A német területekről kiszorított, új Osztrák-Magyar Monarchia csak a Balkán irányába

terjeszkedhetett. Mivel Ausztria nem vett részt a tengerentúli gyarmatosításban, vezetői úgy
tekintettek a Balkánra és az ott élő szláv népességre, mint az osztrák geopolitikai törekvések
természetes színterére, ha másért nem, azért, hogy lépést tarthasson más nagyhatalmakkal. Ez a
politika magában hordozta a konfliktust Oroszországgal.

Németországnak nem fűződött nemzeti érdeke a Balkánhoz. Annál inkább érdekének tekintette az
Osztrák-Magyar Monarchia fenntartását. A kettős monarchia összeomlása ugyanis magában hordta
annak veszélyét, hogy Bismarck egész német politikája kudarcot vall. A birodalom német ajkú
katolikus része Németországhoz kívánt volna csatlakozni, ezzel veszélyeztetve a protestáns
Poroszország elsőségét, amelyért Bismarck olyan kitartóan küzdött. És az osztrák birodalom
felbomlása egyben megfosztotta volna Németországot egyetlen megbízható szövetségesétől.

A helyzetet csak súlyosbította a Török Birodalom felbomlásának agóniája, amely számos konfliktust
okozott a nagyhatalmak között a zsákmány felosztását illetően. Bismarck egy alkalommal kijelentette,
hogy öt játékos esetén mindig jobb háromnak az oldalán állni.

A bécsi kongresszus idejére Oroszország egyértelműen a kontinens leghatalmasabb országa lett.

A cár hatalmának abszolút volta lehetővé tette az orosz uralkodók számára, hogy a külpolitikát
önkényesen és a saját ízlésüknek megfelelően irányítsák. Friedrich von Gentz, Metternich
tanácsadója a következőképp írta le a cár hozzáállását: „Az uralkodókat korlátozó és gátló tényezők -
hatalommegosztás, alkotmányos formák, közvélemény stb. - közül egy sem létezik az orosz uralkodó
számára. Amit éjszaka megálmodik, másnap reggel véghezviheti.”

Oroszország legfeltűnőbb vonása az ellentmondásosság volt. Bár állandóan háborút viselt, és minden
irányban terjeszkedett, mégis folyamatosan fenyegetve érezte magát. Minél többnyelvűvé vált a
birodalom, Oroszország annál sebezhetőbbnek érezte magát, részben mivel szükségét érezte, hogy
különféle nemzetiségeit elszigetelje szomszédaitól. Hatalma fenntartása érdekében, és hogy
felülkerekedjék a birodalom népei közötti feszültségeken, Oroszország minden uralkodója
elterjesztette valami nagy, külső veszedelem legendáját.

Oroszország nyomulni kezdett Európa közepe, a Csendes-óceán partjai és Közép-Azsia felé,

biztonságának keresése az önmagáért való terjeszkedéssé fajult.

Függetlenül attól, hogy mekkora területet birtokolt, Oroszország kérlelhetetlenül egyre kijjebb tolta
határait. Ez eredetileg alapvetően védelmi okból kezdődött, mint amikor Potyomkin herceg (akinek a
neve elsősorban a cárnő által használt utak mentén felállított díszletfalvakról ismeretes) 1776-ban a
Krím elfoglalását javasolta Törökországtól azon ésszerű megfontolásból, hogy ez növelné Oroszország
képességét arra, hogy megvédje területét. 1864-re azonban a biztonság már egyet jelentett a
folyamatos terjeszkedéssel. Alekszandr Gorcsakov kancellár Oroszország közép-ázsiai terjeszkedését
úgy határozta meg, mint állandó kötelezettséget arra, hogy a puszta lendület által vezérelve a
peremterületeket pacifikálják:

„Oroszország helyzete Közép-Azsiában hasonló minden civilizált államhoz, amely félvad, szilárd
társadalmi szervezet nélküli, nomád törzsekkel kerül kapcsolatba. Ilyen esetekben a határok
biztonsága és a kereskedelmi kapcsolatok szükségessé teszik, hogy a civilizáltabb állam bizonyos
fennhatóságot gyakoroljon szomszédai fölött...

Az állam tehát választás elé kerül: vagy feladja folyamatos erőfeszítéseit és ezzel határait állandó
zavargásoknak teszi ki...vagy egyre mélyebbre hatol a vad területek szíve felé, ...ahol az igazi
problémát az okozza, hogy időben meg tud-e állni a hódításban.”