RAJONGÓI FORDÍTÁS

Fordította:

A BURNING REBELS CSAPATA

2019
 ”Lehet, hogy a madárdal szép,

De a daluk nem neked szól,

És ha azt hiszed, hogy az én telem túl hideg,

Akkor nem érdemled meg a tavaszom.”

Erin Hanson
A csillagok az örökkévalóságot szimbolizálják. Időtlen

idők óta az égen ragyognak. A föld őslakosai

ugyanazt az eget kémlelték, mint amelyet mi is.

És a gyerekeink.

És az unokáink.

És az ők unokáik.

A csillagok az élet körforgását szimbolizálják, a

magányt és a gravitációt. A világűr sötét

energiájában is képesek világítani, ezzel

emlékeztetnek minket arra, hogy a koromsötétben

is van valami, ami képes fényleni.

 Prológus

Rosie
Fordította: Shyra

EGY DOLGOT TISZTÁZNUNK KELL, mielőtt belekezdenénk. A történetem?

Nincs happy endje. Nem lehet. Nem tud boldogan végződni. Nem számít
milyen magas, jóképű, vagy gazdag és elbűvölő lenne a szőke
hercegem.
Az én szőke hercegem rendelkezett mindezen dolgokkal. Ó,
mindezekkel és még többel.
Csak az volt a probléma, hogy nem igazán volt az enyém. A nővéremé
volt. De valamit tudnod kell, mielőtt ítélkeznél fölöttem.
Én láttam meg őt először. Én vágytam rá először. Én szerettem őt
először.
Mindez nem számított azon a napon, amikor Dean "Ruckus" Cole
szája a szemem előtt tapadt a nővérem ajkára és Vicious feltörte a
szekrényét.
Az ilyen pillanatokról sosem lehet igazán tudni, hogy a kezdete vagy
vége egy dolognak. Az élet könnyedsége megszűnik és meg kell
vizsgálnod a valóságot. A valóság szar. Higgy nekem, első kézből
tudom, milyen nehéz.
Az élet nem igazságos.
Apának igaza volt, amikor tizenhat éves lettem és randizni akartam. A
válasza határozott volt: – Jó ég, nem.
 – Miért nem? – A szemhéjam rángatózott a bosszúságtól. – Millie
randizott, amikor tizenhat volt. – Ez igaz is volt. Négyszer elment randira
a postásunk fiával, Erickel, még Virginiában. Apa felhorkantott és
mutatóujjával megfenyegetett. Szép próbálkozás.
– Nem a nővéred vagy.
– Ez mit jelent?
– Tudod, hogy mit jelent.
– Nem, nem tudom. – Tudtam.
– Azt jelenti, hogy van valamid, ami neki nincs. Ez nem fair, de az élet
nem igazságos.
Egy másik tény, amivel nem vitatkozhattam. Apa azt mondta, hogy a
rosszfajta srácokat vonzom, de ez csak finom kifejezése volt, mint a
cukormázzal bevont szargolyónak. Értettem a mögöttes panaszt,
különösen, hogy mindig én voltam a kicsi hercegnője. Rózsabogár. A
szeme fénye.
Szexuális kisugárzásom volt. Nem szándékosan, és ez időnként
kellemetlen teher volt. Sűrű szempillával, karamell színű hajzuhataggal,
hosszú, tejfehér lábakkal és olyan szép ívű és telt ajkakkal, ami
leginkább szembetűnő volt az arcomon. Minden egyéb rajtam kicsi volt
és vézna, egy nagy vörös szatén masniba rejtett csábító arckifejezéssel,
amitől úgy tűnt soha nem tudok megszabadulni, bármennyire is
igyekszem.
Vonzottam a figyelmet. A legjobb és a legrosszabb fajtát. Pokolba is,
minden fajtát.
Próbáltam meggyőzni magam, hogy van más fiú is, amikor Dean és
Emilia ajkai találkoztak és a szívem összeszorult. De mindig volt egy
Millie a képben.
Különben is, a nővérem megérdemelte. Megérdemelte őt. Nekem
megvolt anya és apa figyelme, minden nap és egész nap. Rengeteg
barátom volt az iskolában, és csodálók, akik az ajtóm előtt sorakoztak.
Minden szem rám szegeződött, míg a nővéremre senki sem szánt egy
második pillantást sem.
Ez nem az én hibám volt, de ettől nem éreztem kevesebb bűntudatot.
A nővérem egyszerre lett a betegségem és a népszerűségem
eredménye. Egy magányos tinédzser elbújva egy vászon mögé,
elhomályosult a festék mögött. Mindig csendes, aki a furcsa, különc
ruháin keresztül üzen a világnak.
Amikor erre gondolok, tényleg így volt a legjobb. Amikor először
megláttam Dean Cole-t a folyosón mértan és angol óra között, tudtam,
hogy ő több egy gimis szerelemnél. Ha az enyém lenne, nem engedném
el. És ez önmagában is olyan veszélyes elképzelés volt, amit nem
engedhettem meg magamnak.
Hogy értsd, az órám gyorsan ketyeg. Nem úgy születtem, mint mások.
Volt egy betegségem.
Néha legyőztem.
Néha maga alá gyűrt.
Mindenki kedvence Rosie hervadozott, de egy virág sem akar a
közönség előtt meghalni.
Különben is, jobb így, döntöttem el, amikor Millie ajkai Deanén volt,
Dean szeme meg rajtam, a valóság meg egy olyan összetett és
gyötrelmes dolog volt, hogy inkább elfutottam tőle.
Így első sorból figyeltem, ahogy a nővérem és az a veszélyes fickó, aki
megdobogtatta a szívem, egymásba szeret.
A szirmaim egyenként hullottak le.
Mert annak ellenére, hogy a történetem végének nem lesz boldog
befejezése, nem tehettem róla, de azon tűnődtem... hogy lehet-e boldog
befejezés, ha csak egy pillanatra is?
 Dean

A nyár, amikor tizenhét lettem, rossz volt, de semmi nem készített fel a
kibaszott nagy fináléra.
Minden jel arra utalt, hogy valami szerencsétlenség fog bekövetkezni.
Nem tudtam kiszűrni, hogy mi fog odavezetni, de ismerve a saját
életemet, felkészítettem magam egy váratlan csapásra, amely
egyenesen a pokolba röpít.
Végül minden egy nagy, filmbe illő klisébe teljesedett ki. Pár Bud Light
sör és némi ügyetlenül feltekert füves cigi társaságában teltek el az
utolsó hetek a harmadik év végén.
Vicious vese alakú medencéjében feküdtünk, ittuk az apja poshadt
sörét, tudván, hogy meg fogjuk úszni – krisztusom, kurvára mindent
megúsztunk –, idősebb Baron Spencer házában. Voltak lányok is,
beszívva. Sok dolgot nem lehetett a kaliforniai Todos Santosban csinálni
a nyár kezdetén. Minden forrón perzselő volt. A levegő nehéz volt, tűzött
a nap, a fű elsárgult, és az unott ifjúság a problémamentes és céltalan
életét élte. Túl lusták voltunk ahhoz, hogy olcsó numerák után
kajtassunk, így csak néztük őket, miközben elterülve feküdtünk a kerek
fánk és flamingó alakú vízágyakon, vagy az olasz nyugágyakon.
Vicious szülei nem voltak otthon – voltak valamikor is? – és mindenki
számított rám, hogy beszállítsak. Soha nem okoztam csalódást, átadtam
némi hasist és Mollyt1, amit mohón felszippantottak anélkül, hogy
megköszönték volna, nem is szólva arról, hogy visszafizetnék. Úgy
gondolták, hogy gazdag, kábítószerárus rohadék vagyok, Akinek annyira

1
Molly: partidrog
kellett a pénz, mint Pamela Andersonnak a nagyobb mell, ami csak
részben volt igaz.
És sosem izgultam a kis dolgok miatt, szóval ennyiben hagytam.
Egy szőke lány, Georgia, az új polaroid fényképezőgépével kérkedett,
amit az apja adott neki a legutóbbi Palm Springs-i vakációjukon. Képeket
készített rólunk, fiúkról – Jaime, Vicious, Trent és én –, fitogtatva az
erősségeit egy kis piros bikiniben, és a frissen elkészült képeket a fogai
között tartva, majd szájból-szájba átadta nekünk azokat. A mellei
kibuggyantak a kis fürdőruha felsőből, mint egy túlcsorduló fogkrém a
tubusból. Szerettem volna a farkam a mellei közé dörzsölni, és biztos
voltam benne, hogy a nap végére így is lesz.
– Igen, igen, ez jóóóó lesz. – Korlátlan mennyiségű O-t használt a jó
kiejtésénél. – Nézz ide, szuperszexi Cole – dorombolta, amikor lopva
lefotózott, emléket készítve a sörről meg az ujjaim közé csippentett fűről,
majd a sört a kemény combomhoz csapta.
Klikk.
A bűnöm bizonyítéka kicsusszant a kamerájából egy provokáló
sziszegéssel, amit a rúzsos ajkai közé fogott, majd előredőlve átadott.
Ráharaptam, majd becsúsztattam a fürdőnadrágomba. A pillantása
követte a kezem mozdulatát, ahogy a rugalmas szélét elkezdtem lefele
tolni, elővillantva némi világos szőrzetet, ami igazi mókát ígért számára.
Láthatóan nagyot nyelt. A tekintetünk találkozott, hallgatólagosan
beleegyezve az időbe és a helybe. Aztán valaki becsapódott a vízbe,
lefröcskölve őt, mire megrázta a fejét, izgatottan felkuncogott, majd a
következő művészeti projektjéhez fordult, a legjobb barátomhoz, Trent
Rexrothoz.
A kép megsemmisítése, mielőtt hazatértem, mindig tervbe volt véve. A
kibaszott Mollyt hibáztatom, amiért elfelejtettem. Anyám találta meg
végül, majd apám tartott egy hegyi beszédet, a maga monoton hangján,
amitől olyan érzésem volt, mintha a bensőmet sav marná. És a leges
legvégén? Kényszerítettek rá, hogy a nyári szünetemet a kibaszott
nagybátyámnál töltsem, akit tényleg ki nem állhattam. Jobban jártam, ha
nem harcoltam velük. Az utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy
felkavarjam a szart és veszélyeztessem a Harvardot egy évvel az
érettségi előtt. Keményen dolgoztam azért a jövőért, azért az életért.
Elém volt vetítve, a teljes dúsgazdag mivoltában, a kibaszott
magángépekkel, az éves kérkedő hamptoni nyaralásokkal. Ez az élet.
Ha valami jó az öledbe hullik, akkor nem csak tartod a rohadékot, hanem
olyan erősen megragadod, hogy majdnem eltörik.
Ez is csak egy újabb lecke, amit túl későn tanultam meg az életben.
Mindenesetre így végül is elrepültem Alabamába, két hónapig egy
farmon izzadni a végzős évem előtt.
Vicious, Trent és Jaime ivással, szívással és lányok megdugásával
töltötték a nyarat. Én egy monoklival tértem vissza, amit azon az
éjszakán adományozott nagylelkűen nekem Mr. Donald Whittaker, vagy
más néven a Bagoly, ami örökre megváltoztatott engem.
– Az élet olyan, mint az igazságszolgáltatás – mondta Eli Cole, az
ügyvéd apám, mielőtt felszálltam Birminghamben. – Nem mindig
igazságos.
Nem ez volt a kibaszott igazság.
Azon a nyáron arra kényszerültem, hogy lapról lapra elolvassam a
Bibliát. Bagoly azt mondta a szüleimnek, hogy ő az újjászületett Krisztus
és jártas a Biblia tanulmányozásában. Azzal is elősegítette, hogy
kényszerített, hogy olvassam vele az ebédszünetünkben.
A kezdő2 és az Ótestamentum voltak az ő metódusai arra, hogy ne
legyen faszfej, mert máskor igazán borzalmasan viselkedett velem.

2
Charles Bukowski könyv
 Whittaker farmer volt. Legalábbis amikor elég józan volt ahhoz, hogy
legyen valami, akkor az volt. Az istállófiújává tett. Elfogadtam, főleg
azért, mert minden nap végén az ujjam a szomszéd lányában volt.
A szomszéd lánya azt hitte, hogy valamiféle híresség vagyok, csak
mert nem volt déli akcentusom és volt saját kocsim. Nem akartam a
fantáziájába tiporni, főleg mert buzgó szextanítványom volt.
Belementem abba, hogy Bagoly a Bibliából tanítson nekem,
máskülönben az lett volna az alternatíva, hogy a szénában verekszünk,
amíg egyikünk ki nem dől. Azt hiszem a családom arra akart
emlékeztetni, hogy az élet nem csak drága autókról és síutakról szól.
Bagoly meg a felesége olyanok voltak, mint az Alacsony jövedelmű élet
101. című könyvben. Így minden reggel, amikor felébredtem,
megkérdeztem magamtól, mi ez a két hónap, az egész kibaszott
életemhez képest.
Volt egy csomó bizarr történet a Bibliában; vérfertőzés, fityma-gyűjtés,
Jákob harca egy angyallal – esküszöm, ez a könyv már a második
fejezet környékén gallyra ment –, de az egyik történet bennem is
megragadt, még mielőtt találkoztam volna Rosie LeBlanckal.
Teremtés könyve 27. Jákob odaköltözött Lábánhoz, a nagybátyjához,
és szerelmes lett Ráhelbe, aki Lábán két lánya közül a fiatalabb volt.
Ráhel kurva dögös volt, elbűvölő és két lábon járó szexbomba (amint ezt
a Biblia írja, habár nem túl sok szóval).
Lábán és Jákob alkut kötött. Jákobnak hét éven át kellett Lábánt
szolgálnia, aztán elveheti a lányát.
Jákob így is tett – szétdolgozta magát a napon, napról napra. A hét év
után, Lábán végül elment Jákobhoz és azt mondta, hogy elveheti a
lányát.
De itt volt a bökkenő; nem Ráhel kezét adta neki Lábán, hanem az
idősebb testvérét, Leáét.
 Lea jó asszony volt. Jákob tudta ezt.
Szép volt, érzékeny és jótékony. Csinos seggel és kedves szemekkel
(ismét csak körülírva. Kivéve a szem részt. Ez a szar tényleg benne van
a Bibliában)
Ámde ő nem Ráhel volt. Nem Ráhel volt, de ő Ráhelt akarta.
Mindig.Csak.Kibaszott.Ráhelt.
Jákob vitatkozott, harcolt és megpróbált némi értelmet beszélni a
nagybátyjába, de végül vesztett. Az élet már akkor is olyan volt, mint az
igazságszolgáltatás. Minden volt, csak nem tisztességes.
– Még hét év szolgálat – ígérte Lábán. – És elveheted Ráhelt is.
Szóval, Jákob várakozott.
Somolygott.
És vágyakozott.
Amit bárkinek, akinek van egy csöpp esze, tudni kellene, hogy ezzel
csak alátámasztod az imádott tárgyad iránt érzett kétségbeesésed.
Az évek lassan, fájdalmasan és fásultan teltek.
Eközben Leával volt. Nem szenvedett. Önmagában nem. Lea jó volt
hozzá. Biztonságos. Az, hogy Lea megszülte a gyerekeit – és bizonyos
fokig Ráhel, ahogy később rájött – nehézséget jelentett.
Jákob tudta mit akar, és Lea nézhetett ki úgy, mint ő, illatozhatott úgy,
mint ő és dughatott – talán még olyan érzés is volt –, de nem ő volt.
Tizennégy évbe telt, de végül Jákob igazságosan és becsületesen
elnyerte Ráhelt.
Talán Ráhel nem volt Isten által megáldva. Lea igen. De következzen
a lényeg.
Ráhelnek nem volt szüksége áldásra.
Szerették.
És az igazságosságtól és az élettől eltérően a szerelem tisztességes.
Mi több? Végül is a szerelem elég volt.
 Végül is ez jelent kibaszottul mindent.

A végzős évem hetedik hetében egy másik csapás robbant látványos

módon a képembe. Rosie LeBlancnak hívták és olyan szemei voltak,
mint két befagyott alaszkai tónak. Az a fajta kék.
A mi-a-fasz pillanat a tökeimnél fogva kapott el és keményen
megtekerte abban a pillanatban, ahogy kinyitotta a személyzeti ház
ajtaját Viciousék birtokán. Mert nem Millie volt. Úgy nézett ki, mint Millie
– olyasmi volt –, de alacsonyabb volt, teltebb ajkakkal, magasabban ülő
arccsonttal és pici, hegyes fülekkel, mint egy csintalan tündérnek. De
nem hordott semmi olyan fura ruhát, mint Emilia. Egy pár tengeri
csillagos flip-flop volt a lábán, fekete szűk farmert, ami a térdénél le volt
vágva, fekete kapucnis pulcsit hordott egy fehérrel nyomtatott banda
nevével, amit nem ismertem fel. Úgy tervezték, hogy beleolvadjon, de
ahogy később rájöttem, úgy tervezték, hogy ragyogjon, mint egy
kibaszott világítótorony. Piros rózsás volt az arca és a kapucnija
lecsúszott, amikor a tekintetünk találkozott, és a szeme mindent
elmondott nekem, amit tudni akartam. Ő új volt nekem, de én ismerős
arc voltam neki. Egy arc, amit tanulmányozott, ismerte és bámult rá.
Minden kibaszott alkalommal.
– Titkos bámulási versenybe fogtunk bele? – A kijózanodása azonnali
volt. Volt a hangjában valami, ami majdnem természetellenesen
hangzott. Túl erőtlen. Túlságosan rekedt. Túlságosan egyedi.
– Mert eltelt 23 másodperc, mióta kinyitottam az ajtót, és még nem
mutatkoztál be. Ezenkívül kétszer pislogtál.
 Eredetileg azért jöttem, hogy elhívjam Emilia LeBlancot egy randira,
hogy sarokba szorítsam, mint egy rémült állatot és sehova ne tudjon
elmenekülni. Nem adta meg a telefonszámát. A vadász természetemnél
fogva elég türelmes voltam ahhoz, hogy megvárjam, amíg elég közel van
hozzám, hogy lecsapjak, de nem okozott fájdalmat, hogy időnként
ellenőrizzem a zsákmányom. Ha őszinték akarunk lenni Emilia üldözése
nem igazán Emiliáról szólt. Az üldözés izgalmától a golyóim mindig
bizseregtek, és számomra ő olyan kihívást jelentett, amit a könnyű
lányok nem adtak meg. Új hús volt, és én egy telhetetlen húsevő voltam.
De arra nem számítottam, hogy ezt találom.
Ez kurvára megváltoztat mindent.
Úgy álltam ott, mintha elnémítottak volna, majd felvillantottam a
csábító önelégült vigyoromat, hogy ingereljem, mert bizonyos szinten, ő
is ingerelt engem. És ebben a pillanatban megtörtént, hogy talán nem én
voltam a vadász. Talán egy másodperc tört részéig én voltam Elmer
Fudd3 az erdőben, aki egy golyóból kifogyott puskával épp egy dühös
tigrist lát meg.
– Egyáltalán tudsz beszélni? – A tigris összevonta világos
szemöldökét és előrehajolva kis körmével a mellkasomba döfött. Ő hívott
ki engem. Hülyét csinált belőlem. Alábecsült engem. Baszakodott velem.
A legjobb, ártatlan arckifejezésemet felöltve (nehéz volt kivitelezni. Már
azelőtt elfelejtettem, hogy mi az ártatlanság, hogy a köldökzsinóromat a
szemetesbe dobták), a fogaim közé haraptam az ajkam és nemet ráztam
a fejemmel.
– Nem tudsz beszélni? – Karba tette a kezét és az ajtónak dőlve
szkeptikusan ráncolta a homlokát. Hatalmas mosoly kíséretében igent
bólintottam.

3
Bolondos dallamok c. mesében a vadász neve
 – Ez baromság. Láttalak az iskolában. Dean Cole. Ruckusnak4 hívnak
a többiek. Nemcsak hogy beszélni tudsz, de az idő többségében úgy
tűnik, hogy be sem tudod fogni.
Picsába is, igen, kicsi tündérke. Tartogasd a dühöd akkorra, amikor az
ágyamba kerülsz.
Hogy megértsd a meglepettségem mértékét, először tudnod kell, hogy
előtte sosem beszélt így velem lány. Még Millie sem, pedig Millie úgy
tűnt, hogy az egyetlen nőnemű diák, aki immunis volt a nagymenő
amerikai, bugyiszaggató bájomra. Pokolba is, ezért figyeltem fel rá
először.
De ahogy mondtam, a tervek változnak. Nem mintha randiztunk volna
még. Pár hete már Millie nyomában voltam a suliban, azon rágódva,
hogy vajon érdemes-e őt üldözni, de most, hogy láttam mit szalasztottam
el – ezt a kis tűzről pattant –, ideje volt, hogy részesüljek az őrült tüzéből.
Eleresztettem egy újabb mocskos mosolyt. Konkrétan két évvel ezelőtt
kaptam a Ruckus becenevet az All Saints gimi folyosóján. Mert az
voltam. Egy kibaszott káosz voltam, zűrzavar kísért mindenhol, amerre
mentem. Mindenki tudta ezt. A tanárok, a diákok, Followhill igazgató,
még a helyi seriff is. Ha drogot akartál – hozzám jöttél. Ha partizni
akartál – hozzám jöttél. Ha kábulatba ejtő dugásra volt szükséged,
hozzám jöttél – és rám. És a vigyorom ezt üzente a világnak, már öt
éves korom óta.
Ha valami bűnös, mocskos dologról van szó, ami még szórakoztató is,
akkor benne vagyok.
És ez a lány? Úgy nézett ki, mint valaki, akit nagyon jó móka lenne
bűnbe vinni.

4
Ruckus – ricsaj, balhé, perpatvar
 Az ajkamat nézte. Hevesen, akarva, szomjasan. Könnyű volt olvasni
bennük. Gimis lányok. Bár kivételesen ez nem mosolygott olyan
szélesen, mint a többiek. Semmilyen formában nem bátorította a
flörtölést.
– Beszélsz. – Vádként hangoztak a szavai. Beszívtam az ajkam, majd
kiengedtem. Lassan. Kiszámított módon. Ingerelve.
– Talán tudok pár szót. – Egy szempillantás alatt belemásztam az
arcába. – Akarod hallani a legérdekesebbet? – A szemem könyörgött
érte, hogy nézzek végig a testén, de az agyam azt mondta, hogy várjak
még. Úgy döntöttem, az utóbbira hallgatok.
Nyugodt voltam.
Ravasz voltam.
De évek óta először fogalmam sem volt róla, hogy mi a faszt művelek.
Féloldalasan rám vigyorgott, ami szótlanná tett. Egyetlen
arckifejezésbe annyi szót sűrített bele. Elmondva nekem, hogy a
próbálkozásom hízeleg neki, nem volt közömbös. Tetszettem neki – tény
–, és észre is vett – persze –, de sokkal jobban kell tepernem, és nem
csábíthatom el ilyen átlagos, semmitmondó flörtölésekkel. Bármit is
kellett tennem, készen álltam rá.
– Akarjam? – Flörtölt, de még csak észre sem vette. Leszegtem az
állam és előrehajoltam. Nagy voltam, parancsoló és magabiztos. És bajt
jelentettem. Valószínűleg hallott mindenről, de ha nem, akkor majd rájön.
– Szerintem igen – mondtam.
Két perccel ezelőttig azon voltam, hogy elhívjam a tesóját – a nővérét,
mert lefogadom, hogy ő a fiatalabb, és különben is, tudtam volna, ha ő is
végzős –, és nézz csak ide, a sors úgy rendezte, hogy ő nyissa ki az
ajtót és megváltoztassa a terveim.
Baby LeBlanc furcsán nézett rám, ezzel megkérdőjelezve, hogy
folytassam-e. Ahogy kinyitottam a számat, Millie tűnt fel a
látószögemben, aki az ajtó felé tartott, a kicsi, fülledt nappaliból úgy,
mintha háborús övezetből menekülne. A mellkasához szorított egy
tankönyvet, a szeme duzzadt volt és vörös. Egyenesen rám bámult, és
egy másodpercig azt hittem, hogy arcon fog vágni a 2 kilós könyvvel.
Visszatekintve, bárcsak megtette volna. Sokkal jobb lett volna annál,
mint amit ténylegesen tett.
Millie félreállította a kicsi tündérkét anélkül, hogy észrevette volna,
hogy ott van, a mellkasomra vetette magát – szokatlanul szeretetteljesen
–, és a számra nyomta az ajkát, mintha megszállta volna egy démon.
Bassza meg.
Ez rossz volt.
Nem a csók. A csók jó volt, azt hiszem. Nem volt időm feldolgozni,
mert tágra nyíltak a szemeim, és a hegyes fülű tündérre szegeztem a
tekintetem, aki rémülten bámult a búzavirág színű szemeivel, miközben
felmért minket és beskatulyázott hármunkat valami olyanba, amit nem
voltam hajlandó elfogadni.
Mi a fenét csinált Millie? Néhány órával ezelőtt úgy tett még, mintha
észre sem venne a folyosón, ezzel időt nyerve és távolságot teremtve
szimulált közömbösséggel. Most úgy ragadt rám, mintha egy igénytelen
egyéjszakás kaland lenne.
Óvatosan eltoltam Millie-t, és a tenyerembe fogtam az arcát, hogy ne
érezze magát elutasítva, megbizonyosodva arról, hogy a kis tündérnek
elég helye legyen köztünk. Emilia közelsége kényelmetlen volt, és ez volt
az első alkalom, amikor ez egy dögös csajjal történt velem.
– Helló – mondtam. Még az én fülemben is elvesztette a hangszínem
a szokásos játékos hangzását. Millie nem ilyen volt. Valami történt, és
volt némi elképzelésem róla, hogy ki váltotta ki ezt a kis jelenetet. A
vérem felforrt. Orromon át beszívtam a levegőt, hogy ne veszítsem el a
fejem. – Mi van, Mil?
 A szemében lévő ürességtől émelyegtem. Szinte hallottam, ahogy a
szíve összetörik a kibaszott mellkasában. Megkockáztattam egy újabb
pillantást Baby LeBlancra, azon tűnődve, hogy a faszba fogok kimászni
ebből. Tett egy lépést hátrafelé, tekintetét a teljesen szétesett csajon
tartotta, aki folyton meg akart ölelni. Millie össze volt zavarodva. Nem
hibáztathattam érte. Akkor nem.
– Vicious – mondta a nővér hangos szipogással. – Vicious történt.
Aztán a matekkönyvére mutatott, bizonyítékként.
Vonakodva visszanéztem Emilia "Millie" LeBlancra.
– Mit tett az a seggfej? – Kivettem a kezéből és végigpörgettem az
oldalakat, mocskos megjegyzést vagy sértő rajzot keresve.
– Betört a szekrényembe és ellopta – szipogta megint. – Mielőtt
telerakta óvszerrel és szeméttel. – Megtörölte az orrát a ruhaujjával.
A francba azzal az idiótával. Ez volt a másik oka, hogy miért akarok
randizni Millie-vel. Fiatalkorom óta bennem égett a védelmezőösztön a
kóbor élőlények iránt. Ez egy gyengeségem, meg minden szarság. Nem
voltam mindig gonosz, mint Vicious, és nem voltam mindig jó, mint
Jaime. Megvolt a saját erkölcsi indexem, és a szívatás és a
kegyetlenkedés vérrel volt festve.
Látod, ami az elhagyatottakat illeti, Millie tökéletes volt, mint egy
esőben reszkető állatka, amely menedékre szorult. Terrorizálták az
iskolában és az egyik legjobb barátom nem hagyta nyugton. A helyes
dolgot kellett tennem. Kellett, de legyek átkozott, ha akartam is.
– Gondoskodom Viciousról – Próbáltam nem felrobbanni. – Menj
vissza be.
És hagyj a húgoddal.
– Tényleg nem kell ezt tenned. Örülök, hogy itt vagy.
Lopva a lányra pillantottam, aki arra volt rendelve, hogy Ráhelje
legyen Jákobnak, de ezúttal hosszabban néztem, mert tudtam, hogy
abban a pillanatban elvesztettem nála minden esélyem, amikor a nővére
megcsókolt, hogy visszavágjon a rohadt Viciousnak.
– Gondolkoztam. – Millie gyorsabban pislogott, fenn se akadt a saját
zűrzavarában azon, hogy alig pillantottam rá, mióta feltűnt az ajtóban.
Túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye a húgát, aki
gyakorlatilag mellettünk volt. – És döntöttem, miért is ne? Szeretnék
veled randizni.
Nem, nem akarta. Azt akarta, hogy a védőpajzsa legyek. Millie-nek
megmentésre volt szüksége.
Nekem meg egy kibaszott füves cigire volt szükségem.
Felsóhajtottam és az ölelésembe vontam az idősebb testvért,
megfogtam a tarkóját és az ujjaim között végighúztam a világosbarna
hajtincseket. A szemem még mindig Baby LeBlancra fókuszált. Az én kis
Ráhelemre.
Helyesen fogok cselekedni, üzentem neki a tekintetemmel. Ami
nyilvánvalóan optimistább volt, mint én.
– Nem kell randiznod velem. Barátként is megkönnyíthetem az életed.
Csak szólj, és seggbe rúgom – suttogtam Millie tökéletes alakú fülébe,
miközben a húgára meredtem. Millie megrázta a fejét, és még mélyebbre
furakodott a nyakamban.
– Nem, Dean. Randizni akarok veled. Kedves vagy, vicces és jószívű.
És teljesen lenyűgözött a húgodtól.
– Kétlem, Millie. Hetek óta hárítasz engem. Ez Vicről szól, és
mindketten tudjuk. Igyál egy pohár vizet. Gondold át újra. Holnap reggel
beszélni fogok vele az edzésen.
– Kérlek, Dean. – Reszketeg hangja megszilárdult, miközben az
öklébe gombóccá gyűrt pólógalléromnál fogva közelebb húzott magához,
egyúttal engem távolabb lökött az, csillogó fantáziámtól. – Nagylány
vagyok. Tudom, mit csinálok. Menjünk most rögtön.
 – Igen. Menjetek – mondta Baby LeBlanc reszelős hangon, az
irányunkba legyintve. – Tanulnom kell amúgy, és ti srácok, elvonjátok a
figyelmem. Belefojtom Vicioust a medencébe, ha meglátom, Millie –
viccelt, és úgy tett, mintha bemelegítené az izmait a vékony karjain.
Baby LeBlanc nem volt jó tanuló, mérföld hosszú közepes alatti átlaga
volt, de ezt akkor még nem tudtam. Nem akart tanulni. Azt akarta, hogy
megmentsék a nővérét.
Elvittem Millie-t egy fagylaltra, de ezúttal nem néztem vissza.
Elvittem Millie-t, amikor Rosie-t kellett volna elvinni.
Elvittem Millie-t, és megölöm Vicioust.
 Első fejezet

Rosie
Fordította: Shyra

Jelen

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

A lehelet párája. Ez emlékeztet rá, hogy még mindig lélegzem.

ÚGY ÉRTEM, JÓL TUDOM, hogy ez olyan, mintha magamban beszélnék, de

mindig így volt.
A hang, ami folyton feltette a fogós kérdéseket, úgy tűnt, hogy
gyökeret vert az agyamban, és nem az én hangom volt. Egy férfihang
volt. De nem ismerősé, azt hiszem. Mindig emlékeztetett rá, hogy még
lélegzem, ami nem olyan dolog volt, amit magától értetődőnek vettem.
Ezúttal a válaszom úgy lebegett a fejemben, mint egy buborék, amely
hamarosan felrobban. A hivalkodó felhőkarcoló liftjének tükréhez
nyomtam az orrom, ahol éltem, és ráleheltem, amitől egy fehér pára jött
létre. Hátrahúzódtam, és bámultam.
A tény, hogy még mindig lélegzem egy óriási pofon volt a
betegségemnek.
Cisztás fibrózis. Igyekeztem mindig túlbonyolítás nélkül elmondani, ha
valaki kérdezte. Három évesen diagnosztizálták, amikor a nővérem
megnyalta az arcom, és azt mondta, hogy "nagyon sós". Gyanús volt, így
a szüleim megvizsgáltattak. Az lelet pozitív volt. Tüdőbetegség. Igen,
kezelhető. Nem, nincs rá gyógymód. Igen, ez rendkívüli módon
befolyásolja az életem. Folyamatosan gyógyszereken élek, hetente
háromszor járok fizikoterápiára, határozatlan mennyiségű inhalátort
használok, és valószínűleg tizenöt éven belül meghalok. Nem, nincs
szükségem a sajnálatodra, szóval ne nézz úgy.
Még mindig a zöld ruhámban, kócos hajjal és üveges, kialvatlan
szemekkel imádkoztam, hogy záródjon már be a lift ajtaja és vigyen a
tízedik emeleti lakásomba. Le akartam vetkőzni, venni egy forró fürdőt és
az ágyamba fekve zsinórba nézni a Portlandia sorozatot. És nem
akartam az exbarátomra, Darrenre gondolni.
Igazából tényleg nem akartam rá gondolni.
Hangos cipőkopogás visszhangzott a fülemben, és hirtelen egyre
közelebbről és közelebbről hallottam őket. A hall felé néztem és
elfojtottam egy köhögést. Az ajtó már éppen kezdett bezáródni, amikor
egy vörös körmös női kéz közényúlt és rikácsoló nevetéssel megállította.
Összevontam a szemöldököm.
Csak ne ő legyen megint.
De persze ő volt. Beesett a liftbe, bűzlött az alkoholtól, oly annyira,
hogy valószínű annyit ivott, amennyi egy elefántot is kiütött volna, karján
meg egy-egy nő lógott, akik úgy néztek ki mintha a Született
feleségekből toppantak volna be. Az első volt az, aki karját feláldozva
megállította a liftet – olyan vörös haja volt, mint Jessica Rabbitnek, és
olyan dekoltázsa, ami semmit nem bízott a fantáziára, még akkor sem,
ha az a fantázia piszkos és képekben bővelkedő is. A második egy
alacsony barna volt, akinek olyan kerek segge volt, amilyet még soha
nem láttam, és olyan rövid volt a ruhája, hogy valószínűleg el lehetne
végezni egy nőgyógyászati vizsgálatot rajta anélkül, hogy bármit is
levegyen magáról.
 Ó, és ott volt Dean "Ruckus" Cole.
Magas – tökéletes magasság, mint egy mozisztárnak –, mohazöld
szemekkel, melyek majdnem sugárzóak, csillogóak és feneketlenek,
kócos, szexi barna haj, és egy olyan test, amitől Brock O"Hurn is
elszégyellné magát. Bűnösen szexi, olyan, akiről nem tudsz félrenézni,
és csak imádkozhatsz, hogy az alsóneműd elég vastag legyen ahhoz,
hogy elnyelje az izgalmad okozta nedvesedésedet. Komolyan, ez a pasi
annyira felháborítóan dögös volt, hogy valószínűleg betiltanák egy
ultravallásos országban. Szerencsémre, tudtam, hogy Mr. Cole egy
világraszóló seggfej volt, így nagyjából immunis voltam a flörtölésére
És itt a legfontosabb szó a nagyjából.
Gyönyörű volt, ugyanakkor egy hatalmas zűrzavar, egy katasztrófa.
Ismered azt a típusú nőt, aki akarja a szétesett, gyönyörű, sebezhető
pasit, akiről azt gondolja, hogy meg tudja menteni? Dean Cole lenne a
nedves álmuk. Mert határozottan volt valami ezzel a fickóval. Egy olyan
aspektusa, amit a közelében lévők nem észleltek, még akkor sem,
amikor ott villódzott előttük neon vénnyel a vigyázat felirat –, az
ivászatai, a túlzott fűszívás, és a függősége minden szórakoztató bűnös
csábítással szemben – elszomorított. Igen, tudtam, hogy Dean Cole nem
az én dolgom. Különben is, megvannak a saját problémáim, amivel
foglalkoznom kell.
A HotHole csuklott, ötszázszor megnyomta a lakása gombját, és
billegett a kis helyiségben, amin négyen osztoztunk. A szemei vérben
úsztak, bőrét alkohol szagú izzadtság borította. Egy vastag, rozsdás drót
összeszorította a szívem.
A mosolya nem tűnt boldognak.
– Baby LeBlanc – Dean lusta hangja egészen az alhasamba kúszott
és ledermedtem. Megragadta a vállam, és helyben megfordított, hogy
szembekerüljek vele. A társaságai úgy vettek szemügyre, mintha egy
halom záptojás lennék. Az izmos mellkasára tettem a kezem és
elnyomtam magamtól.
– Óvatosan. Jack Daniel's árad a szádból – mondtam szenvtelenül.
Hátrahajtotta a fejét és nevetett – ezúttal őszinte volt a mosolya –,
élvezve a szóváltást.
– Ez a lány – egyik karjával átkarolta a vállam, és a mellkasához
szorított. A kezében tartott sörösüveg nyakával rám mutatott, miközben
kábultan vigyorgott a lányokra. – kurva dögös, van agya és
bölcsességével még Winston Churchillt a legjobb órájában is
megszégyenítené – áradozott. A lányok valószínűleg azt gondolták, hogy
Winston Churchill egy Cartoon Network karakter. Dean felém fordult, és
összehúzta a szemét. – Emiatt nagy a kockázata annak, hogy egy
leereszkedő ribanc legyen, de nem az. Kibaszottul kedves. Ezért is
nővér. Rongyok alá rejteni azt a jó segget, kár és vétek, LeBlanc.
– Sajnálom, hogy csalódást okozok, Seggfej őrnagy, de csak
önkénteskedem. Valójában barista vagyok – javítottam ki, miközben a
kezemmel vasalgattam a ruhámat, ahogy kifordultam az érintése alól, és
udvariasan a lányokra mosolyogtam. Hetente háromszor dolgoztam az
újszülött intenzív osztályon, figyeltem az inkubátorokat és tisztítottam a
babaágyakat. Nem voltam olyan művészeti tehetség, mint Millie vagy
szerencsés, mint a HotHoles, de megvoltak a szenvedélyeim – az
emberek és a zene –, és nem tartottam kevesebbre a törekvéseim, mint
amit ők tettek a megélhetésükért. Deannek MBA diplomája volt a
Harvardról és New York Times előfizetése, de tényleg jobb volt nálam?
Pokolba is, nem. A Fekete Lyuk nevű kis kávéházban dolgoztam a First
Avenue és az Ave A között. A fizetés rossz volt, de a társaság jó. Úgy
gondoltam, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy olyasmit csináljak, ami
nem a szenvedélyem. Különösen nekem.
 Jessica Rabbit a szemét forgatta. Az alacsony barna felhúzta a
meztelen vállat és hátat fordított nekünk, a telefonját nyomogatta. Azt
gondolták, hogy egy szomorú, zaklatott, depis ribi vagyok. Igazuk volt.
Szó szerint. De ha már a szó szerintről esik szó, durva ébredés vár
rájuk. Kívülről ismertem a szomszédom, aki a nővérem exbarátja,
rituáléját. Reggel hív nekik egy taxit és még arra se veszi a fáradságot,
hogy tettesse, hogy elmenti a telefonszámukat.
Reggel úgy fog viselkedni, mintha csak rendetlenséget jelentenének,
amit el kell takarítani. Reggel józan lesz, másnapos és hálátlan.
Mert ő egy HotHole volt.
Egy kiváltságos, tébolyodott, egomániás Todos Santosból, aki úgy
gondolta, hogy mindent megérdemel, és nem tartozik semmivel.
Gyerünk már lift. Mi tart ennyi ideig?
– LeBlanc – mordult ezúttal Dean, az ezüst falnak támaszkodott és
előhúzott egy jointot a füle mögül, majd a testreszabott sötét farmerjében
kotorászott az öngyújtóért. Az üveg kiürült és átadta az egyik nőnek. V-
nyakú dizájner pólót – azt a fajta limezöldet, amitől a szeme sötétebbnek
és a bőre barnábbnak tűnt –, egy nyitott fekete kabátot, és magas szárú
cipőt viselt. Ara késztetett, hogy hülye dolgokat akarjak. Olyan dolgokat,
amiket soha nem akartam senkitől, legkevésbé a férfitól, aki nyolc
hónapig randizott a nővéremmel. Így elfojtottam a gondolatokat és
próbáltam aljas lenni vele. Dean olyan volt, mint Batman. Elég erős,
hogy elviselje.
– Holnap. Te és én. Vasárnapi villásreggeli. Csak egy szót kell
szólnod, és többet fogok enni, mint ételt. – Leszegte az állát, nézett a
smaragdzöld szemével, gúnyos tekintettel az arcán. Semmi rejtély nem
volt ezzel a fickóval. Elkényeztetett, futott át a keserű gondolat az
agyamon. Pár percen belül egy édes hármasban vesz részt és itt áll az
exbarátnője húgára nyomulva. A lányok is hallanak mindent. Miért
vannak még mindig itt?
Figyelmen kívül hagytam a nem túl fényes rám hajtását, és egy
teljesen más dologról figyelmeztettem őt.
– Ha meggyújtod azt a dolgot a felvonóban – a fűre mutattam –,
esküszöm, hogy belopózom a lakásodba ma éjjel és forró viaszt öntök az
ágyékodra.
Jessica Rabbit levegőért kapott. A kicsi barna felvisított. Nos,
tűzvonalban lennének, ha megtörténne.
– Jesszus, lazíts kicsit. – A barnácska rám mutatott, készen állt rá,
hogy felrobban. – Tetszik, hogy ijesztő vagy?
Nem figyeltem a túlsminkelt nőre. Helyette szimplán az ajtó fölött lévő
piros számokat néztem, amik egyre közelebb és közelebb vittek a
fürdőmhöz, a boromhoz és Portlandiához.
– Válaszolj nekem. – Dean figyelmen kívül hagyta a lányokat, akiket
meg fog dugni, és engem nézett. – Villásreggeli? – Csuklás. – Vagy
kihagyjuk az egészet, és dugunk?
Reménytelenül romantikus, tudom, de sajnos, még mindig nem
nekem.
Az igazat megvallva, nem tudtam csak úgy kizárni, ahogy próbál
engem az ágyába vinni, de az időzítés is rossz volt. Három hét telt el
mióta Darren összepakolta a cuccait és kiköltözött a lakásból, amit hat
hónapig megosztottunk – kilenc hónapig voltunk együtt, miután egy rövid
ideig egy Hal nevű autószerelővel jártam, aki metálzene rajongó volt.
Dean nem vesztegette az időt azzal, hogy alkalmazkodjon az alkalmi
kapcsolathoz. A tény, hogy lényegében a főbérlőm volt és csak havi száz
dollárt fizettem, azt is csak jogi okokból, nem könnyítette meg az
elutasítást. Viciousszal, Jaime-vel és Trenttel együtt voltak tulajdonosai a
lakásomnak, és bár tudtam, hogy nem rúgna ki – Vicious sosem
engedné neki –, azért kedvesnek kell lennem vele.
De a tény, hogy meg tudna fertőzni az összes ismert nemi
betegséggel, megkönnyítette a dolgom, hogy visszautasítsam. Valójában
sokkal könnyebbé tette.
A piros számok sorra megjelentek a kijelzőn.
Harmadik.
Negyedik.
Ötödik.
Gyerünk, gyerünk, gyerünk.
– Nem – feleltem határozottan, amikor rájöttem, hogy a válaszomra
várva még mindig engem bámul.
– Miért? – Még egy csuklás.
– Mert nem vagy a barátom, és nem kedvellek.
– És miért? – kérdezte és elmosolyodott.
Mert összetörted a szívem és újra összetettem az összes rozoga és
rossz darabot.
– Mert reménytelenül egy selyemfiú vagy. – A második okot mondtam
el neki a "Miért utálom Deant" listámról. Hosszú lista volt, nagy L betűvel.
Ahelyett, hogy zavarba jött vagy elcsüggedt volna, Dean újra felém
hajolt, a mutatóujját az arcomhoz nyomta, azzal a kezével, amelyben a
meggyújtatlan füvet tartotta, az arca szenvtelen és higgadt volt. Egy
szempillát tartott az ujján, amit az arcomról vett le, olyan közel tartotta az
ajkamhoz, hogy láttam az ujja vonalkáit a szempillám körül.
– Kívánj valamit. – A hangja bársonyként fonta körül a nyakamat,
finoman szorítva.
A szemeimet becsukva beharaptam az alsó ajkam. Aztán kinyitottam
őket. Aztán elfújta a szempillát és figyelte, ahogy előre-hátra ringatózva
száll, mint egy toll.
 – Nem akarod tudni, hogy mit kívántam? – A hangom rekedt volt.
Hozzám hajolt, és az arcomhoz nyomta a száját.
– Nem számít, mit kívántál – a hangja akadozott. – Ami számít, hogy
mit akarsz. Én szolgálhatok vele. És egy nap, mindketten tudjuk, hogy
megadom neked. Nagyon is.
Egy hat órás szolgálat után voltam a belvárosi kisgyerekek
kórházában, ahova az után mentem, hogy befejeztem a kávéházban a
műszakomat. Fáradt voltam, éhes és hólyagos volt a lábam. Nem kellett
volna úgy éreznem, mintha ezer kis ebihal úszkálna a hasamban, de így
volt. Így volt és utáltam ezt.
– Villásreggeli – mormolta az arcomba, forró, büdös lehelete
csiklandozta az arcom. – Csaknem egy éve a lakásomban laksz. Itt az
ideje átértékelni a bérleti díjat. A lakásomon. Holnap reggel. Várok rád,
amíg készen állsz, de ajánlom, hogy ott legyél. Értve vagyok?
Nyeltem egyet és elfordítottam a tekintetem, majd amikor újra
felnéztem, a felvonó ajtaja kinyílt. Előreugrottam, gyakorlatilag
kirohantam a folyosóra, és a hátizsákomból kihalásztam a kulcsomat.
Tér. Szükségem volt rá. Sokra. Most.
A nevetése az ajtómig kísért egészen, míg felért a huszadik emeletre,
a penthouse-ába, ahol az utazása ma éjszakára két gyönyörű nővel ér
véget.
Miután megfürödtem, öntöttem magamnak egy kis bort, és egy
egészséges, kiegyensúlyozott vacsorám volt, ami Cheetosból és valami
ismeretlen eredetű narancssárga mártogatósból állt, amit a hűtő mélyén
találtam. Lehuppantam a kanapéra és elkezdtem váltogatni a
csatornákat. Noha Portlandiát akartam nézni, mert egy kicsit
kifinomultabbnak és igényesebbnek éreztem magam tőle, mint amit a
vacsorám sugallt, mégis valahogy beszippantott a Várandósok – Az a
bizonyos kilenc hónap.
 Borzalmas, és nem csak amiatt, hogy 22%-ot ért el a Rothadt
Paradicsom5 listáján.
Hanem mert emiatt Darrenre gondoltam.
És amiatt, hogy Darrenre gondoltam, fel akartam hívni és újra
bocsánatot kérni.
Hosszú másodpercekig bámultam a telefonra, vitatkozva magamban
és különböző forgatókönyveket forgattam le a fáradt agyamban.
Felvenné.
Megpróbálná elmondani, hogy szörnyű hibát követtem el.
Hogy nem érdekli. Hogy még mindig akar engem.
Hogy számít neki. Nagyon is törődik vele.
És nem vagyok elég jó.
Nem olyasvalakinek, mint ő.
Egy másik dolog, amit meg kell említenem: a szarkasztikus
természetem ellenére, csak ugattam, de nem haraptam. Nem akartam
tönkretenni mások életét. Sokkal inkább megmenteném őket. Ezért
fejeztem be Darrennel.
Darren megérdemel egy normális életet, normális feleséggel és egy
futballcsapatnyi gyerekkel. Megérdemli a hosszú nyaralásokat, és
kórházi falakon kívüli szabadtéri tevékenységeket. Persze akkor, amikor
nem dolgozott épp ott. Röviden, többet érdemel annál, mint amit valaha
is adhatnék neki.
Bemásztam az ágyba és a fejtámlának dőltem, miközben a
hálószobám ajtaját bámultam, azt akarva, hogy nyisson be egy férfi, aki
éjjel melegen tart.

5
A Rotten Tomatoes (magyarul: rothadt paradicsomok) egy olyan angol nyelvű
weboldal, amely filmekkel kapcsolatos kritikákat, információkat, híreket gyűjt össze.
Neve a régi szokásból ered, amikor paradicsommal és más zöldségekkel dobálták
meg a színházi előadókat, ha előadásuk rossz volt.
 Dean Cole.
Jézus, utáltam őt. Most jobban, mint valaha. Át akarta értékelni a
bérleti díjat. Nem tudja. Piszok szegény voltam. Különösen a manhattani
szabványok szerint. Különben is, egy nap alatt keres meg annyit, mint én
két év alatt. Igazán szükség volt erre, vagy csak vissza akar vágni,
amiért nem voltam vevő a nyomulására?
Becsukva a szemem, elképzeltem, ahogy az a világklasszis barom
kinyalja Jessica Rabbitet, aki megüli a tökéletes arcát, miközben Kicsi
Barnácska leszopja. A már nedves bugyimba csúsztattam a kezem, a
szemöldököm közötti ránc egyre mélyebb lett, és halkan köhögtem.
Dean Cole valószínűleg az a mocskos fajta. Olyan típus, aki Jessica
Rabbitet átfordítja a hasára másodpercekkel az után, hogy elélvezett,
csak hogy hátulról dugja, miközben a vörös haját húzza.
A mutató majd a középső ujjamat is puncimba nyomtam, keresve azt a
különleges pontot.
Undorodva elképzeltem, hogy a Kicsi Barnácskát a nyakánál fogva a
hátára löki, miután végzett JR-rel. Most őt kezdte el dugni, miközben
keményen összecsippentette a mellbimbóját.
Lázadozva ívbe feszült a hátam, és undorodva nyögtem fel.
Aztán ingerülten élveztem el az ujjaimtól.
Mindent gyűlöltem Dean Cole-ban.
Mindent... kivéve őt magát.
 Második fejezet

Dean
Fordította: Xavier

SZ-E-X.
Valójában minden ekörül forog.
Az egész világ egy egyszerű, állati szükségletre épül. Az a
törekvésünk, hogy jobban nézzünk ki, keményebben dolgozzunk, egyre
gazdagabbá váljunk, és olyan dolgokat hajszoljunk, amelyekre még csak
nincs is szükségünk – egy jobb autót, jobban kidolgozott hasizmokat,
előléptetést, egy új frizurát, bármilyen baromságot, amit megpróbálnak
eladni nekünk a reklámokon keresztül.
Mindez. A. Szex. Miatt.
Minden alkalommal, amikor egy nő parfümöt, vagy szépségápolási
terméket vásárol, vagy egy kibaszott ruhát vesz.
Minden alkalommal, amikor az ember rabszolgává teszi magát egy
olyan sportautó nevetséges árának kifizetésével, amely fele sem olyan
kibaszott kényelmes, mint a tágas koreai autója, amely egy héttel ezelőtt
volt, és szteroidokat fecskendez magába egy fülledt tornaterem
öltözőjében...
Mindezt. Azért. Csinálják. Hogy. Keféljenek.
Még akkor is, ha nem tudják. Még ha nem is értenek egyet ezzel.
Azért vetted azt a blúzt és azt a Jeepet, és azért csináltattad azt az új
orrot, hogy még kívánatosabbá válj. Tudomány ez, bébi. Ne vitatkozz
ezzel a szarsággal.
 Ugyanaz a helyzet a művészettel is. Volt néhány kedvenc dalom a
szexről, mielőtt még tudtam volna, hogy mit is kezdhetek a farkammal,
amibe nem értendő bele a nevem belepisilése a hóba.
"Summer of '69"? – Bryan Adams kilencéves volt. Egyértelműen a
kedvenc szexuális pózáról énekelt.
“I Just Died in Your Arms” a Cutting Crew-tól? – Beszélgetés az
orgazmusról. "Ticket to Ride" a Beatlestől? Prostituáltak. “Come On
Eileen”? Ez egy kibaszott vidám dal, amire mindenki táncol az
esküvőkön? Szemérem elleni erőszak.
Szex volt mindenhol. És miért is ne lenne? Ez kibaszott csodálatos.
Nem tudtam betelni vele. Jó is voltam benne. Jót mondtam? Felejtsd el!
Elképesztő. Ez az a szó, amit el akarok érni. A gyakorlat teszi a mestert.
És Isten tudja, hogy nagy gyakorlatom van benne.
Erről jut eszembe – rendelnem kell egy újabb doboz óvszert. Egy
különleges céggel készítettem ezeket, a SayItWithaRubber-rel. Nemcsak
a nevemmel ellátott csomagolását terveztem – hé, néhány csaj
emléktárgyként meg akarta tartani, mint egy ajándékot, ki voltam én,
hogy megtagadjam tőlük? –, a színeket is én választottam (Szeretem a
vöröset és a lilát. Sárgában a golyóim kissé sápadtnak látszanak. Nem
áll jól nekem...), de emellett még én választottam ki a gumi típusát, hogy
milyen vékony legyen – 0.0015 mm, ha tudni akarod –, és az
érzékenységi szintjét.
– Jó reggelt – nyöszörögte az egyik lány felébredve az álmából.
Nyomott egy leheletnyi csókot a tarkómra. Mindig beletelt néhány
másodpercembe, hogy emlékezzem, kikkel töltöttem az éjszakát, de ma
reggel még rosszabb volt, mert a tegnapi napot piálással töltöttem,
mintha az lett volna a küldetésem, hogy elcseppfolyósítsam a májamat
rumban.
– Jól aludtál? – búgta a másik csaj.
 Oldalra fordultam, az éjjeliszekrény felé, miközben lefelé görgettem
egy picsa-hosszú szöveges üzenetet, amelyet a barátom és üzleti
partnerem, Vicious írt. A legtöbb ember rövid szöveges üzenet írt, hogy
kifejtse a mondandóját. Ezt a kitartó gazfickót szócsövévé tette a
kurvája, és egy egész kibaszott a Bibliát küldött nekem. Az üzenete általi
ébredés egy cápa általi leszopásra való ébredéssel volt egyenértékű. És
ezt írta:

Kedves Faszkalap,
A menyasszonyom felhívta a figyelmemet a húga miatti
bosszúságára, aki lehet, hogy azért késik az esküvői
próbavacsoráról jövő szombaton, mivel próbál megtakarítani néhány
dolcsit azzal, hogy két csatlakozó repülőjáratot vesz igénybe annak
érdekében, hogy eljusson Todos Santosba. Ő Em koszorúslánya,
ezért számára a részvétel kibaszottul nem választható lehetőség. Ez
kötelező, és ha a hajánál fogva kell odaráncigálnom, megteszem, de
inkább ne kelljen. Te tudod, hogy milyen érzéseim vannak ezzel a
hellyel kapcsolatban. New York kemény a testnek. Los Angeles
nehéz a léleknek.
Nekem nincs lelkem.
Mint barátot kérlek, hogy kopogtass be Rosie ajtaján és nyomj a
kezébe egy új jegyet. Sue foglal neki egy első osztályra szóló jegyet
melléd, és győződj meg róla, hogy felszáll veled a repülőgépre
pénteken. Láncold oda az istenverte üléshez, ha muszáj.
Ez az a rész, ahol te valószínűleg megkérdezed magadtól, mi a
faszért tennél nekem bármilyen szívességet is? Vedd úgy, hogy ezt
Millie-ért teszed, nem értem.
Feszült.
Aggódik.
 És ő nem érdemli meg ezt a fajta szarságot.
Ha Em kishúga azt hiszi, hogy bármit tehet, amit csak akar, a
francba, rosszul gondolja.
Értesd meg vele, mennyire helytelenül viselkedik, mivel
mindennap eljátssza a kötelességtudó, takarékos szentet, és ez
bántja a jövendő feleségemet.
És mindannyian tudjuk, hogyan reagálok, amikor megsérül
valami, ami az enyém.
Béke veled, te anyaszomorító
– V.

Nem egészen költői a stílusa, de ez volt Baron Spencer.

Kinyújtózkodtam és éreztem, hogy egy forró test kúszik fel rám,
leküzdve a sötétkék, varrás nélküli selyemágynemű tavát köztünk. Finom
szövethalmok, forró húsok és lágy idomok voltak körülöttem mindenhol.
A nap beáramlott a padlótól a mennyezetig érő ablakomon,
beragyogta a száz négyzetméteres erkélyemet, és frissen vágott
fűtenger látványa borította a manhattani horizontot. Meleg fénysugarak
nyaldosták bőrömet. Egy bárpult hívogatott, hogy pofozzam helyre
magamat egy Bloody Maryvel. És egy plüss, szürke és sötétkék
kétszemélyes kanapé könyörgött nekem azért, hogy vigyem el a
lányokat egy olyan körre benne, hogy egész New kibaszott York lássa és
hallja őket.
Röviden: a mai reggel lenyűgöző volt.
Vicious, azonban nem volt lenyűgöző.
Éppen ezért megengedtem magamnak, hogy fürödjek ezeknek a
nőknek – Natasha és Kennedy – a kényeztetésében, és tegyek meg
mindent, amit Isten, vagy a természet, vagy mindkettő akart, hogy
megtegyem, hogy megbasszam őket keményen.
 Mert ez a civilizáció, meg a magunk szétszórása, meg a kábszer.
Miközben Kennedy – a gyönyörű vörös hajú, emlékeztet a memóriám
– csókokkal fűszerezte végig a nyakam a reggeli merevedésem felé
haladva, és Natasha – a zamatos, apró termetű jógaoktató – mohón
csókolta a számat, én a jól megérdemelt másnaposság pörölyszerű
dübörgésén keresztül feldolgoztam az új információkat.
Tehát Millie LeBlanc ideges volt az esküvői próbavacsorája miatt.
Nincs benne semmi meglepő. Mindig is az a fajta jókislány volt, aki
tökéletes akart lenni mindenben, és keményen dolgozott, hogy ez így is
legyen.
Éles ellentétben azzal a férfival, akivel házasságra készült, aki vette
magának a bátorságot, hogy beszennyezzen annyi életet, amennyit csak
tudott, felhasználva ehhez a száraz, csípős humorát és megdöbbentő
viselkedését.
Millie volt a legédesebb ember, akit ismertem – mellesleg ez nem
feltétlenül jó dolog –, és Vicious volt messze a legutálatosabb.
Azt hiszem, el kellene gondolkodnom a "mi lenne, ha?" kérdésen, mert
Millie régebben a barátnőm volt. Mivel az emberi agy úgy van
megalkotva, hogy kitöltse a hézagokat, és én huszonkilenc éves voltam,
és Millie volt egyetlen komoly barátnőm, így az emberek feltételezhetik,
hogy ez egy nagy, reménytelen, elvesztett szerelem volt.
Az igazság, mint mindig, egyaránt kiábrándító és nem éppen hízelgő
volt.
Millie sosem volt egy nagy szerelem. Tetszett nekem, de ez nem volt
egy mindent elsöprő, vagy nyomorulttá tévő, vagy őrjítő szerelem.
Törődtem vele, és szerettem volna megvédeni őt, de soha nem olyan
módon, hogy elvegye a kibaszott eszemet, mint Viciousnek.
Az a tény, hogy még azután is tetszett nekem, miután elmenekült
előlem és elhúzott a picsába egy béna szakítólevelet hagyva csak, azt
mutatja, hogy nem igazán volt komoly a kapcsolatunk. Mert az igazság
az volt, hogy szerelmes voltam Emilia LeBlancba... míg egyszer már
csak nem voltam.
Néha azt hiszem, csak imádtam a gondolatát, vagy sohasem
szerettem őt. Akárhogy is, egy dolog nem lehet vitatott – amikor vele
voltam, jó voltam hozzá. Hűséges. Tisztelettudó. Ő pedig,
viszonzásképpen, átbaszott.
A mai napig nem érzem úgy, hogy igazán ismertem az egyetlen
exbarátnőmet. Persze ismertem a jellemvonásait. Azt a vackot, amit
beletennél a társkereső weboldalad profiljába. Száraz tényeket. Ő
művészi beállítottságú, félénk és jól nevelt volt. De fogalmam sem volt
róla, milyen félelmei és titkai voltak. Mi tartotta ébren éjszaka, mi forralta
fel a vérét és pezsdítette fel testét.
A szomorú igazságom másik része az volt, hogy sohasem éreztem
úgy, hogy szeretném ismerni ezeket az érzéseket bárki mással
kapcsolatban, mint Rosie LeBlanc. De Rosie kibaszottul gyűlölt engem.
Így szingli maradtam. Majd meggondolja magát. Meg kell gondolnia.
Rosie-ról szólva, nem fogadott el pénzt Vicioustől és Millie-től, hacsak
nem kényszerült rá.
Ez közismert volt, és ezt bizonyította egy évvel ezelőtt a 2.3 millió
dolláros New York-i lakásom – amelyben lakott – Craigslisten6 keresztüli
bebútorozása, amellyel összességében kevesebb, mint kétszáz dollárt
takarított meg. Kételkedtem benne, hogy megváltoztathatom a
gondolkodásmódját, de amikor ez felszínre tört benne, mindig arra
törekedtem, hogy megpróbáljam.
Na mindegy. Vissza a fontos dolgokhoz – a francba.

6
Internetes hirdetési felület, hasonló, mint a jofogas.hu Magyarországon
 Ez volt az a pillanat – amikor Kennedy teljesen a szájába fogadott,
bemutatva némi komoly mély torok tehetséget –, hogy egy kopogást
hallottam az ajtón. Senkit sem engedtek be az épületbe kód nélkül, és
senki sem kért tőlem mostanában, amiből levontam azt az egyszerű
következtetést, hogy ez Miss LeBlanc kell, hogy legyen személyesen.
– Dean! – rekedtes hangja testem minden szövetébe beszivárgott
kintről az előszobából, és azonnal megkeményedtem. Kennedy
észrevette, biztos vagyok benne, mert gyengéden megmarkolta a
farkam, majd éreztem ziháló légzését a combomon. Natasha
abbahagyta a nyelves akcióját. Mindketten megdermedtek. Még három
kopogás. – Nyisd ki!
– Ez megint az a furcsa lány? – kérdezte az utóbbi mogorva duzzogó
hangon.
– Rohadtul biztos.
– Megrémít.
– Annyira fura – értett egyet Natasha. Mintha számított volna a
véleményük. Nekem. Rosie-nak.
Felemelkedtem ülő helyzetbe, és felhúztam magamra a fekete
nadrágomat. Nem bánkódtam az elmulasztott kefélés miatt. Annál
lelkesebben vártam, hogy egy pillantást vethessek erre az apróságra,
kíváncsian, hogy vajon miért jött ide. Felkeltem és kidörzsöltem az álmot
a szememből, s kezemmel szándékosan összeborzoltam a hajam. – Ez
jó buli volt. – Megcsókoltam mindkettőjük kézfejét, mielőtt céltudatosan
elkezdtem becserkészni a bejárati ajtót. – Meg kellene majd ismételnünk
valamikor.
Nem fogjuk ezt megismételni máskor. Vagy bármikor. Ez búcsú volt,
és mindketten tudták. Egyértelmű voltam, amikor múlt éjjel felszedtem
őket Manhattanben egy bárban, ahová elmentem. Úgy szippantották fel
a kokaint, mintha porcukor volna, talán ezer dollár értékben, egy
asztalról egy puccos helyiségben, ahová akkor mentem, amikor
szükségem volt rá, hogy azokat az egyedi készítésű óvszereket
használjam. Ültem a bárpultnál, váltottam pár flörtölős pillantást velük,
majd jeleztem a csaposnak, hogy küldjön a lányoknak egy italt.
Meghívtak, hogy üljek át hozzájuk, és megittam egy italt velük.
Meghívtam őket egy kis mókázásra. Egy italból hét lett. Ez a
forgatókönyv már elcsépelt volt.
– Ah, te néha annyira rémes tudsz lenni. – Kennedy volt az első, aki
felkelt az ágyból. Felé fordítottam a fejem, hogy megnézzem, hogyan
gyűjti össze a ruháját a padlóról, felkapkodva, mintha valamilyen módon
megsértették volna.
Valóban? Gondoltam. Mielőtt rendeltem egy taxit, hogy hazavigyen
bennünket a lakásomra, elmondtam nekik, olyan tisztán, mint az
augusztusi égbolt: ez csak egy egyéjszakás kaland. Jézusom, a bárból
való felszedésüknek és a Két Csaj, Egy Pohár pornó film társalgási
témaként használatának melyik része késztette arra őket, hogy azt
gondolják, hogy ennél több is szóba jöhet?
Megajándékoztam a lányokat vigaszként egy kacsintással, mielőtt
folytattam utamat a hatalmas, pezsgő-fényű folyosón, melyet krémszínű
márványpadló borított, és fekete-fehér családi portrék meredtek rám
minden sarokból, hatalmas, fehér fogú mosolyokkal.
– Uh, elnézést, Mr. Seggfej? Éppen benne voltunk valamiben! – tette
hozzá Natasha visítós hangon. Már az előszobában voltam, hogy
kinyissam az ajtót, húzott, mint egy mágnes a kibaszott libidó
forrásomhoz. Baby LeBlanc. Az a kicsi, gyönyörű, őrült, tündér.
Rosie kifogástalan minőségű farmert és egy egyszerű fehér gombos
felsőt viselt, a kosztüm Rosie féle változatát. Haját egy magas, kócos
kontyba fogta össze a feje tetején, és tágra nyílt szemei azt mutatták,
hogy nem volt lenyűgözve. Vállamat vigyorogva az ajtónak döntöttem.
 – Meggondoltad magad a reggelivel kapcsolatban?
– Nos, megzsaroltál a bérleti díj újratárgyalásával kapcsolatos
fenyegetéseddel. – A szeme az arcomról egy másodpercre a
hasizmomra tévedt, mielőtt résnyire szűkítve újra rám emelte tekintetét.
A francba, azt tettem. Az elmúlt éjszaka emlékét homályba borította az
alkohol, a fű, és a punci.
– Gyere be! – léptem oldalra. Felém fordította a fejét, ahogy belépett.
– Azt hittem, legalább egy kávét készítesz, mielőtt megszívatsz a
bérleti díjjal. Ennyit a jószomszédi viszonyról – motyogta, miközben tágra
nyitott szemmel beissza a lakásom látványát.
Összefontam a karomat a mellkasom előtt, tisztában lévén a
látványommal, és végigsimítottam nyelvemet az alsó ajkamon.
– Jószomszédi viszonyt szeretnél? Vehetek neked reggelit a földszinti
pékségben és desszertképpen kielégíthetlek párszor – feleltem,
hozzátéve: – És megszívathatlak az ágyban is, ha úgy jobban tetszik.
– Le kell állnod a nyomulással. – A hangja érzelemmentesen csengett,
miközben elhaladt a konyhám közepén álló hatalmas, fehér és szürke
színű pult mellett, rozsdamentes acél kacsintott ránk csillogva a helyiség
minden sarkából. Lehuppant egy székre és meredten nézte az üres
kávéskannámat a mosogatónál, mintha az testi sértést követett volna el.
– Miért? – csipkelődtem a kávéfőzőt bekapcsolva. Miért kellene
leszállnom Rosie LeBlancról. Ő most szingli volt, miután dobta az
unalmas, orvos pasiját. Rosie tisztességes játékos volt, és én addig
fogok játszani vele, míg harmadfokú, szőnyeg okozta égési sérülések
nem borítják a hátát.
Valójában, ez volt az első dolog, amire gondoltam, amikor láttam, hogy
a ványadt seggű anyaszomorító elköltözik a szarságaival együtt a
lakásából. Az én lakásomból.
 Meg fogom baszni az exbarátnődet, mielőtt még a párnájáról
felszáradnának a könnyei, gondoltam. És ő ezt olyannyira imádni fogja,
hogy térden állva fog könyörögni többért.
Eközben, a valóságban, Rosie mohón elfogadta a bögrét a pocsék
kávéval, amit szótlanul felajánlottam neki, és belekortyolt.
Becsukta a szemét, és felnyögött. Igen, felnyögött. Bassza meg, azt
akartam, hogy ez a hang legyen az új csengőhangom. Majd kinyitotta a
szemét és jéghideg vízzel nyakon zúdította a fantáziámat.
– Mert már belemártottad a kolbászod a családom szószába, és bár
tudom, hogy ez egy titkos recept, amelyből mindenki még többet
szeretne, tartok tőle, hogy elfogyott minden szerencséd.
– Imádom, amikor kulináris szexről beszélsz velem. – Tettem egy
lépést a konyhapult felé, és izzó pillantás kíséretében rátámaszkodtam.
– Talán azért, mert mi, LeBlancok Coca-Colák vagyunk, és te mindig
is megelégedtél a gyömbérrel. – Tekintete a hálószobám irányába
kalandozott.
A felsőtestemben minden izom megfeszült, ahogy szívből jövően
felnevettem. A figyelemreméltó V-alakú felsőtestem, erektől duzzadó
karjaim, feszes hasam, kidomborodó mellizmaim nem kerülték el a
figyelmét, az őszibarackszínűre színeződött orcái elismerték ezt, még
akkor is, ha ő sohasem tenné meg.
– Kívánlak – mondtam egyszerűen, őszintén – sőt, sebezhetően –,
mert valóban kívántam.
– Mint ahogyan a nővéremet – bólintott kurtán Baby LeBlanc. – Úgy
tervezed, hogy végigkeféled a családfánkat? Ki kéne nyomtatnom egy
példányt belőle az ancestry.com profil oldalunkról?
– Kérlek, ha lesz rá lehetőséged – vágtam vissza neki. – Bár van egy
olyan érzésem, hogy prímán le tudnál foglalni.
 – Túl makacs vagy – köhécselte, ahogy minden második percben
tette, egy újabb korty kávét kortyolva a csészéjéből.
– Igen. Nincs belőle hiány. Vagy ami azt illeti, semmi másból sem. – A
vigyorom még szélesebb lett, amint tekintetem az ágyékomra csúszott.
Küzdelmet vívtunk az akaratok csatájában. Ez nagyon is rendjén volt.
Nyerésre álltam. Mindig megkaptam, amit akartam. És amit most
akartam, épp itt ült előttem, várva a bérleti díjjal kapcsolatos döntésemet.
Kennedy és Natasha bukkant fel a folyosón. Szobatársak voltak, így
nem voltam meglepve, amikor az utóbbi azt mondta a barátnőjének,
hogy az Uber, amit hívtak, három percen belül megérkezik. A taxi
megosztása anyagilag okos dolog volt. Figyelmet kellett fordítaniuk a
kiadásaikra, miután kokain formájában felszippantották a bérleti díjukat.
Jó nekik.
– Viszlát, lányok! – intettem.
– Viszlát, seggfej! – Kennedy egy karlendítéssel felém hajította a
magas sarkú cipőjét, melytől a bennem lévő hátvéd el akarta füttyenteni
magát csodálata jeléül. Elhajoltam, gyorsan lehúzva a fejem. A piros
tűsarkú keresztülrepült a konyhán, Rosie válla mellett, és a hűtőbe
csapódott.
Behorpadt. Legalább ennyi szólt mellette. Erre egyetlen nő sem volt
képes előtte.
Rosie, közömbös képet vágva, ismét belekortyolt a kávéjába – Hm... –
mondta. – Ez jó ízű.
Nem a kávéra értette. Úgy értette, hogy figyelemmel kíséri a
mellékhatásait rajtam, a nőcsábászon. De ő azt a kis nyögéses dolgot
tette. Ismét.
Többről van itt szó, Rosie LeBlanc, gondoltam. A hajadnál fogva foglak
átvonszolni a sötét oldalra, és kurvára fogalmad sem lesz róla.
 – Térjünk a tárgyra, édesem. Pénteken velem repülsz Todos Santosra.
– Kikotortam egy mérőkanál tejsavó-fehérjét a dobozából, összekeverve
a port a zsírmentes tejjel. Nem nézhetsz ki úgy, mint én, ha egész nap
gyorskajákat zabálsz. Kézben tartottam a dolgokat. Nem számít,
mennyibe kerül. Az edzőteremben, a munkahelyemen, hogy egy kedves,
tökéletes fia legyek a szüleimnek. Mindent kiszámított módon és kemény
munkával szereztem meg. Nincsenek rövidebb utak számomra. Ez így
ment már fiatalabb koromtól, de én nem ismertem más lehetőséget.
A többiek – Rosie, a nővére, a barátaim – számára egy kibaszottul
szerencsés seggfej voltam, aki ezüstkanállal a szájában született és
ezért soha nem volt szüksége arra, hogy felemelje az ujját és dolgozzon.
Hagytam, hogy ezt gondolják. Nem baj, hogy alábecsültek.
Hallottam, ahogy Rosie a konyhapultnál levő bárszéken fészkelődik,
és tudtam, hogy nem fogja feladni harc nélkül. Beteg lány létére bátor és
harcias volt, mint egy állat.
– Millie már megkért. Az árkülönbség kétszáz dolcsi egy jegyért. Ez
csak a próba, haver. Ez nem olyan, mintha a tényleges esküvőről
hiányoznék.
A tényleges esküvő vasárnap volt, de a legtöbb résztvevő – Jaime,
Trent és jómagam is – pénteken repült Todos Santosba, másfél hétig
maradva, és belesűrítve a próbavacsorát, a legény/lánybúcsút, és az
esküvőt egyetlen fékevesztett kalandba. Szoros összetartó csoport
voltunk. Szinte már abnormális módon. Valahányszor hosszabb időt
tölthettünk együtt, ugrottunk a lehetőségre. Rosie-nak készpénz
szempontjából meg volt kötve a keze. A nővére házasságot köt Amerika
egyik a leggazdagabb emberével. Nagyra értékeltem, hogy Baby
LeBlanc nem az a fajta lány volt, aki piócaként élősködik valaki másnak
a pénztárcáján – ő megkapta a szinte ingyenes és berendezett lakást, és
emellett fizették a gyógyszereit –, de minden másért keményen
megdolgozott. És emellett hetente többször is eljárt egy
gyermekkórházba piszkos pelenkákat cserélni és a látogatókat fogadni.
Rosie egy gondoskodó ember volt, de szükségtelen volt felidéznem.
– Te vagy a koszorúslánya – fordultam felé csípőmmel
nekitámaszkodva a pultnak. Szemei a duzzadó bicepszemre
szegeződtek, ahogy összeráztam az italom. Úgy vándoroltak oda-vissza,
mint egy teniszlabda. Megnyalta az ajkát, megrázta a fejét, valószínűleg,
hogy megszabaduljon a tudatában felmerülő képtől, ahogy ugyanazzal
az izmos karral paskolom a fenekét.
– Megértem a szerepem fontosságát, és tökéletesen képes vagyok
egyenes vonalban járni egy kényelmetlen cipőben két percig, miközben
tartom a ruháját. Ugye tisztában vagy azzal, hogy ez az egyetlen dolog,
amit igényelnek tőlem.
– És mi a helyzet a leánybúcsúval? – Megdörzsöltem a meztelen
hasizmaimat, próbálva kiváltani belőle, hogy felnyögjön, vagy ismét
megnyalja a száját. Fejemet hátrahajtva ittam egy kortyot a keksz és
karamell ízesítésű italomból, aminek sem keksz, sem karamell íze nem
volt, hanem olyan volt, mint a záptojás.
– Mi van vele? – vont kérdőre, szúrós tekintetét az arcomra szegezve.
– Ki szervezi meg Millie-ét? Nem a koszorúslány teendője kellene,
hogy legyen ez is?
– Kézben van tartva, és fantasztikus lesz. Miért kérdezed? Te
szervezed Vicious búcsúztatóját? – kérdezte meglepetten. Előrehajolt,
hetyke kis cicijei összepréselődtek a melltartójában. Felnyögtem, érezve,
hogy a farkam megduzzad a lecsúsztatott melegítőalsómban.
A kívülállók számára úgy tűnt, mintha Vicious és köztem kurva sok
probléma lenne. Az igazság az, hogy barátságunk erős volt. Bár ez
különbözött a normál testvériségétől, amelyben a többiek is benne
voltak, de szilárd volt.
 – Igen, én szervezem. Jaime is segít. Eltöltünk egy hétvégét
Vegasban.
– Klassz – mosolygott lekezelően.
– Nos, fontolóra vettük, hogy magasról leszarjuk az egészet, és
lelépünk a barátaink próbavacsorájáról, de akkor jöttél te, és elloptad az
ötletünket. Egyébként, mi bökte ennyire a csőrödet? Féltékeny vagy,
mert a nővéred férjhez megy?
Megpördült a székén, és amikor megláttam az arcát, valami
összeszorult a mellkasomban. Szép munka volt, seggfej. Bármit is
mondtam, az olyan hatással volt rá, hogy kifutott a vér az arcából.
– Fogd be, Ruckus. Csak azon gondolkodom, hogy az, amit
terveztem, elég különleges-e. Valamiféle pizsamapartit akartam. Egy
speciális lejátszási listával és minden mással. – Bizonytalan, fátyolos
szemei kérték a véleményemet. Ez nem illett rá. Rosie-ban általában
tombolt az önbizalom, és pocsékul éreztem magam attól, hogy én legyek
az, aki lelombozza.
– Ah, pizsamaparti? – Csak azért sétáltam el mellette, hogy ujjaimmal
végigsimíthassak a derekán. Véletlenül, természetesen. – Millie egy
visszafogott csaj. Nem látok rá okot, hogy miért ne örülne ennek.
– Majd én elmondom miért, azért mert te Vegasban csinálod a partit.
Most rá kell kapcsolnom – panaszolta, és öntött magának egy újabb
csésze kávét, anélkül, hogy kért volna.
– Jó testvér akarsz lenni? Kezdheted azzal, hogy elfogadod azt az
átkozott jegyet, amit majd veszek neked.
– A válasz nem – mondta vontatottan, és nagyot sóhajtott. – Nem
értesz az anyanyelveden? Más nyelven kellene mondanom, hogy nem?
Nem beszélek folyékonyan seggfejül, de megpróbálhatom – morogta.
– Vicious halálosan komolyan gondolja ezt. Ide fog jönni, és magával
hurcol. Én vagyok a kevésbé rossz, Baby LeBlanc. Velem jössz –
ismételtem meg. Nem mintha valamelyikük is megérdemelt volna egy
szívességet tőlem, de boldog voltam, Vicious és Millie miatt. Még
boldogabb, hogy egy hetet együtt töltök Baby LeBlanckal. Már évek óta
megőrülök a hamvas, gömbölyű fenekéért. Itt volt az ideje, hogy
benyújtsam rá az igényemet.
Rosie elfordította a tekintetét, összefonva a karját, mint egy makacs
kölyök. – Kizárt.
– Aha – mondtam pontosan ugyanazzal a hangsúllyal. – És jobban
teszed, ha becsomagolsz egy kibaszott táskát, mivel péntek reggel száll
fel a gép, és mindkettőnkre egy mozgalmas hét vár.
Pislogott, anélkül hogy válaszolt volna.
– Kössünk alkut, rendben? – könyökömet a pultra téve az arcába
hajoltam. A teste leutánozta a mozdulatomat, mágnesként vonzódva
felém. Össze voltunk hangolódva, s bár ő nem tudta ezt, de úgy néztünk
ki együtt, mint a szoborba öntött testek. Egymásnak lettünk teremtve.
Amit szintén nem tudott, az az volt, hogy ha tesztelni fogjuk az
elméletemet, akkor meglátjuk, hogy illünk-e egymáshoz. Hamarosan.
Valóban kibaszott hamarosan. – Elviszlek az oroszlán barlangjába, mert
neked muszáj jönnöd. – Tudtam, Vicious milyen lehetetlen tud lenni.
– De készültségben vagyok, ha szükséged van valamire. Gondolkozz
ezen. Ez egy jó lehetőség számunkra, hogy jobban megismerjük
egymást – mosolyogtam rá kedvesen.
– Nem akarlak jobban megismerni. Mindazt, amit tudok rólad – és ez
meglehetősen kevés –, nem szeretem – felelte Rosie. – Ha nem fogunk
beszélni a bérleti díjról, csak tudasd velem, és elmegyek.
– Gyere el velem Todos Santosra – mondtam figyelmen kívül hagyva
az utolsó nyilatkozatát.
A francba, annyira állhatatos volt. Miért izgat ez fel engem? Talán
azért, mert a legtöbb nő hajlamos volt, hogy másképp viselkedjen
előttem. Kedvesek, extra bűbájosak és kacérkodóak voltak. Három
dolog, amivel nem vádolhatod meg Baby LeBlancot.
– Felejtsd el – motyogta leugorva a székről.
– Rosie – figyelmeztettem.
– Dean – szemeit forgatva leutánozta a hanghordozásomat. – Kérlek,
még a hónap vége előtt tudasd velem, hogy mennyi lesz az új bérleti
díjam. Meg kell tennem a szükséges intézkedéseket, amennyiben nem
tudom fenntartani a lakást.
Az ajtóhoz lépett, és az arcomba csapta, még mielőtt megkaptam
volna a lehetőséget, hogy elmondjam neki, hogy a bérleti díja ugyanaz
marad, ha eljön.
Ez így nagyon is jó volt, volt türelmem kivárni, amíg a dolgok sínre
kerülnek.
Baby LeBlanc végül úgyis behódol nekem.
Az ő órája gyorsabban ketyegett, és hagytam, hogy pazarolja az
időnket.
 Harmadik fejezet

Rosie
Fordította: Xavier

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Felülni egy olyan buszjáratra, amiről azt sem tudom, hogy hová tart.
Kerülő úton hazamenni, miközben az érzékeim kiélesednek, ahogy a
testem egyre jobban észleli az engem körülvevő ismeretlen tájat.

– CSODÁS LEJÁTSZÁSI LISTA, CHICA7 – kommentálta a legjobb barátnőm

szerdán, miközben csatlakoztattam az USB-t a The Black Hole
laptophoz. Készítettem egy nyolc órás lejátszási listát a legeslegjobb
dalokból, mint ahogy azt minden egyes műszakom alkalmával tettem.
New York minden részéről jöttek az emberek meghallgatni a lejátszási
listámat. A vendégek azt mondták, hogy elhoztam őket a manhattani
rezidenciájuk kényelméből Williamsburgbe. Francia elektromos poptól
kezdve, az anarchista punkon át a jó öreg brit rockig – a zeném olyan
volt, mint egy turmix. Ez az összes srácot az udvarba vonzotta, és
kifizettek öt dolcsit egy csésze tejeskávéért. Így ez egy jövedelmező
üzlet.
– Köszi, édes – kacsintottam, hátrébb lépve a laptoptól és századik
alkalommal letörölgetve az előttem lévő pultot ezen a reggelen.

7
csajszi, kislány (sp.) ford.
 Annak ellenére, hogy a betegségem miatt száz százalékos rokkant
voltam, úgy döntöttem, hogy dolgozom. A hatékonyságom a szalmámból
aranyszálat font. A munka megváltás volt számomra, mert ha te az én
betegségemben szenvedsz, akkor az egész felnőtt életed egy próbaidő.
– Hogy van a szexi szomszédod? – kérdezte Elle rákönyökölve a
pultra, miközben lábai a Dropkick Murphys “I’m Shipping Up to Boston”
című dalának ritmusára kopognak, mely a háttérben szólt. – Még mindig
mega-gazdag?
– Ó, igen. És ezenkívül, még mindig egy mega-faszkalap is –
köhögtem ki a válaszom.
Bárcsak a szőke, telt idomú, csodálatos barátnőm, Elle ne találkozott
volna Deannel a múlt hónapban két másodpercre sem. Nem gondoltam,
hogy Dean észrevette a létezését, miközben összefutott velünk a
felvonóban, és megkérdezte, hogy én is jövök-e, és amikor rákérdeztem,
hogy hová, azt mondta, hogy smárolni, azonban Elle kétségkívül
megjegyezte őt. És attól kezdve, hogy rájött, Dean volt a Fiscal Heights
Holdings8 gigantikus befektetési társaság egyik elnök-vezérigazgatója,
és ráadásul még jóképű is, bármi megtörténhetett. Elle nagyon sokat
nyaggatott vele kapcsolatban azóta.
– Ne is törődjünk ezzel – intett körül a kezével, figyelmen kívül hagyva
a kétségbeesett vendégek asztalát az üzlet túlsó végén, akik már egy
évszázaddal ezelőtt jelezték neki, hogy fizetni szeretnének.
Eltáncolhatnák a „Copacabana"-t, és még mindig nem venné észre. Elle
csodálatos nő volt, ugyanakkor rettenetes pincérnő.
Behívtam a rendelésüket és kinyomtattam a számlájukat, majd az
asztalukhoz sétálva citromos süteményt ajánlottam nekik a ház
ajándékaként, mielőtt visszatértem a rájuk ügyet sem vető Elle-hez.

8
Pénzügyi Befektetési Társaság
Annak ellenére, hogy én voltam a barista, és ez technikailag nem volt
része a munkámnak, mégis mindig falaztam Elle-nek.
– Te neked nem is kell, de nekem igen. Egyébként is, már próbál
rávenni, hogy szombat helyett már pénteken menjek el vele Todos
Santosba. De nem akarok. – Apára és anyára gondolva rágcsáltam az
alsó ajkamat. Nem mondtam semmit Elle-nek a Deannel folytatott
beszélgetésemről. Ő egész héten távol volt, a szüleit látogatta meg
Nebraskában. Az utolsó dolog, amit akartam, hogy rázúdítsam a
személyes szarságaimat és tönkretegyem a nyaralását.
– Cseszd meg, a pokolba is, ne csináld – intett körül Elle az ujjával,
miközben mogyorószínű szeme átsiklott két fiatal férfi vendég fölött, akik
besétáltak a kávézóba, és ostobán várták a figyelmét. – A szüleid
dögunalmasak, és az anyád mindig veled foglalkozik. Továbbá még
mindig nem tudják, hogy szakítottál Darrennel, igaz?
Igaz.
Ráadásul, a szüleimen felül együtt kellene lógnom Viciousszel és
Deannel, a számomra legkevésbé kedvelt emberekkel. Ez a hét
határozottan kihívás lesz. Témát változtattam, elkerülve az önsajnálat
bulimat, amelyre kísértést éreztem, hogy belevessem magam.
– Apropó, meg kell változtatnom a nővérem lánybúcsújával
kapcsolatos tervemet. Az újnak egy csipetnyi csillogással elegyített
őrültségnek kell lennie. – Letekertem az egyik csokis kekszes üveg
tetejét, mely a pulton sorakozott mögöttünk, kettőt kivettem és bedobtam
a számba. – Valami javaslat?
Ne mondd Vegast, ne mondd Vegast, ne mondd Vegast imádkoztam
magamban.
– Két szó: Las Vegas. – Rajzolt egy képzeletbeli villogó feliratot a
levegőbe. – Tégy egy giccses túrát a Bűn Városában. Férfi sztriptíz. Pia.
Britney Spears koncert. Alapvetően minden bűnös élvezetet
belesűríthetsz.
Felnyögtem, és egy tompa puffanással a pulthoz koppintottam a fejem.
A pénz nem jelentett problémát. Ha szólnék Viciousnek, ő leszurkolna
bármilyen összeget, amire szükségem van ahhoz, hogy ez
megvalósuljon. Bár a Vegasban töltött idő azt jelentette, hogy kevesebb
időt leszek anyával és többet Millie-vel, ez még mindig nem az én
stílusom volt.
– Van más ötleted? – húztam fel az egyik szemöldökömet. Elle-nek
jobb esélye volt arra, hogy becsábítson engem egy éhező vámpírokkal
teli barlangba, minthogy rávegyen, hogy tudatosan együtt legyek
ugyanabban a vegasi forgatagban a Todos Santos-i HotHoles fiúkkal,
más néven a vőlegény legjobb barátaival. Különösen Dean Cole-lal. Az
állandó nyomulása és a szexuális célozgatása az idegeimre ment.
– Őszintén szólva, Vegas a legalkalmasabb erre, Chica. Ellenkező
esetben mehetsz a szokásos útvonalon. Csinálsz egy dildó-témájú bulit
– amelyet nem igazán szeretnél csinálni, mert béna – vagy egy hétvége
Cabóban. Mostantól nincs több szénhidrát a koszorúslánynak. – Rátette
az egyik kezét az üvegedény fedelére, amikor egy újabb kekszért
mentem, és megrázta a fejét. – És ne feledd – te nem lehetsz egy Annie.
– Egy Annie? – ráncoltam a homlokomat.
– Tudod, a Koszorúslányokból. Ne hagyd, hogy Millie bármely más
koszorúslánya felülmúljon. Ez a szarság egész életedben kísérteni fog.
Valahogy kételkedtem ebben. Millie-nek nem sok barátnője volt. Én
voltam az egyetlen koszorúslánya. Hál’ Istennek az elvárásai kezdettől
fogva rettentően minimálisak voltak.
– Hálás vagyok a tanácsodért – horkantottam fel.
– Ne beszélj róla – vonta meg a csontos vállát. – Komolyan, ne.
Senkinek. Egy fogadás részeként megesküdtem, hogy örökre leszokok a
romantikus komédiákról, amikor tizenhat éves voltam. Azt hiszem, hogy
ez még mindig érvényes. De megszegtem ezt nem is egyszer, vagy
ezerszer.
Nevettem, mert Elle-lel, nem lehetett nem nevetni.
– De komolyan, Rosie. Vegas tökéletes lenne. Ne azon gondolkodj,
hogy te mit szeretnél – gondolj Millie-re. Ez az ő hete. És ez igaz a szexi
szomszédod meghívásával kapcsolatban is, hogy már korábban repülj el
Todos Santosba vele.
Utáltam, amikor Elle-nek igaza volt. Vetettem egy pillantást a
mobiltelefonom órájára, fél órán belül meg kell sétáltatnom a
szomszédom kutyáját, és a metró mindig tömve volt az év ezen
időszakában egy közepes méretű ország lakosságának megfelelő
mennyiségű turistával. Lehajtottam a fejem. – Bor és sushi ma este?
– Sashimi9 nekem. Ezen a nyáron villogni fogok a karcsú alakommal. –
Végigfuttatta a kezét a testén, nyomon követve a nem létező görbületeit,
mielőtt feltartott hüvelykujjával jelezte, hogy tetszik neki, amit lát. Hirtelen
elhallgatott, és összeráncolta a homlokát. – Hé, ki fog meghívni erre a
lánybúcsúra egyébként? A nővéred nem igazán egy társasági pillangó.
Ez a legenyhébb kifejezés volt, amit valaha is hallottam. A
középiskolás barátnőjét, Sydney-t, aki Todos Santosban élt, és egy
véletlenszerűen felbukkant Gladys nevű idősebb csajt kivéve, akivel Los
Angelesben találkozott, és aki segített neki összehozni a galériáját, Millie
nem igazán lógott együtt senkivel. Megráztam a fejem, elfoglalva magam
a kávéscsészék átrendezésével a pulton.
– Szégyentelen dolog kiügyeskedni egy meghívást. Hová fajult a
világ?

9
Sashimi egy japán csemege, nagyon friss nyers hús vagy hal vékonyra szeletelve, szósszal
tálalva
 – Hé, hölgyem, ha nem érdekel a világunk, akkor módodban áll
átköltözni egy másik bolygóra. És ha már témánál vagyunk – Elle
beleöklözött a levegőbe – megyünk Vegasba! Pacsit?
– Pacsi és egy tetszésnyilvánítás? Nem, köszönöm, azt hiszem mára
már kaptam egy egészséges adag bénaságot – cukkoltam.
– A szexi szomszédod is ott lesz? Úgy értem, Vegasban. Ő olyasféle
pasinak tűnik, aki benne van egy brutál jó buliban.
– Igen – nyögtem, és amint kimondtam, rájöttem hogy nem csupán
bosszantott a Dean által kínált lehetőség.
Izgatott is.
Csak egy hangyányit, de elegendő mértékben ahhoz, hogy a gyomrom
szaltózni kezdjen.
Ennek gyanakvásra kellett volna késztetnie. Ez volt az első riasztó
jelzés. Mert mindenki számára közismert – a szaltó után jön a
becsapódás.

– Dögöljek meg, ha érdekel, Colton. Gyorsabban visszük perre a

seggét, minthogy kiszarná a Broadwayn lévő svédasztalos étteremben
evett kajáját, csak hogy megakadályozzuk, hogy még több részvényt
tudjon venni, míg ki nem nyomozzuk, mi folyik itt. Világos vagyok?
Colton? Colton! A rohadt életbe!
Ó, a francba!
A hangja egy pillanattal később ért a fülembe. Nem volt időm, hogy
kiugorjak a liftből, mielőtt a kezét a fotocella elé tette – azt, melyikben a
telefont tartotta –, hogy az ajtó nyitva maradjon. Dean belépett a
felvonóba, sötétkék, háromrészes öltönyét viselte és pimasz mosollyal
nyomta a füléhez a telefonját, miközben meglazította a bordószínű
selyem nyakkendőjét.
– LeBlanc – sziszegte csábítóan, befejezve a hívást. Figyelmen kívül
hagytam, és a fejem felett lévő számokra meredtem.
A teste hátulról az enyémhez préselődött és az ajkai a fülemet
cirógatták. – A mellbimbóid mindig felágaskodnak, amikor belép valaki a
liftbe, vagy ezt a reakciót kizárólag nekem tartogatod?
Másodszor is a francba.
Lepillantottam a fekete felsőmre. Elszörnyedtem, amikor eszembe
jutott, hogy ma reggel csak egy vékony, átlátszó melltartót vettem fel a
Misfits pólóm alá.
– Csak vicceltem, de jó tudni, hogy van okod az aggódásra –
kuncogott fel önelégülten Dean. Seggfej.
– Mit akarsz? – nyögtem.
– Téged, az ágyamban, a golyóimmal játszva, miközben addig
szopogatom a melleidet, míg el nem kezdenek vérezni. Talán kiverheted
a farkamat. Nyilvánvalóan ez csak az előétel. A főétel jobb lesz, de erről
saját szemeiddel kell majd meggyőződnöd.
Harmadszor is a francba. Most benedvesedtem.
A lift megállt. Kiviharzottam, kinyitottam az ajtómat, bedobva a
kulcsokat egy kézzel készített tálba – amelyet anyám készített egy
kézműves tanfolyamon –, ami feltételezhetően egy egyiptomi figurát
ábrázolt, de inkább úgy nézett ki, mint egy síró majom, és a flip-flop
papucsomat nagy csattanással a falhoz rúgtam.
Mezítláb a konyhába caplattam, kinyitottam a hűtőmet, kivettem a
narancslevet, és két nagy kortyot ittam közvetlenül a dobozból. Csak
akkor vettem észre, amikor megtöröltem a számat az alkarommal, hogy
Dean is a konyhában van velem, földhöz szögezve engem a
leggyönyörűbb zöld szemekkel, amiket valaha is láttam az életemben.
 – Ami a bérleti díj átértékelését illeti – csettintett egyet a nyelvével. –
Hallgass meg, mielőtt újra neki állsz hisztizni. Van egy jó ajánlatom a
számodra.
– Csak mondd meg az összeget. A te ajánlataid kimerítik a szexuális
zaklatás fogalmát.
Dean elvigyorodott, amikor a telefonja ismét rezegni kezdett. Aztán
lepillantott és összehúzta a szemöldökét, az orrlyukai kitágultak.
Figyelmen kívül hagyta a hívást, és ismét rám nézett.
– Ez nem zaklatás, amikor nyilvánvalóan benne vagy a játékban.
Odamentem a mosogatóhoz, és megmostam a kezem, hogy időt
nyerjek, tartózkodva attól, hogy válaszoljak neki.
– Itt az ideje, hogy bepakolj egy bőröndbe Todos Santosra,
Rózsabogár. Az ő szájából hallva az apám által adott becenevemet,
kissé megborzongtatott.
– Most? Szombat este szállok repülőre. Ez áll a jegyemen.
– Nem azon, amit használni fogsz. – Csípőjével a mosogatómnak dőlt,
és rétegről rétegre levetkőztetett a szemeivel. A telefonja elnémult, de a
kijelzője felvillanása jelezte, hogy befutott egy újabb hívás. Figyelmen
kívül hagyta ezt is.
– Péntek reggel nagyon korán legyél készen, úgy értem, holnap.
– Nem megyek veled.
Felkuncogott, megrázta a fejét, mintha én egy imádnivaló, hülye
kiskutya volnék. – Akarsz fogadni?
– Persze – vontam vállat. – Miért ne? Lehetőleg pénzbe. Végül is nem
szűkölködsz benne.
– És semmi másban, ahogy azt már megállapítottuk. – Eltolta magát a
mosogatótól, és megállt tőlem olyan távolságban, ahol már érezhettem
az illatát, de nem érhettem hozzá. Nem túl közel, de eléggé közel ahhoz,
hogy a hideg végigfusson a hátamon.
 És az is igaz volt, még ennyi év után is, hogy még mindig hatással volt
rám. A kéretlen érzésért, vagy annak kontrollálásáért, amit mondhatnék
neki, nem kizárólag én voltam a felelős. Vagy amit szerettem volna vele
csinálni. Mögöttem állt és félresöpört egy hajfürtöt a tarkómról,
átmelegítve és megbizsergetve ezzel a testemet.
Aztán lehajolt, és belemormolta a fülembe: – Egy ilyen jellegű lakás
havi bérleti díja általában nyolcezer dollár a piacon. Te száz dolcsit
fizetsz nekem egy hónapra. Muszáj rákényszerítenem téged, hogy beállj
a New York-i bérleti díjat fizetők sorába, Miss LeBlanc?
Nem volt semmilyen fenyegetés a hangjában. Dean „Ruckus” Cole
teljesen másfajta seggfej volt, mint Baron „Vicious” Spencer. Cole
udvarias mosollyal az arcán baszott ki veled. Ebben az értelemben ő volt
a Joker. Az önbizalma, az arroganciája, a jó megjelenése és a pénze
együttese még egy csipetnyi őrülettel is párosult. Elegendővel ahhoz,
hogy tudd, hogy szó szerint érti mindazt, amit mondott.
Borotvaélen táncolt, annyira vakmerően és olyan meggondolatlanul,
mint aki bármikor készen áll a következmények elviselésére.
Nyeltem egyet, a szívem olyan gyorsan vert, hogy azt hittem, kiugrik a
helyéről. Izgalom töltötte el a mellkasomat, émelyítő és függőséget
okozó. Mindig távol tartottam magam Dean Cole világától. Én voltam
Piroska, aki egy pillantást vetett a farkasra, és azt mondta „cseszd meg,
ez nem éri meg a fájdalmat”, mielőtt sarkon fordult és futott az életéért.
Ha jól végiggondolom, Dean volt az a fickó, aki megtanította nekem
ezt a leckét.
Darren inkább az én esetem volt. Vonzó, félénk, olyan fenntartásos
módon. Egy orvostanhallgató, akivel akkor találkoztam, amikor
gyógynövényteát rendelt a The Black Hole-ban. Nos, én nem tudtam
magammal mit kezdeni Dean közelében. Úgy éreztem, mintha a
kezeimet mesterséges úton ragasztották volna a testemhez. Nehéz és
idegen. Tudtam, hogyan lehetne megszabadulnom ettől az érzéstől. Őt
megérintve. De ez a lehetőség nem állt fent.
– Csomagold. Be. A. Kibaszott. Bőröndöt. – A hangja kemény volt, és
ha nem tévedek, nem ez volt az egyetlen dolog, ami kemény volt vele
kapcsolatban. – Ha Viciousnek kell eljönnie New Yorkba, hogy magával
vigyen téged, meg fog szívatni. Érted, Baby LeBlanc, én egyszerű
életvitelt szeretek folytatni. Problémamenteset. – A szemei csillogtak a
vágytól, miközben egy újabb hajtincsemet tekerte az ujja köré. A könnyű
érintéstől borzongás futott végig a koponyámon és a gerincemen,
áramütésszerűen keresztülhullámozva a testem többi részén.
Mi a fene történik, és miért engedem, hogy ez megtörténjen?
– Ez azt jelenti, hogy nincsenek barátnők, sem kétes üzleti partnerek,
sem barátságtalan szomszédok – hangsúlyozta. – Te most problémát
jelentesz, és utálom, hogy ezt kell tennem, de ha választanom kell
aközött, hogy téged dühítselek-e fel vagy azt a kurafit, ismered a
döntésemet.
– Annyira utállak – fújtam ki a levegőt, és a tüdőm felzihált,
emlékeztetve arra, hogy a szívemnek le kell lassulnia. Dean közelsége
ugyanolyan érzést váltott ki belőlem, mint amikor hullámvasúton ülsz és
liftezik a gyomrod. Testét az enyémhez préselte, és éreztem a mosolyát
a bőrömön, pont a fülem alatt. Ezen a libidód és a lelked közötti érzéki
helyen.
– Vicious azt állítja, hogy a gyűlölet-dugások a legjobbak. Szeretnéd
kipróbálni az elméletét?
Oldalra lépek, és ezzel megtörve a fizikai kapcsolatot válaszoltam. –
Szeretnéd feldobni a talpadat?
Bár semmi értelme nem volt ellenállni neki. Valóra fogja váltani a
fenyegetését, és ebben a legrosszabb az volt, hogy nem
akadályozhattam meg. Tudtam, hogy hibát követtem el. Tudtam, hogy el
kellene fogadnom azt az átkozott jegyet. Valami sötét suhant át az
arcán. Valami, ami mindig is ott volt, de én csak most vettem észre.
– Ragaszkodik ehhez a beszélgetéshez – mutatott felém a kezével,
amellyel a telefonját tartotta, és megnyitotta a képernyőt. Végre. Ez már
a harmadik alkalom volt, hogy ugyanaz a személy hívta. – Egy pillanat
és visszajövök.
Dean eltűnt az előszobámban. Ott álltam, és nem igazán tudtam, hogy
mit tegyek.
– Hello, Miss Golddigger, miben segíthetek? Legutóbbi emlékeim
szerint, azt mondtam, hogy kibaszottul ne hívj fel. Történt valami
változás? – Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta. – De pont erről
van szó, Nina, kedvesem. Nem csettinthetsz az ujjaiddal és nem
könyörögheted magad vissza hozzám, hogy megmentselek. Te vetetted
meg a kibaszott ágyadat. Most feküdj is bele. Nem az én háborúm. Nem
az én csatám. Nem. Az. Én. Kibaszott. Üzletem. – A hangja szokatlanul
keserű volt.
Valójában annyira dühösnek, annyira mérgesnek, annyira nem
önmagának hangzott, hogy szó szerint összerezzentem, amikor
hallottam őt.
Ez egy olyan idegen érzelmet váltott ki belőlem, amelyet korábban
soha nem kapcsoltam Ruckusszal össze. A félelmet. Dean sosem volt
dühös vagy ideges. A négy HotHoles közül ő volt a legkevésbé
lobbanékony. Ritkán fordult elő, hogy a kedélye felborzolódjon – hogy
valóban ideges legyen –, és nem emlékszem rá, hogy valaha is
hallottam volna, hogy felemelte volna a hangját a focipályán kívül.
Még korábban, amikor Coltonnal kiabált, megvetette az egész
szituációt. Szórakoztatta.
A fülemet a falhoz préselve arcátlan módon hallgatóztam.
 – Nem megyek Birminghambe. – Birmingham? Mármint
Birminghambe, Alabamába?
Mindig azt hittem, hogy nagyon jól ismerem Dean életét.
Nyilvánvalóan több csontvázat tartott a szekrényében, mint Jeffrey
Dahmer10.
– Van valami komolyan rohadtul aggasztó abban, hogy még most is
meghallgatlak. A javaslatod a legjobb esetben is sértő, és egyenesen
kibaszott őrültség a legrosszabban. Éveid voltak rá, hogy helyrehozd ezt
az egészet. Évek, hogy megenged, hogy láthassam őt. Most már túl
késő. Már nem érdekel. Komolyan, Nina, töröld ki a számomat a
híváslistádról. Mindkettőnk számára időt és pénzt takarítasz meg.
A beszélgetés befejeztével olyan mély lélegzetet vett, mintha a tüdeje
feneketlen lett volna. Egy közvetlenül a minket elválasztó falra mért
hirtelen ütés által kiváltott fehérzaj eredményeképpen csengeni kezdett a
fülem. Kétségtelenül megérdemeltem ezt, egyben ez volt a végszóm,
sarkon fordultam és átsiettem a konyhapult másik oldalára.
Nehezemre esett elfoglalnom magam a konyhában, különösen, hogy
Dean haragja még ott hullámzott a másik szobában. Kinyitottam a
hűtőszekrényt, és kivettem a zöldségeket, aztán egy kést. Elakadó
lélegzettel úgy tettem, mintha egy salátát készítenék magamnak. Láttam
Dean magas alakját feltűnni a perifériámon, az ujjai halálos szorítással
markolták a telefonját. Úgy tűnt, kicsit meglepődött, hogy lát engem,
mintha teljesen elfelejtette volna, hogy én is ott vagyok, de aztán
megnyugodott és visszatért a magabiztos mosolya az arcára, mintha
csak megigazítana egy elferdült képet a falon. Még jobban meglazította
a nyakkendőjét és odajött hozzám.

10
Jeffrey Lionel Dahmer (1960. május 21. – 1994. november 28.) amerikai
sorozatgyilkos, akit 17 férfi és fiú megölése miatt ítéltek el.
 – Egyéjszakás kaland, kellemetlen következményekkel? – kérdeztem,
egy uborkát hajszálvékonyra szeletelve.
– Nagyon úgy tűnik – motyogta, összekócolva a gyönyörű haja
rakoncátlan tincseit. – Hol is tartottunk?
– Azt hiszem, megzsaroltál.
– Így van. Azt tettem. Péntek reggel. Bőrönd. Ruhák. Hozzáállás.
Jobban belegondolva, tartsd meg ezt a hozzáállást. Szeretem az összes
többlet energiát. Csak szükséged van egy megfelelő helyre, hogy
levezesd. Megvan a tökéletes helyem számodra. – Kacsintott, és mintha
megerősítésre lenne szükségem, hozzátette: – A kibaszott ágyam.
 Negyedik fejezet

Dean
Fordította: Xavier

MI AZ A HÚSZEZER DOLLÁR?
Ez egy nagy összeg? Elfogadható mennyiségű pénz? Vagy olyan
kevés, hogy értéke sincs? Attól függ, hogy kit kérdezel. Számomra
húszezer dollár csupán aprópénz volt. Semmilyen hatással nem volt az
életemre. Az általános meggyőződéssel ellentétben nem azért, mert a
szüleim rendszeresen feltöltötték a bankszámlámat.
Az emberek úgy gondolták, hogy én egy elkényeztetett és eltartott
gazdag kölyök vagyok, és meghagytam őket ebben a hitben, mert
őszintén szólva, ki a faszt érdekelt?
A valóság az volt, hogy a szüleim finanszírozták a tanulmányaimat a
Harvard Egyetemen, megelőlegezték a pénzt kezdeti befektetésemre a
Fiscal Heights Holdingsban, abban a társaságban, amelyet a három
legjobb barátommal, Trenttel, Jaime-vel és Viciousszel alapítottam, és
szellemileg és lelkileg is segítettek nekem. Kibaszottul sokat. De az tény,
hogy huszonkilenc éves fiatal férfiként több pénzben fürödtem, mint
amennyit valaha is el tudtam volna költeni. Ezt mind én csináltam, bébi.
Én, és a hozzáértésem.
Én, és meggyőző természetem.
Én, és a tehetségem a számokkal.
 Tehát, nem a finanszírozás hiánya volt az oka annak, amiért olyan
átkozottul nehéznek találtam, hogy rákattintsak a Tranzakció
Jóváhagyása gombra, és átutaljak neki húszezer dolcsit.
Nem akartam pénzt adni Ninának. Nem akartam, hogy boldog legyen.
Azt akartam, hogy kudarcot valljon? Azt akartam, hogy szegény,
elveszett és szomorú maradjon? Bosszút akartam állni rajta azért, amiért
olyan aljas szukaként viselkedett velem? És ha igen, emiatt rossz ember
lett belőlem? Nem gondoltam, hogy az lennék. Elcseszett, az igen.
Szeretném-e, hogy a jövőbeni lányom valaha is olyasvalakivel randizzon,
mint én? Isten ments! Mérföldekről megérezném a saját fajtám szagát.
De ugyanakkor nem tudtam teljesen elkötelezni magamat a gonosz
szóval sem. Ismertem gonosz embereket. Viciousszel nőttem fel – nos,
hát ő egy ördögi fickó. Egészen más fából faragtak minket. Segítettem
az időseknek átkelni az úton, cipeltem a bevásárlótáskáikat egészen a
kocsijukig, még ha ez azt jelentette is, hogy elkéstem egy fontos
megbeszélésről. Soha nem vezettem félre egyik egyéjszakás
kalandomat sem. Udvarias voltam – és nem csak kötelezettségből,
hanem természetemnél fogva is –, elmentem szavazni, mindig
használtam az irányjelzőmet, szándékosan soha nem sértettem meg az
embereket, és most már öt éve támogatok egy afrikai srácot. Időről időre
még leveleket is váltottunk egymással. (Kanembiri és én mindketten
egyetértettünk abban, hogy Scarlett Johansson rohadtul szexi, és a
Manchester United bekaphatja a szőrös golyóinkat. Mert bizonyos
dolgok egyszerűen nemzetközi egyetértésen alapultak.)
Szóval, nevezhetném szívvel-lélekkel rossz embernek magamat?
Nem. Mert nem voltam az.
Szerettem az embereket. Majdnem annyira, mint a szexet. Az összes
barátom közül én voltam a legfesztelenebb és a leginkább
társaságkedvelő. Ez az, amiért úgy éreztem, hogy ez a szituáció nem
tetszik nekem.
Húsz perce bámulom a MacBookom monitorát. A mutatóujjam a
billentyűzet felett lebeg. Csak rohadtul tedd meg, könyörögtem a
seggfejemnek a bensőmben. Mi a faszt törődsz vele. Te még mindig
gazdag vagy. Ő még mindig szegény. Ő mindig nyomorogni fog, nem
számít hová megy.
Egy halk kopogás az ajtón kizökkentett az elmélkedésemből. Sue
lépett be engedély nélkül. Technikailag kopogtatott, de ezt csak a látszat
kedvéért tette. A személyi asszisztensem udvariatlan, bosszúálló és
kimondottan utálatos volt, amikor csak lehetősége nyílt rá, mióta
rajtakapott, hogy egy csajt kefélek az íróasztalnak döntve a Fiscal
Heights Holdings Los Angeles-i irodájában. Arról nem is beszélve, hogy
Sue és én köztem csak egy rövid, alkalmi viszony volt. Talán rosszul
tettem, hogy megdugtam a személyi asszisztensemet? Valószínűleg.
Közöltem vele már az elején, hogy több esélye lenne megtérítenie a
szcientológiára, minthogy elkötelezzem magam egy kapcsolatra? Igen,
többször is közöltem vele, még mielőtt belecsúsztattam a farkam hegyét.
Azt állította, hogy „teljes mértékben megérti ezt, és hogy szeretne
teljesen azonos hullámhosszon mozogni velem”? Abszolút biztos lehetsz
benne, hogy igen. De mindez egyáltalán nem számított, amikor a
nyomásból lökés lett, aztán egy nyögés, majd – mint egy színésznő jelölt
Los Felizből – olyan hangosan sikoltja nevemet, hogy a biztonsági
szolgálat csaknem berontott az irodámba, hogy ellenőrizze, minden
rendben van-e vele.
Már majdnem egy év telt el azóta, hogy Sue „rajtakapott” engem az ő
nem-megcsalásán, és a dolgok minden egyes eltelt hónappal egyre
rosszabbá váltak a nem létező hűtlenségemből kifolyólag. Bármelyik
másik nőt már régen kitettem volna a manhattani luxus irodámból, de
Sue-nak volt egy speciális szerződése velem, amelyet személyesen
magam írtam (nincs jogi háttér, köszönet a kérdésért) egy nagyon
különleges helyzetben, ahol is ő mélyen a torkába vette a farkam,
úgyhogy nem rúghattam ki. Ő viszont egyáltalán nem volt hajlandó
felmondani, és én értettem, hogy miért.
Jól fizettem neki, és a munkaidő viszonylag elfogadható volt egy
pénzügyi vállalat részéről Manhattan központjában – de egy pillanatnyi
nyugtot sem hagyott nekem. Mint most is, a szűk szoknyájában és
magas sarkújában, valamint kifogástalanra kiszőkített, oldalra fésült
frufrujával és savanyú arckifejezésével belibegett az irodámba.
Szerencsémre az irodámon kizárólag üvegből készült ablakok voltak (a
fekete fából készült ajtón kívül). Mindig megvolt a lehetősége annak,
hogy megpróbálja levágni a golyóimat és legyömöszöli őket a torkomon.
– Jó reggelt, Mr. Cole. – Bíborszínű ajkai alig mozdultak, miközben
egyik ujját az iPadje felé emelte elszántan rámeredve. Bezártam a
bankszámlám weboldalát, félretéve a pénzátutalás gondolatát az
ősellenségemnek. Nina várhat. Ő kétségtelenül megvárakoztat engem.
Évről évre.
– Sue! – mondtam hátradőlve, és összefűztem az ujjaimat.
Elutasítottam, hogy játsszam a balfasz játékát, amelyben én a
vezetéknevén szólítottam őt – Miss Pearson –, mivel én nyitott és
fesztelen voltam az alkalmazottaimmal. Emellett ez egy kicsit túl pornó-
szerű volt – még az én ízlésemnek is –, hogy pusztán a családi nevén
szólítsak egy olyasvalakit, akivel az életem egy pontján már extravagáns
módon szexeltem.
– Hogy vagy ma? – kérdeztem.
– Remekül. És Ön?
– Ha jobban lennék, aggódnék, hogy nehogy felrobbanjak a
boldogságtól. – A mosolyom változatlan maradt, de a hangom papír-
száraz volt. Boldog voltam? Szomorú voltam? Vagy csak túlságosan be
voltam tépve, hogy megkülönböztessem ezt a két érzést egymástól? Ki a
fasz tudja? Amit tudtam, az az, hogy szükségem van egy italra, vagy
még inkább háromra – általában minden Ninával folytatott
beszélgetésem után ezt éreztem.
Sue megállt a szoba közepén, teste az üveg íróasztalom, a bőr vezetői
székem és a mögöttem lévő – az ókori világ térképét ábrázoló –, padlótól
a mennyezetig érő festmény felé dőlt.
Egyedi.
Drága.
Gazdag.
Minden, ahogy eladtam magam világszerte.
Ez az iroda egy héj volt, akárcsak a külső megjelenésem.
Ez az iroda nem engem képviselt. Épp.Úgy.Nem.Mint.Az.Én.
Kinézetem.
– Rendben.... – elhallgatott, mielőtt duzzogva megmozdította a
speciális extravagáns tollát a különleges extravagáns iPadje fölött. Az
egyszerű, mindennapi holmik nem voltak jellemzőek erre a nőre. – Ma
délre a The Breakfast Clubban foglaltam asztalt önnek és Cynthia
Hollyfieldnek. Ne felejtse el kettőkor a Skype-megbeszélését Mr.
Rexroth-val, Mr. Spencerrel, és Mr. Followhill-lel. A nap folyamán később
még át kellene vennie a kitisztított ruháit, és a lakásán fogják várni. –
Elsorolta mindezeket a dolgokat, miközben én végiglapoztam egy
ügyfélre vonatkozó jelentés oldalait, akivel találkoznom kellett, amikor
hirtelen felkapta a fejét.
– Aztán van még egy extra jegyfoglalásról szóló e-mailje Rosie
LeBlanc számára Todos Santosba. Meg tudja erősíteni, hogy holnap
reggel első osztályon fog repülni önnel? – vonta fel Sue a keskenyre
szedett szemöldökét. A valódi kérdés persze az volt, hogy őt keféled?,
és az őszinte válasz erre a kérdésre – amire két, lassú szempillantással
feleltem, hogy kurvára semmi közöd hozzá.
– Jóváhagytam – mondtam rámeredve egy másik folyamatban lévő
cégegyesítési irat bekezdésére anélkül, hogy ténylegesen elolvastam
volna.
A légkondicionáló zümmögött közöttünk. Negyvenhat emelettel lejjebb
egy csomó taxisofőr bömböltette a dudáját. Gyengéd billentyűhangok
szűrődtek be az emeleten lévő különböző helyiségekből. Szemei a
tekintetembe mélyedtek, és ez egy elvesztett csata volt részedről kis
Sue. Nem tudott olvasni a szemeimben. Csak én ismertem a nyelvüket.
És úgy döntöttem, nem osztom meg magam a világ többi részével.
– Rendben – fészkelődött álló helyében. A hóna alá tette az iPadjét,
megfordult, és elindult az ajtó felé. Néztem, ahogy eközben a csöppnyi
fenekét a tűsarkú Louboutinok ritmusára mozgatja, tudva, hogy még
nincs vége. Sue tudta, hogy Rosie Emilia LeBlanc húga, de soha nem
volt szerencséje találkozni a manóméretű szomszédommal. Azonban
Sue-nak tudomása volt arról a tényről, hogy én nem az a típusú ember
vagyok, aki bébiszitterkedne bárkinek is a testvére fölött, hacsak nem
fűződött valami érdekem hozzá. És Miss LeBlanc határozottan képes
volt kivonszolni a fenekét egyedül is a repülőtérre, amely alapján csak
egy helyes következtetést maradt a számára: magamévá akarom tenni
Rosie LeBlancot. Többféle módon, mint valaha is Sue Pearsont akartam.
És egyébként nem ez lenne az első alkalom, hogy tönkretettem valaki
másnak a nagy napját egy punciért.
Rég ismert volt előttem, hogy a randijaimat nem a megfelelő helyekre
szervezem. Sue tudta, hogy egy egyéjszakás kalandot vittem magammal
a kórházba, amikor Chicagóba mentem, hogy gratuláljak a legjobb
barátomnak, Trentnek, amikor megszületett a lánya, Luna. Amikor Jaime
Followhill – egy másik jó barátom – feleségül vette Melody Greene-t, a
volt irodalom tanáromat, két idegen csajjal jelentem meg az esküvőjén,
akiket útközben egy bárba csíptem fel. Nem mellesleg, az apám
nyugdíjas partiján – mielőtt aktiválta magát és újra munkába állt? – az
egyik gyakornokával jelentem meg. Így aztán nem igazán volt meglepő,
hogy egy nővel utazom, de Sue számára meglepetésszerűen hatott,
mert tudta, hogy több mint egy hétig leszek ott. És kilenc napot töltök
ugyanazzal a nővel? Ez határozottan első alkalom volt.
Nem tudta, hogy Rosie és én nem egy fedél alatt fogunk élni.
Nem tudta, hogy Rosie szívből gyűlöl engem, és hogy erre jó oka volt.
Minden alkalommal, amikor Baby LeBlanc az arcomra nézett, látta rajta
az érzéki örömök iránti üres vágyat; egy drogos, aki azért jutott el arra a
szintre, ahol volt, mert az apja egy híres ügyvéd, és a családi neve Cole
volt, és a Cole-ok olyan mennyiségű pénzzel támogatták a Harvardot,
amennyiből Afrika felét jól lehetett volna lakatni, így már azelőtt
megalapozta a jövőmet, még mielőtt a kiváltságos szót le tudtam volna
betűzni.
Sue nem tudta, hogy Rosie LeBlanc volt az egyetlen nő az életemben,
aki rám se bagózik, és azt kétségkívül nem tudta, hogy ironikus módon,
Rosie LeBlanc volt az egyetlen nő, akivel el szerettem volna tölteni az
időt.
És Sue-nak nem kellett tudnia ezekről a dolgokról, mint ahogyan a
magánéletem más részleteiről sem, mert ezek csak rám tartoztak.
Sue végszóra megfordul. A szempillái alól – amelyekről gyanítom,
hogy hamisak voltak – sandít rám. Az orcáit beszívja.
Aztán hihetetlen módon mély levegőt vett anélkül, hogy befejezte
volna az előző kifújását.
– Mr. Cole, szüksége lesz rám bármilyen más ügyben még ma? Nem
érzem túl jól magam.
 – Mára ez minden – mondtam. – Vedd ki a nap hátralévő részét. Menj
pihenni. Megérdemled.
Bólintott.
Bólintottam.
Igen, nem voltam rossz ember, megengedtem a személyi
asszisztensemnek, hogy lelépjen, így ő megtaníthatott nekem egy
haszontalan leckét.
Felélesztettem a MacBook-ot, és befejeztem a tranzakciómat, átutalva
húszezer dollárt Ninának.
Feltételeztem, hogy ettől majd jobban érzem magam.
Nem éreztem.

A másnap reggel kísértetiesen emlékeztetett arra a reggelre, amikor

Baby LeBlanc (az ő normái szerint) lenyűgöző öltözékben megérkezett a
lakásomba.
Ami azt jelenti, hogy egy idegen mellett ébredtem, és dacolva a pokoli
másnapossággal úgy döntöttem, hogy enyhítésképpen elfüstölök egy
nagy, vastag füves cigit a teraszomon, miközben Bloody Maryt
kortyolgatok. Nem a szűz fajtát. Mostanában soha nem vettem semmi
szüzet. Mindazok után, hogy a legutolsó átbaszott, elmenekült és most
megy férjhez a legjobb barátaim egyikéhez.
De eltértem a tárgytól.
Talán nem ez volt a legjobb ötlet, ami eszembe jutott, hogy reggel
hatkor megálljak egy kisboltnál New York legfélelmetesebb részén a JFK
felé vezető utamon és vegyek egy üveg ki-a-fasz-tudja-mit, és kiürítsem,
mielőtt a szegény taxisofőr még kidobna.
 Tudtam, hogy ez egy szemét húzás volt részemről, de nem tudtam
megálljt parancsolni magamnak, hogy ne füstöljek és igyak mielőtt
felszállok a repülőgépre.
Baszd meg, Nina – motyogtam végig a repülőtérre vezető úton, mintha
ez valami szaros jóga mantra lenne. Baszd meg. Baszd meg. Baszd
meg.
Cikcakkban haladtam a terminál felé, reméltem, hogy a nyavalyás
Baby LeBlanc már benn ül a repülőgépben és helyesen használta fel a
repülőjegyét és a taxit, amit küldtem érte. Elég nagy volt rá az esélyem.
Megfenyegettem őt, és neki fogalma sem volt róla, hogy képtelen lennék
megtenni, hogy nyugodt lelkiismerettel felemeljem a bérleti díját,
akárcsak egy fillérrel is. Mindig egy gyenge pontom volt ez a lány, és úgy
tűnt, hogy ő minél jobban gyűlölt engem, annál inkább be akartam
bizonyítani neki, hogy mi összetartozunk. Hogyha hinnék abban a
baromságban, hogy két ember egymásnak lett teremtve – ez volt az,
mert mi valójában annak voltunk.
Késtem, és ennek eredményeképpen a járat is késett. A Kis Házsártos
Kisasszony nem fogadta a hívásaimat, és úgy éreztem, hogy egy
láthatatlan kötél szorul a nyakam köré. Szerettem volna eljutni Todos
Santosba, Rosie-t kirakni a nővérénél, és beleomlani a gyermekkori
ágyamba. Valahol az agyam mélyén többet akartam az élettől.
Abbahagyni az ivást és a gyárkéményként való dohányzást.
Megszabadulni a sok szar dologtól, ami gellert kapott golyóként volt jelen
az életemben. Randizni hívni Rosie-t, ahelyett hogy arra kérem, fordított
tehenészlány pozícióban lovagoljon rajtam, mivel az összes szexuális
utalás, amivel zaklattam, egy védekező mechanizmust váltott ki belőle,
amiből kifolyólag nemet mondott.
Ugyanis eddig még soha senki nem mondott nekem nemet.
 Senki más, csak ő, és amennyiben visszautasít, könnyen előfordulhat,
hogy a farkamat fogom neki felajánlani és nem a szívemet.
Az utolsó emlékem a légiutas-kísérő volt, amint mutatja nekem az utat
és a tompa puffanás, ahogy a fejem a fejtámlának ütődik, amelyet éles
fájdalom követett, ami azt sugallta, hogy a fejem éppen most robbant
szét. Vágtam egy grimaszt, megdörzsölve a homlokom, mielőtt
meghallottam Rosie feszült, lélegzet után kapkodó hangját. Eleinte arra
gondoltam, hogy kiabálni fog velem a késésemért, a repülőjárat
késéséért, és azért mert még lélegzem. Ezért nem esett le, amikor a
félhalott elmém valójában megfejtette a szavai értelmét.
– Tessék. Két Advil és víz. – Beleejtett valamit a tenyerembe. – –
Kérni fogok egy kis tejet a légiutas-kísérőtől, miután felszálltunk. Ha
szarba keversz minket a hazafelé vezető utunkon, gondoskodni fogok
róla, hogy a jövőben minden nő, akit hazaviszel, megtudja, hogy a farkad
szennyezettebb, mint a nyilvános vécé a metróban.
Kinyitottam a szememet, és felé fordítottam a fejem a párnázott
ülésen, hogy szembe legyek vele, és pillantásom végigsiklott az arcán.
– Úgy tűnik, nagyon érdeklődsz a farkam iránt, Baby LeBlanc. Először
le akartad önteni viasszal; most meg le akarod hervasztani. Talán meg
kellene ismerkedned vele és látnád, hogy ti ketten barátok lehettek-e.
Azt hiszem, nagyszerűen ki fogtok jönni egymással.
– Nem, köszönöm, én szó szerint inkább enném meg valaki másnak a
hányását.
– Szó szerint? Valahogy kétlem. Hacsak nincs egy nagyon különös
hajlamod a hányás iránt.
Rosie mindig is egy rohadék volt hozzám. Nem hibáztattam érte, de
nem is bíztam benne. De most, a kifürkészhetetlen és őszinte
arckifejezéssel, remekül és hihetetlenül bámulatosan nézett ki. Az arca,
mint az érett őszibarack színe, szeplők díszítették a kis orrát, és azok a
hatalmas, páratlanul kék szemek visszabámultak rám. A hajának kétszáz
különböző színű barna és szőke árnyalata volt, mindez az
Anyatermészet jóvoltából. Ő egy nimfa tökéletes megtestesítője volt.
Minden, ami vele kapcsolatos, annyira hihetetlenül finom és bársonyos
volt, nem tudtad volna megmondani róla, hogy beteg volt.
Felnyögtem, bedobtam a tablettákat a száraz számba, és egy palack
vízzel leöblítettem. Megtöröltem az ajkaimat, miközben a gép kezdett
egyre gyorsulva előre gurulni.
– Segítségre van szükséged? – kérdezte semleges hangon. Úgy
értette, hogy az iváshoz. Egy marihuánás cigire. Az általános káosz,
amely az életemet jellemezte.
Én egy jól teljesítő és hatékonyan működő fickó voltam, aki az
alkoholizmus határán táncol, és aki oly mértékben szívta a füvet, mintha
a betépés egy olimpiai versenyszám lenne. Senki sem panaszkodott,
amikor nyélbe ütöttem azokat az üzleteket és utaltam a pénzeket, és úgy
keféltem, mint egy világbajnok.
– Valójában, igen. Azt akarom, hogy békén hagyj, amíg le nem
szállunk San Diegóba. Gondolod, képes vagy megcsinálni?
Basszus, te mekkora egy pöcs vagy.
Az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt kikapcsoltam, Rosie
mellkasának egyenetlen emelkedése és süllyedése volt a szaggatott
légzése miatt.
– Ahogy kívánod – suttogta. – Békén hagylak, mivel van egy olyan
érzésem, hogy vacak heted volt. De ha beszélni akarsz róla, itt vagyok.
Mindent el akartam neki mondani.
Nem akartam, hogy bármit is tudjon.
Zavarba hozott, és pont most ő volt a komplikáció, amiről beszéltem,
amikor azt mondtam neki, hogy én mindig a könnyebbik utat
választottam. Behunytam a szememet, és megpróbáltam elaludni. És
amikor rám borult a sötétség, ő is megjött.
Nina.
 Ötödik fejezet

Rosie
Fordította: Red Ruby

Tizenegy évvel ezelőtt

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Figyelni a tükörképem a medence hűvös, megnyugtató vizében. Kék
színű, rezzenéstelen. Belemerülni egy nyugodtabb térbe anélkül, hogy
akár a lábujjamat a vízbe mártanám.

VESZÉLYES KÉMIA.
Az volt a fő problémánk.
És emiatt esküdtem meg, hogy soha nem leszek otthon, amikor Dean
átjön meglátogatni a nővéremet. Ez nem volt nehéz feladat. Millie mindig
is a szokások rajba volt. A szobája tiszta volt, a füzetei rendezettek
tökéletes kézírással, ami garantálta neki a sima ötösöket, egyiket a
másik után. Ahogy minden másra is, arra is kijelölt egy pontosan
meghatározott időkeretet, amikor a makulátlan barátjával lógott. Kedden
és csütörtökön iskola után – mivel Deannek fociedzése volt azokon a
reggeleken –, és hétvégenként terveket kovácsoltak a Spencer-villán
kívülre, mivel Millie nem tudta elviselni Vicioust, és viszont.
Nem mintha az ágyamban feküdtem volna Miranda Lambert
férfigyűlölő dalait hallgatva, és kisírtam volna a szemeimet. Én voltam a
hármas-alá-minősítésű bajkeverő, aki szerette a jófajta izgalmat.
Elszórakoztattam magam a barátaimmal és iskola utáni
tevékenységekkel. Piercinget rakattam a köldökömbe és az orromba a
belvárosban, alkalmi munkákra jelentkeztem, pénzt gyűjtöttem egy új
biciklire, és meztelenül mártóztam meg az óceánban egy közeli
elhagyatott strandon a barátaimmal, amikor az időjárás megengedte, ami
mindig úgy volt, mivel… nos ez Dél-Kalifornia.
Valójában egy csomó dolgot megcsináltam azon az őszön.
Becsületemre váljék, ezek egyike sem a nővérem dögös-mint-a-bűn
pasija volt.
Megmondhatom neked egyenesen, az, hogy együtt vagyok velük
ugyanazon fedél alatt, az az, ami miatt mélyebbre akarok bújni a
bőrömben, eltűnni magamban és elenyészni a semmibe. Hangokat
adtak. Utáltam azokat a hangokat. Azok voltak a legrosszabb fajta
hangok.
Zihálás, lihegés, kuncogás és hangos, piszkos csókok. A tény, hogy
hallottam őket a zárt ajtón keresztül Millie szobájában, csak még
nagyobbra növelte a fájdalmas üreget a mellkasomban. A
hiányosságaim ellenére én mindig egy érzékeny csaj voltam. Nem volt
szükségem erre a fajta negativitásra az életemben. Szóval, valóban az
volt a legjobb, hogy soha nem voltam ott.
Ha rá tudnék bökni a pillanatra, ami azt a döntést indokolta – távol
maradni Dean Cole-tól, még akkor is, amikor Millie a szobában volt
velünk –, a medencés esetre mutatnék.
Kedd volt, és Millie késett. Meg kellett állnia a benzinkútnál hazafelé,
hogy felfújja a biciklije kerekeit. Éppen el akartam hagyni a személyzeti
házat, ahol laktunk a Spencer-villa területén. Ezzel a találkozással
kapcsolatban minden olyan érzés volt, mintha egy filmjelenetből vágták
volna ki. Kinyitottam az ajtót, épp, amikor Dean kopogott volna. A
pillantásunk egymásba kapcsolódott, miközben az állkapcsom
összezárult, mivel küzdöttem egy mosollyal, amit elhatároztam, hogy
nem engedek szabadjára, tudva, hogy kétfelé tudná szakítani az
arcomat.
Dean maga volt a kísértés. És nem csak arra a tényre gondolok, hogy
ragyogóan nézett ki a királykék egyetemi válogatott sportcsapat
dzsekijében, és a bugyiolvasztó rossz fiús fizimiskájával. Az illata –
halvány mosodai öblítő és drága szex –, és az impozáns magassága és
testfelépítése tett sóvárgóvá. Esküszöm, az együtt töltött idő felében,
amikor körülöttem volt, az iránta érzett sóvárgásom bűzként ülte meg a
levegőt.
– Üdv. – Az istenverte hangom elcsuklott.
– Neked is – válaszolta. A szemeink megint elkalandoztak. Nem jó, de
nem is az első alkalom, hogy megtörtént. Mindig bűnösnek éreztem
magam miatta. Ha kezek volnának, az ujjai a derekamnál fogva
húznának most, rögtön az után, hogy letolta a fekete Dead Kennedys
felsőm kapucniját, hogy jobban lássa az arcomat – az enyémek
megragadnák a tökéletes, napcsókolta barna haját, a testünk
összetapadna, mint két lap egy vadonatúj könyvben.
– Millie nincs még itt, de bejöhetsz. – Elléptem az útból, és
szélesebbre tártam az ajtót. – Épp indulok. Ő bármelyik percben itt lehet.
– Hová tartasz? – kérdezte, karját az ajtókeretre téve blokkolta az
utamat kifelé.
– Sajnálom – fontam össze a karjaimat a mellkasomon. – Nem kaptam
meg az emlékeztetőt. Hirtelen van bármi közöd hozzá?
– Talán az emlékeztető elveszett a levelezőrendszerben. – Tett egy
lépést befelé, rákényszerítve, hogy hátralépjek, és Jézusom, még a
szemébe sem tudtam nézni, annyira ideges voltam. Szerencsére a fejem
a mellizmai magasságában volt. – Mivel te határozottan az én dolgom
vagy, Baby LeBlanc. – A szívem a torkomba ugrott, lehetetlenné téve,
hogy levegőt szívjak be, mielőtt hozzátette: – És azt hiszem, ezt
mindketten jobban tudjuk annál, minthogy tettessük, hogy nem tartom
rajtad a szemem.
Teljesen lehúztam a kapucnimat, hogy eltakarjam égő arcomat.
Normál esetben ő volt a pimaszság mintaképe. A teljes közhely – a
lármás vagány –, amit a HotHoles terjesztett magáról az All Saints
Gimiben. Az alattvalóik és a minionjaik megkajálták ezt a szarságot és
kértek repetát. Talán az én hibám volt, hogy nem foglalkoztam az
ilyesmivel, de sosem érdekelt az erőfitogtatás és a „felnőtt” vibrálás, amit
a HotHoles adott elő. Annak, hogy felfigyeltem Deanre elsősorban
részben az volt az oka, hogy nem vette magát túl komolyan, és nem volt
olyan gondterhelt és köcsögösködő, mint a többiek. Amióta randizni
kezdett Millie-vel – ami nem volt olyan régóta – mindig megpróbált egy
pár szót váltani velem. Először biztosított róla, hogy nem érintette meg
őt. Miután mondtam neki, hogy meg kellene érintenie, igazán dühös lett.
Mostanában, randizik vele és úgy is viselkedik – megcsókolja, Istenem,
épp valamelyik nap hallottam őket –, mégis, a szemei rám tapadnak.
Állandóan rám.
– Én, ah… – kikapcsoltam, forogtak az agyamban a rozsdás kerekek,
egy lehetséges hazugság után kutatva. Az alibim elhangzott. El kellett
mennem valahova. De én ezt nem osztottam meg az emberekkel, főleg
nem iskolatársaknak, és határozottan nem annak a fickónak, akibe totál
bele voltam zúgva. Dean nem az a pasi volt, aki meghátrál egyébként.
Valamit kellett mondanom – bármit – szóval az igazságot választottam.
– Időpontom van az orvosnál.
Megkockáztatva egy felfelé pillantást, láttam, hogy felismerés, és
nyugalom mossa át az arcát. Kezeit a zsebébe süllyesztette. – Valami
rossz?
Igen. Az egész életem rossz.
 – Nem, semmi olyasmi. – A fülem mögé tűrtem egy fürtöm a kapucnim
alá. – Néha csak szükségem van rá, hogy… – fogd be, a pokolba,
mondta bennem egy hang. Kicsinek és sebezhetőnek érezni magam
nem az én stílusom.
– Hogy...? – Lehajtotta az állát, noszogatva engem. És az egy
égbekiáltó bűn, hogy a kémia egy megmagyarázhatatlan kötelék, ami
összehúz és összeköt két embert. Mivel ez volt az, ahogy éreztem
magam abban a pillanatban. Leláncolva. Ahogy nézett rám, mintha én
volnék a világ középpontja, zavart engem. Hízelgett. Hatalmába kerített.
Istenem, valamit gyorsan kellett mondanom, hogy befogja a száját, és
egyedül hagyjon. Nem számít, milyen zavarba ejtő lehet az igazság.
– Mellkas-masszázsra kell mennem. – Ki kellett tisztítani az összes
váladékot a légútjaimból, de ez nem olyasmi, amit hajlandó lettem volna
megosztani vele. Felvontam az egyik szemöldököm, és öklömet a
zsebembe süllyesztettem. Tudod, hogy szexin tartsam, meg ilyenek.
A szemem biztonságosan takarta a kapucni, de még ez sem volt elég.
Semmi sem volt elég mellette. Még három réteg ruhán keresztül is
mindig meztelennek éreztem magam.
A mellkas-masszázsra hetente jártam. Néha a klinikára kellett
mennem, néha egy nővér jött hozzám. És bár Millie egy szót sem szólt a
betegségemről a barátjának, tudtam, ha körülöttünk marad, végül ki fogja
találni.
Vállammal eltolakodva Dean mellett, kimasíroztam a villa
főbejáratához. Volt egy kőlappal burkolt sétaút, ami egyenesen a
kapuhoz vezetett, de én szerettem a hosszabb utat választani, keresztül
Vicious hatalmas medencéjénél és Dean-szemű-zöld pázsitján. Végig a
peremen. Hogy érezzem, élek.
 Hallottam Dean lépteit utánam szaladni. Anélkül, hogy visszanéztem
volna, tudtam, hogy az a mosoly van az arcán, ami valami okból
dühössé tett.
– Mellkas-masszázs, mi? – Sunyinak hangzott. – Egy csomó srác
imádna neked segíteni ebben.
– Köszönöm neked Dean a bizarr megjegyzést.
– Mi a bizarr abban, hogy rámutatok, a srácok meg akarják érinteni a
cicidet?
– A tény, hogy a nővérem pasija az, aki ezt mondja nekem. És ez
kissé helytelen is. És a kissét úgy értem, extrém módon.
– Sosem mondtam, hogy én magam akarom csinálni – ciccegett,
hozzátéve: – Mellesleg mi a faszért van neked szükséged mellkas-
masszázsra? Mellplasztikát csináltatsz, vagy valami ilyesmi?
Megtorpantam a medence távolabbi végén, megfordultam, és fogva
tartottam a pillantását oly módon, hogy az már túl intimnek tűnt. Szemtől
szembe voltunk. Test a testnél. A szél hideg volt, de kellemes. Tettem
egy lépést hátra. Ebből a szögből Vicious láthatott minket a hálószobája
ablakából. Az utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy újabb
munícióval fegyverezzem fel Millie ellen, azzal, hogy azt mondhatja neki,
hogy látott a pasijával flörtölni. Biztosra kellett mennem, hogy Millie
védve van, bármi áron.
– Van egy betegségem – mondtam, a szavak csak kibuknak a
számon, mielőtt megállíthatnám őket. A szeme elsötétült, gyanakvás és
hitetlenkedés szivárog belőle az arcára.
– Milyen betegség? – követelte, zavarodottnak tűnt, felbőszítettnek
és… megbántottnak? Talán.
– Cisztás fibrózis. Ez egy tüdőbetegség.
– Gyógyítható? – Erőltette, a hangja kemény. Összeráncolta a
szemöldökét. Majdnem olyan volt, mintha vádolt volna valamivel.
 – Nem. – Éreztem, hogy az arcom felmelegszik. – Ezzel születtem.
Ezzel fogok meghalni. Leginkább emiatt. Fiatalon, talán. Mindkét szülőm
hordozza a gént.
– Millie-nek nincs. – Itt volt megint. Remélte, hogy hazugságon kap?
Mert, ha én egy hazug lettem volna, egész biztos vagyok benne, hogy
inkább próbáltam volna eladni magam egy szupererővel, vagy Einstein
IQ-jával. Felhorkantva felnevettem, mert az olyan vonzó, meg minden.
– Nos, Millie szerencsés – bököm ki. Az volt. Több mint egy módon. –
Csak mert mindkét szülő hordozza a gént, az nem jelenti azt, hogy a
gyerekben kialakul a betegség. Hívhatod a természet orosz rulettjének,
ha akarod. És én vagyok, aki a golyót a kibaszott nyakába kapta. Ez a
mai nap vicces ténye a számodra. Most már mehetek?
Bármelyik másik sráccal megfordultam volna és elmegyek. Egyszerű.
De Dean „Ruckus” Cole-lal semmi sem volt egyszerű. Ki akartam
használni minden egyes másodpercet, amikor egyedül voltam vele. Nem
is voltam benne biztos, miért. Furcsa érzés volt, kínzó és izgalmas
körülötte lenni, és abban a pillanatban, amikor elmegy, tudtam, hogy
utálni fogom magam minden egyes szóért, amit mondtam, mindenféle
viselkedésemért, és minden egyes levegőért, amit vettem.
– Rosie.
Felemeltem a fejem, és mielőtt tudtam volna, mi történik, éreztem az
érdes tenyerét a derekamon, és a testem a medencébe repült. Nem volt
időm felkészíteni magam a zuhanásra. Szó szerint, vagy képletesen. A
testem laposan ütődött a vízhez, az alábukás fájdalmas volt, mintha
egyenesen betonhoz csapódtam volna. A kezeimet használva felfelé
úsztam, hogy levegőhöz jussak. A víz hűvössége csak akkor ütött meg,
amikor vettem egy kétségbeesett levegőt. Kinyitottam a szemeimet, az
egész testem erőszakosan reszketett, és mielőtt a szemem
alkalmazkodott volna, egy hatalmas csobbanás volt mellettem. Dean is
beugrott.
A szívem megbolondult, légkalapácsként dobolt mindenfelé. Éreztem
a bordáimnak verődni, lesüllyedni, ahogy próbált utat találni kifelé,
keresztül a gyomromon, keresztül a torkomon, kifelé, kifelé, kifelé. Dean
odaúszott hozzám, felszögezett a világoskék falra, és én elkezdtem
csapkodni az öklömmel. Eszeveszett, dühös ütésekkel. Ezek nem azok
az incselkedő fajtájú ütések voltak, amiket a lányok adnak a fiúknak
flörtöléskor, vagy, hogy figyelmeztessék őket, maradjanak távol. Nem.
Én összekarmoltam a mellkasát az ujjaimmal, azt kívánva, hogy vér
fakadjon.
Aztán sírni kezdtem.
– Ami – szintén – teljesen távol állt a személyiségemtől. Soha nem
sírtam olyan emberek előtt, akiket nem ismertem. És a vita kedvéért,
bárki, aki nem volt Milli, mama vagy apu, hanem idegen volt. Mégis, ott
voltam én, a forró sós könnyeim keveredtek a hideg, édes vízzel.
Az élet nem igazságos.
– Mi a franc bajod van neked? – bömböltem, az öklöm folytatta
mellkasa ostromát. Levette a dzsekijét, mielőtt beugrott, és most az
egyetlen dolog, ami elválasztotta a testünk, az ő szűk fekete-arany
trikója, és az én átázott kapucnis felsőm. A bőre meleg volt a víz
ellenére, és nekem többre volt belőle szükségem. Meg akarta adni
nekem. Az egész teste ezt mondta. Énekelte. Kiabálta ennek a
rettenetes villának a tetejéről. Szavak egyáltalán nem hangzottak el, ami
csak még hangosabbá tette testbeszédünket. Veszélyes kémia,
figyelmeztetett. Fuss, Rosie.
– A tüdőd jól működik – morogta az arcomba, fogságba ejtve mindkét
csuklómat, és keményen a falhoz passzírozott. Mit csinált? Vicious
megláthat minket. A pokolba, Millie is. Ha átsétálna a kapun éppen most,
mit gondolna? A pasija és a húga, együtt a medencében. Test a testtel.
Lélek a lélekkel. – Te kurvára jól vagy! – teszi hozzá, homloka centikre
van az enyémtől.
Engem próbál meggyőzni, vagy saját magát?
És mi a pokolért érdekli, egyáltalán?
Kényszerítettem magam, hogy lenyugodjak. Muszáj némi értelmet
beszélnem ebbe a fickóba. El kell, hogy engedjen, mielőtt elkapnak
minket, hogy ezt csináljuk, bármi is legyen ez, amit csinálunk.
– Dean – mondtam, olyan hűvösen, ahogy csak tudtam, kiszabadítva
a csuklómat, és tenyeremet a mellkasára téve. Vett egy mély levegőt
lehunyva a szemét. A szempilláiról víz csöpögött, és minden rajta
nyirkos, nedves és ínycsiklandozó volt. Valahol, hátul, tudtam, hogy ez
valami monumentális. Ez, amin abban a pillanatban osztoztunk. Soha
nem fogom ezt újra érezni semmilyen másik sráccal sem. Az élet ezen
szelete a miénk volt, még ha nem is akartam, hogy így legyen.
– Rosie – erősítette meg.
– Beteg vagyok – ismételtem.
– Ne mondd ezt. Nem vagy beteg. Ez csak egy kibaszott állapot.
Megráztam a fejem, víz és könnyek repkedtek minden irányba. – Ez
nem csak egy állapot. Nagyon fiatalon meg fogok halni, Dean. A
harmincas, talán negyvenes… esetleg az ötvenes éveimben, ha
szerencsés vagyok.
– Fogd be – sziszegte összeszorított fogai közül. Tenyerével a falra
csapott mögöttem, és én nem csak a hidegtől remegtem.
– Ez baromság! – köpte. – Nem, nem vagy.
Másik taktikát kellett találnom. Gyorsan.
– Figyelj, ez nem teheted, oké? Lehetünk barátságosak – hazudtam,
mivel ezen a ponton tudtam, hogy nem lehetünk. – De nem dobálhatsz
engem a medencébe az ősz közepén – először is, mert én valóban
beteg vagyok, és még ha nem is volnék hajlamos a tüdőgyulladásra,
nem vicces egyébként sem a jeges vízbe esni – és ott van Millie. Ez nem
fair vele. Nem bánhatsz így a nővéremmel. Mintha… mintha…
– Mintha mi? – hív ki, pupillái kitágulnak.
Mintha akarnál engem.
Akar?
A hormonjaim lázadtak. Mardosott a lelkiismeret. Minden szőrszál
égnek állt a testemen. A keze bekúszott közénk, és megfogta az
arcomat, felfelé döntötte, kényszerítve, hogy ránézzek. – Mintha.
Kurvára. Mi. Rosie?
Volt valami a szemeiben. Egy intenzitás, amit sosem láttam korábban.
Felkavaró volt, mivel valami azt mondta nekem, fogalma sincs róla, hogy
mit csinál. Csak tudta, hogy ez rossz. És, mint én, zavarodott volt,
megbántott és dühös.
– Mintha akarnál engem – visszahangoztam halkan a gondolataimat.
– De én akarlak – biztosított. – Talán ideje egy helycserének. A
nővéred nem igazán foglalkozik velem, Baby LeBlanc.
Ő sem igazán foglalkozott vele. Törődött vele. Ami még vonzóbbá tette
őt, mivel közös volt a célunk – megvédeni a személyt, akit hevesen
szerettem.
De ugyanakkor keserűség rágott minden alkalommal, amikor figyeltem
a teljes és tökéletes pazarlást, ami a kapcsolatuk volt. Amikor
szemtanúja voltam, hogy Millie szemei hogyan siklottak Viciousra,
amikor a közelben volt. Dean és én hogyan néztünk egymásra a szoba
átellenes sarkából. Meg akartam ragadni a nővéremet a vállainál és
megrázni. Megmondani neki, hogy kapja össze magát, és menjen ahhoz
a sráchoz, akitől dagad a szíve. De nem voltam abban a helyzetben,
hogy kérjek tőle bármit, tekintve, hogy a szüleim kiragadták a
családunkat az otthonunkból, Fairfaxből, Virginiából, és átköltöztettek
minket egészen Kaliforniába, így én jobb egészségügyi ellátást
kaphatok. Mióta nekem voltak barátaim, és társadalmi életem, és neki
nem volt semmije – pontosan emiatt a döntés miatt. Szóval hagytam,
hogy megtartsa mindkettőt. Dean testét és Vicious szívét.
– Ha nem engedsz elmenni – a fogaim vacogtak és nem csak a
hatástól – tüdőfertőzést fogok kapni. Dean. – A neve figyelmeztetés volt,
és ez alkalommal hagyta, hogy eltoljam a tenyeremmel, elússzak tőle és
figyelte, ahogy felhúzom magam a medence szélén – a nehéz, átázott
ruháim lehúztak.
Nem fordultam meg, hogy ránézzek. Túlzottan féltem, hogy meglátja
eufóriától kábult, vággyal telt szemeimet. És rózsás arcomat, ami
kontrasztban áll reszkető, kék önmagam többi részével.
Láttam őt a perifériámon a medence széléhez úszni, megtámasztotta
alkarját a nedves kövön, állát ökölbe szorított kezeire ejtette.
– Ez a szar mérgező. Be kell fejeznünk, mielőtt még rosszabb lenne –
motyogta, inkább magának, mint nekem.
– Rosszabb lenne, mint mi? – Levettem a kapucnis felsőmet, és a
nehéz anyagot egy közeli napozóágyba hajítottam. – Mint csókolózni és
száraz-dugni a nővéremet a feledésig és vissza, aztán kikezdeni velem?
– A hangom remegett.
– Rosie – mondta. Egy magas hangú nevetés tört ki belőlem. Rosie a
seggem. Ő a nővéremmel volt. Igaz, én erőltettem, hogy legyen vele, de
ez semmivel sem tett kevésbé keserűvé. – Ne fordítsd ezt ellenem. Te
mondtad, hogy legyek vele. Kurvára Te mondtad nekem azt is, hogy
érintsem meg. Mint akarsz tőlem, mit tegyek? Vegyem semmibe?
Utáltam, hogy igaza van, és utáltam, hogy valami ilyen logikustól ilyen
logikátlannak érzem magam.
 – Ez – mutattam közénk, a medence széléről, ahol álltam – ez nem
fog megtörténni. Te Emiliával randevúzol, Dean. Mi soha nem lehetünk
együtt.
– Ki mondja? – kérdezi kihívóan.
– Én mondom. És a társadalom. És a logika. És a kultúra. És a fenébe
is, minden egyes szerelmes film és romantikus könyv, amit valaha láttam
és olvastam.
– Mmmm. – Egy játékos mosoly talált rá buja ajkaira ismét. – Ez nem
lehet igaz.
– Ez az – lőttem vissza. – Júliának nem volt egy Juli nevű nővére, akit
Rómeó kipróbált volna, mielőtt eldöntötte, hogy Júlia az igazi.
– Júlia soha nem ment szembe a kibaszott érzéseivel – kiabálta,
öklével kövekre csapva. – Mióta vagy ekkora punci? – Dean kiugrott a
medencéből, olyan gyorsan, hogy optikai illúziónak tűnt. Vicsorogva az
arcomba mászott. – Mióta nem szarod le, hogy mit gondolnak az
emberek? Állítom, hogy tévedsz. Ha elsétálsz innen, adni fogok ennek a
dolognak Millie-vel egy esélyt.
Ez úgy hangzott, mint egy fenyegetés.
– Mit csináltál egész eddig? – horkantam fel. Ez nem az ő hibája volt.
Akkor, amikor Dean észrevett engem, Millie randizni akart vele, és ő nem
tudott kihátrálni. Emellett ő tényleg sokkal jobbá tette Millie életét. Attól a
naptól kezdve, amikor Millie szekrényét megtöltötték szeméttel, és az
emberek azt suttogták „csóró liba”, amikor végigment a folyosón.
– Vártam rád – válaszolta, és mindketten felsóhajtottunk, ahogy eső
kezdett finoman kopogni rajtunk.
– Nos… – Édesen mosolyogtam, és minden csepp energiámat
igénybe vette, hogy az összes fogam és gödröcském megmutassam
neki. – Megkapod a zöld jelzést, hogy szerelembe ess a nővéremmel.
Ahogy mondtam, soha semmi nem fog történni közöttünk.
 Öt másodperccel később Millie jelent meg a medencénél a biciklijét
tekerve. Azt mondtuk neki, hogy beleestem a medencébe, és Dean
beugrott, hogy megmentsen engem. Az arcom égett – a medence nem
volt mély és én egy nagyszerű úszó voltam. De Millie szeme máshol járt
– akárcsak a szíve –, és volt egy olyan érzésem, hogy még ha letolt
nadrággal kapott volna rajta, az sem számítana.
Nem jutottam el végül aznap az orvoshoz.
De tüdőgyulladást kaptam, ami garantált nekem egy utat a
sürgősségire, és négy napos kórházi tartózkodást. Kihagytam két fontos
vizsgát, és órákat kellett töltenem rázómellényben.
És a következő csütörtökön, amikor hazamentem, miután elkerültem
Deant és Emiliát, egy könyv várt a párnámon egy üzenettel. A
bronzlovas papírkötésben. A sárga post-it üzeneten ez állt:

Bassza meg a társadalom.

Bassza meg a logika.
Bassza meg a kultúra.
Bassza meg a betegséged.
És tudod mit? Baszd meg!
Itt egy könyv arról, hogy egy olyan szar, mint a miénk, működhet.
Olvasd el.
–Dean

De a következő nap bedugtam Dean szekrényének résén egy

üzenettel.

Tedd boldoggá. Megöllek, ha valaha bántod.

A fikció varázslatos. A realitás fájdalmas.
–Rosie
 Soha nem beszéltünk erről újra, amíg Millie el nem futott.
De én megvettem a saját példányomat A bronzlovasból.
Elolvastam.
Memorizáltam.
Kívülről fújtam.
Soha, soha nem felejtettem el.

Dean

Tizenegy évvel ezelőtt

Végül Millie és én nagyon rendes párt alkottunk. Mielőtt elszarta az

egészet.
Én nem nevesítettem, hogy mik voltunk, vagy nem voltunk. Szerelem
volt? Talán nem, de törődtem vele, és élveztem a társaságát. Az
egyetlen gond az volt, hogy a húga társaságát jobban élveztem. De ez
egyre kevésbé és kevésbé volt problémás, mióta Baby LeBlanc
visszalépett egyet, és bár soha nem mondott semmit konkrétan, tudtam,
hogy elkerül engem. Egyszerűbbé tette a dolgokat.
De Vicious nem.
A dolgok összezavarásának megszállottjaként azt tette, ami várható
volt tőle – rombolt.
Vicious számos módon próbált visszavágni nekem, amiért Emilia
LeBlanckal randevúztam. A mocsok pechjére én nem voltam olyan
könnyű eset, mint a rajongói. Harcokba keveredtünk – fizikai és verbális
– minden egyes héten a téma miatt, de tudtam, hogy a Millie-vel való
szakítás kiszolgáltatottan hagyná őt neki, és én nem akartam, hogy
Vicious megérintse őt. Vicious terrorizálta, gúnyolta és utálta őt. Volt elég
ideje, hogy elhívja. Most Millie velem akart lenni, és Rosie egyenesen a
karjaiba lökött. És amennyire örömet akartam szerezni Millie-nek, annál
sokkal jobban akartam örömet szerezni Rosie-nak. Tényleg kurva szar.
Végül Vicious megoldotta, hogy oly módon vágjon vissza nekem, ami
áthatolt a páncélomon. Kiderült, hogy az a szar vastag, de egyáltalán
nem törhetetlen.
Megcsókolta Rosie-t.
Partit tartott náluk, és mi mindannyian lenyugodtunk attól, hogy
majdnem a szart is kivertük egymásból. Ez nem volt szokatlan. Ami
szokatlan volt, az a mód volt, ahogy megkóstoltatta velem a saját
gyógyszeremet az első alkalommal. És hadd mondjam meg neked,
ocsmány volt.
Besétáltam a konyhájába, hogy szerezzek magamnak egy üveg vizet,
miután bekaptam egy Xanaxot, hogy tompítsam a fájdalmat. Kurvára
részegen, tudtam, hogy mennem kell ellenőrizni Millie-t. Utoljára, amikor
láttam őt azon a partin, ő visszafutott a cselédlakba, idegesnek tűnve
Vicious miatt.
A vállammal törtem utat magamnak az izzadt, fénylő testek
tömegében, és amikor végül elértem a hűtőt, felfedeztem, hogy Spencer
kifogyott a vízből. Körbenéztem – a konyha egy hatalmas, cseresznyefa
és sötét borítású helyiség volt, ami jobban illett volna a Buckingham
palotába. Bárhová néztél emberek voltak ott. Egy pár smárolt a
mosogatónak dőlve, labdajátékosok egy csoportja a rövideket döntötték
magukba a konyhaszigeten, és lányok szippantották fel a Ritalint, amit
én hoztam át az éjszaka. Félretoltam kettőt a szipákoló lányok közül, és
kicsaptam a kamra ajtaját, tudva, hogy hol tartották az üveges vizet.
 Felkapcsolva a villanyt, helyben megfagytam.
Vicious volt ott, Rosie fölött lebegve, mint a sötétség, ami teljesen el
akarja nyelni őt. Ajkai Rosie ajkaira tapadtak, és Rosie ajkai viszonozták.
Szét akartam szakítani őket egymástól, és Vicioust testét darabokra
szaggatni, szervenként.
Csókolóztak. Rosie szemei csukva voltak. Viciousé nem. A karja
felemelkedett, és bemutatott a középső ujjával, elfoglalt ajkai
vigyorogtak, ahogy megragadta Rosie csípőjét a szabad kezével, testét
a sajátjához rántva. Nem volt ott szenvedély. Se vágy. Az egész dolog
kurvára gyakorlatiasnak és hidegnek tűnt. Rosie annyival többet
érdemelt.
Mint kit, seggfej, téged?
– Mi a fasz ez? – A fogaim minden szónál megcsikordultak, ami
elhagyta a számat. A hangom megijesztette Rosie-t, és megugrott,
tenyerét a szívére szorította. – Vedd le róla a kezeidet, mielőtt
összetöröm őket! – Éreztem a sötétséget a gyomrom üregéből terjedni,
mint a tintát, majd elárasztott.
Vicious elfordította a fejét, hogy rám nézzen, egyik keze még mindig
Rosie hajában. Vigyorgott.
– Vegyél rá.
Ez egy meghívás volt, és én nagy örömmel fogadtam el. Megragadtam
a gallérjánál, és hátrarántottam tőle, egyenesen egy mini-pezsgő
tárolónak. Nagyobb voltam, erősebb és kurvára rémisztőbb. Feje
egyenesen a kemény doboznak verődött. Eltolt. Én erősebben toltam.
– Dean! – kiáltotta Rosie. Elfogadtam racionálisan, hogy nem volt az
enyém. Elfogadtam, igen. De nem értettem. Voltak más srácok. Láttam
őket beszélgetni vele az iskolában, és bulikban. Ők sosem jutottak túl
messzire vele. Rose11 LeBlanc okkal kapta a nevét. Tele volt kurva
tüskékkel. Annyira gyönyörű volt – olyan nevetségesen, hihetetlenül
csábító és vonzó – hogy csakúgy, mint a valódi rózsák, kis tüskéket
növesztett, hogy védje magát. Mert mindenki birtokolni akarta.
Mindenki, beleértve téged, seggfej.
– Mit gondolsz, mit csinálsz? – sziszegtem Vicious arcába. Tíz perce
majdnem ő volt az, aki szétrúgta a seggem. Mi állandóan változtattuk a
szabályokat. Nem volt nehéz belátni, miért. Senki nem mondta ki
hangosan, de most, végül, értelmet nyert.
Mindegyikünk kurvára a nem megfelelő testvérrel volt.
– Azt csinálom, amit te akarsz csinálni. – Szemei összeszűkültek, és
megnyalta az alsó ajkát, ami még duzzadt volt attól a csóktól. – Rosie
LeBlanc szájába dugom a nyelvem. Jó íze van. – Kuncogott, nyájasan
megveregetve a vállamat. – Mint a gyümölcsös rágó és 7Up, és a lány,
aki soha nem lesz a tiéd.
Áthajítottam a kamrán, és egy 10 kg-os rizses-zsákon landolt. Meg
akartam őt ölni, és – efelől kétségem se volt – megteszem, ha Rosie
nem szerel le a szoba szemközti falához tolva, nem létező erejét
felhasználva.
– Jézusom. Hagyd abba. Teljesen szét vagy csúszva. Menj innen.
– Ez baromság! – üvöltöttem az arcába, a hajamat tépve. – Még csak
nem is kedveled őt!
– Lényegtelen. Azt teszek, amit csak akarok.
– És amit akarsz, az az, hogy kitéped a kibaszott szívem?
Szarba. Ezt kimondtam hangosan, ugye? Én voltam az, aki bántotta
őt. Fejemet lehajtottam, és éreztem, ahogy a düh, a gyűlölet és a
féltékenység elönti az agyamat. Egy részem boldog volt, hogy

11
Rose - Rózsa
hamarosan elköltözöm a főiskolára. Ez a város forrt a forró pletykától, és
a kontrollálatlan drámától. Nem akartam itt lenni, amikor a hisztéria és a
szar kiborul.
– Igen – suttogta, eufória és bűntudat keveréke hagyott nyomot az
arcán. Legalább annyira részegnek tűnt, mint én voltam. – Talán
pontosan ez az, amit akarok.
– Nem hiszem, hogy bántani akarsz engem. – Felemeltem a fejem,
fogva tartva a pillantását. – Azt hiszem Vicious igen, és te
együttműködtél vele, mert seggrészeg vagy. Hadd vigyelek haza.
– Nem, köszönöm – elnézett a másik irányba.
– Vicces, hogy ezt mondod. Azt hiszem, itt az idő, hogy te ragadd meg
a szarjaidat, és tűnj el a pokolba a birtokomról, Cole. – Hallottam Vicious
hangját a hátam mögül, egy spanglit dugva a szájába. Egy spanglit, amit
én adtam neki. Pöcs.
– Ha valaha újra hozzá érsz, biztosítani fogom, hogy ne legyen ajkad,
amivel bárki mást megcsókolhatnál. Csak a későbbi miheztartás végett.
– Vállat vontam, lekapcsoltam a lámpákat a kamrában, ahol ők még
mindig voltak, csak, hogy egy fasz legyek.
Lépés. Másik lépés. Azután másik. Megtenni a kifelé vezető utat
Vicious házából volt a leghosszabb út, amit valaha megtettem. Volt
bennem egy sürgető kényszer, hogy tegyek valamit, de baszódjak meg,
ha volt bármi ötletem, hogy mit. Szakítani akartam Millie-vel, de kétségbe
vontam, hogy ez okozna bármiféle különbséget. Rosie továbbra sem
randizna velem – talán még jobban utálna, amiért magára hagytam a
nővére seggét. És Vicious egyértelműen sarokba szorítaná Millie-t, és
pokollá tenné az életét.
Akkoriban még azt sem tudtam, hogy milyen kurvára szarul álltak a
dolgok, mert a parti után Vicious kérkedett vele, hogy Rosie üldözte őt
egész hónapban, elhitetve Trenttel és Jaime-vel, hogy Rosie akarta őt,
amikor valójában könyörgött neki, hogy ne mondja el a nővérének. Ő
nem tudta, hogy Vicious már megtette. De én tudtam, mert Emilia
elmondta nekem – könnyek között mellékesen, amilyen egy kibaszott
vicc volt a kapcsolatunk –, azt állítva, hogy attól fél, a húga megsérülhet.
Rosie nem tudta, de a kis ittas hibája a kamránál mélyebbre lökött a
feneketlen ismeretlenségbe, és egyenesen a bűneim karjába.
Azon az éjszakán túl ittas voltam, hogy vezessek, szóval hívtam egy
taxit, hogy hazavigyen.
Azután felkúsztam a szobámba.
Bezártam az ajtót.
Elővettem egy üveg Jack Danielst az éjjeliszekrényem fiókjából.
És azt tettem, amit Viciousszal akartam tenni.
Kivégeztem az anyaszomorítót.
 Hatodik fejezet

Dean
Fordította: Lilith

FELNYITOTTAM A VÁRAKOZÓ TAXI CSOMAGTARTÓJÁT, mikor kiértünk a

reptérről, és behajítottam mindkettőnk bőröndjét. Akkorra már
elfogadható mértékben kijózanodtam. És az „elfogadhatóan józan”-on
azt értem, hogy képes voltam felismerni arcokat, színeket és nagyobb
alakokat. Elég jó a szüleimnek, szóval Rosie-nak is be kellett érnie
ennyivel.
Elfordítva a fejemet először néztem rá, hogy ellenőrizzem, mióta
felszálltam a gépre, nem tudtam eltelni vele. Ki voltam ütve az út nagy
részén. Nem mintha számított volna. Baby LeBlanc akkor sem beszélt
volna hozzám, ha én lennék az utolsó ember, aki képes beszélni a
Földön.
De az akkor volt, ez meg most van, és jelenleg úgy nézett ki, hogy sok
mondanivalója van számomra.
Lecsaptam a csomagtartót, nekidőltem – a faszfej taxisofőr bent ült és
a feleségével cseverészett telefonon annyi decibellel, ami jobban illett
volna egy Broadway show-hoz –, és keresztbe fontam a karjaimat,
várva, hogy rám zúdítsa édes haragját.
– Meg kellene látogatnom Cole mamát? Elmondva neki, hogy a fiának
alkoholproblémája van? – Összehúzta a szemöldökét, egy apró
köhintéssel megborsózva a kérdést. Baby LeBlanc még csak nem is
ismerte anyámat, nem szólva arról, hogy nincs se hatalma, se engedélye
beszélni vele. Meghúztam a lófarkát, miközben kikerültem őt, kinyitottam
a hátsóülés ajtaját, és intettem az állammal, hogy pattanjon be. Megtette.
Megkerültem a kocsit, és beszálltam a mellette lévő ülésre.
– Az alkohol nem probléma. Amikor nem iszom, akkor kezdenek
elbaszódni a dolgok. – Szándékosan belepréseltem a térdeimet a
vezetőülésbe. Túl magas és túl nagy voltam ehhez a kocsihoz, és
különben is, megérdemelte a rohadék. Nem fogta be a száját, mióta
beszálltunk, alig tartott szünetet, hogy megkérdezze, merre tartunk.
Rosie előhúzott egy ajakbalzsamot, és belenyomta az ujját, majd
végigsimította az ajkát. Vattacukor édes illata töltötte be a hátsóülést. Le
akartam nyalni a fénylő balzsamot az ujjáról, majd belenyomni azt a
testhez simuló farmerjába, és figyelni, ahogy megujjazza magát beterítve
a nyálammal. Most éppen hozzám beszél. Baszódjak meg, ha bármi
sejtésem is van, hogy mit mond. Pislantok egyet, próbálok újból
koncentrálni.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondom Dean, de aggódom érted.
– Nevetséges, mert én aggódom érted. – Végig futtattam az ujjaimat a
hajamon, kurva jól tudva azt, hogy ettől összeszorítja a combjait. –
Aggódom, hogy túl sokáig nem tudsz nekem ellenállni.
– Túl kemény életet élsz – elengedte a füle mellett a visszavágásomat,
ezt imádtam benne. Sosem harapott rá a csalira. De rá fog harapni.
Végül be fog hódolni a nyomás alatt, amit gyakorlok rá, mióta csak
szakított Dr. Faszfejjel. Mert a ’feladni’ szó nem volt a szótáramban.
Amikor akartam valamit, megszereztem. És én kibaszottul akartam őt.
Nagyon.
– Egyáltalán nem élsz – vágok vissza. – Erre a sebességkontrol
szarságra teszed az életed? Alvás, munka, önkénteskedés, és ezek
ismétlése? Hamarosan véget vetek ennek.
 Elfordította a fejét, hogy rám nézzen, és nyelt egyet. Úgy tettem,
mintha előre néznék, időt adva neki, hogy emlékezzen arra, hogy tetszett
neki, amit látott. Becsalogatva egy pókhálóba. Kivárva, hogy
belegabalyodjon, mielőtt felfalom az áldozatomat.
Kényelembe helyezve magam az ülésemben – negyven perces az út
Todos Santosba –, bejelentettem a szándékaimat. Csak tisztességes
tájékoztatni a tervről.
– Csak hogy tudd, Baby LeBlanc, hamarosan meg foglak dugni –
közöltem határozottan, leszarva, hogy a szemei kidülledtek és az álla
leesett, és kurvára nem érdekelt az sem, hogy a sofőr abbahagyta a
hangos beszédet, és most a visszapillantó tükrön keresztül bámult ránk
szándékos érdeklődéssel. – Talán nem ezen a héten, talán nem is
ebben a hónapban, de meg fog történni. És amint megtörténik, szembe
kell nézned a félelmeiddel, és el kell mondanod a szent nővérednek,
hogy együtt vagyunk, vagy én teszem. Mert mihelyt megduglak, senki
sem lesz elég neked. Soha. Többé. Úgyhogy csak közlöm veled itt és
most, bármikor megkaphatod a farkamat, amikor csak akarod, a nap
bármely órájában. Hosszú távú kapcsolatként látom magunkat, így
fontos számomra, hogy boldogan tartsalak.
– Pontosan megjegyeztem, Mr. Téveszmés.
– Örülök, hogy ezt mind megbeszéltük, Miss Hamarosan-az-
ágyamban-leszel.
 Rosie
Mitől érzed úgy, hogy élsz?
Ismerős illatok. Az ágyneműmé, a parfümömé, és az első reggeli
lélegzetvételeké. A leheletnyi izzadtságé, mikor az első napsugarak
megérintik a testemet. Az otthon illata.

Dean mindig azt éreztette, hogy játszadozik velem.

Nem amiatt a tény miatt, hogy le akart velem feküdni. Az eldobható,
rövid távú kapcsolatok királynője voltam. Tudatában annak, hogy nem
lehet valami több, ami azt tenné veled. Nem tartok fenn kapcsolatokat,
csak úgy, mint Dean.
Ő volt a nővérem exbarátja, egyben az első szerelmem. Ennek a két
tényezőnek sosem kellene összekapcsolódnia. Pokolba is, nem lehetnek
együtt ugyanabban a mondatban.
Ez nem tette őket ennél kevésbé igazzá.
A nővéremhez – akinek két állása volt, hogy támogasson minket, így ki
tudtam magam szabadítani a szüleim fojtogató szorításából, és New
Yorkban tudok élni – való hűségem erősebb volt, mint az én szükségem,
hogy ellopjam Dean teste melegét. Akárhogy is, még ha nem is lenne
Millie-é, szigorú fiúellenes elveim voltak, és egy Deanhez hasonló pasi
biztos, hogy elrabolná a szívemet. Valójában még mindig nem adott
vissza egy kicsiny részt.
Egy aprócska, kortalan házvezetőnő nyitotta ki Vicious és Millie
villájának ajtaját, és bevezetett minket. Megmostam az arcom az első
emelet megannyi fürdőszobájának egyikében, és előadtam magamnak
egy buzdító beszédet a tükör előtt.
 Remekül vagy. Felnőtt vagy. Uralod a helyzetet. Ne engedd, hogy
babusgassanak.
Majd tudomásukra hoztam a jelenlétem azáltal, hogy
keresztülsétáltam az olasz villa előcsarnokán, melyet nemrég vásárolt a
nővérem a leendő férjével.
Aranyszínű folyosók, kerek boltívek és grandiózus, sokágú csillárok
alatt haladtam el, elmentem a szobalány szállása mellett – gondolom
Millie és Vicious elég kedvesek voltak ahhoz, hogy engedjék a
„segítségüket” ugyanazon tető alatt aludni, egy gesztus, melyet nem
ajánlottak fel a családom részére, mikor a szüleim a Spencereknek
dolgoztak –, mielőtt végül elértem a szalont. Végigfürkésztem a végtelen
teret, beleásva hideg ujjaimat a selymes viktoriánus dívány hátuljába. Az
egyedüli ok, hogy ilyen messze jutottam el a villában észrevétlenül az az,
hogy ez a hely akkora, mint a Louvre.
A nővérem és én, mindketten szerény teremtések voltunk – arra
születve, és úgy nevelkedve, hogy ne anyagias dolgokban találjunk
örömöt –, de ennek ellenére még én is bevallhattam, hogy egy ilyen
helyen élni nyers, önkéntelen örömöt vonna maga után. A villa könnyed,
gyönyörű és romantikus volt.
Csak mint Emilia.
Lassan megdöntöttem a fejem, mindent befogadva. Néhány hónappal
ezelőttig Millie, Vicious és a szüleim mind Los Angelesben éltek,
ugyanabban a fényűző ikervillában. Mikor Millie és Vicious úgy döntöttek,
hogy letelepednek a külvárosi részen – amely Todos Santos volt –, és
megvásárolták ezt a házat, a szüleim kaptak a lehetőségen, hogy közel
maradjanak az idősebb lányukhoz, elfogadtak és elfoglaltak itt egy
szobát. Azt mondom, szobát, de igazából volt nekik egy saját
fürdőszobájuk, egy nappalijuk, és úgy hallottam, hogy két konyhájuk van
itt. Aligha lesz zsúfolt.
 Imádtam a New York-i életemet. A városi mocskot, a gőzölgő
szennyvízcsatornákat, és a változatos arcokat. Imádtam a
függetlenségemet – úgy kapaszkodtam bele, mintha levegő lenne,
tudván, milyen nyomasztó lenne az élet a szüleimmel –, de hazudnék,
ha azt mondanám, hogy nem éreztem egy fekete tőrt fúródni a
szívembe.
– Hát itt vagy! – kurjantott fel a nővérem, amire sarkon fordultam. A
díványa keményfa fejtámlájának dőltem, fültől fülig érő vigyorral.
Máshogy nézett ki. Jó értelemben.
Többé már nem volt vézna, a szemei nem estek be, és rózsaszín-lila
haja buja és tökéletes volt – a tövétől a végéig. Egy fehér, piros
cseresznyékkel tarkított, lefelé bővülő A-vonalú ruhát viselt, kék, pántos
szandállal párosítva, aminek egyáltalán nem volt értelme, hacsak nem te
voltál Emilia LeBlanc.
– Ó, Rosie – szólal meg, mikor rávetem magam, amitől mindketten
hátratántorodunk, ahogy elhalmozom a szeretetemmel. – Úgy hiányoztál
nekem, mint egy végtag. Van ennek egyáltalán értelme? – Lehámozott
engem magáról egy pillanatra azért, hogy tanulmányozni tudja az
arcomat, miközben végigsimogatja. Hatalmas, rózsaszín gyémánt
gyűrűje olyan fényesen csillogott, hogy egy pillanatra elvakított a ritka,
huszonegy karátos kőről visszaverődő napfény.
Féltékenynek kellett volna lennem.
Féltékenynek az eljegyzésére, a házára, a vőlegényére és a
szüleinkhez való közelségére. Féltékenynek az egészségére.
Féltékenynek arra, hogy oly sok mindene volt, mert nekem oly kevés
jutott.
Felvágós olasz villa, vagy sem, megérdemelte. És nem, nem volt
furcsa, hogy úgy hiányolt engem, mint egy végtagot, mert én úgy
hiányoltam őt, mint egy tüdőt. A ribi azonnal függővé tett, amint
kikerültem az anyaméhből. Megvolt az a tehetsége, hogy úgy
gondoskodjon rólam, hogy ne érezzem magam teherként, olyasvalami,
amiben mamának sosem sikerült jeleskednie.
Millie mosolygott, a vállamat fogva és engem figyelve, a szokásos
szemrevételezést végezve.
– Túl jól nézel ki – panaszoltam, felhúzva az orromat. – Utálom, mikor
túl magasra teszed a lécet. Mindig ezt csinálod.
Megszorította a vállamat és nevetett. – Hol van a fiúd? Azt hittem, el
fog jönni veled.
Egy logikán túli okból azon kaptam magam, hogy elpirulok, ahogy
Deanre gondoltam. Millie természetesen Darrenről beszélt. Sohasem
törődtem vele, hogy elmondjam a családomnak, hogy szakítottunk.
Millie-nek már anélkül is volt elég dolga az esküvőszervezéssel, hogy
rátegyek még egy lapáttal a szakítással. Az volt a terv, hogy ma este
mondom el nekik, de bármilyen kifogást fel fogok használni, hogy
elhalasszam a vitathatatlant. Inkább kapnék fogászati kezelést egy
szerelőtől, minthogy rázúdítsam ezt a szüleimre.
– Némi időt akartam tölteni a családommal, szemtől szemben. – Az
arcomra ragasztottam egy mosolyt. Felhúzta a szemöldökét, hangtalanul
figyelmeztetve engem a süketelésemre, és lesimította tenyerével a
világosbarna hajamat.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy van egy fiúd – mondta
elmélázva. – Azt gondoltam, sosem fogsz megállapodni.
– Nos, öregszem. A huszonnyolc olyan, mint a hatvanöt cisztás
fibrózis években. – Megvontam a vállam. – Vacsoránál újratárgyaljuk ezt
a témát.
Ahol majd összetöröm a szíveteket, és elmondom nektek, hogy Darren
többé már nincs a képben.
A folyosó felé lökött egy horkantással.
 – Mama vár rád. A konyhában van, ragut készít.
A kedvenc ételem. A melegség hulláma szökött keresztül a hasamon.
Emlékezett rá.
Alig volt hasonlóság aközött, hogyan bántak a szüleim Millie-vel és
velem. Tisztelték, csodálták és tanácsot kértek a nővéremtől, míg engem
babusgattak, pátyolgattak, és úgy bántak velem, mint egy megrepedt
tojással, amely bármelyik pillanatban széttörhet. Bár apa trilliószor jobb
volt mamánál. Ő legalább imádta a csípős személyiségemet, és drukkolt
nekem, hogy megtaláljam a függetlenségem New Yorkban. Mamát
túlságosan lefoglalta az egészségemért való aggódás, nem volt ideje
arra, hogy megismerjen engem teljesen, hogy beleszeressen abba a
személybe, aki vagyok. Mindig teljes anyamedve üzemmódban van
anélkül, hogy szánna egy pillanatot a kisbocsa megismerésére.
Számára én voltam a fogadott beteg gyermek, a haszontalan, a
hitvány. A buta lány, aki kockáztatta az életét, hogy egy hülye New York-
i kávézóban dolgozzon ahelyett, hogy azt választaná, hogy a
családjához közel éljen. A lány, aki sosem állapodott meg egy kedves fiú
mellett.
Mert Vicious egy olyan kedves fiú.
Ez volt a második oka annak, amiért a családom olyan feledékeny volt
a Darennel való szakításommal kapcsolatban. Egy orvossal való
randizás azt jelentette, hogy megszabadultak az ügyemtől, miután Millie
Los Angelesbe költözött. Kétségkívül ez része volt Darren vonzerejének.
A képessége – melyről ő sem tudott – arra, hogy megakadályozza, hogy
a szüleim folyton a fülembe duruzsoljanak a Kaliforniába való
visszatérésről, és hogy egy fedél alatt éljek velük, mint egy szomorú,
befelé forduló, burokban élő.
Nem voltam burokban élő. Egy zenerajongó manó voltam, aki átlagos
kávét készít, Vice magazint olvas, ideges édesanyáktól éretlen
újszülöttekig mindenkit megnevettet, és mindig készen áll egy jó partira.
Egy személy voltam. Jellemvonásokkal és gondolatokkal.
De Todos Santosban sosem éreztem így.
– Apa itt van? – Millie statikus hajával játszottam, ahogy elindultunk a
konyha felé.
– A belvárosba ment Vickel. – És vezetett tovább. Földes zöldségek,
fahéj és zamatos hús ínycsiklandozó illata terjengett a levegőben. –
Szükségem volt néhány dologra Walgreensből. Nemsokára itt lesznek.
A konyhában a teljesen szokványos találkozás mamával emlékeztetett
arra, hogy miért pakoltam össze egy táskát és költöztem az ország
másik felére, amint leérettségiztem a gimiben. Megölelt engem,
megpaskolta az arcomat, és megkérdezte, hogy mikor jön meg Darren,
amitől úgy éreztem magam, mint egy vigaszdíj.
Kinyitottam a számat, készen arra, hogy kitálaljak ott és akkor, de
mama közbevágott, mielőtt egy szót is szólhattam volna, elmondván,
hogy büszke rám, hogy olyan boldog, hogy ’végre találtam egy
tiszteletreméltó férfit, akivel megállapodhatok’.
Rajta, csak mondd ki – akartam felcsattanni. – Nem mindenki elég
nemes ahhoz, hogy oly sokat áldozzon fel egy beteg lányért.
– Úgy vélem, rettentően elfoglalt. Remélem nem okozol neki ezzel
nehézséget, Rosie. Csupán örülök neki, hogy egyáltalán tud veled
foglalkozni. – Mama egy kissé túl keményen paskolta meg az arcomat,
súlyos melle a légvételei ritmusára emelkedik és süllyed. Mama
hatalmas asszony volt, dús, barna hajjal, hatalmas, kék szemekkel, és
óriási minden mással. Mióta csak az eszemet tudom, vékony izzadság
réteg borította sima bőrét. Valaha imádtam, ahogy hozzáragad a
húsomhoz, miközben megöleltem őt.
– Nos... – megköszörültem a torkomat. Túl kell esnem rajta. Tépd le,
mint egy ragtapaszt. – Valójában...
 – Alig várom, hogy találkozzak a fiúval. Még egy új ruhát is vettem. Az
első benyomások a legfontosabbak. Van egy jó előérzetem ezzel
kapcsolatban, Rosie. – Az arcom előtt rázta az ujját. – Most már jó ideje
együtt éltek, és ismeri a helyzetedet a...
Pontosan tudtam mivel. Mióta csak beszéltem a családomnak erről a
helyzetről egy évvel ezelőtt, kevéssel Millie távozása előtt, úgy kezdtek
kezelni engem, mint egy hólyagproblémás, ízületi gyulladásos kutyát.
Úgy volt, hogy Darren az esküvő ugyanazon hétvégéjén érkezik meg.
Úgy gondolta, hogy akkorra mi is előadhatjuk a családomnak, hogy mi
vagyunk a következők a sorban.
Rosszul gondolta.
Az, hogy mama egy új ruhát vásárolt magának a találkozásukra azt
jelentette, hogy nagyon is el volt ragadtatva. A szokásos viselete nem
igazán dolgoztatná meg Carrie Bradshaw-t a pénzéért. Engedem
fürdőzni a hamis boldogságban, akkorra tartogatva a bombát, mikor nem
leszek alváshiányos és kissé jet lag-es.
A New York-i élet azt jelentette, hogy az én kezemben volt az
irányítás, és kiválaszthattam, milyen információkat osztok meg a
családommal. A szüleim és a nővérem sehogy sem tudhatta meg, hogy
szakítottam a pasimmal. Nem volt, aki elmondja.
Kivéve Dean Cole-t.
Gondolatban megjegyeztem, hogy üzenjek Deannek egy üzenetet
arról, hogy tartsa a száját.
– Tehát, Rosie, hogy megy a munka? – kérdezte mama a nyüzsgő
konyha háttérzaján keresztül, virágmintás sütőkesztyűjével kihúzva a
ragut a sütőből. A marha, a hagyma, és a tojásos tészta illata körüllengte
a helyiséget, felkúszva az orromba, és elkezdett tőle korogni a gyomrom.
Millie megnyalta az ajkait, az ételt bámulva, mintha Jaime Dornan lenne.
Normál esetben nem szerette a ragukat, de talán rádöbbent, hogy
alapjában véve mennyire nagyot tévedett, mert mama ragui a világ
nyolcadik csodái voltak. Éppen készültem válaszolni mama kérdéseire,
mikor közbevágott. Megint.
– Édes lányom, éhes vagy? Foglalj helyet. Azonnal szedek neked egy
adagot. – Megpaskolta a nővérem hátát. Összeszorítottam a számat,
kivárva, hogy lássam, biztat-e engem a korábbi kérdése
megválaszolására. Mintha kíváncsi lenne a munkára.
Mama fel-alá futkosott, Millie elé téve egy tányér ételt, míg én ott
álltam, keresztbe fonva a karom, a jelenetet figyelve. Charlene LeBlanc
egy ódivatú, déli szépség volt, egészen a velejéig, és az emberek
élelmezése – különösen gyerekeinek – a vérében volt, vastagon és
létfontosságúan, mint az oxigén. De volt ott valami más is. A sürgetés,
amiben megetette Millie-t, mintha a nővérem képtelen lenne, vagy
máshogy fogalmazva, elvesztette volna az összes fogát.
– Rosie? Te is kérsz? – Hátrapillantott a válla fölött, ahogy kinyitotta a
hűtőt, kivéve egy kancsó saját fémjelzésű házi jeges teáját. Őszibarack
darabok lebegtek lustán a tetején, és összefutott a nyál a számban.
Mindkettőt akartam, de meglepetésemre hallottam magam, ahogy ezt
mondom:
– Nem, köszönöm.
Mama megfordult, és elsöpörte Millie levendula színű haját a
homlokából. – Ízlik a ragu? Tudom, hogy ez a kedvenced.
Millie bólintott, még egy falatot véve a szájába, és én belül meg majd’
szétrobbantam.
– Valójában – kinyitottam a hűtőt, otthon érezve magam (nem mintha
anya különösebben ezt éreztette volna velem) – Millie kedvenc kajája a
főtt sertéshúsos szendvicseid. A tészta és marha ragu az én kedvencem.
– Kikaptam egy sörös üveget az egyik ajtóból – természetesen a hűtő
kétszárnyú volt, és körülbelül olyan tágas, mint a korábbi Sunnyside
lakásunk. Lecsavarva a kupakot kortyoltam egy nagyot. Még korai volt
inni, de szerintem valahol a világegyetemben öt óra volt. Bárhol is volt,
az volt az a hely, ahol lenni akartam.
A nővérem és mama a színtiszta meglepődés függönyén keresztül
bámultak rám, Millie szája még mindig ennivalóval tömve. Azt kívántam,
bárcsak leöblítette volna a jeges teával, melyet annyira imádtam – Millie
sosem szerette a jeges teát, inkább a kólát részesítette előnyben –, hogy
ne kelljen látnom a szemeiben úszó zavarodottságot.
– Sajnálom. – Az ajkaimhoz emeltem az üveget, és legyintettem egyet.
– Hosszú, rázkódós repülés Dean Cole társaságában. Azt hiszem,
felviszem a savanyú képem az emeletre, ha nem bánjátok.
Millie talpra ugrott. – Megmutatom a szobádat – ajánlotta önként. –
Nagyon szép. Még az összes kedvenc együttesed poszterét is
megvettem és felraktam. Hadd hozzam a bőröndödet – tette hozzá, és
azonnal bűntudat vágott a zsigereimbe, amiért előadtam ezt a kis
jelenetet mama bosszantására.
– Nem fogsz tenni semmi ilyesmit. – Mama hangja mintha acélból lett
volna, és keresztülvágott az idegeimen, égő sebet hagyva. – Én hozom
a bőröndöt. Lányok, fent találkozunk.
Követtem Millie-t fel a lépcsőn, a fejem lógatva a szégyentől. A csend
oly harsogó volt, visszaverődött a falakról. Mindannyian jól kijöttek,
mielőtt ideértem.
Tudván, hogy megvolt arra a hajlamom, hogy feszültté tegyem a
dolgokat – a betegségemmel, a viselkedésemmel, és úgy általában a
viselkedésemmel –, megesküdtem, hogy az itt tartózkodásom hátralevő
részében lehajtom a fejem, és kikerülök az útjukból. Igazság szerint ez
volt az egyik oka annak, hogy korábban nem akartam idejönni.
Beszélgetést akartam kezdeményezni, így megkérdeztem a
nővéremet:
 – Szóval mi a helyzet mamával, hogy úgy viselkedik, mintha hat éves
lennél, és hirtelen kényszer-etet téged?
– Semmi sincs – csicseregte Millie, a kezével gesztikulálva találomra a
tágas folyosó falán lógó képekre és a sarkokban álló szobrokra. –
Ismered mamát. Ő egy élelmező, egy fészekrakó és egy aggódó.
– Igaz, de sosem volt problémája azzal, hogy helyettem emelsz
nehezet – erőltettem. Millie nevetése idegen volt az ajkain.
– Úgy viselkedik, mintha cukorból lennék, amióta csak eljegyeztek. Azt
akarja, hogy minden tökéletes legyen. A menyasszonyok nem néznek ki
túl jól egy óriási sebbel a fejükön vagy egy begipszelt karral.
Ejtettem a témát, főleg mert túl fáradt voltam mélyebben beleásni
magam, és részben mert elég minden miatt kellett aggódnom. Az utolsó
pillanatban kellett módosítanom a leánybúcsúztató partiján, és még rájuk
kellett zúdítanom a Darren híreket vacsora közben.
– Nagyon örülök annak, hogy itt vagy. – Megdörzsölte a karom,
mindketten alacsony nők voltunk, de én kicsi voltam. Jobban illett rá,
hogy apró, picike vagyok, különösen akkor éreztem, ahányszor mama a
közelben volt. – Tudom, hogy elfoglalt vagy. Éled az életed New
Yorkban, és azt akarom, hogy tudd, értékelem, hogy eljöttél ide. Annyira,
de annyira, Rózsabogár.
Beszélgettünk még egy kicsit, mielőtt visszavonult a konyhába. Abban
a percben, amint egyedül voltam, rádobtam a testem a tucatnyi bolyhos
párnával borított, királynői méretű matracra, kihalásztam a telefonom a
kifehérített farmer szoknyám hátsó zsebéből, és írtam egy üzenetet
Deannek. Az első szöveges üzenet, amelyet valaha is küldtem neki.

Rosie: Szülők és nővér nem tudják, hogy szakítottam

Darrennel. Kérlek, ne mondj semmit. Ma este elmondom.
Másodperceken belül válaszolt.

Dean: Francba. Vissza kell vonnom a tervezett

sajtóközleményt. Olyan rossz odaát?

Jó érzés volt, hogy feltettek nekem egy kérdést, tudván, hogy ő

ténylegesen vár egy választ.

Rosie: A szokásos LeBlanc bonyodalom. Te?

Dean: Szendvicset tolok, miközben anya városi pletykáját

hallgatom az új pázsitszabályozásokról. Semmi különös. Hívj,
ha ki kell, mentselek.

Rosie: Nem vagy a szuperhősöm.

Dean: Bármi lehetek, amire csak szükséged van.

Rosie: Zöldségeket beszélsz, majdhogynem meghoztad az

étvágyam.

Dean: Vicces, hogy az étvágyadat emlegeted, épp azon

gondolkozom, hogy egy bizonyos testrészed sokkal
ízletesebb lenne, mint a szendvicsem.

Felhorkantam egy cseppet sem vonzó nevetéstől, ahogy a fejem a

párnába zuhant, majd lecsuktam a szemeimet. Eljött az álom, én pedig
elmentem, számtalan alkalommal. Az álmaimban. A másik főszereplő?
Dean ’Ruckus’ Cole.
Bassza meg.
 Hetedik fejezet

Dean
Fordította: Suzy

ELKÉNYEZTETETT KIS szardarab voltam.

Tudtam ezt, beismertem ezt, kurvára nem volt problémám ezzel.
Abban a pillanatban, hogy megérkeztem, anya és apa úgy ugrott rám,
mintha én lennék maga az Isten. És számukra, az is voltam. Úgy nőttem
fel, hogy azt hittem, a nap egyenesen a seggemből süt és tiszta
aranyból, valamint orgazmusok láncolatából készültem. Ez sulykolták a
fejembe a babusgató szüleim, és ez volt, amivé végül is váltam. Nem
bántak különbül a húgaimmal sem – Paytonnal és Keeleyvel –, és ők
pont olyan sikeressé váltak, mint én. Keeley orvosnak tanult
Marylandben; Payton pedig tanársegéd volt a Berkeley Egyetemen,
miközben a doktoriját írta valami hatásos és felejthető dologról.
Mit mondhatnék? A Cole szülőknek jóképű, csinos, túlteljesítő,
maximalista gyerekeik vannak.
Eltekintve attól a ténytől, hogy alkohollal és fűvel felejtem el Nina
létezését, tulajdonképpen tökéletes vagyok.
A tökéletes vezérigazgató.
A tökéletes üzletember.
A tökéletes fiú.
A tökéletes szerető.
 Valószínűleg folytathatnám, de mi lenne a lényeg abban? Nagyszerű
időgazdálkodási készségekkel is rendelkezem.
– A szendvicsed, édesem, azzal a különleges mustárral a termelői
piacról, amit szeretsz.
Az anyám, Helen, homlokon puszilt, mielőtt leült mellém a
konyhaasztalnál. Az apám, Eli, szemben ült velem, büszke vigyorral az
ajkán.
Egy darabig munkáról, politikáról és helyi pletykákról beszélgettünk,
mielőtt anya lenézett és a gyöngynyakláncával kezdett játszadozni, amit
a citromszínű kardigánja felett viselt.
– Szívecském, valamit el kell mondanom neked, de nem akarom, hogy
felizgasd magad.
Természetesen, máris ideges lettem.
Felnéztem a szendvicsemről, rágtam, ahogy idegesebbé váltak a
mozdulatai és a torkát köszörülte.
– Mostanában… kapcsolatban vagyunk Ninával – Anya idegesen
végigsimított a kardigánján. Nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy
Nina felhívta anyát, de az voltam. Apa levette a szemüvegét és
megcsípte az orrnyergét.
– Nem fordíthatsz neki hátat, Dean. Ideje, hogy megbeszéljük –
mondta.
– Nincs miről beszélnünk. Ő az én ügyem, nem a tiétek. Mit akart?
– Arra kért, győzzelek meg, hogy találkozz vele – Anya szemei
szívfájdítóan könyörögtek.
– Kurvára megőrült.
– Dean, a szád – az apám megszidott engem, mintha négyéves
lennék. Szeretném látni, hogy az ő segge hogyan birkózna meg valaki
olyannal, mint Nina. Az övé Helen kibaszott Cole. Valaki, aki csodálatos,
és támogató és kurvára emberi. Ítélkezni könnyű. Megbirkózni valami
komplikált szarral, nos, az nem annyira.
– Szóval? – hátradőltem a székemben. – Mondd csak, Helen! – a
keresztnevét használtam, ami mindig megérintette az anyámat és ő
összerezzent.
Te egy első osztályú seggfej vagy, Ruckus.
– Adnom kell neki egy esélyt, ugye? Joga van megmagyarázni. Ideje,
hogy találkozz azzal a férfival. Gondolj a lehetséges kötelékre. Gyerünk,
már mindet hallottam ezelőtt, de mindig készen állok az ismétlésre.
– Nem igazságos, hogy mindezt anyádra hárítod – Apa a kezére tette
a sajátját. Pislogtam egyet.
– Velem szemben fair?
– Valamikor szembe kell nézned vele – vitatkozott anya.
– Kurvára ellent kell mondanom. Soha többé nem kell szembenéznem
vele. Tégy próbára. Komolyan, megtehetnéd.
– Meg kell oldanunk ezt a dolgot. A Cole-ok nem viselkednek így –
kezdte apa a parancsoló hangján. Eli Cole maga volt a megtestesült jó
ember. Mindig a helyes dolgot akarta tenni. – Tudod, hogy miért hív
téged. Ideje, hogy szembenézz azzal, amit mondani akar.
– Ha Nina azt akarja, hogy találkozzak azzal az emberrel, örömmel
megteszem, de nem pénzért.
– Ezt el lehet rendezni – megvakarta a borostáját a szemüvege
szárával. Fogalma se volt, miről beszélt. Nem akartam Ninát bíróság elé
cipelni és évekig ezen harcolni vele.
Felálltam és áthajoltam az asztalon.
– Szerettek engem? – kérdeztem a szüleimtől.
– Természetesen – kötekedett apa.
 – Akkor bízzatok bennem, amikor azt mondom, jobb, ha nem
találkozom vele. Nem tudok ezzel foglakozni most. Tartsátok ezt
tiszteletben. Engedjétek el.
Szarul érezve magam – kétségkívül úgy viselkedtem, mint egy gyerek
– felmentem a lépcsőn a régi szobámba, hogy lezuhanyozzam. A
telefonom pittyent egyet. Nem volt kedvem beszélni senkivel, de
vetettem rá egy pillantást.

Rosie: Szükségem van rád, hogy felvegyél. Kocsi nélkül +pokoli

vacsora = a kétségbeejtő idők kétségbeejtő megoldásokat
kívánnak

Kuncogtam, ahogy próbáltam felvakarni a kibaszott államat a padlóról.

Hát így vagyunk.

Dean: 10 perc és ott vagyok.

Rosie: Becsszó, nem nyomulsz.

Dean: Ja… nem

Adtam neki egy másodpercet, hogy feldolgozza ezt, mielőtt küldtem

neki egy másik üzenetet.

Dean: Megyek. Látok. Győzök. (aztán elmegyek megint)

Rosie: Nem hiszem el, hogy ennyire kétségbeesett vagyok, hogy

veled kezdek. Legalább azt ígérd meg, hogy nem mondod el
senkinek, hogy találkozunk

Dean: Ja, bármit.

Mintha bárki is kicsit törődne ezzel. Jelenleg Rosie és én két időzített

bombák voltunk egy egyébként zökkenőmentesen működő gépezetben.
Vicious és Millie megállapodott. Jaime és Meredith házasok gyerekkel.
Még a rosszfiú Trent is felvette a nagyfiús gatyóját és azt a modern
család-dolgot csinálja a közös szülői felügyelettel a lánya – Luna –
anyjával, Vallal. Mindenki gyökeret eresztett és felnőttet játszott.
Kivéve minket.
Ő volt a mocskos szájú, mindig rosszban sántikáló kishúg, és én
voltam az állandóan részeg fazon, akinek a legkomolyabb kapcsolata a
drogdílerével volt. Senkit sem érdekelt, hogy kurvára egymás agyára
megyünk, amíg diszkréten csináljuk, és nem lépjük át a határokat és
nem hozunk szégyent a koszorúslány és vőfély egyenruhánkra.
Ezt Baby LeBlanc még nem ismerte fel, mert azzal volt elfoglalva,
hogy megóvja a szeretett nővére érzéseit. Érzéseket, amik már meg sem
voltak. A hátsó zsebembe tettem a mobilomat és a szobában lévő
szekrényhez sétáltam, hogy felvegyek egy tiszta inget. Megpittyent a
telefonom, ahogy felvettem a kulcsaimat az éjjeli szekrényről.

Rosie: Van nálad fű?

Próbáltam – nem sikerült – nem nevetni, ahogy az ujjaim a képernyőn

siklottak.

Dean: Mi van a tüdőddel? Nincs valami baja vagy ilyesmi?

Rosie: Hozd a cuccod, vicces fiú

Az elcsábítása volt az egyetlen út. Rosie a határait akarta feszegetni.

Nem tudta, hogy nekem nincsenek? Nos, van egy módja, hogy ezt
hamar megtanulja.
Egy vicces módja.
 Rosie
Mitől érzed úgy, hogy élsz?
Egy másfajta tűzzel játszani. Hibákat elkövetni. Beismerni őket.
Beismerni őket magamnak. Elvenni, amit akarok, és a magaménak
hívom. Akkor is, ha nem az. Akkor is, ha tudom, sosem lehet az.

Háborús bűnösöket lehetne kínozni a szüleim karjai között és a nyelvük

által. Ezt a következtetést vontam le, miután nyolc órát töltöttem anyuval
és apuval.
Kemény csaj voltam. Az együttélés egy tartós, életveszélyes
betegséggel ad valami extra réteg tartósságot. Mint a színtelen fedőlakk,
amit senki sem lát. Szóval az, hogy a sírás határán állok, megrengette a
biztonságérzetemet.
Nem volt kocsim, így a főbejárathoz vezető lépcsőn ültem a fejemmel
a lábaim között és arra vártam, hogy Dean felszedjen.
A fejemben újrajátszódott a vacsora, amitől nagyokat nyeltem és a
feltörni készülő könnyeimmel küzdöttem.
Mindannyian az asztalánál ültünk, Vicious alkalmazottai szolgáltak ki
minket, borban párolt Coffin Bay King osztrigát ettünk Ausztráliából
(nyilvánvalóan az amerikai osztriga már nem üti meg a mércét, mióta a
szüleim gazdag társaságba keveredtek), az esküvő utolsó simításairól
beszélgettünk.
Minden viszonylag elviselhető volt… amíg.
 – Nos, akkor, szerintem ne kerülgessük a forró kását – Apu letette a
borospoharát az asztalra és a szemeivel elkapta az enyéimet. – Mikorra
tervezed, hogy visszaköltözöl, Rosie? Mi elég támogatóak voltunk azzal
kapcsolatban, hogy felfedezd New Yorkot. Fiatal voltál és szükséged volt
kalandokra, de ideje továbblépni. Már nem vagy többé kölyök és a
nővéred se lesz ott, hogy törődjön veled.
– Apu, Rosie a saját maga ura. Nem mondhatod meg neki, mit
csináljon – vágott közbe Millie, a hangja hűsítő balzsam volt a pattanásig
feszült idegeimre. Mama sóhajtott. Az evőeszközök csörömpöltek.
Megnedvesítettem az ajkam, túlságosan megdöbbentem ahhoz, hogy
szólni tudjak. – Ti mindig rá összpontosítotok, apu. Rosie már felnőtt.
– Ő nem olyan, mint te, édesem. Ő egy kicsit meggondolatlan.
Pontosan úgy szeretjük a mi Rózsabogarunkat, amilyen, de a dolgok
változnak. Minden évvel egyre gyengébb.
– Ő beteg – bőgte Mama, megtörölve az orrát egy vászonszalvétával,
majd a szemeit is. Megrándultam. Egyesből ötödikbe lökte a
beszélgetést. – Nézzetek rá! – rám mutatott. – Csupa csont és bőr.
Nektek nem tűnik túl soványnak?
Millie mentegetőző sóhajt hallatott, és a mamára nézett – Mindig is
sovány volt.
– Túl sovány – jelentette ki mama.
– Mindenki túl sovány szerinted mama. A családunk macska kinézetű,
mint egy túletetett mosómedve.
Ugyanaz a macska, amit el kellett ajándékozni, amikor kiderült, hogy
cisztás fibrózisom van. Jézus, olyan vicces, mintha leprás lennék.
– Rendben van, srácok – szipogtam, utáltam, hogy Vicious látta ezt a
váltást. – Ez nem olyan, mintha én is itt lennék vagy valami. Nehogy
megengedjétek, hogy beleszóljak a beszélgetésbe az jövőmről!
 – Veszünk neked egy jegyet haza. Az idődet velünk kellene töltened,
nem bajba kerülni egy nagyvárosban – Mama hangja a pánik szélén
egyensúlyozott.
– New Yorkban maradok.
– Paul – jajgatott. – Mondd meg neki!
– Igen, apu – mosolyogtam. – Mondd meg!
Paul LeBlanc nem fog elárulni engem. Mindig számítani lehetett apura,
hogy elhallgattatja a mamát, amikor nekem esett. Millie próbált
megvédeni, de nem volt ekkora tekintélye.
Apu a mamára és rám nézett.
– Sajnálom, Rózsabogár – megrázta a fejét és először azt gondoltam,
a felesége viselkedése miatt mentegetőzik. – De anyádnak igaza van.
Én is aggódom miattad, hogy ott vagy. – Megmozdult a székében – De
talán megfontolhatjuk a dolgot most, hogy ott van neked Darren. – Apu
megdörzsölte a borostáját egészen a fejéig. – Úgy tűnik, jól gondodat
viseli. Te nem úgy véled, Charlene?
Az apád nem nőgyűlölő, próbáltam meggyőzni magam. Egy
másodperce csak úgy hangzott, mintha az lenne.
– Ezzel kapcsolatban – köhögtem, a tenyereim izzadtak és a szívem
pörgött, mint egy reménytelen iszákos; botladozva kereste az utat a
testemből a legközelebbi tányér felé. Talán valaki majd lesz olyan
kedves és keresztüldöfi. – Darren és én szakítottunk.
– Micsoda? – kiáltott fel apa, felpattant a székéből és a tenyerével a
keményfa asztalra csapott. Pont olyan lesokkoltnak nézett ki, ahogy én
éreztem magam. Elfelejtette, hogy a szerelmi életem végül is az én
dolgom? Összeráncoltam a szemöldököm, amikor láttam, hogy Millie
mama kezére teszi a sajátját és szavak nélkül kérleli, hogy fejezze be.
Amikor felnéztem, észrevettem, hogy az egész testét rázza a zokogás.
– Senkije sincs ott. Senki. És ő elsorvad, haldoklik.
 Ja. A családom egy csokornyi dráma-láma.
Apu szemei lángoltak, mintha a bőrömbe csúnya hegeket akarna
égetni.
– Néhány hete költözött el – mondtam semleges hangom, a
tenyeremmel egy fehér szalvétát simogattam, amit még csak nem is
használtam. – El akart venni. Még gyűrűt is vett, meg minden, hogy
ösztönözzön. De tudjátok, hogy engem nem érdekel a házasság.
Különösen, ha figyelembe vesszük a legújabb komplikációt. – Pontosan
tudták, hogy mit mondott nekem Dr. Hastings – a szakértő, akit Vicious
fogadott nekem tavaly, amikor lefuttatott néhány tesztet. – Talpra fog
állni – azon találtam magam, hogy őket nyugtatom, nem pedig fordítva. –
És én is. Jobbat érdemel ennél az életnél.
Csend volt. Az a fajta, ami bekúszik a bőröd alá és a csontjaidat rágja.
Visszatartottam a lélegzetemet, felkészültem a mentális csapásra, ami a
szoba másik végébe repít.
Vicious hátradőlt a székén és Millie hajával játszadozott – Ki kellene
mentenünk magunkat. Úgy tűnik, a szüleidnek és a húgodnak sok
megbeszélnivalója van.
Millie kérdőn nézett rám az asztalon keresztül. Megráztam a fejem.
– Ez csak egy családi vacsora a próba előtt. Mindenki marad.
Mama hangosabban zokogott és azt ismételgette, a kisbabája
haldoklik. Móka a LeBlanc házban. Maradjanak az after-partyra is.
– Mama – kuncogtam, az arcom égett zavaromban. – Nem
haldoklom. Nagyon jól gondját viselem magamnak.
– Jézus Krisztus, Rose, micsoda hülyeség – horkantott apu,
tenyerével megint az asztalra csapott. És az se kerülte el a figyelmemet,
hogy nem Rózsabogárnak hívott. Rám nézett, undorodva fintorgott. –
Családi időtöltésről beszélsz, miközben egy fikarcnyit sem törődsz a
nővéreddel. Megvolt az esélyed arra, hogy ne csak teher legyél az
anyádnak és nekem. Az esélyed, hogy végre bocsánatot kérj a
nővéredtől, amiért rád kellett vigyáznia. És te, klasszikus Rosie – módra,
elszúrtad – szidott.
A villám a padlóra esett és a szemeim nagyra nyíltak, a pupilláimban
meglepetés és düh egyaránt lobogott. Nem tudtam elhinni, amit
hallottam. Apu soha nem beszélt velem így ezelőtt. Basszus, még csak
nemet is alig mondott nekem, kivéve, mikor egy kicseszett pónit akartam.
Itt húzta meg a határt, de csak azért, mert nem engedhette meg
magának. Leszámítva a pónit – és hogy maradjak távol a fiúktól,
természetesen –, nagyjából aranyba foglalt.
Ő volt az egyetlen, aki azt mondta mamának, hogy el kellene engednie
New Yorkba, egészen odáig ment, hogy vett egy egyirányú jegyet.
Ő volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy kövessem az álmaimat, még
akkor is, ha teljesen ellentétes azzal, amit ő akart.
Ő volt az egyetlen szülőm, aki igazán hitt abban, hogy meg tudom
csinálni. Élni, ahogy egy normális ember.
És ő hazudott. Egész idő alatt.
– A jelenlévők közül senkit sem fogok terhelni az egészségügyi
problémáimmal – csikorgattam a fogaimat. – Ennek a rohadt országnak
a másik felében élek. Honnan jön most ez?
– Muszáj visszajönnöd. Vissza kell jönnöd, nem vagy jól – szipogott
mama, beledobta a szalvétáját a tányérjába, ami még tele volt étellel. –
A nővéred majd összetörte magát a két munkahelyén, hogy te New
Yorkban élhess. Mielőtt eljött onnan, elrendezte az életedet egy első
osztályú lakásban, amit kifizetett és még a nővérképző tandíját is
biztosította. És te mit csinálsz mindezzel a jósággal? Kávét főzöl!
– Hé! – az én köröm volt, hogy az asztalra csapjak és basszus, fájt. –
Mióta helytelenítesz bizonyos munkákat? Negyven évig szakácsnő
voltál.
 – Nem volt más választásom! – kiabálta.
– Nekem sem volt! Abbahagytam az iskolát, mert Dr. Hastings azt
mondta!
Felállt és kiviharzott az étkezőből, szótlanul hagyva engem.
Apu, Vicious és Emilia rám bámultak. A férfiak csalódottan, a nővérem
sajnálattal. Könnyek gyülekeztek a szememben, könyörögve, hogy
engedjem ki őket. Sosem sírtam és utáltam gyengeséget mutatni.
Különösen, mivel minden egyes tettemmel az volt a célom, hogy
bebizonyítsam a családomnak, egyedül is meg tudom csinálni. Hogy bár
a szirmaim hullanak, én még mindig virágzom.
– Rosie… – mondta Millie lágyan. – Adj egy kis időt a mamának.
– Hagyd abba a húgod védelmezését – Apu az arcához emelte az
egyik kezét. Minden egyes szótag, amit kimondott, futótűzként terjedt
szét bennem. Összeszűkült szemmel a mögöttem lévő Júlia erkélyt
nézte, mintha képtelen lenne egy pillantást is vetni rám – Megölöd
anyádat és magadat is. Volt egy doktor barátod. Egy férfi, aki mindent
megadott volna neked, amire szükséged van.
– Ortopédus volt. Az csak egy fél doktor. Nem több mint amilyen
doktor Ross Geller.
Ja. A legtöbb kulturális utalást a Jó barátok epizódjaiból szereztem.
Perelj be.
Apu nem tartotta viccesnek a megjegyzésemet. Valójában, teljesen
mellőzte, ahogy lassan felvette a telefonját és egy csomag dohányt, amit
minden vacsora után rágni szokott, ő is készült elmenni.
– Azért szakítottál vele, mert önző vagy. Mert a maradás azt jelenti,
hogy szembe kell nézni a következményekkel, drágám. Mert nem tudsz
kötelezettséget vállalni semmi iránt, ezért hagytad abba a nővérképzőt,
laksz egy kifizetett lakásban és dolgozol pincérnőként huszonnyolc
évesen. A nővéred egy héten belül férjhez megy – mély lélegzetet vett,
becsukta a szemét, mintha erőre lenne szüksége, hogy befejezze a
mondatot. – És mi megint csak aggódunk miattad. Anyádnak nem időre
van szüksége. Hanem egy egészséges lányra.
– Mi történt azzal, hogy „csináld azt, amit akarsz”, apa? – felugrottam
a székemről, minden izmom remegett a dühtől. Senkim sincs. Senki,
csak Millie. Senki, aki elfogad annak, aki vagyok anélkül, hogy rám
aggatná a „beteg” és „gyenge” címkét. – Mi történt azzal, hogy „bármit
megtehetsz, amíg használod az eszed”?
Megrázta a fejét. Az apám alacsony ember volt szikár, izmos testtel,
mivel egész nap fizikai munkát végzett, de ebben a pillanatban nagynak
és impozánsnak tűnt.
– Tizennyolc éves voltál, amikor elköltöztél, Rosie. Most huszonnyolc
éves vagy. A legtöbb ember már meg akar állapodni és családot akar
alapítani ebben a korban. Hogy tudtál eldobni valakit, aki nem csak
feláldozná ezeket a dolgokat, hogy veled legyen, hanem ténylegesen
törődni is tudna veled? – a nővérem felé fordult, aki nagyra nyitotta a
száját. – Hallania kell ezt. Nem engedheti meg magának, hogy válogatós
legyen.
Ezzel ő is elhagyta az étkezőt.
– Úgy hiszem, hogy ez a jel számomra, hogy hagyjalak titeket
összeszedegetni a darabkákat – Vicious sötét hangon dörmögött csókot
nyomva Millie feje búbjára. Követte apát kifelé. Az ajtó egy halk
kattanással záródott be, amitől a szívem megdobbant.
A nővérem a tányérját nézte, a combjait dörzsölgette, mint mikor
ideges volt. A gyönyörű, ezüstcsillagos ruhája fel-le járt a lábain.
– Annyira sajnálom – mindössze ennyit mondott. Legalább nem etetett
azzal a szokásos baromsággal és alternatív igazsággal, amit az
emberek szoktak használni vigasztalásképpen.
 – Apu sosem mondott egy rossz szót sem nekem ezelőtt –
belefulladtam a mondatba. Az inhalálómra volt szükségem. A szüleimre
volt szükségem. Egy ölelésre volt szükségem. Millie felpillantott, és
találkozott a pillantása az enyémmel. Fájdalom kavargott bennük. Ő is
úgy gondolta, hogy veszett ügy vagyok. Csak nem akart úgy nekem
támadni, mint ők.
Most, hogy egyedül maradtunk, könnyek csorogtak végig az arcomon.
– Szeretnek téged – nyögte.
– És én szeretem őket – válaszoltam.
Felállt, végigsimított a ruháján – Tudom, hogy ez az utolsó dolog, amit
hallani akarsz, de meg kellene fontolnod a visszaköltözést. Szükségem
van a húgomra, Rózsabogár. Nagyon hiányzol. Plusz, mama és apa
őrülten aggódnak.
– Az egészségemért vagy a saját lelkiismeretükért? – A combjaimra
támasztottam a kezeim és felkínáltam neki egy pontot, amit nézhet. –
Mióta tudsz erről? Hogy apa egy hülye kislánynak hisz, és mama úgy
tesz, mintha a halálsoron lennék?
– Rosie…
– Te is azt gondolod, hogy nem vagyok jó fogás? – nevettem a
könnyeimen át. Jézus, az őrültség nem áll jól nekem. – Te is azt
gondolod, hogy Darren valami óriási szívességet tett nekem, hogy velem
maradt, mert én – ó – annyira beteg vagyok?
– Persze, hogy jó fogás vagy – kiáltott fel.
Ja.
Csak arról van szó, hogy nem vagyok olyan jó fogás, mint ő. A
szükség, hogy bizonyítsam neki, téved, a csontjaimba égtek.
– Kérlek, hagyj magamra! – az arcomat az asztalon nyugvó kezeimbe
temettem.
Megtette.
 Becsuktam a szemeimet, hagytam, hogy a nyomor elvigyen az
önsajnálat folyójára, és belevertem a fejem a makulátlan fehér
asztalterítőbe, háromszor.
Picsába!
Picsába!
Picsába!
Isten hozott, Todos Santosban, Rosie!
 Nyolcadik fejezet

Rosie
Fordította: Red Ruby

Mitől érzed, hogy élsz?

Mezítláb futni. Érezni, hogy az ágak az arcomba csapódnak, a
mellkasomnak, a lábamnak. Megsebesülni. Kínlódni. Kockáztatni.

DEAN FELVETT egy piros, régebbi típusú nagyobb fülkés teherautójával.

Ötletem sem volt, honnan szedte, de abban az állapotban hajlandó
voltam beugrani egy hatalmas, gyanús adag cukorkát kínálgató,
símaszkot viselő idegenekkel teli furgonba, csak hogy eltűnjek erről a
helyről.
Lazulás nem szerepelt a terveim között aznap éjjel, vagy legalábbis
azt gondoltam. Egyszerűen csak csenni akartam néhány békés, mély
lélegzettel teli pillanatot valahol, ahol nem kritizálnak.
Abban a percben, amikor Dean járgánya leparkolt a villa kapuja előtt,
én kimenekültem, felhúztam magam az utasülésbe és bekötöttem
magam.
Pokolian néztem ki a farmerszoknyámban és a bő fehér pólómban –
Darren Ortopéd Szakorvosok Egyesületének pólója volt, amit a
kongresszuson kapott idén korábban – és a hajam egy négy-öt órás
repülőút, valamint egy nyugtalan szunyókálás történetét mesélte el.
– Vezess! – rendelkeztem előremeredve, még mindig bizonytalanul,
hogy Dean „Hímringyó” Cole hogyan vált valahogy a megmentőmmé, és
hogy mit mond ez el az általános helyzetemről. Nem akartam ránézni és
kockáztatni, hogy megmutatom neki, mi van a tekintetemben, mert ha
meg tudná fejteni azokat az érzéseket, mindent látna. Minden csúf
igazságot.
Nem kérdezte, hová. Csak előhúzott egy üveg Jim Beam whiskey-t és
azt mondta. – Húzd le az ablakodat. Beteszek valami zenét.
Egyszer az életemben boldog voltam, hogy ő egy alkoholista
határesete. Lecsaptam az üvegre abban a másodpercben, ahogy a
látóterembe került.
– Egészségedre! – Felemeltem a levegőbe, mielőtt egy hatalmasat
kortyoltam belőle.
Todos Santosban keringtünk egy órán át, keresztülhajtottunk a Liberty
Parkon, elhaladtunk az All Saints Gimi mellett és a jól megvilágított
kikötőnél, ami turistákat vonzott a világ minden tájáról. Az óceán sós
szele csapta meg az arcom, és nyújtott némi vigaszt. Többet ittam. A
kalózrádió-állomás szomorú szerelmes dalokat játszott spanyolul, és bár
egy szót sem értettem belőlük, mégis megbillentették a világomat.
Próbáltam arra használni az időt, hogy megregulázzam a szívverésem,
és emlékeztessem magam arra, hogy minden rendben van.
Az üveg felét megittam, de nem ez volt az, amiért a látásom
elhomályosult, és az ujjaim remegtek, ahogy a Jim Beam nyaka köré
csavartam őket. Nem. Az a düh volt.
Te nem lehetsz válogatós.
Megvolt az esélyed, és elszúrtad.
Csesszék meg. Baszódjanak meg egy három méteres karóval.
Dean nem szólt egy szót sem, megadva nekem a teret, amire
nyilvánvalóan szükségem volt, céltalanul vezetve és nevetségesen
dögösen kinézve eközben. Elég valószínű volt, hogy ez a füves srác volt
az egyetlen ember a négy HotHoles között, aki végül is birtokolt néhány
érzelmi IQ sejtet. Nem mintha bárki ezt elhitte volna az alapján, hogy
beszél vele. Vagy ránéz. Dean Cole művészi szintre emelte a szeretetre
méltó füves figuráját. Soha nem engedte senkinek látni, hogy mi van a
felszín alatt. Ami emlékeztetett engem…
– Van nálad fű? – Én voltam az első, aki megszólalt. Ő az utat
bámulta, arany csillant a csuklóján a sötétben – mennyibe került ez az
óra? Többe, mint az összes evilági javam és oktatásom, azt hiszem –,
egyik keze a kormányt érinti, a másikkal tejcsokoládé-színű, fényes,
egyenes haját borzolja.
– Viselsz fehérneműt? – szólt be.
– Persze – kötekedem.
– Akkor én hordok magammal füvet. Számomra ez szükséglet, épp
annyira, mint az alsónemű.
– Elbűvölő. – A szemeim maguktól forogtak.
– Nyilvánvalóan, mivel ez az első alkalom, hogy mosolyogni látlak, és
ennek én vagyok az oka.
Mosolyogtam? A francba, talán igen.
Leparkolt egy füves dombon, kilátással Todos Santosra. A kis Dél-
kaliforniai város szabályosan be volt szorítva két hegy közötti völgybe.
Ez a kis víztározó tökéletes rálátást biztosított a belváros fényeire. A
közeli villák hatalmas kék medencéi csillámlottak a tintakék éjszakában,
lámpaoszlopok szétszórva, keresztül a vitorláskikötőn.
A víztároló elhagyatott volt, leszámítva a kosárlabdapályát nagyjából
száz méterre tőlünk. Jól kivilágított volt, és tinédzserek dobálták a labdát
oda-vissza, de nem úgy tűnt, hogy zavarja őket a teherautó, vagy mi.
– Honnan jött ez a dolog? – mutattam körbe a mutatóujjammal a
teherautót, elfordítva a testem, hogy szembe nézzek vele. Amióta csak
vissza tudok emlékezni, Dean családjának végtelen számú Volvója volt.
Az volt a tökéletes márka a tökéletes típusú családnak.
 – A nagybátyám, Alabamában. – Megnedvesítette az alsó ajkát, azzal
a két ragyogó smaragddal méregetve engem. – Az egyetlen ajándék,
amit valaha adott nekem. Nem igazán vagyok biztos benne, miért
tartottam meg, de te diszkrét akartál maradni, szóval egy olyan
járgánnyal jöttem, amit Vicious nem fog felismerni.
– Megtartottál egy agyonhasznált teherautót arra a valószínűtlen
esetre, ha valaha szükséged lenne rá? – Nem tehettem róla, de
kuncogtam. – Ki vagy te Dean Cole, és a CIA tud rólad?
Dean hátrahajtotta a fejét, ujjait összefűzte a nyaka mögött és
nevetett.
– Fogd be!
És igaz volt, hogy én egyike voltam azoknak. Azoknak a lányoknak,
akiket szántam, akik hagyták, hogy a külseje, az izmai, és a státusza
beszivárogjon az agyukba, és lekússzon egészen a bugyijukba, téve egy
szükségtelen kitérőt a mellkasukba. Mert ez olyan érzés volt, mintha
megragadta volna a szívem és összezúzta volna az öklében.
– Oké, Mr. Gyanús – piszkáltam.
– Ez nem igazságos. Nem volt egy holttest sem ebben a dologban
évek óta.
– Te viccelsz velem. A dolog valahogy bűzlik. – Csuklottam, teljesen
jól tudva, hogy részeg vagyok. – Ez az, ahová hoztad a futó kalandjaidat,
amikor középiskolás voltál?
– Nem. Én egy szentimentális pöcs vagyok. Sosem gyaláznám meg a
kicsikét egy random dugással.
– Tele vagy meglepetéssel, Dean Cole.
– És te velem leszel tele, Rosie LeBlanc.
A fű nedves volt a locsolófejektől, de én ettől még mezítláb sétáltam.
Kényelmes hűsítést biztosított a Dél-kaliforniai augusztus elviselhetetlen
hőségével szemben. Elmentem egy padig a domb tetején, kilátással a
városra, és leültem. A jó dolog Todos Santosban az ipari gyárak és a
légszennyezés hiánya volt. Egyike az okoknak, amiért a szüleim itt
szereztek munkát, amikor tinédzser voltam, hogy segítsenek a váladék-
problémámon, hogy biztosítsák a tüdőm tisztaságát. A ragyogó csillagok
takarója a fejünk felett emlékeztetett arra, hogy mi kicsik vagyunk, és ők
nagyok.
Dean két doboz PBR12-t szedett elő a teherautója platójáról – nem
kérdeztem mi a fenét kerestek ott hátul – és felbontott egyet, átnyújtotta,
mielőtt kortyolt volna a másodikból, és lehuppant tőlem néhány centire.
– Tudod – mondta, zilált, szexi hajának végei az enyémekkel
játszottak. Fiú, édes hasis, egy csipetnyit citrusos tiszta kölni illata áradt
belőle. – Minden csillag, amit látsz az éjszakai égbolton, nagyobb és
ragyogóbb, mint a Nap.
– Mi? – felhorkantam a nevetéstől. – Ez baromság. A Nap hatalmas!
Dean rám nézett, komolyan, mint egy szívinfarktus, és ez volt az a
pillanat, amikor rájöttem, hogy mi az, amit épp meghívtam a szívembe.
Minek tártam ki készségesen az ajtót. Olyan volt, mint ledobni magad
egy szikláról tágra nyílt szemekkel, széttárt karokkal és egy mosollyal az
arcodon. Ez tragikus, gondoltam. Elfelejtettem, milyen érzés valódi időt
tölteni Ruckusszal. Elfelejtettem a felfordulást, amit felkavart bennem.
– A Nap csak egy sárga törpecsillag, Baby LeBlanc. – A hangja tompa
volt, a fűtött pillantása – nem. – Dicsőített, mivel ismerős nekünk, és ő a

12
PBR - sörmárka
legközelebbi. A legtöbb ember szereti, akármi is van a legközelebb. Amit
megszoktak.
Ő már nem a csillagokról beszélt, és mindketten tudtuk ezt.
Csillagászati tudása felkészületlenül ért. Talán mert le akartam
degradálni őt a füves sráccá, aki nem törődik semmivel, vagy nem tud
semmit a focin, nőkön és unalmas számokon kívül.
Előszedett egy trükkös cigit13 a farzsebéből, megemelve a csípőjét,
hogy előhalássza, és bedugta szívalakú ajkai közé, az öngyújtója tüze
megvilágította Adonisz-arca minden görbületét. Beleszívott, aztán
átpasszolta nekem.
Volt egy pillanat, amikor a cigi az ujjai között lebegett. Vártam, hogy
visszakozzon. Morcosan nézzen. Azt mondja nekem, őrült vagyok, hogy
füstölök. De ezek egyike sem történt. Hagyta, hogy meghozzam a
döntést magam.
Felnőttnek éreztem magam mellette.
Elvettem a cigit, megengedve magamnak egy kis mosolyt, amit
elrejtettem a sötétben. Mindenki más úgy bánt velem, mintha üvegből
volnék. Csak Dean tett egykor olyan dolgokat, amik össze tudtak törni.
engem. Szippantottam egyet. Beszív. Kifúj. Életben marad. Ez egy
győzelem volt az én világomban.
De természetesen köhögnöm kellett, mint a kutyának, aki mindjárt
kiköpi a tüdejét; vagy kettőt. Dean vetett rám egy oldalpillantást,
vigyorogva. – Legközelebb, ha el akarsz szállni, sütök neked füves
brownie-t.
Figyelmen kívül hagytam, felfelé nézve az égre. Kellemes volt
elfeledkezni a családomról, ha csak egy másodpercre is. Még ha azzal a
férfival is, akit valamiképp az ellenségemnek tekintettem.
13
blunt – olyan cigaretta, aminek kiszedik a belsejéből a dohányt és marihuánával
töltik meg.
 – Egyszer azt hallottam, hogy a Nap közeledik felénk minden évben.
Aztán egy nap el fogja égetni az egész bolygót – mondtam, az égen
körözve az ujjammal, és átpasszoltam neki a cigit. Dean húzott egyet a
söréből, az egész testbeszéde könnyedséget, fiatalságot és
gondtalanságot sugallt. Úgy nézett ki, mint egy tizenéves fiú néhány
másodpercre.
A tizenéves fiú, akibe szerelmes voltam egykor.
– Nos, a Nap további nagyjából hét milliárd évig ki fog tartani az eddigi
négy és fél milliárd éves korán felül. Akkor valószínűleg felfújódik egy
hatalmas vörös óriássá, és utána összeomlik egy fehér törpévé.
Biztonsággal mondhatom, hogy amikorra ez megtörténik, sem az én
füves seggem, se a te szemtelen popód nem lesz itt, hogy szemtanúja
legyen a borzasztó szarparádénak. – Megpaskolta a fejem azzal a
kezével, amivel a sörét tartotta, mintha csak egy drágalátos gyermek
lennék. – Hacsak nem tervezed, hogy itt leszel akkor? Te egy kurva
dögös öreglány leszel. Még pár milliárd évesen is.
Olyan hangosan nevettem, hogy a hangom visszhangzott az égen. –
Elég csak annyi, hogy nem leszek itt.
– Egyikünk sem lesz. – Vállat vont, átpasszolva nekem a cigit. Az
ujjaink összeértek, és elektromosság gördült le a bőrömön,
megcsiklandozva. Nem vettem figyelembe, azt gondolva – De az én
időm valószínűleg sokkal hamarabb eljön, mint a tiéd.
Hány évem volt hátra? Húsz? Tíz? Kevesebb? Ez volt a baj a cisztás
fibrózissal. Nem volt olyan azonnali és sürgős, mint a rák vagy az ALS14.
Még volt időm. Csak nem olyan sok, mint bárki másnak.

14
ALS - Amiotrófiás laterálszklerózis - Az ALS az akaratlagosan mozgatható izmokat
beidegző agyi és gerincvelői mozgató idegsejtek pusztulásával járó végzetes
betegség. A beteg végül teljesen elveszíti mozgásképességét, majd a légzőizmai
sem működnek. (pl: Stephen Hawking)
 Talán az alkohol volt, vagy a fű, vagy az élet úgy általában, de
megtörtént. Néhány jó év után megtörtént. Újra.
Az exterapeutám egyszer azt mondta, hogy ez teljesen normális volt, a
körülmények figyelembevételével. A ráeszmélés a haldoklásra – hogy
mennyire valódi volt – megragadott engem, és pánik keringett az
ereimben aggasztó mennyiségben. Lefagytam. Nem vettem levegőt –
nem szándékosan –, amikor egy koporsóban rothadó testem képei
ostromolták meg az elmémet. Ezek a pánikrohamok már régóta tartottak.
Amióta tíz éves voltam, és a halál elképzelése kezdett értelmet nyerni.
Ez akörül volt, amikor megtudtam, hogy nem öregkoromban fogok
meghalni.
Volt egy pánikrohamom, mialatt Mr. Lazával lógtam, de ő nem tudhatta
ezt, mert ezek a rohamok nem voltak extrémek. Néhány másodperc
elteltével helyreállítottam a légzésemet, és a fizikai dolgok közül csak a
kellemetlen hőség arcomba csapó hullámai és a megtébolyodott
pulzusom zavart.
Korábban, amikor a terapeutámhoz jártam – a szüleim szereztek
nekem valakit, aki végzetes betegségekben szenvedő tinédzserekre
specializálódott – megpróbáltuk megtalálni a probléma gyökerét.
Mindenkit kényelmetlenül érint a halál gondolata, de én egyike voltam
azon kevés tinédzsernek, aki álmatlan éjszakákat töltött az ágyában
elképzelve halott teste elhamvasztását. A terapeuta jó volt. Ezt meg kell
hagynom neki. Megkérdezte, emlékszem-e magzati létemre. Nemet
mondtam. Aztán megkérdezte, vannak-e emlékeim arról, amikor nem
éltem. Nemet mondtam. – Ilyen érzés a halál, Rosie. Nem fogsz
emlékezni, hogy megtörtént. Szóval ebben az értelemben, majdnem
olyan, mintha örökké élnél.
Leggyakrabban, amikor a pánikroham elkapott, próbáltam
emlékeztetni magam erre a beszélgetésre, de általában segített, ha
valami teljesen más csak elterelte a figyelmem. Szóval megráztam a
fejem, Dean békés arcára kukucskáltam és megkérdeztem. – Mi mást
tudsz a csillagokról? És a mókás részt oszd meg velem, amikor
felrobbannak, és mi mind meghalunk.
Egy tincset, ami a homlokomba hullott a fülem mögé tűrt. – Mire a Nap
felrobban, senki nem lesz itt, hogy a tanúja legyen. Nos, a
Kardashianok15 kivételével. Azok az emberek mindig kurvára mindenhol
ott vannak.
Megcsaptam a vállát játékosan, anélkül, hogy bármilyen jelentése
lenne. – Ne kezdd ezt, Cole. A Kourtney és Khloe beveszi Miami-t az
egyetlen bűnös örömöm.
– Ez őszintén szomorú. Különösen, amikor a felebarát szomszéd fent
az emeleten bárhová el tud vinni a penthouse-ában. Nos, ez öröm és
élvezet, ami méltó a bűnre.
– Összpontosíts – sóhajtottam. Letette a cigit a padra és egy közeli
szemetesbe pöckölte. Nevetett, azzal a száz százalékosan hamisítatlan
nevetéssel, aminek egyetlen lány sem tudott ellenállni. A hangját jól
éreztem a bőrömön. A levegőben. Mindenhol.
– Szóval, van ez a nyilvántartórendszer a fejemben, és ha elmondod
valakinek, letagadom, soha többé nem beszélek veled újra, és
elmondom mindenkinek, akit ismerünk, hogy hepatitised van és hogy
ejtetted Dr. Faszfejet, mert lábgombát kaptál tőle. – Egyik kezét a fa
fejtámlára támasztotta mögöttünk, és felém fordította a testét.
– Te most kimondottan könyörögsz nekem, hogy tegyem meg –
Összeszorítottam az ajkaimat, tudatában az összes flörtölő mosolynak,
amit szétszórtam.

15 The Kardashians: A Keeping up with the Kardashians vagy magyarul a K, mint

Kardashian, 2007 óta futó valóságshow a családról
 Dean megitta a söre maradékát, mielőtt elvette az enyémet és
lehajtotta azt is, elengedve egy szándékos büfögést, mielőtt folytatta.
– Én egy rejtőzködő, titkos csillagász stréber vagyok. Felcímkézek
embereket az alapján, hogy a naprendszer melyik része lehetnek.
Például Trent a Jupiter, mivel ő olyan kurva nagy. Vicious az Arcturus16.
Vörös és dühös állandóan. Folytathatom, de van egy olyan érzésem,
hogy meg fogom bánni. – Az arcomat vizsgálta, várva, hogy nevessek.
Amikor nem tettem, óvatosan folytatta.
– Könnyebb beskatulyázni az embereket valami konkrét dologba,
tudod?
A sekélyes, üresfejű. A füves. A partimániás hímringyó. Ruckus.
Igen, van elképzelésem.
– Milyen fajta csillag vagyok én? – A hangom tompán tört elő. Részeg
voltam. Életerős voltam. Elment a józan eszem.
Karjaink összeragadtak és az izzadtságunk kezdett összekeveredni,
de egyikünk sem tett egyetlen mozdulatot sem, hogy megtörje a
kapcsolatot.
Még egy másodperc sem telt el, mielőtt válaszolt, ami elhitette velem,
hogy már gondolkodott ezen korábban. – Te a Szíriusz vagy.
– Szíriusz?
– Igen. – Mocorgott a padon, megdörzsölte nem-létező borostáját
szögletes állkapcsa mentén. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a tényt,
ahogy nézett engem, abban valami több volt, mint puszta vágy, de ez
kezdett egyre nehezebbé válni minden eltelt pillanattal.

16
Az Arcturus (más nevein: α Boo, α Bootis; magyarul: a Medve Őre) vörös óriás, az
Ökörhajcsár csillagkép legfényesebb és az éjszakai égbolt negyedik legfényesebb
csillaga a Szíriusz, a Canopus, és az Alfa Centauri után. A Földhöz viszonylag közel,
36,7 fényévre található, a Szíriusz és a Vega mellett a Nap szomszédságában lévő
legfényesebb csillagok egyike.
 – Az általános hiedelemmel ellentétben a csillagok nem ragyognak.
Egyetlen egy olyan csillag van, aminek a sziporkázásában egyetértenek
a tudósok. Ez olyan fényesen ragyog, hogy néha az emberek hibásan
UFO-nak nézik. Ez nem nagy, de szembeötlő. Ez a Szíriusz, és ez vagy
te is. Te ragyogsz, Baby LeBlanc. Olyan kurva fényesen, hogy néha te
vagy az egyetlen dolog, amit látok.
Nem tudom mit gondoltam. Talán egyáltalán nem gondolkodtam. De
abban a pillanatban bátornak éreztem magam. Olyan bátornak, hogy az
őszinteség megszállta a számat mielőtt a logika megállította volna.
– Azt akarom, hogy segíts nekem felejteni, Dean. Csak egyetlen,
átkozott éjszakára – motyogtam. Bámultam az űrbe. – Elfeledkezni erről
az istenverte városról és az ítélkező szüleimről és… – elengedtem egy
hatalmas sóhajt. És a haldoklásról.
Egész testét felém döntötte és kezébe fogta arcom egyik felét,
felnyögve, mintha az érintésem csak még jobban frusztrálná. – Hé. Nézz
rám!
Nem méltó.
Nem elég.
Nem olyan jó, mint Millie.
– Te a nővérem expasija vagy – motyogtam, nem ellenkeztem,
próbáltam érvelni magamnak. Remélve, hogy összekaparok némi
logikát, és kihátrálok.
– Egy másodpercig voltunk együtt – csattant fel.
– Elvetted az Sz-kártyáját.
– Ő elment – jelentette ki, az utolsó szót fogai között csikorgatta. – Ő
ment el, anélkül, hogy akár egy udvariassági hívást megosztott volna
velem. Ő sosem volt az enyém. És ebből kifolyólag – egyebek mellett –
én sosem voltam az övé.
 – Azt mondta nekem, hogy egyszer megkérted őt, hogy sose hagyjon
el – nyeltem egyet, kezeim be voltak dugva izzadt fenekem alá, ahogy a
tangapapucsomat bámultam.
– Nem akarom megsérteni Millie-t, de én nem akarom, hogy bárki
elhagyjon engem.
Csönd, és aztán.
– Nem akarom, hogy felejts. Azt akarom, hogy emlékezz. És én erre
készülök, Rosie. – Mélyeket lélegzett, lehelete a bőrömet érte. – Arra
készülök, hogy újraírom a kibaszott történelmünk lapjait, bébi.
Szája lecsapott az enyémre, és ujjai megtalálták a hajamat.
Megragadtam a gallérját ökölbe szorított kezemmel és lehúztam őt
magammal, lefeküdve a padra, és széttárva neki a lábaimat. Ajkai forrók
voltak, nedvesek, tökéletesek, és nem hezitáltak, vagy kértek engedélyt.
Elvettek. Éhesen követeltek. Az egész testem zsongott a vágytól és
extázistól. Hajamat az egyik ökle köré csavarta, és szabad kezét közénk
húzva megfogta az egyik mellemet és keményen megszorongatta.
Nyelve behatolt a számba, leigázott engem, meleg vajként elolvasztva
minden ellenállást, ami a nyelvemen volt. Valóban ilyen részeg voltam,
vagy ő volt ilyen jó? Keze tovább mozdult dél felé. Felhajtotta
farmerszoknyámat és kezét a fehérneműmhöz vitte, dörgölve az
anyagot, olyan súrlódást keltve, amitől a szájába nyögtem, és
elvesztettem a maradék önkontrollom is, amibe még kapaszkodtam.
Forró. Minden forró volt.
Az arcom.
Az idegeim.
Istenem, olyan volt, mintha a szívem tűzben égne.
– Bassza meg, te nedves vagy – mondta, megcsípve a csiklómat a
bugyimon keresztül. A pólóját kapartam, és könyörögve ívbe hajtottam a
hátamat.
 – Dugj meg – nyögtem bele mocskos csókunkba. Ez nem hasonlított
semmire, amit valaha tapasztaltam. Nyelvünk háborúzott – az övé nyert
–, kezeink kétségbeesettek voltak, és úgy dörzsölődtünk egymásnak,
mintha tüzet próbálnánk gyújtani.
Hamarosan, tudtam, sikerülni fog. Veszélyes kémia. Testünk olyan
összhangban volt, ahogy lelkek szoktak. Kifogástalanul. Bőre az
enyémen olyan volt, mintha mindenhol csókolva lennék, a testem
legelszigeteltebb csücskéig.
Ironikusan, a kérésem hatására elszakította száját az enyémtől és a
homlokát ráncolta.
– Mennyire vagy részeg? – Az arcomat vizsgálta színjózanul. Csak
egy sört ivott, és az ő mércéjével ez olyan, mintha gyógyteát ivott volna.
– Nem túl részeg, hogy ne tudjam, mit csinálok – válaszoltam.
– Ez olyasminek hangzik, amit egy részeg ember mondana –
ellenkezett. Közénk nyúltam és megragadtam vastag merevségét a
farmerján keresztül, fel-le dörgölve. Kőkemény. – Kérlek.
Becsukta a szemeit, homlokát az enyémen pihentette, amíg vett egy
mély levegőt. Próbált küzdeni vele. Próbált önuralomhoz jutni. Ez volt az,
amit nekem is tennem kellett volna. De én mohó voltam aznap éjjel.
– Ha megkaplak, az azért lesz, mert akarod, nem valami barom
családi bosszú miatt.
– Igen – bólintottam. – Akarom.
Felkelt, a kezét nyújtotta, és a piros teherautójához vezetett, amiben
még soha egyetlen lányt sem kúrt meg korábban.
A leghosszabb út, amit valaha megtettem, de megérte.
A fülkében Dean lehajtotta a vezetőülést, és ráfeküdt, megütögetve
izmos mellkasát.
– Gyere ide – rendelkezett. Nem hangzott játékosnak. Nem hangzott
nyájasnak. Komolynak és megfontoltnak hangzott. A
legétvágygerjesztőbb főbérlő, aki valaha keresztezte az utamat.
Engedelmeskedtem, meglovagolva őt, aztán felhúzódtam az arcához.
Még mindig rajtam volt a bugyim és a szemhéjamat nehéznek éreztem,
de tudtam, mit csinálok.
Dean félretolta a fehérneműmet, megragadott a derekamnál és
lehúzott az arcára, nyelvét belém merítve, egyetlen hirtelen mozdulattal
belém hatolva. Felsikoltottam egyszerre az élvezettől és a
meglepetéstől, megragadva a haját és ívbe hajlítva a hátamat.
– Dugd meg a nyelvem, Baby LeBlanc. Dugd meg keményen!
A csípőm ringott, ahogy épp azt csináltam, érezve a meleg száját
mindenhol magamon, hüvelykujja lusta, mégis határozott körökben
dörgölte a csiklómat, amíg szabad kezével a fenekemet szorongatta,
diktálva, hogy milyen gyorsan és keményen landoljak az arcán. Olyan
fajta boldog hangokat hallatott, amikről csak álmodtam, hogy Darrentől
hallom. Mintha ez lenne az elképzelése a mennyországról. Mintha amit
csinált, helyes lenne.
Néhány rövid perc múlva összerándultam a nyelve körül, combjaim
vibráltak, minden izom remegett a testemben a hullámzó orgazmustól,
ami földrengésszerűen haladt át rajtam. Hátradobtam a fejem és a nevét
sikítottam összeszorított szemekkel.
Azután, mielőtt esélyem lett volna kinyitni őket, megfordított, így én
feküdtem alatta és ő volt felül, térde a nyitott lábaim között. Dean
kicsatolta az övét, pólója felcsúszott, felfedve azokat a tökéletes
hasizmokat, amit próbáltam nem bámulni az előző nap. Jézus, egy
remekmű volt. Valójában nehezteltem rá ezért.
 – El fogom érni, hogy énekeld a kurva nevem – sziszegte, szemei
keményen az enyémbe néztek – a punciddal.
Szélesebbre tártam a lábaimat, ahogy ő mélyebbre fúrta a térdét a
nemi szervembe.
A hátsó zsebébe nyúlt és kirántott egy óvszert a tárcájából. A
csomagolást a fogával széttépve befedte magát, mialatt megragadta a
felsőmet a kezével. Addig húzta az anyagot, amíg az a bőrömbe vájt, és
letépte a testemről.
Aucs.
És még, mi a franc?
Ledőlve egyik lábamat átvetette a vállán és figyelmeztetés nélkül
belém csusszant. Állkapcsa gránit, szemei érzéki szükséggel lángoltak.
Duzzadó bicepszébe csimpaszkodtam, nyögve az élvezettől, amit nem
tudtam teljesen visszatartani kis testemben, és hagytam, hogy úgy
döngöljön, mint egy állat, ahogy újra és újra eltalálta a G-pontomat, úgy
lovagolva meg engem, mintha élete missziója lenne, hogy
kettészakítson.
– Ó, Dean. – Akaratlanul kiáltoztam, és bár forróság volt odakint, a
körülöttünk lévő ablakokra kicsapódott pára bizonyította, hogy sokkal, de
sokkal nagyobb volt a forróság idebent.
Dean megmarkolta a hajam ismét, ezúttal erősebben, mint ahogy a
padon tette, és a testünk között lévő rés felé fordította a fejem, így
tudtam figyelni.
– Mit csinálok veled? – Fenyegetően hangzott. Majdnem ördöginek.
Figyeltem, ahogy a farka – hé, az egy bíborszínű óvszer? – csúszkál
bennem be és ki, a módot, ahogy a csípője az enyémnek ütődött, egyre
mérgesebben minden alkalommal, amikor behatolt. Hat kockájának
szálkái szintén tökéletesen láthatóak voltak ebből a szögből. Sötétség
volt benne. Abban, amit csináltunk. A tipikus amerikai, fiatalos,
szeretnivaló Deannek volt egy nagyon veszélyes oldala, és megengedte,
hogy vessek rá egy futó pillantást.
– Te… – dadogtam. Erősebben meghúzta a hajamat a válaszért.
Fájdalmas volt, de azzal egy időben különösen izgató.
– Mondd ki, Baby LeBlanc.
– Te megdugsz engem.
– A pokolba is, igen, megbaszlak téged. Jó érzés?
– I… igen.
– Túl mélyen vagyok?
– N-nem.
– Túl durva vagyok?
– N-nem.
– Jó. Mert azon leszek.
Keze bekúszott a hátam mögé és helyben megfordított, és egy
pillanatra a farka nem volt többé belém ágyazva. A térdemre támasztott,
de én a hasamra estem, amikor belém hatolt megint, ezúttal hátulról.
Csípőm egyik oldalát megemelte a karjával – izmai feszesek és izzadtak
a combomnál – hogy a tökéletes szöget hozza létre magának, hogy
szétszakítson vastag, hosszú dorongjával.
– Olyan mély. – Újra összeszorítottam a szemem, érezve, hogy egy
újabb orgazmus szivárog a koponyámtól lefelé a gerincem csúcsáig.
Dean „Ruckus” Cole egy szexisten volt. Nem kellett volna meglepnie, de
igaza volt. Amin osztoztunk, az nem volt normális. Az őrület volt.
Őrült jó.
– Most még ne élvezz el. – Még egyszer belém mártózott és én
fogaimat az ülés műbőrébe vájtam, kapaszkodva a sárga szivacsba
alatta, ahogy próbáltam egy újabb sikolyt elfojtani.
– Nem tudom visszatartani – lihegtem, levegő után kapkodva ástam
ujjaimat a kopott vezetőülésbe. Úgy belelendült, mintha próbálna
megölni engem. És valamilyen szinten megtette. Megölte minden
esélyét, amim volt, hogy valaha élvezzem a szexet bárki mással.
– Az engedélyemre van szükséged, hogy elélvezhess, LeBlanc.
Könyörögj érte.
Valahol, belül, tudtam, hogy ez az egész dolog őrültség. Részegen
vagy sem, meg tudtam különböztetni a helyest a helytelentől. Mégis szót
fogadtam, mert valahogy mégis tetszett a tény, hogy egy rövid időre én
nem voltam az a szuka, aki utálta őt és ő nem volt az a fickó, aki soha
nem lehet az enyém.
– Kérlek, hadd élvezzek el!
– Élvezz el végig a farkamon, bébi!
Még mélyebbre rogytam az ülésében és nyögtem, ahogy egy újabb
cunami söpört keresztül a testemen. És csillagokat láttam. Csillagokat,
amiket ő lógatott oda – csillagokat, amelyek sokkal fényesebben
ragyogtak azoknál, amelyek az égen voltak.
Dean megint megfordított, de ezúttal a szemeim félig nyitva voltak.
Belém pumpálta magát még néhányszor – az arca rémítően üres –,
kihúzódott, levette az óvszert és ráélvezett az egész hasamra és a
melltartómra.
Bámultam rá, nem tudva biztosan, hogy meg vagyok igézve,
undorodom, vagy túlzottan elégedett vagyok-e ahhoz, hogy különbséget
tegyek a kettő között.
Felkapta széttépett pólómat – az Ortopéd Szakorvosok Egyesülete
pólót, ami Darrent dicsérte – a székről mellettünk és labdává gyűrve
letisztította a spermáját a testemről vele.
– Mondj búcsút ennek a pólónak, és minden másnak, amit másik
férfitól – aki nem az apád – kaptál valaha. Világos vagyok?
 – Borzasztóan birtokló vagy – panaszoltam, álmos szemeimen
keresztül fixírozva őt, mintha ő lett volna a napom, a hold, és minden
más, amit érdemes nézni ebben a csillagzatban.
– Azért, mert borzasztóan az enyém vagy.
– És mi a fenéből veszed ezt? Abból, hogy lefeküdtünk egymással? –
nevetést tettettem, de semmi vicces nem volt az állításában. Vagy
abban, amit éppen csináltunk.
– Nem – mondta, keze a mellkasom bal oldalára mozdult. A szívem
fölé helyezte és megszorította egyszer. – Ez a dolog, éppen itt? Ez
kurvára értem dobog. Te tudod. Én tudom. Hazudj csak, Rosie. Kihúzom
belőled az igazságot. Így vagy úgy.
 Kilencedik fejezet

Dean
Fordította: Niky

MINDENEM LÜKTET, ahogy Vicious villájához mentünk. Baby LeBlanc

elaludt, és még mindig érzem az ujjamon az illatát és a kókusz samponja
illatát az ingemen, és azt hiszem, hogy ez baszakodik az agyammal,
mert hajnali háromig négy alkalommal találtam magam azon, hogy a
szomszédság körül vezetek, nem állva készen a búcsúzásra.
Nagy bajban vagy seggfej, szidalmazott a logika. Nem kell ez a szar
neked. A belebonyolódás kockázatos. Gondoskodnod kell a Nina
dologról és az ivás abbahagyásáról.
De nincs hely és tér a logikának a fejemben. Teljesen el voltam
foglalva mindennel, ami Rosie LeBlanc, ráadásul fütyültem rá, hogy
beteg és volt saját problémája, amivel foglalkozzon. A tíz évvel ezelőtti
egyetemi dzsekimet viselte a melltartója fölött, amit a teherautóm mélyén
találtam. Dr. Faszfej szakadt inge ott volt, ahol annak lennie kellett – egy
kukában a kibaszott semmi közepén.
Leparkoltam a villa főbejárata előtt és azt fontolgattam, hogy mi
legyen. Horkolt, ami inkább megfelelő hang egy grizzly medvének, mint
egy apró csajnak –, és nem akartam őt felébreszteni.
Végül felemeltem a kis testét, és bevittem a villába. A flip-flopját az
ujjaim közé szorítottam, miközben ajtóról ajtóra haladtam, mindegyiken
bekukucskálva addig, míg meg nem találtam az övét, a The Strokes
poszterrel borított szobát.
Bedugtam az ágyba, szorosan a teste köré tekertem a takarót, mint
egy kisbabának, és megcsókoltam az orrát.
– Egyébként – suttogtam a Csipkerózsikámnak – megtaláltam a
személy szerint sértő flip-flopodat, és még mindig szeretnélek újra
megérinteni.
– Dean – ásítja, miközben nyújtózkodik. – Én téged talállak személy
szerint sértőnek, mert mindenki megérint téged.
– Üdvözöllek a klubban, édesem. Pólóink is vannak.
– Jó, mert te letépted a testemről az enyémet.
A farkam tisztelget a remek visszavágáson, de várnia kellett.
– Úgy van. Nem akarom újra látni valaha is azt a kibaszott cuccot –
morogtam, megfékezve, hogy kimondjam az istenverte nevét. Mi is volt
egyébként? Declan? Darren? Nem számít. Nem olyan, mintha valaha is
használni fogja még Rosie.
– Huh. – Hátat fordított nekem, befúrva magát a takaróba, lehunyva a
szemét. – Annyira boldog vagyok, hogy nem kell találkoznom veled a
próbavacsoráig.
– Ne légy annyira boldog. – Kisimítottam a haját az arcából, amitől
libabőrős lett.
– És miért? – kérdezte, és nyilvánvalóan Rosie LeBlanc képes volt
baromi sokáig az álmában beszélni.
Lehajoltam és a számat az övére nyomtam, a nyelvemet gyorsan
kidugva végignyaltam az alsó ajkán, mielőtt hosszan és keményen
beszívtam azt. Ez volt az a laza, kísértő csók, amire egy hét múlva is
gondolni fog.
– Mert úgy döntöttem, hogy itt maradok a villában, hogy több időt
töltsek veled – suttogtam az ajtóhoz lépve, lekapcsoltam a villanyt, és
elvigyorodtam a sötétkék éjszakában. – Meg-kibaszott-lepetés Baby
LeBlanc. Most már nemcsak szomszédok vagyunk, hanem gyakorlatilag
lakótársak is.
Aznap este hazamentem, megragadtam a bőröndöm, amit nem volt
időm kipakolni, és áthelyeztem a cuccaimat Vicioushoz. Azt mondom
neki, hogy a szüleim átalakítják a házrészt, ha kérdezi. Jó dolog, hogy
mindig mindent leszart.
Így a legjobb. A szüleim nagyon csesztettek a Ninával való
találkozással az elmúlt hónapokban, és nem érdekelt ez a lejárt
beszélgetés. Nem is tettettem, hogy érdekel, amiért annyira lelkesek
voltak, hogy rávegyenek, hogy találkozzam azzal a férfival. Mert csak a
következő hódításommal foglalkoztam. Rosie-val.

Másnap felvettem Trentet a San Diego-i reptéren, ezúttal apa Volvo

DX90-vel, a piros teherautó a garázsban maradt. Alig használtam, de
Rosie arra kért, hogy tartsam titokban a mi kis randinkat, és itt az idő,
hogy kezdjem megbékíteni őt.
Ha Vicious meglátná, hogy felveszem őt, akkor elkezdene kérdéseket
feltenni, csak hogy feldühítsen engem. És ha egyszer meghallja a
válaszomat, akkor újra verekedni fogunk. Nem mintha különösen
ellenezném. Néhány ütés az arcába az én ötletem volt a meditációra.
Bár szeretném a felesleges drámát nélkülözni. Vicious másrészről egy
botrányos, eltúlzott Sweet Valley típusú seggfej, aki szerette csinálni a
feszkót.
Közvetlenül az érkezési kapu előtt parkoltam le, a már ott parkoló autó
mellett, leengedtem a Ray-Ban napszemüvegemet, lecsekkolva a kék
egyenruhát viselő légiutas-kísérő tömeget, akik áthaladtak az úton
előttem. Mintha éreznék a tekintetemet, ketten felém fordították a fejüket
és mosolyogtak. Visszamosolyogtam és lenéztem, hogy ellenőrizzem a
telefonom.

Jaime:
Én és a lányok négykor landolunk SD-ben. Találkozunk a
túloldalon, szarházi.

Vicious:
Helló, STD17 kapitány. Remélem elég józan vagy, hogy ezt
elolvasd. Csak meg akartam győződni, hogy felveszed
Trentet. Ülésrend e-mailben vár. Hívj, ha kész vagy.

Trent:
Nézz fel az öledből. Úgy nézel ki, mint aki rejszol.

Nevetve felnéztem és észrevettem a legjobb barátomat, ahogy kiviharzik

a szétnyíló ajtón egy gurulós bőrönddel. Azt mondani, hogy Trent
Rexroth jól néz ki, olyan, mintha azt mondanánk, hogy a cián enyhén
egészségtelen. A srác után fejek fordultak. Női és férfi egyaránt. Persze,
mi mind jóképűek vagyunk, de ő az egyetlen anyaszomorító, aki mindig
ellopta a show-t. Közvetlenül az autóm felé haladt, mind a 193 cm
magassága, arisztokratikus arca, porrá-kibaszott-zúzó, exirányító
dicsőségében. A csajok a környezetünkben nem akarnak hinni a
szemüknek, és többször is visszanéznek, hogy megbizonyosodjanak
róla, hogy ez a fickó tényleg ember, és amikor bemászott a SUV-ba,

17 STD: Sexually Transmitted Diseases, azaz szexuális úton terjedő betegségek

kettő még képet is csinált a telefonjával. Valószínűleg összetévesztették
őt a sráccal a bűnügyi nyilvántartóból – tudod, az a bűnözőből lett modell
a kék „Calvin Klein hálószoba” színű szemekkel.18
Trent a hátamra csapott egy nemzetközi „jó, hogy látlak, tesó”
jelzéssel és bekapcsolta az övet.
– Vagy egyre öregebb vagyok, vagy ők egyre kevésbé vonzóak? – Az
állával a másik utaskísérő hárem felé bök, akik ezúttal bordó egyenruhát
viseltek.
– Határozottan öregebb vagy – ragaszkodtam a forgatókönyvemhez,
mint hímringyó, még akkor is, ha ezt sem éreztem. – Talán itt az ideje a
viagrának.
– Talán ideje, hogy befogd a pofád – nézett rám Trent mereven, majd
kinyitotta a kesztyűtartót és kivett egy spanglit, ami ott várt rá.
– Várj, amíg elhagyjuk a repteret. – Ráléptem a gázra, majd
besoroltam a forgalomba. Engedelmeskedett, közben a telefonján nézve
az e-maileket.
– Hogy van Luna? – kérdeztem és ellenőrizve a visszapillantó
tükröket. A lánya majdnem egy éves volt. A csecsemők soha nem voltak
a kedvenceim – nem akartam gyereket csinálni, de szerettem gyakorolni,
közben kimerítve a védelmezést –, de Lunának olyan vastag combja
volt, mint a Pillsbury tekercs19, hatalmas nagy mosolya, mindig tapsolt,
és furcsa táncot járt minden alkalommal, amikor láttam őt Skype-on.
Nem volt benne semmi, ami ne tetszett volna. Kivéve az anyja.
– Ő jól van – mondta Trent hosszú szünet után, gondolataiba merült
arckifejezéssel kinézve az ablakon. A haver öreg lélek volt. Nem volt
alkalmas erre az életre, amit éltünk. A nők. A pénz. A marihuána. Nem

18 Jeremy Meeks - bűnöző, akinek a rabosító fényképe bejárta a világot, és

modell lett belőle
19 Pillsbury roll: Kész leveles tészta márka – (pl: croissant)
élvezte ezt a szart, nem igazán. A két dolog, amit valaha is láttam, hogy
teljesen megbecsül, a foci – az a hajó sok évvel ezelőtt elment a
többszörös sérülése után a végzős évünkben – és a lánya.
– A picsába. Ezt én nem veszem be. Mi a fasz van? – vágtam rá a
karjára. Elhúztunk a repülőtérről egy elhagyatott autópályára. Szombat
dél volt és senki sem hajtott Todos Santosba, hacsak nem azért, hogy
kiraboljanak egy kibaszott villát. A joint égett, de Trent szürke szeme
zárkózott maradt.
– Luna csodálatos – kihagyott egy hatalmas „de”-t.
– És? – kérdeztem.
– És Val nem az – folytatta kifejezéstelen arccal.
Gyors ismétlés: Val volt a brazil sztriptíztáncos, aki bekapta a legyet
Trent babájával egy egyéjszakás kaland után. Meggyógyult kokszfüggő
volt, de Trent megesküdött, hogy minden a terv szerint halad, miután
kifizette a pénzt a rehabilitációra. Nem voltak együtt, de az egészet
közös-szülői felügyelettel csinálták.
– Ismét használja? – húztam fel a szemöldököm. Hátrahajtotta a fejét,
megdörzsölve a szemét.
– Tiszta, amennyire én tudom. Csak olyan… furcsa.
– Miért, mikor nem volt az? – Nyomtam a gázpedált, és az agyam
máshova vándorolt. Rosie egyenesen nyomorúságosnak tűnt tegnap,
amikor felvettem. Nem voltam benne biztos, hogy ez az egész Viciousról
vagy a családja többi részéről szólt, de fogadnék, hogy az utóbbiról. Ő
volt az egyetlen személy, akit ismerek, magamon kívül, aki nem szart be
Vicious hatalmi játszmáitól és általános seggfejségétől. Látva a
fájdalmát, valamit megmozdított bennem. Tegnap volt lelkiismeretem. A
legjobb szex, amim volt… picsába, valaha is? Nem tudom, hogyan
lehetséges. Bár két dolgot tudok biztosan:
1.Rosie mostanra már valószínűleg nagyon megbánja, és
 2.Hamarosan megismételjük, és ezúttal biztosra fogok menni, hogy
józan legyen.
Trent szembefordul velem. – Szerinted nagy faszság, ha úgy
gondolom, hogy Val nem szereti a lányunkat?
Csend, majd.
– Hagyd abba a képzelgést. – Megragadtam egy hablabdát a középső
boxból és hozzávágtam, kínos nevetés közben.
– Semennyi időt nem tölt a lányommal. Vagy bébiszitterrel vagy velem
van. Nem mintha nem próbálkozna. Csinálja. De azt hiszem Luna
nagyon boldogtalanná teszi. Hozzászokott az éjszakai élethez. Ezt
megelőzően rúdon táncolt a megélhetésért. Az ébresztője délután
kettőkor szólt, és mindig megnyomta a szundit. Azt hiszi, az anyaság
unalmas.
– Meg is találta a sperma-lopás törvényes módját a megélhetéshez –
sóhajtom a hajamba túrva. Kibaszott Val. Manipulatív volt, igen; ravasz
és agyafúrt, tuti biztos; és kibaszott gyanús, de az apasági problémák
külsősége alatt észrevettem, hogy egy normális csaj. Trent valószínűleg
túlzott.
Túl magasra rakta a mércét, ami a nevelést illeti, a gyereket
úszásoktatásra és Gymboree órákra hordta, mielőtt még átfordult volna.
Val észhez fog térni. Erős lány, és Luna is ki fogja nőni azt a korszakot,
ahol néhány óránként összekakilja magát, a fennmaradó időben pedig
ordít.
– Nem tudom, ember. – Trent füstölve és kinézve az ablakon vállat
vont. – Én csak… – szünetet tartott, végighúzta az ujjait a fején. – Néha
úgy érzem, hogy valami rossz fog történni, de nem tudom megállítani.
– Mert ez lehetséges – egészítem ki. – És azért, mert nem tudod. Ezt
hívják valóságnak.
– A valóság szívás.
 – Az a pletyka. – Értettem egyet. – El kell engedned és győződj meg
arról, hogy te a helyes dolgot teszed.
Ahogy elhaladtunk a zöld tábla mellett, ami üdvözölt minket Todos
Santosban, igyekeztem emlékeztetni magam ugyanerre a dologra.
Nináról.
Rosie-ról.
Mindenről.

Dean: Mizu álomszuszék. A másnaposság szétrúgja a feszes

seggedet?

Egy óra telt el, mielőtt válaszolt volna, de tudtam, hogy látta az
üzenetet. Valószínűleg leírta, aztán kitörölte az üzenetet, kínozva,
vitatkozva, gyűlölve magát, gyűlölve engem. Ez rendben volt. Mindez
része volt a folyamatnak. Azután – kibaszottul végül – visszaírt. Egy
szót:

Rosie: Igen

A szót bámultam keményen. Soha egyetlen lány sem írt egy szót
nekem SMS-ben. Ez a csaj olyan volt, mint egy ego-zúzó kiképzőtábor.
Elkezdtem írni a következő SMS-t, amikor jött egy másik.

Rosie: Sajnálom. Szóval, annyira sajnálom, hogy ez történt.

Nem tudok tükörbe nézni. Nem tudom elhagyni ezt a szobát,
nem akarok Millie-vel szembenézni. Milyen testvér vagyok?
Kérlek, tegyünk úgy, mintha a tegnap este meg sem történt
volna.
 Dean: Oké.

Rosie: Oké?

Dean: Ha ez az, amit be akarsz mesélni magadnak, mielőtt újra

kefélünk, nem fogom kipukkasztani a kis buborékodat.
Gondoltam egy In-N-Out20 ebédre. Van egy olyan érzésem, hogy
a próbavacsora kibaszottul unalmas lesz. Mit gondolsz?

Rosie: Azt gondolom, hogy nem tudsz olvasni. Azt mondtam,

hogy nem tehetjük meg újra.

Dean: In-N-Out-ot mondtam. Én nem mondtam, hogy

megöklözlek az erkélyen romantikus Csendes-óceáni kilátással.
Dean: (Benne vagyok a játékban, ha ezt akarod).

Rosie: Nem.

Dean: Hozok füvet.

Rosie: NEM.

Dean

Hozom a farkam.

Rosie: Hogy segít ez?

Dean: A tegnap este után, azt hiszem, hogy tudod a választ erre
a kérdésre ;)

Rosie: Nincs kockáztatás. Ma csak magadnak vagy. Felejtsd el

ezt, hogy valaha megtörtént. Én tudom, hogy el fogom felejteni.

20
In N Out – In-N-Out Burger - gyorsétterem / az angol szlengben szexet jelent
 Mosolyogva hátradőltem, és újra elolvastam az üzenetet. Meg fogja
gondolni magát – és a farkamon – igen rövid idő alatt. Miután kiraktam
Trentet a szülei új házánál Todos Santosban, ott maradtam néhány órát,
hogy beszélgessek Trisha és Darius Rexroth-val. Gyakorlatilag a
második szüleim voltak. Aztán egyenesen a country club edzőtermébe
mentem, ahol az (igazi) szüleim tagok és addig mozogtam, amíg nem
folyt rólam az izzadság. Ütve a zsákot, és futva a futópadon,
megnyugtatott, még ha csak egy kicsit is.
Miután végeztem az edzésemmel, odamentem a szaunához, leültem
egy fapadra, hátamat a falnak támasztottam.
Abba kell hagynod az ivást, seggfej!
Abba kellett hagynom a sok mérgező szart, de mi értelme volt? Mi volt
az értelme, hogy nem baszok három nőt egy időben, vagy ittam, amíg
elájultam, vagy dohányoztam minden reggel és este, ha nem az, hogy
elviseljem a sok szart és eltompítson. Ez nem azt jelenti, hogy
boldogtalan voltam. Szerettem a munkámat. Pénzt keresni jó dolog, de
elszórni minden szarra, amire nincs szükségem, még jobb. És volt egy
remek családom, akiket többet akartam látni. De a családom és a
barátaim telefonhívásai, valamint a munkával töltött hosszú idő közötti
időszak üres volt, ezért töltöttem ki puncikkal, alkohollal, fűvel, és
könyörtelenül üldözve az egyetlen lányt, akitől távol kellett volna
maradnom.
– Dean? Dean Cole?
A fickó, aki belépett a szaunába, ismerősnek tűnt. Pislogtam, hogy
kitisztuljon a fejem a legújabb másnaposságomtól (a négy gin jóvoltából,
amik tegnap este lecsúsztak Viciousnál). Másodjára felismertem. Matt
Burton. Egy srác a középiskolából. A focicsapatban voltunk együtt. Nem
egy csillag a fantázia bármelyik területén – ezt a címet megvédte Trent
és én –, de mindig népszerű gyerek volt. A hasa kikerekedett, ami
várható volt, nem mindenki volt egy hiú szemétláda, mint én, és a haja is
kevesebbnek tűnt. Összeütöttük az öklünket, mert a megölelés
elfogadhatatlan volt, amikor a farkunkat csak két törülköző választotta el.
Mellém állt.
– Jól nézel ki – sóhajtotta Matt.
– Te meg boldognak nézel ki. – A nevetése megerősítette az
értékelésemet. Felemelte és örömmámorban meglengette az arany
karikagyűrűs bal kezét. – Házas vagyok, és két lányom van. És te?
– Ismersz engem. – Rántottam meg az egyik vállam. De nyilvánvaló,
hogy nem ismert, mert még mindig várta a válaszom. – Még mindig
próbálgatom a lehetőségeimet.
– Itt Kaliforniában? – szipogott. A hasa a törülköző széle fölött folyt ki.
Lenéztem a saját törülközőmre. Az én hasizmom alig érintette a fehér
anyagot. Az én testem ragaszkodott a hat kockához, mint egy
kétségbeesett Pats21 szurkolólány a Super Bowl után. Talán a taco evés
teszi boldoggá Mattet, de engem a punci evészet tesz boldoggá.
Ugyanúgy néztek ki, de a punciban kevesebb a kalória. Plusz, mindig
van hely a másodiknak.
– Valójában New York, és te? – kérdeztem udvariasságból. Kibaszottul
leszarom. Matt egy kedves srác volt, de láttam az excsapattársaim és
kollégiumi barátaimat házasként. Mind kövér, unalmas és furcsán
elégedett az egyhangú mindennapi rituálékkal. Nem, köszönöm.
– Itt maradtam. Vásároltam egy házat Todos Santos mellett. Nagy
jövőjű fejlesztés. Meglett a könyvelői végzettségem, és közelmúltban
partnerré váltam az apám cégében.
Blah, blah, blah.
21
Pats: A New England Patriots, becenevén a „Pats” egy profi amerikaifutball-
csapat a massachusettsi Foxborough-ban. A becenevet főleg sportközvetítéseknél
használják.
 – Ez fantasztikus. – Felálltam. Egy kicsit bizonytalan voltam. Azt
hiszem tényleg ideje volt az összes kibaszott szarságot visszaszorítani,
amit beletoltam a testembe. – Nos, mennem kell. Jó volt beszélgetni.
– Dean – mondta Matt és éreztem a kezét a vállamon, és miért volt a
kibaszott keze a vállamon? Megfordultam. Ő is felállt. Egymásra
néztünk. Nem barátokként. Nem ellenségekként. Nem, mint bármi.
Menni akartam.
– Jól vagy? – kérdezte. Ha volt bosszantóbb kérdés a kérdések
történetében, akkor az a „el tudsz kint élvezni? Nem nyelem le”, de a „jól
vagy?” is határozottan közel áll hozzá.
– Igen – mondtam, és kihagytam, hogy „miért”. Nem érdekelt, hogy
miért kérdezte. Matt kínos mosolyt villantott rám, és elvette a kezét az
istenverte testemről, pihentetve a kezét a csípőjén. – Tudod, mindig azt
hittem, hogy feleségül veszed a LeBlanc lányt. Ti srácok csak úgy
szikráztatok.
Felnevetek. Nem keserűen, csak szórakozottan. – Kit? Millie-t?
Megrázza a fejét és a homlokát ráncolta. – A másikat. Aki mindig jött
megnézni a barátaival minket, amikor játszottunk, és aki fixírozott téged.
Dögös volt. Noha nem pakolt ki. Viszont úgy nézett ki, mint egy szopós
kurva.
Rosie
Még mindig dögös.
Csak hallani, hogy valaki ezt mondja, inspirálta a belső féltékeny
seggfejemet, és ököllel akartam az arcába ütni. Talán azért, mert még
mindig éreztem a száját a vállamon, puncija pulzálását az izgalmával az
ajkaimon, és a nyögéseit, amik keresztülsiklottak a bőrömön. Bármi is
volt ez, visszatoltam Mattet a falhoz, és halálos arckifejezéssel suttogtam
– Hé, Matt? Legközelebb, ha Rosie LeBlanc-ról így beszélsz, győződj
meg róla, hogy nem vagyok a közelben. Mert ha meghallom, szétrúgom
a segged, és biztos lehetsz benne, hogy nem fogod látni, hogy néz ki,
mint ezekben a napokban. Egyébként még szebb, mint bármelyik nő, aki
valaha beleegyezne, hogy megérintsd, és igazad volt zseniális
anyaszomorító, ő lesz a feleségem egy nap. Viszlát.
 Tizedik fejezet

Rosie
Fordította: Jane

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Megbánás. A megbánás és a sajnálkozás emlékeztet arra, hogy az
életnek súlya van. Néha nehezebb, néha könnyebb.

KEDVES SZELEKTÍV AMNÉZIA,

Most azonnal szükségem van rád.

Szeretettel,
Reménytelenül idióta lány

Az ágyon ülök, a rázó mellényemet viselem és a poszterekkel borított

falat bámulom, miközben láblógatva felidézem a tegnap este minden
pillanatát.
Hülye, hülye, hülye.
Én voltam a hülye, nem pedig Dean, mert ő csak elvette azt, amit én
balga módon alkoholos mámoromban felkínáltam neki. Jézusom, és ha
arra gondolok, hogy ő volt a racionálisabb kettőnk közül, szíven üt, mert
soha nem hittem volna, hogy valaha is előfordulhatna ez, hiszen
többször is megkérdezte, hogy nem vagyok-e túl részeg ehhez. Dean,
aki volt olyan kedves, hogy puha takarókba csavarjon. Tudod, hogy
rossz helyen vagy, amikor Mr. Szoknyapecér a te lovagod talpig Brooks
Brothers22 páncélban.
Egy pillanatnyi gyengeség volt, ami soha többé nem fog előfordulni.
Ma este a legjobb viselkedésemmel fogok előrukkolni a vacsoránál.
Millie-nek csak egy koszorúslánya volt, jómagam, és nem akartam
elszúrni, főként azután nem, amit értem tett.
Emellett, ami engem illetett, én és Dean sosem szexeltünk. És
legfőképpen nem volt részem életem legjobb szexuális élményében, ami
annyira mocskos és dögös volt, amilyet még sohasem tapasztaltam.
Mert ha egy fa eldől az erdőben és senki nem hallja, akkor is hangosat
szól? A lényeg, hogy amiről Millie nem tud, az nem fáj neki, és nekem
nem állt szándékomban egy szót is szólni a dologról. Ahogy Dean sem.
A kopogtatás hatására szünetet nyomtam a képzeletbeli videón, amin
épp azt játszottam vissza, amikor Dean a forró nyelvét a puncimnak
nyomja és fogaival a csiklómat ingerli. Ez egy olyan jelenet volt, ami
soha meg sem történt, emlékeztettem magam, miközben felálltam és
kisöpörtem a hajat az arcomból.
– Nyitva van.
Millie lépett be egy tálca finomsággal, arcán bocsánatkérő mosollyal.
Talán a tegnap este miatt nézett így rám. Visszamosolyogtam rá, majd
kihúztam egy fiókot, ami az ágy mellett volt.
– Hoztam neked reggelit – jelentette be.
– Hoztam neked desszertet – mondtam. Az, hogy zenerajongó voltam
néha előnyökkel járt. Millie szerette a punk rockot és az alternatív zenét,

22 Brooks Brothers: Az egyik legrégebbi férfi ruházattal foglalkozó cég

Amerikában. 1818-ban alapította Henry Sands Brooks. Apjuk halála után 4 fia
nevezte át. 2001-től Claudio Del Vecchio olasz billiárdosé. Ma már női és gyerek
ruházata is van. Elegáns, drága és márkás ruhák.
de velem ellentétben túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy felkutassa a
felszállóban lévő új együttesket. Engem meg ez éltetett, hogy
felkutassam és levadásszam őket. Így mindig volt nálam jó pár demo,
hogy legyen, amit adjak a nővéremnek, ahányszor csak találkozunk.
Egy Beetlejuice-os szellem alakú pendrive-ot meglóbáltam előtte.
– Várj, míg meghallod Zack Wade hangját – vigyorogtam. – Nagyon
tehetséges, hogy a gitár húrjain és a hormonjaidon játsszon.
Letette a tálcát, amin palacsinta, juharszirup és frissen főzött kávé volt,
miközben azt dörmögte, hogy a hormonjai rendben vannak, majd az
ajkába harapott. Közelebbről nézve vörös volt a szeme, lila haja kócos.
– Haver, jól vagy? – kérdezem, majd odalépek hozzá, megölelem,
megtartva a súlyát. A mellény még mindig rajtam volt, így a cső ott volt
közöttünk, de erre már egyikünk sem figyelt, annyira hozzá voltunk
szokva. Millie teljesen elengedte magát a karjaimba. Remélem nem
Vicious okoz neki gondot. Ettől függetlenül be kell látnom, hogy mióta
összejöttek Millie-vel, azóta nagyon csodásan viselkedik vele, csak az a
kár, hogy mindenki mással szemben seggfej.
– Jól vagyok! – legyint, elhessegetve a kérdést, miközben kihúzza
magát. – Csak görcsöl a gyomrom, de lehet, hogy csak az idegességtől.
Vicious elvisz a dokihoz egy ellenőrzésre. Már tíz óra, és még nem
hagytad el a szobádat, azért is jöttem be, hogy megnézzem, jól vagy-e!
Nem voltam jól, sőt teljesen a „jól” ellentéte voltam. Épp azzal voltam
elfoglalva, hogy az expasidról fantáziáltam, és épp arra készültem, hogy
bedugjam a kezem a bugyimba.
– Sajnálom – újból megöleltem, állam a vállára fektettem. –
Kihasználtam ezt a kis pihenőt, mert általában fél hétkor kinyitom a
kávézót és nem kerülök ágyba tíz vagy tizenegy előtt.
 – Még mindig önkénteskedsz? – ráncolja az orrát, én pedig a kezemet
nézem, mert tudom, hogy egy újabb kioktatás következik. – Abba kell
hagynod – mondja lágyan.
– Igen, nos, ez nem fog megtörténni.
– Csak saját magadnak okozol fájdalmat, miért csinálod ezt?
Mert nem lehetek önkéntes máshol, a többi hely, a kórházak, a
klinikák, a hospice házak, tele vannak beteg emberekkel, és az én
immunrendszerem olyan törékeny állapotban volt, mint a szívem egy
bizonyos HotHole pasi miatt.
– Bízz bennem, nem vagyok szent, és ha nem szeretném, akkor nem
csinálnám. De mi van veled? Izgulsz a ma este miatt? – váltottam témát.
Millie hosszan fújta ki a levegőt, és leroskadt a párnákra. Visszaültem,
de nem a plafont bámultam, mint ő, mert a mellényem miatt nem tudtam.
– Azt hiszem. A lánybúcsút igazán várom, jó lesz egy kis időt együtt
tölteni.
Millie-vel egy évet voltunk távol egymástól, amikor utolsó éves voltam
a középiskolában, mielőtt felszálltam egy repülőre és csatlakoztam
hozzá New Yorkba. Az együttélésből eljutottunk oda, hogy az ország két
külön pontján éltünk.
– Szeretnéd, hogy elkísérjelek az orvoshoz? – simítottam végig a
haján. – Vihetnék egy kávérendelést, figyelném a kocsidat, ha nem
találsz parkolót, én lennék védelmeződ – húzom fel a szemöldököm.
– Nincs rá szükség – Millie tekintete megváltozik, kezét a combjára
teszi, de nem dörzsöli őket. Nem voltam hülye, a tünetekből gyorsan
kikövetkeztettem, a reggeli rosszullét, egész nap levert volt és anya nem
akarta, hogy nehezet emeljen tegnap. Exnővér tanuló és épeszű felnőtt
nő voltam, de mindenekelőtt testvér, egy testvér, aki tudta, hogy a
nővére nem titkolna el egy ilyen dolgot előle. Semmi mást nem
szerettem volna, csak boldognak látni őt, és tudtam, hogy egy kisbaba
nagyon boldoggá tenné.
– Van valami, amit nem mondasz el? – kérdeztem olyan közvetlen és
átlagos hangnemben, amilyenben csak tudtam.
– Nincs, minden csodás – mondta, majd megsimogatta a karom
megnyugtatásképpen.
– Nem ez volt a kérdés.
– De ez a válaszom – köszörülte meg a torkát. – Komolyan,
Rózsabogár, pár nap múlva férjhez megyek, ezért azt hiszem, kijár
nekem pár nap lazítás.
Jogos. Helyben megfordultam, kikapcsoltam a gépet, amely a
mellényhez volt kötve, aztán folytattam a megszokott rituálét,
összehajtogattam, majd elpakoltam mindent. Aztán tovább
beszélgettünk, főként az esküvői készülődésről és arról, hogy mennyire
hasonlítok Emma Stone-hoz, bizonyos pozícióban, ő hozta fel, nem én.
– Sok szerencsét a dokinál – mondtam, mikor Vicious felkiabált az
emeletre és Millie kisétált az ajtón. A tálca még mindig az ágyam mellett
volt, és érintetlen is marad, majd megszabadulok tőle, mert tegnap este
a vacsoránál elment az étvágyam, és azóta sem jött vissza.
Az ágyra dobtam magam és lehunytam a szemem, kizárva a lüktetést,
meg azt, hogy anya apával kiabál, hogy menjen el a boltba Millie-nek
Twinkiest venni.
Egész reggel nem szóltak egy szót sem hozzám, és mivel Millie nem
hozta fel őket, tudtam, hogy még mindig el vagyok különítve, amit
örömmel fogadtam, és nem bántam volna, hogy ha így is marad a
látogatás végéig.
Nem fogok bocsánatot kérni azért, aki vagyok, aki szerettem volna
lenni. Független és szabad.
 Tizenegyedik fejezet

Dean
Fordította: Lilith

ÉPPEN BEHOZTAM A lemaradást a munkában, emailek átolvasásában és

az adminisztratív szarságban, mikor Vicious kijött az erkélyére, ahol
ültem, és lehuppant a szemben lévő kanapéra. A képén ülő szarrágó
vigyor alapján úgy véltem, meghalt valaki, vagy tudott valamit, ami
megbillenti a hajómat és bajt okoz nekem, vagy legalább is léket üt rajta.
Nem akart gonosz köcsög lenni, szerintem csak így született.
Jó döntés volt a teraszon dolgozni, mert nem tudtam sehol máshol
koncentrálni. Láttam kétszer Rosie anyját kopogtatni az ajtaján,
orrhangon nyávogva neki, hogy tegye ezt, meg tegye azt – Rosie alig
válaszolt vissza – és az apját morogni Millie-nek a folyosón, hogy a
legidősebb lányának hogyan kellene csupán egy jegyet vennie Rosie-
nak, és meghoznia helyette a döntést. – A felelőtlensége az életébe fog
kerülni – hallottam mondani.
– Miatta őszülök. Őszülök! – tette hozzá az anyja.
Pöcsök.
– Szevasz, faszfej – üdvözölt Vicious.
– Hogy vagy, szarházi? – vágtam vissza, kihúzva a fülem mögül egy
kézzel sodort cigit, és meggyújtom könnyedén, majd úgy nézek
Viciousre, mintha épp most vizelt volna bele a négy különböző tányér
közül az egyikbe az asztalon, és én nem tudom biztosra, melyikbe.
Mindig is gyanakodtam rá. Ő is rám.
– Megosztanád? – Az állával a cigim felé intett. Szívtam egyet és
továbbadtam, miközben füst szivárgott az ajkaim közül.
– Szóval igazából miért vagy itt? A szüleid szart se építenek át. Láttam
Elit ma reggel a belvárosban, amikor időpontra vittem Emiliát az
orvosához.
Letettem a MacBookomat a dohányzóasztalra és hátradőltem, az
ajkamat ütögetve a Zippo öngyújtómmal, mialatt a kérdését fontolgattam,
és mielőtt közöltem vele a hírt.
– Ráhajtok Baby LeBlancra.
– Kurvára remélem, hogy Rosie-ra érted, és nem a jövendő
gyerekemre.
– Jézusom. – Forgattam a szemeimet, előredőlve, hogy
megkaparintsam tőle a füves spanglit. – És az emberek még engem
vádolnak azzal, hogy én vagyok a bizarr.
Vicious elvigyorodott. Nem húzta fel magát, de még csak nem is volt
meglepődve, sőt csodával határos módon nem is volt ellene.
– Végre, mi? Mi tartott ilyen sokáig?
Megvontam a vállam. – Nem tudtam, hogy New Yorkban van. És mire
megtudtam és beköltözött a lakásba, már volt barátja. Most szingli, de
nem sokáig.
Vicious kételkedően felhúzta az egyik szemöldökét, az ajka egy
féloldalas mosolyra húzódott. Természetesen ő leszarta, ha Rosie után
mentem. Teljesen észszerű neki, és miért ne lenne? Másrészről viszont
a leendő felesége eltérő véleményen volt.
Millie és én civilizáltan viselkedtünk, de nem bízott bennem. Ami
ironikus volt, a történetünket tekintve.
– Emiliának nem fog tetszeni.
 – Nekem sem tetszett az, amikor Emilia elkezdett dugni az egyik
legközelebbi barátommal a lakásomban. Túltettem magam rajta.
Gyorsan, ha hozzátehetem.
– Figyelj a kibaszott szádra – csattant fel Vicious, a szemei lángoltak,
mielőtt elvigyorodott. – Elszedted tőlem a vállalat tíz százalékát.
– És visszaadtam – válaszoltam mosolyogva.
– Egy csomó pénzért.
– Ami van neked – vágtam vissza. – Milliárdos vagy. Mindketten
tudjuk, hogy azért fizettél, mert szükségem volt arra, hogy megfizess.
Kitörölhetnéd a seggedet kétszer annyival, mint amennyit fizettél nekem,
és még mindig nem vennéd észre, hogy hiányzik a bankszámládról. Ez
egy lecke volt. Tanultál valamit?
– Igen – nézett rám Vicious megvető pillantással. – Hogy nem
kevésbé vagy seggfej, mint én, bár te határozottan jobban titkolod. Millie
úgy gondolja, hogy probléma vagy.
Most rajtam volt a sor, hogy rávillantsam a leszarom vigyoromat. Még
csak nem is próbáltam védeni magam. Mi értelme lett volna?
– És én hajlamos vagyok egyetérteni vele – majd a cigi után kapott.
– Meg vagyok sértve – mondom, miközben megmarkoltam a
narancssárga Armani pólóm bal oldalát a mellkasomnál, és vágtam egy
sértődött grimaszt. – De túl fogom élni.
– Hogy túléled, vagy sem, attól függ, hogy fog végződni a szarság
Rosie-val. Ha összetöröd a szívét, kihasználod, és ezeken túl még
valami mást, állást kell foglalnom valaki mellett. – Tudtam, hogy melyik
oldalra fog állni. Vicious és én őszintén jó barátok voltunk. Állandóan
beszéltünk telefonon. Jókat nevettünk, de bizalmatlanok is voltunk
egymás iránt. Ez csak egyike volt azoknak a dolgoknak. Sosem volt
versengés Jaime és Trent között, vagy Trent és én köztem, vagy Vicious
és Jaime közt. De mindig is volt egy csendes, véres háború köztem és
Vicious között.
És tudtam, hogy a rossz érzések, amelyeket rejtegettem és tápláltam
iránta, kivirágoztak, csak mert magamat láttam benne, ezt pedig
gyűlöltem.
A kegyetlenséget.
A frusztrációt.
A nyers brutalitást, amely a hófehér fogsorú mosoly és a négy
számjegyű öltöny alatt rejtőzik.
– Fenyegetsz engem? Ez kibaszott aranyos. – Megragadtam a cigit,
szívtam egy utolsót, mielőtt elnyomtam a dohányzóasztal közepén álló
hamutartóban. Füst lövellt ki kitágult orrlyukamból, miközben beszéltem.
– Nem valami ártatlan, déli kiscsaj vagyok, Vic. Nem félek tőled.
Vicious felállt. – Ne kúrd el.
A sorok közti üzenet ez volt: de támogatlak.
Beletúrtam a kezemmel a hajamba. – Te sem kúrtad el Millie-vel. –
Kössz, tesó.
– Majdnem sikerült. – Ne kövesd el a hibáimat.
– Jobban tudom nálad. – Nem merném.
– Ez az, amire számítok. – Akkor mire vársz? Menj, szerezd meg őt.

Dean: Micsinálsz?

Rosie: Demókat válogatok. Zenét hallgatok. Próbálom nem

levetni magam az erkélyről. Te?
 Dean: In-N-Out ebédre? A próba előtt lemehetünk a strandra.
Nyugi.

Rosie: Kérdezted már korábban. A válasz még mindig nem.

Dean: Miért nem?

Rosie: A tegnap este történtek miatt.

Dean: Mi történt tegnap este?

Rosie: Tényleg ennyire felejthető vagyok?

Dean: Te mondtad, hogy azt akarod, felejtsem el. De ugye ez

egy hazugság volt?

Az igazság az volt, hogy Baby LeBlanc nem tudta, mit akar.

Bűntudatot érzett, de ugyanakkor úgy sóvárgott utánam, mint a crackért.
Mindig is így volt ezelőtt, de ezúttal kemény akartam vele lenni annyira,
amennyire csak kellett, míg le nem esik az álszent trónjáról.

Rosie: Ne írj többet, Dean.

Dean: Láttam anyukádat a szobád felé tartani. Megint fejmosást

fog tartani neked, ha ott maradsz. Lógj velem. Ígérem, nem
nyúlok hozzád.

Rosie: Milyen előnyöd származik ebből?

Dean: Te.

Egyszerű. Őszinte. Igaz.

 Azóta akarom őt, mióta csak elment Millie. Valószínűleg már előtte.
Oké, határozottan előtte. De kivártam, tudván a helyemet. Ha Jacob
türelmes tudott lenni, akkor én is tudtam.
Nem válaszolt azonnal; tehát fontolóra vette. Rosie látni akart engem.
Ez a hét nehéz volt számára, ezért adtam neki még egy lökést.

Dean: Többet akarok tudni a zenédről. Kurvára ki akarsz innen

jutni. Odaérünk időben a próbára.

Rosie: Dean...

Dean: Semmi tapizás.

Rosie: Rendben.

Apró győzelmek.
Épp készültem felállni és a szobájához sétálni, mikor felvillant a
telefonom, és elkezdett csörögni. Nina. Tudtam, miért hív, és kezdtem
arra hajlani, hogy válaszoljak. Volt valamije, ami az enyém, amit
akartam, de az az ár, amit fizetnem kellett, hogy eljussak hozzá, túl
magas volt. Nem a pénz, habár nagyon-nagyon sokat kért érte. Nina
szabadsága.
Valaha minden az övé volt. Az időm. A szívem. Az odaadásom. És ő
mindezt eldobta.
Egyszer átvertél, szégyelld magad, ha kétszer megtetted, kibaszottul
halál fia vagy. Nem hittem a második esélyekben, hacsak nem Rosie-ról
volt szó. Tehát elengedtem, csak hogy életben tartsam.
Bárcsak ne akartam volna oly nagyon felvenni azt a telefont és véget
vetni ennek.
 Lezárni az összes kérdőjelet, a kínzó töprengést, az ismeretlenben
sodródást.
Nem kellett volna. De megtettem.
 Tizenkettedik fejezet

Rosie
Fordította: Hannah

Tizenegy évvel ezelőtt

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

A családom. A tökéletlenségük. A heves szeretetük. A feltétel nélküli
aggódásuk. Egy veszett ügy iránti odaadásuk. Irántam.

MILLIE NEW YORKBA VALÓ UTAZÁSA előtti éjszaka semmiben sem

különbözött a többitől. Annak ellenére, hogy volt külön szobánk,
ugyanabban az ágyban aludtunk. A plafont bámultuk falnak támasztott
lábakkal, egymást, vagy egy párnát ölelve. Ez volt a jellegzetes
pozíciónk. Néha az én ágyamban, és néha Millie ágyában. Gyűlöltem,
hogy szeretek az ágyában aludni, mert éreztem Dean illatát. Nem
szexeltek, de az illata mindenütt ott volt. Millie ágyneműjén. Az
íróasztalán. A lelkemben.
Ez alkalomkor a szobámban voltunk, és a foszforeszkáló csillagok
visszanéztek ránk. Mindig szerettem a csillagokat. Arra emlékeztettek,
hogy milyen apró az én problémám ebben a nagy világegyetemben.
– Lefeküdtem Deannel – mondta rekedten a sötétben, és megfogta a
kezemet. Megdermedtem és behunytam a szememet. Gondolj a
csillagokra.
 Minden megállt. Égett a tüdőm, fájt a testem, és könnyek égették a
szemem. Elsötétült a szoba; nehezen tudtam lélegezni. Millie nem tudta.
A testvérem, aki annyira figyelmes volt, mindent tudott rólam, a
testemről, az egészségemről, a barátaimról és a zenei ízlésemről,
fogalma sem volt arról, amit a barátja tett velem. A nevét hallani is elég
volt, hogy bizseregjen a szívem. A gyomrom megremegett, és melegség
öntött el. De persze ő vak volt, ami az érzéseimet illette. Túlságosan
lefoglalták a sajátjai.
– Jó volt? – kérdeztem mosolyt színlelve. És gyűlöltem őt. És
gyűlöltem Cole-t. De leginkább magamat gyűlöltem.
Válla hozzám ért, ahogy megvonta.
– Hiba volt.
– Azt hiszed?
– Tudom. – Még mindig a plafont bámultuk, és nem néztünk
egymásra, és ezért hálás voltam.
– Az egész kapcsolat az. Azt hiszem, azért van együtt velem, hogy
megvédjen Vicioustól. Nem érti meg, hogy ez csak olaj a tűzre, ha arról a
pasiról van szó.
– És te? – sikerült megkérdeznem a torkomat fojtogató könnyek
ellenére.
– És én… – keze szorosabban fogta az enyémet. – Kedvelem Deant.
Ki nem? Ő a szórakozás megtestesítője. De én nem…
Szereted. Nem úgy, mint én.
– Próbálkozunk, de valami hiányzik. A varázslat. Dean azt mondja,
belead száz százalékot. Úgy is viselkedik. Viszont egyszer sem
kérdezett Harvardról. Nem hibáztatom, de csak beiratkozott a felvételire,
és nélkülem tervezett. Mindenesetre… rendben van. Nem mintha vele
akartam volna menni. Hé, Rosie?
– Igen?
 – Mi az álmod?
Pislogtam egyszer, majd még egyszer. Millie nem tudta, de könnyekkel
küzdöttem, és nem csak azért, mert azzal a sráccal vesztette el a
szüzességét, akit szerettem.
– Nincs semmilyen álmom. – Csak pár másodperc múlva válaszoltam,
mert idő kellett, hogy szabályozzam a pulzusom.
– Miért?
– Mert mi értelme van? Nem lesz időm, hogy megvalósítsam.
Ahelyett, hogy vitatkozna, Millie máshogy közelítette meg a témát.
Felém fordult, hüvelykujjával megsimogatta az arcomat.
– És ha az idő nem lenne kérdés?
– Akkor… azt hiszem, szeretnék anya lenni. Úgy értem, igen,
pénzügyileg szeretnék független lenni. Talán lehetnék grafikus, vagy
nővér, vagy valami ilyesmi. De amit igazából szeretnék, az az, hogy
vigyázzak valakire és teljes lelkemből feltétel nélkül szeressek. És
persze mindezt egy nagyon király helyen.
– Szerintem remek anya lennél. Hol élnél, ha lenne rá esélyed? –
Mosolygott. Nem tudtam hová akar kilyukadni. Egyáltalán nem tudtam,
hová akar kilyukadni.
– New York? – merengtem. – Igen. A Nagy Alma. Jó helynek
bizonyulhat, ha el akarsz tűnni.
– Akkor el foglak vinni oda. – Mosolygott a sötétben.
 Dean

Tizenegy évvel ezelőtt.

A meccs után összeütöttük az öklünket Matt Burtonnel, miközben

leráztam a sok sarat a lábamról. A fociévadnak már egy hónapja vége
volt, egy hete érettségiztünk, de néha edzőmérkőzéseket játszottunk a
szomszédos városok csapataival. Különösen olyan csapatokkal,
amelyek részt vettek ugyanabban az őrülten költséges fociprogramban,
amelyre az All Saints High is regisztrált minden évben. Ezúttal
Sausalitóban voltunk. Nyertünk. Trent a kispadon ülve figyelt, ahogy
játszunk – a gipsze sárga volt, régi és bűzlött –, ezért az én feladatom
volt győzelemre vezetni a Saints of All Saints High csapatot huszonöt
pont lemaradással, a St. John’s Rangers ellen. Lehetetlen volt, végül
sikerült behoznunk, és az utolsó negyedben tizenkilenc pontot
szereztünk. Minden támadás sikerrel járt. Kibaszott fantasztikusak
voltunk, és én, mint az utolsó meccsét játszó irányító, megjegyezhetem –
Vicious hiánya (Hawaii vakáció) egyáltalán nem számított.
Nemcsak, hogy nem volt rá szükségünk, a heves vérmérséklete és a
hajrázó szarsága zavaró tényezőnek bizonyult. A lényeg, az előző
meccset elveszítettük Monterey-ben, és ő, az extra beképzelt seggfej ott
volt.
– Imádom az edzőmérkőzéseket – mondta Burton, ahogy
megveregettük egymás hátát. Jaime jött felém, szőke hajáról izzadság
csepegett a homlokára, elkenve a harci festéket. Megragadta a tarkómat
és megölelt.
 – Remek dobás volt. – Ahogy magához húzott, úgy dörzsölte a fekete
csíkokat az arcomra, mintha a kibaszott barátnőm lett volna.
– Minden remek volt, haver. Rólam van szó. – Halál komolyan, de
nyilvánvalóan hülyéskedve egyenként megcsókoltam a bicepszem.
Nevetve csapott a mellkasomra, miközben az esőben elindultunk
Rowland edzőhöz. Húsz perccel később már zuhanyoztunk, az
autóbuszhoz készülődve, amely visszavitt minket Todos Santosba.
Aludni fogunk a kilenc órás utazás alatt, de ez csekély ár a győzelemért.
Tusolás után tiszta ruhát vettem ki a sporttáskából, hogy felöltözzek. Egy
darab papír esett ki a padlóra a táskámból. Elkaptam, mielőtt nedves lett
volna, felismerve rajta a barátnőm kézírását. Hagyott nekem levelet,
amelyben sok sikert kívánt? Jellemző lenne Millie esetében. Olyan
kibaszott aranyos, de néha túl soknak tűnt. Mosollyal az arcomon olvasni
kezdtem.

Dean,
Ez a legnehezebb dolog, amit valaha tennem kellett. Azt sem tudom,
hol kezdjem. Az egyetlen dolog, amit tudnod kell, mielőtt ezt elolvasod,
az, hogy nem te vagy a hibás. Nagyon kedvellek. Olyasmit kaptam tőled,
amit ebben a városban senki sem adott. Biztonságot, tiszteletet, időt és
szeretetet.

Mosolyom homlokráncolásra váltott. Ez nem úgy hangzott, mint egy

„sok sikert” levél. Úgy hangzott, mint egy búcsúlevél. Valaki
megveregette a hátam az öltöző egy másik padja felé menet, és egy
másvalaki a fülem mellett kiabált. Mindannyiukat kizártam.

El kell mennem. Higgy nekem, amikor azt mondom, kell. Történt

valami, amin nem tudok változtatni. Az utolsó dolog, amit szeretnék,
hogy bonyolítsam az életed, ezért el kell, hogy hagyjalak. Kérlek, ne
próbálj megkeresni. Csak rontana a helyzeten. Azt akarom, hogy kövesd
az álmaid, és éld az életed.
Nem érdemlem meg a hűséged Dean. Soha nem érdemeltem meg.

Nagy levegőt veszek, elolvasom az utolsó bekezdést, erősebben

szorítva a papírt a kezemben.

Tele vagy élettel, és a legenergikusabb és legelevenebb ember vagy,

akit ismerek. Nehéz elhagynom téged, de még nehezebb volna Todos
Santosban maradni. Remélem megérted, és kérlek, idővel bocsáss meg
nekem. Megismerkedtem valakivel.
Szeretettel,
Millie

Dean

Tizenegy évvel ezelőtt

Mit kerestem itt az ajtajuk előtt, és melyik lányt szerettem volna látni,
Millie-t vagy Rosie-t? Tudtam a választ az utolsó kérdésre. Csak a
beismeréstől úgy éreztem magam, mint egy kibaszott fasz. Millie és én
végeztünk. Így volt a legjobb. Láttam milyen a szerelem. Láttam Jaime-n
és az irodalom tanárnőnkön, Melen. A szerelem olyan volt, mint
benzinben megmártózni, és együtt égni. A szerelem olyan érzés volt,
mint őrülten táncolni a sötétben, és közben figyelni a ragyogó fényét. A
szerelem olyan érzés volt, mint levegőért kapkodni, amikor a tüdőd már
tele volt.
Ez. Nem. Volt. Szerelem.
Millie elment, és a gondolataim rögtön a húga körül forogtak. Az
egészben az volt a legrosszabb, hogy nem haragudtam Emiliára. Kissé
csalódott voltam. És…
Ne mondd, hogy megkönnyebbültél. Eszedbe ne jusson, seggfej.
Bassza meg. De azt éreztem.
Charlene LeBlanc kinyitotta az ajtót. Meg sem próbálta elrejteni, már
várta, hogy itt lássa vasárnap reggel hét órakor a szánalmas seggem a
tornácán. Ahogy azt sem rejtette el, hogy nyilvánvalóan órák óta sírt.
– Láthatom a lányát? – kérdeztem. Ösztönösen nem mondtam ki a
nevét, mert a sorsa akartam bízni. Hónapok óta nem láttam Rosie-t,
eltekintve attól a pár alkalomtól, mikor megpillantottam hébe-hóba a
suliban, ahogy a rövid farmerszoknyájában ringatta a seggét, miközben
az angol punk rock történelemről oktatta az embereket. Millie-t állandóan
láttam. Nem mintha ő látott volna engem. Úgy tűnt, ő soha nem látott
engem igazán.
– Elment. – Millie anyja egy zsebkendőt szorított az orrához, amelyet
már két orrfújással ezelőtt ki kellett volna cserélni. – A telefont figyeltem
egész éjjel. Mi történt? Összevesztetek?
Megráztam a fejem. Amikor utoljára beszéltem vele, mozizást
terveztünk. Nem feküdtünk le egymással az óta, az első alkalom óta,
amióta megünnepeltük a 18. születésnapját. Azt hiszem egyikünk sem
érezte helyesnek, de szükségtelen volt hangosan beismerni. Néhány hét
múlva a Harvardra megyek.
– Nem, asszonyom. Engem is meglepett.
 Behívott, én meg felelevenítettem az utóbbi hónapban megtörtént
minden egyes találkozásunkat, a saját biztonságom miatt, kihagyva azt a
részt, amikor elvettem a szüzességét. Charlene kétségbeesettnek tűnt,
mint akit szívroham környékez; majd a férje csatlakozott hozzánk, miután
kijött a hálószobából, és még több kérdést feltéve, vallomást próbált
kiszedni belőlem, amivel már nem tartoztam nekik.
Végül, fél óra elteltével, Rosie is előbukkant a szobájából. Ő volt az,
akivel beszélni akartam. Ha valaki tudott valamit, akkor az ő volt.
– Beszélhetnék veled egy percet? – kérdeztem, miközben felálltam a
székről. Szemei még mindig álmosak voltak, és egy hatalmas New York
Dolls pólót viselt, amely alatt csupaszon maradtak a szép, hosszú,
napbarnított lábai. Elfordítottam a fejem, így próbáltam figyelmen kívül
hagyni a lábait, nehogy véletlenül zászlót lobogtasson a szülei szeme
láttára a tizennyolc éves farkam, amely a testemhez tartozott.
– Találkozunk a medencénél?
Bólintott, túlságosan álmos és rémült volt ahhoz, hogy ellenkezzen.
Pár perccel később kijött a medencéhez, még mindig nem viselt mást,
csak a felsőjét és flip-flop papucsát. Imádtam a strandpapucsok iránti
rajongását, annak ellenére, hogy minden egyes padlóhoz csapódás után
a tűzbe akartam hajítani őket. Felálltam a napozóágyról, és a tarkómon
összetéve a kezeim, fel alá járkáltam.
– Hol van? – kérdeztem. Rosie lesütötte szemeit, de nem válaszolt.
– Jól van, rendben. Nem kell elmondanod. De tudod?
– Igen. – Bólintott. – Küldött üzenetet korábban.
– Biztonságban van? – kérdeztem elfojtott hangon. Aggódtam Milliért,
de Rosie miatt is aggódtam. Rendkívül ragaszkodott a nővéréhez.
Tudtam, hogy pillanatok alatt túl fogok lépni az exbarátnőmön, de
magam miatt, szükségem volt a megnyugvásra.
 – Biztonságban van – felelt Rosie, ujjaival lesimítva az alvástól kócos
haját.
– Azt tudod, hogy miért tette?
– Van róla ötletem.
– Külön meghívóra vársz, mielőtt megosztod velem is?
A fejét rázta, figyelmen kívül hagyva az általános seggfej létemet.
– Sajnálom, Dean. Tudom, hogy szörnyű helyzetben hagylak, de nem
mondhatom meg. Tudod, hogy kié a hűségem.
Egy rövid pillanatig csendben álltunk, mielőtt a karjaink összefonódtak,
és egy halálos ölelésben egymásba kapaszkodtunk. Nem azért mondom
halálos, mert úgy szorítottuk egymást, mintha ki akartuk volna préselni
egymásból az igazat és a hazugságot, és mindent, ami létezett
körülöttünk, hanem, mert végzetesnek éreztem.
Nem akarom, hogy meghalj.
Nem akarom, hogy ne láthassalak, most, hogy leérettségiztem.
Szerelmes vagyok az okoskodó seggedbe, amióta először nyitottál
nekem ajtót, és most úgy fáj mindenem, mintha elgázoltál volna, és nem
tudom, hogyan hozhatom helyre ezt a szarságot.
Percek teltek el mielőtt elengedtük egymást. Amikor lenéztem rá,
könnyek peregtek le az arcán, és tudtam, hogy ez ritka látvány volt. Az
iskolában az a piszok dög volt, akivel senki nem mert kekeckedni.
– Köszönöm – mondtam az ölelésért. Talán, még a könnyekért is.
Egyik kezével megsimogatta a mellkasom.
– Olyan valakit érdemelsz, aki a tiéd. Csak a tiéd. Senki másé.
– Rosie – kiáltottam utána, miközben visszasétált a személyzeti
lakáshoz. Nem akartam búcsúzni, de annak éreztem ezt a pillanatot, és
változtatnom kellett azon. Megfordult, hogy rám nézzen.
– Aztán majd ne viselkedj úgy, mint egy idegen.
Rám mosolygott.
– Pedig pontosan azok kellene, hogy legyünk Cole, idegenek.
 Tizenharmadik fejezet

Rosie
Fordította: Miya

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Úgy énekelni és táncolni, mintha senki nem hallgatna és figyelne. És úgy
enni, mintha nem létezne kalória.

– MAYCHUPNAK HÍVOM, mert a ketchup és a majonéz keveréke –

mondom Deannek, miközben felülünk a Volvo motorháztetejére és a
tenger előtt ülve eszünk az In-N-Outos kaját, egy aranyló domb tetején,
valahol messze, ahol senki nem emlékeztett arra mekkora csalódás
vagyok. Egy sültkrumpli segítségével összekevertem a majonézt és a
ketchupot, narancssárga szószt varázsolva ezzel, majd, amikor
végeztem beleharaptam a krumpliba. Dean a hamburgerét ette –
sültkrumpli nélkül – és közben engem figyelt. Egész úton kerültem a
tekintetét. Nem tudtam a szemébe nézni anélkül, hogy eszembe ne
jusson hogyan provokált a tekintete, miközben kegyetlenül megbaszott.
Nem tudtam az ajkaira nézni, anélkül, hogy eszembe ne jusson ahogyan
éhesen falta a csiklómat. Nem tudtam a karjaira nézni, anélkül, hogy
eszembe ne jusson, ahogyan magához szorított a piszkos teherautóban.
És természetesen még mindig éreztem a meleg spermáját a bordámon,
annak ellenére, hogy az exem pólójával letörölte rólam és zuhanyoztam
is reggel, miután Millie elhagyta a szobámat.
 – Még mindig nem tudom elhinni, hogy nem hagytad, hogy vegyek sört
– nyelte le a szájában lévő falatot és az óceánt bámulta.
– Mindaddig, amíg velem vagy, nem szabad alkoholt innod vagy füvet
szívnod – mondtam, hidegen hagyva a rosszalló tekintetét. Lelógattam a
lábamat a motorháztetőről és élveztem a frissítő nyári szellőt.
– Kurvára te fogsz szívni – morogta.
– Azt te csak szeretnéd – horkantottam fel, de rögtön a tokomon is
akadt, amikor rájöttem, hogy ez már nem csak vicc volt. Felnézett a
hamburgeréből, arca komoly és tűnődő.
– Nem szoktam kívánni dolgokat, édesem. Azt hiszem mostanra már
tudod, hogy ha akarok valamit, akkor azt meg is kapom.
A fenébe, nedves lettem.
Volt valami a levegőben, egyfajta elektromosság, ami kettőnk között
szikrázott. Annyi mindenről kellett volna beszélnünk, de én egyikbe sem
akartam belekezdeni. Csak túl akartam élni ezt a kirándulást.
Evés után, bedugtam az USB-t a MacBookjába és megosztottam vele
a kedvenc bandáimat. Whitney, Animal Collective, Big Ups és a The
Chromatics. Úgy tűnt tetszik neki, bár, ha Dean Cole-ról volt szó soha
nem lehettünk biztosak benne, mert mindent szeretett.
– Emlékszel még mit hallgattunk a gimiben? – vigyorgott Dean
hirtelen. Grimaszoltam, és úgy tettem, mintha nem lettem volna teljesen
oda azért, amit mondott.
– Úgy érted, TE mit hallgattál. Én csak akkor viseltem el, ha muszáj
volt.
– Ne hazudj, bébi. Te is épp úgy szeretted a popot és az R&B-t, mint
mindenki más.
– Az ízlésem nagyon szerteágazó volt – ellenkeztem, miközben
tudtam, hogy arra utal, amikor Jennifer Lopez dalaira ráztam a
fenekemet szűk ruhákba bújtatva Vicious buliján, még akkor is, ha
reménytelenül odavoltam a kilencvenes évek bandáiért.
Leugrott a földre és felvette az üres papírokat meg poharakat. – Ne
menj sehova. A múltad mindjárt utolér.
Ülve maradva figyeltem, ahogyan a legközelebbi szemeteshez sétál
és kidobja a maradékot. Az izmai jól látszottak, annak ellenére, hogy
fehér pólót és méretre szabott khaki nadrágot viselt. A szemeimet a
bicepszén legeltettem, majd áttértem a feszes fenekére, mielőtt
megfordult és rám nézett.
Aztán elmosolyodott, majd kacsintott, és azt tátogta „Lebuktál.”
Elkaptam a tekintetemet és éreztem, hogy elvörösödök.
Természetesen igaza volt. Újra le akartam feküdni vele és képtelen
voltam bármi másra gondolni, mint a testére, az enyém felett. Amikor
visszaült mellém, átvette tőlem a MacBookot és Beyoncé „Naughty Girl”
című számát kezdte el játszani.
– Emlékszel erre? – fordult felém, majd nevetett. – Az első este,
amikor Baby LeBlanc lerészegedett.
Kezemmel eltakartam az arcomat, de Vicious dohányzóasztalán való
táncolás emléke így is előttem lebegett. Annyira nagyon részeg voltam,
hogy azt hittem csodálatos ötlet lenne csatlakozni a pompomlány
barátnőimhez, akik az asztalon táncoltak. Ők tudták mit csinálnak, míg
én úgy néztem ki, mint aki ezernyi képzeletbeli szúnyogot próbál elűzni.
Ez annak volt köszönhető, hogy megpróbáltam leutánozni a
mozdulataikat – ami nem sikerült –, és útközben egyszer-kétszer meg is
ütöttem őket, mígnem Vicious megkérdezte: „Mi a fenét művel a kis
LeBlanc tesó? Gutaütést kap az asztalomon? Valaki szedje le onnan,
mielőtt a többi lánynak bántódása esik.” Egy perccel később pedig már
éreztem Dean izmos vállát a combomnál és a vállára dobva egyhelyben
forgatott, míg nem sikítottam azért, hogy rakjon már le.
 – Tök mindegy. Nehéz volt beilleszkedni harmadévesként, aki
Virginiából jött át. Áldozatokat kellett hoznom. Emlékszel erre a számra?
Visszaszerezve tőle a laptopot egy másik videót játszottam le. OutKast
„Roses” című száma volt az. Deanből kirobbant a nevetés, amitől szemei
körül nevetőráncok jelentek meg.
– Csináld – kértem. Ez alkalommal ő táncolt Vicious partiján, a
zenekar koreográfiáját utánozva a videóból. Ez az elvesztett
fogadásának az egyik része volt – természetesen –, de annyira
nevetséges volt, hogy még tizenegy évvel később is olyan tisztán
emlékeztem rá, mintha csak tegnap lett volna. Még mindig éreztem az
alkohol illatát és a tomboló hormonokat aznap estéről.
– Kérlek, Dean – tettem össze a kezeimet. – Valahol az agyad
legmélyebb zugában, az elhalt agysejtjeid alatt, amit a sok pornónak és
a fűnek köszönhetsz, biztos vagyok benne, hogy még emlékszel rá.
– Csak azért, mert ilyen kedvesen kérted – ugrott le a motorháztetőről.
– Játszd az elejétől – mondta, miközben úgy tett, mintha bezselézné a
haját, és megnézné magát egy láthatatlan tükörben. Annyira hihetetlen
volt az egész, hogy nem tehettem róla, de úgy vihogtam, mint egy
bolondos iskolás lány, amitől a mosolya még szélesebb lett.
Megnyomva a lejátszás gombot a tekintetem az eredeti videóról Dean
táncára irányítottam, és a mögötte csillogó óceánra. Majdnem mindent
pontosan úgy csinált, mint a videón, attól a résztől kezdve, ahol a térdén
csúszik a szám elején, egészen a legvégéig, alig elrontva a kompozíciót.
A hasam fájt a nevetéstől, de az ő arca komoly volt, és amikor a szám
véget ért, odalopakodott hozzám megragadva a laptopot.
– Én jövök.
A telefonomon megnéztem az időt. – Oké, de utána mennünk kell.
Későre jár és fel kell készülnünk a próbára.
 Már négy óra volt. Nem tudtam elhinni, hogy ennyi ideig együtt voltunk
és fel sem tűnt. Veszélyes kémia, a szavakat nem tudtam kiverni a
fejemből. Légy óvatos, Rosie.
– Igen, igen. A Szent Hercegnő és Pöcsfej Herceg időben
visszakapnak minket. Ne aggódj – intett le fel sem nézve a képernyőről.
Train egyik száma a „Drops of Jupiter” szólalt meg. A mosolyom pedig
leolvadt.
– Nem emlékszem arra, hogy ezt a számot együtt hallgattuk volna –
nyeltem egyet. A lábaim közé állt, a csípőjét úgy helyezte, hogy köré
fonhassam a lábaimat, de nem tettem, helyette kétségbeesetten
meredtem az ajkaira. Mindig is egy leheletnyire voltunk a csóktól.
– Mert nem is hallgattuk együtt. Te hallgattad ezt egyszer, amikor azt
hitted egyedül voltál otthon. Beugrottam visszaadni Millie-nek a könyveit.
A szám megfogott, mert mindig is érdekelt mit kerestél egy
kapcsolatban. Nem tudtalak megfejteni, Rosie. Amikor láttam, hogy más
srácok flörtölnek veled, megőrjített. Mert bármit is akartál, nem akartam,
hogy bennük találd meg.
Sajnálatos módon, az érzés kölcsönös volt. Minden alkalommal,
amikor lerázta Millie-t vagy lemondta a randit, a szívem megtelt egy
kicsit. Nem ő volt a Nagy Ő, mondogattam magamnak, Én vagyok.
– Semmi jogod nem volt féltékenynek lenni – néztem le a fekete
papucsomra. Megrázta a fejét.
– Soha nem is mondtam, hogy volt. De neked sem volt jogod
féltékenynek lenni. És mégis, mi itt vagyunk.
Ott voltunk.
Gyorsan mozdultam, kikerülve azt a szándékát, ha esetleg meg akart
volna csókolni. Beugrottam a Volvóba, bekötöttem magamat és
felhúztam a térdeimet a mellkasomhoz és közéjük temetve az arcomat,
és imádkoztam, hogy Dean ne tudjon olvasni a gondolataimban. Az út
vissza a házhoz némán telt el. Az, hogy nem próbált meg újra lefeküdni
velem, ismét bebizonyította, hogy Dean a szavak embere volt.
Aztán amikor csikorgó kerekekkel állt meg és mind a ketten
kiszálltunk, kimondtam.
– Az hiszem, abba kéne ezt hagynunk.
– Azt hiszem, nem kéne – kontrázott rá száraz, de elszánt hangon.
– Veszélyes játékot játszunk – nyeltem egyet. Kinyitotta előttem az
ajtót és vigyorgott.
– Még szerencse, hogy én vagyok a város legjobb játékosa.

Egy mélylila maxi ruhát viseltem a próba partin, amit Millie ajándékozott
nekem, szépen ott ültem anya és apa közé szorulva. Ők is elegánsan fel
voltak öltözve. A próbavacsora jóval az igazi esküvő előtt került
megrendezésre, mert a meghívottak felének egy másik igazi esküvőn
kellett reszt vennie egy nappal korábban. Todos Santos kicsi volt, és
mindenki olyan ember volt, akivel meg akartál ismerkedni. A látszat
fenntartása elengedhetetlen volt.
A helyszín, ahol Millie és Vicious esküvőjét tartották egy szőlőskert
birtok volt, ami súlyos személyiségzavarban szenvedett. A kinti rész
Hawaii stílusú volt, pálmafákkal, buja fűvel, színes virágokkal díszítve.
Az étkező egy bálterem méretivel vetekedett, hattyúkkal, szökőkúttal és
más olyan dolgokkal díszítve, aminek hatására a mennyország és egy
Disney film keverékére hasonlított. Amikor beljebb mentünk, a hely
belseje pedig teljesen antiknak tűnt. Egy tizenhatodik századból
fennmaradt, különleges, európai asztal körül ültünk, a fejünk felett pedig
egy Mumbai méretű csillár lógott.
 Anya New Yorkkal kapcsolatban nyaggatott engem, és azzal
fenyegetett, hogy visszamondja Vicious segítségét a biztosításommal
kapcsolatban. A késztetés, hogy elégessem a melltartómat és
felvonuljak az utcákon, mielőtt elveszi a szavazati jogomat, nagyon erős
volt aznap.
Apa ömlengett, valószínűleg azért, hogy kényelmetlenül érezzem
magam. Valami olyasmit mondott, hogy Millie nagyon figyelmes és
megfontolt gyerek volt. Kifinomult, mint egy részeg elefánt, ahogy
láthatod.
A nővérem és Vicious kézen fogva ültek egymás mellett. Vicious
folyamatosan a testvérem hátát simogatta, mintha csak meg akarná
nyugtatni. Tényleg kicsit zöldnek tűnt és nagyon betegnek. Talán csak az
idegesség miatt. Én is ideges lettem volna, ha a Sátán ivadékához
készültem volna hozzámenni. Talán csak apám hűtlenségét vetítettem ki
Emiliára, de rá is gyanakodtam.
Ha tényleg terhes volt, akkor mindenki a közvetlen környezetében
tudott róla. Mindenki, kivéve engem.
Dean tíz perccel később jelent meg, Jaime és a családja társaságában
– Melody és a lányuk, Daria –, és Trent Rexroth. A tekintetem Deanen
csüngött, minden igyekezetem ellenére is, mielőtt a többieket is
szemügyre vettem volna. Trent a telefonjába mélyedt, míg Dean a termet
pásztázta – utánam kutatva, gondoltam én és bolondul reméltem is –,
majd amikor végre megtalált, a szívem megdobban és megállt.
Elfordítottam a tekintetemet.
Ő pedig megfordult és köszöntött egy férfit, akit nem ismertem.
A varázs megszűnt.
A hostess a helyére vezette, miközben az én ízlésemnek túlságosan
barátságosan vigyorgott Deanre és a bal kezét ellenőrizte jegygyűrű után
kutatva.
 Mivel Dean az asztal másik felén ült, erősen igyekeznem kellett, hogy
ne nézzek felé minden pillanatban. Szerencsémre, Gladys és Sydney
velem szemben ültek. Sydney beavatott mindenbe, ami Todos
Santosban történt míg Millie és én odavoltunk, aztán Glayds elmesélte a
kedvenc LA-s történeteit. Két előételen és egy fogás után a
rendezvényszervező úgy döntött eljött a pohárköszöntők ideje.
Papa mondta az elsőt az ifjú pár egészségére. Szemmagasságba
emelve a pezsgős poharát beszélt arról milyen csodálatos párost alkotott
Millie és Vicious, kihagyva azt a részt mennyire ki nem állhatta a
hamarosan vejét, mindaddig, míg nem húzott egy palota méretű
gyémánttal díszített gyűrűt a lánya kezére. Ezután Vicious mondott
beszédet, majd a násznagy – Jaime –, aki a menyasszony tiszteletére
emelte a poharát. Amikor eljött az én időm, hogy a vőlegényre emeljem a
poharamat, felálltam és mosolyogtam, miközben olyan halálos
szorításban tartottam a pezsgőspoharat, hogy az ujjbegyeim
elfehéredtek.
– Ne rontsd el – sziszegte anya a fogai között mosolyogva. A
mosolyom nem változott, de valami eltört bennem. Még egy virágszirom
hullott le a szívemről. Millie szeme ragyogott, ahogyan rám nézett, mire a
szívem hevesebben kezdett el verni.
Csesszék meg! Ez Millie-ről szól. Nem fogom cserben hagyni.
– Azok, akik ismernek tudják, hogy én vagyok a nővérem legnagyobb
rajongója. Ő az én támaszom, a lelkitársam és az oka annak, hogy most
itt állok épen és egészségesen. Amikor az ő szíve párt választ magának,
az én szívem követi őt, és én is bármit megtennék azért a személyért.
Baron, egyetlen dolog van csak, amit nem tudok elvenni tőled –
boldoggá teszed őt. Sőt, melletted ragyog. – Az arcát figyelem reakció
után kutatva, de változatlan. Talán mégsem terhes a testvérem. Talán
csak kezdem elveszíteni a józan eszemet. – Néhány szerelem már
régóta tart és biztos, míg mások újak és hevesek. A tietek mindkettő,
éppen ezért az egymás iránt érzett érzéseitek mindent elsöprők. Még a
múltat is. – Nyelek egyek, miközben rájövök, hogy én is szeretném
elűzni a múltamat egy új kezdettel. – Kívánom, hogy legyetek boldogok,
szabadok, egészségesek és gazdagot, bár azt hiszem az utolsóval nem
lesz probléma – teszem hozzá, mire a teremben végigfut egy nevetés.
Néhányan tapsoltak. Elnyomtam egy kétségbeesett köhögést, mielőtt
folytattam volna. – Szóval, szeretném emelni a poharamat a számomra
két legkedvesebb emberre. A nőre, akit az életemnél is jobban szeretek,
és a férfira, aki arra szenteltet az életét, hogy őt boldoggá tegye. Baron
és Millie, nincs szükségetek az én szavaimra, ahhoz, hogy ez működjön
köztetek. Menni fog nektek. De azért, a biztonság kedvéért, mindent
kívánok nektek, amit ti kívántok magatoknak és még többet. Most pedig
ürítsük ki ezeket a poharakat és szórakozzunk.
Kortyolva egyet a poharamból a tekintetem Dean felé vándorolt
bátorításért. Néhányan éljeneztek, de Dean volt az, akit le akartam
nyűgözni. Felemelte a poharát és az ajkához érintette, miközben engem
bámult a terem másik végéből. Szinte láthatatlanul ráztam meg a
fejemet. Semmi ivás.
Letette a poharát, majd megnyalta az alsó ajkát, míg a szemei azt
üzenték: De dugás igen.
Gondoskodni akartam róla. A gondolat annyira irracionális volt, mint
az ötlet maga. Miért akarnék és ő miért hagyná nekem? Egyidejűleg
pedig nem hagyhattam, hogy így eldobja magától az egészségét. Főleg
akkor nem, amikor pontosan tudtam mit is jelent az egészség.
Visszaülve, anyu átkarolta a vállamat és a mellkasához húzott egyfajta
fél ölelésbe, amit gyorsan viszonoztam. Lassan visszatértem a régi
vidám önmagamhoz, amikor a fülemhez hajolt.
 – Köszönöm, hogy nem rontottad el, kicsikém. Apád meg én
aggódtunk.
Sápadtan visszasüppedtem a selyemszékbe, míg a torkom papír
száraz volt. A telefonomon felvillant egy üzenet, én pedig úgy kaptam
utána, mintha az életem múlt volna rajta.

Dean: Muszáj megcsókolnom téged újra.

Rosie: Nem csókolhatsz meg újra.

Dean: Basszus, csakis erre tudok gondolni.

Én is csak erre tudok gondolni, akartam kiabálni.

Rosie: Mesélj valami érdekeset. Valamit a csillagokról.

Dean: A Marsot rozsda borítja, a melleidet pedig hamarosan az

ondóm fogja beteríteni. Mesélj valamit a zenéről.

Rosie: Slash egyszer elment egy meghallgatásra a Poison nevű

bandához, de nem akart csatlakozni, mert sminket kellett volna
hordania.

Dean: Ez a játék szívás. Még mindig meg akarlak csókolni.

A fenébe, a szívem. Nem volt felkészülve egy ilyen pasival szemben.

Felpillantottam és őt néztem. A telefonját maga mellett tartotta és
hétköznapi csevegésbe bonyolódott egy gyönyörű barna hajú lánnyal. A
mellkasomban megmozdult valami. Egyidejűleg pedig emlékeztettem
magamat, hogy Dean azt csinál, amit csak akar.
Elkaptam a pillantásomat, annak ellenére, hogy a szemeim
könyörögtek még egy titkos pillantásért. A próbavacsora egészen eddig
a pontig simán ment, és azt akartam, hogy vége legyen, hogy
hazamehessek, lehetőleg a villa egyik eldugott sarkába, ahol a szüleim
nem találhatnak meg.
Trenten volt a sor, hogy beszédet mondjon. Ekkor úgy tűnt, hogy a
Dél-Kalifornia minden egyes élő tagjának kötelessége volt kívánni
valamit a boldog párnak. Elgondolkodtam azon, hogy ez vajon azért volt-
e, mert Viciousnek nem voltak szülei, akik beszédet mondhattak volna.
Az apja kicsivel egy évvel korábban hunyt el, a nevelőanyja pedig nem
volt már a család része. Legalább volt okom hagyni, hogy a tekintetem
Dean és a titokzatos barna felé vándoroljon. Már nem beszéltek, ám a
telefonom rezgett a tányérom mellett.

Dean: Ha tekintettel ölni lehetne, ez a csaj halott lenne már. Ez

meg fog történni. Mi újra együtt leszünk. Választhatjuk a hosszú
és kibírhatatlan utat – de azért megbüntetlek. Az ágyban. Vagy
fájdalommentessé tehetjük az egészet. A te döntésed.

Nem válaszoltam az üzenetére. Megint. A pillantásomat Trent

Rexrothra irányítottam, aki egy sekély mosoly kíséretében beszélni
kezdett. A mondat közepén tartott, amikor a telefonja megszólalt.
Lepillantott, hogy elolvassa az üzenetet, majd felmordult.
A pezsgőspohár kicsúszott az ujjai közül, mielőtt elkapta volna a
levegőben – őrült reflexei voltak, de nem voltam meglepődve –, majd
visszahelyezte az asztalra. Ezután felkapta a telefonját, megfordult és a
bejárat felé vette az irányt.
Dean azonnal követte, és mielőtt feleszméltem volna Jaime és Vicious
is eltűntek.
 Elfojtott beszélgetés jött az asztal minden sarka felöl, amit apám úgy
próbált lenyugtatni, hogy a kelleténél hangosabban ordibálta azt, hogy
mindenki nyugodjon le.
Érdekes megközelítés.
Lepillantottam és írtam Deannek.

Rosie: Mi történt?

Nem válaszolt.
A pánik maratont futott az ereimben és a gondolataim a lehető
legrosszabb helyre vándoroltak. Talán valami történt Lunával, Trent
lányával?
– Menj nézd meg mi történik – bökött meg anyám a könyökével,
mintha csak olvasott volna a gondolaimban. – A nővéred aggódik. Nem
akarom feldúltnak látni.
Felálltam és a bejárat felé siettem. Nem sok kedvem volt beleütni az
orromat az egészbe, de még kevésbé akartam az anyámmal vitatkozni.
Mellesleg pedig, valakinek muszáj rájuk nézni. Balszerencsémre pedig
rám esett a választás.
A külső tér tágas volt egy kellemes, fehér folyosóval, ami készen állt a
hétvégétre, egy vad kert, két szőlőskert mindkét oldalon és egy
mesterséges vízesés a távolban.
És ott a bálterembe vezető lépcsőn ült Trent Rexroth. Sápadt volt és
megviselt, nem is hasonlított az erős, kiegyensúlyozott önmagára. A régi
futball-legendából lett jóképű milliomos üres váza volt csak. A szemeiben
könnyek csillogtak, és egyre csak ugyanazt ismételgette a kezeibe
temetett arcával.
– Nem teheti ezt velem. Mi a franc!
 – Mit keresel itt? – kérdezte Vicious amikor megpillantott, a kezét Trent
hátán tartotta, Jaime és Dean között guggolva. – Menj vissza.
– Ne beszélj így vele – morogta Dean a fogai között Vicious felé a
kelleténél agresszívabban.
Fölbe gyökereztek a lábaim. – Millie aggódik. Azért jöttem, hogy
meggyőződjek minden rendben van.
– Semmi sincs rendben – Jaime fel alá járkált, a testéből sugárzott a
harag, de nem tett hozzá többet. Dean teljes hosszában felegyenesedett
és öles léptekkel jött oda hozzám, megfogva a karomat a meleg kezével
pedig visszahúzott az üres folyosóra.
– Anya és apa küldtek, hogy kiderítsem mi történt. – Elvörösödtem. Ki
a fene volt ez a lány és mit tett a régi énemmel? Vissza akartam kapni a
korábbi verziómat. Az a lány nem viselte volna el, hogy Vicious így
beszéljen vele.
– Ne törődj az idiótával. Semmi rosszat nem tettél. – Dean fel-le
futtatta a kezét a karomon, amitől borzongás futott végig rajtam. –
Mondd meg Millinek, hogy minden rendben van.
– Tényleg? – vontam föl a szemöldökömet és kérdőn oldalra
döntöttem a fejemet.
– Nem – vallotta be összeszorított állkapoccsal. Annyira törékenynek
tűnt abban a percben, hogy nem voltam biztos abban, hogy tényleg őt
nézem. Általában mindig verhetetlenség és magabiztosság sugárzott
belőle és a barátaiból, mint egy American Express fekete bankkártya.
– Mi történt? – kérdeztem, akaratom ellenére hozzá simulva.
– Val elment – mondta lehajtott fejjel, miközben az ujjait a hajába túrva
meghúzta a haját olyan erősen, hogy valószínűleg belesajgott a
koponyája. – Csak úgy lelépett, Rosie. A bébiszitter találta meg Lunát
teljesen egyedül az üres lakásban. Nincsenek ruhák vagy cipők, vagy az
anyja, semmi nem volt látható sehol körülötte. Teljesen átázott
pelenkában ült és megállíthatatlanul zokogott. Fene tudja mikor evett
utoljára. Olyan sokat sírt, hogy elment a hangja. A bébiszitter elvitte a
kórházba, hogy megvizsgálják. Trent repülője egy órán belül felszáll,
hogy idehozza őt.
– Jézusom – kaptam a kezemet a szám elé. Az arca pirosra
színeződött és óvatosan pislogott. Egy pillanatig azt hittem még valamit
fog mondani. Vagy sírni fog. Még akkor is, ha csak egy apró könnycsepp
gördülne le az arcán, olyan mintha egy szikláról ugrana le. De semmi
ilyesmi nem történt. Felegyenesedett, megköszörülte a torkát és
visszatért a régi önmaga.
– Őszintén? Így a legjobb – mondta, miközben gondolatban seggre
ültem ettől. Mi van? – Nem mindenki született szülőnek. Lunának jobb
lesz. Jobban fájt volna neki, ha Val akkor cseszi el, ha már hat vagy hét
éves. Így fogadok nem is fog rá haragudni, amikor felnő.
Egy pillanatig elmélázva néztem rá – tényleg őt néztem –,
megpróbáltam olvasni az arckifejezéséből, de minden értelmetlen volt.
Túl sok érzelemnek, megbánásnak és túl sok mindennek a keveréke,
ami egy megkínzott arckifejezésben nyilvánult meg.
– Ne nézz így rám, Rosie. Bízz bennem. Lunának nincs szüksége
Valra.
– Oké – húztam a fejét a nyakamhoz, hogy megöleljem. A fájdalom
végigszáguldott az erős testében, én pedig készségesen fogadtam.
Éreztem, hogy túl sok volt ez neki. – Minden rendben lesz, Dean.
– Jobb így neki – ismételte meg, a hangja gyötrelemmel teli.
Szerettem volna átvenni tőle mindazt, amit érzett és lenyelni, mint
valami keserű pirulát. Ez annyira nem illett hozzá. Még ha az alkohol, a
fű és az üres baszások mind Dean Cole voltak, a szomorúság nem illett
a képbe.
Ő nem volt Szíriusz.
 Ő volt a Föld.
Ő volt az oxigén.
Minden ő volt.
Hagytam, hogy az arcát a vállamba temesse és addig öleltem, míg
nem maradt már több hely közöttünk. Egymásba olvadtunk, a
szívdobogása a bőrömön, a hajam az orrában, az ujjai a derekamon. A
testünk jobban egybefonódott, mint a piros teherautóban.
Dean nem könnyezett, de ez nem jelentette azt, hogy nem sírt. Mert
sírt, én pedig vele sírtam. Lunáért, aki csak egy éves volt és máris több
traumán kellett keresztülmennie, olyanokon, amit a legtöbb ember soha
nem tapasztal meg életében. Trentért, akinek valahogy mindig muszáj
volt felnőnie, és akit mindig valahogy átvertek. És én magamért is sírtam,
mert tudtam, akkor és abban a percben, hogy minden igyekezetem
ellenére egy részem már Deanhez tartozik. Soha nem szűntem meg
szeretni Dean Cole-t. Egyetlen egy percig sem. Csak meggyőztem
magamat afelől, hogy már nem törődtem vele.
Egészen addig, míg már nem tudtam tovább tagadni.
Egészen mostanáig.
 Tizennegyedik fejezet

Dean
Fordította: Maya

A SZOMORÚSÁGTÓL FEJLŐDIK ÉS GAZDAGABB AZ ÉLET. Ezt mondta mindig az

apám. Azon az éjszakán Rosie szobájában aludtam.
Nem szexeltünk. Nem kavartunk. Még csak nem is csókolóztunk.
De a lábaink összefonódtak, a bőrünk összeért és valóságosabb érzés
volt, mint bármelyik ágyban bármilyen más tevékenység, amit
tapasztaltam. Reggel kiosontam, hogy taxiba szálljak a reptér felé, de
hagytam neki egy cetlit.

Ez történik Szíriusz.
Őszinte híved,
– A te Bronzlovasod

Az út a Vegasig ködös volt.

Tegnap józan voltam és tiszta volt a tudatom – azon a napon, amit
Rosie-val töltöttem –, és furcsa volt... de jó. A drog, amit kaptam,
természetes volt, az elképzeléstől, hogy úgy vetkőzik le, mint egy
sztriptíztáncos, én az ágyamhoz vagyok bilincselve és az arcomra ül,
amíg már nem kapok levegőt és a puncija már teljesen elzsibbadt. De
akkor Trent megkapta azt a telefonhívást és a világom összeomlott. Val
árulásától és attól, amit Trent mondott, miután megtudta, görcsbe ugrik a
gyomrom.
– Soha többé nem fogja látni a gyerekét, hacsak először nem válik
szülővé. Elegem van a hülyeségeiből.
Akármennyire fájt bevallani, kibaszottul igaza is volt. Nem végezhetsz
félmunkát a szülői feladatok ellátásánál. Ez nem egy lusta vasárnap
reggeli baszás. Vagy teljesen benne vagy, vagy sehogy. Bármi, ami
közötte volt, az félrevezette a gyereket, és emlékeznem kellett erre, most
jobban, mint valaha.
Trent Chicagóba repült, hogy felvegye Lunát – a szülei Todos
Santosban várták őket és segítenek neki túljutni ezen a rémálmon –, és
Jaime és én azonnal lefújtuk a legénybúcsút. Trent volt az, aki fizikai
erőszakkal fenyegetett minket, hogy végigcsináljuk az eredeti vegasi
terveket. Ezeket hozta fel okoknak:
1. Chicagóba megy, hogy elhozza a lányát a kórházból, ahol
egy nagyon kiborult, és érzelmileg teljesen megsebzett
bébiszitterrel tartózkodott, így ez nem olyan, mintha
csavarogna, várva a mi királyi seggünket, hogy jöjjünk és
fogjuk a kezét.
2. Vicious csak egyszer fog megházasodni (tekintettel a rossz
természetére és a rohadtul-semmilyen-hozzáállására,
mindannyian tudjuk, hogy nem lesz egy második Millie, aki
tolerálja a baromságait).
3. Val lelécelt a lányától és egyébként sem volt ideje arra, hogy
a gazdag elkényeztetettek pitiáner ügyeivel foglalkozzon.

Egy augusztusi vasárnap volt, és a Strip nyüzsgött a turistáktól, a

részeg, félmeztelen lányoktól, és a dühös, radikális keresztényektől, akik
mikrofonnal a kezükben próbálkoztak minden bűnöst visszatéríteni a
fénybe. Miután ledobtuk a sporttáskáinkat az elnöki lakosztályunkban,
Vicious lerúgta a cipőjét és megszólalt. – Szeretem a leendő
feleségemet, tényleg kurvára szeretem, de remélem, nem fogunk
összefutni az idegesítően bosszantó és hangos barátaival túl sokszor
ezen az úton. Annyira van szükségem arra, hogy többet lássam a húgát,
mint egy golyóra a kibaszott fejemben.
– Hogy érted? – az egyik fürdőszoba felé tartva levettem a Rolexemet
és a színes Versace ingemet.
Le kellett dobnom és lezuhanyoznom, hogy újra embernek érezzem
magam. Nina többször is hívott a rövid repülés alatt – ötvenszer?
hatvanszor? Abbahagytam a számolást – több hangüzenetet is hagyott,
amiket szintén nem hallgattam meg. A Trenttel történt szarság
emlékeztetett rá, hogy mennyire távol kell maradnom Ninától és tőle,
még ha a kíváncsiság minden csontomat égette is az átkozott
testemben. Ez nem igazságos, és még ha az apámnak igaza is volt – az
élet nem igazságos –, én voltam az egyetlen, aki irányít és dönt ebben,
és az én döntésem volt, hogy soha nem találkozom velük.
És ez a döntés rohadtul végleges volt.
– Itt lesznek Vegasban. Rosie az utolsó pillanatban megváltoztatta a
terveket. Ebben a szállodában szállnak majd meg.
Megfordultam és az egyik ujjammal megdörzsöltem az alsóajkamat.
– Baby LeBlanc Sin Cityben van?
Vicious elengedett egy gonosz vigyort, a hideg, élettelen szemeivel
engem fürkészve. – Két óra múlva itt lesz. A következő géppel jönnek.
Miért, mi a faszt fogsz csinálni, ember?
– Bármit, amit hagyni fog – válaszoltam és lerúgtam a cipőmet.
– Először hagyd, hogy Rosie elmondja Emiliának és kikérje a
véleményét. – Majd odadobott egy puha dobozos Marlborót, amit direkt a
füves cigihez használtunk. – Tudom, hogy Em leszarja a rólad szóló
faszságokat, de nem akarom, hogy a testvére félrevezesse az érzéseit.
Jaime még azelőtt bemasírozott a hatalmas helyiségbe, mielőtt
lehetőségem lett volna, hogy tájékoztassam Vicioust, hogy én sem neki,
sem Millie-nek nem tartozom beszámolóval.
– Trent ezek után kicsit ki lesz akadva.
Jaime felsóhajtott felemelve a félretett Marlborót.
– Köszi, Nyilvánvaló Kapitány – Vicious sarkon fordult kisétálva a
szobából, valószínűleg ő is bement zuhanyozni. Kinyitva egy üveg vizet,
majd a szájához emelve, Jaime meglökte a vállával az enyémet.
– Tudja, hogy dugod a csaja húgát?
– Mi vezetett el idáig, Sherlock? – megszerzem a Marlborót a kezéből
és egyidejűleg üzenek a pasasnak Las Vegasban füvet kérve, amilyen
hamar csak lehetséges.
Még ha nem is fogok dohányozni, nem igazságos megfosztani Jaime-t
és Vicioust a kedvenc időtöltésüktől.
Jaime lehuppant a fehér, bársony kanapé karfájára és még egyet
kortyolt a vizéből.
– Mesélj Nyilvánvaló Kapitányról! Ráadásul szemmel basztad Rosie-t
a próbavacsorán, mikor senki nem figyelt. Nehezen észrevehető és
titokzatos volt, ami azt jelenti, hogy valójában rohadtul érdekel, Rosie mit
gondol rólad – és a kérdőn felhúzott szemöldökét leengedve szünetet
tartott. – De alaposan odafigyeltem, így annak ellenére, hogy
megpróbáltad elrejteni, még mindig láttam. Az asztalra akartad dönteni,
arccal valakinek a főételébe nyomva és keményen megbaszni.
– Köszönöm, Jaime. Magamévá teszem ezt a gondolatot, hogy
kiverhessem rá az ínségesebb időkben.
 – Megéri a kavarodást? – Jaime oldalra billenti a fejét, felhúzva az
egyik szemöldökét. Megveregetem a vállát. Ez a srác kibaszottul imádni
való.
– Ő a kavarodás.
– Örülök neked, tesó. Jó ideje már annak, hogy valami más foglalt le,
mint a pia és a munka – vigyorgott. – De még mindig beszélnünk kell a
lehetséges bonyodalmakról. Legutóbb mikor Vicious és te egymásnak
estetek, veszélyeztettétek a Fiscal Heights Holdings működését. Nem
hagyom, hogy újra megtörténjen.
Visszafogom magam, hogy kijavítsam – nem estem Viciousnek, ő az,
aki a tudtom nélkül felvette és lefektette az exbarátnőmet, miután éket
vert közénk, mikor gyerekek voltunk –, pislogtam, jelezve neki, hogy
kicsit sem méltányolom a szavait. Mindig az irányításom alatt tartottam,
és a Fiscal Heights Holdings soha nem szenvedte meg.
A legfontosabb, hogy senki – nincs istenverte kivétel – nem fog közém
és aközé állni, amit akarok.
Újra kiveszem a telefonomat a zsebemből, ezúttal Rosie-nak üzenek.

Dean: Melyik szobában szállsz meg?

Rosie: Az egyikben, ahol nem vagy szívesen látva. Meg kell

tartanunk plátóinak.

Ez egy határozott nem lenne. Ez olyan, mint beérni egy nyálcsorgató

sajttorta nézésével, anélkül, hogy valaha megennéd. Meg fogom enni
újra és újra és új-kibaszott-ra. A francba, egy tivornyán leszek.

Dean: Ne légy aranyos! Már megbeszéltük, mi történik. Most csak

büntetsz, hogy randiztam a nővéreddel. Mondd, hogy tévedek.
 Nem válaszolt. Persze, hogy nem. Be volt indulva rám. Még annál is
jobban. Mindenemre be volt indulva – nem csak a testemre –, és az
érzés kölcsönös. Mit osztottunk meg tegnap? Ez nem olyasmi, ami
Kennedyvel vagy Natashával történt. Bassza meg, még Emiliával sem
történt meg. Rosie és én egy láthatatlan kapoccsal egyesültünk. Még
akkor is, amikor a nővérével randiztam. Még akkor is, amikor pasija volt
és a földszinten élt és én tíz emelettel feljebb a magam módján
valamiféle rekordot állítottam fel. Alig vártam azt a pillanatot, amikor
felrobbantunk, mert akkor... tűzijátékot csináltunk. A szikrák már ott
voltak. Süketelhetett nekem bármit, amit akart, de ő is érezte.

Dean: Kibaszottul fel foglak falni, Baby LB.

Rosie: DEAN! Váltsunk témát! Vicces tény a csillagászatról?

Dean: A Tejútrendszer körülbelül 100 millió km/órás sebességgel

forog, és meg fogod kapni a spermámat belespriccelve a
puncidba. Zene?

Rosie: A szívverésed utánozza a zene ritmusát, amit hallgatsz.

Dean Cole, nem tévedett a nővéremmel kapcsolatos elméletével.
Keményen meg kell dolgoznia egy ismétlésért.

Bezártam a beszélgetésünket és nyitottam egy újat Sydney-vel, akit a

középiskolából ismerek, megkérve, hogy adjon meg nekem minden
részletet. Mikor szálltak le és foglalták el a szobát, milyen a napirendjük.
Megírtam neki, hogy ne ossza meg senki mással, mert meglepetést
tervezünk Millie-nek.
Amikor igazából én tervezek meglepetést Rosie-nak.
 Meg fogom enni a tortámat és megtartom. Lehetetlen?
Csak figyelj!

Isten áldja Sydney Akárhogyishívják nevét.

Annak ellenére, hogy a középiskolában még a létezéséről is
megfeledkeztem (az egyetlen ok, amiért megvolt a száma, mert Millie
nyitott egy különleges csoportot azoknak a személyeknek, akik részt
vettek a próbavacsorán), Vegasban gyorsan az egyik kedvenc
személyemmé vált. Egy dolog miatt, mert Sydney elmondta, hol lesznek
a lányok azon az éjszakán. Mióta Vicious nem akart semmiféle
sztriptíztáncost a bulijára (mindig utálta az embereket, különösen azokat,
akik megpróbálták megérinteni őt. Ráadásul rohadék volt, de hűséges),
mind azt terveztük, hogy egy különleges, luxus étterembe megyünk és
reggelig kaszinózunk.
Gondoltam, megnézhetnénk a klubot, ahova azután a Britney Spears
show után mennek. A táncosok nem dugták egymást egész idő alatt!?
Köszönöm, Ms. Spears, hogy előkészítetted a csajom libidóját a késő
esti szökésünkre.
Nem lepett meg, hogy Rosie az asztalnál a legjobb formáját hozta, és
ászt ász után felégette azt. Amíg a férfiak az elnöki lakosztályban ittak és
dohányoztak Trentről beszélgetve, miközben a háttérben szar pornó
ment, mint amikor tizenhat évesek voltunk, Rosie-nak valahogy sikerült
elvinnie a lányokat egy különleges cupcake kalandra, egy túrára a híres
tetováló szalonba, egy jacuzzi partira és egy show-ra.
Mindezt onnan tudtam, hogy Sydney
KibaszottulNemTudomAvezetéknevét óránként értesített a hírekről,
feltételezve, hogy Emilia, a mennyasszony egy kellemes meglepetésnek
néz elébe. És igen, annak fog. Magammal vittem a vőlegényét. De az én
szándékaim csupán önzőek voltak – a húga után mentem.
– Talán hagynod kéne, hogy Vic megtudja, mielőtt elszakad a cérna
nála – mondta nekem Jaime, mikor kiléptem a zuhany alól, a
makulátlanul friss inge gallérját igazítva a padlótól a plafonig érő tükör
előtt. Kuncogva eldobtam a törülközőmet és beleléptem a bokszerembe.
Jaime olyan sokszor látta már a farkamat, hogy valószínűleg felismerné
egy rendőri szembesítésnél száz másik gyanúsítotté közül. A focis
napjaink elérték, hogy nem voltunk szégyenlősek, mind fesztelenek
voltunk egymással. Talán túl fesztelenek is.
– Mit tudjon meg? – játszottam a hülyét. Vicious már tudja, de
szívesen baszakodtam a barátaimmal, legalább annyira, amennyire a
közelemben álló HotHole-lal.
– Az Erickson-Estavez ügyről beszélsz? – Két hatalmas
gépészmérnöki céggel dolgoztunk közvetlenül az egybeolvadás előtt, és
Vicious kimaradt a körből a küszöbön álló esküvője és minden más
miatt. Négyünk közül talán Jaime és én dolgoztunk a legkeményebben.
Jaime azért, mert egy felelősségteljes és megbízható kis segg, akinek
mindent pontosan és tökéletesen kellett megkapni. Én, mert nincs
gyerekem vagy más felelősségem, így én voltam az áldozata a
számokba fulladásnak, és az éjszaka közepén ázsiai és ausztráliai üzleti
hívások kezdeményezésének, amiket örömmel tettem.
– Ahogy megbeszéltük, ő írja az Erickson-Estavez szerződést.
Pontosan tudod, mit. Pontosabban, ki az – akiről beszélek.
– Tudja, és rendben van vele, de még ha nem is lenne, ez az én
életem és az én dolgom – emlékeztetem őt, belebújva a sötétkék
ingembe és begombolva a mandzsettagombokat, majd hozzátettem. –
Ezenfelül, utolsó alkalommal meggyőződtem, hogy nagyon is ő volt az a
személy, aki megpróbálta ellopni a barátnőmet az orrom elől, mikor még
együtt voltunk, beleértve – de nem kizárólag – megcsókolta Millie-t,
mialatt randiztunk. És csak azért, hogy biztonságban legyen, miközben
egy totális fasz, megcsókolta Rosie-t is. Szóval valójában azon kívül,
hogy anyám szájába nem próbálta bedugni a nyelvét, eléggé
beszennyezte az összes nőt, akivel törődtem – Paytont és Keeley-t, a
testvéreimet kivéve. Az igazság az volt, hogy Keeley egy részeg
éjszakán elmesélte nekem, hogy Vicious csókolózott vele, mikor
gyerekek voltunk. Ez határozottan adott egy kis lökést és az
erkölcseimre hatott, és ez ahhoz vezetett, hogy Millie-t hajszoljam.
Ha más nem, a kis beszédem befogta Jaime száját. Rosie kurvára az
enyém volt.
Minden része.
A lábujja hegyétől a feje búbján lévő selymes hajáig. Minden
darabkáját igényelni fogom és meg fogom jelölni. És a leggyönyörűbb
dolog, hogy senkinek nincs beleszólása ebbe a dologba. Senkinek, csak
Rosie-nak.
– Itt van a klub címe – a telefonomat a Yelp alkalmazással Jaime
kezébe dobom, aki a levegőben elkapta. – Hívd fel a limószolgálatot a
földszinten! Megyek és megnézem, hogy Vic már készen van-e.
– Dean! – Jaime megragadta a csuklómat, ahogy megfordultam, hogy
kimenjek az ajtón, hogy felvegyem a nadrágomat.
– Bébi – suttogtam az arcába vigyorogva. – Tudom, hogy
ellenállhatatlan vagyok, de biztos vagyok benne, hogy Mel hajlékonyabb
a balerina háttérrel és minden mással. – Jaime összehúzta a szemét és
ellökte a csuklómat, mintha piszkos lenne.
– Jézus, nem tudnál egy másodpercre nem szemétláda lenni? Figyelj,
én vagyok az utolsó személy, hogy előadást tartsak neked, hogy kivel
legyél.
 – Mert megdugtad az irodalom tanáromat, amikor tizennyolc éves
voltam – bólintottam egy nevetéssel. – Elvetted, felcsináltad és a mamád
majdnem szívrohamot kapott. Igen, egyetértek. Sem te, sem Vicious
nem mondhatod meg nekem, mit tegyek.
– De! – emelte fel a hangját, és a francba, Jaime Followhill-lel, volt
valami tekintély benne, amit majdnem elfelejtettem. – Istenre esküszöm,
Dean, ha ez csak egy újabb egyéjszakás kaland, és baszakszol a
dinamikus csapatunkkal – a családtagjainkkal és barátainkkal – egy
gyors dugásért...
– Ez nem csak egy gyors dugás – kiáltottam. Emlékeztetnem kellett
magamat, hogy Jaime-nek jó oka volt a téma felhozására. Úgy ismertek,
mint az a személy, aki bárkibe bedugja a farkát, akinek két lába és
ruhája van, tehát mi a faszt vártam? De nem voltam Vicious. Nem voltam
vak, ami évek óta előttem volt. Az első naptól beismertem, hogy mit
akartam ettől a lánytól.
Soha senkit nem üldöztem ennyire, és még csak el sem döntöttem, mit
teszek Rosie-val. Ez olyan volt, mint Jimmy Falton karrierje. Csak úgy
megtörtént, mielőtt bárki megállíthatta volna.
– Mik a szándékaid? – kérdezte Jaime, állva a tekintetemet, olyan
komoly, mint egy kibaszott temetés. Mik a szándékaim? A londoni élet
megváltoztatta őt, és úgy hangzik, mint egy angol úr vagy valami ilyesmi.
A gúnyolódásnak elsőbbséget kellett volna élveznie, de egy részem azt
akarta, hogy ő – és más emberek – hagyják abba a rohadt szóbeszédet
rólam, hogy olyan vagyok, mint egy hímringyó, aki nem hajlandó addig
lelassítani, amíg le nem esik a farka.
– Jaime – morogtam kitágult orrcimpákkal. Az arcába másztam,
mintha újra egy dühöngő tizennyolc éves lennék. – Nem kérdeztelek,
hogy mik a szándékaid, mikor Melt az íróasztalára döntötted és a szart is
kibasztad belőle a tanteremben, tehát ne tedd fel ezt a kérdést! Rosie
már nagylány. Az embereknek abba kell hagyniuk, hogy úgy viselkednek
vele, mint egy öreg háziállattal, amit senki sem akar. Ami köztünk van,
az a miénk. Nem a tiéd. Nem Viciousé és nem Emiliáé. Bárki, aki
máshogy gondolja, az örömmel elintézheti velem. És hűen a
testvériségünk módszeréhez, nem leszek vele kedves, udvarias vagy
bocsánatkérő. Világos vagyok?
Nem vártam választ. Megfordultam és elmentem. Volt egy randim,
amire el kellett menjek.
És Rosie még csak nem is tudta.
 Tizenötödik fejezet

Rosie
Fordította: Suzy

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Annyira sóvárogsz valaki után, hogy a bensőd sajog, a látásod
elhomályosodik, és az erkölcseidet kidobod az ablakon.

A NŐVÉREM NEM IVOTT.

Ez volt az egyetlen dolog, ami lefoglalta az elmémet. Nem a tény,
hogy kirúgtunk a hámból. Nem a lenyűgöző Britney Spears show. Nem a
furcsa formájú, hihetetlen, radioaktív kinézetű alkoholos italok, amiket
egész nap magunkkal hurcolásztunk. Hanem az a tény, hogy Millie egy
cseppet sem fogyasztott belőlük, vagy egyéb más piából.
Francia gyökereink voltak. Számunkra a pezsgő vagy bor nélküli
bulizás olyan, mintha végtagok nélkül táncolnánk.
Őt bámultam egy hangos, neonlámpás és izzadt, félmeztelen testekkel
tömött night club sarkából; a szívószálammal egy újabb koktélt
szürcsölve.
– A nővéredet aaaannyira felcsinálták – Elle pukkantott egyet a nagy,
rózsaszín rágójával, miközben magát ellenőrizte az egyik tükörben,
amivel a plafon ki volt dekorálva. Mindannyian ugyanolyan rózsaszín
ruhát viseltünk – Emilia kedvenc színét –, szív alakú nyakkivágással és
vékony, lágy anyagból készült fodros rétegekkel. Egy turkálóban
találtam, és Milliért kiáltott minden tekintetben, szóval megvettem,
kapcsolatba léptem a márkát gyártóval, és rendeltem még négyet
mindannyiunk számára.
– Nem, nincs – ellenkeztem, de hasztalanul. Még én sem hittem
magamnak. – Én állok hozzá a legközelebb. Sosem titkolná előlem.
– Nem iszik, szarul néz ki és ebédre cupcake-et evett párolt
savanyúsággal a tetején. Ami az ügy további részét illeti, ha szükséged
lesz arra, hogy rápisiljen egy tesztre, ismerek egy srácot, aki elintéz
dolgokat – Elle a mellettem lévő falhoz támaszkodott.
Ránéztem a nővéremre. Millie a seggét rázta a táncparketten Gladys-
szel és Sydney-vel, izzadt haját ide-oda rázta és Sisqó The Thong Song-
ját énekelte. A DJ biztos elvesztett egy fogadást ma este. Ki tudja. De
most nem voltam abban a hangulatban, hogy zenei sznob legyek.
Elle megveregette a vállam.
– Ugyan, ugyan. Van itt egy jó ki muri és te nem is akarsz becsípni.
Tedd le a piát. Táncoljunk egy kicsit!
Elle megfogta a kezem és én nem tiltakoztam, mert mi értelme lett
volna.
Elle és én csatlakoztunk Millie-hez, Gladyshez és Sydney-hez, és
vagy egy órát táncoltunk. Aztán Millie azt mondta, hogy taco szünetet
kell tartanunk, és mivel senki sem mondott nemet a tacora, mind leültünk
egy asztalhoz az étterem részben és megtömtük a fejünket.
Kimentettem magam, kimentem a mosdóba, és amikor visszatértem,
láttam, hogy Gladys lehajol a bokszban, ahol ültünk és Millie hasát
simogatja. Sydney hátravetett fejjel nevetett és a kezeivel nagy melleket
mutatott.
A nővérem terhes.
A barátai tudták.
A szüleink tudták.
Mindenki tudta.
 Mindenki… engem kivéve.

Dean: Egyébként, mi ez a zene iránti rajongásod?

A kezeim remegtek az idegességtől, de nem ez volt az egyetlen oka,

amiért nem válaszoltam neki. A tekintetem Millie arcára vándorolt és
lebiggyesztettem az ajkaimat. A lányok visszamentek táncolni és csak a
nővérem, meg én maradtunk. Még egyszer megkérdeztem tőle, hogy
nem akar-e megosztani velem valamit. Azt mondta, hogy még egy tacót
és nevetett. A gyomrom összerándult, fortyogott bennem a harag. Hazug
volt, mint mindannyian. Igazán semmi különbség sincs közte és apu
között. Nos, de volt. Apu legalább abbahagyta a vetítést és pontosan
megmondta, mit gondol rólam. Millie viszont még mindig gyáva volt, és
azzal akarta megvédeni a becses érzéseimet, hogy hazudik nekem.
Bassza meg.
Deanre volt szükségem.
Dean el tudta űzni a dolgokat. Ő volt a fű. Ő volt az alkohol. Ő volt a
zene. Ezerszer kábítóbb, mint azok egyszerre.

Rosie: A jó zene hallgatása olyan, mint a drog. Felszabadítja a

boldogsághormonokat. Téged mi nyűgöz le a csillagászatban?

Dean: Volt idő az életemben, egy sötét korszak, amikor olyan

helyen kellett töltenem a nyarakat, ahol nem akartam lenni. Az
esték hosszúak és unalmasak voltak, így kimentem és csak
feküdtem a szénán. A csillagok voltak az egyetlen társaságom,
és azt hiszem, egy kissé kötődtem hozzájuk. Arra
 emlékeztettek, hogy az ég alatt jobb dolgok várnak rám.
Emberek, akiket szeretek; helyek, amiket meg akarok látogatni;
lányok, akiket majd megbaszok…

Rosie: Egy reménytelen romantikus. Kirázott a hideg. Hagyd

abba!

Dean: Pillanatokon belül még jobban ki fog rázni a hideg.

Fordulj meg!

Rosie: ?

Dean: Egyszerű angol, Baby LB. Fordulj meg!

Ott volt.
A szívem a torkomban dobogott, ugyanakkor forró láva öntötte el az
alhasamat, elmosva minden fájdalmat és bánatot, sürgető szükséget
okozva, amire kétségbeesetten kellett vigyáznom. Teljességgel
lehetetlen volt, hogy ez az ember egyre vonzóbb és vonzóbb lesz
minden egyes eltelt pillanattal. Néztem őt a tengerészkék kikeményített
ingében és szürke öltönynadrágjában, közeledett felém akár egy
természeti erő, aminek letépett felsők és bugyik maradnak a nyomában.
Annyira csak Deanre fókuszáltam, hogy nem vettem észre, a lányok
visszatértek és a fiúk is csatlakoztak. Nyilvánvalóan Trent nélkül.
Vicious leült Emilia mellé. Jaime beszorította magát Gladys és Sydney
közé, biccentett feléjük, de Dean állva maradt, semmit sem elrejtő
szemeivel engem bámult. Szégyentelen.
– Hozok nektek piát – ugrottam fel a helyemről, azonban már nem
éreztem ezt többé. A jó kislány szerepet. Az nem én voltam. Nem voltam
jó és nem voltam kedves, és ma este dugni fogok a nővérem
expasijával. Egy dühös baszás lesz, ami kitörli az elmúlt néhány napot
az emlékezetemből, még ha csak egy vagy két percre is.
Ahogy elmentem Dean mellett, megfogta a vállamat. Minden egyes
szőrszálam az égnek állt és libabőrös lettem.
– Nem kérdezed meg, hogy mit akarok? – sziszegte az arcomba,
megnyalva az alsó ajkát, amitől fényes lett; fényes tiltott gyümölcs.
– Nem érdekel, mit akarsz, Dean. Vizet kapsz. Megmondtam, hogy
úgy pusztítod magad, ahogy akarod, de nem az én figyelmem alatt.
– Ott a pont. De csak hogy tisztázzuk, te pedig bármit csinálhatsz a
farkammal.
– Nincs ivás vagy cigi – ismételtem komolyan szúrós tekintettel.
Kihallottam a mosolyt a szavaiból, amikor azt mondta – Kurvára
törődsz vele –, a hátamat nézve, ahogy elsiettem.
Igen, gondoltam keserűen. Bárcsak mégse tenném. Tényleg.
A dolgok kezdtek összekuszálódni.
Ruckus kezdett megfelelni a nevének.

Dean
Tíz évvel ezelőtt

A sulinak vége. Ahogy kettőnknek is Millie-vel.

Jaime Texasba költözött főiskolára és vitt magával egy emléket
itthonról – az irodalom tanárnőnket, Melody Greene-t. Trentnek
megműtötték a lábát, így egész nyárra az ágyban ragadt. És Vicious…
Vicious kurvára megőrült, mintha ő lett volna az egyetlen, akit elhagyott.
Miután Millie elszökött, úgy tűnt, hogy Rosie dühös lett a világra. Én
akartam lenni a bokszzsákja. Nem engedte meg.
Voltak más dolgok is, amiket még akartam, de nem ez volt a megfelelő
időpont, hogy megtegyem. Úgyhogy csak megelégedtem azzal, hogy ott
voltam neki; az egyik elbaszott lélek a másiknak.
Nem voltam különösebben dühös, mert az excsajom kirúgta a
seggem. Ahogy én tudtam, valaki más miatt hagyott el. Ettől rendkívül
dühösnek és idegesnek kellett volna lennem, de Istenemre, nem
értettem, hogy az a kibaszott őrült Vicious miért vibrált tőle.
Rosie megkért, hogy ne menjek el hozzá mindennap, de ez olyan volt,
mintha azt mondta volna, hogy nem érinthetem meg a farkamat. Kurvára
teljességgel lehetetlen.
Minden nap elmentem hozzá.
Teljes csendben ültünk a medence partján.
A csillagokról akartam beszélni neki, de nem tettem.
A közös jövőnkről akartam beszélni vele, de nem tettem.
Rólunk akartam beszélni vele, de nincs olyan, hogy mi, és a
frászmérője valószínűleg az őrült tartományban mozog, mert minden
délután elmegyek hozzá.
Egyik nap Vicioust láttam szembejönni a szépen gondozott pázsiton,
miközben én a kavicsos ösvényen mentem a szolgálók háza felé.
Megállt és rám bámult, pislogott, mintha szellemet látott volna.
Lassú léptekkel közeledett felém, a kezeit a zsebeibe mélyesztette,
hideg, élénk szemeivel úgy pásztázott engem, mintha harcra készülne.
Felszívtam magam, felvettem a hamis mosolyomat. Háborút akar?
Megkapja.
 – Igazán úgy gondolod, hogy van esélyed a nagyszájúnál azután, ami
Millie-vel történt? – csikorogta, képtelen volt a baszás szót használni, a
szót, ami kurva sokszor hagyja el a száját. Mert tudta. Vicious tudta,
hogy elvettem Millie szüzességét – ő kért meg rá. Volt egy olyan
érzésem, hogy ez több volt, mint hogy kilyukasztottam az Sz-kártyáját –
ez rólam szólt, hogy ezt Vicious soha nem fogja tudni kitörölni a
történelemkönyvekből. Még Baron Spencer se tudja meghamisítani a
valóságot.
Megdörzsöltem az állam.
– Tudom, hogy pont annyi esélyem van Baby LeBlancnál, mint neked
Millie-nél. Azért jöttem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól van. Ez
biztosan furcsa számodra, de néha az emberek kedvesek másokkal.
Egyébként mit keresel itt? Te…. bűnösnek tűnsz – összeráncoltam a
szemöldökömet. Minden érzékszervem készen állt arra, hogy
megragadjam és darabokra szedjem.
– Bűnös? – nevetett, de nem a szokásos módon. Fenyegetően,
magabiztosan. Szóval a rohadék, biztosan tud valamit. Bassza meg,
bárcsak lenne valami sejtésem róla. – És miért érezném magam
bűnösnek? Te voltál, aki a csajom után ment.
– A csajod – ismételtem kétkedve, és hitetlenkedve felnevettem. Volt
egy olyan furcsa érzésem, hogy valami kimondatlan dolog van köztünk,
kerülgetjük a forró kását. Ugyanaz a dolog, aminek sikerült szétbarmolni
és tönkretenni minden egyes kibaszott dolgot a végzős évünkben. – Hé,
seggfej, közlemény: Emilia LeBlanc mindenki kedvenc mozgó célpontja
volt, amíg rá nem tettem a nevem a seggére. Igen, gyanítottam, hogy
kedveled. Éreztem, hogy ez több annál, de kívülről? – közelebb léptem
hozzá, és veszélyesen közel álltunk, hogy letépjük egymás arcát és a
füvön hemperegjünk, míg az egyikünk el nem vérzik. – Tönkretetted az
életét. Csak annyit mondtál róla, hogy egy csóró kis senki. Csak annyit
tettél, hogy nem érezte magát szívesen látottnak. Hogy meg akartam
érinteni? Igen – megvontam a vállam. – Tinédzser vagyok egy működő
farokkal. De mindezen felül, biztos akartam lenni benne, hogy nem
akasztja fel magát miattad.
– Micsoda nemes lélek – a mellkasát az enyémhez préselte és most
már tudtam, hogy háborúzni fogunk. – Szegény kibaszott Ruckus. –
Vicious a szeméhez emelte a kezét, mintha láthatatlan könnyeket
morzsolna el. – És olyan rossz volt neked azokban a hónapokban
Emiliával?
– Nem – mondtam ellökve magamtól. Visszalökött. Vigyorogtam. –
Csodálatos volt, de hát te ezt sosem fogod megtudni, ugye?
Nagyot nyelt.
– Talán azért szökött el, mert szar vagy az ágyban – mondta.
Igazán érett.
– Vagy talán azért szökött el, mert elege lett belőled – vágtam vissza.
Az arca fájdalmasan megrándult és igen, bűnös volt. Vagy ilyesmi, nem
tudom, de nem volt ártatlan. Ebben eléggé biztos voltam. Úgy döntöttem,
megpiszkálom a témát. Csak, hogy lássam az ő szemszögéből is a
dolgokat.
– Milyen érzés, Vicious? Annak a vesztesnek lenni, aki sose fogja
megtudni, hogy milyen íze van álmai nőjének?
– Te már csak tudod, Cole. Ugyanabban a csónakban evezünk, és ez
a csónak elúszott.
Most rajta volt a sor, hogy a képembe vágja, és én pislogni se tudtam
– már megint. Nem féltem Vicioustól. Keresztülláttam a védőrétegein és
pontosan tudtam, hogy ki ő.
Egy olyan srác, mint én.
Valaki, aki elrejti magát az izmok, a jó külső, a dögös kocsik, a
tökéletes ruhák, a gazdag szülők és a sötét titok által épített fal mögé.
Nem félhetsz attól, ami olyan, mint te magad. Ezért vagyok én az
egyetlen a barátaink közül, aki állandóan szembeszáll vele.
– Mindent elbasztál – suttogtam az arcába, és láttam a tintakék
szemeiben, hogy tudja, igazam van, mert valami kavargott bennük.
Valami, ami azzal fenyegette, hogy megfojtja, aki közel merészkedett. –
Elbasztad és most mindannyian elbaszottak vagyunk. – Ellöktem, majd
megfordultam és továbbmentem Rosie ajtaja felé.
Mire Rosie kinyitotta az ajtó, Vicious már eltűnt. Talán a szobájába,
hogy szívjon egy kis füvet.
Rosie nem tűnt meglepettnek, ahogy meglátott. De levegőért
kapkodott, amikor a két kezembe fogtam az arcát, beléptem a házba és
kicsókoltam belőle még a szart is, figyelmeztetés nélkül.
Nemcsak egy kemény csók volt, hanem egyenesen brutális. Pont
annyi érzelem volt benne, mint amennyi kétségbeesés.
Tehetetlen voltam.
Nemtörődöm.
Tönkrement.
És nem a nővére miatt, aki szerelmet várt tőlem.
Míg ő levegőért kapkodott, én miatta lélegeztem nehezen. A nyelvünk
együtt forgott és kavargott, összekapcsolódva, szerelmesen, fekete
mágia bűvöletében.
Hátul a nyakánál tartottam őt. Talán túl keményen. Hogy nem tudtam,
hogy a testem így tud válaszolni egy másik emberére? Minden
idegvégződésem lángolt. Megroggyantak a térdei, összecsuklott, de az
utolsó pillanatban megkapaszkodott a pólómban, valahogy összeszedte
magát fizikailag. Mentálisan, hát igen… mindketten túl mélyen voltunk.
Mentálisan, el voltunk baszva.
Még csak fel sem tűnt számomra, hogy viszonozza a csókot egy
hosszú, mámorító pillanatra, mielőtt ellökött magától, a szemei kitágultak
a megdöbbenéstől és a félelemtől. Ujjaival beletúrt és megragadta a
haját a feje két oldalán, a csodás, duzzadt ajkai elnyíltak.
– Ó, Istenem – szaggatottan lélegzett.
Éreztem őt abban a csókban és a dolgok, amiket nekem adott… már
sohasem vehette vissza őket. Az enyémek lettek és én azon leszek,
hogy a többit is elvegyem, még ha nem is ma van a napja. Még akkor is,
ha egy egész életen át fog tartani.
Ha lesz egy egész élete, seggfej.
– Szent szar – nyögte megint. – Mit tettem? Kifelé!
– Rosie…
– Tűnj. Innen. A. Francba, Dean! Komolyan, ha megint idejössz…
– Arra kurvára mérget vehetsz, hogy fogok – mondtam határozottan. –
Akkor is utánad fogok menni, ha évekig fog tartani.
– Nem fogsz – volt valami a hangjában, vagy az, ahogy ellökött
magától, amitől olyan véglegesnek tűnt. – Akkor most tisztázzuk egyszer
és mindenkorra. Halott vagy számomra, Cole. Halott attól a pillanattól
fogva, hogy rátetted a kezed a nővéremre. Nem lesz számunkra holnap.
Nem játszunk Bronzlovast. És amikor legközelebb találkozunk Dean, úgy
teszünk, mintha nem ismernénk egymást. Mert nem is. Semmit sem
jelentesz számomra. Sosem jelentettél. Csak gyere ide megint, és szólok
apunak, hogy hozza a puskáját.
Az arcomba csapta az ajtót.
És most először, nem kukucskált ki az ablakon, hogy lopjon tőlem még
egy pillanatot.
 Dean
Napjainkban

Imádtam nézni, ahogy Rosie táncol.

Annyira szörnyen csinálta, hogy csak nevetni tudtam. De a lányt
kurvára nem érdekelte és ezt szerettem benne a legjobban. A
képességét arra, hogy hamisan énekel, és úgy táncol, mintha senki se
látná, miközben mindenki őt figyeli, ahogy Madonna-pózba vágja magát
és úgy ugrál fel-alá, mintha égne a lába alatt a talaj.
Megpördült a táncparketten és észrevett, a szemünk találkozott és
összekapcsolódott. A bárpultnak támaszkodtam, vizet iszogattam –
ahogy megígértem –, a palackkal felé intettem.
Vicious Emiliával táncolt.
Jaime kint telefonált Trenttel.
Sydney, Gladys és a másik csaj, aki Rosie-val dolgozott, együtt
táncolt.
És mi már megint magunkra voltunk hagyva.
Nina nonstop hívogatott és üzengetett nekem, habár figyelmen kívül
hagytam, és Trent a poklon megy keresztül, de valahogy még mindig
éreztem azt a természetes boldog eufóriát, ami belém csapott
valahányszor csak Baby LeBlanc-kal találkoztam.
Rosie lenézett a telefonjára és a képernyőt bökdöste az ujjaival, beírva
egy üzenetet. Hevesebben kezdett verni a szívem és a testemhez
szorítottam a telefonomat, várva a csipogást, amit egy nagy bummnak
éreztem.
 Rosie: Azt hiszem, felviszek ma este valakit a hotelszobámba.
Kemény napom volt és lazításra van szükségem.

Dean: Ez egy meghívás?

Rosie: Inkább szurkálódás. Tudod, mi volt a legnehezebb abban,

amikor te és Millie együtt voltatok? Hallani, ahogy enyelegtek és
smároltok. Az megölt engem. Egy bizonyos ponton ez volt az,
amiért már elmentem, hogy ne legyek otthon, amikor te is ott
voltál.

Felkaptam a fejem és ott volt ő, tekergetve a csípőjét, és a nyakába

vigyorogva, valami idegen srác karolta át a derekát hátulról, ahogy
próbált igazodni a ritmusához. Rosie rajtam tartotta a szemeit és láttam
az arckifejezését. A – „Mi a faszt fogsz most ezzel kezdeni, hm?” –
nézését. Le fogom törölni az arcáról.
Látva azt, ahogy valaki más hozzáér, és a testem minden porcikája
remegett a tehetetlen dühtől. A düh, amit nem éreztem sok-sok évvel
ezelőtt, amikor Millie elhagyott. Ó, igen, bennem volt. Csak arra várt,
hogy valaki más életre keltse.
Be fogom fejezni ezt a faszságot.
Lenéztem és beírtam.

Dean: Ne kóstolgass, LeBlanc. Már nem vagyunk tinik többé. A

tetteinknek következményei vannak.

Rosie: És…?
 Dean: És azok a gondolatok, amik most a fejemben járnak, tíztől
tizenöt évig terjedően büntetendők. Fejezd be, mielőtt megsérül
az a pasas!

A szemhéjaimban éreztem a pulzusom. A gerincemben. A kibaszott

golyóimban. Mindenütt ott volt, mert a szívem úgy vert, mint egy
légkalapács, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból egyenesen a
kezeibe. Olyan érzés, mintha kétcsíknyi barna-barnát23 szívtam volna fel,
és a lőpor végigszáguldott a szerveimen.
Nagyon hosszú idő óta először aggódtam.
Átfutott az agyamon, hogy szétszakítom őket és jelenetet rendezek, de
nem az a fajta ember voltam. Én a hideg faszkalap voltam, aki csak
mosolyog a világra, még akkor is, ha az szart zúdít rá. És Rosie szart
zúdított rám, mert megérdemeltem. Mert megcsókoltam a nővérét,
amikor ugyanabban a házban voltak. Mert hagytam megtörténni. Mert ez
egy visszavágó volt és ő végig akarta vinni. Engedtem neki, hogy növelje
a távolságot, még ha ez fájt is nekem – de a határt meghúztam a
csóknál. Ő kurvára az enyém volt. Az a srác nézhette, de a pokolba vele,
ha megpróbál hozzáérni.
A srác Rosie elé perdült és együtt táncoltak, de Rosie tartotta az illő
távolságot, talán tudta, hogy a srác nem értékelne egy utat a
sürgősségire. A fickó jóképű volt, azt hiszem. Középmagas és fiatal –
olyan Rosie korabeli, átlagosan öltözött. Semmi említésre méltó.

23 Barna-Barna: drog; egy rész kokainból (vagy amfetaminból) és egy rész

puskaporból áll. A lőszerre nitroglicerintartalma miatt volt szükség, ami a
szívműködésre van hatással. A vegyület intenzív és gyors hatása alatt a katonák
állóképessége jelentősen nőtt, miközben eltompultak és érzelemmentessé váltak,
majd vérszomjas vadállatokká válnak. Ilyet adtak a Sierra Leone-i polgárháborúban
harcoló gyerekkatonáknak is.
 A zene miatt belekiabált valamit Rosie fülébe, és én éreztem, hogy az
orrlyukaim kitágulnak, mint egy veszett bikának. Rosie a kezeivel felé
intett, hogy várjon egy pillanatot, lenézett és beírt egy üzenetet.

Rosie: Milyen érzés?

Mint a halál. De a tűz a szemében túl friss volt. Túl friss, hogy csak
miattam legyen. Más dolgok is foglalkoztatták. Családi ügyek. Tudtam
ezt és ezúttal… ezúttal én leszek a bokszzsákja. Bassza meg, hogy én
mennyire akartam a kicsi ökleit érezni a testemen.

Dean: Ott a pont. Most fejezd be!

Nem válaszolt.
És kurvára nem fejezte be.
Felnéztem és a hülye gyerek megfogta a kezét és a klub hátsó kijárata
felé vezette. Körülnéztem. Minden barátunk el volt foglalva, táncoltak,
ittak és úgy általában leszartak minden mást. A tervem, hogy sarokba
szorítom Rosie-t, látványos módon visszafelé sült el.
Mert Rosie nem Millie volt. Rosie-t nem lehetett sarokba szorítani.
Rosie sosem volt zsákmány. Időnként kurvára ő volt a vadász.
Minden cseppnyi önuralmamra szükségem volt, hogy ne rohanjak
utánuk. Nem, csak lézengtem. Hűvösen. Idegesen, testeket arrébb tolva
és lábakat taposva mentem az ajtóhoz, ami a klub mögötti sikátorhoz
vezetett. Keresztülmentem a sötétségen, át a fényeken. Sárga, zöld,
piros és lila kavarogva együtt. Részegen biztos csodálatosan néztek ki,
de nem voltam az. És amikor végre elöntött Las Vegas mozdulatlan,
forró levegője, megnyugodtam.
 Rosie háta egy vakolatlan téglafalnak volt nyomva, a srác felette
lebegett, a szája csak centikre volt attól, hogy megkóstolja, ami az
enyém.
– Kurvára.Engedd.El – sziszegtem feléjük lépdelve.
Felém fordultak, és szerintem Rosie látta a füstöt kiáramlani a
fülemből, mert látványosan nagyot nyelt és a tenyerét a srác mellkasára
tette, hogy visszatartsa.
– Sajnálom – a hangja rekedt volt. – Ő egy féltékeny ex. Nem az én
exem, de ezt még nem jegyezte meg.
Szemmel láthatóan Mr. Kellék nem akart az az ember lenni, aki
megjegyezteti ezt velem. A srác úgy tűnt, hogy összepisálta a gatyáját
és emlékeztetni kellett magamat, hogy ő csak egy eszköz a célhoz
Rosie-nak. Szegény ördög.
– Innentől átveszem – egy kicsit erősen csaptam vállon a srácot.
Ránézett kettőnkre és elnyílt a szája. Azt akarta tudni, hogy rendben
lesz-e, ha itt hagyja velem; de ugyanakkor reméltem, hogy így van, mert
még mindig úgy néztem ki, mint egy minden ízében szörnyeteg
középhátvéd, aki csak az „Isten” és „Apu” szavakra reagál.
Rosie bólintott, megköszörülte a torkát – Sajnálom, Adam. Érezd jól
magad az este további részében!
– Ez a terv – mondta Adam, megfordult és elsétált, a léptei
gyorsabbak lettek, ahogy elérte a klub ajtaját.
A falhoz szegeztem Rosie-t, ebben a pillanatban nem törődtem a
hülye szabályaival és lassan hozzádörgölőztem. Az erekcióm lüktetett, a
köldökéhez nyomódott, ami felkeltette a figyelmét.
Ívbe hajlította a hátát és lábujjhegyre emelkedett, hajszolva az
érintkezést, a szájával az enyémet kereste.
 – Adam? – összehúzott szemöldökkel elhúzódtam az arcától. Ketten
játsszák ezt a játékot, legalábbis addig, míg rá nem döbben, hogy ez
nem játék. Ez a valóság.
– Kedves srác – még mindig a számat nézte, nehezen lélegzett, de
nem a hülye betegsége miatt.
Átkaroltam, az ajkam a válla felett lebegett.
– Örülök, hogy így gondolod, mert ő pontosan egy orgazmusba kerül
neked.
Felnyögött, a fogait az alsó ajkába mélyesztette, amikor a kezem
becsusszant a bugyijába és végigsúroltam a nedves nyílásán.
– Elterelésre van szükségem ma este – húzódott közelebb. – A
segítségedre van szükségem.
Belényomtam két ujjamat és pumpálni kezdtem, ki és be. Zihált, az
ujjait a hajamba fúrta, de nem engedtem neki, hogy a lábaival
körülöleljen. Nem. Bassza meg. Ennek a lánynak fogalma sem volt.
Kurvára. Fogalma. Sem. Hogy kivel szórakozik. Talán kedvesebb
voltam, mint Vicious, de attól még én is HotHole voltam. Még mindig
bűnös voltam... és még mindig én voltam a farkas, akitől a nagymamája
óvta őt.
– Igen – lihegte. – Pont ott.
Becsúsztattam még egy ujjamat, míg már az egész kezemmel dugtam
őt, hozzádörgöltem a testem, hogy létrehozzam a súrlódást lüktető
csiklóján. Remegni kezdett, elvesztve az egyensúlyát. A térdei feladták,
de ha azt gondolta, hogy elkapom, akkor nagyot tévedett.
– Nézz a csillagokra – morogtam.
Kurvára nem törődött a csillagokkal, a számat kereste. Nem csókoltam
meg. Nem érdemelte meg, hogy megcsókoljam. Azt akartam, hogy ő
jöjjön hozzám – nem egy orgazmus ködében lebegve –, a száját az
enyémhez szorítsa, és azt mondja:
 A tiéd vagyok. Mindig a tiéd voltam. Sohasem leszek másé.
– Kurvára jobb lenne, ha megtennéd, Baby LeBlanc. Nem szeretem
ismételni magam.
A szemeit forgatva engedelmeskedett, és mindketten felnéztünk.
Meglepő módon az ég tele volt csillagokkal. Szart se láthatsz a Stripről,
de ezen az éjszakán láthattad. Láthattad, mert ő ott volt.
A combjait összeszorította a derekam körül, és ugyanígy tett a
puncijával az ujjaimon. Elhúzódtam, a szemeim érzéketlenek voltak,
összeszorítottam a számat, úgy néztem rá, mintha semmi nem lett volna,
csak egy üzlet. Csak egy kellemetlenség, amibe belefutottam a munkám
során.
– Mi az istent csinálsz? – A szája tátva maradt, és én majdnem
elnevettem magam, amikor hozzányomta az ágyékát a hasamhoz,
könyörögve azért, hogy fejezzem be. A füléhez nyomtam a számat.
– Következmények, Rosie. Szokj hozzá. Én nem bocsátok meg, mint a
családod többi tagja. Legközelebb, ha megengeded valami random
fickónak, hogy hozzád érjen – megragadtam a csípőjét és a lüktető
farkamhoz húztam –, jobb lesz, ha elhiszed, hogy büntetést kapsz.
Ezúttal hagyom, hogy megúszd ezt a kis dobásodat, mert még kezdő
vagy, de csak hogy tudd – ez fog történni, mert ez az enyém és te
örömmel fogadod. Ez a tanulság.

Rosie aznap éjjel belopózott a lakosztályomba.

Ez nem igazán volt egy haditengerészeti hadművelet. A lányok
becsíptek az egész napos ivástól, és Millie – aki látszólag józan volt,
valami olyan ok miatt, ami magas volt nekem – elbóbiskolt a klubban,
rohadt fáradtak voltak. Rosie valahol a részegség és a józanság közötti
mezsgyén mozgott, de közel sem volt olyan állapotban, mint amikor
összejöttünk Todos Santosban. És nézzenek oda, még mindig akarta
Dean Dákóját. Rohadt nagy meglepetés. Azon tűnődtem, mennyi ideig
fog alábecsülni minket, mielőtt rájön, hogy mi fejest ugrunk az
ismeretlenbe, és ez olyan mély, hogy onnan már nincs vissza út. Pont
ugyanaz, amibe megpróbáltam beletaszítani, amikor tinik voltunk.
Vicious és Jaime a földszinten voltak, blackjacket játszottak.
Hallottam a halk kopogást az ajtómon és kinyitottam. Ott állt a
küszöbön, még mindig azt a rózsaszín ruhát viselte, amitől a többi lány a
lánybúcsún emberméretű vaginának tűnt, de ő valahogy hercegnőnek
nézett ki benne, és ettől a szívem vadul vert a mellkasomban.
És annyira vicces, hogy az emberek azt mondták, én magam vagyok a
baj, amikor a baj egy kicsi, kékszemű lány volt óriási rózsaszín ruhában
és narancsos-barna szeplőkkel.
Rosie részegnek nézett ki.
A manófülecskéi rózsaszínűek voltak, a szája vigyorba torzult és a
lábaival úgy topogott, mintha halálra akarta volna taposni a szőnyeget.
Úgy nézett ki most, mint néhány napja és ez zavart. Rosie nem volt
önmaga Todos Santosban és Vegasban sem. Nem volt magabiztos,
vicces és pimasz. Dühös volt, zavart és kétségbeesett. Volt egy olyan
érzésem, hogy a családjához volt köze, és már tudtam, hogy nem csak a
pénz miatt nem akarta elfogadni a repülőjegyemet, hanem a hely által
keltett érzések miatt sem.
– Hideg zuhanyra van szükséged, hogy kurvára kijózanodj – adtam a
kéretlen tanácsot.
– Egy forró kalandra van szükségem, hogy felejtsek – ellenkezett és
benyomva engem a szobába, belépett. Engedtem, hogy vezessen;
meghagytam abban a hamis feltételezésben, hogy valamiféle kontroll
alatt van, és követtem őt, a kerek seggét néztem abban a ruhában.
 – Ugorj a zuhany alá, Szíriusz!
– Szerintem nem, Föld.
Ha egy mosollyal ölni lehetne, abban a pillanatban, úton lettem volna a
kórházba.
– Föld? – csettintettem a nyelvemmel. – Kíváncsivá és kanossá tettél.
Elfordította a fejét, az álla a vállán pihent.
– Kaotikus vagy, őrült, tele vagy harcokkal és dühvel. De te vagy a
legelevenebb és élettelibb hely, ahol valaha voltam.
Bassza meg. Gyűrűt fogok húzni az ujjára és valószínűleg akkorát,
amekkora ő maga, hacsak nem nagyobbat. És nem csak erről az egész
őrült hétről beszélek. Elfogadott engem. Minden egyes részemet. Még a
sötét szart is, amivel senki sem akart kezdeni semmit.
– A zuhany alá – ismételtem, a hangom komoly volt, elsétáltam
mellette és megpaskoltam a seggét. Semmi komoly. Még. – Minden
pillanattal, amivel megvárakoztatsz, megvonok tőled egy orgazmust.
A lány gyakorlatilag futott odáig, biztos vagyok benne, hogy
megdöntött valamiféle cisztás fibrózissal összefüggő rekordot.
Lehámozta magáról a ruháját, a cipőjét és a bugyiját. Babakék csipke
és szatén, és kísértésbe estem, hogy zsebre tegyem, de emlékeztettem
magam, hogy ha továbbra is így folytatom, akkor Rosie kap egy egész
kurva szekrényt a szobámban és erre nem lesz szükségem. Bár néhány
bugyiját magammal vihetném dolgozni. Csak hogy átsegítsen a napon.
Elfordítottam a csapot – a víz jéghideg volt – és intettem neki, hogy
menjen be, miközben én teljesen fel voltam öltözve. Gyanakodva
méregetett és habár teljesen meztelen volt, nem próbálta eltakarni a
testét. Nem mintha lett volna oka rá. Rosie LeBlanc egy műalkotás volt.
– Rosszul vagyok – mondta.
– Jobban leszel – biztosítottam. Nem voltam orvos, de imádtam
kirángatni a komfortzónájából – élveztem a reakcióját, amikor rádöbbent,
hogy számomra ő nem egy hervadó virág. Ő egy hatalmas törzsű erős fa
volt. Nyilvánvalóan szóviccnek szántam.
– És veled mi van? – kérdezte.
– Mi van velem?
– Csatlakozol hozzám?
– Ha kedvesen kérsz.
Kuncogott, keresztbefonta a karjait a meztelen mellkasa előtt. Most
először láttam a melleit, és ez eltartott egy pár másodpercig, mire
rájöttem, mert a fejemben ő mindig meztelen volt. Furcsa, hogy működik
az emberi elme.
– Kérlek, csatlakoznál hozzám a zuhany alatt? – kérdezte a szemeit
forgatva.
– Már bocsánat, de ez a te változatod a kedvesre? – kicipzáraztam a
nadrágomat és kivettem a farkamat. Teljesen kemény voltam, és
megrándult a kezemben, a hegye dühösen felé mutatott. A szemei
kitágultak, ahogy most először jól megnézte magának.
Közelről néztem a reakcióját, magamba szívtam minden mozdulatát,
minden pislogását, minden rezzenését, és vártam. Eltartott egy
pillanatig, míg összeszedte magát, de aztán legyűrte a köztünk lévő
távolságot és egy pillanatra megláttam az előttem álló lányban a New
York-i Rosie-t átsejleni. Amikor egymásnak ütköztünk, megfogta a
farkam és a szemembe nézett, dacolt velem. A víz még mindig folyt a
háttérben.
– Kérd kedvesen – ismételtem. – És csatlakozom hozzád. Ha
kedvesebben kéred, kinyitom a meleg vizet.
A térdeire ereszkedett, az ujjait a combjaim hátsó részébe vájta, aztán
a másik kezével körülfogta merevedésemet. A keze kicsi volt, a farkam
meg nagy, szóval az ujjai nem értek össze, ahogy megfogott. És igen,
persze, ez izgató volt. Lassan körbefutatta a nyelve hegyét a makkomon,
mielőtt egy kissé a szájába vett, nyalogatott, mintha egy kibaszott
nyalóka lennék. Imádtam a szopástechnikáját. Annyira különbözött a
megszokott egyéjszakásaimtól, akik úgy szívták a farkamat, mintha
megpróbálnák letépni a testemről. Nem. Rosie ingerelt engem. Élvezett
engem. Addig nyalt, amíg meg nem fogtam a haját, hogy egyhelyben
tartsam a fejét és mélyre nyomtam magam a szájában, morogva
basztam őt.
Az volt a kurva nagy kérdés, hogy elmenjek-e. Nem így. Nem pont
most.
– Bassza meg, bébi – mondtam, lábra állítottam és a zuhany falának
döntöttem. Nekinyomtam az aranyozott csempének, és megnyitottam a
meleg vizet. A víz záporozott ránk. Szinte dühösen. Még mindig rajtam
volt a cipőm, a nadrágom és az ingem, de kurvára nem érdekelt. A szám
körülzárta az övét és úgy ütköztünk egymásnak és robbantunk fel, mint
két magányos csillag valahol a sötét űrben.
– Ez elég kedves volt? – kérdezte, és még mindig küzdött a
köhögéssel, ami akkor tört rá, miután a szájába temettem a farkam.
Egyedül a hörgésének hangja volt talán, ami figyelmeztetett a heves
vágyra, hogy a szájába élvezzek.
– Nem. Nem kedves. Tökéletes. Mint te.
Felemeltem és ő átölelte a lábaival a derekamat. Annyira keményen
és váratlanul hatoltam belé, hogy felkiáltott, és nem az élvezettől.
Őrült módon basztam őt, tudva, hogy még nem elég meleg a víz és
nekem melegen kell tartanom. Sikoltott és megszorított, mindketten
hátratántorogtunk az ütközéstől, de még mindig tartottam a fenekénél
fogva. Lefektettem a padlóra és a csuklójánál fogva a feje fölé
szegeztem a karjait.
– Mi a fasz emészt téged, Rosie? Miért vagy szomorú? – követeltem
tőle, miközben kétségbeesetten csapódtam bele. Éreztem, hogy a
combjai eltávolodnak tőlem. Mintha túl sok lenne a súrlódás. Rosie
érezni fog engem, mindenemet, sokáig a ma éjszaka után.
– Shh – a számhoz nyomta a sajátját, lenyalva az alsó ajkamról a
vízcseppeket és elengedte azt egy cuppanással. – Kérlek, csak hadd
legyen az enyém a ma éjszaka.
Addig basztam, amíg már semmi nem maradt, amit kibasszak belőle;
amíg rongybabává vált, erőtlenné és kocsonyává vált, és kielégültté a
két heves orgazmustól, amiktől úgy remegett alattam, mintha megrázta
volna az áram.
Aztán elmentem benne, és ekkor belém csapott. Ekkor végre eszembe
jutott, hogy nem foglalkoztam azzal, hogy felhúzzak egy kibaszott gumit.
Bassza meg. Csak… bassza meg!
Biztos, hogy érezte. A meleg, sűrű spermát belelövelltem, ahogy
elélveztem, és ő nem szólt egy szót sem. Még akkor sem, amikor lefolyt
a combjain és nem lehetett összetéveszteni a vízzel, ami a
zuhanyfejekből folyt. Nem fűzött hozzá semmit. Nem. Rosie csak nézett
rám az elnehezült szempillái alól.
– Picsába! – a homlokom az ajkaihoz érintettem és megráztam a
fejem, a hajunk a bőrünkhöz tapadt. – Annyira sajnálom. Basszus.
Sajnálom. Bébi. Én nem… esküszöm, tiszta vagyok.
Végigfuttatta az ujjait a nedves hajamon.
– Semmi baj – a hangszíne nem mutatott semmi érzelmet. Nem
hangzott sem aggódónak, sem dühösnek. Sehogy sem hangzott. – Én
is tiszta vagyok.
– Lemegyek és veszek neked egy olyan esemény utáni tablettát –
motyogtam; utáltam, hogy onnan ide jutottunk. A nyers, nyilvánvaló testi
vágytól és az egészséges indulattól a beszélgetésig, hogy hogyan fogjuk
megvédeni magunkat a nemkívánatos terhességtől és a lehetséges nemi
betegségektől. Megpróbáltam elhárítani azt a szarvihart, ami biztos,
hogy a fejében kavargott. A csajok érzékenyek az ilyen dolgokra, Nina
eléggé bizonyította nekem, és basszus, én meg ugyanazt a hibát
követem el Rosie-val szemben.
– Rendben vagyok, Dean, tényleg.
A mellkasomra tette a kezét, eltolt magától, felállt és elkezdte
összeszedni a ruháit, meg a cipőit, miközben én csak ott feküdtem és a
víz még mindig apró tűszúrásokként záporozott rám.
Kurva életbe!
 Tizenhatodik fejezet

Dean
Fordította: Isabelle

CSÜTÖRTÖKÖN VISSZAREPÜLTEM TODOS SANTOSBA, Vicioust és Jaime-t

hátrahagyva. Úgy tűnik nélkülem is jól szórakoznak, mivel a legjobb
barátok meg minden, így annyi időt adtam nekik, amennyire szükségük
volt, hogy kipróbálják egymás sminkjét, és tamponmintáikat, vagy bármi
szart, amit a csajok szoktak. Mert tényleg, ez a két szarházi tényleg
nagyon szoros kapcsolatot ápoltak férfi létükre. Ez az én véleményem
amúgy. Ha másért nem is, rosszul éreztem magam, hogy hátrahagyom
Rosie-t, különösen figyelembe véve, hogy rendkívüli módon elbasztam
vasárnap este, hogy gumi nélkül élveztem el benne. Seggfej.
Az egy dolog, hogy nem vehették el tőlem, bár… de egy lojális seggfej
vagyok, és Trentnek szüksége volt rám. Nem mondott semmi rosszat, de
olvasok a sorok között, és az utolsó telefonbeszélgetésünkben, valami
nem stimmelt. Nem volt teljesen ura önmagának. Trent mindig békés
nyugalmat árasztott magából. Még akkor is, amikor a foci karrierjének
vége szakad, amikor eltörte a lábát, még akkor is, amikor Val teherbe
esett és felbukkant az ajtaja előtt, hogy pénzt kérjen, még akkor is,
amikor az élet keményen megragadta a torkánál fogva és fojtogatta, ő
mindig vigyorgott és beintett a kegyetlen sorsnak. Semmi olyan, ami az
utolsó telefonhívásunkban látszott volna, és mégis volt valami, ami miatt
felszálltam arra a gépre. Mindig közelebb éreztem magam Trenthez, az
első naptól kezdve. Talán amiatt, mert nem olyannak született, mint a
többiek. Gazdagnak, kiváltságosnak, és készen arra, hogy uraljon egy
darabot a világból, amit az elődei hódítottak meg számára. Talán amiatt
volt, mert mindig egy tisztességes srác volt, szerény, és elégedett volt
azzal, amink volt, még akkor is, ha a családja egy olyan helyen élt, ami
kevesebbe került, mint a mi évi kertépítési és kertfenntartási
költségvetésünk. Valami vonzott hozzá, mint emberhez, ő volt az
egyetlen ember, akiben teljesen megbíztam a HotHolesból. Az egyetlen
ember, akinél meggondoltam azt, hogy elmondjam Ninát. Nem mintha
valaha is eljutottunk volna ilyen messzire, de mindegy. Trent mindig ott
volt nekem. És megmutattam neki, hogy ő is mindig számíthat rám, még
akkor is, ha Rosie-val való játszadozásom idejébe is került. Amikor
mindannyian megszereztük a diplomát a kiválasztott egyetemről az
egész országban, (Jaime Texasban volt, én Massachusettsben, Vicious
LA-ben, Trent pedig valami szar állami iskolába ment San Diegóban)
még a szemem sem rebbent, amikor négymillió dollár értékű kölcsönt
adtam neki, hogy partnerré váljon, és elinduljon velünk a Fiscal Heights
Holdingsban. Igaz, a szemem sem rebbent, de a szüleim keresztre
feszítettek, és kezeskednem kellett valahogy érte – nem mintha meg lett
volna ez a mennyiségű pénz a számlámon –, így Trent és én is, a
nyarainkat távol töltve a főiskolától, iktattuk az anyagot az apám
irodájában, és Starbucksba jártunk ingyen. Ingyen taxi szolgáltatást
nyújtva a testvéreimnek. A családom kijelölt csicskásaiként. És
természetesen Trent és én is, aláírtunk egy drákói megállapodást, így
apa tudta, hogy vissza fogja kapni azt a pénzt. Trent egy pici lakásban
élt Chicagóban, még sokkal az után is, hogy mindannyian gazdagra
kerestük magunkat, így vissza tudta fizetni Eli Cole-nak a pénzét.
Valójában Luna születése után költözött egy nagyobb lakásba, mert
alkalmazkodnia kellett az új váratlan függőséghez az életében. Azt
mondom család, de nem voltak igazán család, különösen miután Val
lelépett a városból, mint egy rohadt csavargó apa. Nyeltem egyet.
Logikusan tudtam, hogy Trentnek volt segítsége. A szülei ott voltak neki.
De minden másban kétségbe voltam esve, hogy lássam, minden
rendben van Lunával. Így mindenkinél előbb összepakoltam a cuccom,
magam mögött hagyva Las Vegast, és Rosie-t.

Dean: Utolsó percben történt változás. Visszamegyek Todos

Santosba, hogy egy rövid időt Trenttel töltsek.

Rosie: Ha bármire szüksége van, tudasd velem. Szeretnék

segíteni.

Dean: Köszi. Bocsi újra a vasárnap este miatt. NEKED

szükséged van valamire?

Rosie: Nincs. Csak felejtsük el. Mindketten tiszták vagyunk,

ugye?

Dean: Persze.

Miután Rosie nem volt egy spermalopó stílusú – ez inkább Val stílusa
volt – arra következtettem, hogy tablettát szed vagy valami ilyesmi. Jó
lett volna, ha megpróbálta volna tisztázni a helyzetet és elmondta volna,
hogy ne legyek kétségek közt, de ehhez rohadtul semmi közöm nem
volt. Tovább kell lépnem, és meg kell bíznom benne. Nem számít,
hogyan érzek ezzel kapcsolatban, hogy mennyire érzékenyen érint.

Dean: Hiányzol

Rosie: Túl fogod élni. Én tizenegy évig hiányoltalak téged.

 Dean: Most már mindent meg fogok tenni, hogy eleget kapj
belőlem.

Amint Todos Santosba értem a telefonom egy bejövő hívást jelzett.

Annyira el voltam foglalva a Trent üggyel és Rosie-val, hogy felvettem,
mielőtt megnéztem volna, hogy ki a hívó. Ez annyira nem én voltam, és
abban a percben, hogy rányomtam a zöld gombra eszembe is jutott,
hogy miért.
– Igen?
– Jézusom, végre! Azt hittem sosem fogsz válaszolni – nyögött bele a
telefonba Nina frusztráltan. A szívem nagyot dobbant és az állam
megfeszült. A világ megbillent a tengelye körül egy pillanatra, mielőtt
összeszedtem a gondolataimat és lenyugodtam, majd egy puffanással a
földre dobtam a vászontáskám és kinyitottam Vicious italszekrényét,
bámulva a rendezett sorban álló üvegeket, mintha személy szerint
gúnyolnának ki. Nem voltam hülye. Láttam a közvetlen összefüggést a
Ninával történő vitáim, az ivászatom és füvezésem között. Minden
alkalommal, amikor őrá gondoltam felejteni akartam. Minden alkalommal,
amikor beszéltem vele, figyelemelterelést akartam, viszont ő mindig
képben volt. Mindig kérve valamit, amit sosem érdemelt ki. Mindig
szórakozott és játszadozott velem. Akartam őt az életemben? Vagy
nem? Megbocsátottam neki? Meg tudnék neki bocsátani? Tudni akarom
ki volt ő? Egyáltalán ő akarja tudni, hogy ki vagyok én?
– Nem fogod feladni, ugye?
– Nem igazán. Mi nagyon hasonlóak vagyunk. Beszélnünk kell Dean,
és ezt te is tudod – dorombolta. Jól tud bánni a szavakkal. A tökéletes
elbűvölő. Egy kitartó, kacér nő. Kár, hogy rám pazarolta, de ez egy újabb
emlékeztető, mennyire egyformák vagyunk. Ez elszomorított, mert ő egy
és ugyanaz a személy, akit mindenki másnál jobban gyűlöltem.
 – Nem érdekel Nina, és feldughatod a többi ”minden fiúnak szüksége
van egy apára „beszédedet a seggedbe, oda, ahova való.
– A boldogságod a kezemben van – hagyott figyelmen kívül, és
pontosan tudtam, mire céloz.
– Még mindig nem érdekel.
– Adj nekem hatszázezret és a tied. Megtalálhatod és találkozhatsz
vele. Beszélhetsz vele. Nem lenne csodálatos?
Talán az lenne. Talán nem. Még mindig kétségek közt vergődtem és
nem döntöttem el. A tény, hogy úgy gondolta, rendben van, hogy
megzsarol ennyi év után is, önmagában is elképesztő volt. – Húszezer
dollárt adtam neked kevesebb, mint egy héttel ezelőtt, így te kurvára
távol fogsz maradni tőlem. Adtam pénzt, hogy húzd meg magad és hagyj
békén! Kifizettelek, hogy tűnj el az életemből, és még mindig úgy tűnik,
hogy nem azt az egyetlen alapvető dolgot teszed, amit tenned kell. Talán
ennek kellene az utolsó pénznek lennie, amit tőlem kapsz, látva, hogy a
szavad amúgy sem ér szart sem.
Ez volt a legnagyobb baromság, amit valaha mondtam. Ez a
fejőstehén nem fogja abbahagyni a kisebb összegek tejelését. Alig van
elég pénze a számlákra és ételre – soha nem dolgozott – és a legutolsó
alkalommal, amikor megpróbáltam leállítani a könnyű kereseti
lehetőséget, vagy százszor is felhívott naponta, és annyi e-mailt küldött,
hogy leblokkolta a fiókomat, és olyan sokszor írt üzenetet, hogy meg
kellett változtatnom a számomat. Kétszer. Tudtam, hogy táplálom a
rossz szokását, de nem érte meg a fáradságot. Veszett ügy volt. Mindent
akart, hogy rendelkezzen velem, hogy érte dolgozzak, hogy
gondoskodjak róla, hogy szeressem. De meg kellet elégednie azzal,
hogy csupán a szegénységi küszöb felett tartottam. És ahogy mondtam,
a Luna féle dolog felnyitotta a szememet. Nem akartam találkozni vele.
Csak el akartam felejteni, hogy valaha is létezett és továbblépni.
 – Gyerünk, bébi. – nyafogott. – Valóban szükségem van a pénzre.
Úgy ejtette ki a „valóban” szót, amit különösen idegesítőnek találtam. –
Menj dolgozni. Ez tőled távol álló elképzelés, de megvalósítható.
Alkalmas vagy rá. – mondtam. Többé-kevésbé.
– Nem kell dolgoznom. Van valamim, amit akarsz.
Nem akartam őt és ez megölt. Nem akartam feltétlenül megismerkedni
vele. Csak meg akarom nézni, hogy néz ki. Talán távolról. Megpróbáltam
felbérelni néhány magánnyomozót, amikor lediplomáztam a Harvardon,
de üres kézzel jöttek vissza. Pontosan tudta, hogy mit csinál.
Mindemellett tényleg túlzás volt. Úgy gondolom, pontosan tudta hol volt
ő, de ő a közelében sem volt Ninának. Az apró kis csodákért hálásnak
kell lenni. Fogadok, hogy jobb neki nélküle.
– Találkoztam egy lánnyal – váltottam témát, mintha törődne vele.
Mintha ez valamit is számítana.
– Ó! – válaszolt, egyszerre meglepettnek és boldogtalannak hangzott.
– Azt hittem mindig találkozol lányokkal. A hírneved megelőz.
– A mi hírnevünk hasonlóak, Nina. Te túlszárnyalsz engem az
átbaszott emberek csoportjában. Legalább van egy dolog, amiben
kitűnsz.
– Érzékenyen érint nagyon, Dean? Én csak társalogni akartam.
Természetesen Ninát nem riasztotta el az érdeklődésem hiánya, hogy
csatlakozzam hozzá. Mindig csak fejfájást okozott.
– Tudja, hogy nem találod a nőket újra felhasználhatónak? – Valamit
rágott a vonal túlsó végén. Valószínűleg valakinek a farkát.
– Megtartom. – Az állam megfeszült.
– Miért?
– Mert épp az ellentéted.
És tényleg az. Rosie bátor, pimasz, hűséges, és vicces. A benne rejlő
lehetőséggel, hogy bámulatos anya legyen. Egy keményen dolgozó nő,
aki nem fogad el szívességet másoktól. És nem úgy, mint én, Rosie nem
használta a rövidebb utakat, amik adódnak neki. A betegsége azt
jelentette, hogy a rövidebb utat is választhatta volna. De Baby LeBlanc
sohasem alkalmazkodott a szabályokhoz. Mindvégig a flip-flop
papucsában csattogva a padlón, az egészet végigtáncolta. Egy üveg
rumot érintettem az ajkaimhoz és ittam egy kortyot, aztán még egyet.
Olyan jól voltam három napig, nem ittam egy csepp alkoholt sem, még
Vegasban sem, és ezt abban a percben lehúzhattam a WC-n, hogy
felvettem azt az istenverte telefont.
– Még mindig szeretsz engem. Mindennek ellenére, és tudod – búgta
Nina, nevetve a szemérmes vihogásán. És döbbenten be kellett
ismernem, nem is áll olyan messze a valóságtól.
Vicious erkélyén állva a virágzó fákat bámultam.
– Ó, és Dean?
– Igen?
– Az az igazság, hogy nem akarod, hogy lemaradj erről. Mindent meg
fog változtatni.
Efelől semmi kétségem nem volt.
– Fejezd be a hívogatásokat. Én befejeztem. Szia, Nina.

– Szeva’faszfej, merre vagy? – visszhangzott Trent hangja az

előtérben. Feltápászkodtam Vicious antik kanapéjáról, fogva a fejemet,
mert olyan, mintha szét akarna robbanni. Rosie szülei a második szinten
laktak, de nem hiszem, hogy otthon voltak. Az anyja csatlakozott a
Todos Santos-i pite egyesületbe, az apja pedig részmunkaidőben
kertészként dolgozott. Vicious egyszer azt mondta, hogy nincs nyomós
oka a LeBlanc családnak, hogy lassítsanak és abbahagyják a munkát,
még a nyugdíj után sem. Nem voltam meglepve. A lányuk sem volt
különb.
– Itt vagyok – nyögtem, egy lépést sem mozdulva. Trent és Luna
beléptek a hatalmas nappaliba. A kicsi úgy totyogott a lábán, mint egy
kacsa, a mézbarna fürtjei és az enyhén napbarnított bőre kiemelte a
szeme zöld színét. Luna a lábaim közé vetette magát, hogy felvegyem.
Felemeltem és a mellkasomhoz öleltem, mire ő a duci karjait a nyakam
köré fonta. Trent a falnak dőlt, a kezeit a zsebébe dugta.
– Hogy van? – kérdeztem, Lunát a testemhez öleltem, simogatva a
haját. Megvonta a vállát és kinézett az ablakon. – Azt hiszi, hogy az
anyja vakáción van nagyapával és nagymamával. A telefonomat mindig
a füléhez szorítja és várja, hogy meghallja anyát.
– Azt olvastam valahol, hogy a legkorábbi emlék, amire emlékszünk,
kétéves kortól kezdődik. Talán nem fog emlékezni arra a ribancra, hogy
elhagyta. – Hogy segítsek neki és támogatást nyújtsak, elmondtam neki
ezt a marhaságot, amit egy magazinban olvastam a fogorvosnál az
időpontomra várva. Azt hiszem, a legtöbb ember megpróbálja
meggyőzni, hogy Val vissza fog jönni, de végül is én nem egy vagyok
közülük. Mi a jó a hazugságban? Ismertem a fajtáját. Kinyomtak
magukból egy gyereket, elhagyták őket és csak akkor foglalkoztak a
csemetéikkel újra, ha esélyt láttak arra, hogy pénz várható érte cserébe.
– Én viszont azt olvastam valahol, hogy a legkorábbi emléked a
méhben töltött időből származik. Talán emlékezni fog mindenre – közölte
velem egy unott tekintettel.
Touché.
Letettem Lunát a földre. Imbolygott, amíg megtalálta az egyensúlyát,
aztán megfogta a kezemet és mosolygott.
– Nézd, nem bántásból haver, de te nem tudod milyen ez, oké? Neked
még sohasem kellett ilyen szarral megküzdened korábban.
 Nem fogom kijavítani. Ez nem rólam szól. Itt akartam lenni számára,
még akkor is, ha egy ideig egy morcos kis tetű lesz.
– Ne légy gyerekes, Trent! Van elég pénzed, hogy felbéreld a legjobb
dadát a világon és Luna jó gyerek. Itt vannak a szüleid, a barátaid, én.
Nem vagy egyedül ebben.
– Tudom, tudom. – Trent megdörzsölte az arcát, majd az
italszekrényhez sétált, és kivett egy üveg Glenmorangie-t.
– Luna mutasd meg Dean bácsikádnak, hogy táncolsz – kérte fáradtan
egy erőtlen mosollyal, miközben töltött magának egy italt. A csajszi
elkezdte rázni, mint Beyoncé a Madison Gardenben, és mindketten
tapsoltuk néhány percig, mielőtt Luna figyelmét elvonta egy ajtó, és úgy
döntött zsinórban egymás után ötszázszor ki-be fogja csukni.
– Nagyon fejlett a korához képest – jegyeztem meg.
– Nagyon. Egyfolytában gügyög. Lehet, hogy elfogult vagyok, de azt
hiszem különleges. Annyira különleges. – Komoran megrázza a fejét. –
Túl különleges, hogy az anyja eldobja.
– Mit fogsz tenni, tesó?
A pohár peremén keresztül bámult rám, miközben ivott egy kortyot, és
a hallgatása azt sugallta, hogy van egy ötlete. Csettintett a nyelvével,
miközben letette a poharat.
– A szüleimnek van egy új háza itt Todos Santosban. Chicago nagy és
kegyetlen, és én baromi sokat dolgozom.
Rám bámult hosszan és keményen, és azonnal tudtam, hogy mit akar
kérni. A számhoz érintettem az összekulcsolt ujjaimat.
– Nos, akkor beszéljünk az üzletről!
– Ez az én úgynevezett életem! – gesztikulált Trent a kidolgozott
karjaival, vetve még egy pillantást Lunára, aki még mindig ugyanazt a
dupla ajtót nyitogatta nagy lelkesedéssel, amit jobb lenne, ha inkább a
rák gyógyítására fordítanak. – Ez egy Káosz, nagy K-val, és a lányom
ennek a káosznak a közepén van, keresztülhurcolva az ocsmányságon
és a mocskon, és a szülei rossz döntéseinek a következményei tönkre
teszik az életét. Ez most megszűnik. Stabilitásra van szüksége.
– Egészen pontosan mi is a javaslatod? – ropogtattam meg a nyakam,
egyenesen a szemébe nézve.
A Fiscal Heights Holdings központja New Yorkban volt, és én
irányítottam. Méghozzá nagyon jól, ha szabad ezt mondanom magamra.
Én voltam az elhivatott agglegény, és rengeteget dolgoztam. Vicious LA-
ben dolgozott, és mindennap Todos Santosból utazott fel. A világért sem
hagyná el Kaliforniát. Ez az a hely, ahol született, és itt is fog meghalni.
Jaime Londonban volt, az európai könyvelésünket irányítva, Trent
Chicagóban volt, a legújabb és legkisebb fiókunknál. De gyorsan
növekedett, pénzt lehetett keresni, és ugye a pénz beszélt. És ez nagyon
csábító volt, különösen az olyan fazonoknak, mint mi.
– Viciousnak kellene vinni Chicagót – nézett rám Trent halálos
tekintettel.
– Viciousnak nagyon sok mindent kellene csinálnia. – mosolyodom el.
– A különbség, hogy mit „kellene”, és mit tesz „ténylegesen” között? Na
ez az, amiben igazán erős. – Nem vicceltem.
– Mögém kell állnod, amikor felhozom ezt a következő
megbeszélésünkön. – Keményen fogva tartotta a tekintetem, az álla
rángatózott. Meghúztam az alsó ajkamat.
– Többre van szükséged az én szavazatomnál, hogy ez megtörténjen.
– Jaime is benne van.
– Jaime Vicious ellen fog fordulni? – A szemöldököm a magasba
emelkedett. Jaime mindig az ő pártját fogja, még akkor is, amikor Vic
szarságai voltak a terítéken. Néztem Trentet, és olyan valakit láttam,
akiért kész voltam harcolni. Keményen. A fickó, aki mindig a helyes
dolgot teszi. Ha valaki megérdemli, hogy kiszakadjon ebből a négyesből,
akkor az ő volt. Bólintottam, a kezemet Luna kicsi fejére helyeztem.
Megvédeni az elhagyottakat. Jóvátenni a múltat. Megszakítani a
rohadt körforgást.
– Mikor? – kérdeztem.
– November jól hangzik. Hálaadás meg minden. Úgyis mindannyian itt
leszünk.
Bólintottam. – Vigyünk vissza téged Calira.
Összekoccintottuk a vállunkat és megtapogattuk egymás vállát. -
Kurvára igen.
 Tizenhetedik fejezet

Rosie
Fordította: Red Ruby

Mitől érzed, úgy hogy élsz?

Dean. Dean Coletól érzem, hogy élek.

VEGASI KALANDUNK hátralévő része vánszorgott, legjobb erőfeszítéseim

ellenére. Elvittem a lányokat a Maffia Múzeumba, egy barbeque
étterembe (az első választásom a sushi volt, de akármennyire dühös is
voltam a nővéremre, a kigúnyolása nem szerepelt előkelő helyen a
tennivalóim listáján), és egy spaba. Millie és én összesen, ha húsz szót
váltottunk egész úton, és ideges csöndön osztoztunk akárhányszor
egyedül voltunk. Rövid, udvarias és távolságtartó voltam. Ő
szerencsétlen, aggódó és zaklatott.
Aztán ott volt a bűntudat. Felzabálta a belsőmet, mint egy növekvő
tumor. Még abban sem voltam biztos, melyik rész volt a rosszabb. Az a
rész, ahol lefeküdtem az expasijával – ezen a ponton már nem
tagadtam, hogy Dean és köztem több volt, mint hogy csak lefeküdtünk
egymással, és ez egy külön probléma volt –, vagy az a rész, amelyben
nem vettem részt az áradozó-fesztiválban, amit Gladys, Sydney és Elle
csapott minden alkalommal, amikor a nővéremről volt szó.
Csütörtökön együtt szálltunk fel a hazafelé tartó gépre, és bár
rettegtem a szüleimmel való találkozástól, megkönnyebbülés öntött el.
Abban a percben, ahogy visszaértünk a villába, bementem a szobámba
és a baldachinos ágyamra omlottam. A kimerültség még csak meg sem
közelítette, hogy mit éreztem. A tüdőm az agóniától sikított, amit a
folyamatos táncolás, a császkálás és… nos, hadd mondjak csak annyit,
hogy a hideg kövön szexelés nem a legjobb ötlet volt, ami valaha az
eszembe jutott. Gyakorlatilag éreztem a légutakat lefedő váladékot. És
miközben szükségem volt rá, hogy mielőbb foglaljak egy időpontot Dr.
Hastingshoz, hogy lásson, nem mehettem el innen az esküvő előtt.
Ahogy az ágy szélére gurultam, hogy üzenjek Ellenek, és
megkérdezzem, hogy milyen volt az útja New Yorkba (ki kellett hagynia
az esküvőt egy családi esemény miatt), a nővérem kivágta az ajtót és
szélvészként rontott be.
– Beszélnünk kell.
Megfordultam, elterpeszkedtem a pufi, színes párnák trónján, és a
hurrikán a szemében lecsillapodott, amint meglátta a nedves arcomat és
a vörös szemeimet. Arca eltorzult az aggodalomtól. Ilyen volt Millie
velem. Még amikor hülye libaként viselkedtem is a lánybúcsúján, akkor is
elolvadt tőlem.
Megütögettem az ágy üres felét néma meghívásként. A helyet, ahol
ültünk, ahol nevettünk, ahol sírtunk, és bámultuk a sötétben fénylő
csillagokat és őrült terveket szőttünk. Meglengettem a fehér zászlót.
Válaszul ő ellépett a helyéről, ahol megállt – nem is kívül, de nem is belül
a szobában, pontosabban itt is-ott is –, azután becsukta az ajtót maga
mögött.
Köhögve-nevetve lehajtottam a fejem.
– Akkor beszéljünk, nővérem.
 – Sosem akartam, hogy így gyere rá. Soha. – mondta Millie a plafont
bámulva, karjai a feje alatt.
Az arcom az álla és a hónalja közé volt befúrva, és ebből a szögből
láttam a kék eret, ami kiemelkedett a dekoltázsában, keresztülfutva a bal
mellén, ahogy a teste felkészült a szoptatásra.
– De nem tudtam csak úgy, futtában említeni neked és mindketten
tudjuk, hogy miért. Apu veled foglalkozik, Mama halálra rémült most,
hogy tudja, egyedül leszel New Yorkban, és az utolsó dolog, amit
akartam, hogy nagyobb nyomást helyezzek rád. Rossz döntés, tudom,
de, csak mert az emberek hamarabb rájöttek, mint kellett volna,
köszönhetően a reggeli rosszulléteimnek és a szokásomnak, hogy
elsápadok, ahányszor megérzem a kávé illatát. – Vett egy mély levegőt,
és arcát az enyémhez dörgölte.
– Gladys és Sydney egy hete jöttek rá. Elmondtam volna neked a
leánybúcsúztató előtt, de aztán te kitettél magadért a vegasi úttal, és
soha nem voltunk kettesben, négyszemközt.
– Babákkal dolgozom – duzzogtam, egy párnát ölelve a mellkasomhoz
és egy laza szálat húzgálva. – Elmondhattad volna ezt mellékesen.
Akkor is csak mámoros volnék miattad. Miért feltéteztél mást?
Nyelt egyet, lefelé nézve a kettőnk közötti térbe.
– Mert, Rosie, a szerelem és szenvedély az a két erő, ami megőrjíti az
embereket, a legjobb szándékaik ellenére. – Megfordult, hogy
szembenézzen velem, egyik keze a füle alá téve. – És te szenvedélyes
vagy az anyasággal kapcsolatban. Nem akartam ezt az arcodba vágni
egyszerre az esküvővel, pazar ceremóniával és miegymással. Ez furcsa
nekem is, oké? Nem vagyok hozzászokva, hogy könnyű dolgom legyen
az életben.
Egy ölelésbe húztam, megszaglászva a nyakát, a cseresznyevirág-
parfüm illatát, amit mindig használt. Otthon illata volt.
 – Sosem örültem ennyire bárki más szerencséjének – mondtam,
minden szó könnyed volt és egyszerű, mert ez volt az igazság. – És
szokd meg mindezt a jóságot, mert te tisztességesen kiérdemelted.
Most, mondj el nekem mindent. Hányadik hétben vagy?
– Kilencedik hét – a szája sarkába harapott, egyik kezét lapos hasára
csúsztatva. – A kávé illatától hánynom kell, és a bacon gondolata is
kellemetlen borzongást küld végig a gerincemen. Ó, Rosie, és a melleim!
Annyira fájnak. Tiszta érzékenyek és hatalmasak. Amitől Vicious csak
még jobban rajong értük. – A szemét forgatta és horkantva felnevetett. –
Azt mondják az első trimeszter a legnehezebb, és onnantól gyerekjáték.
Megosztottam vele a fiatal anyukák történeteit, akikkel együtt
dolgoztam, és hogy a valódi meló akkor kezdődik, amikor a baba már
megszületett, és megöleltem őt, összefonva lábaimat az övével.
– Hogy tudsz elviselni engem haver? Komolyan. Én, mintha a
legrosszabb ember lennék a világon. Úgy viselkedtem, mint egy
elkényeztetett liba egész héten, csak mert néhány, nyomorult pillanatig
úgy éreztem, milyen volna a te helyedben lenni. Nem mindenki más
világának a középpontjában.
– Jézus. Rosie, ez nem nagy ügy. Egy kicsit csendes voltál Vegasban,
de…
– Nem, Millie, nem csak ez van – motyogtam.
Merjem elmondani? Lehetne. Ő elmondta a titkát. Csak akkor fair, ha
én is elmondom az enyémet.
– És…? – Millie kiszállt az ölelésünkből, kíváncsian nézve.
Felhúzódzkodtam, hátammal a támlának dőlve ültem. Olyan erősen
bámultam a kezeimet, hogy a látásom homályossá vált. Én követtem el a
bűnt. Itt volt az ideje, hogy fizessek.
– Lefeküdtem Deannel.
 Nem néztem fel. A nővérem megbántásának lehetősége hirtelen
nagyon reális és nagyon nyers volt. Huszonvalahány évig az életem
mentes volt a felelősségtől. Az életben maradáson kívül persze. Időről
időre megúsztam, ameddig szedtem a gyógyszeremet, elmentem a
fizioterápiás kezeléseimre és elvégeztem a légutak tisztítását minden
reggel és délután. Most bocsánatot kellett kérnem. Megbánást
tanúsítanom. Megbirkóznom a következményekkel.
Kezdve az utolsó személlyel, akit valaha bántani akartam – a
nővéremmel.
Hajlandó voltam helyesen cselekedni. Feladni Deant – pontosan
tudva, hogy ő volt az egyetlen férfi, akit arra szánt a sors, hogy
szeressem, az egyetlen egy, akit valaha szerettem –, mert a nővérem
sokkal fontosabb volt. Sokkal fontosabb nála és sokkal fontosabb nálam.
Szóval visszatartott a lélegzettel, félig lecsukott szemekkel vártam
Millie ítéletét. Bár a tüdőm égett, könyörgött, levegőért kapkodott,
visszatartottam a lélegzetem. Azt akartam, hogy vágjon pofon, rúgjon a
gyomromba, mondja nekem, hogy én vagyok a legrosszabb ember a
földön és hajítson ki a házából. Egészen addig, amíg ez azt jelenti, hogy
ad nekem még esélyt, hogy rendbe hozzam ezt.
– Ő milyen volt? – A hangja a semmiből jött.
Micsoda…?
– Én… uh… tessék?
– Ő jó volt? – Millien volt a sor, hogy fölkapaszkodjon és leüljön
mellém. Egyik lábát átvetette a másikon, ajkait megütögetve. – Csak
egyetlen alkalommal voltam vele. Köztünk szólva alig érintett meg. Az
idő felében csak csókolóztunk, miközben én csináltam a házi feladatát –
kuncogott, és a pokolba is, ezt hallani jó érzéssel töltött el.
– Ő olyan… – összehúztam a szemem, közelről vizsgálgatva a
nővéremet. Részeg volt? Elszállt? Nem lehetett volna, mivel terhes. De
nem úgy tűnt, mintha egy csöppet is érdekelné. Tudtam, hogy túl volt
rajta. Mindenekelőtt tudtam, hogy sosem voltak szerelmesek egymásba.
Miután Millie elhúzott New Yorkba, messziről figyeltem minden
mozdulatát, megbizonyosodva róla, hogy a szíve nem volt összetörve.
Megbánást és sajnálatot érzett amiatt, ahogy véget vetett a dolgoknak
Deannel, de sosem vágyakozást. Szóval tudtam, hogy ő nem fog
mardosó szívfájdalmat érezni. De ez… ez akkor is furcsa volt.
– Ő olyan…? – sürgetett a nővérem, állát lebiccentve.
Piszkosul dögös. Mocskos és vad. Észbontóan kemény. A legjobb,
akivel valaha voltam.
– Nos... – köhögtem a kezembe –, hadd mondjak csak annyit, hogy
míg egy csomó kivetnivalót találok, ha a személyiségéről van szó, sosem
fogsz hallani engem panaszkodni róla az ágyban. Szóval tényleg nem
vagy dühös?
Vállat vont. – Ő egy HotHole, Rosie. Ők olyan rosszak, hogy nem is
tudják lebetűzni azt a szót, hogy „jó”, de azt hiszem, te ezt már tudod.
Mindaddig, amíg megvéded a szíved – tenyerét az Anti-Flag pólóm bal
oldalára tette –, én támogatom ezt, akármi is ez. Csak azt akarom, ami a
legjobb neked. Boldoggá tesz?
Boldoggá tett Dean engem? Nem tudtam erre őszintén válaszolni.
Amikor együtt voltunk vagy részeg voltam, vagy dühös. Néha mindkettő.
És mindig olyan bűntudatot érezve hagytam ott, hogy volt egy kis keserű
mellékíze minden szexuális együttlétünknek. Minden meghitt pillanatnak.
Még amikor közel tartottam magamhoz aznap éjjel, amikor rájöttünk,
hogy Val elhagyta Trentet, akkor sem hagytam a szívemet Deanért
dobogni. Először meg kellett kapnom Millie engedélyét.
– Azt hiszem, tudna – válaszoltam, érezve, hogy izgalom és
elragadtatás kavarog a gyomrom mélyén.
– Akkor ez eldőlt. Az áldásom a tiéd – mosolyogva tapsikolt egyet.
 Ezzel az áldással – amit nem vettem könnyedén, végül is ez volt a
jegyem a boldogsághoz – én is tettem egy ígéretet. A legjobb
koszorúslány szándékoztam lenni vasárnap a koszorúslányok
történetében. Annie ellentéte24. A kilátásra, hogy jóvátehetem a
történteket, a szívem hevesebben kezdett verni.
– Köszönöm, Millie – kifújtam a levegőt, amit a beszélgetésünk
kezdete óta visszatartottam, és a tüdőm megremegett a
megkönnyebbüléstől.
– Ne köszönd nekem. Köszönd a szerelemnek! Az mindent legyőz.
– Még Dean „Hímringyó” Cole-t is? – vicceltem.
A nővérem nevetve a combomra csapott.
– Ó, van egy olyan érzésem, hogy különösen őt!

24
Utalás a Koszorúslányok című filmre.
 Tizennyolcadik fejezet

Dean
Fordította: Suzy

KURVÁRA UTÁLOM AZ ESKÜVŐKET.

Majdnem elfelejtkeztem erről a kis tényről – majdnem –, de aztán
Vicious és Millie összecsapásai az előkelő ételekről, csillogó színekről és
az izzadt, kiöltözött vendégekről eszembe juttatta, hogy ha valaha is
megnősülök, akkor az Vegasban lesz.
Az jó dolog volt, hogy Rosie-nak és nekem repülőjegyünk volt az első
New York-i járatra holnap reggel, mert elszántam magam, hogy kurvára
elmegyek Todos Santosból és megkezdem a könyörtelen hajszámat
utána. Úgy neveztem: Küldetés: A megfelelő LeBlanc testvér. És azzal
fogom kezdeni, hogy kibaszottul bejelentem a hírt az országos tévében,
így abbahagyhatja a folyamatos bűntudatot, amit akkor érez, ha
lefekszünk egymással. Ez volt az egyik alapvető probléma köztünk, és
én könyörtelenül ki akartam tépni a gyökerénél fogva és kiölni a
szégyent és elfogultságot, amit a szemében látok, amikor rám néz.
Csütörtök és vasárnap között nem volt sok időnk egymásra Baby
LeBlanc-kal. Néhányszor elmentem mellette a hallban és akárhányszor
így volt, az ujjaink összefonódtak, vagy összeértek a vállaink, vagy úgy
mosolygott rám. Azzal a mosollyal, amit főként nekem talált ki és senki
más nem láthatta.
Elfoglalt volt. Oda-vissza szaladgált a nővérével a szépségszalonba,
fürdőkbe és a végső simítások is időigényesek voltak. Annyira fáradtnak
nézett ki, de tartotta magát. Megpróbáltam belopózni a szobájába aznap
éjjel, amikor visszatértünk Todos Santosba, de Millie ott aludt mellette az
ágyban.
Kibaszott Millie. Eltilt Rosie-tól, még tizenegy év után is.
Derekasan kivettem a részem az esküvőből. Álltam az egyenes
sorban Trenttel, Jaime-vel, Viciousszal és az apámmal, Elijal – aki nagy
részt vállalt Vicious támogatásában –, hogy köszöntsük a vendégeket. A
levegő nyirkos volt és a nap is olyan mérges volt, mint egy PMS-es
tinilány, aki épp rajtakapta a pasiját, amint Demi Lovato fotójára veri ki.
Izzadtam az ötezer dolláros, méretre készült szmokingomban, így
megragadtam egy pohár pezsgőt és ledöntöttem a torkomon, de meg
akartam tartani a Rosie-nak tett ígéretemet. Nincs több pia, legalábbis
addig, míg le nem győzöm a piafüggőségemet, amit arra használtam,
hogy felejtsek. Még füvezek, de csak egyetlen spanglit naponta.
A teljes megvonás a második ok, amiért a szenvedélybetegek
meginganak.
Az első ok? A szívfájdalom. Próbáltam elkerülni ezt.
Széles mosoly ragadt a ragyogó arcunkra, úgy üdvözöltük a csillogó
hölgyeket és a gazdag, öreg férfiakat. Trent ma már jobban nézett ki és
Vicious úgy vigyorgott, mint, aki megnyerte a lottóötöst. Irigység nyilallt a
szívembe, nem azért, akit elvesz, hanem a tény miatt, hogy Emilia
beleegyezett abba, hogy megállapodik vele. A húga, úgy éreztem,
nehezebben megszelídíthető.
– Üdvözlöm!
– Köszönjük, hogy eljöttek!
– Olyan régen találkoztunk. Hogy vannak a gyerekek?
Bla-bla-faszom-bla. Az emberek áradata nem csökkent. Minden, amit
akartam, hogy vethessek egy pillantást Rosie-ra. Aznap korábban
küldtem neki egy üzenetet, hogy sok szerencsét kívánjak, ami hülyeség
volt, mert nem ő volt az, aki férjhez megy. Azt mondta, hogy valamit el
kell mondania, de erre csak később lesz lehetőség. Én meg egész
ceremónia alatt semmi másra nem tudtam gondolni, csak erre.
Vicious mellett álltam Jaime-vel és Trenttel, míg a boldog pár
elmondta a fogadalmát, miközben Rosie-t néztem az oltár mellől, ahogy
olyan őszinte boldogsággal nézett Emiliára, amilyet csak gyerekeken lát
az ember. Egy kibaszott angyalnak nézett ki az elegáns görögstílusú,
gyöngyházszínű ruhájában. Fodros hattyútollként volt a haja egy
rendetlen franciakontyba hátratűzve. Rámosolygott Millie-re és elvette a
cseresznyevirág csokrot a kezéből, amikor eljött a gyűrűcsere ideje.
Miután véget ért a szertartás, az ellenkező irányba sétáltam, hogy
ellenálljak a sürgető szükségnek, hogy megragadjam és a szart is
kicsókoljam belőle, míg az ajkai érzékennyé és duzzadttá nem válnak.
Ehelyett elővettem a telefonomat és elkezdtem üzeneteket írogatni neki,
tudván, hogy egyhamar nem fogja látni őket. És mondhatjuk azt is, hogy
különösen fecsegő voltam, mert más magyarázat nincs arra a sok
sületlenségre, ami a kezeim közül kikerült.

Dean: Te egy piszkosul gyönyörű hiba vagy, tudod ezt?

Dean: Költözzünk össze.

Dean: Komolyan. Szarjunk le mindenkit és mindent. Csináljuk.

Dean: Kedves Miss LeBlanc, itt a háziura. Átnéztem a bérleti

feltételeket – egy billió százalékkal megemeltem. Vegye vagy
vigye.

Dean: De most komolyan, Baby LeBlanc. Kurvára csináljuk.

Annyira meg akartam győzni, hogy tudja, józan vagyok. De úgy

hangzottam, mint egy részeg idióta.
 A szertartás után vacsora volt. Az ültetési rend miatt Rosie és én az
asztal ellentétes oldalán ültünk – a francba ezzel, meg az egész élettel is
–, már biztosan ellenőrizte a telefonját, de még mindig nem válaszolt.
Ezzel nem volt baj. Türelmes voltam. Van ideje.
Valójában, ezek közül egyik sem volt igaz.
Nekem nem volt türelmem és neki meg főleg ideje nem volt.
Trent felállt a székéről, hogy kicserélje Luna pelenkáját és az apám
abban a pillanatban elfoglalta a helyét és megveregette a vállam.
– Szép szertartás – jegyezte meg. Vállat vontam.
– Az.
– Jól szórakozol, fiam?
A szórakozás egy elég erős kifejezés volt. Elviselem ezt az eseményt,
míg el nem jön az ideje, hogy hazamenjek és felfaljam a desszertemet. A
barátnőm punciját.
A kezeimet a zsebembe téve hátradőltem.
– A kaja jó.
– És észrevettem, hogy nem nyúltál alkoholhoz. Remek.
– Ez Rosie csodás ötlete volt. Úgy tűnik, eddig működik. Legalábbis
többnyire. – Eszembe jutott az az alkalom, amikor véletlenül válaszoltam
Ninának. – Így lesz a legjobb. A mértéktelen ivás újdonsága elvész
harminc körül.
– Ez az oka annak, hogy Viciousnál maradsz? – vigyorgott apa a
szemöldökét megemelve.
Azt mondtam a szüleimnek, hogy a Spencer birtokon akarok maradni
az első Todos Santos-i éjszakámon, hogy ott legyek a barátomnak, de
ez a faszság annyira volt hihető, mint egy szűz kurva. Sosem tettem
semmit senkiért, hacsak nem akartam magam is. Különösen nem
Viciousért. Szóval, mindenki biztos volt benne, hogy valami titkos
programom van.
 – Lehet – megnedvesítettem az ajkaimat, a pillantásommal a csini
seggét és a franciakontyát kerestem a kiöltözött nők tengerében. Nem
viselkedtünk egy párként. Még nem. Nem tudtam biztosan, mikor fogja
és egyáltalán el fogja-e mondani Rosie a nővérének, még akkor is, ha én
mást sem akarom, csak megragadni a mikrofont és bejelenteni
mindenkinek, de tekintettel kellett lennem az érzéseire. De őrült volt, ha
azt hitte, hogy ezt továbbra is elnézem neki.
– Miért? – kérdeztem apát.
– A nővérével jártál, nem?
– A végzős évben. Egy szemesztert, meg egy felet – kortyoltam egyet
a vizemből és a széke támlájára tettem a karom. – Túl vagyunk rajta.
Mindketten.
– Nyilvánvalóan. – Apa a boldog pár felé intett az állával, ahogy
Vicious megragadta a menyasszonyát és nyelves csókot adott neki, a
nyelve a száját ostromolta, amilyen lassan és csábítóan indult, olyan
hamar vált olyanná, mint amit az ember zárt ajtók mögött csinálna. Jaime
hátba vágta Vicioust és emlékeztette rá, hogy kétszáz szempár figyeli
őket.
– Nina hívogat mostanában. Többet, mint általában – mondtam
apának. Ő volt az egyetlen, akivel beszéltem Nináról. Anya túl elfogult,
túlságosan védelmező volt velem szemben – és a barátaim…nos, ők
nem tudtak róla.
Apa összepréselte az ajkát, összeráncolta a homlokát.
– Miért nem adod meg neki, amit akar?
– Úgy érted, egy csomó pénzt és olyan fejfájást, ami a legerősebbnek
számítana a migrének történetében? Hatszázezret akar.
Egy pillanatnyi csend után megszólalt.
– Nem akarod látni őt?
 Eli Cole ügyvéd volt. Családjogi ügyvéd, hogy pontosak legyünk.
Minden nap olyan ügyek landoltak az asztalán, mint az enyém. Az olyan
emberek, mint Nina vonszolták őt a bíróságra forgóajtószerűen, szóval ő
pontosan tudta, milyen mocskos dolgok történhetnek velem.
Ciccentettem, még mindig a tömeget pásztáztam, azt az embert
kerestem, akit folyton látni akartam.
– Nem. Igen. Nem tudom. Tudod, mi a lényeg, ugye? Ő az én részem.
Ő nem kizárólagosan az övé. De akkor… miért tépnénk fel a behegedt
sebet? Szerintem jobban meglennénk e nélkül – összecsippentettem a
szemöldökömet. – Igazán kurvára semmit sem tudnék vele kezdeni a
jelenlegi állapotomban.
– Rossz passzban vagy? – Apa kérdésének éle volt. Meggondoltam a
választ.
– Nem feltétlenül. Csak szerintem nem mindenki olyan apatípus, mint
te.
Apa bólogatott.
– Bármit is döntesz – mondta óvatosan – jusson eszedbe, hogy anyád
és én támogatunk benne.
– Kösz, apa – mondtam.
Trent visszaért Lunával a karjában és én az este maradék részét azzal
töltöttem, hogy megnevettessem a kislányt.

Éjfél körül bújtam be Rosie ágyába. A repülőnk másnap korán reggel

indult, és az, hogy külön töltsük az éjszakát, nem volt opció. Gyorsan
elaludt – miután egész nap Millie körül sürgölődött, mint a tökéletes
koszorúslány, még a város másik végében lévő Targetbe is elment, hogy
vegyen Millinek egy flip-flopot – aminek szükségességére Rosie is
felesküdött –, mert attól félt, hogy kisebesedik a nővére lába.
Baby LeBlanc békésnek tűnt, bevackolódott a takaró alá enyhén
szétnyílt ajkakkal. A szempillái megremegtek, amiből tudtam, hogy
álmodik. A két inhalálója, a narancsszínű gyógyszeres fiolája és a furi
mellénye még az éjjeliszekrényre volt dobva. Ez azt jelentette, hogy
kidőlt, mielőtt felkészült volna az alvásra. Becsúsztam mellé és hátulról
átöleltem, szorosan a mellkasomhoz húztam. Még mindig alkohol– és
izzadtságszaga volt, és nem tehettem róla, de kuncogtam. Még csak le
sem zuhanyozott, miután hazaért. Én kicsi vademberem.
– Dean – motyogta álmában és én megkeményedtem. Inkább egy
sóhajtás volt, de én azt hallottam, amit hallani akartam. Egész nap nem
volt időnk beszélgetni és nekem úgy hiányzott, mint egy kibaszott tüdő.
Tüdők. A tüdői minden egyes nap egyre gyengébbek és mi külön töltve
vesztegettük az időt. Nem tudtam biztosan, hogy még mennyi ideig
bírom ki, hogy ne lássam őt rendszeresen, minden nap, legalább néhány
órát egy nap. Már nem térhettünk vissza ahhoz a kapcsolathoz, amit
eddig folytattunk. Az alkalmi liftbeli találkozásokhoz, a hamis bérleti
viszonyhoz és a könnyű, semmitmondó ugratásokhoz, amiknek semmi
értelme sem volt.
– Dean – mondta megint, a seggével az ágyékomhoz simulva,
kapcsolatért könyörögve. Beszívtam a levegőt a fogaim között és a
farkamat a farpofái közé nyomtam, amit csak egy vékony, rövid
pizsamaalsó fedett. Végighúztam a résén és egy kissé felnyögtem.
Ezúttal nem óvszer nélkül fogom megdugni. Akart engem és biztos
voltam abban, hogy megadom neki, amit akar.
– Mmmm – nyöszörgött félálomban a gyönyörtől, egy kissé széjjelebb
nyitotta a combjait, hogy könnyebben hozzáférjek. Tetszett neki, szóval
ezt jelnek vettem, hogy lecsúsztassam az alsóját és a farkam hegyét a
meleg farpofái közé toltam. Bassza meg. Ez a lány. A markomba vettem
az egyik mellét és a bimbóját a hüvelyk– és mutatóujjammal
csavargattam, csipkedtem.
– Hiányoztam, bébi? – leheltem a nyakába, nem igazán vártam rá
választ.
– Igen – motyogta álmosan, még mindig kábult volt. – Elmondtam
Millie-nek. – A segge keményebben nyomódott a farkamhoz, így már
majdnem a fele lüktetett a farpofái között. – Azt mondta, örül.
A rohadt. Kurva. Életbe.
Meg akartam ragadni, megfordítani és kinyalni, ami teljességgel
lehetetlen volt, mert nem csak Rosie aludt, hanem az egész családja is
durmolt. Hallottam a hortyogásokat, miközben a szobája felé jöttem.
Ez nem olyan beszélgetés volt, amit egy alvó lánnyal kell lefolytatni,
így becsúsztattam a kezem az alsójába, hátulról átölelve elkezdtem
dörzsölni a csiklóját és éreztem, hogy a farkam rángatózik a farpofái
között. Be akartam csusszanni abba a lyukba. Nagyon. De az anális
szex határozottan azon dolgok közé tartózott, amikről beszélni kell,
mielőtt megteszed.
– Élvezz az ujjaimra, Baby LeBlanc – becsúsztattam egy, kettő, három
ujjamat a puncijába és élveztem a cuppogó hangot, ahogy ki– és
betologattam őket, először lassan, aztán gyorsabban, amikor a
csípőjével elkezdte veszettül követni a kezem mozgását. A számat a
fülkagylójára szorítva sziszegtem. – Gyerünk, Sirius. Szeretlek.
Az orgazmusa az ujjaimra robbant és felkiáltott, a szája tágra kinyílt a
vágytól. Be kellett fognom a száját, hogy elfojtsam a sikolyát. Bár Rosie
kétségkívül nagyon élvezte az ujjazást, a hátára fordult, majd a sötétben
lovagló ülésben rám ült, mielőtt bármit is reagálhattam volna.
Még mindig nem tudtam biztosan, ébren van-e vagy alszik. Valahol a
kettő között lehetett. A tekintete üveges volt, az ajkai vörösek, nyitottak
és hívogatóak voltak, ahogy hozzám dörgölőzött, a csupasz puncija a
meztelen farkamat simogatta.
Kétségbeesetten meg akartam dugni őt, de még mindig nem
beszéltünk egy aprócska dologról. (És nem, nem arról a tényről, hogy
szerelmes vagyok abba a pimasz seggébe. Valószínűleg vagy nem
hallotta, vagy nem jutott el a tudatáig, de ez számomra nem volt
újdonság. Mindig tudtam, hogy szeretem őt. Már azelőtt, hogy
beismertem magamnak.)
– Szeded a tablettát? – kérdeztem. Mert ha nem, akkor nagyon
gyorsan el kell szaladnom a folyosó másik végébe és szerezni egy
óvszert. Bár nem biztos, hogy van nálam. Mindig volt egy a tárcámban,
de elfelejtettem pótolni az első Todos Santos-i éjszakánk óta. Bár képes
lettem volna beosonni Vicious és Millie szobájába – igen, a
nászéjszakájukon –, hogy ellopjam Vicious óvszerét, miközben
mindketten ott vannak. Még akkor is, ha meztelenek és épp dugnak.
Ennyire akartam Rosie-t.
– Nincs tabletta – motyogta, a testével hátradőlt és nekem ütközött,
ahogy a farkamat bevezette a puncijába. Bassssza meg.
– Kicsim – megragadtam a karját, megcsókoltam a csuklóját, a
tenyerét és az ujjhegyeit milliószor. – Félálomban vagy. És én egy
faszfej vagyok, amiért belopóztam ide és megujjaztalak, miközben az
öntudatlanság határán vagy. Óvszerre van szükségünk. Engedd, hogy
nagyon gyorsan hozzak egyet, oké?
De ő csak folytatta, kilovagolta a kibaszott eszemet is és habár
tudtam, hogy ez egy rossz ötlet, a farkam átvette az irányítást és –
juhúúú – azt mondta, hogy szarjam le a következményeket. Ahányszor
csak lecsúszott a farkamon és megszorította, oda akartam tapasztani az
ágyhoz és megmondani, hogy várjon egy percet. Még arra is gondoltam,
hogy megfordítom, felcsúszom rajta és a farkam a szájába teszem, hogy
megállítsam.
Próbáltam valami észszerű okot találni, ahogy ott találtam magam
tehetetlenül alatta, de képtelen voltam megtagadni tőle, amit akart, még
akkor is, ha ez őrültség volt és veszélyes. Nina által traumát éltem át, de
Rosie nem Nina volt. Még ha terhes is lenne, nem nagy ügy, ugye? Luna
cuki volt. Még akkor is, ha ma „bekakált” és Trent rávett, hogy én
cseréljem ki a pelenkáját. És talán egy nap jó apa lennék. Csak abban
nem voltam biztos, hogy a mától kilenc hónapra jó időpont lenne-e erre
az apaságra.
– Nem kell, nem kell – motyogta Rosie fokozva a sebességet. Még
mindig valamiféle félálomban volt. Egy kimerült lányhoz képest kiváló
teljesítményt nyújtott, ahogy meglovagolt engem. A golyóim
megkeményedtek és ismerős érzés áradt szét a gerincemben. El fogok
menni. El fogok menni és Rosie nem szedi a tablettát.
Hé, seggfej, te is egy idióta vagy, tudod ezt?
– Kicsim… – nyögtem, de hiábavaló volt. Nem akartam megállítani őt,
még akkor sem, ha ezután a valóság, ami bekövetkezik, elpusztít majd
engem.
– Dean – nyöszörögte. – Gyere.
És én elmentem.
Beleélveztem, hogy pontosak legyünk, másodjára óvszer nélkül.
A mellkasomra rogyott az aktus után, a nyakamhoz dörgölőzött, a
farkam még benne volt. Éreztem a meleg spermámat szivárogni
közöttünk, hozzáragadt a hasamhoz és éreztem a tettem súlyát.
Milliószor nehezebb volt a rajtam lévő nőnél.
– Beléd élveztem – suttogtam sokkal inkább magamnak, mint neki.
A torkomra szorította az ajkait, majd megszólalt.
– Nem lehetnek gyerekeim.
És aztán visszaaludt rajtam.
Bassza meg.
 Tizenkilencedik fejezet

Rosie
Fordította: Miya

Mitől érzed, úgy hogy élsz?

Szerelem. Amikor tüzes és hiányos. Nyers és finom. Ugyanakkor pedig
emlékeztet, hogy egy nap – hamarosan – számomra minden el fog
múlni.

A REPÜLŐÚTON VÉGIG egymás kezét fogtuk és csókolóztunk. Mellette

ébredni, olyan volt, mint egy álom. De a helyzet iróniája nem kerülte el a
figyelmemet, ugyanakkor pedig az egész kapcsolatunk csöpögött a
szatírától. Dean annyira laza volt, beszökött a szobámba és megujjazott,
míg aludtam, de aztán gyorsan viszonoztam. Emlékszem, milyen volt
meglovagolni őt, miközben a csiklómat a kemény hasizmához dörgöltem.
Megkaptam, amire szükségem volt és már aludtam is újra. Kutya fáradt
voltam – izomlázam volt a lábamban, a tüdőmnek szünetre volt
szüksége, míg a fejem továbbra is a hangos zenétől és a hangzavartól
dübörgött –, az eszméletvesztés és a mindent érzek magam körüli
állapot közötti vékony határon táncoltam.
A repülőn elmeséltem Deannek a Millie-vel folytatott beszélgetésemet,
elkerülve azt a részt, amikor Dean egy SMS-en keresztül kért meg arra,
hogy költözzek vele össze. Nem mintha nem akartam volna. Mert
akartam. De egyelőre, csak élvezni akartam őt, a társaságát. Nem
akartam elkövetni ugyanazt a hibát, mint Darrennel. Nem akartam
beleugrani az elkötelezettségbe, még akkor is, ha tudtam, hogy Darren
és Dean teljesen mások (főleg, mert az érzéseim Dean iránt egyenesen
az őrületbe kergettek, olyan erősen tartott a markába), hogy ez
alkalommal nem akartam elcseszni.
Nem lesz szép. Ellenkezőleg, velem együtt élni elég csúnya lesz, és
nem voltam benne biztos, hogy készen áll erre az utazásra. Továbbá,
még mindig be kellett avatnom az állapotomba. Abba, hogy nem lehet
gyerekem. A valóságba, ami rám várt – az állapotom, ami csak romlani
fog –, és abba, ami ezzel járt. A gyógyszerek. A mellények. A
masszázsok. A nehéz táskák, amiket mindenhova magammal viszek. Az
elkerülhetetlen fogyatékosságok, amikor a szerveim elkezdenek leállni.
Mindenbe.
És Deannek is megvoltak a maga titkai. Tudtam, hogy vannak.
Ki várt rá Alabamában, ki volt az a lány, akivel telefonon beszélt azon
a napon, amikor berobbant az apartmanomba, hogy meggyőzzön,
menjek Todos Santosba? Semmi értelme nem volt válaszok után kutatni.
Neki kellett eldöntenie, mikor jött el az ideje, hogy beavasson, mindabba,
épp úgy, mint ahogy nekem kellett összeszednem a bátorságomat, hogy
beszéljek az egészségemről és a problémáimról.
Ebben a pillanatban, nem akartam bonyolultabbá tenni a dolgokat.
Ebben a pillanatban, élni akartam.
– Amúgy Millie terhes. – Nyomtam az ajkaimat a nyakához és
óvatosan megharaptam, miközben ugyanaz a légiutaskísérő ment el
mellettünk, csúnya pillantást lövellve felém, aki egy héttel ezelőtt is
kiszolgált minket San Diego felé. A múltkor úgy néztünk egymásra,
mintha meg akarnánk gyilkolni a másikat. Most, három másodpercre
voltam attól, hogy csatlakozzak a Mile High Klub tagjai közé, azzal, hogy
szexelek az alvó első osztályú utasok előtt.
Dean felkapta a fejét és kételkedve meredt rám. Kissé megviseltnek
tűnt a hírtől, mire felmordultam.
 – Jézusom, Dean, ne mondd, hogy nem szereted a gyerekeket –
ugrattam. Megfogva a kezemet, nyomott egy csókot a kézfejemre. Az
arckifejezése kemény volt, úgy tűnt mintha a szemöldöke közötti ráncok
kettéosztanák az arcát.
– Te, hogy érzel irántuk? – Nem törődött a kijelentésemmel. Várjunk
csak, tényleg nem szereti őket? Úgy éreztem ez egy érzékeny pont lehet
a számára, épp úgy, mint számomra.
Lepillantottam és mosolyogtam.
– Mindenkinél boldogabb vagyok – haraptam az alsó ajkamba. – Az
utolsó vasamat is New York játékboltjaiban fogom otthagyni és meg
fogok tanulni kötni.
– Ó, bassza meg. Folytasd – becsúsztatta a kezét a combjaim közé és
előre hajolva megharapta a fülcimpámat. – Mesélj még a kötésről. Ma
nagyon jól megy neked a kacér, piszkos beszéd.
Rácsaptam a mellkasára, még mindig csodálkozva, hogy valóban
ezzel a gyönyörű férfival vagyok együtt. Mindig is jóképű srácokkal
jártam, de Dean egy külön csoport volt.
– Komolyan mondom. Alig várom, hogy nagynéni legyek. Szerinted fiú
vagy lány lesz?
A szemei újra elszomorodtak. Talán titkolt előlem valamit? Talán
ugyanazt, amit én titkoltam előle?
– Fiú – mondta a nyakamat csókolva. – Szerinted?
– Lány – fúrtam az orromat az orrához, mint egy Eszkimópuszi.
Amikor visszatértünk az épületünkhöz, az ajtómig kísért, miközben
mind a két bőröndöt maga mögött húzta, és amikor már éppen
készületem volna becsukni az ajtót magam mögött – mert nem volt az az
Isten, hogy újra együtt aludjunk, túl fáradt voltam ahhoz, hogy az esküvő
után zuhanyozzak és több, mint huszonnégy órája nem érte meleg víz és
szappan a testemet –, megállította a kezével a csukódó ajtót.
 – Szerintem szükségünk lesz pár szabályra – mondta nagyon
hivatalos hangon.
Résnyire nyitottam az ajtót és kikukucskáltam rajta.
– Úgy gondolod? – vigyorogtam.
– Kurvára. Első szabály: használhatom a kulcsomat a lakásodhoz, és
fordítva. – A zsebébe nyúlva kihúzta a kulcsot, amit a kezembe helyezett
és az ujjaimmal körbe zárta. – Második szabály: végeztél a
randizásokkal. Az enyém vagy.
– Te is az enyém vagy? – vontam föl a szemöldököm.
– Mindig a tied voltam, Baby LeBlanc. A farkam csak bérbe volt adva,
de most már a jogos tulajdonosa használja – folytatta. – Harmadik
szabály: nincsenek titkaink. Ha valami zavar minket – a hangja egy
árnyalattal mélyebb lett – beszélünk róla. Nevén nevezzük a dolgokat.
Nem ijedünk meg a szar dolgoktól, mert tudom, hogy rázós lesz az út, de
még így is benne vagyok. Érthető?
– Benne vagyok – bólintottam és újra becsukni készültem az ajtót.
Nagyon fáradt voltam. De annak ellenére, hogy boldog voltam,
szükségem volt egy zuhanyra, hogy lemossak magamról mindent.
– És, édesem? – nézett hátra a válla felett a lift gombját nyomkodva.
– Igen, Mr. Főnökösködő?
– Gratulálok, lett egy pasid.
– Nem vagy a pasim.
– A Facebook profilod másképp gondolja.
– MICSODA?
Ding. Besétált a liftbe egy elégedett vigyorral az arcán, miközben az
ajtó becsukódott mögötte.
– Kedveld azt a kurva posztot, Rosie. Viszlát.
 Dean
Volt egy számítástechnikai ismerősöm, akinek nagyon sok szabad ideje
volt, így segített nekem elintézni a dolgokat. És így lett Dean Cole és
Rose LeBlanc kapcsolatban a Facebookon, még akkor is, ha két nappal
ezelőttig még barátok sem voltak. Azt akartam, hogy Rosie tudja, ez nem
csak valami hülye fellángolás volt, és hogy legközelebb, ha valakiknek
végig kell sétálniuk a templomban, azok mi leszünk. Ő papucsban lesz,
én pedig annyit leszek benne, hogy műtéttel kell majd minket
szétválasztani.
Milyen érzés volt tudni, hogy a volt barátnőmnek gyereke lesz? Mintha
ezernyi kést szúrtak volna a hasamba, de nem azért, mert a gyerekkori
barátomtól esett teherbe.
Nem lehet gyerekem.
Minden alkalommal, amikor arra gondoltam, ahogyan ezt suttogta a
fülembe, elöntött az ellenállhatatlan érzés, hogy kiürítsek egy üveg
whiskyt. Igazságtalanság. Annyira igazságtalan, hogy Ninának lehet
gyereke, de Rosie-nak nem. Rosie az anyaság definíciója volt. Öt
emberre elég együttérzés szorult belé. Hogyan tud egyáltalán egy
gyermekkorházban önkéntes lenni? A fenébe is, ha tudtam volna... így
legalább értettem miért nem akarta Millie elmondani Rosie-nak míg el
nem jött a megfelelő pillanat.
– Mr.Cole – Sue süvített be az irodámba egy biccentés kíséretében.
Kedd volt, de Sue úgy nézett ki, mint hétfő reggel. Tetőtől-talpig
feketében volt és az arcára fagyasztott mosolynak hála, úgy nézett ki,
mint valami olcsó porcelán baba. – Hogy van ma? Milyen volt
Mr.Spencer esküvője?
– Jól vagyok, az esküvő eseménydús volt, és nincs kedvem csevegni,
szóval térjünk a tárgyra. – Dobáltam egy teniszlabdát a kezemben,
miközben leült velem szembe. Mindabból, ami az esküvőn történt, a
legjobb része az volt, amikor Rosie rájött, hogy Millie leszarja azt, hogy
együtt vagyunk. Megkönnyebbülés öntött el, amikor Baby LeBlanc
elmondta nekem, hogy a nővérét nem zavarja. Nem azért, mert érdekelt
mit gondol Millie. Hanem mert Rosie-t érdekelte.
Azt hittem Millie nyaggatni fogja azért, mert mindenkivel
összefekszem. De nem voltam nőfaló... csak pasi. Mit kellett volna
tennem? Várni, hogy Rosie rájöjjön, hogy mindig is nekem teremtették?
– Hívjon fel minden egyes virágárust a környéken és küldjék el az
összes rózsájukat, bármilyen színű lehet, a broadwayi The Black Hole-
ba. Rose LeBlanc-nak címezve – mondtam Sue-nak. A szemei először
azóta, hogy belépett az irodámba, elhagyták az iPadjét és mint egy
célpontra tapadva néztek rám.
A gondolat, hogy én magam intézem ezt, pontosan egy másodpercig
volt a fejemben. Nem számított atomfizikának felhívni a virágárusokat és
leadni a megrendelést. De aztán rájöttem, hogy volt egy határ aközött,
hogy mi számít figyelmesnek és papucsnak, és semmi esély nem volt rá,
hogy átlépjem ezt a határt, hogy örömet szerezzek a személyi
asszisztensemnek. Sue nekem dolgozott. Három üzleti ügy várt az
asztalomon, ezer megválaszolatlan email, és négy üzleti megbeszélés,
amit le kellett bonyolítanom. Nem akartam megkímélni az érzéseit és
még több munkát varrni a saját nyakamba. Egyidejűleg pedig, valakinek
meg kellett ezt csinálnia.
 – Ó? – kérdezte az iPad-et a karja alá helyezve. – Valami üzenetet
mellékeljek? – Ha a tekintetével üzenni lehetne, az tele lenne
káromkodással és testi épségemet fenyegető mondatokkal.
Elmondtam Sue-nak mi legyen a kártyákra írva. Többes számba, egy
minden csokorba. Nem mondtam, hogy írjon rá nevet, de biztos voltam
benne, hogy Rosie tudni fogja ki áll a gesztus mögött. Legalábbis
reméltem, hogy tudni fogja. Felírtam magamnak fejben, hogy kérdezzem
meg Dr. Seggfejt, hogy még mindig tartja-e vele a kapcsolatot. Ha igen,
akkor meg kell látogatnom és megértetni vele, hogy végeztek.
Sue végighúzta az ujjait az iPad-en és végre megtette a szükséges
intézkedéseket azzal kapcsolatban, amire kértem, mielőtt visszanézett
rám.
– Minden egyes rózsát a környéken?
– Minden rózsát Manhattanben – gondoltam meg magamat.
– Az elég drága lesz.
– Gyönyörű bankszámlám van, Sue – villantottam rá egy nagyképű
mosolyt. – Kurvára megengedhetem magamnak. Még valami?
– Igazából, lenne itt még valami. Kérdezhetek valamit, Mr. Cole?
Megint ezzel a Mr. Cole-al jött. Ez a csaj nem fogja ezt egy könnyen
elengedni. Megdörzsöltem a tenyeremmel az államat és hátra dőltem. –
Mondjad.
– Mije van Miss LeBlanc-nak, ami nekünk, többi halandónak nincs? –
kérdezte, ami azt jelentette, hogy soha nem küldtem még senkinek
virágot, főleg nem annyit, ami megtöltene egy egész erdőt.
Elvigyorogtam, mert a válasz annyira egyszerű volt, egyidejűleg pedig
borzalmasan bonyolult is.
– A szívem, Sue – mondtam. – A szívem hozzá tartozik.
 Huszadik fejezet

Rosie
Fordította: Lilith

Mitől érzed, úgy hogy élsz?

Verbális előjáték.
Az üldözés.
A vadászat.
De legfőbbképpen... az a rész, ahol megadom magam.

Rosie: Hadd találjam ki, lefeküdtél Sue-val.

Dean: Szerintem megkönnyítem a helyzetünket, ha adok neked

egy listát azokról a nőkről, akikkel nem feküdtem le
Manhattanben, mint fordítva.

Rosie: Emlékeztess megint, miért szexelek veled?

Dean: Mert nincs más férfi, aki tudná, hogy annak érdekében,
hogy egy földrengető orgazmushoz juttasson, azt szereted, ha
a mellbimbódat pontosan ugyanabban az időben húzzák meg,
amikor összecsippentem a csiklódat. Mert szeretsz engem,
talán még szerelmes is vagy belém, habár én hajlandó vagyok
várni, míg be nem ismered ezt magadnak. Folytathatom,
akarod?

Rosie: Istenem, Dean.

 Dean: Isten és Dean szinonimák. Kíméld az aksit. Válassz egyet
legközelebbre, mikor írsz nekem. Mit akarsz enni vacsorára?

Rosie: Elle-lel találkozom.

Dean: Nem a kedvenc kajám, de nem fogja elrontani a

terveinket. Elle csatlakozhat hozzánk. Foglalok helyet nyolcra a
The Red Hill Tavernbe.

Ez azelőtt volt, hogy virágot küldött nekem.

Habár, hogy teljesen őszinte legyek, így hívni azt, amit tett (virágot
küldött nekem), olyan, mintha a Csendes óceánt egy kis pocsolyának
hívnám. Ezernyi – talán több – rózsa érkezett mindenféle színben,
adagokban. A kisteherautók két sorban parkoltak a kávézó előtt, és
őszintén szólva, kezdtem kicsit felhúzni magam azon a borravaló
mennyiségen, amit ki kellett fizetnem az összes futárnak.
– Hacsak egy kicsit is jobban elalélnék a fiúdtól, itt és most
megszülnék egy kicseszett petefészket – fenyegetőzött Elle, egymás
után tépve le a kártyákat a tucatnyi pirosakról, fehérekről és
rózsaszínekről, amik betöltötték a kávézót a frissesség és a természet
csábító illatával. Mindegyiken csak egy szó állt, és ugyanazt mondta.
Enyém.
Enyém.
Enyém.
Enyém.
Enyém.
Egy háremnyi vásárló fennhangon tűnődött, mi lehetett az alkalom, és
amikor Elle válaszolt nekik, könyörögtek nekem egy fényképért a fiúmról.
Miután megmutattam nekik a Facebook profilképét – róla, ahogy egy
szivart pöfékel, a lábait keresztbe téve az irodai asztalán, egy stílusos,
fekete-fehér öltönyben –, elkezdték mondogatni nekem, hogy ha nem
mennék hozzá egy éven belül, akkor egy reménytelen idióta vagyok,
mert a fickó nyilvánvalóan tökéletes.
Hajlamos voltam egyetérteni.
Millie és én a múlt éjszakát azzal töltöttük, hogy három órát beszéltünk
telefonon. Épp a nászútján volt a Maldív szigeteken, alkoholmentes
koktélokat szürcsölgetve fürdőruhában, de így is talált időt arra, hogy a
kedvemben járjon. Mama és papa nem erőltették, hogy hozzuk rendbe a
dolgokat, és én sem közeledtem feléjük – nem, amíg fel nem adják az
ostoba ötletüket, hogy költözzek vissza Todos Santosba –, de én
imádtam hallgatni Millie sóvárgásait, és hogy milyen kemény és duzzadt
volt az alhasa. Vagy, hogy hogyan kapta rajta Vicioust, ahogy majdnem
kibuggyan egy könnycsepp a szeméből az ultrahang vizsgálaton, ahol
voltak, habár azt állította, hogy csak belement valami a szemébe.
Nagy puhány.
Utána elmondtam neki, hogy mennyire szeretem Deant, bevallva,
hogy az iránta érzett szerelmem már legalább egy évtizedes. Elsírta
magát, mikor meghallotta, milyen sok szívfájdalmat okozott nekem, hogy
együtt láttam őket, de szerintem csak a hormonok voltak, mert akkor is
sírt, amikor előadtam neki egy mini spoilert A Kardashian sztori
következő részéről. Elmondta, hogy Vicious azt állította, Dean
érdeklődése irántam őszinte és komoly, én meg nem akartam elmondani
neki, hogy ezt már tudtam, mert az exbarátja és én többet osztottunk
meg egymással egy kis feleselésnél, mikor még együtt voltak. Dolgokat,
melyek nem foglaltak magukba szavakat. Sem érintést. Dolgokat,
melyek kínoztak és kísértettek minket addig a pontig, hogy megőrjítettük
egymást.
Majd megemlítette, hogy Deannek volt egy afférja Sue-val, nekem
pedig egyszerűen csak bele kellett ütnöm az orromat.
 Mikor Dean kikiáltott engem a barátnőjének a Facebook oldalainkon –
azt még ki kell találnom, hogy a pokolba csinálta ezt –, minden szót
komolyan gondolt. Nem fáradozott volna ezzel azért, hogy utána más
emberrel kavarjon a hátam mögött.
Megráztam a fejem és visszaszálltam a Földre, megfogva egy gőzölgő
bögrét a bár alatti mosogatóból és szárazra törlöm.
– Rámenős Dean meghívatta magát a ma esti vacsoránkra –
mondtam Elle-nek, és a vigyora olyan széles volt, hogy az már ragályos.
Vagy legalábbis erről győztem meg magam, mikor az arcom elkezdett
fájni a mosolygástól.
– Azt hiszed, hogy a dögös, hiú segge pizzát fog falni velünk? –
kérdezte. Elle feladta a diétáját, hogy nádszál vékony legyen, mióta újra
megnyílt a pékség lejjebb, az utcán. Megráztam a fejem.
– Asztalt fog foglalni a The Red Hill Tavernben.
– Az őrült drága!
– Nem hiszem, hogy elvárja tőlünk, hogy fizessünk.
– Szerintem tőled várja a fizetséget szexuális szívességek formájában.
Semmit sem akartam mondani, de mélyen legbelül már vártam a
számlára.

A jó hír: a HotHole teljesen elbűvölte Elle-t.

A rossz hír: a műveletben engem is lesöpört a lábamról.
Szótlanul néztem őket, a villámmal csavargatva a garnélákat és a
tésztát, miközben Elle időről időre felnyerített hangosan, mikor Dean
mondott valami vicceset vagy megkérdezett valamit tőle, vagy csupán a
jól ismert karizmatikus, megnyerő önmaga volt.
 Sosem voltam még ezelőtt a The Red Hill Tavernben, főleg mert nem
engedhettem meg magamnak, de még ha meg is tehetném, kinek lenne
ideje három hónappal előre foglalni egy helyet? Különösen, mivel az
egészségügyi problémáim állandóan keresztülhúzták a számításaimat.
Sosem tudtam, hogy mikor kell bezárnom az ajtót és elrejtőznöm a világ
elől, vagy leülnöm az ágyra egy hatalmas mellényt viselve egy-egy
alkalommal órákig arra várva, hogy a tüdőm jól működjön a szerveim
többségével együtt.
A The Red Hill Tavern bájos volt. Örültem annak, hogy odamentünk.
Az étel nagyszerű volt, de a társaság? Az volt az igazi csemege.
A könnycsepp alakú csillárok sárga fényt szórtak szét, régi tölgyfa
asztalok és klasszikus, piros-fehér kockás asztalterítők és valódi, sokat
használt gyertyák ragyogtak mindenfele.
Arra a boldogságra gondoltam, amit Dean a tenyerében tartott. A
boldogságra, amit oly nagylelkűen nyújtott felém, de veszélyes volt
elfogadnom, mert ez az életemet jelképező autó kormánya mögé
helyezte volna őt.
Olyan volt Dean, mint egy vakmerő sofőr. Másfelől viszont amióta csak
elkezdtük ezt, semmi más nem volt, mint erős és kitartó. Egy szikla,
amire támaszkodtam, mikor az otthoni dolgok összeomlottak.
Ki gondolta volna? Dean ’Ruckus’ Cole, a Megtestesült Hímringyó.
– Szóval, sok milliomossal dolgozol együtt? – dorombolta Elle, az ajkai
fényesek egy extra réteg rúzstól és az ízletes étel olívaolajától, melyet
most faltunk be.
– Édesem – kuncogott, ráharapva egy darab vesepecsenyére. –
Csakis milliárdosokkal dolgozom.
– Szerinted össze tudnál hozni engem az egyikkel?
– Komolyan gondolod? Rendszerint nem úgy néznek ki, mint ahogy a
bankszámlájuk alapján hinnéd.
 – Viszont vannak fiaik, nem? – kérdezte Elle.
– Igen, vannak. – Dean vigyorgott. – Tetszik a gondolkodásmódod.
Épp ekkor rezzent meg a telefonja.
– Bocsássatok meg, ezt fel kell vennem. – Összeráncolta a homlokát a
telefonjára nézve és felállt, otthagyva minket, hogy megcsodálhassuk a
széles hátát és a varázslatos seggét a szénfekete, személyre szabott
öltönyében. Elle kétszer összecsapta a tenyerét, mikor Dean
hallótávolságon kívülre ért, a kifelé vezető ajtó felé tartva. Megragadott a
vállamnál fogva.
– Micsoda férfi, Rosie! – kiáltott fel. – Mondd, hogy borzalmas az
ágyban, úgy meg tudom tartani a baráti hűségemet feléd.
A ’tökéletes’ jelzővel nem is lehet elkezdeni leírni, hogy milyen volt ő a
lepedők között, de határozottan újra emlékeztetnem kellett magam arra,
hogy miért vállaltam ekkora kockázatot tudván, hogy egy olyan ember,
mint ő, sosem állapodna meg hosszú távon egy olyan ember mellett,
mint én.
„Tudasd Darrennel, mielőtt továbblépsz.” Ezt mondta mama, mikor
előadtam, hogy összeköltözünk. „Nem akarhatod, hogy úgy érezze,
átverte egy olyan nő, akinek nem lehet gyereke.”
– Csajszi. – Megrázom a fejem, próbálva elhallgattatni mama szavait.
– Még csak ne is gondolj rá! Többé már nem lesznek ugyanolyanok.
– Ha így folytatod tovább, mérget veszek rá, hogy egy hirtelen
felindulásból elkövetett bűntény áldozata leszel. – Elle beleszúrt egy
villát a raviolijába és a nyitott szájához emelte. – Valaki meggyilkolna.
Valószínűleg egy másik féltékeny kurva. Talán a személyi asszisztens?
Úgy értem, egy nőnek sem kellene egy olyan férfi büszke tulajdonosának
lenni, mint Dean.
– Ő nem egy vagyontárgy – forgattam a szemeimet, egy bagettet
rágcsálva.
 – Nem. Hanem egy szexi árucikk. – Összeszorította Elle az ajkait,
mielőtt mindketten kétrét görnyedtünk a nevetéstől. Megkérdezte, mi
újság Trenttel – csalódott volt, hogy nem találkozhatott vele az esküvő
előtt –, de aztán Dean visszajött az asztalhoz. Már nem látszott
játékosnak, vidámnak és lazának. Helyette olyan volt, mintha szellemet
látott volna. Visszadugva a telefonját a farzsebébe, ezt mondta: –
Gondoskodtam a számláról. Készen álltok a távozásra?
Nem kellett túl közel lennem ahhoz, hogy tudjam, ivott. Leheletének
már a puszta alkohol szaga elárulta. Egy tömény italra jellemző
erősséggel csapta meg az orromat. Le akartam harapni a fejét, de nem
tehettem meg Elle előtt, és talán amúgy sem tudtam volna. Olyan
gondterheltnek tűnt, hogy fizikailag kényelmetlenül éreztem magam tőle.
Elle és én zavartan néztünk egymásra, félig elfogyasztott ételeink még
mindig az asztalon pihentek arra várva, hogy kiélvezzük őket. A
barátnőm kinyitotta a száját, és volt egy olyan érzésem, hogy meg akarja
kérdezni, maradhatnánk-e a desszertig. Ez határozottan nem történhet
így. Deannek ki kellett jutnia innen, én pedig meg akartam spórolni neki
a magyarázkodást.
– Igen, elég fáradt vagyok, és kezd hűvös lenni. – Nem kezdett lehűlni
a levegő, de Elle – és mindenki más körülöttem – mindig aggódott, hogy
esetleg megfázom. – Engedjétek meg, hogy előtte elszaladjak gyorsan a
mosdóba. A hólyagom nem akar összebarátkozni a ház borával.
Tizenöt perccel később egy taxiban ültünk úton hazafelé. Dean először
leintett Elle-nek egy taxit – és kifizette –, majd ismét szembesültem Elle
dühös szemeivel, azokkal, amik azt követelték, hogy láncoljam le Deant
egy pincében és győzzem meg, hogy vegyen el feleségül.
Mikor már a taxiban voltunk, Deanhez fordultam, hogy megkérdezzem,
mi történt.
Egy pillantás az arcára, és rájöttem, hogy rossz ötlet volt.
 – El akarsz még menni valamerre? – érdeklődtem helyette. – Még túl
korán van.
– Az attól függ. Baszakodni fogsz velem az ivásért? Mert inni fogok.
Rengeteget.
Gondolkodtam rajta egy másodpercig. Egész héten nem ivott, mikor
együtt voltunk – beleértve az esküvőt és Vegast is, két olyan eseményt,
amely egyébként megkívánta volna. Ha azt mondtam volna neki, hogy
nem akarok maradni, félreértette volna. Mintha csak az én feltételeim és
szabályaim alatt akarnám őt tartani. Ami nem is állhatna távolabb az
igazságtól. Az igazság az volt, hogy bármilyen módon elfogadnám őt,
ahogy csak tudom, és fontos volt nekem, hogy ott legyek számára, hogy
ezt érvényre is juttathassam.
– Nem – mondtam. – Ihatsz.
– Akkor igen, maradj. Szükségem van rád ma este.
Nekem pedig ezelőtt volt rá szükségem egész héten.
Ott volt számomra.
Ott voltam számára.
Egy dolog biztos volt – mikor egyikünk lezuhant, a másikunk követte
lefelé, kérdés nélkül.

Ötujjnyi brandy, és Dean még csak meg sem engedte, hogy a drága ital
megcsiklandozza az ízlelőbimbóit, mielőtt hátravetette a fejét, és egy
kortyra lehúzta. Csípőjével féloldalasan nekidőlt a bárpultnak és beletúrt
a hajába, a Manhattanre néző, padlótól-mennyezetig érő ablakon
keresztül bámulta a várost. Ez a város erőteljes volt. Ő úgyszintén. A
probléma az volt, hogy most először, mióta találkoztunk – valójában
mióta tinédzserek voltunk –, nem láttam annak a hatalmas, sikeres
férfinak, aki volt. Egy elveszett kisfiút láttam, és ez a kisfiú? Biztos
voltam benne, hogy nem túl sok ember lenne képes elérni nála ilyen
reakciót.
– Akarsz beszélni róla? – Ujjaimat a bútorán táncoltattam, miközben
felé sétáltam, memorizálva a sötét fa minden egyes hajlatát és a plüss
ülések anyagát. Ez a csaj, aki nyaggatva kérdezgeti, hogy mi a baj –
nem én voltam. De a Deannel való törődés, az én voltam. És volt egy
érzésem, hogy a hirtelen megváltozásának volt valami köze ehhez a
Nina nevű nőhöz. A rejtélyes telefonhívásoknak volt céljuk, ennyinek
azért tudatában voltam, de nyílt sebek voltak. Az utolsó dolog, amit
akartam, hogy mélyebbre vágjak és lássam elvérezni.
Az igazság kényelmetlen lehet. Ez volt az, amiért az emberek gyakran
elkerülték. Sokkal gyakrabban, mint nem, mert nem kellett mindenkinek
látnia. És pontosan emiatt Dean nem tudta, miért nem lehetett belőlem
nővér. Miért nem volt fogalma sem arról, hogy nem lehetnek gyerekeim.
A pasim megrázta a fejét. Teljesen érzelemmentes hanggal utasított: –
Gyer’ide.
Odabotorkáltam hozzá, átöleltem a nyakát, és egyenesen a szemébe
bámultam. Engedetlenség volt a szemeimben. Figyelemelterelésre volt
szüksége bármiről, ami annyira zavarta, hogy az őrületbe kergesse, és
halálra igya és szétszívja magát.
Deannek problémája volt. Tudta ezt, és én is tudom.
Volt egy problémája, és ez a probléma egyenesen a kicsapongásai
karjai közé lökte őt. Fizikailag szüksége volt az alkoholra és a fűre, hogy
elfeledjen bármit, ami zavarta őt. Meg akartam kérdezni – elkeseredetten
mélyebbre akartam ásni lelke sötét bugyraiban, és egymás után ki
akartam húzni a titkot titok után, ezáltal megtisztítva a tömérdek
mocsoktól –, de nem tudtam. Megölt engem, de ott kellett lennem
számára, amilyen módon csak szüksége lehetett rám.
 – Káprázatos vagy – morogta, azon kezének egyik ujjával
végigkövetve állkapcsom vonalát, amellyel a brandyjét tartotta.
– Részeg vagy – mondtam kifejezéstelenül, idegesen nevetgélve.
– Igaz. – Ragadozó szemei úgy játszottak a testemmel, ahogy
semelyik más férfi nem tudott a kezeivel. – És akkor is káprázatos voltál,
mikor józan voltam, és akkor is káprázatos leszel, mikor holnap reggel
egy pokoli másnaposságtól fogok szenvedni. – A kezei lecsúsztak a
derekamra, erővel megragadott, megfordított, és feltett a bárpultjára. A
derekam alsó része végtelen sok drága üveghez nyomódott, és az
alattam lévő felület hűvössége a csontjaimig hatolt, még a hosszú,
tépett, fekete, testhez simuló farmeremen keresztül is.
A keze a farmerom gombjaihoz csúszott, és gyorsan lehúzta, míg el
nem érte a földet. Sárga Sex Pistols pólómat a szürke kanapéra hajította
kevesebb mint egy másodperc alatt, a papucsaimat sehol sem lehetett
látni. Ezután Dean tenyerét a mellkasomra tette és lenyomott a pultra, és
mikor az üvegek belenyomódtak a hátamba, a karjával mindegyiket
lesöpörte a felületről, közülük egy tucatnyi leesett a földre; színek,
hangok és fények kavalkádja egyszerre és ugyanabban az időben.
– Jézus! – ziháltam fel, a törött üveg zaja úgy csengett a szobában,
mint egy vészcsengő. Dean megragadta a mellette álló brandys üveget,
és húzott belőle még egyet, mielőtt valamennyit a köldökömbe öntött és
kiszopogatta, meleg ajkai a bőrömön felrobbantották az idegeket és a
vágyat az alhasamban.
– Nem vagyok rossz ember – motyogta, látszólag csak úgy a
semmiből, és főleg senkinek. Ittasságának mértéke miatt őszintén
aggódtam, de annak ellenére, hogy Dean még mindig egy talány volt,
egy dolog teljesen egyértelmű volt.
Nem akarta, hogy pátyolgassák vagy visszafogják. Tombolni akart.
 A démonai előjöttek játszani, és ma este én leszek az áldozatuk. Ott
feküdtem az oltárán, büntetésre várva olyasvalamiért, amit nem
követtem el. Fájdalma megoszlik majd közöttünk.
Én pedig boldog voltam, hogy elvehetek belőle valamennyit, még ha
ez csak egy estére is szólt.
– Nem. Te vagy a legjobb ember – motyogtam, miközben térdre esett,
és letépte a bőrömről az alsóneműmet. Perzselő, vörös csíkok tarkították
a combjaimat, mint a korbácsütések nyoma. Válla mögé dobta a
gombócba gyűrt anyagot, és lemerült, megízlelve azt, ami a lábaim
között volt, mintha az az élete forrása lenne, fogaival az érzékeny forró
pontomat harapdálva, és ezzel megőrjített. Egy éhes zombi volt, ami a
darabka húsán lakmározik, és nekem esélyem sem volt a sötétsége
ellen.
Dean Cole egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek az emberek
beállították. Az ördög legrosszabb fajtája volt. Olyan, aki udvarias
mosoly, klasszikus ruhák, és jómodor mögött rejtőzik.
– Francba, Dean – keményen ziháltam, elveszítve az uralmamat a
valóságon, az érzékeimen, magamon. – Meg fogsz ölni engem.
– Nem, Rosie. Meg foglak menteni téged – morogta, hüvelykujjait a
nemi szervemre tette és szétfeszített a felséges fájdalom pontjáig. Utána
belém mártotta a nyelvét, könyörtelenül dugva engem, miközben a
bárpultja széleibe kapaszkodtam és sikítoztam. Segítségért vagy a
gyönyörtől, nem tudtam biztosan.
– Jézus. Ó, Istenem. – Jobbra-balra tekergőztem, próbálva
elmenekülni a mély borzongástól, ami belém hasított.
– Mondd, hogy helyesen cselekszem – mordult fel, megragadva a
kisajkaim érzékeny húsát és végighúzta lassan a fogai között, míg fel
nem sikoltottam újra. Felséges fájdalom kavargott ismét a lábaim között.
Azt akartam, hogy újra megtegye, és újra megtette, mielőtt ezt mondta: –
Nem akarom megismerni őt, Rosie. Most nem tudok foglalkozni vele.
Miről beszélt? Ki volt ő? Bujaságtól ködös elmém kis, működő sejtjei
nyugtalanul tudni akarták. Ki volt elég őrült ahhoz, hogy bántsa ezt a
bámulatos, kedves embert? És még fontosabb: akinek megvolt az ereje,
hogy megtegye?
– Helyesen... – A hangom csak annyira remegett meg, mint csapkodó
lábaim, ahogy próbáltam felpattanni a pultról és elszaladni a vad
orgazmus elől, ami azzal fenyegetett, hogy szétszakítja a testemet. –
Helyesen cselekszel, Dean. Bármi is az.
– Gyűlölöm Ninát – mondta, a nyelve mélyen belém hatolt. Az ajkai, az
ujjai, a fogai teljesen felemésztenek engem. Egy másik nőről beszélt,
miközben velem volt. Ennek meg kellett volna kongatnia a
vészharangokat a fejemben, a vörös szirénáknak pedig háromszáz
mérföld per órával kellett volna forogniuk. De nem így volt.
Nem így volt, mert ő Dean volt.
– Akkor én is gyűlölöm őt – sikoltottam fel, a térdeim remegtek, a
testem pedig elzsibbadt, ahogy a gyönyör egy forró hulláma végigsöpört
rajtam, bevonva a testemet. Felvonyítottam, mint egy kivert állat, a haját
húzva, combjaim addig szorították a fejét, amíg szét kellett feszítenie
őket erős ujjaival. Majd ott feküdtem még egy másodpercig,
mozdulatlanul, és figyeltem, ahogy kicsatolta az övét és kilépett a
nadrágjából, mielőtt megragadott a combjaimnál fogva és felkapott.
– Dühös vagyok. – Szemei zöldje lángként táncoltak.
– Tudom.
– Ha el akarsz menni – most tedd meg. Mindegy is, szerintem el
kellene menned.
– Maradok.
– Nem fog tetszeni, ami látsz.
 – Mit fogok látni?
– Azt az oldalamat, amire nem vagyok túl büszke.
Nyeltem egyet, a szám kinyílt. – Benne vagyok, nem számít melyik
oldaladat adod nekem.
– Nem tudod, mit beszélsz – jegyezte meg gúnyosan. – Bántani
foglak.
– Jó. – Egyik kezemet a mellkasára tettem. – Ez az, amit szeretek
benned. Úgy bánsz velem, mint egy használható emberrel, és nem úgy,
mint egy hervadó rózsával.
És ebben a pillanatban minden megváltozott. Sötétség nyelte el a
naplementét a várostól, amely figyelt minket, törött üveg ropogott a
cipője alatt fájdalmat ígérve, a szeme lecsukódott, és én egyedül
maradtam egy idegennel. Egy vademberrel.
Kihunytak a fények, és magához húzott, de mikor azt gondoltam, hogy
el fog kapni... ez volt, amikor hagyott lezuhanni. Színtelen üvegből álló
trónus alattam. Még a csontjaim is felnyögtek tiltakozásul, ahogy elkapott
a karomnál, és magával vonszolt a hálószobájába, végighúzott az
eredetileg fekete-fehér padlóján. A bőröm felhasadt a szilánkoktól.
Fekete bársonyszőnyeg üdvözölt, mikor beléptünk a birodalmába, egy
olyan fajta királyi méretű franciaágy alól, amelyet csak a filmekben
láthatsz. Sosem voltam még a hálószobájában ezelőtt, és nyeltem egyet,
mikor mindazon nőkre gondoltam, akik már jártak itt. Az összes
Kennedyre és Natashára.
Azokra a kényelmetlen és fájdalmas igazságokra.
Elengedte a karomat, meglökve egy kicsit a lábával a padlótól-
mennyezetig érő ablaknál álló dívány felé.
– Könyökre – követelte egy fémesen hideg hang, amely nem az övé
volt, én pedig térdre ereszkedtem és ráhelyeztem a könyökömet a
kanapéra, kifelé bámulva New York csillogó, mesterséges fényeire.
Dean mögém állt, de nem láthattam, mit csinál. A seggem pucér volt, de
a melltartóm még mindig rajtam volt. Úgy véltem, hogy valahol a
közelemben ólálkodik, de nem tudtam biztosra mondani. Nem
fordítottam el a fejemet, hogy megnézzem. Azt akarta, hogy
megrémüljek. Azt akartam, hogy megrémüljek. Meg is történt.
– A vicces az... – kezdte, a szobájában járkálva mögöttem,
összerezzentem gyönyörű hangjára. Egy tömény folyadék csorgását
hallottam, miközben megint húzott egyet a brandyből. – A gimiben
mindenki Ruckusnak és Jokernek hívott. A Mókamesternek. A mókás,
bolondos és vicces fiú. A bohóc.
Ő viszont egyik sem volt a fentiek közül. Most döbbentem rá, de annak
idején a gimiben én is elhittem ezt a képet. Ő tudta, én nem? Átkozottul
jól adta el, és nagyon magas áron.
– De tudod, mi vagyok én, Rosie? – Megállt mögöttem.
Behunytam a szemem, beszívva elkeseredett tüdőmbe szobájának
férfias illatát, és éreztem szétesni a szívem a mellkasomban.
– Egy Pierrot vagy – suttogtam. – Egy szomorú, magányos bohóc
vagy.
– Mindig okos és éles szemű. – A hangszínébe beszivárgott egy
árnyalatnyi a saját hangjából. Három vagy négy lépéssel közelebb jött
hozzám – hallottam és számoltam – és bár még mindig szinte meztelen
voltam, és nem láthattam őt a túlságosan makulátlan ablaküveg
visszatükröződéséből – biztonságban éreztem magam.
– Tudod, miért szomorú a Pierrot? – kérdezte Dean.
– Megtört szív. – Könnyekkel küzdve nyeltem egyet. – Olyan szerelem
után sóvárog, mely sosem lehet az övé.
Meg akartam fordulni. Hogy megöleljem. Hogy visszacsináljam az
utolsó pár órát, amely ilyenné tette őt. De egyiket sem tettem meg ezek
közül. Éreztem, ahogy a keze simogatja az egyik farpofámat, lélegzete a
nyakam és a vállam közti völgyet csiklandozta.
– Fuss, Rosie – sziszegte Dean. – Fuss, mielőtt elkúrom és
tönkreteszem mindkettőnket.
– Próbálj ki – bizonygattam. – Törj össze. Használj engem. Harcolj
velem. Hónapokig üldözted a zsákmányod. Évekig. Egy egész évtizedig,
bassza meg! Csak úgy fel akarod adni?
A seggemre mért csapástól előreestem és a frászt hozta rám. Sosem
fenekeltek még el ezelőtt. Nem azért, mert ellene lettem volna.
Gondolom csupán egyike volt azon dolgoknak, melyeket még nem
tettem meg. Mint a bungee jumping vagy megnézni a Schindler listáját.
Talán a tény miatt, hogy az összes férfi, akivel együtt voltam, mindig úgy
kezelt, mint egy törékeny dolgot, ami éppen meghalni készült a
kezükben. Vagy talán a tény miatt, hogy sosem vetkőztem le teljesen az
öntudatomat és a szégyent, mikor bárkivel is ágyba bújtam.
De Dean nem volt bárki más.
Ő volt az egyetlen.
Felnyögtem, vágy és égő érzés kavargott a testemben,
visszalendítettem oda a fenekemet, ahol utoljára éreztem Deant, többért
könyörögve. Mocskosnak éreztem magam, de nem bánom, hogy vele
együtt vagyok mocskos. Sosem ítélt el. Jobban belegondolva,
valószínűleg ő volt az egyetlen személy az életemben, aki elfogadott
engem annak, ami vagyok. Még Millie is megpróbált meggyőzni engem,
hogy költözzek vissza Todos Santosba.
Az egymáshoz csapódó hús hangját hamarabb érzékelte a fülem, mint
hogy éreztem volna a második csapást, és ezúttal ez valahol a fenekem
és a puncim közé esett. A nyál összegyűlt a számban, a fejem pedig a
díványra hanyatlott, szemeim fennakadtak. Miért volt olyan isteni érzés,
mikor az a férfi bántott, aki azt állította, hogy meg akar „menteni”? Talán
mert a beteg, kicsi Rosie megmentésének az egyik része az volt, hogy
megmutatja neki, mennyi szenvedésre volt képes anélkül, hogy
összetörik.
– Pattanj fel.
Felmásztam a díványra addig, hogy a felsőtestem teljesen rajta volt, a
seggem pedig a levegőben. Dean leguggolt mögém – éreztem meztelen
testét hozzám érni – és éreztem egyszerre négy ujját belém hatolni. Fájt,
vettem egy nagy levegőt és kibírtam. Játszott még egy kicsit az
izgatottságommal, mielőtt kihúzta az ujjait és felkínálta nekem a
nedveimet.
– Kóstold meg a puncid! – A hangja közönyös volt. – Kóstold meg,
amit kibaszottul csinálok veled! – tette hozzá.
Habár ez határozottan egy másik első volt, amiről sosem gondoltam,
hogy megteszem, csillogó ujjaihoz emeltem ajkaimat, és lenyaltam. A
számba nyomva őket ezt követelte egy rövid pillanattal később: – Szopd
tisztára, Rosie!
Édeset és meleget ízleltem. Fele annyira se rossz, mint ahogy
gondoltam.
A nedveim maradékát a seggembe törölte, és megint rácsapott.
Előreugrottam, de nem nyöszörögtem. Szerintem tetszett neki, hogy nem
sopánkodok miatta. A nyögése ezt mondta.
Mikor a hegye elkezdte kínozni hátulról a bejáratomat, ide-oda
billentettem a fejemet, arra várva, hogy belémhatoljon. De nem tette. Ezt
művelte egy egész percen át, az őrületbe kergetve engem, mielőtt
könyörögni kezdtem: – Dean...
– Hmm?
– Ne kínozz, kérlek. Csináld.
– Mit csináljak?
– Tedd be.
 – Rossz kifejezés. Próbáld újra.
Szentséges ég.
– Dugj meg, kérlek. – Nyeltem egyet.
– Gumi? – érdeklődött. A hangszíne ingerült volt. Mintha várna
valamire.
– Szedek tablettát. – A hazugság keserű volt a számban, és máris
megszegtem a szabályokat, amikben megegyeztünk tegnap. Az
őszinteség részt. Nem kellett tablettát szednem. De neki nem kellett erről
tudnia. Addig nem, amíg nem álltam készen arra, hogy elmondjam.
Látszólag egy csomó dologról egyikünknek sem kell tudnia. Milyen
elcseszett egy kezdete volt ez egy kapcsolatnak.
– Tényleg? Mert Vegasban nem szedted.
Jézusom, ez a fickó.
– Szedem – nyöszörögtem, többre várva. Bármit, többet igényelve.
– Ha te mondod – gúnyolódott, tenyerét a torkomra helyezve, és
ugyanabban az időben egy lökéssel belém hatolt hátulról. Felkiáltottam,
ahogy keményen mozgott bennem, a vér testemben száguldott, a
fejembe, a nemi szervembe, mindenhova. Dean nem viccelt, amikor azt
mondta, bántani fog engem. Ezúttal nem fogta vissza magát. Olyan
keményen dugott, hogy biztos voltam benne, a combjaim belső oldala
égni fog, és a belsőségeim lüktetni fognak még hetekig.
– Fordulj meg – utasított a semmiből, még mindig meglovagolva, ki és
be csúszva. Olyan részeg volt, hogy nem tudta, mit kér tőlem? Sikerült
egy kicsit megszólalnom a nyögéseim közepette.
– Nem tudok. Rajtam vagy.
– És? Fordulj. Meg.
– Nehéz vagy.
– Te meg erős. Küzdj meg velem.
 Figyelmen kívül hagyva az orgazmus kellemes érzését, a padlóra
helyeztem a tenyereim és próbáltam magam felnyomni, de ő előredőlt,
szándékosan több súlyt engedett a hátamra, hogy megállítson. A tény,
hogy próbált aktívan tenni az ellen, hogy sikerüljön, felbosszantott, így
keményebben nyomtam. Dean testfelépítése olyan volt, mint egy profi
rugby játékosnak. Egy méter kilencven centi, kilencven kiló, szálkás,
kidolgozott izomzattal. Esélyem sem volt. Ugyanakkor... fel voltam
tüzelve, hogy harcoljak.
Úgy, ahogy a betegségem kényszerített, hogy harcoljak.
Ahogy a Vicious és a HotHole haverjai melletti élet tanította nekem.
Ahogy az élet tette velem.
Ellazultam, engedve, hogy bántalmazzon. És mikor kezdett még
erősebben dugni, büntetésül a vereségemért, egy hirtelen mozdulattal
felnyomtam magam a tenyereimen, lendületet szerezve, és átfordultam.
Hasizmai most a mellkasomhoz ragadtak, és kuncogott, miközben
kicsusszant belőlem, még mindig teljesen mereven.
– Nyomd össze a melleidet – sziszegte, semmi értelme sem volt
tagadni... a pasi fura volt. Általában a fény keresztülszűrődött a sötétség
repedésein. Nála sötétség pislákolt keresztül az ő normális és napfény
falain.
A melltartómat használtam ahhoz, hogy úgy tegyek, ahogy mondta.
Kezébe vette sikamlós farkát, és bevezette a melleim közti völgybe, a
résbe élvezve. Sűrű, fehér spermája összegyűlt a dekoltázsomban, ő
pedig félig lecsukódott szemmel figyelte. A fenekem égett az ütésektől,
de ennek ellenére egy kis időre elfelejtettem mindent és elmerültem
benne.
– Idd meg – suttogta, belemártva mutatóujját a nedvébe, és ajkaimhoz
emelve a meleg folyadékot. – Minden kibaszott cseppet.
 Megtettem, és miután lenyaltam az ujjaimról a spermáját,
megjutalmazott még két orgazmussal.
Azon az estén a karjaiban aludtam el, a valaha érzett legnagyobb
biztonságban. Nagyobb biztonságban, mint mikor Millie-vel voltam, vagy
a szüleimmel. Határozottan nagyobb biztonságban, mint amit bármikor is
éreztem Darrennel.
A démonai karjaiban aludtam el, tudván, hogy egy édes férfi karjaiban
fogok felébredni.
Dean ’Ruckus’ Cole-nak megannyi arca volt. És mindegyik gyönyörű
volt. Legalábbis számomra.
 Huszonegyedik fejezet

Dean
Fordította: Maya

NOS, A FENÉBE!
Rosie még aludt, mikor felébredtem és a bűntudat egy dühös
földrengésként hasított át rajtam. Mi a fasz volt ez az egész tegnap? Az
egyik másodpercben a barátnőjét szórakoztattam Manhattan egyik
legjobb helyén, aztán a másik pillanatban a díványon hancúroztunk,
miközben a fenekét paskoltam. Úgy tűnt, hogy nem volt középút, amikor
róla volt szó. Akár megpróbáltam olyan nyálas lenni, mint Hugh Grant,
ami nem rám vallt, vagy megmutattam mindent magamból, minden
elcseszett arcomat.
Nem, mintha ez lenne az igazi énem. De ezt hagyta hátra Nina
belőlem és soha nem fárasztottam magam, hogy összekaparjam a
részeimet.
A tegnapi nap megőrjített és egyenesen a brandy karjaiba lökött.
Bárcsak Rosie ne látta volna, de egyúttal valahogy megkönnyebbültem,
hogy mindezek után ott maradt.
Kihámoztam magam az ágyból és nyilalló fejfájás dörömbölt a
halántékomban, kiballagtam a konyhába, hogy rántottát, bacont és kávét
csináljak. Bassza meg, bárcsak tudnám, hogy hol van az összes
szarság, amire szükségem van ezek elkészítéséhez, de meg kellett
mutatnom neki, hogy képes vagyok megtenni. Ezt az egész pasis
szarságot.
 Mit is mondtam még? Ha Vicious képes rá, biztos, hogy én is
kibaszottul képes leszek rá.
A tegnap esti Ninával folytatott beszélgetést játszottam le a fejembe,
miközben feltörtem a tojásokat és beleöntöttem a kávéfőzőbe az illatos
szemeket. Egy New York-i számról hívott, úgyhogy azt hittem, az
irodámban lévő egyik vonalról hívnak, így hát felvettem.
Totális szerencsétlenség. Egy teljes vonatkatasztrófa.
– Itt vagyok – mondta Nina, mikor felvettem a telefont.
Bassza meg! Még csak egy udvarias hello sincs.
– Hol itt? A pokolban? – kérdeztem reménykedve.
Oda tartozott az a kurva. Ha valaha is oda jutott volna, valószínűleg
átvette volna a hatalmat és elnökké vált volna.
Nina kacér nevetése ostromolta a fülemet.
– New York-ban vagyok, te ostoba. Megmondtam, hogy eljövök érted.
Találkoznod kell velem!
– Nem megmondtam neked, hogy nem akarom látni az arcát? –
ordítottam elsétálva a bárpulthoz és magam mögött hagyva Rosie-t és a
barátnőjét, Elle-t. Jeleztem a csaposnak, hogy töltsön nekem egy italt.
Tehát a városban volt. Persze, hogy itt volt.
Mi a faszért ne? Végül is én adtam pénzt neki, ugye? Tehát miért is
voltam meglepve?
– Mindössze annyit kell tenned, hogy fizetsz nekem és békén foglak
hagyni, Dean.
– Nina – nevettem, meglazítva a nyakkendőmet. – Nem fogok adni
neked hatszázezret csak azért, hogy láthassam őt. El vagy szállva, ha
azt hiszed. Gyereket általában két ember csinál, ugye? Ezért mindkét
szülő vállalja a felelősséget. Ezt elcseszted – szögeztem le. – Most old
meg a saját szarságodat.
 – Azt hiszem, visszavonom az ajánlatot, Dean. Mostanában szörnyen
ingerült vagy velem.
– Mikor voltam én valaha is más, mint seggfej veled? – kérdeztem,
leeresztve az italomat és az üres pohárral jelezve, hogy egy másikat
kérek.
– Mert szeretném visszafordítani az időt és kijavítani, ha valaha is más
arcomat mutattam feléd.
– Volt idő – a cukormázas hangja emlékeztetett engem. – Volt idő,
amikor bármit megtettél volna értem.
A legrosszabb rész? A kurva nem tévedett ezzel kapcsolatban.
– Hogy van a férjed? – váltottam témát.
– Még él – bosszankodott. – Sajnos.
Legalább egy dologban egyet tudtunk érteni.
– Hogy van az új csajod? – kérdezte Nina.
– Miért kérdezed? Azt hiszed, ezt is el tudod baszni nekem?
– Ugyan már! – kuncogott. – Gyerünk, Dean! Ne légy ilyen! Örülök
neked. Minden, amit akarok, hogy biztosítsam a jövőmet és elhagyjam
az istenverte, borzalmas férjem. Rengeteg pénzed van. Nálam meg az
van, amit te akarsz. Miért futunk felesleges köröket?
– Mert az akarom, hogy szegény és boldogtalan maradj.
Tessék. Kimondtam. – És mert nyilvánvalóan nem bánom az árat,
hogy ez így maradjon. Élvezd a mocskos moteled, Nina! Csá! – letettem
és lenyomtam még három pohár piát.
Ahogy a reggelit készítettem, hallottam Rosie-t a fürdőmbe csoszogni.
A szívem lesüllyed. Ha elijesztettem, mert egy agresszív seggfej voltam,
magamon kívül senki mást nem hibáztathatok. Vajon húzta az időt, hogy
elkerülje a találkozást? A hangokból felismertem, hogy megnyitja a
csapot, lehúzza a WC-t, és elgondolkoztatott, hogy meddig tudja
elodázni, hogy szembenézzen velem.
 – Jó reggelt – hallottam a rekedt hangját, hátrafordultam a tűzhelytől,
hogy lássam, ahogy az ingemben sétál, a világosbarna haja egy dögös
kusza kontyba fogva. Rám mosolygott, egy őszinte, szívből jövő
mosollyal, aztán megfordult, mikor megtalálta a farmerjét. A csupasz
feneke – tegnap este széttéptem a bugyiját – kikandikált az ingem alól,
mikor lehajolt, hogy felvegye a nadrágot, és basszus, a bőre piros és
érzékeny volt. A belső combja felhorzsolódott, és csíkok, kis vágások
voltak rajta a törött pohártól, amit ma reggel takarítottam fel. Hányni
akartam, de egyben tartottam magam, lekapcsoltam a tűzhelyet és a
rántottát a baconnel a tányérunkra tettem.
– Éhes vagy? – köszörültem meg a torkom.
– Mint a farkas – mondta szórakozottan felhúzva a farmert. – De le kell
mennem és felvenni a mellényemet, bevenni a gyógyszeremet és az
összes rock 'n rollos dolgot. A saját verzióm a bajnokok reggelijéről – úgy
tett, mintha befeszítené a nem létező bicepszét.
El akart menni. Elhagyni. Természetesen félt. Megmutattam neki a
legocsmányabb oldalamat és csak arra számítottam, hogy... mire? Hogy
elnézi? Túl korai volt. Túl hamar.
Őszintén szólva, mikor az én fajtám csődöt mond, a legjobb alkalom,
hogy megmutasd a lényed legnagyobb hegeid, az sohanapján.
– Felhozhatom neked – mondtam, remélve, hogy nem hangzott
kibaszott kétségbeesetten. Furcsa pillantást vetett rám.
– Nem tudod, hogy mire van szükségem.
Igaz. Nincs egy kibaszott támpontom. A csúnya mellényen kívül.
Felismertem Todos Santosból.
– Csináltam neked reggelit. – Az államat az étkezőasztal felé
biccentettem, amit soha nem használtam. Általában a szigethez ültem,
ha ettem, és még ez is ritka volt. Valójában nem emlékszem, mikor
ettem utoljára a lakásomban. Minden alkalommal, amikor ott voltam,
fehérje shaket és gyümölcsöt fogyasztottam, hogy kitartson a következő
étkezésig. Maximálisan papucsférj voltam, egy asztal tele mindenfélével
– pokolba, amit a hűtőmben csak találhattam. Fogadok, hogy Rosie-nak
fogalma sem volt róla, hogy soha senkiért nem tettem semmit. Csak érte.
A babakék szemei az asztalt kémlelték, majd elvigyorodott.
– Hé, Dean!
– Igen?
– Csak lemegyek, felkapom a gyógyszereimet és a mellényt, aztán
visszajövök. Ugye tudod?
– Persze – horkantottam. Nem, nem tudtam.
Az arcomnak tükröznie kellett a belső szarságomat, mert kuncogott,
miközben lábujjhegyen odajött hozzám, ajkait az enyémhez nyomva,
karjaival átölelt. Magamhoz húztam és szorítottam, ezúttal vigyázva,
hogy ne bántsam.
– Élvezed a reggeli leheletemet? – búgta szándékosan az arcomnál
kilélegezve.
– Be akarom palackozni, hogy minden alkalmazottam új parfümként
használja – válaszoltam és megcsókoltam a fejét. – De azért veszek
neked egy fogkefét, így nem kell lemenned a földszintre, amikor
reggelizünk. Soha. Hozd a gyógyszereid! A ruháid. A mellényed. Akarsz
egy fiókot? – visszafogtam magam, hogy megkérdezzem, hogy nem
akarja-e az egész kibaszott szekrényem, habár azt hiszem, hogy vicces
lesz a kacatjaival körülvéve. Az összes használt, rongyos ing és Forever
21-es feszes farmer az én fémvázas, fekete, méltóságteljes
gardróbomban, ami akkora, mint az ő egész nappalija.
– Mmmm – előrehajolt egy újabb csókra, és a kezeim viszkettek, hogy
megmarkolják a fenekét és feldobjam őt a pultra egy reggeli dugásra, de
szüksége volt a gyógyszereire, és nekem nem szabad új hegeket ejteni
rajta, mielőtt elkezdődne a nap.
 – Talán? – dorombol. – Csak nem akarom túl gyorsan csinálni a
dolgokat.
– Szerintem egy kicsit túl lassan haladunk – vallottam be. – Mit
csinálunk gyorsan? Akarlak. Mindig is akartalak. Tudom, ki vagy. Tudod,
ki vagyok – bár valójában nem ismerte meg tegnap estéig minden
részem, és titkom Ninával olyan volt, mint a farkam – nagy és hosszú, és
biztosan kellemetlen, ha nem álltál rá készen. – Ez nem olyan, mint
amikor két ember először randizik egymással. Történetünk van. Kémia.
És érzelmeink egymás iránt. Pokolian komolyan gondolom ezt –
mondtam, amennyiben ezer rózsa, vacsora egy barátnőjével és, hogy
reggelit készítettem neki nem lett volna elég, hogy rájöjjön.
– Benne vagyok – meghúzta a kigombolt ingem, emlékeztetve, hogy
fel kell öltöznöm a munkába – és a francba is, soha nem maradtam
otthon reggel nyolc óra után. Az embereknek a munkahelyemen azt kell
hinniük, hogy végre megölt az egyik egyéjszakás kalandom. És fogadok,
hogy Sue már tervezi a megemlékezésemet. – Azt hiszem, egy fiók jó
lenne. Köszönöm.
– Dolgozol ma? – nehezemre esett elengedni a derekát.
– A kávézóban nem – Rosie megrázza a fejét. – De késő délután
elmegyek a gyermekkórházba.
– Meglátogathatlak ott munka után?
Felnevetett.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Az új szülők egy kicsit kiborulnak,
ha a koraszülött gyermekeik idegenekkel vannak körülvéve.
– Nem mondod! – forgattam meg a szemem, figyelmen kívül hagyva a
mellkasomban lévő szúrást, mikor ezt mondta.
– De. Holnap?
 – Ez egy randi – bólintottam, figyelve, ahogy az ajtó felé sétál, a
felismerés, hogy övé a döntés, vajon visszajön-e vagy sem, teljesen
gyomron vágott.
– Ó, és Dean? – kérdezte, mikor az ajtóban volt. Felnéztem.
– Tényleg élveztem a múlt éjjelt. Hagyhatnád, hogy a belső Pierrot-od
gyakrabban kijöjjön játszani, ha szeretnéd.
Összeszorítottam az öklöm, ahogy becsukta maga után az ajtót,
tudván, hogy tényleg vissza fog jönni.
Nos, a francban is így volt.
 Huszonkettedik fejezet

Rosie
Fordította: Isabelle

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Első randik. Egymás kezét fogni. Vicceket kreálni, ami csak a miénk.
Emlékek, amik senki másnak nincsenek, csak nekünk. Megteremteni egy
életet egy férfival, aki még nem tudja, hogy nem tudok életet tervezni,
nem igazán, és érzem, hogy a bűntudat háborog bennem.

SZEPTEMBER JÖTT ÉS MENT, és az október is szorosan követte. Az

évszakok egymásba folytak. A fák változtak, de mi nem. Valójában,
amikor a levelek elkezdtek hullani, együtt táncolva narancssárga,
rózsaszín és sárga színkavalkádban, ez volt, ahogy felnőttünk, együtt
erősebbé és sokkal élettelibbé váltunk.
Dean és én megtaláltuk a ritmusunkat. Nem volt zökkenőmentes, de
már nagyon fiatalon megtanultam, hogy semmi sem az. Még akkor sem,
ha kívülről annak tűnik. Minden adódó és rendelkezésre álló időt együtt
töltöttünk. Amikor nem dolgozott és nekem nem volt műszakom,
meglátogattam a Black Hole-ban. Mindig bezártuk az irodaajtaját, és az
elektromos redőnyöket is lehúztuk. Néha ez elég volt, hogy elrejtse, amit
bent csináltunk. Ámbár sokszor céklavörös arccal sétáltam ki, és nézett
az egész emelet ítéletet mondva felettem a tekintetével, ahogy
megigazítottam a hajam, és eltakartam a borosta által kikezdett
nyakamat. Sue különösen úgy nézett rám, mintha ártatlan babákat
áldoztam volna fel a megélhetésért.
 Egy alkalommal úgy jöttem, hogy egy vékony kabátot viseltem, és
semmi mást. Amikor lecsúsztatta rólam a kabátot, annyira boldog volt,
hogy meztelen vagyok, hogy az asztalán nyalt ki negyven percig és
lekéste a Skype megbeszélést a többi Hot Hole-lal. Rögtön utána
megszidott, amiért nem viselek ruhát.
– Megbetegedhetsz – megharapta az egyik farpofámat, nem lágyan. –
Kurvára fejezd be, mivel az enyém és viselj egy istenverte pulóvert.
Amikor műszakom volt, megpróbáltunk együtt ebédelni. Néha
váratlanul beesett, a bárban ült, egy americanót kért, és úgy tett, mintha
nem ismernénk egymást. Különösen akkor, ha más ügyfelek is voltak a
közelben, és olyan játékot játszottunk, ahol rám nyomult, mocskos
szavaival egy csendes orgazmust okozva, ami kellemes borzongással
töltött el. Ez mindig fészkelődésre késztette a mellette ülő személyt. Egy
férfi egyszer még azt is megkérdezte, hogy kihívja-e Deanre a zsarukat.
Igent mondtam, mielőtt még visszavonhattam volna, csakhogy lássam
az arckifejezést az arcán.
Nevettünk. Sokat.
Néhányszor sírtunk is.
Nos, én sírtam mindig. Amikor önként jelentkezel egy
gyermekkórházba, és koraszülött csecsemőkkel dolgozol háromszor egy
héten, a szomorú dolgok minden bizonnyal arcul csapnak. Október
végére elvesztettünk egy újszülöttet. Egy kislányt, akit Kaylának hívtak.
Pici volt, a huszonnegyedik hétre született, mégis olyan ráncos volt, mint
egy száz éves asszony. Könnyekben törtem ki a kórház folyosóján,
amikor az orvosa közölte velem, hogy nem élte túl. Amikor véget ért a
műszakom, Dean az út másik oldalán várt rám.
A karjaiba omlottam és addig sírtam, amíg már nem volt mit,
megpuszilta a fejemet és azt mondta, ha ki tudná belőlem szívni a
fájdalmat, mint egy mérget, akkor megtenné.
 És én hittem neki. Száz százalékig.
De nem volt minden rendben.
Nina hívásai minden egyes nap bombázták Dean telefonját. Soha nem
vette fel – soha –, és nagyon óvatos volt, hogy ne vegyen fel
beazonosítatlan hívást. Nem egy szerető volt, és nem volt többé a
képben. Ezek voltak azok a morzsák, amiket nekem dobott, amikor róla
kérdeztem. Minden más Nináról teljes rejtély maradt.
Számtalan alkalommal erős késztetést éreztem, hogy felvegyem a
telefonját, felhívjam és megkérdezzem, hogy mi a poklot akar és miért
nem tudja őt békén hagyni. De nem tettem. Mert egy rohadt képmutató
voltam, aki megpróbálta kifacsarni az igazságot, amire még én magam
sem álltam készen, hogy elmondjam.
Amikor elérkezett az október, és a hivatalos jele a télnek, mama és
papa visszatért a zsörtölődéshez, de ez jobb volt, mint a nagy csend,
amit egész szeptemberben át kellett élnem. Ami őket illette, szingli
voltam és egyedül, lassan és fájdalmasan haldokolva. Ami nem is
állhatna távolabb a valóságtól. Az egészségügyi dolgaim ellenőrzés alatt
voltak. A tüdőm, csakúgy, mint a többi szervem, jó állapotban voltak.
Nem úgy, mint a szívem. Ez egy olyan férfi kezében volt, aki egyszer
összetörte, és nem volt rá semmi garancia, hogy még egyszer nem fogja
megtenni.
A Todos Santos-i ismerősök és barátok tudtak Deanről és rólam.
Először ott volt a Facebook dolog, ahol az állapotunk kapcsolatbanra
változott, ami miatt az emberek beszélni kezdtek rólunk, és aztán – a
tény, hogy a HotHolesok szinte mindent tudnak a másikról.
Millie örült nekem. Vicious közömbös volt – mint minden más irányba
is –, Jaime és Mel óvatosak voltak, de örültek nekünk és Trent, aki még
mindig Chicagóban lakott Lunával, leszarta, mert voltak ennél fontosabb
dolgai is, amiket meg kellett oldania.
 Dean soha nem válaszolt Ninának, de néha még mindig ivott, amikor a
neve vagy a száma megjelent a kijelzőjén (azt mondta semmi értelme új
számot cserélni. Valahogy mindig kitalálta, mi volt az.) Amikor
megkérdeztem, hogy miért nem csukatta már le, azt mondta, hogy
bonyolult.
Utáltam, amikor ivott, de ez csak körülbelül kéthetente egyszer történt
meg, nem többször. Amikor megtörtént, kedvére kellett tennem, leszállni
egészen a pokol bugyraiba és visszahozni a fénybe, amikor készen állt.
Meghajoltam és engedtem, hogy eszközként használjon. Talán a
használni nem a legpontosabb kifejezés arra, amit csináltunk. Élveztem
ezt az ördögi énjét, csakúgy, mint az édes szeretkezést a tv előtt, amikor
papír ételdobozok díszítették a padlót alattunk.
Élveztem, amikor elnáspángolt. Élveztem, amikor addig dugta farkával
a számat, amíg könny nem csorgott végig az arcomon. Nem
panaszkodtam, amikor mérgesen egy sötét átjáróba húzott a Madison
Square Garden25 mögé, és megbaszott a téglafalnál, amitől úgy nézett ki
a hátam, mintha csiszolópapírral dörzsölték volna végig.
A hálaadás előtti este vacsorázni indultunk egy falatozóba a Black
Hole-lal szemben, vagy legalábbis ezt hittem.
Átkocogtam az úton a vastag fekete kapucnis felsőmben és gyapjú
sapkámban – még csak közel sem volt a fagyhoz, de mindig
bebugyoláltam magam, biztos, ami biztos –, és becsusszantam egy piros
műanyag bokszba, egy kis barna papírzacskót helyezve az asztal
közepére, ami Dean kedvenc csokidarabos kekszét tartalmazta, amire
én szoktattam rá, azok, amiknél Ellie könyörgött, ne egyek már többet,
hogy nehogy kipukkadjak. És most, ironikusan, nem csak én eszem őket
folyton, de a barátom is farkasétvággyal veti rá magát.
25
A Madison Square Garden a világ egyik legismertebb sportcsarnoka, az amerikai
egyesült államokbeli New Yorkban; 20 ezer ülőhely található benne.
 Tizenöt percet vártam, mielőtt írtam neki egy üzenetet, hogy hol van.
Dean mindig elkésett, de soha nem néhány percnél többet.

Rosie: Szíriusz a földnek, jössz vagy mi?

Dean: Igen. Az arcodra. Ma este. BOOM.

Rosie: Édes. Merre vagy?

Dean: Pont itt.

Rosie: Hol van az itt?

Dean: A kajálda előtt. Egy taxiban. Rád várok.

Rosie: ?

Dean: A francba elfelejtettem mondani neked, hogy nem vagyok

éhes. Így azt gondoltam, hogy törölhetnénk a vacsorát, és
elrepülhetnénk Todos Santosra, hogy megmondjuk a
szüleinknek, hogy összeköltözünk. Ó, és hogy randizunk és a
többi szarságot. Boldog hálaadást.

Rosie: ????

Dean: Gyere ki!

Rosie: ????

Dean: Most LeBlanc Bébi. Vannak helyek, amikre el kell érnem,

embereket, akiket látnom kell és egy punci, amit el kell
fogyasztanom a reptérre menet.

Rosie: NEM
 Dean: Túl késő, már kértem egy limót térelválasztóval és sötétített
ablakokkal.

Nem az orálra értettem. A meglepi útra értettem, az ország másik

végébe.
Kinéztem.
Tényleg nem viccelt.
Tényleg itt volt egy lesötétített limo.
Ez az ember a bukásomra született.
Mi a pokol, Istenem? A cisztás fibrózis nem volt elég neked?
Átverekedtem magam az utcán, összehúztam a szememet, amikor
Dean kilépett a kocsiból, és kinyitotta nekem az ajtót, egy kis meghajlást
produkálva hozzá.
– Miss LeBlanc.
– Mr. Elmebeteg Őrült – egy kis fejbólintással viszonoztam, majd
beültem a fekete járműbe. Bent volt pezsgő és két üvegpohár, elegáns
bézs bőrülések, és egy vigyorgó jóképű pasi, aki még mindig az irodai
öltönyében volt. Hozzá tudnék ehhez szokni, gondoltam. Ami miatt el kell
neki mondanom mindent, amit Dr. Hastings mondott nekem. Már eddig
sem voltam őszinte, hogy nem mondtam el neki a termékenységi
problémámat.
Dean töltött nekem egy pohár pezsgőt, és megnyomta az elválasztó
gombját, odanyújtotta nekem az italomat. Ő maga egy üveg vizet ivott.
– Szóval – megnyalta az ajkait, levette a gyapjúsapkám, feltárva a
hajam és oldalra simította. – Úgy gondolod, hogy a szüleid bírni fognak?
– viccelt.
A szüleim már ismerték. Rosszabb, tudták, hogy a testvéremmel
randizott. Nem voltam különösebben tűzben, hogy meséljek nekik
Deanről és rólam. Tudtam, hogy egyből a lehetőségekre fognak ugrani,
hogy kritizáljanak emiatt is. De ugyanakkor, nem akartam, hogy a
boldogságom útjába álljanak.
– Őszintén? – veszek egy mély lélegzetet. – Nem lennék meglepődve,
ha ellenünk lennének.
– Leszarom – keresztbe tette a hosszú lábait és összefonta az ujjait
közömbösen. – Te igen?
Megrázom a fejem, felismerem, hogy az, hogy büszkévé tegyem őket,
olyan valami volt, amit már hosszú ideje feladtam. Elszigeteltem és
lezártam a dolgaimat az alatt a hét alatt, amit Todos Santosban
töltöttünk, de már előtte is történtek.
– Meg kell állnom a házunknál, hogy felvegyem a gyógyszereimet és a
mellényemet – átkutattam a táskám, hogy megbizonyosodjak róla, hogy
az inhalátorom benne van.
– Nem szükséges – és a kezemre tette a kezét. – Megvan minden
bébi. Gyógyszerek, inhalátorok, porlasztó, mellény. Hacsak egy új pár
tüdőt nem kell bepakolni, megvan minden, amire szükséged van.
Dolgozom azon az ügyön is, de a feketepiac elég lassan működik
manapság.
Felnéztem és vigyorogtam. – Nem fog tetszeni, amit most mondani
fogok – mondtam neki. Lefagyott, olyan módon, ami teljesen különc
módon mutatta meg nekem, hogy már amúgy is bosszús.
– Nem hiszem, hogy el tudnál fogyasztani itt. Nagyon magas vagy,
hogy sikerüljön ez. Még ebben a nagy limóban is.
– Frissítőnek találom a kihívásokat. Fiatalon tartanak. – Meglazította a
nyakkendőjét, és felhúzta a térdénél az öltönynadrágját, felkészülve,
hogy leereszkedjen. Megállítottam egy kézzel, amit az enyhén borostás
arcára helyeztem. – Ezenkívül, nagyon szoros farmer van rajtam.
 – Ismert vagyok arról, hogy szétszaggatom a dolgokat, ami közém és
a puncid közé állnak, és átkozott legyek, ha egy húszdolláros Asos
farmer fog visszatartani a puncidtól, szerelmem.
Szerelem. Még mindig nem mondtuk ki egymásnak ezeket a szavakat,
és nem azért, mert nem érezzük őket. Még mindketten újak vagyunk
ebben az érzésben. Ehhez az élethez. A mutatóujjamat az ajkára
helyeztem, és az arcához hajoltam.
– De le tudlak szopni. – A szemei kötelességtudóan követtek engem,
ahogy letérdeltem elé, az arcom egy szintbe került az ágyékával. Ha
őszinte akarok lenni, a kapcsolatunknak ez a része, a kedvenceim közé
tartozik. Az elnyomott vágy, ami köztünk izzik. Mintha semmi sem lenne
elég. Inkább mintha az, hogy mocskos dolgokat művelünk nyilvános
helyeken, egy szükséges vagy kényszer lenne, mintsem, hogy valamit
meg kellett tennünk, hogy megfűszerezzük a dolgokat. Mert Dean Cole-
lal nincs szükséged semmilyen extra fűszerre. Már amúgy is pokolian
dögös.
Az nadrágjáért nyúltam és kivettem belőle. A farka fél árbócon volt,
mint a vigyora, ahogy félresöpört néhány kóbor hajszálat az arcomból.
– Néha, amikor arra gondolok, hogy együtt lehettünk volna azokban az
években, ha nem lettél volna olyan kurva makacs, szemen akarlak lőni a
szuper spermámmal. Tudtad ezt?
Megnyaltam az ajkam, a farkát a kezemben tartva, éreztem, hogy még
keményebbé válik az ujjaim között, ahogy még több vér áramlik ide. – Ez
a legundorítóbb bók, amit valaha kaptam – ismertem be.
– Talán, mert még sosem csupaszítottad le a csontok velejéig ennek a
jelentését. Te voltál az egyetlen mindig, Rosie. Mielőtt még kinyitottad
volna az istenverte szádat. Tudtam, hogy meg kell kapjalak. És hosszú
ideig tartott, de most, hogy megvagy – ne hagyjunk okot a tévedésre, az
enyém vagy, bébi –, semmi sem fog közénk állni, érted?
 A legjobb buzdító beszéd egy nőnek, aki szembenéz egy óriás
egyszemű szörnnyel, ami rá bámult, várva, hogy leszopják. Előre
hajoltam és megnyaltam a farka hegyét, megcsavarva a nyelvem a kis
nyílásban, mielőtt bekaptam volna az egészet. Előrelökte a csípőjét és a
gyöngyfehér fogain keresztül sziszegve fújta ki a levegőt, miközben a
feje hátrahanyatlott. – Szent szar Rosie.
– A szent szar és a Rosie szinonimák. Mentsd el a szavakat és
válassz, de csak egyet használj! – Ugyanazt a szemtelenkedést adtam
neki vissza, amit tőle kaptam néhány hónapja, mire felnevetett, egy
erőltetett nevetés egy duzzogó milliomostól, akinek a farka egy beteg
szegény lány szájában van útban a reptér felé. Nem fogta a hajamat és
nem irányított, mint, ahogy általában szokta. Ehelyett Dean vegyes
csodálattal és lenyűgözve nézte, ahogy dolgoztam rajta, szopogattam
gyengéd ajkakkal, szerelmet és odaadást adva neki, amit megérdemelt,
mert a legjobb barát, amit egy lány kívánhat magának. Mert az volt.
Minden, amiről nem tudtam, hogy nekem is lehet.
Méltó vagyok.
Jó fogás vagyok.
És meg fogom mutatni a világnak, milyen jóképű, sikeres, vicces és
okos embert kerítettem magamnak.
Tíz perc szünet nélküli kedves, gyengéd gondoskodás után, hallottam,
hogy Dean felnyög. – A francba bébi. Mindjárt elélvezek.
Masszíroztam a combjait, néma engedélyt adva neki, hogy a számban
tegye ezt meg, vett egy mély lélegzetet, mielőtt megragadta a
keménységét és az ondóját a számba fejte. Miután végzett,
kiegyenesítettem a gerincem és az ölébe huppantam. Megcsókolta az
ajkaimat, és befészkelte magát a mellkasomhoz. – Ennek a szopásnak a
történelemkönyvekbe kell kerülnie, Baby LeBlanc.
 – Istenem, boldog vagyok, hogy nem te vagy az az ember, aki a
nemzeti oktatásunkért felel.

Mire San Diegóban leszálltunk és megérkeztünk Todos Santosba már

péntekről szombatra virradó éjszaka közepén voltunk.
Egyenesen a szobámba mentünk és bezuhantunk az ágyba, egymás
melegébe burkolózva. Mosollyal az arcomon aludtam el, tudva, hogy
nemsokára látom a testvéremet. Emilián kezdett látszódni a terhesség –
hetente küldött fényképet –, és alig vártam, hogy megsimogassam a
buddha pocakját, és turbékoljak, mint egy őrült nagynéni, amilyen
vagyok.
Igaz, mama és papa, küzdeni fognak, de mindent egybevéve, az öröm
a testvérem iránt felülmúlja az esetenkénti összetűzést a szüleimmel.
Reggel kisétáltam a szobámból a folyosóra, még mindig a
pizsamámban. Előző este a házvezetőnő Anna nyitotta ki nekünk az
ajtót. De nem voltam benne biztos, hogy a családom számít rám. Erre a
kérdésre megtaláltam a választ, amikor besétáltam a konyhába, és
láttam, hogy mama és papa újságot olvasnak az asztalnál, a kávéjukat
kortyolgatva.
Mama felemelte a fejét a magazinból. Papa nem. Egyikük sem tűnt
meglepettnek, hogy itt látnak.
Mama sietni akart felém, hogy megöleljen, a teste felém hajolt, de
papa az asztalra tette a kezét, egy néma jelzéssel, ami ez ellen szólt.
Arra emlékeztette anyát, hogy büntetést érdemlek az engedetlenségem
miatt.
– Ülj le Rosie – mondta helyette szomorú hangon. Testem minden
sejtje tiltakozásért könyörgött, de nem azt akartam, hogy így zajlódjon le
a találkozásunk. Megragadtam egy széket az asztal távolabbi végében,
és összekulcsoltam az ujjaimat. A szüleim és én távolságot tartottunk az
utóbbi három hónapban, de civilizáltan viselkedtünk. Sokat üzentünk
egymásnak. Nagyrészt az egészséggel kapcsolatos dolgokról és egy
gyors tájékoztatás az életemről. Néha felhívtak, hogy emlékeztessenek
egy rokonunk születésnapjára vagy vegyem fel Millie postáját a régi
lakásunkból vagy megkérdezzék, mikor jövök vissza, de eddig terjedt.
– Azt hiszem, beszélnünk kellene – kezdtem, de mama elhallgattatott.
– Kathy a kötőklubomból látott téged valamelyik nap azon a facebook
oldalon. Hívott és telebeszélte a fejem. Mondta, hogy van néhány
érdekes infója, amit megosztana. Miért, Rosie LeBlanc! Az összes férfi
közül Manhattanben – az összes férfi közül a világon –, miért arra az
egyetlen egyre vetetted ki a hálódat, akivel a testvéred randizott.
– Jó reggelt – mondta a testvér, belibbenve a konyhába, és
hátravetette a levendula színű haját a válláról. – Étel illatát éreztem, így
jöttem, hogy mindent megegyek – vigyorgott, de mindenki más a
konyhában úgy nézett ki, mint aki kész harcolni. – Senki sincs humoros
kedvében? Nos, azt hiszem, csatlakozom a temetéshez.
Millie kivett egy üveg kókuszvizet a hűtőből, és nagy kortyokban itta,
simogatva a pocakját. Még csak tíz perce, hogy felébredtem és már
megvan a dráma dózisom az egész hétre. Millie egy hosszú és bő,
mézszínű ruhát viselt, rojtokkal az alján, a hosszú haja a válla körül
táncolt. Úgy nézett ki, mint egy tündér. Egy nagyon terhes tündér. A
hasa görögdinnye nagyságú volt már. Mennyi baba van ott bent?
Folyamatosan képben tartott, így tudtam, hogy csak egy. Öt hónaposan
úgy nézett ki, mint aki nagyon előrehaladott állapotban van. Felugrottam
a székemből, kiadva magamból az egész szeretetem tárházát, puszik és
öleléseket, az egyetlen embernek a családomból, aki igazán elfogadta
tőlem. Millie elhúzódott megsimogatta a hajam, összehúzta az orrát. – Öt
perccel később érkeztem?
– Harminc másodperc, de a bomba már robbant – sóhajtottam. A
nővérem rám pillantott, a szemforgatás és a tudás mosolyának
egyvelegével, emlékeztetve arra, hogy ugyanaz a régi történet egy másik
napon.
– Mama, Papa – Millie rám mutatott, hogy üljek vissza a székembe,
majd megfogta a sajátját és lehuppant. – Végig kell hallgatnotok minket.
Elegem van abból, hogy Rosie-t mindig megbántjátok.
– Ó? – mama összekulcsolta a kezeit. Papa még mindig úgy tett,
mintha az újságot olvasná, de a szemei nem mozogtak. Ez arra
késztetett, hogy valamit hozzávágjak. Hogy sikítsak. Hogy ráordítsak,
hogy nincs joga mérgesnek lenni. Hogy én vagyok az, aki elhanyagolva
és kegyvesztettnek éreztem magam. Hogy egy olyan valakinek, aki
egész idő alatt azt akarta, hogy körülötte legyek, elég vicces módon
mutatta ki. Eltemette az egyik lányát, aki még meg sem halt, de nem
engedi, hogy szeresse őt.
– A mamádnak nincs szüksége időre. Egy egészséges lányra van
szüksége.
Azon gondolkoztam, hogy milyen lánygyermekre utal. Aki nem követte
az ő álmait, talán? Olyan, aki meghajolna és bármit megtenne, mert ez
volt, amit az apja akart, hogy ezt csinálja az értékes idejével, ami maradt
neki ezen a világon? Nem mintha nem látnám, honnan jött a családom.
Biztos vagyok benne, hogy szívszorító volt nézni, hogy a beteg gyereked
valahol máshol éli az életét. De ez az, amit a szüleim még nem ismertek
fel.
New York nem New Yorkról szólt, hanem a függetlenségről. Arról,
hogy azt csináljak, amit akarok, megtapasztaljam az életet a
védőbuborék nélkül, amit a szüleim hoztak létre számomra. Leginkább
arról, hogy kitaláljam, ki vagyok, anélkül, hogy az emberek diktálnának
nekem.
– Rosie barátja, Dean Cole felhívta Baront tegnap, megmondta neki,
hogy ide akarnak jönni, és bejelenteni a kapcsolatukat. – Millie megfogta
a kezemet és mosolygott, olyan mosollyal, ami bevilágítja a szobát, és a
mellette lévőt is. – Hálaadás van, és annyi minden van, amiért hálásak
lehetünk. Hamarosan megszületik a babám, és Rosie boldog és jól van
az egészsége. Együtt akartunk ünnepelni. Biztos vagyok benne, hogy
emlékeztek, hogy Dean és én valamikor randiztunk a középiskolában. És
abban is biztos vagyok, emlékeztek, hogyan végződött. Röviden.
Tragikusan. De ha újra visszaemlékeztek, nem szívszaggatóan.
Millie körkörösen dörzsölte a hátamat, megpróbálva megnyugtatni az
idegeimet. Azonban túl ideges voltam, hogy lélegezzem.
– Nem akarok hosszasan a múltról beszélni, de fontosnak tartom,
hogy elmondjak egy dolgot, hogy gondoskodjak arról, hogy a jövőnk
világosabb legyen: Baron és én mindig is egymásnak voltunk teremtve.
Mindenki tudta ezt. Mindenki… csak mi nem. És Dean és Rosie? –
sóhajtott, megrázta a fejét, a tekintetéből bánat sugárzott. Millie tudta,
hogy mennyire bánt engem, minket, és azt kívánta vissza tudná csinálni.
– Mama, papa. Megőrültek egymásért az első naptól kezdve. Nem
vettem észre, mert túl elfoglalt voltam, hogy egy önző tini legyek, de nem
igaz, hogy megbántott vagy bosszús lennék a kapcsolatuk miatt. Csak
nézz rá! – felemelte a hajam és vigyorgott. – Szinte ragyog. És amikor ő
boldog, mindnyájunknak boldognak kellene lennünk. Megbántottnak
nézek ki, bármilyen módon is?
Karjával átölelte a pocakját és nevetett, és én vele nevettem, és nem
azért, mert felszabadultnak vagy optimistának éreztem magam, csak
mert a nővérem az egészség definíciója volt, és még ha én nem is,
tetszett, hogy amit magam mögött hagyok, ép és sértetlen volt.
 Emilia mindkettő volt.
Apa végre felemelte a fejét az újságból. – Igaz ez Rosie? Mindig
szeretted Dean Cole-t?
Nem tudtam értelmezni a hangsúlyát. Komoly volt? Szomorú?
Csalódott? Elégedett? Azt gondolta, hogy idióta voltam, hogy egy olyan
férfit szerettem, aki nem az enyém volt, vagy értékelte az önfeláldozást,
amit a nővéremért tettem évekkel korábban?
– Mindig – pirultam el, lenéztem az összekulcsolt ujjaimra. – Mindig
szerettem őt.
És ez volt a kellemetlen igazság, amit senki nem akart hallani. Senki,
csak az a férfi, aki nem tudta ezt. Dean maga.
Apám eltolta magát az asztaltól, és a derekára tette a kezét, készen
állva egy másik vitára.
– Gondoskodik rólad? Muszáj tudnunk.
Jézus Krisztus. Vagy az apám volt a legnagyobb barlanglakó a földön
a huszonegyedik században, vagy tényleg azt gondolta, hogy egy
használhatatlan csonthalmaz vagyok. Megbízott Emiliában az életemmel
kapcsolatban, amikor együtt éltünk. Megbízott Darrenben, pedig nem is
találkozott vele. De bennem? Nem. Inkább bízna egy utolsó senkiben,
mielőtt hinne nekem, legalábbis úgy tűnt. Vettem egy mély lélegzetet,
becsuktam a szememet és egy kicsit bólintottam.
– Igen apu. Gondoskodik rólam – az állkapcsom megfeszült, minden
feminista sejt a testemben azért kiáltott, hogy a helyére tegyem.
– Biztos vagy benne?
– Bepakolta a gyógyszereimet és a felszerelésemet, mielőtt
ideérkeztünk. – Megharaptam a nyelvem, hogy meggátoljam magam
abban, hogy mindent kitálaljak, így folytattam. – Küld nekem egy taxit
háromszor egy héten, hogy ne késsem le a fizikoterápiámat. És velem
jön Dr. Hastinshoz, amikor az ideje engedi.
 – Amikor az ideje engedi – zsémbelődött papa, megrázva a fejét. –
Hát persze.
– Paul – figyelmeztette az anyám, lenézve az asztalra.
– Igen, rendben. Hajlandó vagyok beszélni ezzel az emberrel, de nem
fog megváltoztatni semmit, Rosie. Még mindig azt akarjuk, hogy itt
legyél. Ha azt akarod, hogy a mamád és én mögötted álljunk, míg te….
azt csinálsz, amit New Yorkban csinálsz, bármi legyen is az – és
elutasítóan meglengette a kezét, de hetek óta először, mióta
meglátogattam őket, nem úgy nézett rám, mintha érdemtelen lennék az
idejére –, néhány ígéretet és változásokat kell tenned, hogy
megnyugtass minket. Mert beteg vagy Rózsabogár, és aggódunk érted.
Minden, amit akarunk kérni tőled, a saját érdekedben történik.
Rózsabogár. Visszanyeltem a könnyeimet és bólintottam. Mama a
szemeit forgatta. – Most kaphatok egy ölelést, kérlek? Ez a mama
hiányolta a kicsi lányát.
– És a jövendő mamának muszáj elkészítenie Rosie-nak a szédítően
jó csokidarabos sütijeit – turbékolta Millie, megcsípve az arcomat és
nevetett.
Azt gondoltam, hogy a legrosszabb rész mögöttem van annak a
reggelnek.
Tévedtem.
Huszonharmadik fejezet

Dean
Fordította: Hannah

AZ ÉLET NÉHA OLYAN, MINT EGY HÓGOLYÓ és megállítani esélytelen.

Néha nem is akarod.
Gyorsan történtek a dolgok. Nem volt fölötte hatalmam. Nem
vicceltem, amikor Trentnek azt mondtam, nem tudod megakadályozni,
hogy az életed kicsússzon az irányításod alól. De most, úgy adódott,
hogy a körülöttem lévő zűrzavar észbontó szexbe merült.
Nina New Yorkban telepedett le. Felhívott minden nap. Minden. Egyes.
Kurva. Nap. Soha nem fogadtam a hívásait.
Nevetséges volt. Még nevetségesebbé vált, amikor egy októberi
napon, mielőtt kiléptem az irodából, hogy Rosie-ért menjek, mert úgy
terveztük, megnézünk egy Hugh Jackman filmet (a golyóim még
épségben voltak, köszönöm szépen), ott találtam Ninát rám várakozva a
recepciónál, egy olcsó, nedves kabátot szorítva a mellkasához. Szemei
kikerekedtek, és ha nem tévedek, mindkét pupillájában hatalmas dollár
jelek táncoltak.
– Sajnálom Mr. Cole – sietett felém Sue az iPadjét szorongatva, és
őszintén idegesnek tűnk, évek óta először. Amint hallottam, Nina gyakran
próbált meg belopózni az épületbe, de az alkalmazottjaim tudták, hogy ki
lesznek rúgva, és valaki megfizet, ha a lábát is beteszi a
felségterületemre. – Nem tudom, hogy jutott át a földszinti
biztonságiakon. Mint tudja, most épp recepciósokat keresünk...
Figyelmen kívül hagytam a személyi asszisztensemet és Ninához
mentem. Tíz centire voltam az arcától, és a tekintetem utat égetett a
lelkébe, amikor a testünk találkozott. Pillantásom azt sugallta, ha még
egyszer megjelenik az irodámban, szétszórt testrészek formájában fog
innen kijutni, amelyek később a Hudson folyóba lesznek bedobva.
– Takarodj. Innen. A. Picsába.
– Látni akar téged. – Hozzám nyomta a testét. Szánalmas. Szavai
váratlanul értek, de tartottam magam, nem engedtem, hogy a
manipulatív játékai hatással legyenek. Most hogy megnéztem – tényleg
figyelmet fordítottam rá –, észrevettem a szakadt ruháit, és az élénk
rózsaszín rúzsát, amelyet oly szívesen használt, szét volt kenődve az
egész arcán. Kibaszott csődtömeg. Ismét drogozott.
– Komolyan mondom, Nina – a hangom nyugodt volt, de a
testtartásom nem. – Nem érdekel. Mondd meg neki, hogy nem akarom
látni. Most pedig takarodj. Nem akarom hívni a biztonságiakat.
Mindketten tudjuk, egy újabb letartóztatás nem mutatna jól a bűnügyi
nyilvántartásodban.
És ezzel vége kellett volna legyen, de nem volt.
Nina nem jelent meg többször személyesen – azt hiszem, tudta, hogy
véghez viszem a fenyegetésem –, hanem olyan személyes dolgokat
kezdett el küldözgetni, amelyek az övé voltak, reagálást kicsikarva. Hogy
beadjam a derekam és fogadjam a hívásait. Egy fekete Raiders baseball
sapkát, hogy megmutassa, ő is szerette a focit. Egy műanyag poharat,
Birmingham, Alabama felirattal. Egy tollat. Mindegy. Bassza meg. Nem
akartam, hogy mindezek piszkáljanak, de megtették. Piszkáltak, és le
kellett lépnem. Elértem a töréspontot, amely után összeomlok. Nemcsak
azért döntöttem el, hogy Todos Santosba utazunk, hogy megszabaduljak
Ninától. Eljött az ideje, hogy mindenki megtudja, milyen szándékaim
vannak Rosie-val. Hamarosan feleségül veszem ezt a csajt. A hónap
végéig hivatalosan is összeköltözünk. Fejest ugrom egy zűrös
valóságba, és kurvára nem érdekelt. Rosie sorsához láncoltam magam,
tudva, hogyan fog végződni. Rosie minden napot egy tonna tabletta
lenyelésével kezdett, és naponta kétszer viselte azt a mellényt. Minden
második délután fizioterápiára ment. Amikor sétáltunk, gyakran megállt,
és kifulladva támaszkodott egy fának, miközben az oldalát szorongatva,
bocsánatkérően mosolygott. A barátnőm nem érezte jól magát. Soha
nem fog rendbe jönni.
És mi mégis gondosodunk arról, hogy működjön a dolog köztünk.
Az embereknek tudniuk kellett, el kellett fogadniuk, és túl kell lépniük
ezen. A másik ok, amiért magammal rángattam Todos Santosba, Trent
volt. Jaime-vel megígértük neki, hogy rávesszük Vicioust a székhely
cserére. Ha tetszik, ha nem, a rohadék Chicagóba költözik Millie-vel és a
babával. Tudtam, hogy harc nélkül nem fog beleegyezni – a pokolba is a
harc volt az egyik kedvenc időtöltésünk –, és én készen álltam a csatára.
Rosie-nak a szüleimmel való találkozása bizalmasnak és meghittnek
kellett volna lennie, de amikor anya rájött, hogy életemben először
bemutatok egy lányt a családnak… nos, kissé túlságosan izgatott lett. És
a „kissé túlságosan izgatott” alatt azt értem teljesen megőrült. Felhívta a
húgaimat, és nézzenek oda! Keeley amúgy is azt tervezte, hogy hazajön
pár napra Marylandből, és Payton is itt volt a sarkon NorCal -ban, és így
a barátnőmmel és a szüleimmel tervezett csendes villásreggeli, kibaszott
katasztrófába torkollott.
– Olyan ideges vagyok, mindjárt elhányom magam – Rosie
megszorította a kezem, amikor leparkoltam Vicious egyik autójával a
szüleim háza előtt. – Legalább az lesz az előnye, hogy nem fognak
látszani a melleim. Jobb, ha undorítóan nézek ki, mintsem lotyónak, nem
igaz?
 – Te most azt mondtad lotyó? – arcomba haraptam, hogy vissza
tudjam tartani a nevetést.
– Fura ugye? Azt hiszem, az idegesség miatt van.
– Szent szar, Baby LeBlanc. Nem tudtam, hogy ennyire rossz a
helyzet.
Korábban soha nem találkozott a volt barátai szüleivel. Soha senkivel
nem jutott el ilyen messzire. Szinte olyan volt, mintha mindketten vártunk
volna, hogy együtt éljük meg ezt a pillanatot. Nem voltunk gyerekek.
Harminchoz közeledtem. Rosie huszonnyolc éves volt. Érzelmi szüzek
voltunk, és ez olyan volt, mintha most adta volna nekem a szüzességét.
Ezúttal én kértem.
Ezúttal elvettem.
És szerettem, hogy volt néhány első alkalom, amelyet együtt
tapasztalhattunk meg.
– Csak légy önmagad. Biztosan elég lesz. Ha meg nem – vontam meg
a vállam, miközben bekaptam egy mentolos rágót –, lecseréllek. Ugye
van egy dögös unokatestvéred?
Megnyomtam a csengőt, miközben Rosie gyilkos pillantásokat vetett
rám a tengerkék szemeivel. Máskor egyszerűen berobognék, de Rosie-
nak szüksége volt erre a pár másodpercre. Izzadt a tenyere, és mély
levegővétellel próbálta féken tartani a rátörő köhögőrohamot. Fogalma
sem volt arról, hogy csupán azzal lenyűgözte a szüleimet, hogy elviseli
az őrült személyemet, és elfogad olyannak, amilyen vagyok. Viszont nem
akartam még megnyugtatni ezt illetően. Imádtam nézni, ahogy
erőfeszítést tesz, hogy jó benyomást keltsen. Kék alkalmi ruhát viselt a
hatalmas kabát alatt – és nem, a dekoltázsa fele annyira sem volt kirívó,
mint azt ő gondolta –, és befonta a haját. Az egész jó kislány szerep
kész átverés volt, és teljesen beindultam attól, ahogy megjátszotta a
rendes lányt miattam. Anya nyitott ajtót, a szokásos mézédes mosollyal
az arcán és a szokásos limezöld színű kardigánjában. Rávetette magát
Rosie-ra és úgy ölelte, mintha egy örökkévalóság óta ismerték volna
egymást, Rosie meg elolvadt a karjaiban. Apa kezet fogott Rosie-val, és
megvillantotta mosolyát, azt, amelyet csak a gyerekei számára
tartogatott. Aztán megveregette a hátamat, és valami teljesen illetlen
dolgot suttogott a fülembe a barátnőmről. Payton és Keeley az ajtóban
álltak, mint két megszállott és a ruháját dicsérték. Majd felém fordították
a figyelmüket.
– Még mindig jársz edzeni – Keeley hangja majdnem vádlónak
hangzott. Hátravetette a sötétszőke haját.
– Mi van? Marylandben nincs edzőterem? – Elmentem mellette, és
tréfásan megszorítottam a bicepszét. Keeleynek nem volt ideje edzeni,
noha kissé teltebb volt, teljesen megfelelt neki.
– Ó, nézd a bátyánk, még mindig szuper vicces – bökte meg a
könyökével Payton. A szememet forgattam, és a testvéremnek elakadt a
lélegzete. – Mi az, New Yorkban elveszett a humorérzéked?
Az éretlen csipkelődést leszámítva jól indultak a dolgok.
Bevezetek az ebédlőbe, ahol a rusztikus, modern asztalon a White
Trash Hash, a pásztor egytálétel, zsemlék és csokoládés muffinok
vártak, de a narancslé, a kávé és a tej is ott sorakozott, készen, hogy
elfogyasszák. Rosie álla leesett, és nyálát csorgatva nézett, én meg nem
tudtam, hogy azért, mert farkaséhes volt, vagy a látvány miatt.
Visszafojtottam a kuncogást, amikor arra gondoltam, hogyan képzelhette
el a családomat. Csomó nagyképű seggfej, akik csak francia nevű
ételeket ettek, és olyan villában laktak, mint a Vicious.
Igazság szerint a szüleim, Alabama állam, Birmingham külvárosából
származtak. Apám egy szenátor fia, de anya olyan, mint Rosie. A szülei
egy farmon dolgoztak. Akkor ismerkedtek meg, amikor anya a
nagymamámat helyettesítve apa szobájában takarított. Apa szülei
gyűlölték, anya viszont gyűlölte őket, de fikarcnyit sem érdekelte őket.
Az apám Kalifornia egyik legsikeresebb ügyvédje lett, így a múlt
feledésbe merült. De velejükig déliek voltak, és azt hiszem az ebédlő
asztalunkon lévő zsírban tocsogó ételek elég bizonyíték volt.
– Parkold le a hátsód Baby LB. – Kihúztam a széket, megvillantva a
rám jellemző úriember modoromat. Egymás mellé ültünk, és kávét
töltöttem a csészéjébe. Feketén szerette. Cukor nélkül. Tejszín nélkül.
Semmi nélkül. Igazából Rosie teljes mértékben kerülte a tejtermékeket,
észrevettem, mert minden egyes apró részletet megfigyeltem,
feljegyeztem és archiváltam az agyamban. Nem nyúltam hozzá, mert
tudtam, hogy amint a kezem hozzáér, nem állok meg, amíg az ujjam el
nem merülhetnek a lába között. A szüleimnek fogalmuk sem volt arról,
milyen kibaszott kanos gazembert neveltek. Igyekeztem, hogy az úgy is
maradjon.
– Rosie, úgy hallottam, önkéntes vagy egy gyermekkórházban –
mosolygott Keeley.
– A Mott Gyermekkórházban, Manhattanben – válaszolt Rosie, nagyot
kortyolva a kávéból. – Az intenzív osztályon.
– Biztosan nagyon szereted a gyerekeket. Dean tudja már, hogy
legalább három vagy négy gyereknek lesz az apja? – viccelődött a
húgom, miközben beleharapott egy darab zsíros szalonnába. Rosie
pislogott, könnyed mosolya változatlan maradt. Csomóba ugrott a
gyomrom. Mert, noha Rosie még mindig nem beszélt az állapotáról –
nos, mondta, de nem tudatosan, és főleg nem részletesen –, attól a
helyzete még nem kevésbé valóságos. Nem lett volna szabad
haragudnom Keeley-re. Közvetlen és pajkos volt. Nem lett volna szabad,
de kurvára az voltam.
 – Köszönöm Keeley, hogy alig vagyunk itt öt perce, és máris elriasztod
a barátnőmet – vigyorogtam, közben megkértem anyát, hogy adja oda a
tál ki-a-fasz-tudja-micsodát, csak hogy haladjunk. – Ketten is játszhatják
ezt a játékot. Majd mikor eljön az ideje, egy csomó kérdéssel fogom
bombázni a jövőbeli barátodat a spermája minőségéről és
gyereknevelésről.
Rosie a combomra tette a kezét.
– Haver, semmi baj – mondta az egész arcával mosolyogva. – Igen. A
gyerekek a szenvedélyem. Egy napon szeretnék anya lenni – majd rövid
szünet után folytatta. – Szerintem csodálatos apa lenne a bátyád. Tessék
bébi. Csak teszek róla, hogy mindketten egyenlő mértékben pánikoljunk.
– Megütögette az arcomat, és kacsintott.
Nevettem, mert elvárta tőlem, de mosolyom nem érte el a szemem.
Illetve egyetlen porcikámban sem éreztem vidámságot.
– Úgy lesz, ahogy szeretnéd. – Megfogtam a tarkóját és
megcsókoltam a homlokát. – Három gyerek. Tíz gyerek. Egy. Egy sem.
Leszarom, amíg ez veled van.
Amint kimondtam, tudtam, hogy a golyóim soha nem fogják
megbocsájtani ezt a nyáladzást, épp rácáfoltam a hírnevemre, de nekik
nem volt ebbe beleszólásuk. Különben, tegnap este sem panaszkodtak,
amikor Rosie nyalogatta őket, miközben a farkamat is szopta. A
méltóságomat is feláldozom az ő boldogságáért, és reméltem, olvas
majd a sorok között és felfogja, hogy a meddőségi gondja nem fog
közénk állni. Kevesebb gyerek = több Rosie nekem. Nincs panasz.
– Óóóóó – ömlengett Payton. – Valakinek szíve nőtt.
– Mit tettél az italába Rosie? – nevetett horkantva Keeley, kezével
legyezve magát. – A bátyám nem mondana ilyet, hacsak nem veszített el
egy fogadást.
 Anya úgy mosolygott, szája majdnem körbeérte a fejét. Apa, úgy tűnt
kissé kellemetlenül érezte magát, de az nem a beszédtéma miatt
lehetett. Ő volt az, aki folyton azt hajtogatta, hogy ideje megállapodnom.
Apa tekintette állandóan a Bvlgari órája és közöttem cikázott. Eli Cole,
nem egy olyan ember volt, akit könnyen felbosszanthattak.
– Meddig maradtok Todos Santosban? – kérdezte.
– Holnap reggelig. A Spencer családdal töltjük a Hálaadást. –
Bedobtam a számba egy epret és elrágtam. Talán pipa volt, amiért Rosie
családjának a házában aludtunk, de tudnia kellett, hogy idén, Rosie
szüleinek meggyőzése volt a prioritásom. Rosie szülei nem utáltak
teljesen – segítettem nekik rendbe tenni a dolgokat, amikor L.A-be
költöztek, Vicious meg éppen Romeót játszotta Emiliának – de
megértettem az álláspontjukat. Én is gyanakodnék a pasas szándékairól,
ha lenne két lányom, és a gazember mindkettőt megdugta. Helyre kell
hoznom az imázsomat, hogy meggyőződjenek LeBlanc punci üldözése
nem egy hobbi volt.
– Átjönnél vacsora után? – Apa elsimította a pólóját. – Meg kell
beszélnünk néhány dolgot.
Anya arckifejezése könyörgővé vált.
– Válni fogtok? – kérdeztem szárazon, felemelt szemöldökkel.
– Ó Istenem! – nevetett ki a gyöngyét szorongatva. – Miről beszélsz
Dean? Persze hogy nem.
– Haldoklik valaki? – folytattam.
– Nem – felelte apa.
– Felcsinálták valamelyiküket? – mutattam Keeleyre és Paytonra. Én
Paytonra fogadnék. A csaj egy bajkeverő. De a szüleim egyszerre rázták
a fejüket, ezt is tagadva.
 – Ebben az esetben most kihagyom. – Ittam egy kortyot a vizemből,
és hátradőltem a széken. -– Vacsora után igazgatótanácsi ülést tartunk a
L.A-i irodában, és az eltart egy darabig.
– Minden rendben? – vonta össze a szemöldökét apa.
Megvontam a vállam.
– Kényszerítenünk kell Vicioust, hogy helyet cseréljen Trenttel. Most,
hogy Val elment, Trent a szülei közelében akar lenni.
Amint kimondtam a szavakat, rájöttem, hogy Rosie semmit sem tudott
erről. Elfelejtettem szólni neki. Nem gondoltam, hogy érdekli. De
természetesen, érdekelte. A szülei Vicious házában laktak, és a testvére
Vicious kibaszott gyerekét várja. Bár tudtam, Vicious soha nem adná el a
villát – túlságosan szerette –, mégis úgy éreztem magam, mint egy fasz,
amiért csak úgy a semmiből a képébe vágom. Rosie előrehajolt, a
kezem már nem érintette a hátát, már nem mosolygott, és bassza meg,
egy seggfej voltam. Jogosan akarta leharapni a fejem.
– Későn is jöhetsz – erőltette a dolgot apa. A rohadt életbe, mi baja
volt ma?
– Nem lehet apa. Már mondtam. Eltart egy darabig. Ha mondani
akarsz valamit, tedd meg.
– Inkább nem.
Letettem az evőeszközöm – lassan –, alaposan végignéztem minden
kíváncsi arcot az asztalnál, mielőtt ismét megszólaltam.
– Egy család vagyunk. Mindannyian. – A kezem Rosie tarkójára siklott,
de ő elhúzódott, gyengéden, de mégis határozottan, hogy tudassa
büntibe vagyok.
– Dean, édesem. – Anya megnyalta a száját, Keeley és Payton
tanácstalanul pillantottak egymásra. Ők sem tudták mi a franc történik.
Kibaszott szerencse. Az utolsó, amire szükségem egy közbeavatkozás,
vagy valami ilyesmi. Semmi értelme nem volt ennek az egésznek. A
családunkban nem voltak titkok. Nos, egy volt, és az az enyém volt, de jó
mélyen el volt temetve, a hétköznapi mocsok és sok év tagadás pora
alá. Az volt a szabály, hogy amikor együtt voltunk szabadon
beszélhettünk róla. Soha nem tartottunk vissza semmit.
Azonban, most nem csak mi voltunk jelen a szobában. Rosie is ott
volt. Ez figyelmeztetett és összeszorítottam az állkapcsom, összehúztam
a szemem.
Most meg mi a faszt művelt Nina?
– Régi ügy. Rosie-nak, még nem mondtam el. – Fáradtan súroltam az
arcom. – Igen… jól van. Beavatom, amint végeztünk itt. Kurvára nem
fogja érdekelni. Megígérem – mondtam, miközben figyeltem, ahogy a
szobában mindenki – Rosie-t is beleszámítva – hitetlenkedve emelte fel
a szemöldökét.
– Kérlek, ha valamit mondani akarsz, tedd meg. Ne is törődjetek
velem. Olyan érzés lesz, mintha otthon lennék – viccelődött a barátnőm.
Senki nem találta viccesnek. Összeszorítottam a fogam.
– Van valami oka annak, hogy most hozakodsz elő vele? – tettem a
lazát.
A villásreggeli kezdett olyan Jerry Springer szarsággá változni, ahol a
kanapén ülve, jéghideg sört iszogatva, betépve nevettél.
Üdvözöld a jelenlegi életed seggfej. Ez nem egy Tv műsor, ez a te
realitásod.
– Úgy hallottuk Nina New Yorkban járt. – Apa felemelte a fejét, és
akkor vettem észre, hozzá sem ért az ételhez a tányérjában. Eli Cole
nem ette meg a kibaszott „pásztor” reggelijét. Furcsa volt. Ha a törvény
engedné, összeházasodna a zsíros kajával. Anya egy évben egyszer
engedi ilyesmit enni.
– Látom, tájékoztatott a hollétéről – kezem kissé remegve nyújtottam a
narancslé felé. – Rajta vagyok az ügyön.
 Mondhatni. Talán. Oké, nem igazán.
– Mindannyian tudjuk, mit akar – Apa a kezemre tette a kezét, és a
remegés abbamaradt. A szemébe néztem. Mindketten nyeltünk egy
nagyot. – És úgy gondolom, eljött az idő, hogy meghallgasd fiam.
– Tényleg? – hátradőltem, elhúztam a kezem, egyikkel rákönyököltem
az asztalra, a másikat Rosie székére tettem. – Ki fogja fizetni ezt a kis
kalandot? Te vagy én?
– Én, ha csak ez érdekel. De nem. Az anyád és én, szeretnénk ezt
megbeszélni veled. Ez nem telefontéma.
Rosie keze a térdemre siklott. Payton és Keeley zavartnak tűntek, de ő
egyenesen rémült volt. Ennek véget kellett vetnem. Eleget halasztottam
már a beszélgetést. Ideje volt elmondani neki, és szembe nézni a
következményekkel.
Farkasszemet néztem az apámmal. Kezdett felidegesíteni. Ez szinte
soha nem történt meg. Nagyon jó volt a kapcsolatunk. Együtt golfoztunk.
Együtt jártunk foci-mérkőzésekre. Amikor hazajöttem, beszélgetéseink
mindig az éjszakába nyúltak. Az italozáson kívül – volt egy problémám,
és nem akartam, hogy tanúja legyen a csúnya oldalamnak – nagyjából
mindent közösen csináltunk. A büszkeségem volt. Még a barátaim is
kértek tőle tanácsot.
– Jól van – morogtam. – Megpróbálom. Aztán ne mondd, hogy nem
szóltam. Lehet, hogy hajnali három vagy négykor toppanok be. Az ilyen
megbeszélések elhúzódhatnak. – De még mennyire. Nem siettük el a
dolgokat, amikor bezártuk az ajtót a külvilág előtt. És rávenni Vicioust,
hogy olyat tegyen, amit nem akar? Igen, szerencsénk lesz, ha január
előtt kijövünk onnan.
– Egész éjszaka fent maradunk, ha kell – Apa megfogta anya kezét,
arca feszült.
 – Mindenesetre visszatérhetünk az evéshez, és Dean jövőbeli
kisbabáihoz? – ficánkolt Keeley a helyén. Rosie ötven árnyalatban
elsápadt és eléggé megijedtem.
– Jól vagy? – fordultam a barátnőm felé. Nem úgy nézett ki, mint aki jól
van. Úgy nézet ki, mint aki mindjárt elájul. Rosie alig bólintott.
Megfogtam a kezét, és ezúttal engedte, ami nem volt jó jel, ha ismered
őt.
Haragudnia kellett volna rám.
– Inhaláló, kérlek. – Hangja alig hallatszott.
A táskájához siettem. Már tudtam, hogy az inhaláló készülékei, a
táskája első zsebében voltak, mindkettőt kivettem, és visszaszaladtam
az asztalhoz. Mindenki hallgatott, és az idegeimre ment a csend,
miközben Rosie ivott egy korty vizet, miután használta a kék inhalátort.
Remegtem a dühtől. Mi a faszt gondoltak a szüleim? Rengeteg idő volt
megbirkózni a Nina üggyel, és most úgy döntöttek, hogy a mai reggeli a
tökéletes alkalom?
Basszák meg.
A picsába vele.
És a picsába velem, amiért elfelejtettem figyelmeztetni. Elfelejtettem
elmondani, hogy akarjuk Vicioust sarokba szorítani, de még ha szólok is,
mi haszna lett volna? Rosie csak rohant volna a testvéréhez, hogy
figyelmeztesse. Csak rontott volna a dolgon.
– Nos… Ez jó móka volt – motyogta Rosie, halvány mosollyal az
arcán, mikor az ajtónál álltunk. Segítettem neki felvenni a kabátját, és
úgy éreztem magam, mint a legnagyobb seggfej a Földön. Ami ironikus,
mert úgy szólított Rosie. Föld. Azt viszont nem vette észre, hogy egy
istenverte bolygó voltam valójában. Mert amikor felrobbanok, a
folyamatban egy csomó kibaszott sérültet hagyok magam után.
 A húgaim és anya még mindig integettek, amikor kinyitottam az autó
ajtaját, és besegítettem Rosie-t az autóba. Szemei fáradtak voltak, a
teste erőtlen. Mindig a szőnyeg alá söpörtem a betegségét, de ott volt,
az árnyékból leselkedett, a megfelelő alkalomra várva, hogy lecsapjon.
El kellett fogadnom, de képtelen voltam. Mindig, amikor láttam
használni az inhalálót – mai napot beleértve –, olyan kibaszott mérges
lettem, legszívesebben bevertem volna a falat is. Párologtatók, tabletták,
orrspray-ek. Tele volt a lakásom velük. Dr. Hasting telefonszáma a
gyorshívómon, a fizioterapeuta címe, és én pontosan tudtam melyik
napon és milyen órában voltak nála az időpontjai, és tudtam mit kell
tennem, amikor elkezdte a mellkasát ütni, és úgy lélegzett, mint egy
sziszegő kígyó. És tudtam, hogy cisztás fibrózisban szenvedők átlag
életkora harminchét év volt. Tudtam, hogy a cisztás fibrózisban
diagnosztizált férfiak terméketlenek, és a nők nehezen estek teherbe.
És én nem akartam mindezt tudni.
Mert ő nem egy kibaszott betegség volt.
Ő egy személy volt, akivel terveket szőttem. És azok a tervek
hosszabb távúak voltak, mint a hátralévő, statisztikailag meghatározott
tíz év.
Elindítottam az autót, de a kéziféket nem engedtem ki. Kibámulva a
legrendezettebb fasorral szegélyezett utcára, amely létezett a világon,
ahol a családom lakott, szomorúság szivárgott a szívembe.
Mi a faszt csinálsz seggfej?
– Van egy titkod. Jó nagy – suttogta Rosie az ablakon kifele nézve.
A kapcsolatunk Rosie-val nem indult a legjobban. Azt akartam, hogy
megszokja a kettőnk fogalmát, mielőtt megtudja én igazából mi-ként
gondolkodom.
Lehet, hogy ő robbanékony volt, de engem zűrzavar vett körül.
– Neked is – mondtam. Meglepett pillantást vetett rám. Nem tagadta.
 – Igen – felelt. – Máris megszívtuk, ami ezt a kapcsolatot illeti.
– Viccelsz? – vigyorogtam. – Ászok vagyunk. Ez csak egy döccenő.
Egy kis szamárfül a Rendkívüliségünk könyvében.
– Az én valóságomban, minden döccenő súlyos következményekkel
jár – emlékeztetett Rosie.
– És a mi valóságunkban – ellenkeztem. – Mindig itt leszek, hogy
elsimítsuk a dolgokat.
Egy darabig csak kocsikáztunk, mint az első éjszakán, amelyet együtt
töltöttünk Todos Santosban. Elvittem minden olyan helyre, amelyet
meglátogattunk, mielőtt először lefeküdtünk egymással. A régi sulinkhoz,
a kikötőhöz, Liberty Parkba, majd végül – oda a partra. A család hívott
minket, a telefonunk rezgett, villogott a zsebünkben. Az apám, anya,
Rosie szülei, Vicious és Millie. Így, amikor leparkoltam a dombon, a
kosárlabdapályára nézve, fogtam a telefonokat és betettem a
kesztyűtartóba, majd elindultunk a helyünkre. Az idegesség nem
kifejezés a káoszra, amely bennem dúlt. Rosie kezébe adom a titkomat.
A titkot, amelyet senkinek sem lenne szabad tudnia, a közvetlen
családomon kívül. És feltárom előtte a gyengeségeim.
Az összeset.
Rétegenként.
Meztelen és védtelen.
És először fogom meghallani, hogy az igazi énem – a teljes valóm –
még mindig érdemes-e a szeretetre.
Nem volt jó ötlet leülni. Túl sok adrenalin keringett a véremben, túl sok
bánat volt a levegőben. A tél a bőrünkbe csípett, és Rosie tetőtől talpig
fel volt öltözve, ahogy kellett.
– Gyere, sétáljunk egyet – mondtam. Rosie kicsit köhögött.
– Csak lelassítalak. Nem tehetek hosszú sétát.
 – Soha nem lassítasz le. Időt adsz, hogy élvezzem a környezetem. – A
golyóim ismét tiltakoztak. Hülye golyók, nem értették, hogy Rosie
boldogsága minden testrészem előnyére szolgál. Beleszámítva őket is.
Lefele sétáltunk a dombon, a buja, zöld ösvényen, kikerülve az alacsony
faágakat, a nyíratlan szőlőágakat, amelyek kezdtek benőni az ösvényre.
Rosie kezeit a kabátjába bújtatta, enyémeket a zsebembe dugtam.
Soha nem volt megfelelő az időpont arra a szarságra, amelyet
elmondani készültem, ezért a ragtapasz módszert választottam, és
egyenesen rátértem a lényegre.
– Alig háromórás voltam, amikor a biológiai anyám, egy Walmart
mosdójában otthagyott meghalni – mondtam közönyösen. Lassan haladt
tovább, teste megfeszült a vallomásom hallatán. – Egy narkós volt. Amint
megtudta, hogy felcsinálták, abban a pillanatban fogta magát, elhagyta a
vidéken élő családját, és belemerült Birmingham szegény negyedében.
Rosie okos lány volt. Tudtam, előbb utóbb gyanítani fogja, hogy készül
valami. Talán azt gondolta, hogy egy semmirekellő apa vagyok, aki
baszott mindenre, amint a dolgok komolyra fordultak. Igen, gondolhatta,
de ami nem volt egy lehetőség. Dean Juniort mindig becsomagoltam. Az
Isten szerelmére, személyre szabott óvszereim voltak. Egész életemben
egy személy volt, akivel nem használtam óvszert, és az maga Rosie volt.
Előtte, egy nőnek sem éreztem csupaszon a punciját.
– Én nem… – próbálta beszívni az összes oxigént, amelyre szüksége
volt, hogy visszatartsa a sírást. – Kérlek, folytasd.
– Egy takarító talált meg. Az anyámat, Ninát, egy pár háztömbbel
arrébb találták meg, épp cigarettát vásárolt. A ruhája tiszta vér volt.
Amikor kórházba vitték, felhívta a testvérét, hogy segítse ki a kis jogi
slamasztikából, amelybe keveredett. Nina testvére, anya, Helen.
– Jézusom. – Rosie ajkai remegtek, pont, mint az ujjai, amelyekkel
eltakarta azokat. Egy részem, gondolom a logikus oldalam, elismerte,
hogy mennyire elcseszett a dolog, ha egyik barátom sem tudta, hogy
örökbe fogadtak. De ez, éppen itt, ez volt pontosan, miért akartam, hogy
ez úgy is maradjon.
Hatalmas vagyok.
Káprázatos.
Egy kibaszott isten voltam.
A sajnálkozó pillantások és elsuttogott édes szavak nem enyhítettek a
seben, amelyet Nina ejtett, amikor elhagyott. De jelen esetben Rosie-ról
volt szó, ez volt az egyedüli ok, amiért most hajlandó voltam elviselni.
Tőle bármilyen érzelmi megnyilvánulást elfogadnék. Még a sajnálatot is,
sőt még a gyűlöletet is. Bármit, mindaddig, amíg az nem közömbösség.
– Az anyám – az igazi anyám Helen, az egyetlen, aki felnevelt –
eldöntötte, hogy örökbe fogad. Eli, azt hiszem belement, mert… –
eltöprengtem, és a számon kiszaladt egy kuncogás. – Nos, mert
feltételezem, hogy egy papucs. Tudod, nagyon szereti anyát. Nina,
egyébként sem akart. Egy rakás szarság volt Nina életében. Nem is
neheztelek rá emiatt. Úgy értem elég elcseszett, hogy egy nyilvános
mosdóban hagyod az újszülött kisbabádat. De nem ez, amiért a velejéig
gyűlölöm ma. Nem egészen. Életem első napjának végén, mindannyian
ugyanabban a birminghami kórházban voltunk. Nina aláírta a születési
bizonyítványom, amelyen az apám neve nem volt feltüntetve – azt
mondta nem tudja ki az apám, és őszintén ez senkit sem lepett meg –,
és a szüleim elindították az örökbefogadást.
– Ó, Dean. Annyira sajnálom. Annyira, de annyira sajnálom – ismételte
Rosie. Még mindig sétáltunk, és ez jó volt. Nem kellett a
szemkontaktussal járó felesleges kellemetlenség. Már így is az volt az
érzésem, hogy úgy tépik ki belőlem az igazságot, mintha egyenként
húznák ki a fogaimat. Rosie megfogta a kezem, megszorította, és mély
levegőt vettem, érzékelve a nyomást, ahogy megtelt a tüdőm.
 – Apa elfogadott egy állásajánlatot Kaliforniában, és ideköltöztek. Anya
terhes lett a húgaimmal. Én meg annyira hasonlítottam a családom többi
tagjára, senki nem kérdőjelezte meg. Az emberek csak feltételezték,
hogy Helen és Eli Cola fia vagyok. Mi soha nem cáfoltuk meg – mert,
tudod, mi a faszért? Bejött. Megúsztuk, és a hazugság olyan nagy lett,
olyan kibaszott hatalmas, késő volt visszalépni és feltárni a világ előtt.
– Nem, mintha a családom másként kezelt volna. A húgaim tudják. A
szüleim egyformán bántak velünk, szóval az örökbefogadásom senkit
sem zavart. – Elhallgattam és összevontam a szemöldököm. – Nos,
senkit, rajtam kívül. Anya, hamis illúziókat kergetve, azt hitte idővel
kötődhetek Ninához. Az apám szerint, mindenkinek jár egy második
esély, végül is ügyvéd. A munkája bűnösök védelme. Akárhogy is, mindig
elküldött Alabamába, hogy meglátogassam Ninát. Minden nyáron,
tizennyolc éves koromig. Ez volt a megállapodás.
Visszaemlékeztem az utolsó ott töltött nyárra, amikor betöltöttem a
tizennyolc évet, és borzongás szaladt végig a hátamon. Az aranyásó
ribanc. Puszta gondolata, annak, amit tett, kegyetlen ökölharcra
ösztökélt.
– Nina, katasztrofális életének egy pillanatában, feleségül ment egy
Donald Whittaker nevű alakhoz. Az emberek Bagolynak nevezték, mert
az utcasarkon árult drogot éjjeli kettő és hajnali hat óra között.
Elképzelheted, egy igazi főnyeremény. Whittaker egy darabig börtönben
volt, kiengedték, és úgy döntött, hogy a külvárosba telepedik le. Vett egy
darab földet – egy farmot –, és a farmerek álmát élte. Nina féken tartotta
a kokain függőségét, és a szüleim szemében tiszta volt. Tisztának tűnt,
mert már nem szúrta a méreggel teli tűt a vénájába. Mert áttért az
előkelőbb mami drogokra. Adderall, Xanax, oxy26. A mókás cuccra, amely

26 oxy: oxikodon, egy félszintetikus opiát agonista. Gyógyszer alapanyag, pl:

Oxycontin az egyik legerősebb és leghatékonyabb fájdalomcsillapító. Opiát
szinte láthatatlanná teszi a függőséget. Én meg soha nem javítottam ki a
tévhitüket, mert egy szánalmas kis fattyú voltam, aki kurvára remélte,
hogy egy nap, a nő, aki életet adott neki, felébred, hogy én is méltó
vagyok a szeretetre.
– Dean! – megrázta a fejét, könnyei lepotyogtak az arcáról. – Ó, Dean!
– Minden nyáron, amikor ott voltam, lebicikliztem húsz mérföldet a
farmtól a városig, hogy megvegyem neki a drogokat.
– Miért vállaltad?
– Mert boldoggá akartam tenni? – nevettem, és keserű gombóc
keletkezett a torkomban. – Mert az elismerésére vágytam? Úgy értem,
milyen kibaszott haszontalan lehetsz, ha az anyád, még mielőtt kinyitnád
a szemed, le akar húzni a WC-n. Tizenhét évesen, végre kinyílt a
szemem és megmondtam, hogy nem akarom ott tölteni a nyarat. Azt
mondtam a szüleimnek, hogy elegem volt a kéthónapnyi földművelésből.
Beleegyeztek, de aztán valamit elcsesztem az egyik bulin, és mégis
elküldtek, hogy megbüntessenek. Később kiderült, az lett életem
legrosszabb nyara, mert akkor döbbentem rá, hogy Nina nemhogy nem
szeretett… kibaszottul gyűlölt.
Rosie zokogott. Nem mertem ránézni, de éreztem a válla remegését.
És utáltam magam, amiért megríkattam, és gyűlöltem Ninát, mert
elsősorban miatta folyt ez a beszélgetés. – Rövidre fogva a történetet,
Nina elég nyomorúságos dolgokat művelt velem, amíg gyerek voltam.
Egy báb voltam egy nagyon elcseszett játékban. Egy eszköz a célja
elérése végett. Kifutófiúnak használt, és hülye, törvénytelen szarságokra
kényszerített, majd megvesztegetett alkohollal és marihuánával, hogy ne
áruljam el a szüleimnek. Tizenkét éves voltam, amikor megkaptam az

narkotikum, a gyógyszerek ugyanazon osztályába tartozik, mint a Morfin. Szájon át

körülbelül másfélszer erősebb a morfinnál. Napjainkban az egyik legnépszerűbb
vényköteles ópiát.
első üveg whiskey-t és először betéptem. Azt hittem menő, hogy Nina és
Bagoly ilyesmiket adtak. Hogy azt jelenti, felnőttként tekintenek rám.
Rosie nagyot nyelt és elfordította fejét.
– Ezért csinálod – mondta. – Ezért vagy függő.
Viszketett az orrom.
– Így kezdődött. Jól éreztem magam. A fű és az alkohol felgyorsította
az időt, hamarabb eltelt a nyár. Ködfüggönyként elzárta a valóságot –
egy vékony burokkal vett körül, amelyet senki sem tudott áttörni. És így a
szokás szerint folytattam, még akkor is mikor visszatértem a
családomhoz, arra helyre, amelyet tényleg szerettem. Nina soha nem
mondta el ki az apám. Ez zavart. Tudtam, hogy Nina elcseszett, de
mindig tudni akartam azt is, hogy mindkét oldalról én is teljesen el
vagyok-e cseszve, vagy talán van bennem megváltó gén is. És amikor
beütött a szar tizenegy éve, az utolsó látogatásomkor, elhatároztam nem
feszegetem a témát és magam mögött hagytam az egészet. Kizárom
Ninát az életemből. A főiskolán töltött évek alatt működött, mert nem volt
semmi a nevemen, csak a szüleimtől kapott vagyonkezelői alap és egy
szoba a koleszban. De amikor létrehoztuk a Fiscal Heights Holdings-ot
és jött a zsé, beleegyezett, hogy megmondja.
– És? – kérdezte Rosie, kissé kifulladó hangon. Lassítottam a
lépéseim.
– És hatszázezer dollárt akar, hogy elárulja a nevét.
– Ez őrület! – tiltakozott Rosie, dobbantva. Megálltam és
megfordultam, hogy ránézhessek. Arca piros volt, eltorzult a fájdalomtól.
Az én fájdalmamtól. Én voltam az oka. És bár soha nem akartam
megbántani, élveztem a melegségét, mert értem lángolt.
– Nos? Kifizetted? – toporgott.
– Nem – megsimogattam a befont copfját, kissé meghúzva. – De ezért
viselkedik úgy, mint egy tébolyult zaklató, és ezért telefonál félóránként.
Whittaker farmja veszteséges, neki meg fent kell tartani a költséges
kokainfüggőségét. A vényköteles gyógyszerek már nem jönnek be.
Gyűlöli a férjét. Ott akarja hagyni. És azt akarja, hogy én segítsek neki
ebben. Az pedig kurvára ki van zárva.
– De te tudni akarod ki az apád, nem? – pislogott Rosie
összezavarodva.
Bólintottam.
– De az érzés nem kölcsönös. Ha az lenne, akkor az apám eddig
kapcsolatba lépett volna velem.
– Lehet, nem tud a létezésedről – feltételezte a barátnőm. Ezt
reméltem én is. És ezért imádkoztam. Ezzel győzködtem magam minden
éjjel.
– Vagy talán nem érdekli. – Folytattam a sétát, amint mellém lépett.
– Vagy talán, ennyi év után, fél a reakciódtól – felelte. – Talán Dean,
azt kell tenned, amit te helyesnek érzel, még akkor is, ha Nina nem
akarja.
– Vagy talán. – Úgy viselkedtem, mint egy kibaszott négyéves gyerek,
tudtam, de nem tudtam leállni. – Vagy versenybe szállt Vallel a
legrosszabb szülő díjért – sok jelölt van erre a címre –, jobb nekem
nélküle, ahogy Lunának is jobb a nem törődöm anyja nélkül.
Megálltunk egy erdős rész közepén, amely alig egy mérföldnyire volt
az autótól. Rosie csigalépésekben haladt. Felém fordult, és azt hiszem
soha nem láttam még annyi könnycseppet egy arcon. Az arca és az álla
nedves volt, pillái alatt fekete szemfesték foltok éktelenkedtek.
– Sajnálom, hogy ez történt veled – mondta, és őszintén sajnálta. De
nem akartam a szánalmát. Azt akartam, hogy tudja, egy fenevad vagyok,
aki viharokon és hurrikánokon is átvezeti mindkettőnket. A pokolba és
vissza. Az életen át – és ha szükséges, akkor igen, még a halálon is.
 – El sem hiszem, hogy ennyi éven át titkoltad előttünk – Rosie letörölt
egy könnycseppet a fekete kabátja ujjával. – A barátaidnak joguk van
hozzá, hogy melletted legyenek, Dean. El kell mondanod nekik.
Igen, az nem fog megtörténni.
– Nem-nem, babám. Ez van. Hidd el, mindannyiunknak vannak
titkaink. Attól lettünk azok, akik vagyunk, és a barátságunk nem lesz
kevésbé erős. – És ez volt az igazság.
– Tudod, mit kell tenned? – elmélkedett Rosie, az alsó ajkát
harapdálva. Csak néztem őt. Még ha azt mondaná, meztelenül,
cigánykereket vetve menjek le Todos Santosig és vissza, azt is
megtenném. – Mi lenne az?
– Be kell jutnod a fenevad gyomrába, hogy megöld. – Szemében
elhatározás csillant. Vigyorogtam, és a füle mögé simítottam egyik
copfjából kiszabadult hajtincset.
– Megölni Ninát? Csábító, de nem hiszem, hogy érdemes érte
börtönben ülnöm.
– Arra gondoltam, hogy beszélj Ninával – forgatta a szemét. – Fizess
neki. Találkozz az apáddal. Lépj tovább az életben, függetlenül attól,
hogy mit tudsz majd meg. Az igazság az, hogy soha nem fogsz
megszabadulni a függőségeidtől, ha ezt nem teszed meg, és ezt azt
hiszem, mindketten tudjuk.
– Nem érdemli meg a pénzt – suttogtam.
– Azok után, amit tett – kezével végigsimított a nyakamtól a
mellkasomig –, semmi sem fogja őt boldoggá tenni. Romlott. Abból nincs
kiút. Nem örülhetsz annak, ha másokat bántasz, függetlenül attól, hogy
te mennyire érzed magad megsértve. Viszont az együttérzés, a
leghasznosabb tulajdonság, amely létezik. Ezért ér véget minden háború
előbb-utóbb. Éppen ezért szereti a legtöbb ember a gyerekeit, és nem
pedig bántalmazzák. Ígérd meg, hogy felveszed a telefont, amikor hív.
 Bólintottam, még akkor is, ha Nina az utolsó a listámon, akivel
foglalkozni akartam. Az életem így is elég komplikált, megőrültem egy
lányért, aki úgy feküdt le minden este, hogy nem tudta felébred-e még
másnap reggel. És az alkohol démonával küzdöttem, amelynek karmai
közül szabadulni próbáltam. Minden. Egyes. Nap.
– Megígérem – mondtam. – Érted megteszem.
– Nem – hangsúlyozta Rosie, miközben meghúzta a Ted Baker
dzsekimet. – Magadért teszed – javított ki, még mindig potyogtak a
könnyei. Aztán hátralépett, éppen amikor magamhoz akartam ölelni.
– Én következem.
– Hallgatlak – szemem le nem vettem az arcáról. Cseperegni kezdett
az eső, és mindketten felnéztünk, csendben bámultuk a borús égboltot.
Levetettem a kabátomat, és Rosie-ra adtam, majd hátát és a térde alatt
tartva, felkaptam a karjaimba, friss házasok módban, és elindultam vele
az autóhoz.
Csak néhány csepp volt, nem volt különösen hideg sem, de attól még
aggódtam Rosie miatt, még akkor is, ha eltitkoltam, amikor együtt
voltunk.
Nyakam köré fonta a karjait. A hasára nézett, és beszélni kezdett.
– Dr. Hastinggel egy éve találkoztam először, amikor Vicious összejött
Millie-vel, és összehozta számomra ezt az őrülten remek egészségügyi
biztosítást. Egy csomó vizsgálatot végeztetett, hogy felmérje az
állapotomat, mivel épp akkor lábaltam ki egy újabb makacs
tüdőgyulladásból. Azon voltam, hogy visszamenjek a nővérképzőbe,
amikor azt mondta… – Rosie elhallgatott, nagyot nyelt és megrázta a
fejét. Behunyta szemét, én meg legbelül ezer apró darabra hullottam, és
csak üres tekintettel bámultam rá, további mondandójára várva. Mély
levegőt vett és folytatta.
 – Azt mondta, ne fárasszam magam a tanulással, mert soha nem
lehetek ápolónő. Az immunrendszerem annyira gyenge, hogy még a
repülőre sem ülhetek fel a beleegyezése nélkül. Emiatt voltam annyira
megdöbbenve és emiatt aggódtam hálaadáskor, amikor értem jöttél,
hogy a reptérre vigyél. Semmiképp sem dolgozhattam beteg emberek
közt, így azt ajánlotta, hogy valami praktikusabbat tanuljak. De én
szeretek segíteni az embereknek. – Az utolsó szavakat köhögve mondta
ki, én meg gyorsabban lépkedtem, egy csepp pánik is keveredett a
fojtogató bánatba, amit éreztem. – Ezért döntöttem úgy, hogy önkéntes
leszek. Az egyetlen hely, amely teljesen steril környezet, eltaláltad…
– A koraszülött intenzív osztály – fejeztem be helyette. A hely, amely
állandóan emlékeztette arra, hogy nem lehet gyereke. És mégis ott
dolgozott. A kurva életbe.
– Viszont Dr. Hastingnek nem csak ez az egy rossz híre volt. Azt is
mondta, úgy tűnik, teljes mértékben meddő vagyok. Nem lehet
gyerekem. Soha. Túl sok a nyák a szaporodási szerveim körül. Egy
szivacshoz hasonlította, amelyet egy edény ragasztóba dobnak, abban
reménykedve, hogy elsüllyed. Technikailag megvalósítható, de rendkívül
valószínűtlen.
Üres tekintettel nézet előre, miközben az alsó ajkába harapott.
– Rosie… – lélegeztem, az orrlyukam kitágult. – Bébi, van fogalmad
arról, mennyi lehetőség van számodra? Számunkra? – És igen, ez már
nemcsak róla szólt egyedül, hanem kettőnkről. Hosszú távon voltunk
együtt. Az örökkévalóságig, bármeddig is tart az. – Kurvára sok, nem
csak orvosilag, de ott van az örökbefogadás. Gazdagok és fiatalok
vagyunk, és teljesen tiszták vagyunk a bűnügyi nyilvántartásban. – Már
házaspárként tekintettem magunkra, és gond nélkül hozzáférést adtam
számára, multimilliomos birodalmam minden egyes dollárjához. Mint már
mondtam, totális megszállottja lettem ennek a lánynak. – Ha akarnánk,
már holnap reggel örökbe fogadhatnánk egy gyereket. Tökéletes jelöltek
vagyunk.
Jézus kibaszott Krisztus, ha ennek a csajnak lenne egy nyuszija,
mostanra már megfőzném és Lapin a La Cocotte-ként tálalnám.
– Az a helyzet… – karjai ellazultak a nyakamban, és a hátam
megfeszült. – Ezért szakítottam Darrennel. Nem akarok férjhez menni.
És nem akarok örökbe fogadni sem. Nem tudom, meddig leszek még itt.
És nem akarok még többet itt hagyni magam után. Egy gyerek rettenetes
ötlet. Miért tenném? Hogy napokkal, hetekkel vagy hónapokkal, legjobb
esetben évekkel később árván maradjanak? Nem lenne számukra
igazságos.
Nem tudtam nem észrevenni, hogy Rosie Nina pontos ellentettje. Nina
csak úgy kipottyantott egy gyereket, és baszott a következményekre.
Rosie megfosztotta magától a gyereket, hogy az ne szenvedjen.
– Ide figyelj Baby LeBlanc.
– Ne Dean. Kérlek. Tegyél le – szorította meg a bicepszem.
Már az autó előtt álltunk. Az egész visszafelé úton kocogtam, hogy
Rosie biztonságba legyen, és ne fázzon meg. Letettem óvatosan.
Előttem állt. Az eső sűrűbben esett. Nem akartam, hogy túl nedves
legyen. Legalábbis nem így.
– Figyelj, nem fogom ezt feladni. Minket – tisztázta, magához ölelve,
mellkas a mellkashoz. Az ajkunk és orrunk egymáshoz ért. A homlokunk
egymáshoz tapadt, nedves hajtincsektől összeragadva. Egységet
alkotunk. Mindig is, még akkor is miközben másokkal randiztunk. –
Túlságosan önző vagyok ahhoz, hogy elengedjelek Dean Cole. Tudtam,
hogy így lesz. A tied vagyok, ameddig csak akarsz. Az egyetlen
feltételem – nem beszélünk gyerekekről és házasságról. Azt nem
adhatom meg. Nem azért, mert nem akarom. Dean, felajánlom a világ
összes szeretetét, és odaadását. De csak egy ideig.
 – Rosie.
– Hé, hallgass meg! Tudom, hogy kedvelsz…
– Kedvellek? – Az arcomra kiült az iszonyat, úgy köptem felháborodva
a szavakat. Rosie szemei kikerekedtek. Gonoszan kuncogva ráztam a
fejemet. – Azt hiszed, kurvára kedvellek? Viccelsz velem? Nem
kedvellek, hanem szeretlek. Az meg kibaszott enyhe kifejezés. Érted
élek. Érted lélegzem. Érted fogok meghalni. Mindig. Csak. Te. Léteztél.
Attól a pillanattól, hogy megláttalak azon a küszöbön, és te a
mellkasomat bökdösted, mintha egy játék lettem volna. Tíz évig külön
utakon jártunk, Rosie LeBlanc, és egy nap nem telt el úgy, hogy ne
gondoltam volna rád. És nem csak röptében. Tudod, mint a véletlenszerű
ő-egy-remek-dugás-lett-volna. Úgy értem, igazán időt szántam arra,
hogy rád gondoljak. Eltűnődtem azon, hogy nézhetsz ki. Merre járhatsz.
Mit csinálhatsz. Kivel lehetsz. Követtelek a Facebookon. És Twitteren –
amelyet egyébként törölnöd kell, mert egyszer sem tweeteltél –, de nem
vagy valami nagy közösségi oldalhasználó. Érdeklődtem felőled. Mindig,
amikor a városban jártam. És amint megtudtam, hogy New Yorkban vagy
Millie-vel… – mély levegőt vettem, mert kezdem elveszíteni a fejem, és
jó úton haladtam az irracionalizmus felé, ahogy próbáltam elmagyarázni,
hogy nem adhatja fel az életet, csak mert egy nap véget ér. – Rosie, pár
hónappal mielőtt beköltöztetek az épületbe, vettem egy tetőtéri lakást
TriBecában.
– Miért mondod ezt el nekem? – pislogott a szaporán hulló könnyei
közt.
– Mert el kellett adnom, amint megtudtam, hogy szomszédom leszel,
ha a jelenlegi lakásomban maradok, és baromi sok pénzt veszítettem
rajta. Ez az igazság, Rosie, mindig is téged akartalak. Akkor is, amikor te
azt akartad, hogy együtt legyek a testvéreddel. Ő volt a vigasztaló
gyertyaláng. Te voltál a ragyogó nap. A sötétben éltem – az önző segged
miatt. És halálosan tévedsz, ha azt hiszed, megelégszem a valamivel.
Mindent akarok. Lesznek gyerekeink Rosie LeBlanc. Lesz esküvőnk. És
örömben lesz részünk, és vakációzni megyünk, és lesznek napok,
amikor csak baszni fogunk, és napok, amikor veszekszünk, és napok,
amikor csak élünk. Mert ilyen az élet Baby LeBlanc, és kibaszottul
szeretlek, ezért a lehető legjobbat adom neked. Megértetted?
Egy pillanatig csend lett, és gyűlöltem, mert egy ilyen beszéd után az
legutolsó szó, amit hallani akarsz egy „oké”. Rosie nem mondta, hogy
„oké”. A mellkasomba fúrta a homlokát és belélegezte az illatomat.
– Szeretlek – suttogta. – Annyira szeretlek, hogy egy darabig
gyűlöltelek. És most, hogy tudom, sérült vagy, még jobban szeretlek. A
tökéletességet nem lehet átérezni. A törhetetlen lenyűgöző, de nem
szerethető. Te törékeny vagy Dean Cole. És minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy egészben tartsalak.
A kezem közé vettem az arcát, és addig csókoltam, míg egyensúlyát
vesztette. Az esőben. A kibaszott semmi közepén. Ez a mi zűrzavarunk
volt. A káoszban kiteljesedtünk.
Morgott, amikor elhúzódtam.
– Összeházasodunk. – Kijelentés volt, nem kérdés. – Lehet nem ma,
és nem holnap, de megtesszük. És lesz gyerekünk. Legalább kettő.
Talán több. Még nem döntöttem el.
– Te bolond vagy Dean Cole.
– Az vagyok – bólintottam. – És ez az őrült vonat már sínen van. Nem
állíthatod meg.
– Szeretlek.
– Az örökkévalóság most kezdődik, Baby LeBlanc. Veled.
 Huszonnegyedik fejezet

Dean
Fordította: Emma

A HÁLAADÁSI VACSORÁT KI LEHETETT BÍRNI.

De az is lehet, hogy borzalmas volt, csak azért nem vettem észre,
mert Rosie LeBlanc többször is elmondta, hogy szeret, én pedig egy
gyémántgyűrűt húztam az ujjára. Ösztönből cselekedtem, de megérte.
Ha belegondolsz, minden érzelem – vágy, szerelem, erőszak, gyűlölet –
ösztönös, ez miért ne lehetne az?
Már aznap este is boldogan elvettem volna, amikor a liftben felfelé
tartottunk Kennedyvel és Natashával az oldalamon. Egyszerűen nem
hittem, hogy lehetséges. Most, hogy már tudom, pontot kell tennem a
dolgaim végére amilyen gyorsan csak lehet. Vicious tévedett. Szerinte
túlságosan szeretem a változatosságot ahhoz, hogy leragadjak egy lány
mellett. Valójában soha egy nőt sem szerettem eléggé, hogy
abbahagyjam a keresést. Most, hogy megvan, amire szükségem volt,
nem érdekel a Tinder, a szex hármasban, meg idegeneket dugni
mocskos bárokban, már nem élveztem a veszélyt, mert az alkalmi dugás
nem téma többé. Ellentétben az alkohollal, egy kicsit sem hiányzik.
Szóval, igen, a vacsora rendben volt.
Ettünk, beszélgettünk, a szokásos családi program. Rosie szülei még
mindig nyaggatták, hogy költözzön vissza Todos Santosba még az után
is, hogy bebizonyítottam nem vagyok totál seggfej. Nem úgy tűnt, mintha
teljesen megnyugodtak volna, de az apja legalább nem úgy néz rám,
mintha óránként meggyaláznám a pici lányát.
A vacsora után Jaime hívott minket, így bepattantunk Vicious Jeepjébe
és északnak vettük az irányt, L.A.-be. A személyes igazgatósági üléseket
mindig az irodában tartottuk. Nem kockáztathattuk meg, hogy nyilvános
helyen önti el a szar az agyunkat, ami igen gyakran megesett, ha mi
négyen egy helyen tartózkodtunk.
A dolgok már az autóban meredekek voltak, még mielőtt szóba került
volna a találkozó valódi oka. Én vezettem, mert én voltam az egyetlen
józan ember. Vicious ült mellettem, komornak tűnt. Biztos sejtette mit
akarunk tőle – összerakta a képet, ebben biztos vagyok –, Trent és
Jaime hátul ültek és fociról beszélgettek.
– Hogy van Luna? – kérdezte Vicious Trentet valamikor az I-5-ös
autópálya utolsó 10 km-es szakaszán. Síri csend lett a kocsiban, Trent
megköszörülte a torkát és hol Jaime-re nézett, hol a visszapillantó
tükörbe nézve rám.
– Nem olyan rosszul.
– Hogy érted?
– Nem eszik. Nem beszél, és nem megy sehová.
– Tud egyáltalán beszélni vagy járni? – egy pont Viciousnak, mert
hangja nem volt durva, vagy kemény.
– Tud – vágtam közbe. – Legutóbb amikor augusztusban Todos
Santosban voltunk láttam menni.
– Kíváncsi vagy a véleményemre? – A visszapillantó tükörben láttam,
hogy Trent nagyot sóhajt. – Szerintem depressziós. Nem tudom, hogy mi
történt még vele, de utána kéne járnunk.
– Trent anyja Chicagóban van – Jaime tekintete találkozott Vicével a
tükörben. – Egy kis ideig kisegíti Trentet, de az apja nem tud ideutazni. A
saját anyjáról kell gondoskodnia.
Az élet nehézsége és bonyolultsága egy furcsa helyzetben találkozott
velem. Egyszer mi is megöregszünk, és az jutott az eszembe, hogy a
fenébe leszek ott és helytállni az enyéimért. Mert mindenképpen ott
akartam lenni nekik. Erről eszembe jutott, hogy meg kell látogatnom
apámat, miután elintéztük a dolgainkat L.A.-ben.
Leparkoltam Vicious helyén és bementünk. Minden minimál stílusú
volt, személytelen és hideg, mint ő maga. Egy éve felújítottam az egész
irodát, vettem bútorokat, és világoszöldre festettem a falakat csak azért,
hogy bosszantsam.
Így valahányszor meglátja a zöld színt, én jutok az eszébe.
Vicious és Jaime leültek a fekete bőrkanapéra az üveg íróasztallal
szemben. Én nekidőltem az asztalnak zsebre tett kézzel. Trent az iroda
közepén állt karját a mellkasán összefonta. Mind Viciousra néztünk. És
Vicious dühösen nézett vissza ránk.
– Nos? – szemöldökét még barátságtalanabbul emelte meg, mint
általában. – Gyerünk, kérdezd meg! Tudom, hogy majd beledöglesz, alig
várod, hogy lásd, hogy reagálok, igaz?
– Cserélned kéne Trenttel. – A hangom éles volt és személytelen.
Mindig csak én szálltam szembe Viciousszal. Úgy gondolom, hogy
Jaime-nek esélye sem volt vele szemben, Trentben pedig olyan sötétség
bujkált – amit még egyikünk sem tapasztalt –, hogy lehet, mészárlás
lenne a vége, ha ezek ketten egymásnak mennének, ha ezt közvetlenül
beszélnék meg és Vicious visszautasítaná a kérését.
– Szó sem lehet róla – vonta meg a vállát Vicious, kezét
összekulcsolta a tarkóján és hátradőlve kényelembe helyezte magát.
Keresztbe tette a lábát és körbe nézett olyan lazán, mint ahogy egy
rohadék tud a jelen körülmények között. Előrehajoltam és egy hidegvérű
mosoly terült szét az arcomon.
– Nem kérdezzük! Csak kapsz egy kis időt, hogy összeszedd magad
és becsomagolj.
 Lehet, hogy túl gyorsnak tűntem, de ebben az esetben a különleges
körülmények megkövetelték. Egy elbaszott szituációban nyíltan
beszéltem, és Trentnek nagyobb szüksége volt rá, hogy itt legyen, mint
Viciousnak. Ebben mind egyet értettünk.
– Baszódj meg Cole! Nincs itt egy üveg pia, amibe belefojthatnád
magad? Éppen a felnőttek beszélgetnek. – Vicious méreggel átitatott
szavai megtöltötték a szobát, miközben kajánul nevetett.
– Még egy ilyen beszólás és egy üveg valami landol a seggedben –
kelt Trent a védelmemre.
– Hallgass a srácokra, Vic – mondta Jaime. – Azt hiszem, tudod, hogy
Trentnek joga van itt lenni.
– Akárcsak nekem, Jaime. Trentnek gyereke van, nekem pedig úton
van egy. Mindkettőnknek a családja mellett a helye.
– Neked ott van Millie. Ő gondját tudja viselni a kicsinek.
– És legyen távol a családjától? Azok után, hogy eddig is rengeteg időt
töltött nélkülük? Nem teszem ezt vele. Mindegy mit mondasz, iszonyúan
hiányoznak neki.
– Te tetted ezt vele te fasz, egyedül te – mondtam, és nevettem. Nem
volt bennem rosszindulat. Csak csodálkoztam azon, hogy mi a fene
játszódott le a beteg fejében. A hülye logikája letaglózott. Vicious ásított,
majd elővett egy spanglit, meggyújtotta és nagyot szívott belőle. Az
utóbbi időben nem gyújtottam rá – Rosie-t okolva, az egyes számú
ünneprontót Amerikában –, és majd meghaltam egy staubért, de
befogtam a szám.
– Nem érdekel, akkor sem megyek el. Ezt tudtátok még mielőtt
idejöttetek volna. De örülök, ha Trent visszajön.
– Akkor ki irányítja majd Chicagót? – ráncolta Jaime a homlokát. – A
fogtündér?
– Fogadhatunk egy külsőst is – vetette fel Vicious.
 – Baszd meg! Heti hetven órát dolgozom, a belemet kiteszem azért,
hogy valami idegent a főnöki székbe ültessünk? – mérgelődtem. -- Ez a
mi birodalmunk. Mi hoztuk létre. Mi irányítjuk. Nem valami idegen.
Megbeszéltük még a legelején.
– Tudtuk, hogy előbb utóbb megtörténik, Dean – Vicious hangja
nyugodt volt, amit nehéz volt megértenem. – Mit gondolsz, meddig tudod
még így csinálni a dolgokat, mint most? Rosie minden bizonnyal beteg
lesz – mondta, és Jaime felpattant, hogy leordítsa az idiótát, Trent pedig
tett egy lépést Vicious felé, de felemeltem a kezem még mindig az
üvegasztalnak támaszkodva. És Vicious folytatta. – Így igaz. Mi a fenéért
próbáljátok szépíteni a dolgot? Rosie előbb vagy utóbb meg fog
betegedni. Láttam milyen állapotban volt tavaly. És Millie elmondta, hogy
télen mindig rosszabb. És ha nem is betegszik meg, még mindig akarsz
gyereket nem igaz? Családot? Esküvőt? Az egész szarságot. Tudom,
hogy így van Dean. Rohadtul látom, hogy milyen vagy, amikor vele vagy.
Elindultál a lejtőn, fénysebességgel. Gondolod, egy év múlva is ennyit
fogsz majd dolgozni? Két év múlva? Rohadtul el vagy tévedve ember. Ez
talán el fog gondolkodtatni. – Felállt és átnyújtotta a cigit, elvettem és
csukott szemmel tüdőztem le a füstöt, ami karcolta a torkomat.
Francba, de hiányzott.
– És Jaime – folytatta Vicious fel-alá járkálva az irodában. Végig ezt
tervezte. Tudta, hogy mivel akarjuk sarokba szorítani. Agyafúrt rohadék.
– Nem akarsz visszaköltözni Todos Santosba? Hogy Daria Lunával
együtt nőhessen fel és az én gyerekemmel meg Deanével és a
nagyszüleivel? Nem akarod ezt?
Jaime morgott.
– Ki akarsz lyukadni valahova ezzel a beszéddel ifjabb Martin Luther
King, vagy csak úgy ki akarsz oktatni minket?
– Igen, ki akarok lyukadni valahova. – Vicious kinyitotta a laptopot
mögöttem az asztalon.
– Az elmúlt fél év eseményei elgondolkodtattak. Az esküvő mellett, és
hogy hamarosan apa leszek, ami Trenttel történt, és az, hogy Jaime a
világ másik végén él, továbbá Dean egy olyan lánnyal randizik, akinek
több egészségügyi problémája van, mint mindnyájunknak együttvéve,
azon gondolkodtam miért is dolgozzuk ki a belünket is? Már betegre
kerestük magunkat. Több pénzünk van, mint amit el bírnánk költeni.
Őszintén azt gondolom, hogy nagy dolgot vittünk végbe. De én nem
élvezem ezt az életet. A feleségemmel akarok lenni, naponta háromszor
megkefélni őt, mint régen, többet akarok edzeni, kevesebb stresszt és
hosszabb vakációkat. Élni akarok. Sokakkal ellentétben én
megtehetném. Akkor miért vagyok itt? Miért csináljuk ezt mind?
Volt értelme annak, amit mondott, mégis őrültségnek hangzott. A
Fiscal Heights Holdings a mi közös gyerekünk volt. Nagyon gyorsan és
nagyon messzire jutottunk. Legfőképp mert 24 órát dolgoztunk heti hét
nap. Soha nem jutott eszembe, hogy kevesebbet dolgozzak, vagy
egyáltalán ne dolgozzak.
– Vissza akarsz vonulni? Zsenge 30 éves korodra fogsz
emberbarátivá válni? – kérdezte Jaime.
Vicious felénk fordította a laptopot, egy Wikipedia oldal volt megnyitva.
Jordan Van Der Zee.
– Basszus, nem. Dolgozni fogok még, de csak két-három napot a
héten. Az időm nagy részében nyugalmat akarok. Az időm nagy
részében király akarok lenni, akinek születtem.
– Veszélyesen hangzik – Trent Viciousra mutatott és a szemét
forgatta. – Úgy beszélsz, mint egy benarkózott Napóleon. Miért nézzük
ezt a fickót Vicious? És ami a legfontosabb, elfelejtetted, hogy én nem
születtem gazdagnak? Nem dönthetek egyszerűen csak úgy, hogy
kilépek.
 – Már milliomos vagy – vágott Jaime Trent szavába, ezzel
egyértelművé téve, hogy tetszik neki az ötlet. Mindegy, hogy Vicious mit
mond, Trent ellene volt, Jaime pedig mellette.
Így rajtam állt vagy bukott a dolog.
– Milliomos vagy sem, nem terveztem, hogy harminc évesen
visszavonulok – Trent szeme idegesen rángatózott. – Nekem nincs
feleségem, sem barátnőm. Van egy lányom, aki most nehéz időszakon
megy keresztül. Valahol le kell vezetnem a feszültséget. A fenébe is –
csapott a kávézóasztalra –, én vagyok itt az egyetlen, aki élvezi a
munkát?
– Továbbra is dolgozhatsz – hangsúlyozta ki Vicious, és a képernyőre
mutatott. – Ez a fickó vásárolja fel a környék összes befektetési cégét.
Három éve kezdte San Franciscóban és egészen Dél-Kaliforniáig jutott.
Kibaszott multimilliomos. Forbe's címlapsrác. Pokolian érti a dolgát és
ravasz, és ne feledjétek, sokkal vastagabb a bankszámlája, mint a
miénk. Sokkal vastagabb.
– Tudjuk, ki Jordan Van Der Zee. Nem te vagy az egyetlen, aki
fellapoz egy üzleti magazint kb. úgy teliholdanként egyszer, de kösz a
teljesen haszontalan infót.
A Harvardra jártam. Akárcsak Van Der Zee. Persze nem ugyanabban
az időben, nyilván. Ő sokkal idősebb volt. De legenda volt, mert azon
kevesek egyike, aki megcsinálta önerejéből. Értitek, végigment a
szamárlétrán, egy Ivy League27 egyetemi ösztöndíjtól kezdve, majd

27
Az Ivy League (Borostyán Liga) eredetileg nyolc magánegyetem
sportszövetsége az Egyesült Államok északkeleti területén. Manapság már ez a név
azt a nyolc egyetemet jelenti, melyek magas színvonalukról híresek, ezek Észak-
Amerika elit felsőfokú iskolái.
áttelepült és keményen dolgozott, és egy nagyhatalmú és gazdag
személlyé vált a saját erejéből. Egyszer láttam róla egy
dokumentumfilmet, miután befejeztem az üzleti iskolát. A pasas egy
holland munkásosztálybeli családból származik. Az apja cipőket pucolt,
az ég szerelmére! – Ki akarod árusítani a részvényeidet? Erről van szó?
– tapogatóztam.
– A nagy részét el akarom adni és azt mondom, tegyétek ti is
ugyanezt. Adjuk el és tartsuk meg magunknak az 50 százalékot elosztva.
Most abban a helyzetben vagyunk, hogy jó üzletet kössünk. Ha Trent
dolgozni akar, megteheti akárcsak én.
– Én nem vonulok vissza – mondtam.
– Én sem – Jaime hangja nem volt meggyőző.
Vicious mosolyogva nézett ránk.
– Akkor miért nem terjeszkedünk Los Angelesben és dolgozunk mind
itt?
– Hadd kezdjem egy nyilvánvaló ténnyel, ez a fickó 51 százalékban
akar majd kivásárolni minket – dőlt Trent széles vállával a falnak.
– Ez lenne a kézenfekvő, nem igaz? – Eléggé. Ilyen az üzleti élet, ezt
tanítják.
Mind türelmetlenül néztünk rá. Vicious grimaszolt.
– De mint mondtam a fickó nagyon ravasz, ért a dolgokhoz. Kézben
akar tartani minket, de nem igazán érdekli az FFH. 50 százalékát fogja
megvenni.

A nyolc egyetem: Brown Egyetem, Columbia Egyetem, Cornell Egyetem,

Dartmouth College, Harvard Egyetem, Princeton Egyetem, University of
Pennsylvania, Yale Egyetem
Ezeket az egyetemeket arról is fel lehet ismerni, hogy egyes épületeik falait
borostyán futja be, innen ered az Ivy (borostyán) elnevezés.
 Ekkor már tudtam, hogy ez a szemét már elő is készített vele egy
szerződést. Túlságosan magabiztos volt ahhoz, hogy ilyenfajta
feltételezést tegyen, és ne így legyen. Jaime-re és Trentre néztem, de
már ők is tudták.
– Ez hónapokat, ha nem éveket is igénybe vehet, mire mindenben
megegyezünk – vitatkozott Jaime.
– Van Der Zee kész találkozni velünk, ha úgy döntünk – folytatta
Vicious, és minden tekintet rá szegeződött.
Felé nyújtottam a staubot és köhintettem egyet.
– Mióta tudod, hogy beszélni akartunk veled?
– Elég régóta, hogy legyen időm kitalálni valamit.
– És hogyhogy téged keresett meg először te szemétláda? – Trent
elkapta a cigit és beleszívott, összevonta a szemöldökét. Vicious
hátrahajtotta a fejét, füstkarikákat fújt a plafon felé és nevetett. Laposan
pislogott, pillantása gonosz volt.
– Kaliforniában vagyok, akárcsak ő. Én kezelem itt a jogi dolgokat. Kit
érdekel? Megkapod, amit csak akarsz Trent. Ideje, hogy eltüntesd ezt a
nyomorult arckifejezést a képedről.
Mind egymásra néztünk. Magam sem tudom miért, de mosolyogtam.
Nincs rá garancia, hogy Rosie vissza akarna költözni Todos Santosba.
Igazából szereti New Yorkot, azért is, mert elég messze volt a szüleitől.
De a lehetőség, hogy megadhatom ezt neki, kimondhatatlanul boldoggá
tett.
– Benne vagyok – mondtam.
– Egy megfelelő szerződéssel és összeggel én is – szólt Jaime.
Trent kifújta a levegőt és felnevet – Luna kaliforniai lány lesz.
Vicious vigyorgott. – Akkor csináljuk!
 Rosie
Fordította: Jane

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Ha szeretnek, őrülten szeretnek a nyitott ég alatt, a szakadó esőben, egy
mámorító varázslat alatt, aminek soha nem szakad vége.

– Már megbocsáss Rosie, de nem akarom, hogy bárki is elhagyjon –

mondta Dean, amikor szembesítettem azzal, hogy arra kérte Emiliát,
hogy soha ne hagyja el. Akkor azt hittem, hogy azért mondja, mert
nagyképű seggfej, de most már kristály tiszta.
Gondjai voltak az elszakadással, félt attól, hogy magára marad, és
Millie pont ezt tette, elhagyta. Hihetetlenül haragudtam a testvéremre, de
ugyanakkor hálás is voltam neki.
A Hálaadási vacsora után lehuppantam az ágyra és a délutánra
gondoltam, a csókra az esőben, mintha a Szerelmünk lapjaiban
szerepelnénk és ő lenne Ryan Gosling, én pedig biztos hallucináltam,
mert elkezdtem nevetgélni. Aztán a nevetgélés átváltott köhögésbe, ami
nem volt meglepő. De aztán a köhögésből véres köpet lett.
Amikor a véres slájmot beleköptem egy zsebkendőbe, percekig csak
bámultam le rá. Az, hogy nem szólok róla senkinek, határozottan jó
ötletnek tűnt. Amúgy sem lett volna sok értelme. Deannel pár óra múlva
indultunk haza. A barátaival Los Angelesben volt és én semmi szín alatt
nem akartam a családomat felzaklatni, hogy aztán berohanjanak velem a
legközelebbi kórházba. Dr. Hastings a legfurább időpontokban is
fogadott engem, még hétvégén is, így akármikor lejuthattam hozzá New
Yorkba, ha újra megtörténik.
Forgolódtam az ágyamba, képtelen voltam elaludni. Újabb köhögés
következett, majd szipogás. Pozíciót váltottam, próbáltam kitapasztalni,
hogy melyik az a helyzet, amikor képes voltam úgy levegőt venni, hogy a
nyálkás váladék nem zárja el a légutaimat. Ironikus volt a helyzet, mert a
vágy, amit Dean iránt éreztem nem őt fojtotta meg, hanem engem.
Bármennyire is tetszett a szerelmünk kinyilvánítása, a testem nem
örült, hogy ez az esőben történt. Azt mondta, hogy szeret.
Olyan ragyogást adott ez számomra, ami pénzzel nem vehető meg.
De ez a boldogság félelemmel volt tele, mert tudtam, hogy egy nap, egy
nagyon közeli nap, meg fogok halni. Meg fogok halni ennek a csodás
életnek a közepén, az életnek, amelyet ő megálmodott nekünk.
Hagynám, hogy a harmincas évei közepén megözvegyüljön, és ott
maradjon pár gyerek, akikről gondoskodnia kell? Hagynám, hogy
elbukjon? Hány szívet fogok összetörni és miért adtam fel a küzdelmet,
hogy megakadályozzam, hogy erre a sorsra jussanak?
Mesélt nekem Nináról.
Ez volt az oka annak, hogy nem jött álom a szememre. Kiszakította a
szívem a mellkasomból, és nekem fogalmam sem volt, hogy hogyan
tehetném vissza. Csak Deannek volt hatalma fölöttem, megbabonázott.
Meg volt az a képessége, hogy úgy érezzem, teljesen összetörtem,
ugyanakkor mámorban úsztam. Hallottam, hogy nyílik az ajtó és egy
újabb adagot köhögtem fel a zsebkendőbe. Rápillantottam és újabb sötét
foltokat láttam rajta, hatalmasat sóhajtottam.
Kösz, valóság. Csodás napom volt, de nekem el kellett rontanod.
– Mill? Csukd be magad mögött az ajtót. Hűvös van – krákogtam.
Az ajtó kitárult, Dean besétált rajta, hatalmas teste nagyobb volt, mint
az összes félelmem és kételyem. Ruhástól, cipőben bújt be mellém az
ágyba, majd nyakig betakart mindkettőnket, aztán hátulról átkarolt. Az
éjjelszekrényen lévő órára pillantottam. Reggel hat órát jelzett.
– Mit csinálsz? – kérdeztem, miközben a papírt összegyűrtem a
kezemben és eldugtam. Nem tudhatja meg. El akarna vinni a sürgősségi
osztályra, én meg utálom őket. Oda a lelked meghalni ment azért, hogy
a tested életbe maradjon.
– Semmi értelme levetkőzni, amikor egy órán belül indulnunk kell –
morogta a fülembe, merevedését a fenekemnek nyomta. Túl álmosnak
tűnt a szexhez, meglepő módon, ez a tény most nem zavart. Pokolian
éreztem magam, és Deannel a szex nem olyan volt, amit félvállról
lehetett venni.
– Milyen volt a találkozó? – kérdeztem.
– Jó – válaszoltam némi szünet után.
– Trent akkor Todos Santosba költözik?
– Idővel, és idővel mi is.
– Tessék?
– Prioritások, Rosie. Változnak, pont, ahogy mi is.
– Pont úgy beszélsz, mint ők – vádaskodtam, de nem voltam annyira
dühös Deanre, mint a szüleimre.
– Nem – mondta, majd megfogta az állam és felé fordította, hogy
puhán és hosszan megcsókoljon. Ez egy olyan csók volt, amelyet a
feleségednek adsz a nagy napon, nem pedig a lánynak, akivel néha
kefélsz. – Ez én vagyok, és leszarom, hogy ők mit akarnak. De azt
tudom, hogy rossz okok miatt vagy New Yorkban. Itt is meg lehet a
függetlenséged. Az embereknek épp annyi hatalmuk lehet fölötted,
amennyit te adsz nekik.
Nagyot nyeltem, és témát váltottam.
– Voltál apádnál?
 – Nem volt időm, Trentet most tíz perce tettem le a szüleinél. Várnia
kell. Amúgy miért vagy ébren?
– Sok mindent fel kellett dolgozzak ma – mondtam, ami nem volt
hazugság. És ez úgy tűnt kielégítő válasz volt. Igyekeztem visszafojtani
a köhögésem, hogy ne köpjek fel még több vért.
Amikor végre megérkeztünk a reptérre bezárkóztam a mosdóba és
csak köhögtem és köhögtem.
Amikor leszálltunk New Yorkban, azonnal hívtam Dr. Hastinget, de a
recepciósa mondta, hogy családi vészhelyzet van és nem volt a
városban. Azt javasolta, hogy menjek be a kórházba, hogy vizsgáljanak
meg.
És nekem ezt kellett volna tennem, de én feszegetni akartam a
valóság határait, mert arra gondoltam, hogy mi baj történhetne?
A válasz az volt, hogy nagy sok minden balul sülhetne el. Sőt, minden
tönkremehet.
 Huszonötödik fejezet

Dean
Fordította: Jane

A NINÁVAL VALÓ TELEFONBESZÉLGETÉS felért egy öngyilkossági

merénylettel, mintha önként és dalolva mentem volna a saját
kivégzésemre. Ámbár annyira meg volt lepődve, amikor meglátta a
nevem a kijelzőn, hogy a beszélgetés első két percében csak dadogott.
Túl akartam lenni ezen a szaron, és találkozni vele. Végezni vele és
továbblépni. Apám könyörgött, hogy beszéljek neki a Nina dologról, de
én messzire elkerültem a hívásait, csak, hogy alacsony lángon tartsam a
dráma tüzét az életemben. Ha Rosie nem ígértette volna meg, hogy
felhívom, soha nem ejtettem volna meg ezt a hívást. Semmi kedvem
nem volt kinyitni Pandora szelencéjét, de hát ez van, ígéretet tettem.
A Todos Santosban tett látogatásunk után, az volt az első dolgom,
hogy kibéreljek egy házat Rosie-nak és nekem Hamptonsban. A
lánykérés nem volt terítéken, túl sok lenne és túl korai, de kurva biztos,
hogy meg fogom mondani neki, hogy tartsa meg az ezer dollárokat és
költözzön be hozzám, hiszen ez volt a leglogikusabb dolog.
Az elmúlt két hónapban jóformán együtt éltünk, de minden egyes este
le kellett menjen, hogy felhozza a hajvasalót, vagy egy tiszta pólót, vagy
egy kibaszott hajgumit. Eljutottam arra a pontra, hogy ha a liftben az ő
emeletének számára esett a pillantásom, tikkelni kezdett a szemem a
visszafojtott frusztrációtól. Az, hogy felgyorsítsam a dolgokat, a prioritási
listám élén állt.
 Őszintén, többé kevésbé már semmi dolgom nem volt New Yorkban,
csupán egy dolog tartott itt, Rosie, aki egyre jobban kötődött hozzám, és
ha eljönne velem SoCalba, akkor biztos nyernék pár plusz pontot Paul
és Charlene LeBlanc szemében. E mellett, Viciousnak igaza volt, az
időjárás borzalmas volt itt, a levegő szennyezett, és bármennyire is
szerettem a nagymenő New yorki üzletember szerepét játszani, sokkal
jobban élveztem, ha le van barnulva a bőröm és egy hideg sörrel a
kezemben egy yachton ücsörgök.
Igyekeztem lenyugodni, mivel a gondolat, hogy visszaköltözzek
Kaliforniába eléggé feldobott, majd bemasíroztam a Black Holeba, hogy
meglepjem a barátnőmet egy ebéddel. Lett volna egy megbeszélésem
három befektetővel, de lemondtam, hogy be tudjam avatni a Hampton-i
tervembe. Egész nap esett az eső, így a kávézó majdnem teljesen üres
volt. Nem volt senki a pult mögött és csak néhány ember üldögélt
elszórtan, miközben a telefonjukat bámulták. Rákoppantottam párszor a
fa pultra és eligazítottam a nyakkendőmet.
– Baby LeBlanc. Told ide azt az édes hátsódat – vakkantottam, fittyet
hányva a kíváncsi pillantásokra, mert tudtam, hogy elképedve fogják
nézni, ahogy elkapom a tarkóját, a pulthoz húzom és adok neki egy nagy
nyelves csókot.
Egy pár csendes másodperc után Elle jelent meg a konyhából,
kényszeredett mosollyal az arcán. Kontyba fogta szőke haját, vizes
kezeit pedig a kötényébe törölte.
– Szia, Dean, nem vártunk.
Mi? Mióta lett itt Elle az uralkodó királynő és én nem tudok róla?
– Ja, csak gondoltam, hogy hozok Rosie-nak némi ebédet – mondtam,
majd letettem a pultra egy zsíros barna papírzacskót, amiben Rosie
kedvenc grillezett sajtja volt a szemközti sütődéből. Átkukkantottam Elle
válla fölött.
 – Ha már a barátnőmről beszélünk, merre van? Azt hittem dolgozik
ma.
– Így is volt – válaszolta, arcán rendületlenül virított a mosoly, ami
irritálni kezdett, mert ez azt jelentette, hogy valamit rejteget, és én nem
szerettem a titkokat. – Le kellett korábban lépjen, mert… – és ekkor Elle
hangja elhalt, és összeszorította az ajkait.
– Folytasd – néztem rá mereven, majd tettem felé egy lépést. – Fejezd
be a mondatod, Elle.
Az alsó ajkába harapott, tekintetét a földre szegezte, ami egyáltalán
nem volt rá jellemző. Az elmúlt hónapokban elég jól kiismertem őt, és
pont olyan bajkeverő volt, mint az én Rosie-m.
– Nem tehetem.
– De igen, és meg is fogod. Most. Hol van Rosie?
Az egy dolog, hogy én főként szexuálisan kategorizálom a nőket, de
ők ennél összetettebbek. Bebizonyosodott, hogy én egyszerűbb lény
vagyok, mint Rosie és Elle, mert az első dolog, ami megfordult a
fejemben, hogy az én nőm megcsal. A második gondolatom az volt,
hogy meg fogom ölni a pasit, majd könyörögni fogok Rosie-nak, hogy
látogasson meg a börtönben, hogy meg tudjuk oldani a problémáinkat.
Szánalmas? Hülyeség? Őrültség? Mindhárom vádpontban bűnös.
– Bement a kórházba – suttogta Elle, de gyorsan rám nézett és
magyarázkodni kezdett. – Jól van, esküszöm. Csak egy kicsit megijedt.
Azt hiszem, hogy már a lakásod felé kell, hogy tartson. Kifejezetten
meghagyta, hogy ne mondjam el neked, így nem avathatod be, Dean.
Komolyan mondom. Az egyetlen ok, hogy elárultam, az az, hogy azt
szeretném, hogy szemmel tartsd. Ígérd meg, hogy nem köpsz be! –
fenyegetett meg az ujjával, de az agyam már teljesen máshol járt, a
szívem ezerrel száguldott a mellkasomban.
 – Ja, persze – mondtam, miközben a hülye csengettyűs ajtó felé
vettem az irányt. – Köszi, Elle. Szia!

Rosie
Mitől érzed úgy, hogy élsz?
Attól, hogy nemsokára már nem leszek életben.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Dean századjára is, mialatt egy

saláta darabot szúrt fel a villájára. Elsötétült a tekintetem, mert ha még
egyszer megkérdezi tőlem, akkor ki fogom vájni a szemét a vajazó
késsel, amit a kezemben szorongatok.
– Soha nem voltam ilyen biztos semmiben – vágom rá.
– Mert kurvára úgy nézel ki, mint aki beteg – mondja, figyelmen kívül
hagyva a szavaimat, miközben összeszorítja az állkapcsát. De én csak
vállat vonok, és felveszem a félig megevett szendvicsemet.
– Valóban? Akkor megdughatsz hátulról ma este, hogy ne kelljen
nézned a beteg fejem.
Isten, milyen kegyetlen voltam, de egyszerűen nem tudtam megállni.
Ma végre rávettem magam, hogy elmenjek a kórházba, hogy kiderítsék
miért köhögtem fel ilyen nagy mennyiségű vért az utóbbi napokban. Az
orvosom azt mondta, hogy néhány hajszálér elpattant. Elmondtam nekik,
hogy nagy darab alvadt vért és más váladékot köhögtem fel minden
egyes alkalommal, de azt mondták, hogy nincs semmi gond. Szóval,
ennek fényében, szerintem rendben vagyok. Jól akartam lenni. Több időt
akartam Deannel, és több időt akartam tölteni a szüleimmel és Millie-vel
is.
Dean nem reagált a frappáns beszólásomra. Megdörzsöltem a
szemem és nagyot sóhajtottam.
– Sajnálom, hogy szemét voltam, csak ez egy hosszú nap volt.
– Béreltem egy házat Hamptonban jövő hétre. Beszéltem Elle-vel,
eljöhetsz szabadságra. És a menedzsereddel is a gyerek kórházban.
Korábban fogok oda érni, mint te – mondja olyan ridegen, hogy az
összes idegszálam pattanásig feszül.
– Csodás – mondom teljesen máshol járva gondolatban. Mivel
habozott az előbb, biztos, hogy másról is van szó.
– Találkozni fogok a sperma donorommal pénteken délben.
A pulzusom az egeket veri, a szívem a torkomban lüktet.
– Szeretnéd, hogy veled menjek? – kérdezem, ő megrázza a fejét.
– Kösz – mondja valamivel lágyabban. – Igyekszem minél gyorsabban
és kíméletesebben letudni a dolgot. Sue küldeni fog érted egy taxit
pénteken, amikor lejár a műszakod.
Aprót bólintok válaszként. Ez az egész beszélgetés fájdalmas volt,
mert inkább ahhoz hasonlított, hogy két 90 éves hogyan szervezi meg
egy harmadik temetését. Sokkal jobban szórakoztunk a macska-egér
játékunkkal, amikor még nem voltunk együtt. Miért? Miattam, mert nem
mondtam el neki az igazságot magamról. Mert féltem, hogy el fogom
veszíteni őt, és főként azért, mert attól rettegtem, hogy ő lesz az, aki el
fog veszíteni engem.
– Szeretlek – mondom, amire felnéz a tányérjából, pillantásunk
találkozik.
 – Kölcsönös, és pont ezért van arra szükség, hogy jól legyél, Rosie.
Ha van valami, amiről tudnom kellene, ami az egészségi állapotodat
illeti…
– Semmi különös. Fókuszálj a családi dolgaidra – mosolygok, majd
megsimogatom a kezét.
Akkor este nem ért hozzám, és én nem is kértem meg rá. Aztán eljött
a péntek, ezzel együtt a mi nagy véghajránk is.
 Huszonhatodik fejezet

Dean
Fordította: Hannah

Tizenegy évvel ezelőtt

– BÉBI, NE ENGEDD, hogy Bagoly megöljön.

Nina szeméből potyogtak a könnyei, ahogy a nedves atlétámba
kapaszkodott, mintha az élete múlott volna rajta. Csak akkor viseltem
atlétát, mikor őt látogattam meg. Nem mintha lett volna ott valaki, aki
értékeli a hivalkodó YSL férfi pólókat, vagy a szarvasbőr cipőket.
– Tenned kell valamit. Nagyon erősen üt. Látod ezeket a nyomokat?
Látod? Meg fog ölni. Te meg csak itt fogsz ülni és hagyod?
– El kellene hagynod. – Levettem az ujjatlan trikót és az ágya fölé
dobtam. Befejeztem a gyomlálást a bazi nagy kertjében, és vacsorát
akartam készíteni. – Gyere velem Kaliforniába. Anyát nem zavarná.
– Dean, Helen nem az anyád. Hanem én.
Értelmetlen volt vitatkozni, de az nem azt jelentette, hogy
egyetértettem a kijelentésével.
Mindig belerángatott a házasságának a szarságaiba. Minden egyes
nyáron. Esküszöm úgy gondolt rám, mint egy testőr és személyi
asszisztens keverékére. Viszont nem hibáztattam. Folyamatosan meg
akartam menteni. Meg akartam védeni a személyt, aki veszélybe sodort.
Aznap este, Bagoly részegen jött haza. Semmi szokatlan. Lehet, hogy
nem volt egy drogos, mint Nina, de kurvára szerette a bourbont a forró
nyári estéken. Káromkodása egybefolyt, ahogy bemászott az ágyukba.
Mindent hallottam, ahogy a folyosó végében lévő szobámban
feküdtem, a szomszédjuk lányával, Tiffanyval. Minden este belopózott a
szobámba, az ablakon keresztül. Egy egyemeletes, csűrszerű ház volt.
Az öklöm volt a bizonyíték, ami tele volt harapásnyomokkal, mert azzal
fojtottam el a nyögéseit, de senki nem kérdezte, honnan és miért
szereztem őket, mert senkit sem érdekelt.
Ha belegondolok, mindenki leszarta mi történik abban a házban.
Elfojtott sikítások és zokogás árasztotta el a fülem, és képtelen voltam
a smárolásra koncentrálni, nem sikerült tovább lépni a simulás utáni
fázishoz.
– Ez a szarság meg fog őrjíteni ma éjjel – nyögtem, miközben
kisimítottam egy hajtincset Tiff arcából, hogy jobban lássam az irántam
érzett kéjvágyát. Ez alkalommal nem hallatszott a matracukból a rozsdás
rugók kiáltása. Valami más volt. Ez volt az első alkalom, amikor az
intuícióm annyira erős volt, hogy belülről égetett.
– A nagynénid egy csődtömeg – felelte Tiffany, miközben fölém
kerekedett, meglovagolva a csípőmet a farkamhoz dörgölőzött.
Nem tudta, hogy Nina az anyám. A szüleim gondoskodtak arról, hogy
Nina tartsa a száját.
Hallottam a csattanást, ahogy bőr a bőrhöz csapott. Hallottam Nina
rémült kiáltását, majd ahogy bútornak ütközve szabadulni próbált,
szarságok estek a padlóra.
Mindkét kezemet Tiffany csípőjére tettem, oldalra helyeztem, és
felkeltem az ágyból.
– Megyek, megnézem, hogy minden rendben van-e.
– Ebben a házban soha semmi nincs rendben – mondta Tiff, az
ágyamra süppedve. Nem tévedett. Mindenki ismerte Whittakeréket
ebben a parányi faluban. Tudták, hogy Nina egy drogfüggő, tányér
nagyságú pupillákkal és hogy Bagoly minden este megitta a saját
testsúlyának megfelelő alkohol mennyiséget, és hogy minden évben,
mindketten pénzt veszítettek, miközben megpróbálták kifizetni a telek
jelzáloghitelét. Gondolom a legtöbben azért imádkoztak, hogy ezek
ketten végre feladják ezt a kis kalandot, eladják a birtokot és elhúznak
innen.
– Hadd fogalmazzam újra – megragadtam az ajtókilincset, fél lábbal
már a folyosón voltam. – Nem akarom, hogy Bagoly megölje Ninát, amíg
itt vagyok. Jobb így?
– Nem fogja megölni – Tiff felült az ágyban, hátával a falnak
támaszkodott, és kényelembe helyezve magát meggyújtott egy szál
cigarettát.
– Így igaz, mert arról én magam gondoskodok. – Puff! Újabb ütés és
sikítás hangja hasított végig a folyosón. A szobájuk felé mentem.
– Jobb, ha nem szólsz bele – kiáltott utánam Tiffany, füstfelhőket fújva,
mintha a világon semmi gondja nem lenne. – Nem normálisak. Csak
bajba keveredsz.
Persze, igaza volt, de nem akartam rá hallgatni. Védd meg a
bitangokat, ismételte egy hang a fejemben. Még azt is, aki téged tett
azzá.
Ahogy a szobába léptem, Bagoly egy vázát dobott felém. És elvétette.
Ez elég volt, hogy a bekapcsolja a dühömet irányító gombot, és hogy
olyan helyzetbe rángasson, amikor már nem gondoltam a
következményekre.
Ökölbe szorított kezekkel rohantam neki, kegyetlenül ütve a gyomrát,
miközben elhajoltam, teljesen mozgásképtelenné téve, leszartam, ha
valamelyik belső szerve leszakadt.
– Csak hagyd már abba a picsába is – kiáltottam. – Még egyszer kezet
emelsz az anyámra, és eltörök minden egyes csontot a szánalmas
testedben.
Az anyám. Édes Jézus. Szükségem volt egy jó adag valóságra meg
egy nagy rész gerincre.
– Mond meg neki, fiam! – kiáltotta Nina a trónusáról az ágyból, egy
párnát meglovagolva, és abban a pillanatban, nem gondoltam arra, hogy
teljesen jól nézett ki. Összeszedett, tiszta, bántalmazási nyomok nélküli
arccal. Hogy mennyire be volt gerjedve mindettől. És hogy mennyire
beteges volt az egész helyzet. – Öld meg, Dean! Öld meg!
Eltörtem az orrát.
– Mutasd meg neki, hogy ne szórakozzon velem!
Kifeszítve másztam rá a pasasra, még egyszer a képébe vágtam a
könyökömmel. Ez volt az első alkalom, hogy Nina tudomást vett rólam,
és a hangja nem árulkodott unalomról. És én bevettem. Bekaptam a
horgot a bottal együtt. Puff! Ütés! Pofon!
Erős voltam. Sportos. Két perc alatt képes lettem voltam kicsinálni az
öreg seggét a palinak.
– Öld meg nekem, bébi!
– Dean! Ne. Hagyd abba – hallottam Tiffany elfojtott hangját az ajtóból.
Mi a francot keresett ott? Nem mintha különösen érdekelt volna, hogy
megtudják, hogy belopózott a házba, de kurva nagy bajba kerülhetett. Az
apja volt a falu lelkésze. – Szállj le róla. Meg fogod ölni. Tényleg
börtönbe akarsz kerülni? Ez a pasas őrült!
Folyamatosan ütöttem Bagolyt, de már nem olyan élvezettel, mint az
előbb, észrevettem, hogy egyszer sem próbált visszaütni. Csak tűrte. És
Bagoly soha nem tűrt semmit senkitől. Leginkább tőlem nem.
Mozgásom lelassult, majd teljesen abbahagytam, miközben Tiffany
hangja szigorúbbá és élesebbé vált.
– Komolyan azt akarod, hogy letartóztassanak? Megéri? Megéri
miattuk? – könyörgött, miközben egymáshoz szorította a kezeit. Igaza
volt.
Felegyenesedtem, közben hallottam Ninát kiabálni a háttérben.
– Fogd be, ribanc! Tűnj innen a picsába! Tedd meg, Dean! Tedd meg!
És akkor vettem észre a kamerát.
Felálltam, bizonytalanul. Bagoly alattam feküdt. Arcát annyira ellepte a
vér, hogy nem tudtam megkülönböztetni a szemeit az orrától, még a
száját sem. Még azt sem vettem észre, hogy az atlétám tele volt alvadt
vérrel, és nem az én véremtől. Egyenesen belenéztem a kamerába. A
piros pont rám ragyogott. Szinte gúnyolódott. Nina tartotta egyik
kezében, és azt kiáltotta, hogy öljem meg, hangja rekedt volt a
kiabálástól.
Pörgött a film.
Első jelenet – vedd fel videóra, ahogy a kölyköd bűncselekményt követ
el.
Második jelenet – zsarold a videó felvétellel.
Harmadik jelenet – gazdagodj meg, ismét hagyd el, ezúttal kezd új
életet egy új helyen.
Vége.
A biológiai anyám soha nem fényképezett le. Soha nem készített videó
felvételt az első lépéseimről, az első szavamról vagy születésnapomról.
Nem beszélve arról, hogy még egy fényképalbumja se volt, amelyben
benne lett volna az arcom. De íme, itt volt, felvett, miközben könyörög,
hogy mentsem meg. Felültetve engem. Lerántott a mélybe, amely
elnyelte az ő esélyét, hogy valaki legyen ebben az életben.
– Mi a faszt csinálsz azzal, Nina? – kérdeztem, egyet lépve felé.
Hangom hideg volt, és annak ellenére, hogy az adrenalin sistergett az
ereimben, már nem voltam mérges. Sikerült neki. Ennyi idő után sikerült
fekete foltot ejteni a nevemen, ezzel megbélyegezve. Ninának
köszönhetően így fogok élni – és meghalni. – Egy másodperced van
elmagyarázni és ajánlom, hogy jó legyen.
– Ez gyilkossági kísérlet – mondta alig érthetően. Istenem, hogy el volt
szállva. Teljesen szét volt csúszva a ribanc. – Ilyesmiért jó sok évig
börtönbe juttathatlak, fiam.
– Fiam? – kapkodott levegő után mögöttem Tiffany. Bassza meg. Még
mindig itt volt. Egy részem azt kívánta hagyjon békén. Egy nagyobb
részem meg azt akarta maradjon, hogy a tanúm legyen. Oldalra
fordítottam a fejem és mosolyogtam. Mert végre rájöttem.
Az anyám maga az ördög.
Az anyám gyűlölt engem.
Az anyám irigy volt rám.
Az anyám soha nem áll le, hacsak le nem állítja valaki. És az én
leszek.
– Tényleg azt hiszed, hogy sikerülni fog ez szarság? – kuncogtam.
Meg akartam ijeszteni, és ahogy a homlokát ráncolta, tudtam, hogy
sikerült.
– Ne már, Nina. Egy kibaszott csődtömeg vagy. Ne hagyd, hogy
megtévesszen a lovagiasságom.
Leengedte a kamerát, csak egy pár centit, meghökkentette milyen
választékosan beszéltem. Igen. Határozottan, már nem az a kedves,
csupa mosoly fattyú voltam, aki boldoggá akarta tenni. Leesett a tantusz,
és azzal együtt minden együttérzésem is, amit iránta éreztem.
Ráébredtem, hogy tönkreteszi az egész jövőmet, ha ezt most
megengedem neki.
– Tedd te azt a kibaszott kamerát, Nina. – Odamentem az
éjjeliszekrényéhez és kivettem belőle egy füves cigit, lezserül
rágyújtottam, miközben a kamera tovább vett. – Nem kérlek kétszer, és
hidd el, ha azt mondom, nem akarod, hogy az apám ezt megtudja.
Bagoly felkiáltott fájdalmában, én meg belerúgtam, a füves cigivel az
ajkaim közt.
– Fogd be a pofád, te seggfej.
– Hívjak mentőt? – kérdezte Tiff, a körmeit rágva, még mindig az
ajtókeretnek támaszkodva. Megropogtattam a nyakam és felsóhajtottam.
– Bagoly csak magának köszönheti az egész szart, azzal, hogy a
narkós, agykárosodott feleségére hallgatott. Hadd, hogy gondoskodjon
róla ő. Szóval így akarsz játszani? – A szükséges lépéseket megtéve
odamentem Ninához, megragadtam a kamerát, kiszedtem a kazettát, és
apró darabokra zúztam, mielőtt a kamerát is a padlóhoz vágtam, és
laposra tapostam a lábammal. – Egy hülye kazettával akarsz zsarolni?
Nina szemei majd kifordultak a helyükről. Most kezdett tudatosulni
benne, és nem volt szép látvány. Az ágyneműjére pöccintettem a
cigaretta hamuját, és kifújtam a füstöt a kitágult orrcimpáimból.
– Nos? – ordítottam a képébe. – Beszélsz, vagy mi lesz?
Addig a pillanatig nem tudtam a Walmartról. Nem tudtam, hogy
otthagyott. Nem tudtam, hogy elment cigarettát és sört vásárolni, rögtön
az után, hogy otthagyott meghalni, meztelenül és bömbölve, egy
nyilvános mosdóban. A szüleim megtartották maguknak a szaftos
részleteket, és nem hibáztattam őket. Az ő változatukat könnyebb volt
megemészteni: Ninának drogproblémái voltak. Nem tudta a gondomat
viselni. Így nekik adott, tudván, hogy nagyon fognak szeretni. Amely így
is volt.
– Mintha hiányozna neked az a pénz! – kiáltotta a képembe, miközben
ellökött. – Mindened megvan! A kurva életbe, ők mindent megadnak
neked – déli akcentusa most érezhetőbb lett.
– Ők igen, mert te nem tetted. – Most rajtam volt a sor, hogy
felemeljem a hangom. Nagyon próbálkoztam, hogy a kezemmel ne
gesztikuláljak. Hogy összeszedett maradjak. De nagyon intenzív
késztetést éreztem, hogy belerúgjak valamibe. És Bagoly éppen ott volt,
de kezdet belilulni, ezért nem akartam túlzásba vinni. Nina felugrott az
ágyáról.
– Így van. Én nem tettem. Odadobtam a segged, ahol a helyed volt. A
WC-ben. Mert egy semmi és senki voltál!
A cigi majdnem kiesett a számból.
– Mi van?
Megismételte azt, amit az imént mondott. Aztán meg szépen az
arcomba kiabálta a születésem történetét. Majd sírni kezdett és a
férjéhez sietett, azt motyogva, hogy minden rendben lesz. Tiffany
mozdulatlanul állt az ajtóban, tekintetében sajnálat, fájdalom és
rémülettel.
– Tűnj el innen! – fordultam felé. – Most.
– De Dean…
– KIFELÉ! – ordítottam, az bejárati ajtóra mutatva. – Kibaszott
komolyan mondom. Vége van.
És így volt. Végeztem az életemnek e részével. Minden egyes
dologgal.
A következő nap felültem egy repülőre, hazamentem, és soha többé
be nem tettem a lábam Alabamába. Ami engem illetett az az állam
megszűnt létezni az Egyesült Államok térképén. A móka-szerető, vidám
férfi is ott halt meg.
Én meg jelen voltam a temetésén. Attól a pillanattól kezdődően
minden egyes kibaszott nap megtörtént.
A fejemben.
 Huszonhetedik fejezet

Rosie
Fordította: Mazikeen

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Figyelem, ahogy a fák elsuhannak mellettem, ahogy az óceán
sziporkázik, a világ úgy forog körülöttem, akár egy báli ruha. Tudva, hogy
a része vagyok. Elfogadni, hogy nem vagyok a része, szintén az élethez
tartozik.

A TAXI HÁTULJÁBAN ÜLTEM úton a Hamptons felé, egy ütős lejátszási listát
készítettem az ottlétünkre. Romantikus, könnyed cuccot, mert azt
szeretném, hogy ezt hallgassunk, mialatt vacsorázunk és szeretkezünk,
és felejthetetlen emlékeket szerzünk.
Nagy nap volt a mai Dean számára, és ahogy a szürke ég elsötétült a
part fölött, azon tűnődtem, hogy az időjárás azt szimbolizálja-e, ahogy ez
alakulni fog számára. Zuhogott. Négy réteg ruha volt rajtam, abból kettő
kabát. Nálam volt az összes gyógyszerem és porlasztóm egy
válltáskában, ami egy súlyban volt velem. Az igazság az volt, hogy nem
éreztem magam a legjobban. De Dean lefoglalt nekünk egy péntektől -
péntekig tartó hetet a Hamptonsban, én meg annyira boldoggá akartam
őt tenni, most még inkább, mint eddig valaha.
Egy harminc éves rejtélyt fog megoldani. Az biztos, hogy sokat fizetett
érte, hogy megtegye. Ott leszek majd neki, a szó minden értelmében,
még akkor is, ha el kell viselnem egy kis fizikai kényelmetlenséget.
 – Elég csúnyán esik odakint – jegyezte meg a sofőr, az ablaktörlőkre
mutatva. Vadul mozogtak a szélvédő előtt. Az eső úgy kopogott a tetőn,
mintha próbált volna betörni.
– Igen – értettem egyet. – Sajnálom, hogy egészen New Yorkig
egyedül kell visszamennie. Ez biztos nagy kitolás.
– Pffft – prüszkölte az öregember. – Ne sajnáljon engem! Sajnálja a
hajléktalanokat. Vagy az őrült kocogókat odakint. A bicikliseket.
Embereket, akiknek tényleg kint kell állniuk az esőben.
– Őket is sajnálom – feleltem. – A kocogókat leszámítva. Senki sem
kényszerítette őket ki ebben az időben. – Elhaladtunk egy fényes, sárga
esőkabátot viselő ember előtt, aki az út szélén futott.
Deannek elvileg mostanra már a kibérelt házunkban kéne lennie.
Korábban küldtem neki egy üzenetet, hogy megkérdezzem, ott lesz-e
hétre, és azt felelte, igen. Már háromnegyed nyolc volt. Reméltem, hogy
az az oka annak, hogy azóta nem hallottam róla, mert egy jó, hosszú
találkozója volt a biológiai apjával. Reméltem, hogy ez azt jelenti, hogy
megpróbáltak újra egymásra találni. Sok dologban reménykedtem, de
próbáltam nem erőltetni nála a dolgot azzal, hogy túl sokat hívogatom,
vagy írogatok neki.
De akkor is, aggódtam, szóval elővettem a telefonom, és gépeltem.

Rosie: Már majdnem ott. Egyre izgatottabb vagyok, hogy az

egész hetet együtt töltjük. Hogy ment?

Dean nem válaszolt. A taxi leparkolt egy Sheffer-tervezte, földszintes

épület előtt, aminek olyan előkertje volt, ami még a Versailles-i Palotát is
megszégyenítené. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a házat csak
növények és fák vették körbe, semmi más. Nincsenek szomszédos
házak. Nincsenek üzletek. Csak mi ketten, ebben a hatalmas térben. A
sofőr, egy hatvanas éveiben járó tömzsi férfi, kikecmergett a járműből, a
hátuljához kocogott, és kihúzta a bőröndjeimet a csomagtartóból. Aztán
segített nekem a porlasztós táskámmal. Odafutottam a bejárati ajtóhoz,
védve a szememet az esőtől, és párszor megnyomtam a csengőt.
Hátranéztem, és odaintegettem a taxisofőrnek.
– Kellemes hétvégét! – kiáltottam neki kifulladva. Átkozott tüdő!
– Magának is, drágám. – Pár másodpercig még ott ült. Ismét búcsút
intettem neki. Semmi szükség arra, hogy ott üljön a hidegben, és rám
várjon. Végül elhajtott.
Ismét megnyomtam a csengőt. Semmi.
Előhalásztam a telefonom, és felhívtam Deant. A part felől érkező szél
majdnem átlökött az utca túloldalra, és a fagy beszivárgott a belső
szerveimbe. Nem vette föl. Még háromszor hívtam, majd írtam neki.

Rosie: Szíriusz a Földnek, hol vagy? Én kint vagyok, várakozok.

Rosie: Oké, tényleg hideg van, és már tíz perce, hogy ideértem.
Hívni fogok egy taxit, és majd a belvárosi kávézóban várok rád.

Rosie: A legközelebbi taxi harminc perc múlva jön ide. Merre

vagy? Aggódom. Hívj vissza. Szeretlek.

Az eső továbbra is záporozott rám, én meg ököllel az ajtóra vágtam,

azért imádkozva, hogy ott legyen. Hogy csak nem hall engem a
felhőszakadás miatt, vagy szundít, és hogy bármely pillanatban
válaszolhat.
A hangomban lévő kétségbeesés bizonytalanná tett. – Hé! Hé, itt
vagyok!
Semmi válasz.
 Vacogtak a fogaim.
A testem remegett.
Tetőtől talpig eláztam, senkihez nem fordulhattam, a ruháim pedig
nehézzé váltak az esőtől. A szorongás és a félelem közt rám talált a
rémület. Tudtam, hogy mi történik, de nem tudtam megállítani. És ahogy
a jeges eső az arcomon kopogott, akár az üvegdarabok, egyetlen dolgot
mindennél jobban kívántam.
Ne hagyj cserben, Dean! Imádkoztam. Ne légy a bukásom!
 Huszonnyolcadik fejezet

Dean
Fordította: Freya

A FÖLD NEM TŰNT OLYAN szilárdnak a talpam alatt aznap. Ennek kellett
volna lennie az első figyelmeztetésnek. Miután átutaltam a 600.000
dollárt Nina üres bankszámlájára, üzenetben megírta az utca túloldalán
lévő kávézó nevét, és azt mondta, délben ott lesz. Ez lehetővé tette,
hogy rengeteg időm legyen időben eljutni Hamptonsba. Még ha a
forgalom őrült is volt, az utak lezárva és az időjárás is ellenem volt.
– Kiveszem a nap hátralevő részét. Ha valaki kérdi, hogy hol vagyok,
csak mondd, hogy a pokolban – mondtam Sue-nak lecsukva a laptopom
és a recepció felé sétálva.
Belebújtam a Valentino trópusi mintás kabátomba. Sue a szeme
sarkából egy ferde pillantást vetett rám, és villantott egy rohadj meg fajta
mosolyt.
– Legyen jó hétvégéje, Mr. Cole.
– Önnek is Mrs. Peterson. – Bassza meg. Ha vezetéknevekkel akart
játszani, benne voltam. Semmi sem érdekelt már. Sue már csak fehér
zaj volt ezen a ponton.
Átsétáltam az utca túloldalán lévő kávézóba. Az eső szeszélyes és
változékony volt, és szakadt aznap. Dühöngő és tomboló. Félig sem
annyira, mint valószínűleg én leszek, de mégis. Abban a pillanatban,
hogy kinyitottam az ajtót és megszólalt a csengő, visszatértem a Black
Hole-ba és Rosie-hoz, sikerült mély lélegzetet vennem. Optimista voltam
azzal kapcsolatban, hogy Nina nem fog csatlakozni hozzánk. Megkapta,
amit akart és már nem volt semmi más, amivel kényszeríthetne. Ezen a
ponton valószínűleg el is felejtette a nevem már.
Vágyálom, meg minden egyéb.
A kávézó tele volt üzletemberekkel és üzletasszonyokkal, akik
szerettek volna bekapni egy szendvicset az ebédszünetükben, ezért
először végigfuttattam a szemem a helyiségen, azon tanakodva, hogy a
pokolba fogjuk megismerni egymást. Talán meg kellett volna említenem,
hogy csíptem a különc, dizájner ruhákat. Nem volt olyan, aki átsiklik a
kirívó kabátomon.
Elsétáltam a bár mellett és elkezdtem nézni az emberek arcát,
tányérját, kijelzőjüket, kétségbeesve, hátha valaki hasonlít hozzám.
Három fiatal férfi, öltönyben.
Nem.
Két diák, akik kávét szürcsölnek a MacBook-jukkal.
Következő.
Egy 80 éves ember a három részes öltönyében. A pokolba is. Ő nem
volt Nina ízlése.
Egy harminc valahány éves nő, aki viszonozta a tekintetem és
fényesen rám mosolygott. Bocsi, drága. Boldogan foglalt.
Tekintetem kétségbeesett és könyörögő, hogy találjak egy
megfelelően gyanús személyt, és a szívem úgy kalapált, mint mikor
Rosie leveszi a ruháit, mielőtt ágyba bújunk. Aztán felismertem egy ősz
fejet, amitől összehúztam a szemöldököm és egy kuncogás csúszott ki a
számon.
– Apa? – a terem sarkában lévő kis asztalhoz sétáltam. Az apám, Eli
Cole, ott ült egy csésze kávéba bámulva.
– Jézus, te a városban vagy? Miért nem mondtad? A Farlon ügy
miatt? – kérdeztem.
 Felnézett a kávéjából és felállt, de nem mondott semmit.
Az ég világon semmit.
Nem.
Nem. Nem. Nem. Nem. Nem.
Hátráltam egy lépést.
– Hol van Nina? – kérdeztem. Őrült voltam, igaz? Az a fajta beteg
kifordult szar, ami átfutott a fejemen, mikor azt hittem, hogy Rosie
megcsal, mikor valójában kórházban volt. Apám boldog házasságban élt
anyámmal, mikor Ninát felcsinálták. Talán a biológiai apám megmenekült
és Eli volt itt, hogy összeszedje a darabkákat.
– Ülj le! – mondta.
– Nem! – mondtam, a lefagyva a döbbenettől. – Mondd el, mi a fenéért
vagy itt, és hol van Nina.
– Hangnem, Dean!
– Baszd meg a hangnemed, apa – egy szék háttámlájához
támaszkodtam. – Mi folyik itt?
Elfogott a pánik. Nem jelenthette, amit hittem, hogy jelent.
Apa közelebb lépett és a karját a vállamra tette. A szorítása nem volt
olyan erős és biztos, mint lenni szokott.
– El akartam mondani neked, mikor hálaadáskor Todos Santosban
voltál…
– Nem – nevettem zavartan. Eltoltam őt, úgy érezve, mintha valaki
belülről vágott volna orrba.
A háta a falnak ütődött és a válla egy nőbe ütközött, aki sorban állt és
éles pillantással figyelt minket.
– Az életem nem egy kibaszott szappanopera, és te nem dugtad meg
Ninát, miközben az anyámmal voltál házas – mondtam, mint egy
kijelentést, de nyilvánvaló, hogy ez csak egy vágyálom. Megadóan
felemelte a kezeit.
 – Sok mindenről kell beszélnünk, fiam. Le kéne ülnöd.
– Fejezd be, hogy azt mondod, üljek le – emeltem fel a hangom és
mindkét tenyeremmel az asztalra csaptam.
Tizenegy évvel ezelőtt Donald Whittakert két nap kínzó fájdalom után
felvették a kórházba, hogy segítsenek rajta, és kiheverje a törött orrát,
két törött bordát és számos vágást, amit én okoztam. Nem volt
biztosítva, így Bagolynak és Ninának rengeteget kellett fizetnie a kórházi
tartózkodásáért. Amit nem tudott, az egyetlen dolgot, ami elválasztotta a
haláltól, az a tisztelendő lánya, Tiffany volt.
Tizenegy évvel később, azon tűnődöm, ki lenne a kijelölt Tiffany, aki
megmentene attól, hogy tegyek valamit apámmal. Valamit, amit nem
csinálhatok vissza. Mert valamit nagyon szét akartam baszni. Pokoli
biztos, hogy nem használom a barátnőm testét levezetésként ez
alkalommal.
– Van magyarázat mindenre – a hangja olyan halk volt, szinte
suttogott. Az emberek bámultak minket a csészéik pereme felett. Apa
megfogta a bicepszem és megpróbált leültetni a székével szembeni
helyre. Meg se mozdultam.
– Mondd, hogy csak egy félreértés, Eli – a hangom hűvösségétől
libabőrös lett a testem.
– Nem félreértés – Eli összehúzta a szemeit, továbbra is higgadt,
kemény és önmaga. – Te nem egy hiba voltál.
Nem tudtam, mit gondoljak. Nem tudtam, mit érezzek. Nem tudtam,
hogy anyám miért házas még vele, ha ő nyilvánvalóan megdugta az
idősebb nővérét. És akkor belém vágódott, mint egy gyorsuló teherautó.
Én voltam az.
Én voltam a barom, aki ezt tette. Aki két testvér közé állt. Az a seggfej,
aki bekapcsolta a gyűlöletkapcsolót? Nekem megvolt az összes
lehetőségem, hogy az legyek.
 – Így zúdítod rám? – köptem oda.
– Minden alkalommal leráztál, mikor megpróbáltam hozzád jutni.
Jézus Krisztus.
– Halott vagy számomra. – És abban a pillanatban ez valóban így volt.
– Baszottul. Halott. Ne hívj. Ne beszélj hozzám. Még csak ne is gondolj
rám. Én sem fogok rád gondolni.
Kiviharzottam az ajtón és becsaptam magam mögött, a legközelebbi
bárba menekülve.
A pultot háromszor megkopogtattam. -- Csapos! Brandyt!
És minden elsötétült.

Rosie
A szemeim kinyíltak és felnyögtem, kinyújtva a kezem, hogy
megérintsem a halántékomat. Egy idegesítő hang duruzsolt a fülembe.
Olyan volt, mint egy régi autó, ami olyan utat akar megtenni, amit már
nem tud. Ekkor elkerekedtek a szemeim és észrevettem, hogy csövek
lógnak a vénáimból. Infúzió csepeg mellettem. Fényes szoba.
Fluoreszkáló fények. Az egész nagy kórházi műsor.
Az életem története és kezdek beleunni a világfájdalmas
cselekménybe.
– Mi folyik itt? – köhögtem, bár nem volt bizonyítékom rá, hogy más is
van ott. A homályos látásom minden pislogással tisztább lett.
A szoba perzselően forró volt és csodálkoztam, ki szórakozott a
hőfokszabályozóval.
 Eléggé meleg és nyirkos volt ahhoz, hogy bacont lehessen sütni a
homlokomon. Mmmm, bacon. Éhes voltam. Ez biztosan egy jó jel volt.
A gép. Továbbra is zümmögött, ami az idegeimre ment.
Phhhhssssstttt…. Phhhssssstttttt… Phhhsssssttttt…
Valakinek komolyan ki kellene kapcsolnia mielőtt Hulkká változom
miatta.
– Kórházban vagy – hallottam a nővérem hangját, mielőtt megéreztem
a meleg kezét az enyémen.
Bár izzadtam, a bőröm enyhén hidegnek érződött az ő bőrén. Oldalra
billentettem a fejem, behunytam a szemem, majd újra kinyitottam, hogy
rá tudjak nézni. A szüleim mellette ültek. Három tágra nyílt szemű arc
vizsgált engem, mint egy állatot az állatkertben. Az ajkait az arcomhoz
érintette és megpuszilt.
– Hogy érzed magad?
– Jobban, mint ahogy kinézek, azt hiszem; legalábbis a
pillantásotokból. Miért vagyok itt?
Majdnem mindenre emlékeztem, ami történt. Emlékeztem, ahogy
annak a háznak az ajtaját verem Hamptonsban, amíg a bőröm felrepedt
az öklömön. Emlékeztem, hogy hívtam és írtam Deannek. Emlékeztem,
hogy az esőben vacogva hívtam egy taxit. De arra már nem
emlékeztem, mi történt utána. A pánikroham teljes lendülettel jött vissza
és elájultam vagy valami hasonló történhetett.
– Ki hozott ide? – köhögtem minden szót.
– A taxisofőr.
Ó. Teljesen idiótának tartottam magam a következő kérdés miatt.
– Hol van Dean? – Millie mamára nézett, mama a papára, ő pedig ki
az ablakon.
– Nem tudjuk – rágcsálta Millie a száját. – Vicious próbálja elérni. Mi
egyből iderepültünk, amint hallottuk.
 Körülnéztem. Nem ismertem a szobát, ami azt jelentette, hogy nem a
Lenox Hill Kórházban voltam. Több mint kétórányira voltunk
Manhattantől. És Manhattanban nem volt olyan készülékük, azzal a
szörnyű, szörnyű hanggal.
– Komoly tüdőfertőzésed van – Mama félre tolta Millie-t, az ágyam
szélére ült, és a kezébe vette a kezem. Majdnem nyöszörögtem a
gesztustól. Az ujjaimat a tenyerébe nyomtam, élvezve a pillanat
intimitását. Az arca elkínzott volt.
– A fertőzésed átterjedt, és az, hogy megfáztál, az sem javított a
dolgon. A szervezeted gyenge.
Megpaskoltam a kezét és összeszedtem egy mosolyt.
– Ne aggódj mama. Mindig összeszedek egy-egy tüdőfertőzést vagy
tüdőgyulladást.
– Ez alkalommal a májad és a hasnyálmirigyed is megfertőződtek. –
Millie megnyalta az ajakait sűrűn pislogva. Apa az ablakhoz sétált és a
homlokát az üvegnek nyomta. Eső csapkodta a másik oldalát és talán
azért tette, hogy ne lássuk sírni.
– Mondtuk, hogy a fiú bajt okoz – sóhajtotta apa. Már nem volt
mérges. Elkeseredett, talán. De leginkább kimerült.
– Ennek nincs itt az ideje – szidta őt Millie.
– Csak vissza kellett volna jönnöd Todos Santosba. – Anya letörölte a
könnyeit az arcáról és eszembe jutott, hogy talán a legnagyobb
problémám nem az volt, hogy nem tudom, hol van Dean. Mert anya
ritkán sírt és apa sosem. És Millie…? Megkockáztattam egy pillantást rá.
Rágcsálta az elhalt bőrt az ujján, könnyekkel küszködve ő is.
– Ki tudná kapcsolni valaki azt a gépet? – váltottam témát, próbálva
könnyíteni a hangulaton. – Tudjátok, azt, amelyiknek olyan a hangja,
mintha fel akarna robbanni bármelyik pillanatban – nevettem
kényszeredetten.
 Millie felnézett a gömbölyű hasáról és vett egy mély levegőt, mielőtt
kinyitotta a száját.
– Az a tüdőd, Rosie.
Becsuktam a szám és gondosan hallgattam. Basszus. Ez az én
tüdőm. Minden alkalommal zihált, amikor levegőt vettem.
Phhhhsssssstttt. Phhhsssssstttttt. Phhhssssstttttt.
– Nem értem – suttogtam – Rendben vagyok. Tényleg.
Tényleg rendben voltam? Megpróbáltam felülni az ágyban, de a hátam
fájt és a tüdőm égett. Millie felugrott, hogy segítsen, megigazította a
párnát mögöttem, miközben anya a vállamnál tartott, hogy ne dőljek
hátra. A szemem a lábaimra fókuszált és nyeltem egyet, visszagondolva
arra, amit Dr. Hastings mondott nekem a legelső alkalommal, mikor
találkoztunk.
„Egy teljes és boldog életet élhetsz, Rosie. Ha jól játszol a kártyáiddal
és vigyázol magadra. A legtöbb cisztás fibrózisban szenvedő beteg
hosszú ideig tartó tüdőkomplikációkban hal meg, és az idő múlásával
mozgásképtelenné, rokkanttá válik, de ha rendesen csinálod a
feladataidat, az intenzív fizikoterápiát, és szeded a gyógyszeredet,
rendben leszel.”
Rossz fordulatot vett az egészségem? A tüdőkomplikációk felé
közeledtem? A rokkantság irányába fordultam? Határozottan nem úgy
éreztem, hogy hatalmam van a testem felett. Ez megijesztett, még
jobban, mint a halál gondolata. Mikor anya visszaengedett az ágyon
ülve, hátamat a párnáknak döntve, a szemem előtt minden elsötétült.
Már nem próbáltam lecsendesíteni őket. Itt volt az ideje, hogy ők
nyugtassanak le engem.
– Hozhatunk neked valamit Rózsabogár? Talán csokoládét? – Anya
elmosódott mosolya sértésnek hatott.
 Fájt őt látni, ahogy ennyire próbálkozik. Nem csoda, hogy
könyörögtek, hogy költözzek vissza Todos Santosba. Pontosan négy
rövid hónapba telt, hogy hagytam magam elrontani, mióta Dean és én
összejöttünk, és ott találtam magam, az ajtón dörömbölve a zuhogó
esőben, arra várva, hogy Ruckus megnyissa a szívét.
Buta lány. Ezek a szavak úsztak az elmémben, csak úgy, mint akkor,
néhány hónappal ezelőtt, mikor először lefeküdtünk egymással. Buta,
buta, buta.
– Jól vagyok, köszönöm – mondtam pont, amikor Vicious bevágódott a
szobába.
Az, hogy elsőként itt volt, meglepett engem. Az egészségem tényleg a
klozetben lehetett, ha Vicious beugrott elköszönni. Eltette a telefonját a
nadrágzsebébe és lehajolt, hogy homlokon csókolja Millie-t. A szívem
összeszorult.
– Dr. Hastings úton van. Lerövidíti a vakációját. – Nem szólt
kifejezetten senkihez, de mind elmormoltunk egy köszönömöt. Azt
hittem, hogy a városon kívül van családi vészhelyzet miatt, de talán a
vészhelyzet a szabadulás volt az olyan emberektől, mint én.
Vicious felnézett és megkérdezte: – Hogy vagy Rosie?
– Túlélem – nevettem keserűen. – Mármint tudod. Vagy nem.
– Dean eltűnt – vallotta be, felhúzta az egyik szemöldökét és Emiliára
nézett engedélyért, hogy folytassa. Ő pedig lágyan bólintott.
– Elmondhatod. Nagylány vagyok már.
Még akkor is, ha nem látszom annak. Még akkor is, ha nem
viselkedem úgy, vakmerően állva a zuhogó esőben Deanre várva.
Vicious megdörzsölte hátul a nyakát és kifújta a levegőt.
– Senki nem hallott felőle péntek reggel óta. Kicsivel több, mint 24
órája.
Remek. Remélem meghalt.
 Nem. Nem kívánom.
Aggódalom mardosta a gyomrom. Mi történt az apjával? Mi történt
Ninával? Miért csúszott át a radaron, mikor fogok megszabadulni az
iránta érzett hűségemtől és érzéseimtől, és fogok magammal
foglalkozni?
– Senkit sem érdekel Dean – Milli vicsorgott és felállt, megfogva a
széke háttámláját. – És ha megjelenik itt, majd megmondom neki a
magamét.
– Haver – köhögtem, mire mindenki rám nézett, várva, hogy
befejezzem. Az egész fejem belevörösödött, mielőtt sikerült
abbahagynom a száraz köhögést.
– Előbb bizonyosodj meg róla, hogy jól van. Tudd meg, hogy
egészséges, aztán mondd meg neki a magadét.
– És ha látni akar? – kérdezte.
– Ha sétálva jön ide, akkor nem, köszönöm. Ha hordágyon? Akkor
igen, kérlek.
– Örülök, hogy még megvan a humorod – kitágultak az orrlyukai. – Na,
hagyjuk a viccelődést és pihenj kicsit.
Nem kellett kétszer kérnie. Tíz perccel később mélyen aludtam újra,
betakarva biztonságban az eszméletlenség és fájdalomcsillapítók
karjába. És bár a hangok körülöttem elfojtottak voltak és a fény a
szobában sem tartott ébren, az életem hangja elcsúszott, játszott a
háttérben, ahogy a tüdőm levegőért harcolt.
Phhhhstttt. Phhhstttttt. Phhhssssttttt.
Huszonkilencedik fejezet

Dean
Fordította: Suzy

MI A FASZOM ez a szag?
Egy percbe is beletelt – attól a pillanattól fogva, hogy rájöttem, a
hasamon fekszem valahol egy ismeretlen szobában –, mire sikerült
kinyitnom a szememet. Basszus, ez nehezebb volt, mint Trentet cipelni a
hátamon, ami egyszer előfordult, amikor a középiskolában megsérült. De
most nem annak volt itt az ideje, hogy elidőzzek ezen a sztorin.
Hol vagyok? Körülnéztem. A jobb oldalamnál egy fehér éjjeliszekrény
volt, a takarók rózsaszínűek voltak és a szoba tisztának tűnt és
virágillatúnak…
Szent szar, nem.
Túl gyorsan álltam fel, keresztülbotladoztam egy halom ruhán és
kiegyenesedtem egy fehér-rózsaszín éjjeliszekrénynél. Levertem egy sor
kozmetikumot, aztán edénycsörömpölést hallottam a szobán kívülről.
Nem volt rajtam a cipőm, de a nadrágom és a pólóm igen – hála
Istennek –, és pontosan három másodpercbe telt és ott álltam a nő
folyosóján – a lakása akkora volt, mint a kamrám –, és próbáltam nem
kihányni a legutolsó étkezésemet a padlójára.
A szoba forgott, a fejem lüktetett és meglehetősen biztos voltam
abban, hogy a gyomromban van egy feneketlen lyuk, ami arra vár, hogy
feltöltsem kenyérrel, ami fel tud szívni egy keveset abból az
alkoholmennyiségből, amit tegnap elfogyasztottam.
 – Lefeküdtünk tegnap éjjel? – kérdeztem a konyhában lévő nőt. Ő
megfordult és úgy nézett rám, mintha valami zöld teremtmény lennék,
aki az égből pottyant le és ezüst kezeslábast visel. Néhányszor
pislogtam, próbáltam kitalálni, hogy hallucinálok vagy ez a valóság.
– Előbb döfném magam arcon, mint hogy lefeküdjek veled – Elle
elhúzta a száját és visszafordult a mosogatáshoz. – Nem. Láttalak az
utcán, ahogy össze-vissza mész és motyogsz valamit az apádról és
Rosie-ról. Próbáltam felhívni a barátnődet, de nem válaszolt, így úgy
gondoltam, felajánlok neked egy helyet. Én a kanapén aludtam. Tartozol
nekem egy masszásra szóló ajándékkártyával. Csak szólok – megvonta
az egyik vállát.
Rosie.
Megköszöntem Elle-nek és elrohantam, azzal se törődtem, hogy
felvegyem a kabátomat. A telefonom lemerült valamikor tegnap és töltőre
kellett tennem, hogy elolvassam az üzeneteit. Vagy ezerszer próbáltam
hívni, de nem válaszolt. Volt egy halom nem fogadott hívásom a
többiektől, de figyelmen kívül hagytam őket. A következő hívásom Millie
volt. Egyenesen hangpostára ment. Felhívtam Rosie szüleit. Semmi.
Végül a képernyő felvillant, ahogy próbáltam megint felhívni Rosie-t, és
Vicious volt az. A fülemhez szorítottam a telefonomat.
– Nem tudom, hol van Rosie – mondtam, rettegés szorította össze a
torkom. – Bassza meg, Vic, nincs a lakásában és nincs kulcsa a
hamptoni házhoz, szóval ötletem sincs, hová ment.
– Kórházban van, faszfej. Összeesett a tüdeje. A mája nem működik,
és alig tud lélegezni. Gratulálok, ezt istenesen elbasztad – mondta
szárazon.
Egy székre omlottam a konyhában, olyan erősen szorítottam a
nyakam hátulját, hogy elszorítottam az vért.
– Melyik kórházban?
 – Szart se mondok neked, ember. Senki se akar itt látni.
– Látnom kell őt.
– Nem fog megtörténni. Szétrúgom a szánalmas seggedet, ha
megpróbálod, és ha valahogy mégis sikerül túljutnod rajtam, az apja
egyenesen golyót fog repíteni a fejedbe. Maradj távol!
– Vicious – morogtam.
– Mi a faszt csináltál? Mi volt fontosabb annál, mint hogy kinyisd az
ajtót a beteg barátnőd előtt?
Berúgni, gondoltam keserűen. Aztán felrémlett, hogy Rosie pontosan
azt csinálta. Kétségbeesetten kapaszkodott az ajtóba, miközben én egy
bár kandallója mellett ültem és töményt ittam.
Seggfej, seggfej, seggfej.
– Ébren van? – kérdeztem, már megragadva a kulcsaimat. Vicious
hallotta ezt és ciccentett, jelezve, hogy ez egy rossz ötlet.
– Néha igen, néha nem.
– Látnom kell őt – olyan vagyok, mint egy kibaszott törött lemez, ami
nem hagyja abba addig a forgást, amíg meg nem kapja, amit akart.
– Már mondtad – úgy tűnt, Vicioust nem hatotta meg az
állhatatosságom. – Ez nem tűnik jó dolognak. A LeBlanc-ok feldúltak és
zaklatottak. Millie pokolian néz ki. Nem a legjobb ötlet idejönnöd.
– Nem érdekel.
– Pedig kellene – Vicious hangja komoly volt. – Az időzítésen múlik
minden.
Ez így volt és mi tudtuk ezt. Az időzítés hozott engem össze Millie-vel,
még ha nem is kellett volna együtt lennünk. Az időzítés választott el
engem Rosie-tól, még akkor is, ha nekünk együtt kellett volna lennünk.
És az időzítés volt az, ami újra összehozott mindannyiunkat.
Azon voltam, hogy dacoljak az időzítéssel. Érte.
– Mondd meg, hol van!
 – Nem fog megtörténni.
– Vicious, szét fogom rúgni a seggedet, ha nem mondod el nekem és
mind a ketten tudjuk, hogy előbb-utóbb meg fogom tudni.
Semmi válasz.
– Vicious!
Semmi.
– Vicious!
A vonal néma volt.
Halott.
Az volt az érzésem, hogy a szívem hamarosan ugyanilyen lesz, ha
nem találom meg Rosie-t.

Egy órával később megtudtam, hogy melyik kórházban van. Azzal

vettem rá Elle-t, hogy hívja fel Rosie szüleit, hogy ígértem neki egy
wellness-hétvégét oda, ahová csak akarja, én pedig a kórházba mentem.
Elővettem a Mercedest, amit már hónapok óta nem vezettem és úgy
hajtottam odáig, mintha démonok üldöztek volna. És úgy is volt. Azok a
démonok vettek rá az ivásra. Felelőssé tettek azért, hogy a barátnőm a
kórházban haldoklik.
Hé, seggfej. Te is megérdemled a halált.
Az apám állandóan hívogatott, amitől folyton lemerült az
akkumulátorom. Százszámra. Az anyám is. A húgaim annyi
hangüzenetet és üzenetet hagytak, amik kitartanak évszázadokig.
Basszák meg! Na, nem a húgaim. Először is, az durva. Másodszor, ők
valószínűleg csak annyit tudnak, amennyit a szüleim tudattak velük.
Talán sosem bocsátanának meg Eli-nak. Bassza meg, hogy volt képes
az anyám visszafogadni őt azután, amit tett vele? Feljegyeztem
magamnak, hogy majd kérdezzem meg tőle, amikor nem fog nyakig
ellepni a szar. Akármikor lesz is az.
Leparkoltam az Irgalmas Szamaritánus Kórház előtt Hamptonsban és
a recepcióshoz mentem, hogy Rose LeBlanc-ról érdeklődjek. Azt
mondta, hogy basszam meg magam, csak kedvesebb szavakkal. A
lényege az volt, hogy a LeBlanc beteget senki sem látogathatja, aki nem
családtag. Nem tudtam biztosra mondani, hogy ez a szabály kitől
származott – Rosie-tól vagy a szüleitől –, de az eredménye ugyanaz volt.
A váróban ténferegtem, mert senki sem akadályozhatta meg, hogy ott
maradjak. Vicioust, Millie-t és Rosie-t hívtam minden második percben.
Belerúgtam az ételt és italt árusító automatába néhányszor, amikor a
bűntudat fojtogatta a lelkemet. Belekapaszkodtam a hajamba. Ígéreteket
tettem Rosie-nak, amiket nem hallhatott. Megszegtem ezeket az
ígéreteket. Különböző módjait találtam ki annak, hogy beosonjak a
szobájába. Ám eszembe jutott, hogy még azt se tudom, hányas
szobában van. Még többet átkozódtam. Nagyjából úgy viselkedtem, mint
egy kibaszott őrült.
Kiborultam és nem volt szép látvány.
Néhány órával később Vicious szállt ki a liftből és ballagott oda
hozzám, félig-meddig meglepődve, hogy itt lát. Megragadott a nyakam
hátuljánál, mint aki kész arra, hogy megöleljen. Kurvára nem. Ez nem
valami napi szappanopera. Bár megtudtam, hogy szeretett hősünk, Eli
Cole valójában egy hímringyó, egy kibaszott faszfej, a legrosszabb
fajtából.
– Szarul nézel ki – az ajkai alig mozogtak.
– Fasza egybeesés, mert te sem úgy nézel ki, mint egy Victoria’s
Secret modell – felhúztam az egyik szemöldökömet.
Nevetett.
 Az a fasz az arcomba nevetett. Rosie az életéért harcolt és ő meg úgy
néz ki, mint akinek a világon semmi gondja sincs.
– Nos – a jókedve hirtelen alábbhagyott – úgy is viselkedtél, mint egy
szardarab.
– Hogy van? – dörzsöltem meg a szemem, úgy éreztem magam, mint
aki évek óta nem aludt.
– Nem jól – mondta. – De stabil. Sokat alszik. És azt a szörcsögő
hangot adja ki, amikor lélegzik. Mintha rozsdás szögek lennének a
tüdejében.
Ölj. Meg. Most.
Ő tudta. Vicious tudta, ahogy rám nézett, hogy nincs értelme
megbánni azokat a dolgokat, amik megtörténtek. Már a mélyponton volt
az életem és én megpróbáltam megtalálni a kiutat és vérző ujjakkal
visszamászni Rosie univerzumába.
– Mi történt?
Vicious elindult az út túloldalán lévő Starbucks felé és én lépést
tartottam vele. Amennyire utáltam alattvalónak lenni Vicious mellett,
annyira akartam magam mellé állítani. Ezt önmagában lehetetlennek
éreztem. Mi mindig szemtől szemben álltunk. Szerintem ez tartotta
életben a barátságunkat. Az állandó harc.
– Minden szarcunamik anyja – keresztülfuttattam a kezem a hajamon
és beleütöttem a legközelebbi falba. Bassza meg, el fogom mondani
neki. Mert meg kell tennem. Rosie miatt. – Röviden: adoptáltak. Egészen
mostanáig azt hittem, hogy a szüleim a ribanc nagynénémtől fogadtak
örökbe, akit valami ismeretlen szarcsimbók csinált fel. Kiderült, hogy az
az ismeretlen szarcsimbók valójában a nagymenő ügyvéd, Eli Cole.
Lefeküdt a felesége húgával, miközben már házas volt és úgy döntött,
eltitkolja ezt előlem harminc évig. Hát tudod, csak ennyi, így, egy
kibaszott dióhéjban.
 – Fasza – Vicious füttyentett és megállt, hogy a szemembe nézve
megtudja, ez nem egy nagy, kövér, szomorú vicc-e.
Ezután megfogtuk a kávénkat és leültünk az ablak mellé, ahol
ráláttunk a kórházra. A gondolat, hogy Rosie bár fizikálisan közel volt, de
mentálisan távol, az őrületbe kergetett. Úgy éreztem, hogy mindennek
vége. A világnak. Nekünk. Neki.
– Ez azért nem semmi. Fogalmam sem volt arról, hogy Eli képes volt
átbaszni minket – mondta Vicious, arra célozva, hogy Eli bedugta a
farkát a felesége húgába.
– Szerintem ez a génekben van – elgondolkodva simogattam meg az
állam és kortyoltam egyet a kávémból. – Ki a faszomat érdekli, Vic?
Komolyan. Rosie-nak szüksége volt rám és én átvertem. Szüksége volt
rám és ő az esőben állva várt engem. A pokolban kellene elégnem.
Szerintem, boldog lennél, ha te gyújthatnád meg a gyufát.
Vicious lazán megvonta a vállát, az alsó ajkait harapdálta.
– Mi van? – löktem meg a könyökömmel.
– Most őszintén? Ki nem baszta még el? Olyan sokszor elbasztam
Emiliával. Sokkal rosszabb dolgokat is tettem. De ő nem volt beteg. Ez
az egyetlen különbség. Ő ott volt és elfogadott engem, amikor végre
kihúztam a fejem a seggemből, és megalázkodtam előtte.
– És úgy gondolod, hogy ezt Rosie nem fogja megtenni? –
megköszörültem a torkomat, így nem fulladtam meg, és nem volt elég
levegő ebben a kibaszott helyiségben, ahogy a válaszára vártam.
Lenézett.
– Én nem vagyok orvos, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy jók a
kilátásai.
– Beszélnem kell vele – lehajoltam, hogy szembenézzek vele,
megragadtam mindkét vállát és kényszerítettem, hogy rám nézzen –
hogy lássa a bánatomat. – Segítened kell, Vic. Nem tudom nem látni őt
most. Erre rájöttél, ugye?
Csendesen és sunyin vizsgált engem. Összeszorította a száját.
Gondolkodott.
– Mit akarsz? – megdörzsöltem az arcomat. – Nevezd meg az árat!
Szent szar, már megint ezt csináljuk. Ezt. Egymás boldogságáról
tárgyalunk. Remek. Mindegy. Mindennek megvan az ára. Különösen
Vicious világában.
– Mibe fog nekem kerülni, hogy bejuttass hozzá?
Semmi sem szabott gátat. Szerintem, tudta ezt.
– Tizenöt százalékot akarok a Fiscal Heights Holdingsban lévő
részedből.
A saját orvosságomat ajánlotta fel nekem és egy jó adagot tolt le
belőle a francos torkomon. Még csak át se gondoltam a kérését, mielőtt
kiejtettem a szavakat a számon.
– Vigyed. A tiéd. És most vigyél oda. Látnom kell őt.
– Húsz – mondta.
Köcsög.
Ránéztem egyenesen, és úgy mondtam – A tiéd.
– Huszonöt. Az összes részed. Az enyém. Holnap reggel aláírod.
– Vidd az egész részesedésem. Vidd a ruháimat és a lakásomat és a
belső szerveimet. Engedd, hogy lássam őt. Győzd meg a LeBlanc-okat!
Felállt, egyetlen korttyal megitta a kávéját és visszatette a csészét.
– A dolog úgy áll, Mr. Pöcsfej, hogy nincs szükségem a szarjaidra. De
segítek neked. Mondjuk, ez a nehezebbik része a dolognak. Még ha a
szülei engedik is, hogy láthasd őt, a LeBlanc nővéreket nem könnyű
legyőzni.
Felálltam, végre megengedtem magamnak egy vigyort.
– Nos, akkor az jó dolog, hogy én meg nagyon jó csatár vagyok.
 Harmincadik fejezet

Rosie
Fordította: Red Ruby

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Kínlódni. Lélegezni. Élni. Nem elengedni.

A DÖRMÖGÉS A ZÁRT AJTÓ MÖGÖTT felébresztett.

Akárki állt ott, hamar elvesztette a türelmét. A dübörgés a padlón erre
engedett következtetni. Aztán a hangok kezdtek a fülembe szivárogni és
a kirakó darabjai a helyükre kerültek.
Mama felemelte a hangját. – Valójában nem érdekel. A lányom
nagyon beteg és te ezzel tisztában voltál. Elvégre ismered őt. Most menj
el, fiú, és ne is gyere vissza ide. Rosie az életéért küzd, és félreértés ne
essék, én téged hibáztatlak ezért. Miből gondolod, hogy ő még látni akar
majd téged?
– Mrs. LeBlanc. – A hangjának volt egy éle, amit nem ismertem fel.
Dean Cole nem volt a csúszó-mászó típus. – Bocsánatot kértem.
Engedje, hogy a lánya maga döntsön. Biztosíthatom, hogy ő meg akar
hallgatni. Kérdezzük meg őt.
– Alszik.
Azzal a szándékkal nyitottam ki a számat, hogy kikiabálok nekik, de
nem jött ki semmi hang a számon. A nem kívánt változás, amin a testem
keresztülment az elmúlt órákban szótlanul hagyott engem. Szó szerint.
Többé nem tudván mozgatni a fejem, azon kaptam magam, hogy küzdök
a következő pislogásért. Mindenem fájt. Szándékosan felszínes
levegőket kellett vennem, hogy biztosítsam, a bordáim nem fognak
eltörni. Szólnom kellett a nővérnek, hogy emelje meg a fájdalomcsillapító
adagomat. De nem panaszkodtam. A morfiumtól csak többet aludnék, és
olyan sok minden zajlott körülöttem, hogy nem akartam egyetlen dolgot
sem elszalasztani. A másik ok, amiért nem akartam, hogy több
narkotikumot adjanak, a puszta, nyers félelem volt. Mi van, ha meghalok
álmomban? A szemhéjaim nehezek voltak, de küzdöttem az ébren
maradásért.
Elszánt voltam, hogy újra lássam Deant. Elbaszta? Igen. Csúnyán.
Dühös voltam rá? Persze. Dühöngtem. De amikor a halálos ágyadon
fekszel, nincs idő dühösnek lenni. A bosszúvágyat a többi belénk
vésődött, lélekzabáló negatív vonással együtt hajítottad ki az ablakon.
Amikor a halálos ágyadon fekszel, az idő arra emlékeztet, hogy milyen
értékes is valójában. Az érzések lecsupaszítottak voltak, és az egész
világ számára nyitva álltak, hogy lássák, böködjék és beléjük ássanak.
– Charlene – szólt közbe a folyosón, az ajtóm előtt Vicious. – Rosie
szereti Deant. Deannek oka volt rá, hogy nem találkozott vele
Hamptonsban, és mondhatom neked, hogy az nem szar kifogás.
Legalább kérdezzük meg őt, hogy akarja-e látni.
– Rendben, de nem most azonnal – pufogott mama, és hallottam,
hogy a combjára csap. – Ahogy mondtam, ő tényleg alszik most, és
vesszek meg, ha valami ilyen badarság felkelti őt, amikor pihennie
kellene. Menj. Hívni foglak, amikor felébredt.
– New York háromórányira van, asszonyom. – Próbált érvelni neki
Dean.
– És az egy hosszú út, hah, Mr. Cole? A lányom megtette, hogy
lásson itt téged. Te még arra sem vetted a fáradságot, hogy megjelenj.
 Ez mindkettőjüket elhallgattatta. Néhány perccel később az ajtó kinyílt,
és mama sétált be. Nem tudom, hogy Millie vagy apu hol volt, de azt
hiszem mindnyájan felváltva őriztek. Minden egyes éber pillanatot valaki
mással töltöttem. Ez lehetetlenné tette, hogy kapcsolatba lépjek Deannel
sms-ben vagy telefonon. Személyes teret kérni azoktól az emberektől,
akik leállították a saját életüket, hogy kiszolgáljanak engem, nem lett
volna tisztességes.
A matrac lesüllyedt, ahogy anyám odajött és leült mellém.
– Hogy érzed magad, édesem?
Kinyitottam a szám, és próbáltam beszélni, de a szavak kétségbeesett
sziszegésként hagyták el a számat. – Volt már jobb.
Nevetett és szipogott, letörölve néhány könnycseppet. Azon
elmélkedtem, vajon minden család ilyen hősies mértékben volt
szerencsétlen, ha egy ifjú haldoklott, vagy csak az enyém? Nem voltam
kölyök többé, de megszoktam, hogy én vagyok mindenki babája. Vicious
Kicsi LeBlancnak hívott. Dean Baby LeBlancnak. Mindenki más
Rózsabogárnak. Ezért egy részem bolondul hitte, hogy több időm van.
– Mindenki az imáiba foglal téged. Én minden nap elmegyek az úton
lejjebb lévő templomba. Baron egy felkapott pulmonológussal egyeztet
Angliából. Ide fogja reptetni őt, ha a dolgok hamarosan nem javulnak. De
fognak, kedves kislányom. – A homlokomat cirógatta, könnyek csorogtak
le az arcán. Nem próbálta többé elrejteni, vagy letörölni őket. – Édesem,
te el fogsz innen sétálni. Tudom, hogy így lesz.
Homloka az enyémhez ért és én becsuktam a szemem, érezve, hogy
meleg könnyek szivárognak a szempilláim alól. Nem akartam sírni,
különösen nem mama előtt, de nem éreztem többé erősnek magam.
Erősnek lenni szívás. Elsősorban az juttatott engem ide, hogy független
és erős akartam lenni.
Erősnek lenni gyengévé tett engem.
 – Mama – szipogtam. – Jól leszek, rendben? Sajnálom, hogy nem
hallgattam rád Todos Santosban. Tudom, hogy jót akartál. Csak be
akartam fejezni, hogy a babátok legyek.
– Tudom, édes, tudom, tudom – ismételgette, megpuszilva a
homlokom és a könnyeimet újra és újra. Nem kerülte el a figyelmem,
hogy nem válaszolta meg a kérdésem.
Egyáltalán nem kerülte el a figyelmem.

Dean
Ültem kint a bérelt hamptonsi villa tornácán, hagyva, hogy az eső a
kurva arcomon kopogjon, mert megérdemeltem.
Csak hogy biztossá tegyem, hogy egy totális vesztes vagyok, nem
pedig egy lagymatag, nyomorult idióta, vodkát ittam, egyenesen az
üvegből, próbálva magam úgy érezni, ahogy ő érezte magát, amikor ki
volt zárva, faszom tudja milyen hosszú időre.
Kiérdemeltem. Minden egyes szarságot, amit az élet nekem kínált.
Teljesen és tisztességgel.
Nem kellett volna meginnom három üveg vodkát huszonnégy óra alatt.
De megtettem. Mert az a baromság, amivel etetnek, hogy ha elérsz a
mélypontra, meglátod a fényt? Ez az. Egy adag szar. Valójában, amikor
a padlóra kerülsz, lefekszel ott egy hosszú, elnyújtott szundikálásra, mert
a padló legalább egy stabil talaj. Különösen, amikor a világod többi része
egy cérnaszálon egyensúlyozik. Függőnek lenni, akinek az élete az orra
előtt porlad szét, fárasztó. Jobban, mint szeretett fiúnak, kemény
üzletembernek, vagy hímringyónak lenni, aki még azelőtt ad neked négy
orgazmust, hogy egyáltalán hozzád érne.
Erre a nehezebbik úton jöttem rá.
Az igazság az volt, hogy a gyengeség még több gyengeséget szült. És
tudva, hogy Rosie haldoklott, nem rántott engem fényes-páncélú-lovag
módba és segített eltüntetni az alkoholproblémáimat. Nehéz téglaként
szolgált, ami lehúzott engem a szenvedés mélyére.
Szétterülve a villa bejárati lépcsőin egy üveggel az ajkaimnál,
bámultam a leveles fák szél elleni küzdelmét, és azon nevettem, hogy
milyen szánalmassá váltam.
Hétfő volt. Ebédidő. A világ többi része az élettől izzott. Én a dühtől. Ki
kellett gondolnom egy módot arra, hogy visszaszerezzem őt. Az, hogy
Vicious beszélt a szüleivel egy picit sem segített.
Nem zavartattam magam, hogy válaszoljak a szüleimnek, amikor
hívtak. Az egyetlen dolog, amit tettem, hogy felbukkantam a kórházban,
véletlenszerű időpontokban, követelve, hogy láthassam Rosie-t. Először
kirúgtak, mert aludt. Később, mert túl részeg voltam, hogy működjek.
Legalább volt egy helyem, ahol maradhattam, amíg vártam, hogy
láthassam Rosie-t. Ó, igen. Nem a karma az egyetlen, aki egy ribanc.
Iróniának is van egy kicsavart humorérzéke.
Vicious próbált ott lenni nekem, de kizártam. Trent aggódott, de nem
tudta otthagyni Lunát és Jaime bosszús volt, mert se Vic, se én nem
mondtuk el neki, mitől lettem eszement és hagytam cserben a
barátnőmet.
Nina nem hívogatott, most, hogy az övé volt a pénz – legalább ezt
megkaptam –, bár nem igazán tudtam értékelni a távollétét az életemtől,
mert végül is, lényegében a biológiai anyám attól a perctől le se szart,
hogy fizettem neki.
Szent szar, seggfej. Az életed egy kupleráj.
 Egy bérelt autó húzódott a villa ajtaja elé, és nekem nem kellett a
bérlők arcát látnom ahhoz, hogy tudjam kik voltak ők. Volvo. Mindig a
kibaszott Volvókkal. A lódítás a fehér léckerítéssel és a három tökéletes
gyerekkel, amivel próbálják megetetni a világot. Én végül is megettem
ezt a szart. Mostanáig.
Kibaszott Vicious megadta nekik a címem. Ő kellett, hogy legyen, mert
én kurvára biztosan nem tettem.
Az anyám volt az első, aki kiszállt az autóból. Nem nyitotta ki a
kezében lévő esernyőt, csak könnyedén lekocogta a távot az ezüstszínű
járműtől a verandáig, a karját dörzsölgetve, bár egy méretre szabott,
rózsaszín gyapjúkabátban volt.
– Édes szívem. – Arca ki volt sminkelve, a haja tökéletes és közel sem
tűnt olyan összetörtnek, mint én voltam apám tettétől. Ugyanaz az apa,
akit láttam a háta mögött leparkolni az autót, és a vezetőülésben ülni.
Kibaszott gyáva.
– Beszélnünk kell, édesem. Nem mehet így tovább.
– Mehet és menni fog. Menj el – morogtam. Szarul néztem ki. Úgy is
viselkedtem, és seggrészeg voltam, amit láthatott. Anyám figyelmen
kívül hagyott, felment a lépcsőkön az ajtóhoz, és kinyitotta. – Csinálok
egy kis teát. Csatlakoznod kellene hozzám, kedvesem. Hideg van kint.
Anyám még mindig a szerető szülőként viselkedett, aki volt is, még ha
én át is rángattam a poklon. Még ha ő volt az utolsó személy, akire
dühösnek kellett volna lennem, hiszen minden alkalommal, amikor az
arcomra nézett, látta a férje hűtlenségét a nővérével. A szememben, ami
Nináé volt. Az ajkaimban, ami az apámé. Az egész létezésemnek egy
tüskének kellett lennie a szívében. De valahogy mindig azt éreztette
velem, hogy a szíve értem dobog.
És emiatt kapartam fel a seggem a tornácról, és mutattam megránduló
ujjal közvetlenül apámra.
 – Maradj, ahol vagy – emeltem fel a hangom. – Ő rendben van, de
téged nem látlak itt szívesen, te megcsalós szarházi.
Két perccel később, anyám egy takarót csavart a vállam köré, és én
egy idegen konyhájában ülve erős teát ittam, életemben először. Milyen
hatvan év alatti ember hajlandó teát inni? Én, azt hiszem.
– Hallgass meg, édesem! -- Anyám lehuppant a székére átellenben
velem, és kezébe fogta az enyémet. Ő még mindig meleg volt. Hogyan
lehetett meleg? Nos, annak lehetett köze hozzá, hogy nem ült kint órákig
próbálva vezekelni és jóvátenni a viselkedését. – Tudom, hogy dühös és
zavarodott vagy. Minden jogod megvan hozzá. És ha azt hiszed egyetlen
pillanatig is, hogy én csak úgy túlléptem ezen akkoriban, amikor
megtörtént és hagytam, hogy megússza, akkor nagyon tévedsz.
Beadtam a válókeresetet Dean. Nem akartam az apádat, miután
rájöttem, mit tett. És, őszintén, nem akartalak téged sem.
Aucs.
– Mégis itt vagy – vicsorogtam, szemeim halottak.
– Igen – mosolygott. – Miattad. Te megérted. Amint rájöttem, hogy
enyém vagy, hogy gondodat viseljem, akartalak téged. Olyan nagyon,
hogy hajlandó voltam még egy lehetőséget adni Elinak, bár nem
érdemelte meg. Apád elszúrta. Nagyon. De a dolgok nem mindig
olyanok, amilyennek látszanak. Neked ezt jobban kéne tudnod bárki
másnál.
Millie-re és Rosie-ra utalt. És igaza volt. Bár nem voltam igazán
szerelmes Millie-be, és ő nem szeretett igazán engem, mégis
megtörtént.
– A te ötleted volt, hogy kötődnöm kellene hozzá. A nyaraimat a
farmján töltöttem – préseltem ki magamból.
Anyu a fejét rázta. – Dean, te könyörögtél, hogy mehess. Azt mondtad,
szeretsz ott lenni. Az én nézőpontomból ő abbahagyta a
droghasználatot, és egy farmon élt. Hazugságokat adott be nekünk. Úgy
találtam, el fogod mondani nekünk, ha valami nem tetszik ott.
Kérdeztelek téged, Dean. Minden egyes nyáron kérdeztelek, hogy
tetszik-e ott neked. Mindig igent mondtál.
– Azt akartam, hogy szeressen engem. – Nyeltem egyet, sötétség
felhőzte arckifejezésemet. – Jézusom, szánalmasnak hangzom. Még
saját magamnak is.
Anyám szemei el nem hullajtott könnyektől csillogtak. Fájdalmat
okoztam neki, úgy ahogy magamnak is fájdalmat okoztam, de közel sem
annyira, mint amennyire Rosie-t bántottam.
A bejárati ajtó kinyílt és becsukódott, és az anyám felállt és
hátranézett a válla mögé higgadt arccal.
– Sok mindent kell megbeszélnetek, neked és apádnak, de egy dolgot
elmondok, Dean. A szerelem nem tökéletes. Az élet nem tökéletes.
Mégis, mindkettő kivételesen gyönyörű dolog, amit kincsként kell őrizned
minden egyes nap. Én boldog vagyok az apáddal. És bármi történt a
múltban, az oda tartozik – a múlthoz.
Eli besétált a vidéki stílusú sárga konyhába, és elfoglalta a széket,
amin anyám ült egy perce. Levettem a maszkot, amit anyám előtt
viseltem, és a köcsög arcomat mutattam neki. Azt, amelyikről tudtam,
hogy tőle örököltem.
– Azt hittem, mondtam neked, hogy ne szállj ki a kocsiból.
– Azt hittem, több eszed van annál, hogy sétálgass itt körbe,
parancsokat osztogatva apádnak, Dean Leonard Cole.
Kiengedtem a karjaimat, és hátradőltem a székemen, vigyorogva.
– Gondolom, tartozom neked egy köszönettel, hogy végül elmondtad
nekem, te vagy a biológiai apám. Ha bedobok még néhány száz
lepedővel többet, további részleteket is fogsz mondani róla? Talán, hogy
hol fogantam? És természetesen, hogy Nina egy sikítozó. – Nem mintha
nem tudtam volna a választ ez utóbbira. Nina szerette, ha kellemetlenül
érzem magam. Valóban kellemetlenül. Nem tudok felidézni egy olyan
nyarat sem, amikor nem kaptam rajta és/vagy hallottam meg őt és
Baglyot. Öklendeznem kellett tőle, de szart se tudtam csinálni vele.
Vékony falak. Plusz, néha besétáltam a konyhába, vagy a nappaliba, és
ők ott üzekedtek egymással és vigyorogtak rám. Nem csoda, hogy
szerettem kint feküdni a szénában olyan sokat.
– Segíthetek neked. – Apám figyelmen kívül hagyta a baromságaimat,
ami ritkaság volt nála. Sosem hagyta, hogy megússzam, hogy
pöcsfejként viselkedjem. Még harmincasként sem.
– Miben? – nevettem.
– Az önpusztító életmódodban. És az igazság jobb megértésében.
– A te igazságod hatszázezer dolláromba került.
– Tudod, hogy a pénz itt nem probléma. Sosem volt, Dean. Nem volt
jele, hogy kész lennél az igazságra, szóval hagytam, hogy ez a te
döntésed legyen. Fiam – lerakta a szemüvegét az asztalra, hüvelykujját
a szemgödrébe nyomta –, anyád és én hiányolunk. Jóvá akarjuk ezt
tenni.
Lenéztem a telefonra az asztalon. Vicious üzent nekem aznap reggel,
elmondva, hogy még mindig nem tudta megolvasztani a LeBlanc-okat és
rábeszélni őket, hogy hagyják, hogy lássam Rosie-t. Semmi más dolgom
nem volt egyébként. Inkább üssük agyon az időt meghallgatva a
tenyérbemászó apámat.
– Várj, seggfej – motyogtam, ahogy megszabadultam a takarótól és
bekapcsoltam a fűtést.
Apu összeszorított szájjal nézte, ahogy a számba toltam egy füves
cigit, és fújtam egy füstfelhőt. Nem tetszett neki. De ezúttal kénytelen
lesz elviselni.
 – Mi a faszt nézel? – kérdeztem, amikor egyenesen rám bámult egy
percig. Mi a fene baj volt vele? Úgy nézett ki, mintha sírt volna, amitől
rosszul éreztem magam. Nem azért, mert azt gondoltam, hogy az a férfi,
aki sír, egy punci – oké, újrafogalmazom: az függ a sírás mennyiségétől,
a helyzettől és a körülményektől – de azért, mert furcsa volt arra
gondolni, hogy Eli Cole emberi könnyeket termelt. Normális esetben őt
annyira nem zavarta a világ. Miközben tudott szentimentális lenni, mindig
összeszedett volt. Extrém módon, a teste legkisebb csontjáig. És épp
most ő nagyon, nagyon szétesettnek tűnt.
Apa megrázta a fejét. – Semmit. -- Megütögette a kerek, tölgy
étkezőasztalt, nem foglalkozva a nagy mennyiségű F-bombával, amivel
megszórtam őt. Próbáltam a nyelvemet 12-es karikás szinten tartani,
amikor a szüleim közelében voltam, de ebben a pillanatban nem éreztem
magam különösebben tisztelettudónak apám irányában.
– Mindig tisztában voltam vele, mennyire hasonlóak vagyunk. –
Szorította össze az ajkait.
– Neked is fű és alkohol problémád van? – nevettem, a hamut egy
üres vodkásüvegbe szórva, és kortyolva egyet egy félig üres
sörösdobozból.
– Volt – mondta.
Majdnem leesett az állam a kijelentésétől. Ez határozottan újdonság
volt nekem.
– Fejtsd ki – újabbat szippantottam a cigiből, mielőtt kikapta a
kezemből és letette.
– Hé – összevontam a szemöldököm. – Mi a fasz?
– A fasz az, hogy én az apád vagyok, és te azon társadalmi
elvárásoknak megfelelően fogsz viselkedni, amelyeket kiskorodtól beléd
neveltünk, legalábbis körülöttünk. Ami azt jelenti, hogy nem iszol, vagy
szívsz füvet előttem, és visszaveszel az F-betűs szavakból, Dean. Ez
nem tesz téged keményebbé. Ettől úgy hangzol, mint egy istenverte
bűnöző, és én egy halom pénzt költöttem az oktatásodra. Eleget, hogy
biztosítsam, te nem vagy bűnöző. Szóval, míg elégedetten elnézem
neked, amikor te, és a ficsúr, baba-alapítvány vagyonos barátaid zárt
ajtók mögött a nagy dumát nyomjátok, velem udvarias leszel és
erkölcsös. Megértettél?
Hello, vödör jég az arcomba, köszönöm, hogy kijózanítod a seggem.
Apa felállt, felkapta a doboz sört az asztalról és elkezdett körbesétálni
a konyhában, egy kis szemetesvödröt húzva és beledobálva az összes
vodkásüvegeket, tekert cigaretta csikkeket, és sörösdobozokat, mialatt
beszélt. – Visszatérve a fő témánkhoz – Függőség. Igen, Dean, én is
függő voltam, mint te. Nem fű. Ahol felnőttem Alabamában, a fű nem volt
a gazdag emberek bűne. De miután lediplomáztam a jogi egyetemen és
elvettem anyádat, elég kényes helyzetben voltam. Ott volt az apám,
hogy lenyűgözzem, és ő sokkal kevésbé volt megértő és támogató, mint
én vagyok. Az egyetlen módja, hogy elvegyem mindezen nyomás élét az
ivás volt. Szóval azt tettem. Szélsőségesen. Minden. Egyes. Nap.
Összeszorítottam az ajkaimat és bámultam rá, próbálva kitalálni, hogy
másnapos vagyok, részeg, vagy beteg, valahol a kettő közti térben.
Olyan sokat ittam azon a hétvégén, hogy állandóan úgy éreztem mintha
rókáznom kellene. Nem emlékeztem rá, hogy mikor volt az utolsó
étkezésem, de abban eléggé biztos voltam, hogy nem maradt a
gyomromban az után a késő éjszakai hányófesztivál után, amit
rendeztem.
– Részeg voltam az idő kilencven százalékában. Egy jól funkcionáló
részeg, mint te, de én nem tudok felidézni egy napot sem huszonkettő és
huszonnyolc éves korom között, amikor nem voltam feltankolva. Még
munkában is, amikor nem kockáztathattam a whiskey szagát, bejutottam
a fürdőszobába, és Listerine-t ittam fontos megbeszélések előtt. Sokkal
rosszabb voltam, mint te, Dean. Sokkal rosszabb.
– Nos, te most jól vagy – motyogtam. Érett, mint egy kurva kisbaba.
Egy igazi tapló voltam, vagy mi?
Apa fogta a szemetesvödröt – áthajította a kicseszett ablakon, mint
egy rocksztár –, aztán továbbment és fogott egy másikat a
fürdőszobából, megtöltve még több üveggel és alkoholos dobozzal.
– Én jól, mert kaptam egy ébresztőt, Dean. Tudod mikor?
– Világosítson föl, Mester! – visszabeszéltem csak a visszabeszélés
kedvéért, és ez nem volt vicces, vagy imádnivaló egy kibaszott
harmincévestől. Apának osztoznia kellett a véleményen, mert megrázta
a fejét, és folytatta.
– Akkor történt, amikor egyszer későn jöttem haza munkából,
bekúsztam az ágyamba részegen és dezorientáltan, és szeretkeztem a
feleségemmel. De amikor következő reggel felébredtem,
visszaemlékeztem, hogy Helennek egyáltalán nem kellett volna
Birminghamben lennie. Elment meglátogatni az anyját Fairhopeban.
Szóval a jobb oldalamra néztem, és megláttam a nővérét. Néztem a nőt,
aki mellettem aludt, és tudtam, hogy elbasztam az egész életem, ahogy
te hívnád ezt.
Ettől kihúztam magam ültömben.
– Ő becsapott téged?
– Nos, azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy Nina nem az a típusú nő
volt, aki vonz engem. -- Apa hitetlenkedve nézett. Azt hiszem nem. Nina
pontosan az ellentéte volt Helennek, az anyámnak. Hiányos ruhákat
hordott, láncdohányos, és flörtölt mindenkivel, aki szembejött. Anyám
country-club stílusú volt, és yuppie, a haja mindig úgy nézett ki, mintha
most sétált volna ki egy női magazinból, és ő visszafogott volt és
udvarias, de sosem túl barátságos a férfiakkal.
 – De, anyu... – hitetlenkedve ráztam a fejem. Anyám senkitől nem
viselt el baromságokat. Emiatt voltunk a húgaimmal illemtudók. Tudta,
hogy hogyan tartson rendet otthon, igazán, amikor akarta. – Azt mondta
nekem, hogy el akart válni tőled. Hogy a pokolba tudtál ebből kibújni?
Apa lehajtotta a fejét, átdobva a második italokkal teli szemetesvödröt
az ablakon, mielőtt felém fordította a fejét, hogy szembenézzen velem. –
Baron felszed mindent, amit kihajítottam, és így, míg neked nem lesz
hozzáférésed, el fogom tenni a tárcádat és gondoskodom róla, hogy a
hűtőd fel legyen töltve ennivalóval. A detoxikálásod ma kezdődik, Dean.
Vicious itt van? Mi a fasz? Én tényleg leértem a gödör aljára ez
alkalommal.
– Anyáddal kapcsolatban – nem, ő nem bocsátott meg nekem. Nem
elsőre, legalábbis. Amikor láttam Ninát az ágyamban, és ő elmondta
nekem mi történt, megalázott voltam. Kirúgtam őt és hívtam Helent.
Lerövidítette az utazását és hazajött. Azonnal mindent tisztáztam vele. Ő
összepakolt nekem egy táskát, és kidobott.
Legjobb szándékaim ellenére egy vigyor formálódott az arcomon. – Jó
neki.
Én voltam a fattyú gyerek, aki a megcsalt nőnek drukkolt.
– Megfizettetett velem, az egyszer biztos. Az irodámban aludtam
abban a kilenc hónapban. Helen annyi félig kitöltött válási nyomtatványt
küldött nekem, hogy megtelt a postafiókom. Nina elfutott. Próbáltam őt
megtalálni, de nem tudtam. A radar alatt haladt, és azok más idők voltak.
Könnyebb volt eltűnni. Nem volt internet és ilyen dolgok. – Apu a
zsebébe dugta a kezeit és kinézett az ablakon összeráncolt
szemöldökkel. – Anyád beadta a válókeresetet két hónappal azelőtt,
hogy te megszülettél. Egyáltalán nem a megcsalás miatt – nevetett
keserűen. – Mert, higgy nekem, fogalmam sem volt, mit csinálok, amikor
lefeküdtem Ninával. Nem emlékszem egyetlen másodpercére sem, hála
Istennek. Ő csak belefáradt a problémámba, és abba, hogy kevéssé
voltam motivált a megoldásában. Jobbat érdemelt, és tudta ezt.
– Akkor mi történt? Miért változtatta meg a véleményét? – Még mindig
az asztalnál ültem. A dolgok világosabbá váltak valahogyan. A történet
kezdett értelmet nyerni. Nem nagyon, és nem teljesen, de nem éreztem
magam közel sem olyan elveszettnek, ahogy az elmúlt néhány évben
éreztem magam az egész Nina-féle kálvária miatt.
– Te történtél. – Megfordult és úgy mosolygott rám, mintha én lettem
volna a Szíriusz, ami nem lehetett igaz, mivel Rosie volt a Szíriusz. De
minden embernek megvan a maga Szíriusza az életében, gondolom. Az
az egy, amely fényesebben ragyog a többinél. – Megszülettél, Dean.
Erre az újságokból jöttünk rá. „A Wallmart-bébi”. Anyád azonnal tudta,
hogy ez Nina volt. Nem volt nehéz kitalálni. Felhívott és együtt
elautóztunk a kórházba, ahol befogadtak téged. Anyád annyira piszkosul
akart téged, hogy hajlandó volt adni nekem egy második esélyt. Azt
mondta, te megérdemelsz mindent, bár a nő, aki világra hozott téged,
nem.
– Nem értem – ráztam a fejem. – Miattad töltöttem időt Ninával és
Bagollyal. Majd minden nyáron. Egész nyáron. Fenébe, apa. – Felálltam,
és fel-alá járkáltam. – Bagoly volt az, aki az első füves cigit adta nekem
12 éves koromban. Nina adta az első korty sört, amikor kibaszott kilenc
voltam.
– Figyelj a szádra! – utasított apám, és én a szemem forgattam, épp
csak egy kicsit jobban a fiának érezve magam, mint amikor kiviharzottam
a kávézóból. – Volt egy kis megállapodásunk Ninával. Főként, mivel a
legfőbb szempontunk az volt, hogy egy biztonságos, stabil életet
biztosítsunk neked. Ő látni akart téged nyaranként, és mi teljesítettük
ezt, amíg ő józan volt. Ez volt a feltétel. Nina pénzt kapott arra az időre,
amit a házában töltöttél. A pénz utazásra, ruhára, ilyesmikre szolgált
volna. Nem voltunk hülyék. Tudtuk, hogy zsebre vágta a pénzt, és
megtartotta magának. De reméltük, hogy az idő veled talán inspirálja őt,
hogy jobbá váljon. Mint, hogy józan marad, és felnő, mint egy emberi
lény.
– Csakhogy Nina nem egy emberi lény – fejeztem be helyette.
Megrázta a fejét, és nem voltam biztos, hogy egyetért, vagy sem ezzel
az állítással.
– Mindenki emberi. Néhány ember emberibb másoknál. Nina sok hibát
követett el az útján, de az egyiket vele együtt követtem el. És te is
követtél el hibákat. Hibákat, amelyekért súlyos büntetést kell fizetned, ha
ezen az úton maradsz.
Nem volt erre mit mondanom. Ez nem Nináról szólt többé.
– Miért nem mondtad el nekem hamarabb? – futtattam át a kezemet a
hajamon. – Miért hagytad, hogy fizessek neki? Miért találkoztál velem az
ő feltételei szerint? Ennek kurvára semmi értelme.
– De van, Dean. Abszolút van értelme. – Tett egy lépést felém, és
most szemtől szembe voltunk. Ugyanaz a magasság. Ugyanaz a haj.
Ugyanaz a szemszín. Bassza meg, hogyhogy nem láttam ezt korábban?
Apám és én pontosan ugyanúgy néztünk ki. Ezért nem kérdezték meg
soha az emberek, hogy adoptálva voltam-e. Mert nem. Nem teljesen,
legalábbis.
– Nem tudtam, hogy meg akartad-e ismerni az apádat vagy sem, és
meghagytam neked ezt a döntést. Tudtam, hogy ha tényleg látni akarsz
engem, ki fogod fizetni a pénzt. Ez nem nagy ügy neked – a pénz –, több
van belőle, mint amit valaha el tudnál költeni. Szóval ez nem olyasmi
volt, ami miatt aggódtam volna. De ha te nem akartad tudni, ha nem
voltál kész szembenézni az igazsággal, és én mégis szolgáltam volna
vele valahogy, akkor nem adtam volna neked semmit. Akkor elvettem
volna valamit tőled. A választást.
 Lenéztem a lábamra.
– Azt akartam, hogy válaszd azt, hogy megismerj engem, Dean. De
ezalatt én próbálkoztam, fiam. Minden alkalommal, amikor találkoztunk,
mióta felnőtt lettél, próbáltalak rávezetni. Én még hálaadás éjszakáján is
tisztázni akartam a dolgokat, de te egyáltalán nem jelentél meg.
Az állkapcsom összezárult, és éreztem valamit, aminek a
megtapasztalásának az örömét már nagyon régen nem –
megkönnyebbülést. A dolgok értelmet nyertek most. Még mindig kurvára
dühös voltam az apámra, és még mindig megvetettem Ninát, annyi
gyűlölettel, ami elég néhány generáció számára. Semmi sem lett
megjavítva. De ugyanakkor, legalább megvoltak a válaszaim. És
valamilyen értelemben… a békém.
Ninának nincs többé hatalma fölöttem. A biológiai apámról kiderült,
hogy nem egy narkós, vagy egy bűnöző, vagy egy seggfej. Ő volt az az
ember, akit ismertem és szerettem. Történetesen ő összezúzott engem,
és szükségem volt egy lépés távolságra, amíg megbocsátok neki.
És meg fogok.
De nem most azonnal.
– Szóval ez visszahoz engem az eredeti témához, amiért idejöttem. –
Apu a vállamra rakta a kezét, és én úgy néztem oda, mintha egy
hatalmas svábbogár lett volna.
– Köpd ki, és tűnj el – mondtam neki.
– Rosie – mondta
– Mi van vele? – kérdeztem, a szívem gyorsabban ver csak attól, hogy
újra hallom a nevét. Távol lenni tőle olyan volt, mint letépni a húsomat a
testemről. Az a fajta vágyakozás, ami nem volt édes és romantikus, de a
kurva beleim kiszakadásával fenyegetett.
– Nem kerülte el a figyelmemet, hogy neked és nekem ugyanolyan
nővérproblémánk van – mondta Eli, az ablakhoz vezetve engem, keze a
hátamon. Hagytam neki, várva, hogy meglássam, hova akar kilyukadni
ezzel. – Az ivásom majdnem megölte a kapcsolatomat, de ironikus
módon, meg is mentette. És az adta nekem az egyik legfontosabb dolgot
az életemben. A fiamat. Attól tartok, te nem leszel olyan szerencsés,
mint én voltam. Rosie beteg. Nagyon beteg, az alapján, amit hallottam.
Az idő nincs a te oldaladon, és nem engedheted meg magadnak, hogy
az önsajnálatban dagonyázz. Ez az egyetlen dolog, amit pénzzel nem
vehetsz meg, Dean. Idő. Szóval azt javaslom, menj a kórházba most
azonnal és kezdj el hason csúszni, mert hosszú utat kell megtenned.
– Nem fogják hagyni, hogy lássam őt – mondtam, épp, amikor Eli
kimutatott a parkolóra. Vicious állt ott, a kölcsönzött Audijának
támaszkodva, keresztbe font karokkal, egyenesen az ablakomra nézve.
Közvetlenül a szüleim Volvója mellett.
Istenverte imádnivaló seggfej.
– A barátaid azt akarják, hogy megszerezd a lányt. Az apád is azt
akarja, hogy megkapd a lányt. Anyád valószínűleg megöl téged, ha nem
szerzed meg a lányt. Szóval… meg fogod szerezni a lányt?
– Meg fogom szerezni a lányt – motyogtam, dermedten az
elképzeléstől, hogy Vicious valami kedveset tesz egyszer az istenverte
életében.
– Még ha ez azt is jelenti, hogy be kell fejezned az ivást?
– Még, ha ez azt is jelenti, hogy be kell fejeznem az életet – javítottam
ki, nehezen lélegezve. – Igen, megszerzem a lányt.
Lekaptam a kabátomat a fogasról, és kiviharzottam az ajtón, ott
hagyva apámat ülve az ígéret csendjével körülvéve.
Jövök, hogy megszerezzelek, Rosie.
Harmincegyedik fejezet

Rosie
Fordította: Mazikeen

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Bip. Bip. Bip. Bip. Biiiiiiiiiiiiiiiiiiip.

MINDEN FÁJT.
Még azt sem tudtam megkülönböztetni, hogy mi sajgott kevésbé, és
mi égett jobban. Az egész testem egy fájdalomgóc volt. Oxigénmaszk
volt az arcomra csatolva. A kórházi ágyam mellett álló éjjeliszekrényre
néztem, és egy apró sminktükröt láttam, amit biztosan Mama hagyott ott.
Maradék energiámmal felvettem, érezvén a súlyát az ujjaimon, és álmos
szemekkel leellenőriztem a tükörképem... Sárgának látszottam. Leállt a
májműködésem?
Sírni akartam, de fizikailag túlságosan is kimerült voltam.
Sikítani akartam, de helytelennek tűnt valami ennyire élettelit tenni,
mikor olyan élettelennek érzem magam.
És Deant akartam, de ő nem volt itt.
Az utóbbi pár hónapot életem legjobbjaivá változtatta, szóval úgy volt
tisztességes, hogy hozzájárult ahhoz, hogy véget érjen.
Senki sem volt a szobában, de tompa hangokat hallottam az ajtó
mögül, a folyosóról. Nem tudom, mióta voltak ott, de mindig volt velem
valaki. Gondoskodva rólam. Mama, apu vagy Millie. Senki nem beszélt
nekem a visszaköltözésről Todos Santosba, és életemben egyszer,
elszomorodtam miatta. Nem azért, mert vissza akartam költözni, hanem
mert tudtam, hogy nem hisznek abban, hogy elég sokáig életben
maradok ahhoz, hogy véleményem legyen róla.
Elle kétszer látogatott meg, de körülményes volt számára az út New
Yorkból Hamptonsba, szóval sosem maradt sokáig.
Vártam. Türelmetlenül. A combomon doboltam az ujjaimmal, egy
elvileg sóhaj kíséretében, de nem jött ki levegő a tüdőmből. A kikapcsolt
TV–t bámulva, nem tudom, mennyi idő telt el, de nem vettem észre,
hogy már éjszaka volt. Az éjszakák Hamptonsban nagyon különbözőek a
New yorkiaktól, merengtem, ahogy bámultam kifelé az ablakon.
Kevesebb légszennyezés. Több csillag.
Hol a pokolban vagy, Föld, és minden rendben veled?
Bosszantó volt. Csak ülni itt és várni, hogy valaki megszabadítson a
szenvedésemtől és az unalomtól. Nem éreztem jól magam attól, hogy
egymagamban ültem. Őszintén szólva, ez kinyitotta az ajtaját annak a
sötét helynek a fejemben. A pánikrohamom teljes erőbedobással tért
vissza. Úgy értem – miért ne? A pasim nem vett rólam tudomást, bárhol
a pokolban is volt. Nyilvánvalóan rosszul csináltam a dolgot. A doktorok
nagyon keveset mondanak, és Dr. Hasting folyton arra kér, hogy
pihenjek egy kicsit, mintha azt tervezném, hogy maratonit futok
Karácsonykor.
Meg fogsz halni.
Eltűnni. Megfulladni, egy sírban.
Ő majd tovább lép.
És talál egy másik lányt.
Ő majd tovább lép.
És az nem te leszel.
Ő majd tovább lép.
De nem fog fájni. Semmi sem fog többé. Mert... már elmentél.
 Az éles kopogtatás az ajtón megállította a fejemben örvénylő
gondolatokat. Az intenzitása azt sugallta, hogy bárki is volt az ajtó
mögött, hosszú ideje próbálja felhívni a figyelmem magára. Tudtam,
hogy nem a szüleim, vagy Emilia az, mert ők sosem kopogtak, mielőtt
bejöttek. Nem akartam, hogy eltöltsön a remény, de nem is tudtam tenni
ellene semmit.
– Igen? – Megköszörültem a torkomat, az ajkamba harapva, hogy
elnyomjak egy köhögést. A tekintetem az ajtóra tapadt, kétségbeesetten,
könyörögve, hogy ő legyen az.
Az ajtó kinyílt.
És valaki besétált.
Nem ő volt az... hanem a második legjobb.

Dean
Egy szót sem szóltam Vicioushoz, mialatt átmanőverezte a járműt az
esőn a kórház felé tartó utunkon. Leparkolt, körbesétált, kinyitotta nekem
az ajtót, megragadott az ingem nyakánál fogva, és a legközelebbi falhoz
vágott, az arcomba morogva. Az készületlenül ért, és eltátottam a
számat.
– Mi a fasz, Cole? Azt hittem azt mondtad, hogy lakat alatt tartod ezt a
szart. Haldoklik.
– Tudom – sziszegtem, ellökve őt. A tetteim súlya azzal fenyegetett,
hogy összezúzza maradék épelméjűségemet is. A tüdőmet markolta,
elzárva minden levegőtől, amit ő nem tudott belélegezni. – Kibaszottul
tudom, oké? Próbálom rendbe hozni.
– Hagyd abba az ivást! – vakkantotta, de nem volt rá szüksége, hogy
ezt megmondja nekem. Már tudtam, hogy az én szerelmi afférom az
alkohollal véget ért. Véget ért abban a percben, mikor Rosie azt mondta
nekem, hogy gondoskodik rólam. Azóta csak a körülmények okozta
visszaeséseim voltak.
De nincs több visszaesés.
Nincs több elcseszés.
Innentől, jó leszek. Ha marad bárki miután ez véget ért, aki jó legyen.
– Szóval, hadd mondjam el neked, hogy mi fog most történni, Ruckus
– köpte Vicious a gyerekkori becenevemet, lehelete az arcomat legyezte,
ahogy a fogása erősödött a galléromon. Hagytam, hogy kiélvezze ezt a
pillanatot. Heti szinten rúgtam szét a seggét, mikor tinédzserek voltunk.
Felfogtam. Elcsesztem. Következett a bűnhődés.
– Segíteni fogok neked. Egyszer. Egyetlen kibaszott alkalommal, és
ne akard, hogy megbánjam! Nem. Fel fogsz menni oda, és bocsánatot
fogsz kérni! Tőle, a szüleitől, Millie-től! A kibaszott nővérektől, a
recepcióstól és a fickótól, aki az ablakokat takarítja. Mindenkitől. Azért.
Mert. El. Cseszted. Annyira elcseszted, hogy más embereknek kellett
átrepülni az országon, hogy feltakarítsák a mocskodat. Megértetted?
– Hagyjuk ezt a lószart, Oprah – löktem félre, betrappolva a kórházba.
– Pontosan tudom, hogy mennyire tettem tönkre a dolgokat, és míg
értékelem, hogy mellettem állsz, tudom, hogy hogyan hozzam ezt helyre.
 Dean
Elhaladtunk Millie mellett, aki épp a kórház alatt lévő Starbucksból
szerzett gyógynövény teát. Vicious megállt, és felé bökött az állával.
– Köss vele békét.
– Sosem álltunk háborúban. – A szemeim beesettek voltak, fáradtak.
Nem volt időm Millie-re. Abban a fázisban voltam, amikor helyre akartam
hozni a dolgokat, nem pedig a múlton rágódni.
– Ez értelmetlen, Dean. Amúgy is, Rosie sosem fogad vissza Millie
áldása nélkül. Csak csináld!
Vonakodva megközelítettem a középsulis barátnőmet, aki nagyon
terhesnek – és nagyon dühösnek tűnt, egy Starbucks asztalnál ülve a
teáját iszogatva. Vicious odakint várt, miközben úgy tett, mintha a
telefonját piszkálná. Seggfej.
– Üdv – köszöntem.
– Helló – felelte.
Millie meg én soha többé nem beszéltünk. Habár nem volt köztünk
harag. Csak érdektelenség. Csevegtünk, mikor együtt töltöttük a
Hálaadást, még a mosogatásba is besegítettem neki, de leginkább távol
maradtunk egymástól.
– Árulj el nekem valamit, Dean! Szereted a húgomat? – kék szemeivel
a tekintetem kutatta. Visszafogtam a haragomat, visszatartva magam
attól, hogy elveszítsem a fejem.
– Ő az én egész kibaszott világom – ismertem el.
– Akkor miért hagytad őt cserben?
– Önző voltam.
– A húgom nem lehet egy önző emberrel.
– Meg fogok változni.
 – Mi van akkor, ha nem tudsz megváltozni?
– Vicious megtette – csattantam fel. – Vicious megváltozott, érted.
Nézd, Millie, én kedvellek. Komolyan. Mindig így volt. De Rosie... Rosie
a nagy Ő. Bármit is gondolsz, hogy Vicious képes megtenni azért, hogy
veled legyen – meg tudom tenni, valószínűleg többet is, hogy Rosie-val
legyek. Ez egy apró elcseszés volt. Megtanultam a leckém.
Most rajta volt a sor, hogy elgondolkozzon és kipislogja a könnyeket a
szeméből. – Félek – ismerte el, beharapva az ajkát. – Annyira félek.
– Én is – feleltem.
Megöleltük egymást. Erősen és hosszan. Számoltam a
másodperceket, azokat a másodperceket, amikre Rosie-tól vagyok. De
mikor Millie végül eleresztett, tudtam, hogy azt az áldásával teszi.
Letöröltem az arcáról egy könnycseppet.
– Tényleg szeretem őt – mondtam.
– Tudom – bólintott, és sírva nevetett. – Istenem, hogy a fenében
voltunk mi egyáltalán együtt?
– Nem tudom – feleltem. – Mindenki akar belőlem egy darabot,
gondolom.
Karon vágott.
– Mutasd meg neki, hogy szereted őt, Dean!
Azt fogom tenni, még akkor is, ha ez az utolsó dolog, amit tenni fogok.
 Dean
Ez volt a nyolcadik alkalom, hogy a szobájához sétáltam, mióta három
nappal ezelőtt behozták a kórházba, remélve, hogy ébren lesz és a
szülei elég nagyvonalúnak érzik majd magukat ahhoz, hogy
megengedjék, hogy láthassam. A gépek lustán csipogtak a folyosón lévő
szobákban. Kék uniformisban lévő nővérek siettek el mellettem, a válluk
az enyémet súrolta, mialatt átlapozták a jelentéseiket. Vicious mellettem
volt. Befordultunk a sarkon. Négy ajtóval a szobája előtt megálltam.
Vicious megállt mellettem.
– Mi van? – kérdezte, a tekintetét továbbra is mereven a telefonján
tartva.
– Mondd, hogy csak a másnaposságom szórakozik a látásommal! –
mutattam az ajtajára. Végighúzta a metszőfogait az ajkán, miközben
próbálta kitalálni, mi a fenéről van szó.
– Darren – köptem. – Kibaszott Darren! Doktor Faszfej épp besétált a
szobájába.
Volt egy pillanat, mikor annyi adrenalin száguldott át az ereimen, hogy
minden idegvégződés sercegett a testemben. Mit csinál ő ott, és ki volt
az, aki őt felhívta udvariasságból, engem meg nem? Nem lehetett Rosie.
Nem lehetett. Megszaporázva a lépteim, észrevettem, hogy Vicious sem
maradt le.
– Mi a faszt csinálsz, ember? Csak hagyd.
A francokat fogom hagyni!
– Charlene! – kiáltottam Rosie anyjának, aki a folyosó túlsó végén volt.
Felkapta a fejét az összerágott hungarocell pohárról, amibe eddig
bámult, és felállt a székéről. Siralmas arckifejezése arra utalt, hogy én
magam vagyok Lucifer, és abban a pillanatban, nem tévedett túl nagyot.
Elegem volt ebből a baromságból. Megálltam egy lépésre tőle és az ajtó
felé böktem az ujjammal.
– Az ex-pasija épp most sétált be? – Esküszöm, habzott a szám. – Ez
most kibaszottul megtörtént?
– Darren – köszönt, bedagadt szemei és puffadt arca valahogy egy
félénk mosolyba váltottak. – Kedves fiú – mondta tagoltan. Mivel úgy
tűnik, én nem voltam az.
– Ki hívta ide? – tudakoltam.
– Paul. – Rosie apukája. – Darren mindig ott volt neki. Úgy volt
igazságos, hogy szólunk neki.
– Mindig ott voltam neki – dühöngtem, a falba öklözve, és semmit sem
éreztem, sem a fájdalmat, sem az égető érzést, semmit.
– Nem akkor, mikor szüksége volt rád. – Charlene hangja túlságosan
szomorú volt ahhoz, hogy zavartassa magát az én spontán erőszakos
megnyilvánulásom miatt. – Mikor szüksége volt rád, Dean, te eltűntél.
– Kidobom őt! – Az ajtóhoz mentem. Rosie nyilvánvalóan ébren volt,
ha beengedték a fickót hozzá. Volt egy apró négyzet alakú üveg az
ajtón, de annál több eszem volt, hogy benézzek rajta. Vajon fogja a
kezét? Rosie örül, hogy láthatja? Rosie ki fog engem dobni? A fejem
csak úgy forgott a lehetőségektől.
Vicious megfogta a karom, egyszer megszorítva azt. – Ember.
– Baszd. Meg!
Beviharzottam. Darren a Rosie ágya melletti székben ült. Rosie ébren
volt. És szörnyen nézett ki. Sosem láttam még így. Annyira... nem volt
önmaga. A tekintete tompa, sötét karikák keretezték babakék szemeit.
Vagy 5 kilóval soványabb, kimerült és szomorú. Akkor jöttem rá, hogy
Nina sosem törte össze a szívem.
Rosie volt az, tizenegy évvel ezelőtt.
Ő tette, mikor a nővére karjaiba taszított.
 És megtette most, abban a kórházi ágyban. Mert ha meg fog halni –
akkor én is.
– Távozz – parancsoltam, és a tekintetem a barátnőmre fókuszált. Az
én barátnőm.
Paul és Charlene bevágtattak, olyan hangerővel kiabálva nekem, amit
nem emberi fül számára találtak ki. Nem is figyeltem rájuk. Kibaszottul
nem érdekelt. Nagyon jó okot fogok adni Darrennek arra, hogy a
kórházban maradjon, ha nem kotródik innen kifelé a pokolba.
– Azt akarja, hogy itt legyek – jelentette be Darren fehér-fiús,
connecticuti lágy hangja. Istenem, fogadok, hogy még sosem mondta
azt, hogy „basszus”, és még csak időnként sem használta a „francba”
szót.
– Darren. – Rosie előrehajolt, és megpaskolta a kezét, a tüdeje úgy
sípolt, mint egy lufi, amiből épp szökik a levegő. – Annyira sajnálom,
hogy apám arra kért, hogy ennyi bajon átmenj. Elég sok minden folyik
most az életemben. Kérlek, ne vedd rossz néven! Nagyon hálás vagyok,
amiért sikerült eljönnöd, de ideje, hogy menj.
Hallani, ahogy kidobja, lecsillapította a dühöm egy részét. Nagyot
nyeltem a gyér kórházi levegőből, és beljebb léptem a szobába.
Darren Rosie-ról az apjára nézett, majd vissza. Paul összeszorított
szájjal megrázta a fejét. Az anyukája megkerülte az ágyat és megölelte.
Millie valószínűleg pihent valahol a kórházban. Vicious és Rosie szülei
épp készültek csatlakozni hozzá, szóval végre lehetett pár kibaszott
pillanatom egyedül a barátnőmmel.
– Rendben – mondta végül Darren. – Ahogy kívánod, Rózsabogár. Ha
bármire szükséged van, tudod, hogy hol találsz meg.
Terhes csend nehezedett ránk, miután Darren elhagyta a szobát.
Minden tekintet rám szegeződött.
– Mindenki kifelé! – mondtam.
 – Még én is? – Húzta fel egyik szemöldökét Rosie, próbált mosolyogni.
És elbukott. Fájdalmasnak tűnt még az is, hogy megpróbálta.
– Nem. Téged megtartalak. Amúgy sem bír veled senki más.
– Miért hagyjuk, hogy ez történjen? – csapott Charlene LeBlanc a
levegőbe. – Otthagyta őt a zuhogó esőben, az ég szerelmére! Ő. Tette.
Ezt! – mutatott Rosie-ra, az ujja remegett. – Paul, csinálj valamit!
– Mama... – mondta Rosie.
– Drágaságom, tudom, de... – Paul próbálta nyugtatni a feleségét.
– Jézus Krisztus, csak hallgass már el a francba! – csapott Vicious az
éjjeliszekrényre, és mindenki elhallgatott. Valószínűleg sokkolta őket,
hogy azt mondta nekik, hogy duguljanak el. – Úgy értem, most
komolyan? Dean faképnél hagyta. Egyszer. Miután hosszú ideje loholt a
nyomában. Sosem láttam még olyan férfit eddig, aki ennyi baromságot
elviselt volna, ha egy nőről van szó, mint Dean Cole. Charlene, Paul, én
szeretem a lányukat. Nagyon. Meghalnék érte, ha kell, de még nekem is
el kell ismernem – szörnyű dolgokat tettem vele. Olyan dolgokat, amikről
azt hittem, hogy sosem leszek képes túltenni magam. Az, hogy ő
belement, hogy hozzám jöjjön, egy kisebb csoda. Az, hogy tudja, hogy ki
vagyok, és mégis úgy döntött, hogy gyereket csinál velem, még nagyobb
csoda. De Dean... Dean nem Vicious. Dean egy hibát követett el, nem
pedig szándékosan döntött úgy, hogy árt neki. És megérdemli, hogy
meghallgassák. – Elfordította a fejét, Rosie-ra szegezve tekintetét. Nem
vettem levegőt, úgy vártam, hogy mondjon valamit.
Rosie köhögött, fészkelődött, hogy megigazítsa a párnát a háta
mögött, majd erőtlenül bólintott.
– Mama, apu, hallanom kell, hogy mit akar mondani.
Rosie szülei aggódó pillantásokat váltottak.
Charlene kifújta a levegőt. – Odakint leszünk.
 Az ajtó kattanva bezárult. A tekintetünk találkozott. Tisztában voltam
vele, hogy nincs jól. Itt volt az ideje, hogy közöljem vele, végre felfogtam.
Miért lökött a nővére karjaiba. Miért hagyta, hogy mindketten
végigszenvedjük ezt a szart. A szerelemtől őrült, irracionális dolgokat
teszel. A szerelem és a halál egy láthatatlan szállal vannak összekötve.
Húzd túl erősen, és eltűnsz. Nem tudok Rosie nélkül élni. Ez volt talán az
egyetlen dolog, ami ezen a ponton tiszta volt számomra.
Lerogytam az ágyára, a combja mellé ülve, megragadtam a kezét, és
a szívemre helyeztem.
A sajnálom nem volt elég jó. Sokkal komolyabbal kell előrukkolnom.
Ezúttal kibaszottul a végig kell csinálnom.
– A feje tetejére állítottad az életemet, és már sosem leszek olyan,
mint régen – mondtam, élő lényként érezve a szavaimat. Nem csak úgy
mondtam őket, éreztem azokat.
Elmosolyodott, vállat vonva. Egy pillanatig saját maga régi/fiatal
énjének tűnve. Leszámítva azt a sárgás árnyalatot a bőrén.
– Nem az én hibám, hogy beleszerettél egy haldokló lányba.
– Nem az én hibám, hogy kibaszottul lehetetlenné tetted, hogy ne
tegyem.
– Hol voltál? – A hangja elhalt a torkában. Arra a napra gondol, amikor
rám várt a Hamptonsban, vagy hol voltam, mialatt ő kórházban volt?
– Pontosan itt voltam, Baby LeBlanc. Egész idő alatt. Abban a
pillanatban, ahogy megtudtam, hogy hol vagy, szinte repültem ide. Nem
engedték, hogy lássalak, szóval a nekünk kibérelt házban maradtam. És
ittam. És sajnáltam magam. És egészen fényesen tartottam a vesztes
seggfej fáklyát, kösz, hogy kérded.
Felhorkant. – Péntek?
Felsóhajtottam, a borostámat vakargatva.
– Dean? Hogy ment a találkozód az apáddal?
 A szavak úgy ömlöttek belőlem, mintha átszakadt volna egy gát.
Elmondtam az egyre hervadó barátnőmnek, hogy pontosan mi történt,
egyetlen részletet sem hallgatva el. Hullajtott pár néma könnyet,
jéghideg kezei közé fogva az arcomat, de sosem éreztem melegebbet
egész életemben. Megcsókoltam az ajkát, és bocsánatot kértem, újra, és
újra, és újra.
– Sajnálom – az ajkam a homlokára csúszott. – Basszus, Rosie,
annyira, nagyon sajnálom! – majd arcára következett. -- El sem tudom
neked mondani, hogy mit tesz velem az, hogy így látlak, tudván, hogy én
voltam az, aki ezt okozta – majd tovább, az orrhegyére. – Nem
végződhet így. – Nem lehet. Újra az ajkak.
Magához ölelt, és éreztem, ahogy forró könnyei legördülnek a
nyakamra.
– Én tulajdonképp remélem, hogy így fog végződni. Boldoggá tettél
engem. Nagyon boldoggá. De... te mindent megérdemelsz. Feleség,
gyerekek, a fehér kerítés.
– És ez mind az enyém lesz. Veled.
– Tudod, hogy az velem nem történhet meg.
– Akkor nem történhet meg senkivel. Nem lesz egy következő Rosie.
És nem lesz másik olyan történet, mint a miénk. Ez az, Rose LeBlanc.
És ez mi vagyunk. Ha nincs te, akkor nincs én.
– Tudod, mindig utáltam a Rómeó és Júliát. A színdarabot. A filmet. Az
egész elképzelést. Tragikus volt, így van. Tragikusan hülye. Úgy értem,
mennyik voltak? Tizenhárom? Tizenhat? Az élet micsoda elpazarolása,
mert a családod nem engedi, hogy megházasodj. De Rómeónak és
Júliának igaza volt. Én voltam a hülye seggfej. Nézd, mi történt velem.
Tizennyolc évesen találkoztam az igaz szerelmemmel, és a következő
tizenegy évet azzal töltöttem, hogy lassan megölöm magam, miközben
utánad bánkódtam. Aztán visszajöttél, és én még mindig azt gondoltam,
hogy ez csak valami varázslat. De most, hogy már tudom... –
elhúzódtam, hogy az arcára nézhessek. Elhervadt. Láttam. A tüdeje nem
működik megfelelően. Az orvosa azt mondta, hogy a fertőzés átterjedt a
többi szervére is. Ég a láztól. Annak ellenére, hogy gyakran látogatta a
kórházakat, ezúttal most más volt.
És ez az egész elkerülhető lett volna, ha én nem vagyok egy
alkoholista gazember.
A tenyerébe nyomtam az arcom, a csuklóját csókolva. – Most, hogy
tudom, hogy te vagy az egyetlen, te rendbe fogsz jönni a kedvemért,
hogy a Föld ne robbanjon fel. Meg tudod tenni ezt, Szíriusz? Megígérem,
hogy nem hagyom el ezt a szobát, míg ki nem kerülsz innen. Még
zuhanyozni sem. Még azért sem, hogy csokidarabos sütit hozzak neked.
Kerítek valakit, aki visszakocsikázik New Yorkig, és elhozza neked.
– Szeretlek. – Rosie könnyei elfátyolozták a tekintetét. Remegő ujjai
az ajkamat találták meg, mikor az arcomat akarták megérinteni, de mikor
az ujjhegyei végigsimítottak a számon, ráébredtem, hogy én is hullajtok
pár könnyet. Nem emlékeztem az utolsó alkalomra, mikor sírtam.
Határozottan nem vagyok az a zokogó típus. Tulajdonképp, valószínűleg
akkoriban volt, mikor Nina kidobta a seggem a Wallmartban, mikor
utoljára sírtam. De most azt tettem, mert a nő, akit az életnél is jobban
szerettem, vesztésre állt egy olyan csatában, amibe személyesen én
küldtem.
– Szeretlek, Baby LeBlanc – mondtam. – Olyan nagyon kibaszottul! Te
tanítottál, hogy kell szeretni. Milyen jól csináltam?
Mosolygott, egy könnycsepp legördült az arcán. – Csillagos ötös –
suttogta. – Átmentél. Meg tudsz ígérni nekem valamit?
– Bármit.
– Élj.
– Nélküled nem.
 – És legyenek gyerekeid. Sokan. Ők mókásak.
– Rosie...
– Én nem aggódom. Megkaptam, amit akartam ettől az élettől. Téged.
– Rosie.
– Szeretlek, Föld. Jó voltál hozzám.
– Rose!
A szemei lecsukódtak, az ajtó kinyílt, a monitorján a hang elhallgatott,
és a szívem széthullott.
Darabokra.
Darabról.
Darabra.
 Epilógus

Dean
Fordította: Shyra

Három évvel később

– EMBER, MI A frászt művel a fiad?

– Az nem a fiam.
– Ó, nem a francot nem ő. – Trent a szájához emelte az üveget és
lassan kortyolt egyet. – Egy rohadt tarka kabátot visel. Ez Knight28, oké?
Hunyorgok, mert kibaszottul szikrázik a nap ezen a szeptemberi
délutánon Todos Santosban, és persze, hogy a fiam az. A négy
évesem... pontosan mi is csinál? Nem vagyok biztos benne, de ismerve
Knightot nem igazán lehet építő jellegű, és valószínűleg ezzel jó pár
rossz pontot be fog gyűjteni. A kölyök több falat látott, mint egy festő.
Ő az én kicsi felturbózott énem. Magabiztosság, beképzeltség és
ravaszság, mind besűrítve egyetlen ártatlan mosolyba.
– Szerintem egy óriási faszt rajzolt Jaime lányának homlokára –
jegyezte meg Vicious, miközben a whiskey-jébe bámult, mintha onnan
kapna választ az élet rejtélyeire. Kortyoltam a vizemből. Az elmúlt három
évben csak vizet ittam. Nem foglak azzal a szarsággal etetni, hogy egy
újjászületett Krisztus voltam, mint Donald Whittaker. Igen, majd

28
Jelentése lovag
meghaltam egy italért. A józanul maradás áldozathozatal volt, melyet
képes voltam megtenni a családomért.
Vicious könyökével megbökte Jaime-t, állával Knight és Daria felé
biccentve. – Ha ez nem az, hogy már fiatalkorában kijelöli a területeit,
akkor nem tudom mi. A lányod bajban van. Tartsd rajta a szemed a fiún.
– Csak kölykök, barom. Ezt hívják játéknak.
– Játszás – Vicious ízlelgette a szót a nyelvén. – Ugyanilyen játékot
játszottál Mellel, ha nem csal az emlékezetem. Csak igazi fasszal, és
nem a homlokára tetted.
Az utolsó kijelentéséért Viciousnak egy karon vágás volt a jutalma. A
karikagyűrűmet forgattam az ujjamon és figyeltem a gyerekeinket
körülöttünk, ahogy a nap sugarai körülragyogják őket.
– Knight! – kiáltom neki, a fekete filcet a kis markába szorítva felnéz
rám.
Ó, bassza meg.
Nem sima filcnek néz ki, hanem inkább alkoholos filcnek.
– Gyere ide, kérlek – a sarok felé biccentek, ahol Jaime-vel,
Viciousszal, és Trenttel állok. Luna úgy kapaszkodik Trent lábába,
mintha horgony lenne. Szürkészöld szemei tágra nyílnak és kíváncsian
néznek. Fekete topot, fekete farmert és fekete Converse csukát viselt.
Állandóan az apján lógott.
Knight túlzott karlengetéssel felénk sasszézott. A negyedik szülinapját
ünnepeltük ma, és az összes iskolai előkészítős barátja itt volt.
Trent megforgatja a húst és hamburgereket, egy hot-dog bódé áll a
hatalmas medence mellett, ahol a bohóc és a bűvész volt, illetve egy
vattacukor gép. Csak a legjobb jár a fiamnak.
Tudom, tudom, az enyém és elfogult vagyok, meg blablabla, de
esküszöm, ez a kölyök különleges. A feleségemmel abban a pillanatban
tudtuk ezt, ahogy megláttuk.
 – Augusztus 18-án született – mondta az örökbefogadási hivatalban a
nő, amikor három évvel ezelőtt átcsúsztatta a képet róla az asztalon
nekünk. Közvetlenül a vegasi villámesküvőnk után mentünk oda. A
feleségemmel egy kifürkészhetetlen pillantást váltottunk, mielőtt
nevetésben törtünk ki. Ez volt a dátuma annak, amikor először feküdtünk
le egymással. Augusztus tizennyolc. A sorsnak érdekes humorérzéke
van.
Knight úgy nézett ki, mint én, még akkor is, ha nem az enyém volt. De
a haja aranybarna volt és jádezöld szemei. Kétszer olyan magas volt,
mint a gyerekek az ő korában. Nos, kivéve Vaughnt, Vicious és Emilia
fiát.
Knight (a jobbik felem nevezte el így, mert szerinte megmenteni a
világot jött) megállt előttem, várva a végzetes spanyol inkvizícióra.
– Mit csináltál Dariával? – kérdeztem letérdelve, hogy
szemmagasságban legyek. Daria két évvel volt idősebb, mint Knight.
Neki kellene fölötte főnökösködnie, nem fordítva. De szerintem a
vérünkben van, hogy bajkeverőket neveljünk, alfa férfiakat és olyan
lányokat, akik addig küzdenek velük, ameddig be nem adják a
derekukat.
– Kitetováltam – mondta a gyerekem határozottan. Egyenesen a
szemembe nézett, és a mit-fogsz-tenni nézéssel bámult.
– A homlokára rajzoltál – helyesbítettem. – Miért tetted ezt?
– Ő kérte, hogy tetováljam. – Jézus Krisztus. Többé nem nézheti a
Tetováló Mestereket, amikor az anyja túl elfoglalt, hogy figyeljen rá.
– Mit tetováltál... rajzoltál pontosan a homlokára?
Ne mondj fütyit. Ne mondj fütyit. Ne mondj fütyit.
– Egy űrhajót – válaszolta. Megfordul és Dariát hívja, aki odakocog
hozzánk. Knight tovább magyarázza, Daria homlokán mutatja az ujjaival.
– Ez a külső tartály – mutat a fasz tetejére – említettem már, hogy a
gyerek asztronauta akar lenni, és annyira szereti az űrt, mint én? –, és
ez pedig az űrszonda – mutat a golyókra.
– És mi lövell ki a külső tartályból? – kérdezi Jaime fagyos hangon.
Visszafojtom a nevetésem, és várok Knight válaszára. A szemei
elkerekednek.
– Golyók, természetesen. Sok, sok golyó.
Hála Istennek, nem azt mondta, hogy sperma.
A fiam puha, pirospozsgás arcára teszem a kezem. – Figyelj jól,
Knight, rendben? Nem rajzolunk más emberek testrészeire. Soha.
Különösen nem űrhajót. – Jaime haver, de nem tudom, hogy érezném
magam akkor, ha más apák kopognának be az ajtómon arra
panaszkodva, hogy a fiam faszokat rajzol a lányaikra.
– Vettem – bólint. – Semmi űrhajó.
– És nem csinálunk más gyerekeknek tetoválást, punktum. Nos, miért
nem mész játszani Vaughnnal?
– Mert utálom – jelentette ki Knight tárgyilagosan.
A következő generáció határozottan az apjuk nyomdokaiba fognak
lépni. Összeborzoltam a haját. – Menj, nézd meg anyádat, kölyök. –
Puszit nyomtam a feje tetejére.
– Oké, apu.
– És add ide az alkoholos filcet.
Daria még mindig az apját nézte. Jaime az ölelésébe vonta.
– Kicsim, megígérsz apunak valamit?
– Igen.
– Soha többé ne nézz, beszélj, vagy játssz Knighttal.
Daria a szemét forgatta, majd elindult a vattacukor géphez, amiért
anyám, Helen volt a felelős. Jaime-vel és Vicioussal nevetésben törtünk
ki.
 Trent egyik kezében sört tartva a hamburgereket forgatta és csak
rázta a fejét.
– Kik ezek az emberek? A felét nem is ismerem – a palackos vízzel a
tömeg felé intettem. Most, hogy mindannyian Todos Santosban éltünk –
az élet egymástól távol egy kicsit hasonlított a halálhoz, és erre azután
jöttünk rá, ami történt Rosie-val –, és mivel azonos környéken lakunk, így
minden nap együtt lógunk.
– A legtöbb kollégánkat meghívtad – vont vállat Jaime.
– Meghívtam? – megvakartam a fejem.
– A feleséged – szólt közbe Vicious. – Em mondta neki. Kapcsolatok
meg ilyen szarság. Ó, és nézz oda. Az új partnerünk is eljött köszönni. –
Egy férfi felé bökött, akinek az arcát csak a Wall Street Journal
címlapjáról ismertem. Jordan Van Der Zee. Valahol az ötvenes évei vége
és a hetvenes évei eleje közt járhatott. Úgy nézett ki, mint a gonosz
változata Putyinnak. Két évvel ezelőtt megvásárolta a részvényeink
ötven százalékát, a maradékot meg elosztottuk magunk között.
Több millió dolláros üzlet volt, amely több pénzt hozott nekünk, mint
amennyit tíz emberöltő alatt el tudnánk költeni, és kevesebb
energiabefektetést a Fiscal Heights Holdingsba. Most van időnk, amit a
családunkkal töltünk. Együtt. Van Der Zee szétszórta a saját
management csapatát Chicago, New York és London körül, de egyikünk
sem bánkódott miatta, mert elvittük magunkkal a lelkünket, amikor
aláírtuk a szerződést. Sue-nak most új főnöke van, és Mr. Akárkinek
hívhatja.
– Rasszista rohadék – morogja Trent a sörébe, mire mindannyian
odakapjuk a fejünket. Nem szitkozódik, ha ott van Luna, de néha
mindannyian elfelejtjük. Trent lenéz, megpuszilja a lánya arcát és
suttogva megszólal.
– Sajnálom. Apu csúnya szót mondott. Nem csinálok ilyet többé.
 Luna nem bólint. Nem válaszol. Csak réveteg tekintettel bámul az
apjára.
– Mit mondtál? – kérdezi Vicious, miközben a beszélgetés folyását
visszatereli békésebb mederbe. Trent szemei akár lángokat is
szórhatnának, ahogy eszébe jut, hogy miért hívja Van Der Zee-t
rasszistának.
– Ez a faszi egy rasszista, volt már vele egy incidensem. Az, hogy
nem kedvelem, eléggé enyhe kifejezés lenne ebben a kiba... – tekintete
Lunára esik, és megköszörüli a torkát – kifulladt évszázadban.
– Nos, egyikünk sem hívná meg egy sörre vagy sütire, azért azt
tisztázzuk. De lehet, hogy csak azért volt kakifej veled, mert alapjáraton
egy kakifej. Ez olyan rá jellemző dolog – mondom, kikerülve a seggfej
szót, majd hozzáteszem. – Az nem az ő gyereke amott?
Kibaszottul remélem, hogy úgy van, mert különben, átlépte a Cukros
Bácsi szektort és besétált a Cukros Nagypapa zónába. Nehéz nem
észrevenni a mellette lévő lányt, mert el nem engedi maga mellől. Szó
szerint. A karcsú karját szorongatja, és köpi a szavakat, amikor hozzá
beszél. Túl fiatal ahhoz, hogy véleményt tudjak formálni a külsejéről.
Tizennyolc vagy tizenkilenc éves lehet talán. A bőre kísértetiesen fehér,
hosszú hajának olyan a színe, mint a napnak, két orrkarikája van, és bár
nem akarja, hogy az apja megtudja, de amikor próbálja elrántani a karját,
felcsusszan a pólója és kivillan a hasán lévő tetoválás. Ami amúgy nem
is kicsike tetkó.
– Edie Van Der Zee – erősít meg Vicious. – Szegény kölyök.
Jaime nevetett. – Nem szegény. És mivel Edie szép, lefogadom, hogy
csak próbálja bebiztosítani, hogy a cégnél ne másszon rá az a sok
seggfej, akivel dolgozunk.
Mindannyian homlokunkat ráncolva néztünk rá.
 – Kicsi Edie tizenkettőnek néz ki – jegyezte meg Trent elborzadva.
Már három éve, hogy Val lelépett, és ő azóta sem követelte vissza az
egyéjszakás kalandok királyának járó trónt. Egyáltalán nem érdeklődött a
másik nem iránt. Mintha kékvérűvé vált volna, vagy ilyesmi.
– Nem tizenkettőnek – mondja Jaime egykedvűen. – Húsznak néz ki.
Huszonkettő, talán? Teljesen legális már, de mégis tabu. Halálos
kombináció. A veszély a kedvenc ízem.
– Tizennyolc éves – adja meg a kegyelemdöfést Vicious Jaime-nek
rosszallóan. – Az apja most vette meg a régi kocsimat a szülinapjára.
Jordan úgy hiszi, megmutatja Edie-nek, hogy a pénz nem a fákon terem,
és nem minden szól a jazzről. Vicces fickó. És mi a fasz baj van veled? –
Most ő vágja karon Jaime-t. – Te az öregekre buksz, nem a fiatalokra.
Nincs középút.
– Baszd meg, a feleségem nem öreg.
– A feleséged nem öreg, és itt van – emlékezteti Trent, és
mindannyian a nagyon terhes Melre nézünk. – Szóval nem érdemes egy
tinédzserre folyatnod a nyálad. És fejezd be a káromkodást a gyerekem
előtt.
– Fenébe, sajnálom, Luna – mondja Vicious. Jaime nevet, én a fejem
rázom. A gyerekeink tíz éves korukra úgy fognak beszélni, mint a
kocsisok.
– Egy nappal se néz ki többnek tizenhatnál – mondja Trent a
véleményét Van Der Zee lányáról. Mégis folyamatosan a lányt nézi. Nem
tudom, mit gondoljak erről az egészről. Egyrészről jó jel, hogy
szemügyre vesz valakit. Másrészről kibaszottul rossz embert szemelt ki.
Azt hiszem, ilyen életünk története.
– Tizenhat, mi? Ezért bámulod? – mondtam gúnyos vigyorral. Trent
szemöldökét összehúzva elfordul, és egy húspogácsát tesz a zsemlébe,
nyom rá ketchupot és a lányának nyújtja.
 – Épp róla beszélgettünk, így megmondtam az ostobácska
véleményem.
– Csak elmondtad az ostobácska véleményed vagy elképzelted, hogy
milyen lenne, ha megdorgálnád? – kezdtem bele, de Jaime belevág a
beszélgetésünkbe.
– Ez egyre ijesztőbb lesz. Csinálj nekem is egyet – mutat a
húspogácsára.
Apám sétál felénk, kezében egy piros műanyagpohárral, melyben
tiszta puncs van. Mindenki megütögeti a hátát. Nem mozdulok, de
amikor megölelne, szétnyitom a karom és hagyom neki. A karjaim, a
szívem, az életem.
A francba, ez sziruposan hangzik, de igaz.
Három évvel ezelőtt másfél hónapot töltöttem a kórházban, hogy
ápoljam a haldokló barátnőmet.
Három évvel ezelőtt visszajött hozzám.
Három évvel ezelőtt egy éjszaka, amikor biztos voltam benne, hogy
meg fog halni, felébredtem az éjszaka közepén a csipogó gépek
hangjára. Egész éjjel öleltem, egyik kezem a szívére tettem – nem
bíztam egy rohadt gépben sem, kivéve a dobogó szervben a
mellkasomban –, és rájöttem, hogy ismét meleg. Ráhelem visszajött
hozzám. Tizennégy évvel ezelőtt magával ragadott, és most ez a Jákob
megkapta azt a nővért, akire vágyott.
Szeretem a barátaim, de ők nem értik. Nem értenek engem. Mindent
fel kellett gyorsítanom, hogy valóban élvezhessem az életem. Ezért
szöktünk meg Rosie-val négy nappal az után, hogy elhagyta a kórházat.
Ezért nem lehettem haragtartó apámmal és anyámmal szemben. Ezért
engedem el végül a rossz dolgokat az életemből, és engedem be csak a
jót, még ha ezzel az öntelt szörnyeteg álcám össze is törik.
 – Knight két követ használva próbál tüzet gyújtani a szökőkútnál –
figyelmeztet apám, fejével a kert vége felé biccentve. Majd hozzáteszi: –
Vaughn segít neki.
Vicious vigyorog. – Még hogy a gyerekeink nem jönnek ki egymással.
– Összekoccantja a vállát az enyémmel. – Természetesen kijönnek,
amikor jelentős pusztításban vehetnek részt.
– Hány éves is Edie? – kérdezi hirtelen Trent.
– Tizennyolc – mondja Vicious. – És te harminchárom vagy, arra az
esetre, ha erre is emlékeztetni kellene.
– Tisztában vagyok vele, seggfej.
– Akkor ne stíröld tovább a testét, faszfej.
– Ügyeljetek a szátokra, fiúk – mondja apám, ami sosem lesz
elcsépelt, még akkor se, ha harminchárom évesek vagyunk.
Trent félrenéz, évek óta először hamisíthatatlan vigyor játszik az ajkán,
majd megsimogatja Luna fejét, aki a hamburgerét eszi. Azon tűnődöm,
hogy vajon mennyit értett meg a beszélgetésből, amit folytattunk. Az
orvos azt állítja, hogy nincs vele semmi baj, szellemileg a többi gyerek
színvonalán van.
De nem beszél, senkihez, soha. Totálisan néma.
– Megyek meggyőződni róla, hogy nem égetik le a házam – intek a
szökőkút felé, ami rögtön a hattyús pad mellett van. Minden este ott
ülünk és bámuljuk a csillagokat. Ez az a hely, ahol elmondtam Rosie-
nak, hogy szeretem őt, hogy ő az egyetlen, és mindig is ő lesz az
egyetlen, nem számít, hogy mikor hagy el. Ez az igazság. Ha Rosie
tüdeje holnap összeomlik, és vele együtt az egész életem, nem fogok
tudni újra felállni. Ott leszek a fiamnak – a hamarosan fiaimnak –, és a
legjobb nevelést adom nekik, amit csak tudok, de számomra az utazás
akkor véget ér.
 – Knight! Vaughn! – feléjük tartok, és mindketten felkapják a fejüket,
rohadtul bűnösnek látszanak. Az ujjammal figyelmeztetem őket, mielőtt
valami hülyeséget csinálnak. – Fejezzétek be, hogy megpróbáljátok
felgyújtani a helyet. Mennyi bajba fogtok keveredni, ha már ezt
csináljátok négy évesen?
– Úgy gondolom, pont annyit, mint amennyit te okoztál nekünk –
kuncog apám mögöttem.
Mindannyian visszatérünk a házba – három generáció, és Vaughn.
Leteszem a fiúkat oda, ahol látom őket. A médiaszobát átrendeztük
Knightnak és a kistestvérének.
– Megnézted már anyádat? – kérdezem Knightot.
– Igen. Azt mondta, hogy jól van. Azt is mondta, hogy jobban szeret
engem, mint téged.
– Nem mondta – mondom hunyorogva.
– De igen – von vállat Knight, majd letörli a homlokáról az izzadságot.
– A ló... pikulát – megköszörülöm a torkom. Knight felugrik és Vaughn
tenyerébe csap.
– Mondtam neked, hogy elérem, hogy csúnya szót mondjon! Jóóóó
vagyok.
Ő jó, én meg áldott.
És teljes.
És kibaszottul élő.
Hála Rosie-nak.
 Rosie
Mitől érzed úgy, hogy élsz?
A családom miatt. Az otthonom miatt. A férjem miatt. A méhem miatt.
Életben vagyok. És a terapeutámnak igaza volt. Örökké fogok élni.

– Dean, fejezd be.

– Miért?
– Mert utálom, ha ezt csinálod.
– Mit csinálok?
– A "szuper sperma"-t énekled.
Sötéten felkuncogott. Összehúzott szemmel a hátamra fordultam az
ágyban, a hatalmas hasam előretüremkedett. Veszélyeztetett terhes
vagyok. Nem gyakran hagyhatom el a házat. Minden másnap megnézett
az orvosom. A testemet nem úgy tervezték, hogy egy másik embert is
hordozzon, és amíg az étvágyam terv szerint működött, addig a tüdőm
kétségbeesetten küzdött kettőnkért. De megtörtént. Terhes lettem.
Terhes lettem, mert...
– Szuperrrr spermaaaa – énekli Dean magas hangon, miközben a
fürdőből a hálónkba sétál, a szexi hajáról még mindig vízcseppek
csepegnek. Nem mostanában szexeltünk, ami roppant módon
sajnálatos, mert a terhesség igazán begerjedté tesz. A hormonjaim nyolc
hónappal ezelőtt kezükbe vették az irányítást, és a pornó meg az
erotikus könyvek irányába terelt. Bernstein doki azt mondta, hogy semmi
huncutkodás, amíg a gyereket ki nem pottyantom. – Elvégeztem a kurva
munkááááát.
Ó, igen. A szuper sperma dal ritmusos volt és dupla jelentésű.
Vigyázz, Justin Timberlake.
 – Apa, újra csúnya szót mondtál – kiáltja Knight elragadottan a
szobájából. Este tíz óra van. Mit csinál fenn? – Ez a valaha volt legjobb
fogadás. Vaughn csomó cukorkával jön nekem.
Néha úgy érzem, hogy Dean nem is próbál meg nem káromkodni
Knight előtt. Nem neheztelek rá emiatt. Ő az, aki, és ha ezzel valakinek
problémája van... nos, bassza meg.
Nem mondja – valószínűleg el sem ismerné –, de tudom, hogy az
egyik oka annak, hogy belement a részvények eladásába Jordan Van
Der Zeenek, az az volt, mert több időt akart velünk tölteni. Nem tudja mi
fog történni holnap. Ahogy én sem. De azt tudom, hogy mindkét fiam
nagyon jó kezekben lesz. Annak az embernek a kezében, aki teherbe
ejtett, miután azt mondták, hogy 0,0001 százaléknyi esélyem van
megfoganni. Megragadta ezt a nagyon kicsi esélyt és megtörtént. Mivel a
fiam nem hordozza a CF gént, egészséges és erős lesz, éppúgy, mint az
apja.
– Tegyél egy dollárt a korsóba helyettem – kiabálta Dean Knightnak,
és rám vigyorogva, mielőtt szétnyitotta magán a törölközőt, majd újra
összehajtotta. – Majd holnap megadom.
– Tizenkét százalék kamattal – kiabált vissza Knight. Dean kuncogott.
– Biztos vagy benne, hogy biológiailag nem az enyém? – nézett rám
úgy. Tudod, úgy, amitől nedves leszek és könyörögtem a sötét
oldalának, hogy fenekeljen el.
Vállat vonok, elnyomva a rám gyakorolt hatását.
– Ő áll legközelebb a valós énedhez. – Azon kívül, amelyik bennem
növekszik.
Dean hozzám sétál, tenyerét a hatalmas hasamra simítja és leül
mellém.
– Hé, Szíriusz?
– Igen, Föld?
 – Miért ragyogsz olyan kibaszott fényesen? Nehéz így aludni
melletted.
– Mmmm. – Megfogom a kezét és mosolyogva a tenyerébe csókolok.
– Köszönöm a bókot, de ég tőle a gyomrom.
– Oké, amit valójában mondani akarok, hogy nagyjából két hónapja
elkezdtél horkolni, és bassza meg, fáradt vagyok.
– El fog múlni – mondom incselkedve. – A horkolásomat hamarosan
felváltja a baba, aki egész éjjel bőgni fog a következő két évben.
Megcsókolta a halántékomat, a hasamat, majd szívó hangot kiadva a
két mellem közti részt. Szeretem őt. Annyira szeretem őt, hogy nem
tudom miért nem tettem meg már évekkel ezelőtt, amit meg kellett volna.
Félretolni a nővéremet, amikor a karjaiba rohant és kinyilvánítani, hogy
az enyém.
Mert mindig az enyém volt.
Minden egyes része.
A jó és a rossz, a boldog és a szomorú.
Az enyém.
Csakúgy, mint én az övé.
Nina hetekkel később halt meg három évvel ezelőtt, hogy elhagytam a
kórházat. Egy alabamai farmon, ahol lakott, kábítószer-túladagolásban.
A férje mellette volt. Ott voltam és összeszedtem Dean összetört
szívének darabjait. Az, hogy végül összetört, bizonyította, hogy
érdekelte. Hogy szerette, és nem akart semmit, csak a fia lenni. Hogy a
szíve soha nem lesz többé ugyanolyan.
A Lev29 héberül szívet jelent. Lévi lesz a fiunk neve.
Áldom a sorsom. Minden egyes nap.

29
Angolul Lev. Lévi, Jákob fia a Bibliában, a léviták elődje.
 Áldom, amikor jó éjt puszit adok Knightnak, amikor nézem Deant az
ablakból, ahogy próbálja bekapcsolni az öntözőt, rugdossa a
fűcsomókat, mielőtt eszébe nem jut, hogy az öntözők automatikusan
indulnak be, és amikor Millie-vel összeülünk és nézzük, ahogy a
gyerekek játszanak, verekednek és kiabálnak.
– Tudod mire jöttem rá? – Dean lehajol és megcsókolja az ajkamat, és
beleszédülök a tudatba, hogy nem mehetünk tovább. Nem csak a
terhesség miatt. Knight arról volt híres, hogy mindig berohant a
szobánkba és elkezdett üzletelni, ami az alvási időpontját illeti. Már
nagyon jó benne. Mire hat éves lesz, az apjának fel kell kösse a gatyáját,
ami a vele való üzletelést illeti.
– Mire? – mosolygok.
– Baby LeBlancnak babája lesz. És nekem. Kibaszottul szeretlek.
Szeretem az arcodat – megcsókolja az orrom. – A melleid – megcsókolja
a mellbimbóim a topomon át, finoman megharapva. – A kölyköt, akit
adsz nekünk – megpuszilja a hasamat és egyenesen a számba mondja:
– És téged is, haver.
– A kibaszottul észbontó szexet – tartogatom az összes spermámat az
újraegyesülésünkre, és figyelmeztetlek, hogy seperc alatt újra
felkoppintalak. – Megcsókol a lábaim között. – A fejed búbjától a
lábujjaidig mindenedet imádom -– és megcsókolja a lábujjaim.
Mély levegőt veszek. Nincs szükségem az inhalátoromra. Itt van
nekem ő.
– És még valamire rájöttem. – Felemeli magát és alá húz. A karjaira
támaszkodik, melyek izmosak és megnehezítik, hogy koncentráljak arra,
amit mond. A szoba hirtelen kicsit túl forróvá válik.
– Mire? – suttogom, miközben az ajkaink összeérnek.
 – Jákob megkapta Ráheljét. És Ráhel babát ajándékozott neki.
Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Együtt öregedtek meg. A Bibliában
van, Baby LeBlanc. Ez ellen nem vitatkozhatsz.
– Szeretlek – nevetek.
– Én is szeretlek – mondja vissza.
– Szeretlek titeket – Knights slisszan be a szobába, az ágyba ugrik
közénk, és átöleli a hasamat.
– Mi is szeretünk. – Dean a hasamra teszi a kezét, így mindannyian
érintjük Lévit.
És mit csinál Lévi? Amit a HotHoles. Káoszt.
– Istenem, ó – nyögöm.
– Igen, bébi, isten vagyok, de itt a fiunk. Ennek várnia kell.
– Nem, Dean. Elfolyt a magzatvizem.
– Ó – mondjuk egyszerre mindannyian. – Istenem.
És megvan a boldog befejezése a történetemnek. Legalábbis ebben a
pillanatban.
Most van az örökkön-örökké, legalábbis nekem.
Mert nem egy hervadozó Rose vagyok, hanem teljesen kivirágoztam.
Köszönettel neki.

VÉGE