Előadás

Lefejezésgyakorlatok – A formátlanság alakzatai a New York-i

transzgresszív mozi filmjeiben

Bevezetés
Meglehet, előadásom címe némiképp vészjósló. És ha megvallom, hogy valóban
lefejezésekről, kegyetlenségről, szerveiktől megfosztott, formátlan testekről, hiányokról és
negativitásról lesz szó, az előzetesen alkotott sötéttónusú kép, egy feneketlenül tátongó
szakadék sötétjével válik határossá. És ez részint így is van, szinte már el is kezdtük az
alámerülést ebbe a kivehetetlen mélységbe, másfelől viszont, egyáltalán nem is mozdultunk el
világosággal övezett kiindulópontunkról, még mindig ott ácsorgunk a határon, valamiféle
bizonytalan alkonyzónában és éppen ez az, amiről az elkövetkezendőkben beszélni szeretnék.
A határ, pontosabban annak határtalan mozgása, megakaszthatatlan felvonásának és
leomlásának eseménye. Most úgy tűnhet kissé zavarosan fogalmazok, azonban rögtön
igyekszem világosságot kölcsönözni szavaimnak. Georges Bataille korai írásaiban a
formátlanság és a fejtől való megfosztottság, mint az értelem, a szubjektivitás, a jelenlét és a
testi integritás elvesztésének szimbolikus jelölői megkerülhetetlen terminusokként
mutatkoznak, továbbá szorosan illeszkednek az Antonin Artaud által csaknem egyidőben
teoretizált Kegyetlen Színház-hoz és az ennek kapcsán kifejtett előadásfogalom és testkép
performatív vonatkozásaihoz. Ennek a mélyrenyúló összefüggésnek a kibontása szolgál a
továbbiak voltaképpeni sorvezetőjéül. A két szerző által kifejtett gondolatokat a
transzgresszió fogalma köré kívánom csoportosítani, és a 80-as évek második felében a New
York-i underground színtéren szerveződő transzgresszív mozi esztétikáján keresztül, egy
olyan olvasattal előállni, ami a transzgresszió performativitására hívja fel a figyelmet. A laza
csoportosuláshoz köthető filmek(Nick Zedd, Richard Kern, David Wojnarowicz vagy
Casandra Stark munkái) e tekintetben igen eklatánsak; nem pusztán reprezentációs
mechanizmusaik lebontásán, lefejezésén át hozzák játékba a formátlanság alakzatait, hanem
eseményszerűségük maga is egy lefejezett, formátlan, ugyanakkor cselekvő testet konstituál.
Ezáltal pedig a művekkel való konfrontáció már önmagában is performatív-transzgresszív
aktusként kezd el funkcionálni, úgy esztétikai, mint társadalmi-politikai viszonylatban.
Egymásba olvasó testek - A formátlanság excesszusa

Ehhez, elsőként a bataille-i textualitás és a hierarchizált testkép dekonstrukciójának

azonosságait szeretném megvilágítani, és amellett érvelni, hogy a Bataille-nál a szöveg és a
test egyazon helyeken és mechanizmusok mentén foszlik fel, nyílik bele a formátlanságba.
Erre nem pusztán azért van szükség, mert jelentős konzekvenciák levonását teheti lehetővé a
nyelv performativitását illetően, hanem arra is rámutat, hogy Bataille a nyelv- és testhasználat
között figyelemreméltó rokonságot feltételez, ami írásmódjában is megjelenik. 1927-es, A
napánusz című szövegében már a következőképpen fogalmaz: „Azóta, hogy a mondatok
reflexióra szánva elkezdenek cirkulálni az agyban, egy mindenre kiterjedő identifikációs
folyamat megy végbe, lévén, hogy a kopula segédletével minden mondat az egyik dolgot a
másikhoz fűzi; minden dolog láthatóan összekapcsolható lenne, ha egyetlen szempillantás
alatt, a maga totalitásában fedezhetnénk fel a nyomait Ariadné ama fonalának, amely a
gondolkodást saját útvesztőjébe vezeti. Azonban a kifejezéseket egymáshoz fűző kopula,
nemkevésbé irritáló, mint a testek kopulációja.”(Fordítás tőlem)

A kifejezések kopulációja, akárcsak a testek egymásba fűződése, egy határt jelenít

meg, jobban mondva magát a határt, egy határon-lét tapasztalatát. A határsértés, a
transzgresszió kikerülhetetlenül adódik ezen a ponton, ám mint realizálhatóságának hiánya és
e hiány realizációja egyszersmind. A formátlanság, mint írja Bataille, akár egy pók vagy egy
földigiliszta, mindenhol eltaposásra kerül; az univerzum azonban mégis, semmi másra nem
hasonlít jobban, mint a formátlanságra. A formátlanság, tehát szükségszerűen olyasvalami,
ami ellehetetleníti saját kimondhatóságát; egy olyan excesszus, amely szüntelen túllépteti
magát a racionálisan strukturált nyelviség jelentéstulajdonítási kísérletein. A formátlanság túl
van a diszkurzivitáson; egy túlság; a határaira eszmélő nyelv, ami egyúttal a transzgresszió
nyelve és a nyelv transzgressziója is. A határok átlépése, azonban nem kevésbé a határok újra
megerősítése is, egy folyamatos oszcilláló mozgás, a határok konstrukciója és dekontrukciója
is egyszersmind, vagyis a határ magunk mögött hagyása egy soha teljesen meg nem valósuló,
lépés nélküli lépés, egy túl-nem-lépés. A transzgresszió így a határ eltörlésének és
felállításának együttes affirmációja, magának a határnak a tapasztalat, ami mindig csak egy
negatív tapasztalat lehet, az ismeretlen, a lehetetlen tapasztalata. Ez Bataille-nál a belső
tapasztalat. Amiként Foucault írja Bataille-ról szóló tanulmányában a határ átlépésének
pillanatáról: az nem más, mint „elhatolni az üres középig, ahol a lét beleütközik önnön
határába és ahol a határ határozza meg a létet.” Bataille írásmódjában a transzgresszió a
textualitás önfelszámolódásán át artikulálódik; nyelve egyfajta önlefejezést,
hiánytranszformációt valósít meg, melynek folyamán szüntelen eljelentésteleníti és
deszubjektiválja saját magát. Ott kezdődnek ezek az írások „ahol Bataille halála nyelvének
helyébe lép” – írja Foucault. A transzgresszió egyedül egy hiányban, hiányként valósulhat
meg. Ebből következően, az e szövegekkel való találkozás, az olvasás aktusa egyúttal egy a
hiány testébe való behatolás is, amelynek során az olvasó maga is mintegy önként
„lefejeződik” és „deszubjektiválódik.” Ám minthogy ez a hiány betölthetetlen, úgy a
transzgresszióval mindig együtt jár egy csúszás is, ami az érző testek találkozásának esetében
sem történik másként. Bataille-nál a test egy hús-vér határ, amely már mindig magában
hordozza saját határainak áthágását és önmaga totalitásként való elgondolhatatlanságát.
Mindig csak egy nem-totalitásként adódhat, amit hiányai folyvást megszakítanak. Hiányai
azonban fel is támasztják. A létezőt szüntelen vágy hajtja folyamatossága beállítására, ami
lévén, hogy előfeltételezné saját megszakítottságának destruálását, a megsemmisüléssel volna
egyenértékű, így hiábavaló kísérletei folytán a hiány betöltethetetlen túlsága és a sosem elég
többlet között mindig egy elcsúszás jön létre. Ennek egyik legfőbb kinyilvánítója Bataille
számára az erotika, „a lyukak és hiányok értelmetlen betöltése.” Ezért is írja az erotikáról,
hogy az „az élet igenlése, még a halálban is.” Illetőleg, hogy „a szerelemvágy a végletekig
fokozva, egyenlő a halálvággyal.” Az erotikában konfrontálódó testek egymásba harapódzása
– akárcsak az olvasott és olvasó testek találkozása - az antropomorf formavilág
dezantropomorfizációját és dezinkarnációját is jelenti, valamint a test egy olyan elgondolását,
amit immár nem kötnek dichotomikus korlátok. Másszóval, egy formátlan test inkarnálódik.
Ez a test adja Artaud színházának egyik legfontosabb bástyáját.
A transzgresszió színháza

Nem is vitás, Artaud számára a lét kérdése csakis a kegyetlenség kérdésével együtt
tehető fel. Olyannyira így van ez, hogy egy Jean Paulhan-nak címzett 1932-es levelében
egyenesen a következőképpen fogalmaz: „amikor kegyetlenségről beszélek, életszomjra,
kozmikus következetességre, kíméletlen szükségszerűségre gondolok; a sötétséget felfaló élet
örvényének gnosztikus felfogása áll előttem, az a fájdalom, amelynek elkerülhetetlen
törvényszerűsége nélkül nem volna élet; a jót akarni kell, a jó a tett eredménye, a rossz
viszont állandó.” Artaud szemében a kegyetlenség nem szupplementáris eleme a
gondolkodásnak, hanem mindig is része volt, sőt, mondhatnánk előfeltétele. A kegyetlenség
és a transzgresszió közötti párhuzamok már ezen a ponton kezdenek egyre inkább
szembeötlőbbé válni, azonban ahol összefüggésük igen hangsúlyosnak mutatkozik az a
reprezentáció kritikája és egy performatív, eseményszerű előadás koncepciója. Derrida: A
Kegyetlenség Színháza és a reprezentáció bezáródása című Artaud-olvasatában felhívja a
figyelmet arra, hogy Artaud kritikája a nyugati gondolkodás struktúrájának egészét érinti,
amennyiben a színház a reprezentáció eme logocentrikus felfogásának reprezentatív
modelljének is tekinthető. Artaud radikálisan szakít a színház mimetikus-dialektikus-
diskurzuscentrikus felfogásával és egy általa totálisnak nevezett előadásmódot állít helyébe,
ami kifordítja sarkaikból a színpad és a közönség, a jel és jelölt, a szubjektum és objektum
bináris oppozícióit. Egy jelekre épülő, hieroglifaszerű testi nyelvet kíván létrehozni, amelynek
egyik legfőbb mintája az álom, a freudi manifeszt álomkép; a verbalitás és a test
decentralizálódik, és a gesztusok, a szavak, az artikuláció, a mozgás, a díszletek, a fények, a
tér maga, illetve a nézőközönség jelölési módok, figurációk folyamatos koegzisztenciájának a
megjelenítői lesznek. Egy afféle „ellennyelv” jön így létre, egy olyan esemény, amely
destabilizálja a dichotomikus fogalmi sémák felosztásait, így a test antropológiai
strukturáltságát is, vagyis Bataille-ra visszautalva lefejezi azt. Az így színrevitt „fejnélküli”
test a par execellence formátlan test. Erika Fischer-Lichte a performativitás lényegi elemeként
írja le ezt az eseményszerűséget, „eseményszerű-testet” és az előadás fogalma kapcsán
kiemeli, hogy azt a játékosok és nézők együttesen testi jelenléte és transzformációja
konstituálja, tehát egy az érzékeket megcélzó, folytatólagos és meg-megtörő játék, amely
elködösíti a határokat. Ez a játék az, ami Artaud-nál egy „folyamatos teremtés” képében
nyilvánul meg, ami ugyanakkor egy folyamatos destitúció is; vagyis maga a transzgresszió.
Az artaud-i színház e tekintetben az olvasás aktusának spacializációja, térbeliesítése annak
belénk vésője, hogy megszakított, hiányos lények vagyunk, akiket minduntalan felnyit
valamilyen túlság. (Nem véletlen hasonlítja egyébként Artaud a Kegyetlen Színházat afféle
élveboncoláshoz.) Mint írja: „Színház és élet között nem lesz merev választóvonal, sem
folytonosság”, hozzátehetnénk, csakis a transzgresszió (le)építő terméketlensége.
A Kegyetlen Mozi - A New York-i transzgresszív film

Az 1985-ben, Nick Zedd kiáltványát követően körvonalazódó transzgresszív mozi

alkotásaiban Bataille és Artaud felforgató egymásra találásának lehetünk tanúi. A
transzgresszió mozija „vért, szégyent, fájdalmat és extázist” ígért és a következő imperatívusz
vezette: „minden értéket ki kell kezdeni. Semmi sem szent. Hogy felszabadítsuk elménket a
hagyományba vetett hit fogságából mindent meg kell kérdőjelezni és újra kell értékelni. Az
intellektuális növekedéshez kockázatvállalás szükségeltetik és változások ütik fel fejüket a
politika, a szexualitás és az esztétika területén is, fittyet hányva arra, hogy ki helyteleníti
azokat.”(Fordítás tőlem) – majd a következő sorokkal zárul a kiáltványt: „mióta nincs
túlvilág, az egyetlen pokol az imádkozás, a könyörgés pokla, a törvényeknek való
engedelmeskedésé és a hatalom előtti megalázkodásé, az egyetlen menny pedig a bűn
mennyországa, lázadni, szórakozni, kefélni, új dolgokat tanulni és annyi szabályt áthágni,
amennyit csak tudsz. A bátorság ezen aktusa ismeretes transzgresszióként. Mi a
transzgresszión útján történő átalakulást javasoljuk – az átalakulást, a megváltozást, az
elváltozást, avégett, hogy megkaparinthassuk a szabadságot egy öntudatlan rabszolgákkal teli
világban." A transzgresszív mozi esetében nem beszélhetünk egy homogén mozgalmiságról,
sem egységességről, hanem a kiáltvány sokkal inkább egy bizonyos esztétikai attitűd
csomójára fűzte fel a kapcsolódó alkotókat, ami ugyanakkor egy szubverzív társadalmi-
politikia potenciállal is összekapcsolódott. Azt a beszédmódot, amelyből a transzgresszív
mozi művei megszólalnak, az underground szubkulturális szférája jelöli ki, mint egy
kulturális alteritás, egy kulturális „másik”. Azonban, ez nem a fennálló társadalmi rend
negációját jelenti, amely a dialektikus tagadáson keresztül próbálná opponálni azt, hanem egy
olyan konstituens hatalmi elemet, amellyel egy adott társadalmi valóság együttesen
artikulálódik. Ahhoz tehát, hogy a transzgresszív mozi egy társadalmi szerveződés terméke és
egyszersmind előállítója is legyen, egy affirmáció, a kulturális exterioritásnak és
interioritásnak a kettős affirmációja szükségeltetik. Csak így érhető el a „transzgresszió útján
történő átalakulás, megváltozás, elváltozás”, amiről Zedd beszél. Ily módon e filmek esetében
a transzgresszió két síkon is detektálható, ám ennek az lesz a következménye, hogy
mindannyiszor performatívumként és ezáltal eseményként is. Az első szint, ahol mindez tetten
érhető, a filmek szándékolt anti-esztétikája, „művészettelensége”, önlefejezése. Egyfelől, a
színre vitt extremitások – mint az erőszak, szexuális perverziók, kannibalizmus és blaszfémia
– már önmagukban megbontják a társadalmi-politikai rendhez híven idomuló mozgóképi
kódrendszereket, azzal, hogy a befogadót saját hiányaival és sérülékenységével szembesítik.
Továbbá, a filmek reprezentációs mechanizmusaikban is magukban hordozzák ezt a
konfrontációt; folyamatosan saját konstruáltságukra és lebomlásukra reflektálnak, miáltal a
filmekkel való találkozás egy olyan idegentapasztalatként konstituálódik, amely megfosztja a
befogadót szubjektivitásától és dezinkarnálja az antropomorf formavilágot. Így nemcsak a
képernyőn szembesülünk lefejezett testekkel, hanem maguk a filmek is, mint holttestek
testesülnek meg, ráadásul olyan holttestekként, amiket saját rothadásuk mozgat. Ezen felül, e
művek számos esetben „expanded cinema” eseményekként kerülnek bemutatásra, ami olyan
multimediális performaszokat takar, ami kitágítja a mozgókép határait és egy nem-
hierarchikusan szerveződő esemény alkotóelemeivé teszi, amiben a performerek, a nézők és a
filmek, a környezettel és egyéb tárgyi elemekkel együttesen válnak cselekvőkké. Az a
formátlan test, amit Artaud emleget, itt újból megjelenik. Ahol ez a test cselekvővé válik a
társadalmi térben is, megjelenik a transzgresszió másik síkja is. A transzgresszív mozi filmjei
nem merülnek ki abban, hogy a társadalmi rend diszfunkcionalitásainak és represszált
elemeinek megjelenítésével érjenek el bataille-i értelemben vett fővesztést. A filmekkel való
találkozás eseményében, egyúttal a társadalmi rendnek is fejét veszik, de- és restrukturálják
fogalmi apparátusát, ami egy konstans formát vesztés és formát nyerés is, a diskurzussá
leendés állapota. A transzgresszió tapasztalata ilyképpen, az alternatíva tapasztalata; egy
olyan alternatíváé viszont, ami mindig is alternatíva marad, a permanens realizálódás és a
soha meg nem valósulás szakadékában rekedt formátlan alternatíva, „egy álom alvás nélkül”-
mondaná Bataille.