Professional Documents
Culture Documents
Nem Nagy Agnes A Vers Mertana
Nem Nagy Agnes A Vers Mertana
’lecsavarom
’nem akarom
Ez a „lecsavarom” és „nem akarom” mintegy magában hordja érzelmileg az egész verset; s a
jambus megtörése is ugyanolyan tüntetően erőszakos ezen a helyen, mint a szerelmi önzés
ódájának egésze. Hogy mire jó a kötött forma? Itt világos: például arra, hogy meg lehessen
törni, miközben alapszabálya megmarad. Teljesen ki van zárva, hogy szabadversben ilyesfajta
megtiprása valaminek verstanilag ábrázolható legyen, hiszen nincs mit megtörni. Ugyanakkor
a rímpár négy szótagos (!); Szabó Lőrincnél rendkívüli ritkaságként mintegy harmóniával
egyensúlyozza a ritmikai diszharmóniát (vakmerő párhuzammal: mint az önzést a szerelem).
Ámulatosan jellemző két sor, amely már verstani molekuláiban is hordozza, ábrázolja érzelmi
sajátosságát, és mint ilyen, a jambusok végtelen rengetegében mozdíthatatlanul egyedi, saját
vershelyéhez kötött.
Kevésbé helyhez, szavakhoz kötött viszont a versnek egy másik – a verseléssel
ellentétben alig vizsgált –, nagyon jellemző tulajdonsága, a dinamikája. A nem-szótényezők
közt alig fordítanak figyelmet a vers mozgásos energiájára. Pedig döntő faktora lehet a
versnek „a mozgás ábrázolása, a vers minden elemével”, annál is inkább, mert – úgy tetszik
előttem – a vers lendülete, irama sokszor fontosabb, mint a szavak, amelyeken át
megnyilvánul, amelyek mintegy ürügyül szolgálnak csak a belső mozgás lekottázására.
Mindig elképesztett például, mennyire közel áll egymáshoz Petőfi verse, a Levél Arany
Jánosnak, és Kosztolányi Hajnali részegség-e, ha dinamikájukat nézem. Ugyanaz a
nagyságélmény, illetve ugyanaz a kicsinytől nagyig terjedő lendület mindkettőben, csak
Petőfi a „Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm”-tól jut el a
„százszorszent égi szabadság”-ig, Kosztolányi pedig a Logodi utcából az „ismeretlen Úr”-ig.
Ugyanazzal a felfelé futó, homorúan ívelt vonallal, ugyanazzal a grafikonnal lehetne ábrázolni
mindkét vers mozgásirányát, ide is rajzolnám ezt a vonalat, ha nem rühelleném szaporítani
ezeket a divattá lett ábrákat, jelölésmódokat, amelyek tudományos szövegben is nemegyszer a
bizonyítást helyettesítik. Inkább csak figyelmébe ajánlom az olvasónak a két verset, mert
rajtuk is letapintható: látszatra nagyon eltérő tartalmak nagyon hasonló dinamikai-érzelmi ívet
írhatnak le a pszichében és a versben, csak a költő személye dönti el, mivel ábrázolja a
szavaknál is előbb való lendületélményét. Mert a két vers igenis rokona egymásnak,
mindkettő egy alapvető lelki dinamizmus leképezése. A „valami nagy” élménye ez, az
elragadtatásé, amint kibukkan a mindennapiból. A líra birodalmában rokonsága népes. Nem is
véletlenül jelenik meg mindkét vers végén az „ég” fogalma. A bármifajta „jó” és a bármifajta
„rossz”, úgy látszik, egy ősi térélménnyel van összeforrva az emberi tudatban, az „ég” része
egy ilyesféle szósornak, érzelemcsomónak: „fent, fényes, jó, élet”, amelynek az ellentéte a
„lent, sötét, rossz, halál”. A tényleges vagy átvitt értelmű „magas”-nak ez a térben elhelyezett
képzete hívja elő minduntalan, beláthatatlan mennyiségben az „ég, nap, csillag” szavakat a
világlírában, hiszen az egyik legegyszerűbb hivatkozás ez az őstapasztalatra. Itt, ebben a két
versben például biztosítja a „felfelé” mozdulatát.
Ha a különféle versek dinamikai ívét nézem, már-már hajlok rá, hogy a világon csak
egyetlen lírai vers van, és ez az érzelmi intenzitás és az elernyedés (feloldódás) viszonya. A
kiáltás és a suttogás, az erős és a gyenge, a gyors és a lassú, valamint a közöttük lévő teljes
hangtartomány, illetve mozgási energia adja ki a mindenkori vers vázát, s az egyes versek
nemcsak) tárgyuk, szándékuk, stílusuk szerint különböznek, hanem főként abban, hogy az
intenzitás és az oldottság milyen sorrendben, mennyiségben, elosztásban található bennük.
Érzékelte az antikvitás is a versnek ezt a fontos jegyét, amit én dinamikának nevezek.
A hagyományos poétika különbséget tett verscsalád és verscsalád között, az indulatmenet
ereje, fajtája szerint, ezek voltak a műfajok, óda, elégia, dal, rapszódia stb. A költészet
azonban pillanatok alatt, vagy már eleve, túlömlött ezeken a (tartalmi-érzelmi-dinamikai)
distinkciókon, a skatulyákban alig árválkodott néhány jellegzetes darab, volt egy csomó,
amelyekre ráfogták, hogy odavalók, míg kívülük ott tolongott a világlíra. A lírai műfajokat,
úgy gondolom, fontos, de sikertelen kísérletnek kell tekintenünk a vers egy lényeges jegyének
megragadására. Annál is inkább, mert a dinamikának nemcsak a hangerő, nemcsak a mozgás
az alkatrésze (és már ezek skálája, váltakozása sem fér be a régi kategóriákba), hanem még
valami, amit feszültségnek neveznék. Ennek aztán kevés köze van a kiáltáshoz vagy
suttogáshoz, de ezen túl a versnek szinte minden részecskéjében megnyilvánulhat. Az
enjambement, vagy pláne újabb módi szerint, a sorvégen kettévágott szó éppúgy feszültséget
kelt, mint a rímvárás, vagy éppen ellenkezőleg, egy váratlan rím, kép, szókapcsolat, bármi. Ha
Rilke így zárja a flamingókról írott versét: „und schreiten einzeln ins Imaginäre”, egyenként
az imagináriusba lépnek, a rózsaszínű madár-bokroknak ez a hullámzó vonulása, ez a
libasorba rendezett balettlépegetés nemcsak a versben történik, hanem az emberi nyelv,
gondolkodás két rendkívül távol eső rétege között is, a láttatás-leírás és a matematika között, a
rózsaszínű libasor és az imaginárius között. Az „imaginárius” nemcsak mint képzet, hanem
mint szó is hirtelen-váratlan más síkra, az elvontba kapcsolja át a verset, szinte testileg
érezhető zökkenővel vagy szökkenővel; az embernek egy kicsit eláll a lélegzete.
Repültek már sziklaszakadékban kis-repülőgépen? Az ember csak ül beszíjazva, és
kétoldalt, a gép szárnyától egy-egy méternyire vonul a napsütötte, vad sziklafal, alatta pedig
ezer méter, szakadék. Mondhatom, rémes. Rémes? Is. Így vonul kétoldalt az ember
versképzeletében a flamingócsapat és az „imaginárius”, a látvány és az elvont, hogy
szakadékukban egy pillanatra megmerítkezzünk. A vonzónak és a már-már félelmesen
váratlannak az érzése együtt, ez a boldogító szorongás: ez a vers feszültsége. Ahol a
feszültség, bármilyen eszköz által, megnő, ott a vers sűrűsödési pontja van, a vershatásban
döntő. Az aztán mindegy, hogy a példaként felhozott elvont-konkrét átcsapás századunk egyik
divata lett. Ha a vers feszültségét, ezt a hirtelen megnövekvő vagy ellankadó versenergiát – a
dinamika kategóriájában, vagy nem bánom: attól függetlenül – körül tudnánk keríteni, a vers
testén, mozdulataiban tetten tudnánk érni, azzal nagyot lépnénk a vers lényeges összetevői
felé.
Most pedig hadd lépjek én is a nem-szótényezőktől a szavak felé!
Szó, szinonima
Az irodalomnak jellegzetessége, hogy szavak vannak benne. Látszatra pontosabb
volna úgy mondani, hogy szavakból készül, de én jobban szeretem az első megfogalmazást.
Az ugyanis biztos, hogy szavak is vannak az irodalomban, úgy ülnek a szavak az irodalmi
szöveg sajátos textúrájában, mint a bogok, a csomópontok; feltűnő részeiként, de részeiként
az alapszövetnek. Az alapszövet pedig a szövegösszefüggés, amely itt korántsem csak
nyelvtani összefüggés, esetleg egyáltalán nem az, hanem szótényezők és nem-szótényezők
elválhatatlan együttese. Így természetesen a szavak nem azt jelentik benne, mint a nem-
művészi szövegben, alárendelődnek az új funkciónak. A sás sem arra nő a vízparton, hogy
kosarat fonjanak belőle, de ha egyszer kosárnak fonták, sás mivolta teljesen új funkcióba
kerül. Folytatva ezt a sás- vagy inkább szövethasonlatot, nem azt akarom mondani, hogy a szó
megsemmisül a szövegben, ahogy a fonál sem semmisül meg a szövedékben, inkább azt
mondanám, hogy új funkciójába való átlényegülése részleges. Aki nem vet számot a sás, a
kenderkóc, a perlonszál sajátosságaival, az nehezen fog szőni. A költői szó kompromisszum.
Kiegyezés, megalkuvás a szó köznapi jelentése és a szón-túli, versbeli funkció között. Annál
is inkább, mert már a köznapi szót is legtöbbször szövedékben, mondatban, nyelvtani
összefüggésben használjuk, lévén a szó társaslény, a nyelv hatalmas társadalmának
kétségkívül prominens tagja. Átkerülve a vers társadalmába, nyelvtani összefüggéseivel
együtt vagy esetleg azokból kiszakítva, új környezet, új éghajlat viszonyító rendszere
befolyásolja, de egyéniségét teljesen meg nem semmisíti. Nem veszíti el önmagát a szó;
jelentését, jelentéseit a versbe is magával viszi, és hozzájárul velük az új jelentés, a
versjelentés felépítéséhez. Hogy mennyire marad közel a szó a saját köznapi jelentéséhez a
költői szövegben, vagy mennyire távolodik el tőle, az stílusra, korszakra, versegyedekre
jellemző. Bármilyen világos is, hogy a vers új egység, hogy szavai mást jelentenek, mint a
folyóbeszédben, hogy a versbeli szó „botrány”, szabálysértés, nyelvi oldalról nézve (ahogy
egy nyelvész, Jean Cohen megfogalmazza), és éppen e botrány, e visszaélés által válik verssé,
azért a szó köznapi jelentése igenis belejátszik a versjelentésbe, alkatrésze annak, ha nem is
azonos vele. A 20. századi vers, különösen az izmusok sora – mint már említettem – rombolja
ezt a közértelmet, mert másképp akar gondolkodni, mint ahogy nyelvben gondolkodni lehet.
Az mindenesetre biztos, hogy a szavak héját meg kell bontanunk a versben, mint az
elektronhéjat, hogy új kötést hozzunk létre közöttük. Az új kötések viszont alapanyag –
szavak – híján létrehozhatatlanok. Sőt a lerombolt szavak is a versben nemegyszer rom-
mivoltukban kiáltók; egy fabatkát sem érnének az „ép” nyelvi rendszerhez való viszonyításuk
nélkül. Ugyan mit érne a „macskafejű harmat” remek groteszkje, ez a rommá lőtt kép, ha nem
tudnánk, mi a macskafej és mi a harmat?
A szó tehát – mindennek ellenére – főszereplője a versnek, és ezért olyan égető a
szinonimakérdés. A szó csomópont. A szónak erőtere van. Azért kell megtalálni, kiásni a
helyes szinonimát, hogy az alakítsa ki a neki való, rendezett teret. Minden kor megtalálja
központi szavait, szócsoportjait a hasonlók között, az éppen akkor érvényeseket; így
hömpölyög a francia klasszicizmusban – mondjuk – a becsület és a láng, a magyar
szecesszióban a „nagy, szent, bús”, vagy ebben a részletben – amit isten tudja, honnan veszek
– a latin himnuszköltészet tündöklő tautológiája: