündéri, vagyis
egészséges erdőhöz. Arizonából kevesebb, mint öt perc alatt értem
Oroszországba. Síkot váltottam Tír na nÓgba, megtaláltam a Szibé-
riába vezető gyökeret, ami számomra sínként funkcionált, áthúztam
magam rajta, és máris kikötöttem a borscs és a vicces usánkák hazá-
jában. Persze a síkváltáshoz először az Aravaipa-kanyon természet-
védelmi területére kellett átruccannom Tempéből, és ez kerek két
órát vett igénybe. És miután Oroszországban felbukkantam egy
egészséges erdőben, jó három órába tellett eljutnom a magas tund-
rán a Mimir forrásához kötődő tóig.
Most azonban egyelőre búcsút mondhattam az efféle rövidített
utaknak, és mindenhová lábbusszal kellett mennem, de arra a dön-
tésre jutottam, hogy ez nem is annyira rossz dolog. A teleportálás
utáni vágyam úgy halványodott, ahogy hozzászoktam a föld érinté-
séhez, és az alattam hullámzó varázslathoz. A halálon túli élettel
kapcsolatos ontológiai szorongások vetületei közül Asgard az egyik
legszebb hely. Nem jellemzi természeti gazdagság, ahogy azokat a
fagyott földeket sem, ahonnan a norvég panteont imádták, de maga
a letisztultság, és ontja magából a titokzatosság illatát, melybe egy
csipetnyi veszély is vegyül.
Ami azt illeti, ezt a veszélyillatot én vetíthettem bele a szélbe.
Mert ez nem egészségügyi kocogás volt, hanem maga a halálos para.
Ratatosk azt mondta, egyből tudni fogom, ha Vanaheimbe
érek. Egyrészt felködlik majd előttem az Asgard-hegység bíbor foga-
zata a maga hatalmasságában, másrészt Idavoll mezeje átadja helyét
a tarlónak, egy idilli tájnak, a horizonton élénk színű foltokkal ott,
ahol a magtárak és csűrök úgy csücsülnek rajta, miközben az első
hóra várnak, mint egy impresszionista festő kapkodó ecsetvonásai.
Napnyugtára érkeztem meg, és eltűnődtem a norvégok fantáziáján,
akik egy kőrisfán lebegő síkon ugyanolyannak képzelték el a naple-
mentét meg a gravitációt, mint a földön.
De azért jól elképzelték a paradicsomukat, és ha nem lettem
volna a norvég panteon legkeresettebb bűnözője, elidőztem volna itt
egy darabig.
Tovább futottam a madarak esti hangicsálásától kísérve, és be-
kapcsoltam az éjjellátásomat, hogy el ne taknyoljak. Már több mint
nyolc órája száguldottam tizenhat kilométer per órás sebességgel, és
most végre az Asgard-hegység közelébe értem, melynek csúcsai mint
megannyi zikkurat tornyosultak előttem. Újabb másfél kilométer
futás után sárgás derengést észleltem az északnyugatra elterülő erdő
fölött, amihez gyorsan közeledtem. Vagy egy hatalmas tábortűz lehe-
tett, ami nem volt valószínű, vagy Gullinbursti arany sörénye sugár-
zott. Úgy vettem észre, hogy túlságosan délnek tartok, ezért kissé
megváltoztattam haladási irányomat, és célba vettem az erdőt. Nem
sokkal később megálltam – első alkalommal, mióta megöltem a
nornákat. Ugyanis egy folyó állta az utamat, Ratatosk elmondása
szerint Vanaheim természetes határa. Nem voltam strandolós ked-
vemben, de nem akadt más választásom, mert ha bagoly képében
repülöm át, mindent hátra kellett volna hagynom a parton. Megráz-
tam magam, és nagyot sóhajtva belegázoltam. Minden, aminek szá-
raznak kellett maradnia, biztonságban lapult vízhatlan szütyőmben.
Szerencsére lassú sodrású folyó volt aránylag gyenge áramlás-
sal, és bár a ruhám meg a kardom lehúzott, minden probléma nélkül
partot értem, csak a hidegsége zavart, amitől – bevallom – eléggé
összement a cerkám.
Gondoltam, hogy a hidegrázásra a futás lesz a legjobb gyógy-
szer, ezért újabb negyven métert kocogtam, mielőtt megtorpantam
volna az erdő előtt. Amikor be akartam lépni a fák közé, fényesség
izzott fel, és valami felreppent a levegőbe. Vakító és foszforeszkáló
üstökös húzott csíkot az égen. Megdördült az ég és a semmiből egy
sötét felhő került elő. Megdermedtem, csöpögött rólam a víz, és egy-
re jobban fáztam, mert a repülő objektumok istenek voltak, és nagy
valószínűséggel engem kerestek.
Freyr, a termékenység istene, Gullinbursti hátán lovagolt, őt
követte Thor, akinek szekerét két kecske húzta, és az Yggdrasil felé
tartottak.
Megvártam, amíg eltűnnek a horizonton, csak aztán mozdul-
tam meg újra. Továbbhaladtam északnyugat felé, megbizonyosod-
tam róla, hogy jó irányba tartok, és arról is, hogy hamarosan megér-
kezem.
Amit nem is bántam, mert az idő nagyon szorongatott. Addig
kellett volna elhúznom a csíkot, amíg fel nem fedezik a nornák hiá-
nyát, de ez kivitelezhetetlennek tűnt. Hogy milyen gyorsan akadnak
a nyomomra, az attól függött, milyen gyorsan állítják rám Heimdall
istent. Heimdallnak ugyanis olyan érzékszervei voltak, amelyekről
csak szuperlatívuszokban lehetett beszélni, és amelyek remek
nyomolvasóvá tették. Közelről még a szívdobogásomat is meghallot-
ta volna, és kiszagolta volna a félelmemet.
 Nem maradt más választásom, gyorsan kellett cselekednem.
Gyanítottam, hogy Odin addigra rájött, hogy félrevezettem a közelgő
Bacchusszal meg a sötét manók terveivel. De továbbra sem sejtette,
ki vagyok, mit akarok, és hol vagyok. Thor és Freyr azért repültek az
Yggdrasilhoz, hogy nyomokat találjanak, talán más istenek is csatla-
koznak hozzájuk, de Odin nem volt velük. Biztos voltam benne, hogy
éppen az ezüst trónja felé repül, vagy már ott van. Tudtam, hogy fel
akar kutatni, és megfelelő „fogadtatásban” részesíteni, ezért gyorsan
kellett cselekednem, mielőtt esélye nyílna rá, hogy mindent lásson a
trónjáról. Ratatosk kissé homályosan fogalmazott a Valaskjálf és
Gladsheim közti távolság tekintetében, tehát nem igazán tudtam
megmondani, mennyi időm maradt.
Az erdő gondozatlan káosza hat kilométer után gondozott, so-
rokba ültetett gyümölcsfáknak adta át a helyét. Körte-, szilva-, alma-
és egyéb gyümölcsfák ágai voltak tanúi néma átkelésemnek. Aztán
egy lassú, mély folyót pillantottam meg, nagy valószínűséggel
ugyanazt, amit egyszer már átúsztam. Mivel gyanítottam, hogy
Vanaheim és Alfheim határáról van szó, a déli oldalon maradva pa-
lotákat kezdtem keresni a partján. Másfél kilométer múlva meg is
találtam mindkettőt.
A folyó északi partján Freyr palotája a novemberben is virágzó,
buja kert közepén úgy nőtt ki a földből, mint egy vaskos tölgyfa.
Mintha nem is építették, hanem növesztették volna, de azért láttam,
hogy falai és vízálló teteje ugyanolyan biztonságot és kényelmet
nyújtanak, mint bármely más palotáé. Véletlenszerűen elhelyezett,
fából faragott asztalokon gyümölcsökkel megrakott fonott kosarak
álltak. Apró, éjszakai élőlények falatoztak belőlük, és lecsapott egy
bagoly is, hogy az említett élőlényekből falatozzék. Freyr kandallójá-
nak fénye látható volt a nyitott ablakon keresztül, az ajtó ki volt tár-
va. A lépcsőtől ösvény vezetett a kert határáig, aztán délnek fordult,
és miután kiszélesedett, összecsókolózott egy kurta, de annál helye-
sebb híddal, mely átívelt a folyó felett. Vastag deszkáin hárman is
elfértek egymás mellett, és bármilyen nagy testű állatot vagy szeke-
ret elbírt volna. Az ösvény a túlsó parton folytatódott, vagyis azon,
amin én álltam, és egy zömök, az előbbinél kisebb, ám az organikus
formák helyett határozottan „megépített” palotához vezetett, amely-
nek minden négyzetcentiméterét rúnák és viking hőstettek képei
díszítették. Közelebb lopakodtam, hogy elolvashassam a rúnákat.
Valamelyik skald versformában íródtak, és arról regéltek, hogy a
palota Idunné és Bragié, akik sokáig éljenek és szeressék egymást
meg blablabla…
Műélvezetembe a palotából kiszűrődő halk, de annál feszültebb
hangok zavartak bele. Az ajtók és ablakok Freyr palotájához hason-
lóan itt is nyitva voltak, és a kandalló inkább a világítás kedvéért,
mint a melege miatt égett.
– Menj közelebb! – mondta a képzeletbeli Kirk. – Hallani aka-
rom, mit mondanak.
– Egyetértek – felelte a képzeletbeli Spock. – Az információk
mindig hasznosak. – Közöltem velük, hogy jobban szeretem, ha ve-
szekednek, majd óvatosan elindultam, és az egyik ablak alá kupo-
rodtam.
Egy nő meleg, telt hangja kúszott a fülembe:
– …mit akar ez jelenteni? Ha a nornák halottak, akkor a prófé-
ciájuk sem ér semmit. Végre tényleg szabadok lehetünk, Bragi, kép-
zeld!
Egy zengő bariton felelt rá merengve:
– A Ragnarök veszélye elmúlt volna a fejünk fölül? – Hangos
puffanás és széklábcsikorgás jelezte, hogy valaki leült. – Akkor talán
még van remény mindannyiunk számára.
– De mennyire, hogy van! – lelkesedett az asszony, akit
Idunnak sejdítettem. – Számunkra meg különösen! Hát tényleg nem
érted? Végre gyermekünk lehet! A ránk mért végzet talán megsem-
misült a halálukkal! – Csókolózás cuppogását hallottam, aztán a ba-
riton torokhangon felkacagott.
– Már értem! De ezt csak egy módon ellenőrizhetjük le…
Innentől kezdve a csókolózás hangja szinte állandósult, és ha-
marosan kevésbé szemérmes zajok meg lihegések is társultak hozzá.
Csüggedten térdeltem le, mert attól tartottam, ez eltart egy darabig.
Ezek nem fél tüdejű tinik voltak, akik néhány felajzott perc alatt le-
tudják a dolgot. A hosszú életű ember tudja, hogyan kell hosszan
szerelmeskedni.
Viszont az imént elcsípett rövid beszélgetés rengeteg tűnődésre
adott okot. Idunn szavai azt sugallták, hogy kettejüket terméketlen-
séggel átkozták meg, és jelenlegi viselkedésük arra utalt, hogy már
alig várták, hogy megszabaduljanak az átoktól. Sőt, mi több, azt is
jelentette, hogy továbbra is szerelmesek. A halandók nem próbálhat-
ják ki, hogy szerelmük évszázadokig tart-e, de Bragi és Idunn meg-
tehette. Egy másodpercre elfogott a féltékenység, aztán megsajdult a
szívem a felkavart emlékektől…
Afrikában volt egy nő, akit több mint kétszáz évig szerettem.
Miután Dzsingisz kán hordáival visszavetődtem Kelet-Európába,
gyorsan rájöttem, hogy nem sok babér terem számomra arrafelé.
Ezért aztán Arábiába mentem, ahol furcsa hitetlenként éltem a kali-
fátusban, majd bevetettem magam Afrika mélyére, és eltűntem a
csodálatos szavannák, dzsungelek és sivatagok világában. Nem is
jöttem elő onnan a tizenötödik századig, így szerencsésen elkerültem
a tomboló fekete halált. Ennél már csak az tett boldogabbá, hogy
Aenghus Óg is elvesztette a nyomomat, és ha babonás lettem volna,
akkor a szerelem számlájára írom ezt (pedig valójában arról volt szó,
hogy addigra annyira sikerült tökéletesítenem az amulettemet, hogy
meg tudott védeni a megidézés elől, és amíg Aenghus Óg nem ruk-
kolt elő egy újabb módszerrel, biztonságban voltam).
A Tahirah iránti hosszan tartó vonzalmam természetesen a
kémián alapult, ugyanazon az izgalmon, ami a hátam mögött egy-
mást gyömöszölő istenek közt is fennállt. Gyors esze az enyémmel
vetekedett, és lágy, barna szemével lecsillapította örökösen űző
nyugtalanságomat, és magához láncolt vele. Finom, dallamos hangja
lágy selyemként simogatta fülem, és a kacagása annyira tiszta volt,
mintha hangvillát koccantottak volna a csontomhoz. Borzongás fu-
tott végig tőle a gerincemen. Ő volt az utolsó ember, akivel megosz-
tottam a Halhatatlanshake-emet. Házasságunk szépséges kétszáz
éve alatt nem kevesebb, mint huszonöt gyermekkel ajándékozott
meg, és mindegyik maga volt a boldogság! Nem bántam meg sem-
mit. Talán még ma is boldog szerelemben élhetnénk, gyárthatnánk a
kisbabákat, és megpróbálhatnánk elkerülni, nehogy a korábbi gyer-
mekeink leszármazottaival házasodjanak össze (bocs, kicsim, de
nem mehetsz hozzá, mert ő testvéred ükgyereke, aki még 1842-ben
született). Ezt már sohasem fogom megtudni, mert a maszáj harco-
sok, akikbe véletlenül belebotlottunk, elvették esélyünket az örök
szerelemre.
A székláb újra megnyikordult, és felriasztott a gondolataimból.
Távolodó lépteket hallottam lihegéssel és kéjes kacajokkal kombi-
nálva.
Végre eljött az alkalom.
Óvatosan felemelkedtem, és átkukucskáltam a párkány fölött.
Először a tőlem balra eső kandalló ragadta meg a figyelmem, a lán-
gok fölé akasztott bogrács tartalmát melegítette, amit Idunn és Bragi
akasztottak oda főni. Előttem a konyhaasztal állt, rajta gyümölcsök-
kel teli fatál. Körték, szilvák, barackok, de alma egy sem.
A képzeletbeli Kirk így szólt:
– Meg mered enni a barackot?
– Hogyne merném?! – suttogtam.
– Hadd emlékeztesselek rá, hogy az aranyalmáért jöttünk –
mondta a képzeletbeli Spock. – Nem engedhetjük, hogy a figyel-
münket felesleges gyümölcsök tereljék el.
Benyúltam az ablakon, és kivettem egy szilvát a tálból, mert
biztos voltam benne, hogy egy egész barackot nem lenne időm me-
genni. Érett volt és puha tapintású.
– Ez az, haver! – mondta Kirk, amikor beleharaptam. Hihetet-
lenül ízletes volt.
Huncutul mosolyogtam, és reméltem, hogy ez volt a jel, hogy
előrukkolhatok a C-tervvel. Annyira megszállottan tervezgettem ezt
a kiruccanást, hogy a különböző lehetőségekre épülő tervek sorában
egészen a Q-tervig jutottam (sajnálatos módon egyik terv sem szá-
molt a nornákkal vívott harccal). A C-tervben szerepelt egy bűnjel,
amit a helyszínen hagyok. Miközben a szilván csámcsogtam, kezdett
körvonalazódni, mi legyen az. Már csak meg kellett találnom az al-
mákat.
Csendben az ablak alá temettem a szilvamagot, és suttogva pa-
rancsot adtam a földnek. Kitapogattam az erszényemet, és anélkül,
hogy odanéztem volna, kioldoztam, majd elővettem belőle egy víz-
hatlan vászonba bugyolált csomagot, amiben – többek között – pa-
pír és töltőtoll lapult a C-tervem kivitelezésére. Levettem magamról
az álcát, és az említett dolgokkal a kezemben belopakodtam a házba,
ahol a tulajdonosaik hangosan kéjt halásztak egymásban.
Amikor átléptem a küszöböt, észrevettem egy fatalapzatot,
olyasmit, amihez hasonlók Freyr palotáját is körülvették. Az ablak-
ból nem lehetett látni, de amint az ember belépett, egyből szemet
szúrt. Aprólékosan kidolgozott faragásai minden bizonnyal a norvég
isteneket ábrázolták. A rajta álló kosárban megláttam az aranyalmá-
kat, amelyek szemmel láthatóan a látogatók számára voltak kitéve.
Tollal és papírral a kezemben, vigyorogva a konyhaasztal felé oson-
tam. A C-terv elkezdődött. William Carlos Williams modernista köl-
tő versét parafrazeálva egy rövid, ónorvég nyelven írott poémát rity-
tyentettem a papírra, amivel Bragi ízlését akartam megsérteni, mivel
a skald költők ki nem állhatják a szabad verset.
 Csak azt akarom mondani
Hogy megettem
A tálból
A szilvákat

Pedig alighanem
A nornáknak
Tetted el
Freyja cicijére, ízletesek
Voltak
Olyan hűsek
Olyan édesek

Utána aláírtam: „Bekaphatjátok, hülyék! Bacchus.” Aztán az

összes szilvát a zsebembe tömtem, és csak a körtéket meg a barac-
kokat hagytam a tálban. Nem érdekelt, elhiszik-e, hogy tényleg Bac-
chus írta, az volt a lényeg, hogy eltereljem a figyelmet magamról.
Olyasvalakit fognak keresni, akinek van keze egy könnyed, modern
verset kanyarítani, mert én hamarosan kezetlen leszek.
Eljött a tolvaj pillanata. Idunn és Bragi elszántan tovább kísér-
leteztek a különféle dörzsölések fiziológiai hatásaival a hálószobá-
jukban, és az istenek aranyalmája hívogatóan kacsingatott rám a
nyitott ajtó közelében. Az almákhoz lopakodtam, és óvatosan kivet-
tem egyet, aztán perverz módon füleltem, vajon megszólal-e a riasz-
tó. A palota másik végében Idunn szirénázott, és követelte, hogy
Bragi csináljon neki gyereket, de azt hiszem, ez nem számított.
Olyan gyorsan, ahogy csak lehetett, zajtalanul a folyóhoz siet-
tem, és beledobáltam a szilvákat. Lábnyomokat hagytam a partig –
hadd higgyék, hogy beleugrottam, és keressék csak a parton minden
irányban, hogy hol másztam ki belőle!
Elhátráltam a folyótól, a föld betemette lábnyomaimat, csak a
partra vezetőket hagyta meg. Végül a gyümölcsfák alá jutottam, itt a
föld egy kicsivel keményebb volt, és a lehullott levelek nemcsak fel-
fogták lépteim zaját, de álcázták is a nyomaimat, mivel a levelek még
harmatosak voltak, és nem szárazak. Ez lesz az a hely, ahol végképp
szagot vesztenek, reménykedtem.
Az aranyalmát óvatosan egy ágvillába helyeztem, aztán kibúj-
tam a ruháimból, és összehajtogattam őket egy nett kis csomaggá.
Jólesett megszabadulni az átázott bőrszerkótól. Majd egy újabb
gyors üzenetet firkantottam le: „Mindenki tudja, hogy szokatlan él-
vezetet találsz a birkák seggében… bebebe-bebebe! Bacchus”, majd a
ruhákra helyeztem. A kardomat kissé távolabb tettem le. Megkértem
a földet, hogy nyíljon meg, és a föld engedelmeskedett. Fél méter
mély, fél méter széles gödör nyílt meg előttem, amibe belehelyeztem
a ruháimat és az erszényemet, majd a pakk tetejére rábiggyesztettem
az üzenetet is, aztán a föld összecsukódott fölötte. Még arra is szakí-
tottam időt, hogy mondjak néhány szót Ratatoskért, akinek csontjai
az erszényemben lapultak. Beterítettem levelekkel a helyet, és elége-
detten felálltam. Ha valaki – például Heimdall – kiszagolná a göd-
röt, és kiásná, nem nyerne vele semmit, csak jól felhúzná magát az
üzeneten.
Nagyon bíztam benne, hogy Odin nem sasolja trónjáról az elő-
készületeimet. Levettem az ágról az almát, és valamivel távolabb a
földre helyeztem. Aztán Moralltachot a hátamra kanyarítottam,
majd lazítottam a szíján, amitől így nevetségesen lógott le a jobb
oldalamon. A kard lecsúszott a hátamon, úgy kellett visszarántanom,
aztán négykézlábra ereszkedtem, hogy a szíj a derekam alatt lógva a
földet verdeste. Addig ráncigáltam a kardot, míg végre sikerült ren-
desen rögzítenem a hátamon. Készen álltam: aktiváltam a nyaklán-
com bűbáját, ami szarvassá változtat, és amikor az alakváltás meg-
történt, éppen belepasszoltam a kardszíjba.
A procedúra sok gyakorlatot igényelt, és sok órát, amit szíjlyu-
kasztgatásra fordít az ember, de megérte, mert az A-tervtől a Q-
tervig mindegyik tervben éltem vele. Így sokkal gyorsabban futha-
tok, és a kardom is kéznél van, ha közelharcot kell vívnom. Óvatosan
szarvas-szájamba vettem az aranyalmát, aztán álcáztam magam, az
almát meg a kardot is. Szarvasként határozottan más szagot kezd-
tem ontani – arizonai farkasember bárátaim szerint képtelenség a
szagból megítélni, hogy ki voltam az alakváltás előtt –, és ha Odin
valahogy nem jön rá, mi folyik itt, nem tudtam elképzelni, mi zavar-
hatna meg abban, hogy öt-hat óra alatt gond nélkül visszatérjek az
Yggdrasilhoz, nem pedig nyolc óra alatt, ahogy idejutottam. Ugyan
kinek tűnhetne fel egy álcázott szarvas, amint átrohan Idavoll éjjeli
síkján?
Félreértés ne essék, annyira nem voltam naiv, hogy azt higy-
gyem, nem kerülök bajba. Mindössze nem tudtam elképzelni…
 Negyedik fejezet

Sajnos néha akut beképzeltségben szenvedek. Ez a legjobb család-

ban is megesik, de azokkal fokozottan, akik különösen okosnak hi-
szik magukat. Ahogy egyre közelebb kerültem az Yggdrasilhoz üldö-
zők és riasztások nélkül, úgy kezdett rajtam elhatalmasodni ez az
érzés. A meglepetés, a gyorsaság és a ravaszság erejével sikerült úgy
összezavarnom egy egész panteont, hogy a lábukat sem tudták meg-
különböztetni a lutefisktől. A nornákkal kapcsolatos súlyos balfogá-
som hatásos ellenszere lehetett volna a betegségemnek, de erőnek
erejével elfojtottam magamban, ás a beképzeltséget választottam
helyette.
Vagy tizenöt kilométerem lehetett még hátra. Az Yggdrasil tör-
zséhez közel jártam, de a Jötunheimbe vezető gyökértől még mindig
kilométerekre, és súlyos beképzeltségem makogó „bassza meg”-
szindrómává változott. Szerintem ez egy létező pszichológiai foga-
lom, mert ha nem az, sürgősen azzá kell tenni.
De már tárom is fel a részleteket a kíváncsi világ előtt: amikor
az ember ellop valamit, aztán elhúzza a csíkot, az első dolog, ami
kibukik a száján, amikor rájön, hogy üldözik: „bassza meg!”, akármi-
lyen nyelven beszélt is gyerekkorában. Mert egyszerűen abban a pil-
lanatban nem lehet mást mondani. Néhány hagyományokhoz ra-
gaszkodó brit azt mondja, hogy „a fenébe!”, de csak először, mert
amint rájön, hogy tényleg a sarkában vannak, gyorsan kijavítja ma-
gát, és csatlakozik az emberiség nagyobbik részéhez: „bassza meg!”
Attól eltekintve, hogy szarvas voltam, és egy alma volt a po-
fámban, a hagyományos utat választottam. Amikor észrevettem,
hogy követnek, felkiáltottam: „bassza meg!” De csak magamban, és
mindent elkövettem, hogy kihozzam magamból a maximális warp-
sebességet, Scotty meg a motorjai pedig le vannak szarva.
A paranoiás rutinellenőrzés során észrevettem, hogy két holló
repül fölöttem. Tíz perccel ezelőtt, tehát a legutóbbi paranoiás rutin-
ellenőrzéskor még nem voltak ott, ami azt jelentette, hogy Odin tud-
ja, hol vagyok, és valószínűleg a nyomomban van, hogy megállítson.
Nem sejthettem, hogy sötétben és álcázva milyen jól láthattak en-
gem a hollók, de elég információt szereztek ahhoz, hogy meghatá-
rozzák a hozzávetőleges helyemet, még ha csak a patadobogás alap-
ján tájékozódtak is.
Egy órával ezelőtt újra láttam Gullinbursti aranycsíkját, és
Thor sötét felhőit, ahogy visszatértek Freyr palotájába. Északon je-
lentek meg az égen, én meg néhány kilométert délnek futottam,
mert nem akartam belecsöppenni a buliba. Észrevették a nornák
eltűnését, talán Ratatoskról is tudtak, és most követték a nekik szánt
nyomot. Legalább biztos lehettem benne, hogy nem az Yggdrasilnál
várnak.
A mennydörgésszerű robogásra, ami minimum egy lovas had-
sereget ígért, azért már hátra kellett néznem – de csak egyetlen lovat
láttam a horizonton. Nagy ló volt, magasabb a telivéreknél is, inkább
teveméretű, és a szokásos négy helyett nyolc lábbal rendelkezett.
Sleipnir volt az, Odin paripája, a hátán az egyszemű isten lovagolt
lándzsával a kezében. Viszont a horizont fölött további tizenkét re-
pülő ló vágtatott, mindegyik nyergében egy pajzzsal és karddal fel-
fegyverkezett szűz ült, ők voltak a valkűrök – ez azt jelentette, hogy a
Mariana-ároknál is mélyebb szarban vagyok. Ezen a síkon ők voltak
a Halottválogatók, vagyis Morrigan norvég megfelelői, csak nekik
idétlen, szárnyas sisakjaik is voltak, és valami azt súgta, nem Odint
akarják kinyírni.
Megpördültem, és vágtatni kezdtem. Klassz, végre egy üldözési
jelenet! – gondoltam magamban, miközben az almával teli pofám-
mal lihegtem. Kár, hogy nem volt nálam iPod, mert akkor elindíthat-
tam volna Wagnertől „A valkűrök lovaglását” aláfestő zeneként. De
ha jobban belegondolok, elég bánatos zene, nem ösztönzött volna
nagyobb sebességre. Szórakoztatóbb és lelkesítőbb lett volna valami
kulturálisan ellentétes, és teljesen abszurd zenét alájátszani, mond-
juk Jerry Reed bendzsó-játékát valamelyik hetvenes években ké-
szült, alkoholcsempész-moziból, a valkűrök lettek volna a Smokey-k
én meg a legendás Bandita. Odin egy hangyányival fenyegetőbb volt
Buford T. Justice sheriffnél, én meg valamivel lassabban mozogtam,
mint egy 1977-es Pontiac. Sleipnir patáinak döngése mindenesetre
egyre hangosabb lett, ahogy beért.
Odin lándzsája, Gungnir, ugyanolyan varázsfegyver volt, mint
Moralltach vagy Fragarach, és a hegyére vésett rúnáknak köszönhe-
tően mindig célba talált, áldozatai pedig kivétel nélkül meghaltak. Az
efféle mágiák megbízható működéséről Fragarach és Moralltach for-
gatójaként első kézből szereztem tapasztalatot. Elgondolkoztam
azon, mekkora a lándzsa „lőtávolsága”. Vajon elég, ha megcéloz vele,
aztán tessék-lássék elhajítja, és a többit a rúnákra bízza? Vagy olyan
közel kell kerülnie hozzám, hogy a saját – bár isteni – erejéből elta-
lálhasson? Ilyenkor bántam, hogy nincs harmadik szemem.
A harci kürt hangjára kénytelen voltam hátranézni. Mert a val-
kűrök nem fújogatják csak úgy viccből. Csakis okkal, az ok pedig
mindig a támadás volt. Éppen akkor néztem hátra, amikor Odin fel-
emelkedett a nyergében, és Gungnirt nagy ívben felém hajította,
egyértelműen a szívemre vagy a koponyámra célozva vele. Ugyaneb-
ben a másodpercben a valkűrök is rákapcsoltak, és felemelt kardja-
ikkal felém mutattak. Hidegvas amulettem deres lett, és rázkódni
kezdett a mellkasomon, ebből tudtam, hogy most választottak ki a
halálra. Reménykedhettem volna benne, hogy az amulettem érvény-
teleníti a halálos ítéletüket, de túlságosan paranoiás voltam ahhoz,
hogy mindent egy vasdarabra bízzak, amikor egyéb lehetőségeim is
voltak. Mi van, ha az amulett csak akkor szól bele a célzásba, amikor
a lándzsa az aurámhoz ér? Nem engedhettem, hogy a lándzsa né-
hány centire megközelítsen, hogy csak azután próbáljak meg elha-
jolni. Ki akartam próbálni valami mást.
Gungnir célzó berendezését és a valkűrök átkát a célpont ter-
mészetének megváltoztatásával kívántam elkerülni. Jobbra ugrot-
tam, hogy kitérjek a lándzsa elől, aztán kevesebb, mint egy másod-
perc alatt mindjárt három dolgot is műveltem: levettem magamról
az álcát, újra emberformát öltöttem, és megálltam. Az alma kiesett
emberi ajkaim közül, de bal kezemmel elkaptam. Attól eltekintve,
hogy úszott a szarvasnyálban, egyéb baja nem volt.
A szarvasnak, amit Gungnirnak meg kellett volna ölnie, nyoma
veszett. Hallottam, hogy a lándzsa elfütyül a fejem fölött, aztán
utánafordultam, és láttam, amint – tőlem úgy negyven méterre –
fenyegetően beleáll a tőzegbe azon az ösvényen, amelyről az imént
letértem. Az üldözőimre néztem, akik megálltak, hogy megbizonyo-
sodjanak róla, nem képzelődtek.
Nem akartak hinni a szemüknek: a lándzsa, amelyik soha nem
hibázik, most célt vesztett. A halálra kijelölt lény nem halt meg, ha-
nem Idavoll mezején almával a kezében, pökhendi vigyorral az ar-
cán, pucéran parádézott. Sőt, a vörös hajú démon még a kezét is fel-
emelte, jelezve, hogy várjanak, majd a lándzsához sétált, mintha egy
közönséges fegyver lenne, amit ő hajított el az előbb. Volt annyi vér a
pucájában, hogy megmarkolja a nyelét – Odin varázsfegyverének! –,
és pofátlanul kirántsa a földből. Aztán…
Amikor észrevette, mit tervezek, Odin a valkűrök felé kiáltott.
Nem volt teljes páncélzatban, de nem is öltözött barátságos vándor-
nak szürke köpönyegben és szalmakalapban. Szemnél kivágott sisa-
kot viselt, és rénszarvasbőr palástja alatt páncéling bújt meg. Előre-
ugratott a lovával, a valkűrök meg utána.
Jó ideje nem hajigáltam sem dárdát, sem lándzsát, de úgy tűnt,
ez az éjszaka épp megfelelő alkalmat kínál, hogy újra felvegyem régi
szokásomat. Ha Gungnirral leszedek valakit, talán megállítom őket,
és alkalmam nyílik némi előnyt szerezni. Ha elvétem, akkor is kény-
telenek lesznek megállni, hogy a lándzsát kihúzzák a földből, vagyis
szintén előnyhöz jutok. A hátamon és a vállamon keresztül a dobás-
ba transzformáltam minden erőmet, megpróbáltam felidézni a régi
technikámat, és a lándzsát teljes erőmből az ellenfeleim stratégiailag
leggyengébb pontja, Sleipnir felé hajítottam. Nem vártam meg, hogy
talál-e, négykézlábra ereszkedtem, bekaptam az almát, és megigazí-
tottam a kardszíjat. Amikor újra felkaptam a fejem, hogy folytassam
a vágtát, láttam, hogy a lándzsa a hatalmas csődör nyakába fúródott,
a ló a fájdalomtól nyerítve felágaskodott, és mielőtt felbukott volna,
ledobta a hátáról Odint.
Ettől majdnem kiesett a számból az alma. Nem hittem volna,
hogy ilyen pontos lesz a dobás. Bárki hajította el a lándzsát, a rúna-
varázslat működött. A valkűrök megpördültek, hogy segítsenek
Odinnak, én meg olajra léptem, amíg tehettem.
Miközben a gyökér felé vágtattam, két homályos folt zuhant le
az égből, Hugin és Munin, a hollók: a Gondolat és az Emlék. Ha ők
leestek, az nem kevesebbet jelentett, mint hogy Odin vagy elvesztet-
te eszméletét, vagy meghalt. El kellett tűnnöm, mielőtt újabb káro-
kat okozok.
Újra álcáztam magam, mert az volt a feltevésem, hogy a valkű-
rök Odin segítsége nélkül képtelenek lesznek átlátni rajta, és féltem
attól, ami következik.
Moralltach ugyanis hirtelen problémát jelentett: nem vihettem
át Ratatosk járatán, ami az Yggdrasil gyökeréhez vezetett. Üldöztek,
nem volt időm rá, hogy a járaton egy csigalassú módszert alkalmaz-
va – tehát bőrömet minden lépésnél újra a kéreghez kötve – halad-
jak végig. Repülnöm kellett, viszont bagolyként nem bírtam el a kar-
dot.
Nem volt más választásom, itt kellett hagynom. Hátranéztem,
és láttam, hogy néhány valkűr ismét felreppen, és a levegőben ke-
rengve keresi a nyomomat. Mivel Hugin és Munin továbbra sem tér-
tek vissza az égre, Odin nyilván továbbra is eszméletlen volt. Ká-
romkodtam, amiért nem kerülhetem el a dolgot, de újra kénytelen
voltam emberformát ölteni, és miután elkaptam a számból kieső
almát, levettem a kardot a hátamról. Letérdeltem és megkértem a
földet, hogy nyíljon szét előttem. Engedelmeskedett és befogadta a
kardot, amit mélyen beleszúrtam, amíg a karom könyékig el nem
tűnt a lyukban. A kard úgy hatolt a földbe, mint tüske a bőr alá. A
körülményekhez képest elégedett voltam, óvatosan bezártam a göd-
röt, ügyelve rá, hogy semmi jele ne maradjon. Még arra is fordítot-
tam időt és energiát, hogy tíz lépést visszatolassak, és közben eltün-
tessem a lábnyomokat.
Talán megtalálják. Ha Heimdallt ráállítják a kard keresésére,
akkor tuti. De ha addig távozom, amíg Odin eszméletlen, azt fogják
hinni, hogy magammal vittem a kardot. Már így is volt egy okom,
hogy hamarosan visszatérjek Asgardba: megígértem ügyvédemnek
és barátomnak, Leif Helgarssonnak, hogy elhozom ide, és erőszakos
eszközökkel elrendezünk egy régi viszályt Thor és közte.
Amerikai uhuvá változtam, és óvatosan a karmaim közé vettem
az almát. Elkerülhetetlen volt, hogy a vékony héját ki ne lyukasszam,
de azt gondoltam magamban, hogy Laksha ne kényeskedjen. Felre-
pültem a gyökéren lévő lyukig, aztán a szájánál összecsuktam a
szárnyam, és lesiklottam az aljára.
Amikor Asgard alatt kibukkantam, továbbsiklottam a gyökér
aljáig. Mimir forrása őrizetlen volt, ahogy érkezésemkor is. Mimirt a
vánok már régen lefejezték, de azt hittem, egy ilyen fontos helyszínt
azért szemmel tartanak. Mivel fekete péntek volt, gondoltam, az őr-
zője egy végkiárusításon próbál szerencsét. A siklás végén a hóba
ejtettem az almát, és visszavedlettem a régi, jó Atticusszá. És egyből
rázni kezdett a hideg.
A fagyökeret ölelgetve, meg azt az átkozott almát szorongatva
megtaláltam a földre vezető szálat, és áthatoltam rajta abba a világ-
ba, amit mindenki „valóságnak” mond. Szibériában nem volt egy
fokkal sem melegebb, mint Jötunheimben, és pucér voltam. Hango-
san felnyögtem, és egy másodpercig kiélveztem, hogy végre nem kö-
vetnek. A testemnek is pihenésre volt szüksége. Bár az energiát a
földből merítettem, az állandó átváltozás nem maradt következmé-
nyek nélkül. Testem remegett és gyenge volt, és a májam nagyon
szerette volna tudni, hogy eltölthet-e végre némi időt a szokásos
formájában.
A válaszom sajnos nemleges volt, mert a veszélyek még nem
értek véget. Ugyanis a norvég panteon minden nehézség nélkül utá-
nam jöhetett erre a síkra is, és nem volt kétségem afelől, hogy előbb-
utóbb meg is teszik. Amikor majd követik a nyomomat Idunn és
Bragi palotájába, elkezd nekik összeállni a kép. Ha megtalálják a
gyümölcsösben eltemetett ruhámat, tudni fogják, hogy a Midgardból
jövök. Ha megtalálják a nornákat, világos lesz számukra, hogy kard-
dal végeztem velük. Ha megtalálják Moralltachot, rájönnek, hogy fa
fegyverrel van dolguk, és addig követik a nyomot, amíg ki nem derí-
tik az igazságot – nevezetesen, hogy én vagyok a felelős az aranyal-
ma ellopásáért, és Odin egy druida miatt esett seggre, nem valami
démon miatt.
Bíztam benne, hogy erre inkább később jönnek rá, mint előbb.
Jelenleg legnagyobb előnyöm az anonimitásban rejlett. Ha Odin
magához tér, talán Jötunheimben keres majd, amíg rá nem jön,
hogy midgardi illetőségű vagyok.
Vettem néhány nagy levegőt, aztán bocsánatot kértem a má-
jamtól, összeszedtem minden erőmet, majd újra szarvassá változ-
tam, és számba vettem az aranyalmát. Dél felé most nem három,
csak két órát futottam. Életemben nem nyugtatott meg annyira egy
barátságos liget látványa, mint akkor. Ha átjutok Tír na nÓgba, fel-
öltözhetek az előzetesen otthagyott ruhákba, és regenerálhatom ma-
gam. Szerettem volna még azon a délutánon eljutni Észak-
Karolinába, és lovagias közönnyel Laksha tenyerébe pottyantani az
almát, mintha a lopás nem került volna nagyobb erőfeszítésembe,
mint leugrani a sarki boltba.
Laksha tizenkét bacchánsnőt ölt meg anélkül, hogy veríték üt-
között volna ki a homlokán – ez az, amire én sohasem lennék képes
– igazi, nagypályás keménycsajként. Tehát úgy kellett tennem,
mintha ez a kis lopás nem került volna nekem semmibe, még akkor
is, ha könnyen mindenembe kerülhet. Megfordult a fejemben, hogy
Laksha esetleg abban reménykedik, nem térek vissza az akcióból, és
hogy az egész egyezség csak körmönfont módja volt az elveszejté-
semnek. Laksha lelkének egyik fele – talán a nagyobbik – csalódott
lesz, hogy egyetlen karcolás nélkül megúsztam.
Amikor arra gondoltam, mennyire meglepődik majd, moso-
lyognom kellett. Az volt a helyzet, hogy veszélyesen közel álltam egy
újabb beképzeltség-rohamhoz. De mielőtt kényelmesen elhelyez-
kedhettem volna egy öreg tölgyön, hogy átlépjek Tír na nÓgba, fel-
néztem az égre, és észrevettem, hogy két holló köröz fölöttem, és
északról sötét viharfelhő fejlődik fel rohamos gyorsasággal.
Odin magához tért, és azok a rohadt hollók tényleg átláttak az
álcámon. Thor, a dörgőcsávó közeledett, hogy rendezze velem a
számlát.
 Ötödik fejezet

Néha megkérdik tőlem, hogyan sikerült ilyen sokáig életben marad-

nom. Ilyenkor azt felelem, hogy kemény ügy. A rövid verzió szerint
élj úgy, ahogy tudsz, de kerüld el azokat a dolgokat, amik megölhet-
nek. Ezzel nem szoktak megelégedni. Speciális bölcsesség-morzsákat
akarnak, mint például: „Ne hajókázz Szomália partjainál!”, vagy „Ne
egyél sushit olyan étteremben, ahol te vagy az egyetlen vendég!” De
még ezek is harmatgyenge tanácsok. „Tartsd magad távol az olyan
fickóktól, akik villámokat hajigálnak!” Na, ez már egy klasszikus. És
nagyon ajánlatos betartani.
Mivel az amulettem nem védett volna meg a villámtól, jobbnak
láttam átruccanni Tír na nÓgba, mielőtt Thor lőtávolba ér. Kinéztem
belőle, hogy miután leléptem, puszta szemétségből felgyújtja az er-
dőt.
Csak addig maradtam Tír na nÓgban, amíg felöltöztem, aztán
átcsusszantam egy másik tündér-síkra, Mag Mellbe, és áztatni kezd-
tem magam egy termálvizes forrásban. Egyrészt azért jöttem ide,
hogy regenerálódjam, másrészt, hogy lerázzam Hugint és Munint,
akik nem követhettek ír síkokra, és ez egy pint áldott békét jelentett.
A második áldott pintet egy csinos fanimfa nyújtotta át, mi-
közben a forrásban ücsörögtem: Goibhniu Mag Mell-serét. Nemes és
ízletes ital, elég testes, majdnem rostos, egy csodálatosan provokatív
utóízzel, melyben a buja barack a szűzies ártatlansággal ölelkezik
össze. Ha Mag Mellben jártok, ne hagyjátok ki, különben teljesen
grátisz!
Jól hallottátok, az ír paradicsomban ingyen van a sör! Lehet
irigykedni.
Néhány korsó után megint elkapott a beképzeltségroham, az-
tán Észak-Karolinában, az Asheville melletti Pisgah Nemzeti Parkon
át visszatértem a földre, hogy látogatást tegyek Lakshánál. Mobilte-
lefonon megbeszéltünk egy találkát a belvárosi Pritchard Parkban,
ahol letelepedtünk a kis vízesés melletti sziklákra. Ha meglepte vagy
csalódást okozott neki a viszontlátásom, ügyesen leplezte. Miután
megkérdezte, mitől lyukadt át több helyen az alma héja, belehara-
pott, és láttam, ahogy a testét – ami nem az ő teste volt, csak meg-
szállta – beragyogja a gyönyör. Egyébként is hibátlan bőre feszesebb
és simább lett, szinte kicsattant az egészségtől.
– Elégedett?
– Az nem kifejezés – bólintott. – Jó munkát végzett, Mr.
O’Sullivan!
– Akkor én mennék is – álltam fel, és biccentettem. – A maga
helyében gyorsan megenném, mert Hugin és Munin keresik. Akkor
jár a legjobban, ha elülteti a saját halhatatlanság fáját.
– Csak ennyi? Több udvariasságra nem futja?! – húzta össze a
szemöldökét.
– Tartottam a szavam, Laksha. Kérem, ez alapján ítéljen meg,
és ne törődjön mással! Ami pedig az udvariasságot illeti, legyen elég
annyi, hogy én jobb körülmények közt hagyom itt magát, mint maga
hagyott engem, amikor lemészárolta a bacchánsnőket. Különben is
rengeteg dolgom van még, szóval, ha most megbocsát… – Sarkon
fordultam, és a Pisgah-erdő felé kocogtam, mert bár nagyra értékel-
tem Lakshában, hogy állja a szavát, és tiszteltem a boszorkányképes-
ségeit, közelebbi barátságot nem kívántam ápolni vele.
És tényleg rengeteg dolgom volt még. A termálvízben való
ücsörgés a legmegfelelőbb helyzet volt a kényelmetlen tényekkel va-
ló szembenézésre. Igazán nem volt mire felvágnom, azon kívül, hogy
bementem az oroszlán barlangjába, és kijöttem belőle – kizárt dolog,
hogy Odin lenyelje Sleipnir halálát, vagy a nornákét, és nem is fog-
ja… Érvelhettem volna, hogy önvédelemből öltem meg őket, de a
makacs, és kínos tényen nem változtathattam: tudniillik azon, hogy
saját akaratomból mentem Asgardba, senki nem tartott kést a nya-
kamhoz, csak csináltam egy cserét, amely során egy rakás problémát
egy még nagyobb rakásra cseréltem. És már nem lehetett tovább
cserélgetni – hacsak nem arra, hogy mindent itt hagyok, ami fontos
számomra.
Annak idején, amikor még csak önmagammal foglalkoztam és
a talpam alatt lévő földdel, olyan egyszerű volt lelépni valahonnan –
Tahirah halála óta ez volt a modus operandim. Sehol nem maradtam
annyi ideig, hogy kötelességeim keletkezzenek, nem kevertem sze-
mélyemet mások életébe, és azt hazudtam magamnak, hogy mindezt
Aenghus Óg, a szerelemisten elkerülése miatt teszem. Vagyis nagyon
is őszinte voltam magamhoz, hiszen tényleg a szerelmet kerültem –
ami ezen a földön a legerősebb kötés – és a bensődbe maró fájdal-
mat, amikor ez a kötés erőszakkal megszakad.
Ötszáz éve történt, de még mindig hiányzott. Néha még most is
látom mosolyogni álmomban, olyankor arra ébredek, hogy az elvesz-
tését siratom.
Amikor házasok voltunk, mielőtt bármit tettem volna, mindig
rá gondoltam először. És most némileg hasonló helyzetben voltam:
nem léphettem le anélkül, hogy ne gondoltam volna Oberonra vagy
Granuaile-re. Nem hagytam, mert nem hagyhattam ott őket. Az el-
múlt hónapokban mindent azért tettem, hogy megvédjem és megóv-
jam őket – Aenghus Óg megölésétől kezdve a Leiffel kötött, felelőt-
len paktumig, amiért cserébe Leif segített kiiktatni egy német bo-
szorkánykört. Flidais azt mondta Tony Kunyhójánál, hogy megint
elmenekülnék Aenghus Óg elől, ha Oberont nem kapták volna el, és
mennyire igaza volt! Ugyanez volt a helyzet a Töchter des dritten
Hauses esetében is: ha nem ölik meg Perryt, és nem próbálnak meg-
gyilkolni engem és Granuaile-t is, akkor nem kérem Leif segítségét,
és nem egyezem bele, hogy eljuttatom Asgardba. Ezek elkapkodott,
kétségbeesett döntések voltak, nem olyasfélék, amelyek az életben
maradásomat szavatolják. De ha egyszer a szeretet megkötöz, nem
hozhatsz más választást, ha ember akarsz maradni. Annak idején
egyszerű volt meghozni őket, de most ezek a döntések bonyolulttá
tették az életemet. A biztonságom illúzióvá vált, és a következmé-
nyek úgy tértek meg hozzám, mint a tékozló fiúk. Laksha úgy nevez-
né ezt, hogy karmikus adósság, de akkora uzsorával, mint a BAR
listások esetében.
Ideje volt elhagynom Arizonát. Volt egy tempei nyomozó, bizo-
nyos Kyle Geffert, aki rendíthetetlenül hitte, hogy közöm van a hí-
rekben csupán „Szatürn-mészárlás”-ként szereplő csúnya ügyhöz, és
hogy ráhibázott! Eddig az ügyvédemnek sikerült megóvnia attól,
hogy hosszú kihallgatásokat kelljen elviselnem egy acélszürke, ciga-
rettafüsttel teli szobában, de nem tudtam, hogyan kerülhetnénk el
ezt továbbra is. Egy bacchánsnőnek sikerült megszöknie abból a fi-
askóból, méghozzá azzal az első kézből származó információval,
hogy az utolsó druida Arizonában él. Nos, Bacchusnak már ez is elég
ok lenne, hogy berágjon rám, és akkor még nem beszéltünk arról,
hogyan fogadja majd, hogy rákentem a hálaadás napi, asgardi bal-
hémat.
Aztán ott volt egy csapat fanatikus, Oroszországból szalasztott
démonvadász, akik úgy vélték, túlságosan jó viszonyt ápolok a sötét-
ség erőivel, mindezt annak ellenére, hogy több démont mészároltam
le életemben, mint ők összesen. Yosef Bialik rabbi valószínűleg visz-
szatér majd a cimboráival, hogy zaklasson, hiszen közben arra is
rájött, hogy vérfarkasokkal meg boszorkányokkal barátkozom.
Mindezek tetejébe az egyik törzsvásárlóm a múlt héten feltette
a könyvesboltomban az ominózus kérdést, hogy mitől őrzöm meg
ilyen jól a fiatalságomat.
Eljött az ideje, hogy továbbálljak.
Nem az bántott, hogy költöznöm kell, hanem az, hogy mit kell
hátrahagynom. Például a Rúla Búla halas krumpliját, a whiskey-
zgetést az öreg MacDonagh nénivel, a gyógynövény-szakértői munka
örömét – nos, ezek fognak fájón hiányozni. Aztán ott volt még a To-
ny Kunyhója körül elterülő hatalmas senkiföldje, aminek haláláért
részben én voltam a felelős, és semmit sem szerettem volna jobban,
mint az időm nagy részét arra áldozni, hogy helyrehozzam, ami ré-
mesen elromlott. De akadtak más kötelezettségeim is, amiket le kel-
lett tudnom – sorba kellett állítanom őket, mint a kacsákat.
Bár az elmúlt napjaimat folyamatos futással töltöttem, hazaér-
ve azzal leptem meg Oberont, hogy megkérdeztem, lenne-e kedve
egy kis futáshoz.
„A számból vetted, ki a szót!” – mondta. Elmentem érte
MacDonagh nénihez, ahol az elmúlt napokat töltötte, amíg távol vol-
tam. Az özvegy nem volt otthon, ami miatt nem sokat sírtam. Ha
otthon lett volna, le kellett volna ülnöm vele egy kicsit csevegni, és
Oberon már így is eleget várt rám. Az özvegy macskái sokféle szóra-
kozást nyújtottak a számára, de nem vitték el sétálni, és nem tudták
biztosítani neki azt az edzést, amit egy igazán nagy testű, ír farkas-
kutya megkíván.
A lakóhelyem környékén lévő Mitchell Parkon haladtunk át,
miközben felvilágosított mindarról, amiről lemaradtam.
„A macskák elkezdtek hozzám szokni” – panaszkodott. „Rájöt-
tek, hogy akárhányszor futottam utánuk ugatva, egyszer sem öl-
tem meg őket, még csak beléjük sem haraptam. Szóval mostanra
már annyira sem zavartatják magukat, hogy felmeresszék a sző-
rüket. Nagyon csüggesztő. Vagy nem is! Tudod, milyen érzés?
Férfiatlanító.”
Kacagni kezdtem, hangosan beszéltem hozzá futás közben.
Gyakran telepatikusan beszélek vele a közöttünk lévő mentális kap-
csolat segítségével, de most jólesett a saját levegőmet használni:
– Tyűha! Hat szótag, ezt nevezem!
„Ezért csak megérdemlek egy jutalomfalatot, nem?”
– Kétségtelenül. Hamarosan vadászni is elmegyünk, ha lesz
egy kis időm. A férfiatlanítottságodat sajnálom.
„Dehogy sajnálod! Viszont azt sajnálni fogod, hogy az öz-
vegynek egy halom egészségügyi problémája van”
Összehúzott szemöldökkel fürkésztem, vajon viccel-e.
– Komolyan?
„Aha. Mindent részletesen elmagyarázott nekem. Szemlélete-
sen. Néha még szemléltető oktatásban is részesített.”
– Oh. Ezt tényleg nagyon sajnálom. Nekem ezt egy szóval sem
említette.
„Nem tudnál valamit tenni érte?”
Tettem néhány lépést, mielőtt válaszoltam volna. A sirató ger-
lék boldogan turbékoltak. Egy hajlott hátú, öreg, bermudanadrágos
fickó a zsályabokrát nyírta meg éppen télire, lassú és körültekintő
mozdulatokkal. Annyira elmerült a kertészkedésben, hogy fel sem
tűnt neki, hogy a kutyámmal beszélgetek, amikor elhaladtunk mel-
lette.
– De igen. A Halhatatlanság-teával visszafordíthatnám az öre-
gedési folyamatot, és ezzel gyakorlatilag mindent elintéznék. Hely-
rehozná a sejtkárosodásokat, megóvná őt a ráktól, megemelné a fe-
hérvérsejtek számát, amit csak akarsz. De mi történne, ha ezt meg-
tenném vele?
Jobban érezné magát, Atticus, és ez a lényeg!”
– Igaz, de nem gondoltad végig. Az özvegy a kilencvenhez kö-
zeledik, de az is lehet, hogy már betöltötte. Tegyük fel, hogy intenzív
Halhatatlanság-tea kúrában részesítem, és ledob magáról ötven évet
öt hét alatt. Negyvenévesnek fog látszani, és úgy is fogja érezni ma-
gát, és ha attól a naptól fogva nem kap tőlem egyetlen csésze teát
sem, akkor is van még újabb ötven szép éve.
„Az csodálatos lenne!”
– Azért annyira nem. Az emberek kérdezősködni kezdenének.
Mindenki tudni akarná, hogy csinálta. Különösen a barátai és a ro-
konai. Beszélt neked a gyerekeiről és az unokáiról, nem?
„De.”
– A legidősebb fia hatvanhét éves, vagyis fiatalabb lenne nála.
Az egy kicsit furcsa lenne. Az unokái kikészülnének, hogy a nagy-
mamájuk többé már nem egy aranyos, öreg nénike. Mit mondana
nekik? Hogy az a kedves druida tett nekem egy szívességet?
„Miért ne? Nem árthatnának neked.”
– Nem is arról van szó. Hanem arról, hogy meg akarnák tudni
a fiatalság titkát, és az ő barátaik és rokonaik is meg akarnák tudni,
és mielőtt észbe kapsz, a pletykalapok máris ráugrottak a sztorira,
úgy ráakaszkodnának, mint hét kölyökkutya hat csöcsre.
„Te jóságos Nagy Medve! Ez elég rosszul hangzik!”
– Aztán érdeklődni kezdene az állam is, mert egy ilyen hosszú
élet feltűnne az adóhatóságnak és a társadalombiztosítónak is, a jo-
gosítványában lévő fotó többé nem illene az arcához. Jönnének a
faggatózások.
„A barátaid csak megérnek neked ennyi kellemetlenséget,
nem?”
– Az özvegy már egymagában megérné, mégsem tehetem meg
ezt vele. Mert ha segítek rajta, újrakezdené az életét negyvenéves-
ként, miközben a gyermekei sorra megöregszenek és meghalnak.
Vajon megköszönné nekem a fiatalságot, ha a fia sírja mellett állna?
Vagy az unokái sírja mellett?
„Hát azt hiszem, nem. Értem már a problémát.”
– Akkor jó. Számtalanszor kerültem már hasonló szituációba,
Oberon. Eltemettem a gyermekeimet meg azok gyerekét, és így to-
vább. Mindegyikük elvitt egy darabot a szívemből.
„Soha nem adtál nekik Halhatatlanság-teát?”
– Dehogynem. Így tanultam meg azokat a dolgokat, amikről az
előbb beszéltem. Tehát a magam kárán. És azt is megtapasztaltam,
hogy azoknak, akik elkülönülnek az emberiségtől, pszichés problé-
máik támadnak, visszahúzódóak lesznek a túl hosszú életút hatásá-
ra. Ahogy a vámpírok, csak nem kezdenek el vért szívni. Ha az elmé-
jük nem olyan felkészült, mint egy druidáé, akkor úgy gyűlnek a ne-
urózisaik, mint napimádó testén a rácok. A Halhatatlanság-tea nem
óv meg a komplett őrülettől.
„Neked voltak olyan gyerekeid, akik megkattantak?”
– Bizony, azért is hagytam abba egy idő után a tea kínálgatását.
„Lesznek még gyerekeid?”
– Előfordulhat, de ahhoz kell egy hely, ahol megtelepedhetem,
és ez határozottan nem az a hely. Erről is beszélnünk kéne igazság
szerint.
„Miről is?”
Elmagyaráztam neki, hogy el kell költöznünk Tempéből.
– Hamarosan vissza kell térnem Asgardba, és ez hosszabb út
lesz, mint az első. Az is lehet, hogy örökre elmegyek, és soha nem
térek vissza. Ha így történik, legyél kedves Mrs. MacDonagh néni-
hez. De ha visszatérek, azonnal elmegyünk innen.
„Hová megyünk?”
– Még nem tudom.
„Nekem minden hely megfelel, ahol kolbász meg kurva van.”
– Ha! Ezt így még soha nem fogalmaztam meg magamban! –
mosolyogtam. – De ha már így felnyitottad a szemem, tényleg érde-
kelne, hogy ezt a két tényezőt miért nem említik meg az ingatlanhir-
detésekben? Már-már bűntett számba megy ekkora hanyagság.
„Az emberek teljesen elcseszték a fontossági sorrendet,
Atticus. Én már sokszor hangot adtam a meglátásaimnak, de egy
kutya bölcsességeire a kutya sem kíváncsi.”
– Én az vagyok, haver! Én tudom, milyen veszettül bölcs vagy.
„Például tudom, hogy milyen bölcs lépés lenne tőled, ha örök-
be fogadnál egy francia uszkárhölgyet.”
Felkacagtam.
– Talán majd, ha letelepedtünk egy biztonságos helyen.
„Ezt vehetem ígéretnek?”
– Nem ígérhetek semmit, Oberon – mondtam megbánással a
hangomban, és éreztem a csalódottságát. – De ide hallgass! Az jó, ha
vannak álmaid, persze csak addig, amíg nem keserítik meg a jelent!
Mert láttam már embereket, akiket az álmaik emésztettek fel, és az
egy nagyon szomorú ügy. Ha túlságosan kötődni kezdesz egy álom-
hoz – legyen az egy francia uszkárhölgy vagy egy magán kolbászfüs-
tölő, vagy bármi –, lemaradsz a szíved dobogásának hangjáról, a fű
illatáról, a gyíkok surranásáról, amikor átvágsz egy telken a bará-
toddal. Az álmod legyen olyan, mint a kedvenc, régi rágócsontod,
amelyet ízlelgetve, finoman és boldogan rágcsálsz. Akkor – ahelyett,
hogy nehéz sóhajokat lopna a mellkasodból, vagy egy meghitt órát
az életedből – különös módon elégedett leszel egy lehetséges jövő
iránt érzett nosztalgiával, amelyet annyira ízletessé tesznek a lehető-
ségek, a pirított hagyma illata és a lágy szalonnaszeletek, hogy akkor
is jóllakottnak fogod magad érezni, ha nem ettél semmit. Aztán egy-
szer csak, amikor a nap az orrodra süt, amikor eljön az idő, akkor
végre egy nagyot haraphatsz belőle. Az álom a tiéd lesz. Akkor aztán
elkezdheted ízlelgetni a következőt.
Oberon vakkantott, ez volt az emberi nevetés kutyás változata.
„A macskák szenvedésére, Atticus, te úgy beszélsz, mintha én
egy pattogó pomerániai törpespitz lennék, pedig érzelmileg még
nálad is stabilabb vagyok. A gyíkokra meg végképp figyelek. A sé-
tányrózsák alá besurranni most is vagy hetet hallottam. Legjobban
a lila meg a sárga színűeket csípik, a fehéreket kevésbé. De azért
egyet szeretnék tudni: hol lehet olyan csontot szerezni, amiről be-
széltél?”
 Hatodik fejezet

Ebből tudhatod, hogy valakinek jó ötlete volt: az emberek bevallják a

barátaiknak, hogy az említett ötlet megváltoztatta az életüket. Ma-
napság a legtöbb ember a kerékre meg a tűzre szavaz mint legfonto-
sabb találmányra. Az ezt követő ötletek fontossági sorrendje már sok
vitára adhat okot. Egyfelől ott vannak a fanatikusok, akik egyik vagy
másik istent dicsőítik, másfelől a tudósok, akik Darwint, aztán jön-
nek a praktikusok, akik rámutatnak egy írott szövegre, és benyögik,
hogy nézzétek kiscsávók, ezek az elméletek nem terjedhettek volna
el, ha nem találják fel az írást.
Szombat este, vagyis az Asgardból való visszatérésem másnap-
ján, hallottam egy újabb világmegváltó (legalábbis némely ember
számára az életét megváltoztató hatással bíró) találmányról, neveze-
tesen a salátacentrifugáról.
– Én imádom a salátacentrifugámat – vallotta be Granuaile. –
Megváltoztatta az életemet.
Ezt a konyhájában vallotta be, amikor vacsorát készített ne-
kem, ugyanis elvesztette a fogadást Ratatosk méretét, illetve az
Asgardba történő bejutást illetően Yggdrasilon keresztül.
– Bocsáss meg egy pillanatra! – mondtam, és elhagytam a
konyhát, hogy a nappaliba menjek, ahol a laptopján csatlakoztam a
ház wifijére, rágugliztam a „salátacentrifuga megváltoztatta az éle-
temet” kifejezésre, és hatezernél több találatot dobott ki. A
Facebookon még egy salátacentrifuga rajongói csoportra is bukkan-
tam. Nem neveztem volna kulturális forradalomnak, de azért meg-
volt a svungja, és elszántam magam, hogy többet megtudok róla.
Visszatértem a konyhába, és így szóltam:
– Bocs. De kifejtenéd, milyen módon változtatta meg?
– Oh – sütötte le a szemét Granuaile egy árnyalatnyi szégyen-
kezéssel. – Szóval, ha salátát mosol, nehéz megszárítani, elhasználsz
egy rakás konyhai papírtörlőt, vagy rámegy az életed a paskolásra.
Ha nedvesen hagyod, akkor a szósz híg lesz, vagyis más ízű, mint
szeretted volna. Az olaj és a víz nem jönnek ki egymással, ugye? De
most… – mélyítette el a hangját, mint egy teleshopos ajánlóban, az-
tán megragadta a gépet, és miközben megszállottan dolgozott, ha-
sonlóan izgatott hangnemben folytatta:
– …bevethetem a SALÁTACENTRIFUGA nyers és féktelen ere-
jét!!! – A mondat végére a hangja az őrült izgatottság szférájába
emelkedett. – A centrifuga a SZEMÜNK LÁTTÁRA CSODÁT TESZ a
vízzel! Vörös saláta, zöld saláta, sóska vagy arugula, JÖHET BÁRMI!
Csak rakja be a centrifugába, pörgesse meg a kislányt, és a nedves-
ség ELTŰNIK! – Ennél a résznél Granuaile csípőre tette a kezét, és
buján előrelökte ágyékát. – Íme!
Ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam tovább. Addig leesett
állal, döbbenten bámultam, de amikor bedobta a kefélő mozdulatot
egy saláta okán, na, akkor aztán elkapott a röhögőgörcs. Alakítása
tovább gyűrűzött az agyamban, és abszurditása annyira csiklando-
zott, hogy képtelen voltam leállni. Addig rázott a paroxizmus, hogy
leroskadtam a székbe, de attól csak még rosszabb lett. Könnyek
szöktek a szemembe, ahogy a laminált padlót csapkodtam.
Granuaile hirtelen elvörösödött, és belőle is kitört a nevetés, egy-
szerre nevetett magán és a reakciómon.
Végül eljutottunk addig, hogy megegyük az említett salátát, de
addigra a hasam már fájt a hosszúra nyúlt jókedvtől. Az eredmény
valóban nagyon zamatos volt: sóska és vörös káposzta mexikói kara-
lábéval, fehér hagymával, mandarinnal és kandírozott dióval meg-
vadítva. Öntetnek Granuaile házi készítésű citromos vinaigrette-et
tálalt fel.
De a saláta csak az előjáték volt. Mert Granuaile MacTiernan
főszakács sült gránátos sügérfilét kínált vadrizses ágyon, és meg-
bolondította Beaujolies vörösborban pácolt portobello gombával.
Enyhén sós, olívaolajjal meglocsolt spárgalándzsák egészítették ki a
halat, és egy palack pinot noir a Santa Cruz-hegységből megtette
mindazt a sznob és fincsi dolgot a számban, amiről a borszakértők
papolnak.
– Nagyon finom – mondtam elismerően rágcsálva. – Tényleg
fantasztikus.
– Én mindig kiegyenlítem a számlát – húzta fel fél szemöldökét
Granuaile.
– Ezt jó tudni. Én is így vagyok ezzel. Másfelől vannak néhá-
nyan, akik szintén ki szeretnék egyenlíteni a számlát velem, és talán
nem ártana erről is beszélni.
– Oké – mondta. Összehúzott szemmel felém bökött a villájá-
val, hogy azzal nyomatékosítsa szavait. – De ha megint arról akarsz
lebeszélni, hogy druida legyek, akkor felejtsd el!
Szomorú mosollyal megráztam a fejem.
– Még nem tudsz mindent.
Ratatoskról meg az Yggdrasilról már hallott, és nagy vonalak-
ban elmondtam neki, milyen Asgard, de azt még nem meséltem el
neki, mi történt valójában, csak annyit tudott, hogy sikeresen ellop-
tam az almát. Most eljött az ideje, hogy kitálaljak.
– Szóval Hugin és Munin most is keresnek? – kérdezte, miután
befejeztem.
– Kétségtelen, hogy ebben a pillanatban is. Csak azért nem ta-
láltak meg eddig, mert nem tudják, mit vagy kit keressenek. De ha
Odin rájön, hogy a nornákat és a kedvenc paciját egy druida nyírta
ki, kiveri a balhét Tír na nÓgban, és meg fognak találni, mert ott
mindenki tudja, hol vagyok fellelhető. Vagyis el kell tűnnöm innen.
– Az egy dolog, hogy neked el kell, de… – felhősödött el az ar-
ca. – Ez azt jelenti, hogy nekem is.
– Pontosan – bólintottam. – És nevet kell változtatnod. Meg
kell szakítanod minden kapcsolatot a családoddal és a barátaiddal,
hogy megvédd őket. Hacsak nem szereted, hogy családod és barátaid
vannak, mert akkor jobb lesz felhagyni a druida-álmaiddal, hogy
aztán boldogan élj utána, amíg meg nem halsz.
Granuaile lecsapta a villáját.
– A francba, sensei, nem fogom feladni, már megmondtam!
– És mit fognak ehhez szólni a szeretteid? Próbáld meg egy
percre az ő szemszögükből nézni a helyzetet! Számukra úgy tűnik
majd, mintha elraboltalak volna, vagy csatlakoztál volna egy szektá-
hoz.
– Miért? Ez is egyfajta szekta, nem? – viccelődött.
– Ja – kuncogtam –, egy nagyon kicsi szekta, mivel csak ket-
tőnkből áll. Leborotválhatod a fejedet, hogy még szektásabbnak has-
sunk.
Granuaile-nek leesett az álla.
– Azt hittem, szereted a hajam!
A francba. Ezt is észrevette. Ebből már jól nem jövök ki, gyor-
san váltsunk témát…
– Nem válaszoltál a kérdésemre. Nem fognak aggódni a szüle-
id? Csak elvétve veheted fel velük a kapcsolatot, ha egyáltalán…
Vállat vont, és közönyösen fújt egyet.
– Úgysem igen beszélünk. Elváltak. Apa mindig ásatáson van a
civilizáció valamelyik bölcsőjénél, anyát meg az új családja köti le
abban a rohadt Kansasben. – Ahogy a városnevet kiköpte, azt kellett
gondolnom, hogy Kansast nem sorolja a civilizáció bölcsői közé. –
Idejekorán a tudtukra adtam, hogy függetlenséget akarok, és ők meg
is adták nekem.
– Látom, azért jól kistafírungoztak – jegyeztem meg, és körül-
néztem.
– Ja, hogy egy pincérnői fizetésből hogyan engedhettem meg
magamnak egy ilyen kecót? Hát a dinoszauruszok fizetik. Anyám új
férje egy olajos bőrű olajbáró. Annyira zsíros, mintha vazelines kád-
ban aludna. Van néhány hajszála, amit olyan hosszúra megnövesz-
tett, hogy átfésülhesse a kopasz fején. Én utálom, és ez kölcsönös.
Amikor bejelentettem, hogy az Arizonai Állami Egyetemre szeretnék
járni, majd kibújt a bőréből örömében, és addig fizeti a számláimat,
amíg távol maradok tőle.
Behunyt szemmel sóhajtottam. Láthatóan nem fogja hiányolni
régi életét. Azon kaptam magam, hogy egy ideális druida-tanoncom
van. De azért nem ártott átbeszélni a dolgot, és volt még néhány el-
tántorító hatású közölnivalóm.
– Granuaile, mondtam már neked, mi történt a legutóbbi ta-
noncommal?
– Nem, de biztos vagyok benne, hogy elmondod, milyen ször-
nyű halált halt.
– Tragikusan végezte, ebben nem tévedsz. A mórok ölték meg a
galíciai királyságban, 997-ben. Már csak hónapok választották el
attól, hogy megkapja a tetoválásait és igazi druidává váljék. Ő is na-
gyon sebezhető volt, teljesen védtelen. És rád is ez vár még tizenkét
évig. Túl sokat nem rövidíthetünk a dolgon. Ez nem egy olyan film,
amelyben elkezded érezni magadban az Erőt, és megtanulsz min-
dent egy háromperces montázsban, amire szükséged van, sem egy
olyan regény, ahol a fiatal hős néhány hónap alatt mesteri kardfor-
gatóvá válik. És végig céltábla leszel. Méghozzá olyan mértékben,
ahogyan sem én, sem Cíbran nem voltunk inaskorunkban.
– Cíbrannak hívták a tanoncodat?
– Igen, a legnagyobb titokban tanítottam, a helyiek azt hitték,
buzgó keresztény vagyok, a közösség sarkköve, és egy másodpercig
sem gyanították, kit fed az álarc. Annak idején, amikor én voltam
inas, még a kereszténység előtt, tökéletesen biztonságos volt druidá-
nak lenni. A legjobb életút volt, ami egy legényre várhatott. De te
más helyzetben vagy. Jelenleg is keresett célpont vagyok, de a kö-
vetkező asgardi utam után én leszek az istenek első számú ellensége,
akárhogy végződik. Ha a dolgok rosszul alakulnak, te is velem buksz,
és eldobhatod az életedet…
Granuaile összepréselt szájjal, feszülten mosolygott.
– Nem tudsz megijeszteni. Javíts ki, ha tévednék, de jelenleg az
istenek elleni küzdelemben 5-0 az állás a te javadra!
– Nem jó hasonlat, mert ha egyetlen gólt is rúgnak, én megha-
lok, és ők győztek.
– Mindegy – tette fel a kezét –, te seggeket rúgsz szét, amiről
eszembe jut valami, amit meg szerettem volna kérdezni: hogyan si-
került a rómaiaknak kiirtani a druidákat? Átjuthatsz más síkokra,
alakot válthatsz, álcázhatod magad, harcolhatsz anélkül, hogy elfá-
radnál. Szóval mi történt?
– Cézár és Minerva – mondtam. – Az történt.
Granuaile nem mondott semmit, csak megfogta a borospoha-
rát, és ivott egy kortyot. Felvont szemöldökkel várta a részleteket.
– Azért persze ennél többről volt szó – vallottam be. – Ha jól
sejtem, vámpírok is álltak a háttérben. De annyit biztosan tudok,
hogy amikor Cézár végigsöpört Gallián, felégette a szent ligeteket, és
ezzel hatásosan meggátolta, hogy a druidák síkot váltsanak, vagy
könnyen megszökjenek. Akkoriban még nem használhattuk akárme-
lyik egészséges erdőt, mint most – ezt csak azóta kísérleteztem ki. És
a tűz nemcsak a fákat égette el, hanem az összekötő szálakat is a föld
és Tír na nÓg között. Vagyis az összes európai druida ezen a síkon
ragadt. Miután a rómaiak ezzel megvoltak, Minerva úgy cseszett ki
velünk, hogy a felderítőket megajándékozta azzal a képességgel,
hogy átlássanak az álcánkon, és könnyen elkaptak. Kitörölheted a
valagad a fáradhatatlanságoddal, amikor egy római cohors légiósai
vesznek körbe, és minden irányból egyszerre döfnek a lándzsájukkal.
Mert pontosan ezt csinálták, nem hagytak helyet a hibalehetőség-
nek. Szisztematikus mészárlásról volt szó. Néhányan madárformát
öltöttek és megpróbáltak elrepülni, de az íjászok lelőtték őket.
– Párnak mégis sikerült megszökni.
– Ez igaz. A druidizmus tovább vegetált, főleg Írországban, ami
el volt vágva a rómaiaktól. Aztán jött Szent Patrik, mint te is tudod,
és nagy gőzzel katolizálni kezdett. A legények ott álltak, és választa-
niuk kellett tizenkét évnyi kemény tanulás és felelősség, vagy az ins-
tant kereszténység között. Persze hogy a könnyebb hit mellett dön-
töttek. Aztán a többi munkát elvégezte a folyamatos lemorzsolódás.
Airmid gyógynövényeiről rajtam kívül senki sem tudott, és ha a ró-
maiaktól meg is menekültek, az öregségtől már nem tudtak. És egy
napon az utolsó előtti druida is meghalt, és nem hagyott hátra kép-
zett tanítványt, hogy átvegye helyét. Nem tudom megmondani, hogy
pontosan mikor történt ez, de valamikor a hatodik-hetedik század-
ban.
Granuaile letette a poharát és előrehajolt.
– El kellett volna pusztítanod őket. A föld minden ereje a ren-
delkezésedre állt. Láttad a dolgok közti kapcsolatot. Miért nem tud-
tad…? – Nem fejezte be a mondatot, de úgy tett a kezével, mintha
eltörne valamit.
– Gyerünk, kérdezd meg! Ezt minden tanítvány megkérdezi
egyszer.
– Hát, miért nem szakítottad meg a kötést mondjuk az aortá-
jukban? Miért nem okoztál nekik agyvérzést? Vagy vontad ki a vasat
a vérükből?
– Ez akadályozott meg benne – nyújtottam ki jobb karomat, és
a ballal a tetoválásokra mutattam. – Még nem tudod elolvasni, mit
jelentenek ezek a kötések, de egy törvény van beléjük szőve. Ha a
föld energiáját arra használod, hogy tudatosan bánts egy élőlényt,
vagy végezz vele – tehát nemcsak emberről van szó, hanem minden
élőlényről –, akkor halott vagy. A föld csak azért ad a druidáknak az
erejéből, mert felesküdtünk, hogy őt védjük vele. Tehát, ha egy orr-
szarvú rám támad, akkor nem robbantom szét a szívét. Szépen félre-
állok.
 Granuaile rám meredt.
– Ennek semmi értelme.
– Hogyne lenne.
– Az előbb mondtad el, hogyan kötözted össze a nornákat, és
nyakaztad le őket.
– A ruháikat kötöztem össze, amiket viseltek. Nem alkalmaz-
tam közvetlenül a testükre irányított varázslatot. A kardommal öl-
tem meg őket.
– Ezt nem nevezném az élet védelmének.
– A saját életemet védtem.
– Azt mondtad, Aenghus Óg varázslatot alkalmazva szállta meg
Fagles elméjét. – Granuaile egy olyan kötésről beszélt, amit egy
tempei nyomozón alkalmaztak, aki hat héttel ezelőtt rám lőtt. Mivel
a Tuatha Dé Danannok is a földhöz kötődtek, rájuk is hasonló szabá-
lyok voltak érvényesek.
– Valóban így történt. De a kötés nem okozott kárt Faglesben.
Őt a phoenixi rendőrök ölték meg.
– De nem Aenghus parancsára lőtt rád? Vagyis nem benned
akart kárt tenni?
– A varázslat célpontja nem én voltam, hanem Fagles. És
Fagles egy teljesen átlagos pisztollyal, vagyis nem varázsfegyverrel
lőtt rám.
Granuaile dobolni kezdett ujjaival az asztalon.
– Ezek csak leheletnyi különbségek.
– Igen, és ezt Aenghus Óg is tudta.
– Akkor minek vannak egyáltalán? A földnek tudnia kell, hogy
azért kell az erő, hogy tovább bírd a kardozást, vagy magasabbra
ugorj, és így tovább…
– Igaz. És versenyzésre használom az energiáját, hogy napról
napra bebizonyítsam, méltó vagyok az életre. Versengés, harc,
zsákmányszerzés – természetes dolgok, és a föld támogatja ezeket.
Ahhoz, hogy túléljek, okosabbnak és ügyesebbnek kell lennem a
többieknél. Nem intézhetek el mindent azzal, hogy kisütöm az em-
berek agyát.
– Várjunk csak! Állandóan a bőrsejtekkel szórakozol. Az embe-
rek pamut alsónadrágját összekötöd a hátuk közepével, hogy bevág-
jon a seggükbe. Pofozkodást indítasz el két rendőr között a Satyrn
bárnál…
– Nem tettem bennük kárt. A bőrük sértetlen maradt. Ha nincs
sérülés, nincs probléma.
– Értem, de mi a helyzet a démonokkal? Jeges Tüzet használtál
ellenük.
– Ők nem földi teremtmények, a pokol lelkei, csak alakot ölte-
nek itt. De már most figyelmeztetlek, hogy a szokásos eszközökkel
nem mész velük semmire! A kötéseik nem olyanok, mint a föld flórá-
jának és faunájának esetében, vagyis semmilyen druida varázslat
nem működik velük szemben a Jeges Tűzön kívül. De a legjobb, ha
felaprítod őket. Az elég hatásosan elválasztja őket a materiális for-
májuktól.
Granuaile elfújt egy eltévedt tincset a szája elől, aztán a füle
mögé dugta és megkérdezte:
– Ezek a tabuk nem sérthetők meg gyógyítás érdekében sem?
– Elméletileg nem, de a gyakorlatban igen. A szövetekkel és a
szervekkel való bajlódás nagyon komplikált dolog. Könnyen hibáz-
hat az ember, több kárt csinál, mint jót, és máris halott vagy. Ezért
nem alkalmazom soha más emberen. Csak magamat gyógyítom va-
rázslattal, mert nincs tiltva, hogy magadat kicsináld, és a saját tes-
temet sokkal behatóbban ismerem.
– Ah, szóval ezért használsz kizárólag gyógynövényeket a gyó-
gyításhoz.
Bólintottam.
– Igen. Olyan kötést alkalmazol a gyógynövényen és a ható-
anyagain, amilyet csak akarsz. Lassabb folyamat, de biztonságosabb.
Nem hágsz át semmilyen tiltást, ami a varázslattal való közvetlen
ártásra vonatkozna, és a képességeidet is titokban tarthatod. Ha va-
laki megkérdi, hogy a teáid és a kenőcseid mitől olyan hatásosak,
teljesen hihetően a saját receptekre, a friss alapanyagokra, vagy va-
lami másra hivatkozol, és a varázslat lehetősége fel sem merül.
– Biztos vagy benne, hogy te vagy a ma élő utolsó druida?
Megforgattam nyitott tenyerem a levegőben, és azt üzentem
vele: „majdnem”.
– A Tuatha Dé Danannok gyakorlatilag druidák, ugyanolyan
tetoválásokkal rendelkeznek, képesek arra, amire én, és még valami-
vel többre is. Bár a legjobb, ha nem hívjuk őket druidáknak. Szeret-
nek istenekként tekinteni magukra – mosolyogtam gúnyosan. – A
druidák alacsonyabb rendű lények, és ami ezeket az alacsonyabb
rendű lényeket illeti, biztos vagyok benne, hogy én vagyok az utolsó
a földön, hacsak a hippi neodruidákat nem számítod, akik szeretik a
földet, de híján vannak a valódi varázserőnek.
– Nem, én az olyan druidákra gondoltam, mint te.
– Akkor csak én vagyok. Te leszel a második, ha megéred.
– Megérem. Hála a tökéletesen faroklohasztó amulettnek, amit
adtál – vette elő a pólója alól a könnycsepp alakú, aranyláncon lógó
hidegvas medált. Morrigantől kaptam, és továbbpasszoltam a tanít-
ványomnak.
– Nem fog mindig megmenteni – emlékeztettem.
– Tudom. El kell tűnnünk.
– De keresni fognak!
– Kik?
– A megmaradt norvégok, meg még néhányan, akik meg akar-
ják tanítani nekem, hogy isteneket nem lehet büntetlenül öldösni.
– Mi van, ha halottnak hisznek bennünket? Akkor is keresné-
nek?
Elégedetten felsóhajtottam.
– Mindig megnyugtatsz. Minden alkalommal, amikor valami
okosat nyögsz be, reménykedni kezdek, hogy több mint ezer év után
tényleg te leszel az első, igazi druida.
 Hetedik fejezet

A költözés szívás.
A legtöbben kérdezősködés nélkül rábólintanának erre, pedig
az efféle fogalmazásmód teret ad a különféle értelmezéseknek. Mert
például mekkora szívás? Nem olyan rossz, mint egy éttermi kuka
bűze. A szív lassú égéséhez sem hasonlítható, vagy ahhoz a fájda-
lomhoz, amikor tökön találnak rúgni, és elakad a lélegzeted. Vagy
ahhoz a titkos, egzisztenciális rettegéshez, amikor gumicukor-
kukacokat látok…
A kilencvenes évek elején volt egy barátnőm San Diegóban, aki
észrevette, mennyire nem ismerem a modern kajákat. Egyik nap,
amikor a parton szundítottam, letesztelte tudatlanságom mértékét,
és gumicukor-gilisztákkal pakolta teli a testem. Amikor felébredtem,
és megláttam a zselatinkígyókat, azt hazudta, hogy ez egy új pakolás,
amit Szalmakalapnak hívnak, és megvéd az UV-sugaraktól, én meg
naivan elhittem a magyarázatát. Amikor felébredtem, a felsőteste-
met kukoricakeményítő szirup halálos csíkjai borították, ragacsosan
és némán azzal vádolva engem, hogy kukacos lettem a forró naptól.
Még a Csendes-óceán nagy mosógépe sem hozta le rólam őket, úgy
csüngtek rajtam, mint a lélekszívó piócák. Azon a napon szakítottam
a nővel, és még az éjjel elhagytam San Diegót.
Minél hosszabb idő telik el két költözés között, annál rosszabb,
mert van időd mindenféle szarságot felhalmozni, még akkor is, ha
olyan visszafogott vásárló vagy, mint én.
Amikor végignéztem a több mint egy évtized alatt felhalmozott
dolgokon, örültem, hogy a költözés megszabadít tőlük. Ha valamit
magammal vinnék, „ők” máris tudnák, hogy olajra léptem. Szóval a
huszadik századi gyűjteményeim legjobb darabjaitól simán megvál-
tam – ezek olyan tárgyak voltak, amelyeket az előző költözésekkor
még magammal vittem. Például a Beatles White Albumának dedi-
kált példánya vagy az eredeti csomagolásban lévő Csubakka akciófi-
gura. Hasonló sorsra jutott a Randy Johnson által dedikált baseball-
labda is, amit akkor szignált, amikor a Diamondbacksben játszott,
valamint az a sörösüveg is, amit Hemingway szája érintett. A ga-
rázsban lévő fegyverek nagy részéről is lemondtam, csak az íjamat
vittem el meg a tegezemet, amiben a Szűz Mária által megáldott
nyílvesszők lapultak, mert azok még jól jöhettek valamikor. Minden
más ott maradt, leszámítva Fragarachot, Oberont meg annyi ruhát,
amennyi rajtam lesz a távozáskor. A háztól sem esett nehezemre bú-
csút venni.
Az üzlet már keményebb dió volt. Ha azt akartam eljátszani,
hogy visszajöttem, ki kellett nyitnom a boltot. De Granuaile-en kívül
egyetlen alkalmazottam maradt, Rebecca Dane, és nem akartam
egyedül hagyni az üzletben, mert ez volt az első hely, ahol az ellensé-
geim kereshettek. A bolttal is úgy állt a helyzet, mint a személyes
holmikkal: ha eladnám a boltot, és szépen összepakolnék, mindenki
tudná, hogy leléptem, és nem csak beadtam a kulcsot. Márpedig én
azt szerettem volna, ha halottnak hisznek.
Bármivel is próbáltam érvelni, mindig ott lyukadtam ki, hogy
ha Rebeccát egyedül hagynám a vártán, legalább akkora rohadék
lennék, mint Thor. Ha valakit felvennék mellé, akkor csak az emlí-
tett rohadékságot növelném.
Ehhez társult a következő probléma: a könyvritkaság-
gyűjteményem. Nagyon veszélyes köteteket tartalmazott, amiket
különösen intenzív varázslatok védtek. Vagyis sem az említett köte-
teket, sem a varázslatokat nem hagyhattam a helyükön – mégis úgy
kellett tűnnie, mintha a ritkaságok a helyükön maradnának. Az ilyen
problémákra jók az ügyvédek.
Elintéznek egy csomó praktikus dolgot, és a titoktartási fogada-
lomnak köszönhetően senkinek sem beszélnek róla. A reggeli futás
után bekapcsoltam Oberonnak az Animal Planetet, és találkozót be-
széltem meg az egyik ügyvédemmel, Hal Haukkal egy tempei pék-
ségben, a Chompie-ban. Hal lazacos bagelt rendelt (brrr), én meg
egy sajtos-áfonyásat.
Nagyon hivatalos volt, arckifejezése professzionálisan kifeje-
zéstelen, mozdulatai kimértek és precízek. Sötétkék, csíkos öltönyé-
ben mintha kissé feszengett volna, ami vicc volt, hiszen tökéletes
volt a szabása. Tudtam, hogy valamiért ideges. Utoljára akkor volt
ilyen, amikor először jöttem Tempébe, és a Falka még nem határozta
meg a státuszomat. Ez felkeltette a kíváncsiságomat. Talán hirtelen
megváltozott a Falkához fűződő kapcsolatom?
– Mitől vagy olyan viszketeg, Hal? Ki vele!
Hal élesen a szemembe nézett, és némi derültséggel szemlél-
tem, ahogy erőnek erejével megpróbálja elernyeszteni a vállizmait.
– Egyáltalán nem vagyok viszketeg, a feltételezés nemcsak sér-
tő, de megalapozatlan is. Az elmúlt két percben, mióta itt vagyunk,
egyszer sem vakaróztam.
– Tudom, de az elfojtásra fordított erőfeszítéstől emésztési
problémáid támadtak. Miért nem mondod el, mi zavar, akkor aztán
kinyomnád magadból, és megkönnyebbülnél.
Hal néhány másodpercig halálos némasággal meredt rám, az-
tán dobolni kezdett ujjaival az asztalon. Tényleg nagyon kivoltak az
idegei. Amikor megszólalt, alig hallottam a szavait:
– Nem akarok alfahím lenni.
– Nem akarsz alfa lenni? Akkor az álmod valóra vált, ugyanis
nem vagy az. Gunnar az alfahím, te csak a második kutyus vagy.
– De Gunnar elmegy veled Asgardba.
Pislogtam egyet.
– Valóban?
Hal alig észrevehetően bólintott.
– Múlt éjjel dőlt el. Leif beszélte rá. Én leszek az alfa, amíg
visszatér. Ha meg nem… akkor nekem befellegzett.
– Ha-ha-ha, ez volt a gúnyos kacaj helye, senki sem veszi be,
hogy neked befellegzett, ha vezérkutya leszel!
– Én szeretek Gunnar alatt állni – dörmögte. – Nem akarok
döntéseket hozni, pedig sok döntést kell hoznom, ha Gunnar nem
tér vissza, és még többet, ha Leif is otthagyja a tépőfogát.
– Hogy van Leif? Visszanőtt már az ujja?
Leif elvesztette az ujját, és az élőhalott státuszát is majdnem,
amikor összecsaptunk a Töchter des dritten Hauses banyáival, és
sikerült lángra lobbantaniuk gyúlékony testét.
– Igen, jól van. Ma este meglátogat téged Gunnarral együtt.
– Helyes. Milyen problémák származhatnak abból, ha Leif nem
tér vissza?
– Ha egy hónapnál hosszabb ideig lesz távol, a legvéresebb
vámpírháborúra számíthatunk. Már most elkezdődött a szimatolga-
tás.
– Tessék?
– A vámpírok. Leif territóriumát akarják.
– A történelem legvéresebb vámpírháborúja Tempében lesz?
Rám meredt, és megpróbálta eldönteni, szórakozom-e vele.
– A territóriuma nem csak Tempére terjed ki. Ne mondd, hogy
nem tudtad!
– Pedig nem tudtam. Leif soha nem beszél a territóriumáról.
Engem nem érdekel, ő meg nem dicsekvő típus. Csak annyit tudok,
hogy Leif egymaga uralja Tempét, mert másik vámpírt még nem
tudtam kiszagolni a környéken. Nem is értem, hogyan lenne képes a
gyakorlatban ennél nagyobb territórium fölött uralkodni.
Hal felhorkant, és a tenyerébe temette arcát. Csak az ujjai kö-
zött kukucskált ki rám.
– Atticus, Leif egész Arizonát uralja, teljesen egyedül, ő a
legvámpírabb vámpír. Rajtad, meg a helyi isteneken kívül ő a leg-
öregebb fickó, aki ezen a féltekén mászkál. – Leengedte a kezét, és
félrebiccentett fejjel úgy nézett rám, mint egy kíváncsi kiskutya. –
Ezt tényleg nem tudtad?
– Nem, de nem is érdekelt a téma. Nem vagyok vámpír, nem
akarom a territóriumát. Te sem akarod az állam minden farkasát a
Falkádban tudni, nem?
– Valóban nem. De azért érdekelhetne a terület sorsa.
– Nem érdekel. Én költözöm.
– Akárhová mész, érezni fogod a hatását. Az effajta erő-
vákuum minden vámpír-Napóleont az államba vonz majd, mind-
egyikük le akar majd szakítani belőle egy darabot. Ha Leif nem tér
vissza, az egész országon végigfut a hullám, erre mérget vehetsz, és
még néhány szomszédos országon is.
– De mit tehetnék én az ügy érdekében?
– Gondoskodj róla, hogy Leif és Gunnar rohadtul visszatérjen!
Hogy ne kelljen alfahímmé válnom, és aggódnom a vérszívókkal való
harc miatt.
 – Hihetetlen, hogy Leifet ennyire rettegik. Pedig tök rendes
fickó.
– Velem és veled az, ez tény. Velünk nagyon jól tud együtt dol-
gozni, de értesüléseim szerint a többi vámpírral szemben maga az
ördög. Félnek tőle, és jó okkal. Ekkora égési sérülést is csak ő volt
képes túlélni.
Összehúztam a szemöldököm.
– Miért?
– Mert nem egy hétköznapi tűz volt, amit el lehet oltani egy kis
hempergéssel. Ez pokoltűz volt, Atticus. Gyakorlatilag lehetetlen
eloltani, és minden vámpírt megölt volna rajta kívül.
Ezen némán elgondolkoztam. Egy vámpírháború senkinek sem
jött volna jól, de nem tudtam, mit tehetnék ellene. Legnagyobb
megkönnyebbülésemre arra a következtetésre jutottam, hogy nem
az én problémám.
Hal törte meg a csendet.
– Akkor talán térjünk a tárgyra…
– Igen, persze!
Hal az asztalra fektette aktatáskáját, és kivett belőle egy jegy-
zetfüzetet. Előadtam neki a kívánalmaimat: nagyjából háromszáz
könyvritkaság – semmi különös, csupán régiek legyenek – leszállítá-
sa a FedEx által holnap reggel; bolt eladásához szükséges papírok
elkészítése, ami három hónap múlva Rebecca Dane-é lesz hetvenkét
centért.
– Miért pont hetvenkét centért? – töprengett el hangosan Hal.
– Mert mindenki, aki belekukkant az adásvételi papírokba,
ugyanezt fogja kérdezni. Azt akarom, hogy Geffert nyomozó azt
higgye, ez egy fontos nyom. Pedig csak azért találtam ki, hogy össze-
zavarjam, és az idejét vesztegesse vele.
Hal vállat vont és leírta. Aztán arra kértem a céget, hogy
Rebecca Dane számára folyósítson fizetést három hónapig, és azok-
nak a munkaerőknek is, akiket Rebecca Dane jónak lát alkalmazni.
– Majd azt mondom Rebeccának, hogy egy darabig neki kell
vezetnie az üzletet, a többi kíváncsiskodónak pedig azt, hogy hosszú
vakációra megyek az Antipódus-szigetekre.
Hal szemöldöke felszaladt, de nem szólt.
Magammal hoztam egy dobozt, ami eddig mellettem feküdt a
boksz műbőr ülésén. Most az asztalra raktam, kibontottam a spárgát
és levettem a doboz tetejét. A selyempapír bélésben egy igazán régi
könyv lapult. A zöld szövetkötés, az aranyozott betűk és a
dombornyomott levelek felkeltették Hal érdeklődését.
– Az egy… egy első kiadás? – kérdezte.
– Aha. Whitman Fűszálak című kötetének ritka példánya. Si-
mán ér ezerötszáz zöldhasút, ha nem többet. Ez is Rebecca Dane
tulajdona lesz. De csak miután megvásárolta a boltot. – Hal a könyv
borítóját bámulta, amíg vissza nem tettem a dobozra a tetejét.
– Rendben – rázta meg a fejét Hal, hogy újra a munkára fi-
gyelhessen. – Mi van még?
– Új személyazonosságra van szükségem nekem és a tanítvá-
nyomnak egy véletlenszerű ír névvel.
– Oké, e-mailen küldj át néhány képet! A tanítványod hol lesz,
amíg távol leszel?
– Néhány napig még itt, aztán egy biztonságos, titkos helyen. –
Hal úgy nézett rám, hogy kénytelen voltam hozzátenni: – Nem, az
alelnök nem lesz ott.
– Rendben. Ez minden?
– Majdnem. Granuaile kapcsolatba lép veled, ha három hóna-
pig nem hall felőlem. Ha ez megtörténik, akkor halott vagyok. –
Reméltem, hogy erre nem kerül sor, de a legrosszabb lehetőségre is
fel kellett készülni. – Szeretném, ha Oberonnak valaki gondját visel-
né, a legjobb lenne, ha Granuaile lenne az, aki számára életjáradékot
fogok biztosítani.
Miután kidolgoztuk ennek részleteit, Hal így szólt:
– Van néhány hírem a számodra. Mint tudod, egy nyomozót ál-
lítottunk a magukat Isten Kalapácsainak nevező társaságra.
– Igen, és?
– A nyomozó eltűnt. Feltételezhetően meghalt.
– Hm. Lehet, hogy a rabbi erősítéssel tér vissza?
Yosef Bialik rabbit annak idején meggyőztem, hogy jobban te-
szi, ha sértetlenül távozik a városból, de sejtettem, hogy még vissza-
tér.
– Igen. A Falka minden tagja vékony páncélt fog viselni a ruhá-
ja alatt, ami elég erős ahhoz, hogy felfogja a repülő ezüsttőröket.
– A nyelükön is bűbáj lesz, ezért kesztyűt is javaslok. Azzal
csapnak le rátok másodszor, amikor megpróbáljátok kihúzni a tőrt.
Hal vállat vont.
– A varázslattól nem félek, csak az ezüsttől.
Azon tűnődtem, milyen érzés lehet egyetlen dologtól félni.
 A Hallal elköltött reggelit követően az üzletbe mentem, hogy
Rebecca Dane-nel találkozzam. Feldobtam a napját az előléptetés és
a béremelés hírével, aztán a délelőttöt azzal töltöttük, hogy végigvet-
tük az üzlet irányításának részleteit. A komplikáltabb teákat, amik-
hez kötés szükségeltetik, nem tudja majd egyedül elkészíteni, de az
egyszerű gyógyteák jó kezekben lesznek nála, még a Mobili-tea is, az
ízületi gyulladással küszködő vevők kedvence.
– Ha úgy gondolja, felvehet valakit maga mellé. Hosszú időre
elmegyek, és Granuaile is. Ásatásra megyünk az Antipódus-
szigetekre.
– Oh – mondta, és a szeme között halvány ráncok formájában
megjelent az aggodalom. – Mégis, mennyi időre?
– Talán hónapokra. – Egészen biztosan hónapokról beszél-
tünk, sőt, évekről. Felkészítettem mindenre, amire tudtam, elmond-
tam neki, hogy a Magnusson és Hauk ügyvédi iroda folyósítja majd a
fizetését, és tartani fogják vele a kapcsolatot. Izgatott volt és lelkes az
új felelősség súlyától. Mindig üde volt és kedves, és a vásárlók sze-
rették. Ártatlanságot sugárzott, az embereket ravaszság és leeresz-
kedés nélkül szolgálta ki. Reméltem, hogy ez megvédi majd őt, és ha
keresni fognak, rájönnek, hogy a lány semmit sem tud.
Malina Sokolowskival ebédeltem aznap, a Három Auróra Nő-
véreinek vezetőjével. A Four Peaks sörözőben, a Nyolcadik utca sar-
kán. Ugyanazt a vörös gyapjúkabátot viselte, amit két hónappal ez-
előtti megismerkedésünk alkalmával. Szőke haja úgy feküdt a vállán,
mint egy gazdag hölgy a díványon, karcsún, csillogón és szemérmet-
lenül dekadensen. Éreztem a féltékeny férfiak hátamba döfő pillan-
tását, amikor csillogó mosollyal üdvözölt, és a nevemet dorombolta.
Furcsa volt belegondolni, hogy békét kötöttem egy boszor-
kánykörrel, de el kellett ismernem, hogy Malina köre más volt. Bár
továbbra is az emberek kiszipolyozásából éltek, és örökké azon fog-
nak ügyködni, hogy valamiféle irányításra tegyenek szert az adófize-
tők felett, legalább szerették volna a tisztességes polgár benyomását
kelteni. Egymás oldalán küzdöttünk, és rá kellett jönnünk, hogy van
egy közös terület, a Venn-diagram vékony ellipszoidja, ahol a bo-
szorkányok és a druidák találkoznak – találkoznak, és úgy tesznek,
mintha a mögöttük lévő hatalmas szférák az ismeretlent és nem a
komfortzónájukat jelentenék.
Jelentéktelen dolgokkal kezdtük a beszélgetést. Ő Oberonról és
Granuaile-ről kérdezett, én meg a boszorkánykörbe tartozó nővérei-
ről. Aztán kihozták a söreinket. Én egy Kilt Liftért ittam, Malina egy
Sumbru Kölscht. Az egészséges szövetségre emeltük poharunkat, és
elégedetten sóhajtottunk, amikor leraktuk.
– Az ilyen sörök szinte el is feledtetik velem, milyen hatalmas
veszélyben vagyunk – mondta.
– Tessék?! Igen, a sör tényleg jó volt, de milyen veszélyről be-
szél?
– Mivel tudtuk, hogy nem utoljára látjuk az Istenek Kalapácsa-
it, folytattuk a megidézést, és határozottan állíthatjuk, hogy a rabbi
más kabbalistákkal az oldalán fog visszatérni. És ez még nem min-
den – mondta Malina. – Mást is látunk a horizonton. Több dolgot is.
És az egyikük Bacchus. Idejön, hogy megkeresse magát.
Ez nem lepett meg, hiszen kinyírtam a bacchánsnőit
Scottsdale-ben, és mindent rákentem Asgardban.
– Mikorra várható?
– Legkorábban holnap, hajói olvastam a jeleket.
Na, ez már meglepetés volt.
– Alvilág istenei! – káromkodtam. – Nincs időm ezzel is foglal-
kozni!
– Idő?! – bukott ki Malinából. – És mi van az erővel? Nem
győzhet le egy Olümposzit!
– Emlékszem, abban is kételkedett, hogy Aenghus Ógot le-
győzhetem – gúnyolódtam. – Nem érdemlek meg egy halvány esélyt
legalább Bacchus ellen? Bár ez azt jelentené, hogy meg akarok vele
küzdeni, pedig szó sincs róla. Mit látott még?
– Rengeteg vámpírt. – Ha megerősítésre lett volna szükségem
Hal vámpírháborújával kapcsolatosan, most megkaptam. – Hogy
halad Mr. Helgarson felépülése?
– Nagyszerűen, ahogy hallottam. Ma este találkozom vele. De
maradjon köztem és a kör között, hogy holnap távozik.
Malina szája megfeszült.
– Örökre?
Vállat vontam.
– Attól tartok. És a táj hamarosan hemzsegni fog a trónkövete-
lőktől.
Malina grimaszolt, aztán motyogott valamit lengyelül, amit ká-
romkodásnak sejtettem.
– Ha már itt tartunk, én is távozom vele együtt.
A szeme elkerekedett, és még vehemensebben káromkodott.
 – Ja, és Gunnar Magnusson is.
Nem talált szavakat, amivel a döbbenetét kifejezhette volna.
Miért hagyja el egy alfahím a Falkáját?
– Mi folyik itt? – suttogta.
– Azt nem mondhatom el. Viszont a szövetségeseként a legna-
gyobb tisztelettel azt tanácsolom, maguk is hagyják el a környéket.
Az Isten Kalapácsai már úton vannak magukért, és ez olyan biztos,
mint ahogy mondom. És ne akarjon itt lenni, amikor kitör a vámpír-
háború! Akárki kerül ki győztesen belőle, semmi esély rá, hogy
ugyanúgy megtűrje a körüket, mint Leif tette.
– Ebben én is biztos vagyok – húzott egy nagyot a söréből,
hogy bátorságot merítsen. – Azt hiszem, a tanácsa megszívlelendő,
csak nem tudom, hová mehetnénk. Azt hittük, ez a terület sokáig
stabil marad.
– A hely stabilitása a múlté, ez a város hamarosan a Mély Szar
Árnyékos Völgye lesz. Legjobb itthagyni mindent, és menekülni,
amíg lehet.
– Maga is ezt csinálja? Elmenekül?
– Én csak egyik harc elől egy másikba menekülök. De bárhogy
felfoghatja. Figyeljen! Ma éjjel pakolja be a holmijait egy költöztető
autóba, és hagyja el az államot! Mindent zsuppoljon be egy raktárba,
aztán nekiállhat megfelelő helyet keresni a letelepedéshez.
– Biztos vagyok benne, hogy maga nem először csinál ilyet.
– Hát persze. És eddig nagyon jól működött. De ha önnek nem
igazán tetszik ez az ötlet, gondoljon arra, hogy így újjáépíthetné a
körét! Beszervezhetne új boszorkányokat! Nézzen a jövőbe, ahelyett,
hogy a jelen rövid távú veszteségeire koncentrál! Csak így van esélye
a túlélésre.
– Ez… egészen jó ötletnek tűnik. Csak azt nem tudom, el tu-
dunk-e költözni elég gyorsan. Sok ingó és ingatlan értékünk van itt.
– Bízza meg a Magnusson és Haukot, hogy mindent adjanak el,
és az összeget utalják át a maguk offshore számlájára! Új személy-
azonosságot is kapnak tőlük, ha akarnak. Ez utóbbit nagyon javasol-
nám, mert az Isten Kalapácsai biztosan alaposan felkészültek ma-
gukból.
– Jó tanácsokat ad.
– Á, semmiség!
Malina néhány napfényes másodpercig rám bazsalygott, aztán
leolvadt arcáról a mosoly, amikor rájött, hogy a búcsúzás talán egy
életre szólhat.
– Keresztezik még egymást az útjaink?
– Talán. De nem a következő évtizedben. Ugyanis lemászom a
térképről, ha túlélem, ami következik.
– De nem mondja el, mire készül…
– Nem. Biztonságosabb, ha semmiről sem tud. És az a legbiz-
tonságosabb, ha elmegy innen, és újrakezdi az életet máshol.
Megértően bólintott, és ezt mondta:
– Rövid ismeretségünk meglehetősen tanulságos volt. Egyrész-
ről maga tehető felelőssé azért, hogy a köröm fele elpusztult, viszont
azt is magának köszönhetjük, hogy a többiek életben maradtak. Az
első esetben meg kellett védenie magát, a második esetben senki
sem kényszerítette, hogy segítsen nekünk. Tehát azt a következtetést
kell levonnom, hogy a druidák veszélyes, de kedves ismerősök, per-
sze a mintavételem roppant csekély – mosolygott. – Bármire is ké-
szül, remélem, hogy túléli, és megkeres bennünket a jövőben! Ha
előre bejelenti az érkezését, Berta süt valamilyen édességet magá-
nak.
– Köszönöm! Szolgál valamilyen meghatározható hellyel, ahol
valószínűleg fellelhetem magukat? Meg kellene már tanulnom a
rendes lengyel kiejtést.
Gúnyosan rám mosolygott, és így szólt:
– Biztonságosabb, ha nem tudja.
 Nyolcadik fejezet

Mivel előreláthatólag ez volt az utolsó estém Arizonában, szerettem

volna jól kialudni magam. Vicces, hogy éppen a vámpírok nem tart-
ják ezt tiszteletben, akik annyira kényesek arra, hogy napközben
hagyják őket aludni.
Miután a délután elment azzal, hogy Rebeccával még egyszer
átvettük a tearecepteket, valamint megismerkedtettem a gyógy-
fűkereskedőkkel, akiktől árut szerezhet, a konyhaasztalomhoz ülve
megpróbáltam papírra vetni Asgard hevenyészett térképét, a műve-
let során az emlékezetemre, valamint Ratatosk információira tá-
maszkodva. Aztán a késő őszi, korai alkonyaiban elmentem futni
Oberonnal, hogy mire sötétben visszaérek, egy jól öltözött vámpír
várjon a tornácon. Az oldalán egy hibátlanul szabott öltönyt viselő
vérfarkas ült.
A két faj általában nem érintkezett egymással, de Leif
Helgarsonban és Gunnar Magnussonban sok közös vonás akadt:
például mindketten ügyvédek voltak, mindketten Izlandról származ-
tak és mindketten gyűlölték Thort. Jól kijöttek egymással, persze
kebel barátnak nem neveztem volna őket. Két autóval jöttek a talál-
kozóra. Gondolom, mindketten túl dominánsak voltak ahhoz, hogy a
másikat engedjék vezetni. Leif fekete, lehajtható tetejű Jaguar XK-ja
Gunnar nyitható tetejű, ezüst BMW Z4-e előtt parkolt. A tempei
Falka általában ilyen autókkal furikázott, de soha nem kérdeztem
őket, miért választottak ilyen kis kocsit.
„Odasüss! A halott ürge, meg az ázott kutya!” – mondta
Oberon, amikor a kocogásból hazatérve megálltunk a ház előtti gye-
pen. Az utcai lámpák sápadt fényében Leif és Gunnar felálltak, hogy
elénk jöjjenek, kezüket zsebre dugták, és a mozdulat közben megvil-
lantották jobbnál jobb mellényeiket – bár lehet, hogy ők még mindig
lajbinak mondták.
Leif duplasoros gombolású, viktoriánus-burgundi mellényt vi-
selt matt-fekete béléssel. Ezt egy a gombokra tekeredő aranylánccal
toldotta meg, ami zsebórában végződött. De még egy régimódi feke-
te nyakkendőt is felkötött. Leszámítva egyenes, fakó kukoricahaját
és bajusztalanságát, úgy nézett ki, mintha egy steampunk regényből
lépett volna ki. És ami a legérdekesebb volt, a pokoltűz még csak
meg sem kapta a bőrét.
Gunnar öltönye hasonlóan régimódi volt, csak szürke és ezüst.
Hidegszürke, metálszínnel szegélyezett mellényén dekadens, szürke
kasmírminta kunkorodott. A nyakkendője már sokkal modernebb
volt – fekete alapon ezüst kasmírminta –, és neki is volt egy arany
zsebórája. Haja sötétebb szőke volt, mint Leifé, sárgásbarna orosz-
lánsörény, amit kétoldalt hátranyalt, a tetején meg borzasan ha-
gyott. Szép oldalszakálla lefékezett az állánál, és átívelt a szája felett.
A ruhatárának színválasztása csak addig hatott furcsán, amíg rá nem
jöttem, hogy ez is csak státuszkérdés, mint minden a falkatagok ese-
tében. Alfahímként nem félhetett az ezüsttől, ezért egyértelmű, hogy
ezüst kocsit vezetett, és ezüst ruhában járt. Ha jobban belegondol-
tam, Halt soha nem láttam ezüst ruhában. Metálkék kocsija volt, de
ezzel kifújt. Ha tényleg alfaként végzi, le kell cserélnie a ruhatárát.
„Ez a fickó legalább nem erőlteti a citromillatot, mint Hal” –
észrevételezte Oberon. „Hagyja, hadd párologjon ki a benne lakó
kutya. Nagyra értékelem.”
– Jó estét, Atticus! – mondta Leif a maga kimért módján.
– Üdv! – biccentett Gunnar mogorván.
Volt köztünk bizonyos feszültség, és ez nem volt új keletű, bár
nem én voltam az oka. Én kedveltem a fickót. Az volt velem a fő
problémája, hogy nem tudta, ki nyerne kettőnk közül egy harc során,
és a farkasai sem tudták ezt. Alakváltó mivoltomat számításba véve,
valamint azt, hogy pár száz évecskével öregebb voltam nála,
Gunnarnak mögöttem kellett volna állnia a rangsorban, ha a dolgok
úgy hozzák. És Gunnar tett róla, hogy a dolgok nehogy úgy alakulja-
nak. Néhány évvel ezelőtt megkaptam tőle a Falka Barátja kitüntető
címet, és azóta mindent megtett, hogy elkerüljön engem, nehogy a
farkasai összehasonlítsanak bennünket, ha egymás mellett állunk.
Mindig barátságosak voltunk egymáshoz, bár Gunnar barátságossá-
ga egy kicsit mérséklődött, amikor a Superstition-hegységben el-
vesztett két falkatagot Hal megmentése során, aki csak miattam
szállt be az összecsapásba.
– Jó estét, uraim! – biccentettem feléjük. – Megtiszteltetés,
hogy itt vannak. Behívhatom önöket egy sörre… vagy egy kis vérre?
– Leifnek időnként adtam egy pohárkával a véremből, és el kellett
gondolkoznom rajta, hogy talán ennek a nem elhanyagolható tény-
nek is köze van ahhoz, hogy túlélt egy túlélhetetlen támadást.
Hálás morgásokat hallattak, aztán megvakargattam Oberon
fültövét, és mind beljebb fáradtunk. Gunnarnak és nekem
Ommegang’s Three Philosophers-söröket halásztam ki a hűtőből.
Leifnek egy poharat vettem ki a konyhaszekrényből, aztán a fiókból
kivett húsvágó késsel megböktem magam, és hagytam, hogy a vérem
a pohárba folyjék. Egy kis erőbedobással blokkoltam a fájdalomérze-
tet.
– Úgy hallottam, hogy teljesen felépültél, Leif – jegyeztem
meg. – Te is így érzed?
– Snorri tasakos vérrel traktált – mondta a Scottsdale-
kórházban dolgozó vérfarkasra utalva. – Nagyon tápláló volt, de más
jó nem mondható el róla. A tasakos vérnek nincs meg az a hódító
félelemaromája, és a vágy zamata is hiányzik belőle, arról nem is
beszélve, hogy le voltak hűtve – tette hozzá megborzongva.
– Akkor ez jól fog esni – mondtam, miközben a vérrel telő po-
harat néztem. – Bár attól tartok, nem szolgálhatok sem a félelem,
sem a vágy bukéjával. Gyakorlatilag teljesen visszaszerezted az erő-
det?
– Azért nem egészen – hangzott a felelet. – Bár a te véred ren-
geteget segített. Van benne valami, amiről a múltkor is beszéltünk.
– Na, igen. Kíváncsi lennék rá, hogy egészen pontosan, mi le-
het az. – A pohár megtelt, ezért összekötöttem a bőrszövetemet,
hogy megállítsam az áramlást. – A vendégem vagy bármennyi vérre,
ami a szervezetemtől kitelik az elkövetkező napokban. Végül is miat-
tam sérültél meg.
A konyharuhával letöröltem a karomról néhány vércseppet, az-
tán átnyújtottam a poharat. Megköszönte, és így szólt:
– Ha segítesz végezni Thorral, tökéletesen kiegyenlíted a szám-
lát.
– Ugyanez a helyzet az én esetemben is – vágott közbe Gunnar.
Gondoltam, a Superstitionön elhunyt falkatársaira értette, nem
mintha én kértem volna, hogy segítsenek… Én legalábbis nem hív-
tam őket. Szóval, ha valakinek a lelkén szárad a haláluk, akkor az
csakis Gunnar lehet, de nem tettem szóvá a dolgot. Minek pattogjak,
ha az ő képzeletbeli számláját egy olyan dologgal rendezhetem, ami-
ben már amúgy is nyakig benne vagyok.
– Egy tósztot? – emeltem fel a poharamat. – Mivel benneteket
erősebb érzelmi szál fűz az ügyhöz, mint engem, átadom nektek a
megtiszteltetést! – Én csak annyit éreztem, hogy már így is sokkal
nagyobb pusztítást hajtottam végre a norvég síkon a kelleténél.
Leif és Gunnar kórusban harsogták, mintha begyakorolták vol-
na a sztereó-kiáltást:
– Igyunk Thor megölésére! – Annyira lelkesek voltak, hogy
egyikük biztosan, de szerintem mindkettő leköpött közben.
– Úgy-úgy! – mondtam erőltetett lelkesedéssel, aztán koccin-
tottunk, és alaposan meghúztuk poharainkat. Leif szinte azonnal
egészségesebbnek látszott.
„Ilyenkor sajnálom, hogy nincsenek szembefordítható ujjaim”
– panaszkodott Oberon. „Nem vehetek részt a nélkül az ivási rituá-
lékban, hogy hangosan ne lefetyelnék.”
Szeretnél egy jutalomfalatot vigaszdíjul?
„Az tökéletesen megvigasztalna.”
A kamrából egy jutalomfalatot hoztam Oberonnak, aztán ven-
dégeimhez fordultam.
– Na. Talán videojátékozni jöttetek? Játszunk egy pár kör koc-
kapókert, mint a régi szép időkben?
– Majd boldogabb időkben, talán – mondta Leif szárazon. – De
most az asgardi utunk részleteit szeretnénk megbeszélni.
– Ahogy óhajtod. Foglaljatok helyet! – intettem a konyhaasztal
felé, és letelepedtünk mellé. A korábban rajzolt térképem az asztalon
feküdt, de lefordítottam, hogy ne vonja el a figyelmüket. Ráértem
később megmutatni. – Megtudhatnám, kijön még velünk Gunnaron
kívül?
Leif feltette a könyökét az asztalra, aztán összeérintette ujjvé-
geit, és kipislogott a keze mögül.
 – Természetesen. Hárman csatlakoznak hozzánk. Egy megbe-
szélt helyen és időben várnak ránk.
– Adhatok GPS koordinátákat? Megfelel? – kérdeztem.
– Tökéletesen.
– Ki az a három? – sürgette a választ Gunnar. Leif mindenkép-
pen elmondta volna, de egy vérfarkasnak nem volt elég gyors Leif
stílusa. Ha a vámpír ideges is lett, jól leplezte.
– Perun, a szláv mennydörgésisten. Vejnemöjnen, a finnek
sámánja és kulturhérosza, valamint Csang Kuo-lao, a nyolc halhatat-
lan egyike.
„Tetszik az utolsó fickó neve” – vetette közbe Oberon. Vajon
egy Pai Mei és közte rendezett ketrecharcban ki nyerne? – A lábam
mellé ült, hogy simogathassam.
Természetesen Csang Kuo-lao, ugyanis Pai Mei halott.
„Pai Mei legalább hatszor meghalt különböző filmekben, és
mindig feltámadt. Biztos vagyok benne, hogy azokat a mérgezett
halfejeket is kiheverte már, amiket a Kill Bill 2-ben Daryl Hannah-
tól kapott. Talán a Facebookon is fent van, nézd csak meg!”
– Csak ennyi? Hatan az egész Asgard ellen? – Gunnar hozzá
volt szokva, hogy hatnál több vadászt visz magával, még ha a legjob-
bakról volt szó, akkor is.
– Engem nem érdekel az egész Asgard – magyarázta Leif. –
Engem egyedül Thor érdekel. – Leifnek éppen az ellenkező volt a
problémája. Mindig egyedül küzdött, és széttépett mindent, ami az
útjába került, ezért a hatot is túlzásnak tartotta.
– Az egész Asgard ellenünk lesz, és olyan erősítésekkel rendel-
keznek, amik mellett nem mehetünk el szó nélkül – mondtam.
– Nevezetesen? – kérdezte Leif, mire én beszámoltam az
aranyalmalopás során szerzett tapasztalataimról. Például Thor sze-
keréről, Gullinburstiről, Huginról és Muninról, a hollókról és a ti-
zenkét dühös valkűrről. Meg ott volt Odin és a többi isten, és akkor
még nem beszéltünk arról, hogy az Einherjart, a Valhallában gyakor-
latozó, csatában elesett vikingek csapatát is riaszthatják.
– Az Einherjar tagjai naponta gyakorlatoznak, készülnek a
Ragnarökre – tűnődött el Gunnar. – Vigrid mezején mindennap el-
esnek és feltámadnak. Nem félnek a haláltól, és létszámuk hatalmas-
ra dagadt. Ők a tökéletes hadsereg. Barátaim, lehet, hogy mi jók va-
gyunk, de ők jobbak.
– Kezdetben nem kell számítanunk az Einherjarra, az csak egy
későbbi lehetőség. Minél gyorsabban cselekszünk, annál kisebb az
esélye annak, hogy az Einherjar problémát jelent.
– Ezt honnan tudod? – kérdezte Leif.
Megfordítottam a térképet, hogy lássák.
– Ez itt egy térkép a síkról, amit legalább részben alaposan is-
merek.

– Az Yggdrasil gyökerén átjutunk fel, de, mint látható, a

Valhalla és Vigrid mezeje a másik oldalon található, ha hihetünk a
forrásomnak. – Jötunheimből felfelé menet Ratatosk elmondta ezt
is, és ezen kívül még néhány dolgot.
– Ki a forrása? – kérdezte Gunnar.
– Hát… őőő… egy mókus.
– Egy mókus! – mondta megvetően az alfa. – Az ember nem
bízhat meg egy mókusban!
„Ebben az egyben egyetértek a vérfarkas kollégával. A móku-
sok nagyon cselesek.”
– Nézze, az információinak köszönhetően egy csomó bajtól
megmenekültem, és abban, amit le tudtam ellenőrizni, nagyon pon-
tosnak bizonyult. Tehát semmi okunk azt feltételezni, hogy a többi
információja légből kapott lenne. Ha sikerül elérnünk, hogy Thor
Idavoll mezején álljon ki velünk – minél közelebb az Yggdrasilhoz,
annál jobb az Einherjar nem tud időben akcióba lépni, hogy bele-
köpjenek a levesünkbe. Nincsenek repülő lovaik, mint a valkűrök-
nek. Tehát végig kell menetelniük a távot, ami napokba telhet.
 – Igen, ezt értem – mondta Leif. – De hogyan csalogatjuk oda
Thort? Mi van, ha úgy dönt, inkább Gladsheim vagy Bilskirnir falai
mögött ülve várja meg, amíg mi megyünk oda?
– Ugyan! Nem kell mást tennünk, csak becsmérelnünk a fizikai
erejét, vagy szidnunk az édesanyját. Verekedős, nem? A verekedős
emberek ritkán bunyóznak ésszel.
– Figyelj, Atticus! – mondta Leif. – Azt sem fogja tudni, hogy
ott vagyunk, nem hogy egy pusztába kiáltott kurvaanyázásra vála-
szoljon.
– Dehogynem fogja tudni. Van egy tervem, bár jelenlegi formá-
jában még nem kalkuláltam bele a csapatunk további három tagjá-
nak képességeit.
– Halljuk! – mondta Gunnar, és Leif is rákontrázott. Elmond-
tam mindent, amit kifőztem, és mindent jóváhagytak, kivéve a gu-
miruhát és a mászófelszerelést.
– Azok nélkül megleszünk, hidd el! – mondta Leif. – Szóval,
mikor ütjük nyélbe a dolgot?
– Holnap éjjel nekivágunk.
Leif elégedettnek tűnt a hírrel, Gunnar kevésbé volt lelkes.
– Muszáj ilyen hamar? – kérdezte a vérfarkas.
– Mivel az Isten Kalapácsai és egy igazi isten is le akar mészá-
rolni, igen. Inkább vagyok mészáros, mint vágóállat.
Gunnar Leifre tekintett.
– Ez alaposan felbolygatja az időbeosztását.
– Valóban, de megoldható. Főleg, ha a druida segít – hangzott
Leif felelete.
– Miről beszéltek, Leif? – Ez lett volna az a pillanat, amikor
egymásnak jó éjszakát kívánva elbúcsúzunk, hogy holnap este
ugyanebben az órában találkozzunk. De most nagyon úgy néztek ki,
mintha még szükségük lenne rám valamihez.
Leif rám nézett jégkék szemével, és megengedte a szájsarká-
nak, hogy néhány millimétert felkunkorodjon.
– Territóriumról, természetesen.
– Á, igen, Hal említette, hogy az egész államot uralod. Gratulá-
lok hozzá!
Leif nem felelt, Gunnar kihasználta az alkalmat, hogy beleko-
tyogjon:
– Elterjedt a hír, hogy megsebesült, és néhány vámpír idejött
körbeszimatolni.
 – Erről is hallottam. Miért nem küldtök nekik egy figyelmezte-
tő levelet? Ti ebben olyan jók vagytok.
– Én nem így válaszolok azoknak a vámpíroknak, akik a terri-
tóriumomra pályáznak – mondta Leif hűvösen.
– Akkor hogyan válaszolsz nekik?
– Elpusztítom őket.
Oberon nem bírta tovább:
„Figyelj, nem dobhatsz be egy ilyen kérdést anélkül, hogy ne
jönne rá valami drámai válasz. Egyébként Leifnek fel kellene kér-
nie Danny Elfmant, hogy készítsen egy hátborzongató filmzenét
direkt az ő számára, amit az ilyen macsós benyögéseknél lejátsz-
hatna, és megadhatná vele a pillanathoz illő melodramatikus han-
gulatot. Vagy legalább hallhatnánk tőle egy »muhahát«”!
Amikor Oberon ilyen megjegyzéseket produkál, komoly erőfe-
szítésembe telik nem röhögni, de én szeretem a kihívásokat. Segíte-
nek abban, hogy ne tompuljak el. Ha nevetnék, vagy úgy néznék ki,
mint aki szórakozik valamin, Leif rosszul fogadná. És ha rájönne,
hogy a kutyám rajta élcelődik, egészen biztosan sértésnek venné.
Ezért ügyelve, hogy az arcom semleges maradjon, a következő kér-
dést intéztem Leifhez:
– Értem. És a segítségedre lenne szükségem? Méghozzá ma éj-
jel?
– Igen.
Pontosan ettől féltem. Nagyot sóhajtottam, és ezt mondtam:
– Leif, szükségem van a ma éjszakai alvásra, mert holnap sűrű
napom lesz és hosszú éjszakám, miután Oroszországba jutottunk.
Ha azt akarod, hogy eljussunk Asgardba, nem fáraszthatom ki ma-
gam ma éjjel. A territórium-harcod maradjon csak a te dolgod. Bocs.
– Hatvanhárom vámpír ugrott át Memphisből az Arizona Car-
dinals-meccsre – mondta Leif, és dobolni kezdett ujjával az asztalon.
– Elkelne valaki, aki fedez hátulról.
– Honnan tudod, hogy ott vannak?
Leif ignorálta a kérdésemet, és egy másik kérdéssel válaszolt.
– Számíthatok rád, Atticus?
– Csak szeretnék aludni egy kicsit. Honnan tudsz a vámpírok-
ról?
Nem mentem semmire a kitartásommal, mert másodszor is el-
engedte füle mellett a kérdést, ehelyett Gunnarhoz fordult, hogy
megkérdezze, segít-e neki. Ahányszor olyan vámpírügyekről kérdez-
tem Leifet, amiket titokban akart tartani, mindig ezt a stratégiát al-
kalmazta. Néhány hónappal ezelőtt a saját előnyömre használtam ki
ezt. Elvittem élete első baseballmeccsére. Meleg, júniusi este volt, a
Chase Field teteje nyitva, és a Diamondbacks a Padrest látta vendé-
gül. Tudtam, hogy Leif kíváncsi lesz a játékra, valamint a tömeg vi-
selkedésére, de hogy ennyire! Ömlöttek belőle a kérdések: ha a csa-
pat kabalája csörgőkígyó, minek ugrál egy Baxter nevű amerikai hiúz
őrült módjára a pálya szélén? A kabala reklámötlete vajon az embe-
riségnek az agyaras állatoktól való ősi félelmére épít? Miért van a
labdajátékosoknak rágóval, dohánnyal vagy napraforgómaggal ki-
elégítendő orális fixációjuk? És miért érzi néhány játékos ellenállha-
tatlan szükségét annak, hogy minden ütés után a golyóit markolász-
sza? Azért hívják őket labdajátékosnak – és nem atlétának vagy ver-
senyzőnek –, mert a golyóikkal labdáznak? Végül elegem lett, és
megkérdeztem tőle azt, ami már régen foglalkoztatott.
– Figyelj csak, Leif! Valamit szeretnék kérdezni. Tudod, van
egy gyerekkönyv, az a címe, hogy Kakikönyv. Ez az alapmű a vámpí-
rokat is érdekelheti? Mármint ti szigorú léböjtkúrán vagytok. Elkép-
zelem, ahogy az a sok hemoglobin beáll egy idő után. Használtok
valami speciális hashajtót, vagy mi? – Leif gleccseres hidegséggel
nézett rám néhány szívdobbanás erejéig, majd némán felállt, és át-
préselte magát az emberek között, hogy a folyosón át az előtérbe jus-
son.
– Hozz egy sört, ha már úgyis felálltál! – kiáltottam utána. –
Meg egy mustáros-hagymás hot dogot! – Három inningen át a színét
sem láttam, de amikor visszajött, nem felejtette el a sörömet meg a
hot dogomat.
Gunnar kihátrált a fedező-bizniszből. Rengeteg elintéznivalója
volt, ha másnap éjjel a távozás hímes mezejére akartunk lépni.
– Sok mindent meg kell még beszélnem a Falkával. Nem segít-
hetek.
Leif leszállt a vérfarkasról, viszont tovább folytatta az én puhí-
tásomat.
– Atticus, neked segítened kell. Az alvás gyenge kifogás, ha
vámpírok szaladgálnak a városban.
„Most viccel? Az alvás a legjobb kifogás, ha vámpírok vannak
a városban!”
– Félre ne érts, Leif! Nagyon tetszene egy kis vámpírvadászat –
mondtam. – Semmi sem hasonlítható ahhoz, amikor a macskaként
fújó fej erre repül, míg a test amarra, de hidd el, nem viccelek, ha azt
mondom, hogy hármunk Tír na nÓgba juttatása sokat ki fog venni
belőlem! Te sem akarod, hogy kimerülten csináljam végig.
– Te sohasem fáradsz el – érvelt Leif. – A földből szívod az
erődet.
– Ha valakit rajtakapsz, hogy következetlen, errefelé azt szok-
ták mondani, hogy „megvagy!”.
– Tudom, de az olyan közönséges.
– Talán. Nem mintha itt egy „megvagy”-pillanatról lenne szó.
Én mentális kimerültségről beszélek, nem fizikairól. Ugyanis a sík-
váltás nem fizikai erőfeszítés. Hanem szellemi. Ha nem vagyok elég
friss, nos…
– Ne is folytasd! – szakított félbe Leif. – Értem én. Akkor egy-
szerűen egyedül kell megölnöm őket.
„Látod, már megint kezdi, mondtam én, hogy Danny Elfman
kéne ide!”
Nem John Williamsre gondolsz véletlenül?
„Ha reménytelen túlerővel szembenéző hősök küzdenek a go-
nosszal, és birodalmiak menetelnek, akkor John Williams a te em-
bered. Ha azt akarod, hogy az emberek a zsebkendőjükhöz nyúlja-
nak, akkor Randy Newman. De ha rémisztően atmoszférikus és
hátborzongató akkordokat akarsz a halálos fenyegetettséghez, ak-
kor neked Danny Elfman kell.”
Gunnar bocsánatot kért, hogy félbeszakítja a beszélgetést, és
bejelentette, hogy a Falkaügyekre való tekintettel távoznia kell. Fel-
álltunk, hogy kezet rázzunk vele, és jó éjszakát kívántunk neki. Egy
ezüst villanás kíséretében távozott. Mi meg Leiffel újra leültünk.
– Szóval, mi történik, ha megjelensz ott, Leif? Talán minden
déli vámpír tudja, hogy nézel ki, és a koporsóik belsejét a te poszte-
reid borítják? Sivcsizni kezdenek és autogramot kérnek?
– Hogyan? Mit mondtál? Mit kezdenek el csinálni?
– Azt mondtam, sivcsizni.
– Ismeretlen előttem ez az ige.
– Relatíve új szó. Magas hanggal kifejezett izgalmi állapotot je-
löl, amikor valaki egy hírességgel vagy egy imádottjával találkozik.
Leif egy másodpercig elgondolkozott ezen, aztán felvonta az
egyik szőke szemöldökét.
– Áruld el, Atticus, te sivcsiztél már valaha? Remélem, jól ejtet-
tem.
 – Jól, és ami azt illeti igen, egyszer besivcsiztem.
– Mesélj róla!
– A San Diego-i képregényfesztiválon történt néhány éve, ahol
találkoztam a kedvenc szerzőmmel. Amikor megláttam, önkéntele-
nül sivcsiztem egyet. Aztán jött az örömtánc, és egy kicsit bepisiltem,
amikor kezet rázhattam vele.
– Nem hiszem el – mondta Leif.
„Hazudós” – tette hozzá Oberon.
– Jó, talán nem eresztettem be, de a tánc igaz, vagy kecske le-
gyen az apám! Az a helyzet, hogy az írókat az emberek viszonylag
szűkebb rétege tekinti hírességnek, de én az a fickó vagyok, aki érté-
keli, ha egy jó sztorit jól mesélnek el. Arról nem is beszélve, hogy ez
az író némi természetfölötti erővel is rendelkezett. Az emberek nem
csak az eszüket vesztették el tőle, de néhányan szerintem a húgyhó-
lyagjuk fölötti kontrollt is.
– Értem, és ki lenne a szóban forgó író?
– Neil Kicseszett Gaiman.
– A második keresztneve a „Kicseszett”?
– Nem, Leif. Ez afféle tiszteletbeli keresztnév, amit a híressé-
gek a rajongóiktól kapnak. Nem sértés, hanem hatalmas dicséret, és
a fickó rászolgált. Te is kedvelnéd. Mindig feketében jár, mint te.
Olvasd el néhány könyvét, és te is besivcsizel, ha találkozol vele!
Leif gusztustalannak találta az ötletet.
– Soha nem veszteném el ennyire a méltóságomat. És azt sem
szeretném, ha a közelemben bárki így viselkedne. A vámpírok sikí-
tást váltsanak ki, ne sivcsizést. Az önkéntelen bevizelés általános
jelenségnek számít, de félelemből történjék, és ne személyi kultusz-
ból kifolyólag!
– „Kifolyólag?” Mi van, pisis szóvicceket gyártunk?
Az egyetlen vizuális jele, hogy Leif szórakoztatónak találta
megjegyzésemet, a szeme körül megfeszülő bőr volt. Az arca kifeje-
zéstelen maradt, hangja tompán kongott.
– Ma éjjel nem a kígyót fogom megkönnyeztetni, hanem a
vámpírokat.
– Oh, nagyon csavaros! Úgy fogod dobálni őket, mint a sárgát?
– Rögtön az után, hogy kivécéztem őket a tömegből – mondta.
– Fröcskölni fog a sápadt bőrükre az igazságszolgáltatás.
– Fúj! Utána majd alaposan kezet kell mosnom.
Kuncogtam, és Leif szája végre mosolyra húzódott. Jólesett ne-
vetni, de utána meg akartam kérdezni tőle, hogy a vámpírok szok-
tak-e pisilni. Mivel soha az életben nem válaszolt volna rá, inkább
más kérdéssel rukkoltam elő:
– Leif, minek mentek a memphisiek a stadionba?
– Engem akarnak provokálni. Szimbolikusan azt fejezik ki,
hogy igényt tartanak az ott lévő összes emberre.
– Ha meccs közben támadsz rájuk, járulékos károk is keletkez-
hetnek.
Leif bólintott.
– Éppen erre számítanak.
– Arra, hogy nem akarsz ártatlan áldozatokat?
– Nem. Arra, hogy nem csinálok felhajtást, és nem hagyok hát-
ra egy halott vámpírokkal és emberekkel teli csatateret, mert azzal
leleplezném a létezésünket. De elszámították magukat. Ugyanis en-
gem ez többé nem érdekel. Én felhajtást akarok csinálni. Egy élőha-
lott hullákkal teli stadion már hírértéknek fog számítani. Ebből
mindenki megtudja, hogy még élek, és képes vagyok megvédeni a
territóriumomat.
– És mindenki megtudja majd, hogy a vámpírok valódiak. Nem
számít ez végzetes hibának a tervben?
Leif egy legyintéssel elvetette a kérdést.
– Soha nem fogják beismerni ennek a lehetőségét. Mára a tu-
domány vált az emberek szentségévé, és ha tudományos alapon nem
léteznek vámpírok, akkor nem is létezünk. A vámpírokat már pusz-
tán ez a tudományos szócséplés is megvédi. A normálistól eltérő la-
boratóriumi eredményeket majd a szennyezett minták számlájára
írják.
– Ezek a memphisi vámpírok mennyire öregek?
Leif megvetően horkantott.
– Én vagyok a legöregebb vámpír az Atlanti-óceánnak ezen az
oldalán.
– És a túloldalán?
Szeme jeges kékje elgondolkozva siklott az üres pohárra, aztán
rám nézett.
– Aki engem átváltoztatott, még mindig létezik. És vannak…
mások is.
– Még nálam öregebbek is vannak? – kérdeztem mosolyogva.
– Egyről tudok. De lehetnek mások is. Bár nem találkoztam
még az illetővel, ezt ne feledd el! Csak hallottam róla, és állítólag
még mindig vadászik.
Arra számítottam, hogy hátraveti a fejét, és éles, velőtrázó,
kriptaszökevény-kacajt hallat, de hallgatott, és ezzel csak növelte a
feszültséget.
Azt hiszem, tényleg igazad van, Oberon, határozottan szüksé-
ge van egy saját filmzenére.
„Kutya-druida, egy-null.”
– Esetleg a nevét is szádra mernéd vehendni? – suttogtam.
Leif a szemét forgatva könyvelte el gúnyolódásomat.
– Theophilusnak nevezik.
– Haha! – nevettem fel a görögös név hallatán. – Van Európá-
ban egy ősi vámpír, akinek neve azt jelenti: Isten szeretetét élvező?
– Nem mondtam egy szóval sem, hogy Európában van, de igen,
ezen a néven illeti magát a világ előtt. Nem tudom, hogy ez az igazi
neve-e, vagy csak iróniából használja.
– Hogy hívják a vámpírt, aki átváltoztatott?
Leif összehúzta a szemét.
– Miért kérded?
Vállat vontam.
– Puszta kíváncsiságból.
Rám nézett, hogy lássa a reakciómat, és lassan kimondta:
– Zdenik.
– Nem hangzik izlandi névnek – észrevételeztem.
– Éles füled most sem hagyott cserben, ugyanis cseh név.
A szemöldököm felszaladt a homlokom közepéig.
– Téged ezer évvel ezelőtt egy cseh vámpír változtatott át Iz-
landon?
– Soha nem mondtam, hogy Izlandon változtam át – mondta
Leif önelégült mosollyal.
Homlokráncolva újraértékeltem a kapcsolatunkat, mely során
végig ebben a hiszemben éltem.
– Touché – feleltem. – Reménykedhetem abban, hogy egy na-
pon elmondod az átváltoztatásod történetét?
Önelégült mosolya eltűnt.
– Talán majd egyszer. Most van némi pusztítanivalóm és egy
megvédendő territóriumom – közölte, majd felállt és kezet nyújtott.
Én is felálltam és megráztam a mancsát. Szerényen megvonta a vál-
lát, és így szólt:
– Csak nyolcvan zöldfülű gyűlt össze a völgyben, és nagy ré-
szük a futballmeccsen tartózkodik. A holnap esti viszontlátásra,
Atticus!
„Hé! Csak nyolcvan?! Azt hiszem, ezzel azt akarta mondani,
hogy nagyobbat szarik nálad.”
Szerintem a vámpírok nem szarnak – feleltem.
„Baromság, mindenki pottyant.”
Az ajtóig kísértük Leifet, és elbúcsúztunk tőle.
Akkor verjük be a szunyát! Ez az utolsó éjszakánk itt – mond-
tam, amikor becsuktam a vámpír után az ajtót.
„Benne vagyok! Megnézhetünk még egy utolsó filmet előtte?”
Rendben, haver. Mi legyen az?
„Szerintem a Testvérbosszút, mert abban az írek győznek. És
a macska is csúnyán végzi… Ez a film pozitív visszacsatolás a vi-
lágképemnek, és megerősítve érzem magam tőle.”
 Kilencedik fejezet

Reggelre kelve hatalmasat ásítottam, és kéjesen kinyújtóztattam tag-

jaimat. Én hangokat adok nyújtózkodás közben, mert százszor job-
ban esik, mint némán tenni ugyanezt. Miközben a kedvenc reggeli-
met készítettem, máris nosztalgiával gondoltam a konyhára, amit
utoljára árasztottam el a sütés illatával. Oberonnak egy egész serpe-
nyő kolbászt sütöttem. Én kávét ittam, narancslevet (de rostosat
ám!), hozzá narancsdzsemes pirítóst toltam, és vastag sajtos omlet-
tet, amit metélőhagymával szórtam meg és Tabasco-szósszal öntöz-
tem. A jó omlett elkészítése hasonlít a jó élethez: figyelned kell min-
den pillanatára, ha élvezni akarod.
Az újságok címlapjai Leifnek a stadionban megvívott
territóriumharcáról harsogtak. „Stadionból mészárszék!” – fröcsögte
a The Arizona Republic. A cikk hemzsegett a „véres mészárlás”, „há-
borús zóna” és ezekhez hasonló jelzős szerkezetektől. A cikk hatvan-
három hullát emlegetett, annyit, amennyire a vámpír is célzott,
vagyis sikerült úgy kiirtania a memphisi bandát, hogy egyetlen em-
bert sem ölt meg.
Senki sem sejtette, hogy egyetlen ember – pontosabban vámpír
– tehető felelőssé az egészért. Leif bizonyára gondoskodott az áram-
szünetről, és mire órákkal később visszakapcsolták a világítást, min-
denfelé hullák hevertek. Ehhez jöttek még a szexuális zaklatások, a
kisebb sérülések, a vécékben kialakult pánik, és egy vonalbíró bal-
esete, aki túl sokszor lobogtatta a zászlót, és „véletlenül” nekiszaladt
egy „megzavarodott” játékos öklének. A tömeg a mobiltelefonok de-
rengésétől kísérve távozott a stadionból, és a keménymagosok sír-
tak, hogy Larry Fitzgeraldnak egy elkapás sem jutott, nem hogy
touchdown.
A rendőrség bandaháborúra gyanakodott. Valaki megkérdezte
Dick Cheney-t az ügyről, aki simán a terroristákra kente az egészet.
Az állam néhány bigott politikusa egyből az illegális bevándorlókra
mutogatott, meg az emberkereskedőkre, mert az ő nézőpontjuk sze-
rint minden rossznak a határtól délre élők az okai. Jaj.
„Elkísérhetlek dolgozni?” – kérdezte Oberon.
Hogyne cimbora, miért ne?! Nem maradunk ott egész nap.
Csak összepakolom a könyvritkaságaimat, és beraktározok néhá-
nyat az újabbakból.
„Utána hová megyünk?”
El kell rejtenem a ritka varázskönyveket egy biztonságos
helyre. Aztán találkozunk Prérifarkassal.
„Tényleg? Hogy van? Nem láttuk már jó ideje.”
Szeretetteljesen megmosolyogtam kutyám csapnivaló időérzé-
két.
Biztosan jól van. Csak három hete nem láttuk. És nagy túlélő.
Mielőtt örökre elhagytam volna otthonomat, várt rám egy utol-
só feladat. A vállamra kanyarítottam Fragarachot, aztán engedtem a
szíján, mert a pólóm fölött vastag bőrkabátot viseltem. Az arizonai
langyos őszben túl meleg ruhadarabnak számított, de biztos voltam
benne, hogy nagy hasznát veszem Szibériában, és Asgardban nem
különben. Bezártam a házat, aztán lehuppantam a ház előtti gyepre,
és módszeresen hatástalanítottam minden védővarázslatot, ami a
házamat gardírozta, minden riasztót, és visszaküldtem csendes
szendergésébe az addig őrszemként funkcionáló meszkvitófát. Nem
is olyan régen mentette meg az életemet egy pokolfajzattól, ezért
felálltam és távozás előtt megöleltem.
„Nézzenek oda, milyen érzelgősek lettünk!” – pufogott Oberon.
Egy faölelgető vagyok, nem titkolom – feleltem.
Az üzletbe érve Oberon lehasalt a pult mögé, és amíg a Mobili-
teát szolgáltam fel a törzsvendégeimnek, napfürdőzött. Elmondtam
nekik, hogy egy ideig most nélkülözniük kell engem, de Rebecca
majd helyettesít. A távozásuk utáni üres időt a könyvritkaságaim
bedobozolására használtam fel. Rebecca ugyanis csak később érke-
zett, és az volt a célom, hogy ne vegye észre a változást. Kételkedtem
benne, hogy valaha közelebbről megnézte volna az üveg mögött so-
rakozó könyveket.
Feloldottam a boltomat védő számtalan varázslatot – beleértve
azt is, amelyik az áruimat a bolti szarkáktól védte –, és a tetőre veze-
tő titkos bukóajtóét is.
Megérkezett a FedEx-autó, megkaptam a Hal által véletlensze-
rűen rendelt ritka könyveket, aztán felhívtam Granuaile-t, hogy jöj-
jön el értem kocsival. Amíg az igazán ritka könyveket bepakolta a
kocsijába, én újra feltöltöttem a polcokat Hal könyveivel, amelyek
kétszáz évesnél aligha voltak régebbiek. Persze, ezek közt is akadt
néhány gyöngyszem: például az Aliz Csodaországban első kiadása,
A fajok eredetének egy korai példánya, és A dűne első kiadása.
Amikor Rebecca fél tizenkettő körül befutott, megkapta tőlem
a könyvritkaságok vitrinjének kulcsát, amit addigra csupán egy fa-
pados lakat őrzött.
– Ha lesz időd, katalogizálhatnád őket, és nyugodtan csoporto-
sítsd a könyveket, ahogy jónak látod!
Rebecca egyébként is nagy szeme még nagyobbra tágult, és
idegesen babrálta a nyakában lógó ankh-jelet, ami csak egy volt az
általa birtokolt számtalan vallási szimbólum közül, amelyeket egy-
részt döntésképtelenségből, másrészt a karmikus jó pontok eminens
gyűjtése céljából viselt.
– Biztos vagy benne? Eddig el voltam tiltva tőlük.
– Most már nem. Rád bízom az egész üzletet.
Távozáskor megveregettem a vállát.
– Találd meg a harmóniát!
Bepasszíroztuk magunkat Oberonnal Granuaile autójába, és
utasítottam tanítványomat, hogy a Bush Highway-n hajtson kelet
felé. A Salt River vonalát követő, és a Saguaro Lake-et is érintő, ka-
nyargós utat leginkább a versenybiciklisek használták edzés céljából.
Megálltunk néhány tereptárgyul szolgáló palo verde fa mellett, és
egyenként kipakoltam a kocsiból a dobozokat a sivatagba, amíg
Oberon őrt állt az autó mellett. Miután kirakodtam, lótuszülésbe
ereszkedtem, és tetovált karomat a földhöz érintettem.
– Három hívást fogok lebonyolítani – magyaráztam Granuaile-
nek. – Először Prérifarkassal beszélek, aztán két elemi lénnyel. Az
elemi lények a druidák legjobb barátai. Nélkülük nem sokra men-
nénk. Gaia reakcióideje ugyanis túlságosan hosszú. Még az én kivé-
teles élethosszom is csupán fél óra az ő órája szerint, ha értitek, mi-
ről beszélek. Viszont az elemi lények a jelenben élnek, és úgy változ-
nak, ahogy a föld.
Távollétemben vigyázni fognak a könyvekre, utasítani fogom
őket, hogy ha nem térnék vissza, adják át őket neked. Az egyik
opuszt egyébként én írtam. Az első változatot még a tizenegyedik
században vetettem papírra, amikor megbizonyosodtam afelől, hogy
én vagyok az utolsó druida. Aztán időnként újraírtam, hogy el ne
vesszen a felhalmozott tudásanyag. A druidatudománynak ez az
egyetlen hiteles és létező kópiája.
– Én meg azt hittem, nem írtak le semmit a szájhagyomány
miatt – mondta Granuaile.
– Ez igaz, de a körülmények megváltoztak. Meglehetősen ve-
szélyeztetett fajnak számítok, nem? Tartalmazza az általam ismert
gyógyfüveket és azok hatásait, a rituálékat, és bemutatja, hogyan
kötheti magát az ember a földhöz. De ehhez a művelethez másra is
szükséged lesz, mert elhiheted nekem, hogy az ember nem képes
kitetoválni saját magát. Azt ajánlom, kérd meg Flidaist a Tuatha Dé
Dannanok közül, hogy segítsen neked. Brighidtől vagy Morrigantől
ne kérj segítséget, mert akkor belekerülsz a hatalmi harcukba…
Most meg mi van?
Granuaile a fejét rázta.
– Visszajössz. Semmi szükség rá, hogy ezeket elmondd.
– Ne marháskodj! Azért van rá némi lehetőség, hogy mégsem.
Az univerzum létezése a legjobb példa arra, hogy néha történnek
balesetek. Most pedig figyelj!
– Én még az elemi lényekkel sem tudok kommunikálni, nem
hogy Flidaissel! – ellenkezett Granuaile.
– Azt én mindjárt elintézem! Légy türelmes, és megmutatom!
– A tudatommal a földbe hatoltam, és megkértem a Sonora-sivatag
első elemi lényét, hogy tájékoztassa Prérifarkast a hívásomról. Aztán
a segítségét kértem a könyvek eltemetéséhez és a könyveimben fel-
halmozott értékes tudás megőrzéséhez. Az elemi lényekkel olyan
beszélni, mintha egy mentális képeskönyvet rajzolnál. Nem emberi
nyelvet használnak, hanem érzelmek szintaxisával összekötött képe-
ket. Meghaladja képességeimet, hogy pontosan reprodukáljam a
verbális interakciónkat, de nagyjából ezt az üzenetet küldtem
Sonorának: Druida varázslat / könyvek / védelmet igényel / segít-
ség.
Egy másodperc múlva már a karomban éreztem az üzenetet, és
a képek megjelentek az agyamban: Sonora jön / tudakozás: mi kell?
Elképzeltem egy három méter mély gödröt, bele pedig egy lét-
rát, ami elbírja a súlyunkat. Lelki szemeim előtt tartottam a képet, és
tőlem jobbra lassan egy gödör kezdett formálódni. Granuaile levegő
után kapott. Neki úgy tűnt, mintha egy Yoda-trükkel rukkolnék elő,
pedig csak Sonora dolgozott. Egy hordókaktusz elsüllyedt a földben
és elenyészett, füvek és gyökerek váltak szét a mélyülő és szélesedő
gödörben. Csak néhány percet vett igénybe az egész.
– Oké, most pedig levisszük a dobozokat! – Újabb percek teltek
el, és amikor befejeztük, megint beszélnem kellett Sonorával, és egy
másik elemi lénnyel is – egy vaslénnyel.
– A könyvek károsodhatnak a föld alatt, és akadálytalanul
megidézheti őket, aki utánuk szimatol. Meg kell védenünk őket.
– Ki szimatolna utánuk?
– A rossz fiúk. Szólok az egyik vaslénynek, hogy vegye körbe
őket vassal.
– Vagány. Minden elemi lény úgy táncol, ahogy te fütyülsz?
– Kiváló kérdés, és a válaszom: nem. Néhányuk segítőkészebb
a többieknél, de általában véve is kezesebbek lettek, mióta én vagyok
az utolsó druida a földön, aki segíthet nekik.
– Várj! Te segítesz nekik?
– Hogyne. Mi másért adnának az erejükből?
– Nem értem, miért lenne szükségük a te segítségedre. Ezek
hiper-szuper, király-sirály varázslények.
– Az biztos. Mégis előfordul, hogy boszorkányok vagy boszor-
kánymesterek uralma alá kerülnek véletlenül, akik gonosz és önző
célokra akarják felhasználni elbitorolt erejüket. Ha ilyesmi történik,
a druida dolga kiszabadítani őket. Néhány hónappal ezelőtt is ha-
sonló dolog történt, ha már itt tartunk. Kaibab elem lényét három
boszorkány rabul ejtette, de szerencsére éppen a közelben tartóz-
kodtam, és ki tudtam szabadítani, mielőtt valami hatalmas hülyesé-
get csináltak volna vele.
„Most arról az alkalomról beszélsz, amikor vadászni voltunk?
Ezért léptél le?”
Igen.
„Én meg beszoptam, hogy egy bajba jutott mókuskának
akarsz segíteni. Azt hittem meggárgyultál.”
 – A Grand Canyontól északra lévő Kaibab-fennsíkról beszélsz?
– kérdezte Granuaile, mire én bólintottam. – Mi van akkor, ha Kí-
nában van szüksége rád egy elemi lénynek?
– Értesülök róla az elemi lények élőláncán keresztül, aztán sí-
kot váltva Tír na nÓgba megyek, hogy a baj helyszínén bukkanjak fel
ismét a földön.
– És mi van, ha nem érkezel időben, és az elemi lény elpusztul?
– Akkor az történik, ami a Szahara sivataggal.
Figyeltem a száját, majdnem kibukott belőle, hogy „baromság”.
De összeszedte magát, és ezt mondta:
– A Szahara több millió éve ott van.
– Na, igen, de nem volt ám mindig ilyen száraz, mint most.
Kellemes időjárása nagy biodiverzitást biztosított. Aztán ötezer évvel
ezelőtt egy varázsló elkapta a Szahara elemi lényét, és magába ol-
vasztotta.
– Hogyan sikerült ez neki?
– Nagyon rosszul. Megőrült az erőfeszítéstől, hogy magában
tartsa, és meghalt.
A tanítványom összeráncolta a homlokát.
– Vagyis az elemi lény újra kiszabadult, nem?
– Ki. Az ereje kiszabadult, de többé nem rendelkezett össze-
függő identitással. Vad mágiává változott, ami a Nílus-deltánál sza-
badult el. Nem sokkal később az egyiptomi civilizáció nekilátott a
piramisépítésnek.
– Azt akarod mondani, hogy…?
– Nem, mert a véletlen egybeeséseknek nem vagyok nagy ba-
rátja. Mindenesetre érdekes, nem?
Bólintott.
– Ezt az elemi lények mesélték neked?
– Igen, háromezer évvel az én időm előtt történt. Ha kedves
vagy velük, sok titkot elárulnak neked. És ha megismertek, sokkal
gyorsabban válaszolnak. Ezzel a vaslénnyel, akinek most szóltam,
sok tündért felzabáltattam az elmúlt évek során. Ezért megszeretett.
Úgy hívja magát, hogy Sav.
Granuaile metsző pillantást vetett rám.
– Hagyd abba, sensei!
– Mi van már megint?
Pufogni kezdett, és elszabadult hajtincsét füle mögé simította,
aztán hitetlenkedve rám sandított.
 – Az a neve, hogy Sav? Vagyis a vas szó visszafelé olvasva?
Ugye, nem akarod velem elhitetni, hogy ez a vaslény egy szóvicc-
gyáros?
– Nem, teljesen igazad van – mosolyogtam. – De megengedte,
hogy elnevezzem, mert annyit dolgoztunk együtt az évek során. –
Némi szünetet tartva folytattam: – Hímként gondolok rá, pedig az
elemi lényeknek nincsen nemük. Bocsánat a szexista hozzáállásért.
– Oké – mondta Granuaile. – Bár már az is jó pont, hogy voltál
elég érzékeny észrevenni ezt.
„És ezzel kiegyenlítettél egy-egyre, gratulálok!” – szólalt meg
Oberon.
– Köszönöm – mondtam mindkettőjüknek. Aztán figyelmemet
visszafordítottam a föld felé, és gondolatokat sugároztam a földbe a
tetoválásokon keresztül: „Druida szükség / Sav. / Könyvek védelme.
/ Vasdoboz.”
– Már csinált hasonlót nekem – mondtam. – Tudni fogja a
dolgát, csak figyelj!
Granuaile előrehajolt, és nézte, ahogy a földből felbugyogó, ol-
vadt vas megszilárdult a dobozok alatt, aztán felkúszott az oldalu-
kon, mint egy polc, fekete falat alkotott, aztán bezárult fölöttük, és
végül ott állt előttünk egy hegesztés- és forrasztásmentes vasláda.
– Tyűha! Megélhetnél páncélszekrények gyártásából! – ismerte
el.
– Ezek a könyvek értékesebbek bárminél, amit a páncélszekré-
nyek őriznek. Most már nem tudják megidézni őket. Szerinted szól-
hatunk Sonorának, hogy zárja be a gödröt?
Rám nézett. Észrevette, hogy vizsgáztatom.
– Nem hinném. Ha nem véded meg valamivel, a vas a követke-
ző eső alkalmával rozsdásodni kezd, a talajvíz kárt tehet benne.
– Kiváló. Mit ajánlasz?
– Köszönd meg Savnak a segítséget, aztán hívd vissza Sonorát,
hogy vonja be tömör sziklával a vasat, majd temesse be a lyukat!
– Helyes, megköszönjük Sonorának és Savnak a segítséget.
Sonora kérni fog valamit a szívességért cserébe, és ha az erődből te-
lik, neked kell megadnod neki azt. Elkezdhetsz vele baráti kapcsola-
tot kialakítani.
– Sav nem fog kérni semmit?
– Annyi tündért bezabáltattam vele, hogy az adósomnak érzi
magát.
 Mindkettőnek megköszöntem a segítséget, aztán megkértem
Sonorát, hogy zárja körbe gránittal a dobozokat, és temesse be a
gödröt. Csendben néztük, ahogy Sonora dolgozik. Miután a könyve-
im már biztonságban lapultak a föld alatt, bemutattam Granuaile-t
mindkét elemi lénynek: „Új druida / Nincs kötés / Beszélni veletek.”
Abban a másodpercben fekete vasdarab jelent meg a homok-
ban.
Rámutattam, és azt mondtam:
– Ott egy kis darab Savból. Vedd fel, és gondolj a kedvességre
és az érdeklődésre. Kérdezd meg, hogy segíthetsz-e neki valamiben.
Félig nyitott szájjal, bizonytalanul nézett rám. Néha még nehe-
zére esett elhinni, hogy a tudomány korában ilyesmi létezhet. Mie-
lőtt bármit mondhatott volna, újabb vasdarab bukkant fel a földből.
Ez türkizkék volt.
– Ez Sonora darabja? – kérdezte.
– Igen, ezek segítségével kell kommunikálnod velük, ha nem
térnék vissza. Kezdjünk el gyakorolni, hogy ráérezz! Először Savval
próbálkozz! Ő beszédesebb.
Óvatosan felvette a földről a fekete vasdarabot, és úgy csíptette
ujjai közé, mintha egy undorító rovar lenne.
– Zárd köré a markod, és hunyd le a szemed, aztán köszönj ne-
ki gondolatban!
Engedelmeskedett, aztán néhány pillanat múlva összerezzent,
és halk kiáltást hallatott:
– Oh!
Csodálkozás üldözte a meglepettséget, aminek a sokk harapott
a bokájába, és az előbb említett érzelmek sorra átsuhantak
Granuaile arcán. Végül mosoly jelent meg az ajkán, ami ott is ma-
radt.
„Mi az? Sav azt mondta neki, hogy nyerni fog a lottón?” –
kérdezte Oberon.
Nem t’om. Ez nem olyan beszélgetés, amit ki tudnék hallgatni.
„Tudják az elemi lények egyáltalán, hogy itt vagyok?”
Sonora tudja. Druidahavernek hív, tehát adott neked egy be-
cenevet. Szóval nem csak egyszerűen kutyának hív.
„Klassz. Sav miért nem tud rólam?”
Nem vagy az ökoszisztémája része, és soha nem etetted tün-
dérekkel. Sav úgy gondol a tündérekre, ahogy te a disznóhúsra.
„Hékás! Azt akarod mondani, hogy a tündéreknek bacon ízük
van?”
Nem, egyetlen dolognak van bacon íze…
„Az pedig a bacon!”
Pontosan. Csak megpróbáltam párhuzamot vonni. A vaslény
varázslattal táplálkozik, és a tündérek mágikus lények, akik a má-
gikus síkon születnek. Szóval, amikor tündérrel kínálom, az olyan,
mintha neked abból a Bacon Robbanásból adnék, és utána baconos
tejeskávéval itatnálak.
„Olyat még sohasem adtál nekem, miért?”
Mert baconos tejeskávé nem létezik.
„Hazudsz! Logikus, hogy létezik. A vámpírok léteznek, a vér-
farkasok léteznek, a tündérek léteznek, tehát a baconos tejeskávé-
nak is léteznie kell! Menjünk be gyorsan egy Starbucksba!”
Oberon, de most komolyan, nem hiszem, hogy ilyesmi létezne,
csak azt akartam, hogy megérts.
„Nem fogsz becsapni! Biztosan van, csak a titkos menüjükön!
Azért vigyorog a hableány a poháron, mert tudja, hova dugták a
baconos tejeskávét!”
Oberon, ne őrülj meg!
„Én ugyan nem! De tudod, mi az őrültség?! Öt dollárt fizetni
egy kis forralt tejért és ízesített szirupért! De most már tudom, mi-
re megy ki a játék! Azért vágnak meg ekkora összeggel, mert a
pénzt a kutatólaboratóriumukra fordítják! Valahol Seattle külvá-
rosában van egy létesítmény, ami még az 51-es körzetnél is védet-
tebb. Odabent rövidlátó és bilifrizurás emberkék fehér köpenyben
próbálják megtalálni a kávé Szent Grálját.”
Vagyis a baconos tejeskávét?
„Nem, Atticus, már mondtam, hogy az létezik! Most a próféci-
áról beszélek, ami így hangzik: A gőz és a tejhab közepette egy vak-
si fehér ruhás rájön a folyékony paradoxonra, és elnevezi Tripla
zsírmentes, dupla baconös, ötsajtos mokkának!”
Oberon, mi ez a baromság?! – Éppen meg akartam kérdezni,
hogy ezt a tévéből szipákolta-e, amikor Granuaile szeme felpattant:
– Ez csodálatos volt! – suttogta. – Mintha… álmodnék. Ezek a
képek a fejemben… Csak éppen képes voltam irányítani az álmot, és
szavak nélkül kimondtam, amit akartam.
– Jól összefoglaltad. De mit mondott?
– Bízik benne, hogy két druida dupla tündéradagot is jelent.
Mosolyogtam.
 – Logikusnak hangzik. De most köszönj Sonorának is! Mélyebb
lesz a hangja és teltebb, mint Savé. Ha Sav forró csoki, Sonora cso-
koládékrém.
– Tyű! Rendben… – mondta Granuaile. – De én nőneműnek
fogom tekinteni.
A vasdarabot a farmerzsebébe tette, és megmarkolta a türkiz
színű követ. Most már magabiztosan összezárta körülötte az ujjait,
és behunyta a szemét. Egy kis szisszenés, és borzongás jelezte a kap-
csolat létrejöttét. Ugyanúgy elmosolyodott, mint az előbb.
Jó, most egy darabig nem figyel – mondtam Oberonnak. Ki-
fejtenéd, hogyan lehet zsírmentes egy dupla baconös, ötsajtos ká-
vé?!
„Hát ez az, hogy sehogy! Épp ezért kutatják elbarmolt frizurá-
jú emberek, akik a hajukkal már kifejezésre juttatták elcseszettsé-
güket, mert csakis az hiheti, hogy ilyesmi létezhet, akinek teljesen
elment az esze!”
Olyan veszélyes a logikád, hogy arra már ki kéne tenni egy
halálfejet. Különben meg hol hallottad azt a próféciát?
„Hát az egy érdekes történet, de… hé, valaki közeledik!” – he-
gyezte a fülét Oberon, és a fejét kelet felé fordította.
Arra néztem, amerre ő, és megláttam a sivatagi aljnövényzet-
ben felénk közeledő ismerős kutyaalakot.
„Ez Prérifarkas!” – kezdte csóválni a farkát Oberon. Ki lett
volna más. Pontosabban az egyik alakja, amit a navajo törzs képzelt
el magának. Fürgén ügetett a medvekaktuszok között, kilógott a
nyelve, és üdvözlésül boldogan felnyüszített. Mielőtt köszönthettük
volna, átváltozott egy farmert, csizmát és fehér atlétatrikót viselő
őslakossá. Hosszú, egyenes haja a hátára hullott a cowboykalap alól,
ajkán önelégült mosoly játszott.
– Hogy ityeg, Druida? Felteszem, már nem mérges rám… – Ki-
hallatszott a hangjából, hogy a legkevésbé sem érdekli, mérges va-
gyok-e, vagy sem. Arra az incidensre utalt, amikor nemcsak megfe-
nyegetett, de át is vert – mindezt azért, hogy segítsek neki egy bu-
kott angyal legyőzésében a pokol ötödik köréből. Lassú, száraz dör-
mögéssel beszélt, mintha viccelődne, és beszédstílusomat igyekez-
tem az övéhez szabni.
– Uggyan! Mán megenyhültem az elmúlt hetekben!
– Tuttam, hogy így lesz! Hogy vagyol, Oberon? – guggolt le, és
Oberon felé biccentett. Oberon ráugrott, és lelkesen csóválta a far-
kát.
„Nincs okom panaszra, Prérifarkas. Főleg, ha kolbászt is hoz-
tál!”
Prérifarkas felnevetett, mert olyan tisztán hallotta Oberon
gondolatait, mint én. Két kézzel simogatta Oberont, az egyik kezével
a hátát masszírozta, a másikkal a torkát dögönyözte.
– Má’ megbocsáss, Oberon, de nem volt időm vásárolgatni,
nem akartam megvárakoztatni a druida kartársat! Ki az a hölgye-
mény?
„Granuaile.”
– Az inasom – magyaráztam. – Éppen Sonorával beszél. Mi
lenne, ha magukra hagynánk őket, amíg társalognak, és sétálnánk
egy nyúlfarknyit?
– Ezer örömmel, Druida – állt fel Prérifarkas és elindultunk
déli irányba, hogy a beszélgetésünkkel ne zavarjuk meg Granuaile-t.
Oberon követett bennünket, és boldogan szimatolta a kaktuszokat
meg a kreozotokat.
– Szükségem lenne a különleges képességére – mondtam Pré-
rifarkasnak, és felvázoltam előtte, mit tartogathat számomra a közel-
jövő Asgardban.
Kuncogni kezdett.
– Őszintén szó’va, vártam mán, mikor gyünnek elő az öngyil-
kossági hajlamai! – azzal oldalt fordult, és köpött egy nagyot. – Meg-
támadni a norvégokat! Maga a rózsaszín szemű papagájnál is
dilinyósabb!
– Magánál egy hangyányival sem vagyok dilisebb! Különben is,
az egyezség kifizetődő lehet mindkettőnk számára.
– Egyezség?
– Üzletnek is mondhattya tőlem!
– Üzlet? – Prérifarkas vigyora állatiassá változott, és szikrák
pattogtak a szemében. Tudtam, hogy kíváncsivá tettem. Miközben
arról óbégat, hogy kisemmizem, addig alkudozik, amíg azt nem hi-
szi, ő nyert. Miután beszámoltam neki az egyezségről, a hasát mar-
kolászva fetrengeni kezdett a földön, és a vonyítástól patakzottak
arcán a könnyek. De amint újra beszélni tudtam vele, komoly tár-
gyalásba fogtunk, aminek kézrázás lett a vége.
– Mindig öröm találkozni magával, Druida! – mondta. – Itt
maradok a környéken, amíg nem tér vissza. Már ha egyáltalán visz-
szatér. – Oberonra nézett. – Legközelebb gondom lesz rá, hogy hoz-
zak egy zacskó almás-csirkés kolbászt, amit annyira imádsz!
„Oké, emlékezni fogok rá!”
Intett egyet, aztán felvette a kutyaalakját, és elügetett keletnek,
amerről érkezett. Oberonnal visszatértünk az éppen felálló, és térdét
porolgató Granuaile-hez.
– Mit beszéltetek meg Sonorával?
Csak úgy ragyogott a gyermeki izgatottságtól.
– Annyira csodás volt! Nagy munkát bízott rám, és nem várha-
tok vele, mert sürgős!
– Mi lenne az?
– Ki kell irtanom az East Verde folyóból a folyami rákokat.
A szemöldököm rögtön felszaladt.
– Ez valóban nagy munka, már ha nem viccelsz. – A folyami
rákok invazív, idegen fajnak számítottak, lassan kiirtották a folyóból
az őshonos halakat és békákat, mivel megették az ikrákat, petéket és
az őshonos fajok az egyéb táplálékért is versenyezni kényszerültek
velük. – Honnan fogod tudni, hogy mindet kiirtottad?
– Sonora majd irányít. Megmutatja, hol vannak, és megtanít
mindenre az ökoszisztémát illetően. Megmutatja, hogyan kötődnek
egymáshoz az állatfajok és a növények. Már alig várom! – Ugrálni
kezdett, és hármat tapsolt örömében. – Tényleg igaz, hogy a föld él!
Nem hittem, hogy ilyesmi előfordulhat, sensei! Van valami hierar-
chia az elemi lények között, sensei?
– Hogyne lenne! Tudtam, hogy erre is rájössz. Hová helyeznéd
Savot a hierarchiában?
– A legalsó szintre.
– Helyes. Az ásványok avatárja. Nagyon behatárolt cselekvési
körrel rendelkezik, de ezeken a határokon belül mindent felülmúl, és
mivel a vas roppant praktikus dolog, hasznos barátságot kötni a vas-
lényekkel. Mert az ember nem fogja a berilliumlényt vagy a
molibdénlényt hívogatni. Jó, ők is ott vannak valahol, de nem ülnek
egész nap a telefonon, ha érted, mire gondolok. Sonora a következő
szint, ő azt képviseli, amit a druida megvédeni hivatott. A regionális
ökoszisztéma avatárja, hatalmas erővel rendelkezik, de az emberi
hülyeségnek roppant mód ki van szolgáltatva. Bármit szipolyozunk
ki a földből, ezekből az avatárokból szipolyozzuk ki, ha érthető, amit
mondok.
– És mi áll fölöttük?
– A tektonikus lemezek. Ők a szó szoros értelmében az öko-
szisztéma alatt helyezkednek el, de hierarchikus értelemben eggyel
felettük állnak. Jobb, ha nem húzod fel őket. De nem lesz sok dolgod
velük, mivel ott van neked Gaia.
– Hú. Kíváncsi vagyok, milyen Gaia…
A mosolya ragadós volt, és azon kaptam magam, hogy én is ba-
zsalygok.
– Türelmes és kedves. De sokkal nehezebb vele beszélni. Örü-
lök, hogy Sonora megbízott a folyami rák-biznisszel, és hogy hajlan-
dó veled szóba állni az úr.
– A hölgy – javított ki Granuaile.
– Legyen hölgy – rántottam meg a vállam érdektelenül. – Jót
fog tenni neked, hogy kijutsz a városból. Vidd magaddal Oberont is!
Inkább a folyóparton szeretne lenni, mint megint összezárva Mrs.
McDonagh bátor macskáival.
„Ez igaz! Köszönöm Atticus, nagyon bölcs ötlet volt tőled!”
Azt akarom, hogy figyelj, oké? Őrködj, amíg a folyónál mun-
kálkodik, és jelezz neki, ha veszély közeledne. Egyelőre még nem
fejlődött ki benne a szükséges mértékű paranoia.
„Rendben, rajta leszek a dolgon.”
– Szívesen elviszem, ha befér még a kocsimba – mondta
Granuaile.
– Gyerünk vissza a városba, és nyomj egy féket a banknál! Ve-
szek fel neked készpénzt, hogy bérelhess egy furgont. Vegyél kem-
pingfelszerelést is meg nagy festékesvödröket a rákoknak!
– Csodás! – örvendezett Granuaile, aztán mindhárman vissza-
préseltük magunkat a kis Chevybe.
„Hiányozni fog, hogy nem beszélhetek hozzád, Atticus” –
mondta Oberon. „De legalább Granuaile nem kezel közönséges ku-
tyaként.”
Ne csavarogj el, hogy ne kelljen miattad aggódnia! Majd el-
megyünk vadászni, ha visszajöttem. Csak te meg én.
„Hová?”
A coloradói San Juan-hegységre gondoltam.
– Ha végeztél – mondtam Granuaile-nek, ahogy a Bush High-
way-n visszafelé robogtunk –, hagyd Oberont az özvegynél! Beug-
rom hozzá délután, és jelzem neki az érkezésed.
Granuaile alig fért a bőrébe az izgatottságtól, ez felidézte ben-
nem első találkozásomat egy elemi lénnyel: egy írországi mocsár-
szellemmel. Érzelmi reakcióm legalább olyan heves volt, mint
Granuaile-é. Észrevételeztem, hogy vérmérséklete megfelel a druida
életforma által megkívántnak. Izgatottsága a Mill Avenu-i
bankomatig kitartott, ahol felvettem neki a pénzt, majd elváltak út-
jaink. Én ebédelni indultam, Granuaile pedig Oberonnal a nyomá-
ban megcélozta az REI-t, hogy megvegye a szükséges felszerelést,
azután furgont béreljen.
– Visszajössz, sensei – dögönyözte meg elváláskor a mellkaso-
mat, de olyan erősen, hogy azt hittem, masszázsszalonban vagyok. –
Nem hagyhatsz itt, ha már ennyire felcsigáztál. Az olyan lenne,
mintha vennél egy gyereknek egy akciófigurát, de azt mondanád ne-
ki, nem bonthatja ki.
Pillantása találkozott az enyémmel, és hirtelen nem tudtam
megszólalni, pedig valami biztatót kellett volna mondanom. Néhány
másodperc múlva Granuaile megunta, hogy a válaszomra várjon,
megragadta az ingemet, magához húzott, és gyorsan megpuszilta az
arcomat. Illata az orromban maradt még akkor is, miután hátralé-
pett: vörösboros-virágsampon epres szájfénnyel keverve. Gyorsan
megpördült, és a kocsijához sietett behúzott nyakkal, mintha attól
tartana, megszidom valamiért. Kinyitotta a hátsó ajtót Oberon szá-
mára, megkerülte az autót, és anélkül hogy rám nézett volna, beült a
kocsiba.
„Ez igazán romantikus volt, de attól tartok, hogy én nem tu-
dok ilyen búcsúzást produkálni. Legfeljebb vadul kefélni kezdhet-
ném a lábadat.”
Leguggoltam mellé, és kuncogva megöleltem Oberon nyakát.
Légy jó! Visszajövök, ahogy tudok, aztán keresünk egy új la-
kóhelyet.
„Több teret szeretnék a futkosáshoz.”
Biztosan megoldható. Az autóhoz kísértem, Oberon óvatosan
bemászott a hátsó ülésre, becsuktam rá az ajtót, aztán integettem,
amikor Granuaile elhajtott.
Boldogan felsóhajtottam, felidéztem magamban tanítványom
csókját, és élveztem illatának foszlányait, de bűntudatot éreztem,
amiért egyáltalán megengedtem neki, hogy megcsókoljon. Remél-
tem, hogy a közeljövőben megint bedobja ezt a figurát, de rögtön
megróttam magam, hogy ilyesmit kívánok. Észak felé, a Rúla
Búlában a világ legfinomabb halas krumplija várt rám, hogy utoljára
megkóstoljam. Leráztam magamról a kábulatot, majd elindultam az
étterem felé – elhatároztam, hogy Tempében töltött utolsó óráimat
csak azért is kiélvezem.
– Hé, Siodhachan! – dörögte egy férfihang a hátam mögül.
Ösztönösen lehajoltam, és megpördültem, hogy szembenézzek a tá-
madással. Jobb kezem a jobb vállam felé lendült, hogy megragadjam
Fragarach álcázott markolatát. De végül megkönnyebbülten a tokjá-
ban hagytam, mert észrevettem, hogy nincs veszély. A Trippi-Hippi
előtt egy izmos afroamerikai állt, és rajtam röhögött.
– Apám, te még annál is paranoiásabb lettél, mint amikor utol-
jára láttalak!
Zavarban voltam, mivel nem ismertem fel a férfit, pedig az ille-
tő tudta az ír nevemet. Barátságosnak tűnt, de fogalmam sem volt
róla, honnan fújta ide a szél.
 Tizedik fejezet

– Térj meg Jézushoz! – mondta a férfi szélesen vigyorogva, és karját

hívogató ölelésre tárta. Batikolt, vörös-sárga-zöld pólót viselt fehér
békejellel az elején. Farmerben volt, lábát pedig klasszikus Chuck
Taylor Converse cipőbe bújtatta. Barátságosnak tűnt. Hangja meg a
jóképű macsósága egy Old Spice tusfürdő szereplőjére emlékeztetett.
Továbbra sem tudtam hová tenni, ami nagyon idegesítő volt,
mert fel kellett volna ismernem. Nagyon kevesen ismerik az ír ne-
vemet – még néhány barátom, például Granuaile sem tudja. Ráadá-
sul rá sem hibázhatott, mert a Siodhachan az első ezer leggyakrab-
ban adott keresztnév között sem szerepelt már hosszú ideje. Akárki
volt is, régről ismerhetett, vagy ismert valakit, akivel régen találkoz-
tam. Már majdnem aktiváltam a tündérlátást, hogy azon át is meg-
nézzem magamnak, de valami megállított. Mi van, ha ez tényleg Jé-
zus? Ha meglátom a varázsspektrumban, úgy kiég a szemem tőle,
mint két tükörtojás. Maradtam a verbális érdeklődésnél.
– Szeretne velem arámiul beszélni? – kérdeztem az említett
nyelven. – Már nem is emlékszem rá, mikor beszéltem ezen a nyel-
ven utoljára, maga?
A legkisebb nehézség nélkül váltott arámira.
– Már hogyne emlékeznék! – A mosolya széles és fölöttébb vi-
dám maradt. – Angliában beszéltünk ezen a nyelven, amikor a
Templomos Lovagok kincsét vittük, és hamis nyomokat hagytunk
magunk után. Nagyon tetszett ennek a kis földi látogatásomnak a
végeredménye. A teóriagyártók kifogyhatatlanul kreatívnak bizo-
nyultak, és sok rövidlátó tudós asztalára kenyeret tettünk vele.
– Jézusom, tényleg maga az?! – egyenesítettem ki
megroggyantott térdem, elfogadtam a felkínált ölelést, és alaposan
hátba veregettük egymást férfiszokás szerint. – Ez hihetetlen, öre-
gem! Ki találta magának ezt a külsőt?
Jézus a Trippie-Hippi felé biccentett a fejével, és angolra vál-
tott:
– Az egyik vendégtől kaptam. Fel akarta dobni a megjelenése-
met – magyarázta.
– A régi nem volt túl kellemes, ugye? – kérdeztem szintén an-
golra kapcsolva. – Gondolom, ez kényelmesebb az eddigi félmezte-
len-töviskoronás stílusnál!
– Az biztos! Leginkább az tetszik az egészben, hogy a bőrszí-
nem közelebb került az eredetihez. Jobb nem is lehetne!
– Nem kétlem! Éppen ebédelni indultam. Velem tart?
– Te fizetsz? – vigyorgott.
– Hogyne, meghívom! Mióta van itt? – A lámpa zöldre váltott,
és észak felé sétáltunk a Mill Avenue-n.
– Éppen az előtt érkeztem, hogy felbukkantál – mondta. –
Anyám említette, hogy meginnál velem egy sört.
– Így van, ezt üzentem vele. Volt olyan kedves és megáldotta
néhány nyílvesszőmet. Nagyon megtisztelő, hogy elfogadta a meghí-
vásomat.
– Viccelsz? – horkantotta Jézus. – Én köszönöm! Bevallom,
senki sem akar csak úgy sörözni velem. Ha nem magyarázatokat
kérnek tőlem vagy segítséget, akkor túl sok információt zúdítanak
rám. „Kérlek, Jézus, segíts!” „Ó, Jézus, ez nagyon jó, abba ne
hagyd!” Állandóan ezt hallom, most már te vagy az egyetlen, aki csak
úgy elhív egy sörre.
– Miért, volt valaki, akivel annak idején sörözött?
– Bertrand Russell.
– Oh. Mr. Kishitű? Hát, örülök, hogy okot szolgáltattam rá,
hogy lejöjjön!
– Beismerem, volt egy hátsó szándékom is. Nem szeretném, ha
később azt gondolnád, csak félig mondtam igazat, amikor azt mond-
tam, csak sörözni ugrottam le. De a komolyabb társalgás várhat egy
kicsit.
Elhaladtunk egy napbarnított bőrű, napszemüveges férfi mel-
lett, aki a „They are red hot” című dalt pengette – egy régi blues a
forró bukszákról –, miközben érdes hangon énekelte a ragadós szö-
veget. Nyitott gitártokja egy virágládán feküdt. Jézus elkezdett rit-
musra bólogatni a fejével, amit némi vállmozgással kombinált.
– Milyen jó kis nóta! Tudod ki írta? – kérdezte.
– Azt hiszem, Robert Johnson, egy Mississippi Delta-blues
énekes.
– Tényleg? – A keresztény isten abbahagyta a táncolást, és rám
nézett: – Csak nem az, aki a Keresztút című dalt is írta?
– Csak de.
Felnevetett, aztán a fejét csóválva továbbhaladt észak felé.
– Az ellenfelem alaposan megtévesztette. De azért jólesnek az
ilyen meglepetések. Az emberi agyam nem mindentudó, és egy ideig
eltart, amíg képbe kerülök.
A gitáros abbahagyta mögöttünk a pengetést:
– Mi a franc?!
Amikor hátranéztem, észrevettem, hogy a gitártokja megma-
gyarázhatatlanul – és csodálatos módon – teli van tömve dollárok-
kal. Ujjongva összecsukta a gitártokot.
– Azt hiszem, szerzett neki egy jó napot – mondtam.
– Elég egyszerű volt. Csak néhány zöld papírfecni.
A Rúla Búlánál kinyitottam a társam előtt az ajtót, és intettem,
hogy fáradjon be. A bárban ültünk le, éppen az ajtóval szemben, sört
rendeltünk. Én egy Smithwick’st ittam, Jézus pedig úgy gondolta, jó
nap ez egy Guinnessre. Mindketten rendeltünk a híres halas krump-
liból, aztán én megnéztem a whiskey itallapot is.
– A whiskey-re külön menüjük van? – kérdezte Jézus.
– Ó, igen, méghozzá kincseket rejtő. Van egy kis folyékony bá-
torságuk hátul, ami hatvan évnél is idősebb. Bedob velem egyet?
– Nem, inkább nem – vetett gyorsan keresztet.
– Ne csinálja már! Meghívom!
Egy másodpercig gondolkozott, aztán így szólt:
– Egye fene! Biztosan egészen új élmény lesz!
Csodálatos! Most vettem rá Jézust, hogy bedobjon velem egy
tüskét. Senki sem fogja elhinni, de kit érdekel! Szóval rendeltünk az
őrületesen drága, elsőrendű ír whiskey-ből, amiből öt centiliter het-
venöt dollárba kerül, mert ha az ember Jézust hívja meg egy körre,
nem szúrja ki a szemét holmi scotchcsal. Poharunkat az ír
whiskeyfőzőkre emeltük, és a füstös nedű kellemes selymességgel
égette végig a torkunkat.
– Hú! – csapta le Jézus a poharát, és köhécselt kicsit. – Ez az-
tán jóféle!
Tiszta szívemből egyetértettem.
– Igyunk még egyet?
– Ó, nem! – mondta Jézus halkan, és a szeme egészen kikere-
kedett. – Ez egy olyan szituáció, amikor meg kell állnom, hogy meg-
kérdezzem magamtól, hogy én mit csinálnék hasonló helyzetben…
Felnevettem és a vállára csaptam, és miután tovább ízlelgettük
magunkban az új élmények sorát, elvetettük az újabb whiskey-k be-
lökését, és helyette az Ír Autóbomba-koktél mellett döntöttünk, mert
még nem robbantott ilyet soha.
Mire az ételünk megérkezett, már mindketten kellemesen ka-
patosak voltunk, és nekiestünk betörölni a krumplis halat, hogy egy
kicsit felszívja az alkoholt.
Jézus az első néhány falat után elismerően hümmögni kezdett:
– Ez aztán az istenek eledele!
– Jól hallottam? Tényleg többes számot használt?
Jézus fintorgott.
– Ilyen átlátszó vagyok? Régebben olyan csodálatos példabe-
szédeket ráztam ki a kisujjamból, amikkel évszázadokra megkötöz-
tem a papokat, és azóta próbálják megmagyarázni őket a gyülekeze-
tüknek, de elég néhány pohárka ital, és máris olyan egyszerű leszek,
mint a bot!
– Szóval az istenekről akar velem beszélni.
– Egy konkrét istenről, igen – mártotta krumpliját a ketchup-
pocsolyába és betörölte, mielőtt folytatta volna: – Ez annyira jó,
hogy azt hiszem, mindenkinek ki kellene próbálnia, nem gondolod?
– Az biztos, hogy boldogabb hely lenne a világ.
– Rendben!
– Mi van rendben? – kérdeztem.
– Hé! – kiáltott egy férfi két asztallal lejjebb. – Honnan van ez
a halas krumpli?! Én nem rendeltem.
– Én sem – mondta a barátjával mögöttünk ülő fiatal hölgy. –
Mégis kettőt kaptunk.
Minden vendég olyan halas krumplit talált az asztalán, amit
nem rendelt meg, és a pincér sem emlékezett, aki kihozta volna. Las-
san a pincéreknek is leesett, hogy olyan ételek vannak az asztalokon,
amik nem szerepelnek a rendelésekben. Egymást kérdezgették, hogy
ki vitte ki őket, aztán bementek a konyhába, hogy a szakácsot is ki-
faggassák, aztán elkezdték keresni az üzletvezetőt. Az egész fölöttébb
furcsa volt. Visszafordultam Jézus felé, akinek apró mosoly bujkált a
szája sarkában.
– Mintha önelégültséget látnék az arcán – mondtam.
– A csodák akkor a legmulatságosabbak, ha az emberek nem
számítanak rá.
– Nekem mondja?! Én is sok csínyt csinálok a kötésekkel, ha-
sonló okból.
A Béke Hercege kuncogott, és ezt mondta:
– Tudom. De hol is tartottam? Ja, igen! Szóval az isten, akiről
beszélni óhajtok veled, Thor. Te és néhány szövetségesed azt tervezi-
tek, hogy megölitek, ugye?
– Hááát… őőő… – mondtam, mert készületlenül ért a kérdés. –
Végül is… – fejeztem be ügyetlenül. Általában ilyesmit nem vallanék
be, de hogy nézett volna ki, ha hazudok Jézusnak. Bár bíztam benne,
hogy a saját feladatköröm kimerül az extraplanáris taxis szerepkör-
ében. – Én leszek a sofőr. Én nem igazán akarom megölni őt.
– Megmondom őszintén, hogy nem túl okos dologra készültök,
és az lenne a legjobb, ha ejtenéd az ügyet.
– A testi épségem miatt aggódik?
– Is. Amennyire látom a jövőt, nem éled túl.
Ettől az egyetlen mondattól szinte kijózanodtam. De bátor arc-
kifejezést öltöttem, és így szóltam:
– Egész jól megy a túlélés, szerintem nem lesz gond.
– Aha – mondta Jézus, aztán megrágta a halat, majd megtöröl-
te a szája szélét, és csak azután folytatta: – Gondolom, a
Morrigannel kötött egyezségedre célzol.
– Ezek szerint hallott róla?
– Aenghus Óg úgy üvölt a pokolban, hogy felhallatszik a
mennybe is. De honnan veszed, hogy Morrigan védelme Asgardig
elér? Persze, átutazhat oda, de nem bitorolhatja a valkűrök szerep-
körét. Ha elbuksz, nem a Valhallába kerülsz, és Freyja sem visz
Fólkvangrbe. Hel birodalmába kerülsz, és ott is fogsz maradni. Nem
lesz visszaút Tír na nÓgba.
– Azt hiszem, ezen el kell gondolkoznom. De inkább a taktika
és a stratégia szempontjából, és nem a feladáséból.
– Úgy látszik, nem ragaszkodsz az önmegőrzéshez. Hm. Rend-
ben, akkor gondolkozz ezen is: ha megölöd Thort, a norvég panteon
bosszúja nemcsak téged ér el, hanem a barátaidat és a szeretteidet
is. Ráadásul a többi panteon istenei is arra kényszerülnek, hogy szo-
lidaritásból lesújtsanak rád.
– Valóban? Azt hittem, mindenki gyűlöli Thort. Legalábbis
mindenki, aki tényleg ismeri. Nem valószínűbb, hogy brownie-t kül-
denek meg ambróziás ajándékkosarakat?
Jézus elgondolkozva nézett rám.
– Ebben igazad van. Bocsánat a nyers kifejezésért, de a legfi-
nomabb jelző, amivel egy másik isten illette Thort, az a szemét volt.
– Tudom – bólintottam. – Egy szeméttelep. De a halandók kö-
zött nagyon jó a PR-ja. Azt hiszik, a védelmezőjük, valamiféle hős, de
valójában ki kellene küldeni a tengerre és meggyújtani, hogy rendes
vikingtemetésben részesüljön.
Jézus felsóhajtott, és a halántékához nyomta az ujját.
– Az istenek akkor sem fogják lenyelni ezt, Sioadhachan, akkor
sem, ha gyűlölik őt. Be kell látnod, hogy az akció csak saját védtelen-
ségükre ébreszti rá őket. Csúnyán fognak reagálni.
– Ebbe saját magát is beleérti?
– Én kívül maradok a csatározásokon – mondta, aztán egy pil-
lanatra elgondolkozott, hogy valóban így van-e, aztán egy bólintással
megerősítette, hogy helyesen beszélt. – Nekem senki sem árthat.
Viszont van néhány barátom, aki megsérülhet – húzta fel a szemöl-
dökét jelentőségteljesen, és felém biccentett. – Te vagy az egyikük.
– Tényleg? A barátja vagyok?! Jézus a cimborám?
Kuncogott.
– Az ivócimborád biztosan! És egy tiszteletreméltó öreg vagy.
– Öreg?! Máris nyikorogni kezdenek az ízületeim.
– Elfogadod a tanácsomat? Felejtsd el ezt a dolgot Thorral!
Nemcsak rossz ízű, de rangodon aluli is.
– Bárcsak megtehetném. De nem szeghetem meg egy barátnak
tett fogadalmamat. Az is méltatlan lenne hozzám. A személyes biz-
tonsága kockáztatásával segített felszámolni egy pokollal üzletelő
boszorkánykört. Nem szeghetem meg ezután az ígéretem.
Jézus elgondolkozott a hallottakon, csend hullott ránk, a söré-
be kortyolt, aztán letörölte a Guinness-bajuszt a szalvétával.
– Tényleg nehéz kérdés. Nem tanácsolhatom azt, hogy szegd
meg a fogadalmad. Azt hittem, valahogy ki tudsz mászni a kötele-
zettség alól.
– Talán megpróbálhatnám. De előre tudom, hogy Leif ragasz-
kodna hozzá, hogy csináljam végig. Ennél jobban semmit sem akar.
– Jól látom, hogy elszántad magad erre az erőszakos akcióra,
és arra, hogy olyan hullámokat támassz, amelyek minden síkon vé-
gigvágtatnak majd?
– Bárcsak máshogy fogalmazott volna! Tényleg nem az a rög-
eszmém, hogy verekedéseket provokáljak. A balhék találnak meg
mostanában engem. Sok sötét árny fenyeget a horizonton, amiket el
szeretnék kerülni. Nem akarok ujjat húzni Bacchusszal, sem a róma-
iakkal. Vagy a görögökkel, ha már itt tartunk. Ezek igazi halhatatla-
nok, és összecsinálom magam tőlük. Na, és ott vannak azok a fickók,
akik céltáblát festettek a hátamra. Talán tud valamit róluk. Hallott
valaha a magát Isten Kalapácsainak nevező szervezetről?
Jézus szemei között az elgondolkodás ránca jelent meg.
– Csak nem a régi, svéd boszorkányvadászokról beszélsz?
– Nem, ezek kortársak és oroszok.
A ránc tovább mélyült.
– Várj csak egy pillanatot! Seggfejeknek hangzanak.
Bizonytalanul pislogtam, hogy vajon jól hallottam-e.
– Tessék?
Jézus grimaszolt, és a fejére bökött.
– Ez az aprócska, emberi agy. Valami mappázó-rendszert kell
alkalmaznom, ha képben akarok maradni. Nagyon úgy hangzik,
mintha ezek a fickók is a Seggfejek, Akik Gonosz Dolgokat Tesznek
A Nevemben klubhoz tartoznának.
– Jesszusom! Akarom mondani, hűha! Van egy ilyen nevű
mappája?
– Sajnos az a legnagyobb! De almappákra bontottam, mint
például: „Seggfejek, Akik Felhatalmazva Érzik Magukat, Hogy Em-
berek Fölött Bíráskodjanak És Megöljék Őket Az Én Nevemben.” –
Lehunyta a szemét, aztán gyorsan kinyitotta: – Igen, tudom, kikről
beszélsz. Az Isten Kalapácsai egy kevert hitre alapuló szervezet, akik
kabbalista varázslókat alkalmaznak rohamosztagként. Mi van velük?
– Azt hiszem, már megválaszolta a kérdésemet. Az érdekelt
volna, hogy élvezik-e a maga hivatalos szentesítését.
– Nem. A legkevésbé sem.
– Érdekes. Pedig néha megölnek egy-két démont, nem?
– Na, igen, de még az elromlott óra is helyes időt mutat napon-
ta kétszer. Nézd, abban nehéz kivetnivalót találni, ha olyan lényeket
mészárolnak le, amelyek nem tartoznak erre a síkra. De olyan tágan
értelmezik a gonosz fogalmát, hogy ártatlanokat is megtámadnak.
Sem kegyesség, sem türelem nincs bennük. És nem ismerik a meg-
váltás fogalmát.
– Értem. Ne számítsak rá, hogy ellátogat hozzájuk, és meg-
mondja nekik, hogy szálljanak le rólam, ugye?
Hirtelen hátrakapta a fejét a Mill Avenue-ra nyíló ajtó felé, és
fülelni kezdett, mintha zajt hallana kintről. Aztán vigyorogva vissza-
fordult felém, és sejtelmesen ezt mondta:
– Erre nem lesz szükség. – Aztán nagy kortyokban felhajtotta a
maradék Guinnessét.
Amikor Yosef Bialik rabbi agresszíven berobbant az étterembe,
minden világossá vált. Kilenc haszid zsidó követte őt, akik bozontos
szakállt viseltek és kalapjaik alól tekintélyes pajeszok lógtak ki. Az
emberek abbahagyták az evést, és őket nézték. Haszid zsidót vi-
szonylag keveset lehetett látni Tempében, hát még olyanokat, akik-
nek zordon ábrázatukhoz passzoló fekete ruhájuk is volt. Nem úgy
tűnt, mint akik kóser ír ételt jöttek enni. Sőt, még a pincér „Hányan
vannak?”-kérdését sem méltatták figyelemre, és a bejárat közelében
hármas oszlopba rendeződtek: a középső oszlopban négyen álltak, a
két szélsőben hárman-hárman.
– Jézusom, ez harci alakzat!
– Tudom – mondta Jézus. – A kabbalista életfa. Jó kis muri
lesz.
Mielőtt megkérdezhettem volna tőle, mi lesz ebben a muris, a
leghátul – tehát az ajtóhoz legközelebb – álló férfi szóra nyitotta a
száját. A formációban betöltött helye a Malkhutot jelképezte, a fa
ágát, a földi szférát, és elkiáltotta magát:
– Jahve! Higen aleinu mimar’eh ha’aretz. – A héberem csapni-
való, de ez nagyon úgy hangzott, mintha arra kérte volna istent,
hogy védje meg a földtől. Maguk elé nyújtották a karjaikat, és mind a
tízen összecsapták. Különös visszhangja volt, mintha megváltozott
volna a légnyomás. Éreztem azt a csattanást. Azt hiszem, mások is
megérezhették, mert hirtelen mindenki a számláját kérte.
Bekapcsoltam a tündérlátásomat, hogy felderítsem a
kabbalisták védőbűbájait, és… nem láttam túrót sem. Se kötés, se
szálak, se aura. A körülöttük lévő tér maga volt az üresség.
– Ezek nem kérdezősködnek, azonnal kinyírnak – suttogta Jé-
zus.
– Tisztában vagyok vele.
 Yosef rabbi rám mutatott, és oroszul a következőket mondta a
testvéreinek:
– Ő az, a túróreklám.
Jézus egyből átváltott oroszra:
– Ki, én? Túróreklámnak hívott? Gúnyolódik velem?
– Maradjon ki ebből, uram! Mi érte jöttünk – morogta és
megint felém bökött.
– Ugyan már, rabbi! – mondtam angolul, mert a rabbi tovább-
ra sem tudta, hogy beszélek oroszul. Mosolyogva intettem, mintha
nem izgatnám magam. – El sem hinnék, kivel ebédelek együtt! Sze-
retnék beszélni önökkel.
Mielőtt a rabbi válaszolhatott volna, odakiáltottam a csapos-
nak, egy kopaszodó és megfelelően vörös orrú fickónak.
– Flanagan, tíz Guinnesst a béke követeinek!
– Már csapolom is! – válaszolta amaz.
– Állj! – emelte fel Yoseph szigorúan a kezét, és most első alka-
lommal leereszkedett az angol nyelv használatához. – Nem alkoholi-
zálni érkeztünk – pergette meg az r-t a maga orosz akcentusával. –
És békét sem hoztunk. Igazságot jöttünk szolgáltatni és bűnöket
megtorolni. HaShemért, és minden emberért.
Ez volt az a pillanat, amikor a pincér közbeszólt:
– Ha nem inni vagy étkezni jöttek, akkor meg kell kérnem
önöket, hogy távozzanak – mondta. A kabbalisták rá sem hederítet-
tek.
– Nem szólhatnék néhány szót saját védelmemben? Lekéstem
a tárgyalást? – kérdeztem.
– Akármit mondhat, semmivel sem teheti meg nem történtté a
tetteit – vicsorogta a rabbi.
– Nem akarom meg nem történtté tenni a tetteimet, csak azt
akarom, hogy megfelelően értékeljék őket. Nem vagyok a démonok
csatlósa, a gyilkosuk vagyok. Megöltem egy bukott angyalt. Kérdezze
meg Jézustól, ő nem fog magának hazudni!
– Elég a gúnyolódásból! – nézett hátra a válla fölött mögötte
álló társai felé: – Kezdhetjük.
– Úgy látszik, nem érti. Én tényleg megtaláltam Jézust.
A pincér odébb sasszézott, hogy hívja a kidobót vagy a rendőr-
séget. A vendégek az asztalra dobták a pénzt, és kimenekültek a sza-
badon maradt hátsó kijáraton, tehát az udvar és a parkoló felé. Az
üzletvezető felbukkant a konyhaajtóban, és megállt a pult mögött,
végre ő is rájött, hogy valami olyasmi fog történni, aminek belátha-
tatlan következményei lesznek.
– Már megint mi van itt? – kérdezte idegesen. Továbbra sem
sikerült megoldania a titokzatos krumplis hal szaporítás rejtélyét.
Egyébként olyan férfinak tűnt volna, aki akármikor kirobbant egy
háborút az istenverte britek ellen, de harsány hawaii mintás ingében
a legkevésbé sem látszott fenyegetőnek (sem tiszteletet parancsoló-
nak).
Flanagan vörös orrával a kabbalisták felé bökött.
– A fekete fickók Atticusból szeretnének egy darabot.
– Akkor intézzék el odakint! – kiáltotta az üzletvezető. De az
Isten Kalapácsai rá sem hederítettek. Ezüst amuletteket vettek ki a
zsebeikből, és nyitott tenyerükön tartva felemelték őket. Héberül
kántáltak, az amulettek felvillantak kezeikben.
– Jávé, shema koleinu bishe’at hatzorkheinu. Natan lanu
koakh l’nakot et oyveikha bishemekha.
Alig hallottam valamit, de úgy hangzott, mintha istent kérnék,
hogy adjon nekik erőt. És mintha a kalapácsolásról is esett volna
néhány szó benne. Az amulettek a villanás után gyöngyházfény-
zölden derengtek. A kabbalisták megmarkolták őket, kezükön vörö-
sen átpulzált a fény, mint amikor elemlámpát teszel éjjel a tenyered
mögé. Aztán a terem túlsó végéből indulva összehangoltan előrelen-
dítették a bal lábukat, derengő jobb öklükkel a levegőbe bokszoltak,
és felkiáltottak: „Tzedek!” (Ez annyit tesz: igazságot!).
A hidegvas amulettem a húsomba préselődött, mintha egy széf
esett volna rá, nekivágódtam a bárpultnak és alaposan megütöttem
a gerincemet.
– Aúúú! – jajdultam fel, mire Jézus a combját csapkodva han-
gosan felnevetett.
– Hé, ez nem volt vicces! – mondtam sértetten a hátamat dör-
zsölgetve. A csapás célja vagy az volt, hogy lefejezzenek, vagy az,
hogy lyukat üssenek a mellkasomon, de mindenképpen valami ha-
sonlóan halálos dolog.
– Most mi bajod van? Évek óta nem láttam ilyen összehangolt
erőátvitelt. A motivációjuktól eltekintve ez nagyon vagány volt.
Szemöldökömet összehúzva néztem rá.
– Ehhez maga kölcsönözte az erőt?
Jézus mosolygott.
– Dehogy, Jahve adja nekik a kakaót, de ezt mondták is az
előbb.
– De nem magának kéne…
– Keresztények esetében igen. De nem az ő esetükben. Az ő
Jahvéjuk sokban különbözik a keresztények istenképétől, tehát ők
egy másik istenhez beszélnek. Oda nézz, egyre „szőrösebb” lesz a
helyzet!
Jézus jól fogalmazott. A kabbalisták sem meglepettnek, sem
csalódottnak nem tűntek, amikor észrevették, hogy még mindig
életben vagyok, csak annál elszántabban akartak nekem fájdalmat
okozni. Yosefnek és a két mellette álló kollégájának nőni kezdett a
szakálla, csápokká formálódtak, amik az álluk két oldalából szökken-
tek szárba. Összefonódva, kemény öklökké sűrűsödve felém siklot-
tak a levegőben. Körülbelül akkora sebességgel tették ezt, amekko-
rával egy kényelmesen sétáló ember halad. Rengeteg időm volt elha-
jolni, de a természetes szakállnövési sebességnél azért ez sokkal
gyorsabb volt.
Amint ezt a maradék vendég is észrevételezte, lehullott róluk a
megjátszott higgadtság, és általános exodusban menekültek az udvar
irányába, közben rémült sikításokat hallatva, és udvariatlanul meg-
kérték az előttük állókat, hogy húzzanak az útjukból.
Az üzletvezető persze ellenvetésekkel élt.
– Hékás! Először fizetni, aztán lehet sikítva kirohanni!
– Esküszöm, soha többé nem iszom egy kortyot sem! – mar-
kolta meg virsliujjaival a pultot Flanagan és szeme kidülledt. – Jézu-
som, oda nézzenek!
– Én már figyelek – felelt neki Jézus. Flanagan bosszús pillan-
tást lövellt Jézus felé, de gyorsan visszafordult, hogy rémülten to-
vább bámulja a báron átsikló arcszőrzetet. Együtt tudtam érezni ve-
le, ugyanis én már láttam, mire képesek a szakállcsápok. Sokkal erő-
sebbek voltak, mint amilyeneknek kinéztek, vagyis nem csak szára-
zak, csiklandozósok és érdesek. Yosef rabbi egy képzett boszorkányt
fojtott meg velük három héttel ezelőtt. Simán átsiklottak a boszor-
kány védővarázslatán, és akkor jöttem rá, hogy az amulettem vé-
delmét is kijátszhatják. A szakállat varázslattal irányította, de a va-
rázslat nem rám, hanem a szőrszálakra irányult. Nemcsak elképesz-
tően gusztustalanok voltak, de ennyi szőrrel ugyanúgy meg lehetett
volna fojtani valakit, mint egy kötéllel. És jelen pillanatban tizenkét
csáp nyújtózott felém. Ha csak egyetlenegy is a nyakamra csavaro-
dik, és az aurámat erősítő vas nem védi ki a szőrszálakat irányító
varázslatot, akkor nagy bajba kerülök.
A lehetőségeim korlátozottak voltak. A bárban nem volt elég
hely a kardozáshoz, és különben sem lelkesedtem a vérontás lehető-
ségéért. Arról nem is beszélve, hogy egy whiskey, egy Ír Autóbomba
és a Smithwick’sem után nem voltam birtokában a kardvíváshoz
szükséges egyensúlyérzéknek. Mivel a földtől elvágták magukat, le-
hetetlen volt kötést alkalmaznom rajtuk. Ha menekülésre fogtam
volna a dolgot, akkor én sem lettem volna jobb a hátsó ajtón gyáván
kislisszoló vendégeknél, és nagyon szerettem volna, ha Jézus cimbo-
rám engem is vagánynak gondol. Nem maradt más hátra, csak a
kétkezi harc, úgyis a világon minden részeg ember ezt csinálja.
Sok harcművészetet elsajátítottam, hogy megvédjem magam
számtalan fegyverrel szemben – de szakállra nem készültem fel.
Nem sok hasonló eset volt a történelemben. Elhatároztam, hogy os-
tornak fogom fel őket. Előreléptem, megragadtam a jobb oldalamon
lévő csápot, és megrántottam. Reméltem, hogy ezzel a kabbalista
fejét balra rántom, és talán megtöröm a formációt.
Persze nem úgy ment, ahogy elképzeltem.
 Tizenegyedik fejezet

Semmi ellenállásba nem ütköztem, semmi jele nem volt annak, hogy
a szakáll valakinek az arcához lenne nőve. Olyan volt, mintha meg-
rántottam volna egy két és fél kilós szakítószilárdságú damilt, ami-
nek kiengedett orsóféke öt centit csévél le másodpercenként. Elvesz-
tettem az egyensúlyomat, a maradék tizenegy csáp hirtelen felágas-
kodott, mint a kobra, és lecsapott rám. Tizenegy meglepően nagy
erejű ütés ért. Ha az embert vastag, fonott tengerészkötéllel meg-
ütik, az nem olyan rossz, mintha egy busz üti el, de ahhoz sem ha-
sonlít, mintha lepkeszárnyakkal simogatnák. Az egyik a képemen
talált el, és megpördülő fejem szembe találta magát egy remekül
szórakozó keresztény istenséggel.
– Esetleg számíthatnék itt és most valami deus ex machinára?
– kérdeztem.
– Kizárt – mondta boldogan.
Félrecsaptam néhány csápot, amelyek a nyakam köré szerettek
volna csavarodni, és félrerúgtam néhány továbbit, amelyek el akar-
tak buktatni.
– Akkor legalább adna egy tanácsot?
– „Aki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda annak a bal orcádat
is.”
– Most a Bibliával jön nekem? – kiáltottam hitetlenkedve. –
Szerintem rossz passzust idéz. Mit szólna inkább a „nem békét hoz-
tam, hanem kardot”-hoz? Erre emlékszik? Szeretem ezt a sort. Van
egy kardom, ha kölcsön szeretné kérni.
– Kösz, nem. Nem az én akaratom.
Hoppá. Jönnek a homályos kinyilatkoztatások. Akkor mi az ő
akarata? Most közölte velem, hogy nem szeretné, ha ujjat húznék
Thorral, mert azzal felbosszantanám a többi panteont, én meg azt
feleltem neki, hogy nem érdekel. Vagyis problémává lettem a sze-
mében. Talán úgy akarja megoldani ezt a problémát, hogy hagyja,
hogy az Isten Kalapácsai elkapjanak.
– Akkor inkább odafordítom a másik orcámat is – mondtam,
és jobb felé ugrottam, vagyis a hátsó udvar irányába, amerre a többi
vendég is meglépett. A Rúla Búla egyetlen hátsó kijáratától jobbra
egy udvari bár volt található, az asztalok mellett henyélő urak kiter-
jedt hálózatával, balról egy nagy kovácsoltvas kapu állt, ami a Tempe
Mission Palms Hotel parkolójához vezetett. Az említett hotel közvet-
lenül az udvar keleti oldalán húzódó téglafal mögött állt, amit csak
egy vörös macskakővel kirakott járda választott el a hoteltől. A kapu
nem számított többé menekülési útvonalnak, mivel újabb tíz
kabbalista állta el, a vendégeket ugyan átengedték, de csak egyen-
ként, és ha én próbáltam volna átjutni, elkaptak volna.
Viszont a téglafal annál kecsegtetőbbnek tűnt, nem volt túl
magas, csak másfél méter, tehát biztos voltam benne, hogy jelenlegi,
kissé kapatos állapotomban is átvetődöm rajta. Reményemet, hogy
észrevétlenül átugrom, szertefoszlatta a kabbalisták csatasora, aki-
ket biztosan figyelmeztettek, hogy egy vörös hajú, kecskeszakállas
fazont keressenek. Az egyik elkiáltotta magát oroszul, hogy „ott van
a jómadár”, és ezzel sikerült megtorpedóznia angolos távozásomat.
Teljes sebességgel a falhoz száguldottam, arra számítva, hogy az
amulettem megint a mellkasomnak csapódik, amint egy újabb „igaz-
ság!”-csapással, vagy más varázstámadással próbálkoznak. De sem-
mi ilyesmi nem történt, viszont, amikor egy kis levegőhöz jutottam
és átugrottam a túloldalra, fájdalom nyilallt a hátamba.
Tőrök fütyültek el mellettem, és amikor felbuktam, rájöttem,
hogy a kabbalisták ezüsttőrökkel soroztak meg. Azokkal a tőrökkel,
amiket arra az esetre hordoznak maguknál, ha összefutnának egy
vérfarkassal. Az egyik tőr a bal lapockám alá, a másik a jobb vesém-
be fúródott.
Talán akadnának néhányan – különösen a scottsdale-iek közül
– akik bőrkabátjuk sanyarú végzetét siratnák hasonló helyzetben.
De még a divat e majmainak figyelmét is elvonná tönkrement ruhá-
zatuk gyászolásától a veséjükbe fúródó tőr, mert ehhez hasonló fáj-
dalom nemigen létezik. Az a fajta fájdalom, ami miatt az ember a
még nagyobb fájdalomtól való félelmében beszüntet minden izom-
munkát, és sem kiáltani, sem lélegezni nem mer, mert a mozgástól
csak fokozódik a kín.
Lezuhantam a fal túloldalán lévő, kövekkel kirakott járdára, és
majdnem elájultam. Kirántottam a tőrt a vesémből, és az agónia ka-
tarzisában felordítottam, ahogy ilyenkor illik, aztán egyből nekiáll-
tam a gyógyításnak, mert a sebből könnyen halálos sérülés lehetett.
Ha a mérgek a véráramba kerülnek…
Láttam már, hogy nagy hiba volt udvariaskodni az Isten Kala-
pácsaival. Az ő játékszabályaik már a kezdetektől fogva halálos erőt
diktáltak, az enyémek meg csak szabadulásra játszottak. Ha én is az
ő ízlésük szerint cselekedtem volna, nem volnék ilyen szorult hely-
zetben. Illetve szorult helyzetben lettem volna akkor is, az nem kér-
dés, de talán nem ilyen életveszélyesben.
Rohadt nehéz úgy koncentrálni, ha veseelégtelenségben szen-
vedsz és az agyad csak sikítani képes. Tizenkettesről egyes erősségű-
re halkítottam a fájdalomközpontomat, és a vesém összefoltozására
koncentráltam. A művelet mellett az Isten Kalapácsaival való bajló-
dásra nemigen tudtam figyelni. Az okos, félkész tervem, mely során
le akartam rázni őket a Hayden Square boltjainak útvesztőjében,
soha nem valósult meg. Az sem számított reális lehetőségnek, hogy
előhúzzam a kardom, és vakmerően szembenézzek velük egy végső
összecsapás erejéig.
Egyetlen szerencsés dobás egy hevenyészett búvóhelyről jó idő-
re elintézett, ráadásul volt még egy másik tőr is a vállamban. A
macskaköves járda miatt nem érhettem el a földet; biztosan beton-
aljzata volt. Úgy számítottam, hogy a medvetalizmánomban lévő
varázserő rá fog menni saját magam életben tartására, vagyis fogal-
mam sem volt, hogyan védekezhetnék, ha idejönnek, hogy végezze-
nek velem.
Félelem és düh hangjai szivárogtak be az agyamba, majd láb-
dobogást hallottam, ami újabb szenvedést ígért.
– Vot on – mondta valaki oroszul, vagyis „ott van”. A látóme-
zőm gyorsan megtelt fekete bakancsokkal és a kabbalisták puritán
ruházatával.
Aztán néhány centire az orrom előtt megjelent egy Converse
dorkó.
 – Jó napot, uraim, beszélhetnénk egy percet? – mondta valaki
oroszul.
A kérdésére heves orosz vicsorgás volt a válasz, és röviden, de
velősen azt követelték az imént felszólalótól, hogy tűnjön el, kopjon
le és foglalkozzon a saját dolgával. Néhányan azon tűnődtek, honnan
került ide.
– Elmegyek, de előbb beszélek magukkal – hangzott egy hatá-
rozott, de nyugodt hang, amit Krisztus hangjaként azonosítottam.
Addigra már teljesen körbevettek a fekete ruhások. Csak remélni
tudtam, hogy senki nem vette fel a kést, amin a vérem volt. Az kel-
lemetlen lett volna. Bár nem tudtam elképzelni rosszabbat a jelenle-
gi helyzetemnél, hacsak azt nem, hogy a másik vesémbe is tőrt már-
tanak.
Yoseph Bialik rabbi ráreccsent:
– Minek avatkozik bele? Ez nem tartozik magára!
– Bocsánat a pontosításért, de maga szakította félbe az én ebé-
demet, és a barátomnak még ki kell fizetnie a számlát.
– Maga ennek az embernek a barátja?! Ennek, aki démonokkal
pendül egy húron?! – kérdezte Bialik ugyanazon a nyelven.
– A maga anyukája pendül egy húron a démonokkal! – mond-
tam, bár inkább volt ez harákoló köhögés, mint magabiztos állítás.
Ennél több harciasság nem is telt tőlem. Sem erő, sem akarat nem
volt bennem, hogy akár csak egy centit is előremásszak. A vese egy
bonyolult szerv. Sokkal több időre és nyugalomra lett volna szüksé-
gem, mint amennyivel jelenleg rendelkeztem, hogy a gyógyítás pro-
cesszusát kivitelezhessem. Összevarrtam, hogy ne mérgezze tovább a
bensőmet, de továbbra sem működött, és ettől gyorsan lemerült a
szervezetem.
– Ő épp csak annyira pendül egy húron a démonokkal, mint
maga – mondta Jézus. – Maga félreértelmezte e férfiú tetteit, és
olyan embernek ártott, akinek segítenie kellett volna.
– Ki maga?
– Jézus Krisztus.
Még csak nem is pislogtak.
– Táguljon, vagy megöljük!
– Ne ölj! Ahogy a tízparancsolatban is áll.
Az egyik kabbalista – nem Yosef – előkapta a tőrét a kabátjá-
ból, és fenyegetően megrázta.
– Nem viccelünk, lökött! Menjen az útból!
 – Először beszélgessünk Atticus O’Sullivanről!
– Maga akarta! – morogta a kabbalista, aztán előreugrott és
Jézus vállába döfte a tőrét – nem azt mondom, hogy halálos szúrás
volt, de azért ennél finomabb eszközökkel is félre lehet valakit állíta-
ni az útból. Hallottam, ahogy átszakad a pólója szövete, és a húsba
siklik a penge. De Jézus nem tántorodott meg, nem mutatta egyéb
jelét a sebesülésnek, azon a puszta tényen kívül, hogy békejeles póló-
jából egy tőr állt ki. A rabbi ennyi erővel egy oszlopba is döfhette
volna a tőrét, körülbelül ugyanez lett volna a következménye.
– Őszintén megmondom, hogy ez elképesztően udvariatlan do-
log volt – mondta Jézus. – Lassan azt kell hinnem, hogy maga meg-
szegte saját vallásának törvényeit. – Olyan nyugodtan húzta ki a tőrt
a vállából, mintha csak egy fogai közé szorult magot piszkált volna
ki. A tőr nyelének varázslatára ugyanolyan immúnis volt, mint én. A
penge tisztán jött ki, egyetlen vércsepp nélkül. Amikor a földre hají-
totta, ezt az utolsó részletet is észrevételeztem.
– Mi maga? – követelte a választ Yosef rabbi. – Egy démon?
– Aligha – hangzott a felelet. – Inkább az ellenkezője. Az előbb
már mondtam. De a szavakban senki nem hisz többé. Azt hiszem,
vizuális bizonyítékra van szükségük.
Hirtelen fény támadt a fejem fölött – nem forró, csak vakító
felsandítva egy ragyogó kört vettem észre Jézus feje fölött. A kör
emelkedni kezdett a levegőben, aztán később rájöttem, hogy Jézus
maga is felemelkedik. Tekintetem visszasiklott a földre, és láttam,
hogy a cipője nem ér hozzá a járdához. Jézus levitált.
– Én vagyok a keresztények Istene – magyarázta türelmesen. –
A maga népének prófétája, Yoseph rabbi. Zsidó vagyok. Így sem
hallgat meg? Biztosíthatom, hogy Mr. O’Sullivan nem lóg meg köz-
ben.
Senki sem szólt egy szót sem, az ember végül is nem minden-
nap lát egy hippi-pólós ürgét lebegni. Idő kell hozzá, hogy felfogd és
elraktározd a hosszú távú memóriádban.
– Meghallgatjuk önt – mondta végül Yosef rabbi, amikor meg-
értette, miről van szó. A démonok nem tündökölnek glóriával, mert
az szabályellenes. Az angyalok megtehetik, de ők meg nem adják ki
magukat másnak, mint amik valójában. Jézus bólintott, és vissza-
ereszkedett a földre. Amint a cipői újra a macskakövet érintették,
kikapcsolta a mennyei neonreklámot.
– Ön a barátom mágiáját démonok közelében érzékelte, de
ahelyett, hogy arra gondolt volna, hogy ellenük vetette be, ahogy a
dolog valójában állt, azt hitte, megidézte őket. – Jézus elmondta ne-
kik, hogy Aenghus Óg nyitotta meg a pokol kapuját a Superstition-
hegységben, és egymagam nemcsak jó pár démont visszaküldtem a
pokolba, de még a Basasael nevezetű bukott angyalt is elintéztem.
– Van egy vámpírbarátja, meg egy egész falka vérfarkas, hogy a
boszorkányokat már ne is említsem! – felelt a rabbi. Úgy éreztem,
hogy nekem is fel kell szólalnom ezen a ponton, még ha elhaló han-
gon is:
– Ma éjjel eltávolítom a vámpírt és az alfahímet a környékről –
mondtam, ami gyakorlatilag igaz is volt. Az Isten Kalapácsai úgy
értelmezhették szavaimat, hogy megölöm őket, ezért szeretem a
többértelműséget. – Legalábbis, ha képes leszek rá. A boszorkányok
pedig elhagyják az államot.
– Látják? Olyan embert üldöznek, akivel egy csapatban játsza-
nak. Még egy sörre is a vendégei lehettek volna, de maguk meg akar-
ták ölni.
– Lehet, hogy sikerül is nekik – mondtam eltorzult arccal. A
fájdalmat nem tudtam tovább csillapítani, az utolsó mágiaadagomat
is elhasználtam a vérem méregtelenítésére. A szenvedések ködében
lebegve roppant nehéz koncentrálni.
– Hé, Emberfia! Nem segítene rajtam?
– Türelem, Atticus! Előtte szeretnék választ kapni a rabbiktól.
Békén hagyják ezt az embert végre? Nagy szolgálatot tett nekünk.
Minden rabbi Yosefre nézett. Ő csődítette ide őket. Yosef gyű-
lölettől égő szemmel tekintett le rám. Nem akart elengedni. Vagy
nem akarta beismerni a tévedését. Egyre nehezebb volt okot találnia
az üldözésemre. Mit tehetett volna? Jézus szemébe mondja, hogy
hazudik?
– Vámpírháború fog kitörni a territóriumért – mondtam békét
ajánlva. – Vegyék meg a mai újságot, és láthatják, hogy már el is
kezdődött! Ha a sötétség urának gonosz kegyencei ellen akarnak
harcolni, akkor nem fognak unatkozni a következő hetekben.
A rabbik izgatottan fogadták a hírt. Bólogattak és fény gyúlt a
szemükben. Talán volt néhány karó a kabátjuk alatt.
Yosef belátta, hogy többet nem tehet az ügyért.
– Rendben – dörmögte. – Ennek az embernek nincsen köze a
pokolhoz. Más préda után vetjük magunkat.
– Kiváló! – ragyogott rám Jézus arca. – Most pedig nyomás,
karózzanak ki néhány vámpírt, különös tekintettel a csillámló
emóvámpírokra!
Yosef és a többi vámpír értetlenül nézett Jézusra.
– Felejtsék el! – intett Jézus. – Menjenek békében! – Néhány
rabbi le akart hajolni a tőréért, de Jézus azt mondta, jó szándékuk
kifejezéseképpen hagyják itt őket.
Isten Kalapácsai megfordultak és távoztak, éppen akkor, ami-
kor szirénázó rendőrautók kanyarodtak be a parkolóba. Nem kö-
szöntek el, nem kértek bocsánatot, amiért tönkretették a vendégek
békés ebédjét. Még azt sem mondták Jézusnak, hogy örültek a sze-
rencsének.
Jézus figyelte, ahogy elvonulnak, aztán összecsapta a tenyerét,
és úgy maradt.
– Rendben! Ezek az alakok határozottan a megfelelő aktában
voltak, ugye? Képzett varázslók rossz szándékkal. Tűnjünk el a
rendőrök elől, hogy válthassunk még pár szót! – Lehajolt, és felvette
a földről a tőröket, beleértve azt is, amin a vérem volt, de az utolsó
tőrt a hátamban hagyta. Először azt hittem ez hatalmas baki volt, de
amikor megfogta a bal csuklómat, és elkezdett maga után vonszolni
a járdán a Mission Palms Hotel felé, rájöttem, mire készül. Új fájda-
lom hasított belém, és éreztem, hogy valami elszakad a vállamban,
azon a helyen, ahol az izmokba belevágott a tőr. Néhány pillanatra
elájultam.
Arra ébredtem, hogy összegörnyedve ülök a Mission Palms ud-
varán. Kívülről is be lehetett jutni, nem kellett áthaladni hozzá a
lobbyn, de azért mégis elgondolkoztam rajta, miért hagynak békén
minket. Senkinek nem tűnt fel, hogy valaki egy eszméletlen embert
vonszol végig az udvaron? Még ha azt feltételezték is, hogy részeg
vagyok, a hátamból kiálló tőr nem kapcsolta be bennük a riasztót?
Jézus észrevette rémült ábrázatomat.
– Kifürkészhetetlenek az útjaim… Maradjunk ennyiben!
Grimaszoltam, mert a sebeim határozottan emlékeztettek rá,
hogy továbbra sem tűntek el. Csak úgy csapkodtak az agyamban az
idegek, és mind azt kiáltozták, hogy „Hé, figyelsz?! Ez a szar rohad-
tul fáj!” Addigra teljesen kimerültem, sem összenöveszteni, sem
gyógyítani nem tudtam már semmit.
– Én hülye meg azt hittem, barátok vagyunk – préseltem ki a
fogaim között.
– Azok is vagyunk, de ahol a sör és a whiskey nem segít, ott
hasznos lehet a fájdalom. Nevezzük ezt „kemény szeretetnek”!
– Oké, oké. Mi a tanulság? Figyelek.
– Azt akarom, hogy gondolkozz el rajta, hogyan jutottál idáig!
Mi volt az a döntés, ami ehhez a pillanathoz vezetett, ahhoz a pilla-
nathoz, ahol kis híján megöltek a boszorkányvadászok. Kövesd visz-
sza az okokat és okozatokat!
Gyorsan ment a dolog. Ezt már Mag Mellben végiggondoltam
egyszer.
– Amikor eldöntöttem, hogy nem menekülök tovább Aenghus
Óg elől, és megölöm, ha tudom.
Jézus bólintott.
– Helyes. Ha eldöntöd, hogy megölsz egy istent, olyan esemé-
nyek sorozatát indítod el, amivel nagyon közel kerülsz a halálodhoz.
Szelíd maradtál? Mert akkor te öröklöd a földet…
– Tessék?!
– Hadd fejezzem be! Most, hogy megölted a nornákat – igen,
erről is tudok –, olyan jövő vár rád, amit el sem tudsz képzelni. Tet-
ted utórezgései most is érződnek, és ugyanúgy fizetni fogsz érte,
ahogy Aenghus Ógért. Thor megölésével tovább rontod a dolgot,
Atticus. Sokkal tovább. Halálosan komolyan mondom, hogy a
Morrigannel kötött egyezséged ellenére is csak csekély esélyed van a
túlélésre. És arra is ugyanilyen kevés esély van, hogy a világ megme-
neküljön, Atticus. Hallasz? Ugyanis a világ jövője forog kockán. Ez a
sík. Aenghus Óg megölésével magadra vontad az Isten Kalapácsai-
nak figyelmét. Ki tudja, kiknek a figyelmét vontad magadra a nornák
halálával…
– Szerintem maga pontosan tudja – mondtam.
– Tényleg tudom, és azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. A
szénád már így is elég rosszul áll, barátom. A Sorsnak nem kis száza-
lékát szabadon engedted, és ha elszabadul, nem arról híres, hogy
békés és rendezett úton oldja meg a dolgokat. Kérlek, ne rontsd to-
vább a helyzeted! Ha megölöd Thort, olyan erőket hozol mozgásba,
amelyek jelentőségét fel sem tudod fogni. Az a fájdalom, amit most
érzel, érzéki masszázsnak fog tűnni ahhoz képest, ami rád vár, ha
folytatod.
Alig látható bólintással jeleztem, hogy értem. Fájt lélegezni, fájt
ülni, fájt az eszméletemnél maradni.
– Megtanultad a leckét? – kérdezte.
– Igen – suttogtam.
 – Rendben, akkor erre többé már nem lesz szükséged – állt fel
Jézus a kerti székből, fölém hajolt, és kirántotta a tőrt a hátamból.
– ÁÁÁ!
– Ugyan, hát micsoda anyámasszony katonája vagy te?! Ahogy
a Gyalog galopp Sötét Lovagja mondaná, „csak egy karcolás”. Állj
fel!
– Várjon, maga most a Gyalog galoppból idézett?
– Miért ne? A filmgyártás egyik sugalmazásszerű teljesítmé-
nyéről van szó.
Rám kacsintott.
– Most pedig állj fel!
– Ugye, nem azt akarja mondani, hogy maga sugalmazta a fil-
met?
Jézus a szemét forgatta.
– Komolyan mondom, hogy Jób türelmére van szüksége an-
nak, aki veled beszél. Gyere, segíteni szeretnék!
Amikor a bal karomnál fogva felrántott, újabb fájdalomüvöltés
szakadt ki belőlem.
– Emlékezz erre, ha legközelebb úgy gondolod, macsó dolog le-
verni egy istent.
– Miért nem hagyott meghalni, ha annyira veszélyes vagyok? –
Teljesen kidőltem, neki kellett megtartania.
– Mert te vagy az egyetlen reménységünk, aki meggátolhatja a
legrosszabb kataklizma bekövetkeztét.
– Miféle kataklizmáét?
– Azt nem mondhatom el, mert csalás lenne. Most pedig hall-
gass!
– Hirtelen nagyon főnökösködő lett.
– Sokra megyek vele, továbbra is jár a szád. Nyugi.
Jézus a meggyötört bal fülemre tette a kezét, és kellemes me-
legség töltött el. A fájdalom megszűnt, éreztem, hogy izmaim simán
összevarródnak. A vesém meggyógyult, a mérgek eltűntek a szerve-
zetemből. Még a kabátomról is eltűnt a lyuk, és a legjobb az volt,
hogy a bal fülem olyan lett, mint újkorában.
– Hú! Ez sokkal kellemesebb volt, mint amikor Morrigan gyó-
gyította meg a jobb fülemet. Tényleg köszönöm!
Mosolygott, majd megölelt, sokkal őszintébben, mint az első
férfias hátba veregetésünk alkalmával.
– Szívesen! Köszönöm az ételeket és az italokat – mondta fi-
gyelmeztetően, miközben a Rúla Búla és az asztalon várakozó, kifize-
tetlen számla felé bökött az állával. – És előre is köszönöm, hogy a
jövőben bölcsebb döntéseket hozol.
Nevetni kezdtem, mire Jézus kérdőn oldalra billentette a fejét.
– Mi olyan vicces?
– Ha legközelebb valaki megkérdezi, Jézus mentett-e meg, azt
kell válaszolnom, hogy szó szerint. Azt kell mondanom, hogy maga a
megváltóm, és olyan istenien félre fogják érteni!
Jézus sóhajtott, és „kutyából nem lesz szalonna”-
arckifejezéssel megrázta a fejét.
– Druidák… – mondta. Aztán a hátam mögé mutatott: – Hé,
jönnek a zsaruk! – Hátrafordultam, de nem láttam senkit. Mire visz-
szafordultam, Jézus eltűnt.
– Ezt beszoptam – mondtam az égre nézve. – Egynek jó volt.
De Jézus mégsem szívatott meg, ugyanis egy pillanat múlva két
rendőr érkezett a Rúla Búlába vezető keskeny folyosón át, és észre-
vették az udvar közepén.
– Beszélhetnénk önnel, uram? – kérdezte az első.
A Mission Palms udvarán akad néhány füves folt, ahol pálmák
nőnek. Ráléptem az egyikre, és a rendőrökre mosolyogtam, amíg
erőt szippantottam a földből, és feltöltöttem a medvetalizmánomat.
Mielőtt elkaphattak, hogy időrabló kihallgatásban részesítsenek,
álcáztam magam, és elhúztam a csíkot, a rendőrök meg elképedve
fürkészték a földet napszemüvegük mögül.
A kötelezettségemről el nem feledkezve visszasurrantam a Rúla
Búlába és Flanagannek szép kis borravalót adva rendeztem a szám-
lát. Mert biztos voltam benne, hogy minden jó karmára szükségem
lesz.
 Tizenkettedik fejezet

Vannak olyan találkozások, amikről az ember tudja, hogy egyszer

fordulnak elő az életében. Az elsőszülött gyermek nem születhet meg
kétszer, a szüzesség, ha elvész, vissza nem lehet szerezni, és semmi
sem versenyezhet azzal a gyönyörűséggel, amikor az ember megérint
egy óriás szikvója fenyőt. Aztán vannak olyan pillanatok is, amik
észrevétlenül suhannak el, mert el vagyunk foglalva valamivel, és
csak később tudatosul bennünk nagyszerűségük, amikor az ember
már csak bánhatja, hogy nem figyelt jobban a jelenre.
Én azokat az alkalmakat bánom a leginkább, amikor elszalasz-
tottam a lehetőséget, hogy elbúcsúzzam néhány jó emberemtől, hogy
hosszú életet kívánjak nekik, és teljesen őszintén ezt mondjam:
„Építesz és nem rombolod le, vess és learatod, nyomodban mosoly
fakad, én megőrzöm kedvességed, és megosztom, ha eljön az idő,
hogy az életed olyan legyen, mint egy hűsítő forrás a szárazság és
megpróbáltatások földjén.” Túl sokszor mulasztottam el kimondani
ezeket a szavakat, amikor megtehettem volna, és a „Viszlát, haver”-
rel pótoltam, hogy csak utána jöjjek rá: nincs viszontlátás a szá-
munkra. És nagyon nem szerettem volna, ha Mrs. MacDonagh-gal is
hasonló hibába esem.
De ahogy a háza felé sétáltam, láttam, hogy talán ezt a pillana-
tot is elszalasztottam. Az özvegy nem ült a verandáján whiskey-t
szopogatva, és nem üdvözölt mosolyogva. Kanárisárgára festett háza
elhagyatottnak tűnt nélküle. Csengettem, kopogtam az ajtón, semmi
válasz. Nem égtek a lámpák, pedig napközben is égni szoktak. Gon-
doltam, elment valahová. Aggódtam, hogy elszalasztottam a búcsú-
zás lehetőségét, ezért előhúztam a fűnyírót az oldalsó udvarról, és
lenyírtam az első udvar gyepét, amíg vártam. Mikor végeztem, még
mindig egyedül voltam. Fogtam a metszőollót és megmetszettem
vele a grapefruit-fát, közben attól féltem, hogy ha estig sem tér visz-
sza, el kell mennem, és többé nem láthatom viszont. Ami azt jelen-
tette volna, hogy az utolsó szavaim a „hamarosan találkozunk”-ban
merültek volna ki, amit szerdán mondtam neki, amikor elvittem tőle
Oberont. Ezek a szavak annyira kétségbeejtően kevesek voltak, hogy
szorongani kezdtem: talán többé már semmit nem mondhatok neki.
Négykor érkezett meg, Mrs. Murphy hozta haza egy lassú
minifurgonban. A hölgy az özvegy szomszédja volt, aki számára én
csak egy kis punk egyetemista voltam, de megkönnyebbült, amikor
meglátott a kocsifeljáró mellett. Kicsit feszültnek tűnt, mivel négy
gyermeke a hátsó ülésen lármázott, és talán félt volna magukra
hagyni őket arra a rövid időre is, amíg bekíséri az özvegyet a furgon-
ból.
– Köszönöm – mondta lelkesen, amikor kinyitottam a kocsi aj-
taját, és segítettem kiszállni az özvegynek. Még három lépést sem
tettünk, máris kitolatott és elhúzott. Valakinek a furgonban nagyon
kellett pisilnie.
– Hála az Úrnak, hogy itt vagyol, Atticus! – mondta az özvegy
elhaló hangon. Törékenynek és görnyedtnek látszott. Az arca beesett
volt, a szemhéját fáradtság húzta le. – Ez a Murphy asszonyság fájin-
tos egy lélek, de a kölykei ördögfiókák, ha engem kérdezel.
– Legalább ír ördögfiókák – jegyeztem meg. – Lehetnének bri-
tek is.
– Igazad van, nézzük a dolgok jó oldalát! – kuncogott halkan,
és a nevetéstől mintha egy kicsit összeszedte volna magát. – Látom,
levágtad a füvemet és megmetszetted a fát. Jó fiú vagy! – veregette
meg a vállam. – Köszönöm!
– Szívesen, Mrs. MacDonagh.
Kezét a vállamra téve rám támaszkodott.
– Felkísérnél egy ilyen vén szatyrot a tornácra? Nem vagyok
mán olyan tűzről pattant, mint régen!
– Természetesen, Mrs. MacDonagh. – A bal lábát részesítette
előnyben, amíg elaraszoltunk a kedvenc székéhez. – Hol volt? Nem
láttam, mióta elmentem.
– Már napok óta annál a nyüves lódoktornál, hol megbökött
ezzel, hol megvizsgált azzal, aztán megvágott egy kisebb vagyonnal,
csak hogy bejelentse, rossz állapotban vagyok! Amit már rohadtul
tudtam azelőtt is, hogy besétáltam vóna az ajtaján.
– Mi baja van?
– Az a bajom, hogy mán öreg vagyok, mint Matuzsálem. A tes-
tem lerobbant, Atticus. Fárasztó ám éjjel-nappal szexinek lenni, hi-
hihi…
– Most komolyan, Mrs. MacDonagh, mi a betegsége?
– Az nem lényeges – nyögött fel halkan, ahogy a székébe eresz-
kedett, és a lába megszabadult a súlytól. – Nem fárasztalak vele. A
bajaim és jajaim listája egy kilométer hosszú, és az rájuk a legjobb
gyógyszer, ha most valami másról beszélünk. Megiszol velem egy
pohárka ír nedűt?
– Hogyne! Van egy kis időm, és nincs olyan hely, ahol szíve-
sebben eltölteném, mint itt.
Az özvegy hálásan rám mosolygott.
– Jó’ van, fiam! Odaadom mingyá’ a kulcsom. – Kihalászta a
kulcsokat a zsebéből, és átadta őket, én meg bementem, hogy kitölt-
sek két pohár Tullamore Dew-t jéggel.
– Ah, ez naccerű lesz! – vette el a felé nyújtott poharat az ujja-
im közül. Belekortyolt, és felsóhajtott, lelki békéje menten helyreállt.
– Atticus, mondanom kell néked valamit. Mán nem sokáig leszek az
élők sorában, hamarosan csatlakozom az én Seanomhoz, Isten nyu-
gosztalja a megboldogult lelkét! Minden harmadik gondolatom a
sírom lesz… – nézett rám a whiskey-s pohara fölül. – Az a Shakes-
peare fickó írt valami ilyesmit.
– Bizony, maga most A viharból idézte Prosperót.
– Azt hiszem, ő az egyetlen brit, aki megérdemelte a tejet, amit
az anyja csöcséből kiszopott. Bölcs ember vót.
– Egyetértek.
– Akkor jó. Annyit mondanák még teneked, hogy öregkorom
bódogsága voltál, megköszöntem Istennek a létezésed, és imádkoz-
tam érted, pedig te nem is hiszel az én megváltómban.
– Ó, ha tudná, hogy mennyire hiszek benne! – javítottam ki. –
Tudom, hogy képes csodákra. – Itt a begyógyult sebeimre, a csodála-
tos halas krumpliszaporításra, meg a dollárokkal megtelő gitártokra
gondoltam. – Csak éppen nem őt imádom.
Az özvegy zavart képpel nézett rám.
– Fura bogár vagy te, Atticus, néha nem tudom, mit higgyek
rólad.
– Mindent tud, amit tudnia kell. Jézus valóságos volt, és most
is az. Kapaszkodjon ebbe a gondolatba, és ne engedje el!
– Egész életemben ebbe kapaszkodtam, Atticus. Most mán biz-
tosan nem engedem el.
– Helyes.
– Gondolom, hamarosan megérkeznek a rokonok egy utolsó,
nagy seggnyalásra, abban reménykedve, hogy nekik kedvezek majd a
végrendeletemben. Babusgatós-pelenkázós világ vár rám, de ha le
találnék kopni, mielőtt ideérnek, megtennéd, hogy értesíted őket?
Otthagyom a számaikat a fridzsideren.
– Oh – néztem a cipőm orrára. – Nem hiszem, hogy ezt a fel-
adatot el tudnám vállalni. Ugyanis búcsúzni jöttem.
Letette a poharát, és metsző pillantást vetett rám.
– Búcsúzni?
– Azt hiszem, lelépek – mondtam. – Talán visszajövök, de van
rá esély, hogy mégsem, szóval szeretnék mondani pár dolgot.
– Hová mégy, fiam? Hát nem most gyüttél meg?
– Valóban, de van egy újabb küldetés, ami még az előzőnél is
veszélyesebb. Granuaile elhagyta a várost néhány napra Oberonnal,
ha visszatérnek, beadja magához az ebet, ha nem probléma.
– Mennyi időre mégy el, úgy mégis?
– Egy hét, de lehet három hónap is. Aztán végleg itt hagyom a
várost.
– Jaj, nekem! Most aztán aggódhatok érted – mondta rettegve.
– Nézem majd a Szerencsekereket, osztán, ha valamelyik hülye vesz
egy magányhangzót, oszt az A lesz, azon fogok töprenkedni, hogy az
az őrült Atticus milyen veszélyes dolgot csinál már megint.
– Eddig nem tartott őrültnek – mondtam.
– Addig nem, amíg el nem vesztetted a füleidet, és nem nőttek
vissza, mint a bolondgomba.
– Hé! – vigyorogtam.
– Miért? Aszitted, nem veszem észre? Lehet, hogy üszkösödik a
lábam, de a szemeim azért jók.
– Magával nincsen semmi baj, Mrs. MacDonagh – mondtam,
és mosolyomba keserűség vegyült. – Maga ritka lány.
 – Uggyan, nem vagyok én már lyány!
– A lelkében az maradt. Magának olyan könnyű lelke van, mint
egy virágszirom, és olyan tiszta tudata, mint a kristály.
– Huhú, eltúlzod te a dolgot, fiam – kuncogott.
– Talán – vallottam be, és ide-oda billegtettem a fejem többér-
telmű arckifejezéssel. Néhány szívdobbanásnyi ideig a grapefruit-fán
burukkoló galambokat hallgattuk, aztán teljes komolysággal felé
fordultam:
– De megtiszteltetés volt számomra, hogy megismerhettem. Ez
nem hazugság, még csak nem is kegyes hazugság. Sok embert ismer-
tem, tudja? Több ezerrel találkoztam hosszú életem folyamán. És
maga… nos. Jobbá vált a föld attól, hogy maga rajta járt. Ezt szeret-
tem volna, ha tudná.
Az özvegy megpaskolta a kezem.
– Ó, Atticus, szörnyen kedves tőled, hogy ezt mondod!
Rátettem a kezem a kezére, és gyengéden megszorítottam. Az-
tán felsóhajtottam. Végre megnyugodhattam, és élveztem a jeges
whiskey hűs égetését, ahogy leöblítem vele a torkomat.
A tény, hogy tisztességesen elbúcsúzhattam tőle, valamiféle bé-
kével ajándékozott meg. Olyan kötés volt ez, aminek nincs köze a
föld erejéhez, mégis megfellebbezhetetlen bizonyítékul szolgált arra,
hogy létezik varázslat a világon.
 Tizenharmadik fejezet

Az özveggyel eltöltött órák gyorsan elrepültek. Napnyugtáig marad-

tam vele, amíg Leif fel nem hívott. Gunnar meg ő egy bérelt Ford
Mustang GT-vel vettek fel az özvegy háza előtt, mivel hárman már
egyikük kétszemélyes sportkocsijába sem fértünk volna be. Feltűnt,
hogy az autó nem ezüst, hanem fekete, Leif pengethette ki az árát.
A jelenet láttán hiányozni kezdett Oberon. Biztosan nem hagy-
ta volna szó nélkül a kocsiban terjengő, halálos illatkeveréket: bolti
autóillatosító kontra ázott kutya versus ősi hulla. Minden jót kíván-
tam az özvegynek, aztán megpusziltam kétfelől az arcát, és beprésel-
tem magam a parányi hátsó ülésre. Gunnarnak már felállt a hátán a
szőr.
– Csatolja be magát, mert ez úgy vezet, mint egy őrült! – taná-
csolta Gunnar. Igaz, hogy Gunnar és Leif sokkal praktikusabban vol-
tak felöltözve, mint múlt éjjel, de így nevetségesnek és elszálltnak
tűntek. Gunnar ezúttal tartózkodott a szürkétől, talán azért, mert a
Falkával egy darabig nem találkozik. Egy kék-fehér csíkos
rugbypólót viselt, ami megfeszült a vállán és a mellkasán. Hozzá
farmert, meg egy pár világosbarna építőmunkás-bakancsot. Leif
egészen jól nézett ki – fekete bőrdzseki, fekete póló, fekete farmer –,
leszámítva a lábbelijét. A farmere ugyanis egy traktortalpú harci ba-
kancsba volt begyűrve, aminek cipzáras szára a vádlijáig ért.
 A bakancsok nélkül elmehetett volna egy vagány tervezőgrafi-
kusnak, de a bakancsokkal csak egy kiöregedett rocksztárjelöltnek
tűnt, aki nem vette észre, hogy lázadásának ifjú napjai bizony leál-
doztak. Eddig nem láttam rajta ékszert, de most bepótolta: a mellka-
sa közepén finoman kidolgozott ezüstmedál lógott. Thor kalapácsa
volt, az az ősi, pogány szimbólum, amit egy időben Skandinávia-
szerte viseltek, ugyanúgy, ahogy a keresztények a keresztet.
– Mr. Magnusson azt akarta mondani, hogy az őrültek úgy ve-
zetnek, mint a vámpírok – magyarázta Leif. – Az ügyvédi irodánk
megbecsült főnöke nem akarja megadni nekem az engem megillető
pontokat.
– Miről beszélsz? Már adtam neked néhány büntetőpontot a
négy piros lámpáért, amin átmentél – mondta Gunnar.
Leif rá sem hederített.
– Hova megyünk? – kérdezte tőlem.
– A házamhoz, be kell ugranom egy tegez nyílvesszőért.
– Rendben – mondta Leif, és olyan lassú sebességre kapcsolt,
mint egy temetési menet. Az arcomra mosoly kúszott. Vissza akart
vágni Gunnarnak, és biztos voltam benne, hogy a csigatempót egé-
szen addig tartani fogja, amíg Gunnar meg nem kéri, gyorsítson.
Mire a 11-ik utcához értünk, Gunnar kezdett kifogyni a béketű-
résből, de én örültem neki, hogy ilyen lassan cammogunk. Amikor
befordultunk a sarkon, Leif lefékezett, és végignézett az utcán. Ő és
Gunnar megéreztek valakit. Bekapcsoltam a tündérlátásomat, aztán
én is észrevettem az illetőt: egy erős varázserővel rendelkező egyén
babrálta a házamat. A varázsspektrumban egy vakítóan fehér, em-
berszerű alak állt a meszkvitófám mellett, és a kezével bátorította a
borostyánokat, hogy nőjenek ki a földből, és fonják be a házam. Az
aurájának tiszta, fehér zajából ítélve egy isten lehetett. Az úton két
felkantározott leopárd állt szekér elé fogva, és jöttünkre hegyezni
kezdték a fülüket. A leopárdok aurájának is volt némi fehér varázslat
beszűrődése.
– Tudod, mit, Leif? Nem is kellenek azok a nyílvesszők. Fordulj
meg, és tűzzünk el innen!
– Csak nem…?
– Ki ne mondd a nevét! A bor római istene.
– Mit keres itt? – vicsorgott Gunnar. Leif rükvercbe tette a
Mustangot, és vámpír módra gázt adott. Csikorgó kerekekkel tola-
tott vissza a Rooseveltre. A leopárdok morogni kezdtek, a fehéren
ragyogó alak felénk fordult és észrevett. Ennyit az észrevétlen távo-
zásról.
– Engem akar. Ő…
– Merre menjünk? – szakított félbe Leif.
– A 60-asra, aztán keletnek.
Leif rálépett a gázra, és kriminális sebességgel délnek indul-
tunk, az autópálya irányába. Eközben egy utolsó pillantást vetettem
a 11-ik utcára. Kikapcsoltam a tündérlátásomat, a fehér humanoid
Bacchusszá változott, és láttam, ahogy beugrott egyedülálló közleke-
dési eszközébe. De nem hasonlított ám Caravaggio nőiesen csini fiú-
jára, sem Tiziánóéra, és még véletlenül sem volt Guido Reni képzele-
tének hurkás kisbabája. Inkább Poussin Midasz és Bacchus című
képének köpcös, izmos figurájára hasonlított, azzal a különbséggel,
hogy a bőre őrülettől volt foltos, és a szeme dühtől égett. Lehet, hogy
jobb napjain kifinomultabbnak és androgünebbnek tűnt, de most
nem tudta kellőképpen ellazítani magát.
– Azt hiszem, szekérversenybe keveredtünk, fiúk. – Fölöttébb
büszke voltam magamra, hogy meg tudtam őrizni a hidegvéremet.
Mert szívem szerint azt üvöltöztem volna, hogy: „Taposs bele, és
csak hajts, hajts!” De mindhárman keményfiúk hírében álltunk. Te-
hát nemcsak az életünk volt a tét, hanem a tesztoszteron-pontjaink
is. Egyikünk sem árulhatott el egyetlen pillanatnyi aggodalmat sem,
különben kegyetlenül kicikizték volna a többiek.
– Milyen messze van? – kérdezte Leif. – Mármint a hely, ahol
síkot váltunk?
– Egy-két órányira. – Phoenix városának környékén nem akadt
megfelelő, egészséges erdő. Azért választottam ezt a helyet a letele-
pedésre, mert kisebb eséllyel futottam tündérekbe. – Attól függ,
mennyire nyomod a gázt.
A vámpír felkacagott és gyorsított.
– Most megcsináltad – mondta Gunnar. – Nekünk annyi.
Mivel mindezt fapofával mondta, és egyértelműen Leif vezetési
stílusát kifogásolva, egyetlen tesztoszteron-pontot sem vesztett vele.
Leif balra rántotta a kormányt, és rákanyarodott a 13-ik utcára,
majd elindult a Mill Avenue felé. Ha minden jól megy, a 60-astól
délre ráhajthat a Millre, és ott aztán padlóig nyomhatja a pedált.
Fel sem merült, hogy megküzdjünk Bacchusszal. Mert a norvég
istenekkel és a Tuatha Dé Danannokkal ellentétben az Olümposziak
(a görögök ugyanúgy, mint a rómaiak) tényleg halhatatlanok, vagyis
lehetetlen őket megölni – legfeljebb kényelmetlenséget lehet okozni
nekik. Ez előnyt adott nekik minden összekülönbözésben.
– „Azért, fiam, ülj leggyorsabb lovamra, megmutatom majd,
hogy sebes futással mint menekülhetsz. Jer, siess, előre!” – mond-
tam Shakespeare VI. Henrik című drámájából idézve, mert Shakes-
peare akkora géniusz volt, hogy szinte minden helyzetről mondott
valamit, ami az életben adódhat – még arra az esetre is, ha egy ró-
mai isten üldöz, mi meg egy Mustanggal menekülünk.
Leif bosszús arckifejezéssel hátrapillantott, és a morgós Capu-
letet idézve így válaszolt:
– „Menj, ha mondom. Orcátlan kölyke!”
Nem az idézettel volt baja, hanem azzal az ötlettel, hogy
Shakespeare-idézetversenybe kezdtem, miközben az életünkért fu-
tottunk.
– Azt hiszed, hogy el akartam terelni a figyelmed, amikor épp
azon vagy, hogy kihúzz bennünket a csávából? – kérdeztem. Akkor
kellett volna bocsánatot kérnem, és véget vetni az egésznek, de nem
tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy egy hibátlan sort ne idézzek a
Hamletből:
– „Eszembe sem jutott, fenséges úr.”
Gunnar felnyögött, és a tenyerébe temette arcát. Tudta, mi kö-
vetkezik. Leif hiába száguldott át a városon, Bacchus légvonalban
közeledve – mert a rohadt leopárdjai repülni is tudtak – beért ben-
nünket, amikor lelassítottunk, hogy a Millre kanyarodjunk. Hallot-
tuk a morgást, és Bacchus üvöltését, amivel szántszándékkal ránk
akart ijeszteni. Védtelenek voltunk e mágiával szemben, és biztos
voltam benne, hogy beszarunk. Amikor a sarkon befordultunk, kar-
mok kaparászták a tetőt.
– Te magasságos, minő zaj ez?! – mondta vigyorogva Leif, aki
átérezte a helyzet hangulatát, azt a bizonyos haláltánc-fatalizmust,
ami arra sarkallja az embert, hogy a végső perceket kiélvezze. Min-
denesetre kihúztam Fragarach-ot a hüvelyéből, hogy ha a tető meg-
adná magát, a leopárdok ne kapják le azonnal a fejünket a nyakunk-
ról. Gunnar tarkója hullámzott, mert a farkas megpróbált kitörni
belőle. Utálta, hogy az anyósülésen kell dekkolnia, és nem tehet
semmit, csak abban reménykedhet, hogy lekoptatjuk az istent.
Újabb csikorgásokat hallottunk a tetőről. A hátborzongató zaj
hallatán összeszorítottuk fogainkat, aztán a Mustang kilőtt Leif ba-
kancsának gázpedálra helyezett súlya alatt.
 – Remélem, kötött biztosítást! – mondta Gunnar.
– Természetesen. Mit gondol, mi vagyok én? Őrült?
Dudák harsogtak, amerre jártunk, az emberek lefékeztek, ami-
kor meglátták a repülő szekér által üldözött Mustangot. A szemta-
núk otthon biztosan felírnak maguknak egy adag rövidet, pusztán
nyugtató jelleggel.
Pusztítás volt, és Leif élvezte. A dudára dőlt, és a reflektorokat
villogtatta, hogy a többi sofőr takarodjon az útjából.
– „Most küldj, parancsolj, és én lehetetlen dolgokkal vívok, sőt
legyőzöm őket…” – szájhősködött a Julius Caesar Ligariusának sza-
vait idézve.
A római utalásról eszembe jutott az Antonius és Cleopatra ide-
vágó sora:
– „Jöszte, vastag borkirály, Pisla Bacchus, ide állj!”
Leifnek megrándult az arca, mert ezzel alaposan rávertem.
Magában káromkodott, hogy miért nem neki jutott ez eszébe először
– úgy tett, mintha ismerte volna. Egy nagy – és kövér – gólt rúgtam,
most aztán feladtam neki a leckét.
De Bacchus is feladta nekünk. Ahányszor 80 kilométer per órá-
ra lassultunk, a leopárdjai máris kaparni kezdték a tetőt. Bacchus
nem volt az a kiköpött harci isten, és a kezében hordott thürszosz
tobozvégével csak egy vécépapírt lyukaszthatott volna át, de nyers
ereje közismert volt – ebben osztozott a bacchánsnőkkel –, és ha
egyszer megragadott volna bennünket, nehezen menekülhettünk
volna el összekötött végtagokkal. Az autópálya-felhajtó piros lámpá-
ja rohamosan közeledett. A kocsik feltorlódtak, legalább négy állt
minden sávban, és Leif nem szlalomozhatott el köztük.
A vámpír az előttünk lévő akadályra mutatott, és így szólt:
– Van egy kis probléma. Külön kéne válnunk – mondta. –
Szállj ki a kocsiból, és csalogasd magad után, mi meg Gunnarral
hátba támadjuk!
Hátrafordultam, hogy megnézzem magamnak az üldözőnket. A
leopárdok részlegesen eltakarták Bacchust, de ez a takarás adott egy
ötletet.
– Nem. Talán máshogy is le tudom lassítani. – Az isten
thürszoszán lévő tobozra koncentráltam – amit a feje fölött forgatott
–, és kötést hoztam létre a toboz és az egyik leopárd szemei között
található szőrpamaccsal. Baja nem lesz tőle a fenevadnak, de alapo-
san elvonom vele a figyelmét. Amikor a kötés megtörtént, Bacchus
figyelme is alaposan elterelődött, hiszen eddig még soha nem repült
ki a thürszosz a kezéből, és nem csapódott egyenesen a leopárdja
szeme közé. A leopárd felvernyogott, és az orrához kapta a mancsát,
amíg a másik tovább száguldott, és a szekér megpördült a levegőben.
A helyzet stabilizálása érdekében Bacchus kénytelen volt lejjebb
ereszkedni, és az utca szintjére süllyedt a hátunk mögött, miközben
mi a piros lámpa miatt lelassítottunk. Amikor megálltunk, Gunnar
és Leif is hátrafordították a fejüket. Bacchus megpróbált úrrá lenni a
két felettébb ideges nagymacskán.
– Oda sasoljatok! A cicamicák behariztak – mondtam, aztán
feléjük fordultam, hogy együtt nevessek velük, de csak értetlenül
bámultak rám. – Most mi van?
Leif megrázta az ujját, és halk, fenyegető hangon ennyit mon-
dott:
– Ha azt mondod, ahhoz, hogy beolvadjak a társadalomba, úgy
kell beszélnem, mint egy analfabéta agyalágyultnak, én esküszöm,
lecsaplak.
– Én meg megrántom a kecskeszakállát – tette hozzá Gunnar.
– Cicamica stílcsi azcsi újcsi beszcsimódcsi – magyaráztam ne-
kik. – Nem kell cicának lenni hozzá, lol.
Leif megrázta az öklét, én meg feltettem a kezem.
– Oké, oké, leálltam! Különben ennél zöldebb már nem lesz a
lámpa.
Megrázta a fejét, aztán előrefordult, és a gázra lépett.
– Fel nem foghatom, hogy Shakespeare-től hogyan tudsz eljut-
ni eddig a neo-ősember maszlagig!
Nem válaszoltam, mert a leopárd miatt kezdtem aggódni. Bac-
chus felé kapott, aki erősen markolta a tobozt, és elég mérgesnek
tűnt ahhoz, hogy erőnek erejével kitépje a leopárd szeme közül – a
szőrpamaccsal együtt. Szóval, amíg látótávolságban voltak, megvál-
toztattam a kötést: a leopárd helyett Bacchus szeme közé helyeztem.
A saját bőrét kitéphette, ha annyira akarta. Barbár ordításába bele-
rázkódtak autónk ablakai, ahogy a 60-as autópálya felhajtószaka-
szán suhanva eltűntünk a szeme elől.
– Ennyi volt? – kérdezte Gunnar. – Leráztuk?
– Csak ideiglenesen – hangzott feleletem. – Lesz annyi sütni-
valója, hogy tudja, merre tartunk, volt már dolga druidákkal előttem
is. Ráadásul légvonalban közlekedik, ezzel sok időt megspórol.
– Tudom, hogy azt akarod mondani – húzott el Leif nyaktörő
sebességgel a motorosok mellett –, hogy hajtsak gyorsabban.
– Pontosan, de azzal a kikötéssel, hogy az utazás végére sértet-
lenek maradjunk és életben legyünk.
Superior felé haladva megpróbáltunk lazítani, aztán rátértünk
a 177-es főútra, amin továbbhaladtunk délnek, egy Winkelman nevű
kisváros felé. Nagyon nehéz úgy tenni, mintha minden rendben len-
ne, ha az embert egy isten üldözi, de az átkozott macsóizmusunk
megkövetelte ezt. Közömbös dolgokról beszélgettünk, mintha nem
egy üldözés, hanem egy sétakocsikázás részesei lennénk. Leif azzal
szórakoztatott bennünket, hogy elmesélte, mit vitt végbe tegnap este
a stadionban. Az út nagy részén sportriporteri részletességgel tudó-
sított bennünket a hatvanhárom vámpír kiiktatásáról.
– Az elektronika korában egy tömegmészárlást úgy lehet leg-
könnyebben kivitelezni, ha az embereket megfosztod az elektromos-
ságtól – kezdte. – Nemcsak a városrész trafóját iktattam ki, de a sta-
dion saját pótgenerátorait is. Ezzel a biztonsági kamerákat is leállí-
tottam, és az emberi szem számára csak homályos mozdulatok vol-
tak láthatóak. Sötétben a mobilkamerák csak közelről használható-
ak. Szabadon kószálhattam a stadionban, és nyugodtan levadászhat-
tam a Memphis fészekaljat. Amilyen hülyék voltak, szétszóródtak a
tömegben, ahelyett hogy harci alakzatba rendeződtek volna – vi-
gyorgott gonoszul a visszapillantó tükörbe. – A fiatalok és a naivok a
tapasztalat és a ravaszság ölébe hullnak.
– Az újságok nem említették, hogy szokatlan sérüléseket talál-
tak volna a hullákon, bár lehet, hogy csak most esett le nekik a tan-
tusz – mondtam. – A holnapi újságcímlapok tutira undik lesznek.
Fogadjunk, hogy az interneten már most fent vannak a részletek!
Nem aggódsz, hogy a vámpírok létezése kitudódik?
Leif vállat vont.
– Az én létezésem titokban marad. Ráérek majd aggódni miat-
ta akkor, amikor és ha visszatértem.
– Csak amikor, nincs ha – hangsúlyozta ki Gunnar.
– Figyelj, Leif, ha egy-két vámpírhullát megkap a nap, azonnal
lángra lobbannak! Az kicseszett nagy nyom lesz, és még egy
félképzett halottkém is rájön, hogy azok a tetemek nem tegnap este
nyuvadtak meg. Ismerd el, hogy most bizonyítottad be a vámpírok
létezését!
– Nem ismerek el semmit. A gyulladásokat az ismeretlen ere-
detű, tűzveszélyes gázok meg folyadékok számlájára írják majd. Azt
a halottkémet, aki szerint a hullák valaha vámpírok vagy bármilyen
élőhalottak voltak, páros lábbal fogják kirúgni. Ha rájönnek valami-
re, szőnyeg alá söprik, ha nem, akkor is lepattan majd a tudományon
és szkepticizmuson nevelkedett népről.
– Neked aztán hatalmas, szőrös heréid lehetnek, ha ilyen tökös
vagy – mondtam. – Vagy nincsenek. Tényleg, Leif, a vámpírok hogy
állnak a tökökkel?
Gunnar megpróbálta elfojtani a nevetését, de nem járt sikerrel.
– Atticus?
– Parancsolj, Leif!
– Megengedem, hogy megcseszd magad…
Gyorsan elhallgattam, és Leif nekiállt „kibontani” a vadásztör-
ténetet, ami a memphisi fészek vezetőjének feldarabolásában kul-
minált.
Winkelmantól délnek haladtunk a 77-es államközi úton, ahol
rögtön lemeszelt bennünket egy zsernyák, akinek minden vágya egy
spurizó sportkocsi igazoltatása volt. Leif levette a gázról a lábát, és
átadta Gunnarnak a kormányt, aztán lehúzta az ablakot, kihajolt
rajta, és hátranézett. Tekintetét a rendőr szemébe fúrta és megbabo-
názta. Nem sokkal később a szirénák beszüntették a vonyítást, és a
rendőr lehúzódott az út szélére.
Leif visszahúzta a fejét, és néhány hiábavaló mozdulattal meg-
próbálta lesimítani összekócolódott haját, amíg Gunnar tovább
kormányzott az anyósülésről. Kuncogni kezdtem.
– Van valami problémája, Mr. O’Sullivan? – kérdezte viccelőd-
ve.
– Ne aggódjon a külalakja miatt, Mr. Helgarson! – feleltem. –
Biztosíthatom, hogy nagyon snájdigul néz ki.
Gunnar nevetni kezdett, Leif pedig dölyfösen előreszegte az ál-
lát.
– Nem hallgatok a rút emberek irigy pampogására!
– Ezt magára értette, Atticus! – mondta Gunnar.
– Tényleg? Én meg azt hittem, a maga anyjára. – A vérfarkas
váratlanul elvesztette minden humorérzékét, és felmordult. Moso-
lyogtam, de azért elhallgattam, ahogy Leif is. Tudtam, hogy tovább
nem feszíthetjük a húrt büntetlenül.
Az Aravaipa Roadon balra fordultunk, és húsz kilométert to-
vább haladtunk, ebből az utolsó tizenötöt kavicsúton tettük meg. Az
Aravaipa Nemzeti Park nem erdő, tehát nem tartogat tölgyet, kőrist
vagy galagonyabokrot, de egészséges vízparti élettér, amely elég erős
ahhoz, hogy a Tír na nÓghoz való kapcsolatot támogassa. Több mint
kétszázféle Arizonában őshonos madár, kilencféle denevér, és öt hal-
faj él itt a medvék, a hiúzok, a sivatagi vastagszarvú juh és a koatik
társaságában. A fák általában a széles levelű fajokhoz tartoznak. Az
Aravaipa-patak örökké hömpölygő vize mentén égerek, füzek, dió-
fák, nyárfák és platánok szemet gyönyörködtető keveréke sorako-
zott. Tempe közelében is akadtak valódi erdők, erősebb kötődéssel
Tír na nÓghoz, de olyan gyorsan kellett elhúznunk a környékről,
hogy ez tűnt a legjobb választásnak.
Kiszálltunk a Mustangból, Leif benne hagyta a slusszkulcsot.
Átkapcsoltam éjszakai látásra, aztán levettem a szandálomat, és a
kezemben vittem tovább. A területet alacsony kerítés vette körbe,
amin simán átugrottunk, majd kocogni kezdtünk a patak felé. A két
part asztallap simaságú fennsíkjai nem bővelkedtek vadakban, ez
már az egyébként állatfajokban gazdag kanyon aljának számított.
– Mennyit kell kutyagolnunk? – kérdezte Gunnar.
– Nagyjából másfél kilométert, aztán síkot válthatunk – felel-
tem. – Figyeljék, hogy nem üldöznek-e! Rendben? – Emberi alakban
az érzékszerveim nem voltak túl érzékenyek. – Kétlem, hogy Bac-
chus feladta.
Észrevétlenül suhantunk az éjszakában, közben Sonorához be-
széltem, hogy közöljem a sráccal – vagy a csajjal, ha már Granuaile
annyira ragaszkodik hozzá –, hogy reményeim szerint hamarosan
visszatérek.
Nyolcszáz méterre voltunk a célunktól, amikor Gunnar hátra-
fordult, majd egy másodperccel később Leif is követte példáját.
– Jön! – közölte Gunnar.
– Elég a kocogásból! – döntöttem. – Leif, te vagy a leggyor-
sabb. El tudsz vinni bennünket?
– Fogalmam sincs, hová megyünk – ellenkezett.
– Le a kanyonba, csak egyenesen. Majd szólok, mikor állj meg.
Amíg előkészülök a síkváltáshoz, dobáljátok kövekkel!
Gunnarnak nem tetszett az ötlet, hogy Leif cipelje, de belátta
annak szükségszerűségét. Repülő leopárdokkal szemben nem sokáig
őrizhettük meg előnyünket. Leif tűzoltófogással felpakolt bennünket
a vállára, aztán rákapcsolt. Az út a Ratatosk hátán megtett kegyetlen
menetre emlékeztetett. De még egy vámpír gyorsasága is kevés egy
leopárdéhoz képest, hamarosan morgást hallottunk, amit Bacchus
diadalmas örömkiáltása követett. A következő pillanatban Leif ki-
esett alólunk, és Gunnarral együtt repülni kezdtünk, majd fájdalma-
san egy nyárfának csapódtunk. Feltápászkodtam, és észrevettem,
hogy Leif lába belegabalyodott a repkénybe – de lehet, hogy szőlő-
kacsok voltak… Bacchus beért bennünket, és lecsapott ránk, arca
olyan volt, mint egy álarc, ami a rá jellemző őrületet árasztotta.
Mivel a józanság jobb dolog az őrületnél, üzentem Sonorának a
földön keresztül: „Druidának segítségre van szüksége / ne nőjenek
gyorsan a növények / ahol vagyok / most / hála.”
Gunnar lerúgta a cipőjét és a farmerét, majd átváltozott farkas-
sá. A rugbypólót viszont magán hagyta, mert emberbaráti szem-
pontból az volt a legkegyesebb, ha tönkremegy átváltozás közben.
– A cicákat bénítsa le, az istennel ne cicázzon! – mondtam ne-
ki, mire Gunnar bólintott, majd farkaspofává nyúlt az orra, és embe-
ri vonásai eltűntek.
„Segítség érkezik” – jött meg a válasz, és küldtem egy gyors kö-
szönetet. Bacchus leszállt a szekérrel, és leopárdjait a „csibész” szó
római megfelelőjével ránk uszította, aztán kiszállt, hogy kövesse ál-
latait. A leopárdok Leifre támadtak, aki addigra már lehámozta ma-
gáról az indákat. Vámpírsebességgel elugrott előlük, azok meg to-
vábbrobogtak. Aztán előrelépett, hogy a bor istenével nézzen farkas-
szemet. Az isten kezéből látványosan hiányzott a thürszosz, de az
arcán semmilyen jel nem utalt arra, hogy egy órája fenyőtoboz nőtt a
szeme közé. Gunnar a két leopárd felé indult.
– Próbáld visszaszorítani a patak folyásával ellentétes irány-
ban! Leif, ne akard összemérni vele az erőd! – kiáltottam, amikor
Gunnar és a leopárdok szőr-, karom. és foghalmazzá olvadtak össze.
Bacchus nem volt teljesen képzetlen harcos, támadóállást vett fel,
ahogy Leif közeledett felé, de nem volt hozzászokva, hogy több ezer
éves harci tapasztalatokkal rendelkező vámpírokkal vívjon közelhar-
cot. Leif elhelyezett néhány villámütést az állkapcsára, hogy az isten
megtántorodjon. Aztán megpördült, és seggre ültette a boristent egy
rúgással, amit oldalról vitt be a térdére. Amíg Bacchus a földön volt,
Leif megragadta a lábánál fogva, hogy ne tudja megrúgni, aztán
megpördült vele, mint egy diszkosszal, és elhajította néhány száz
méterre. A patakágyban zuhant le, és talán el is törte valamijét. Iga-
zán sajnáljuk.
Eközben Gunnar lesántította ugyan a leopárdokat, de szerzett
néhány komoly sérülést. A jó hír az volt, hogy meggyógyul, de a leo-
párdok egy darabig nem fogják húzni a szekeret, hogy bennünket
üldözzenek.
– Szép dobás – mondtam. – Gyerünk! Mindjárt ott vagyunk!
Mielőtt Leif felkapott volna, hogy továbbrohanjon velem a ka-
nyonban, felszedtem Gunnar cipőjét és farmerét, és a szandáljaim-
mal együtt magamhoz vettem őket. Gunnar farkasbőrben ügetett
mellettünk.
– Fuss a patakmederben! – adtam ki a parancsot, mire Leif
irányt váltott a kért hely felé, és vethettem egy rázkódó pillantást
Bacchusra. Az Olümposzi dühösen feltápászkodott. Észrevett ben-
nünket. Egyik kezével a derekát tapogatta, majd mindkét karját ma-
ga elé tartotta csípőmagasságban, és lassan felemelte. Egyértelmű
volt a gesztus, valamit növeszteni akart a földből – biztosan újabb
indákat. De Sonora segítségének köszönhetően nem történt semmi.
Leif továbbfutott anélkül, hogy bármi a lábára tekeredett volna, én
meg magamban kuncogtam.
Latinul, könnyed hangnemben megszólítottam:
– Bacchus isten, hall engem? Bólintson, ha igen!
Bacchus leengedte a kezét és bólintott.
– Soha nem ölt meg a saját erejéből egyetlen druidát sem, és
nem is fog. Csak a bacchánsnők hordájának, a római légionáriusok-
nak és Minerva segítségének köszönhette, hogy egyetlenegyet is
megölt közülünk. A szolgái talán elkapnának idővel, és azzal is tisz-
tában vagyok, hogy soha nem tudnám megölni, de ismerje be, hogy
maga, egy szál egyedül, soha nem lesz méltó ellenfelem! A föld
ugyanis nekem engedelmeskedik, és nem a bor és a borospohár
mátós istenének. – Az utóirathoz angolra váltottam. – Megszívtad,
faszfej.
Bacchus nem vette a fáradságot egy intelligens riposzthoz. El-
lenkezése kifejezéseképpen felhördült, és utánunk vetette magát. De
nem volt különösebben gyors futó, egy halandó embernél semmifé-
leképpen nem futott gyorsabban, és volt pár száz behozandó métere.
– Keress egy valamirevaló fát a környéken, Leif!
Azonnal kikanyarodott a patakágyból, és letett egy megtermett
platán mellett. A tündérekkel ellentétben, akik csak tölgyön, égeren
vagy akácon át képesek közlekedni, nekem bármilyen fa megfelelt,
ha elég nagy volt ahhoz, hogy Tír na nÓggal összeköttetésbe léphes-
sen. Mindegy volt, hogy platán vagy óriásfenyő, csak egészséges le-
gyen.
 Gunnar lihegve és vérezve a hátsó lábára ült.
– Rendben, érintsetek meg engem és a platánt egyszerre! –
Gunarra néztem, hogy biztosan megértett-e. A farkas felállt, és egyik
hatalmas tappancsát a mellkasomra, a másikat a platánra helyezte.
Mivel testkontaktusra volt szükségem, bal kezem egyik ujját a bun-
dájába fúrtam – azét a kezemét, amivel a farmert és a lábbeliket tar-
tottam. Leif – nagy kegyesen – egyik kezét a fejemre, a másikat a
fára tette.
Vetettem egy utolsó pillantást a patakágyra, hogy megnézzem,
hol tart az isten. Agyvérzéses állapotban futott felénk, és nem figyelt
a lábmunkájára. Megcsúszott egy mohás kövön, és nagyon halandó-
nak tűnt, ahogy látványos ügyetlenséggel elhasalt. Felnevettem,
mert tudtam, hogy hall engem, és azt akartam, hogy tudja, szemta-
núja voltam megaláztatásának. Rengeteg időnk volt még a síkváltás-
ra.
Bacchus megérezte, hogy meg akarok lógni, és felnézett a pa-
takmederből, ahol feküdt:
– Sértéseid meg lesznek torolva! – mondta alig kontrollálva őr-
jöngését. – Saját kezemmel téplek szét, a halálod réges-régen esedé-
kes!
– Lehet, hogy megérdemlem a halált – ismertem be. – De ma-
ga nem érdemli meg; hogy éljen. Maga nem több, mint Dionüszosz
halovány utánzata. Egy jobb isten ócska másolata.
Nem adtam neki esélyt a válaszra, mert abból a maximából in-
dultam ki, hogy mindig a tiéd legyen az utolsó szó. Lehunytam a
szemem, megkerestem a Tír na nÓgba vezető szálat, és áthúztam
magunkat a tündérek földjére.
 Tizenegyedik fejezet

A vérfarkasok általában immúnisak minden bűbájra, ami nincs ösz-

szefüggésben a Falka varázslatával, de azért Gunnart is sikerült át-
vinnem. Nem említettem neki, hogy végig aggódtam a dolog sikeres-
sége miatt. A kötés végül is nem rá, hanem magamra irányult, és
csak rajtam keresztül arra a személyre, akit át akarok vinni. Felök-
lendezte a vacsoráját – amíg Leif és én udvariasan félrenéztünk –,
máskülönben kutya baja sem lett.
Miután ezzel végzett, azt ajánlottam neki, hogy öltsön ember-
alakot, mielőtt visszatérnénk a földre. Odadobtam neki a farmerét és
a bakancsát, és az átváltozás alatt hátat fordítottam neki, nehogy én
is kiadjam az ebédemet.
Mint Arizonában, Tír na nÓg ezen részén is éjjel volt, de nem
lehetett egyből Nadim síkjára lépni, ugyanis ott már javában reggel
volt, és Leif zsíros hamuvá égett volna, de Tír na nÓgban sem ma-
radhattunk, mert a tündérek nem vették jó néven Leif látogatását, és
talán már el is indultak, hogy megkeressék, mi bűzlik annyira. Ezért
aztán Leif kérésére egy Prágától déli irányban negyven kilométernyi-
re lévő erdőben tértünk vissza a földre. Ott volt még néhány óránk
napkeltéig.
Gunnar felöltözött, és bejelentette, hogy indulásra kész. Még
összekarmolt, csupasz mellkasa is jobban nézett ki a rugbypólónál.
Gyorsan gyógyult, de látszott rajta, hogy a sok átváltozás, a harc és a
síkváltás megviselték. Pedig még meg sem érkeztünk…
Ahogy az előbb, Leif és Gunnar most is az egyik kezét rám, a
másikat egy fára tette, aztán síkot váltva egy erdős hegyoldalban
bukkantunk fel, a csehországi Osinalice kicsiny faluja mellett.
Gunnar egyből rosszul lett.
– Holnap este ennél a fánál találkozunk – mondta Leif. –
Könnyű lesz megtalálni.
– Hová mész?
– Ez Zdenik territóriuma, tiszteletemet kell tennem nála – ma-
gyarázta. – Holnap folytatjuk az utat. Addig pihenjetek! – Azzal be-
leolvadt az éjszakába, csak kukorica-haja sárgállott még messziről,
aztán az is eltűnt.
– A síkváltás emberalakban sem volt jobb – motyogta Gunnar.
– Bocs – mondtam. – Maga az első síkjáró farkasember, am-
ennyire tudom. A hagyomány alapján nem lehetett tudni, hogyan
reagál majd rá.
– Milyen hagyomány?
– A druida hagyomány alapján.
– Most az is bekerül a druida hagyományba, hogy farkas lé-
temre rókáztam? – Ennek a lehetőségnek valahogy nem tudott örül-
ni.
– Szigorúan név nélkül – biztosítottam. – Egy farkasemberek-
ről szóló, általános lábjegyzet formájában. Nagyon óvatosnak kell
lenni. Gondoljon csak bele! Ha maga alfa létére ilyen rosszul bírta,
hogy bírná egy gyengébb farkas?
Gunnar megfontolta a felvetést, és mogorván bólintott. A sebei
sokkal jobban néztek ki. Tudtam, hogy hamarosan nyoma sem lesz
sérüléseinek. De meg kellett fizetnie az árát.
– Farkaséhes vagyok – mondta.
– Ember-, vagy farkaskajára vágyik? – kérdeztem. – Vadászha-
tunk, vagy bemehetünk a faluba valamilyen tojásos specialitásra.
– Beszéli a nyelvet?
– Nem – vallottam be. – A szláv nyelvek közül nem sokat isme-
rek. De talán beszélnek egy kicsit oroszul vagy angolul. Legvégső
esetben majd rábökünk a menüre.
– Van magánál cseh pénz?
– Nálam nincs, csak néhány dollár. Vagy meglógunk a számla
elől, vagy lemosogatjuk.
Gunnar undorodva csücsörítette a száját.
 – Akkor a vadászatot választom.
Lekanyarítottam Fragarachot a hátamról, és a fának döntöttem
– egészen pontosan egy ezüstfenyő törzsének. Aztán folytattam a
sztriptízt, majd összehajtogattam a ruháimat. Gunnar felsóhajtott,
és lehúzta magáról a nemrégiben felvett farmerjét és cipőjét. Négy-
kézlábra ereszkedtem, és a formámat egy ír farkaskutyához kötöt-
tem, aztán megvártam, amíg Gunnar is végez a sokkal hosszadalma-
sabb és fájdalmasabb átvedlésével. Alaposan körbeszaglásztam,
hogy megjegyezzem a környék illatait, aztán átadtam Gunnarnak az
irányítást, én meg utánasompolyogtam.
Mindkettőnk számára nehézkes volt a vadászat, ugyanis nem
tudtunk a falkakapcsolaton át kommunikálni, és én sem tudtam
olyan kötést produkálni, mint amilyen Oberon és köztem volt, de
azért sikerült egy kis őzet levadászni még hajnal előtt. A részemet
Gunnarnak adtam, aztán visszatértem a fához, ahol Fragarachot és a
ruhámat hagytam. A nyers őzhússal hagyjanak békén.
Ezután felvettem a bagolyalakomat néhány percre, és tettem
egy légi felderítőkört a fák fölött, hogy kiderítsem, hol van a legköze-
lebbi étterem. Nagyjából nyolc kilométernyire, Osinalicében kiszúr-
tam egy biztató épületet.
Fél óra mezítlábas futás után beértem a kisvárosba. Bájos fahá-
zak kollekciója tárult elém, néhány kakas kukorékolva köszöntötte a
hajnalt, és egyetlen út szelte ketté a keskeny völgybe ékelt falut. Per-
sze nem igazi étterem volt, csak egy motel ökoturisták és írók szá-
mára, akik a modern városok nyomasztó hangulatától akartak meg-
szabadulni. A fogadós, aki a szakács szerepkörét is betöltötte, egy
köpcös, joviális, gömbhal alakú fickó volt, aki beszélt oroszul, és na-
gyon szerette a munkáját. Foltos kötényt viselt és szolgálatkész mo-
soly ült őszes bajusza alatt. A fogadó körül elvégzett munkáért cse-
rébe nagy adag reggelit készített nekem. Olajat cseréltem a
fritőzben, kitakarítottam a sütő mögötti rést, és hasogattam egy kis
fát a lobbyban lévő kandallóba. A lánya volt a háziasszony, és flörtölt
velem evés közben. A kivezető út megszemélyesítőjét látta bennem,
és bármilyen út, ami kivezetett ebből a kicsi, de gyönyörű helyről,
megfelelt neki. A természet paradoxonát nem tudtam nem észre-
venni: az emberek egy része alig várja, hogy kiszökjön belé, míg a
másik része alig várja, hogy kiszökjön belőle, és közben észre sem
veszik, hogy ez sokkal többet árul el saját természetükről, mint ma-
gáról a természetről.
 A kis hotel vendégei, akikkel az étkezőben reggeliztem, meg-
próbáltak nem túl feltűnően bámulni, de nagyon nem ment nekik.
Talán megorrontották rajtam a vérfarkas- vagy a vámpírszagot, per-
sze nem tudatosodhatott bennük, mert olyan éles szaglással nem
rendelkeztek. Csak annyit éreztek, hogy valami nem stimmel velem,
talán elfogta őket egy halvány sejtelem, hogy számomra a szörnyek-
kel való utazás megszokott dolog. Meg sem kíséreltek beszédbe ele-
gyedni velem.
Megköszöntem a reggelit a fogadósnak és a lányának, és ami-
kor az ajtó fölötti csengő távozásomat jelezve megcsendült, éreztem,
hogy minden szem a hátamba fúródik. Átvágtam a város egyetlen
útján, és bevetettem magam az erdőbe. Biztos voltam benne, hogy
különböző történeteket kezdenek el gyártani rólam, de nem zavart.
Ha röpke jelenlétemmel egy kicsit is érdekesebbé tettem az életüket,
már megérte.
Ezután visszatértem a Gunnar hányásával megjelölt fához.
Nem kellett sietnem, amíg Leif nem ér vissza, úgysem folytathatjuk
az utunkat. Zsebre dugott kézzel lépkedtem, és élveztem az erdő
hangulatát. A helyi elemi lény felől rég’ hallottam, ezért üdvözlete-
met küldtem a földbe, és minden jót kívántam neki.
A találkozási pontunk közelében, de azért nem annyira közel,
hogy szagolnom kelljen Gunnar gyomortartalmának savas bűzét,
összeütöttem egy kis fészerszerűséget – nem nagy dolog, ha tudod,
hogyan kösd össze az ágakat varázslattal. Szerettem volna végigszu-
nyókálni a napot – Arizonában ugyanis éjszaka volt –, és a féltető
sokkal inkább a légi megfigyelők ellen védett, mint az elemektől.
Maci, kispárna, sőt, Oberon nélkül jobb híján Fragarachhal bújtam
össze.
Az erdő talaja hideg volt, havazást ígért…
Gunnar a hátán feküdt, nem messze tőlem, lábai komikusan
meredtek a levegőbe, nyelve kilógott, és diszkréten horkolt is hozzá.
Sajnáltam, hogy nincs nálam fényképezőgép, valami vakus, mert
jóval napnyugta után jártunk már. Felébredtem valamire, de nem a
vérfarkasra.
Bekapcsoltam a tündérlátásomat, és anélkül, hogy megmozdul-
tam vagy zajt ütöttem volna, körbenéztem. Nem láttam és hallottam
semmit. Lehet, hogy csak húgyhólyagom feszülése ébresztett fel. De
továbbra is biztos voltam benne, hogy valami figyel a fészeren túl, és
talán csak arra vár, hogy kidugjam a fejem.
 Nem akartam neki megadni ezt az elégtételt. Inkább úgy dön-
töttem, felébresztem a vérfarkast, és amíg az illetőnek szembe kell
néznie azzal a problémával, amit egy felijesztett vérfarkas jelent, ki-
surranok. Ha megmozgatom alatta a földet, biztosan felriad. A te-
nyeremet a földre helyezve éppen parancsot akartam adni a földnek,
hogy zavarja meg Gunnar álmát, amikor megszólalt egy hang, és
elvégezte helyettem a munkát.
– Nyugalom, Atticus, nyugi Gunnar! Csak én vagyok.
Amikor Gunnar és én talpra ugrottunk, Leif lépett ki a fa mö-
gül. A képén elterülő beképzelt mosolyból ítélve tetszett neki, hogy
megijesztett bennünket.
– Szép napotok volt?
– A nagyját átaludtam – mondta Gunnar.
– Én mindig ezt teszem – mondta Leif. – Úgy alszom, mint egy
halott.
– Hogy van Zdenik? – tudakoltam.
– Jól öltözött, mint mindig. Meglepte a látogatásom. Zavarja,
hogy olyan nyíltan védtem meg a territóriumomat. Viszont hálás,
hogy az őt megillető tiszteletben részesítettem. Indulhatunk
Nadimba?
Kioldottam a fészeremet összetartó kötéseket, aztán kisétáltam
vizelni. Miután befejeztem, megfordultam, és bejelentettem, hogy
készen állok.
– Át tudna vinni gyorsan Tír na nÓgon? Akkor talán csak egy-
szer hánynék, egyszerre fizetve mindkét útért.
– Megteszek minden tőlem telhetőt.
Síkot váltottunk, és a lehető legkevesebb időt töltöttük Tír na
nÓgban, mielőtt felszivárogtunk volna kelet felé, a Nadim déli ré-
szén található erdőbe. Gunnart heves rosszullét fogta el az érkezé-
sünk után. Leif és én távolabb álltunk, hogy békén hagyjuk őt, és –
nem mellékesen – megkíméljük az orrunkat.
Miután Gunnar késznek nyilvánította magát a továbbhaladás-
ra, a csillagos ég alatt északnak futottunk, és éjfél körül megérkez-
tünk a találkozóhelyre. Leif nagylelkűen felajánlotta, hogy viszi a
kardomat és a ruháinkat, így Gunnarral állatalakban haladhattunk.
Az égre függesztettem a szemem gyanúsan gyülekező viharfellegek
után kutatva, de nyilvánvaló volt, hogy a norvég istenek másfelé ke-
resnek. Ebben volt is logika: azt hitték, hogy olyan messze bujkálok
Asgardtól, amilyen messze csak tudok, és nem kockáztatok meg egy
visszautat. Amikor megláttuk a tavat, észrevettük az éjbe nyaldosó
tábortüzet is, ami élesen megvilágította a parton álló, ismerős fa
ágait. Három emberrel lett volna randink, de én csak kettőt láttam.
Talán Leifnek mégsem sikerült mindenkivel kapcsolatba lépnie, és
elmondani nekik, hogy hol találkozunk. Két idősebb kinézetű férfi
ült nagy nyugalomban a tűz körül, mint akik egyáltalán nem félnek
semmitől, ami a tűz fénykörén kívül leselkedhet rájuk.
– Úgy látom, mi vagyunk az utolsók – mondta Leif, ami azt je-
lentette, hogy vagy csak két emberre számított, vagy valahol látta a
harmadikat is. – Gyerünk, öltsetek emberalakot, aztán bemutatlak
benneteket!
Gunnarral alakot váltottunk, felöltöztünk, majd elindultunk a
tábortűz felé. Leif odakiáltott az idős úriembereknek, mire azok fe-
lénk fordultak. Sem ízületi gyulladásnak, sem rövidlátásnak nem
adták jelét, amikor felpattantak a sziklákról.
Egyikük ázsiai volt, feltehetőleg Csang Kuo-laót üdvözölhettem
személyében. Ritkás, de annál hosszabb, ősz szakáll nőtt az állkap-
csán, és a halántéka körüli dicsfény a fátyolfelhőre emlékeztetett,
amin átdereng az ég. Hagyományos, shenyi stílusú öltözetet viselt. A
királykék szövetre ezüst és arany krizantémok voltak hímezve, ami-
től csak az égszínkék gallér- és ruhaszegély, valamint az öv mente-
sült. Bár benne volt már a korban, látszott rajta, hogy szórakoztatja,
ha emiatt törékenynek hisszük. Tapasztalatból tudtam, hogy az effé-
le bő ruhák tökéletesen elrejtik a váll, a könyök, sőt néha még az ök-
lök mozgásának valódi irányát is. Gunnarra és Leifre hagytam az
alulértékelést, engem nem tudott becsapni. Az angolja kifogástalan
volt, és alig érződött rajta az akcentus. Felénk hajolt, és ezt mondta:
– Megtiszteltetés, hogy megismerhetem önöket.
A másik öreg Vejnemöjnen volt. A kecskeszakállamra mutatott,
és így szólt:
– Cuki. – Az ő szakálla hófehér volt és nagyon ijesztő. Cukinak
tehát nem nevezhettem, és azt gyanítottam, valamit rejteget benne.
Talán fegyvert, vagy petárdákat, amelyek segítségével eltűnhet egy
füstfelhőben. De az is lehet, hogy egy fészekalja seregély lakott ben-
ne. Szakálla élesen kiugró állkapcsánál kezdődött, és lavinaként öm-
lött a hasára. A bajusza még a szakállánál is fehérebb volt, és dúsan
borította felső ajkát, oldalt vékony fonatokban lelógott, mint a friss
porhó taréja.
Szemöldöke hasonlóan látványos volt, feltekert ponyvatetőhöz
hasonlított a kiugró szemöldökcsonton, a mély szemgödrök fölött.
Árnyékban ülő szeme, ez a két tintafekete tó éppúgy lehetett barát-
ságos, mint dühös. Finn sapkáját a homlokán átfutó, élénkpiros sza-
laggal rögzítette, és olyan ember benyomását keltette, akivel nem
szeretnél találkozni egy sötét sikátorban. A mikulás gonosz verziója
volt, ösztövér és éhes, az ember azt képzelte, hogy egy „ho-ho-hó!”
kíséretében felugrik, és neked esik.
Erdőzöld köntösét fekete bőröv fogta össze a derekánál, fölötte
vastag, vörös palástot viselt, ami észrevétlenül kapcsolódott össze a
szakálla alatt. Az övéről rövid kardhüvely lógott le, világosbarna bri-
cseszét térdig érő, bokáig keresztfűzős, bundás csizmájába tűrte.
Erős volt a kézfogása.
– Milyen bájos a sapkája! – mondtam. Ha rossz bókokkal akart
kötekedni, lelkiismeret-furdalás nélkül viszonoztam. Ez nem diplo-
máciai küldetés volt. És az volt az érzésem, hogy ez az ürge a kemény
tojású fiúk legkeményebbike.
Vejnemöjnen megerősített ebben, amikor Gunnarhoz fordulva
így szólt:
– Mi történt a pólójával? – mintha jól öltözöttnek lenni férfia-
sabb dolog lenne, mint tűrni a hideget.
– Elképesztően ronda volt – mondtam, és finoman utaltam rá,
hogy tönkremenetelét senki sem gyászolta meg. Gunnar rám me-
redt, miközben kezet rázott a finnel, de inkább kommentár nélkül
hagyta a dolgot.
Vejnemöjnen erőlködését, hogy a legférfiasabb férfi színében
tüntesse fel magát, hátráltatta egy hamisítatlan isten megjelenése.
Az éjszakai égből egy sólyom csapott le – feltehetőleg egy ágról,
ahol addig ült –, és a szemünk előtt átváltozott a mennydörgés iz-
mos istenévé. Persze nem Thor volt, hanem az orosz mennydörgés-
isten, Perun – kommandónk hiányzó tagja.
A neve – illetve annak bizonyos variációi – számos szláv nyelv-
ben ma is mennydörgést jelent. Az izmai úgy mozogtak, mint egy
épület betonlapjai, szoborszerűek voltak, de minden simaságot nél-
külöztek. Izmai éleit szőrfoltok tompították. Annyira látványosan
szőrös volt, hogy még a válla sem maradt ki a szórásból. Szakálla
rézszínű volt, kusza fürtjei az arcába lógtak.
Kék szemében villám cikázott – a Csillagkapuban bemutatott
szemjátékok hatásosabb változata –, majd boldogan ránk mosoly-
gott, és én máris ott láttam őt az egyik vasárnap délelőtti rajzfilm-
összeállításban, amiben ő lett volna Perun, a Boldog Borzas Menny-
dörgésisten.
Udvarias oroszsággal megkérdezte, hogy beszélhet-e ezen a
nyelven. Leif és Gunnar értetlen képét látva elmagyaráztam neki,
hogy sajnos nem mindenki beszéli ezt a világnyelvet.
– Akkor angolul? – kérdezte erős akcentussal. Beleegyezően
bólintottunk. – Rossz szerencse nekem. Nem anyanyelvem. – Aztán
vállat rándítva lerázta magáról a balszerencsét. – Dolgozom rajta.
Perun mindenkivel kezet fogott, miközben mindenkit megrá-
zott egy kis árammal, ő meg kuncogva konstatálta a reakcióinkat.
Aztán megkövesedett csövekre emlékeztető tárgyakat vett elő.
– Ajándék – mondta, és mindenkinek adott belőle. – Nem tu-
dom az angol nevüket. Megvédenek a villámtól.
Gyorsan leesett a tantusz.
– Fulguritok, vagy villámkövek – mondtam. Homok, amibe vil-
lám csapott. Belül üvegsimák voltak, kívül érdesek.
Perun arra kért, ismételjem meg a nevet. Miután megtettem,
bebiflázta, aztán így szólt:
– Tartsátok magatoknál a fulguritokat, megvédenek Thortól.
Most már nem jelentenek problémát a villámai, értitek?
Leif kételkedve nézte a villámkövet.
– Ez megvéd a villámcsapástól?
– Csodás! – tapsolt Perun, aztán Leifre mosolygott. – Van egy
önként jelentkezőnk a demonstrációhoz.
– Tessék?! – ellenkezett Leif.
– Ne aggódj! – nyugtattam meg. Perun a levegőbe emelte a há-
tára szíjazott baltát. Nem tudtam, hová tüntette el, amikor sólyom-
alakban leledzett. Azon tűnődtem, vajon megtanítana-e erre a trükk-
re. – Szerintem azt akarja megmutatni, hogy úgy működik, mint egy
talizmán.
– Remélem, emlékszel rá, hogy az a talizmán sem védett meg,
amit legutóbb hordtam! – hívta fel figyelmemet a tényre Leif komor
képpel. A hidegvas-amulettre célzott, amit azért adtam neki, hogy
megvédje a pokoltűzzel dobálózó boszorkányoktól. – Az én húsom
ugyanis fölöttébb tűzveszély… – abban a pillanatban villám csapott
Leif fejébe, láttuk, ahogy végigfut a testén, majd felszívódik a föld-
ben. A villám mindenkit megijesztett. Lelki szemeim előtt Leif máris
egy feldőlt, füstölgő, megszenesedett roncsként jelent meg. De cso-
dák csodája, semmi baja sem esett. – …es? – Fejezte be a mondatot,
de immáron kérdő hangsúllyal.
– Ugye!? Látjátok? – kiáltotta Perun. – Jobb a pajzsnál. Nem
érezted a forróságát, és nem csíptek a szikrái sem, ugye?
– Egy… kicsit… csiklandozott – mondta Leif.
Mosolyogtunk.
– Ez nagyon különös – jegyezte meg Vejnemöjnen. – Lehetnék
én a következő, akit megcsap?
Perun válasza egy újabb villám volt. A finnek egyetlenegy szőr-
szála sem perzselődött meg az arcán. Most már lelkesen hangot ad-
tunk elismerésünknek. Perun szinte ragyogott a sikertől, és minden-
kit megcsapott a villámával „gyakorlás céljából”.
– Van valami védelmi limitük? – kérdeztem a villámkövemre
mutatva. – Mondjuk tizenkét csapás után eldobandók, vagy ilyesmi?
– Nem, ezek folyamatosan élvezik az én áldásomat – biztosított
bennünket Perun. – A jövőben minden villámtól védve lesztek. Zeu-
szétól, Thorétól, akárkiétől. Ha nálatok lesz, nem árthatnak nektek.
– Már megbocsásson, magasságos! – kotyogott közbe Csang
Kuo-lao. – Miben tartsuk? Erszényben vagy táskában?
– Mi? – csókolóztak össze Perun szemöldökei szerelmes, sző-
rös hernyókként. – Nem! Érintkeznie kell a bőrrel. Kézzel, lábbal,
háttal, mindegy. Ha erszénybe rakod, a fulgurit az erszényt védi,
nem téged.
Lassan felfogtuk, mekkora ajándékot kaptunk, és lelkesen
megköszöntük.
– Igazán semmiség – szabadkozott, de látszott rajta, mennyire
élvezi, hogy ilyen nagy feneket kerítünk a dolognak.
– Most, hogy így összegyűltünk – mondta Vejnemöjnen –, ide-
je, hogy délibábot bocsássak mindnyájunkra. Ha valaki szaglászna
utánunk, ne láthasson meg bennünket.
Jobban tette volna, ha azelőtt rukkol elő az ötlettel, mielőtt a
villám ötször lecsap ugyanarra a pontra – gondoltam magamban de
talán így sem lesz haszontalan a dolog.
– Bocsássa meg tudatlanságomat, de ez az álca megtéveszti
Hugint és Munint is, vagyis Odin asgardi szemeit? – kérdeztem.
A varázsló felém kapta sötét szemgödreit.
– Kiváló kérdés, és a válaszom határozott igen. Volt már olyan
alkalom, hogy el kellett rejtőznöm előle. – Visszament az ülősziklá-
jához, és a táskájából kivett egy furcsa hangszert. Úgy nézett ki,
mintha egy állat fogakkal kirakott alsó állkapcsa lenne, amire vé-
kony, sárga húrokat feszítettek. – Ez a kantelém – mondta
Vejnemöjnen. – Egy csuka állkapcsából és egy szőke nő hajából ké-
szítettem. – Szóhoz sem jutottam. Mégis, mit lehet erre mondani?
Megkérdezni, hogy ki volt az a szőke hölgyemény? Vagy hogy mi ba-
ja a barnákkal?
Vejnemöjnen énekelni kezdett, én meg bekapcsoltam a tündér-
látásomat, mert kíváncsi voltam, mi történik a varázsspektrumban.
A kötések ott böndörödtek és pöndörödtek a levegőben, a varázsló
elvágott minket a dolgok megszokott rendszerétől, és egy zsebdi-
menzióba helyezett. Amikor befejezte, a szája sarkában megemel-
kedtek a bajszai, ebből tudtam, hogy mosolyog.
– Kész volnánk. Nem éhes valaki? Van egy kis élelmünk – mu-
tatott a varázsló a tűz fölött lógó, öntöttvas bográcsra.
Gunnar jelezte, hogy ő spéciéi bekapna valamit, és elindultunk
a tűz felé. Állva vártuk meg Perunt és Leifet, akik újabb ülősziklákat
hoztak. Gondolom, azon versengtek, hogy minél nagyobbakat és ne-
hezebbeket találjanak a környéken.
– Szerény vacsora. Csak egy kis nyúl répával és hagymával.
Krumpli nélkül. – Szabadkozott Csang Kuo-lao. – De már napnyug-
ta előtt elkezdtük főzni. Adtunk hozzá sót és paprikát is. Mostanra
omlós lehet.
Mosolyogtam.
– Maguk tényleg nyúlpörköltet főztek? – A huszadik századi
fantasyket olvasgatva azon mulattam leginkább, hogy a hősök mi-
lyen gyorsan összedobnak egy pörköltet a tábortűznél. Számomra ez
még a sárkányok megölésénél is csodálatosabb volt, hiszen egy ehető
pörkölt elkészítése minimum négy óra – vagy több, ha télen készítik
és szabad tűzön –, de a könyvekben, mindenféle magyarázat nélkül,
egy óra sem kell a megfőzéséhez. Prágában már egy órával napnyug-
ta után járt az idő, Nadimban pedig éjfél felé, vagyis a pörkölt való-
ban megfőhetett. Vejnemöjnen és Csang Kuo-lao alaposan felszerel-
keztek tányérokkal és evőeszközökkel. Úgy tűnt, mindketten hozzá
vannak szokva a vándorélethez. Mindenki enni kezdett – Leifet le-
számítva, aki megivott egy pohárral a véremből. Perunnak ízlett az
étel, de a kis adagok láttán másra kezdett áhítozni.
– Jó ez. De legközelebb medvét eszünk – mondta.
Senki sem törte magát, hogy elmossa a tányérokat. Mintha
mindannyian Hemingway-hősökké váltak volna – az ezzel járó hím-
sovinizmussal –, és inkább meghalnának, mint hogy női munkát
végezzenek. Önként jelentkeztem hát a feladatra, hogy a nagy egójuk
nehogy megsérüljön, és megkönnyebbült hálálkodásukat fogadva
összeszedtem a tányérokat, hogy leballagjak velük a tópartra.
– Nagyra becsült Druida! – szólított meg Csang Kuo-lao. –
Hallottam néhány részletet Mr. Helgarsontól az Asgardba való elju-
tást illetően. De elmagyarázná, kérem, hogyan fog ez történni?
– Síkot váltunk. Fizikailag nem lesz nagy dolog. Viszont mentá-
lisan gigantikus. A két barátommal simán ment a dolog – mutattam
Gunnarra és Leifre –, mert idestova tíz éve ismerem őket. Ismerem a
gondolkodásmódjukat. Tudom, mi okoz nekik örömet, és azt is, mi
csapja ki náluk a biztosítékot. A barátaim. Viszont magukkal ma ta-
lálkoztam először – mutattam a velem szemben ülő három alakra. –
Ismeretlen előttem a személyiségük. Ha Csang Kuo-laóra, vagy
Vejnemöjnenre, vagy Perunra gondolok, csak nevek maradnak szá-
momra. Pedig maguk többek egy névnél. Maguk a tapasztalat, a böl-
csesség, az eszesség, a butaság, a gyűlölet, a bánat, az erősség és a
gyengeség gyűjtőtégelyei. Különböző erők irányítják magukat, és
különböző céljaik vannak. Mindent tudnom kell ezekről a dolgokról,
ha nem akarom, hogy egy részük itt maradjon, amikor átugrunk a
norvég síkra.
– Vagyis mindezen dolgokról be kell számolnunk magának? –
kérdezte Vejnemöjnen.
– Nem csak nekem. Hanem mindannyiunknak. Ha túl akarjuk
ezt élni, be kell néznünk bajtársunk házának ablakán. És úgy nyitjuk
ki ezeket az ablakokat, ha történeteket mesélünk.
– Történeteket akar hallani? Miféléket? – kérdezte Perun.
– Mindenféléket. Amerikában ezt „férfiak közti kötésnek” ne-
vezik, és pontosan ez az a fogalom, amit el akarunk érni. Kötődnünk
kell egymáshoz mentálisan és spirituálisan, ha azt akarjuk, hogy
mindegyiküket a norvég síkra juttassam. Szóval addig maradunk itt,
amíg meg nem győződöm róla, hogy készen állunk az utazásra, és
ehhez el kell mesélnünk egymásnak a történeteinket. Azt tanácso-
lom, hogy először azzal a közös problémával kezdjük, ami
mindannyiunkat ide hozott: miért akarnak végezni Thorral? Aztán
jöhetnek a könnyedebb témák. Egyetértenek?
Egyetértően morogva bólogattak, de tekintetük összevont
szemöldökük alól a tűzbe meredt – ahová minden kétséget kizáróan
a norvég istent kívánták.
– Ki szeretné kezdeni? – tettem fel a kérdést.
 Mind az öten egyszerre kezdtek beszélni, de amikor a szőrét
meresztgető Gunnart meglátták, négyen azonnal visszakoztak, ne-
hogy a vérfarkas azt higgye, nincsenek tisztában azzal, ki itt a domi-
náns hím.
 Tizenötödik fejezet

A vérfarkas meséje

A magam alig több mint háromszáz évével én vagyok a legfiatalabb a

csapatban, de úgy tűnik, mintha Thort sokkal régebben gyűlölném.
Pedig tíz évvel ezelőtt kereszteztük egymás útját először. Különös,
hogy a heves érzelmek mennyire meg tudják nyújtani, vagy össze
tudják zsugorítani az időt. Még furcsább az, amikor egy isten az em-
ber barátjának próbálja beállítani magát, pedig valójában az ember
ellensége. Annyit sejtek, hogy Thor mindannyiukkal tett valami
rosszat, különben nem lennének itt. Abban is biztos vagyok, hogy
nem mi vagyunk az egyetlenek a világon, akikkel valami igazságta-
lanságot cselekedett. Hallottam szóbeszédeket, sztorikat, pletykákat
a kegyetlenkedéseiről és alantas viselkedéséről. Talán a lényéből fa-
kad, hogy szeszélyes és sokkolóan gonosz, hiszen a teste a legrosz-
szabb időjárás palackja, és az akaratereje nem bizonyul elég jó du-
gónak. Elég viharosan kavarog benne, hogy mi a jó, és mi a rossz.
Mindezek nem szolgálnak számára mentségül. A vérfarkasok
között akadnak kegyetlen ragadozók, és uralkodnunk kell a farkasa-
ink fölött, ha életben akarunk maradni. Szigorúan kell alkalmaz-
nunk a Falka-törvényt, és – ha nem ütközik a Falka-törvénybe – az
emberek törvényrendszerét is. A törvény az, ami elválaszt a barba-
rizmustól és a belső vonyítástól. Sötétebb lényünk, szükségszerű pó-
ráza. És ennek az istenek esetében is így kellene lennie. Ahogyan mi
alá vagyunk rendelve a jognak és törvénynek, nekik is akként kéne
alárendelődniük. A legendákból megtudtuk, hogy az ő igazságukat
egy fensőbb istenség vezérli, ha egyáltalán vezérli valami. De ez nem
mérhető össze azzal a bűnnel, amit elkövetnek, és a halandókon al-
kalmazott büntetésük gyakran eltúlzott, és örök érvényű.
Hogy teljesen megértsék, mit követett el ellenem Thor, vissza
kell mennünk Izlandra, az 1705-ös évbe.
Akkoriban futár voltam és házaló. Nyaranta jártam a szigetet,
üzeneteket vittem és apróságokat árultam a zsákomból. Híreket köz-
vetítettem, és az isten háta mögött élő farmereket megajándékoztam
azzal az érzéssel, hogy nincsenek egyedül a világban. Sokszor olyan
boldogok voltak, amikor megláttak, amennyire én is örültem nekik.
A fejemben lévő pletykákért ingyen kvártélyt és kosztot kaptam, és
megadtam nekik a lehetőséget, hogy felvegyék a kapcsolatot távoli
barátokkal és rokonokkal. Cserébe nem kértem mást, csak néhány
garast, vagy zabot a lovamnak.
A látogatás, amit azon a nyáron a Hnappavellirben tettem,
megváltoztatta az életemet. A ház népe a földeken dolgozott, csak
egy lány maradt otthon, akit Rannveig Ragnarsdóttirnak hívtak, ti-
zenkilenc éves volt, és unta már a falusi létet. Amikor mosolygott, az
orcáján rózsák nyíltak, és olyan színű haja volt, mint a búzamező.
Éppen lisztes ruhában egy tésztával birkózott a konyhában, és nem
számított az érkezésemre. Felbukkanásom izgatottá tette, és meg-
próbált visszaemlékezni azokra az udvariassági formákra, amiket
régen tanult, de sohasem alkalmazott a gyakorlatban. Nekem na-
gyon tetszett a lány. Amikor leültünk a poharainkkal az asztalhoz, és
beszélgetni kezdtünk, szerény személyemet romantikusnak és ka-
landosnak tartotta. Néhány perc elteltével más szemmel kezdett
nézni rám. Flörtölt velem, én meg bátorítottam. Hetek óta nem ér-
tem nőhöz. Azt javasolta, hogy induljunk néhány elkószált bárány
megkeresésére. Bepakolt pár csík szárított húst, némi süteményt és
egy plédet, és miután kiválasztott egy kancát az istállóból, elindul-
tunk arra a területre, amit ma Skaftafell Nemzeti Parknak neveznek.
Volt ott egy hely, amit szerinte mindenképpen látnom kellett. Egy
vízesés volt, amit Svartifossnak hívtak. Fekete vulkanikus bazaltkö-
veken ömlött lefelé a víz. A kövek lassan kihűltek, és hatszögletű
alakzatokban kristályosodtak ki. Sötét, dallamos szépsége volt a
helynek, napszállta után oda akart elvinni. Hagytam magam.
Rannveig addigi életéből csak kevés kiút kínálkozott. Hnappa-
vellirben húsz ember élt, azok is egymás atyafiai voltak, és ebben a
helyzetben egy fiatal lány nem tehetett mást, engedelmeskedett. Ne-
kem kellett volna az ő életében annak a boldog közjátéknak lennie,
ami ugyan rövid, de utána sokáig lehet ízlelgetni. Én tudtam ezt, és
hálás voltam érte.
Majdnem felfalt szeretkezés közben, emlékszem, azt mondta
nekem, hogy ő többet vár a földi léttől, ő élni akar, igazán. Számunk-
ra egy holdfényes légyott többet ért egy áthortyogott éjszakánál, ami
után másnap újra dagaszthatja a tésztát, és táplálhatja a tűzhelyet.
Ezt a véleményt valaki meghallotta, és félreértette.
A farkast, aki aznap este ránk támadt, Úlfur Dalsgaardnak hív-
ták. Mialatt mi egymás ölelésében felolvadtunk, a farkas mélyen a
térdinamba vájta a fogát, és átharapta Rannveig lábikráját. Meg vol-
tunk bénítva, sem menekülni, sem harcolni nem tudtunk, biztosak
voltunk benne, hogy ütött az utolsó óránk. Azt hittük, hamarosan az
egész falka a nyakunkon lesz, de kiderült, hogy csak egy – bár ha-
talmas – farkasról van szó, amely hátrálva nézte, ahogy vérzünk.
Először nem akartam hinni a szememnek: bár hallottam róla
legendákat, soha nem láttam farkast Izlandon. És ez a farkas nem is
úgy viselkedett, mint a történetekben szereplő farkasok. Nem értet-
tem a viselkedését. Sebesültek és rémültek voltunk, véreztünk,
mindez mégsem bátorította fel arra, hogy végezzen velünk, a farkas
csak ott akart lenni a közelünkben, és semmi többre nem vágyott.
Ha el akartuk vonszolni magunkat, vagy megpróbáltunk segítségért
kiabálni, ránk mordult és felénk kapott. Valami különös dologra tar-
togatott bennünket.
– Mit akar tőlünk? – kérdezte tőlem Rannveig.
– Nem tudom – vallottam be. – De nem tehetünk mást, mint
hogy várunk.
– Gondolod, hogy megette a lovainkat? – kérdezte, mert nem
hallottuk a hangjukat, mióta másfél kilométerre onnan kipányváztuk
őket egy mezőn legelni. Bár ezt éppúgy lehetett a közelben zubogó
vízesés, mint a távolság számlájára írni.
– Fogalmam sincs – mondtam. Így csak vártuk, hogy elvér-
zünk-e, vagy átharapja-e a torkunkat végül.
A választ hajnalban kaptuk meg, amikor a hold sápadt fényét
eloszlatta a felkelő nap. A farkas felvonyított, és a földre vetette ma-
gát, mintha görcsöt kapott volna. Csontjai recsegtek, inai pattogtak,
bőre hullámzott. Rémes átváltozása közben nem maradt ereje rá,
hogy üldözzön bennünket, és Rannveig úgy gondolta, eljött az alka-
lom a menekülésre. Összeszedte a ruháinkat, felállt, és így szólt:
– Gyere, én elég jól vagyok ahhoz, hogy futni tudjak. – Akkor
vettem csak észre, hogy a vádlija hajnalra begyógyult. Ahogy az én
combom is látványos javulást mutatott. Ezek a jelek, és a farkas át-
változása megmagyarázták számomra a bestia különös viselkedését.
– Ez egy farkasember! – kiáltottam. – És éppen teleholdkor
harapott meg bennünket! – Manapság a vérfarkasokról szóló törté-
netek nagy eltéréseket mutatnak a részletek tekintetében, de annyit
akkoriban biztosan lehetett tudni, hogy csak úgy tudják tovább bőví-
teni a falkájukat, ha teliholdkor megharapnak valakit. A bizonyíté-
kok egy rémes következményre utaltak, amit Rannveig még nem
fogott fel.
– Gyere, Gunnar! – mondta néhány méterről.
– Nem megyek. Nézd! Ez egy ember! – mutattam a földön fet-
rengő alakra, aki addigra határozottan emberalakot öltött. Valamivel
alacsonyabb volt nálam, de sokkal robusztusabb és izmosabb. Rövid,
szőke haja, és hosszú szakálla volt. A vonaglása véget ért, mire befe-
jeztem a mondatom, és a következő pillanatban ott állt előttünk
anyaszült meztelenül, minden szégyenérzet nélkül.
– Azt mondtad, igazán szeretnél élni – mondta Rannveignek
gúnyos bariton hangon. – Most megkapod tőlem a lehetőséget. Ma
éjjel a hold ugyan nem volt teljesen kerek, de éppen eléggé teli volt
ahhoz, hogy elkezdődjön az átváltozás. Vagy vérfarkasok lesztek,
mint én, vagy elpusztultok átváltozás közben. Egy Falkát fogunk al-
kotni, és együtt fogunk élni az emberek és a vadon világában.
– De én nem akarok vérfarkas lenni! – ellenkezett Rannveig.
A férfi megrovón nézett rá.
– Ha megtanultátok, hogyan kell a farkasságot kordában tar-
tani magatokban, csak havonta egyszer kell átváltoznotok. Fogd fel
úgy, mint a menstruációt, csak itt még vérezni sem kell.
– Miért nem kérdeztél meg előtte? – mondtam. – Én nem vá-
lasztottam volna ilyen életet.
– Itt az élet választ téged – javított ki a vérfarkas. – Farkas
formában nehéz lett volna megkérdeznem. És amíg ki nem próbá-
lod, nem tudod, mit utasítanál vissza. Élvezni fogod a farkasságot,
hidd el nekem!
 – Miért hinnénk neked?! – csattant fel Rannveig. – Rohadtul
megmartál!
– Nagyon szívesen – válaszolta Úlfur. – Tudom, hogy később
még meg fogod köszönni.
– Megköszönni? Ugyan mit? Hogy szörnnyé változtattál? Hogy
a pokolra küldtél?
– Te a pokol miatt aggódsz? – legyintett felém, és felkacagott.
– Ez a férfi nem a férjed, ugye?
Rannveig arca vörös lett.
– Isten megbocsátja a gyengeséget. De nem bocsátja meg a…
gyűlöletességet. – Az utolsó szót már üvöltötte, és gyorsan magára
kapkodta a ruháit. E ponton talán el kellene mondanom, hogy
Rannveig hozzám hasonlóan lutheránus volt, ahogy abban az időben
minden izlandi. De az ősnorvég vallás is tovább élt a skandinávok
között, bár kisebb mértékben, ahogyan még ma is. Úlfur, a dán be-
vándorló, egyike volt a régi istenek követőinek. (Izlandon folyamatos
dán beszivárgásnak lehettünk tanúi, mivel akkoriban Izland dán
uralom alatt állt, de IV. Frigyes ránk sem hederített, lefoglalta a své-
dekkel vívott Nagy Északi Háború.)
– Attól függ, melyik istenről beszélünk – mondta Úlfur. – Az
Ászoknak semmi problémája a kettős természettel.
– Látod?! – mondta nekem Rannveig. – Pogány marhaságokat
fröcsög. El van átkozva, ahogyan már mi is!
Úlfur hátravetett fejjel, szívből felkacagott.
– Ti áldottak lettetek, nem átkozottak! De erre időben rá fogtok
jönni. Amikor együtt rohantok velem a telihold alatt és a vadászat
során megízlelitek a forró vért a saját nyelvetekkel…
– Fúj! – Rannveig a fülét befogva elrohant. Nem akart hallani a
nyelvét érintő, forró vérről. Felkaptam a ruhámat, és utánafutottam.
Úlfur ismét felnevetett, és utánunk kiáltott:
– Fussatok csak, ha akartok! De éjjel ne maradjatok az embe-
rek közelében, különben az a bizonyos forró vér emberízű lesz!
Rannveig egy kilométeren át rohant. Olyan gyorsan, ahogy
csak telt tőle, arra futott, ahol a lovakat hagytuk, és csak akkor értem
be, amikor már majdnem megérkeztünk a rétre. Mire elértük a ki-
pányvázott hátasokat, Rannveig egyszerre zihált és sírt, de csak egy
állat maradt élve. A másik már csak csontok, bőr- és húsdarabok
halmaza volt.
– Istenem, istenem! Gunnar, ez megette a lovamat! – kiáltott
fel Rannveig.
– Ha a lónak köszönhetem, hogy nem evett meg engem, akkor
hálás vagyok neki – feleltem.
Rannveig megpördült, és ököllel ütni kezdte a mellkasomat. És
nem is gyengén. Mindent kiadott, ami benne feszült, a düh vulkán-
ként robbant ki belőle.
– Hogyan… Lehetsz… Hálás? – kiabálta, és minden szót egy
ütéssel tett nyomatékosabbá. – Tönkretett bennünket! Tönkretett,
hallod?! Olyan gyorsan gyógyulunk, mint a démonok, többé nem
vagyunk emberek! A megváltásunkat fújhatjuk! Volt, nincs! – Zoko-
gásban tört ki, és a lábamat átfogva a földre rogyott. Letérdeltem elé,
de nem tudtam, mit mondhatnék. Nem mondhattam azt neki, hogy
minden rendben lesz. Nem lesz egyszerű elmesélnie a farmon, mi
történt a lóval. És ha éjszaka tényleg farkassá változik, a farm népe
halálos veszélyben lesz. Hogy ne tegyük ki őket a veszélynek, és hogy
a mesénket – amit be akartunk adni nekik, ha mégis visszatérnénk –
tovább szőhessük, nyugat felé akartuk folytatni utunkat,
Kirkjubaejarklaustur irányában. De a dolog reménytelenül nehéznek
bizonyult, mert a maradék lovunk sem tűrte az érintésünket. Rémül-
ten nyerített, és védekezve felágaskodott, akármelyikünk próbálta
megközelíteni, végül el kellett vágnunk a pányvát, és szabadon en-
gedtük. Visszavágtatott a Hnappavellir-tanya felé.
Mivel nem láttunk más lehetőséget, jobb híján utána baktat-
tunk. Egy napot kibírunk víz és étel nélkül, másnap hajnalra úgyis
elérjük a tanyát, gondoltuk. Úlfurról nem hallottunk egész nap.
Rannveig és én holtfáradtak voltunk. Az előző éjjel egy szem-
hunyást sem aludtunk, és egész nap utaztunk. Napszálltakor közös
megegyezéssel leroskadtunk egy fa alá. Mindketten féltünk attól,
ami ránk vár, de már nem maradt rá energiánk, hogy aggódjunk mi-
atta. Még egy kicsit aludni is tudtam.
Viszont ébredésünk a lehető legrémesebb volt. A csontjaim
száz helyen elpattantak, és újra összeforrtak egy idegen alakzatban,
és a szervek cuppogva rendeződtek át bensőmben. Ismeritek azt a
fejfájást, amikor az ember két szeme közt hasogat? Az a legször-
nyűbb fájdalom, amikor az ember fejéből egy farkasorr nő ki azon a
helyen. Az sem könnyítette meg a folyamatot, hogy emberi ruhákban
voltunk.
Rannveig hasonló átváltozáson ment át. Fájdalmában még ná-
lam is hangosabban kiáltozott és vicsorgott, pedig én sem fogtam
vissza magam. A ruháink végül leszakadoztak rólunk, és húsunk hul-
lámzása megszűnt. Nyüszítve feküdtünk a fa alatt, a fájdalom eny-
hülni kezdett. Elfordítottam a fejem, feltűnt, hogy sokkal élesebb lett
a látásom. Rannveigből egy világosszürke farkas lett, testéről cafa-
tokban lógtak ruhájának fehér foszlányai.
Négy lábra álltam, és nagy levegőt vettem. Soha nem ismert és
érzett illatok ömlöttek az orromba. Erdeiegér-család lakott a közel-
ben, ürülékük beszennyezte a fát, amin álltunk. A Hnappavellirbe
vezető ösvény felől éreztem a lovam félelmének illatfoszlányait. A
lóról eszembe jutott, mennyire éhes vagyok. Vadásznom kellett.
Rannveig is magánál volt, és ő is éhesnek tűnt. Ő is kiszagolta a
lovat, és együtt vetettük utána magunkat. Nem tudom, hogyan
kommunikáltunk egymással, talán az ösztön szintjén, mert akkor
még nem volt köztünk falkakapcsolat.
A futás jólesett. Nem futottunk teljes erőnkből, inkább csak
könnyedén ügettünk. Rannveig mellettem haladt, látszott rajta, hogy
ő is élvezi a dolgot. Éreztem, hogy egyre közelebb jutunk a lóhoz. A
ló lelassíthatott, vagy megállt éjszakára, mert nem volt biztos az út-
irányban. Ahogy közeledtünk, újabb lovak szaga csapta meg az or-
runkat, és valami más is: emberszag. Egyből nyáladzani kezdtem, és
ami az emberi gondolkozásomból megmaradt, az is elpárolgott, a
farkas nemcsak a testem fölött vette át a hatalmat, hanem az agyam
megmaradt része fölött is. A következő dolog, amire emlékszem,
hogy valaki megszólalt a fejemben.
„Remek. Emberhúst ettél. A benned lakó farkas most már erős
lesz. Először nehezen tudod majd kordában tartani, de végül a Fal-
ka erős tagjává válsz.”
„Tessék? Ki beszél?!” – kérdeztem. Körbenéztem, de csak
Rannveiget láttam a közelben, pofája csupa vér. A saját pofámon is
éreztem a vér ízét, és szagoltam rezes illatát. Nem messze tőlünk egy
másik farkas ült. Ráismertem, Úlfur volt az.
„Ismersz. Én vagyok az alfahím. Mi vagyunk a Falka.”
Rannveig lassan magához tért, és rádöbbent tettünkre. Én nem
ismertem rá az általunk szétmarcangolt testre, de Rannveig annál
inkább. Felnyüszített, és ijedten elugrott mellőle. A falkakapcsolaton
át felkiáltott:
„Neee! Ez Sigurd! Megöltük a bátyámat! Gunnar; mi meget-
tük a bátyámat!”
Biztosan a húgát kereste. Megfordultam, hogy szemügyre ve-
gyem a terepet. Az ösvényen lejjebb egy másik hulla hevert. Őt sem
tudtam azonosítani, mivel a tanyáról Rannveig volt az egyetlen, aki-
vel találkoztam, de biztos voltam benne, hogy ő felismeri.
„Ne haragudj, de… őt is felismered?” – kérdeztem. Nem figyelt
rám. Nem tudta feldolgozni, hogy megette a testvérét, és most meg-
próbálta kiöklendezni. A férfiakért fájt a szívem, de nem tudtam
gyűlölni magamat. Addigra világossá vált számomra, hogy én nem
tettem semmit. Ezeket az embereket egyértelműen farkasok ölték
meg, nem gyilkosság áldozatai.
„Igazad van, Gunnar!” – mondta Úlfur, vagyis tisztán hallotta
a gondolataimat. – „Nem ti tettétek ezt. A farkasaitok tették.
Rannveig? Rannveig. Nyugodj meg.”
Azt hittem, ugyanúgy figyelmen kívül hagyja, mint engem, de
azonnal megnyugodott. Alfaként Úlfurnak nagy befolyása volt fölöt-
tünk, Rannveig fülét-farkát behúzva halkan nyüszíteni kezdett.
Úlfur folytatta:
„Mindketten figyeljetek rám! Északnak indulunk, Izland túlsó
felére, és ott letelepedünk. Lassan növelni fogjuk a Falka létszámát,
kialakítunk egy saját, virágzó territóriumot. Ha reggel visszavál-
toztok emberré, jobban fogjátok érezni magatokat. Erősebbek lesz-
tek. Többé nem lesztek betegek. Megtanítalak benneteket, hogyan
tartsátok kordában magatokban a farkast, és akkor havonta nem
háromszor szabadul ki belőletek, ahogy akarna, hanem csak egy-
szer, és amíg a falkakapcsolat fennáll, nem merülhettek el annyira
a farkasénetekben.”
„El vagyunk átkozva, Gunnar” – mondta Rannveig.
„Talán” – ismertem el. „De talán még megtalálhatjuk az utat
a megváltáshoz.” Bár az az igazság, hogy nem akartam túl sok erőfe-
szítést tenni a dolog érdekében, hiszen máris tetszett a farkaslét, és
nem éreztem azt a rettegést, amit ő.
„Ki az a másik ember?” – kérdeztem ismét, miután megnyu-
godott valamelyest.
Előreügetett és megnézte, ami a férfi arcából maradt:
„Einar, a nagyapám, övé volt a tanya. Istenem, nem hiszem
el, hogy ez történik!” – Hátravetett fejjel vonyítani kezdett.
„Nem történik, Rannveig, hanem megtörtént. És nem mi csi-
náltuk. Baleset volt.”
„Ne tegyél úgy, mintha nem tehetnél róla! Házasságon kívül
éltünk házaséletet, és az isten ezt a lényt küldte ránk büntetésül.
Most megöltük a bátyámat és a nagyapámat.”
„Én nem érzem magam elátkozottnak” – mondtam.
„És most már te is egy vagy közülük” – tette hozzá Úlfur.
Rannveig felnyüszített és lehasalt. Tappancsaival befogta a szemét,
mint egy ember. Fülét hátrasunyta, és behúzta a farkát maga alá.
„Figyelj rám, Rannveig!” – kezdtem, és az agyam sorra vette a
lehetőségeinket. „Azt mondtad, végre élni szeretnél. Itt a lehetőség.
Nem lesz rá szükséged, hogy egy férj vagy egy testvér viselje a
gondodat. Csak a Falka lesz, érted?”
„Pontosan” – mondta Úlfur. „Elmegyünk Húsavikba és olyan
munkát választasz, amilyet szeretnél, és ha megtelik a hold, akkor
felkerekedünk és fókákra vagy lundákra vadászunk, amire csak
akarunk. Nyaranta lemegyünk a Mývatn-tóhoz, és kacsákat fo-
gunk.”
Abban az időben nem sok másra lehetett vadászni Izlandon
ezeken az állatokon kívül. A norvégiai rénszarvashordák csak a ti-
zenkilencedik század közepén vándoroltak be.
De ugyanígy híján volt az ország nagyobb ragadozóknak is. A
legveszélyesebb ezek közül a sarki róka volt. Tehát nyilvánvaló volt,
hogy senki sem hiszi majd el, hogy ezeket az embereket sarki rókák
támadták meg. Ha megtalálják őket, hajtóvadászatba kezdenek a
gyilkosok után.
„Mennünk kell” – mondta Úlfur. „Gyertek! Holnapra
Kirkjubaejarklausturba érhetünk, és ott szerzünk majd ruhát. Majd
azt mondjuk útonállók raboltak ki.” Úlfur sokkal jobban fel volt ké-
szülve az átváltozásra. Nem csak ruhák, különféle értéktárgyak is
vártak rá.
„Útonállók, Izlandon?!” – kérdeztem elképedve. Én is éppen
azért utazhattam biztonságosan futárként és házalóként, mert az
útonállók nem éltek meg a tanyák közt vérszegényen csordogáló ke-
reskedelemből.
„Miért ne? Csak nézz ki nagyon szerencsétlennek, és beveszik!”
Ez nem esett nehezemre, mert az emberré változás ugyanolyan
fájdalmas volt, mint a farkassá alakulás. A kirkjubaejarklausturi jó
emberek ruhákat és élelmet adtak nekünk, és Úlfur táskákat vásá-
rolt, hogy legyen mibe pakoljuk a hosszú úthoz elengedhetetlen fel-
szerelést. A sziget északi részén, gleccserek közt haladva szeltük át az
országot. Éjszakánként a szabadban aludtunk, és nem féltünk sem-
mitől. Rannveig nem nagyon beszélt velünk, és éjszakánként sírdo-
gált. Nem akarta, hogy megvigasztaljuk.
Mielőtt Húsavik felé továbbhaladtunk volna, megszakítottuk
utunkat Mývatnnél. Ott munkát szereztünk a parton. Féltünk bálna-
vadásznak vagy halásznak állni, mert mi van akkor, ha a telihold a
nyílt tengeren talál bennünket, ezért aztán más területen kerestünk
állást. Lassan hozzászoktunk vérfarkas mivoltunkhoz, és
Húsavikban két taggal bővítettük a falkát, egy hímmel és egy nős-
ténnyel.
A pestis 1707-ben elérte Izlandot is, és a népesség negyedét el-
pusztította. Azt javasoltam Úlfurnak, hogy a falkát az általa terve-
zettnél gyorsabban kéne bővítenünk, mert a farkasok túlélnék a pes-
tist, és az átváltoztatással életeket menthetnénk. Ez volt az első alka-
lom, hogy megtapasztaltam rejtett rasszizmusát és teljes bigottságát.
Úlfur egyetértett abban, hogy életeket mentve gyarapítsuk a falkát,
de csak skandinávok jöhettek nála szóba. A keltákat el kellett felej-
tenünk, ahogy a többi etnikumot is, és előnyben részesítette a pogá-
nyokat. Én nem értettem egyet a preferenciáival, sem azzal, ahogy a
Húsavikban élő többi népet borzalmas halálra ítélte.
Amikor felhoztam a témát, Úlfur felborzolta a hátán a szőrt, és
azt tudakolta, hogy a vezérségét akarom-e megkérdőjelezni. Én vol-
tam a második a falkában, de a három falkatag jobban szeretett ve-
lem beszélni, mint vele. Például Rannveig csak akkor beszélt
Úlfurral, ha ez elkerülhetetlen volt.
– Nem a vezérségedet kérdőjelezem meg, csak a döntéseid mö-
gött húzódó okokat, amiknek köszönhetően a keltákat kizárjuk a
falkából. Tudok két izmos fickót, akit a legközelebbi teliholdkor
megmenthetnénk. – Amitől már csak három nap választott el ben-
nünket.
– A kelták megzavarnák a falka harmóniáját, és széthúzást
okoznának – mondta, bár nem egészen értettem, miféle harmóniára
céloz. Már így is nagy volt a nyugtalanság és a széthúzás, annak elle-
nére, hogy a falkánk létszáma továbbra is egy számjegyű volt.
Mire visszatértünk a telihold alatti futásunkból, a kelták vagy
halottak voltak, vagy haldokoltak a pestistől.
Én ezt rossz döntésnek és nagy veszteségnek éreztem, és ez je-
lentette az Úlfur és köztem kialakuló viszály kezdetét.
– Megmenthettük volna azokat az embereket – mondtam, mire
ő rám mordult, és fellökött. Elterültem a földön, a szemem sárgában
úszott.
 – A fajok tisztasága falkatörvény – morogta. – Ne merd még
egyszer azt javasolni, hogy megváltoztassuk! – Gondoltam, alaposan
összekeveri a faj és a nemzetség fogalmait, de lenyeltem a választ, és
megtörtem a szemkontaktust.
– Ahogy kívánod, alfa! – mondtam.
A következő héten találkoztam egy másik falka vérfarkasával.
Hallbjörn Hauknak hívták.
– Én vagyok a második Reykjavíkban, a falkavezért Ketill
Grímssonnak hívják. Maga áll közvetlenül Úlfur Dalsgaard alatt,
ugye?
– Igen.
– Beszélhetnénk négyszemközt?
– Kevés helyre mehetnénk a falka tudta nélkül – feleltem. –
Kis falka vagyunk, és Húsavik nem nagy hely.
Hallbjörn mosolygott.
– Értem. Akkor rövid leszek. Tud róla, hogy Úlfur Dalsgaard a
reykjavíki Falka tagja volt egészen két évvel ezelőttig, amíg nem
száműzték?
– Nem, erről nem tudtam. Miért marták ki maguk közül?
– A faji tisztaságra vonatkozó nézeteit Ketill és a többiek visz-
szataszítónak találták. Állandóan becsmérelte vagy gúnyolta a Falka
más eredettel rendelkező tagjait, beleértve engem is, aki apai ágon
angolszász gyökerekkel rendelkezem. Ketill azt mondta neki, hogy
vigye a rasszista keresztes háborúját máshová, és száműzte Reykja-
víkból.
– Miért keresett meg?
– Hogy tudassam magával és a farkasaival, hogy van egy másik
Falka is Izlandon, ha úgy éreznék, hogy helyet változtatnának. Amíg
nem teszik magukévá Úlfur nézeteit, szívesen látjuk magukat közöt-
tünk. Sokszínű társaság vagyunk.
– Ennyi? Ezért tett meg olyan hosszú utat?
– Nem. Arra is kíváncsi vagyok, mennyit tud a falkatörvények-
ről.
– Úlfur hozza őket. Az alfahím szava parancs.
– Természetesen. De hogyan működik a vezércsere?
– A… mi?
– Tegyük fel, hogy a falka egyik tagja nem ért egyet az alfa vé-
leményével. A falka valamelyik alacsonyabb rendű tagja, vagy mond-
juk maga. Vagy a falka többsége új alfahímet szeretne választani. Mi
történik ekkor?
– Nem tudom.
Hauk felhorkant és megrázta a fejét, mintha erre a válaszra
számított volna.
– Az alfát mindenki kihívhatja, hogy megszerezze tőle a vezér-
séget. Akkor megküzdenek. A győztes lesz az új alfahím.
– Milyen küzdelemről van szó?
– A legvéresebbről. Vagy megadja magát az egyik, vagy halálo-
san megsérül.
– Érdekes. Úlfur elfelejtette említeni nekem ezt a falkatör-
vényt.
– Vigyázzon a gondolataira! – figyelmeztetett Hauk. – Ha
Úlfur a falkakapcsolaton keresztül meghallja, mit gondol, előbb kell
harcolnia, mint felkészült volna rá.
– Engem akár már most meghallhat – mondtam. Úlfur kivéte-
lével minden falkatagot a házamba hívtam megbeszélésre. Gondol-
tam, jobb, ha előbb rájön, és akkor vagy elfogadja a kihívásomat,
vagy sem. Húsavikban még mindig akadtak emberek, akiket meg
lehetett volna menteni a pestistől.
Bár fogyó hold volt, és a farkasaim a leggyengébbek voltak, a
falkakapcsolaton keresztül bejelentettem, hogy kihívom Úlfurt, az-
tán nagy fájdalmak között, a saját akaratomból átváltoztam, és vár-
tam Úlfur érkezését.
A harc leírását most mellőzném, elég legyen annyi, hogy brutá-
lis volt és rövid. Kevesebb, mint egy perc alatt megöltem őt. Csak
akkor jöttem rá saját erőm nagyságára, amikor a körülmények ki-
kényszerítették belőlem. Amikor meghalt, csípős hideget éreztem a
levegőben, amit akkor el is felejtettem, és csak hosszú évek múlva
kaptam rá magyarázatot. A Húsavik Falka alfahímje lettem, később
egész Izlandé, amit megelőzött egy vita Ketill Grímssonnal, amit
szintén nem részleteznék. Alfahímként első cselekedetem a falkatör-
vény megváltoztatása volt.
– A tagválasztásnál az etnikai háttér nem szerepel kritérium-
ként a jelentkező rátermettségét illetően – jelentettem ki. – Kívánja
valaki megkérdőjelezni ezt a döntést, illetve a vezérségemet? – Egyi-
kük sem kívánta, Úlfur leváltását már a kezdetektől támogatták.
A Laki-vulkán 1783-as kitörésekor az akkor már húsztagúra
bővült Falkámmal elhagytuk Izlandot, az Újvilágba jöttünk, és las-
san tovább bővítettük csapatunkat a legkülönbözőbb származású
tagokkal. Néhányuk elhagyta a Falkámat és egy másikhoz csatlako-
zott, de sokan maradtak. Létszámunk az 1918-as spanyolnátha jár-
vány alatt indult ugrásszerű növekedésnek. Addig csak ritkán adó-
dott rá esély, hogy életet mentsek meg a lükantrópia által – amit
nem is tekint mindenki ajándéknak, ezt Rannveig példájából tud-
tam. De a szörnyű betegség idején eszembe jutott az izlandi pestis-
járvány, és a mulasztás, hogy nem mentettük meg az embereket,
amikor megtehettük volna. Elhatároztam, hogy nem ismétlem meg
ezt a hibát. Így az év teliholdas időszakaiban utasítottam a társai-
mat, hogy tartsák nyitva a fülüket lehetséges tagok után kutatva.
Olyan embereket kerestem, akiknek nem voltak olyan hozzátartozó-
ik, akiket el kellett volna tartaniuk, és élet-halál közt lebegtek. És
otthon kellett haldokolniuk, valahol vidéken, nem egy kórházban.
Mert nem kockáztathattuk meg, hogy felfedjük magunkat.
Néhányan megfeleltek a kritériumoknak, a farkasok nyolc em-
bert mentettek meg abban az évben, akik meghaltak volna az influ-
enzában. Egyikük sem volt skandináv.
Lett egy amerikai őslakónk, egy mexikóink, két kínai nőnk, egy
német tinédzserünk, egy vékony fiúnk Indiából, egy angol lányunk,
és egy Fülöp-szigeteki emigránsunk, akinek a családját máris elpusz-
tította a vírus. Mind szeretetre méltó emberek voltak, és fantasztikus
farkasok. És nemcsak a Falkánk életét gazdagították, de Rannveigét
is.
Belőle és belőlem nagyon különböző farkas vált. Én domináns
voltam, ő általában behódoló, bár volt egy-két flörtje. Nem választ-
hattam párul, mert képtelen volt alfaként viselkedni, és a falka egy
behódoló lelkületű farkast soha nem fogadott volna el vezetői pozí-
cióban. Az volt a helyzet, hogy bár mindenki kedvelte, párként senki
sem tudta elképzelni magának. Ezért nagyon megörültem az örömé-
nek, amikor szerelmesek lettek egymásba a Fülöp-szigeteki férfival.
Honoratónak hívták, és képes volt kihúzni Rannveiget a két-
száz éves bánatból. Komolyan mondom, teljesen kicserélték, miután
párja lett. Megszállott gondolatai az elátkozottságot illetően szétosz-
lottak, mert hogyan adathatna meg egy elátkozottnak a szerelem
érzése? Most először kezdett áldásként és nem átokként tekinteni a
farkaslétre. Mert ha Úlfur nem választ ki bennünket pár száz évvel
ezelőtt, soha nem ismeri meg Honoratót.
De a hosszú évek óta halott Úlfur még a sírból is talált rá mó-
dot, hogy megmérgezze boldogságát. Mert a halálakor érzett hideg
borzongás azt jelezte, hogy a valkűrök kiválasztották, és a
Valhallában csatlakozhatott az Einherjarthoz. Ebben biztos voltam.
És miközben naponta készültek a Ragnarökre, sikerült magára von-
nia Thor figyelmét. És amint ezt elérte, minden erejét arra fordítot-
ta, hogy az istenből merénylőt csináljon.
Tíz évvel ezelőtt a Falkámmal Norvégiába utaztunk. Minden
évben ellátogatunk oda, mivel a Falkám nagy része norvég vagy iz-
landi ősökkel rendelkezik, és szeretik meglátogatni az anyaországu-
kat. Egy hétre mentünk, hogy vadásszunk, játsszunk és álmodoz-
zunk a farkasaimmal. A harmadik nap éjjelén, a telihold éjszakáján,
nyolc kedves barátomat – akiket 1918-ban mentettünk meg, beleért-
ve Rannveig párját is – villámok csapták agyon. A Falka skandináv
tagjai sértetlenek maradtak. És – hangsúlyozom – nem volt vihar.
Az ég szórványosan volt csak felhős, és én azonnal tudtam, hogy
nem természeti csapásról van szó. Erről akkor bizonyosodtam meg,
amikor Thor leereszkedett a szekerén, és röviden beszélt velem.
Ügyelt rá, hogy a Falkám ne érhesse el.
Ezt mondta: „Úlfur Dalsgard, a Valhalla egyik legjobb harcosa
üdvözletét küldi. És azt ajánlja, hogy változtasd meg a falkatörvényt
az idegenfajú tagok felvételének tekintetében!” Aztán kinevetett
bennünket, mi meg vicsorogtunk és csaholtunk. Élvezte, hogy képte-
lenek vagyunk kárt tenni benne. Aztán szó nélkül elrepült, mi meg
ott maradtunk vonyítva és gyászolva.
Képzelhetik, hogy Rannveig mennyire vigasztalhatatlan volt.
Meggyilkolt férjét gyászoló vonyítása a mai napig kísért.
Thor nem a Falkám tagja. Nem is lesz soha az, tehát azt sem
mondhatja meg, milyen törvényeket hozzak. Semmi köze nem volt
az Úlfur és köztem dúló vitához, amit azzal zártam rövidre, hogy el-
lenfelemet a Valhallába küldtem. Ami pedig az emberi szempontot
illeti, nem volt joga senkit megölni, különösen nem a bőrszíne miatt.
Úlfur semmit nem ajánlhatott fel számára szívessége viszonzásául,
értik? Csak szórakozásból tette. Mi másnak lehetne ezek után ne-
vezni, mint gonosznak?
Rannveig… nos. Két hónappal ezelőtt elesett egy harcban, amit
ezüst tőrökkel felfegyverkezett boszorkányok ellen vívtunk. Bár hi-
ányzik, sokszor arra gondolok, megváltás volt a számára. A férje ha-
lála után öngyilkos hajlamai lettek. És öngyilkos is lett volna, ha
nem gátolja meg benne lutheránussága és vérfarkas mivolta.
Most már tudják, miért kell Asgardba mennem. Úlfurt nem öl-
hetem meg még egyszer, és ha megtenném, azzal sem mennék sokra,
mert az első alkalomból sem tanult. De Thort megölhetem, hogy
megbosszuljak nyolc életet, és egy asszony összetört szívét, és így
fogok tenni. Utána talán már nem hallom éjszakánként azt a vonyí-
tást.

Amikor Gunnar visszatelepedett a sziklára, csak a tűz ropogása hal-

latszott. Arra a két vérfarkasra gondoltam, akik elhunytak Tony
Kunyhójánál, az Aenghus Óg ellen vívott csatában. A haláluk mindig
érzékeny téma volt a Falka számára, most már kicsit jobban kapis-
káltam, miért.
– Részvétem Rannveig miatt – mondtam, hogy megtörjem a
csendet. Gunnar szomorúan bólintott, bár nem hiszem, hogy kért az
együttérzésemből vagy a bocsánatkérésemből.
Csang Kuo-lao szólalt meg:
– Fáj hallani, hogy Thor milyen rettenetesen bánt magával és a
Falkájával. De sajnos azt kell mondanom, hogy ez összhangban áll
azzal a karakterrel, amilyennek én ismerem.
– Egy hatalmas geciferi! – erősítette meg Perun. Hirtelen min-
denki döbbenettel vegyes jókedvvel nézett rá. – Most mi van? Ez rá a
megfelelő szó a nyelvükön, nem?
Erre én azt mondtam, hogy ha nem lenne ilyen szó, ki kellene
találni, és mindenki egyetértett.
– Én is egy bűnt akarok a fejére olvasni – mondta
Vejnemöjnen, amikor elmúlt a Perun szóújító leleménye által oko-
zott derültség. – A csökött agyával azt hiszi, hogy vétkeit igazolja,
hogy az Ászok tagja. Bárki kritizálni meri, az találkozik a villámaival.
Hallgassák meg, hogyan szentségtelenítette meg a világ egyik csodá-
ját!
 Tizenhatodik fejezet
A varázsló meséje

Finnországon kívül kevesen ismernek, és még ott is elfeledtek. Mint

oly sok isten és népmesei hős, én is arra a sorsra jutottam, hogy át
kellett adnom a helyemet az új megváltónak, akiről kiderült, hogy
egy zene, nemiség és nevetés nélküli ember, és az alázatos engedel-
mességért cserébe csak a paradicsom ígéretét tudja felajánlani. Nem
ma jöttem le a falvédőről: engem a népem valami puhábbra cserélt
le, és hiába harcoltam ellene, küszködtem és erőlködtem, nem hogy
baba nem lett belőle, de még szar se.
Nem maradt más választásom, mint hogy méltóságteljesen tá-
vozzam, és ezt is cselekedtem: énekeltem magamnak egy rézcsóna-
kot, belepakoltam a dolgaimat, kifésültem a szakállam, és – mint
Tennyson Ulyssese – a napon túlra utaztam, és megfogadtam, hogy
visszatérek még, ha népemnek egyszer szüksége lesz rám. Egy nap,
talán nem is olyan sokára megunják majd ezt a sápadt, gyenge is-
tent, és akkor rimánkodni fognak a hazatérésemért. A szarv és a si-
sak évében volt ez.
Azóta sok év eltelt, de senki sem hívott vissza. És beleuntam a
várakozásba. A népem soha nem tér vissza az általam kínált világba,
dicsőségem évszázadai elenyésztek.
Asgardban viszont rengeteg munka vár egy jó fejszére.
Elkeseredtem, úgy éreztem magam, mint egy kéthetes, pené-
szes, eldobott sütemény, de lassan, az óceán árjával és apályával
emelkedve és süllyedve új ritmus ébredt bennem, az apály-dagály
érzése, tudtam, mit mos el, és mit sodor ki új partokra. A
kantelémből úgy hömpölygött a zene, ahogy az óceán örvénylett de-
reglyém mentén, és jobb kedvre daloltam magam.
Utam során nem kellett éheznem, csak daloltam a halaknak,
azok meg a hajómba ugrottak, ha enni akartam. Társaságom is
akadt: énekeltem a bálnák rendjeinek és a föld állatainak, ők meg
visszadalolták nekem a habok, a krillek és az örökös vándorlás éne-
két. Még a mélyben megbúvó, ősi lényekről is énekeltek, óriási kí-
gyókról, olyan félelmetes szörnyekről, amiket a térképek sarkaiba
rajzoltak valamikor.
Lassan elkezdtem vágyódni a szárazföld után, kikötöttem hát
egy zöld szigeten, ahol a fehér tavakból gőzfelhők szálltak fel, és gej-
zírek szöktek az égbe. Mind forróbb volt, mint a sebesült medve dü-
he. Ma ezt a szigetet Izlandnak hívják. A nyugati felén, azon a ré-
szen, amit ma Reykjavíknak hívnak, norvégok éltek, de én az ellen-
kező oldalra igyekeztem, a fjord északi oldalára, arra a területre,
amit ma Eskifjördurnak neveznek. Építettem egy kis kunyhót, rész-
ben a hangom, részben a kezem segítségével, hogy valamivel felfog-
jam a fagyos szelet, és megvédjem a kincseimet az elemektől. Mind-
ezt a magány érdekében cselekedtem, de nem mizantróp célzattal.
Nem, én annyira szerettem az embereket, hogy inkább úgy mentet-
tem meg őket, hogy elkerültem mindet.
A lelkemben kérdések horgonyoztak, de nem volt ember, aki
megválaszolhatta volna őket. Látni fogok dolgokat, de nem lesz em-
ber, aki megmutassa őket nekem. Hallani fogok meséket és dalokat,
de nem akad ember, akinek ajkán kigyúlnának.
A bálnák viszont érdekeltek. A mélyben még nálam is ősibb lé-
nyek éltek, és én velük akartam foglalkozni. Távol akartam tartani
magam az embertől, hogy ha küldetésem kudarcba fullad, csakis én
magam szenvedjek a rám mért csapástól. És egy hónap eredményte-
len próbálkozás után, a fodrozódó tenger felett szétterjedő alkonyati
szürkeségben végre sikerült felcsalogatnom egy szörnyet egyedül a
hangom és a kantelém segítségével.
Azért használom rá a szörny szót, mert a nép így hívja azokat a
lényeket, amelyek az embereket előétel gyanánt fogyasztják. A víz
vadul pezsegni kezdett, ez jelezte érkezését, én pedig a béke és a
párbeszéd dalát daloltam, és a megszerzett tudás és a megosztott
tudás örömét, aztán kirobbant a vízből. Egy leviatán volt, kékeszöld
pikkelyek borították a testét. Képes lett volna egyben lenyelni egy
sárkányfejes hajót, és legalább hat embernyi magasságban tornyo-
sult fölém, de a vízben maradó része ennél is jóval nagyobb volt. A
testét a tengerfenéken támasztotta meg, hogy a nyakát kinyújthassa.
Öt porc ugrott ki a tarkójából, köztük vékony, hártyaszerű szö-
vet csapkodott a szélben, és korona benyomását keltette. Először azt
hittem, csak esztétikai célokat szolgálnak, de gyorsan rájöttem, hogy
ezek érzékszervek, amikkel a víz rezgéseit felfogja. Akkora szeme
volt, mint az én fejem kétszer, két fényes kátránygödör, amivel a vi-
zek sötét mélységében is látott. Észrevett a parton, és ordított egyet
üdvözlésképpen, elővillantotta méteres fogait, és láttam fekete nyel-
vét. A pofája végén orrcimpák helyezkedtek el, nem kellett hozzá sok
ész, hogy kitaláljam, inkább szaglásra használja őket, mint légzésre,
mert az álla alatt és a nyakán kopoltyúk fénylettek, és jelezték, hogy
nem sokáig képes a felszínen maradni. De meglátott, és én is meglát-
tam őt, és ennyi elég is volt. Hangos csobbanással visszazuhant a
fjordba, de nem ment el. Néhányat csapkodott, elhelyezte ormótlan
lábait, aztán a feje teteje ismét kiemelkedett, most csak az obszidián
szemet láttam, és a kékeszöld szenzor-koronát. Dalolva beszélt hoz-
zám, mint a bálnák, másnak megfejthetetlen, de nekem olyan egy-
szerű, mint a maga, vagy a maga nyelve. Így vagyok én minden állat-
tal, és ők is értenek engem. Halkan pengettem a kantelémet beszél-
getés közben.
„Te nem vagy halász” – mondta. „Akkor mi vagy?”
„Egy sámán, ha egyáltalán ember vagyok. Elsősorban varázsló,
néhányan népmesei hősként emlegetnek, sőt, isten hírében is állok.
De elsősorban egy kíváncsi lény vagyok, aki most rád kíváncsi. Mi a
neved?”
„Az emberek vagy az istenek nyelvén nincs nevem. Ők kígyó-
nak emlegetnek. Szörnynek hívnak.”
„Te hogyan hívod magadat?”
„Eddig még soha nem kellett hívnom magamat, mert mindig
itt vagyok. Neked kellett már hívnod magad?”
„Nem, de van nevem, ahogy a többiek szólítanak.”
„Tényleg van neved?! Mi az?”
– Vejnemöjnen. Áruld el, vannak még a vízben hozzád hasonló
lények?
„Vannak a nálam idősebbek, akik megtanítottak beszélni,
amikor a mélyben úsztam, de mióta kíváncsi vagyok, nem beszél-
nek velem, amíg be nem nő a fejem lágya.”
– Úgy beszélsz a kíváncsiságról, mint valami rossz dologról.
„Az én fajtám rossz dolognak tartja. Életünknek az a legveszé-
lyesebb időszaka, amikor elkezdjük kutatni a rejtett tudást. Már
csak egy kicsit leszek kíváncsi, azután túllépek ezen a korszakon.”
– Ezek szerint a néped közt te gyermeknek számítasz?
„Már csak néhány újabb napciklusig. A legközelebbi bálna-
szüretkor csatlakozni fogok a népem kórusához. Eléneklik a neve-
met, és soha többé nem jövök felszínre ismét.”
– Értem. Mennyi tagot számlál a kórus?
„Én leszek a tizenkettedik. De az óceánban más kórusok is
vannak, nagyon-nagyon messze.”
A lény, aki nőnemű volt, arra kért, rakjak tüzet, hogy lássa, ho-
gyan kell. Aztán azt tudakolta, hová tűntek a fények aznap éjjel, én
meg elmondtam neki, hogy a felhők mögé bújtak. Azt kérdezte, mi-
ért rejtették el a fényeket a felhők, aztán azt, hogy az emberek adtak-
e neveket a fényeknek. Azt kérdezte, hogyan kapják az emberek a
neveiket, illetve, hogy hogyan tartják tisztán.
Aztán elmesélte nekem a Figyelemreméltóan rövid sagát a
Hihetetlenül együgyű Sheerthről, aki a hatalmas kélgyó fészkét
kereste. Ezt egy ballada követte, amit énekelve adott elő nekem, A
bátor Moth balladája, aki a mész és a rothadás barlangjában le-
győzte a sziréneket. A mélység sok titkát megosztotta velem, köztük
a legendás Atlantisz pusztulását is. Csillogó aranyai és márványai
már csak a habfikat boldogítják. Minden ország partjainál nagy kin-
csek hevernek, de Dél-Amerika partjánál a gonoszság istenei alsza-
nak, amíg néhány ember fel nem ébreszti őket a hatalom álmával.
„Te is a hatalomról álmodsz?” – kérdezte. „Azért hívtál, hogy
elpusztítsam az ellenségeidet?”
– Nem, természetesen nem. Csak nagyon szerettem volna ve-
led találkozni és ismereteket cserélni. Sok dolog van, amit megtanít-
hatnánk egymásnak, mielőtt a bálnaszüretkor nevet kapsz. Mit ta-
nítsak meg neked? Mit szeretnél tudni?
Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, csak a tábortűz lobogott a
fjord partján. A felhők hullámzó szoknyájának alja villogni kezdett,
és a villanások néha megvilágították az egész partot. A hatalmas lény
az alacsonyan lógó felhők felé emelte orrát egy különösen nagy vil-
lanást követően.
 „Mitől villog az ég?”
Kuncogtam.
– Erre több magyarázat is létezik. Általában egyik vagy másik
isten tehető felelőssé érte.
„Hogy néznek ki azok az istenek?”
– A norvég istent Thornak nevezik, egy szekéren robog, amit
két kecske húz, a kecskék szőrös lábú, szarvakkal rendelkező állatok.
Thornak van egy vastag öve, ami megkétszerezi az erejét.
„Akkor őt látom ott.”
– Hol?! – A vállam fölött hátranézve megláttam a kalapácsát,
és a kalapácsa tetején pulzáló villámgömböt. Gunyoros arcát szőke
haj keretezte, a szekér és a két kecske tisztán látszott a fényben.
Nincs annál aggasztóbb, mint amikor a villámlás istene egyenesen
feléd tart.
Megijesztettek a szándékai, és integetni kezdtem.
– Ne! Várjon! – kiáltottam neki.
De Thor már lendítette is a karját, és a villám ívelve csapott le,
egyenesen a csodálatos teremtmény szeme közé. A lény felágasko-
dott és megtántorodott a fájdalomtól, aztán belevette magát a fjord
vizébe, de ahányszor csak kibukkant a háta, újabb villámok égettek
lyukat a pikkelyébe.
Elhajítottam a kantelémet, és elkezdtem ugrálni meg integetni,
félnótás pásztor agyatlan fattyának neveztem, de hiába. Tovább ka-
lapálta a szerencsétlen lényt, ahogy az a fjord vizéből kétségbeesve
próbált kimenekülni a nyílt tengerre. A kunyhómba futottam, és a
nem túl gazdag fegyverkészletemből kivettem egy lándzsát. Gyorsan
elvarázsoltam, hogy repülni tudjon, aztán Thor legközelebb lévő
kecskéje felé hajítottam. Telibe találta, a szekér vadul oldalra farolt,
és a mennydörgés istene egyenesen a tengerbe borult.
Ezzel már magamra vontam a figyelmét.
A lényt, aki korábban megajándékozott dalával, egyelőre meg-
mentettem a további villámoktól, és most felvettem a kantelémet,
hogy beszéljek hozzá.
– Merülj le mélyre, és soha ne bukkanj fel ismét! – mondtam
neki. – Nagyon sajnálom, ami történt.
Nem érkezett összefüggő válasz, csak fájdalmat sugárzott fe-
lém, és az elárultság kétségbeesett érzését. Korholtam magam, ami-
ért nem rejtettem el magunkat egy délibábbal, és nem próbáltam
határozottabban meggátolni az istent abban, hogy szabadjára enged-
je a pusztító villámait. Kölcsönös kíváncsiságunkért szörnyű árat
fizettünk. De még mindig élt, és talán életben is marad, ha megaka-
dályozom a mennydörgés istenének további támadásait.
Thor felbukkant a vízből, és újabb adag villámot gyűjtött a hul-
lámok fölé tartott kalapácsába. Megcéloztam a hangommal, és rá-
gyújtottam egy dalra, amivel eloszlathatom a dühét. A megmaradt
kecskéje megpróbálta letenni a szekeret a parton. Nemcsak a kocsit
kellett vonszolnia, de halott társát is.
A leviatánt nem láttam többé, de Thor valahonnan tudta, hol
lehet, mert a fjord bejárata közelében tarajozódó hullámra villámot
hajított. Rá sem hederített a dalomra és ellenállt a varázslatomnak.
A tengerből fájdalomláng csapott ki, és olyan mélyen égett az
agyamba, hogy megtántorodtam. Aztán nem volt már semmi. Egy-
szerűen semmi.
El kellett énekelnem egy dalt, hogy a dühömet lecsillapítsam.
Áradata majdnem az istenre szabadult, és semmilyen gát nem tudta
volna megállítani, kivéve az akaratomat. De azt is tudtam, hogy ha
valaki, akkor Thor ellen tudna állni egy ilyen árnak, és azzal is tisz-
tában voltam, hogy szánalmasan felkészületlen lennék a harcra.
Semmilyen védelmem nem volt a villámok ellen. Ehelyett azt tettem,
amit már korábban meg kellett volna tennem: egy délibábbal ellep-
leztem magam, hogy ne lásson. Thor hatalmas csapásokkal úszott a
part felé, aztán újabb délibábot tettem a kunyhómra, és egy másikat
a hangomra, hogy ha megszólalok Thor közelében, ne tudja, honnan
jön a hangom.
A villámisten kiemelkedett a tengerből, és épp olyan mérges-
nek tűnt, mint amilyennek én is éreztem magam. Kivette a kalapá-
csot az övéből, ahová úszás közben bedugta, és fenyegetően rázta
felém.
– Gyáva! Mutasd magad, ha már lemészároltad a kecskémet, és
felelj érte!
– Maga vajon felel a leviatánért? – kérdeztem. A hangom min-
den irányból mennydörgött, az isten körbefordult, hogy megkeres-
sen.
– Nekem nem kell felelnem semmiért, én a világnak tettem ez-
zel szolgálatot!
– Tegyen meg egy másik szívességet is a világnak, és ölje meg
magát! Az a lény senkinek sem ártott!
– Bolond halandó! Fel akart falni téged!
 – Békésen elbeszélgettünk, és maga még az előtt megölte, hogy
megismerhette volna valódi szándékait. És nem vagyok halandó.
Arcára hitetlenkedés ült ki, aztán megvetően elmosolyodott.
– Mi vagy te? Valamiféle varázsló, aki leviatánokat tart háziál-
latként?
Hasonló hangnemben feleltem:
– És maga micsoda? Egy nehézfejű isten, aki azt hiszi, a halha-
tatlanság minden bűnre mentség?
A mosoly elpárolgott az arcáról, és vörös fejjel, körbefordulva
kiáltotta, hogy biztosan halljam:
– Az a világkígyó leszármazottja volt, és mint ilyet, jogomban
állt levadászni! Csak a Ragnarökre edzettem. De mik voltak a te
szándékaid? Jörmungandr nem vár senki engedélyére, hogy megtá-
madja Asgardot, ezért lesújtok azokra, akik ezt siettetik.
A szekeréhez lépkedett, és mielőtt a fjordba dobta volna, kihúz-
ta a lándzsát a kecskéből. Aztán a kalapácsa egyetlen érintésével fel-
támasztotta az állatot, amely egy kicsit meglepve nézett, de más jelét
nem mutatta annak, hogy az előbb még halott volt.
– Akárki vagy, remélem, láttad, mekkora hatalmam van. Én
vagyok az élet és a halál. Ha tovább bosszantasz, elnyered méltó
büntetésed.
Megvárta, hogy válaszolok-e, de hallgattam. Akkoriban még
nem jött el az ideje annak, hogy tovább bosszantsam – most érkezett
el.
Elégedetten azzal, hogy kellőképpen rám ijesztett, felszállt a
szekerére, csapott egyet a gyeplővel, és eltűnt a sötét felhők mögött,
ahonnan érkezett.
Attól a naptól fogva gyászolom névtelen barátomat, és átkozom
Thor nevét. Elrabolta tőlem az óceán titkait, megfosztotta az embe-
reket egy olyan világ csodáitól, ahová sosem léphetnek be. A finnek-
nek talán nincs szükségük egy öreg varázslóra, hogy gondjukat visel-
je, de Thornak felelnie kell a kegyetlen gyilkosságért.
Megsóztam és megfüstöltem a gyűlöletemet, aztán elraktároz-
tam elmém legsötétebb szegletébe, arra a napra, amikor egyetlen
táplálékom lesz. Ez a nap végre elérkezett. Levágok egy darabot eb-
ből a húsból és megízlelem.

Vejnemöjnen utolsó szavai garantálták a közönség tapsát. Perun azt

mondta, jó alkalom ez a pohárköszöntőre. Elővett valahonnan egy
üveg dugi vodkát és elkezdte kitöltögetni. Csatlakoztam az ivászat-
hoz, nem holmi vérszomjas érzésből, amit Thorral szemben táplál-
nék, inkább Vejnemöjnen költőiségéből kifolyólag. Megdöbbentett,
hogy névtelen barátjának leírása mennyire emlékeztetett arra a
lényre, amelyről Odüsszeusz beszélt nekem Hadészben – nem ha-
zudtam Granuaile-nek, amikor azt mondtam neki, hogy a szirének
nyúlpaprikásról meg sárkánygyíkokról hadováltak a hősnek. A mon-
dandójuk nagy része Ithaka királya számára teljes sületlenség volt,
de nekem lassacskán összeállt a kép. Olyan próféciákról zengtek,
amik sokkal pontosabbak voltak Nostradamus agyalmányainál.
És ez volt a szirének valódi vonzereje: nem gazdagságot ígér-
tek, sem hatalmat, hanem olyan ijesztő és kínzó próféciákat, amiket
meghallva már ugrott is ki az ember a hajóból, hogy megtudja az
idegbeteg kurvától, mi a francról dumál. De ha ez sem használt, arra
már tényleg mindenki kiugrott a hajóból, amikor arról kezdtek be-
szélni, hogy mi fog történni a tengerésszel vagy a tengerész családjá-
val. Odüsszeusz is összeszarta magát, és követelte, hogy vágják le az
árbocról, amikor a próféciájukat Pénelopéra meg Télemakhoszra is
kiterjesztették.
Odüsszeusz nem látta a jóslatok beteljesedését, de én igen.
Minden kapcsolatban állt velem, amit mondott – pontosan elmond-
ta, mert kitörölhetetlenül a memóriájába égett a jövendölés –, és
hátborzongatóan pontos volt. Megjósolták az európai Fekete Halált
és a mongol birodalom terjeszkedését. Ilyen mondatok hangzottak
el: „A vörös kabátosokat legyőzik az Újvilágban.” Vagy: „Ázsia két
városa gombafelhőben enyészik el.” És azt is mondták, hogy „Egy
üvegarcú férfi a holdon fog sétálni”, meg hogy „Jeruzsálem földje a
viszályoké lesz”. Csak ez az egy jóslatuk nem vált még be: „Tizenhá-
rom évvel az után, hogy egy fehér szakállas férfi nyulat vacsorázik és
sárkányokról mesél, a világ lángba borul.”
Jöhetnek a hátborzongató hegedűszólamok. Elkezdődött a vég-
ső visszaszámlálás? Csak nem Vejnemöjnen az apokalipszis első je-
le? Elég kényelmetlenül érintett, hogy a szirének utolsó próféciájá-
nak beteljesülése nagyjából Granuaile képzésének befejezésére esett,
arra az időre, amikor teljes jogú druidává válik majd.
A kölcsönösségi viszony nem feltétlenül von maga után ok-
okozati viszonyt, emlékeztettem magam. A szirének talán a globális
felmelegedésre céloztak.
 Perun az elfogyasztott alkohol mennyiségével egyenes arány-
ban egyre barátságosabb lett. Mindenkinek töltött nyolc centiliter
vodkát, de a boldogságon kívül nem volt más jele az ittasságának.
Talán ez is az egyik isteni képessége volt.
– Következhet az én történetem, ugye? – kérdezte. Könnyedén
felállt, és kedvesen ránk vigyorgott. – Biztosan azt gondoljátok, hogy
Perun csak féltékeny Thorra. Mert nem akar osztozkodni az égen. De
nagyon tévedtek! – Rám mutatott, majd az óramutatóval megegyező
irányban rajzolt egy kört az ujjával, azt jelezve, hogy mindenkire ér-
ti. – Az ég elég nagy ahhoz, hogy minden isten elférjen benne. Elég
férfi és nő imád bennünket, és vodkából is van elég, azám! – szüne-
tet tartott, és felemelt szemöldökkel ránk nézve magasba tartotta a
vodkát. – Kértek még? – Mivel senki sem kapott az ajánlaton, vállat
vont, és újra töltött magának.
– Akkor egyedül iszom. – Behajította, aztán elismerően fintor-
gott, amikor égetni kezdte a torkát, és hangosan fellélegzett.
– Ahhh, ez jó volt! Nagyon-nagyon jó. Most pedig úgy fülelje-
tek, mint a tolvajok!
Éles pillantást lövelltem felé, mert kíváncsi voltam, vajon
szándékosan utalt-e az INXS együttes dalára, de úgy látszott, hogy
tudtán kívül élt a popkultúrából vett utalással, és rajtam kívül kü-
lönben sem tűnt fel senkinek.
– Elmondom, mi történt. De rövidre fogom, ha nem baj, mert
az angol nem az erősségem.
 Tizenhetedik fejezet

A mennydörgésisten meséje

Az amerikaiak szerint minden ember egyenlő. Nagyon szép szavak

ezek. Az ember különlegesnek érzi magát tőlük. Jól tudják, hogy ez
nem igaz, vagyis nem igazán, de mindig azt mondják, hogy igaz –
aztán rámutatnak erre a mondatra, és így szólnak: az ilyen ideák
tesznek minket erőssé. Ezek csinálnak az egérből medvét. Meg a ku-
tyából is. Ha amerikai aggyal gondolkoztok, mindenből lehet medve.
De ha minden és mindenki medve, akkor mit eszik a medve?
Az amerikaiak egy varázslatos, tökéletes világot akarnak. De
ilyen helyek csak a filmekben léteznek. Az emberek sohasem egyen-
lők, ahogy az állatok sem. Mindig van ragadozó és van préda. A nagy
hal megeszi a kis halat, ugye? És mindig van nagyobb hal…
Ugyanez igaz az ideákra is. Pontosan ugyanez. A kis gondolato-
kat megeszik a nagyok. A nagy gondolatok tovább időznek az embe-
rek fejében. A kicsik elfelejtődnek. Ugyanúgy, ahogy a nagy hal meg-
eszi a kicsit.
Az istenek a nagy ideák. Sokáig időznek az agyakban. A földön
lépkednek, vagy az égben élnek, vagy a vízben, vagy a föld alatt. De
még az isteneket is megehetik a nagyobb istenek.
Engem például Krisztus kapott be. Krisztus sok istent mege-
vett. Úgy értem, hogy ideaként falt fel, nem hús-vér értelemben.
Megevett engem meg a többi, szláv istent is. Megette a kelta istene-
ket és a görög isteneket, a rómaiakat és a norvégokat, még
Vejnemöjnent is, és a felszabadult helyet ő töltötte be az emberek
fejében. Néhány régi isten meghalt azóta. Az emberek elefele lejtet-
ték… izé, elfelejtették őket.
De engem még nem törölt ki minden fejből. Vannak, akik még
imádnak. Nem fogok meghalni, amíg el nem felejtenek.
De gyenge vagyok, mint egy kismacska. Nem olyan erős, mint
az előtt, hogy Krisztus a földemre jött. És ennek az oka Odin és Thor.
Először azt hittem, csak Thor tette. Később azt gondoltam,
Odin kérte rá. Thor eljött hozzám, és így szólt: „Az én népem szebb
szobrokat épít nekem, mint neked a tiéd. Jobban szeretnek, mint
téged. Nincs szebb a szobroknál és emléktábláknál.”
Aztán megmutatta a szobrait Svédországban. Megmutatta
Norvégiában és Dániában, és valóban tetszetősek voltak. Irigy let-
tem, féltékeny. Megkértem a népemet, hogy építsenek nekem szob-
rokat. Fából is. És nemcsak nekem, hanem az egész panteonomnak.
Azt mondtam nekik, hogy így mutathatják ki az irántam érzett szere-
tetüket. A népem megtette nekem, és szebb szobraim és emléktáblá-
im lettek, mint a norvég isteneknek.
De később rájöttem az igazságra. Nehéz dolog kőre írni. Annyi-
ra nehéz, hogy jobb, ha nem írnak rá semmit. És a szobrokra írt be-
tűket úgyis lekoptatja az idő. Ezért amikor Krisztus megérkezett az
olvasni tudó papjaival és kinyomtatott szavaival, az ő ideje nemcsak
hogy nem múlt el, de ereje egyre hatalmasabb lett, míg Perunét el-
koptatta a szél és az eső.
Az istenek ma csak így maradhatnak erősek. Krisztus, Allah,
Jahve, Buddha, Krisna: számtalan könyv szól róluk. Ezek a könyvek
aztán eljutnak mindenhová, és az új generációkkal is megismertetik
az isteneket. Nekem meg ott vannak a sehová sem mozduló szobra-
im. Ha szerencsém van, kapok egy félórányi műsoridőt a History
Channelen, ahol egy mély hang azt kérdezi: mi voltam?
Odin tudta, hogy ez lesz. Azért küldte Thort, hogy rászedjen, és
ezzel lassú haldoklásra ítéljen. Aztán Thort Izlandra küldte, hogy a
skald költőkkel megírassa az Eddát. Évszázadokkal később, amikor
már késő volt, rájöttem a cselre. A norvég istenekre az Edda miatt
emlékeznek. Továbbra is gyengébbek, mint Krisztus előtt voltak, de
nálam sokkal erősebbek. A szavak miatt. Mert a világ különböző ré-
szein élő gyerekek hallottak róluk. Így maradtak ők nagyobb ideák.
 Mit tehetek most? Megjelenhetek az embereknek, és azt
mondhatom nekik, én vagyok Perun, én vagyok az isten, erre ők azt
felelik, hogy dehogy, te csak egy ijesztően szőrös alak vagy. Ez tény-
leg megtörtént. Minszkben azt mondta nekem egy ember, hogy te-
gyem le a baltát, ő majd ad helyette hajkefét.
Ha azt mondom az embereknek, hogy én irányítom a villámo-
kat, azt felelik, hogy nem, a villámok természeti erők. Tudomány.
Vagy véletlen. A mágia nem létezik. Az istenek nem léteznek. Mint
láthatjátok, egyik hit sem olyan erős, mint a hitetlenség.
De ha el is hiszik az istenek létezését, akkor is azt mondják ne-
kem, hogy nem lehetek a mennydörgés istene, mert Thor az.
Látjátok, mit tett? A világ mennydörgésistenei között ő lett az
első. Mindezt szavakkal érte el, és azzal, hogy becsapott engem. Ki-
dalolta a számból a villámot, vagy hogy is mondják.
De nem csak az én számból. Más mennydörgésisteneket is meg
szoktam látogatni. Shangót Afrikában, Susanoo-t Japánban, Ukkót
Finnországban. Mindegyikhez elment Thor, és elhitette velük, hogy
a szájhagyomány a legjobb mód a fennmaradásra, vagy az, ha kőbe-
fába vésik a hagyományukat, mert akkor nem felejtik el őket. De
Thorra ma is úgy emlékeznek, ahogyan csak az Olümposziakra.
Zeusz és Jupiter jól megvannak. A népük sokat írt róluk. Thor
és Odin szintén jól vannak. És biztos vagyok benne, hogy ők előre
látták, eljön majd ez az idő. Az Öreg Egyszemű rúnakövekkel jósolt
vagy a nornákkal beszélt, és onnan tudta, mit kell tenni ahhoz, hogy
a tudomány korában erős maradhasson. Tudta, hogy a norvég iste-
nek ideáját nagyobbá kell növesztenie a szlávokénál vagy a keltáké-
nál, vagy a többi népek isteneinél. És azt is látta, hogy ezt nem lán-
dzsával, hanem szavakkal lehet elérni. Elküldte Thort a világba,
szobrok és vésetek születtek, és sok isten áldozatul esett a nagy ide-
áknak.
A szavaik, a hazugságaik belőlem is kis halat csináltak. De még
mindig egy éles fogú hal vagyok. Vérrel tartoznak nekem, és a fej-
szémmel veszem el a tartozást. Ennyi, amit mondhatok.

Amikor befejezte a történetét, Perun szeme már nem villámlott

olyan barátságosan. Ahhoz képest, hogy isten, meglepően nagy ön-
ismerettel rendelkezett. Mert el nem tudtam volna képzelni, hogy
például Morrigan beismerje, hogy ő egy kishal. Flidaisben fel sem
merülne az ötlet, hogy ő a vad, mert mindig vadásznak tudta magát.
Az, hogy Perun erre képes volt, az önvizsgálat fájdalmas óráiról ta-
núskodott. Látszólagos jókedve szörnyű dühöt takart.
Bekapcsoltam a varázsspektrumot, hogy megnézzem, a törté-
netek meghozták-e a várt eredményt, és láttam, hogy igen. A mesé-
lők és a hallgatóság között kötelékek alakultak ki, auráik között a
bajtársiasság ökörnyálai ágaztak szerteszét. Azoknál, akik még nem
meséltek, a kötelékek csak egy irányba áramlottak. De engem fűzött
a leggyengébb kötelék hozzájuk. Thor ugyanis semmivel sem ártott
nekem, ezért nem is tudtam hozzájuk kapcsolódni ebből a szem-
szögből. Később kapcsolódom hozzájuk, más mesékkel, más közös
élménnyel, ami barátokká tesz majd bennünket.
Már csak ketten maradtak. Mindenki Leifre nézett, de ő Csang
Kuo-lao felé fordult, és bólintva jelezte, hogy az alkimista elkezdheti
a történetét. Az ősi halhatatlan bólintva fogadta el a lehetőséget, és
finoman megköszörülte a torkát.
– Ha nincs ellenükre, akkor megosztanám a történetemet
önökkel – mondta.
Jöttek is a megerősítések, hogy „Halljuk, Csang úr!”, meg
„Csak rajta!” meg „Remek!”. Csang Kuo-lao, a halhatatlan pedig
meghajolt, és belekezdett a történetébe.
 Tizennyolcadik fejezet

Az alkimista meséje

Előre is bocsánatukat kérem az én szerény, együgyű történetem mi-

att, ami csak egy csip-csup ügy, és nélkülözi azon kalandok komoly-
ságát és baljóslatúságát, amelyeket önök megosztottak velem.
Idősebb napjaimban a földön éltem, egyszerű emberként, és a
Tao titkait kutattam. Sok tanulással és munkával sikerült előállíta-
nom a Halhatatlanság Elixírjét. A csaták és a tapasztalatok segítsé-
gével elismerést vívtam ki magamnak. A legendákon és az imádsá-
gokon keresztül isteni erőre tettem szert. A bölcsesség eddig elke-
rült, de a bolondságra már régen szert tettem, és azóta is hű bará-
tom, bár sokan bölcsnek tartanak.
Egész Kínában úgy ismernek, mint az embert, aki egy fehér
szamáron lovagol. Az ábrázolásaimon, mert sokszor lerajzoltak,
mindig a barátom hátán ülök. Ez a szamár egy különleges lény volt,
és sok dicsőséget szerzett nekem. Minden nap li-k ezrein kocogott
végig velem, és amikor megérkeztem a célomhoz, csak összehajto-
gattam, mint egy origamit, és beletettem a kalapdobozomba. Amikor
újra útra készen álltam, csak egy kis vizet köptem rá, és szamár
nagyságúra dagadt.
A világnak ezen a részén találkoztam Thorral hétszázharminc
évvel ezelőtt. Éppen tábort vertem éjszakára, és össze akartam haj-
tani a szamarat, amikor két kecske által húzott szekerén leereszke-
dett az égből. A hideg éjszaka ellenére mindössze egy bőrdarabot
viselt, amit egy öv tartott a derekán, ezen kívül csak egy marhabőrrel
megkötött bundacsizma volt rajta.
Üdvözöltük egymást. Ő nem beszélt mandarin nyelven, én nem
beszéltem ónorvégül, de akadt egy közös nyelv, amin megértettük
egymást, ez pedig az orosz volt. És törve, de boldogan a tudattól,
hogy gyakorolhatjuk, elkezdtünk ezen a nyelven társalogni. Mosoly-
gott, és nagyon kedvesnek látszott. Kértem, hogy csatlakozzon hoz-
zám, és költsük el együtt a szerény vacsorát, ami aznap zöldséges
halleves volt.
– Miért elégszel meg szeméthalakkal, amikor nagy lakomát
csaphatnánk az állatainkból? – kérdezte az isten.
– Nem ehetem meg a saját öszvéremet – mondtam, bár azt
gondoltam, ez számára is egyértelmű. – Elvisz, ahová csak szeret-
ném.
Thor vállat vont.
– Nekem is szükségem van a kecskéimre a szekérhúzáshoz, de
ez mégsem gátol meg benne, hogy megegyem őket, ha megéhezem.
– Nagy kecskenyája lehet, ha elbír ilyen féktelen fogyasztást –
jegyeztem meg.
– Nekem ugyan csak ez a két kecském van – felelte.
– Nem kerül szorult helyzetbe, ha megeszi őket?
Meglengette a kalapácsát.
– Nem, csak megérintem őket ezzel, és máris feltámadnak
holtjaikból.
– Maga csak ugrat.
– Nem, őszintén beszélek. Mindjárt megmutatom. – Kalapá-
csának két, gyors csapásával lemészárolta a kecskéket, kibelezte
őket, aztán a tábortűznél nagy szelet húsokat sütött ki belőlük. Teli-
ettük magunkat, de közben folyton a földön fekvő maradványaikra
sandítottam. Amikor befejeztük a vacsorát, Thor a kecskék marad-
ványai fölé állt, és finoman, sőt, gyengéden megérintette őket a ka-
lapáccsal. Azonnal talpra ugrottak, olyan egészségesek voltak, mint
amikor megszülettek, újraformálódtak a csontjaikból és a bőrükből.
Az este fennmaradó részében elégedetten legelésztek.
– Ezt nevezem! – ismertem el. – Még soha nem láttam hason-
lót.
– Nem rossz, mi? – mondta Thor. – Egyszerűbbé teszi az uta-
zást. Hová tartasz?
Beszélgettünk az utazásainkról, és történeteket mondtunk
egymásnak távoli városokról. Barátságos és udvarias volt velem, és
azon az estén élveztem a társaságát. Amikor összehajtottam a sza-
maramat éjszakára, úgy nézett rám, mint egy levegő után kapdosó
hal:
– Csak ámulok és bámulok, Csang mester! – követte szemével,
ahogy a szamarat a kalapdobozomba raktam. – Micsoda új módja az
állatok elszállásolásának! De ez az ellopását is megkönnyíti, nem?
– A kalapdoboz egész éjjel mellettem marad, nagyon biztonsá-
gos. Ráadásul nem sokra menne vele, aki ellopná. Mert rajtam kívül
mindenki más számára csak egy darab összehajtott papír.
Az éjszakát a tábortűz másik oldalán ülve töltötte el, és másnap
azt tudakolta tőlem, hogy elkísérhetne-e egy darabon, mivel olyan
üdítőnek találja a társaságomat. Én beleegyeztem, mert egy tapasz-
talt utazótárs nem kis előnyt jelent a hosszú vándorlásban. Azokról a
szokatlan dolgokról beszéltünk, amiket a világ különböző pontjain
találtak, közben listát állítottunk össze magunkban a következő ka-
landos utakról, amiket a másikunk tanácsa ihletett.
Amikor megint letáboroztunk, és neki akartam látni a vacsora-
főzésnek, Thor azt javasolta, próbáljunk ki valami mást:
– Már túl régóta eszem kecskét. Valami mást kóstolnék. Mi
lenne, ha a szamaradat ennénk meg? Holnap feléleszteném.
– Nem, nem! Soha nem tudnék ilyesmit tenni vele! – tiltakoz-
tam a kezemet feltartva.
– Nem fog emlékezni semmire – biztosított a mennydörgés is-
tene. – Nézd, az én kecskéim sem félnek sem istentől, sem embertől,
pedig naponta megölöm őket utazás közben. Ugyanolyan erősek,
mint aznap, amikor a tulajdonomba kerültek. Az egész teljesen fáj-
dalommentes. Kérlek, ne tagadd meg a szívességet tőlem, a vendé-
gedtől!
De nem voltunk a házamban, csak együtt utaztunk, és nem hit-
tem, hogy az udvariassági kódex ilyen helyzetre is kitért volna.
Mindazonáltal nem akartam udvariatlannak vagy megátalkodottan
önzőnek látszani, ezért hamarosan beadtam a derekam.
Kalapácsával lesújtott a drága szamaram fejére, és az állat már
azelőtt halott volt, hogy földet ért volna. Megettük, de ezt nem kívá-
nom részletezni.
Evés után arra kértem, hogy élessze fel a szamarat ígérete sze-
rint.
– Természetesen megteszem mindjárt – törölte zsíros kezét az
ágyéka köré tekert bundába. – Csak várj egy pillanatot, amíg könnyí-
tek magamon! – intett a fák felé, és elsétált egy bokor mögé, hogy a
természet hívásának eleget tegyen. Mivel én is éreztem a hívást, az
ellenkező irányba sétáltam, hogy egy kis magányra leljek.
Képzelhetik a megdöbbenésemet és a rémületemet, amikor a
tábortűzhöz visszatérve azt láttam, hogy a mennydörgés istene a
szekerén az égbe emelkedik, és a kacagása úgy vágott végig rajtam,
mint a jégeső.
– Köszönöm a vacsorát! – kiáltotta le, és azonnal tudtam, hogy
alaposan rászedtek. Otthagyott Szibériában az öszvérem véres ma-
radványaival, saját udvariasságom áldozataként.
Még sohasem aláztak meg ennyire. Rászedett egy ilyen címeres
ökör, mint ő – a dolog képtelensége kimerítette a képzeletemet, és a
rideg valóság megkeserítette a tudatomat. Szégyenem táplálta a dü-
hömet, belső békém elhagyott. Máshol kerestem menedéket, amíg a
belső viszályok elmúlnak. De ahogy most elmondom önöknek, még
most is remegek a dühtől. Azóta gyorsan öregszem, és sokkal több
elixírt kell készítenem, hogy életben tartsam magam. Szeretnék
megszabadulni ettől az érzéstől. Le szeretnék számolni vele. Több
száz éve mindennap elképzelem az összecsapásunkat, és sajog a szí-
vem, hogy visszaadjam neki azt a sebet, amit tőle kaptam. Nem félek
a kalapácsától. Soha nem lesz képes megérinteni a szerszámával, és
rá fog jönni, hogy nem tudja saját magát feléleszteni vele.

Leif megköszörülte a torkát. Mivel a vámpíroknak ritkán csorog tor-

kukra az orrváladékuk, ez csak egy udvarias kísérlet lehetett arra
nézvést, hogy felhívja magára a figyelmet.
– Ha nem bánják, én is elmondanám a történetemet. A föld to-
vább forog tengelyén, és közeleg a hajnal. Szeretném még befejezni
az addig fennmaradó, rövid időben.
Egyből hódolatteljesen figyelni kezdtünk. Leif volt az, aki leg-
inkább erőltette az expedíciónkat, és amennyire tudtam, ezer éve
erre ácsingózott. A szálka, ami Leif torkán Thorral kapcsolatban
megakadt, legalább akkora lehetett, mint egy bálnacsont, és még
sohasem hallottam, mi is volt az pontosan.
 Tizenkilencedik fejezet

A vámpír meséje

Thorral több ezer évvel ezelőtt találkoztam, amikor még ember vol-
tam. Azóta minden tettemet az a cél vezérli, hogy közelebb kerüljek
hozzá.
Izlandi gyarmatosító voltam, még a korai időkben. Egy büszke
viking, aki a megélhetését a kemény földből kaparta ki, hű voltam a
családomhoz és az isteneimhez. Most már fáj kimondanom, de an-
nak idején nagy hódolattal és tisztelettel tekintettem Thorra. Min-
dennap viseltem ezt a kalapács nyakláncot. Imádtam őt, Odint,
Freyját és Freyrt – mind a norvég isteneket. Abban reménykedtem,
hogy egy napon a Valhallában fogok lakomázni, és a valkűrök méz-
sört szolgálnak fel nekem, aztán helyet kapok az Einherjarban és
harcolhatok a Ragnarökben a világ végén, Muspell gyermekei ellen.
Az egy másik kor volt, de ahhoz, hogy megértsék, hogyan jutottam
idáig, ezt is tudniuk kell.
A feleségemet Ingibjörgnek hívták. Két fiunk volt, Sveinn és
Ólaf. Halásztam, birkákat tartottam, és a kezemmel túrtam a földet.
Az izlandi parlament, az Althing képviselőjelöltje voltam. Lát-
tam az Újvilágot Leif Erikssonnal, és visszatértem. A híres felfedező-
vel szorosabb kapcsolatot is kialakítottam volna, ha nem tért volna
át a keresztény hitre, és nem várta volna el ugyanezt az embereitől
is. De a lényeg, hogy bejártam az egész világot, és huszonhét embert
küldtem a Valhallába a kardommal. Minden új siker tovább dagasz-
totta az egómat, növelte hírnevemet, és növelte a történetek számát,
amelyeket egy korsó sör mellett előadhattam az ivóban. Biztosan
tudják, hogy a részegen folytatott beszélgetések milyen könnyen
mennek át trágárságba és bizarrságba, valaki elsüt egy poént, a má-
sik rákontrázik, és mire észbe kapnál, már olyan nevetséges dolgok-
ról beszélsz, amiről józanon eszedbe sem jutna, például a kék tehe-
nek tenyésztésének lehetőségéről, vagy hogy készíthető-e fegyver
lundacsőrből.
Egy ilyen beszélgetés indított el azon az úton, ami ide vezetett.
Egy csípős, tavaszi estén éppen mézsört iszogattam két cimbo-
rámmal és két idegennel. Az idegenek nem voltak szokatlanok Reyk-
javík közelében, valaki mindig behajózott valahonnan. Az idegenek
nagydarab, behemót emberek voltak, még nálam is nagyobbak, sző-
kék, kék szeműek és büszkék arra, hogy végigfosztogatták, végigpor-
tyázták Írország partjait. Életünk bizonyos pillanataiban mindegyi-
künk fosztogató volt, és a világ nagy része számára mi voltunk a leg-
nagyobb mumusok. Ezért mi természetesen valami mástól féltünk és
azon az éjjelen is mással ijesztgettük egymást. Előástam a sárkány-
hajókon hallott történeteket, és úgy suttogtam el őket a sötétben,
hogy ezek az edzett, kemény emberek is ijesztőnek találják. Néme-
lyik olyan emberekről szólt, akik teliholdkor átváltoznak. Mások
olyan elfajzott lényekről, akik a hullák húsát eszik, és mindig annak
a testét öltik fel, akit legutoljára megettek. És olyan lényekről is hal-
lottam történeteket, akik mások vérét szívják, és évszázadokig élnek.
Emberfeletti erővel és gyorsasággal rendelkeznek és kard meg pajzs
nélkül szét tudnak tépni egy berserkert. Ráadásul egyfajta hűvös
intelligenciával rendelkeznek. Az a szóbeszéd járta, hogy ők álltak a
rómaiak hatalma mögött is. Lassan észak felé nyomultak, és fokoza-
tosan elérték a viking földeket. Néhány titokzatos halálesetből kiin-
dulva feltételezhető volt az is, hogy egy különösen erős lény Prágá-
ban telepedett meg, Bohémia fővárosában. Manapság a vámpír szót
használjuk rájuk, de ez a modern terminológia csak az utóbbi pár
száz évben terjedt el. Azelőtt különböző neveket használtak: a fran-
ciák revenantnak vagy diable-nek nevezték őket, a németek
Blutsaugernek, és Bohémiában chodíci mrtvolák voltunk, vagyis
sétáló hullák. A legendák szerint ezek a lények néha másokból is
magukhoz hasonlót csináltak, az emberek lelkét olyan szennyes go-
noszsággal átkozták meg, ami miatt még a nap csókját sem viselhe-
tik el a bőrükön.
– Hát nem nagyszerű a halhatatlanság?! – mondtam a faasztal
körül ülő embereknek. – Képzeljétek el, mennyi gazdagságot tud
felhalmozni közben az ember! Mekkora befolyásra tud szert tenni!
Mennyi országba látogathat el, ha elég idő áll rendelkezésére!
– Te is szívesen lennél halhatatlan? – kérdezte az egyik idegen,
aki egy nagy kalapácsot hordott magánál kard helyett, és azt gondol-
tam magamban: mennyire illik hozzá! – Ha efféle lények valóban
léteznének, feladnád emberi mivoltodat?
– Most már nem, ez természetes, hiszen ott van a családom,
akikről gondoskodnom kell. De fiatalabb koromban, nyughatatlan
szívvel, beleugrottam volna egy ilyen lehetőségbe.
– Tényleg? Feladtad volna a Valhallát, az ételt és az italt Odin
asztalánál? Mindezt miért? Egy sötét vérszívólétért Midgardban?
– Kihagytad azt, hogy elképzelhetetlenül erős volnék, és évszá-
zadokig élnék. – Az asztaltársaim ezt a választ különösen szórakoz-
tatónak ítélték, mert kacagni kezdtek. Ha elég mézsört nyakaltál,
minden viccesnek tűnik.
– Rendben – tárta szét a kezét az erősebbik. – Én ezt lehetővé
teszem a számodra. Ezért arról a megtiszteltetésről is lemondasz,
hogy az Einherjar tagja légy?
– Már mondtam, hogy most már nem mondhatok igent. Köte-
lességeim vannak a családommal és a közösséggel szemben. De ha
újra kezdhetném, semmi sem tarthatna vissza. Miért is ne?
Az idegen hátradőlt a székében, és rám nézett.
– Valóban. Miért is ne? – A társára tekintett, aki egyik kezét el-
vesztette egy csatában. Az első idegen arcára kimondatlan kérdés ült
ki, mire az egykarú egy közömbös vállrándítással válaszolt.
Az egyik barátom megpróbálta a sárkányokra terelni a szót, de
az első idegen közbevágott:
– Rendben, akkor eldöntetett. Te Leif Helgarson vagy, ugye?
Kissé meglepetten pislogtam, mert nem emlékeztem rá, hogy
bemutatkoztam volna, vagy a barátaim említették volna a nevemet.
Úgy kezdtünk el beszélgetni az idegenekkel, ahogy a veterán harco-
sok szoktak, készen arra, hogy együtt nevessünk, de neveket csak
akkor mondtunk, ha úgy terveztük, még egyszer találkozni szeret-
nénk egymással.
– Igen. És te ki vagy?
– Én Thor vagyok, a mennydörgés istene.
A barátaimmal jó viccnek gondoltuk, és a képébe röhögtünk.
De az idegen el sem mosolyodott, ahogy a félkarú sem.
– Azt mondtad, csatlakoznál ezekhez a lényekhez, ha nem len-
ne, ami visszatart – mondta. – Ajándékul megkapod a szabadságot
tőlem, és megvalósíthatod az álmodat. Felszabadítalak a családi kö-
telezettségek alól, Leif Helgarson. Most valóra válthatod az álmodat,
és halhatatlan vérszívó lehetsz. Gyerünk!
– Miről beszél? – kérdeztem.
Az egyik barátom közbeszólt:
– Akármit is isznak, én is olyat akarok!
– A családod meghalt – mondta az idegen. – Semmi sem tart-
hat már vissza.
Hirtelen vége szakadt a nevetgélésnek.
– Ezzel ne vicceljünk!
– Nem vicc – mondta az idegen.
– A családom jól van, reggel láttam őket.
– A villám akármikor lecsaphat, és le is csapott egy perce.
Szerettem volna bemosni neki, de ha csatlakozni akartam az
Althinghez, akkor a bunyókról le kellett mondanom. Semmire sem
mentem volna vele, ha verekedést kezdeményezek. Ezért kurtán el-
búcsúztam, és elhagytam a fogadót. Egy kicsit bizonytalanul álltam a
lábamon, és észrevettem, hogy amíg iszogattunk, vihar kerekedett.
Nagy nehezen lóra ültem, és az esőben hazavágtattam, közben nyug-
tatva magam, hogy az idegen nem lehetett Thor, csak egy nagy ro-
hadék egy kalapáccsal.
A tagadásommal egyenes arányban növekedett a rettegésem.
Nem lehetett Thor. De akkor ki volt? Mi van akkor, ha egy részeges
hetvenkedéssel elpusztítottam a családomat?
Képzelhetik, mennyire összeomlottam, amikor a házba lépve
megpillantottam a feleségem és a fiaim holttestét. A szívem hamu
lett, és nem éreztem mást a számban az epén kívül.
Bűntudat és gyász szorította össze ajkaimat, és nem préselő-
dött át rajtuk más az állatias nyüszítésen kívül. Leroskadtam mellé-
jük a padlóra, és miután képes lettem újra megszólalni, elmondtam
nekik, hogy mennyire sajnálom.
Néha azzal vigasztalom magam, hogy mivel nem követtek el
semmi rosszat, Fólkvangrbe juthattak, Freyja palotájába. De ahhoz
az istenek kegyelmére lett volna szükségük, és Thor minden volt,
csak kegyes nem. Sokkal valószínűbb, hogy a részeges nagyotmon-
dásomnak köszönhetően, mely során kinyilvánítottam, hogy többre
vágyom fajtám hatalmánál, a pokol sötét birodalmába jutottak.
Megácsoltam nekik a temetési csónakot, és lángba borítva út-
jukra bocsátottam őket. Számomra már nem zöldelltek többé a me-
zők. Nőtt bennem a semmi, a fekete, ásító üresség azzal fenyegetett,
hogy elnyel, és Thor győz. De küzdöttem ellene: az ürességet dühvel
palástoltam, és rájöttem, hogy a dühöm ugyanolyan határtalan, mint
az üresség. És nem álltam útjába. Megvolt az életcélom: halhatat-
lanná válni, és legyőzni Thort. Ő kereste magának a bajt.
Valóban nem láttam más módot arra, hogy párbajra hívjam őt.
Mit törődtem én az elátkozottsággal, amikor már így is el voltam
átkozva, de a halhatatlanságra, az erőre és a gyorsaságra szükségem
volt, ha meg akartam bosszulni a családomat, és erre esküt tettem.
Elhagytam a tanyámat, és Reykjavíkba mentem, felszálltam a
következő Európába induló hajóra. Egy kis zsoldossággal itt, egy kis
fosztogatással amott átjutottam az Északi-tengeren, aztán az Elbán
egészen Hamburgig hajóztam. Ez 1606-ban történt, még mielőtt II.
Mieszko lengyel fejedelem porig égette volna. Egy kis kérdezőskö-
déssel és türelemmel sikerült állást találnom testőrként egy keres-
kedő mellett, aki Prágába vitte az áruit. Jaromír herceg udvarával
akarta megszilárdítani a kapcsolatot, és a bohémiai Premislid-
dinasztiával. Útközben megtanított néhány cseh kifejezésre, de azzal
nem sokra mentem. Ő nem beszélt ónorvégül, és akkoriban még
csapnivaló volt a németem, de nem hagytam abba a tanulást, mert
tudtam, hogy ha meg akarom találni az állítólag Bohémiában tanyá-
zó vérivó halhatatlanokat, akkor fel kell tennem néhány kérdést a
helybélieknek.
A Vlatava-folyón eljutottunk Prágába, ami akkoriban még nem
volt olyan gyönyörű város, mint ma. Mint a középkori városok álta-
lában, Prága is koszos volt és szánalmas, tele betegekkel és írás-
tudatlanokkal. Én is elég jól beleillettem a képbe. Volt egy viruló
rabszolgapiac, ami a régió kereskedelmi központjának számított. A
legtöbb kereskedő ott bonyolította le az üzletét.
Miután segítettem kirakodni a német kereskedőnek, munkát
vállaltam a kikötőben a raktárak őrzőjeként. Unalmas munka volt,
de legalább nem éheztem, és ki tudtam venni egy szobát arra az idő-
re, amíg a nyelvet megtanulom. A havazás beálltával elkezdtem láto-
gatni a fogadókat és kérdezősködtem. A kérdéseimen általában jól
szórakoztak a részegek, és nyíltan kigúnyoltak. Ezekre a helyekre
nem tértem vissza. Más helyeken a kérdéseim jeges némaságba üt-
köztek, vagy udvarias figyelmeztetésbe, hogy ilyen dolgokról talán
nem kéne itt beszélni. Felfigyeltem rá, hogy ezek a helyek mind a
folyó nyugati partján álló Premislid-erőd közelében voltak, az erődöt
ma már csak Várnegyednek vagy egyszerűen csak Prágai Várnak
nevezik.
Két hónapig csináltam hülyét magamból, megismerkedtem
minden részeggel a városban, és sok alkalmi ivócimborával is, de
nem tudtam meg semmi érdemlegeset. Már éppen azon gondolkoz-
tam, hogy továbbállok – mondjuk Rómába –, mert azt hallottam, ott
nagyobb szerencsével járhatok, amikor egy magas gallérú, díszes
ruhát viselő, mókuspalástos, apró emberke leült mellém a nyugati
part egyik fogadójában. Szakálla vékony csíkban futott az álla körül,
viszont a bajusza annál sűrűbb volt, de gondosan nyírt. Cseh nyelven
beszélt, de valamilyen idegen akcentussal, amit nem tudtam hová
tenni. A fogadós kapkodva és idegesen szolgálta ki, mintha nem kí-
vánna a beszélgetésünk fültanúja lenni.
– Maga az az északi, aki a vérivókról kérdezősködik. —Nem
kérdés volt ez, pusztán egy állítás.
– És maga kicsoda? – tudakoltam.
– Az nem lényeges. Egy bizonyos urat képviselek, egy tudóst,
aki hajlandó válaszolni a kérdéseire. Kíván vele találkozni?
Gyanakodva néztem rá.
– Ez meghívás a halálomra? Láttam, milyen rossz szemmel
néznek az emberek, és hallottam hogyan fohászkodnak, különösen a
keresztények, amikor a vérszívókról beszélek. Maga közülük való?
Odakint vár a bandája, hogy örökre elhallgattassanak?
– Ugyan! – horkant fel a férfi. – Ez a bizonyos úr csak beszélni
kíván önnel. Szerintem túléli.
– Miért nem jött el személyesen, hogy beszéljen velem? Mond-
ja meg neki, hogy hol talál!
– Már tudja. Azért vagyok itt. Bocsásson meg neki, nagy vissza-
vonultságban él. A tekercseit akarja megszállottan könyvekké for-
málni. Hallott már ezekről?
– Igen, láttam már könyvet. A keresztény papoknál és szerzete-
seknél.
 – Pontosan. De nekik csak egy könyvük van, ugye? Az én mes-
teremnek sok van a könyvtárában, és újabbakat készít. Az araboktól
tanulta meg a papír előállításának módját, akik pedig a kínaiaktól
vették át ezt a tudományt. Írástudókat alkalmaz, hogy a tekercseit
lemásolják és könyvekké alakítsák.
– Nem elég simán lemásolni a tekercseket?
– A könyvek tartósabbak, könnyebb velük utazni. Maga tud ol-
vasni?
Vállat vontam.
– A kocsma szót három nyelven is ismerem, bár ez gondolom,
nem sokat jelent.
A kis ember kuncogott.
– Valóban nem sokat, de nagyon hasznos szó. Akkor sokat ta-
nulhatna a mesteremtől. Elkísér hozzá?
– Ugye, ez nem csapda? – kérdeztem meg ismét.
Kiitta az italát, és játszott egy kicsit a bajuszával, mielőtt vá-
laszt adott volna:
– Én nem emelek kezet magára, sem az embereim, és azok az
emberek sem, akiket a mesterem alkalmaz. Megnyugodott?
– Mi a helyzet a munkaadójával?
– Róla nem beszélhetek. Ő a… tudás elszánt védelmezője. De
azt hiszem, tényleg csak beszélni akar magával. Mást nem mondha-
tok.
– Hm. Hogy hívják a munkaadóját?
– Majd ő elárulja magának, ha úgy látja jónak.
– Rendben, magával megyek. – Rendeztük a csapossal a szám-
lát, és kiléptünk a sápadt holdfényben fürdő Kisoldal városnegyed-
be. A kis ember nem vette magának a fáradságot, hogy udvariasság-
ból társalogjon velem, inkább hallgatott. A szememet ide-oda jártat-
tam, a kezemet pedig a kardom markolatán tartottam. Három utca-
sarok után megálltunk egy fallal körbevett ház kapujánál. Az őrök
felismerték az alacsony embert.
– Meghoztam – mondta, mire a kapu kitárult. Mögötte egy le-
nyűgöző épület magasodott – mármint lenyűgözőnek számított ab-
ban az időben –, téglákkal kirakott udvar, fáklyákkal megvilágított
falak. Szökőkút. Virágágyak. Épületek. Ez a könyvkötő tehetős em-
ber lehetett.
Kísérőm egy gyertyákkal megvilágított előtérbe vezetett. A
márványpadlót perzsaszőnyeg borította. A falakon falvédők lógtak.
Ilyen gazdagságot csak egy kolostor kifosztásakor láttam, személyes
tapasztalataimat pedig messze felülmúlta. Csak néhány szobába pil-
lanthattam be, mert a bajuszos férfi egy lépcsőn levezetett a pincébe.
A pincében egy gyertyákkal itt-ott megvilágított folyosó futott végig,
ahonnan több ajtó is nyílt. Megálltunk az elsőnél, és kísérőm beko-
pogtatott.
– Jöjjön! – mondta egy hang az ajtó mögül.
Beléptünk egy szobába, melynek minden fala mentén könyves-
polcok sorakoztak. Hát persze, hogy egy könyvtár volt, de azelőtt
még nem jártam hasonló szobában. A hosszú asztalon fekvő könyv-
lapokon, bőrdarabokon és furcsa szerszámokon végignézve egy sá-
padt férfin állapodott meg a tekintetem, aki az asztal végében állt.
Bár tél volt, és a pince meglehetősen hűvös – hálát adtam a meleget
nyújtó kabátomnak –, ezt az embert mintha nem zavarta volna a
hideg. Ázsiából hozott, gazdagon díszített, bíbor selymet viselt – az
anyag ismeretlen volt számomra, de rögtön láttam, hogy a vászonnál
és a gyapjúnál nemesebb szövettel van dolgom. Egy könyvet vizsgált,
amit akkor húzott ki egy fából készült satuból.
– Ah, szóval maga az északi! Nagyszerű! – mondta.
– Maga pedig a titokzatos tudós – feleltem. – Leif
Helgarsonnak hívnak.
– Örülök, hogy megismerhetem – tette le finoman a könyvet az
asztalra, és alaposan szemügyre vett. – Magas, szőke és viking. Kivá-
ló.
Megjegyezhettem volna, hogy maga pedig egyik sem a felsorol-
tak közül, de nem akartam megsérteni.
– És magát hogy hívják?
Eltűnődött a kérdésen, azt éreztette velem, hogy akármilyen
nevet mond is, nem a valódi neve lesz.
– Hívjon csak Björnnek.
– De ez nem az igazi neve.
– Nem. De maga így fog hívni. A nevemet nem adom ki ilyen
könnyen.
– Maga sem fizetett semmit az enyémért.
– Ez nem igaz. Máris túl sokat fizettem a maga őrült, prágai
vérszívókereséséért. – A kísérőmre nézett: – Köszönöm. Elmehet.
Miután a névtelen szolga becsukta az ajtót maga mögött, a név-
telen tudós halványan elmosolyodott, és belevágott a dolgok köze-
pébe:
 – Árulja el, Mr. Helgarson, miért keresi olyan megátalkodottan
azt a lényt, aki semmi mást nem iszik véren kívül?
– Maga is közéjük tartozik?
Legyintett a kérdésemre.
– Rólam majd később. Most magáról beszéljen! A kíváncsisága
felkeltette az enyémet.
Nem lett volna értelme az elterelő hadműveletnek. Vagy tudott
nekem segíteni, vagy nem.
– Úgy hallottam, ezek a lények nagy erőt birtokolnak és hosszú
életet. És nekem szükségem lenne erre, hogy megbosszuljam a csa-
ládomat. Thor meggyilkolta őket, és a gyilkosságot meg kell torol-
nom. De nem leszek képes a bosszúra elegendő erő és idő nélkül.
– Meg akar ölni egy istent? – szaladt fel a szemöldöke.
– Nem egy istent általában, csak Thort.
– És ezért szeretne egy ilyen lénnyé válni?
– Igen.
A tudós nézett egy darabig, aztán megnyalta a száját. Majd hir-
telen kitört belőle a nevetés.
– Ilyen magyarázatot még nem hallottam, bevallom. Minden
elismerésem az eredetiségéért. Szóval maga nem keresztény.
– Nem.
– Tudatában van annak, hogy a keresztények elátkozott lelkek-
ként tekintenek ezekre a lényekre, vagy még inkább: démonokként?
– Igen.
– Mert ahhoz, hogy egy legyen ezek közül a lények közül, előbb
meg kell halnia, aztán bízni benne, hogy feltámad halottaiból.
– Hallottam erről is, igen.
– Mondja el nekem, Viking, mit lenne hajlandó elviselni a
bosszúja érdekében? Mit lenne képes megtenni a bosszú nevében?
Vártam egy pillanatot, hogy megfontoljam a kérdést.
– Ha közelebb visz a célomhoz, akkor bármit képes vagyok el-
viselni, és elkövetném érte a legtöbb bűnt.
– A legtöbbet?
– Nem lennék képes… gyermekeknek ártani.
A tudós arcán fanyar mosoly suhant át.
– Mert ártatlanok?
– Nem, nem erről van szó. Öltem már ártatlan és romlott férfi-
akat és nőket egyaránt. Bárkik legyenek is ők, amikor a végzetük
eléri őket, nem mások, mint amivé a nornák tették őket, és én csu-
pán eszközként működök közre a halálukban. De a gyerekek… még
nincsenek készen. Azt hiszem, a nornák nem akarják befejezni azo-
kat, akik meghalnak, de én sem akarom, ha érti, mire gondolok.
– Érdekes. Maga nem szereti a dolgokat félbe-szerbe hagyni.
– Pontosan. És Thor megölése olyasmi, amit el kell végezni.
Aztán gúnyosan ezt mondta:
– A nornák is tartogatnak neki valamit, ha jól emlékszem egy
kígyóval kell megvívnia.
– Majd kitalálok valamit, de előbb időre van szükségem.
– Maga aztán elszánt! Át akarja írni a sorsot a saját akarata
szerint. Erre tényleg sok idő kell. Látom, hogy a testét arra edzette,
hogy kardjával a többi ember fölött uralkodjék. Az agyát is meg tud-
ná edzeni, hogy a világot uralja vele?
– Mire gondol?
– Azt szeretném tudni, hogy hajlandó lenne-e megtanulni ol-
vasni és írni?
– Mi értelme lenne annak? Nem akarok Thorral levelezni.
– Rengeteg értelme lenne, de elsősorban a túlélését szolgálná.
Tegyük fel, hogy maga a vérivók egyike lesz. A maga által emlegetett
hosszú életnek és nagy testi erőnek hatalmas ára van, különben ilyen
lényekkel lenne tele a világ, nem igaz?
– Azt hiszem, ebben van valami.
– Pompás. Szóval maga szerint milyen árat kell fizetniük ezek-
nek a lényeknek?
A homlokomat ráncoltam.
– Soha nem láthatják ismét a napot.
– Helyes. És még?
A kérdésétől akaratlanul megvontam a vállam.
– A keresztényeknek félniük kell az elátkozottságtól is. De ez
rám nem vonatkozik.
– Nem, lesz még valami, amiről le kell mondania.
– Mi lenne az?
A tudós válasz helyet sóhajtott, majd végül így szólt:
– Talán üljünk le! Teljesen elfeledkeztem az udvariasságról.
Nem éhes vagy szomjas esetleg?
– Egy italt elfogadnék, köszönöm! Ha van világos söre, vagy
mézsöre, vagy valami hasonló itala…
Elhagytuk a könyvtárként és könyvkötő műhelyként funkcioná-
ló termet, és felmentünk a lépcsőn. A tudós – mert továbbra is vo-
nakodtam őt Björnnek szólítani – utasította az egyik lakáját, hogy
hozzon egy kis innivalót a nappaliba. A nappaliban négy szék volt és
egy kandalló, de nem volt egyetlen ablak sem. A kandallóban tűz
ropogott, és a füst – ahelyett, hogy a szobában kavargott volna –
felszállt egy láthatatlan lyukon. A vendéglátóm meglátta zavarodott
ábrázatomat, és magyarázatba fogott.
– Ah! A füst egy bizonyos, kéménynek nevezett eszközön ke-
resztül száll fel, és a tetőn át távozik. Csodálatos találmány. Fojtoga-
tó füst nélkül élvezhetjük a kandalló melegét. Meglátja, hamarosan
minden házon lesz egy ilyen!
Egy székre mutatott, és letelepedett velem szemben. Egy csi-
nos, fiatal nő egy korsó sört hozott nekem. Megköszöntem, a ven-
déglátóm pedig megvárta, amíg megkóstoltam és megdicsértem az
italt.
– Mielőtt az imént feltett kérdésére válaszolnék, remélem, nem
tartja udvariatlanságnak, ha a kedves foglalkozása után érdeklődöm!
Biztos voltam benne, hogy már tudja a választ, ezért elárultam.
– A kikötőben dolgozom őrként.
– Itt is nagy szükség lenne egy biztonsági őrre. Van néhány ér-
téktárgyam, amelyek védelmet igényelnek. Lenne kedve nekem dol-
gozni? Többet fizetnék, és cserébe itt lakhatna, nem kellene lakbért
fizetnie.
– Megfontolom.
– Miért kéne átgondolnia? Egyértelműen kedvezőbb ajánlat.
– Továbbra sem tudom, ki és mi maga. Maga következetesen
nem válaszol a legalapvetőbb kérdésekre. Mindig témát vált.
A vörös selyembe öltözött, sápadt figura elmosolyodott.
– Azt hiszem, maga tetszik nekem, Mr. Helgarson. Maga nem
hülye. De a verbális képességein még csiszolni kell.
– Már megint kezdi.
A mosolya még szélesebb lett.
– Igen. De most az árakról beszélünk. A vérivókról szóló isme-
reteimhez borsos áron jutottam hozzá. És mint ahogy a nevemet, ezt
a tudást sem adom olcsón.
– Mit kér cserébe?
– A hűségét. Dolgozzon nekem! Az általam diktált feltételek
mellett, magasabb fizetésért és lakhatásért cserébe. De senkinek sem
szabad elmondania, amiről itt hall.
– Rendben.
 – Megesküdne erre a vérével is?
Furcsa kérés volt, különösen a témánk fényében, de nem lát-
tam értelmét visszautasítani.
– Igen.
Mielőtt újra levegőt vehettem volna, a nyakamnak ugrott, és
szívni kezdte a véremet. Megpróbáltam ellökni magamtól, de a szo-
rítása olyan erős volt, mint a vas, és ugyanakkora eséllyel tudtam
volna elmozdítani a testét, mint egy csillagot. Amikor a veséjébe ök-
löztem, olyan volt, mintha egy oszlopba öklöztem volna. Minden-
esetre az ellenállásommal sikerült felidegesítenem, aminek köszön-
hetően hatalmas ütést kaptam a gyomromba, és elállt a lélegzetem.
Végre abbahagyta, és bár látómezőm szélei kissé elsötétültek,
érzékeltem, hogy visszatér a székéhez. Megpróbáltam felállni, de
rádöbbentem, hogy ahhoz sincs erőm.
– Most már tudja, mi vagyok én – mondta. A szájában tépőfo-
gakat pillantottam meg, amik addig nem látszódtak. – Olyan lény
vagyok, amivé maga is válni fog. De először tanuljon meg több nyel-
ven beszélni és írni, bizonyítsa be a hűségét és a diszkrécióját! Aztán
esküdjön fel egy háromszáz éves szolgálatra! A dolog az után veszi
kezdetét, amikor maga először kikel a sírból, és én egy halál utáni
életet garantálok a maga számára. Akkor válaszolok a kérdéseire, és
elárulom a nevemet. És utána, de csakis utána elkezdődhet a szemé-
lyes vendettája. Elfogadja ezeket a feltételeket?
– Legyen konkrétabb! – nyögtem.
Felnevetett. A vérem sűrűvé tette a hangját. Olyan lett, mint a
karamell.
– Még mindig van ereje, hogy vitatkozzon velem? Maga megle-
pően erős. – Leült, aztán vidám és véres arccal felém fordult. – Há-
rom nyelvet mondok, amit elvárok – kezdte számolni az ujján. – Gö-
rög, latin, német. Szerencsére már beszél csehül. Nem kell írnia ezen
a nyelven.
– És ha visszautasítom?
– Akkor nem távozik innen élve. Mondtam, hogy a túlélése a
műveltségtől függ. Ha beleegyezik, aztán megpróbál elárulni, ahogy
már mások is megkísérelték, meghal. Teljes hűséget követelek.
– A többi ember, aki itt él magával… mindegyik olyan akar
lenni, mint ön?
– Egytől egyig.
– Mindegyiküket átváltoztatja?
 – Jó kérdés. És a válaszom nemleges. Néhányan elárulnak
majd közülük. Néhányukat megölik, ahogy ez már Bohémiában szo-
kás. És néhányan sohasem fogják kihasználni a lehetőségeiket.
– Tehát ha nem tanulok meg görögül, latinul és németül, akkor
megöl?
– Gyors felfogású – mondta. – Jöjjön! Továbbra is vérzik, ha-
marosan ahhoz is túl gyenge lesz, hogy felépüljön.
– Elfogadom a feltételeit.
Megint olyan gyorsan pattant fel, hogy szemmel alig követhet-
tem – különösen az elködösödő tekintetemmel. Éreztem hideg kezét
a nyakamon, aztán semmi mást. Egy tollakkal kitömött matracon
ébredtem, gyenge voltam, de legalább éltem. Ez 1006-ban történt,
1010-ben elmondta, hogy Zdeniknek hívják és vámpírrá változtatott.
Természetesen minden titkot elárult a fajtánkról, de ezekről nem
fogok beszámolni maguknak.
Háromszáz évig szolgáltam. Öltem érte – nem embereket, ha-
nem boszorkányokat, hullarabló szellemeket és egy különös, magá-
nyos vérfarkast. Segítettem neki megvédeni a territóriumát a többi
vámpírral szemben, és megtanultam befolyásolni az emberek akara-
tát. A vikingek joggal rettegtek tőlünk, mert szörnyű dolgokat tet-
tem.
1310-ben végre lejárt a szolgálati időm, visszatértem északra,
és megpróbáltam Asgardba jutni. Skandinávia minden pogány böl-
csével tanácskoztam, mind azt mondták, hogy vagy a Bifrost hídon
jutok el oda, vagy a valkűröknek kell a Valhallába juttatniuk. Az egy
másik valóság, mondták, és Thor bűnének szörnyűsége csak ekkor
tudatosult bennem: bár megvolt hozzá az erőm, hogy szembeszálljak
vele, nem volt meg a képességem, hogy elérjem őt.
A figyelmem tehát fokozatosan a síkváltók felé fordult. Nagyon
kevesen voltak, és legtöbbjük csak egy-két síkra volt képes eljutni.
Az egyedüliek, akik oda mehettek, ahová akartak, a Tuatha Dé
Danannok voltak… és a druidák. De a Tuatha Dék csak ritkán hagy-
ták el Tír na nÓgot, leszármazottaiknak, a Tündéreknek pedig tölgy-
re, kőrisre vagy akácra volt szükségük a síkváltáshoz. Azt hittem,
elveszett minden remény, de a tizennyolcadik században találkoztam
Flidaisszel. Nem volt hajlandó Asgardba vinni, viszont elárulta, hogy
egy druida még ma is él a földön, és ha megtalálom az illetőt, talán
hajlandó lesz átvinni.
– Hol találom meg ezt a druidát? – tudakoltam tőle.
 – Nem tudom – felelte a vadászat istennője. – Bujdokol, és a
megidézés elől is levédte magát valamivel. Ha jól sejtem, trópusi
országokban és sivatagos területeken rejtőzhet, ahol a tündérek ne-
hezen találnak rá. Talán az Újvilágban. De ne aggódj, idősebb nálad,
és nem tervezi, hogy meghal a közeljövőben.
Így érkeztem az Újvilágba. Kiválasztottam egy sivatagot a kon-
tinens délnyugati részén, és vártam. Hosszú, bénító várakozás volt,
de meghozta gyümölcsét, mert a druida felbukkant, nem igaz? Nem
voltam képes rá, hogy megbabonázzam, és úgy kényszerítsem az
asgardi útra. A druida jól felvértezte magát az efféle varázslatokkal
szemben. Úgy kellett elvarázsolnom, ahogy az emberek varázsolnak:
el kellett nyernem a barátságát, és ki kellett érdemelnem a bizalmát.
Hamarosan Asgardban leszünk, és ezeréves szenvedésem akár így,
akár úgy, de véget ér.
A részeg hencegésért sok évszázados szenvedéssel fizettem. Sok
mindenen át kellett mennem a bosszúm érdekében. De ha eljön az
alkalom, barátaim, gyors leszek. Nem fogom kárörvendőn nézni
Thor halálát, sem megkínozni őt. Nem az a célom, hogy szenvedést
okozzak neki, hanem az, hogy a sajátomat megszüntessem. Mind-
egy, milyen gyorsan hal meg Thor, a családomnak már túl késő lesz.
 Huszadik fejezet

Ez a meglepetés erejével hatott. Amikor Tempébe való érkezésemet

követően Leiffel megismerkedtem, fogalmam sem volt arról, hogy
ilyen sokáig várt rám, és azután sem említette. Tehát számára a
személyes ismeretségünk és a szakmai kapcsolatunk nem volt más,
csak vendettájának előjátéka.
Egy macskabajusznyi fájdalmat éreztem. „Csak kihasznált!” –
nyávogta bennem egy hang, de aztán csak nevettem magamon. Vé-
gül is vámpír volt, vagy mi a fene? Vagyis minden teremtmény csak
eszköz volt a számára. De Leif elhitette velem, hogy ő más.
Nem csak engem tett bolonddá, Gunnar ábrázata hasonló gon-
dolatokról árulkodott. A kérdés az volt, hogy az új információ változ-
tat-e valamin?
Leif a szavát adta nekem, és állta is. Én is a szavamat adtam
neki, és az én generációm számára ez még jelentett valamit. Az em-
berek fogadalmat tesznek, aztán simán megszegik, majd kimentik
magukat azzal, hogy „én megpróbáltam”, amikor valójában nem
próbálták eléggé. A vaskor emberei – tehát az én korom számára –
az ember szava egyet jelentett a reputációjával. Becsületének alapja
volt, személyiségének alapköve. Bár sokszor hazudtam – ami egé-
szen más tészta –, sohasem szegtem meg a fogadalmamat. Erre egy-
szerűen nem voltam képes, ahogy arra sem, hogy elhiggyem, Thor
megérdemli a halált.
Mert, Jézusnak hála, erősen kételkedtem benne, hogy Thor
megölése olyan jó ötlet lenne, annak ellenére, hogy minden jel arra
mutatott, hogy Thor barátunk egy hamisítatlan seggfej, és a seggfe-
jek világban betöltött funkciója hasonlatos a valóságos seggekéhez,
vagyis a szar terjesztése. A szar gusztustalan, koszos és büdös, vi-
szont életbe vágóan fontos.
Ebből a gondolatból kiindulva el kellett töprengenem a vámpí-
rok természetén is. Ők is nélkülözhetetlenek? Milyen szerepet tölte-
nek be a világ rendszerében?
Az áthatolhatatlan függöny ellenére, amit Leif az élőhalottsága
köré vont, tudtam néhány dolgot a vámpírokról, amiket talán jobb
lett volna, ha nem tudok. Képtelen volt elrejteni előlem, mert átlát-
tam rajta.
Az átlagos emberek körül gomolyog az élet, gomolyognak a kö-
tések, amikkel a földhöz kapcsolódnak. Agyuk aktivitása és egészségi
állapotuk tisztán látható az aurájukból, ami átjárja a bensőjüket is. A
vámpírok viszont abban különböznek tőlük, hogy bárminemű „léte-
zést” csak két helyen lehet tapasztalni a testükben. A bordáik és a
szemük mögött látható némi aktivitás, egyfajta sápadtan pulzáló
vörösség, ami az izzó szénhez hasonlatos. A test többi része steril, de
mozgó gyűjteménye a szénnek, a kalciumnak és a vasnak, bár a fejük
és a felsőtestük körül szürke aura látszódik.
Ám ezek a vörösen pislogó fények – a vámpírizmus fekete má-
giája, aminek titkát Leif hét pecsét alatt őrizte – atombiztosak vol-
tak. Szerintem feltámasztó-motorokról volt szó. Ezért nem elég egy
karót döfni a vámpír szívébe, hogy kinyírd, le kell vágnod a fejét,
hogy megelőzd a regenerációt, mert ha valaki kihúzza azt a karót,
akkor idővel új szíve nő. Akkor aztán kapsz egy vékony és lerobbant,
de rettenetesen éhes vámpírt, ami addig fog zabálni, amíg vissza
nem szerzi a régi formáját.
A druida hagyomány szerint a vámpírok földöntúli lények, vagy
legalábbis démoni szimbiózis során jutottak el erre a síkra réges-
régen. Nekem ez teljesen mindegy volt az eredmény szempontjából,
mert azt kezdhetek a vámpírokkal, amit csak akarok. Földi szem-
pontból nézve a vámpírok nem számítanak érző lényeknek, csak ás-
ványok és elemek gyűjteményei, amelyek csak arra várnak, hogy
visszaolvadjanak a földbe, és mint ilyen lényeknek, bátran kioldoz-
hatom a kötéseiket. A druidák számára semmiféle tabu nem tiltja,
hogy a halottakon végrehajtsák varázslataikat. Mi csak az élőkkel
nem szórakozhatunk.
A druidák kihalására nekem van egy személyes teóriám – ezt
Granuaile-nek csak szőrmentén említettem meg –, és ennek köze
van a vámpírokhoz. Szerintem Cézár csupán kard volt Róma vám-
pírjainak kezében. Köztudomású, hogy Rómában volt – és jelenleg is
van – egy vámpírfészek, és ha jól sejtem, a háttérből irányították a
szenátust, hogy törölje el a druidizmust. A fiatal vámpírok északra
vágyakoztak, ahol területeket akartak szerezni maguknak, de Gallia
kontinentális druidái meggátolták a terjeszkedésüket, ugyanis,
amint meglátták őket, kioldották a kötéseiket, és gombává vagy pro-
toplazmává változtatták a delikvenseket, aztán az egészet tűzre ve-
tették, hogy a feltámadás legkisebb esélye is elháruljon.
Én is így cselekedtem volna Leiffel, amikor először találkoz-
tunk, ha Hal nem mutat be minket egymásnak, és nem hívja fel a
figyelmemet arra, hogy egy halotthoz képest nagyon kedves srác. Bár
először meglehetősen távolságtartó voltam vele, fokozatosan rájöt-
tem, hogy Halnak igaza van, és élvezni kezdtem Leif társaságát, sőt,
elkezdtem barátként tekinteni rá. De többé nem lehettem biztos
benne, hogy Leif barátsága valaha őszinte volt.
Történetéből az is kiderült, hogy tisztában volt vele, mit tudnék
számára nyújtani, ha hajlandó vagyok rá. A druidák bukása után vált
vámpírrá, ahogyan az átváltoztatója, Zdenik is – bár ezt csak az et-
nikai névből saccoltam meg, illetve abból a tényből, hogy a vámpírok
Bohémiába csak a hatodik század után szivárogtak be. De az is el-
képzelhető volt, hogy Zdeniket az egyik római vámpír változtatta át,
aki elmondta neki, mire képesek a druidák, és ezt a tudást Zdenik
megoszthatta Leiffel is. Mivel biztos voltam benne, hogy erről feles-
leges lenne megkérdeznem Leifet, mert úgysem válaszolna őszintén,
inkább kitöröltem a fejemből a gondolatot. Helyét valami más fog-
lalta el szinte azonnal, egy szörnyű gestalt, ami a felszínre bugyogott.
Leif tudta, hogy kételyek fognak felmerülni bennem a története
hallatán, ugyanakkor abban is biztos volt, hogy ettől még nem gon-
dolom meg magam. De miért?
A borzongató válasz az volt, hogy szavamat adtam neki, és egy
olyan lény, aki képes volt évszázadokig várni a bosszúra, semmilyen
eszköztől nem riadna vissza, ha ki akarnék szállni az ügyből. Egy
olyan teremtmény, aki annyit szenvedett, mint ő, szemrebbenés nél-
kül okoz szenvedést másoknak. Tudja, kik állnak közel a szívemhez.
Tudja, hol élnek.
De amint végiggondoltam ezt, el is vetettem, mondván, ennyire
senki nem lehet machiavellista, még maga Machiavelli sem.
A legegyszerűbb megoldás – tudniillik, hogy eloldjam a kötése-
it, mint ahogyan a többi vámpírral tettem – nemcsak bonyolult, de
teljességgel dicstelen is volt. Több literrel benyakalt a véremből,
szinte a részemmé vált. Ha szétoldom a kötéseit, nem teszek kárt
magamban is? Ezt nem tudhattam. Mert nem volt még hasonló do-
logra példa. És nem most volt itt az ideje, hogy kipróbáljam, mert
mindenki engem bámult. De vajon miért? Esetleg hangosan gondol-
koztam?
Csang Kuo-lao enyhítette zavaromat, amikor udvariasan azt
tudakolta, sikerült-e eléggé kapcsolódnom hozzájuk az Asgardba
tartó úthoz.
– Oh. Nagy haladásról tettünk tanúbizonyságot – válaszoltam,
és nagyon megkönnyebbültem, hogy csak erre kíváncsi. – De attól
tartok, még nem végeztünk.
– A holnap esti viszontlátásra! – búcsúzott el Leif faarccal. –
Mindenkinek jó éjszakát kívánok!
– Aludjon jól! – köszönt el tőle Gunnar, és a többiek is csatla-
koztak hozzá. Leif bólintott, és kilépett a tűz fényköréből, hogy bú-
vóhelyet keressen magának a nap elől.
Gunnarral sétáltunk egyet reggel a tó körül, amikor már Leif az
igazak álmát aludta.
– Ezek után sem hátrál meg? – kérdezte mindenféle magyará-
zat nélkül, mert biztos volt benne, hogy tudom, mire gondol.
– Leif biztos benne, hogy átviszem.
– Igen, az. Nem tudom, milyen játékot játszik. Remélem olyat,
amiben mi egy oldalon állunk vele, és a norvég panteon a másik ol-
dalon.
– Mi a másik lehetőség?
– A „mindenki saját magáért”.
– Ah. Nem beszélhetek helyette, és azt sem tudom, melyik ol-
dalon áll. De én a maga oldalán állok – mondtam, aztán az állammal
a többiek felé böktem. – Meg az ő oldalukon.
Az alfa rám sandított.
– Szóval maga szerint nem szükséges semmilyen megelőző lé-
pést tennünk?
– Egyelőre nem látom szükségét. Varjuk meg, mi lesz a máso-
dik körben.
A második kör Leif napnyugtát követő ébredése után kezdő-
dött. A vámpír azt mondta, beszélni szeretne velem a tábortűztől
diszkrét távolságra. Gunnar a szemével kérdezett, de csak észrevét-
lenül megráztam a fejem. Hagyta, hogy elvonuljunk.
Zsebre dugott kézzel, némán sétáltunk a tóparton vagy száz
métert. Úgy tűnt, Leif arra vár, hogy én kezdjem, pedig ő akart be-
szélni velem. Végre megállt, én is megálltam, és egymás felé fordul-
tunk.
– Az egész nap rendelkezésedre állt, hogy izmosítsd magadban
a dühöt, és én még mindig itt vagyok, a fejem a nyakamon, a mellka-
somból sem áll ki karó – mondta. – Jó ember vagy, Atticus.
– Te pedig elbűvölő vámpír.
Mogorván bólintott.
– Megérdemelném a bosszút. De szeretném, ha tudnád, hogy
tegnap este nem valami freudi elszólásról volt szó. Gyónásom telje-
sen célzatos volt.
– Mi volt vele a célod?
– A kettőnk közti teljes őszinteség.
– Milyen megnyugtató. Most miért mondtad el?
– Mert ez a barátság, Atticus. Igaz, hogy szerepet játszottam,
amikor találkoztunk. Volt valamid, amire nekem szükségem volt, és
csak úgy kaphattam meg, ha összebarátkozunk. De az idő folyamán
– a fizikai és verbális versengéseink, a nyelvezetem modernizálására
tett kísérleteid, és a közös harcok során – rájöttem, hogy őszintén
kedvellek. És már néhány éve semmilyen szükség nincs szerepját-
szásra.
Megráztam a fejem.
– Már megbocsáss, de nehezen hiszem el ezt. Occam borotvája
szerint az egyszerűbb magyarázat az igaz. És a legegyszerűbb ma-
gyarázat az, hogy te egy manipulatív rohadék vagy, mint minden
vámpír.
– Atticus, nekem nem kell mondanom semmit. A fogadalma-
dat úgyis teljesíted. A legegyszerűbb magyarázat – vagyis az egyet-
len magyarázat – erre az, hogy el akartam mondani neked. Hogy
meg akartalak ajándékozni a bizalmammal és az elismerésemmel,
őszintén be akartam vallani neked, hogy értékelem a barátságodat.
Nem fogom elárulni, és többé nem fogok eltitkolni előled semmit.
Unom már a titkolózást.
 Továbbra is voltak kétségeim, de a jelek szerint tényleg ezt
akarta elmondani nekem, és most azt várta, hogy bevegyem.
Talán később be is veszem. Majd a tettei bebizonyítják, hogy
őszinte volt-e. A leghelyesebb válasz erre az volt, ha elfogadom a
magyarázatát, de óvatos maradok. Talán tényleg őszinte volt velem,
de már képtelen voltam megbízni benne, és mostantól kezdve ne-
kem kellett eljátszanom a barátot.
– El akarod mondani a titkaidat? – kérdeztem félrebiccentett
fejjel, gúnyosan mosolyogva. – A nagy vámpírtitkokat?
Hogy kifejezze a dolog exkluzivitását, felemelte a karját.
– Csak neked, senki más nem tudhat róluk.
– Vagyis mostantól bármit kérdezhetek a vámpírokkal kapcso-
latosan, te őszintén válaszolni fogsz rá? – vigyorogtam.
Leejtette a fejét és lemondóan sóhajtott, mert tudta, hogy mi
következik.
– Kérdezz! – mondta tompa hangon.
– Mondj el mindent, amit Theophilus hollétéről tudsz!
Láttam rajta, hogy őszintén meglepődött. Azt hitte, valami
olyan lényegtelen baromságot kérdezek majd, hogy a vámpírok
szarnak-e. De mit érdekeltek engem ezek a dolgok? Sokkal fonto-
sabb kérdéseim voltak. Ha ez a titokzatos Theophilus tényleg idő-
sebb nálam, talán azt is tudta, kik álltak a druidák ellen folytatott,
római pogrom hátterében. Lehet, hogy ő. Egy ilyen lényt megéri fel-
kutatni.
– De semmi mellébeszélés! – tettem hozzá. – Azt akarom, hogy
a legjobb tudomásod szerint elmondd nekem, hol van, és hogyan
lehet kapcsolatba lépni vele.
– Véget akarsz vetni az életének? – kérdezte Leif.
– Addig nem, amíg okot nem szolgáltat rá. Egyelőre csak be-
szélni szeretnék vele.
– Érdekelni fogja, hogyan bukkantál rá.
– Azt mondom neki, hogy kikövetkeztettem.
– Tudni fogja, hogy hazudsz. A pulzusod szaporaságából, a bő-
rödből felszabaduló kémiai anyagokból, az arckifejezésed elemzésé-
ből – tudni fogja, hogy valaki elárulta őt, és követelni fogja, hogy
fedd fel a forrásaidat.
– Követelhet, amit akar, te is tudod, hogy nem tudja kiszedni
belőlem.
– Nem tudom – rázta meg a fejét nyomatékosan.
 – Mire célzol? Telepatikus képességei vannak?
– Csak arra, hogy tényleg nem tudom. Mert soha nem találkoz-
tam vele. Csak homályos és feltevésekre alapuló értesüléseim van-
nak róla.
– Tök mindegy. Ki velük! – mondtam. – Tőlem nem fogja meg-
tudni, hogy valaha beszéltél róla.
Leif kitágította az orrlyukát, és idegesen fújt egyet.
– Úgy tudom, megosztja az idejét Görögország, Vancouver és
egy kis ausztráliai, trópusi város, Gordonvale között. A felhőket kö-
veti.
– Tessék?!
– Borús egeket keres. Annyira öreg, és annyira hatalmas, hogy
ő még nappal is képes odakint sétafikálni egy bizonyos ideig, ha nem
túl erős a napfény.
A szemöldököm a homlokomra szaladt.
– Te képes vagy hasonlóra?
– Dehogy. Nekem még egy sötét pincében is hatalmas erőfeszí-
tésembe kerül, hogy ébren maradjak, miután megvirradt.
– Szóval Görögországban… De melyik részén?
– Thessalonikiben.
Összehúztam a szemöldököm.
– Az nem kifejezetten felhős város.
Leif vállat vont.
– Ha engem kérdezel, szerintem odavalósi.
Ez illett is a görög névhez.
Tovább bombáztam kérdésekkel Leifet, és közben azt lestem,
vajon felfedezem-e rajta a mellébeszélés legapróbb jelét is. Ha hazu-
dott, pokolian jól csinálta. Akár igaznak, akár hamisnak bizonyulnak
később az információi, legalább nyomok voltak, amiken elindulhat-
tam, még ha forróknak nem is lehetett nevezni őket. És látszólagos
őszintesége reményt adott, hogy talán tényleg a barátjának akar
tudni.
Az éjszakát – és a rákövetkezőt is – múltunk kalandjainak fel-
idézésével töltöttük. Olyan vicceket mondtunk, amelyeknek semmi
értelme nem lenne angolra fordítva, és olyan kalandokról számol-
tunk be, amelyek távoli földeken és elfeledett kultúrákban estek meg
velünk. Aztán megpróbáltuk megverni egymást a „Legfurcsább szar,
amit valaha zabáltam” versenyben (Vejnemöjnen nyert). Csang
Kuo-lao elővette a haldobját és ütögetni kezdte, hogy ritmikus alapot
adjon Vejnemöjnen kantelejátékának, de olyan zenei stílus kereke-
dett ki belőle, amit legjobb elfeledni. Afféle indonéz halál-polka.
Leif nem kért újra a véremből, én meg nem ajánlottam fel.
Ahogy egyikünk sem. Nem sértődött meg, mert látszott, hogy nincs
szüksége minden este vérre.
A harmadik végigmesélt éjszaka után megvizsgáltam a kötése-
ket, és láttam, hogy elég szépen megerősödtek. Úgy éreztem, most
már eléggé ismerem ezeket az embereket.
– Uraim, azt hiszem, készen állunk – jelentettem be. – Holnap
éjjel átlátogatunk a norvég panteon síkjára.
 Huszonegyedik fejezet

Amikor öt férfinak egyszerre kellett megérintenie engem, meg a fa

gyökerét, az erősen hasonlított a kicsavarodós-tapizós társasjáték
homoerotikus verziójára, és majdnem elröhögtem magam, különö-
sen akkor, amikor megláttam az arckifejezésüket. Ez volt az arcukra
írva: „Ez nagyon buzis?” Azt hiszem, sok tesztoszteronpontot vesz-
tettem abban a pillanatban, de megpróbáltam a feladatra koncent-
rálni, hogy mindenkit átjuttassak a norvég síkra.
Well forrásához most már őrt állítottak, és amikor felbukkan-
tunk, egy sas éles „íjah”-kiáltását hallottuk, ami hasonlított az egyik
humoros műsor főcímzenéjéhez, és mindannyian a hang irányába
kaptuk a fejünket.
– Ez nem madár – mondta Vejnemöjnen némi gondolkozás
után. – Ez egy fagyóriás.
Varázslátása ugyanolyan éles volt, mint az enyém, ha nem éle-
sebb. A madár aurájára pillantva észrevettem, hogy nem sok köze
van egy ragadozó madárhoz. Egy nagy, jégkék kétlábú volt.
– Magáé a pálya, Atticus.
Abban állapodtunk meg, hogy a tárgyalásokat én bonyolítom
le. Vejnemöjnen beszélt ónorvégül, de Leif még jobban tudott ezen a
nyelven, így a vámpír fordított a többiek számára.
– Üdvözlünk nagytiszteletű óriás! Beszélhetnénk veled? – kér-
deztem a sastól. – Beléphetnénk Jötunheimbe, hogy találkozzunk
Hrymmel?
A sas leugrott az ágról, és hatalmas óriássá változott. Megren-
gette a földet, és havat fröcskölt a levegőbe, amikor becsapódott.
Négy méter magas volt, bőre néhány árnyalattal világosabb az Ava-
tar című film kék embereinek bőrénél. Igazi szakálla volt, csak ép-
pen jég vonta be, mint ahogyan a szemöldökét is. Kócos, sötét hajá-
nak végeit dér melírozta. Látszott rajta, hogy nincs melege, mégsem
viselt mást, csak egy szőrme ágyékkötőt. Ezen a tényen kénytelen
voltam elgondolkozni: ha a fagyóriások rájöttek arra, hogy a tojásai-
kat egy kicsivel melegebben tartja a bunda, akkor miért nem jutottak
el odáig, hogy több bunda az egész testüket melegen tartaná? Ők
nem aggódnak a kihűlés miatt? Elementáris természetüket tekintve
bizonyára immúnisak voltak rá, és hiányos öltözetük, valamint fa-
gyos megjelenésük azt hivatott garantálni, hogy akik rájuk néznek,
megfagynak.
– Kik vagytok?! – követelte a választ. Hangja olyan volt, mint-
ha hordókat gurigatnának a kikötőben.
– Nem az Ászok barátai – biztosítottam, mert ezt még a ne-
vünknél is fontosabb információnak tartottam. Ezután jöttek a neve-
ink, és mivel még mindig nem vert bennünket péppé, arra gondol-
tam, hogy a kapcsolatunk elég jól alakul.
A fagyóriás jeges pillantással meredt Perunra (milyen pillantá-
sa lehetne egy fagyóriásnak?):
– Grrr, nem szeretem a mennydörgésisteneket. Nem bízom
bennük. Mi dolgotok Hrymmel?
– Ma éjjel, vagy a következőn, vagy amikor a fagyóriások jónak
látják, véget vethetünk az Ászok uralmának. Thor megsérült, de azt
sem tudja, hogyan. Freyja szabad préda. A nornák halottak. Az egész
Asgard egy gyümölcs, ami csak az éhes Hrymet várja, hogy leszakít-
sa magának.
Az óriás úgy nevetett, mint aki asztmatikus problémákkal
küszködik.
– Höhöhhhöhau! Milyen badarságokat beszéltek itt? Azt hiszi-
tek, az ilyen kis porbafingók, mint ti, legyőzhetik az Ászokat?
A háromajtós szekrény meg az izomagyú nem ért a szép szóból.
Ezek a típusok fizikailag kommunikálnak, és mi is csak így adhatunk
tudomásukra dolgokat. Csang Kuo-laohóz fordulva ennyit mondtam
mandarinul:
 – Csang mester, azt hiszem, egy kis jó modorra kellene tanítani
őkelmét. Megmutatná neki, hogy legközelebb hogyan beszéljen ve-
lünk?
Az ősi alkimista ostorbajusza alatt gúnyos mosoly jelent meg,
és kurtán meghajolt felém. Levette a táskáját, lerakta a haldobját,
aztán előhalászta a vasrudait.
– A bajtársam ad egy kis ízelítőt az erőnkből – mondtam az
óriásnak ónorvégül. – Talán hajlandó leszel meghallgatni bennün-
ket, ha látod, mire vagyunk képesek.
A jötunn felhorkant:
– Ugyan, mit csinálhatna velem ez az öreg fószer? Le fog finga-
ni?
Remélem, engem soha nem fognak úgy lefingani, ahogy Csang
Kuo-lao leszerelte az óriást. Először térden rúgta, hogy tudassa vele,
nem szórakozik. Az óriás felüvöltött, és ugyanazzal a lábával görcsö-
sen visszarúgott, de Csang elkapta a lábát, aztán felugrott az óriás
arca elé, és a nyakába szaltózott. Vádlijait összekulcsolta az óriás
nyaka körül, majd fejjel lefelé lelógatta a testét. Az óriás szeme elke-
rekedett a meglepetéstől. Hogyan lovagolta meg ilyen gyorsan a kí-
nai, és hogyan lett őneki hirtelen öregember-nyaklánca? Vastag keze
elindult a mellkasa felé, hogy lerántsa Csangot, de barátunk a
lógászkodás közben alaposan megropogtatta az óriás csontjait, és
vasrúdjával sürgősségi ütéseket helyezett el az óriás mellkasán és
nyakán lévő nyomáspontokra: piff-paff-pifi-pufi-paff. Az utolsó ütés
után az óriás keze megdermedt. Csang továbbra is fejjel lefelé lógott,
és nyugodtan széttárta a karját afféle „tá-dám!”-gesztussal. Kezde-
ményezésemre udvarias tapsba kezdtünk. Az óriás lassan felfogta,
hogy mi történik, és tántorogva igyekezett megmozdítani a felsőtest-
ét. Amikor hátralépett, Csang meghajlította a derekát, és elkapott
néhány szakállcsapot, aztán lecsúsztatta a lábát az óriás nyakáról, és
a kulcscsontjáról elrugaszkodva csinált egy olyan hátraszaltót, mint-
ha toronyugró bajnokságon lenne. Néhány fordulat, és szaltós izé
után – nem vagyok gimnasztikai szakértő – elegánsan landolt, bár
térdig süllyedt a hóba. A fagyóriás meglehetősen esetlenül hátrazu-
hant, amihez Csang rúgása is hozzájárult. Hiába csapdosott a karjá-
val, hogy egyensúlyát visszaszerezze, ideges üvöltéstől kísérve han-
gosan – és nedvesen – a hóba csapódott.
Leifre néztem.
– Ha mi nem vagyunk itt, akkor is ilyen hangos lett volna? –
Leif nevetés gyanánt felhorkant, de nem válaszolt.
Visszaváltottam mandarinra:
– Csang mester, ha ilyen hangosan ordított, felteszem, beszélni
is tud a barátunk.
Csang Kuo-lao bólintott. Aztán a hóban az óriás fejéhez sétál-
tunk.
– Bocsásd meg a kis erődemonstrációnkat! – mondtam a
jötunnak. – Biztosíthatlak, hogy nem szenvedsz maradandó károso-
dást, és hamarosan eleresztünk. Megtudhatnánk a neved, nagy
öreg?
– Suttung vagyok – morogta az óriás. – Vegyétek le rólam a
gonosz varázslatotokat!
– Rögtön az után levesszük, hogy megfogadod, nem alkalmazol
velünk szemben erőszakot, és elkísérsz Hrymbe.
– Rászedtetek! – dobálta magát a hóban, miközben megpró-
bált felállni, de a lába nem akart engedelmeskedni. Hagytam, hadd
próbálkozzon, aztán amikor dühösen és csalódottan bár, de lecsilla-
podott valamelyest, újra megszólaltam:
– Nem értek egyet. Mi csak azt mondtuk, hogy le tudnánk bírni
az Ászokat, de te kételkedtél ebben. Gyorsabb volt megmutatni, mint
elmagyarázni. Hajlandó vagy szabad közlekedést biztosítani szá-
munkra?
– Kénytelen leszek megadni, ha nem akarok tovább itt feküdni,
mint egy fadarab.
– És elviszel bennünket Hrymhez?
– Igen. Felnyársal benneteket, aztán rozmaringgal megszórva
megsüt, ma éjjel mind megkóstolhatjuk a húsotokat. És holnap ki-
szarunk benneteket a hóba.
– Merész és ingerült szavaid nem voltak túl diplomatikusak.
Ezt inkább nem tekintem menlevélnek. De feltételezem, nem be-
szélhetsz Hrym nevében. Csang mester, az óriás a szavát adta, ké-
rem, engedje el! – Suttung kedvéért ónorvégül beszéltem, de az utol-
só mondatot mandarinul is megismételtem. Csang fürgén az óriás
mellkasára ugrott, és különböző helyeken megbökte a testét. Az
utolsó bökést követően Suttung karja megrándult, és lecsapott vele a
hóba, hogy megtámasztva magát felüljön. Csang egy újabb akroba-
tamutatvány keretében végbevitt egy tökéletes landolást.
Suttung felállt, aztán megnézte, hogy mindene úgy mozog-e,
ahogyan régen. Amikor úgy látta, hogy igen, alaposan megnézte
Csangot, és megpróbálta kiszúrni, mi kerülte el a figyelmét koráb-
ban. Mert ez a látszólag törékeny emberke nagyon veszélyes volt.
Ugyanilyen gyanakvó – és természetesen fagyos – pillantással vé-
gigmért bennünket is, közben azon tűnődött, milyen hatalommal
rendelkezhetünk, ha képesek vagyunk az Ászok legyőzésére.
– Gyertek! – mondta végül, azzal elindult, és vastag lábával ös-
vényt taposott nekünk a hóban.
A fagyjötunnok faluja kétórányi járásra volt onnan a csípős hi-
degben. Mivel a farmerem és a bőrdzsekim – a szandálomról nem is
beszélve – nem volt éppen hideg-kompatibilis, kénytelen voltam
Vejnemöjnentől egy plédet és egy hócipőt koldulni, de az arcáról
leolvastam, hogy komplett idiótának tart. A fagydaganatokat meg
tudtam volna gyógyítani, az viszont aggasztott, hogy akár teljesen
megfagyhat valamelyik testrészem. A csapat többi tagja jobban hoz-
zá volt szokva a hideghez, vagy legalábbis jobban felkészültek rá.
Perun mellettem haladt, és közben szőrpamacsos mellkasát
döngette. Bundából készült palástot viselt, de vékony ingét nyitva
hagyta a mellkasán, közszemlére bocsátva saját bundáját.
– Látod, milyen hasznos, ha az embernek szőrös a mellkasa?!
Mekkora marhaság leborotválni!
– Ugyanezt a tanácsot adná a nőknek is? – tudakoltam.
– Persze! A szőrös nők a legjobbak. Adjatok nekem egy sonkás,
szőrös nőt!
– Ha maga mondja. Különben jó együttesnév lehetne. Sonkás,
Szőrös Nők. Gondoljon bele, micsoda lehetőségek rejlenének a lo-
gókban meg az ajándéktárgyakban! Korszakalkotó lenne.
Perun gondterhelten pislogott.
– Átválthatnánk oroszra? Fogalmam sincs, miről beszél.
Átváltottunk oroszra, és Suttung háta mögött csevegni kezd-
tünk. Perun már alig várta, hogy találkozzon a minden valószínűség
szerint sonkás és szőrös óriáshölgyekkel. Ebből azt szűrtem le, hogy
régen volt szerencséje egy romantikus légyotthoz.
A jöttunok nem barlangokban vagy primitív kunyhókban éltek,
hanem hóval szigetelt, jégből faragott, masszív házakban. Néhány
ház homlokzatára – az ablakok köré és az alapzatra – megkapó min-
tákat véstek. A meredek tetőkből kémények ugrottak ki, és minden
háznak magas ajtaja volt.
A hóban nem látszódtak emberi csonthalmok, tehát semmi
nem bizonyította, hogy az óriások a hóba szarnak. Sőt, a falu megle-
pően nettnek hatott, nem volt mocskos vagy elhanyagolt, amire
olyan lények esetében számítana az ember, akik nagy előszeretettel
mondják azt, hogy „grrrá”. A falu közepén egy nagy közösségi tűz-
gödör ásított, amit jó ideje nem használtak. Erről az jutott eszembe,
hogy a mocskot és az elhanyagoltságot talán csak a hó takarja el – az
emberi csontokkal egyetemben.
A havas főút kihalt volt, mindenki otthon, családi körben töl-
tötte az estét. A házakból kiszűrődő narancssárga derengés és a ké-
ményekből kibodorodó füst meleg kandallókról árulkodott. A falu
idilli hangulatától mégsem nyugodott meg kis csapatunk, ugyanis
csapdát gyanítottunk.
– Hol vannak a többiek? – kérdeztem Suttungot.
– Grrrááá! Odin kémei elől rejtőznek. Hugin és Munin túl sok-
szor látogatott el erre az utóbbi napokban.
Milyen érdekes! Csak nem engem kerestek?
– Akkor jobb, ha mi is elbújunk, hogy ne vegyenek észre.
– Megérkeztünk – állt meg Suttung egy ház előtt, amely sem-
mivel sem volt nagyobb a többinél, és semmi nem különböztette
meg a többi háztól. Minden ház hatalmas volt, de ennek nem voltak
jégfaragások az ajtaja körül. Egyetlen lándzsára szúrt fej sem díszel-
gett rajta, semmilyen jel nem utalt arra, hogy a főnök házánál jár-
nánk. Akkor kapcsolt be a csapda-riasztóm – Leif, Gunnar és Csang
is felkészültek a veszélyre. Perun és Vejnemöjnen viszont teljesen
nyugodt volt. De nem jelent meg terepruhás, lándzsás óriásosztag.
És fagyott, északi zombik sem ugrottak elő, hogy az agyunkból la-
komázzanak.
Talán Hrym nem is volt már főnök. Azért kértem meg
Suttungot, hogy hozzá vigyen, mert úgy tudtam, ő vezeti majd a
fagyóriásokat a Ragnarök elérkezésekor, és a szerepéből kifolyólag
némi befolyással rendelkezik a többiek felett.
– Itt lakik Hrym? – kérdeztem.
– Igen, és bízzatok benne, hogy nem éhes – kopogott kettőt
Suttung az ajtón, mielőtt belépett. A többiek nevében ugyan nem
beszélhetek, de arra számítottam, hogy Hrym majd egy nagy jégtró-
non ül, egyik kezében lándzsát tart, lábánál jegesmedve fekszik, ami
kellemes hőmérsékleten tartja cipőjét. A másik kezébe forralt cidert
képzeltem, vagy minimum egy mézsörös korsót. A trón mögé egy
kancellár dukált volna, a szobába szolgák és udvaroncok hada, meg
egy hosszú asztal, ami hústól, sajttól és frissen sütött kenyértől ros-
kadozik. Ehelyett két óriás szuszogott hangosan valami olyasmiben,
amit csak egy hatalmas szextócsaként tudok leírni.
 Huszonkettedik fejezet

Vannak olyan dolgok, amiket ha egyszer lát az ember, soha nem te-
heti meg nem látottá. Annyiszor játssza le a fejed dolby-sztereós há-
zimozi rendszere, hogy a végén már kétségbeesetten meg akarod
állítani, hogy valami más filmet rakj be.
A hosszú asztal, amire számítottam, valóban ott volt. Hrym er-
re döntötte szexpartnerét. Nem zavarták őket a tányérok, sem a ki-
loccsanó söröskorsók, és teljesen tudatában voltak a ténynek, hogy
most közönség előtt kefélnek. Nem voltam benne biztos, hogy a ked-
vünkért abba fogják hagyni.
– Grrrááá – mondta volt Hrym. Csatt-csatt-csatt.
– Grrrááá – válaszolt a párja. Csatt-csatt-csatt.
Suttung mindent megtett, hogy még időben és diszkréten be-
csukja az ajtót előttünk, de a pszichém addigra már visszavonhatat-
lanul megsérült. Észleltem a veszélyt, és behunyt szemmel rágyújtot-
tam egy nótára: „A farmer a völgyben, a farmer a völgyben, hé-hó
hijihé hó, nőt hozott magának…” A francba, ez egyáltalán nem segít!
Gyorsan egy másik dalt srácok!
– Minek az magának, Atticus? – kérdezte Gunnar.
– A legidegesítőbb, legagylohasztóbb dalra van szükségem,
hogy ne éljem át újra, amit az előbb láttam. Erős késztetést érzek rá,
hogy kitöröljem az agyamból.
– Nagyszerű ötlet! Csatlakozom – mondta Gunnar, aki hozzám
hasonlóan sokkos állapotba került. – Mit szólna az El Pasához
Marty Robinstól?
– Az jó szám, igazán fülbemászó, de a katatónia legmélyére
nem képes elég gyorsan lemeríteni.
– Megvan! – csipogott közbe Vejnemöjnen váratlanul. – Mit
szólnátok az Ez egy kis világhoz…?
– Tökéletes! – kiáltottam fel. – Éppen ilyen dalra van szüksé-
günk az óriások földjén! Mindenki, háromra! – Azzal minden ren-
delkezésünkre álló lelkesedéssel énekelni kezdtük a dalförtelmet a
hóban, egy kicsit túlságosan kerek szemmel, egy kicsit túlságosan
pánikba esve. Perun és Csang Kuo-lao nem ismerték a dalt, de gyor-
san megtanulták, és a második körben már csatlakoztak hozzánk.
Suttung, a fagyjöttun döbbenten meredt ránk. Egyrészt zavar-
ban volt a baklövése miatt, másrészt szinte teljesen biztos volt ben-
ne, hogy megőrültünk.
 Huszonharmadik fejezet

A központi idegrendszerünk teljes elkásásodásától egy fekete madár

mentett meg bennünket, amely a fekete égen siklott. Leif különösen
finom éjszakai látásával egyből kiszúrta, és hálásan fogadtuk megje-
lenését, mivel megmentett bennünket a kettős traumától, amit
Hrym házaséletének látványa, illetve a leglélekölőbb dal éneklése
okozott nekünk. Az utcán a jégházakból kiszűrődő fényeknek kö-
szönhetően nem uralkodott teljes sötétség.
– Talán Hugin és Munin? – töprengett Perun hangosan.
– Kétlem. Csak egy madár van az égen – mondta Vejnemöjnen.
– Akkor meg micsoda? – kérdezte Gunnar.
– Lehet, hogy csak egy egyszerű madár – mondta Csang Kuo-
lao.
De Leif megrázta a fejét.
– Nem, nem tetszik a vére szaga.
– A francba! – sóhajtottam. Mert mielőtt a madár lecsapott, és
alakot váltva egy meztelen, tejfehér bőrű nővé változott volna, rájöt-
tem, kit üdvözölhetek személyében. – Ez Morrigan.
Morrigan követett engem a norvég síkra, ugyanis a Tuatha Dé
Danannok a druidákhoz hasonlóan képesek bárhová eljutni, de álta-
lában az ír síkon, valamint a földön tartózkodnak, mert nem akarják
a többi panteont megzavarni.
 Vörösen izzó szemmel közeledett, nem zavarta a hideg.
Suttungra néztem, hogy vajon milyen pofát vág. Láttam rajta, hogy
le van nyűgözve, és mindjárt megkérdi, a hölgy szingli-e. Pedig, ha
egy parányi esze van, tudhatja, hogy egy vörösen izzó szemű nő so-
hasem könnyű préda, és befogja a száját.
– Siodhachan Ó Suleabháin – kezdte hátborzongató mollban –
, mielőtt ebbe az őrültségbe bocsátkoznál, szeretnék veled szót vál-
tani.
Önkéntelenül is megborzongtam. Ha a hideghez Morrigan
hangja is társul, férfiember mást nem tehet.
– Ja, persze. Őőő… beszélgessünk! Srácok, talán rakjatok addig
egy tábortüzet, oké? Majd beszéltek Hrymmel, ha visszajöttem. Úgy
értem, ha már tud velem beszélni. – Itt rázott ki másodszor is a hi-
deg.
Biztosítottak róla, hogy összedobnak egy tábortüzet, semmi
probléma, és hogy hamarosan újra találkozunk. Morigannel nyugat
felé sétáltunk, ahol senki nem hallhat bennünket.
– Eléggé alulöltöztél ehhez a klímához – kezdte Morrigan, aki
hasonlóan alulöltözött volt.
– Igen, nincs egy thermo takaró a zsebedben?
De Morrigan meg sem hallotta a kérdésem.
– Ez is azt mutatja, hogy mennyire megtervezetlen az egész ka-
landod. Nagy butaságot művelsz. Gondolom, tudod, hogy Asgardban
nem menthetlek meg? Még itt, Jötunheimben sem védhetlek meg,
ha meghalsz, a valkűrök oda visznek, ahová akarnak.
– Ha már a valkűröknél tartunk… kiderült, hogy nem szemel-
hetnek ki a halálra.
Morrigan felém kapta a fejét, kíváncsian, vajon viccelek-e vele.
Miután úgy döntött, halál komolyan beszélek, megkérdezte:
– Ezt honnan veszed?
– Egy héttel ezelőtt összekoccantam velük, és megpróbáltak ki-
csinálni. Az amulettem jéghideg lett, de más nem történt. Győztesen
kerültem ki a harcból, és most visszajöttem repetázni.
– Szemtől szembe akarsz megvívni velük?
– Még az is előfordulhat, ha elkezdenek üldözni. Nekem az a
legfontosabb, hogy ne szegjem meg a Leifnek adott szavamat, azért
hoztam át Asgardba. Gondolom, te sem fogsz fogadalomszegésre
biztatni, amikor neked is tettem egyet.
– De miért akarsz beszélni a fagyjötunnokkal? Azt nem ígérted
meg Leifnek, hogy hadsereget toborzol belőlük, ugye? És ennek a
többi lógósnak sem ígértél semmit. Rázd le a vámpírt, és tűnj el! A
többieket bízd rám!
– Morrigan, Thor tökéletesen híján van minden nemességnek.
Hallanod kellett volna, mit tett a többiekkel. Egy valódi köcsög.
– Egy mi?
– Hagyjuk! Figyelj, ami a többieket illeti: minél többen jövünk
át, annál biztosabban térhetek haza. Hagyom, hogy Leif lőtávolba
kerüljön, aztán lesz, ami lesz. Ha Thor megöli őt, távozunk. Ha ő öli
meg Thort, szintúgy. Nem fogunk sokáig itt időzni, és az egész síkra
rontást hozni.
– Az ügynek közvetlen következményei lesznek, Siodhachan.
– Már beszéltem erről Jézussal, de ő sem tudott megállítani.
Annak is súlyos következményei lennének, ha nem jöttem volna ide.
Tudsz valami újat is mondani?
– Fogalmam sincs, miről beszéltél a keresztények istenével, de
volt egy látomásom a halálodról.
Meg kellett állnom. Valahogy nem tudsz tovább lazán sétálgat-
ni, ha valaki megjövendöli a halálodat.
– Itt történt vagy a földön?
– A földön.
Összehúztam a szemöldököm.
– De ott te fedezel engem, nem?
Szemének vörössége elhalványult.
– De. Mégis láttam a halálodat. Fölöttébb… nyugtalanító volt.
Azt elhiszem. Vajon mi volt az ő szerepe ebben a forgatókönyv-
ben?
– Figyelj, megígérem, hogy extraparanoiás leszek a kaland so-
rán, és szuper turbó paranoiás, ha visszatértem, de nem tántorít-
hatsz el.
– Tudom, hogy nem állíthatlak meg. Mindössze a becsapódás
erejét akartam csökkenteni.
– Miféle becsapódásét?
Megint nem hallott meg, inkább közelebb lépett, és megvárta,
amíg a szemébe nézek.
– Siodhachan, néhány valkűr… – A szája megrándult, és meg
kellett szakítania a szemkontaktust, amíg a szavakat kereste. Azt
mégsem mondhatta, hogy „a barátom”. – Ismerem néhányukat –
nyögte ki végül.
 – Az lehet, de megpróbáltak megölni, persze a végén ők érezték
magukat hülyének és hatástalannak. Ha még egyszer találkozunk,
talán már nem próbálnak meg palacsintát csinálni belőlem.
– Képzelem, milyen dühösek lehetnek rád – mondta Morrigan.
– És nálam jobban senki nem tudja, hogy egy harc sokféleképpen
végződhet. Én csak azért jöttem, hogy közöljem veled, jelen helyzet-
ben bölcsebb dolog megtartani a szavadat, mint az érzelmeid vagy a
szándékaid szerint cselekedni.
Keserűen mosolyogtam rá.
– Nem találod úgy, hogy ez minden helyzetre igaz?
– De, gyakran.
– Ez a különbség kettőnk között. – Eszembe jutott, amit
Morrigan az előbb mondott. – Egy látomásban szembesültél a halá-
lommal?
– Egy világos álom alkalmával, igen. Tehát nem jövendölés so-
rán, és nem pálcavetés közben. Néha előfordul ilyesmi.
– Volt olyan álmod, ami nem bizonyult igaznak később?
– Nem – préselte össze a száját, és nem nézett rám.
– Biztos vagy benne, hogy én voltam, nem egy másik helyes
fickó tündérkarddal a kezében?
– Nincs olyan sok tündérkard a környéken. Sem vörös hajú,
kardot forgató druida.
– Értem. Mindenesetre szép életem volt, akármi jöjjön, nem
gondolod? Hálátlanság lenne nyavalyogni. – Nem kérdeztem meg
tőle, pontosan hol és mikor fogok meghalni. Egyrészt nem akartam
tudni, másrészt talán ő sem volt tisztában vele. Sóhajtottam, és néz-
tem, ahogy a lélegzetem megfagy a levegőben. – Nem gondoltál még
arra, hogy be kéne állítanod az emberekhez azzal a szöveggel, hogy
„Gratulálok, ez egy csodálatos év lesz az ön számára, méghozzá töb-
bek közt azért, mert nem adja be a kulcsot!”
– Nem, ilyesmi soha nem jutott az eszembe. Ez túl léha dolog
lenne.
– Pedig tetszene, és az emberek megkedvelnének. Különösen,
ha egy nagyot kefélnél velük utána, és túl is élnék a csatát.
Morrigan kuncogni kezdett.
– Arra célzol, hogy szívesen megkóstolnád a bájaimat, Atticus-
cicus?
– Ó, nem! – horkantam fel, és bár halálra rémültem a lehető-
ségtől, megpróbáltam könnyed tónusban folytatni. Morrigan hihe-
tetlenül gyönyörű, de úgy szeretkezik, ahogy a sorhátvédek szeretik
az irányítókat. Legutóbb, amikor „megkóstoltam a bájait”, Oberon
azt hitte, hogy alulmaradtam egy ketrecharcban. – Hamarosan har-
colnom kell, nem meríthetem ki magam. Még kötnöm kell egy szö-
vetséget az óriásokkal is. Jut eszembe, hogy halad az amuletted elké-
szítése? – kérdeztem, hogy teljesen eltereljem a figyelmét a témáról.
– Lassan, de némi előrehaladást azért elkönyvelhetek. Talál-
tam egy vaslényt, aki hajlandó velem beszélni. Megetettem vele há-
rom tündért, és azt hiszem, legközelebb gyorsabban fog megjelenni,
ha hívom.
– Ez ragyogó! Csak így tovább!
Morrigan dorombolva fogadta a dicséretet, és előrelépett, hogy
megcsókoljon. Amikor a mellét hozzám nyomta, felnyekkent.
– Rohadt hideg vagy!
– Miért, te nem? Itt állsz csupasz seggel a hóban, és azt akarod
beadni nekem, hogy te magad vagy a melegség és a tüzesség.
– Emeld fel a maghőmérsékletedet, te bolond!
– Aha – bólintottam, mintha tudnám, mire céloz, de csak állt
és várta, hogy engedelmeskedjek a parancsnak. Szóval kénytelen
voltam kinyögni, hogy:
– Hogyan csináljam?
Azonnal felpofozott, de ez Morrigan esetében még a dorgálás
fogalmát sem merítette ki. Egyszerűen csak biztos akart lenni benne,
hogy figyelek.
– Hogyan élhettél ennyi ideig, ha erről a kötésről fogalmad sin-
csen?
– Több réteg meleg ruhában, ahogy mások is.
– Na, és hol vannak most azok a híres rétegek?
– Sajnálatos módon máshol.
– Remélem, hogy a látásodat képes vagy a varázsspektrumhoz
kötni? – tette fel a sértő kérdést. Ugyanis ez volt az első kötés, amit
egy druida megtanul. De meglehetősen hosszadalmas procedúra
volt, szorult helyzetekben nem alkalmazható, ezért már régen egy-
szerűsítettem rajta.
– Hogyne, erre jó ez a talizmán – mutattam a nyakláncom bal
felére. A talizmánok használata a számítógépek ikonjaira való kat-
tintáshoz hasonlít. Olyanok, mint a rövidített útvonalak, időt és kon-
centrációt spórolsz meg velük. Nem kell a kötéseket minden egyes
alkalommal újra és újra az alapoktól létrehozni. A nyakláncom bal
oldalán többek közt volt egy rejtő-, egy éjjellátó-, egy gyógyító- és
egy tündérlátás-talizmán. A jobb oldalán azok a talizmánok helyez-
kedtek el, amelyekkel egy-egy állatalakhoz köthettem magamat,
ezekhez jött még az energiámat tároló medvetalizmán is. Bekapcsol-
tam a tündérlátásomat, és azt mondtam:
– Mutasd, hogyan növelhetem a testhőmérsékletem!
Morrigan így is tett, és megtanított a kötéshez szükséges va-
rázsszavakra. Kiderült, hogy az egész a hipotalamusz és a pajzsmiri-
gyek megpiszkálásáról szól, aminek következtében több üzemanyag
ég el a sejtjeimben, és több hő szabadul fel bennem, ugyanakkor a
hideg levegőnek a bőrömmel való érintkezéséből adódó érszűkületet
is meggátolja.
– Ahhoz, hogy fenntartsd, egy kicsivel több tápanyagra lesz
szükséged – magyarázta Morrigan. – És ha melegebb tájra érkezel,
ne felejtsd el visszaállítani, különben izzadni fogsz, mint a ló.
– Köszönöm, Morrigan! Sokat segítettél – mondtam, és érez-
tem, hogy kezdek bemelegedni. – Azt is köszönöm, hogy ezzel telje-
sen fájdalommentesen ajándékoztál meg.
Morrigan bemosott egyet, aminek következtében elterültem a
hóban és eltört az orrom.
– Túl hamar szólaltál meg, és túl gúnyosan. Csókkal is elvál-
hattak volna, ezt ne feledd! Azt sem, hogy óvtalak a norvégoktól!
Gondolkozz el ezeken a dolgokon! – Széttárta elsötétedő karját, és
feketévé váló lába elvált a földtől, ahogy a teste hollóalakot öltött.
Nyugat felé repült, a Világfa gyökere felé, amin keresztül áthatolhat
egy másik síkra, én meg ott maradtam vérezve, és ügyetlen szóvá-
lasztásomat bánva.
 Huszonnegyedik fejezet

Bekötöttem az orromat, és egy marék hóval lemostam az arcomat,

majd visszatértem a társaimhoz. Suttungon kívül a melegen öltözött
Hyrim is csatlakozott csapatunkhoz a falu tűzgödrénél. Valaki szer-
zett száraz fát, és az északi fenyők hasábjai bevilágították a környé-
ket. Néhány másik óriást is előcsalogatott a kíváncsiság. Ők valami-
vel távolabb álltak, és a barátaim úgy néztek ki hozzájuk képest,
mint egy-egy Halfling. Bekapcsolt tündérlátásommal megvizsgáltam
a terepet, és láttam, hogy Vejnemöjnen egy délibábot varázsolt ma-
guk fölé, hogy Odin kémei ne láthassák meg őket.
A fagyóriásoknak érdekes aurájuk volt, a fehér varázslatuk
elementáris, és természetesen jégalapú. De a fehérbe a kíváncsiság, a
bizalmatlanság, sőt, a düh színei is belejátszottak a jelenlétünknek
köszönhetően. Persze, lehet, hogy rosszul értelmeztem a látottakat,
hiszen nem voltak tapasztalataim a fagyóriásokat illetően.
Hrym magasabb volt Suttungnál, és szélesebb mellkasú. Mint a
hörgő heavy metal-énekeseknek, neki is egy szegecses csuklóvédő
volt a karján. Testét szép szőrpalást borította, ami nemcsak azt jelez-
te, hogy ő a főnök, de a hideg ellen is jó ötletnek bizonyult. Nem
hinném, hogy eljutottak párjával a boldog befejezésig, mert az arcki-
fejezése ugyanolyan borús kék volt, mint a bőre, és ez talán a hangu-
latára is utalt.
Épp Leifre grimaszolt, aki ónorvégül próbált elmagyarázni neki
valamit, amikor a többi óriás észrevette közeledésemet. Hrym hideg
szemével végigmért, és nem volt elájulva a látványtól. A nyakamnál
vastagabb és a testemnél hosszabb jégcsap szakálla volt.
– Te lennél a druida?
– Igen. Szólíts csak Atticusnak!
– Én Hrym vagyok – felelte, és ezzel le is futottuk az udvarias-
sági köröket. Leifre mutatott: – Ez a halott fickó azt mondja, át
tudsz jutni Asgardba úgy, hogy nem kell átmenned a Bifroston.
– És igazat mond. Már megtettem.
– Azt mondja, a nornák halottak, ahogy a nagy mókus,
Ratatosk is.
– Ez sem hazugság, ezért köröz annyit errefelé Hugin és
Munin. Engem keresnek.
– Grrrááá. Az a két holló folyton kémkedik utánam, tudják,
hogy én fogom a fagyóriásokat vezetni a végső csatában.
– Gondolkoztál már azon, hogy a végső csata a nornák halála
után máshogy is alakulhat?
A fagyóriások kíváncsian egymásra néztek, hogy vajon eszébe
jutott-e ez közülük valakinek, de látszott rajtuk, hogy meg sem for-
dult a fejükben.
– A prófécia túlélheti a jövendölőjét, és valóra válhat – mondta
végül Hrym.
– Grrrááá – morogtak a jöttunok egyetértőn, és bőszen bólo-
gattak Hrym elszórt bölcsesség-fruttijára. A váratlan mozdulattól
többnek letört a jégszakálla.
– Sleipnir is halott – folytattam. – Ez sem változtat a Ragnarök
kimenetelén?
– Semmit sem – felelte Hrym. Némelyik mesében Odin
Sleipniren lovagolva támad a Fenris nevezetű farkasra, más mesék-
ben nélküle. Vagyis semmin sem változtat a dolog.
– Pedig a nornák halálával, akik többé már nem szőnek sorsot
és halált, az Ászok története megváltozhat. Most már mi alakíthatjuk
a végkimenetelt.
– Bele akarsz vágni a Ragnarökbe?
– Nem, csak meg akarjuk büntetni Thort az emberek és az óri-
ások ellen elkövetett bűneiért. Ehhez kérnénk a te segítségedet.
– Miért segítenélek benneteket?
– Hogy megszabadulj a legősibb ellenségedtől.
– Jörmungandr majd megszabadít tőle, csak ki kell várnunk.
 – Meddig akartok várni? A jöttunoknak nem kell többé
Jötunheimben várakozniuk. Segíts legyőzni Thort, és Asgard kincse
a tiétek lesz, beleértve Freyja istennőt is!
– Freyja! – kiáltotta Suttung, mire kanos haverjai áhítattal
visszhangozták a nevet. Olyan volt, mintha egy kockafejű buliban
bedobtam volna Tricia Helfer vagy Katee Sackhoff nevét. Egy ismé-
telt pillantást vettem az aurájukra, és láttam, hogy a hímeké vörös
lesz a gerjedelemtől. A nők a szemüket forgatták, és megpróbáltak
nem hányni. Ebből leszűrtem, hogy az aurájukból ugyanolyan jól
lehet olvasni, mint az emberekéből.
– Mielőtt ez megtörténhetne, más istenekkel is szembe kell
néznünk – jegyezte meg Hrym, és teljesen igaza volt. – Freyja az
ikertestvérével, Freyrral fog vállvetve harcolni. Ha Thor harcba száll,
akkor Tyr is ott lesz mellette. Heimdall, és talán maga Odin is csat-
lakozik, nem beszélve a valkűrökről és az Einherjarról. Mi hatalma-
sak vagyunk, de a saját kárunkon tanultuk meg, hogy Asgard istene-
ivel ne nézzünk szembe egyedül.
– Kiváló meglátás. Engedd meg, hogy emlékeztesselek, nem
vagytok egyedül, hiszen itt vagyunk mi, és az Einherjar nem jelent-
het problémát, mivel a sík ellenkező oldalán bukkanunk fel. Ha
megérkezünk, rögtön elkezditek kínozni és fagyasztani őket, mire az
Ászok a leggyorsabban reagáló hadtestet küldik ránk, vagyis azokat
az isteneket, akik repülni tudnak, igaz? Tehát Thort, Freyrt, Odint, a
valkűröket, és mindenki mást, akit ők magukkal tudnak vinni. Az
egész Einherjart pedig nem lesznek képesek magukkal cipelni. Gyor-
san csapunk le, megöljük Thort, elraboljuk Freyját, aztán távozunk.
Az Ászokat lebénítjuk, és…
– Grrrááá! – tört ki Hrymből. – Hogyan akarsz szembeszállni
Thorral?! A villámaival elpusztít bennünket.
– Oh. Talán még nem volt időd megismerkedni a társaimmal.
Nekünk van egy külön bejáratú villámlás-istenünk – fordultam
Perunhoz, és oroszul gyorsan arra kértem, villantson néhány villám-
követ.
– Ő Perun – mondtam Hrymnek. – Segítségével védve leszünk
Thor legfőbb fegyverével szemben. Viszont az Ászoknak feltehetően
nem lesz hasonló védelmük, mert nem kerültek még ilyen helyzetbe.
A támadásunk teljesen más lesz, mint amihez hozzászokhattak, vagy
amire felkészülhettek. Egyik emberedet sem fogja sunyin agyonsúj-
tani az égből. Vagyis, ha az Ászok le akarnak győzni benneteket,
harcban kell megpróbálniuk, és Hrym óriásai harcedzettek.
– Vigyázz, Hrym! Lehet, hogy csapda! – mondta az egyik nős-
tény. – Csak az Ászok karmai közé akar csalogatni.
– Hölgyem, a saját szemével is láthatja, hogy nem hazudok,
tessék! – mondtam, és egy villámkövet dobtam neki. Elkapta, és
gyanakodva nézegette. Talán még életében nem látott homokot. In-
tettem Perunnak, hogy csapjon le, és visszafojtottam a lélegzetem.
Nem voltam benne biztos, hogy Perun erői a norvégok síkján is mű-
ködnek, de működtek. Egy villám az óriásnőbe csapott, és társai fe-
dezéket keresve lebuktak.
– Grrrááá! – kiáltották.
De amikor visszanéztek a nőre, látták, hogy az csak nevet raj-
tuk, mert a haja szála sem görbült meg.
– Látod, Hrym? Most végre visszavághatsz az Ászoktól elszen-
vedett sérelmekért. Nem kell a Ragnarökre várni. Akár holnap is
nyélbe üthetjük a dolgot.
Perun osztogatni kezdte a villámköveket a fagyóriások között,
és közben szélesen vigyorgott rájuk. Az óriások közt ő is saját fagy-
szakállat növesztett.
Hrym továbbra is kételkedett.
– Te igazi villámokat tudsz lecsalogatni az égből?
Lefordítottam Perun számára a kérdést, aki azonnal elpusztí-
tott egy jégházat bizonyítékképpen, és a művelethez százszázalékos
villámot használt. Az egyik óriás dühösen felordított, de Hrym vic-
cesnek találta a dolgot, és úgy nevetett, mintha maltert akarna fel-
köhögni.
– Rendben, apró ember. Akkor talán avass be jobban a terved-
be, pontosan hogyan akarod legyőzni az Ászokat?
Én meg elmondtam.
 Huszonötödik fejezet

A fagyóriásokat nem kellett sokat győzködni Thor megölésének

szükségességéről, a faluban mindenkinek lemészárolta néhány csa-
ládtagját vagy ősét. Szóval, miután meggyőztük őket, hogy túlélhetik
a poklot, arra kérni őket, hogy kövessenek bennünket, olyan volt,
mintha egy éhezőnek egy vödör csirkecombot kínáltunk volna. Még-
sem tudtuk rávenni az egész falut, hogy csatlakozzanak hozzánk.
Húszan gyűltünk össze, mindegyikük képes volt sassá változni, né-
hányan a szomszédos településekről csatlakoztak hozzánk. Napköz-
ben értesítették a szomszéd falvakat, amíg Leif aludt. Mi is pihenés-
sel próbáltunk felkészülni az előttünk álló éjszakára. Perun adott
nekem egy másik villámkövet az óriásnőnek ajándékozott helyett.
Mire a nap leszállt, és Leif bejelentette, hogy készen áll a bosz-
szúra, Hrym felajánlotta, hogy elvisz bennünket a Világfa gyökeré-
hez, mivel csak rohadt lassan tudtunk volna vánszorogni a hóban.
Druida-feljegyzés, december 3.: „Fagyóriás hátán lovagolni
egyszerre szórakoztató és környezetbarát.” Az üvegházgáz-
kibocsátás nullára redukálódik, hallhatsz Freyja bájairól, és a zaj-
szennyezés is minimális, leszámítva egy-egy időnként felhangzó
„grrrááá”-t. Mivel vezetned sem kell, négy méter magasról élvezhe-
ted a panorámát. Egyetlen hátulütője van a dolognak: hogy úgy bűz-
lenek, mint az izzadságból készült jégkockák.
Cikcakkos gleccserhegyek közt haladtunk egy völgyben, amit a
múltkor Suttung lábnyomaiban kutyagolva elmulasztottam szemre-
vételezni. Kedves mező lehetett nyaranta – már ha Jötunheim e ré-
szén is képes tisztességes nyár kerekedni –, de a nemrég leesett hó
miatt hullámzó kobalttakaró fedte a horizontig. Hó alatt görnyedező,
némán reszkető fenyők voltak tanúi vonulásunknak.
Nyugati irányból farkas vonyítása hallatszott, és Gunnart elfog-
ta a vágyakozás.
A gyökérhez érve leugrottunk az óriások hátáról, akik átváltoz-
tak sassá – rohadt nagyokká természetesen. Feldobták magukat a
levegőbe, és követték az Asgardba vezető gyökeret. Hrym mesélte,
hogy réges-régen néhány fiatal jöttun megpróbált felmászni a gyöké-
ren, hogy eljussanak Asgardba, de egyikük sem tért vissza. Talán
Ratatosk végzett velük, talán a nornák. De most minden akadály
elhárult az elől, hogy Ratatosk Asgardba vezető járatát használhas-
sák.
Bennünket Perun vitt fel. Átváltozhattam volna bagollyá, hogy
az óriásokkal tartsak, de vonakodtam megválni ruházatomtól.
Vejnemöjnen és Csang Kuo-lao letették a fa alá a táskáikat, hogy
visszafelé újra magukhoz vehessék. A mobilomat és az irattárcámat
belecsúsztattam Vejnemöjnen táskájába, mert az az első számú sza-
bály, hogy ha valami csúnya dolgot készülsz elkövetni, lehetőleg ne
vidd magaddal a személyidet.
– Nyújtsátok ki a karotokat kétoldalra, és zárjátok össze a lába-
tokat! – mondta Perun, és saját szárnyhosszát megvillantva de-
monstrálta a dolgot. Azt tettük, amit mondott, de Gunnar különösen
feszült volt, és sárga szeme arról árulkodott, hogy alig tudja magá-
ban tartani a farkast. Időleges önuralom-probléma volt ez, mivel
Perun fel akart velünk repülni. A mennydörgésistenek képesek vi-
hart kavarni, ezért Perunnak nem okozott gondot, hogy elég szelet
idézzen elő a felrepítésünkhöz. Az már egy kicsit nehezebb feladat
volt, hogy hatunkat összetartsa, és ne pörögjünk szét a szélrózsa
minden irányába a nagy kavargásban. Képzeljetek el egy extrém tur-
bulenciákkal fűszerezett repülőutat – de biztonsági öv nélkül! És
hányózacskó nélkül. És repülő nélkül. Az első ötszáz méter különö-
sen kemény volt, de Gunnar szenvedte meg a legjobban, mert a far-
kasok rühellnek repülni.
Repülés közben Vejnemöjnen szakálla az arcába csapódott, és
teljesen eltakarta. A fehér szakállfüggöny mögül folyamatos finn ká-
romkodás hallatszott. Előzetes gyanúm, miszerint a szakálla mögött
fegyvereket rejteget, megerősíttetett. Tunikájához kötözve, a mellka-
sán hét vékony, tokba rejtett dobótőrt pillantottam meg. Négyet
jobbról, hármat balról lehetett kirántani.
Perunnak végre sikerült bennünket stabilizálnia, és egyenletes
sebességgel repültünk felfelé. Fölénk siklott, és a gyökér tetejéről
irányította a szeleket, ahonnan aztán Ratatosk járatán át felsuhan-
tunk az Idavoll mezejére vezető csőben. Egy szűk kis szélcsatornán
egyenként felhúzott bennünket, amivel a gyökér torkához vezető
utunkat is segítette.
A terv egyszerű volt. Amint Idavoll mezejére érünk, követjük
Ebby Calvin „Atom” LaLoosh stratégiáját és „méltósággal bejelent-
jük a hatalmunkat”. Perun viharokat küld Asgard felé, és mindany-
nyian kiabálni kezdünk Thornak, hogy megzavarjuk őt a megállítá-
sukban. A tiszteletlenségünktől dühbe gurul majd, és kirobog, hogy
megkeresse a kavarodás okát. Eközben a fagyóriások jégvihart kül-
denek Fólkvangrra, és Freyja befogja a cicuskáit, hogy meggátolják
ezt. Nem menetelünk el Asgardban a távoli, védett állásokig. Hagy-
juk, hogy ők jöjjenek hozzánk. Ez volt a terv. Egyszerű volt, a mi
erősségünkre játszott rá, és lecsapott az ellenség gyenge pontjaira.
Mi köphetett volna a levesünkbe?
Csak egyetlen szót mondok: Heimdall.
Ugyanis a Bifrost helyett most az Yggdrasil gyökere körül jár-
őrözött, ami bizonyára az éjszakai almalopásommal állt összefüg-
gésben, és feltehetően furcsának találta a Ratatosk Jötunheimbe
vezető járatából kireppenő húsz darab, óriási sas madarat. Ezért mi-
re az említett sasok után Perun bennünket is leengedett, a frissen
esett hó máris vérfoltos volt – amíg kétlábú alakjukat felvették,
Heimdall levágott két óriást. De a többiek sikeresen leszálltak, és
elindultak felé. Nem volt sok esélye a túlélésre, különösen, miután
mi is megérkeztünk, és belátta, hogy nem barátságos turisták va-
gyunk. Ezért a kilenc anya kölykezte rohadék egy kürtöt tett a szája
elé – ez volt a gjallarhorn –, és addig fújta, amíg az óriások nem la-
pították palacsintává különböző cuppogó hangok kíséretében.
Hrym emberei ezt egészen szerencsés végkifejletnek fogták fel,
és hangosan röhögtek az isten pépesített maradványai fölött.
Heimdall véres masszává változtatása kézzelfogható és azonnali bi-
zonyítéka volt annak, hogy igenis képesek vagyunk befolyásolni a
jövőt, és a Ragnarök nem a nornák jövendölése szerint fog végbe-
menni. Heimdallnak kellett volna megölnie Lokit Vigrid mezején,
hogy aztán ő is elessen. Ő lett volna a jövendölés szerint az utoljára
eleső isten, ehelyett az elsők közt volt.
De az ünneplésüket nem éreztem egészen helyénvalónak. Hi-
szen a gjallahorn figyelmeztette az isteneket a Ragnarök kezdetére,
és most mindenki, aki fel tudott kapni valami hegyeset, a mágikus
hívás színhelyére fog rohanni. Az Einherjar dühödt hordáját is bele-
értve.
– Figyeld a nyugati eget, Leif! Onnan érkeznek majd. Én meg-
keresem Moralltachot – mondtam.
– Merre van itt nyugat? – kérdezte, és rájöttem, hogy a repülés
kicsit összezavarta. A csillagok is máshogy álltak, mint Midgardban.
– Arra – mutattam az Asgardot körülölelő hegyvonulatra.
Leif ónorvégül kiabálni kezdett, aztán megismételte angolul is,
hogy mindenki forduljon nyugat felé. Hrym és Suttung jégfalat
emelt mögénk, így az Yggdrasil felől nem támadhattak meg bennün-
ket egykönnyen, és megkérte Vejnemöjnent, hogy álcázzon bennün-
ket Hugin és Munin tekintete elől. Szerettem ezt a bűbájt, mivel egy
területre koncentrálódott, és nem konkrétan rám, így nem kellett
lekapcsolnom az amulettemet.
Amikor rábukkantam a helyre, ahol Moralltachot elrejtettem a
későbbi megtalálás reményében, át kellett ásnom magam fél méter
havon, mielőtt elértem volna a félig fagyott földet. A hóvihar távozá-
som után nem sokkal érhette el a területet. Boldog voltam, hogy
Morrigan megtanított a testhőmérséklet-trükkre, mert a föld iszo-
nyú hideg volt, amikor rátettem a lábam. A bokámon lévő tetoválás
aktiválta a norvég sík földje és a köztem lévő feszült kapcsolatot,
amit arra használtam fel, hogy a vas hideg harapásából megérezhes-
sem kardom helyét. Hála az égnek néhány másodperces keresés
után meg is éreztem a harapását. Moralltach alig másfél méterre volt
tőlem. Ez azt jelentette, hogy folytatnom kell a hótúrást, de megérte
a munkát. A fagyott föld recsegve és nyögve tárult fel a parancsomra,
és már vissza is szereztem Moralltachot, de épségének vizsgálatára
nem maradt időm.
– Atticus! – kiáltotta Leif. – Itt van Thor a valkűrökkel! Gyere!
Alvilág istenei, ez aztán gyorsan ment! Heimdall kürtje csúcs-
sebességet váltott ki a lovasságból. Pedig még nem voltam felkészül-
ve. Nekem kellett volna elöl állnom, amikor Thor megjelenik, de há-
tul voltam, és továbbra is ruhában.
Gyorsan levetkőztem és Moralltachhal, valamint Fragarachhal
a kezemben csatlakoztam a többiekhez. Őrült gondolat volt, de va-
lamiért az jutott eszébe, hogy némely egyetemen ünnepi szokásnak
számít pucéran rohangálni a hóban, és hogy nem ártott volna részt
vennem egy ilyenben, hogy felkészüljek erre az őrült pillanatra. Be-
lesüppedt a lábam a hóba, ami alaposan lelassított: kétszer sikerült
eltanyáznom, mire elértem a csatasort.
Sietségemnek az volt az oka, hogy én rendelkeztem az egyetlen,
gyakorlatban is bevált védelemmel a norvégok célzott bűbája ellen.
Thor kalapácsán, Mjöllniren, ugyanolyan célzó bűbáj volt, mint Odin
lándzsáján. Ráadásul Odin és a valkűrök bizonyára pontos személy-
leírást adtak rólam a többi istennek, valami ilyesmit: „vörös, mezte-
len és komplett őrült”. És én meg akartam felelni a leírásnak Thor
előtt. Mivel én voltam Sleipnir gyilkosa, Thor engem akart először
kinyírni, hogy jó pontot szerezzen Odinnél.
Ráadásul nem hagyhattam, hogy a valkűrök a csapat többi tag-
ját célozzák meg, mert Leifen kívül, aki már úgyis halott volt, nagy
részüknek árthattak volna, és így a többiek nem hagyhatták volna el
élve Asgardot.
Bár fájlaltam szükségszerűségét, de ki kellett iktatnom a valkű-
röket, még akkor is, ha így megfosztom Morrigant néhány cimborá-
jától. Reméltem, hogy ezzel a szereppel le is tudom a csatában való
részvételemet.
– Vejnemöjnen, húzd össze a délibábod! – kiáltottam, és oda-
hajítottam Leifnek Moralltach átázott hüvelyét. Láthatóan víz érte,
de remélhetőleg a jég megállította a rozsdásodási folyamatot, mie-
lőtt komolyabb kárt okozhatott volna. Kihúztam Fragarachot a hü-
velyéből, aztán a tokját elhajítottam a hóba, nem törődve vele, hogy
később megtalálom-e, vagy sem. A finn álcája érezhetően lecsúszott
rólam, mire nyomban gyorsabban kezdtem futni. Akkor vettem csak
észre, hogy Vejnemöjnen illúziója korábban lelassított. Újabb tíz
métert futottam, és egy kicsit zihálni kezdtem, mert a havon át nem
voltam képes elérni a földet, és csak végső esetben akartam a med-
ve-talizmánomban tárolt energiához folyamodni. Nyugat felől nagy
iramban viharfelhők közeledtek, de a szemem nem volt Leiféhez
mérhető, még az éjjellátó képességgel sem. Egyelőre nem tudtam
kivenni Thor alakját, és ami azt illeti, a valkűrökét sem. Azt sem tud-
tam, milyen távolságból észlelhetőek, de Vejnemöjnen bűbájának
hála, egyelőre csak engem láthattak, a többieket nem.
– Leif! – kiáltottam. – Hol vannak a valkűrök Thorhoz képest?
– Nyolc óránál, valamivel mögötte – felelte. – V-alakzatban.
 – Vejnemöjnen, bedobnád a hangerősítőt?
Hangerősítőnek neveztem el azt a trükköt. Ekkora távolságból
Thor nem hallhatta volna meg a hangomat, de Vejnemöjnennek
megvolt a torka hozzá. Ha akarta, előkapta a kanteléjét, és egy tokiói
harajuku lánynak dalolt borzongató, szerelmes dalokat. És bár
mintegy harminc méterre állhattam előtte, kissé jobbra, mégis képes
volt elérni, hogy úgy tűnjék, mintha én beszélnék.
Thor nem hallotta még a hangomat, így nem is fogja sejteni,
hogy átverik. Leiffel megtanítottuk a finnt, hogy mit mondjon
ónorvégül, amitől Thor gyilkos indulatokra gerjed majd, és
Vejnemöjnen hibátlanul elismételte, hangja átmennydörgött Idavoll
mezején:
– Te kecskebaszó Thor! Kis és nagy állatok cseszegetője! Jöjj és
nézz szembe a halállal! Leöltem Slepnírt, és seggre ültettem Odint,
legyilkoltam a nornákat, és most a sorsod az én kezemben van.
Bizony, ez elérte a kellő hatást. Az amulettem jéghideg lett,
ahogy a múltkor, amikor a valkűrök kiválasztottak a halálra. Vicces,
hogy egy ilyen dolog mennyire félresöpri az összes morális aggodal-
madat. Mindegy, mekkora butaság volt idejönni, ez egy „ölj vagy
meghalsz”-helyzet volt. A mennyből egy villám sistergett alá, és teli-
be kapott, de Perun villámkövének hála csak egy kis viszketést érez-
tem az egészből. A követ a nyakláncomra erősítettem, így a tarkó-
mon lógott. Nevettem és Vejnemöjnen is kacagott, ugyanolyan han-
gosan. Biztosak akartunk benne lenni, hogy Thor rájön, mennyire
hatástalan velem szemben a villáma. Utána még hét villámcsapás ért
gyors egymásutánban, de mind ugyanolyan hatástalan maradt, mint
az első. Persze, erre is számítottunk, ezért Vejnemöjnen a nevetéstől
fuldokolva megismételte az általunk betanított sort:
– Hagyd már abba, halálra csiklandozol!
Biztosak voltunk benne, hogy ettől aztán eldobja a kalapácsát.
Leif és én tapasztalatból ismertük a férfi-psziché működését. Ha az
egyik fegyver nem válik be, válts másikra, és nyomd át oldalról egy
olyan kis résen át, amin már alig fér be.
A felhők felrobbantak Thor dühétől, és ködösen hallottam Leif
kiáltását a hátam mögül:
– Készülj fel, Atticus! Kezdődik!
Homályos foltot fedeztem fel az égen, ami bizonyára Thor sze-
kere lehetett, de Leif máris nagy felbontásban látta őt.
– Most! – kiáltotta Leif, ami azt jelentette, hogy a kalapács ki-
repült, és megvolt a célpontja.
Ez volt a jel. Fragarachot a hóba dobtam, utánavetettem ma-
gam, és közben aktiváltam a magamat tengeri vidrává változtató
bűbájt. Mjöllnir célzó varázslata azon nyomban csődöt mondott, és a
kalapácsot már csak a lendület vitte tovább. Néhány cuki vidraug-
rással a kardomnál termettem, aztán újra emberré változtam.
– Gyerünk, Leif! – mondtam, amikor felkaptam Fragarachot a
hóból.
A vámpír már kint is volt a finn varázslata alól, és elindult, mi-
re befejeztem a mondatot. Jobb kezében Moralltachot tartotta, és
vad ábrázatából elővillantak tépőfogai.
– „Kalapács idő” – mondtam, aztán fintorogtam. – Bocs.
– Miért?
Mielőtt elmondhattam volna neki, hogy ezzel MC Hammer, az-
az MC Kalapács örök érvényű sorait idéztem, Mjöllnir becsapódott
elénk a hóba.
Mjöllniren volt egy másik bűbáj is, amit Odin lándzsája,
Gungnir nélkülözött. Visszaszállt az eldobója kezébe. De mi erre is
számítottunk.
– Kapaszkodj! – mondta Leif, én meg azonnal a hóba dobtam
magam, és bal karommal átfogtam a jobb lábát. Leif a bal kezével
megragadta a kalapácsot, ami földet érés után azonnal visszaindult
Thorhoz. Az ég felé rántott minket, hogy majdnem kiszakadt a ka-
runk, és egyre gyorsultunk. De éppen egy elsőrendű seggfej felé re-
pültünk, akinek fogalma sem volt róla, hogy egy régen elkövetett
vétke visszaszáll rá, hogy több ezer év kemény kamatát behajtsa raj-
ta.
Thor nem az én dolgom volt, engem a valkűrök érdekeltek. Már
kétszer is megpróbáltak megölni szó nélkül, és tudtam, hogy így fog-
ják ezt csinálni most is, ha erre esélyt adok nekik. Az volt a problé-
ma, hogy tizenketten voltak, és repülő lovakkal hasították az eget,
míg én egymagam voltam, és anyaszült meztelenül egy repülő vám-
pír lábába kapaszkodva szántottam az étert, és csak egy kard volt
nálam. A vámpír hamarosan küzdeni kezd a mennydörgés istenével,
és addigra nekem le kell válnom róla.
Az aurám volt a gond. Ha megérintem a kalapácsot, akkor az
amulettem nagy valószínűséggel semlegesítette volna a bumeráng-
bűbájt, és ott maradok egy egyszerű szerszámmal. Ezzel hatástalaní-
tottam volna Thor hatalmas fegyverét, de megmaradt volna a tizen-
két repülő valkűr, akik az egész bandát kiiktatják, amint észreveszik.
Hiába volt az egész asgardi sereg a nyakunkon, a valkűröket retteg-
tük leginkább, mert ők voltak a halottválogatók. A veszélyesebb stra-
tégiát, amit éppen kiviteleztünk, Gunnar ajánlotta a múlt éjjel, ami-
kor az óriásokkal megbeszéltük a haditervet. Végső célunk Thor ha-
lála volt. De a valkűrök megölése – mielőtt kimondják ránk a halálos
ítéletet – elsődleges fontossággal bírt.
Mielőtt másfelé néztem volna, vetettem egy pillantást Thorra.
Nem az a simára borotvált férfi volt, ahogy az amerikaiak a képregé-
nyek oldalain találkoznak vele. Kócos szakáll borította állkapcsát, de
nem lógott le a nyakára. Nem viselt szárnyas sisakot, sőt, semmilyen
sisakot sem. Hogy hosszú haja ne hulljon szemébe, marhabőrpánt
feszült a homlokán. Páncélinge fölött vörös tunikát viselt, a derekán
a Megingjörd nevet viselő öv futott körbe, ami megduplázta eleve
hatalmas erejét. Járngreiper, a kesztyűje, úgy markolta a gyeplőt,
mintha a mi törékeny és inas nyakunkat szorítaná. Az arca annyira
vörös volt, mint a tunikája, eltorzította a székrekedéses düh. Nem
akarta elhinni, hogy nemcsak életben maradtam, de egy barátot is
hoztam magammal. Miközben a közeledésünket nézte, a szekér ol-
daláról leakasztott egy pajzsot, és bal karjával maga elé emelte.
Eljött az én időm. Ha Leif rendesen le akar csapni Thorra, nem
lóghatok a lábán. A valkűrök Thor mögött repültek – valamivel
jobbra, és alatta –, ahogy Leif mondta. Mjöllnir meredeken felfelé
repülve hamarosan egy magasságba hozott velük. Amint ez megtör-
tént, feldobtam Fragarachot, és aktiváltam a bagoly-bűbájt. Elen-
gedtem Leif lábát, átváltoztam, majd vadul csapkodva a kardom
után repültem. Leif továbbsiklott Thor felé, és a valkűrök alám ke-
rültek. Láttam, hogy a gravitáció úrrá lesz Fragarachon, és lassul az
emelkedése, így könnyebben legyűrhettem a közöttünk lévő távolsá-
got, mire elérte röptének csúcspontját. Visszaváltoztam emberré,
elkaptam a levegőben a kard markolatát, és csatakiáltást hallatva,
meztelenül zuhanni kezdtem a valkűrök felé.
A valkűrök hiába figyelmeztették kiabálva a V-alakzat felém
eső szárának második harcosát. Pusztán a gravitáció erejével ketté-
hasítottam a koponyáját és a gerincét, Fragarach úgy szelte át a pán-
célt és a húst, mint penge a selyempapírt. A harcos teste kettéhasadt
és vér fröcskölt rám. Amikor a lábam a lova hátához ért, elrúgtam
magam róla, és egy hátraszaltóval a formáció következő valkűrje elé
ugrottam. Azt hitte, a pajzsával megvédheti magát, de nem maradt
rá ideje, hogy felfogja, mire képes a kardom. Kettévágtam a pajzsot
is, a valkűrt is, és a ló hátáról a következő delikvens felé ugrottam.
Ez sokkal okosabb volt a többinél, ugyanis a lovát balra rántotta, és
egy kicsit felemelkedett vele, így képtelen voltam elérni. Zuhanni
kezdtem, közben megpördültem, hogy felmérjem a helyzetet. Kettőt
levágtam, tíz maradt. A formáció szétbomlott, és mind engem kezd-
tek üldözni. Hopp, már csak kilenc! Becsapódás robaját hallottam,
és fémek villanását észleltem a látómezőmben, aztán Leifet láttam
meg az egyik lefelé pörgő valkűr nyakára ragadva. A lova törött szár-
nyakkal becsapódott a földbe. Thornak sikerült valahogy leráznia
magáról Leifet, hogy a Valhalla pajzs-szüzeinek gondjaira bízza őt.
De ők sem voltak jobban felszerelkezve egy ősi vámpírral szemben,
mint a mennydörgésisten.
Visszafordultam a közeledő föld felé, elengedtem Fragarachot,
és újra bagollyá változtam. A zuhanást megállítottam, és biztonságo-
san leszálltam a havon fekvő Fragarach mellé. Leif az áldozatával
ötven méterre tőlem csapódott be gyomorforgató recsegéssel. De
Leif bátran talpra ugrott, és az ég felé bődült. Négy valkűr őt támad-
ta meg, öt engem. Visszaalakultam emberré, felvettem Fragarachot a
földről, a medvetalizmánomból energiát szívtam a nagyobb gyorsa-
sághoz és erőhöz. A bűbáj kimerülőben volt, az alakváltozások ala-
posan lecsapolták.
Az első valkűr légi lovastámadást intézett ellenem, azt hitte, át-
roboghat rajtam, de elugrottam a pengéje elől, és elintéztem a má-
sodik valkűrt, mert a jó öreg „kettő az egyre”-formációban mindig
jön egy második. A második teljes sebességgel közelítette meg a
hószintet, azt remélte, darált hússá taposhat. Mivel már nagyon tele
volt a bögyöm, nem akartam félreugrani. Állatias ordítást hallattam,
és a bal vállammal a ló felé lendültem. Varázslattal megnövelt
erőmmel a mellkasának vágódtam, és azonnal megállítottam. A
döbbent valkűr lerepült róla, és ügyetlenül lebucskázott a hóra. A ló
felágaskodott, és vadul csapkodott a szárnyával, hogy el ne essen. A
bal vállam kificamodott, és fájt, a kulcscsontom is összezúzódott az
ütközéstől, de a jobb karom – amiben Fragarachot tartottam – töké-
letesen működött. Megfordultam, és lecsaptam vele a valkűr kezét,
mielőtt felállhatott volna. Fragarach páncélhasogató képessége most
is jól jött. A valkűr felüvöltött, és vonaglani kezdett, ahogy csonka
vállából spriccelni kezdett az életadó vér, és én éppen ezt a zenét
szerettem volna hallani. A társai idesereglenek majd, hogy segítse-
nek neki, és a bosszúvágytól csőlátást kapnak majd. Négy káromko-
dó valkűr érkezett, lepattantak a lovaikról, és körbevettek. Kihúzták
kardjaikat és felemelték pajzsukat. Az egyikük nevetve a farkamra
mutatott.
– Ha tudni akarjátok, baromi hideg van! – mondtam. – Azok a
szárnyas sisakok sem néznek ki sokkal jobban!
Láttam, hogy Leif most már csak három valkűrrel van elfoglal-
va, mert a negyediknek kitépte a gigáját. Nálam jobb formában volt,
mert mindkét karja működött. Amikor az ellenségeim felszívták ma-
gukat a támadáshoz, oroszul elkiáltottam magam:
– Perun, most maga jön! – és Brighidhez imádkoztam, hogy
Perun meghallja a hangomat.
A mennydörgés istene nem mutatkozhatott előbb, nehogy a
valkűrök halálos átokkal sújtsák. Nem voltam benne biztos, hogy a
terv működőképes lesz, mert előfordulhatott, hogy Thor ellátta őket
valami védelemmel, de egy próbát megért a dolog. Most, hogy a val-
kűrök figyelmét teljesen lekötötte egy druida és egy vámpír, Perun
bedobhatta magát. Hét villám csapott le az égből a maradék valkűr-
re, és ahogy füstölgő hulláik a hóra estek, Vejnemöjnen megint fel-
kacagott, afféle horrorfilmbe illő, Vincent Price-hangon, ami vissz-
hangzott a felhők alatt. Levette az álcát, és egész csapatunkat meg-
mutatta a nagyságos, égben lebegő Ász seggfejnek.
Adtunk néhány másodpercet Thornak, hogy felfogja a látványt.
A valkűrök mind halottak voltak, kevesebb, mint egy perc alatt vég-
zett velük egy furcsa, váratlanul lecsapó, huszonnégy harcosból álló
haderő – három tagja. És Thor, aki azzal akart hősködni, hogy elő-
ször ér ki a helyszínre, most ott állt segítők nélkül.
– Perun, süsd meg a kecskéit! – kiáltottam. Két újabb villám
futott le az égből, Thor felüvöltött dühében és meglepetésében,
ahogy kosai megszenesedett hulláival az élen szétégett szekere le-
bucskázott Idavoll mezejére.
 Huszonhatodik fejezet

– Az utolsó a záptojás! – kiáltottam, és a fiúk már rohantak is. Érde-

kes versenyfutás volt. Azt hiszem, normális esetben Leif nyert volna,
de Gunnar farkas alakban fürgén átfutott a havon, míg Leifnek fi-
gyelnie kellett minden lépésére. Vejnemöjnen, Perun és Csang Kuo-
lao labdába sem rúghatott, bár ez utóbbi olyan emberfeletti ugráso-
kat produkált, amelyekhez a filmekben kötelekre lett volna szükség.
A fagyóriások csak álltak, és nézték, ahogy az emberaprólékok Thor-
ra támadnak. Eltekintve attól, hogy érkezésünkkor két társukat elve-
szítették, nagyon élvezték az asgardi utat.
Ha Thornak lett volna némi sütnivalója, másfelé hajítja a kala-
pácsát. Mjöllnir nyomkövető varázslatát ugyanis csak én tudtam
kijátszani a csapatból, és egyből visszaszerezhette volna magabiztos-
ságát. De szeretett kosai halottak voltak, és még az ő agyának sápadt
fénnyel derengő villanykörtéjében is összeállt a kép, hogy hiába
éleszti fel őket, Perun ismét végez velük. Egy másodpercig azt hit-
tem, Gunnart célozza meg a kalapáccsal, aki úgy forgott, mint aki
magára akarja vonni a figyelmet, de a távolban megcélzott egy pon-
tot, elhajította, és hagyta, hogy Mjöllnir maga után húzza, ugyan-
azon a módon, ahogy Leif és én felrepültünk vele az égbe.
– Muhahahaha! – mutogatott nevetve Hrym. – Repül vissza
apucihoz! – A többi fagyóriás is kacagni kezdett, és azt találgatták,
visszadugja-e az orrát, és ha igen, kit hoz magával.
Egyedül Perun kezdhetett volna Thor üldözésébe, de még ő
sem bízott benne, hogy beéri, mielőtt segítséget kérhetne. A valkű-
rök hátasai nem tehettek mást, lovasaik nélkül visszaszálltak
Asgardba.
– Gyáva! – kiáltotta az eltűnő isten után Leif, és Gunnar felvo-
nyított.
– Leif, segítenél egy kicsit? – kérdeztem közömbös hangon. –
Visszaugrasztanád a vállam? – A vámpírnak nem esett nehezére,
hogy ötven méterről meghalljon. Megfordult, megkeresett a szemé-
vel, és már rohant is segíteni. Az adrenalinszintem a béka segge alá
esett, és a szervezetem azon tűnődött, összeomoljon-e.
– Hmm – mondta, miután hirtelen lefékezett előttem, és meg-
vizsgálta a karomat. – Te csonttörést is szenvedtél.
– Tudom. Először a kificamodott vállat tedd helyre, aztán iga-
zíts a csontokon, hogy belülről összeforraszthassam őket.
– Készen állsz?
– Nem, várj! Kapcsolatba kell lépnem a földdel a művelet előtt.
Szükségem van egy kis kakaóra.
Leif gondosan eltakarította a havat egy körben, és a közepére
állva energiát merítettem a földből, majd érzéstelenítettem a váll-
idegeket.
– Oké, mehet! – mondtam. Megfogta a karomat, és hallható
roppanással visszatette a vállcsontomat a helyére. Ezután szilánkos-
ra tört kulcscsontom első törésére tette a kezét – három helyen tört
el –, és miután ő összeillesztette a darabokat, ott helyben kezdetle-
gesen összekötöttem őket.
– A következőt! – mondtam, és kezelésbe vette a következő tö-
rést, majd végül az utolsót. – Egész jó lett – raktam le óvatosan
Fragarachot, aztán a jobb oldalamra dőlve lefeküdtem, hogy a teto-
válásaim a legnagyobb felületen érintkezhessenek a földdel. Leif egy
teljes percig bámult, mielőtt rájött, hogy a lefekvésem nem egy újabb
briliáns taktikai húzás előjátéka. Végül megszólalt: – Te most itt
akarsz feküdni, amíg vissza nem jön?
– Öregem, egy halott fickóhoz képest meglepően okos vagy.
Mit csináltál odafent? Adtam neked egy lehetőséget és te elszúrtad.
Leif elhúzta a száját.
– Ez igaz. Összetörtem a pajzsát, de mielőtt még egyszer le-
csaphattam volna, ő csapott le engem a kalapácsával.
 – Fájhatott.
– Szétzúzta a bordáimat – vigyorgott. – De az a valkűr szépen
meggyógyított. Erős vérük van. Ez az első normális étel, amit napok
óta ettem.
– Helyes. Szükséged is lesz rá – sóhajtottam. – Mert a megle-
petéseinket ellőttük. Ha Thor visszatér, semmi sem lesz már köny-
nyű, és azt az esélyt is elpuskáztuk, hogy észrevétlenül lelépjünk in-
nen. – Leif némán bólintott.
Gunnar is csatlakozott hozzánk, üdvözlésképpen vakkantott
egyet, aztán a hátamhoz dőlve leheveredett. Megpróbált felmelegí-
teni, és ez mosolyt csalt az arcomra. Mert – bár ezt soha nem vallot-
ta be – Gunnar úgy kezelt, mint egy pót-falkatagot. Láttam rajta,
hogy hiányoznak neki a többiek, és reménykedtem benne, hogy ha-
zajut. Ha most visszamennénk, mind hazajutnánk.
– Leif.
– Hm? – kérdezte az eget kémlelve, és Thor visszatértét várva.
– Mondanom kell valamit. Teljesen őszintén.
Érdeklődve nézett rám.
– Mi az?
– Meglátogatott két isten. Morrigant láttad az előbb, és a másik
Jézus volt. Mindketten rohadt jól látják a jövőt.
– És?
– Mindkettőnek az a véleménye, hogy Thor megölése a lehető
legrosszabb ötlet.
A vámpír arca megkeményedett.
– És?
– Az van, hogy húzzunk innen a nyálba, és nevezzük a dolgot
győzelemnek!
– Győzelemnek? Nem nyertünk semmit.
– Heimdall halott, továbbá tizenkét valkűr is. Megfizettünk a
családod haláláért négyszeresen. Bosszút álltál, és még élünk. Men-
jünk, amíg nyerésre állunk.
– Egyáltalán nem állunk nyerésre. Te rosszul számoltál. Itt
csak Thor halála számít pontnak.
– És mi van az én halálommal? Vagy Gunnaréval? Meg a töb-
biekével. Azok számítani fognak? Mert ha megvárjuk Thort, hogy
visszatérjen az Ászokkal, akkor a halálunk valószínűségi indexe na-
gyot ugrik.
– Te menj, ha annyira akarsz! Én itt maradok.
 – Tudod, hogy nem hagylak itt. – Hal soha többé nem állt vol-
na szóba velem, ha itt hagyom Leifet. – Együtt kell távoznunk.
Leif mellém térdelt a hóba, és halk, de feszült hangon ezt
mondta:
– Több ezer éve, Atticus, több ezer éve várok erre, vártam és
vágytam ezt, több ezer év napfénytelen létezésben. Ezzel akarod
szembeállítani azt a tíz évet, amióta ismerlek. A barátom vagy, de
semmilyen módon nem leszel képes eltéríteni a célomtól. És kétlem,
hogy a jövőre hivatkozva el tudnád téríteni a többieket. Ha egy töre-
déke is megvan bennük abból az érzésből, ami bennem él, akkor
csak egyetlen jövővel fognak törődni, és abban a jövőben Thor ha-
lott. Semmi más nem számít.
Gunnar kurtán felvakkantott, és egyetértése jeléül bólintott.
Sóhajtottam egyet. Legyőztek. A bosszú és az ésszerű gondolatok
soha nem alszanak egy ágyban.
– Ez az életben maradásról szól – lőttem el utolsó töltényemet
is.
– Helyes – mondta Leif, aki boldogan értett egyet mindazzal,
ami nem a távozásról szólt. – Akkor használd a fejedet, és segíts túl-
élnünk ezt! Mit tegyünk, amíg távol van? Mi van, ha nem látjuk új-
ra?
– Visszajön, nyugi. A fagyóriások jégviharokat küldhetnek
Fólkvangrba, Perun csinálhatja a villámos dolgot, ha kedve van. És
gyufaszálhúzással eldönthetnénk, melyikünk szálljon szembe Tyrrel,
mert ő is tutira megjelenik. – A párbajok norvég istenének egy keze
volt (a másikat Fenris, a nagy farkas harapta le évekkel ezelőtt), de
azzal az egy kezével is hatalmas pusztítást tudott véghez vinni. – És
Vejnemöjnen sürgősen álcázzon bennünket újra, mert nem akarom,
hogy Hugin és Munin leadják rólunk a drótot, és Odin egy háborús
játékba képzelhesse magát. Hadd támaszkodjon csak pusztán Thor
szóbeli közléseire.
Vagy egy óráig gyógyítgattam magamat, mire felharsant az
Ászok közeledését jelző kiáltás. A kulcscsontom továbbra is törékeny
volt, de a vállam jól mozgott, és a körülötte lévő izmok is rendben
voltak, eltekintve a zúzódástól és némi merevségtől. Amikor talpra
álltam, a csillagok eltűntek a nyugati égről, eltakarta őket Thor ne-
hezen türtőztetett dühének viharfelhője. Gunnar is felállt és kinyúj-
tózkodott.
Yggdrasil vastag törzse, tőlünk északra, még mindig látszott a
félhomályban, szürke falként védelmezve bennünket jobb felől, pe-
dig egy futballpályányi távolságra volt tőlem. Gunnar és én képvisel-
tük a társaság jobb szárnyát, míg a többiek délnek indultak a nyugati
eget fürkészve.
Még éjjellátással is csak egy fényes pontot tudtam kivenni,
amiről feltételeztem, hogy Gullinbursti az. Kénytelen voltam Leifre
támaszkodni, és megkérdeztem, mit lát.
– Odint és Freyrt biztosan. A macska-fogatban pedig Freyja
ülhet.
Kár volt ezt a fagyóriások előtt mondania, mert a hölgy nevé-
nek említésétől ágaskodó izgalomba jöttek, és úgy ismételgették,
mintha a rajongói lennének. Néhányan még tapogatni is kezdték
magukat.
Leif felemelt hangon folytatta, hogy túlharsogja a begerjedt kó-
rust:
– És három másik isten.
– Thorral együtt?
– Őt nem látom.
– Hat Ász-isten, de Thor nincs velük. Ezek valamire készülnek.
– Szeretném megragadni az alkalmat, hogy Sherlocknak ne-
vezzelek, és rámutatni, hogy nem viccelsz.
– Mi?! Nem, Leif. Ezt teljesen elrontottad, helyesen úgy van a
kifejezés, hogy „nem viccelsz, Sher…”
– Közeledő fegyver! – szakított félbe Leif. – Odin lándzsája!
Ekkora távolságból nem tudom megmondani, kit vett célba.
– Alvilág istenei! – sóhajtottam. – Hogyan célozhatott be akár-
kit is? Nem Vejnemöjnen délibábja alatt vagyunk?
– Bizony, ott vagyunk – erősített meg az öreg.
– Ez is inkább Hugin és Munin képességei mellett szól, és nem
Odinét dicséri. – Átváltoztam kutyává, aztán vissza, hogy a célzó
varázslatot a magam részéről megzavarjam. Aztán Fragarachhal a
kezemben balra indultam, és néztem, ahogy Gullinbursti fluoreszká-
ló ragyogása egyre fényesebb lesz. Annyira ragyogott, hogy megvilá-
gította a fölötte lebegő felhőpaplant.
– A fenébe, a felhők! – mondtam. – Thor a felhők fölött van! –
De reagálni már senki nem tudott erre Odin terve miatt.
A lándzsa hosszú útját Vejnemöjnen mellkasába fúródva fejez-
te be, a finn kapálózva hátrarepült vagy tíz métert, és holtan esett a
hóba. Halálával eltűnt a délibáb, és az Ászok előtt feltárult pontos
helyzetünk. Hogy hogyan tudta célba venni Vejnemöjnent, csak ta-
lálgathattuk, de tervének ez volt a sarkpontja.
– Az egyik Ász-isten egy íjász. Nyílvesszők közelednek. Ez csak-
is Ullr lehet.
– Szedd le, Perun!
– Da! – A boldog, szőrös mennydörgésisten vigyorgott, és az
égből villám csapott le, de nem történt semmi, csak az egyik fagyóri-
ásunk kapott egy nyílvesszőt a nyakába.
– Most felkészültek – mondtam. – Tanultak a hibáikból.
Ugyanolyan védelmük van, mint nekünk. Most már csak a baltájára
számíthat. Ha meglátja Odin valamelyik hollóját, ne féljen használ-
ni! – Miközben újabb nyílvessző talált célba, bár nem halálos sebet
okozva, a fagyóriásokhoz siettem. – Hrym, Suttung! Tudtok valamit
csinálni az íjásszal? Széllel vagy jéggel akadályozzátok meg, hogy
célozhasson, különben sorra leszed minket!
– Grrrááá! – válaszolta Hrym. – Hrrgh! – tette hozzá sokat sej-
tetően. Tenyeréből hosszú jégrúd nőtt, olyan, mint egy jégcsap. A
többi óriás követte a példáját, saját jégrudat kondenzáltak-
fagyasztottak maguknak, majd az Ászokra mutattak vele. A követke-
ző pillanatban, körülbelül száz méterre tőlünk, hófüggöny keletke-
zett, egy miniatűr hóvihar, ami megállított minden felénk repülő
tárgyat – és nemcsak a nyílvesszőket, de a szárnyas lovakat, a szeke-
reket, és a hatalmas, világító, manócsinálta kandisznókat is.
– Szuper! De nézzetek felfelé is! Thor a felhők felett repül, és
hamarosan lecsap ránk. – Megkerestem Vejnemöjnen hulláját, hogy
kihúzzam belőle Odin lándzsáját. Hiába érintettem meg a hidegvas-
aurás kezemmel a nyelét, nem hatástalanítottam vele a lándzsa he-
gyébe vésett célzórúnát. De ha visszadobom, akkor újabb alkalmat
adok rá, hogy az Ászok felhasználják ellenünk.
A finn varázsló meglepett arckifejezéssel a melléből kiálló lán-
dzsára meredt. Lecsuktam a szemét, és reméltem, hogy a lelke, bár-
hol leleddzen is, elégedett lesz a csatában való rövidke részvétellel.
De én nem voltam elégedett, mert szívesen hallgattam volna még a
történeteit és a dalait. Szerettem volna, ha tudja, hogy mennyire he-
lyesen tette, amikor megszelídítette a tengeri kígyót. És szerettem
volna, ha tisztességesen meggyászolhatom, de a csatában gyorsnak
kell lenni, ha az ember fia túl akarja élni. Kihúztam a lándzsát, és
úgy döntöttem, megtartom tartalék fegyvernek. Talán eljön az ideá-
lis pillanat, amikor bevethetem. Az Ászok nem tudják megkaparin-
tani anélkül, hogy meg kellene küzdeniük velem.
De a lándzsa magamhoz vételével csak beleillesztettem magam
a tervükbe. Leif kiáltása mentett meg. Gyorsan jobbra ugrottam, és
ezzel éppen csak sikerült elkerülnöm Thor kalapácsát, amit odafent-
ről hajított le. A föld megrázkódott a becsapódásától, és mindannyi-
an elestünk. Fehér hószilánkok csapódtak az arcomba, miközben
földet értem a közelben. Mielőtt feltápászkodhattam volna, Thor
felállt a maga ütötte kráter alján. Észrevettem, hogy új pajzsa és új
páncélja van. Ezúttal kicsit komolyabban vett bennünket. A páncél-
ing továbbra is a testén volt, de ujjatlan tunikát viselt hozzá, és egy
lamellás páncélt vörös, keményített bőrgallérral. Karvértje és láb-
vértje szintén keményített bőrből készült, bár ezek természetes szí-
nűek voltak. Az ágyékát csak egy páncélszoknya védte. Orrvédős si-
sakot viselt, de nem álltak ki az oldalából nevetséges szárnyak vagy
szarvak. Hideg, kék szemével rám meredt a sisak alól.
– Bosszú az öldöklésért! – kiáltotta ónorvégül, aztán támadás-
ba lendült, és a kalapácsot maga elé tartotta, hogy tapiókát csináljon
vele az agyamból.
– Igen, pontosan erről van szó – mondtam, miközben egyálta-
lán nem elegánsan, rákmászásban, hátrafelé iszkoltam. Csak abban
reménykedhettem, hogy sikerül valahogy meglógnom. Ilyen elesett
állapotban nem volt esélyem sem hárításra, sem támadásra, mert
egy harci kalapács kivédése még optimális helyzetben is közel áll a
lehetetlenhez. Az én helyzetem pedig – hanyatt feküdtem a hóban –
messze volt az optimálistól.
Thor szemének hidege néhány fokot enyhült, amikor észrevet-
te, hogy nem párbajra kell felkészülnie, hanem egy többen-egy-ellen
küzdelemre. Elfordította a fejét, és felemelte a pajzsát, amikor Leif
rávetette magát, és ledöntötte a lábáról. Elgurultak mellettem, a
vámpír fújt, a mennydörgés istene ordított, én meg időt nyertem,
hogy talpra álljak, és megnézzem, ki jön még segíteni. Gunnar Thor
felé száguldott, és Csang Kuo-lao is gyorsan közeledett. Annyira be
akartak szállni a küzdelembe, hogy fel sem tűnt nekik, ki támad rá-
juk tüzes istennyilaként. Az Ászok ugyanis átrepültek a fagyóriások
hófüggönyén, és most kiválasztották a célpontjaikat.
– Mögöttetek! – Mindkettőjüknek szólt a figyelmeztetés, de
sajnos csak Csang Kuo-lao vette a lapot. Mindkét kezébe egy-egy
vasrudat varázsolt, és fogadta Tyr támadását, aki szárnyas lováról
rávetette magát. Tyr Thorhoz hasonló öltözéket viselt, csak lamellás
tunikájának gallérja kék volt. Természetesen bal kézzel küzdött, a
pajzsát jobb karjának csonkjára erősítette.
Gunnar egy disznóagyarat kapott a gyomrába. Gullinbursti há-
tulról támadta meg. Agyara besiklott a vérfarkas hátsó lábai között,
és eltalálta a lágyékát. Gunnar felnyekkent, ahogy a levegőbe repült,
és vércsíkot – talán beleket is – húzott maga után. A manók által
kreált disznóból sugárzó wattérték elég volt hozzá, hogy elvakítsa az
éjjellátásomat. De a hátán ülő sziluett csakis Freyr isten lehetett.
Kardot tartó keze arra várt, hogy kettévágja Gunnart, amikor földet
ér. Reménykedtem benne, hogy a csatának ezt a részét el tudom
mismásolni valahogy, és kívülmaradásommal nem növelem a rossz
karmámat. Mert Jézus és Morrigan szavai továbbra is ott csengtek a
fülemben. De nem állhattam ott, mint a faszent, miközben Freyr
elfelezi Gunnart.
Nem vagyok balkezes, de Freyr nem volt messze tőlem, és a
rúnák varázslatára is számítottam. Gyorsan elhajítottam Odin lán-
dzsáját és reméltem, hogy időben célba ér. A karja alatt találtam el
Freyrt, aki hátravágódott Gullinburstiról, és a kardja csak enyhén
vágta meg Gunnar mellkasának jobb oldalát. A vérfarkas vicsorogva
bucskázott a hóba, nem volt még halott, de súlyos sebet kapott. Mi-
közben a hatalmas, kisteherautó méretű disznó elrobogott mellet-
tem, végigszántottam Fragarachhal a jobb oldalán, és a mozdulattal
rémült visítást csaltam ki belőle. Amíg megpróbált lefékezni és meg-
fordulni, hogy újabb rohamra induljon ellenem, volt egy őrült má-
sodpercem, hogy körbenézzek a harcmezőn.
Leif és Thor továbbra is egymással birkóztak, ahogyan Csang
Kuo-lao és Tyr is. A maradék négy Ász-isten a fagyóriásokat vette
kezelésbe, és a havon már jó pár hatalmas, kék hulla sötétlett. Első
látásra felismertem két norvég istent: Odint és Freyját. Odin ugyan-
azt a szemréses sisakot viselte, mint a múltkor, de az egyszerű, rén-
szarvas tunikát már levette páncélingéről. Bőrpáncélján széles, rú-
nákkal díszített csíkok futottak végig, és biztos voltam benne, hogy
olyan erőssé varázsolták, mint az acél, de annak súlya és merevsége
nélkül.
Ami Freyját illeti, nem volt olyan szexi, mint vártam. Először
nem is értettem, mit esznek rajta annyira a fagyóriások. Csinos volt,
de nem több. Rio tengerpartján, vagy Dél-Franciaországban több
tucatjával találtam volna nála dögösebb spinéket. Szőke hajának
fonott varkocsai kilógtak a virágkoszorús sisak alól. A páncél fölött
zöld bőrpáncélt viselt, amit a jobb vállán brossal összefogott fehér
palást takart. Vékony, arany övéről virágfürtök csüngtek, és alatta
zöld lamellás szoknyát viselt. Különös összképet nyújtott, de hát kü-
lönös isten is volt, nemcsak a szépség és a termékenység istene, de
egyben a háborúé is. Biztos vagyok benne, hogy a termékenység és a
háború legalább annyira felajzotta a fagyóriásokat, mint a szépség –
és a háborús oldala valóban tovább színezte megjelenését. Az én íz-
lésemnek túl szögletes, túl férfias volt az álla ahhoz, hogy szépnek
lássam. De a fagyóriások nagyon komálták.
Ha jól sejtettem, az egyik Ász-isten Odin fia, Vidar volt. Éjsötét
páncélját szegecsek díszítették, álla csupasz volt. Az utolsó minden
valószínűség szerint Ullr lehetett, aki kétfelé választott szakállát fo-
nott varkocsokban hordta. Perun megpróbálta elérni Odint, de Ullr
jó testőrnek bizonyult, és lőni kezdte a nyílvesszőket az oroszra. Pe-
run némelyik elől elhajolt, némelyiket félrecsapta, de a bal karjából
már így is két nyílvessző állt ki.
Ennyit láttam, amikor őrült módjára körbekaptam a fejem,
mert az igazi csaták közben nem lehet sem bámészkodni, sem teáz-
gatni. Az igazi csaták pörgősek és brutálisak, és minden résztvevő
számára hirtelen halállal fenyegetnek.
Én is hirtelen haltam volna meg, ha meg nem mozdulok.
Ugyanis egy sérült disznó és egy sebesült vérfarkas közé szorultam,
és mindkettő könnyen pörköltszaftot csinálhatott volna belőlem.
Fragarach nem sokat ért, ha szembekerülök Gullinburstival, hiába
döföm a szeme közé, továbbviszi a tehetetlenségi erő.
Megvártam, amíg a disznó lendületet vesz, aztán a kardomat
Freyr teste felé dobtam, és kutyává változtam. Fragarach után ro-
hantam, miközben a sertés felém kanyarodott. Gyorsabb volt nálam,
de Gunnarnál nem. A vicsorgó vérfarkas kihasználta az általam fel-
kínált szöget, és a disznó hátára vetette magát. Körmei kegyetlenül a
lény hátába vájódtak, és levakarták a sarkamból. A disznó felvisított
és megpróbálta lerázni magáról a vérfarkast, de Gunnar foggal és
körömmel módszeresen marcangolni kezdte, miközben a saját hasá-
ból lógtak a belei.
Vidám vakkantás kúszott a torkomba, amikor láttam, hogy
Gunnar hatalmas, éltető és lüktető szerveket tép ki belőle – tutira
vettem, hogy fontos dolgokról van szó. A disznó felvisított, és a gyöt-
relemtől a földre omlott, nehéz teste alá temetve Gunnart. Odaro-
hantam, készen arra, hogy visszaváltozzam emberré, és megpróbál-
jam kirángatni alóla a barátomat, de addigra már Gunnar is elkez-
dett átváltozni. Utolsó átváltozása volt ez, amivel megszabadult a
fájdalomtól. Farkasképességeivel már nem tudott orvosolni ekkora
sérüléseket, elpusztult, és arcára olyan békesség telepedett, amit
életében soha nem láthattam rajta.
Fel akartam kiáltani, hogy „ne!”, de elfeledkeztem róla, hogy
kutya vagyok, és csak fojtott vakkantás hagyta el a számat.
Nem egy barátom halt már meg csata közben – hogy mást ne
mondjak, Tahira, a feleségem is –, és mindig ugyanúgy reagálok rá.
A belém hasító fájdalmat gyorsan elmém leghátsó traktusába gyö-
möszölöm, hogy majd akkor térjek vissza rá, ha elég időm lesz fel-
dolgozni. Kelta dühöm addigra fehér izzásba megy át, és csak az el-
lenség vére olthatja el. Gunnar halála átkapcsolt egy gombot a fe-
jemben, és kelta harcossá váltam. Egy félelem és józan ész nélküli
lénnyé, aki addig öl, amíg van mit. Vörös köd ereszkedett a szemem
elé, szájam nyáltól habzott, és artikulálatlan üvöltés szakadt fel a
tüdőmből.
Freyr testéhez futottam, és visszaváltoztam emberré. Halott
volt, Gungnir megtette a dolgát, kirántottam belőle az elvarázsolt
lándzsát, hogy tovább használjam. Új célpontok után kutattam, de
mindegyik célpont blokkolva volt a szövetségeseim által – aztán fel-
néztem… és észrevettem, hogy a csatatér felett, az életben maradt
fagyóriások és Ászok fölött két ellenség köröz: Hugin és Munin. Nem
tudtam, melyik melyik, de ha Odin eszméletvesztésétől lepotyogtak
az égről, a dolog talán visszafelé is működik… Itt volt az ideje, hogy
kipróbáljam. Kiválasztottam az egyiket, és elhajítottam Gungirt a
jobb karom teljes erejével, és figyeltem a röptét. Ívet írt le a levegő-
ben, mint egy jól megcsavart labda, ami a kapu sarkába kanyarodik,
és tévedhetetlen pontossággal célpontja felé siklott. Éppen a begyé-
nél fúrta át a madarat. Amikor a holló spirálozva lebucskázott az
égből, Odin, aki eddig Hrymet kalapálta, felkapta a fejét. Hrymnek
ekkor sikerült egy jókora ütést mérnie a testére a jégrúddal. Az egy-
szemű isten úgy repült el, mint egy zsák csont, repülése magára von-
ta Freyja rémült tekintetét, aki felkiáltott, és szekerét megfordítva
otthagyta a csatát, hogy Odin segítségére siessen. Ám a nagy kapko-
dásban megfeledkezett róla, hogy a fagyóriások meglehetősen hosz-
szú karokkal rendelkeznek. Suttung utánanyúlt, és lerántotta a sze-
kér hátuljáról, majd alapos jégverésben részesítette. Így lett belőle
jégkrémistennő. Freyja szekerét Odin felé húzták a macskái.
 – Grrrááá! – kiáltotta diadalmasan Suttung, és zsákmányát a
magasba emelte. – Enyém a nő!
– Atyám! – kiáltotta a feketébe öltözött Ászok, és ezzel igazolta
vélekedésemet, miszerint Vidar volt az. Ő sikeresebben hagyta ott a
csatát, mint Freyja, és a mindenható Odinhez futott. Ez lett volna a
legalkalmasabb pillanat visszavonulót fújni, és elhúzni innen, amíg
lehet, vagy legalább beszállni Leif, Csang Kuo-lao, vagy Perun mellé
az Ászokkal vívott élet-halál harcban, de én felkaptam Fragarachot a
hóból, és Odin fia után siettem. A józan eszemmel együtt Jézus és
Morrigan figyelmeztetését is régen feledtem.
Pedig jobb lett volna hallgatnom rájuk.
Rohanás közben valami oldalba taszított, és nem éppen ele-
gánsan a hóba zuhantam. A következő pillanatban éles fájdalom ha-
sított belém, és karom a bordáim alól kiálló nyílvesszőbe ütközött.
Rettenetes kínomban levegőhöz sem jutottam, de rájöttem, mi tör-
ténhetett: Ullr Perun helyett engem vett célba, mert mindig felis-
merte a könnyű célpontot. Erőt szippantottam a medve-
talizmánomból, hogy a fájdalom nagy részét tompítsam, aztán tán-
torogva felálltam, és éppen akkor fordultam vissza, amikor Perun a
baltájával kettévágta a rohadékot. Megkönnyebbülve szívtam tele a
tüdőmet hideg levegővel, de a harci kedvem egyből elszállt, amikor
kifújtam. A józan eszem visszatért: hadd fusson Vidar a törött testű
Odinhez, én addig meggyógyítom sebesült belső szerveimet.
Odabent véres trutyi voltam, és egyre rosszabb lett a helyzet. A
nyílvessző nem fúródott át rajtam, pedig át kellett fúrnom maga-
mon, hogy letörhessem a hegyét, és kihúzhassam a vesszőt. Perun
körülnézett újabb ellenségek után kutatva, aztán észrevett engem,
ahogy a hóban botorkálok. Erőtlenül magamhoz intettem. Három
nyílvessző állt ki a bal végtagjaiból. Az a kettő, amit már láttam, to-
vábbra is a karjában volt, de kapott egy harmadikat a combjába, ami
lelassította, és félig bicegve, félig ugrálva közelített felém. A maradék
öt fagyóriás körbevette Suttungot, hogy megcsodálják zsákmányát,
amit továbbra is győzedelmesen szorongatott.
Amíg Perun felém közeledett, két ádáz csata is zajlott a közel-
ben. Tyr rájött, hogy Csang Kuo-lao részeg-karate mozdulatait lehe-
tetlen előre megjósolnia, mert vagy a levegőbe ütött, vagy csak a kö-
pönyegét sikerült eltalálnia halhatatlan ellenfelének. Ezért nem te-
hetett mást, mint a pajzsával megpróbálta kivédeni Csang támadá-
sait.
 Távolabb – ahol az óriások érkezésünkkor felhúzott jégfala állt
– Leif és Thor küzdelme a tetőpontjára hágott. Leif kardforgatásban
szerzett tapasztalataiból és gyorsaságából kiindulva biztos voltam
benne, hogy így vagy úgy, de felülkerekedik ellenfelén. Ám Thor is
villámgyors volt. Ez talán nem meglepő… És új pajzsa sokban hason-
lított az előzőhöz. Ezen is volt valamilyen varázslat.
Perun jobbról mellém lépett, és szőrös vállára emelte a karo-
mat. Együtt visszabicegtünk az Yggdrasil gyökeréhez.
– Odin meghalt? – kérdezte Perun.
– Kétlem. Lelőttem az egyik madarát, úgyhogy most gondola-
tok nélküli életet kényszerül élni… vagy emlékek nélkülit. – A meg-
maradt holló az elesett Odin felett körözött. Vidar mellette guggolt,
és megpróbálta szóra bírni. – Hrymet meg alaposan felpaprikázták,
egy jégrúddal.
– Akkor jó! – nevetett fel az orosz mennydörgésisten. – Egy
bölcsnek még a halálnál is rosszabb, ha megfosztják a gondolataitól.
– El kell tűnnünk innen! – mondtam. – Ha az Einherjar ideér,
vagy újabb Ász-istenek jönnek, nekünk annyi.
Közülünk ketten, az óriások közül tizenöten estek el. Ha bele-
gondoltam, hogy leléphettünk volna, amikor még csak két fagyóriás
szerepelt a veszteséglistán, és Gunnar még javában élt, sírni tudtam
volna.
– Da. Igazad van. De Thor még mindig él és harcol.
– Segítenünk kellene Leifnek…
Perun keserűen felnevetett.
– Kétlem, hogy sokat segíthetnénk a dolgok jelenlegi állása
mellett.
Leif a mennydörgés istene körül keringve próbált bejutni a paj-
zsa mögé. Elég lett volna egyetlen erőteljes csapást mérni Thorra,
hogy Moralltach elvégezze a dolgát. Fragarachhal ellentétben
Moralltach nem vágta át a pajzsot vagy a páncélt, de megvolt az a
különös képessége, hogy egyetlen csapással megölt bárkit. Legyen
szó csak egy rózsaszín karcolásról a vádlin, vagy egy kis lyukról a
karon – ha Moralltach ejti, minden seb halálos. Legalábbis elmélet-
ben így működött. Mert én még nem láttam működés közben, hiszen
a nornák fejének levágásakor nem volt szükségem erre a varázslatra.
De Thor könnyedén elhajolt Leif csapásai elől. Néha kiütött a kala-
páccsal a pajzs mögül, de Leif mindig elugrott előle.
Ez azt jelentette, hogy a barátom egy kicsivel gyorsabb a
mennydörgésistennél. De Leif továbbra sem tudta, hogyan kerülhet-
ne a pajzs mögé. Valami újjal kellett előrukkolnia. Beszüntette a szé-
dítő forgást, és az isten pajzsától körülbelül tízméternyire támadóál-
lást vett fel. Egy emberi tüdő itt már zihálva kapkodna levegő után,
de Leif tökéletesen mozdulatlan volt, mint egy sápadt, szőke nindzsa
szobra a fehér hómezőn. Bakancsos bal lábát behajlította a jobb
előtt. Jobb karját felemelte. Moralltach pengéje kéken derengett a
sötétben Leif arca előtt.
A síkra némaság hullt. Csang Kuo-lao három hátraszaltót csi-
nált, hogy elég távol kerüljön Tyrtől, aztán felemelte a karját, hogy
jelezze: szünetet kér. A hadisten megállt. A fagyóriásoknak sikerült
levenniük a szemüket Freyjáról, és abbahagyták a morgást arra az
időre, amíg figyeltek.
– Tudod, kik vagyunk, mennydörgésisten? – törte meg a csen-
det Leif. Perun kedvéért lefordítottam a mondatot ónorvégra.
– Nem érdekel! – vigyorgott gúnyosan Thor.
– Éppen ezért vagyunk itt. Mert egy gondatlan és meggondo-
latlanul cselekvő isten vagy, akit a jóságos védelmező legendájába
burkoltak. Ártatlanok mészárosa vagy. Több ezer évvel ezelőtt meg-
ölted a családomat, és arra bátorítottál, hogy vámpír legyek. Talán
nem is emlékszel rá?
A mennydörgésisten hangja jeges megvetésről árulkodott:
– Nem. Miért emlékeznék arra, mivel szórakoztam több ezer
évvel ezelőtt?
– Szórakoztál? A családom halála neked szórakozás volt? Nem
csalódtam benned. Gyere csak, Thor! – mondta Leif, és az isten felé
intett bal kezével. – Már vár rád a végzeted.
Azt akarta, hogy Thor rátámadjon, és kihasználhassa az így
nyíló lehetőséget. De én nem láttam egy hajszálnyi lehetőséget sem.
Thor felüvöltött, majd feltartott kalapáccsal és pajzzsal rárontott.
Leif mozdulatlanul várta. Lassan megértettem, mire készül a bará-
tom.
– Leif, ne! – suttogtam.
Ahhoz, hogy lesújtson kalapácsával, Thornak le kellett enged-
nie a pajzsát, és egy kicsit balra fordítania. Egy másodperc töredéké-
ig védtelen lesz a bal válla, és Leif erre játszott. De ha ezt a megol-
dást választja, a lesújtó kalapácsot sem kerülheti el.
Összecsapásuk egy elmosódott folt volt, tompán recsegő csont-
robbanással kísérve. Úgy loccsantotta szét Leif koponyáját a kalapá-
csával, mint egy görögdinnyét. Leif ott feküdt Thor lába előtt.
– Ha-ha! Kit várt a végzete?! Mert nem engem! – kiáltotta, de
aztán kiesett kezéből a pajzs, és Thor a körülötte állók felé fordult.
Moralltach a kulcscsont fölötti izomzatba, a nyaka és a bal válla közé
ékelődött. Kikerülte a brigandine-t, és sikeresen szétvágta a páncélt.
Thor nem viselt nyakvédőt. Alaposan vérzett, de nem volt mély a
seb. Thor eldobta a kalapácsát, és kezével kihúzta a kardot, majd azt
is elhajította.
– Ha! – mondta megint, aztán lehajolt Mjöllnirért, de ekkor
eddig diadalittas arcára sötét redők gyűltek. A seb körül feketedni
kezdett a bőr, a folt gyorsan terjedt a nyakán, majd végigfutott a kar-
ján, mintha olajjal öntötték volna le.
– Miféle varázslat ez?! – morogta a mennydörgés istene. És
ezek voltak utolsó szavai. A gonosz rothadás elérte szívét, talán a
gerincidegét is, és elszárította, kiszippantotta életerejét. Amikor arc-
cal előre esett, már halott volt, a rothadás folytatódott, és zsíros, fe-
kete masszává változtatta át.
Tündérvarázslat volt, természetesen. A hó fölött döbbent csend
uralkodott, és a körülállók lassan felfogták, mi történt.
– Ne! – kiáltotta Tyr, és rohanni kezdett Thor felé. Még a
Csang Kuo-laóval folytatott harcáról is elfeledkezett. – Thor nem
halhat meg! Neki kell lemészárolnia a világkígyót!
Tyr ugyanúgy sebezhetővé vált azzal, hogy átadta magát az ér-
zelmeinek, ahogy az imént én. Bennem is dúltak az érzelmek, de
minden figyelmemre szükségem volt – gyászoltam Gunnart és
Leifet, és fájt, hogy megakadályozhattam volna a történteket –, ezért
szigorúan kordában tartottam őket, és csak a kár minimálisra csök-
kentésére koncentráltam.
– Perun, most kapjuk el Tyrt! Nézzük meg, hatnak-e már a vil-
lámok! Lehet, hogy Thor halálával a védelem elmúlt. De ne öld meg!
– Nem rossz ötlet – bólintott. – Adok neki egy bébi-villámot. –
Tyr felüvöltött, amikor a villám a testébe hatolt. Megperzselte a bő-
rét, és dobott tőle egy látványos hátast.
– Szuper. Odarepítenél?
– Semmi akadálya – felelte Perun.
Felnyekkentem, amikor a szél alánk kapott és megmozdította a
belém fúródott nyílvesszőt. Ügyetlenül csapkodva a párbaj véres
helyszíne felé repültünk. A fagyóriások Thorhoz sétáltak, hogy meg-
nézzék, tényleg meghalt-e, és Csang Kuo-lao a megfelelő pont meg-
nyomásával lazán lebénította a tehetetlen Tyrt, hogy békéje legyen
végre az Ászoktól. Miután elhaladtunk mellettük, már csak Leifet
néztem – méghozzá varázslátással.
Koponyája szétfröccsent a havon, egyetlen négyzetcentije sem
maradt épen. Thor kalapácsa szilánkokra törte egészen a nyakáig.
De a vámpírizmus vörös zsarátnoka tovább derengett mellkasában.
Amíg a vámpírerő nem merült le teljesen, volt esély a felépülésére.
A többszöri átváltozás és az öngyógyítás, hogy a szervezetem
elkerülje az összeomlást, vagy azt azt követő fokozatot, lemerítette a
medve-talizmánomat. Ha többet akartam tenni annál, hogy meg-
akadályozom a saját elájulásomat, akkor kapcsolatba kellett lépnem
a földdel. Amikor Perun letett Leif maradványai mellett, majdnem
sikerült elvesztenem az eszméletemet.
– Hrym, eltakarítanál nekem egy kis havat, hogy kapcsolatba
léphessek a földdel?
– Grrrááá – egyezett bele a jégóriás. Az általam kijelölt helyre
mutatott a jégrúdjával, a hó felemelkedett, és Leif lábára hullott.
A fagyott földre álltam, és úgy éreztem, hogy az energia csak
engem várt.
– Köszönöm – mondtam, ahogy a tetoválásaimon keresztül be-
lém áramlott az erő. Elegendő volt a fájdalom lecsillapításához, a
trauma stabilizálásához, és hogy tovább funkcionáljon a szerveze-
tem. A teljes öngyógyításhoz nem volt elegendő időm. – Részvétem a
harcosokért, akiket ma elvesztett – tettem hozzá.
Hihetetlen, de a fagyjöttun csak közömbösen vállat vont.
– Voltak veszteségeink, de sokkal többet nyertünk. Thor halott,
Ullr, Heimdall, Freyr és a valkűrök is. Odin csak üres váz. És a mar-
kunkban van Freyja. Általában semmit sem szoktunk nyerni.
– Oh – mondtam, mert nem jutott eszembe jobb válasz ennél.
Hrym góllistája emlékeztetett rá, mekkora szarban vagyok – és nem
csak a belembe fúródott nyílvesszőre gondoltam. Ha ennek híre
megy, akkor az egész természetfölötti világ, beleértve az életben ma-
radt norvég isteneket is, a nyomomban lesz.
– Álltad a szavad, pici Atticus, ezt elmondom a népemnek is.
Mehetünk – mondta Hrym.
– Helyes, nem akarom pazarolni az idődet – mondtam, azzal a
fagyóriások átváltoztak hatalmas sasokká. Suttung volt a sereghajtó,
karmai közé vette Freyját, és úgy repült az Yggdrasil gyökere felé.
Sajnáltam Freyját, amikor láttam, hogy elhurcolják. Igaz, hogy fel-
ajánlottam nekik az istennőt, de csak azért, hogy biztosan a szövet-
ségeseimmé tegyem őket. Fel sem merült bennem, hogy tényleg si-
kerülhet élve megkaparintaniuk, és Jötunheimbe vinniük. Bele sem
akartam gondolni, mit fognak vele művelni a törzs kanos hímjei, ha
felenged.
És nem én voltam az egyetlen, aki így érzett. Szürke csík húzott
el előttem, és macskaszerű nyávogás hasított az éjszakába. Suttung
felvijjogott, amikor a csík a begyének vágódott. Elejtette Freyját, és
körözni kezdett a többi sassal, hogy megnézze, mi támadta meg.
Freyja repülő macskái voltak, továbbra is a szekér elé fogva – ez volt
minden mitológiák egyik legőrültebb járműve. A macskák a levegő-
ben ugyanolyan ügyességgel és gyorsasággal mozogtak, mint a hét-
köznapi macskák a földön, a zuhanó Freyja alá siklottak, és az isten-
nő éppen a szekérbe esett. Freyja lefejtette magáról a becsapódáskor
megrepedt jégburkot, és gyorsabb tempóra biztatta macskáit.
Okos kis macsekok voltak. Nem lett volna esélyük az óriások
ellen, de sasformában a jöttunok nem csaphatták le őket jégbunkók-
kal és nem vethettek be ellenük semmilyen elemi mágiát. Vagyis a
macskáknak nem kellett mást tenniük, csak lekörözniük a sasokat a
levegőben, és ahogy elnéztem, jó eséllyel indultak. Délnyugatnak,
Freyja Fólkvangrben lévő háza felé indultak, és a sasok vijjogva utá-
nuk siklottak.
Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam a gondolataimat, és is-
mét Leifre fordítottam a figyelmemet. Felködlött bennem, hogy leg-
jobb lenne itt hagyni, hiszen a norvég isteneket némileg megnyug-
tatná talán, ha Thor gyilkosát holtan látnák. De ebben nem voltam
annyira biztos.
Ráadásul Halt szörnyű helyzetbe hoztam. Képtelen voltam tel-
jesíteni a kérését, hogy mindkét barátját hozzam vissza élve. Úgy
fogja érezni, elárultam őt, ebben viszont biztos voltam, és kimond-
hatatlanul is bűnösnek éreztem magam. Rettegtem attól, hogy a
szemébe nézzek. De ha nagyon-nagyon szerencsés vagyok, talán
mégis tehetek valamit Leif megmentésének érdekében. Vagy meg-
mentés-féleségének érdekében.
A tündérlátáson át figyelve a folyamatot, sorra összezártam a
nyaki ereit egy-egy kötéssel, hogy több vért ne veszítsen. Akármitől
is derengett a mellkasában az az izé, vérre volt szüksége, hogy ne
aludjon ki. Ez volt a dolog egyszerűbb része. A nehezebb része az
volt, hogy hogyan diktáljak bele új vért, új energiát, tépőfogak vagy
fej nélkül, aminek segítségével lenyelhetné. Ha simán magára ha-
gyom, a vámpír lassan fejet növesztett volna magának, de nem tud-
hattam, hogy ezzel egy agyatlan, vérszívó szörnnyé változna-e, vagy
továbbra is Leif marad. Mert az ilyen vámpírok nem éltek sokáig.
Túl sok embert öltek meg, és vámpírtársaik végeztek velük, hogy
fajtájuk létezése titokban maradhasson.
Nem volt bűbáj arra, amire készültem. A meglévő alapanyag-
okból kellett összegyúrnom kitartó munkával az új kötéseket, és so-
kat kellett rögtönöznöm hozzá, mivel hasonló dologgal eddig nem
próbálkoztam. Lassan, amíg Perun és Csang Kuo-lao őrt álltak a kö-
zelben, és Tyr hatástalan átkozódását hallgattuk a hóból, annyi szi-
lárd anyagot kötöttem össze, amennyit csak tudtam. Körülöttem
szétszórt agydarabok, szén-, és kalciumrészecskék meg hajcsomók
hevertek, amik korábban a koponyáját alkották. Mindezeket egy fej-
formává ragasztottam össze. Leif fejének groteszk gúnyképe lett be-
lőle, egyfajta primitív vudu-baba. Eszembe sem jutott Leif valódi
arcvonásait híven lemásolni, vagy újra megalkotni azt a komplex
csont- és szövetrendszert, amire valóban szüksége lenne, én csak
annyi alapanyagot szerettem volna adni a mellkasában lévő újjáé-
lesztő motornak, amennyit csak tudtam, hogy Leif visszaküzdhesse
magát legalább előző lénye árnyékává.
Amint a fejjel és a vázlatos nyakkal elkészültem, a testére ra-
gasztottam őket, aztán lezártam a széleket, és újra megnyitottam a
belső ereket, hogy a vér a fejbe áramolhasson és a vámpír újraépít-
hesse magát.
– Ennyit tudtam tenni – mondtam sóhajtva. A fekete bőrdzseki
fölött nevetségesen lebegett Leif feje, ami összeszottyadt a folyadék-
hiánytól, de tényleg ez volt a képességeim végső határa. Az öreg
archdruida, aki engem tanított, csak azt mutatta meg, hogyan bont-
sam szét egy vámpír összetevőinek kötéseit, és ehhez a bűbájhoz
sem kellett folyamodnom több száz éve. Senki sem tanított meg arra,
hogy kössem össze egy vámpír összetevőit, de még hipotetikus lehe-
tőségként sem merült fel a dolog. Kétlem, hogy bárki jó ötletnek
gondolta volna, amit csinálok. Én sem gondoltam egészen jó ötlet-
nek, inkább csak egy kétségbeesett kísérlet volt, hogy kihozzak va-
lami jót is ebből a vérfürdőből. Ha Leifet képes leszek visszahozni, és
életben maradásával megakadályozok egy arizonai vámpírháborút,
akkor az már a jó dolgok kategóriájába tartozna.
Perun bizonytalanul csücsörített az ajkával.
 – Szerinted sikerülni fog?
– Nem tudom, de remélem. Különben még mi sem menekül-
tünk meg. Távoznunk kell, méghozzá azonnal.
– Jó terv – veregette meg a vállamat könnyedén. – Benne va-
gyok.
 Huszonhetedik fejezet

Hárman az Ászok közül még mindig életben voltak. Hamarosan az

erősítés is megérkezik, de ha szerencsénk van, hajnal előtt már nem
érnek ide. Heimdall kürtje mindenkit ide szólított. Frigg, Odin fele-
sége, egészen biztosan megjelenik majd, hogy segítsen a férjének,
mert ha valaki magához tudja téríteni, akkor ő az.
Nekem is hozzá kellett látnom az öngyógyításhoz, de
Asgardban nem keríthettem rá sort. Vissza kellett jutnom
Midgardba, vagy a tündér-síkok egyikére, ahol nyugalomban lehe-
tek, mert ha belekezdek a gyógyításba, előfordulhat, hogy transzba
esek. De várt rám még néhány elvégzendő feladat, és néhány ki-
mondandó szó is. Összeszedtük a kardjaimat, és Odin lándzsáját –
feltételeztem, hogy jogot formálhatok rá ezek után –, és az Yggdrasil
gyökeréhez vittük őket elesett társainkkal együtt. Perun ugyanolyan
herkulesi erővel rendelkezett, mint Thor, és bár sebesült volt, jobb
kézzel simán kihúzta Gunnart Gullinbursti alól.
Ezután Perunnal a lebénított és átkozódó Tyr mellé sántikál-
tunk, és Csang Kuo-lao derűs nyugalommal csatlakozott hozzánk. A
bosszút ő úszta meg közülünk a legsimábban, alig volt rajta néhány
zúzódás a Tyrrel vívott hosszú harc nyomaként. Biztosan sűrűn szo-
pogatta az elixírjét, hogy helyreállítsa magát.
Tyrnek beletelt néhány másodpercébe, amíg végre befogta a
száját, és ránk tudott figyelni. Biztos volt benne, hogy azért vagyunk
ott, hogy végezzünk vele, és mielőtt a Helbe jut, biztos akart lenni
abban is, hogy alaposan elátkozott bennünket. A kimondott halálos
átkokkal pedig az a helyzet, hogy nem lépnek életbe, amíg az illető
meg nem hal, és nekünk nem állt szándékunkban megölni őt. Ami-
kor végre meg tudtam győzni Tyrt, hogy nem fogjuk megölni, rám
meredt, eközben Perun nyugat felé kémlelt. Vidar nem mozdult
Odin oldala mellől, és a megmaradt holló tovább körözött fölötte.
Sem Freyja, sem a fagyóriások nem tértek vissza délnyugat felől.
– Nemes ellenfeled hamarosan felold a bénultság alól, és sza-
badon távozhatsz – mondtam Tyrnek ónorvégül. – Ha ránk próbál-
nál támadni, amikor kiszabadulsz, halál fia vagy. Szeretném, ha
Gladsheimbe mennél, és beszámolnál arról, ami történt, de először
is azt szeretném, ha tudnád, miért történt mindez. Mi csak Thorért
jöttünk, Thorért egyedül, de túl gyáva volt ahhoz, hogy egymaga
nézzen szembe velünk. A kegyetlen, véres és nemtörődöm
gyilkolászásaival eltöltött hosszú évszázadok vezettek el ehhez a
naphoz, mely ma rátok virradt. Ha az összes Ászokat és Vánokat
megöltük volna, akkor sem tudtuk volna kiegyenlíteni a számlát a
bűneiért. Ha volt valami homályos képük arról, mit művel
Midgardban, tudják, hogy nem állítok valótlanságot. – Gyanítottam,
hogy voltak tapasztalataik e téren. Hiszen a Leif történetében fel-
bukkanó félkarú férfi csakis Tyr lehetett.
– Ki vagy te? – kérdezte Tyr. Látta, hogy ott állok előtte. Az íj
nem a kezemben van, hanem az oldalamon, és minden energiám
rámegy az erőfeszítésre, hogy talpon maradjak.
Imigyen fényeztem magam:
– A halhatatlan Bacchus isten vagyok, az Olümposzról. Egy
konzorcium feje vagyok, amit olyan egyének alkotnak, akiknek le-
rendezendő számlájuk volt Thorral. Beleértve a sötét manókat is,
akik megmutatták nekem, hogyan juthatok ide a Bifrost megkerülé-
sével. Jobban tettétek volna, ha annak idején szépen bántok velük. –
Tudtam, hogy a dumám nem állná meg a helyét egy alaposabb vizs-
gálat során, különösen, ha a fagyóriások beszélni kezdenek, de re-
ménykedtem, hogy a norvég istenek legalább egy ideig elhiszik. Én
időt nyerek az elrejtőzéshez, Bacchus pedig néhány gondot a nyaká-
ba. Csanghoz fordultam, és mandarinul megkértem, hogy engedje el
Tyrt, de utána azért tartsa szemmel. Amikor a halhatatlan előrelen-
dült, Tyr szemei kiguvadtak, de a kínai csak öt különböző helyen
megérintette Tyrt a vasrúdjával. Bár az is igaz, hogy nem bánt túl
finoman vele, és az ütéseknek nyoma maradt.
Távolabb hátráltunk, Tyr talpra ugrott, szeméből sütött a halál.
Mivel a pajzsa és a kardja továbbra is a hóban feküdt, gondolta,
majd ölre megyünk egymással.
– Menj békében! – mondtam neki. – Különben lesújt rád a vil-
lám!
Elgondolkozott a dolgon. El akart kapni bennünket, de szá-
molni kezdett, és belátta, hogy mi hárman vagyunk, ő meg csak
egyedül, nem beszélve a beígért villámról… Hátrálni kezdett, és köz-
ben olyan sértéseket vágott a fejünkhöz, amiket halálosaknak vélt.
Például, hogy „gyáva menyétfingok”, vagy „almaízű bálnaszarok”.
Suttogva megkértem Perunt, hogy vigyen az Yggdrasil gyöke-
réhez. Összeszedtem a kardjaimat, és Csang Kuo-lao kedvesen fel-
ajánlotta, hogy hozza Gungnirt.
Vettetünk egy utolsó pillantást a délnyugati égre, de nem fe-
deztünk fel rajta repülő sasokat. Bíztam benne, hogy a fagyóriások
nem annyira hülyék, hogy egészen Fólkvangrig kövessék Freyját.
– Menjünk, Perun! – mondtam. – Hrym és az emberei egyedül
is visszatalálnak Jötunheimbe.
Felrepített a gyökérig, aztán a Perun által megidézett és irányí-
tott szél átvitt bennünket – beleértve Gunnar, Leif és Vejnemöjnen
testét is – Ratatosk alagútján. Visszafelé átadhattam magam az ed-
dig elfojtott érzelmeknek. Magam miatt dühöt és bűntudatot érez-
tem, Gunnar és Leif miatt pedig félelmet és bizonytalanságot, mert
nem tudtam, milyen következményei lesznek a történteknek. Az ér-
zések nemcsak a torkomból törtek elő, de a szememből is, hagytam,
hadd vigye el őket a szél.
Tartottam magam a szavamhoz, barátaim bosszút állhattak, de
kételkedtem benne, hogy a Tempei Falka köszönetet mond nekem az
alfahímük pusztulásáért. Nem tudom, mit kellett volna tennem,
hogy mindketten megmeneküljenek. Nem jutott eszembe más meg-
oldás, csak az, hogy nem lett volna szabad idehoznom őket. A sza-
vam semmit nem ért volna többé, és haragudtak volna rám, de leg-
alább élnének. Most a szavam értéke megmaradt, de ők halottak vol-
tak (vagy legalábbis annak számítottak). Hogyan tehetném jóvá?
Mindent csúnyán elszúrtam, és Hal talán élete végéig nem bocsát
meg nekem. Most ő lett az alfa, és Leif ki tudja, meddig kikerül a
képből, talán soha többé nem lesz a régi. Talán hiába erőlködtem,
hogy Leifnek új esélyt adjak, a vámpírháború elkerülhetetlenné vá-
lik.
Mimir forrásánál nem volt vesztegetnivaló időnk, mert a sötét-
ség gyorsan közelgett. Megkerestük a csomagjainkat, és belenéztem
Vejnemöjnen táskájába, hogy benne van-e még a tárcám és a
mobilom, aztán egymás mellé álltunk a gyökérnél. Mivel három em-
berünk halott volt, kissé nehezebb volt összetartani a csapatot, de
mégis áthúztam magunkat az indán, és megkönnyebbülten felsóhaj-
tottam – persze csak akkorát, amekkorát az ember egy oldalába fú-
ródott nyílvesszővel tud. A táborhelyünk érintetlenül várt bennün-
ket, és nem utalt rá jel, hogy bárki járt volna ott, mióta távoztunk.
– Eleget szenvedtem – mondtam grimaszolva. – Perun, ha át-
nyomja rajtam ezt az egy nyílvesszőt, és letöri a hegyét, én is meg-
csinálom ugyanezt magának a három nyílvesszőjével.
– Megbeszéltük – mondta. – Felkészültél?
– Még egy dolog. Megnézné, hogy a hegy nem véletlenül a jobb
oldalamon lévő tetoválásoknál fog-e kibukkanni?
Csanggal megvizsgálták a nyílvessző állását, és megerősítettek
benne, hogy egy kicsivel a tetoválásom fölött fog kibukkanni, gyo-
mortájon.
– Jó, ez egyszerűbbé teszi a dolgokat. – Ugyanis a tetoválások a
bőrömmel együtt megújultak, valahányszor megittam a Halhatatlan-
teámat, emiatt nem kétezer évesnek néztek ki, hanem újnak. De ha
megsérülnének, renoválnom kellene őket, ahhoz pedig szükségem
lenne egy Tuatha Dé Danannra. Abból meg nem kértem.
Éreztem a föld támogató erejét a talpam alatt, és elkértem
Csang Kuo-lao egyik rúdját. Amikor a fogaim közé vettem, elsápadt.
Lehet, hogy bejátszott nála egy kis baktériumfóbia?
– Rendben – biccentettem Perunnak. – Kezdheted!
Igen, csaltam, mert az érzőidegeimet eltompítottam, de a he-
lyemben te is ezt csináltad volna. Így is megmaradt az izzó szúrás, és
az átszakadó bensőségek érzése sem volt túl kellemes, ha fájt, ha
nem. Ez nem csak a szövetek vérzése volt, itt gyomorsav és egyéb
mérgező folyadékok szabadultak ki. A föld segítsége nélkül halálos
sebesülés lett volna.
És még nem végeztünk. Perun letörte a nyílvessző végét, és nyi-
lalló érzés járta át bensőmet. Mindent megtett, hogy a szilánkokat
letakarítsa róla, aztán ráharaptam a rúdra, ő pedig kihúzta belőlem a
vesszőt.
 Hála az isteneknek, nem betonon állva kellett mindezt elvisel-
nem. A földből áradó energia segítségével nekiálltam összefoltozni
magamat belülről. Erről eszembe jutott, hogy nekem is segítenem
kell a földnek, hogy a Superstition-hegységben meggyógyítsa magát.
Minden pillanattal – amely során újabb és újabb adagot adott a saját
éltető energiájából, hogy segítsek magamon – tovább növeltem a
tartozásomat.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, amíg tudatára ébred-
tem az állkapcsom sajgásának, és rájöttem, hogy még mindig a vas-
rudat harapom. A társaim engem bámultak. Kihúztam a rudat a
számból, és köszönettel – kissé nyálasan – odanyújtottam Csang
Kuo-laónak.
– Tartsa meg, ajándék! – mondta a kelleténél kicsit ijedtebben.
– Majd szerzek másikat.
Ismét megköszöntem, és lehunyt szemmel a gyógyulásomra
koncentráltam. Amikor újra kinyitottam, Perun testéből már nem
álltak ki a nyílvesszők, és a folyamatosan kuncogó Csan Kuo-Laót rá
akarta venni egy újabb pohár vodkára. A tűzgödör köré rakott szikla-
tömbökön ültek. Már régen felkelt a nap.
– Hol van Leif? Srácok, hol van Leif? – kérdeztem.
– Megszólalt a druida! – kiáltott fel Perun, és a karját a levegő-
be dobta. A hóna alatti bozót majdnem olyan sűrű volt, mint a sza-
kálla. Szőrös arcán széles mosoly jelent meg, és így szólt: – Erre
iszunk!
– Tiszteletreméltó druida! – kezdte Csang Kuo-lao és felém in-
tett, de alaposan a pohár fenekére nézhetett már, mert a mozdulattól
lecsúszott a szikláról, és kalimpáló lábbal hátraesett. Ez Perunt is
kibillentette az egyensúlyából, és majdnem követte a kínait.
– De komolyan, hol van Leif?
– Jó helyen – nyögte ki Perun. – Biztonságban. Eltemettük a
hátad mögött – mutatta, és a megadott irányba fordulva csakugyan
három sírhantot fedeztem fel. Perun hangja ismét komoly lett, a jó-
kedv eltűnt belőle. – A többieket is eltemettük. Jó így?
Nem voltam benne biztos, mit gondoljak a dologról.
– Gunnart is eltemették?
– Da. Állva aludtál, nem lehetett felébreszteni, így mi tettünk-
vettünk.
Csang Kuo-lao felült, és felém intett:
– Tiszteletreméltó druida, lenne egy kérdésem.
 – Igen?
– Lenne egy kérdésem.
– Ezt már mondtad az előbb – jegyezte meg Perun.
– Köszönöm a figyelmeztetést. A kérdésem a következő lenne:
mikor óhajt ismét felöltözni?
Végignéztem magamon, és zavartan megállapítottam, hogy a
ruhámat Asgardban felejtettem. Úgy reagáltam, ahogy számítottak
rá, és hasukat fogva átadták magukat a féktelen vidámságnak.
 Huszonnyolcadik jelenet

Csang Kuo-lao dél körül távozott. A csomagjával és a haldobjával

keletnek indult. Felajánlotta az egyik köpenyét mint „jótékonysági
adományt”, de Vejnemöjnen táskájában találtam néhány ruhadara-
bot, amit magamra vehettem – egy egyszerű nadrágot és egy kön-
töst, amit egy zsineggel kötöttem meg, mivel övét nem találtam.
Perun beleegyezett, hogy segít Tempébe szállítani Leifet és
Gunnart. Vejnemöjnent is elszállíthattuk volna egy megfelelőbb
helyre, de mivel nem álltak rendelkezésünkre az ezzel kapcsolatos
információk, megtalálta végső nyughelyét. Egymás után mondtunk
róla néhány szót – persze egyik sem érhetett fel egy ilyen élethez –
és szomorúan elbúcsúztunk tőle.
– Miből gondolod, hogy a norvégok nem jönnek ide értünk? –
kérdezte Perun. Csang Kuo-lao távozása után oroszul beszéltünk
egymással. Ezen a nyelven az isten sokkal folyékonyabban társal-
gott.
– Mert a temetések lekötik az idejüket, nem beszélve a súlyos
vezetőségi krízisről – mondtam. – És talán némi identitásproblémá-
val is meg kell küzdeniük. Hiszen többségük egész életében a
Ragnarökre készült. Most pedig tagadhatatlanul bizonyítást nyert,
hogy az nem a prófécia szerint zajlik majd le.
– Igaz, új életcélt kell találniuk – mondta Perun. – Már értem.
– Arról nem is beszélve, hogy a Bifrostot is használniuk kellene
ahhoz, hogy elérjék Midgardot. Nem képesek olyan síkugrásokra,
mint én. De mivel a dolgot rákentem a sötét manókra és Bacchusra,
megvan rá az esély, hogy először őket vonják felelősségre.
Perun kuncogni kezdett.
– Ügyes húzás volt. Időt nyertünk, hogy elrejtőzhessünk.
– Elrejtőzik?
– El bizony. Hosszú időre.
– A mennydörgésistenek nem szoktak bujkálni.
Perun vállat vont.
– Én nem olyan vagyok, mint Thor. Nekem oroszosan mély a
lelkem. Én segíteni szeretek az embereknek, nem fájdalmat okozni.
És általában vodkával segítek. Kérsz?
– Nem, köszönöm, nem hinném, hogy bölcs ötlet lenne piálni.
Az emésztőrendszerem nagyon érzékeny lett.
Rám mosolygott.
– Akkor máshogy segítek. Aludj, és gyógyulj tovább! Majd én
őrködöm.
Hálás voltam, hogy folytathatom a gyógyításomat. Hanyatt
dobtam magam, és visszazuhantam a gyógyító transzba. Még sokat
kellett munkálkodnom belső szerveim megreparálásán, egy ideig
biztosan léböjtre kell fognom magam, de legalább már semmi sem
szivárgott belül, és a savat is semlegesítettem. A külső sebek érdeké-
ben még nem sokat tettem, és a sérült hasizmokra is ráfért volna a
javítás. Azért hanyagoltam el őket, mert egyrészt nem fenyegettek
közvetlen veszéllyel, másrészt némi védelmet nyújtottak a Hallal
való találkozáshoz. Gunnar haláláról mostanára már bizonyára tu-
dott, mert a vállára nehezedett az alfavarázslat súlya.
Perun alkonyatkor felébresztett, és sokkal jobban éreztem ma-
gam belülről. Arra gondoltam, talán hamarosan már az izmokra is
koncentrálhatok meg a gyenge kulcscsontra.
Megkértem a földet, hogy húzódjon vissza Leifről és
Gunnarról. Leif nem nézett ki jobban, de ami azt illeti, rosszabbul
sem. Perunnal álló helyzetbe emeltük őket, aztán az isten megparan-
csolta a szeleknek, hogy repítsenek dél felé bennünket, abba az er-
dőbe, amin át Tír na nÓgba juthatunk. A tündérek földjére érve nem
kívántam Leif miatt egy újabb napot várni a síkváltással. De ha
azonnal tovább akartunk állni, meg kellett védenünk Leif testét a
naptól, mivel Arizonában reggel volt. A megoldás egy szögek nélküli
koporsó volt.
 Tír na nÓgban rengeteg fa található, a trükk mindössze annyi
volt, hogy olyat válasszunk, aminek egyik vagy másik gyökere nem
létfontosságú a síkváltáshoz. Másfél kilométer kutyagolás után meg
is találtuk a megfelelő fát, egy fiatal kőrist, ami megérett a kivágásra.
Perun nekiesett a baltájával és palánkokra hasogatta, én varázslattal
egymáshoz rögzítettem őket, ügyelve arra, hogy ne maradjon köztük
rés, amin keresztül a napfény behatolhat. Gunnarnak is ácsoltunk
egy koporsót.
Miután ezzel megvoltunk, síkot váltottunk az Aravaipa Nemze-
ti Parkba.
– Még sohasem jártam itt – mondta Perun a csupasz platánfá-
kat nézve, amelyek sápadt, ujjszerű ágaikkal az eget karistolták. –
Gyönyörű!
Ebben egyetértettem vele. A koporsókat és magunkat is álcáz-
tam. Ha lakott településhez érünk, az emberek talán megérzik a me-
netszelünket, és a fejük fölött valami homályosat látnak elsuhanni,
de ilyen apróságok miatt nem tudtam aggódni. Biztos voltam benne,
hogy majd az ufókra fogják a dolgot, vagy a titkos katonai kísérletek-
re, vagy a gombára, amit bekajoltak, és ettől meg is fognak nyugod-
ni. De ügyeltem rá, hogy az álcához a medvetalizmánomban lévő
energiát használjam fel, és ne a földből szippantsak újabb adagot. Az
volt a gyanúm, hogy az Isten Kalapácsai megéreznék, és segítségével
képesek lennének meghatározni tartózkodási helyemet. Ez választ
adott volna arra, hogy honnan tudtak a legtöbb cselekedetemről, de
nem magyarázta volna meg, hogy hogyan akadtak rám a Rúla
Búlában. Ez titok maradt, mindenesetre elhatároztam, hogy általá-
nos elvként energiadiétát kényszerítek magamra Arizonában. Túl
sok ember volt – és talán túl sok isten aki engem keresett, és nem
akartam újabb nyomokkal segíteni őket.
– Hová megyünk? – kérdezte Perun.
Nem kívántam ilyen körülmények között visszarepülni
Tempébe. Mert bármilyen mágia – Perunét is beleértve – nagy való-
színűséggel felhívta volna ránk a figyelmet. Így aztán megneveztem
egy Tempétől százhúsz kilométerre eső várost, és bíztam benne,
hogy onnan levezényelhetek egy nindzsaakciót.
– Egy rézbányász városba megyünk, Globe-ba, északnyugatra
található. Jól ismerem a helyet. Tegyen le ott, és veszek magának egy
Big Boyt.
– Egy nagyfiút?!
 – Ne aggódjon, csak egy italt!
Globe városába valamivel délelőtt tizenegy után érkeztünk a
szelek szárnyán. Perunt egy sikátorba irányítottam, ami a belvárosi
Broad Street mögött húzódott, egészen pontosan a Huddle nevezetű
sportbár mögött. Nem hagyományos városi sikátor volt ez, patká-
nyokkal és rothadó kukákkal, inkább útnak lehetett volna nevezni,
parkolókkal és fákkal. Az évtizedes aszfalt megrepedezett, rései kö-
zött feltörtek a dudvák.
A Huddle egy hátsó udvarral is rendelkezett, amit a dohányzó
vendégek részére tartottak fent. A sikátor túloldalán lévő, használa-
ton kívüli parkolóra nézett, amit jelenleg egy lánccal zártak le. A lánc
előtt egy szemétgyűjtő dekkolt az akác árnyékában. Megkértem Per-
unt, hogy tegyen le ott, aztán másfél méterre a szemétgyűjtő konté-
nertől leraktuk a koporsókat. Senki sem látott meg bennünket, mert
a Huddle-ben nem sok a bagózó vendég délelőtt tizenegykor. A cigi-
sek este özönlenek ki.
– El kell intéznem néhány telefonhívást – mutattam a bár hát-
só bejárata felé. – Aztán elszopogatjuk a Big Boyainkat! – Ezt a he-
lyet kifejezetten a hátsó bejárat miatt választottam, az ilyesmi néha
nagyon hasznos tud lenni.
Levettem magunkról az álcát, csak a koporsókon hagytam raj-
ta. Egy rövid beszélgetés árán sikerült meggyőznöm Perunt, hogy
egy amerikai bárban teljesen szükségtelen délidőben szőrmepalástot
viselnie. Ráadásul Arizonában voltunk, ahol decemberben is tizenöt
fokot mutattak a hőmérők. Levette a palástot, hogy feltáruljon alóla
egy újabb szőrmeréteg – a saját szőrös karja és válla –, ami kilátszott
az atlétatrikó alól. Vigyorogva álcáztam a koporsókra hajított palást-
ját is. Az amerikaiak ösztönösen félnek a testszőrzettől – ezt a tényt
használják ki a hippik, a motorosok és az építőmunkások –, ezért
Perun megjelenése biztosan halálra rémiszti majd a bár vendégeit, a
motorosokat is beleértve.
Miután emlékeztettem Perunt, hogy váltsunk vissza angolra,
intettem Gabbynek, a bár vezetőjének. Gabby könnyen osztogatta a
mosolyokat, mindig készen állt a nevetésre, és magabiztossága azt
sugallta, minden helyzetet képes kezelni. Figyeltem, ahogy végigmé-
ri Perunt, aki fél méterrel magasabb volt nála és vagy kétszer annyi
kiló, mint ő, és élveztem, hogy nem ijedt meg tőle, pedig Perun ke-
zében ott volt Odin lándzsája.
– Szia, Atticus, régen jártál felénk, jó újra látni téged! –
Oberonnal közös vadászkirándulásaink alkalmával ismerkedtem
meg vele és a hellyel. A fegyvereinkre mutatott: – De ezeket tegyétek
le valahol.
– Persze – mondtam, és a dobozos söröket rejtő hűtőnek dön-
töttem a lándzsát és a kardokat.
– Mit adhatok?
– Két Big Boyt! – A bár széles italkínálattal rendelkezett, a pa-
lackok mögött nagy tükörrel, de a vendégek elsősorban a jéghideg
csapolt sörért jártak ide. Perun és én kihúztuk a bárszékeket, és
gondosan kerültük a szemkontaktust a helyiekkel. Bennünket mére-
gettek, és azon tűnődtek, belénk kössenek-e, amikor Gabby nem fi-
gyel. Aztán éreztem, ahogy lassan elvesztik az érdeklődésüket. Talán
rájöttek, hogy egy ilyen súlyosan borotválatlan alak, mint Perun,
csakis súlyosan veszélyes lehet.
Gabby kihozta a söreinket, és Perun gyanakodva méregette.
– Ez a Big Boy?
– Pontosan.
– Ez nem vodka – észrevételezte.
– Most egy amerikai bárban van, szóval szokjon hozzá, hogy
ezt issza!
Perun körbejártatta tekintetét a bár vendégein, akik farmert és
pólót viseltek, és mind rendesen meg voltak borotválkozva.
– Szerinted nem lógok ki egy kicsit innen?
– Dehogynem! Persze udvariasságból tehetne egy kis erőfeszí-
tést… Egészségére! – A korsómat a korsójának koccintottam, aztán
inni kezdtem. Perun néhány nagy és hideg korty után hirtelen le-
csapta a poharat. Megborzongott, és néhány csepp legördült a sza-
kállán.
– Az amerikaiaknak ez ízlik?
– Állítólag az USA-ban ezt veszik legtöbben.
– Nem tudom, hogy ezért sajnáljam vagy tiszteljem őket.
– Szép kis dilemma, mi? – mondtam. – Hé, Gabby, használha-
tom a telefont?
Nekem is volt mobilom, de semmiképpen sem akartam bekap-
csolni, különben is minden bizonnyal halott volt. Gabby odaadta a
telefont, én meg fejből tárcsáztam egy számot, amíg Perun szemre-
vételezte a terepet. Volt mit nézni, a sörhűtő közelében lévő felszar-
vazott, felnapszemüvegezett nyúllal az élen. De akadt üvegszemű
pekari is, mert a döglött állatok az arizonai bárok elmaradhatatlan
műtárgyai voltak. A központi látnivaló egy tíkfa szobor volt, ami egy
Indian motorkerékpárt ábrázolt és láncokon lógott le a mennyezet-
ről. A hátsó traktusban két biliárdasztal várta volna a biliárdozókat.
A bár túlsó sarkában álló zenegépből egy Lynyrd Skynyrd-dal dü-
börgött.
Granuaile zavartan vette fel a telefont, mert nem ismerte fel a
hívószámot.
– Szia, én vagyok, visszajöttem – kezdtem. – Semmi név, oké?
A városban vagy, vagy még a Verde-folyót istápolod?
– Pár napja visszatértem.
– Nagyszerű. Akkor ugorj el értem Globe-ba, és vegyél fel a
Broad Streeten lévő Huddle bárban!
– Csapolok – mondta, ami azt jelentette, hogy a Rúla Búlában
van. – Most kezdődött a műszak.
– Itt az ideje, hogy otthagyd az állást.
– Már megint?
– Megint, de most örökre. Költözünk, és új életet kezdünk.
– Vagy úgy. A kutyát is vigyem?
A helyes válasz az igen lett volna, de szerettem volna utoljára
látni még az özvegyet, így ezt feleltem:
– Nem, majd együtt elmegyünk érte.
– Rendben. Egy óra múlva ott leszek.
Gyors volt és határozott. Bíztam benne, hogy sikerül befejeznie
a druidaképzést. Ami azt illeti, most már abban is csak reményked-
hettem, hogy én megélem a druidává avatását. Morrigan látomása
eléggé zavart, nem beszélve a Jézus által emlegetett következmé-
nyekről.
Mielőtt a második hívást megejthettem volna, Perun izgatottan
a fülembe suttogott.
– Van arizonai pénzed? Mert nekem nincs. – Milyen aranyos
volt tőle, hogy a számla miatt izgult!
– Ne aggódjon, Perun, a számla az én dolgom! – feleltem. –
Különösen, hogy meg sem itta a piáját.
– Oké. Köszönet érte. Nekem mennem kell, kicsit felderítem a
terepet és keresek egy helyet, ahol meghúzhatom magam.
– Máris? – Megköszöntem neki felbecsülhetetlen segítségét, és
azt kívántam, hogy Amerikában találjon egy várost tele kövér és sző-
rös nőkkel.
– Van ilyen hely? – kérdezte egyszerre csodálkozva és remény-
kedve.
– Biztos vagyok benne, hiszen ez a lehetőségek országa –
mondtam. Aztán kaptam még tőle néhány villámkövet Granuaile és
Oberon számára, majd levettem az álcát a parkolóban lévő szőrme-
palástjáról.
– Öröm volt megismerni magát – mondtam. – A kiruccaná-
sunkban maga volt az egyik legjobb dolog, ez biztos. Kevés olyan jó
fej istennel találkoztam eddig, mint amilyen ön.
– Te meg az egyetlen druida vagy, akivel valaha találkoztam. –
Először jó alaposan hátba akart döngetni, de aztán úgy döntött, hogy
az ölelés jobban illik a helyzethez, és barátságosan összeroppantott.
Mintha szőrös sziklák közé szorultam volna. Amikor a hátsó kijára-
ton át távozott, majdnem elnevettem magam a vendégek megköny-
nyebbült sóhaját hallva. Húztam egy nagyot a sörömből, hogy lep-
lezzem derültségemet.
Az alkohol megadta a bátorságot a következő hívás megejtésé-
hez. Beütöttem a számot, és megacélosítottam magam a nem túl kel-
lemesnek ígérkező beszélgetés előtt.
– Hal, én vagyok. Rossz hírem van.
– Már vártam a hívásodat. – A Tempei Falka új alfájának fe-
szült volt a hangja. – Tudok a rossz hírről, csak azt nem tudom,
mennyire rossz. Mindketten elhunytak, vagy csak az alfa?
– Még nem tudom. Találkozzunk, és nézd meg! Visszahoztam
őket és megtettem mindent, amit csak tudtam. – Megmondtam,
hogy talál meg, és hová hozza az új személyiket. – Egy furgonnal
gyere, vagy kérd kölcsön Antoine autóját! – mondtam a helyi hulla-
evő szellemre utalva, aki a halottakat egy hűtőkocsiban gyűjtötte.
– Még annyit mondj el, hogy sikerült-e bosszút állni!
– Sikerült, bosszút álltak. De nem tudtam tőlük megkérdezni,
hogy megérte-e.
– Attól tartok, nem érte meg.
– Én is így gondolom…
 Epilógus

Most mindenhol csapdát sejtettem, és Morrigan látomásának hála

gyakorlatilag félőrült lettem a paranoiától. Granuaile is nekiállt gú-
nyolódni folyamatos fejkapkodásomon, de csak félig tette viccelő-
désből, mert az idegességem őt is feszültté tette. Ingerült sóhajtásai
és szemforgatásai ellenére rá tudtam venni, hogy valahol jóval az
özvegy háza előtt parkoljon le, hogy beszélhessek Oberonnal a men-
tális kapcsolaton keresztül.
Oberon, hallasz engem?
„Atticus! Maradj, ahol vagy! Ne gyere ide!”
Ahelyett, hogy örült volna felbukkanásomnak, meglehetősen
ijedt volt. És ez nagyon nem volt rendben.
Miért, mi történt?
„Nem biztonságos. Majd én odamegyek hozzád.”
Az özvegy jól van?
„Nem, határozottan nincs jól, majd elmondom. El tudunk
húzni olyan gyorsan a városból, ahogy csak lehet?”
Igen, Granuaile kocsijában ülök, a University Drive közelé-
ben.
„Pontosan hol?”
A kérdésétől bekapcsolt a vészjelzőm. Mert mi van, ha nem is
Oberonnal beszélek? Nem tudtam nem gondolni a Terminátor 2 ide
passzoló jelenetére, ahol a T–1000-es a nevelőanya hangját utánoz-
za. Nem voltam benne biztos, hogy efféle csel nem alkalmazható-e
varázssíkon is, ezért óvatos maradtam, és újabb kérdést tettem fel:
Ki tudsz jutni a házból?
„Már kint vagyok, a hátsó udvaron.”
Ugorj át a kerítésen és gyere előre, de egyedül! Most!
„Nem kell kétszer mondanod!”
– Indítsd be a kocsit! – utasítottam Granuaile-t. Bólintott és el-
fordította a slusszkulcsot. Oberon néhány másodperc múlva egyedül
jelent meg az özvegy telkének szélén, először dél felé nézett a Roose-
velten, majd észak felé, ahol mi parkoltunk.
Látod a kék autót? Azok mi vagyunk.
„Jövök!” – Három másodperc alatt mozdulatlanságból csúcs-
sebességre kapcsolt. „Remélem, teli a tank! Mert addig kell men-
nünk, amíg ki nem fogy, aztán elrejtőzünk egy barlang mélyén!”
Miről beszélsz? – Kiszálltam a kocsiból, és kinyitottam neki a
hátsó ajtót. Meg sem állt egy kis simogatásra, egyből beugrott, és
csaholni kezdett Granuaile-nek, mielőtt becsuktam volna rá az ajtót.
„Gyerünk! Taposs a gázra! El kell tűnnünk, mielőtt észre-
vesz!”
Oberon, mi ütött beléd?! Fejezd be a hangoskodást! – Beugrot-
tam Granuaile mellé, és utasítottam, hogy tűnjön el a Roosevelt kö-
zeléből, aztán behúztam magam után az ajtót. Oberon viselkedése
magyarázatot követelt, de ha a dolog tényleg olyan sürgős volt, mint
jelezte, akkor nem lett volna bölcs dolog indulás előtt az okát köve-
telni. Ha félreértésről volt szó, még mindig visszatérhettünk.
Granuaile U-kanyart csinált, és a Universityn kelet felé kanyarodott,
a Rural Road irányába.
– Hová menjünk, sensei? – kérdezte, és a visszapillantó tükör-
be nézett.
– Arra a helyre, amiről már beszéltünk korábban – feleltem. –
Oberon azt mondja, ki kell jutnunk a városból. – Megfordultam az
ülésen, és további magyarázatért az ebemhez fordultam:
Na, most már elmondhatod, miért menekülünk! Mi történt az
özveggyel?
„Szóval, két nappal ezelőtt, vagy öttel, szóval nem vagyok
benne biztos, hogy hány napja történt a dolog, de meg mertem vol-
na esküdni rá, hogy az özvegy meghalt. Az ágyában aludt, és fur-
csa torokhangokat hallatott, de nem horkolás volt. Odamentem,
hogy megnézzem, mi van vele, de akkor már nem lélegzett, Atticus.
Megbökdöstem az orommal, megnyaltam az arcát, de semmi reak-
ció. A fülébe ugattam, de fel sem rezzent. Akkor meghallottam,
hogy kinyílik és újra becsukódik az ajtó. Megnéztem, ki jött be, nem
láttam senkit, ez elég fura volt, mert ajtócsukódást hallottam, és a
macskák nem növesztettek szembefordítható ujjakat. Körbeszag-
lásztam, és rothadt szagot éreztem, és az ajtó közelében hidegebb
volt, de arra gondoltam, lehet, hogy csak képzelődöm. Akkor meg-
nyikordult az ágy. Visszamentem az özvegy szobájába, és látom,
hogy felkelt.”
Mégis életben volt?
„Ami azt illeti, nem, nem hiszem. Nem hiszem, hogy ő volt.
Atticus, ő meghalt. Láttam, szagoltam és hallottam.”
Akkor ki mászkál a házban, ki etetett és engedett ki téged?
Ennek nincs semmi értelme.
„Fogalmam sincs, ki volt, de az biztos, hogy nem az özvegy.
Mert már nem beszél magában, nem simogat, és nem mondja, mi-
lyen jó kutya vagyok. Csak némán megetet, megitat, és néha kien-
ged. Elég hátborzongató.”
Lehet, hogy rossz passzban van, Oberon, néha depresszióba
esik.
„Annyira depressziós, hogy már nem is alkoholizál?”
Tessék?!
„Mióta a halottas ágyából felkelt, egy korty whiskey-t meg
nem ivott. És enni sem láttam. Hidd el, Atticus, hogy meghalt!
Akárki is mászkál a házban, biztosan nem Mrs. MacDonagh az.”
Előrefordultam, és a székembe süppedtem. Az egymást követő
sokkoktól nyitva maradt a szám, és távolba révedt a tekintetem.
– Sensei! Atticus! Mi a baj? – fordult hátra Granuaile, és szem-
öldökei közé az aggodalom árka ékelődött.
– Hajts tovább! – feleltem. – Oberonnak igaza van, sürgősen el
kell tűnnünk innen…