Copyright © Anne L.

Green
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!
A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:
A remény hajnala 2015, 2017
A sötétség fogságában 2015, 2018
Eltitkolt múlt 2016
Viharos érzelmek 2016
Törékeny vonzerő 2017
Elvarratlan szálak 2017
Borítóterv: Faniszló Ádám
Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektor: Drabon Zoltánné
Tördelés: {#}
Álomgyár Kiadó, Budapest, 2018
Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
ISBN: 978-615-5763-28-1
 Ajánlom azoknak, akik a játék élvezetéért játszanak, és
azoknak is, akik túl komolyan veszik az életet. Ne
feledjétek, nincsenek írott szabályok, mert azokat mi
magunk alkotjuk. Bele kell kóstolni a vereség ízébe is.
Fogadjátok el, de ne adjátok fel, inkább nyissatok új
játszmát! Az ördögi játszma elkezdődött, de egyszer
angyali véget ér.

Reggie
Két dologhoz értek:
a játékhoz és a nőkhöz

„Szenvedély nélkül az ember csak lappangó

erő, bennem viszont buzog az életkedv.
Bűntudat nélkül hódolok a női nem által keltett
buja vágyaimnak, és gátlások nélkül elveszek
mindent, amit nyújtanak nekem. Ha minden
íratlan törvényt betartanék, elveszíteném a
lényeget. A szabadságom.”
(Henri-Frédéric Amiel)
– Mondd csak, Reggie, nem unod még ezeket a kisded
játszadozásokat? – vágta be a limuzinom ajtaját a legjobb
barátom.
– Mire gondolsz, Juke? – szaporáztam meg a lépteim.
– Erre a kis nőcskére – bökött az előttem tipegő szőke
cicababára. Olyan hangsúllyal mondta, mintha a csaj nem
hallhatta volna. Hangosan kacagtam fel a megjegyzésén.
– Csak nem féltékeny vagy? Már a tiéd lehet – vontam meg
a vállam. – Sőt, megkérlek, hogy szabadíts meg tőle! –
vigyorogtam, mialatt beléptem a Bellagio Casino bejáratán,
ahol már törzsvendégnek számítottam.
 – Annyira közönséges tudsz lenni – vágta oda álszenten.
Pontosan tudtam, amint alkalma nyílik rá, ő is meghúzza majd
a pénzért mindenre kapható hölgyeményt.
– Most az autóban történtekre célzol? Talán zavart? –
sandítottam felé.
A legújabb kísérőm, vagyis sokkal inkább játékszerem
ugyanis a lábaim közt a száját nem éppen a rendeltetésének
megfelelően beszédre használta, más módszert alkalmazott,
hogy biztosítson engem arról, hogy számára nincsenek
határok.
– Hagyjuk! – csóválta a fejét. – De nem gondolod, hogy
ideje lenne már komoly dolgokkal is foglalkoznod?
– Most is ezt teszem – vontam meg hanyagul a vállam.
– Mivel? Azzal, hogy bulizol és szórod a pénzed? – A
hangjából kihallatszott a megvetés. – Egyszer az is elfogy.
– Nem hinném, hogy ehhez neked bármi közöd lenne –
néztem rá olyan tekintettel, hogy értse, hol a helye. Habár évek
óta a legjobb barátom volt, akadtak helyzetek, amelyekbe még
neki sem hagytam beleszólást.
– Ideje lenne már megállapodnod, és komolyan venned a
nőket.
Tettetett meghökkenéssel torpantam meg. Minden bizonnyal
elment az esze. Szembefordultam vele és hangos nevetésben
törtem ki.
– Te lázas vagy, öregem, vagy csak megbolondultál. Ezt
nem gondolhatod komolyan.
– Reggie, az élet rövid és egy napon azon kapod majd
magad, hogy végtelenül magányos vagy. Eljön majd az idő,
amikor a húszas lányok észre sem fognak venni.
– Te most csak hülyéskedsz velem, ugye? Amíg ez tele –
lobogtattam meg előtte a bankkártyám –, nem kell attól
tartanom, hogy nem vesznek majd észre a csajok.
Megállapodás, hah! – forgattam a szemem. – Ha bolond
lennék. Pont neked magyarázzam, hogy a kurvák még mindig
olcsóbbak, mintha megnősülnék? A kötöttségekről és a
problémákról, amit egy nő okozhat, nem is beszélve. Nem
hiányzik egy ragadós, féltékenykedő, rinyáló liba, aki megfojt
a „szeretetével” – mutattam idézőjelet az ujjaimmal.
– Reggie, én hiszem, hogy te ennél többre vagy hivatott. Ez
előbb-utóbb unalmas lesz.
– De még nem az – csaptam a vállára. – Hozd nekem a
zsetonokat! Játszani fogunk! Méghozzá nagy tétekben. Ez
mindig jó móka – léptem el tőle, meg sem hallgatva az
érveléseit. Nem volt kedvem a szent szövegekhez. Az én
életem erről szólt, és élveztem. Eszem ágában sem volt ezen
változtatni. Komoly üzletember legyek? Én? Ugyan már! Na,
az lenne csak unalmas! Maximálisan kihasználom a helyzetet,
hogy gazdagnak, győztesnek születtem. Tekintetemmel már a
legközelebbi pókerasztal játékára koncentráltam. Nyerni
jöttem és én nyerni is fogok! Én mindig diadalmasan távozom,
és minden esetben megkapom, amit akarok. Ennél nem adom
alább.
Pár órával később a hangulat körülöttem és a pókerasztal
körül már a tetőfokára hágott. Folyamatosan emeltem a
téteket. A kaszinó hoszteszei kitüntető figyelmét élveztem. Az
alkalmazottak igyekeztek kivétel nélkül a kedvemben járni,
szinte királyként kezeltek, és ez a bánásmód igencsak ínyemre
való volt. Szerettem a kivételezettséget és a körberajongást.
Most is mámorban úsztam és hagytam, hogy a hölgyek szórják
helyettem is a pénzem. A tekintetemmel a tömeget vizslattam,
Juke-ot kerestem, aki már az este elején eltűnt. Kicsit
idegesített az utolsó beszélgetésünk. Ez nagyon nem vallott rá.
Vajon mi üthetett belé?
A bárpultot pásztáztam, amikor is megakadt a szemem egy
csinos fiatal nőn. Mosolygós, szikrázóan zöld tekintete
váratlanul összeakadt az enyémmel. Összeforrt a pillantásunk,
majd elkapta rólam és újra a partnerének szentelte a figyelmét.
Hosszan, szemérmetlenül bámultam. Úgy tűnt ki a tömegből,
mint a legfényesebb csillag az égbolton. Szemrevaló teremtés –
nyugtáztam. Alaposan végigmértem. Testhez tapadó fekete
egyenruhája kihangsúlyozta varázslatos idomait, vörös rúzsa
pedig azonnal a szépen ívelt szájára vonta a figyelmemet.
Tehát itt dolgozik. Remek! Szikrázó szem és csábító ajkak…
mesés test és formás lábak. Jöhet! Ahogy a magas sarkú
cipőjében illegett, kirajzolódtak az izmos combjai. Hmm…
csinos kis darab. Ínyemre való falat. Egy idősödő férfi
társaságában látszólag remekül szórakozott. Hangos
kacagásban döntötte hátra a fejét, majd a hosszas
szuggerálásom eredményeként újra felém sandított. Helló! –
vetettem be a féloldalas mosolyom. Bájos arckifejezése
váratlanul eltűnt, de nem eresztettem. Hosszan tartottam fogva
a tekintetemmel. Feszengett, kihúzta magát, majd mintha csak
zokon venné az érdeklődésemet, szinte hátat fordított nekem.
Mi a fene? – hőköltem hátra. Megszoktam, hogy velem
kacérkodni szoktak, nem pedig lerázni. Minden nő az én
figyelmem felkeltésén munkálkodott. Engem nem szokás
levegőnek nézni – forgattam a szerencsezsetonom egyre
gyorsabban az ujjaim közt. Ki ez a kiscsaj? Minden bizonnyal
még nem tudja, ki vagyok – csaptam le a játékszerem az asztal
lapjára. Sebaj, ezt sürgősen orvosolni fogjuk. Most azonnal
megtudja. Elhatároztam, elérem, ő sem lesz kivétel. Öt percen
belül a kegyeimért fog versengeni. Összehúzott tekintettel
intettem a mellém rendelt frivol kísérőlánynak.
– Az igazgatóval akarok beszélni. Most! – ellentmondást
nem tűrően mordultam rá kissé frusztráltan. Nekem nem
mondhatnak nemet, és főleg senki nem nézhet rajtam keresztül.
A megszeppent nő engedelmesen bólintott, majd gyorsan el is
viharzott. Egy kis idő elteltével Colemannel, a kaszinó
igazgatójával a nyomában tért vissza.
 – Mr. Reynolds! Üdvözlöm! Remélem, mindennel elégedett
– bájolgott negédesen. Az ujjammal a bárpult felé böktem
egyenesen a bosszantó csinibaba felé, aki azóta sem pillantott
rám.
– Áh, ő Victoria Sawyer, csak pár hete van nálunk. Azért
nem láthatta még, mert az utóbbi időben kissé hanyagolt
bennünket.
Nem törődve a burkolt szemrehányással közöltem vele:
– Őt szeretném ma estére.
– Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet lenne – pillantott
egyenesen a szemembe, mintha azt akarná sugallni, hogy ő
nem az a fajta lány. Minden nő azt hangoztatja, hogy ő nem
olyan. Nem is tudom, ki lepődik meg jobban, amikor
bebizonyosodik, hogy de bizony, ő is olyan. Én többnyire nem.
– Azt javaslom, válasszon másikat! – fűzte még hozzá.
A szemöldököm az egekbe szaladt. Ez most elutasított? A
kaszinó szénája nem állt éppen a legjobban, éppen ezért
törekedtek annyira a milliomos vendégek kedvében járni.
Felálltam és jelentőségteljesen megigazítottam a zakómat.
– Azt majd a hölgy eldönti. Mi maga, erénycsősz? – vágtam
oda.
– Nézze, Mr. Reynolds, mindig kellő körültekintéssel
válogatjuk meg a kísérőit, de…
– Jól értem, hogy maga most nemet mond nekem? –
tekintélyt parancsolóan, lesújtóan villogtattam felé a szemem.
Azonnal vette a lapot.
– Nem. Szó sincs róla – idegességében mélyeket sóhajtott. –
Azonnal intézkedem – sütötte le a tekintetét, és beletörődve
indult el az érintett hölgyemény felé. Na, ugye! Mindig a pénz
beszél…
 A tekintetemmel követtem, ahogy Coleman felvilágosítja a
csinibabát a kialakult helyzetről, aki most már kíváncsi
pillantást vetett felém. Az igazgató magára erőltetett
nyugalommal letelepedett a bárszékre a nő helyére az idős
férfi mellé, miközben vágyaim aktuális tárgya határozott
léptekkel közeledett felém. Tudtam én! Ahogy a tekintetembe
fúrta gyönyörű, szelíd, smaragdzöld szemeit, különös
borzongás futott rajtam végig. Az ártatlan pillantása
felcsigázott. Victoria. Vicky… Jó kis estének nézünk elébe! A
testem, ahogy felém tartott, egyre forróbb és forróbb lett.
Minden mozdulata csábítóan dögös volt. Rettentő furcsa.
Démoni! Ez kedvemre való kihívás lesz. Szerettem a jónak
tűnő rossz lányokat. Mindegyik el akarta hitetni az emberrel,
hogy ő más. Hát persze hogy az. Az egyiknek szőke haja van,
a másiknak barna. A különbség ezzel ki is merült. Ezt a lányt
azonban nem tudtam ilyen egyszerűen besorolni, és nemcsak a
szőkésbarna haja miatt, hanem mert látszólag az a fajta tartás
volt benne, amivel elérte, hogy ne csak egyszerűen felfigyeljek
rá, hanem fel is pörögjek tőle.
– Mr. Reynolds? A nevem Victoria Sawyer – nyújtotta a
kezét barátságosan. Megfogtam, de mintha áramütés ért volna,
egy pillanattal később vissza is rántottam.
– Reggie Reynolds – erőltettem magamra nyugalmat, és
tekintélyt parancsolóan néztem rá. Azt akartam, hogy tudja,
miféle fickóval van dolga. Közelebbről megcsodálva, képtelen
volna levenni a tekintetem festői arcáról.
– Mr. Coleman már tájékoztatott, hogy ki maga – mért
végig jelentőségteljesen.
Tényleg egy apró fintor rándult a szája szélén?
– Ne pocsékoljuk az időt felesleges köröket futva –
biccentette oldalra a fejét. – Nos, miben segíthetek magának?
Hol kezdjük? – A hangja bársonyos volt, minden idegszálam
megfeszült tőle. Hogy hol kezdjük? Volna elképzelésem.
Szokásos magabiztosságom ellenére most mégis szükségem
volt egy pillanatra, hogy összekapjam magam, így
határozottan az egyik rulettasztal felé tereltem. Biccentett,
majd megindult előttem, így volt alkalmam hátulról,
közelebbről is megcsodálni a bájait. Hosszan elidőztem a
formás fenekén. Feljebb vándorolva a merészen kivágott
hátrészre meredtem. Nincs rajta melltartó. Habár nem olyan
régen elégültem ki, éreztem, legjobb lesz hamar fedezékbe
vonulni, ha nem akarok közbotrányt okozni. Régen
találkoztam már olyan nővel, aki a puszta létezésével ilyen
szinten felkeltette volna a férfiasságom. Ledobtam magam az
egyik székre, ő pedig szorosan mellettem állt meg. Ahogy
felém nyújtott egy pohár whiskey-t, az illata megbabonázott,
és egy pillanat alatt elárasztotta az érzékeim. Az érintése
villámcsapásként áradt szét bennem. Kiszállt a fejemből
minden vér és másodpercek töredéke alatt máshová vándorolt.
A szentségit! Egyben húztam le a pohár tartalmát, mire felvont
szemöldökkel méregetett.
– Jól van? – érdeklődött aggodalmas arckifejezéssel. A
hangja tovább rontott a helyzeten. Megbűvölve éreztem
magam. Rögtön éreztem, hogy valami baj van velem.
– Persze – feleltem színlelt határozottsággal, majd a
rulettnek szenteltem a figyelmem. Gyorsan magamra kellett
találnom. Uralnom kellett a helyzetet.
A rulett volt a legközkedveltebb szerencsejáték ebben a
kaszinóban. Pofonegyszerű szabályai miatt vált népszerűvé.
Nem kell különösebb agyalás hozzá. Minden cellához szám és
szín tartozik, ezek különböző kombinációjára helyezik fel a
játékosok a téteket. Hihetetlen összegek landoltak pillanatok
alatt az asztalon, melyek hatalmas nyereményekkel
kecsegtették a játékosokat. Hamar pörögtek egymás után a
tétek, és ennek köszönhetően én is lassan magamra találtam.
Időnként összeakadt ugyan a tekintetem a kis jelenéssel, de ő a
bosszantásomra igyekezett a kontaktust a minimálisra
csökkenteni. Nem tetszett, hogy amióta csak megláttam, ő
uralta a terepet. Sürgősen a kezembe kellett vennem az
irányítást. Összegyűjtöttem a legnagyobb értékű zsetonokat az
asztalról.
– Már végzett is? – vont kérdőre, és végre újra mélyen a
szemembe fúrta a tekintetét. Tudtam jól, hogy az ő dolga
engem minél tovább az asztalnál tartani, hiszen minél többet
játszom, annál nagyobb az esély, hogy veszítek és ezzel a
kaszinó bevételét növelem. Ördögi vigyorral a képemen a
fejem ráztam.
– Még csak most jövök bele – kacsintottam felé, ő pedig a
kezemben lévő zsetonokra pillantva elismerően hümmögött.
– Maga aztán tud élni, Mr. Reynolds – szaladt ki a száján,
de gyorsan az ajkába is harapott. Ezzel ismét sikerült
kizökkentenie. Bosszúsan szitkozódtam magamban.
Elképesztő, hogy ennyi év csajozás után még volt nő, aki
képes volt ilyet kihozni belőlem.
– Inkább úgy fogalmaznék, szeretek – válaszoltam az előbbi
megjegyzésére. A legtöbb nő odavolt a veszélyesen élő
pasikért, akik nem riadtak meg az esetleges kockázatoktól. Le
akartam őt nyűgözni. Bármi áron. Intettem, hogy adja ide a
kezét. Vonakodva, de felém nyújtotta. Felfordítottam, majd a
tenyerébe nyomtam a zsetonokat. Aggodalmasan, kérdőn
pillantott felém.
– Most maga jön – intettem a fejemmel az asztal felé.
– Én nem játszom, Mr. Reynolds. A matek nekik dolgozik –
bökött a krupié felé. – A nehezen összekapart nyereséget
gyorsan elviszi egyetlen peches sorozat – akarta visszaadni a
pénzt.
– Hitetlen – ráztam a fejem. – Ez nem a maga pénze, az
enyém. A maga számára nincs tétje a dolognak. Egyébként
pedig érzem, hogy maga szerencsét hoz nekem – hajoltam
közelebb és ördögien suttogtam a fülébe. – Itt vannak ezek a
zsetonok. Tegyen fel mindent egy mezőre! – csábítottam.
– Ez rengeteg pénz és én nem kockáztatok – hüledezett.
Tudtam jól, mi a pálya. A hoszteszek csak óvatosan
csinálhattak ilyesmit. Ha egy ügyfél berágott amiatt, hogy
eljátszották a pénzét, komoly gondjai lehettek a kaszinónak.
Többnyire annyi volt a dolguk, hogy biztassák a játékosokat a
további tétek feltételére.
– De én igen, és ez az én pénzem – erősködtem. – Nem
azért vagyok itt, hogy milliomos legyek, hiszen már az
vagyok, hanem hogy jól érezzem magam. Lássuk be, a főnökei
fognak a legjobban örülni, ha elveszíti. Gyerünk, tegye csak
fel! Magának nincs vesztenivalója – noszogattam. Lepillantott
a zsetonokra, majd felém kapta a fejét.
– Ez több mint a fogadási plafon. Ennyit nem tehetek fel
egy mezőre – kerekedtek ki a szemei.
– Azt gondolom, ez esetben kivételt tehetünk – pillantottam
a kaszinó közelben álló igazgatójára, aki helyeslően bólintott a
kipirosodott arcú kísérőm felé. Éreztem, hogy sosem hozták
még ilyen helyzetbe. Izgatott a tudat, hogy én ismertethetem
meg ezzel az élménnyel. Látszott rajta, habár vagány csajnak
tűnt, legbelül azért csak egy félénk kis nyuszi volt.
– Ha nem jön be a választott szín, akkor garantáltan
elbukom a pénzét – morfondírozott.
– Ilyen az élet – néztem mélyen a szemébe. Tetszett nekem
ez a nő.
– De ha hatszor piros jött ki, mennyi az esélye, hogy
hetedjére is piros fog kijönni? – tanakodott.
– 50 százalék – vágtam rá.
Elgondolkodva ingatta a fejét.
 – Téved. Ha 50 százalék lenne az esély, akkor nem is lenne
rossz biznisz! De ott van a nulla is, ami miatt hosszú távon
bukni fog – összeszűkült a szeme. – A bank pedig garantáltan
nyer – fejezte be az előző mondatát. – Nem akarok ünneprontó
lenni, de nem ezen fog meggazdagodni. A nulla a rulettben se
nem piros, se nem fekete, nem is páros, nem is páratlan. Fel
kell önt világosítanom, hogy átlag minden harminchetedik
pörgetés a kaszinó tiszta haszna. Vagyis messze nem 50
százalék a nyerési esélye.
Most ki is akar itt kit lenyűgözni? Hangos kacagásban
törtem ki. Ma este tényleg remekül szórakozom. A legtöbb nő
gondolkodás nélkül, lelkesen dobta volna bármelyik mezőre a
pénzem, mialatt kéjesen hozzám dörgölőzik, de ő nem.
Megfogtam a kezét, benne a zsetonokkal.
– Az élet csak egy játék. Maga dönti el, hogy játékos vagy
játékszer lesz benne – csábítottam. – Játsszon! Szűz keze van,
ha jól sejtem. A szűz lányoknak pedig mindig szerencséje van
– kacsintottam rá, mire lesütötte a szemét. Igen, ez a nő is
határozottan olyan, mint a rulett… Megteszem a tétjeimet, és
vagy bejön, vagy nem, de én kockáztatok, hiszen nincs
veszítenivalóm.
Egy pillanattal később felkapta a fejét, elszántan behajolt az
asztalra és mindent feltett a nullára. Alaposan megfigyeltem
őt. Kecsesen ringatta a csípőjét, kacéran megvillantotta a
combfixét. A nyálamat csorgattam, ahogy behajolt a
rulettasztalra megtenni a tétjét. A mély dekoltázsa belátást
engedélyezett a domborulataira, kerek fenekén pedig kihívóan
feszült a leheletvékony anyag. Elállt tőle a lélegzetem.
Innentől kezdve nem érdekelt semmi, csak hogy
megkaphassam. Hú, mekkorát fogok ma élvezni!
Tátott szájjal meredtem rá. Magabiztosan, felvont
szemöldökkel, kihívóan nézett rám. Hosszú combok, derékig
érő szőkésbarna hajzuhatag. Mégis ki tudna ellenállni neki?
Hűha! Azonnal átjárta a testem a vágy. Játszik velem. Ez jó.
Biztosra vettem, hogy akármi is lesz ennek a játéknak a
végeredménye, fél órán belül a kaszinó valamelyik emeleti
hotelszobájában fogom döngetni ezt a bombázót. Hazáig tuti
nem várok! Ő is engem nézett, a krupié pedig elindította a
kereket. Mámorító érzés volt. Mintha egy hullámvasúton
ültem volna.
A rulettben általában mindössze néhány egyszerű szabály
érvényesül, melyekkel könnyű elkezdeni játszani, de a játék
idővel egyre bonyolultabb és bódítóbb lesz. A fehér
rulettgolyó együtt pörög a kerékkel. Amikor a kerék megáll, a
golyó is megérkezik a kerék valamely cellájába. Ezzel a
játéknak vége. Az egész pár perc alatt lezajlik. Amelyik
számon a golyó végül megáll, az lesz a nyerő, és ha erre
fogadtál, te nyertél. Igen ám, de a számoknak bizonyos
tulajdonságait is megtehetjük. Piros, fekete; páros, vagy
páratlan… Jól mondta a gyönyörűség. A nyerési esélyünk az
első pörgetésnél kevesebb mint 50 százalék, megközelítőleg
48,6 százalék. Tehát nagyobb esélyünk van veszíteni, mint
nyerni. A vesztes téteket pedig a krupié könyörtelenül besöpri
a bankba.
Ami engem lenyűgözött a rulettben, az a kilépés az
irracionalitásba. Kapcsolat a véletlen birodalmával. A
rulettasztalnál a siker vagy a kudarc nem függött a logika
törvényeitől. Ez valahol felidézte bennem a világ sötét
kezdetét, amikor még nem létezett erkölcs. Ebben a játékban
korlátlan lehetőségek nyíltak arra, hogy kihívjuk magunk ellen
a sorsot, és valami hatalmas szerencsével helyrehozzuk a
származásunk, szegénységünk, helyzetünk és
életkörülményeink miatt elszenvedett igazságtalanságokat.
Egy pillanat alatt találhattuk magunkat a mennyben vagy a
pokolban.
Hosszan néztük egymást, amikor meghallottuk, hogy
koppan a golyó. Egyszerre kaptuk az asztal felé a fejünket.
Nulla. Nyert. A hangos ováció gyűrűjében kikerekedett
szemekkel szuggeráltuk mindketten a kereket. Lelkes
sikoltozás vette kezdetét az asztalnál, a kis Victoria azonban
meredten, értetlenül bámulta a golyót.
– Gratulálok! Ügyes volt – tapsoltam neki elismerően.
Döbbenten kapkodta a fejét köztem és a rulettasztal közt. Nem
voltam hülye, tisztában voltam vele, hogy azért tett fel
mindent a nullára, mert remélte, hogy mindent elveszítek.
Annak az esélye, hogy a nulla jön ki, ironikusan majdnem
egyenlő volt a nullával. És mégis! Ő még nem tudhatta, de a
szerencse mindig mellettem van!
A krupié elém tolta a nyereményt, én pedig felkaptam a
legnagyobb összegű zsetont és a kezébe nyomtam.
– A tippért – somolyogtam.
– Ezt nem fogadhatom el – dadogta sápadtan. Az összeg,
amit kapott, valószínűleg több volt, mint amennyit egy hónap
alatt keresett ebben a kaszinóban.
– Oh, dehogynem. Higgye el, ez itt normális. Költse
magára! Kiérdemelte.
Az igazgató felé pillantott, majd a jóváhagyásos bólintást
követően rám emelte lenyűgöző arcát és magabiztosan letette
elém a zsetont.
– Nem. Köszönöm – szegte fel az állát. Ezzel most jól
meglepett.
Ha arra számítasz, bogaram, hogy könyörögni fogok,
csalódni fogsz. Én mindent csak egyszer ajánlok fel az életben.
Nem szerettem a nőket, akik megjátszották az agyukat és
kérették magukat. Az ő pillantása azonban megkönnyebbült
volt, amikor észlelte a visszakozásom. Hosszan merengtem
rajta, majd arra jutottam, valószínűleg az este befejezéseként
kamatostul kipréseli majd belőlem. Nem kell a nőket félteni.
Ám a későbbiekben igencsak nagy meglepetésben
részesültem. A hajnal közeledtével a pulthoz kísért, hogy
rendezhessem a számlám, ami ma, neki hála, jelentős plusszal
zárult. Az ajtóban elköszönni készült.
– További szép estét kívánok, Mr. Reynolds!
– Az estének még koránt sincs vége, Miss Sawyer. Nincs
kedve velem tartani? – Erre a pillanatra vártam egész este.
Összeszűkült szemeiből érzékeltem, hogy nagyon is érti, mire
akarok kilyukadni.
– Sajnos nekem még dolgoznom kell – utasított el
udvariasan.
A nem az nálam általában nem, de ez esetben jobban
akartam ezt a nőt, mint hogy ezt a választ elfogadjam.
– Nézze, Vicky, szerintem sejti, hogy nem jár rosszul, ha
velem tart, de ha egy nő felesleges köröket futtat velem, azt
nagyon nem szeretem. – A hangom kissé élesre sikeredett.
Nem volt kedvem azon rágódni, hogy most valódi nemet
mond, vagy csak kéreti magát.
– Mr. Reynolds, nem akarok udvariatlan lenni, mert
valószínűleg maga megszokta, hogy a lábai elé vetik magukat
a nők, de a nem az nálam nem – hangsúlyozta ki az utolsó
szót. A gyönyörű szemei szinte szikrákat szórtak. –
Viszontlátásra! – pördült meg, és kapkodta a lábait felfelé a
lépcsőn, de én nem bírtam elviselni a vereséget. Felzaklatott a
merev elutasítás. Valami érthetetlen okból dühös lettem. Egész
este szorított a nadrágom e miatt a kis nő miatt, most meg
csúnyán pofára ejtett. A csalódottság frusztrálttá tett. Muszáj
volt felülkerekednem.
– Áh, szóval visszamegy inkább a vénemberhez. Az
érettebb pasikat kedveli talán? – vetettem oda epésen.
Hitetlenkedve fordult velem újra szembe. Ahogy akkor
lenézett rám, igazán megsemmisítő volt.
– Tudja, mit, Mr. Reynolds, igen, tényleg az érettebb
gondolkodású férfiakat szeretem – sétált közelebb.
 – Én a jófiú vagyok – kacsintottam egy gonosz mosoly
kíséretében. Gondoltam, ettől majd hanyatt vágja magát.
– Csak annyira, mint én milliomos – húzódott gúnyos
mosolyra az ajka. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én most
távozom. További szép estét! – akart nekem újra hátat
fordítani. Most mi van? Engem egy nő sem hagyott még
faképnél. Egy sem kosarazott ki. Eddig…
– Csak ne álszenteskedjen! Maga is ebbe a kaszinóba jár –
szúrtam oda. Megtorpant, majd dühösen pördült felém.
– Dolgozni! Én itt az ilyen önkényeskedő alakok sértéseit
elviselve keményen megdolgozom a pénzemért, nem pedig
elherdálom azt. Ha annyi felesleges vagyona van,
jótékonykodjon! – Láttam, hogy igencsak kihoztam a
béketűréséből.
– Meglehet, nem vagyok egy angyal, követek el bűnt, de
azért nem vagyok ördög. Nem értem, mi a problémája velem,
bőkezűen megfizetném a szolgálatait.
Az ajkai megnyíltak, majd megrázta a fejét.
– Maga… maga egy… – nyelt egyet és a cenzúrázatlan
szavak helyett megfontoltabban bökte ki – beképzelt
milliomos, aki azt hiszi, mindent és mindenkit megvehet, de ki
kell ábrándítanom: én nem vagyok eladó és nem is leszek az
soha.
Nem várt választ, faképnél hagyott. Csalódottan és
ingerülten néztem utána. Juke hangos röhögésére eszméltem
az autómnál.
– Téged jól pofára ejtettek, haver – fejtette ki a jókedve
okát.
– Fogd be! – szűrtem ki a fogaim közt. Gyűlöltem, ha az én
káromra mulatott.
 – Ejha, de zabos vagy! Csak nem kielégítetlen maradtál? –
hahotázott hangosan.
– Fogd be! – ismételtem, és dühösen a kocsim tetejére
csaptam. – Ez a kiscsaj, garantálom neked, hogy hamarosan
készségesen fogja teljesíteni minden kívánságom, majd
meglátod.
– Én a helyedben nem vennék rá mérget. De mit érdekel ő
téged, ott van még a többi, akik mind arra várnak, hogy
megdöntsd őket. Felejtsd el, öreg, hagyd a fenébe!
– Ha már itt tartunk, hol a pokolban császkáltál egész este?
– pillantottam felé szemrehányóan.
– Elszórakoztatott a kis szőke. Nekem legalább jó estém
volt – vigyorgott sokatmondóan.
– Kapd be! – dobtam be magam az autóba, majd mielőtt a
sofőr indíthatott volna, még felnéztem a lépcső tetejére.
Az eddigi életem során egyvalamit már megszoktam: ha
valamit nagyon akarok, azt meg is szerzem. A céltáblám
közepébe pedig jelenleg Victoria Sawyert állítottam.

Vicky
A bűn barlangjában

„Az élet egy nagy kaszinó! Egy nagy

rulettkerék. Téteket raksz fel, és döntéseket
hozol. Végérvényesen és visszavonhatatlanul.
Játszhatod biztonságosabban is, kevesebbet
kockáztatva, de csökkentve ezzel az esélyét a
nagy lehetőségeknek. Vagy játszhatod
hazardírozva, a nagy siker reményében. De
játszanod mindig kell! Mert az élet egy nagy
kaszinó. A nyertes pedig az, aki megtanul rajta
nevetni, még akkor is, ha éppen vesztésre áll…”
 (Vincent & Vincent)
Magam elé meredtem, és csak pörgött és pörgött a rulettkerék.
Annyira gyűlöltem ezt az egész kaszinót, de főleg ezt a
játékot. Körbepillantottam az embereken és mindegyik arcáról
lerítt az izgalom, a kihívás és az eltökéltség. Ezek szerint ők
tényleg hisznek a szerencsében. Elnéztem a kerék forgását, a
Black Jackezőt, aki tizenkilencre lapot húz, vagy a hármas
befutót a mozivásznon, és rá kellett döbbennem, ezek az
emberek tényleg azt gondolják, hogy ilyen a valóság.
Kapaszkodnak a félkarú rablóba, még a legnagyobb balek is,
aki őszintén hitte, biztosan jackpotot ránt. Nevetséges. A
hétköznapi játékosok sohasem olyanok, mint a legendába
forduló kaszinótviszterek. Ezek itt mind egytől egyig vesztesek!
Még csak nem is a meggazdagodás ígérete vezette őket, sokkal
inkább a hétköznapok előli menekülésről szólt a játék. Pénzt
szórni a gépbe a legegyszerűbb dolog a világon. Nem kell
hozzá különösebb ész, csak beugranak a legközelebbi
játékterembe és kezdődhet a móka. A dühítő, hogy
legtöbbjüknek még csak lövése sincs az egészről. Fel nem
foghattam, mi nyújtott nekik élvezetet, hiszen percről percre
dollárszázezrekkel, -milliókkal lettek szegényebbek. Felfordult
ettől a gyomrom. De mégis itt dolgoztam. Én is a részese
voltam, mert kellett a pénz.
Las Vegas… fényűzés, egy mesevilág, amit az átlagember
pár napig élvez, majd visszatér a való életbe. A gazdagok
számára tényleg ez volt a valóság, ahol jól érezhették magukat,
de az itt dolgozóknak csak egy munkahely, ahol a szürke
hétköznapok követték egymást, és arról álmodoztunk, hogy
egyszer majd kiszakadunk innen.
Csak pár hónapja dolgoztam egy hoszteszügynökség
jóvoltából a luxuskategóriájú Bellagio Casinóban, de ezt a
pazarlást még ennyi idő elteltével is képtelen voltam
megszokni. Őrült dolgokat láttam, hallottam és éltem meg. Rá
kellett jönnöm, hogy az emberek nem okosak. Sőt! Sokszor
még csak nem is normálisak. Képesek pillanatok alatt teljesen
elveszíteni a realitásérzéküket. Nem tudják behúzni a féket,
képtelenek megállni. Pechemre az én feladatom pontosan az
volt, hogy ennek gondolata meg se forduljon a fejükben, és ha
mégis, akkor nemes egyszerűséggel nekem kellett elvágnom a
fékcsövet. Gyűlöltem is magam érte, amikor az aktuális
áldozatom minden centjét elvesztve kullogott ki a kaszinóból.
Sokat tanultam erről a világról és az emberekről. Én már
tudtam azt, amit az ide betévedő aligha. A szerencsejátékban,
bár sokszor a szerencse dominál, a matematika is fontos
szerepet játszik. Az igazán menő játékosok nagyon jók
matematikából és valószínűségszámításból is, ami a mellettem
álló szerencsétlen fószerről aligha volt elmondható.
Szánakozón pillantottam a rám bízott alakra, aki már rég meg
is feledkezett rólam. Teljesen elveszett a saját kis világában.
Már sokadszorra vesztett el mindent, mégis folyamatosan tette
fel a téteket. Eszement! Ha legalább végiggondolná, mit
csinál… Bár az ide érkezőkre a józan gondolkodás
határozottan nem volt jellemző.
Sokaknak szinte már rögeszméjévé vált a játék, és
ugyanolyan függővé lettek, mintha csak heroint használtak
volna. És ugyanúgy, ahogy a drogfüggők vagy az alkoholisták
esetében, ők is tagadják a függőségüket. Legtöbbször
magabiztosan hirdetik, hogy ők nem betegek, hiszen bármikor
képesek abbahagyni, ám eközben nyugtalanok, izgatottak és
alig várják, hogy ismét játszhassanak. De élvezik a játék előtti
idegőrlő pillanatokat is, éppen ezért kerülnek bele egy olyan
körforgásba, amiből nincs menekvés.
Utáltam, hogy ennek a lélekromboló dolognak én is a része
voltam, de jól fizetett, nekem pedig nagy szükségem volt a
pénzre. Most is itt toporogtam az egyik rulettasztal mellett és
igyekeztem úgy tenni, mintha élvezném az éppen folyó
játékot, a zöld posztón található táblát, ami roskadásig volt a
feltett tétekkel. A bizakodó játékosok az asztal körül álltak és
onnan tették meg az általuk szerencsésnek ítélt mezőt vagy
számot. A kerék mögött álló krupiéra tekintettem, aki
magabiztosan tette a dolgát. Mögötte ácsorgott a vitás
ügyekben beavatkozó inspektor – kedvesen biccentettem felé.
Na, az ő dolga sem egyszerű – merengtem el. Ha egy tét
elhelyezése nem volt egyértelmű, mert például átlógott a
zseton egy másik mezőbe, vagy más kérdéses helyzet állt fenn,
a játékos kérésére a krupiénak kötelessége volt őt bevonni.
Neki kellett tisztáznia a kényes szituációt – szükség esetén
akár a játékról készült videofelvétel visszanézésével. Itt ez
elég gyakori volt. Az elkeseredett emberek mindennel
próbálkoztak. Az eufóriát hamar a pánik váltotta fel, ám
akadtak olyanok, akik ekkor sem adták fel. Ha elfogytak a
zsetonjaik vesztettek, kölcsönkérhettek, ha volt persze kitől, és
ha akadt olyan, aki adott is nekik.
– Helló, Vicky, mizújs? – lépett mellém Crystal,
kizökkentve a gondolataimból. Ő is ugyanolyan hoszteszként
dolgozott a Bellagióban, mint én, és mivel csak egymásra
számíthattunk, így gyorsan jóban is lettünk.
– Mire gondolsz? – húztam el a számat.
– Nagy ma a pangás. Sehol semmi izgalom – panaszkodott.
Azaz sehol egy dúsgazdag, fiatal, kifosztásra váró férfi.
– Pangás? – vontam fel a szemöldököm. – Ennek a
krapeknak itt mellettem lassan sikerül rekordot felállítania.
Csak az elmúlt fél órában több mint másfél millió dollárt
tapsolt el, úgy, hogy párhuzamosan három rulettasztalnál
játszott egyszerre. Mások ennyi pénzt egész életükben nem
látnak, vagy nagyon-nagyon sokat dolgoznak, tűrnek és
szenvednek. Mindjárt elhányom magam.
– Ugyan már, mi is ebből élünk – kacsintott felém. – Ne
légy képmutató! Minél többet vesztenek, te annál többet
keresel.
A tekintetem a másik asztal felé tévedt.
 – Beszarás, ez a japán figura már megint itt van – csúszott
ki a számon.
– Ahogy az elmúlt időszakban mindig. Heti
rendszerességgel benéz. Tudtad, hogy a kaszinócápák
királyának is nevezik a faszit? Az ő nevéhez fűződik a Las
Vegas-i kaszinók történelmének egyik legnagyobb vesztesége.
Egy évvel ezelőtt, a három héten át tartó vesztes széria alatt
közel 50 millió dollárnak mondhatott búcsút. Ha ez nem lett
volna elég, másnap gondolt egyet, egymagában besétált a
kaszinóba, négy rulettasztalnál újabb 20 millió dollárt
veszített, majd kisétált, mintha mi sem történt volna.
– Édes jó Istenem, bele se gondolok. – Teljesen
felháborított. – Szenvedélybetegek! Én meg éjjel-nappal
dolgozom, hogy talpon maradhassak. Jó dolgukban azt sem
tudják, mit kezdjenek magukkal. Bezzeg nekem a lábam is
dagad már ettől a nyomorult magassarkútól – dörzsöltem meg
a lábam szárát. Egy mély sóhaj szaladt ki a tüdőmből.
– Nem is mesélted, mi van Reynoldsszal. Hetek óta csak
miattad jár ide. Mióta meglátott, más nem is kísérgetheti, csak
te – harapott az ajkába érzékletesen.
– Mi lenne? Semmi – válaszoltam tömören. Számomra ő is
ugyanolyan játékos volt, mint az összes többi. Sőt rosszabb,
mert az ő szemében volt valami, ami idegesített. Habár a
kaszinóban dolgozó lányok térdre borultak előtte, és ahogy
hallottam, a kaszinón kívül is rajongtak érte a nők, nem
értettem, mi ez a nagy felhajtás körülötte. Egy beképzelt,
önelégült pasi volt, aki tényleg elhitte, hogy az életben
mindent megvehet. Pechemre egyre sűrűbben bukkant fel itt,
de legalább már nem hozakodott elő a piszkos kis ajánlataival,
ám ez nem változtatott a nézőpontomon vele kapcsolatban.
Defektes.
Crystal hangos kacagásban tört ki.
 – Nem kell a körítés. Felesleges megjátszanod magad.
Annak a pasinak egy nő sem tud ellenállni, főleg nem egy
magunkfajta hosztesz. Igen bőkezű minden téren, ha érted,
mire gondolok.
Úgy illegett-billegett mellettem, hogy biztosra vettem, ő is
beállt már a sorba. Fúj! Grimaszom láttán kissé sértődötten
meredt rám.
– Mi a bajod? Neked is szükséged van a pénzre, vagy nem?
Garantálom neked, ilyen élvezetek közepette még nem
kerestél zöldhasút.
– Nem is fogok – préseltem ki a fogaim közt. Ahogy
felvillant előttem annak az alaknak a képe, elöntött a düh.
Iszonyatos haragra gerjedtem.
– Az az alak nyíltan ajánlatot tett nekem. Még csak meg
sem erőltette magát. Úgy bánt velem, mint egy hússal a
húspiacon.
Crystal mélyet sóhajtott.
– Olyan naiv vagy, kisszívem. Mit vártál? Virágokat,
udvarlást? Ez egy milliomos! Ébresztő! Örülj, hogy megakadt
rajtad a szeme, ha van eszed, kihasználod a helyzetet. Most
mennem kell – pillantott a bárpult felé, ahol az egyik
ugyancsak milliomos vendégünk készült kiválasztani a ma esti
kísérőjét.
– Áh, egy újabb „k” ügyfél… – sóhajtottam fel.
– „K”? K, mint kedves? – nézett értetlenül. A szemem
forgattam.
– „K”, mint kiállhatatlan.
– Vagy úgy! Ahogy gondolod. A te dolgod, ha nem ragadod
meg az élet adta lehetőségeket. De ne feledd, ez Las Vegas!
Las Vegas… Amit ebben a kaszinóban legtöbben nem
akartak meglátni, az az, hogy ez az egész inkább a pokolba,
mintsem a mennybe vezet. Az ember itt folyamatosan célpont.
Az a pasi is Crystal célkeresztjébe került. A vadászni induló
szépség igazított a haján, benedvesítette az ajkát és már
tipegett is a csípőjét riszálva. Szánalmas. Magamra maradtam.
Mély levegőt vettem. Reggie Reynolds… mégis milyen név ez?
Reggie? Ez tuti nem az igazi neve, csak menőbbnek akar
tűnni… Áh, nem is akarok rágondolni!
Elterelésként körbepásztáztam a teret. Megakadt a szemem
az egyik sötét figurán. Tudtam, ki ő. Uzsorás, aki
kamattartozás címén dollárezreket szedett be az áldozataitól a
gyenge pillanataikban felvett kölcsönökért. Fenyegetéssel és
megfélemlítéssel mindig célt ért. Rohadék!
A szerencsejáték embereket tett tönkre, amíg mások
meggazdagodtak, és itt nemcsak az üzemeltetőkre gondolok,
hanem a dílerekre is. Itt mindenki megtalálta a magának való
szenvedélyt. A felkészült, rutinos kártyajátékosok mellett
megfértek a hazárdőrök is, akik leginkább a rulettasztalokat
vagy a pénznyerő automatákat részesítették előnyben. Mindig
elcsodálkoztam azon, hogy az emberek újra és újra bedőltek a
hatalmas nyerési lehetőségeknek, miközben nap nap után
minden centjükből kiforgatták őket. Undorító! Én pedig még
adtam is alájuk a lovat. Lassan már magamtól is hánynom
kellett. Nem nekem való ez a meló. Elnéztem, ahogy az
emberek elveszítik a kontrollt és már nem tudtak önfegyelmet
gyakorolni. „Mást tanácsol a vágy és mást tanácsol az ész” –
hangoztatták sokan. Már ha van eszük egyáltalán. Sokan csak
akkor kaptak észbe, amikor már késő volt. Felhalmozódtak a
tartozások, melyek már a hétköznapjaikat is befolyásolták.
Kölcsönökhöz folyamodtak, amiket nem a kifizetetlen
számláikra fordítottak, hanem Fortunában bízva újra az
asztaloknál játszottak el. Ezen a lejtőn nem volt megállás.
Bezárultak a kapuk, így nem maradt más választás a pénzhez
jutásra, csak az alvilág. Uzsorások markába kerültek, vagy
sikkasztani, csalni kezdtek. Nem kellett nagyon keresgélni,
azonnal ki lehetett szúrni a pásztázó tekintettel vizslató
uzsorásokat, akik lesben állva vártak a következő áldozatukra.
Kihasználták, hogy a naiv emberek megingathatatlanul hittek
abban, hogy a szerencse egyszer csak rájuk kacsint. Sokan
csak akkor élvezték igazán a játékot, ha annak komoly tétje
volt, ha nagyban játszottak, ennek már beteges formája, hogy
volt köztük olyan, aki már az életéért. Könnyű felismerni az
ilyet. Ő a legidegesebb, türelmetlen, patakokban folyik róla a
víz és ha az ember ránéz, olyan a tekintete, mintha itt lenne a
világvége.
Hát nem tudom, én egyetlen centemet sem raktam volna fel
soha. Nincs az a hatalom, ami rábírna engem arra, hogy
vállaljam a kockázatot: elveszítsem a pénzt, amit keserves
munkával megkerestem. Ezek az emberek azonban
belefeledkeztek a játékba, képtelenek voltak abbahagyni,
akkor is tovább játszottak, ha nyertek, és akkor is, ha
veszítettek. Mindenképpen vissza akarták nyerni, amit
vesztettek, és éppen ezért válhattak könnyű prédává az itt
elszaporodott hiénák számára. Nem tudtak ellenállni az újabb
és újabb kísértésnek, ezért súlyos adósságokba keveredtek,
gyakran még a tulajdon családjukat is meglopták.
Oh, Istenem, hogy én mi mindent megvalósítanék, ha ennyi
pénzem lenne! Olyan sok értelmes dologra tudnám fordítani.
Mennyire más életet élhettem volna… élhetnék… Nem kellene
ennyi helyen dolgoznom, és ezt a hoszteszmunkát végeznem,
amit – mentségemre – legalább jól megfizetnek. Hihetetlen,
hogy az emberek komolyan elhiszik: majd ők megnyerik a
jackpotot a legyőzhetetlen módszerükkel. Hazugság az egész.
Nem látják, ha ez tényleg így működne, akkor réges-régen
senkinek nem kellene dolgozni és mindenki milliomos lenne.
A kaszinók pedig nem virágoznának úgy, mint ahogy
egyébként teszik, hanem már mind tönkrementek volna. Az,
hogy ennek van, aki a mai napig bedől – márpedig szép
számmal akad –, megerősíti azt a véleményemet, hogy az
emberiség bizony tényleg megérett a pusztulásra.
 – Victoria, kérem, elkísérné Mr. Reynoldsot a
pókerasztalához? – zökkentett ki a gondolataimból a kaszinó
igazgatója. Jaj, ne! Az az alak újra itt? – kapkodtam a
tekintetem.
Megpördültem a saját tengelyem körül és ott állt előttem
teljes életnagyságban a híres Mr. Reynolds, kaszinónk nagyra
becsült törzsvendége. Atyaég! Na, ennek legalább annyira
feneketlen a pénzeszsákja, mint amilyen hatalmas az egója.
– Hát persze – feleltem az arcomra erőltetett mosollyal.
Nem kötöttem az igazgató orrára a „k” vendéggel való
nézeteltéréseimet.
Már megint ez a Reynolds. Ennek sincs jobb dolga, mint
minden este itt szórni a pénzét. Ez sem az én napom.
Reméltem, hogy ma nem jelenik meg, de ha mégis, akkor nem
engem kér, hogy úgy járjon-keljen velem az oldalán, mintha
valami ékszer lennék. Díszként viselt és túlzásokba is esett. Le
akart nyűgözni. Nem adja fel egykönnyen! Hogy fogom én ezt
elviselni? Reméltem, hogy már elsőre is vette a lapot, ám az
utána történtek nem erre utaltak. Kicsit feszélyezett, amikor
felkereste a hoszteszügynökséget is, ahol dolgoztam, és rajtuk
keresztül kért fel egy-két munkára. Az volt az érzésem, hogy
ki akar sajátítani, de én nem vagyok senki tulajdona és nem is
leszek soha! Természetesen a magas honorárium ellenére,
visszautasítottam a munkákat.
Az a férfi még nem született erre a földre, aki engem
birtokolhatna. A barátnőm fogalmazott úgy: „Vicky, te
rosszabb vagy, mint a betonoszlop. Aki téged ledönt majd, az
előtt én is mélyen meghajolok.” Azért folyton az a pénz
motoszkált a tudatomban, amit kereshettem volna egy-egy
ártatlan estével. Azonban féltem, hogy az ígért magas
összegért cserébe esetleg más szolgáltatásokat is akar, mint
amire valóban szólt a felkérés. Ráadásul ezen vágyait egyszer
már nyíltan a tudomásomra is hozta. Féltem, félreérti a
beleegyezésem. Nem volt kedvem belebonyolódni, de szó, ami
szó, mindennek ellenére nem lehetett mellette okom panaszra:
legutóbb is csinos borravalót hagyott nekem, nem fukarkodott
a fizetésnél. Azonban ez sem segített azon, hogy
megkedveljem akár őt, akár csak a hozzá hasonló alakokat, de
sajnos el kellett viselnem, hiszen belőlük éltem.
– Áh, Miss Sawyer, de örülök, hogy újra látom! – üdvözölt
szívélyesen, széles vigyorral az arcán a milliomos. Úgy mért
végig tetőtől talpig, hogy szinte kiolvastam a szeméből, hogy
megjött rám a gusztusa és ezt meg sem próbálta palástolni.
Örül? Hát én nem annyira. És mégis, meg kell hagyni, fene
jóképű, az már biztos. Nem csak a pénzügyekben bánt vele
bőkezűen az élet.
A harmincas éveinek közepét taposhatta, kisportolt alakját
rásimuló divatos, méretre szabott öltöny fedte, és hát… igazi
szívtipró volt. Sötétbarna szemei szinte vonzották a
tekintetem, és ha elkapott, nem eresztett. Kerültem is a
pillantását, amikor csak lehetett. Kigombolt zakója alatt
elegáns fehér ing lapult és hozzá illő nyakkendő. Észvesztően
dögös és szexi volt. Vágyódást keltett, veszélyt sugallt, sütött
róla, hogy rosszfiú. Ennek a pasinak tagadhatatlanul van
kisugárzása. Ezért nem is értettem, hogy jövök én a képbe. Ha
elkezdett játszani, hamar körüldongták a nők, minden estére
egy újabb díszpéldány feszíthetett volna az oldalán, ám ő
mégis rendíthetetlenül engem akart. Habár… sejtettem is,
miért: az elérhetetlenségem csábította. Az a fajta volt, aki
sosem adja fel. Csak az volt a baj, hogy hívogatóan hatott rám.
Pedig az ilyen pasasok nálam szóba sem jöhetnek. Fájdalmat
okoznak, kegyetlenül kihasználnak, majd eltipornak. Nem
hagyom, hogy hajtson a vágy! Pedig ennek az alaknak
nemcsak a bankszámlája volt vonzó, hanem ő maga is.
– Nem gondoltam, hogy ma is benéz – fogadtam a felém
nyújtott karját. Finom könnyedséggel belekaroltam és léptem
mellé. Nem voltam oda ezekért az érintésekért. Zavart, hogy
megremegett tőle a gyomrom.
 – Ki nem hagytam volna! – léptünk egy pókerasztalhoz és
játszani kezdett. Teljesen elmerült a játékban, én pedig a
kaszinó vendégeit pásztáztam. Unatkoztam. Megpillantottam
Dan Butlert, az egyik kedvenc vendégemet. Azon az estén is
az ő társaságában voltam, amikor megismertem Reynoldsot.
Mr. Butler igen jólelkű, hatvanas férfi volt. Azonban ha a
szerencsejátékról volt szó, ő sem a józan észre hallgatott.
Aggódni kezdtem, amikor láttam rajta azokat a bizonyos
jeleket. Pánikkal a szemében lazított a nyakkendőjén, nem
győzte törölgetni az izzadságot a homlokáról. Segítségre volt
szüksége.
– Bocsásson meg, de akadt egy kis elintéznivalóm. Mindjárt
visszajövök – szóltam Reynoldshoz, aki látszólag elmerült a
játékban.
– Rendben, de siessen vissza! – kiáltott utánam.
Fittyet hánytam a megjegyzésére és a szomszédos
pókerasztalhoz indultam.
– Mr. Butler, minden rendben? – szorítottam meg bátorítóan
a vállát.
Elhomályosult tekintettel nézett fel rám.
– Maga az, Vicky? Elveszítettem mindent – meredt az asztal
közepére.
– Jöjjön! – húztam fel a székből, mert tudtam, hogy újabb
őrültségre készül.
– Most mi lesz? Az utolsó centjeim is odavannak –
botladozott mellettem. Teljesen megtört.
– Semmi baj – kísértem a bárpulthoz. Döbbent arckifejezése
arról árulkodott, hogy ezt az estét nagyon nem így tervezte.
Bár ki az, aki veszíteni akar egy kaszinóban?
– Mi lesz most? Nekem végem – temette az arcát a
tenyerébe.
 – Ez nem a világvége – mosolyogtam rá biztatóan.
– De az. Számomra az.
Legtöbbször pont azért voltam én az idős úr kísérője, mert
nem biztattam, sokkal inkább visszafogtam a meggondolatlan
tétektől és ezért legtöbbször a nap végén bőkezűen meg is
jutalmazott. Kedveltem az öreget. Sokat anekdotázott, vidám
természete gyakran feledtette velem, milyen kegyetlen is ez a
világ.
– Mindig van új nap. A legmélyebb gödörből is van kiút –
mondtam. Én már csak tudom.
– Nekem nincs.
Végtelen szomorúság tükröződött a szemében.
– Ne keseredjen el! – vigasztaltam, miközben intettem a
pultosnak, hogy adjon valami erőset.
– Ne! – húzta le a kezem. – Már annyim sem maradt, hogy
az italt kifizessem – zokogta el magát. Összeszorult a szívem.
A hátát simogattam, amikor egy pohár whiskey landolt a
pulton.
– A vendégem. – Az ismerős hang irányába fordultam.
Reynolds.
– Köszönöm – nézett rá hálásan az öreg. Felhajtotta, majd
végigmérte a jótevőjét.
– Dan Butler – nyújtotta a kezét.
– Reggie Reynolds – ráztak egymással kezet.
– Mi történt, Mr. Butler? Miért borult ki ennyire? –
érdeklődött együttérzőn.
– Tartoztam a banknak, de nem volt nálam annyi pénz –
dadogta a pórul járt játékos, majd az uzsorás felé sandított.
Azonnal összeraktam, mit akar nekem elmondani.
 – Hogyan mehetett ebbe bele? – estem neki. – Annak idején
megállapodtunk, hogy nem kockáztat többet, mint amennyi
magánál van – dorgáltam meg. – Megígérte nekem!
– Rövid határidőre kaptam a pénzt, de képtelenség, hogy
ennyi idő alatt visszafizessem.
– Mr. Butler – szörnyedtem el. Elszorult a szívem.
– Tudom, drága, de elkapott a hév. Biztos voltam benne,
hogy nyerek – szabadkozott.
– Oh, Mr. Butler – sóhajtottam.
– Mennyi pénzt kapott kölcsön? – szólalt meg Reynolds.
– Többet, mint amennyit egy hónap alatt össze tudnék
kaparni – csuklott el Butler hangja.
– Mégis mennyit? – faggatózott tovább.
– Kétszázezret – sütötte le a szemét az öreg.
– Oké – kapta elő Reynolds a csekkfüzetét, ráfirkantotta az
összeget és átnyújtotta neki. – Mostantól nekem tartozik.
Ahogy tudja, úgy törleszti. Nem kell félnie, nem küldök
magára verőlegényeket.
Gyökeret vert lábakkal, tátott szájjal, mereven bámultam őt.
Nem akartam hinni a szememnek. Mr. Butler nem győzött
hálálkodni. Mintha új életre kapott volna, úgy ugrott le a
bárszékről, hátba veregette a jótevőjét, majd elindult az
uzsorás irányába.
– Ezek szerint a maga szíve sincs kőből – ámultam. Mégsem
olyan rossz ember, állapítottam meg magamban.
– Ezt nem állítottam, de ha maga egész este őt vigasztalja,
akkor velem mi lesz? – vonta meg a vállát.
Visszaszívom. Önző, egoista majom!
– Inkább kifizette Mr. Butler minden adósságát, csak hogy
magával foglalkozzam? – horkantam fel. – Maga egy… egy…
 – Mondja csak ki, önző vagyok. Nem tagadom. Igen, az
vagyok. Életfilozófiám, hogy az életem rólam szól. Nem
fecsérlem az időm. Jöjjön! Mr. Butlerrel ellentétben nekem
valóban nyerő szériám van.
Döbbenten hallgattam. Az egyik pillanatban lenyűgöz, a
következőben pedig óriási pofonként ér, milyen is ő valójában.
Képtelen voltam rajta kiigazodni. Mégis nehezen tudtam
elképzelni, hogy csak azért adott pénzt az öregnek, hogy az
este hátralévő részét vele töltsem. Hinni akartam, hogy csak az
emberségét próbálja előttem palástolni. Nem akarta kimutatni,
hogy igenis van emberi oldala.
– Gondolkozott a múltkori ajánlatomon, Vicky? – hozta fel
azt a témát, amit reméltem, már elvetettünk. Nem sokat
teketóriázott. Nem hagyta magát lerázni, de én sem voltam az
a típus, aki csak úgy bekapja a csalit.
– Nézze, nem akarom magát megbántani, de… – minden
türelmem magamra erőltettem, azonban nem hagyta, hogy
befejezzem.
– Háromszor annyit fizetek, mint az ügynökségen keresztül.
Ebből adóznia sem kell – kacsintott felém az önelégült széles
vigyorával. Nekem sem kellett több. Azt hiszi, hogy engem is
kilóra megvehet? Azt már nem! Mély levegőt vettem, hogy
lehiggadjak és magamban tízig számoltam.
– Felejtse el! Biztos van más hölgy, aki szívesen áll a
rendelkezésére – szűrtem ki a fogaim közt. Lassan
visszaértünk az asztalához, de nem ült le.
– Csakhogy nekem maga kell. – A tekintete elszántságról
árulkodott, és nekem meglódult tőle a mellkasomban a szívem,
de hogy a dühtől, vagy valami mástól, azt már nem tudnám
megmondani. Ahogy összeakadt a pillantásunk, a levegő is
megrekedt bennem. Talán ez tett vele szemben annyira
bizalmatlanná. Ha nem pökhendi milliomosként találkozom
vele, talán tetszett volna, de amit tudtam róla, az taszított. Ez a
kettősség még inkább feldühített.
– Ne nevettesse ki magát! Azt mondtam, hogy nem! –
nyomatékosítottam a szavaim.
– Nem értem, mi a problémája – lépett egy mozdulattal
elém. Szinte nekiütköztem a mellkasának. Egy lépést
hátrálnom is kellett. – Maga egy intelligens, jó megjelenésű,
nyelveket beszélő, kiváló kommunikációs képességekkel
rendelkező kísérőhölgy. Nekem pedig pontosan egy ilyen
tapasztalatokkal rendelkező nő társaságára van szükségem.
Ugyanúgy fizetek a szolgálataiért, mint más kuncsaftok. Sőt!
Ha vállalja mellettem a rendszeres hoszteszkedést, a
kaszinóban sem lesz muszáj dolgoznia. Mondjon egy
összeget!
– Látja, pont ezzel a tolakodó, rámenős magatartással van
problémám – szűkítettem össze a szemem.
– Nézze, maga nagyon jól tudja, ki vagyok, már ismer
engem. Az állandó kíséret tulajdonképpen egy bizalmi munka.
Nekem nincs kedvem új lányokkal ismerkedni. Magától már
tudom, mire számíthatok. Ha attól félne, akkor megnyugtatom,
nem várok el pluszszolgáltatásokat, na persze, ha közben
meggondolná magát… – A szája sarkán ott bujkált a csibészes
mosoly.
Határozott kisugárzása lassan magába szippantott. Hmm.
Végül is… Ha nem én, más fogja vállalni a melót, de most
nekem van szükségem a súlyos zöldhasúakra. Mi lenne, ha
félretenném a büszkeségem? Elvégre nekem sem kellemetlen a
társasága, van nála rosszabb is. Észrevehette az
elbizonytalanodásom.
– Vicky, ez egy tiszta üzlet. Mindenki azt kapja, amit akar.
Maga pénzt, én pedig magát. – Elnyúlt ábrázatom láttán így
folytatta: – Azaz egy olyan kísérőt, akiben tudom, hogy nem
fogok csalódni. Bízom magában. Tudom, hogy nem fog
lejáratni, emellett különösen fontos számomra a kellemesen
eltöltött szabadidő mellett a diszkréció is. Társadalmi
helyzetemnél fogva rendszeresen meg kell jelennem üzleti
vacsorákon, estélyeken, tárgyalásokon, szakmai
rendezvényeken, kiállítások megnyitóin, színházban, külföldi-
belföldi utazásokon. Nekem nem mindegy, ki áll az
oldalamon. Nem szeretném kitenni magam kényelmetlen
szituációknak. Azt javaslom, öntsünk tiszta vizet a pohárba!
Árulja el, mi baja velem! Még mindig az első estén tett
ajánlatom bántja? Már többször is elnézést kértem emiatt.
Vegyük úgy, hogy többet ittam a kelleténél. Nem vagyok rá
büszke. Sajnálom. Miért utasít vissza folyamatosan? Ha jól
tudom, vállal hosszabb távú hoszteszmunkát, vagy nem?
Még hogy többet ivott? Ez most komoly? Józanabb volt
bárkinél. Ez gyenge kifogás. Persze, mert neki ki mondana
nemet.
– Valóban vállalok, de ha már azt a tiszta vizet említette,
szeretném felhívni a figyelmét, hogy én hosztesz vagyok, nem
pedig eszkort. Nem fekszem le az ügyfeleimmel, csak
elkísérem őket egy-egy rendezvényre, ha erre kérnek fel.
Éppen ezért igyekszem egyetlen ügyfelemet sem kitüntetni a
kiemelt figyelmemmel. Nem szeretném, ha félreértenék. Az
tény, hogy nálam a titkai biztonságban vannak, én hallgatok,
mint a sír, de nem gondolnám, hogy más hoszteszek
elkotyognának bármit is. Sőt! Ha már itt tartunk, akkor
elárulhatná, miért van magának szüksége kísérő bérlésére
egyáltalán. Tényleg nem értem. Nézzen csak oda! – böktem az
első asztal felé, ahonnan több fiatal nő is legeltette rajta a
szemét.
– Bármelyik hölgy szívesen lenne a maga társa nem csak
ma estére. Csak választania kell. Maga nem az a fajta, akinek
erre a szolgáltatásra van szüksége.
– Ezt meg miből is gondolja? – karba font kézzel
érdeklődve várta, hogy kifejtsem.
 – Maga cseppet sem gátlásos, nem fél ismerkedni és nem
hiszem, hogy tartania kellene az elutasítástól. Nem az a típus,
aki magányosan, összeomolva otthon gubbaszt, mert
bátortalan, halk szavú, rossz kommunikációs képességekkel
rendelkezik. Csak azt ne mondja, nem érzi, hogy a nők
számára igenis vonzó.
– Szóval vonzónak talál? – bólogatott fellengzős vigyorral a
képén. – Ez a baja. Fél tőlem.
– Nem, dehogy! – vágtam rá gondolkodás nélkül. A
szemöldöke kissé megemelkedett, mire elbizonytalanodtam. –
Azaz de. Vagyis… nem úgy – jöttem zavarba. Áh, ebbe most
jól belezavart. Kétségtelen: belesültem.
– Oké, akkor tisztázzuk! – állított le. Éreztem, hogy egészen
elpirulok. – Megértettem, hogy maga nem olyan kísérő, ezért
nem várok magától szexuális szolgáltatásokat – közölte
szigorúan. – Arra a szerepre az erre alkalmas lányokat bérlem.
Erre alkalmas lányokat? Kissé felzaklatott a kijelentésével.
Ez meg mit jelent? Én kísérem és esténként Crystalt döngeti?
Basszus, de mit érdekel az engem, kivel mit csinál? Megfájdult
tőle a fejem. Éreztem, hogy a legjobb döntésem jelen
helyzetben a „nem döntés” lenne. Olyan voltam, mint a vad,
ami kerülgeti a csapdát, de az ösztönei által vezérelve bele fog
előbb-utóbb sétálni. Használd az eszed, Vicky! Ne hagyd, hogy
behálózzon a mézes-mázas szavaival! Lásd a lényeget: ez egy
kelepce! Légy okos!
– Gondolkodom még – nyögtem ki. Gyanútlanul
pillantottam a tekintetébe. Olyan mély barna szeme volt, hogy
azonnal elnyelt. Az alhasam összerándult, én pedig zuhanni
kezdtem. Eszembe juttatta a kedvencemet: hmm, forró
tejeskávé. Képtelen voltam vele megszakítani a
szemkontaktust. Szédülni kezdtem. Gyorsan ki kellett
találnom valamit.
 – Nem fél, hogy ha sokat látják velem, pletykálni fognak? –
sutyorogtam. Teljesen megbabonázott. Talán pont ezért nem
akartam vállalni ezt a munkát: tényleg féltem. Nem is annyira
tőle, mint inkább magamtól, és attól, amilyen érzelmeket
keltett bennem.
– Engem cseppet sem zavarna. Maga egy gyönyörű és
amennyire én tudom, erkölcsileg feddhetetlen nő. Nem lenne
ebben semmi kivetnivaló, hacsak nem maga tart attól, hogy
rossz hatással lennék a hírnevére.
Éreztem a hangjában a gúnyt. Persze! Reggie Reynolds
barátnőjének lenni nagy kitüntetés. Hát engem csak ne
tüntessen ki!
– Ne akarja, hogy erre válaszoljak, Mr. Reynolds! –
villantottam felé a haragos pillantásom. Az egyik pillanatban
már kis híján horogra akadtam, a következőben meg mondott
valamit, amitől kijózanodtam. Szándékosan szórakozik velem?
– Ha jól látom, már várnak magára – pillantottam el a válla
fölött, mert megállt mögötte az a férfi, akivel legtöbbször
láttam együtt.
– Juke? Történt valami? – szólalt meg haragosan, miközben
épp csak egy pillanatra fordult hátra, majd újra rám szegezte a
tekintetét.
– Az apád – felelte tétovázva.
– Mi van vele?
– Nem lehetne inkább négyszemközt? – lépett mellénk a
Juke-nak nevezett fickó. Egy ellenséges, lenéző tekintettel
találtam szemben magam.
– Miss Sawyer a bizalmamat élvezi – jelentette ki Reynolds,
és még mindig engem figyelt.
– Ne fáradjon! Nekem is akadt egy kis elintéznivalóm. Pár
perc múlva visszajövök – jelentettem ki, majd otthagytam
őket. Élvezi a fene. Eszem ágában sem volt többet megtudni
róla vagy a családjáról, mint amennyi szükséges. A bárpulthoz
léptem, kértem egy whiskey-t, és egy hajtásra legurítottam.
Gyűlöltem az alkoholt, főleg a whiskey-t, de most nagy
szükségem volt rá. Remegett az egész testem. Nem értettem
magamat. Miért tipródom én ezen annyit? A döntés joga az
enyém volt. Küldd el a fenébe! De ott az a rengeteg pénz, amit
ezzel kereshetnék. Végül is, ha elvállalnám a melót, én húznám
meg a határokat. Ne hazudj magadnak, Vicky! – vitázott
bennem két ellentétes oldalam. Te is tudod, hogy Reynolds
képes lenne észrevétlenül kitolni azt a határvonalat, és
váratlanul, egy gyenge pillanatodban máris az ágyában
eszmélnél. A francba!
– Pofátlan, nagyképű, arrogáns szemét – csúszott ki a
számon, ahogy a poharat a pultra csaptam.
– Nem tagadom – hallottam meg a hangját magam mögött.
Basszus! Remélem, csak képzelődöm. Megmerevedtem, nem
mertem megfordulni, hogy megbizonyosodjak róla, valóban
ott áll-e mögöttem. Hogy lehetek ennyire idióta! A mai jatt
mindenesetre ugrott. Ő azonban nem jött zavarba, mellém ült a
bárszékre.
– Az előbb nem tudtuk befejezni – kezdett bele.
Felé kaptam a fejem, és azzal a „menj a pokolba”
tekintetemmel pillantottam rá, majd visszaszegeztem a
poharamra. Intettem a csaposnak és kértem még egy italt.
– Látja, pont ez tetszik magában. Olyan magával ragadó,
amikor mérges. Nem rejti véka alá a véleményét. Nem borul
térdre előttem, nem hízeleg, csak hogy még több borravalót
csaljon ki belőlem.
– Na, azt lesheti – préseltem ki a fogaim közt, de még most
sem néztem rá.
– Oké, akkor folytassuk! Nem tagadom, hogy az első
pillanattól, ahogy megláttalak, kívánlak téged – váltott
bizalmaskodó hangnemre, ami kissé felháborított.
– Azt hiszi, mert az a tipikus „gazdag vagyok és jóképű,
úgyis az enyém leszel” mentalitása van, már a lába elé is
omlok? Hát nem! – pattantam fel.
– Őszinteséget akarsz? Oké, kiterítem a lapjaimat. Igen.
Tényleg meg akarlak dugni. – Az ámulattól tátva maradt a
szám. – Bocs, de ez az igazság – vonta meg a vállát. –
Alkalom szüli a szexet. Én alkalmat akarok. Közösen eltöltött
időt. Ennyi. Talán ez bűn?
Akarom… akarom… akarom… más sem hagyja el a száját.
Öntelt disznó!
– Nem szeretném, hogy félreértsd – folytatta. – Nem
leteperni akarlak, vagy erőszakoskodni. Én csak esélyt akarok.
Ha a közelemben lennél, alkalmunk nyílna jobban megismerni
egymást. Biztos vagyok benne, hogy ami utána következne,
azt te is élveznéd. Naivabb vagy, mint gondoltam, ha azt
hiszed, nem vettem észre, hogy én is hatással vagyok rád.
Valójában felesleges a tiltakozásod, előbb vagy utóbb úgyis az
enyém leszel!
Az övé? Én nem vagyok senkié! Élvezném? Fölényeskedő
pénzeszsák! Hosszan lehunytam a szemem és igyekeztem
önuralmat gyakorolni, de nem sikerült. Elözönlötték a képek
az agyam, ahogy hozzám ért. Egy váratlan pillanatban a
poharam tartalmát a képébe öntöttem. Elkapott az ideg,
elborult az agyam. Fújtam egyet magam elé, mert ha nem
teszem, azonnal be is mosok neki egyet. Reynolds elégedetten
bazsalygott, ahogy az italt törölgette az arcáról. Még tetszett is
neki. Élvezte a helyzetet.
– Miss Sawyer! – hallottam magam mögött az igazgató
felháborodott hangját. Minden izom megmerevedett a
testemben, kihúztam magam. Basszus! Hosszan lehunytam a
szemem és összepréseltem az ajkaim. Már innom sem lett
volna szabad munkaidőben, de ráadásul még ez is… Ha most
kirúgnak miatta, a pofont is kiosztom. Ezzel a húzással pedig
egészen biztosan az utcára kerülök. Istenem, mennyire
gyűlölöm ezt a pasit!
– Nem Miss Sawyer a hibás – kelt Reynolds a védelmemre
meglepetésemre. – Mielőtt belekezdene, be kell vallanom: én
provokáltam.
– Ez nálunk akkor sem megengedett. Miss Sawyer pedig
nagyon is tisztában van vele, ahogy azzal is, hogy nincs többé
szükségünk a szolgálataira – fújtatott az igazgató. Puff neki!
Szerettem volna megmagyarázni, és könyörögni, de nem ez
előtt a nagypofájú fráter előtt. Engem nem fog összetörten
látni. Éppen köszönés nélkül távozni akartam, amikor
Reynolds megszólalt.
– Ez esetben, Mr. Coleman, én sem látogatom a
továbbiakban a Bellagiót.
Megtorpantam és az igazgató felé pillantottam. Láttam,
ahogy az egekbe szalad a szemöldöke.
– Tudja, Tom, jelenleg a kaszinója nincs éppen a top ötben –
veregette hátba, mint valami közeli ismerőst. – Az ok, hogy
még mindig ide járok, az Miss Sawyer ellenállhatatlan
személyisége. Ha ő sem fog itt dolgozni, nem lesz miért pont
ide betenni a lábam.
A munkaadóm meglepetten pislogott.
– Döntsön, Tom! Ha Miss Sawyer megy, megyek én is –
ugrott talpra hihetetlen lazasággal. – Biztos vagyok benne,
hogy Miss Sawyer megbocsátja a szemtelenségem. Tudnia
kell, hogy teszteltem őt, és állíthatom, hogy hibátlanul ment át
a vizsgán. Irigylem magát. A hölgy igen elkötelezett a maga
kaszinója irányába – majd felém fordult. – Látja, Miss Sawyer,
nem mindig az hűséges hozzánk, akihez mi azok vagyunk. A
bizalom sokszor ott születik, ahol nem számít rá.
 – Amiről maga beszél, az számomra törékeny kincs. Nem
egyszerű elnyerni, és még nehezebb megtartani. Egy kezemen
meg tudom számolni azokat az embereket, akikben megbízom.
Magának pedig, nemes egyszerűséggel, erre esélye sincs –
böktem ki.
– Miss Sawyer! Ne rontson a helyzetén! – hallottam
Coleman figyelmeztető hangját.
– Jelen pillanatban még nincs esélyem, de majd lesz –
igazgatta a zakóját Reynolds. – Mondja, Tom, magamra
hagyna a hölggyel? Tisztáznom kellene vele a kialakult, kínos
helyzetet. Később megkeresem magát.
A főnököm pedig, mint egy jól idomított kiskutya, tette,
amit Reynolds csak kívánt. Ki ő, az atyaúristen? Hát én nem
fogok hajbókolni, az fix! Felháborított ez a magabiztosság.
– A bizalom nem kérésre vagy ígéretre fogan. Nem veheti
meg! – húztam ki magam.
– Én elnyerni akarom. És fogom is. Én mindig nyerek –
kacsintott felém.
– Mondja, miért nem száll le rólam? Fűvel, fával lefekszik,
engem nézzen bokornak és menjen tovább! Annyi nő van még
Las Vegasban, molesztálja azokat! Engem pedig felejtsen el! –
sziszegtem magam elé.
– Nem lehet. Emlékszel? Coleman úgy tudja, miattad
vagyok itt, ha nem jövök többet, téged is kirúg.
Ámultan tátottam el a számat. Ezek szerint direkt provokált?
Csapdát állított! Jesszus! Belesétáltam a kelepcébe. Ha
elutasítom, akkor ki vagyok rúgva. Ezt a fondorlatot! A
belsőm sikoltott.
– Ez nem volt tisztességes magától! – Kikészített, hogy
ilyen könnyedén szórakozott velem, én pedig a kezére
játszottam magam.
 Hangos nevetésben tört ki.
– Az élet sosem tisztességes, így nekem sem kell annak
lennem. Ez itt – mutatott körbe – nem pihe-puha felhőcske,
nem folyamatos lebegés. Ideje lenne a valóságban élned.
– Maga csak ne bíráljon engem! Honnan is tudhatná… Nem
tud maga rólam semmit! Én már régen nem élek
álomvilágban. Sok mindent elvesztettem, sok mindenről
lemondtam és sok mindenre esélyem sem lesz ebben az
életben! De vannak dolgok, melyek megtartása számomra
fontos. Én nem fogok magával pénzért ágyba bújni! – Ez kicsit
hangosabbra sikerült, mint terveztem.
– Akkor ne pénzért tedd! Tedd meg azért, mert erre vágysz!
– tárta szét ártatlanul a kezeit.
– Vágyik a fene! Tudja, mit? Kimondom. Undorodom az
olyan alakoktól, mint maga. Azt hiszik, pénzzel mindent
megvehetnek.
– Mert ez így is van.
Közelebb léptem és a képébe hajoltam.
– Akkor lehet, hogy maga él álomvilágban. Kiábrándító
lesz, de felvilágosítom: engem nem fog megvásárolni. Én nem
leszek az egyéjszakás kalandja.
– Nem is kell, hogy az legyél. Nem hinném, hogy beérném
egyetlen éjszakával. – A tekintete szinte perzselt.
Hitetlenkedve ráztam a fejem. Ezt a pofátlanságot már nem
bírtam elviselni.
– Tudja, elmerengek azon, vajon mit szeretnek a nők a
férfiakban. Egyre kevesebb a romantikus férfi.
Pont ezért nem is volt kapcsolatom, nem hiányzott az
életembe még egy bonyodalom. Ez a pasi pedig most
bizonyította, ő maga a káosz.
 – Tizedelik őket a romantikus nők – vonta meg hanyagul a
vállát.
Oldalra pillantott, majd biccentett. Láttam, hogy az igazgató
összeszűkített szemeivel továbbra is minket vizslat.
– Ideje ma este egy kis pénzt költenem, mert ha nem
teszem, a főnököd dühös lesz – nyújtotta a karját. Hosszan
hezitáltam. Én ugyan nem karolok bele.
– Vicky? – szólt figyelmeztetően, majd Coleman felé intett a
tekintetével. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam.
Leküzdöttem minden undort és ellenállást, belekaroltam.
Borzasztó volt a tudat, hogy ő nyert.
– Tudom én, hogy olyan vagy, mint a dinamit, csak a
megfelelő kanócot kell hozzád megtalálnom. De ne aggódj,
meglesz! – suttogta a fülembe, ahogy az egyik asztal felé
vezetett.
– Csak jó lesz, ha vigyáz, mert ha esetleg rossz helyen
matat, robbanok és meglehet, elpusztítom magát is –
sziszegtem.
– Már alig várom – nézett hosszan a szemembe. A
derekamra csúsztatta a kezét, ahogy maga mellé igazított.
Kirázott tőle a hideg. Minden idegszálam tiltakozott az
érintése ellen.
Órákkal később viszonylag minden bonyodalom nélkül
távozott, persze előtte még sok pénzt költött, és borsos
borravalót hagyott hátra. Feszülten battyogtam vissza a
kaszinóba, miután kikísértem. Még hogy dolgozzak neki?
Soha! Ha megtenném, hamarosan teljes érzelmi zűrzavarba
keverednék, tudom.
– Miss Sawyer, Mr. Coleman várja az irodájában – lépett
mellém a biztonsági főnök. Csak ezt ne! Ma ne! Nem bírom…
Elindultam, de az iroda ajtaja előtt megtorpantam. Nem volt
hangulatom a kioktatáshoz. Mikor beléptem, az igazgató
hosszan meredt rám.
– Mi volt az a jelenet a bárban? – csapott a közepébe.
– Sajnálom, Mr. Coleman. Elvesztettem a fejem, de ígérem,
többé nem fordul elő.
– Nézze, Vicky, maga egy nagyon lelkiismeretes dolgozó, és
tudom, hogy Reynolds egy seggfej, de az ilyen felhajtások
akkor sem tesznek jót a kaszinónak.
– Tudom, uram, és tényleg nagyon sajnálom – vágtam
bűnbánó arcot.
– Molesztálta vagy sértegette magát? – érdeklődött.
– Nincs jelentősége. Hibáztam – sütöttem le a szemem. –
Nem lett volna szabad engednem, hogy kihozzon a sodromból.
Ígérem, nem fordul elő többé.
– Ahhoz, hogy elviselje azt az alakot, félre kell tennie a
büszkeségét; higgye el, tudom, hogy ez nem könnyű. Itt nincs
helye dacos női büszkeségnek. Az a férfi megdugja röptében a
legyet is és most maga a kiszemelt áldozata. Legyen vele
óvatos, mert erősebb és tapasztaltabb magánál. Viszont egy
pillanatra se felejtse el, maga is csak egy játékszer a számára,
így nincs más dolga, csak legyen szórakoztató. Az, hogy
meddig megy el, csak magán múlik. Nem az én dolgom. Ám
Reynolds öntörvényű és elég szabadelvű, azt hiszi, neki senki
nem parancsolhat, ő parancsol másoknak. Ha belemegy a
játékba, könnyen veszíthet és többet, mint a büszkeségét.
Értettem, mire céloz. Valószínűleg Reynolds sok női szívet
zúzhatott már porrá különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül.
– Megbirkózom vele – feleltem magabiztosan.
– Ne gondolja! Ez az alak az olyan jóravaló lányokra a
legveszélyesebb, mint maga. Mert nem csak az erényeire
pályázik, kitépi majd a szárnyait és mikor már nem tud
repülni, sorsára hagyja. Remélem, nem okoz majd magának
fájdalmat – sóhajtott mélyeket.
– Fájdalmat csak az okozhat, aki fontos nekünk, de kizárt,
hogy nekem ő valaha is fontos legyen – intéztem el
közönyösséget színlelve.
– Milyen naiv maga, Vicky, ha azt hiszi, ez így is marad.
Annak a férfinak minden eszköze megvan ahhoz, hogy
levegye magát a lábáról. De szépen kérem, a kaszinót ne
változtassák csatatérré! Ha ez így folytatódik, Reynoldsot is
kidobatom.
– Sajnálom – préseltem össze az ajkaim.
– Én nem azt mondom, hogy ne tanítsa móresre. Élvezném,
ha egyszer az életben ő is pofára esne, de tegye ezt diszkréten!
– Értettem – biccentettem.
– Magának nincs helye ebben a világban. Vigyázzon vele!
Félek, még megbánom ezt a döntésem – csóválta a fejét. – A
maga érdekében kellene magát elbocsátanom.
– Néha nem mi irányítjuk a sorsunkat, nem választhatunk.
Maga ultimátumot kapott, ahogy én is. Reynolds
mindkettőnket sarokba szorított. Köszönöm, hogy aggódik
értem, igyekszem majd óvatos lenni. Ígérem!
– Ha gondja adódna, akkor nyugodtan jelezze!
És ugyan mit tehetne? Ebben a játszmában csak magamra
számíthattam.

Reggie
Szabályok? Azok meg mik?

„Nem foglalkozom azzal, mit mondanak mások,

nem törődöm azzal, mi történik körülöttem. Én
 csak élem a saját életem. Az egész nem más,
csak egy nagy kaland, átírható, hiszen én
irányítok.”
Én mindig mindent megkapok. Mindent! Ez a nő sem lesz ez
alól kivétel. Ez egészen biztos! Csak meg kell várnom a
megfelelő pillanatot. Az időzítésen múlik minden. Minden
nőnek megvan a maga mozgatórugója, egyszer felfedi majd,
hogy az övé mi. Minden nő egyforma: veszélyesek és
szeszélyesek. Egy rossz szó és már ki is taposták a belünket.
Emellett különböző módszerekkel ugyan, de mindig elérik,
amit akarnak. Vicky is bőszen hangoztatja: „Én más vagyok!”
Na, persze! Voltak az életemben nehéz esetek, de végül mindig
megkaptam, amelyiket csak akartam. Előbb vagy utóbb úgyis
szétteszi nekem a lábát.
Minden nő egyvalamit akar. Biztonságot! Gyakorlatias férfi
lévén ezt kétféleképpen értelmezem. Először is, mi adja az
életben a legnagyobb biztonságot? Hát persze hogy a pénz. Mi
más? Tudjuk persze, előszeretettel hangoztatják a hölgyek:
„nem számít a pénz”, de most komolyan? Ki veszi ezt be?
Ugyan már! Az élet működtető eleme a pénz és a szex. Éppen
ezért üres zsebbel és elfuserált kinézettel elég nehéz csajozni.
Szerencsémre egyik területen sem bánt velem fukarul az élet.
Sok fickó elhiszi, hogy a nőknek mindig a romantika kell.
Pedig egy frászt! Az okosabbja gyorsan megtanulja, hogy néha
persze a céljaink elérése érdekében elkél egy kis figyelmesség
és megkülönböztető kedvesség, de statisztikáim azt mutatják,
hogy van egy hely, ahol a nők mindehhez nem ragaszkodnak,
és az az ágy. Mese habbal, hogy a nők a gyengéd, érzéki
szexet szeretik! Nem állítom, hogy az elején nem várják el a
figyelmességet, de az eddigi együttléteim során mindig
elszabadultak az ösztönök. A gyengébbik nem élvezi, hogyha
csak ő csalhatja elő belőlünk az állatot, a kemény és határozott
férfit. Nincs az a nő, akinek a nyámnyila, teszetosza pasik
tetszenének, sokkal inkább azok, akik tudják, mit akarnak, és
el is veszik azt. Mivel én pont ilyen vagyok, sosem voltak
gondjaim. A csajok kivétel nélkül tapadtak rám, én pedig
kedvemre mazsolázhattam. Tettem ezt abban a
meggyőződésben, hogy nem létezik igaz szerelem. Egy nagy
kamu csupán, hogy vár rám valahol valaki, aki egy életen át
kell is nekem. Na persze! A nők bezzeg már a nagy
találkozáskor euforikus állapotba kergetik magukat, hogy
révbe értek. Milyen ostobák, hogy ezt a maszlagot beveszik!
Egyszer mindenki felébred. Ki előbb, ki utóbb. Mint valami
robogó tehervonat száguld felénk a gyötrelmes felismerés, és
összetörik a szívünk a hiábavaló kapálózás miatt. Miért nem
veszi már mindenki észre, hogy ez az egész csak egy nagy
kamu! Ám, ez velem nem fordulhat elő. Én nem hiszek a
szerelemben, bennem nincsenek hiú remények, vagy
ábrándok.
Nem is értem. Komolyan. Azt hiszik, minden útbaigazító
táblákkal, transzparensekkel van megjelölve. Hahó, öreg,
ébresztő: ő az, aki kell neked! A végén úgyis kiderül, hogy
vaklárma volt, és mint nem kívánt selejtes darabot félredobnak
és továbblépnek. Akkor meg mire jó ez az egész? Hát nálam
pofára esnek azok, akik a „nagy Ő” posztját szánják nekem és
azok is, akik állandó bérletet váltanának a szívembe.
Mindhiába, mert a szívem csak az enyém, és senki másé!
Eszem ágában sincs átengedni. Sosem bíznám egy nőre. A
szívem a legdrágább kincsem, izmos kis motor, ami kitartóan
dobog a mellkasomban. Nem fészkelheti be magát
észrevétlenül senki, hogy aztán egyfajta kóros betegséget
terjesztve a bajok forrásává váljon. Engem egyetlen nő sem
hálózhat be! A szerető szerepénél nálam többre nem
számíthatnak. Becsületemre legyen mondva, ezt nem is rejtem
véka alá. Nyíltan közlöm mindig a kiszemeltjeimmel: a
függetlenségemet nem adom! Végül is minek, ha amire
kellenek, így is, úgy is megkapom.
 A pénztárcám is volt olyan vonzó, mint szerény személyem.
Voltak próbálkozók, de engem se ejtettek a fejemre, tudtam
jól, mire megy ki a játék. A nők a szexet eszköznek tekintették
a céljaik elérése érdekében. Ám ezt a fegyvert könnyű volt
ellenük fordítani: pénzért sok mindenre kaphatóak voltak a
lányok. Virítottam egy kis lóvét, és láttam a tekintetükben azt
a bizonyos félreérthetetlen fényt, ami után tudtam, hatalmam
van fölöttük. Nyert ügyem volt náluk. Azt tehettem
mindegyikkel, amit csak akartam. Átengedték a gyeplőt,
nálam volt az irányítás. És így lett a vadászból vad.
Akadt a környezetemben persze néhány ember, akik
elítéltek az életvitelemért, de nehéz úgy élni – és bevallom,
nem is szeretnék –, hogy állandóan paranoiásan azon töröm a
fejem, hogy hú, most vajon a társadalom normáinak
megfelelően viselkedem-e. Már régóta nem érdekelt, ki mit
gondol rólam. Tettem, ami jólesett, mert erre tanított az élet.
A családomban nagy hagyománya volt a múlt tiszteletének,
szeretetének. Az apám az alvilág egyik vezéralakjaként
tekintélyt követelt, fontos volt számára, hogy mindenki tudja,
ki ő és honnan jött. Állandóan az ősökkel példálózott nekem.
Apám és az öcsém hittek benne, hogy ha az ember tisztában
van a múltjával, nehezebb elvesznie a jelenben. Baromság! Én,
velük ellentétben nem akartam a rokonaim tollaival díszelegni,
ez számomra ciki lett volna, és bevallom, nem is voltam rájuk
büszke, én ugyanis nem a hétköznapi nevelésben részesültem.
Azt tanultam, hogy nem érdemes tisztességesnek lenni. A
sikerhez vezető út korrupcióval és csalással van kikövezve.
Hogy volt-e bennem bármiféle megfelelni vágyás a családom
felé? Eleinte igen, de már nincs. Nem tekintem magam
lázadónak, de már magasról teszek az egészre. Folyton csak a
versengés, a teljesítménykényszer. Nem a megszokott
protokoll szerint nevelkedtem. Az én apám nem arra volt
büszke, ha kitűnővel végeztem el az iskolát, hanem arra, ha
minél több pénzt söpörtünk be az utcákon. Minél
leleményesebb és aljasabb voltam, annál jobban verte a mellét,
hogy igen, ő az én fiam. Nem számított, hogy minden egyes
nap kockára tettük a testi épségünket, szabadságunkat. A
szeszhamisítástól egészen a fegyverkereskedelemig,
drogcsempészettől a -terjesztésig, online szerencsejátékoktól
egészen a tőzsdei csalássorozatokig mindennel foglalkoztunk.
Hiába végeztem el a nekem szánt lehetetlennek tűnő
feladatokat, nem élvezhettem a dicső pillanatokat sokáig, mert
apám csak ingatta a fejét és a hibáimat kereste, na persze
találta is. És nem volt rest ezeket kíméletlenül a fejemre
olvasni. Tököm kivolt. Aztán tanakodni kezdtem, miért is
csinálom én ezt az egészet tulajdonképpen. Az lett volna a
logikus, hogy újra nekiugrok egy újabb feladatnak, újra
felveszem az ívet, de egy ponton elhagyott az erőm. Bármit
tettem is, csak én voltam a fekete bárány. Hát már nem vagyok
az. Mindennek és mindenkinek hátat fordítottam. Már nem
küzdök senki elismeréséért. Juke sokszor piszkált vele, hogy
így csak az öcsém árnyékában élek. Ki szerint? A családunk
tagjai szerint? Az öcsém szerint? Az apám szerint? Teszek rá!
Én ilyen vagyok. Már nem érdekelnek az apám által felállított
kihívások, és már nem is hiányoznak.
Az első helyért folyó harc egyszerűen nem nekem való.
Nem mondom, hogy engem nem hozott lázba a nagy
nyilvánosság, az idegenek vállveregetései, és úgy általában a
külsőségek, de ezt ma már inkább másképpen érem el. Mi volt
a legfőbb oka, hogy kiszálltam a mókuskerékből? A versengés
az öcsémmel. Szerettem őt, de ez az egész teljesen tönkretette
az addig jó testvéri kapcsolatunkat. Ugyanazt a feladatot
gyakran mindketten megkaptuk, a „ki végzi el gyorsabban és
jobban” céllal, mi pedig kamaszok lévén afféle fiatalos, dafke
alapon akartuk megoldani. Az öcsém sokszor csalással nyert,
amit az apám elintézett annyival: nincsenek szabályok, az
eredmény a lényeg. Egyszer a vita hevében rosszkor, rossz
helyen ütöttem meg és kis híján a kezeim közt lelte a halálát.
Megrémültem, rádöbbentem, ennyit nem ér az egész. Folyton
egymást nyüstöltük, próbáltuk lenyomni a másikat, az apám
pedig kifejezetten élvezte, mikor bevertük a versengés alatt
egymás képét. Akkor eldöntöttem: kiszállok. Ma már az apám
nemtetszése ellenére a saját törvényeim szerint élek és
élvezem, amit az élet nyújtott nekem.
– Megvan az információ, amit kértél – rontott rám Juke –,
de ha rám hallgatsz, nem túl jó ötlet ebbe beleavatkozni.
Az ágyamból kászálódtam ki elég kómásan. Magam mellé
pillantottam, de az ágy üres volt.
– Hol a tegnapi kiscsaj? – hunyorogtam.
– Miután kidőltél, kidobtam. Mi ütött beléd az este? Úgy
döntötted magadba a piát, mint még soha. Matt részegre ittad
magad. A tegnapi beszélgetés az apáddal készített ki ennyire?
– Fogjuk rá – vettem célba a fürdőszobát.
– Legalább nekem ne hazudnál. A kaszinós kiscsaj az oka –
csapta az asztalra a kezében lévő paksamétát. – Az Isten
szerelmére, felejtsd már el!
– Nincs most energiám a lelki fröccshöz. – Az arcomba
lögyböltem a hideg vizet, hátha attól magamhoz térek, de a
másnaposságomon ez sem segített. A mosdó szélébe
kapaszkodtam, majd a tükörképemre szegeztem a tekintetem.
– Hetek óta hajkurászod, de a helyzet egyre rosszabb –
folytatta Juke a szent szöveget. A kezemmel az arcomat
dörzsöltem. – Az a nő veszélyes. Csak nézd meg, mit műveltél
magaddal! Vedd tudomásul, van olyan nő, akit még te sem
kaphatsz meg. Törődj bele, és lépj tovább!
Beletörődni? Még csak most nyitottam meg a játszmát. Az
élet és a csajozás kísértetiesen hasonlított a világon
legnépszerűbb játékra: a sakkra. Az életet is úgy képzeltem el,
mint egy hatalmas sakktáblát. Mind bábuk vagyunk, de hogy a
sorsunk gyalogjai vagy királyai, hittem, hogy csak rajtunk
múlik. Hogy kinek mi lett megírva? A végzetünk, ha akarjuk,
ha nem, akkor is beteljesül, mert a játék elkezdődik és egyszer
bizony véget is ér. Sakk-matt. Ebben a helyzetben pedig már
nem volt visszaút. Én nyitottam és a parti elkezdődött. A
figurák már elhelyezkedtek a táblán. Ironikus, hiszen ez
esetben is az egyik játékos a sötét, a másik a világos. Már nem
volt más feladatom, mint hogy a kis Victoria Sawyer királyát
olyan helyzetbe kényszerítsem, ahol az sarokba szorul és a
támadásaimat semmilyen szabályos lépéssel sem háríthatja.
Kizárt ugyanis, hogy a kis Vicky értene a svindlizéshez. Habár
a csalás gondolata felizgatott. Érdekessé tenné a dolgot, ha a
kiscsaj nem a szabályok szerint játszana, mert én pont a
sportszerűségét kívántam fegyverként bevetni ellene. Egyre
kellett nagyon odafigyelnem: ne én legyek az a fél, aki mattot
kap és elveszíti a játszmát. Mosolyogva néztem magammal
farkasszemet. Ez nem történhet meg, mert ez a tábla nekem
hazai terep. Kizárt, hogy vesztesként távozzak, a feladás szó
pedig nem szerepel a szótáramban. Amit elkezdek, azt be is
fejezem.
– Most szeretnék egyedül maradni. – A hangom teljesen
közönyösen csengett.
– Te nem is figyelsz rám! – lépett közelebb.
– Nem, te nem figyelsz rám. Szeretném, ha most lelépnél.
Mielőbb rendbe kell szednem magam. Hamarosan találkozóm
van egy üzleti partnerrel.
– Hát éppen ez az. Ha ilyen állapotban lát…
– De nem fog így látni – ordítottam a tükörbe, ahol Juke-ra
szegeztem a haragos tekintetem. – Leszállhatnám végre rólam.
Mi vagy te, az apám?
– A barátod. Legalábbis eddig azt hittem – fordított hátat és
sértődötten elhagyta a helyiséget. A francba! Vettem egy mély
levegőt, az arcom a tenyerembe temettem. Igaza van, valóban
össze kellene szednem magam. Nem volt kedvem
magyarázkodni, de valójában nem Vicky miatt voltam
kibukva, hanem az apám miatt. Egyre veszélyesebb
feladatokkal látta el az öcsémet és féltem, hogy baja esik
Dylannek. Két választásom volt, vagy kimaradok az egészből
és rábízom a sorsra, vagy beszállok a körforgásba és vigyázok
a testvéremre. Az első verzió sokkal kecsegtetőbb volt, de
bűntudatom támadt a nemtörődömségem miatt. Az utóbbi
években, ha a piszkos ügyleteikről volt szó, igyekeztem
kihátrálni. Nem láttam, nem hallottam és nem szóltam egy szót
sem. De mégis mi a francot tehetnék? Dylan már felnőtt
ember. Nem hallgat rám. Mire észbe kap, valami szörnyűség
kellős közepén találja majd magát. Bárhogyan is lesz, én nem
leszek annak a világnak a része többé. Ez teljesen kizárt dolog.
Miután letusoltam, éppen a nedves hajamat törölgettem,
mikor megpillantottam a Juke által ledobott dossziét az
asztalon. Felvettem és kinyitottam. Hát valóban nem csalnak
az ösztöneim: az öcsém egy újabb borzalmas káoszba
keveredett. Az apám észrevétlenül egyre mélyebbre húzta le a
mocsokba. Képtelen voltam ezt tovább szó nélkül elviselni.
Előkerestem a telefonom.
– Helló, Dylan, itt Reggie.
Olyan idiótán éreztem magam. Már nagyon régen nem
beszéltünk.
– Mit akarsz? – üdvözölt nem éppen szívélyesen.
– Sürgősen találkoznunk kellene.
– Hát igaza lett apának, csak előkerültél te is. Mit akarsz? –
A hangja fölényeskedő és flegma volt.
– Miért érzem úgy, hogy nem örülsz nekem? –
méltatlankodtam.
– Hmm… miért is hívtál? – gőgösen játszotta meg magát.
– Mert szeretnélek látni. Rég találkoztunk. A testvérem
vagy, hiányzol – feleltem őszintén. Reméltem, ő is hasonlóan
érez.
 – Telefonon nem lesz jó? Nagyon elfoglalt vagyok –
arrogánsan igyekezett lerázni.
– Nézd, Dylan, az a balhé, amire most készülsz…
– Honnan tudhatnád te, hogy mi folyik itt? – vágott a
szavamba. – Nyomoztatsz utánam? – háborodott fel. – Te
annak idején úgy döntöttél, kiszállsz, akkor maradj is meg
ennél az elhatározásodnál! Ne akarj engem irányítgatni vagy
befolyásolni!
– Miért vagy velem ilyen ellenséges?
– Mert a vetélytársam vagy.
– Kicsoda? Én? Hát ezzel mérgezi az agyad az öreg?
Tovább tukmálja a fejed ezzel a baromsággal? – gurultam
dühbe.
– Ne akarj engem átverni! Aki itt simlis, az te vagy.
Egyébként miért gyűjtenél rólam információkat, ha nem azért,
hogy felhasználhasd ellenem?
Teljesen szíven ütött, amit mondott. Ezt nem gondolhatja
komolyan. Az, hogy volt köztünk súrlódás, veszekedés, még
nem jelentette azt, hogy a felszíni marakodás alatt ne szerettük
volna egymást.
– Mert aggódom érted – közöltem nyers őszinteséggel.
– Vagy inkább fáj a fogad arra, amit elértem. A helyemre
pályázol – acsarkodott.
Ennek elment az esze! Hogy én? Vissza az alvilágba? Újra
hajbókoljak az elismerésért? Kizárt! Annak idején békével
kiszálltam. Már amennyire békésen ki lehet ebből szállni. Az
apám látta rajtam a trauma okozta sokkot, így nem tiltakozott,
de a mai napig reménykedik abban, hogy egyszer beállítok
hozzá: „Halihó, megjöttem! Itt vagyok!” De téved!
– Nem adtam rá okot, hogy így viselkedj velem – emeltem
meg a hangom. – Mégis mi a jó fene van veled? A testvér az
egyetlen, akire mindig számíthat az ember. Miért beszélsz
velem így? – értetlenül álltam a kialakult helyzet előtt.
– Testvér vagy esküdt ellenség, akit meg kellene fojtani egy
kanál vízben – tette hozzá.
Egy percre elgondolkodtam: mégis hiba volt lelépni és hátat
fordítani mindennek. El fogom veszíteni az öcsém.
– Te beszívtál? Már nemcsak kereskedsz a droggal,
használod is? – gondolkodtam hangosan.
Ez tuti, hogy nem az én fivérem. Ő nem mondana ilyeneket.
Egy hónapja, hogy nem találkoztunk, ennyi idő elég lenne egy
ember agyának átmosására?
– Dylan… itt vagy még? – szóltam a készülékbe, de
megszakadt a vonal. Vagy letette, morfondíroztam.
Egyszerűen nem értettem a dolgot. Mi a pokol?
Újratárcsáztam, de kinyomott. Dylan mindig is lobbanékony
természet volt, de hogy így lerázzon… Újra és újra tárcsáztam.
Engem nem nyomhat csak úgy ki – vágtam erőből a
készüléket a fotelbe. A hajamba túrtam és ziháltam a
felgyülemlett feszültségtől. Felháborító! Az apámnak ez is
sikerült! Elérte, amit akart. Annak idején a konfliktusaink is
mindig abból voltak, mert apánkat magunk mellé akartuk
állítani. Ha ez sikerült, az csak tovább gerjesztette a balhékat,
hiszen azt tapasztaltuk, megéri küzdeni. Most azonban nem
hagyom a lelkem megmérgezni. Nem engedem, hogy ellenem
fordítsa az öcsémet! A fotelhez léptem és újra tárcsáztam,
ezúttal egy másik számot. Hosszan kicsengett, majd a telefon
végén megszólalt mézédes hangján az anyám.
– Reggie! Kisfiam, hát mégis csak eszedbe jut néha, hogy
létezem – kuncogott.
Tény, hogy nem hívtam túl sűrűn az utóbbi időben, de mióta
beintettem az apámnak, sokkal jobban megértettem az
anyámat. Ő sem bírta tétlenül nézni, hogy a gyerekei állandóan
ölre mennek. Folyamatosan vitái voltak az apámmal. Egy nap
elkeseredésében össze is cuccolt, lelépett. Feladta a harcot, ám
az apámtól nem volt olyan könnyű megszabadulni. Én csak
tudtam, a saját bőrömön tapasztaltam.
– Szia, mama! Tudunk személyesen beszélni valamikor? –
nem kerteltem.
– Baj van? – csuklott el a hangja.
– Nem, dehogyis – igyekeztem nyugalmat erőltetni a
hangomra. – Még nincs – szaladt ki a számon.
– Kitalálom. Az apád – keményedett meg a hangja.
– Inkább Dylan. Nem veszi észre, de egy kelepcében
vergődik. Ennek nem lesz jó vége – szorította el a mellkasom
az aggodalom.
– Te már megtetted, ami tőled telt. Ne vedd a nyakadba ezt a
terhet! – figyelmeztetett.
– Hogy mondhatsz ilyet? A te fiad is – kértem számon.
– Reggie. Drágám. Örülök neki, hogy neked megjött a
jobbik eszed, de tanulj az én hibámból! Az apád nem retten
vissza semmilyen eszköztől. Ha az útjába állsz, téged is
elsöpör majd.
– Azt akarod mondani, hogy nézzem végig tétlenül, ahogy a
vesztébe rohan?
– Nem tehetsz semmit – szipogta. – Én már mindent
megpróbáltam – lombozódott le. – Nagyfiú már, ez az ő
döntése.
Én ebbe nem fogok csak úgy beletörődni! Soha!
Mélyeket lélegeztem és lázasan törtem a fejem.
– Inkább mesélj! Veled mi van? – váltott témát.
– Ugyanaz – fújtam ki a bent rekedt levegőt. Igazából
tényleg nem volt miről beszámolnom.
 – Soha nem bocsájtom meg magamnak, hogy egy ilyen
férfinek szültem gyerekeket. Ha tudtam volna, milyen apa
válik belőle… Mindannyiunk életét tönkretette – sóhajtott. –
Tanulj az én hibámból, Reggie! Soha ne hallgass a szívedre! A
szív álmodozik és olyan dolgok után áhítozik, ami a való
világban nem létezik. A szerelem vak és semmi jó nem
származik a nagy fellángolásból. Ha kialszik a tűz, csak a
fojtogató füst marad, és a fekete korom, ami egy életre
elragadja a fényt. Pont, mint a drog, amivel apád kereskedik.
Repülés, lebegés, eufória, majd nem marad más, csak a
fájdalmas függőség, vágyódás, és az üresség. Kíméld meg
magad ettől! – szónokolt.
– Mama… – Egészen elszomorított, hogy ennyire
kilátástalannak látja az életet.
– Semmi baj! Nem ebédelünk valamikor együtt? – váltott
gyorsan, de sejtettem, hogy csak az én kedvemért.
– De, persze, szívesen.
– Akkor hamarosan hívlak – vált újra derűssé, de gyanúsan
hamar bontotta a vonalat. Tanácstalanul meredtem a plafonra.
Mi az ördögöt tehetnék? Majd másfelé terelődtek a
gondolataim. Az anyám szavai pörögtek le újra és újra a
fejemben. „A szerelem vak és semmi jó nem származik a nagy
fellángolásból.” Tisztában voltam én ezzel anélkül is, hogy
mondta volna, de ez a kiábrándultság, keserűség az én
lelkemet is megfertőzte.
– Hmm… Victoria Sawyer – suttogtam magam elé.
Nem áltattam magam illúziókkal. Tisztában voltam vele,
hogy iránta is csak a kezdeti fellángolás csapott fel bennem. Ez
pusztán szexuális vágy. Amikor megpillantottam őt, elindult a
testemben egy borzongást keltő inger, ami minden
érzékszervem elevenebbé tette. A mindent elsöprő erotika, a
rejtélyes, szédítő vágy ereje feszített szét és árasztott el
izgalommal. Behálózott, a rabjává váltam. Ha megkapom őt, a
vágy kialszik és újra nyugodt lesz az életem. Szerelem… erre
az utána következő csöpögős, unalmas szakaszra, kösz, de nem
vágyom.
Túl sok minden kavargott bennem, így csillapítanom kellett
a bennem felgyülemlett feszítő érzést. Bámultam a készüléket
a tenyeremben. Juke majd szerez nekem valami kis libát –
töprengtem el. Hívtam, de nem vette fel. A fenébe is! Hol a
pokolban kószál már megint? – tűnődtem.
Jobb híján a konditerem mellett döntöttem. Ki kellett adnom
magamból a feszültséget. A többórányi testedzéstől, kínzástól
és izzadástól reméltem, hogy feloldódik bennem a stressz,
amitől szenvedtem. Sikerült ma erőmön felül teljesítenem.
Mellre és bicepszre edzettem, egy kis állóképesség-növelő
kardióval. A tempót a futópad diktálta, az állóképességről
pedig a két súlyzó gondoskodott. Beállítottam a gépet, de már
egy kis kocogást követően szinte kiköptem a tüdőm. Mi a fene
van velem? Tény, hogy nem voltam már egy hete, de azért na…
ez a sebesség korábban laza bemelegítő kis séta volt. Ekkor
néztem meg jobban az értékeket, gondolatban a homlokomra
is csaptam. Hülye gyerek! Elnézted a beállítást. Pancser! A
tempó valóban a megszokott volt, csak éppen hegymenetben.
Hogy mekkora szerencsétlen balek vagyok ma. Be kellett
ismernem, nem voltam ott agyban. Lehet, hogy mégsem volt
olyan jó ötlet idemenekülni. Ez határozottan nem az én napom.
A futógépen azon töprengtem, hogy mekkorát változott az
életem pár év alatt. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem,
semmi nem sikerül, hogy a sors mintha direkt ki akarna
babrálni velem és szánt szándékkal tenne keresztbe. Holott azt
hiszem, csak tanulnom kellett valamit, hogy azt lássam, ami
van és ne azt, amit az apám láttatni szeretne. Ám Juke-nak
igaza volt, ezt az életet sem lehet örökké folytatni.
Már az utolsó szuszt is kinyomtam magamból,
meggyötörten éppen az öltöző felé haladtam, amikor a
futópadok felé sandítva egy ismerős női alakra lettem
figyelmes. Összeszűkült tekintettel lopakodtam közelebb.
Ilyen nincs! Ez tényleg… Victoria Sawyer! Megadóan
engedtem le a törölközőm a testem mellé. Ezt nem hiszem el!
Most komolyan. Miért? Ez valami beteges tréfa a sorstól? Már
éppen sikerült száműznöm a gondolataimból, erre…
Kíváncsiságtól vezérelten a válla felett a kilométer-
számlálójára kukucskáltam. Jó ideje nyomta határozottan
komoly sebességgel. Ejha! Lelki válságból itt is akad bőven…
Csak nem stresszesek vagyunk – vigyorogtam magamban –,
vagy ő is csak benézte a beállítást.
Hosszan legeltettem rajta a szemem. Találkoztunk már
néhányszor, de akkor mindig elegáns, csinos ruhákban és
tökéletes sminkben volt. Ám ezúttal… testhez simuló rövid
sortot és egy fekete topot viselt, ami tökéletesen kiadta
hibátlan alakját. Habár verejték gyöngyözött az egész testén, a
haja pedig csapzott volt az izzadságtól, mégis buja képek
kúsztak az agyamba. Nedvesen csillogó barna bőre, kemény,
feszes feneke, izmos, hosszú lábai, lapos hasa… A tükörben
csodáltam, ahogy teljesen megfeledkezve önmagáról és a
külvilágról, mindent beleadott és csak a futásra
összpontosított. Megbabonázva figyeltem. Fél kézzel
megtörölte izzadságtól kipirult arcát, majd a tükörben
egyenesen a szemembe nézett. A csillogó zöld szeme
kikerekedett, majd felém kapta a fejét, mintha szellemet látna.
A hirtelen mozdulattól megbotlott, de villámgyorsan,
rutinosan leállította a futópadot, majd csípőre tett kézzel zihált,
ahogy rám meredt. Kerek, gömbölyű mellei a kemény sprinttől
emelkedtek, süllyedtek. Szemei döbbenetről árulkodtak, ajkai
enyhén megnyíltak, ahogy levegő után kapkodott. Akaratlanul,
de elképzeltem, ahogy ugyanígy liheg alattam, és máris
kellemes lüktetést éreztem a nadrágomban.
Nedvesség gyűlt Vicky mellei között, ami lassan lefolyt.
Megnyaltam a kiszáradt ajkaim. A szívem pedig egyre
hevesebben vert. Rajtakapott. Még soha életemben nem
éreztem magam ilyen kínosan, ugyanakkor felajzottan.
Minden egyes dolgot, amit a belső nagy képernyős
monitoromon láttam, szerettem volna most azonnal megtenni
vele. Bassza meg, hogy ilyen éles a fantáziám. Gondolj valami
másra! – parancsoltam magamra. Lebuktathattam magam,
mert a mellbimbói válaszul megfeszültek és szinte átfúrták a
feszülő anyagot. Élvezetes előjáték lehetett volna, ha… ha lett
volna esély a folytatásra. A szentségit! Totális zsákutca. Szó
nélkül biccentettem felé, majd a zuhanyzóba menekülve
öklömmel a falnak támaszkodtam. Ha nem lett volna ilyen
groteszk ez az egész, még el is nevettem volna magam. Tiszta
vicc. De most valahogy mégsem volt kedvem röhögni. Majd
szétvetett a vágy, amit ez a nő gerjesztett bennem. Miközben
ott zihált előttem, a film, ami éppen lejátszódott a lelki
szemeim előtt, megközelítette a kemény pornót. Most mégis
mit kezdjek magammal? Idejöttem lehiggadni, de a helyzet, ha
lehet, még kínosabb és még kínzóbb lett, mint eddig.

Vicky
A nő nem királynő, gyalog a szemében

„Nem mindig tudjuk megmondani, mi tart

bennünket bezárva, bebörtönözve, szinte
eltemetve, de mégis érez az ember bizonyos
határokat, bizonyos kapukat. Bizonyos falakat.
Mindez képzelet lenne, fantázia? Nem hiszem.
Aztán felmerül az emberben a kérdés: Istenem!
Sokáig tart ez még, mindig, mindörökkön
örökké? Tudod, mi szabadít meg a fogságból?
A mélységes, komoly szeretet. Ha vannak
barátok, testvérek, szeretők, ez nyitja meg
természetfeletti hatalommal, mágikus erővel a
börtönt.”
(Vincent Van Gogh)
Most meg hová rohan? Ebbe meg mi a fene ütött?
Megilletődve követtem a szememmel, ahogy Reggie Reynolds
köszönés helyett elviharzott előttem. Egyébként is hogy került
pont ide? Törölközőmmel a szemembe csordogáló, idegesítő
izzadságcseppeket itattam fel.
– Ismered a pasit? – lépett mellém a barátnőm, Sandra. –
Úgy bámult téged percek óta, hogy azt hittem, kiesik a szeme.
– Ez az a milliomos a kaszinóból, tudod, akiről meséltem.
Mióta ácsorgott mögöttem? – kérdeztem döbbenten, mert
nekem csak egy pillanattal ezelőtt tűnt fel, hogy ott van.
– Már jó ideje. Szerintem elfeledkezhetett magáról, mert
mikor kiszúrtad, hogy bámul, azonnal zavarba jött. A dákója is
meredt a nadrágjában. Rendesen rád indult – nevetett
hangosan.
– Te meg őt fixíroztad, ha jól sejtem – fontam karba a
kezem –, ahelyett, hogy figyelmeztettél volna –
bosszankodtam.
– Ugyan már! Iszonyat jó pasi volt és gondolatban
megvoltál neki. Nem vehettem el tőle az élményt, ha már
élőben nem csinálod vele – idegesített tovább.
– Nem csinálom én vele sehogy! Se igazából, se
gondolatban – emeltem fel a hangom.
– Nagy hiba – sóhajtozott, ahogy a férfiöltöző bejáratát
mustrálta.
– Meghagyom neked – hagytam ott feldúltan.
– Valójában tetszik neked – trillázta és igyekezett lépést
tartani velem.
– Ne légy gyerekes! Nem az óvodában vagyunk – állítottam
le. Megtorpantam és felé fordultam. – Egyébként pedig
felvilágosítanálak, hogy egyáltalán nem az esetem.
 – Azt még értem, hogy nekem hazudsz, de magadnak miért?
– Az arcomat fürkészte. – Ez a pasi tipikusan minden nő esete.
Egy se fordítana neki hátat.
– Mondd, te süket vagy? Nem hallottad, miket meséltem
róla a múltkor? – dobtam le magam a női öltöző padjára.
– Azt, hogy ajánlatot tett neked? Oh, dehogyisnem. Még
most sem értem, miért utasítottad vissza. Sőt, most aztán pláne
nem értem – hitetlenkedve rázta a fejét.
– Sandy! – visítottam. – Ez a férfi egy két lábon járó
szexgép. Én nem leszek trófea a falán.
– Legalább tapasztalt. – A szemeimet forgattam. Nem
tudtam megállapítani, komolyan nem érti, vagy csak engem
akar egy férfi karjaiba kergetni.
– Gyenge érvelés – matattam a szekrényemben, amikor is
becsapta a tenyerével az ajtóm.
– Gyenge? Akkor mondok jobbat.
Az arckifejezése komollyá vált.
– Te egész életedben azt tetted, és teszed, amit mások
elvárnak tőled. Mindig másokra gondolsz, kötelességből
cselekszel. Tegyél már végre magadért is valamit! Egy rohadt
jó szex kellene neked.
– Sandyyy! – csitítottam az egyre hangosabban magyarázó
barátnőmet.
– Mikor is voltál utoljára férfival? Tudom, hogy megvan az
oka, de akkor is aggasztó, ahogy hozzájuk állsz.
– Erre akkor sem ez a fickó a legmegfelelőbb – emeltem fel
a hangom. A törölközőm magamra csavartam és megindultam
a zuhanyzó irányába. A forró vízsugár alatt élveztem a víz
lágy, megnyugtató simogatását, amikor újra megjelent Sandra.
Miért nem száll már le rólam?
 – Ez a pasi nagyon is normális. Gondold csak el, ha a dögös
külseje ellenére nem a szexualitásban élné ki magát. Na, azzal
lenne a gond.
Ez neki normális? Én nem ilyen férfira vágyom. Ja és
persze, még én vagyok naiv.
– Egy ilyen erejétől duzzadó férfi energiáinak levezetésére a
legmegfelelőbb eszköz, lássuk be, igenis a szex. Akit ilyen
sármmal áldott meg a sors, bolond lenne csak a fantáziáját
használni.
Mi a jó fenét hord ez nekem össze?
– Szóval az neked természetes, hogy egyik nőből a másikba
vándorol. Hát nekem nem az!
Felháborított ez a dicshimnusz, amit Reynoldsról zengett
nekem.
– Birtokolni akarnád. Melyik nő nem? Megértem –
bazsalygott.
– Nem, Sandra, nem értesz te semmit. Ha valaha egy férfit
is az ágyamba engedek, az nem ez a férfi lesz. Nem süllyedek
bizonyos szint alá.
A barátnőm hangos kacagásban tört ki. Megrökönyödötten
még a szivacs is megállt a kezemben. Nem értettem, mi olyan
mulatságos.
– Most meg mi ütött beléd?
– Csak ugrattalak – vihorászott tovább. – Óriási!
– Felvilágosítanál, mi olyan vicces? – léptem ki a
zuhanyzóból.
– Az, hogy gondoltam, cukkollak kicsit, de neked tényleg
tetszik ez az alak. Olyan vehemensen ellenkezel.
Összezavarodtál, de a te Sandra barátnőd átlát rajtad. Segítek
neked kibogozni az összekuszálódott szálakat. Elmagyarázom.
Nem Reynolds a hibás a kialakult helyzetért. Ő a szituációnak
megfelelően viselkedik. Te tévedtél az ő világába, amikor a
kaszinóban kezdtél dolgozni. Te az ő szemében csak egy
csinos, remélhetőleg mindenre kapható hosztesz vagy, aki
kicsit kéreti magát. – Már éppen tiltakoztam volna, mikor
felemelte az ujját és folytatta. – Ehhez volt hozzászokva. Egy
hoszteszmunkát vállaltál egy kaszinóban, az a dolgod, hogy
pénzért kísérgess gazdag férfiakat. Számára természetes, hogy
fizet egy exkluzív szolgáltatásért. Élvezi, ha irányít és te szó
nélkül végrehajtasz utasításokat. Teszed, amit mond. Ez a
dolgod – hangsúlyozta ki. – Megkívánt téged és ennek hangot
is adott. Te pedig hiába hangoztattad neki, hogy nem fekszel le
a kliensekkel, attól ez még egy kétes hírű foglalkozás. Nem
egy szupermarketben kóstoltatod a joghurtot, hanem Las
Vegas legnagyobb kaszinójában kísérgeted a leggazdagabb
vendégeket. Persze nem is ugyanazt a fizut kapod érte. Ő meg
azt gondolhatta, csak kéreted magad. Van ilyen – húzta el a
száját. – Azzal, hogy egy ilyen világban ismert meg téged,
elhúztad előtte a mézesmadzagot. A legtöbb férfi, aki privát
munkára bérel fel hoszteszt csillagászati összegért, talán
joggal várhatja el, hogy a horribilis honoráriumért kapjon egy
kis extrát. Lehet, hogy ő volt az első, de garantálom neked,
nem az utolsó, aki ajánlatot tett neked. Ha ezt nem tudod
elfogadni, kóstoltathatsz joghurtot is – magyarázta továbbra is.
– De ha jól értettem, te csírájában elfojtottad az izgalmát.
Tiszta vizet öntöttél a pohárba. Ne büntesd tovább ezt a férfit,
aki olyan világból jött, ahol minden megkapható, ha megfizeti
a megfelelő árat. Az ő világában egyetlenegy realitás létezik: a
pénz. Minden kifejezhető számokkal. Az, hogy te
megbomlasztottad ezt a rendszert, számára is komplikáltabbá
tette az egyenletet. Nagy valószínűséggel azt sem tudja, hogy
hozza helyre a tévedését.
Rezzenéstelen arccal hallgattam végig a szóáradatot és
okfejtést. Ezt, így, ilyen formában még végig sem gondoltam.
Ostoba libának éreztem magam.
 – Nem is értem, honnan jött az az eszement ötleted, hogy
hosztesz leszel – pillantott rám kíváncsian. – Nem félsz, hogy
a múlt ismétli majd önmagát?
Féltem, hogy szóba hozza.
– Nem. Az nem történhet meg újra. Viszont nagyon kell a
pénz Kelly tanulmányaihoz – feleltem kimérten. – Ebben a
világban pedig, ahogy azt az előbb olyan bölcsen kifejtetted,
nem fizetnek rosszul.
– Én mondom, ez akkor sem a te gyomrodnak való.
Szerintem hibát követtél el. Félek, hogy a végén
összeroppansz.
Meglehet.
– Viszont, ha már így adódott, Reynolds kapcsán adok
neked egy jó tanácsot – hajolt közelebb. – Ezt a csatát csak
úgy nyerheted meg, ha magadnak nem hazudsz. Ne nekem, de
magadban legalább ismerd be, hogy fantáziálsz róla.
Mikor meg akartam szólalni, tiltakozón felemelte a kezét.
– Nekem mondhatsz bármit, de magadat ne téveszd meg!
Ha nem leszel őszinte saját magadhoz, elfojtod az érzéseidet,
vágyaidat, ő lesz erőfölényben.
– Mire akarsz kilyukadni? – kaptam magamra a trikóm.
– Az a férfi – bökött a falra a férfiöltöző irányába – nagy
játékos. Jó, ha tisztában vagy vele, te az ő térfelén labdába sem
rúghatsz. Intézd úgy, hogy sose lépd át a felezővonalat –
kacsintott, majd szaladt ő is a zuhanyzóba, de az ajtóból még
visszakiáltott: – Egyébként, ha engem kérdezel, passzoltok
egymáshoz.
Ezzel most megint mit akart? Passzolunk? Az kizárt!
Szóvirágokban beszél. Mégis elgondolkodtattak a hallottak.
Rátapintott a helyzetem gyenge pontjaira. Valóban azért
idegesítene ez az egész annyira, mert Reynolds lénye az első
pillanattól kezdve nem közömbös? Valóban hatással van rám?
Áh, baromság! Az, hogy én mire vágyom, egész eddigi életem
során sem volt mérvadó. Világéletemben elnyomtam a belső
késztetéseimet. Egy alkoholista apa mellett az ember hamar
felnő és leszokik az álmodozásról. A képzelgés mindig szebb,
mint a valóság. Csábítja az embert, hogy elérhetetlen dolgok
után áhítozzon, de én már tudtam, nincs veszélyesebb, mint ha
az álmaim és a realitás közötti világ foglya vagyok. Mindent
lehetségesnek hittem, de semmi sem volt valóságos, a végén
pedig rádöbbentem, elvesztegetett idő volt az egész.
Felébredni mindig fájdalmas. A velem történtek után már nem
hittem a tündérmesékben. Na, ebben speciel valóban
hasonlítunk Reggie Reynoldsszal. Ő sem tűnt annak az
álmodozó típusnak. Csak arra tartott igényt, amiért keményen
meg is fizetett. Ezért valóban nem hibáztathattam. Azért
viszont igen, hogy így élte az életét. Annak, aki ilyen
pénzeszsák, több felelősségérzete is lehetne. Okosabban is
beoszthatná a vagyonát. Áh, de mit érdekel ez engem! Nem
vagyunk egy súlycsoportban. Én már rég elfogadtam az életem
olyannak, amilyen. Nincs azzal semmi baj, ha az ember
szegény, amíg csak a saját igényeiről van szó. Az én
életemben viszont ott volt a húgom, Kelly. Róla, amíg csak
élek gondoskodnom kell.
– Kész vagyok, mehetünk – jelent meg újra Sandra.
Felkaptam a táskám és elindultam kifelé. Alig tettem pár
lépést, amikor megpillantottam a recepciós pultnál könyökölő
Reynoldsot.
– Add ezt le! – nyomtam Sandra kezébe a kulcsom és
lopakodó macska módjára igyekeztem egy oszlop mögé
rejtőzni, de elkéstem.
– Áh, Miss Sawyer! – Az orgánumától futkosott a hátamon
a hideg. Megnyugtatott, hogy újra magáz.
– A fenébe! – dobbantottam bosszúsan. Biztosra vettem,
hogy engem várt, pedig én bármit megtettem volna, hogy
elkerüljem a vele való találkozást. Széles mosolyt erőltettem
magamra.
– Ááá, Mr. Reynolds! Észre sem vettem – lódítottam. –
Hogy s mint?
Oh, de szánalmas!
– Éppen magára vártam. Szerettem volna semleges területen
beszélni magával.
Istenem, csak ezt ne!
– Ne haragudjon, de rohannom kell – akartam kibújni a
beszélgetés alól.
– Akkor elviszem magát – csillant fel a szeme.
Tiszta ciki – gondolatban vertem a fejem a pultba. Most mi
lesz? Én nem akarok sehová sem menni ezzel az alakkal.
Segélykérően sandítottam Sandrára, aki folyamatosan
kapkodta köztem és Reynolds között a tekintetét. Amikor
megállapodott rajtam és felfogta, mit is várok tőle, gonosz kis
mosolyra húzódott az ajka.
– Akkor majd később beszélünk – kacsintott felém.
Ne, ne, ne, neee! „Ezt nem teheted velem” pillantással
kísértem végig, ahogy ellibegett mellettünk.
– Vigyázz magadra! – intett és kuncogva továbbállt.
Piszkos kis áruló – toporogtam feldúltan. Legbelül
gyülekeztek a felhők és kitörni készült a vihar. Hosszan
lehunytam a szemem, mély levegőt vettem, majd Reynoldsnak
szenteltem a figyelmem. Akaratlanul is tetőtől talpig
végigmértem. Friss illata csapott az orromba, és felélénkítette
az érzékeimet. Üde, finom kókuszfelhő lengte körül. Az ajkam
megnyílt a csodás élménytől, és a számban összefutott a nyál.
– Tudom, hogy nem szívlel engem – kezdte bűnbánóan.
Éppen csak rám emelte a tekintetét.
 Ezzel vajon most mi a célja? Azt hiszi, nem látok át a
szitán? – hosszan szegeztem rá a gyilkos pillantásomat. A
veséjébe látok, Mr. Reynolds!
Mély levegőt vettem, mire hevesen folytatta.
– Nem, ne is mondjon semmit! Végiggondolva a köztünk
korábban lezajlott beszélgetéseket, meg is van rá minden oka,
hogy pikkeljen rám, de higgye el, őszintén sajnálom, ami
köztünk történt. Én nem sejthettem, hogy maga nem…
– Kurva? – vágtam a szavába. Az egekbe szaladt a
szemöldöke.
– Sosem néztem magát annak! – szabadkozott.
– Akkor minek nézett? Igazán kíváncsivá tesz –
figyelemmel kísértem minden reakcióját. A fejét rázta, majd
megadóan folytatta.
– Akármit is mondok, maga már rám sütötte a bélyeget.
Esélyem sincs rendbe hozni.
Eszembe jutottak Sandra szavai, és most nekem lett
lelkiismeret-furdalásom.
– Borítsunk rá fátylat! – csúszott ki a számon. – De ha nem
haragszik, tényleg sietek – akartam megszabadulni tőle.
– Az előbb nem csak udvariasságból ajánlottam fel, hogy
elviszem magát. – Óvatosan felém nyúlt, kezei megpihentek a
derekamon, ahogy a kijárat felé terelt. Az érintésétől
borzongás futott át az egész testemen.
– Ne fáradjon! Boldogulok magam is – léptem távolabb.
Sötétbarna szemei csillogtak, ahogy az erős napfényben
hunyorogva igyekezett a szemkontaktust fenntartani.
Szexi és az arca olyan férfias. Tényleg ilyen lenne álmaim
férfija? Sandra szerint igen. Végigpásztáztam a laza
szerelésén. A máskor elegáns, rá szabott öltönyt most ujjatlan
trikóra és egy sötét színű térdnadrágra cserélte. Határozottan –
ismertem be magamnak. Ez a Reggie jobban tetszett. Sokkal
természetesebb, mint az a vasalt inges ficsúr. Remek formában
van. Hú, és azok a duzzadó karizmok…
Próbáltam rendezni a gondolataimat és szigorú pillantást
vetettem felé, de mindössze pár másodpercig sikerült zordan
néznem rá, mert olyan elanyátlanodott arckifejezéssel állt
előttem, hogy kénytelen voltam elnevetni magam.
– Oké, legyen – adtam meg magam. Végül is mi bajom lehet
belőle? – győzködtem magam.
– Áh, köszönöm – vetette hátra a fejét, majd összekulcsolt
kezekkel az ég felé nézett. Színészkedésével mosolyt csalt az
arcomra.
– Ne essen túlzásokba! – figyelmeztettem.
– Jöjjön! Itt parkolok nem messze – bökött az autója felé.
Reméltem, hogy ha már beadtam a derekam, legalább a
csodajárgányával jött. És igen! Aston Martin. Mi más is
lehetne… Micsoda formatervezés! – siklott végig a tenyerem a
motorháztetőn. Kinyitotta nekem az ajtót, majd besegített. A
francba! Most miért ilyen udvarias? Meglepett, hogy nőként,
és végre nem egy darab húsként kezelt. A férfiakon olykor
nem könnyű kiigazodni. Az eddigi viselkedése alapján
könnyebb volt utálni.
– Nos, hová vihetem, Miss Sawyer?
Kifelé pillantva diktáltam be a címet, de az ablak
tükröződésében nagyon is jól láttam, hogy a még illendő
három másodpercnél sokkal hosszabb ideig felejtette rajtam a
tekintetét, miközben bejárta az arcom zegzugait, elidőzve az
ajkamon, majd a nyakam ívén. Nagyot nyeltem zavaromban.
Túl szép, hogy igaz legyen! Hát mégis hátsó szándékai
vannak. Egyértelmű jeleket sugárzott, többet akart a
barátságnál. Zavaromban a hajammal babráltam. Mégsem volt
olyan jó ötlet elfogadni a segítségét.
 – Azt hiszem, mégis inkább gyalog megyek – pattantam ki.
– Várjon! Mi történt? – ugrott ki ő is. Széttárt karokkal,
felvont szemöldökkel értetlenül pislogott az autója mellett. –
Mi rosszat tettem?
– Semmit. Tényleg – emeltem meg a kezem tétován. – Csak
tudja, nem lenne jó, ha belebonyolódnánk.
– Hazudnék, ha azt állítanám, értem magát. Véletlenül
találkoztunk egy edzőteremben, én pedig, tekintettel arra, hogy
ismerjük egymást, felajánlottam, hogy hazaviszem. Ennyi.
Nem is sejtem, mibe bonyolódhatnánk bele.
Hmm… Ez valóban ilyen egyszerű? Kötve hiszem.
– A múltunkat figyelembe véve nagyon nagy felelőtlenség
lenne a részemről, ha hiú reményeket ébresztenék magában.
– Múltunkat? Nekünk olyan is van? – somolygott. – Nem
komplikálja ezt túl?
Borzasztóan zavarban éreztem magam. Igaza volt. Ahogy
Sandrának is. Lehet, hogy járna neki az a bizonyos második
esély. De minek erőlködni, úgyis elcseszi.
– Oké. Azt javaslom, üljön vissza, hazadobom és
elfelejthetjük ezt az egészet.
Jól van, essünk túl rajta! Úgysem száll le rólam.
Mély levegőt vettem, majd megadóan visszaültem az
autóba. Az ülésbe préselődtem, karba font kezekkel makacsul
elhatároztam, hogy nem pillantok rá. Csendben tettük meg az
út nagy részét.
– Elgondolkodtat, hogy miért viselkedik velem így – szólalt
meg egyszer csak. – Véleményem szerint ennek egy oka lehet
csupán: fél tőlem.
Erőltetett nevetésben törtem ki.
– Még hogy én! Magától? Ugye, most csak viccel?
 – Nem én. Életem során sok nővel volt már dolgom,
olvasok a reakcióikból.
– Ne mondja! Igazán? – fordultam felé csodálkozást
színlelve. Felháborított, hogy engem azokhoz a nőcskékhez
hasonlít, akik mindenféle udvarlás nélkül terpeszbe vágták
magukat Mr. Nagymenő előtt.
– A női lélek közel sem olyan bonyolult, mint ahogy azt
maguk el akarják velünk hitetni. Minden nő magában
hordozza a saját belső értékeit, de sajnos csak kevés olyan
akad köztük, aki fel is ismeri ezt. Szerencséjére maga a
létezése egyszerű tökéletlenségéből fakadóan gyönyörű és
különleges.
– Maga most kit akar átverni? Komolyan ezzel a szánalmas
szöveggel szeretne elkábítani? – ráncoltam a homlokom. –
Még a végén kiderül, hogy tiszteli a nőket – gúnyolódtam.
– Tisztelem is. Soha nem állítottam ennek az ellenkezőjét –
játszotta meg magát.
– Szavakkal talán nem, de a tetteivel…
– Nézze, Vicky, mi egy nagyon szerencsétlen helyzetben
futottunk egymásba. Mondja, hányféleképpen kérjek még
elnézést a rámenősségemért?
A hangja meglehetősen indulatosan csengett.
– Én igenis szeretem a nőket – erősködött.
– Szereti őket megdönteni. Tisztelet… az nem ugyanaz –
motyogtam magam elé. Nő vagyok, lélekkel, szívvel és rajta
hegekkel. Nincs szükségem még többre.
Mély levegőt vett, majd hangosan fújta ki.
– Maga még nálam is rosszabb – pusmogta.
– Hogy én? Miért is? – estem neki.
 – Mert képtelen túltenni magát a sérelmein. Maga igazi
feminista.
Hát ezt még nem vágták a fejemhez soha.
– Tudja, mit, inkább leszek feminista, mint idilli! A maga
szájából ezt most bóknak veszem. Egy feminista nőnek van
esze, önbecsülése, ereje és nem utolsósorban nem egy férfi
eszköze. Mindezzel ellentétben a magafajta férfi számára egy
idilli nő nem más, mint egy buta lábtörlő, rabszolgalelkű,
mindent tűrő, alázható szajha. – Felvont szemöldökkel
hallgatta a szóáradatot.
– Még hogy feminista – horkantottam magam elé. – Én? A
férfiak előszeretettel használják ezt a jelzőt azokra a nőkre,
akik egyenrangúnak tartják a két nemet, és nem viselik el a
férfiak irányítását vagy kilengéseit. Szerintem a helyes
kifejezés, amit keresett, az az egyenjogúság, habár ez minden
bizonnyal nem fellelhető a szótárában. De valójában meglehet,
hogy mégiscsak igaza van – merengtem el. – Sosem fogok
elismerni egy férfit sem magam fölött, nem leszek a szolgája
és nem hajlok meg egy férfi akarata előtt sem. Nem vágyom
egy női ruhába öltöztetett háztartási robotgép szerepére
guminő-funkciókkal.
A szája szélén bujkáló mosolyt próbáltam értelmezni. Ez
most kinevet engem?
– Gratulálok, úgy szónokolt, mint egy domináns leszbikus.
Legalább már tudom, nem a személyemmel van baja.
Egyszerűen csak üldözési mániája van. Mondja csak, mióta
hiszi azt, hogy minden férfi nyomorba akarja taszítani?
– Nem mind, de maga egész biztosan. Az egyik
legveszedelmesebb fajtából való. Nem vesz engem komolyan.
– Csak a düh és a harag mondat magával olyan szavakat,
melyeket nem fontolt meg, mielőtt elhagyták az ajkát. De ha
már így kitárulkozunk, én is elárulok magának valamit.
Valóban nem szeretem, amikor a férfi-női szerepek
felcserélődnek. Igenis vannak helyzetek, ahol egy férfi legyen
férfi, és egy nő legyen nő! Képtelen lennék elviselni, ha egy
nő meg akarná nekem mondani, hogyan és mit csináljak. Az
én meglátásom szerint a domináns szerep igenis a férfié kell
hogy legyen. Ne értsen félre, nem nézem le a nőket, de ettől
függetlenül így érzek. Hogy felettem egy nő uralkodjon, az ki
van zárva! Ennyire egyik nő sem tudná elvenni az eszem –
horkantott fel.
– Megtenné, hogy megáll itt egy pillanatra – kértem
nyugodt hangnemben és az egyik közért irányába mutattam.
– Természetesen. – Lassított, majd lehúzódott gyanútlanul.
Azonnal kiszálltam, majd visszahajoltam a járműbe.
– Remélem, eléggé világossá vált a maga számára is, hogy
nálam vakvágányra futott. További kellemes napot, Mr.
Alfahím! – csaptam rá a kocsiajtót.
Nagymellényű, pöffeszkedő, önelégült…
– Ho-ho-ho! – eredt gyalogosan a nyomomba, ezzel
megakadályozva, hogy tovább morogjak magamban.
– Jól értelmezem, hogy maga most megvet engem? – állta
az utamat.
– Nem hinném, hogy bármit is számít, én mit gondolok.
– Pedig, higgye csak el, nekem nagyon is számít.
– Miért? Mit érdekli magát egy olyan nő véleménye, mint
amilyen én vagyok?
– Mert tetszik nekem – közölte köntörfalazás nélkül. A
szemeimet forgattam.
– Miért érez vonzódást egy elérhetetlen nő iránt, aki nem
táplál gyengéd érzelmeket maga iránt? Feltételezem, akad elég
jelentkező.
– Igaz, hogy vannak ajánlkozók szép számmal, de nekem
maga kell. Ahogy látom, egy férfi iránt sem érdeklődik, és
amíg ez így van, addig bármi megtörténhet. Az érzelmek
változhatnak. És már meg ne sértődjön, de maga közel sem
olyan romlatlan virágszál, mint amilyennek látszani akar. Nem
éri meg szemérmesnek mutatkoznia.
Megilletődötten pillantottam a szemébe.
– Mondja csak, meddig folytatjuk még egymás sértegetését?
Kezd ez már nagyon unalmas lenni.
– Eszem ágában sem volt megbántani. Arra akartam
kilyukadni, hogy első nap, mikor megpillantottam magát a
kaszinóban, olyan természetesen mozgott abban a
leheletvékony ruhában. Ha olyan ártatlan volna, mint azt
igyekszik velem elhitetni, feszélyezve, kellemetlenül kellett
volna éreznie magát, de kegyed inkább volt démoni, mint
szűzies.
Ilyen könnyen átlátott rajtam?
– Francot se tud rólam! – szorult ökölbe a kezem.
Elkeserített, hogy minden hiába, ugyanazt a kört futom újra és
újra. Szorosan préseltem össze az ajkaim, hogy ne üvöltsek
hangosan. Fájó emlékek törtek fel, melyeket igyekeztem a
felejtés gödrének mélyén tartani.
– Az indulatából kiindulva, rátapintottam a gyenge pontjára.
Pont ezzel a szélsőséges viselkedéssel vonja és tartja magán a
figyelmem. – A tekintete mélyen az enyémbe fúródott.
Sebezhetőnek éreztem magam.
– Árulja el, mit kellene tennem, hogy leszálljon rólam
végre? – Lehunytam a szemem kétségbeesésemben. Nem volt
kedvem folytatni ezt a beszélgetést. Ahogy kinyitottam a
szemem, közvetlenül előttem állt és az arcom felé mozdult a
keze. Lesújtó pillantást mértem rá, így vissza is eresztette.
– Megadhatná, amire vágyom – suttogta alig hallhatóan.
Lobogott a tűz a tekintetében. Normál esetben képen töröltem
volna, de gyökeret vert a lábam. A szeme tükrében égő
szenvedély letaglózott. Beszippantott. Összerándult tőle az
alhasam. Abban a pillanatban ébredtem rá, miért igyekszem
olyan vehemensen távolságot tartani: minden szemtelensége és
önhittsége ellenére képes volt vonzalmat ébreszteni bennem.
– Sajnálom. Erre én képtelen vagyok. Nekem ez így nem
megy – kerültem meg és hagytam magam mögött.
– Mi nem megy? – kiáltott utánam.
– Tényleg nem érti, igaz? – pördültem meg. – Én nem
engedhetem meg magamnak, hogy idealista legyek. Nem
lehetnek elvárásaim, nem lehet egy felállított mércém,
amelynek meg kellene felelnie a felém közelítő pasinak. Nem
tartozom a társadalom azon rétegeihez, hogy válogathassak, de
– emeltem fel a hangom – nekem szükségem van a szexhez
arra a kis szikrára, ami lángra lobbantja a szívemet, bármilyen
gyerekesen hangzik is. Próbáltam már másképp, de az nálam
nem járható út.
– Csak azt ne mondja, hogy nem jövök be magának – húzta
ki magát.
– Erre most hadd ne válaszoljak! – grimaszoltam. – Még
megsértődne. Egyébként is, miért vesztegeti rám az idejét?
Maga az a fajta játékos, aki nagy tétekben játszik az emberek
érzelmeivel. Keressen egy könnyebben elérhető prédát, olyat,
akinek már ismeri a lapjait és tudja, hogy nem veszíthet.
– Látja, ebben nem értünk egyet. Nem érzem úgy, hogy
pazarolnám magával az időm. A maga meghódításában
megvan a kihívás érzése, cseppet sem unalmas – vigyorgott.
– Kíváncsi, vajon meg tud-e szerezni? Hogy időt nyerjek
magának, már most megmondom: NEM.
– Elmondom az én teóriám – lelkesedett.
– Ne pazarolja az idejét az analizálgatásommal! – Elejét
akartam venni, hogy tovább mélyítsük a köztünk tátongó
szakadékot.
 – Ha kegyed megengedheti magának, hogy ítélkezzen, talán
én is. Egy jó ideje figyelem magát, és arra a megállapításra
jutottam, hogy maga egy mélyen sebzett nő. A lelkében nagy
űr tátong, ami, ha bevallja nekem, ha nem, úgy érzi, széthasítja
belülről. Nem fáj az üresség?
De igen, fáj! És gyűlöltem is őt, hogy átlátott rajtam.
– Miért bosszant fel mindig? Miért nem hagy engem békén?
– keltem ki magamból.
– Rosszulesik hallani az igazságot? Megértem. Ezzel
mindannyian így vagyunk. Törekszik nem a valóságban élni.
Bocsánat, pontosítok. Meg sem próbál élni.
Na, ez már több a soknál.
– Mit tud maga rólam? – tártam szét a kezeim. – Az
égvilágon semmit.
– Többet, mint gondolná, de ha engedné, jobban is
kiismerhetném.
Hangosan elkacagtam magam. Jobban? Soha! Nincs az az
isten, se pénz!
– Ha azt hiszi, lehetőséget adok erre, akkor el kellene
merengenie rajta, ki is él kettőnk közül álomvilágban. A
becsvágya és a képzelete olyan erős, hogy félresöpri a reális
kételyeket, amelyek az óvatosabbakat esetleg megrohannák.
Tudja, mi ennek a vége: pofára esés. Ez kész őrültség.
– Áh, szóval őrültnek tart. Ez is valami – vonta meg a vállát.
Esküszöm, mint a gimiben. Ott voltak ilyen
levakarhatatlanok a srácok. Reynolds megakadt a szintjükön.
– Fogja már fel végre: esélye sincs nálam – emeltem fel a
hangom. – Nálam csak annak a férfinak lehet esélye, aki képes
engem lángra lobbantani.
– Hogy lobbanthatnám lángra, ha lehetőséget sem ad rá? –
könyörgő tekintettel méregetett.
 – Megvolt a lehetősége, de elszúrta – vetettem oda.
– És akkor ennyi? Elcsesztem, mert félreismertem magát?
Na, és mi van a híres második eséllyel?
Második esély? Ugyan már!
– Volt idő, mikor hittem benne – méláztam el rajta. – Ám
rádöbbentem, hogy csak illúziókba ringatom magam. Aki
egyszer fájdalmat okoz, az megteszi újra. Maga pedig egy
pillanatig sem játszik tisztességesen. – A hangomban több volt
a keserűség, mint szerettem volna.
– Ez nem igaz! Én mindig nyílt lapokkal játszom és sosem
csaltam. Mi értelme lenne? Ha az ember cinkelt lapokkal
játszik, megnyerhet ugyan minden partit, de elveszne a lényeg,
az izgalom, a kihívás. Vicky, menjünk vissza az időben és
tegyük fel, hogy még nem szúrtam el. Akkor igent mondana
nekem egy vacsorameghívásra?
– Nem – vágtam rá. Felvont szemöldökkel méregetett. –
Nem tudom – dadogtam. – Talán.
– A talán nem válasz – horkant fel.
– Ám mégis kénytelen ennyivel beérni. Azontúl pedig a
jelenben vagyunk és a válaszom világos: nem.
– Ha az ember talál valakit, akiért képes feláldozni az addigi
elveit, az mindig megéri. Úgy érzem, nekem megéri várni.
Olyan komoly ábrázattal nyilatkozott, hogy elfelejtettem,
mit is akartam mondani.
Ott állt előttem ez a férfi, aki minden kertelés nélkül
közölte: kellek neki. Na, nem vagyok olyan naiv, hogy ne
tudtam volna, hogy ez csak egyetlen éjszakára szól, de mégis
megmozdult bennem tőle valami. Ha egy férfi egyszer így
vallana szerelmet, tuti elolvadnék. Eljátszottam a gondolattal,
mi lenne, ha belemennék a játékba. Szex. Csak szex. De vajon
feloldódnának a gátlásaim, meg tudnék feledkezni a lelkemet
mérgező tüskékről? Nem! Nem akarom ennek kitenni magam!
– Akkor várakozzon csak! Nekem viszont tényleg rohannom
kell! Kellemes napot, Mr. Reynolds! – fordítottam neki hátat,
de még sokáig éreztem azt a bizonyos bizsergést a hátamban,
amiből arra következtettem, hogy még mindig követ a
tekintetével.
Szinte rohantam hazáig. Egyszerűen nem ment ki a
fejemből, miért lohol ez a pasi még mindig a nyomomban.
Ennyire nem lehet megszállott. Vagy ha mégis, akkor sem én
érdeklem, hanem az önérzete. Bizonyítani akarja magának,
hogy neki egyetlen nő sem mondhat nemet. Levágtam a
táskám, majd ledobtam magam a kanapéra és a hajamba
túrtam. Megrohantak az emlékek. A szüleim kapcsolata
tanulságos példa volt nekem. Az anyám felvállalta a készséges
feleség szerepét, mindig is alázatosan viselkedett, soha nem
mondott semmire sem nemet, mert nem merte megtenni. És mi
lett a vége? Belehalt. Én nem jutok az ő sorára!
– Hát itt vagy – riasztott meg a húgom, Kelly. – Ideje már.
Szükségem van egy kis pénzre – ténfergett körülöttem.
– Miért? Nemrég adtam – hökkentem meg.
– Hol van az már! – Nyújtotta a kezét, így sürgetett. A
Reynoldsszal folytatott szóváltás azonban annyira
felbosszantott, hogy a húgom követelőzését képtelen voltam
eltűrni.
– Nincs – jelentettem ki magamra erőltetett higgadtsággal.
– Ne szórakozz velem! – csattant fel. – Ezt nem teheted –
dobbantott a lábával.
– Nézd, Kelly, összébb kell húznunk a nadrágszíjat.
Rengeteg volt ebben a hónapban a kiadásunk. Megemelték a
lakás bérleti díját, neked ott volt az a nem éppen olcsó
tanulmányi út, és élnünk is kellene valamiből.
 – Bezzeg az edzőteremre van pénz – vágott vissza
számonkérő, utálatos arckifejezéssel. Ezzel mára nekem betelt
a pohár. Felugrottam a helyemről.
– Úgy látszik, kicsit elfeledkeztél magadról, így
felvilágosítanálak, ifjú hölgy, hogy jelenleg abból élünk, amit
én verejtékes munkával megkeresek – böktem a mellkasomra.
– Egyáltalán nem könnyű feladat a te igényeidet finanszírozni.
Tanúsíthatnál némi együttműködést.
– Tudtam, hogy ezt egyszer még a fejemhez fogod vágni!
Minek vállaltad, hogy gondoskodsz rólam, ha képtelen vagy
rá! – fröcsögte a képembe.
Megnyúlt ábrázattal hallgattam, pofonként értek a szavai.
Gőze sincs, hogy milyen áldozatokra voltam képes, hogy
együtt maradhassunk.
Soha nem volt felhőtlen az életünk. Az apám, mióta csak az
eszemet tudom, folyamatosan bántalmazta az anyánkat.
Félholtra verte minden csekélységért. Na, nem azért, mert
ivott, hanem csak úgy a maga szórakoztatására. Rengeteg
szenvedést és kínt kellett elviselnünk egész gyerekkorunkban.
Ha megpróbáltam megvédeni az anyám, én következtem.
Gyakran addig vert, amíg el nem fáradt. Rádöbbentem, nincs
rosszabb a józan bolondnál. A részegnek legalább megvan a
maga igazolása, miért veszíti el az eszét, de az apámnak nem
volt mentség a tetteire. Pokoli volt. Idősebb koromban sosem
értettem, az anyám miért nem lép le. Állandó félelemben
éltünk, hogy egyszer megöl majd valamelyikünket. Igazi
felbujtóként igyekeztem anyámat arra sarkallni, hogy szálljon
szembe az elnyomással. Forduljon a hatóságokhoz, de ő csak
ennyit mondott: „Édes kincsem, a családi bántalmazós
sztorikban mindig felmerül az emberekben az a kérdés, hogy a
bántalmazott miért nem szökött el otthonról. Miért nem kért
segítséget? Mert hát azt gondolják, bárki kihívhatja a
rendőrséget, összecsomagolhat és elmehet. Nem értik az
emberek, mert nem tudnak különbséget tenni pár pofon és a
rettegésben élés között. Aki benne él, viszont tudja, a kettő
között egy óriási szakadék van. Ha kapok két pofont az utcán,
kihívom a rendőrséget, és nem kapok több pofont. Viszont ha
rettegésben élek, akkor hiába hívom a zsarukat, miután
elmentek, újabb és nagyobb pofonokat kapok. Így, egy idő után
már inkább ki sem hívom őket.”
Így inkább beletörődve viseltük az élet által ránk mért
csapást: az apámat. Kellyt mindig óvtam tőle, helyette is
gyakorta én kaptam. Nem volt hová menekülni, vagy elbújni,
így a suliban nyolcszázféle szakkörre jártam, csak ne kelljen
otthon lenni, mert az maga volt a pokol. Az iskolában sem volt
jó, hiszen a sok tanulás miatt meg eminensnek tartottak,
mindenki utált, piszkáltak, de még az is százszor jobb volt,
mint otthon lenni. Ahogy lépkedtem fel a lépcsőn, már azon
járt az eszem, hogy attól a pillanattól fogva, ahogy belépek az
ajtón, bármi megtörténhet. Túl kellett élnem valahogy késő
estétől másnap reggel hétig. Akkor megfogadtam, ha egyszer
véget ér ez a rémálom, és ép bőrrel megúszom, én soha az
életben nem fogom hagyni, hogy ehhez hasonló körülmények
között kelljen élnem. Engem egy férfi sem fog porig alázni
vagy a földön rugdosni. Ha csak rám emeli egy is a kezét,
addig élt. Erre felesküdtem.
Aztán mégis megtörtént…
– Hálátlan vagy – csúszott ki a számon.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod – vágta csípőre a kezét.
– Hálát vársz? Ez most komoly? Te döntöttél annak idején
úgy, hogy gondoskodsz rólam, nem én kértem. – A
pillantásában annyi indulat volt, hogy gyötörni kezdett a
bűntudat.
– Ha nem teszem, akkor állami gondozásba kerültél volna.
Nem hálálkodást várok, csak tiszteletet – sóhajtottam
mélyeket.
 – A legkevésbé sem tudlak tisztelni. Te tehetsz róla, hogy az
egész életünk egy csőd, egy rossz vicc. Nézz már körül! Egy
lyukban sínylődünk, és ezek a göncök is ódivatúak – húzgálta
magán a múlt hónapban vásárolt blúzt. – Vedd tudomásul,
hogy kudarcot vallottál, remélem, nem tartottad magad jó
„szülőnek”, mert cseppet sem vagy az – hisztériázott.
– Elég volt – kevertem le neki egy pofont. Ezt már nem
bírtam elviselni. Soha életemben nem ütöttem meg, de most
elszakadt nálam a cérna.
– Gyűlöllek – visította és berohant a szobájába. Az ajtaját
olyan hévvel vágta be maga után, hogy visszhangzott tőle az
egész lakás.
Visszarogytam a kanapéra, és én is fájdalmas zokogásban
törtem ki. Iszonyú bánat és keserűség tört fel belőlem.
Tehetetlennek éreztem magam. Összetört a lelkem. Hiába
tettem meg minden tőlem telhetőt, úgy éreztem, megadtam
neki mindent, amiben nekem soha nem lehetett részem: biztos,
stabil hátteret, és nem utolsósorban szeretetet. Anyu halála
után gondoskodni akartam róla, vigyázni rá, megóvni őt,
éppen ezért kérvényeztem a gyámhivatalnál a felügyeleti
jogot. De nem hibáztathatom őt, hiszen magam sem voltam
tisztában vele, milyen kemény fába vágom a fejszém. Kelly és
köztem nyolc év korkülönbség volt. Tizenöt éves volt mikor
nem maradt más választásom és magamhoz vettem. Ez két éve
volt. Most pedig az az érzésem támadt, valamit nagyon
elszúrtam. Kellyből egy kezelhetetlen csitri lett. Vajon minden
kamasszal ilyen nehéz? Egyébként is milyen jogon kér ő
rajtam számon bármit is? Elképzelése sincs ennek a kis
taknyosnak, mi mindenen mentem keresztül annak érdekében,
hogy megalapozhassam a jövőnket.
Dühömben csapkodtam a kanapén heverő párnát. A
telefonom csörgése szakított félbe. Szipogva kotortam elő. A
kijelzőre bámultam. Sandra volt az.
 – Szia! – nyekeregtem, mialatt a szemeimet törölgettem.
– Csak kíváncsi voltam, szerencsésen hazajutottál-e.
Hát mégis csak aggódott.
– Igen, már itthon vagyok – hüppögtem.
– Te sírsz? – ámult el a vonal túlsó végén. – Mit csinált
veled az az alak? – csattant fel.
– Nem miatta. Csúnyán összekaptam Kellyvel. Szörnyű
dolgokat vágott a fejemhez.
– Ideje lenne már azt a kislányt jól gatyába rázni. Ráférne
egy-két pofon – préselte ki indulatosan a fogai közt.
– Megtörtént, és most gyűlöl – roskadtam magamba.
– Egy fenét! Ilyenek a kamaszok. Lelki terrort alkalmaz. Az
istenre kérlek, csak ne dőlj be neki! Kijárt már neki, hogy
észrevegye magát. Ha csak a felét tudná, hogy mennyi
áldozatot hoztál érte… Nagyon nem ezt érdemled.
– Reméljük, sosem tudja meg – rémültem meg.
– Nyugodj meg! Átmenjek? – A hangja tele volt
melegséggel. Mire is mentem volna nélküle.
– Nem. Nem szükséges. Amúgy is lassan készülődnöm kell.
Ma este jelenésem van a kaszinóban.
– Randi a szépfiúval? – A hangja kíváncsian csengett.
– Nagyon remélem, hogy ma nem lesz ott. Kivannak az
idegeim.
– Kitartást, Vicky! – köszönt el, én pedig visszarogytam a
párnára.
Nem sok időm volt sajnálni magam, mert pár órával később
már a tükör előtt kellett állnom talpig díszben. Csak bámultam
az arcot, ami visszatekintett rám. Az ízlésemnek túlzó,
sötétvörös rúzst viseltem, és a szemfesték is elég hangsúlyosra
sikerült. Erről az „egyenruháról” meg inkább ne is
beszéljünk… A dekoltázs mélysége… és ez a hátrész? De miről
is beszélek, nincs is neki olyan. Melltartót is képtelenség volt
alá venni. Meztelennek éreztem magam benne. A szoknya
pedig túl rövid és szűk volt, alig fedte el a fenekem.
Mindennek tetejébe még ez a kirívó magas sarkú cipő is.
Uramisten! Ez a nő tényleg nem én vagyok! Ez egy lotyó! –
állapítottam meg. Nem csoda, ha Reynolds olcsó kis kurvának
nézett. Ez a nő itt velem szemben pontosan megfelel ennek a
kategóriának. Sandrának volt igaza: aki itt hibázott, nem
Reynolds volt, hanem én. Ki kellene szállnom, amíg nem késő.
Ez tényleg nem nekem való! Azonban tudtam, a finnyáskodás
nem az én luxusom. Ha a felszínen akarok maradni, nem
engedhetem meg magamnak, hogy válogassak.
Este a szokásos időben a kaszinó előtt ácsorogtam. Úrrá lett
rajtam a félelem. Azok után, ahogy viselkedtem Reynoldsszal,
legszívesebben hanyatt-homlok menekültem volna.
Jesszusom!
Majd mégis erőt vettem magamon, kihúzott testtartással
vonultam fel a lépcsőn. A tartás a legfontosabb, Vicky! Soha
ne lássák rajtad, hogy romokban heversz! Ez is csak egy
munka, amiért pénzt fizetnek, és neked kell a pénz. Viseld hát
emelt fővel! Istenem, add meg, hogy ma este ne legyen itt! –
rimánkodtam. A sors azonban nem volt ilyen kegyes. Nem
sokkal később bevonult a bejárati ajtón az én lelkem tiprója. A
bárpult felé fordultam és igyekeztem nem tudomást venni róla.
Bár sejtettem, minden hiába. Már csak egy-két perc
nyugalmam lehetett, amit élvezhetek.
Pechemre addigra már előjött az edzőteremben végzett
gyakorlatok okozta izomláz. Iszonyúan fájt mindenem, de
legfőképpen a fenekem és a combom.
A fene esne Sandrába! Azt az utolsó két mérföldet már nem
kellett volna lefutnunk. És ez a tűsarkú is csak fokozza a
kínjaimat. Egyik lábamról a másikra helyeztem a súlypontom,
hogy időnként enyhítsek a sajgó érzésen. Végigsiklottam
magamon a tekintetemmel. Biztos tök béna lesz még a járásom
is…
– Ne aggódjon, nagyon csinos, mint mindig – ismertem fel
Reggie Reynolds hangját magam mögött.
A hangjától, mint mindig, borzongás járta át a testem.
Megőrjített vele.
– Köszönöm – fogadtam kimérten, ahogy mellém lépett.
Intett a pultosnak és rendelt magának egy italt.
– Csak nem izomláza van? – Ravasz mosoly ült ki az arcára,
ahogy végigpásztázott a testemen és a tekintete megállapodott
a fenekemen.
– Jé, vajon hogy találta ki? – játszottam meg magam. Alig
hallhatóan kuncogott.
– Mentalista vagyok, ez nem kétséges – kacsintott felém.
Elnyomtam a feltörő nevetést.
– Mernék én ezzel ellenkezni? – incselkedtem vele. Felvont
szemöldökkel méregetett. – Hol kezdjük? – pillantottam a
játékasztalok felé, mintha észre sem vettem volna a kihívó
tekintetét.
– Mondjuk, egy csendesebb helyen. A hatodik emeleten.
Végre rászántam magam és kivettem egy hotelszobát.
Zavaromban, mint egy gyerek, tátott szájjal meredtem rá. Az
elutasításom ellenére most komolyan nyíltan tesz újabb
szexuális jellegű utalást? Nem láttam még férfit, aki ennyire
meg se akarta hallani a mondanivalóm. Hát tényleg ennyire a
farkával gondolkodik?
– Értem. Akkor kellemes időtöltést! – indultam volna a
rulettasztal felé, amikor elkapta a karom.
– Ne fogdosson! – téptem ki magam a szorításából. – Talál
itt erre a célra alkalmasabb hölgyeket.
 Magyarázatra időt sem hagytam, hátat fordítottam neki és
csalódottan odébbálltam. A rulettasztal peremébe
kapaszkodtam. Miért bosszant ez engem ennyire? Ekkor
megéreztem a kezét a hátamon, ahogy végigsiklik egészen a
fenekemig. Hosszan lehunyt szemekkel tűrtem az alázást.
Ekkor erőteljesen rámarkolt a sajgó hátsómra. Lehunyt
szemeim tüstént felpattantak.
– Azonnal vegye le a kezét a hölgyről! – ismertem fel a
hangját. Akkor döbbentem rá, hogy a fenekembe maró kéz
nem az övé volt. Igyekeztem megfordulni, de a mögöttem álló
alak hátulról az asztalhoz préselt, majd talán Reynolds
bosszantására a fenekemre is rácsapott heves ellenkezésem
dacára.
– Mi nem tetszik, öreg? – A levegőben terjengő alkohol
szaga egyértelművé tette, hogy részeg. Az asztaltól
elrugaszkodva löktem rajta egyet. Megtántorodott, így volt
alkalmam kislisszanni a szorult helyzetemből.
– A hölgy velem van – közölte Reynolds indulatosan.
– Bánhatja, hogy magára hagyta – nyúlt utánam a részeg
fickó, de Reynolds védelmezőn elém lépett. Meglepetten
figyeltem ezt a harcias mozdulatot.
– Ne keresse magának a bajt! – figyelmeztette az engem
inzultáló pasit. – Menjünk! – intett és engedett előre, de alig
tettem pár lépést, már meg is fordultam. Az alkoholmámorban
úszó férfi megragadta Reynolds öltönyét, hátrarántotta és
ököllel arcon csapta. A védelmezőm nekiesett az asztalnak,
aztán az orrához nyúlt, amiből vékony vérpatak indult meg
lefelé csordogálva. Felszisszentem és kétségbeesetten
pillantottam körbe segítség után. Mindenki engem és a két
egymással kakaskodó férfit figyelte. Reggie-re néztem, aki
haragtól izzó szemekkel ment neki a spicces férfinak.
– Nee! – visítottam. Nem akartam botrányt. Már csak az
hiányzik, hogy kirúgjanak. Éppen csak hogy viszonozta a
kapott jobbegyenest, szerencsémre megjelentek a
biztonságiak, elejét véve ezzel, hogy komolyabb károkat
okozzanak. Pillanatokon belül szétszedték őket.
– Mi folyik itt, uraim? – jelent meg Coleman, az igazgató. –
Ez nem egy kocsma – közölte feldúltan.
– Elengedhetnek – rázta le magáról a kaszinó
rendfenntartóinak a kezét Reynolds. – Ez az alak molesztálta a
hölgyet.
Az igazgató szigorú pillantással mért végig. Kiolvastam a
szeméből, hogy ismét nem kerülök a hónap dolgozója listára.
– Aztán pedig megütötte Mr. Reynoldsot, aki a segítségemre
sietett – igazoltam az állítását.
– Tapintatosan távolítsák el! Láthatóan nem igazán tud
magáról – bökött a férfi felé.
– Elnézését kérem, Mr. Reynolds. Jöjjön velem, elkísérem a
szobájába, hogy rendbe szedhesse magát – pillantott végig a
vendégünk véres ruházatán.
– Én majd intézem – ajánlkoztam. Reynolds szemöldöke az
egekbe emelkedett, ahogy Colemané is. Mindketten engem
figyeltek. – Megmentett a zaklatómtól. Ez a legkevesebb –
adtam magyarázatot a pálfordulásomra.
– Köszönöm – indult a lift irányába Reynolds, én pedig
szorosan követtem.
– Jól van? – érdeklődtem, mialatt megnyomtam a lift
hívógombját. Aggodalmas tekintettel mértem végig a
megtépázott ruházatát. Összeakadt a pillantásunk. Akaratlanul
is belesóhajtottam a pillanatba. Mikor ilyen kisfiúsan néz,
teljesen rabul ejt.
– Voltam már jobban is – morgolódott. Ezalatt megérkezett
a lift, ő pedig készségesen előre engedett. Lazán a lift falának
dőlt és a plafonra szegezte a tekintetét.
 – Ez az alak éppen jókor volt jó helyen – pusmogtam. –
Irigylem kicsit. Én is éppen azon voltam, hogy jól képen
törlöm magát. De megelőzött.
Reynolds rám kapta a tekintetét és hangosan elnevette
magát. Én is szélesen vigyorogtam. Mielőtt összecsukódott
volna a lift ajtaja, még láttam az igazgató összeszűkült szemét,
ahogy a távolból minket méreget. Azonnal lehervadt a
mosolyom. El sem mertem képzelni, mit gondol most, vajon
miért tartok Reynoldsszal a lakosztályába.
– A végén még kiderül, hogy maga bérelte fel – ugratott
tovább a megmentőm. Ahogy kinyílt az ajtó, elrugaszkodott és
udvariasan intett, hogy lépjek ki. Tanácstalanul néztem körbe,
merre menjek.
– Hatszázhatvanhatos szoba – adta tudtomra a legnagyobb
természetességgel. Amikor eljutott a szám a tudatomig,
megtorpantam a folyosón, ő pedig nekem ütközött. A szemébe
néztem, hogy viccel-e, vagy komolyan mondta.
– Mi történt? – nézett le rám. Közvetlenül mögöttem állt,
így éreztem a finom, férfias illatát.
– 666? Csak szórakozik velem, igaz? – reménykedtem.
– Nem. Miért? Talán babonás? – pimaszul csillant fel a
szeme, ahogy felé pillantottam.
– Nem babonának nevezném, de mindenki ismeri az ehhez a
számhoz tartozó legendát, amit a Bibliában a Fenevad
számaként emlegetnek, és az Antikrisztussal azonosítanak.
– Nekem nincs vele semmi bajom. – Lépett a szobájához,
majd lehúzta a kártyát és kitárta az ajtót. Kikerekedett
szemeim az ajtón álló számon ragadtak.
Gyökeret vert a lábam. Ez a bűnbarlangja.
– Baj van? Úgy lesápadt. Csak nem emiatt? – Követte a
tekintetem.
 – Tudja, ettől a számtól mindenki frászt kapott az elmúlt
kétezer évben.
– Nem mindenki. Én nem. Nos, akkor jön, vagy a folyosón
kíván várakozni? – vetette oda. Érezhetően őt tényleg hidegen
hagyta. – Jöjjön már! – ragadta meg a karom és húzott beljebb.
– Ki hitte volna, hogy ez ilyen hatással lesz magácskára –
kuncogott. Rosszulesett, hogy mulat a megilletődöttségemen.
– Kinézem magából, hogy szándékosan kérte ezt a
szobaszámot. A bűnbarlangjába hozza az áldozatait.
Elfogott a hányinger. Az undor kiült az arcomra.
– Szerintem nem lenne olyan nő, aki erre felfigyelne.
Mással lennének elfoglalva – kacsintott. Ráharaptam az alsó
ajkamra, hogy ne csússzon ki a számon valami epés
megjegyzés. Jellemző! Második esélyt kér, és mikor már
hajlanék rá, megint elcseszi. A fürdőszobába vettem az irányt
és előkerestem az elsősegélydobozt. Végig éreztem a jelenlétét
magam mögött.
– Üljön le! – parancsoltam rá kissé erélyesen.
– Ha már ilyen kedvesen kér… – dobta le magát a fürdőkád
szélére. Felnyitottam a dobozt, jódot és vattát vettem elő, és
elkezdtem letisztogatni az arcát, miközben gondosan
figyeltem, nehogy a szemébe kelljen néznem. Mikor már
majdnem végeztem, megfogta a kezem és ezzel elérte, hogy
végre a szemébe nézzek.
– A szobaválasztás nem volt véletlen – suttogta. – Optimista
emberként én nem az ördögi oldalát látom. Lehet, hogy nem
tudja, de más kultúrkörökben ez a szám egyáltalán nem számít
gonosznak, épp ellenkezőleg – búgta. – A kabbalisztikában a
666 a világ tökéletességét jelenti. Isten hat nap alatt teremtette
a világot, Kínában pedig szintén szerencsés szám, aminek a
jelentése „minden rendben lesz”. Csupán az Újszövetségnek
köszönheti a szám a rossz hírét.
 – „Itt van a bölcsesség. Akinek értelme van, számítsa ki a
fenevad számát; mert emberi szám: és annak száma
hatszázhatvanhat” – idéztem a Jelenések könyvét. Ravasz
mosolyra húzódott az ajka. Közelebb vont magához. Olyan
mélyen elvesztem a gesztenyebarna szemében, hogy észre sem
vettem, szinte átölel.
– Az egész spekuláció – suttogta. – Az emberek
megfélemlítése a célja. Ki tudhatja biztosan, melyik elképzelés
a valós. Véleményem szerint valamennyi feltevésekre épül.
Nincs értelme túl sok időt szentelni a részletek
boncolgatásának. De hisz maga reszket, csak nem tőlem
retteg? – sutyorogta.
Az arcunk szinte összeért. Hol a szememet, hol a számat
figyelte. Érzelmi örvénybe kerültem. Mindketten közelebb
hajoltunk, a következő pillanatban pedig már lágyan
kóstolgattuk egymás ajkát. Lehunyt szemmel élveztem puha
érintését, ahogy egyre szenvedélyesebben fedezi fel a számat.
Átjárta a testem a vágy. Mennyire kívánom ezt a pasit! A
tarkójába kapaszkodtam és forrón mélyítettem el a csókot.
Gyengéd, ám érzelmileg annál mélyebb pillanatot éltem meg.
Megszűntem létezni.
– Ne! – tértem magamhoz, amikor a keze lejjebb vándorolt.
Úgy léptem el tőle, mintha megégetett volna. Halálra
rémültem. – Lent megvárom – rohantam a kijárat felé, de elém
vágott.
– Vicky! Várj! Ne haragudj, nem volt szándékos.
Összezavarodtam attól az érzelmi kavalkádtól, amibe
sodortam magam azzal, hogy átléptem a szobájának küszöbét.
Nagy hiba volt.
– Felejtsük el! Odalent leszek. – Iparkodtam elérni a
szabadságot jelentő ajtót. Éreztem, ahogy átveszi a pánik az
uralmat a testem felett. Megőrjített, hogy képtelen voltam
megállapítani, én csókoltam meg őt, vagy ő engem.
 – Tényleg nem így terveztem – állta az utamat. – Nem
akarlak pont most elveszíteni.
– Engem nem veszíthet el, Mr. Reynolds, mert nem voltam
a magáé – acéloztam meg magam. – Senki tulajdona nem
vagyok – kerültem meg.
– Most megint visszakerültem az alapvonalra – sóhajtott
keserűen. Kinyitottam az ajtót, mély levegőt vettem, majd felé
fordultam.
– Adok magának egy jó tanácsot. Ne vesződjön velem! –
léptem ki és csaptam be gyorsan magam mögött az ajtót. Vadul
ziháltam. Újra az ajtón virító számra siklott a tekintetem.
Jesszusom! Mi ütött belém? Nem engedhetem, hogy ez
elfajuljon. Ezzel a lépéssel nem az alapvonalra, hanem azon
kívülre kerültünk. Elhatároztam, hogy most azonnal véget
vetek ennek az egésznek.

Reggie
Nem adom fel!

„A pofátlanságnak vannak olyan magas fokai,

amelyekért már nem büntetés jár, hanem
csodálat.”
(Peterdi Pál)
Barom! Hogy lehetek ekkora idióta!? Az arcom a tenyerembe
temettem, majd a bevágódó ajtóra szegeztem a tekintetem.
Titkon reménykedtem benne, hogy visszajön, de nem tette. A
francba! Sietve szedtem magam rendbe, és mint akit
kergetnek, rohantam a liftig. Ezt elcseszted, Reggie –
támaszkodtam a falnak. Türelmetlenül vártam, hogy
megérkezzen végre a felvonó. Mi a pokol történt? Miért
menekült el? Hiszen ő csókolt meg. Ugye nem én tettem? –
bizonytalanodtam el. Miért ilyen bonyolult ez az egész?
Amikor megérkeztem a földszintre, a kaszinóba siettem és
keresni kezdtem, a teret pásztáztam. Vicky után kutattam a
tekintetemmel, de nem leltem sehol. Hol az ördögben lehet?
Ekkor lépett mellém az igazgató, Coleman, amivel teljesen
rám hozta a frászt.
– Mit művelt már megint Miss Sawyerrel? – esett nekem
nem kevés szemrehányással a hangjában.
– Semmit. Miért? Hol van? – lepődtem meg.
– Maga sem jobb annál az alaknál, akit kidobatott velem.
Neki legalább volt mentsége, mert ivott, de magának – mért
rajtam végig és iszonyodva rázta a fejét.
– Hol van Vicky? – kérdeztem erélyesebben.
– Azonnali hatállyal felmondott. Elment.
– Hogy mit csinált? – kikerekedett szemekkel meredtem rá.
Sokkolt az információ. – Mivel indokolta? – csattantam fel
felháborodva.
– Azzal, hogy rá kellett döbbennie, ez a munka nem neki
való. Kérte, hogy ne kérdezzem az okokat, csak engedjem el.
– Maga meg csak úgy hagyta, hogy olajra lépjen? – estem
neki.
– Aki itt üvöltözhetne a másikkal, az én vagyok, Mr.
Reynolds – emelte fel a hangját. – Inzultálta az
alkalmazottamat!
– Nem – ráztam a fejem. – Nem szándékosan – javítottam ki
magam.
– Értem – bólogatott megvetéssel a szemében.
– Nem ért maga semmit – keltem ki magamból. –
Beszélnem kell vele. Hol találom?
– Eszem ágában sincs hagyni, hogy tovább zaklassa.
Szálljon le róla! Jól ismerem a hölgyet. Vicky egy jóravaló
lány, akinek nagy szüksége van minden centre, és most
magának hála kénytelen lesz új állás után nézni. Gratulálok! –
Megsemmisítő pillantással sújtott.
– Nem csináltam semmit – védekeztem. – Sejtem, mit
gondol rólam, de ami sok, az sok! Nem szokásom nőkkel
erőszakoskodni. Ő csókolt meg engem – csúszott ki a számon.
– Ez még nem menti fel magát. Megértem a hölgy
távolságtartását. Hagyja őt békén! Felejtse el! – lépett el tőlem.
Elfelejteni? Azok után, hogy megízleltem a mézédes ajkait?
Hosszan lehunyt szemmel idéztem vissza az emléket.
A történtek után viszont egyértelművé vált, hogy a
vonzalom kölcsönös volt. Addig üsd, Reggie, a vasat, amíg
meleg! Nem hagyhatod megfutamodni. A zsebembe nyúltam a
telefonomért.
– Juke, hol a pokolban vagy már megint? – zúdítottam rá
minden haragom.
– Itt, mögötted – eszméltem a sértődött hangjára.
Megpördültem, az ő tekintetéből is a megvetést olvastam ki.
– Most meg miért nézel így rám?
– Még csak sejtelmed sincs? Rögtön gondoltam. Hihetetlen
mélyre süllyedtél. Ezt azért nem gondoltam volna rólad. Te
tényleg hoszteszeket molesztálsz?
– Hozzá sem értem – üvöltöttem a kaszinó közepén, mire
mindenki felém kapta a tekintetét.
– Akkor miért volt olyan zaklatott? – kért számon. – Még az
hiányzik nekünk, hogy feljelentsen – rángatott odébb. –
Menjünk egy csendesebb helyre! – terelt a lift felé.
– Miért tenne ilyet? – bámultam rá értetlenül. – Nem akarok
felmenni – pillantottam az érkező liftre. – Meg kell találnom
őt.
 – Később – lökött be a liftbe. – Egyébként pedig ne légy
már ilyen hülye! Sokan jutnak így könnyű pénzhez. A kaszinó
vendégei nem láttak mást, csak azt, hogy veled távozott, majd
feltűnően zaklatottan hagyta el a kaszinót. Te pedig ezt
követően a kaszinó közepén kerülsz összetűzésbe az
igazgatóval. Ingerült vagy és zilált. A helyzet elég
egyértelműnek tűnik. A csaj megzsarolhat, így csikarva ki
belőled egy kisebb vagyont. Emlékezz csak vissza Dylan pár
évvel ezelőtti esetére! – emlékeztetett.
Az öcsém már akkor is félistennek tartotta magát.
Kifejezetten élvezte, ha úgy vette el a nőktől, amit akart, hogy
azok nem akarták. A mai napig azt képzeli, hogy őt minden
megilleti, neki mindenhez joga van. De miért is lett volna ez
másképpen, hiszen ezt a példát látta maga előtt.
– Az más volt – túrtam a hajamba. – Ő valóban bántalmazta
azt a lányt. Én pedig hozzá sem nyúltam Vickyhez.
– Az nem számít. Ha egyszer napvilágot lát, hogy te egyszer
már fizettél egy csajnak a hallgatásáért, eláshatod magad.
– Ne bólogass egyfolytában! Mit tehettem volna? Dylan az
öcsém.
– Hagynod kellett volna, hogy viselje a tetteiért a
következményeket. Azzal, hogy eltussoltad az ügyet, csak
erősítetted benne azt az elgondolást, hogy pénzzel minden
elsimítható. Hiába volt részeg a csaj, és ő kezdett ki Dylannel,
eldurvult a kis szórakozásuk. Dylan beteg. Ha tudnád, miket
művel. Senkit és semmit nem tisztel.
– Te meg honnan veszed ezt? – rökönyödtem meg.
– Vannak dolgok, amelyekről nem tájékoztatlak, mert
úgysem tehetsz semmit. Kár lenne felzaklatnod magad – vonta
meg a vállát.
– Hogy mi? Ha én azt kérem, hogy mindenről tájékoztass,
akkor az azt jelenti: minden információt megosztasz velem –
préseltem ki az ajkaim közt.
– Ettől függetlenül teszem a dolgom. Tisztára mosom a ti
szennyeseteket – közölte szemrehányóan. – Miért nem tudtok
normálisak lenni? – ingatta a fejét.
– Rólam leszállhatsz. Attól, mert a barátom vagy, nincs
szükségem a kioktatásodra.
– Mindazonáltal nem kellene magad kompromittáló
helyzetbe sodorni – világított rá a tényekre.
– Valóban nem. Csak tudnám, most mit csináljak –
dörzsöltem a tarkóm.
– Szépen kivered a fejedből azt a lányt. Nem éri meg a
rizikót.
– Azt te honnan tudod? – emeltem fel a hangom. Nem
voltam hajlandó beletörődni, vagy lemondani róla. – Kell
nekem az a nő, és tudom, hogy van esélyem nála. Érzem.
– Minden ellenkezésed dacára te ugyanolyan flúgos vagy,
mint Dylan. Ez nálatok örökletes.
– Hagyd ezt abba! – fenyegettem.
– Te hagyd abba! – ordított rám.
– Te velem ne ordibálj! – léptem felé ökölbe szorított
kézzel. – Te is tudod, hogy nem vagyok olyan, mint ők.
Kinyílt a lift, Juke pedig kilépett előttem.
– Becsülöm benned, hogy mindennek hátat fordítottál, új
életet kezdtél, de remélem, nem vagy olyan naiv, hogy el is
hiszed, az apád ilyen könnyen hagyja, hogy kiszállj a zűrös
ügyekből.
– Már több éve, hogy nem beszélek vele. Ennyi idő alatt
már el is felejtette, hogy létezem – ráztam a fejem.
– Ne gondold! Az öreg olyan, mint a legveszélyesebb
vérengző fenevad. Türelmes, ravasz és elszánt – pillantott
mélyen a szemembe. – És jó, ha tudod: te vagy a prédája –
bökött a mellkasomra. Reméltem, hogy csak rám akarta hozni
a frászt. A szemeimet fogatva kerültem meg.
– Inkább foglalkozzunk most Vickyvel! – húztam le a
kártyám az ajtóban.
– Kezdem azt gondolni, hogy belehabarodtál ebbe a kis
tyúkba.
– Azt hiszel, amit akarsz. De vedd tudomásul, ha segítesz,
ha nem, Vicky az enyém lesz.
– Ugyan miben tudnék én neked segíteni?
– Eszembe jutott valami. Kellene a neved és a személyi
igazolványod.
– Ez megint nem egy okos ötlet – rázta a fejét.
– Nem lesz belőle gond – erősködtem.
– Ha visszaélésen kapnak… – tiltakozott.
– De nem kapnak. Felveszek egy napszemüveget és meg
sem mondja senki, hogy nem te vagyok – győzködtem.
– Te most hízelegsz nekem – vette elő a tárcáját. – Nem
félsz, hogy szerelmes leszel abba a lányba? Elég régen
hajkurászod már sikertelenül.
– Nem. Az előbb fejtetted ki, hogy én erre genetikailag
alkalmatlan vagyok. Így nincs mitől tartanom. Nos, akkor
segítesz nekem?
Kivette az igazolványát, de tétovázott.
– Ha beismered, ha nem, ijesztően viselkedsz. De lásd, kivel
van dolgod, megbízom a józan ítélőképességedben. Remélem,
nem teszel semmi őrültséget. Ha bajba sodrod magad,
remélem, tudod, azzal nekem is annyi.
– Ne parázz már! – téptem ki a kezéből. – Csak egy apró
csalás, amivel újra játékba kerülhetek – vigyorogtam, mialatt a
belső zsebembe csúsztattam a kis plasztikkártyát.
– Uramatyám! Máris megbántam, hogy belementem ebbe –
sápadt el.
– Ne legyél már így berezelve! Az ügynökséghez kell, ahol
Vicky dolgozik. Coleman azt mondta, Vickynek nagy
szüksége van a pénzre a megélhetéséhez. Feltételezem, ha itt
felmondott, akkor ott vállal majd több munkát, de az én
nevemet már ismeri. Próbálkoztam már – sandítottam rá. –
Folyton elutasított.
– Jaj, ne! Fel kell hogy világosítsalak, ez már kimeríti a
zaklatás fogalmát. Nehogy távolságtartási végzés legyen a
vége! Meddig vagy hajlandó elmenni? – hitetlenkedett.
– Kérek tőle egy utolsó esélyt, de Reggie Reynolds a
közelébe sem kerülhet. Juke Forestet pedig még nem ismerik
az ügynökségnél.
– Tudod, öregem, néha átkozom a napot, amikor
megismertelek, és szerintem a kis Vicky is.
– Ezt most elismerésnek veszem. Ezek szerint van valami
varázsom, aminek egyikőtök sem tud ellenállni – nevettem.
Igyekeztem elsimítani a köztünk lévő feszültséget.
– Kizárt, hogy ugyanazon erényeid nyűgöznek le engem és
a hölgyet – fintorgott.
– Igazából halványlila gőzöm sincs, mivel keltettem fel az
érdeklődését – ismertem be magamnak is. Ha ezt a rejtélyt
sikerült volna megfejtenem, könnyebb dolgom lett volna.
– Hogy őszinte legyek, én sem értem, mit eszik rajtad –
röhögött.
– Ha-ha-ha. Na, én lépek is. Beindítom a gépezetet –
csaptam vállba Juke-ot.
– Nem korai még? – nyomta a tenyerét a mellkasomhoz,
hogy megállítson. – Adj annak a lánynak egy kis időt, hogy
feldolgozza, ami köztetek történt. Tényleg mi is volt az? –
biccentette oldalra a fejét.
– Megcsókolt, vagy én őt. Én magam sem tudom, mi
történt. Csak úgy megtörtént.
– Aha, megtörtént. Nálad? Csak úgy? – vonta fel a
szemöldökét.
– Tudom, nehéz elhinni, de ebben tényleg ártatlan vagyok.
Eszem ágában sem volt lerohanni. Gőzöm sincs, hogy történt,
de isteni volt.
– Te azt mondtad, nem akartad lerohanni? Te? Aki általában
fél órával az első pia után már benne is vagy a kiszemelt
lányban? Ennek mióta is furakodsz minden áldott nap a
közelébe?
– Csak két hónapja. De ne túlozz, azért nem szoktam le a
szexről.
– Ez igaz, csak mióta ismered ezt a Vickyt, betegesen a
szőkésbarna hajú, zöld szemű csajok élveznek előnyt nálad. A
megszállottjává váltál. Csak ne csinálj hülyeséget!
– Sosem bántanám. Tudok uralkodni az ösztöneimen.
Legalábbis eddig nem volt ezzel probléma. Ez a nő azonban
precedenst teremt, hiszen minél elérhetetlenebbé vált, én annál
jobban akartam őt.
– Legyen igazad! Csak ne veszítsd el a fejed! – mondta
engem fürkészve, miközben láthatóan elmerült a
gondolataiban.
– Mi az, öregem? Baj van? Olyan furcsán viselkedsz
újabban.
– Úgy is mondhatjuk. A szerelem egy átkozott gyötrelem. A
magasba röpít, hogy aztán a mélybe taszítson. Megeleveníti a
mennyet és a pokol bugyrait. Heves, veszélyes és mégis
ellenállhatatlan – mormolta.
 – Komolynak hangzik. Nem akarsz róla beszélni? –
mutattam együttérzést.
– Veled? Nem. Semmiképp sem – húzta el a száját, mint aki
valami keserűbe harapott.
– Na, én pont ezért nem leszek soha szerelmes – intéztem el
ennyivel.
– Ezt nem te döntöd el. Vannak olyan rejtett vágyaink,
amelyeket nem mi irányítunk, mi magunk sem tudjuk, mit is
keresünk az életben, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem
mutatja nekünk valaki.
– Fúj, ez most nagyon ömlengősre sikerült – röhögtem fel.
– Kíváncsi vagyok, te hová lyukadsz majd ki a kis Vickyvel.
– Lehet, hogy tetszik a csaj, de hidd el, én jól érzem magam
így a bőrömben. Kizárt, hogy feladjam a függetlenségemet
egyetlen nőért. Kell nekem. Igen. De majd meglátod, ahogy
megkaptam, elmúlik ez a feszítő vágyakozás. Én nem a csajba,
hanem a szexbe és az iránta érzett szenvedélybe vagyok
szerelmes.
– Minden egyéb függőséghez hasonlóan a szexmánia is
klasszikus pszichiátriai kórkép. Kezeltesd magad!
Belegondoltál már abba, mi lesz, ha megkapod, amit akarsz?
Könnyen lehet, hogy ez a játszadozás a kis Vickyd részéről
egy csapda. Mire feleszmélsz, már az ujja köré is csavart, te
pedig hiába elégülsz ki, azon kapod magad, hogy mégsem
lankad iránta az érdeklődésed.
– Ennyire nem súlyos a helyzet – duzzogtam.
– Csak hiszed. De oké, ne feltételezzük róla a legaljasabb
szándékot. Nézzük az érem másik oldalát! Jobb, ha tőlem
tudod, tökéletes összhangot férfi és nő között csak a szerelem
teremthet, a vágy nem. Ha ez a nő lefekszik veled, akkor az a
részéről több lesz mint puszta sóvárgás. Nem lesz lelkiismeret-
furdalásod, ha összetöröd a szívét? Eddig csak olyan nőket
döntöttél meg, akiket előre felvilágosítottál, hogy nem
számíthatnak egy jó dugásnál többre. Itt azonban más a
helyzet. A saját szabályaidat te magad szeged meg. Ha
udvarolsz, érzelmeket gerjesztesz, megindul a lavina. Bele
fogsz gabalyodni, majd meglátod – bizonygatta.
– Ne félts te engem! Nem lesz itt semmi gond –
legyintettem.
Ekkor csörrent meg a mobilom. Vetettem a készülékre egy
pillantást, majd felkaptam.
– Szívem egyetlen királynője – sóhajtottam a telefonba.
Juke elképedt ábrázattal meredt rám.
– Jól érzed magad, kisfiam? – csodálkozott az anyám a
vonal túlsó végén.
– Hát persze, anya – kacagtam. – Láttad volna Juke arcát.
Már csak ezért megérte. Az álla a padlón koppant.
– Barom – csapott vállba a barátom. – Nekem most dolgom
van – forgatta a szemeit, majd elviharzott.
– Mi a helyzet? Remélem, nincs baj – komolyodtam el.
– Nincs, csak szerettem volna elújságolni, hogy egy hét
múlva megnyílik az első önálló kiállításom. Remélem,
megtisztelsz a jelenléteddel a nyitóünnepségen.
– Mi sem természetesebb – csillant fel a szemem. Itt volt a
nagy alkalom, amire kibérelhettem Vickyt. – Mondd csak,
vihetek magammal valakit?
– Boldoggá tennél vele! – örvendezett az anyám. – Csak
nem egy lány?
– Valami olyasmi – sóhajtottam.
– Éppen itt az ideje. Komoly a dolog? – kíváncsiskodott. –
Hogy hívják?
 Egyből a nevét akarja. Bizonyosságot akart szerezni, hogy
nem füllentek.
– Vicky, de korai lenne még erről beszélni. Inkább mesélj,
beszéltél Dylannel?
– Én megpróbáltam… – sóhajtotta csüggedten. – Sajnálom,
hogy csalódást okozok neked, Reggie.
– Nem, mama, valójában mi okozunk neked csalódást –
ismertem be. Egy pillanatra el is szégyelltem magam emiatt.
Pokoli élete lehetett, mikor mi még kicsik voltunk. Nem
volt elég, hogy folyamatosan azt kellett látnia, hogy a gyerekei
egymással versengenek az apjuk szeretetéért, mintha ő nem is
számítana, de az apám még bűnözőnek is nevelt bennünket.
Beleroppant ebbe, és az alkohol mámorába menekült. Őt is,
hozzánk hasonlóan tönkretette apám. Időbe telt, amíg
ráébredtem, az anyámnak van rám a legnagyobb szüksége. A
támasza akartam lenni, így segítettem neki kigyógyulni a
függőségéből. Mára pedig elég volt nekem az anyám önzetlen
szeretete.
– Ne mondj ilyet! Akkor hamarosan látlak, és csak remélni
tudom, hogy időközben nem gondolod meg magad, vagy nem
szakítasz a titokzatos hölgyeménnyel. Örömmel megismerném
azt a lányt, aki felkeltette végre az érdeklődésed – öntötte ki a
lelkét. Titkon a legnagyobb félelme az volt, hogy az előttem
zajló családi viták rossz hatással lesznek a nőkhöz való
viszonyomra. Remélte, de ugyanakkor rettegett is, hogy soha
senkit nem engedek majd túl közel magamhoz.
– Nem ígérek semmit. – Már bántam, hogy megemlítettem.
Gondolhattam volna, hogy milyen reakciót váltok ki belőle.
Még egy ok, hogy egy jól szituált, csinos és okos lánnyal az
oldalamon érkezzek az eseményre. Juke-nak igaza volt. Addig
kavarom a lapokat, amíg belezavarodom és elveszítem a
játszmát.
 Ugyanakkor mindez mit sem számít, ha Vicky visszautasít
majd. Ennek lehetőségét nem is akartam számításba venni. Az
élet egy hatalmas kártyaasztal és nekem eddig mindig nyerő
szériám volt. Én mindig elérem, amit akarok. Most sem lesz ez
másképp. Az lehet, hogy a sors osztja a lapokat, de minden
esetben én rakom fel a téteket. Nyerni fogok. Érzem. Victoria
Sawyer, ha beledöglök is, ott fog tündökölni az oldalamon.

Vicky
Gyülekeznek a fekete fellegek…

„Irányítás. Észveszejtő, hogy az emberek miféle

praktikákhoz folyamodnak, hogy magukhoz
ragadhassák. Egyesek megtévesztésre
alapoznak, míg mások furfangos cseleket
eszelnek ki, aztán vannak, akik zsarolást
alkalmaznak. Miért küzdünk így, körmünk
szakadtáig az irányításért? Mert tudjuk, hogy
ha elveszítjük, azzal mások kezébe adjuk
sorsunkat. És mi lehet ennél veszélyesebb?”
(Született feleségek c. film)
Jesszusom! Vicky, neked teljesen elment az eszed! – szidtam
magam, ahogy feldúltan elhagytam a Bellagio épületét.
Istenem! Hogyan történhetett ez? Katasztrófa! Igyekeztem
mielőbb olajra lépni, mert ilyen állapotban nem futhattam
össze vele. Magyarázkodni volt a legkevésbé erőm. Hiszen én
magam sem tudtam, mi történt. Elgyengültem. Rést ütött a
pajzsomon. Ez a pasi veszélyes. Édes jó istenem – temettem a
kezembe az arcomat. Minél többször pergett le az egész a
fejemben, annál biztosabb voltam benne, hogy én csókoltam
meg őt. Nem Reynolds a hibás. Soha többé nem találkozhatok
vele. Nem szabad! Kóvályogtam a sötét utcán és másra sem
tudtam gondolni, csak arra az érzéki egybefonódásra. Pont
olyan volt, mint amilyennek elképzeltem a tökéletes csókot. Ki
gondolta volna, hogy ez a Reynolds ilyet is tud. Azt gondoltam
volna róla, hogy egy ilyen helyzetben egyszerűen lerohan.
Felkavart, hogy milyen gyengéd volt. Mérhetetlen dühöt
éreztem. De miért is vagyok rá mérges? Nem ő a hibás, hanem
én. Hiszen én kísértem fel a szobájába, és egyre biztosabb az
is, hogy én kezdeményeztem. Kétségbeesetten estem be a
lakásom ajtaján. Mihez fogok most kezdeni? Felmondtam. Már
nincs visszaút, de ez lesz a legjobb mindenkinek – hitegettem
magam és megerősített a meggyőződésben, hogy még mindig
remegtem.
Miért nincs egy normális pasi, aki érdeklődne irántam, aki
lehozná a csillagokat az égről, a tenyerén hordozna,
gyertyafényes vacsorára hívna, előttem lépne be az étterembe,
mert tudja, hogy ez így helyes. És ha ilyenre vágyom, akkor
mégis miért vágyakozom ez után a kiállhatatlan alak után?
Számomra ez a férfi érzelmileg elérhetetlen, viszont nagyon is
jelen van, de milyen kár, hogy csak fizikailag. Édes-mézes
szavakat búgott a fülembe, minden tudatos, okos, megfontolt
érvem ellene hasznavehetetlen volt, mert hipnotizált,
megbűvölt. Minden akaratom ellenére tehetetlen voltam a
csábereje ellen.
Ezzel a típussal azonban nem kívántam szerelmi
építkezésbe kezdeni, kiábrándult voltam terveket álmodni,
alapot ásni, építőköveket lerakni. A végén úgyis egyedül
maradnék és rám omlana az egész. Hiszen ez a férfi egy percre
sem rejtette véka alá, hogy csak szórakozik velem, szálakon
rángatott. Szinte láttam magam előtt: ahogy egyet lépnék
előre, hogy végre elérjem, ő kettőt lép hátra. És újra
ráébrednék a rég kőbe vésett igazságra: Reggie Reynolds
valójában egy szív nélkül született bádogember. Lehetek én
erős, független nő, egy ilyen liezonban kontrollt veszítenék,
nem állnék a tűsarkamra, hagynám, hogy ő határozza meg,
mikor találkozzunk, és mennyit legyünk együtt. Azaz csak a
szeretője lennék. Minden alkalommal, amikor közelebb
kerülnénk egymáshoz, ő hátrálni kezdene. Nekem ez azonban
nem volt elég. Már nem. Tudtam, ha megkapta, amit akar,
csibészes, ellenállhatatlan mosolyával közli majd velem négy
nap és három éjszaka teljes hírzárlat után: „Bocsi, hogy nem
hívtalak, teljesen el voltam havazva.” Ez a férfi néha egy igazi,
modortalan, durva barbár, egy arrogáns szemétláda.
Érzelmileg éretlen, vele lehetetlen lenne egy komolyabb
kapcsolat, nem lennének fázisok, sem happy end, csak
szomorú, sehová nem vezető erőltetett menet. De miért is
győzködöm itt magam? Ha mindezt tudom, és tisztában is
vagyok a helyzetemmel, akkor miért tépelődöm ezen mégis?
Áh, minden bizonnyal csak a csók… Olyan régen kerültem
ilyen közel egyetlen férfihoz is, hogy összezavarta az
érzékeimet. Ám nekem egy igazi férfi kellett. Egy olyan, aki
mer engem felvállalni. Egy felnőtt gondolkodású, érett férfi,
aki nem menekül, nem árul el, nem hagy faképnél, hanem
felelősséget vállal értem. Érzelmi biztonságra vágytam és erre
csakis egy ilyen komoly férfi oldalán lelhettem.
A fürdőszobába mentem, hogy megmossam az arcom, de
alig nyitottam ki a hidegvizes-csapot, mikor valaki vadul
dörömbölni kezdett az ajtón. Belém költözött a rémület, hogy
Reynolds hazáig követett. Hiszen délelőtt én magam adtam
meg neki a címet. Hogy én milyen esztelen lépéseket el nem
követek! Ebben az állapotomban nem akartam látni. Rendbe
kellett szednem a gondolataimat. A kint várakozó viszont
egyre erőteljesebben verte az ajtót. Basszus! Elfogott a pánik,
hogy a ház lakói bepanaszolhatnak a gondnoknak. Legutóbb,
mikor Kelly és a zűrös barátai az éjszaka közepén
randalíroztak a folyosón, figyelmeztetett, hogy ez volt az
utolsó húzásunk. Még egy ilyen és repülünk. Nagy levegőt
vettem és felrántottam az ajtót. Mély megdöbbenésemre
három kétajtós szekrény állt a folyosón. Nem kérdeztek
semmit, azonnal kaptam egy pofont. A meglepetéstől és az
ütés erejétől a padlón találtam magam.
 – Hol van az a kis ribanc? – ordította az, amelyik megütött.
Veszélyesen közelített felém, én pedig a földön kúszva
hátráltam előle. A másik kettő se szó, se beszéd megindultak a
lakás feltérképezésére.
– Kiről beszél? Kit keresnek? – hebegtem, miközben a sajgó
arcomat dörzsöltem. – Szerintem rossz helyen járnak –
dadogtam.
– Kelly. Hol az a kis tolvaj szuka? – ordította a képembe.
– Kelly? Gőzöm sincs – ugrott egybe a gyomrom. Abban a
pillanatban hálát adtam az égnek, hogy fogalmam sem volt,
merre lehet éppen.
– Nincs itt – került elő a másik kettő.
– Mit akarnak tőle? – csuklott el a hangom.
– Van nála valami, ami a miénk. Üzenjük neki, ha nem
kapjuk vissza, akkor ennek nagyon csúnya vége lesz.
Huszonnégy órát kap, hogy önként visszajuttassa, és akkor
talán élve megúszhatja. – Fenyegető testtartással magasodott
fölém. – És hogy komolyan is vegyen – kezdte, de nem fejezte
be a mondatot. A szemében megvillanó gonosz fény láttán
meghűlt az ereimben a vér. Egy késsel felém közelített.
Hangos kiabálásba kezdtem. Nem zavartatta magát, lenyúlt
értem, én pedig vad csapkodás közepette ordibáltam tovább.
Egyetlen esélyem az volt, ha felverem az egész házat. Hiába
ellenkeztem, rongybabaként rángatott, nem lehetett
megállítani. Végül, mielőtt elfajulhatott volna a helyzet, a
szomszédjaim jelentek meg az ajtóban a segítségemre sietve,
ezzel megakadályozva a további szörnyűségeket. A
bántalmazóim, ahogy meghallották a rendőrség szót, azonnal
szinte fellökve a gyülekező tömeget az ajtóm előtt, eltűntek.
Mielőtt a késsel fenyegető férfi elengedett volna, még a
fülembe súgta:
– Huszonnégy óra. Egy perccel sem több. Legközelebb nem
lesz ilyen szerencséd – taszított rajtam még egyet. Az engem
ért váratlan inzultust képtelen voltam feldolgozni. Minden
ízemben remegtem, mint a kocsonya.
– Jöjjön, kedves! – segített fel a mellettünk lakó idős hölgy,
Mrs. Meyer.
– Köszönöm, jól vagyok – huppantam a kanapéra, miután
bekísért a lakásba. Valójában azonban totális zűrzavar
uralkodott a lelkemben. Kelly… meg kell találnom!
– Elő kell kerítenem a húgomat – ugrottam talpra éppen
abban a pillanatban, amikor megérkezett két rendőr
egyenruhás figura. A szomszédasszony szörnyülködve adta elő
a velem történteket.
– Jól van, kisasszony, ne hívjunk orvost? – vizslatott az
egyik rendőrtiszt.
– Nem szükséges – nyekeregtem nem túl meggyőzően.
Halálra aggódtam magam, vajon mibe keveredhetett a húgom.
Az egyik rendőr az ajtóm előtt tobzódó kisebb tömeget
oszlatta el éppen.
– Elmesélné nekünk, mi történt valójában? – állt meg
előttem válaszra várva a másik. Mit is mondhattam volna?
Kellyt nem keverhettem bele.
– Hagyják már szegény lányt! Teljesen sokkot kapott. Hát
nem látják? – telepedett mellém az idős asszony. – Semmi baj,
drágám – simogatta a hajam. Ártatlan szemekkel pillantottam
a rend őrei felé.
– Nem ismerte a támadóit? – puhatolóztak, én pedig
megráztam a fejem.
– Ki akarták rabolni – szólt közbe Mrs. Meyer. Kikerekedett
szemekkel meredtem rá.
– Elvittek valamit? – pillantottak körbe a rendőrök.
– Nem. Szerencsémre a szomszédok időben érkeztek.
 – Nem is sejti, mit akarhattak? – gyanakvó tekintettel
méregettek.
– Kerestek valakit, de nem ismerem – hebegtem a
hazugságot. – Olyan hirtelen történt minden – meredtem az
asztallapra. – Kopogtattak, én kinyitottam, majd hirtelen
valaki megütött – öleltem át magam védelmezőn.
– Értem. Mondja csak, nem tartozik valakinek? Nem kért
pénzt uzsorásoktól? – kérdezte a fiatalabbik. – Ez tipikusan az
ő módszerük. Kiverik az emberből, amivel tartozik.
– Soha életemben nem fordultam uzsorásokhoz, és ezek
után sem teszem – szegeztem rá a szúrós tekintetem. Felvont
szemöldökkel mért végig, és gúnyosan megrándult a szája
széle. Elöntötte a testem az indulat. Feltápászkodtam, majd
farkasszemet néztem az engem fürkésző rendőrrel.
– Ha nincs más, uraim, akkor megköszönném, ha magamra
hagynának. Szeretném rendbe szedni és kipihenni magam.
Köszönöm, hogy ilyen gyorsan kifáradtak.
– Rendben lesz? – aggodalmaskodott Mrs. Meyer.
– Igen, persze, köszönöm. Hálás vagyok a segítségéért –
tereltem ki őt is a lakásból szépen lassan.
– Ne maradjak egy kicsit mégis? – ajánlkozott
rendíthetetlenül. Sikoltani szerettem volna az idegtől. Én
jelenleg egyvalamire vágytam: megtalálni a húgomat.
Leolvashatta az arcomról, mert hozzátette:
– Akkor később még benézek majd. Ha szüksége lenne a
segítségemre, tudja, hol talál.
– Nagyon köszönöm, Mrs. Meyer, de minden rendben lesz –
simítottam végig a vállán.
Majd ahogy becsuktam mögöttük az ajtót, a mobilomra
tapadtam és Kellyt kezdtem hívogatni, de ki volt kapcsolva.
Halálra aggódtam magam. Mi van, ha megtalálták, vagy ha a
kapualjban várnak rá? Az nem lehet, hiszen akkor
összeakadtak volna a rendőrökkel is. Őrülten járkáltam fel s
alá a lakásban, miközben felhívtam minden olyan barátját, akit
ismertem. Senki nem tudott róla semmit, és felettébb gyanús
volt, hogy többen is azt állították, hetek óta nem is látták. Nem
értettem. Mi a fenébe keveredett ez a lány? Rendbe szedtem
magam, majd a kanapén rostokoltam, amíg egyszer csak végre
megnyílt a bejárati ajtó. Kelly sunnyogott be rajta igencsak
spicces állapotban. Röhögcsélve támolygott egyre beljebb.
Törökülésben ültem, de felállni képtelen voltam, a bánat
odatapasztott. Kavargott a lelkem: valamit irtózatosan
elcsesztem. Annyira óvni akartam őt mindentől, vigyáztam rá,
igyekeztem, hogy kitöröljem azt a sok rosszat, ami velünk
történt gyerekkorunkban, de hibáztam. Ez elég nyilvánvaló
volt. Kelly nem találta önmagát, és ez az én hibám volt.
Képtelen voltam úgy figyelni rá, mint ahogy kellett volna.
Tett két lépést, majd megtorpant, ahogy meglátott.
– Hát te? Nem tudsz aludni? – kérdezte köszönés helyett.
– Nem – feleltem indulatosan.
– Veled meg mi történt? – hajolt közelebb, hogy megnézze
az addigra feldagadt, lila színben pompázó monoklimat.
– Meglátogattak a barátaid – emeltem rá a dühös tekintetem.
– Nem értelek – kerekedtek ki a szemei.
– Van nálad valami, ami állítólag az övék és nagyon
szeretnék visszakapni. Mondd csak, mi az ördögbe keveredtél?
– ugrottam talpra. Nem felelt, csak állt előttem megkövülten.
– Várom a magyarázatod. Ezek elszántan keresnek téged,
nem bujkálhatsz előlük örökké. Halljam! – fontam karba a
kezem, de ő csak megrázta a fejét.
– Látod ezt? – mutattam a szememre. – Ez csak a kezdet.
Ha nincs Mrs. Meyer és a többi szomszéd, nem biztos, hogy
életben hagynak – ordítottam. – Szóval, tudni akarom! Mit
loptál el és kitől?
– Sajnálom – hebegte. – Brady ötlete volt! Egy fogadás volt,
semmi több. Esküszöm.
– Ki az a Brady? Miféle fogadás? – lettem egyre
ingerültebb.
– A barátom.
– Mióta? És Chase? – lepett meg az információ.
– Ő lejárt lemez. Uncsi alak – fintorgott.
– És kik voltak azok a fickók, akik voltak olyan kedvesek,
és az otthonodban látogattak meg? – fortyogtam a dühtől. –
És, az Isten verje meg, miért? – üvöltöttem az arcába, mire
elsírta magát.
– Én nem gondoltam, hogy ebből baj lehet.
– Mert az utóbbi időben nem is igen gondolkodsz – estem
neki. – Halljam, mibe keveredtél bele?
– Oké, csak ne üvöltözz! – szipogta. – Van az a nagymenő
pasi. Harris, azt hiszem. Brady és a haverjai fogadtak, hogy le
tudom-e nyúlni az aktatáskáját.
Azt hittem, elájulok.
– Te komolyan képes voltál kikezdeni egy ilyen veszélyes
emberrel? És hol van most az a táska?
– Bradynél – hebegte.
– Lehet tudni, mi volt a tartalma? – préseltem össze az
ajkaim.
– Pénz. Rengeteg pénz – hunyta le a szemét.
– Oké, akkor most sürgősen megkeressük ezt a Brady
barátodat, visszaszerezzük a táskát és visszaadjuk a pénzt –
ragadtam meg a karját és húztam magam után az ajtó felé.
 – Az nem fog menni – vert gyökeret a lába. – A pénz már
nincs meg.
Nem akartam hinni a fülemnek.
– Miért, hol van? – hökkentem meg.
– Elköltöttük – közölte bűnbánóan.
– Egy táska pénzt? – visítottam. – Mégis mire?
– Nagy buli volt – sütötte le a szemét.
Elakadt a levegő. Nem akartam elhinni, hogy ez a lány
tényleg az én húgom. Én itt halálra gürizem magam, ő meg
pillanatok alatt két kézzel szór el egy aktatáskányi pénzt.
Elment az esze!
– Valamennyi csak megmaradt belőle – taglóztak le a
hallottak.
– Nem. Ez egy újabb fogadás volt, hogy el tudjuk-e költeni
egyetlen éjszaka alatt – vallotta be.
– Nektek teljesen elment az eszetek? Ti azt hiszitek, hogy a
pénz magától szaporodik? Megőrültél? Azt hittem, ennél azért
megfontoltabb vagy – rángattam meg. – Tudod te, mekkora
baj lesz ebből? Az a pasi nem fogja beérni annyival, hogy ez
csak egy egyszerű csínytevés volt. Bocsi!
Mintha akkor fogta volna fel a tetteinek súlyát.
– Most mihez kezdünk? – pillantott rám rémülten. Jellemző!
Megint én oldjam meg mások elcseszett baromságait! Hosszú
másodpercekig csak néztük egymást.
– Gőzöm sincs – feleltem ingerülten. – Első lépésként el
kell tűnnünk szem elől! Most menj a szobádba, és ki ne tedd
addig a lábad, amíg én azt nem mondom! – csattantam fel
erélyesen. Könnyes szemekkel vizslatott, majd szó nélkül
elszaladt és bevágta az ajtót. A zárt ajtón keresztül is
hallottam, ahogy fájdalmas zokogásban tör ki. Gombóc volt a
torkomban. Nagyot nyeltem és a remegő kezeimmel a hajamba
túrtam. Most mi a fenéhez kezdjek? Ezek tudják, hol lakunk.
Vissza fognak jönni. El kell tűnnünk! Felvettem a telefonom és
tárcsáztam Sandrát. Hosszan csengett, de nem vette fel.
Basszus! Még csak hajnali három. De itt akkor sem
maradhatunk. Bekopogtam Kelly ajtaján.
– Pakolj össze pár napra való ruhát! Fel kell szívódnunk.
Siess!
Válaszra nem vártam, már futottam is és kikaptam az ágy
alól a bőröndöm. Válogatás nélkül dobáltam bele a cuccaim.
Mikor végeztem, újra benyitottam Kellyhez. Ott ült az ágya
szélén teljesen magába roskadva. A mobilját szorongatta a
kezében. Kisírt szemeit rám emelte, majd újra a padlót
bámulta.
– Brady azt mondta, hogy nem érdekli, mi lesz velem.
Kinevetett. Ostoba libának nevezett. Közölte, hogy csak én
vagyok bajban, hiszen a kamerák engem rögzítettek a
lopásnál, így ők biztonságban vannak. Hogy lehettem ilyen
hülye? – bőgött újra.
Letérdeltem elé és átöleltem.
– Nem lesz semmi baj – simogattam a hátát. – Együtt majd
kimászunk ebből – biztattam, habár én magam sem voltam
ebben egészen biztos.
Kis idővel később már Sandra ajtaját zörgettem az
öklömmel. Hosszas várakozás után végre beengedett.
– Tudjátok ti, hány óra? – pislogott álmosan, majd megakadt
a szeme a cuccainkon. – Utaztok valahová? – álmélkodott.
– Meghúzhatnánk itt magunkat pár napig? – kérleltem.
– Persze, de mi a baj? – rémült meg.
– Később elmondom. Kelly menj és feküdj le! – utasítottam
a húgomat.
 Sandra észlelte a köztünk lévő feszültséget. Rajtam tartotta
a tekintetét, de kedvesen útba igazította Kellyt.
– Gyere! – terelte a vendégszoba irányába. Mikor eltűntek,
magamra maradtam a reménytelennek tűnő problémával. Én
soha nem fogok tudni ennyi pénzt előteremteni. Azt sem tudom,
mennyi volt pontosan. Még állásom sincs. Ma mondtam fel.
Ebből a helyzetből nincs kiút.
Elhatároztam, ahogy felkel a nap, bejelentkezem újra az
ügynökségnél. Az alkalmi kísérgetés viszont kevés volt ahhoz,
hogy fenntartsuk magunkat. Alternatívák után kutattam az
elmémben. Most pedig még ez az elcsent táska is…
Ekkor került elő Sandra. Türelmesen végighallgatott, de
nem tudtam nem észrevenni a félelmet az arcán.
– Ígérem, nem maradunk sokáig. Nem szeretnék bajt hozni
a fejedre – mentegetőztem.
– Ne hülyéskedj már! Én miattad aggódom. Hogy fogsz
ebből kimászni?
Mély levegőt vettem.
– Nem tudom – vallottam be.
– A kaszinót otthagyni nagy butaság volt. Nem is értem.
– Megijedtem. Az a pasi akaratom ellenére irányít. Félek
tőle. Nem akarom, hogy bármivel befolyásoljon. Meg kellett
szakítanom vele minden kapcsolatot.
– Eltúlzod. Ráadásul ezzel veszélyezteted is a megélhetésed.
Megér ennyit a büszkeséged?
– Nem piszkálj már! Sokkal nagyobb problémánk is van
jelenleg.
Nem akartam most Reynoldsra gondolni. Ennél súlyosabb
gondok nyomták a vállam.
– Mi a terved? – vizslatott átható tekintettel.
 – Nincs tervem – ismertem be. – Első lépésként újra munkát
keresek.
– Visszamész az ügynökséghez? A kísérgetés nem fizetett
rosszul, de elég alkalmi – elmélkedett velem.
– Lehet, hogy felhívom Samanthát – szaladt ki egy mély
sóhaj a tüdőmből.
– Az a nő maga az ördög. Ennyire nem lehet elkeserítő a
helyzet – hőkölt hátra. Hosszan összekulcsolódott a
tekintetünk. – Ne tedd! – kérlelt. – Nem akarlak újra olyan
állapotban látni.
– Ne félj! Arra gondoltam, visszamehetnék a bárjaiba, csak
amíg nem rendeződik a helyzet.
– Biztos okos dolog ez? Vissza a pokolba?
– Van jobb ötleted? – pillantottam rá kérdőn.
Megsemmisülten rázta a fejét.
– Na, látod! Ezt is túléljük majd – hunytam le hosszan a
szemem. Azt hittem, soha többé nem süllyedhetek odáig, hogy
meg kelljen alázkodnom. Tévedtem. Sandra minden
erőfeszítésem ellenére megláthatta a kibuggyanó könnyeim,
mert mellém mászott és átkarolt.
– Tudom, ez most nem elég, de én mindig melletted állok.
– Éppen ellenkezőleg, nagyon is sokat jelent – bújtam
hozzá. Ő volt az egyetlen ember, akire minden helyzetben
számíthattam. Nem törhetnek teljesen össze! Össze kell
szednem magam, ha nem akarok elbukni! Felálltam, csendben
az ablakhoz sétáltam és kibámultam.
– Nem tudom, mit tegyek! – fogtam meg a fejem idegesen.
– Próbálok a helyes úton maradni, de nem tudok olyan döntést
hozni, amelyikben ne sérülne meg a lelkem és a büszkeségem.
– Hagyd Samanthát! Kérlek! Találunk más megoldást –
ugrott talpra.
 – Ki fogom bírni. Egyszer már ment, menni fog megint –
húztam ki magam.
– És mi lesz a nyomotokban loholó rosszfiúkkal? –
érdeklődött.
– Lennie kell valami megoldásnak. Majd kitaláljuk
útközben. Piszkosul, rohadtul igazságtalan az élet! Megalázó
és kegyetlen – tört ki belőlem az elkeseredés. Világvégeérzés
kerített a hatalmába, de ahogy kipillantottam az ablakon a
folyton nyüzsgő nagyvárosra, Las Vegas éjszakai fényei úgy
ragyogtak, mintha mi sem történt volna, mintha az én életem
nem lenne romokban.
– A húgod az igazságtalan és meggondolatlan lépéseivel
tönkrevágta mindazt, amiért te évekig küzdöttél. Gőze sincs,
mi mindent tettél érte. Kellene valaki, aki felvilágosítja.
Nem kommentáltam, csak magamban elmerültem, és
igyekeztem felvértezni magam a jövő kihívásaira. Újabb
küzdelem, újabb próbatétel. Miért büntet a sors azzal, hogy
visszavisz arra az útra, amelyikről minden igyekezetemmel le
akartam térni? Mi az, amit nem vettem számításba?
Ekkor, mint egy film pörgött le előttem az életem. Soha nem
volt esélyem. Az apám volt az oka mindennek. Gyűlölöm őt!
Kimondhatatlanul gyűlölöm!

Reggie
Armageddon…

„A folytonos újrakezdés volt benne a legszebb.

Mi ugyanis, mind a ketten, szenvedélyesen
szerettünk újrakezdeni és ezt bizonyos
időközönként meg is tettük. Mi egymásnak
»életünk legnagyobb szerelme« voltunk, de
soha nem akkor, amikor éppen együtt éltünk,
 mindig csak akkor, ha újra megpróbáltunk
egymásra találni.”
(Daniel Glattauer)
Oké, csak okosan, Reggie! Patthelyzetet teremtett a kiscsaj, de
ezzel a játszmának még koránt sincs vége. Mindent a sakk
szabályainak szempontjából néztem, még az életemet is. Ez a
játék számomra az élet szimulátora volt, az ideális valóság
tükre. A jelenleg kialakult helyzetet pedig a sakkban
armageddonnak hívták, amelyben a döntetlen a sötét
győzelmének számít, ugyanakkor a világos némi időelőnyt
kap. Egérutat hagytam Vickynek, mert tudtam,
rákényszeríthetem még az újrakezdésre.
Minden cselekedetem előtt elképzeltem a sakktáblát a
figurákkal, és átgondoltam, mi is legyen a következő lépés.
Szabadon mozgathattam ugyan a bábuim, de minden
megmozdulásomnak megvoltak a következményei, amelyeket
az adott lépés előtt csak korlátozottan láthattam. Bele kellett
kalkulálnom Vicky nem mindig kiszámítható lépéseit is. A
legfontosabb, hogy a végjátékot ne szúrjam el, no és persze a
megfelelő nyitás sem ártana… ezen egyszer már elhasaltam.
Nem volt ínyemre, de el kellett ismernem, valahol ez egy
vereség volt, de sebaj! A győztes partik megcsillantják
erényeimet, a vesztettek rámutatnak hiányosságaimra. A
hibámból tanultam és még elszántabban láttam neki Vicky
meghódításának. Vallottam, ha nagyon akarsz valamit, jobb
egy elhibázott lépés, mint ha nem is lépsz. Habár nem voltam
éppen előnyös helyzetben, a totális vereséget nem ismertem el.
Sőt! Azt vettem észre, hogy egyre inkább izgat annak a
gondolata, hogy kiismerjem az én bájos vetélytársam. Az a
csók, amit tőle kaptam, fellobbantotta bennem azt a tüzet, amit
csak ő lehetett képes kioltani. A célom elérésének érdekében
azonban most jól meg kellett mindent terveznem. Esélyem
sem volt a győzelemre, ha nem építek fel egy hosszú távú
stratégiát és nem tervezem meg a taktikám jó előre, amely
persze rugalmasan alakulhat Vicky lépéseitől, vagy a
körülményektől függően. Taktika nélkül légvárakat építek,
stratégia nélkül pedig csupán spontán döntéseket hozhatok,
amelyek a végső bukásomhoz vezethetnek. Most okosabb
leszek, és méltó ellenfélként tekintek rá. Ebben a kialakult
állóháborúban fel kell majd áldoznom egy-egy bábut a
pozíciós előnyért cserébe, hogy közelebb kerüljek a célhoz, de
minél nagyobb a kockázat, annál izgalmasabb a játék, és annál
nagyobb a győzelmi mámorban érzett eufória. Na, de hogyan
játsszon az, aki a sötét bábukat vezeti és tudja jól, hogy
vereségre van ítélve? Egyszerű. Felül kell emelkednem a
győzni vagy veszíteni beszűkült nézőpontomon. Ez volt a
legnehezebb, mert ez veszélyeket rejtett magában. Ennél a
csajnál magamat kellett adnom, kinyitni néhány leláncolt
kaput, ugyanakkor nem volt szabad elfeledkeznem arról, hogy
ez csak játék.
Vickyn merengve eszembe jutott a sakkmesterem, aki
egyszer azt mondta: „Mondd csak, Reggie, neked is feltűnt,
hogy a két főszereplő közül mennyire passzív szerepe van a
királynak, amíg a mellette álló királynőnek milyen nagy a
mozgástere? A sakk központi figurája mégis a király, a
végeredmény szempontjából csak ő számít. Érthetőbbé válik
számodra ez a kettősség, ha a király és a királynő alakjába a
lélek és test párosát képzeled. A király a testbe költözött lélek.
A királynő pedig a vezér, azaz a fizikai megtestesítője, amelyen
keresztül a lélek érvényesül és hatást gyakorol a környezetére,
ezért van a királynőnek a sakkban akkora
mozgásszabadsága.”
Ebben az esetben én voltam a király, és ha helyzetelőnyhöz
akartam jutni, korlátoznom kellett a királynőt, azaz Vickyt a
mozgásszabadságában. Sarokba kellett szorítanom, de csak
óvatosan. Néhány lépés teljesen átfordíthatott mindent, jóból
rosszba vagy fordítva. Figyelembe kellett vennem, hogy
mindketten szabad akarattal cselekszünk, de a tetteink
ellenhatásokat szülhetnek. Vicky esetében pedig semmi sem
volt logikus. Nála a kétszer kettő bizony nem mindig volt
négy.
– Jól vagy? Úgy elgondolkodtál, kisfiam – ragadta meg az
asztal felett a kezem az anyám. El is feledkeztem róla, hogy
egy étterem kellős közepén éppen az anyám monológjára
kellett volna figyelnem. Megállás nélkül áradozott a galériáról.
– Ne haragudj rám! Teljesen belemerültem. Biztos untatlak.
Inkább te mesélj! Mi nyomja a szíved, és ne mondd, hogy
semmi. Láttam, hogyan ráncolod a homlokod.
– Bonyolult. Majd megoldódik – kortyoltam a vizembe.
– Reggie. A múltkor ostobaságokat beszéltem. Nem vettem
észre, hogy minden egyes szó mérgezi a lelked. Kérlek, ne
kövesd el azt a hibát, hogy a mi rossz példánkat látva
lemaradsz valami csodálatos dologról.
Csodálatos… Miért biztat olyan dologra, amiben ő maga
sem hisz?
– Jól vagyok, tényleg – dőltem hátra a székemben.
– Egy nő van a dologban, ha nem tévedek – bólogatott, mint
aki mindent ért.
– Ez nem az, amire gondolsz – figyelmeztettem.
– Miért? Mire gondolok? – emelkedett az egekbe a
szemöldöke.
– A szerelemre – közöltem, és látványosan fintorogtam.
– Ezt sem én mondtam, hanem te – biccentette oldalra a
fejét.
– Ügyes taktika – somolyogtam. – Mama, én soha nem
leszek szerelmes. Engem egy nő sem tud olyan mélyen
megérinteni.
Nem hagyom! Én nem fogom úgy végezni, mint ő.
Reményvesztetten, összetörten, egyedül és magányosan.
 – Ezt őszinte sajnálattal hallom, mert nem tudod, mit hagysz
ki – mélyedt a tekintetembe.
– Hiszen te mondtad mindig – vágtam bele, de az asztalra
csapott és nem engedte befejezni.
– Elég legyen ebből! Éppen elég teher az nekem, hogy hibát
követtem el, azt viszont nem szeretném, ha a te
boldogtalanságod is az én lelkemen száradna.
Mély levegőt vettem, de a kétségbeesett tekintete nem
eresztett.
– Okoz a nő némi fejfájást, de ez csak pillanatnyi állapot –
csúszott ki a számon. Mintha kitalálta volna a gondolataim,
megszólalt:
– Lásd meg az ellenfeledben az embert is! Ne nézd őt le!
Akard megismerni!
– Az veszélyes is lehet – sandítottam rá.
– Időnként kockáztatni kell. Kell neked? Kockáztass! Te
soha nem rettentél vissza a harcoktól – piszkálódott.
– Ez most más – feszengtem.
– Persze hogy az, mert ez most mélyen érintett, itt nem elég
a stratégia, a taktika, a jól kidolgozott következő lépés.
Mindennek, amit teszel, komoly következményei vannak. A
szív vágyait követni mindig veszélyeket rejt, mert magában
hordozza a bukást, a fájdalom lehetőségét.
– Szív? Ugyan már! Egyszerűen csak kívánom a csajt, ennyi
– pufogtam.
– És mióta is kívánod a csajt? – gúnyolódott. – Egy napja?
Egy hete? Egy hónapja?
Szóra nyílt a szám, de nem válaszoltam, mert tudtam, a
választ ellenem fordítaná. A hallgatásommal viszont csak
erősítettem a hitében: ez valami komolyabb.
 – Értem. Ne is mondj semmit! De ha egy nő ilyen hosszú
ideje uralja a gondolataidat, akkor ideje lenne őt komolyan
venni.
Erre készültem, de nem úgy, ahogy azt ő gondolja.
– Mikor is lesz a megnyitó? – tereltem el a szót.
– Szombaton. Ezzel kezdtem, de látod, nem itt jársz.
Különleges lány lehet, ha elérte, hogy az én tapasztalt fiam
gondolatait képes birtokolni. Kicsit irigylem.
– Ne komplikáld túl! Egyszerűen csak nem jövök be neki,
állandóan visszautasít – ismertem be, hogy leszálljon rólam.
– Egy formás hátsó és egy csinos alak még nem ok rá, hogy
hónapokig loholj utána. Feltételezem, hogy van tartása és
büszkesége is. Méltó ellenfél, ha nem tévedek. Kivívta a
tiszteleted és ezzel a bűvkörébe vont – vigyorgott. – Neked
annyi, kisfiam – kacarászott.
Gyűlöltem, hogy az anyám túl jól ismert.
– Anya! – háborogtam. – Egyszerűen csak tetszik. Hiába áll
ellen nekem olyan elszántan, az enyém lesz és akkor nyertem.
Vége – csaptam a szalvétát az ölemből az asztalra.
– Hidd csak ezt – vett egy falatot a szájába, mialatt engem
fürkészett, majd letette a villát és felém hajolt. – Léteznek
olyan lépések is, amelyeket te még nem ismersz. Nehogy
meglepődj!
– Nem válthatnánk témát? – morgolódtam, de lelkem
mélyén tudtam, hogy igaza van. Nekem annyi!
Az ezt követő napok gyorsan száguldottak. Természetesen,
ahogy arra számítani lehetett, Vicky visszament az
ügynökséghez, ahol Juke Forest hamar le is csapott rá. Már
előre be voltam sózva, hogy hosszú kihagyás után újra
láthatom. Benéztem időnként a Bellagióba, hátha meggondolta
magát és újra ott dolgozik, de ez a nő elszántabb volt annál.
Ha nem lettem volna annyira hajthatatlan, talán még el is vette
volna a kedvem, hiszen miattam maradt távol, ami arra
engedett volna következtetni, hogy ki nem állhat. Be is vettem
volna ezt, ha nem lett volna az a pillanat a szobámban. Olyan
odaadással simult hozzám, hogy beleborzongtam az élménybe.
Szombat este a legszebb öltönyömben ültem a limuzin hátsó
ülésén, és egy kicsit izgultam. Észrevettem, hogy nem arra a
címre érkeztünk, ahová a múltkor kellett szállítanom.
Elmerengtem ezen egy percet, majd megnyílt a társasház ajtaja
és levegőt venni is elfelejtettem. Nem ő volt az. Nem ismerek
magamra. Tisztára, mint a gimiben. Feszülten törölgettem a
tenyerem. Rám ez nem volt jellemző és most mégis. Mikor lép
már ki azon az ajtón? Meddig várat még? Az órámra
pillantottam. A francba! Van még tíz perce. Korán érkeztem,
de képtelen voltam egy perccel is többet várni. Fura idegesség
hatalmasodott el rajtam, amikor megpillantottam őt a sötétített
ablaküvegen keresztül, ahogy kecsesen lépdelt lefelé a
lépcsőn. Nem túl elegánsan lóbálta maga mellett a táskáját. Ez
Vicky! – álmélkodtam. Ettől különleges. Nem játssza meg
magát feleslegesen. Ezért tud rám ilyen hatást gyakorolni. A
vonzereje a természetessége.
Tisztában voltam vele, hogy pillanatokon belül a haragtól
csillogó tekintetével találom szemben magam, ám ennek ténye
nem lelombozott, még inkább fokozta bennem a feszültséget.
A sofőr kitárta neki az ajtót és előzékenyen besegítette az
autóba. Elhelyezkedett az ülésen, majd széles mosollyal az
arcán felém pillantott. Abban a másodpercben eltűnt az arcáról
a vidámság minden jele, és a döbbenet vette át a helyét. Pont
erre számítottam, mégis összeugrott a gyomrom.
– Maga? – ámult el. – Na jó! – Dühösen rántotta fel az ajtót.
Kiszállni készült.
Ne, ne, ne! Nem hagyhat csak úgy faképnél!
Azonnal utána iramodtam.
 – Vicky! Kérlek! – pattantam ki én is, majd két lépéssel az
útját álltam. – Sejtettem, hogy nem fogsz nekem örülni, de arra
nem számítottam, hogy szó nélkül le is lépsz.
Közvetlenül előtte álltam meg, rám emelte káprázatos, de
haragos zöld szemeit. Egy percre megrészegültem a csodás
illatától. Ínycsiklandó, finom és zamatos. Beindultak tőle az
ösztöneim. Elfogott a vágy, hogy a nyakába csókoljak, mialatt
mélyen belélegzem ezt a csodás aromát. Beleborzongtam.
Végem van! Kell nekem!
– Sajnálom – sóhajtottam. – Éreztem, ha őszinte leszek,
esélyt sem adnál. Muszáj volt…
– Mit? Átverni engem? Ezzel igyekszik engem
megpuhítani? Szánalmas! – fintorgott.
És ismét szar alaknak érzem magam. A szentségit!
– Lehet, de mit tehettem volna? – mentegetőztem.
– Mondjuk, békén hagy – préselte ki az ajkai közt.
Csodaszép volt, ahogy ingerülten majd szétvetette az ideg. A
haja lágyan omlott a vállára, erős késztetést éreztem, hogy
beletúrjak, magamhoz vonjam és megcsókoljam. Ehelyett
azonban csak ennyit sikerült kiböknöm:
– Borzalmasan hiányoztál!
Hűha! Ezt sem én mondtam.
– Hát maga nekem nem. Most pedig, ha megengedi – akart
megkerülni, de én nem hagytam magam ilyen könnyen lerázni.
Túl sok erőfeszítésem van már ebben a nőben. Szúrós
tekintetének kereszttüzében elpárolgott a határozottságom.
– Mit akar tőlem? – emelte fel a hangját.
– Csak hogy kísérj el az anyám galériájának a megnyitójára
– közöltem a legnagyobb természetességgel. Felvont
szemöldökkel méregetett.
 – A cselekedetei mögött hátsó szándékot szimatolok, így ezt
a munkát most vissza kell utasítanom – sétált fel a lépcsőn.
Megingathatatlannak tűnt.
– Ezt kicsit eltúlzod, nem gondolod? Habár… – haraptam el
a mondat végét. Megtorpant és fürkésző pillantással nézett
rajtam végig.
Hogy milyen elragadó ez a nő…
– Habár mi? – emelte meg büszkén a fejét. Ezekkel a
megmozdulásaival érte el nálam, hogy máris lüktettem a
nadrágomban.
Romba és nyomorba dönt. Kész tervvel érkezek és most…
totál tanácstalan vagyok.
– Félsz tőlem. Berezeltél. Megértem – bólogattam zsebre
dugott kézzel. Habár szerettem volna megfontolni a következő
lépésem, most mégis gyors elhatározásra késztetett. Ebben
nem voltam valami jó. El is csesztem, már abban a pillanatban
tudtam, ahogy kinyitottam a szám. Azt hittem, tudom, mit
csinálok, ám ez közel sem volt így. Életemben először féltem,
hogy elbukom a végső harcot. Két elbukott parti után pedig
szinte esélytelen az újrakezdés. Éppen ezért kapálóztam, hogy
játékban maradjak. Ez a nő alaposan megdolgoztatott. Kapd
össze magad, Reggie!
Visszafojtott nevetést hallattam, amit a hitetlenkedő
arckifejezése váltott ki belőlem. Ha nem megy szép szóval,
menni fog provokációval.
– Félni? Én? Magától? El van tájolva, Mr. Reynolds –
fújtatott.
– Bizonyítsd be! – nyújtottam felé a kezem.
Felhívás, amit nem utasíthat vissza. Vagy mégis?
– Ha azt hiszi, besétálok a csapdájába, hát nagyon téved!
Szálljon le rólam! – közölte harsányabban, mint arra
számítottam.
Ez nem jött be! Tennem kell valamit!
– Nem vagyok én madár – sütöttem el egy gyenge poént, de
csak a szemeit forgatta és elszántan kereste a kulcsot a
táskájában. Pánikba estem.
– Vicky! – léptem mellé és megfogtam a kezét. Időt akartam
nyerni. – Ez csak egy este, amit sok-sok más ember
társaságában töltesz el velem. Nem leszünk kettesben. Én csak
egy lehetőséget kérek. Ne hagyj cserben! Nem leszek rosszfiú,
becsületszavamra.
– Becsület? Tudja maga egyáltalán, mi az? – csattant fel. –
Hiszen most sem játszott tisztességesen. Csapdába csalt.
– Csak tudnám, miért gyűlölsz engem annyira – merengtem
el hangosan.
– Nem gyűlölöm magát, egyszerűen csak nem sodrom
magam veszélyes helyzetekbe.
– Veszélyes? Te komolyan veszélyesnek tartasz? – léptem
óvatosan még közelebb.
– Ezzel most elront mindent – szűrte ki a fogai közt. –
Engedje, hogy hazamenjek!
– Oké – tártam szét a kezem.
Egy nagy francot!
– Akkor hívd fel nekem az ügynökséget és kérj egy másik
kísérőt, mert már így is késében vagyok – vetettem oda.
– Megőrült? Késő este van – bámult rám tátott szájjal.
– Az ügynökségnél biztos nem örülnének, ha megtudnák,
hogy az utolsó pillanatban csúnyán pofára ejtettél és partner
nélkül kell megjelennem a számomra oly fontos
rendezvényen. Kínos helyzetbe hoznál ezzel engem.
 Pofátlan húzás, de az arckifejezése arról árulkodik, beválik.
Megfeszült az álla és villogtatta az igéző zöld szemeit.
– Szemétláda! Egyszer már elveszítettem a munkám maga
miatt. Miért lehetetleníti el a helyzetem? – szorította ökölbe a
kezét. Egyre nehezebben uralkodott magán.
Megmosolyogtatott a gondolat, hogy mindjárt arcon csap.
Tedd meg! Tedd meg! – sugalltam a pillantásommal, de ennél
okosabbnak bizonyult.
– Szó sincs ilyesmiről, de az anyám igen kényes a
részletekre. Te egy kísérő vagy, tedd a dolgod, nem kérek mást
– húztam ki magam.
– Szórakoztassam – vett egy mély levegőt. – Hát vegye
tudomásul, abból nem eszik. Gyűlölöm magát! – kelt ki
magából.
– Túlzol. Hiszen az imént még tagadtad, hogy ez így lenne.
Ne légy olyan drámai! Nos? Felhívod az ügynökséget, vagy
megtegyem én? – kaptam elő a mobilom.
Hihetetlen indulattal a szemében rázta a fejét.
– Forduljon fel! – indult meg sietős léptekkel a limuzin felé.
Helyes! Nagyon helyes! Ezzel a lépéssel meg is nyitotta az
újabb játszmát. Ez a gyalogja már elbukott. Egy széles
vigyorral díjaztam a győzelmem. Még az sem érdekelt, hogy
nem önként döntött így. Ma este be fogom bizonyítani neki,
habár tagadja, igenis érez irántam valamit. Minden akarata
ellenére élvezni fogja az estét. VELEM.
Bevágódott az autóba, de egész úton nem volt hajlandó
megszólalni. Sebaj! Most én jövök! Amint átlépi a
felezővonalat, neki annyi, támadásba lendülök. Az
ostromlásban verhetetlen voltam, nem úgy, mint ő a fedezékbe
vonulásban. Nálam nem ment semmire a sündisznó-
védelemmel. Érzéketlen voltam és verhetetlen. Én voltam a
vezérfigura, aki tekintélyt parancsolt és uralta a táblát!
 Vicky
Csendes lépés

„Megtehetjük, hogy csak hátrálunk és

hátrálunk, amivel mindörökké sarokba
szoríttatjuk magunkat, vagy előállhatunk, és
akkor és ott találkozhatunk az ellenséggel, ahol
mi akarunk.”
(Richelle Mead)
Mégis mi a jó büdös fenét képzel ez magáról? Ki ő? Úgy
viselkedik, mint valami kiskirály. Na, de ma este majd én
megmutatom neki. Csendben durrogtam az autóban, mialatt
erősen koncentráltam, hogy ne nézzek a szemébe. Gyűlölöm
őt! Átkozom a percet, amikor rápillantottam. Már most futkos
a hideg rajtam, ahogy feltérképezi minden porcikámat.
Hátborzongató… Mintha a kezével simogatna. Szinte érzem az
érintését. Miért csinálja ezt?
Karba font kézzel makacsul kifelé bámultam az ablakon.
– Akkor tájékoztatnálak a részletekről – kezdett bele a
legnagyobb természetességgel.
– Tegye azt! – vontam meg a vállam.
– Ma este a családom előtt hivatalosan a barátnőm leszel.
Rémülten ráemeltem a tekintetem. Hogy micsodája?
– Ez csak valami rossz vicc, ugye? – fürkészve kerestem a
jeleit, hogy csak engem akar kínozni. Biztos vagyok benne,
hogy az összes vér kifutott a testemből.
– Sajnos nem. Az anyám árgus szemekkel fogja követni
minden mozdulatodat. Szeretném, ha odaadó, elkötelezett
barátnőként viselkednél.
Aha, valószínű. Álmodik a nyomor. Odaadó? Én? Azt
lesheti.
– Felejtse el! Jelezze a sofőrnek, hogy én itt most kiszállok!
– tértem magamhoz.
– Arról szó sem lehet! – Gonosz mosoly bujkált a szája
szélén.
Csapdát állított! Én pedig ismét belesétáltam. Bravó!
– Maga egy csaló! Csőbe húzott engem. Ki akarok szállni!
Most! – emeltem fel a hangomat.
 – Most megint miért vagy ilyen? Neked ez a dolgod, nem?
Mást is elkísérsz mindenféle rendezvényre, biztos nem ez az
első alkalom, hogy eljátszod valakinek a barátnőjét. Velem
miért esik nehezedre?
– Mert ez más – mélyedtem el a sötét pillantásában.
– Igazságtalan vagy. Megcsókoltál engem, most mégis úgy
büntetsz, mintha ez fordítva lett volna. Nem lehetne, hogy
inkább elfelejtjük az egészet?
Elfelejteni? Lehet, hogy neki ilyen könnyen megy, de nekem
nem. Még most is ég az ajkam a csókjától. Az emléke is
felkavar. Ezért nem bírtam elviselni a közelségét. Bakker, a
végén még azt hiheti, jelentett nekem valamit az a csók.
Uramatyám! Hiszen a viselkedésemmel pont ezt támasztom alá
– döbbentem rá a bugyutaságomra. Nem mutathatok félelmet.
Nem viselkedhetek ostobán. Légy profi, Vicky! Te profi vagy! Ő
is csak egy kliens a sok közül. Kezeld is úgy! Kihúztam
magam, majd teljes közönnyel szólaltam meg.
– Mit vár tőlem? Mit kell tennem?
A hirtelen váltást képtelen volt követni. Tátott szájjal
meredt rám.
– Kutya legyek, ha kiigazodom rajtad. Nem vagy te
skizofrén véletlenül? – somolygott.
Essünk már túl rajta!
– Nos, akkor felvilágosítana, Mr. Reynolds, mi is lesz
pontosan a dolgom? – mutattam teljes higgadtságot.
– Az anyám, Regina… hogy is mondjam… kicsit aggódik
miattam. Nincs túl jól mostanában, szeretném megnyugtatni
egy kicsit. Szeretném, ha legalább miattam nem lenne feszült.
A félelmeinek elűzése lenne a dolgod. Kérlek, segíts nekem
ebben! Annyit szenvedett már. – A szeme szomorúságról
árulkodott, tele volt keserűséggel.
 – Az édesanyja talán beteg?
Az érdeklődésem őszinte volt. Hatást gyakorolt rám, hogy
egy nőnemű lény ennyire fontos lehet neki. Mióta az eszemet
tudom, nem volt olyan férfi az életemben, akit érdekelt volna
egy nő fájdalma. Élen az apámmal. Lábtörlőnek használta és
megvetette az anyámat, amiért csak lányokat szült neki.
Meggyőződésem volt, hogy Reggie sem tisztel egyetlen nőt
sem. Még a saját anyját sem. Vegyes érzelmek keringtek
bennem, ahogy elmélyedtem meleg, barna pillantásában. Újra
feldúlt bennem mindent. Nehezebb lesz távolságtartónak
mutatkoznom, mint azt előre elhatároztam. Azzal, hogy ad
önmagából, akaratom ellenére megnyeri egy részem. Egyre
védtelenebb vagyok vele szemben.
– Volt. Az apám elől az alkoholizmusba menekült. Nehéz
volt őt talpra állítani. Nem szeretném őt ismét összetörve látni.
Szeretem az anyámat és nem szeretném, ha miattam
szenvedne. A fejébe vette, hogy a példa, amit mutatott, teszi
boldogtalanná az életem. Nem akarom, hogy bűntudata legyen
miattam – sóhajtott.
Ügyes próbálkozás – ismertem el. Az empátiára alapoz.
Ekkor a szemem lejjebb siklott, a kezét ökölbe szorította a
térdén. Nem hazudik. Ez tényleg nyomasztja!
– Tőlem mégis mit vár? – tanácstalanul pislogtam.
– Hitesd el vele, hogy odavagy értem, ahogy én érted.
Hangos nevetésben törtem ki.
– Nem talált erre alkalmasabb egyént? – ráztam a fejem.
– Gondolhatod rólam, hogy bediliztem, de még alibiből sem
szerettem volna egy üresfejű libát bemutatni neki.
– Hát persze, az egója. Most is mindennél előbbre való.
Így jár, aki bizalmat szavaz: csalatkozik. Miért is
gondoltam, hogy ő más lehet?
 – Szó sincs erről. Csak tudod, mióta téged megismertelek…
– De összepréselte az ajkait és nem fejezte be.
– Miért nem fejezi be? Mióta engem megismert… –
noszogattam.
– Nem tudnék más nőt elképzelni az oldalamon rajtad kívül.
– Ezt nem veszem be! – bazsalyogtam. – Nem vagyok naiv.
Miért nem mutat be neki valakit a maguk társadalmi köréből?
Attól lenne csak igazán boldog.
– Azért mondod ezt, mert nem ismered az anyámat. Ő nem
az a nagyvilági fajta, jobb szereti az egyszerű, de magával
ragadó dolgokat. – Átható tekintetétől zavarba jöttem.
Lesütöttem a szemem. – Egyébként sem találtam volna Vicky
nevűt köztük.
Lassan kúsztak el a szavai az agyamig, ahogy értelmet
nyertek, felkaptam a tekintetem.
– Maga beszélt rólam az anyjának? Miért?
Egyszerre voltam meglepett és rémült. Olyan volt, mintha
mellkason vágtak volna. Hevesebben vert a szívem.
– Talán, mert mély benyomást tettél rám – vonta meg a
vállát.
– Ne hízelegjen! Nem ér el vele semmit – süppedtem vissza
az ülésbe.
– Ja, és csak egy apróság – szólalt meg újra. – Tegezned
kell. Nem a múlt században élünk, hogy a szerelmesek
magázódjanak.
Félrepillantottam, de nem válaszoltam.
– És nem ártana, ha tanúsítanál az irányomba némi
érdeklődést. Remélem, érted, mire gondolok.
Kerestem az arcán a gúnyt, a kárörömöt, de egyiket sem
láttam. Ez jobban aggasztott, mintha szembesültem volna vele:
csak szórakozik velem.
– Ne feszítse túl a húrt! – utasítottam rendre.
– Hogy mondod, szívem? Nem hallottam jól – parodizált.
– Csak azt mondtam, drágám, ne feszítsd túl a húrt! –
gúnyolódtam.
– Így már sokkal jobb – vigyorgott elégedetten. Ekkor
gördültünk be a galéria parkolójába. Előzékenyen kisegített, a
karját nyújtotta. Egybeforrt a pillantásunk, majd belekaroltam.
Széles mosollyal díjazta az engedelmességem.
– Ne örüljön annyira – szűrtem ki a fogaim közt.
Már hogy ne vigyorgott volna, hiszen minden ellenkezésem
dacára újra és újra elérte, amit csak akart. Ügyesen manipulált.
Ekkor egy rendkívül csinos, középkorú nő sietett elénk.
– Reggie! Kisfiam! Hát tényleg eljöttél? – örvendezett.
– Hagytalak én valaha is cserben? – ölelte át az anyját. A nő
pedig nyomott egy puszit az arcára. Furcsa érzések kerítettek a
hatalmukba.
– Anya, engedd meg, hogy bemutassam neked bájos
kísérőmet, Victoria Sawyert! Vicky, ő az édesanyám,
Regina…
Mindketten rám szegezték a tekintetüket. Zavarba ejtő
pillanat volt. A kezem nyújtottam, de az anyja hozzám lépett
és megölelt. Váratlanul ért ez a gesztus.
– Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek. Sokat
hallottam már rólad. Reméltem, hogy mire eljön ez a pillanat,
nem csinál majd a fiam valami hülyeséget, és hagyod faképnél
– kacsintott cinkossággal felém.
– Nem mindig egyszerű vele – vetettem egy pillantást az
érintettre, aki egy széles vigyorral díjazta a válaszom.
 – Örülök, hogy nem vagy az a fajta, aki könnyen feladja –
kuncogott az anyja.
– Ez inkább Reggie érdeme. Kitartó. Nem könnyen fogadja
az elutasítást – szurkálódtam.
– Még szerencse, különben nem lennél itt velem ma este –
emelte meg a kezem Reggie és nyomott rá egy csókot.
Futkosott tőle a hátamon a hideg.
– Ne haragudjatok, de fogadnom kell a többi vendéget is –
szegezte a tekintetét a bejáratra. – Később még beszélünk –
súgta a fülembe, majd eliramodott.
– Szimpatikus asszony – ismertem be.
– Az. Gyere! – kulcsolta egybe a kezünket. Fura módon
nem bántam. A bárpulthoz vezetett, majd kért egy-egy italt. A
kezembe nyomta az enyémet, majd egy csendesebb zugba
vonszolt, ahonnan a tömeget pásztázta.
– Reméltem, hogy sokan lesznek. Nem szerettem volna, ha
csalódik – sóhajtott elégedetten. Elmerengve az arcát
tanulmányoztam.
– Mondja csak, miért ragad rám, mint egy pióca? Nincs erre
szüksége. Biztosra veszem, hogy bárki eljátszhatta volna ma
este Vicky szerepét.
– De belőled csak egy van. Inkább jelentem volna meg
egyedül, mint egy gyenge utánzattal.
A szavai akaratlanul is mosolyt csaltak az arcomra. Ekkor
felpillantott a vállam felett és lehervadt a mosolya.
– Jaj, csak ezt ne! – sutyorogta. Követtem a pillantását és
észrevettem egy fiatal férfit kettő másikkal a nyomában, ahogy
diadalmasan bevonul. – Az öcsém – suttogta. Miután
üdvözölte a háziasszonyt, körbepillantott, majd megállapodott
a tekintete Reggie-n. Gonosz mosoly rándult a szája sarkában,
majd felénk közelített. Még innen, a távolból sem tűnt
szimpatikus figurának. Reggie ösztönösen védekező testtartást
vett fel, gyengéden maga mögé is terelt. Engedelmeskedtem,
nem tiltakoztam.
Mi az ördög folyik itt?
– Helló, bátyó! Gondoltam, hogy nem kerülhetlek el ma
este. Mizújs? Csinos a kicsike – térképezett fel. – Bemutatod?
– Szervusz, Dylan! Nagy dolog lett volna a vérebeidet kint
felejteni? – sziszegte Reggie.
– Sosem lehet elég óvatos az ember – játszotta meg magát
az öccse, mialatt végig engem mustrált. – Ha már a bátyám
van olyan faragatlan, hogy nem mutat be minket egymásnak,
akkor bemutatkoznék. Dylan Reynolds vagyok – nyújtotta a
kezét. Éppen fogadni akartam, amikor Reggie elkapta a kezem
és lágyan a tenyerébe simította. Nem eresztett.
– Őt hagyd békén! – mondta határozottan.
– Ezzel csak fokozod a kíváncsiságom – kémlelt tovább a
testvére. – Ezek szerint komoly a dolog.
Nem értettem semmit.
– Látom, semmi sem változott – sóhajtott Reggie öccse. –
Apa üzeni, hogy majd hívd fel!
– Hívjon ő, ha akar valamit! – szűrte ki a fogai közt a
partnerem. – Tudom, sokszor mondtam már, de lehetnél te is
óvatosabb vele.
– Te csak ne akarj nekem tanácsokat osztogatni! Mit tudsz
te felmutatni? – lépett felénk fenyegetően.
– Olyan priuszt, mint te, biztosan nem – állta a pillantást.
Érezhetően feszültté vált a légkör. Ejha! A tökéletes Reggie
élete mégsem olyan tökéletes. Itt is akad csontváz a
szekrényben.
 – Gyerekek! – szaladt oda az anyjuk. – Ne csináljátok!
Legalább itt ne! – rimánkodott.
– Ne haragudj, mama! – vágott bűnbánó arcot Reggie. Nem
kerülte el a figyelmem, hogy az öccse közben milyen
grimaszokat vágott.
– Na, nem is maradunk tovább, csak azért jöttem, hogy
gratuláljak, mama – szólt a fiatalabbik fiú, de az utolsó szót
mérhetetlen lenézéssel ejtette ki a száján.
– Nem kell elmenned – mentegetőzött Regina. – Úgy
örülök, hogy végre mindketten itt vagytok az oldalamon.
A két férfi hosszan méregette egymást, majd Dylan tekintete
átsiklott rám. A pillantása sötét volt és ijesztő. Akaratlanul is
szorosabban simultam Reggie-hez, aki átölelte a derekam.
Ahogy felpillantottam az arcára, olyan másnak tűnt.
– Szeretnék majd beszélni veled – váltott hangnemet.
– Ha a régi nóta, akkor hagyjuk – forgatta a szemét a másik.
– Te! – bökött Reggie felé, amitől összerezzentem. Váratlanul
ért a fenyegető mozdulat. – Kezdesz idegesíteni. Ne akarj a
feketelistám élére kerülni! – Rémítő volt, amilyen gonoszság
villant a szemében.
– Dylan! – csattant fel az anyja. – Ti testvérek vagytok.
Nem viselkedhettek így egymással.
– Ostobák vagytok, ha azt hiszitek, azzal, hogy leléptetek, ki
is maradhattok ebből. Jobb, ha tőlem tudjátok: nincs kiszállás.
Apa gyengesége csupán, hogy nem mutatta még meg nektek,
hol a helyetek.
– Elég legyen ebből! – szűrte ki a fogai közt Reggie. –
Minek jöttél ide? Elrontani mindent?
– Nem kell félned, már megyek is – fordított hátat, majd
megtorpant és sátáni vigyorral visszafordult. – Azt remélem,
tudod, hogy hamarosan minden, ami most fontos neked, az
enyém lesz – sandított felém.
– Miért viselkedsz így? Én nem harcolok ellened – jelentette
ki Reggie.
– Akkor könnyebb dolgom lesz, mint hittem – kacsintott
felém, majd elindult a kijárat irányába.
Ismertem ezt a pillantást. Valahogy biztosra vettem, hogy
találkozom még ezzel a férfival.
– Azt csak szeretnéd – morgott indulatosan magában
Reggie.
– Kisfiam! Jól vagy? – esett pánikba az anyja.
– Hát persze! Ne is törődj velem, mama! Várnak a
vendégeid. Mi remekül elleszünk – vett erőt magán.
– Biztos? – nyugtalankodott Regina.
– Nyugodj meg! Semmi baj! – mosolygott megnyugtatóan.
– Nemsokára visszajövök. Lassan kezdünk.
Abban a pillanatban, ahogy hátat fordított az anyja, Reggie
arcáról eltűnt a mosoly, a szemei összeszűkültek és úgy
fújtatott, mint egy felbőszült bika.
– Szükségem van valami erősebbre – pillantott a kezemben
lévő pezsgőspohárra. Mialatt rendelt, a pulton dobolt az
ujjaival. Le sem tagadhatta a feszültségét. Nem szerettem
volna faggatni, de majd szétvetett a kíváncsiság. Láttam, hogy
lassan szívja be, majd hangosan fújja ki a levegőt. A szeme
tele volt szenvedéssel. Türelmesen vártam. Mikor megkapta az
italát, felhajtotta, majd intett, hogy kér még egyet.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – léptem közbe.
– Tudsz jobbat? – remegett a hangja az idegességtől.
– Talán – vettem ki az üres poharat a kezéből. – Jöjjön!
Sétáljunk egyet! – karoltam belé és kivezettem a friss
levegőre. Amikor kiértünk az erkélyre, megcsapott a kellemes,
nyár esti levegő. A kőkorláthoz léptem, majd az eget
kémleltem.
– Csodálatos, nem? Egy felhő sincs az égen. Nézze, milyen
fényesen ragyognak a csillagok! – Áhítattal figyeltem az
égboltot.
– Tényleg ezzel akarsz engem megnyugtatni? – somolygott.
– A csillagokkal?
– Tudta, hogy nevük is van? A legfényesebb csillag neve
Szíriusz, a jelentése: ragyogó.
– Akárcsak te – lépett mögém. Lehunytam a szemem és
vártam az érintését, de csak a testének melegét éreztem. –
Egyetlen dolog van rám hatással csupán, és az te vagy –
suttogta alig hallhatóan. Nem mertem szembenézni vele. –
Miért félsz tőlem? – kérdezte váratlanul.
– Én nem félek – jelentettem ki határozottan.
– Akkor miért reszketsz?
Észre sem vettem, hogy minden ízemben remegtem. A
vállamhoz ért és feljebb húzta rajtam a stólám. Nem bírtam
tovább, szembefordultam vele. Szikrázó sötét szemeiben
visszatükröződött a csillagos égbolt.
– Kérhetek valamit? – kérdeztem.
– Hát persze. Bármit. – Hüvelyujjával végigsiklott az
államon.
– Ne bonyolítsuk ezt tovább! Ott bent ez színjáték, de itt
kint önmagunk vagyunk. Szeretném, ha miután hazavisz,
elfelejtene engem, és nem keresne többé!
– Miért? Ennyire utálsz?
– Nem, de ennek köztünk nem lehet jövője, és én nem
akarok szenvedni – vallottam be.
 – Ki mondja, hogy ennek így kell véget érnie? – A hangja
megnyugtató volt.
– Ugyan már, hogyan máshogy? Maga képtelen a komoly
kapcsolatra, én pedig a futó kalandokra. Halálra vagyunk
ítélve.
– Badarság. Ítélkeztél, de esélyt sem adtál – győzködött. –
Azt sem engeded, hogy megpróbáljam.
– Nem. Én a realitás talaján állok és tudom, hogy ez nem
működne – hajoltam közelebb, hogy nyomatékosítsam a
szavaim.
Csalódottan lépett el tőlem, és fancsali ábrázattal egyre
távolodott. Tátott szájjal bámultam, ahogy éppen otthagyni
készül, de az ajtóban megtorpant, majd mégis felém fordult.
– Nem! – rázta meg a fejét. – Ha már úgyis mindegy,
elmondom a véleményem.
Olyan arcot vágott, mint egy durcás kisgyerek.
Most sértegetni fog.
– Az az igazság, hogy túlságosan értelemközpontúan élsz –
vágott bele. – Hajlamos vagy azt gondolni, hogy az életed
célja, hogy csakis „értelmes” dolgokat cselekedj. Az idő
előrehaladtával a megfelelési listád egyre hosszabb lesz –
indulatosan szónokolt, így megrovóan pillantottam felé. – Ne
nézz így rám! Pontosan tudom, miről beszélek. Önmagad
rabszolgájává váltál. A gond csak az, hogy a környezeted
megerősít abban, hogy helyesen cselekszel. Hát én nem, nem
fogok hajbókolni. Azzal, hogy kizárod a kellemes dolgokat az
életedből, pokollá teszed a saját életed – fújtatott.
Na, igen. A milliomos oktat ki, aki bármit megtehet.
– Miért, ahogy maga csinálja, talán jobb? Tesz mindenki
véleményére. Éli a világát. Senkire nincs tekintettel – vágtam
vissza. – Nem gondolkodik. Szerintem fel is ajánlhatná az
agyát kutatási célokra, ha már úgysem használja, legalább
legyen valami haszna.
Na, bumm. Lesüllyedtem a szintjére. Én is sértegetem őt.
Óvoda. Mint aki meg sem hallotta a megjegyzésem, folytatta.
– Mondd csak, mikor mentél utoljára a saját fejed után?
Nem tudom nem észrevenni, hogy valamiért meggátolod
magad abban, hogy olyat tegyél, amit szeretnél. Hülyeségnek,
felelőtlenségnek nevezed, hogy a következmények
figyelembevétele nélkül cselekszem olykor, de én inkább
szabadságnak hívom. Igen is felszabadító érzés, amikor végre
azt teheted, amit csak akarsz. Ki kellene próbálnod – harsogta.
– Gratulálok, remek szónoklat volt, de az én szememben
ettől még maga egy anarchista.
– Ezt most olyan megvetéssel mondtad, mintha az bűn lenne
– húzta ki magát.
– Minden szervezettséget elítél – vetettem a szemére. –
Maga nem teremti, felszámolja a rendet. Minden írott és
íratlan szabályra magasról tesz. Én viszont szabályok szerint
élem az életem – estem neki én is.
– A dolgok értelme sokszor maguktól alakul, változik.
Minden csak attól függ, hogy a végeredmény fájdalmas, vagy
élvezetet okoz. Te mikor élveztél utoljára? – vészesen közel
lépett.
– Hogy mi?
A hanglejtése és a kétértelmű kérdése zavarba hozott. A
fülem mögé sepertem egy hajtincsemet. A kezem mozdulatát
követve visszaigazította a hajam és babrálni kezdett vele.
– Mikor csináltál utoljára spontán dolgot? – suttogta. –
Emlékszel még, milyen az? Nem kell nagy dolgokra gondolni,
például amikor az ablakon kinézve észreveszed, hogy esik az
eső. Megörülsz neki, kiszaladsz és az égre emelve a tekinteted
élvezed a hűs esőcseppeket az arcodon – duruzsolta.
 Beleborzongtam a gyerekkori emlékképbe. Lágy melegség
járta át a testem.
– Az élet nemcsak arról szól, hogy elismerjenek, hanem
arról is, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben – búgta az
ellenállhatatlan orgánumán. – Én látom, hogy pokoli
erőfeszítéseket teszel nap mint nap. Engedj ki egy kicsit –
csábított. Szédültem és forgott velem a világ. A bűvkörébe
kerültem. Az érintéséért égtem. Epekedve képzeltem el, ahogy
végigsiklik rajtam az ujjaival.
– Maga az ördögi kísértés – ziháltam. – Nálam felesleges ez
a hókuszpókusz. Amiről maga beszél, az egy egomániás
baromság – léptem távolabb, mielőtt totálisan beszippantott
volna.
– Mindegy, hogy beismered-e, vagy sem, a sors néha
baromira másképp gondol helyzeteket, mint te. Minden, ami
fontos, előbb-utóbb fájdalmat fog okozni, mert kötődésből
ered. Időnként lazíts, és csak élvezd a pillanatot.
Bár megtehetném! Bárcsak lazíthatnék! Bárcsak
élvezhetném ezt a pillanatot!
– Azt képzeli, hogy a nagyravágyásom miatt majd nem
bírok ellenállni a kísértésnek és elfogadom a ragyogónak tűnő
ajánlatát? Az életmódja, a hatalma és a maga körül lebegő
érzéki nők kibillentenek az egyensúlyomból? Ellenem fordítja
a vágyaim, a sóvárgásom, kirántva ezzel a talajt a talpam alól.
Olyan világot fest számomra, ami csak a maga képzeletében
létezik.
– Létezhetne a tiédben is – vészjóslóan közelített felém.
– Ennek csak bukás lehet a vége – ráztam kétségbeesetten a
fejem. A hüvelykujjával magára emelte a tekintetem.
– Vagy a tanulság, amit levonsz belőle. Ráébrednél, milyen
a felelősség terhe nélkül lélegezni. Lélegezz, Vicky! Élj végre!
Csak most! – Hangja inkább parancs volt, mint kérés. A
testem reszketett, a lelkem kavargott. Olyan jó lett volna
hinni… élni… élvezni. Testének közelsége, bőrének illata,
lehelete az ajkamon. Lehunytam a szemem és hagytam magam
sodródni. Csak egy kicsit! Puha ajkait éreztem az enyémen,
ahogy bebocsájtást kértek. Én pedig megadtam magam a
csábításnak, megnyíltam neki. Amikor közvetlen közelről
lélegeztem be az illatát, azt hittem elájulok. Megrogyott a
térdem, de ő erősen tartott. Tétováztam, de végül a nyaka köré
fontam a kezeim és viszonoztam a lágy, édes csókot, ami nem
volt sem tolakodó, sem agresszív. Hihetetlen érzéki pillanat
volt. Teljes lényemmel kívántam ezt a férfit. A zakójába
kapaszkodtam, úgy vontam egyre közelebb és csókoltam egyre
éhesebben. Halk nyögést hallatott, amit elnyelt a szenvedélyes
csókunk. Mielőtt azonban ennél jobban elmélyültünk volna
egymásban, magamhoz tértem. Ennél én józanabb vagyok!
Vicky, ne hagyd magad befolyásolni! Elfordítottam a fejem
tőle.
– Ez puszta káprázat. A szememet és a lelkemet
megtévesztheti, de az eszemet nem! – suttogtam erőtlenül. Az
értelmem legaljáról szabadultak fel a szavak, mégis olyan
homályos és ködös volt minden. – Reggie…
Élni. Élni akarok! Élvezni akarom…
A lehelete a nyakam vonalát cirógatta. A testem minden
porcikája remegett.
– Te is annyira vágysz rám, mint én rád. – Az orrával a
hajamba túrt és apró csókokkal halmozott el. – Miért utasítasz
el mégis?
Ebben a pillanatban megmerevedtem, mert összeakadt a
tekintetem az anyjáéval, aki mosolyogva figyelt minket tisztes
távolból. Kitisztult az elmém.
– Remélem, az édesanyja is olyan hitelesnek találta az
előadásom, mint maga – szólaltam meg felébredve a
révületemből.
 – Te most miről beszélsz? – emelte rám a pillantását. A
tekintetemmel Regina felé intettem, jelezve, hogy az anyja
végignézte a kis afférunkat. Reggie odafordította a fejét,
azután vissza felém.
– Ez akkor sem színjáték volt – közölte teljes
meggyőződéssel.
– Higgyen, amit csak akar – hagytam rá.
A szerepem tovább alakítva az ujjaimmal végigsimítottam
az arcélén, majd nyomtam egy lágy, hosszú puszit a szája
sarkára, ezzel is alátámasztva: ez nekem nem jelentett semmit.
Az addigi magabiztossága megingani látszott. Kárörvendő
arckifejezésem láttán indulat szikrája csillant a szemében.
Keze a derekamon pihent. Megéreztem, ahogy az ujjai belém
mélyedtek, majd lemondóan elengedett, én pedig elléptem
tőle.
– Hozok magának valami erőset – siettem el mellőle.
Egyenesen a bárpulthoz léptem és lehunyt szemmel róttam
meg magam. Édes jó istenem, bedőltem neki! Tényleg
bedőltem neki! Hogy lehetek ilyen ostoba? Az ölelése, a
csókja… tombolt bennem a vágy.
– Gratulálok, Vicky! – ismertem fel Regina hangját
mögöttem.
Más sem hiányzott nekem.
– Asszonyom? – pördültem felé.
– Kétségtelen, hogy elbűvölted a fiamat – bólintott
elismerően.
– Inkább ő engem – ismertem be és ez még csak nem is állt
távol az igazságtól.
– Ne szerénykedj! Láttam, amit láttam – karolt át.
– Mit látott? – felvont szemöldökkel fürkésztem.
 – Ahogy egész este rád nézett. Nemcsak vágy lobog a
szemében, hanem gyengédség és féltés is. Ha egy idegen férfi
csak rád pillantott, majd szétvetette a féltékenység.
– Eltúlozza – somolyogtam.
– Szó sincs róla. Nézz csak rá! – intett a fejével a fia felé,
aki szüntelen rajtam tartotta tüzes tekintetét. Csupán a
pillantásától lángba borult a testem.
– Te is oda vagy érte, ha nem tévedek – vett górcső alá.
– Még… nagyon az elején tartunk – habogtam.
– De jól is teszed, ha ellenállsz neki – fűzte hozzá a
legnagyobb természetességgel.
– Hogy mondja? – tértem magamhoz.
– Reggie sérült. Nem hisz a szerelemben, és ez nagyban az
én hibám. Ha beléd szeret, mielőtt beadnád neki a derekad,
akkor van esélyed arra, hogy ez köztetek ne csak egy
egyéjszakás kaland legyen – látott el tanáccsal.
– Nem szokásom futó kalandokba bonyolódni – közöltem
sértődötten.
– Én szorítok neked – tartotta szemmel a fiát. – Kedves
lánynak tűnsz, és szeretném boldognak látni a fiamat.
– Nem igazán viseli jól a visszautasítást – szakadt ki
belőlem.
– Nem fogja feladni – bólogatott helyeslően.
– Nem tudom, mit tegyek. Ha hagynám magam, már rég
szabadultam volna.
Hupsz! Ezt nem kellett volna. Már azt sem tudom, mit
beszélek.
– Én úgy látom, nem is igazán akarsz te szabadulni tőle. Mit
érzel tulajdonképpen a fiam iránt? – faggatózott.
 – Magam sem tudom – pillantottam Reggie felé, aki
vélhetően már a sokadik italt gurította le. Ahogy a vére egyre
forróbb lett az alkoholtól, úgy lett a tekintete is egyre
tüzesebb.
– Tarts ki, kislány! Menni fog! – Érintette meg együttérzőn
a karomat, majd magamra hagyott.
A fenébe is! Miért kellett nekem ebbe belebonyolódni?
Órákkal később a hazafelé vezető úton, az autóban, a fejem
az ajtó üvegének támasztottam. Fárasztó és hosszú volt az este.
Már igencsak hajnal felé járt az idő. Kis híján elbóbiskoltam
az autózás monotonitásától. Elmerengve bámultam ki az
ablakon. Végigpörögtek a ma esti események a fejemben.
Minden korábbi ellenérzésem dacára remekül éreztem magam
ma este Reggie társaságában. Az anyja is szimpatikus nőnek
tűnt, de az öccse…
Ekkor megéreztem Reggie kezét a csupasz combomon.
Azonnal magamhoz tértem és felkaptam a fejem.
– Legyen szíves és vegye le rólam a kezét! – sziszegtem, de
egyre feljebb araszolt. A testem borzongott az érintésétől.
Miért van rám ilyen hatással? – Tudhatná már, hogy én nem
az a kategória vagyok! – folytattam. A szemem a cirógató
ujjait bámulták. – Eszébe se jusson! – emeltem rá a tekintetem,
amikor a ruhám szélénél tétovázott. Önelégülten vigyorgott, de
elvette a kezét. Az alkohol, amit ma este magába borogatott,
elhomályosította a tekintetét.
– Mindenkinek megvan az ára, még neked is! – sutyorogta
és kipillantott az ablakon.
Lehet, hogy csak a sok pia beszélt belőle, de akkor is
dühített ez a hozzáállás.
– Csakhogy maga nem tud annyit fizetni, amennyiért én
hajlandó lennék magával ágyba bújni – vágtam vissza csak
azért, hogy megbántsam.
 – Én mindig megkapom, amit akarok. Mindig! Az ár pedig
hidegen hagy – hajol közelebb fenyegetően.
A szeméből áradó keserűség vegyes érzelmeket keltett
bennem. Egyszerre pofoztam volna fel, és vigasztaltam volna
meg.
– Engem soha nem vehet meg! Nem vagyok egy portéka a
piacon, amire alkudhat.
– Az álmaink nem mindig pénzben mérhetők, de sok
minden pénzzel elérhetővé válik. Neked mi a legfőbb vágyad?
Én meg tudnám adni neked – búgta. A hideg is kirázott.
Álmok? Nekem már nem voltak, én csak túlélni szerettem
volna. Ép bőrrel megúszni! Hosszan vizslattam és egy percre
eljátszottam a gondolattal, engedek a csábításnak. Ahogy
láttam magam előtt a buja képeket, megremegett a gyomrom.
Arra jutottam, ebben a csatában én csak veszíthetek!
– Azt kötve hiszem! Maga csak egy önelégült milliomos!
– Egy kitartó, önelégült milliomos mindig eléri, amit akar! –
kuncogott magában.
– Biztos ebben, Mr. Reynolds? Mert akkor ez esetben sajnos
csalódni fog.
– Az élet engem fog igazolni, majd meglátod – pillantott
rám elszántsággal a szemében.
– Szánalmas, hogy vannak nők, akik ilyen pasikkal, mint
maga, hajlandóak pénzért ágyba bújni.
A hányinger kerülgetett. Na, nem Reynoldstól, hanem a
gondolattól, hogy engem hazavisz és egy órával később egy
könnyűvérű kis csitrit dönget majd.
– Miért? Valóra váltom a vágyaim. Hát nem azért élünk,
hogy valóra váltsuk az álmainkat, vagy ezt te nem így
gondolod?
 – Hmm… csak a gazdagok kiváltsága, hogy álmodjanak.
Nem dédelgetek hiú ábrándokat.
– Érdekes teória. Mondd, Vicky, te miről álmodozol?
– Amire én vágyom, azt maga nem tudja nekem megadni,
mert az pénzzel megvehetetlen.
– Kíváncsivá tettél, vajon mi lehet az. Rajtam ugyanis
semmi nem foghat ki. A hatalom és a pénz előtt olyan kapuk is
megnyílnak, amiről te még csak nem is álmodsz.
– Muszáj mindig az orrom alá dörgölnie, hogy mennyi
pénze van? – csattantam fel. – Őszinte leszek. Sajnálom
magát, Reggie. A magához hasonló pökhendi pénzeszsákok
semmit és senkit nem értékelnek. A magafajta nem leli örömét
soha semmiben, mert nem kellett keményen megküzdenie
soha semmiért. Nem tudja átélni azt a csodát, amit a
hétköznapi ember.
– Hát ebben sem osztom a véleményed. Benned igenis a
kedvem lelném. Egészen biztos vagyok benne, hogy élvezném
a dolgot.
És még csak meg sem próbál normálisan viselkedni.
– Lehet, hogy igaza van. Maga megadhatná nekem, amire
vágyom, de én soha azt, amire maga. Vannak dolgok, melyeket
még maga sem kaphat meg – vontam fel a szemöldököm
diadalittasan.
– Érdekes felvetés, de téves. Nem ott tartanék, ahol, ha
ebben hinnék. Nincsenek elérhetetlen dolgok. Türelmes
természet vagyok. Tudom, hogy te is az enyém leszel,
felesleges áltatnod magad.
– Az álmodozás szép dolog. Valahogy emberivé teszi magát
– gúnyolódtam rajta.
Égtek a sötét barna szemei, amitől én is lángoltam. Miért
olyan helyes ez a pasi? És miért törvényszerű, hogy minden
vonzó fazon egy idióta? Egy jó pasi vagy foglalt, vagy szóra
sem érdemes. Ez az én formám. Tapadtak rám az ilyen
egyéjszakás kalandra vágyó férfiak, de én nem kértem belőlük.
A tekintetével úgy pásztázott végig a testemen, hogy
megborzongtam tőle. Szinte felfalt a pillantásával. Ettől egy
percre meginogtam. Mi lenne… Oh, nem!
– Különben is miért olyan magabiztos? Futkos magától a
hideg a hátamon. – Falakat kellett húznom. Reméltem, hogy a
kedve is elmegy tőlem.
– Ezt hívják vágynak – vigyorgott elégedetten.
Hát ez már mindennek a teteje. Beképzelt alak!
– Inkább undornak – helyesbítettem. Felháborított, hogy
csak egy játékszernek néz, de majd megmutatom én neki…
– Na, ebből elég! Nemsokára megtudjuk – zökkentett ki.
Nem tudtam, hogy ilyen szexi is tud lenni egy pillantás. Felém
fordult, megragadott, a hajamba markolt és szenvedélyesen az
ajkaimra tapadt. A döbbenettől teljesen megmerevedtem.
Minden csókjának más íze volt. Megfékezhetetlenné vált.
Ellenkezni is elfelejtettem. Tüzes volt és magával ragadó. Egy
nyögés kíséretében adtam meg magam a testemben lüktető
vágynak. Én is felfedezőútra indultam az ő szájában. Nem
bírtam a vágyaimat csillapítani. Hagytam, hogy magára
húzzon. Lovagló ülésben az ölébe huppantam, a hajába
martam, hátrarántottam a fejét és olyan szenvedéllyel
csókoltam vissza, amilyennel csak bírtam. Őt legalább olyan
váratlanul érte a támadásom, mint engem az övé. Megfeszült a
teste a kezem alatt. Nem érzékeltem a külvilágot, a
hőmérséklet az autóban hirtelen tíz fokkal magasabb lett. A
csókjai nemcsak a testi érintés gyönyörén keresztül hatottak
rám, hanem szavak nélkül a lelkem mélyéig hatoltak. Egész
este tudtam, hogy meg fog még egyszer csókolni, ahogy azt is,
hogy meg fogom bánni. Ám ebben a pillanatban az utóbbi
egyszerűen nem érdekelt. Elvesztettük a fejünket, őrült módon
faltuk egymás ajkait. Amilyen hévvel fedezte fel a számat,
olyan erővel törtek rám az érzések, hogy a lélegzetem is elállt.
Szememet lehunyva hagytam, hogy a csókja kellemes
lebegésbe röpítsen. Észbontó volt az illata, az íze, az
érintése… Fura módon sokkal jobban élveztem ezt, mint azt
szabad lett volna. A kezem a zakója alá csúsztattam, a
tenyerem végigsiklott a mellkasán. Érezni akartam. Az
érintésem hatására belenyögött a számba és az ő keze is
vándorolni kezdett a testemen. Arra eszméltem, hogy feljebb
gyűrte a ruhám és a fenekem szorongatta. A csípőmet
közelebb húzta, a leheletvékony bugyim anyagán keresztül
éreztem a merevedését. Erősen préselt magához, úgy ingerelt
tovább mindkettőnket. A testemben eluralkodó vágy
megrémített. Mielőtt a végletekig feszítette volna a húrt, nagy
levegőt vettem és elhúzódtam tőle.
– Csak hogy tudja, mit nem kap meg soha! – sóhajtottam
őrülten zihálva. Vissza akartam ülni a helyemre, de a derekam
szorosan tartotta, és erősen húzott vissza magához, így
érezhettem, mennyire kíván engem. Sikerült alaposan
felhergelnem.
– Csak egyvalamiről feledkeztél meg – suttogta. Előrébb
hajolt, az arcunk szinte összeért.
– Mégis miről? – álltam a pillantását.
– Te most abból indulsz ki, milyen most a viszonyunk, nem
abból, hogy később milyen lesz.
– Miért, milyen lesz? – vontam fel a szemöldököm. – Hogy
én magába zúgok, annak annyi az esélye, mint hogy piros hó
esik.
– Ki beszélt itt szerelemről? – vágott meglepett arcot.
– Nálam másképpen ez nem működik – ráztam lemondóan a
fejem. – Maga most azt hiszi, hogy új bonbon vagyok, díszes
dobozban, amit ha megkóstolt, majd ráunt az ízére, egyszerűen
a kukába lehet dobni. Hát nem!
 – Márpedig én nem mondok le rólad! Felkavartál bennem
valamit már az első percben, ahogy megpillantottalak. –
Láttam, ahogy a tekintete hosszan elidőzik a számon. – És ez
azóta sem csillapodott. Ez őrület.
Lejjebb hajoltam, hogy engedjek a kísértésnek. Vicky, ne
dőlj be neki! – figyelmeztetett egy belső hang.
– Az a maga baja – próbáltam kimászni az öléből, de
mélyen a szemembe nézett és erősen tartott. Száját újra az
enyémre tapasztotta. Határozottan, erősebben és durvábban,
mint az imént. A karommal próbáltam távol tartani, elutasítóan
megfeszült a testem. Ahogy egyre hevesebben falta az
ajkaimat, történt valami, már nem tudtam tovább ellenállni
neki. Olyan hévvel csókoltam, ahogy ő engem, szédítő,
mindent elsöprő szenvedéllyel. Aztán egyszer csak eltolt
magától, és én összezavarodva kapkodtam levegő után.
Értetlenül pislogtam, ilyen még sosem történt velem azelőtt. A
testem ellenállhatatlan vágyat érzett ez iránt a férfi iránt. A
hirtelen hiányától sóvárgás töltötte el az egész testemet.
– Vicky, én nem vagyok türelmes ember, és nem bírom, ha
szórakoznak velem, bár van egy-két dolog, amire hajlandó
vagyok várni.
– Akkor nagyon-nagyon sokáig várhat – józanodtam ki a
kábulatból. Kiszabadultam az öleléséből és visszatelepedtem a
helyemre.
– Lehet, hogy tovább, mint szeretném, de rövidebb ideig,
mint azt te gondolnád – felelte és megjelent a képén az az
önelégült vigyor, amitől mindig ökölbe szorult a kezem. –
Minden a sors ajándéka.
– Inkább a sors csapása – szűrtem ki a fogaim közt.
– Ez nézőpont kérdése.
Ekkor megállt az autó. Hazaértem.
 – Szeretném, ha teljesítené egy álmomat. Ne lépje át a
határokat és ne is keresse soha többé a társaságomat!
– Most sem én másztam rád, hanem te rám. Lehet halogatni
azt, ami köztünk van, de megállítani nem. – Olyan
meggyőződéssel mondta, hogy akár el is hihettem volna. Szóra
nyitottam a szám, de figyelmeztetően megrázta a fejét.
Perzselő szemekkel nézett rám.
– Most az lenne a legjobb, ha meg sem szólalnál, csak
kiszállnál. Túl sokat ittam és túlságosan felajzott vagyok, és ez
a kettő együtt nagyon kellemetlen érzés, ne tetőzd! – A
tekintete veszedelmesen csillogott.
– Figyelmeztetem magát, bármi történjék is: nem fogom
legközelebb vállalni a munkát. – Kinyílt az ajtó és a sofőr
kisegített.
– Oh, dehogynem – hallottam a határozott választ, mielőtt
becsaptam volna a kocsiajtót. Vissza sem pillantottam, csak
felszaladtam a lépcsőn. Érzékeltem, hogy az autó elhajtott.
A fenébe is! – kutattam a táskámban a kulcs után. A pokolba
is Reggie Reynoldsszal! Az ördög cinkosa! Biztos, hogy az!
Különben hogyan tudna így megszédíteni? Egyre mélyebben
kutattam, be akartam jutni végre a lakásba, amikor valaki
hátulról belemart a hajamba és az ajtónak préselt. Hangosan
sikoltottam fel.
– Azt hitted, elbújhattok előlünk – sziszegte az ismerős
hang, majd lökött rajtam egyet.
– Nyisd ki! – utasított.
– Nem találom a kulcsokat – vallottam be. – Elhagyhattam.
– Rendben, akkor velünk jössz! – ragadott meg, és játszi
könnyedséggel kapott fel.
– Nem! Segítsééég! – visítottam, mert reméltem, hogy
valaki meghallja, de a máskor olyannyira nyüzsgő utca ezúttal
kihalt volt. Kapálóztam, rugdalóztam, védekeztem, ahogy csak
bírtam. A helyzetem azonban reménytelennek tűnt. Egy másik
fickó kitárta a kocsiajtót, belöktek, majd beszállt a nagydarab
is. Tovább ellenkeztem, aminek az lett az eredménye, hogy
meglódította a karját és kaptam egy hatalmas pofont. A fejem
nagy erővel az ajtó üvegének csapódott és elsötétült a világ.

Reggie
Tényleg csak kalandra és erotikára vágyom?

„Az emberben nagyon mélyen él a szerelem

utáni vágy, meglepően mélyre lefurakodnak a
gyökerei, hajszálgyökerecskéi még a szív
anyagát is átszövik.”
(Michel Houellebecq)
Erős lüktető érzés uralta a testem. Nem sok kellett hozzá, hogy
átvegye a hatalmat felettem és elveszítsem a fejem. Hülyét
csinál belőlem. Ez a nő folyamatosan a bolondját járatja
velem. Felemeltem a kezem, ami erőteljesen reszketett.
Oldalra pillantottam és akkor vettem észre, hogy itt felejtette a
vállkendőjét. Felemeltem és mélyeket szippantottam édes
parfümje illatából. Hangosan fújtam ki a levegőt. Fel fogok
robbanni. Újra és újra pörgött a film a fejemben, ahogy az
imént őrjítő mozgással hintáztatta rajtam a csípőjét. Tudom,
hogy nem játszott, ő is átadta magát a mámornak. Kívánt
engem. Érzem. Tudom! Kéreti magát, mint egy szűzlány, de ha
egyszer megkapom…
Le kellett valahogy vezetnem a bennem dúló vágyat.
Előkaptam a mobilom és hívtam Juke-ot.
– Nos, hogy ment? – kapta fel azonnal.
– Szarul – préseltem ki magamból.
– Én megmondtam – osztotta az észt.
 – Ne okoskodj, hanem gondoskodj róla, hogy mire
visszaérek, legyen ott egy nő – csattantam fel.
– Sejtettem, hogy így lesz, ennek fényében már
gondoskodtam is róla. Csinos. Tetszeni fog.
– Szarok rá, milyen, csak álljon készen – hunytam le a
szemem és csaptam rá a telefont.
Elviselhetetlen volt a sóvárgás, amit éreztem. Ez a nő nincs
rám jó hatással. Nagyon nincs. Ha túlélem ezt az estét, egy kis
szünetet tartok. Nem keresem egy ideig. Rá kell ébrednem,
hogy ő is csak egy nő a sok közül. Nem engedhetem, hogy
átvegye a hatalmat felettem. Ez nem normális.
Ahogy megérkeztem a lakosztályba, rohantam a hálóba,
ahol egy készséges szőke fogadott. Nem sokkal később
megkönnyebbültem ugyan, de korántsem éreztem magam
kielégültnek. Frusztrált és lehangolt lettem. A zuhany alatt a
falnak döntöttem a fejem és vártam, hogy a forró vízsugár
megnyugvást hozzon. A gondolataimat azonban továbbra is
Vicky bitorolta.
Mikor kiléptem a fürdőből, Juke ott ült az egyik fotelben és
a fejét rázta.
– Meg ne szólalj! – gerjedtem iszonyú haragra. Gyűlöltem,
ha sebezhetőnek láttak.
– Akkor nem teszem. Tudod te magadtól is, amit tudnod
kell, csak amikor az a nő a közeledben van, nem oda áramlik a
vér, ahová kellene – röhögött rajtam.
– Fogd be! – szegeztem rá a mutatóujjam. Megadóan
felemelte a kezét. – Pár napig nem fogom keresni. Szükségem
van egy kis időre, hogy összekapjam magam – gondolkodtam
hangosan.
– Hát ennyire elviselhetetlen – mélázott el. – Akkor ajánlok
helyette egy tök jó kis programot. Tetszeni fog. Vett az öcsém
egy elit klubot – kacsintott felém.
 – Miféle klubot?
– Ugyan ne játszd már meg magad. Egy éjszakai klubot.
Holnap este lesz a megnyitója. Számít ránk. Ott kiélheted
magad.
– Lehet, hogy rátalálnék végre önmagamra – merengtem el.
– Király! Akkor ezt megdumáltuk – ugrott talpra.
Amikor magamra maradtam, beismertem magamnak:
akárhány nőt is fogok megdugni, mindig csak egy fogja az
elmémet uralni. Kénye-kedve szerint szórakozik velem, ő
diktál. Ennek véget fogok vetni! Kitörlöm őt! Addig nem
kerülhetek nyerő pozícióba, amíg ilyen állapotban vagyok.
Másnap este Juke valóban le akart nyűgözni. Még egy VIP-
bokszot is a rendelkezésemre bocsájtott. Letelepedtem és
vártam a csodára… A zene olyan hangosan dübörgött, hogy
már idegesített, lüktetett tőle az ember egész feje. Képtelenség
volt mozdulatlanul ülni. Ez minden, csak nem nyugalom. A
fények a basszus ritmusát követték, cikáztak a teremben.
Rengetegszer ütöttem el az időt az ilyen és ehhez hasonló
szórakozóhelyeken, de itt még sosem jártam. Csak futólag
ismertem Juke öccsét, aki nemrég vette meg és újította fel a
klubot és most minden bizonnyal villogni akart vele előttünk.
De hogy honnan jött ez a merész ötlete? Elmondása szerint
nagy pénzek forogtak ebben az üzletágban. Megérte
befektetni. Meglehet, de ha én hiányos ruházatú csajokra és a
szexre gondoltam, nem ez a fajta befektetés járt az eszemben.
Hátradőltem, rendeltem egy italt, majd bámészkodni
kezdtem. Elvégre lazítani jöttem. Előttem a táncoslányok
rázták, kellették magukat, de valahogy nem igazán tudták
felkelteni az érdeklődésem. A rosszseb enné meg Vicky
Sawyert. Egész nap csak ő járt a fejemben. Minden pillanatban
őt képzeltem magam elé és azt a pimasz vigyort az arcán,
ahogy éppen elhajt. A megszállottjává váltam. Na, de most
nem ezért vagyok itt. Ma este kirúgok a hámból, lesz, ami lesz,
száműzöm őt, ha egy röpke éjszakára is, de megszabadulok
tőle.
Pásztázni kezdtem a teret préda után kutatva. Unottan
nézelődtem a vetkőző lányok gyűrűjében. Egyik
közönségesebb volt, mint a másik. Juke öccsének semmi ízlése
– állapítottam meg. Ez fölül lapos, annak semmi dereka, amaz
meg… hol a feneke? Komolyan erre kellene felizgulnom?
Mélyet sóhajtottam, majd új táncosok jelentek meg a
színpadon. Kezdett elmenni az egésztől a kedvem.
Húzóra legurítottam az italom, majd újra a tánctér felé
pillantottam. Az egyik lány nekem háttal táncolt, kéjesen
kellette magát a rúdon. Na, ő már kedvemre való! Rajta
felejtettem a szemem. Hmm… az alakja akárcsak Vickyé.
Azonnal beindult a fantáziám és eszem ágában sem volt gátat
szabni neki. Szabadjára engedtem, aminek hamarosan fizikai
jelei mutatkozott a nadrágomban. Kellemes bizsergés lett
rajtam úrrá és megnyugtató volt a tudat, ez esetben egész
biztos nem maradok kielégületlen, kicsit enyhíthetek a bennem
felgyülemlett nyomáson. Végre! Mire az első szám véget ért,
tudtam, hogy nekem kell ez a csaj! Lehet, hogy mégsem volt
halott ötlet Juke-tól ez az este?
Alaposan feltérképeztem a lány testét, az izmos lábaktól, a
feszes, formás fenéken és a provokálóan ringatózó csípőjén át
egészen a gömbölyű melléig. Fészkelődni kezdtem a
helyemen. Amikor elértem az arcáig, tátott szájjal meredtem
rá. A látványa sokkolt. A döbbenet mozdulatlanságra
késztetett és a székembe szegezett. A tekintete a ritmustól
megrészegülten cikázott, látszott, hogy velem ellentétben ő
nagyon nem itt jár. Ezt nem hiszem el! Ez Vicky! Tényleg ő az.
Mit keres ő itt? Megbabonázott, képtelen voltam levenni róla a
tekintetem. Érinteni, simítani akarom! Nem! Előbb ízlelni!
Élvezni az illatát! El kell mondanom, ki kell fejeznem neki,
mennyire sóvárgok utána. Azt kívántam, bár megdermedne a
pillanat, hogy így csodálhassam, látni akartam testének
minden domborulatát! Áááááááá! Kész őrület! Egy őrület, ami
a legmagasabb szintű vágyat és szenvedélyt teremtette meg
bennem. Áh, valami nagy gáz van. Megráztam a fejem, mert
biztos voltam benne, hogy a képzeletem csúnya, gonosz
játékot űz velem. Ez a nő megmérgezett, megfertőzött, már
mindenhol őt látom, de ez nem lehet ő! Reggie, térj magadhoz!
Verd őt ki a fejedből!
Bambán csodáltam a szépséges arcot. Végigfutott bennem a
gondolat, milyen profin csinálja. Nem ma kezdett. Az a nő ott
vagy nem Vicky, vagy én tényleg marhára át vagyok verve.
Ahogy a zene utolsó üteme is elhallgatott, felemelte a fejét,
lassan nyitotta ki a szemét és egyenesen rám nézett. Mint aki
egy hosszú, mély álomból ébredt, csak nehezen tért vissza a
valóságba. Összeakadt a pillantásunk és egy percre mindketten
megbabonázva néztük a másikat. Egészen elvesztem abban a
zöld ragyogásban. Amikor tudatosult benne, hogy én vagyok
az, megriadt. Azonnal menekülőre fogta. Hát mégis ő az!
Sietősen a hátsó kijárat felé vette az irányt.
Na neee! Felpattantam és futottam utána. Ezt most nem
fogja ilyen könnyen megúszni. Az öltözőknél azonban a
biztonságiak állták az utam, de még láttam, melyik ajtó mögé
menekült. Magyarázkodás helyett előkaptam a telefonom és
segítséget kértem Juke-tól, így egy fél perccel később már zöld
utam volt az öltözők felé. Az ajtó elé érve dörömbölni
kezdtem.
– Vicky! Tudom, hogy bent vagy. Azonnal nyisd ki!
Majd szétvetett az ideg. Mivel nem jött válasz, egyre
vadabbul csapkodtam, és rugdostam a védelmét biztosító
bejáratot.
– Vickyyy! Ne szórakozz velem, mert betöröm az ajtót! –
ordítottam.
– Menjen el! – ismertem fel a síró hangot bentről.
– Én innen egy tapodtat se megyek, amíg nem beszéltünk.
 Ismét mély hallgatás volt a reakció.
– Rendben, én ráérek. Egyszer csak kidugod onnan az orrod
– hőzöngtem. Abban a pillanatban, mint egy sebes vonat
érkezett egy túlcicomázott nő.
– Mi az ördögöt csinál maga itt? Ne molesztálja a
lányaimat.
– A lányait? – elképedtem.
Vicky egy egyszerű prosti lenne? Ekkora egy számító kis
ribancot!
– Ha nem fejezi be, akkor hívom a biztonságiakat – esett
nekem.
– Ne fáradjon! Ők engedtek be! A hely tulaja a jó barátom.
Én pedig addig nem tágítok, amíg nem beszéltem Vickyvel! –
emeltem fel a hangom, hogy az érintett is jól hallhassa
odabent.
– Vicky? Vicky Sawyer? Ő csak egy sima táncoslány. Ő
nem alkalmas a maga igényei kiszolgálására. Neki a színpadon
lenne a helye. Hallod, Vicky? – bosszankodott a nő is. – Mivel
hozta rá a frászt? – vádaskodott.
– Ismerjük egymást, meglátott és elszaladt – vázoltam
röviden a helyzetet.
– Hagyja őt dolgozni! Szüksége volt pénzre, így előre
fizettem neki. Keressen magának egy másik, készségesebb
lányt! – utasított.
– Maga engem csak ne utasítgasson! – csaptam ingerülten
az ajtó lapjára.
A zsebembe nyúltam és kivettem egy köteg pénzt.
– Mennyit fizetett neki a ma estéért? Tudja, mit, mindegy,
itt van – nyomtam a kezébe egy jelentősebb összeget. – Ebből
fedezni tudja a betört ajtó árát is.
 – Miféle betört ajtóét? – csodálkozott.
– Hát ezét itt – estem neki újra a bejáratnak. Vadul
rugdostam, és Vicky nevét ismételgettem.
– Hát én inkább megyek – libegett el mellettem. – Mondja
meg Vickynek, hogy habár ez volt a próbanapja, ki van rúgva!
– kiáltotta még vissza a nő, és visszhangzott tőle az egész
folyosó.

Vicky
Ellencsel

„Végtelen ürességet éreztem. Ezt a csatát a

legnehezebb megvívni. Közönségesen úgy
hívják: reményvesztettség.”
(Bear Grylls)
Ahogy lassan kinyitottam a szemem, éles fájdalom hasított a
fejembe. Áh, Jézusom! A fejemhez kaptam, ahol egy jókora
puklit tapintottam ki. Hol a pokolban vagyok? Rémülten
pillantottam körbe, amikor bevillant az utolsó emlékkép az
autóból. Elraboltak. Miután kitisztult az elmém,
feltápászkodtam és próbáltam valami ismerős dolog után
kutatni, de még tippem sem volt, hol lehetek. Egy szobában
voltam egyes egyedül és az egyetlen, ami kattogott bennem:
meg fogok halni. Ezekkel nem lehet szórakozni. A pénzüket
akarják. Nekem viszont egy huncut vasam sincs. Istenem
Kelly! Ki fognak nyírni! De miért nem tették meg azonnal?
Félelemtől reszketve ácsorogtam, amikor hangokat hallottam
az ajtó felől. Pánikba estem. Vajon mit akarhatnak tőlem?
Hülye kérdés, nyilván a pénzüket. Sebesen jártak a
gondolataim, mit is mondhatnék nekik. Azt semmiképpen
sem, hogy az már nincs meg! Találj ki valamit! Gyerünk,
Vicky! Mozgasd meg a fantáziád! Ekkor kitárult az ajtó és egy
középkorú férfi lépett be rajta három másik kíséretében.
– Ez az a csaj? – mért végig.
– Nem, uram. Ez a nővére – ismertem meg az elrablómat.
– Mit akarnak tőlem? – hebegtem.
– Azt hittem, a múltkor elég világos voltam. A pénzünket –
mordult fel a nagydarab fickó, aki nemrég a lakásomnál
támadt meg.
– Azt sem tudom, miről beszél. Nálam biztos nincs a pénzük
– ködösítettem.
– Áh! Miért nem azt a kis tolvaj tyúkot csíptétek nyakon? –
kérte őket számon a főnökük.
– Ha minden igaz, már ő is megvan – felelte egy harmadik.
Kelly!
– Mi a tervük velünk? – dadogtam. Annak fényében, hogy
az elcsent táska tartalmából egyetlen dollár sem állt
rendelkezésre, nem néztünk fényes jövő elé.
– Az majd elválik – lépett közelebb az őszes férfi, amikor
ordítozást hallottam az ajtó túloldaláról.
– Kelly! Mit csinálnak a húgommal? – szaladtam volna, de
az egyik határozottan az utamat állta. – Kérem – pillantottam a
tekintélyt parancsoló férfi felé.
– Itt kérni csak én kérhetek – felelte erélyesen.
Újra kinyílt az ajtó és megpillantottam, ahogy egy kétajtós
szekrény satuba szorítja a húgomat. Betaszigálta a húgomat,
aztán egy erőteljes lökéssel a padlóra dobta.
– Kelly, Kelly, jól vagy? – ugrottam hozzá védelmezőn.
– Csak hogy mindenkinek világos legyen, felvázolnám a
helyzetet. A kiscsaj – bökött Kellyre – lenyúlt tőlem közel
félmillió dollárt. Az oka, hogy még élnek, az az, hogy vissza
akarom kapni a pénzem.
Elképedten meredtem a pasira, majd a húgomra. Félmillió?
Te jó szagú úristen! Nekem soha nem volt és nem lesz ennyi
pénzem. Végünk!
– Na és mi történik, ha megkapta? Simán lepuffant. Akkor
miért árulnánk el, hogy hol van – próbálkoztam húzni az időt,
amíg összeszedem a gondolataimat.
– Egyébként sincs már meg – vetette közbe síró hangján
Kelly.
– Hogy mondta? – villogtak az indulattól az öltönyös férfi
szemei.
– Ne beszélj badarságokat, Kelly! – néztem rá szúrós
tekintettel. – Az, hogy nincs most nálunk, még nem jelenti azt,
hogy nincs meg – pirítottam rá. Kétségbeesésében csak lassan
jutott el a mondandóm a tudatáig. A beismeréssel, hogy
elköltöttük, csak magunk alatt vágtuk volna a fát. Akkor
biztos, hogy innen nem jutunk ki élve.
– Hmm, habár a húgocskája ostoba, magácskának azért
akad némi sütnivalója. Tetszik, hogy vág az esze. Hol a pénz?
– üvöltötte. Mindketten összerezzentünk.
– Ez nem ilyen egyszerű – vágtam bele.
– Elvenni a táskám az bezzeg egyszerű volt. A húgocskája
akkor nem volt nyuszi, mikor vette a bátorságot, hogy elemelje
a táskám – ordított, hogy megfélemlítsen bennünket, ami be
kell vallani, kitűnően működött is.
– Visszaszerzem a pénzét – emeltem fel én is a hangom.
Mindig elszállt az agyam, ha kiabáltak velem. Elég volt ezt
nekem gyerekkoromban átélnem. Remegtem a testemben
tomboló félelem és düh keverékétől.
– Ez az első épkézláb mondata.
 – Ehhez egy kis időre van szükségem – nyekeregtem.
– Maga most szórakozik velem? – lépett felénk
fenyegetően.
– Eszem ágában sincs – védekeztem. – Egyszerűen arról
van szó, hogy a pénzt több embernél rejtették el. Egyébként is,
mi a garancia, hogy ha megkapta a pénzt, nem végez velünk
hidegvérrel azonnal.
– Maga most bizonyosságot akar? – vonta fel a
szemöldökét.
– Korrekt üzletet akarok kötni. Maga visszakapja a pénzét,
mi pedig az életünket.
– Nem szokásom életben hagyni azokat, akik meglopnak –
szűrte ki a fogai közt mérgesen.
– Akkor a legjobb, ha most azonnal véget vetünk ennek –
néztem vele farkasszemet.
– Csak blöfföl – méregetett. – Csak nem akar meghalni?
Meglepettnek tűnt.
– Nem, de az előbb fejtette ki, hogy így is, úgy is megöl
minket, akkor miért könnyíteném meg a dolgát, hogy
visszaszerezze a pénzét? Még az is lehet, hogy sosem találja
meg – vontam meg a vállam.
– Ügyes próbálkozás, de rajtam akkor sem fog ki két ilyen
ribanc – harsogta, majd elkapta a karom, magához rántott,
előkapott egy fegyvert és a halántékomhoz nyomta.
Összeugrott a gyomrom, nagyot nyeltem, hosszan hunytam le
a szemem, Kelly pedig hangosan sikoltozott.
– Most azonnal golyót röpíthetnék az agyadba – sziszegte a
fülembe. Képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni.
– Látom, azért még sem vagy te egy amazon.
 Pisztollyal a halántékomon Reggie jutott eszembe. Vajon
mit csinálna ő ebben a helyzetben? Nagy dumás. Biztos ki
tudna húzni a csávából.
– Rendben – engedett el váratlanul. – Hallgatom az
ajánlatát. Mennyi időre van szüksége, hogy hiánytalanul
összeszedje a pénzt?
– Egy hét – nyögtem ki gondolkodás nélkül.
– Kiscsillag, maga át akar engem verni? – hördült fel.
– Nem vagyok ostoba – szedtem össze a bátorságom.
– Oké. Elmondom, mi lesz. Maga kap egy hetet, hogy
elhozza nekem, ami az enyém, én pedig addig őrzöm a
húgocskáját, hogy eszébe se jusson átverni.
Kétségbeesetten megráztam a fejem, Kelly pedig szorosan
hozzám bújt.
– Nem hagyom őt itt! – kapaszkodtam a húgomba.
– Addig nem esik baja, amíg maga okosan viselkedik. Így
motiváltabb lesz, hogy a határidő lejárta előtt előteremtse a
pénzt. Nem riasztja a hatóságokat, és nem beszél erről
senkinek.
– Nem bízom magában! – szűrtem ki a fogaim közt.
– Miért? Nekem talán könnyebb dolgom van magával? Nem
én loptam meg magukat, hanem maguk engem.
– Honnan tudhatom, hogy nem fog a végén mégis golyót
ereszteni a fejünkbe? – meredtem a pisztolyára.
– Én sem vagyok teljesen hülye. Nem hiányoznak a
felesleges hullák. Elképzelni sem tudja, milyen sok munka van
egy-egy holttest eltüntetésével – sóhajtott.
– Adja a becsületszavát! – erősködtem.
– Azzal mire megy? És ha nem állom a szavam? –
játszadozott.
 – Nincs más választásunk. Meg kell bíznunk egymásban,
magának a pénze kell, nekem meg a húgom – nyögtem ki.
Hosszan méregetett, majd sátáni mosollyal a képén
megszólalt:
– Ha nem tudja összeszedni a pénzt, már tudom, hogyan fog
apránként törleszteni, amíg csak magára nem unok – mért
végig kéjes tekintettel.
– Maga gusztustalan! – ráztam a fejem. – Abból márpedig
nem eszik.
– Azt majd meglátjuk – lépett közelebb, belemart a hajamba
és félrerántotta a fejem. Igyekeztem ellenállni.
– Érdekes kis játéknak nézünk elébe. Izgalmas lesz, hiszen
te is, én is tudjuk, hogy nem tudod előteremteni a pénzt. Ki
foglak élvezni, mielőtt végeznék veled – suttogta a nyakamba.
Mélyen szívta be a levegőt. Mozdulatlanná dermedtem.
– Eresszen el! – mordultam fel. Undorodtam tőle. És
valóban. Mi lesz, ha képtelen leszek összeszedni ennyi pénzt?
Elengedett, majd az embereihez fordult.
– A csaj elmehet. A húga marad. Travis, te leszel érte a
felelős. Vigyázz rá!
– Kérem, engedje őt el! Csak teher lesz – igyekeztem
meggyőzni.
– Itt most én diktálom a szabályokat – háborodott fel. – Te
inkább azzal törődj, hogy a pénz egy hét múlva a
rendelkezésedre álljon! Travis! – fordult újra a nagydarab
pasihoz. – Gondoskodj róla, hogy a hölgy mielőbb távozzon!
Vigyétek vissza!
– Hol fogom megtalálni? – estem pánikba.
– Ne aggódjon ezen, drágám. Én fogom megtalálni magát.
Látványosan az órájára pillantott.
 – Tiktak, tiktak, telik az ideje. Mostantól számítva pontosan
egy hete van elővarázsolni a pénzemet. Meglepődnék, ha
sikerülne – lenézően mért végig.
A Travisnek szólított férfi mellém lépett, megragadott,
eltépett Kellytől és vonszolni kezdett a kijárat felé. Kellyt, aki
hisztérikusan visítozott, egy másik alak fogta le.
– Kelly! – kiáltoztam én is. – Visszajövök érted! Nem
hagylak cserben! – De addigra ő sokkot kapott és csak a
nevemet rikoltozta.
Észre sem vettem, amikor sírni kezdtem. Ahogy kiléptünk
az ajtón, Travis egy csuklyát akart a fejemre húzni. Heves
ellenállásba kezdtem. Erőszakkal megrángatott, majd
lepillantott rám.
– Elég legyen ebből! – állított le. – Most kiviszem magát.
Ha nem működik együtt, a húga látja kárát – fröcsögte a
képembe, így megadtam magam. Hogy keveredhettem ekkora
pácba? Édes jó istenem, mi lesz most velünk?
Egész úton vadul cikáztak a gondolataim, mihez is
kezdhetnék. Betuszkoltak egy autóba, majd útnak indultunk.
Nem sokkal később megállt az autó. Lélegzet-visszafojtva
figyeltem, a sötét csuklyát pedig lerántották a fejemről. A
hirtelen jött fény bántotta a szemem.
– Egy hét múlva itt leszek magáért – bökött a fejével a
nyitott kocsiajtó felé. Kiszálltam, majd elhajtott. A kezem a
fejemre szorítottam. Most mihez kezdjek? Istenem, segíts!
Hogyan mentsen meg a húgom? Betámolyogtam Sandra
lakásába, majd halkan zokogva ledobtam magam a kanapéra.
Kelly! Most rajtam áll vagy bukik minden. Közben Sandra is
előkerült a szobájából.
– Veled meg mi történt? – rohant mellém. – Bántalmazott az
az alak? – seperte félre a zihált tincseim és a fejsérülésem
vizslatta. Értetlenül néztem rá, majd leesett, hogy Reynoldsra
gondol.
 – Nem ő volt. Azok voltak, akik a lakásomban is rám
támadtak. Kellyt fogva tartják. Egy hetet kaptam, hogy
előteremtsek félmillió dollárt – összegeztem a velem
történteket.
Órákkal később, mikor már kissé lehiggadtam és elmúlt a
testem remegése, józanul láttam neki egy terv kidolgozásának.
– Reménytelen – mondta Sandra. – Ha képes lennél egy hét
alatt félmillió dollárt összeszedni, akkor most nem itt tartanál.
– Meg kell próbálnom – hunytam le a szemem. –
Visszamegyek a kaszinóba is.
– Az erre nagyon nem elég – rázta a fejét.
– Nem, de több mint a semmi – vetettem oda. – Büszkeség
ide vagy oda, Kellyt nem hagyhatom, hogy kivégezzék.
Hosszas tépelődés után arra jutottam, nincs más
választásom, fel kell hívnom Samanthát. Pedig hogy
megfogadtam, hogy többé nem teszem! Ebben a helyzetben
viszont minden cent számított. Hitelintézeteknél esélyem sincs,
hiszen nem tudnék mit nyújtani fedezetként. Az uzsorások!
Nem! Azok rövid határidőre adják a pénzt és könyörtelenek, ha
a visszafizetésről van szó. Cseberből vederbe. Ismerős sincs,
aki ennyi pénzt tudna kölcsönözni. Tisztességes úton nem fog
menni. Még egyszer, utoljára el kell adnom magam az
ördögnek.
– És Reynolds? – állt elő a képtelen ötlettel Sandra.
– Mi van vele? – merültem el a gondolataimban.
– Neki van pénze, tőle is kérhetnél. – Ezt olyan
természetességgel mondta, mintha csak egy családtaghoz
fordulnék segítségért.
– Szó sem lehet róla! – háborodtam fel. – Hogy juthat
ilyesmi az eszedbe?
 – Az a pasi már hónapok óta koslat utánad. Biztos vagyok
benne, hogy szívesen húzna ki a csávából.
– Meg is lenne egy életre az ára. Én nem fogok soha többé
senkinek hálálkodni, senki előtt megalázkodni.
– Ne légy már ilyen büszke. Egyébként sem értem, miért
esik nehezedre lefeküdni azzal a pasival. Hihetetlenül vonzó.
– Nem kockáztatok. Inkább felhívom Samanthát.
– Amit ott keresnél, az sem lesz elég.
– Tudom, de arra gondoltam, ha lenne egy kis tőke, a
kaszinóban is szerencsét próbálhatnék.
– Amit keserves munkával megkeresnél, azt te tényleg
feltennéd? Kockáztatnál? Megvesztél? – ámult el.
– Itt csak a csoda segíthet. Tudsz jobbat? – emeltem fel a
hangom. – Az a nagy helyzet, hogy a húgom élete gengszterek
kezében van, és ha csak a jóisten nem segít meg, akkor meg is
hal, velem együtt. A rendőrséghez sem fordulhatok,
megmondták.
– Legszívesebben megtépném azt a kis hülyét, hogy ilyen
bajba kevert téged is – mérgelődött.
– Ez most hiábavaló. Cselekednem kell – emeltem meg
kelletlenül a telefonom. Miután befejeztem a beszélgetést,
nagyot sóhajtva fordultam Sandrához.
– Holnap este kezdek Samanthánál. A kaszinóba is
visszavettek, bár Coleman feltételekről beszélt. Felváltva
fogok itt és ott melózni.
– Én akkor is azt mondom: Samantha nem jó ötlet. Inkább a
kaszinó. Az a nő az anyját is eladná.
– Akkor sincs most más választásom. A jó szerencsére
bízom magam.
 Összeszedtem magam és az igazgató kérésére megjelentem
még aznap este a kaszinóban. Az irodájába irányítottak. Ettől
meglehetően kínosan éreztem magam. Mikor beléptem,
szánakozással teli tekintettel méregetett.
– Miért akar visszajönni? Elég határozottnak tűnt, mikor
felmondott – fürkésző tekintettel méregetett.
– Mert megrémültem. Az az alak… Mindegy –
legyintettem. – Szükségem van a pénzre.
– Hmm – merengett. – Nekem pedig egy megbízható
munkaerőre, aki nem hagy faképnél az első kínos helyzet után.
Jogos!
– Tényleg nagyon sajnálom – rebegtettem a pilláim.
Bűnbánó tekintettel igyekeztem hatni rá.
– Nem magának való ez a hoszteszkedés.
A cipőm orrát bámultam. Valóban nem, de én nem lehetek
finnyás. Nem dúskálok az ajánlatokban.
– Nincs kedve valami mást csinálni?
– Mire gondol? – sandítottam rá.
– Van a maga számára egy ajánlatom. Legyen inkább az
asszisztensem.
Döbbenten kaptam fel a tekintetem.
– Mi van Katie-vel?
Mélyet sóhajtott.
– Terhes. Elég rosszul viseli. Nem szeretne tovább itt
dolgozni. Figyelem magát egy ideje. Magának van tartása és
megbízható is. Kedvelem magát. Kapna tőlem egy esélyt.
– Hát, én nem is tudom, mit mondjak – hebegtem.
– Mondjon igent, és később meglátjuk. Várom magát hétfőn
reggel. Készüljön fel! Ez sem lesz gyaloggalopp.
 – Rendben – bólintottam, de a meglepetéstől még nem
tértem magamhoz. Valami jó is történik velem ebben a
bolondok házában. Az ajtóból még visszafordultam:
– Köszönöm, uram! Nem fogok csalódást okozni!
– Ebben biztos vagyok! – intett.
Nem hittem el. Végre történik valami jó, de a
legrosszabbkor. Valamiért úgy éreztem, minden hiába.
Esélyem sincs egy hét alatt félmilliót előteremteni. Ha nem
lesz meg a pénz, akkor pedig annyi. Vége. Végünk. Kifelé
menet csábított a rulettkerék. Talán a szerencse mellém
szegődne. Ám ennél józanabb voltam. Azt a keveset, amit
véres verítékkel összekuporgattam, én biztos, hogy nem bízom
egy kiszámíthatatlan golyóra. Mélyet sóhajtottam, majd hátat
fordítottam és kisétáltam.
Józanul gondolkodtam és cselekedtem. Nem maradt más
választásom, mint tenni, amit tennem kell. Ki kellett
szabadítanom a húgomat. Elvállaltam a munkát Samathánál.
Másnap este egy vagon alapozót kentem fel, hogy
eltüntessem a homlokomon éktelenkedő kékeszöld foltot. Nem
voltam valami szívderítő látvány. Magamra kaptam a ruháim,
de mielőtt kiléptem volna az ajtón, még vetettem magamra egy
utolsó pillantást a tükörben. Az arcomat vizsgálgatva eszembe
jutott Reggie. Vajon mit eszik rajtam az a pasi? Egyértelmű:
azt, hogy nem kaphat meg. A kitartása akkor is mosolyt csalt
az arcomra, ha időnként bosszantott. Mindent egybevetve
szinte már hiányzott. Elkeseredetten néztem magammal
farkasszemet. Pedig ha tudná, ki is vagyok valójában, már oda
is lenne a rajongása…
Összeszedtem magam és megindultam a múltam felé.
Visszarepültem az időben. Sosem felejtem el azt a napot,
amikor megismertem Samanthát. Életem egyik legnehezebb
helyzetébe keveredtem bele. El kellett tartanom magamat és az
árván maradt húgomat. Egy bárban dolgoztam pincérnőként,
amikor egy reménytelen pillanatban megkérdezte, lenne-e
kedvem többet keresni, csak tánccal, semmi szex, ígérte. Ez
volt számomra a mézesmadzag. Ki ne akarna, és nekem
nagyon kellett minden cent. Először ment a szédítés: nem kell
semmi „olyat” csinálni, csak szexi fehérneműben táncolni…
Na persze!
A költségek azonban az egekbe szöktek, én pedig
irigykedve néztem a többi lányt, ahogy a pénzüket
számolgatják, így amikor Kelly beteg lett és nem volt már
pénzem fizetni a gyógyszeres kezelést, átléptem azt a bizonyos
határt, ahonnan nincs visszatérés. Egy szép nap bekövetkezett
az, amire álmaimban sem gondoltam. Oh, milyen nehéz volt…
még most is felfordul a gyomrom… Habár csak pár alkalom
volt, amíg talpra nem álltam, de mégis csak örömlány lettem.
Először fel sem mértem ennek a foglalkozásnak a veszélyeit.
Sok mindent el kellett viselnem… minden percben csak az járt
a fejemben, csak fizessék is ki. Az volt, amit a vendég akart,
én pedig többet kerestem, mint valaha. Túl fogom élni –
hajtogattam minden alkalommal. És túléltem. Azonban
megtanultam, ha valaki erre az útra téved, gyakran kerül olyan
helyzetbe, hogy két rossz közül kell a kevésbé rosszat
választania. Ez volt a legnehezebb. Bármit tettem is, nekem jó
biztosan nem lehetett. Minden egyes alkalommal, amikor egy
ilyen alak hozzám ért, egyre korcsabbnak éreztem magam. A
lelkem korcsosult el. Meggyűlöltem a férfiakat és velük együtt
saját magamat is. Nagy kiábrándulás volt, ahogy az idő
folyamán rájöttem, a férfiak nagy részének totál mindegy,
hogy ki vagyok, milyen a külsőm, csak legyen két mellem és
egy használható lyuk a lábam között.
Keserű lett a szám íze, amikor eszembe jutott az utolsó
alkalom. Luxusprosti voltam, de hiába vigyáztak rám
kiemelten, végül mégis sikerült belefutnom egy elvetemült,
beteg elméjű kliensbe. Arra izgult, ha bánthatott. Meg akart
verni… persze az ő olvasatában erotikusan; nem vállaltam,
mire akaratom ellenére nekem esett. Én sírtam, ő nevetett és
élvezett. Nem sejtettem, hogy létezik mélyebb
megrázkódtatás, mint amit átéltem, amikor úgy döntöttem,
más erényeimmel keresem a pénzt. Az alak brutálisan
megvert, és el is vette, ami kellett neki. Azt hittem, nem jutok
ki élve. A tehetetlenség egy olyan traumát okozott, amit azóta
sem tudtam kiheverni. Elájultam és a legközelebbi dolog,
amire emlékszem, hogy egy hordágyon feküdtem egy kórházi
folyosón. Később papírokat kellett aláírnom, hogy „nemi
erőszak áldozata” vagyok. Emlékszem, hogy mialatt
alákanyarítottam a nevem, végigfutott bennem a gondoltat: ha
mindannyiszor alá kellett volna írnom, ahányszor
meggyalázva éreztem a testem, már egy szekrény sem lenne
elég az irataimnak. A ruháimat elvették, meztelenül álltam,
miközben a nővérek méregették a sérüléseimet, meg fényképet
készítettek róluk. Azóta, ha nehéz helyzetbe kerülök, azzal
vigasztalom magam: annál rosszabb semmi sem lehet.
Ezt követően nem álltam készen arra, hogy bárkinek is
elmondjam a történteket, inkább úgy tettem, mintha az egész
meg sem történt volna. Akkor ott kiszálltam. Befejeztem.
Azóta is megvetek minden férfit, aki kifejezetten azért keresi
ilyen nők társaságát, hogy felsőbbrendű szerepben
tetszeleghessen. A legtöbben tiszteletlenek, abban lelik
örömüket, ha megalázhatják a nőket. A nő csak szolga a
szemükben, magukat pedig a teremtés koronáinak képzelik.
Kurvázni nem bűn – hangoztatta az apám is, aki folyton
csalta az anyámat. Egy jó kurva családokat tarthat egyben,
míg egy rossz szerető családokat szakíthat szét, ha egyszer
csak többet akar. Ha ezeket kifizetem, a kapcsolatunknak vége
is. Nem jelentenek semmit – vigasztalta az anyámat.
Undorodtam magamtól, hogy odáig süllyedtem, én is ezek
közé a nők közé tartoztam, de apámat még jobban gyűlöltem,
mert miatta kényszerültem ebbe a helyzetbe.
Éppen ezért a szex számomra már csak hideg atlétika volt,
könnyedén ellen tudtam állni a csábításnak. Csak eszembe
jutott az a sok megaláztatás és elpárolgott minden vágy. Vágy?
Soha életemben nem is éreztem ilyet egyik kuncsaft iránt sem.
Ez az érzés teljesen újdonságként tört be az életembe, amikor
megismertem Reggie Reynoldsot. Oh, de miért térnek vissza
hozzá minduntalan a gondolataim?
Beléptem a bár ajtaján, amit Samantha megnevezett
találkahelynek. Megtorpantam, mert megrohantak az emlékek.
Az illatok… hangok… fények… és akkor megpillantottam a
rudat. Dermedten figyeltem a lányokat, ahogy készültek az
estére.
– Vicky! Hát mégis eljöttél – sietett elém Samantha. –
Őszintén nem hittem, de örülök neked.
Én a legkevésbé sem.
– Lányok, ő itt Vicky! – mutatott be a többieknek. – És
mondd csak, nem gondoltad meg magad? Lesz itt ma este egy
pár igencsak pénzes préda. Szabad a vadászat.
– Nem, én tényleg csak a táncot vállalom. És akkor ide is
adod ma este a pénzt, ugye? – sandítottam rá.
– Láss csodát, a régi idők emlékére, előre ki is fizetem –
nyájaskodott és átnyújtotta a pénzt. Sejtettem, hogy ezzel csak
kelepcébe akar csalni. Remélte, hogy meggondolom majd
magam, de az teljesen ki volt zárva. Erre az útra, ha
beledöglöm, sem lépek újra. Egyetlen cél lebegett a szemem
előtt: kiszabadítani a húgom és túlélni ezt a szörnyűséget.
Amikor rám került a sor és kiléptem a színpadra, érdekes
módon nem is volt olyan idegen a helyzet, mint arra
számítottam. Kissé lámpalázas voltam, de vettem egy mély
levegőt és azt hajtogattam magamban: a rúdtánc
tulajdonképpen csak egy tánc, erotikus mozdulatsor
akrobatikus elemekkel. Ez csak egy sport. Ennyi. Nincs mit
szégyellni.
 Elöntött a pánik. Évek óta egyetlen rudat sem érintettem…
mi van, ha kijöttem a gyakorlatból? Ehhez a sporthoz jelentős
fizikai erőre, rugalmasságra és állóképességre volt szükség. A
felsőtest és a törzs edzettsége is elengedhetetlen volt, ami
folyamatos, kitartó, kemény edzést igényelt, amit én újabban
igencsak hanyagoltam. Vigyáznom kellett, ha nem akartam
megsérülni. Mit áltatom itt magam, ez a fajta rúdtánc az
erotika, az érzékiség és a csábítás volt, akármennyire is
igyekeztem elhitetni magammal az alakformáló szerepét, ez itt
és most nem arról szólt. Még akkor is, ha számomra a rúdtánc
rendkívül szórakoztató időtöltésnek bizonyult. Szexinek és
magabiztosnak éreztem magam tőle. Egy nő a táncával meg
tudja jeleníteni a női energiákat, csábítást, az ízlésesség
határain belül és ez bizony hat a férfiakra. Az erősebbik nem
képviselői nagyon vizuálisak, és nincs számukra gyönyörűbb
látvány, mint amikor egy nő érzékien mozog előttük. A pasik
odavannak, ha egy nő szereti a testét és büszkén meg is
mutatja azt, amije van. Éppen ezért azt szerettem ebben a
táncban igazán, hogy megnőtt tőle az elveszettnek hitt
önbizalmam, tisztába kerültem a saját nőiességemmel és
mertem is azt használni. A testem erényei és vonzerőm teljes
tudatában csábítottam. Nap mint nap megélhettem, hogy
nőnek születtem. Adott egyfajta szabadságérzetet, és igen,
benne volt az is, hogy nem érdekelt, más mit gondol rólam,
mert már nem volt, aki ítélkezhetne felettem. A tánc az
önkifejezése, erotikus létem tiszta megélése lett. Élveztem
egészen addig, amíg más szolgáltatásokra nem vállalkoztam.
A tánccal régen ki tudtam fejezni a bánatom, az örömöm és
a csalódottságom. Átadtam magam a zene ritmusának és
olyankor minden porcikám életre kelt. Levezettem a
feszültséget, felszabadított és boldogsághormont termelt a
szervezetemben. Most is csak erre igyekeztem koncentrálni.
Megragadtam a rudat és átvettem a zene ritmusát, ütemesen
hullámzott, ringatózott minden tagom. Tisztában voltam az
adottságaimmal, így nem volt miért aggódnom. Élveztem az
üvöltő dallamot. Képtelen voltam mozdulatlanul maradni, ha
meghallottam. Eufóriába estem. Lágyan, érzékien
babusgattam, simogattam magam, ahogy azt a helyzet
megkívánta. Magam elé képzeltem Reggie-t, ahogy a lángoló
tekintetével szinte felfal. Meglepő izgalmat okozott az élmény.
Lehunytam a szemem és elkezdtem képzelegni. Hogyan
csókolnám, kényeztetném, gondolatban szeretkeztem vele.
Teljesen begerjedtem a szemem előtt cikázó buja képektől.
Megsimogattam a melleimet, a hasamat, az ölemet,
elképzelve, hogy mindezt ő teszi. Lelki szemeimmel láttam,
ahogy teljesen elveszíti a fejét. Elöntött a forróság. Mohón
faltuk egymás száját. Közben lendületesen pörögtem. Nem
akartam, hogy vége szakadjon. Hirtelen annyira felpörögtem,
hogy éreztem, pillanatokon belül el fogok élvezni. Ki is
voltam éhezve arra a férfira, és az, hogy gondolatban tiltott
vizekre eveztem, olyan kábítóan hatott rám, annyira
felizgatott, mint még soha semmi. Egészen elengedtem
magamat. A tabu áthágása semmihez sem hasonlítható
gyönyört váltott ki.
Nem volt már bennem kellemetlen feszélyezettség. Tudtam,
hogy ezen az elit helyen „no touch” szabály van, azaz a
vendég nem érhet hozzá a táncosnőhöz. A produkció után volt
ugyan lehetőség privát tánc vásárlására, amikor egy külön
helyiségben a kiválasztott hölgy műsort adhatott elő, de csak
ha vállalta. Én nem akartam, így biztonságban éreztem
magam. Ennek ellenére tudatában voltam, a nézőtéren ülő
férfiakban a műsoromtól beindult a vadászösztön.
Leállt a zene, de én nem nyitottam még ki a szemem.
Nyújtottam a felébredés pillanatát. Álmodozni: ez volt ebben a
legszebb. A tánc véget ért ugyan, és csak egy tánc marad, de a
férfiak fantáziája nem állt meg, ahogy az enyém sem.
Legszívesebben sosem akarnám abbahagyni a táncot.
Ahogy magamhoz tértem és kinyitottam a szemem,
legnagyobb megdöbbenésemre Reggie-t pillantottam meg
közvetlenül a színpad előtt. Egy másodpercre azt hittem, csak
a képzeletem játszik velem, de valóban ő volt az. Ott állt, tátott
szájjal, megbűvölten meredt rám. Pont, ahogy a fantáziámban,
mielőtt kinyitottam a szemem. Hosszan néztük egymást, a
tekintete fogva tartott, de akkor jött a hirtelen rémület. Ez nem
álom! Tényleg itt van! Átfutott rajtam, hogy mindent premier
plánban nézett végig, talán még belém is látott. Szégyen és
megalázottság érzése dúlt a lelkemben. Jesszusom! El kell
tűnnöm innen! Hirtelenjében iramodtam meg az öltözők
irányába. Még hallottam, hogy a nevemet kiabálja, ahogy
üldözőbe vett. Uramisten! Miért? – csaptam be magam mögött
az öltözőm ajtaját. Gondosan bezártam és zihálva a hajamba
túrtam. Összerezzentem, ahogy kikelve magából dörömbölni
kezdett. Folyamatosan hátráltam. Nem, nem, nem! Ilyen nincs!
– Menjen el! – kiáltottam ki remegő hangon, de makacsul
kitartott. Gyorsan magamra kaptam a farmerom és a pólóm.
Féltem, hogy bármelyik pillanatban rám törheti az ajtót és én
itt fogadom őt ruhátlanul. Kétségbeestem. Nem volt másik
kijárat. Lekuporodtam a földre és a térdem átölelve ringattam
magam. Most mihez kezdjek? Ekkor Samantha hangját
hallottam meg az ajtó túloldaláról. Füleltem, de többnyire csak
Reggie hangját hallottam, majd azt, ahogy Samantha ordibál:
– Mondja meg Vickynek, hogy habár ez volt a próbanapja,
ki van rúgva!
Hihetetlen dühöt éreztem, amikor Reggie újra nekiállt
rugdosni az ajtót. Lesz, ami lesz: indulatosan feltéptem azt.
– Mondja, magának teljesen elment az esze?! – üvöltöttem.
– Remélem, most boldog! Egyre lejjebb süllyedek, hogy
elkerüljem magát, mégis mindenhol rám talál. Ez már
zaklatás! Hagyjon már engem békén! – keltem ki magamból.
Nem szólt egy szót sem, csak megragadott, betolt a helyiségbe
és most ő forgatta el a kulcsot a zárban. Rám tört a pánik.
Össze vagyok vele zárva. Kelepcében vagyok. Menekülőút
után kutatott a szemem.
 – Innen most nem megyünk sehová, amíg nem tisztáztunk
néhány dolgot – süllyesztette a kulcsot a zsebébe, majd puha
léptekkel közeledett, mint egy kiéhezett ragadozó. A tekintete
is megváltozott, szikrákat szórt a méregtől és a vágytól.
Emberbőrbe bújt dühöngő vadállat karmaiba kerültem…
– Akárhová megyek vagy nézek, te mindenhol ott vagy –
fújtatott. – Szándékosan csinálod? – vont kérdőre. Csak annyi
telt tőlem, hogy megráztam a fejem.
Még hogy én? Ő van ott mindenhol!
Felhevülten szuszogott, nem tehettem mást, ahogy
közeledett, én úgy hátráltam. Végigfutott rajtam, hogy
mindent ott folytatunk, ahol abbahagytuk. Akkor is pont ez a
tűz lobogott a szemében. Féltem, hogy fékezhetetlen indulat
készteti majd arra, hogy gátlások nélkül nekem essen.
Felbőszítettem, ez kétségtelen. Az ádáz indulat pedig mindig
felülírja a józan értelmet. Mit akar tenni velem? Vajon nála hol
a határ? Vannak határok egyáltalán? Túl jól ismertem a
férfiakat, ha a farkuk irányította őket, bármire képesek voltak.
Nekitolattam a falnak. Vége. Ennyi volt. Nincs tovább. Elérte
az intim zónám, én pedig behunytam a szemem. Megéreztem,
ahogy a két kezével megtámaszkodik a vállam mellett a falon.
Csapdába ejtett.
– Próbára teszed az önuralmam – vallotta be. – Mit keresel
te egy ilyen helyen? Játszod nekem az elérhetetlen szűz
kislányt, miközben egy sztriptízbárban kelleted magad a
kiéhezett férfiaknak. Totál összezavarsz. Akármennyire
igyekszem is, képtelen vagyok kiigazodni rajtad – hajolt
vészesen közel. – Mondj csak egyetlen jó okot, hogy
uralkodjak magamon!
Felpillantottam a csodás barna szemeibe. Elképesztően
helyes volt és a tekintetében ellenállhatatlan fény csillant.
Lehetetlenség volt nem őt néznem. A kérdésére azonban nem
feleltem, hiszen mit is mondhattam volna. Az igazat
semmiképpen. Ő volt az első férfi az életemben, akinek a
szemében nemcsak vágyat, de a csatározásaink ellenére még
tiszteletet is felfedeztem. Nem akarom ezt elveszíteni. Észre
sem vettem, amikor a könnyeim lassan áttörték a gátat és
patakokban szántották az arcomat. Reggie a hüvelykujjával
törölgette le a reményvesztettségem ékes bizonyítékait.
Elkeseredésemben hangos zokogásban törtem ki, majd
engedtem a vigasz utáni késztetésnek és az ölelésébe vetettem
magam. A döbbenettől először megmerevedett, majd szorosan
a karjaiba zárt, úgy ringatott. Nyugalom és melegség járta át
az egész lényem. Az arcom a mellkasába temettem, a kezeim
pedig a hátán görcsösen markolták az ingét.
– Engedd, hogy segítsek! – csókolt a hajamba. – Adj esélyt,
hogy bizonyítsak! – kérlelt.
Harag gyulladt a lelkemben önmagam iránt, hiszen
megfogadtam, soha semmilyen körülmények között sem
mutatkozom gyöngének egyetlen férfi előtt sem, nem
mutatom, hogy sebezhető vagyok. Elemeltem a fejem és
ellépni készültem, de nem eresztett. Újra a mellkasára vont, az
állát megtámasztotta a fejemen, és ettől a gyengédségtől
csendes sírásban engedtem utat az érzelmeimnek.
– Megőrjítesz! Úgy rángatsz egy láthatatlan zsinóron, mint
egy bábot. Remekül manipulálsz – suttogta.
Elöntött az indulat és el akartam taszítani.
– Ha így érzi, mi az ördögért van még itt? – sziszegtem.
– Magam sem tudom – fogta meg a csuklómat, és mélyen a
szemembe nézett. Aztán feljebb siklott a tekintete és észrevette
a homlokomon a sérülést.
– Ki művelte ezt veled? – nyúlt az arcom után.
– Semmi köze hozzá – préseltem ki magamból, és
menekülőre fogtam.
 – Nem úgy van az. Ez így nagyon nincs rendjén. Ki mert
rád kezet emelni? – állta az utamat.
Felpillantottam rá és letaglózott a harag a tekintetében.
– Senki. Megbotlottam és bevertem – lódítottam.
– Hazugság! – háborodott fel.
– Szálljon már le rólam! – visítottam és újra a könnyek
marták a szemem. Mélyeket kellett lélegeznem, hogy
visszafojtsam őket. Összepréselte az ajkait, majd fel s alá járt-
kelt a szobában. Nem tudtam nem észrevenni a hezitálását.
Olyan képet vágott, mintha egy új operációs rendszert
installáltak volna a belső komputerén. Biztosra vettem, most
leromboltam a rólam épített eszményi képet. Ráébredt, hogy
én is csak ugyanolyan nő vagyok, mint az összes többi. Oda a
varázsom. Vajon mit látnék, ha az ő szűrőjén keresztül látnám
most magam?
– Rendben – fordult felém. – Szedd össze a cuccaid!
Hazaviszlek.
Ezzel most meglepett.
– Nincs szükségem kísérőre. Hazatalálok egyedül is –
húztam ki magam dacosan.
– Ez csak a látszat. Nem dőlök be ennek. Gyere! – intett a
kezével. Haboztam, de engedelmeskedtem. Az autójában ülve
mereven az útra koncentrált. Sokáig nem kezdeményezett
beszélgetést, már feladtam, a könnyeim törölgetve tekintettem
kifelé az ablakon.
– Ritkaság vagy te a nők között, Vicky.
Nem néztem rá, de magamon éreztem a pillantását.
Ritkaság? Ezek után?
– A legtöbb nőtársaddal ellentétben nem kapaszkodsz
illúziókba, nem esel az érzelmek csapdájába. Vesztemre.
Akkor mégis miért mérgeztél meg azzal a csókkal?
Megbolondítasz! Az a csók olyan édesen, andalítóan hatott
rám… Sokkal többet jelentett egy puszta csóknál. Olyan volt,
mint egy kóstoló. Néha elmerengek rajta, hogy olyan, mintha
kokaint szippantottam volna.
Kérdőn pillantottam felé.
– Nem mintha csinálnék ilyet – kezdett mentegetőzésbe –,
de ahogy megízleltelek, máris többet akartam. Azóta is
keservesen vágyom rád. Minden alkalommal, mikor velem
vagy, úgy érzem, beledöglök az önmegtartóztatásba.
Fogalmam sincs, miért, de ha négy-öt óránál többet vagyok
tőled távol, máris elemi erejű késztetést érzek, hogy
megkeresselek.
Én is ugyanígy éreztem, de ezt nem vallhattam be neki
nyíltan. Lesütöttem a tekintetem és a kezem tördeltem.
– Tanácstalan vagyok, hogy mégis mi a fészkes fenét
csináljak még, hogy komolyan vegyél – csapott a kormányra.
– Nagyon kiábrándító a gondolat, hogy te is a szőke hercegre
vársz, de hadd világosítsalak fel! Őszinte, előzékeny,
illedelmes férfi, aki ágyba viszi a reggelit, nem létezik! Ilyen
manapság már nincs! Mikor nyílik ki végre a szemed?
– A maga világában talán nincs, de az enyémben igenis
létezik. Nem tud maga semmit a női lélekről. Magánál
bármelyik másik pasi csak jobb lehet. A nők igenis értékelik a
lovagiasságot, de az komolyságot igényelne ugyebár… az
pedig igencsak távol áll magától – pusmogtam.
– Tudod, mi a közös a szerencsejátékban és a szerelemben?
A szemeimet forgattam. Na, pont erről beszélek. Neki az
egész élet egy nagy játék.
– A szerelmet egy beteges játékhoz hasonlítani megint csak
infantilis dolog – morogtam.
– Közel sem az. Gondolj csak bele! Hiszen mindkettő egy
taktikai lépésekkel teli stratégiai játék. Az ember játszik, nyer;
játszik, veszít, de ez nem rettenti el attól, hogy újra játsszon.
– A játék kockázat. Elég egyetlen rossz döntés és összedől a
kártyavár. Már nincs menekvés – sóhajtottam kiábrándultan.
– Hacsak nem jön valaki, aki kihúz a romok alól…
Elképedve pislogtam rá.
– És számomra maga lenne ez a megmentő? Kétlem. A
magafajta férfi csak saját magára és a farkára tud gondolni. A
gyengédség nem sokat számít az életében, azt hiszi, azzal
lejáratja magát, ha kedvesnek és gyengédnek mutatkozik?
– Most igazságtalan vagy!
Igaza van. Az vagyok. Az élet sem igazságos. Ha az lenne,
akkor most nem lennék ekkora pácban.
– Ha szeretnéd, egy komoly kapcsolat is működhetne
köztünk, csak meg kell próbálni. Időnként vállalni kell a
kockázatot – pillantott felém.
Jól hallottam? Elköteleződésről beszél? Elment az esze!
Megnyúlt az ábrázatom. Sokkot kaptam.
– De magánál ez a rizikófaktor százszor nagyobb, mint más
pasiknál. Ez kész öngyilkosság lenne a részemről – csúszott ki
a számon.
– Én is ezt gondolom rólad, mégis fejest ugranék érted
bármelyik pillanatban. Gondolkodtál már rajta, miért ilyen
intenzívek az érzéseink egymás iránt?
– Kérem, ne gyötörjön tovább! – akartam rövidre zárni.
Teljesen felkavart.
– Csak azért félsz, mert a lelked legmélyén rettegsz tőle,
hogy a szerelem bizonytalanná teheti a jövődet.
Szerelem? Valóban azt mondta, hogy szerelem?
Elképedt ábrázatom láttán folytatta.
 – Én legalább annyira félek, mint te, de érzem, hogy megéri
feltenni a téteket. Veszítettem már sokszor. Ahogy nyertem is.
– Mindkettőnek megvan a maga terhe. Az elsőé a fájdalom,
a másodiké a felelősség. Maga képtelen lenne a hűségre, én
pedig arra, hogy elviseljem a hűtlenségét – vallottam be
őszintén. – A pasiknál a vörös rúzs meg tűsarkú olyan
ajzószer, mint bikánál a vörös posztó. Nem látnak, nem
hallanak olyankor, csak a célra koncentrálnak.
– Férfi vagyok, nem tenyészbika, hogy a te példádnál
maradjak! – kérte ki magának a feltételezést. – Miért gondol
rólam ilyeneket? És ha csak azért éltem eddig ilyen életet,
mert én is rettegtem? Ha nem ismertem még olyan nőt, akiért
hajlandó lettem volna áldozatot hozni? Láttam a tálcán
kínálkozó lehetőségeket és megragadtam őket, hát nem erről
szól Las Vegas?
Ez védőbeszédnek elég gyenge.
– A végén még elhiteti velem, hogy amit maga tesz, az a
normális.
– Nem. Nem az, de az sem, amit te csinálsz. Mondd, mit
veszíthetsz?
Ezt komolyan kérdezi? Itt én bukhatok a legnagyobbat. A
szívemet. Ebbe a pasiba nem lehetett nem belehabarodni.
Uramisten, hiszen már most bele vagyok esve. Reggie
Reynolds egy pillantásával rombolta le a nehezen felépített
világomat. Ez a férfi maga a végzet.
– Ne akarja velem elhitetni, hogy alkalmas a monogámiára,
mert azt úgysem hiszem el. Fogadjunk, azt sem tudja, hány nőt
döngetett, mióta engem ismer – nyögtem ki. Nem gondoltam
végig a láncreakciót, amit ezzel elindítottam. – Még a nevükre
sem emlékszik.
– Talán jobban örülnél, ha emlékeznék? Nem jelentettek
semmit. De rád emlékszem, ahogy a nevedre is és minden
másra, ami veled kapcsolatot.
Akárcsak az apám. Én nem akarom ezt hallgatni egy életen
át, mint az anyám. Persze, nem jelentettek semmit. Ahogy én
sem fogok, ha megkapott.
– Reggie – fordultam felé. – Én alkalmatlan vagyok erre.
Kiábrándító lehet ezt hallani, de nekem nem azt jelenti a szex,
mint magának. Én nem csak egy jó orgazmusra vágyom.
– Én inkább úgy fogalmaznék, nem csak testi orgazmusra
vágysz. Fordítsuk le a dolgot. Azt állítod, nem vagyok különb,
mint bármelyik másik férfi. Ha ez igaz, akkor ugyanannyi az
esélyem, mint bárki másnak. Nem igaz?
Felhördültem.
– Azaz semmi – jelentettem ki.
– Miért vagy ilyen keserű?
– Maga meg miért ilyen kitartó? Mit lát bennem?
– Te egy nem mindennapi nő vagy.
Biztos ivott. Nem tudja, mit beszél.
– Ennek csak maga kerít ekkora feneket. Semmivel sem
vagyok jobb, mint a többi nő. Csak nézzen rám – mutattam
végig magamon, hogy vegye végre észre, mi vagyok
valójában.
– Nem azt mondtam, hogy jobb, csak azt, hogy nem
mindennapi, teljes lényeddel passzolsz hozzám.
Elkerekedett szemekkel vizsgáltam az arcát, kerestem a
jeleit, hogy csak szórakozik velem. Oh, ha tudná, nem azon
görcsölök, hogy ő méltó-e hozzám, hanem azon, hogy tudom,
én nem vagyok az hozzá. Ha ismerné a titkaim, megvetne és
még a lábát sem törölné belém. Ez a baj a múlttal: együtt kell
élni vele. Nem lehet csak úgy letenni a múltunk csomagjait
útközben, az mindig ott van velünk, akármilyen nehéz is,
cipelnünk kell.
 Közben leparkolt Sandra háza előtt.
– Nézd, Vicky – sóhajtott egy mélyet. – Hónapok óta egy
helyben toporgunk, ideje továbblépnünk. Hoztam egy nagyon
nehéz döntést.
Feszülten vártam, vajon mi fog kisülni ebből.
– Beleőrülök ebbe. Én ezt így, ilyen formában már nem
bírom tovább. Megveszek érted és a folytonos
visszautasításodtól. Félek, hogy lassan valami ostobaságot
teszek. Éppen ezért, most utoljára megkérdezem, hajlandó
vagy-e megfontolni az ajánlatom. Mondd csak, Vicky,
kezdhetnénk tiszta lappal, és randizhatnánk úgy, mint a többi
normális pár? Uh, basszus. Ha tudnád, milyen nehéz volt ezt
kinyögnöm.
Jé, Reggie Reynolds zavarban van. Ilyet sem látott még a
világ. Én is elképedtem.
– Ha igent mondasz, ígérem, nagyon fogok igyekezni, hogy
ne okozzak csalódást – tette hozzá.
– És ha nemet mondok?
– Akkor nem megyek többé a közeledbe, amíg te
másképpen nem szeretnéd.
Én egyiket sem akarom. Nem akarok a barátnője lenni, de
azt sem szeretném, ha nem láthatnám többé.
– Akkor ez azt jelenti, hogy most látom magát utoljára? –
nyeltem egy nagyot.
– Meg sem vagy hajlandó fontolni? – Az arca fájdalomról
és csalódottságról árulkodott.
– Nem lenne értelme. Nem én vagyok a magának való nő.
Képtelen lennék elviselni, hogy az életében az a nő legyek,
akit csak akkor keres, amikor magának jó, és aki épp alkalmas
lenne arra az esetre, ha maga egy kis törődésre vágyna. Nem
vagyok naiv. Én nem tudnám folyton megbocsátani a
baklövéseit, és nem volnék képes újra és újra jó képet vágni
ahhoz, mikor újra elszúrja. Nem vagyok az, aki csendben sír,
amikor az újabb merényleteivel megforgatja bennem a kést,
úgy, mintha önmagában a szúrás nem lett volna elég mély. A
végén mindketten csak megbánnánk. – Józan döntést akartam
hozni.
– Ez igazságtalan! – csattant fel. – Honnan tudhatnád, hogy
így lesz, ha bele sem vágunk?
– Mert maga minden jóakarata ellenére sem tud
megváltozni.
– De talán sikerülhetne, ha mellettem állnál és bíznál
bennem – próbálkozott rendületlenül. – Vicky, kérlek!
Legalább fontold meg!
Talán? Ha ezt a szót nem használta volna…
– Sajnálom – ráztam a fejem.
– Értem – sóhajtott és bólogatott. Az ajkait összepréselte.
Belém nyilallt az elkeseredettség. Mielőtt kiszálltam volna,
még egyszer felé fordultam. Bele kellett néznem még utoljára
a mély barna szemeibe. Engem is elfogott a szomorúság. A
kezeim közé fogtam az arcát, és áthajoltam hozzá.
– Isten veled, Reggie! – suttogtam, és a számmal lágyan
megérintettem az ajkát. Finoman kóstolgattam, de nem kaptam
bátorítást. Már éppen elhúzódtam volna, amikor magához vont
és elmélyítette a csókot. A csókjában minden benne volt, mint
egy érzéki szerelemi vallomás. Tüzesen falta az ajkaimat, én
pedig ugyanolyan szenvedéllyel viszonoztam. Egy pillanatra
elváltak az ajkaink és a szemébe néztem, letaglózott, amit
benne láttam. Perzselt, ezer fokon lángolt a tekintete.
Meggyulladtam tőle. Őrült módon tombolt bennem is a vágy.
Addig a pillanatig nem hittem a mindent felemésztő
szenvedélyben, de most már tudtam, létezik az a férfi, akivel
átélhetném azt. Újra az ajkaira tapadtam. Mélyen el akartam
raktározni ennek az utolsó csóknak az emlékét. Minden a feje
tetejére állt. Azt hittem, megfulladok, hihetetlen energiámba
került, hogy ne nyögjek fel. Mohó, kiéhezett csókká vált az
egész másodperceken belül. A legfélelmetesebb az volt, hogy
úgy ölelt, mint egy szerelmes férfi és nem úgy, mint egy
érdektelen szerető. Lihegve váltak szét az ajkaink.
– Isten veled, Vicky! – húzódott el tőlem.
Máris iszonyúan fájt a hiánya. Kiugrottam az autóból és
leküzdöttem az erős késztetést, hogy vessek rá még egy utolsó
pillantást. Beléptem az ajtón és be is csuktam magam mögött.
Mindent olyan kilátástalan. Kelly… és most még Reggie is.
Hogy lehetek képes iránta ilyen fokú vágyat érezni? Az én
utam nem a boldogsággal van kikövezve. Miért olyan nehéz?
Talán azért, mert a saját lécemet nekem kell átugrani, hiszen
én tettem olyan magasra. Ám az is lehet, hogy mélyebbre
süllyedtem, mint hittem. Ez az én saját, maximalista meccsem.
Amikor meghoztam a szabályokat, nem számoltam a szív
parancsával és a merész, tisztességtelen, de kitartó
játékosokkal, mint amilyen Reggie Reynolds.

Reggie
Fojtott matt

„Az embernek nem kell mindig jól járnia! Nem

kell mindig, minden helyzetből nyertesen
kikerülnie! Aki ezt a kényszert el tudja engedni,
az belsőleg nagyon szabad lesz.
Az élet hosszú, bele kell hogy férjenek
vereségek, összeomlások, újrakezdések. És
ennek során új aspektusai nyílnak meg a
dolgoknak, olyanok melyeket csak alulnézetből
lehet látni.”
(Mérei Ferenc)
Szenzációs! A saját csapdámba estem. Én magam alakítottam
úgy a helyzetet, hogy a saját kelepcémbe sétáltam. Innen már
csak egyfelé vezetett az út. Mindent kockára téve meg is
léptem azt és vesztettem. Dermedten bámultam a becsapódó
ajtóra. Gratulálok, Reggie! Első osztályú öngól! – ejtettem a
fejem többször is a kormányra. Őrült! Mégis mire számítottál?
Hogy viszonozza az érzelmeidet? Hogy ő is legalább annyira
vágyik rád, mint te rá? A mellkasomban erős szorítást
éreztem. Ennek bizony vége – ismertem be magamnak.
Kockáztattam és elbuktam. Csúnyán elbaltáztam ezzel az
ostoba, meggondolatlan lépéssel. Ezt képtelen vagyok
elfogadni – ugrottam ki az autóból és futottam az ajtóig. A
kétségbeesés elhatalmasodott bennem. Kopogtatásra emeltem
a kezem, de visszaejtettem, mert lelki szemeim előtt láttam a
könnyes tekintetét. Akkor döbbentem rá, értelmetlen. Nincs
több dobásom! Életemben először le kellett nyelnem a
vereséget. Vicky Sawyer egy igazi nő, aki nem dől be a magam
fajta pasasoknak. Uh, basszus – ejtettem a fejem az ajtó
lapjára. Nyüszíteni tudtam volna. Végigpörgettem magamban
az elmúlt hónapokat. Akkora egy seggfej voltam! A helyében
én sem álltam volna szóba magammal. Nekem végem. Habár
nekem nem sikerült mély benyomást gyakorolnom rá, neki
rám igen. Itt volt bennem legbelül és nem tudtam, hogyan
űzzem ki onnan.
Vicky volt a legcsodásabb nő, akivel csak találkoztam.
Sütött róla, hogy egy magányos, melegségre, törődésre vágyó,
sok rossz tapasztalattal rendelkező érző nő, aki pont ezért már
védekező és óvatos. Én idióta pedig folyamatosan ajtóstul
rontottam a házba. Nem csoda, hogy magasabbra húzta a
falakat. Vicky olyat várt el tőlem, amit eddig egyetlen nőnek
sem adtam meg. Megbecsülést! De vajon képes vagyok én
erre? Képes vagyok őszintén, önzetlenül szeretni? Képes
vagyok hinni abban, hogy létezik igazi szerelem valódi
tartalommal? Magam sem tudtam a kérdéseimre a választ.
Abban a pillanatban vált világossá számomra: sosem volt nála
esélyem. Amíg én magam ilyen bizonytalansággal küszködöm,
addig nem cáfolhatok rá a rólam alkotott képre. Ennek a
beismerése fájt. Minden hazugság volt, amivel idáig áltattam
magam. Ha időben felébredek, talán ez nem így végződik.
Most mihez kezdjek? Hogy mondhattam neki olyat, hogy nem
megyek soha többé a közelébe? Hiszen minden percben éget a
hiánya. Miért van az, hogy ennek a nőnek a közelében sosem
azt cselekszem, ami a logikus lenne? Már most bántam ezt az
egészet. Barom! Az, hogy állandóan be voltam zsongva tőle,
közel sem volt olyan elviselhetetlen, mint a gondolat, hogy
soha többé nem láthatom. Megtámaszkodtam az ajtón és
összepréselt ajkakkal erőt vettem magamon. Oké, Reggie. A
győzelem mindig a nyerni akarásról szól. Te pedig sikerre
születtél. Szedd össze magad és bizonyíts! De hol kezdhetném?
Tanácstalan voltam. Visszavonulót fújtam.
Másnap reggel még mindig ezen kattogtam. Egész éjjel
képtelen voltam lehunyni a szemem. Forgolódtam az
ágyamban. Ekkorát még nem hibáztam – ültem fel. Majd
szétvetett a kétségbeesett düh. Már nem tudtam, mi is az, ami
leginkább zavart. Az, hogy zátonyra futottam nála, vagy az,
hogy csalódást okoztam neki. Tulajdonképpen miért is érdekel
engem, hogy mit gondol rólam? – szorítottam a tarkómra
mindkét kezem. Kimásztam az ágyból és bágyadtan járkálni
kezdtem a szobában. Felkaptam a cigisdobozt a komódról és
az erkélyen gyorsan rá is gyújtottam. Már ébredezett a város.
Lehunyt szemmel vártam, hogy kissé megnyugszanak a
cigarettától az idegeim, de nem ez történt. Sőt! Vickyt láttam
magam előtt, ahogy ártatlannak tűnő tekintetével méreget,
ahogy rám sandít, ahogy az ajkába harap, hogy elfojtsa a
feltörő nevetését. Odavoltam csillogó zöld szemeiért, tökéletes
arcának minden vonásáért. Oh, hogy hányszor kalandoztak el
a gondolataim a kaszinóban, mikor előttem lépdelve kísért.
Most is előttem volt: érzéki, duzzadt ajka, kecsesen ringó
csípője, istenien formás feneke, hosszú combja. Magával
ragadott az emlék.
 Szinte ott állt előttem, a bárpultnak dőlt, ami kiemelte
kívánatos hátsóját. Az az érzésem támadt, hogy bármit
megtehetek vele. Igaz, csak gondolatban, így szorosan mögé
léptem és a csípőjéhez nyomtam az enyémet, hogy érezze,
mennyire kívánom és megőrülök érte. Nagyot sóhajtott és
hátrapillantott rám, lehunyta vágytól csillogó szemeit. Olyan
közel hajoltam hozzá, hogy az orrunk szinte összeért. Szemét
nem nyitotta ki, de mélyről jövő sóhaja jelezte, ő is vágyik rá,
hogy megcsókoljam, a száját édesen csücsörítette. Ezt látva
kicsit el is mosolyodtam. Ám mielőtt az ajkunk összeért volna,
egy lépést hátráltam, ő pedig szembefordult velem.
Fürkészően pillantott rám a szikrázó tekintetével, amiben
ugyanazt a tüzet láttam, ugyanazt a lángoló vágyat, amit ő is
felébresztett bennem. Habár tudtam, ez nem vezet sehová, a
képzeletem által tovább engedtem magam sodródni.
Akartam ezt a nőt mindennél jobban. Megőrjített, ahogy
kiemelte a Martinijéből az olívabogyót és szájába emelte.
Eszméletlen szexin csinálta. Sosem jöttem rá, hogy ez
szándékos, hogy kínozzon, vagy ösztönös cselekvés, ahogy
megnyalta ilyenkor a vadítóan kívánatos ajkát. Teljesen elvette
a maradék józan eszemet is. Most bármit megtehettem vele.
Vállát kérdőn felvonta, mire elkaptam a derekát és magamhoz
húztam. Vadul és szenvedélyesen tapadtam az ajkaira. Magam
elé fordítottam háttal. Lágy érintéssel a selymes haját a bal
vállára tűrtem és belecsókoltam a mámorítóan finom illatú
nyakába. Vállától az ujjaim hegyével végigsimítottam egészen
le a karján. Az őrülten szexi, testhez simuló fekete ruhájával
babráltam. Minden alkalommal, mikor megláttam ebben a
dögös dresszben, megmerevedtem. Tudtam, hogy nincs rajta
melltartó, ha lehúznám a ruhája pántját, egy szempillantás alatt
a földre hullna, és ott állna előttem egy szál észvesztően izgató
bugyiban. Az egész testem libabőrös lett, akadozva vettem a
levegőt, közben a formás popsiját erősen lökte az ölemhez.
Elég ebből! – tértem magamhoz. Ez a nő beférkőzött a bőröm
alá, hogy sanyargasson. Bárhová mentem, mindenütt ő várt
rám, bárhová néztem, csak őt láttam. Tényleg ilyen könnyen
feladom? – csaptam a korlátra. Törd a fejed, Reggie! Kerestem
a lehetőségeket a következő lépésre, de minden hiábavalónak
tűnt, nem jutott eszembe egyetlen épkézláb gondolat sem.
Elnyomtam a cigit, majd jobb híján elhatároztam, hogy
lemegyek az edzőterembe. Korán van még – állapítottam meg.
Akkor bevillant a legutóbbi váratlan találkozás Vickyvel.
Mégsem! Inkább lemegyek a parkba futni. Addig is
igyekeztem lefoglalni a gondolataimat. Mindenki előtt
felelőtlen hülye gyereknek tűnhettem ugyan, aki csak szórja a
pénzét, de nekem is megvolt a komoly üzleti oldalam. Nappal
engem is elárasztott a munka. Koncentrálnom kellett, fontos
volt, hogy a lehetőségekhez képest jó döntéseket hozzak.
Felcsaptam a laptopom tetejét és elmélyedtem az e-mailjeim
tömkelegében. Pár órával később meg kellett állapítanom,
hogy sikerült Vickyt egy rövid időre száműzni az elmémből. A
hajamba túrtam és felöltöztem. Elindultam futni. A liftből
kilépve a zenelejátszó fülesével babráltam, amikor
szembetalálkoztam Juke-kal.
– Hát te? Kivetett az ágy? – cukkolt szokás szerint.
– Szükségem van egy kis térre és magányra – vetettem oda.
– De ahogy látom, te le sem feküdtél – mértem végig a zilált
ruházatát. Nő társaságában töltötte az éjszakát, le sem
tagadhatta. Egy pillanatra elfogott a féltékenység. A képén
idétlen vigyor terült el.
– Hát, ami azt illeti, jó kis éjszakám volt. Neked is egy nő
kellene, aki feledteti veled azt a kis nőcskét a kaszinóból.
Kösz! Már éppen sikerült egy röpke pillanatra
megszabadulnom tőle.
– Most mennem kell, később találkozunk – indultam
tovább, hogy ne is kelljen többet beszélnünk erről.
A parkban elszabadultam, és habár nem ez volt rám a
jellemző, már az első mérföldekbe beleadtam minden
elkeseredésemet. A futás számomra nem jelentett mást, mint a
szabadság és a nyugalom érzésének újraértelmezését. Csak a
belső hang diktált. Ha szóba került a futás, a legtöbb ember
nem értette, mi a jó abban, ha az egyik lábamat a másik után
rakom, és közben lihegek. Nem is magyarázkodtam sokat, azt
érezni, élvezni kell. Hamar rákaptam a futásra, nagyon
nehezen tudnék leszokni róla, mert nálam ez függőséget
okozott, méghozzá olyat, hogy egyre többet és többet akartam
belőle. Futás közben kiszellőztethetem a fejem,
megtisztíthattam a gondolataimat, levezethetem a napi
feszültséget. Élveztem, ahogy a zene ütemére érte az aszfaltot
a lábam. És végre bekövetkezett a katartikus élmény, megvolt
a tökéletes állapot, a tökéletes tempó, ki tudtam volna futni a
világból. Kiürült az agyam és gőzöm sincs, mennyi ideje
nyomhattam már, mikor történt velem valami, amit még most
sem értek. A lábam félúton elakadt a lépésben, a körülöttem
lévők is megmerevedtek egy pillanatra. Elvesztettem az
egyensúlyom és nem sok hiányzott, hogy elterüljek a
futópályán. Levegőért kapkodtam, ahogy megtámaszkodtam
az egyik vastag fa törzsébe. Lüktetett bennem az adrenalin,
mialatt alig kaptam levegőt. Pár perccel később tudtam csak
összeszedni magam. Mialatt igyekeztem erőt venni a remegő
tagjaimon, a közelben lévő tisztást pásztáztam a
tekintetemmel. Egy fiatal srácokból álló kis baseballcsapaton
akadt meg a tekintetem. Régen én is mennyit játszottam. De jó
is volt! A srácok egyetlen árnyasabb gesztenyefa alá gyűltek
tanácskozni, majd megindultak és játékra készen
elhelyezkedtek. Az ütőre koncentráltam, majd hirtelen
ledermedtem. Az ott Vicky? Neeem! Csak képzelődöm. Ez már
beteges! Te atyaég, tényleg nem vagyok komplett, mindenhol őt
látom. A földre szegeztem a tekintetem, hogy elmúljon az
enyhe szédülés és hogy kijózanodjak. Újra a tisztásra és az
ütőjátékosra pillantottam. Azt hittem, elájulok. Ez tényleg
Vicky! Mit csinál itt? Baseballszerelés és csibészesen
hátrafordított baseballsapka volt a fején. Magával ragadott az a
természetesség, ami sugárzott belőle. A többieknek lelkesen
magyarázott valamit. Hevesen mutogatott, majd pozícióba
helyezkedett és a tekintetét a dobójátékoséba fúrta.
Összerándult tőle a gyomrom. Szegény kölyök! Szerintem azt
sem tudja, hol van. Így koncentráljon az ember.
Nem kezdő volt, az látszott. Elnéztem kettőjük néma
párbaját. Oh, ha rám így nézne… Hosszan farkasszemet néztek
egymással. Ez a játék alapvetően a dobó- és az ütőjátékos közt
zajlik, többek közt ezért is érdekes ez a sport: nem csupán
csapatjáték, egyéni is a baseball! Vickyről már jól tudtam,
hogy egyéniben remekül teljesít, de most lenyűgözött,
ahogyan irányította a többieket.
Felmértem a terepet. Minden esetben a védekező csapat
dob, míg a támadó csapata üt. Most Vicky volt a támadó. Ez
tetszett. Lazán a fának támaszkodtam és elmerültem a
látványában. Az elkapó Vicky mögött a hazai bázisra guggolt,
és szemtelenül végigmérte őt. Ettől ökölbe szorult a kezem.
Méregeti. A francba! Vickyt azonban nem lehetett zavarba
hozni.
A dobó körözött a karjával. Bemelegített. Ne hagyd magad,
Vicky! – szurkoltam neki. A dobónak olyan dobást kellett
megeresztenie Vicky felé, hogy ő azt képtelen legyen elütni.
Mélyen egymás tekintetébe merülten vártak, majd a dobó
kacér kacsintás kíséretében meglódította a labdát. Minden
idegszálam megfeszült. Gyerünk, Vicky! Mutasd meg neki! –
drukkoltam.
A labda hihetetlen sebességgel elszabadult. A legtöbb
emberből rémületet váltott volna ki az arca felé irdatlan
sebességgel közelítő labda, de nem az én kis harcosomból.
Izgalmamban előrébb dőltem, Vicky pedig erősen
koncentrálva lódította az ütőjét és csatt… iszonyatos erővel
találta el a száguldó baseball-labdát. Szemmel követtem a
labda röppályáját és elégedetten nyugtáztam, hogy Vicky a
pályán belül, de a palánkon túl ütötte azt, ahol a védekező
csapat tagjai nem tudták már megkaparintani. Nem csoda,
hogy teljesen felbolydult tőle az egész pálya. Szívem hölgye
pedig diadalittasan végigszaladt a pályán, mind a három
bázisponton, egészen a hazai bázisig, így pontot szerezve a
csapatának. Lelkesen csapkodtak egymás tenyerébe. Széles
mosoly terült el az arcomon, büszkeséget éreztem. Az én
csajom… lehetne – komorodtam el.
Vicky egy ásványvizes palack után nyúlt, majd hosszan
kortyolt belőle és akkor megakadt a tekintete rajtam.
Lebuktam. Lehervadt az arcáról a mosoly. Hosszan néztük
egymást, nem tudtam, mit kellene tennem. Megígértem neki –
ismételgettem magamban. Megígérted neki, hogy nem mész a
közelébe – figyelmeztettem magam, mert kezdett erőt venni
rajtam a vágy, hogy odamenjek hozzá. Lehajolt és a
telefonjával vacakolt, az én mobilom pedig rezegni kezdett.

Maga most engem kukkol?

Felkacagtam. Gyorsan bepötyögtem a választ:

Csak futni voltam.

Elolvasta, a fejét rázta és felém pillantott.

Nincs kedve csatlakozni?

– érkezett az újabb üzenet. Meglepetten kaptam fel a
tekintetem. Döbbenten és kérdőn néztem őt. Ez most komoly?

Megígértem, hogy nem megyek a közeledbe

– írtam sietősen.

Hacsak másképpen nem szeretném.

Csípőre vágta a kezét és kihívóan fürkészett. Földbe
gyökerezett lábakkal néztem, és nem akartam hinni a
szememnek.
 Meggondoltad magad?
– reménykedtem.
Lehet, hogy még sincs veszve minden.

Emlékeztetném rá, hogy nem én teremtettem

ezt az ostoba helyzetet, hanem maga.
Milyen válasz ez? Majd kiugrott a szívem a helyéről.

Úgy tűnik, ha akarnálak, sem tudnálak elkerülni. Folyton

ott vagy mindenhol
– írtam a telefonomba, miközben hatalmasat sóhajtottam.

Akkor most idejön, vagy jobban élvezi a

kémkedést és annak a vacaknak a
nyomkodását?
Elnevettem magam és már indultam felé, amikor
megcsörrent a mobil a kezemben. Az anyám volt az. Jaj, csak
ne most! Hosszan hezitáltam, mitévő legyek, de mégis
felvettem.
– Kisfiam… – Alig értettem, mit mond.
– Mama, jól vagy? – szorult össze a mellkasom.
– Nem – felelte artikulálatlanul.
Részeg! – nyeltem egy nagyot.
– Nagyon nem – zokogta.
Már hónapok óta tiszta volt, elképzelni sem tudtam, mi
történhetett, hogy újra az alkoholba menekült.
– Hol vagy most? Azonnal érted megyek – rémültem meg.
Bediktálta a címet, és mikor leraktam, újra Vickyre
pillantottam, aki kíváncsi szemekkel mustrált. A telefonra
mutogattam és igyekeztem úgy kiejteni a szavakat, hogy
leolvashassa a számról:
 – Mennem kell! – Bólintott, feltartotta a hüvelykujját, hogy
megértette, búcsúzóul intett, majd újra visszaszaladt a
társaihoz. A fene vinné el! Futottam vissza én is, ahogy csak
bírtam. Ezt nem hiszem el! Tálcán kínálta magát a nagy
lehetőség, de a véletlen közbeszólt. Kihagytam életem ziccerét.
Komolyan, most miért? Ezzel büntet a sors – állapítottam meg.
Erős késztetést éreztem, hogy mindennek hátat fordítsak és
visszafussak hozzá, de a lelkiismeretem nem engedte. Az
anyámnak szüksége van rám! Másra nem számíthat. Elfogott
az aggodalom. Vajon mi történhetett, hogy ilyen hosszú idő
után újra a pohár fenekére nézett?
A szállodánál felvettem az autóm kulcsait és a gázba
tapostam. Jaj, anya! Pedig olyan jól bírta. Hosszú ideje egy
kortyot sem ivott. Berohantam a szórakozóhelyre, ahol
elmondása szerint tartózkodott. Megtorpantam és a teret
pásztáztam. Hamar meg is találtam, ahogy a bárpultot
támasztotta. Istenem! Nincs baja – sóhajtottam, és sietősen
felé indultam.
– Anya… – aggodalmasan mértem végig. Alaposan el volt
ázva.
– Reggie – emelte rám könnyáztatta szemét.
– Mi történt? – karoltam át. A mellkasomba fúrta az arcát és
fájdalmas zokogásban tört ki.
– Az egész életemet elszúrtam! – nyekeregte. – Rossz
feleség és még rosszabb anya vagyok – bömbölte.
– Ez nem igaz! Te is tudod – simogattam a hátát. Nem
értettem, mitől borulhatott ki ennyire. Az elvonót is sikeresen
végigcsinálta, jó ideje teljesen tiszta volt. Már kezdtem
megnyugodni. Belém hasított, mi lesz, ha minden kezdődik
elölről. Jézusom! Csak azt ne!
– De igen – hüppögte.
– Honnan jött ez most neked? – ringattam.
 – Találkoztam Dylannel – szipogott. Megmerevedtem. Az
öcsém!
– Mit mondott neked? – toltam el, hogy a szemébe
nézhessek. Dylan pont úgy, mint az apám, soha nem tisztelte
anyát.
– Semmi olyat, ami ne lenne igaz – hunyta le hosszan a
szemét. Hihetetlen indulatba jöttem. Szétvetett az düh.
Felelőtlen, meggondolatlan kis tacskó!
– Gyere, mama! Hazaviszlek – tereltem ki a bárból.
Besegítettem az autómba, ahol aztán el is bóbiskolt.
Keveredett bennem a harag, amit azért éreztem, mert
megígérte nekem, hogy többé nem iszik, és a szánalom, hiszen
egyikünk sem könnyítette meg a dolgát. Én sem figyeltem rá
az utóbbi időben.
Menet közben felhívtam Juke-ot, hogy jöjjön le és segítsen
felvinni az anyámat a lakosztályba, majd oldalra sandítottam
és hosszan rajta felejtettem a szemem. Eszembe jutott Vicky.
Ő is attól félt, hogy tönkretenném őt, mint az apám az
anyámat. Mélyeket lélegeztem. Mi van, ha igaza van és nem
esett messze az alma a fájától? De vajon tudnék-e tiszta
szívből tisztelni, szeretni egy nőt? Lemondanék-e róla annak
érdekében, hogy megvédjem őt önmagamtól? Az apámnak
nem sikerült. Alattomos és önző alak. Pont, mint a fiai.
Vezetés közben a karommal gondterhelten a fejem
támasztottam. Vickynek igaza van! Mindenben igaza van velem
kapcsolatban. Az ő érdekében kellene őt elfelejtenem…
Mikor megérkeztünk a Bellagio kaszinó elé, intettem a
parkolófiúnak. Átadtam a kulcsokat, majd kisegítettem az
anyámat az autóból. Juke már ott várt, ketten támogattuk fel a
szobámig.
– Azt hittem, már nem iszik – ácsorgott mögöttem, amíg
befektettem az anyám az ágyba.
– Úgy is volt – jött tőlem a kurta válasz.
 – Akkor most mégis mi a franc történt? – értetlenkedett ő is.
– Erre volnék én is nagyon kíváncsi. – Felugrottam az
ágyról, majd a telefonom után kutakodtam. Most megkapja
tőlem! Tárcsáztam az öcsém számát. Hamar fel is vette.
– Mit mondtál neki? – vágtam a közepébe.
– Szia, bátyó! Nem értelek. Kinek mit mondtam? – játszotta
az ártatlant.
– Az anyánknak, te barom! – ordítottam a készülékbe.
– Csak nem bepiált? Én mindig mondtam, hogy gyenge.
Nem viseli el az igazságot.
– Mi tettél vele? – szűrtem ki a fogaim közt.
– Nem én voltam, ő tette saját magával. Ismét csak
bebizonyította, milyen puhány és életképtelen.
– Egy szemétláda vagy! Mit csináltál vele? – ismételtem
ingerülten.
– Jaj, Reggie, vedd észre, nem a jó oldalon állsz. Egyedül
maradtál a harcban. Nem nyerhetsz!
Hát erről szól ez az egész. Szándékosan csinálta, hogy
bebizonyítsa nekem, jobb nálam. Elöntött az indulat.
– Akkor nyomlak le, amikor csak akarlak! És tudod, miért,
Dylan? Mert jobb vagyok nálad! Sokkal jobb – préseltem ki a
szavakat a számból.
– Bizonyítsd be! Mit szólnál egy utolsó párbajhoz?
Dühből cselekedtem, nem fontoltam meg, hová vezethet ez
az egész. Egyetlen dolog mozgatott: vissza kellett vágnom
neki. Móresre kellett tanítanom.
– Legyen! Mi a tét?
Juke felém kapta rémült tekintetét és megrázta a fejét.
Figyelmeztetett, hogy életem legnagyobb hibáját készülök
elkövetni. A szememmel intettem neki, hogy rá ne kezdjen,
mert felesleges.
– Ha én nyerek, akkor visszajössz és nekem fogsz dolgozni
– közölte olyan gyűlölettel, hogy kirázott a hideg.
Ebbe épelméjű ember nem egyezett volna bele, de én most
nem voltam a magam ura.
– És ha én nyerek? – húztam ki magam.
– Az nem történhet meg – nevette el magát.
Tudtam, hogy minden létező eszközzel akadályozni fog
majd.
– Nyomorult kis féreg lettél – csúszott ki a számon. –
Tisztességes küzdelmet akarok. Ha csalsz, a megállapodás
érvénytelen és befejeztem.
– Legyen! Végül is nincs mitől tartanom. Már kijöttél a
gyakorlatból.
Elengedtem a fülem mellett.
– Feladat?
– Egy hónap alatt a legtöbb pénzt összegyűjteni az
apánknak. Itt áll mellettem. Mindent hall.
Gyorsan cikáztak a gondolataim. Ezek összefogtak ellenem.
Ebből nem mászok ki.
– Kettő. Két hónap.
– Csak nem berezeltél? – kacagott.
– Te magad mondtad, kijöttem a gyakorlatból. Nos? –
Hosszú hallgatás következett. Sejtettem, hogy megvitatják a
dolgot.
– Csak nem betojtál, öcsi? – cukkoltam. – Ha olyan nagy
mellényed van, akkor nem mindegy, hogy egy vagy két
hónap? – unszoltam. Mindenképpen időt kellett nyernem.
 – Oké. Két hónap. – A hangsúlya veszedelmesen fenyegető
volt.
– Akkor ettől a perctől indulhat is a mérkőzés. Ideadod
apát? – tettem hozzá. Rövid szünet után felismertem a szigorú,
kimért hangját:
– Mondd!
– Nagyon drágán meg fogtok fizetni azért, amit anyával
tettetek. Nagy hibát követtél el, hogy rajta keresztül
provokáltatok.
– Csak nem felébresztettük az alvó oroszlánt? –
gúnyolódott.
– Őt nem kellett volna belekeverned.
– Dehogyisnem! Mással nem tudtam hatni rád – vallotta be.
Rossz volt ezt hallani, még ha az első perctől nyilvánvaló is
volt számomra. Ez az egész egy nagy terv része volt, az apám
csodás agyszüleménye, aminek anyám csak az eszköze volt.
– Felállítok a már meglévő szabályaid mellé egy újabbat.
Anyát kihagyjátok az egészből! Ha csak a közelébe mentek,
vagy bármilyen módon hatást gyakoroltok rá, én kiszálltam.
Befejeztem. Érvényét veszti a megállapodás – ziháltam és
rázott a hideg a bennem felgyülemlett feszültségtől.
– Ámen – felelte. – Akkor két hónap. Most majd kiderül,
tényleg az én fiam vagy-e – morogta.
– Nem gondoltam, hogy ezt bizonyítanom kellene, de bár ne
lennék az – vallottam be és kinyomtam a telefont.
– Ugye most nem az van, amire gondolok? – bámult rám
Juke.
Az anyám felé pillantottam, aki még mindig aludt.
– Amíg ezt a meccset le nem játsszuk, addig nem szállnak le
rólam. Minden létező eszközzel meg fogják keseríteni az
életem. Senki nem lesz biztonságban, aki fontos nekem.
 – De mi lesz, ha veszítesz?
– Az nem történhet meg. Segítened kell!
– Tudod, hogy melletted állok – veregetett vállba.
Mikor egyedül maradtam, elnéztem az alvó anyámat és újra
Vicky emléke kísértett meg. Hosszan dilemmáztam, de mégis
csak írtam neki egy üzenetet.

Sajnálom, hogy el kellett rohannom.

Nem úgy volt, hogy távol tartja magát tőlem és

nem keres?
– élcelődött.

Ha azt nézzük, nem szegtem szabályt. Fájón messze

érezlek
– küldtem el, de ahogy rányomtam a gombra, már meg is
bántam. Hangosan fújtam ki a levegőt. Percről percre
hevesebben vert a szívem, ahogy a készüléket bámultam a
válaszra várva, de az csak nem jött. Hátravetettem magam a
kanapén és a kezem az arcomra szorítottam. Mikor újra a
mobilra szegeztem a tekintetem, épp felvillant a kijelző.

Úgy tűnik, a sors nekünk más utat jelölt ki.

Minden úgy történik, ahogy történnie kell.
Ez meg milyen hülyeség? Minden úgy történik, ahogy mi
akarjuk. A sorsom én irányítom!

Ezt hogy kellene értenem? Mondjak le rólad?

– gépeltem be.

Nem. Én sosem voltam a magáé, Mr. Reynolds,

így nem is veszíthet el. Olyan mások vagyunk.
Talán majd egy másik életben.
 Baromság! Lüktetett bennem minden egyes szó. Másik élet?
Ennél lehetetlenebb időpontot nem is adhatott volna.

Én ezt az életem akarom élni. Most. Veled

– kockáztattam.

Sajnálom. Ez nekem nem megy. Isten vele!

– érkezett az újabb sms. Pánikba estem.

Ez nem lehet csak ennyi. A vonzalom, ami kettőnk között

van, ennél sokkal erősebb. Tudom, hogy te is érzed.
Hosszú percekig nem érkezett válasz. Idegességemben
kimentem az erkélyre és rágyújtottam, majd újabb üzenetet
írtam.

Vicky, kérlek!
Egy nőnek sem könyörögtem még ennyit. A készüléket
makacsul hidegen hagyta, hogy visszajelzést várok. Csak egy
üzenetet. Csak egy halvány reménysugarat. Vicky azonban
nem írt. Részéről ez az egész befejezettnek minősült. Egy
világ omlott össze bennem. A reményvesztettségtől fel-alá
járkáltam. Olyan voltam, mint egy sarokba szorított vad.
Mindenki a bukásomat várta, Vicky pedig hátat fordított.
Mégsem volt időm az önsajnálatra. Kemény küzdelem állt
előttem.

Vicky
Vakjátszma

„Egész életemben helyesen cselekedtem,

tudtam, mi a különbség jó és rossz között,
harcoltam a gonosz ellen. (…) Aztán hirtelen
azt láttam, hogy a gonosz nem olyan gonosz,
 azok pedig, akiket jónak hittem, valójában
rosszak. Elvesztettem önmagam és most újra
meg kell találnom. De most össze kell szednem
magam, meg kell találnom a helyem ebben az
őrült világban.”
(Larissa Ione)
– Szerintem állati jók voltunk. Remekül játszol, Vicky! –
lelkendezett Sandra hazafelé úton a parkban történt kis
mérkőzés után.
– Igen. Úgy tűnik, olyan ez, mint a biciklizés. Nem lehet
elfelejteni.
Lélekben azonban nem ott jártam. Reggie-t láttam, ahogy
ott áll a fának dőlve és engem figyel. Azt hittem, megáll a
szívem, amikor megpillantottam. Istenem, beleremeg a lábam
a csókja emlékébe is. Tanácstalan voltam őt illetően.
Megmagyarázhatatlan okból szomorúság telepedett rám, ha
belegondoltam, nem találkozunk többé.
– Köszönöm, hogy nem mondtál nemet, annak ellenére, ami
most történik – eszméltem Sandra hangjára. – Tudom, milyen
önző dolog volt tőlem, hogy elrángattalak, miközben azon
töprengtél, hogyan szedd össze a pénzt.
– Ugyan már! Örülök, ha segíthettem. Nekem is jót tett.
Úgyis kifogytam az ötletekből. Reméltem, eszembe jut majd
valami használható ötlet, egy megoldás. A bank is
visszautasította a hitelkérelmet. Nem tudom, mi lesz. Most
kicsit felfrissültem és lehiggadtam, és legalább ebben a pár
órában nem akarok most a szerencsétlenségemmel foglalkozni.
– Nem egyszerű ezekkel a fiúkkal – biccentett Sandra a
srácok felé. – Azért büszke vagyok, hogy megmutattuk nekik,
milyen kemény fából faragtak bennünket.
Jó volt Sandrát boldognak látni. Mióta ebben a
gimnáziumban tanított, igencsak lestrapálták őt a diákjai. Nem
tudta kivívni a tiszteletet, amelyet most határozottan sikerült.
Repesett a boldogságtól.
– Láttam a szépfiút. Nagyon elmélyültetek egymásban –
bökött játékosan oldalba.
– Az a férfi nekem örök talány marad – méláztam el rajta.
– Fejtsd meg őt! Ne rettegj ennyire! – biztatott.
– Őt egy nő sem fogja magáénak tudni. Ő egy igazi fejtörő.
Egy misztikum. Egy ördögi kísértés.
– Hűha! Valaki itt rendesen beleesett egy szívtipróba –
húzott tovább.
– Én soha nem voltam és nem is leszek szerelmes –
közöltem kiábrándultan.
– Ki kellene próbálnod. Nem olyan borzalmas ám.
– Micsoda? Egy rózsaszín felhőn lebegni és hazugságban
élni? Nem észrevenni, hogy ez csak egy álmokkal teli lufi, ami
egyszer kipukkad? Hinni, bízni, remélni, hogy aztán csalódás,
fájdalom és kín tépje szét a lelkem? Úgyis csak kiábrándulnék
belőle. Túlságosan realista vagyok.
– Így sosem leszel boldog. Hiszen meg sem próbálod.
Ekkor a házunk előtt egy fekete terepjáróra lettem
figyelmes.
– Sandra, légy szíves ne kérdezz semmit, csak menj be a
házba – utasítottam.
– Miért, mi történt? – nézett rám rémült tekintettel.
– Még semmi – feleltem és az autó irányába indultam. –
Csak menj! – intettem a fejemmel.
Mikor megálltam az autó mellett, lehúzódott a sötétített
ablaküveg és az általam már jól ismert középkorú férfi
pillantott rám.
 – Hogy halad, szépségem? A húgocskája már nagyon
türelmetlen.
– Ha arra kíváncsi: meglesz a pénz – préseltem ki
magamból.
– Ha nem, majd más eszközökkel keresitek meg nekem –
mért végig.
Az ki van zárva. Én még egyszer biztos nem. A húgom
pedig nem keveredhet ebbe a világba. Soha! Ezt
megfogadtam.
– Inkább a halál. – Undorral és gyűlölettel néztem rá.
Felfordult tőle a gyomrom.
– Lesz még alkalmad eldönteni. Felavatlak majd, mielőtt
hozzálátsz. – Érdes, gonosz nevetésétől kirázott a hideg.
Mielőtt bármit kérdezhettem volna Kelly hogylétéről, szó
nélkül felhúzta az ablakot, és az autó már indult is.
Megtépázott idegekkel léptem a lakásba.
– Hazaköltözöm – közöltem hirtelen.
– De miért? Nem érzed itt jól magad? – rökönyödött meg
Sandra.
– De igen, csak miután így is, úgy is megtalálnak, nincs sok
értelme itt maradni.
Emellett a legkevésbé sem akartam, hogy ő is
belekeveredjen. Szerettem volna megóvni őt. Nem volt
kedvem magyarázkodni, a zuhanyzóba menekültem. Hosszú,
forró zuhany után pillantottam meg magam a tükörben. A
párától alig láttam az arcomat. Elmerengtem a sorsomon,
miközben lerogytam az ágyam szélére. Ekkor villant fel a
telefonom kijelzője.

Sajnálom, hogy el kellett rohannom

– érkezett az üzenet Reggie-től.
 Akkor ezek szerint tényleg dolga volt.

Nem úgy volt, hogy távol tartja magát tőlem és nem

keres?
– piszkálódtam.

Ha azt nézzük, nem szegtem szabályt. Fájón

messze érezlek
– érkezett a válasza. Hosszan bámultam a készüléket és az
utolsó mondatot többször is elolvastam. Fájón messze, ami a
távolság leküzdésével sem lesz közelebb. Pedig milyen jó
lenne elmerülni egy kicsit ebben az álomvilágban. Élvezni a
csókjait, az ölelését… beleélni magam, hogy mindez nekem is
megadatik, miközben tudom, hogy lehetetlen. Ha tudná,
milyen nő vagyok valójában, megvetéssel nézne rám. Nem
kockáztathatok.

Úgy tűnik, a sors nekünk más utat jelölt ki. Minden úgy
történik, ahogy történnie kell
– gépeltem be lemondóan.

Ezt hogy kellene értenem? Mondjak le rólad?

– érkezett sietősen a válasz.
Már megint ez a birtoklási mánia! Elsőre kissé
felmérgesített, de aztán elárasztott az érzés, hogy milyen
lenne, ha az övé lennék. Beleborzongtam a gondolatba.

Nem. Én sosem voltam a magáé, Mr. Reynolds, így nem

is veszíthet el. Olyan mások vagyunk. Talán majd egy
másik életben.
Ezt az életemet én már elszúrtam. Semmi esélyem.

Én ezt az életem akarom élni. Most. Veled

– jelezte az újabb üzenetet a készülék.
 Én is! – viaskodtam magammal.

Sajnálom. Ez nekem nem megy. Isten vele!

– pötyögtem be gyorsan, és ledobtam a készüléket az
asztalra, de ő nem adta fel.

Ez nem lehet csak ennyi. A vonzalom, ami

kettőnk között van, ennél sokkal erősebb.
Tudom, hogy te is érzed.
Persze hogy érzem, ezért tartom távol magam tőled! Túl
veszélyes vagy! Elég volt a sejtelmes hanghordozása, a bódító
illata, kihívó pillantása, csábító mosolya, félreérthetetlen
mozdulata és a vágyaim máris sebességet váltottak. Képes
voltam teljesen ráhangolódni, hiába értettem az üzenetét,
mégis felébredt bennem is a sóvárgás. A sármja, a humora és
az érzékiség tökéletes keveréke egy halálos koktél volt nekem.
Elállt tőle a lélegzetem. Mi lenne ha… Áh, mi nem jut
eszembe. Túl kockázatos lenne… – méláztam el. Felelet helyett
a telefont a kijelzőjével lefelé tettem az asztalra. Nem akartam
róla tudomást venni. Pár perccel később már felöltözve ültem
az ágyon, amikor Sandra jelent meg az ajtómban.
– Hogy állsz a pénz összeszedésével? – érdeklődött az
ajtófélfának támaszkodva.
– Sehogy. Ha ez olyan egyszerű lenne, akkor már rég
milliomos lennék.
– Azt hiszem, tudom, mi lenne a megoldás – közölte teljes
higgadtsággal.
– Hallgatlak – pillantottam felé.
– A lovagod. – Kérdőn vontam fel a szemöldököm. –
Reynolds.
A szemeimet forgattam és hátat fordítottam neki.
 – Hallgass meg! – lépett beljebb a helyiségbe. – Az a pasi
totál odavan érted. Bármennyit megadna, ha… – De nem
fejezte be a mondatot. Ingerülten fordultam szembe vele.
– Ugye most nem arra akarsz célozni, amire gondolok? –
csattantam fel.
– Miért ne? – tárta szét a kezeit. – Ez a legjobb megoldás.
– Én soha többé nem csinálom. Megesküdtem magamnak.
Soha! – emeltem fel a hangom.
– Inkább kockáztatod a húgod és a saját életedet. Ez
egyszeri alkalom lenne, ráadásul tetszik is neked a fickó, de ha
nem lesz meg a pénz, ki tudja, mi történik majd. Lépj túl a
büszkeségeden! Egyébként is, szerintem még élveznéd is.
Hiába próbálod titkolni, látom, hogy te is odavagy érte.
– Nem számít. Mi már befejeztük. Nem találkozunk többé –
rogytam az ágyra. Mellém telepedett, majd felém nyújtotta a
telefonom, amelynek a kijelzőjén ott állt az utolsó üzenet
Reggie-től:

Vicky, kérlek!
Lehunytam a szemem, mert éreztem, hogy szédülök.
– Azt állítod, hogy ez a pasi az a fajta, aki csupán egyetlen
éjszakát akar. Kösd össze a kellemest a hasznossal! Te is
akarod, ne tagadd! Miért érdekel téged, hogy mit gondol rólad,
ha úgyis csak egy leszel neki a sok közül? Légy az a józan
Vicky, aki mindig is szoktál lenni! Köss előnyös üzletet!
Mikor a szemébe néztem, folytatta:
– Ne adj most választ! Gondolkodj rajta! Csak ne túl sokáig,
mert kicsúszol az időből. Gyorsan telnek a napok. Nem kell
túlspilázni a dolgot, csak azt kell eldöntened, jelent-e neked
annyit Kelly, hogy ekkora áldozatot hozz érte?
Csendben hallgattam és emésztettem. Lelkem mélyén biztos
voltam benne, ha nem Reynoldsról lenne szó, már meghoztam
volna ezt a döntést, de ez a férfi vonzalmat váltott ki belőlem.
Féltem. Sőt, rettegtem. De Sandrának is igaza van! Nem
játszhatom tovább a megközelíthetetlen hercegnőt. Nem
tehetek úgy, mintha lenne méltóságom. Hiszen már rég elvették
tőlem… vagy sosem volt. Az pedig nem is lehetett kérdés,
hogy a húgomért bármit megtettem volna.
Másnapra meghoztam végre életem egyik legnehezebb
döntését. Nem tehettem mást. Az életünk volt a tét. Felhívtam
Reggie-t, de csak a hangposta válaszolt. Már kezdtem aggódni,
és ahelyett, hogy feladtam volna, egyre sűrűbben hívtam.
Remélem, nem esett baja. Remegtem az aggodalomtól, mert
bevillant az öccse gonosz tekintete. Járkáltam a szobámban fel
s alá, miközben újra és újra hívtam, aztán egyszer csak végre
kapcsolt a telefon és valaki beleszólt.
– Igen, tessék – kimért férfihang válaszolt. Hirtelen nem jött
ki hang a torkomon. – Halló, van ott valaki? – kérdezte.
Rettenetesen meglepődtem. Egész biztosra vettem, hogy az a
fickó lehetett, aki mindig a nyomában jár.
– Jó napot! – hebegtem – Én Reggie-t kerestem volna.
Vicky vagyok. – Mély hallgatás volt a válasz. – Itt van még?
– Ööö, igen. Reggie-t most sajnos nem tudom adni.
– Mikor tudnék vele beszélni? Nagyon fontos lenne –
sürgettem.
– Jelenleg nem tartózkodik Las Vegasban. Átadhatok neki
egy üzenetet?
– I-igen – dadogtam. – Találkoznom kell vele. Holnap
várom őt a Bellagio éttermében este hétkor. Amennyiben nem
tud eljönni, azt is megértem – mentegetőztem. – Kérem,
mindenképpen mondja meg neki, hogy van számára egy igen
kedvező ajánlatom!
– Átadom – felelte kurtán. – Holnap este hét.
 Miután letette, összeugrott a gyomrom. Az arcomat a
tenyerembe temettem és elsírtam magam.
– Hé, nem tehetsz mást – vigasztalt Sandra.
– Ez undorító! Pénzért fogok szexelni azzal a pasival, akiért
majd megdöglök – vallottam neki színt.
– Egy olyan pasival, akiért megveszel, de e nélkül sosem
bújnál vele ágyba. Nincsenek véletlenek. Csak egyet kérek
tőled, Vicky: élvezd ki minden percét! Ne görcsölj! Ne tedd
tönkre a pillanatot, ami tökéletes is lehetne!
Az ölébe hajtottam a fejem és igyekeztem nem
gondolkodni. Nincs más választásom, nincs visszaút.
Másnap este az egyik legdögösebb koktélruhámat vettem
fel. Délelőtt még kaptam egy üzenetet Reggie-től, amelyben
jelezte, hogy ott lesz, de nem tudom, megkönnyebbülést, vagy
még nagyobb feszültséget éreztem. Rettenetes.
Most minden ezen múlott. Fenn akartam tartani az
érdeklődését. A ruhám kellően rövid volt, és a jó ízlés határát
súroló mély dekoltázzsal segített a tervem megvalósításában.
Ma este a lehető legtöbbet kellett kihozni magamból. Fúj, mint
egy árut a piacon, úgy kínálom fel neki magam. Ha másról lett
volna szó… de pont neki? Mit fog gondolni?
Ahogy az étteremben várakoztam, lejjebb igazítottam a
szoknyám, mikor észrevettem, hogy a szomszéd bokszból egy
pasi szemérmetlenül bámulja a combomat. Basszus! Idegesen
feszengtem és doboltam az ujjaimmal, mikor végre megláttam,
hogy közeledik. Hát eljött! Mégis itt van! Az egész lényétől
már akkor elakadt a lélegzetem. Istenem, de hiányzott. Elfogott
a bizonytalanság. Ez nem jó ötlet. Ez nagyon nem jó ötlet!
Mindent elrontok. Jesszusom! Életem legnagyobb hibáját
készülök elkövetni. Ilyet nem szabad csinálni! Hogy másszak ki
ebből? Azonban nem volt szabad megfeledkeznem a tényről,
ezt most nem magamért csinálom, hanem a húgomért. Érte
mindenre képes lettem volna.
 Reggie
Szabálytalan sáncolás

„Ha igazán szeretem, tudom, hogy el kellene

engednem, mert ha ő is szeret, akkor visszajön,
és akkor egészen csak az enyém lesz, de ha
nem, akkor sohasem volt az. Én mégsem vagyok
képes elereszteni. Bármilyen árat képes vagyok
megfizetni, hogy csak az enyém legyen!”
Alig ért véget életem egyik legfontosabb csatája Vickyvel,
máris adódott egy újabb a családommal. Ennek sosincs vége.
Újabb és újabb kapuk záródnak és nyílnak. Én mégis ott
toporogtam még Vicky ajtajában. Várakoztam, hátha mégis
kitárja az ajtót, de ő még az üzenetemre sem reagált. Ez
igencsak lehangolt, így, hogy túl tudjak lépni rajta, úgy
döntöttem, kicsit elutazom a városból újraépíteni a régi
kapcsolatokat. Ez a harc talán feledteti velem a zöld szemű kis
amazont. A lelkem mélyén azonban tudtam, sosem fogom
kiverni őt a fejemből, mert annál sokkal mélyebben
megérintett. Hogy hogyan és miért, nem tudtam volna
megmondani. Legtöbbször a csaj arcára sem emlékeztem,
akivel az éjszakát töltöttem, ennek a nőnek a tekintete viszont
folyton ott volt a fejemben, mintha megakadt volna a film.
Az utolsó üzenetem elküldését követően időnként a
kijelzőre pillantottam, hátha válaszolt, de a lelkem mélyén
tudtam, hogy nem fog. Makacsabb és erősebb annál, minthogy
megalázkodjon, vagy beismerje, nincs igaza. Mikor
felszálltam a gépre, átirányítottam a hívásaimat Juke
telefonjára, az enyémet meg kikapcsoltam. Egyedüllétre
vágytam. Csendes magányomban merengtem tovább. Az
időközben felmerülő gondjaimra kellett koncentrálnom. Az
anyámat Juke-ra bíztam. Egész nap próbáltam visszarázódni a
sötétség világába, de ennyi év után sokkal nehezebbnek
bizonyult, mint azt gondoltam.
A nehéz napom végén tetőzte a fejtörést Juke furcsa
telefonhívása. Vicky látni kíván. Nem tudtam, mire vélni a
dolgot. Vajon mit akarhat, amit nem tud elmondani
telefonban? Sikerült elérnie, hogy újra csak rajta kattogtam.
Olyan hévvel siettem vissza Las Vegasba, hogy mulattam
magamon. Mikor ugráltatott engem nő utoljára? Soha! Mikor
érdekelt engem utoljára ennyire egy nő? Soha! Miért hagyom,
hogy rángasson, mint egy bábot? Talán mert fantasztikusan
játszotta az elérhetetlen, meghódíthatatlan nőt. Ezzel komoly
hatást gyakorolt rám. Mikor már feladnám, akkor újra színre
lép. Vajon az idő meg tudja oldani a szakadék szélére sodródó
kapcsolatnak éppen nem nevezhető viszonyunkat, vagy ennyi
az egész? Mindketten sértettek és boldogtalanok vagyunk,
miközben folyton egymásra vágyunk, még ha Vicky tagadja is
ezt Mikor lesz már este hét? Látni akartam, hallani a hangját,
érezni az illatát. Szánalmas!
Összeszedtem magam és a Bellagióhoz mentem. Mikor
leparkoltunk, kiszálltam, de nem mentem be azonnal.
Rágyújtottam egy cigire és tisztes távolból hosszan fürkésztem
a bejáratot. Nem én akartam elsőként érkezni. Rápillantottam
az órámra. Korán van még – állapítottam meg. A francba!
Nem szerettem volna a türelmetlenségemmel nevetségesnek
tűnni. Visszapörgetve az eseményeket, így is kerültem furcsa
szituációkba, amikor ő kerekedett felül. Ahogy kifújtam a
füstöt, kényelmesen egy oszlopnak támaszkodtam.
Nem sokkal később megpillantottam egy autó fényét a
távolban, ami megvilágította az én Vickym alakját.
Kiegyenesedtem, a szívem hevesen vert. Pont olyan szép és
csinos volt, mint mindig. Rendesen ziháltam. Nő ilyen fokú
vágyat nem keltett még bennem. Időhúzásként elszívtam a
cigimet, miközben a lépcső előtt toporogtam. Ahogy ott
álltam, bevillant az első este emléke. Már akkor magával
ragadott. Lepillantott rám a lépcső tetejéről és ezzel kezdetét
vette a vadászat. Felébresztette bennem az ősi ösztönöket.
Semmi nem volt már olyan fontos, minthogy megkapjam őt.
Pár napja azt hittem, erre már sosem kerül sor, és most ő kért
randevút. A fejem csóváltam, majd a lépcső tetejére szegeztem
a tekintetem. Ma este pellengérre állítom. Titkon kicsit
irigykedtem most az öcsémre, aki lelketlen, kegyetlen férfiként
mindig elvette, amit akart. Én azonban vágytam rá, hogy
önként adja nekem magát. Döntenie kell végre. Nem viselem
tovább a kínzást. Többé nem térek haza elviselhetetlen
merevedéssel a nadrágomban. Megkapom őt, ha addig élek is!
Tettem pár lépést, majd váratlanul megszédültem. A fejemhez
kaptam. Enyhe émelygés lett rajtam úrrá. Vadul fújtattam és
nehezen nyeltem. Mintha présbe került volna a tüdőm. A
mellkasomhoz szorítottam a kezem. Mélyeket lélegeztem,
majd mikor jobban lettem, nyugalmat erőltetve magamra
kihúztam magam. Végigpásztáztam a teret és akkor megakadt
rajta a tekintetem. Feszülten fészkelődött a fotelben, időnként
idegesen az ajkába harapott. Kínos beszélgetésnek nézünk
elébe – nyugtáztam magamban. Reményt keltett bennem a
látványa. Ha ő zavart, az csak azért lehet, mert az én
vitorlámnak kedvez a szélirány. Elégedetten mosolyogtam
magamban. Közelről sincs ez még lejátszva.
– Helló, Vicky! – léptem oda hozzá. – Mi újság? Minek
köszönhetem a kitüntető figyelmed? Azt hittem, látni sem
akarsz – dobtam le magam lazán vele szemben. Igyekeztem
magabiztosnak mutatkozni. Nem segített, hogy bámulatosan
dögös volt, és az illata… lehunytam a szemem, ahogy
megcsapta az orrom. Beleborzongtam. Megmozdult tőle a
belsőm, mint mindig, amikor a közelembe jött. Ez a nő…
olyan tökéletes…
– Sürgősen beszélnem kellett magával – húzta ki magát, de
akármit is akart, rendkívüli módon idegesnek tűnt.
Folyamatosan a kijáratot fürkészte. Csak nem vár valakit?
Vagy meg akar futamodni? Magamra akartam vonni a
figyelmét, így belemélyedtem igéző zöld szemeibe.
– Ha képes voltál idecsalni, minden bizonnyal fontos
dologról lehet szó. Kíváncsian hallgatlak.
Vett egy mély lélegzetet, majd hosszan hezitált a
pillantásom kereszttűzében. Eltelt egy hosszú perc is, mire
bele mert vágni a mondandójába.
– Nagy bajban vagyok. A segítségére lenne szükségem –
sütötte le a szemét és az arca kipirosodott. – Szükségem lenne
egy nagyobb összegre. – A hangja úgy elhalkult, hogy alig
hallottam.
Kikerekedett szemekkel meredten bámultam magam elé.
Hát ennyi. Pénzre van szüksége. Ő sem különb a többinél.
Óriási csalódást éreztem. Legszívesebben felpattantam volna,
és hátat fordítva rohanok az autómig, de valami nem engedett.
– Hallgatlak – húztam ki magam. Igyekeztem közömbösnek
mutatkozni.
Közben megjelent a pincér kizökkentve a szerepemből.
Felhúztam magam, így egy határozott kézmozdulattal
elhajtottam. Vicky észlelte a hangulatváltozásom, így
mentegetőzésbe kezdett.
– Nem fordulnék magához, de nincs más választásom.
Nincs senki, akire számíthatnék. – Idegesen tördelte a kezeit és
a tekintetét maga elé az asztalra szegezte.
Egyre gyűlt bennem a düh. Legszívesebben az asztallapra
csaptam volna, hogy: „Hahó, nem vagyok lúzer!” Minek néz ez
engem? Ha a vonzalomról van szó, elhajt, a pénzem bezzeg
kéne neki. Hát ezt bizony elszámította.
Sokkoltak a hallottak. Mindenre számítottam, de erre nem.
Vicky a szememben egy büszke nő volt. Azt hittem, ő sosem
kuncsorogna nálam. Nem szólaltam meg, így újra rám
pillantott. Hosszan néztük egymást. A szemeimből
csalódottságot olvashatott ki, és még valamit: „lám, lám, ő
sem különb a többinél”. Ettől elöntötte a keserűség és a
kétségbeesés. Könnyekkel telt meg a szeme. Gyorsan letörölte
a kibuggyanó cseppeket.
– Nézd, Vicky, én nagyon bírlak téged és még annál is
jobban kívánlak. Ezzel tisztában is vagy. De nincs a
homlokomra tetoválva, hogy hülye vagyok! Ezt mégis hogy
gondoltad? Én nem vagyok egy jótékonysági intézmény, hogy
csupán a két szép szemedért dollárokat szórok ki az ablakon –
csattantam fel indulatosan. Hirtelen egy világ omlott össze
bennem. Építettem róla egy eszményi képet, amely most
alapjaiban rengett meg. Azt hittem, ennél sokkal többet ér.
– Nem szívességet kérek, üzletet ajánlok, és vissza is
fizetem magának az utolsó centig – remegett a hangja. Hát őt
is jobban vonzza a pénztárcám, mint én magam. Idegtépő
fordulat. Vajon mikor tervelhette ezt ki? A legelején? Az egész
egy előre megtervezett csapda volt? Nem is tudtam türtőztetni
magam. Marcangolt a kínzó harag. Megbíztam egy nőben.
Idealizáltam, piedesztálra állítottam és még én csodálkozom,
hogy pofára ejtettek. Vajon mikor engedtem ki a gyeplőt a
kezemből? Hová lett a hajdani Reggie Reynolds? Mit tett
velem ez a nő?
– Tudod, én tényleg elhittem, hogy te más vagy –
sóhajtottam fájdalmasan. Habár nem kellett volna számítania,
mégis fájt. Nem tudtam feldolgozni. Reményvesztetten
temette a kezébe az arcát.
Most jön majd az önsajnáltatás… sírás… hiszti. Azt hiszi,
nem ismerem a forgatókönyvet? Elöntött az indulat.
– Azt gondoltam, ismer már annyira, hogy tudja, soha nem
kérnék ilyet, ha nem lenne muszáj – nyögte a sírás küszöbén.
– Valahogy sántít nekem ez az egész. Miért nem fordulsz a
bankhoz, mint minden más normális ember?
 Tényleg nem értettem. Hogy jövök én a képbe? Érteni
akartam.
– Azt hiszi, nem próbáltam? A banknak biztosíték kell,
nekem viszont nincs mit nyújtanom. Szóba sem állnak velem.
Engem viszont nagyon szorít az idő. Sürgősen pénzt kell
szereznem.
Félelemmel teli volt a tekintete. Az az érzésem támadt, hogy
tényleg nagy bajban lehet.
– Milyen összegről lenne szó? – Megalázottan kerülte a
tekintetem.
– Félmillió dollárról – suttogta maga elé.
Csupán három szó volt, de úgy mellkason vágott, hogy
belesüppedtem a székembe. Ez lenne a lány, akiben jobban
bíztam, mint saját magamban, aki többet jelentett számomra a
világ minden egyéb dolgánál? Megmagyarázhatatlan érzés
kerített a hatalmába. Annyit éreztem csupán, hogy sok-sok
erős, láthatatlan kötél elszakadt, és összeomlott valami
hatalmas dolog és magával rántotta a napot az égről, a
csillagokat, a holdat…
– Micsoda? Neked teljesen elment az eszed? Ennyire nem
tűnhetek idiótának. Ha a banknak nem tudsz garanciát
nyújtani, nekem ugyan mit kínálhatnál, ami megéri a rizikót? –
szinte kiabáltam, olyan dühös lettem.
– Magamat – motyogta alig hallhatóan.
Hirtelen mély csend telepedett ránk. Még levegőt sem
vettem. Magát? Ezt biztos csak álmodom. Ez nem a valóság.
Vicky ekkora csalódást sosem okozna. Amilyen halkan
mondta, abban sem lehetett biztos, hogy hallottam-e, de ahogy
fürkészően pillantott felém, kénytelen voltam
megbizonyosodni, hogy valóban azt mondta. Döbbent,
megrökönyödött tekintetemtől átölelte magát, és leolvastam
róla a szégyent. Felvont szemöldökkel méregettem.
Magyarázatot vártam, de meg sem szólalt. Magát? Ő, aki ez
idáig olyan hevesen ellenállt. Hát persze! Az elején pár
dollárral megúsztam volna, de ha már szabadulni is képtelen
vagyok a vágytól, bármennyit megér, ha megkaphatom. Erre
utazott végig. És bejött neki.
Lenézően mértem végig és mégis azt éreztem, már csak
azért is meg fogom dugni.
– Ez… ez az ajánlat… felettébb… khm… érdekes –
köszörültem meg a torkom és fészkelődni kezdtem a
székemen. Hirtelen buja képek kúsztak a szemem elé.
Elképzeltem, mit meg nem tehetnék vele, ha ki lenne nekem
szolgáltatva. A pillantásom elsötétedett és hosszan az övébe
mélyedt. Gondolatban már meg is kaptam őt. Szaggatottan
szedtem a levegőt, mialatt a szemem a testét pásztázta. Oh,
Szűzanyám! A mézesmadzag. De vajon megér nekem ez
félmilliót? Miket beszélek? Bármennyit megadok, ha az enyém
lesz. Ravasz mosolyra húztam a számat, amitől látszólag
pánikba esett. Szavak nélkül kommunikáltunk. Igen, bizony,
ezt már kimondtad. Már nincs visszaút! – sugalltam.
– Felejtse el! – ugrott fel hirtelen és sietős léptekkel
vágtatott ki az étteremből. Na, azt már nem! Most megvagy!
Már az enyém vagy! – rohantam utána. Menekülve szaladt ki
az épületből. A nevét kiáltozva üldöztem, az utolsó pillanatban
értem utol. Reszkető kezekkel le akarta inteni az egyik taxit,
de elkaptam és magam felé fordítottam. Nem szólt semmit,
csak mélyen a szemembe nézett.
– Az ajánlat olyannyira csábító, hogy már fontolóra is
vettem. Elfogadom – suttogtam vágytól rekedt hangon. Kéjes
pillantásokkal mértem végig, aztán a tekintetem megállapodott
a dekoltázsánál.
– És mik lennének a feltételek? – nyeltem nagyot, miközben
továbbra is a vadul emelkedő és süllyedő melleit vizslattam. –
Mi is a pontos ajánlatod? – néztem hosszú idő után újra a
szemeibe.
– Egy éjszaka – nyögte ki. – Velem – tette hozzá. –
Ellenkezések nélkül. Teszem, amire kér. Megkaphat mindent,
amit csak óhajt – súgta lemondóan. Kibuggyantak a szeméből
a könnyek.
Nem értettem. Ha ez ennyire nehéz neki, akkor miért teszi?
Hiszen most bocsájtotta áruba a testét! Szerencsére nekem.
– Félmillióért egyetlen éjszaka? Nem gondolod, hogy ez
meglehetősen magas ár? – Az ujjbegyemmel töröltem le a
könnyeit.
– A pénzt vissza fogom fizetni! Ez csak a… garancia. És
persze a kamatok helyett – bocsátkozott alkuba.
– Pofátlan javaslat, nem gondolod? – biccentettem oldalra a
fejem. Játszottam vele. Én már tudtam, nincs az a pénzösszeg,
ami visszatarthatna. Nekem kell ez a nő!
– Szerintem meg korrekt. Én nemcsak a testem adom el
magának, hanem a lelkemet is, ami számomra
felbecsülhetetlen. Felrúgom az elveimet azzal, hogy ágyba
bújok magával.
– Hmm… félmillió nagyon sok pénz. Tudod, felmerül
bennem, mi az istenre kellhet neked ennyi pénz. Miféle bajba
keveredtél?
– Az nem tartozik magára – szegte fel az állát.
– Én viszont azt nem tudom, megér-e ez nekem ennyit.
Elvégre a lelked nem kértem, csak a tested akarom. Ez egy
tisztességtelen üzlet. Kihasználod, hogy tisztában vagy vele,
mennyire kívánlak téged – hajoltam vészesen közel. Az ajkunk
szinte összeért. Nem hátrált.
– Miért, az, ahogyan maga bánik a nőkkel, talán
tisztességes? Különben is, a kaszinóban mindennap kidobja
ennek a többszörösét. Magának ez nem tétel – szűrte ki a fogai
közt. Felvont szemöldökkel csodáltam a bátorságát. –
Egyébként pedig a nők, akiknek eddig köze volt magához,
mind kompromisszumot kötöttek. Ha kellek magának, akkor
most kössön maga is – vágta nekem nyersen.
Tetszett. Főleg, mert habár én voltam nyerő pozícióba,
igyekezett megtartani a méltóságát.
– Te vennél elégtételt helyettük is? – léptem távolabb.
Elszántan állta az összeszűkült pillantásom. A teste kiengedett,
kicsit megnyugodott, mikor teret adtam neki, de talán meg is
rémült, hogy elállok az ajánlattól.
– Rendben – préseltem ki a számon. – Akkor fektessünk le
néhány alapszabályt.
– Hogy mit? – lepődött meg.
– Miért, mit gondoltál? Fejest ugrok, mielőtt tudnám, mit
nyújtasz cserébe a pénzemért? Ezekre szükség lesz, hogy
egyikünk se távozzon rossz szájízzel, ne érezzük átverve
magunkat – magyaráztam.
– Mire gondol? – sandított rám. – Nem vagyok ostoba,
tudom, hogy maga felettébb fifikás, és azt is, hogy ezek a
szabályok nagy valószínűséggel csak a maga érdekeit fogják
szolgálni.
Pont ezt szerettem benne. Okos!
– Ezt ne itt beszéljük meg! Hazaviszlek és útközben
átvesszük őket – intettem a kezemmel, és már jött is az autóm.
Mikor a sofőröm leparkolt, besegítettem, majd én is
beszálltam mellé. Jeleztem, hogy indulhatunk. Vicky
zavartságából észleltem, hogy mennyire kiszolgáltatottnak érzi
magát.
Hogy ilyen gyorsan forduljon a szerencse. Tegnap még
lemondtam róla, ma pedig közelebb állok a célomhoz, mint
valaha.
 – Visszatérve a szabályokra – kezdtem bele –, számomra
fontos, hogy ne csak élettelen tárgyként feküdj majd alattam,
hanem őszintén mindent elkövess a gyönyörömért – tértem a
lényegre. – Nos, Vicky, így is áll az ajánlat? – noszogattam,
amikor már hosszú másodpercek óta nem kaptam tőle választ.
– Ha nem beszél majd róla senkinek – rám emelte rémülten
a tekintetét. Nyilván nem akarta, hogy ország-világ tudjon
róla: pénzért feküdt le velem. Azt viszont én nem tarthattam
magamban, hogy megkaptam őt. Ha az enyém lesz, akkor azt
nem fogom eltitkolni. Kizárt!
– Ezt nem ígérhetem meg – ráztam a fejem. – Ezt nem
bírnám magamban tartani. Arról viszont nem fog senki
tudomás szerezni, hogy pénzért bújtál az ágyamba, ez az én
hírnevemre sem vetne jó fényt – tettem hozzá.
Képtelen volt megszólalni, de láttam a szemében villanó
dühös fényt. Csak néztem őt és vadul dübörgött a vér az
ereimben.
– Milyen gyakran szexelsz más férfiakkal? – szegeztem
neki a kérdést. Ez olyan régen motoszkált bennem, és most
végre okom is volt megkérdezni. Felém kapta a fejét és a
füléig belepirult. Nem jött ki hang a torkán. Ó, ó, ez most mit
jelent? Ártatlan vagy szajha? Már bántam is a kérdést. Mi
lesz, ha a választól egyből kiábrándulok majd.
– Naponta? Hetente? – próbáltam segíteni.
– Én… én… szóval… régen…
– Mégis… mikor? – ziháltam.
– Évek óta nem volt senki – közölte lehunyt szemekkel.
– Fantasztikus – csúszott ki a számon a megkönnyebbülés.
Ahogy ezt kimondtam, tele voltam tűzzel. Rám emelte a
szemét és láttam, hogy az ő tekintetében is ott lobog a vágy.
Szorosabban préselte össze a combját, amivel megadta nekem
a kegyelemdöfést. Nem értettem ezt a szemérmes reakciót,
hiszen férfiak előtt táncolt, majdnem pucéran. Most miért érzi
magát mégis kellemetlenül?
– Minél előbb akarlak. Holnap – közöltem ellentmondást
nem tűrően. Képtelen lettem volna egyetlen perccel is többet
várni. Már ez is sok volt. – Intézkedem, kapsz a recepción egy
kulcsot a lakosztályomhoz. Hatra legyél ott, én egy kicsit
később érkezem, lesz időd felkészülni.
– És a pénzt mikor kapom meg? – hebegte.
– Készpénzben vagy csekken akarod?
– Jó lesz a csekk is – nyögte ki.
– Rögtön utána. Így megfelel? – néztük egymást mereven.
Csak bólintott. Ekkor parkolt le a háza előtt az autó. Már
éppen kiugrott volna, amikor elkaptam a karját.
– Van itt még valami – hajoltam közelebb. – Habár soha
nem kockáztatok, de most gumi nélkül fogom csinálni. Téged
érezni akarlak – csúsztattam be a kezem a lábai közé.
Ösztönösen nyomta összébb a térdeit. – Ha akkor is így fogsz
szorítani, azt hiszem, remekül fogunk szórakozni.
Vonzott, akár egy mágnes. Magamhoz húztam és
megcsókoltam. A szám lassan, finoman tapadt érzéki ajkaira.
Mérhetetlen bizsergető érzés fogott el. Hihetetlenül
megkeményedtem. Amikor becsúszott a nyelvem a szájába,
kéjesen felnyögött.
– Nagyon kívánlak, remegek a vágytól – ziháltam. Ki akarta
magát szabadítani a szorításomból, de nem eresztettem.
Szükségem volt rá, hogy érezzem, én vagyok nyeregben.
– Védekezel valahogy? – suttogtam a hajába.
– Minek? Most mondtam, hogy nem szoktam mindenféle
jöttmenttel kefélni – szaladt ki indulatosan a száján.
A mocskos kis szája csak fokozta bennem a tüzet. Remélem,
holnap is kijön majd belőle az elfojtott hevesség.
 – Sebaj. Megoldjuk. Szerzek neked esemény utáni tablettát,
de akkor is ki fogom élvezni minden pillanatát. Aludd ki
magad, mert holnap este nem fogsz pihenni! – kacsintottam
felé. – Áh, és még valami, szeretném, ha kellően felkészülten
várnál – kínoztam tovább, ahogy ő tette velem az elmúlt
hónapokban.
– Ez mit jelent? – lélegzett mélyeket. A kezem a lába közt, a
karom a derekán, az ajkaim a nyakát kóstolgatták, ő pedig
megadóan tűrte. Lassan figyelmeztetnem kellett magam, mert
nem sok hiányzott, hogy ott helyben a magamévá tegyem.
– Meztelenül – sepertem félre a haját, és hajoltam a füléhez
– vagy csak egy szál dögös, szexi fehérneműben várj rám. És
örülnék, ha táncolnál is nekem.
Mindent akartam. Mindent. Mérgesen felém kapta a
tekintetét.
– Nem gondolja, hogy túllő a célon?
Győzelmi mámorban úsztam. Élveztem, hogy most én
diktálom a szabályokat.
– Jaj, Vicky, ne legyél már olyan képmutató! Ugyanazt kell
csinálnod, mint máskor. Egyetlen különbség lesz csupán, hogy
most egyedül én leszek a közönség és be is fejezzük, amit
elkezdünk. Tudod, hogy nem leszek hálátlan. Amit nyújtasz,
azt vissza is kapod. – Kisimítottam egy rakoncátlan tincset az
arcából. – Még valami, amiről úgy érzed, tudnom kell? –
simítottam végig a hüvelykujjammal a szája szélén.
– Félek! Félek magától – nyekeregte. Elégedett vigyor jelent
meg a szám szélén. Félj is! Nem alaptalan a félelmed.
– Ha ezzel az volt a célod, hogy még inkább felkorbácsold a
vágyam, akkor sikerült. Nagyon kellhet neked az a pénz –
hajoltam közelebb, és érzéki csókot leheltem az ajkára, amibe
beleremegett az egész teste.
 – Nem kínozhat meg és nem okozhat nekem szándékosan
fájdalmat – húzódott el tőlem. – Nem fogok beteges vágyakat
kielégíteni és nincsenek perverz eszközök. Ja, és megkötözni
sem kötözhet meg – dadogta.
– Azzal, hogy milyen a fájdalomküszöböd, nem vagyok
tisztában, de hamarosan megtudom. Az, hogy kinek mi a
beteges, embere válogatja. Habár sosem kötöztem még ki nőt,
most elég csábító lett a gondolat – emeltem rá a lángoló
tekintetem.
A szexről vele beszélgetni igencsak kínzó volt. Olyan
csillapíthatatlan nemi vágyat éreztem iránta, hogy féltem, ha
elszabadul, kontrollálatlan reakciókhoz vezethet. Soha
életemben nem bántottam nőt, és nem is erőszakoskodtam
senkivel. Vele még annyira sem akartam. Arra vágytam, hogy
örökké emlékezzen majd a közös éjszakánkra, de lehetőleg ne
rémálomként.
Elvesztem a félelemtől hatalmasra tágult pupillájában.
– Nem kell tőlem tartanod, de ezt te is tudod. Az a kín, amit
átélsz majd, nem testi lesz. A lelkin pedig csak te magad
könnyíthetsz. Én is szenvedek. Gőzöm sincs, mit kezdek
holnapig magammal – csúsztattam lágyan a kezét a dudorodó
nadrágomra. Azonnal elkapta. – Minél tovább tart az utazás,
annál csodálatosabb lesz majd a megérkezés. Az igazán jó
szeretők tudnak a másikra várni, és megtalálják a
legharmonikusabb, legidillibb pillanatot az egymásra találásra.
Én türelmesen vártam, várok rád. Neked kell rám
felkészülnöd.
– Mire? Hogy bármit megtehet velem? – Kissé
szemrehányó volt a hanghordozása.
– Szó sincs róla. Nemcsak én teszek majd, hanem te is. Az
igazi gyönyörrel teli együttlét az egymásra fordított
figyelemtől lesz felejthetetlen. El kell engedned magad! Nem
lesz más dolgunk, csak maximálisan egymásra hangolódni,
érinteni és érezni egymás rezgéseit.
Hitetlenkedve a szemeit forgatta. Sebaj! Holnap
bebizonyítom neki.
– Akkor holnap este, Vicky – húzódtam távolabb. Már olyan
fokon égtem, hogy nekem lett szükségem a térre. A
gondolataim vadul cikáztak. Az egér incselkedett az
oroszlánnal, aztán pedig csodálkozott, hogy az végül felfalja.
Kimenekült az autóból, de még utánaszóltam.
– Még egy utolsó szabály: holnap tegezni fogsz. Nagyon
nem szeretném, ha eszed vesztve a kéjtől Mr. Reynoldsot
sikoltoznál. Kiábrándító lenne. Emellett magázódva te sem
tudnád elengedni magad. Holnap találkozunk, bár egy
örökkévalóságnak tűnik jelenleg. – Nem válaszolt, csak rám
csapta a kocsiajtót.
Megbabonázva pillantottam magam mellé, Vicky hűlt
helyére. Ez a nő tényleg értett hozzá, hogyan gyötörjön
halálra. Felszította bennem a tüzet és megint hoppon hagyott.
Feltámadt bennem a lelkiismeret. Ha bajban van, miért nem
segítek neki önzetlenül? Egyszerű: mert nem vagyok irgalmas
szamaritánus. Én még soha senkin nem segítettem
nagylelkűségből. Minek? Így legalább megkapom, amit
akarok. Ezt a nőt pedig akarom! Az enyém lesz! Az akarata
ellenére ugyan, de a beleegyezésével. Ez nekem elég.
Az út nem érdekelt, csak a cél. Amire vágytam, már szinte
az enyém volt és csak ez a lényeg. Tudtam, ha Juke megtudná,
mire készülök, figyelmeztetni akarna: „Most úgy cselekszel,
mint az öcséd. Beteges vagy. Csak vigyázz, nehogy te húzd a
rövidebbet! A jól kitervelt utadon lehetnek rögök, amelyek
eltéríthetnek, és már azt sem tudod, hol vagy és merre
indultál.” Jelenleg azonban nem volt az az épeszű gondolat,
ami letéríthetett volna. A vágyaim és az erős lüktetés a
nadrágomban erősebbnek bizonyultak, mint a belső hang, ami
azt hajtogatta, hogy nem cselekszem helyesen. Elnyomtam,
hiszen mi lehetne helyesebb, mint ha beteljesítjük hőn áhított
vágyainkat. Sejtettem, hogy ez nem akármilyen éjszaka lesz…

Vicky
Kettős sakk

„Közelebb lépve hozzám, hosszan rám

pillantott, és ez a nézés intimebb volt minden
simogatásnál. A bőröm halványan izzani
kezdett, mintha lenyeltem volna a holdat, és
most a bőröm alatt világítana. Testemen
minden szőrszál égnek meredt, a lélegzetem
elakadt. És mindez egyetlen pillantástól.”
(Laurell Kaye Hamilton)
Mikor elhajtott, hosszan néztem még utána. Tényleg megtettem
hát. Újra áruba bocsájtottam a testemet. Szédültem, éreztem,
hogy le kell ülnöm. Az ő szemével látva magam sem voltam
már más, csak egy szajha. Láttam a szemében, annak is nézett.
A rosszullét kerülgetett. Eltántorogtam a lépcsőig, majd
letelepedtem rá. A legaljáig süllyedtem. Nagyon bírtam ezt a
pasit és furcsa bizsergő érzést váltott ki belőlem, éppen ezért
tört össze a gondolat, hogy pénzért szexeljek vele. A
tenyerembe temettem az arcom.
Nem volt kivel beszélnem erről. Borzalmas szégyent
éreztem, amit Sandrával sem tudtam megosztani. Nem értheti
meg. Ezt senki nem értheti meg. Elsírtam magam. Nem
Reggie-től féltem, hanem az együttlétünktől. Hogy csalódást
okozok majd, és még annál is jobban attól, hogy újra a kínok
kínját fogom átélni az aktus közben. Annak idején, mikor úgy
döntöttem, hogy örömlány leszek, az akkori lehetőségeim
szerinti legjobb megoldást választottam. Nagyon igyekeztem,
hogy megteremtsem, ami a megélhetésünkhöz szükséges, és
egy ideig működött is, amit választottam, hiszen azért mégsem
az a szajha voltam, aki kiállt az út szélére. Társaságot
nyújtottam a férfiaknak, de megválogathattam, hogy kikkel
megyek el. Ám ettől ez még nem lett könnyebb. Nem voltam
rá büszke, hogy ezzel foglalkoztam, de valahogy
mindenféleképpen pénzt kellett szereznem. Aki ebbe a világba
egyszer belekeveredett, az többnyire benne is ragadt. Nem volt
olyan egyszerű ebből a körből kiszállni, mint azt sokan
gondolják.
Akkoriban még képes voltam kikapcsolni minden
érzelmemet. Minden este robot módjára tettem a dolgom.
Honnan tudhattam volna, hogy ennek következményei
lesznek? Nem tudhattam, hogy ezzel hosszú évekre kiölöm
magamból a vágyat. Megöltem a szexualitásomat azzal, hogy
olyan pasikkal voltam, akiket igazából sosem kívántam. Nem
tiszteltem a saját testem és nem adtam lehetőséget magamnak
a regenerálódásra. Nem voltam hajlandó foglalkozni ezzel.
Úgy viseltem el az egészet, hogy elhitettem magammal: az a
nő, aki este áruba bocsájtja a testét, nem ugyanaz, aki nappal a
húgáról gondoskodik. Viszont az évek során egyetlenegyszer
sem szeretkeztem egyetlen férfival sem. A szex számomra
folyamatos nemi erőszakká vált. Pedig nem volt az, hisz én
engedtem, én nem mondtam nemet.
Tisztán emlékszem az első alkalomra, mikor már csókolózás
közben majdnem elhánytam magam, a kliens pedig
teketóriázás nélkül a farkára vezette a kezem. Vonakodtam,
nem akartam, de már nem volt visszaút. Legjobban még most
is magamra haragudtam, mert hagytam magam, megadtam a
férfiaknak azt, amire vágytak. Elvesztettem a magam iránti
tiszteletet és többé nem törődtem magammal. Fiatal voltam,
naiv és tapasztalatlan.
Most viszont érettebb voltam, de a helyzetem mégsem volt
fényesebb. Ez valami karma lehet. Hiába kapálóztam
elszántan, ugyanoda lyukadtam ki. A szex most sem jelentett
számomra mást, csak üzletet, mégis most először ott volt az a
bizonyos plusz. Reggie Reynolds már nem csak egy egyszerű
kliens volt. Sokkal több volt ennél. Az első csókunknál
rájöttem, ha nincs meg a kémia egy pasival, akkor sosem fog
működni a szex. Vele már akkor éreztem, hogy működne.
Kölcsönös volt a vonzalom. De vajon a kémia elég lesz, hogy
részemről is működjön, hogy élvezzem? Mi lesz, ha képtelen
leszek kiengedni és kiábrándító leszek?
Ha nem lett volna Kelly, véget vetettem volna ennek az
egésznek. Mit beszélek, ha nem lett volna Kelly, egyszer sem
kényszerülök ebbe a lehetetlen helyzetbe – dühöngtem. Ám a
következő pillanatban rádöbbentem, igazságtalan vagyok.
Reynoldsnak igaza van. Mi hozzuk a döntéseket. Én pedig
döntöttem. Viselnem kellett a következményeket.
Lehunytam a szemem, és szinte újra éreztem a lábaim közé
furakodó kezét, és hallottam a vágytól rekedtes hangját.
Egyértelmű volt, hogy bolondul értem, alig várta, hogy két
vállra fektessen. Csak azzal nem volt tisztában, hogy a szex
nálam az undorral társult. A szexet szorosan összeláncoltam a
fejemben valami visszataszító, mocskos dologgal.
A szextől csak gyötrelmet kaptam, és mióta kiszálltam, nem
volt senkivel testi kontaktusom, de nem is hiányzott. Még a
gondolata is elborzasztott. Nem akadt még olyan férfi, aki
segítsen, aki feloldja bennem a gátakat. Többek között az volt
a legnagyobb baj, hogy nem volt honnan megtapasztalnom,
milyen is a pozitív szexuális élmény. Éppen ezért gondoltam
az elejétől fogva, hogy Reggie és köztem sosem működhet egy
kapcsolat: ő állandóan szexelni akarna, én pedig soha.
A kételyeim miatt elkerültem Sandrát. Nem volt kedvem a
lelkesedését hallgatni. Szerinte nekem ez volt maga a
főnyeremény. Nem tudtam osztozni az örömében.
A következő nap a szépségszalonban kezdtem. Ha már
ennyi pénzt kifizet Reggie egyetlen éjszakáért, akkor a
legjobbat volt kötelességem nyújtani. Pár órával később
minden tekintetben készen állt a testem, de a lelkem egyre
inkább visszakozott. Féltem ettől az éjszakától, de már nem
mondhattam nemet. Az idő vészesen fogyott. Ki kellett
szabadítanom valahogy Kellyt.
Este, mikor átléptem a Bellagio bejáratát és a pulthoz
sétáltam Reggie kulcsaiért, meredten nézett rám a szőke
recepciós lány. Ismert engem. Tudta, hogy itt dolgozom. Ez a
húzásom nem vetett rám valami jó fényt. Nem kérdezett
semmit, átnyújtotta a 666-os szoba kulcsát, én pedig
elindultam a pokol felé.
Egy órával később az óra éppen hétre váltott. Az
izgatottságtól libabőrös lettem, mert tudtam, hogy hamarosan
belép majd az ajtón Reggie. Megborzongtam a tudattól, hogy
az idő rohamosan halad előre, és egyre csak sodródtunk az
elkerülhetetlen beteljesülés felé. Lassan közeledik a pillanat,
amikor hozzám ér, az övé leszek. Az ágy szélén ültem és
lehunytam a szemem. Szüntelen futkosott a hátamon a hideg.
Elképzeltem, ahogy felém közelít és teljesen átvette a hatalmat
a testem felett a sóvárgás. Kívánom ezt a férfit. Akarom őt! Ezt
kár lenne tagadni. Ami mégis elkeserített, hogy a
felejthetetlenül forró és szenvedélyes éjszaka után fájdalmas
leckét kapok majd tőle. Pontosan úgy fog engem is kidobni,
mint az összes többi nőjét. Számára az lesz a hab a tortán,
hogy megalázhat. Ki fogod bírni, Vicky! – nyeltem a
könnyeim.
Uramisten, és mi lesz, ha a gyönyör, amit nyújt nekem,
átfordul bennem igazi érzelemmé? Jaj, istenem, ne tedd ezt
velem! Csak azt ne! Szorongtam, mert előre láttam, ez a
beteljesülés lesz mindkettőnk vágyainak a halála. Ő megkapja,
amit akar, aztán kiábrándultam dob el magától. Én pedig
szerelemre gyúlok és az lesz a végzetem. Védtelen voltam
ellene. Tisztában voltam vele, ahogy meglátom, rám néz, vagy
hozzám ér, képtelen leszek uralni a testem. Elárulnak majd az
ösztöneim. Hiába vérteztem fel magam előre, abban a
pillanatban gyámoltalanul, tehetetlenül várakoztam.
A szemem körbejárt a szobában. Minden gondosan elő volt
készítve a nagy alkalomra. Reggie semmit sem bízott a
véletlenre. Pezsgő behűtve. A lejátszóból halk zene szólt, én
pedig szinte meztelenül várakoztam a végzetemre. Készen
álltam, ahogy kérte. Vagyis nem. Berezeltem és már majdnem
meggondoltam magam, amikor kopogást hallottam, amitől
összerezzentem. Feljebb húztam a vállamra a selyemköntöst.
Zavarban voltam, mert eszembe jutott, mit mondott:
„Meztelenül, vagy csak egy szál dögös, szexi fehérnemű
megengedett.” De miért kopog? Miért nem jön be? Mi van, ha
mégsem ő áll az ajtó előtt? Az újabb halk, de határozott
kopogtatásra kinyitottam az ajtót. Reggie volt az. Nem
könnyítette meg a dolgom. Lovagiasan viselkedett, megadta
nekem a lehetőséget, nem rontott rám azonnal. Nem tudtam,
gyűlöljem ezért, vagy hálás legyek neki. Még játssza is a
figyelmest. Végigpásztáztam rajta a tekintetemmel. Ruházata
laza, a haja kócos, és sikerült egy zavart mosolyt is kipréselnie
magából. Nagyon nehéz volt neki ellenállni. Düh, és bár
hangosan sohasem ismertem volna be, erős szexuális vágy
keveredett bennem. Sebezhető voltam és gyűlöltem ezt az
egész helyzetet. Miért pont egy olyan férfinak hódoltam be
pusztán üzleti célból, akiről tudtam, hogy nagyon mélyen
megsebezhet engem? Ha közömbös volna nekem, könnyebben
menne. Akkor nem lenne ez más, mint egy egyszerű üzlet, de
legnagyobb sajnálatomra, Reggie Reynolds soha nem volt
nekem közömbös… És mégis a legjobban azt gyűlöltem, hogy
a bennem megbújó ösztönlény teljesen rágerjedt erre a pasira.
Basszus! Még nem késő! Lépj vissza! Farolj ki! Mialatt magam
győzködtem, felnéztem rá, ahogy ott állt azzal a pofátlanul
sármos képével a küszöb előtt. Be is vághatnám az orra előtt
az ajtót. Gyerünk! Tedd meg!
– Nos – mért végig tetőtől talpig –, bevallom, féltem, hogy
meggondoltad magad.
 Talán a tekintete, vagy az a határozottság késztetett rá, ami a
lényéből áradt, de megmarkoltam a hanyagul begombolt ingét
és berántottam a szobába. Essünk már rajta túl! Eldöntöttem,
ha már elkerülhetetlen, hogy az övé legyek, akkor csináljuk
gyorsan és minél fájdalommentesebben. Nem bírtam volna
elviselni a felesleges köröket. Csapjunk a közepébe! Kár
vívódnom, hamarabb túl leszek rajta.
Magához húzott, szenvedélyesen megcsókolt, a lábával
belökte az ajtót, majd felnyomott a falra. Egyik kezével a
hajamba markolt és hátrahúzta a fejemet, hogy jobban a
nyakamhoz férjen… nyalta, szívta, harapta a bőrömet. Őrülten
csókolt, ami engem is felizgatott. Felnyögtem a feltörő
vágytól, ami hála istennek abban a pillanatban minden egyéb
gondolatomat kitörölte. Elszabadult a testemben a szenvedély,
mindennél jobban vágytam arra, hogy végre magamban
érezzem. Kíváncsivá tett, vajon ha ilyen hévvel epekedek
valakiért, milyen érzést vált ki belőlem, ha meg is kapom őt.
Az intim részeim túlforrósodtak, az addig derekamat fogó keze
pedig becsúszott a köntösöm alá. Könyörtelenül megmarkolta
a fenekem, mialatt belemordult a számba. Minden addigi
határozottságom, hogy visszafogom magam, köddé vált.
Szabadjára engedtem a sóvárgást, hagytam, kezdjen velem
Reggie, amit csak akar. Szeretkezni akartam vele… lehetőleg
minél gyorsabban és minél gátlástalanabbul! Csókolózás
közben kihámoztam az ingéből, az ujjaim gyakorlottan
siklottak végig a gombsoron. Nyaka köré fontam a karjaimat,
lábujjhegyre kellett állnom, hogy átölelhessem. Vállai szélesek
voltak, karjai vastagok, izmos tarkójába belevájtam a
körmeimet, a nyögéstől pedig, ami felszakadt belőle,
összerándultak az intim izmaim. Nyelvünk vad csatát vívott,
megragadta az egyik lábam és a csípőjéhez emelte. A
medencénk így olyan szögben ért össze, hogy tisztán
érezhettem, mi vár rám. Testem önkéntelenül is reagált erre a
felhívásra és hozzádörgölőztem. Mind a ketten levegő után
kaptunk, majd ajkunk újra összeforrt.
 Ekkor váratlanul eltolt magától.
– Ne siessünk ennyire! Táncolj nekem! – Hogy ezt kérte
vagy parancsolta, zavaromban nem tudtam megállapítani.
Fürgén az ágyhoz lépett és ledobta magát, de végig rajtam
tartotta a tekintetét. Ziháltam a kéjtől. Táncoljak? És akkor
letaglózott a valóság, miért is vagyunk itt. El akarta érni, hogy
úgy tűnjön, én csábítom el őt.
A lejátszó távirányítójával babrált, amíg meg nem szólalt
egy ismerős dallam. A zene az én terepem volt, otthon
érezhettem magam benne. A kedvenc zeném ment a
lejátszóban, így nem maradt más, csak elfelejtkezni, miért
vagyok itt. Nem voltam gátlásos, de Reynolds közelsége
mégis mindig egyfajta szégyenlősséget volt képes kiváltani
belőlem. Erőt vettem magamon, a köntösömből lassan
kibontottam magam, látványosan a földre ejtettem, majd
erotikus mozgásba kezdtem. Fekete csipke melltartót és hozzá
illő tangát viseltem, egy ezekhez tökéletesen passzoló csipkés
combfixszel, ami határozottan oda vonzotta Reggie elismerő
pillantását.
Elhatároztam, hogy olyan élményben részesítem, amit
sosem felejt majd el. Szexet akart? Most megkapja! Már nem
izgatott, hogy megfektet, mert ez ténnyé vált, de a
büszkeségem utolsó reménysugaraként elhatároztam: engem
nem fog csak úgy elfelejteni! Olyan vad szexben lesz része,
amilyenre az álmaiban sem gondolt. Hamar felvettem a zene
ütemét, mint mindig, ellazultam tánc közben, csak a bennem
pulzáló ritmusra koncentráltam. Reggie elhomályosuló
tekintete árulkodott arról, hogy elértem a célom. Az egekig
korbácsoltam a vágyát. Eddig is rám volt gerjedve, de most
láttam a szemében azt a bizonyos pluszt is: nagyon is tisztában
volt vele, ez esetben meg is fogja kapni, amit akar.
Nem mentem a közelébe, nem adtam meg az esélyt rá, hogy
hozzám érjen. A lehető legerotikusabban szabadultam meg a
melltartómtól, amire kikerekedtek a szemei. Intett, hogy lépjek
felé, de én ezt az invitálást figyelmen kívül hagytam és tovább
vonaglottam, egyre érzékibb, kéjelgőbb pozitúrákban.
Egyetlen mozdulattal, neki háttal, enyhe terpeszben
megszabadultam a bugyimtól is, miközben kacéran
hátrasandítottam rá. Kíváncsi voltam, meddig bírja még, de
látszólag kötélből voltak az idegei. Azért elárulták őt a
homlokán gyöngyöző méretes izzadságcseppek.
– A combfix és a harisnyatartó marad – jelentette ki fátyolos
hangon. Furcsa játéknak ígérkezett ez, mert a tekintete úgy
perzselt, hogy szinte már én is lángoltam. Amikor láttam, hogy
már nem bírja tovább, lassan lehunyta a szemét, rájöttem, már
eleget hergeltem. Tetszett a reakciója, de ennél többre volt
szükségem. Azt akartam, hogy zsibbadjon el, vergődjön a
kéjtől, hogy én uralkodjak felette, és azt is tudtam, hogy ezt
miként érhetem el nála. Szóval tegyek meg mindent a
gyönyöréért. Hát jó! Minél izgatottabb, annál hamarabb vége
ennek az egésznek. Letérdeltem elé, egyik ujjamat a fekete
nadrág korcába akasztottam készen arra, hogy lehúzzam róla,
de előtte még a másik kezem végigfuttattam a férfiasságán.
Tetszett, amit éreztem. A csípőjét a kezem irányába emelve
felnyögött. Diadalittasan felmosolyogtam rá. Talán a
győzelmem felette, vagy a túl nagy magabiztosságom nem
tetszhetett neki, mert megragadta a jobb felkaromat, felrántott
a földről és az ölébe vont. A gyomrom megugrott a közvetlen
közelségétől. Teljesen elsötétült a tekintete, arca pedig elszánt
volt. Vad, határozott és gátlástalan, pont olyan, amilyenre
titkon vágytam. Akaratom ellenére feltüzelt, hogy uralkodni
akar rajtam. Felfedezőn, nagy hozzáértéssel cuppant rá a
nyelvével a mellbimbómra. Hihetetlenül jólesett. Talán az
újdonság varázsa miatt, de teljesen kész lettem.
– Olyan a bőröd, mint a bársony – cirógatott az ujjbegyével.
– Őrölten kívánlak.
Hallottam, ahogy egy kézzel a cipzárjával bajlódik. Oh,
nem! Ezt nem! Lenyúltam és én szabadítottam ki a
nadrágjából. Finoman kulcsoltam rá a kezem, miközben
folyamatosan fogva tartottam a tekintetemmel. A kezei az
enyémeken pihentek, nem engedte, hogy kényeztetni kezdjem.
Vadul zihált, ahogy a hajamba hajolt és a fülembe suttogott.
– Feküdj hanyatt az ágyon! – Hihetetlenül gyengéd volt a
hangja. Beleborzongtam, mikor forró lehelete elérte a
bőrömet. Belső ellenkezésem dacára kis híján azonnal
engedelmeskedtem a parancsnak. Tétovázásom
eredményeként magához préselt, majd felkapott és átemelt az
ágyra. Ahogy a hátam a puha ágyat érte, ő már fölöttem is
térdelt. Ujjai lassan siklottak végig az arcomon, az ajkamon,
én pedig zavartan húzódtam el tőle. Elérkeztünk ahhoz a
ponthoz, amitől rettegtem. Annyira élvezni akartam őt, de ott
volt bennem a múlt rossz emléke. Megdermedtem.
Egy kurva tevékenységi köre egyszerű: meghatározott
szexuális szolgáltatást nyújt egy előre megbeszélt
pénzösszegért. Ez voltam én Reggie-nek: egy kéjhölgy. Sosem
vállalna fel engem. Érzelmileg elérhetetlen. Elhanyagol,
fájdalmat okoz, megcsal, veszélybe sodor, megaláz. Tökéletes
terepet kínál, hogy előbb-utóbb tönkremenjek.
Lassan mászott fölém és apró csókokkal, lágy
mozdulatokkal becézgetett. Miért nehezíti meg még jobban?
Miért törődik velem? Elvesztem. Lehunyt szemekkel kéjesen
sóhajtoztam. Mi a franc van velem? Ha ő lett volna az első
férfi az életemben, biztos nem viszolyognék most a szextől.
– Ne haragudj, de teljesen kikészítesz. Kellesz nekem! –
édes mámorral suttogott. – Túl régóta váratsz már –
szaggatottan nyögött.
Beindítottam őt. Türelmetlenül tépte le magáról a ruháit.
Éreztem, hogy lassan elérünk ahhoz a bizonyos ponthoz,
ahonnan nem visszakozhatok. Teljesen összezavarodtam, de
nem akartam újra a kételyekben elmerülni, csak hamar túl
akartam esni ezen az egészen. Meztelenül fölém mászott, majd
a szabad keze besiklott a lábaim közé. A meleg ujjai érintésére
tudatosult bennem, hogy mennyire nedves vagyok.
Elégedetten belemorgott a hajamba, majd visszahúzta a kezét.
– Nem lesz itt semmi gond – duruzsolta elismerően. –
Kívánsz engem és készen állsz – csókolgatta a nyakamat, majd
lejjebb a kulcscsontomat, mígnem elérte a melleimet. Habár
legbelül szégyenkeztem, felnyögtem az élvezettől. Hevesen,
szenvedélyesen szopogatni kezdte őket. Lehunyt szemekkel
hagytam, hogy kényeztessen, de éreztem, hogy még mindig
nem tudtam kikapcsolni az agyam. Megérezhette a
merevségem, mert elhúzódott és a lábaim közé térdelt.
– Enyhítsünk egy kicsit a feszültségeden – suttogta, majd
nem teketóriázott sokat, a szeméremdombomat kezdte
csókolni. Pánikba estem. Még soha nem tett velem ilyet férfi.
– Kérlek, ezt ne! Vedd el, ami kell! Én ezt nem akarom! –
Kétségbeesetten markoltam a lepedőt az ágyon. Feszélyezett,
hogy ő akar engem gyönyörben részesíteni, mialatt tudtam jól,
nekem kellene őt.
– Miért vagy ilyen merev? – Egyik lábamat a vállára
helyezte, és a belső combomtól a szeméremajkam felé haladt a
csókjaival. Szokatlan és félelmetes érzés volt, hogy az
akaratom ellenére uralkodott el a testemben a vágy. Mielőtt
középre ért volna, megemelt, a kezeivel könnyedén megtartott,
hogy jobban hozzám férhessen. Kiszolgáltatottabb már nem is
lehettem volna.
– Ne akarj jobban megalázni. Én képtelen vagyok az
orgazmusra – hebegtem.
– Ez nem igaz. Egy ilyen érzéki nő, mint te, tudja csak
igazán megélni a gyönyört. Miért reszketsz? – pillantott
egyenesen a szemembe.
– Mert félek – ziháltam. Megdermedtem a rémülettől.
– Tőlem? – húzódott el.
 – Az érintésedtől – vallottam be. – Nem tudom, hogy a
pokol fenekére vagy a mennyekbe röpítesz majd.
Mélyen a szemembe nézett. Felmászott hozzám, egy csókot
lehelt a számra.
– Én is félek – suttogta a csókba. – Veled ellentétben én
biztos vagyok benne, hogy eszméletlenül fogom élvezni,
ahogy azt is, hogy ami utána jön, az lesz maga a pokol. Mégis
eladnám az ördögnek is a lelkem ezért az éjszakáért.
– Reggie…
– Vicky… – sóhajtotta és lágyan megcsókolt. Az ujjaim az
izmos felkarjába kapaszkodtak. Hagytam magam sodródni.
Élvezni akartam minden csókját, minden érintését. Mindent,
amit nyújtani akart.
– Adj nekem egy esélyt! – Lejjebb csúszott, majd
végigcsókolt a másik combomon is, egészen a
szeméremajkaimig. Addig fogalmam sem volt róla, mennyire
eszeveszetten jó érzés, ha a harisnya csipkéje mentén nyalnak
rajtad végig, óvatos, forró lehelettel. Egyre erősebben
markoltam az anyagot a kezeim közt. Nem egyeztem bele, de
nem is ellenkeztem. Nem lett volna értelme. Éreztem, hogy
most vége minden ellenállásnak, sőt undor helyett már egyre
inkább kívántam az érintését. Amikor már azt hittem,
megkapom, amire vágyom, a medencecsontom bőrén éreztem
forró leheletét. Ficánkoltam alatta az őrült kéjtől, ami egyre
fokozódott a testemben, majd végül megkegyelmezett és
mégis megadta: belém nyalt egészen a csiklómig. Ahogy
nyelve fürgén dolgozott alul, úgy dübörgött bennem a kéjes
feszültség.
– Nagyon finom vagy – suttogta, amíg az ujjai átvették a
szája helyét. Csak egy hangos nyögést sikerült kipréselnem
magamból válaszként. Megőrjített, ahogy az ujjai bennem, az
nyelve pedig a csiklómon munkálkodott. Fél percen belül
éreztem a gerincem alján a feszülést, ő pedig csak mozgott
egyre erősebben, gyorsabban. Még egy érzéki simítás, még
egy nyomás, és a hüvelyem megfeszült, Reggie ujját szorította,
édes görcsbe rándult, ahogy elöntött a gyönyör. Hangosan
felsikoltottam, ahogy igyekeztem volna megfogni, de nem
sikerült.
Behunyt szemmel reszkettem, ziháltam még az orgazmus
utolsó rezgéseit élvezve, amikor Reggie súlyát éreztem
magamon. Rémülten pillantottam fel, ahogy megláttam a
kéjben fürdőző arcát. Teljes hosszában elmerülni készült
bennem. Olyan sokként ért, hogy felkiáltottam. Túl sok volt ez
nekem. Az előbbi sokk hatása alatt kapálóztam, de a kezei
lefogták a csípőmet. Kétségbeesésemben levegő után
kapkodtam. Reménytelenül szabadulni akartam, próbáltam
enyhíteni életem első orgazmusának letaglózó élményén.
Eluralkodott rajtam a pánik. Időt kellett nyernem, hogy
feldolgozzam.
– Reggie, kérlek… – dadogtam. – Én ezt már nem akarom –
nyekeregtem.
– Ezzel már kicsit elkéstél, nem gondolod? – suttogta, majd
a keze a csípőmről a combjaim közé kúszott. Fokozódott a
pánik, a csuklóját szorítva igyekeztem eltolni magamtól.
Elengedett, fölém hajolt és a melleimet ízlelgette.
– Ne tedd ezt velem! Ne büntess engem tovább! Annyira
kívánlak – kapkodott ő is oxigén után. A hangjából
kihallottam a kétségbeesést. Mély levegőt vettem, megadtam
magam neki, széjjelebb tártam a lábaim, ő pedig reszketve egy
hangos nyögés kíséretében elmerült bennem. A hüvelyem újra
tombolt, pulzálva szorult rá Reggie méretes férfiasságára. A
testemben lüktető vágy felkavart, a szemében uralkodó
szenvedély pedig felizgatott. Elakadt a lélegzetem.
– Vegyél egy mély levegőt és lassan fújd ki – utasított, én
pedig engedelmeskedtem. Mialatt kifújtam a levegőt, éreztem,
hogy tövig hatol belém. Szemével követte férfiasságának
eltűnését, amitől kéjes élvezet jelent meg arcán.
– Az enyém vagy, Vicky! – suttogta, de az arca nem
győzelmi mámorban úszott, sokkal inkább sugallt olyan
érzelmeket, melyek halálra rémítettek: melegséget és
gyengédséget.
– Lazíts! Engedd el magad! – nézett mélyen a szemembe.
Remegett a teljes belsőm.
– Nem megy – ziháltam. – Annyira sok vagy nekem,
felrobbanok.
A pulzáló hüvelyem képtelen volt ellazulni tőle. Tudtam is,
miért. Amíg régen beletörődve hagytam, hogy tegyenek
velem, amit csak akarnak, kikapcsoltam minden érzékemet.
Megszűntem létezni arra az időre. Csak így tudtam túlélni.
Ellenben Reggie-vel meg akartam élni a pillanatot.
Megriasztott, amit kiváltott belőlem. Ezt az oldalamat én
magam sem ismertem.
Másodpercekig mozdulatlanul maradt, hogy segítsen, de én
éreztem, ahogy a vágytól folyamatosan pulzált bennem. A
tekintetétől megfordult velem a világ, már nem az eszem
irányított, hanem a vágytól kiéhezett testem szabályozta
minden mozdulatom.
– Istenem, Vicky, ne szoríts, mert beléd robbanok – szűrte ki
a fogai közt. Szaggatott légzéséből nyilvánvalóvá vált, hogy
mennyire élvezi a hüvelyem görcsös préselését.
– Nem bírom! – suttogtam mélyen elveszve a pillantásába.
– Akkor ne fogd vissza magad! Élvez velem, Vicky! –
kóstolgatta a melleim, végigaraszolt a nyakamon, egészen az
ajkaimig, majd érzékien megcsókolt. Elhomályosult
körülöttem a világ. – Mióta csak megpillantottalak, kívánlak. –
Lágy mozdulatokkal mozgott bennem. – Te vagy a
szenvedélyem. Sosem ejtett még így rabul senki. A
megszállottad vagyok – búgta a fülembe. Lágyan ízlelgetett,
amitől akaratlanul is felnyögtem. A keze a derekamra siklott,
végigcirógatta az oldalam egészen a melleimig. Az ajkai a
mellbimbómat becézgették. Szinte már el is felejtettem a lelki
kínjaimat, és úgy tűnt, megszoktam a méretét is. Az izmaim
elernyedtek, a feszítés alább hagyott, a fájdalom pedig elillant.
– Annyira gyönyörű vagy. – Fogai közé vette a bimbómat és
meghúzta. Felnyögtem, olyan jólesett, amit csinált. A hajába
túrtam és közelebb vontam. A lökéseinek tempója gyorsult,
mozdulatai egyre határozottabbak lettek. A vastagsága már
nem fájdalommal árasztotta el a testem, hanem valami egészen
mással.
Fogalmam sincs, mi ütött belém, de még biztattam is.
Folyamatosan emeltem felé a csípőm. Olyan érzés vett erőt
rajtam, hogy nem tudtam magamon uralkodni, szeretkezni
akartam vele.
– Mélyebben – feledkeztem meg magamról, a csípőmet
vadul tekergettem, emelgettem, segítettem neki minél
mélyebbre hatolni. Teljesen kitárulkoztam neki. – Még… Oh,
igen. Nehogy abbahagyd! – markoltam a hajába.
A csípőmmel pont úgy irányítottam, mintha én fizettem
volna az éjszakáért, nem pedig fordítva. Amikor meg is adta,
amire vágytam, azt hittem, csillagokat látok.
– Ez az – nyögtem kéjesen. – Igeeen – sikoltottam, amikor
zuhanni kezdtem. Reggie is elvesztette a kontrollt, hangosan
zihált, ahogy mozgott bennem. – Ne hagyd abba! – markoltam
a fenekébe és erőteljesebb mozgásra késztettem magamban. –
Annyira jó… – nyeltem egyet, és a gátizmommal
rászorítottam, miközben tekergettem a csípőm. Ahogy
kinyitottam a szemem, az égető tekintetével találtam szemben
magam.
Elfordítottam a fejem. Egy érzelmi örvény közepén találtam
magam. Legszívesebben lelöktem volna magamról, de ő
megelőzött és az előző kérésemnek engedelmeskedve sokkal
intenzívebb ütemben kezdett pumpálni. Falta mindenemet.
Hangos, mély nyögés szaladt ki az ajkaim közt. Reszkettem,
ahogy minden egyes mozdulatával eltalálta bennem azt a
bizonyos pontot.
– Reggie – suttogtam a nevét. Legszívesebben sikítottam
volna. Érezhette rajtam ő is, mert ráhajolt a számra, és szívta,
csókolta, miközben a keze, az ujjai rajtam táncoltak.
– Hogy én mennyire odavagyok érted – lihegte a fülembe,
miközben harapdált. Szája hol a nyakamon, hol a melleimen
kalandozott. Nem volt messze az újabb orgazmus. Dobáltam a
fejemet, téptem a lepedőt, végigkaristoltam a hátát, és
markolásztam mindent, ami a kezem ügyébe került. Növelte a
döfések erejét, gyorsított a tempón egészen addig, amíg olyan
extázisba nem kerültem, hogy az orgazmus kapuja
karnyújtásnyira volt. A gerincem megbizsergett, a lélegzetem
akadozni kezdett, majd megfeszültem és újra felrobbantam,
ahogy egy újabb, az előzőnél erőteljesebb orgazmus kéje
öntött el. Szemeimet összeszorítottam, ahogy megéreztem a
gyönyör szédítő érzését, majd amint ez az érzés teljesen
eluralkodott rajtam, beleharaptam a vállába, abba sikoltottam
bele a gyönyörömet. Körmeim a fenekébe mélyedtek. Állatias
morgás kíséretében ő is belém élvezett, majd azonnal kiszállt
belőlem és vadul ziháltan vetődött a hátára. Úgy sziszegett és
fújtatott, mintha komoly fájdalmai lennének. Mikor egy perc
elteltével sem mozdult, finoman megsimogattam a karját.
– Jól vagy? – érdeklődtem aggodalmasan.
Értetlenül néztem őt.
– Remekül – mormogta bele a hajamba. – Csak azt hittem,
meg tudom fogni. Nem akartam még elmenni – kapkodott
levegőért. – Nem bírtam tovább. Teljesen kicsinálsz. Adj
nekem egy kis időt, hamarosan újra készen állok – fújtatott.
Elnéztem, ahogy tökéletes testével ott fekszik és az alhasam
összerándult. Újra akartam őt. Pár perccel később kihívóan
pillantott fel rám.
– Most te jössz – közölte. Ravasz mosoly bujkált a szája
szélén. Helyben vagyunk. Sejthettem volna, hogy nem elégszik
meg annyival, ha megdug.
Tanácstalanul néztem rá. Nem értettem, mit is akar
pontosan. Szégyenérzettel térdeltem fel és pásztáztam végig a
testén. És hát igen… az ő teste… Szentséges ég! Hányszor
próbáltam megfejteni, mi az, amivel ilyen hatással van rám.
Ekkor szemben találtam magam az újra mereven ágaskodó
férfiasságával. Ugye nem arra gondolt, hogy…? Ennyire meg
akarna alázni?
– Ne nézz így rám, mert képtelen leszek türelmesen várni –
szűrte ki a fogai közt szigorú tekintettel. – Gyere! – intett a
lába közé. Odapillantottam. A szégyentől elfogott a hányinger.
Észrevehette, mert megszólalt.
– Istenem, Vicky, már megint félreértesz. Gyere! –
hívogatott, és a kezével is jelezte, hogy üljek az ölébe.
Megkönnyebbülten mély levegőt vettem, bár ez így is nagyon
megalázó volt. Túl sokszor kerültem már ilyen helyzetbe.
Tettem, amit kértek tőlem. Kihasználták a testem, és megölték
a lelkem.
– Reggie, miért csinálod ezt? Miért nem dugsz meg és kész?
– haraptam az ajkaimba. Azt hittem, megnyílik alattam a föld.
– Te mondtad, hogy a lelkedért is fizettem. Akarom! Gyere!
– suttogta. – Mondom, mit csinálj! Hamarosan nem lesz
szükséged utasításokra. – Megadóan sütöttem le a szemem.
Ekkor megpillantottam a felém meredő férfiasságát. Nemcsak
vastag volt, de méretes is. Ez volt bennem? Basszus! Nem
csoda, ha majd szétszakadtam. Láttam elégedett arckifejezését.
Kiolvasta a gondolataimat.
– Nem kell félned, már tudjuk, hogy passzolunk – járatta
rajtam a tekintetét. Közelebb másztam, majd lehunyt
szemekkel átemeltem a lábam felette. Hihetetlen megaláztatást
éreztem közben. Újra egy kurva lettem. Egy prosti, akit
pénzért kefélnek. Egy nő, aki eladta a testét. A sírás
kerülgetett. Fölé magasodtam, majd lenéztem rá. Olyan tűz
égett a szemében, hogy nem bírtam másfelé tekinteni. A
nyílásomhoz igazítottam, hamar túl akartam esni ezen is, így
beleültem. A következő pillanatban egyszerre üvöltöttünk fel,
ő a kéjtől, én a fájdalomtól.
– Jesszusom! – vergődött alattam. – Tudom, hogy meg
akarsz ölni, de lassabban! Ne szoríts úgy, lazíts! – zihált.
Patakokban folyt róla is a víz.
Lazítás helyett azonban ficánkolni kezdtem, hogy magamba
tudjam teljesen fogadni, de nem ment. Görcsbe rándult tőle a
hüvelyem. Kétségbeestem. Észlelte a pánikot, mert felült
hozzám és megszólalt:
– Ne, ne, ne! Nincs semmi baj – vette a kezei közé az
arcom. A hüvelykujjával az arcom simogatta, úgy csitítgatott.
– Mi baj? Mitől félsz? – Simogatott, apró puszikat adott, majd
az ajkam ízlelgette. – Én törékeny kis Vickym – kóstolgatott,
majd hosszú, érzéki csókolózásban forrtunk össze. Nem sokkal
később teljesen ellazultam és mohón viszonoztam a csókot.
Reggie kezei a derekamra fonódtak, én pedig megbillentve a
csípőm mélyen magamba fogadtam. Hangosan mordult az
ajkaim közé, és még hevesebben csókolt. A kezem vándorútra
indult a testén, izmos vállán, hátán, fenekén. Imádtam érezni a
bőrét a bőröm alatt. A tenyerem megállt a mellkasán és
éreztem, ahogy hevesen kalapál a szíve. Az alhasamban
folyamatos volt a bizsergés, éreztem, ahogy pulzál bennem.
Fokozta bennem a kéjt, amikor az ujjai a csiklómat kezdték
ingerelni.
– Reggie… – feszült meg ívben a hátam, ahogy a
medencémet folyamatosan mozgattam. Addig soha nem ismert
gyönyör vette birtokba a testem. A melleimet masszírozta,
kóstolgatta, majd körözött rajta a nyelvével. A férfiassága
bennem lüktetett, az ujja a csiklómat ingerelte, a nyelve pedig
könyörtelenül a mellemet ostromolta. Futkosott rajtam a hideg.
Egyre többet akartam. Megkapaszkodtam izmos vállában és
intenzív, mély mozgásba lendültem rajta. Játszani akartam én
is vele. Hol a nyelvemmel, hol a számmal kényeztettem, a
bőrét, szívtam, szopogattam… Időnként erősen
megszorítottam odalent, ami folyamatos remegést váltott ki
belőle és belőlem is. Néha kizökkentett egy-egy erőteljes
döféssel. Mindketten hangosan nyögtünk, sóhajtoztunk.
Újdonságként hatott rám a vágy. Egyszerűen belezúgtam ebbe
a szeretkezésbe, amit csak vele tudtam élvezni. Fergeteges
volt. Semmi durvaság, semmi olyan, amit a másik a lelke
mélyén nem akart…
Láncra vert minket a vágy. Minden mozdulata pontos, forró
volt, mint a vágya. Teljesen átadtam neki magamat, pár perc
múlva valami eddig soha nem érzett, furcsa, mélyről jövő
érzést kezdtem felfedezni. Valamit, amit eddig még egy
férfival sem. Te jó ég! Mi történik velem? Mi ez az észbontó
kéjérzés a bensőmben? Kiemeltem magam annyira, hogy csak
a makkja maradjon bennem, majd újra magamba engedtem.
Egészen újfajta élvezet volt így mozogni rajta, hiszen a G-
pontom találta el minden behatolásnál. A feszültség nőtt, a
pulzusom az egekbe szállt, kapkodtam a levegőért. Éreztem,
hogy ez az orgazmus most más lesz, mint az előbbi.
Reméltem, hogy ezúttal egybeesik majd Reggie-ével, élvezni
akartam, ahogy tombol bennem az élvezetem alatt. Aztán
váratlanul elöntött a gyönyör, halk sikongatás közben jutottam
a csúcsra. Elemi erővel áradt szét a testem minden
porcikájában az érzés. Mintha az agyamig hatolt volna és
onnan az egész testemen végigsöpört egy áramütés. Valami
akaratlan, megállíthatatlan, semmihez sem hasonlítható
izomrángás, ami nagyon jól esett. Az ájulás szélén voltam.
Hátrahajolva támaszkodtam meg Reggie combjain, a csípőmet
hozzápréseltem, a hüvelyizmommal szorítottam, hogy hosszan
elnyújtsam a saját gyönyöröm. Combjaimat összeszorítottam,
fenekemet megfeszítettem, mindent elkövettem, hogy a
bennem lüktető férfiassága teljes méretét élvezhessem. Ahogy
a melleimet szívogatta, megremegtem, és majdnem sírva
fakadtam. Folyamatosan összerándultam, és ezt már Reggie
sem bírta elviselni. A fenekembe markolt, ahogy hihetetlen
erővel döfött párat, amitől felsikoltottam és őt is elöntötte az
extázis. Orgazmusa alatt akkorát ordított, hogy azonnal észhez
tértem tőle. Le akartam szállni róla, de nem engedett.
Magához ölelt és csak annyit suttogott:
– Köszönöm, drágám!
Pánikba estem a szavaiból áradó gyengédségtől.
– Annyira gyönyörű vagy, mikor elélvezel.
Furcsa módon nem tudtam, hogyan kellene viselkednem.
Nem tudtam, hogy mit vár el tőlem pontosan. Azt nem
akartam megvárni, hogy ő tessékeljen ki. Abba belehaltam
volna. Pár perces ölelkezés után le akartam szállni róla, de ő
még mindig erősen szorított.
– Ugye nem gondolod, hogy ezzel mára befejeztük? –
kereste a tekintetem. – Egy éjszakát ígértél, nem egy felet –
közölte, miközben újra csókolni kezdte a testem. – Olyan
régen vágyom már rád. Túl régóta akarlak, hogy ennyi elég
legyen – kóstolgatott.
Időnként olyan erősen szívogatott, hogy felszisszentem.
Hosszan hunytam le a szemem és azért imádkoztam, hogy
hamar vége legyen ennek az éjszakának. Kiborultam az
érzelmeimtől. Most már biztosan tudtam, hogy beleszédültem
ebbe a férfiba. Zuhantam. Nem tudtam felmérni, hová vezet
ez, mert ő nem az a fajta volt, aki mellettem marad. Könnyes
tekintetem a nyakába rejtettem. Reggie könnyebbséget,
kötöttségmentességet, szabad szerelmet akart. Nem
horgonyzott le egy nő mellett sem. Szabadon bolyongott a
világban, oda vándorolt, ahová a lába vitte. Szinte már láttam
is, ahogy összecsomagolva, egyik lábáról a másikra álldogálva
toporog életünk előszobájában, és kiszáradt torokkal, rekedten
súgja, neki nem kell már ez a szerelem, mert megöli,
elemészti, megfullad tőle, és már nem teszi őt boldoggá. Én
viszont nem voltam az a fajta, aki könyörögve marasztalja,
vagy fusson utána. Mégis ebben a pillanatban arra vágytam,
hogy újra magamba bolondítsam, hogy ismét éhesen, eszét
vesztve boruljon a testemre és soha ne akarjon elhagyni
engem. Terhektől mentes szerelemre vágytam. Egy percre
hinni szerettem volna, hogy ez vele megadatik. Vakon bízni
szerettem volna, hogy mégiscsak létezik az igazi. Reggie
Reynolds azonban nem a legideálisabb férfi, akibe egy nő
beleszerethet. Ő nem fog előttem térdepelni, mintha a szőke
herceg lenne. Mégis, ki tudja, miért, résnyire kinyitottam neki
az ajtót. Pedig tudhattam volna, hogy ő a gonosz útonálló, csak
rabol, fosztogat. Én mégis bedőltem neki, pedig azt hittem,
már nem bízom senkiben. Reggie előtt csak és kizárólag
önmagamban hittem, azt gondoltam, egyszemélyes hadsereg
vagyok, és mindennap újult erővel, felvértezve mentem az
ütközetbe. Nagyot tévedtem. Egyedül lenni nem volt jó. Túl
gyenge voltam és már túl sokszor sebesültem. Szükségem volt
valakire, szükségem volt rá! Ám ezt neki nem mondhattam ki.
Számára ez nem volt több mint egy szolgáltatás, amiért drága
árat fizetett.
Szorosan átölelve hosszan ringatott. Azt hittem, beletelik
egy kis időbe, amíg összeszedi magát, de már éreztem is,
ahogy újra mereven ágaskodik bennem. Érzékeny
hüvelyemnek ez most túl sok volt. Mintha megérezte volna,
mert elengedett. Erőtlenül a hátamra fordultam és a plafont
bámultam. Még soha nem éltem meg ehhez hasonlót.
Gondoltam, hogy már teljesen kielégült és pihenünk egy
kicsit, de ekkor a komódhoz lépett és bevett valami pirulát.
– Nemsokára folytatjuk – kacsintott felém. Csak ekkor
vettem észre, hogy csupa szívásfolt a nyaka és a mellkasa.
Jézusom! Ezt én csináltam?
 – Vedd ezt be! – nyújtott felém egy tablettát és egy pohár
vizet.
– Én nem élek ezekkel – néztem rá megvetéssel.
– Ez nem az, amire gondolsz. Vedd csak be! – Akkor esett
le, hogy az előbb dobta fel magát egy kis potencianövelővel.
Hitvány csaló! Hangosan nyögtem fel a felismerésre: ez
tényleg komolyan gondolta az egész éjszakát.
– Gyerünk, Vicky! – noszogatott. – Nem pazarolhatunk el
egyetlen pillanatot sem. Szorít minket az idő – sürgetett. Ez
Reggie! Számára minden a szex! Nem én kellek neki, csak a
testem. Kiábrándultam. Hosszan hunytam le a szemem, és
tudtam, ahhoz, hogy végig tudjam csinálni, valóban
szükségem lesz valami pluszra. Bedobtam a szert és
felhajtottam a vizet, de olyan megvetéssel néztem rá,
amilyennel csak tudtam.
– Gyere! Lezuhanyzunk. – Nyújtotta a kezét, hogy
felsegítsen az ágyról. Még örültem is, hogy erre kér, mert így
legalább nem láthatta a kibuggyanó könnyeim. Dacosan
magam másztam le és indultam meg a fürdőszoba felé.
Amikor beértem, megéreztem, hogy mögém lép, majd
gyengéden átkarol és csókolgat. Kirázott a hideg, tiszta libabőr
lettem.
– Ilyenkor a legszebbek – fordított maga felé és szegezte a
tekintetét a meredező mellbimbóimra. – Szinte ordítanak a
kényeztetésért – tolt a zuhanyzófülke felé. Ott nekitaszított a
falnak, majd a forró vízsugár alatt olyan élvezettel kezdte őket
szopni, hogy minden akaratom és józan eszem ellenére végem
lett. Eszméletlenül lassú és hosszú szeretkezésbe kezdtünk. Ez
ott nem csak szex volt. Én kényeztettem őt, ő pedig engem.
Minden porcikáját érinteni akartam. Átvette felettem a
hatalmat a szenvedély. Már nem voltak a fejemben sikoltó
kétségekkel teli gondolatok. Kiürült a fejem. Teljesen átadtam
neki magam.
 A fürdőszobából kilépve egy szál törölköző volt a dereka
köré tekerve. Hiába a kielégülés, újra őrülten kívántam őt.
Kéjesen pillantottam végig rajta. Olyan tökéletes volt rajta
minden, de zavart, hogy nem láthatom az izmos, kerek
fenekét. A gátlásaimtól felszabadultan hátulról odaléptem
hozzá és leszedtem róla a nemkívánatos anyagot.
Felvont szemöldökkel pillantott hátra. Az ujjam
végigvezettem a gerince vonalán egészen a fenekéig, majd
belemarkoltam. Nem tudom, honnan vettem ehhez a
bátorságot. Talán az ajzószer, de eltűntek a gátlásaim. A
kezeim le sem véve róla kerültem meg, majd csokoládészínű
szemeibe mélyedve letérdeltem elé. Hangosan, mélyen fújta ki
a levegőt. Megbabonázva mértem végig az előttem álló
Reggie-t. Fantasztikus, szépen kidolgozott izmokkal
rendelkezett, mintha profi sportoló lenne. Átfutott az
agyamon, hogy ennek a pasinak mindene milyen remekbe
szabott: tökéletes, izmos alakja van, feszes feneke és… óriási
farka. Nemcsak hosszú, de kellőképpen vastag… A kezeimmel
végigsiklottam a mellkasán, a kockás hasán, majd a férfiassága
dédelgetésével foglaltam el magam.
– Ezt nem kell – suttogta, de én már kezelésbe is vettem.
Már nem voltam szívbajos, emellett hajtott a kíváncsiság.
Azért annyit tudtam, hogy a megalázó pozíció ellenére most
én irányítok. Ez esetben én uralkodom rajta. Látni, érezni
akartam, ahogy remeg a kezeim közt a kéjtől. Fel-le
mozgattam rajta a kezem és éreztem, ahogy egyre vastagabb
és nagyobb lesz. Éreztem, ahogy megborzongott. Ettől teljesen
beindultam én is.
– Várj! – nyögte remegő hangon, majd az ágyhoz vezetett,
leült a szélére, én pedig újra ott térdeltem a lábai közt. Meg
akartam lepni, így kéjesen végignyaltam rajta. Nagyot nyelt és
megremegett. Mosolyognom kellett, hogy mennyire be van
rám gerjedve. Hatalmasat rándult a számban. Vadul kapkodott
levegő után. Felpillantottam és láttam csodálatosan kidolgozott
karizmait, amint meg-megfeszültek a takaró markolászása
közben. Egészen fantasztikus, csodálatos érzés volt ez a
hatalom. Tovább akartam kínozni. Mélyen a számba
engedtem, hangosan kéjesen szívtam be a torkomig és a
nyelvemmel izgatva kényeztettem. Kiszakadt belőle egy mély
hörgés.
– A rohadt életbe! Ne, ne! Hagyd abba! – állított meg. –
Mindjárt eldurranok! – Felpillantottam rá, a mozgásban
megállíthatott ugyan, de a szívogatást nem hagytam abba.
Hatalmam volt felette.
Elengedtem, majd magabiztosan fölé kerekedtem. A vállába
kapaszkodtam, hanyatt döntöttem, majd a csípőmet mozgatva
ingereltem, de nem engedtem magamba. Az orgazmusközeli
élménytől levegőért kapkodott.
– Nem bírom tovább! – lihegett. – Akarlak! Most! –
utasított.
A mutatóujjam alig érintette a bőrét, ahogy a mellkasától
lefelé végigcirógattam. Húztam az időt. Kínozni akartam. A
keze a lábam közé furakodott, de elkaptam és a másik kezével
együtt a feje fölé szorítottam. Nem mintha valóban le tudtam
volna fogni, mégis hagyta, hogy ezúttal átvegyem az
irányítást. Egy hosszú pillanatra elvesztünk egymás szemében.
Pillantása elgyengített, és már én is annyira kívántam őt, mint
ő engem. Mélyen a tekintetébe kapaszkodtam, mialatt
magamba engedtem. Azonnal összerándultam az élménytől. A
puszta pillantásával képes volt a szakadék szélére sodorni.
Minél többet szeretkeztünk, annál nagyobb lett a testi-lelki
függőség közöttünk.
– Vicky! – jajdult fel, majd a csípőm irányítva adta a
ritmust, mélyen mozgott bennem. Intenzívebb tempóra
váltottam, aminek a hatására szinte egyszerre hatalmas kiáltás
szakadt fel a torkunkból. Hihetetlen érzés járta át a testem és a
lelkem. Még mindig fogva tartottam a csuklóját, ahogy
erőtlenül tapadtam az ajkaira. Hosszan kényeztettem még, és
az arcomon elégedett mosoly terült el, ahogy láttam magam
alatt megsemmisülten. Győzelmi mámorban úsztam.
Hozzásimultam, ő pedig dédelgetett. Az egész éjszaka az
eggyé válásról szólt. Hogy fogom én elviselni a távolságot?
Órákkal később egy kínzóan hosszú szeretkezést követően az
arcom a nyakába temetve folyamatosan lebegtem. A lehelete a
bőröm simogatta, az én kezem pedig a meztelen testén
barangolt. Hullafáradtan megmozdulni is képtelenek voltunk.
– Ez volt életem legemlékezetesebb éjszakája – dörmögte.
Válaszolni szerettem volna, de minden erőm elszállt. A
tarkóját cirógatva a kimerültségtől elszenderedtem. Életemben
először a mennyországban éreztem magam.
Másnap még aludtam, amikor megéreztem Reggie lágyan
becézgető kezét a lábaim között. Nagyon finom
mozdulatokkal ingerelte a csiklómat. Mély sóhajokkal és
széles mosollyal díjaztam az édes kényeztetést. Az egész
testem gyönyörben úszott.
– Tudom, hogy az éjszakának vége, de adj nekem még egy
utolsó alkalmat, hogy élvezzelek – kérlelt.
Ha akartam volna, sem tudok ellenállni neki, mert addigra
már teljes testemben tombolt a vágy. Széjjelebb tártam a
combjaim, ő pedig azonnal kihasználta az alkalmat és már
bennem is volt. Jólesően sóhajtottam, amikor végre elmerült
bennem. Ez azonban teljesen más volt, mint az éjszaka. Lassú,
lágy és finom. Érzéki szeretkezésben forrtunk össze.
Becézgettük, dédelgettük egymást. Most nem a testem, a
lelkem szeretkezett vele. Az extázisba torkolló orgazmus után
viszont könyörtelenül a valóságban találtam magam alatta. Az
alatt a férfi alatt, aki egy vagyont volt képes fizetni, hogy
birtokolhasson egyetlen éjszakára. Nem finomkodott, nem
udvarolt, vagy halmozott el csecsebecsékkel vagy a
figyelmével. Nyersen és lényegre törően megvette, amit akart.
Én csak egy újabb trófea voltam a falára. Kiábrándultam.
Igaza volt. Mindenkinek megvan az ára. Még nekem is.
Fizetett és meg is kapta, amire úgy vágyott.
Könnyes szemeimet elrejtettem és amilyen gyorsan csak
tudtam, a fürdőszoba felé vettem az irányt. Becsaptam magam
mögött az ajtót, majd a mosdó szélébe kapaszkodtam.
Hányingerrel küszködtem, ahogy a tükörbe pillantottam. A
hajam kócos volt, Reggie borostájától az arcom piros, a
nyakam pedig vörösre szívva. Garbó vagy sál alá kell majd
rejtenem. Éreztem, hogy a mellbimbóim keményen merednek
előre és olyan nedves voltam, mint még soha. Most is kívánom
őt. Ennél szégyenteljesebb nem is lehetne. Itt állok totálisan
lemeztelenítve, megalázva. A szégyentől lélegezni sem bírtam.
Soha, soha többé nem teszem meg! Örökké gyűlölni fogom
ezt a férfit és magamat is. Hosszan és fájdalmasan sóhajtottam
fel, ahogy bevillant néhány buja kép, mit műveltem,
műveltünk az este. Jóságos ég! Teljesen levetkőztem minden
gátlásom, minden előítéletem. Szinte az eszméletvesztésig
szexeltünk, nem voltak tabuk vagy megállás. Megnyíltam és
kitárulkoztam neki. Mekkora ribancnak tarthat most… zokszó
nélkül teljesítettem minden óhaját. Ez ijesztő. Emellett be is
bizonyította, hogy az eddigi elgondolásaim a szexről tévesek.
Elképesztően csodás, különleges élményben volt részem…
vele. Az éjszaka minden – testi, lelki és szellemi – síkon
teljesen egymásra találtunk.
Aztán jött a nagy kiábrándulás és szégyenérzet – főleg saját
magam előtt. Mit csináltam? Miért mentem ebbe bele? Miért
nem tudatosodott bennem közben, hogy csak erre kellek neki?
Ami neki dugás, nekem szeretkezés volt. Minél többször tett a
magáévá, annál édesebb lett az egész, annál érzelmesebb. Uh,
és ezek az utórengések bennem… Neki azonban ez nem
jelentett mást, csak egy szenvedélyes dugást. Soha nem
moshatom le magamról ezt a szégyenfoltot. Életem végéig
viselhetem a lelkemben ennek az éjszakának a bélyegét.
 Tusolás közben a forró vízsugár alatt állva alaposan
megnéztem magam és úgy döntöttem, már nem akarom ezt a
testet. Megalázottan ácsorogtam, a könnyeim folytak az
arcomon. Soha életemben nem szeretkeztem férfival
önszántamból. Minden alkalommal meggyaláztak.
Megszámolni sem tudtam, hányan jártak bennem.
Megrettentem magamtól. Ha Reggie csak a felét ismerné a
múltamnak… Undort, gyűlöletet és megvetést éreztem az
egész lényem iránt. Le akartam vetni a testemet, mint egy
kabátot, hogy minden mással együtt otthagyhassam abban a
hotelszobában.
Féltem kilépni és szembesülni a pillantásával. Még csak
most jön a legrosszabb, mikor átadja érte a fizetségem.
Istenem! Bárcsak lenne egy hátsó kijárat… egy menekülőút.
Egy számító, utolsó riherongynak tart majd. Minden eddigi
igyekezetem ellenére egy kurva maradtam. Halk, testemet rázó
zokogásban csúsztam a padlóra. Bárcsak én haltam volna meg
az anyám helyett annak idején. Miért kellett nekem belezúgni
egy ilyen pasiban? Menjek szépen haza és éljem az életemet,
mintha mi sem történt volna? Hogyan? Ez a férfi ma este a
lelkemet is birtokolta, nemcsak a testemet. Hibáztam, mert
elkövettem a prostik legfontosabb szabályát: nem lett volna
szabad beleszeretnem. Hosszan, meredten bámultam az ajtót,
muszáj volt magam megacéloznom, hiszen még mindig a
húgom élete volt a tét. Mély levegőt vettem, összeszedtem
minden bátorságom és feltéptem az ajtót.

Reggie
Lépéskényszer

„Párban élni nehéz, mert elköteleződni,

áldozatot hozni nehéz, de ha a megfelelő
személyért teszed, akkor nem az. Ha ránézel a
másikra és azt érzed, hogy senki másra nem
 vágysz, akkor nincsen ennél könnyebb dolog, de
ha nem így érzel, akkor nem ő az igazi.”
(Így jártam anyátokkal c. film)
A becsapódó fürdőszobaajtót bámultam. Rossz előérzetem
támadt attól, ahogy bemenekült. Mondtam valami bántót?
Hiszen olyan fantasztikus volt… Drága jó istenem, köszönöm!
– emeltem az ég felé a tekintetem. De miért ilyen bonyolultak
a nők? Úgy néztem a plafonra, mintha onnan várnám a
választ. Tekintettel a makacs csendre, visszarogytam az ágyra,
de szüntelen abba az irányba néztem, amerre Vicky eltűnt.
Vártam, hogy egyszer csak kilép az ajtón. Valamit mondanom
kellett volna, mikor megláttam a pánikot a szemében, de
fogalmam se volt, mit. Ahogy kimászott az ágyból, le sem
bírtam venni róla a szemem. Ő pedig elszántan kerülte a
tekintetem. Habár tudtam, nem a helyes úton tettem, de nem
bántam meg, hogy engedtem a vágyaimnak. Megborzongtam,
mert még a falon keresztül is csalogatott, vonzott ez a nő.
Hogy a fenébe? Számomra egy nő csak addig érdekes, amíg
meg nem kapom, de Vicky… Lehet, hogy kicsit beleszédültem
ebbe a nőbe? Szeszélyes, önfejű viselkedésével
megbolondított. Mikor meghallottam a vízcsobogását,
kimásztam az ágyból, magamra kaptam az alsónadrágom,
majd a lakosztály bejáratához mentem és ellenőriztem, hogy
bezártam-e az ajtót. Nem szerettem volna, ha egy óvatlan
pillanatban megpattan. Ha eltűnt volna reggelre, el sem hittem
volna, hogy az éjszaka valóság volt. Vajon még mindig
reménytelen esetnek tart? Mosolyognom kellett, ha
elképzeltem, erre vajon mit felelne. A választ magam is
tudtam. Elárulta, ahogy bevonult a fürdőszobába. A szemében
én örökké az leszek: reménytelen eset.
Felkaptam a komódról a cigit, kiléptem az erkélyre és
rágyújtottam. A verőfényes napsütés arról árulkodott, hogy
már igencsak elmúlhatott dél is. Nem csoda. Az éjszaka nagy
részében elfoglaltak voltunk – mosolyogtam magamban. Az
emlékek sora bombázta az agyamat. A korlátba kapaszkodva
idéztem fel az éjszaka minden mozzanatát… a sóhajait… az
arcát, ahogy átéli a gyönyört. Nem kellett több, máris újra
kívántam. Az üvegen keresztül vágyakozva a fürdőszoba felé
pillantottam. Vajon mit csinál bent ilyen sokáig? Kellemetlen,
vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Olyan kiszámíthatatlan
ez a nő. Be kellene mennem utána – támaszkodtam meg az
ajtófélfán. Ingoványos talajra érkeztünk. De most hogyan
tovább? Ez egy válaszút. Most el kell döntenem, beérem-e
ezzel az éjszakával, vagy teszek azért, hogy legyen ismétlés.
Valójában ez nem volt kérdés. Bármikor tudnék magamnak
másik nőt szerezni, de valahogy nem éreztem rá késztetést. Őt
akarom! Jézus, mi van velem? Egy nő sem volt még rám ilyen
hatással. Ebből a nőből nekem ennyi nem volt elég! Életem
legje volt, azóta is vágyom rá. Kell nekem.
Újra megmozdult bennem valami, amikor felidéztem a
pillanatot, ahogy kinyitotta nekem az ajtót. Álltam ott bambán
és bár nehezemre esett: vártam. Tekintetünk egymáséba
fúródott, és én igyekeztem nem megtörni a varázst. Közel
voltam hozzá, láttam, ahogy egész teste megfeszül, de nem
kapta el rólam a szemét. Tekintetét rám emelte, ahogy fölé
tornyosultam. Minden erőmet felemésztette, hogy
visszafogjam magam. Nem érintheted meg! – figyelmeztettem
magam, mert úgy nézett, mint aki bármelyik pillanatban
elmenekülne. Tépelődtem, hiszen egész este merevedésem
volt, egyfolytában rajta járt az eszem. Szétfeszített a vágy.
Ahogy megláttam, le akartam róla tépni a köntösét, de
túlságosan tartottam tőle, hogy elijesztem és elrohan.
Próbáltam laza lenni, de a lélegzés is nehezemre esett, ami
tökéletesen árulkodott felhúzott állapotomról és semmit sem
tehettem ellene. Nem akartam, hogy elfusson. Belezakkantam
volna. Szemeimet résnyire húztam össze és égő tekintetemmel
szinte keresztüldöftem ezt a nőt, aki beletaszított ebbe az
elkeseredett és szánalmas káoszba. Egész este esküdöztem
magamnak: nem teszek semmi olyat, amitől kiborulhatna.
 Le voltam döbbenve, amikor hirtelen berántott a szobába és
rám vetette magát. A nyaka megfeszült, selymes, feszes bőre
szinte könyörögött, hogy ajkammal érintsem. Érintettem.
Kívánt engem. Örömtől mámorosan vettem tudomásul, hogy
percről percre többet akart. Nem visszakozott. Amikor az arcát
felém fordította és forró leheletét magamon éreztem,
elveszítettem a csatát.
Elbizonytalanodtam, ha felidéztem, amit az orgazmusaim
alatt éltem át. Ennyire jó nem lehet! Úgy kapaszkodtam
Vickybe, mintha attól félnék, egyszer csak elillan. Örökre
belém vésődött, ahogy ott fekszem az ágyon hanyatt, ő pedig
fölöttem mozog… rajtam. Megborzongtam. Az már biztos,
hogy remekül használta a képességeit a csábítás színpadán.
Vicky egy olyan nő volt, aki pusztán a bársonyos hangjával,
szép szemével az egész környezetét levette a lábáról. Hangja,
tekintete alkalmas volt arra, hogy felkeltse és fenntartsa az
érdeklődésem, hogy vonzalmat ébresszen bennem. A csábítás
veszélyes játék, mert kell hozzá a másik fél fantáziája is,
hiszen a kísértés agyban dől el. Én az első pillanattól tudtam:
nekem kell ez a nő.
Vannak nők, akik számára a csábítás életforma.
Kacérkodnak a sofőrrel, a személyzettel ugyanúgy, mint a
munkahelyükön a kollégákkal vagy az étteremben a pincérrel.
Ilyen nőkkel voltam legtöbbször körülvéve. Számukra a
férfiakkal való kapcsolat az élet bármely terén mindig jó
alkalom arra, hogy kipróbálják hatalmukat a másik nem felett.
Így tesznek azok, akiknek állandó megerősítésre van
szükségük, akik nem elég biztosak magukban, akik e játék
nélkül elveszítik önbizalmukat és kételkedni kezdenek saját
vonzerejükben. Vicky nem tartozott közéjük. Ő
méltóságteljesen használta a vonzerejét. Benne nem volt
megfelelni vágyás. Tisztában volt az értékeivel, ez jól látszott
a tánca közben. És végre birtokba vettem őt. Én, aki annyi
mindenre vágytam és mindent rögtön birtokolni akartam,
sokáig vártam erre a nőre. Vártam, hogy az enyém legyen.
Most mégsem vagyok boldog, de vajon miért?
Elindultam befelé, de megtántorodtam és nekiestem a
korlátnak. Hirtelen nem kaptam levegőt és elszorult a
mellkasom. Egyszerűen mintha valami meggátolta volna a
tüdőmbe igyekvő levegő útját. Fuldokoltam. Égett a tüdőm.
Utolsó erőmmel próbáltam valami köhögésfélét produkálni, de
nem sikerült. Újra megismételtem, mire egy pici oxigén jutott
belém, majd egy perc alatt lassan helyreállt a normális
légzésem. Rettenetesen megijedtem. Mégis mi az ördög volt
ez? Nem kaphatok agyvérzést vagy szívrohamot ilyen fiatalon.
Felemeltem a kezem, de még mindig reszketett. Magas volt a
pulzusom, vadul ziháltam. Elviselhetetlenül erős fejfájás lett
rajtam úrrá, majd csillapíthatatlan köhögés rázta meg a testem.
Szédültem, a világ elhomályosult a szemem előtt. Az arcomra
szorított ujjaimmal igyekeztem tiszta képet kapni. Csak ne
most! Az erkélyajtó melletti kisasztalról felkaptam a vizes
poharat és felhajtottam a tartalmát. A nyelés kínszenvedés
volt. A plafont bámultam és egyenletesen, mélyeket
lélegeztem. Ez megtette a hatását, mert lassan ugyan, de egyre
jobb lett. Szinte teljesen el is múlt, mire Vicky határozottan
kilépett a fürdőszoba ajtaján. Jól láttam rajta a zaklatottságot.
A remegő kezem gyorsan zsebre dugtam, ő pedig lesütötte a
szemét, kerülte a tekintetem. Felé léptem, de megállított.
– Ne jöjjön közelebb! – Égetően fájt, hogy visszaváltott
magázódásra. – Ne érjen hozzám, kérem!
– Vicky… – nyúltam felé.
– Kérem, ne… – Magát átkarolva undorodva fordította el
még a fejét is. Ez mellbe vágott. Nem tudtam, mit
mondhatnék, vagy tehetnék. Összezavarodtam. Most engem
gyűlöl, vagy saját magát?
– Vicky… Én nem ezt akartam. – A tiltakozása ellenére
hozzáértem. Meg kellett érintenem. Sóvárgott érte a lelkem.
 – Ne áltassuk egymást! – Elszántan a padlót bámulta.
– Fergeteges volt ez az éjszaka – suttogtam, és
megbabonázva a haját cirógattam. Könnyes szemekkel
pillantott fel rám. Kétségbeestem.
– Nem kell, hogy vége legyen – csúszott ki a számon. –
Próbáljuk meg!
– Úgy sem működne – rázta a fejét.
– Tele vagy előítéletekkel, félelemmel. Mitől rettegsz?
Küzdjünk meg együtt a démonokkal.
– Maga nem az a fajta, aki bírja a viharokat. Az én életem
pedig olyan, mint egy cunami.
– Honnan tudhatnád, ha esélyt sem adsz? Képes vagyok
alkalmazkodni – győzködtem. – Mi bánt, mondd? Az, hogy
megtetted, vagy az, hogy nagyon is élvezted? –
kezdeményeztem az őszinte beszélgetést.
Haragos pillantással méregetett.
– Vicky, a vágyakban nincs helye a szégyennek, hiszen a
legősibb és legtisztább dologról beszélünk.
– Gyűlölöm magam és magát is! – emelte rám a könnyes
tekintetét. Nagyot nyelt, talán hogy elnyomja a feltörni
készülő sírást. – Remélem, elégedett volt a szolgálataimmal és
élvezte, mert többé nem fog egy ujjal sem hozzám érni.
Már megint visszautasít. Ezt képtelen voltam elviselni.
Teljesen felkavart.
– Hol a csekkem? – húzta ki magát. Kiábrándultan a komód
felé intettem, de a tekintetemmel végig követtem a
mozdulatait. A szemét hosszan lehunyta, mielőtt felmarkolta,
és szinte űzött vadként menekült az ajtó felé. Távozni akart, de
megtorpant.
– És az esemény utáni tabletta? – fordult felém.
 Hogy mi? – tértem vissza a jelenbe.
– Már bevetted. Nem emlékszel? – emeltem meg a
szemöldököm.
– Az nem… – ámult el. Gyönyörű volt, ahogy a döbbenettől
kikerekedett a szeme.
– Nem. Nem vágykeltő volt. Gondoltam, jobb, ha már az
elején beveszed. Attól féltem, hogy időközben megrémülsz és
elszaladsz.
Megnyílt, csodálkozó ajkai megremegtek. Érzékeltem, hogy
gyülekeznek a viharfelhők.
– Tény, hogy azt sugalltam, mintha ajzószert adtam volna,
de egy szóval sem mondtam, hogy az – mentettem ki magam a
lelkiismeretem megnyugtatására.
Hosszan lehunyta a szemét, miközben ökölbe szorult a keze.
– Nézd, Vicky, a szex is, mint sok minden más, sokszor
agyban dől el – magyarázkodtam és egyben tereltem el a
beszélgetést a saját sumákolásomról. – Mikor láttam a pánikot
a szemedben… Nos, neked nem vágyfokozóra volt szükséged,
hiszen élvezted te ezt anélkül is, csak egy blokk volt a
fejedben. Elhitetted magaddal, hogy amit teszel, rossz, én csak
elvontam a figyelmet a szégyenről és a félelemről.
– De én tényleg éreztem a hatását – hebegte.
– A tablettára koncentráltál és általa felszabadultál.
Levetkőzted a gátlásaid. Csupán ennyi történt – világítottam
rá. – Az erős szexuális vágy a nőknél sem szégyen. Én nem
rettenek meg a szex terén sem egy magabiztos nőtől. Kihívás
voltál tegnap este, egy kellemes meglepetés – ismertem be.
– Maga rosszabb, mint gondoltam – préselte ki az ajkai közt
dühösen.
– Miért, mert minden segédeszköz nélkül elértem, hogy te is
kívánj, hogy élvezd az éjszakát?
 – Elképesztő – túrt a hajába. – Maga a legönzőbb emberi
lény, akivel valaha is találkoztam. Igazolásokat gyárt az
alávaló tetteire.
Ledöfött. Éreztem. A szemei szikrákat hánytak.
– Miért, talán akkor most jobban éreznéd magad, ha egész
éjszaka csak a saját vágyaimat hajszoltam volna, nem törődve
az érzelmeiddel? – vágtam oda ingerülten.
– Törődött? Ne nevetesse ki magát! Nem törődik maga
semmivel és senkivel. Minden bizonnyal ezzel is célja volt.
Maga egy igazi ösztönlény!
– Ezt te magad sem hiszed. Könnyű lenne ezt rám kenni.
Észre kellene venned, hogy a szex önmagába véve nem
szégyellni való se a férfinak, se a nőnek. Nem volna szabad
elnyomnod a szexualitásod és a vágyad irántam.
– Én egyetlen dolgot érzek csupán maga iránt: gyűlöletet!
– Hát ha így gyűlölsz, akkor el sem merem képzelni,
milyen, amikor kívánsz is – vigyorodtam el. – Számos olyan
kalandban és gyönyörben lehetne részed mellettem,
amilyenben a többi nőnek talán majd csak a Paradicsomban
lesz!
– Maga által? Beképzelt alak – ámult el. – Felejtse el! Soha!
Érti? Maga a büdös életbe nem ér többet hozzám!
– Miért vagy most ilyen? Tettem én veled bármi
kellemetlent is? Nálam ez az este nem csupán az orgazmusról
szólt. Szerettem volna, ha arra tudsz koncentrálni, ami jólesik.
A körülményekhez képest jó szerető akartam lenni.
Láttam, hogy elbizonytalanodik.
– Egy férfi nem mindig csak az orgazmusára gondol –
tettem hozzá.
– Talán még lenne is ebben igazság, ha minden férfi
tökéletes önuralommal rendelkezne, és csak akkor engedne a
nemi vágyaknak, amikor az helyénvaló – vágta a fejemhez. A
szavai, akár a sav, marták a belsőm. Bonyolult egy női lélek.
– Áh, szóval, amit mi tettünk, az nem volt helyénvaló. Már
tudom, mi a baj. Elhiteteted magaddal, hogy nem önszántadból
bújtál az ágyamba, miközben a tudatalattid talált egy nyomós
okot, hogy mégis megtedd – feleltem, bár jobb lett volna, ha
lenyelem, és nem kiköpöm, amin rágódok. Csakhogy nem a
hallgatásról voltam híres.
– Pökhendi szemétláda.
Rendesen kivágta nálam a biztosítékot. Közelebb léptem, de
nem rémült meg. Kihívással pillantott rám.
– Most pont úgy csinálsz, mintha erőszakoskodtam volna
veled, pedig valljuk be őszintén, nagyon is benne voltál
mindenben. Sőt, ha jól emlékszem, akadt pillanat, nem is egy,
amikor te kezdeményezted a folytatást. – Ez élesebbre sikerült,
mint szerettem volna. Tisztában voltam vele, hogy ezt nem
kellett volna. Ezt most ismét nagyon elbaltáztam – de elpattant
nálam valami. A fejét rázta hitetlenkedve.
– Nem kellett volna bíznom magában. Maga az ördög.
 Bízni? Ez nevetséges, hiszen sosem volt esélyem.
– Ne túlozz, legfeljebb ördögi! Ám te sem vagy az az
ártatlan angyalka, akinek beállítottad magad. Most meg
papolsz nekem a bizalomról. Te voltál az, aki sosem bíztál
bennem. Hiába küszködtem, küzdöttem az előítéleteiddel,
esélyt sem adtál, hogy bizonyítsak. Ne légy álszent, Vicky!
– Menjen a pokolba! – vágta az arcomba, majd hátat
fordított és le akart lépni, de hiába rángatta az ajtót, az zárva
volt. Elővettem a kulcsot, ő pedig úgy vetődött érte, mintha az
életét jelentené. Elforgatta a zárban és köszönés nélkül
elviharzott. A kurva életbe! Miért nem bírtam befogni a
pofámat? Mézes-mázaskodhattam volna, akkor most nem így
távozik. Áh, de különben is, mit érdekel ez engem? Már
megvolt. Megkaptam, amit akartam. Jó volt. Élveztem. Menjen
csak! Csináljon, amit akar. Fújtatva vettem én is célba a
fürdőszobát.
Órákkal később azonban mégsem tudtam lehiggadni, vagy
kiverni a fejemből. Teljesen felhúzott. Csak ő járt a
gondolataimban. Elárultad őt. Nyomorult csúszómászó vagy.
Folyamatosan ostoroztam magam. Miért nem mondtál nemet
erre a lehetetlen ajánlatra? Akkor most még nem lenne veszve
minden. Lelkem mélyén azonban nagyon is tisztában voltam a
válasszal: azért, mert ahogy ő mondta: önző vagyok, emellett
még türelmetlen is, de ha nem ilyen lennék, akkor most nem
lennék sehol sem.
Ekkor lépett be a lakosztályba Juke.
– Hallom, csak nemrég távozott a kicsike. Volt olyan
élvezetes, mint amilyennek vártad? – A szemében ott
csillogott a kíváncsiság.
Nem volt kedvem erről beszélgetni.
– Kiborult. Tanácstalan vagyok. Nem tudom, mi lenne a
megoldás – fogtam rövidre.
 – Csodálkozom, hogy ez téged komolyan érdekel. Már
megkaptad, amit akartál. Ez vagy te – vonta meg a vállát. – De
ha engem kérdezel, örülnék neki, ha végre lenyugodnál és
megállapodnál.
– Megállapodni? Nagyon előreszaladtál, ugyanakkor nem
feltétlen csak egy éjszakán át kívántam élvezni – vallottam be.
– Hanem addig, amíg rá nem unsz. Ilyen jó volt?
– Olyan furcsán viselkedik – elmélkedtem magamban. –
Tartok tőle, hogy belekeveredett valamibe – merengtem el. –
Szeretném, ha nyomoznál egy kicsit utána – pördültem felé.
– Miért is érdekel ez téged? Valljuk be, ez a nő nem ostoba.
Joggal érzi magát kihasználva. Te mást sem teszel, csak
használod, majd eldobod a nőket.
Igen! Igaza van. Ellenszolgáltatás nélkül is segíthettem
volna, de szokás szerint nem az eszem irányított.
– Áh, szóval még nem végeztél vele – zökkentett ki. –
Akkor ajánlanám figyelmedbe a romantikát, gyengédséget. Ez
a nőknél mindig működik. Tudod, a nők szeretik, ha tisztelettel
bánnak velük. Ha engedélyt kérsz, mielőtt megérinted őket –
oktatott ki.
– De nála ez már nem fog bejönni. Elcsesztem. Bezárkózott.
Félek, egy életre elvágtam magam.
Feldúltan kutattam az agyamban a megoldás után.
– Akkor a türelem lesz a megoldás.
– Türelem? – mordultam fel. – Te tudod a legjobban, hogy
én nem ismerem ezt a szót.
– Ha komolyan érdekel ez a nő, akkor majd megtanulod.
– Semmi értelme. Feketelistára kerültem. Várnom kellett
volna, de én sürgettem. Ráadásul azt mondta, hogy gyűlöl…
 – Az mindenképpen jó jel – kuncogott Juke, mire felvont
szemöldökkel néztem rá. – Ha egy nő azt mondja, hogy
gyűlöl, az többnyire pont az ellenkezőjét jelenti – magyarázta.
– De nem nála – legyintettem.
– Na de legalább annyit megoszthatnál velem, milyen volt
vele az éjszaka? – hagyta rám, és visszatért az őt igazán
érdeklő témára.
– Fenomenális… – méláztam el.
– Számára is?
– Ha abból indulok ki, amit az arcán láttam, mikor távozott,
akkor neki pocsék volt – hunytam le a szemem.
– Elélvezett, vagy csak hagyta magát?
Elhúztam a számat. Nem akartam beavatni a részletekbe.
– Nem mondanám, hogy isteni volt, ha nem elégült volna ki
ő is… – vágtam durcás képet. Mit képzel ez rólam? Én nem
hagyom a nőket kielégületlenül. „Amit adsz, azt kapsz” elv
alapján működtem. Lehet, hogy egy szemétláda voltam, de az
ágyban sosem voltam önző. – De egy állítólag kényszerből
folytatott szex nem lehet fenomenális… legfeljebb kielégítő –
tettem hozzá egy kis szünet után.
– Akkor ő is vonzódik hozzád. Ez elég egyértelmű.
– Hmm, eddig én is ezt hittem, de már nem tudom, mit
gondoljak – kortyoltam ki az utolsó cseppet is a poharamból.
– Mondd csak, Reggie, miért érdekel ez a nő még mindig?
Megkaphatnád bármelyik másikat. Töröld ki! Másra kellene
most koncentrálnod.
– De nekem nem bármelyik másik, hanem ez kell –
mutattam zaklatottan a kijárat felé.
– Lehet, hogy nem fogsz örülni, de a barátodként
kötelességem tájékoztatni téged, durván belezúgtál a csajba! –
bólogatott elégedetten.
– Lehet – sóhajtoztam.
– Még csak nem is tagadod? Jesszus! Ennek nem lehet jó
vége – felpattant a fotelből és döbbenet ült ki az ábrázatára.
Dühkitörésre és heves ellenkezésre számíthatott a beismerés
helyett.
– Nem is lesz. Ezt mindketten pontosan tudjuk. Akarom őt!
Egész éjszaka benne voltam, mégis folyamatosan áll tőle a
farkam! Gőzöm sincs, mi a fenét csináljak. Bizonyítanom
kellene! Ennél kevesebbel kizárt, hogy beérné.
– Neked annyi, öreg! – hozta meg az ítéletet. – Még a
legerősebb férfi is elbukik, ha a lelkét egy nő mérgezi meg.
– Ezzel nem vitatkozom. De még mindig nem értem. Mi
romlott el ennyire? – tanakodtam.
– Ha önként bújt az ágyadba, akkor most mit játssza az
agyát? Hülyét csinál belőled! Hagyd a picsába! Tudom, hogy
én mondtam, hogy ideje lenne megállapodnod, de ez a nő
kikészít, nem hiszem, hogy ő lenne a legjobb választás. A
farkadon meg könnyíthetsz más kis lotyóval is. Elmúlik.
Holnap már ő sem lesz majd más, csak egy lyuk, amiben
jártál.
Nem kívántam megszegni a Vickynek tett ígéretem. Nem
osztottam meg még Juke-kal sem a megállapodásunkat. Biztos
voltam benne, hangosan röhögne rajtam, ha tudná, hogy
rászedett, megkopasztott egyetlen éjszakáért cserébe a kis
Vicky. Gúnyolna, az orrom alá dörgölné, amíg csak élek.
– Lehet, hogy igazad van. Túl sok jelentőséget tulajdonítok
ennek – fordítottam neki hátat. – Felejtsük is el! –
legyintettem.
Valójában azonban képtelen voltam egy percre is kiverni őt
a fejemből. A bűntudatom is egyre erősebb lett. Mi van, ha
komoly bajban van? Miért nem izgatott ez azelőtt, hogy
megdöngettem? Ha ilyen sejtéseim vannak, önzetlenül is
segíthettem volna, mielőtt megfektetem. Igaza van, hogy
hányingere van tőlem. Már nekem is magamtól. Félmillió
dollár rengeteg pénz, biztos, hogy nagy gondban van…
Ahogy teltek a napok, nem kerestem és ő sem jelentkezett.
Egyre nyomorultabbul éreztem magam. Az volt az érzésem,
hogy csak az eszköze voltam. Atyaég! Most úgy siránkozom és
sajnáltatom magam, mint egy taknyos, akitől elvették a
kedvenc játékát. Most én lettem Vicky játékszere. Hiába én
voltam, aki fizetett, mégis úgy éreztem, mintha ez fordítva lett
volna. Elvégre engem tettek lapátra. Vicky úgy bánt velem,
ahogy én tettem másokkal. A tetteim és szavaim visszatértek
hozzám megdöbbentő pontossággal. Minden összeomlott. Úgy
kóvályogtam napok óta álmatlanul, mint egy holdkórós.
Képtelen voltam beletörődni, hogy csak úgy faképnél hagyott.
Nem segített az sem, hogy a rosszulléteim is egyre
gyakoribbá váltak és egyre hosszabban tartottak. Egyre
elviselhetetlenebb lett a fejfájás, ami szinte összeszorította a
koponyám. Gyakran a hideg rázott és gyengének éreztem
magam. Az egyik alkalommal futás közben lettem rosszul.
Térdre estem és azt hittem, meghalok. Minden ilyen alkalom
után erőtlenül tántorogtam és nem kaptam rendesen levegőt.
Reméltem, idővel elmúlik, így nem szóltam róla senkinek, de
közben jól tudtam, hogy orvoshoz kellene mennem.
Pont egy ilyen rosszullét után töprengtem az okokon,
amikor észrevettem, hogy a telefonom kijelzője villog. A
számot ismerte a telefon, de aki kezdeményezte a hívást, már
nem hívhatott, hiszen már nem élt. Tétovázva, de kíváncsian
emeltem fel a készüléket. Mi az ördög?
– Halló – szóltam bele kissé zavartan. Nem tudhattam, ki
van a vonal túlsó végén.
– Helló, Reggie – szólalt meg a kísértet. Azt hittem, kiejtem
a telefont a kezemből. Ez csak a képzeletem játéka. Már
hallucinálok is.
– Dark? Andrew Dark? – hebegtem meglepetten.
Andrew Dark a családom régi ellenségének, Ramíreznek a
jobbkeze volt egykor, egészen a haláláig. Ma is emlékszem az
öt évvel ezelőtti napra, amikor értesültem a haláláról. Annak
ellenére, hogy csak futólag ismertem őt, mégis megrendített a
halálhíre. Ám ennek megvolt a maga oka, amit csak én és
Andrew Dark ismertünk. Két olyan ember voltunk, akiknek
volt egy közös titka, ami vele együtt a sírba szállt. Vagy
mégsem…
– Teljes valójában – felelte határozottan.
– De hiszen te meghaltál – dadogtam.
– Csak majdnem – kacagott magabiztosan –, de nem olyan
könnyű tőlem megszabadulni – tette hozzá. Basszus! Mit akar
ez tőlem? Annak idején nagyon nem egy oldalon álltunk. Ha
még most ő is benyújtja a számlát, akkor nekem annyi. Hosszú
szünet után ő folytatta:
– Emlékszel még a régi ügyünkre? – Nem teketóriázott
sokat. Hamar a lényegre tért. Persze hogy arról a bizonyos
tartozásról volt szó. Hogy a francba ne emlékeztem volna,
hiszen megmentette az irhámat.
– Hát persze – nyeltem egy nagyot az emlékre. – Volt az
már vagy tíz éve – suttogtam.
Szinte visszarepültem az időben. Fiatal voltam még és
befolyásolható. Az apám által rám osztott feladatkor annyira
azzal voltam elfoglalva, hogy leelőzzem Dylant, hogy nem
voltam elég körültekintő, így elkövettem egy szarvashibát, ami
kis híján az életembe került. Vagányságból túl közel kerültem
a tűzhöz, jobban mondva az ellenség fészkéhez. Az apám a
maffia világában mozgott, és sűrűn akadt veszélyes
feladatunk. Andrew akkor velem közel egykorúként szintén
ennek a nyomasztó világnak volt a részese, csak a másik
oldalon. Egy másik kartell fejének jobbkeze volt, ezáltal ősi
ellenségek voltunk. Ha olyan szituációba keveredtünk volna,
akkor minden különösebb gond nélkül lepuffantottuk volna
egymást. Legalábbis azt hittem egészen addig a napig…
A kartellének emberei elkaptak és a nagyfőnökük, Ramírez
elé cibáltak, ahol jelen volt Andrew is. Mikor az öreg rájött, ki
is vagyok, azonnal pisztolycső került a halántékomra. Lehunyt
szemmel vártam a végzetes dörrenést, amikor Drew
közbeavatkozott. Hadovált valamit és nem volt idő a
kivégzésemre. Hirtelen mindenkinek sürgős dolga akadt.
Engem egy sötét helyiségbe zártak, majd órákkal később, máig
nem értem, miért, de Drew megszöktetett. Azóta is őriztem ezt
a titkot, ahogy ő is. Egyikünknek sem lett volna érdeke
beszámolni róla. Neki köszönhettem, hogy megmenekült az
irhám. Akkor megesküdtem neki, ha bármikor segítségre
szorulna, rám számíthat. Tartoztam neki. Most minden
bizonnyal benyújtja a számlát. Tekintettel arra, hogy én már
kiszálltam, nem kötött az ígéretem, de a becsületem és a
kíváncsiságom nem engedte, hogy rácsapjam a telefont.
– Egész pontosan tizenkettő, de ki számolja – közölte
mellékesen.
– Te hová a pokolba tűntél? Az a hír járta, hogy meghaltál.
– Hosszú történet, de ami miatt most hívtalak, az az, hogy
eldöntöttem, segítek neked.
Hmm. Azért engem sem ejtettek a fejemre. Vajon mit vár
cserébe?
– Te nekem? Azt hittem, neked van szükséged segítségre –
dobtam vissza a labdát.
– Oké, Reggie, kerülgethetjük még itt a témát, vagy
rátérhetünk a lényegre. Üzletet ajánlok. Ramírez még mindig
gondot jelent nektek, igaz? Nos, én segíthetek végleg kiiktatni
és ti bekebelezhetitek a területeit és az egész szervezetét.
Érdekel vagy sem? – A hangja kemény volt és magabiztos.
 Tényleg ennyire egyszerű lenne? Tálcán kínálja a nagy
lehetőséget. Ramírez részével egészen biztos, hogy magasról
lealáznám Dylant – összegeztem. Kezdtem életre kelni. Ha az
egyik csatát el is vesztettem, a másikat most megnyerhetem.
– És te mit kérsz cserébe? Egy kis szeletet a tortából?
– Nem. Nem érdekel az üzlet, én már kiszálltam. Nem kérek
az égvilágon semmit.
Ez így túl egyszerű. Senki nem ad semmit ajándékba.
Sumákol.
– Tudod, öreg, ez az egész remekül hangzik, de ha
egyvalamit megtanultam ebben a világban, az az, hogy ha
valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor az nem igaz. Szóval?
Te mit nyernél ezzel az egésszel?
Hosszú hallgatás volt a válasz. A kijelzőre pillantottam.
Nem szakadt meg a vonal, még számlált a másodpercszámláló.
– Az öreg csúnyán betett nekem. Azt akarom, hogy fizessen
meg mindenért – préselte ki magából a haragtól túlfűtött
szavakkal.
Ejha! Pont, mint én és az apám.
– Mivel hergelt fel ennyire? Nem úgy volt, hogy te leszel az
utódja? – szegeztem neki a kérdést. Bűzlött nekem ez a dolog.
– Nézd, Reggie, én új életet kezdtem, eszem ágában sincs
visszamenni. Én csak szeretnék elégtételt venni, hogy egy
életre lezárhassam ezt. Nos, érdekel az ajánlat, vagy sem?
Már hogyne érdekelne! Ez az üzlet áttörő sikert hozhat
nekem. Azt azonban kötve hiszem, hogy csak a bosszúval
beérné. De ha kénytelen volt feltámadni hamvaiból, ráadásul
pont hozzám fordult, valóban nagy pácban lehet. Itt a vissza
nem térő alkalom.
– Tudod, Drew, soha életemben nem hittem a véletlen
találkozásokban. Az az éjszaka sem volt az, amikor kihúztál a
slamasztikából. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer
elkezdődött, azt be is kell fejeznünk. Semmi nem érkezik
idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk
rá. Csodálatos rend és rendszer van mindenben… Nekünk
akkor és ott találkoznunk kellett. Ki tudja, hogy miért, de
éreztem, hogy te még fontos szerepet fogsz játszani az
életemben.
– Ha ez összejön, te leszel a nagyhatalom. Nem lesz olyan
konkurenciád, aki labdába rúghat majd melletted. Még az
öcséd sem.
Persze ő még a tizenkét évvel ezelőtti Reggie-t ismerte, nem
tudhatta, hogy én már nem az az ember vagyok, ám egyelőre
ezt nem is kellett megtudnia. Az út nem volt fontos, csakis a
cél és a végeredmény. De még mindig nem állt össze a
kirakós.
– Annak idején láttam, hogy Ramírez úgy kezelt, mintha a
fia lennél, és vélhetően te is felnéztél rá. Elárulod, mi történt,
mivel bosszantott így fel az öreg?
– Fontos ez? – tért ki a válaszadás alól. Ha jól
belegondoltam, én sem osztottam volna meg senkivel a
részleteket. Még Juke sem tudott rólam mindent, pedig ő a
legjobb barátom.
– Nem – válaszoltam –, de azt te is tudod, hogy ahol titkok
vannak, ott kételyek is. Honnan tudjam, hogy megbízhatok
benned? – kérdeztem.
– Szerintem érzed te azt jól – jött a válasz. – Ez egy tiszta
üzlet. Mindketten ugyanazt akarjuk: Ramírez fejét. Szerintem
egyelőre legyen elég ennyi.
Én nem a fejére, csak a vagyonára pályázok, de legyen.
– Oké. Mi a terved? Mire kellek én neked? – tudakoltam a
részleteket.
 A hallgatásából arra következtettem, hogy még nem forrt ki
egészen a terve. Ez egyre érdekesebb. Ezek szerint hirtelen
felindulásból hívott fel. De miért pont engem?
– Hol vagy most? Odautazom. Beszéljük meg személyesen.
Ez nem telefontéma – mondta végül némi hallgatás után.
– Lehet, hogy hihetetlen, de pont Los Angelesbe készültem
– lódítottam. Önző módon kapaszkodtam a nagy lehetőségbe.
Ki kellett innen szabadulnom. Itt lépten-nyomon minden
Vickyre emlékeztetett. Jót tesz majd nekem egy kis
levegőváltozás.
– Más alternatíva? – habozott. A hangja arról árulkodott,
nem szívesen menne az angyalok városába.
– Mire gondolsz? – Féltem, hogy ő akar Las Vegasba jönni.
Nekem nem volt más ötletem, hiszen azt sem tudtam, hol
tartózkodik most.
– Nézd, Reggie, nagyon sok ember halottnak hisz, nem
véletlenül, és szeretném, ha ez így is maradna. Andrew Dark
halott. Az egyetlen befejezetlen ügyem Ramírez. Ha
kiiktattuk, én örökre felszívódok. Sose hallasz többé rólam. És
azt sem szeretném, hogy bárki megneszelné, hogy készülök
valamire.
– San Diego? – vágtam rá hirtelen ötlettől vezérelve.
– Remek. Mikor? – kapott az alkalmon.
– Holnapután? – nyögtem ki, ami először az eszembe jutott.
– Tökéletes. Hívlak. – És már le is csapta a telefont.
Hűha, mibe keveredtem már megint. De a kezembe került az
aduász, itt volt a vissza nem térő alkalom. Bármilyen szerepet
is szánt nekem Dark, ha bejön, megnyerhetem a párbajt az
öcsémmel. Annyit megér, hogy végighallgassam.
Két nappal később San Diegóban béreltem egy elegáns kis
rezidenciát. Andrew-nak el kellett hinnie, hogy nagyobb a
hatalmam, mint valaha. Erősnek és határozottnak kellett
tűnnöm. Nem tudhatta meg, hogy nekem már nincs szerepem
az alvilágban. A megbeszélt időpontban feszülten vártam az
érkezését. Mikor kiszállt az autóból, leesett az állam. Hát
tényleg él. Szinte késztetést éreztem, hogy megérintsem.
Elfogott a vágy: bár én is halott lennék a környezetem
számára. Kicsit irigyeltem, hogy így a háta mögött hagyta ezt
az egész borzalmat. Végérvényesen és visszavonhatatlanul.
– Megvallom őszintén, nem hittem, hogy tényleg te vagy az.
Jól eltűntél.
– Nem hinném, hogy bárkinek is hiányoztam volna – húzta
el a száját.
– Gyere be! – invitáltam beljebb. – Hadd halljam azt a nagy
tervet. Hogyan képzelted a hatalomátvételt? – tértem a tárgyra.
– Roppant egyszerű. Visszamegyek Ramírezhez, elhitetem
vele, hogy megkapja, amit akar: engem. Ha bent vagyok,
belülről robbantom rá a nyomorult féltve őrzött kis világát –
körvonalazta a tervet annyi haraggal a szemében, hogy a
kételyeim már-már elszálltak volna, ha nem ismertem volna
hírből a remek manipulációs képességeit.
– Hmm… Értem. Most csak az motoszkál a fejemben, vajon
tisztában vagy-e vele, hogy nagy eséllyel te is a romok alatt
rekedhetsz – vázoltam fel a legrosszabb lehetőséget.
– Igen. Tisztában vagyok vele, hogy merész vállalkozás –
bólintott eltökélten.
– Enyhe kifejezés. Miért kockáztatnál ekkorát? –
rökönyödtem meg. Nem válaszolt, idegesen fújtatott és egy
rövid időre nem nézett a szemembe. Habozott. Ő sem bízott
bennem. Valahol megértettem őt, mert én sem benne.
– Nézd, Andrew, ha ezt együtt akarjuk végigcsinálni, meg
kell bíznunk egymásban, még ha ez olyan lehetetlennek is
tűnik – győzködtem önmagamat is.
 – Oké – adta meg magát. – Nála van a fiam – vallotta be. –
Őt akarom mindenáron visszakapni – eresztette ki hosszan a
levegőt.
Ez sokként ért. Még jó, hogy már ültem. Tudtam, hogy
Ramíreznek nincs vér szerinti örököse, de hogy lopjon egyet,
na azért már elég húzós. És ő vajon honnan tudja, hogy Dark
életben van?
– Az öreg elrabolta a fiad? – A döbbenettől több nem telt
tőlem. Hát ez tényleg nyomos ok lehet a bosszúra. Ha az én
apám tenné ezt velem… Még a gondolatra is ökölbe szorult a
kezem.
Nem válaszolt, csak határozott biccentéssel igazolta az
állításom.
– Ejha, tényleg nagyon be lehet rezelve az öreg. Akkor
tényleg nincs sok ideje hátra. Az a hír járta, hogy már ő sem a
régi. Örököse pedig nincs. Magára maradt. De azt nem
gondoltam volna, hogy ilyesmihez folyamodik –
méltatlankodtam.
– Én bármeddig hajlandó vagyok elmenni, hogy
megállítsam és megmentsem a fiam – hajolt közelebb. Ebben
egészen biztos voltam. A szeme mérhetetlen önvádat és
fájdalmat sugallt.
– Honnan tudjam, ha megvan a gyerek, nem lépsz olajra? –
merült fel bennem az átverés lehetősége.
– Onnan, hogy te is tudod, soha nem lenne nyugodt életem.
Üldözne, amíg meg nem talál. Nincs hová bújnom. Ennek csak
egyféleképpen vethetek véget. Vagy én, vagy ő. –
Jelentőségteljesen a tekintetembe mélyedt. A végső
összecsapás. Akarok én a tűzvonalba kerülni? Az a kósza
gondolatom támadt, ha én lennék az ő helyzetében, sem
számíthatnék senki segítségére. Egyedül az alvilág ellen.
Esélytelen. Összefogással viszont talán van esélye…
Mindketten vagyunk elég fifikásak és kitartóak, hogy elérjük,
amit akarunk. Láttunk és megéltünk már ezt-azt. Habár nem
adtam hangot neki, de a lelkem mélyén már Andrew mellé
álltam ebben a harcban. Ha valaki, akkor én tudtam, milyen
nehéz kiszállni és újrakezdeni. Rám is ez a sors vár. Én is ezt a
csatát vívtam. Hiába is odázom a dolgot, előbb-utóbb nekem is
meg kell küzdenem az apámmal. Felálltam és járkálni kezdtem
a szobában.
– A fiú fellázad – bólogattam, mert nagyon is átéreztem a
helyzetét. – Mi lenne az én szerepem? – kérdeztem, ezzel
megválaszolva a kimondatlan kérdést, hogy számíthat-e a
segítségemre.
– Tulajdonképpen semmi. Vagyis nem sok. Amíg én a
csatámat vívom, nem tudom kire bízni a feleségem és a
kislányom. Ők is veszélyben vannak. Nem kérek mást, csak
védelmet. Egy helyet, ahol elrejthetem őket.
– Ennyi? – könnyebbültem meg.
– Majdnem.
Rögtön gondoltam. Félrebiccentett fejjel vártam a folytatást.
– Ramírez elrejtette a kis Tonyt. Ha vissza is térek, nem
fogja nekem visszaadni. Gyötörni akar majd, hogy
megleckéztessen. Alázni, fájdalmat okozni. Tönkretenni.
Ebben én is biztos voltam. Egy világ fejeként, azt hitték,
bárkivel, bármit megtehetnek. Még a saját vérűkkel is. Ilyen
volt az apám is. Az ilyen emberek a körülöttük élőkkel voltak
a legkegyetlenebbek. Nem irigyeltem Andrew-t azért, ami várt
rá.
– Világos, de feltételezem, hogy van már terved –
sürgettem.
– Van – vágta rá és közelebb helyezkedett. – Idővel
kénytelen lesz engedni – vont be a részletekbe. – Láthatom
majd Tonyt, de minden bizonnyal csak messziről. A te
feladatod ennek a pillanatnak a kihasználása lesz. Vissza kell
szerezned nekem őt. Ha megvan, a családom a kezedben.
Neked nem lesz vesztenivalód. Nálad lesz az adu. Én
következem majd a megállapodásunk rám eső részének
teljesítésével. Szállítom, amit ígértem.
Végiggondolva nekem ebben valóban nincs nagy
kockázatom. Ha le is bukik, engem minden bizonnyal nem ad
ki, hiszen velem lesz a felesége és a lánya. Kicsi kockázat,
nagy haszon. Megéri.
– Akkor vágjunk bele, tesó – veregettem vállba.
Miután őszintén bevallott mindent, jöttem csak rá, hogy egy
maffiaháború robbanhat ki, ha valamit elszúrunk. Én azonban
minden rizikót hajlandó voltam vállalni, hogy lenyomjam a
pökhendi kisöcsémet. Pár órával később két csinos nő és egy
kisbaba társaságában jelent meg nálam. Rám bízta azokat, akik
a számára a legfontosabbak voltak: a feleségét, Christ, a
lányát, Hailey-t és a nővérét, Elenát.
Láttam a fiatal szőke nő szemében a bizalmatlanságot.
Minden pillanatban úgy méregetett, mintha egy éhes ragadozó
lennék, aki menten felfalja. Ártatlanságot sugallt minden
mozdulata. Nem csoda, ha Andrew belezúgott, de hogy
mindent feladjon érte? Vajon én képes lennék erre Vickyért? Új
életet építeni a semmiből? Megőrjített az a nő. Még a távolból
is kísértett. A gondolataim minduntalan Las Vegasban jártak.
Rettenetesen szenvedtem. Kóstolót nyújtott, én pedig a rabjává
váltam. Ízlelni akartam. Hiába volt messze, mindig éreztem az
illatát, a jelenlétét. A kínjaimat fokozta, hogy mindenről, ami
aznap este történt, Vicky tudta nélkül videofelvételt
készítettem. Bár ne tettem volna. Őrülten felizgatott,
ahányszor csak belenéztem. A laptopom delete gombja felett
állt az ujjam, de nem volt erőm lenyomni azt. Képtelen voltam
életem legcsodásabb emlékét egyetlen mozdulattal kitörölni.
Pár héttel később elhatároztam, nem hagyom magam,
gyógyírt keresek a problémámra. Nem sebezhet meg ilyen
mélyen egyetlen nő sem! Azt már nem!
Mindennek az a nyomorult szex az oka, vagyis a hiánya.
Újra egy örömlány szakértő kezeire bíztam magam. Egy jó
szex kitöröl mindent. Még Vickyt is. Ebbe kapaszkodtam.
A számomra rendelt kis lotyó már itt is kéjelgett előttem,
buján kellette magát. Juke meglehetősen nagy gonddal figyelt
rá, hogy egyáltalán ne hasonlítson Vickyre. Kicsit rosszul is
esett a dolog. Emellett valahol örültem is. Felejteni vágytam.
Pucéran, minden porcikájával engem hívogatott a fekete,
kék szemű démon. Minden akaratom ellenére, hogy kiverjem
Vickyt a fejemből, egyre csak őt képzeltem oda a dögös
vadmacska helyébe. Lehunytam a szemem és amilyen hévvel
kívántam Vickyt, olyan vehemenciával vetettem rá magam
erre a nőre. Kíméletlenül akartam a magamévá tenni, de
émelyegtem az illatától. Ordított róla, hogy ő nem Vicky.
Igyekeztem a nő kényeztető kezeire koncentrálni, de egyre
Vicky nevét ismételgettem, mintha ettől varázsütésre bármi is
megváltozna. Pillanatokon belül láttam magam előtt az arcát,
ahogy megvetően bámul rám. Képtelen lettem elengedni
magam, nem tudtam ellazulni. Kétségbeesetten lefordultam a
nőről. A rohadt életbe! Nem megy! A bennem dúló haragtól
ziháltam.
– Gyere, hadd segítsek rajtad! – kúszott felém a nő kéjesen.
– Hívj csak Vickynek, ha úgy akarod.
Elfogott a pánik a saját érzéseimtől, felugrottam az ágyról,
az asztalhoz léptem. Felkaptam, majd az ágyra dobtam a
pénzét.
– Menj most el! – túrtam idegesen a hajamba. A szívem
hevesen zakatolt a mellkasomban. Mi van velem? Az a nő
megmérgezett! Egy másik nőben elmerülni is képtelen lettem.
Mialatt egy minden kívánságomat gondolkodás nélkül teljesítő
ribanc kényeztet, végig Vickyn jár az eszem?
 A csaj nem akart kielégületlen hagyni, így térdre vágta
magát előttem, hogy kezelésbe vegye a meredő szerszámom.
Beugrott a kép, amikor Vicky térdelt így előttem.
Elbizonytalanodtam, megkönnyebbülésre vágytam.
– Várj! – utasítottam keményen, majd a távirányítóért
nyúltam, és elindítottam a lejátszóban az újabban oly sokszor
megnézett kis házi videót. Ahhoz a részhez tekertem, ahol
Vicky az ágy elé térdelt a lábam közé.
– Kezdheted – utasítottam kíméletlenül. – Ne finomkodj! –
adtam ki a parancsot. Vicky kéjes hangja pillanatokon belül
elárasztotta az érzékeimet, mámorban fürdőző arca, szájában a
meredő férfiasságommal átlendített a holtponton. A lány
szerencsére nem aggályoskodott, megtett mindent a
gyönyörömért. Olyan vadul kezdett szopni, hogy a lábaim is
beleremegtek. Nagyon jól csinálta, hosszú percekig járatta a
szájában kőkeményre merevedett férfiasságomat. Ez az,
folytasd csak! – biztattam magamban, majd ráfogtam a fejére.
Erőteljesen mozgatni kezdtem a csípőmet, a torkáig hatolva
szabályosan megdugtam a száját, gondolatban pedig Vickyt. A
videón már a kezeim a fejem fölé szorítva vadul lovagolt
engem. Képtelen lettem tovább uralkodni magamon, így a csaj
szájába robbantam. Mikor felállt, kéjesen rám mosolygott, és
elégedetten végignyalta a szája szélét. Kiábrándító volt.
Életemben először éreztem megalázónak ezt a helyzetet.
– Ügyes voltál, de most már tűnj el! – léptem el tőle
csalódottan. Habár a testem kielégült, a lelkem éhezett. A
keserűség uralt. A szívem vigasztalhatatlanul Vicky után
kiáltott. A reménytelenség hálójába kerültem.
Hosszú hetek óta nem láttam őt, ahogy a velem összezárt
Chris sem a férjét. Ugyanazt a szenvedést olvastam le az
arcáról, ami az én belsőmet is feszítette. A gondjaimra volt
ugyan bízva, de kicsit a túszom volt, hiszen ő volt a
biztosítékom, hogy Andrew nem árul el engem. Mégis mikor
az egyik este könnyes szemekkel azért könyörgött, hogy
engedjem ki egyetlen éjszakára, amit a férjével tölthet, nem
bírtam neki nemet mondani. Csodálattal és irigységgel
hagytam, hogy az ellenség vonalai mögé lopózzon, hogy
eltölthessen pár kóbor órát a szerelmével. Elfogott a vágy. Bár
rajtam is megkegyelmezne Vicky. Bár ennyire fontos lennék
neki.
A nappali ajtaja előtt sétáltam el, amikor megpillantottam
Christ, ahogy karba font kézzel ácsorog az ablak előtt és a
könnyeit törölgeti. Ez elég gyakran előfordult, de most
boldognak kellett volna lennie, hiszen ha csak rövid időre is,
de neki megadatott, ami nekem nem. Együtt lehetett azzal, akit
szeret. Megsajnáltam. Erősnek mutatkozott, de szemmel
láthatóan rettegett. Féltette Andrew-t és a fiát is.
Összezártságunk okán sokat beszélgettünk, és megkedveltem.
Irigyeltem Drew-t az életéért, bár Chris elszólásaiból arra
következtettem, igencsak megküzdöttek a boldogságukért.
– Nemsokára vége – léptem mögé.
Hatalmasat ugrott meglepetésében, nyilván nem számított
rám.
– Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni.
– Semmi baj, nem túl jók az idegeim mostanában –
szipogott.
– Sokat kockáztatott az este. Megérte ez egyetlen
éjszakáért? – Kíváncsi voltam, ő hogyan érez.
– Ha egyetlen perc lett volna csupán, azért is kockáztattam
volna – szegte fel a fejét.
– Ezt átérzem – sóhajtottam. – Tudja, Chris, nem értem
Andrew-t. Hogy volt képes magát pont rám bízni? – ráztam a
fejem.
– Nemigen volt más választása. Ha lett volna, most nem itt
lennék.
 – Mondja, miért pont ő? Nem talált egy kevésbé zűrös és
veszélyes pasit? – Piszkálta a csőröm, hogy egy ilyen rendes
lány, mint ő, hogy szeret bele egy hozzám hasonló bűnös
pasasba.
– Nem, nekem nem kell más. Számomra Andrew a tökéletes
férfi – felelte.
– Tökéletes? Olyan nem létezik.
– Amíg így fogja fel, addig nem is lesz boldog senki mellett.
Elmondok magának egy titkot. A tökéletes nem ugyanaz, mint
a hibátlan. A hibátlan unalmas. Tudja, én az évek során arra
jöttem rá, hogy a tökéletesség velünk együtt változik. Kik
vagyunk mi, hogy másokat bíráljunk, tökéletes-e?
Megmondani másoknak, mikor, mit csináljanak, hogyan
cselekedjenek, hogy az a társadalom által elfogadott legyen.
Emellett valljuk be, álszentek vagyunk. Mindenki, egytől
egyig. Gondoljon csak bele! Kiválasztjuk azt az embert, aki
minden szempontból megfelel az elvárásainknak. És miért?
Hogy aztán átformáljuk. Milyen alapon dönthetem el én, hogy
mi a jó és mi a rossz? Milyen a hibátlan ember? Én nem a
hibátlant kerestem, mert tudom, hogy valami defektje
mindenkinek van. A valódi tépelődést az okozza, hogy a
másiktól kapott szeretetért, odaadásért cserébe együtt tud-e
élni a tökéletlenségével. Már nem ítélem meg a világot, nem
formálok jogot jó és rossz szétválasztására. De tudja, mit, a
világ nem csak fekete és fehér. Andrew nem tartozik egyikhez
sem. Olvastam egyszer valahol, hogy a tökéletesség nem az,
amihez nincs mit hozzátenni, hanem amiből nincs mit elvenni.
{1}
Ha Andrew-ra gondolok, én nem vennék el az értékeiből
semmit.
Csodáltam ezt a nőt. Andrew egy mázlista.
– De azért valljuk be, férjnek nem egy drogcsempész a
legoptimálisabb – bazsalyogtam rá.
Széles mosollyal válaszolt.
 – Hát erről volt idő, mikor én is igyekeztem meggyőzni
magam, de aztán mérlegeltem. Érveltem és vitába szálltam
saját magammal, próbáltam a határokon belül mozogni, de a
határok egyre kijjebb tolódtak. Túlbonyolítottam, pedig
csupán annyit kellett eldöntenem: egy boldogtalan, hosszú,
átlagos élet nélküle, vagy egy kockázatos, talán rövidebb, de
élményekkel teli boldog élet vele. Hullámvölgyek,
akármelyiket választom is, lesznek.
– Irigylem Andrew-t – vallottam be őszintén és Vickyhez
kalandoztak a gondolataim. Chris hangja térített magamhoz:
– Tudja magáról, hogy ennek a világnak a része? –
érdeklődött. Felkaptam a tekintetem. Hát ennyire leolvasható?
Vágytam róla beszélni.
– Azt tudja, hogy ki vagyok.
Ha jól meggondolom, valójában semmit nem tudott rólam.
Arról legalábbis nem, hogy egy ilyen világnak is részese
voltam egykor. Bár amilyen okos nő volt, az öcsémet elnézve
összerakhatta magában a dolgokat.
– Ne sajnálja! Jó alapokat csak őszinteségre építhet. Tudja,
én hogyan ismertem meg Drew-t? – kuncogott.
– Nem. Andrew nem mesélte.
– Ha eszembe jut a pillanat, a mai napig beleborzongok.
Elrabolt engem, mert a bátyám engem ajánlott fel neki
biztosítékként egy ballépése miatt, aztán ki kellett volna
végeznie vele együtt – kacagott, mintha ez olyan mindennapos
lett volna. Döbbenten pislogtam.
– Ugye most csak viccel? Hogy lett ebből szerelem? –
érdeklődéssel hallgattam. Bármi jól jött most, amibe
kapaszkodhattam.
– Tudja, Reggie, esélyünk sem volt. Annak ellenére, hogy
tisztában voltam vele, ki ő, beleszerettem. Na, nem a
drogcsempészbe, hanem abba az Andrew-ba, aki az álarca
mögött rejtőzött. Ezért mondom magának, hogy nincs az a
hátrányos helyzet, ami ennél rosszabb lenne. Ha nekünk
sikerült, összejöhet magának is.
– De akkor is. Maga egy józan eszű, okos nő. Hogy
szerethetett bele? – méltatlankodtam.
– Az érzelmeink nem parancsszóra működnek. Nem
kapcsolhatjuk csak úgy ki őket. Mindig elhatároztam magam,
de ahogy a közelembe került, huss, minden ép gondolat
elszállt – emelte a magasba a kezét. – Legyen őszinte a szíve
hölgyével és higgyen benne: számára maga a tökéletes. Lehet,
hogy kellemesen csalódik majd. Csak adja önmagát, Reggie!
Mi nők nem vágyunk ennél többre. Odavagyunk az elveszett
pasikért. A génjeinkbe kódolták, hogy meg akarjuk menteni
őket – nevetett fel.
– Gyűlöl engem. Nagyot hibáztam – vallottam színt.
– Akkor álljon elé és ismerje be. Nyíljon meg neki. Nálunk
ez bevált.
– Ő nem olyan, mint maga. Sosem fog megbocsátani –
sújtott le rám a realitás.
– Én sem voltam mindig ilyen. Adjon neki lehetőséget a
választásra!
Letaglózottan álltam és már nem is tűnt olyan
reménytelennek a helyzet. Ekkor pár emberem jelent meg az
ajtóban.
– Uram, az akciót sikeresen végrehajtottuk.
Chris eszét vesztve loholt ki az ajtón, én pedig sietve
követtem.
– Tony! – visította zokogva és szaladt a kisfia felé. Drew
nővére letette a gyereket a kezéből, hagyta, hogy az is
odafusson az anyjához. Chris a földre rogyott a gyerekkel a
karjaiban. Perceken át csak sírt.
 Sikerült. A tervünk első fele óramű pontossággal működött.
– Édes kisfiam – ringatta és csókolgatta egyszerre.
Görcsösen kapaszkodott a fiába.
Nagyot sóhajtottam. Kellemes melegség áradt szét a
testemben. Ezzel én teljesítettem az alku rám eső részét. Chris
visszakapta a fiát. Most Andrew következik. Zsebre dugott
kézzel néztem az idilli képet és kicsit elfogott az aggodalom.
Tisztában voltam vele, hogy Ramírez nem hülye, Drew kerül
majd a céltábla közepére. Neki elérkezett hát az utolsó
felvonás.
Hogy a dolgát könnyítsem, elhatároztam, hogy a gyanú
árnyékát is elkerüljük, visszatérek Las Vegasba.
Becsempésztem a kaszinóba Christ, Elenát és a két gyereket is.
Itt biztonságosabb volt nekik, messze mindentől. Emellett túl
sokáig voltam távol és túlságosan hiányzott Vicky és a
döntésem mellett szólt az is, hogy ahogy teltek a hetek, az
egészségi állapotom is rohamosan romlott. Napjában többször
is rám tört a rosszullét, és volt, hogy éjszaka sem tudtam már
aludni a légszomjtól. Gyakran minden különösebb ok nélkül a
legváratlanabb pillanatban elfogott a hányinger. Éppen ezért
elérkezettnek láttam az időt, hogy megosszam a titkom Juke-
kal, akinek a sürgető szavára azonnal felkerestem a család
orvosát. Tudnom kellett végre az igazságot, így is sokáig
odáztam el a dolgot. Éreztem, hogy ez már nem múlik el
magától, csak egyre rosszabb lesz. Sokat gondoltam Drew-ra,
aki végre anélkül koncentrálhatott a feladatára, hogy a fiáért
kelljen aggódnia, és persze én is foglalkozhattam a saját
ügyeimmel. Mostanra mindketten drámaian megemeltük a
téteket.

Vicky
Sakkvakság
 „Nincs elviselhetetlenebb betegség a szív
fájdalmánál. Olyankor úgy érzi az ember,
mintha ténylegesen is beteg lenne. Eltelik
néhány hét, és egyszer csak azt érzed, hogy
jobban vagy. Aztán pár óra alatt minden újra
összeomlik.”
(Liv Tyler)
Reggie-től egyenesen a bankba mentem és beváltottam a
csekket. Készpénzben akartam kifizetni az engem zsaroló
Harrist. Nem szerettem volna Reggie-t ennél jobban
belekeverni a zűrös ügyeimbe, a zsarolóm nem tudhatta meg,
honnan ered a pénz. Furcsán nézett rám az ügyintéző, mialatt
beletuszkoltam félmillió dollárt a hátizsákomba. Egy
vagyonnal a hátamon battyogtam a lakásomig, ledobtam
magam a kanapéra és rászegeztem a tekintetem a dollárokat
rejtő táskámra. Az idegeim cafatokban lógtak. Csupán ennyi
lennék számára? Egy táskányi papír? A sírás kerülgetett.
Tudtam, hogy helyesen cselekedtem, mégis teljesen kiborított.
Erről is Reggie tehet! Eladtam neki a testem, ő pedig
könyörtelenül kitépte mellé a szívem is. Az ágyban miért nem
tudta önmagát adni? Ha számító módon csak elvette volna,
ami kell neki, most sokkal könnyebb lenne. Miért olyan
bonyolult minden? Még mindig éreztem az érintését, az illatát,
a csókjai ízét. Mintha megjelölt volna – beleborzongtam a
gondolatba: az övé vagyok. Hiába tusoltam le Reggie-nél,
megtisztulásra, megújulásra vágytam. Beülök a kádba és
áztatni fogom magam – határozom el magam –, lemosom
magamról a mocskot, amit rám ragasztott. Elmerültem egy
kád forró vízben, de a rengeteg habfürdő sem volt képes
elnyomni Reggie finom illatát. Hiába dörzsöltem be magam
alaposan, továbbra is áradt belőlem az illata. Lehunytam a
szemem és újraéltem a buja perceket. Pillanatokon belül
lihegve kapkodtam a levegő után, kellemes borzongás futott
végig a testemen, a szívem hevesen kalapált. Miért van rám
ilyen hatással? Szinte cseppfolyóssá váltam mellette annak
dacára, hogy a szavai alátámasztották, amit már eddig is
tudtam: ő nem alkalmas a komoly, elkötelezett kapcsolatra.
Szívesen elmerült volna ő velem még a kéjben, csak az utána
következő érzéseket nem akarta. Hát én sem akarom!
Elszántan kiszálltam a kádból és a legfontosabbra
koncentráltam. Felhívtam Harrist, hogy megvan a pénz.
Néhány óra múlva már ott ácsorgott az embereivel együtt a
küszöbömön. Barátságtalan, hideg tekintete félelmet ébresztett
bennem.
– Nos, kedves Victoria? Azt mondta, van számomra
valamije.
– Itt a pénze – böktem a dollárokkal teli zsákra. Felvont
szemöldökkel mért rajtam végig. Habár csak én tudtam,
hogyan jutottam hozzá, elöntött a szégyen és lesütöttem a
tekintetem. Intett az egyik emberének, aki átszámolta a súlyos
dollárokat. Mikor végzett, biccentett, hogy jelezze: megvan.
– Hol a húgom? – préseltem ki az ajkaim közt.
– Ne olyan hevesen – lépett közelebb. – És a kamatok?
– A pénz pontosan félmillió. A táskában, amit Kelly
ellopott, azt mondta, közel félmillió volt. Ez pontosan annyi.
Vagyis megkapta a kamatokat is – váltam ingerültté.
Elismerően bólogatott.
– Rendben – közölte, majd elővette a telefonját és kiadta a
parancsot valakinek: – Elengedheted.
A torkomban dobogott a szívem. Ő pedig, mint aki jól
végezte a dolgát, a kijárat felé indult.
– Hol van Kelly? – rémültem meg, de abban a pillanatban
szaladt be a lakásba a húgom.
– Vicky! – visította, majd az ölelésembe vetette magát.
– Nincs semmi baj! Minden rendben – öleltem át szorosan
és ringattam.
 A pasas belém fúrta a tekintetét.
– Ne kerüljön többé a szemem elé! – Tekintete fenyegetően
villogott. – Nincs több esélye.
Nem válaszoltam, csak magamban azért fohászkodtam,
hogy tűnjenek már el végre. Legyen már ennek vége.
Összeszorítottam a szemhéjam és Kellybe kapaszkodtam,
ahogy vártam, hogy becsapódjon végre az ajtó mögöttük.
Hosszan fújtam ki a lebegőt, ahogy megtörtént.
– Bántottak? – toltam el magamtól Kellyt. Zokogva rázta a
fejét. – Vége van! – ismételgettem. – Vége!
Másnap reggel álmosan, de megkönnyebbülten
támolyogtam ki a konyhába. A lényeg az illatozó, aromás
fekete ital – öntöttem ki a bögrémbe a gőzölgő, éltető nedűt, de
lefagytam. Ez állati! Már a kávém se ihatom meg úgy, hogy ne
ő jutna eszembe. Vajon milyen varázslat rejlik ezekben a mély
barna szemekben, hogy így megbabonázott? Összeugrott a
gyomrom és sajgó, kellemetlen égő érzés vette birtokba a
hüvelyem. A testem emlékeztetett a vele töltött éjszakára.
Hangosan nyögtem fel, ahogy egyre intenzívebbé vált a
fájdalom. Túl rég nem voltam férfival. Túl sok volt ez nekem
egyszerre. Eleve ez a férfi túl sok nekem. Még mindig áradt
belőlem az illata. Istenem! Mikor enyhül majd a bűntudat?
Hiába tusoltam le, hiába dörzsöltem be a bőrömet illatos
olajjal, továbbra is intenzíven árasztotta a bőröm Reggie
illatát. Az éjszaka emlékképei pedig könyörtelenül kísértettek.
Elkeserített, ahogyan viselkedtem. Mint egy igazi kéjéhes
szuka. Készségesen álltam a rendelkezésére, teljesítettem
minden óhaját, még a szavakkal ki nem mondott vágyait is.
Szerettem volna a föld alá süllyedni szégyenemben. A
legborzalmasabb, hogy mindezt mérhetetlenül élveztem.
Ennek nem szabadott volna ilyen jónak lennie. Amíg azt
hittem, ez csak azért volt, mert ajzószer hatása alatt álltam,
volt mentségem, de most? Csendben potyogtak a könnyeim.
Kétségtelen, odavagyok a pasiért – állapítottam meg. Egy
olyan férfiért, akiben nincsenek igaz érzelmek és én sem
jelentek neki egyebet, mint a többi nő, akiknek fizetett a
szexuális szolgáltatásaikért. Lehet, hogy mégsem volt jó
döntés, hogy őt választottam. Áh, de ugyan ki más fizetett
volna nekem ennyit egyetlen éjszakáért? Talán elég lett volna
csak megkérnem, hogy segítsen? De vajon segített volna? Pff,
egész biztos, hogy nem. Ennél sokkal önzőbb. Ő állt volna elő
az ajánlattal, és az csak még megalázóbbá tette volna ezt az
egészet. Akkor sem kellett volna belekevernem őt, hiszen
egyértelmű, hogy érzek iránta valamit. Az együtt eltöltött
éjszakánkon döbbentem rá, akárcsak ő, én is önző voltam.
Nem undort keltett bennem, nem forgott a gyomrom attól,
amit teszek, hanem teljesen átengedtem neki magam. De
hiszen én is akartam őt! Reggie-t… Legalább magadnak
ismerd be, Vicky: élvezted! Élveztem. A fenébe is! Rohadtul
élveztem.
Mélyeket sóhajtottam, mert hatalmas űr tátongott a
lelkemben. Hiányzott. A telefonom kijelzőjét bámultam
minduntalan, de nem keresett. Miért is tette volna, hiszen
megkapta, amit akart. Soha többé nem látom majd. Hihetetlen
haragot és megvetést éreztem, de már nemcsak magam iránt.
Nem csalódtam benne. Pontosan olyan, amilyennek hittem.
Valóban csak erre kellettem neki. Azzal nyugtattam a
lelkiismeretem, akárhogyan is, de Kelly végre szabad. Nem
volt más választásom! Harristől soha nem szabadultunk volna
meg. A pénz összegét tekintve egy életen át a szajhája
lehettem volna, így legalább a zsarolásnak vége. Egyetlen
éjszakával visszafizethettem mindent az utolsó centig, amivel
Kelly tartozott. A lelki fájdalom pedig, amit Reggie ejtett, csak
elmúlik idővel. Minden visszatér a régi kerékvágásba… –
hitegettem magam.
Álltam a hideg konyhakövön, a szokásosnál hűvösebb volt a
reggel. Megborzongtam, pont, mint Reggie tekintetétől…
Elméláztam, milyen hatással is volt rám ez a pasi. Az addig
nyugodt életemnek már akkor annyi volt, amikor a
pillantásunk először találkozott. Belebuktam! Minden férfi, aki
rám nézett, kétségkívül egy nőt látott bennem: egy dugni való
nőt. Valószínűleg neki sem jelentettem ennél többet, és
mégis… Egy férfi tekintetétől sem éreztem még annyira nőnek
magam, mint az övétől. Ostoba érzelmek! Nem szerethettem
belé, de a vele töltött idő során önkéntelenül is kötődni
kezdtem hozzá. Ő volt az első férfi, aki töretlenül magának
akart, és ezért az egyetlen éjszakáért, amit velem tölthet,
csillagászati árat volt hajlandó fizetni. Hazudnék, ha azt
mondanám, ez nem hízelgett nekem. Ez a pasi egy őrült. Egy
megszállott. Az agyam elidőzött az érintéseken, a közös
csókokon és a közösen felszított szenvedélyen. Mintha az
egészet az ő szemével láttam volna, és arra gondoltam, hogy
talán ő is ugyanígy újraéli ezeket a pillanatokat. Ne áltasd
magad, Vicky!
Napokig csak vártam. Vártam, hogy felbukkan a
kaszinóban. Vártam, hogy hívjon. Vártam, hogy megjelenjen a
lakásom ajtajában. Akármerre jártam, a szemem a teret
pásztázta és kereste őt. Eltelt egy kis idő, mire rájöttem,
minden hiábavaló, mert teljesen eltűnt. Felszívódott. Se híre,
se hamva. Óriási csalódottsággal keltem és feküdtem. Nem
beszéltem a köztünk történtekről senkinek. Sandra ismerte a
titkom, de látva a szomorúságomat, nem faggatott. Sok időt
töltött nálunk, és gondoskodott is rólunk.
Napokig ki sem másztam az ágyból, csak ha muszáj volt. A
sötét szobában csendben sajnáltam magam, vagy éppen
hangosan zokogtam dühömben. Miért velem történik ez?
Miért? Miért?
– Légy átkozott, Reggie Reynolds! – sopánkodtam.
Csak ekkor vettem észre, hogy Kelly az ajtómban
téblábolva nézte a kínjaimat.
 – Tűnj el innen! – üvöltöttem és hozzávágtam a párnám,
amit már abban a pillanatban megbántam. Kiborított, hogy
ilyen állapotban látott. Sosem sírtam még előtte.
Zavarba jött, majd elfutott a saját szobája irányába.
Összeroppantam. Zokogtam, mérgesen, hangosan bömböltem.
Végre kieresztettem minden fájdalmam. Nem érthette ezt
senki. Ám minden hiába, mert a megélhetésért küzdeni kellett.
Nem roppanhattam össze, így tettem, amit tennem kellett. A
munkába temetkeztem. Kikapcsoltam az érzelmeimet.
Egy pár héttel később a képernyőt bambultam és unottan
kapcsolgattam a készüléket. Érett, tapasztalt nő vagyok és nem
szabadna, hogy ilyen drasztikusan lássam a világot. A
döntésem, amikor prostinak álltam, nagyon nehéz volt, és
akkor azt hittem, ettől nehezebb soha semmi nem lesz az
életben, de rájöttem, az igaz szerelem ennél sokkal
bonyolultabb. Teltek a hetek és nem gyógyult a seb, amit
Reggie ejtett. Pedig annyira akartam benne hinni… bízni… és
talán szeretni.
Váratlanul Sandra dobta le magát mellém a kanapéra.
Együttérzően simogatta a hajam. Ő volt az egyetlen ember, aki
előtt nem szégyelltem a gyengeségem. Nem is tudtam volna
abban a pillanatban erősnek mutatkozni.
– Jaj, édesem… Miért kínzod magad? Felejtsd el! – törte
meg a hallgatásom. Nem válaszoltam, csak befeküdtem az
ölébe. – El fog múlni – cirógatott.
Bár én is hinni tudnék ebben.
– Elmondtam neki – közölte, mintha értenem kellett volna.
– Kinek? Mit? – kaptam felé a tekintetem.
– Azt, hogy milyen áldozatot hoztál érte.
Lassan kapcsoltam. Kelly.
– Hogy mit csináltál? – húzódtam el tőle.
 Mintha mellkason vágtak volna. Ilyen árulásra nem
számítottam.
– Elegem van abból, hogy sajnáltatja magát, mintha ő lenne
az áldozat, és a sebeit nyalogatja, miközben ő maga keverte
ezt az egész katyvaszt nektek. Ideje szembenéznie a tettei
következményeivel. Eljött az idő, hogy ráébredjen, micsoda
szerencséje van veled.
– Te kikotyogtad, hogy én… – pislogtam megsemmisülten.
Hosszú csend telepedett ránk.
– Hogy tehetted? – estem neki. – Mit gondolhat most
rólam? Mégis mi a fenét mondtál neki? Hogy egy kurva
vagyok? – bukott ki belőlem.
– Csak azt, hogy érzelmi szálak fűztek egy férfihoz, aki
bármit hajlandó lett volna megadni érted, te pedig feladva az
elveidet, engedtél a csábításnak a segítségéért cserébe. A pasi
pedig felszívódott, miután megkapta, amit akart.
Szépen kiszínezte a sztorit. Habár… végül is tényleg ez
történt.
– Ehhez nem volt jogod – csattantam fel. – Éppen elég
nehéz enélkül is.
– Hiszen egy álomvilágban él – háborgott. – Nem
mentheted meg őt a valóságtól! Nem gyerek már! Felnőtt
ember. Valakinek fel kellett nyitni a szemét. A barátnőm vagy
és szeretlek. Nem engedem, hogy továbbra is kihasználjon.
A felháborodása jogos volt, de elöntött a keserűség. Már a
húgom is tudja, hogy a nővére egy szajha.
Kicsúszott a lábam alól a talaj. Az elkövetkező napokban
kerültem Kellyt. Mérhetetlen szégyent éreztem. Szinte minden
szabad percemet a Bellagióban töltöttem. A kaszinó
igazgatójának asszisztenseként rengeteg lett a munkám, amit
szerencsére élveztem is, de felejteni már csak a helyszín miatt
sem sikerült. A 666-os szoba lakója kísértett és vonzott.
– Maga Miss Sawyer? Victoria Sawyer? – szólított meg egy
nap két férfi, miközben a kaszinó halljában rendezgettem a
papírjaimat.
– Igen. Miben segíthetek? – fordultam feléjük.
– Robert Keller nyomozó vagyok, ő pedig a társam Gideon
Blake – dugta a képembe a jelvényét –, és Mr. Reynoldsot
keressük. A recepciónál arról tájékoztattak, hogy ön talán
többet tud arról, hol tartózkodik jelenleg.
– Ebben nem tudok önöknek felvilágosítást adni –
komorodtam el. Sajnos…
– Mikor látta őt utoljára? – faggatózott tovább az ügynök.
– Körülbelül két hete – dadogtam zavartan. – Valami baj
van? – érdeklődtem.
– Még semmi sem biztos. Megtenné, kérem, hogy ha
felbukkan, akkor tájékoztat róla? – nyomott egy
névjegykártyát a kezembe.
– Természetesen – pusmogtam. Bár biztos voltam benne,
hogy nem látom őt többé. A zsebembe rejtettem a kártyát.
Az elkövetkező két hét, ha lehet, még nehezebb volt. Már
nemcsak hiányzott, de aggódtam is érte. Vajon mibe
keveredett? Bajban van? De miért izgat ez engem, hogy mi van
vele? Neki nagy valószínűséggel eszébe sem jutok – lombozott
le a gondolat. Mégsem tudtam elnyomni a kellemetlen
érzéseket.
Egyik nap a bárpultnál álltam, és felidéződött bennem az
emlék, amikor a képébe löttyintettem az italom. Olyan közel
éreztem magamhoz, hogy mosolyt csalt az arcomra.
Hiányzik… a szemtelen, ellenállhatatlan vigyora; a pofátlan,
szókimondó modora.
 – Már egy hónap is eltelt, hogy elment – riasztott meg
Coleman hangja mögöttem. Éppen a főbejárat felé bámultam,
várva a csodára.
– Kicsoda? – tettem az értetlent, de nagyon is tudtam, kire
gondol.
– A te Reynoldsod – méregetett fürkészően.
– Ő nem az én Reynoldsom – húztam ki magam. –
Képzelődsz! – kaptam el a tekintetem azonnal a főbejáratról.
A közeli munkakapcsolat miatt közvetlenné vált a viszonyunk,
és ez sokkal könnyebbé tette a munkafolyamatokat is. Szinte
valódi barátság alakult ki köztünk az együtt töltött idő során.
Atyáskodóan igazgatta az utam, és segítőkészen, türelmesen
javította ki a bakijaimat. Felnéztem rá és elismertem a szakmai
tudását.
– Jaj, Vicky, azt hiszed, nem látok át rajtad? – térképezte fel
az arcom minden vonását. Sosem voltam jó színész, de
igyekeztem uralkodni az érzelmeimen. Nem akartam az a nő
lenni, aki egy Casanova után sápítozik. Tom arcáról viszont
szánakozást olvastam le.
Ennyire rossz lenne a helyzet? Ennyire belebolondultam
volna egy ilyen alakba?
– Rossz nézni, hogy minden este ezt csinálod – adta meg a
választ a magamban feltett kérdésre. – Szinte szuggerálod az
ajtót: lépjen be! Lépjen be!
Lesütöttem a tekintetem a szégyentől. Ilyen átlátszó vagyok.
– A te érdekében mondom, felejtsd őt el! Már megkapta,
amit akart – jelentette ki. Elárulva magam kaptam fel a fejem
és mélyedtem a tekintetébe. Döbbent, kikerekedett szemeimet
nézte, majd folytatta:
– Ebben a kaszinóban semmi nem történhet úgy, hogy én
arról ne tudnék – húzta el a száját. – A 666-os szoba sem
kivétel ez alól.
 Hányingerem lett. Ő is tud róla. Vajon mit gondolhat most
rólam?
– Ne aggódj! Nálam biztonságban van a titkod. És
egyáltalán nem ítélkezem feletted.
Marni kezdték a szemem a könnyek, de nem engedhettem,
hogy eluralkodjon rajtam. A megalázottság érzése a mélybe
taszított, és mégiscsak kibuggyant az első könnycsepp.
– Nem te vagy a hibás. Remekül kitartottál. Reynolds
viszont specialista a maga területén. Az ellenállhatatlan
modorával előbb vagy utóbb mindig megszerzi, amit akar. És
az az első perctől kezdve világos volt számomra, hogy most
téged akart.
Ettől nem lett könnyebb. Vettem egy mély lélegzetet.
– Erős nő vagy. Túl leszel rajta, de ehhez az kell, hogy
tudatosítsd magadban, nem jön vissza!
De az olyan drámai… örökkévaló… végérvényes.
– Tudom – nyekeregtem. Ennyi telt tőlem. A visszafojtott
sírástól remegett a hangom.
– Annak az esélye, hogy belép azon az ajtón, annyi, mint
annak, hogy Las Vegasban piros hó esik – akart magamhoz
téríteni. – Továbbállt a következő préda után kutatva. Ne akarj
benne egy olyan férfit látni, aki nincs ott.
Igaza van! Ennek véget kell vetnem. Nem engedhetem, hogy
eluralkodjon rajtam. Soha többé nem fogom várni. Könnyes
szemekkel vetettem egy utolsó pillantást a kaszinó bejáratára.
Abban a pillanatban ledermedtem. Azt hittem, elájulok.
Istenem…
– Piros hó esik – nyögtem fel, amikor megpillantottam őt,
ahogy könnyed léptekkel közelített. Tom is azonnal arra kapta
a fejét. Döbbenten ácsorogtunk egymás mellett. Reggie
magabiztosan, széles mosollyal az arcán sétált be egy kisfiúval
a karján. Mellette egy gyönyörű szőke nő egy alvó kislánnyal
a kezében. Másik oldalán egy feltűnően szép, barna hajú
nővel. Mintha gyomorszájon vágtak volna. Most miért teszi ezt
velem? Beletaszított a mély gödörbe és most még meg is tapos.
A térdem is megrogyott. Meg kellett kapaszkodnom Tom
karjában, nehogy összeessek.
– Kitartás, kislány! – paskolta meg a kezem az erős
szorításom hatására. – Szedd össze magad! Nem láthatja,
mekkora fájdalmat okoz.
A feltörő elkeseredésem képtelen voltam elnyomni.
– Foglalkoznál te velük? – tört rám a rosszullét. – Persze,
menj csak – engedett el. Hátat fordítottam és sietős léptekkel
távoztam. Nem bírtam elviselni a további megaláztatást, a női
mosdóba menekültem. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem.
Remegett mindenem. Hiába igyekeztem a lelkesedésemnek
gátat szabni, muszáj volt beismernem: örültem a
viszontlátásnak. Ugyanakkor gyűlöltem őt, hiszen azzal a
húzásával, hogy idehozta az új nőit, elég világosan a tudtomra
adta, semmit sem jelentettem neki.
Mikor már kissé rendbe szedtem magam, csillapíthatatlan
kíváncsiság lett rajtam úrrá. Megtudtam, hogy újra a 666-os
lakosztályt vette birtokba. A recepciós pultnál igyekeztem a
legapróbb információmorzsát is megszerezni, amikor furcsa,
jóleső melegség járta át az egész lényem. Itt van! Érzem. Nem
pillantottam hátra, de éreztem a jelenlétét.
Rögvest szembefordultam vele. Valóban ott állt tőlem alig
két méterre. Abban a pillanatban épp olyan boldognak éreztem
magam, hogy végre újra a szemeibe nézhetek, mint amilyen
dühösnek az eltűnése miatt. Ő is megtorpant, elegáns
zakójában kihúzta magát. Csak állt velem szemben és nem
szólt egy szót sem. Némán bámult engem. Én is csak
hallgattam. A tekintetünk egymásba fonódott, nem eresztettük
egymást. Tulajdonképpen reméltem, hogy nem mukkan meg,
mert nem akartam látni a szája lassú mozgását, nem akartam
hallani bársonyos hangja simaságát. Nagyobb biztonságban
voltam, amikor csendben volt, vagy legalábbis valamivel
nagyobban, mint amikor hozzám ért vagy hozzám szólt. Az
illatát azonban mérföldekről is megéreztem volna.
Belélegeztem a finom férfias aromát. Mélyet szippantottam
belőle. Istenem, hogy hiányzott. Egyáltalán nem vagyok
biztonságban – állapítottam meg. Közelebb lépett, mintha
tudta volna, mire gondolok.
– Jó téged újra látni – szólt mosolyogva.
Nekem is. Vicky, uralkodj magadon! – figyelmeztettem
magam.
– Isten hozta a Bellagióban, Mr. Reynolds – üdvözöltem
közömbösséget színlelve.
Szánalmas, de csak ennyi telt tőlem. Letaglózott a látványa.
Úgy váltakoztak bennem az érzelmek, mint egy autó, ami
felett elvesztette a vezetője az uralmát, és most hatalmas
sebességgel száguld. Hol legszívesebben neki estem volna,
hogy behúzzak neki egyet, máskor pedig a nyakába ugrottam
volna és megcsókolom.
– Nagyon megnehezíted a dolgom ezzel a
visszafogottsággal! – rázta a fejét somolyogva.
– Inkább megkönnyítem – suttogtam. Újabb lépést tett
előre, a közeledését veszélyként érzékeltem, mégis
mozdulatlanul a helyemen maradtam, pedig menekülnöm
kellett volna.
– Hiányoztál.
Te is nekem! – ordított a belsőm, mégis hűvösen tartózkodó
próbáltam lenni, de nem voltam benne biztos, hogy ez sikerült.
Túlságosan vágytam már rá.
– Gyönyörű vagy, mint mindig – suttogta átszellemülten.
Kis híján megtörtem, amikor beugrott a két nő és a két gyerek
képe, akikkel érkezett. Egy olyan érzelem tört rám, amit eddig
nem ismertem, a féltékenység.
– Segíthetek valamiben, Mr. Reynolds? – szegtem fel az
állam, és erőt vettem magamon. Szinte hallottam a ketyegést,
mintha egy időzített bomba működne benne.
– Miért viselkedsz úgy, mintha idegenek lennénk? Ez fáj! –
lépett közvetlenül elém. A lélegzetem is elállt. Forró lehelete
felperzselt. Felpillantottam meleg, barna szemeibe. Egy
szempillantás alatt szétzilálta a gondos munkával
összefoltozott lelkemet. Feledtette velem az elveimet. Őrült
vágy kerített a hatalmába. Lehunytam a szemem és a
fantáziámra bíztam magam. Elvesztettem az irányítást. A
viszontlátás felkavart. Egy kibuggyanó könnycsepp pedig
elárult. A kezével a fülem mögé igazított egy tincset, majd
letörölte a kósza árulót. Az érintésétől megborzongtam.
Álmokra volt szükségem. Feltérképeztem az arcának minden
vonását. Szerettem volna megérinteni… ízlelni. A fejemben
egyetlen szó visszhangzott: szerelem. Szerelmes vagyok ebbe a
férfiba. Hiába is tagadnám. Kiszolgáltatott vagyok. Elvesztem.
A helyzetem reménytelen, mert szeretem.
– Tudom, hogy te is élénken emlékszel arra, ami köztünk
történt. Minden csókra… minden érintésre… minden szóra.
Minden egyes pillanat bevésődött örökre… – halkult el a
hangja.
Megelevenedtek előttem az éjszakánk legemlékezetesebb
pillanatai. Végigsöpört rajtam az érzelmi hurrikán. Végem!
– Én sem múltam el nyom nélkül. Nem tudtál elfelejteni –
állapította meg.
Beképzelt alak! Nem fogok elolvadni tőle!
– Ha nincs semmi, amiben a segítségére lehetek, Mr.
Reynolds, nekem most mennem kell – szegtem fel az állam,
majd megkerülve őt, menekülőre fogtam. Felháborító!
Dühítő! Reszkettem és remegtem. Mélyeket kellett
lélegeznem, hogy lehiggadjak. Igyekeztem a munkával
elterelni a figyelmem.
Alig egy órával később a szálloda bárjába mentem, mert a
biztonsági főnök jelezte, hogy Coleman keresett. Kissé
szétesettnek éreztem magam. Megpillantottam Tomot, ahogy
éppen a csaposfiúval beszélget, már éppen indultam volna
felé, amikor gyökeret vert a lábam. Az egyik bárszéken
ugyanis ott ült Reggie a szőke szépséggel, akivel érkezett. A
nőt csak profilból láttam, de ez is elég volt ahhoz, hogy
megállapítsam, mennyire gyönyörű. Elfogott a féltékenység,
amit fokozott, amikor észrevettem, ahogy Reggie a nő kézfejét
simogatja a bárpult tetején. Először nem látott meg, de amikor
felnézett, hosszan bámultuk egymást. A szőkeség is egyenesen
a szemembe nézett. Atyaég! Ezek egy pár! Én meg itt
epekedtem utána! Oh, hogy én milyen ostoba tyúk vagyok!
Jesszusom! Bedőltem neki! Felfordult a gyomrom tőlük,
magamtól. Sokkot kaptam. Összeomlott bennem minden.
Mély keserűség és fájdalom hasított belém. Könnyek gyűltek a
szemembe. A kínjaim elhatalmasodtak, mikor Reggie segített
összeszedni a nőnek a cuccait, majd a nő hátára téve a kezét
kísérte el a lifthez. Oh, nem! – ordította a belsőm. Nem voltak
kétségeim, hová is mennek. Buja képek jelentek meg a
szemem előtt. Hátat fordítottam és elviharzottam. Az ördög
vinné el ezt az alakot! Miért kellett pont ebbe a kaszinóba
visszajönnie? Próbáltam erőt találni magamban, de nem ment.
Miért a nőt hibáztatom, hiszen valószínűleg nem is tud rólam.
De miért is kellene tudnia? Hiszen én nem voltam más, csak
egy kurva, aki megkapta a fizetségét azért az éjszakáért. Nem
jelentettem semmit. A lelkem mélyén éreztem, minden az én
hibám. Reggie-t sem vádolhattam, hiszen soha nem állított
olyat, hogy egy jó dugásnál többet számítanék. Akkor miért fáj
ez mégis? Istenem, segíts!
Körülbelül tíz perccel később egy pókerasztalt bámultam a
gondolataimba merülten. Ekkor felettébb gyanús dolgot
fedeztem fel. Meg mertem volna esküdni, hogy az osztó és az
asztalnál ülő egyik játékos jeleztek egymásnak. Máris átkattant
bennem az addigi önsajnálat és figyelni kezdtem. A
kártyajáték nagyon sokaknak a kedvenc időtöltéséhez
tartozott. Ezt a palit is sokszor láttam itt elszórni a pénzét, már
szinte sportszerűen űzte a pókert. Felemelte az whiskey-s
poharát, de én láttam, ahogy szemkontaktust tartva újra
kommunikál az asztal túlsó felén álló emberünkkel. A
legtöbben azt állítják, hogy minden csakis a szerencsén a
múlik. Hát itt is látszik, hogy nem feltétlenül. A profi
játékosok stratégiákat dolgoznak ki, ezek meg itt a szemem
láttára csalással kopasztják meg a vendégeket és minket is. Uh,
és ott egy újabb mozzanat. Vagy csak én akarom így látni?
Nem tudom, talán ha… – férkőztem még közelebb.
– Úgy bámulod azt a pasit, majd kiesik a szemed. Talán
bejön neked? – Hatalmasat ugrottam ijedtemben. Nem
számítottam Reggie-re. Atyaég! Hirtelen levegőt sem kaptam.
– Mi? Te most azt hiszed? – kapkodtam Reggie és a csalók
közt a tekintetem. A meglepetéstől észre sem vettem, hogy én
is tegezésre váltottam. – Tudod, mit, gondolj, amit akarsz –
próbáltam megkerülni. Már éppen azon voltam, hogy
lebuktatom a párost, amikor meglepetésemre Reggie
megragadta a karom.
– Gyere velem! – utasított. Indulatosan ráztam le magamról
a kezét.
– Mit képzelsz? Éppen dolgom van – feleltem és makacsul
az asztalnak szenteltem a figyelmem.
– Ez nem kérés volt – parancsolt rám mérgesen.
Körülkémleltem és észleltem, hogy mindenki minket néz.
Nagyszerű! A kaszinó vezetése kínosan ügyelt arra, hogy
elkerülje a botrányokat. Annyira már ismertem Reggie-t, hogy
tudjam, nem rettenne vissza a nyilvános vitától sem. Nem
szóltam semmit, csak feldúltan megindultam előtte. Mikor
bizonytalanul megtorpantam, mert nem tudtam, hová is
kellene mennem, a derekamba karolt és úgy vezetett fel a
lépcsőn a szállodarészhez. Azt hittem, beszállunk a liftbe, de a
vészkijáratot használva kivezetett a lépcsőházba.
A dühtől remegve pördültem felé, de még mielőtt
megszólalhattam volna, nekipréselt a falnak. Halkan
felsikoltottam a meglepetéstől. Libabőrös lettem az érintésétől.
Mozdulatlanul tűrtem, hogy pusztán a tekintetével irányítson.
Nem biztattam, ahogy egyre közelebb került, de nem is
állítottam le. Ledermedtem a kettősség érzésétől. Hiányzott ez
a pillantás, ez a tűz, de féltem. Közönséges, egyszer
használatos tárgynak éreztem magam, aki a végén a kukában
végzi. Az pedig, hogy még mindig engem akart, összezavart.
Már mindent megkapott, amire vágyott, akkor mért küszködik
velem még mindig? Tekintetében kerestem a válaszokat.
Meleg barna szeme még a szokásosnál is nagyobbnak látszott,
sűrű, hosszú szempillája pedig sötét árnyékot vetett helyes
arcára. Milyen gyönyörű szemei vannak!
Közelebb hajolt, az ajka épphogy súrolta az enyémet, de
abban a pillanatban megállt. Lehunyt szemekkel, remegő
testtel várakoztam, megnyílt a szám, hogy utat engedjen, de
semmi sem történt. Finom leheletét éreztem a bőrömön, amitől
összefolyt a nyál a számban. Kívántam. Tombolt bennem a
vágy. Mélyen szívtam be az illatát. Istenem, miért kínoz
engem? És mi van azzal a szőkével?
– Vicky – suttogta kéjes hangon az ajkaim közé.
– Reggie – válaszoltam önkéntelen. A hangom remegett, a
testem pedig reszketni kezdett.
– Teljesen az őrületbe kergetsz – morogta. A homlokát a
homlokomnak támasztotta. Egyre türelmetlenebbül ziháltam.
Most miért nem veszi el, ami kell neki? Becsukott szemekkel
várakozott. Nem értettem, miért nem rohan le, miért nem esik
nekem, hiszen tudja jól, hogy nem ellenkeznék. Bármit
megkaphat, csak adjon is. Szomjaztam a csókjaira, éheztem
minden érintésére. Az addig mozdulatlanságra kényszerített
kezeim lassan a zakója alá csúsztattam és végigsiklottak az
ujjaim a hátán. Hátradöntöttem a fejem, és finoman
belecsókoltam a nyitott ajkai közé. A kezeim alatt éreztem,
ahogy szaporábban kapkod levegő után, így folytattam.
Felmordult, majd szenvedélyesen tapadt az ajkaimra. Végre!
Érzéki nyögés hagyta el az ajkaim. Egyre mélyebbé vált a
csókunk. Eszméletlen hévvel fedezte fel a számat. A
védelmemre húzott falak hamar leomlottak. Ez sokkal jobb,
mint ahogy az emlékeimben él. Lágyabb… édesebb… igazi,
izgató, érzéki és mindent elsöprő. A szerelem íze. A csókja lett
a horgony, ami a világhoz láncolt, ami okot adott a
létezésemre. Ám tisztában voltam azzal is, hogy minden
csókja lassú méreg. Én viszont már nem akartam élni. Szebb
halált pedig el sem tudtam képzelni, mint hogy a karjai közt
leljem a halálom. Lángolni akarok, porrá égni. Teljesen
védtelen voltam a rohamával szemben. A belsőm vad
remegésbe kezdett. Nem tehettem mást, a nyakába
csimpaszkodtam és őrült hévvel viszonoztam a csókot. Eufória
lett úrrá a testemen. Éhesen faltuk egymás ajkait.
– Megőrülök érted – suttogta az ajkaim közé. –
Belebolondultam, annyira hiányoztál.
Lassan ébredeztem a mámorból.
– Ne tedd ezt velem! Kérlek! – motyogtam.
– Abban a pillanatban, ahogy újra megpillantottalak, minden
másról megfeledkeztem. Megszűnt a világ – folytatta.
Az orrával cirógatta a nyakam. Nem voltam az a fajta nő,
aki elolvad egy férfi puszta látványától, közelségétől, de ez a
férfi más volt. Epekedtem utána. Most pedig itt van! Ez csak
álom… képzeletemben a vágyaimat élem. Reynolds elment, ez
nem lehet ő. Ő a fantáziám szüleménye – hitegettem magam.
– Reggie… – kaptam az ajka után, hogy bizonyosságot
kapjak, ő pedig nem tiltakozott. A fellegekben jártam. A
lelkem olyan magaslatokba emelkedett, melyet nem éltem át
azelőtt. Zihálva távolodott el tőlem.
– Sajnálom! – suttogta.
– Mégis mit? – leheltem.
– Azt, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, amikor
kellett volna. Hogy nem tudtam önzetlen ember módjára
viselkedni. Csak magamra és a vágyaimra gondoltam. Nem
sejtettem, hogy ez mélyen legbelül már nem erről szól.
Meghaltam. Nélküled nem éltem – cirógatta a hüvelykujjával
az arcom vonalát.
A kezembe vettem az arcát és lágy csókot leheltem az
ajkaira. Minden kitörlődött.
– Mondj valamit! – kérlelt.
– Nem szeretnék – nyekeregtem. – Az eszem mást
mondatna velem, mint amit a szívem érez, és én most csak
érezni akarlak.
– Győzd meg az eszed! Magyarázd el neki, hogy ezzel
mindketten csak nyerhetünk. Végül is mit veszíthetünk?
Igaza van! Én már mindent elvesztettem. Már nincs mit
elvennie tőlem. Birtokolni akarom. Szükségem van rá – de
ekkor beugrott a szőkeség és a pillanat, ahogy a kezét
cirógatja.
– Te sosem változol. Az előbb még azzal a szöszivel
bájologtál – szaladt ki a számon. A józanság túl váratlanul jött.
Nem gondoltam végig, mit is mondok. A kihalt lépcsőház
tőlem zengett. – Te olyan szerencsejátékos vagy, aki kártya
helyett a nők érzelmeivel játszik. Mikor rádöbbentél, hogy
hiába kaptál meg, nem nyerhetsz, egyszerűen bedobtad a
lapjaid, és odébbálltál. Nem küzdöttél tovább. Meg sem
próbáltál játékban maradni. Miért, Reggie? Mert meguntál?
Megkaptad, amit akartál és kész? Vagy azért mentél el, mert
gyáva vagy? Féltél a bukás lehetőségétől, mert nem ismered az
igazi küzdelmet? Rettegsz, hogy elhagyott a szerencséd.
– Ha pókereznél, Vicky, tudnád, hogy ennek semmi köze a
szerencséhez. Ha veszítek, annak oka van. Mindenkinek
ugyanannyi az esélye, akár egy dollárral, akár egymillióval
játszik.
– Ez nem igaz! Elég egy rossz lap és mindent elveszítesz –
szűrtem ki a fogaim közt.
– Nem, ha tudod, mikor szállj ki. – Sötét, mély pillantásától
megremegtem.
– Te egy aljas, önző, gazember vagy – bukkantak elő az
áruló könnycseppjeim. – Ha olyan bölcs lennél, tudhatnád,
hogy a bank mindig nyer – közöltem lemondóan.
– Én vagyok a bank – suttogta.
Ezzel a magabiztossággal kiborított. Persze, mert ő Reggie
Reynolds, a Mindenható, akinek senki nem tud ellenállni…
még én se. Talán ennek a ténynek a beismerése keserített el a
leginkább. Már én sem voltam számára különleges.
– Beszélsz, de nem hallod önmagad! Most is emelsz,
miközben ki kellene szállnod. – A tekintetünk egymásba
kapaszkodott.
– Mindent felteszek egy lapra, Vicky! Érted. És csak
remélni tudom, hogy nyerek.
A pillantása tele volt reménnyel.
– Nem nyerhetsz, mert ez most nem játék. Jóval többről
szól.
– Tudom. Érzem. Pont ezért vagyok itt. Te vagy a hiányzó
ász, Vicky.
– Mondod ezt úgy, hogy vigyorogva sétálsz be két dögös
macával a bűn barlangjába – csúszott ki a számon a
keserűségem.
 – Ezt nem gondolhatod magad sem komolyan! – pislogott
értetlenül. – Elárulom neked, egyik nőhöz sincs semmi közöm,
ha ezért borultál volna ki.
– Téged ismerve ezt aligha hiszem – fújtattam.
Láttam, ahogy elsötétül a tekintete. Meg kellett volna
ijednem tőle, de csak még jobban kívántam.
– Oké, öntsünk tiszta vizet a pohárba – csapott a fejem
mellett a falra, majd megtámaszkodott a kezein. Csapdába
estem. Közvetlen közelről mélyen a szemembe nézett, és ő
pontosan tudta, milyen hatással van rám. Éreztem, ha ez így
folytatódik, nem sokáig viselem majd az ostromát.
– Egyik nőből a másikba mész – folytattam. Minden
sértettségem és az árulása miatt érzett dühöm beletettem ebbe
a rövid mondatba.
– Hát ez a bajod. Féltékeny vagy. Chrisnek semmi köze
kettőnkhöz – hihetetlen határozottsággal közölte ezt.
És még nevesíti is. Érzéketlenül újabb sebet tép.
– Ennek nagyon is hatása lesz a kettőnk viszonyára –
acéloztam meg magam.
Széles vigyor jelent meg az arcán.
– Ez új. Szóval most már szerinted is viszonyunk van.
Egyre izgalmasabb – somolygott. – Eldönthetnéd már, hogyan
is tovább.
– Menj a pokolba! – akartam kibújni a karja alatt, de
elkapott és a falhoz szegezett.
– Az én magánügyem, hogy kit hozok ide. Te sem
válaszoltál nekem, amikor megkérdeztem, mire kell neked az a
félmillió dollár, amiért hajlandó voltál lefeküdni velem –
olvasta rám a vétkem. A hangsúlya azonnal szíven ütött.
Lemerevedtem, és mélyen a szemébe néztem.
 – Mert semmi közöd hozzá – emeltem meg dacosan az
állam. Ennyi telt tőlem. Nem láthatta meg rajtam, hogy ezzel
mennyire megbántott.
– Ha bajban vagy, én segíthetek – szűkült össze a tekintete.
– Ezt most komolyan mondod? – háborodtam fel. – Azok
után könnyen ajánlod fel a támogatásod, hogy már
kihasználtad a lehetőséget. Miért nem segítettél önzetlenül,
még mielőtt elvetted volna, amit akarsz?
– Tudni akarom, mire kellett az a pénz – erősködött.
Ez már mindennek a teteje!
– Az már nem a te pénzed, hanem az enyém. Hogy mit
kezdek vele, csakis az én dolgom. Megdolgoztam érte –
böktem az ujjammal többször is a mellkasára.
– Határozottan emlékszem minden pillanatára – feszült meg
a testében minden izom.
Viszketett a tenyerem, hogy felképeljem, de azzal csak saját
magamat minősítettem volna. Egy szajha, aki kikéri magának,
hogy kurvának nevezik. Elég banális a helyzet.
– Szállj le rólam, mert feljelentelek zaklatásért! –
fenyegetőztem. Hangos kacagásban tört ki.
– Ez jó! Még humorod is van. Pont ezt szeretem benned,
Vicky, sosem unatkozom melletted. Emellett festőien
gyönyörű is vagy, amikor haragszol.
Fölém magasodott, úgy suttogta a fülembe:
– Ellenben tudni akarom: milyen viszony fűz Colemanhez?
Azt rebesgetik, hogy az asszisztense lettél. Meg kell hagyni,
ügyesen kevered a lapokat – sziszegte ingerülten.
– Neked elment az eszed, ha azt gondolod, van köztünk
valami – ráztam a fejem hitetlenkedve.
 – Ha én nem élek a lehetőséggel, akkor ki következett
volna? Coleman? – feszült meg az állkapcsa. Elöntött az
adrenalin, de a tekintetétől megdermedtem, rádöbbentem
ugyanis, ő ugyanolyan féltékeny, mint én a szőke nőcskére. –
Az isten szerelmére, Vicky! – folytatta bánatosan. – Még
mindig megveszek érted. Belebolondulok, ha eszembe jut,
rajtam kívül egy másik férfi akár csak egy ujjal is hozzád ér.
Nem osztozkodom! – Szikrákat szórtak a szemei.
– Én bezzeg viseljem méltósággal, hogy a sokadik vagyok a
sorban – emeltem fel a hangom. – Sőt! Érezzem magam
mélyen megtisztelve, hogy az ágyadba bújhatok. – Éppen
annyira emeltem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
Remegtem a bennem tomboló indulatoktól. Felemelte a kezét,
és a jobb tenyerével az arcomat simogatta.
– Kiváltságot akarsz? Az egyetlen kívánsz lenni? Rendben.
Lehet róla szó.
Várjunk csak… azt mondta: kiváltság? Kissé kizökkentett
ez a hozzáállás. Egy szexmániás, aki hűséget ígér? Ne vedd
be!
Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim.
– Hagyjuk abba ezt a macska-egér játékot! Mi képtelenek
vagyunk egymás nélkül létezni. Beszéljünk erről őszintén.
Szándékosan használta a kijelentő módot. A feltételest
számításba sem vette. Jellemző! Jól csinálta, mert
elbizonytalanított.
– Nem tudom. Félek, ha esélyt adok, csalódni fogok. A
végén úgyis bántani fogsz – elcsuklott a hangom.
– Esküszöm, nem áll szándékomban. Ám az élet egy
hosszú, kanyargós út. Váratlan kanyarokkal, olykor éles
fordulatokkal. Nem tudom garantálni, hogy sosem hibázok.
Mégis, aki jelenleg sebet kapott, az én vagyok. Szükségem van
rád!
 – Csalódást fogsz okozni – ismételgettem inkább
magamnak, mint neki.
– Ettől én is félek. Elég magasra tetted nekem azt a
bizonyos lécet. Nem könnyíted meg a dolgom.
Már szinte megsajnáltam. Hiszen milyen jogon vannak
nekem elvárásaim, miközben én magam sem vagyok vele
őszinte? Nekem is vannak csontvázaim a szekrényben.
– Reggie – kapaszkodtam belé erősebben.
– Vicky – suttogta a nevem. – Kérlek!
Reggie Reynolds könyörög. Meghatott a küzdelem, amit
vívott értem.
Nem is értettem magam. Hiszen valójában csak erre
vágytam, mióta csak megérintette a lelkem. Ha nem így lett
volna, akkor miért szegeztem volna minden egyes nap a
kaszinó bejáratára a tekintetem. Vártam rá. Reméltem, és most
a két szemébe mélyülten hittem is. Az igazság az, nemcsak én
kellettem neki, ő is nekem. A szemeim megteltek könnyekkel.
Hanyatlott a merev ellenállásom.
– Mit várhatnék egy szexfüggőtől? Hűséget? Ez olyan,
mintha egy… – De nem fejezhettem be, mert a szavamba
vágott.
– Elhiszed, ha azt mondom, mióta veled voltam, csak te
jársz a gondolataimban, csak te létezel? Megmérgeztél.
– Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Mert súlyos bizalmatlanságban szenvedsz. Nem tudsz
megbízni senkiben.
– Sajnálom, baromi szar az ajánlólevele, Mr. Reynolds.
Egyébként is, ha az embernek nincsenek elvárásai, nem is
csalódhat.
– Nem hiszem el, hogy neked nem jelentett semmit az az
éjszaka – szaporábban kapkodott levegő után.
 – Kielégítettük egymás igényeit. Ennyi – közöltem ridegen.
– Ha ezt én mondanám, hihető lenne, de a te szádból… –
cirógatta az államat.
– Jobb lesz, ha most egy ideig nem találkozunk –
fordítottam el a fejem.
– Én jobbat tudok. Mi lenne, ha megpróbálnánk együtt, egy
kapcsolatban
Biztos vagyok benne, hogy a szám is tátva maradt, de az
eszem diktált:
– Nem működne. Ha nincs meg a napi adagod
megbolondulsz. És ezt mégis hogyan gondoltad? Lemondanál
az állandó szexről?
– Eszemben sincs! – horkant fel. – Nem őrültem meg.
Inkább téged is függővé tennélek.
Ennek elment az esze. Nem tudja, mit beszél.
– Az kizárt. Erre még te sem lennél képes. – A tekintetét
kutattam, hogy mennyire beszél komolyan.
– Hát, az előzményekből ítélve már az is vagy! – kacsintott
rám. – Emellett be kell vallanom, ilyen őrült módon még nem
kívántam nőt, mint téged.
– Sejtem – csúszott ki a számon.
– Gúnyolódhatsz, de tényleg nem. Annál is inkább, mert az,
amit mi műveltünk, az ennél jóval több. Naponta többször is
szeretkezhetünk, de továbbra sem lennék képes betelni veled –
hajolt még közelebb. – Elég meglátnom téged és máris
euforikus hangulatba hozol, mintha kokaint szippantottam
volna. Minél többször megkaplak, annál jobban akarlak, annál
nagyobb lesz a testi-lelki kötödés. Mondd, te ezt nem érzed? –
Az ajkai már égették az enyémet, de nem csókolt meg. A
leheletét szívtam magamba. Végigfutott a hátamon a
borzongás.
 Oh, már hogyne éreztem volna.
– Kérlek – dadogtam. – Hagyj nekem időt! Végig kell
gondolnom.
– Időnk az, ami nincs sok. Az embernek sosincs annyi, mint
amennyit gondol. Ne gondolkodj annyit, Vicky, hanem érezz!
– Ajkait az enyémhez érintette, épp csak egy pillanatig.
Lassan, lágyan, majd mélyen… A csókja egyszerre volt
gyengéd és tüzes. De én már nem voltam ilyen türelmes.
Beleunva az óvatos, lágy érintésekbe, hevesen tapasztottam a
számat az övére. Abban a pillanatban tudtam, ha örökké élnék
és a világ minden szegletét bejárnám, akkor sem élhetnék át
senkivel ehhez foghatót. Bal kezét a hátamra simította, jobb
kezével pedig a derekamat ölelte, közelebb húzott magához.
Az addig magam mellett lógó kezeimmel a hajába túrtam.
Annyira tudta, éppen mire vágyom. Beleremegtem minden
érintésébe. És ahogy ő mozdult, mozdultam vele én is…
mintha eggyé olvadtunk volna.
– Legyen – ragadtam meg az ingét és magamhoz vontam. A
vállára hajtottam a fejem.
– Visszajöttem érted – suttogta. Akkor újra bevillant a kép,
ahogy belibegett a két nő és két gyerek társaságában. Oh, én
milyen ostoba vagyok.
– Kétlem, hogy unatkoztál volna – néztem rá
szemrehányóan. Hatalmába kerített a harag. – Még csak fel
sem hívtál – csusszantam ki a sarokba szorított helyzetemből.
– Mit tehettem volna azok után, ahogy elviharzottál. Azt
gondoltam, hogy látni sem akarsz – mentegetőzött.
– Jó kifogás, de nem vagyok ostoba. Megkaptad, amit
akartál, és most visszajöttél egy kis repetáért.
– Ilyen nehéz elhinni, hogy komolyan érdekelsz engem?
Ártatlannak tűnő szemei csaknem megtörtek.
 – Ha hinnék, akkor valami olyanná válnék, amilyen,
megfogadtam, hogy soha nem leszek.
– Milyen? – Ahogy rám nézett, olyan kisfiúsan őszinte volt.
Lehazudta volna a csillagokat is az égről, és én mindent
elhittem volna neki.
– Olyan, aki ki van szolgáltatva egy férfi kényének-
kedvének – húztam ki magam.
– Ha itt valaki ki van szolgáltatva, akkor az jelenleg én
vagyok. Mindenem te birtokolod. – A tekintete a számra
tévedt és már hajolt is felém. – Mióta az enyém lettél, csak te
birtoklod minden gondolatomat… – kábított. – Képtelen
vagyok egyetlen nőt is élvezni azóta, mert mindig ott vagy, és
nem hagyod, hogy megtegyem.
Mélyen szívtam be a levegőt és fújtam ki, éreztem, hogy
hamarosan elveszítem az önuralmam és a karjaiba omlok.
– Én csak téged akarlak. – A lehelete cirógatta az arcomat.
A döbbenettől bent akadt a levegő. Hevesebben kezdett
kalapálni a szívem. A szám szóra nyílt, épp újra tiltakozni
akartam, de érzékien a számra tapadt. Forrón és
szenvedélyesen csókolt. Megsemmisültem. Annyira hiányzott.
Utat engedtem a vágyaimnak. Gyenge vagy! – ordított a
vészjósló belső hang. Az vagyok – túrtam megadóan a hajába
és úgy mélyítettem el a csókot. Amióta megízleltem az ajkait,
függő lettem. Annyit sanyargatom magam, ennyi jár nekem!
Újra felnyomott a falra. Minden teketória nélkül rántotta fel a
szoknyám és markolt a fenekembe. Hirtelen kijózanodtam.
Elfordítottam a fejem.
– Engedj el! Kérlek! – sziszegtem. – Azt képzeled, hogy
azok után, hogy azt a szőkét döngetted, én még magamba
engedlek? Hát tévedsz! Eressz el! – próbáltam eltaszítani.
– Néha olyan gyerekes vagy! Te is tudod, hogy nem történt
köztünk semmi – ingatta a fejét.
 – Azt mondasz, amit akarsz, én úgysem hiszek neked –
ziháltam dühösen. Ekkor megéreztem az ujjait, ahogy
félrehúzzák a bugyimat. Az arcán elégedett mosoly jelent meg.
– Te is mondhatsz, amit csak akarsz, de itt – mélyesztette
belém az ujjait – forró vagy és nedves. Kívánsz engem.
Mély levegőt vettem, és nem segített a kijózanodásban,
hogy a csiklómat izgatta. Szaggatottan lélegeztem. Az ujjaim
belemélyedtek az öltönyébe.
– Őrülten kívánlak – suttogta, mialatt ízlelgette a nyakam. A
testem minden fronton elárult, és ezt ő is tudta, de most
erősnek kellett lennem.
– Azt hiszed, erősebb vagy nálam. Pedig nem – találta ki a
gondolataimat. – Ha most beléd hatolnék, akkor az izmaid rám
szorulnának és soha nem engednének el – szűrte ki a fogai
közt lángoló tekintettel. El is érte, amit akart. A hüvelyem
görcsösen szorult az ujjaira.
– Túl nagy a szád! Lépj már végre a tettek mezejére –
bukott ki belőlem gondolkodás nélkül.
– Ezer örömmel – mordult fel és pár pillanattal később,
köszönhetően a szenvedélyes csókjainak és az ujjai ügyes
munkájának, kapkodva hámoztam ki a nadrágjából. Megemelt,
én pedig a csípője köré fontam a lábaimat. A kezeit
összekulcsolta az enyémekkel és a fejem felett szorította a
falnak.
– Ez az – nyögött fel remegve, amikor tövig elmerült
bennem. – Istenem! – támaszkodott meg a falban. Az ajkait
összepréselve mordult fel, éreztem, ahogy remeg a kezem
alatt. Zihált, ahogy igyekezett visszatartani az orgazmust. Én
azonban nem kínoztam magam, engedtem a vad remegésnek.
Felsikoltottam a gyönyörtől. A számmal az ajkait kerestem és
heves csókolózásban forrtunk össze.
 Nem tudom, mi volt ebben a pasiban, hogy nem tudtam a
közelében józanul gondolkodni. Szenvedélyes volt és
megállíthatatlan. Átgázolt rajtam, mint egy robogó gyorsvonat.
– Sosem éreztem még, hogy ennyi adrenalin lenne bennem.
A legjobb dolog a világon hallani a halk sóhajaid, a szemedbe
nézni, és elveszni a pillantásodban… Minden képzeletemet
felülmúlod – lihegte.
Lassan, gyengéden mozgott, minden egyes döféssel mélyre
hatolt. Hirtelen felnyögtem és a nevét sikítottam
gyönyörömben. Csókkal fojtotta el az önkéntelen feltörő
hangjaim. Képtelen voltam betelni vele. Tényleg akkora hiba,
ha életemben egyszer engedek a vágyaimnak és élvezem, amit
ez a férfi tálcán kínál? Nem! Nem az – hallgattattam el a
károgó belső hangot.
– Végem van, Vicky! – Sóhajai egyre szaggatottabb
nyögésekké váltak. Ujjai egyre erősebben markolták a csípőm
és a fenekem. Annyira gyengéd és bensőséges volt az egész
pillanat, hogy tudtam, bármi jön ezután, ezt a döntésem nem
fogom megbánni. Egyre hevesebb tempót diktált, mélyen
lüktetett bennem. Gyönyörködve, elégedetten élveztem, ahogy
küzd az orgazmus ellen. Teljesen megvadított. Ütemesen
rándult össze a hüvelyem, reszkettem, és pillanatokon belül én
váltam kéjtől vonaglóvá. Lassított a tempón, hogy tovább
nyújtsa a beteljesedést. Mozgásunk lágyan összesimult,
testünk kiéhezve kutatta a másikat. Birtokolni akartam a lelkét,
a gondolatait, a testét és persze a szívét is. Tekintetünk
egymásba kulcsolódott. Arca feszült koncentrációt sugallt,
amivel igyekezett kordában tartani a testét. Láttam rajta az
elszántságot. Rászorultam és kéjesen tekergettem a csípőm.
Sírni tudtam volna, olyan tökéletesen kitöltött, olyannyira
passzoltunk egymáshoz. Levegőért kapkodott, a vállamba
fúrta az arcát, ahogy megpihent rajtam, de én tovább
ringatóztam. Vágytól csillogó szemei végigpásztáztak
mindkettőnkön. Türelmetlenül kezdte kikapcsolni a blúzomat,
ami a nagy rutinja ellenére is kifogni látszott rajta. Az első
gombok engedtek, megbűvölve csodálta a melltartóban
duzzadó melleim, ziháló mellkasom. Kifejtette őket a ruhából,
ujjai alig tudták átfogni a kényeztetésre éhes halmokat,
lesiklott a tenyere egészen a lapos hasamig. A masszírozó
mozdulatai közé vegyített finom karmolások, csókok és
harapások nyomán mély, vággyal teli sóhajok árulták el,
milyen jólesik minden érintése. Gyengéd simogatással
ingereltük egymást. Aztán csípője egyszer csak görcsösen
megfeszült. Hátravetette a fejét, lehunyta a szemét és mielőtt a
csúcspontra jutott, még egyszer utoljára előrelendült.
A gyönyör lassan, mélyről tört fel, egyre erősebben és
rántott bennünket magával. Élvezettel néztem Reggie
gyönyörtől eltorzuló arcát, homályos tekintetét, hallottam
elégedett szuszogását. Bódultan pihegtem rajta én is.
– Fantasztikus vagy! – mormolta.
Éreztem, ahogy még mindig mélyen lüktet bennem. A
fenébe is, még mindig milyen kemény.
– Látod, mit művelsz velem? Egy ilyen után jó ideig nem
lenne újra merevedésem, de úgy tűnik, a közeledben ilyen
állapotban marad – csókolgatta a fülem tövét.
Ficánkoltam, mert őrülten kínzott. Még mindig bennem volt
és hiába volt az erős feszítés, mégis jó érzéssel töltött el, újra
felkorbácsolta a vágyaim.
– Be fogom bizonyítani neked, hogy méltó vagyok hozzád –
túrt a hajamba. A fejem hátrafeszítette és a nyakam ízlelgette.
Hullámokban söpört rajtam végig a mámor. – Te is ugyanúgy
akarsz engem, mint én téged. Ne tagadd! De ne aggódj, egy
percen belül úgy teszlek újra a magamévá, hogy azt is
elfelejted, ki vagy. Többé létezni sem leszel képes nélkülem.
Lassú, mély mozgással ingerelt. A csípőm vele együtt
mozgott, folyamatosan löktem egyet magamon.
 – Mitől vagy olyan magabiztos? – Összepréseltem alul, mire
felmordult.
– Na ebből nekem elég! – Megragadta az állam és a szája
irányába fordította az arcom. Beleharapott az alsó ajkamba,
beszívta, majd erősen és vadul megcsókolt, amibe
beleremegtem. Teljesen kihúzódott belőlem, majd újra
elmerült bennem. A tempó gyorsult, én pedig hevesebben
emeltem a csípőm. Megkönnyebbülést éreztem minden egyes
döfésnél. Az óvatossága tovaszállt, egyre szenvedélyesebb,
gyorsabb és mélyebb mozgásra váltott. A gyönyör kapujában
kántáltam a nevét. Erőtlenül nyögtem fel, ahogy őrült
tempóban zakatolt bennem. Szorosabban fontam a derekára a
lábam, felemeltem a csípőm, hogy még mélyebbre hatolhasson
belém. Egyre hangosabban zihált, hörgött. Minden egyes
mozdulat fantasztikus érzést nyújtott, így nem is kellett sokat
várnom arra, hogy elérjük a csúcsot. Olyan orgazmusban volt
részem a hüvelyem legmélyén, amilyet addig soha nem éltem
még át. Az élményt követően csak öleltük egymást, görcsösen
kapaszkodtuk egymásba.
Aztán elszégyelltem magam. Jött a valóság. Miért nem
álmodhatok tovább? Miért kell felébredni?
– Akkor most, hogy megkaptad, amit akartál, gondolom,
mész a kis barátnődhöz – szedtem rendbe a ruházatom.
– Ő egy barátom felesége. A másik nő pedig a barátom
nővére. Bajban vannak. Megkért, hogy vigyázzak a családjára,
amíg ő elrendezi az ügyeit. Ezért tűntem el egy időre –
szabadkozott. Szerettem volna hinni neki, de rettegtem az
igazságtól.
– A barátod sem ismerhet téged valami jól. Rád bízza a
csinos feleségét és a nővérét – bagatellizáltam el. – Most
mennem kell! Dolgom van – indultam az ajtó felé, de elkapta a
karomat.
 – Tudom, hogy nagyon rosszul startoltam, amit fokozni is
képes voltam azzal, hogy elfogadtam az ajánlatod. Bűnös
vagyok. Igazad van. Az önzésemmel vétettem ellened. Nem
tagadom. Nincs mentségem, talán csak annyi, hogy mindennél
jobban akartalak. Esendő vagyok. Nem is lehetek más, hiszen
csak egy férfi vagyok, aki őrülten odavan egy nőért. Beléd
habarodtam.
Ez nem lehet az a Reggie Reynolds, akit én ismerek. Mi az
ördög történt?
– Akkor bizonyítsd be! – alig hallhatóan suttogtam, és a
belső hangnak ellentmondva csókoltam meg újra. Nem
akartam abbahagyni.
– Ígérem, megteszem, ha őszintén adsz nekem egy
lehetőséget – súgta, miközben folyamatosan csókolta a számat,
az arcomat, a nyakamat, majd újra az ajkamat. Mintha
meggyújtott volna minden érintése, minden pillantása, olyan
varázslatot szórt a szívemre, hogy ideje volt beismernem:
nincs menekvés. Veszélyes volt a számomra, mégis abban a
pillanatban nem bírtam elképzelni, hogy távol maradjak tőle.
Őrült kétségbeesés uralta a lelkem. Az eszem azt súgta,
vessek véget ennek, a lelkem azonban sóvárgott utána, a
szívem epekedett érte, a testem pedig vágyott rá. A szenvedély
elnyomta a félelmeimet.
– Mennünk kell! – szólaltam meg határozottan, majd
igyekeztem a lépcsőház ajtaja felé terelni, miközben
folyamatosan csókoltuk egymást.
– Menj előre! Ne lássanak bennünket együtt! – löktem ki,
majd meglepődött arca előtt bevágtam az ajtót. Egyből
lecsúsztam a földre a fal mentén. Ziháltam, majd beleőrültem a
vágyba. Reggie… Mintha megtaláltam volna a másik felem…
mintha eddig rá vártam volna. Belevágok – ugrottam talpra.
Egész eddigi életem egy pokol volt, ideje, hogy a mennyben
érezzem magam… Szükségem van rá! Ahogy egy nyomorult
esemény utáni tablettára is – szisszentem fel. Sietősen
szaladtam ki a lépcsőházból, de alig tettem meg pár lépést,
belefutottam az igazgatóba.
– Áh, itt vagy! Hol az ördögben voltál? – esett nekem
Coleman. – Már mindenhol kerestelek – dorgált meg. Ártatlan
tekintettel pislogtam, de a vállam felett átpillantva
lemerevedett, majd újra rám nézett. Csalódottan a fejét
csóválta. Hátam mögé kémleltem és megpillantottam Reggie-t,
ahogy ott áll zsebre dugott kézzel bennünket méregetve. Tom
tekintetéből mindent kiolvastam, amivel nem szerettem volna
szembesülni.
– Negyed óra múlva várlak az irodámban – közölte hidegen.
– Baj van? – faggatóztam.
– Még nem tudom. Új tulajdonosa lett a kaszinónak.
Nemsokára a részleteket is megtudod. Majd vegyél fel egy
kendőt! – köszörülte meg a torkát, majd magamra hagyott. Az
első tükörhöz siettem, ahol rémülten kaptam a nyakamhoz.
Piros foltok éktelenkedtek rajta. Basszus! Mit gondolhat most
rólam? Alig tette be ide a lábát Reggie, máris széttártam neki
a lábaim. Ez rosszabb, mint szajhának lenni. Egy kurvának is
van méltósága, de én egy szeretővé váltam. A szerető szót
ízlelgetve különleges, egymásnak ellentmondó érzéseket éltem
meg. A szó maga a legszebb emberi érzést, a szeretetet
foglalta magában, azt, amelyet egész életemben kerestem,
amire vágytam, ami előrevihetett volna, de ahhoz, hogy ez a
szó létezhessen, szükséges rossz volt, hogy létezzen egy
riválisom. Akadt is bőven. Minden egyes nő, aki ezek után
megfordul majd Reggie ágyában. Nem voltam olyan naiv,
hogy elhiggyem, én leszek az egyetlen.
Magányos, hálátlan szerepre vállalkoztam, mégis sok nő
kerül az élete során olyan helyzetbe, hogy megérinti ennek a
szele és dönt arról, választja-e, vállalja-e az ezzel járó érzelmi,
morális zűrzavart, vagy sem. De minden ilyen és ehhez
hasonló helyzetnek akkor van értelme, ha a tanulságot a maga
számára fogalmazza meg az ember és a maga javára fordítja.
De én mit profitálhatok ebből? Egy szeletet Reggie-ből? Vajon
ez elég lehet? Én legyek az a nő, aki soha nem a társ, csupán
egy mellékutca, akinél Reggie, ha éppen úgy tartja kedve,
meg-megállhat, majd kielégülve, megerősödve
továbbhaladhat? Aki ad, de soha nem kap annyit vissza? Aki
lemond, aki megalkuszik, aki beéri kevesebbel is? Nekem egy
szelet nem elég! Nekem az egész kell! Hát ez a szerető
tragédiája! Aki szerető lesz, vállalnia kell a szerepzavart. De
mi lesz velem, ha egy idő után elmúlik a szenvedélye, de az
enyém tovább fokozódik iránta? Képtelen leszek létezni
nélküle. Hiszen már most is képtelen vagyok – temettem a
kezembe az arcomat.
Hajdani prostiként tudtam, a szerep, amire számíthatok, az
tulajdonképpen nem különbözik majd egy örömlány
funkciójától, kivéve talán, hogy ingyen űzöm a mesterséget.
Ahhoz, hogy folyamatosan versenyben maradjak, csinosnak,
csábosnak, szexinek kell lennem, különben elveszítheti az
érdeklődését irántam. Jesszusom! Úgy beszélek, mint egy
kurva! De én már nem kívántam ebbe a szerepbe visszatérni.
Kapd össze magad, Vicky! Döntsd el végre: kell vagy sem?
A kaszinóban a számomra kijelölt helyiségben szedtem
magam rendbe. Az ölem lüktetését érezve jutott eszembe,
hogy sürgősen tennem kell valamit, mert ezúttal bizony nem
védekeztünk. Erre egyikük sem volt felkészülve. Felelőtlen,
önző alak! Erre is én gondoljak! – bosszankodtam. El kell
gondolkodnom valami rendszeres fogamzásgátláson –
merengtem. De miért is kellene? Kívánom én ezt vele
folytatni? Áh, önámítás, most sem akartam. A telefonom után
kutakodtam és tudtam, jobb lesz a biztonság. E mellett a férfi
mellett én magam is kiszámíthatatlan vagyok. Mély levegőt
vettem. Egyelőre maradt az esemény utáni tabletta. Sandrát
hívtam, aki azonnal fel is vette.
 – Szia! Szeretnélek megkérni egy szívességre – hadartam.
– Baj van? Olyan idegesnek tűnsz.
– Kérlek, most ne kérdezz semmit, csak válaszolj egy
kérdésemre. Van még az esemény utáni tablettádból? – túrtam
a hajamba, mert sejtettem, hogy ez magyarázat nélkül nemigen
fog menni.
– Minek az neked? – kérdezte viszonylag hosszú hallgatás
után.
– Ne most! Sietek! Megbeszélésem lesz – sürgettem.
– Ki a fenével feküdtél le? – visította a készülékbe.
– Senkivel – öntött el a bűntudat. – Nem nekem kell. Egy
másik lány van bajban – hazudtam.
– És neked ehhez mi közöd?
– Elég ebből! – váltam ingerültté. – Van vagy nincs? –
ordítottam a készülékbe.
– Van – vágta rá.
– Rendben. Készítsd ki nekem, légy szíves. Hamarosan
beugrom érte. És köszönöm! – Már éppen le akartam tenni,
amikor megszólalt.
– Csak tudnám, miért érzed úgy, hogy hazudnod kell
nekem. Miért nem vagy velem őszinte? – kérdezte
higgadtabban. Némán álltam az ablaknál, leültem az
ablakpárkányra és bámultam kifelé. Erre most mit mondjak? –
Visszajött Reynolds, erről van szó, igaz?
Már a nevétől fellobbant bennem a tűz. Mély levegőt
vettem.
– Igen – suttogtam.
– És te egyből az ágyába ugrottál? – rökönyödött meg. Én
magam sem értettem a dolgot. Kiborított.
 – Nem! Nem jutottunk az ágyig… csak a lépcsőházig –
vallottam be.
– Vicky! – sikoltotta. – Teljesen bediliztél? Kihasznál, lelép
és te újra elköveted ugyanazt a hibát?
Igen! Igen és igen! És újra megtenném.
– Szükségem van rá! Kell nekem. Amikor megpillantottam,
mintha végre levegőhöz jutottam volna. Nem tudom
megmagyarázni… Gőzöm sincs, mit kezdjek ezzel a fickóval
– tanácstalanul néztem ki az ablakon. A könnyeim
törölgettem.
– A tények azt mutatják, nagyon is tudod te, mit kezdjél vele
– cukkolt. – Belezúgtál – kuncogott.
– Hé, te most kinek az oldalán állsz? – fújtattam.
– Természetesen a tiéden. De ismerd be végre, hogy
belezúgtál a rosszfiúba.
– Rendben – pityeregtem. – Igen. Beleestem. De most
mondd meg, mit csináljak, Sandra! Hogyan álljak ellen neki?
– Ha már így alakult, élvezd! Ne állj neki ellen. Életedben
először gondolj saját magadra!
– Ez nem ilyen egyszerű – szipogtam.
– De, ez pontosan ilyen egyszerű! Ne csinálj belőle
bonyolult képletet. Ha kellesz neki és neked is ő, akkor ne
vacakolj! Túl rövid az élet. Élvezd ki minden pillanatát! Elég
lesz akkor sírnod, ha véget ér, ne drámázz már most. Légy már
önző, az isten szerelmére! Emelkedj már felül a saját magad
által támasztott elvárásaidon! Reynolds valóban nem tökéletes,
de egy férfi sem az. Egyetlen dologra válaszolj: jó vele? –
szegezte nekem a kérdést. – Ha lenne egy férfi, aki szerelmet
ígér, és mindenben megütné a mércédet, de pont olyan lenne
vele az ágyban, mint amilyen a prosti léted alatt a férfiakkal
volt. Megérné? Minden este élettelenül feküdnél alatta és
várnád, hogy végezzen. Jobb lenne?
Kirázott a hideg.
– Most miért gyötörsz?
– Én? Eszem ágában sincs.
– Ennek is Reynolds az oka – keltem ki magamból. – Eddig
nagyon is megfelelt volna.
– Most arra célzol, hogy ha nem ismered meg őt, akkor a
vágy erejét sem ismered meg soha? Hiszen amit nem ismersz,
az nem is hiányozhat.
Elmerengtem. Igen. Igaza van. Mióta élveztem ezt a pasit,
csak utána epekedem.
– Mi van, ha fájdalmat fog okozni? – törölgettem a
könnyeim.
– Fog? Miért, most nem szenvedsz? Te magad komplikálod
túl. Lazíts már! – horkant fel.
– Azt mondod, hogy engedjek a csábításnak? –
kapaszkodtam a szavaiba.
– Már megtetted. Nem ezért van szükséged a tablettákra? –
csipkelődött. Elkacagtam magam.
– Annyira ellenállhatatlan – ábrándoztam.
– Mivel vett le a lábadról? Lehazudta a csillagokat is az
égről? – gúnyolódott.
– Igazából nem is kellett megszólalnia. Elég volt látnom őt,
a közelembe jött és végem lett. Azóta is azon töröm a fejem,
eddig hogy voltam képes tartani magam.
– Akkor rendesen működik köztetek a kémia. A vonzalom
titokzatos dolog és nem könnyű megmagyarázni. Ha
vonzódunk vágyaink tárgyához, megszűnik a realitás, csak az
ösztönök és az érzékiség dominál. Persze vannak, akik ezt nem
így látják, de ők vagy prűdek, vagy nem éreztek még soha
zsigeri késztetést – szurkálódott.
– Nem kell célozgatnod – húztam el a számat.
– Na és mesélj! Ahogy találkoztatok, azonnal egymásnak
estetek? – kíváncsiskodott.
– Ezt tényleg nem lehet kiiktatni – mentegetőztem.
– Bolond vagy! Nem is kell! Én már régen mondtam neked,
hogy jó érzés időnként átadni magunkat a vágyainknak és nem
az elvárásokkal foglalkozni. Most már te is tudod, milyen az
őrült vágy, amikor úgy érzed, a szenvedély mindent elsöpör.
Ezt minden embernek meg kellene tapasztalni! Az erotika
megélése egy olyan személlyel, akire ösztönösen vágysz,
frenetikus. Semmihez sem fogható.
– Veszélyes is lehet – sóhajtoztam.
– Fejezd ezt be! Az a nem mindegy, hogyan emlékszel majd
vissza erre a viszonyra. Melyik leszel te? A szomorú szerető,
mert nem tudtad magadhoz láncolni, vagy a boldog, mert teljes
odaadással élted át az együtt töltött idő minden egyes
momentumát.
Ekkor eszembe jutott a szőkeség, akivel a kaszinóba
érkezett. Azóta is a lakosztályában rejtegeti… és még ki tudja,
mit csinál vele.
– Valami nő volt vele, mikor megérkezett – bukott ki
belőlem a kételyem.
– Akkor kelj vele versenyre! Mutasd meg ennek a
Reynoldsnak, mit veszíthet. Egyébként pedig, ha nem
görcsölsz rá, sokkal egyszerűbb lesz fenntartani ezt az
izgalmas kis viszonyt és Reynolds is jobban fogja élvezni a
találkozóitokat… Így a kis afférotok tovább is tarthat. Semmi
sem gátol meg, hogy minden pillanatát kiélvezhessétek!
– Nem beszéltem neki a múltamról – tört rám a keserűség.
 – Miért kellett volna? Ő megtette? Ha jól sejtem, nem. Ha
kérdezi, akkor majd elmondod. Ne akard befogni a pasit! Fogd
lazán a gyeplőt! Ez csak szex! Egy mindkét fél számára
gyönyört nyújtó szex.
Hangos kopogás térített magamhoz.
– Bent van, Miss Sawyer? – ismertem fel a biztonsági főnök
hangját.
– Basszus! Elfelejtettem. Mennem kell! – nyomtam ki a
telefont. Felpattantam, beleugrottam a magassarkúmba, majd
eszembe jutottak a nyakamon éktelenkedő foltok. Így nem
jelenhettem meg az új tulajdonos előtt. Egy sálat tekertem
magamra és a ruhám igazgatva rohantam a bejárati ajtóhoz
– Már itt vagyok! – téptem fel az ajtót. – Mehetünk. – Sietős
léptekkel indultam az igazgatói iroda irányába. Mikor
beléptem, Coleman megrovó tekintete fogadott.
– Elnézést! – léptem hozzá közelebb.
– Semmi baj, én is csak most érkeztem – ismertem fel
magam mögött Reggie hangját. Meglepetten pördültem felé.
Az igazgató asztala előtt állt, és a bugyiszaggató vigyorával
emelte felém az italospoharát.
– Te? – csúszott ki a számon. Egy kissé összezavarodtam.
– Éppen koccintani akartunk az együttműködésünkre.
Csatlakozol? – pillantott rám kérdőn.
– Együttműködésünkre? – szorult ökölbe a kezem. Tomra
sandítottam, aki karba font kézzel fürkészően méregetett
bennünket.
– Mr. Reynolds a kaszinó új tulajdonosa, és mint ilyen, az új
felettesünk – adta tudtomra. Reggie vette meg a kaszinót.
Sarokba szorítva éreztem magam. – Mr. Reynolds megerősített
abban, hogy minden marad a régiben. Nem kíván radikális
változásokat bevezetni – foglalta össze Tom, miről maradtam
le.
– Egy nagy különbség mégis lesz. Én az elődömmel
ellentétben részt fogok venni a mindennapok problémáinak
megoldásában – vigyorgott.
Hurrá! Ezzel megpecsételődött a sorsom. Nem
szabadulhatok tőle.
Leültünk az asztalhoz és hosszasan a riportokat,
statisztikákat elemeztük. Reggie-nek sikerült alaposan
lenyűgöznie, meglepően jól kiigazodott a táblázatok
rengetegében. Igyekeztem az igazgató és az új tulajdonos
mondanivalójára koncentrálni, de képtelen voltam. Reggie
hangja és közelsége felkavart. Nem segített a helyzeten, hogy
időnként, mintha csak véletlen lenne, hozzám ért.
Legszívesebben egy szó nélkül elhagytam volna a szobát. Az
előttem fekvő papírhalmazra bámultam. Ekkor hangos,
határozott kopogás hallatszott.
– Igen – szólt ki Coleman. Mikor kinyílt az ajtó, a
döbbenettől bent rekedt a levegő. A két nyomozó állt az
ajtóban, Keller és Blake.
– Szép jó napot! – léptek beljebb, majd bemutatkoztak. –
Úgy tájékoztattak, hogy Mr. Reynolds visszatért a kaszinóba –
pillantottak felém megrovóan. Már éppen szóra nyitottam
volna az ajkam, mikor Keller folytatta.
– Ne törődjön vele! Volt más, aki volt szíves felhívni – tett
szemrehányást.
– Ne haragudjon, de én is csak most… – De inkább
elharaptam a mondat végét.
– Semmi gond. A lényeg, hogy megtaláltuk végre – fordult
Reggie felé.
– Uraim – emelkedett fel, hogy üdvözölje őket. – Miben
tudok segíteni?
 – Ismerős önnek ez a hölgy – mutattak meg neki egy
fényképet.
– Nem, még sosem láttam – csóválta a fejét.
– Egészen biztos ebben.
– Teljesen. Megtudhatnám, miről van szó? – szűkült össze a
tekintete.
– A hölgyet a jelek szerint egy szexuális aktus során
meggyilkolták.
– Honnan veszi, hogy közöm lehet ehhez? – rázta értetlenül
a fejét. Ez engem is felettébb érdekelt.
– Onnan, hogy látták önt a hölgy társaságában. Ismerte a
hölgyet. Velünk kell jönnie, Mr. Reynolds. – A nyomozó
diadalittas tekintettel mérte végig Reggie-t. Megrémültem. Rá
sok mindent mondhattak, de egyben biztos voltam, nem
gyilkos.
Váratlanul kitágult a pupillája, a döbbenettől nem hagyta el
hang a torkát. Nem védekezett.
– Mikor történt ez? – vágott közbe Coleman.
– Július 22-én, éjszaka.
Mikor meghallottam a válaszul adott dátumot, már tudtam,
hogy bármivel vádolják is, ártatlan. Reggie azonban egy szót
sem szólt.
– Hol volt azon az éjszakán, Mr. Reynolds? – szegezte neki
a kérdést a nyomozó. Sarokba szorították.
Láttam a tanácstalanságot az arcán. Hol rám, hol a
felügyelőre nézett.
– Nem emlékszem – felelte. Elmosolyodtam a gesztustól.
Tartja a szavát. Ám én nem hagyhattam őt cserben.
– Azt az éjszakát Mr. Reynoldsszal együtt töltöttük –
szóltam közbe.
 Minden szempár hirtelen rám irányult.
– Egészen biztos ebben, hölgyem? Érdekes, hogy az úr erre
nem emlékszik – méricskélte gyanakodva Reggie-t, aki
pókerarccal nézett vissza rá.
– Emlékszik ő, csak becsületszavát adta a diszkréciójára –
sóhajtottam fel –, és mivel úriember, tartja a szavát. Ez esetben
azonban, úgy hiszem, felmenthetem őt a titoktartási fogadalma
alól. Maguknak viszont megköszönném, ha bizalmasan
kezelnék ezt az információt. Nem örülnék, ha a kaszinó
minden alkalmazottja tudomást szerezne a botlásomról.
Reggie kikerekedett, hitetlenkedő pillantásáért már megérte.
Coleman a szája elé tette a kezét, hogy elrejtse a vigyorát.
– Egészen biztos a dátumban, hölgyem? – ismételte meg a
nyomozó. – Remélem, tudja, hogy a hatóság félrevezetése
komoly bűncselekménynek számít. – Szóra nyílt a szám, de
Reggie megelőzött.
– Elég emlékezetes éjszaka volt, higgye csak el.
Összetalálkozott a pillantásunk, és azonnal buja képek
kísértettek. Tüzelt az arcom, égett a fülem. Lesütöttem a
tekintetem.
– Értem – szólalt meg az engem nyaggató rendőr. – Biztos
abban, hogy az éjszaka folyamán Mr. Reynolds egyszer sem
hagyta el a szobát?
– Egészen biztos – kerültem a jelen lévő férfiak tekintetét.
– Akkor tulajdonképpen ennyi lett volna. Arra kérem
magukat, hogy fáradjanak be a kapitányságra, hogy felvegyük
a vallomásaikat. Ja és Mr. Reynolds, ne hagyja el a nyomozás
lezárásáig a várost. – A hideg borzongás futott végig a
hátamon a hangjától.
Reggie beleegyezően bólintott. Coleman pedig elkísérte a
két nyomozót az ajtóig.
 – Miért segítesz nekem? – fürkésző tekintettel pillantott rám
Reggie. – Most jó mélyre eláshatnál, tuti nem tudnám tisztázni
magam.
– Két okból is. Először is, mert biztos vagyok benne, hogy
nem te ölted meg azt a nőt. Másodszor pedig, mert valóban
együtt voltunk. Egy pillanatra féltem, hogy képes lennél
magadra vállalni, csak hogy ne árulj el engem –
érzékenyültem el.
– Te féltesz engem? Ez most komoly? – ámult el.
– Ne bízd el magad! – sutyorogtam.
– Azt sem tudod, hol voltam előtte azon az estén. Te mégis
bízol az ártatlanságomban? – hitetlenkedett.
– Az, hogy lefeküdtél vele, nem jelenti, hogy meg is ölted.
Te nem vagy gyilkos – néztem rá teljes meggyőződéssel.
– Nem volt köztünk semmi. Nem is ismerem –
szabadkozott. – Esküszöm.
– Látod, ezt már nehezebben hiszem el – motyogtam, mert
megjelent Coleman.
– Akkor szerintem végeztünk mára. Holnap folytatjuk –
kapkodta a tekintetét köztünk.
Elsőként szerettem volna távozni, de Reggie hangja
megállított.
– Még valami, amire nem volt időnk kitérni, Miss
Sawyernek is be kell költöznie a kaszinó hoteljába.
Gondoskodjon róla, Tom, hogy a hölgy a velem szemközti
szobát kapja meg!
A döbbenettől nyelni sem tudtam, nemhogy megszólalni. Ez
tényleg a nap 24 órájában rendelkezésre álló szeretőt akar
csinálni belőlem? Hát azt már nem! Én nem fogom azt
bámulni, hány nő jön-megy a lakosztályában.
 – Sajnos ez nem fog működni. Nem lakom egyedül –
húztam ki magam.
Elkomorodott. Na végre! Eltűnt az a bárgyú vigyora.
– Akkor hozzá magával az élettársát is! Biztos tetszeni fog
neki is a hely.
Aljas! Vagy tudja, hogy a húgommal élek, vagy ennyire nem
érdekli, hogy rajta kívül van más is az életemben. Azaz tényleg
csak a szórakoztatására vagyok jó.
– Minden bizonnyal, de most mennem kell – pillantottam
felé megrovóan és elhagytam a helyiséget.

Reggie
Szimultán

„Az óceán sem csak felszín. Amin csak

töredékét látjuk a valóságnak. A felszín alatt
kincsekkel teli mélység van. Arannyal,
gyémánttal, igazgyöngyökkel. És nekem nem
elég belőled a felszín. Nekem a mélységed is
kell. Nem elég a háromlépéses udvariasság és
kedvesség, nekem a szenvedélyes közelség is
kell. Nekem nem elég a mosoly, az ölelés is kell.
Nem elég a szereteted, a szerelmed kell. Minden
kell. Te kellesz.”
(Csitáry-Hock Tamás)
Jól bevágta maga után az ajtót – húztam össze a nyakamat a
zajra. A kis naiv. Engem akar féltékennyé tenni? Azt hiszi, nem
nyomoztam már le, hogy nincs pasija? – somolyogtam
győzelmi mámorban úszva.
– Hagyja őt békén! – zökkentett ki az igazgató hangja. –
Vicky jóravaló lány, de sok a problémája. Nem hiányzik neki
még egy – kelt a védelmére kissé vehemensen.
– Nem hiszem, hogy ez magára tartozna – vontam meg
hanyagul a vállam.
– Na, ide figyeljen! – lépett fenyegetően elém. – Ez a lány
nem egy olyan pasit érdemel, mint maga – préselte ki az ajkai
közt.
Felszökött bennem az adrenalin attól, ahogy védte. Mi a
szösz? Azt gondolja, esélye lehet Vickynél?
– Feltételezem, inkább olyat, mint maga – mértem végig
tetőtől talpig.
– Ne legyen nevetséges! Az apja lehetnék – rökönyödött
meg.
– Lehetne, de nem az. Ne játssza itt nekem az atyáskodó
szerepét! – figyelmeztettem.
– Ha én lennék az apja, maga már nem élne – nézett velem
farkasszemet. – Tisztában vagyok vele, hogy magának nem
jelentett semmit, de ő sokat szenvedett. Ne okozzon neki még
több fájdalmat.
– Különben? – hergeltem.
– Különben elfeledkezem róla, hogy ki maga, és
megmutatom, hogy nem vagyok én sem vénember.
– Most fenyeget engem? – biccentettem oldalra a fejem.
– Korántsem. Csak vázoltam, hogy bár a főnököm lett,
keresztezhetjük még egymás útját.
Tetszett, hogy nem rezelt be.
– Azért nem eszik olyan forrón a kását – veregettem vállba,
de a tekintetétből kiolvastam, ő komolyan gondolt minden
egyes szót. – Nem kell aggódnia. Nem áll szándékomban
megbántani Vickyt – igyekeztem oldani a feszültséget.
 – Mondja ezt azok után, hogy alig egy órája rángatta be a
lépcsőházba és húzta le róla a bugyiját – esett nekem.
No fene! Kémkedik utánam. Majd váratlanul élesen belém
hasított: nem utánam. Vicky után. Mégiscsak hátsó szándékai
vannak.
– Most maga figyeljen rám jól! – emeltem fel fenyegetően
az ujjam. – Hogy én mikor, hol és kiről húzom le a bugyiját,
nem tartozik magára. Nem ajánlom, hogy beleavatkozzon a
dolgaimba!
– Azt hiszi, nem tudom, milyen céllal akarja szegény lányt a
szemközti szobában elszállásolni? – villámokat szórt a
tekintete. – Bárcsak kidobathatnám magát! – sziszegte.
– Hát erre már nincs lehetősége, de én még megtehetem
magával, ha nem vesz vissza – fitogtattam az erőfölényem.
Ebben a pillanatban megszólalt az asztali telefon.
– Most, ha nem haragszik, dolgoznom kell! – szűrte ki a
fogai közt és feldúltan felvette a telefont. Látványosan,
szándékosan hátat fordított nekem. Elkerülve, hogy a haragtól
bolondot csináljak magamból, gyorsan elhagytam az irodáját.
Mit képzel ez magáról? – hőzöngtem magamban. Nekem
akarja megmondani, mit tehetek és mit nem! Nekem senki nem
parancsolgathat! – dühöngtem. Mérgemben elszorult a
mellkasom, jött az erős fejfájás és légszomj. Már megint –
estem pánikba. Ne most! Szédültem, éreztem a közeledtét,
megtámaszkodtam a falon. Elhomályosult előttem a világ.
Erőszakkal igyekeztem összeszedni magam. Egy cseppnyi
levegő sem jutott a tüdőmbe. Meg fogok fulladni. Összeugrott
a gyomrom, féltem, hogy elveszítem az eszméletem. Mélyeket
lélegeztem. Istenem! Az ujjaimat a szememre szorítottam.
Múljon már el! Nem akartam, hogy bárki is ilyen állapotban
lásson. Ez egyre sűrűbben jön, és egyre tovább tart. A fal
mentén támolyogtam el a liftig. Minden erőmet kiveszi egy-egy
ilyen roham – állapítottam meg, ahogy a remegő kezemmel
alig bírtam megnyomni a hívógombot. Elhagyott az erőm.
Szinte beestem a liftbe. Izzadságcseppek gyöngyöztek a
homlokomon. Meg fogok halni! A telefonomon lenyomtam a
gyorshívót. Juke szerencsémre azonnal fel is vette.
– Hol a pokolban vagy? El fogsz késni az orvostól.
– A liftben – ziháltam. – Segíts! – kocogtak a fogaim.
– Jól vagy? – aggodalmaskodott, de már képtelen voltam
válaszolni, a remegés eluralkodott rajtam.
Órákkal később már teljesen jól voltam. Éppen
leszökkentem a vizsgálóasztalról és az ingemet gomboltam
össze.
– Mi a fene ez, Stephan? Az egyik pillanatban tök jól
vagyok, a következőben pedig azt hiszem, meg fogok halni –
magyaráztam a velem történeteket. Stephan volt hosszú évek
óta a családunk orvosa. Kölyökkorom óta kezelt, jobban
ismert, mint én magamat.
– Korai lenne erre bármit is mondani – tanulmányozta az
előtte heverő dokumentumokat. – Egyet nem értek – pillantott
fel. – Ha ez már jó ideje gyötör, akkor miért csak most jöttél?
– korholt.
– Mert azt gondoltam, elmúlik, hogy ez csak egy múló
rosszullét – tártam szét tehetetlenül a kezeim.
– Mind ezt gondoljátok. Veletek soha nem történhet semmi
komoly – húzta el a száját. – De ne aggódj! Pár nap és
okosabbak leszünk. Addig is, kérlek, vigyázz magadra!
Hívlak, ha meglesznek az eredmények.
– Köszönöm – léptem ki a vizsgálóból.
– Vezetek én – szegődött mellém Juke.
– Nincs rá szükség. Már jól vagyok – ugrottam be a
vezetőülésbe.
 – Hát, öreg, jól rám hoztad a frászt – vetődött be az
anyósülésre.
– Sajnálom – vontam meg hanyagul a vállam, de valójában
én is nagyon megrémültem.
Hazafelé úton számot vetettem az életemmel. Kezdett olyan
lenni, mint annak idején a sakkrendezvényen, a Szimultánon.
A sakk volt a szerencsejáték mellett a másik nagy
szenvedélyem. A sakkot tartottam a legnemesebb sportnak a
világon. Az ész játéka, a taktikáé, a stratégiáké, az előre
kigondolt lépéseké. A rabjává váltam. Akkor is egyszerre több
ellenféllel kellett megvívnom a csatám. Minden lépés után már
a soron következő ellenfélnél folytattam a harcot, amikor több
asztalnál játszottam egyszerre. Most ugyanezt éreztem. Az
apám, az öcsém, Vicky és most még az egészségem is. Az
életem kész hadszíntérré változott. De egyvalamit
megtanultam ezek alatt a versenyek alatt: vagy így, vagy úgy,
de egyszer minden küzdelem véget ér.
Egyfolytában Vicky körül forogtak a gondolataim.
Elmosolyodtam, milyen feldúlt lett, amikor közöltem vele,
hogy beköltözhet vele együtt a fiúja is. Tudtam, hogy
valójában nincs senkije, hiszen amennyire tudtam,
lenyomoztattam. Hitvány húzás volt tőlem – állapítottam meg.
Bele is bolondulnék, ha bárki hozzá érne. Ő az enyém! – És
képzeletben már fent is voltam a hullámvasúton. Szinte láttam,
hogy odaköltöztet valami fajankót, csak hogy engem
bosszantson. Ez visszafelé is elsülhet. Én barom! Simán
kinézem belőle, hogy csak a bosszantásomra odahozzon
valami ficsúrt. Az őrületbe fog kergetni. Elejét kell ennek
vennem. Lépnem kell! Elhatározásra jutottam, így a gázra
tapostam.
Visszatérve a kaszinóba keresni kezdtem Vickyt, de nem
találtam, így hívogattam, de csak a hangposta válaszolt. Mi az
ördög? Na jó, első dolgom lesz a kaszinó tulajdonosaként
megdorgálni. Nem engedheti meg magának, hogy ne vegye fel
nekem a telefont! – durrogtam. A kijelölt szobája előtt
tébláboltam, de hiába zörgettem, nem nyitott ajtót. Ekkor
megjelent Coleman.
– Nem tudja, hol a pokolban van Vicky? Már órák óta
keresem – estem neki ingerülten.
– Jöjjön velem! – sietett el mellettem.
– Válaszolna arra, amit kérdeztem? – szegődtem a nyomába.
– Nem itt – intézett el ennyivel. Elég idegesnek tűnt.
– Baj van? – loholtam mögötte. – Mégis mi a fene történt?
Nem válaszolt, de miután beértünk az irodájába, becsukta az
ajtót és feszülten leült az asztalához.
– Magyarázatot adna végre?– támaszkodtam meg az asztal
lapján a képébe hajolva.
Babrálni kezdett a laptopján, majd megszólalt.
– Nézze! – intett a mögötte lévő hatalmas kivetítő felé.
Vicky tűnt fel rajta, ahogy kilép a szobájából.
– Ezt az emeleti, folyosói kamera rögzítette – kommentálta.
Tisztán látszott, ahogy becsukja a szobaajtót és megindul a
lift felé, megtorpan és maga mögé néz. Rémülten kapja fel a
fejét, majd a táskáját magához szorítva lohol a lift irányába.
Pillanatokkal később felbukkant a nyomában három alak.
Vicky vadul nyomkodta a hívógombot, majd kinyílt a lift, de
addigra odaértek a követői is. Belökték és bezárult az ajtó.
– Ennyi? És mi van a lift kamerájával? –
türelmetlenkedtem. Alig kaptam levegőt.
Újra a laptopjának szentelte a figyelmét és elindult a
következő kocka, ahogy Vicky szinte nekiesik a taszítástól a
szembe lévő falnak, majd valaki a következő mozdulattal
lefújta a kamerát fekete festékkel.
 – Ezt nem hiszem el! Ez valami tréfa akar lenni? Ha azt
hiszi, ezzel távol tarthat tőle, téved – emeltem fel a hangomat.
– Ne legyen már ennyire dölyfös! Nem maga körül forog a
világ – emelte fel a hangját. – Vickyt elrabolták és maga, mint
mindig, csak saját magával van elfoglalva. Ahogy
észrevehette, profik lehettek. Tudták, hogy hol vannak a
kamerák, egyszer sem sikerült használható képet kapnunk
róluk – vágott a részletekbe.
– Mikor történt ez? Jelentkeztek már az emberrablók?
– Nem sokkal azután történt, hogy feldúltan hagyta el az
irodámat – vetett rám egy megvető pillantást. – És nem
keresték még meg a kaszinót.
– Ha váltságdíjat akarnak, bármennyit hajlandó vagyok
kifizetni – közöltem vele idegesen.
– Nocsak! – fordult felém meghökkenést színlelve.
– Ne kezdje! Tudni akarom, kik ezek a férgek! Vissza
akarom kapni Vickyt bármi áron! Nézzenek át tüzetesen
mindent! A pokolba is! – csaptam az asztalra. – Egyáltalán
hogy fordulhatott ez elő? Ez egy extra biztonsági felszereléssel
ellátott istenverte kaszinó. Nem vihetnek ki senkit és semmit
úgy, hogy annak ne lenne nyoma. Találja meg! – préseltem ki
a fogaim közt.
– Azon vagyok – válaszolt hasonló stílusban. – Én is
aggódom érte.
– Kapja össze magát, Tom, mert nem a türelmemről vagyok
híres! Ha nem talál valami használható nyomott, nem állok jót
magamért.
– Vegyen vissza! – emelkedett fel a székéből.
Éreztem, hogy ennek semmi értelme.
– Találja meg! – szegeztem rá a mutatóujjam.
 – Nekem legalább annyira fontos, mint magának. Vicky
olyan, mintha a lányom lenne.
Hosszan néztük egymást. Tehát innen ez a fene nagy
érdeklődés. Ám engem ez akkor nem érdekelt. Azon kaptam
magam, hogy rettenetesen féltem őt. Az indulataim leplezve
feldúltan hagytam el Coleman irodáját. Vicky… az én
Vickym… kitekerem a nyakát annak, aki egy ujjal is hozzányúl.
Kétségbeesésben vergődtem. Berontottam a szobámba, ahol
ott várt rám az anyám. Úgy gondoltam, a védelme érdekében a
legjobb, ha velem marad és én vigyázok rá. Nem bíztam
semmit a véletlenre. Testközelben meg tudtam óvni őt,
nemcsak az apámtól, önmagától is.
– Gond van? – ugrott talpra rögtön.
– Semmi – léptem a bárpulthoz, majd az idegeim
csillapítására le akartam húzni egy adag töményet, de az üveg
üres volt. Hát persze! Én rendelkeztem így. Az anyám miatt.
Meg akartam könnyíteni a dolgát, így minden alkoholt
eltüntettem még a környékünkről is. Mélyet sóhajtottam.
Tehetetlenül néztem ki az ablakon.
– Történt valami? – aggodalmaskodott az anyám.
– Elcsesztem, anya. Mindent elrontottam az életemben –
hagyták el a keserű szavak a számat.
– Vicky? – érdeklődött tapintatosan. Alig észrevehetően
bólintottam.
– Akkor kezdd az elején! – érintette meg a vállam.
– Ahhoz már késő. A romokra már lehetetlen stabil alapot
építeni – pillantottam a vállam felett vissza rá.
– Akkor haladj szépen sorjában. Kezdd a romok
eltakarításával. Az életben mindig van egy újabb lehetőség.
Találd meg!
 – Ez nem ilyen egyszerű. Jelenleg egy pallón
egyensúlyozom.
– Ki vagy te? – lépett el tőlem széles mosollyal az arcán. –
Az én fiam győzelemre született. Sosem adja fel.
Én is elsomolyodtam.
– Ez esetben a sikerhez egy hosszú lépcsősor vezet felfelé.
Kifulladtam az úton, és most nem érzek magamban elég erőt,
hogy felérjek a tetejére.
– Csalj! Használd a liftet! – kacsintott felém. – Mindig ezt
csinálod.
– Na az az, ami most nincs – kacagtam fel szomorúan.
– Szerintem ez nem igaz. Játssz nagyban! Tegyél fel
mindent egy lapra!
– Nem, mama! – öleltem magamhoz. – Ez most nem erről
szól. Meg kell érte küzdenem, különben sosem becsülném
sokra. Azt akarom, hogy büszke legyen rám.
– Szerelmes vagy – bontakozott ki az ölelésemből és úgy
nézett rám, mintha valami ufót látna.
– Valaki elrabolta – tértem ki a válaszadás elől. –
Beleőrülök.
A felbukkanó rendőrök is nyomasztottak, mert sejtettem,
hogy ki küldte őket a nyakamra. Ha az öcsém terve bejött
volna, lesittelnek és egészen biztos, hogy megnyeri a versenyt.
Így is megnehezítette a helyzetem, hiszen nem hagyhattam el a
várost. Erről azonban nem kívántam felvilágosítani az
anyámat. Rettentően fájt volna neki, én pedig, amitől csak
lehetett, szerettem volna megkímélni.
– Minden rendben lesz – vigasztalt.
– Nem akarom elveszíteni őt – hunytam le a szemem.
 – Akkor hozd vissza! Találd meg! Ne ácsorogj itt
sopánkodva! Gyerünk! Csak rád számíthat! Bizonyíts! –
noszogatott.
Bizonyítsak? Ezt ma már másodszorra hallom. Ideje lenne
megmutatnom, mire is vagyok képes.

Vicky
Tűzvonalban

„Megalkuvás mindig belső bizonytalanságból,

valójában önbizalomhiányból fakad. Mint
ahogy a féltékenység is ugyanebben gyökerezik.
Mert akkor vagy féltékeny, ha nem bízol abban,
hogy te jó nő vagy.”
(Csernus Imre)
Felháborító! Elegem van ebből az alakból! Miért nem
szabadulhatok tőle? Miért botlom bele állandóan? Miért inog
meg az elhatározásom, ha két méteren belül kerül? Mindig
bebizonyítja, hogy nem méltó egy nő szerelmére. Én mégis
szerelmes vagyok belé. A fene enné meg! Ebben a pillanatban
megtorpantam a lakosztálya előtt, ahol a nőjét rejtegette. Volt
képe idehozni a szőke macáját – tomboltam magamban.
Elszállt az agyam, így kissé átgondolatlanul bekopogtam.
Elegem lett a kételyekből, a bizonytalanságból. Tudni akarom
az igazságot!
– Igen – szólt ki egy női hang. Benyitottam és ott ült a nő a
kanapén, karjában a kisfiúval, aki édesdeden aludt. Kék
szemei kicsit sem voltak ellenszenvesek. Sajnos. Kiengedtem
a bent rekedt levegőt. Végül is mi az ördögöt akarok tőle? Ő is
csak áldozat, pont, mint én. Reggie Reynolds csáberejének
áldozata. A nő a kisfiát nézte, mintha nem tudna betelni vele.
Könnyes szemekkel pillantott fel rám. Megsajnáltam.
 – Vicky vagyok és csak azért jöttem, hogy megkérdezzem,
nincs-e szükségük valamire – lódítottam.
– Nincs. Nagyon köszönöm – törölgette le a könnyeit. –
Reggie mindenről gondoskodott.
Hát persze! Reggie mindig mindenről gondoskodik.
– Akkor én nem is zavarok – fogtam menekülőre, amikor
utánam szólt.
– Maga Reggie barátnője, ha jól sejtem. Sokat mesélt
magáról – hadarta. A lábam gyökeret vert, felé pördültem és
meglepetten néztem. – Azt is tudom, hogy jelenleg nincsenek
túl jóban, így minden bizonnyal félreértheti a Reggie-hez
fűződő kapcsolatom.
– Nem tartozik nekem elszámolással – szegtem fel az állam.
– Én akkor is szeretném tisztázni a helyzetet – bújt ki a
gyerek alól, és hellyel kínált. Hezitáltam. – Kérem! Nincs
senkim. Jólesne valakivel beszélgetni egy kicsit.
A kíváncsiságom erősebb volt, így bizonytalanul helyet
foglaltam.
– Sokat beszélt magáról, de még többet gondolt magára.
Rendes pasi, de szeretném, ha tisztában lenne vele, nem
fűznek hozzá gyengéd szálak. Én a férjemet szeretem, Reggie
pedig magát.
– Nem szeret ő senkit önmagán kívül – szaladt ki a számon.
Elmosolyodott, majd egyenesen a szemembe nézett.
– Előttem felesleges megjátszania magát. Láttam a
reakcióit, ahányszor csak meglátott Reggie-vel. Féltékeny.
Kihúztam magam, szerettem volna tagadni, de folytatta.
– Reggie a szíve mélyén rendes fickó és ezt maga is jól
tudja. Megmentette az elrabolt fiamat – pillantott a kisfiú
irányába. – Örökké hálás leszek neki ezért. Most pedig a
biztonságát kockáztatva rejt el bennünket azok elől, akik
bármire képesek lennének, hogy minket fogva tartva a
férjemet sarokba szorítsák.
Döbbenten hallgattam a beszámolóját. Hát mégis igaz, amit
állított.
– Nem akarok beleavatkozni, de tudnia kell, mióta mellette
vagyunk, nem láttam más nőt a közelében.
Felkaptam a fejem. Nem értettem, miért volt fontos
megosztania velem ezt az információt.
– Attól, hogy maga nem látta, még lehetett – szűrtem ki a
fogaim közt. – Őt ismerve, volt is.
– Látom a bizonytalanságát. Értem is. Az én Andrew-m az
egyik legnagyobb maffiaszervezetnek a várományosa volt,
amikor mindent hátrahagyva új életet kezdtünk. Azt hittük,
hogy jár nekünk a boldogság, de most… – sírta el a magát. –
Lehet, hogy sohasem látom többé. Tudom, milyen azon
merengeni, megéri-e. Kockáztasson-e? De higgye el, egyetlen
pillanatot sem bántam meg.
Szinte levegőt sem kaptam. Reggie és a maffia? Mi köze van
neki ezekhez az emberekhez? Nem elég, hogy hazárdőr, még
bűnöző is? Nem akartam nyilvánosan felfedni a
tudatlanságom. Magamban tépelődtem.
– Mikor kérte meg magát a korteskedésre? – nyeltem egy
nagyot.
– Nem kellett kérnie. Látom magát és látom őt. Mindketten
szenvednek. Elnézem magunkat és azon jár az eszem, mennyi
időt pazarolnak el. Gőzük sincs, mitől fosztják meg magukat.
Látom, ahogy kínozzák egymást, mialatt boldogok is
lehetnének.
– Félek, ha engedek az érzelmeimnek, csalódni fogok –
vallottam színt. Az új információk birtokában egész biztosan.
 – És attól nem fél, mi lesz, ha nem teszi? Lehet, hogy soha
sem fog ilyen szenvedéllyel szeretni egyetlen férfit sem.
Kihagyná az élet által kínált lehetőséget, csak mert fél? Bármi
is történt kettőjük között, már nem tudja visszacsinálni, és a
jövőjükre csak úgy lehet hatással, ha a jelenben helyesen
cselekszik. Ezerféleképpen alakulhat. Magán múlik.
– Ez korántsem csak annyiról szól, hogy mit érzek iránta –
forgattam a szememet.
– Mert túlkomplikálja. Én is ezt tettem Andrew-val. Még el
is hagytam, aminek a következménye az lett, hogy kis híján
belehalt. Ha elfogad egy jó tanácsot, megéli a pillanatot, ami
megadatott.
Nem volt alkalmam válaszolni, mert a kisfiú felébredt. A nő
felállt és az ölébe vette a gyereket.
– Én most megyek – ugrottam talpra én is. – Ha mégis
szüksége lenne valamire, akkor küldessen értem. – Az ajtónál
visszafordultam. – Mindent köszönök. – Hálás tekintettel
pillantottam felé.
– Csak gondolja végig! – biccentett.
A szívem dübörgött a mellkasomban, ahogy kiléptem a
folyosóra. Jézus Máriám, mibe keveredtem? Lehet, hogy
Reggie-nek igaza volt, korántsem tudom, ki is ő valójában.
Lehet ez még ennél is rosszabb? Háttal a falnak dőltem,
lehunytam a szemem és abba a fülledt pillanatba csöppentem
vissza, amikor eszelősen szeretkeztünk azon az éjszakán.
Máris borsózott minden porcikám, reszkettem a vágytól. Be
kellett magamnak ismernem, ha ez az egész nem így alakul,
talán sosem fekszem le vele és sosem tudom meg, milyen a
szexuális katarzis. Egy biztos, Reggie megváltoztatta a szexről
alkotott eddigi véleményemet. Hál’ istenek… vagy sajnos.
– Miss Sawyer, jól van? – lépett mellém a biztonsági főnök.
Megijesztett, ugrottam is egyet. Basszus! Rémülten, mint akit
rajtakaptak, pillantottam rá.
 – A szívbajt hozta rám, Raul – kaptam a mellkasomhoz.
– Ne haragudjon, de olyan benyomást keltett, mintha
rosszul lenne.
– Kutyabajom, csak fáradt vagyok.
– Pihennie kellene néha. Nekem is pont lejárt a műszakom.
Amúgy épp magát kerestem, mert Mr. Colemant nem találtam.
Szerettem volna szólni, hogy elmentem.
– Rendben van, Raul. Jó pihenést! – mosolyodtam el. Már
éppen indult volna, amikor még utána szóltam:
– Raul!
– Igen, kisasszony! – pördült felém. – Segítene még nekem
abban, hogy elkísér a biztonsági szobába és előkeres velem
néhány felvételt?
– Mire kíváncsi, Miss Sawyer? – keltettem fel az
érdeklődését.
– Láttam valamit, de nem szeretnék alaptalanul vádaskodni
– indultam meg a lift felé. – Meg akarok győződni róla, hogy
minden úgy van, ahogy azt gondolom.
– Elkísérem a megfigyelőhelyiségbe, ott kikérheti az adott
nap biztonsági másolatát – magyarázta, miközben a lifttel már
le is értünk.
– Hálás vagyok érte – terelt be a helyiségbe.
– Hívjon, ha talált valamit és segítek! – ajánlkozott.
– Remélem, nincs igazam, mert akkor az egyik osztónk
kopasztja a kaszinót – osztottam meg vele a kételyeim.
– Ha gondolja, maradok és a végére járunk.
– Nem, Raul. Menjen csak pihenni! Nem is biztos, hogy jól
láttam. Lehet, hogy csak élénk a képzeletem – kacagtam fel.
– Rendben, de ha szüksége van rám, ne habozzon hívni! –
búcsúzott el tőlem.
 Miután kikerestem a felvételt, visszamentem a hatodikra
levedleni a kosztümös munkaruhám, vágytam valami
kényelmesebb viseletre. Közben rácsörögtem Sandrára, hogy
elindultam hozzá. Kissé szemrehányóan morgott, de
igyekeztem nem tudomást venni róla…
– Most mennem kell – csaptam rá a telefont. Felelőtlen, én?
Hiszen még 24 óra sem telt el. Azt hiszi, engedném, hogy
teherbe essek Reggie-től? Tényleg ilyen ostobának hisz? –
csuktam be a szobaajtóm. Elindultam a lift felé, de hirtelen
végigfutott rajtam a hideg borzongás. Kellemetlen érzés
kerített a hatalmába. Hátrapillantottam és a lépcsőház felől
megláttam a technikust, aki kiadta nekem a videofelvétel
másolatát, és azt a gyanús férfit, akivel a mi emberünk
összejátszott. Felém mutogattak. Ekkor felbukkant az osztónk
is. Hát mégsem képzelődtem – ámultam el. Sietős léptekkel
közeledtek felém. A tekintetükből egyértelművé vált, nem egy
egyszerű beszélgetésről lesz szó. Jesszus! A lemez a
táskámban. Nem kaparinthatják meg. Magamhoz öleltem és
szaladtam a lift irányába. Odaérkezve türelmetlenül
nyomkodtam a hívógombot.
– Gyerünk, nyílj már ki! Mi lesz már? – kezdtem el
kiabálni, mire kitárult. Már éppen léptem volna be, de
elkéstem. Utolértek. Az egyik egy határozott mozdulattal
taszított hátba. Nekiestem a lift hátsó falának, és mire
megpördültem már összezárult a menekülést jelentő ajtó. Nem
tudtam, mi lesz a következő lépésük, vadul kapkodtam
közöttük a tekintetem.
– Mit akarnak tőlem? – szorongattam a bizonyítékot rejtő
táskámat.
– Ne adja az ártatlant! Hol a lemez? – ripakodott rám az
osztónkkal összejátszó fickó.
– Miféle lemez? – kerekedtek ki a szemeim. Az alak, aki a
felbujtó lehetett, erőszakosan a falnak nyomott és kitépte a
táskám a kezemből, majd hátraadta a cinkosának.
– Itt van! – emelte ki diadalmasan.
– Kinek meséltél még rólunk? – ragadta meg a nyakam az
agresszív pasas.
– Senkinek – ráztam a fejem.
– Nem hiszek neked! A lemezről sem tudtál semmit. Ribanc
– szorított meg erősebben. Már-már nem kaptam levegőt.
Nyelni sem bírtam, a könnyem is kicsordult.
– Hagyd már! Nem kell, hogy nagyobb szarba kerüljünk –
fejtette le rólam a társa.
– Miért, mit akarsz? Engedjük el, hogy aztán rohanjon a
biztonságiakhoz? Meghibbantál? – kelt ki magából.
Levegőhöz jutva a torkomra szorított kezekkel köhögtem,
ahogy lassan oxigén tódult a tüdőmbe.
– Én nem szólok senkinek – nyekeregtem. Az engem
fenyegető fickó szúrós tekintettel méregetett. Nem dőlt be a
gyenge próbálkozásnak.
– Most mit csináljunk? – kérdezte a megilletődött társa.
– Ne rinyálj már! Gondolkodom. Megvan. Elvisszük hozzád
és bezárjuk, amíg ki nem derül, mennyit adott tovább.
– Miért pont hozzám? – rémült meg a másik.
– Kérem! Nekem tényleg csak egy gyanúm volt, semmi
konkrétat nem láttam, vagy hallottam. Nem beszéltem
senkivel. Ha most elengednek és eltűnnek, nem is mondok
senkinek semmit.
– Ennyire idiótának néz? – ordította a képembe. Az alsó
parkolószinten nyílt ki az ajtó. Megragadták a vállam és toltak
maguk előtt.
– Remélem, Shonn tényleg eltüntetett minden terhelő
felvételt azóta.
 – Ezt nem úszhatják meg akkor sem! Mégis mi a tervük? –
rémültem meg, ahogy egy autó felé rángattak.
– Fogd be, mert így is elég ideges vagyok! Ne akard kihúzni
a gyufát! – hajolt a képembe, majd akaratom ellenére
betuszkolt az autóba. Jesszusom, már megint mibe
keveredtem?
Most mi lesz? Rémülten igyekeztem összeszedni a
gondolataimat.

Reggie
Kulcsmező

„A parasztok, a király és a királynő is

ugyanabba a dobozba térnek vissza, amikor a
játéknak vége.”
(Irvin David Yalom)
Soha életemben nem éltem még át ilyen fokú aggodalmat. Az
erkélyen álltam és egyik cigit szívtam el a másik után.
Tehetetlen harag uralta a testem és a lelkem. Vicky…
Igyekeztem koncentrálni, de nem segített, hogy újra rám tört a
szédülés, émelygés, hányinger és elviselhetetlen fejfájás.
Erősen kapaszkodtam a korlátba, mert ahogy megannyiszor,
most is tudtam, elmúlik majd, csak idő kérdése. Ám a
rosszullétek időről időre egyre erősödtek. A francba! Végtelen
dühöt éreztem. Miért pont most? Miért? Nekem most
koncentrálnom kell.
– Jól vagy? – lépett ki az anyám is sopánkodó tekintettel.
– Semmi bajom – dadogtam nem túl meggyőzően.
– Olyan szürke vagy és ömlik rólad a víz – nyugtalankodott.
Erőt vettem magamon és kihúztam magam. A testem minden
porcikája remegett, mint a nyárfalevél.
 Végig kellett gondolnom, hol kereshetem a válaszokat. Ki
az, aki többet tudhat Vickyről? Ki az, akivel megoszthatta a
gondjait? Egy barát. Hát persze!
– Kisfiam! – szólított meg újra az anyám.
– Ne haragudj, mama, de most mennem kell! – léptem el
tőle.
– Biztosan jól vagy? – szegődött a nyomomba.
– Nem! – álltam meg és emeltem a tekintetem a plafon felé.
– Amíg Vickyről nem tudok semmit, addig én nem leszek jól –
nyögtem fel. Magam sem akartam elhinni, de őrülten
aggódtam érte.
– Akkor találd meg azt a kislányt! De aztán viselkedj vele
normálisan! Ne szúrd el megint!
Elmosolyodtam.
– Igyekszem, de nem könnyű. Mindig elszúrom. Olyan
magas falakat emeltem, hogy én magam sem vagyok biztos
benne, hogy ledönthetem őket. Egész eddig azt vallottam,
hogy a nők pusztán a szexre jók, de most nem ismerek
magamra. Miután megkaptam, el akartam hitetni magammal,
hogy elég volt vele egy éjszaka, de ez hazugság – vetettem
felé egy kétségbeesett pillantást.
– Világ életedben nőről nőre jártál. Túl hihetetlen is lenne,
ha egyik percről a másikra beleszeretnél.
– De beleszerettem – csuklott el a hangom.
– Ez fog téged megmenteni – szorította meg bátorítóan a
vállam.
– De először nekem kell őt – emeltem le a kezét. Nyomtam
rá egy puszit, majd elhagytam a helyiséget. Egy fél órával
később már Vicky barátnője lakása előtt álltam és kopogtam.
– Épp ideje – tépte fel az ajtót. Meglepetéséből észleltem,
hogy nem rám számított.
 – Maga? – csodálkozott.
– Ne haragudjon, de szeretnék beszélni magával! – vágtam
bele.
– Hol van Vicky? – tekintett ki a folyosóra.
– Azért jöttem, hogy segítsen nekem megtalálni.
Bemehetek? – Nem a folyosón kívántam megvitatni vele a
dolgot.
– Persze – tárta ki az ajtót. – De miért kell őt megtalálni?
Hol van? Mit csinált a barátnőmmel? – kérdezte támadóan.
– Én semmit, de a kaszinó kamerafelvételei alapján valaki
elrabolta őt. Meg akarom találni, de gőzöm sincs, hol kezdjem.
– Hogy micsoda? Elrabolták? Ugye ez csak valami rossz
vicc?
– Sajnos nem – vettem elő a mobilom és megmutattam a
telefonomra letöltött felvételt.
– De hát ki akarhatta őt bántani? – sopánkodott.
– Ezt szeretném én is megtudni. Van egy gyanúm. Minden
bizonnyal tud róla, hiszen a legjobb barátnője – fújtam ki
hangosan a levegőt –, hogy Vicky alig egy hónapja lefeküdt
velem egy jelentős összegért cserébe. Elnézve a
körülményeket, ahogy él, feltételezem, nem magára költötte.
Nincs rokona sem, aki beteg lenne, vagy ilyesmi, legalábbis
erre jutottam. Így egy dolgot vehetek csak számításba, valaki
zsarolta, vagy zsarolja őt.
– Annak már vége – ismerte be, majd zavarba jött.
– Nézze, ha nem segít, nem tudom, merre induljak el.
Reménnyel töltött el, hogy bepillantást nyerhetek a sötét
titkaiba. A barátnője lehuppant a kanapéra, majd az arcát a
kezébe temette.
 – A húga, Kelly került bajba. Felelőtlen kis liba – fújtatott. –
A haverjaival brahiból meglopott valami nagymenő
gengsztert, az pedig elrabolta. Fogva tartották, Vickynek pedig
valahogy elő kellett teremtenie a pénzt. Nem volt más
választása.
Kellemetlen érzés kerített hatalmába. Hát ezért?
– Miért nem mondta ezt el nekem? Miért nem kért tőlem
segítséget? Segítettem volna – merültem a gondolataimba.
– Mert Vicky nem bízik senkiben. Tisztában van vele, hogy
mindennek megvan az ára. Nem szeretett volna hálás lenni
magának. Azzal elvesztett volna valamit, ami fontos neki, a
büszkeségét.
– Büszkeség? Ez ostobaság! – tébláboltam. – Mi történt
azután, hogy visszaadta a pénzt? – sürgettem.
– Elengedték Kellyt és azóta nem hallottunk róluk.
– Nincs ötlete, hogy akkor mibe keveredhetett?
Elgondolkodva megrázta a fejét. Számomra mégis egy
újabb darabka került a helyére.
– Mindenesetre köszönöm! – sóhajtottam.
– Ugye nem adja fel? – lépett elém. – Megkeresi őt? Biztos
vagyok benne, bárhol van is, számít magára.
– Természetesen. Fontos nekem! – néztem rá elszántan.
– Van itt még valami – lépett a konyhapulthoz. – Akárhol is
van, ide tartott hozzám. Ezért – bökött egy tablettára. Felvont
szemöldökkel méregettem. – Esemény utáni tabletta – közölte
nem kevés szemrehányással a hangjában.
Felgyorsultak a képek a fejemben. A lépcsőház. Bakker!
Nem védekeztünk.
– Adja ide őket! Ha megtalálom, odaadom neki.
 – Ki fog csúszni az időből. Az együttlét után 72 órán belül
be kell vennie, különben…
A tekintetünk egybeforrt, majd fenyegetően indult meg
felém.
– Ha rendszeresen fogja döngetni a barátnőmet, viselkedjen
felelősségteljes férfi módjára. Ez a módszer semmiképp sem
helyettesítheti az előrelátó védekezést – nyomta a kezemben a
kis dobozt a tablettával. – Maga nem nő, nem tudhatja, ezért
felvilágosítom, a gyakran ismételt, többszöri használatától
komoly szövődmények léphetnek fel. Ne legyen önző!
– Ez esetben nem volt szándékomban… – vallottam be. –
Egyszerűen csak így alakult.
– Találja meg! Ja, és még valami. Ha nem kerül elő
mielőbb, akkor szóljon nekem! A húgáról is gondoskodnom
kell.
– Azzal ne foglalkozzon! Intézem – indultam a kijárat
irányába. Örültem, hogy jóvátehetek valamit abból, amit
elszúrtam.
– Vigyázzon vele! Problémás kamasz – figyelmeztetett.
– Ennyivel tartozom Vickynek – bólintottam.
– A végén még kiderül, hogy nem is olyan borzasztó ember
maga – bólogatott. Egy mosollyal díjaztam a meghökkenését.
A házától egyenesen Vicky lakásához mentem, ahol az előre
beharangozott problémás kamasszal találtam szembe magam.
Vicky húga nem igazán mutatott együttműködést egészen
addig, amíg meg nem tudta, hogy a város egyik legnagyobb
kaszinójának lakosztályában kívánom elszállásolni.
Megküzdöttem vele, mert gondoskodni szerettem volna róla.
Vickyért.
Mindeközben az idő telt, az embereim pedig semmire sem
jutottak. Rettenetes órák és éjszakák következtek. Tekintettel
arra, hogy Vicky már két napja nem került elő, tájékoztattuk a
rendőrséget is. Nem tehettünk mást. Azt hittem, beleőrülök.
Ahogy teltek a napok, egyre feszültebb lettem, aminek
hatására rendszeresebbé váltak a rosszulléteim és egyre
nehezebben titkoltam. A legváratlanabb pillanatokban és egyre
sűrűbben fordultak elő. Amikor is a telefonom kijelzőjén az
orvosom neve villant fel.
– Éppen itt az ideje! – kaptam fel a készüléket. – Nos,
Stephan? Mire jutottál?
– Be kellene jönnöd! – közölte lehangoltan.
– Ennyire nem lehet komoly. Most nagyon benne vagyok
valamiben. Mondd csak!
– Gyere be, és mindent elmondok! Ez nem telefontéma. – A
hangja kimért volt és hivatalos, így nem vitatkoztam vele,
azonnal kocsiba vágtam magam és nem sokkal később szemtől
szemben ültünk egymással.
– Sajnálom, de nem jó híreket kell közölnöm – idegesen
pakolgatta a papírjait az asztalon. – Az eredmények azt
mutatják, hogy neked rákod van – nézett végül a szemembe.
– Hogy mi? – dőltem előre. – Ez valami tévedés lesz –
ráztam a fejem.
– Többször is elvégeztük a teszteket. A CT eredménye is
egyértelmű.
Hirtelen mintha belenyomtak volna a székembe. Súlyként
nehezedett rám az információ. Képtelen voltam feldolgozni.
– Oké, de mit tehetünk? Csak van valami megoldás – túrtam
kétségbeesetten a hajamba.
Hosszan hunyta le a szemeit.
– Az agyadat érinti – közölte az ítéletet. – A
koponyaüregben megbújó és növekvő daganat csak bizonyos
nagyság elérése után okoz tüneteket. Már áttétes, sajnos nem
lehet műteni. Végstádiumú – nyögte ki.
Mint amikor kalapáccsal véletlenül a kezedre ütsz, úgy
bénultam le én is a hallottaktól. Ez nem velem történik. Ez egy
rossz álom. Nagyokat nyeltem. Ez azt jelenti, hogy hamarosan
meg fogok halni. Stephan egyetlen mondatával elnyirbálta az
életem hosszú fonalát. Minden tervet, álmot sutba vághatok.
Tudni akartam, hogy meddig élhetek még.
– Évek? Hónapok? Napok? – érdeklődtem, ahogy vadul
levegő után kapkodtam. Igyekeztem nyugalmat erőltetni
magamra.
– Néhány hónap, Reggie. Előreláthatólag. Jó esetben egy év
– tördelte a kezét. – Az egyre romló állapotod arra utal, hogy
gyors lefolyású lesz.
Felálltam és zihálva jártam körbe-körbe. Kiderült hát, hogy
ez nem egy sima kimerültség. Vicky jutott az eszembe. Én élni
akarok, nekem élnem kell!
– Mi tehetek? – fordultam szembe vele elszántan. – Én
szembeszállok vele, csak mondd meg, mit kell tennem! –
határoztam el magam.
– Úgy gondolom, fölösleges lenne téged további
vizsgálatoknak, beavatkozásoknak kitenni. Elszívná az erőd és
csak feleslegesen gyorsítanánk a leépülést. Az agyad egy
olyan területén helyezkedik el, mélyen, ahol esélytelen a
sikeres műtét. Elpusztítani nem tudjuk. A daganat
növekedésével egyre nagyobb lesz az érintett agyterület, így a
tüneteid is változnak majd.
– Változnak? Ez mit jelent? – feldúltan ziháltam.
– Hallás-, látás- és beszédzavarok, hangulatváltozások,
koncentrációs és emlékezőképesség-romlás, esetleg
epilepsziaszerű görcsrohamok.
 – De akkor sem nyugodhatok ebbe bele! – emeltem fel a
hangomat.
– Nem tudhatjuk, mikor vesz le a lábadról. Azt javasolnám,
inkább élvezd ki a pillanatokat, amelyek még megadatottak.
Lehetőséged nyílik az utolsó napjaidat megszervezni és persze
a búcsúzásra.
– Ezt nem mondhatod komolyan! – csaptam az asztalra. –
Azt akarod, hogy dobjam be a törölközőt? Én ezt nem
fogadom el! Én nem vesztesnek születtem. Azt akarom, hogy
találd meg a megoldást! Mi van, ha mégis van egy hajszálnyi
remény? Én nem fogok meghalni!
– Hidd el, ha lenne megoldás, akkor azonnal belevágnánk –
emelte fel a hangját. – Előrehaladott állapotú. Gyógykezelés
nem jöhet szóba, maximum a fájdalomcsillapítás. Tudom, ez
most kegyetlenül hangzik, de adnék egy tanácsot neked.
Hiszem, hogy én már nem csak az orvosod, de a barátod is
vagyok. Fontos, hogy tudatosan cselekedj, ne pedig homokba
dugd a fejed. Letagadhatod önmagad és a környezeted előtt,
hogy mi vár rád, de attól az még eljön. Gondolkodj el a végső
dolgokról! Ki fog ápolni? Otthon leszel vagy inkább
kórházban? Milyen életfenntartó kezeléseket fogadsz majd el?
Miket utasítasz vissza? Kiktől kell elbúcsúznod? Kikről kell
gondoskodnod? Kell-e végrendelkezned? – sorolta olyan
természetességgel, mintha csak a mai napi programomat tárná
elém. – Talán felvehetnéd a kapcsolatot egy rákbetegek
kezelésében jártas pszichológussal, hogy segítsen ezeknek a
kérdéseknek a tisztázásában, feldolgozásában.
Képtelen voltam megtalálni a hangomat. Remegett az egész
testem.
– Ezeket odaadom. Fájdalomcsillapítók. Ha úgy érzed,
szükséged van rá, akkor vedd be – tolta elém őket.
– Kemoterápia? – kapaszkodtam volna bármibe.
 – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nincs értelme a
daganat mélysége és nagysága miatt. Emellett a kemoterápia
teljesen tönkretenné az immunrendszered, aminek éppen
erősítésre, segítségre van most szüksége, hogy minél tovább
élhess még.
– Akkor ennyi?
– Tudom, hogy borzasztó, de az a helyes, ha a hátralevő időt
a szeretteiddel töltöd, ahelyett, hogy a kórházakban szenvednél
rettenetes kezelések alatt. Szenteld inkább a megadatott kis
időd még a számodra fontos embereknek, így szép emlékeik
maradnak rólad.
Szép emlékeik? Ki nem szarja le! Meg fogok halni!
Letaglóztak a hallottak. Végem. Eljött hát az igazság órája. Az
élet olykor csúfos tréfát űz velünk, de én most mégsem nevetek.
De nem vagyok hajlandó sírni sem. Nem fogom ilyen könnyen
feladni!
Miután kiléptem a kórházból, lerogytam egy padra. Rákom
van. Ez életem legnehezebb napja. De még mindig nem az
utolsó! Nem akartam ilyen könnyen beletörődni. Annyi feladat
áll még előttem. Ott van Vicky. Számít rám! Megígértem neki!
Vajon mivel érdemeltem ezt ki? Ilyen rossz ember lennék, hogy
ilyen súlyos büntetést mért rám a sors? Elgondolkoztam azon,
hány alkalommal tettem olyat, amit talán nem kellett volna.
Mennyire ostobán is hangzik ez a mondat: „nem kellett
volna”, mert hát ki mondja meg, mi a helyes és mi nem az? Ha
eljön a számvetés ideje, tudtam, rengeteg olyan pillanat lesz az
életemben, amiről utólag azt kell, hogy mondjam, rosszul
döntöttem. Amikor nagyot hibáztam. Hibáztam, amivel
önmagában nem lett volna gond, hiszen mindenki követ el
hibákat és lép meg dolgokat, amiket később megbán. Szeretem
magam, tehát elfogadtam, hogy rossz döntéseket hoztam.
Elszúrtam, nem megfelelően csináltam, de én később sem
vontam le belőlük a következtetést, nagy levegőt vettem és
nagyvonalúan megbocsátottam magamnak. De vajon azok az
emberek, akik ellen vétettem is hajlandóak megbocsátani?
Volt, hogy nem mutattam ki az érzéseimet annak, akinek
kellett volna. Volt, hogy túlságosan is szerettem azt, aki nem
volt arra érdemes. Volt, hogy hazudtam magamnak, sőt volt,
hogy másoknak is. Volt, hogy megfeledkeztem fontos
dolgokról… De nem ilyen minden ember? – kerestem a
mentségeket.
Nem vagyok jó ember – bámultam magam előtt a kövezetet.
Elmerengtem magamon és rájöttem, számomra a pénz sem
jelentett semmit. Sosem volt jelentősége. Nem foglalkoztam az
anyagiakkal, így nem féltem soha. Nem érdekelt, ha veszítek.
Bár az is igaz, minden olyan materiális dologgal rendelkeztem,
amire ember valaha is vágyhat. Mindennel. Azok a dolgok,
melyeket jelenleg akarok, viszont nem vehetőek meg pénzzel:
egészség, szabadság, szerelem és boldogság. Hogy vágjak így
bele egy komoly kapcsolatba? Egy komoly kapcsolat volt a
legutolsó dolog, ami szóba jöhetett nálam, de a Vickyvel
töltött éjszaka felforgatta a világomat. Nem akarok lemondani
róla! Nem fogom elmondani neki – döntöttem el. Ha
megtalálom egyáltalán. Nem tudnám elviselni, ha sajnálna és
ezért maradna velem. Vagy az is lehet, ha tudomást szerezne
róla, azonnal odébbállna. Most is túlságosan önző vagyok –
döbbentem rá. Azt akarom, hogy velem legyen. Miatta érdemes
felkelnem reggelente, érte képes leszek bármit elviselni. A
legjobbat hozza ki belőlem. Miatta érdemes megvívnom ezt a
csatát. Miatta érzem azt, hogy élek. Az élet tényleg nem
igazságos. Amikor azt hiszed, hogy ennél rosszabb már nem
lehet, bebizonyosodik, hogy tévedtél. De a francba is, ha a
poklok poklán kell is keresztülmennem, én megteszem –
ugrottam talpra. Mindig kiélveztem, amit az élet az utamba
sodort, ideje felelősségteljesen viselkednem. Valami
maradandót kell alkotnom.
 A piros lámpánál álltam, és bámultam ki az autómból.
Megpillantottam egy férfit, ahogy éppen a zebrán sétált át egy
kisfiúval kézen fogva. A gyerek ugrándozott, mindketten
olyan boldognak tűntek. Az én szívem meg tele lett
keserűséggel. Én ezt már soha nem élhetem át. Nekem soha
nem lesz saját családom. Hogy rontottam el ennyire?
Elmerengtem rajta, mi lett volna, ha minden másképp alakul
az életemben. Súlyos kilátástalanság nehezedett rám. Vickyre
gondoltam. Annyi időt elszúrtam az életemből, csak játszottam,
szórakoztam, nem hittem volna, hogy ilyen hamar vége lesz.
Magamban elmerülten értem vissza a kaszinóba. Senkivel
nem volt kedvem beszélni.
– Végre, hogy előkerült. Már mindenhol kerestem – rohant
elém Coleman. – Hívtam is. Miért nem veszi fel a telefonját? –
korholt, mire mintha lassított felvétel lennék, a készülékre
pillantottam. Valóban több nem fogadott hívásom is volt.
– Vickyről van szó – hadarta. Ez volt számomra a varázsszó,
azonnal a földre rántott a lebegésből.
– Hírei vannak? – reménykedtem.
– Talán. Jöjjön! – vezetett az irodájába. Ott állt az egyik
biztonsági emberünk.
– Raul elmesélte, hogy nem sokkal Vicky eltűnése előtt
beszélt vele.
– Segítettem neki megszerezni egy felvételt – vette át a szót
az érintett. – Gyanús volt neki valami, arról akart
bizonyosságot nyerni.
– Miről, kiről? – faggattam.
– Azt nem tudom. Azt mondta, nem fontos.
– Nem fontos? – léptem közelebb fenyegetően. – Nem
fontos? Elrabolták és maga látta őt utoljára – fröcsögtem a
képébe.
 – Higgadjon le! – húzott hátrébb Coleman. – Ezzel nem
segít.
– Valami olyasmit mondott, hogy reméli, nincs igaza, mert
akkor az egyik osztónk kopasztja a kaszinót.
– Ennek így már van értelme – vakargatta az állát Tom.
– Igazán? Felvilágosítana? – fordultam felé.
– Gondoljon csak bele! Vicky gyanakszik, nyomozni kezd,
az osztó pedig valahogy rájön.
– De hogyan?
– Nem tudom. Amikor kikérte a biztonsági felvételeket,
lebukhatott. A kivitelezés egyértelműen arra enged
következtetni, hogy belső ember volt. Pontosan tudták, hol
vannak a kamerák, és hogy hogyan vigyék ki úgy, hogy ne
keltsen feltűnést.
– Jó, de ki? – járt az agyam.
– Ellenőrizzük azokat, akik aznap itt tartózkodtak! – adta
utasításba a biztonsági főnöknek.
– Várjunk csak! – tartottam fel a kezem. – Valóban figyelt
egy osztót. Én láttam is, melyiket, csak nem tulajdonítottam
akkor ennek nagy jelentőséget.
– Felismerné? – reménykedett Raul.
– Nem, de tudom, melyik asztalnál és mikor.
– Remek! Akkor keressük meg a kis patkányt! – bólogatott.

Vicky
Sorsdöntő

„Gyakran találjuk magunkat olyan helyzetben,

hogy képtelenek vagyunk meghozni egy döntést,
 és egyre csak reménykedünk, hogy valahonnan,
valakitől kapunk egy jelet, amely segít
dönteni.”
(Dean Ray Koontz)
A legröhejesebb, hogy itt ülök tétlenül és várok. Várom, hogy
valaki megmentsen. A karomat dörzsölgettem, mert fáztam.
Gyorsan körülkémleltem: egy sivár, szürke szobába voltam
bezárva egyetlen matraccal a sarokban. A szűk ablaknyíláshoz
futottam, de erős, masszív rácsok álltak a szabadságom
útjában. Az üveg olyan mocskos volt, hogy nem láttam ki
rajta. Teljesen tehetetlennek éreztem magam. Hol a pokolban
lehetek? És vajon mi a tervük velem? Biztos el akarnak
tüntetni minden nyomot. Meg fognak ölni – roskadtam le a
matracra, majd megpillantottam egy kancsót és egy poharat.
Közelebb másztam és meglepetten láttam, hogy van benne víz.
Beleinni ugyan nem mertem, de ez adott egy halvány
reménysugarat, hogy talán nem akarnak azonnal kinyírni. De
akkor mire kellek neki? Felszívódnak és engem itt hagynak a
semmi közepén – eszméltem. Vagy ami még rosszabb, túszként
használnak. Ki kell jutnom innen – pattantam fel újra.
Órákkal később sem volt jobb a helyzet. Egyre szomjasabb
lettem. Csodában reménykedtem. Olyan voltam, mint valami
bajba jutott hercegnő, aki a hercegére vár. Nevetséges. Magam
előtt láttam, ahogy Reggie belép az ajtón, és a gyomrom
azonnal beleremegett. Ő nem az oltalmazóm volt, hanem a
kínzóm. A rabja voltam és egyben a függője. Ha akartam, se
tudtam volna elszabadulni ebből a földi pokolból, melyet
játszótérként használt. Édes jó istenem! Miért csinálod ezt
velem? Kezdett hatalmába keríteni a düh. Nem akarok
gyámoltalan lenni!
Megkordult a gyomrom. Éhes vagyok. Mikor is ettem
utoljára? Basszus! És a tabletták is. Remélem, Reggie hamar
értem jön a fehér lován és megment, mert Sandra aggodalma
rám is igencsak kezd átragadni. Persze, ha túlélem egyáltalán.
De ha mégis, nem akarok gyereket. Még nem! Nem tőle!
Átkozott sors, hogy babrálhat ki velem ennyire? Felálltam és
fel-alá járkáltam. Oh és Kelly is! Egyedül maradt. Jesszusom!
Az ajtóhoz léptem és dörömbölni kezdtem. Kiabáltam,
könyörögtem, rimánkodtam, majd végül a földre csúsztam és
elsírtam magam. Nem bírtam tovább.
Két teljes nap telt el így. Enni és inni ugyan kaptam, de már
nem néztem az órám, már nem érdekelt semmi. Ha faggatózni
kezdtem, a fogva tartóim erőszakosan reagáltak. Eleinte két
dolog aggasztott minduntalan: Kelly és azok a nyomorult
tabletták. Két nappal később azonban beleroskadtam a
reménytelenségbe. Biztosra vettem, hogy itt fogok meghalni
egy szürke, dohos szobában. A könnyeim csendben záporoztak
és csak sajnáltam magam.
Váratlanul üvöltözést hallottam kintről. Felpattantam a
földről és az ajtóra préseltem a fülem.
– Hol van? – ismertem fel Reggie hangját. – Tudom, hogy
köze van az eltűnéséhez. Ha nem beszél, kiverem magából –
ordította. A pulzusom hirtelen meglódult, a szívem vadul
dübörgött a mellkasomban. Hát tényleg megtalált.
– Itt vagyok! – vertem ököllel az ajtót. Dulakodás hangja
szűrődött be és egyértelmű volt, hogy nincsenek egyedül.
Folyamatosan Reggie nevét kiáltoztam. A kulcs fordult a
zárban. Hátrébb léptem és az izgalomtól zihálva vártam, ki lép
be a helyiségbe. Amikor megpillantottam Reggie-t,
gondolkodás nélkül a nevét kiáltva vetettem magam a karjaiba.
– Hát megvagy végre – ringatott, és éreztem, ahogy
megkönnyebbülten fújja ki a levegőt. Hihetetlen szorosan vont
magához, azt hittem, összeroppant, de nem bántam.
Szükségem volt arra a nyugalomra, amit a közelsége, a puszta
lénye váltott ki belőlem. Éreztem kidolgozott testének minden
részletét, ahogyan a nyakhajlatomba fújta a lélegzetét. A
kölnije illata árasztotta el az érzékeim. Eltolt magától és
keserű tekintettel, lassú mozdulattal érintette a kezét az
arcomhoz, majd simított rajta végig, elidőzve az ajkamnál. A
tekintetünk egymásba kapaszkodott. Gesztenyebarna szemei
az én zöld szemeimbe meredtek, kézzel tapintható volt a
köztünk cikázó feszültség. Az ujjai a hajamba szántottak,
hátrasimította a kósza szálakat a fülem mögé.
– Annyira aggódtam érted. Féltem, hogy bajod esik. Bocsáss
meg nekem mindenért! – hunyta le a szemeit.
– Reggie… – A hangom megtörten és fáradtan csengett.
Bódultan elvesztettem a fejem és az ajkaira tapadtam. Egy
forró csókkal akartam oldani a bennem dúló feszültséget. Az
alhasam összerándult, az egész lényem reszketett. Élvezni,
érezni akarom. Ez nem lehet ennyire jó. A tarkóját tartottam
fogva, ahogy egyre mohóbban faltam az ajkait. Érzéki
ölelésben olvadtunk össze. Benne volt az a szenvedély, ami
vészesen közel vitt minket egymáshoz. Képtelen voltam
elszakadni tőle, mikor mégis muszáj volt, kétségbeesetten
kaptam még az ajkai után.
– Megőrjítesz, Vicky! – zihált.
– Szükségem van rád! – leheltem az ajkai közé. Nagyot
nyelt, majd ő tapadt az ajkaimra. Teljes joggal volt ő az
erotikus, forró és szenvedélyes csókok mestere. Érzéki élvezet
hulláma söpört rajtam végig. Akkor ott tudtam: soha nem lesz
még egy férfi, aki képes lenne ezt felszínre hozni belőlem.
– Jól vagy? – mért végig, amikor már sikerült elszakadnunk
egymás ajkától. Nem feleltem, csak bólintottam. – Soha többé
nem veszítelek szem elől – ölelt magához.
Soha nem láttam még ilyen érzelmesnek. Meghatottan
simultam a karjaiba. Ekkor pillantottam fel. Ott állt mellettünk
Coleman és Raul. Zavartan fúrtam az arcom Reggie
mellkasába. Szégyelltem a gyengeségem.
– Te reszketsz – szólalt meg Reggie, majd elengedett és
valóban fázni kezdtem. Kibújt a zakójából, majd rám terítette
azt. Testének melege, ami a zakójából áradt, felmelegítette
nemcsak a testem, a lelkem is. A vállam átkarolva préselt
magához.
– Induljunk! – biccentett a többiek felé, de le sem vette a
tekintetét rólam. A külső helyiségbe lépve a rendőrök éppen
őrizetbe vették a kaszinóban dolgozó osztót és a társát.
– Az a biztonságis fickó is benne van – találtam meg a
hangom. – Akitől a lemezt kaptam – kerestem Raul tekintetét.
– Tudjuk – bólintott Reggie. – Általa jutottunk el idáig.
Időbe telt, mire összeraktuk a képet.
Fáradtan ejtettem a fejem a vállára. Már nem érdekelt
semmi, csak nyugalmat akartam. Az autóban végig az
ölelésébe burkolóztam, mélyen szívtam be az illatát. A
kaszinóba érve felkísért a szobájával szemközti 667-es
szobába. Hosszan néztem a szobaszámot és olyan üresség
tátongott bennem. Hátrasandítottam az ő szobaszámára és
meglódult a szívem. 666. Beljebb terelt, ahol döbbenten
láttam, ahogy Kelly az ágyon ülve, fülhallgatóval a fülében
olvas. Felpillantott, majd kiugrott az ágyból és elém szaladt. A
nyakamba ugrott.
– Jaj, de jó, hogy itt vagy! – nyomta ki belőlem a szuszt.
– Rossz pénz nem vész el – nyekeregtem.
– Most magatokra hagylak. Pihend ki magad! – lépett
távolabb Reggie. Pihenni? Hiszen eddig mást sem tettem –
pislogtam rá értetlenül.
– Később még visszajövök – erőltetett magára valami
mosolyfélét, majd sarkon fordult és otthagyott.
Összezavarodtam. Hihetetlenül szerencsétlennek éreztem
magam, főleg órákkal később, mikor hiába vártam, színét sem
láttam. Nem értettem. Igyekeztem magyarázatot találni a
viselkedésére, de nem ment. Még egyszer nem hagyhatom,
hogy úrrá legyen rajtam a bizonytalanság. A csókja nem
hazudik. Az ágyam melletti órát bámultam, majd arra jutottam,
ideje lenne nekem lépnem, nem mindig tőle várni a következő
lépést. Elszántan kivetettem magam az ágyból. Nekem kell ez a
pasi. Ideje tennem is érte.

Reggie
A nagy áttörés

„Nem áltatlak, valószínűleg jobbat érdemelnél

nálam, de önző vagyok, és nem akarlak
elengedni. Beléd estem, és azt akarom, hogy te
is belém essél, hátha akkor elfelejted, hogy nem
vagyok hozzád való.”
(Samantha Young)
Nyomorult lelkiismeret. A pokolba vele. Ha nem lenne,
minden bizonnyal a szomszéd szobában döngetném azt a nőt,
akiért megveszek. Most komolyan, miért pont most akarok
helyesen cselekedni? Mérgesen csaptam a törölközöm a mosdó
szélére. Megtámaszkodva bámultam a saját tükörképem.
Semmim sem maradt. Semmi értékes. Csak Vicky. Féken kell
tartanom magam, ha ezt most komolyan rendbe akarom hozni.
Akármilyen nehéz is, bizonyítanom kell. Összeszorítottam a
szemem, amikor átsuhant rajtam az a pillanat, amikor a kukába
ejtettem az esemény utáni tablettát. Idióta – csaptam a tükörre.
Barom! Egy újabb árulással tetőztem az eddigi hibáim. De
mégis mit tehettem volna? A halálomon vagyok, ki tudja,
mikor jön el a végzetes pillanat. Egy esélyt akarok. Egy
családot. Melegséggel töltött el a gondolat, hogy Vicky talán
terhes lehet a gyerekemmel. Önző vagyok! Megint csak
magamra gondolok. Éppen ezért nincs erőm a szemébe nézni.
Szörnyeteg vagyok! A büntetés, amit a sors rám mért, be
kellett látnom, jogos volt. És még most sem voltam képes
önzetlenül cselekedni. De valljuk be, ha valóban teherbe esett,
már úgyis késő volt – nyugtattam a saját lelkiismeretem.
Többet ártottam volna, ha odaadom neki a tablettákat, mintha
nem. Másrészről az sem biztos, hogy terhes.
Egy szál törölközőt tekertem a derekamra, úgy jártam-
keltem, de nem találtam a helyem. Piszok szar érzés volt a
bűntudat, kifacsarta a szívem és felkavarta a lelkem. A
lelkiismeretem volt a belső iránytűm, amely természetes
módon jelzett számomra, hogy a jónak ítélt erkölcsi
normánktól eltértem. Habár ez elég gyakran megtörtént,
bűntudatot még sosem éreztem. Vállaltam önmagam, az
érzéseim és a tetteim, kockáztatva, hogy nem mindenki szeret
majd. Nem érdekelt mások véleménye. Ezt azonban nem
vethettem le, mint egy kabátot, viselnem kell a tetteim
következményét. Elismertem a hibámat és éreztem a
felelősségemet. Igyekeztem megszabadulni a baklövésem
keltette rossz érzéstől, de nem hagyott nyugodni. Ennek oka
pedig az volt, hogy Vicky iszonyatosan fontossá vált a
számomra. Bassza meg! A barátnője biztos beszámol majd
róla, hogy ő odaadta nekem azokat az átkozott tablettákat,
akkor mit mondok majd? Ezt kurvára nem gondoltam át.
Átvertem őt! Be kellett látnom, akármennyire is szeretném azt
hinni, akkor sem vagyok hozzá méltó.
Mióta olyan tüzesen csókolt vissza, fájdalmasan
merevedtem, mégsem voltam képes Vickyben örömöm lelni.
Vezekelnem kellett a tettemért. Kikészít engem ez a nő. Az az
odaadó csók, te jó ég! Nem csoda, ha ostobaságokat művelek.
Elveszi az eszem. Pokoli önuralomra volt szükségem, hogy ne
menjek át és nyomjam bele az ágyba. Már a gondolattól is
erősebben lüktettem odalent. Éppen ezért nem szabad a
közelébe mennem. Lassítanom kell. A kínzó feszítésen
azonban enyhítenem kellett. Képtelen voltam gondolkodni. Az
asztalomon heverő laptophoz léptem. Előkerestem a buja
éjszakánk felvételét. Mélyet sóhajtottam, mert nekem évek óta
nem volt arra szükségem, hogy saját kezűleg könnyítsek
magamon, azzal viszont nem tetőzhettem a lelkiismeret-
furdalásom, hogy ehhez segítséget veszek igénybe. Vicky nem
ezt érdemli.
Már éppen elindítottam volna a kis házi videót, amikor
neszre lettem figyelmes. A bejárat felé pillantottam. Halk
kopogás hangja szűrődött be. Biztos Juke az, de az tuti, hogy
most elküldöm a büdös… – téptem fel az ajtót.
Meglepetésemre Vicky állt ott egy szál csipkés, dögös kis
köntösben.
– Valami baj van? – sandítottam felé. Nem felelt, csak mint
egy áldozatát becserkésző macska, közelített felém. A fedetlen
mellkasomra helyezte a tenyerét, betolt a szobába, majd
becsapta az ajtót. Lassan kioldotta a vékony, áttetsző anyagot
és hagyta a földre hullani. A torkomon akadtak a szavak a
meztelensége láttán. Erre számítottam a legkevésbé.
– Vicky… – kezdtem volna, de az ujját a számra téve
fojtotta belém a szót. A nyakamba csimpaszkodott, majd kéjes
nyögéssel a nyelve az ajkaim közé hatolt. Vadul túrt bele a
hajamba, olyan erővel csókolt, hogy szinte felfalt. Az általam
ismert visszafogott nő váratlanul ragadozó vadállattá változott.
Hazudnék, ha azt mondanám, bántam.
Döbbenten vettem tudomásul, amikor elhúzódott. Az
ágyamhoz sétált és a legnagyobb természetességgel
helyezkedett el rajta. Mélyen a szemembe nézett és széttárta a
lábait, mint aki tudja, hogy ennek nem tudok majd ellenállni.
Jólesően izgatta a fantáziámat a jelenet. Nem mertem
megmozdulni, aggódtam, hogy köddé válik a kép. Felemelte a
fejét és rám mosolygott.
– Mire vársz még? – szólalt meg türelmetlenül.
A fenébe is! Két lépéssel ott termettem, és azzal a
mozdulattal megszabadultam a törölközőtől is. Totál
bepörögtem tőle. A kellemetlen érzések helyét a lüktető vágy
vette át. Annyira felizgatott a látványa, hogy rá akartam vetni
magam, de megállított.
 – Lassíts!
Kínzás volt az utasítása, így kényeztetni kezdtem a tomboló
férfiasságom, mialatt meredten néztem őt. Maga mellé húzott,
a szabad kezem után nyúlt, majd magába csúsztatta az ujjaim.
Hangosan felnyögött, miközben szaporán kapkodott levegő
után. Sehol máshol nem érinthettem meg, mégis pontosan
tudtam, hol tart. Egy mozdulattal intett, hogy most én jövök.
Nem sokat kellett győzködnie, azonnal a combjai közé
térdeltem, az ujjaimmal még elmerülve benne őrült kéjjel
kényeztettem most már a nyelvemmel is a csiklóját.
Ágyékával szemérmetlenül körözött. Éreztem, ahogy
megremeg, próbálta visszatartani, kiélvezni, átélni az élményt.
Egyre hangosabban nyögdécselt, majd mozdulatlanná
dermedt, mert elhoztam számára a várva várt orgazmust.
Elképesztően gyönyörű volt. Hevesen csókolgatni kezdtem,
ahol csak értem. Rátapadtam az ajkaira, a nyelvünk vad csatát
vívott egymással. Beletúrt a hajamba és magához húzott. Nem
akartam mást, mint érezni őt, szeretni őt, mélyen benne lenni.
Tenni is akartam az ügy érdekében, amikor megszólalt.
− Ne!
Mi az, hogy ne? Totál kiborultam. Soha életemben nem
voltam még ilyen felajzott. Hogy képes pont most nemet
mondani?
Sokkoltan megremegtem, attól félve, hogy nem engedi
majd, hogy a magamévá tegyem. Abba beledöglök. Kell!
Őrülten kell! Vadul száguldott a vér az ereimben.
Fordult a kocka, lökött egyet rajtam és most ő mászott
fölém. Forró csókkal tapadt az ajkaimra, közben átvetette
rajtam a lábát. Mélyet nyögtem a szájába a
megkönnyebbüléstől. Lelassult körülöttünk a világ. Öleltem és
szorosan a szájára tapasztottam az enyémet. Finoman
csókolgatta a nyakam vonalát, egész testem beleborzongott,
egy pillanat alatt elöntött a forróság, parázsként égtem
belülről. Nem tudtam és nem is akartam ellenállni neki, csak
hagytam, hogy tovább folytassa a kényeztetést.
– Vicky! – ziháltam. – Annyira vágyom rád! – leheltem az
ajkai közé. Egyre fájdalmasabb lett a feszítés és a lüktetés az
ágyékomban. Halkan nyögtem fel, mikor finoman és
vágyakozóan a vállamba harapott. Hatalmasat rándultam
odalent. Egyértelműen észlelte, mert erősebben préselődött
hozzám, kegyetlenül ingerelt, de nem engedett magába.
Annyira idegesített, hogy nem érezhetem. Azonnal el akartam
merülni benne. Mintha csak olvasott volna a gondolataimban,
feltérdelt és kéjes pillantással mért végig.
– Gyere! – sürgettem, de ő csak hosszan a meredő
férfiasságom bámulta. Nem mozdult. – Kérlek! – szinte
rimánkodtam neki. Az őrületbe akart kergetni. Nem bírtam
tovább elviselni, ahogy fölém térdelve az ágaskodó
merevedésemen felejtette a pillantását, miközben ártatlanul
megnyalta az ajkait. Oh, azok az ajkak! Istenem, mióta vágyom
már erre. Most azonnal elélvezek. Annyira akartam ezt a nőt,
hogy türelmetlenül nyúltam magamhoz. Izzadságcseppek
kezdtek el gyöngyözni a homlokomon és a testem más
pontjain is. Enyhítenem kellett a kínt, amit keltett bennem, de
ő elkapta a kezem, leszorította és megrázta a fejét.
– Csakis általam nyerhetsz megkönnyebbülést. Bennem –
közölte. Az alsó ajkába harapott, de továbbra sem tett semmit.
Rádöbbentem, hogy szándékosan csinálja. Ez a büntetésem.
Ajkai kettényíltak, kis időre a gyönyörűen vonzó szemeibe
néztem, fogva tartotta a pillantásomat, majd hevesen kezdett
csókolgatni odalent, de nem kapott be. Felért egy kínzással,
amit csinált. Vad remegések futottak végig a testemen, majd
följebb mászott és hevesen a hajamba markolt, hátrarántotta a
fejem. Hangosan nyögtem fel. Éreztem forró leheletét a
verejtéktől jéghideggé vált nyakamon. Ekkor épp olyan
szenvedéllyel tapadt az ajkaimra, mint ahogyan végre rám
ereszkedett. Az orgazmus előtti pillanatok kínja átjárta az
egész testemet.
– Vicky, én ezt nem… – kapkodtam levegőért. Azt hittem,
azonnal elsülök.
– Oh, dehogyisnem! – Ellentmondást nem tűrően úgy
mozgott rajtam, hogy teljesen megbabonázott. Lenézett rám,
olyan átszellemült és örömittas volt a tekintete, hogy
beleremegett a lelkem is. Csókokkal borította a testem minden
porcikáját, mire végtelen vonaglásba kezdtem, de sikerült
megfognom. Fogalmam sincs, hogy lehetett egy szex ennyire
gyönyörrel teli, de minden sejtem szerelmes lett azonnal.
Szorosan tartott, mégis gyengéden, alig tudtam
megmoccanni. Nem mintha el tudtam vagy akartam volna
menekülni. Akartam őt, mindennél jobban vágytam rá.
Minden csók közben kéjes nyögések szakadtak fel a
torkomból ezzel is tudtára adva, mennyire élvezem, bármit is
tesz velem. Fejét még közelebb húztam, elmélyítve ezzel a
forró csókot. Minden egyes erősebb szorításért, finom
harapásért hálás voltam. Ujjainak buja érintése apró
szikránként perzselték a bőrömet, ahol csak megérintett.
Akartam! Azt kívántam, faljon fel! Essen nekem! Tépjen szét!
Vágytam minden apró mozdulatára, émelyítően édes csókjaira.
A nyögéseiből, sóhajaiból éreztem, ő is élvezi, amit művel.
Pont mikor már megindult az a bizonyos remegés a gerincem
mentén, kiengedett magából, ami fájdalmas kínnal töltött el.
Ordítani tudtam volna. Ő azonban lejjebb csúszott és a
hasamon folytatódott nyelvének meleg, nedves tánca, elidőzve
a köldökömnél, játékosabbra véve, apró köröket írva egészen a
hasam aljáig. Éreztem, hogy újabb forróság önti el a már
szinte lángokban álló testemet. Ziháltam, a hangom elakadt,
csak hangos nyögések törtek felszínre a bensőm legmélyéről.
Feje a combjaim közt maradt, finoman harapdálni, csókolgatni
kezdett. Kezeim közé gyűrtem a lepedőt, szét tudtam volna
szaggatni, átjárt a vágy, őrjítő erővel magával ragadott és
taglózott le. Puha ajkai cirógatták combjaim belső ívét, miután
vártam, hogy áttérjenek arra a pontra, ahol találkoznak. Ám ő
megállt. Felpillantottam, mire egy huncut vigyor kíséretében
nedves, puha nyelve érintette meg a férfiasságom és cikázó
vad táncba kezdett rajta, de még mindig nem vett a szájába.
Fejét erősen magamhoz szorítottam, nem akartam, hogy akár
egy pillanatra is abbahagyja. Őrjítő kéj és gyönyör öntött el.
Mikor már szinte teljesen átadtam magam az élvezetnek és
vártam, hogy beteljesüljön a mindent elsöprő érzés, megint
megállt. Megrészegülve, öntudatlanul érzékeltem, ahogy kínzó
lassússággal haladt egyre feljebb, miközben fel akart falni.
Ajkaival kényeztetett, kezei felfedezőútra indultak, nyelve
érzékien érintett minden bőrfelületemen. Halk nyögések
hagyták el az ajkait, én pedig már vadul ziháltam. Mikor
mellei közé ékelődött a kőkemény férfiasságom, hangosan
felsóhajtottam. Mozgatott ott egy darabig, én pedig ettől
teljesen elvesztettem a türelmem, felültem és azonnal az
ölembe rántottam. Tüzesen csókolgatni kezdtem, elmerültem
lágy ajkai ízében, finom harapásokkal megszakítva egy-egy
csókot. Hogy tovább hergeljen, körbenyalta az ajkaim vonalát,
mialatt kínzó lassúsággal magába eresztett. Diadalittas kiáltás
szakadt ki a torkomon, amint magába fogadta a lüktető
férfiasságom. Nem kímélt, mert azonnal heves táncba kezdett,
szégyentelenül vonaglott rajtam, csípőjével tökéletes
nyolcasokat írt le az ágyékomon. Éreztem, hogy vége. Nekem
ennyi volt. Egészen mélyen voltam benne, elöntött a forróság,
a szemem elhomályosult, szinte szédültem, a szívem úgy
kalapált, mintha menten átszakítaná a bordáimat. Zúgott a
fejem, a testem minden porcikája megremegett, a saját
hörgéseim elnyomták az ő sóhajait is. Vicky pedig csak
mozgott megállíthatatlanul. A kezeim a combjába mélyedtek,
olyan intenzíven feszítette meg legbelsőbb izmait, hogy
leírhatatlan élvezet futott végig a testemen. Megfeszültem,
görcsös rángások futottak rajtam végig tetőtől talpig, forróság
öntötte el az egész lényem, szinte belerokkantam a pillanatba.
Erős vagyok. Erős vagyok. Ááá. Bassza meg! Gyenge vagyok.
Nem bírtam. Egy hangos üvöltés kíséretében elengedtem.
Akkorát és olyan hosszan még nem élveztem.
Beletemetkeztem Vickybe. Nem akartam a szemébe nézni.
Mindig csalódást okozok neki. Hiába igyekeztem, nem tudtam
megállítani. Elgyengültem, hiperérzékennyé váltam a
legapróbb érintésére is. A gyönyör korábban sohasem
tapasztalt erővel sújtott le rám. Az érzés olyan lehengerlő,
olyan intenzív volt, hogy azt hiszem, egy pillanatra el is
ájultam. Minden izmom kéjes görcsbe rándult, fokozta az
élményt, hogy Vicky egész belsője a férfiasságom lüktetésével
szinkronban pulzált. Megszűnt a világ létezni, csak a mindent
elsöprő extázis maradt.
Sok nőt megdugtam már, de ez több volt, mint azt valaha
vártam volna egy szexuális élménytől. Elhomályosult
tekintettel láttam, ahogy az ő teste is remegett a vadul tomboló
férfiasságomtól. Egyik kezemmel előre nyúltam a combjai
közé és a hüvelykujjammal simogatni, dörzsölni kezdtem a
csiklóját. Vad szenvedéllyel lovagolt rajtam tovább, ahogy
hangosan sikoltott, majd elöntötte őt is az orgazmus. A testét
elöntötte a veríték, aminek hatására előremeredtek a bimbói.
Felültem és kényeztetni kezdtem őket. Cuppogva szívogattam,
miközben időnként meg-megérintettem a nyelvem hegyével.
– Csodálatos voltál, Vicky, azt hittem, elájulok – bukott ki
belőlem. Finoman remegett.
– Folytasd! – lehelte. A nyelvemmel apró köröket rajzoltam
a bimbójára, majd lágy, masszírozó mozdulatokkal
markolásztam. Lassú mozdulatokkal ringatózott még rajtam.
Felemeltem a fejem és az arcunk csupán egyetlen centire volt
egymástól, az ajkaink kis híján összeértek. A férfiasságom már
azóta kemény volt, hogy Vickyt újra megpillantottam és a
kielégülés ellenére sem lankadt egy kicsit sem. Megragadtam a
combjait és csípőmet használva mélyeket döftem belé.
 – Ne hagyd abba! – nyüszítette, én pedig egyetlen
mozdulattal magam alá gyűrtem és igyekeztem tovább
mozogni benne. A két kezét a feje felé szorítottam.
Bár ő kezdte ezt a játékot, láttam rajta, hogy most mégsem
tudja, hogy kezelje a helyzetet. Érzékeltem, hogy fél
kiszolgáltatottá válni. De a szaggatott légzéséből és a
hüvelyizma görcsös összehúzódásaiból tudtam, hogy élvezi.
Diadalmas tekintettel vigyorogtam a sóhajai hallatán.
– Bízz bennem, Vicky! – Körkörös mozdulatokkal
nyalogattam, szopogattam a meredő bimbóját. Imádtam őket,
gyönyörűen feszes és gömbölyű volt mindkettő. A mellei
pontosan illeszkedtek a tenyerembe. Amíg az egyik bimbóját a
szám, a másikat a kezem kényeztette. Megszűnt az ellenállása.
Teljesen összepréselt odalent, ezzel gátolta, hogy mozdulni
tudjak benne. Hangosan felnyögtem. Ezzel totál be tudott
zsongatni. Rászegeztem a pillantásom és a vágytól, ami a
szemében lobogott, megpecsételődött ez a játszma.
Elhatároztam, bebizonyítom neki, ha átengedi nekem az
irányítást, nem fog csalódni. Kihúzódtam belőle, leugrottam az
ágyról, majd az ágy végétől pillantottam le rá. Nem tudta, mire
készülök. Lehajoltam, megragadtam a lábát és az ágy végéig
húztam a combjait széttárva. Belefeledkezve bámulta az
ágaskodó kőkemény férfiasságom. Ettől bennem is fokozódott
a türelmetlenség. A bejáratához illeszkedtem, de csak
simogattam vele. Az ajkaiba harapott és mélyeket lélegzett.
Lenyúltam és tovább fokozva a testében a kéjt, a csiklóját
dörzsöltem. Tudtam, hogy még mindig érzékeny. Hamar
elértem, hogy kapkodva szedje a levegőt. Elmerültem benne
az ujjammal. Olyan hévvel nyomta nekem a csípőjét, ami
elégedettséggel töltött el. Éhes tekintettel vizslatott és egyre
lejjebb nyomta magát, de nem engedtem neki. Követtem a
tekintetét, mialatt tovább simogattam a legérzékenyebb
pontján.
 – Reggie! Kérlek! – sóhajtozott elfúló hangon. Lenyúlt a
lábai közé, hogy könnyítsen a hiányon, amit érzett, de
elkaptam a kezét és a teste mellé szorítottam.
– Cccc… Nem csalunk! – cukkoltam.
– Oh, édes Istenem! – vergődött alattam.
– Te kezdted – emlékeztettem, majd elmerültem benne az
ujjaimmal. – Remekül csinálod. Máris olyan kemény lettem
tőled – haraptam a combjába.
– Reggie! – vonaglott előttem. Felnyúlva alaposan
összecsíptem a mellbimbóit.
– Téged akarlak! – nyögte végül.
– Hiszen itt vagyok. – A melleit vettem célba a számmal,
egyre intenzívebben nyalogattam, finoman szívogattam,
miközben az ujjaim mozgattam benne, nagyon ügyelve arra,
hogy ez kevés legyen.
Felkönyökölt és mélyen a szemembe nézett.
– Azt akarom, hogy bennem legyél! Most! – bukott ki belőle
mérgesen. Elégedettséget éreztem. Fölé tornyosultam, és
érzékiséggel merültem el benne. Megkönnyebbülten
felnyögött, ahogy újra kitöltöttem. Lehunyt szemekkel
mozgatta a csípőjét.
– Oh, igen! Igen, igen, igeeeen! Ne hagyd abba! Folytasd! –
A kéjtől hullámzott alattam, minden porcikája reszketett.
Vágyik rám! Akar engem! Ezzel hatalmat adott a kezembe.
Egy mély torokhang jelezte, hogy el fog menni, de nem
engedtem. Kihúzódtam belőle. Csalódottan nyitotta ki a
szemeit. A nyelvemmel az ajka szegletét cirógattam.
– Reggie! – kiáltotta a nevem, és minden erejével a lepedőt
markolta. Verítékben úszott, levegőért kapkodott, annyira
kívánta már az orgazmust, a lábai remegtek a kíntól, amikor
alig érezhetően végigsiklottam az ujjaimmal a szeméremajkai
közt.
– Azt akarod, hogy megtörjek? Oké! – zihálta. – Kibaszottul
élvezném már, ha végre bennem lennél. Remélem, most
boldog vagy. – Dühös arcától elérzékenyültem. Még sosem
hallottam őt csúnyán beszélni. Fölé hajoltam és forrón az
ajkaira tapadtam. Mohón falni kezdtem, a nyelvem utat tört a
szájába. Az egyik kezemmel a térde alá nyúltam és széjjelebb
tártam a lábait, felhúztam egészen a combjáig. Ezzel sokkal
mélyebbre hatolhattam volna benne, mégsem tettem meg.
Belenyögött a számba.
– Reggie! – sikoltott fel fenyegetően. Ahogy a tekintetünk
összetalálkozott, láttam, hogy a szeme egyre sötétebben
csillog. Tehetetlenül vonaglott alattam, a markomban volt.
Nem tudtam nem kiélvezni a pillanatot. A hajamba markolt,
ahogy szenvedélyesen megcsókolt. Finom, de mély
mozdulattal merültem el benne. A csípőjét folyamatosan
emelte a lökéseim elé.
– Gyorsabban, Reggie… kérlek! – szaggatottan vette a
levegőt. Engedtem neki, hiszen nem tudtam magamtól sem
megtagadni. Akartam őt! Pár másodperces időközökkel gyors,
erőteljes lökésekkel nyársaltam fel.
– Oh, te jóisten! – nyögtem, mert nem számítottam rá, hogy
ez nekem is ennyire jó lesz. Vicky hátravetett fejjel sikoltozott
alattam, ahogy újra elöntötték a gyönyör hullámai. Egyre
intenzívebben és mélyebben mozogtam benne, elnyelt egy
érzelmi örvény. Mámorító volt, hogy nemcsak testben jártam
benne, hanem lélekben is. Kitárta nekem végre azokat az
áthatolhatatlan kapukat. Ettől megrészegültem. Még a
lélegzete is elakadt, akkorát élvezett. Reszketett és úgy
kántálta a nevemet, mint valami imát. Ettől eufóriába
kerültem, nem álltam le, így újra és újra rátört az orgazmus.
 – Istenem, ez annyira jó… – sikoltotta. A hüvelye tombolt a
férfiasságom körül. – Annyira bennem vagy – markolta meg a
fenekem és rántott még mélyebbre magába. Nyöszörögtem,
ahogy a szorítása egyre erősebbé vált, az izmaim
megfeszültek. Éreztem, hogy vészesen közeleg az orgazmus.
Kétségbeesetten nyögtem a nyakába.
– Oh, Vicky, annyira szűk vagy… és ezek a hangok, amiket
kiadsz, amikor zakatolok benned… elveszed az eszem –
szűrtem ki az összeszorított fogaim közt, ahogy próbáltam
nyújtani csak még egy perccel az aktust. Szerettem volna
fokozni a gyönyörét. Úgy tettem a magamévá, mintha
belehalnék, ha meg kellene állnom. Könnybe lábadt a szemem,
amikor megéreztem, ahogy a nevem üvöltve, levegőért
kapkodva újra eljut a csúcsra. Ez az! Ettől én is azonnal
zuhanni kezdtem.
– Vickyyy, neee… ne szoríts! – fújtattam, majd az ő
gyönyörétől én is felkiáltottam és egy hangos hörgés
kíséretében beleélveztem. Lehunyt szemmel élveztem, ahogy
minden porcikámat átjárja a kéj. Néhány utolsó lökés után
abbahagytam a mozgást, nehezen lélegeztem, ahogy
ráhanyatlottam Vickyre. Voltak már jó dugások az életemben,
de ez… Rá kellett jönnöm, hogy ez pont attól volt olyan más,
hogy őt nem megdugni, hanem szeretni akartam… nyújtani
neki azt a bizonyos pluszt. Megsemmisülten, mozdulatlanul
feküdt alattam, ha a hasa és a mellkasa nem árulkodott volna a
szapora lélegzetvételéről, azt hittem volna, belehalt az
élvezetbe. Lehajoltam és hosszan, szenvedélyesen
megcsókoltam. Jaj de jó érzés!
– Bocsáss meg nekem! Annyira hülye voltam – bújtam a
nyakába. – Sajnálom!
A kezével a tarkómat cirógatta.
– Rettegtem, hogy elveszítelek. Azt hiszem… – Képtelen
voltam kimondani az érzéseimet. Nem ment.
 – Nem akarok gondolkodni. Élvezni akarlak. Pedig azt
terveztem, bebizonyítom neked, közel sem tudod úgy
kielégíteni a nőket, mint hiszed. – A hangja dacos volt. Az
ujjai a hajammal játszadoztak. Felemeltem a fejem és
rászegeztem a tekintetem, majd elkacagtam magam.
– Hát, ha a nők többségét nem is, téged egész biztosan ki
tudlak – kuncogtam.
– Csak ne legyél olyan nagyra magadtól! Attól, hogy jó
veled a szex, még nem fog minden magától megoldódni –
közölte szigorúan.
– De azon leszünk, vagy nem? – kerestem a tekintetét.
– De – mosolyodott el végül. Ettől az apró szócskától
minden kő leesett a szívemről. – Ha már egymás nélkül nem
ment, kénytelenek leszünk elviselni egymást – kacagott.
– Ez azt jelenti…?
– Hogy őszinte legyek, nem értem, miért pont én kellek
neked, de ha már így van, a tiéd vagyok. – Önfeledt mosolya
olyan érzésekkel árasztott el, melyeket még sosem
tapasztaltam.
– Ígérem, Vicky, hogy ettől a perctől kezdve nem fogok
neked csalódást okozni – esküdöztem.
– De fogsz – húzta el a száját. – Emberek vagyunk,
hibázunk. Ne ezt ígérd meg!
– Akkor mit?
– Őszinteséget. Változnod kell! Ez nem megy egyik
pillanatról a másikra. Ha már nem kellek, akkor mondd a
szemembe. Nem bírnám ki a megaláztatást.
A hajába szántottam az ujjaim, megbabonázva
morzsolgattam egy-két tincset.
– Esküszöm – bukott ki belőlem, belőle pedig egy mély
sóhaj.
 – Mély sebet fogsz hagyni magad után, ezt már most tudom
– cirógatta a számat. Belém nyilallt egy újabb kellemetlen
érzés. Most is átverem. Mi nem fogunk boldogan élni, amíg
meg nem halunk. Vagyis de, csak én. Ha nem is önként, de
hamarosan elhagyom őt. Csak őszinteséget kért, és én még
erre is alkalmatlan vagyok. Őszinteséget. Nem hűséget, nem
elköteleződést, csakis őszinteséget. Szar alak vagyok! Egy
hazug, egy csaló és még tolvaj is. Hogy fog így emlékezni
rám? Vívódtam. De a fenébe is! A múltam eltékozoltam, a
jövőm kilátástalan. Jár nekem a jelen! A most! Vele! Önfeledt
percekre, emlékekre vágytam könnyek, tipródás nélkül. Vessen
rám követ, aki nem így cselekedett volna!
Az én életem ez idáig egy vígjáték volt, ám most fordult a
kocka. A sorsom írója kíméletlenül lerövidítette az életem
történetét. Most tettem csak mérlegre mindent. Az eddigi
életem nem volt más, csak egy üres doboz. Megszülettem,
éltem, meghalok. Ennyi. Több lehetőségem is adódott, hogy
ne így legyen, de mindig elszúrtam. Semmit se vettem
komolyan. Játszottam, nyertem, játszottam, vesztettem. Az
utolsó esélyem itt feküdt alattam, de minden hiába, mert
hamarosan vége a játéknak. Egész eddigi életemben a
kockázat vonzott ellenállhatatlanul. Elhittem, hogy verhetetlen
vagyok, a szerencse mindörökre mellém szegődött és mindig
nyerni fogok. Nem vettem számításba, hogy azt is
elveszíthetem, ami a legértékesebb nekem: Vickyt. Ezen a
lejtőn már nem volt kézifék, ami megfoghatott volna. Őrült
sebességgel száguldottam a megsemmisülés felé.
– Mi bánt? – simogatta az arcom. A tenyere felé fordítottam
a fejem és belecsókoltam. Sajog a mellkasom. Beszélni akarok
vele. El kell mondanom neki. Rühellem, hogy titkolózom előtte.
Olyan boldogok lehettünk volna…
– Sosem úgy és akkor alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk
– tértem ki a válasz elől.
 – Ez hülyeség! Minden akkor és úgy történik, ahogy annak
lennie kell – ráncolta a homlokát. – Mi van veled? Miért nem
mondod el, mi a baj? – méregetett aggodalmasan.
Az utolsó pillanatig titkolni fogom. Nem láthat gyengének.
Nem akarom elveszíteni ezt a fényt a szemében. Ez ad nekem
erőt. Lelkem legszebb zenéje a nevetése. A reményem. Istenem,
segíts, hogy méltó módon távozhassak. Olyan kevés az időm.
Képtelen vagyok felkészülni. Nem akarok meghalni! De vajon
helyesen cselekszem? Nem akartam, hogy sajnáljon,
szánakozzon vagy undorodjon tőlem. Mégis jött az újabb
bűntudat. Volt valami, amit ha ellopsz valakitől, nem térítheted
meg soha: az időt! Az árulás után most még meg is rövidítem
őt a saját önzőségem miatt. Az idejét lopom, és ezt úgy
teszem, hogy tisztában vagyok vele, soha nem tehetem jóvá.
Meg fogok halni. A dolog nem kérdéses. Élni szeretnék
még, de félek, hogy úgy kezel majd, mint egy hímes tojást és
minden megváltozik közöttünk. Azt szeretném, ha minden
olyan lenne, mint most. Bizonytalan, meddig élek, de ameddig
igen, csak azt akarom tenni, amihez kedvem van, még pedig
Vickyvel lenni…
– Semmi, csak elmerengtem, milyen rövid az élet. Fel sem
fogjuk, milyen ajándékot kapunk minden egyes nap, amikor
felébredünk. Időt. Még egy napot. Sosem tudhatjuk, melyik az
utolsó.
– Éljük úgy az életünket, mintha minden nap az utolsó
lenne? – A szemei olyan tiszták voltak.
– Az egyik valóban az lesz – zártam le egy csókkal az ajkait.
Nem szerettem volna szomorkodni, vagy a halálra gondolni.
Elfeledkezni arról, hogy a kaszás a nyomomban jár,
nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. Határozottan
emlékszem, ahogy mélyet sóhajtottam a csókba. Ettől bátrabb
lett, mert közelebb vont magához. Csodálatos éjszakával
ajándékozott meg.
 Másnap reggel a verítékemben fürödve ébredtem, nem
kaptam levegőt. Mielőtt rám tört volna a szédülés és az erős
rosszullét, a fürdőszobába menekültem és gondosan bezártam
az ajtót. Nem kellett, hogy Vicky idő előtt megsejtsen bármit
is. A kisszekrényhez léptem és bedobtam a tablettát, amit az
orvostól kaptam. Hideg vízzel mostam meg az arcom, amikor
kettős látás tört rám. Hosszan hunytam le a szemem. Fogy az
időm. Azzal nyugtattam magam, hogy hamarosan hatni kezd a
gyógyszer. Gyorsan letusoltam, hogy kiengedjenek a reszkető
izmaim. Mikor jobban lettem, egy törölközőt csavarva a
derekam köré léptem be a szobába. Vicky fedetlen testére
számítottam az ágyamban, ehelyett az én tegnapi ingemben a
laptopom felett állt dermedten. Az emlékeimben kerestem,
vajon mit nézhet ilyen átszellemülten. Mikor eszembe jutott,
azonnal lefagytam. A videó! Bassza meg! Sikerült ismét
elcsesznem. Faszfej! Irtó dühös voltam magamra. Ahogy
észrevett, félrebiccentett fejjel nézett rám. Nem tudtam
kiolvasni a gondolatait a tekintetéből. Tanácstalanul bámultuk
egymást. Lassan a képernyő irányába bökött.
– Nem az van, amire gondolsz – dadogtam és közelebb
léptem.
– Tudják a nőid, hogy mindent felveszel?
Nőim?
– Nincsenek nőim és nem szokásom rögzíteni a
légyottjaimat. Nincs ilyesmire szükségem – húztam ki magam
sértődötten. Halvány mosoly csillant meg az arcán.
– Valóban? – sandított a felvételre.
– Tudom, hogy a körülmények ellenem szólnak, de hidd el,
semmi rosszat nem akartam. Én csak… – De elhallgattam,
mert rádöbbentem, erre nincs mentség.
– Te csak mi? – vágta csípőre a kezét.
 – Emlékezni akartam – vallottam be. Kérdőn vonta fel a
szemöldökét. – Ne hibáztass ezért – ejtettem le reménytelenül
a kezem. – Minden nőt akkor és annyiszor kaptam meg,
amikor és ahányszor csak akartam. Nálad viszont azt hittem,
mi soha többé… – hallgattam el. – Ha akarod, most rögtön
kitörlöm – léptem közelebb és már nyúltam a törlés gomb felé,
de elkapta a kezem. Maga felé fordított és átölelte a derekam.
– Ez azért elég fülledtre sikerült – biccentett a monitor felé,
ahol éppen ütemesen lovagolt rajtam. Alig bírtam elkapni a
tekintetem. Kiszáradt a szám. – Izgató! – harapott az alsó
ajkába.
– Ne… nem haragszol? – hökkentem meg.
– Kiengesztelhetsz – kihívóan dörgölőzött hozzám.
Ki ez a nő? Ez nem Vicky! Ő leharapná a fejem.
– Ha nem ismernélek, azt gondolnám, zavarban vagy –
kuncogott.
– Ami azt illeti, én sem ismerek rád – vontam kérdőre. – Ne
érts félre, örülök, hogy nem vágsz pofán és rohansz el, csak…
– Én sem értem magam. – Pillantása elveszett az enyémben.
– Rá kellett döbbenem, hogy vannak dolgok, amiket csak te
vagy képes kihozni belőlem.
– Mint például?
A tenyere átsiklott a kézfejemre, majd a lábai közé
irányított. Csupa nedvesség volt. Tisza libabőr lett. Állta a
tekintetem, a reakciómat figyelte.
– Ha más tette volna ezt, leüvöltöm a fejét – hajolt közelebb
–, de most nem érzek mást, csak hogy kívánlak. – Közben
folyamatosan izgatta magát az ujjaimmal. Előbújt belőlem a
kisördög. Elmerültem benne. Hátravetette a fejét, mélyen
sóhajtozott és körözni kezdett az ujjaimon.
– Kiborítasz – préseltem ki a fogaim közt.
 – Nem eléggé – kapaszkodott meg a vállamba –, ha így
lenne, már rég bennem lennél – pillantott rám kihívással a
tekintetében, majd a derekamra emelte az egyik lábát. Teljesen
kitárulkozott nekem. Az ajkai után kaptam, de elfordította a
fejét, így a nyakába csókolhattam.
– Hol a rögzítő távirányítója? – érdeklődött ártatlanul.
Meglepetten méregettem. Totál összezavart. A laptop
mellett fekvő távirányítóra sandítottam.
– Nyomd le! – utasított.
– Hogy mi? Te azt szeretnéd… – méltatlankodtam.
– Nem szeretném, akarom! – parancsolta.
Féltem, hogy mi sül ki ebből. Egy lecke? A kamera előtt ejt
pofára?
– Gyerünk! – bólintott. – Hol a kamera? – pásztázta a teret.
– Több is van – csuklott el a hangom.
– Hol a legközelebbi? – gombolta szét az inget.
– Ott – böktem magunk mellé az egyik váza irányába.
– Azt akarom, hogy itt csináld! – közölte nyersen.
– Az asztalon? – ráztam a fejem értetlenül.
– Ott kezdjük és majd meglátjuk, hová jutunk – nyalt végig
a nyakamon, a kezei pedig becsusszantak a törölközőm alá és
rámarkoltak a férfiasságomra. Nem finomkodott, de durva sem
volt. Profin csinálta. Beleborzongtam az érintésébe. Meg
fogom dugni. Keményen. Most mindent elveszek. Mindent.
Alányúltam, feldobtam az asztalra, majd azzal a lendülettel,
ahogy közelebb rántottam, fel is nyársaltam. Én sem voltam
kíméletes. Elszabadult a bennem lévő ösztönlény. A kép,
ahogy nyüszítve terül el előttem az asztalon, beégett az
elmémbe. A combjait körém fonta, vadul emelte a csípőjét,
folyamatosan a döféseimbe csapódott. A felsőteste hullámázott
a kéjtől.
– Uramisten! Abba ne hagyd! – zihálta.
– Ne tedd ezt velem! – hunytam le a szemem. Őrült
tempóban dugtam, kéjesen sikoltozott alattam, de valami
megállított. Kihúzódtam belőle és elléptem tőle.
– Nem! Ezt nem! – szorítottam a kezeim a fejemre és
kinyomtam a rögzítőt.
Ezt nem tehetem. A picsába! Mikor én a féket nyomom, ő a
gázba tapos. Én szeretkezni akarok, ő meg kemény szexet
követel. Beledöglök. Miért tesz próbára? Mert biztos benne,
hogy el fogok bukni. Nem nyerhetek. Minden porcikáját
akarom.
Vártam és közben zihálva vettem a levegőt.
Felkönyökölt és homályos tekintettel pislogott. Lemászott
az asztalról, majd csábosan megindult felém.
– Mi ütött beléd? Engedd el magad! – cirógatta a
mellkasom.
– Ez nekem nem megy. Ez már ennél sokkal többről szól –
hunytam le a szemem.
– Nekem mindig is többről szólt – siklott végig az arcomon
az ujjával. Válaszul végighúztam a nyelvemet az alsó ajkán,
résnyire nyitotta a száját és beengedett. A lassú tempóval már
az őrületbe kergetett, és ezzel ő tökéletesen tisztában volt.
Megcsókoltam a füle mögött, mire hangosan felnyögött.
Tenyerét a meztelen mellkasomra fektette és ellökött magától.
A távirányítóért nyúlt és újra elindította. Mindketten levegő
után kapkodtunk, izzott körülöttünk a levegő. Tett egy lépést
felém és újra meglökött, hátratántorodtam és lehuppantam a
kanapéra, ő pedig elém állt enyhe terpeszben. Megragadtam a
combjait, a kezeimet felcsúsztattam a lábai közé.
Megsimogattam, nedves volt. A tapintására kitört belőlem egy
mély morgás és még keményebb lettem. A jobb lábát átemelve
felettem rátérdelt a kanapéra és egy hirtelen mozdulattal
felnyársalta magát. Lassan, mélyen mozgott rajtam, a
fenekéről a hátára csúsztattam a kezem, közben folyamatosan
csókoltam. Elhúzódtam tőle egy pillanatra, hogy lefejtsem róla
a rajta lévő ingem, ő addig is ingerlően hintázott rajtam,
szépen, lágyan, egyre hevesebb nyögések közepette. Imádtam
hallgatni és nézni őt, amikor behunyt szemmel teljesen átadja
magát az élvezetnek, amikor a teste átvette az irányítást az
elméje fölött. Nincs is szebb látvány ezen a földön. Miután
sikerült kiszabadítanom a melleit, rátapadtam az egyik
meredező bimbójára. A hajamba szántott, úgy rántotta hátra a
fejem. Felmordultam, mikor mohón az ajkaim falta. A fenekét
egyre erősebben markoltam, ahogy közelített az orgazmus.
Felhördülve robbantam, ahogy Vicky is. Együtt szárnyaltunk.
Szinte fizikai fájdalmat éreztem. Mi lesz, ha már erre is
alkalmatlan leszek? Szorosan az ölelésébe burkolóztam. Az
édes mennyország után kopogtatott a keserű pokol. Nem
élvezhetem majd őt. Tényleg, meddig fog ez nekem menni?
Juke éppen ezt a pillanatot választotta, hogy kopogás nélkül
berontson a lakosztályomba.
– Jesszus! – kapott az ingem után Vicky. Befedte vele a buja
idomait.
– Beléd meg mi a jó fene ütött? – ordítottam Juke-ra. – Nem
ismered azt a fogalmat, hogy kopogás? – ripakodtam rá. Nem
segített, hogy még mindig Vickyben lüktettem.
– Ne haragudj! – kapta el rólunk a tekintetét. – Én
kopogtam. Többször is – dadogott. – Azt hittem, megint
rosszul vagy, azért nem válaszolsz.
– Tűnj már el! – utasítottam egy mély morgás kíséretében.
– Nem lehet, itt van az öcséd és az apád.
Mit akar már megint?
 – Rögtön jövök – néztem rá jelentőségteljesen. A
tekintetemmel dobtam ki. Miután távozott, Vicky tekintetét
kerestem.
– Sajnálom, de mennem kell.
Csalódott pillantása rabul ejtett. Idióta! Egyetlen percet sem
pazarolhatsz, amit vele tölthetsz.
– Nem vagy jól? – pillantott rám aggodalmas tekintettel.
– Hogy én? Már miért nem lennék?
– Juke az előbb azt mondta: „megint rosszul vagy” –
cirógatta az arcomat.
– Ne is törődj vele! Csak az az átkozott cigaretta. Le kellene
már szoknom.
Le akart szállni rólam, de még nem engedtem. Kérdőn
nézett rám.
– Mennem kell, ha ezt befejeztük – suttogtam a bőrébe.
Finoman ízlelgettem a melleit.
– Szeretlek, Reggie – csókolt a számba. Egymásba
fonódtunk és kizártam mindent.
Kicsivel később tétován bolyongtam és gondolatban
eljátszottam a halálomat. Lefeküdtem az erkélyem kövezetére,
becsuktam a szemem és némán vártam. A csend mesélt, a nap
sugarai pedig kellemesen cirógatták a bőrömet. Biztató
szavakra vártam, de elmaradtak. A kő meglehetősen hideg lett,
én pedig féltem, hogy majd gyorsabban romlik az állapotom,
ha még meg is fázom.
Be kellett látnom, hogy a testem csupán egy gép, melynek
rengeteg mozgatórugója van, és elromlott. Megjavíthatatlanul.
Az életem abszurd. Egyszerre szórakoztató és rémes. Meg
fogok halni. Félhangosan kuncogtam a felismerésen: az isteni
Reggie Reynolds emberi problémával küzd. Haldoklik. Lassan
tudatosult bennem, nem számít, ki vagyok, a vesztes lapok
engem sem kerülnek el. Ha valaki sokat hazardírozik, az ne
lepődjön meg, ha egyszer beüt a krach. Ideje volt beletörődni.
Hangosan vert a szívem, minden más hangot elnyomott.
Féltem. Vajon milyen lesz a halál? Fájdalmas? Gyors?
Észreveszem egyáltalán, mikor jön el a pillanat? És mi lesz
azután? Csend, nyugalom? Igazi gyilkos ez az átkozott
várakozás. Essünk már túl rajta!
Eszembe jutott a reggel, amikor a családom férfitagjai
terepszemlét tartottak a kaszinóban. Pöffeszkedve, elégedetten
gondolták, hogy sehol sem tartok a fogadás teljesítése terén. Jó
taktikus lévén igyekeztem palástolni és köntörfalazni, de az
apám tisztában volt vele, ha lenne valami a tarsolyomban,
akkor eldicsekednék vele. Megvallva az igazságot, pár napja el
is feledkeztem az egészről. Kisebb gondom is nagyobb volt
ennél. Beugrott a jelenet, ahogy kifelé tereltem őket, és az
öcsém elsötétülő tekintete nem hagyott nyugodni. Én is
követtem a pillantását. A szívverésem felgyorsult, mikor
rájöttem, hogy Vickyt figyeli ilyen kéjsóváran, amint éppen az
egyik vendéggel beszélget. Elöntött a pánik. Feni a fogát rá,
de abból nem eszik. Azonnal úgy helyezkedtem, hogy Vicky
takarásban legyen. Az apám is kíváncsian vizslatta a
szépséget. Nyugtalanított az egész, így megkönnyebbültem,
mikor végre távoztak. Örültem volna, ha már lezárhatjuk ezt
az egészet. Kár volt belemennem a fogadásba.

Vicky
Tiszta lappal

„Az Igazit nem onnan ismered meg, hogy

tökéletes, hogy mindig tudja, mit kell mondania,
hogy kiolvassa fejedből a gondolataidat, hogy
soha nem kell tenned érte, vagy változnod
miatta. Nem onnan ismered meg, hogy egyszer
csak besétál és pont olyan lesz, amilyennek
 elképzelted, készen mindenre. Az Igazit onnan
ismered meg, hogy minden hibája, és minden
bonyodalom ellenére, csakis őt akarod majd, ő
pedig téged…”
(Manna OWell)
Csodás napok következtek. Én és Reggie leküzdöttünk minden
akadályt. A mámoros éjszakánkat követően, amikor úgy
forrtunk egybe, már kétségem sem maradt, nekem ő az igazi.
Ilyet egyetlen férfi sem volt képes kihozni belőlem. Szeretem.
Beleszerettem. Elengedtem magam és minden negatív dolgot
igyekeztem a háttérbe szorítani. Másnap mégis felhívtam
Sandrát.
– Istenem, hát jól vagy?
– Reggie-nek hála – lelkendeztem.
– Nagyon aggódott érted. Még ide is eljött – búgta sokat
sejtetően.
– Komolyan?
Megrökönyödtem, hogy ilyen elszántan kutatott utánam.
– Jót beszélgettünk. Faggatott a félmillióról is – bűnbánó
volt a hangja, amitől megfagyott a vér az ereimben.
– Mennyit mondtál el neki?
Elszorult a mellkasom, mert tudtam Sandra ritkán tartja a
száját.
– Mindent. Nem tudtam, van-e köze az eltűnésedhez.
Próbáltunk magyarázatot találni – mentegetőzött.
– Semmi baj. Már úgy sincs jelentősége. Akkor mindent
tud… – sóhajtottam. – A múltamról is meséltél neki? –
nyögtem fel.
 – Jaj, dehogyis! Nem ment el az eszem. Arról neked kell
beszámolnod neki. Apropó! Odaadta az esemény utáni
tablettát? Elküldtem neked.
– Hogy mit? Nála van? Nem! Basszus, tényleg! Mi van, ha
késő?
– 72 órán belül kell bevenni. Jó eséllyel még nem késő –
felelt higgadtan.
– Akkor igyekeznem kell – túrtam a hajamba.
– Feltételezem, tegnap sem voltatok tétlenek.
– Volt helyi fogamzásgátlóm. Kaptam Kellytől.
– Ezek a félmegoldások – horkant fel szemrehányóan.
– Rendben. Értelek. Elmegyek a nőgyógyászhoz –
forgattam a szemem.
De igaza volt. Ahogy letettük, be is jelentkeztem a
nőgyógyászomhoz, majd átrohantam Reggie szobájába. Mikor
benyitottam, gondterhelt arccal ült a laptopja előtt. Először
észre sem vette, hogy beléptem a szobába. Közelebb lopóztam,
majd befogtam a szemét. Azzal a mozdulattal lecsapta a gép
fedelét.
– A szívbajt hozod rám! – vont az ölébe.
– Bűnös a lelked, azért ijedezel. Nincs valamid a
számomra? – fontam karba a kezem számonkérőn, bár
sejtettem, hogy a nagy zűrzavarban elfeledkezhetett a
tablettáról.
– Mire gondolsz? – vonta fel a szemöldökét. Olyan jól állt
neki, hogy nyomtam egy puszit az arcára.
– Az esemény utáni tablettára, amit Sandra adott –
somolyogtam.
– Oh, basszus! – szaladt ki a száján. Kikerekedett szemekkel
méregetett. Teljesen lesápadt.
 – Na, nem kell úgy pánikba esni. Add ide, beveszem és
kész. A 72 órába még belefér.
– Oké – harapott az ajkába. Felállított és megindult a
fürdőszoba irányába. Mikor kilépett, a kezembe nyomta a
pirulát, én bekaptam és megittam hozzá a pohár vizet, ami az
asztalon hevert.
– Köszönöm! – léptem közelebb.
Elkapta a tarkóm és magához rántott. A csókja olyan forró
volt, hogy hiába emeltem fel védekezően a kezem egy
pillanatra, rögtön ernyedten hullott vissza a testem mellé.
Kitört belőlem mindaz, amit sose akartam. Az a szenvedély,
ami maga alá temetett, ami régen megbújt már bennem és csak
arra várt, hogy előbukkanjon. A hozzám érő férfiak nem
tudták ezt belőlem előcsalogatni, hiszen ők csak kuncsaftok
voltak, de Reggie felgyújtotta a vérem, és kihozta belőlem a
legrosszabbat. Nem akartam felnyögni a csókjától és nem
akartam beengedni a nyelvét az ajkaim közé, de megtettem.
Nem akartam azt sem, hogy a karjaim a nyaka köré
tekeredjenek és fájón a hajába markoljak, de engedtem a
késztetésnek. Nem tétlenkedett. Megmarkolta a fenekemet,
felemelt, majd elindult előre, hogy leüljön egy fotelbe. A
hajamba túrt, hátrarántotta a fejem, hogy a nyakamhoz férjen,
én pedig türelmetlenül kezdtem hozzádörzsölni magam a
kitüremkedő nadrágjához. Felnyögött és feltolta a csípőjét,
amitől olyan euforikus állapotba kerültem, hogy az ingét
kezdtem szaggatni. De ő lefogta a kezem és egy kicsit eltolt
magától.
– Nem szeretném, ha azt hinnéd, csak erre kellesz nekem –
zihálta.
– A jó kis lepedőszaggató szexre gondolsz? – suttogtam a
szájába. – Lehet, hogy ez esetben nekem van rá szükségem,
hogy valaki alaposan ellássa a bajom – kacagtam két csók
között.
 – És az enyém lenne a megtisztelő feladat? – kérdezte
félrebiccentett fejjel.
– Reménykedtem benne, hogy nem fogsz eliszkolni az első
adandó alkalommal – becézgetett.
– Miért tenném? – Az ujjaim kalandoztak a félig
lemeztelenített mellkasán.
– Mert annak ellenére, hogy kezdeményezel, utána mindig
csúnyán elhajtasz – tett szemrehányást.
Csodálkozó tekintettel fürkésztem. Ez meg miről beszél?
Kezdeményezni? Én?
– Felesleges megjátszani az ártatlant. Az egész azzal
kezdődött, te tettél nekem egy igencsak merész ajánlatot.
– És a lépcsőház? – néztem rá dacosan. – Most
megfogtalak?
– Ki kell, hogy ábrándítsalak, ott is te kezdeményeztél. Én
beszélgetni szerettem volna. Megfogadtam, hogy nem
rohanlak le. Szembeszállok a kísértéssel. Kivárok, türelmes
leszek, de te olyan hévvel csókoltál meg, hogy képtelen lettem
ellenállni neked.
Emlékeimben kutakodva mosolyogtam, majd
visszahajtottam a fejem a mellkasára.
– Nem akarom, hogy ez véget érjen – sóhajtottam.
– Nagy pofátlanság lenne tőlem, ha azt kérném, ne agyalj
ezen? Szeretnék minden pillanatot élvezni, megélni veled. Ne
keserítsük azzal, hogy azon merengünk, mi lesz, ha véget ér.
Ha rajtam múlna, sosem érne véget – tette hozzá alig
hallhatóan.
– Akkor hagyd, hogy élvezzelek! – bazsalyogtam, majd fölé
emelkedtem.
– Ne ingerelj! – sötétedett el a pillantása.
 Az elképesztő együttlétünket követően hátulról ölelt, és az
orrával a vállamat becézgette. Gőzöm sincs, mikor és hogyan
jutottunk el az ágyig.
– Téboly, hogy mit művelsz velem – csiklandozott a
borostájával. Elmosolyodtam, de a fejem hívogatóan
hátrabillentettem, mialatt a szemem nem nyitottam ki. A
kezemmel a tarkóját cirógattam, majd megragadott és
közelebb vont magához. Forró csókban forrtunk össze.
Az ajkai olyan puhák és követelőzőek voltak. Egyre
mohóbban falta az ajkaim. Fölém helyezkedtem, aztán
váratlanul olyat mondott, amitől a szívem is kihagyott egy
ütemet.
– Légy a feleségem, Vicky! – suttogta.
Megmerevedtem. Hogy mi? Ezt csak álmodom, de még
annak is rossz, hisz alig ismerjük egymást. Felpattantak a
szemeim és úgy néztem rá, mintha még egy feje nőtt volna.
Megbolondult.
– Neked elment az eszed – hőköltem vissza.
– Abszolút – kacagott boldogan. Komolyan gondolja.
Tényleg komolyan gondolja. A szám elkerekedett, de hang
nem jött ki rajta. Lefagytam.
– Csak sikerült elérnem, hogy elhallgass végre – csókolt
meg újra.
– Ezt te nem gondoltad át – toltam el magamtól. – Ne
csináld ezt velem! Nincs kedvem az újabb csiki-csukihoz.
Vegyük úgy, hogy meg se hallottam. – Teljesen kétségbeestem.
Ez nekem túl sokat jelentett. Számára viszont ez sem volt
más, csak játék, de nekem… A startnál még egyenlők voltunk,
ám most… Féltem, hogy ebben a játszmában csakis ő nyerhet,
és ha így lesz, az azért lehetséges, mert én veszítettem. De van
értelme azon agyalni, ki nyer és ki veszít? A vele eltöltött
időben bizonyos mértékig megértettem őt. Reggie-t a
győzelem íze magával ragadta, függővé tette, újra meg újra át
akarta élni. Ki ne akarná? Ő egy győztes. A szívem
összeszorult, hiszen tudatában voltam, hogy én viszont mindig
vesztes voltam. Mégis belementem a játékba Reggie-vel, pedig
sejtettem, hogy veszíteni fogok. Egy idő után unalmassá válok
a számára, hiszen mit ér egy játék, ha az ellenfelet vesztésre
programozták?
Igyekeztem nem mutatni a kusza érzelmeimet, de átlátott
rajtam.
– Néha muszáj feladnunk a küzdelmet akkor is, ha nyerésre
állunk.
Kibújni készültem alóla, de nem eresztett. Rémülten
pillantottam a szemébe.
– Én nem játszadozom. Már nem – duruzsolta
megnyugtatóan. – Tudom, hogy sok csalódás ért, de esküszöm,
hogy velem a legjobbra teszel. Minden erőmmel azon leszek,
hogy boldoggá tegyelek.
Gondterhelt arccal méregettem. A tekintetünk hosszan
egymásba forrt.
– Akkor sem lehet – közöltem könnyekkel a szememben. –
Én nem az az ember vagyok, akinek képzelsz. Nekem múltam
van – szaladt ki a számon.
– Ahogy mindenkinek. Nekem is – vonta meg hanyagul a
vállát. – Nem is vagyok rá túl büszke, de valljuk be, most sem
cselekednék másképp. Az akkori jelenem ezt diktálta. Te tettél
engem más emberré. Nélküled ugyanaz az értéktelen,
bolyongó pasi lennék, mint azelőtt. Engedd, hogy most én
változtassak a te jeleneden!
Vonzó. Kísértő. Csábító.
– A múltam attól még nem törölhetem ki – fakadtam ki.
 – Nem is kell! A veled történtektől vagy ma az, aki… ahogy
én is. Az élet időnként kemény leckéket ad, hogy a helyes útra
tereljen. Kérlek, Vicky, ne fossz meg engem attól a csodától,
amit akkor érzek, amikor a szemedbe nézek, amikor a
karjaimban tartalak! Kösd velem össze az életed!
Megesküszöm neked, hogy nem fogod megbánni.
– Reggie – pityeredtem el attól, amit a szemében láttam.
– Semmire sem vágyom jobban, mint hogy egymáshoz
tartozzunk – vallottam be.
Hangosan fújtam ki a levegőt.
– …de előtte el kell mondanom valamit – tettem az ujjam a
szája elé, amikor csókolgatni kezdett.
– Később. Most ünnepelni fogunk – kacsintott rám, majd
hívta a szobaszervizt és a legjobb pezsgőjüket rendelte.
Istenem! – szorítottam a fejemre a kezem. Hogy
mondhattam neki igent. Ez rettenetes. De ha nemet mondtam
volna, akkor most azért tipródnék. Annyira szeretem minden
hibája, hülyesége és ostoba viselkedése ellenére is. Hogy
szeretnék-e a felesége lenni? Ah, mindennél jobban. Minden
vágyam valóra váltotta ezzel az ajánlattal. Ugyanakkor
kiborultam. Ostobaság lett volna azt hinnem, a titkom titok
maradhat. Egyszer minden titokra fény derül. Mi lesz akkor?
El kellene mondanom neki… Reggie-re pillantottam, ahogy
egy szál alsónadrágban a pezsgőspalackkal bajlódott. Széles,
önfeledt vigyor terült el az arcán. Nem! Olyan boldog. Nem
ronthatok el mindent. Szeretem, mindennél és mindenkinél
jobban. Ha kitálalnék neki, elveszne az a fény a szeméből,
amivel mindig rám pillant. Áhítattal, szerelmesen… Szükségem
van erre. Szükségem van rá! Oh, édes jó istenem. Mit
csináljak?
Ahogy megindult felém a poharakkal a kezében,
elgyengültem és elbőgtem magam.
 – Na! – sietett felém, letette a pezsgőt és letelepedett az ágy
szélére. Azzal a lendülettel másztam is az ölébe.
– Ennyire nem eshetsz tőlem kétségbe. – Félelem suhant az
arcán.
– Mondd, hogy ez nem csak egy álom! Kegyetlenség lenne
tőled – csaptam a mellkasára. – Hogy támadhatsz le ezzel csak
úgy?
– Sajnálom. Ostobaság volt részemről ilyen sokáig húzni.
Már az első alkalommal, ahogy megpillantottalak, meg kellett
volna tennem, a helyett az ostoba ajánlat helyett – humorizált,
és gyengéden seperte ki a kócos hajam az arcomból.
– Lökött – simultam hozzá. – Nemet mondtam volna –
kuncogtam.
– Ne aggódj, nem a te hibád lett volna, azt is elszúrtam
volna magamat ismerve, de talán most lehetőségem nyílik
helyesen cselekedni.
Kiemelt az öléből, majd letérdelt elém. Elég banálisan
festett egy szál alsóban.
– Életemben először szeretnék valakinek megfelelni. –
Megköszörülte a torkát. – Victoria Sawyer, megtisztelnél
engem azzal, hogy a feleségem leszel? Amennyiben igen,
esküszöm, megváltozom. – A tekintete tele volt ígéretekkel. A
két kezem közé vettem az arcát.
– Nem akarom, hogy megváltozz. Rád van szükségem. Én
téged akarlak – szipogtam a meghatottságtól.
– Rendben, akkor ezentúl is igyekszem majd megkeseríteni
az életed.
– Ne kímélj! – hangosan nevettem, majd koccintottunk.
Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, ahogy akkor is, mikor
a nőgyógyászom vérvizsgálattal akart biztosra menni, hogy
időben bevettem a tablettát. Elbizonytalanított egyetlen
mondatával: „Jó, ha tudja, hogy ha már megtörtént a
fogamzás, akkor a módszer nem szakítja meg a terhességet.”
Mi van, ha terhes vagyok? Jesszus, csak azt ne!
Nem akartam agyonelmélkedni a dolgot, de akkor sem
éreztem magam józannak. Férjhez menni Reggie-hez? Totál
elmentek otthonról, mikor erre igent mondtam.
Bizonytalanságomban elújságoltam a nagy hírt a barátnőmnek,
aki azzal nyugtatott, hogy a jegyben járás elhúzódhat évekig
is, felesleges rágódnom. Emellett akadtak helyzetek, amelyek
nehezítették az összecsiszolódást. Fel-felbukkant egy-egy
kiéhezett nő, akik szintén elégedettek voltak Reggie korábbi
teljesítményével. Rendkívül megalázó volt szembetalálkozni
velük a kaszinó területén és időnként ki is hoztak a
béketűrésemből. Felháborított, hogy Reggie milyen félvállról
vette az egészet.
– Unom már, hogy úton-útfélen olyan nőbe botlom, akit
megkeféltél. És nem mind szimpatikus ám – fújtattam, célozva
a legutóbbi kis libára.
– Nem is kell, hogy azok legyenek. Ők csak eszközök
voltak a célom eléréséhez. Ennyi. Nem jelentettek semmit.
Mióta megismertelek, csak te uralod a gondolataim és az
ágyam. Ez neked nem elég?
– Őszintén? Nem tudom. Te mit szólnál, ha minden pasas,
aki veled szembejön, áradozna, milyen jó volt engem dugni,
milyen élvezetes volt, ahogy kéjesen nyögtem, amikor ő
vadul… – Befogta a szám.
– Ki ne mondd! – A tekintete elsötétült.
– Persze, én ne mondjam, bezzeg az a nő! Végig kellett
hallgatnom, ahogy azt ecsetelte, hogy te… hogy… – feldúltan
fújtattam.
– Féltékeny vagy! – somolygott.
 – Csak azt ne mondd, nem volt olyan, hogy egy nő
puncijában otthon érezted magad – szűrtem ki indulatosan a
fogaim közt. Hangosan elkacagta magát.
– Oh, dehogynem! – lépett közelebb és vont magához. – De
azóta is igyekszem azt megtartani. Bár néha igencsak harapós
kedvében van – incselkedett.
Aztán persze rájöttem, hogy gyerekesen viselkedem és
valóban csak féltékeny vagyok. Pedig, ha belegondoltam, én
sem voltam jobb nála, csak én nem élvezetből, hanem pénzért
szexeltem, de ez sem könnyítette meg a lelkiismeretem. El kell
mondanom neki. Nekem se esne jól, ha titkolózna előttem –
figyelmeztettem magam nap nap után.

Reggie
Őrlődés
„Mi rosszabb? Elveszíteni valamit, vagy meg sem kapni?”
(Vavyan Fable)
Minden tökéletesen alakult, csupán az az egy dolog aggasztott,
hogy Andrew Dark eltűnt. Volt egy kis gond, és azóta senki
nem tudott róla semmit. Nem állt valami jól a szénánk. A
feleségének sem mertem mondani. Nem szerettem volna
feleslegesen szenvedni látni. Bíztam benne, hogy Dark
akármilyen mélyre is került, kimászik majd a romok alól.
Szorítottam neki, és már nem csak a vagyon, a hatalom miatt,
amit cserébe kínált. Szerettem volna, ha legalább ő boldog
lehet, ha már nekem nem sikerül.
– Istenem, Andrew, vigyázz magadra! Szükségem van rád!
– motyogott az orra alá Chris, ahogy a kaszinó egyik emeleti
korlátjáról pásztázta az embereket. Várt. Folyamatosan csak
várt. Elszorult tőle a szívem. Akárcsak én, Andrew is a halál
kapujában téblábolt.
 – Ne aggódjon, Andrew-nak helyén van az esze – léptem
mellé. Lelket akartam önteni belé. Nem engedhettem, hogy
feladja.
– Lehet, hogy Drew-nak megvan a magához való esze, de
Ramíreznek, tartok tőle, hogy nincs szíve. Ha áruláson kapja,
megöli – telt meg a szeme könnyekkel.
– Ez nem történhet meg! – igyekeztem vigasztalni.
– Vannak hírei? – érdeklődött.
Tétováztam. Erre mit is mondhattam volna?
– Érzem, tudom, hogy történt vele valami – hunyta le
hosszan a szemeit. – Kérem, ne hazudjon, vagy titkoljon el
semmit! Nincs rosszabb, mint a bizonytalanság és az a valami,
amit most a szemében látok.
Igaza van. Ellenkező esetben én is tudni akarnám.
Elhatároztam, hogy vége az önzésnek. Ideje volt komolyan
venni az életet és a következményeket, mégsem akartam őt
még jobban elkedvetleníteni.
– Nem tudok semmi biztosat, megijeszteni viszont nem
akarom.
– Mindenről szeretnék tudni – kapaszkodott erősen a
korlátba. – Fel tudom dolgozni.
Feldolgozni? Kötve hiszem. A halált nem lehet feldolgozni…
beletörődni talán. Minden egyes rosszullét után úgy éreztem, a
remény hal meg először, majd csak utána én.
– Oké – vágtam bele. – Az igazság az, hogy volt pár napja
egy kis zűr. Az egyik emberem jelentette, hogy lövöldözés
volt, és hogy valaki meg is sérült, de mielőtt az FBI elfoglalta
volna a helyet, Ramíreznek és Andrew-nak nyoma veszett.
Azóta nem tudunk róluk semmit. Felszívódtak.
Megremegett. Gőzöm sem volt, most mit kellene tennem
vagy mondanom.
 – Azt sem tudom – szegte fel dacosan a fejét –, ha Andrew
belebukik ebbe és meghal, ránk milyen sors vár.
Hát azt én se. Majd újra belenéztem a szemébe és hirtelen
leesett, mire gondol. Egy mosolyt csalt ki belőlem. Vicky
makacs pillantását láttam benne.
– Tudja, maga félelmetesen hasonlít valakire – csóváltam a
fejem –, ugyanolyan büszke, konok és határozott – méláztam
el, majd egy kis szünet után folytattam. – Reméljük, hogy
Drew épségben kikerül onnan, de ha nem… maga akkor is
szabadon távozhat. Mondja csak, mit érnék el vele, ha
bántanám magát vagy a gyerekeit?
– Elégtételt – felelte egyszerűen.
– Miért? Maga veszítené el a férjét, nem én. Miért akarnék
én még elégtételt is venni? – értetlenkedtem.
– Mert nem jut hozzá ahhoz, amire vágyik, amiért belement
ebbe az ügybe.
Hát tényleg ilyen számítónak tűnök? Keserű kacagásban
törtem ki.
– Tudja, Chris, sajnálatos, hogy még mindig nem ismert ki,
pedig elég hosszú ideje van már velem összezárva. Én nem
egy gátlástalan, kegyetlen gyilkos vagyok – emeltem fel a
hangom. – Miért hiszi azt mindenki, ha az ember letéved a
helyesnek vélt útról, hogy a lelke már szénné is égett? Miért
gondolja, hogy képes lennék hidegvérrel gyerekeket ölni?
– Én, én… – mentegetőzött, majd ráharapott az alsó ajkára.
– Sajnos találkoztam olyannal is – sütötte le a szemét.
– Az olyat vérengző gyilkosnak hívják. Lehet, hogy én sem
vagyok makulátlan, de vannak bizonyos határok, amelyeket
nem lépek át. Nem vagyok szörnyeteg! – horkantam fel.
– Ne haragudjon! – tanácstalanul bámulta a földet. – És mi
van akkor, ha Andrew kijut, de nem szerzi meg, amire
szüksége van? – szegezte nekem a kérdést.
– Akkor sem kell tennem semmit. Lesz nélkülem is elég
gondja, nem gondolja?
– Valóban. Vadászni fognak ránk – nézett rám rémülten.
– Ne aggódjon, egyben biztos vagyok, Andrew inkább
meghal, mintsem ilyen helyzetbe hozza a családját.
Ahogy ezt kimondtam, már meg is bántam. Bassza meg!
Miért nem tudok gondolkodni, mielőtt kinyitom a számat?
Feltört belőle a fájdalmas zokogás.
– Én barom! Bocsásson meg nekem, kérem! Nem úgy
gondoltam – léptem közelebb és felé nyúltam.
– Ne érjen hozzám! – vált hisztérikussá. – Ezzel akar engem
megnyugtatni? – kelt ki magából.
– Áh, nem megy ez nekem – fordultam a korlát felé. –
Akárhányszor igyekszem egy nő lelkét pátyolgatni, csak még
inkább felkavarom.
– Ne beszéljünk erről inkább! – szipogott. – Arra a lányra
gondol, akiről a múltkor mesélt?
Hangosan fújtam ki a levegőt.
– Igen, de erről, ha nem haragszik, én nem szeretnék
beszélni.
– Maga pont olyan, mint Andrew – méregetett.
– Nem, ez nem igaz. Amíg Andrew-nak van lehetősége
küzdeni a boldogságáért, nekem esélyem sincs – préseltem
össze az ajkaim.
– Esély mindig van, csak keresse meg a megfelelő utat.
Vicky, ugye így hívják?
Meglepetten fordultam felé. Honnan tudja a nevét?
– Megnyugodhat, van esélye. Nem kell róla lemondania –
közölte határozottan.
 – Ezt meg honnan veszi? – Kíváncsi voltam, honnan ilyen
tájékozott.
– Mert ismerem a nőket, én is az vagyok. Emellett
bevallom, beszéltem vele. Puhatolózott. Féltékeny.
Meglepetten szóra nyitottam a szám, de a következő
pillanatban azt is elfelejtettem, mit is akartam.
– Uram! Keresik önöket! – lépett mellénk Raul, a biztonsági
főnök.
– Bennünket? – kérdeztük Chrisszel egyszerre.
– Már ha nem zavartam meg valamit – lépett elő mosolygós
arccal Andrew. Basszus! Sikerült neki – derültem fel én is.
– Istenem – sikoltott fel Chris, majd rohant a férje karjaiba.
Letaglózott a látvány. Andrew tekintete térített magamhoz,
amikor rám emelte a pillantását.
– Meghoztam, amit ígértem – jelentette ki magabiztosan. –
Sikerült – közölte széles vigyorral az arcán.
Miután túlestünk a nagy családi összeboruláson, én és
Andrew elvonultunk elvarrni az utolsó szálakat. Ő átadta
nekem Ramírez összes vagyonát és bizniszét. Ezzel ő
megszabadult a súlyos átoktól, én pedig átvettem, hogy általa
szabaduljak meg az enyémtől. Mikor már mindent aláírtunk és
már éppen távozott volna, még felém fordult.
– Köszönöm. Hálás vagyok neked – nyújtotta a kezét.
Megragadtam és megráztam.
– Szívesen. Bármikor. Ha szükséged lesz a segítségemre,
akkor keress meg! – búcsúztam tőle.
– Ne értsd félre, de nagyon remélem, erre soha többé nem
fog sor kerülni – kacagott ércesen. – Még most sem értem,
miért voltál ilyen nagylelkű. Miért hagyod meg nekem a
jachtot és Chris apjának vállalatát?
 – Mert szentimentális vagyok. Valaha te is segítettél rajtam.
Ezek hozzátok tartoznak. Nem Ramírezhez. Ezek a ti
emlékeitek. Nem fogadhatom el őket. Szenvedtél te már éppen
eleget. Légy boldog, Andrew!
Nem tartottam volna fairnek, ha olyan dolgokat is
bekebelezek és adok majd át az apámnak, amit hajdan tőlük
vettek el. Ramírez kiforgatta őt mindenéből. A felesége az apja
vállalatával fizetett Andrew szabadságáért. Most visszaadtam
nekik mindent. Ezzel a lépéssel kicsit úgy éreztem, teszek jót
is az életemben. Ha én nem is, legalább ő még boldog lehet.
– Köszönöm! Mit fogsz kezdeni vele? – sandított a
birodalmat jelentő irományokra. – Bocs. Nem rám tartozik –
indult a kijárat felé.
– Elátkozott pénz ez. Megszabadulok tőle – vallottam be.
– Akkor miért? – Látszott az arcán a meglepettség.
– Először is, mert ennyivel tartoztam neked, másodsorban
pedig ezzel elérhetem, hogy az apám végre leszálljon rólam.
Bizonyítom, hogy képes vagyok letenni az asztalra annyit,
mint az öcsém. De részemről ennyi. Nem mondtam neked,
amikor megkerestél, de már évekkel ezelőtt kiszálltam.
– Nahát, nem tudtam. Akkor pláne kösz mindent. De ahogy
te is mondtad, ez egy átok. Légy óvatos! – hívta fel a
figyelmem.
– Tudom – bólintottam. – Vigyázzatok magatokra!
Nem akartam érzelgős lenni, így az útjára engedtem, majd
lerogytam az asztalomhoz. Ennyi lenne egy hatalmas
birodalom? – meredtem az előttem heverő dobozokra.
Lelöktem az egyik tetejét és belenéztem. Ahogy kutakodtam,
találtam egy kisebb díszes dobozkát. Belepillantva megfagyott
bennem a vér. Andrew múltjának titkai hevertek benne. Ezek
nem juthatnak illetéktelen kezekbe. Sokat hezitáltam, mitévő
legyek, végül mikor már éppen távozni készültek a kaszinóból,
utolértem őket.
– Andrew! Várj! Ez, azt hiszem, téged illet – adtam át az
utolsó darabkát.
– Ez mi? – gyanakodva méregette.
– Ramírez holmijai között volt. Van benne egy neked
címzett levél. Gondoltam, érdekel a tartalma.
Döbbenten vette át.
– Mindent nagyon köszönök – bólintott. – Sok sikert!
– Nektek meg sok boldogságot! És ne gyere vissza
kísérteni! – poénkodtam a feltámadásán. Láttam, hogy ő nem
találta olyan humorosnak.
A hóna alá kapta a kis dobozt és Chrisszel együtt lesétált a
lépcsőn.
A kaszinóban most is, mint mindig, hatalmas volt a
nyüzsgés, de még a tömegben is kiszúrtam az én gyönyörű
Vickymet. Nem voltam ezzel egyedül, mert Chris is egyenesen
felé sétált. Váltottak pár szót, miközben időnként felém
pillantottak. Mi a fene? Kitárgyalnak. Chris elindult vissza
Andrew-hoz, majd felém sandítva alig észrevehetően
megemelte a hüvelykujját. Hát igen. Ez a része sínen is lenne,
ha nem haldokolnék – hasított belém a fájdalmas valóság.
Vajon nekem hogy végződik majd? Hogy fogok meghalni?
Párnák közt szenvedve? Vagy elegem lesz a gyötrelmekből és
magam vetek ennek véget? A jó büdös francba! Nem akarok
meghalni! Én élni akarok!
Később a szobám erkélyén ácsorogtam és magamban
elmélkedtem.
– Már megint dohányzol? Nem szívsz te egy kicsit sokat?
Koporsószög – csóválta a fejét. – A múltkor említetted, hogy
rosszul vagy tőle.
 Elkomorodtam a szépségét, boldog sugárzó mosolyát
látván. Ő még nem tudja, amit én igen. Ez nekem már nem
oszt, nem szoroz. Én ezzel vagy enélkül, de hamarosan
meghalok.
– Tudod, mit – vette ki a kezemből és nyomta el. – Segítek
leszokni.
– Nincs sok értelme, én már próbálkoztam. Nem sikerült –
vontam meg hanyagul a vállam.
– Semmi baj! Most együtt csináljuk – simult hozzám.
– És hogyan gondoltad a kivitelezést? – incselkedtem.
– Pofonegyszerű! Ahányszor rágyújtanál, gondolj valami
másra!
– Ha ez ilyen egyszerű lenne…
– Ilyen egyszerű – közölte elszántan. – Minden fejben dől
el. Akarat kérdése, és mint tudjuk, az neked van. Nézzük
például magunkat! Nem hittem, hogy nekünk lehet közös
jövőnk, de te igen. Akartad!
– Én sosem állítottam, hogy lesz jövőnk. Én a jelent
szeretném élni. Veled.
– Miért, az nem ugyanaz? – somolygott. – Oké, akkor
csináljuk máshogy. Pókerezzünk!
– Ez most komoly? Póker? Ezzel akarsz leszoktatni a
dohányzásról? – kacagtam jóízűen.
– Szeretsz nagy tétekben játszani. Tegyük azt! – csillant fel
a szeme.
– Érdekes ajánlat. Mit tudsz felajánlani, amit még nem
kaptam meg – felvont szemöldökkel mértem végig. A szexi
kis fekete dresszében illegett mellettem.
– Sosem tudod meg, ha nem mész bele a játékba –
somfordált közelebb.
 – Gyere ide! – karoltam át a derekát.
– No-no – tartotta fel a mutatóujját. – Meg kell nyerned
engem.
– Az már megtörtént – biccentettem oldalra a fejem.
– Vetkőzős póker? – kihívóan fúrta a tekintetét az enyémbe.
Hangos nevetésben törtem ki.
– Hiszen alig van rajtad ruha.
– Helyzeti előnyhöz jutottál. A nyertes mindent visz. Ez a
póker lényege – felemelte a kártyákat az asztalról és
megkeverte őket. Nagyot nyeltem attól, amilyen pillantással
méregetett. Teljesen felhúzott.
– Ő érti, mire gondoltam – harapott az ajkaiba, és bökött a
nadrágomban ágaskodó férfiasságom felé. – Ez az a játszma,
ahol ha vesztesz is, nyersz – kacsintott felém.
Tovább keverte a paklit, majd kiemelt négy lapot.
– Na, mim van? – kacérkodott. Közelebb léptem. – Öt ász –
terítette ki a lapjait.
– Ez csak négy. Ne csalj! – sandítottam felé.
– Az ötödik én vagyok – csúsztatta le magáról az ingem. Az
adrenalin tombolt bennem. Akartam őt.
Ez a vágy motivált abban, hogy ezt követően napokig
kerestem a megoldást. Az internet tele volt a rákkal
kapcsolatos információkkal, bölcsességekkel, de ugyanakkor
tévhitekkel is. Egy beteg számára, aki frissen szembesül a
szörnyű hírrel, ez nemhogy megnyugvást nem hoz, de még
jobban összezavarja. Sajnos sok olyan hely van, ahol azt élezik
ki, hogy a rák borzalmas, a kezelések pedig elviselhetetlen
kínokkal járnak. Minden reményem el is szállt. Nemhogy
ennyi volt, még a kínok kínját is át kell élnem.
 Tények, tévhitek ide vagy oda, az már biztos, hogy az
életem hirtelen megváltozott: kezelések, vizsgálatok,
gyógyszerek utáni kutatások vették át benne a főszerepet. Az
orvosom javaslata ellenére folyamatos vérvételre jártam, újabb
és újabb MRI-t, CT-t csináltattam. Tudni akartam, ha a
legkevesebb esélyem is van a túlélésre. Minden figyelmem
csak erre irányult. Félelmet, szorongást okozó helyzet volt,
amely háttérbe szorította egy időre a testi szerelmet. Vicky
nem is értette a tartózkodásomat. Visszafogottá váltam.
Ahányszor emelkedett a pulzusom, rám tört a rosszullét. Nem
akartam lebukni Vicky előtt. Reménykedtem, hogy ha túlesek
az első sokkon, kissé megerősödöm lelkileg, és akkor képes
leszek újra bizakodva tekinteni a jövőbe, amitől a szex iránti
érdeklődésem is újjáéledhet. Vissza akartam térni a normális,
aktív szexuális életemhez. Ez nem én voltam. Nem ismertem
önmagamra. Mióta közölték velem, hogy rákban szenvedek,
kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy foglalkozzam a
szexszel, hiszen a tét az életem lett. Ám, amikor az
orvosomnak jeleztem, hogy újabban nem a farkam irányít, a
legnagyobb természetességgel közölte:
– A rák okoz szexuális problémákat. – Kicsit
elbizonytalanodtam. Arckifejezésem láttán folytatta: – Az alap
dolgokkal nincs baj, a „szexuális apparátus” működőképes.
Ám nem könnyű egy beteggel a szexuális élet, főként ha
gyakran fáradt és fájdalmai vannak.
Ez volnék én. Beteg. Vagyis ez leszek… hamarosan –
meredtem rá. Kiutat kerestem. Menedéket azonban csak Vicky
karjaiban leltem. Hagytam, hogy nap nap után az ujja köré
csavarjon. Már nem én csábítottam őt, hanem ő engem. Ez volt
az én szerencsém. Vicky volt az a nő, aki nem csak vizuálisan
tudott hatni rám, bár meg kellett hagyni a fekete, erotikus kis
szerelésében egy démoni istennő volt. Ahogy ráemeltem a
tekintetem, egy másik szervem is élénkülni kezdett. Hol szexi,
dögös fehérneműben igázott le, hol szűzies ártatlanságával.
Megőrjített. Minden ilyen alkalommal élni akartam!
 Elkezdtem bújni az onkológiai könyveket, böngésztem a
netet éjjel-nappal, és napi kapcsolatban voltam az
orvosommal, aki azt szajkózta: megpróbálja meghosszabbítani
az életem. Megpróbálja? Az kevés.
Annyira elfoglalt a dolog, hogy észre sem vettem, hogy
rohantak a hetek, letelt az öcsémtől kapott két hónapos
határidő. Mikor hívtak a találkozó miatt, döbbenten észleltem,
hogy elrepült az idő… az időm.
– Nos? Mid van, tesókám? – kérdezte nagyképűen Dylan.
– Kezdd te! – intettem előzékenyen.
Elkezdte az összesítést, és büszkén sorolta a szerzeményeit.
Az apám pedig elégedetten bólogatott. Tisztában voltam vele,
hogy ez nem egyedül az öcsém érdeme, az apám minden
bizonnyal mindent elkövetett, hogy lenyomjanak. Mikor
befejezték, rám terelődött a figyelem.
– És te, fiam?
Látszott apám tekintetében, hogy már elkönyvelte a
vereségem. Kihúztam a dokumentumot a zakóm belső
zsebéből és az asztalra fektettem.
– Ennyi? – vigyorgott kárörvendően Dylan.
– Örülnél te ennyinek – vetettem oda, de a tekintetemmel az
apámat tartottam fogva, aki az irat után kapott. Felemelte,
belenézett, majd tátott szájjal bámult rám. Dylan észlelte a
változást, kikapta apám kezéből, majd ő is átfutotta.
– Ez nem lehet igazi – lebegtette felháborodva.
Apám összecsapva a tenyerét tapsolt, majd hangos
nevetésben tört ki.
– Ez bizony igazi. Rebesgették, hogy az öreg Ramírez
kimúlt, és mindenki arra vár, ki áll elő mint utód.
– Csaltál – esett nekem Dylan.
 – Ugyan miért? – Higgadtságot színleltem, de a lelkemben
érzelmek kavarogtak. – Nyertem – jelentettem ki, amit senki
nem mondott ki hangosan.
– Felülvizsgálatot kérek.
– Aki itt tisztességtelen módszereket alkalmazott, az te
voltál. Egy gyilkosságot akartál a nyakamba varrni – öntött el
az indulat. Szerencsémre a nyomozók megtalálták az igazi
tettest, így leszálltak rólam. – Ha nem lett volna tuti alibim,
már a rács mögött csücsülnék.
– Dylan? – fordult felé szigorúan az apám.
– Hazugság.
– Tudom, hogy te bérelted fel azt a tanút, aki azt állította,
hogy látott minket együtt – préseltem össze az ajkaim. –
Később mikor a zsaruk szembesítették az alibimmel, hebegett-
habogott, hogy biztos összekevert valakivel.
– Miből gondolod, hogy nekem ehhez közöm van? –
csattant fel.
– Csak onnan, hogy a te embered volt – csóváltam a fejem.
– Tudjátok mit, nem is érdekeltek – akarta elhagyni a
helyiséget.
– Dylan! – dörrent az apám hangja. – Ülj vissza!
– Nincs rá szükség. Én már úgyis menni készültem – álltam
fel és igazítottam meg a zakóm. – Akkor, ahogy
megállapodtunk, mi többé nem ismerjük egymást – fúrtam a
tekintetem az apáméba.
– És hogy van az a dugni való kis szajhád? Megadhatnád a
számát és a tarifát – szólalt meg Dylan a legnagyobb
természetességgel.
– Ezt válaszra sem méltatom. Már nem tudsz felbosszantani.
Szánalmas!
 – Végül is neki van igaza – vágott közbe az apám. –
Kurvából lesz a legjobb feleség. Biztos tud valamit a kiscsaj –
hahotázott.
– Szálljatok le rólam! Őt ne keverjétek ebbe bele! Semmi
köze ehhez és a piszkos múltamhoz.
– Szerintem tényleg nem tudja – vigyorogtak össze
rosszindulatúan.
– Ti mi a francról beszéltek? – kapkodtam a tekintetem
köztük.
– Fogadjunk, a te dögös kis Vickyd nem számolt be róla,
mivel is keresi a kenyerét – vigyorgott az apám.
– Akármit is akartok mondani, nem akarom hallani. Nem
hagyom, hogy éket verjetek közénk – kerültem ki Dylant és
távoztam volna, ha nem nyom a kezembe egy borítékot.
– Dugni való hivatásos kis szajha. Ha ráunsz, csak szólj,
szívesen kezelésbe veszem – kacsintott rám.
– Aljas szemétláda! – rontottam neki és felnyomtam a falra,
de pillanatok alatt lefejtettek róla az apám emberei. –
Nyomorult – szűrtem ki a fogaim közt kétségbeesetten.
Vicky. Ez nem lehet. Ő nem. Nem veszíthetek el mindent.
– Nem semmi a kiscsaj. Nemcsak szajha, tolvaj is – lépett
közelebb az apám. – A húgával lenyúltak tőlem félmilliót, de
már tudom is, honnan kerítette elő a pénzt, amivel tartozott.
Hamar összeraktam a dolgokat, amikor megláttam a
kaszinóban. Tőled volt a pénz, ha jól sejtem.
– Te voltál az a mocsok, aki fenyegette? – öntött el a méreg.
– Neki semmi köze sem volt az egészhez. A húga ostoba
lépése volt.
– Aki itt ostoba, az te vagy. Hülyére vett téged.
Iszonyatos harag gyűlt a lelkemben. Megfeszült az
állkapcsom. Vicky nem tenné ezt velem. Nem teheti ezt velem.
Szeretem. Ha elvesztem, nem marad semmim.
– Az arckifejezéséből ítélve nem is sejtette – örvendezett
Dylan.
– Rágalom. Nincs jobb dolgotok, mint az én barátnőmet
pocskondiázni? – üvöltöttem.
– Csak törődünk veled. Nem a mi hibánk, hogy a csaj egy
ribanc.
Indulatból bemostam neki egyet, és rögtön tovább is ütöttem
volna, de hamar leállítottak.
– Nyomorult kis patkány! Miért fáj az neked, ha én boldog
vagyok? Szállj már le rólam! – fröcsögtem. – Ezzel most túl
messzire mentél – préseltem ki a fogaim közt. – Ezt nem
bocsájtom meg nektek soha. – A tekintetem egyikről a másikra
kapkodtam. – Eresszenek már el! – ráztam le magamról a
gorillákat. Mikor megszabadultam, szó nélkül rohantam ki a
helyiségből. Még mindig a kezemben szorongattam az
öcsémtől kapott borítékot, de nem volt erőm belenézni. Méreg.
Engem nem fognak megmérgezni. Akármi is van benne, tudom,
hogy beégne az elmém legmélyére. Sosem tudnék már úgy
nézni rá… Széttéptem és beledobtam az utamba kerülő első
kukába. Forgott velem a világ. Kihúzták alólam a talajt. Ha
Vickyt elveszítem, mindent elveszítek. Semmim és senkim sem
marad. De a francba is! Tényleg csak szórakozott volna?
Miért titkolta? Miért nem mondta el? Tényleg egy balek
vagyok.

Vicky
Kísért a múlt

„A múltnak, bármi is történt benne, nem muszáj

befolyásolnia a jövőt. Ha most, a jelenben
hozol egy döntést, az felülírhat mindent, ami
 történt, mindent, amit valaha tettél. Ez fog
kihatni a jövőre.”
(Ara Rauch)
Felgyorsultak az események, beköltöztem Reggie
lakosztályába Kelly nagy örömére. Külön birodalma lett.
Aggasztott, hogy a legutóbbi eset óta sem láttam őt
felelősségteljesebbnek. Nyugtalanított, hogy Reggie is olyan
más lett. Figyelmes, higgadt és megfontolt. Ez nem vallott rá.
Gyanakvóvá tett. Minden, a kaszinóval kapcsolatos
tárgyaláson alapos elemzéseket követően hozott döntést. Sokat
láttam töprengeni és meg mertem volna esküdni, hogy valamin
emészti magát. Mikor rákérdeztem, mindig megvolt a jól
begyakorolt válasza, de én tudtam, éreztem, hogy bántja
valami. Hetek teltek el ebben az állapotban, és valami nem
volt a régi. Sokkal visszafogottabb lett, és nem is
kezdeményezte a szexuális együttléteinket. Kezdtem aggódni,
hogy lankad az érdeklődése irántam. Éppen ezért az egyik nap
meg szerettem volna őt lepni, hogy elhessegessem kicsit a
nyomasztó gondjait.
Belépett az ajtón, én pedig a megterített asztalnál izgatottan
vártam rá. Sokat bajlódtam a részletekkel. Gyorsan utoljára
körbepillantottam. Az asztalon a gyertyák égtek, a pezsgő
behűtve, a szalvéta alatt a meglepetésével, a ruhám alatt a
kedvenc fehérneműje. Minden tökéletes.
Felálltam és elé siettem. Egy csókot szerettem volna lehelni
az ajkára, de kitért előlem. A fejét is elfordította. Nem
értettem, mi ütött belé.
– Milyen napod volt? – követtem és megcirógattam a karját,
de lerázta magáról a kezem. Megvetően mért végig. Rossz
előérzet gyötört.
– Baj van? – nyeltem egy nagyot. Könnyek szöktek a
szemembe a tekintetétől.
 – Mondd meg te! – üvöltött rám. – Szerinted rendben van
az, hogy a menyasszonyom egy kurva volt, de erről elfelejtett
felvilágosítani engem? – esett nekem. Hátrahőköltem. Nem
számítottam erre. Váratlanul ért. Megragadta a karom és
agresszívan maga felé rántott. – Miért titkoltad el? Miért
hazudtál? Hülyére akartál venni? Elveteted magad az első
balekkal?
– Én nem hazudtam – dadogtam. – Sosem állítottam, hogy
egy szent vagyok!
– Mégis hagytad, hogy egy olyan képet alkossak rólad,
aminek köze sincs a valósághoz – fröcsögte az arcomba.
– El akartam mondani – hebegtem.
– Akartad? Komolyan? Persze – bólogatott, majd váratlanul
az arcomba ordította: – Hülyének néztél. Egy kurva élete nagy
lehetősége vagyok. Hiszen erre ment ki az egész, nem?
Megleckéztetni. Gratulálok! Sikerült! Idiótát csináltál belőlem.
– Azt hittem, te más vagy! – tört bennem darabjaira a
felépített álomkép.
– Akkor kvittek vagyunk. Te is elhitetted velem, hogy más
vagy. Pedig tudtam jól, hogy minden nő egyforma –
megvetően pillantott rajtam végig.
– Esélyünk sem volt – igyekeztem visszafogni a feltörő
sírást.
– Lett volna, ha kicsit is őszinte vagy. – A testtartása
fenyegető volt. Kiolvastam a csalódottságát. – Elárultál!
– És bosszúból most te teszed ugyanezt. Meg sem hallgatsz
– sírtam el magam.
– Nem vagyok kíváncsi a részletekre, hogyan élvezkedtek
benned más férfiak – gonosz kijelentése a padlóra küldött.
– Ezt nem hallgatom tovább! – El akartam szaladni, nem
bírtam tovább hallgatni a sértéseit.
 – Még te vagy megsértve? – ugrott elém.
– Látod, pont ezért nem vitt rá soha a lélek, hogy meséljek a
múltamról – hüppögtem, a sírás fojtogatott. – Nem bírtam
volna elviselni a megvetést, amit most a szemedben látok.
– Pff. Te hónapokig szívattál engem, leráztál. Játszottad az
elérhetetlent, erre kiderül, hogy az egyik legnépszerűbb
luxusprosti voltál – üvöltötte. Zaklatottan fel s alá járkált.
Lesújtva, magamba roskadtan rogytam le a székre és nem
kívántam magyarázkodni.
– Ha tőled tudtam volna meg, talán másképpen reagálok –
szorította a fejére a kezeit.
– Talán – vontam meg a vállam. A megjegyzésemre újra
indulatba jött.
– Tudod te, milyen érzés volt, amikor az apám gratulált,
hogy egy kurva mellett kötöttem ki?
A sértettség és a fájdalom elvette az eszét. Kiborult. Én
pedig összetörtem. Mindent elvesztettem. Láttam a szemében.
Felálltam és a további megaláztatásnak elejét véve el akartam
hagyni a lakosztályt.
– Most hova az ördögbe mész? Még nem végeztem! – zárta
el az utamat. Nagyot nyeltem, majd felnéztem rá.
– Felesleges maradnom. Te már meghoztad az ítéletet, és
ahogy látom, fellebbezésnek helye nincs – szipogtam.
– A múltadat lehet, hogy még bevenné a gyomrom, de azt,
hogy említést sem tettél róla, nem. Miért titkolóztál, miért nem
mondtad el? – Dühös, de összetört tekintettel ragadta meg a
vállaim. Az ujjai elfehéredtek, annyira szorított. Nem
mutattam fájdalmat, hiszen megérdemeltem, amit kaptam.
– Tudtam, hogy nem értenél meg – böktem ki. Ellépett
tőlem. – Akkor ennyi? – jöttem indulatba most már én is. –
Lemondtál rólam? – léptem újra elé. – Álszent vagy! Pont az
ilyen nőket dugtad sorra, mint amilyen én is voltam! – fakadt
ki belőlem.
– Dugtam, de egyikbe sem szerettem bele – vágta hozzám.
– Mégis hallgatnom kellett volna az első megérzésre. –
Összeszorítottam a szemem és nyeltem egy nagyot.
– Ezt meg hogy érted?
– Tudtam, hogy egy aljas alak vagy, mégis figyelmen kívül
hagytam a megérzéseim. Azt kérted, higgyek, bízzak benned.
Ne ragadjak le a valóságban. Most pedig, hogy szárnyalok,
könyörtelenül a földhöz csapsz. Csak magadra meg a
megítélésedre gondolsz. Rólam most is megfeledkezel.
– Még én vagyok a hibás? – tombolt.
– Hiszen meg sem hallgatsz – reszkettem a dühtől. – Azt
hiszed, én ezt önként csináltam? – remegett a hangom. – Azt
hiszed, élveztem? Ítélkezz! Gyalázkodj! Szapulj csak! Hiszen
hozzád nem érhet fel senki. Te vagy a megtestesült
tökéletesség. Már megbocsáss, de nem mindenki születik
burokba, nincs mindenki elé vörös szőnyeg terítve. Nekem
nem volt más választásom, hogy életben maradjak. Tudod,
nekem másról is gondoskodnom kellett. Ott volt Kelly. Oh, de
hogy várhatnék én pont tőled megértést? – fintorogtam, mialatt
végigmértem. – Elképzelni sem tudod, milyen az, amikor
irtózol egy másik ember érintésétől, mégis el kell viselned azt.
Amikor alig várod, hogy vége legyen, de még el sem
kezdődött – hüppögtem. – Amikor órákig dörzsölöd magad a
forró zuhany alatt, remélve, hogy egyszer majd
megtisztulhatsz – patakokban folytak a könnyeim.
– Gőzöd sincs, milyen érzés, mikor lélektelen tárgyként
használnak, majd dobnak el újra és újra. Szedd össze
gondolatban, hogy te és a haverjaid miket műveltetek a
kurváitokkal… – De nem folytattam, mert láttam elkerekedett
szemeit. Képtelen volt megszólalni. Pánik. Szinte láttam a
képeket a lelki szemeim előtt. Egyetértően bólogattam. – Ez
voltam én. Egy jelentéktelen használati tárgy. És most újra
annak érzem magam – nyeltem egy nagyot. – Átkoztam
minden egyes férfit, aki csak hozzám ért. Egytől egyig mind
csak saját magára és a farkára tudott gondolni. Gyűlöltem az
érintésüket. Ezek az együttlétek nem a gyengédségről, a
vágyról vagy az erotikáról szóltak. Elkényeztetett úri gyerek
vagy! Elképzelni sem tudod, milyen éhezni, fázni, vagy üres
zsebből gondoskodni valakiről. Nekem nem adatott meg, ami
neked – ordítottam ki magamból. – Nem kell, hogy megérts!
Nincs szükségem a bocsánatodra. De ne hidd, hogy büszke
vagyok a múltamra. Undorodom magamtól azóta is minden
percben. Utálom magam, utálok minden férfit, aki akaratom
ellenére ért hozzám. Rég volt, de még ma sem bírok tükörbe
nézi – ömlöttek a könnyeim. – Mikor megismertelek, féltem
tőled és féltem magamtól is, mert sosem éltem még meg azt,
amit veled.
Az arcáról érzelmek sokaságát olvastam le.
– Nem bírom tovább – rohantam a kijárat felé. Szinte
menekültem. Gyűlöl engem! Megvet és ez elviselhetetlen! –
zokogva zuhantam a szemközti szoba ágyára. A férfi, aki
mindennél többet jelentett, átnézett rajtam. Meg akarok halni!
Nem akarok tovább élni!

Reggie
Leesés

„Sakkjáték az életünk. Sakkot játszunk

szüntelen. Mi és az Isten. Lépünk, azután csönd.
Ő következik. Lép. Végre! Lépünk. Eltérít
utunkról. Újra lépünk. Hallgat… Miért nem
siet? (Mellette óra nem ketyeg.) Sakk! –
mondja. Újra próbálkozunk. Nem adjuk föl.
Már senki sincs körülöttünk. – Sakk! – hangzik
 hangtalan. – Nem! – csattan bensőnk. Futnánk,
de nincs hová. A tábláról lelépni nem lehet.
Nincs több lépés. Érezzük: matt. Ezt már nem
mondja. Győzött.”
(Mácz István)
A felismerés hatalmas erővel söpört keresztül rajtam, és
minden porcikám beleremegett. Elbasztam! Ezt nagyon
elbasztam! Milyen egy idióta vagyok! Erre nincs bocsánat.
Miért nem kezeltem ezt higgadtabban? Ezzel most pontosan az
történt, amit Dylan akart előidézni. Elveszítettem őt. Bassza
meg! Felkaptam az első tárgyat, ami a kezem ügyébe akadt és
a falhoz csaptam. Képmutató vagy! Ő most sem más, mint
akibe beleestél. Az, hogy van múltja… hát jó, ha tudod, neked
is van, és bizony nem éppen példaértékű. Mégis, hogy az
ördögbe dolgozzam fel ezt? Halálra rémít a gondolat, hogy
egy olyan férfival találom szemben magam, aki rendszerint
döngette az én Vickymet. Megint csak én. Én, én, én. Önző
vagyok! A büszkeségem a gond. Pontosan olyan voltam, mint
az apám. Neki is mindig mindenből csak a legjobb kellett!
Ezért selejtezte le az anyámat és engem is. Hogy hozom ezt
helyre? Meg kell próbálnom! Ám amilyen tekintettel nézett
rám, egyértelművé tette, nem lesz egyszerű dolgom. Pedig
szeretem őt. Mint egy tébolyodott, jártam fel s alá a
helyiségben. Még nem is mondtam neki – torpantam meg. Meg
kell mondanom neki! – indultam az ajtó felé, de a megvető
pillantása, amivel búcsúzott, azt sugallta, nem hatná meg a
dolog. Ehhez nem lesz elég egy szimpla bocsánatkérés.
Körülkémleltem és döbbenten álltam meg a behűtött pezsgő
és a gondosan megterített asztal felett. Ünnepelni készült? De
mit? – lázasan kutakodtam az agyamban. Felemeltem az egyik
szalvétát a tányérról, ami alól egy darab papír sarka lógott ki.
A papírdarab a lábaim elé hullott. Lehajoltam érte, majd
alaposan szemügyre vettem. Egy ultrahangfelvétel volt,
bekarikázva rajta egy aprócska pont. A szívemet mintha
kitépték volna a helyéről. A szemeim megteltek könnyel. Oh,
a jó büdös francba! Hiszen kisbabát vár. Tőlem. A tabletta…
Hihetetlenül önző vagyok! És még én ítélkeztem felette, pedig
én magam vagyok az áruló. Leroskadtam a székre, és
fájdalmas zokogásban törtem ki. Mindenem megvolt.
Mindenem. Most még sincs semmim. Mindent tönkre tettem.
Ezt sosem bocsájtja meg nekem. Az asztal lapján a kezeimre
hajtottam a fejem, és a tenyeremben markolásztam a
gyermekem első felvételét.
– Jól vagy, kisfiam? – érintette meg az anyám a vállamat.
Észre sem vettem, mikor lépett a szobába. – Azt hittem,
elaludtál – simogatta a hátamat. – Nyitva volt az ajtó –
mentegetőzött. Képtelen voltam megszólalni, bámultam a
semmibe. – Reggie, halálra rémítesz – rázott meg enyhén.
– El vagyunk átkozva – sóhajtottam. – Nekünk nem létezik
boldogság – ragadtam meg a kezét.
– Vicky? Úgy tűnt, minden rendben van köztetek – ült le a
mellettem lévő székre.
– Jaj, mama! Szeretem azt a nőt, de most nem tudom,
mitévő legyek. Szörnyetegként viselkedtem. Nem vagyok túl
jó a párkapcsolatokban.
– Remélem, nem hozzám akarsz fordulni tanácsért – mosoly
bujkált a szája szélén.
– Hogyan tehetek jóvá egy ekkora hibát? Gyűlöl engem.
– Ezt nem hiszem el! Annak a kislánynak a szeme tele volt
szerelemmel, és rajongással, ha csak rád nézett.
– Láttad volna a tekintetét, mielőtt kirohant az ajtón. Lehet,
hogy azzal tennék neki a legjobbat, ha elengedném –
sóhajtottam fel.
– Ha szeret, úgyis visszajön – vigasztalt.
– Ha igazán szeretne, nem is ment volna el.
 – Nem adhatod fel ilyen könnyen! – markolta meg erősen a
kezem. – Nem tudom, mi lehetett az oka a vitának köztetek, de
nézz csak körül… – pillantott az asztalra. – Egy szerelmes nő
várt téged haza.
– Kiderült valami a múltjáról, amitől kikészültem. A
legrosszabb az egészben, hogy apa és Dylan hozta a
tudomásomra – avattam be.
– Mi lehetett annyira szörnyű, hogy kikelj önmagadból? –
Az arca balsejtelmekkel telt meg.
– Luxusprosti volt – hunytam le a szemem.
– Ennyi? – kérdezte döbbenten.
– Ez nem elég? – emeltem rá a tekintetem.
– Engem ez az információ, hogy megvalljam, nem igazán
lepett meg – kacagott. Döbbenten meredtem rá. – Amikor
először találkoztam vele, én azt feltételeztem, hogy hivatásos.
Hogy csak felbérelted, hogy nekem bemutathasd mint a
barátnődet. Hiszen nem forogtál rendes lányok körében. De
aztán amikor láttam, hogy néztek egymásra, rájöttem, hogy
tényleg szeret téged, nem csak megjátssza. Nézz rám, Reggie!
Most a szíveddel kell látnod, érezned. Ha prostiként ismered
meg és szeretsz bele, az változtatott volna bármin is?
– Nem, de az, hogy ezt pont Dylan dörgölte az orrom alá –
szorult ökölbe a kezem.
– Oh, édes kisfiam. Te tényleg egy seggfej vagy! És ezért
szegény Vickyt büntetted meg?
– El kellett volna mondania.
– Pont neked? Én sem mondtam volna el – fújt maga elé.
– Miért? – csodálkoztam el a reakcióján.
– Mert habár imádlak, mert a fiam vagy, de attól még be
kell lássam, beképzelt, hencegő és fennhéjázó alak vagy. Tele
vagy előítéletekkel. Többre tartod magad másoknál.
Bíráskodsz. Elhamarkodott következtetéseket vonsz le.
Megkérdezted egyáltalán tőle, hogy miért tette? Biztos vagyok
benne, hogy megvan az oka.
– Ő is ezeket vágta a fejemhez. Tényleg ilyen vagyok? –
Fájt, hogy a két nő, akik a legfontosabbak nekem, ilyennek
látnak. Csak egy bólintással felelt. – Akkor mondd meg
nekem, mama, hogy hozzam ezt helyre?
– Ahogy elrontottad. Add önmagad! Imádja az éretlen,
játékos oldalad. Nevettesd meg! Az mindig bejön.
– És mi van, ha ez esetben mégsem lesz elég?
Teljesen összetörtem. Felém nyúlt és megsimította az
arcomat.
– Tudod, kisfiam, már akkor tudtam, hogy ő a neked való
nő, amikor először megláttam. Olyan szembetűnő volt a
vibrálás köztetek, meg az ellentétesség is.
– Ha ennyire különbözünk, az nem éppen a legjobb –
szomorodtam el.
– A legjobb – helyesbített. – Az ellentétek egysége a jin és a
jang. A jin mellé jang kell, hogy harmonizáljon, nem egy
másik jin. Rajtatok látszik, hogy szépen kiegészítitek egymást
és egyensúlyban vagytok.
Szerettem volna hinni abban, amit mondott. Egyikünk sem
létezhetett a másik nélkül, nem voltunk szétválaszthatóak és
csak együtt lehettünk boldogak. Előhúztam az ultrahangképet
és az anyám elé toltam.
– Ezt akarta nekem ma elmondani, de nem nyílt rá alkalma
– szontyolodtam el újra.
– Ez az unokám? – derült fel az arca. – Istenem! Ez most
komoly? Vicky kisbabát vár? – emelte a kezét a szája elé,
majd szigorúan szegezte rám az ujját. – Kapd össze magad,
kisfiam! Magamhoz akarom ölelni azt a kislányt – förmedt
rám.
Én sem vágytam másra.
– Azon leszek. – Ötletek után kutakodtam az agyamban,
hogyan békítsem meg az én jinemet.

Vicky
Mérgezett gyalog

„A szerelem egy vesztes játszma,

Még sincs ember, aki ellenállna.
A szerelem gyilkos fegyver
S mindezt hiába tudom az eszemmel.
A szívem vágya csak ez az érzés,
Mert ő maga az ördögi kísértés.”
Összetörtem, és képtelen voltam magamhoz térni. A tükörhöz
léptem, ahol a borzalmas külsőm fogadott. Szánalmasabbá tett
a sírástól az arcomra folyt szemfesték, amihez kipirosodott orr
társult. Hideg vízzel mostam meg az arcom, de ez sem segített
az összképen. Akármit teszek is, a tényen nem változtathatok:
luxusprosti voltam.
Habár szégyelltem a dolgot, nem értettem Reggie
hozzáállását. Ő pont ezeket a csajokat döngette. Be kellett
látnom, kurvának lenni egy előítéletes társadalomban végzetes
hiba. Tudhattam volna, hogy nem sikerülhet. A titkokra így
vagy úgy, de mindig fény derül. Mégis dúlt bennem a harag.
Mérges voltam Reggie-re és álszentnek tartottam őt.
Na, most mihez kezdesz? – néztem még mindig
farkasszemet a tükörképemmel. Gratulálok! Sikerült még
teherbe is ejtetned magad – csóváltam a fejem. El kellett volna
vetetnem, amikor megtudtam. Ehelyett álmodozni kezdtem.
Hogy hihettem ebben a tündérmesében? Most aztán benne
vagyok a slamasztikában. Az elmúlt hetekben boldoggá tett
ennek a babának a gondolata. Ezek után képtelen lennék
elvetetni.
Megráztam magam, nagy levegőt vettem, és hátrahagytam
minden holmimat, és Kellyvel együtt eltűntem a kaszinóból.
Nem vártam a nyilvános megaláztatásra, hogy kidobjanak.
Ennél büszkébb voltam. A kaszinóban minden Reggie-é volt,
minden csak rá emlékeztetett.
Lakásom viszont már nem volt. Felmondtam az albérletet,
amikor beköltöztem a szállodába. Ez is egy felelőtlen lépés
volt a részemről. Így nem volt hová mennem. Felhívtam hát az
egyetlen embert, akire számíthattam, Sandrát, és miután
részletesen elmeséltem neki a történteket, megengedte, hogy
Kellyvel együtt meghúzzuk ott magunkat egy ideig. A babáról
egyelőre nem számoltam be neki, mert nem hiányzott a
kioktatása. Volt bajom elég enélkül is. Most pedig itt
tébláboltam a lakásán és lehuppantam a legközelebbi fotelbe.
A laptopom képernyőjét bambultam, amikor felvillant az „új
üzenet” felirat. Unottan rápillantottam. Biztos munka. Tényleg,
mi lesz ezek után az állásommal? Nem áltattam magam hiú
reményekkel, biztosra vettem, hogy ki vagyok rúgva.
Rákattintottam az e-mailre és megnyitottam. Reggie-től jött.
Mit akarhat még? Így kézbesítené a felmondásom? Lehangolt
a tudat, hogy látni sem bír. Mi a csuda ez? Se tárgy, se
szöveges üzenet. Felvont szemöldökkel tanulmányoztam
alaposabban. Csalódottan húztam el a számat. Véletlenül
küldhette. Biztos ő is rám gondol. Miért gyötörjük mi mindig
egymást? Be kellene már látnunk: nekünk sosem volt és nem is
lesz esélyünk. Ekkor vettem észre, hogy átsiklottam a
csatolmányon. Egy videoüzenet. A szívem máris hevesebben
vert. Ez érdekes – nyitottam meg gondolkodás nélkül.
Ami fogadott, arra nem voltam felkészülve. Reggie a tőle
már megszokott bohókás módon igyekezett bocsánatot kérni a
viselkedéséért. Egy szelfi-összeállítást készített, találó zenei
aláfestéssel. Minden képen, ahol felvillant az arca, egy
bocsánatkérő üzenetet tartott a kezében. Elsőre olyan sokkoló
volt, hogy nem is olvastam el őket. Összezavarodtam. A
zenére és az arcára koncentráltam. Annyira hiányzik. A pár
másodperces felvétel a végéhez ért és csak akkor eszméltem,
hogy nem is fogtam fel az egészből semmit. Gondolatok
cikáztak a fejemben. Megvet, majd szeret. Gyűlöl, árulónak
tart, majd szerelmet vall. Ez a pasi totál kattant. Nem állt
össze a kép. Visszamentem a videó elejére és újra
nekirugaszkodtam, és a lényegre koncentráltam.
„Képtelen vagyok egyetlen napig is nélküled élni, baby oh
nem,
Ha nem vagy itt, nem tudom, miért élek”
Faydee Can’t let go című száma – ismertem fel a dalt.
„A szemembe néztél és azt mondtad, lassítsak,
Mert ezelőtt megbántottak nem egyszer, kétszer is” –
folytatódott, majd felvillant az első szelfi Reggie-ről, a
kezében egy üzenettel:
„Képtelen vagyok elengedni téged.”
Na persze! – sóhajtottam. Egy órája ez még könnyen ment.
„Ne haragudj! Adj még egy esélyt!” – ugrott fel a
következő. Majd a zene szövege mindent felkavart:
„Ne engedj el, mert megbántottalak.
Azt mondtam, bántottalak, igen bántottalak.”
Fájdalmasan mély levegőt vettem és kegyelemdöfésként
újabb önarckép következett:
„Kérlek!” – ugrott fel az utolsó kép azokkal a könyörgő
kutyaszemekkel.
„Szóval azt mondtam: oh, nem, nem, nem, nem, nem foglak
elengedni.” – Kínoztam magam azzal, hogy tovább hallgattam
a zene fülbemászó dallamát.
„Lenyelem a büszkeségem, hagyom megsemmisülni, mert én
képtelen vagyok elengedni…” Nem bírtam tovább.
Idióta! – csaptam le a laptopom tetejét. Minden porcikám
remegett. Elfordultam és zaklatottan a hajamba túrtam, majd
elbőgtem magam. Akármennyire is megbántott, szeretem.
Odavagyok érte.

Tudom, hogy megnézted!

– érkezett tőle az sms. A türelmetlenségével mindent
elrontott.
Még emésztem. Nem válaszoltam.

Sajnálom, hülye voltam. Orbitális nagy hülye!

– jött szinte azonnal az újabb bocsánatkérés.
Ennek semmi értelme – felugrottam, mielőtt meginoghatott
volna az elhatározásom: Ennyitől nem fogok hasra esni előtte.

Ne tedd ezt velünk. Legalább beszéljük meg!

– villant fel újra a kijelző.
Én teszem? Ő tette. Az ő büszkesége. De mi van az
enyémmel? Mindig minden csak róla szól. Bepipultam és
válaszra sem méltatva a fürdőszobába mentem gondolkodni.
Idegesen terültem el a kád forró vízben. Lazítanom kell.
Mérlegelnem kell. Kétség sem fér hozzá, hogy én is megveszek
érte, de ezt nem úszhatja meg ennyivel. Nem törölheti csak úgy
belém a lábát. Még egyszer nem! Hirtelen rázni kezdett a
hideg és éles fájdalom hasított az alhasamba. Odakaptam a
kezem. A következő nyilallás sokkal erősebb volt és
döbbenten vettem észre, ahogy a víz pirosra színeződik
körülöttem. Ne, ne, ne! – próbáltam feltápászkodni, miközben
a combomon tovább csordogált a szivárgó vér.
– Neeee! Sandraaa! – visítottam hisztérikusan segítségért.
 Reggie
Önmatt

„Tudom, hogy nem vagy mindig tökéletes.

Tudom, hogy rengeteg problémád és hibád van,
de kinek nincs? Én szeretem a problémáidat.
Szerelmes vagyok a hibáidba. Klasszak a
tökéletlenségeid. (…) Tudom, hogy sok lány
csak azt látja meg, ami szép. Csak azt látják,
csak azt akarják. De én nem csak a szépet
látom. Nekem más kell. Én azt szeretem, ami
nem tökéletes, ilyen vagyok.”
(Még mindig lakótársat keresünk c. film)
Úgy faltam a fájdalomcsillapítót, mint más a cukorkát, úgy
döntöttem a vizet magamba, mintha többet már nem kaphatnék
belőle. Rosszul voltam. A megemelkedett pulzusom csak
rontott a helyzeten. A fájdalom kellemetlen, kínzó érzés volt,
ami elvette a figyelmem a koncentrációról. Megvadultam tőle,
nem gondolkodtam tisztán. Éppen ezért sebzett vadállat
módjára söpörtem végig a kaszinón, Vickyt kerestem, de
nyoma sem volt.
Hamar feladta. Ez egyfelől dühített, másfelől kétségbe
ejtett. Meg sem próbált harcolni értem… értünk. Magamba
néztem és tudtam, ez esetben rajtam volt a sor.
A biztonsági szolgálat tájékoztatása alapján nem sokkal a
vitánkat követően elhagyta a kaszinót és ettől elszorult a
mellkasom. Éreztem, hogy ami történt, az mély sebet ejtett a
lelkében. Ezt nem fogja nekem megbocsájtani – vergődtem.
Utolsó reménysugárként készítettem neki egy szívhez szóló
összeállítást és csak remélni tudtam, hogy meghatja majd a
bocsánatkérő felvétel. Legalább hallgasson meg – doboltam az
asztal alatt ingerülten a lábammal, de nem érkezett válasz. A
készülék makacsul hallgatott. Ördög és pokol belém, hogy
képtelen voltam civilizált ember módján kezelni ezt az egészet.
Elindultam az erkély felé, hogy rágyújtok, de félúton
megtorpantam, mert eszembe jutott Vicky. Hosszan meredtem
a cigire, majd idegesen összepréseltem a tenyeremben, és apró
darabokra morzsoltam.
Leszokom. Érte. Értük. Nem verek be még egy szöget az
átkozott koporsómba. Nem fogok loholni a halál elé. És
visszaszerzem őt, ha addig élek is!
– Miért nem mondod el neki? – ismertem fel Juke hangját
magam mögött. Juke volt az egyetlen, aki elől nem
titkolhattam semmit. Ahogy sűrűsödtek a rosszulléteim,
kénytelen voltam beavatni. Kellett a támasz. Időnként szó
szerint.
– Hogy? Vickynek? Megőrültél? Soha!
– Igen, neki. Joga lenne tudni – méltatlankodott.
– Nem számítana. Gyűlöl engem. – Lemondóan bámultam a
telefont, ami makacsul nem szólalt meg.
– Gyűlöl ám a fenét. Te is tudod, hogy ez nem igaz, csak
haragszik, de majd elmúlik. Ha elmondanád, segíthetne neked.
– Segíteni? Te ezt nem értheted. Pont azzal segít, hogy nem
tudja. Ha a tudomására jutna, sopánkodna, szánakozna, épp
úgy szenvedne, ahogy én, de én a mosolyából merítek erőt –
vallottam be. – Tudod, haver, amikor az ember rájön, hogy az
életének mindjárt vége, és visszanéz, könnyű meglátni, hogy
mennyi álma maradt, amit nem váltott valóra.
– De még nem haltál meg. Akkor itt az ideje valóra váltani
őket. Ahelyett, hogy itt ülnél ezzel az önsajnálattal a pofádon,
ott kellene kaparnod az ajtaját, hogy bocsásson meg.
– Már késő. Annyiszor bántottam már meg – szántottam a
hajamba.
 – Tanácsot vársz tőlem? Adok neked, csak nyisd ki a füled.
Fontos, hogy igyekezz legalább pár álmodat megvalósítani a
hátralévő életed során. Az élet egy választás. A te választásod.
Cselekedj tudatosan, tégy úgy, ahogy a szíved diktál!
Őszintén. Menj utána!
– Attól a pillanattól kezdve, hogy az egészséged
tönkremegy, már késő – sóhajtoztam. – Az egészség
szabadságot ad, amit eddig nem tudtam értékelni. Mondd,
miért van az, hogy az emberek csak a halálos ágyukon jönnek
rá, hogy a boldogság választás kérdése.
– Nem vagy te rossz ember, csak a régi, nem épp a legjobb
viselkedési mintákba és szokásokba ragadtál bele, de még
változtathatsz. Az emberek nagyot tudnak fejlődni, amikor
szembenéznek a saját hibáikkal.
– Volna itt még valami – suttogtam.
– Előre félek, mit kérsz tőlem. Amikor utoljára így néztél
rám, iszonyú kellemetlen helyzetben találtam magam.
– Az apám. Szeretném, ha adatgyűjtésbe kezdenél az ügyei
kapcsán. Egy életre rácsok mögé akarom őt juttatni. Amíg még
élek, ha lehet.
– De hát miért?
– Nekem már nem sok van hátra, és nem akarom, hogy
Vicky hasonló helyzetbe kerüljön, mint Andrew és Chris. Még
a gondolattól is borzongok, hogy a gyermekem esetleg az
apám karmai közé kerül.
– Ha emiatt aggódsz, ne tedd! – csapott vállba. – Vigyázok
rájuk. Kérned sem kell.
A tekintete őszinte volt és én tudtam, hogy hihetek neki,
mert ő Juke. A barátom. A legjobb barátom, de vajon én is az
voltam neki? Kétlem. Nem is értem, miért áll még itt
mellettem.
 – Sajnálom – léptem közelebb. – Iszonyúan szar barát
voltam – öleltem meg. – Nem szántam elég időt és figyelmet
rád – veregettem hátba.
– Ne hozz engem kínos helyzetbe! – tolt el magától. – Ne
nekem udvarolj, szépfiú. Nem engem akarsz feleségül venni,
remélem – bagatellizálta el a helyzetet.
Hangos nevetésben törtem ki, majd ő is.
– Tulajdonképpen miért is vagy te még mindig itt? Miért
nem léptél már le, és hagytál faképnél? Néha iszonyú bunkó
voltam veled – néztem magamba.
– Azért, mert én vagyok az az ember, aki tudja, miért vagy
ilyen, aki végignézte, hogyan teszi az apád és az öcséd pokollá
az életed. Valahogy túl kellett élned.
Meghatódtam és felszínre tört belőlem az érzelem.
Közelebb léptem, hogy újra megölelem, de hátrált.
– Ugye most nem fogsz érzelgősködni? Jesszus! Ez a halál
dolog nagyon nem áll jól neked – viccelődött.
Akkor döbbentem rá, mennyire nem értékeljük életünk
során az emberi kapcsolatainkat, a családot, a szerelmet, a
barátokat. Annyira elmerültem a saját életemben, hogy az
aranyat érő barátságát kis híján hagytam elsikkadni. És én nem
akartam hiányolni a barátomat a haldoklásom során.
Akkor találtam meg az új életcélomat. Ha már számomra
nem létezik happy end, akkor legalább Vickynek és a
gyerekemnek adasson meg. Felhívtam az ügyvédem és
részletes végrendeletet készítettem. Nem érdekelt, hogy ki volt
ő a múltban, nekem az számított, jelenleg kicsoda. Kár, hogy
erre csak későn ébredtem rá. Nem kellett volna úgy
ráförmednem, hiszen ő a reményem, az ok, amiért élni akarok.
Olyan kevés időm volt hátra, nem pazarolhattam kételyekre
egyetlen percet sem. El kellett érnem, hogy megbocsásson. Ez
késztetett arra, hogy életemben először végre empatikus
legyek. Elmerengtem azon, vajon én mit éreznék, tennék a
helyében. Felszisszentem, mert nem festettem éppen előnyös
képet önmagam előtt sem. Hogy képes szeretni engem ez a nő?
Meg kellett volna becsülnöm. Az ő vétkei, az enyémhez
képest…
Éppen akkor villant fel a telefonom kijelzője, amikor
kiléptem az ügyvédemtől. A telefonszám nem volt ismerős, de
amint elolvastam az üzenetet, nem volt több időm
gondolkodni.

Spring Valley Hospital 292. Siess! Sandra.

Spring Valley Hospital – olvastam újra a barátnője üzenetét.
Jézusom, Vicky!, rohantam lefelé a lépcsőn. Mindenki, akit
szeretek, elhagy, eltűnik vagy tönkremegy. Nem akarom ezt
tovább! Ha valami baja esett, az az én hibám – vetődtem át a
motorháztetőn, majd az autóba ugorva a gázra tapostam.
Istenem, add, hogy ne legyen nagy a baj. Alig bírtam
lélegezni. Jött a rosszullét. A fenébe is! Miért pont most?
Lassítottam, mert a kettős látás miatt kis híján karamboloztam.
Fél kézzel a gyógyszeremet kerestem a zakóm zsebében,
lepöcköltem a kupakját és bekaptam párat. Most nem gyűrhet
le! – lélegeztem mélyeket. Most nem! Szüksége van rám! A
kórház előtt leparkolva rohantam az információs pulthoz, ahol
tájékoztattak, hogy a nőgyógyászati osztályhoz tartozik a 292-
es szoba, de az ott fekvő betegről nem adtak tájékoztatást. A
lift falának dőlve felidéztem az utolsó pillantását és rossz
előérzetem támadt. Abortusz. Mi van, ha önként jött be? El
akarja vetetni a gyerekem. Eltépi az utolsó köteléket is, ami
hozzám köti. Elhatalmasodott bennem a pánik. Ennyire nem
gyűlölhet engem.
A gyomrom úgy liftezett, hogy majdnem elhánytam magam.
Időben kell érkeznem. Muszáj. Meg kell akadályoznom.
Már szakadt rólam a víz, rettegtem a reakciójától, ha
meglát. Ahogy megpillantottam az ágyon fekve, egyszerre
fogott el a megkönnyebbülés és a pánik. Végre megvan.
Beljebb osontam.
– Mondd, hogy nem vetetted el! – ziháltam levegőért
kapkodva. – Kérlek! – könyörögtem a tekintetemmel.
Az ajtó felé kapta a fejét és összeráncolt homlokkal
méregetett.
– Te mi az ördögöt keresel itt? – förmedt rám. Féltem, mit
vált ki belőlem, ha megtudom, megszabadult a kisbabától.
– Elmegyek, ha úgy akarod, de kérlek, ne tedd! – roskadtam
le az ágya mellett lévő székre. A tüdőm szinte sípolt, úgy
kapkodtam levegőért. A mellkasom szorongattam, ahogy
lángolt a tüdőm. Őrülten szédültem, a fejfájás hasogatta az
elmém. Hosszan egymás tekintetébe vesztünk, amikor belépett
az orvosa.
– Nos, Miss Sawyer – vágott bele, de ahogy meglátott
elhallgatott.
– Az apa voltam… vagyok – tájékoztattam a legnagyobb
természetességgel. Bólintott, majd folytatta.
– Egyelőre sikerült megakadályoznunk a vetélést. A magzat
jelenleg jól van – emelte fel a fejét a kórlapból, amikor
megszólalt a csipogója. – Egy pillanat, azonnal visszajövök –
hagyott magunkra bennünket. Vetélés? Vicky majdnem elvetélt
– még nem találtam meg a hangom a sokktól.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte nem túl
barátságosan. Gyilkos pillantással meredt rám.
– Az most nem fontos. Mi történt? – Aggodalmasan a kezei
után nyúltam, de elhúzta. Egy mély, reményvesztett sóhaj
hagyta el a számat. Ki kell engesztelnem valahogy.
– Nem vagyok jó ebben, Vicky. Nem tudom, hogyan kell
bocsánatot kérni – sütöttem le a tekintetem.
 – Ha meg sem próbálod, sosem tanulod meg – közölte
csípősen.
– Annyira sajnálom. Kérlek, bocsáss meg nekem. Egy
tökelütött barom voltam, de már kinyílt a szemem.
Mérhetetlenül sajnálom a viselkedésem! Rosszul reagáltam.
Önző voltam, csak magamra gondoltam. Összezavarodtam.
Meg tudsz nekem bocsájtani? – könyörgő, bűnbánó tekintettel
néztem mélyen a szemeibe. Lágyultak az arcvonásai és a
szeméből is eltűnt a harag.
– Most ezt mondod, de amikor legközelebb szeretkezel
majd velem, te is azt az elhasznált testet fogod látni magad
előtt, amit én, ha a tükörbe nézek – harapott az alsó ajkába, de
nem foghatta vissza a sírást, mert legördült egy könnycsepp az
arcán. Átültem az ágy szélére és a hüvelykujjammal
letöröltem.
– Ez nem igaz! Amikor együtt vagyunk, érzem csak igazán,
hogy élek, hogy élni akarok! A tested csak egy földi hüvely,
bár meglehetősen dögös – viccelődtem, hátha oldódik a
feszültsége.
– De használt. Nézd, Reggie, én nem bírnám elviselni, ha
újra meg újra a fejemhez vágnád a múltam, amikor épp
összekapunk valamin. Nincs szükségem rá, hogy folyton
emlékeztess rá. Én felejteni akarok! Én nem a kurvád akarok
lenni… – pityergett.
– Sosem voltál az – vettem kezeim közé az arcát. – Nehéz
ezt nekem szavakba önteni, de… – mocorogtam nyugtalanul
mellette. Irtó nehéz lépés volt ez nekem. Még egy nőnek sem
vallottam szerelmet soha.
– Nézd, én megértem. Komolyan. Nem tudnál egy olyan
nővel együtt lenni, aki…
– Érted te a fenét – kiáltottam és talpra ugrottam. – Hogyan
is érthetnél meg, mikor én magam sem értem, mi történik
velem. Egyvalamit látok tisztán: hogy nem akarok élni
nélküled!
– Velem sem fogsz tudni. Azt hiszed, nem tudom,
akárhányszor bámul majd meg egy férfi, azon fogsz rágódni:
vajon neki is megvoltam-e? Én pedig ezt képtelen lennék
elviselni, nem bírnám… Ezért nem mondtam el – csuklott el a
hangja.
– Akkor egálban vagyunk. Kevés olyan nő van Las
Vegasban, akiben nem jártam – vontam meg hanyagul a
vállam.
Hangos zokogásban tört ki.
– Ezért költöztem el New Yorkból. Nem akartam, hogy a
húgom megtudja, miből tartottam el – emelte a plafon felé a
tekintetét. – Ha ez számít valamit, akkor nem feküdtem le
fűvel-fával, és soha nem engedtem, hogy bárki is óvszer nélkül
legyen bennem – szedte össze magát és nézett a szemembe.
– Akkor nekem miért hagytad? – Tényleg érdekelt.
– Mert túl nagy összeget kértem ahhoz, hogy én diktáljam a
feltételeket – közölte lemondóan.
– Velem is azt érezted akkor este? – kérdeztem
bizonytalanul.
– Mire gondolsz?
– Hogy undorodsz tőlem. Amióta kibuktál, csak ezen jár az
eszem, hogy kényszerítettelek…
– Magamtól undorodtam – törölte le a könnyeit –, de pont
azért, mert tőled nem. Gyűlöltem magam, mert te voltál az
első férfi, akinek az érintését élveztem. Megvetettem magam,
hogy pénzt fogadtam el az éjszakáért. Elkeserített, hogy nem
leszek más a szemedben, csak egy szajha.
– Egy percig sem tekintettelek annak – roskadtam vissza.
Szerelmes pillantásom rajta felejtettem.
 – Azért nem mondtam el neked, mert ha én elítélem,
megvetem magamat, akkor hogyan várhattam volna el, hogy te
megérts, hogy együtt élj a tudattal, a múltammal és szeress? –
remegett a hangja.
– Néha nehezebb magunknak megbocsájtani, mint mások
bűnbocsánatát elnyerni. Ellenem nem vétettél. Nincs miért
bűnösnek érezned magad. Nem mondható el ugyanez rólam.
Én sem mondtam el mindent magamról – vallottam színt. – Ha
így nézzük, én még nálad is rosszabb vagyok. Olyan múlttal
rendelkezem, amivel nem véletlenül nem dicsekszem. Biztos
rájöttél már, hogy maffiózó az apám és az öcsém.
– Igen, de te nem vagy olyan, mint ők – szipogott.
– Már nem, de voltam – fújtam ki hosszan a levegőt. –
Igyekeztem megfelelni az apámnak és bizony tettem olyan
dolgokat, amelyekre nem vagyok büszke.
– A lényeg, hogy mindez múlt idő.
A tekintete tiszta volt. Nem ítélkezett vagy vont kérdőre. Ez
csak növelte a bűntudatom. Ő nem állított engem pellengérre.
Bezzeg én!
– Túlzásokba estem – mondtam ki hangosan inkább
magamnak, mint neki.
– Ostoba voltam, hogy hallgattam, pedig sejtettem, hogy
egyszer a múltam teszi tönkre a jövőmet.
– Ezt nem fogjuk hagyni! Adsz nekem még egy esélyt? –
Mélyen egymás tekintetébe kapaszkodtunk, majd a kezét
nyújtotta. Összekulcsoltuk az ujjainkat, amikor újra felbukkant
az orvos.
– Ne haragudjanak! Nos, Miss Sawyer, nem árt, ha tudja,
magának hipotóniája van – jelentette ki magabiztosan. Kérdőn
pillantottam felé. Talán tudnunk kellene, mi a fene az? Miért
gondolja minden orvos, hogy ez magától értetődő?
Kapkodtam a jelenlévők közt a tekintetem magyarázatra
várva, majd az orvos folytatta:
– Nem kell megijedniük. A tünetek a megváltozott
hormonháztartás hatására alakulhatnak ki. Csak akkor
veszélyes a magzat fejlődésére, ha tartósan alacsony a
vérnyomása – tájékoztatott.
– Melletted az alacsony vérnyomás nem veszélyeztet –
ingatta a fejét Vicky.
– A vetélés oka azonban nem ez. Valószínűsítem, valami
nagy trauma érhette a hölgyet. A terhesség egy olyan
fázisában van, amelyben kerülnie kellene a stresszes
helyzeteket. Viszont aggaszt, amit az esemény utáni tablettáról
mondott. Ha azt a fogantatás után vette be, nem feltétlenül, de
előfordulhat, hogy károsodást okozhatott a magzatban.
További vizsgálatokat fogok előírni. Teljesen egészséges lehet
a magzat, de biztosra kell mennünk.
– Arra nincs szükség – vágtam közbe. – Nem azt vett be –
vallottam be, miközben igyekeztem kerülni Vicky pillantását.
– Hogy mi van? – hajolt közelebb.
– Akkor már eltelt majdnem 72 óra. Kidobtam az igazit.
Mikor rákérdeztél, fájdalomcsillapítót adtam neked – hunytam
le hosszan a szemem, mert tudtam, ezzel most végleg
elvágtam magam.
Döbbent csend telepedett a kórteremre.
– Én most inkább távozom. Van mit megbeszélniük – húzta
el a száját kínosan az orvos. – A lényeg, hogy akkor minden
rendben – somfordált a kijárat felé. Mikor becsukódott
mögötte az ajtó, Vicky magából kikelve üvöltött.
– Te szándékosan ejtettél teherbe?
– Nem. Dehogyis… Az nem volt szándékos, de ha már úgy
alakult… – De elhallgattam. A kezeimbe temettem az arcom. –
Ne izgasd fel magad! Árthat a babának – figyelmeztettem.
– Te csak ne nyugtatgass engem. Ezt egyszerűen képtelen
vagyok elhinni. Megőrülök tőled! Egy percig sem férsz a
bőrödbe. Menj most el! – intett az ajtó irányába.
– Ne küldj el engem! – ráztam a fejem.
– Tűnés! – visította. Felálltam, de tudtam, ha most távozom,
nincs visszaút. Itt lenne az idő kimondani végre azt a bűvös
szót, de közel sem volt ez nekem olyan egyszerű.
– Vicky, én…
– Mit nem értesz azon, hogy látni sem akarlak? – sírta el
magát. Megindultam a kijárat felé, de megtorpantam.
– Szeretlek, az isten szerelmére – fordultam vissza
elszántan. – Szeretlek – ismételgettem. Pff, kimondtam.
Tényleg kimondtam… Döbbenten pislogott rám. – Tudom,
hogy gyűlölöd, amikor azt a szót használom, hogy „akarom”,
de most elmondom neked, mire is vágyom – léptem az ágya
elé elszántan. – Ilyen biztos magamban még életemben nem
voltam. Mindennél jobban akarlak téged és ezt a gyereket is
akarom. És bármire hajlandó vagyok, bármit képes vagyok
elviselni, hogy visszakapjalak. Büntess, gyötörj vagy rúgj
belém, de én többé nem fordítok neked hátat. Soha. – Szünetet
tartottam, de csak tátott szájjal pislogott. – Én megértem, ha
most kidobsz. Annyit vétkeztem ellened, megérdemlem, ha
gyűlölsz, de szerettem volna, ha mindezt tudod.
– Te magad is egy nagy gyerek vagy, Reggie. Nem vagyok
benne biztos, hogy meg tudok küzdeni a feladattal, hogy egy
kamaszlányt, egy újszülöttet és egy hisztis nagyfiút neveljek
egyszerre. Ez nekem sok.
– Felnövök, megkomolyodom. Esküszöm – rogytam vissza
mellé.
– Nem biztos, hogy én ezt akarom – rázta a fejét.
 – Vicky, én… – De a mutatóujját a szám elé helyezte,
elhallgattatott.
– Pont így szeretlek – húzódott közelebb. – Nem akarom,
hogy megváltozz, mert ha megváltoznál, az már nem te lennél.
Ha komoly, unalmas pasiként szeretnélek, akkor nem beléd
lennék szerelmes. Képes vagyok elfogadni, ahogy vagy, tele
hibákkal. Csak legyél hozzám mindig őszinte.
A szívem hevesebben vert, ahogy közelebb hajolt hozzám.
A csókja édesebb volt, mint valaha, és ahogy a mellei az én
mellkasomnak feszültek…
– Annyira hiányoztál – mordultam fel és mélyítettem el a
csókot. Éhesen faltam az ajkait. A vad lendület, amivel az
ajkaira tapadtam, észhez térítette. Szinte fizikai fájdalmat
okozott, amikor a mellkasomra tette a kezét és gyengéden
eltolt magától. Csillogó szemeibe néztem, amiben nem láttam
mást, csak féktelen vágyat. Hihetetlenül gyengéden simogatta
az arcomat és olyan érzéki csókot lehelt az ajkamra, hogy azt
hittem, ott helyben elájulok. Túl sok volt ez nekem egyszerre.
De abban a pillanatban tudtam, miért vonzódom ennyire ehhez
a nőhöz. Ő az egyetlen, aki képes féken tartani, akinek hatalma
van felettem. Lehunytam a szemem és csak élveztem a
habkönnyű érintéseit.
– Te képes voltál azt feltételezni rólam, hogy elvetetném a
babát? – kereste a tekintetem.
– Ez lett volna a legvéglegesebb módja, hogy kitörölj az
életedből.
– Én sosem gyűlöltelek. Na, jó, volt pár pillanat, amikor
nem voltál a szívem csücske, de… – Mély sóhaj szakadt fel a
torkából – rájöttem, hogy szeretlek, ahogy ezt a babát is.
Görcsösen imádkoztam, hogy ne veszítsem el – fektette a
hasára a kezét, én is megsimogattam, majd összekulcsoltuk az
ujjainkat. – De még mindig nem mondtad, honnan tudtad,
hogy itt vagyok.
 – Csicseregte egy kismadár.
– Sandra vagy Kelly? – kuncogott.
– Sandra.
– Biztos rettenetesen megijedt, amikor kihalászott a véres
vízből. Én is megrémültem – vonta össze a szemöldökét az
emlékre.
– Ez az én hibám – motyogtam.
– Nem. Nem az. Ez akkor is megtörténik, ha ott vagy –
fordította maga felé a tekintetem.
– Ahogy mondod, ott kellett volna lennem – gyötört az
önvád. – Nem lett volna szabad felizgatnom téged.
– Mindenáron bűntudatban akarsz lubickolni? Inkább ölelj
át és ígérd meg nekem, hogy többé nem hagysz magamra!
Életem legnehezebb ígérete volt ez.
– Önként soha! Erre megesküszöm – fúrtam magam a
nyakába. – Tudod, egyvalamiben mégiscsak hasonlítunk –
szólalt meg a tarkóm cirógatva. – Egyikünknek se volt boldog
családi háttere. Ideje lenne megalkotnunk magunknak. Én nem
akarok többé hibázni – szorított magához.
– Én sem – kapaszkodtam belé. Fogódzkodtam az életbe.
Soha nem telepedett még annyira rám a kétségbeesés, mint
akkor. Élni akartam. Élni…
– Nem voltam biztos benne, hogy örülni fogsz neki. Nem
igazán vagyunk még felkészülve erre.
Ezen én is sokat merengtem az elmúlt időszakban. Ha más
nő közölte volna velem, hogy gyereket vár tőlem, kaszás ide
vagy oda, habozás nélkül cibáltam volna az abortuszra, de nem
őt.
– Ráadásul a történtek miatt rettegtem, hogy kételkedni
fogsz abban, hogy te vagy-e az apja.
 – Efelől semmi kétségem sincs – mordultam fel még a
feltételezésre is. – Rajtam kívül nem érhet hozzád senki –
közöltem megfeszített állkapoccsal. – Ha lett volna más, azt én
éreztem volna. Boldoggá tesz a tudat, hogy bármi történjék is,
egy darabka belőlem itt van benned – siklott a tenyerem a
hasára.
És akkor eszembe jutott az apám és Dylan.
– Erről egyelőre nem tudhat senki. Veszélyes lenne. Te,
vagyis ti vagytok a mindenem. Meg kell, hogy óvjalak
benneteket.
– Ezt hogy érted? Mégis kitől?
– Emlékszel, hogy valaki úgy akart félreállítani, hogy a
sittre juttat?
– Van sejtelmed róla, ki tehette?
– Nemcsak sejtelmem van, de tudom, ki volt: az öcsém.
– Mi? De hát miért? – csodálkozott.
– Mert volt egy utolsó küzdelmünk, amit mindenáron meg
akart nyerni. A szabadságom volt a tét. Hogy ne nyerhessek,
így akart ellehetetleníteni.
– Azzal, hogy egy gyilkosságot varr a nyakadba? – Egyre
szaporábban szedte a levegőt. Bólintottam, és láttam a
tekintetében, hogy kezdi felfogni, ennek a fele sem tréfa.
– Az öcsém egy alattomos, veszélyes alak. Most pedig,
hogy veszített, azzal próbálkozott, hogy előásta a
szennyeseidet.
– Miért csinálja ezt? – rázta a fejét.
– A hatalom mámora elvette az eszét. Félti a pozícióját. Azt
hiszi, hogy pályázom a helyére. Tudja, hogy csak egy
szavamba kerülne és az apám tárt karokkal várna vissza, de én
már nem akarok annak a világnak a részese lenni.
 Elmélkedett, majd rémülten kapta rám a tekintetét.
– Ha ez igaz, akkor az öcséd egy gyilkos – suttogta. –
Valaki végzett azzal a nővel.
– Akkor most már érted, miért féltelek benneteket.
Vigyáznom kell rátok, mert ha bajotok esik, abba én
belepusztulok.
A kezei közé vette az arcomat, ahogy elszántan a
szemeimbe nézett.
– Ezt csak úgy úszhatjuk meg ép bőrrel, ha nem lesznek
titkaink egymás előtt, ha vigyázunk egymásra.
Mélyet sóhajtottam.
– Van itt még valami – hebegtem.
– Annyira tudtam – sóhajtott. – Ki vele.
Hosszan néztem gyönyörű szemeit és annak tisztaságát,
majd eszembe jutott, hogy hol is vagyunk. Nem izgathatja fel
magát. Nem keseríthetem el. Elvégre jól vagyok. Még jól
vagyok. Nem ez a legmegfelelőbb pillanat.
– Az apám – böktem ki. – Az ő pénzét nyúlta le Kelly. Ezzel
szembesítettek még a találkozónkon.
– De annak a fickónak a vezetékneve Harris volt – ámult el.
– Igen. Én az anyám leánykori nevét használom, akkor
vettem fel, amikor végleg kiszálltam apám sötét ügyeiből.
Elkerekedett szemekkel nézett, majd jóízű kacagásban tört
ki.
Most meg mi olyan vicces? Az ingem markolta, ahogy a
nevetését csillapítva a mellkasomba fúrta az arcát. Nem
értettem semmit.
– Gonosz játékot űzött velünk a sors. Lefeküdtem a fiúval,
hogy kifizessem az apját – törölgette le a könnyeit.
 – Ezen én koránt sem szórakoztam ilyen jót – kaptam fel a
vizet.
– Miért, ha csak úgy elmeséltem volna, miért kell a pénz,
mit tettél volna? Odaadtad volna? Kétlem.
– Ne légy abban olyan biztos! Olyan szinten be voltam
zsongva tőled, hogy a csillagokat is lehoztam volna, ha azt
kéred – mordultam fel.
– Mégsem cselekedtél önzetlenül. Kihasználtad a tálcán
kínált lehetőséget – vágta a fejemhez.
– Férfi vagyok, az istenért. – Megragadtam a kezét és a
dudorodó nadrágomra szorítottam, amitől felszaladt a
szemöldöke. – Én mindig ilyen állapotban vagyok, ha a
közelemben vagy. Ilyenkor nem ezzel gondolkodom –
kopogtattam meg a halántékom.
Hangos nevetésben tört ki. Látta a duzzogó arckifejezésem
és fölém magasodva megküzdött az infúzió zsinórjával, majd
lovagló ülésben helyezkedett el az ölemben. Kuncogva
harapdálta az ajkaim.
– Ez kevés lesz, hogy kiengesztelj – mordultam fel.
Felszisszent, mint akinek fájdalmai vannak.
– Mi az? – toltam el magamtól aggodalmasan.
– Csak eszembe jutott, hogy a doki egy kis időre eltiltott a
szextől – vágott bűnbánó arcot. Megnyúlt ábrázatom láttán
újra kinevetett.
– Nem kell aggódnod – suttogta a fülembe –, akad más
módja is, hogy könnyítsünk a feszült helyzeteden. – Csábos
hangjától kirázott a hideg. Benne volt minden ígéret.
Néhány óra alatt őrült tempóban száguldottunk végig egy
érzelmi hullámvasúton, de a végén csak visszataláltunk
egymáshoz.
 Vicky
Az álmoktól a tettekig hosszú az út

„Minden ember életében… csak egy nő létezik,

akivel a tökéletes harmónia szintjére tud jutni, s
ugyanígy minden nő életében csak egyetlen férfi
létezik, akivel teljessé válhat. Az egymásra
találás azonban a Sors apró dolgaitól függ.”
(Susanna Tamaro)
Eseménymentes hetek következtek. Meghittség és teljes
összhang köszöntött ránk Reggie-vel. Számomra is hihetetlen
volt, de tényleg megváltozott. Pontosan olyan férfi vált belőle,
amilyenről mindig is álmodoztam. Életemben először boldog
voltam. Életünk legszebb időszaka lehetett volna, ha a
környezetünk nem gondoskodik izgalmakról. Az egyik este
Reggie karjaiban elpilledve szunyókáltam, amikor robajra
lettünk figyelmesek, amit rémült kiabálás követett.
– Mi az ördög? – akart kimászni alólam.
– Azt hittem, csak álmodtam – dörzsöltem meg a szemeim.
– Nem akartalak felébreszteni, aludj csak tovább!
Megnézem, mi a csuda ez – nyomott egy puszit a
homlokomra. Visszahanyatlottam, majd mikor pár perc
elteltével sem jelent meg, kikeltem az ágyból, magamra
kaptam a pongyolámat, és utánamentem. Ahogy kiléptem a
szobából, a szemközti nyitott ajtón át vita hangját hallottam
kiszűrődni.
– Ezt nem fogom tovább tűrni. Ez már mindennek a teteje –
ismertem fel Reggie dühös hangját. – Megmondtam már, hogy
nem hozhatod ide a zűrös haverjaidat. Ez nem kocsma.
– Miért, különben mi lesz? Engem is kidobsz, mint őket?
Kétlem. Vicky nem engedné – szemtelenkedett Kelly.
 – Megvannak az eszközeim, hogy megkeserítsem az életed,
ha rákényszerítesz – emelte fel a hangját Reggie. –
Legközelebb nemcsak a vandál haverjaidat adom át a
zsaruknak, hanem téged is. Rád férne már egy komolyabb
lecke. Tudod te, milyen károkat okoztok a kaszinónak? A
szállóvendégeket is zavarjátok.
– Ugyan már, ne gyere nekem ezzel. Farzsebből kivágod azt
a pénzt – érkezett a cseppet sem bűnbánó válasz. – Egyébként
pedig megtéríthetem neked máshogyan is.
A hangsúlyától földbe gyökerezett a lábam.
– Ezt meg se hallottam. Ha a nővéred ezt hallotta volna…
– De nem hallotta, és amennyire én tudom, egy ideje nem is
valami aktív a kielégítésed terén – jött a félreérthetetlen
ajánlat. – Nem kell, hogy tudomást szerezzen róla – búgta.
Megkövülten ácsorogtam az ajtóban. Nem akartam hinni a
fülemnek.
– Ez botrányos. Te nem vagy vele tisztában, hogy Vicky
milyen áldozatokra volt képes érted. Ennyire nem lehetsz
hálátlan – méltatlankodott Reggie.
– Ha arra gondolsz, hogy pénzért az ágyadba bújt, még
hálás is lehet nekem, hiszen most együtt turbékoltok. Ha attól
félsz, hogy elmondom neki, akkor megnyugtatlak, köztünk
marad.
Közelebb osontam és érdeklődve vártam a végkifejletre.
– Remélem, hogy az én gyerekem nem olyan lesz, mint te,
mert ha az én lányom lennél, akkor most könyörtelenül
kiporolnálak.
– Nem kell megjátszanod magad. Tetszem neked.
Hasonlítok rá – vihorászott Kelly.
– Nem – üvöltött rá Reggie. – Te kicsit sem hasonlítasz
Vickyre. A lába nyomába sem érhetsz. És jó, ha beletörődsz,
mostantól egy hét szobafogságban vagy – hallottam Reggie
dühös hangját.
– Azt már nem. Ha csak korlátozni mersz, kitálalok
Vickynek, hogy molesztálsz.
– Ennyire nem lehetsz romlott. Képes lennél neki fájdalmat
okozni? – méltatlankodott.
– Én csak az igazságot mondom – vágott vissza Kelly, majd
hallottam, ahogy elszakad a ruhája. – Szerinted ha ilyen
állapotban futnék át és adnám elő, hogy rám másztál, neked
vagy nekem hinne? – kacagott fel. Nem akartam hinni a
fülemnek, hogy a saját húgom tényleg ennyire aljas. Ezt már
én sem hagyhattam szó nélkül.
– Neki – léptem elő, és közöltem határozottan. Mindketten
döbbenten pillantottak felém. Közelebb léptem Kellyhez, majd
megálltam közvetlenül előtte. Iszonyú harag dúlt a lelkemben,
mikor észrevettem a fehér csíkot a kártya nyomában az
asztalon. Drogozik! Lekevertem neki egy hatalmas pofont.
Iszonyú keserűség kavargott bennem. Az, akiért annyi
áldozatot hoztam, minden lelkiismeret-furdalás nélkül hátba
támadt, elárult.
– Nem egy hétig leszel szobafogságban, hanem addig, amíg
jobb belátásra nem térsz. Emellett holnaptól a kaszinó
konyharészlegén fogsz kisegíteni. Ledolgozod a károkat,
amiket te és a haverjaid okoztatok – mondtam szigorúan.
– Te pedig – fordultam Reggie-hez – teljhatalmat kapsz a
kordában tartásához. A belátásodra bízom.
Újra Kelly felé fordultam.
– Ha még egyszer a fülembe jut, hogy a kaszinó területén
randalíroztok, vagy hogy kábítószerezel, én magam foglak
feljelenteni és elvonóba dugni. Leveszem rólad a kezem. Elég
volt. – A könnyeimet már nem tudtam visszaszorítani. Mielőtt
bömbölni kezdtem volna, kirohantam a szobából. Nem sokkal
később Reggie is követett. A mellkasának dőlve fakadtam ki.
Zokogva bújtam szorosan az ölelésébe. Fájt ez a nyílt árulás,
ahogy az is, ha beveti a módszerét, tudom, hogy Kellynek
hittem volna. Éppen az szúrt hátba, aki a családot jelentette,
akiben a legjobban megbíztam. Ez az árulás most több
rombolást okozott, mint egy földrengés. Nagyobb sebet ejtett,
mint a legélesebb kés. Ez a döfés pedig mélyre hatolt, hiszen
nem voltam felkészülve rá. Váratlanul jött. Becsapva,
lealacsonyítva éreztem magam. Az árulása darabokra zúzta a
lelkem.
– Sajnálom – simogatta a hátam Reggie.
– Miért nem mondtad el nekem, miket művel? – emeltem rá
a tekintetem.
– Mert nem akartam, hogy felizgasd magad. Tudtam, hogy
nem viselnéd jól. Nem ilyen ő, csak az anyag beszélt belőle.
Ne vedd komolyan! Segítünk neki kimászni ebből.
Erősen markoltam a hátán az inget. A teste melege
biztonságot nyújtott. Soha nem éreztem, hogy szükségem van
bárkire is, de Reggie nélkül összetörtem volna.
– Nem bírom tovább. Belefáradtam – simultam a karjaiba. –
Ölelj át! – hunytam le hosszan a szemem. A kezei közé vette
az arcomat, majd apró csókokkal halmozott el.
– Sajnálom ezt a helyzetet is – búgtam az
önmegtartóztatásra célozva. – Egyre nehezebben viselem –
vallottam be.
– Hamarosan vége. Ha a tesztek jók lesznek, akkor talán…
– Hogy lehetsz ilyen türelmes? – burkolóztam az ölelésébe.
– Szerelmes vagyok – kacagott.
Megőrültem érte, és a bűntudat gyötört, habár tudtam,
mennyire kíván engem, nem kaphatott meg.
 Másnap a kaszinóban ténferegtem, amikor Mr. Butler
feltűnően elegánsan öltözve közeledett felém.
– Vicky, hát itt van. Már mindenhol kerestem.
– Mr. Butler! Hogy van? – örültem meg neki.
– Mr. Reynoldsszal beszéltem az imént, ő mondta, hogy itt
találom.
– Valami baj van? – aggodalmaskodtam.
– Éppen ellenkezőleg, kedves. Azért kerestem, hogy ezt
odaadjam – nyújtott felém egy csekket.
– Ez mi? – pillantottam a félmillió dollár értékű papírosra. –
Nem nekem tartozott, hanem Mr. Reynoldsnak – akartam
visszaadni.
– Mellém állt a szerencse. Hatalmas vagyont nyertem. Mr.
Reynoldsot pedig már kifizettem.
– Akkor ez mi?
Nem értettem, mit akar ezzel.
– A magáé, drága. Nagyon sokkal tartozom magának.
Azt hittem, elájulok. Félmillió dollár. A sors kegyetlen
tréfája.
– Nem, nem, szó sem lehet róla – tiltakoztam.
– Megérdemli. Sokkal bölcsebben fogja felhasználni, mint
én valaha tenném. Vigyázzon magára – hajolt közelebb és
nyomott egy puszit az arcomra. Földbe gyökerezett lábakkal
néztem, ahogy távozik. Próbáltam megszólalni, de hang nem
jött ki a torkomon. Még órákkal később is a csekket
szorongattam a kezemben, és már tudtam, mit kezdjek vele.
Pár nappal később az orvos zöld utat adott, így szinte meg
sem vártuk, hogy a lakosztályunkba érjünk, máris egymásnak
estünk Reggie-vel. Felhőtlenül boldognak éreztem magam.
Felszabadultan, éhesen faltuk egymás ajkait. Türelmetlenül
téptük le egymásról a ruhát. Amíg kihámozta magát a
nadrágjából, én kitárulkozva terültem el az ágyon, csupán a
fehérneműmet magamon hagyva. Imádott belőle kihámozni.
– Gyönyörű vagy – sóhajtotta, majd hevesen megcsókolt.
Nyelve vadul és gyorsan hatolt be a számba. Egyik keze a
tarkómat fogta, a másik pedig lassan haladt le a hátamon. A
gyengéd érintésétől kirázott a hideg. Abban a pillanatban
tudtam, hogy örökké ezt akarom, ezzel a férfival akarok
lenni…
Gyengéd csókokkal borította a mellkasomat, közben
óvatosan kikapcsolta a melltartómat, és a földre ejtette. A
lábaim közé térdelt és lassan kicsatolta a harisnyatartómat,
félretette, majd végigcsókolta a helyét, itt-ott megnyalva a
bőrömet. Ezt csinálta az első éjszakánkon is. Beleborzongtam.
Megállt egy pillanatra a hasamnál, nedves ajkát körbevezette a
köldököm körül, amitől hangosan felnyögtem. Mi ez a lassú
tempó? Én már érezni akarom. Biztatásként nyúltam a
férfiassága felé, de elkapta a kezem.
– Reggie, én…
– Csss. Ezt most ki fogjuk élvezni.
– Honnan a pokolból van neked ennyi önuralmad? –
nyekeregtem bosszúsan. Belekuncogott a bőrömbe.
– Mire végzünk, felfallak – harapott az egyik
mellbimbómba, majd meghúzta. Keze ezalatt lassan csúszott
fel a térdemig, már a combom belső felén járt… és meg sem
állt. Elöntött a forróság. Ujjai finoman ingerelték a csiklómat,
és már nem fogtam vissza magam, hangosan felnyögtem a
vágyakozástól. Testem minden érintésénél hívogatóan
megemelkedett és megfeszült. Kérdőn nézett rám, ahogy a
bugyim félrevonva a férfiasságával lassan belém csusszant.
Hangos szisszenésemre megtorpant, majd mikor rádöbbent,
hogy nem a fájdalom, hanem a gyönyöröm tört fel belőlem,
finoman mozogni kezdett. Kábultan éreztem magamban
kemény férfiasságát. Ujjait összekulcsolta a fejem felett az
enyémmel és erősen az ágyba nyomta. Nem tudtam mozdulni,
teljesen ki voltam szolgáltatva neki, és hirtelen olyan
eszelősen kívántam, mint még soha.
– Erősebben! – biztattam. – Mélyebben! Kérlek! – emeltem
a csípőm.
– Nem lehet. Óvatosnak kell lennünk. Emlékszel? – suttogta
a bőrömbe. Azonnal magamhoz tértem.
– Nem szórakozz itt velem! – mordultam rá.
– Feküdj hasra! – utasított elsötétült tekintettel. Azonnal
engedelmeskedtem. A kezei a lábam közé csúsztak és tovább
ingereltek. A párnámba sóhajtottam. A mozdulatlanság
kényszere a módszeres kényeztetéssel együtt egyre jobban
felizgatott.
Tökéletesen tudta, meddig feszítheti a húrt, minden
pillanatát kiélvezte a pajkos kínzásomnak és csak lassan
engedett belőle. Elégedett mosollyal állapította meg a boldog
rezzenést, ahogy két ujjával óvatosan kitapintotta a csiklómat,
majd finoman cirógatni kezdte. Karmoltam az ágyneműt a
kéjes szenvedéstől. Túl tökéletesen csinálta. Testemben
szétáradt a gyönyör, alig bírtam uralkodni a zihálásomon.
Reggie egyre nagyobb lelkesedéssel csókolgatta a bőröm.
Egyik kezével a fenekem simogatta, néha piciket csípett bele,
majd finoman lefelé sodorta az apró bugyim pántját, meg sem
állva, míg a kis szövet a combomon nem feszült. Másik
kezével körkörös mozdulatokkal simogatta a csiklómat.
Lüktetett bennem az érzéki gyönyör. Hátranyúltam, és
végigsimítottam rajta én is.
– Ne kínozz tovább! – könyörögtem.
– Csak még egy kicsit. – Lehelete cirógatta a hátamat.
Könyörgő-fenyegető tekintettel fordultam a hátamra, de
felismertem Reggie-nek azt az arckifejezését, ami újabb
gyönyörteli kínzást sejtetett. Marokra fogta magát és lassú,
kimért mozdulatokkal simogatni kezdte a csiklómat a makkja
hegyével. Egy nyögésbe forduló sóhajjal megpróbáltam
beigazítani a gyönyör lüktető forrását, de Reggie szelíd
erőszakkal megakadályozta, tovább játszva kéjes játékát. Fel-
le, hol erősebben, hol gyengédebben, néha már-már majdnem
becsusszanva feszült nekem.
– Nem bírom tovább – szinte zokogtam.
– Ahogy óhajtod. – Érezte, hogy hol a határ, tudta, mikor
nem feszítheti tovább a húrt, és egyetlen mozdulattal tövig
merült bennem. Felsikoltottam gyönyörömben. Mozdulatlanná
dermedtem. Az egymásban való lüktető, pulzáló élményt nem
akartam megszakítani. Elállt a lélegzetem, szemeim lehunyva
élveztem a tökéletes kitöltöttséget. Nem volt szükség sem
szavakra, sem apró jelekre, Reggie ezek nélkül is pontosan
tudta, mit kellett tennie. Egyik kezével újra a csiklómat
simogatta, a másikkal megragadta a derekam, az ölébe húzott
és folyamatos, egyenletes tempóban mozgatta a csípőjét. A
mellkasának dőltem és a nyakába hajolva szippantottam be a
finom illatát, miközben minden egyes lökésével fokozta a
gyönyöröm, keményen, forrón lüktetett a testemben. Kéjes
sóhajaim az ő állatias morgásával vegyültek. Lassan teljesen
megszűnt a külvilág, nem maradt más, csak ő és én.
Éreztem, hogy Reggie is alig bír uralkodni magán. Minden
egyes mozdulat a magaslatokba repített minket, míg egyszer
csak ott ragadtunk.
Hullámzottam az ölében, a végsőkig fel akartam őt tüzelni.
Ki akartam törölni mindent. Egyre csak szorítottam, gyűrűző,
pulzáló mozgással átlöktem Reggie érzékeit a csúcson.
Csípőmmel tökéletes köröket írtam le, követelve kínáltam
magam. Elé mentem, hívtam, és ő jött. Kínzó volt ez
mindkettőnknek, de élveztük. Sóhajtozva a combján
támasztottam meg magam, amitől csak jobban beindult. A
mellbimbóim keményen meredtek előre, ő pedig marokra
fogta az egyik halmot és lágyan masszírozta. A másik kezét le
sem vette a csípőmről, nem hagyta a fel-le mozgást, abban ő
adta az ütemet. Vadul izgattam a hüvelyizmommal.
Elengedett, én pedig elszabadultam. Széjjelebb feszítette a
lábam, és mélyebben döfött, a gyönyörtől felsikoltottam, de ez
nem stop tábla volt neki. Beletaposott a gázba. Mélyen és
gyorsan mozgott.
Belecsókolt a nyakamba, és egy kéjes, hangos hördüléssel
elélvezett. Éreztem, hogy nekem sincs sok hátra, hogy már ott
állok a csoda kapujában, csak egy kicsi kellene, hogy
elszabaduljon a gyönyör, és ekkor megéreztem Reggie
leheletét, majd csókját a nyakamon, és egy másodperccel
később pedig a forró áradatot testemben. Az orgazmus rázott,
a szenvedély hullámai elmosták a józan tudatom. Az egész
lakosztályt betöltve sikoltottam:
– Igeeen!
– Soha nem éltem még át hasonlót sem. Életemben nem
élveztem még a szexet ennyire – szólalt meg, mikor már
csillapodott a légzésünk. A hátamra feküdtem, ő pedig fölém
helyezkedett.
– Valóban? Ezt azért nehéz elhinnem – cirógattam a haját.
– Nem hittem, hogy a testi vágyak kielégülésénél létezik
gyönyörteljesebb dolog.
Felvont szemöldökkel vizslattam.
– A lelki beteljesülés – tette hozzá.
Furcsa volt ezt az ő szájából hallani. Két sebzett lelkű ember
voltunk, akik habár különböző okokból, de a testiségbe
menekültek, és akik sosem élhették át a totális katarzist, csak
egymás karjaiban. Minket egymásnak teremtettek.

Reggie
Karácsony
 „Nem tudom, meddig élek, de ameddig még
élek, meg kell tanulnom, milyen az, amikor az
ölel magához, akinél ott felejtettem a lelkemet.”
(Szabó Magda)
Karácsony. Talán az utolsó – bambultam magam elé
lemondóan. Egészen biztos, hogy az utolsó. A következőt én
már egészen biztosan nem érem meg – sóhajtoztam. Egyszerre
éreztem végtelennek a napokat, ugyanakkor pánikszerűen
bámultam a naptárt, hogy szalad az idő. Összegezve az elmúlt
éveim karácsonyát, egy sem volt, amire jó szívvel emlékeztem
volna vissza. Gyermekkori boldog emlékek után kutattam,
hogy távol tartsam a sötét gondolatot, hogy az életem
értelmetlenül múlik el. Még csak pár hónapja tudtam meg,
hogy beteg vagyok, de a normális élet már távoli emléknek
tűnt. Akkoriban még nem sejthettem, hogy utoljára ízlelhetem
a szabadságot. Mára fogoly lettem. Az idő rabja voltam.
Múltak a pillanatok, és tudatosult bennem a helyzet súlya.
Beletörődtem, de nem volt ez mindig így. Kezdetben dühös és
elszánt voltam. Fogadkoztam, hogy én csak azért sem fogok
meghalni, túlélem. Próbálkoztam, de mára felismertem,
számomra nem lesz boldog befejezés. Kilátástalanság… Ezt
érezhette Vicky is, amikor az elveit feladta és idegen férfiak
ágyába feküdt pénzért… a túlélésért.
Visszamentem az időben és láttam magam, ahogy besétálok
a kaszinóba. Az életem nem állt másból, csak pia, nők, buli,
orgia. Totál elvesztem. Elfeledkeztem az élet valódi értékeiről.
Nem csoda, hogy az anyám sem látott már reményt. Őt is
magára hagytam. Magányos volt és még én is hátat fordítottam
neki, csak saját magamra gondoltam. Miért is várok én
feloldozást? Bevillant egy-egy tiszta pillanat, amikor szánt
szándékkal gyalázkodtam, és még élveztem is. Megérdemlem
a sorsom – állapítottam meg. Nincs jövőm.
Amikor szabad akarattal megszületünk, saját magunk
döntjük el, hogy a biztonságot választjuk és elfogadjuk a
szabályokat, vagy hamis lapokhoz nyúlunk és úgy nyerünk.
Így vagy úgy, de a játéknak egyszer vége lesz. Csak amikor
hátranézek és meglátom, mi marad utánam, vág mellbe a
felismerés. Könyörtelenül szembe kell néznem önmagammal.
Én már nem változtathatok, már nem írhatom felül, hogy mást
lássak a tükörben. Az életem megpecsételődött.
De még élek és ez az a nap, amikor bármi megtörténhet. Az
óriási fát bámultam a kaszinó halljában. Remegett a kezem és
mélységes keserűség fogott el. Hiszen annyi mindent nem
csináltam, nem tapasztaltam még. Szeretni és viszont szeretve
lenni. Megházasodni, gyereket nevelni. Lepergett előttem az
életem. A küzdelmek, az összeroppanások, a nehéz napok, a
fájdalmak. Habár messze állt tőlem a romantika, hinni akartam
a happy endben. Csak egy apró csoda kellene… Egy parányi
reménysugár. Bárcsak…, hunytam le hosszan a szemem,
magamban bűnbocsánatért fohászkodtam, amikor Vicky
kezeinek ölelését érzékeltem a testemen. Ezer közül is
felismertem volna az érintését. Finom, puha.
– Hiányoztál – furakodott közelebb. Mindig kényesen
figyelt, hogy mások előtt ne legyenek túl intim érintések,
pillantások, mindig kifogástalanul viselkedett, de nem most.
Boldogságtól csillogó szemében ott láttam mindent. Mindent,
amire valaha vágytam. Szorosan bújtam hozzá.
Eluralkodott rajtam a reményvesztettség. Hamarosan nem
ölelhetem már át.
– Olyan mérhetetlen szomorúság van a szemeidben –
simogatta a hátam. – Aggódom.
– Szeretlek, Vicky – pusziltam a nyakába.
– Én is téged. Mire gondoltál az előbb? – nyaggatott.
– Hogy semmire nem vágyom jobban, mint hogy hosszú
boldog életet éljünk le együtt – vallottam be.
 – Úgy lesz – suttogta. Szikrázó szemei a reményt kínálták.
Lehajoltam és egy finom, lágy csókot leheltem az ajkaira, de
nem nyitottam ki a szemem. Egy varázslatban reménykedtem.
– Soha többé nem állhat közénk senki – duruzsolta.
Csak a halál. Belekerültem a hazugságok és szívfájdalmak
örvényébe.
– Amíg élünk, együtt leszünk – folytatta.
Ez az idő nekem kevés – méltatlankodtam magamban. Mi
lesz a kislányommal? Mi lesz velük, ha már nem leszek itt,
hogy megóvjam őket? Fogy az idő.
A kezem a hasára csúsztatta.
– Érzed? – ragyogott az arca. A tenyerem alatt finom
mozgást észleltem, ami váratlanul elsöpört minden negatív
érzést.
Ő élni fog. Él majd helyettem is. Ő lesz Vicky jövője. Ő
emlékezteti majd rám. Arra, ami köztünk van… volt.
Vicky karjaiba menekültem.
– Megrémítesz – kereste a pillantásom.
– Semmi baj, csak elmerengtem, milyen szerencsés vagyok
– cirógattam szépséges arcát, ami a terhesség óta különös
fényben ragyogott. Új életet adott.
– Időnként hiányzik a régi Reggie – szólalt meg váratlanul.
– Újabban túl sokat foglalkozol a jövővel a jelen helyett.
Hmm… mert mióta tudom, hogy nekem nincs olyan,
legalább az övét biztosítani szeretném.
– Melyik Reggie, a szemét, önző és aljas? – néztem
értetlenül.
– Nem. A pimasz, a csábító és zabolátlan. Már nem látom
azt a csintalan huncutságot, azt az elbűvölő pofátlanságot a
szemedben. Lehengerlő volt a magabiztosságod.
 – Néha én is hiányolom – sóhajtottam.
– Akkor menjünk fel együtt és csalogassuk elő! – préselte
magát hozzám.
– Te most szórakozol velem? – hökkentem meg.
– Dögös és szexi voltál.
– Voltam? – vágtam sértődött képet.
– Odavoltam és most is odavagyok érted – szerelmesen
fürkészett.
Ez a pillantás tart életben. Ez ad erőt. Ezért kelek fel
minden reggel.
– Az elején remekül titkoltad az érzelmeid – húztam el a
számat.
– Mit kellett volna tennem? – adta az ártatlant.
– Engedni a csábításnak – vontam meg hanyagul a vállam. –
Én meg már azt hittem, megkopott a sármom – színészkedtem.
Hátravetett fejjel kacagott. A zakómba csimpaszkodott, úgy
húzott közelebb.
– Az sosem fog elmúlni – harapott érzékien a számba. – De
te már csak az enyém vagy – villant fel a tűz a tekintetében.
Olvastam a gondolataiban.
– Mióta megzavarodtak a hormonjaid, szabályosan rettegek,
hogy nem bírom majd a tempót – bazsalyogtam.
A keze alig érzékelhetően végigsiklott az éledező
férfiasságomon. Oly váratlan volt, hogy megugrottam. És még
ő tesz szemrehányást, hogy megváltoztam. Na, de én sem igen
bántam a fordulatot.
– Nincs rá panasz – kacsintott rám. – Tíz perc múlva fent –
motyogta egy szelíd csókba. – Ha késel, elkezdem nélküled –
suttogta kihívással a hangjában.
– Ez visszautasíthatatlan ajánlat – kuncogtam.
 – Ezekben jó vagyok – cirógatott a zakóm alatt az ingemen
keresztül. – Igyekezz észrevétlenül kámforrá válni. Várni
foglak.
Sarkon fordult és megindult a lift felé. Le sem tudtam venni
róla a szemem. Még mindig tökéletes alakja volt. Keskeny
derék, feszes, kemény, kerek mellek, és ahogy csábosan
ringatta a csípőjét… Kínosan szoros lett a nadrágom a
tekintetétől, amivel a lift bezáródása előtt búcsúzott. Sok nőt
döngettem életemben, köztük nem kevés hivatásost, akik
értették is a dörgést, de ez a nő különb, izgatóbb, ugyanakkor
lágyabb és érzékibb volt bármelyik másiknál. Elnézve
reggelente a bájos arcát, nem a múltját láttam. Őt láttam, a nőt,
aki nekem teremtetett. A törékeny nőt, akinek szüksége volt
rám. Rajta kívül egy nőt sem tudnék már így csókolni. Az övé
vagyok, ő pedig az enyém. Mióta megismertem, nem tudtam
irányítani az érzelmeimet, ezáltal minden borult. Szó szerint
minden… Ezek a feltörő érzelmek azt a célt szolgálták, hogy
visszatereljen a helyes útra. Kár, hogy Vicky későn érkezett…
túl későn…

Vicky
Sakk-matt

„Rettegünk a halál angyalától, mert nincs

fölötte hatalmunk… és én félek, mert tudom,
akármilyen elszántan harcolok is ellene, ha el
akar vinni téged, nem gátolhatom meg
benne…”
Mély sóhaj szaladt ki belőlem. Hol lehet már? Azt mondta, két
perc. Jellemző. Reggie kocsijában ültem és a hajamba túrtam.
Az ablakon át figyeltem az embereket. Las Vegas a
„legkarácsonytalanabb” város a világon. Szeretet ünnepe ide
vagy oda, senkit sem izgatott különösebben a helyzet. Sőt,
egyetlen szállodában sem lehetett látni karácsonyfát a
hotelben. A miénkben is csak Reggie ragaszkodott hozzá, isten
tudja, miért, hiszen a vendégek ezt a szent ünnepet többnyire
nem a családjukkal töltötték, hanem az ördöggel cimboráltak.
Ugyanúgy tele volt a hely, ugyanúgy pörgött a rulett, és
ugyanúgy ültek a pókerasztal körül. A pénzt is ugyanúgy
dobálták a nyerőgépekbe, mint bármelyik másik napon az
évben.
A New York-i időjárás után képtelen voltam megszokni a
Las Vegas-i klímát. Hosszú forró nyarak, rövid, enyhe telek.
Persze minden évben sikerült meghűlnöm. Most sem volt ez
másképp, csak éppen már egy magzat növekedett a szívem
alatt, jobban kellett volna vigyáznom magamra.
Az autóban várakozva egy anyukára siklott a tekintetem, aki
éppen a kisbabáját emelte ki a babakocsiból és csitítgatta.
Mosolyra késztetett, a kezem pedig a már kerekedő
pocakomon nyugodott. Reggie és én. Ki gondolta volna…
Visszarepültem az időben a legelső találkozásunkhoz. Istenem!
Már akkor is megbabonázott a tekintete. Szinte kényszerített,
hogy újra és újra rápillantsak. Hmm.
A tegnap este képe kísértett, amikor átadtam neki az
ajándékom. A félmillió dolláros csekket. Nem értette, amíg el
nem magyaráztam, ez számomra a szabadság. Az, hogy
visszafizettem, amivel tartoztam neki, jelképezte, hogy szabad
akaratomból maradok vele. Meglepett a meghatódott
reakciója, nem tudtam, mi üthetett belé az utóbbi időben.
Megrémített, mennyire háttérbe szorította önmagát és előtérbe
helyezett engem.
Gondolataimat egy újabb tüsszentés szakította meg, és hiába
kapkodtam zsebkendő után, a táskám túl messze volt a kocsi
hátsó ülésén. Gyorsan kinyitottam hát a kesztyűtartót, az
ölembe sepertem mindent, és meg is leltem, amit kerestem.
Megtöröltem az orrom, majd az ölemben heverő paksamétára
tévedt a tekintetem. Kórházi dosszié. Megismertem a közeli
magánklinika emblémáját. Biztos az édesanyjáé. A
kíváncsiság és az unalom arra késztetett, hogy kinyissam. A
dokumentum tetején nem az anyja, hanem Reggie neve
ékeskedett: Reginald Reynolds. Halk kuncogás hallattam.
Jesszus, ez a név. Ha fiam lesz, biztos, hogy nem fogják így
hívni. Bár a Reggie szexi. Tovább olvastam. Fél percen belül
belém fagyott a vér.
Glioblastoma multiforme, vagyis agytumor – olvastam a
jelentést. Ez csak valami rossz vicc. Majd tovább néztem a
kézzel odafirkált sorokat.
„A legrosszindulatúbb tumoros elváltozás. Intenzív
lefolyású, az elváltozás meglehetősen gyorsan növekszik.
Sebészileg nem eltávolítható. Fokozott veszélyekkel járhat. Az
esetleges műtét, sugár- és gyógyszeres kezelés ellenére is
hónapok alatt kiújulhat. A túlélésre nagyon kicsi az esély.
Gyógyíthatatlan.”
Gyógyíthatatlan ismételgettem, majd újra ellenőriztem,
hátha csak rosszul olvastam a nevet. Mikor tudatosodtak
bennem a tények, sokkoltan kapkodtam levegőért.
Visszaemlékeztem az utóbbi időben rátörő rosszullétekre, amit
folyton a sok munkára és a fáradtságra fogott. A kezem a
számra szorítottam, hogy ne üvöltsek fel hangosan. Ez valami
tévedés. Nem, nem, nem. A leleteken a legrégebbi dátumot
kerestem, de a könnyfátyolon keresztül alig láttam. Hónapok
óta tudja. Tudja és nekem nem mondta el. Hátravetettem a
fejem és hangos zokogásban törtem ki. Iszonyatos keserűséget
és haragot éreztem. Elárult. Meg fog halni. Hát mégis el fog
hagyni. Az utolsó dokumentumhoz lapoztam, ahol az állt:
előre várható élettartam 6–12 hónap. Várható élettartam?
Milyen lélektelen megfogalmazás ez? 6–12 hónap? Hiszen
ebből már ki tudja, mennyi telt el? Hogy lehet ilyen
igazságtalan az élet?
Ekkor váratlanul Reggie behuppant mellém az autóba.
 – Már itt is vagyok. – Széles vigyor terült el az arcán, majd
mikor meglátta könnyáztatta arcom, aggodalmasan szóra
nyitotta a száját, de amint megpillantotta az ölemben nyugvó
kórházi eredményeit, nem jutott szóhoz. Hosszan fújta ki a
levegőt, majd mereven a műszerfalra szegezte a tekintetét.
– Miért nem mondtad el? Miért? – kérdeztem hisztérikusan.
– Mert nem akartam azt látni a szemedben, amit most látok
– suttogta. Szavai éles késként hasítottak belém. – Sajnálatot.
Szánalmat. És mert nem akarok meghalni! – fújtatott feldúltan.
– Nem fogok meghalni! Bassza meg! – csapkodta a
kormánykereket, majd kiugrott a kocsiból, és az oldalának
támaszkodott, vadul levegőért kapkodott. A fejére szorította a
kezét, és mélyeket lélegzett, hogy megnyugtassa magát.
Istenem, ne! – vetettem ki magam én is. Átszaladtam az autó
túloldalára, és a nyakába borultam.
– Ne hagyj el! – könyörögtem. – Szükségem van rád! –
sopánkodtam. Szorosan magához préselt, a nyakamban
éreztem a légzését.
– Istenem, Vicky! Miért történik ez velünk? – Éreztem,
hogy sír, ahogy azt is, hogy feladta. A kórházi
dokumentumokból világos volt, hogy hónapok óta
magányosan szállt harcba ezzel a halálos ítélettel. Újabb és
újabb szűrések követték egymást. Valahol útközben pedig
elfogyott a hite és az ereje. Egymás nyakába borulva
zokogtunk, majd miután sikerült megnyugodnunk, eltoltam
magamtól.
– Nem adjuk fel! Megkeressük a legjobb orvosokat.
Küzdeni fogunk! – kerestem a pillantását.
– Már túl késő – suttogta reményvesztetten. A tenyerem a
mellkasára siklott és megállt ott, ahol a szívverését a
legerősebbnek éreztem.
– Amíg ez dobog, én harcolni fogok. Nem foglak olyan
könnyen elengedni – mondtam elszántan.
 – Nekem már nincs erőm – rázta a fejét. – Kimerített az
állandó küzdelem a lelkiismeretemmel, az ösztöneimmel. Már
nem találom önmagam a rengetegben.
– Kapaszkodj belém! – cirógattam a tarkóját.
– Én nem vizsgálatokkal akarom eltölteni a hátralévő időt.
– Ne magadért, még csak ne is értem, érte tedd meg! – A
tenyerét a hasamra csúsztattam. – Szükségünk van rád –
nyeltem a könnyeim. – Kérlek. Csak egy próba… az utolsó.
Ha szeretsz, megteszed értem. Ha csak egy halvány remény
van rá, hogy nem ilyen véget ér, megéri – suttogtam, de egész
testemben remegtem.
– És ha nincs remény? – A szeme tele volt könnyekkel.
– És ha van? Meg sem akarod próbálni? – remegett a
hangom.
A homlokát a homlokomnak támasztotta.
– Ha mellettem állsz, bármire képes vagyok! – szuszogott. –
Mindig jobban vagyok, ha érezlek.
– Járjunk utána! Ne pazaroljuk az időt! Hátha mégis el lehet
a daganatokat műtéti úton távolítani.
– Ezt én már körbejártam. Az orvosom egy csomó
vizsgálatot elvégzett. Az agyam egy olyan részén van, ahol
szinte lehetetlen eltávolítani. Emellett áttétes, a testem minden
porcikájába szétterjedt. Úgy burjánzik, mint a pestis.
– Ez csak egy orvos diagnózisa, de mi továbbmegyünk. A
legjobbakat fogjuk megkeresni. Specialistákat – jelentettem ki
olyan hangsúllyal, hogy ellenkezni se jusson eszébe.
– Nem szeretnék más ember lenni a szemedben. Nem
láthatsz engem úgy, csövekkel a testemben, erőtlenül. Nem
leszek már ugyanaz az ember, aki voltam. Tudod, mitől féltem,
amikor megtudtam? Először attól, hogy fájdalmaim lesznek,
utána meg hogy magányosan halok meg. Tudod, mit
szeretnék, ha haldokolnék? Semmit. Csak veled szeretném
tölteni az utolsó napjaim, esetleg heteim.
– Nem beszélhetsz így! – kapaszkodtam a dzsekijébe és
ráztam meg. – Nekünk gyerekünk lesz – üvöltöttem a képébe.
– Nem teheted ezt velem, velünk! Majd én leszek a lábad, ha
úgy érzed, nincs erőd járni. Én leszek a karod, ha nem lesz
erőd enni. Én ott leszek, éjjel és nappal is. Küzdeni fogunk!
Nem adjuk fel!
Egész testében remegni kezdett.
– Nem kell félned. Szeretlek és ez az a dolog, ami sosem
múlik el.
Létezik mindenki életében egy ember, akit ha megismer,
soha többé nem tud elfelejteni. Egy ember, akit keresni fog
minden új ismerősében. Egy ember, aki megváltoztat mindent,
akinek az emlékét örökké a szívében őrzi, akit mindig szeretni
fog, amíg csak él. Ezerszer áldottam és átkoztam azt a napot,
amikor először találkoztam Reggie Reynoldsszal. Időnként
kínoztuk egymást, próbálgattuk az erőinket, ki mennyit bír, ki
mennyit visel el, vagy éppen azt, hogy ki mit bocsájt meg.
Játékszabály nem volt, azt az élet szabta úgy, hogy észre sem
vettük. Abban a pillanatban eszméltem, mennyire mások
lettünk ezen az úton, már egyikünk sem volt a régi.
Belefáradtunk az örökös harcba és olyan jó volt egymás
karjaiban megpihenni végre. Egy álom kellett nekünk, amiből
egyszer fel is kellett ébrednünk. Már tudtam, hogy nem
lehetünk mindig együtt, hogy ennek vége lesz egyszer. Fájt,
hogyne fájt volna, a befejezésre készültünk, egy szép
befejezésre.
Beleszakadt a szívem a gondolatba, hogy nekem nem adatik
meg az igaz szerelmem, akivel együtt öregszem meg, akivel
leélem az életem, aki a gyerekeim apja lesz. Nem! Ezt a
szerelmet nem veheti el a kaszás, mindig egy varázslat fogja
körülvenni, mindig megmarad a tűz, mindig fájni fog, ha
meghallom majd a nevét, hiszen annyiszor el akartam már
felejteni, de egyszerűen nem tudok létezni nélküle. Mindig
valamiről eszembe jut majd egy édes emlék és mikor eltelik
pár nap, hogy nem jut majd az eszembe, újra jön majd valami,
ami ismét rá emlékeztet. Nem tudom elengedni őt… És nem is
fogom.

Reggie
Kegyetlen valóság

„Az infúzió és a tabletták néha nem a

legmegfelelőbb kezelés egy beteg számára.
Sokszor csak annyi kell, hogy megérintsen az,
akit szeretsz, hogy halld a hangját, és tudd,
hogy hazaérkeztél. Néha ennyi is elég ahhoz,
hogy visszatérj a másik oldalról.”
(J. R. Ward)
Megkezdődött a küzdelem, melynek a tétje az életben
maradásom volt. Érdekes módon mióta tudtam, hogy tudja,
sokkal erősebbnek éreztem magam. Erősebbnek, mert nem
akartam, hogy gyengének lásson. Segített a helyzeten, hogy
mióta leszoktam a dohányzásról, csökkentek a tüneteim,
kevesebbszer voltam rosszul és nem kellett annyi
fájdalomcsillapítót sem szednem. Már-már tünetmentes
voltam, de nem ringattam magam hiú ábrándokba. Stephan
már az elején említette, hogy ez egy hullámzó lefolyású
betegség. Hol jobban, hol rosszabbul leszek. Ami a
legnagyobb erőt adta a harcban, hogy Vicky nem mondott le
rólam.
Ebben a harcban most egyelőek voltunk. Nem volt több
hatalmam, mint neki. Nem tehettem többet, mint ő. Itt
mutatkozott meg igazán Vicky ereje. Az életben mindenért
keményen meg kellett harcolnia, én viszont mindig a
könnyebbik utat választottam, világéletemben mindent a
pénzzel simítottam el. A pénz szavát minden nyelven azonnal
megértették és tisztelték. Most azonban semmivel sem tudtam
megváltani az egészségemet.
Sosem voltak különösebb próbatételek az életemben a
testvérpárbajokon kívül. Olyan világban nőttem fel, ahol
minden és mindenki eladó volt. Mindenkinek megvolt az ára.
Miért is vagyunk megvehetőek? Ezen sokat merengtem. Azért,
mert azoknak, akik őszinték, bátrak, akiknek van
önbecsülésük, akik kiállnak magukért, akiknél a jellem
nemcsak szóvirág, akiknek van tartásuk, valahogy sokkal
nehezebb. Ilyen volt az én Vickym is. A nehezebb utat
választotta. A tisztességet. Én viszont sosem voltam erről
híres. Mindig a könnyebb, rövidebb utakat választottam.
Sokszor vettem meg más testét, vagy lelkét. Hogy miért adták
el nekem? Egy cseppnyi figyelemért, a szeretet illúziójáért,
elismerésért, állásért… Ismertem olyat is, aki egy jó szóért
adta el magát, vagy olyat, aki egy tányér levesért. A
rosszabbak pénzért, halatomért, pozícióért vagy valamilyen
előnyért váltak megvásárolhatóvá. Akárcsak az öcsém. Így lett
egy jellemtelen, becstelen, gerinctelen, gyenge és gyáva
ember.
Habár nekem nem volt sok hátra, tudtam, már nem tartozom
ezek közé az emberek közé. Többé már nem. Vickynek
köszönhetően, aki nem volt hajlandó megalkudni. Eladta
ugyan nekem a testét, de a lelkét és szívét soha, azt ki kellett
érdemelnem. Kényszerített, hogy jobb emberré válljak, hogy
méltó legyek rá. Most pedig, hogy ez sikerült, mégis mindent
elveszítek.
Elnéztem őt a laptopom felett, ahogy a böngészőben
kutakodott. Érdekes módon Vicky nem az onkológiakönyveket
kezdte bújni, hanem a neves onkológiai szakemberek
elérhetőségeit írta össze, hívta fel, minél hamarabbi időpontot
igyekezett kiharcolni. Persze elsőre senki sem ért rá. Egyes
orvosok várólistája olyan hosszú volt, hogy mire időponthoz
jutottam volna, jó eséllyel már rég alulról szagolom az ibolyát.
Már éppen rá akartam szólni, hogy hagyja a csudába, mikor
egyszer csak kiabálni kezdett a telefonban, majd kimondta a
varázsszót:
– Rendben, hölgyem, mondja meg, mennyi? Mennyibe
kerül, hogy a lista elejére kerüljünk?
Döbbenten álltam mögötte. Düh, elkeseredettség,
kétségbeesés.
– Ne merészelje letenni! – üvöltötte. – Hallja? –
hisztérikusan csapkodta az asztallapnak a telefonját, aztán
elsírta magát. Odaléptem hozzá és lefogtam.
– Ne csináld ezt! Kérlek – vontam magamhoz, és hirtelen
elviselhetetlenné vált, hogy én okozom neki ezt a mérhetetlen
kínt.
– Gyűlölöm ezt a tehetetlenséget. Miért? Miért? – zokogta a
vállamba. A hátát simogatva csitítgattam. Amivel én már
hónapok óta igyekeztem megbékélni, azzal ő még csak most
szembesült. Nekem már volt időm feldolgozni, elfogadtam,
beletörődtem, de ő még lázadt. Idő kell. Idő. Ami vészesen
fogy.
– Ideje lenne belátnod, hogy minden hiába – közöltem
beletörődve. Elemelte a mellkasomról a fejét, majd
kikerekedett szemekkel, dühösen csapkodni kezdett engem.
– Magadba bolondítasz, eléred, hogy élni se tudjak
nélküled, utána pedig fogod magad és meghalsz? Szenvedést
és ürességet hagysz magad után. Szemét, aljas alak vagy.
Gyereket csinálsz nekem, és elvárod, hogy egyedül neveljem
fel. Nem! Vedd tudomásul, hogy nem! Nem fogom feladni.
Ennyi jár nekem.
Sóbálvánnyá meredten pislogtam. Ez a nő szeret engem.
Valóban szeret. Nem jutottam szóhoz, amikor megszólalt a
telefonja. Arra pillantott, majd szinte vetődött a készülék után.
– Igen – hebegte reménnyel telve. – Komolyan? … Ez
biztos? … Oh, igen. Köszönöm, köszönöm – hálálkodott, majd
mikor letette, széles vigyorral az arcán ugrott az ölembe. –
New York legnevesebb onkológusa két nap múlva fogad
bennünket.
A boldogságtól, ami a tekintetéből sugárzott,
összezavarodtam. Nem akartam, hogy reményeket ébresszen.
Hinni? Nincs miben, nincs miért. Soha többé nem ringathatom
magam hiú reményekbe. Minden vizsgálat előtt megtettem és
csak rossz hírekkel szembesültem. Nem akartam olyat látni,
ami lehetetlen, nem akartam újraélni a reményt, hiszen rám
úgyis a halál várt. Túl fájdalmas lett volna az újabb csalódás.
Ez már nem játék volt. Vicky reményt akart, amit nem
adhattam meg neki. Én tudtam, amit ő nem volt hajlandó
elfogadni: csalódást fogok okozni. Ám ő nem akart elengedni,
kapaszkodott belém. Megrémültem.
– Nem – ráztam a fejem. Pánikba estem.
– Hogy? Miért nem? – lépett elém és a tekintetem kereste.
– Mert nem akarom elölről kezdeni, én már végigjártam ezt
az utat. Nem bírom ki még egyszer. – Erőtlennek éreztem
magam.
– De én igen. Ne tagadd meg tőlem a reményt! – esdekelt.
– De ez nem vezet sehová. Olyan, mintha a síneken
rekedtem volna és robogna felém a gyorsvonat. Egy az
ezerből, aki épen megúszhatja ezt.
– Nem lepődnék meg, ha a makacs, önfejű Reggie lenne az,
aki megnyerné ezt a csatát – fúrta a tekintetét az enyémbe.
A két kezembe temettem az arcom. Hezitáltam. Aztán a
könnyes szemeibe mélyedtem, majd le a gömbölyödő hasára.
Nekem már mindegy. Én már beletörődtem. Nem okozhatok
neki csalódást. Ha a hit kell neki, akkor hinni fogunk. Nem éri
meg mindenáron nyerni.
– Oké, akkor irány New York – adtam meg magam végül.
A repülőn végig mély csendbe burkolóztam. A kezem
ökölbe szorítva pihent a térdemen. Hogy fogja megemészteni
az eredményeket? Mikor fogadja el? Mi lesz, ha a végén
kibukunk? Végig csak Vickyre tudtam gondolni. Remegett a
gyomrom az idegességtől. Rettegtem, hogy mi lesz Vickyvel.
Nem akartam őt szenvedni látni. Főleg nem miattam. Istenem,
de önző vagyok. Ahelyett, hogy hagytam volna menekülni,
magamhoz láncoltam. Iszonyú bűntudat gyötört. Megérezte a
feszültségem, mert a görcsben lévő ujjaim közé siklott az
övéivel és összekulcsolta őket.
– Bármi történjék is, én szeretlek. Tudom, hogy milyen
nehéz ez neked, de érts meg engem is, tudnom kell – emelte
rám a tekintetét. – Te nem tennéd meg értem ugyanezt?
Mélyet sóhajtottam, majd a fejére hajtottam a fejem. Egy
pillanatra elképzeltem, mit tennék fordított helyzetben.
Képtelen lennék feldolgozni! Tovább élni, mint ő? Nem. Soha!
Lehunytam a szemem, mert én arról is gondoskodtam, hogy ő
ne követhessen, hiszen a szíve alatt hordja a gyermekünket. De
én nem ő vagyok. Ő erős, egy harcos, én viszont elbuktam.
Pár órával később a híres dr. Quinn magánrendelőjében
várakoztunk. Fogtam a fejem, ha belegondoltam, mennyibe
kerül ez a külön vizsgálat, de ha Vicky sápadt arcára, karikás
szemeire néztem, nem volt az a pénz, amit ne fizettem volna ki
a nyugalmáért. Nem aludt és keveset is evett, mióta rájött a
titkomra. Meghatott, ugyanakkor mélyen aggasztott az
állapota.
– Mr. Reynolds – lépett ki az asszisztens. – Maga
következik. Feltápászkodtam és beléptem az ajtón. Hosszú
vizsgálatok vették kezdetüket. Végigcsináltam ugyanazt, amit
már hónapok óta többször is. Unottan, már mindenre
felkészülten vártam az ítéletre.
A kiértékelésekre várva azon kaptam magam, hogy én is
idegesen tördelem a kezem. Nem érettem magam, hiszen jól
tudtam, mit fogok hallani és mégis. Pont ettől féltem. Remény.
Átkozott remény. A legreménytelenebb helyzetben is felüti a
fejét, makacs, nem ereszt. Voltak az életemben pillanatok,
amikor a lelkem eladtam volna egy cseppnyi reményért, de
nem most. Én már felkészültem a legrosszabbra.
– Nos, Mr. Reynolds – kezdte az orvos –, nem tudom, mit
mondhatnék.
– Az igazat – sóhajtottam fel. Én tudtam. Éreztem. A
francba a reménnyel.
– Magának kutyabaja – ejtette le az asztalra a leleteimet.
– Hogy mondja? – hajoltam közelebb, mert biztosra vettem,
hogy valamit félreértettem.
– Nem tudom, ki adta magának ezeket – lengette meg a régi
kórlapom –, de ezek egészen biztosan nem a maga leletei. Ha
azok lennének, maga már nem élne.
– Egészen biztos ebben? – vágott közbe Vicky.
– Halálbiztos. Már elnézést. Aki kezelte magát,
valószínűleg azt akarta, hogy maga elhiggye, haldoklik. A
gyógyszert is megvizsgáltuk, amit szedett. Nem
fájdalomcsillapító volt, hanem egy olyan narkotikum, ami
sokaknál allergiás reakciókat vált ki. Többek között ez okozta
az erős fejfájását, szédülést, kettős látást, ezért is tiltották be.
– De akkor hogyan? Hiszen én… – dadogtam.
– Magát csúnyán rászedték. Az orvosának is benne kellett
lennie, hiszen ezeket ő állította ki az ön nevére.
Felpattantam és zihálva jártam körbe a szobában. Átvert.
Stephan csőbe húzott. De hát miért? Gyerekkorom óta
ismerem. Ez nem lehet igaz. Hónapok óta gúnyt űz belőlem és
az érzelmeimből. A tarkómra szorítottam a kezem, úgy
üvöltöttem fel. Megkönnyebbültem, ugyanakkor iszonyú harag
dúlt a lelkembe.
– Reggie – szólalt meg Vicky, miután kiléptünk a folyosóra.
– Nyugtass meg, hogy nem ebből a szerből adtál nekem,
amikor az esemény utáni tablettát kértem.
Láttam az arcán a rémületet.
– Jaj, dehogyis. Az egyszerű fejfájásra való gyógyszer volt.
– Még szerencse – sóhajtottam. – Ezt nem hiszem el.
Tényleg képesek voltak elhitetni veled, hogy haldokolsz?
– Ez nálam is túlment minden határon. Ne aggódj, Vicky!
Most már minden rendben lesz.
Hazaérkezve egyenesen a kórházba tartottam Vickyvel a
nyomomban.
– Reggie. Gondold ezt végig! Ezt nem így kell elintézi –
állta az utam a bejáratnál. – Jelentsük fel!
– Az lesz, ha ezt túléli – toltam félre. – Ezért fizetni fog!
Fizetnie kell! – lódultam a bejárat felé. Vicky a nevem
ismételgetve követett. Kopogás nélkül rontottam be Stephan
irodájába.
– Te nyomorult, alávaló csúszómászó! – Ahogy megláttam,
minden félelem, szenvedés és kín a felszínre tört. Átvetettem
magam az asztalon és vadul ütlegelni kezdtem.
Meglepetésében még védekezni is elfelejtett. Eszem vesztve
püföltem, minden haragom szabadjára engedtem.
– Ne, Reggie! Ne csináld ezt! – üvöltözött mögöttem Vicky.
– Kérlek! Gondolj a kislányunkra! Nem veszíthetünk el téged!
– sírta el magát. A kezem megállt a levegőben, de a tudatom
még nem volt teljesen tiszta. – A bosszú a mindenható Isten
kizárólagos joga – lépett közelebb és a vállamra helyezte a
kezét. Stephan rettegéssel a szemében nézett rám.
– De ha Isten él a bosszú jogával, én miért ne tehetném?
Most pedig én vagyok Isten keze – emeltem fel újra az öklöm.
Stephan a karjával védte az arcát, miközben óbégatni kezdett.
– Dylan ötlete volt. Én nem akartam. Esküszöm.
Megzsarolt. – Hirtelen minden értelmet nyert.
– Dylan? – eresztettem el. – De hogyan csinálta? Már előtte
is voltak tüneteim. Hiszen azért jöttem ide – kutakodtam az
emlékeim közt.
– A cigaretta. Azzal mérgeztek téged.
Mérgeztek? Váratlanul rettenetes gondolat hasított belém, és
beleroskadtam a legközelebbi székbe. Stephan nem mert
felállni a földről, összébb húzta magát. Nem tudhatta, mikor
szabadulnak el az indulataim újra.
– Juke? – suttogtam magam elé. Mindig ő szerezte be
nekem a cigimet. – De hát miért? Hiszen ő a legjobb barátom.
– Ugyan már, Reggie, neked nincsenek barátaid. Téged nem
visel el senki, de nem hiszem, hogy ő benne lett volna. Dylan
nem vállalt volna ekkora kockázatot. Bár ki tudja, nézz mélyen
magadba! Mikor érdekelt téged utoljára, hogy kivel mi van a
környezetedben? A barátság nem erről szól. Szemét alak és
még pocsékabb barát vagy – fröcsögte Stephan.
Mélyen a szemébe néztem.
– De miért? Mi volt ezzel a céljuk? Elhitették velem, hogy
haldoklom…
– Előbb-utóbb elviselhetetlen lett volna a tudat és a
gyógyszer is olyan függőséget okozott volna, amitől csak még
betegebbnek érzed magad. A terv szerint szépen lassan te
magad vetettél volna véget az életednek – nyelt egy nagyot.
Összébb kuporodott, de mikor látta, hogy a döbbenettől meg
sem mozdulok, folytatta. – Ha ő nincs – bökött Vicky felé –,
sikerrel is járnak.
Gyorsan végigpörögtek az elmúlt hónapok eseményei a
fejemben. Ha nincs Vicky, már az elején elvesztettem volna a
hitem. Ha ő nincs, soha sem hagyom abba a dohányzást. És ha
ő nem biztat, akkor nem megyek el dr. Quinnhez sem. Szépen
lassan megöltek volna. Önként vetettem volna véget az
életemnek.
Vicky a szemközti székben kuporgott és könnybe lábadt
szemekkel engem méregetett.
Én egy nagyon rossz és borzasztó önző ember voltam, aki
durván beszélt másokkal, még ha nem is akartam. Mindenek
felett állónak képzeltem magam. Az emberek hiába voltak
kedvesek velem, én akaratomon kívül lenéztem őket. Talán a
magány keserített meg. Habár sok ember vett körül, sosem
éreztem magam a társaság részének. Ennyi idő után kellett
rádöbbennem arra, hogy tulajdonképpen én magamat
rekesztettem ki. Végtelen szomorúság lett úrrá rajtam, és
láttam a hibáimat, de szerencsére a sors nem mondott le rólam,
mentőövként küldte nekem Vickyt.
– Mit fogsz most tenni? Feljelentesz? Me-megérteném –
hebegett. Mélyet sóhajtottam és a kipirosodott arcú Vickyre
néztem, aki láthatóan nem viselte túl jól a kirohanásom.
Akkor, abban a percben minden haragom elszállt. Csak ő
számít. Csak ők számítanak. A bosszú nem vakíthat el! Aki
sebezhető, azt meg is fogják sebezni. De én erősebb voltam,
mint valaha.
– A túlélés a legjobb elégtétel – lépett elém Vicky. – Vess
ennek egyszer és mindenkorra véget! Amíg megtorlásért
kiáltasz, ők a kezeiket dörzsölik, mert a bosszú is kötöttség.
Sosem lesz majd vége. Ördögi kör.
– Azt hiszem, igazad van – álltam fel és húztam magamhoz.
– A bosszú csak azoknak megoldás, akik tehetetlenek, ám én
többé nem érzem magam gyengének, így nincs bennem
bosszúvágy sem.
– Nem jelentelek fel – fordultam Stephan felé. – De van egy
feltételem. Az öcsémnek nem szólhatsz róla, hogy rájöttem.
Amíg abban a hiszemben van, hogy én magamban haldoklom,
addig békén hagy.
– Ez azért nem fog örökké bejönni – tápászkodott fel ő is.
– Tudom, de amíg nem találom ki, hogyan tovább, addig
legalább nyugtom lesz. Előnyhöz jutok, ha nem jár el a pofád
– fordultam felé fenyegetően. Hevesen megrázta a fejét. –
Ajánlom is, mert ha megtudom, hogy kinyitottad a szád, apró
darabokra szedlek. Elég bizonyíték van a birtokomban, hogy
soha az életben ne kapjál többé munkát. Elbúcsúzhatsz a
hivatásodtól.
Miután elhagytuk a kórházat, a kézfejem dörzsöltem, csupa
seb és zúzódás volt. Vicky elém lépett.
– Most mihez kezdünk? – Kétségbeesett tekintetétől
ellágyultam.
– Nem tudom. Elképzelni sem tudom, miféle gyűlölet lehet
az öcsém lelkében, hogy képes volt ilyet tenni.
– Féltelek – ölelt át váratlanul. – Nem bírnám ki, ha bajod
esne – préselődött a mellkasomhoz.
– Nem fog. Kitalálunk valamit.
– Mi lett a múltkori gyilkossági üggyel? Nem dobhatnánk
fel? Lecsuknák és vége lenne.
– Nincs bizonyítékunk. De egyvalamire megkérlek, és ez
nagyon fontos. Figyelj rám! – toltam el magamtól és néztem
mélyen a szemébe. – Tovább kell játszanunk a szerepünket. Én
haldoklom. Te szenvedsz. És nem tudhatnak róla – böktem a
hasára.
– Szerinted meddig titkolhatom még?
 – Ameddig csak lehet.
Azonban tisztában voltam vele, hogy a titkunk nem
maradhat sokáig rejtve.
Az egyik este a kaszinó forgatagában tettük a dolgunkat,
amikor Vicky csinos alakját láttam elsuhanni a
szórakozóhelyiség felé. Követtem. Korán volt még. Az
előkészületeket ellenőrizte. Éppen a hangtechnikát és a
fényeket állították be. Mögé lopakodtam és átöleltem.
– Jesszusom! Rám hozod a frászt – ugrott egyet. Magam
felé pördítettem, majd a kezét a vállamra vezettem és a
hangszóróból szóló dallamra lassúzni kezdtünk. Az arcán
vidám mosoly terült el. Egy kedves mozdulattal kifogástalanra
igazította a ferdén álló galléromat. Természetes, megszokott
mozdulat volt ez neki, nekem azonban egy intim pillanat.
Ezekben a pillanatokban igazán éreztem a törődését,
odafigyelését, és ha nem is mutattam, hálás voltam neki a
szeretetért, amit sugárzott felém.
– Bolond vagy – kuncogott.
– Akkor ez duplán a mi dallunk – dudorásztam Beyoncé
Crazy in Love című számát, majd a fülébe suttogtam a zene
szövegét: – „Miattad olyan őrültnek tűnök most. Mostanában
nem vagyok önmagam, bolond vagyok, ez nem vall rám.”
– Oh, dehogynem – kacagott hátravetett fejjel.
– „Megjátszottam magam, de nem érdekel, mert a szerelmed
a legjobbat hozta ki belőlem… és bolondot csinálsz belőlem” –
énekeltem tovább.
– Nem kell neked ahhoz segítség – mulatott rajtam.
– Én itt éppen szerelmet vallok egy nem éppen hétköznapi
módon, te pedig kinevetsz? – méltatlankodtam.
– „Mert a tiéd vagyok, mert a tiéd vagyok” – ismételgette ő
is a zene szövegét. Lehajoltam és mohón az ajkaira tapadtam.
A táncparketten nem volt más, csak ő és én, és persze a zene
lüktető ereje. Összebújtunk, átkaroltam őt és éreztem azt a
melegséget, amelyet csak ő nyújthatott nekem. Ilyenkor
megszűnt a külvilág, és ha volt is bánat vagy keserűség, az
hamar elillant. Helyüket hamar átvette a meghittség és
biztonság érzése, melegség és nyugalom járta át a testem és
lelkem.
– Őrült szerelem ez – sóhajtott a csókba. Olyan kedves
pillanat volt, hogy már el sem tudtam képzelni másképpen az
életem. Ő vigyázott rám, törődött velem, óvott engem. Olykor
még saját magamtól is, legfőképpen, ha valami ostoba, buta
dologba készültem volna belevágni. Éreztem az illatát,
bőrének puhaságát, testének melegét és még szorosabban
öleltem őt. A légzésem lelassult, lehunytam a szemem, majd a
nappali munkától megfeszült izmaim felszabadultak,
ellazultak. Repültem, repültünk valahová, ahol csak mi
voltunk.
Kábultan nyitottam ki a szemem, amikor véget ért a zene és
a tekintetét kerestem. Az egyik kezem a hasára siklott, amit a
bő ruha is nehezen fedett már el. Átszellemülten érzékeltem az
aktív mozgolódást odabent. Féloldalas mosolyra húztam az
ajkaim, majd hajoltam felé, hogy újra megcsókoljam, mikor
megpillantottam a tőlünk alig két méterre ácsorgó Dylant,
ahogy bennünket méreget. Vicky észlelte a megváltozott
testtartásomat, és követte a pillantásom. A következő
másodpercben rémülten ölelt magához.
– Jöttem kicsit körülnézni, de látom, minden rendben. –
Dylan idegesítően hosszan szuggerálta a Vicky pocakján
nyugvó kezem. – Nem is említetted, hogy gyereked lesz. –
Sötét tekintete tele volt fenyegetéssel.
– Legutóbb, mikor elváltunk, azt hittem, elég világosan
fogalmaztam. Én kiszálltam. Felejtsetek el!
 – Értem – bólogatott. – Inkább ez a ribanc, mint a családod
– lépett közelebb.
– Mit akarsz még tőlem? – húztam a hátam mögé Vickyt. –
Örülnöd kellene. Otthagytam neked mindent.
– Nincs szükségem az alamizsnára. Nem kell nekem adnod,
mindig is az enyém volt. Én jobb vagyok nálad – harsogta túl a
zajokat. – Mindketten tudjuk, hogy jobb vagyok! – szorította
ökölbe a kezét.
– Úgy van, Dylan, jobb vagy – elismerően bólogattam. –
Gyere, menjünk – tereltem magam elé Vickyt, de Dylan
hátulról megragadta a zakómat, és megállásra késztetett.
– Elveszek tőled mindent – ordította, és ez volt az a pont,
aminél elszakadt nálam a cérna. Hiába igyekeztem megfékezni
a bennem szunnyadó vadat, az most kitört. Megragadtam a
grabancát és megráztam.
– Ha csak még egyszer meglátlak, elfelejtem, hogy ki vagy
és eltaposlak, mint egy férget. Ne húzz velem újat, mert van
olyan oldalam, amit még te sem ismersz! – fröcsögtem a
képébe, majd messzire taszítottam magamtól.
Tébolyult tekintetéből tudtam, hogy ezzel még nincs lezárva
az ügyünk. Még csak most kezdődik.

Vicky
Boldogan élünk, amíg…

„A szerencse érdekes dolog. Könnyű elfogadni,

mikor neked kedvez. De mikor nem…
igazságtalanságnak hívjuk és árulásnak.”
(A pletykafészek c. film)
A terebélyes fürdőkádunkban feküdtünk egymás karjaiban.
Megnyugtató érzés volt gondtalanul az ölelésébe burkolózni,
ahogy a forró víz körülölelt bennünket. Nyugalom, béke,
harmónia… Hangos, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel
belőlem.
– Olyan izgató látvány vagy – siklott a keze a hasamon,
majd fel a melleimen.
– Gondolom. Akár egy bálna – tekintettem a pocakom
irányába. Mindkét kezével hátulról átölelt és becézgetni
kezdte. A baba pedig elég aktívan reagált is az érintésére. –
Élvezi minden érintésed, akárcsak én. Hamarosan osztoznunk
kell majd rajtad – pajkosan elégedetlenkedtem.
– De most csak a tiéd vagyok – siklott a tenyere a lábaim
közé.
– Ne csináld! Az előbb fejeztük be – kuncogtam, de a
fenekemnél éreztem az izgalma bizonyítékát. – Rettegtem,
amikor megtudtam, hogy meghalsz, de féltem akkor is, mikor
kiderült, hogy életben maradsz – szaladtak ki a számon a
gondolataim. – Tartottam tőle, hogy rád tör majd a nagy élni
akarás és elszabadulsz. Újra a régi Reggie Reynolds leszel –
adtam magyarázatot.
– Én már sosem leszek ugyanaz az ember. Egyvalamit
megtanultam ebből az egészből. Életem csak egy van, és
sosem tudhatom, mikor ér véget. Kiélvezek minden percet
azokkal, akik a legfontosabbak nekem. Így ha a holnapi lenne
az utolsó napom a földön, akkor sem mennék el úgy, hogy azt
érezném, egy percet is elfecséreltem.
– Tény, hogy az utóbbi időben sokat voltál velem.
– Veled vagy benned? – csókolt a nyakamba.
– Nem mindegy? A lényeg, hogy együtt vagyunk –
pillantottam fel rá.
– És még tartottál tőle, hogy másfelé kacsingatnék.
Megbabonáztál. Ha nem vagy a közelemben, nyugtalan leszek
és magányos.
 Kiemeltem a kezem a vízből és az ott ékeskedő
karikagyűrűt vizsgálgattam.
– Nagyon jól áll magának, Mrs. Reynolds – emelte a
szájához és adott a kézfejemre egy csókot.
– Nem gondolod, hogy ez azért drasztikus lépés volt? – Úgy
helyezkedtem, hogy láthassam az arcát.
– Mi? Az, hogy elvettelek? – élcelődött.
– Jaj, olyan komolytalan vagy. Tudod te jól, mire
gondoltam. Arra, hogy titokban esküdtünk meg.
– Erre jó Las Vegas. Meggondolatlanul tehetsz, amit csak
akarsz – kacsintott felém –, de elhiheted, ennél megfontoltabb
döntést még életemben nem hoztam.
– Én arra céloztam, hogy lesznek olyanok, akik megbántva
érezhetik emiatt magukat. Anyukád, Kelly, Sandra, Juke…
– Majd kiheverik. Nem izgat. Ez rólunk szólt és nem róluk.
– Nem merted megkockáztatni, hogy valamelyik lebeszél –
incselkedtem vele.
– Miért, le tudtak volna? Kétlem. Ennél én
ellenállhatatlanabb vagyok – mordult fel.
Hangos kacagásban törtem ki.
– Látod, ez a Reggie hiányzott, amikor azt hitted,
haldokolsz.
– Most azonban már nincs az a nagyhatalom, ami
megvédhetne tőlem – csiklandozott.
– Ne csináld! – kapálóztam. Nagy hullámokat vertünk és
elárasztottuk vízzel az egész fürdőszobát.
Boldog voltam. Határozottan boldog. Nem érdekeltek
Reggie apró hibái: hogy reggel pucéran mászkál, hogy
szanaszét dobálja a dolgait, hogy időnként felelőtlennek
tűnően lazán kezeli a problémás helyzeteket. Mikor
bosszantott, mindig az a pillanat jutott eszembe, mikor
megtaláltam a kesztyűtartóban a halálos ítéletét, és már nem is
tűnt olyan fontosnak, amiért háborogtam.
Pár hónappal később Reggie flancos luxusautójában ültem a
vezetőülésben. Ha tudná, hogy egyedül indultam el, biztos,
hogy kitekerné a nyakam. Az utóbbi időben úgy féltett, hogy el
sem hagyhattam a kaszinó területét. Túlaggódott mindent. Már
a nyolcadik hónapban voltam, de szerencsére teljesen jól, az
elmúlt hónapok aránylag eseménytelenül teltek, így nem is
idegeskedtem annyit. Sandrához tartottam, aki könnyen
megbocsájtotta nekem, hogy életem legfontosabb napját
kizárólag Reggie-vel osztottam meg. Szegény Regina, Reggie
édesanyja már nem volt ilyen elnéző. Nagyon rosszul viselte a
dolgot, de mikor Reggie engesztelésül közölte, hogy kislányt
várunk, elfeledkezett a haragjáról.
Pirosra váltott a lámpa. Ez az én szerencsém. Nagy erővel a
fékbe tapostam. A francba! Szeretem ezt az autót. Olyan
Reggie-illata van – merengtem el. Ismerős dallam csendült fel
a rádióban. Ez volt az a dal, amit Reggie a bocsánatkérő
üzenetében elküldött. Átjárta az egész lényem az énekes
hangja. Reggie vallomása… Szinte újra a szemem előtt voltak
a képkockák és az arca. Hihetetlen boldogság árasztott el.
Lökött alak. Képtelen vagyok betelni vele. Ő ismertetett meg a
mohóság fogalmával, minél többet kaptam belőle, annál több
kellett. Egy bizonyos határig ez teljesen természetes, és
helyénvaló is, de egyszer csak elérkezik a pont, amikor
mohóvá kezdünk válni, mert már nem elég a sok, nem elég a
minden, annál is többet akarunk. Többet várunk, többet
kívánunk, mint amennyi valóban járt volna nekünk, amennyit
lelkünk mélyén jogosnak ítéltünk magunknak. A gázra
tapostunk és nem volt megállás. Vittek, vezettek a vágyaink,
az elérhető, sőt az elérhetetlen felé és sajnos már félúton
elvesztettük a kontrollt az események és önmagunk felett.
Telhetetlenné váltunk. Majd megőrültünk egymásért. De ez így
van jól.
 Kényelmesen hátradőltem, majd oldalra pillantva kinéztem
az ablakon. Hirtelen lefagytam, mert egy hatalmas terepjáró
nem áthaladt a kereszteződésen, hanem egyenesen felém
közeledett irdatlan sebességgel és nem úgy tűnt, mint aki meg
akar állni. Rükvercbe kapcsoltam, hátrapillantottam a
mögöttem lévő kocsisorra és akkor észleltem, hogy nem
kerülhetem el az ütközést. A biztonsági övem felé nyúltam,
hogy kikapcsoljam, kiugorjak az autóból, de az egyre közeledő
jármű látványa lebénított. Hangosan sikoltottam Reggie nevét,
majd felismerve a sofőr arcát, a rémülettől leblokkoltam. Nem,
nem, nem! Ez nem végződhet így! Egy hatalmas csattanással
belém hajtott, majd minden sötétségbe borult.

Reggie
Veszíteni tudni kell!

„A szív halkan törik össze. Azt hittem, hangos

lesz. (…) Azt hittem, túlharsog minden mást. De
nem volt hangosabb egy suttogásnál. Egy apró,
tiszta hasadás. Egy pillanat alatt megtörtént, és
csak annyira fájt, mint egy szúnyogcsípés. Az
utóhatása azonban halálos volt.”
(Cora Carmack)
Boldogan fütyörésztem az irodámban, amikor belépett
Coleman.
– Á, Tom, ezeket nézze át nekem, mielőtt aláírjuk, rendben
vannak-e – nyújtottam felé egy paksamétát, de nem mozdult,
csak állt előttem elsápadt arccal.
– Jól van? Nincs valami jó bőrben – veregettem jó
kedélyűen vállba.
– Jobban tenné, ha most leülne – nyelt egy nagyot. – Fontos
dolgot kell közölnöm magával.
 – Mi lehet ennyire gáz? Bankot robbantottak? Na, bumm.
Leszarom. Az én kedvemet ma ez sem veheti el – vontam meg
a vállam.
– Én azt hiszem, mégiscsak jobb lenne, ha leülne –
erősködött. Olyan gyászos képet vágott, hogy azonnal
lehervadt a mosoly az arcomról, és a legrosszabb dolog jutott
eszembe.
– Vicky. Hol van Vicky? – áradt szét a testemben a pánik.
– Autóbalesetet szenvedett. Úton van a kórház felé.
– Hogy mi? Maga most csak szórakozik velem! – ordítottam
tehetetlen dühömben. – Az én feleségem odafent fekszik és
pihen – ráztam a fejem.
– Sajnos nem – hunyta le hosszan a szemét.
– Édes istenem! Vicky! – rohantam kifelé. – Melyik
kórházba vitték?
– A Valley-be. Magával megyek én is – szaladt utánam.
Amikor megérkeztünk a kórházba, arról tájékoztattak
bennünket, hogy a műtőben van, és a sérülései súlyosak,
életveszélyesek. Nem tehettem semmit. Döbbenten rogytam a
legközelebbi székre. Ez csak álom! Ez nem a valóság –
győzködtem magam. Nem veszthetem el! Egy sötét árny vetült
rám. Felemeltem a fejem és egy egyenruhás alak tornyosult
fölém.
– Mr. Reynolds?
– Mi történt? – hunytam le a szemem.
– A szemtanúk vallomásai alapján egy sötét színű terepjáró
szándékosan hajtott bele a felesége pirosnál várakozó
autójába. Jelét sem adta, hogy meg akart volna állni.
Egyszerűen elsodorta Mrs. Reynoldsot. Esélye sem volt.
Lehunytam a szemem, mert szinte magam előtt láttam
mosolygós arcát, ahogy felpillant, majd rémülten, tehetetlenül
nézi végig, ahogy valaki hihetetlen gyorsasággal belerohan.
– Ne haragudjon, de muszáj megkérdeznem, hogy volt a
feleségének haragosa?
– Haragosa? – emeltem fel a fejem és lassan kezdett
összeállni a kép. Egyetlen embert ismertem csupán, aki
bármire képes volt. Az öcsémet. – Dylan – préseltem ki a
fogaim közt. – Dylan Harris. Az öcsém. Az igazi célpontja én
vagyok. Így akart nekem visszavágni a nyomorult – tört fel
belőlem a harag.
– Azt gondoltuk, valaki csak rá akarja terelni a gyanút. Túl
egyértelmű volt a rendszám azonosítása után – bólogatott a
rendőrtiszt.
– Ez egy nyílt támadás – kerestem Juke tekintetét, aki idő
közben szintén megérkezett a kórházba. Juke nem volt benne
az öcsém aljas összeesküvésében, ő mégiscsak igaz barátom
volt. De Dylannek megvoltak az eszközei, módszerei nélküle
is.
Ebben a pillanatban vágódott ki a műtő ajtaja. Felálltam és
minden lassított felvétellé változott. Megkapaszkodtam
Coleman vállában, mert féltem, hogy elájulok.
– Mr. Reynolds? – kezdte az orvos.
– Én vagyok – léptem közelebb, de rettegtem. – Kérem,
mondja, hogy él – csuklott el a hangom. – Mondja, hogy
túlélték – könyörögtem és kibuggyantak az első könnycseppek
a szememből. Mély levegőt vett, majd belekezdett.
– A felesége töréseket és súlyos belső sérüléseket is
szenvedett. Sok vért veszített, így a túlélési esélye növelése
érdekében meg kellett császároznunk.
– A kislányom? – Szinte megállt a levegő úton a tüdőm felé.
– Rendben lesz. Egészséges, erős. A biztonság kedvéért
inkubátorban, megfigyelés alatt tartjuk.
 – És Vicky? Mi van Vickyvel? – sürgettem.
– Kritikus az állapota, de stabil. Várnunk kell.
– Magánál van? – Alig találtam meg a hangomat.
– Egyelőre altatjuk.
– Láthatnám?
– Természetesen. Elkísérem hozzá.
A folyosón lépdelve újra és újra láttam magam előtt Dylan
arcát, ahogy belehajt Vicky autójába. Mikor beléptem a
kórterembe, szörnyű látvány tárult elém. Vickyből
mindenhonnan csövek lógtak ki, különböző gépek idegesítő
pittyegése, sípolása zavarta a szoba csendjét. Közelebb
merészkedtem és gyönyörű, de csupa seb arcát néztem. Mintha
csak aludna.
– Vicky… édesem – siettem mellé. Istenem, miért? Miért? –
egybeugrott a gyomrom. – Ne add fel! Kérlek!
Megfogtam a jéghideg kezét és átfagytam én is. Lehunyt
szememmel igyekeztem erőt találni magamban, de nem ment.
– Dylan. Ő tehet mindenről. Végül is megtette. Elvett tőlem.
Sikerült neki. Csak tönkrevágta az életem – roskadtam
magamba.
Már nem akartam őt megérteni, már nem akartam őt
szeretni. A düh elborította az agyamat. A bosszúszomj az
őrületbe kergetett. A gyűlölet az egyik legkevésbé féken
tartható érzelem. A keserűség, amit éreztem, rosszabb volt,
mint a rák, ami, azt hittem, felzabálja a testem. A fájdalom úgy
lángolt, hogy minden józan gondolatomat kiégette a fejemből.
– Esküszöm neked, hogy megfizet. Ezt nem hagyom
annyiban. – Már fordultam volna az ajtó felé, amikor
megmozdultak az ujjai a kezemben. Végigfutott a gerincem
mentén a hideg borzongás. Gyökeret vert a lábam. A gépek
szaporábban csipogtak. Rémülten pillantottam körbe. Üzenni
akar nekem. Hall engem.
– Vicky, szívem, hallasz engem? – hajoltam közelebb. –
Kicsim – szólongattam.
– Uram – lépett a szobába a nővér. – Ne izgassa fel! –
húzott hátrébb. Vicky halk nyekergést hallatott. Leráztam
magamról a nővér kezét és fölé hajoltam.
– Szerelmem – simogattam az arcát. – Itt vagyok! –
Potyogtak a könnyeim.
– Ne… – nyöszörögte.
Mély sóhaj szaladt ki a tüdőmből. Értettem a jelzéseit.
– Nem hagylak magadra. Itt maradok, amíg fel nem ébredsz
– roskadtam mellé.
Még az utolsó erejével is mindent megtett, hogy erősebb
legyek, mint a gyűlöletem.
Mikor kiléptem a szobából, az anyám állt a hatalmas
üvegfal előtt.
– Gyönyörű az unokám – közölte meghatottan. – Te láttad
már?
Megráztam a fejem. Istenem, még nem is jártam nála.
– Hogy van Vicky? – ölelt át, mintha tudta volna, hogy erre
van szükségem.
– Nem túl jól. Küzd! – csuklott el a hangom. Meg kellett
köszörülnöm a torkom, hogy ne sírjam el magam újra. – Most
megyek és megnézem a lányomat – indultam az újszülött
osztály felé.
– Hogy hívják? – szólt utánam az anyám.
Olyan váratlanul ért a kérdés, hogy nem tudtam mit felelni.
– Nem tudom. Vicky majd megmondja, ha magához tér –
feleltem és gépiesen mentem a lányomhoz. Mikor
megérkeztem, hosszan néztem őt.
Egy angyal… Megjött… megérkezett. A lényünk, a lelkünk
egy darabja kelt új életre. Angel. Elnéztem őt, ahogy levegőt
vett, védtelenül mocorgott az inkubátorban, jelzett nekem…
számított rám. Mennyi várakozás, mennyi félelem és izgalom
járta át a testem és a lelkem minden darabkáját, amíg Vicky
még a testében hordozta őt. Jaj, Vicky, ne hagyj itt bennünket!
Hogyan fogom a kezembe venni, hisz oly törékeny –
vizsgálgattam.
Az ápolónő mentegetőzve közölte, hogy nem veheti ki az
inkubátorból, egyelőre nem foghattam a saját kezemben. Nem
lélegezhettem be az illatát és csöpp testének melegét, amely
átmelengethette volna az én testem és lelkem is. Már pusztán
ennek gondolata is elhalványította minden rossz emlékem.
Szebb és boldogabb a világ most, hogy ő is itt van. Istenem,
tényleg itt van, tényleg megérkezett.
Folyamatosan szívtam magamba az apaság érzését, és habár
nem éreztem a bőre puhaságát, szívdobogását, mégis olyan
tökéletes volt minden. Lehunytam a szemem és éreztem őt.
Vickyt. Az arcomra kiülő halvány mosollyal üzentem, hogy a
világ ennél már nem is lehet szebb. Megremegtem,
megrogytak a lábaim egy pillanatra, de ugyanabban a
másodpercben kitisztult az elmém és egy teljesen új, átható
érzés kiegyenesítette a hátam, kidülleszttette a mellkasom és
egy nagyon mély lélegzetvétel után végigsuhant rajtam a
bizonyosság, hogy amíg csak élek, megóvom őt a világ
minden gonoszságától. Apa lettem.

Vicky
Három hónappal később

„Soha ne sakkozzatok az Istennel! Az Isten

mindig tud új figurákat teremteni a táblára,
 amikor azt hiszitek, hogy már megnyertétek a
játszmát.”
(Popper Péter)
– Csendesen, még felébreszted! – ripakodtam Reggie-re, aki
ott tornyosult Angel kiságya fölött és átszellemülten bámulta
őt.
– Hihetetlenül hasonlít rád – pillantott felém.
– Ez nem igaz. Én inkább téged látlak benne – léptem mellé,
átkaroltam és én is a szuszogó csöppséget néztem.
Visszarepültem az időben. Életem legszörnyűbb perceit
éltem meg, amikor meghallottam, hogyan borítja el az elméjét
a harag. Sosem féltem még annyira. Meg akartam állítani, de
nem ment. Hiába volt minden küszködésem, tehetetlenül
hallgattam, ahogy beszélt az ágyam mellett. Bevetettem
minden erőmet, hogy megállítsam, de képtelen voltam kilépni
a sötétségből. Nem ment. Egy dolog kattogott bennem:
valahogy jeleznem kell neki. Meg kell állítanom őt! A
kislányunknak szüksége van rá. A pánik akkor tetőződött,
amikor meghallottam a bosszúszomjas hangját:
– Esküszöm neked, hogy megfizet. Ezt nem hagyom
annyiban.
Ez adott erőt, hogy egy röpke pillanatra visszatérjek, aztán
újra elnyelt a vaksötétség. Amikor végre kinyitottam a
szemem, életem legvarázslatosabb látványában volt részem.
Reggie-t pillantottam meg, ahogy Angelt babusgatta a
karjaiban. Ez a kép segített nekem a felépülésben. Ám a
rémálom nem ért véget, mert Dylant a mai napig nem kapták
el. Senki nem tudta, hová rejtőzhetett.
– Hol jársz? – fordított maga felé.
– Szeretlek – simultam hozzá.
 – Kellyt ma kiengedik a rehabilitációról. Az orvosa szerint
rendben lesz – igazította a fülem mögé a kósza hajszálaimat.
– Remélem, nem gyűlöl nagyon engem ezért.
– Csak hálás lehet neked. Ez már túlnőtt rajta. Esélyt kapott
az újrakezdésre.
A mellkasához bújtam, ő óvatos lépésekkel megindult
velem, egészen addig, amíg a kemény falnak nem ütközött a
hátam. Megragadott a fenekemnél, megemelt, én pedig a
dereka köré kulcsoltam a lábaimat. Megkockáztattam egy apró
felpillantást… uram ég… milyen fatális hiba volt!
Gesztenyebarna szemei rám tapadtak, szinte leolvasztotta
rólam a falatnyi hálóingem, sötétbarna haja összevissza
meredezett, dús volt és az ujjaimat hívogatta, hogy markoljak
bele. Ajkai ravaszul görbültek fölfelé. Mennyire közel voltak
hozzám… Éhesen, mohón tapadt az ajkaimra, teljesen
megőrjített. Tenyere lassan a térdemhez ért, majd egyre feljebb
csúszott a combomon… Oh, anyám! A bizsergés már-már
fájdalmat okozott. Gerincemet ívben hátrafeszítettem, mikor a
keze felkúszott a tarkómra, belemart a hajamba és fájdalmasan
megrántotta. Megharapta a fülem, majd belesuttogott.
Érzékien. Szexin.
– Te az enyém vagy. Csak és kizárólag az enyém.
Istenem, már csak a hangjától elélvezek! Olyan erotikusan,
olyan érzékien ejtette ki a szavakat, hogy fel kellett nyögnöm a
váratlan hullámtól. Az emberek folyton azt hangoztatják, hogy
senki sem tökéletes. De amikor ránéztem az engem ölelő
férfira, tudtam az igazságot: mindenki téved. Nekem ő maga a
tökély. Habár még nem volt bennem, a csípőjét előre lökdöste,
morgott, mélyen és hihetetlenül szexin. Tépte, húzta, cibálta a
hajam, a cuppogó hang megtöltötte a szobát, a vad, szexuális
vágy olyan mélyen belém ivódott, hogy azt hittem, előbb
elmegyek, mint kellene.
– Kérlek, ne kínozz! – rimánkodtam.
 A testem felforrt a vágytól, azt hittem, ott helyben
felrobbanok a kéjtől. Átsöpört rajtam az az édesen kínzó
áramlat, amit annyira szerettem. Mélyen a szemembe nézett, a
homlokát a homlokomnak támasztotta, mialatt a bugyim
vékony anyagán keresztül simogatott. Sóhajtoztam az édesen
kínzó hullámoktól. Olyannyira a hatása alatt tartott, hogy
bármit az égvilágon megengedtem volna neki, és mindent
teljesítettem volna, amit csak kér.
– Húzd lejjebb az alsóm! – utasított. A szívem a torkomat
verdeste. Próbáltam nem zihálva venni a levegőt, próbáltam
nem gyengének mutatni magam, holott totálisan az voltam.
Élveztem, hogy utasítgat. Élveztem, ahogy a keze föl-le siklik
a bőrömön, miközben én az alsónadrágja korcába bújtatva a
tenyerem, a fenekén csúsztattam egyre lejjebb a feleslegessé
vált darabot. A testem megborzongott, mikor nedves ajkai
hozzáértek megkeményedett mellbimbóimhoz. Nyelvével
nyalogatta, fogaival csipkedte a bőröm. Megfogta az egyik
lábam és szélesebbre tárt, majd utoljára fölpillantott, rám
kacsintott és a lábam közé vezette a férfiasságát. A bugyit
félrehúzva mélyen belém hatolt, és egyből fölvett egy
kényelmes ritmust.
– Oh, magasságos… – nyögött fel. Elfojtott nyögéseink és
zihálásunk hangja töltötte be a teret. A körmeim belevájódtak
a vállába és felnyögtem a jóleső érzéstől, ahogy megremegett
a testem. Ritmikus mozgásba kezdett a csípőm. Karjain az
erek kidudorodtak. Lehelete meleg volt, kéjesen hatott rám,
vérem ott tombolt az ereimben és még a fülemben is éreztem a
dübögését.
A szoba falán csúszkáltam az erőteljes lökésektől, fejét a
nyakamba fúrta. Aztán áttért a fülemhez, lehelete csiklandozta,
mikor halkan belesuttogott.
– Szeretlek, Vicky. – És ez átlendített. Végem lett.
Beletéptem sűrű, sötét hajába és fölkiáltottam, mint egy
eszelős, ahogy áthatolt rajtam az orgazmus. Hiába akartam
csendben maradni, nem ment.
– Vicky – jajdult fel, majd őrülten hosszan élvezett bennem.
A folyamatos lüktetéstől remegtem és a fenekébe markolva
rántottam mélyen magamban.
– Szexéhes kis szuka. Most már értem, mivel fogott meg –
kúszott a tudatomba az ismerős hang. Dylan. Reggie azonnal
leeresztett, majd megpördült a tengelye körül. Az öccse ott állt
a kislányunk ágya mellett. Lehajolt érte és felemelte a közben
sírni kezdő csecsemőt. A látvány azonnal kijózanított.
– Reggie – markoltam a karjába. Remegett a hangom.
– Tedd le őt! – utasította erélyesen, mialatt visszaigazította a
nadrágját. Közeledett felé, de Dylan ekkor előrántott a
nadrágjából egy pisztolyt.
– Ő az unokahúgom. Ideje neki bemutatkoznom. Szervusz.
Dylan bácsi vagyok – ringatta a lányom. Forgott velem a
szoba. – Tudod, kincsem, apa és anya nem viselkedett velem
valami szépen és ezért sajnos te fogsz megfizetni –
hadonászott a fegyverrel a gyerekem orra előtt. Elsírtam
magam.
– Ha egyetlen ujjal is hozzáérsz, megöllek – üvöltötte
Reggie. – Mondd, mi a fenét akarsz még tőlem? Miért
csinálod ezt? – kérdezte kétségbeesetten.
– Mindent, ami a tiéd – vonta meg hanyagul a vállát. –
Neked mindig mindenből a legjobb jutott. Mindig te voltál a
kedvenc.
– Ez nem igaz – rázta a fejét Reggie.
– Hogy nem? – kacagott ércesen. – Ezt te sem hiszed el.
Akármennyire is tepertem, az apánk mindig téged akart a
helyére. Te hálátlanul hátat fordítottál, de még akkor is csak
azt hallgattam, Reggie így, Reggie úgy. Kurvára elegem van
már belőled – kiabált, mire Angel hangos sírásban tört ki.
 – Kérem – vágtam közbe, és tettem egy lépést felé.
– Ott maradsz! – szegezte rám a kezében lévő fegyvert. – Te
vagy az oka mindennek! – ordította magából kikelve. – Olyan
gondosan kiterveltem mindent, és sikerült is volna, ha te nem
vagy – vérben forogtak a szemei.
– Ne csináld ezt, Dylan! Add ide a babát! – indult meg felé
Reggie, mire az öccse rászegezte a fegyvert. Hangosan
felsikoltottam.
– Túl jó neked a halál – zihálta. – Többet érdemelsz.
Meglátjuk, mit csinálsz, ha mindenkit elveszítesz, akit
szeretsz.
Láttam, hogy komolyan gondolja, ahogy rám siklott a
tekintete. Reggie felordított, majd nem törődve a
következményekkel nekiment az öccsének. Követtem, mert
rettegtem, hogy a heves dulakodásban baja esik a lányunknak.
Reggie a pisztolyra koncentrált, én Angelre. A fegyver a földre
esett, ők pedig egymásnak. Angelt sikerült kitépnem Dylan
karjaiból és már futottam volna kifelé a szobából, amikor
megpillantottam Reginát a kezében a leejtett pisztollyal.
Meghallhatta a sikoltozás és a dulakodás hangjait. A szeme
könnyes volt és szenvedéssel teli. Ekkor tekintettem újra
vissza, és egy tőr pengéjének a fénye csillant fel. Mielőtt
azonban figyelmeztethettem volna Reggie-t, Juke is megjelent
és kikapta Regina kezéből a pisztolyt és elsütötte.
– Ne! – suttogtam magam elé és a karjaimban ordító lányom
arcát néztem. Felpillantva Reggie-t láttam és Dylant, ahogy
mozdulatlanná dermedve állnak. Reggie tekintete az anyjára
tévedt, Dylan pedig szépen lassan ereszkedett a földre.
– Hívjatok egy mentőt! – fordult felénk Reggie. – Gyorsan!
– A készülék felé futottam és tettem, amire kért. Közben az
anyja zokogva roskadt a fiai mellé.
– Dylan, kisfiam! – Remegő kezekkel simogatta a fiát, ám
az levegőért kapkodva képtelen volt megszólalni. Összeszorult
a szívem. – Dylan! – cirógatta az arcát az anyja. Láttam a
mérhetetlen, soha be nem gyógyítható fájdalmát. Együtt
könnyeztem vele. Regina átélte azt, amit egyetlen anyának
sem szabadna: a legszörnyűbb tragédiát, elvesztette a
gyermekét. Egy anya számára, aki eltemeti gyermekét, a kín
soha el nem múlik. Ez a fájdalom nem sorvad el még idővel
sem. Hiába fakul meg a gyászruha, az anyai szív már nem
dobban többé soha.
– Én adtam neki életet – zokogott a fiára borulva. – Én
fogtam a kezét, amikor járni tanult, én óvtam minden lépését,
én ápoltam, ha beteg volt. Miért? – üvöltött fel fájdalmában. –
Miért, Dylan? Miért? – ismételgette.
Ép ésszel kibírhatatlan volt, ami lepörgött pár másodperc
alatt. Regina számára a rémálom valósággá vált. Habár nem
kedveltem Dylant, megsirattam a halált. Átéltem a fájdalmat
és az űrt, amit maga után hagyott Reggie-ben és az
édesanyjában.

Reggie
Minden jó, ha a vége…

„Csak a »most« létezik. Csak abban szabad

élni, abban hinni, arra figyelni. (…) Hiszen a
jövőt nem ígérhetjük. De csak egy ok miatt.
Mert törékenyek vagyunk. Mert emberek
vagyunk és halandók. Ezért csak a »most« lehet
a miénk.”
(Csitáry-Hock Tamás)
Eltelt két év. Két súlyos év, ami elég hosszúnak bizonyult a
fájdalom elviseléséhez, de rövidnek a felejtéshez.
A hotelben tébláboltam, amikor a lakosztályunk nyitott
ajtaja előtt haladtam el. Megpillantottam az anyámat, ahogy a
whiskey-s üveg felé somfordál. Hát tényleg iszik. Sejtettem.
Éreztem. Iszonyú harag gerjedt bennem. Nem iránta, sokkal
inkább a kegyetlen sors iránt, ami nem engedte az újrakezdést.
Már éppen rá akartam ripakodni, amikor a semmiből Vicky
lépett mellé. Kivette a kezéből az üveget, majd a legnagyobb
természetességgel szólalt meg.
– Tudnál nekem segíteni, Regina? Angel téged szeretne –
mondta. Biztos voltam benne, hogy kegyes hazugság volt ez és
egyben varázsszó is. Az anyám tekintetében fény gyúlt és már
indult is az unokája felé.
– Kincsem – emelte a karjába, majd magához ölelte.
– Nagyi – kacarászott a kis angyal. Anyám arcát simogatta
apró tenyerével, és ettől összeszorult a torkom.
Dylan elment. Dylan meghalt. Ezen nem változtathattunk.
Hosszú gyász telepedett a lelkünkre. Akármilyen ember volt
is, akkor is egy fiú, egy testvér. Sajnáltam a halálát, de főként
a halála értelmetlenségét. Ezt soha nem fogja kiheverni az
anyám. Ebbe bele fog rokkanni. Én vagyok mindennek az oka.
Ha nem csak magamra gondolok… ha nem akarok olyan
görcsösen boldog lenni…
– Túlteszi magát rajta – léptem felé, Vicky pedig
vigasztalón átölelt. – Nem a te hibád.
Mintha olvasott volna a gondolataimban.
– A lelkem mélyén tudom, de fáj – ismertem be. – Vajon ha
nincs ott Juke, ő is megtette volna? – méláztam el.
– Igen, meg, de azt nem élte volna túl – suttogta.
– Azért megdöbbentő, hogy Juke éveken át a legjobb
barátom volt és még csak nem is sejtettem, hogy beépített
ügynökként rajtam keresztül akart a családom közelébe
férkőzni – sóhajtottam keserűen.
 – Szerencsére. Az ő hosszas kitartó munkájának hála, hogy
az apád egy életre a rácsok mögé került, ahogy az a szemét,
korrupt orvos sem praktizálhat már soha többé. Egyik sem
árthat már soha többé nekünk. Nyertünk. És hidd el, ez nem
egy színlelt barátság volt. Hiszen most is itt van velünk –
vigasztalt Vicky.
– Tudod, fájdalmas rádöbbeni, hogy tulajdonképpen
semmim sem volt, egy nincstelen voltam, amíg meg nem
ismertelek.
– Ez ugyanúgy igaz rám is, de már itt vagyunk egymásnak –
lehelt egy csókot a számra.
– Felébredten, Vicky. Rá kellett döbbenem, hogy hiába van
pénzem, hatalmam, hiába küzdök elszántan, egy felsőbb
hatalom parancsol. Teljesen mindegy, milyen szívósnak
mutatkozom. Nem vagyok elég erős.
– Mert habár sokat okultál az úton, még nincs vége. Még
nem ismerted fel, hogy a belenyugvás nem feladást jelent.
Néha az elengedés tesz erőssé. Ideje lenne továbblépni.
– Azt mondod, hogy megrekedtem?
– Ahogy mindannyian. Álladóan a visszapillantóba nézünk
ahelyett, hogy az útra koncentrálnánk. Ha valaminek vége
szakad, valami más elkezdődik. Ezt tőled tanultam.
– Ilyen bölcs dolgok is elhagyták a számat? Erre nem
emlékszem – somolyogtam.
– Nem a száddal, a kitartásoddal – kacarászott rajtam.
– Már megijedtem, mit tettél az italomba, hogy ilyeneket
halandzsázok – forgattam a szememet. – Az az én nagy
szerencsém, hogy mégiscsak felfedezted bennem a jót. Még
akkor is, ha én elszántan meg voltam győződve róla, hogy
nekem nincs jó oldalam.
– Ki mondta, hogy van? – incselkedett velem.
 – Valami erényem csak van, ha engem választottál – túrtam
a selymes hajába.
– Hát egy biztos, nem a mértékletesség az.
– Örökké a szememre veted majd, igaz? – préseltem össze
az ajkaim. – Amíg élek bánni fogom, hogy nem uralkodtam az
ösztöneim fölött.
– Én nem – nézett mélyen a szemembe és az arcom
cirógatta.
– Azóta nem akarok józanul élni. Már meghallgatom a
vágyaimat, és nem tartóztatom magam tőled.
– Szeretlek, Vicky! – sóhajtottam bele a következő csókba.
– Nézd! – bökött az anyám felé, aki a karjaiba kapta Angelt.
– Ő lesz a gyógyír a sebekre.
– Ahogy számomra te voltál, de akkor sem vagyok benne
biztos, hogy bölcs dolog felügyelet nélkül rábízni a gyereket.
Kiszámíthatatlan – adtam hangot az aggodalmamnak.
– Nem teheted ezt vele. Szüksége van erre. Az unokájára és
ránk is.
– Olyan félelmetes, ahogy időnként maga elé mered és
hiába szólongatom, nem itt jár.
– Oh, Reggie. Pont olyan, mint te, csak nem látod magad
kívülről – világított rá a valóságra.
Ilyen lennék? Az anyámat fürkésztem.
– Mikor szenvedni látod az anyád, te is szenvedsz –
folytatta.
– Ne haragudj! – bújtam hozzá. – Hogyan tovább? –
vigaszra vágytam.
– Ahogy eddig is. Előre. Együtt. A remény szívós. Levágod
és újranő – mutatott rá. – Valami lezárult, megsemmisült, de a
helyén újra kihajt. Minek élünk, ha nem azért, hogy egymás
számára könnyebbé tegyük az életet?
– Szeretnék én is hinni ebben.
– Ez így van – mosolygott rám. – Ideje lenne elengedni
minden szomorúságot, boldogságban kell felnevelnünk
Angelt.
A karjaiban ringatóztam és igyekeztem előrenézni.
Lehuppantam egy székre.
– Egyébként pedig – helyezkedett az ölembe – igenis nagy
szükségünk lesz Reginára. – Két gyerek már nekem is sok
lesz.
– Kettő?
Értetlenül toltam el magamtól és kerestem a pillantását.
Boldog mosollyal, felvont szemöldökkel várta, hogy leessen a
tantusz.
– Te most arra célzol… – nyeltem egy nagyot.
Annyit könyörögtem neki, hogy ne védekezzünk, de ő nem
állt kötélnek. Korainak tartotta a következő gyereket.
– Igen arra – somolygott.
– De hát nem azt mondtad, hogy…
– Nem számít, mit mondtam – vágott közbe. – Rájöttem,
hogy igazad van. Angelnek kistesó kell, nekünk pedig a
felejtés. Két gyerek mellett már nem marad sok időnk
emlékezni. A sorsra bíztam magunkat.
– Hiszen ez csodálatos! – ugrottam talpra. – Hallod ezt,
mama? – ordítottam fel. – Angelnek kistestvére lesz.
– Komolyan? Hallod, ezt szívem? – hajolt a gyerekhez. –
Jön a kistesó.
Odasiettem, majd felkaptam a lányom és dobálni kezdtem.
 – Szükségem lesz rád, Regina. Ennyi gyerekkel már nem
bírok el – karolta át az anyámat Vicky, az anyám pedig
mosolyogva a vállára hajtotta a fejét.
– Megteszek minden tőlem telhetőt – ígérte az anyám.
Nem volt feloldozás. Akkor döbbentem rá, jobb lett volna,
ha Dylan él és vezekel, mint ha meghal, mert most a bűnhődés
fájdalma egy életen át bennünket sújt. Tátongott bennem az
üresség. Hirtelen minden félbeszakadt.
– Megadatott a kegyelem – pillantottam a nevető Angelre.
– Nélküle nem éltem volna túl – vette át a gyereket az
anyám.
Abban a pillanatban eloldoztuk a bűntudat kötelét. A
sakkmentorom egykori szavai új értelmet nyertek.
„A király és a királynő alakjában a lélek és test párosát
képzeled. A király a testbe költözött lélek. A királynő pedig a
vezér, azaz a fizikai megtestesítője, amelyen keresztül a lélek
érvényesül és hatást gyakorol a környezetére, ezért van a
királynőnek a sakkban akkora mozgásszabadsága.”
A legnagyobb hibát végig ott követtem el, hogy Vickyre
leigázandó ellenfélként tekintettem, miközben csapattársként
figyelnem kellett volna rá. Csak későn ismertem fel, hogy
ebben a játékban nem az számított, hogy ki nyer, vagy ki
veszít, mert ezt a harcot önmagammal vívtam. Sok sebet
szereztem, sok pofont kaptam, de ez volt életem legfontosabb
leckéje. Amíg élünk, játszunk. Néha nyerünk, máskor
veszítünk, de újra és újra feltesszük a téteket.
{@}

AJÁNLÓ
Csábító-trilógia
Olivia Clark vagyok. Követeléskezelő. Közismertebb néven
behajtó.
Mókásan hangzik, nem? Mintha titkos ügynök lennék, aki
hitelintézeteknek dolgozik egy különleges megbízást
teljesítve.
Sokan nincsenek tisztában azzal, mit is csinálok a
munkaidőmben, gőzük sincs, mit jelent a szó,
„követeléskezelő”. Hát, most kicsit bemutatom nektek, mivel
is foglalkozom tulajdonképpen.
Követelést kezelek, azaz a tartozások behajtása az életem.
Behajtás? Mielőtt ennek a cégnek, ahol dolgozom, átléptem
volna a küszöbét, azt sem tudtam, mi fán terem. Tizennyolc
évesen akkor keveredtem ebbe a világba, amikor egy olyan
kapcsolatból léptem ki, ami megtanított arra, hogy semmi sem
fontosabb annál, mint hogy megtanuljam megvédeni
önmagam. Ez egy olyan világ volt, ahol megkeményedhettem,
le kellett vetkőznöm a naivságom és elő kellett csalnom
magamból a túlélési ösztönöm. Bevallom, nem volt könnyű
megvetni a lábam ezen a talajon. Nagy szerencsém volt a
főnökeimmel, akik tanítani akartak, én pedig tanulni szerettem
volna. Hamar rájöttem, ez a munka magában rejt mindent.
Szép sikereket, csúfos kudarcokat, nehéz pillanatokat, és
álmatlan éjszakákat is. Lehet, hihetetlenül hangzik, de voltak
kellemes perceim is. Akadtak mulatságos helyzetek, vicces,
nem várt fordulatok. Behajtónak lenni számomra egy
pillanatra sem volt átok. Felemelő érzéssel töltött el, amikor
egy ügyet sikeresen megoldottunk. Egyezséget kötöttünk, a
felek teljesítették kötelességeiket és mindenki elégedett volt.
Azonban a legtöbb esetünkre nem ez a gyors folyamat volt a
jellemző, és éppen ezen esetek megoldására voltunk mi: a
behajtók.
Sokan bírálták a munkámat, ami hiszem, hogy ennyi év után
a hivatásommá vált. Hogy tudod ezt csinálni? Na, te se olyan
szakmát választottál, aminek a végén megköszönik a munkád!
Téged se lepnek el virágokkal az ügyfelek. – Ilyen és ehhez
hasonló gondolatokkal fogadják, akikkel közlöm, mivel
foglalkoztam. Vicces, mert én nem ezt az oldalát láttam ennek
a világnak. Szerettem a munkám! Remélem, nem fog
nagyképűen hangzani, de közel 10 év tapasztalat után úgy
éreztem, kijelenthetem, értek is hozzá.
A családomnak sok mindenről nem számoltam be. Ha csak
a felét sejtették volna annak, ami velem történik, minden
bizonnyal sokkal rosszabb lett volna a helyzet, ami így sem
volt túl rózsás. Nem rejtették véka alá, mennyire irritálja őket,
amit csinálok. Senki nem értette meg, miért vágtam bele, miért
volt szükségem erre a kihívásra, erre az életre. Nehéz lett
volna megmagyaráznom, hiszen hogyan győzhetnél meg
bárkit is arról, hogy egy hivatás élvezetes és értékes, ha az
egész világ csak a negatívumokat látja benne. A
környezetemben mindenki gyűlölte a behajtókat, éppen azért
rám is ferde szemmel néztek. A legtöbbek szemében rosszabb
voltam, mint egy bűnöző. Volt olyan rokonom, aki kifejtette,
mennyire megvet, hogy ezt a munkát végzem. De ez nálam
csak olaj volt a tűzre.
Ez a hivatás tett engem azzá, aki most vagyok.
De milyen emberré is váltam ezen az úton? Embertelen
lennék?
Nem tartom magam annak.
Lelketlenül tipornék el másokat?
Soha nem tettem ilyet.
Csináltam-e olyat, amit később megbántam?
Ki nem? Minden éremnek két oldala van.
A felismerés szörnyű, amikor rádöbbensz: egyedül
maradtál. Mégsem érzem úgy, hogy tévedtem volna. Ez volt az
én utam, az én döntésem és az én történetem.
 Két dolog van, amiben mára egészen biztos vagyok. Az
első, hogy behajtónak születni kell!
A másik, hogy amíg két ember él a földön, az egyik tartozik
majd a másiknak és én ott leszek, hogy azt behajtsam. Munka
az mindig lesz.
És volt is, egészen addig, amíg a barátnőm, Andrea a
segítségemet nem kérte. Valaki rejtélyes módon visszaélt a
férje személyazonosságával. Elszánt nyomozásaim egy
kifürkészhetetlen, sármos férfihoz vezettek, Carl Brookshoz,
az FBI-os nyomozóhoz, aki nagylelkűen felajánlotta a
segítségét. Együtt kezdtünk elszánt nyomozásba a titokzatos
Fantom után, aki felfoghatatlan módon mindig egy lépéssel
előttük járt. A közös munkánk során rengeteg kalandba,
veszélybe keveredtünk, amit csak nehezített a nyakamban
loholó behajtótársam, Mark.
A szálak egyre kuszábbak lettek, Carl Brooks egyre
vonzóbb, a misztikus csaló pedig egyre elérhetetlenebb. A
gondolataim csak körülöttük forogtak. Hogyan kapjak el
valakit, aki már a saját nevére sem emlékszik? Egy hivatásos
csalót, aki „munkája” során különböző személyiségek
felvételére kényszerül, aki egy igazi átváltozóművész, és a
számtalan álarca rejtekében már abban sem biztos, hogy ki is
ő valójában?
Úgy elmerültem a gondolataim és a családi problémáim
rengetegében, hogy hibát követtem el. Figyelmen kívül
hagytam az érzelmeimet. Egy napon azon kaptam magam,
hogy minden a feje tetejére állt. Beleszerettem a szélhámosba,
aki immár védelmezőként állt mellettem nap mint nap. Mire
tisztán láttam és a titkokról lehullt a lepel, már zűrös csalási
ügyek kellős közepén találtam magam. De hogy ki melyik
oldalon áll, abban már magam sem voltam biztos. És bár a
sármos oltalmazóm és én látszólag ellentétes oldalon
játszottunk, a sorsunk egyre inkább összefonódott. A
kölcsönös vonzalom és a tragikus körülmények egymás felé
sodortak minket. Hiába tudtuk mindketten, hogy a köztük lévő
fellángolásnak nincs jövője, már nem a józan ész, hanem az
érzelmeink irányítottak minket. A legnagyobb küzdelmeket
már nem az ellenfeleinkkel, hanem a saját démonainkkal
vívtuk. Egy bekövetkezett családi dráma teher lett számomra,
mely után a lelkem bosszúért kiáltott, melyhez az erőmet az én
titokzatos jótevőmből nyertem. Róla viszont minden egyes nap
lehullott egy újabb álarc. A határok elmosódtak. Felvállalva az
egymás iránt érzett szenvedélyünket, előre nem látható
következmények áradata zúdult a nyakunkba. Rá kellett
döbbennünk, az elkövetett vétkek elől nem menekülhetünk.
Ahogy telt az idő, úgy lett egyre nagyobb a kockázat is.
Az ellenségeink pedig lesben állva vártak, hogy hibát
kövessünk el…
{1}
A gondolat eredetije Antoine de Saint-Exupéry Az ember földje című
novellájában olvasható, fordította Rónay György: „Úgy látszik, nem akkor
érkezünk el a tökéletességhez, amikor már nem lesz mit hozzátennünk,
hanem akkor, mikor már nem lesz mit elhagynunk.”
 Table of Contents
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie