AZ ÖNTÖZÉSES FÖLDMŰVELÉS

Az afrikai Nílus a világ egyik leghosszabb és leghíresebb folyója. Az őskorban is fontos

szerepet töltött be az egyiptomi kultúrában. Szokás az ókori Egyiptomot a Nílus ajándékának
is nevezni. A kifejezés helytálló hiszen az emberek a folyónak köszönhették a
megélhetésüket.

Mindenévben július 19. napja környékén a Nílus kiáradt és 5-10 km szélességben termékeny,
fekete iszapot rakott a földekre. Az esemény fontosságát jelzi, hogy az áradás napja volt az
egyiptomiak naptárában az év első napja. Országukat Fekete-földnek-Kemetnek nevezték. A
földművelés kialakulása után – Mezopotámiához hasonlóan – itt is hamar rájöttek arra, hogy
öntözőrendszert kell létrehozni. Az áradáskor a folyóvizet csatornákkal és gátakkal igyekeztek
a földeken tartani, az iszap leülepedése a folyó vissza húzódása után is minél teljesebb legyen.
A fejlett öntözőrendszerükkel a Nílus menti földeket termékennyé tudták tenni.
A földjeiket árkok segítségével részekre osztották. A csatornák vizét víz átemelő
szerkezetekkel- amely a gémeskúthoz hasonlít-jutatták a földekre.

Az Újbirodalom idejétől kezdve a saduf nevű fából készült szerkezet segítségével emelték át a
vizet a magasabban fekvő területekre. A szerkezetet egy függőleges rúd, egy keresztgerenda,
egy kötél, egy vödör és egy ellensúly alkotja. A sadufot, mely megőrizte ősi formáját mind a
mai napig használják.

A csatornák és gátak kiépítése, öntöző rendszerek felállítása, működtetése összefogást és

nagyfokú szervezettséget igényelt a települések közösségeitől. Az öntözés annál hatékonyabb
volt, minél nagyobb területet hálóztak be csatornákkal. Egyre több település csatlakozott a
közös öntözőrendszerhez. Az öntözőrendszer megszervezése és irányítása a közösség
vezetőjének a feladata lett, aki ezáltal egyre nagyobb hatalomra tett szert. E hosszú folyamat
eredményeképpen alakult ki Egyiptomban az állam.