Napóleon, aki nem bízott uralkodó „testvéreiben”, a közvéleményhez menekült, és a politikája

aszerint változott, hogy mire volt szükség népszerűségének fenntartásához.

Támogatta az olasz nacionalizmust, amíg az Észak-Olaszországra korlátozódott, s kiállt a lengyel

függetlenség mellett, amíg az nem vonta maga után a háború kockázatát. Ami Németországot illeti,
egyszerűen nem tudta, melyik oldal mellé álljon.

Ami leginkább megfelelt Napóleon stílusának, az egy európai kongresszus lett volna, ahol
újrarajzolják Európa térképét, mert ott minimális kockázattal tündökölhetett volna. Az egyetlen olyan
kongresszus, amelyen Napóleon elnökölt - a krími háborút lezáró párizsi kongresszus - nem rajzolta
újjá Európa térképét; mindössze a háborús eredményeket ratifikálta. Oroszországnak megtiltották,
hogy hadiflottát tartson a Fekete-tengeren, s ezzel megfosztották attól a képességétől, hogy
védekezzen egy újabb brit támadás ellen. Oroszországot ezenkívül kötelezték, hogy szolgáltassa
vissza Törökországnak Besszarábiát és a Fekete-tenger keleti partján lévő Karsz területét. Továbbá, a
cárnak le kellett mondani a török keresztények védelmezőjének szerepéről; ez szolgáltatta ugyanis a
háború közvetlen okát. A párizsi kongresszus a Szent Szövetség darabokra szakadását jelképezte, de
egyetlen részvevő sem volt hajlandó Európa térképének megváltoztatására.

A metternichi rendszer összeomlását követő zűrzavarban Franciaország két stratégiai lehetőség

között választhatott volna. Folytathatta volna Richelieu politikáját és megpróbálkozhatott volna
Közép-Európa megosztottságának megtartásával. Ez a megoldás megkövetelte volna Napóleon
forradalmi meggyőződésének elvetését, legalábbis Németországon belül, a létező legitim uralkodók
javára, akik készek voltak Közép-Európa megosztottságát fenntartani. Vagy Napóleon a köztársasági
mozgalom élére állhatott volna, ahogyan azt nagybátyja tette, abban a reményben, hogy
Franciaország így elnyeri a nacionalisták háláját és talán Európa politikai vezetését is.

Franciaország balszerencséjére Napóleon egyszerre követte mindkét stratégiát. Mint a nemzeti

önrendelkezés bajnoka elfeledkezett arról, hogy ez az álláspont milyen geopolitikai kockázatot rejt
Franciaország számára Közép-Európában. Támogatta a lengyel forradalmat.