Professional Documents
Culture Documents
A. G. Howard - RoseBlood - A Rózsa Vére
A. G. Howard - RoseBlood - A Rózsa Vére
© A . G. How a r d
© Bér esi Csill a
© Ma x im Kön y v k ia dó Kft .
A k ön y v b en szer epl ő idézet ek et Bér esi Csill a , Ma r ót i Eg on , Pell e Já n os, Já -
n osy Ist v á n , Kiss Zsu zsa , Rév b ír ó T a m á s, W a lk ón é Bék és Á g n es, Mu r a k özi
Gy u l a , Lu t t er Év a , Óv á r i Csa b a , Bék ési A n dr á s és Rá c sa i Rób er t for d ít ot -
tá k.
ISSN 2 0 6 3 -6 9 8 9
ISBN 9 7 8 9 6 3 2 6 1 9 2 8 6 (pu h a t á bl á s), k ia dói k ód: MX -1 4 0 8
Min d en jog fen n t a r t v a , bel eé r t v e a sok szor osít á st , a m ű bőv ít et t , ill et v e r ö-
v id ít et t v á lt oza t a k ia dá sá n a k jog á t is. A k ia dó ír á sb el i en g ed él y e n élk ü l
sem a t elj es m ű , sem a n n a k r észe sem m il y en for m á b a n – a k á r elek t r on ik u -
sa n v a g y m ec h a n ik u sa n , bel eé r t v e a fén y m á sol á st és bá r m il y en a da t t á r o-
lá st – n em sok szor osít h a t ó.
A. G. HOWARD
RoseBlood
A rózsa vére
Ez egy kitalált történet. A nev ek, szereplők, helyszínek és esem é-
nyek vagy a szerző képzeletének term ékei, vagy irodalm i produk-
tum ok. Bárm iféle hasonlóság élő vagy holt valós szem élyekre,
intézm ényekkel, történésekkel és helyekkel teljes mértékben a vé-
letlen rov ására írható.
Ezt a regényt írva elgondolkodtam, milyen magányos és siv ár
lehet az élet olyasv alakinek, akinek barátok nélkül kell végig-
mennie az életútján. Marcus Tullius Cicero róm ai filozófus így írt
a barátságról:
Otthon van egy plakát a szobám falán, amelyen egy fehér szir-
mú, vérző rózsa látható. A sűrű, melegen csillogó vörös cseppek a
virág közepéből törnek elő. Jobban megnézv e azonban kiderül,
hogy nem is a rózsából csurognak alá, hanem egy kislány csuk-
lójából, akit elrejt a lev élzet. Egy tüske sebezte meg, amikor el
akart kapni egy pompás királylepkét.
Korábban sokat törtem a fejem, megérte-e neki, hogy felsértse
a bőrét. Mára azonban megértettem: a pillangó szárnyát akarta
magának, hogy elrepülhessen. Nagyobbnak érezte a földhöz kö-
töttség fájdalm át, mint hogy megszúrja egy tüske.
Ma már tökéletesen értem őt és a bölcsességét. Mit nem adnék
érte, ha szárnyaim nőnének…
Az ablak mellé lépv e, ahonnan siv ár szürke fény szüremlik be, el-
olv asom harm adik Trignek és Janine-nek címzett lev élkísérletem
záró mondatait:
Rune Germain
1986 boulevard du Pernelle
passage à la Bouche de L’enfer
10-29/18:30
Az ereimben megfagy a vér.
Noha ezúttal a nev em nem a szem em láttára nyer alakot,
mégis a vérző rózsákat juttatja eszembe, és ugyanolyan ijesztő,
mint amikor először megláttam. Hiszen ez egy dögcédula,
amelynek harm adik sorában a cím… mit is jelent…
– Átjáró a Pokol Torkába – suttogom.
Audrey és Jax összenéznek. Quan és Sunny úgyszintén. Aztán
mindenki felém fordul.
– Mi ez? Egy kórház? Ism eritek? – kérdezem.
– Nem, egy hullaház – feleli Quan, miközben Sunny kitépi a
kezéből a dögcédulát. – Egy nem működő, elhagyatott hullaház.
– Dios mío! – Audrey rózsafüzért vesz elő az ingéből, megcsó-
kolja, és keresztet vet. Aztán a rózsafüzér kis keresztjét madarat
ábrázoló tetkójához érinti, és reszket, mint a nyárfalev él.
– Ez nem ugyanaz, dalos madárkám! – karolja át Jax, és a
szálas, izm os srác magához öleli az aprócska lányt. A szobára
csend telepszik. Tudjuk, hogy Audrey most felidézi magában azt
az iszonyatos napot, amikor kis híján meghalt a nőv ére. Miután
Jax súg valam it a fülébe, bólint, letörli arcáról a könnyeket, és ki-
bontakozik az ölelésből. Ujjaik azonban tov ábbra is egym ásba fo-
nódnak.
– A Pokol Torka! – int felém a szem év el Jax. – Úgy hírlik,
hogy a volt hullaházban manapság egy rave-klub működik, de
egyikünk sem járt ott. Nem is tudjuk, pontosan hol van. Minden-
esetre a név gyakran szerepel a neten. Azt mondják, ha valaki
feliratkozik tagnak, egy megadott cím en kell várakoznia, hogy
érte menjen egy fekete autó. Ez a cím minden esetben más. A re-
ménybeli tagnak bekötik a szem ét, úgyhogy nem látja az utat.
Azt is rebesgetik, hogy miv el ez a hely valam ikor hullaház volt,
alv ilági lények is részt vesznek a partikon, ahol elv együlnek az
élőkkel. Ezért is olyan vadak ezek a bulik. A bulizók elv esztik az
öntudatukat. Csak napokkal később ébrednek fel az utcán, össze-
szurkált karral és bokáv al. Valam iféle drogot pumpálhatnak be-
léjük, mert egyikük sem emlékszik semm ire, hiába vannak ott a
tűnyom ok. Senki sem talál rá másodjára erre a helyre, hacsak be
nem jelentkezik újra. Kész őrület az egész.
– Hát az. Eddig mind azt hittük, városi legendáról van szó,
miv el egyetlen ism erősünk sem látta a helyet – szólal meg Quan,
tov ábbra is az infúziós csöv et méregetv e. – Most viszont itt ez a
cső, amiv el a holttestek nedv eit szokták megcsapolni a balzsam o-
zás során. És itt ez a cím is az orrunk előtt.
– Több ez egyszerű címnél – mutatja felém a csuklópántot
Sunny. – Ezen Rune neve áll. Éspedig a nap és óra megjelölésé-
vel. A dátum egy hónappal későbbi… két nappal hallow een előtt-
re vonatkozik. Ez nem kórházi dögcédula, hanem meghív ó a bu-
lira. Belépőt kaptál!
A kezembe nyomja a műanyag pántot, aztán kilép a körünk-
ből. Arcán kív áncsiság és aggodalom küzd egym ással.
Minden porcikám megfeszül, ahogy a Quan kezében himbáló-
zó csőre pillantok. Képtelen vagyok lev enni a szem em a belsejé-
hez tapadó vörös cseppekről.
Nemrég még egy újszülött sírjáról vérzett elém a nev em, most
meg egy hullaházi meghív ón látom viszont.
Mit jelent mindez? Hogy keresztet vethetek magamra? A hi-
deg futkározik a hátam on a gondolatra.
A kartonpapír-kiv ágásra nézek, amelyet Quan rúgott félre az
útból, hogy becsukhassa az ajtót, amikor az előbb visszajött. Ha a
Fantom ártani akarna nekem, már megtehette volna, nem igaz?
Különben meg miért csiszolná az énekem et, ha rosszat akarna
nekem?
A kápolnában kifejezhetetlen és megm agyarázhatatlan köte-
lék létesült kettőnk között. Megm utatta az emlékeit. Mindet a
magam énak éreztem.
Audrey megérinti a könyököm et, mire összeborzongok.
– Hé, jól vagy? – kérdi. – Fehér vagy, mint egy kísértet.
– Van is mitől félnie. – Sunny a gönceim halm ából felm utatja
véres ingem et. – Rune, itt az ideje, hogy színt vallj! Mi történt
ma valójában?
Kopogtatás ment fel a válaszadás alól. Bouchard hangját hall-
juk, mindenkit vacsorára szólít az átriumba.
14.
A SZAKADÉK ROMANTIKÁJA
Legdrágább Rune!
Köszönöm a mesét. Akkor hoztad vissza nekem mamant, ami-
kor a legnagyobb szükségem volt rá. Jó lenne, ha ezt valahogy
visszahozhatnám, a papáddal, akitől énekelni tanultál, és a gyerek-
kori kerttel, amelyet gondoztál. Kövesd a meghívó előírásait, és ta-
lálkozzunk a klubban holnap éjjel! Vedd fel ezt a ruhát, hogy fel-
ismerjelek!
O. F. (az Operaház Fantomja)
Megrem eg a gyomrom, szinte hallani vélem mesterem reked-
tes, mély hangját, amint franciás kiejtésév el élőszóban mondja el
mindezt, miközben kérges ujjaiv al és izm os kezév el becsom agolja
a ruhát és átköti a dobozt.
O. F.-nek nev ezte magát.
Az Operah áz Fantomjának.
Talán már nem használja a keresztségben kapott nev ét, az
Etalont, miv el túl sok fájdalm as gyerekkori emléket kav ar fel
benne. Tudom róla, hogy akkor sérültek meg a hangszálai, ezért
ilyen a hangja.
Valam i más is motoszkál a tudatom mélyén a monogramm al
kapcsolatban, de túlontúl lefoglal, amit a lev él apuról írt ahhoz,
hogy kom olyabb figyelm et szenteljek neki. Visszateszem a dobo-
zába a fényes szöv etet, és visszasétálok a tanodába. Forog velem
a világ. Íme, végre bizonyságot nyert, milyen meghitt is a kap-
csolatunk. Nem csak én élem át mesterem emlékeit, ennek a for-
dítottja is igaz. Tudja, hogy korán elv esztettem apám at, és azóta
is sajnálom, hogy nem töltöttünk több időt egym ással. Csak hát
bárm ekkora is a hatalm a, aput már nem fogja visszaadni nekem.
Nem baj, a legcsekélyebb lehetőség is melengető rem ényt ad.
Elm egyek abba a rave-klubba… még ha ez azzal is jár, hogy át-
rázom valam ennyi barátom at és tanárom at, ráadásul egy sereg
dém oni, alv ilági teremtm ény társaságában láthatom viszont a
Fantom ot.
Többé nem érdekel a baljós előérzet sem, hogy nagyon is bele-
illek ebbe a társaságba, mi több, mindig is közéjük tartoztam.
15.
TÜKRÖK
19
– Rendben, miss Nilsson, les charges de poo! – görcsbe rándul
a gyomrom, amikor miss Bouchard felszólítása felhangzik a
színpadról. Minden egyes szótag hangosan végigv isszhangzik a
szarugerendákon, miközben sztárdiákjára vár.
Kat feláll a székéből. Az auditórium jobb oldalára érve eltűnik
arcáról a grim asz. Az itt ülő elsősök vígan vihorásznak Bouchard
kiszólásán, és a maguk részéről az sem vet véget infantilis röhög-
csélésüknek, hogy már értik, mit jelent ez a régies fordulat. Vala-
ha az operalátogatók lov as kocsiv al érkeztek az előadásra. Minél
nagyobb volt a látogatottság, annál több volt a lócitrom is. Ezért,
ha valaki sikert és telt házat kív ánt az énekeseknek, nagy adag
lóürülék dukált hozzá.
20
– Chut! – tapsol Bouchard. Oly mélységes csend tám ad,
hogy pár diák két sorra tőlem a lábamnál kuporgó Diable nyak-
örv ének csilingelését is meghallja.
Bouchard rádörren a fiatalságra – hírhedt erről:
– Tudom, kik a rendbontók, efelől nyugodtak lehettek – acsa-
rog. – Holnap elzárás vár mindegyikőtökre! Egy teljes órára taní-
tás után. Kitakarítjátok a műterm em et, és elrendezitek a kelléke-
ket.
A teljes sor kórusban felnyög, de menten el is hallgatnak, ne-
hogy ennél is súlyosabb büntetés sújtson le rájuk. Nem kárhozta-
tom őket, miv el a „műterem és a kellékek” a megnyúzott állatok
kikészítésének vérm aszatos eszközei.
Cowboycsizm ám hegyév el szeretettel megbököm Diable-t. Két
első mancsát a megv iselt bőr köré fonja, és apró, éles fogaiv al
rágcsálni kezdi. Aztán felül, és hegyezni kezdi nagy fülét. Ha
ugyanekkor a farkát is csóv álja és a bajsza is felborzolódik, az an-
nak a jele, hogy Etalon lopakodik a tükörfal túloldalán, de lehet
persze egy egér vagy patkány is valahol. Azóta nem hallottam
róla, hogy tegnap este leléptem a klubból.
Diable rám se pillantv a eltűnik a sötétben. Bárcsak én is ilyen
könnyen elpályázhatnék. A végső táncm eghallgatások tov ább
tartanak, mint gondoltuk. Kettőkor kezdtük, és most már négy
óra van. Hátrav an még a legfontosabb, az énekm eghallgatás.
Ebben a körben már csak Kat és Audrey mérkőznek meg egy-
mással, miv el én félreálltam. A mai nappal eldől, ki kapja Renata
szerepét. A másik csaj a helyettese lesz. De ha Katnek esetleg
megtetszik egy kisebb szerep, nem lesz beugró színész a főszerep-
re.
– Miss Nilsson, kérem, jöjjön a színpadra!
Kat elindul a széksorok között, és fellépked a színpadra. Sunny
felnyög – halkan, nehogy a színházteremben hátul ülő tanárok
meghallják. Mindezt Audrey érdekében teszi.
Ő Kat után köv etkezik. Korábban sosem láttam ilyen ideges-
nek. Tegnap ham ar visszajött Párizsból, hogy még ötször eléne-
kelje az áriát egyetlen hiba nélkül, holott már napok óta tökélete-
sen tudta. Aztán mégis kihozhatta valam i a sodrából, mert rám
sem volt hajlandó nézni, pedig csak segíteni próbáltam.
Talán azért, mert egy csapat elsős megállította a brancsom at
ebéd után, és megkérdezték, indulok-e a meghallgatáson. Miután
Kat és Roxie békén hagytak, egyesek láthatóan úgy gondolták,
érdem es lenne próbálkoznom.
Pont egy operai szerep hiányzik még nekem! Egyrészt, eszem
ágában sincs átgázolni Audrey-n, aki kem ényen megdolgozott a
szerepért. A barátságunkat sem lennék hajlandó elárulni. Más-
részt a színpadról menten eszembe jut a tegnap este, és az, mek-
kora veszélyt jelentek. Időzített bomba vagyok, egy energiazabá-
ló vadállat. Hisz Jaxszel és Bennel is mit műv eltem… Csak re-
mélni merem, hogy aput nem én intéztem el.
Kész szerencse, hogy Jax, Quan és Sunny szinte semm ire sem
emlékeznek hátborzongató kiruccanásunkból, ez azonban nem
enyhíti a bűntudatom at.
Nekem viszont hihetetlennek tűnik, hogy alig egy hónapja
még ezeken a színpadi deszkákon énekeltem Etalonnak, képzelet-
beli táncpartneremnek. Per pillanat mindenre rányomja a bélye-
gét, ami közel húsz órája történt. Az akkor megv álaszolt kérdések
ezer újat szültek.
Miért hitette el velem Etalon, hogy ő a Fantom? Milyen az
arca a maszk mögött, az övé is torz? És ki a valódi Fantom? Mije
vagyok neki, és hogy jön be a képbe a családom?
Elszorul a gyomrom e gondolatokra, miközben a székembe
süppedek, egyik oldalam on Sunnyv al és Quannal, a másikon
Jaxszel és Audrey-val. Audrey haragszik Jaxre, Sunny pedig Qu-
anra. Velem meg mind furán viselkednek. Mindenki tök ideges.
Talán annak az anyagnak a mellékhatása ez, amit Etalon fecs-
kendezett az ereikbe. Ezért sem emlékeznek semm ire rajtam kí-
vül.
A zenekari árokban rázendítenek a zenészek. Kat énekelni
kezd, hibátlan oroszsággal. Igyekszem nem odafigyelni, inkább a
kötésemre koncentrálok, amit magamm al hoztam. Ez az egye-
düli esélyem arra, hogy megőrizzem az elm ém épségét. Koráb-
ban kifésültem a hajam, úgyhogy most sűrű, hullám os fürtökben
keretezi az arcom at, akár el is bújhatok mögé. Kezd megőrjíteni,
hogy mindenkinek látom az auráját. Ma valahogy ragyogóbbak
és élénkebbek, mint máskor. Vagy ez van, vagy én kattantam
jobban rá a dologra. Elv égre is nem mindegy, miféle ízeket hor-
doznak a különféle érzelm i állapotok.
Nem a fém kötőtűket hoztam magamm al, hanem a fát, mert
az halkabb. Ném án járnak a kezemben, sebesen fogyasztv a a
szürke gombolyagot. Hurok, tűt bele, majd lehúzni, és ism ét
ugyanez… miközben újabb és újabb szem ekkel szaporodik a kö-
tés. Elfoglal ez a tev ékenység… gyorsabban megy az idő, amíg az
éjjel viszontláthatom Etalont.
Gőzöm sincs, miért kötök zoknit neki. Talán mert emotikon
rátéteket dolgozhattam a lábujjak köré. Azokra az arcokra emlé-
keztetik majd, amelyeket ő rajzolt gyerekkorában.
A lelkem mélyén persze tudom, hogy többről szól ez. Mert bár
átejtett, nem feledhetem, hogy a múltja általam ism eretlen szálai
kötik a tegnap látott alv ilághoz. Valam iért nem látok túl azon a
pillanaton, amikor tönkrem entek a hangszálai. Észben tartom
azonban azt is, hogy bárm iféle szörnyűségeken is ment keresztül,
maradt annyi jóság a szív ében, hogy megm entett engem és a ba-
rátaim at.
Rem élem, nem magának ártott vele.
A gondolat, hogy veszélyben forog, kiszárítja a szám, mintha
bogáncsot rágtam volna. Csak óvatosan merek lélegezni, mert a
hajam beitta a klub kénes bűzeit, hiába zuhanyoztam le kétszer
is.
Kat hangja magasra szárnyal, én azonban kizárom őt a tuda-
tomból, és kötőtűim lassú, ritm ikus munkálkodására koncentrá-
lok. A spotlámpák lila derengése is megnyugtat, mert a szobám
láv alámpájára emlékeztet.
Elképzelem, amint az ágyamba kucorodv a, betakarózv a fek-
szem, háttal a szellőzőnyílásnak, ahonnan Etalon hegedűje szól
halkan, elringatv a kettőnket a zene hullám ain. Noha pipa va-
gyok rá a hazugságaiért, egym ás közti mély kötelékünkön ez mit
sem változtat. Egyrészt azért, mert lényemnek egy igen ijesztő
vonásán ő is osztozik, ám még inkább azért, mert hétéves korom
óta elv álaszthatatlanul összetartozunk. Az ő zenéje mentett meg
a vízbe fúlástól, amikor a nagyanyám megpróbált elemészteni.
Eddig nem beszéltem neki erről, de talán tudja. Hogyan gyűlöl-
hetnék valakit, aki kétszer is megm entette az életem et?
Bárcsak minden úgy lehetne, mint két nappal ezelőtt! Amikor
még nem szívtam ki Jax csaknem teljes életerejét, holott nem is-
merek nála jópofább, aranyosabb srácot. Akkor még Etalont hit-
tem a Fantomnak, és mélységesen megbíztam benne.
Megbízni egy dém onban?! Behunyom a szem em a gondolat-
ra, milyen ostoba is voltam.
Jól tudom, hogy tegnap is hülyén viselkedtem. Kellett nekem
elm ennem abba a klubba… csak hát nem tudtam ellenállni a kí-
sértésnek, hogy jobban megism erjem magam és megszabaduljak
nyom asztó bűntudatomtól.
Ujjaim gépiesen dolgoznak tov ább a kötésen.
Közben azonban átélem az utolsó perceket, amelyeket Etalon-
nal töltöttem, és amelyek visszav isznek a klubbéli lifthez. Miköz-
ben segített bekötni a szem em, elm agyarázta, hogy lélekv ámpí-
rok tanyájára kev eredtünk, akik nem vért isznak, hanem mások
életerején élősködnek. A régm últ inkubusainak és szukkubusai-
nak leszárm azottai ők, akik az idők folyam án megtanulták, hogy
mindenféle energiát hasznosítsanak, ne csak a kéjv ágyat. Etalon
egyúttal arra is figyelm eztetett, hogy ugyan ők is a fajtánkhoz
tartoztak, sokkal veszélyesebbek voltak nálunk.
Én eddig azt hittem, hogy az inkubusok és szukkubusok akkor
tám adják meg az áldozataikat, mikor azok alszanak. Mint kide-
rült, bárhol, bárm ikor megtehetik.
Márm int, hogy megteh etjük.
– Vámpír vagyok?! – suttogtam. Nagyon elbágyadtam abban
a liftben, miközben ezt az iszonytató felfedezést emésztgettem.
Etalon megtám ogatott, hogy el ne essek.
– Hiszen magadtól is kitaláltad – mondta. – Csak szükséged
volt valakire, aki szembesít az igazsággal. Apai ágról szállt rád ez
az örökség. Láttam az emlékeid között, hogyan mutatta meg ne-
ked mindezt apukád kiskorodban a kertben. – Felé akartam for-
dulni, de nem engedte, miv el épp a szem em et kötötte be. – Ma-
radj nyugton! Nem akarom meghúzni a hajad.
Még mielőtt válaszolhattam volna, kinyílt a liftajtó.
– Bizonyára ezernyi kérdésed van – folytatta ism erős, fátyolos
hangján, amelyen hetekig meséket olv asott fel nekem elalv ás
előtt. – Ham arosan meg is válaszolom őket. Ma éjjel azonban,
ha biztonságban szeretnéd tudni a barátaidat, meg kell játszanod,
hogy még mindig bódult vagy. – Nyögv e felnyalábolta Jaxet,
miközben engem az alkaromnál fogv a terelt vissza a ránk vára-
kozó halottaskocsihoz.
Szerencsére a klubban mindenkinek más dolga akadt: a vám-
pírok jav ában lakom áztak áldozataikból, nem is tartóztattak fel
bennünket.
Etalon megv árta, hogy a sofőr szólaljon meg elsőnek.
– Eszerint megtaláltad ezeket a potyautasokat is – kuncogott
franciás orrhangján. Látni nem láttam, mert már be volt kötv e a
szem em.
– Meg bizony – felelte Etalon. – Ültessük őket be a kocsiba a
másik kettő mellé! Rem élem, okultak a mai leckéből. Kár, hogy
holnap már semm ire sem fognak emlékezni.
Hallottam, amint kinyílik a kocsi ajtaja, aztán szöv etzizegés
hallatszott, miközben a két pasas eligazgatta Jaxet az ülésen.
– És a lány? Vele mi legyen? – kérdezte a sofőr.
Etalon megfogta a könyököm. Felism ertem tenyerének hege-
dűs bőrkem ényedéseit. Valam it a vállamra adott, és már nem
fáztam annyira. A kabátom volt az…
Közben kiszabadított egy galléromba akadt hajfürtöt. Ujja sú-
rolta a nyakam at, újabb csodás energiav illám ot küldv e a tagja-
imba, aztán a derekamra tette a kezét.
– Hagyjuk ébren, és ne kötözzük meg! – adta ki az ukázt
mély hangján. – Teleette magát. Mellesleg hipnotizáltam, hogy
ne vegye le a kötést a szem éről. Nem veszélyes.
– Értettem.
– Szeretnék egy percre egyedül maradni vele, hogy lenyugtas-
sam az útra. Miután végeztem, besegítem az autóba.
– Hogyne, persze, uram. – Kocsiajtó nyitódott és csukódott,
jelezv e, hogy a sofőr beült a járm űbe.
Etalon pár lépéssel odébb vezetett. Majd szétv etett a méreg,
részben azért, mert bekötötte a szem em. Másfelől tele voltam
kérdésekkel, de csak a fogam at csikorgattam.
– Minden okod megv an, hogy dühös legyél. – Etalon atyásko-
dó modora csak olaj volt a tűzre.
– Felesleges mondanod. Te úgyis folyton kam uzol. Még a sze-
medbe sem nézhetek, hogy kim agyarázd magad, miért vertél át.
– Annak is eljön az ideje – felelte. Nyers, őszinte hangja az
eszembe idézte a kisfiút, akinek gyönyörű énekhangját lúggal tet-
ték tönkre. Megesett rajta a szív em.
Ekkor valam i hideg és fém es ért a mellkasomhoz, pár centire
a kulcscsontom gödre alatt. Ijedtemben elakadt a lélegzetem.
Etalon lassan hátrafordított, és finom művű nyakláncot csa-
tolt a tarkómra.
– Vous êtes si belle! – reszelős morm ogása forró leheletév el
bearanyozta a fülcimpám at… Valam iért még érzékibb volt a ha-
tás így, hogy maszk mögül jött a suttogás.
Gyönyörű vagy… A bőröm felbizsergett, részben a közelségé-
től, részben pedig a bóktól, én azonban nem akartam, hogy lássa,
mekkora hatással van rám. Nyelv em en gúnyos válasz form áló-
dott, és szembefordultam vele, hogy az arcába köpjem.
– Ne, ne most! Még ne! – Egyik kezév el előrenyúlv a átkarolta
a mellkasom at, hogy meg ne fordulhassak, a másikkal a nyak-
láncot csatolta fel. – Még kába vagy, emlékszel? Egy érzelm i ki-
törés menten elárulna. Tov ább babrált az ujjaiv al a nyakam kö-
rül, és közben észv esztő szikrák pattogtak kettőnk között. Rende-
sen el is akadt tőlük a lélegzetem.
– Mit tettél a nyakamba? – suttogtam. Nem annyira a kív án-
csiság sarkallt, csak dübörgő véremről szerettem volna elfeled-
kezni.
– Kulcs a Rózsa Vére tetőteréhez – magyarázta, ő maga is
kapkodó lélegzettel. Ez is azt bizonyította, hogy ugyanúgy hat rá
a fizikai kontaktus, mint rám. Arról nem szólv a, hogy annyi éjen
és napon át falak választottak el kettőnket egym ástól, éveken át
meg a tér és idő realitása. – Ha meglengeted Diable előtt… sza-
goltasd meg vele, odav ezet a titkos átjárón át. – Ezzel elengedett
engem és a nyakláncot, és vigyázv a megfordított, hogy el ne es-
sek a magas sarkú csizm ámban.
– Diable a fam iliárisod, igaz? – Úgy tapogattam meg a mell-
kasom on pihenő nyakláncot, ahogyan a vakok a Braille írást.
Fémkoponya volt a függője hegyes fogazattal. Minden tanár és
diák hasonlóv al nyitotta-csukta a szobája ajtaját.
– Úgy is mondhatnám. – Hallottam, hogy toporog mindeköz-
ben. Vagy kényelm etlennek érezte a kérdést, vagy már nagyon
mehetnékje volt. – Noha valójában nincs gazdája. Akkor szegő-
dik mellém és segít, ha úgy hozza a kedv e.
– A nyakörv e meg arra való, hogy úgy nézzen ki, mint egy át-
lagos házi kedv enc.
– A nyakörv Ange-et segíti. Félig vak. A csilingelés útbaigazít-
ja.
– Ange-et?
– Ő a hattyúnk.
– Ó! – A vörös hattyú a kápolnából. – És ő kinek a fam iliári-
sa?
Etalon erre nem felelt, mintha megbánta volna, hogy máris
többet árult el a kelleténél.
– Miért küldted rám Diable-t? – próbáltam még magam mel-
lett tartani, félv e, hogy menten beleolv ad a sötétbe.
– Ez az ő döntése volt. Azzal nyerted el a bizalm át és a meg-
becsülését, hogy megm entetted. Olyan nehéz ezt elhinni? Nem
ugyanezen alapult a barátságunk az elm últ hetekben és években
az álomlátásainkban?
Az ajkamba haraptam válaszul.
– Lehet, hogy ő csak egy kandúr – folytatta Etalon –, de
olyan a szim ata, mint egy kopónak. Tudni fogja, melyik ajtót
nyitja ez a kulcs, és odav ezet. Találkozzunk ott holnap este, villa-
nyoltás után!
Ökölbe szorult a kezem mérgemben, hogy mindenféléket rám
kényszerít: beköti a szem em, aztán meg kell játszanom, hogy
alig vagyok magamnál.
– Miért holnap? Miért nem ma este? Most van szükségem
arra, hogy mindent tisztázzunk! Tartozol nekem ezzel azok után,
amit műv elni készültem a barátomm al!
– Nem csak ennyiv el tartozom, jóv al többel. De a barátodnak
kutya baja. Ez mindegyikükre áll. Minden rossz emlékük elenyé-
szik a szer hatására. Ma azonban vissza kell érned a kim enő vé-
gére. Nekem pedig itt lesz még dolgom, ha meg akarlak védeni
téged és a barátaidat. Találkozzunk holnap! Megígértem neked
az apádat, és állni akarom a szav am at.
Fújtam egyet, noha csak megjátszottam a sértődöttet.
– Újabb csapda vár rám?
Etalon dühösen felm ordult. Biztos voltam benne, hogy ha lát-
nám sötét pillákkal keretezett szem ét, azt is észlelném, milyen
mérgesen szűkül össze. Fura volt, hogy bekötött szemm el is meg
tudtam ezt jósolni. Ennek pedig az volt oka, hogy megm agyaráz-
hatatlan okoknál fogv a ism ertem őt.
– Nálam van a Stradiv arius, Rune! – mondta, nem hagyv a,
hogy magamba merüljek. – Fekete, mint az olaj és az O. G. mo-
nogram van a fájába vésv e. Kilencéves voltam, te pedig hét, ami-
óta játszom ezen a hangszeren.
Totál elakadt a szav am. Nagym am a azt mondta, tíz éve pos-
tán visszaküldte a hegedűt Párizsba a korábbi tulajdonosának,
amikor apu már annyira legyengült, hogy nem tudott rajta ját-
szani. Hogyan kerülhetett Etalonhoz?
De nem tudtam feltenni e kérdést, annyira ledöbbentett a val-
lom ása.
Miután a halottaskocsihoz vezetett, felhajtotta a kabátom gal-
lérját, hogy eltakarja a nyakláncot. Miközben becsatolta az öve-
met, megfogtam a kezét, és a derekam on tartottam, hogy még
utoljára kiélv ezzem a köztünk pattogó elektrom os szikrákat.
Aztán ez a néma pillanat is elm últ, bár majd’ megfulladtam
közben, annyira csak rá koncentráltam.
Akkor holnap este. Ezeket a szav akat intézte hozzám telepati-
kusan, majd a könyökömnél fogv a besegített a kocsiba, amely el-
indult velem és a barátaimm al.
Megérkezésünk után a sofőr lev ette a kötést a szem ünkről, és
kitett ugyanannál az utcánál, ahol felv ett bennünket. Előv ettem
a mobilom at. Először tükörnek használtam, hogy ellenőrizzem,
milyen a szem em. Nem fénylett gyanúsan. Ugyanúgy eltűnt a
csillogás, mint Bennél. Megkönnyebbülten néztem meg az időt a
kijelzőn: pontban fél kilenc volt.
Mindössze két órát voltunk táv ol, noha egy örökkév alóságnak
tűnt. Taxit hívtam, és vigyáztam a barátaimra, akik mocorogni
kezdtek.
Mikor befutott a taxis, mind a négyen bezsúfolódtunk hátra,
és suttogv a tárgyaltuk az este esem ényeit. A nagyját elfelejtették,
pontosan úgy, ahogyan Etalon beígérte. Quan és Sunny arra em-
lékeztek, hogy odam ent hozzájuk egy magas, vállas, reszelős
hangú alkalm azott, és kérte, mutassák meg a csuklópántjukat.
Ezt köv etően megv ádolta őket, hogy ham isították a meghív ót, és
a lifthez kísérte a szerelm espárt. Ezután azonban minden kiesett
az emlékezetükből…
Ami Jaxet illeti, ő többre emlékezett. Előbb Sunnyt és Quant
próbálta beérni, aztán egy operaénekes „nem evilági” áriáját hall-
gatta. Azt már nem tudta, az hogyan ért véget. Minden elsötétült
előtte, és a járdaszélen tért magához.
Piszkosul megkönnyebbültem, hogy totál elfelejtette, hogyan
tám adtam rá. Úgy tettem, mintha nekem is csak ennyi maradt
volna meg a fejemben.
Ma azonban itt, a színházteremben, a hajamból áradó kénes
szag újra felidézi a kellem etlen, kitörölhetetlen emlékeket.
Kat hibátlanul fejezi be az énekét. Renata őrületét és bonyolult
érzelm i világát még nem tudja hozni, a gesztusok szintjén azon-
ban tökéletes a szerepform álása. Technikailag kifogástalan. Szin-
te minden jelenlév ő diák megtapsolja, mikor lelép a színpadról.
Bouchard most Audrey-t szólítja. Barátunk felénk fordul. Kö-
dös tekintete végigsiklik négyünkön, mintha erőt kív ánna meríte-
ni a jelenlétünkből. Mikor rajtam állapodik meg a tekintete, fáj-
dalom suhan át az arcv onásain.
Megfeszül az állkapcsom. Fogalm am sincs, miv el bánthattam
meg.
Jax megpróbálja megsim ogatni, amikor kilép a széksorok
közé, de félretolja a kezét. Egyúttal Quanra is haragos pillantást
vet Sunny másik oldalán.
Sunny int Jaxnek, hogy foglalja el mellettem Audrey megüre-
sedett helyét. Az ölemben lévő táskába süllyesztem a kötést és a
fonalat. Jax leül mellém, de lehorgasztja a fejét. Kigyúlnak a ri-
valdafények, és megv ilágítják Audrey-t, mialatt a nézőtér sötétbe
borul.
– Oké, skacok, mi folyik itt? – kérdezem három rave-er cin-
kosomtól, miközben a hangszerek bonyolult dallamba kezdenek.
Jax összegörnyed székében.
– Elm ondtam Quannak, mi történt kettőnk között. Csak…
tudni akartam, nem tapasztalt-e valam i furát ő és Sunny is.
Gondoltam, befújtak a füsttel valam iféle tudatm ódosítót az elő-
adás alatt, vagy ilyesm i. De azután Quan képtelen volt tartani
azt a lepcses száját, és köpött Sunnynak. Audrey meg kihallgatta
a beszélgetésüket.
Sunny Quan karjába öklöz. A srác mérgesen néz vissza rá. Ve-
szekedni kezdenek. Jaxnek és nekem kellem etlen ezt ilyen közel-
ről végighallgatni. Balsejtelm em tám ad, mintegy visszatükrözv e
Audrey megszállott hangját, amely a hangszeres kíséretet túléne-
kelv e a kristálycsillár felé szárnyal.
Összeszedem minden bátorságom at, és Jaxre sandítok, aki kí-
váncsian méreget a félhom ályban. Eszerint többre emlékszik,
mint amit tegnap beism ert. Mindazonáltal nem tűnik ijedtnek,
arra tehát nem emlékszik, hogy kis híján megöltem.
A szív em majd’ kiugrik a mellkasomból.
– Miről beszélsz? Mi történt kettőnk között? – adom az ártat-
lant.
Jax összepréseli két combját a kezév el, és csillogó kék szem e
az enyém et kutatja a félsötétben.
– A csókunk?! Nem emlékszel, Rune? – hunyorog. – Totál
begerjedtünk. Abba sem akartam hagyni. Hogy mi vezetett el
odáig, totál kiesett… az is, hogy te kezdted-e vagy én. Ahogyan az
sem tudom, mi történt utána. A csókra magára azonban emlék-
szem! Életemben nem éreztem ennyire féktelennek és… gátlásta-
lannak magam!
Fahéjas rágójának illata megcsapja az orrom at. Az ajkamba
harapok, amíg meg nem érzem a vér ízét, és Audrey-ra szegezem
a tekintetem.
– Utálom magam, amiért megbántottam – folytatja Jax, és
már ő is az áriára figyel. – Hiszen semm i mást nem kért, csak
hogy hadd koncentráljon arra az ösztöndíjra: hadd biztosítsa be a
jöv őjét. Ezen a nyáron már összejöttünk volna. – Felnyög, és is-
mét rám néz. – Nem felejtettem el, mennyire megéri rá várni.
Ugyanakkor egyfolytában arra a csókra gondolok. Neked is em-
lékezned kell rá! Ugye, emlékszel?
Sunny és Quan szintén lélegzet-visszafojtv a várják a válaszo-
mat.
Úgy érzem, gombóc nőtt a torkomban. Alig kapok lev egőt: a
tejes turm ixba áll így bele a szív ószál.
– Őszintén… sajnálom, de semm ire sem emlékszem. – Szar
alak vagyok, de ugyanolyan jól hazudok, mint Etalon. Úgy lát-
szik, ez jellemző a fajtánkra. – Biztos vagy benne, hogy nem ál-
modtad? – Miv el mindezt egy szukkubus kérdi, a legszív esebben
elröhögném magam, olyan nyakatekert a helyzet, ha nem gör-
nyednék magam is az egész súlya alatt.
– Nem. Határozottan emlékszem a csókunk ízére – nyalja
meg a szája szélét Jax. – Édes volt, mint a nektár, plusz olyan,
mintha ezer voltos áram ot vezettek volna kettőnk közé. Nekem
nincsenek ilyen élénk álm aim, Rune! Muszáj ezt megbeszélnünk!
Letépem a tekintetem vonzó arcv onásairól. Nem akarok sem-
miféle bonyodalm at, szégyent, zűrzav art.
Minek ezen bárm it megbeszélni? – gondolom. Mindkettőnket
mások vonzottak abban a pillanatban. Téged elbűvölt egy inku-
bus dala, én meg az életerődet készültem elszívni, akkor, amikor
a legsebezh etőbb voltál. Ennyi volt, nem több.
Szerencsére nem emlékszik mindenre, én pedig nem fogom az
orrára kötni.
Sunny megérinti a térdem, és a színpadra mutat. Audrey
hangjáv al és mozdulataiv al nem az őrület megform álására tö-
rekszik. Az aurájáról nem is szólv a, ami csupa sajnálkozás és csa-
lódottság – totál függetlenül attól, amit előad. Ennek ellenére
éneke az utolsó trillákig hibátlan. Ekkor összeomlik, és felhüp-
pög. Miután elhallgat, a zenekar is elném ul.
Aprócska term ete úgy roskadt össze, akár egy rongybaba.
– Én… én sajnálom! – ezt félig nyögi, félig kiáltja, hogy vala-
mennyire mentse a helyzetet. Ezután hátrafut a színfalak mögé.
Rem egő hangját még egy ideig visszav eri a tágas színházterem.
Kigyúlnak a fények, elárasztv a minket könyörtelen világossá-
gukkal.
Körülöttünk felm orajlik a nézőtér.
Kat és Roxie összeütik az öklüket.
Bouchard felv onul a színpadra.
– Ahogy látom, megv an a főszereplőnk. Renata szerepe esze-
rint…
– Várjon! – kiáltom. Olyan sebbel-lobbal állok fel, hogy a tás-
kám, akár egy holttest, a padlóra huppan. Szem embe lógó hajam
szerencsére eltakarja előlem azt az ötv env alahány diákot, akik
most rám meresztik a szem üket. Audrey elv esztette az esélyt,
hogy a testv ére rajta keresztül valósíthassa meg vágyait. Ezzel
együtt az ösztöndíj egyetlen lehetősége és a karrierje is odav e-
szett, mert nincs pénze finanszírozni a tanulm ányait. Jaxszel
sem lesznek már álompár, miattam, holott tutira azzá váltak
volna.
Hacsak…
Egyv alam it tehetek, ami örökre elfeledteti Jaxszel azt a csó-
kot. Egyetlen módon intézhetem el, hogy Audrey megcsillogtat-
hassa a tehetségét a fejv adászok előtt, noha már attól is minden
ízemben rem egek, hogy rágondolok.
– Én… még nem tettem próbát – nyögöm ki keserv esen. Eré-
lyesnek tűnök, de közben nyom orultul érzem magam. – Jobban
éneklek, mint ez a két amatőr – mondom nagyot nyelv e. Hide-
gen csörömpöl a hangom, mint a törött üveg: megv ágja a szív e-
met és a nyelv em et.
Magam on érzem a barátaim hitetlenkedő tekintetét, én vi-
szont nem tudom ráv enni magam, hogy visszanézzek rájuk.
Kat és Roxie megfordulnak a székükön, úgy bambulnak rám,
ezért igyekszem rájuk figyelni. Mindent bevetek majd, amire
Etalon tanított – határozom el. Ha kiütöm Katet, és helyettesi
szerepbe kényszerül, elsétál. Akkor marad Audrey.
Hátrapillantok a sorra, ahol a tanárok ülnek. Mindenki megje-
lent Tomlin tanár úr kiv ételév el, aki gyakran ruccan ki hétv égére
Párizsba, hogy ott játsszon az együttesév el. Örülök, hogy nincs
itt, még a végén leszav azna.
– Azt mondták, ha akarom, én is megpróbálhatom, nem igaz?
– jelentem ki.
Charlotte néni lev eszi a szemüvegét, és elgondolkozik egy pil-
lanatra, mintha attól tartana, hogy nem készültem fel eléggé.
Vagy helyettem is szégyenkezik, hogy elárultam Audrey-t, a ba-
rátnőm et. Végül mégis igenlőn biccent. Kényszeredett lelkesedése
átragad a többi tanárra.
– Madame Bouchard, úgy néz ki, van még egy jelentkezőnk –
szólal meg Fabre igazgató.
Noha Frankenstein menyasszonyának szemlátom ást nem tet-
szik ez a fordulat, tokáját az állához préselv e ő is bólint, hogy ak-
kor menjek ki a színpadra.
Elfurakodom Jax mellett, aki ugyanolyan döbbent undorral
néz rám, mint Sunny és Quan. Nem mentegetem magam, ha-
nem kilépek a széksorok közé, hogy megküzdjek életem legna-
gyobb szerepéért, amelyet a hátam közepére sem kív ántam.
18.
A TERMÉSZET MORATÓRIUMA
Túl kicsi, túl keskeny alattam a hely, ahov á léphetek. Nincs tér-
iszonyom, de azért necces itt állnom egy zárt ajtó előtt, a hátam
mögött a meredek csigalépcsőv el.
Diable felnyáv og a lábamnál… vádlón, mérgesen.
– Nyugi, mindjárt bent leszünk! – mondom. A táskám szíja
ingatagon himbálózik a vállam on, mialatt bekapcsolom a mobi-
lom at, hogy a kijelzője fényénél beletaláljak a kulccsal a zárba. A
táska közben leszánkázik a karom on, egészen a csuklóm ig, és ki-
üti ideges ujjaimból a nyakláncot. A kulcs csörömpölv e hullik a
kőre macskakísérőm mellé. Diable felháborodott sziszegéssel vá-
laszol.
– Nem tetszik? Nyisd ki akkor te az ajtót! Azt megnézném
magamnak. Nekem legalább szembefordíthatók egym ással az
ujjaim. – Diable közönyösen néz fel rám zöld szem év el, amely-
nek csillogása visszatükrözi a mobil fényét, miközben a nyaklán-
com után tapogatok a padlón. – Á, el is felejtettem! Hiszen te
szellem vagy. Fogod magad, és a túloldalon materializálódsz,
nem igaz? – himbálom meg az orra előtt a nyakláncot.
A kulcs felé kap a mancsáv al, de nem éri el. Ásít egyet és nyúj-
tózkodik, aztán visszasompolyog a hosszú, sötét csigalépcsőn,
amin percekkel ezelőtt felkapaszkodtunk. Nyakörv ének csilinge-
lése lassan elhal a táv olban.
– Igazi kandúr… – mondom, miután befordul egy kanyarba,
amit már nem világít meg a mobilom. – Látom, te csak beleárta-
ni szereted magad mindenbe, de ha csak egy kicsit is gázos a
helyzet, menten lelépsz.
Hangosan beszélek, hogy lenyugtassam magam. Borzasztó,
bár esem énydús napom volt. Sikerült magam ellen fordítanom
az összes barátom at, Kat kiesett a darabból, én pedig első nekifu-
tásra megszereztem a főszerepet.
A meghallgatás után Sunny párszor megpróbált beszélni ve-
lem, én azonban elzárkóztam előle. Nem mondhatom el senki-
nek, mi volt a célom azzal, hogy beszálltam a ringbe. Az igazat
megv allv a arra szám ítok, hogy Jax készségesen elfelejtené ne-
kem szívtelenségem et, és megint a csókról faggatna tov ább. Aud-
rey sem menne bele a játékba, és nem ugrana be helyettem a
nyitó előadáson, ha tudná, hogy csak megjátszom, hogy berezel-
tem. Mégsem lett volna az övé a szerep, ha nem lépek közbe.
Márpedig a kezdet kezdetétől őt illette meg.
A nap nagy részében bezárkóztam a szobámba. A többi diák
közben az előcsarnokot, a lépcsőket meg a második emeleti bál-
term et díszítette a holnap esti hallow eeni álarcosbálra. Egyszer
nev etés hallatszott az ajtóm előtt: négy barátom kergetőzött vi-
dám an a folyosón. A legszív esebben együtt cicáztam volna velük,
és hogy nem tehettem, jobban fájt, mint szám ítottam rá. Mégis
tudtam, így vannak nagyobb biztonságban. Csak hát miért kell
olyan rendesnek lenniük? Én pedig miért engedtem be őket az
életembe?
A vacsora ugyanolyan szívfacsaró volt. A nagynénémnél vol-
tam… aki most először nagyokat hallgatott… ami egyáltalán nem
volt szokása. Olyan táv ol ültünk le a többiektől, amennyire csak
lehetett. Minden egyes falatnál más után vágytam, mint a vil-
lámra vett lazac-, mandula- és padlizsánsaláta. Végig anyu meg
az otthoni barátaim, Trig és Janine után sóv árogtam. Kérdés,
megism ernének-e vajon mostani állapotomban.
Anyu esetleg. Mindig is azt vallotta, az apám lánya vagyok.
Erre gondolt, amikor arról beszélt, hogy bám ulatos vagyok és
több van bennem?
Majdnem felhívtam ma, hogy kifaggassam, de azután meg-
gondoltam magam. Eddig sem sokat adott nagym am a vagy apu
babonáira, vagy amikor az aurákról értekeztek. Nyilv án nem sej-
tette, milyen mélyen gyökerezik mindez a vámpírhitben. Még
szerencse. Ha megtudná az igazságot, ugyanúgy meggyűlölne,
mint nagym am a, azért, amit apuv al műv eltem.
Könnyek gyűlnek a szem embe. Látv a, milyen könnyűszerrel
el tudom szívni mások életerejét, még inkább úgy hiszem, hogy
én okoztam apám betegségét.
Hogyan élhetek tov ább ezzel a tudattal?
Pulóv erem ujjáv al letörlöm a szempillámra kibuggyant
könnycseppet. Még egy utolsó pillantást vetek az üres lépcsőház-
ra, azt kív ánv a, bárcsak Diable még ott lenne.
Néhány perccel villanyoltás után lopóztam ki a szobámból,
Diable-lel a sarkamban. Az előcsarnokban nem nyomtam be a
mobilom at, a sötétben tapogatóztam előre. Közben megbotlot-
tam egy töklámpásban, és ledöntöttem Sunny Vörös Halált ábrá-
zoló papírkiv ágását. Miután visszaállítottam, és meggyőződtem
róla, hogy senki sem hallott meg, megszagoltattam Diable-lel a
tetőtéri kulcsot. Bajszát rezgetv e szagolgatta, majd megtapogatta
a tükörfal szélét, mire hangos kattanással kinyílt egy része.
Köv ettem őt a titkos alagútba. Több rejtekajtón is átkeltünk,
úgy értünk el a csigalépcsőhöz. Itt világítani kezdtem a mobi-
lomm al. Minden új szinten hálók sorakoztak a kétirányú tükörfal
túloldalán. Így már egyértelm ű volt, hogyan leshette ki Etalon a
napi elfoglaltságaim at. Az első emeleten ráism ertem Bouchard
műhelyére, Madame Fabre varrodájára és Tomlin tanár úr la-
borjára. Túl sötét volt ahhoz, hogy ki tudjam venni a részleteket.
Annyit mindenesetre tudtam, hogy a hallow eenjelm eze már pén-
teken ott függött a szekrényajtajára kiakasztv a. A fekete gáz-
maszk sakálfejre hajazott, a katonakabát illett hozzá. Menő jel-
mez volt, meg kell hagyni, szellem esebb, mint a többieké.
Diable-lel több kiégett raktárhelyiség mellett is elhaladtunk a
felső szinteken. Így, a tükör túloldalán is túl közelinek, túl való-
ságosnak éreztem az elszenesedett kellékeket és megpörkölődött
jelm ezeket. Eszembe jutott erről egy rettenetes Valentin-nap az
általános második osztályában, majd nagym am a azt köv ető
bosszúja. Itt-ott kis hordókat láttam a sarkokban, amelyeknek
aljzatáról drótok kígyóztak elő. Ügyelnem kellett, ne vonják el a
figyelm em et. Majd később ennek is utánanézek – nyugtattam
meg magam. Most azonban nem késhettem le az Etalonnal való
találkozást, túl fontos volt.
Tíz perc alatt másztam meg a lépcsőt. Megérzem, hogy Etalon
ott van az ajtó túloldalán. Érzelm ei átsugároznak a fán. Kav argó,
háborgó érzések ezek: szorongás, harag, vonzalom, rettegés.
Szinte érzem a nyelv em en sistergésüket, és osztozom mindegyik-
ben. Ha átlépem a küszöböt, egyikünk sem marad sértetlen. Töb-
bé nem leszünk ugyanazok. De magyarázattal tartozik nekem, és
itt az ideje, hogy megfizessen az átv erésért.
A zárba illesztem a kulcsot, mire az ajtó kattanv a kinyílik.
Megcsap az éjszaka friss lev egője, amelybe nedv es kő, növ ényi
zöld és rózsa illata kev eredik.
A szabadba kilépv e becsukom magam mögött az ajtót. Be-
gombolom combközépig érő pulóv erem et, hogy eltakarja a far-
merem térdnél lévő szakadásán kikandikáló heget. A szél belekap
a hajamba. Legalább a kötött sapkám at felteh ettem volna – ro-
vom meg magam at. Laza kontyba fogom össze elszabadult fürt-
jeim et a tarkóm on, noha nyilv án szét fogja fújni az egészet a
szél.
A fejem felett pislákoló csillagok ragyognak a sötét égbolton,
fényükből szőtt pókhálóba fogv a be az éjszaka árnyait. A hosszú
tető teljes hosszában Etalon Tűz és Jég rózsái nyílnak méretes
cserepekben. Kacsaik és virágaik másfél méteres mellv édről bó-
kolnak alá, ez veszi körbe az egész tetőt.
Most legalább megtudtam, honnan szerzi be a rózsáit.
Sehol sem látom, de a kesztyűjét szem előtt hagyta, néhány
lépésre a küszöbtől. Felemelem az egyiket, és beletem etem az ar-
com at. Eszembe jut, hogyan vettem fel a kesztyűt néhány hete,
azután hogyan vette ő vissza tőlem első mágikus táncunk során
a színházteremben. A kesztyűt a párjára fektetem, és körülnézek
a tetőn.
Évekbe telhetett, mire Etalon holdsütötte tetőkertté varázsolta
a kopár tetőt. Vajon mióta élhet ebben az operaházban, mióta
járhatja a folyosóit, leselkedhet a tükrök mögött?
Átnézek a mellv éd fölött a kápolnára, a tem etőkertre és a kör-
nyező erdőre – sötétbe burkolózv a pettyezik a tájat, akár valam i
szürke árnyalatokban fürdő fotón.
Sima köv ön lépkedek, nem kerülgetek fagerendákat, sem zsin-
delyeket. Az auditórium kupoláját zöldes fényfüzér övezi, ahogy
toronyként magasodik a hosszan elnyúló tető túlsó végében.
Ezen a végén sötétbe borult, majd ötm éteres Apollón és Pega-
zus szoborcsoport áll, amit hasonló fényfüzér világít meg, mint a
kupolát.
A zöld lámpások egy pad körv onalait rajzolják körbe a csoda-
paripa szárnyai alatt. Karácsonyi dekorációhoz hasonlítanak,
csak lágyabb és term észetesebb a fényük. Mindent fátyolos fény-
árnyékokkal aranyoznak be. Kábelt, villanyv ezetéket sehol nem
látok rajtuk.
Megállok a padnál, és az ülésére teszem a táskám at, hogy
megérintsek egy füzért. A parányi golyók melegek és síkosak az
ujjaim alatt. Felragyognak, ahogy hozzájuk érek, miközben
zümm ögv e engem is új erőv el töltenek fel. Derengésüket aurájuk
adja, miv el élnek, élőlények.
– Tojások lehetnek… vagy lárv ák? – találgatok hangosan.
– Szentjánosbogár-lárv ák – hallom meg Etalon rekedtes
hangját tompán, de a közelemben. A hang irányába fordulok.
– Itt fent – hallom. A pad fölött üres konzervdobozt látok,
hajszálra olyat, mint amilyenekben Tomlin tanár úr tartja az ol-
dószereit a laborjában. Vörös zsinórról csüng alá. A zsinór ráfek-
szik a táltos megemelt első lábszárára, és eltűnik Apolló túlolda-
lán. – Vedd el! – Etalon utasítását mintha a zsinór közv etítené a
konzervdobozhoz. A felszólítást akár egy tapasztalt hasbeszélő is
mondhatta volna.
Bár elfut a méreg az újabb trükk láttán, mosolyogv a húzom le
a konzervdobozt. Valószínűleg párja is van Apollón túloldalán,
odáig vezet, nekem láthatatlanul a zsinór. Ugyanolyan házilag
összeeszkábált játéktelefon ez, mint amilyenen apu és anyu be-
szélt velem a kórházban, még mielőtt iskolába kezdtem járni.
Etalonnak biztosan fel kellett másznia egy létrán, hogy ilyen ma-
gasan át tudja húzni a zsinórt a szobron.
Lev esz a lábamról, hogy mi fáradságba verte magát, csak
hogy visszahozza e gyerekkori, szívm elengető emléket. Eszembe
jut a mesekönyv, amit neki adtam, meg a zokni, amit most fejez-
tem be, és ott lapul a táskában a padon. Most értem meg, miért
olyan fontos, hogy életünk legdrágább pillanatainak felidézésév el
tartsuk egym ásban a lelket. Hiszen egyikünknek sem volt gond-
talan gyerm ekkora, és mindkettőnknek nélkülöznünk kellett –
nekem legalábbis az egyik részről – a szülői szeretetet.
Várakozón a fülemhez szorítom a konzervdoboz nyitott végét.
Nem találok szav akat, amiv el kifejezhetném a hálám e kedv es
gesztusra.
– Elnyerted Renata szerepét! – E szav ak felforrósítják a ha-
lántékom at, mintha maga Etalon lélegzetét tov ábbítaná a zsinór
és a bádog… hasonlóan mágikus, érzéki élm ény ez, mint a tán-
cunk volt.
A számhoz tartom a konzervdobozt.
– Igen, de… – A fülemhez viszem a fémhengert. Meg szeret-
nék győződni róla, tudja-e, hogyan érzem magam, akkor is, ha
nem beszélek róla.
– Miért szom orított el a győzelm ed?
Jó kérdés. A homlokom at ráncolv a nézek fel a szentjánosbo-
gár-lárv ák fényév el elárasztott Pegazusra. Hálás vagyok legújabb
ajándékáért, ugyanakkor szeretnék egyszer végre a szem ébe néz-
ni és véget vetni a titkolózásnak: rákényszeríteni, hogy megm a-
gyarázza, mi ez a szoros kötelék kettőnk között.
– Azért, mert nekem nem kellett megdolgoznom érte, míg az,
akitől elv ettem a szerepet, egész idáig ezért gürizett.
– Ha annyira rühelled a tehetségedet, miért aknáznád ki még-
is?
Gondolkodás nélkül mozgatom a konzervdobozt, úgy, mint
amikor gyerekkoromban „telefonoztam” velük.
– Igazából már nem is rühellem. – Amit neked köszönh etek –
teszem hozzá magamban. – Csak épp nem érzem, hogy megér-
demlem. Most mégis inkább vállalom, hogy a barátaim berágja-
nak rám, mint hogy megtudják, miféle szörnyeteg vagyok.
Etalon belesóhajt a konzervdobozába, amitől meglibbennek a
fülemnél elszabadult hajfürtök.
– Vadásszanak bár az emberek vérszomjas szörnyre, nem
éhenkórász énekes az, kit keresnek.
– Én itt kiöntöm neked a szív em et, te pedig rím ekbe szedett
hablattyal felelsz? Ennyi telik tőled?
– Hablaty? – nyers kacagás hallatszik hev enyészett telefonv o-
nalunkban. Eddig csak az édesanyjáv al hallottam így nev etgélni
gyerekkorában. Most a hangja mélyebb, megtörtebb, ugyanak-
kor szívhez szólóbb. – A nagyszerű Sir William Morris forogni
fog a sírjában, hogy leszóltad a műv ét. – Etalon most mintha
nyíltan ugratna. – Csak azt akartam mondani, hogy nem vagy
elborult, vérben dagonyázó vadállat. Egy tehetséges énekes vagy,
aki történetesen energiáv al táplálkozik.
Ezúttal én nev etek fel, ez a nev etés azonban üresen kong.
– Még hogy tehetséges? Már bocs, de nem ennyiből áll ez!
Mindketten tudjuk, mit műv eltem tegnap a barátomm al az élet-
erejére megéhezv e. Ezért vagyok szörnyeteg!
– Na és ma, ma is kiéhezett voltál?
Eszembe jut, hogy ránézni sem tudtam úgy a tanárokra és di-
ákokra, még vacsorakor sem a fincsi salátáv al magam előtt,
hogy ne az aurájukat sasoltam volna azon mélázv a, milyen íze is
lehet az érzelm eiknek.
– Igen.
A hangom visszhangot ver a bádogdobozban.
– És megtám adtál valakit, hogy elszívd az életerejét?
– Hát… nem. Ez azonban tudatos döntés eredm énye volt.
– A szörnyetegeket kizárólag vadállati ösztöneik vezérlik, nem
tudatos döntések. A mi fajtánk sajátosan viszonyul a fizikai való-
sághoz. Felemésztjük, de át is alakítjuk a körülöttünk fellelhető
életenergiát.
A szentjánosbogár-lárv ák felizzanak e szav akra, mintha több-
leterőt kaptak volna tőle. Mindez arra emlékeztet, hogyan vezet-
tem én is a föld lüktető tápanyagait a haldokló rózsákba.
– Eszerint… fel is tám aszthatunk dolgokat? – kérdezem. Ez a
lehetőség késként hasít a tudatomba. Miért nem tudtam erről
hétévesen, amikor el kellett búcsúznom a koporsóban fekv ő
apámtól, mielőtt lezárták volna annak fedelét?
– Sajnos nem. A szunnyadozó életet fel tudjuk tölteni energiá-
val. A halálból azonban nincs visszaút. Ezért kell nagyon körülte-
kintően táplálkoznunk és nagyon vigyáznunk, mit teszünk.
A fém hidege elzsibbasztja az ujjaim at, miközben a hallottakat
emésztem.
– Hogyan tudnék vigyázni? Láttad, mit műv eltem Jaxszel…
és van egy másik srác is otthon… – Elhallgatok, mert szégyellem
kitálalni a részleteket.
– Kiskorunkban nem igénylünk több energiát, mint amennyit
a bolygónk ad. Megelégszünk a napfénnyel, a növ ényekkel, virá-
gokkal és állatokkal. Elég a közelükben lennünk, és feltöltenek.
Elérkezünk azonban egy ponthoz, amikor többre van szüksé-
günk… Ez az ébredésünk. A legtáplálóbb energiaforrást az emberi
érzelm ek jelentik szám unkra. Erre kattantál rá te is annál az első
srácnál. Azóta éhezel a hasonló ízekre, ami energetikai egyen-
súlyv esztéssel jár. Ezt az éhséget próbáltad kielégíteni abban a
klubban. Meg kell tanulnod, miv el helyettesítheted az emberi ere-
detű táplálékot. Rendszerint kev éske növ ényi vagy állati életerő is
kiemelhet a holtpontról. És azt is meg fogod tanulni, hogy ne árts
senkinek és semm inek. Mindeközben nem kell a világ elől sem el-
vonulnod. Sokan élnek közülünk átlagos életet úgy, hogy mások
soha nem jönnek rá, kik ők valójában.
A számhoz illesztem a hideg fém et.
– De te nem így élsz. Tükrös átjárók és maszkok mögé rejtő-
zöl…
– Látod, ez viszont az én tudatos választásom – hallom meg
recsegő válaszát a „telefonban”.
– Valóban? Valahányszor veled vagyok, sugárzik rólad a ma-
gány, és hogy valam i többre vágysz. – Megnyalom az ajkam, lé-
legzetem balzsam os és forró a konzervdobozban. – Gyanítom,
hogy ha választhatnál, egyáltalán nem rejtőznél el senki elől.
Nem felel azonnal, mintha a szav aim at mérlegelné.
– Mondd, sajnálnád, ha mindezt elv ennék tőled? – kérdi vé-
gül.
Látható, hogy ugyanúgy tudja, mint én, nincs nekünk semm i-
féle választásunk. Nyom orult egy kilátás.
– Mit? A zenét vagy az éhséget?
– Vagy egyiket, vagy másikat. Esetleg mindkettőt.
– Miv el ez úgyis csak játék, fogjuk rá, hogy igen. Ha vissza-
mehetnénk az időben, hogy ténylegesen válasszunk, más lenne a
helyzet. Akkor nem öltem volna meg… – Elönt a megbánás, és
elv eszi a szav am.
Könnyek gyülekeznek a szem emben, miközben a konzervdo-
bozt a fülemre tapasztv a hallgatom Etalon válaszát. Mindent tud
a gyerekkoromról. Az sem titok előtte, amit most nem mondtam
tov ább. Kérlek, kérlek! – bűv ölöm magamban. Te vagy az utolsó
rem énységem. Mondd azt, hogy tévedek! Mondd, hogy van más
magyarázat apu halálára! Sajog a szív em a fájdalomtól, amit oly
sokáig magamban tartottam. Egyre nő a csend kettőnk között.
Fülem en még mindig a hideg fémm el leroskadok a kőpadra,
mert alig tart meg a lábam. Körülöttem feltám ad a hűv ös éjsza-
kai szél, szétzilálv a a kontyom at. Néhány hajfürt könnyáztatta
arcomhoz tapad. Meg sem kísérlem félresim ítani. Nem akarom,
hogy bárki meglásson ebben az állapotban.
A telefonzsinór elernyed a csodaparipa lábánál, és a másik
konzervdoboz nekiv erődik a szobor talapzatának. Etalon leejtette
a maga „készülékét”. Ekkor értem meg, hogy tényleg irtóztató
szörnyeteg lehetek. Hiszen még a saját fajtám is eliszonyodik a
vétkeimtől.
– Ne sírj, édes Rune! – Etalon hangja most nem a konzervdo-
bozból szól: ott áll előttem tulajdon szem élyében.
Elengedem a bádoghengert, és félresim ítom arcomba hulló
hajam at.
Etalon fölém tornyosul. Fél arcát elfedő fehér maszkján
visszatükröződnek a környező zöld villanások: kísérteties látv ány.
Egy szál rózsát nyújt felém. Elv eszem, vigyázv a, hogy meg ne
sebezzenek a tüskék. Orrom at a kettős színű szirm okba fúrom, és
magamba szív om bódító illatukat.
– Szörnyű szenv edés lehet, ha magadat hibáztatod apád halá-
láért. – Köpönyegébe burkolózv a Etalon szélesebb vállúnak és
szálkásabbnak látszik, mint máskor. Olyan, akár egy isten. Apol-
ló kő alakm ásként áll őrt a háta mögött. Mégis gyengéd a tekin-
tete, ami nem vall egy ilyen term etű férfiemberre. – Nekem is
évekbe került, hogy megbékéljek mam an haláláv al.
Eszembe jut a kisfiú, akinek minden este végig kellett néznie,
hogyan viszi el az anyját egy fekete autó. Aztán egy nap úgy állt
ott a tornácon, hogy hiába várta vissza. Ráadásul azok után,
hogy sikerült rábírnia, változtasson az életm ódján.
Elönt a szánalom. Már nem csupán önm agam ért sajog a szí-
vem.
– De te nem tehettél semm iről. – Ujjam köré csav arom a ró-
zsa lev eleit. – Magadat okolod más tettéért.
– Ahogyan te is – nyugtat meg reszelős férfihangján, amely
mégis csupa bársonyos gyengédség. – Nem te ölted meg az apá-
dat, és ezt be is tudom bizonyítani.
A kámzsás köpönyeg alól most előv esz egy hegedűtokot.
Apu Stradja! Elejtem a rózsát. Alig várom, hogy a kezem kö-
zött tudjam a hegedűt, noha rettegek is a fájdalm as emlékektől,
amelyeket felébreszt majd bennem.
– Kisgyerek voltál, amikor apád meghalt. – Etalon közém és a
sporttáska közé fekteti a zeneszerszám ot a kőpadon. Csupa ideg
vagyok, felajz a közelsége és az, hogy annyi év után ism ét ott van
előttem apám hegedűje. Mialatt Etalon a tok zárjáv al babrál, a
kezét nézem: erőteljes kéz, melynek hosszú, finom ujjai gyakor-
lott muzsikusra vallanak. E pillanat visszav isz az időben. Apu is
számtalanszor nyitotta ki előttem a hegedűtokját, közös muzsi-
kálásainkra készülv e. Etalon köpönyege súrolja a csizm ám he-
gyét, ahogy letérdel. – Te még nem ébredtél fel hétéves korod-
ban. Arra csak akkor került sor, amikor megtám adtad azt a srá-
cot a szülőv árosodban. Nem lehettél hát az apád gyilkosa. Noha
kezdem azt hinni, hogy ennek a Stradnak szerepe lehetett a do-
logban. Talán az okozhatta a papád vesztét, hogy ezen a hang-
szeren játszott.
– Ezt meg hogy érted? – szalad ráncba a homlokom.
– Egyelőre én sem tudom a választ. Csak találgatok. Pár tény
azért erre utal.
Lefejti a köpönyeget a válláról és a fejéről. Alatta krémszín ter-
motrikó válik láthatóv á. V alakú nyakkiv ágása elég mély ahhoz,
hogy láthatóv á váljon a mellszőrzet finom vonala a mellizm ok
között. Combjára tweednadrág feszül. Ingét barna nadrágtartó
szorítja feszesen izm os term etéhez. Többé nem úgy fest, mint egy
másik századból idecsöppent kertész vagy egy pszichedelikus
rave-klub alkalm azottja. Szelíd filozófus áll előttem: zenész, költő
és rom antikus álm odozó egy szem élyben.
Lehajol, hogy elrendezze a köpönyeg redőit a lábamnál. Sűrű,
göndör fürtjei a homlokába hullanak, hajába belekap a szél. Csak
ki kellene nyúlnom, és megsim ogatom a tincseket, ha lenne hoz-
zá bátorságom. Orrom at megcsapja a samponja illata: valam i
megnyugtató, fűszeres, erdei illatelegy, a gyömbérteámhoz ha-
sonló, amit odahaza annyira szerettem.
Miután elrendezi a ruhaanyagot a tetőn, ő maga is leül, keze a
hegedűtokon nyugszik. Arca ép fele nagyon is jóképűnek tűnik a
lágy derengésben: erélyes, szögletes áll és telt ajak. Mindnek csu-
pán a fele. Mikor felpattintja a fedelet, könnyek gyűlnek a sze-
membe a bársonybélés láttán. A fényes felületen egyetlen karco-
lás sem látható.
– Köszönöm, hogy ennyire vigyáztál rá! – Nem nézek fel, úgy
törölgetem a könnyeim et.
Nem felel, de érzem, hogy meghatotta a hálám. Megérintem a
dús tónusú, fekete fát. Ahogy kiemelem a tokból és magamhoz
ölelem, beszív om a fa illatát, amely magában is kész szimfónia.
Apu muzsikáját tartom a kezemben ebben a pillanatban. Az alsó
kiöblösödésébe vésett O. G. monogram is jólesően ism erős, ahogy
végigsiklik rajta a hüv elykujjam.
Etalon lehajol, hogy belenézzek a maszk mögé rejtett, fürké-
sző barna szem ébe.
– Tudod, mit jelentenek ezek a kezdőbetűk?
Bólintok. Közben már hallani vélem apám muzsikáját.
– Igen. Octav ius Germ ain. A család egyik őse volt a tizen-
nyolcadik században. Azért véste ide a monogramját, hogy a csa-
lád tulajdonában tartsa a hegedűt.
– Én viszont úgy tudom, hogy az Operaház Fantomjának
21
kezdőbetűi ezek. Valaki hazudott egyikünknek, vagy mindket-
tőnknek.
Eszembe jut annak a lev élnek az aláírása, amit a száloptikás
ruhához mellékelt. Ezért is tűnt most olyan ism erősnek a mo-
nogram.
– Nem értem.
– Én sem, de… van egy feltev ésem. – Két tárgyat vesz elő egy,
a bársonybélés mögé rejtett rekeszből. Az egyik egy fénykép, a
másik egy megsárgult papírtekercs.
Először a fényképet adja a kezembe. Az ölembe fektetem a he-
gedűt, úgy veszem el tőle. Szemcsés, megfakult fotó, mégis ki tu-
dok venni rajta egy kisfiút, akinek szegénynek vászonzsák borul
a fejére, és csak a szem ének és a szájának vágtak nyílást a barna
anyagban. Kezében ott van apu Stradiv ariusa. A nyakrész egyedi
görbülete nem hagy kétséget efelől.
– Ez te vagy? – kérdezem.
– Nem. Nézd meg jobban! – mutat Etalon a fotóra. – Ez egy
dagerrotípia. A fotók legrégebbi form ája. Ezernyolcszáznegyv en-
ből való, több száz évv el a születésem előtti időkből. Akkor még
nem volt ott a monogram a hegedűn, azaz nem a te elődöd véste
fel. Az Operaház Fantomja csak két évtizeddel ezt köv etően kez-
dett el kísérteni. A fotón látható kisfiú vette magára később ezt a
szerepet, mikor operaházi köpenyre és maszkra cserélte a fejére
húzott zsákot.
Hirtelen kiszárad a szám.
– Ő a Fantom gyerekkorában?
Etalon bólint.
– Oké. De hogy lehet, hogy még mindig él? – kérdezem. –
Gondolom, olyan, mint mi. Láttam, hogyan itta magába a kö-
zönség rém ületét. De… akkor mi is… örök életűek vagyunk? So-
sem öregszünk meg?
– Képesek vagyunk megállítani az öregedés folyam atát, és fel-
halm ozni magunkban az ehhez szükséges többletenergiát. Ehhez
azonban a prédáink összes hátralév ő életidejét el kell szívnunk.
– Azaz meg kell ölnünk őket – mondom elhalón.
Igenlőn bólint.
A gyomrom forog, amikor belegondolok, hány gyilkosság ter-
helheti a Fantom lelkiism eretét, hogy ennyiv el meg tudta
hosszabbítani az életét. Ekkor émelyegv e eszm élek rá, milyen kö-
zel jártam ehhez magam is Bennel és Jaxszel. És apu? Nem le-
het, hogy mégis én vettem el a hátralév ő éveit? Elködösödik a lá-
tásom, ahogy ezt az eshetőséget fontolgatom. Etalon viszont úgy
véli, nincs miért okolnom magam at.
– Tov ábbra sem értem, mi köze mindennek apu halálához –
mondom.
– Mindjárt rátérek. – Szétteríti a papírtekercset. Az odav etett
vázlat egy férfit ábrázol, aki ódiv atú öltözékben játszik apu hege-
dűjén. Itt már látható rajta az O. G. véset. Torz, förtelm es arcv o-
násaira mám oros elragadtatás ül ki. A vázlat ezernyolcszázhat-
vannégyből való, a műv ész a szignó szerint pedig bizonyos Chris-
tine.
– Az a Christine? – nézek Etalon szem ébe.
– Christina Nilsson gyakran írta így alá a nev ét a lev eleiben és
a képein. Nem sokan tudták róla, hogy amatőr festő, a Fantom
azonban igen. Ő pedig mindenfajta műv észi próbálkozását tám o-
gatta. Ő a lány mentora volt, Christina pedig a zene angyala, a
múzsája. Szenv edélyes szerelem volt az övék, sajnos azonban a
lány sokkal fiatalabb volt a Fantomnál, és érzelm ileg éretlen is. A
korkülönbség mindenestre a közv élekedéssel ellentétben csupán
tizenkét év volt kettejük között, nem húsz vagy harm inc. Chris-
tine a kezdet kezdetétől még nem állt készen arra az önzetlen
odaadásra és mélységes érzelm i kapocsra, amire a Fantom igényt
tartott. Eleinte csak titokzatossága és zsenialitása bűv ölte el. –
Etalon aurája elkom orodik egy pillanatra, aztán megfegyelm ezi
magát, és folytatja: – A Fantom hegedűje valam iért a te csalá-
dodnál kötött ki. Erre valam iv el azután kerülhetett sor, hogy a
Stradiv ariuson kísérte szerelm e énekét, miv el már ott a monog-
ram a hangszeren.
Meglepetésemben leesik az állam.
– Úgy érzem, ez a hangszer valam iképpen büntet azért, hogy
elv ették a Fantomtól – folytatja Etalon. – Cigány átok talán,
vagy nev ezd, aminek akarod. Szerintem ez szívta el apád életere-
jét. Hogy hogyan, arról fogalm am sincs. Mindenesetre az ösztö-
neim azt súgják, hogy így függnek össze a dolgok. Feltételezem,
hogy a családod tud a részletekről. Akár még a nagynénéd is. Őt
kellene először kifaggatnod!
Összezav arodnak a gondolataim.
– A nagynénim et? Mi köze neki mindehhez?
– Nem akarta, hogy itt legyél. Az egyenruhák… meg a döglött
varjú… ő áll mögöttük. Én csak azután nyúltam a ruháidhoz,
hogy ő szétv agdosta, és úgy szórta őket szanaszét, hogy ném elyi-
ket megtaláld. Az volt a terv e, hogy jól rád ijeszt, amíg itt volt a
mam ád, hogy hazav igyen. Miután édesanyád elm ent, a prakti-
káiv al is felhagyott. Feltételezem, hogy a nagynénéd feladta: lát-
ta, hogy nem tud elűzni innen.
A hideg ellenére verejték lepi el a homlokom. Visszateszem a
tokba a fotót és a hegedűt.
– Vajon miért nem akarta, hogy itt legyek?
Etalon álla megfeszül. Aurájában a kék alapszínt barna és
szürke színezi: a feszengés, bűntudat és lojalitás össze nem illő
kev eréke.
– Mindent elm ondtam, amit tudok. A te dolgod, hogy kide-
rítsd, hogyan jutottak a hangszerhez az őseid, és hogyan került
vissza a Fantomhoz. Ha ez sikerül… majd tudni fogom, mit felel-
jek a kérdésedre.
– De hát évek óta te játszol a hegedűn, nem a Fantom! – szo-
rul el a torkom.
Etalon ökölbe szorult kezét a köpönyegébe süllyeszti, és lesüti
a szem ét. Láthatóan bezárul.
– Ajándékba adta. Előtte azonban valakinek vissza kellett jut-
tatni hozzá.
Nagym am a volt az! – kapok a szív emhez. Sötét árnyék borul
rám: persze annak emléke, hogyan akart eltenni láb alól. És itt
van mindjárt az is, hogy a nagynéném rám akart ijeszteni. Hát
anyun kív ül nincs senki a családomban, akiben megbízhatnék?
Etalon feltérdel, lefejti a pulóv erre görcsösen rázáródó ujjai-
mat, és a két kezébe veszi, úgy melengeti meg őket.
– Minden megoldódik – ígéri. – Beszélj a nagynénéddel! Töb-
bet tud, mint hinnéd, ami nem feltétlenül rossz. Ha rosszat akart
volna neked, már rég megtehette volna, nem igaz?
Etalon érv elése meggyőző, de nem ez nyugtat meg igazán,
hanem a kettőnk között áramló energiafolyam. Mindez meleg-
séggel tölt el, és erősebbé tesz.
– Akkor a nagym am ám at is meg kell látogatnom Versailles-
ban – nyögöm ki, noha a hátam közepére sem kív ánom ezt a ta-
lálkozást. Tudom, hogy Etalon is érzékeli a tétov ázásom at, habár
megpróbálom eltitkolni előle.
– Ő küldte el ide Párizsba a hegedűt… – kezdene bele valam i-
féle magyarázatba, de félbeszakítom:
– Várjunk csak! Ahhoz, hogy kilencévesen elkezdj játszani a
hegedűn, hogy ajándékba kapd a Fantomtól, ráadásul ennek a
vázlatnak is birtokában legyél, nem elengedő a klub alkalm azott-
jának lenned. Te a Fantom…
– A rokona vagyok.
Vallom ásán meglepődv e kézbe veszem a tetőn mellette hev e-
rő, összegöngyölt tekercset. Valahol a Fantom torz arcv onásai
mögött ott rejtőzik Etalon múltja, múltjának ama részletei, ame-
lyekre már nem látok rá. Mindez újabb kérdések töm egét szüli,
engem azonban leginkább egy dolog nem hagy nyugodni. Óva-
tosan válogatom meg a szav aim at, nehogy érzéketlennek tűnjek:
– Örökölted a torzságát? Ezért viselsz te is maszkot?
Megszorítja az ujjaim at. Újabb energiadús szikrák pattognak
közöttünk és áramlanak végig a mellkasom on, a gerincem en. Bi-
zsergetően, akár egy csodás melódia. A maszkhoz viszi a keze-
met.
– Ha tudni kív ánod, ki rejtőzik a maszk mögött, neked ma-
gadnak kell lefejtened.
Van valam i érzéki mellékzöngéje a felszólításának, ami felfor-
rósítja a bőröm et. Eszembe jut, hogy egy háztetőn vagyok egy
inkubus társaságában, aki ha feláll, fölém magasodik; aki tudja,
hogyan kell úrrá lenni az ősi ösztönökön, amelyekkel viaskodom;
és aki a sötétség lakója, olyan képességek mestere, amelyek a va-
rázslás határát súrolják.
Mégsem félek tőle, holott talán kellene.
Lecsusszanok a padról, és letérdelek mellé a köpönyegre. Ő
meg leül, hogy szemm agasságba kerüljünk egym ással. Össze-
kapcsolódó tekintetünk és a pillanat jelentősége mozdulatlanná
derm eszt. Aurája most csupa fortyogó, lángv örös érzékiség. Illata
elnyomja a kő mellv éd rózsáiét: pézsm a és ferom onok vérforraló
kev eréke, ami az egekbe szökteti a pulzusom at.
Felé araszolok, mígnem elkev eredik a lélegzetünk. Az ajkamba
harapv a körbesim ítom a maszkját. Görcsbe rándul a gyomrom.
Túlontúl is tudatában vagyok, milyen közel kerül arca a mellka-
somhoz, ahogy lehajol hozzám, hogy megszabadítsam az álarcá-
tól. Reszkető, idegességtől suta ujjakkal látok hozzá. Haja a te-
nyerembe hullik. Puhább, mint a velúr, amelyet Madame Fabre
választott az apácaruhákhoz. Sorra lefejtem a maszkot rögzítő
zsinórokat: már csak én tartom meg Etalon arcán, amikor fel-
néz.
Egy hónapja várok erre az alkalomra, most azonban elbizony-
talanodom. Nem is magam miatt. A tenyerét mindkét oldalon le-
engedi a köpönyege mellé. Megadó póz ez. Ujjai a ruhaanyagot
markolásszák, ő is ideges. Végül is mindent elv eszek tőle, ami mi-
att biztonságban érezheti magát. Ugyan hogyan érezném ma-
gam, ha megfosztanának mindentől, ami leplezi a hibáim at?
– Félsz? – kérdezem együtt érzőn, és szabadon hagyott arcfe-
lét fürkészem.
– És te? – kérdez vissza. Megértem, e pillanatban én is ugyan-
olyan sebezhető vagyok, mint ő.
Lelki szem eim előtt megjelenik a Fantom tragikus ábrázata a
múlt éjszakáról. Rútsága nem kav art fel annyira, mint vártam.
Sajnáltam, amiért annyi mindent elv esztegetett, félelem vagy
undor azonban nem volt bennem. Etalon esetében heteim voltak,
hogy felkészüljek a nagy szembenézésre. Tudtam, bárm i tárul is
elém, miután lev eszi a maszkot, nem fogok félni tőle és szánni
sem fogom. Annál szorosabb kötelék közöttünk a zene és a gye-
rekkorunk. Hálás vagyok az évekért, amikor álm aim at hegedűjá-
tékáv al kísérte. Nem érdekel, milyen a külseje. Csak azt szeret-
ném, ha eltűnne közöttünk ez az akadály, és egyikünk sem érez-
né elszigeteltnek magát.
– Nem – felelek nagy sokára a kérdésére, és lev eszem az álar-
cát. Felnyögök, és leejtem a maszkot. Csörömpölv e hullik a kőre,
törékeny felülete megreped a becsapódáskor.
Egyikünk sem nyúl utána, hogy felm érjük a kárt. Nagyon is
leköt minket, hogy magunkba igyuk egym ás látv ányát. Kiism er-
hetetlen tekintettel fürkészi arcv onásaim at, hogy felm érje a reak-
cióm at.
Jól sejtettem… Csupa ellentét az arca, amelyet férfias szögle-
tek és elegáns ívek alkotnak. Finom vonások, amelyek azonban
erőteljes csontozaton ülnek: erélyes áll, form ás száj, egyenes orr,
átható tekintetű szem, mely olyan, mint egy sólyom é a szempil-
laerdő rejtekében. Hibátlan, olajbarna bőre akár egy angyalé is
lehetne a szentjánosbogarak világánál.
Szám ítottam rá, hogy elném ít a látv ány, de ekkora szépségre
nem.
Megfogja a kezem. Ez a csekély kapcsolat is felébreszti az
összes érzékszerv em et, melyek mind rá irányulnak: a tapintás,
ízlelés, szaglás és hallás egytől egyig játékba jön.
– Rune. – A nev em rekedten hangzik a tönkretett gégéből.
– Etalon – felelem megigézv e.
Erre elv igyorodik, kiv illantv a hibátlan fehér fogsorát.
– Miért? Miért van rajtad a maszk? – kérdezem.
Nyel egy nagyot, ádámcsutkája közben föl-le szánkázik.
– Csak mögötte érzem, kihez tartozom.
– Nem! – szorítom meg a kezét. – Te hozzám tartozol, maszk
nélkül!
Megrándul a szája széle.
– Bizonyítsd be!
– Hogyan?
– Többé nincsenek falak kettőnk között… sem olyanok, ame-
lyeket ember emelt, sem kozm ikusak.
– Tudom – felelem vadul dobogó szívv el.
– Akkor… érints meg!
Elpirulok, neki azonban elfogyott a türelm e. Kezeim et az álla
vonalára helyezi. Villámként cikázik át rajtunk a gyönyör.
Elengedi a kezem, ekkor azonban én kezdem el sim ogatni. Vé-
gigcirógatom arca hepehupáit, le egészen a kulcscsontig. Ujjaim
nyom án fény izzik fel, mintha utat vágnék magamnak érzelm ei
sűrűjében.
Két karját az oldalán nyugtatv a behunyja a szem ét. Hosszú
pillái nem es metszésű pofacsontokra vetnek árnyékot.
V alakú nyakkiv ágásánál megáll a kezem. Mindkettőnknek el-
áll a lélegzete, ahogy a tenyeremm el végigcirógatom a mellszőr-
zet finom vonalát. A kezem megáll a szívtájék felett, zöld ragyo-
gást varázsolv a elő a mellkasából. Szív em hasonló csillámló szín-
nel válaszol.
Felnyitja a szem ét: rezes csillogása ism erős az álm aimból.
Most ő indul felfedezőútra: kisim ítja a hajat a halántékomból,
és a fülcimpám at cirógatja. Másik keze a szám vonalát rajzolja
körül hüv elykjév el. Minden érintése új, ugyanakkor ism erős is…
ráism erek valahonnan, és ez elm ondhatatlanul jó érzés.
Most, hogy álca nélkül nézhetek rá, belé és magamba is job-
ban belelátok, mint a kápolnában vagy közös éjszakai táncaink
során.
– Ism erlek, noha álm aimban és látom ásaimban sosem láttam
az arcodat – mondom álm odozón. – Valahonnan mégis ism erős
vagy. Az otthont jelented nekem.
Elkom orodik, elenged és feláll. Ruhái ráfeszülnek izm os for-
máira, ahogy kinyúlik, hogy lev egye a szoborról a konzervdo-
bozt. Aztán megrántja a zsinórt, mire a másik doboz is megjele-
nik a tető köv én.
Letérdel elém.
– Ism ered a lelkem et. Ahogy én is a tiédet, már akkor ism er-
tem, mielőtt megláttalak. – Bal kezem ujjait a zsinór egyik végé-
re sim ítja. Ujjperceim közben sima arcát súrolják. A hirtelen el-
öntő gyönyör végigv illámlik a karom on, és a mellkasomba hatol.
– Ikerlángok vagyunk. Ugyanannak a léleknek a megtestesülé-
sei, csak kettév áltunk, amikor újraszülettünk erre a világra… A
sors rendeltetése hát, hogy ism ét egym ásra találjunk. Minden,
amit külön megtapasztaltunk, azért van, hogy újra egyesítsük a
szétv ált, egym ást tükröző lélekrészeket. Az ikerlelkek egym ásra
találása ugyanúgy a term észeti törv ényeknek engedelm eskedik,
mint a madarak vándorlása vagy a bolygók keringése. Mindezt a
lelkünk hozta mozgásba a maga idejében, hogy testünk itt és
most is felism erhesse a másikat. És ez most végre beköv etkezett.
Kisim ítok angyalszem éből egy homlokába hullott fürtöt, és el-
ism étlem:
– Végre beköv etkezett. – Értetlenkedhetnék is éppen a magya-
rázatát hallv a, azonban érzem szav ai igazságát.
Azokon az éjszakákon, amikor a csillagok mezején égbe emel-
kedv e dalainkkal újrarendeztük a bolygókat, teljesek és legyőzhe-
tetlenek voltunk együtt.
Álm aink és látom ásaink csakis elev e elrendelt sorsunk fénytö-
résében nyernek értelm et.
Ökölbe szorított kezév el könyékig felgyűri a pulóv erem ujját,
és puha, meleg ajkáv al végigcsókolja csuklóm belső oldalát. Az-
tán köré tekeri a zsinórt, amit megism étel saját lecsupaszított
csuklójáv al: így kapcsolódunk össze közös bilincsbe. Szétnyitom a
tenyerem, ő is a magáét, így egym áshoz sim ulnak, és ujjaink
összefonódnak.
– A végzet is úgy akarja, hogy szerelembe essünk, Rune! Kö-
zös lélekrészeink téren és időn át is összeköttetésben álltak egy-
mással. Most, miután egyesültünk, bárm i álljon közénk, bárhol
és bárm ikor, ez a zsinór tov ábbra is összefűz minket. Összebogo-
zódhat, el azonban soha nem szakad. Mindig újra megtaláljuk a
másikat… mert ez a sors rendeltetése.
Felforr a vérem, az ereim felragyognak bőröm alatt, mire vá-
laszul az övéi is ugyanezt teszik. Mintegy a kettőnkön végigfutó
áram hatására a zsinór kigyullad a csuklónkon. Rezzenéstelenül
tűröm, mert ez a láng nem éget, olyan, mintha aurák sziv ár-
ványözönét vetné ki magából. Csak miután hótiszta fehérré per-
zselődik, akkor válik ham uv á.
A zsinór két karm azsinv örös vége épen marad kinek-kinek a
csuklóján, amely azonban végül szintén elporlik. Látható, teker-
vényes tetkó marad mindkettőnk kezén, egym ás tükörképeként.
Elhúznám a karom, de érzem, hogy visszarántja valam i… az éte-
riv é vált eltéphetetlen kapocs kettőnk között.
Mosolyogv a, zihálv a nézek fel az arcába. Visszam osolyog
rám, elkapja a csípőm et, és magához von. Hosszú lábszárai két
oldalról fognak közre. Végigsim ítom az ingét, a ruhaanyagon ke-
resztül ism erkedem mellkasa és hasa kem ény izm aiv al. Felnyög,
és ujjai a tarkómra siklanak, a hajamba túrnak. Egym ásnak
döntjük a homlokunk. Lélegzetének füst-, méz- és rózsaszirom-
illata van: érzelm ek elixírje e kev erék. Behunyom a szem em, és
miközben magamba szív om, fellebegek a csillagok közé.
Ajka pár centire van az enyémtől, és szikrák pattognak közöt-
tük: ekkora táv olság is gyötrelm es. Az utolsó percben mégis el-
rántja magát. Kinyitom a szem em, de csak ködösen látom ma-
gam körül a világot. A táv olból, a tető másik végéből, az auditóri-
um kupolája mögül hangzav ar hallatszik.
Valaki, ember vagy állat, figyelt minket. Túl kába vagyok, és a
testem et is túlságosan átadtam a gyönyörnek ahhoz, hogy moz-
dulni tudjak. Csapdába esett nyúl vagyok, holott közel a farkas,
és mindjárt rám veti magát.
20.
NEM EVILÁGI KÖZÖSSÉG
Etalon felajzott idegekkel állt, hiszen oly hosszú táv ollét után a
lelke ism ét egyesült Rune-éval. Olyan közel került hozzá, hogy
megízlelhesse a lány ajkát. Elm ondhatatlan feszültségű elektro-
mos vonzerő sistergett kettejük között. Soha nem tapasztalt még
ilyet. Egészen kifordult önm agából, szinte új életre kelt.
Felsegítette a lányt, és az ajtó felé mutatott. Rune kábán im-
bolygott még, és szórakozottan dörzsölgette a csuklóján a zsinór
lenyom atát. Az ártatlanság fehér aurája vette körül. Etalon túl
sok mindent zúdított rá egyszerre. Jobban tette volna, ha a hege-
dűről is hallgat: Rune elm éje még nem állt készen az egyesülés
rituáléjának befogadására. Erik miatt kellett sietnie.
Etalon a zöld fényekkel megv ilágított kupolára függesztette a
tekintetét. Várta, hogy felfedje magát, aki leselkedett rájuk, vagy
Rune térjen annyira magához, hogy leosonjon a lépcsőn, és leg-
alább még egy napig folytassa régi életét.
Érkezésekor átfésülte a környéket, a kupola titkos feljáratát
azonban nem vette észre. Nem csoda, mert más sem járt a fejé-
ben, mint hogy mindent elrendezzen közte és a lány között:
visszanyerje Rune bizalm át, és haladéktalanul a karjába ölelje,
hogy ott érezze arcán a leheletét, amikor már egyiküket sem
kendőzi el maszk vagy hazugság.
Már a legtöbb hazugság.
Erik terv éről egyelőre nem beszélt. Nem is tehette, hiszen
maga sem látta tisztán. Egyetlen fogódzóját Erik szófukar meg-
jegyzései jelentették, melyeket néhány órája a laboratórium ában
engedett meg magának.
Etalon eddig azt hitte, az egész mindenség azon van, hogy
Rune-t elé hozza. Most azonban kiderült, hogy a mindenség se-
gítséget kapott. Erik ezek szerint a kezdetektől felhasználta kette-
jük lelki kapcsolatát, hogy elejtse magának a lányt. „Jó szolgála-
tot tettél éveken át” – nem ezt hallotta tőle? Apja dallam os hang-
ja megállás nélkül motoszkált a tudatában, hogy majdnem bele-
őrült. „Elém hoztad őt, amire senki más nem lett volna képes.”
Ezért kapta akkor tőle ajándékba a hegedűt évekkel ezelőtt?
Ezért kellett minél többet játszania rajta? Erik ugyanis tudta,
hogy a hangszernek köze van a lány apjához. Valam iféle mági-
kus kapcsolat lehet ez is.
Etalon úgy érezte, ha ez igaz, soha nem bocsátja meg magá-
nak, hogy segített Rune lépre csalásában. Mert egy dolog volt,
hogy a lány meg akart szabadulni éneklési kényszerétől, ahogy
azt Erik mindig is feltételezte, de a tehetsége megőrzése is fontos
volt a szám ára. Ha valaki, ő, Etalon értette, mit jelent, ha meg-
fosztanak valakit az énekhangjától.
Mindez azonban elv esztette a jelentőségét, ha a kupola mögül
a Fantom leste ki őket. Akkor ma mindennek vége.
A dolgok kezdtek egyre jobban kicsúszni a fiú kezéből. A kar-
hatalm at nem riaszthatja. Erik botlódrótokkal látta el, és aláak-
násította a felső emeleteket. Ha a nyom ára jutnak, habozás nél-
kül felrobbant mindent. Erik terv ét egyedül a nev elt fia hiúsíthat-
ja meg, különben mindenki halálos veszélybe kerül a tanodában.
Annál inkább, mert két éve ő segédkezett Eriknek az aknák tele-
pítésében.
Az elm últ néhány hétben felszedte, amiről tudom ása volt, Erik
azonban újakat is lerakhatott. A felső két emeleten kív ül az
összes többit átkutatta, de legalább egy tov ábbi napra szüksége
lett volna még. Még egy napra, hogy elárulja a férfit, aki apja he-
lyett apja volt.
Sajgott a szív e, ha erre gondolt.
– Állj elő! Hadd lássam, ki vagy! – kiáltott át a sötétben oso-
nónak.
A kupola mögött mozgolódás tám adt, más azonban nem tör-
tént. Lehetett épp Tomlin is az, ő azonban még Párizsban volt.
Akkor csakis a Fantom csaphatott lárm át. De hogyan? Ami-
kor Etalon utoljára látta, alig bírta el a lába. Rendszerint egy tel-
jes éjszakára volt szüksége, hogy magához térjen, miután áttöl-
tötte a felv ett életerőt a fagyasztókamrába.
Etalon most megtántorodott, mert Rune ráhanyatlott. Átka-
rolta.
– Térj magadhoz, Rune!
A sötétből acsargó sziszegés és csilingelés hallatszott, majd vö-
rös tollak szálltak szerteszét a szélben. Etalon kis híján elnev ette
magát, hogy csak a hattyú és a macska csaptak zajt. A Fantom
jelenlétében mindkettő nagyon adott a méltóságára. Ha ő itt len-
ne, nem alacsonyodnának le holm i alantas játszadozásra.
Azért persze megv olt az esélye, hogy Erik sem lehet messze.
Etalon mindent a pad egyik végébe halm ozott, majd Rune-t is
leeresztette. A lábait felemelv e az oldalára fordította a lányt. Ad-
dig veregette az arcát, amíg magához nem tért.
– Mi… mi történt? – dadogta Rune elkerekedett szemm el.
Közben a hattyú kurrogv a, szárnyát tárv a elfutott mellettük,
nyom ában a vadul csilingelő Diable-lel.
– Várj, Diable! Nem szabad! – Rune legördült a padról, és a
kandúr után kapott. Az kitért előle, és mancsát kinyújtv a megté-
pázta a hattyú farktollait.
Etalon még idejében elkapta Rune-t, aki újra összeesett a csiz-
mája közelében.
Hunyorogv a nézett fel a fiúra: még mindig nem tisztult ki a
tudata.
– M… mit keres… itt fent… Diable? – kérdezte a szem ét dör-
gölv e, mialatt Etalon visszaültette a padra. – Ja, persze… Hiszen
szellemm acsek.
Etalon a homlokát ráncolta. Rune lassabban tért magához az
iménti energiacseréből, mint gondolta. Hogy megy le ezek után a
lépcsőn?
Rune feje előrekókadt, a haja eltakarta az arcát. Két könyökét
a térdén nyugtatta.
Éppenséggel fel is nyalábolhatja, döntött Etalon. Nem is lenne
rossz a meleg lánytest a vállán átv etv e. Orrában a citrus- és va-
níliaillattal még csillogó hajának csiklandozását is élv ezhetné.
Diable rohant el mellette, ezúttal a hattyú üldözte totyogv a,
szárnya a köv et seperte. Nyakát kinyújtv a a csőrév el hirtelen el-
marta a macska farkát. Diable éktelen vernyogásba kezdett.
Rune kiegyenesedett ültében, noha tov ábbra is ingatagon.
– Miért nem lépsz közbe? – kémlelt át a haján. – A végén
megölik egym ást!
Etalon megnyugtatta:
– Nem lesz semm i bajuk. Ez a kedv enc játékuk. Akkor is ezt
játszották, amikor először találkoztunk a kápolnában. Ange-nek
ugyanúgy nincs szüksége a segítségünkre, ahogyan Diable-nek
sem volt akkor a tiédre.
– De hát… megfulladt volna.
– Csak azért csinálta, hogy felkeltse a figyelm edet – forgatta a
szem ét Etalon. – A kezdet kezdetétől kedv elt. A macskák veleszü-
letetten félnek a víztől, de le tudják győzni ezt. Tekintettel arra,
hol élünk, kiscica korától gondoskodtam arról, hogy Diable meg-
tanuljon úszni. – Etalon zav artan hunyorgott. Túl sokat mon-
dott. Minél kev esebbet tud a lány a Fantom vackáról, annál na-
gyobb biztonságban van. Valószínűleg Erik is mám oros még az
elfogyasztott energiától, ha kiengedte őket a markából.
Rune arcába nézett. Karján felsistergett a zsinór nyom a, mint-
ha csak a gondolatait igazolná.
– Hol éltek… az operaház alatt, a Fantomm al? – Rune látha-
tóan egyre inkább magához tért. Haját kontyba kötötte a tarkó-
ján. – Ezt akartad mondani, ugye?
– Elég legyen a felesleges beszédből! – Etalon a könyökénél
fogv a talpra segítette. – Itt az idő.
Rune félreértette a szándékát, és közelebb húzódott hozzá.
– Végre – motyogta, és fejét a fiú mellére hajtotta. Puha ido-
mai rem egv e, várakozással telv e Etalonnak préselődtek. – Ugye,
táncolunk? Már kezdtem hiányolni. – Ujjai végigsiklottak a fiú
hátán, ami újabb adag villam os áram ot gerjesztett Etalon tagjai-
ban. Akkora erőv el, hogy ő is kis híján megingott. Viharosabb
tempó volt ez annál, mint amilyenre szám ított.
– Nem! – tolta el magától Rune-t, aki már megállt a lábán,
ezért is beszélhetett kem ényebben vele. – Ideje, hogy elm enj!
Rune duzzogv a lebiggyesztette az ajkát, mire neki eszébe ju-
tott az a majdnem csók. Hüv elykujja megrándult, vágyott arra
az érzéki pillanatra.
– Hová menjek? Azok után, amit a családomról mondtál!
Meg ami kettőnk között történt! – Rune sértődötten húzkodta le-
felé a pulóv ere ujját, hogy eltakarja a zsinórtetkót. – Az ember
nem vág mások fejéhez ilyen sorsfordító felism eréseket, hogy az-
után elküldje őket!
– Itt fent nem vagy biztonságban. – A fiú Rune kezébe nyom-
ta a táskáját. Utálta magát, amiért visszatáncolt egy lépést.
– Miért, mi fenyegetne? – nézett körül a tetőn a lány.
Etalon megrázta a fejét. Nyom orultul érezte magát. Haza kel-
lett mennie, hogy ellenőrizze, a Fantom ott van, ahol hagyta. Így
is, hogy Erik nem leselkedett a válla mögött, kev és idejük volt
már.
– Menj, pihenj! – mondta.
Rune felv onta a szemöldökét. Ange és Diable elrohantak mel-
lettük.
– Mintha az olyan könnyű lenne! Az összes barátom megor-
rolt rám. A nagynéném ugyanúgy megv et, mint a nagyanyám.
Ráadásul módot kell találnom rá, hogy a tanításról ellógv a felke-
ressem őt a börtönben. – Úgy tartotta maga elé a táskát, akár
egy pajzsot. Közben apja hegedűtokját méregette. – De, ugye,
este ott leszel a szellőzőnyílásnál?
Zöld szem ét, ahol az íriszt aranygyűrű foglalta keretbe, a fiúra
vetette. Ez a szempár órákon át drágakőként sziporkázott, lelki
nászuk elev en tanújaként. Etalon sajnálta, hogy nem nézheti vé-
gig lassú kifakulását, hogy azután újra feltöltse energiáv al.
– Kérlek! – kínozta tov ább a lány. – Nem akarok egyedül ma-
radni az éjjel! Maradj velem… játssz nekem a hegedűdön! Nélkü-
le már el sem tudok aludni.
Etalon bensőjét vágy mardosta. Rune talán meg is ijedne, ha
tudná, mennyire vágyik ő is a közelségére. De nem úgy, hogy egy
átkozott fal válassza el őket egym ástól, nem hegedűv el a kezé-
ben, holm i szerenádokat csalv a elő a húrokból. Nem. A karjában
akarta tartani a lányt, összegubancolódni vele az ágyában, testet
testhez feszítv e, hogy kihozza belőle a vadállatot, ami nem akart
lenni.
Szív esen fejezte volna be így ezt az estét, megígérv e, hogy
Rune soha többé nem tölti egyedül az éjszakát. Hanem itt volt a
nyakukon a jelm ezbál. Fel kell derítenie az esetleges csapdákat,
elv arrnia az elv arratlan szálakat úgy, hogy a lényeget még min-
dig eltitkolta Rune elől.
– Most nem maradhatok veled. – Szándékosan fogalm azott
élesen. – Dolgom van.
– Á – sóhajtotta a lány elhalón. – Értem. – Felm ordult, és be-
lerúgott a maszkba, amely ott hev ert kettejük között a tetőn. Ak-
kora erőv el vágódott a fiú sarkának, hogy a homlokrész horpa-
dása törött tojáshéjhoz vált hasonlatossá. Etalonnak tetszett ez a
düh, mert tudta, a lány kettejük összeolv adásából kapta az erejét.
Rune sértett tekintete azonban nyomban véget vetett jókedv ének.
– Menj a fenébe! Az, hogy holm i lelki kapcsolat van közöttünk,
nem helyettesítheti, hogy fizikailag is ott legyél velem, amikor
szükségem van rád!
Gyilkos pillantása megderm esztette Etalont, míg a lány az
ajtó felé hátrált. A fiú nem hagyhatta, hogy ebben az állapotban
leguruljon a lépcsőn. Még a végén nyakát törné.
Elkapta hát, és szorosan magához ölelte. Rune tekintete ellá-
gyult, és menten megszűnt az iménti feszültség kettejük között.
Ijesztő volt, milyen gyorsan reagált a fiú érintésére.
– Etalon…
– Így már mindjárt más. – Megpenderítette Rune-t, és
megint az ajtó felé fordította. – Járj utána annak, amiről beszél-
tünk… minél ham arabb! Lehetőleg már holnap reggel.
Rune visszanézett rá, imm áron rem egő állal.
Etalon közönyt erőltetett az arcv onásaira, hogy a lány ne lás-
sa, mekkora hatással van rá.
Rune kinyitotta a tetőtér ajtaját, de megállt mozdulat közben.
– Ó, valam it még oda akartam adni neked! A táskámban van.
– Majd legközelebb.
Rune szipogv a önm agába zárkózott. Etalon nézte, hogyan
vált át kékesszürkére addig hófehér aurája, ahogy megindult le-
felé a lépcsőn.
A lány érzelm ei ott maradtak vele a tetőn, és alaposan meg-
gyötörték. Tudta, milyen a szerelm i szívfájdalom… hiszen ott
szenv edett mellette Erik az évek során a Christine iránti érzelm e-
iv el. Poros és ízetlen lelkiállapot volt, herv adó liliom okhoz hason-
ló. A friss fájdalom azonban eltért ettől… a nap tüzétől megpos-
hadt, túlérett őszibarackhoz volt hasonlatos, amelynek erjedő, ra-
gadós édessége megfájdítja a fogakat és kiszárítja a nyelv et.
Eriknek egyv alam iben igaza volt: ha az ember nem a megfe-
lelő időben találkozik össze az ikerlángjáv al, a poklok pokla vár
rá. A fiú az ujjáv al megtapogatta a zsinór lenyom atát az alkar-
ján. Bizsergette az ujjait.
Diable felnyáv ogott.
Etalon letűrte a ruhaujját. Elboruló homlokkal nézte a lihegv e
a lábához telepedő két állatot.
– Na, szép, mondhatom, ti is megéritek a pénzeteket!
Diable hatalm asat ásított, kiv illantv a tűéles fogait, majd az aj-
tóhoz battyogott, és kaparni kezdte az alját. Farka várakozón fel-
kunkorodott, várta, hogy utat nyissanak szám ára.
– Menj akkor! – Etalon kinyitotta az ajtót. Bekémlelt a lépcső-
házba, de Rune már eltűnt a csigalépcső első kanyarulatából. –
Vigyázz rá, hogy biztonságosan leérjen! És ne hagyd őt magára
ma éjjel! Nyújts vigaszt neki! Légy mellette, miv el én nem tehe-
tem!
A kandúr egy szemv illanás múlv a eltűnt a kanyarban, mintha
csak lev egőv é vált volna.
Miután becsukta az ajtót, Etalon Ange-hez fordult, aki elm e-
rülten tollászkodott.
– Ami téged illet, te angyalboszorka, hol a gazdád?
A hattyú felé fordította kecses nyakát, hogy a szem ébe nézzen.
O. G.-től O. F.-nek!
Találtam egy nyakláncot rubingyűrűvel, valamint egy köteg
szerelmeslevelet. Hajlandó vagyok becserélni a család vagyonáért.
Vegye fel velem a kapcsolatot a postán keresztül!
A cím elm osódott, mintha az újságkiv ágás elázott volna.
– Octav ius egy évtizeden keresztül minden héten feladta
ugyanezt a hirdetést. Aztán ezerkilencszázhuszonegyben, röv id-
del Christina Nilsson nekrológjának közreadása után választ ka-
pott az Operaház Fantomjától. – Charlotte néni összesöpri és a
cipősdobozba ejti az újságkiv ágásokat. – Octav ius és Erik ebben
az operaházban beszéltek meg találkozót a csere lebonyolítására.
Addigra a Lim inaire omladozni kezdett, és Erik felv ásárolta a
nagyúri családtól, amely addig a tulajdonosa volt. Octav ius fel-
fegyv erkezv e érkezett, azzal az elhatározással, hogy csak azután
adja ki, ami a kezében van, miután megkapta a pénzt. Csakhogy
alábecsülte a Fantom furfangosságát, aki hasbeszélő képességét
kihasználv a egy negyedik emeleti helyiségbe csalta Octav iust.
Meglátv a ott a hegedűt, ő be is lépett. Az ajtó ekkor bezárult mö-
götte. Percek múltán Erik felgyújtotta a felső három emeletet.
Octav ius egyetlen módon menekülhetett csak el, ha az ajtó fara-
gott vájatába illeszti a gyűrű rubinköv ét. Egyedül ez nyitotta. A
köv et azonban már nem lehetett kiszabadítani, bent ragadt a fur-
mányos zárszerkezetben. Octav ius lélekszakadv a tántorgott ki a
szabadba, de magáv al vitte a hegedűt és Christine lev eleit. Eriket
utóbbiak nem érdekelték. Nem kétséges persze, hogy ha elolv assa
őket, összetörik a szív e. A hegedű azonban nagyon a szív éhez
nőtt. Nem csupán Christina énekesi kiképzésében volt szerepe, de
a halálos ágya mellett is ezen játszott, még egy utolsó duett erejé-
ig, mielőtt a díva kilehelte a lelkét. Ennek ellenére veszni hagyta
a hangszert, így szolgáltatott igazságot Saint-Germ ainnek. A
pénzt megtartotta magának, mert úgy érezte, ezzel letudta érde-
mi adósságát a család felé. Úgy is mondhatnám, sajnálom sze-
gényt – sóhajtott fel Charlotte néni. – Nem jött rá ugyanis még
akkor, milyen értéket rejt a hegedű.
Meg kell erőltetnem az agyam, hogy összeegyeztessem, amit
erről a megtört, szerelm es férfiról hallottam a Fantom klubbeli
fellépésév el.
– Miféle értékre gondolsz?
– Nos, ennek Christine-hez van köze – teszi elém a néni a le-
vélnyalábot. Szinte viszket az ujjam, hogy a kezem közé foghas-
sam a paksam étát. – Mielőtt olv asni kezded őket, meg kell tud-
nod valam it magadról. Mi, nem evilági lények, nem először szü-
lettünk ide.
Szav ai eszembe juttatják, mit mondott erről Etalon: Ikerlán-
gok vagyunk. Ugyanannak a léleknek a megtestesülései, csak
kettéváltunk, amikor újraszülettünk erre a világra… A sors ren-
deltetése hát, hogy ism ét egym ásra találjunk. E gondolatra bi-
zseregni kezd a pulóv erem alatt a bőrömbe égett zsinórtetkó.
– Mindazonáltal a vámpírgén annyira felhígult már Germ ain
leszárm azottaiban, hogy zömm el recesszív en öröklődik – ránt
vissza a valóságba a néni hangja. – Ilyen többek között Françoi-
se. Az én esetemben azonban dom ináns volt ez a gén. Apádnál és
nagyanyádnál recesszív. Van egy nagybátyám és nagynéném,
akik olyanok, mint én. Nincs igazán logika az öröklésm enetben,
ha jobban belegondolsz. Néhány ritka kiv étel azonban más vér-
vonalból született újjá, más korszak és vámpír leszárm azottja.
Ezekben az esetekben a gén se nem dom ináns, se nem recesszív.
Alvó génnek mondanám. Valam i csoda hozhatja csak felszínre. A
te esetedben az előző életed zenei tehetsége volt ez a szikra, ame-
lyet azonban a hegedű nyom ott el. Az a hír járja ugyanis róla,
hogy befogja annak az életesszenciáját, akinek a halála pillanatá-
ban megszólal.
Meglódul a szív em a hallottakra. A torkomhoz kapom a ke-
zem.
– Azt mondod… hogy Christine hangját örököltem?
31
– Igen. És apád volt a közv etítő, bénissez-le ! A hang arra
várt, hogy újra egyesüljön Christine-nel, abban a pillanatban,
amint új testet kap. A te testedet. Mindössze arra volt szükség,
hogy apád a megfelelő zenét szólaltassa meg… operaáriák ak-
kordjait. Ez volt a lényeg. Amint az ism erős melódiák felcsendül-
tek a hegedűjén, Christine hangja is utat talált magának a torko-
don keresztül. Apádat azonban kizsigerelte ez a közv etítő szerep.
Ha olyan, mint te vagy én, nem árt meg neki. Feltölthette volna
magát más lények életenergiájáv al. Ha tudtam volna… – A néni
kecses alakja összegörnyed, olyan, akár egy összetöpörödő, meg-
olv adt gyertyaszál. – Mennyit keseregtem ezen! Hogy akkor,
amikor közbe kellett volna lépnem, nem tudtam hozzá eleget.
Mire mindenre rájöttem, már késő volt…
– Nem tudtál szembenézni sem anyuv al, sem velem – töröl-
getem a könnyeim et. – Ezért is nem látogattad meg aput, ami-
kor megbetegedett, és ezért nem jöttél el a tem etésére sem.
– Bocsáss meg nekem, Rune! – Megv eregeti a kezem et, és ru-
haujjáv al megtörölgeti a szem e sarkát.
Szipogv a bólintok. Diable feltápászkodik kettőnk között. Vád-
lón néz a nénire, mintha felelősségre vonná a kedv em elrontásá-
ért. A hátára fektetem a kezem, erre visszafekszik, de tov ábbra is
haragosan prüszköl.
– Akkor ezért gyűlölt nagym am a…
– Nem. Te csak egy edény voltál. Mam an tudta ezt. Ugyanak-
kor azt is sejtette, hogy amennyiben Erik megérti, mit veszített el,
amikor lem ondott a hegedűről, a családunkon tölti ki a haragját.
Ezért megpróbálta kiirtani belőled Christine hangját. Víz alá me-
rített, amíg a sikolyaid bugyborékoló fuldoklásnak adták át a he-
lyüket, elfojtv a ezzel a beléd szorult éneket… A gyújtogatással is
Christine harm onikus hangzatait akarta kifüstölni. Nem neked
akart ártani… csak a dém oni hangot akarta kiirtani… azt rem él-
ve, hogy ezzel téged is fölszabadít. Félig bele is őrült a gyászba.
Egy szeretett gyerm ek elv esztése a legjózanabb embert is össze-
roppanthatja, és ő soha nem volt túl józan. A hegedűt elküldte
nekem. Meghagyta, hogy hozzam el ebbe az operaházba, és
hagyjam az ötös páholyban egy névtelen lev él kíséretében. Ebben
arra kérte a Fantom ot, oszlassa el az átkot, amelyet a hangszer
rád hozott, noha nem nev ezte meg pontosan, miben is áll ez.
Közben telt-múlt az idő, és te nem lettél jobban. Ekkor azonban a
Fantom valahogyan kinyom ozta mam an hollétét. Három évv el
ezelőtt meglátogatta a börtönben, és felajánlotta a segítségét.
Anyám kétségbeesésében elárulta, mi a helyzet a hangoddal. A
Fantomnak a szem e sem rebbent, amíg hallgatta, mintha mind-
ezt már tudta volna valahonnan. Felajánlotta, nyissunk zenei ta-
nodát az operaházában. Jav asolta, hogy a hírnev ünk növ elése
érdekében hívjuk meg azt a Nilsson lányt… Katerinát… mert az-
zal elnyerjük a Királyi Svéd Zeneakadém ia tám ogatását. Azt is
hozzátette, ha idehozunk, álm odban képezni fogja a hangodat, és
ehhez zenei kíséretnek apád hegedűjét használja fel. Arra kért
minket, mindebből semm it se áruljunk el neked. Azt mondta, ha-
tásosabb lesz, ha a tudatalattidon keresztül gyógyít meg. – A
néni mélyet sóhajt, majd borús kedv e színtiszta örömnek adja át
a helyét: – És lám, állta is a szav át! Minden gond nélkül elnyer-
ted Renata szerepét! És a hangod, Rune! Életemben nem hallot-
tam ilyen tiszta, zengő énekhangot. Nagyanyádnak igaza volt –
mosolyodik el ábrándosan. – Megérte vállalnunk a kockázatot. –
Felszabadult, ezüstös kacagása versenyre kel Diable csengőjének
csilingelésév el, amikor a macska ijedten szökken fel e kitörésre.
Én azonban korántsem vagyok olyan elégedett, mint a nagy-
néném. Hiszen nem a Fantom trenírozta a hangom at. Hogyan
illik ebbe a képbe Etalon? – töprengek.
– Jó érzés tudni, hogy hazam ehetsz, és norm ális életet élhetsz.
Már amennyire mindannyian. – A néni rám kacsint, aztán feláll,
és mindent visszapakol a cipősdobozba. – Hihetetlen, mikkel jön
nekem Françoise! – csacsogja közben. – Azt vette a fejébe, hogy
a Fantom sebészileg szándékozik visszav enni tőled a szívszerelm e
énekhangját. Az ő üldözési mániája miatt akartalak eleinte el-
ijeszteni innen téged és az édesanyádat. Françoise elhitette velem,
hogy igaz, amit a diákok rebesgetnek: az erdő állatait ism eretlen
célból átoperálták, noha ennek én magam semm iféle jelét nem
láttam. – A szekrényhez megy, és elrejti a titkos rekeszbe a csalá-
di kincseinket, amelyet aztán visszatol a helyére. – Mikor jav ulni
kezdett az állapotod, beláttam, hogy Françoise csak képzelődik.
Erik közism ert állatbarát. Képtelen lenne fogságban tartani álla-
tokat, hogy kísérletezzen velük, még kev ésbé kést ragadni ellenük
a saját önző céljai érdekében. Még a hírhedt Fantomtól sem telik
ennyi elv etem ültség. Különben is, ehhez segédre lenne szüksége.
32
Risible ! – Ism ét felkuncog, és elrendezi a cipősdobozt a titkos
rekesz fölött.
Valóban nevetséges, hogy bárki ennyire elszállt és mániákus
legyen…
Hacsak nem olyan, mint a fajtánk.
Elakad a lélegzetem ettől a felism eréstől.
Az egyik este, amikor Etalonnal a szellőzőnyíláson át beszél-
gettünk, megkérdeztem, miv el tölti a szabadidejét. Ő pedig így fe-
lelt azon a szelíd, rekedtes hangján: Gondozom az erdő állatait.
Gondolom, te bizonyára azt mondanád… az orvosuk vagyok.
Elönti a fejem a vér, és a padlóra rogyok.
22.
AZ ÉLET MÍMELÉSE
A negyedik órán ülök. Korgó gyomrom figyelm eztet rá, hogy kö-
zel az ebéd.
Noha az Etalonnal töltött éjszaka kielégítette a bennem élő lé-
lekv ámpírt, testi szükségleteim et ma valahogy nem tudom kielé-
gíteni. A reggeli nem ment le a torkom on attól való félelm emben,
hogy mi vár rám még a nap folyam án… miféle csapdákat állíthat
nekem a Fantom az operaházban… olyanokat, amiket Etalon
sem vett észre. Tov ább növ eli bennem a feszültséget, hogy úgy
kell beülnöm az órákra, mintha minden a legnagyobb rendben
lenne. Mintha semm i sem változott volna a szív emben vagy az
életemben, holott mind a kettő gyökeresen más lett.
– Tedd, amit máskor! Mintha semm i sem történt volna – ja-
vasolta Etalon, amikor hajnali háromkor magamra hagyott a ze-
nekari árokban, miután még egyszer, utoljára összeforrt az aj-
kunk. – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy Erik gyanút
fogjon.
Erik, azaz a Fantom. Etalon nev előapja. Fura elgondolni,
hogy ez az inform áció döbbentett meg a legkev ésbé tegnap éjjel.
Azt is megtudtam, hogy Tomlin tanár úr volt a rave-klub ze-
nekarának dobosa, aki akkor ism erősnek tűnt. Nem tartozik a
fajtánkba, de függ a Fantomtól. Etalon figyelm eztetett, hogy le-
gyek vele nagyon óvatos.
Szerencsére ma nem találkoztam vele. Miv el ő a jelm ezbál bi-
zottságának elnöke, elm aradtak a mai órái. Az első óra term é-
szetism eret lett volna, amit így Madame Harris felügyelete alatt
töltöttünk el a könyvtárban. Tomlin így még rendezkedhetett a
bálteremben. Csak rem élni mertem, hogy ezek az utolsó igazítá-
sok nem a Fantom irányításáv al történtek.
Igyekszem adni a közönyöst, mintha ez egy tök norm ális nap
lenne.
Bouchard szögletes hátát mutatja az osztálynak, és szav akat ír
fel a fehér táblára: interm ezzo, utójáték, hősi balett, rom antikus
opera, költői játék.
Tizenöt toll szántja egyszerre a füzetek lapjait.
– Csak nem akar leckét anni’ hallow eenkor? – morogja a mö-
göttem lévő padban Sunny. Minden diák nehezm ényezi a dolgot,
de egyedül neki van akkora szája, hogy szóv á is tegye. Elm erül-
ten rágom a tollam szárát. Meglep, mennyire vágyom arra, hogy
beszélhessünk. Mennyire a barátomnak éreztem. Csak hát, mit is
mondhatnék neki?
Hahó, szivi! Tegnap éjjel az inkubus ikerlángomm al hetyeg-
tem egy üvegh ázban a folyó alatt. Olyan volt, mint egy gőzfür-
dő, és ezzel még keveset mondok. Ma este pedig megküzdünk
egy százéves fantomm al, neh ogy a végén ellopja a hangom at,
vagy porig égesse a tanodát mindenkivel egyetemben, akit csak
itt talál.
Istenesen feldobnám vele a hallow eenjét, az biztos. Az enyém
enélkül is izgalm asnak ígérkezik.
Bouchard abbahagyja az írást, majd felénk penderül magas
sarkúján, az osztály elé tárv a hegyes arcát. Arcára hasonló ár-
nyalatú pirosítót kent, mint amilyen színűre a haját festette.
– Az „anni” helytelen szóhasználat, Madem oiselle Summ ers.
Hacsak nem a bennszülöttek mondják így maguknál.
Sunny felhördül. Jax elnev eti magát, és többen felv ihognak az
osztályban. Én is méltatlankodom, mert értettem a burkolt cél-
zást Bouchard megjegyzésében.
– A táblán szereplő valam ennyi kifejezésnek köze van az álar-
cosbálokhoz, pantom imhoz, egzotikus hősökhöz és hősnőkhöz,
avagy a term észetfelettihez és a mitológiához. Ez tehát lecke
ugyan, de a tem atikája a hallow eenre és annak jelképiségére vo-
natkozik. Ha azonban maguknak nem tetszik valam iért, írha-
tunk röpdogát is helyette.
Megsemm isítő pillantást vet az osztályra, és tov ább körm öl a
táblára. Rám az istennek sem nézne. Láthatóan tart Charlotte
nénitől.
Tegyük hozzá, napszemüveg van rajtam, nem kell hát a sze-
membe néznie. Kötőhártya-gyulladásom van, ezt mondta min-
denkinek a néni, így tudjuk csak elrejteni a szem em izzását, ami
az Etalonnal töltött éjszaka köv etkezm énye. Charlotte néni kü-
lönben azt terv ezi, hogy minél ham arabb ellát zöld kontaktlen-
csév el.
Hajnalban első dolgom volt, hogy a kölcsönkapott kulccsal be-
óv akodjam a szobájába, Diable-lel a sarkamban, és ott lerogyjak
a hev erőre egészen reggeliig, és a tanítás kezdetéig. Azért is men-
tem vissza hozzá, hogy meggyőződjek róla, nem ártott neki az
altatógáz.
A néni jókedv űen ébredt, én kev ésbé… Hiszen mindössze két
napja tudtam meg, hogy vámpírok leszárm azottja vagyok. Most
pedig az énektehetségem ért fogok harcba szállni, holott nem is
olyan rég el akartam dobni magamtól. Minden felkav arodott
bennem, de nincs időm rá, hogy alaposan végiggondoljam a dol-
gaim at.
Annyit mindenesetre közöltem a néniv el, hogy nem akarok el-
menni az iskolából. Nem mehetek el most, amikor végre ráleltem
a hangomra. A szem em miatt meg hazudnom kellett… Azt
mondtam, egy rózsa életerejét szívtam el. Láthatóan nem vette
be. Ma még el akarom mondani neki az igazságot, elejétől a vé-
géig.
Etalon is arra buzdított, hogy avassuk be őt is a terv einkbe.
Akár még Bouchard-t is. Azt mondja, minden elképzelhető segít-
ségre szükségünk lehet a ma esti jelm ezbálon. Amiv el egyet is ér-
tek…
Miv el nem be- és elárulom Etalont, könnyebb lesz beszám olni
róla. Megértetem majd a két nőciv el, hogy ő a szöv etségesünk.
Copfom at felemelv e megint a hajam végét rágom. Kezd ele-
gem lenni a fehértábla markertollainak szagából, totál elv eszik az
étv ágyam at. Hányinger kerülget.
Valójában a jelm ezbál miatt izgulok ennyire, meg azért, hogy
ugyan miféle szerep jut nekem mindebben. Etalont azonban ma-
gamnál is jobban féltem. Ő kockáztatja a legtöbbet, hiszen el-
árulja a Fantom ot, akiv el együtt él és akinek hűséget esküdött
hétéves árv aként. Azt a pasast, aki bő egy évszázada a perzsa ud-
var bérgyilkosa volt. A Fantom nem a könyörületességéről híre-
sült el.
Kicsengetnek. Elpakolom a tollam és a füzetem, a hátamra
vetem a táskám, és sietv e elslisszolok, hogy ne kelljen Sunnyv al
vagy Jaxszel szembekerülnöm. Bizonyára azt gondolják, amit
mindenki más: azért viselek szemüveget, mert a fejembe szállt a
dicsőség, amiért megkaptam Renata szerepét. Hogy óráról órára
beképzeltebb vagyok.
Ma este aztán tuti, hogy ezt hiszik majd, amikor hirtelenjében
előadást kell rögtönöznöm. Ha minden jól megy, csak a Fantom
fogja hallani. Nemcsak a gyomrom émelyeg, de a hideg is ráz, és
ahogy keresztülv erekszem magam a töm egen, a szemüvegem
sötét árnyalakokká változtatja a mellém sodródó diákokat. Nem
törődöm az aurájukkal, hanem földszinti szobám felé igyekszem.
Charlotte néni felajánlotta, hogy behozza az ebédem et, mert ma
ezt is lehet, és így nem kell elrejtenem a szem em az ebédszünet
egy órája idején. Azt rem élem, hogy marad, és kibeszélhetünk
egyet-mást, mondjuk együtt olv ashatjuk Christine lev eleit. Bárm i
jöhet, csak ne kelljen a mai estére gondolnom. A terv ünket majd
suli után beszélem meg a néniv el. Etalon ragaszkodott hozzá,
hogy vigyem ki az erdőbe, ahol nem hallgathat ki minket a Fan-
tom.
Felhőtlen nap ígérkezik mára, legalább esőtől nem kell tarta-
nunk.
Mire benyitok a szobámba, Diable-t már ott találom. Annyira
megörülök kom or pofijának, hogy nem törődöm azzal, hogyan
jutott be. Úgy ül az ágyam on, mintha az övé lenne. A láv alámpa
minden egyes színv áltása más árnyalatba vonja dús bundáját.
Miután lecsatolom a nyakkendőm et, lev eszem a napszemüve-
get meg a hátamról a hátizsákot, és könyv eket ejtek a padlóra.
Aztán előv eszem Christine lev eleit, amelyeket reggel hoztam át a
nénitől, amikor átjöttem felv enni az egyenruhám at. Diable nem
nehezm ényezi, hogy lehuppanok mellé az ágyra, helyette mellém
húzódik. Csengettyűi közben halkan felcsilingelnek. Vakargatni
kezdem a füle töv ét, ő pedig lelkesen dorombol.
– Tudod, sajnálom, hogy kételkedtem benned. Egy ilyen név-
vel, ami az Ördögöt magát jelenti, nem is lehetsz más, csak be-
csületes – viccelődöm vele.
Boldogan hunyorít a szem év el. A párnámra teszem a lev ele-
ket, fekv e a szellőzőnyílás felé fordulok, és végigsim ítom ingem
ujja alatt a vörös tetkót. De szív esen is hallanám most Etalon he-
gedűszólóját! Rem élem, biztonságban van – sóhajtok magam-
ban.
Tegnap este ugyan elragadott minket a hév forró csókjaink
közepette, de azért leállítottuk magunkat. Vannak dolgok, amiket
nem szabad elsietni. Akkor sem, ha mindketten tudtuk, hogy ta-
lán az volt az utolsó együttlétünk.
Etalon felsegített, és inkább táncoltunk egyet, először hús-vér
közelségben. Arról beszélt azon a reszelős hangján, amitől a ben-
nem élő szukkubus a mennyekben érezte magát, hogy majd mi-
után minden rosszat magunk mögött tudunk, rózsaszirm okkal
teli ágyra fektet, és minden centit végigcsókol rajtam, mígnem a
bőröm is daloktól lángol.
Nem feleltem, mert totál elpirultam, de bev asalom ezt rajta,
ha eljön az ideje.
A táncunkat tücsökzene és rov arok döngicsélése kísérte. Egy
csom ó mindenről faggattam, amire kív áncsi voltam: például,
hogy mikor van a szülinapja, mi a kedv enc színe, étele és köny-
ve; milyen érzés volt, amikor először meggyógyított egy állatot;
mióta tartja Diable-t… csupa látszólag jelentéktelen apróságról.
Nekünk, kettőnknek azonban, akik minden titkunkat megosztjuk
egym ással, ez is roppantul fontos volt. Sajnos nem igazán volt
időnk erre, mert el kellett terv eznünk a tov ábbiakat.
Behunyt szemm el azt a melódiát énekeltem, amit eljátszott a
hegedűjév el. Hihetetlenül jó érzés volt a valóságban is együtt
muzsikálni vele, nem csak az álm ainkban. Diadalittasan, a min-
denség uraiként.
Tulajdonképpen a terv ünk is álm ok ihletésére született. Etalon
ugyanis hisz abban, hogy a sors szólt hozzánk ilyenképpen, út-
mutatásul, miként győzhetjük le a Fantom ot.
Szám os operaáriát, amelyek előtörtek a torkomból, még a
Fantom tanított be Christine-nek a Stradiv arius kíséretév el. Az
egyikről Etalon úgy hiszi, hogy megtörné Eriket: a duett, amit
Christine halálos ágyán énekeltek együtt.
Ez a ballada ugyanaz az édes, szelíd melódia, amellyel Etalon
is álomba ringatott éjszakánként az utóbbi hetekben.
Gyerekkorától fogv a hallgatta, miv el Erik öntudatlanul is ezt
dudorászta, valahányszor elfogta a sóv árgás Christine után.
A szöv egét Etalontól tanultam meg. Egy csúf és elszáradt fáról
szól, amelyik az összes lev elét elv esztette, e lev elek azonban az
égbe emelkedv e megannyi tündöklő, sziporkázó csillaggá változ-
nak. Az elm úlás új életnek adja át a helyét, a torz csúfság szép-
séggé alakul. A Fantom előtörténetét ism erv e szívszorító tanul-
ság.
Ma este eleinte minden úgy történik majd, ahogy ő kiforralta.
Tomlin elm egy Párizsba, hogy Erik öltözhessen be a gázm aszkjá-
ba és sakáljelm ezébe. Amúgy is a mim ikri mestere, és a tanár
hangját is kitűnően le tudja utánozni. Majd félrev on a bulizóktól,
ki a folyosóra, egy hiányzó jegyre hiv atkozv a. Miután már nem
vagyunk szem előtt, elrabol egy titkos átjárón át… le a labirintu-
sába, ahol Etalon segítségév el szándékozik végrehajtani az átv ál-
toztatást.
Idáig azonban nem fajulhatnak a dolgok, ha Etalon terv e be-
válik.
Én a magam részéről Christina Nilssonnak öltözöm a bálra.
Eredetileg zombijelm ezben gondolkodtam, ami messze nem len-
ne olyan hatásos. Etalon úgy véli, egyedül Christine emléke bír-
hatja rá a Fantom ot, hogy emberségesen viselkedjen. Nincs tehát
más választásunk.
A cél az, hogy a Fantom kiessen a szerepéből, amikor meglát.
Lóg a falán egy kép a szerelm éről, amely Pandórának öltözv e
örökítette meg. Nincs is szükségem másra ahhoz, hogy ennek öl-
tözzem be, mint egy aranyszőke parókára a svéd színésznő hajá-
nak leutánzásaként; egy hosszú, fehér, egybeszabott estélyire,
egy aranyfüstös tiarára meg egy hamv aszöld stólára. Az opera-
ház bezárt ajtói töm érdek hasonló ruhát és hajéket rejtenek. Van
választék bőv en. Etalon biztosított, hogy az öltözék nem okoz
majd gondot. Mindenről gondoskodik, a portrét használv a kiin-
dulópontnak. Meglesz a kív ánt összhatás. Ma délután minden
kelléket egy táskába rejt a zenekari árokban, miv el itt felfüggesz-
tik a próbákat, hogy este hatra mindenki beöltözhessen a jelm ez-
bálra.
Mikor aztán a Fantom megérkezik, rajtam múlik, hogy elcsa-
varjam a fejét. Hogy ráébresszem, miféle alantas terv vált a rög-
eszm éjév é. Term észetesen nem várjuk, hogy ilyen könnyű dol-
gunk lesz, nyilv án magához tér az első meglepetésből. Ezért úgy
teszek majd, mintha összetév eszteném Tomlinnal. Abban a pilla-
natban azonban, ahogy elhagyjuk a bálterm et, felv eszem a nyúl-
cipőt… és feliram odom a lépcsőn… egyenesen Bouchard első
emeleti műhelyébe. Ott már Jippetto várja, ez a szelíd, csöndes
ember, hogy a fejére olv assa, mit műv elt vele. Nem feledkezik
meg a szívtelenül lem észárolt állatokról sem.
Ha ennyi nem lenne elég, eléneklem neki azt a bizonyos balla-
dát.
Etalon dolga az lesz, hogy mialatt mi lefoglaljuk a Fantom ot,
szétszedje a pincelaborban az átalakításom at célzó szerkezetet…
amennyiben minden erőfeszítésünk hiábav aló lenne, és a Fan-
tom mégiscsak lev onszolna oda.
Ha idáig fajulnának a dolgok, Charlotte néni és Bouchard dol-
ga lesz kim enteni a jónépet. Etalon gondoskodik füstbombákról
és tűzoltó készülékekről, hogy az összes diák és tanár kijusson a
szabadba, minél táv olabb Erik halálos kelepcéjétől.
Könnyebb lenne, ha nem kellene titokban tartanunk a titkos
vámpírszöv etség létét, és a Fantom nem kattanna be és őrületé-
ben nem helyezne el csapdákat úton-útfélen. Miv el azonban nem
játszhatjuk ki a kártyáinkat, csak az utolsó pillanatban gondolha-
tunk a mentésre.
Újra összeszorul a bensőm a terv ünkre gondolv a. Épp neki-
fognék Christine lev elei olv asásának, hogy eltereljem a figyel-
mem borús gondolataimról, amikor kopogtatást hallok. Sietv e aj-
tót nyitok. Charlotte nénit várom, őt még inkább, mint az ebéde-
met. De csak Sunny szeplőiv el találom szembe magam. Az ő ke-
zében is ételtánca van, iskolatáskája a válláról lóg alá.
Felnyögök. Ezen a helyen, amely tele van titkos kémlelőnyílá-
sokkal és tükrös ablakokkal, az ember azt várná, hogy az ajtóba
is fúrtak lyukakat.
Sült tőkehal illata csapja meg az orrom at. Megkordul a gyom-
rom: farkaséhes vagyok.
– Na, én is erre gondoltam – nyom ul be Sunny. – Mikor
megláttam a szem ed a múlt éjszaka, arra gondoltam, elcsórtál
egy kontaktlencsét a nagynénédtől. Hajszálra úgy festesz, mint
egy zombi! – hajol közel hozzám. – Halál menő! Hogyan vetted
rá, hogy megbocsásson, és ilyen nagylelkű legyen veled?
Néhány diák vág át az előcsarnokon a lépcső felé, akik a vál-
luk mögött átpillantanak ránk. Sunny elől már késő elrejtőzni,
arra azonban semm i szükségem, hogy mások fejében is szöget
üssön a külsőm. Beengedem hát, és hagyom, hadd hadov áljon
tov ább kontaktlencse-elm életéről. Ha tudná, milyen naiv valójá-
ban…
Becsukom mögötte az ajtót, és nekitám asztom a hátam. Ő az
éjjeliszekrényemre helyezi a tálcát, és az ágyamra huppan. Diab-
le leugrik mellőle, és hangos csilingelés közepette sértetten átv o-
nul a hev erőre.
– Te meg hogy kerülsz ide? – mondom váratlan vendégem-
nek. Valójában arra lennék kív áncsi, hogyan láthatta meg a sze-
mem a múlt éjszaka.
Homlokát ráncolv a lev eti válláról a táskáját.
– Elcsakliztam a kajádat, még mielőtt a nagynénéd meglátott.
Csak el akartam mondani, tudom, mit forralsz a fejedben. Tiszte-
letrem éltó törekv és, de felteszem, hogy van más módja is a do-
lognak.
Idegesen toporgok az ajtó mellett. Nem tudhat a terv eimről,
az képtelenség!
– Nem értelek – motyogom.
– Arra, amit tegnap mondtál, mielőtt elindultál Renata szere-
péért. Amit tettél, nem vall rád. Mögöttes szándékaid vannak
vele… félre akarsz majd állni, hogy Audrey-é legyen a szerep. Jól
gondolom?
Felsóhajtok. Annyi mindent titkolok el Sunny elől, hogy ezt az
egyet átengedem neki.
– Na, ja. És a dolog működik is. Jax megutált, Audrey-nak
nincs miért tov ább féltékenykednie rám.
– Nem utál ő téged – rázza meg a fejét Sunny. – Ahogy Aud-
rey sem. Csak épp mindenkit összezav artál… már engem kiv év e.
Ez minden.
Leülök az ágy másik végére, és az ingem fodros kézelőjét gyű-
rögetem.
– Hát… én már csak ilyen vagyok. Összezav arom az embere-
ket.
– Mer’ annyira titkolózol! – Ahogy megpillantja mögötte a
párnán Christine lev eleit, fura kifejezés suhan át az arcán. Fel-
kapja a köteget, mielőtt utánanyúlhatnék. – Ez az a Christine? –
mereszti rám a láv alámpától kékeslilának tűnő szem ét.
– Csak… izé… megtaláltam – próbálom kim agyarázni ma-
gam.
– Á, értem. A kápolnában vagy a tetőn? – Az utolsó szónál
vádlón felv onja a szemöldökét.
Újra hányinger kerülget. A tőkehal szagát már korántsem ta-
lálom olyan ínycsiklandónak. Nem úgy, mint Diable, aki tábort
vert az éjjeliszekrény alatt, és sóv árgón szim atol felfelé.
Sunny, ölében a lev elekkel, lehajol, és kinyitja a hátizsákját.
Két ism erős konzervdobozt kerít elő belőle, amelyeknek lyukakat
fúrtak az aljába, meg egy gyűrött féloldalas maszkot.
– Először azt hittem, ez a cucc Tomlin tanár úré, miv el ha-
sonló konzervdobozokban szokta tartani az oldatait meg az ilyes-
mit a laborjában. De hát miért találkoztál volna vele odafent? És
kié ez a maszk?
Forog velem a világ. Etalon nagyon siethetett a múlt éjjel, ha
ezt mind hátrahagyta. De hogyan talált rá Sunny a titkos átjáró-
ra? És hogyan nyitotta ki az ajtót?
– Nem… tudom… miről beszélsz.
– Ahá! – Villogó tekintete éles kontrasztban áll a fal lila deren-
gésév el, és még vörös hajánál is jobban világít. – Annyira lefog-
lalt a vita Frankenstein menyasszonyáv al, meg hogy elcsend a
nagynénéd kontaktlencséjét, hogy elejtetted ezt, nem igaz? – Ez-
zel az ágyra helyezi a többi tárgy mellé a tető kulcsát.
Megáll bennem az ütő. Gondolatban sorra veszem, mi hogyan
történt köztem és Bouchard között a múlt éjszaka, és hogy mit
mondott, mielőtt letépte a nyakamról a nyakláncot. Láttam már
ilyen szem eket! Ezt neki is muszáj lesz látnia. Sunny úgy értel-
mezte Bouchard szav ait, hogy én a néni kontaktlencséjére pá-
lyáztam. Kérdés azonban, hol volt mindeközben, hogy mindent
kileshetett és kihallgathatott?
Aztán eszembe jut.
– Te voltál az! Te csaptál zajt a Fantom kartonpapír képm ása
mögött!… Te indultál el a lépcsőn is…
– Eltaláltad. A fürdőszobába igyekeztem az előcsarnokban, de
megláttam azt a nyitott tükrös ajtót, ami mögött eltűntél. Mi-
után elejtetted a kulcsot, elhatároztam, hogy felm egyek a lép-
csőn, megnézem, hol jártál. – Ezzel kioldja a lev eleket összefogó
zsineget.
Utánakapok, de elrántja előlem. A lev elek szanaszét szóród-
nak. Diable felm enekül a galériára vezető csigalépcsőre. Lehajo-
lok, hogy összeszedjem a lev eleket, mielőtt Sunnyhoz kerülnének.
Az agyamban közben egym ást kergetik a gondolatok. Megpróbá-
lom értelm ezni Sunny viselkedését.
– Hú, de kísérteties! – szólal meg mögöttem, nyilv án, mert
beleolv asott az egyik lev élbe, amit nálam fürgébben mart el a
padlóról.
Lebénulv a fordulok szembe vele.
Az arca olyan sápadt, hogy a szeplői úgy sötétlenek, akár
sárszemc sék egy fehérre festett kerítésen. Egy skicc et mu-
tat fel a torz Fantomról, hasonlót ahhoz, mint amit Etalon
adott oda nekem a tetőn. Nyilván a levelek közé gyömöszöl-
ve találta. A rajz túloldalát barnásvörös foltok tarkítják, al-
vadt vérre emlékeztetnek. Sunny remegő ujja Christine írá-
sára mutat a papíros alján, a szignója mellett: Vigyázzatok a
torkotokra és rejtsétek el a szemeteket! Nem halt ő meg, bolondok!
A legendák örökké élnek.
A bálterem tele van emberrel. Ötv en diák és hat tanár színes au-
rája kev eredik vagy ütközik össze egym ással. Jobban leköti a fi-
gyelm em et, mint a rikító, különc jelm ezek, melyek utalásai a mi-
tológiát, a meséket, a klasszikus és modern kultúrát egyaránt
megidézik.
Asztalhoz ülve rágicsálom az előételeket – grillezett cukkinite-
kercset fűszeres kecskesajttal, paradicsom os, baconös bru-
schettát. Igyekszem közönyös arcot vágni, miközben árgus sze-
mekkel lesem a bejáratot.
A Fantom azonban késik.
Vagy ez van, vagy megbújik a tükörfal mögött, onnan tart
szemm el és ott főzi ki tov ábbi terv eit. Engem is megdöbbent,
hogy szív esebben venném tőle az utóbbit. Hiszen különben még
ártana Etalonnak, aminek a gondolatától is irtózom. Karom on a
zsinórtetkó is istenesen csíp, mintegy beigazolv a félelm eim et.
Már azelőtt ezt éreztem, hogy Sunny hozzáért, és megjegyezte,
milyen ügyesen pingáltam fel a bőrömre, és hogy érdekes hozzá-
adás ez a Pandóra-tem atikához. Az is érdekelte, miért váltoga-
tom ilyen sűrűn a tém ákat és hová lett az izzó kontaktlencsém.
Ha nem tiltaná a vámpírok törv énye, megkönnyebbülnék,
hogy kiönthetem neki a szív em et. Fárasztó állandóan új hazug-
ságokkal etetni egy ilyen kív áncsi lányt. Milyen jó is lenne csajo-
san fecserészni Etalonról!
Ahogy rágondolok, újra felizzik csuklóm on a vörös tetkókar-
perec.
Diable rángatja meg fehér estélyim alját, amitől láthatóv á vá-
lik, hogy nincs rajtam cipő. Nem találtam ugyanis megfelelő mé-
retű sarut a görögös jelm ezemhez.
– Helló, Szellemcicus! – A kandúr abbahagyja a rángatást, és
felnéz rám. – Menj, keresd meg a gazdádat! Győződj meg róla,
hogy jól van-e!
Félig-meddig arra szám ítok, hogy rám sem hederít, hiszen ő
önálló lény, neki semm iféle gazda nem parancsol, láthatóan
azonban érzi a hangom on a feszültséget.
Bajszát meglengetv e nyújtózik és ásít egyet, aztán csilingelv e
elillan. Átszökell a lábak között, és már el is tűnik a szárnyas ajtó
mögött.
Talán feleslegesen aggódom. Hiszen ez az egész tök új nekem.
Mindössze annyit tudok, minél ham arabb cipelem el a Fantom ot
Bouchard műhelyébe és töröm össze a szív ét a balladáv al, annál
korábban láthatom Etalont.
Az olv adó viasz, fűszeres alm abor és füstös nasik illata ugyan-
olyan gazdag szagélm ényt kínál, mint amilyen vizuális kihív ás a
lelem ényes dekor. Tomlin és Erik ijesztő szöv etségére gondolv a
gótikus motív um okra szám ítottam, de tanárunk inkább az ele-
ganciát választotta a horror helyett.
Kerek, fekete asztalokat és hozzájuk illő székeket telepített a
csillogó aranyszín padlóra. Ezek veszik körül a term et. Az aszta-
lokra abrosz helyett finom szálú, szintén arany „pókhálót” terí-
tett. Fekete-arany műanyag tányérok, arany evőeszközök, ki-
csiny dísztökök, a kristályv ázákban meg narancssárga, őszi kri-
zantémcsokrok, elefántcsontszín rózsák és zsályák zöldje egészí-
tik ki a terítéket. Az asztalok között kov ácsoltv as tartókba helye-
zett vajszínű gyertyák szolgáltatják a világítást. Az oldalfalakon
fekete, csillogó organzadrapéria nyúlik fel a kupolás mennyeze-
tig. Mindegyik laphoz egy-egy csillár is tartozik, akkorák, mint a
színházterem é. A csillárokról indulv a csillogó aranyszalagok szö-
vik át a term et, amiről menten eszembe jut a rave-parti „polipja”,
amitől, ha lehet, még jobban felkav arodik a gyomrom. Sütőtökös
alm aborom ért nyúlok, és a számhoz emelem a műanyag, talpas
poharat. A barna cukros-szerecsendiós bev onat a perem mentén
tov ább gazdagítja az ital ízv ilágát.
A fekete tükrös fal mentén egy-két méter magas, elefántcsont-
fehér fácskák sorakoznak megcsav art ágaikkal a megfelelő ár-
nyalatú cserepekben. A göcsörtös gallyakhoz illesztett fekete lev e-
lek kísérteties hatást keltenek, több ág ellenben kopár maradt.
Mögöttük arany organzadrapéria takarja el a tükröket a padlótól
a plafonig. Egy-egy fekete lev él rezeg is, mintha csak fuv allat
mozgatná. Itt-ott lehullott társaik borítják a padlót, teljessé téve
az összhatást. A csillárok égőit leoltották, mindössze a gyertyák
meleg, puha fényei és hosszúra nyúlt árnyékai jelentik a világí-
tást. Titokzatos, tündökletes hatás, aminek alig van köze a hallo-
weenhez.
Az egész luxusderűnek kev és köze van ahhoz, ahogy érzem
magam.
Tegyem, amit máskor? Minth a semm i sem történt volna? –
Etalon instrukciói épp ellentétes hatást keltenek, nem megnyug-
tatnak, hanem ijedőssé, idegessé tesznek. Ugyan hogyan mutat-
hatnék közönyt, amikor az operaház körül több mint egy évszá-
zada settenkedő rém ma mutatja ki igazán a foga fehérjét? Két
világ csap majd össze, és négy segédemm el együtt nekem kell
gondoskodnom arról, hogy ne legyenek halálos áldozatai.
Szív em vad erőv el dobol a bordáim on. Még látom is, hogyan
emelgeti a ruhám szélét az egypántos ruhaderék alatt, ami má-
sodik bőrömként tapad rám. A halv ányzöld stóla le-lecsúszik a
vállamról. Nagyot sóhajtv a megdörgölöm a halántékom at. Az
aranyfüstös hajpánt túlontúl is szorítja a fejem et az aranyhajú
paróka körül, amelyet magas kontyba tornyoztam. Alatta túlon-
túl sok helyet köv etel magának a valódi hajam, kibuggyanó für-
tökkel bizonyítv a ezt. A legszív esebben lebontanám a hajam,
csakhogy túl sok minden múlik a jelm ezem hitelességén. Ezért
inkább nem veszek tudom ást hasogató fejfájásomról, noha jócs-
kán hozzáad a helyzet kényelm etlenségéhez.
Barátaim a desszertpult körül gyülekeznek, hogy megtöltsék
tányérjukat kakaós golyókkal meg mindenféle cukorkáv al.
Sunny és Quan a Halott Menyasszonynak és jegyesének, Victor-
nak öltöztek. Arcukat ennek megfelelően kékesszürkére mázol-
ták. Quan segít megtölteni Sunny tányérját, miv el csak az egyik
karját tudja mozgatni. A másikat ütött-kopott köntösébe rejtette,
hogy helyet adjon a ruhaderékba varrt csontos végtagnak. Jax
pillangókra vadászik bagolyszemre emlékeztető kerek szemüve-
gév el, amely felnagyítja kék szem ét. Sűrű bajsza vaskos hernyóra
hajaz. Szafarikalapjáról, ingéről és nacijáról kicsiny műlepkék
csüngenek alá. Óriási hálóját a hóna alá csapta, hogy segítse
Audrey-nak elrendezni angyalszárnyra emlékeztető királylepke-
szárnyait. A csaj tornadressze és pöttyös tüllszoknyája ráfeszül
törékeny term etére. Miután a szárnyakat a helyükre igazgatta,
Jax ráüt az egyik ruganyos csápra. Az odaapplikált villogó vil-
lanykörte előre-hátra ing Audrey fején. A csaj megjátssza, hogy
haragszik lov agjára, majd a kakaós golyókért nyúl, és kettőt a tá-
nyérjára ejt. Az összeillő jelm ezt valószínűleg az előtt szerezték
be, hogy belezav artam a kapcsolatukba, most azonban legalább
ez összeköti őket. Örömm el tölt el, hogy már heccelődnek is egy-
mással. Mindent elköv etek majd, hogy sok hasonló emlékük le-
gyen.
Mintha csak megérezné a pillantásom at, Jax rám sandít a
válla fölött. Másfelé nézek, Katre és Roxie-ra, akik egy sarokban
gubbasztanak. Roxie szobornak öltözött testhezálló jelm ezében,
ónfestéket idéző sminkjév el, és a testére kőrepedéseket utánzó
ereket pingált. Szürke kontaktlencséje és hajának ezüstös csillo-
gása egészíti ki a szerelését. Kat sminkje félig halálfejet, félig em-
beri arcv onásokat form áz, a rucija neki is ötletes. Mindkettő esé-
lyes a műv észeti verseny megnyerésére, a tekintetükből azonban,
ahogyan felém pillantgatnak, sejtem, hogy ez érdekli őket a leg-
kev ésbé. A megtorlás már jóv al inkább. Erre szöv etkeztek. Azt
már nem tudják, hogy kicsinyes bosszújuk a legkev ésbé sem iz-
gat ma éjszaka.
A legtöbb diák állv a beszélget, mások a táncparketten ropják a
hangszóróból harsogó sötét, elektronikus indie-pop-szám okra. Az
összeállítás Tomlin műve. Nehéz elhinni, hogy volt ideje a tanítás
mellett a sötét oldalt is szolgálni. Körülöttem néhány csoport az
asztaloknál ül. Az egyik pár ném afilmszínésznek öltözött tetőtől
talpig fekete-fehérben. Ők okos párbeszédbuborékokat tartanak a
lev egőbe, ezekkel társalognak a barátaikkal. Mindenki hangosan
nev etgél, senkit sem érdekel, kik a meghív ottak.
Charlotte néni és Bouchard a terem átellenes végéből tartanak
szemm el engem. Piroska és a farkas-jelm ezben érkeztek. A far-
kas a nagym am a hálóingében és főkötőjében díszeleg. Cseppet
sem meglepő, hogy a kettősből Bouchard választotta a szőrös,
fogv icsorító fenev adat.
Igyekeznek táv ol maradni tőlem, noha Bouchard nem valam i
szív esen adta át a kulcsait Jippettónak. Gondolom, a szentélye
meggyalázása jár most leginkább a fejében.
Megérintem a nyakláncot a mély, V alakú dekoltázs fölött,
azon is a rubingyűrű függőt. Etalon utolsó adunak szánta ezt az
Erik érzelm ei ellen indított küzdelemben. Most már igazán ér-
tem, miféle jelentést hordoz ez a gyűrű a Fantom szám ára.
Ebéd közben sikerült meggyőznöm Sunnyt, hogy Christine le-
velei ham isítv ányok. Valaki köv et, ezt bizonyítja a szakadt maszk
is. Tomlin megígérte, hogy ma éjjel segít elkapni. Azt mondtam
tehát Sunnynak, ha azt látja, hogy a tanár úrral táv ozom, ne jöj-
jön utánam, mert azzal mindent összekutyulna. Egész közel járt
a füllentésem az igazsághoz. Ennél többet nem mondhattam,
hogy ki ne akadjon nekem.
Miután elm ent az ötödik órára, én hanyagoltam a drám ais-
mereteket, helyettük Christine lev eleit olv asgattam, hátha hasz-
nomra válnak. Ehelyett a Fantom szívszorító szerelm i csalódásá-
ról értesültem.
Röv iddel azután, hogy elhunyt Christine férje, Erik megját-
szotta, hogy ő is a halálán van. Évekkel korábban ő és Christine
megfogadták, hogy nem hagyják egyedül meghalni a másikat.
Mikor a nő rátalált a Fantomra, az újfent szerelm et vallott neki.
Egy napot sem öregedett azóta az évtized óta, hogy utoljára lát-
ták egym ást. Christine ekkor a negyv enes évei elején járt, érett nő
volt már, aki semm itől sem félt. Hosszú évek elutasítása után en-
gedett a Fantom szenv edélyes ostrom ának, és egy forró éjszakát
töltöttek együtt. Ennek váratlan gyüm ölcse is lett, Erik azonban
tartott attól, hogyan reagál majd a gyerm ek torz arcv onásaira,
így visszahúzódott a föld alá, és kizárta Christine-t az életéből. Öt
hónap alatt összeütött egy maszkot, amiben már nem ijeszthette
meg a kicsit. Felkereste Christine-t, aki eltitkolta a terhességét,
csak hogy tov ább énekelhessen és kihasználhassa kétéves szerző-
dését, amit aláírt egy francia operaházzal. A Fantom megkérte a
kezét. Christine azt mondta, nem akarja, hogy elrejtőzzön a gye-
reke elől, nőjön az csak úgy fel, hogy minden egyes nap látja. Le-
gyen ő az egyetlen földi ember, aki semm i viszolyogtatót nem ta-
lál a külsejében. A Fantom örömm ám orban úszv a ajánlotta fel
neki a rubingyűrűt. Christine igent mondott. Egy teljes hétre el-
vonultak a világ elől a Fantom föld alatti hajlékába, ahol
mennyei gyönyörben volt részük. Sajnos azonban gyönyörű kis-
lányuk alig fél kilósan, időnek előtte jött világra. Nem lélegzett, és
az anyam éhen kív ül életképtelen volt. Christine ágynak esett.
Annyira legyengült, hogy nev et sem adott a lányának. Erik balla-
dát komponálv a tem ettette el, egy olyan balladát, amelyet a pa-
rányi fülek nem hallgathattak végig.
Ennyit tudtam meg az egyik lev élből. Miután elolv astam, ki-
mentem a tem etőkertbe a jeltelen gyerm eksírhoz, ahol a rózsa-
csokorra találtam és amely elv ezetett a kápolnához egy hónappal
ezelőtt. A sírköv ön ugyanaz volt a halál dátum a, mint amikor
Erik szegény kisbabája elhalálozott: ezernyolcszáznyolcv anhá-
rom.
Szegény Erik szinte mindent megkapott az élettől, aztán min-
dent el is veszített. E csapás úgy megkem ényítette a szív ét, hogy
olyan mozdíthatatlanná derm edt, mint a kő a kicsi sírján.
A ballada tehát, amire Etalon megtanított és amit Erik együtt
énekelt Christine-nel, ezé a gyerm eké volt. Nem volt kétségem
afelől, hogy ennél hatásosabb fegyv ert be sem vethetnék ellene,
csak éppen ódzkodtam ettől.
Mintha csak kom or gondolataimra válaszolna, haragos, lükte-
tő ritm usú zene hangzik fel a hangszórókból, visszazökkentv e a
jelenbe. A teremben mindenütt pislogni kezdenek a gyertyák,
mintha szél törne be a helyiségbe. Holott erről szó sincs. A bejá-
ratra meresztem a szem em, ahol ő lép be. Fekete cipőt és nadrá-
got, fekete bőrdzsekit és kesztyűt visel. Fekete gum im aszkja sa-
kálpofát form áz a ráfestett orral és fülekkel. Valahogyan mégis
megőrizte emberi vonásait, ahogy az sem kétséges, hogy pasas
rejtőzik az álarc mögött.
Az egyszínű hacuka ellenére az egész tök élettelen benyom ást
kelt. Csak a szem izzik sárgán a maszk mélyén.
Begörbítem a hátam, hogy minél észrev étlenebb legyek. Köz-
ben azonban odabiccentek a nagynénémnek, aki épp fiatal tán-
cosokkal társalog, korábbi tanítv ányaiv al. Visszajelez, miközben
arcáról lerí az aggodalom. Noha ösztöneim azt súgják, másszam
az asztal alá, felállok.
A Fantom tekintete az enyémbe kapcsolódik. A ráism erés lö-
késhullám ai elöntik karom at-lábam at, és minden erőmtől meg-
fosztanak. A stóla lehull a vállamról, mert az asztalba kell ka-
paszkodnom, hogy el ne essek. Közben a Fantom is meginog, és
kábán hátrál négy lépést. Bele is ütközik Fabre igazgatóba, aki
Norrington diriv el és Madame Harrisszel társalog. Mindhárm an
nev etv e fordulnak a Tomlinnak hitt maszkos felé, aztán csacsog-
va a társaságukba inv itálják.
Egyre felém pislog. Időközben összeszedi magát: mintha vil-
lám csapott volna belé, úgy vált át aurája téglav örösre – ami a
visszafogott düh és a dühödt elhatározás színárnyalata.
Az egekbe szökik a pulzusom. Sunny és a többiek felém indul-
nak púposra rakott tányérjaikkal.
– Oké, Rune – mondja. – Idejöv ünk hozzád, és itt esszük meg
veled a desszertet. Ne árv álkodj ilyen látv ányosan! Vessünk fáty-
lat a múltra, rendicsek?
Magam on érzem a Fantom tekintetét. Megborzongok. Nem
hagyhatom, hogy idejöjjön. Nem kockáztathatom meg, hogy a
barátaim mindent összezav arjanak.
Megrázom a fejem Sunny felé. Ekkora táv olságból is érzem a
Fantom és köztem áramló energiát. A hangjára menten elalélnak
a tanárok. Tökéletesen utánozza Tomlint, de olyan melodikusan,
hogy képtelenek ellenállni neki. Szívfacsaró dallam a feléleszti a
dalt, amelyet bennem ültetett el a rave-partin, és amely most a
jussát köv eteli.
Átv erekszem magam a diákok egy csoportján, és kilépek az el-
hagyatott folyosóra. Fényes padlója visszav eri a bálterem gyer-
tyáinak pislogó lángját. A márv ány hidegen sim ul a talpam alá,
mégis inkább a lélegzetem derm ed meg, az nehezül el, mintha
jég töltené meg a tüdőm et. Zihálv a szedem a lev egőt, és a lépcső
felé indulok.
Bouchard műhelye felé. Nincs más dolgom, mint hogy elérjek
odáig. Jippetto ott vár az állataiv al, nekem pedig talán el kell
majd énekelnem azt az átkozott balladát.
Érzem, hogy Erik köv et. Érzem sötét jelenlétét. Nem sieti el.
Halkan oson, akár a macskák. Az a mennyei dal vezérli, amelyet
a tudatom mélyére plántált, amelytől nem maradhat veszteg.
Rem egő lábbal indulok el a lépcsőn, vigyázv a, el ne csússzak.
Végre felérek az első emeletre. Az ajtóig kell csak eljutnom a fo-
lyosó végében. Nyitv a van, világosság vetül ki bentről a padlóra.
A Fantom elég közel jár már ahhoz, hogy halljam a légzését a
gázm aszkban. Ez a recsegő, gépi hang a tudatomba furakszik.
Megbotlom tőle az estélyiben, és forradásos térdem bev erem a
márv ányba. A fájdalomtól hunyorogv a hátrasandítok. A Fantom
most ért fel a lépcső tetejére, hörgő légzése azonban ott dobol a
fülemben: ez is újabb hasbeszélő trükk tőle.
Fogcsikorgatv a sántikálok tov ább, és belököm Bouchard ajta-
ját.
Jippetto kérdőn felv onja hófehér szemöldökét, én pedig vissza-
biccentek, jelezv e, hogy kezdődik a hacacáré. A legtáv olabbi falig
igyekszem előre. Az a kitöm ött varjú van rá kiakasztv a, amelyik
macskanyáv ogással üdv özölt az érkezésem napján… mintha egy
emberöltő telt volna el azóta.
A Fantom is belép a helyiségbe. Tekintete végigsiklik rajtam,
és Jippettón állapodik meg, a gondnok ugyanis megfújja a sípját.
Erik jobbra-balra forgatja a fejét, hogy megértse a helyzetet… Lá-
tom, hogyan esik le neki a tantusz, hogyan fogja el a bűntudat,
hogyan változik meg. A jég és a dér olv ad meg így. Erik sebezhe-
tősége megadja az erőt, amelynek híján voltam eddig. Tov ábbi
löketre van szüksége, ekkor állok elő a balladáv al. Hangom an-
gyali tisztasággal, vádlón szárnyal a magasba. Térdre rogy, és zo-
kogv a velem énekel: makulátlan, gyönyörű, bűnbánó duett ez. A
Fantom egész testében rem eg, szem e sötét mélye könnyben
úszik.
A csel bev ált. Fokozom a hangerőt, új keletű önbizalomm al
élesztv e újra szerelm e elhunyt szellem ét.
Feje előrekókad, a sakálpofa csaknem a padlót súrolja. Kesz-
tyűs keze a maszkja füle felé tapogatózik.
– Bocsáss meg nekem, Christine! Muszáj volt őt életben tarta-
nom! Kérlek, kérlek, hadd tegyem, amit tennem muszáj! Olyan
rettentő sokáig vártam rá! – A hangja zengő szimfónia, ahogy
felnéz rám.
Még mindig a ballada melódiáját dúdolv a közelebb araszolok
hozzá. Megpróbálom megérteni, mit is jelent a vallom ása. Ekkor
mozgásra leszek figyelm es a folyosón, és kiesem a ritm usból.
Bouchard áll a küszöbön farkasjelm ezében, pár centire a has-
ra bukó Fantom mögött, és kötelet lenget szőrös mancsai között.
– Siessünk, kössük meg a kezét!
A Fantom azonban talpra szökken, és akárm ilyen bódulatot
hoztunk is rá Jippettóv al, lerázza magáról. Kikapja a kötelet
Bouchard kezéből, és kilöki a tanárnőt a folyosóra.
– Meg ne merj mozdulni! – Szav a ezüsthálóként hurkol körül.
Bouchard is engedelm eskedik az akaratának. A fenekére esett, és
mozdulatlanná derm ed. – Ülj le te is! – int a gondnok felé, akit
Bouchard munkaasztalához terel. Jippetto úgy roskad egy szék-
re, akár egy robot, és onnantól kővé derm ed.
Irtózv a figyelem, hogy válik élőv é a legenda, ahogy a Fantom
pusztán a hangjáv al mindenkit hipnotizál.
A szem e most felizzik a maszk mögött. Reszketv e hátrálok a
falig.
– Gyere csak ide, galambom! – nyújtja felém kesztyűs kezét,
a másikkal Bouchard kötelét fogja. – Nem muszáj ezt végignéz-
ned.
Megpróbálok ellenállni hangja igézetének, ez azonban úgy
rázza a fejembe zárt dalt, akár egy felbőszült vadállat a ketrecét.
Úgy tudom csak lecsillapítani a fenev adat, ha elfogadom kesz-
tyűs kezét.
Magához húz. Lev eszi rólam a fém hajpántot, a parókát és a
hajam at leszorító sapkát, csak ezután kötözi össze a csuklóm at.
Sötét hajam szabadon, összekócolódv a omlik a vállamra. A Fan-
tom felemeli az állam, úgy néz fürkészőn az arcomba, mintha
meg akarná győzni magát, hogy mégsem Christine vagyok.
Ezt köv etően egyik karját körém fonja, a másikkal a falra ki-
akasztott kitöm ött állatok felé int. Halk moraj hallatszik a tor-
kukból. Elfojtok egy kiáltást, mert az állatpofákból méhrajok tör-
nek elő, és szárnyas, fullánkos rajok lepik el a lev egőt.
Sunny méhcsípés-allergiája jut eszembe meg mindenki más,
akit meg kell védenem.
Megpróbálok kiszabadulni a Fantom szorításából, ő azonban
szembefordít magáv al, és mindkét karját a nyakam köré fonja.
Sarkáv al kirúg egy rejtett lapot a padlón, magáv al ránt, majd be-
csukja maga után a titkos csapóajtót, kizárv a a feldühödött rov a-
rokat.
Sötétség ölel körül minket. A Fantom felv onszol valam iféle
lépcsőn. Megpróbálom megv etni a lábfejem minden egyes lép-
csőfok szélén, amíg vérezni nem kezdenek a körm eim, ő azonban
tov ább vonszol magáv al egy keskeny, emeleti folyosóra. Amint
odaérünk, ölbe kap. Spiritusz és bőr szaga csapja meg az orro-
mat, megint a hányinger kerülget. A bennem lakó dal mélyen a
koponyámba ereszti a karm ait, és magatehetetlenné tesz.
– Vigye! – A Fantom ezúttal nem hozzám beszél, hanem
Tomlinhoz, aki a sötétben vár ránk.
– Ham ar vége lesz, Rune! Aztán visszakapod az életedet –
biztat a tanár úr. A testem túl ernyedt ahhoz, hogy kifejezzem
mélységes dühöm et az árulása felett. Tomlin közben átemeli a
Fantom fején megkötözött csuklóm at, és a karjába vesz. Szakálla
a halántékom at súrolja.
Félig vagyok csak magamnál, amikor elrablóim megállnak a
bálterem tükörfalának túloldalán. Ide is bev ilágít a terem szín-
arany ragyogása. Diáktársaim és a szem élyzet nem is sejtik, hogy
méhrajok indultak el az irányukban. Megpróbálom felfedezni a
töm egben a barátaim at és a nagynénémet. Ekkor azonban a
Fantom újabb mágusm utatv ányhoz folyam odik: kezének egyet-
len érintésére az ágakon lévő és a padlóra hullt fekete lev elek de-
nev érekké változnak. Fellibbentik az asztalokról a pókhálós terí-
tőket, úgy csapnak le a sikítozó vendégseregre. És ezzel nincs
vége. A denev érek a megbolydult töm egre hullajtják a hálókat,
csapdába ejtv e mindenkit. Ködös tudatomm al képtelen vagyok
eldönteni, valódi denev érek-e ezek vagy csak öntudatom at vesz-
tettem, és az egész csak egy rémálom.
Tomlin tov ábbcipel. A Fantom meghúz egy fogantyút a fal-
ban, mire azonnal bezárul a bálterem szárnyas ajtaja. Innen az-
tán senki sem szabadul. A köv etkező pillanatban az óriási csillár
puffan a padlóra hangos csörömpöléssel. Teljes a káosz. A hálóba
gabalyodott emberek kétségbeesetten kapálóznak. Talán tényleg
csak álm odok, mert egy szobor meg életre kel. Félrenyalábol az
útból egy diákot, ezután azonban őt magát is eltem etik az üveg-
és fémcserepek. A csillár kristályv ázának szöv ete tüzet fog a te-
rem gyertyáitól. A fácskák kitűnő gyújtóst biztosítanak az elhara-
pózó lángoknak. Füst és tűz gom olyog előttem, elzárv a a sze-
mem elől a kilátást.
A sikolyokat is csak letompítv a hallom. Egyedül a Fantom
dallam os hangja tölti be a tudatom at, ahogy átszűrődik a maszk-
ján.
– Milyen okos vagy… Az ő dalát használtad fel ellenem, úgy
öltöztél fel, mint ő, az ő nyaklánca volt rajtad! – Ezzel letépi a
nyakamról a gyűrűt és a nyakláncot. – Csak, tudod, elsietted a
dolgot, egy pillanattal ham arabb törted meg az illúziót – sim o-
gatja meg csuklóm on a vörös tetkót, ami átsejlik a ráfonódó kö-
télen. Érintése jeges hidegséget kelt a szív emben. – Jobban is ki-
taníthatott volna a fiam. Az ördög a részletekben rejlik. – Újra
átv esz Tomlintól. Ism ét a nyaka köré veti összekötözött csuklóm.
Fejem hideg tapintású bőrdzsekijére kókad. – Maga maradjon, és
segítsen, hogy minden a terv szerint menjen! – szól rá Tomlinra.
– Miss Germ ainnek és nekem találkánk van a sorssal.
25.
HATTYÚDAL
[←1]
Szép n a p ot , k edv es Em m a ! (fr a n c ia )
[←2]
Flor id a felf ed ezőj e.
[←3]
Á , ig en . (fr a n c ia )
[←4]
Boc sá n a t , u r a m . (fr a n c ia )
[←5]
bef ej eződ öt t (fr a n c ia )
[←6]
Ren db en . (fr a n c ia )
[←7]
m osd ó (fr a n c ia )
[←8]
öt ös szob a (fr a n c ia )
[←9]
A h og y a h a t t y ú n ev e is sok a t m on d ó n év (A n g y a l), ú g y a m a csk á é
is: Ör d ög .
[←10]
Eg y pá r izsi bu t ik n ev e.
[←11]
ik er l á n g (fr a n c ia )
[←12]
Szó szer in t : Ha r a g n a pj a . Cel a n ói T a m á s h im n u szá n a k sza v a i. Szá -
m os r ek v ie m felh a szn á lt a .
[←13]
Kit öm és (h a l ot t á ll a t ok pr ep a r á l á sa ).
[←14]
Má d ie lt Ren a t a u g y a n ú g y lá t j a á lm a i b a n , m in t a r eg én y b en T ü s-
k ét Ru n e. Opp en h eim i Hein r ich r ől, a k i v ég ü l elű zi, n em t u dn i, n em
a zon os-e Má d ie ll el.
[←15]
Ret t eg és, lá n y r a bl á s, a Fa n t om (fr a n c ia )
[←16]
édesem (fr a n c ia )
[←17]
Eg észség edr e! (fr a n c ia )
[←18]
A ba b on á s h it szer in t fér f i boszor k á n y , dém on , a k i a lv ó n ők r e fek -
szik , és k özösü l v el ü k .
[←19]
Na g y k a l a pp a l, sok sik er t ! (fr a n c ia )
[←20]
Csen d leg y en ! (fr a n c ia )
[←21]
A z a n g ol er ed et ib en a z Oper a h á z Fa n t om j a Oper a Gh ost , íg y a zon os
a k ét m on og r a m .
[←22]
h ü l y e (fr a n c ia )
[←23]
Á , a k is én ek esm a d á r ! (fr a n c ia )
[←24]
elh a llg a ss (fr a n c ia )
[←25]
n a i v a (fr a n c ia )
[←26]
Elég leg y en ! (fr a n c ia )
[←27]
Jó ét v á g y a t ! (fr a n c ia )
[←28]
v il á g os (fr a n c ia )
[←29]
Élő v ér v on a l (fr a n c ia )
[←30]
Sa i n t -Ger m a i n g r óf. (fr a n c ia )
[←31]
Á ldj a m eg a z ég ! (fr a n c ia )
[←32]
Nev et ség es! (fr a n c ia )
[←33]
Hog y n e, per sze. (fr a n c ia )