1.

Petőfi Sándor költészetfelfogásának változatai A természet vadvirágától Az apostolig (1944-48)

Petőfiről
- 1823-1849 élt, az egyik alapítója volt a Tízek Társaságának, az irodalmi élet egyik legfontosabb és legnagyobb hatású alkotója a romantika
korszakában
- nagyrészt lírai műveket alkotott, ezeket több verseskötetében jelentette meg, illetve ismert híres vígeposza, a Helység kalapácsa is. Életművének
utolsó szakaszában fordult a próza formája felé (Az apostol)
- a 48-as forradalom egyik vezéralakja volt, mind irodalmi, mind katonai munkásságát a forradalom célkitűzéseinek szolgálatába állította. 1849
nyarán vesztette életét a segesvári csatában

- munkásságának első szakaszára (1842-44) a népiesség jellemző: a népdal természetességét a maga teljességében valósította meg, a műfajt a
műdallal egy szintre kívánta helyezni
- a verseinek lírai énje személytelen, egyéni vonásokkal nem rendelkező, illetve szerepdalokban, helyzetdalokban, népies dalban, dalokban,
önreflexiós dalokban megnyilvánuló volt
- a romantikus szemlélete a még ebbe a korszakba is tartozó János vitéz (1845) c. elbeszélő költeményében is elkezd kibontakozni: a mintát a
népmese műfajában találta meg, de a hosszabb életképek és lelkiállapotok megrajzolásának nagyobb szerepet szánt benne, így számos lírai elemmel
színesítette az alapvetően prózai műfajt. Cselekményében a világ által elnyomott hős csak a tündérmese szintjén talál menedéket → valóságon túli
megoldás a r. egyik vonása

A természet vadvirága
- ars poetica, költői hitvallás a költői mesterségről; Petőfi munkássága során ars poeticái gyakran egymásnak ellentmondó tartalmakat is közölnek,
ebben látszik, hogy nem állt meg egy stabil költészetfelfogásnál: ez folyamatosan formálódott, változott
- 1844- ben keletkezett. Vitázó, támadó vers: a Dardanus által írt kritikára való válaszként írta meg. Ez formai jellemzőiben is látható: zeneisége is
keményebb, agresszívabb (t, k, zöngétlen msh-k)
- metaforák ellentétére épül: „üvegházak satnya sarjadékai” - klasszicizmus szabálykövetése szemben a „természet vadvirágával”, azaz a romantikus
originalitással → a két költészetszemléletet ütközteti benne
- „természet vadvirága” - tövises, korláttalan, eredeti, személyes (én, engemet) szemben a „satnya sarjadékokkal” (ők, nyirbálók) → lírai én ←→
kritikusai
- mégis egy irányzatot követve eredeti: romantikához kapcsolja magát (Béranger-refrén, Heine-csattanó), átvesz formai jellemzőket, költőelődöket
követ

- 1845-46 – Ez a korszak a romantikus individualizmus korszaka az életműben

- hangsúlyos benne a személyesség, és az E/1-es beszédmód is gyakori, a saját lelki mélységei felé fordul (családi témák – Anyám tyúkja),
megjelennek új poétikai formák
- az utánozó jelleg helyett a művészi kísérletezés lesz hangsúlyos, a magyaros verselési formát gyakran felváltja az időmérték, gyakori lesz a
kihagyásból és töredékességből fakadó hiány, szokatlan képzettársítás, és a látomásos képalkotás
- elbizonytalanodik az ön- és világszemlélet (Byron hatása: világfájdalom, magánéleti problémák), ugyanakkor megjelenik egy új szerep- és
világértelmezés (világszabadság és eszményi szerelem felértékelődése)
- 3 ciklus –> Cipruslombok Etelke sírjáról (Csapó Etelka), Szerelem gyöngyei (Mednyánszky Berta), Felhők
- ezután későbbi költészete is megőrzi a lírai személyesség hangsúlyos voltát(a lelkiállapot leképeződései a vers képei)
- ide tartozik a Dalaim c. ars poetica is, amelyben látszik a tematikai kötetlenség, az ösztönös, ihletett állapotból születő versalkotás hitvallása – a
különbözőségeket egymást kiegészítő dolgokként értelmezi
→ költészetfelfogása szerint a világ az ellentétekben tapasztalható és ábrázolható meg

Romantikus szabadságeszmény (1846-47)

- a szabadság Petőfi számára nem csupán politikai tartalmú fogalom annak ellenére, hogy költészetének alapvető kérdése a nép érdekeinek tudatos
képviselete; a romantikus tökéletesség és végtelenség vágyának kifejezője is
- a szabadság a létezés egy magasabb szférája: ennek megvalósulásával az örök üdvösség fog leszállni a földre
- ez látható az Ítélet c. versben is – a jó győzelmét és az örök szabadságot vonja párhuzamba a menny földi megvalósulásával
- ezenkívül jellemző a szerelem felmagasztalódása (Szendrey Júlia-szerelem versei: Reszket a bokor, mert…, Minek nevezzelek?, Szeptember végén)
- illetve a tájélmény, mint jellemző téma, amelyet a természet és a szabadság azonosítása jellemez (Az alföld, A puszta télen, Kiskunság, A Tisza)
A XIX. század költői: ars poetica és szónoki iromány is (1847)
- előíró jellegű ars poetica, a költő társadalmi szerepéről beszél, ezt a szerepet kötelezőként adja elő → vátesz, látnok
- nép egyik vezető alakja, aki a népet képviseli – ez szintén romantikus szerepkép, amely ősi hagyományokra, toposzra épül: út toposza – Kánaánba,
szabadságba vezető út a rabságból (Bibliai fogalmak, Mózes, stb) → szekuláris jelentés
- az eszményi cél egy utópisztikus társadalomeszmény, amelyben végül megvalósul a vágyott egyenlőség, amely Petőfi felfogása szerint a szabadság
egyik alapköve, előfeltétele
- ez az ars poetica szembenáll a Dalaim által megfogalmazott tematikai elvvel, ugyanis a 19. század költői határozottan megszabja, hogy a
témaválasztást is ennek a váteszszerepnek kell alárendelni. Ugyanakkor nem következetlenségre utal ez a szembenállás: Petőfi ars poeticáiban is
különböző lehetőségeket ábrázol és teljesít ki, amelynek együttes létjogosultsága adja a világ és művészlét teljesebb megragadását

Forradalom és szabadságharc
- a szabadságeszmény megvalósításában bízott, világméretű kiterjesztésére vágyott, illetve konkrét társadalmi-politikai eszmeként jelenik meg a
gondolat
- egyéb témái háttérbe szorulnak, a képalkotás központjában a látomásosság áll, és a bibliai próféciákhoz hasonlatos beszédmód lesz a jellemző, a lírai
én váteszszerepben van
- a forradalom első mámoros, sikeres napjainak eseményei (ebben az időszakban összekapcsolódott az élet és a költészete – Nemzeti dal
pl. )ellentétben állnak a későbbi reálpolitikai eseményekkel
- a költői szabadságeszmény nem egyeztethető össze ezzel, a romantikus költőszerep válságba kerül; az ezzel való szembenézés igényével írja meg
1848 nyarán Az apostol c. művét

Az apostol
- a költői elszigetelődés (királyellenes és radikalizálódott gondolatai miatt szorult ki a kor irodalmából egy időre) időszaka után az új költői
önértelmezés műveként születik meg
- egyfajta tanítást fogalmaz meg, a lelkiállapotok leírásának szerepe felértékelődik, megjelennek a belső monológok; ennek megvalósításához
kapcsolódik a prózai forma is → a mű elbeszélő költemény
- a mű fő kérdésfelvetése kapcsolatban áll a költő személyes érzéseivel: a személyiség és a prófétaszerep ütköztetése jelenik meg benne →
szerepdilemma (+ az emberhez az élet, a polgárhoz a halál motívuma kapcsolódik)
- ez több szinten is megfigyelhető: ember/polgár kérdése – romantikus személyiség és közösségi költőszerep ellentmondásos jelenléte. Egymást
kizáró viszonyban láttatja az ember-polgár fogalompárt (Rousseau-i gondolatok) → Szilveszter a műben csak az önmagától és a személyes értékeitől
való elkülönüléssel töltheti be az apostoli feladatot
- ennek a feszültségét az in medias res-kezdés is élezi, illetve kihangsúlyozza az elkülönülés pillanatát, mikor végül az ember alárendelődött a
polgárszerepnek (illetve a felesége halálának látomásakor már a szabadság értéke is kiüresedik)
Szerepfelfogás átalakulása
- a főszereplő alakja itt már a szabadság küldetéses apostolaként jelenik meg, nem közösségi vezérszerepben
- ez viszont magával hordozza a végletes egyedüllétet, magányt; áthidalhatatlan távolság jelenik meg a felvilágosult-tanító alak és a vezetettek közt →
az alak nem egyeztethető össze valójában a társadalmisággal
- a történelmet nem a közösség és a vezetője formálja, hanem egyedül a személyiség – a nép csak a rabság érzetét erősíti, tartja fenn, megtagadja az ő
szabadságáért küzdő apostolt
- tragikus irónia hangján szólal meg a mű: végül sikertelennek mutatkozik az apostoli szerep is, az emberi értékek pedig szintén elpusztulnak. Az alak
egész életműve és szerepkeresése kudarcba fullad, a gesztusai önmaga és a helyzete ellen fordulnak, érvényüket veszítik
- a váteszköltői szereplehetőség tehát megkérdőjeleződik, betölthetetlennek tűnik Petőfi életművének vége felé közeledve
2. Az elégikus hangütés változatai az 1850-es évek Arany lírájában

Aranyról és a Nagykőrösi évekről

- 1817-1882 élt, a 19. század második felének legnagyobb alkotója. A szabadságharc után az irodalmi élet egyik fő szervezője volt, drámafordítóként,
tanulmányíróként és kritikusként is működött az időszakban
- a megfigyelt korszakát Nagykőrösi korszaknak nevezi az irodalomtudomány: 1851-1860-ig tartó időszak, amelyben háttérbe szorultak a hosszabb
verses, epikai alkotások, helyettük pedig az elégiák, elégikó-ódák, ironikus elégiák, és balladák vették át a helyet
- a külső és belső világ egységének megbomlása, és az ön- és nemzeti azonosságvesztés élménye jellemzi
- a létérzékelés és létértelmezés elégikussá válik: az én és a közösség szétválaszthatatlannak tűnő szerves kapcsolata megbomlik, komorság és
önértelmezési válság jelenik meg a hangulatvilágban →
- az én elbeszélése feloldhatatlan nehézségekbe ütközik
- az egyén és a világ harmóniája már nem létező tényező, alapvető rezignáltság és kiábrándultság uralja a költészetét, az eszmények és a valóság közt
pedig áthidalhatatlan ellentét feszül
- a kor a költői fikció helyett a saját korszakának rideg igazságát helyezte előtérbe, amely azt a helyzetet láttatta, hogy a költészet már nem tud pozitív
értékeket valósan érvényre juttatni a világban → kiábrándultság

Elégikus látásmód
- a korábban allegorikus és didaktikus szándékú lírát felváltja az elégikus szemlélet, és ennek a kifejezése a költészetében
- az alkotások alanya kiszolgáltatottnak, veszélyeztetettnek látja magát, kiégettség és reményvesztettség jellemzi. A távlatos látásmód és az értelmes
élet képzete csak elérhetetlen eszményként tűnik fel, a valóság lehetőségeivel szembeállítva
- az ehhez kapcsolódó költeményeit műfajbeli és hangnembeli kevertség, változatosság jellemzi – gyakori az elégiko-óda (Ősszel), az ironikus elégia
(Kertben, Visszatekintés), illetve egy újfajta ars poetica-szerű elégiko-óda is, a Letészem a lantot

Ars poetica és elégiko-óda

Letészem a lantot
- 1850-ben keletkezett mű, a műfajában az elégikusság – tehát a vágyott és az elérhető közti ellentét beletörődő magatartással való szemlélete
-,valamint a megszólított iránti tisztelet, felmagasztalás hangneme egyszerre érvényesül benne
- a cím és a vers kezdete-zárlata a költői elhallgatást helyezi kilátásba a lant képének használatával – külön kihangsúlyozza, hogy az ez által kifejezett
költői szerepvállalás már érvényét vesztette, így leteszi azt → ars poeticus jelleg
- úgy véli, megszűnt a külső és belső világ összhangja, eltűnt a biztos értéktudat, és ez lelki kiüresedést eredményezett
- így érvényesíthetetlen, folytathatatlan ez a szerep (amit pl Petőfi ábrázolt a 19.század költőiben), helyette inkább egy elhallgatási szándékot, vagy
alacsonyabb értékű lírai megszólalásmódot képzel el
- idő- és értékszembesítés – a költői személyiség miért változott?
- eszményi múlt képét festi → a 2.-5. versszakban található meg ennek kifejtése:
- 2. vszk → tavasz-nyár: természeti képek mutatnak a harmóniára, az értéktelítettségre a föld-ég transzcendentális látószög-kitágítása, illetve az erős
jelzők → eszményinek láttatott környezet, reményteljes és értelmes költőszerep ←→ ezzel szemben a jelen világa kaotikus, értékhiányos, így
költőséget nem igénylő közeg (ifjúság – költés, volt értelem, stb)
- a 3., 4. vszk → a nagyszerű célok szolgálatába állított ihletettség ösztönző erejét emeli ki, illetve a T/1-es beszédmód a közösségi vállalás értelmét,
jelenlétét mutatja: ehhez a költő saját, egyéni vonásait is fontosnak tartja
- 5. vszk → a haza jövője itt még boldognak hitt volt, a motívumrendszer megidézi a Nemzeti dalt → egységérzet, költő szerepe kiemelt nemzeti
szinten is
- ezzel szemben az utolsó két vszk-ban a kérdő mondatok megjelenése előrevetíti a jelen kérdésességét, kiábrándult irányvesztettségét
- a költői megszólalást jelző metaforák, hasonlatok a halál képzete körül ábrázolódik → ez azt a költői vélekedést sugalmazza, hogy a jelen alkotásai
mind élettelenek a múlt nagyszerűségéhez képest
- az „árva” jelző egyszerre értelmezhető utalásként a költőtárs elvesztésére, de a befogadó közösség hiányára is (pusztába kiáltott szó – hallgatóság is
érdektelen) → ez következhet a kor irodalmi szerepének leértékelődéséből és az eszmények kudarcának tudatából is
- keretes szerkezet: a bevezető versszak összehangzik az itt kifejtett gondolatokkal; törzsök-virág – nemzeti költés, ősi gyökerek képei, illetve a
közösség alapját jelképező szerep. De: módosul a refrén: „oda vagy, érzem oda vagy”, nyomatékosítás, az elégikus lélekállapot véglegességét
sugalmazza
Ősszel
- elégiko-óda, 1850-ben készül el. Legfontosabb formaalkotó eszköze az ellentét – a homéroszi művek és az ossziáni költemények szembeállítása a
mű alapja
- benne a tökéletesség és a komor világkép, a költői szerep halála ütköztetődik; a homéroszi derű jelképezi a tökéletesség- és teljességvágyat a múltra
vonatkozóan, míg az ossziáni borongás az értelmetlenség jelenét képviseli
- az ősz képének fokozatos kibontakozása kapcsolatban áll a költői én lelkivilágának kilátástalanná válásával
- az ősz ugyanakkor nem feleltethető meg egyértelműen az ossziáni költőség szemléletével: az emelkedettség még a kiábrádult létben is megmarad az
ossziáni alkotásban, míg az ősz csak köznapi, unott rezignáltság hangulatát fejezi ki
- a jelen teljesen fásult, és szenvtelen: a költői én ezzel nem akar azonosulni, a veszteség élményét is valamilyen mélyebb érzésben szeretné megélni;
eleve a kudarc a szabadságharc élményéhez is erősen kapcsolódik, így ki van zárva a költő számára, hogy ne patetikusan, a katasztrófát teljes szívvel
átérezve és elszenvedve élje meg a környezetének átváltozását
- szabadságharc: „kihalt tusa”, elesett hősök: „emlékhalom”
- az „enyésző nép” felveti a nemzethalál gondolatát is; Arany a versben megmutatja a nemzeti katasztrófa költőszerepre és a saját lelkivilágára is
gyakorolt drasztikus hatást – az alkotói szerepköre átcsúszik az ossziáni költészetmódba, azonosul vele
- a zárlatban feltett kérdés így értelmezhető egy önreflexív, és halálvágyat sugalmazó jelzés

Elégia
Kertben
- 1851, az alaphelyzetben a lírai én „kertészkedik, mélán” - tehát úgy tűnik, az E/1-es alak lesz a vershelyzet középpontjában
- ugyanakkor a vers folyamán lassan kirajzolódik egy szemlélődő magatartásforma: vizsgálja a madarakat (magányos gerle, egyes daruszó), a
szemfödél alatti, magányos nőt, majd a férfit, aki a hitvesének készít koporsót
- a lírai én mindezt az ötödik versszakban ironikusan értékeli: hangja („eh, nékem ahhoz mi közöm?”) közönyös kegyetlenséggel hat; de egyéni
hangütésről átalakul a következő versszak első sorában egy kiterjesztett emberi jellemző összegzésére az egyénben
→ hangsúlyozza, a világ közönyös: egy eltorzult emberképet ábrázol, elembertelenedett emberiségről és önképről szól: az utolsó versszakban
összesíti az ezeknek a kifejezésére használt erőteljesen negatív képi világot a hernyó metaforájában: az ember pusztít, ahogy haladnak elő az újabb
nemzedékek, sosem változik
- a kertész képével a halál azonosul – amely munkálkodik a kerten, azaz az élet egészén; de hiába: mert mindig új hernyó-nemzedék érkezik, aki
pusztítja ezt az életet
- tehát ebben a művében nem csak a szerepeiből, hanem teljes énképéből és a létezés értelmességéből, az emberiségből való kiábrándultság figyelhető
meg
Önironikus elégia
Visszatekintés
- 1852, már nem a szabadságharc élménye a rezignáltság oka; világszemlélete alakul, elmélyül a saját, személyes lélekállapot
- számvetés szándékával íródik, az addigi történések egészének értelmezésére törekszik, elemzi, hogy hogyan jutott a költő és a költőszerep ebbe a
helyzetbe
- a személyiség múltját és jelenét külön vizsgálja. Ez általános jellemzője a kor lírájának – az önelemzés ennek megfelelően egy bizonyos távlatból
történik, a nézőpont egyszerre külső, és belső: belső, mert ismerve a legmélyebb tartalmakat – tud kibontakoztatni, de külső a szubjektum eltávolítása
miatt; ugyanis a beszélő nem azonosul a jelenének nézőpontjával, kívül marad
- belső határozatlanság: állítás-visszavonás-kérdés az indulásban: élet és saját életút távol áll egymástól, ami egy alapvető bizonytalanságot
eredményez
- létezése kezdetben küzdelemként értelmeződik, melynek oka maga az emberi lét végtelen kiszolgáltatottsága, ez a további versszakokban is
továbbfejlődik a képek szintjén (sajka)
- ezt felváltja az önvád, öngúny hangja: úgy véli, saját tétovasága akadályozta meg a kiteljesedésben, mindig egy távoli eszmény követése rántotta el a
szerény boldogságok megélésétől
- megjelenik a romantika szabadságvágyának értékelése is: ironikusan kezeli a függetlenség iránti vonzódást, és kiemeli a megegyező óvatosságot. Ez
azonban nem csak az egyénre érvényesül- globális kudarcra utaltságot fogalmaz meg a szabadsággal kapcsolatban
- kijelenti, hogy az ember nem tud megszabadulni a kötöttségektől – így egyénileg is beletörődik
- tehát látszólagos széttartás van az elhagyatott önábrázolás, és a saját belső határozatlanság okozta tévedések, mint kiváltó okok között: azonban ez
az ellentét feloldódik, hiszen létösszegzésében együttesen értelmezi a kettő hatását → önmagát olyan személyiségnek láttatja, aki nem képes az
eszmény és a valóság közti választásra, így végül semmit nem tudott teljességében megtapasztalni
- ifjúkori álmok szétbomlása → csúcspont – remények is megsemmisülnek
- végül halálvágy fogalmazódik meg, értelmetlennek tetszik innentől az élet – a zárlatban mégis egy váratlan felkiáltás van, amely a szeretet-szerelem
vigaszát és az életet választja mégis – amíg el nem éri a halált

Elégikus dal
Lejtőn (1857)
- rezignált lelkiállapot ábrázolása, eszmény elérhetetlensége
- múlt és jelen különbsége a hit jelenlétében-hiányában jelenik meg
- Poe-evokáció a nyitányban (A Holló), „soha többé”, a „magasba törés” eszménye távoli és lehetetlen-lejtőnlét
- a magasság, mint tökéletes létforma iránti vágyakozás – az élet lejtős út, így óhatatlanul távolodik az ember → eszményekről végleg lemondó
lelkiállapot, a lírai én ezt visszafordíthatatlannak láttatja
- az élet lassan visszaszorul, lassú elhalás, minden pillanat magában hordja a halál lehetőségét „mint ki éjjel vízbe gázol s minden lépést óva tesz”

Elégia és ballada
Az örök zsidó
- 1860, korszakzáró mű
- mitizált személy panaszaiban az önnön kétségei megmutatkoznak, külső szempontból mutatja a lírai ént, mégis önelemző monológ az első személyű
megszólalás miatt
- balladaszerűsége az utazásban és a történet-jelleg tragikumában található meg
- „szegény zsidó...szegény szívem” → önmaga mély lelki tartalma azonosul a képpel, állandósult szenvedés és a végső nyugalom vágya: létélmény
- monológszerűség: vándorkép, az úton-lét helyzetéből szól ki, látszik, hogy régóta vonul, és a vándorlása a megszólalást követően is folytatódik → a
refrén nem hagyja nyugodni, pedig többször is felmerül a pihenni vágyás
- nincsenek lehetőségek, ellentét feszül a környezet és az egyén közt, a létben otthontalan a lírai én, szorongás képei kapcsolódnak az őt körülvevő
térhez; a vándorlás mégis belülről fakadó kényszer, így többszörös ellentét feszül a kint és az én állapota között
- a jövő teherként tűnik fel, a lírai én illúziói a vágyak beteljesítéséről szertefoszlanak, a keresés soha nem érhet célt, mégis tovább folyik
kényszerszerűen – ha nem így történne, elveszne az önazonosság
- magány – zsidó képe miatt a közösségen kívüliség is adott, illetve a helyzetből adódóan kívül esik a valóság világán is
- az értelmetlenségből adódik a halálvágya: nem létezik számára biztos irány, a megváltásnak a halált tekintheti már csak, az örök megnyugvást – ezt
az isteni irgalomban látja megvalósíthatónak csak, a földön itt „örök zsidó”
4. Filozófiai kérdések, műfaji, nyelvi sokszínűség Babits Mihály Levelek Írisz koszorújából c. kötetében

Babitsról és a kötetről
- 1883-1941 élt, a Nyugat nagy nemzedékének egyik legnagyobb költője, az esztétizáló modernség gondolati költészetének egyik legjelentősebb
alakja, a konzervatív , klasszikus hagyományok és értékek őrzője
- poeta doctus; tudós költő, sokirányú az érdeklődése, így a műalkotást az isteni teremtő gesztushoz hasonló alkotói tevékenységnek fogja fel,
amelyhez gazdag ismeretanyagot használ fel (teremtésesztétika)
- végig a tökéletességre törekszik, meg akar felelni, vágyja a teljességet. A Holnap antológia után ambivalens volt a befogadása: hideg, száraz,
dilettáns költőként tekintettek rá, pedig a kialakított stílusa tudatos munka eredménye volt
- a Levelek Írisz koszorújából az első megjelent kötete (1909), ezzel került be a magyar modern költészet élvonalába; költészetének első korszakára
jellemző a kötetben is megnyilvánuló tárgyiasság, a személyes és vallomásos elemek tárgyakkal és más szerepekkel való megjelenítése, filozófiai
indíttatás, témagazdagság
- egyszerre érvényesül benne a szecesszió díszítettsége, impresszionizmus a benyomásszerűségében és szimbolizmus a képalkotásban. Az irányzatok
és a versek sokszínűségében kívánta a fiatal költő megragadni az »egész« -séget
- 1902-1908 közt írt költeményeit gyűjtötte össze ebben a kötetben, a koszorú utal a költészet hagyományaira, illetve a körkörösségre, zártságra, és a
teljességre, amelyet képviselni/ábrázolni kívánt Babits. A szecessziós levélmotívum a részekből összeálló egészt jelentheti, így a versek metaforájává
válik
- Iris istennő – a görög mitológiában a szivárvány istennője és az istenek hírnöke; a cím utal a kompozíció jellegére → a sokszínűség elvére épül,
utalásokat, szövegrészek közti kapcsolatokat, kulturális hagyományokat tartalmaz. A kötet egyik megismertebb darabja a Himnusz Íriszhez.

Műfajok
- a kötet fő célja a költészet határainak kitágítása volt; ennek eszköze az intertextualitás több fajtája
→ allúzió: utalás, rejtett említés, példálózás, célzásokat
→ stílusimitáció: pl. a Golgotai csárda a vágánsköltészet formai/tartalmi jellemzőit követi
→ rájátszás, fordítás (latin szövegcím: Sunt Lacrimae Rerum)
→ idézetek, utalások, átköltések
- sokszínűsége a szólamaiban is meglátszik, az antiktól a modern, kortárs amerikai formákig megjelenik, széles paletta
- minták: Horatius (In Horatium – idézettel indít, latin szónoki hagyomány, múzsák papja, időmérték és alkaioszi sor), Szapphó (Óda a bűnhöz – óda,
mint műfaj használata), Poe (Sirvers, Régi szálloda – komorság, gótikus irodalom, halál motívumainak élessége, horrorisztikus fogalmazás- és
ábrázolásmód), Whitman (Mozgófénykép – környezeti téma, hosszúvers, Amerika) Longfellow (Golgotai csárda – eredeti címe Wayside Inn, amely
Longfellow verseskötetének címe), Dante (Az örök folyosó - „Pokol lakói fűlnek”), Baudelaire (Tüzek – vágy, szerelem, szenvedély, fájdalom)
Vergilius (Sunt lacrimae rerum – konkrét intertext az Aeneisből), Vörösmarty (Zrínyi Velencében - „élni, s halni kell; mely ápol, s eltakar”)
- ehhez kapcsolódóan a műfajok is többfélék: himnusz (Himnusz Iriszhez), óda (Óda a bűnhöz), tudatlíra (Anyám nevére), fantasztikus látomás
(Fekete ország), szonett (Hegeso sírja), szerepvers (Zrínyi Velencében), vallomás (Itália), tájvers (Szőllőhegy télen), ars poetica (A lírikus epilógja)
- a műfaji, stílusirányzatbeli változatosság is a teljességigényének egyik megnyilvánulása

Nyelv
- pl. a Fekete országban felsorolásszerű, így a töredezettség hatását keltő a nyelvi megformáltsága, a névszói stílus a mozdulatlan képszerűség érzetét
adja. Ez a képszerűség fedezhető fel a Messze...messze… c. versben is, ahol a világ tarkaságának érzékeltetése történik a jellemzők vágásszerű
fellebegtetésével, pillanatnyiságával. Gyakori az igétlen mondatok, felsorolások és az alliteráló/hangulatfestő/hangutánzó szavak túlsúlya →
impresszionista kifejezésmód
- él benne a hagyomány nyelve is – Horatiusi szónoki nyelvezet használata jellemzi pl. az In Horatiumot: itt pl. megfigyelhető, ahogyan a tartalom
(amely a horatiusi gondolatokkal részben szembenáll) és a nyelvezet (ehhez kapcsolódóan a formai szerkesztettség is) széttartó → klasszicista, antik
nyelvezet
- műfajhoz kapcsolódóan a szerepek hangnemei jellegzetesek pl a Golgotai csárdában a durva, hétköznapi szókincs → hitelesség, a paratextualitás
eszköze

Filozófiai kérdések
Fizikai világ rendje
- Hérakleitoszi gondolatok: a folyóhasonlat jelenik meg az In Horatiumban („Minden e földön, minden a föld fölött folytonfolyású, mint csobogó
patak”) → az egyetlen állandó, világot alakító dologként a változást látja. Kapcsolódik a motívumrendszer az őselemek egymásba alakulásának
elgondolásához is (szintén görög fil.)
- ez megnyilvánul abban is, hogy egyszerre kíván a hagyományhoz ragaszkodni, és újítani – cél és szándék az újraértelmezés, a régi dolgok
használata, hozzájuk való visszatérés, és a feldolgozás
- emellett a világ ellentétekre épülése is ide tartozik: a lét-halál, kezdet-vég, alfa-ómega ellentétet körforgásszerű dologként láttatja A lírikus
epilógjában is
- ellentétes motívumok
→ minden- semmi
→ szabadság-rabság
→ alany-tárgy
→ színes-fekete
- ez a folyamatos változékonyság összekapcsolódik a nyelvi megformáltság módjának különbözőségeivel is
Megismerés kérdése
- Schopenhauer: akarat és képzetvilág kapcsolatban áll egymással, az akarat teremti meg a kapcsolatot a jelenség és a képzetvilág önmagában való
léte között (az akarat alakítja is a világot, a képzetek és jelenségek összességét)
- „én vagyok az alany és a tárgy” → aki a megismerést végzi, azonos azzal, amire a megismerés irányul
- az énen kívüli világ megismerhetetlen, ennek a tapasztalata összekapcsolódik az önmagába zártság gondolatával
- „magamnál tovább nem jutottam” → az objektivitás nem is valósulhat meg, ugyanis nem tekinthetünk függetlenül valamire, amelynek mi magunk
is alkotói vagyunk, mindenben jelen lesz a szubjektum. Maga, a megismerés folyamata is egy személyes tudat tevékenysége – persze ez is sokszínű,
és többféle viszonya is lehet a tudatnak a világhoz, így maradnak lehetőségek.

- Spinoza: - hatott rá és bölcseleti tájékozódására a panteizmus gondolatvilága is – a megértés és a megismerés öröme összeköttetett a felfogásban a
természettel és az abban megjelenő isteni szellemmel. A filozófia összefonódik a teremtésesztétikával is Babits költészetében
- az ő műve az Etika, amely Isten létezésével kezd, és erre alapoz mindent, a képzetek és ideák rendszereit. Ez az írás szintén az objektivitásra
törekedett
- Nietzsche: - szintén hatott rá, írt is róla és a filológiájáról egy tanulmányt
5. Az elbeszélői látásmód és hangnem Kosztolányi Pacsirtájában

Kosztolányiról
- 1885-1936 élt, a nyugatosok egyik legkiemelkedőbb alkotója. Életműve ösztönző hagyományt alakított ki a 20. századi magyar irodalomban, átszövi
a játékosság, a gyermeki látásmód, az impresszionista pillanatkultusz, melyet filozófiai szintre emel. Művészetfelfogása kiemeli az esztétikumot és a
nyelv lehetőségeit
- munkásságának indulására jellemző líraisága után az 1920-as években fordult a prózai forma és a regényírás felé: a mélylélektani érdeklődése az
elbeszélés lehetőségei felé vezérelte, így a lélektani tanulságokat történéses művekben, regényekben fejezte ki, építette fel ebben az időszakban (Édes
Anna 1926, Pacsirta 1924)
- a korszaknak nem csak az emberi lélek tudattalanjának kiismerhetősége a fő kérdése, hanem a folyamatok kutatásának elbeszélhetőségének
problémája is

A Pacsirtáról
- 1924-ben jelenik meg, a társadalom, a lélek és a lét regénye. Nevezhető lélektani regénynek, ugyanis a szereplők különböző belső folyamataira
koncentrál, a műben főként ezek bontakoznak ki az olvasó számára; ugyanakkor realista regénynek is tekintjük, a falu közösségének és a
viselkedésformák ábrázolásmódjának jellege miatt – egyfajta társadalomrajzként is vizsgálható a regény
- cselekményében a Sárszegen élő Vajkay család édesanyjának, édesapjának és lányának története rajzolódik ki: egy péntektől péntekig tartó,
egyhetes időintervallumban folynak az események. Amíg a csúnya, vénkisasszony Pacsirta elutazik, a szülők kénytelenek kilépni a Pacsirtát szerető,
hűséges és támogató szülőszerep élethazugságainak rendszeréből, és átlépnek régi kapcsolataik, valamint belső, elfojtott és valódi érzéseik – a
csalódottság, szánalom, gyűlölet és önvád – világába
- a történet zárlatában azonban minden visszaáll – a Bibliai jelképek rendszerében kirajzolódó passió-hetes párhuzam péntekkel végződik, tehát nem
történik meg a feltámadás, a pozitív irányú változás- a tragikum, maga a lét reménytelensége és megváltoztatatlansága

Lélektani téma forrása és a karakterformálás

- a freudi lélektanra alapszik Kosztolányi műve: a személyiséget osztottnak tekintette Freud, benne egy társadalmi szabályokkal összeegyeztethető
„felettes én”t és egy bűnösnek és erkölcstelennek ítélt, elfojtani szükséges „ösztön-én”t különített el. Az én összességében pedig e kettőnek a harcából
alakul, kulcseleme pedig az elfojtás, a kontroll
- eszerint a felfogás szerint igyekszik formálni Kosztolányi az alakteremtése technikáját is: alapigazságnak veszi, hogy a lelkünk tudatalatti
mélyrétegének feltárhatatlansága miatt nem ismerhetjük önmagunkat sem igazán – így a szereplők belső hangja, és megnyilvánulásaik mellett fontos
szerepet kap az elbeszélői megvalósításban a testbeszéd és maga, az elbeszélői hang is
- ez a prózapoétikai eljárás teszi lehetővé, hogy regényszinten a szereplők saját, legbelsőbb lelkisége önmaguk számára nem feltétlenül lesz ismeretes
– nem öltenek nyelvi formát vágyaik, elfojtott lélektani árnyalataik

Elbeszélő
- a Pacsirta elbeszélője látszólag omnipotens, azaz mindentudó – történetmondása tárgyilagos, nem bocsátkozik értékelésekbe, értelmezésbe, nem
formál nyilvánvaló saját véleményt, kommentárt
- nézőpontja azonban nem rögzül: folyamatosan változtatja a látószöget, gyakran távolságot tart az adott szereplőtől, tárgyilagos hangot felvéve, de
sok esetben közeli megfigyelőként nyilvánul meg → ez is azt a hatást kelti, hogy a tudat alatti tartalmak megközelíthetetlenek, az elbeszélő is
rendelkezik korlátokkal
- a megformálás ilyen fajtája is tudatos írói munka eredménye – a tudatokat illetően nem mindentudó az elbeszélő, így az értelmezés és a rejtett lelki
vonatkozások érzelmezése és megfejtése az olvasó feladata lesz – az elbeszélői hang ilyen módon interakciót, olvasói munkát is elvár (ami nem
könnyű a folyamatos szempontváltás miatt)
- ez az elbeszélői viszonylagosság az értékrendszer instabilitását is eredményezi – nehéz biztos értéket találni
- a rögzítetlenség megjelenik pl a szereplők megnevezésének változataiban is:
→ a szereplőket gyakran „apa” „anya” neveken szólítja, amely a családi viszony szerinti szereplőmegnevezés – ez az E/3-as hang
nyelvtanilag külső szemlélő hatását kelti, míg a hangulata a főszereplő nézőpontjába való helyezkedést feltételez
→ „Vajkay Ákos” - a szereplő teljes nevén való szólítása tárgyilagosságot, szenvtelenséget mutat
→ Pacsirta sírása a vonaton – a mellékszereplők szempontjából láttatja, összeolvad az utasok és az elbeszélő hozzáállása, a
megszólalásban pedig az irónia hangja érződik
→ „nyugalmazott levéltáros..” - hivatalos megnevezés: mindentudó elbeszélő, távolságtartó iróniával

Megvalósítás eszközei
- fő eszköze a már korábban említett testbeszéd. Ennek többféle megnyilvánulása is van, így a gyakori megjelenés következtében az elbeszélésmód
egyik fő ábrázolási módszerévé épül
- a test beszél a lélekről – maga a szereplő nem is tudja, hogy kifejezi a lelkének tartalmait, az elbeszélő viszont ezt megragadja, és a
dokumentálásával közvetíti a szereplő lelkiállapotát
- tekintet → „szeretett így maradni, lehajtott fejjel” - magyarázza Pacsirta érzéseit, elnyomottságát és a csúnyaság, értéknélküliség érzetét, tudatát.
„Szólt apa, a földre tekintve” - szégyen megnyilvánulásai rejtetten
- arcmimika → „csúnya, és öreg szegény, ilyen csúnya – és száját, orrát förtelmesen elhúzta” - csúnyaság érzékeltetése
- testtartás → metakommunikáció, „Vajkay úgy ment, mintha terhet viselne” „módosan sétálás” - szülők önelnyomása, a lány iránt érzett alapvető
viszolygás »kötelességtudatból« való elfojtása
- érintés → „kezét gyengéden az öregúr kezére tette”
- taglejtés → pl. kézmozdulatok, „feléje (Mária-kép) emelte mind a két karját, heves mozdulattal, melyet azonnal elfojtott” - ez a példa érzékletesen
mutatja, hogy az elbeszélői nézőpont nagy relevanciát tulajdonít az apró rezdülésekre, ebben megmutatva pl a főszereplő belső ellentétességét – hálát
kéne éreznie a szülei gondoskodása és szeretete miatt, mégis némán segítségért kiált, szabadulni szeretne helyzetéből, léte kilátástalanságából

Pacsirta elszemélytelenítése
- a történet elején kihangsúlyozódik, hogy a szülők mennyire várják Pacsirta leveleit az útról, azonban a cselekmény előrehaladásával az elbeszélő
fokozatosan törekszik arra, hogy érzékeltesse a szülők gondolkodásbeli eltávolodását
- Ákos a 8. fejezetben (kötet 2. harmada) elveszíti a levelet, amit Pacsirta írt neki, mikor valaki felemlíti a nevét, szinte el is felejtették már, illetve
mikor róla kérdezik őt, azt feleli, „pihenni” ment – ez szintén értelmezhető a tudatalatti száműzésre, illetve a halál gondolatára, amely a
zárófejezetekben ki is bontakozik
- a vonatra várakozás jelenetében a helyzet már úgy tárul az olvasó elé, mintha a két szülő várná a gyermekét, de szinte remélnék, hogy nem is tér
vissza, balesetet szenvedett, felmerül a halál gondolata is → és nem ismerik fel a vasútállomáson
- Pacsirta pedig a kezében egy ketreccel, benne galambbal tér vissza → egyértelmű metaforika, melyben az elbeszélő céloz a visszatérésből fakadó,
folytatódó rabsághelyzetre, és ennek a feloldhatatlanságára
- a kifejezett kilátástalanság társadalom-szinten értelmezhető a sárszegiek közösségére is, de -
- gyakorlatilag a 3 főszereplő létezésének kiteljesíthetetlen ürességében, a regényvilág teljesen inger- és értékhiányos közegében az egész létre
vonatkoztathatóvá válik a konklúzió, miszerint szembe kell nézni az értéktelenséggel, és annak végtelenségével → örök szenvedés és körkörösség
(keresztény kép, az meg nem értettség, és önazonosság keresztjének hordozása Pacsirta személyében), nincs megváltás a létből.

- az elbeszélő hangja tehát így a szerepek mozgatásában, a kiteljesített lélektörténetekben és apróbb mondatokban/töredékekben kifejez egyfajta
egzisztencialista szemléletmódot a létről: muszáj elviselni, lehetetlen benne kiteljesedni, de ebben kell élni. Ezt pl. kerek-perec kimondja a vonaton
üldögélő öreg- „Ez a világ siralomvölgy.”
7. A szerelmi érzés sokszínűsége és a műfajváltozatok Balassi Bálint megkomponált versgyűjteményében

Bevezetés/összcucc
- a magyar nyelvű világi líra megteremtője, 1554-1594 élt, a magyar reneszánsz legnagyobb költője. Poeta doctus volt, tehát tudós költő, 8 nyelven
beszélt
- ismerte az antik poétikát és poézist, az újlatin és humanista törekvéseket, köz- és népköltészetet egyaránt a korában
- műveit egy kézzel írott könyvbe jegyezte le, nem a keletkezésük sorrendjében; a versek ciklusokba, egységekbe rendeződnek benne, ebben
nyilvánul meg a kötet megkomponáltsága
- költeményei nem alkalmi jellegűek; tematikusak, illetve ciklusokba rendezhetőek egy jól átgondolt poétikai terv szerint
- költészetének formálódása során műfajban eljut az énekverstől a szövegversig, amely változás jelenti a későbbi irodalmi, lírai hagyományok alapját,
ugyanakkor beépíti költészetébe a szerelmi dalok műfajait, a virágénekeket és a népköltészet formáit, a trubadúrlíra verstípusait, majd a
dalszerűségtől egészen az epigramma műfajáig

Kompozíció
- egyéni hangvételű istenes verseket, és szerelmi énekeket tartalmaz a versgyűjtemény
- célja egyfajta lírai önéletrajz kirajzolása a verseken keresztül
- első része 66 verset tartalmaz, az első 32 a házassága előtti verseket (Anna-versek is pl.) rendezi ciklusba, a 33. vers egy vallásos költemény (Kiben
bűne bocsánatáért…), majd a következő 33 a házassága utáni ciklus (pl. Júlia-versek)
- a kötet a tervezet szerint 3x33 versből állt volna, a megírt 66 után még 33 istenes verssel, és egy koronaverssel, de ez végül nem valósult meg
- a felosztás tematikus csoportokba is rendezi az életművet (Anna, Júlia, Célia versek – vitézi – istenes), ezekhez pedig témánként jellemző szókincs,
képhasználat, szerkesztésmód, hangnem társul

Szerelmi líra kibontakozása

1. korszak (1575/6-1584)
- első része: gyötrődő szerelem, udvarlás, bókok, a hölgyek szépségének való adózás
- erre a részre jellemzőek a virágénekek, udvari/trubadúr lírai megoldások, históriás énekek, vágáns dalok (török, horvát, román népdalok hatása
érvényesült ebben)
- hivatkozott Toldira, illetve a Palkó nótája c. elveszett epikus énekekre is
- szemlélete ekkor a trubadúr példát követte: a nő rangban a férfi felett álló, eszményített alak, a költő pedig szolgálattal és dicsérettel tartozik az
úrnőnek
- énekverseket alkotott, dallammal együtt
- második részében szintén folytatja a magyar énekszerzés hagyományait; az Anna-versekben a dallam és a szöveg együttesen alkotják a mű esztétikai
hatását, jellemző bennük a nótajelzés, a költői képnek pedig nincs kiemelt szerepe
- ehhez az epekedés, udvarlás, és a boldog szerelem érzései kapcsolódnak, a mámoros öröm érzete és kifejezése személyes jellegű

2. korszak (1587 – 25 vers+8 betoldás)

- ebben a korszakban írja a Júlia-verseket, amelyek ugyanúgy Ungádné Losonczy Annához szóltak, illetve az ő meghódítását tűzték ki célul
- ebben a korszakban szakít a költő az énekes-alkalmi színvonallal, és fordul a tudós, humanista költők példái felé – Marullus, Joannas Secundus,
Angerianus életművén keresztül tanulja ki a poétikai módszereket, terminológiát, szellemes leleményeket → ezt nevezi Balassi inventio poeticának
- ennek nyomán nevezi el Júliának a visszahódítani kívánt kedvest (Secundus példája), megjelenik költészetében a mitologizáló retorika, a felfokozott
művészi igényesség, és ekkor alakítja ki a kötetkompozíció tervét is (ennek a mintája is Secundus volt, de Petrarca daloskönyvével is
megismerkedett) → petrarkista hagyomány
- érzésvilágában a meghódító szándék, bókolás és Júlia isteni szintre való emelése dominált, de nem kötődik hozzá valós élmény, ugyanis Júlia nem
fogadja vissza a költőt
- koncepció szerint helyezte el cikluson belül is a verseket: vallomással kezd (Méznél édesebb…), majd végig a valós élettörténésekhez kapcsolódik,
ezen felül helyezi Júliát mitikus környezetbe. Szándéka a személyes lírai mondanivaló általános, filozófiai szintre való helyezése – Júlia jelképezi az
elérhetetlen teljességet
- ez a szemléletmód egyezik a neoplatonizmus eszméivel, amely a szerelemben látja az isteni szépséget, és vágyja benne a tökéletességet
- ezenkívül a reneszánsz kor emberének általános vágyát, azaz a világ, a természet és az ember harmóniáját is belefogalmazza a ciklus egyes műveibe
(Ó, nagy kerek ég)
- jellemző egyes verseire az epigrammaszerű zárlat
- a versszerkezet ekkor a szimmetrikus formáktól az aranymetszés arányai szerinti megalkotottság felé fordul – ez is a reneszánsz művészetszemlélet
szépségfogalma szerinti belső harmónia kialakítását szolgálta

3. korszak (Wesselényi Annához)

- 8+2 verset tartalmaz, amelyeket a lezárt ciklushoz kapcsol utólag, eleinte az első 2 versben Júliához hasonlítja, majd a többiben a beteljesült
szerelméről beszél
- nagyrészt Célia szépségéről, a szerelem boldogságáról, valamint hullámzó hangulatának megfelelő érzéseiről ír
- a forma és a stílus tökéletesítésére törekszik, egyszerű, letisztult szerkezetet épít (1 érzés, 1 hasonlat), nem a korábbi teljességvágy jellemző, hanem
jól megmunkált, gyakran modoros alkotásokat készít – manierizmus
- ekkor jelenik meg a Balassi-strófa híres szerkezete is, amely egy ütemhangsúlyos (magyaros) verselési módban alkotott versszak, 6-6-7 szótagú
ütemekből épül, és 3/6/9 soros versszakokat ad. Rímképlete aab ccb ddb, tehát erőteljesen zenei, és pontosan megszerkesztett
- csökken a versek terjedelme (szintén a manierizmus jellemzője)
- epigrammaszerű versek
- akrosztikon: Balassi néhány művében a sorok kezdőbetűinek összeolvasásába a szeretett nő nevét rejtette (ezek az akrotichonok)
9. Ciklusszerkezet, tematika, narrációs és kompozíciós megoldások A jó palócokban

Mikszáthról
- 1847-1910-ig élt, tagja volt a Kisfaludy Társaságnak 83-tól, valamint később az MTA-nak is, illetve publicisztikai művekkel szerves rész volt kora irodalmi életének
- prózaművészete kötődik a romantikus természetfelfogáshoz, a kalandos meseszövéshez, az anekdotához (anekdotizmus), és később a realista életképhez is; számos
területen újítónak bizonyul: a hagyományos műfajokat különlegesen használja, egyedi módon játszik az elbeszélésmód lehetőségeivel, felhasználja a magyar epika
hagyományait, de formálja azokat
- változatossága, és a próza több szempontból való megközelítése, újító művészete miatt nem értelmezhető kizárólagosan egyik stílusirányzaton belül sem, árnyalatok
fedezhetők fel

Jó palócokról
- a mű 1882-ben jelent meg, 15 rövid darabból áll, mesei, balladai, példázatos és életképszerű elbeszélésekből, melyek a palóc hagyományokban gyökereznek – a népi
hagyományok erősen hatnak a történetek cselekményeire: babonák , hiedelmek, szokások alakítják
- megjelennek benne stabil, világegységet összetartó összefüggések: bűn-bűnhődés pl. alapvető
- visszatérő témái szintén a falusi mindennapok történeteihez fűződnek; bűn-bűnhődés történetei, motívumai, szexualitás problematikái
- a helyszínek és szereplők visszatérő megjelenítései erősítik az egységességet a kötetben, illetve gyakran előfordul az események egymás utáni időrendisége – de ez nem a
kötetbeli sorrendjük szerint rendeződik

Ciklusszerkezet
- novellaciklusként értelmezve a mű egy több novellából álló kötet, melynek darabjai csak helyenként függenek össze, alapvetően nem egy idő- és helyszínláncolatot
eredményeznek → ezért tekinthetjük novellafüzérnek
- novellák műfajilag is eltérőek: meseszerű (A néhai bárány), példázatos (Szűcs Pali szerencséje), balladisztikus (Szegény Gélyi János lovai), életképszerű (A bágyi csoda),
hiedelemre épülő (Galandáné asszonyom), illetve romantikus kliséhez hasonló (Két major regénye) is előfordul benne: ez a sokszínűség is erősíti a novellaciklus jelleget
- az elbeszélések laza rendben követik egymást - Vér Klára pl. a kötet 7. darabjának főszereplője, de később megjelenik a Szegény Gély Jánosban is, amely a 13. - nem
követnek szigorú időrendet, illetve nem egy szorosan összefüggő történetláncolatot adnak ki; a történetek mind önmagukban állnak, fogalmaznak meg üzenetet,
teljesítenek ki egy-egy műalkotást
- ezenkívül erősíti a novellák önállóságát, hogy jellemző rájuk a hosszú befejezés, vagy a nyitott vég – önmagukban is egy saját továbbgondolást engedő történetek,
amelyeknek a későbbi történetek nem adnak magyarázatot a lezárására
- az összetartó kapocs valójában a palócság
Regényszerű olvasat
- ugyanakkor számos közös jellemzője van a novelláknak: a szereplők gyakran visszatérnek, illetve a történetek eleve egy sajátos, archaikus térben játszódnak, egy közös
szférában, hiedelemvilágban
- a jelen olvasójától nem áll távol ez az olvasat: a modern próza alakulástörténetében egyre jellemzőbbé vált a folytonosság hiánya, megszakítások, mozaikosság jelenik
meg a regényekben, valamint az olvasás módja is megváltozott
- a történetdarabokat összeköti még az elbeszélésmód is: az elbeszélő szólama lírai egységet ad; a metaforikusság, a nézőpontok vegyülése és a narrátor folyamatos
összegző jelenléte egységérzetet biztosít
- ezenkívül a szereplők megformálása is általánosságot jelez: a szereplők nem egyénítettek, inkább bizonyos archetípusokat jelenítenek meg: Péri lányok szép hajárólban a
lány ártatlansága, szerelme, stb.

Narráció
- Mikszáth prózapoétikájának fontos jellemzője a nézőpontokkal való játék: (Gélyi János)
- „észreveszik...hogyne...” → mesemondó hangsúlyos jelenlétét mutatja
- „szóba rakják” → beszél az asszonyokról, akik pletykálnak, de érzékelteti, hogy az ő nézőpontjukból is látja a történetet
- „s amit nyelvük érint, nyomban feketébb lesz” → értékel és ironizál az elbeszélő, belehelyezkedik a közösség beszédmódjába
- „mozogni fog itt a garat estére” → előreutalás, és szexuális tartalom, utalás, egy külső szemlélő irányából
- a történetet nem csak az elbeszélő irányítja, meséli el: gyakorlatilag maguk a szereplők is alakítják a folyamot, beszélgetésekben formálják a cselekményt: ez a szereplők
legjellemzőbb tevékenysége
- gyakran nem különíthető el az elbeszélő szólama valamelyik szereplő/több szereplő nézőpontjából egy általánosabb hangtól; a narrátor jelenléte a szövegben nyomatékot
kap, mindig jelen van az olvasás folyamata során
- általában a szabad függő beszéd jellemzi – összecsúszik a külső szemlélő elbeszélő és a szereplő szólama: azt az olvasói benyomást kelti, hogy a narrátor jól ismeri a
világot, otthonosan mozog benne
- mellőzi a bemutatást, az olvasót is a közösség részeként kezeli, ismerősként a novellavilágban, és nem mesél el mindent részletesen, így pl. nem tér ki a lelkiállapotokra,
gondolatok, indulatok feltárására
→ korlátozott mindentudás jellemzi a narrátort: csak sejteti az okokat és célokat, az „üres” részek értelmezését, kitöltését szintén az olvasóra, annak képzeletére és
élettapasztalataiból való következtetéseire hagyja

Kompozíciós megoldások
- Mikszáth fontos és egyedi eszköze az anekdotizmus, amely a Jó palócokban jól tetten érhető: a történetek középpontjában mindig 1-1 anekdota áll. A műfajhoz köthető
szóbeli elbeszélésmód hagyományára rájátszva teszi az egész művet élőbeszédszerűvé
- az újfajta narráció egy legendafűzért alkot, amely nyitottá és bővíthetővé teszi a hosszú művet: az elbeszéléskötet részei úgy állnak össze egésszé, hogy egy alapvető
anekdotarendszer ismeretét feltételezik: nagyobb olvasói aktivitást várnak el
- a történetfolyam szaggatott: ez az elhagyások, kihagyások eszközének használatából adódik
- gyakoriak az előremutatások, utalások
- az egész novellafüzérre jellemző egy motivikus hálózat; madár, érett kalász, eltört korsó jelképei egységességet adnak, lehet belőlük következtetni a cselekmény
alakulására minden esetben
- a kompozíció nem függ az időrendiségtől, nem sorban haladnak az események
13. Nincstelenek (egyéni és történeti emlékezet)

Borbély Szilárdról és a regényről

- B. Sz. József Attila-díjas költő, író, oktató és irodalomtörténész. Nagyrészt verseket publikált, illetve esszéket adott ki, ez az egyetlen megjelent
regénye
- 2013-ban jelenik meg a Nincstelenek, számos verseskötete után
- a regény, maga a szociográfia műfajába tartozik, ugyanis realista mű, pontos helymeghatározásokkal (fülszövegben megtalálható koordináták,
Túrricse, stb), és egy adott település életmódjának több szempontból való bemutatásával (magyar falu naturális ábrázolása a 60-70-es években ). Az
embert antropológiai szempontból vizsgálja, valamint kész képet alkot a 20. század végi létről is.
- nem csak szociográfia: több generáció életét/történetét felöleli, több szereplőre is koncentrál a történet és a cselekmény jelenében, nem lineáris az
időkezelése, jelen van a személyesség és hangsúlyt kap egy főhős (E/1 kisfiú) és a köré épülő kapcsolatrendszer is, helyet kapnak kérdésfeltevések
(Mesijás), illetve többletjelentést feltételező elemek (prímszámok – magány, 1-gyel és önmagával való oszthatósága)

A regény sajátosságai
- az elbeszélő személye kettős, de elválaszthatatlan: egy 6 év körüli gyermek →gyermeki látásmód érvényesül, és egy visszaemlékező felnőtt
→elbeszélői hang
- a gyermek értelmezés nélkül rögzíti a környezete jelenségeit, a felnőtt elbeszélő pedig reflektál is a gyermekkor eseményeire. A két szólam
retorikai-stilisztikai értelemben egységesnek hat (azonos módon szólal meg a két hang)
- a leírás kettős: egyrészt naturális, másrészt a közöny jellemzi
- a saját utat kereső egyén számára ez a világ nem változtatható, határai pedig nem léphetők át (innen csak kimenekülni lehet, de nincs hová,
legfeljebb befelé: „ülök a parton, és emlékeket találok ki”)
- az elbeszélésmód spontán, csak a tapasztalatra koncentráló gyermeki érzékiség jelenik meg:
erőteljese jellemző a kiszolgáltatottság és a bizonytalanság; a gyermek alakja semmilyen életszíntéren nincsen biztonságban (megélhetés, jövő,
szülők), a megismerésének módja empirikus, identitásának kialakulásához sem kap segítséget, nincs törődés, nincs vallási biztosság, nemzetiségbeli
egységérzet (hucul, zsidó, stb), társ. Hovatartozás
- ugyanakkor a reflexiós igény is jelen van (prímszámok)

Nyelviség
- gyermeki önkifejezés minimuma, nyelvi bizonytalanság és töredékes fogalmazásmód: tőmondatokat alkalmaznak, redukált nyelvhasználat
érvényesül → ez itt a regényben ábrázolt létforma allegóriája, leképeződése
- a kettős elbeszélői hang a köznyelvi, tájnyelvi szavak használatával (»korcsma«, »Brant«, »pulya«, »fenkép«) a kétnyelvűséget, a gyermeki és
felnőtt elbeszélésmódot egyszerre tartja fenn. Ebben megjelenik az elkülönülés szándéka, („mi így mondtuk”) de hiányzik a nyelvi identitás is: de
mivel a falun belüli közösségek közt nincsen diszkurzus, a nyelvi önmeghatározás elenyésző
- nem falusi nyelv: a gyermeki megszólalások és a falusi nyelvezet felülírt fikciója, fikciós nyelv a 2 elbeszélőhöz tartozó nyelvhasználat
- nyelvi szempontból lényeges jellemző, hogy senkit nem szólítanak a nevén → nincs helye az egyéniségnek

Cím szerepe
- Nincstelenek: fizikai, lelki, szellemi, érzelmi, metafizikai szinten is érvényes (gyermeki lét hiányosságai fentebb)
1. identitás
- az egyénnek/ gyereknek nincs és nem is lehet közösségi megalapozottságú identitása: bonyolult a vallási, nemzetisági, társadalmi
hovatartozása is
- énkép hiányos: lányruhát hord
- vallás – református, pravoszláv, katolikus, zsidó
- társadalmi – úr, katona, kulák, szolga
- nemzetiség – magyar, ruszin, román, zsidó
- történelmi kavalkád, ahol a kategóriák egyszerre érvényesek és érvénytelenek: igény van a kategorizálásra, de mindenki mást mond, a
történetek nem egyeznek, nem alakul ki egységes énszemlélet
2. otthontalanság – a kategóriák a kitaszítás eszközei, nem biztonságos keretet adnak
3. bizonytalanság – apa emlékei, a hazugság szükségessége, családi bizonytalanság (apakép rossz példája, anya élete – öngyilkossági kísérlet),
összetartozás hiánya
4. világ megismerhetősége – gyermek számára hamisnak tűnik fel
5. történelmi események – kétségbe vonhatóak; a nagy történések nem kapcsolódnak a kisebb közösségek életének változásaihoz, nem kapcsolhatók
össze (forradalom, politika, „ehhez semmi közünk”)
6. egyéniség pusztulása ebben a világban (álom elűzése)
- gyakorlatilag semmi szellemi, vagy akármilyen érték nem jelenik meg, az egyetlen ami valóságosan érvényes, az a tapasztalás, a test, a testiség, az
undorító, alantas dolgok, amelyek érzéki úton tapasztalhatók meg (pl: szagokkal jellemzi a gyermeki nézőpont az embereket maga körül)
Alcím
Már elment a Mesijás? - 3 messiás-figura jelenik meg a műben:
- 1. a Messiás – várják, de nem jön
- 2. a cigány Mesijás – alázatos, szelíd, szolgáló, egyszerre pozitív és ironikus alak
- 3. a legkisebb gyermek (Kicsi) – meghal
- hívőségnek sincsen értéke (eljátsszák, hogy várják a Messiást), mikor várják, nem jön el
- a cigány Mesijás: az emberek nem értik meg őt, mosolyog és tűr, emberi mocsokban él, megaláztatott szerepet vesz fel – wc-t takarít, érzései voltak
és mégis kivetette a falu →jelképezi, hogy nem megváltható ez a világ
- megváltatlanság, identitásvesztettek maradnak, nincsen semmijük, és magányosak (prímszámok ismétlődése)

Emlékezés
- a mű az emlékezés regénye is, az emlékezés teremti meg a múltat, a személyes és a közösségi emlékezet hozza létre különböző emlékezési formák
segítségével. Az egyéni és a közösségi szorosan összefügg
Egyéni
- a családi emlékezésben rajzolódnak ki múltbéli történetek a rokonokról, hovatartozásról kisebb töredékek amely a „honnan jöttünk?-
kik vagyunk?” kérdéskört válaszolják meg nagyjából, de valóságos keretet nem adnak → ennek részei pl. a dédszülők, nagyszülők és szülők
által elmondott ellentmondásokkal és fájdalmakkal teli eredettörténet. Ez is bizonytalan a gyermek szempontjából, így az egyéni emlékezés
minősége is hozzátesz az identitáshiány élményéhez
- apa és anya által közvetített emlékek → vallás és hovatartozás instabilitása is az emlékezéseikből származik
- saját zsidóság: önmaga elleni nyomozás, ki az elbeszélő igazi nagyapja? Illetve az apa és az anya ritkán tagadó, általában valló,
magyarázó ér értelmező hozzáállása az apa zsidó mivoltához
 - elbeszélő: gyermek szempontja és a felnőtt visszaemlékezése rajzolja ki (együtt halad). A családtörténetek és az életmód ábrázolása
igyekszik megmutatni a múltat
Történeti
- nyelv és nyelvjárás, hiedelem- és babonarendszer, egyházi és nemzeti ünnepek, művészetek, tudományok, szokások, jog, és erkölcsi értékrend adnák
alapvetően egy közösség identitástudatát → ezek mint az emlékezés formái
- jelen esetben az emlékezés nincs jelen, nincs mire emlékezni úgymond; nincsen azonosságtudat a közösségben
- említik a Horthy-korszakot → történelmi emlékezés kb. megjelenik, de nincs nagy hatással a közösségre a »nagy eseményfolyam« - pl. a változások
a Kádár-korszakban nemigen hatnak a falura, nincs fejlődés, megrekedtek
- a zsidók elhurcolására emlékeznek, de ez is csak a borzalmak ábrázolását segíti elő
14. A Biblia néhány jellegzetes műfajának bemutatása

- a Biblia a zsidó-keresztény kultúra foglalataként a világ legismertebb könyve, amelyre a világ minden táján élő emberek alapozták és alapozzák
hitüket, viselkedésüket és identitásukat. Alapjaiban meghatározza a kereszténységet felvett Európa országainak gondolkodásmódját, művelődés- és
művészettörténetét
- ez jelöli ki alapvető értelmezési kereteinket, a művészet természetes kifejezőeszköz a gondolkodásvilága, szimbólumrendszere, és műfajai. A
történetek és alakok újraírásával és felhasználásával későbbi korok alkotói is éltek, meghatározók az elemei az irodalomban, és a szín- illetve
filmművészetben egyaránt.
- olyan keret, amelyhez viszonyítva a különböző korok embere értelmezhette önmagát

- részei: világteremtéssel kezdődik és apokalipszissel zárul, közte a zsidó nép őstörténetét és a kereszténység kialakulását olvashatjuk. Két részből áll:
Ószövetségből és Újszövetségből – az Ószövetség tartalmazza az őstörténeteket, és leírja az Isten-ember kapcsolat alapjait, kezdetét (Kr. e. 16-2.
század); míg az Újszövetség Jézusról, és az Isten és emberek közti kiterjesztett szövetségről szól (Kr. e. 1 – Kr. sz. 1.század). Az Ósz.-ben 39, az
Újsz.-ben 27, a teljes Bibliában 66 könyv van
- a beletartozó írásokat a kanonizáció során választották ki (kánon-mérték), a kihagyott, de isteni sugalmazású szövegeket nevezzük apokrifnak
- a Biblia fordításai is fontos szerepet játszottak a nyelviség kialakulásában – számos nyelv köszönheti abc-jét, írásbeliségének kezdetét ennek. A
Biblia eredeti nyelve héber. A Tórát elsőként görögre fordította le a hébert, arámit már nem beszélő szórvány-zsidóság 72 bölcse 72 nap alatt →
Septuaginta
- az első latin nyelvű teljes fordítást Szent Jeromos készítette → Vulgata
- Martin Luther német nyelvre fordította először az Új- majd az Ósz.-t, 1534-től kezdődött meg a Biblia nemzeti nyelvekre való fordítása; az első
magyar Újsz.-t Sylvester János készítette el 1541-ben, ezután pedig megszületett 1590-ben, Vizsolyban az első teljes magyar Bibliafordítás Károlyi
Gáspár keze alatt

Ószövetség műfajai
- példázat
→ parabola; a Biblia elbeszéléseinek egyik fajtája, rövid, tanító célzatú szöveg, történet, amely egy vallási, erkölcsi tétel bizonyítását
szolgálja. Egy történet egy-egy követendő/elvetendő példát mutat be, foglal a beszédébe, vagy egy levonható tanulságot vezet elő.
Többnyire zárt, egységes szerkezetű szöveg, jelképes kifejezésmódja több értelmezési lehetőséget is fenntart.
- a műfajt Jézus használja főként a Bibliában, így szólítja meg a mindennapos szereplőket a történetek cselekményében; a példázat műfaja megengedi,
hogy mindenki magában, a saját feldolgozása útján használhassa a történetet, és következtessen valamilyen üzenetre. Nincsen egyértelmű
magyarázata. → értelmezhetőség
- erre példa Izsák feláldozásának története: maga a történet előadásában nincsen helye a körülmények leírásának vagy a szereplők jellemzésének, a
középpontban a cselekvés áll – rávilágít a hit és bizalom fontosságára, vmint a zárlatban helyet kap az Ábrahám előzetes tudása és az Úr parancsa
közt feszülő ellentmondás feloldása, és az áldás és ígéret megerősödése.
- elbeszélés
→ az üdvtörténet részei, a múlt egyes történeteit adja el, cselekménysorokat foglal össze, illetve élettörténetekről, hétköznapi alakokról
is beszél. Erősebben kibontakozik bennük a szereplők jelleme, hely/idő, cselekedetek, illetve a tipikus elbeszélésekhez hasonlóan van kezdete és
vége a történetnek. Főszereplőjük azonban mindig Isten, jelentésük pedig egyetemes, nem csak egyes személyiségekre értelmezhető.
- ilyen pl. József története, amely egy Isten szeretetéről és a megbocsátásról szóló, egyértelmű üzenetet hordoz (kicsit minden elbeszélés példázat-
jellegű is a Bibliában), miközben egy kerek, történetértékű eseménysort bontakoztat ki (más példák – Jónás, Mózes könyvei, Eszter könyve)
- zsoltár
→ »psalmus« dal szóból ered a neve, pusztai majd jeruzsálemi szentély liturgiáinak használatára keletkezett dalok neve, a Bibliában
található 150 zsoltárt (Zsoltárok könyve) Dávidnak tulajdonítják. Négyféle zsoltárt különböztetünk meg az imádság típusa szerint: panasz-
(egyén/közösség problémájának feltárása és segítségkérés), hálaadó- , himnusz, bölcsességi- (elmélkedő, gondolati tartalmakat
megfogalmazó ének). Gyakori bennük a mondatpárhuzam és a gondolatritmus.
- Szenczy Molnár Albert fordítja le őket: Psalterium Hungaricum
- siralomének
→ más néven jeremiád (Jeremiás siralmai); egy nép szenvedését – amelyet Isten csapsásaként, büntetéseként értelmeznek – panaszoló
ének. Jellemzően kapcsolódik hozzá az imádság, fohász. A gyászdal egyik válfaja.
- héber nászdal
→ az Ószövetség lírai könyvében, az Énekek énekében található jellemző műfaj, melyben a vőlegény és a menyasszony kölcsönös
szerelmi éneke szólal meg. Ez kapcsolatban áll a Jézus-egyház kapcsolattal is, melyben Jézust, mint »mennyei vőlegényt« fogadja el az
egyház, hűséggel
- prófécia
→ Isten üzenete a közösségnek, jóslat, jövendölés, amelyet a hírnökén, a prófétán keresztül nyilvánít ki a közösség számára
(álomlátás, jóslat)
(- mítosz
→ ebben a műfajban fogalmazzák meg a különböző kultúrák és vallások a világ keletkezéséről és lényegéről szóló elképzeléseiket,
magyarázataikat. Vehető vallásos értelmű mítosztörténetnek a mózesi teremtésmítosz)

Újszövetség műfajai
- példázat - egyszerre szól a bűnösökhöz és a megtértekhez, kiterjesztődik a műfaj által közölt üzenetekben is az új szövetség Istennel. Pl: Tékozló fiú,
Irgalmas samaritánus, elveszett drahma
- himnusz
→ vallásos műfaj, Istent dicsőítő ének, az imához legközelebb álló, segítségért fohászkodó, lírai forma. Példa rá Mária fohásza
(Lukács evangéliuma), illetve a Szeretethimnusz (Korinthusbeliekhez írt levél)
- levél
→ a személyes beszédet helyettesítő írásbeli műfaj, szerzője a címzetthez való eljuttatás céljából írja (misszilis levél típusa – ez
igaz a Biblia leveleire (Páli levelek). Teológiai értekezések (Zsidókhoz írt), alkalmi szövegek (Filemonhoz írt) találhatók pl. Pál leveleiben,
illetve a problémákkal, kérdésfelvetésekkel foglalkozik a gyülekezetekhez írt levelekben, gyakran kissé töredékesek (az előzmények teljes
ismeretének hiánya miatt)
- passiótörténet
→ Jézus szenvedéstörténete
- prédikáció
→ latin »kijelentés« szóból ered, szent szövegeket értelmező, vagy erkölcsi-tanító célzatú egyházi beszéd, irodalmi műfaj. Elhangozhat
élőszóban, és terjeszthető írásos formában is
- apokalipszis
 → feltárás, kinyilvánítás műfaja. Vallási iratokban a rejtett dolgok felfedése, a jövő eseményeit fedi fel, amelyek az ember és
közössége számára még nem ismeretesek. A jövendölés látomásként jelenik meg. Általában a pusztulás képeit használja; allegorikus műfajként
is vehető, stílusa, jelképvilága jellegzetesen a végítélet megjelenése köré szerveződik (Jelenések)
- evangélium
→ hír, örömhír, megváltás ígérete az Ószövetségben, és a megváltás eljövetelének örömhíre az Újszövetségben. Bibliai műfajként a
Jézus életét, tetteit, tanítását megfogalmazó írásmű (Máté, Márk Lukács, és János evangéliuma). A Biblia 4 evangéliumából hármat
szinoptikusnak, azaz egybetekintőnek nevezünk, ugyanis ezek az evangéliumok szerkezetileg, szemléletileg hasonlóak (egyedül János
evangéliuma más, ő nagyobb hangsúlyt helyezett Jézus isteni mivoltára)
15. A történetmondás és értelmezés szintjei Bulgakov Mester és Margaritájában

Íróról
- 1891-1940 élt, 1928-40ig írta a Mester és Margaritát, és először elégeti a a kéziratot, de 1967-ben kiadják
Regényről
- műfaja mitikus regény, vagy nevezhetjük emberiségkölteménynek is (csak regény), hasonlóságok figyelhetők meg benne Goethe Faustjával
- kettős regény: két különböző történetet kapcsol össze
- parabola

A regény struktúrája
- dualizmus, azaz kettősség jellemzi:
-az általános elkülönülése a jó/rossz jelenségeknek
- 2 történet jelenléte
- 2000 év a két történetszál közt (Moszkva/Jerusalaim)
- Jesua/Pilátus és bennük a megváltás kettős megnyilvánulása
- Mester/Margarita
- trialitás, azaz hármasság:
-hármas rétegződés a létben
-Woland (a Sátán) 3 kísérője (3 alak)
- Jesua/Mester/Ivan hármasa
- 3-an a koponyahegyen
- Dantei színek megjelenése: Moszkva-pokol, sivatag-purgatórium, hegy teteje-paradicsom
- elbeszélő hármas szerepe: komikus, tragikus, és a valódi (Bulgakovként is búcsúzik a zárlatban)
- labirintus-jelleg →
- ez több szinten is megvalósul a regényben, a narrációban például több kérdéses, »következetlen« elem is van, pl. a Jaltai út értelmezhetetlensége,
Júdás halála, illetve Behemót meglövése
- a hangnemek polifóniájában is ez tűnik ki
- ennek eszközei az enigma (talányosság) → Júdás halála, Sátán jellege és a folyamatosan változó érzet a szereplőről
rejtett idézetek, teokrácia, paradoxon, többértelműség, és a travesztia
- travesztia: a komolyabb lélegzetvételű problémák parodisztikus megjelenítése, pl. Jesua és Mester, illetve Ivan megnyilvánulásai, alakja

Hangnemek polifóniája (változatossága, sokfélesége)

- az író, maga tragikus elbeszélésmódot alkalmaz alapvetően, de a szereplők megnyilvánulásaiban megfigyelhető ennek a komikummal történő
feloldása – ahogyan csökken a szereplők jelentősége, úgy nő a komikum a szereplő alakjában, viselkedésében

- Jesua: ő a példaadó, vállalja a halálraítéltséget, ő a legtragikusabb alak a műben, ugyanis az általa képviselt igazság a földi szinten elvész. Párhuzam
vonható a Mester alakjával a tragikus sors, a védtelen tisztaságú lét és az áldozatszerep jelenléte miatt
- Mester: beteg, sajnálatraméltó figura, vesztesége és fájdalma ugyanakkor már nem bír olyan mélységű tragikummal, elégeti könyvét, tehát a saját
igazságaiban önmaga is megtéved
- Margarita: kitartó szerelme a valós/földi síkon eredménytelen, földi véget érnek: Woland avatkozik bele a helyzet alakulásába; az őáltala képviselt
érték csak a transzcendens síkon teljesedik be
- Ivan: manipulálható, de nyitott a jóra, képtelen a változtatásra, a »kis ember« megtestesítője, akinek a megnyilvánulásait a földi sík bolondságként
kezeli, az őrületbe hajszolják kicsisége miatt

- szatirikus: a látszat és a valóság gyakran ellentmond egymásnak. Ez a regény esetében a moszkvai valóság ábrázolásában jelenik meg, a korabeli,
30-as évekbeli város a gogoli szatíra látásmódját alkalmazva mutatja be a bürokraták életét, a diktatúra működésképtelenségét, és a az enyhe nyugat
felé húzást (főként a regény női alakjainak viselkedésében)
- groteszk, parodisztikus, és ironikus
- fantasztikum szerepe: leleplez, szintén a látszatot és a valóságot különíti el, leleplezi Woland alakjának mozgatásával, hogy nem az a valóság, amit
az emberek állítanak
- a fantasztikum megjelenítési módjait erősítik a szatirikus leírások, illetve a gyakran lírai megalkotottság, pl. ez összekapcsolódik Margarita
alakjának megformálásában: tündérien groteszk, fantasztikus alak forr ki benne

Narráció, történetmondás
- az elbeszélő stílusa, hangneme változó (polifón)
- mindentudó, omnipotens elbeszélője van a műnek, de nem reflektál, nem értelmezi a cselekmény eseményeit
- engedi, hogy a tények önmagukban nyilatkozzanak
- gyakoriak benne az enigmák (talány): ezek tartják fenn a hitelesség és a valós jelenlét látszatát, van, ami nem magyarázható meg a regény
cselekményében (Júdás halála, Woland átalakulása)
- a hitelességet szolgálja még a több szemszögből való leírás is, erre jellemző példa Jesua kivégzése, amelyet Lévi Máté és Afranius szemszögéből is
elolvashatunk

- a narráció szempontjából valójában 2 regényfélre osztható a mű

- a Moszkva-regény narrációját polifónia jellemzi, azaz többszólamú → gogoli szatíra; ill. komikus/érzelmes/filozofikus
- a Sátán báljában, ami pl a fantasztikus rész egy meghatározó eleme, látomásos és objektív hang érvényesül a narrátor részéről → nincsenek
kapcsolódó saját érzelmek, nem reflektál az eseménysorra
- a kétféleségen túl pedig az utolsó, 32. fejezetben megjelenik az elbeszélő valóságos, tehát a személyének megfelelően megnyilvánuló arca is, amely
komoly és méltóságteljes történetmondó képét festi a zárlatban
- epilógus: az elbeszélő játszik az olvasóval; bohócként tünteti fel önmagát, eltűnik-megjelenik, viszont félig emelkedett

Értelmezés
- összegző mű, amely a 30-as évek európai és orosz problémáit jelenteti meg az egyetemes emberi történések összefüggésében ágyazva – ennek
megfelelően a kor képét kirajzolva a teljesség megvalósítására is törekszik
- fontos szerepe van a művészetnek benne; ezt tekinti (a regény által képviselt értékként) az igazság megragadásának az egyetlen lehetséges
módjának, az író magasabbra helyezi értékét a vallásnál és a tudománynál (pl. Mester is történész, de művészként, íróként láttatja igazságait)
- ez a legegyetemesebb és legidőtállóbb jelrendszer a világban, történelemben („ a kézirat nem ég el”), a művészet megmarad, hiszen örökké értéket
teremt és értéket őriz
- Bulgakov ezen felül a kanti etika érvényét vallja; a kategorikus imperatívusz létezését, amely szerint létezik egy, az ember felett álló erkölcsi jó,
amelyre az embernek érdek nélküli belső késztetése van (Woland és Berlioz beszélgetése az első fejezetben a jó öreg Immanuelről, a 6. Isten-
bizonyítékként jelenik meg ez)
- a mű a cselekmény során ennek az etikának az érvényesülését keresi, hogy érvényesíthető-e ebben a világban ez a legfőbb humánum, van-e olyan
erő, ami változtathat a földi viszonyokon, hatalmon? → ugye a sztálinista világban megszilárdult egy olyan rendszer, amelyben csak az a jó, amely a
hatalom szilárdságát biztosítja, minden más elpusztítandó (Mester és Margarita például nem szolgálnak semmi ilyesmit)
- → Mester és Margarita humanista értékeket képviselnek, az ember integritását, hűségét önmagához, illetve az igazsághoz, élethez, szerelemhez való
kötődést
- ezenkívül: Jesua a kanti etika alapján működik, és csak az igazság és a szeretet képviselője → de ilyen alakként csak a Jerusalaim-regényben tudja
betölteni ezt a szerepet
- vele párhuzamos, fő alak a Mester, aki nem tudja megőrizni a földi síkon az önazonosságát (nincs neve, tud gyűlölni, bosszút állni), így nem
képviselheti tisztán a kanti etikát
→ így látható, hogy a humánum értékei bár felismerhetőek, és jelen vannak, de a földön nem érvényesíthetőek
- Isten országa a földön pusztán a jóság útján, bosszú és büntetés nélkül nem tud megvalósulni, ezért van szükség Woland alakjára, aki nem maga, a
rossz megtestesítője, ő kapta a büntető szerepét
- tehát: a legfőbb jó érvénye örök mindkét értelmezési szinten, de már nem érvényes a földön – paradox

Értékhierarchia
- Dantei teljesség, a bűnök és erények szoros hierarchiája, és szintjei
- legfőbb szint a Fény világa, abszolút és örök mérce, melynek érvénye a földi működéstől teljesen független. Ez gyakorlatilag Jesua, mint alak,
valódi színtere -az alapján, ahogyan a figura megnyilvánul, viselkedik → szeretet, tudás, hatalomellenesség, szabadság. Ezenkívül a regényben ide
kerül Pilátus is, ugyanis megtalálja az igazságot Jesuában, és végül megváltást is is nyer
- Éden és a Purgatórium. Mester és Margarita az etikum parancsát akarják beteljesíteni, függetlenedni és a jót képviselni, részeivé válnak a
fantasztikumnak is, stb. Ezzel szemben meggyengülnek, nem tudnak a földön működni, így a megnyugvásba kerülnek. (+ezen kell még végigmennie
Pilátusnak is a megtisztulása során)
- Pokol. A jerusalaimi és moszkvai hétköznapok emberének világa egyaránt. A szintek elkülönülése szinteken belül is megfigyelhető: a hatalmat
elfogadó és annak elfogadására másokat is kényszerítő emberek, illetve az érdekből, félelemből alkalmazkodók, a kiszolgálók jelentik a poklot
valójában, értékek szintjén
Bűnök: → „legfőbb bűn a gyávaság”
→ árulás (minden áruló meghal)
→ főbűnösök: pl. Berlioz
→ a büntetés tűz, vagy halál: Gribojedov, bolt ami felég, Berlioz halála, Szadovaja)

- kettős zárlat: meghal Mester és Margarita (pesszimista vég), de a transzcendens síkban megjelenik a teljesség
16. Francia premodernek (Baudelaire, Verlaine, Rimbaud)

Premodern költők meghatározása

(eredetileg szimbolistáknak nevezték őket, tévesen, ugyanis a szimbolista kiáltvány 1886-ban jelenik meg, és valójában ettől számítják a
szimbolizmust)
- francia irodalomban a romantika kb 1860-ig jelen van, így az ő munkásságukban is fellelhetőek ilyen vonások
- a parnasszista költészet elemei is megjelennek;1886-ban a Parnasse contemporain c. kötetbe mindhárom említett költő publikált
- poétikai megszerkesztettségükre és képhasználatukra egyszerre jellemző a szimbólumok és az allegóriák használata
Parnasszizmus
- 19. század 2. felében létrejövő, francia költők körében kialakult mozgalom. Alkotói szenvtelen és távolságtartó hangnemet alkalmaztak, témáikban
pedig örök érvényű dolgokról, jelképekről, tájakról, természeti jelenségekről (ragadozó állatok pl) írtak. Gyakori jellemző volt az epikus részletezés.
Náluk terjed el a ’l’art pour l’art’ elv, amely szerint a művészet csak önmagáért van, tehát elveti a tanító jellegű költészetet. A szépséget egy öncélú
és önmagába zárt dologként fogja fel az elv – Kanti elméletig nyúlik vissza eredete: „szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Szembehelyezkedett a
romantika költőképével (nincs váteszszerep, nem vállalnak társadalmi szerepet egyáltalán)

Baudelaire (1821-1867)
- 1857-ben megjelent a Les Fleurs du Mal c. verseskötete, amely eredeti kiadásban 100 verset tartalmazott, a végső változata pedig 157et – ettől
számítjuk a szimbolizmus kezdetét jelképesen (ezenkívül: Mesterséges paradicsomok, ópium és hasis; A fájó Párizs)
- több vonatkozásban kötődik a romantikához, de a hagyományok nagy részétől a költők közül elsőként eltávolodva megalkotja az első modernnek
számító életművet
- jellemző rá a nagyvárosi, párizsias tematika és díszletezés, illetve a lélek mélyére nyúló témák feldolgozása (szenvedély, bűn, istenkép nélküli
transzcendencia, mocsok, mindennapok)
- versei megalkotottságára szigorú megszerkesztettség jellemző: kedvelt formája volt pl az egyik legszabályosabb, a szonettforma
- ezenkívül művei erőteljesen zeneiek, formaművészete pontosan kivitelezett, nyelvileg tömör, kimunkált
- ciklusok szempontjából is megszerkesztett: A Romlás virágaiban az Előhangot követi 6 tematikus ciklus (- témája):
- I. Spleen és Ideál (109 vers - köztük: Az albatrosz; Kapcsolatok; Egy dög; A macska; Útrahívás; Őszi ének 1-2.) – világképe, ideál utáni
vágyakozás
- II. Párizsi képek (20 vers) – nyomorultak iránti részvét kifejeződése
- III. A bor (5) – mámor, önfeledés
- IV. A romlás virágai (13)
- V. Lázadás (3) – erkölcsi, metafizikai lázadás
- VI. A halál (6 vers - köztük: Az utazás) – végső ismeretlenség
Kapcsolatok (1857)
- programvers. Első strófája szimbolikusan értelmezi a természetet, a másodikban az ehhez kapcsolódó összefüggéseket fogalmazza meg. Az első
tercett, és a második első 2 sora az egyetemes összefüggések gondolatát foglalja össze (felsorolásszerűség)
- a záró sor himnikus hangnemben talál közösséget az egész rendszerben
- a beszédhelyzet kifejthetetlen, a megszólaló elvontabb, személyessége is nehezebben értelmezhető, helyzete szimbolikus értelmű
- a 2. vszk feltételezi, hogy mélységébe pillantva minden világbeli jelenség összefügg –rejtett harmóniát sejt. De ez a harmónia az univerzum
végtelenségében megérthetetlennek bizonyul, jelen van a félreértés lehetősége. Az emberalak pedig ki van zárva a természet belső harmóniájából –
ugyanakkor sejthet valamit, amelyből mámor, áhítat származik
- megalkotásban az ihletnek, valamint a nyelvnek nem tulajdonít nagy szerepet
Egy dög (1857)
- szerelmes, közhelyszerű indítóképet egy naturális, visszataszító képpel szakítja félbe; a látvány mögött rejlő negatív érték a lényeges – a széteső dög
alakjában megjelenik az élet és a halál összefonódása, a halál és a születés közti kapcsolat, összefüggés, dinamika
- az utolsó 3 vszk-ban teljesednek ki az addigi meghökkentő képek – mélyebb értelem, új gondolatsor, egy kollektívabb összegzés – gondolatjel
használata jelzi, hogy itt kap helyet az élmény végső, új gondolatsor
- anaforikus kezdet „ilyen leszel” – azonosítja a nő szépségének múlandóságát a dög halálával – kifejezi, hogy a szépség is képlékeny, nem
örökkévaló, tehát a halál borzalma és a szépség is kialakít egy paradox összefüggést
Az albatrosz (1857)
- a madár képe, akit a matrózok megkötöznek és pipát dugnak a szájába, azonosítódik a költő alakjával – a szerepvállalás így értelmeződik
- „a költő is ilyen”: egyértelmű azonosítás. A többi kép is megfeleltethető a költői létforma/életvitel elemeivel – „kéklő lég ura” – szellemi világ, „rút
röhej”- hétköznapiság.
- a szabadság, tisztaság, stb kifejezett értékek elvesznek, elértéktelenednek az elutasító, köznapi világban  művészsors alapvető problémája, hogy
akinek szánná a szépséget, az nem érti meg
- allegória – a metaforák összekapcsolódott folyama (itt a sirály alakja köré épülő elemek sokasága)

Verlaine (1844-1896)
- bohéméletet élt, 1886-ban adta ki Szaturnuszi költemények címmel parnasszista vonásokkal rendelkező első kötetét
- 1870-ben A jó ének c. kötetét adta ki, melynek verseit feleségéhez írta. Megismerkedett Rimbaud-val, vele viharos volt kapcsolata, egyszer meg is
sebesítette revolverrel, így 2 évet börtönben volt, ahol vallásos verseket írt (1881 Jóság kötet).
- alkoholistaként, nyomorban és betegen hunyt el Párizsba való visszatérte után

Költészettan (1874)
- impresszionizmus és szimbolizmus egyik legnagyobb programadó verse: ars poetica, melyben önmagát egy új eszmény hírnökeként ábrázolja, egy
közösség tagjaként (E/1, E/2, T/1). Elutasítja a költészethagyomány egyes megszokásait
- a változékonyság a zenéhez és a térbeliséghez kapcsolódik: a romantikus hagyomány szerint a zene alakíthatja ki a kozmikus egészet, így a lélek
harmóniáját is: úgy véli, hogy egy szó is legnagyobb részben hangalakjában, hangzásában rejlik a szimbolika lehetősége
- így hozhat létre a költő új jelentéseket – szó/nyelvzenével. Meghatározó szerepe van a rímjátéknak (dalom-csak irodalom)
- nem az irodalom ellen lázad, hanem egy új irodalmiságról beszél, amelyben a hangulat, a hangzás és az asszociáció a lényeges. Ellentmondása
azonban az, hogy elveti a tanító jelleget, ugyanakkor a versei mégis egy új szabályrendszert fogalmaznak meg, retorikus jellegű szerkesztésmódban
Őszi chanson (1864)
- az elmúlás nyomait a szavak képiessége hordozza benne, és ennél még meghatározóbb a hangzás és a verszene: a költemény egy hangulatot, egy
impressziót fogalmaz meg
- a beszédhelyzet egynemű érzelemkifejezést tesz lehetővé: egyszerre fogalmazza bele az ember és a természet sorsának párhuzamát (holt avar) és
ellentétét (hullni.. eresszél) – az ősz elhív, az elmúlás elkerülhetetlen, így jellemzi a csendes beletörődés, és enyhe halálfélelem.
- szimbolista vonás, hogy egy belső, lélek mélyéről jövő érzést több értelmű képekkel fejez ki – ez sokoldalúságot, többjelentésűséget eredményez.
Emellett a felfokozott zeneiségben és a hangulatban, pillanatnyiságban megjelenik az impresszionizmus jelenléte
Holdfény (1869)
- inkább szín helyett az árnyalatok dominálnak. A képiessége a szimbolizmusra jellemző módon nem egyértelműen megmagyarázható (pl. mit jelent a
szökőkút)
- nincsen pontos üzenete, nincsen kimondott cél/jelentés – szimbólumok jelennek meg benne, a vers végére pedig csak halvány sejtés marad erről a
meg nem ismerhető jelentésről

Rimbaud (1854-1891)
- francia, 15 évesen virtuóz latin versíró volt, és végigpróbálta a francia írók versformáit, hagyományait, illetve a kortárs költők formanyelvét. 1870-
ben és 71-ben Párizsba szökött. Ekkor ismerkedett meg Verlaine-nel, akivel 73-ig tartott viharos kapcsolatuk.
- megírta ezután már otthon az Egy évad a pokolban c. művét, mely prózát és verset is tartalmazott
- bejárta Európát, ezután többé nem írt. 1891-ben térddaganat miatt amputálták lábát, de meghalt az évben.
- 21 évesen hallgatott el: úgy érezte, eljutott a költői kifejezés határára. Alapvetően a szabadságról, a természetről, az alkotás problémájáról, a
boldogságról és a szerelemről beszél.
A magánhangzók szonettje (1871)
- a látomás felszabadításának, és a szabad képzettársításnak egyik legismertebb megvalósítása a vers: a magánhangzókhoz színek kapcsolódnak,
amelyek további képeket hívnak elő. A képek a 4soros részekben ellentéteket alakítanak (szépség-rútság), ez pedig megmarad a tercettekben is,
azonban a nyugalomtól a kozmikus csendig ívelő képsorban.
- a szinesztéziák nem feleltethetőek meg a valósággal, nincs logikai út a megértéshez
- ugyanakkor a zárt szonettforma abc rendben sorolja a betűket – egyszerre titokzatos és ötletszerű, mint ahogyan harmonikus és rendezet  sokkal
érdemesebb megfigyelni a megalkotottságát, mint értelmet keresni arra, hogy bizonyos betűhöz miért bizonyos színt rendel
Kóborlásaim (1869-71)
- szonettforma, egy érzést fog meg – múlt időben íródott, tehát emlékezés egy általános életérzésre, amely egy korszakát jellemzi
- megírja az életvitelére jellemző lecsúszottságot, ugyanakkor meglátszik az írásában, hogy végig a költészetnek élt: nyomot hagy erről ebben a
versben. Nem színekkel/képekkel fejezi ki a mondanivalóját, sokkal inkább látszik benne egyfajta egyértelműség, amely kissé távol áll alapvető
szimbolizmusával.

Mallarmé (1842-1898)
- mestereinek Poe-t és Baudelaire-t vallotta, Párizsban született. Keveset írt, verseit nagy műgonddal és sokáig csiszolgatva alkotta meg. Életműve
vékony kötetnyi, később ő maga gyűjtötte fiatal kortárs szimbolisták alkotásait
- nyelvszemlélete volt egyedülálló: a jelentő és a jelentett kapcsolatát nem tekintette önkényesnek, szavakkal alkot, igyekezett „leválasztani” a
hangalakot a jelentéstől – a fogalom ne írja felül a zenei, hangbeli érzését egy szónak
- mondattani kapcsolatok fellazítása volt célja, így többértelműséget, és nem mindennapi nyelvezetet használ. Személytelenség, rendkívüli képiség és
filozofikusság jellemzi  POÉSIE PURE

- a romantikát követi ez az irányzat, alapvetően jellemző rá még az areferencialitás – a lírai alkotás nem vonatkoztatható az önmagán kívüli világra.
A műalkotás itt öntörvényű, egyfajta belső valóságrendszer alakul ki a művekben.
- a jelentés összetettebbé válik: a nyelvi elemek másodlagos jelentéseinek lehetőségét is kiaknázza
- a célja, hogy a jelentés rögzíthetetlenségét, megfoghatatlanságát sugalmazza az olvasó felé: nem eszméket, didaktikus jellegű üzeneteket
fogalmaznak meg alkotásaik, céljuk legfőképpen az esztétikus alkotás létrehozása (esztétizmus)
- szecesszió: kivonulás. Prózában a statikus helyek megalkotását kedveli, visszaszorítja a cselekményességet, hangulati túlfűtöttség, erotika és
képiesség jellemzi. Lírában a rímek, alakzatok és refrének fontos szerepet kapnak, jellegzetes metaforákat jelentet meg (gyöngy, virág, szív, álom),
illetve halmozza a jelzős szerkezeteket
- impresszionizmus: impresszió /benyomás alapú költészeti stílus, általában egy-egy költő rövid korszakára jellemzőbb. Egy érzést próbál egy
pillanatnyi benyomás alapján megformálni.
18. Az ibseni dramaturgia jellemzői, az analitikus szerkesztésmód érvényesülése a Nóra (Babaszoba) c. drámában

Ibsenről
- 1828-1896 élt, 1848-tól kísérletezett vers- és drámaírással, 1851-ben a Norvég Színház dramaturgja, fordítója és szerzője lett. Jelentősebb
költeményei a Vadkacsa (1884) és a Nóra (1879)
- témaválasztásának középpontjában a polgárok, és a létükből fakadó problémáik állnak. Ezek az alapvető életproblémák általában kapcsolatban
állnak a család válságának kérdéskörével is, amely a kor egyik alapvető problémája volt: a 19. század közepére a család nem tudja már betölteni a
menedék, szerető közösség, személyiséget és egységet megőrző érték eszményi szerepét
- fontos kérdéssé vált emellett a korban a nő és a férfi viszonya, és a férfitekintéllyel irányított családmodell megkérdőjelezése; a női egyenjogúság és
a magánszféra problematikái szintén az ibseni gondolatkör témái
- Ibsen első, ilyen tematikára épülő drámai a keletkezésük idején témájukat, a szereplők megformálását, és az hétköznapok drasztikusan nyílt, és
közvetlen színre vitelét tekintve is újítónak számítottak
- dramaturgiáját tekintve is változást jelentett a korban: a társadalmi témák mellett új volt a prózai írásmódja is, cél lett a világ maga teljességében
való megragadása, amely főként a csúfság és szennyesség naturalista, szó szerinti, és hosszabb kifejezésével valósulhatott meg
- felbomlott a modern drámában az egészelvű kép, megkérdőjeleződtek és viszonylagossá váltak a közösség számára addig azonosnak vett értékek
- a drámai akció visszahúzódik, Ibsen dramaturgiájában helyette a jelen viszonyait meghatározó múlt lesz a hangsúlyos. Felerősödik az intellektuális,
gondolati tartalom jelenléte, nagyobb szerepe lesz a hiánynak, elhallgatásnak, a csendnek, és az egymás mellett elbeszélő,
kommunikációképtelenséget tükröző, monológszerű párbeszédeknek

Nóra
- alaphelyzet: mindvégig zárt térben, és rövid időintervallumban (dec. 24-26 a drámai jelen szimbolikus időszaka-karácsony) folyik a cselekmény, a
Helmer család édesanyját és édesapját ismerhetjük meg: Nóra és Torvald házassága azonban élethazugságra épül – szerepet játszanak, Torvald
feladata a munka és a pénzszerzés, felelősségteljes ügyvéd és szerető férj, míg Nóra tudatlan és felelőtlen, gyermeki naivitással működő, csinos nő
szerepében látható
- a külső harmónia fenntartásának alapja a szerepek állandósága – nem szabad kilépniük ezekből
- ezek az alapszerepek a múltbeli szokásokban gyökeredznek; így a múltbeli, nem túl jelentős, de egymásra rakódó események kiadtak egy
megmerevedett, hazug életformát → kész szituációval találkozik az olvasó
- a következmények váltak jelentőssé, kézzelfogható bonyodalommá
- a konfliktus tehát a múlt eseményeinek felbontásából, felidézéséből ered, amely a dráma cselekményének előrehaladásával párhuzamosan válik
egyre nagyobb részben ismertté az olvasó és a szereplők számára: fokozatosan derül fény rájuk, és így fokozatosan válik értelmezhetővé

- Nóra váltóhamisítása négy lépésben tárul fel előttünk

→ pénzt szerzett, hogy megmentse Torvald életét
→ kölcsönt vett fel, hogy kifizethesse a kamattal együtt megnőtt összeget
→ a kölcsönt Krogstad szerezte
→ váltót írt alá, amelyre apja nevét hamisította, így törvényt is sértett
- a többi szereplő (Lindéné, Krogstad, Rank doktor) múltjánák kibontakozására is hasonló fokozatosság igaz: az együüttes és összefonódó
múlttörténetek lassan eluralkodnak a drámai cselekmény jelenén, a befogadónak fokozatosan újra kell értelmeznie így az eseményeket
- változnak a szereplők és a megítélésük is (esetleg) – Nórának egyre több értékét ismerjük meg, Torvald egyre hiúbbnak, közhelyesebbnek,
konvencióknakbehódolónak tűnik, míg Krogstad ellenszenvessége csökken, mert a véleménynyilvánításai egyre megalapozottabbnak tűnnek (Torvald
nem elég férfias)
- a drámai feszültség ennek segítségével folyamatosan fennmarad és fokozódik annak ellenére, hogy hiányzik a klasszikus drámatípusra jellemző
konfliktus és viszonyváltás
- ezt a drámai szerkezetet analitikus drámának nevezzük

Analitikus dráma
→ a drámai szerkesztés sajátos eljárását alkalmazza; a cselekmény jelenében felidézett, vagy szereplők tudomására jutott
események, előzmények befolyásolják a viszonyváltozást
→ ebből fakad, hogy a jellemek és a kapcsolatok rendszere a dialógusok nyomán fokozatosan tárul fel, tehát a jelent minden
színtéren a múlt és annak értelmezései határozzák meg
→ ahogy haladunk előre a cselekmény jelenében, úgy haladunk visszafelé az időben a megismerésben (párhuzamos és kétirányú
időbeli mozgás)

- ennek a kibontakozási folyamatnak többféle eredménye van:

→ nem alakul ki drámai konfliktus Krogstad és Nóra között, az ijesztgetése nem indít el viszonyváltozást, ugyanis a drámavilág középpontjában
Torvald és Nóra házassága áll
→ Rank doktor a családi színjátékban kedves barátként tűnik fel, de a II. felvonásban szerelmet vall Nórának – ami szintén egy múltbeli esemény
lecsapódása – amely ellehetetleníti a segítségnyújtás lehetőségét, hiszen Nórának el kell utasítania őt (ezzel egyébként erősítve a szereplői jellem
hűségét). Tehát itt sincs viszonyváltás (csak lebegtet egy másik életút-lehetőséget Nóra számára – kicsit előkészíti a zárlatot)
→ folyamatos késleltetést eredményez ez a lassú haladás, fokozatosan tűnnek el Nóra esélyei arra, hogy titokban tartsa a hamisítást, ugyanakkor
egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a végkifejlet a szerepjátékok összeomlása lesz
→ lélektanilag indokolttá válik a lezárás, Nóra szimbolikusan is átöltözik (jelmezes jelenetek, leveti), és nem halogatja tovább a levél eljuttatását és
felolvasását Torvaldnak. A végkifejletben Torvald tudomást szerez az egész történetről (III. felvonás), számára is ismertté válik a múltdarabok
összességéből alakuló egész, és létrejöhet a drámai viszonyváltás a házaspár tagjai között
→ a megértés csodája elmarad: Nóra szembesül az ellentéteikkel és annak feloldhatatlanságával
19. Irodalmi ellenutópia és filmes adaptációja – Ray Bradbury: Fahrenheit 451

Ray Bradbury
- 1920-2012 élt, a sci-fi műfajának kialakulásakor, így írásai nagy hatással voltak a műfaj formálódására. Eleinte újságokba, magazinokba publikálta
írásait, első önállóan megjelenő műve 1942-ben a Tó c. volt, amelyben először nyilatkozott meg egyéni stílusa
- társadalomkritikát is írt, 1950-ben jelent meg a Marsbéli krónikák c. regénye, majd 1953-ban a Fahrenheit 451, melynek híres adaptációját 66-ban
készítette el Truffaut
- Steven Spielberg szerint a világ sci-fi filmjeinek legnagyobb múzsája volt
- későbbi méltatások szerint a történetei nagy hatással voltak kultúránk alakulására, és segítettek megérteni, hogy a képzelet az értékeink
kifejezésének egyik legfontosabb eszköze (ezt pl. elvileg Barack Obama mondta róla)

Disztópia
- a jelenleginél negatívabban megjelenített világkép, társadalomkép. Többsége (egy potenciális) jövőképet ábrázol, amelyet az elembertelenedés,
valamilyen totalitárius rendszer elnyomása, vagy természeti katasztrófa általi sújtottság jellemez
- a leggyakoribb, hogy a boldog látszatlétben a főszereplő karaktere felismeri a rendszer elnyomó jellegét, és kiutat keres belőle a mű cselekménye
során
- a disztópikus alkotások általában egy fontos világproblémára és annak veszélyére hívják fel a figyelmet, illetve gyakran utalnak/ábrázolnak a
korukra jellemző, már meglévő rendszert
- példák: Fahrenheit 451, Emlékek őre, Legyek ura, Szép új világ, 1984, Az éhezők viadala

Filmadaptációk
- ez a filmadaptáció egy szabad adaptáció, amelyben a hatás elérése érdekében gyakran helyettesít egyes cselekményrészleteket más elemekkel. A
célja hűnek maradni a szöveg intenciójához, így gyakran pontosan idéz a regényből
- az adaptálás során az egyik típusú médiumból egy másikba helyeződik át a történet; az irodalom elvontabban, nyelvileg kódoltan adja át a fikciót,
több értelmezési lehetőséget megengedve, míg a film képek és hangok által közvetíti a fiktív világot, így sokkal egyértelműbb, konkrétabb képet adva
- valamint fontos különbség, hogy a film nem tud szubjektív nézőpontból ábrázolni: a kameraállások mindig kívülről láttatják az eseményeket, nem
megvalósítható az a tartalmi árnyalás, amelyet egy irodalmi műben az E/1-es, vagy T/1-es elbeszélésmód tesz lehetővé
- ennek egy eredendő problémája, hogy a filmadaptációk elkerülhetetlenül változtatnak az alapművön

Főbb eltérések
Világkép
- szerintem nem olyan futurisztikus az ábrázolásmód a filmben (bár ezt lehet, hogy korlátozta a korabeli filmművészeti technikák lehetőségeinek
széleskörűsége), pl. a földalatti metrószerűség helyett egy lebegő vonattal akarták jelezni, hogy ez egy modern világ; illetve a tv-képernyők
elterjedtsége sem olyan drasztikus, a kommunikációs eszközök (telefon és telefonközpont) ugyanolyannak tűntek, mint a film készítésének jelenében
- a rendszer ábrázolása is eltérő, sokkal hangsúlyosabb a diktatórikus jellege – például a könyvben nincsen olyan jelenet, ami a gyerekek/fiatalság
rendszerhűségre, vagy tűzőrségre meg könyvégetésre való nevelésére irányulna, míg a filmben konkrét előadást tartanak, illetve megállítják a hosszú
hajat viselő fiút és az utcán levágják a haját → sokkal nagyobb a szigor („law enforcement can be fun”)
- ennek következtében az általános boldogság és öröm, illetve szabad választási lehetőségek világa sincsen annyira kiélesítve: rajtaütésszerű
vizsgálatok a játszótéren, sokkal drasztikusabb az emberek ellenőrzése
- ugyanakkor pl. a házakat nem égetik el a könyvekkel együtt: nem olyan elvadult a fanatizmus az égetés terén, nem magyarázzák meg a 451
jelentését a filmben (hogy ugye annyi Fahrenheit fölött égnek a könyvek)

Clarisse és Montag
- a lány a regényben „17 éves és bolond”, míg a filmadaptációban húszéves, és már tanárként dolgozik, ahonnan egyébként ki is rúgják, stb. → az ő
szála teljesen másképp vezetődik fel, és máshogy is alakul
- mikor kirúgják, együtt megy Montaggal megtudni, mi a valódi ok, ezután a jelenet után a liftben ölelkeznek, a kapcsolata Montaggal másképp van
árnyalva – vigasztalja, átöleli, segít neki később, sokkal élőbb a kapcsolatuk
- sőt, Clarisse intéz egy telefont a tűzőrség kapitányával Linda Montagként – a „szabadnapja” nem betegség, meg a felismerések miatti sokkhatás
miatt történik, hanem mert Clarisse-t kíséri el az iskolába
- Clarisse ismeri a nénit, akit a könyvekkel együtt felgyújtanak annál az esetnél, mikor Montag először elgondolkodik a rendszer helyességén
- Clarisse nagybátyját a néző számára is nyilvánvalóan letartóztatják, „mert másmilyenek voltak”, de Clarisse-ról tudjuk (egy jelenet erről szól), hogy
a rajtaütéskor kimászik a tetőre, és elmenekül
- Montag is tudja, hogy él, mert kikeresi a nyilvántartásban a letartóztatást – itt el is ájul mikor megtudja – és a kapitány elkapja mikor kutakodik a
papírok között
- újra találkoznak, a lány mondja el neki, hogy a nagybátyjának volt egy listája „a barátairól”, tehát a filmben a nagybácsi tud a könyvemberek
közösségéről, és így Clarisse el is tudja mondani Montagnak, hogy felfelé kell mennie majd a folyó mentén a sínekig → Faber alakja teljes mértékben
kimarad a történetből
- együtt égetik el a listát Clarisse-ék pincéjében, aztán elbúcsúznak, mert Montagnak támad egy ötlete, hogy elrejti az ellopott könyveket a tűzőrök
házaiban, és mindenkire ráhívja a tűzőrséget – magát falja fel a rendszer

Mildred/ Linda
- a feleség a filmben nem Mildred, hanem Linda Montag
- míg Montag gyűjtögeti a könyveket (nem pár van neki a filmben, gyakorlatilag több százat gyűjt), minden este olvassa is őket Linda szeme láttára,
aki csak a film háromnegyedénél akad ki rá, mikor megsíratja az egyik regényrészlet felolvasásával a barátnőjét
- nem az első jelenetben adagolja magát túl a tablettákkal – és mikor megteszi, Montag végül nem mondja el neki, hogy mi történt, mikor reggel
felkel éhesen és nem tudja, miért érzi magát furcsán → nincs következménye
- Linda végül a barátnős jelenet után, mikor feljelenti őt, el is hagyja
- Montag mindent feléget a házban (ez így is volt)

Beatty/a kapitány
- szerintem eleve a karakter nem pontosan van megformálva: a film a rendszernek teljesen behódoló és azt kiszolgáló embernek láttatja, aki sosem
ingott meg, csak olvasott, de mindig butaságnak tartotta a könyveket
- az utolsó jelentében, Montag házában teljesen másképpen viselkedik: fegyvert fog Montagra, nem próbálja meg lebeszélni, és sosem nyilvánul meg
együttérzően, vagy segítségnyújtóan – nincs 24 órás lehetőség, egyértelmű a megtorlás – a végén pedig nem érződik a regényben kifejezett „Beatty
meg akart halni” érzés
- a regényben úgy tűnik a végén, hogy Beatty egy igen tanult ember, akinek az életének szerves részei a könyvek, rengeteget idéz belőlük, és valami
módon mindig célja, hogy Montag a saját útját találja meg; a zárlatban pedig egyenesen olyannak tűnik, mint aki nem is akar többé a rendszer része
lenni, elvégre fegyvertelenül állt szembe a lángszórós Montaggal, és ő gerjeszti fel, hogy ölje meg → erre semmi utalás nem történik a filmben

Cselekmény
- Faber karaktere egyáltalán nem jelenik meg: Montag mindent egyedül csinál, Clarisse adja a támogatást
- Montag az elejétől fogva képregényt olvas (megengedett?), nem igazán él együtt az elektronikus világgal, a „tengeri kagylóval”, a képernyős
családdal, amelyben a felesége részt vesz, illetve gyakran olvas (Copperfield Dávid az első jelenetben kb.), egy pillanatig sem lelkes és szenvedélyes
szolgálója a rendszernek
- a háború teljesen kimaradt a filmadaptációból: a végén nem robban fel a város (benne Mildreddel meg mindennel), a rendszernek ugyanúgy
megmarad a létjogosultsága
- a Kutya hiánya: Montag eltávolodása a tűzőrség ideológiájától a rézrúd működésképtelenségével ábrázolódik csak, az egész üldöztetése nem olyan
drámai és hosszadalmas
- Montag egy csónakban jut le a folyón, nincs meg benne az a jelképes megtisztulási folyamat, mint ami a regényben annyira hangsúlyozottan és szép
szimbolikával megjelenítődött
- Clarisse és Montag újra találkoznak a könyvemberek közösségében. A közösségben egyébként mindenki 1 könyv hordozója – nincs meg az a
végtelen tudásanyag abban a pár szereplőben, akiket a regény emelt ki, illetve az emberek a könyvük címe és szerzője alapján mutatkoznak be
- a zárlatban a könyvemberek fel-alá sétálnak, miközben felmondják a regényüket; várják, hogy újra nyomtathassanak, de valódi változás nem történt
a világképben, inkább Montag személyes változása, karakterfejlődése emelődik ki