Augusztus 28.

– Az Ágfalvai „csata”
A világháborús vereséget követően igen furcsán alakult a korábbi két testvérállam,
Ausztria és Magyarország kapcsolata. Miközben hazánkat északról, délről és keletről
is idegen hadak szállták meg, a nyugati határszél Ausztriával a béke szigetének
számított. Ugyanakkor Damoklész kardja ott lebegett az ottani magyarság és
Magyarországhoz hű német és horvát ajkú lakosság feje felett. A később
Burgenlandnak elkeresztelt vidék a Honfoglalásától kezdve mindig magyar ellenőrzés
alá tartozott, a magyar korona jogát sosem kérdőjelezte meg senki a zömében németek
lakta nyugat-magyarországi részekre. Előfordult persze, hogy egyes részeit
elzálogosították királyaink, és olyan is, hogy átmenetileg német csapatok vették
birtokba, de ettől még a Magyar királyság része volt mindvégig.
Az 1918-as vereséget követően azonban a győztes hatalmak Ausztriának kívánták
juttatni ezt az etnikailag valóban németek lakta területet (míg mondjuk a szinte
kizárólag magyarok lakta Csallóközt elvették Magyarországtól). Ezeket a híreket
Magyarországon megrökönyödéssel fogadták. Bánffy Miklós külügyminiszter Bethlen
Istvánhoz írt levelében így foglalta össze álláspontját Burgenland Ausztriának
ítélésével kapcsolatban:
„Tetézte ennek fájdalmasságát, hogy nem valamelyik győző országnak kellett átadnunk
Sopront és vidékét, hanem Ausztriának. Volt ebben valami szörnyen lealázó és valami
pokoli gúny. Századokon át küzdött a magyarság, hogy hazáját megvédje Ausztria
ellen. És most, mikor az Entente széjjeltöri az osztrák birodalmat, akkor kívánja
tőlünk, hogy a megmaradt Ausztriának mi adjunk át olyan földet, ami mindig a mienk
volt. Kívánja ezt akkor, midőn Ausztria éppen olyan legyőzött ország, mint mi. Sőt,
minket Ausztriával való kapcsolatunk sodort a háborúba. [...] Valóban perverz
gondolat volt ez a követelés. Nyilván onnan származott ez, hogy Legfelső Tanács éket
akart verni közénk és Ausztria közé. Gyűlölséget akart szítani az osztrák és a magyar
nép között, hogy soha többé ne találhassanak egymásra”
Bethlen nem tévedett, utóbbi valóban szerepet játszott a látszólag igazságos –ám
valójában számító és más döntéseikkel disszonáns-, etnikai határhúzásban. E valóban
mélyen számító sakkhúzás mellett Ausztriát kárpótolni akarták az olaszoknak átadott
németek lakta tiroli (ma: Dél-Tirol) részekért.
Magyarország pillanatnyi gyengesége miatt 1920. június 4-én kénytelen volt aláírni a
megalázó és igazságtalan Trianoni békediktátumot, amelyben hazánk lemondott az
Őrvidékről is, benne Sopronnal Ausztria javára. Ennek ellenére egy évvel később is az
egész terület még magyar ellenőrzés alatt állt. A rendelkezés szerint 1921. augusztus
27-28-án kellett a magyar közigazgatásnak és rendfenntartó erőknek elhagyni a
térséget, hogy azzal párhuzamosan az osztrákok vegyék át azt. A reguláris magyar
alakulatok 27-én meg is kezdték az elvonulást. Sopronban 27-én haditanács zajlott le
az ellenállni szándékozó különböző csoportok között. Igencsak vegyes volt az a
félkatonai erő, amely megállítani igyekezett az osztrák foglalást. Alapja a Rongyos
Gárdaként ismert paramilitáris csoport volt, melynek vezetői és zömében Kecskemét
környéki harcosai elszánták magukat a küzdelemre. Híres-hírhedt személyek
gyülekeztek, hogy megnehezítsék az osztrák rendfenntartó erők bevonulását. Prónay
Pál alezredes volt a fő szervező, de olyan alakok érkeztek megmenteni Sopront, mint
Maderspach Viktor, az Erdélyből menekült híres vadász és gerillavezér, Egán Imre
békési főispán, a kétszeres olimpiai bajnok úszó Halmay Zoltán, vagy Bónis
Arkangyal ferences szerzetes(!). Kétségtelen, hogy mondjuk Héjjas Iván vagy
Ostenburg-Moravek Gyula (a helyi csendőrök vezetője) korábbi ténykedése minimum
megosztónak titulálható, de hazafiságuk és elszántásuk megkérdőjelezhetetlen volt.
Hiába, a háborúkba ritkán mennek ministránsfiúk (és még ritkábban jönnek vissza)…
Ott voltak aztán a soproni bányászati és erdészeti főiskola hallgatói is a csatasorban,
bár ők az ágfalvai összecsapásnál nem voltak jelen. Nem meglepő, hiszen az iskola
1918-ban menekült csak el Selmecbányáról (1735-ben alapították!), s most úgy nézett
ki itt is vége a dalnak, ha nem akadályozzák meg Sopron átadását. A már említett
Maderspach maga is hallgató volt éppen, nyilván volt szerepe az ottani toborzásban.
Hiába volt elvileg vakáció sok hallgató fegyverrel a kezében állt helyt e nehéz
hetekben. Az augusztus 28-án Ágfalvához érkező csoport elég heterogén volt.
Kézifegyver volt elég. Még 1920. július 28-án Prónayék beütöttek Ausztriába, és egy
Antant elől titkolt osztrák fegyvertárat fosztottak ki Fürstenfelden, jelentős készletre
téve szert. Sigray Jakab kormánybiztos, aki egyébként a terület átadásáért felelt,
szintén szimpatizált a felkelőkkel, s más megyei potentátokkal együtt fű alatt
támogatta azokat. A magyar kormány veszélyes hazárdjátékként tekintett a
vállalkozásra - volt is benne kockázat bőven -, s hivatalosan mindent megtett ellene, de
ténylegesen nem tett semmit ellene. Történelmileg a felkelés egyik támogatója
különösen érdekes, hiszen az a Windischgrätz Lajos herceg támogatta a felkelők
küzdelmét Ausztria ellen (!), aki egyébként az 1848-49-ben Magyarország ellen
harcoló - és Győrt elfoglaló - Alfred zu Windischgrätz unokája volt…
Augusztus 28-án az osztrák csendőrség és vámőrség csoportjai 11 oszlopban átlépték a
történelmi osztrák-magyar határt, és megkezdték az átadandó terület megszállását. A
Bécsújhelyből induló Sopron felé nyomuló oszlop 15 órára zavartalanul érte el az
Ágfalvát. Ám a faluból keleti kijáratánál megtámadta őket Héjjas Iván felkelő osztaga.
Az osztrák csendőrök jobban voltak felszerelve, géppuskákkal is rendelkeztek, sőt
egyes magyar források szerint vörös zászló alatt „csőcselék” is követte őket (ebben az
időben az osztrák kormányt állandóan veszélyeztette egy esetleges baloldali szocdem-
bolsevik puccs). Az ütközet nem volt heves, kimerült lövöldözésben, de a gerillák
Francia-Kiss Mihály, Kaszala Károly (repülő ász volt a világháborúban 8 légi
győzelemmel) és Maderspach vezetésével elfogtak és lefegyvereztek több csendőrt, sőt
elfogták Robert Davy-t Burgenland kijelölt osztrák kormánybiztosát is. Az
összecsapásban egy felkelő is életét veszítette, Baracsi László kecskeméti
gazdalegény. Az összecsapás során beérkezett Ágfalvára Ostenburg-Moravek Gyula
csendőrzászlóalja, amely az osztrákok visszavonulása után lefegyverezte a felkelőket,
hogy az Antant lássa, mennyire nem támogatja a kormány a felkelőket, majd jelezte az
elfogottaknak, hogy nem fog kivonulni Sopronból, sőt élete árán is megvédi, s
csatlakozzanak az ő alakulatához. Az elfogott osztrák csendőröket elengedte. A
térségben Héjjasnak talán 120 embere lehetett, akik felvették a harcot.
Az összecsapás jelentősége elsőre nem volt nagy, de érezhetően minden megváltozott.
A felkelők apró sikere jel volt arra, hogy van értelme ellenállni. Sigray Jakab
megállította a magyar fegyveresek hátrálását, s Sopron város ujjongva vette
tudomásul, hogy a másnapra tervezett osztrák bevonulás bizony elmarad. Az Antant
természetesen tiltakozott Sigray intézkedése ellen, ám utóbbi mosta kezeit, mondván
nem tehet arról, hogy a helyiek ellenállnak az osztrákoknak (mint láttuk ez csak
részben volt igaz, sokan Kecskemétiek voltak a harcolók közül). Az ágfalvi
összecsapást követően az egész térségben gerillaharc bontakozott ki, ahol a 3-4 ezer
fős magyar fegyveres csoport ötletgazdag módon nyugtalanította a megszállókat.
Elhitették, hogy létszámuk a ténylegesnél jóval nagyobb, s tökéletesen alkalmazták a
térséghez kiváló lehetőséget nyújtó, „Üss, majd tűnj el!” elvet. Ha volt a XX. század
során Magyarországon tökéletesen alkalmazott gerillaharc, akkor ez volt az. A
felkelők másfél hónap alatt megtartották magyar kézen az egész tartományt, sőt egy
ízben maguk ruccantak át Ausztriába. A harcoknak a diplomácia vetett véget, mikor
Olaszország közvetíteni kezdett a felek között. Bár az Őrvidéket nem sikerült
megmenteni, de erőfeszítéseiknek hála az Antant kénytelen volt legalább abba
beletörődni, hogy Sopronban és környékén népszavazást tartsanak a hovatartozásról.
Ennek eredménye pedig felette a koronát a „rongyosok” és a felkelő nyugat-
magyarországiak teljesítményére. Sopron e kevés elszánt hazafinak köszönheti, hogy
népszavazást nyert, s saját polgárai hűségének pedig azt, hogy ennek eredményeként
magyar maradt.

Felhasznált irodalom:

Békés Márton: A fegyveres revízió útja Nyugat-Magyarországon. In: Vasi szemle, 2007/4.
Fogarassy László: A nyugat-magyarországi kérdés katonai története II. Soproni szemle,
1972/1.