Carmen Miserabile Super Destructioneregni Hungariae Per Tartaros

Carmen miserabile super destructione
regni Hungariae per Tartaros
Epistola magistri Rogerii
in miserabile carmen super destructione
regni Hungariae per Tartaros facta
editum ad reverendum dominum
Iohannem Pestheniensis ecclesie episcopum
feliciter incipit.
Licet, ut liqueat dominationi vestre ingressus et processus Tartarorum Hungariam intrantium in

ignominia Crucifixi, perniciem stragemque non minimam populi christiani per presens opusculum vestro
nomini reddi, de gestis ipsorum sine falsitatis admixtione collectum, quod cum diligentia perlegatis.
Multa quidem invenietis in eo, que meo subiacuerunt aspectui, plurimaque propriis palpavi manibus,
nonnullaque a fide dignis didici, in quorum illa fuerunt presentia perpetrata. Si autem interdum
reperietis aliqua, que sensui hominum cernantur terribilia et horrenda, me scriptorem et res minime
admirentur, sed gratias referant Regi regum, qui sue oblitus misericordie suo angariato populo non
pepercit. Nam a regalibus sedibus in exterminii terram prosilientibus, limo eorum oculos non linivit,
immo exacuit gladium velut fulgur. Visitavit iniquitates eorum non in baculo, sed in virga, et peccata non
fomentis lenibus, quibus suos consueverat consolari, sed in verberibus et in ira, subsannando eos, cum
ingruit calamitas repentina, sic quod Hungaria plena populo sedet sola.
O dira crudelitas! facta est Hungaria libera sub tributo. Proch dolor! non fuit in tanto exitio, qui
consoletur eam ex omnibus caris eius. Rogo igitur et affectuose deposco, quatenus, cum de vita et
ipsorum moribus atque pugna describere voluerim veritatem, si de tristi materia et horrenda flebilis
inire compulsus sum mestos modos, vos vel quisque lector rectam conscientiam falsis opinionibus non
supponat, quod presumptuosa temeritas patefecit aditum illicitis ausibus vel nocivis, quia non ad
deprehensionem cuiquam vel derogationem, sed ad instructionem id potius examinavi, ut legentes
intelligant et intelligentes credant, credentes teneant et tenentes percipiant, quod prope sunt dies
perditionis, et tempora properant ad non esse. Et sciant cuncti hec me temere non referre, quod
quisquis ad manus ipsorum devenerit Tartarorum, si natus non fuisset, melius esset ei, et sentiet se non
a Tartaris, sed in tartaro detineri. Hoc refero ut expertus. Fui enim per tempus et dimidium temporis
inter eos, in quo mori solatium extitisset, sicut supplicium fuit vita.
De intentione regis Bele.
Rex Bela IV
Cum Bela rex Hungarie inter principes christianos zelator katholice fidei nosceretur ad instar
progenitorum suorum Stephani, Emerici, Ladislai et Colomani regum, qui sanctorum cathalogo sunt
ascripti, inter alia pietatis opera, que ipse in propatulo, ut benefaciendi exemplum preberet, et alia, que
in conclavi, ut ora iniqua loquentium contra eum obstrueret, exercebat, in mente gessit assidue pravas
et extraneas nationes ad gremium ecclesie matris attrahere, ut animabus Deo quam plurimis lucrifactis
suam facilius deduceret lucrifactam ad eterna gaudia beatorum.
Quomodo rex Bela introduxit regem
Comanorum in Hungariam.
Igitur anno millesimo 200. quadragesimo secundo ab incarnatione Domini sic evenit, quod Kuthen
Comanorum rex ad dictum regem solemnes nuncios destinavit, asserens se multis annis cum Tartaris
pugnavisse ac obtinuisse duabus vicibus victoriam contra eos, tercia vero vice, cum existeret imparatus,
terram suam subito intraverunt, deita quod, ipso habere exercitum nequeunte, eum dare terga oportuit
Tartaris sceleratis; et sic magnam partem terre ipsius hominibus interemptis hostiliter destruxerunt.
Propter quod, si vellet ipsum suscipere ac in libertate tenere, se et suos paratus esset sibi subdere ac
cum consanguineis fratribusque et amicis suis rebusque et bonis mobilibus omnibus in Hungariam
intrare et ipsum in fide katholica imitari. Quo audito rex repletus est gaudio magno valde, tum pro eo
quod talis princeps, sibi quasi par hactenus, sue se volebat subicere ditioni, tum quia poterat ad
effectum ducere preconcepta, lucrifaciendo tot animas Ihesu Christo. Et sic licentiatis nunciis non
minimis muneribus honoratis, ad dictum Kuthen regem transmisit suos nuncios et fratres Predicatores
cum eisdem, mandans, quod ipsum et suos paratus esset recipere et petita concedere iuxta sue
beneplacitum voluntatis. Quid plura? nunciis hinc inde sepius destinatis, predictus Kuthen cum suis iter
arripuit in Hungariam veniendi. Rex vero in potentatu mirabili usque ad confinium terre sue obvius sibi
fuit, tot eximia et tot honores sibi et suis faciens, quod ab incolis terre illius a tempore, cuius non
extabat memoria, factum non fuerat neque visum. Tandem, cum propter multitudinem in loco comode
morari non possent, pro eo quod erat gens dura et aspera, subdi nescia, ne offenderent Hungaros vel
offenderentur ab ipsis, dabat eis de principibus suis unum, qui eos conduceret et expensas omnibus, qui
preter ipsorum familias circa quadraginta milia dicebantur, faceret exhiberi usque ad meditullium terre
sue.
Sequitur de odiis inter regem et Hungaros,
et primo de causa odii prima.
Cum autem rex Comanorum cum suis nobilibus et rusticis cepit Hungariam peragrare, quia iumentorum
habebant armenta infinita, in pascuis, segetibus, ortis, virgultis, vineis et aliis Hungaros graviter
offendebant. Et quod horribilius erat eis, cum essent silvestres homines, virgines pauperum
abhominabiliter opprimebant et thorum potentium, quando comode fieri poterat, maculabant, licet
mulieres ipsorum tamquam viles ab Hungaris prostrarentur. Et si in rebus vel in persona Comanum
Hungarus offendebat, statim de ipso fiebat iusticie complementum, sic quod alius similia facere non
audebat. Si vero a Comano Hungarus ledebatur, sibi de ipso iusticia non fiebat, et si quando instare
volebat, pro verbis interdum verbera reportabat. Et sic inter populares et regem odium est generatum.
IV
Secunda odii causa inter regem
Belam et Hungaros.
Licet digressionem faciam aliquam, tamen, ut legentes intelligant et audientes non ignorent
destructionis Hungarie fundamentum, revertar quantotius ad stilum incepte materie prosequendum.
Bone memorie rege Andrea, genitore istius Bele regis, mortis debitum persolvente subito rex cum regni
principibus et nobilibus venit Albam regiam civitatem, et ibi, postquam per manus Strigoniensis
archiepiscopi, prout moris est, regali diademate extitit coronatus, quosdam de suis baronibus, qui patri
adheserant contra eum, compulit exulare, quosdam carcerali custodie, quos habere potuit, mancipavit;
quendam de maioribus, Dionisium palatinum, privari fecit lumine oculorum. Quedam autem statuta
ibidem faciens, iussit promulgari, ut terra malis hominibus, qui habundabant plurimum, expurgaretur.
Baronum quoque presumptuosam audaciam reprimendo precepit, quod exceptis suis principibus,
archiepiscopis et episcopis, si aliquis baronum sedere in sede aliqua in sua presentia auderet, debita
pena plecteretur, comburi faciens ibidem ipsorum sedes, quas potuit invenire. Quod cognati exulum et
captivorum amici, sibi etiam timentes in posterum, pro malo non modico habuerunt. Exinde inter eos
scandalum est ortum.
Tercia odii causa exhinc
secuta est.
Preterea nobiles cum cordis amaritudine referebant, quod, cum ipsi vel progenitores eorum contra
Ruthenos, Comanos, Polonos et alios in expeditionem a regibus sepius essent destinati, et aliqui essent
ibidem gladio interempti, aliqui fame mortui, aliqui carceribus mancipati et aliqui diversis tormentis
afflicti, reges, qui pro tempore fuerant, revertentibus vel captivorum propinquis recompensationem et
remunerationem congruam faciebant, villas, possessiones et predia concedendo eis in perpetuum
possidenda. Hic autem non solum eis non addidit aliquid, sed concessa ad ius et proprietatem sui ipsius
sine diminutione aliqua revocavit. Hic est dolor, hic est gladius, qui transfixit animas Hungarorum. Nam
qui erant divites et potentes et secum habebant multitudinem effrenatam, vix se solos poterant
sustentare.
Capitulum VI
___________________________________________________________________________
Quarta odii causa inter regem
Belam et Hungaros.
Item sepius conquerebantur, quod rex contra regni consuetudinem in depressionem eorum, prout
voluit, ordinavit, quod, qualiscumque eminentie fuerint nobiles, in sua curia negocium movere aut sibi
oretenus loqui nequirent, nisi supplicationes cancellariis porrigerent et exinde finem negocii
expectarent. Propter quod plerique pro minimo tantum in curia tenebantur, quod equos et res alias pro
expensis expendere cogebantur, et multotiens non expeditis negociis recedebant. Nam cancellarii, ut
dicebant, pro eo quod nisi per ipsos requisitos regi loqui non poterant, deprimebant et sublevabant
aliquos, ut volebant. Propter quod illos suos reges esse generaliter et publice fatebantur et regem alium
non habere se dicebant.
Capitulum VII
___________________________________________________________________________
Quinta odii causa
exhinc orta est.
Hoc aliud referebant, quod preter vel contra eorum consilium et ad depressionem et confusionem
eorum Comanos adduxerat. Quod patebat ex eo, quia, quando ipsi vocati vei non vocati ad curiam
accedebant, copiam videndi regem non habebant, nisi a remotis, et illi solum per interpretem loquendi
habebant facultatem. Et si minimus Comanus accederet, statim ut patebat aditus, intrabat; et Comanos
tam in sessionibus et in consiliis et in omnibus Hungaris preferebat. Propter quod tanta indignatio erat
eis, quod vix poterant tolerare; et licet non exprimerent, ad ipsum tamen bonum cor et animum non
habebant nec pro ipso pacis consilia cogitabant.
Capitulum VIII
___________________________________________________________________________
Responsio ad primam
odii causam.
Fautores autem et faventes regi iustificare ipsum in omnibus nitebantur, sic ad premissorum singula
respondentes. Comanis introductis, cum per fide dignos ad regis noticiam pervenisset, quod per
Comanos Hungari gravarentur, principibus, baronibus, comitibus et Comanis omnibus circa monasterium
de Kew circa Ticiam convocatis, deliberatione diligenti, communi consilio est sancitum, quod nobiles
Comanorum cum suis famulis divisim per singulas Hungarie provincias mitterentur, et moram quilibet in
provincia traheret sibi assignata, et ita, cum multi simul non essent, gravamen inferre Hungaris non
valerent. Et si Comanus Hungarum vel Hungarus Comanum offenderet, comites, quibus hoc sub pena
gratie regis iniunctum fuerat, iusticiam facerent equivalentem, licet Comanis hoc, quod separari
deberent, plurimum displiceret. Et sic ipsi postea sine offensione cuiusquam cum suis tentoriis filtreis,
iumentis, pecoribus terram vacuam Hungarie peragrabant. Et cum essent multi et pauperes inter eos,
habebant Hungari de eis quasi pro nihilo servientes ; et sic status eorum magis ad commodum quam
incommodum erat eis. Cessare igitur debebat in hoc malivolentia populorum.
Capitulum IX
___________________________________________________________________________
Responsio ad secundam
odii causam.
Si rex, mortuo genitore, suscipiens gubernacula regni sui quosdam de maioribus fecit questionibus subici
et tormentis, sane mentis non debet aliquis admirari. Nam iidem inter ipsum regem et patrem suum
sepius seditionem et scandalum procuraverunt, ita quod hinc inde sepius militia congregata dimicare ad
invicem voluerunt, nisi per tenentes medium inter eos essent pacis federa reformata. Cum et ipse rex ad
patris curiam accedebat, iidem in nullo sibi penitus deferebant, immo dehonestare ipsum verbis et
factis, in quantum poterant, nitebantur; quod celari non potest. Et contra vitam patris et filiorum
nequiter conspiraverant, ut, debitam sine conditione cuiuslibet obtinere. Et cum concepta nequirent
effectui mancipare, aliud nequius cogitarunt. Duci Austrie litteras cum certis pactis et conditionibus
destinando, domino Frederico Romanorum imperatori coronam regni et Hungariam dare promittebant.
Sed nuncius in via captus regi fuit cum litteris presentatus. Unde conservando ipsos ad vitam
misericordia, que superexaltat iudicium, usus est contra eos. Si vero statuit, quod terra malis hominibus
purgaretur, quam iniquitatem continet hoc statutum? Si sedes baronum cremari fecerit, que iniquitas
fuit ista? Numquid debent domini subditis esse pares? Igitur non erant iusti Hungari in hac parte.
Capitulum X
___________________________________________________________________________
Responsio ad terciam
odii causam.
De tercia causa odii regem taliter excusabant. Est omnibus non ignotum, quod LXX duos habet Hungaria
comitatus; hos reges Hungarie bene meritis conferebant et auferebant sine iniuria possidentis. Ex his
comitatibus habebant delicias, divitias et honores, potentiam, altitudinem et munimen. Sed per
prodigalitatem quorundam progenitorum suorum iura comitatuum erant adeo diminuta, ut, meritis et
demeritis personarum non discussis, eisdem possessiones, villas et predia ad comitatus pertinentia in
perpetuum contulerant ; ex quo viros comites non habebant, et cum incedebant, simplices milites
propter diminutionem comitatuum putabantur. Qui autem potentiores erant, sicut thavernicorum, qui
et camerarius dicitur, ac dapiferorum, pincernarum nec non agasonum magistri et ceteri, qui habebant
in curia dignitates, exinde in tantum incrassati erant, quod reges pro nihilo reputabant. Hic autem
cupiens reintegrare coronam, que pene parve potentie facta erat, licet plurimis displiceret, male tamen
alienata studuit revocare ad ius et proprietatem comitatuum tam a sibi contrariis quam a suis. Licet non
faciendo iniuriam alicui iure suo in omnibus uteretur, tamen de regalibus bonis bene ac fideliter
servientibus remunerationem congruam faciebat. Unde, quia usus fuit iure suo, cessare debebat
malivolentia Hungarorum.
Capitulum XI
___________________________________________________________________________
Responsio ad quartam
odii causam.
Cum esset propter diversitates multiplices et ritus diversos pene totum regnum Hungarie deformatum,
et rex ad reformationem eius totis viribus anhelaret, et implicitus rebus arduis nequiret singulis
audientiam benivolam exhibere, duxit deliberatione provida statuendum, quod negocia suorum
regnicolarum deberent ad instar Romane curie per petitiones in sua curia expediri, suis cancellariis ita
mandans, quod per se levia et simplicia negocia expedirent quantotius possent, ad suum auditorium
ardua et gravia perferentes. Hoc ideo faciebat, ut negocia finem debitum velociter sortirentur. Sed
malivoli, quod ad levamen oppressorum fuerat adinventum, ad iniquum compendium retorquentes,
nodum in stupa et pilum in ovo invenire mendaciter satagebant.
Capitulum XII
___________________________________________________________________________
Responsio ad quintam
odii causam.
Illud asserebant penitus falsum, quod rex introduxisset Comanos ad depressionem et odium
Hungarorum, sed solum propter hoc, ut cultus divini nominis in Hungaria suis temporibus augeretur, et
sic, quando ipsum adversus inimicos corone guerram habere contingeret, contra eos cum eis fortius et
durius dimicaret. Si autem Comanos plus quam Hungaros honorabat, hoc ipsi egre ferre non poterant
nec debebant. Nam dicebat regiam dignitatem introductos hospites honorare, maxime cum hoc eis
promiserit iuramento, et ipsum in fide sua ceperint imitari; et cum essent eis Hungari odiosi, solum
regem habebant in Hungaria protectorem. Nam Kuthen rex Comanorum per regem, et quamplures alii
per maiores et nobiles regni fuerant baptizati, ita quod iam cum Hungaris connubia contrahebant. Et si
rex eis favorabilis non fuisset, ipsi in Hungaria non stetissent. Auditis autem hinc inde propositis, scriptor
finem huius negocii non imponit. Lector, si valeat, causam terminet, iusticia mediante.
Capitulum XIII
___________________________________________________________________________
Interloquium ad
continuandam narrationem.
His interpositionibus expeditis, scriptor stilum dirigit ad tractandum incepte materie prosecutionem. Et
si qui ipsum lingua mordere voluerint toxicata dicentes, quod interpositiones huiusmodi nil ad rem
pertinerent, et bene poterat esse sine illis, non est verum, quia hec discordia potissimus fomes fuit,
quare Hungaria sic velociter est destructa.
Tartaros
Capitulum XIV
___________________________________________________________________________
De vulgari
Hungarorum opinione.
Anno igitur Domini evoluto Hungaria ad regem in malivolentia existente, circa nativitatem Domini fama
fuit, quod confinia Hungarie Ruscie continua Tartari devastabant. Et quia rex de hoc per suos nuncios
certus erat, ad custodiendum portam Ruscie, que Montana dicitur, per quam in Hungariam patebat
aditus, misit maiorem suum comitem cum exercitu palatinum et fecit per totam Hungariam proclamari,
quod tam nobiles quam qui servientes regis dicuntur quam castrenses et pertinentes ad castra superius
nominata se ad exercitum prepararent, ut essent, quando rex mitteret, preparati. Cum autem hoc per
totam Hungariam clamaretur, Hungari pre nimio gaudio non credebant, asserentes, quod de Tartaris
multociens insonuerat talis rumor, et sic semper viderant illum esse nullum, unde dicebant: Multa
renascentur, que iam cecidere. Alii asserebant, quod quidam de prelatis ecclesiarum rumores huiusmodi
procurabant, pro eo quod tunc temporis Romam non irent, ad concilium vocati a Romano pontifice
celebrandum; et talis opinio erat eis. Fuit tamen omnibus manifestum, quod Ugolinus Colocensis
archiepiscopus pro se ac quibusdam suffraganeis suis Venetias miserat pro galeis, et fuerunt per regem
contra voluntatem eorum ab itinere revocati. Alii vero quamplurimi fatebantur, ut haberent de rege
materiam obloquendi, quod Comani societatem contraxerint cum Ruthenis, ut simul contra Hungaros, a
quibus multa mala perceperant et sepius destructi fuissent, dimicarent; et propter hoc plus quam per
annum eos predictus Kuthen cum suis prevenerat, ut conditiones terre addisceret et linguam faceret sibi
notam; et cum introitum illorum perciperet, pugnam inciperet contra regem; et sic facilius illi portam
poterint obtinere et ad ipsius Kuthen auxilium festinare et ita citius aliquam partem Hungarie poterint
devastare; gaudendo et mordendo regem, pro eo quod Comanos introduxerat, ut superius est
expressum. Et in hac opinione quamplurimi concordabant.
Capitulum XV
___________________________________________________________________________
De consilio regis
contra Tartaros.
Cum ergo postmodum versus quadragesimam pergeret iter suum, magis ac magis fama huiusmodi
crebrescente, rex ad quandam villam, que Buda dicitur, super ripam Danubii positam, in qua
consueverat quadragesimam celebrare, pro eo quod dicebatur locus communior, properavit. Et
archiepiscopis, episcopis et aliis regni maioribus convocatis, deliberabat assidue, qualiter posset de tanto
negocio providere, monens et hortans eos sepius, quod quilibet haberet suos stipendiarios milites
preparatos. Kuthen vero, qui cum uxore, filiis, filiabus et quibusdam suis maioribus, tamquam suspectus
et sceleris conscius, a rege fuerant convocati, communi deliberato consilio curialiter, ne possent manus
ipsorum effugere, custodie fuerunt mancipati.
Capitulum XVI
___________________________________________________________________________
Quid fecit rex Bela, cum per palatinum
de introitu Tartarorum certificatus fuit.
Circa vero medium quadragesime venit ad regem cursitando unus de militibus palatini, ex parte ipsius
referens, quod iam ad portam Ruscie pervenerant et indagines destruebant, et non credebant, quod
palatinus posset eis resistere, nisi rex mitteret sibi auxilium festinum. Rex adhuc incredulus secum
armatos milites non habebat. Et dum in anxietate huiusmodi permaneret, quarto die postea venit idem
solus, qui nocte dieque cursitaverat, palatinus, dicens, quod duodecimo die intrante Marcio in porta
congressum habuerat cum eisdem, et suis pene omnibus sagittis et gladiis crudeliter trucidatis, cum
paucis evaserat ; et que facta erant sibi venerat nunciare. Sed licet rex de malis rumoribus non modicum
obstuperet, licenciavit tamen archiepiscopos, episcopos et alios suos comites et barones, eis precipiens
firmiter et districte, ut quilibet aggregata sibi milicia iuxta posse redire ad ipsum sine dilatione temporis
festinaret, prout urgens necessitas et manifesta utilitas exigebat. Et precepit magistro Stephano
episcopo Waciensi, Orodiensi et Sancti Salvatoris Chanadiensi prepositis, quod ad reginam festinanter
accederent et ad confinium Austrie properarent, ibidem finem huius negocii expectantes. Item per suas
litteras rogavit ducem Austrie, quod ad ipsum accederet festinanter, et iussit Comanis omnibus, quod
venire ad ipsum aliquatenus non differrent. Ipse enim de Strigoniensi et Albensi civitatibus, que ad unam
tantum dietam distabant, exercitu congregato confestim transivit Danubium, in magna et ditissima
Theutonica villa, que Pesth dicitur, Bude opposita ex altera parte Danubii, moram traxit, suos ibidem
cum exercitu expectans principes, comites et barones.
Capitulum XVII
___________________________________________________________________________
Alia interlocutio.
Pater et domine, advertite, reverende, quia, cum multa simul occurrerint, nequeunt dici simul ; oportet
igitur, quod uno dimisso negocio in dicendo aliud assumatur.
Capitulum XVIII
___________________________________________________________________________
Sequitur rursus interlocutio.
Notate itaque nomina dominorum Tartarorum, et qualiter intraverunt in Hungariam, et astuciam

eorundem, quia non dimittetur indiscussus articulus, quin quilibet sensus debitus imponatur.
Capitulum XIX
___________________________________________________________________________
Nomina regum Tartarorum
in Hungariam intrantium.
Rex regum et dominus Tartarorum, qui Hungariam intraverunt, Bathus suo nomine vocabatur. Rector
erat sub ipso in militia potentior Bochetor appellatus. Cadan in probitate melior dicebatur. Coacton,
Feycan, Peta, Hermeus, Cheb, Ocadar maiores reges inter Tartaros censebantur, quamquam essent inter
eos alii reges quamplurimi, principes et potentes, qui cum quinquies centenis milibus armatorum
regnum Hungarie invaserunt.
Tartaros
Capitulum XX
___________________________________________________________________________
Quomodo Tartari
Rusciam et Comaniam destruxerunt.
Hi autem, quando Rusciam et Comaniam totaliter et unanimiter destruxerunt, retrocedentes ad quatuor

vel quinque dietas, intacta confinia Hungarie continua dimiserunt, ut, cum reverterentur, tam pro equis
quam pro se victualia invenirent, et rumores ad Hungaros minime pervenirent. Cum quidem victualia
dictorum regnorum consumpsissent et Hungariam proponerent occupare, Bathus maior dominus,
dimissa tota familia, solus cum suis militibus et non multis ad dietam portam Ruscie, que propior erat ad
locum, in quo rex congregabat exercitum, recto tramite properavit, et expugnato exercitu comitis
palatini, eandem portam obtinuit et intravit. Peta rex per Poloniam dirigens gressus suos, uno ab ipso de
ducibus Polonie interfecto, et destructa Vratislavia civitate nobilissima et strage facta mirabili, ac terram
ducis Moravie, aliis ducibus prestare sibi auxilium nequeuntibus, simili crudelitate pervadens, ad portam
Hungarie festinavit. Rex Cadan inter Rusciam et Comaniam per silvas trium dierum habens iter sive viam,
pervenit ad divitem Rudanam, inter magnos montes positam Theutonicorum villam, regis
argentifodinam, in qua morabatur innumera populi multitudo. Sed cum essent homines bellicosi et
armorum penuriam non haberent, audito ipsorum adventu, extra villam per silvas et montes eis obviam
exierunt. Cadan vero respiciens multitudinem armatorum terga dedit, fingens fugam ante eos. Tunc
populi cum victoria revertentes, armis depositis, inebriari vino, prout Theutonicorum furia exigit,
inceperunt. Sed ipsi Tartari subito venientes, cum fossata, muros et munitiones aliquas non haberent,
villam ex multis partibus intraverunt. Et licet hinc inde fieret magna strages, videns populus, quod eis
resistere non valebat, se ad fidem eorum totaliter reddiderunt. Sed Cadan, sub sua protectione villa
recepta, Ariscaldum comitem ville cum electis sexcentis armatis Theutonicis suis militibus associavit sibi,
venire cum eis incipiens citra silvas. Bochetor autem cum aliis regibus fluvium qui Zerech dicitur
transeuntes, pervenerunt ad terram episcopi Comanorum, et expugnatis hominibus, qui ad pugnam
convenerant, ceperunt terram totaliter occupare. Revertar igitur ad regem Hungarie, qui erat in dicta
villa Pesth, ut processus eius plenius describatur.
Capitulum XXI
___________________________________________________________________________
Qualiter Tartari processerunt,
postquam portam habuerunt.
Postquam autem maior dominus Bathus portam habuit, cepit villas comburere, et suus gladius non
parcebat sexui vel etati, et ad regem quantum poterat festinabat. Et cum prope ad Pesth ad mediam
dietam ante dominicam de passione Domini die Veneris pervenisset, statim quosdam usque ad villam
misit, comburendo, interficiendo, prout eis innata malicia ministrabat. Sequenti die misit alios vel
eosdem, qui peragebant similia vel peiora. Sed rex exire ad eos aliquos ad faciendum congressum
nullatenus dimittebat. Et illi, dum credebantur ire, revertebantur, et dum putarentur reverti, iterum
ibant, diem in ludo totaliter expendentes. Cumque die dominico facerent illud idem, Ugolinus Colocensis
archiepiscopus hoc grave ferens quam plurimum, quod quidem quasi predones tot bonos homines
confundebant, et gravius, quod rex sibi et suis pusillanimus videbatur; propter quod contra mandatum
regis cum paucis de suis foras exiens congressum habere voluit cum eisdem. Sed illi terga vertentes
paulatim retrocedere inceperunt. Hoc archiepiscopus intuens, incepit eos equorum insequi pleno cursu.
Tandem terra paludosa reperta, illi velocius transierunt paludem. Hoc archiepiscopus non advertens,
cum proximus illis esset, festinus intravit, et cum esset cum suis armorum pondere pressus, transire vel
retrocedere nequierunt. Sed illi ad eos velocius revertentes circumdederunt paludem et in ipsos sagittas
velut pluviam emittentes, eosdem ibidem totaliter necaverunt. Cum tribus autem vel quatuor evadens
archiepiscopus, sic confusus remeavit ad villam, non modicam iram habens tam de suis perditis quam de
eo, quod rex non fecit aliquem in sui subsidium properare.
Capitulum XXII
___________________________________________________________________________
Quomodo fuit destructa
civitas Waciensis.
In dominica de passione pars exercitus Bathi regis regum accessit ad Waciam civitatem positam super
ripam Danubii ad mediam dietam prope ad villam Pesth, in qua rex cum exercitu morabatur. Et capta
civitate penitus et debellata, qui ad ecclesiam et ad pallacia ecclesie, que erant quasi castrum munita,
recursum habuerant tam de civitate quam de circumpositis villis innumera populi multitudo, eos viriliter
expugnaverunt, et thesauro ecclesie habito, canonicos et alias personas, dominas et puellas, quas
noluerunt interimere gladio, in igne totaliter cremaverunt. Et ita in dominica de passione Wacienses
passi sunt, ut cum domino Ihesu Christo partem habere mererentur
Capitulum XXIII
___________________________________________________________________________
Quomodo dux Austrie
insultum fecit in Tartaros.
Illud non est aliqualiter obmittendum, quod dux Austrie rogatus a rege venerat, sed cum paucis,
tamquam facti nescius, et inermis. Et cum aliqui ex Tartaris ad villam Pesth more solito advenissent,
armis et equis sibi assumptis; obvius eis fuit. Et cum simul congredi debuissent, illi terga dantes, prout
assueverunt, abibant. Sed dux, submisso equo subdens calcaria, quendam attigit, percutiens euni cum
lancea taliter, quod laricee hasta fracta de equo ipsum prostravit ad terram. Alteri vero ipsorum canesio,
id est maiori, volenti prostrato succurrere, armato more iuxta sellam confestim arrepto mucrone, uno
ictu brachium illius amputavit. Qui statim de sella corruens expiravit. Aliis in fugam coriversis,
prostratum ceperunt, ipsum vinctum cum equis ad exercitum adducentes. Propter hoc Hungari,
assumpta materia, exprobrare regem ac exaltare ipsum ducem unanimiter inceperunt.
Capitulum XXIV
___________________________________________________________________________
Quomodo Kuthen rex
Comanorum extitit interfectus.
Cumque publica fama esset, quod Kuthen, qui cum suis, ut dictum est, prope ad regem in custodia
tenebatur, esset tanti sceleris non immunis, et adhuc qui venerant Comani, non Tartari crederentur,
clamabat totus populus contra eum: Moriatur, moriatur ! ipse est qui destructionem Hungarie
procuravit. Et pro ipso regi sepius exprobrantes dicebant: Pugnet rex noster, qui Comanos in nostrum
odium introduxit. Alii clamabant: Pugnet rex cum illis, quibus nostra predia sunt collata. Rex,
exprobrationibus frequenter auditis, misit hominem ad Kuthen, quod ad ipsum accedere non differret.
Sed Kuthen, qui crebro acclamationes populi audiebat, timens penam, licet esset immunis a culpa,
mandavit regi, quod ad ipsum nequaquam accederet, nisi sibi talem hominem destinaret, cui esset
potentia ipsum ad eundem ducere ac ipsum eruere de manibus populorum. Hoc regi nuncio referente,
clamor factus est magnus in populo: Moriatur, moriatur! Ac sic subito Hungari et Theutonici armati
intrantes palacium, in quo erat, violenter ad ipsum accedere voluerunt. Kuthen vero cum suis, arreptis
arcubus et sagittis, ad se ipsos accedere non sinebant. Sed populorum multitudine accedente, ceperunt
eosdem, et cunctis in instanti capitibus amputatis, ea in populos per fenestras de palacio proiecerunt.
Quidam autem volunt hoc facinus duci Austrie imputare, ab aliis vero de mandato regis dicitur esse
factum. Tamen, postquam pro certo est compertum, quod Kuthen huius nequicie est expers, asserunt
hoc verisimile non esse, quod rex, qui ipsum de sacro fonte levaverat et securitatem sibi dederat
prestito iuramento, tantum facinus perpetrasset. Nolo quidem ego, qualiter hoc actum est, diffinire;
diffiniat ille qui novit, et penam vel graciam unicuique iuxta opera sua reddet.
Capitulum XXV
___________________________________________________________________________
Quid fecerunt Comani audita morte regis ipsorum,
et qualiter rex Bela contra Tartaros processit.
Tartaris itaque die noctuque in circuitu villas comburentibus, instabat Colocensis archiepiscopus apud
regem, ut exiret cum exercitu contra eos. Igitur duce Austrie recedente, maxime cum maior regni
exercitus advenisset, rex cum exercitu motus exiens, incepit paulatim procedere contra eos. Cumque
Comani vocati contra Tartaros, ubicumque essent, in regis subsidium unanimiter advenirent, audita
morte sui domini Kutheni turbati sunt graviter et commoti, quid deberent agere, ignorantes. Cum autem
rumor de morte eiusdem increbruisset, Hungari villani, odiosi eis, ubique contra eos insurgere ceperunt,
spoliando et interficiendo eosdem sine aliqua pietate. Qui cum taliter inspicerent se perimi, insimul
congregati, non solum se defendere inceperunt, sed villas comburere et rusticos viriliter expugnare.
Tartaros
Capitulum XXVI
___________________________________________________________________________
Quomodo evasit Chanadiensis episcopus
manus Comanorum.
Sed cum Bulzo Chanadiensis episcopus et Nicolaus, filius Bore, cum nobilibus multis uxores, filios et filias
et familias ad partes superiores conducerent, ut postmodum ad regis exercitum festinantes accederent,
obviantes Comani inceperunt pugnam durissimam contra eos, et eis resistere nequeuntibus, sunt quasi
omnes gladio interempti. Episcopus tamen cum paucis, in curru iacens infirmus, dum pugna fieret, est
longius asportatus. Comani vero ut Tartari terram postmodum destruentes et convenientes in unum, ex
ista parte Danubium transierunt, et sic destruendo inceperunt ad Marchiam properare. Illi autem de
Marchia hoc scientes convenerunt in unum, et eis obviam exeuntes, congressum cum eis in finibus
Marchie habuerunt. Et superati ab eis, preveniebant unus alium fugiendo; et sic Comani ceperunt
Marchiam nequiter expugnare, mortem sui domini crudeliter vindicantes. Nam cum interficiebant
Hungaros, sic dicebant: ‹Hunc ictum sufferas pro Kutheno›. Et destructis melioribus villis, scilicet Franka
villa senatoria Sancti Martini et aliis, et recepta multa pecunia, equis et pecoribus, destruendo terram in
Bulgariam transierunt.
Tartaros
Capitulum XXVII
___________________________________________________________________________
Quomodo Waradiensis episcopus
per Tartaros extitit deceptus.
Benedictus quidem Waradiensis episcopus, per se de mandato regis magno exercitu congregato, volens
in ipsius subsidium accedere, intellexit, quod Tartari civitatem Agriensem destruxerant, hominibus de
civitate et aliis, qui ad defensionem ipsius convenerant, aliis combustis, aliis gladio interemptis, spolia,
thesaurum episcopi et ecclesie exinde asportabant. Unde sumens audaciam, pro eo quod paucis diebus
elapsis congressum cum paucis eorum habuerat et prevaluerat contra eos, incepit post ipsos dimisso
exercitu festinare, ut sibi posset fragmenta colligere, ne perirent. Hoc Tartari prescientes finxerunt se ire
longius et steterunt. Et cum haberent equos plurimos, et ipsi pauci existerent, figmenta talia
ordinaverunt. Fecerunt autem larvas et monstra quam plurima, ea super equos vacuos, tamquam si
essent milites, ordinando, et equos illos sub quodam monticulo paucis cum eis relictis servientibus
dimiserunt, mandantes eisdem, ut, cum ipsi cum Hungaris congrederentur ad pugnam, ipsi exirent acie
ordinata et paulatim procederent versus eos. Et ipsi in planicie Hungaros expectabant. Quibus
advenientibus, Boch comes et quidam alii, qui de melioribus militibus Hungarie putabantur, qui cum
episcopo venerant, ipsis visis, habenis equorum dimissis congressum habuerunt durissimum cum
eisdem. Et cum essent Tartari numero pauciores, terga eis dare fingentes, versus monticulum
retrocedere inceperunt. Et dum ipsi cum larvis exierunt sub monte, ut condictum erat, acie ordinata,
Hungari hoc videntes et opinantes eis insidias factas, terga dederunt et fugam velociter inierunt. Tartari
autem, mox in illos conversi, illos sequebantur eosdem prostrando, interficiendo, prout nequius
crudelitates poterant exercere. Episcopus autem cum paucis reversus est Waradinum, et aliquantula
mora facta, collectis aliquibus militibus transivit Danubium et evasit.
Tartaros
Capitulum XXVIII
___________________________________________________________________________
De infelici bello regis Bele
cum Tartaris commisso.
Cumque rex, ut dictum est, egressus de villa Pesth progrederetur contra Tartaros cum multitudine
armatorum, illi de combustionibus villarum reversi et subito insimul congregati per viam, per quam
venerant, retroibant. Et sicut isti paulatim persequebantur eosdem, sic et illi tantum ante ipsos se fugere
simulabant. Et cum ad quandam aquam, que Sayo dicitur, que non multum longe de Agriensi civitate
fluit et intrat Ticiam, pervenissent, post aque transitum, qui fiebat per pontem, castrametati sunt et
steterunt, ponentes in ponte custodes, qui noctis vigilias custodirent. Tartari quidem post transitum
eiusdem paludis circa aquam se in planicie posuerunt. Et cum aqua magna existeret et lutosa, non erat
eis credulitas, quod sine ponte transitus alicui esse posset. Rex suos interim hortabatur, ut ad pugnam
viriliter se haberent, vexilla non pauca manu propria maioribus assignando. Hungari autem habebant
hec omnia in derisum, de multitudine confidentes, ad pugnam tamen propter rationes superius
assignatas cor et animum non habebant. Volebant quidem, quod rex perderetur, ut ipsi cariores
postmodum haberentur, credentes plagam huiusmodi particularem quibusdam et non omnibus
generalem, sicut audierant quandoque in Hungaria esse factum. Nam intrabant Comani subito et
aliquam partem terre, antequam convenirent Hungari, destruebant, festinantes postmodum ad
recessum; et interdum Hungari idem de Comania faciebant. Sed non sic, quia hec ultima primis minime
responderunt. Tamen mille milites omni nocte ad custodiam exercitus ponebantur. Quid plura? Tartari
vadum invenientes, longe ab exercitu una nocte unanimiter transierunt, et in aurora totum regis
exercitum circumdantes, sagittas emittere in exercitum sicut grandines inceperunt. Hungari vero, quia
fuerunt taliter occupati et illorum preventi astucia, cum armati equos suos ascendebant, nequibant
milites suos dominos et domini suos milites invenire. Et cum ad pugnam accederent, tepide ac remisse
accedebant. Tanta enim erat crebrosa emissio sagittarum, quod fere umbram pugnantibus faciebant, et
sagitte, sicut locuste et brucus congregatim vadunt, per aera volabant. Et sic sagittarum ictus minime
sufferre valentes infra circulum exercitus retroibant.
Rex vero acies non poterat ordinare. Et si mixtim ex quacumque parte ibant Hungari ad pugnam, illi eis
cum sagittis obviam venientes ipsos infra exercitum retrocedere faciebant, ita quod ipsi ex calore nimio
et angustia maxima ad tantam lassitudinem venerant, quod rex et Colocensis archiepiscopus qui anxii
formidabant nec minis neque adulationibus ac monitionibus iam ad pugnam poterant aliquos destinare,
ab aurora usque ad meridiem in tali angustia existentes. Tandem, iam cum deficere viderentur, dux
Colomanus, frater regis, cum suis, quos in tanta pressura habere potuit, conflictum durissimum ex una
parte exercitus habuit cum eisdem, pugne per magnum spacium diei insistendo; et dum crederet se per
residuam exercitus partem adiuvari, deceptus est. Nam cum ex altera parte ad pugnam plurimi ire
crederentur, ad pugnam non ibant, sed Tartaris ultro parum secedentibus, illis per sui medium viam
absque aliquali sagittarum emissione dabant. Quare Hungari plures et plures tali via potiti ab exercitu se
subtrahebant. Et quanto plures transibant, tanto latior via per Tartaros illis dabatur; et in tanto conflictu
non erat rumor vel verbum aliquod inter eos. Et cum rex illos ad conflictum ire crederet ipsi exibant ad
fugam potius quam ad pugnam. Tartari vero expectantes regis exercitum nullatenus se movebant. Et
cum iam de multis partibus exercitui regio exitus pateret, rex ab illis incognitus cum paucis viam habuit
versus silvam. Dux autem Colomanus direxit per aliam partem exercitus suum iter die noctuque in equis
plurimis usque ad dictam Pesth, non per viam publicam, per quam Hungarica natio lubricabat, sed per
devium laxatis equorum habenis ad portam Danubii festinabat. Et quamquam a burgensibus rogaretur,
ut morulam faceret, quousque saltem pararentur naves ad transitum dominarum uxorum illorum, teneri
tamen non potuit nec ad id induci: dicebat enim, quod de se quilibet cogitaret. Adventum enim
persequentium metuens solus confestim transivit et fugit in Simigium, ad quendam locum, qui dicitur
Segusd. Et licet burgenses de Pesth cum familia ad transitum festinarent, prius tamen supervenerunt
Tartari, et qui non fuerunt in Danubio suffocati de burgensibus, extiterunt gladio interempti.
Capitulum XXIX
___________________________________________________________________________
De fuga episcopi
Quinque-ecclesiensis.
Intuens autem Bartholomeus episcopus Quinque-ecclesiensis destructionem exercitus et advertens,

quod quidam de Tartaris in exercitum irruentes castra plurima comburerent, similiter non per viam
publicam, sed per campum cum multis militibus fugam iniit. Et cum pauci de Tartaris equos post eos
mitterent pleno cursu, Ladislaus comes, qui ad regem multis vexillis extensis cum sua milicia veniebat, nil
de gestis ipsis presciens supervenit. Episcopus Hungarica vexilla cognoscens ad comitem declinavit.
Tartari vero, multitudinem advertentes, abierunt retrorsum et alios insequi curaverunt. Et sic ipse comes
cum episcopo abeuntes ab ipsorum manibus evaserunt.
Capitulum XXX
___________________________________________________________________________
De episcopis et aliis clericis
in dicto bello interfectis.
De fugientibus quoque per amplam viam versus Pesth et in exercitu remanentibus facta est tanta
strages, totque milia sunt hominum interempta, quod estimatio fieri non valet, nec referentibus fides
propter innumeram cladem leviter adhibetur. Maiores tamen de clericis cecidere: Mathias Strigoniensis
archiepiscopus, quem rex tum propter fidelitatem ; tum quia insimul nutriti erant, magis diligebat et eius
consiliis magna sub confidentia in rebus arduis utebatur; Ugolinus Colocensis archiepiscopus, nobilissima
ortus prosapia, magna et ardua mundi negocia obmissis minimis disponens; hic erat, sub cuius fiducia
nobiles Hungarie respirabant, hic erat, sub cuius fiducia maiores et mediocres humiles se reddebant;
Georgius episcopus Iauriensis, qui et nobilis fuit moribus et peritus scientia litterarum; Reynoldus
Ultrasilvanus episcopus et ecclesie Nitriensis episcopus, qui fuerat laudabilis vite et morum honestate
preclarus; Nicolaus Scibiniensis prepositus, regis vicecancellarius, nobilibus natalibus ortus, qui unum de
maioribus, antequam se necis necessitati subiceret, cruentato gladio iugulavit; Eradius archidiaconus
Bachiensis; magister Albertus, Strigoniensis archidiaconus, qui circa fluenta iuris prelatus alios meruit
edocere. Ipsorum quoque corpora diris mucronibus taliter sunt mactata, quod post recessum eorum,
quamquam multum exquisita fuerint, nequierunt ullatenus reperiri.
De numero vero laicorum maiorum et minorum, qui suffocati fuerunt paludibus et aquis, igne
concremati et gladio interempti, nulli mortalium possit fieri certitudo. Nam per campos et vias iacebant
corpora multorum mortuorum, aliqua capite diminuta, aliqua frustratim divisa, in villis et in ecclesiis, ad
quas recursum habuerant, plurima concremata. Hoc exitium, hec pernicies et hec strages tenebat
duorum dierum itinera occupata, totaque terra erat sanguine rubricata; et existebant corpora super
terram, sicut stant ad per pascua deserta greges pecorum, ovium et porcorum, et sicut in lapicidinis secti
lapides ad structuras. Habuit igitur aqua corpora mortalium suffocata; hec sunt a piscibus, a vermibus,
ab avibus in aquis degentibus devorata.
Terra illorum corporum dominium est adepta, que occubuerunt venenatis lanceis, mucronibus et
sagittis; hec sanguine cruentate celi aves et dentate bestie, tam domestice quam silvestres, morsu usque
ad ossa nequissime corroserunt. Ignis illa tenuit, que cremata sunt in ecclesiis et in villis. Interdum ignem
ex crematione huiusmodi pinguia extinguebant. Hec consumi nequeunt modico temporis intervallo.
Nam inveniuntur in locis plurimis usque ad tempora longiora ossa denigratis pellibus non consumptis
involuta, pro eo quod quibusdam bestiis esce placide non existunt, nisi aliter destruantur. Cum autem in
dominium trium elementorum universa corpora transivissent, videndum est, quid quarto reliquerint
elemento. Ad aerem igitur, qui quartum dicitur elementum, alia tria fetorem omnium corporum
transmiserunt, et sic ex fetore corruptus est et infectus, quod homines, qui per campos et vias et silvas
ex vulneribus remanserant semivivi, ex infectione aeris, qui forte vivere poterant, expiraverunt. Et sic
aer huius crudelis exitii non est expers. De auro igitur et de argento, equis, armis, vestibus et rebus aliis
tot hominum, qui occubuerunt tam in prelio quam in fuga, quid dicetur? Equi cum sellis et frenis sine
sessoribus per prata et nemora discurrebant, et ex strepitu erant facti adeo furibundi, quod insanire
penitus videbantur. Et sic eos territos, cum nequirent proprios dominos reperire, oportebat aut mori
gladio aut subicere se dominio exterorum; quorum hinnitus haberi poterat pro gemitu atque fletu.
Argentea quoque vasa et aurea, serice vestes et alia hominibus oportuna per campos et silvas a
fugientibus proiecta, ut ipsi velociori cursu manus insequentium evaderent, non habebant aliquos
collectores. Tartari tantum interfectionibus hominum insistentes de spoliis minime curare videbantur.
Capitulum XXXI
___________________________________________________________________________
Quomodo Tartari habita
victoria spolia diviserunt, et quomodo
invento regis sigillo ficticias

litteras scripserunt.
Habita de tanto exercitu victoria et triumpho, captaque depredatione huiusmodi cum tumultu, et
vestimentis mixtis sanguine, equis, auro et argento, effusa rubigine rubricatis, tamquam congeriebus
lapidum et acervis frugum insimul adunatis ad divisionem et ad partitionem eorum: herus cum
elegantioribus de Tartaris, ex partitione huiusmodi subsecuta reperto sigillo regis penes cancellarium,
cuius caput a corpore diro mucrone demerant, iam confisi de terra et timentes, ne populi, profligatione
regis audita, manus per fugam effugerent eorundem, diligenter advertite astutiam, quam fecerunt.
Primo totam Hungariam ultra Danubium diviserunt et assignaverunt unicuique de maioribus Tartarorum
regibus, qui adhuc Hungariam non intraverant, partem suam, significando eis rumores, et quod
festinarent, quia iam eis obstaculum nullum erat. Et fecerunt scribi per quosdam clericos Hungaros, quos
adhuc ad vitam servaverant, maioribus omnibus et popularibus per totam Hungariam existentibus sub
nomine regis multifaria ficticia litterarum sub hac forma: Canum feritatem et rabiem non timeatis nec
vestris de domibus vos movere audeatis. Licet enim propter quandam improvisionem tum castra, tum
tentoria reliquerimus, paulatim tamen, Deo nobis propicio, eadem recuperare intendimus, contra illos
prelium virtuosum instaurantes. Unde tantum orationi vacetis, ut misericors Deus adversariorum
nostrorum capita a nobis permittat malleari. He fuerunt littere per quosdam Hungaros, qui iam eis
adheserant, destinate, qui me ac totam Hungariam destruxerunt. Nam tantam illarum certitudini
litterarum fidem dedimus, quod, licet omni die contrarium cerneretur, tamen, quia in terra illico
guerrarum turbatio supervenit, ob hoc ad sciendum rumores nuncios mittere nullatenus poteramus
contrariumque credere nequibamus. Et sic Hungaria occupata viam non potuit habere fugiendi. Sed quia
processum regis dimisimus indiscussum, revertamur ad progressum suum vel, quod verius est, ad
egressum.
Capitulum XXXII
___________________________________________________________________________
Quid fecit rex Bela post
debellationem sui exercitus, et qualiter
per ducem Austrie captus fuit
pariter et spoliatus.
Ipso itaque rege de exercitu profugato, die noctuque cum paucissimis versus confinia Polonie habuit iter
suum et inde directo tramite, ut reginam posset attingere, que in confinio Austrie morabatur, quantum
poterat properabat. Dux Austrie, hoc audito, iniqua in Corde concipiens contra eum, sub nomine
amicitie obvius sibi fuit. Sed rex armis exutus, dum prandium pararetur, modico temporis intervallo
somnii quietem capescebat iuxta aquam, utpote qui solo nutu Dei evaserat inter tot diras sagittas et
gladios venenatos et tam longo fuerat itinere fatigatus. Qui tandem excitatus a somno, cum ducem vidit,
letatus est valde. Dux autem regem inter alia consolatoria verba petiit, ut Danubium transiret et ibidem
securius quiescere et morari posset. Rex vero, his auditis, tamquam innocens nihil mali suspicatus, dictis
ducis acquievit. Dicebat enim dux se castrum ex altera parte habere et ibidem regem melius honorare
posse, cum tamen in animo non honorare, sed confundere illum habebat propositum. Et cum se rex
Scillam vitare crederet, incidit in Caribdim, et sicut piscis volens vitare frixorium, ne frigatur, ad
assandum proicit se ad prunas, credens malum effugere invenit nequius.
Nam dux Austrie astutia excogitata cum rege suum ad libitum potitus extitit, ab eo quandam pecunie
quantitatem, quam dicebat olim ab eo regem extorsisse, repetiit. Quid plura? Rex manus illius evadere
nequivit, quousque partem eiusdem pecunie in prompto, partem in vasis aureis et argenteis illi persolvit,
pro parte autem tres comitatus sui regni illius terre contiguos illi obligavit. Et licet ipsa vasa aurea et
argentea maioris fuerint estimationis, tamen dux illa solum in duobus milibus marcarum simul cum
lapidibus preciosis recepit. Dux autem illico castrorum illorum comitatus corporali possessione est
adeptus et illa ex propriis pecuniis contra Tartaros fecit reparare. Si queratur, quanta fuit pecunie
quantitas, est ignotum. Nam alii de septem, quidam de novem, ceteri de decem marcarum milibus
referebant. Sed de veritate liquere non poterat, quia secrete contractus fecerant et firmaverant propriis
iuramentis. Quibus expeditis, ad reginam, que non multum distabat, quantum potuit festinavit et una
cum ipsa sine tractu more Stephanum Waciensem episcopum ad imperialem et Romanam curiam pro
subsidio destinavit; et interim circa Segesdinum cum illis, quos aggregare potuit, moram traxit.
Capitulum XXXIII
___________________________________________________________________________
Quomodo dux Austrie
spoliavit fugitivos Hungaros,
et de insultu Theutonicorum in
Hungariam facta.
Dux, prospecto iam, quod Hungari essent unanimiter in fuga, sibi multos milites aggregavit, eos contra
Hungaros in Hungariam transmittendo. Et sic Tartari ex illa parte Danubii destruebant, et ex ista
Theutonici depredabantur et villas, prout poterant, comburebant, ita quod civitatem lauriensem
intrantes, castrum ceperunt et illud moliti sunt per violentiam obtinere. Hungari vero de partibus illis
convenientes in unum, ad civitatem manu armata euntes, civitatem ceperunt et omnes in castro
Theutonicos cremaverunt. Dux nimio furore repletus, propter hoc candescens contra Hungaros
fugientes a facie Tartarorum, quos in Austria collegerat et quibus fidem promiserat, non contentus de eo
quod regi fecerat, petiit ab eis pro castrorum et civitatum custodia quandam pecunie quantitatem. Et sic
hac occasione inventa, cum tam Theutonici quam Hungari essent multum divites in pecunia et rebus,
eos usque ad extremam exinanitionem nequiter spoliavit. Et miseri Hungari devorabantur ubique morsu
amarissimo a sevis bestiis dentatis et postmodum nudi in aridam proiciebantur et evomebantur. Sed his
expeditis, referamus de regibus Tartarorum, qui postmodum Hungariam intraverunt.
Capitulum XXXIV
___________________________________________________________________________
Quomodo Tartari Waradiensem

civitatem expugnaverunt, et quomodo
amplius ad Pontem-Thome et
alias processerunt.
Cadan rex, ut in alia parte dictum est, Rudana expugnata et capto Ariscaldo comite, elegantiores
sexcentos armatos Theutonicos elegit, qui sub iurisdictione dicti comitis extiterunt. His prestantibus
ducatum Tartaris, per silvas et nemora, rupes et precipicia prope Waradinum civitatem subito
adveneruntEt quia civitas multum erat in Hungaria nominata, undique illac nobiles, tam domine quam
mulieres populares innumerabiles convenerant. Et licet episcopus cum quibusdam canonicis exinde
recessisset, ego tamen cum remanentibus eram ibi. Et cum castrum ex una parte dirutum cerneretur,
amplo muro illud fecimus reparari, ut, si civitatem defendere non possemus, ad castrum refugium
haberemus. Et cum uno dierum subito advenissent, et esset in civitate sub quodam dubio mora mea,
castrum intrare nolui, sed aufugi in silvam, in qua diu, prout potui, latitavi. Ipsi tamen subito civitatem
capientes et pro maiori parte comburentes, tandem nihil extra muros castri penitus dimiserunt, et
receptis spoliis, tam viros quam feminas, minores et maiores interfecerunt in plateis, domibus et campis.
Quid plura? Non pepercerunt sexui vel etati. Quibus peractis, subito exinde recesserunt et omnia in
recessu receperunt et longe a castro se per quinque milia posuerunt et ad castrum per multos dies
nullatenus accesserunt, sic quod illi de castro cogitabant eos propter castri fortitudinem recessisse. Nam
magnis munitum erat fossatis et turribus ligneis super muros, et multi loricati milites erant ibi, ita quod,
dum Tartari ad respiciendum interdum accederent, milites Hungari velociori cursu eos insequi
procurabant. Et cum plurimis diebus ad castrum non accedederent, et crederetur, quod ex toto exinde
recessissent, milites et alii, qui in castro erant, de recessu eorum habentes fiduciam, castrum
quamplurimi exierunt et domos, que remanserant, extra castrum ceperunt communiter habitare. Et sic
in aurora eos Tartari, qui ubi essent, nescire poterant, invadentes, magnam ipsorum partem, qui
nequierunt ad castrum fugere, necaverunt.
Et castrum illico circumdantes, ex opposito ad murum novum septem machinas posuerunt et die
noctuque cum eis emittere lapides, quousque novus murus dirutus est ex toto, nullatenus cessaverunt;
et turribus dirutis atque muris, congressum dederunt, et castro per violentiam occupato, ceperunt
milites et canonicos et alios, qui non fuerunt in occupatione castri gladio interempti. Domine vero,
domicelle et puelle nobiles se in ecclesiam kathedralem recipere voluerunt. Ipsi vero Tartari fecerunt
arma a militibus sibi dari et per tormenta durissima quicquid habuerunt a canonicis extorserunt. Et quia
kathedralem ecclesiam subito intrare nequierunt, igne apposito ecclesiam et dominas et quicquid erat in
ecclesia combusserunt. In aliis vero ecclesiis tot scelera de mulieribus patrabant, quod tutius est
subticere, ne homines ad nequissima instruantur. Nobiles, cives, milites et canonici extra civitatem in
campo fuerunt omnes sine aliqua pietate iugulati.
Post hec sanctorum sepulchra totaliter everterunt thuribula, cruces et calices aureos et vasa aurea et
alia dedita ad altaris ministeria comminuerunt. Introducebant in ecclesias mixtim viros et mulieres et
post turpem illorum abusionem eosdem ibidem necabant, et pedibus sceleratis reliquias calcaverunt.
Postquam autem omnia eversa sunt, et fetor intolerabilis procederet ex corporibus defunctorum, exinde
recesserunt, et tantum locus solus remansit. Homines, qui per silvas circumpositas latitabant,
convenerunt ibidem, ut aliqua comestibilia invenirent. Et cum verterent lapides et corpora mortuorum,
Tartari subito sunt reversi et vivum de viventibus, quos ibi reperiebant, neminem dimiserunt. Et sic
usque ad extremum fiebant quotidie nove strages. Et cum plures interficere non haberent, ex toto
abinde recesserunt. Nos vero, qui in silvis inter indagines morabamur, de nocte fugam inivimus versus
Pontem-Thome, magnam Theutonicorum villam super fluvium Crisii positam. Sed Theutonici nos
transire per pontem nullatenus permiserunt, immo institerunt quam plurimi, ut una cum eisdem villam
eorum bene munitam defendere deberemus; quod plurimum displicebat. Tamen ad quandam
divertimus insulam, que contra Tartaros per homines de Agya et Waydam, de Geroth et de pluribus aliis
circum iacentibus villis fortiter parabatur. Cum ultra procedere non auderem, cepi ad procuratoris et
omnium loci illius instantiam moram ibidem trahere cum eisdem. Nam nullus in pretactam insulam
intrare poterat, nisi per quandam viam artissimam et minutam, ita quod per miliare in illa via tres porte
cum turribus facte erant, et preter has erant ad miliare fortissime indagines circumquaque. Et cum ita
munitum locum adverterem, placuit mihi, et remansi. Sed consuetudo insule illa erat, quod ingressum
prebebat singulis, sed regressum omnibus denegabat. Et cum aliquibus diebus ibi cum mea familia
essem, per exploratores nostros percepimus, quod propius Tartari veniebant. Exivi secrete insulam, ut
viderem, quomodo equos poteramus conservare, et uno ductore conducto et uno serviente, quoniam
quilibet nostrum tres equos habebat, de nocte versus Chanadinum civitatem super fluvium Morisii
positam, que distabat ab illo loco ad octo miliaria, properavimus.
Et cum per totam noctem iremus, quantum equi poterant nos portare, in aurora pervenimus
Chanadinum. Sed precedenti die a Tartaris, qui per aliam partem intraverant Hungariam, captum fuerat
et destructum, et partes illas totaliter occupaverant, ita quod fluvium nequivimus pertransire. Et cum
equi lassi essent, et homines huc et illuc de partibus illis se absconderent, retrocedere nullo modo
poteramus, et sic in quibusdam domiculis, equis dimissis, in quibusdam foveis illo die nos oportuit
latitare. Adveniente tandem nocte ad locum pristinum non sine difficultate nimia cepimus in timore
transire per medium Tartarorum, curvatoque supercilio cum pudore insulam reintravimus. Et cum in tali
periculo moraremur, servientes mei, qui ad equos exterius vigilabant, et alii qui mecum erant cum
pecunia, quam habebam, et vestibus de insula aufugerunt, et in fuga inventi per Tartaros sunt gladio
interempti, me cum uno serviente quasi nudo in insula permanente. Post hec statim invaluere rumores,
quod dictum Pontem-Thome, Theutonicorum villam, in aurora Tartari occupaverunt, et quos tenere
noluerant horrenda crudelitas acerbitatis gladio dire iugulavit. Quo audito inhorruerunt pili carnis mee,
cepit corpus tremere ac pavere, lingua miserabiliter balbutire, perspiciens, quod dire mortis articulus,
qui iam vitari non poterat, imminebat. Trucidatores cordis oculis intuebar, caro sudorem mortis
frigidissimum emittebat. Videbam et mortales, mortem expectantes assidue, non posse manus ad arma
extendere, erigere brachia, pedes ad defensionis loca movere, oculis terram prospicere.
Et quid plura? homines conspiciebam ex timore nimio semivivos. Et cum essem in extasi positus, affuit
mihi misericordia Ihesu Christi, et tamquam unus de maioribus, ut melius muniremur, insule populum
convocavi. Cuius rei occasione cum populo sum egressus insulam, et acceptis duobus pueris,
procuratoris et hospitis mei filiis, et unico serviente, qui mihi remanserat, longius ire simulans, in silva
inter indagines latitavi, puerorum patri renuncians, quod propter timorem nolebam insulam reintrare, et
cogitans, quod, si mecum abconsos suos tenerem filios, ipse mihi necessaria transmitteret. Et cum
summo diluculo victualia mitterentur, illico Tartari advenerunt, insulam circumdantes. Et cum darent
intelligere, quod vellent per aquam insulam expugnare, populus insule deceptus ad protegendum illas
partes flexus est. Tartari vero, ex alia parte in portas presidio nudatas irruentes, illas expugnarunt et in
insulam intrantes non invenerunt aliquem de nostris, qui sagittam emitteret vel in equo vel pedibus
obvius illis foret. Que et qualia, quot et quanta iniqua ibi et crudelia perpetraverunt, non solum visui
essent terribilia, sed perhorrescerent homines audire. Et exinde spoliis asportatis, denudata mulierum et
hominum corpora, quedam frustratim divisa, quedam integra remanserunt.
Et cum plurimi, qui latitaverant, opinarentur eos post diem tercium recessisse, pro acquirendis
victualibus recursum ad insulam habuerunt, et occupati a Tartaris, qui se ibi absconderant, paucissimi
evaserunt. Ego vero per silvas tamquam profugus omnium destitutus auxilio mendicabam, et cui magna
donaveram, vix mihi elemosinam porrigebat, ita quod necessitate famis et sitis me acrius perurgente de
nocte compellebar intrare insulam et corpora evertere mortuorum, ut sepultam farinam et carnes ad
esum mihi vel aliud comestibile invenirem; et de nocte quicquid inveniebam, id ad silvas longius
asportabam. O attendite et videte, quam illa pessima vita erat! Post decimum vel vigesimum diem
intravi insulam evertere corpora mortuorum: quantus ibi poterat esse luctus, quantus ibi poterat esse
fetor, quantus poterat esse timor, advertite. Non est homo, ut opinor, qui tantis in animum reductis
penarum generibus non terreretur. Oportebat me invenire cavernas vel foveas facere vel arbores
querere perforatas, in quibus me possem recipere, cum illi densitatem veprium, opaca nemorum,
aquarum profunda, intima solitudinum tamquam canes, lepores et apros investigantes percurrere
videbantur. Silvas has per mensem et amplius quesierunt, et cum per ipsa loca populos nequirent
interimere universos, se ad novum genus fraudis taliter converterunt.
Capitulum XXXV
___________________________________________________________________________
Quomodo Tartari illos
qui se in silvis absconderant
deceperunt.
Ceperunt aliquos per silvas latitantes et eosdem sub hac voce miserunt, quod quisquis vellet ad fidem
eorum se dare, securus reditus infra certum terminum ad propria veniendi daretur ei. Quorum verbis,
cum homines iam propter victualium penuriam morerentur, totaliter crediderunt, et sic omnes, qui
remanserant, ad domos proprias sunt reversi. Et cum silve magne essent, erat adhuc populus infinitus,
qui latitabat, ita quod ad tres dietas terra facta est populosa; et quelibet villa elegit sibi regem de
Tartaris, quem optavit. Quofacto, cum essent tempora messium, fruges unanimiter collegerunt et eas ac
stramina et fenum et alia ad horrea congregabant. Stabant nobiscum Tartari et Comani simul, videbant
quamplurimi et gaudebant, letabantur, quod patres per filias, mariti per uxores, fratres per sorores
pulchras vitam redimebant, illas ad libitum eorum conservantes ; et pro quodam illis fiebat solatio, ut in
conspectu patris vel mariti uxor vel filia stuprabatur. Constituerunt canesios, id est balivios, qui iusticiam
facerent et eis equos, animalia, arma, exenia et vestimenta utilia procurarent.
Et sic procurator meus de istis dominis erat unus et pene mille villas regebat, et erant canesii fere
centum. Pacem habebamus et fora, iustaque unicuique iusticia servabatur. Eis mittebantur pulcherrime
puellarum, sed oves, boves vel equos ductores pro tali exenio reducebant. Conveniebant canesii pene
qualibet septimana. Ego vero sepius, ut vitam eorum aspicerem et aliquos de maioribus noscerem et ut
addiscerem, si via redemptionis aliqua se offerret, ad eos cum meo canesio accedebam. Quadam vice
preceperunt omnes canesii in mandatis, ut de certis villis viri et mulieres puerique simul cum muneribus
in eorum presentiam venirent. Timebamus de hoc rumore non modicum, causam rei penitus ignorantes.
Elegi igitur potius cum ipsis canesiis ad exercitum ire quam sub tali dubio in villa remanere. Quare nudi
et discalceati ad custodiam curruum in quibusdam tentoriis Hungarorum, qui iam Tartari in suis operibus
effecti erant, remansimus. Canesii vero ad recipienda munera accesserunt; qui, muneribus receptis,
omnes presentantes in quandam vallem duxerunt enormiterque spoliatos et denudatos ibidem
interfecerunt.
Capitulum XXXVI
___________________________________________________________________________
Quomodo presentis
carminis auctor ad manus
Tartarorum devenit.
Et cum ad me rumores huiusmodi pervenirent, ditioni cuiusdam Hungari facti, ut dixi, operibus Tartari
me submisi, qui in suum servum admittere pro magna gratia me est dignatus. Et cum per aliquot dies
cum ipso permansissem, mortem semper pre corde preque oculis habebam. Conspexi inter hec
Comanos infinitos et Tartaros cum spoliis, curribus oneratis, pecoribus, iumentis et aliis utensilibus
undique revertentes. Et cum inquirerem, quid hoc esset, responsum est, quod ipsi una nocte dimissas
omnes et singulas villas circumdantes inebriaverunt gladios in sanguine occisorum, ita quod in omnibus
illis villis paucissimi evaserunt, qui in silvis et cavernis se abscondere potuerunt, ita quod remansit
provincia totaliter desolata. Verumtamen nec fruges nec stramina nec domos aliquas combusserunt, sed
in preservationem vite omnia hec induxerunt. Pro eo conieci firmiter ipsos velle in illis partibus hiemare
vel familias suas dimittere, ut in hieme pro equis domos et victualia invenirent. Quodtotum postmodum
didici esse verum. Nam populos vivere ad tempus dimiserant ad cautelam, ut in unum segetes
congregarent et vindemiarent vineas, sed nolebant, quod illi consumerent congregata.
Capitulum XXXVII
___________________________________________________________________________
De destructione Nove-ville et
monasterii de Egres.
Quid plura? Versus Orodinum et Chanadinum procedere inceperunt, in medio eorum Nova-villa dimissa,
nomen cuius Perg fuerat, in qua homines 70 villarum fuerant congregati, et dimisso monasterio Egres
Cisterciensis ordinis, in quo tamquam munito castro se milites et multe domine receperant. Nec Tartari
loca illa aggredi voluerunt, quousque circumcirca esset terra totaliter desolata. Sed interdum aliqui
accedebant et ab Hungaris militibus per magnum terre spacium fugabantur, ita quod credebant firmiter
se intactos propter suam potentiam remanere. Tandem post totius terre illius desolationem
Ruthenorum, Comanorum, Hungarorum captivorum, paucorum etiam Tartarorum multitudine adunata,
villam magnam undique circumdantes, ad pugnam captivos Hungaros premiserunt, et illis interemptis
totaliter, Rutheni, Ismahelite, Comani postmodum pugnaverunt. Tartari vero retro post omnes stantes
ridebant de casu et ruina illorum, et retrocedentes a pugna, suorum dabant quamplurimos voragini
gladiorum, ita quod, ipsis diebus et noctibus pugnantibus per unam septimanam et fossatis impletis,
ceperunt villam. Milites igitur et dominas, que multe erant extra in campo, in una parte et rusticos in alia
posuerunt, ac pecunia, armis, vestibus et aliis bonis receptis ab eis, et quibusdam dominabus puellis
reservatis ad vitam et ad lusum eorum deductis, cum securibus et gladiis omnes crudeliter interfecerunt.
Illi quidem solum modo remanserant, qui inter mortuos repentino casu decidentes, alieno sanguine
cruentati, se occultare valuerunt. O dolor, o crudelitas et rabies immanis populi immensa! Nam qui tante
gentis cladem sana mente consideraret, hunc locum agrum sanguinis debite dicere posset. Tandem post
paucos dies dictum claustrum sive monasterium Egres obsederunt, et appositis eidem multis machinis,
cum in ipso existentes nequirent resistere, ad manus et fidem ipsorum se, ut vita potirentur,
reddiderunt. Sed de ipsis quod et de aliis factum est, exceptis quibusdam monachis, quos abire libenter
permiserunt, et ad abusum eorum retentis quibusdam dominabus et pulcherrimis puellis. Quid amplius?
Si describerentur singulariter pugne singule et crudelitates nimie, que fiebant, legentium corda
perterrerent et terribili sonitu tinnire facerent aures. Si huiusmodi rumores horribiles essent diffusi per
orbem mundi, principes aliter cogitarent. Ecce per estatem.
Capitulum XXXVIII
___________________________________________________________________________
De astutia Tartarorum
ad transeundum Danubium exquisita.
Sed cum Strigonium in Hungaria omnes et singulas precelleret civitates, maxime cogitabant transire
Danubium et ibi figere castra sua. Et ecce in hieme nivis et glaciei abundantia supervenit, ita quod
Danubius, quod non acciderat a multis retroactis temporibus bus, gelabatur. Sed Hungari ex ipsorum
parte singulis diebus frangebant glacies et custodiebant Danubium, ita quod assidue fiebat pugna
peditum super gelu. Tamen cum dire glacies advenerunt, totum Danubium congelatum est, sed isti
transire cum equis nullatenus attentabant. Advertite igitur, quid fecerunt. Multos equos et animalia
super ripam Danubii adduxerunt et neminem per tres dies ad eorum custodiam dimiserunt, ita quod
bestie sine custodibus pergere videbantur, nec aliquis eorum in illis partibus apparebat. Tunc Hungari,
credentes Tartaros recessisse, subito transierunt et omnia illa animalia per glacies transduxerunt. Quod
Tartari advertentes, cogitarunt posse in equis transire libere super gelu. Quodet factum est, et tot uno
impetu transierunt, quod ex ista parte Danubii terre faciem impleverunt. Rex autem Cadan post regem
Hungarie properavit, qui in Sclavonia, tamquam qui nullum habebat subsidium, morabatur. Sed ipse
huius facti prescius fugam iniit, et cum ipse maritima castra acceptare nequiret, ad insulas pertransivit,
ita quod usque ad recessum eorum eum insule tenuerunt. Videns Cadan rex, quod eum habere non
posset, destruxit Boznam, regnum Rascie et inde in Bulgariam pertransivit.
Capitulum XXXIX
___________________________________________________________________________
Quomodo Tartari
Strigonium destruxerunt.
Alia vero pars exercitus versus nominatum Strigonium habuit iter suum, et usque ad illud paucissimi
accesserunt, sed se longius posuerunt et usque ad 30 machinas paraverunt. Strigonienses interim se
cum fossatis, muris et turribus ligneis fortissime munierant. Et erat in civitate illa populus infinitus et
burgenses ditissimi, milites nobiles et domine, que illic convenerant velut ad presidium singulare,
tantaque eorum erat superbia, quod credebant se resistere posse toti mundo. Ecce una dierum
civitatem Tartari circumdederunt, et captivi, qui cum eis erant, tot ramorum fasciculos portaverunt,
quod in una parte civitatis supra fossati supercilium altum murum simul et semel de fasciculis
construxerunt, et statim post murum illum dictas triginta machinas posuerunt, ita quod die noctuque ad
civitatem et ad turres ligneas lapides emittebant. Et propter hoc tantus in civitate cepit esse tumultus, et
tanta fuerunt caligine obumbrati, quod iam memoriam amiserant se defendendi et inter se tamquam
ceci et fatui vexabantur. Cum vero Tartari munitiones ligneas destruxissent, saccos plenos terra ad
implendum fossata cum machinis emittebant. Verum nullus ex Hungaris et aliis audebat in fossati
supercilio comparere propter lapides et sagittas. Hungari vero et Francigene ac Lombardi, qui quasi
erant domini civitatis, se non posse defendere advertentes, combusserunt suburbia et domos ligneas,
que multe erant, usque ad palatia civitatis. Pannos quoque et vestes combusserunt in domibus infinitas,
interfecerunt equos, aurum et argentum ad terram foderunt et quicquid boni habuerunt absconderunt
et, ut se in palatiis defenderent, in eadem se receperunt. Sed Tartari prescientes, quod combusta erant
omnia, de quibus se ditari credebant, contra eos magnam succensi in iram, claudendo civitatem cum
phalangis ligneis subito circumcirca, ut nullus evaderet, quin per os gladii pertransiret, ceperunt
postmodum palatia expugnare. Quibus velociter expugnatis, non credo, ut verum fatear, quod
quindecim de tota remanserunt civitate, qui non fuissent tam intus quam extra omnes nequiter
interfecti. Ibi inebriaverunt gladios suos in sanguine et ex calore, quem conceperant contra eos, vivos
assabant homines sicut porcos.

Capitulum XL
___________________________________________________________________________
Domine autem magne sicut melius poterant ornate in uno palatio se collegerant. Et cum capi et interfici
deberent, ad audientiam magni principis appellaverunt. Omnes itaque sunt fere trecente extra civitatem
ad principem adducte, que pro munere petierunt, ut eas vite sub suo dominio conservaret. Qui iratus,
pro eo quod nihil lucrati fuerant, precepit, ut, receptis spoliis earum, capite truncarentur; quod subito
factum fuit, castro civitatis non expugnato, in quo erat comes Symeon Hispanus cum multis balistariis,
qui se viriliter defendebat. Et cum ad Albam regiam civitatem accederent, que est paludibus
circumsepta, cum esset in dissolutione nivis et glaciei, nequierunt eam occupare.
Et cum castrum Sancti Martini de Pannonia expugnarent, abbate se viriliter defendente, fuerunt subito
revocati, ita quod ista tria loca tantum inexpugnata in illis partibus remanserunt. Et terram tam ultra
Danubium quam citra eorum in manibus habuerunt, sed citra non fuit sic funditus desolata, quia ibi sua
tentoria non fixerunt, sed transeundo quicquid invenerunt unanimiter destruxerunt. Auditis itaque
rumoribus, quod Tartari aspernabantur Theutoniam expugnare, quamplurimum dolui, quia ibi manus
occidentium evadere opinabar, et gavisus fui non modicum, quia christianorum excidium vitabatur. Sed
maiorum regum de mandato incepimus per depopulatam terram retrocedere cum curribus oneratis
spoliis et armamentis, iumentorum et pecorum gregibus, pedetentim latebras et opaca saltuum
exquirendo, ut, que reperta in progressibus non fuerant, in regressibus invenirentur. Et sic retrocedendo
paulatim pervenimus ultra silvas, ubi remanserat populi multitudo, et erant ibi post eorum transitum
castra plurima preparata. Et quid ultra? Exceptis castris quibusdam, terram totaliter occuparunt et eam
procedentes desolatam et vacuam reliquerunt. Iam cum exirent Hungariam, Comaniam intrare
ceperunt. Non sinebant ut prius, quod sine delectu interficerentur bestie pro captivis, sed intestina et
pedes bestiarum et capita tantum dabant eis. Tunc cepimus cogitare, ut etiam interpretes referebant,
quod nobis Hungariam exeuntibus, daturi essent nos omnes voragini gladiorum. Et cum iam mihi vivendi
fiducia nulla esset, et mors dira et aspera in ianuis haberetur, cogitavi melius ibi mori quam procedendo
assiduis morsibus cruciari.
Et sic via publica derelicta, ire ad opus naturale simulans, ad densitatem saltus festinis gressibus cum
serviente unico properavi, et subintrans cuiusdam rivuli concavum, me feci ramis et foliis cooperiri.
Absconditque se serviens meus remotius, ne unius inopinata inventio mestam operaretur alterius
captionem. Et sic iacuimus duobus diebus naturalibus, non levantes capita, sicut in sepulchris, audientes
voces illorum horribiles, qui propius per saltum post erroneum iter pecorum abibant, captivos sepius,
qui se abscondebant, acclamantes. Non valentibus autem nobis ulterius famis iustissimum appetitum et
edendi anxiam voluntatem infra claustra cordis taciturnitatis nodo perstringere, levavimus capita et
more serpentium pedibus et manibus reptavimus super terram. Convenimus tandem et voce debili ac
submissa maestas querelas importune famis alternatim cepimus reserare ac gemitibus et fletibus
explicare, quod gladio mori minoris excidii fuisset, quam per mediam compagines membrorum ac
unionem corporis et anime dissolvere. Et cum pios sermones huiusmodi conferremus, affuit unus homo,
ad quem cum se nostrorum acies extenderet oculorum, fugam inivimus timorosam nec avertimus oculos
fugiendo, ut intueremur, si nobis previus esse posset vel foret nobis fugientibus subsequela.
Sed non minus ipsum videmus vices assumere precursoris; credebat enim, quod virtus nostra prevalida
insidias sibi poneret per obliquum. Et cum communis inspector traderet et teneret, quod fugitivi
conspicerent fugitivum, armorumque delatio apud illos nulla foret, stetimus, advocantes nos adinvicem
nutibus atque signis. Et cum unus daret de se ipso alteri notionem, prolixis sermonibus atque piis
deliberando decrevimus, quid agere deberemus. Sed angustia geminata, videlicet fame execrabili et
timore mortis, anxie torquebamur, ita quod privari videbamur penitus lumine oculorum. Nam
nequibamus succum herbarum silvestrium deglutire vel ipsas herbas, uti faciunt bestie, masticare. Et
licet nos tanta fames perurgeret et stupende mortis aculeus immineret, prestabat tamen nobis vivendi
fiducia fulcimentum, et evadendi spes fortitudinem ministrabat.
Et sic assumpta fiducia in Domino confortati ad extrema silve pervenimus affectuose ascendimusque
arborem eminentem et terram conspeximus a Tartaris desolatam, quam non destruxerant veniendo. O
dolor! terram depopulatam et vacuam cepimus peragrare, quam in eundo dimiserant desolatam.
Basilicarum siquidem campanilia de loco ad locum erant nobis signa ducentia, et ipsa viam nobis satis
horridam presignabant. Nam erant vie et semite antiquate et ab herbis et vepribus totaliter occupate.
Porrum, cepe et allia, que in ortis rusticorum remanserant, quando reperiri poterant, mihi pro maximis
deliciis ferebantur, ceteri malva et cicutarum radicibus utebantur. His ventres famelici replebantur, et
spiritus vegetabilis in exangui corpore refocillabatur. Lassis requies non dabatur, utpote qui absque
tecto et operimentum, quo nostra tegeremus capita, non habentes nocturno tempore quiescebamus.
Tandem vix octavo die a silve recessu ad Albam venimus civitatem, in qua nihil potuit reperiri preter
ossa et capita occisorum, basilicarum et palatiorum muros diruptos et subfossos, quos nimia christiani
cruoris effusio macularat. Et licet terra innoxium sanguinem, quem inebriata suxerat, non monstraret,
ostendebant se lapides adhuc cruore roseo purpuratos, per quos absque continuato gemitu amaris
suspiriis festinus transitus non fiebat. Et erat ibi ad decem miliaria iuxta silvam villa, que Frata dicitur in
vulgari, et infra silvam ad quatuor miliaria mons mirabilis et excelsus, in cuius summitate lapis et petra
fundabatur terribilis. Magna ibi hominum et mulierum confugerat multitudo, qui nos gratanter cum fletu
receperunt interrogabantque nos de nostris periculis ; que nos omnia illis paucis verbis declarare
nequibamus. Obtulerunt tandem nobis nigrum panem de farina et contritis corticibus quercuum
pistatum, sed nobis dulcor illius supra similas quandocumque per nos comestas suavior videbatur.
Mansimus igitur ibidem uno mense nec fuimus ausi discedere, sed mittebamus semper speculatores ex
hominibus levioribus videre et rescire, si adhuc que pars Tartarorum in Hungaria remansisset, aut si arte
deceptoria, ut prius, instructi pro capiendis reliquiis fuga lapsis reverterentur.
Et quamvis sepius necessitate querendi victualia cogente loca petierimus quondam habitata, nunquam
tamen noster tutus fuit descensus, donec rex Bela maritimis de partibus, per cruciferos de insula Rodi et
dominos de Frangapanibus multis agminibus militum adiutus, certificatus prius per Hungaros de recessu
Tartarorum, in Hungariam venit. Scripsi igitur hec paternitati vestre absque admixtione falsitatis, ut
eadem vestra paternitas, que prosperitatis mee scit rotam, sciat et adversitatis ac periculi quidditatem.
Valeat paternitas vestra.
Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez – Középkor (1000-1530)
Sermones Compilati – Eötvös Loránd Tudományegyetem Régi Magyar Irodalomtudományi Intézet
A Szöveggyûjteményrôl
Tartalomjegyzék
Előszó
I. Latin nyelvű irodalom
A) Prózai emlékek
1. Az államszervezés irodalma
Szent István király első törvénykönyve ››
Szent István király második törvénykönyve ››
Kálmán király törvénykönyve ››
A tihanyi apátság alapítólevele ››
2. Királytükör
Szent István király intelmei ››
3. Teológiai irodalom
Szent Gellért: Deliberatio ››
4.Árpád-kori legendák
Szent András és Benedek legendája ››
Szent István király Nagy legendája ››
Szent István király Kis legendája ››
Szent István legendája Hartvik püspöktôl ››
Szent Imre herceg legendája ››
Szent László király legendája ››
Szent Gellért püspök Nagy legendája ››
5. Gesták és krónikák
Anonymus: Gesta Hungarorum ››
Kézai Simon: A magyarok viselt dolgai ››
Képes Krónika ››
Küküllei János: Lajos király viselt dolgai ››
Thuróczy János: A magyarok krónikája ››
6. Hivatalos és magánlevelek (11-14. sz.) (Jegyzet ››)

Hivatalos levelek
Szent László Oderisius monte-cassinói apáthoz ››
Lukács érsek Eberhard salzburgi érsekhez ››
IV. Béla király IV. Ince pápához ››
Lodomér esztergomi érsek IV. Miklós pápához ››
Nagy Lajos király VI. Kelemen pápához ››
Magánlevelek
Zsófia hercegnô II. Géza királyhoz ››
Kunigunda cseh királyné IV. Béla királyhoz ››
Benedek prépost András gyôri püspökhöz ››
M. iskolamester Péter iskolamesterhez ››
Péter iskolamester M. iskolamesterhez ››
Domokos deák Semjéni Klárához ››
7. Prédikációk (Jegyzet ››)
„Pécsi egyetemi beszédek” ››
Temesvári Pelbárt
Boldogságos Szûz Mária csillagkoronája ››
Szentbeszédek gyümölcsöskertje. Elôszó ››
Nagyböjti beszédek. Nagycsütörtökre ››
Laskai Osvát
Az üdvösség kétkerekû szekere ››
Elsô nagyböjti beszéd ››
8. Korrajz, emlékirat
Julianus barát jelentése második ú tjáról ››
Rogerius mester Siralmas éneke ››
Leibici Márton: Senatorium ››
9. Az egyháztörténet-írás kezdetei
Az obszerváns ferencesek kró nikája ››
Gyöngyösi Gergely: Pálos remete testvérek életrajzai ››
10. Kódexekre, középkori könyvtárakra vonatkozó dokumentumok
Fulbert püspök elküldi Priscianus grammatikáját ››
A pannonhalmi apátság javainak összeírása ››
A pécsváradi apátság javainak összeírása ››
László mester, esztergomi prépost végrendelete ››
A veszprémi káptalan könyvjegyzéke ››
Boldizsár scriptor levele Bártfa tanácsához ››
B) Verses emlékek
1. Egyházi költészet
A koronázási palást hexameterei ››
Szekvenciák
Szent István királyról: Corde voce mente pura ››
Szent László királyról: Novae laudis extollamus ››
Szent Imre hercegrôl: Stirps regalis proles regis ››
Szent Demeter vértanúról: Gaude turba caelestium ››
Himnuszok ››
Szent István királyról: Gaude mater Hungaria ››
Szent László királyról: Regis regum civis ave ››
Szent Imre hercegrôl: Chorus caelestis agminis ››
Szent Imre hercegrôl: Plaude parens Pannonia ››
Csanádi Albert
Himnusz Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére ››
Himnusz az angyalokról ››
Verses zsolozsmák (Jegyzetek ››)
Szent István verses zsolozsmája ››
Szent László verses zsolozsmája ››

Szent Imre verses zsolozsmája ››
„Himnusz” Szent Imre hercegrôl ››
Árpádházi Szent Margit verses zsolozsmája ››
Csanádi Albert:
In translatione Sancti Paula Primi Eremitae ››
Verses zsolozsma Remete Szent Pál átvitelének... ››
2. Világi költészet
Siratóének Magyarországról ››
II. Magyar nyelvû irodalom
A) Árpád-kori és Anjou-kori szövegemlékek
Halotti Beszéd és Könyörgés ››
Ómagyar Mária-siralom ››
Gyulafehérvári Sorok ››
Königsbergi Töredék ››
B) Késô középkori pró zai emlékek
1. Archaikus imádságok
Pater noster (Miatyánk)

Ave Maria (Ü dvözlégy) ››
Credo (Hiszekegy) ››
Tízparancsolat ››
2. Bibliafordítások
Müncheni Kódex. János 1,1-14
91. zsoltár ››
Döbrentei-kódex. Salamon íneklése ››
Jordánszky-kódex
→A fordító megjegyzései ››
→Elôszó az Evangéliumokhoz ››
→Szent Pál megtérése ››
Székelyudvarhelyi Kódex
→Judit könyve. Utolsó kapitulum ››
→Nyújtódi András záradéka Judit könyvének ford.hoz ››
3. Legendák
Szent Ferenc életébôl ››
→ Szent Ferenc prédikál a madaraknak ››
→ A gubbiói farkas megszelídítése ››
Elek-legenda
Karthauzi Névtelen: Szent Gyergy mártírnak innepérôl ››
Dicsôséges Szent Márton pispeknek legendája ››

Barlám és Jozafát legendája ››
Karthauzi Névtelen:
→ └ Bó dogságus Szent István... ››
→ Szent László királnak legendája ››
→ Remete szíz Szent Pál ôsönknek kihozásáról ››
→ Dicsôséges Szent Erzsébet asszonnak innepérôl ››
Margit-legenda ››
4. Példák és látomások ››
A tolvaj megtérése: a bûnbánat ››
Ez példa olvastatik szizeknek örömekrôl... ››
Mondj három igazat! ››
Három pogány bölcs tanítása a hallgatásról ››
Hilárion apát és egy püspök vetélkedése ››
A tunyán zsolozsmázó szerzetesek bûnhôdése ››
Példa az együgyû apácáról ››
Példa a szeretet ellen vétô apácáról ››
Rettenetes példa ››
Mely igön jó legyön az Szíz Máriának szolgálnia ››
Példa Titus császárró l és Focus kovácsró l ››
Szent Ferenc példabeszéde az alázatosságró l ››
Karthauzi Névtelen: Exemplum mirabile ››
Philibertus Látomása. Test és lélek vetekedése ››
Forseus püspök látomása ››

5. Prédikációk ››
A Karthauzi Névtelen beszéd- és legendagyûjteményébôl (Érdy-kódex)
→ Prológus (A kó dex latin elôszava) ››
→ Prohemium libri (A kódex magyar elôszava) ››
→ Ádvent elsô vasárnapjára ››
→ Karácsony estére ››
Szent Dorottyáról (Cornides-kódex) ››
6. Elmélkedések és imádságok ››
Az imádságról ››
A mennyei zenekar ››
Mária-siralom (Passió -részlet) ››
Elmélkedés a halálról ››
Petrarca elsô bûnbánati zsoltára ››
Szent Brigitta tizenöt imája. A tizenötödik ima
Imádság Szûz Máriához ››
Idvezlégy kegyelmes Sziz ››
7. Dramatizált szövegek ››
Az élet és a Halál párbeszéde ››
Haláltánc ››
Az apostolok vetélkedése ››
Három körösztyén leán ››
8. Levelek
Várday Aladár Várday Miklósnak ››
Vér András menedéklevele ››
Szalkai László Bánffy Ferencnek ››
Tárczay Borbála anyjának ››
Drágffy János Várday Ferencnek ››
Héderváry Lôrinc apjának ››
C) Késô középkori verses emlékek
1. Egyházi költészet
Himnuszok ››
Adventben vecsernyei himnusz ››
Az ádventi kompléta himnusza ››
Karácsonyesti vecsernyére ››
Karácsony napján vecsernyére ››
Nagyböjti komplétára ››
Siket-vasárnapi himnusz Isten haláláról ››
Mária-himnuszok ››
Hóra-ének ››
Egyházi énekek és verses imádságok ››
Verses könyörgés Úrfelmutatásra ››
Telegdi Miklós második karácsonyi éneke ››
Emlékezzél keresztyén ››
Krisztus hét szava a keresztfán ››
Himnusz a felfeszített Krisztushoz ››
Vásárhelyi András éneke Szûz Máriához ››
Édes anya ››
Ó kegyes Szíz Mária ››
Mária epessége ››
Idvezlégy bódog Szent István királ ››
Verses Tízparancsolat ››
Asztalnak szent dicsérete ››
Jó és gonosz szerzetösnek dicséreti és szidalma ››
Hideglelés ellen ››
Döghalál ellen ››
Farkasseb ellen ››
Elbeszélô költészet
Alexandriai Szent Katalin verses legendája ››
2. Világi költészet
Szent László-ének ››
Szabadkai Mihály éneke Beriszló Péter... ››
Apáti Ferenc Cantilénája ››
Geszti László éneke ››
Emlékdal Mátyás király halálára ››
Rigmusok ››
Soproni virágének ››
Körmöcbányai táncszó ››
Lovak betegsége ellen bájolás ››
Elbeszélô költészet
Szabács viadala ››
Csáti Demeter éneke Pannónia megvételérôl ››
Jegyzetek
Az idézett kódexek ››
Rövidítésjegyzék ››
Az idézett bibliai könyvek rövidítései ››
Magyar uralkodók (1000-1526) ››
Rogerius mester Siralmas Éneke
(1243 körül)
A tatárok magyarországi pusztításáról írt Siralmas Ének-hez Rogerius magister levele,[1] tisztelendő
Jakab úrhoz, a prenestei egyház püspökéhez.
Hogy a Keresztrefeszítettnek meggyalázására és a keresztény nép nem csekély pusztulására és romlására

a Magyarországra bejövő tatárok benyomulása és előrevonulása uraságod előtt világosan álljon,
módomban van méltóságodnak elküldenem ezt a tetteikről írtkis munkámat, amelyet valótlan adatok
belevegyítése nélkül állítottam össze. Olvassa végig figyelemmel! Sok olyasmit talál majd benne, ami
szemem láttára esett meg, és amit legnagyobbrészt magam tapasztaltam; néhány dolgot meg olyan
hitelt érdemlő személyektől tudtam meg, akiknek jelenlétében történtek meg. Ha pedig néha olyan
dolgokat talál majd benne, amelyek az emberi érzés számára rettenetesnek és borzalmasnak tetszenek:
egyáltalán ne rajtam, az írón és ne az eseményeken csodálkozzon, hanem adjon hálát a Királyok
Királyának (1Tim. 6,15), aki megfeledkezvén könyörületességéről, szorongatott népének nem
kegyelmezett (vö. 1Krónikák 36,15). Mert azoknak, akik királyi székükbő1 a pusztulás földjére siettek,
nem kente be sárral a szemüket (vö.János 9,6), hanem villámként kiélesítette ellenük kardját (vö.
5Mózes 32,41). Az ő vétkeiket nem bottal, hanem vesszejével (Zsolt. 88,33), bűneiket nem gyógyírral –
amivel övéit szokta megvigasztalni –, hanem veréssel és haragjával látogatta meg. Megcsúfolta őket,
amikor rájuk tört a hirtelen szerencsétlenség, magára maradt a népes Magyarország. Ó, rettenetes
kegyetlenség. A szabad Magyarország adózás alá vettetett (JerSir 1,2). Ó,fájdalom! Ebben a nagy
pusztulásban nem volt senki, aki kedvesei közül megvigasztalta volna (JerSir 1,2).
Kérem tehát, és szívemből kívánom, hogy amikor az ő életükről és erkölcseikről és harcukról meg
akarom írni az igazságot, ha e szomorú és rettenetes tárgyról siránkozva, bánatos akkordokba[2]kell
fognom, Ön vagy bármely olvasó az én tiszta lelkiismeretemet hamis vélekedéssel ne gyanúsítsa, hagy
tudniillik elbizakodott vakmerőségem utat nyitott meg nem engedett és ártó törekvéseknek. Mert én ezt
a kérdést nem valakinek a leleplezése, vagy hírnevének csorbítása céljából vizsgáltam meg, hanem
inkább okulásért, hogy akik olvassák, megértsék (vö. Máté 24,15), akik megértik, elhiggyék; akik elhiszik,
tartsák meg; és akik megtartják, fogták fel, hogy közel vannak a végpusztulás napjai (vö. Ezékiel 7,7 etc.)
és az idők sietnek a nemlét felé. És tudja meg mindenki, hogy én ezeket nem meggondolatlanul
beszélem el, mert aki a tatárok kezébe kerül, annak jobb lett volna meg sem születnie (Máté 26,24), és
az úgy érzi, hogy nem a tatár, hanem a pokol tartja fogva.
Ezt úgy mondom, mint aki megtapasztalta. Egy évig és egy év feléig voltam közöttük, ez idő alatt vigasz
lett volna nekem a halál, mint ahogy büntetés volt az élet.
1. Béla király törekvése

Béla, Magyarország királya, a keresztény fejedelmek között a katolikus hit buzgó követőjeként volt
ismeretes. Elődeinek, Istvánnak, Imrének, Lászlónak és Kálmán királynak, (akiket a szentek sorába
iktattak)[3] a példájára kegyességének egyéb cselekedetei mellett amelyeket nyilvánosan gyakorolt,
hagy példát mutasson a jó cselekedetekre vagy szobájába zárkózva végzett, hogy a róla rosszat
beszélőknek betömje a száját (vö. Zsolt. 62,12), – állandóan azt forgatta elméjében, hogy a nem igazhitű
idegen népeket az anyaszentegyház kebelére vonja, és miután a lehető legtöbb lelket megnyerte az
Isten számára, a saját nyereséggel teljes lelkét a boldogok örökkévaló örömébe juttassa.
2. Hogyan hozta be Béla király a kunok királyát Magyarországba
Tehát az Úr testet öltésétől számított ezerkétszáznegyvenkettedik[4] évben úgy történt, hogy Kuthen, a
kunok királya ünnepélyes követséget küldött az említett királyhoz azzal az üzenettel, hogy ő sok éven
keresztül harcolt a tatárokkal, és két alkalommal győzelmet aratott felettük, a harmadik alkalommal
azonban, mivelhogy nem volt felkészülve rá, hirtelen bevonultak a földjére, úgyhogy – mivel nem volt
hadserege – kénytelen volt hátat fordítani az átkos tatároknak, és így azok földjének nagy részét ellenség
módjára feldúlták, alattvalóit leöldösték. Ezért, ha őt hajlandó befogadni és szabadságában megtartani,
akkor kész rá, hogy magát és övéit neki alávesse, és rokonaival, testvéreivel és barátaival meg minden
vagyonával és ingó javaival együtt Magyarországra bevonuljon, és őt a katolikus hitben kövesse. Ennek
hallatára nagyon nagy öröm töltötte el (Máté 2,10) a királyt, egyrészt azért, hogy egy olyan fejedelem,
aki eddig vele mintegy egyenlő volt, hajlandó az ő fennhatóságának alávetni magát; másrészt azért,
mivel így valóra válthatta tervét, megnyervén ennyi lelket Jézus Krisztusnak.
Így, nem csekély ajándékkal megtisztelve a hírhozókat, elbocsátotta őket, és a mondott Kuthen királyhoz
elküldte saját követeit és domonkos frátereket, megüzenve általuk, hogy kész őt magát és övéit
befogadni és megadni kívánsága szerint mindazt, amit kér.
Minek szaporítsam a szót? Miután innen is, onnan is és többször küldtek követeket, az előbb mondott
Kuthen övéivel együtt útnak indult, hagy Magyarországba jöjjön. A király pedig csodálatos pompával,
országának egészen a határáig elébe ment, és rendkívüli kitüntetésben és annyi megtiszteltetésben
részesítette őt és embereit, hogy az ország lakosai emlékezetet meghaladó idők óta ilyet sem nem
tettek, sem nem láttak. Végül – mivelhogy a nagy sokaság miatt azon a helyen nem tartózkodhattak
kényelmesen, mert az a nép kemény és vad volt, és nem ismerte az alárendeltséget – nehogy
megsértsék a magyarokat, vagy ők szenvedjenek sérelmet ezektől, kijelölte melléjük egyik főemberét,
hogy vezesse be őket egészen az ország közepébe, és hogy mindnyájuknak – mint mondták, a
cselédeken kívül mintegy negyvenezren voltak – költségeit megtérítse.
3. Következik: a király a magyarok közötti gyűlölködésről és először a gyűlölködés első okáról
Amikor pedig a kunok királya nemeseivel és közembereivel együtt kóborolni kezdett Magyarországon,
végtelen sok marhacsordájuk lévén, súlyos károkat okoztak a magyaroknak legelőkben, vetésekben,
kertekben, gyümölcsösökben, szőlőkben és egyéb javaikban. És ami még rettenetesebb volt, – mivel
ezek nomád emberek voltak, – undorító módon földre teperték a szegény emberek hajadon leányait, és
megszeplősítették a hatalmasok ágyát, valahányszor ezt kedvező körülmények között megtehették; bár
az ő asszonyaikat, mint valami hitvány némbereket, a magyarok is le szokták dönteni. És ha egy magyar
megkárosított egy kunt, akár jószágában, akár személyében, azonnal igazságot szolgáltattak a kunnak,
úgy hogy más már nem mert hasonlót elkövetni. De ha egy kun okozott kárt egy magyarnak, a
magyarnak nem szolgáltattak igazságot, és ha sürgetni merte, a pofázásért pofonokat kapott cserébe. És
így a nép és a király között gyűlölködés keletkezett.
4. Béla király és a nép közötti gyűlölködés második oka
Noha némi kitérőt teszek, mégis megteszem, hogy az olvasók megértsék (vö.Máté 24,15) és akik hallják,
jól megismerjék Magyarország pusztulásának alapokát. Aztán sietve visszatérek megkezdett tárgyam
írásba foglalásának folytatásához.
Amikor ennek a Béla királynak az atyja, a jó emlékű András király megfizette tartozását a halálnak, a
király az összes főembereivel és nemeseivel tüstént Székesfehérvár városába ment, és amikor itt –
miként szokás – az esztergomi érsek a királyi koronával megkoronázta, bárói közül néhányat, akik vele
szemben atyja pártján állottak, száműzetésbe kényszerített; másokat – akiket tudott – börtönbe
vettetett; a főbb méltóságok közül pedig egy személyt, Dénes nádort megfosztotta a szeme világától.[5]
Ugyanitt hozott bizonyos határozatokat, és elrendelte, hirdessék ki, hogy az országot meg kell tisztítani a
gonosz emberektől, akikben nagy volt a sokasága. Hogy a bárók vakmerő merészségét visszaszorítsa,
elrendelte, hogy ha valaki a bárók közül az ő jelenlétében le mer ülni valamilyen székre, – kivéve a
hercegeket, érsekeket és püspököket, – bűnhődjék megérdemelt büntetéssel. Ugyanakkor elégettette a
bárók székeit, amennyit meg tudott találni. Nem csekély csapásnak tartották ezt a száműzöttek rokonai,
és az elfogottak barátai, akik a maguk jövőjét is féltették. Innen támadt közöttük a megbotránkozás.
5. A gyűlölködés harmadik oka innét származott
Ezenkívül a nemesek keserű szívvel mondogatták, hogy amikor őket, vagy elődeiket a királyok gyakorta
hadjáratba küldték az oroszok, kunok, lengyelek és mások ellen, és ott némelyek kardtól pusztultak el,
némelyek éhhalált haltak, némelyek börtönbe vettettek, némelyek pedig különféle kínzóeszközökkel
gyötrettek, a királyok, akik az időben éltek, a visszatérőknek vagy a foglyok rokonainak kártérítésül és
megfelelő jutalomként falvakat, birtokokat és ingatlanokat adományoztak örök birtoklásul.
Ez pedig nemcsak nem adott nekik semmit, hanem a már odaadományozott birtokokat is visszavette a
saját jogkörébe és tulajdonába anélkül, hogy az illető polgári jogainak valamilyen fokú elvesztésére
ítéltetett volna. Ez az a fájdalom, ez az a kard, amely átjárta a magyarok lelkét. Azok ugyanis, akik
gazdagok és hatalmasok voltak, és akiket féktelen sokaság kísért, alig tudták magukat is eltartani.
6. Béla király és a magyarok közötti gyűlölet negyedik oka
Nagyon gyakran panaszkodtak amiatt is, hogy a király az ország szokásjoga ellenére és az ő
elnyomásukra saját akarata szerint elrendelte, hogy a nemesek, bármily kimagasló rangúak is, nem
indíthatják el peres ügyeiket az ő udvarában, és nem mondhatják el neki dolgaikat élőszóval, hanem
kérvényeket kell benyújtaniuk a kancellárokhoz, és tőlük kell ügyük befejezését várniuk.[6] Emiatt
számosan olyan sokáig tartózkodtak az udvarban a legcsekélyebb ügy miatt, hogy kénytelenek voltak a
kiadások fejében lovaikat, és más holmijukat eladni, és sokszor ügyük elintézése nélkül kellett távozniuk.
Mert – ahogy mondogatták – a kancellárok egyeseket elnyomtak vagy felemeltek, ahogy éppen kívánták,
hiszen a királlyal csak az ő felkeresésük után lehetett beszélni. Ezért általában és nyíltan azt vallották az
emberek, hogy ezek az ő királyaik, és azt mondogatták, hogy nincs is nekik más királyuk.
7. A gyűlölködés ötödik oka innen keletkezett

Egy másik dolgot is mondogattak, tudniillik azt, hogy mellőzve tanácsukat, vagy éppen annak ellenére, az
ő elnyomásukra és megszégyenítésükre hozta be a kunokat. Ez abból is nyilvánvaló volt, hogy amikor ők
hívásra vagy hívatlanul a királyi udvarba mentek, nem volt alkalmuk a királyt látni, hacsak nem távolról,
és csupán tolmács útján volt lehetőségük vele beszélni, de ha a legutolsó kun jött oda, azonnal nyitva állt
előtte az ajtó, és be is léphetett; és a kunokat mind az üléseken, mind a tanácskozásokban és mindenben
a magyarok elé helyezte a király. Emiatt akkora méltatlankodás élt bennük, hogy elviselni is alig tudták;
és bár nem mondták ki, nem voltak hozzá jó szívvel és lélekkel, s nem is forgattak elméjükben békés
gondolatokat őiránta.
8. Felelet a gyűlölködés első okára
A király párthívei és azok, akik a királynak kedveztek, mindenben igyekeztek őt igazolni, és az

előadottakra egyenkint így feleltek.
A kunok bejövetele után, amikor a hitelt érdemlő emberei útján a királynak tudomására jutott, hogy a
magyarok sérelmeket szenvednek a kunok miatt, a király összehívta a főembereket, ispánokat, bárókat
és az összes kunokat a Tisza környéki Kőmonostornál[7] és ott bölcs megfontolás után közös
elhatározással azt a határozatot szentesítették, hogy a kun nemeseket cselédeikkel együtt osszák szét
Magyarország egyes tartományaiba, és mindegyikük a nekik kijelölt tartományban tartózkodjon, és így,
mivel nem lesznek sokan együtt, nem tudnak sérelmet okozni a magyaroknak, és ha a kun a magyart
vagy a magyar a kunt megsértené, tegyenek közöttük egyenlő igazságot az ispánok, akikre ezt a királyi
kegy elvesztése büntetésének kilátásba helyezésével rábízták. A kunoknak nagyon nem tetszett, hogy el
kellett válniuk egymástól, de így aztán senkit meg nem sértve kóborolták be nemezsátraikkal, barmaikkal
és nyájaikkal Magyarország lakatlan földjét. És mivel sokan voltak közöttük szegények is, a magyarok
csaknem ingyen szereztek közülük servienseket. És így a kunok helyzete inkább volt hasznukra, mint
kárukra. Ezzel tehát meg kellett volna szűnnie a népek rosszindulatának.
9. Felelet a gyűlölség második okára

Ha a király atyjának halála után, amikor kezébe vette országának kormányzását, a főemberek közül
némelyeket vizsgálat alá vont, és kínzásnak vetett alá, ezen a józan eszű embernek nem kell
csodálkoznia, hiszen ezek közötte és az atyja között igen gyakran lázongást és botrányt idéztek elő,
úgyhogy sokszor egymás ellen akartak már harcolni, erről, meg arról az oldalról is katonaságot gyűjtve,
ha a középúton járók a békeszövetséget meg nem újították volna közöttük. Ha maga a király atyja
udvarába ment, egyáltalán nem adták meg neki a tiszteletet, sőt, ha tehették, arra törekedtek, hogy őt
szóval és tettel megalázzák, ezt tagadni nem lehet. Aztán meg az atya és a fiai élete ellen gonosz módon
összeesküdtek, hogy őket karddal elpusztítva, könnyen elnyerhessék Magyarországból – amelyet maguk
között részekre felosztottak – a nekik jutó részt anélkül, hogy bárki feltételeket szabna nekik. És amikor
terveiket nem tudták megvalósítani, más, még hitványabb dolgot eszeltek ki. Levelet küldtek bizonyos
szerződési feltételekkel Ausztria hercegének, és ebben megígérték Frigyes római császár úrnak, hogy
neki adják az ország koronáját és Magyarországot.[8] De a hírnököt elfogták az úton, és a levéllel együtt
a király elé állították. És ha ő életben hagyta ezeket, könyörületességgel járt el velük szemben, ami
magasztossá teszi az ítéletet. Elrendelte, hogy az országot meg kell tisztítani a gonosz emberektől, de
vajon mi méltánytalanságot tartalmaz ez a rendelkezés? Elégettette a bárók székeit, de vajon mi
méltánytalanság volt ebben? Vajon az uraknak egyenlőeknek kell lenniük az alattvalókkal? A magyarok
tehát nem voltak igazságosak ebben a tekintetben.
10. Felelet a gyűlölködés harmadik okára
A gyűlölködés harmadik okát illetően a következőképpen mentegették a királyt. Mindenki előtt

ismeretes, hogy Magyarországnak hetvenkét vármegyéje van. Ezeket Magyarország királyai érdemeket
szerzett embereknek adományozták, de vissza is vehették a birtokos jogainak sérelme nélkül. Ezekből
származott pompájuk, gazdagságuk, birtokuk, hatalmuk, felségük és erősségük. Ámde némely
elődeiknek tékozlása következtében a vármegyék fölötti birtokjoguk annyira megkisebbedett, hogy a
személyek érdemeit vagy érdemtelenségét meg sem vizsgálva, örök birtokként nekik adományozták a
vármegyékhez tartozó birtokokat, falvakat és fekvőségeket, aminek következtében az ispánok nem
rendelkeztek emberekkel, és amikor kivonultak, a vármegyék jogainak megnyirbálása következtében
egyszerű vitézeknek gondolhatták őket. Akik viszont hatalmasabbak voltak, mint a tárnokmester, akit
kamarásnak is mondanak, továbbá az étekfogó, a pohárnok, a lovászmester és a többiek, akik az
udvarban tisztségekkel rendelkeztek, ezekből annyira megzsírosodtak, hogy a királyokat semmibe
vették. Ez pedig, mivel helyre akarta állítani a korona hatalmát, amely csaknem jelentéktelenné vált,
igyekezett a helytelenül elidegenített birtokokat mind az ellenfeleitől, mind a párthíveitől a vármegyék
joghatóságába és birtokába visszajuttatni, bár ez sokaknak nem tetszett. Bár senki ellen nem követett el
jogtalanságot, és mindenben a saját jogával élt, mégis a királyi javakból megfelelő jutalmat adott
azoknak, akik jól és hűségesen szolgálták. Ezért, mivel csak jogával élt, meg kellett volna szűnnie a
magyarok rosszindulatának.
11. Felelet a gyűlölködés negyedik okára
Mivelhogy a sokféle különbözések és a különböző szokások következtében egész Magyarországnak nem

volt egységes formája, és mivel a király minden erejével reformokra törekedett, és e súlyos ügyekkel
elfoglalva nem volt képes az egyes emberek számára jóindulatú meghallgatást biztosítani, gondos
megfontolás után azt a határozatot hozta, hogy az ország lakosainak ügyes-bajos dolgait a Római Kúria
mintájára kérvényezés útján kell udvarában elintézni. Meghagyta tehát kancellárjának, hogy a könnyű és
egyszerű ügyeket maguk intézzék el, amilyen gyorsan csak lehet, és csak a fontos és nehéz ügyeket
terjesszék eléje meghallgatásra. Ezt azért tette, hogy az ügyek gyorsan kellő elintézést nyerjenek. De a
rosszakaratú emberek azt, amit az elnyomottakon való könnyítés céljából talált ki, elcsavarták helytelen
útra, és hazug módon a kákán is csomót, a tojásban szőrszálat kívántak találni.
12. Felelet a gyűlölködés ötödik okára
Azt is igyekeztek bizonyítani, hogy teljesen hamis az állítás, hogy a király a kunokat a magyarok
elnyomására és irántuk való gyűlöletéből hozta be. Ellenkezőleg, csupán azért tette, hagy az Isten
nevének tisztelete gyarapodjon Magyarországon az ő idejében, és így, ha történetesen háborút kellene
viselnie ellenségeivel szemben, ezek ellen segítségükkel nagyobb erővel és keményebben harcolhasson.
Ha pedig a kunokat nagyobb megbecsülésben részesítette, mint a magyarokat, azt nem vehették rossz
néven, és nem is kellett volna rossz néven venniük. Mert úgy illett a királyi méltósághoz, hogy a behozott
vendégeket megbecsülésben részesítse, legfőként azért, mivel ezt esküvel meg is ígérte nekik, és mivel
azok követni kezdték őt hitében. És mivel a magyarok gyűlölködők voltak velük szemben,
Magyarországon csak a király volt a védelmezőjük. Kuthent, a kunok királyát ugyanis a király, igen sokat
másokat az ország főemberei kereszteltettek meg, úgyhogy ezek már házasságot is kötöttek
magyarokkal. És ha a király nem kedvezett volna nekik, nem maradtak volna Magyarországon.
Meghallgatva pedig azt, amit az egyik és a másik oldalról is előadtak, az író az ügyet nem zárja le; döntse
el a kérdést az olvasó az igazságosság segítségével, ha képes rá.
13. Betoldás az elbeszélés folytatásához
Az író, miután befejezte e közbeiktatott részt, tollát a megkezdett tárgy folytatólagos tárgyalására
irányítja. És hogyha egyesek mérgezett nyelvvel belé akarnak majd marni, mondván, hogy az ilyenfajta
közbeiktatás nem tartozik a tárgyhoz, és hogy jól meg lehetett volna ezek nélkül: ez az állítás nem igaz,
mivel ez a viszálykodás volt a legfőbb gyújtóanyag ahhoz, hogy Magyarország ilyen gyorsan
tönkretétetett.
14. A magyar közvélemény
Az Úr egy esztendejének lepergése után, miközben Magyarország a király iránt ilyen rosszindulattal
viseltetett, az Úr születésének ünnepe táján híre jött annak, hogy a tatárok Magyarországnak
Oroszországgal határos vidékeit elpusztították. És mivel a király erről hírvivői útján megbizonyosodott, az
Orosz-kapu őrizetére – melyet Hegyi-kapunak[9] is mondanak, s amelyen keresztül vezet az út
Magyarországba – elküldötte legfőbb ispánját, a nádort[10] a seregével, és egész Magyarországon
kihirdettette, hogy mind a nemesek, mind azok, akiket királyi servienseknek neveznek, mind a
várkatonák, vagyis a fentebb említett várakhoz tartozók, készüljenek föl a hadra, és készen legyenek
akkor, amikor a király értük fog küldeni. Mikor pedig ezt egész Magyarországon kihirdették, a magyarok
a szerfölött nagy vigasságuk közepette nem hitték el, azt erősítgették, hogy már sokszor hallottak ilyen
híresztelést a tatárokról, és mindig azt tapasztalták, hagy ez semmit sem jelent. Ezért azt mondogatták:
„Sok olyan újjászületik, ami már elhullott.”[11]Mások azt bizonygatták, hogy az ilyenféle híreket az
egyházak némely főpapjai terjesztik azért, hogy annak idején nekelljen a zsinatra menniük, amelynek
megtartására a római pápa hívta meg őket.[12] Ez volt az ő vélekedésük. Ámde mindenki számára
nyilvánvaló volt, hogy Ugolin kalocsai érsek[13] a maga és néhány püspöke számára Velencébe küldött
gályákért, és hogy a király visszahívta őket útjukról, akaratuk ellenére.
Mások pedig, igen sokan, azt magyarázgatták, hogy van okuk a király elleni gyalázkodásra, mert a kunok
szövetséget kötöttek az oroszokkal, hogy az oroszokkal együtt harcolnak a magyarok ellen, akiktől az
oroszok sok csapást szenvedtek el, és akik gyakran tönkreverték őket, és Kuthen az embereivel azért
előzte meg őket, több mint egy évvel, hogy az ország viszonyait megismerje, nyelvét megtanulja, és
amikor értesül azok bejöveteléről, megkezdje a harcot a király ellen, és így azok könnyebben birtokukba
vehetik majd a Kaput; és Kuthen segítségére sietgetnek, és így gyorsabban elpusztíthatják Magyarország
valamely részét. Ezért örvendezve mardosták a királyt, amiért behozta a kunokat, mint fentebb
kifejtettük. És ebben a vélekedésben igen sokan megegyeztek.
15. A király tanácskozása a tatárok ellen
Utóbb, amikor tehát a nagyböjt felé folytatta útját az idő, miközben egyre jobban terjedt az ilyesféle hír,
a király sietve igyekezett egy falu felé, amelyet Budának hívnak, amely a Duna partján fekszik, ahol a
nagyböjtöt szokta tartani azért, mert ezt helységet jobban megközelíthetőnek tartották. És miután
összehívta az érsekeket, püspököket, és az ország más nagyjait, állandóan azon tanácskozott, mi módon
intézkedjék ebben a fontos dologban. Gyakran intette és buzdította őket arra, hogy mindenki tartsa
készenlétben zsoldos katonáit. Kuthent pedig, akit feleségével, fiaival, leányaival és némely főbb
emberével együtt a király gyanús és bűnrészes egyénekként meghívott, közős és megfontolt
elhatározással udvari őrizet alá vette, nehogy kezeik közül elmenekülhessenek.
16. Mit tett Béla király, amikor a nádor útján értesült a tatárok betöréséről
A nagyböjt közepe táján azonban vágtatva érkezett a királyhoz a nádor egyik vitéze, aki a nádor nevében
jelentette, hogy már az Orosz-kapuhoz érkeztek, és a gyepűakadályokat lerombolták, és hogy nem hiszik,
hagy a nádor ellen tud állni nekik, hacsak a király nem küld gyors segítséget. A király pedig hitetlenkedve,
még mindig nem vitt magával fegyveres katonákat. És mialatt ilyen aggodalmak között ott időzött, az
ezután következő negyedik napon megérkezett maga a nádor egyedül, éjjel-nappal vágtatva, és
elmondta, hogy március kezdetén, a tizenkettedik napon a Kapunál megütközött velük, és miután azok
csaknem minden emberét nyíllal és karddal kegyetlenül leöldösték, ő kevés emberével megmenekült, és
jött hírül adni, mi történt. De a király, bár a rossz hírek miatt nem kevéssé megdöbbent, elbocsátotta
érsekeit, püspökeit és másokat, ispánjait és báróit, határozottan és szigorúan meghagyva nekik, hogy ki-
ki összegyűjtve katonaságát, a lehetőség szerint térjen vissza hozzá, és időt nem vesztegetve, siessen,
ahogy a sürgető szükség és a nyilvánvaló érdekük megköveteli. És meghagyta István magiszternek, a váci
püspöknek meg az aradi és a Szent Üdvözítőről nevezett Csanádi préposnak, hogy menjenek sietve a
királynéhoz, és siessenek vele Ausztria határához, ott várva be a bajok végét.[14] Úgyszintén megkérte
levelében Ausztria hercegét, hogy sietve jöjjön hozzá, és megparancsolta az összes kunoknak, hogy
halogatás nélkül jöjjenek hozzá. Ő ugyanis Esztergomból és Székesfehérvár városából, amelyek csupán
egynapi távolságra vannak egymástól, összegyűjtött seregével azonnal átkelt a Dunán, és a nagy és igen
gazdag német városban, amelynek Pest a neve, Budával szemben, a Duna másik partján töltötte az időt,
itt várva be főembereit, ispánjait és báróit seregeikkel együtt.
17. Másik betoldás
Figyeljen, tisztelendő atyám és uram! Mivel, ha sok dolog egyszerre tárul szemünk elé, nem lehet
egyszerre elbeszélni őket, szükségszerű tehát, hogy az egyik dolgot mellőzve, a másikat vegyük föl az
elbeszélésbe.
18. Ismét egy betoldás következik
Jegyezze meg tehát a tatárok urainak a neveit, és hogy miként törtek be Magyarországba, azaz az ő
ravaszságukat, mivelhogy nem fogok megvitatás nélkül hagyni egyetlen szakaszt sem anélkül, hogy egy-
egy szakasznak ne adnám meg a szükséges értelmezését.
19. A Magyarországba betörő tatár királyok neve

A Királyok Királya és ama tatárok ura, akik Magyarországba bevonultak, személyneve szerint Batunak
hívatott. A seregben alatta a leghatalmasabb vezért Bohetornak hívták. Derékségben a legjobbnak
Kadánt mondták. Coaktont, Feycant, Petát, Hermeust, Chebét, Ocadart nagyobb királyoknak tartatták a
tatárok között, ámbár voltak még közöttük igen sokan királyok, hercegek és hatalmasok, akik
ötszázezerfegyveressel törtek be a magyar királyságba.[15]
20. Hogyan tették tönkre a tatárok Oroszországot és Kunországot
Hát így! Amikor Oroszországot és Kunországot teljesen és egyetértéssel elpusztították, négy-öt napi
járóföldre visszavonulva, elhagyták a Magyarországgal szomszédos végvidékeket, hogy amikor majd
visszatérnek, mind lovaik, mind maguk számára találjanak élelmet, és hogy róluksemmiféle hír se
érkezzen a magyarokhoz. Amikor pedig az említett országolt élelmiszereit fölemésztették, és célul
Magyarország elfoglalását tűzték ki, Batu, a nagyabb uruk, elbocsátván egész cselédségét, egymagában
és nem is sok katonával egyenes úton sietett az említett Orosz-kapuhoz, amely közelebb volt ahhoz a
helyhez, ahol seregét összevonta. És miután legyőzte a nádor seregét, elfoglalta ugyanezt a kaput, és
bevonult rajta.
Peta király Lengyelországon keresztül irányította lépteit, és miután Lengyelország hercegei közül egyet
megölt, és Wratisláviát, e legnemesebb várost lerombolta, és iszonyú öldöklést vitt végbe – mivel a többi
herceg nem tudott segítséget nyújtani[16] –, hasonló kegyetlenséggel átvonulva Morvaország földjein,
Magyarország kapuja felé sietett.[17]
Kadan király Oroszország és Kunország között az erdőkben háromnapi utat megtéve, elérkezett a gazdag
Radnához,[18] a németeknek magas hegyek között épült városához, a király ezüstbányájához, amelyben
a nép megszámlálhatatlan sokasága tartózkodott. De mivel ezek harcos emberek voltak, és fegyverekben
sem szenvedtek hiányt, miután meghallották azok megérkezését, a városon kívül, az erdők és hegyek
között kimentek eléjük.
Kadan pedig, meglátva a fegyveresek sokaságát, hátat fordított nekik, megfutamodást színlelve. A
győzelemmel visszatérő népek ekkor letéve fegyverüket kezdtek a bortól lerészegedni, ahogyan a
németek dühe ezt megköveteli. De a tatárok, hirtelen visszatérve, mindenfelől bevonultak a városba,
mert annak sem árkai, sem falai, sem semmiféle erődítményei nem voltak. És noha innen is, onnan is
nagy öldöklés támadt, amikor a nép látta, hogy nem tud nekik ellenállni, kegyelemre megadta magát
mindenestül. De Kadan, miután a várost védelme alá vette, Aristaldot, a város ispánját, hatszáz
válogatott német fegyveressel együtt besorozta saját katonái közé, és megindult velük az Erdőn inneni
vidékre.[19]
Bochetor pedig más királyokkal együtt átkelve ama folyón, amelyet Szeretnek mondanak, elérkezett a
kunok püspökének a földjére, és legyőzve azokat az embereket, akik ott a harcra összegyülekeztek, az
országot mindenestül elfoglalta.[20]
Visszatérek tehát Magyarország királyához – aki az említett Pest városában tartózkodott –, hagy
bővebben leírhassam kivonulását.
21. Hogyan haladtak előre a tatárok, miután a Kaput birtokukba vették
Miután pedig Batu, a nagyobbik úr, a Kaput birtokába vette, elkezdte a városok felégetését, és kardja
nem kímélt sem nemet, sem életkort, és amennyire csak tudott, sietett a király ellen.
És amikor az Úr kínszenvedését megelőzte vasárnap előtti pénteken[21] Pesthez egy félnapi járóföldre
érkezett, egyeseket azonnal a városhoz küldött, hogy égessenek, gyilkoljanak, ahogy velük született
gonoszságuktól telik. A következő nap másokat küldött ki, vagy ugyanazokat, és hasonló vagy még
gonoszabb dolgokat hajtottak végre. De a király nem engedte meg, hogy némelyek kimenjenek ellenük,
és megütközzenek velük. És amazok, amikor azt hitték róluk, hogy visszatérnek, ismét elmentek: a napot
teljesen erre a játékra fordították. És amikor vasárnap is ugyanezt tették, Ugolin kalocsai érsek nagyon
nehezen viselte el, hagy ezek néhányan, mint valami rablók annyi derék embert megszégyenítenék, de
még nehezebben viselte el, hagy a királyt ő is, meg az emberei is félénk szívűnek látta. Ezért a király
parancsa ellenére egynémely emberével kiment, és meg akart velük ütközni. De amazok hátat
fordítottak neki, és lassan vissza kezdtek vonulni. Ennek láttán az érsek sebes vágtában üldözőbe vette
őket. Végre, amikor amazok egy mocsaras helyre találtak, nagyon gyorsan átkeltek a mocsáron. Az érsek
nem vette észre ezt, és mivel már igen közel voltak hozzájuk, beleszáguldott a mocsárba. Mivel őt és
embereit a fegyverek súlya lenyomta, sem átmenni, sem visszamenni nem tudtak. De amazok nagyon
gyorsan visszatérve hozzájuk, körülvették a mocsarat, és nyilaikat záporként rájuk lőve azon a helyen
mindnyájukat megölték. Az érsek három-négy emberével megszégyenülve kimenekült, és visszatért a
városba, nem csekély haraggal mind övéinek veszte miatt, mind pedig azért, hogy a király nem
menesztett senkit sietve a megsegítésére.
22. Hogyan pusztult el Vác városa

A kínszenvedésről elnevezett vasárnapon[22] Batunak, a királyok királyának egy seregrésze Vác
városához érkezett, amely a Duna partján fekszik egy félnapi járóföldre Pest városától, ahol a király
időzött seregével. Miután elfoglalták és legyőzték a várost, és nagy vitézül megadásra kényszerítették
azokat, akik az egyházban, vagy az egyház kőépületeiben – melyeket megerősítettek – kerestek
menedéket: mind a városból, mind a körülfekvő falvakból a nép megszámlálhatatlan tömegét, és miután
az egyház kincstárát birtokukba vették, a kanonokokat és más személyeket, úrasszonyokat és leányokat,
akiket nem akartak karddal elpusztítani, tűzben elégették. És így a kínhalálról elnevezett vasárnapon
kínhalált szenvedtek a váciak, hogy kiérdemeljék osztályrészüket az Úr Jézus Krisztussal.
23. Hogyan csúfolta meg Ausztria hercege a tatárokat
Azt sem lehet elhallgatni, hogy Ausztria hercege a király kérésére megjött, de csak kevés emberrel és
felkészületlenül, mint aki mit sem tud a történtekről. És amikor a tatárok közül némelyek szokásuk
szerint Pest városához jöttek, fegyvert ragadva és lóra ülve, eléjük ment. Amikor már össze kellett volna
csapniuk, amazok hátat fordítva eltakarodtak, ahogy ez szokásuk volt. De a herceg megsarkantyúzta
lankadó lovát, elérte az egyiket, és lándzsával úgy rásújtott, hogy – bár a lándzsa nyele eltörött – őt
lováról a földre terítette. Egy másiknak pedig, az ő kánjuknak, azaz főbb emberüknek, aki a leterítettnek
segítségére akart sietni, a hadiszokás szerint nyerge mellett lévő pallosát hirtelen elragadva, egy
csapással levágta a karját. Ez a nyeregből azonnal lebukott, és kilehelte a lelkét. Mivel a többiek futásnak
eredtek, elfogták a leterítettet, és megkötözve elhozták a sereghez a lovakkal együtt. Ezért a magyarok,
megragadva az alkalmat, egyhangúlag ócsárolni kezdték a királyt és magasztalni a herceget.
24. Hogyan ölték meg Kuthent, a kunok királyát
És mivel az volt a közvélemény, hogy Kuthen – akit övéivel együtt, mint mondottuk, a király közelében
őrizetben tartottak – e nagy gonosztettben nem ártatlan, és mivel még kunoknak és nem tatároknak
hitték azokat, akik most jöttek: az egész nép kiáltozott ellene: „Haljon meg! Haljon meg! Ő az, aki
Magyarország pusztulását szorgalmazza!” És a királyt is szidalmazták miatta, mondván: „Harcoljon a
királyunk, aki a kunokat a mi gyűlölségünkre behozta.” Mások azt kiabálták: „Harcoljon azokkal a király,
akiknek a mi birtokainkat odaadományozta!” Mivel a király gyakran hallotta e szidalmakat, elküldte egy
alattvalóját Kuthenhez azzal, hogy haladéktalanul jöjjön hozzá. De Kuthen, aki gyakran hallotta a nép
kiáltozását, bár mentes volt a bűntől, mégis félt a büntetéstől, és azt üzente a királynak, hogy semmi
esetre sem mehet hozzá, hacsak nem küldi érte egy olyan alattvalóját, akinek hatalma lesz ahhoz, hogy
őt hozzá vezesse, és a nép kezeiből kiragadja. Mikor a hírvivő elmondta ezt a királynak, nagy zajongás
támadt a nép között. „Haljon meg! Haljon meg!” És a magyarok és németek hirtelen felfegyverkezve
betörtek a palotába, ahol tartózkodott, és erőszakkal hozzá akartak menni. Kuthen pedig övéivel együtt
íjat és nyilat ragadva nem engedte, hogy ezek hozzájuk jöjjenek. De amikor a nép nagy sokasága
odacsődült, elfogták őket, és azon nyomban levágták a fejüket, és a palotából az ablakon keresztül a nép
közé dobták. Némelyek azonban hajlandók ezt a gonosztettet Ausztria hercegének tulajdonítani, mások
pedig azt mondják, hogy ez a király parancsára történt. Mégis, miután bizonyossá vált, hogy Kuthen
ebben a gonoszságban nem részes, azt állítják: nem valószínű, hogy a király, aki őt a keresztvízből
kiemelte, és neki eskü alatt biztonságot ígért, ilyen gonosztettet követett volna el.
Én ugyan nem akarom eldönteni, hogyan is történt ez; döntse el az, aki tudja, és Ő majd cselekedete
szerint büntetéssel fog sújtani vagy kegyében részesíteni mindenkit.
25. Mit csináltak a kunok, amikor meghallották királyuk halálát, és hogyan indult el Béla király a tatárok
ellen
Mivel a tatárok éjjel-nappal égették a falvakat a környéken, a kalocsai érsek sürgette a királyt, hogy
vonuljon ki a sereggel ellenük. Tehát Ausztria hercegének távozása után, főként hogy az ország egy
nagyobb hadserege megérkezett, a király hadseregével együtt felszedelőzködve kivonult, és lassan
megkezdte előrenyomulását ellenük. És amikor a tatárok ellen mindenünnen fegyverbe hívott kunok egy
akarattal megérkeztek a király segítségére, meghallva uruknak, Kuthennek halálát, megzavarodtak, és
mélységesen felindultak, nem tudván, hogy mit tegyenek.
Amikor pedig halálának híre elterjedt, a falusi magyarok, akik gyűlölték őket, mindenütt fölkeltek
ellenük, fosztogatták és öldökölték őket minden kímélet nélkül. Ők, látván, hogy ilyenformán
elpusztulnak, egybegyűltek, és nemcsak magukat kezdték védelmezni, hanem a falvakat is felégették, és
a parasztokat nagy vitézül leverték.
26. Hogyan menekült meg a csanádi püspök a kunok keze közül
De amikor Bulcsú csanádi püspök és Barc fia Miklós[23] sok nemessel együtt asszonyaikat, fiaikat,
leányaikat és cselédségüket a Felvidékre akarták vinni, hogy utána sietve a király seregéhez
csatlakozzanak, szembetalálkoztak a kunokkal, és kemény harcot kezdtek ellenük. De nem tudván nekik
ellenállni, csaknem mindnyájan kard által pusztultak el. Mégis a püspököt, aki egy kocsin feküdt betegen,
kevesedmagával továbbvitték, közben a harc tartott. A kunok pedig ezután úgy pusztították az országot,
mint a tatárok, és összegyülekezve, erről az oldalról átkeltek a Dunán, és így pusztítva siettek Marchia
felé. A marchiai emberek, ezt megtudva, egybegyülekeztek, és eléjük menve, megütköztek velük
Marchia határán, de alulmaradtak, és egyikük a másikukat megelőzte futásban. És így a kunok gyalázatos
módon elfoglalták Marchiát, kegyetlenül megbosszulva uruk halálát. Mert amikor öldösték a
magyarokat, azt mondogatták: „Szenvedd el ezt a vágást Kuthenért!” És miután elpusztították a
nevezetesebb falvakat, mint a tanáccsal bíró Nagyolaszit, Szentmártont és másokat, és miután sok pénzt,
lovat és barmot szedtek össze, elpusztítva a földet, átmentek Bulgáriába.[24]
27. Hogyan csapták be a váradi püspököt a tatárok
Benedek váradi püspök[25] a király parancsából nagy sereget gyűjtött össze, és amikor segítségére akart
menni, megtudta, hogy a tatárok elpusztították Eger városát, és hogy zsákmányként elvitték onnan a
püspöknek és az egyháznak a kincseit, miután a város lakóit és másokat is, akik ennek védelmére
összejöttek, részint tűzzel, részint karddal elpusztították. Bátorságot merítve abból, hogy néhány nappal
előbb ezeknek egy csekély csapatával megütközött, és győzött ellenük: nem törődött a fősereggel,
utánuk indult, hogy a kincs töredékeit összegyűjtse magának, hagy ne vesszenek el. A tatárok, előre látva
ezt, csak színlelték a visszavonulást, és megálltak. És mivel a tatároknak igen sok lovuk volt, s ők maguk
kevesen voltak, a következőt koholták ki és rendezték meg. Készítettek ugyanis kísérteties figurákat és
igen sok szörnyalakot, és ezeket szabad lovakra ültetve, mintha katonák lennének, sorba állították, és a
lovakat egy kis hegy alá vezették, s néhány szolgát velük hátrahagyva, megparancsolták, hogy amikor ők
a magyarokkal csatába kezdenek, jöjjenek elő rendezett harcvonalban, és lassan vonuljanak feléjük. Ők
maguk a síkságon várták a magyarokat. Amikor ezek megérkeztek, Both ispán és néhányan mások –
akiket Magyarország kiválóbb vitézei közül valóknak tartottak, és akik a püspökkel jöttek –, meglátván
őket, lovaik gyeplőjét megeresztve, igen kemény ütközetet vívtak velük. És mivelhogy a tatárok
számukat tekintve kevesebben voltak, színlelésből hátat fordítottak, és a kis hegy felé kezdtek
visszavonulni. És amikor amazok a kísértetalakokkal a hegy alól előjöttek, méghozzá – ahogy
megbeszélték – rendezett hadsorokban, a magyarok ennek láttán úgy vélték, hogy csapdát állítottak
nekik, és ezért hátat fordítva, gyors futásba fogtak. A tatárok pedig visszafordulva ellenük, üldözőbe
vették, leterítették és öldösték őket, csak a legnagyobb hitványsággal gyakorolhattak ekkora
kegyetlenséget velük szemben. A püspök pedig kevés emberével visszatért Váradra, és egy ideig ott
tartózkodva, összegyűjtött néhány katonát, átkelt a Dunán, és elmenekült.
28. Béla királynak a tatárokkal vívott szerencsétlen harca
Amikor a király, mint mondottuk, Pest városából kivonulva, a fegyveresek nagy sokaságával a tatárok
ellen indult, azok visszatértek a falvak felégetéséből, és hirtelen összegyülekezve, visszavonultak azon az
úton, amelyen jöttek. És ahogy lassan a nyomukban voltak, lassan hátráltak amazok is színlelésből. És
amikor a magyarok egy bizonyos folyóhoz érkeztek, amelyet Sajónak hívnak – amely Eger városától nem
nagyon messze folyik, és a Tiszába ömlik –, a folyón egy hídon átkelve, megálltak, tábort ütöttek, őröket
állítottak a hídra, hogy éjszakai őrszolgálattal őrködjenek: a tatárok pedig a mocsaras helyen való átkelés
után a víz körül a síkságon helyezkedtek el. És mivel a víz nagy volt és mocsaras, nem volt hihető, hogy a
hídon kívül bárki átkelhessen. A király eközben buzdította övéit, hogy férfiasan készüljenek a harcra; és
nem kevés zászlót osztott ki saját kezűleg a főemberek között. A magyarok pedig, bízva sokaságukban,
mindebből gúnyt űztek, de a fentebb jelzett okok miatt nem volt sem kedvük, sem lelkesedésük a
csatához. Azt szerették volna, hogy vereséget szenvedjen a király, és azután ők kedvesebbek legyenek
neki, mert azt hitték, hogy ez a csapás csak részleges, és csak egyeseket ér, és nem általános lesz
mindnyájuk számára; ahogy hallomásból tudtak arról, hogy Magyarországban ilyesmi már akárhányszor
megtörtént. Ugyanis a kunok hirtelen szoktak betörni és az ország egy részét elpusztították, mielőtt a
magyarok összegyülekeztek, azután pedig sietve visszavonultak. És néha a magyarok ugyanezt tették
Kunországgal. – Ámde nem így állt a dolog! Mert ez utóbbi események a legkevésbé sem feleltek meg az
előbbieknek. Mindamellett minden éjjel ezer katonát állítottak fel a hadsereg őrzésére. Minek erről több
szó?
A tatárok nem messze a hadseregtől találtak egy gázlót, és egy éjszaka alatt mindnyájan átkeltek rajta, és
hajnalban a király egész seregét körülvéve, jégesőként kezdték lőni nyilaikat a hadseregre. A magyarok,
részint, hogy meglepték, részint, hogy ravaszsággal megelőzték őket, fegyvert öltve, lóra szálltak, de a
katonák nem tudták uraikat, az urak katonáikat megtalálni, és amikor harcba indultak, lanyhán és
egykedvűen vonultak. A nyíllövések oly sűrűn estek, hogy a harcosokat szinte árnyékba borították, és a
nyilak úgy repdestek a levegőben, mint ahogyan a sáskák és szöcskék szoktak rajokban szállni. És így,
mivel a nyilazást nem tudták megállni, visszatértek a sereg körletébe. És a király pedig nem volt képes
felállítani a csatarendet. És ha a magyarok a sereg egy-egy részéből összevegyülten vonultak a hadba, a
tatárok szembejöttek velük nyilaikkal, és arra kényszerítették őket, hogy visszavonuljanak a sereg
körletébe, úgyhogy a szerfölött nagy hőség, és a hely szűke következtében akkora fáradtság vett erőt
rajtuk, hogy a király és a kalocsai érsek, akik aggódva rettegtek, sem fenyegetésekkel, sem hízelgésekkel
és buzdítással nem voltak képesek harcba küldeni őket, hiszen hajnaltól egészen délig ebben a
szorongatott helyzetben voltak már. Végre, amikor úgy látszott, hogy erejük elhagyja őket, Kálmán
herceg, a király testvére[26] mindazon embereivel, akikkel ekkora szorongatott helyzetben
rendelkezhetett, igen kemény ütközetet vívott a tatárokkal a tábor egyikoldalán, harcban töltve a nap
nagy részét; de csalódott, amikor azt hitte, hogy a sereg hátralévő része megsegíti. Mert azt hitték, hogy
a legtöbben a tábor másik oldalán harcba vonulnak; ezek azonban nem harcba indultak, hiszen a tatárok
kissé félrehúzódva, önként utat engedtek nekik maguk között minden nyíllövés nélkül. Ezért egyre több
és több magyar vonta ki magát a seregből, felhasználva ezt az utat. És minél többen vonultak el itt, annál
szélesebb utat hagytak nekik a tatárok. És ebben a nagy ütközetben sem lárma, sem egy szó nem volt
közöttük. És amikor a király azt hitte, hogy az ütközetbe mennek, ezek inkább elszökdöstek, semhogy a
harcba mentek volna. A tatárok pedig a király csapatára várakozva nem mozdultak. És amikor már több
oldalon is nyitva állt az út a királyi csapat előtt, a király anélkül, hogy felismerték volna, utat talált az erdő
felé. Kálmán herceg pedig a sereg egy másik oldalán eredt útnak, és éjjel-nappal váltott lovakon
megeresztett gyeplővel sietett a már említett Pest felé, a dunai révhez, nem is az országúton, amelyen a
magyar nemzet bukdácsolt, hanem úttalan utakon. És bár a vár polgárai arra kérték, hogy maradjon ott
addig, amíg hajókat készítenek az úrasszonyok, feleségeik átszállítására, mégsem tudták őt visszatartani,
sem erre rávenni; azt mondta ugyanis, hogy mindenki önmaga gondoskodjon magáról. Az üldözők
megérkezésétől félve ugyanis azonnal átkelt egyedül, és Somogyba futott egy bizonyos helységig,
amelynek Segesd a neve. És bár Pest polgárai háznépükkel együtt siettek az átkeléssel, mégis közben
meglepték őket a tatárok, és akik nem fulladtak a Dunába, azok kard által pusztultak el.
29. A pécsi püspök menekülése
Bertalan pécsi püspök[27] pedig, amikor látta a sereg pusztulását, és megfigyelte, hagy a tatárok közül
néhányan megrohamozzák a sereget, és a tábort több helyen felgyújtják, hasonlóképpen nem az
országúton, hanem a mezőkön keresztül futásnak eredt sok katonájával. És amikor a tatárok közül
néhányan vágtában utánuk hajszolták lovaikat, váratlanul rájuk tört László ispán, aki katonáival kibontott
zászlók alatt a királyhoz igyekeztek, semmit sem tudva a történtekről. A püspök, megismerve a magyar
zászlókat, odakanyarodott az ispánhoz, a tatárok pedig, amikor észrevették a sokaságot, visszahúzódtak,
és másokat igyekeztek üldözőbe venni. És így az ispán, a püspökkel együtt elvonulva, kimenekült a kezük
közül.
30. A fent említett ütközetben megölt püspökről és más egyháziakról
Mind a Pest felé vezető széles úton menekülők között, mind a seregnél maradók között olyan nagy volt a
mészárlás, annyi ezer ember pusztult el, hogy azt felbecsülni sem lehet, és hitelt sem adhatunk
egykönnyen az erről elbeszélőknek a felmérhetetlen veszteség miatt. Mégis az egyháziak közül a főbbek,
akik elestek: Mátyás esztergomi érsek, akit a király szerint hűsége miatt, részint mivel együtt
nevelkedett, a leginkább kedvelt, és akinek tanácsaival a fontos ügyekben nagy bizalommal élt; Ugolin
kalocsai érsek, aki a legnemesebb nemzetségből származott, és aki mellőzve a jelentéktelen ügyeket, a
nagy és fontos világi ügyeket intézte; ő volt az, aki iránt a magyar nemesek bizalommal viseltettek, és aki
révén lélegzethez jutottak; ő volt az, akivel szemben a főemberek és a középrendűek alázatosakká váltak
belé vetett bizalmuk miatt. György győri püspök, aki erkölcseiben nemes volt és jártas a
tudományokban; Rajnald erdélyi püspök; a nyitrai egyház püspöke, aki dicséretes életű férfiú volt, és
erkölcseinek tisztességéről ismeretes; Miklós szebeni prépost, a király alkancellárja, aki nemes szülőktől
származott, és aki, mielőtt a halál kényszerének alávetette volna magát, a főbb tatárok egyikének fejét
vette; Eradius bácsi főesperes; Albert magister, esztergomi főesperes, aki a jogi vizeken evezve
megérdemelte, hogy mint vezető másokat erre tanítson.[28] Testüket rettenetes pallosokkal úgy
összekaszabolták, hogy amazok elvonulása után, bár sokat keresték semmiképp sem tudták megtalálni.
A halandók közül senkinek sem lehet biztos értesülése a nagyobb és kisebb rendű világiak számáról, akik
belefulladtak a mocsarakba és vizekbe, vagy akiket a tűz emésztett meg, vagy kard által pusztultak el.
Mert a mezőkön és az utakon sok halandónak a teste feküdt, némelyik levágott fejjel, némelyik
darabokra szabdalva, a falvakban és egyházakban pedig, amelyekben menekülést kerestek, összeégve.
Ez a vész, ez a pusztulás, ez a romlás foglalta el kétnapi járóföldre az utakat, és az egész föld vértől
vöröslött. És úgy feküdtek a testek a földön, mint a legelésző marhák, juhok és sertések csordái a
pusztán vagy az építkezésekhez kifaragott kövek a kőbányában. A víz kapta a halandók vízbe fulladt
testét; ezeket a halak, a férgek és a vízimadarak falták fel. A föld azok felett a testek felett nyerte el az
uralmat, amelyek a mérgezett lándzsáktól, kardoktól és nyilaktól hullottak el; ezeket a vérüktől veres égi
madarak és a fogakkal rendelkező szelíd és vadállatok rágták össze harapásaikkal gyalázatos módon,
egészen a csontokig. A tűz azokat a testeket kapta meg, amelyek az egyházakban és falvakban elégtek.
Néha el is oltották a tüzet az ilyenféle égetésből származó zsiradékok. Ezek nem enyészhettek el rövid
idő alatt. Mert találni lehetett sok helyen még igen hosszú ideig megfeketedett, de el nem enyészett
bőrrel bevont csontvázakat, mert az ilyenek az állatoknak nem szolgálnak kedvelt étekül, csak akkor, ha
másféleképpen mentek tönkre. Mivel pedig az összes testek átmentek a három elem birtokába, lássuk,
mit hagytak meg a negyedik elem számára. Tehát a levegőnek, melyet a negyedik elemnek tartanak,
adta át a másik három az összes testek bűzét, és a levegő a bűztől annyira megromlott és
megfertőződött, hogy azok az emberek, akik sebeiktől félholtan a mezőkön, utakon és erdőkben
maradtak, és akik talán még élhettek volna, a levegő szennyezettsége miatt kilehelték lelküket. Így ebből
a kegyetlen pusztuláshól a levegő is részesült. Mit mondjunk ennyi sok embernek – akik részint az
ütközetben, részint menekülés közben estek el – aranyáról, ezüstjéről, fegyvereiről, ruháiról és más
vagyonáról? A lovak nyereggel, zablával, de rajtuk ülők nélkül a mezőkön és berkekben futkároztak, és a
zaj miatt annyira megvadultak, hogy szinte eszeveszettnek látszottak, és a rémült állatoknak, mivel
gazdáikat nem tudták megtalálni, vagy kardtól kellett elpusztulniuk, vagy alávetniük magukat idegenek
uralmának. Nyerítésüket sóhajtozásnak és sírásnak tarthatta volna az ember. Az ezüst- és aranyedények,
a selyemruhák és más, az emberek számára hasznos dolgok, melyeket a menekülök a mezőkön és
erdőkben dobáltak el, hogy gyorsabb meneküléssel kikerüljenek üldözőik kezeiből – még csak
összegyűjtőkre sem találtak. A tatárok csak az emberek legyilkolását szorgalmazták, és úgy látszott, hogy
a zsákmánnyal a legkevésbé sem törődnek.
31. Hogyan osztották fel a tatárok a győzelem után a zsákmányt, és hogyan írtak hamis leveleket a király
pecsétjének megtalálása után
Miután ekkora hadsereg fölött győzelmet és diadalt arattak, és nagy tülekedéssel belefogtak a préda
visszaszedésébe, miután a vérrel bemocskolt ruhákat, lovakat, a kiömlő vértől vöröslő aranyat és ezüstöt
kőrakásokként vagy gabonaasztagokként egybehordták, az uruk és a tatárok előkelőbbjei összejöttek az
osztozásra és az elosztásra. Az ezután következő osztozáskor megtalálták a király pecsétjét a
kancellárnál[29] – akinek a fejét rettenetes karddal elválasztották a testétől – és már biztosak voltak az
ország felől; attól való féltükben, hogy a népek, meghallva a király vereségét elszökdösve elmenekülnek,
figyelje meg atyafiságod, milyen ravaszsággal jártak el.
Először is az egész Dunán túli[30] Magyarországot felosztották, és a tatárok főbb királyai közül
mindegyiknek, aki még nem jött be Magyarországba, tulajdonába adták az őt megillető részt,
megküldvén nekik a híreket és azt, hogy siessenek, mivel már nem áll előttük semmilyen akadály. És
néhány magyar egyházi emberrel, akiket életben tartottak, írattak a Magyarországon lakozó
főembereknek és közrendűeknek a király nevében sok hamis levelet ilyen formában: „Ne féljetek a
kutyák vadságától és dühétől, és otthonaitokból ne merészeljetek kimozdulni; ugyanis, bár bizonyos
előre nem látható körülmények miatt elhagytuk mind a tábort, mind sátrainkat, mégis Isten kegyelméből
lassankint igyekszünk azokat visszaszerezni és újból vitéz ütközetet vívni velük; ezért csak imádkozzatok,
engedje meg nekünk a könyörületes Isten, hogy összezúzzuk ellenségeink fejét.” Ezt a levelet némely
magyarok, akik már hozzájuk csatlakoztak, széthordták a címzetteknek; ez tett tönkre engem és egész
Magyarországot. Mert annyira hitelt adtunk e levél valódiságának, hogy, bár pár nap után az ellenkezőjét
tapasztaltuk, mégis, mivel az országot váratlanul érte a háborús zavargás, nem tudtunk a hírek
megismerésére hírszerzőket küldözgetni, és így nem értesülhettünk az ellenkezőjéről. És így az elfoglalt
Magyarország nem találhatta meg a menekülés útját.
De mivel a király ügyét nem tárgyaltuk, térjünk vissza az ő eléhaladására, helyesebben szólva
eltávozására.
32. Mit tett Béla király seregének leverése után, és hogyan fogta el és fosztatta ki őt
Ausztria hercege
Miután tehát maga a király megfutamodott a táborból, igen kevés emberrel éjjel-nappal Lengyelország
határai felé vette az útját, és innét egyenes úton sietett, ahogy csak tudott, hogy elérje a királynét, aki
Ausztria határán időzött.[31] Ennek hallatára Ausztria hercege, szívében gonoszságot forralva, a barátság
örve alatt elébe ment.
A király, aki egyedül Isten akaratából menekült ki annyi rettenetes nyíl és mérgezett kard közül, és aki oly
hosszú utat tett meg, letette fegyvereit, míg az ebédet elkészítik, és szeretett volna a folyó mellett egy
kis időre pihenést lelni az álomban.
Az álomból felébredve meglátta a herceget, és nagyon megörült. A herceg pedig vigasztaló szavakkal
kérte a királyt, hagy keljen át a Dunán, mert ott nagyobb biztonságban pihenhet és időzhet. Ezek
hallatára a király, aki ártatlanságában semmi rosszat nem gyanított, ráállt a herceg szavára. Azt
mondotta ugyanis a herceg, hogy a másik oldalon van egy vára, és ott a királyt jobban megtisztelheti,
holott azt a tervet hordozta lelkében, hogy nem megtiszteli, hanem megszégyeníti. És amikor a király azt
hitte, hagy kikerüli Szküllát, beleesett a Kharübdiszbe,[32] és ahogy a hal, amikor el akarja kerülni a
sütőedényt, hogy ne süssék meg, beleveti magát a parázs közé, és az süti meg: azt hívén, hagy elkerüli a
rosszat, még rosszabbra talált. Mert Ausztria hercege, amikor kedve szerint hatalmába kerítette a királyt,
kitervelt ravaszságával visszakövetelt tőle egy bizonyos mennyiségű pénzt, amelyet a király állítólag
egykor kicsikart. Minek erről több szó? A király nem szabadulhatott a keze közül, amíg a követelés egy
részét készpénzben, másik részét pedig arany- és ezüstedényekben ki nem fizette, országának három
vármegyéjét pedig, amelyek szomszédosak voltak annak a földjével, zálogként le nem kötötte neki.[33]
És bár az arany- és ezüstedények sokkal többet értek, a herceg csak kétezer márka értékben fogadta el a
drágakövekkel együtt. A herceg pedig azonnal tényleges birtokába vette e vármegyék várait és saját
költségén kijavíttatta azokat a tatárok ellen. Ha valaki azt kérdezné mennyi volt a váltságpénz, nem
tudjuk, mert egyesek hét-, mások kilenc-, a többség pedig tízezer márkáról beszélt, de az igazságot nem
lehet kideríteni, mivel titokban kötötték meg a szerződést, és azt esküjükkel pecsételték meg.
A király ezek után, ahogy csak tudott, sietett a királynéhoz, aki tőle nem messze volt. A királynéval együtt
késedelem nélkül a császári udvarba és a római kúriához küldte segítségért István váci püspököt, ő maga
pedig Segesd környékén időzött azokkal együtt, akiket maga köré gyűjthetett.[34]
33. Hogyan fosztotta ki Ausztria hercege a magyar menekülteket, és a németeknek Magyarország ellen
elkövetett csúfolódásáról
A herceg, látván, hogy a magyarok mindnyájan menekülésre fogták a dolgot, sok katonát gyűjtött össze,
és ezeket a magyarok ellen Magyarországba küldte, és így a tatárok a Dunának a túlsó oldalán
pusztítottak, a németek meg az innenső oldalán zsákmányoltak. A falvakat égették, ahogy csak tudták,
Győr városába bevonulva elfoglalták a várat, és azt tervezték, hogy erőszakkal a birtokukban tartják. A
magyarok pedig ama vidékről összegyülekezve, fegyveres csapattal a várhoz vonultak, elfoglalták a
várost, és a várban lévő összes németeket megégették. A herceg emiatt szerfölött megdühödött; a
tatárok elől menekülő magyaroktól, akiket Ausztriában összegyűjtött, és akiknek hűséget fogadott, izzó
haragjában egy bizonyos pénzmennyiséget követelt a várak és városok őrizete fejében, nem elégedvén
meg azzal, amit a királytól kicsikart. És e kitalált ürüggyel – mivel mind a magyarországi németek, mind a
magyarok bőviben voltak a pénznek és értéktárgyaknak, – gyalázatos módon teljesen kifosztotta őket. És
a szerencsétlen magyarokat mindenütt kínzó harapásokkal (5Mózes 32, 24) zabálták fel az éles fogú
vadállatok, és azután meztelenül az aszú földre vetették, vagy kiöklendezték őket.
De ezek kifejtése után számoljunk be a tatárok királyairól, akik utóbb vonultak be Magyarországba.
34. Hogyan vették be ostrommal a tatárok Nagyvárad városát, és hogyan nyomultak tovább előre
Tamáshidáig és máshová
Kadan király, mint már egy másik helyen mondottuk, Radna elfoglalása és Aristald ispán elfogása után
kiválasztott hatszáz előkelő, felfegyverzett németet, akik az említett ispán joghatósága alatt álltak. Ezek
vezetésével a tatárok erdőkön, berkeken, sziklákon és meredek szakadékokon keresztül, váratlanul
megérkeztek Nagyvárad városa alá. És mivel a város igen híres volt Magyarországban, mindenfelől sok
nemes és asszony, mind úriasszonyok, mind parasztasszonyok odagyülekeztek. És bár a püspök
egynémely kanonokokkal együtt eltávozott, én mégis ott voltam a visszamaradókkal. És a várat, amelyik
az egyik oldalon le volt rombolva, széles fallal kijavíttattuk, hogy ha a várost nem tudnánk
megvédelmezni, itt találhassunk menedéket. És amikor egy napon hirtelen megérkeztek, és
bizonytalanná vált a városban való tartózkodásom, nem akartam a várba bevonulni, hanem elfutottam
az erdőbe; ott sokáig bujkáltam, ahogy tudtam. Ők azonban hirtelen elfoglalták és nagyrészt felégették a
várost, a vár falain kívül semmit sem hagytak meg, és a zsákmány összeszedése után mind a férfiakat,
mind a nőket, közrendűeket és főrangúakat egyaránt leöldösték az utcákon, házakban és mezőkön.
Minek erről többet beszélni? Nem kegyelmeztek sem nemnek, sem életkornak. Ezeknek végrehajtása
után hirtelen visszavonultak innen, és visszavonulásukban mindent összeszedtek, és a vártól számítva az
ötödik mérföldkőnél telepedtek le, és sok napon keresztül egyáltalán nem jöttek a várhoz, úgyhogy a
várbeliek azt gondolták, hogy a vár erős volta miatt elvonultak. Mert ez nagy árkokkal és a falakon
fatornyokkal volt megerősítve, és sok páncélos vitéz volt benne, és valahányszor a tatárok szemlét tartva
odajöttek, a magyar vitézek gyors vágtában üldözni igyekeztek őket. És mivel a tatárok több napig
egyáltalán nem jöttek el a várhoz, és mivel mindenki azt hitte, hogy egészen elvonultak, a vitézek (és
mások is, akik a várban voltak) bátorságot merítve azok elvonulásából, kimentek a várból és a váron kívül
eső házakban kezdtek lakni. És így hajnalban a tatárok, akikről nem tudhatták, hogy hol vannak,
megrohanták őket és nagy részüket, akik nem tudtak bemenekülni a várba, leöldösték és tüstént
körülvették a várat, hét ostromgépet állítottak fel az új fallal szemben, és éjjel-nappal, megállás nélkül
hajigálták a köveket mindaddig, amíg az új fal teljesen le nem omlott. A tornyokat és a falakat
szétrombolták, majd rohamra mentek, a várat erőszakkal elfoglalták, és elfogdosván a vitézeket,
kanonokokat és másokat, akik a vár elfoglalása közben nem pusztultak el kardtól. Az úriasszonyok, a
kisasszonyok és nemeslányok a székesegyházba akarták magukat bevenni. A tatárok elrendelték, hogy a
vitézek adják át fegyvereiket, a kanonokoktól pedig a legkeményebb kínzásokkal kicsikarták, amijük csak
volt. És mivel a székesegyházba nem tudtak azonnal behatolni, tüzet raktak mellette, és tűzzel
pusztították el az egyházat, az asszonyokat és mindazt, ami csak volt az egyházban. Más egyházakban
pedig annyi gonoszságot követtek el az asszonyokon, hogy jobb elhallgatni, nehogy az emberek példát
kapjanak a legocsmányabb vétkek elkövetésére. A nemeseket, polgárokat, katonákat és kanonokokat a
városon kívül a mezőn könyörtelenül lefejezték. Ezután felforgatták a szentek sírját,[35] és bűnös
lábukkal széttaposták az ereklyéket; a füstölőket, kereszteket, aranykelyheket és -edényeket és az oltár
szolgálatára rendelt egyéb eszközöket darabokra törték. Az egyházakba férfiakat és asszonyokat vittek
be vegyesen, gyalázatosan visszaéltek velük, és aztán megölték őket. Miután mindent feldúltak, és már
elviselhetetlen bűz áradt a halottak testéből, a helyszínt elhagyva elvonultak. Az emberek, akik a
környező erdőkben rejtőzködtek, előjöttek, hogy valami ennivalót keressenek. És miközben a köveket és
a holtak tetemét emelgették, a tatárok hirtelen visszatértek, és azok közül, akiket ott találtak, senki sem
menekülhetett élve. És ez az öldöklés mindvégig mindennap megismétlődött. És amikor már nem volt
több ember, akit leölhettek volna, véglegesen elvonultak.
Mi pedig, akik az erdőkben a gyepűk között tartózkodtunk, éjjel futásnak eredtünk Tamáshida, a
németek nagy városa felé, amely a Körös mellett fekszik. De a németek semmiképp sem engedtek
bennünket átmenni a hídon, sőt a legtöbben arra ösztönöztek, hogy velük együtt védelmezzük jól
megerősített városukat. Ez nagyon nem tetszett nekünk. Letértünk tehát egy szigetbe, amelyet a tatárok
ellen az Ágyából, Vajádból, Gerótból és több más környékbeli faluból való emberek erősen
felkészítettek. Mivel továbbmenni nem merészeltem, a hely gondnokának és minden lakosának kérésére
velük együtt ott időztem. Mert az említett szigetre csak egy igen szűk és keskeny úton mehetett be bárki,
és azon az úton egy mérföldön belül három kapu volt tornyokkal, és körös-körül egy mérföldnyire
gyepűk voltak. És amikor megfigyeltem, hogy ezt a helyet így megerősítették, megtetszett nekem és ott
maradtam. De a szigeten az volt a szokás, hogy megengedték az egyes embereknek, hogy bemenjenek,
de megtagadták mindenkitől az elmenetelt. És amikor néhány napig ott voltam cselédségemmel együtt,
kémeinktől értesültünk, hogy közelednek a tatárok. Titokban kimentem a szigetről, hogy megnézzem,
hogy biztosíthatnánk lovainkat. Felbéreltem egy vezetőt és egy szolgát – így is mindegyikünknek három-
három lova volt –, és éjszaka a Maros folyó mellett fekvő Csanád városába siettünk, amely ettől a helytől
nyolc mérföldnyi távolságra volt. És mivel egész éjszaka száguldottunk, ahogy csak a lovaink bírták,
hajnalban megérkeztünk Csanádra. De ezt az előtte való napon azok a tatárok, akik a másik oldalról
jöttek be Magyarországba, már elfoglalták, és lerombolták. Az egész vidéket elfoglalták, úgyhogy a
folyón nem tudtunk átkelni. És mivel a lovak fáradtak voltak, és az arról a vidékről való emberek itt is, ott
is elrejtőzködtek, semmi módon nem tudtunk visszatérni, és így lovainkat némely kunyhókban hagyva,
valami vermekben kellett azon a napon meghúzódnunk. Amikor végre elérkezett az éjszaka, szerfölött
nehezen és nagy félelemben a tatárok között visszaszöktünk a régi helyre, és lesütött szemmel,
szégyenkezve újból bementünk a szigetbe. És miközben ilyen veszélyekben forogtunk, a szolgáim, akik
kint őrizték a lovakat, és azok is akik velem voltak, elszöktek a szigetről minden pénzemmel és
ruháimmal. És szökés közben rájuk találtak a tatárok, és levágták őket karddal, én pedig egy szolgával és
csaknem meztelenül maradtam ott a szigetben. Ezután nem sokkal elterjedt a hír, hogy az említett
Tamáshidát, a németek városát a tatárok hajnalban elfoglalták, és mindazokat, akiket nem akartak
életben tartani, a rettentő kegyetlenség a keserűség kardjával borzalmasan lemészárolt. Ennek hallatára
égnek meredt a hajam, testem remegett és borzongott, nyelvem nyomorúságosan dadogott, hiszen
láttam, hogy elkerülhetetlenül fenyeget a borzalmas halál szorongatása. Lelki szemeimmel már láttam a
gyilkosokat, testemen kiütött a halál hideg verítéke. Láttam, hogy a halandók szüntelenül a halált várják,
szemüket a földre szegezik, nem képesek kezüket kinyújtani a kard után, sem karjukat felemelni, sem
lábukat a védelem helye felé mozdítani. Minek erről többet beszélni? Láttam az embereket szertelen
félelmükben félholtra válva. Én is magamon kívül voltam, de segítségemre volt Jézus Krisztus
könyörületessége, és mint a főbb emberek egyike, összehívtam a sziget népét, hagy itáliai módon jobban
megerősítsük a szigetet. Ez alkalomból a néppel együtt kimentem a szigetről, és magamhoz véve két
gyermeket, a gondnoknak és házigazdámnak fiait meg egyetlen szolgámat, aki megmaradt, azt
színleltem, hogy messzebbre megyek az erdőbe, és elrejtőztem a gyepűk között. A gyermekek apjának
megüzentem, ha félelmemben nem akarok visszatérni a szigetre, és azt gondoltam, hogy magamnál
tartom és elbújtatom a fiait, ő majd ellát a szükséges dolgokkal. És amikor kora szürkületkor elküldte az
élelmiszereket, máris megérkeztek a tatárok és körülvették a szigetet. És mivel úgy látszott, hogy a
szigetet a vízen átkelve szándékoznak elfoglalni, a sziget népe rászedetve, annak a résznek a védelmére
sietett. A tatárok pedig a másik oldalon az őrség nélkül maradt kapukat rohanták meg, és azokat
elfoglalva berontottak a szigetre anélkül, hogy a védők közül bárki is rájuk lőtte volna nyilait, és lovon
vagy gyalog szembeszállt volna velük. Hogy milyen, mennyi és mekkora méltánytalanságokat és
kegyetlenségeket vittek ott végbe, azt nemcsak látni volt rettenetes, hanem még hallatára is
elborzadnának az emberek. Elvitték a zsákmányt és ott csak az asszonyi és emberi holttestek maradtak,
egyesek darabokra vágva, egyesek egészben. És a bujkálók legtöbben azt hitték, hogy a harmadik napon
a tatárok elvonultak, visszamentek tehát a szigetre, hogy élelmet keressenek, de a tatárok, akik ott
rejtőztek, elfogták őket, és csak igen kevesen tudtak elmenekülni. Én pedig bujdosóként, mindenkinek a
segítségétől cserben hagyva, koldulgattam az erdőben és az, akinek én korábban nagy adományokat
adtam, még alamizsnát is alig nyújtott, úgyhogy amikor az éhség és szomjúság kényszere már nagyon
gyötört, éjszaka kénytelen voltam bemenni a szigetre és a holttesteket forgatni, hogy elásott lisztet, vagy
húst, vagy más ehető dolgot találjak táplálásomra. És amit csak találtam éjjel, azt jó messze bevittem az
erdőbe. Ó, halljátok és lássátok (JerSir 1,12), milyen szörnyű élet volt ez! Tíz vagy húsz nap múlva megint
bementem a szigetre, és a holttesteket emelgettem. Mekkora lehetett ott a gyász, mekkora lehetett ott
a bűz, mekkora lehetett ott a félelem, gondoljátok meg! Nincs ember, gondolom, aki el ne rémülne, ha
lelkében felidézi a nyomorúság ennyi nemét, ha átgondolja ezt a nyomorúságot. Üregeket kellett
keresnem, vermeket ásnom, odvas fákat felkutatnom, hogy valahol meghúzhassam magamat, míg a
tatárok, mint a nyulakat és vaddisznókat nyomon követő kutyák, átfutkosták a tüskebokrok sűrűjét, az
árnyékos berkeket, a vizeknek mélységét és a puszták belsejét. Ezeket az erdőket egy hónapig és még
tovább is kutatták, és mivel ezen a vidéken nem tudtak mindenkit kiirtani, a csalárdságnak új neméhez
fordultak, ilyenképpen:
35. Hogyan csalták lépre a tatárok azokat, akik az erdőkben rejtőzködtek
Elfogtak némelyeket, akik az erőkben rejtőzködtek, és szétküldték őket azzal a hírrel, hogy aki hűségükre
megadja magát, annak bizonyos határideig megadatik a biztonságos hazatérés lehetősége. Mivel az
emberek között az élelem hiánya miatt már pusztított a halál, teljes hitelt adtak szavaiknak, és így
mindazok visszatértek otthonukba, akik életben maradtak. És mivel az erdőségek nagyok voltak,
végtelen sokan rejtőzködtek ott, úgyhogy háromnapi járóföldre újból benépesedett a föld, és minden
falu azt választotta királyául a tatárok közül, akit akart. Ennek megtörténte után, mivelhogy aratás ideje
volt, mindnyájan begyűjtötték a termést, és csűrökbe hordták azt is, az alomszalmát és a szénát is és
minden mást. Ott voltak velünk együtt a tatárok és kunok, igen sokan végignézték mindezt, és örültek és
örvendeztek, hogy az atyák a lányaikkal, a férjek a feleségükkel, a fitestvérek szép nővéreikkel váltották
meg az életüket, a nőket amazok kéjének tartogatva. És női hozzátartozójukért az lett a vigaszuk, hogy a
leányt vagy a feleséget az apa vagy a férj szeme láttára szeplősítették meg. Kenézeket, azaz ügyintézőket
állítottak az emberek fölé, hogy igazságot tegyenek, és számukra lovakról, állatokról, fegyverekről,
ajándékokról és használható ruhákról gondoskodjanak. Az én gondnokom is egyike volt ezeknek az
uraknak, és csaknem ezer falut igazgatott, és mintegy száz ilyen kenéz volt. Lett tehát békénk és lettek
törvényszékeink, és mindenkinek jogos igazságot szolgáltattak. Ezeknek küldték a legszebb lányokat, és
az odavezetők az ilyen ajándékért juhokat, ökröket vagy lovakat kaptak cserébe. A kenézek majdnem
minden héten összejöttek. Én pedig igen gyakran elmentem hozzájuk kenézemmel, hogy lássam
életmódjukat, és hogy megismerjek néhányat a főemberek közül, és hogy megtudjam, nem nyílik-e
valamilyen mód megszabadulásomra. Egy alkalommal az összes kenézek parancsba adták, hogy bizonyos
falvakból az emberek, asszonyok és gyerekek ajándékokkal együtt járuljanak színük elé. Nem kevéssé
féltünk emiatt a hír miatt, mivel egyáltalán nem ismertük az okát. Inkább azt választottam tehát, hogy a
kenézekkel a hadsereghez megyek, semhogy ilyen kétes helyzetben visszamaradjak a faluban. Ezért
csupaszon és saru nélkül visszamaradtunk a kocsik őrzésére egynémely olyan magyar sátrában, akik
tetteikben már tatárokká váltak. A kenézek pedig elmentek az ajándékok átvételére, és miután
megkapták az ajándékokat, az ajándékozókat elvezették egy völgybe, és ott rettenetesen kifosztva és
meztelenre vetkőztetve, leöldösték őket.
36. Hogyan jutott a tatárok keze közé az Ének szerzője
És amikor ennek a híre eljutott hozzám, alávetettem magam egy magyar hatalmának, aki, mint
mondattam tetteiben már tatárrá vált. Ez nagy kegyként méltóztatott engem szolgájává fogadni. És
amikor néhány napot vele töltöttem, a halált mindig magam előtt láttam testi és lelki szemeimmel.
Láttam a végtelen sok kunt és tatárt, amint zsákmánnyal megrakott szekerekkel, nyájakkal, igavonó
barmokkal és használati tárgyakkal mindenfelől visszatértek. És amikor kérdezősködtem, mit jelentsen
ez, azt felelték, hagy az általuk elhagyott összes falvakat egyetlen éjszaka körülvették, vérrel
részegítették meg kardjaikat a legyilkoltak vérében, úgyhogy ezekben a falvakban csak kevesen
menekülhettek meg, az erdőkben és üregekben el tudtak rejtőzködni, úgyhogy a tartomány teljesen
elpusztult. Mindamellett sem a gabonatermést, sem az alomszalmát, sem bizonyos házakat nem égettek
föl, sőt mindezt halálos büntetés terhe alatt tilalom alá vetették. Ebből biztosan arra következtettem,
hogy azon a vidéken akarnak telelni, vagy oda akarják küldeni a háznépüket, hogy télen lovaik számára
ott hajlékot és élelmet találjanak. Utóbb megtapasztaltam, hogy ez így is volt. Mert egy időre életben
hagyták a népeket annak a biztosítására, hogy a termést összegyűjtsék, a szőlőt leszüreteljék, de azt nem
akarták, hogy ők fogyasszák el mindazt, amit összegyűjtöttek.
37. Az új falu és az egresi monostor elpusztításáról
Minek a sok szó? Elkezdtek vonulni Arad és Csanád felé, elkerülve az ezek között középütt fekvő új falut,
amelynek neve Pereg volt, és amelyben hetven falu emberei gyülekeztek össze, elkerülve továbbá Egres
ciszterci rendű monostorát[36] is, amelyben, mint valami megerősített várban, harcosok húzták meg
magukat, és igen sok úrasszony is. A tatárok nem akarták megtámadni ezeket a helységeket addig, amíg
körös-körül a vidéket teljesen el nem pusztították. Néha azért egynéhányan a közelükbe mentek, de a
magyar katonák messzire kergették őket, és már-már szilárdan hitték, hogy hadi erejük miatt sértetlenül
megmaradnak. De az egész vidék elpusztítása után amazok orosz, kun és magyar foglyokból és kevés
számú tatárból egyesített tömegükkel mindenfelől körülvették a nagy falut, és a harcba a magyar
foglyokat küldték előre, és amikor azok mind elpusztultak, utánuk az oroszok, izmaeliták és kunok
harcoltak. A tatárok pedig a hátuk mögött meghúzódva nevettek pusztulásukon és romlásukon, és
azokat, akik az övéikkel való harcból visszavonultak, legtöbbnyire vérszomjas kardjukkal megölték,
úgyhogy ezek egy hétig éjjel-nappal harcolva és a várárkokat betemetve, elfoglalták a falut. A katonákat
és úrasszonyokat, akik sokan voltak, kint a mezőn az egyik oldalra, a parasztokat a másik oldalra
állították, és miután elszedték tőlük a pénzüket, ruháikat és más javaikat – csupán az úrasszonyokat és
lányokat tartva életben, akiket a maguk szórakoztatására elvittek –, mindnyájukat fejszével és karddal
kegyetlenül kivégezték. Csupán azok maradtak meg, akik hirtelen a földre vetették magukat, és másnak a
vérétől bevérezve el tudtak rejtőzni. Ó, fájdalom, ó, kegyetlenség és mérhetetlen dühe e rettenetes
népnek! Mert aki ily nagy nemzetnek a pusztulását józan ésszel fontolóra veszi, ezt a helyet méltán
vérmezőnek nevezhetné. Néhány nap múlva pedig az említett kolostort vagy monostort, Egrest vették
ostrom alá, sok ostromgépet sorakoztatva fel. A bentlevők nem sokáig állhattak ellen, és hogy életüket
megtarthassák, megadták magukat a tatárok kezére és becsületére. De velük is az történt, ami másokkal,
kivéve néhány szerzetest, akiknek megengedték, hogy elmenjenek, és kivéve néhány úrasszonyt és igen
szép lányt, akiket saját használatukra megtartottak. Mit mondjak még? Ha egyenként leírnánk minden
csatát és mindazt a szertelen kegyetlenséget, ami megesett, megriadna az olvasók szíve, és a rémületes
zajtól zúgna a fülük. Ha e rettenetes hírek világszerte elterjednének, másképpen gondolkodnának a világ
fejedelmei. Íme, azon a nyáron Ausztriának, Csehországnak, Morvaországnak, Lengyelországnak,
Sziléziának határáig és Kunországban egészen a Dunáig mindent egyaránt elpusztítottak.
38. A tatárok rendkívüli ravaszságáról a Dunán való átkelésnél
Mivel Magyarországon Esztergom minden egyes várost felülmúlt, a tatárok legfőként arra gondoltak,
hogy átkelnek a Dunán, és ott ütik fel táborukat. Íme, télen a hónak és jégnek akkora volt a bősége, hogy
– ami már hosszú idő óta nem történt meg – a Duna befagyott. De a magyarok az ő oldalukon minden
egyes nap feltörték a jeget, és őrizték a Dunát, úgyhogy a jégen állandóan folyt a gyalogosok
csatározása. Mégis, amikor a kemény fagy megérkezett, és a Duna teljesen beállt, a tatárok egyáltalán
nem merészeltek átkelni rajta lovaikkal. Figyeljétek meg tehát, mit csináltak. Sok lovat és állatot vezettek
a Duna partjára, és három napon keresztül senkit sem hagytak ott ezek őrizetére, úgy látszott, hogy az
állatok őrizők nélkül kóborolnak ott, és senki nem mutatkozik azon a vidéken. Ekkor a magyarok abban a
hitben, hogy a tatárok elvonultak, hirtelen átmentek, és ezeket az állatokat átvezették a jégen. A tatárok
megfigyelték ezt, és átlátták, hogy lovon is nyugodtan át lehet menni a jégen. Meg is tették, és egy
nekiiramodással annyian mentek át, hogy a Dunának innenső oldalán ellepték a földet. Kadan király
pedig Magyarország királya után sietett, aki Szlavóniában töltötte idejét, mivel semmiféle segítséget nem
kapott, ennek hallatára pedig futásnak eredt, és mivel a tengerparti várakat nem tartotta alkalmasnak,
átkelt a szigetekre, és a tatárok elvonulásáig a szigeteken tartózkodott. Kadan király pedig látva, hagy
nem tudja őt hatalmába keríteni, elpusztította Boszniát, Rácországot, és innen átment Bulgáriába.
39. Hogyan pusztították el a tatárok Esztergomot
A sereg másik része pedig Esztergom felé vette útját, de csak nagyon kevesen mentek egészen odáig,
hanem kissé távolabb telepedtek le, és vagy harminc ostromgépet készítettek. Az esztergomiak eközben
árkokkal, falakkal és fatornyokkal megerősítették városukat. És a városban határtalanul sok volt a köznép
és a nagyon gazdag polgár, vitéz, nemes és úrasszony, akik úgy gyűltek oda, mint egyedülálló erősségbe;
de akkora volt az önérzetük, hogy azt hitték, hogy ellenállhatnak az egész világnak. Íme, a tatárok egy
napon körülvették a várost, és a foglyok, akik velük voltak annyi rőzsenyalábot hordtak oda, hogy a város
egyik oldalán a rőzsenyalábokból a védőárok szélére együttesen és egyszerre egy magas falat
szerkesztettek, és a fal mögött azonnal felállították a mondott harminc ostromgépet, úgyhogy a városra
és a fatornyokra éjjel-nappal lődözték a köveket. És emiatt akkora zavar támadt a városban, és akkora
homály árnyékolta be az emberek elméjét, hogy megfeledkeztek a védekezésről, és mint a vakok és
bolondok egymás között marakodtak. Amikor pedig a tatárok a faerődítményeket már lerombolták,
földdel telt zsákokat hajítottak a gépekkel az árkok feltöltésére. A magyarok és a többiek közül senki sem
merészelt az árkok szélén megjelenni a kövek és nyilak miatt. A magyarok és a vallonok meg
lombardok[37] pedig, akik mintegy urai voltak a városnak, mikor észrevették, hogy nem tudják tartani
magukat, az alsóvárost, meg a faházakat, melyekből sok volt, felégették egészen a város kőpalotáiig. A
házakban végtelenül sok értékes szövetet és ruhát égettek el, leölték a lovakat, az aranyat és ezüstöt a
földbe ásták, elrejtették mindenféle javaikat, és a palotákba húzódtak vissza, hogy ott védjék magukat.
De a tatárok megtudták, hogy mindazt, amiből meg akartak gazdagodni, elégették, nagy haragra gyúltak,
és hirtelen körülzárták a várost fapalánkokkal, hogy aki menekülni próbál a kard torkába jusson. És
ezután hozzákezdtek a paloták ostromához. Ezeknek gyors elfoglalása után – hogy megvalljam az igazat
– az egész városban talán, ha tizenöten voltak, akiket nem öltek meg hitvány módon, vagy bent, vagy
kívül. Megrészegítették kardjukat (vö. Izaiás 34,5) a vérrel, és a védők elleni izzó haragjukban elevenen
sütöttek meg embereket, mint a malacokat.
40. Hogyan tértek vissza a tatárok hazájukba, miután csaknem egész Magyarországot elpusztították
A főbb úrasszonyok pedig, amilyen szépen csak fel tudták magukat díszíteni, díszbe öltözve
összegyülekeztek egy palotában, és amikor el akarták fogni és meg akarták ölni őket, fellebbeztek és a
nagyfejedelemtől kértek kihallgatást. Mindnyájukat, mintegy háromszázat, a fejedelem elé vezették a
városon kívül, és ők azt a kegyet kérték, hogy tartsa életben őket az uralma alatt. Ez afölötti haragjában,
hagy semmi haszonra nem tettek szert, megparancsolta, hogy fosszák ki és fejezzék le őket. Ez nagy
hirtelen meg is történt.
A város várát nem tudták elfoglalni, mert a spanyol Simeon ispán sok számszeríjászával bátran
megvédelmezte. És amikor Székesfehérvár városához érkeztek, amelyet mocsarak vesznek körül, mivel a
hó és a jég éppen olvadóban volt, nem tudták elfoglalni. És miközben pannóniai Szent Márton várát[38]
ostromolták, melyet az apát férfiasan védett, hirtelen visszarendelték őket, úgyhogy azokon a vidékeken
ez a három helység maradt megvívatlanul. És kezükben tartották az országot mind a Dunán túlon, mind a
Dunán innen, de a Dunán inneni rész nem volt olyannyira pusztasággá téve, mivel itt nem ütötték fel
sátraikat, hanem csupán átvonulva pusztították, amit csak találtak. Amikor hírét hallottam, hogy a
tatárok letettek Németország megtámadásának tervéről, nagyon elszomorodtam, mert azt hittem, hogy
ott majd megszabadulok a gyilkos kezük közül, de nem kevéssé örültem is, mivel így abbamaradt a
keresztények elpusztítása. És a főbb királyok parancsára lassan megkezdtük az elpusztított földön a
visszavonulást, zsákmánnyal és szerszámokkal megrakott szekerekkel, marhák gulyáival, és juhok
nyájaival, felkutatva a rejtekhelyeket és az erdős hegyek homályát, hogy amit nem találtak meg az
előnyomuláskor, azt a visszavonuláskor megtalálják.
És így, lassan visszavonulva, elérkeztünk Erdélybe, ahol sok nép megmaradt, és ahol az átvonulás után
igen sok várépült. Mit mondjak még? Néhány vár kivételével teljesen elfoglalták az országot, és ahogy
tovahaladtak az ország pusztán és üresen maradt. Kimentek Magyarországból, megkezdtek bevonulni
Kunországba. Most már nem engedték meg, mint korábban, hagy válogatás nélkül öljék meg az
állatokat, a foglyok számára, hanem csak a belső részeket és az állatok fejét és lábát adták nekik.
Kezdtünk attól tartani – és a tolmácsok is ezt beszélték –, hogy amikor kimegyünk Magyarországból,
mindnyájunkat vérszomjas kardjukra hánynak. És mivel már nem bíztam életben maradásomban, és a
kegyetlen halál már ott volt az ajtóban, azt gondoltam, jobb itt meghalni, mint továbbvonulva gyötrődni
a félelem szüntelen mardosásától. Elhagytam tehát az országutat, azt színlelve, hogy természetes
dolgom elvégzésére megyek, és gyors léptekkel az erdő sűrűje felé siettem, egyetlen szolgám
kíséretében, és egy patak medrébe bújva, betakartattam magam ágakkal és falevelekkel. Szolgám
távolabb rejtőzött el, nehogy egyikünk váratlan megtalálása a másiknak szomorú elfogását is
eredményezze. És így feküdtünk két természetes napon keresztül, miként a sírban, nem emelve fel a
fejünket sem, és hallottuk azoknak rettenetes hangját, akik az erdőben a tévelygő barmok nyomát
követve, hozzánk nagyon közel mentek el, és rákiáltottak a rejtőzködő foglyokra. Amikor már nem
voltunk képesek az éhség igen jogos követelődzését és az evés iránti gyötrelmes vágyunkat szívünk
zárkájában a hallgatás kötelékével féken tartani, felemeltük fejünket, és kezünkön-lábunkon kúsztunk a
földön kígyók módjára. Végre összetalálkoztunk és halk, fojtott hangon elkezdtük kellemetlen
éhségünknek szomorú panaszait váltakozva feltárni egymásnak, és nyögések és sírás közt fejtegettük,
hogy könnyebb lett volna kard által meghalnunk, mint éhezés útján feloszlatni testünk eresztékeit, és a
test és lélek egységét. És miközben ilyen jámbor beszédeken elmélkedtünk, egy ember bukkant fel, és
mihelyt rá esett szemünk pillantása, félénk futásnak eredtünk, de futás közben sem fordítottuk el róla
szemünket, hogy lássuk, vajon elénkbe vág-e, vagy követ-e menekülésünkben. Láttuk, hogy nem
vállalkozik a kengyelfutó szerepére, mert azt hiszi, hogy mi túlerőben lévén, oldalról cselt vetünk neki.
Így, egymást figyelve tudtul adtuk és fel is fogtuk, hogy menekülők pillantottak meg menekülőt, és hogy
egyikünknél sincs fegyver, megálltunk, és integetéssel és jelekkel hívogattuk egymást. És amikor
megismerkedtünk egymással, hosszú és jámbor beszélgetésekkel meghánytuk-vetettük, mitévők
legyünk. De kettős szorongás, tudniillik a kárhozatos éhség és a halálfélelem gyötört bennünket oly
aggasztóan, hogy attól tartottunk, elvesztjük szemünk világát. Mert nem tudtuk lenyelni a füvek nedvét,
sem magukat a füveket rágni, ahogy a barmok teszik. És bár ekkora éhség gyötört, és a megdöbbentő
halál fullánkja fenyegetett, mégis erőt merítettünk az életben maradásunkba vetett bizakodásból,
menekülésünkbe vetett reményünk pedig bátorsággal ruházott fel bennünket, és így bizakodással eltelve
és megerősödve az Úrban, elérkeztünk az erdő szélére. Izgatottan felmásztunk egy kimagasló fára, és
szemügyre vettük a tatároktól elpusztított vidéket, amelyet jövetelünkkor még nem tettek tönkre.
Micsoda fájdalom! Elkezdtük bejárni a puszta és elhagyott földet, amelyet elmenetelükkor pusztítottak
el. Az egyházak tornyai voltak útmutató jeleink egyik helységből a másikba, és ezek is borzalmas utat
jelöltek. Mert az utak és ösvények el voltak törölve, fű meg tüskés bozót lepte be őket. Hagyma, porcsin,
répa és fokhagyma, ami a parasztok kertjében megmaradt, ha néhol rájuk bukkantam,
nyalánkságszámba mentek számomra; a többiek mályvával, tökkel és bürökgyökérrel táplálkoztak.
Ezekkel töltöttük meg éhes gyomrunkat, és ezektől üdült fel az éltető lélek vértelen testünkben. Ha
elfáradtunk, nem adatott meg nekünk a pihenés (JerSir 5,5) nem lévén mivel befedni a fejünket. Végre
odahagytuk az erdő magányát, és a nyolcadik napon Gyulafehérvár városába érkeztünk, ahol semmit
sem találtunk, csak a megöltek csontjait és koponyáit, a bazilikák és paloták szétrombolt és aláásott
falait, amelyeket szerfölött sok keresztény vér kiontásával mocskoltak be. És bár a földön nem láttuk az
ártatlanok vérét, hiszen megrészegülve magába szívta, de láttuk a piros vértől még vöröslő köveket, és
nem járhattunk rajta állandó nyögés és keserű sóhajtozás nélkül. És a tizedik mérföldkőnél az erdő
mellett volt egy falu, amelyet a nép nyelvén Frátának hívnak, és itt az erdőtől négy mérföldnyire volt egy
csodálatosan magas hegy, amelynek a csúcsán megerősítettek egy sziklát, vagyis félelmetes követ:
embereknek és asszonyoknak nagy sokasága menekült ide, és most szívesen és könnyek között
befogadtak bennünket, kérdezgettek a kiállott veszélyek felől, amit mi néhány szóval elmondani –
valamennyit – nem tudtunk. Végül fekete kenyeret adtak nekünk, amelyet lisztből és összemorzsolt
tölgyfakéregből sütöttek, és ennek az íze édesebbnek tetszett a zsemlékénél, amelyeket valaha ettünk.
Itt maradtunk tehát egy hónapig, és nem merészeltünk eltávozni, de mindig kiküldtünk hírszerzőket a
jelentéktelenebb emberek közül, hogy nézzék meg és tudják meg, nem maradt-e vissza a tatárok
valamelyik csoportja Magyarországon, nem térnek-e vissza csalárd fortéllyal élve, mint korábban is, a
szökevények összefogdosására. És bár gyakran felkerestük az egykor lakott helységeket, hiszen az
élelemszerzés szüksége rákényszerített, de a hegyről való lejövetelünk mindaddig nem volt biztonságos,
míg Béla király a tengerparti vidékekről vissza nem tért Magyarországba,[39] a Rhodosz-szigeti
lovagoktól és a Frangepán uraktól nagy sereggel segítve,[40] miután előbb a magyarok értesítették a
tatárok elvonulásáról.
Megírtam tehát önnek, atyám, mindezeket hamis dolgok belekeverése nélkül, hogy atyaságod, aki ismeri
sorsom kerekének szerencsés forgását, ismerje meg szerencsétlenségemnek és az átélt veszélyeknek
mineműségét is. Jó egészséget, atyám!
Fordította HORVÁTH JÁNOS
[Jegyzetek]
ROGERIUS MESTER SIRALMAS ÉNEKE
Rogerius Siralmas Énekének első kiadója Thuróczy János. A címzett Pecorari Jakab prenestei (palestrinai)
püspök, pápai legátus, akinek 1244-ig Rogerius a káplánja volt soproni főesperesként. Rogerius –
egyetemi végzettségét a magister cím igazolja – a tatárjárás idején váradi kanonok, 1249-től 1266-ig
pedig a dalmáciai Spalato (ma Split) érseke volt. A Carmen miserabile címre egy prózai mű élén Horváth
János szerint az ajánlólevél Boethius-utalása szolgálhat magyarázatul. (Árpád-kori irodalmunk
stílusproblémái. Bp. 1954. 243.) Rogerius a skolasztikus dialektika eszközeit (quaestio, causa, responsio)
alkalmazza középkori történeti irodalmunkban páratlan oknyomozó módszerességgel.
Latin szövegkiadás: SRH 2,543-588; magyar fordítás: A tatárjárás emlékezete. Szerk. Katona Tamás. Bp.
1987. 137-191.
[1] A legtöbb irodalmi igényű középkori mű ajánlólevéllel kezdődik. (Erről ld. az Árpád-kori és Anjou-kori
levelek c. fejezet jegyzeteinek bevezetőjét.) Jelen esetben a mű maga is levélformájú (vö. befejező
sorok), bár nem kizárólag magánlevélnek íródott.
[2] Vö. Boethius: A filozófia vigasztalása, I, 1-2.
Carmina qui quondam studio florente peregi
Flebilis, heus, maestos cogor inire modos.
[3] István királyt és Imre herceget 1083-ban, László királyt 1192-ben csakugyan szentté avatták, Kálmánt
azonban nem.
[4] Szövegromlás 1239 helyett; a 14. fejezetben helyes időpont szerepel.
[5] Az esztergomi érsek ekkor Róbert (1226-1239); a főbb száműzöttek: Barc fia Miklós volt nádor,
Miklós fia Miklós kincstartó, Keán-nembeli Gyula fia László országbíró; börtönben halt meg Keán-
nembeli Gyula bán volt nádor; megvakították Dénes fia Dénes, volt nádort.
[6] Korábban minden nemes közvetlenül a királyhoz fordulhatott kérelmével vagy peres ügyével; IV. Béla
újítása volt, hogy ezt most írásban kellett benyújtani. A közvetve az írni-olvasni tudás komoly
elterjedtségére utaló újítás heves ellenzésbe ütközött. 1267-ben IV. Béla vissza is vonta rendelkezését.
[7] Kőmonostor nem a Tisza, hanem a Duna mellett volt Szerém vármegyében, nem messze
Péterváradtól.
[8] II. (Harcias) Frigyes, Ausztria hercege (1230-1246); II. Frigyes német-római császár (1212-1250).
Rogerius összekeveri őket: a magyarok ellen az osztrák herceg vezetett hadjáratokat.
[9] Az Orosz-kapu vagy Hegyi-kapu a Keleti-Beszkideken átvezető Vereckei-hágó.
[10] A nádor ekkor (1235-1241) Tomaj-nembeli Dénes fia Dénes volt. Nem tévesztendő össze a
megvakított Dénes nádorral.
[11] Horatius, De arte poetica, 70.

[12] IX. Gergely pápa 1241. március 31-re, húsvét vasárnapjára egyetemes zsinatot hívott össze Rómába
a pápaság és császárság ellentéteinek elsimítására.
[13] A Csák-nembeli Ugolin vagy Ugrin 1219-től 1241-ig volt kalocsai érsek; a magyar sereg vezéreként
esett el a tatárok ellen vívott Sajó menti ütközetben.
[14] Báncsa-nembeli István váci püspök és kancellár (a későbbi esztergomi érsek), Albert volt kancellár,
aradi prépost és a csanádi prépost (a mai Magyarcsanád mind Csanád vármegye, mind a Csanádi
egyházmegye székhelye volt) kísérte biztonságba Laszkarisz Máriát, I. Laszkarisz Teodor niceai görög
császár leányát, akit IV. Béla 1220-ban vett feleségül.
[15] A tatár nevek nehezen azonosíthatók, a mongol sereg létszámát pedig erősen eltúlozza Rogerius.
[16] Az északi tatár sereg 1241. április 11-én Liegnitznél (ma Legnica Sziléziában) legyőzte Henrik sziléziai
lengyel herceg hadait. Maga Henrik is elesett. Wratislavia Boroszló városa, a mai Wroclaw.
[17] Ez a kapu a Trencsén közelében levő Hrizovkai-hágó.
[18] Óradna (ma Rodna Romániában).
[19] Az Erdőn inneni vidék a tulajdonképpeni Magyarország; az Erdély (Transsylvania) név ugyanis Erdő-
előt, Erdőn túli vidéket jelent.
[20] A moldvai és havasalföldi kun püspökség székhelye Milkó volt a Szeret folyóba ömlő Milkó
(Milcovul) patak mellett.
[21] 1241. március 15-én. A Szenvedés vasárnapja a húsvét előtti 2. vasárnap.

[22] 1241. március 17-én.
[23] Bulcsú 1229-től 1254-ig volt csanádi püspök; Barc fia Miklós volt nádor (akit IV. Béla korábban
száműzetésre ítélt) valószínűleg életét vesztette a kunok elleni harcban.
[24] A kunok déli irányban vonultak végig a Duna-Tisza közén, és Valkó váránál (Vukovar) kelhettek át a
Szerémségbe. Ezt nevezi forrásunk Marchiának. Nagyolaszi (Francia villa, ma Mandjelos) és Szentmárton
(ma Martinci) a Duna és a Száva közti területen van.
[25] Benedek 1231-től 1243-ig volt váradi püspök.
[26] Kálmán herceg (1208-1241-ig), IV. Béla öccse, korábban Halics királya.
[27] Bertalan 1219-től 1251-ig volt pécsi püspök.
[28] Mátyás 1240-től volt esztergomi érsek, Gergely (és nem György) 1223-tól győri püspök, Rajnald
1222-től erdélyi püspök, Jakab 1221-től nyitrai püspök, Miklós 1240-töl fogva királyi alkancellár, szebeni
prépost. A másik kettőről nem tudunk többet, mint amit Rogerius ír róluk.
[29] Helyesebben a már említett Miklós szebeni prépostnál és alkancellárnál. A kancellári tisztet ebben
az időben ugyanis Benedek, székesfehérvári prépost, majd kalocsai, végül pedig esztergomi érsek viseli
haláláig, 1261-ig.
[30] A „Dunán túl” ekkoriban a Duna–Tisza közét jelentette.
[31] IV. Béla észak felé menekült, de nem Lengyelországba ment, hanem a Felvidék erdőségein keresztül
az ausztriai határra. Felesége valószínűleg Hainburg várában (Bécs és Pozsony között) várt rá.
[32] A mitológiában szereplő szörnyek, voltaképpen a szicíliai tengerszoros egy veszedelmes sziklája és a
vele szemben kavargó örvény.
[33] Moson, Sopron és Locsmánd vármegyéről van szó. Locsmánd később beolvadt Sopron megyébe.
[34] A királyné a dalmáciai Spalatóba (ma Split), majd a közeli Lkissza (ma Klis) várába menekült
gyermekeivel együtt. Két lánya Klissza várában halt meg, a spliti főszékesegyház főkapuja fölött
nyugszanak egyszerű kis szarkofágban. A király valószínűleg Zágrábba (és nem Segesdre) sietett. Innen
küldte leveleivel István püspököt a pápához és a császárhoz. 1242 februárjában családjával a dalmáciai
Trau (ma Trogir) városába menekült, onnan a hagyomány szerint előbb a szomszédos Čiovo, majd a
biztonságosabb kis Kraljevac szigetére hajózik.
[35] Váradon volt eltemetve Szent László király is.
[36] Pereg a Marostól északra; Egres a Marostól délre. Az egresi ciszterci monostorban van eltemetve II.
Endre király.
[37] Esztergomban a magyarok mellett laktak vallonok (Francigene) és lombardiai telepesek is,
elsősorban kereskedők.
[38] Pannonhalma bencés monostorát, amelyet Uriás, vagy Uros apát (1206-1244) védett.
[39] 1242 augusztusának végén.
[40] Thuróczy János későbbi javítása. Ebben az időben ugyanis még nem nevezhették a johannita
lovagokat rhodosziaknak (a sziget csak 1291-ben került a lovagrend kezére), sem a vegliai grófokat
Frangepán uraknak. A Frangepánok adományleveleit azonban éppen Thuróczy kancelláriai szolgálata
idején, 1488-ban átíratja és megerősíti Mátyás király: valószínűleg ennek hatására igazított az eredeti
szövegen Thuróczy.
| sermones.elte.hu | @ |

Carmen Miserabile Super Destructioneregni Hungariae Per Tartaros

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Carmen Miserabile Super Destructioneregni Hungariae Per Tartaros

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Carmen miserabile super destructione

regni Hungariae per Tartaros

Epistola magistri Rogerii

in miserabile carmen super destructione

regni Hungariae per Tartaros facta

editum ad reverendum dominum

Iohannem Pestheniensis ecclesie episcopum

Licet, ut liqueat dominationi vestre ingressus et processus Tartarorum Hungariam intrantium in

De intentione regis Bele.

Quomodo rex Bela introduxit regem

Sequitur de odiis inter regem et Hungaros,

et primo de causa odii prima.

Secunda odii causa inter regem

Tercia odii causa exhinc