Vértanúk és keresztény identitás a 4.

századi görög enkómionokban

SIMONNÉ PESTHY MONIKA
BUDAPEST: CORVINA KIADÓ, 2021, 360 OLDAL
ISBN: 9-789631-367515

Simonné Pesthy Monika idén kiadott új könyve a Fontes Orientales – Keleti források
sorozatban jelent meg. A mű legfőbb témája a vértanúság megjelenése a konstantini fordulat
utáni egyházban, pontosabban a görög egyházatyák által elmondott enkómionokban
(enkómion = dicsőítő vers/beszéd). A szerző négy görög egyházi írót vizsgál részletesebben,
Nagy Szent Baszileioszt, Nüsszai Szent Gergelyt, Aranyszájú Szent Jánost és Amaszeiai
Asztérioszt. A könyv szigorúan ezen szerzők néhány enkómionjával foglalkozik, nem
vizsgálja a vértanúsággal kapcsolatos általános felfogásukat.
Az első fejezetben (pp. 15-75) Pesthy az előzményeket tárgyalja, ez képezi a vizsgálódás
alapját, általánosságban szól a vértanú narratívákról. A mártírológia virágzása a konstantini
fordulat után következett be, az egyház fontosnak érezte a mártírokat, hiszen őket tartották a
kereszténység akkori helyzete megalapozójának, ők hozták el az egyház győztes korát. Ezen
korszakhoz köti egyes vértanútörténetek kiszínezését, kiegészítését, illetve új vértanúk és
vértanútörténetek kialakítását is. A vértanúkultusz is ekkor kezdett el igazán elterjedni, bár
sokkal régebbre nyúlnak vissza az előzményei, erre hozza fel példaként Polükarposz szmirnai
püspök vértanúaktájának egy részletét (MPol 18.31). Arra is rámutat, hogy a vértanút nem a
valóságosan megélt történeti tapasztalat, hanem az elbeszélt történetek teszik. A
vértanúaktákban (és a vértanúkról szóló beszédekben) szerinte nem elsődleges a történeti
hitelesség, és nem is lehet őket fenntartás nélkül történeti dokumentumokként kezelni, hiszen
ezek nem csak a történtek leírásai, hanem értelmezései is, a szenvedéstörténetet a szerzője
mindig értelmezi és akár aktualizálja. Pesthy három témát vizsgál az első fejezetben: a
Konstantin előtti mártírológia mítoszait, a korai vértanú-narratívák toposzait és az enkómion
műfaját, retorikáját. Az első témával kapcsolatban a szerző az alábbi mítoszokat emeli ki:
 Az üldözött igaztól az üldözött egyházig
 „Önkéntes” vértanúság és a vértanúk egyháza
 A vértanúság, mint áldozat
 A vértanúság mint kozmikus harc
 Túlvilági jutalom
 A vértanú mint közbenjáró
A mártírológia toposzai között említi például azt, hogy a vértanú szenvedését mindig hatalmas
tömeg kíséri figyelemmel, a vértanú mindig szenvedni és meghalni akar, az ítélkező római
hivatalnok mindig feldühödik a mártír hitvallásán és mindig vadállatiasan viselkedik. Az
enkómion retorikájával kapcsolatban pedig arról ír, hogy a keresztény enkómionok igen
erőteljesen követték a pogány enkómionok felépítését, illetve megállapítja az enkómionokban

1
„Az Úr megadja nekünk, hogy itt összegyűlve örömmel és vidámsággal megünnepeljük a vértanú születésnapját
azok emlékére, akik már megvívták a harcot, és azok edzésére és felkészítésére, akik a jövőben fogják.” (lásd 19.
oldal)
leginkább felhasznált legfontosabb stilisztikai alakzatokat is.2 Azt is megfogalmazza, hogy az
enkómionok nemcsak a tanítás eszközei voltak, hanem a meggyőzés és a hívők feletti
hatalomszerzés eszközei is.
A második fejezetben (pp. 76-137) Pesthy Nagy Szent Baszileiosz négy enkómionját 3 elemzi
a fent felsorolt szempontok alapján, hozzávéve a történeti igazság kérdését. A Julittáról szóló
homília elemzésében leginkább arra tér ki, hogy Baszileiosz amellett, hogy igyekszik a
vértanú kultuszát megalapítani, Julitta szájába adja4 saját elképzelését az ember teremtéséről
és arról, hogy a nők is ugyanolyan dicsőséges tettekre képesek, mint a férfiak. A Gordioszról
szóló enkómion esetében a legérdekesebb meglátása az az, hogy ebben a beszédben
Baszileiosz a pogány és a keresztény életforma összecsapását ábrázolja, miközben ő maga is
az enkómion pogány eszközeit használja. A negyven katona vértanú esetében Baszileiosznak
szintén van egy olyan szándéka, hogy az anyja, Emelia által pontoszi birtokukon megalapított
kultuszt Kaiszareiában is meghonosítsa. Szerinte ezen enkómionban Baszileiosz kívánatosnak
tartja az önkéntes vértanúságot, illetve azt a fajta öngyilkosságot is, amelyet az őr követ el, aki
beáll a vértanúk közé, holott senki sem kérte.5 Baszileiosz igen látványosan írja le a vértanúk
fagyhalálát, azonban a szerző rámutat, hogy leírása nem felel meg a fagyhalál valós
jellemzőinek. A Szent Mamaszról szóló enkómion esetében nem volt cél a kultusz
létrehozása, hiszen már valószínűleg virágzó kultusza volt. Az összefoglalásnál rámutat a
szerző, hogy Baszileiosz igyekezett fenntartani vallási szempontból az „antivilág” ideológiát,
emellett azonban támogatja a vértanúk „normál” világban való elhelyezkedését, hiszen
propagálja a szentek segítségül hívását a mindennapokban.
A harmadik fejezetben Nüsszai Szent Gergely (pp. 138-198) hat enkómionját vizsgálja. 6
Pesthy rámutat, hogy ezen enkómionok nem teljesen tudják megmutatni Gergely felfogását,
mert a negyven vértanúval kapcsolatos homíliáiban erősen Baszileiosz hatása alatt áll, az
Istvánról szóló két enkómion esetében korlátozza a történet újszövetségi leírása, a
Theodóroszról szóló enkómion esetében pedig vannak kételyek a szerzőséggel kapcsolatban.
Annyi azonban bizonyos, hogy Gergely igen jó retorikai képzést kapott, és saját teológiai
nézeteit igyekszik érvényesíteni egyes enkómionokban, például István és Theodórosz
esetében a negyedik századi teológiai viták részesévé teszi őket, mint a nikaiai ortodoxia
védelmezői az eretnekekkel szemben (aktualizálás). Hasonlóan Baszileioszhoz, Gergely is
követendő példaként állítja hallgatói elé a vértanúkat, azonban ez nem követel meg tényleges
meghalást, sokkal inkább „szándékot” és a vértanúság utáni vágyat. A püspök igyekszik
elérni, hogy hallgatói szinte maguk előtt lássák a vértanúk szenvedését, célja a
„látványosság”.7 Gergely szintén két világ között áll, ő és hívei jól érzik magukat a normál

2
Ilyenek például a hüperbolé (túlzás), periphraszisz (körülírás), ekphraszisz (leírás), hasonlat és paralelizmus.
3
Julitta vértanú, Gordiosz vértanú, a negyven (katona) vértanú, Szent Mamasz.
4
Ez a proszópopoiia, azaz fiktív beszéd.
5
Külön hátborzongató szerintem a történetben egy anyának a viselkedése, aki saját fiát küldi vértanúságba, amit
nehezen lehetne nem gyilkosságnak tekinteni, még ha Krisztusért is áldozná fel a fiát.
6
Három enkómion a fentebb említett negyven vértanúról szól, két enkómion István vértanúról, egy pedig
Theodórosz vértanúról.
7
Ez egyébként nem ismeretlen, hiszen a görög és római pogány retorikában is jelen volt a látványosság, a
gyönyörködtetés, a történet „életre keltése” a hallgatóság számára, mint cél. A rómaiaknál ezt nevezték úgy,
hogy evidentia. Hasonlót érdekes módon Pál apostol is leír, amikor azt írja a galatáknak, hogy „kiknek szemei
előtt a Jézus Krisztus úgy íratott le, [mintha] ti köztetek feszíttetett [volna] meg?” (Gal 3:1; KGF) Tehát Pálék is
úgy beszéltek a hallgatóságnak a megfeszítésről, mint ha előttük történt volna meg, ez pedig ugyanolyan, mint a
retorikai értelemben vett „látványosság”.
világban, de enkómionjaiban a vértanúk az „antivilág” ideológiát képviselik és a püspök is
propagálja ezt.
A negyedik fejezetben (pp. 199-264) Aranyszájú Szent János négy enkómionját elemzi
részletesebben.8 János a retorika esetében nem követi szorosan az enkómion szabályait, de sok
költői eszközt használ. Vannak olyan metaforái, melyek meglepőek, és már-már inkább
kellemetlenek vagy nevetségesek (például a máglya mint festék, vagy a szentek mint tánckar).
Emellett Jánosnál is jelen van a vértanú halála mint látványosság, illetve a vértanú, mint
Krisztus katonája felfogás, valamint hangsúlyosabban megjelenik az az elképzelés is, hogy a
vértanú az egy kozmikus harc részese, nemcsak pogányokkal küzd, hanem démonokkal is. A
vértanú nála is példakép, követendő minta, azonban nemcsak tényleges halállal lehet követni,
hanem a szenvedélyek megfeszítésével és az anyagi/világi dolgok megvetésével is. Az
aszketikus életet egy szintre helyezi a vértanúsággal. Kevés hangsúlyt kap azonban a vértanúk
közbenjárói tevékenysége, a földi dolgok esetében nem jelenik meg a vértanú, mint
megsegítő, de az Istennél való közbenjárás sincsen annyira előtérbe helyezve, bár ez azért
megjelenik. Pesthy hozzáteszi, hogy megjelenik a vértanúk maradványainak tisztelete is,
mondhatnánk az ereklyekultusz, hiszen a maradványokhoz csodákat és démonűzést is köt
János, aki azonban ezt igyekszik az Ószövetségre visszavezetni. Jánosnak az öngyilkos
vértanúsággal kapcsolatban kettős a véleménye. Alapvetően elítéli az öngyilkosságot, de nők
esetében tisztaságuk megőrzése érdekében dicséretesnek tartja ezt a menekülési formát, akár a
tényleges vértanúság megtörténte előtt is. Azt a fajta öngyilkosságot, ami pont a vértanúságra
irányul (például amikor a Makkabeus fivér beleveti saját magát a tűzbe), szintén dicséretesnek
tartja.
Az ötödik fejezet (pp. 265-308) Amaszeiai Asztériosz három enkómionját mutatja be. 9
Asztériosznál a legerősebb talán a kozmikus harc képe, amely szerint az egész történelem egy
nagy küzdelem Isten és a Sátán között, a vértanúk is halálukkal/áldozatukkal legyőzik a
gonosz erőit. A mártíroknak jutalom jár, jutalom reményében vállalják a szenvedést, de
Asztériosz nem fejti ki bővebben, mik ezek a jutalmak. Továbbá a vértanúk emberi
ellenfeleivel szemben (István esetében a zsidók, a többiek esetében a pogányok) az
egyházatya nem fogalmaz meg gyűlölettel teli kirohanásokat (ellentétben például Nüsszai
Gergellyel, aki igen keményen fogalmaz a zsidókkal szemben), csupán egy-két ellenségesebb
megjegyzést olvashatunk enkómionjaiban. Asztériosz inkább érvekkel kívánja a pogányokat
meggyőzni, el akarja érni megtérésüket. A vértanúk áldozati szerepe Asztériosznál is
megjelenik, viszont olyan dolgok, mint például a radikális vértanúság nem kapnak szerepet,
Asztériosz ezekről nem beszél. Hasonlóan Nüsszai Gergelyhez, Asztériosznál is a vértanúk
mint a nikaiai-konstantinápolyi teológia védelmezői lépnek fel, például István látomásának
magyarázata során Asztériosz röviden elmagyarázza a Szentháromság ortodox felfogását,
ráadásul ezt a magyarázatot nem István szájába adja, hanem maga mondja el. Nem jelenik
meg ezentúl a földi élet értéktelensége, nincs hangoztatva az, hogy a vértanúk megvetik az
életet. Asztériosznál különleges módon a vértanúk elsődleges „feladata”, hogy ünnepeket
adnak a keresztényeknek, tehát az, hogy az életet könnyebbé és vidámabbá tegyék: a
keresztények vidámságban ünnepelhetik őket és a gonosz felett aratott győzelmüket. Végül
Pesthy megemlíti, hogy természetesen megjelenik a vértanúk közvetítő szerepe is, a hozzájuk
8
Ezen enkómionok Babülaszról, Antiókhiai Szent Pelagiáról és Drosziszról szólnak, illetve van egy olyan
enkómion, melynek az a címe, hogy „Enkómion az összes szentről, akik az egész világban vértanúságot
szenvedtek”.
9
Ezek Phókasz vértanúról, a szent vértanúkról és István első vértanúról szólnak.
fordulókat minden dolgukban igyekeznek megsegíteni, azaz az élet minden területén. Az
emberek társai, segítői a földi életben, Asztériosz pedig azon fáradozik, hogy kultuszukat
erősítse és terjessze.
Az „Összefoglalás” részben (pp. 309-335) Pesthy újra végigveszi a könyv elején található
szempontok alapján az enkómionokban elhangzottakat és a vizsgált egyházatyák felfogását.
Szerinte a vértanúk teljes mértékben megtalálták a helyüket a konstantini fordulat utáni
világban, hiszen szépen lassan az emberek mindennapi segítői, támogatói lettek. Emellett
azonban Baszileiosz, Nüsszai Gergely és Aranyszájú János esetében erősen megjelent az
„antivilág” ideológia, igyekeztek azt fenntartani és arra irányították rá részben a figyelmet,
hogy a vértanúk a lemondás és a szenvedés mintaképei, és ebben a híveknek követni kell őket.
A „normál” világ és az „antivilág” szembenállása ez. Baszileiosz és Gergely esetében a szerző
szerint a kettő álláspont közötti felfogást láthatunk, az „antivilág” felfogás érvényesül ugyan
teológiailag, de eközben propagálják a mártírok segítségül hívását is bizonyos problémák
esetében. Aranyszájú Szent János inkább az „antivilág” képviselője, Asztériosz pedig ennek
pont az ellentéte, ő inkább a „normál” világ mellett áll ki, és a vértanúkat is ebben helyezi el,
az „antivilág” felfogás tőle idegen.
Lezárásként az „Exkurzusban” (pp. 336-349) a szerző röviden összefoglalja a vértanú
fogalom további alakulását és külön kitér a magyar mártírológia rövid történetére, egészen
elmenve az 1956-os mártírokig és az aradi vértanúkig, de nem felejtve ki a protestáns
mártírológia néhány aspektusát sem. A könyv végén pedig egy összefoglaló bibliográfia áll az
olvasó rendelkezésére (pp. 351-359).
Összefoglalva, Pesthy Monika könyve egy nagyon részletes és olvasmányos munka. A
vértanúsággal kapcsolatban rengeteg hasznos információt és forrást tartalmaz, többek között
az enkómionok nagyobb részének teljes szövegét. Bátran ajánlom a könyvet olyanoknak, akik
a vértanúság történetével és teológiájával akarnak foglalkozni, főleg mert árnyalhatja a
vértanúk koráról és kultuszáról kialakult képet. Azoknak is bátran ajánlom a könyvet, akik az
egyházatyák retorikai „fogásai” iránt érdeklődnek, mert ezen mű ahhoz a témához is
szolgálhat érdekes adalékokkal. A szöveg viszonylag könnyen megérthető, a fejezetek végén
található összefoglalások pedig remekül megkönnyítik az információk feldolgozását,
átismétlését. A bibliográfia teljesen rendben van, a témát illetően kifejezetten jó szakirodalmat
sikerült összegyűjtenie a szerzőnek, melynek nyomán az érdeklődő tovább tudja folytatni a
kutatást.
Besztercei Márk