A megsebzett úrnő

III összesen Szentek & Szélhámosok

Maddison Michaels
Álomgyár Kiadó (2023 márc)

Címke: történelmi, romantikus, regény

történelmittt romantikusttt regényttt
Kaphat m​ ásodik esélyt a szív?

Constance Campbell, Kilmaine hercegnéje valamikor hitt abban, hogy

csak egy hercegre van szüksége ahhoz, hogy boldog legyen – ám rá
kell jönnie, hogy a férje igazi szörnyeteg. Az összetört és
vigasztalhatatlan nő álarc mögé rejti nyomorúságát… még
gyerekkori barátja, Alec előtt is szerepet játszik.

Dr. Alec McGuiness újra Skóciában találja magát, ahol azt a nőt kell
megvizsgálnia, akinek egykor szívét ígérte. Miután Connie sok-sok
évvel ezelőtt visszautasította, jól tudja, szerény orvosi keresetéből
nem tud megfelelő életet biztosítani a nő számára. De amikor
Kilmaine hercegét hidegvérrel meggyilkolják, és a hercegnét
gyanúsítják, Alec rádöbben, hogy mindenáron meg kell védenie
egykori szerelmét azoktól, akik rá akarják kenni a gyilkosságot.

Szökés közben Connie átéli azt a szabadságot, amiről korábban csak

álmodott, majd váratlanul vonzódni kezd a férfihoz, aki oltalma alá
vette. De ha sikerül is kivívniuk a szabadságát és tisztázni a nevét,
vajon Constance képes lesz újra kitárni a lelkét valakinek?

Maddison Michaels, a Ruby Awards díjas szerző két érzelmileg

sebzett ember szívbe markoló szerelmi történetét meséli el ebben a
regényében, ahol a tőle már megszokott ármányban és fordulatokban
sem lesz hiány.
 Férjemnek, Darrennek.

Te adsz ihletet,

te vagy a legerősebb támaszom,

és életem szerelme.
Lányomnak, Charlotte-nak.

Te vagy a legszebb ajándék,

amivel valaha megáldottak,

mindennél jobban szeretlek!

Anyámnak és nővéremnek.

Támogatásotok végtelenül fontos számomra,

és ugyanennyire szeretlek mindkettőtöket.

 Első fejezet

Kilmaine-kastély, 1857 májusa

A tükörkép, ami Constance-ra bámult vissza a padlótól plafonig
érő tükörből, tökéletes volt. Olyannyira, hogy majdnem elsírta magát.
Halványszőke haja is tökéletes frizurába zabolázva, csipetnyi
klasszikus csavarral. Gyémánt nyakéke tökéletesen kihangsúlyozta
nyakának finom ívét, a szeme színével megegyező, zafírkék báli
ruháját mintha nőies domborulataira öntötték volna.
És bár egyesek talán megkérdőjelezhetik a hosszú ujjú ruha
melletti döntését, ez a fazon a testén éktelenkedő megannyi sárga és
lilás zúzódás mindegyiket elrejtette.
Végül is a férje ragaszkodott ahhoz, hogy az általuk rendezett
bálon a tökéletes hercegnő szerepében pompázzon, ezt pedig nem
lehetett úgy elérni, ha közszemlére teszi a sérüléseit.
Istenem! Hogy mennyire utálta ezt a szót… tökéletes.
Connie egy pillanatra úgy érezte, le kell tépnie a ruha ujját, hogy
mindenki láthassa, a férje, Duncan Campbell, Kilmaine hercege
valóban egy tökéletes szörnyeteg. Egy vadállat, aki élvezettel
használja az öklét ellene kedves szavak helyett.
Teste összerezzent, ahogy felidézte a délután emlékeit. A herceg
csizmája szakadatlanul ostromolta a hátát és a lábait, miközben ő a
földön, összekuporodva feküdt. Az élvezet hangja, ami minden egyes
mordulásából visszhangzott, miközben rugdosta, még mindig
felforgatta a gyomrát. Amikor pedig megragadta a haját, és a lábára
emelte, a herceg tekintetéből az a gonosz elégedettség sugárzott, amit
soha meg sem próbált leplezni.
Nem. A herceget felizgatta, lerítt róla, hogy mennyire élvezi, ha
fájdalmat okozhat neki. Persze, ezúttal megkímélte a fejét, hiszen elég
nehéz lett volna az idill látszatát kelteni, ha a hercegné duzzadt
szemmel vagy összevert arccal jelenik meg a vendégek előtt.
Egy pillanatra a férje tekintetében mintha felsejlett volna, hogy
esetleg betegségre hivatkozva kimenti a nejét, ahogy azt már
számtalanszor megtette korábban. De mivel túl sokan jöttek el a
társadalmi elit fontos szereplői közül, és a tény, hogy Connie valóban
tökéletes házigazda volt, nyilvánvalóan felülkerekedett az újbóli
lesújtás iránti vágyán, legalább is, ami a látható helyeket illeti. Így hát
öklével a hasát és a karjait célozta meg.
Elég erősen csapott le ahhoz, hogy fájdalmat okozzon, de ne
gyöngítse le, majd az ágyhoz cibálta.
Connie arcát savként égették a könnyek. Elsimította a kezével, és
kihúzta magát. Erőt kellett mutatnia, mert rettegett attól, mit tenne a
férje, ha esetleg…
Az ablakhoz lépve kikémlelt a függöny résén. Máris egy halom
kocsi sorakozott a felhajtón, türelmesen várakozva arra, hogy
eljuttassák gőgös utasaikat a kastély bejáratához, és így részt
vehessenek Kilmaine herceg egy újabb híres bálján.
Duncan pedig eljátssza a tökéletes házigazdát, jóképű arcán
ragyogó mosollyal, könnyedén bájolog a vendégeivel. Becsapja őket,
ahogy egyszer őt is becsapta. És nem törődve azzal, hogy a bált az
első felesége halálának harmadik évfordulóján tartja.
– Úrnőm?
Connie összerezzent, fejét a hálószoba ajtaja felé kapta. Hála az
égnek, a komornája volt az, aki aggódó tekintettel nézett rá, ahogy az
utóbbi időben egyre gyakrabban.
– Igen, Sarah?
– Mrs. Morgan megkért, hogy szóljak, a herceg önt keresi – rándult
meg kissé a lány. – Azt szeretné tudni, mikor megy le, hogy
segédkezzen a vendégek köszöntésében.
Nos, igen. Duncan bizonyára forrong magában amiatt, hogy még
nem jelent meg. És persze a házvezetőnőt zaklatja azzal, hogy derítse
ki, hol van már. De annyi órán át kell majd színlelnie! Ráadásul
minden egyes alkalommal egyre nehezebben megy neki.
Néha szeretett volna elszökni. Elfutni messze, nagyon messze. De
nem tehette. Egy penny nélkül, és úgy, hogy a családja Londonban él,
teljesen egyedül volt.
Nem mintha az anyja segített volna neki. Nem. Ezt nyilvánvalóvá
tette a legutóbbi alkalommal, amikor találkoztak, és amikor Connie
végre bevallotta neki, mit művel vele Duncan. Még most is érzett egy
csipetnyit abból a reménytelenségből, amit az anyja tekintetéből
áradó harag váltott ki belőle annak hallatán, hogy el akarná hagyni a
herceget. Az anyja kifejtette, hogy Connie a hibás, amiért feldühíti a
férjét, és ha botrányt merészel kirobbantani azzal, hogy elhagyja őt,
többé nem látja szívesen az otthonában.
Ez persze nem számított, hiszen ha újra megpróbált volna
elmenekülni, Duncan valószínűleg megöli.
Amikor majdnem két éve, miután a herceg először megverte,
elszökött, Duncan levadászta, és a büntetés majdnem az életébe
került. Hónapokig tartott a felépülése, mert állítólag leesett a lépcsőn.
De legalább utána a férje óvatosabb lett, és nem ragadtatta el
magát túlságosan. Persze nem a rendőrségtől való félelmében, hiszen
mint a felesége, Connie a tulajdona volt, azt tehetett vele, amit csak
akart. Duncan azért lett megfontoltabb, mert ha meghal, elesik a neje
örökségéből havonta neki járó hozománytól.
Olcsó vigasz.
Connie nem félt a haláltól. Néha még kívánta is, főként akkor,
amikor Duncan felkapta a megtört, összezúzott testét, és az ágyba
cipelte. Amikor a rajta fekvő herceg forró leheletét érezte az arcán,
miközben belétolult, elvégezte a dolgát, ő pedig nem tehetett mást,
csak csukott szemmel elképzelte, hogy valahol máshol jár.
Igen. Ilyenkor gyakran vágyta a halált. Hogy megszűnjön a
fájdalom, hogy megszűnjön a félelem.
– Jól van, úrnőm? – kérdezte Sarah, aki addigra már hozzá lépett.
Connie összeszorította a szemét, próbált a légzésére koncentrálni.
Ki, be. Egyiket a másik után.
–  Rendben leszek, Sarah – sétált vissza lassan a tükör elé, hogy
újra ellenőrizze, miként fest.
Ahogy arra az anyja ridegen emlékeztette az egyetlen alkalommal,
amikor Skóciába látogatott, csakis az ő felelőssége, hogy kihozza a
legjobbat a dolgokból, bármennyire is sóvárog az édes nemlétezésre.
Talán Duncan első felesége is ezt érezte. Emiatt választotta azt,
hogy leugrik a kastély tetejéről ahelyett, hogy tovább tűrje a herceg
büntetéseit. Még akkor is, ha így magára hagyta a kislányát, Amelie-t,
összezárva ezzel a szörnyeteggel.
Erre Connie nem volt képes.
 Egy hatévesnek sem lenne szabad egy ilyen férfival egy fedél alatt
élnie, kitéve az indulatainak és dühöngő öklének, még akkor sem, ha
történetesen az apjáról van szó. Azóta, hogy Connie megérkezett a
Kilmaine-kastélyba, megszerette a kislányt. Bármit megtett volna
azért, hogy megvédje Duncan csapásaitól.
Még ha ez azt is jelentette, hogy a férje a dühét rajta tölti ki. Ő
legalább elég erős volt ahhoz, hogy elviselje a fizikai bántalmazást.
Erősnek kellett lennie, mert ha nem éli túl, hogy védhetné meg a kis
Amelie-t?
A tükörképe mintha gúnyolódott volna vele. Nem volt egy
szemernyi erő sem abban, aki visszanézett rá. Tekintete riadt volt,
porcelánfehér bőre, sérülékeny alakja csakis törékenységet sugárzott.
Ezt a képet valaha nagy gonddal ápolta, ki is érdemelte vele az
„isteni angyal” becenevet az első bálján. A képet, ami elrejtette az
erős, eltökélt fiatal hölgyet, aki igazából volt, csak túlságosan félt
attól, hogy a felszínre kerüljön. A képet, amit ma már rettegve nézett,
mert kezdett valósággá válni.
A képet, amit meggyűlölt, de Duncan egyenesen imádott.
– Kérem, mondja meg Mrs. Morgannek, hogy tudassa a herceggel,
hamarosan odalent leszek.
Sarah pukedlizett.
– Igenis, úrnőm.
A lány megfordult, elhagyta a szobát, finoman becsukta maga
mögött az ajtót.
Úrnőm. Mennyire vágyott arra, hogy egyszer így szólítsák!
Makacsul harcolt is érte, nem fogadott el ajánlatot senkitől, aki
nem volt legalább egy herceg, mert azt hitte, hogy az élete csak akkor
lehet tökéletes, ha hercegné lesz.
A tükörre pillantott, és hirtelen elnevette magát. A hálószobáját
betöltő hang még neki is egy őrült, hisztérikus ricsajnak tűnt. Majd a
földre roskadt, és az alsószoknyái és abroncsszoknyája alá
temetkezve sírt, amit korábban sohasem engedett meg magának.
Sírt, amíg már nem maradt egyetlen könnycseppje sem.
 Második fejezet

A zenekar belekezdett egy skót reelbe, ami minden valamire való

skót férfi arcára mosolyt csalt volna, de Alec McGuinessnek csak a
feje fájdult meg tőle.
Kilmaine hercegének bálja nemrég kezdődött el, ami azt jelentette,
hogy legalább még négy órán át el kell viselnie a táncot, a zenét, és a
skót nemesek pletykálkodását. Édes istenem! Megőrül, ha ennyi időt
kell eltöltenie ilyen sok bolond között!
Amint megtalálja Kilmaine hercegnőjét – még mindig
emlékeztetnie kellett magát arra, hogy így nevezze, hiszen oly sokáig
csak Lady Connie volt számára –, távozik.
De az úrnő még nem jelent meg, bár Alec úgy gondolta, sokáig
már nem halogathatja. Végtére is, Connie mindig is szerette a
grandiózus belépőket, és nem gondolta, hogy a herceggel kötött
házasságának két éve alatt olyan nagy mértékben megváltozott
volna. Sőt, valószínűleg csak még elviselhetetlenebb lett most, hogy
hercegné.
Milyen kár… Ő még emlékezett arra a kedves, fiatal hölgyre, aki
úgy megváltozott, miután bevezették a társaságba.
Őszintén szólva, ha Sophie nem kérte volna meg arra, hogy
nézzen rá a legjobb barátnőjére, Alec boldogan visszautasította volna
a meghívást. De Sophie kérésének eleget téve legalább egy kis nyugta
lehetett a saját családjától.
Sohasem értette, hogyan maradhatott Sophie és Connie ilyen jó
barátságban ennyi éven át. Hiszen ők ketten tűz és víz. Miközben
Sophie kedves és önzetlen, addig Alec emlékei szerint Connie-t csak a
külseje érdekelte, és hogy egy herceghez menjen feleségül.
Nos, az biztos, hogy elérte a célját.
Lecsapott egy gazdag hercegre, amiről a hadseregnyi szolga, a
gázvilágítású csillárok és a megszámlálhatatlan aranybrokáttal
kárpitozott bútor is árulkodott.
Kortyolt egy kis vizet a pezsgőspoharából, amivel kivívta a
felszolgáló lesújtó pillantását, hiszen minden, önmagára valamit adó
skót whiskey-t iszik, nem vizet. Neki legalábbis ezt hajtogatták
minden egyes nap, amióta két héttel ezelőtt Skóciába érkezett. Senki
sem értette, miért nem hajlandó alkoholt fogyasztani, és ezt a
szokatlan viselkedését azzal magyarázták, hogy bár skót, de félig
angol is.
Az igazság azonban az volt, hogy nem sodorhatta veszélybe senki
életét azzal, hogy képtelen ellátni a feladatát. Ez többé nem
fordulhatott elő.
– Doktor McGuiness… – bődült fel egy mély hang a balján.
Alec oldalra pillantott. Kilmaine hercegének fivére, Lord Fergus
baktatott felé. A férfi egyszerre emlékeztette egy modortalan
szamárra és bikára, de legalább egyenes volt, nem úgy, mint a
testvére, akinek Alecet nemrég bemutatták. Volt valami a hercegben,
ami nem tetszett Alecnek. A tekintetéből áradó kegyetlenség és
számítás, amit annyira próbált elkendőzni a bájolgásával. Alec
sokszor látta már ezt olyan férfiaknál, akik élvezettel éltek vissza a
hatalmukkal, főként a náluk gyengébbekkel szemben.
– Lord Fergus – nyugtázta, és kezet rázott vele.
–  Boldog vagyok, hogy végre találkozhatok Caldwell gróf
legkisebb fiával! – lelkendezett Fergus, és határozottan megszorította
Alec kezét. – Mondja, hogy van a McGuiness klán?
– Jól – válaszolta Alec, és ő is ráerősített a kézfogásra.
Fergus válaszul megrezzent, Alec pedig elnyomott egy félmosolyt.
Sohasem értette, mivel érdemli ki az ilyen erőfitogtatásokat.
Száznyolcvannyolc centis magasságával általában kilógott a
tömegből, a bokszolás és a vívás pedig remekül karban tartotta, de a
bátyjához, Iainhez képest, aki hét centit vert rá, a családjában kicsinek
számított.
– Örömmel hallom. Bár a herceg és én csalódottak voltunk miatt,
hogy az apja nem tudott eljönni – folytatta Fergus, míg Alec el nem
engedte a kezét. – De úgy hírlik, gyengélkedik, így erre számítani
lehetett.
–  Apám egyetlen gyengesége, hogy a whiskey-zéssel töltött esték
másnapján fejfájással ébred.
Alec egyelőre félretette a testvére iránt érzett gyűlöletét. A bátyja
telegráfon keresztül értesítette arról, hogy apjuk a halálán van, de
amikor megérkezett Skóciába, hamar kiderült, hogy bár az apja kissé
megtört azóta, hogy tíz évvel korábban utoljára látta, ám
semmiképpen sem készült meghalni. Korántsem.
Alec azt gyanította, hogy az öreg az egészségi állapotát próbálja
felhasználni arra, hogy kibékítse a két fiát, és bár Iain és ő átmeneti
tűzszünetet kötöttek – ha lehet így nevezni egymás figyelmen kívül
hagyását –, de ez messze volt attól, amire az apja áhítozott.
Annak ellenére, hogy Alec volt a család leginkább kétlábbal a
földön álló tagja, még mindig csörgedezett az ereiben egy jókora
adag a McGuinessek makacsságából, ami azt jelentette, hogy nem
felejt, és nem is bocsát meg egykönnyen.
– Ó, a whiskey átka! Én is túl jól ismerem – jegyezte meg Fergus. –
Jól látom, hogy ön nem iszik? – bámulta kissé zavarodottan az Alec
kezében himbálózó pezsgőspohárnyi vizet.
–  Attól tartok, a hivatásom megköveteli, hogy mindig észnél
legyek.
Lord Fergus összeszorította a száját.
–  Hát persze… Bár az orvosunk szívesen elkortyol egy-két
pohárral. Vagy többel. De gondolom, ön nem igazán Skóciában, a
skót módi szerint nőtt fel, igaz?
– Valóban nem.
Alec hétéves volt, amikor az anyja magával vitte Angliába.
Tombolt, ahogy csak egy gyermek tud, amiért nem hagyta az apjával
és a bátyjával Skóciában, az egyetlen otthonában, amit valaha ismert.
De akkor még nem értette, az anyja miért is menekült. Miért kellett
menekülnie.
A témaváltás úgy tűnt, egy pillanatra megakasztotta Lord Fergust.
– Ismeri a fivérem feleségét?
–  Igen, ismerem – erősítette meg Alec, és újra körbepillantott a
vendégseregen, de még mindig nem látta a kérdéses hölgyet.
Ami azt jelentette, hogy nincs a teremben, mert bármennyire is
ellenszenvezett a hercegvadásszá vált elsőbálozóval, az tagadhatatlan
volt, hogy mindig kitűnt a tömegből, és mindig beragyogta a
helyiséget, ahol megjelent.
–  Természetesen úgy volt, hogy lejön, és ő fogadja a vendégeket,
de… nos… – kezdett bele Lord Fergus némileg vonakodva, és
babrálni kezdett a nyakkendőjével. – Olykor megbetegszik… migrén,
vagy hasonló, és nem tud részt venni.
Alec szemöldöke megemelkedett. Elég régóta ismerte Connie-t, de
sosem hallott arról, hogy migrén vagy más betegség ostromolta
volna.
Még mindig emlékezett arra a napra, amikor először találkozott
vele. Egy gőgös tizenöt éves volt, Connie pedig egy koraérett tízéves,
amikor Sophie-val együtt játszottak az erdőben, Alec nagyapjának
birtokán, Devonshire-ben. A lányok találtak egy rókát, akinek a lába
beragadt egy csapdába, amit egy orvvadász helyezett el. Mindketten
Alechez rohantak, és könyörögtek neki, hogy szabadítsa ki a
szerencsétlent. Ő természetesen segített nekik. Onnantól minden
egyes nyáron, amíg el nem ment egyetemre, különféle állatok
megmentésében segédkezett a lányoknak. Úgy tűnt, valamiféle
fényes páncélú lovagként tekintenek rá.
De amikor újra az első bálja után újra találkozott Lady Connie-val,
már nem volt ugyanaz. Nagyon megváltozott. A néhai lányból érett
nő vált, aki eldöntötte, hogy Alec már nem megfelelő társaság a
számára. Végtére is, hiába volt ő a legkisebb fia egy skót grófnak, de a
szülei válásával járó pletykák Angliában is utolérték, ahogy a
származásával kapcsolatos szóbeszédek is. Ez elég volt ahhoz, hogy
bár megtűrték, de igazán sosem fogadták be a felső körökben. És
Connie a többséghez csatlakozott ebben a kérdésben.
Ami meglepő módon fájt neki.
A következő években alig kerültek kapcsolatba, pedig Alec
gyakran figyelte, ahogy Connie a bálokon elvarázsolja a
fiatalembereket. De ismeretségük sok-sok éve alatt egyetlen
társadalmi eseménytől sem maradt távol betegségre hivatkozva.
Túlságosan eltökélt volt, és csak az lebegett a szeme előtt, hogy ő
legyen a legszebb. Némi rosszullét nem tántoríthatta el az ilyen
alkalmaktól.
–  Akkor talán meg kellene néznem. Orvosként hasznomat
vehetné.
Valami pánikhoz hasonlatos villant fel a férfi tekintetében, mielőtt
óvatosan félrepillantott volna.
 –  Biztos vagyok benne, hogy rendben lesz. Meglehet, csak az
öltözködés tart ilyen sokáig.
Alec kihallotta a hazugságot ezekből a szavakból, és ez egyáltalán
nem tetszett neki.
Mielőtt Sophie megkérte, eszébe sem jutott, hogy ránézzen
Connie-ra, hiszen a hercegné a legmagabiztosabb és legönteltebb
hölgy volt, akivel valaha találkozott, annak ellenére, hogy szívesen
játszotta a gyámoltalan kislány szerepét.
–  Itt van a testvére is? – tette fel a kérdést Lord Fergus,
egyértelműen témaváltó szándékkal.
– Nem – válaszolta Alec. – Iain ki nem állhatja a herceget.
Általában tapintatosabban fogalmazott, de volt valami Fergus és
Duncan Campbellben, Kilmaine hercegében, ami nagyon irritálta, és
nem volt elég türelme a játszmáikhoz.
Fergus biccentett.
–  Hogyne. A legtöbben osztjuk a bátyja érzéseit. Duncan
gondnoksága alatt a birtok többször kerül a csőd szélére, mint nem,
és ha a hercegné havi apanázsa nem érkezne meg, ma este sem
lehetnénk itt. De hová lett a jómodorom? Nem lenne szabad
beszélnem ilyesmiről, ráadásul Duncan a testvérem. Az ember el kell,
hogy fogadja a rokonait, főleg, ha éppenséggel egy hercegről van szó.
Milyen érdekes fordulatot vett ez a beszélgetés – gondolta Alec, de nem
szólt egy szót sem.
Fergus felsóhajtott.
–  Gyanítom ön is hasonlóan nehezen jön ki a saját fivérével.
Nekünk, fiatalabb gyermekeknek az élet nehezebbik fele jutott, nem
igaz? Tőlük vagy atyáinktól függ a havi bevételünk. Milyen
borzalmas! Bár önnek van saját… foglalkozása – nézett fájdalmasan
maga elé a munka gondolatára. – De úgy hallottam, önként segít a
szegényeken. Képzelem, milyen mocskos feladat lehet gyógyítani
őket, afelől pedig nincs kétségem, hogy nem túl jövedelmező, főként
egy olyan helyen, mint London. Egy ilyen drága városban…
–  Jól megvagyok még úgy is, hogy felajánlom a szolgálataimat a
kevésbé szerencséseknek – válaszolta Alec egy szájhúzás kíséretében.
Fergusnek fogalma sem volt arról, milyen csinos kis vagyont
halmozott fel azzal, hogy befektetett Huntington herceg üzletébe.
 De ha egyetlen centet sem nyert volna a kalandon, Alec akkor sem
fogadott volna el semmilyen anyagi segítséget sem a bátyjától, sem az
apjától. A múltban történtek után nem. Hiába kért az apja bocsánatot,
szavakkal képtelen volt semmissé tenni mindazt, amin
keresztülment. Bár talán hálás is lehetne az apjának, hiszen, ha nem
zavarta volna el őt és az anyját Skóciából annyi évvel ezelőtt,
sohasem lett volna belőle orvos, és nem tapasztalta volna meg az
életmentés örömét.
Úgy valóban egy alárendelt fiatalabb fiú lenne, pont, mint Fergus,
aki a családja bőkezű jóindulatától függ. Milyen rémes élet lehet! Alec
ennél rosszabbat el sem tudott képzelni. Meglehet, pont emiatt nem
szívelte az ilyen társadalmi eseményeket. A fennhéjázó tékozlás és
mérhetetlenül unalmas hölgyek és urak idegenek és idegesítőek
voltak a számára. Nem volt túl sok türelme ehhez.
Miközben kimentette magát Fergusnél és elsétált, a gerince
mentén izzó éberség söpört végig. Szinte már perzselő energia
árasztotta el, amit csupán egyetlen hölgy jelenléte váltott ki belőle.
Lady Connie.
A lépcső felé pillantott, és igen. Ott volt ő. Egy kékbe burkolt
látomás, aki királynőként néz le rájuk, alattvalókra.
Mintha az egész teremben megállt volna az idő egy pillanatra,
mindenki elragadtatva figyelt rá. Connie ekkor finoman megemelte
az állát, felnyalábolta báli ruháját, és kecsesen leereszkedett – mint
egy angyal, aki leszállt a halandók közé.
Ez a nő aztán tudta, hogyan kell valahol megjelenni.
Semmit sem változott. Még távolról is ugyanolyan kísértetiesen
szép volt, Alec már el is felejtette, mennyire. Izzadni kezdett. A
felfoghatatlan vonzalom, amit legutóbbi találkozásukkor érzett
Connie iránt, még mindig nem múlt el. Fenébe! Még erősödött is.
Abban bízott, hogy egyszeri alkalomról volt szó. Nem értette,
hogyan képes fizikailag vonzódni egy olyan nőhöz, akit kizárólag a
megjelenése, és egy címeres férj megszerzése érdekel. Persze Connie
nem volt mindig ilyen. Alec még emlékezett arra a kedves, vidám
lányra, aki volt, mielőtt látszólag egy éjszaka alatt kifordult magából,
és sekélyes, hiú hölggyé változott. Márpedig Alecet sosem vonzották
az ilyesfajta nők.
Á
 Ám Connie kivétel volt.
A teste még mindig reagált rá, annak ellenére, hogy Connie már
férjes asszony. Istenem, segíts! Természetesen sohasem engedett
ennek a késztetésnek, sohasem lenne képes megbecsteleníteni egy
nőt, vagy annak házassági fogadalmát. Képtelen lenne hozzájárulni
egy frigy felbomlásához, ahogy az anyja tette valamikor.
Connie még nem vette észre. Lassan sétált végig a termen,
szívélyes mosollyal üdvözölt mindenkit, aki az útjába került. Vajon
örülne annak, hogy itt van? Vagy talán felzaklatná? Végtére is pár
évvel ezelőtt, a legutóbbi találkozásuk elég heves civakodásba
torkollott. Egy buta tánc miatt.
Most viszont Connie már hercegné, aki meglehet, nem is hajlandó
szóba állni vele.
Nem vette le róla a szemét. Connie mindenkit elvarázsolt, akivel
találkozott, mindennemű erőlködés nélkül tudta feloldani és
elbűvölni az embereket. Ez volt az ő erőssége. Connie igazából
hercegnének született.
Bár ahogy közeledett hozzá, Alec soha nem látott merevséget vélt
felfedezni a tartásában, és gyanakvóvá tette, hogy a hercegné
tekintetének csillogása, jól ismert, fesztelen kacagása is eltűnt.
Amikor Connie végigpásztázta a vendégsereget, Alec
megesküdött volna rá, hogy a hercegné arcán félelem futott át. Sőt, az
egész teste megfeszült, keze ökölbe szorult. Egyetlen pillanat volt az
egész, ha nem figyelte volna, észre sem veszi.
Nem is emlékezett arra, hogy valaha félni látta volna. Mindig is
túlságosan magabiztos volt a szépségével és a társadalmi pozíciójával
kapcsolatban ahhoz, hogy megrémült volna bármitől.
Vagy bárkitől.
Alec szemével követte Connie tekintetét. A férjét találta meg.
Lassan kavargó harag kezdett fortyogni a bensőjében. Őszintén
remélte, hogy téved, és Connie nem a hitvesétől retteg… Mert ha
nem, és a herceg bántani merészelte, akkor a McGuiness és a
Campbell klánok között évszázadok óta fennálló, és folyamatosan
növekvő feszültségből lángoló máglya lesz.
Connie behúzódott egy alkóvba, eltűnt a szeme elől. Alec
gondolkodás nélkül a nyomába eredt. Egyetlen módon deríthette ki
az igazságot.
 Harmadik fejezet

A hölgyek és urak forgataga, a báltermet betöltő pletykák és

nevetgélés miatt Connie legszívesebben visszaosont volna a
hálószobájába, de nem tehette, hiszen annak beláthatatlan
következményei lettek volna. Duncan gondoskodott volna erről.
Ehelyett inkább megállt a lépcső tetején, összeszedte minden
lelkierejét, megemelte az állát, kesztyűbe bújtatott kezével felemelte a
ruháját, és lassan elindult. A főlépcső minden egyes fokán éles
fájdalom hasított a testébe, de így is sikerült nyugodt, mosolygós
arcot mutatnia, míg le nem ért.
Connie-ból igazi színésznő lett.
A bálteremben automatikusan beindult a rutinszerű folyamat:
üdvözölni és bájologni a vendégekkel. Egy mosoly itt, egy nevetés
ott, megspékelve némi dicsérettel. Igen, Connie kiváló házigazda
volt, aki mindenkit ellazított.
Egy őrült pillanatra átfutott az agyán, vajon mennyire éreznék jól
magukat ezek az emberek, ha a saját kis pokláról beszélne nekik.
Bizonyára azt hinnék, elment az esze, hiszen a herceg tökéletesen
játszotta előttük a figyelmes férjet.
Bár legszívesebben a tetőről üvöltötte volna az igazságot az
éjszakába, nem hagyhatta, hogy bárki gyanút fogjon. A legutóbbi
leckét a törött bordák és az elmegyógyintézettel való fenyegetőzés
hatására, nagyon is jól megtanulta.
Ekkor pillantotta meg a férjét a tömegben. A terem túlsó végében
állt, özvegyekkel bájolgott, akik csüngtek minden egyes szaván.
A herceg jóképű férfi, ez kétségtelen. Magas alakja és a belőle
sugárzó hanyag elegancia mindig is vonzotta a csodálókat. De
amikor meglátta Connie-t, szinte észrevehetetlenül legörbült a szája,
és nemtetszés villant a tekintetében.
A hercegné egész testében megfeszült, erőt kellett vennie magán,
hogy az arcáról nehogy eltűnjön a mosoly. Szerencsére úgy látszott,
senki sem vette észre az apró megingását, és folytatta üdvözlő
körútját a teremben, miközben jól tudta, hogy Duncan a távolból
figyeli.
Egyértelmű volt, hogy a férje haragszik rá, amiért későn jelent meg
a bálon, de ha hamarabb jött volna le, láthatták volna rajta, hogy sírt,
és akkor még komolyabb büntetést kapott volna, mint ami a késésért
jár.
És valóban, Connie szemei enyhén kivörösödtek, bár a whiskey és
pezsgő bűvöletében a legtöbb vendég észre sem vette ezt.
Remélhetőleg Duncan is kábultra issza magát. Úgy elfelejtené, hogy
késett, és egy áldásos éjszaka erejéig azt is, hogy Connie létezik.
Megkérte a házvezetőnőt, Mrs. Morgant, gondoskodjon arról,
hogy a férje poharát folyamatosan újratöltsék. Mrs. Morgan örömmel
segített neki, megértette a helyzetét, hiszen a saját lányának is olyan
férje volt, aki örömmel büntette a nejét az öklével.
Connie néha azt kívánta, vesszen az összes férfi. Jó, talán nem
mindenki. A bátyja, Richard tiszteletre méltó és kedves volt. Nagyon
hiányzott neki, nem látta már az esküvő óta, hiszen folyamatosan
Európába utazott a kormány kényes megbízatásából. Richardnak
persze fogalma sem volt arról, hogy Connie tudja, mivel foglalkozik.
Sokszor megfogalmazódott benne, hogy megírja Richardnak az
igazságot. Ő legalább megvédené, ha már az anyja nem. De nem
fedhette fel a testvére előtt, mi történik a Kilmaine-kastély zárt ajtói
mögött. Ha megtette volna, Richard puszta kézzel ölte volna meg
Duncant, márpedig Connie nem akarta végignézni, hogy a bátyját
fellógatják egy olyan féreg miatt, mint a férje.
Újra meglátta a herceget. Kezében már nem volt pohár, és mintha
lassan megindult volna felé. Connie légzése, és pulzusa is mintha
szaporább lett volna. Ha a szolgák nem itatják a férjét, nem fogja
elfelejteni a bűnét. Igen, azonnal meg kellet oldania ezt a helyzetet, és
persze el kellett tűnnie Duncan szeme elől.
Connie elnézést kért a körülötte lévő vendégektől, majd átsietett a
termen, és egy alkóvon keresztül a konyhák felé vette az irányt.
Ahogy a halványan megvilágított előcsarnokban lépdelt a szolgák
szárnyához vezető lépcső felé, furcsa, bizsergető érzés kúszott fel a
nyakán. Mintha valaki figyelné.
 – Hercegné – szólította meg egy mély hang, korántsem olyan erős
skót akcentussal, mint megszokta.
Egy megnyugtató, ismerős hang a gyermekkorából.
Megállt, és lassan megfordult.
Igen. Alec McGuiness tartott felé.
A férfi válla és magassága majdnem kitöltötte a folyosót,
legalábbis Connie így érezte. Elfelejtette, milyen erős és parancsoló
volt mindig is Alec megjelenése.
És most vadabbnak is tűnt, de Connie nem félt tőle. Sőt,
legszívesebben odafutott volna hozzá, és a biztonságot jelentő
karjaiba vetette volna magát. Ám nem mozdult.
– Alec… – rebegte. – Tényleg ön az?
A doktor hófehér fogsort villantó vigyorral állt meg úgy harminc
centire tőle.
– Igen. Én vagyok.
Connie-nak finoman ki kellett nyújtóztatnia a nyakát, hogy
belenézhessen Alec mély, csokoládébarna szemébe. Nem is
emlékezett rá, milyen magas. Bár szinte minden férfi felülemelkedett
az ő százhatvankét centijén. Alec sportos alakja és termete zavarba
ejtő elegyet alkotott, egyenes tekintete és szilárdsága pedig erőt
sugárzott.
Egy ilyen férfira nyugodtan rábízhatná magát bárki.
A hercegné pulzusa újra hevesen vert.
Alec mellett érthetetlen módon mindig sérülékenynek érezte
magát. Talán pont emiatt volt vele olyan gonosz régen. Sosem
szerette, ha nem ő irányít, és Alec mellett ez az érzés mindig csak
vágyálomnak tűnt. A doktorra mintha nem hatottak volna a bájai,
képtelen volt elkápráztatni úgy, mint a többi férfit. Ez gyakran
bosszantotta is, hiszen elsőbálozóként kétségbeesetten próbált hatást
gyakorolni rá.
–  Mit keres itt? – kérdezte Connie suttogva, és távolabb terelte
Alecet a bálteremtől.
Ha Duncan meglátná egyedül, egy másik férfival, megfizetne érte.
–  Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy van – magyarázta a
doktor, hangja, mint a jó whiskey, a melegségével simogatta.
 Connie mindig is szerette a lágy skót akcentusát, úgy érezte,
órákon át képes lenne hallgatni.
–  Sophie kért meg, hogy jöjjek el – folytatta Alec, fürkésző
tekintetét egy pillanatra sem vette le a hercegnéről.
A legjobb barátnője említése olyan vágyakozást ébresztett fel
Connie-ban, hogy legszívesebben üvöltött volna. Istenem! Tényleg
kezdett megőrülni! Ha Sophie kérte, Alec természetesen nem
mondhatott nemet, hiszen bármit megtenne a húgáért. De ki nem?
Sophie volt a legkedvesebb, legcsodálatosabb ember, akit Connie
ismert.
A drága barátnő gondolata a magány tőrét döfte a szívébe. Azóta
nem látta, hogy hozzáment Duncanhez. Az esküvő után mindketten
megesküdtek, hogy levelezni fognak, és nem távolodnak el
egymástól, de Connie hamar megszegte fogadalmát, annak ellenére,
hogy Sophie rendületlenül, havonta egy alkalommal írt neki.
Először azért nem válaszolt, mert fizikailag képtelen volt. Ágyban
fekve kellett felépülnie Duncan első verése után úgy, hogy sem a
családja, sem egyetlen angliai barátja sem tudta, mi történt. Miután
rendbe jött, olykor írt neki, úgy tett, mintha minden csodálatos lenne,
és mentegetőzött, amiért a társadalmi kötelezettségei nem engedik,
hogy gyakrabban jelentkezzen.
Nem tudta beavatni Sophie-t, hiszen Duncan az összes levelét
elolvasta, mielőtt azok elhagyták volna a házat.
Egy újabb módszer arra, hogy elzárja az angliai életétől.
Végül Connie-t annyira felzaklatta a sok Sophie-nak írt hazugság,
hogy könnyebb megoldásnak találta, ha nem is üzen neki. Nem csoda
hát, ha a barátnője megkérte a bátyját, hogy nézzen be hozzá a skót-
felföldi látogatása során. Sophie már csak ilyen. Nem számított, hogy
Connie hónapok óta egyetlen levelet sem küldött neki.
Elkapta Alec kezét, és igyekezett nem tudomást venni arról, hogy
az érintés nyomán libabőrös lett. Gyorsan végigvezette az
előcsarnokon, a könyvtár felé. Ez volt az egyetlen hely, ahová
Duncan sohasem tette be a lábát. Connie menedéke. Ott nyugodtan,
zavartalanul beszélgethettek. Legalább egy kis ideig.
Kinyitotta az ajtót, beterelte, majd bezárta maguk mögött a
könyvtár bejáratát. Szerencsére Mrs. Morgan esténként gondoskodott
arról, hogy égjenek a gázlámpák, hiszen tudta, ez az egyetlen hely a
kastélyban, ahol Connie biztonságban érezte magát. Legalábbis
nagyobb biztonságban, mint bárhol, ha a herceg otthon volt.
Vett egy mély levegőt, és megfordult. Alec mélyreható tekintetével
találkozott. El is felejtette már, milyen jóképű… Robusztus, atletikus
test, és egy tudós elme fura keveréke, határozottság és gyengéd erő,
ami csak úgy húzta magához Connie-t. Egy ilyen férfinak semmi
szüksége arra, hogy a dühét egy nála gyengébb emberen élje ki.
Connie sosem találkozott Alecnél tisztességesebb és őszintébb
férfival.
Összerezzent, mert eszébe jutott, milyen rosszul bánt vele a
múltban. Sokszor figyelemre sem méltatta az összejöveteleken, csak
azért, mert nem úgy bánt vele, mint a többi férfi.
Milyen bolond volt!
– Tehát Sophie küldte?
Más nem jutott eszébe. Bizonyára bolondnak tűnt.
–  Megkért, hogy látogassam meg – hallgatott el egy pillanatra
Alec, és a hercegné szemébe nézett. – Nos, hogy van, Lady Connie?
Még mindig a lánykori rangját használta, ami olyan otthonosnak
hatott, eszébe juttatta a régi énjét. Azokat az időket, ahová örömmel
menekült volna vissza.
Connie képtelen volt elviselni a fürkésző pillantást. Odasétált a
kandallóhoz, lehunyta a szemét, és próbálta elfojtani a sírást. Odafent
tényleg azt hitte, végleg elapadtak a könnyei.
Olyan könnyű lenne elmondani Alecnek, mi folyik itt. Ő nem
kételkedne benne. Talán megpróbálná megmenteni. De mégis mit
tehetne Kilmaine hercegével szemben, akinek a szava errefelé maga a
törvény? És bár tudta, Alec képes megvédeni magát egy
verekedésben, azzal is tisztában volt, hogy Duncan mindig
tisztességtelenül harcol. Elég szolga és őr volt a birtokon ahhoz, hogy
túlerőbe kerüljön.
Nem. Nem kockáztathatta, hogy baja essék. Azt sosem tudná
megbocsátani magának.
Éltető levegővel töltötte meg a tüdejét, majd visszafordult Alec
felé, és újra derűs mosolyt erőltetett az arcára.
– Minden rendben. Tökéletesen rendben, tényleg.
 De Alec nem mosolygott, a homlokát ráncolta.
–  Ne hazudjon nekem, Connie – indult meg felé, míg a hercegné
azon nem kapta magát, hogy a hófehér nyakkendőjét bámulja.
Connie halkan felhördült, amikor Alec óvatosan megemelte az
állát, hogy a szemébe nézhessen. A hercegné küzdött az érzéssel,
amit a férfi érintése váltott ki belőle, a gyomra enyhén megremegett.
Nem is tudta már, mikor ért hozzá valaki ilyen gyengéden. Ha volt
ilyen egyáltalán.
– Mi folyik itt? És most kérem, az igazat mondja.
Alec hangja határozott volt, de Connie hallotta benne az
aggodalmat is. Olyan régóta nem érezte, hogy valaki törődik vele…
–  Ahogy már mondtam, minden rendben, doktor McGuiness –
nyúlt fel óvatosan, és határozottan eltolta Alec kezét az álláról. –
Milyen szemtelen! Hogy merészel a keresztnevemen szólítani, és
megérinteni? Már hercegné vagyok. Vagy talán elfelejtette?
Ha elég leereszkedőnek hangzik, ahogy régen oly sokszor, talán
Alec hisz neki, és magára hagyja.
– Dehogy. Nagyon is jól tudom – hátrált egy lépést a doktor, majd
hűvösen meghajolt. – Bocsásson meg, úrnőm.
Alec hangjából megvetés áradt, Connie szíve pedig majd
megszakadt. Biztos volt benne, hogy Alec egy rideg hárpiaként fog
emlékezni rá, és bár gyűlölte még a gondolatot is, de így legalább
megvédheti a bajtól.
–  Megmondhatja Sophie-nak, hogy minden rendben – örömmel,
nyugtázta, hogy a hangja rezzenéstelen, holott belül apró darabokra
tört éppen. – Most pedig, ha megbocsát, dolgom van – biccentett a
doktor felé, majd elsétált mellette az ajtó irányába.
Épp a kilincset akarta megfogni, amikor Alec átnyúlt a válla fölött,
és rátenyerelt az ajtóra, nehogy kimehessen.
– Nem megy sehová, hercegné. Addig nem, amíg el nem mondja,
mi a pokol folyik itt – súgta halkan Alec a fülébe. – Mert azt jól látom,
hogy nincs minden rendben. Kérem, Connie, segíteni szeretnék.
A hercegné nagyot nyelt. Az ajtó és a doktor közé szorult, akinek a
mellkasa finoman súrolta a hátát. Alec nem hagyta, hogy elmenjen,
mégsem félt. Sőt! A késztetés, hogy megforduljon, és hozzápréselje
magát a férfihoz, szinte már letaglózó volt.
 Szent isten! Tudni akarta, milyen lehet megérinteni. Milyen lehet,
ha valaki harag helyett szeretettel ér hozzá… Veszélyes gondolatok.
Lassan megfordult, megemelte a fejét, és a doktor szemébe nézett.
Ilyen közelről jól látta, hogy a friss borosta elborítja a férfi állát és
arcát. El kellett volna tolnia magától, de Connie inkább finoman
végigsimított a serkenő arcszőrzet vonalán.
Alec hevesebben vette a levegőt, és Connie elégedetten nyugtázta,
hogy vágy lángol a szemében.
– Mit művel, Constance? – kérdezte Alec recsegő hangon, de nem
lépett el tőle.
Connie közelebb hajolt hozzá, olyannyira, hogy betöltötte a férfi
erdőre emlékeztető illata. Szantálfa és szappan keveréke. Tiszta és
friss, mérhetetlenül férfias. Az illat, amiben el akart merülni.
A hercegné tudta, hogy a tűzzel játszik, de ebben a szent
pillanatban Aleckel biztonságban érezte magát. Amióta férjhez ment,
nem volt ilyesmiben része, és Connie kétségbeesetten vágyott a
biztonságra.
A helyzet valósága szinte fülsiketítő robajjal csapott le rá, ahogy
eszébe jutott a férje.
Mégis mit művel? Connie-nak fogalma sem volt róla, csak azt
tudta, hogy Alec életét sodorja veszélybe, ha Duncan rajtakapja őket
ebben a helyzetben. Nem, mintha tettek volna bármi rosszat, bár egy
része nagyon is szeretett volna továbblépni.
Duncan viszont a legrosszabbra gondolt volna. Bármennyire nem
szívelte őt a férje, mégiscsak ő volt a kedvenc játékszere, és a herceg
végtelenül féltékeny férfi volt.
Connie-t elöntötte a félelem, szinte már fullasztóan szorongatta.
Alecnek azonnal távoznia kellett, még mielőtt Duncan úgy dönt,
megkeresi. De a doktor nagyon makacs, mindig is az volt. Ha
eltökélte, hogy választ akar, nem hagyja békén, amíg meg nem adta
neki. Ha viszont az igazat mondja, csak ront a helyzeten.
–  Jól van. Az igazság az, hogy unatkozom. Azt gondoltam, talán
viszonyunk lehetne – kezdett bele, bízva abban, hogy a leereszkedő
hangnem megteszi a kívánt hatást. – Mókás lenne, ha egy dolgozó
férfi kényeztetne. Bizonyára enyhítene az unalmamon… vagyis talán.
 Connie szinte émelygett a saját szavai hallatán. Alec tényleg
kiállhatatlan nőszemélynek gondolja majd. De legalább biztonságban
lesz.
Egyszerre volt boldog és csalódott, amikor a doktor határozottan
hátrált egy lépést, és minden porcikájából áradt a hűvös tartózkodás.
– Nem zavarom többé ma este, hercegné – sétált el mellette Alec,
és kinyitotta az ajtót.
Connie lába földbe gyökerezett. A gondolat, hogy soha többé nem
látja a férfit, fájdalmasabb volt, mint azt elképzelni lehet.
Alec megállt a küszöbön.
–  De ha úgy érzi, elmondaná az igazat ahelyett, hogy ellök
magától… én mindig segíteni fogok. Csak bíznia kell bennem.
A hercegné megfordult, Alec továbbra is eltökélten nézett rá. Hát
nem hitt neki. Egy része megkönnyebbült, a másik viszont
összezavarodott. Mi van, ha tényleg viszonyt akar, csak magának
sem vallja be? Ráadásul Alec nem tudhatta, hogy valójában soha nem
merne ilyesmibe kezdeni.
–  Tényleg nem értem, mire gondol. – Vajon beveszi a blöfföt?
Egyelőre úgy tűnt, hogy nem. – Már megmondtam. Minden rendben.
– Látom a zúzódást a ruha csipkeujja alatt, úrnőm.
Connie önkéntelenül lepillantott a karjára. Biztos volt benne, hogy
az anyag eltakarja a nyomok nagy részét, még ha csipkéből is van.
Alecnek persze igaza volt. Halványan átsejlettek a nyomok, de csak a
szakavatott szemnek tűnhettek fel. Egy doktornak mindenképpen.
Megacélozta magát, és újra Alec szemébe nézett.
– Emlékeznem kellett volna arra, milyen remek megfigyelő.
–  Kellett volna – értett vele egyet Alec határozott, de mégis
gyengéd hangon. – Hajlandó elmondani az igazságot?
– Nem tehetem…
Alec egy pillanatig némán nézte, Connie pedig úgy érezte, a
tekintete mintha megpróbálna a lelke mélyére hatolni.
–  Attól tartok, tudom, mi folyik itt. Annyit mondjon meg:
biztonságban lesz ma éjjel?
Túláradó melegség töltötte el a hercegnét. Oly régóta nem
kérdezték tőle ezt! A tudat, hogy Alec megtette, enyhített valamelyest
a magányán.
 Bólintott.
– Igen.
Legalábbis azután, hogy beszélt Mrs. Morgannel, és tett róla, hogy
Duncan túl részeg legyen ahhoz, hogy bármit tehessen vele.
–  Helyes. A Bika és Bozót fogadóban leszek, a város szélén –
folytatta a doktor. – Úgy volt, hogy reggel útra kelek, de úgy
döntöttem, maradok – tette hozzá, majd sarkon fordult, és elhagyta a
könyvtárszobát.
Connie hallotta, ahogy csizmája kopogó hangját, ahogy lassan
elsétált az előcsarnokon át a bálterem felé.
Jó pár mély lélegzetet vett, próbált megnyugodni. Nem tudta, mit
gondoljon, vagy mit érezzen. Mindig is úgy gondolta, halálra
rémülne, ha valaki a régi életéből rájönne, mi történik vele, de most
nem érzett mást, csak megkönnyebbülést.
Hiszen így nem volt annyira egyedül.
De mielőtt elemezhette volna a helyzetet, meg kellett találnia Mrs.
Morgant, hogy elrendezze Duncan ügyét.
Kikukkantott a sötét előcsarnokba, körbenézett, majd maga
mögött hagyta a könyvtárat, és megindult a szolgák lépcsője felé.
Hirtelen megtorpant. Újra átfutott rajta az a kellemetlen érzés. Valaki
figyeli.
Megint körbenézett. Egyedül volt. A szolgák vagy a bálteremben
szorgoskodtak, vagy odalent készítették a vacsorát. Milyen furcsa.
Meg mert volna esküdni rá, hogy valaki nézi…
Megrázta magát. Enyhén megborzongott, majd folytatta az útját
Mrs. Morgan felé, hiszen minél később beszél vele, annál több időbe
telik majd Duncannek lerészegedni annyira, hogy ne legyen képes
semmit sem csinálni vele az éjszaka folyamán. Nekiiramodott. Ha
végez a házvezetőnővel, kisurran a bálteremből, és lesz végre egy
nyugodt éjszakája.
Ha ágyba kerül, újra vágyakozhat a nemlétezésre, amit az alvás
hoz el. Vagy ha azt nem is, de a szokásos rémálmok helyett talán a
múltja látogatja meg… A jobb idők, amikor még fogalma sem volt
arról, milyen kegyetlen is lehet az élet.
 Negyedik fejezet

Vérben úszott minden.

Fémes szag nehezedett a levegőre, sötétvörös tócsák áztatták a
takarót, a hálóingét és a kezét furcsán, dédelgetőn. Connie
megpróbálta kipislogni a szemére nehezedő súlyt, miközben
igyekezett felfogni, mit lát. Össze volt zavarodva. Talán vérzik? Nem
érzett fájdalmat, és nem látott egyetlen vágást sem magán.
Eltompultak az érzékei. Lomhán megrázta a fejét, így próbálta
kitisztítani a gondolatait. Lassan felült az ágyon, és jó pár mély
lélegzetet kellett vennie ahhoz, hogy leküzdje az egyre erősebb
émelygést. Lenézett a mellkasára, és azon tűnődött, miért lát vörös
foltokat a fehér pamut hálóingén.
Pislogva követte tekintetével a vér útját a mellkasától a takarókig.
Egyre vastagodott a réteg az ágyon, és a férje testén.
Duncan itt van? – gondolta szédelegve. Mit keresett itt? A herceg
sosem aludt vele.
Egy pillanatig csak ült ott, bámulta a férje széles mellkasából kiálló
tőr markolatát, és nem igazán tudta összerakni, mi történt.
Duncan meghalt? Nem. Az nem lehet. Biztos csak álmodik…
De a hideg a nedvesség miatt kezdett a csontjaiba szivárogni.
Connie úgy gondolta, ez a férje vére, és túlontúl élethű ez az egész
ahhoz, hogy álom legyen.
A valóság lassan befurakodott a kótyagos agytekervényeibe.
Duncan halott.
Ami azt jelentette, hogy nem bánthatja többé. Sem őt, sem senki
mást.
A mélyről feltörő megkönnyebbülés átjárta egész lényegét,
kibuggyant belőle egy erőtlen kacaj. Biztonságban volt. Végre!
Örömkönnyek gördültek végig az arcán, a kezére potyogva
elkeveredtek a vérrel.
De az eufória hamar elpárolgott, helyébe pedig rettegés lépett.
Duncan talán nem bánthatja többé, de többször mellkason szúrták, az
ő ágyában. És most csupa vér.
 Mindenki azt fogja hinni, hogy megölte a férjét.
Elakadt a lélegzete. Megölte volna? Tényleg megölte volna a férjét?
Nem emlékezett semmire…
Természetesen gondolt már arra, hogy megöli, szinte minden nap.
És néha álmában a hangok azt súgták neki, hogy szúrja szíven. De
sohasem volt elég erős vagy bátor ahhoz, hogy megtegye. Talán…
mostanáig?
Miért nem emlékszik semmire? Az utolsó, amit fel tudott idézni az
volt, hogy átöltözik, megissza az esti teáját, majd bekúszik az ágyba,
és Alecre gondol, mielőtt elnyomja az álom. Utána semmi.
Túlságosan mélyen aludt. Ha nem lett volna ott Duncan véráztatta
teste, úgy érezte volna, mint aki végre kipihente magát. Leszámítva a
fejfájást és a kiszáradt száját.
Miközben epe gyűlt a torkában, azon tűnődött, megbolondult-e.
Talán tényleg megölte a gazembert. De azt biztosan nem felejtette
volna el, ha a pokolra küldi. Még ki is élvezte volna!
Keze közé fogta a fejét, és erősen nyomta a halántékát azt kívánva,
bárcsak visszatérnének az emlékei.
Emlékezz, Connie! Emlékezz!
Hiába. Sűrű köd lepte el a gondolatait, nem tudott felidézni semmi
fontosat. Semmit sem.
Remegett. Tekintete rátapadt a Duncan mellkasából kiálló tőrre. A
nap lassan felkelt, sugarai bekúsztak már a szobába, a fényben bizarr
szépséggel csillant a penge.
De a herceg testében nem volt semmi szép. Mintha egy őrült döfte
volna le. A vér még mindig szivárgott az összekaszabolt mellkasából,
a gyilkos fegyver pedig ott éktelenkedett a szívében.
Üres tekintettel bámult a plafonra, arcára mintha enyhe
meglepetés fagyott volna rá. Mintha nem hinné el, hogy véget ért az
élete. Connie remélte, hogy az utolsó pillanataiban szenvedett. Hogy
legalább átélte mindazt a fájdalmat, amit ő szenvedett el mellette az
évek során.
A hercegné elfintorodott könyörtelen gondolata miatt. Sohasem
volt erőszakos, és azelőtt, hogy Duncannel találkozott volna, soha,
senkinek sem akart fizikai fájdalmat okozni. De az is igaz, hogy előtte
nem ismert senkit, aki megérdemelt volna egy ilyen rettenetes halált.
É
 Istenem… Mindenki azt fogja hinni, hogy ő ölte meg! És talán így
is történt. Talán a saját kezével vetett véget a férje életének. Talán
annyira részeg volt, hogy nem is ellenkezett.
Lassan megvizsgálta a tenyerét. A vért leszámítva olyan volt, mint
mindig. Vajon képes lehetett ilyen erőszakosságra? Hogy újra és újra
a férjébe döfje a tőrt? Egy része tartott tőle, hogy igen.
Nem ez volt az első reggel, hogy nem emlékezett az éjszaka
történtekre, de ez volt az első alkalom, amikor egy halott férj látványa
fogadta.
Az ágy oldalára fordulva kihányta azt a keveset, ami a gyomrában
maradt.
Hát persze hogy mindenki azt hiszi majd, ő szúrta le. Mi mást
gondolhatnának, ha a holtteste mellette van az ágyban, és mindent
beborít a vére? A felismerés halálra rémítette.
Valaki levegőért kapkodott a csendes hajnalon. Connie az ajtó felé
fordult, ahol a szobalánya, Sarah állt, elborzadva.
– Ú-úrnőm… – hebegte Sarah. – Mit tett?
Connie úgy érezte, újra hányni fog. Ha Sarah automatikusan azt
feltételezi, hogy ő ölte meg Duncant, mindenki más is ezt fogja hinni.
Ami azt jelentette, hogy akasztófára jut.
 Ötödik fejezet

– Úrnőm! Mit csinál idelent, ezen a szörnyű órán? – hitetlenkedett

a házvezetőnő, Mary Morgan, és olyan gyorsan tette le a
teáscsészéjét, hogy egy kis forró folyadék ki is löttyent az asztalra.
Majd felugrott székéből, gömbölyded alakjához képest meglepően
fürgén.
–  A nap még nem is kelt fel. Elég lett volna, ha meghúzza a
csengőt.
Connie besietett a szobába, egyik kezével becsapta maga mögött
az ajtót, a másikkal egy kisebb utazótáskával bajlódott.
– Nem kockáztathattam.
–  Nem kockáztathatott? – ugrott össze az idős hölgy sötét
szemöldöke, amikor megpillantotta a bőrtáskát Connie kezében. – És
miért vette fel az utazóruháját? Csak nem egy kis utazásra készül?
–  Mrs. Morgan, szükségem van a segítségére – tette le a földre a
táskát, majd sietve megfogta a házvezetőnő kezét.
A nőét, aki az elmúlt évben oly kedves volt hozzá, és Connie
inkább gondolt rá barátjaként, mint szolgálójaként.
– Attól tartok, kétségbeesetten.
–  Mi történt? – telt el félelemmel Mrs. Morgan szeme, amit
felnagyított a vastag keretes szemüvege. – És miért van száradt vér a
kezén és a csuklóján? – fordította meg Connie kezét, hogy a reggeli
fényben is tisztán látni lehessen a szennyeződést.
A hercegné mély levegőt vett.
– A herceg meghalt.
Tessék. Kimondta. Hangosan.
Bár még mindig álomszerűnek tűnt, Connie tudta, hogy nagyon is
valóságos.
Mrs. Morgan egy pillanatra elnémult.
–  Halott? – szorította meg a hercegné kezét. – Hogy érti, hogy
halott? Elesett? – vetett sietve keresztet a szegény asszony. –
Szentséges isten! Az én hibám? Én gondoskodtam róla, hogy a
szolgák folyamatosan whiskey-t töltsenek belé. Talán túl sok…
 Ettől rettegett Connie. Ha valaki elhihette neki, hogy nem ő ölte
meg Duncant, az csak Mrs. Morgan lehetett. Legalábbis ő ebben
bízott. Ha viszont a higgadt és érzékeny házvezetőnő sem, akkor
senki. Bár Connie maga sem volt biztos az ártatlanságában, minél
többet gondolkodott rajta, annál inkább meg volt győződve arról,
hogy nem tehette.
Nem fért semmiféle tőrhöz, és nem volt elég erős ahhoz, hogy így
összekaszabolja a férjét, hacsak nem állt fölötte. Ha viszont így lett
volna, az arca is véres lenne, nem igaz?
De azt jól tudta, hogy ha marad, börtönbe zárják. Olyan biztos volt
ebben, mint hogy reggel felkel a nap. Szüksége volt hát Mrs. Morgan
segítségére a szökéshez.
– Leszúrták.
Tömören elmesélte, mit fedezett fel, amikor felébredt, közben
végig Duncan élettelen tekintete lebegett a lelki szemei előtt.
– Nem hiszem, hogy én tettem, de nem emlékszem pontosan.
Hogy ez mennyire rosszul hangzott! Még ő is így érezte.
–  Ó, kedvesem! Az a gazember ezerszer rosszabb halált is
megérdemelt – vett egy mély levegőt remegve a házvezetőnő, és
megigazította orrán a szemüvegét. – És ha meg is ölte, én azt
mondom, jól tette. De igaza van. Ki kell juttatnunk innen. Főleg, ha
számításba vesszük, hogy nem ön volt, mert akkor csak Lord Fergus
tehette.
Ez már Connie-ban is felmerült, de elhessegette a gondolatot, mert
bár Fergus eléggé csökönyös volt, vele mindig kedvesen bánt.
– Fergus? Nem hinném, hogy képes lenne ilyesmire…
Fergus persze féltékeny volt Duncanre, és a herceg hatalmára
felette, de hogy megölje a saját testvérét? Connie nem tudta
elképzelni.
–  Talán egy idegen tört be a kastélyba az éjjel, és szembekerült
Duncannel…
–  Az ön ágyában ölték meg, kedvesem. Nem hinném, hogy
ilyesmit tenne egy idegen. Ráadásul csak ön és Fergus az, aki nyerhet
a halálával – folytatta Mrs. Morgan türelmesen, gyengéden. – Még ha
nem is csak önök akarhatták holtan látni. Sokan ismerték az igazi
énjét és aljas természetét, bármennyire is próbálta elkendőzni. És
valószínűleg Lord Fergus nyerhet a legtöbbet, nem igaz? Hiszen ő
örökli a hercegi címet.
– Igen, azt hiszem… – motyogta Connie, többre nem tellett tőle. –
De testvérek voltak…
–  Ahogy Káin és Ábel is – sétált az asztalához Mrs. Morgan, és
kinyitotta az egyik fiókot, amiből egy apró üvegcsét vett elő, és a fény
felé emelte. – Lord Fergus ettől szabadult meg tegnap este. Örülök,
hogy megtartottam.
–  Mi ez? – kíváncsiskodott Connie, és elvette az üvegcsét a
házvezetőnőtől.
Az átlátszó üvegben kis mennyiségű, zöld folyadék lötyögött.
– Nem igazán tudom, és a címkén sincs semmi. De úgy tűnik, az
invernessi King Street-i patikustól származik – ráncolta össze
homlokát újra Mrs. Morgan. – Higgyen nekem, annak a patikusnak
elég rossz híre van. Őt keresik, ha tiltott kotyvalékot akarnak.
Connie a házvezetőnő szemébe nézett.
–  Tényleg azt hiszi, hogy Fergus felhasználta ezt nálam és
Duncannél?
Mrs. Morgan megvonta a vállát.
–  Nem tudhatom. De ön azt mondta, nem emlékszik semmire.
Igaz? Ha elkábították, az megmagyarázná. Sokkal egyszerűbb úgy
megölni a herceget, ha ön nem ébred fel. Talán még a fivére italába is
csempészett belőle, nehogy ellenálljon.
A hercegné lassan bólintott.
– Talán. Honnan tudja, hogy Fergus szabadult meg az üvegcsétől?
Bárki kidobhatta a bál alatt.
–  Az egyik inas látta Lord Fergust, ahogy tegnap, a bál közben
kijön a herceg hálószobájából – magyarázta Mrs. Morgan. –
Furcsállotta, ezért követte őt, és látta, hogy kivesz valamit a zsebéből,
majd eldobja. A fiú ezt az üvegcsét találta a ledobóban, és azonnal
elhozta nekem – sóhajtott fáradtan az idős házvezetőnő. – Nem
bíznám rá az életem, de ebben hiszek neki. Ahogy a szolgák
legtöbbje, ő sem kedveli sem a herceget, sem a fivérét.
–  Valóban furcsának tűnik, hogy Fergus odafent járt, hiszen a
lakosztálya a kastély másik oldalán van – mélázott Connie.
 –  Pontosan – értett vele egyet Mrs. Morgan. – Ezért is döntöttem
úgy, hogy megtartom az üvegcsét. Ami jó ötlet volt, figyelembe véve,
hogy nem emlékszik semmire, a herceg pedig holtan fekszik az
ágyában.
Mindaz, amit a házvezetőnő mondott, egyre valószínűbbnek
hangzott, leszámítva egyetlen dolgot.
–  De ha felakasztanak gyilkosságért, a birtok nem kap többet a
hozományomból. Fergus ezt nem kockáztathatja meg.
Fergust mindig is csak a saját kényelme érdekelte, és egy bizonyos
szintig a birtok jövője is, amihez viszont pénz kell.
–  Ez igaz – bólogatott egyetértően Mrs. Morgan. – De ha nem a
herceg halott felesége szelleme – isten nyugosztalja – használta azt a
tőrt, én arra fogadnék, hogy Fergus Campbell akarta önre kenni a
gyilkosságot, kedvesem.
Connie gyomra összerándult. Remegő kézzel tette le az asztalra az
üvegcsét.
– Azonnal ki kell jutnom innen.
Tudta, hogy ha elszökik, csak még inkább bűnösnek tűnik, de mi
mást tehetett volna? Ha bezárják, esélye sem lesz kiszabadulni.
–  Igen – helyeselt Mrs. Morgan, majd hirtelen riadalom ült ki az
arcára. – De mi lesz Amelie-vel? Ha Lord Fergus a gyilkos, a kislány
sincs biztonságban. És túl veszélyes lenne magával vinnie. Ha
kívánja, elvihetem egy megbízható helyre.
– Drága Mrs. Morgan. Köszönöm az ajánlatot, de Amelie-ről már
gondoskodtam.
Ez volt a legelső gondolata, miután oszladozott a felismerés utáni
sokk.
–  Igazán? – nézett rá az idős hölgy zavart megdöbbenéssel. – És
hogyan csinálta, kedvesem? Mikor?
– Sarah és Jeremiah, miközben beszélünk, úton van MacKinnonék
felé Amelie-vel. Az anyja családjánál biztonságban lesz. Most, hogy
Duncan meghalt, sokkal több joguk lesz a felügyeletre, mint
Fergusnek. Amelie-nek náluk nem eshet bántódása.
Amelie biztonsága fontosabb volt számára, mint a saját
menekülése.
 –  Valóban nem – értett vele egyet Mrs. Morgan. – Főként, ha az,
amit hallottam a nénikéjéről, igaz. Azt mondják, a ladyt nem tudja
megfélemlíteni senki sem.
Finoman szólva. Amelie nénikéje, Lady Lorelie olyan nő volt, aki
mindenkit lefegyverzett, akivel találkozott. Connie többször is látta
az évek során, és minden egyes alkalommal csodálattal adózott
iránta. Az a nő nemcsak szép, de erős is, és nem félt kiállni azért,
amiben hitt.
– Hála az égnek, biztonságban lesz.
– Helyes – mondta Mrs. Morgan, és kezét a fekete szolgálóruhája
zsebébe dugta. – Akkor most ki kell juttatnunk innen, kedvesem.
–  Reméltem, hogy ellovagolhatok Invernessbe – tért át a
legégetőbb témára Connie.
Az ajtó hirtelen kivágódott, Fergus és több férfi masírozott a
szobába. A herceg fivére egyenesen a szemébe nézett, Connie pedig
látta rajta az elégedettséget, ahogy először rá, majd az útitáskájára
pillantott.
–  Szökni próbál, Constance? – rázta a fejét vehemensen Fergus. –
Sajnos nem menekülhet az elől, hogy meggyilkolta a bátyámat,
bármennyire is megérdemelte.
– Én nem öltem meg, Fergus. Azt hiszem, ezt mindketten tudjuk.
Connie-nak el kellett nyomnia magában az egyre fenyegető páni
félelmet. Hihetetlenül valóságos lett a kép, hogy a bitófán végzi.
–  Én csak azt tudom, hogy a bátyámat halálra szurkálva találták
meg az ágyában, és még most is véres a keze – sóhajtott Fergus. –
Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, mert van némi fogalmam arról,
mi vezérelhette, de amíg a rendőrség meg nem érkezik, az északi
toronyba zárjuk a férje meggyilkolásáért. Vigyék el! – utasította az
embereit.
– De Lord Fergus – szólt közbe Mrs. Morgan. – Nem tudjuk, hogy
az úrnő ölte-e meg. Lehet, hogy ártatlan.
–  Talán. Mindazonáltal Glasgow-ból holnap érkezik a felügyelő,
aki dönt majd az ügyben – jelentette ki Fergus.
– Ön többet nyerhet ezzel, mint én, Fergus.
Connie nem állta meg, hogy ne mutasson rá erre. A szíve zakatolt,
a tenyere izzadni kezdett. Lehetséges, hogy a szabadságnak, ami
csupán egy karnyújtásnyira volt tőle, örökre búcsút inthet?
Fergus egy pillanatra elcsendesült.
–  Igen, valószínűleg így van. De nem én voltam az, akit vert. És
nem engem borít be még mindig a vére.
A hercegné a kezére pillantott. Nagyon bántotta, hogy nem
emlékszik semmire, és persze halálra is rémisztette ez a tény.
–  Nem hibáztatom, Connie – folytatta a sógora. – Isten a tanúja,
Duncan megérdemelte azok után, amit az évek során tett.
Többszörösen is. De igazságot kell szolgáltatnom. Végtére is, a
bátyám volt.
–  Ez nem igazságszolgáltatás – szólalt fel Mrs. Morgan, és
toppantott egyet. – Azt hiszi, bűnös, pedig nem is volt tárgyalás. Ez
így nem helyes!
–  Legyen óvatos, Mrs. Morgan! – figyelmeztette Fergus az idős
hölgyet. – A házvezetőnőknek megvan az a szokásuk, hogy nem
maradnak túl sokáig itt. Ahogy ezt ön is nagyon jól tudja.
–  Ne fenyegesse, Fergus! – szegte fel a fejét Connie, és eltökélten
próbálta ártatlannak mutatni magát. – Főként úgy, hogy igazat
beszél.
–  Ön csupa vér, és megpróbált elszökni – meredt újra az
utazótáskára Fergus. – Ez az igazság, Constance – sóhajtott
hosszasan. – Ahogy mondtam, ezt a felügyelő fogja eldönteni. Amíg
meg nem érkezik, bezárják az északi toronyszobába.
Még a gondolattól is kirázta Connie-t a hideg. Olyan közel volt a
szabadság, de most úgy érezte, búcsút inthet neki.
Fergus intett a mellette álló férfiaknak.
– Vigyék el.
Ők biccentettek, és nekiláttak, hogy kikísérjék a szobából.
–  Nem én öltem meg – mondta Connie, miközben felemelt fejjel
elsétált Fergus mellett.
Tényleg kezdett hinni a saját szavaiban, még ha álmában a hangok
gyakran azt is súgták neki, ölje meg a férjét.
– Azt hiszem, ezt ön is tudja.
–  Én csak azt tudom – válaszolta Fergus –, hogy tiszta
lelkiismerettel nem hagyhatom, hogy a gyilkosa elsétáljon.
 A férfiak elengedték, és egyesével hagyták el a szobát. Connie egy
pillanatra megállt a küszöbön, és visszanézett Fergusre.
–  Akkor jobb lesz, ha megkeresi az igazi gyilkost, mert nem én
vagyok az.
–  Talán kezdhetné azzal, hogy a tükörbe néz – azzal kisétált az
ajtón, szabad akaratából átment az északi toronyba, fel a lépcsőn.
A két őr végig a nyomában volt. Ha a sors azt akarja, hogy átélje a
letartóztatást és egy olyan gyilkosság miatti per megaláztatásait, amit
nem ő követett el, akkor emelt fővel viseli.
Elege volt abból, hogy félénk egérke módjára megbújjon az
árnyékban.
És ha a végén találkoznia kell a teremtővel, méltósággal áll elé,
azzal a megnyugtató tudattal, hogy Duncan nem tart vele az
örökkévalóságba. Mert Connie biztos volt abban, hogy a herceg egy
különleges helyet kapott a pokolban, amit kizárólag neki tartottak
fenn.
 Hatodik fejezet

Az élénk hajnali levegő komoly megkönnyebbülést hozott a füstös

fogadó után, amit Alec maga mögött hagyott annak érdekében, hogy
megpróbálja kitisztítani a fejét. Mint kiderült, erre nagy szükség is
volt. Miután megérkezett a Kilmaine-kastélyba, siralmas éjszakája
volt, egyfolytában forgolódott, a bajban lévő Connie képe nem hagyta
nyugodni.
Pontosan nem tudta, mi folyik a hercegné és a férje között, de ha
valóban arról volt szó, hogy herceg az öklét használja Connie ellen,
Alec mindenképpen tenni akart arról, hogy soha többé ne bánthassa.
Felmérve mindazt, amit a Kilmaine hercegével való összetűzés
eredményezhet, Alec figyelmeztető telegráfot küldött a McGuiness
klán ügyintézőjének, Malcolm Daltonnak, épp, mielőtt elindult volna
a Campbell-kastély felé. Ebben hangsúlyozta, hogy a helyzet
valószínűleg elfajul. Malcolm higgadt, nyugodtan kezel minden
kellemetlen helyzetet, nem beszélve arról, hogy jó ember, annak
ellenére, hogy ügyvéd. Alec úgy ítélte meg, ezekre a tulajdonságokra
hamarosan szükség is lesz. Főként a jogi tudására, ha Connie-t
valóban veri a férje.
A gondolat, hogy bántják a hercegnét, egyszerre dühítette és
töltötte el aggodalommal. Komoly erőfeszítésébe tellett, hogy
ellazítsa az állkapcsát, és elhessegesse a gondolatot, hogy
eszméletlenre veri Duncant. Higgadtnak kellett maradnia, bár
Connie-val kapcsolatban erre sohasem volt képes.
A hercegné mindig is hatott rá. Régen idegesítette, de ahogy
felnőttek, ez az érzés átalakult benne, és ezt ő maga sem tudta mire
vélni.
Úgy tűnt, bosszút szomjazik mindazokkal szemben, akik bántani
merészelték, és bár életét az emberek gyógyításának szentelte, és
általában kerülte az erőszakot, képtelen lett volna elviselni, hogy egy
férfi nőket vagy gyermekeket bántalmazhasson. Az ilyen
gazemberség áldozataiért valakinek ki kellett állnia. Mivel orvos,
találkozott már ebből fakadó sérülésekkel, és gyakran ráhárult a
feladat, hogy halálra rémissze az elkövetőt annak érdekében, hogy a
bántalmazás véget érjen. Általában a puszta megjelenése és némi
szóbeli fenyegetés elegendőnek bizonyult, legalábbis egy ideig.
De korábban egyetlen férfit sem akart megfegyelmezni annyira,
ahogy Connie férjét. Már maga a szó is felforgatta a gyomrát. A
herceg dolga az lett volna, hogy védelmezze és dédelgesse a
feleségét, nem az, hogy verje.
Alec gyorsabb tempóra ösztökélte lovát, amint meglátta a távolban
a Kilmaine-kastélyt. A keleti és nyugati szárny égbe magasló tornyain
büszkén lengedezett a Campbellek lobogója. Volt valami sötét, és
vészjósló a friss, reggeli levegőben, amit Alec a csontjaiban is érzett.
Jelentéktelennek tűnhetett volna, de a múltban már megtapasztalta,
hogy a kitörni készülő vihar előszele.
Átnyargalt a dombtetőn, a felvonóhídon be a várba, ahol zűrzavar
fogadta. A szolgák méhrajként, de céltalanul sürgölődtek az udvaron,
mintha mindenki össze volna zavarodva. Sokan kisebb csoportokba
rendeződtek, beszélgettek, és valaki mindig a kastély északi
szárnyának tornya felé sandított kétkedő, félelemmel teli tekintettel.
Egyértelmű volt, hogy valami nagyon nincs rendben.
Alec ösztönösen megérezte, hogy Connie-ról van szó. Egy
pillanatra összeszorult a mellkasa. Csak nem történt vele valami? Ha
az a gazember férje bántotta, vagy talán még rosszabb, darabokra
tépi. Szó szerint.
Amikor a lova kissé felágaskodott, Alecnek el kellett engednie a
gyeplőbe hasító, ökölbe szorult kezét, és hirtelen megfeszült testét is
el kellett lazítania.
A „gyilkosság” és „vér” szavak jutottak el végre a fülébe, a szíve
pedig kihagyott egy dobbanást. A gondolat, hogy Connie esetleg
megsérült, teljesen felemésztette.
Meg kellett találnia.
Óvatosan vezette át a lovát a tömegen, miközben Lord Fergust
figyelte, aki a bejárati lépcső tetején állva utasításokat üvöltözött az
előtte összegyűlt férfiaknak. Fergus homlokán mély barázdák
húzódtak, bőre sápadtabbnak tűnt, mint előző este. Idegesnek tűnt.
Miután leszállt, a gyeplőt az egyik közelben álló férfi kezébe
nyomta, és egyenesen Fergus felé vette az irányt.
 – Mi az isten történt? – követelt választ még menet közben.
Fergus feje Alec irányába fordult, tekintetéből félelem és döbbenet
sugárzott. Tökéletes ellentéte volt annak a nyers fickónak, akivel a
bálon beszélt.
–  Dr. McGuiness? Mit keres itt? – kérdezett vissza Fergus. –
Valójában jó is, hogy eljött. Bár a testvéremen már nem segíthet –
rázta meg a fejét váratlanul, és az álla is megfeszült. – Nem igazán
tudom, mi történt… – hallgatott el mondat közben, és a torony felé
pillantott. – Mennyi vér…
Alec egy lépéssel közelebb került Fergushöz, megragadta a kabátja
hajtókáját, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. A herceg
testvérének pupillája kitágult, nyaki ütőere láthatóan, gyorsan
pulzált. Nem volt kérdés, hogy sokkos állapotban van.
– Megsérült valaki?
Ha igen, sohasem bocsátja meg magának, hogy magára hagyta
Connie-t előző este.
Fergus dühbe gurult, megpróbálta lerázni magáról Alec kezét, de
a doktor nem engedett.
– Azt kérdeztem, megsérült valaki?
– Nem! – emelte fel a hangját Fergus. – Vagyis, már nem. Duncan.
Ő… halott.
–  És mi van a hercegnével? – faggatta tovább Alec, és sikerült
megállnia, hogy kirázza a férfiból a választ.
– Ő jól van. Nos, talán nem egészen jól. Megölte a bátyámat, ezért
természetesen be kellett záratnom a toronyba. Nem hagyhattam,
hogy elszökjön egy gyilkos. Akkor sem, ha valószínűleg okkal tette,
amit tett.
Alecet átjárta a megkönnyebbülés. Connie biztonságban van. Hála
az égnek! De bajba került, és ha valóban megölte azt a gazembert,
Alecnek fogalma sem volt, hogyan menthetné ki szorult helyzetéből.
Látnia kellett. Meg akart bizonyosodni arról, hogy tényleg jól van.
– Vigyen hozzá – engedte el Fergust.
A herceg fivére hátrált egy lépést, és kisimította a kabátját.
– Nem viszem.
– Nem kérem még egyszer – nézett rá sokatmondóan Alec.
 Fergus fürkészte a tekintetét, és bármit is látott benne, bizonyára
meggyőzte, mert lassan bólintott.
– Rendben, de csak egy percet kap. És kizárólag azért, mert orvos,
és ellenőrizni tudja, rendben van-e, legalábbis fizikailag – fordult el
Alectől, bement a folyosóra, és intett, hogy a doktor kövesse. – Már
küldtem a saját orvosomért, hogy nézze meg.
Alec hosszú lépteivel könnyedén utolérte Fergust. Elkapta a karját,
és maga felé perdítette.
– Azt mondta, nem esett baja.
Fergus szája összeszorult, de meg sem próbált kiszabadulni Alec
fogásából.
–  Nem is – válaszolta. – Az orvosom a mentális állapotát fogja
felmérni. A történtek után talán az a legjobb, ha elmegyógyintézetbe
küldjük kezelésre.
– A hercegné nem őrült, Fergus.
– Ön nem látta a fivérem testét – ellenkezett a férfi. – Bárki is bánt
el vele, annak elment az esze.
Fenébe! Ha egy orvos kijelenti, hogy Connie mentálisan instabil,
könnyedén bezárathatja egy intézetbe. Ezt Alec sem tudná
megakadályozni, hiszen az angol orvosi engedélyének sem súlya,
sem hatalma nincs a skót egészségügyi rendszerben.
Elengedte Fergus karját, és biccentve jelezte, hogy folytathatják az
utat. Minél hamarabb látja és beszél Connie-val, annál jobb.
Némi lemaradással követte Fergust a kastélyon át, míg el nem
értek egy kanyargós lépcsőhöz, ami valószínűleg az északi toronyba
vezet. Egy férfi strázsált a lépcső alján, övére kulcscsomót rögzítettek.
–  Vigye dr. McGuinesst a hercegnéhez – mondta Fergus, majd
Alechez fordult. – Tíz perce van, az őröm pedig végig a szobában lesz
– jelentette ki, aztán sarkon fordult, és visszament oda, ahonnan
jöttek.
Alec végigmérte az őrt, aki zavartnak tűnt, majd megvonta a
vállát, és intett, hogy kövesse a lépcsőn felfelé. A második emeleti
folyosó végén lévő ajtót célozták meg.
Az őr kinyitotta, majd betolta a nehéz tölgyfa ajtót. A vasalatok
nyikorogtak, Alec szemének pedig meg kellett szoknia a félhomályt,
hiszen csak a szoba túlsó felén lévő lőrésszerű ablakon jutott be némi
fény a helyiségbe.
Körbenézett. Connie az ablak alatti padon ült, a várfalat nézte.
Szinte éteri látványt nyújtott, ahogy a napfény finoman
körberagyogta. Alec lélegzete kihagyott, és egy pillanatra
felbosszantotta a vonzalom, ami elöntötte, de amikor Connie
felemelte a fejét és felé fordult, jól látta a félelmet mélykék
tekintetében, amit a hercegné igyekezett bátran elrejteni.
A doktor semmi másra nem vágyott, mint hogy odalépjen, és
magához ölelje, de nem tehette.
– Jól van? – tette fel a történtek után nevetségesnek tűnő kérdést.
Connie lassan felállt, és megindult felé. Fáradtnak tűnt, de a
szemében megjelent valamiféle erő, amit előző este nem látott.
–  Amennyire lehetséges jelen körülmények között – válaszolta,
mielőtt az őrhöz fordult. – Trevor, szeretnék öt percet kettesben
tölteni dr. McGuiness-szel.
Trevor pislogott.
–  Hát… nem tudom, úrnőm. Tudja, Lord Fergus, az új herceg,
gondolom, azt mondta, maradjak idebent.
Connie kedvesen elmosolyodott.
– Nem tudja meg, én pedig személyes szívességnek tekinteném.
Az őr bólintott, látszott rajta, hogy imádja a hercegnét.
– Rendben, úrnőm. Öt perc.
A fickó elolvadt Connie kezei között, Alec nem is csodálkozott
ezen. Amikor a hercegné bevetette azt a bizonyos mosolyát, melyben
a komolyság és a jóság ötvöződött, senki sem tudott volna nemet
mondani neki.
Az őr meghajolt, és kiment, az ajtót halkan behúzta maga mögött,
Alec közben egy pillanatra sem tévesztette szem elől Connie-t. A
hercegné rápillantott, mosolya elpárolgott, arcára mérhetetlen
rettegés ült ki.
Connie remekül tudta álcázni az érzéseit, ha akarta. Erről Alecnek
Elise jutott eszébe, a nő, akiről valaha azt hitte, szereti, de elárulta őt.
Félresöpörte ezt a gondolatfoszlányt, hiszen nem volt sem ideje, sem
kedve feleleveníteni ezt az emléket.
– Bajban vagyok, Alec – szólalt meg Connie. – Hatalmas bajban.
 Hetedik fejezet

–  Nem öltem meg, ha erre gondol – mondta Connie, és enyhén

megremegett a szája. – Nos, legalább is nem hiszem, hogy megöltem…
– Hogy érti azt, hogy nem hiszi? – túrt a hajába Alec.
Orvosként megszokta, hogy azonnal akcióba lendül, hiszen
többször előfordult már, hogy a Scotland Yard nyomozói az
aggasztóbb esetekhez kirendelték, és kérték a szakmai véleményét
egy-egy haláleset kapcsán. De ennél többet sosem tett, eddig még
nem kellett nyomoznia egyetlen gyilkossági ügyben sem, pláne nem
egy olyan esetben, ahol az első számú gyanúsítottat évek óta ismeri.
–  Nem emlékszem – rázta meg a fejét Connie. – Kábultan
ébredtem, vér borított, Duncan pedig mellettem feküdt, holtan. A
mellkasa… szétkaszabolva. Borzasztó volt! Mintha valaki… eszét
vesztette volna… – pillantott először a kezére, majd Alecre
megsebzett tekintettel. – Istenem! Mi van, ha mégis megöltem? Bár,
mondjuk úgy, hazudnék, ha azt mondanám, sosem gondoltam rá.
Connie vett egy mély levegőt, szeme tele lett el nem sírt
könnyekkel és bűntudattal.
–  Álmomban még egy hangot is hallottam, ami azt súgta, öljem
meg. Lehetséges, hogy nem tudtam uralkodni magamon? Talán ezért
nem emlékszem… Mert nem akarok.
Alec odament hozzá, gyengéden megfogta arca mindkét oldalát,
de a hercegné összerezzent az érintésétől. A doktor azonnal
leeresztette a kezét. Émelyítő volt a tudat, hogy Connie-t bántotta a
férje.
– Nagyon sajnálom – szabadkozott a hercegné, még mindig lesújtó
arckifejezéssel. – Az érintése megijeszt… Azt hiszem, nem vagyok
hozzászokva a gyengédséghez.
–  Nincs miért bocsánatot kérni. Nem lett volna szabad ilyen
bolondmód kifejeznem, hogy nincs egyedül ebben a zűrzavarban.
Connie mélyen magába szívta a levegőt.
–  Félek, Alec. Nagyon félek – nyúlt bátortalanul a doktor keze
után. – De a tudat, hogy itt van, vigasztaló. És úgy tűnik, nem okoz
gondot, hogy megérintsem – szorította meg finoman Alec kezét, és
erőtlen mosoly jelent meg a szája szélén, mielőtt elengedte.
–  Minden rendben lesz – mondta Alec, és remélte, hogy a szavai
jelentenek némi megnyugvást, és Connie elhiszi, komolyan beszél.
Az, hogy ilyen zaklatottnak látta a hercegnét, görcsbe rándította a
gyomrát.
–  Csak mondja el pontosan, mi történt, kezdve onnan, hogy
tegnap este elhagyta a könyvtárat.
Connie bólintott, és elmesélte, hogy Mrs. Morgannel beszélt, majd
visszatért a bálterembe. Onnan pedig, amint megbizonyosodott arról,
hogy Duncan eléggé felöntött a garatra ahhoz, hogy semmire se
emlékezzen, visszavonult a hálószobájába. A szolgálója segített
megszabadulni a báli ruhától, hálóingbe bújtatta, majd öntött neki
egy csésze teát, amit elfogyasztott, és lefeküdt.
–  És ez az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt felébredtem
volna.
– Mindig ilyen mélyen alszik?
Alec nem tudta elképzelni, hogyan aludhatott végig valaki egy
ilyen brutális gyilkosságot. Nagy valószínűséggel bódítószer nélkül
semmiképp. Nem kárhoztatta volna Connie-t azért, ha az évek során
ópiumhoz folyamodott volna, hogy mély álomba zuhanjon
mindabból, amit el kellett viselnie.
– Nem. Általában rosszul alszom, a legkisebb zajra is felébredek –
mondta a hercegné, majd az ablak felé fordult. – Az elmúlt pár évben
lett szokásom, hogy megvédhessem magam, és ne érjen váratlanul,
ha Duncan belép a szobámba – fordult vissza Alec felé.
Úgy tűnt, mintha mondani akarna még valamit, de mégsem tette.
–  Szed valamit, ami segít elaludni? – kérdezte Alec. – Sokan
folyamodnak ehhez félelmetes, boldogtalan helyzetben. Senki sem
hibáztatná, ha így lenne.
Connie összeráncolta a szemöldökét, arcára gyászos harag ült ki.
A doktor még nem látott senkit, aki ilyen vonzó lenne, ha feldühödik,
és örült, hogy eltűnt az a rettegéssel teli tekintet.
De Alec homloka is ráncossá vált. Nincs joga azt gondolni róla,
hogy vonzó. Mégis mi ütött belé?
 – Sajnálom – mondta sietve. – Egyáltalán nem arra céloztam, hogy
függő lenne, de tudnom kell, hogy szokott-e rendszeresen szedni
valamit.
Connie keresztbe fonta a karját.
– Nos, pedig úgy tűnt, erre céloz – rázta meg a fejét. – De ez már
nem számít, hiszen nem vettem be semmit. Legalább is tudtommal
nem. És nem is szokásom. Ahogy mondtam, jobb szeretem, ha észnél
vagyok. De Fergust látták, ahogy elhajít egy kis üveg folyadékot.
– Hogy érti ezt?
A hercegné elmesélte neki, amit Mrs. Morgantől hallott.
– Gondolja, hogy Fergus elkábította?
Alec emésztgettte a hallottakat. A herceg testvére valóban sokat
nyerne Duncan halálával, és az előző esti beszélgetés alatt ő is azt
érezte, Fergust zavarja, hogy ő a fiatalabb fivér. De hogy megölje a
saját testvérét, túlzásnak tűnt, és igazság szerint nem tartotta elég
bátornak ehhez a férfit.
–  Nem érzett furcsa ízt vagy szájszárazságot? Esetleg fejfájást?
Elhomályosult tekintetet?
Connie lassan bólintott.
– De. Fájt a fejem, és kiszáradt a szám.
–  Meglehet, hogy begyógyszerezték – vonta le a következtetést
Alec. – Látnom kell azt az üveget, és Duncan testét, hogy pontosabb
képet kaphassak arról, mi is történhetett.
– Mrs. Morgan dolgozószobájában van, az alagsorban – avatta be
Connie. – Fergus pedig őröket állított a hálószoba elé, ahol Duncan
teste van.
–  Megyek, és megnézem, mit tudok kideríteni. Hazudnék, ha azt
mondanám, nem aggaszt, amerre ez az ügy tart. Ha Fergus a gyilkos,
talán veszélyben van.
–  Azt kétlem – válaszolta Connie. – Ha elkábítottak, Fergus
nyugodtan megölhetett volna Duncan után. Most már semmi értelme
kioltani az életemet.
– De igen, ha el akarja terelni magáról a gyanút egy bűnbakkal, és
most, hogy ön már gyanúsított, sokkal kényelmesebb lenne számára,
ha megszabadulna öntől, mielőtt megkezdődik a nyomozás.
– Ó… Erre nem gondoltam.
É
 Alec viszont igen. És az elmélete kezdte felbőszíteni.
– Álljon készen egy azonnali távozásra.
– Távozásra? – nézett rá döbbenten Connie. – Hogy érti ezt? Házi
őrizetben vagyok. Nem mehetek el, hacsak nem próbálnék
megszökni.
– Meglehet, hogy erre lesz szükség. Álljon készen – fordult sarkon
Alec, majd az ajtóhoz ment, de megállt, mielőtt kinyitotta volna. –
Maradjon távol az ablaktól, főként, ha Fergus vagy az egyik embere
bejön.
– Miért? – értetlenkedett a hercegné.
– Mert ha kilöknék az ablakon és eltörné a nyakát, könnyedén azt
mondhatnák, hogy nem bírta elviselni a bűntudatot, amiért megölte
Duncant, és inkább a halált választotta – nézett elszántan Connie
szemébe. – Ezt nem hagyhatjuk.
– Értem… – mondta a hercegné tétovázva.
Alec visszasietett hozzá, megfogta Connie kezét, de még időben
megálljt parancsolt magának. Nehéz volt megállni, hogy ne csak
szavakkal vigasztalja, de nem akarta újra látni, ahogy összerezzen az
érintése miatt.
– Ne tegyen semmi meggondolatlant, rendben?
Connie egyik szemöldöke a magasba emelkedett. Egy ismerős
arckifejezés, amit oly sokszor látott a múltban, és amivel szavak
nélkül is le tudta hordani őt.
– Nem áll szándékomban leugrani, ha erre gondol.
Alecnek megfordult a fejében, de Connie viselkedése meggyőzte.
A hercegné erős volt, még ha ezt el is felejtette önmagáról.
–  Legyen óvatos, és álljon készen – emlékeztette még egyszer, és
mielőtt olyasmit tett volna, amit később megbán, például
megcsókolja őt, elhagyta a szobát.
Sok mindent kellett megszerveznie.

Tíz perccel később Alec a halált bámulta.

Connie-nak igaza volt. Duncan mellkasát összekaszabolták. Minél
tovább nézte a holttestet, annál inkább hajlott arra, hogy legalább hat
vagy hét alkalommal szúrták meg. És bár tudta, hogy nem érhet a
tőrhöz, a helyzete és a markolatára száradt vér alapján azon sem
lepődött volna meg, ha a penge a mellcsontba fúródott volna, és aki
beledöfte, képtelen volt kihúzni belőle.
De a korábban ejtett sebek is elegendőek voltak ahhoz, hogy véget
vessenek a herceg életének. Felpillantott oda, ahol Fergus állt, tisztes
távolságra az ágytól.
A herceg fivére eredetileg megtiltotta, hogy Alec a hálószoba
közelébe menjen, és hallani sem akart arról, hogy megvizsgálja a
holttestet. De miután a doktor megemlítette, hogy emiatt egyesek azt
hihetik, rejteget valamit, Fergus meggondolta magát azzal a
feltétellel, hogy végig mellette lesz.
Ez Alecnek tökéletesen megfelelt, hiszen így Fergust is
megfigyelhette, miközben a halott herceghez közeledett. A Scotland
Yardnak tett szolgálatai során úgy tapasztalta, hogy a gyilkos
rezzenéstelen marad, ha szembesül a tettének hátborzongató
színhelyével, miközben az ártatlanokat általában elöntik az érzelmek,
és nem tudnak mit kezdeni egy mészárlás látványával.
Alec látni akarta, Fergus melyik csoportba tartozik.
Egyelőre nehéz volt megmondani. A herceg fivére eléggé
elszürkült, és mindent megtett azért, hogy ne kelljen a halott
Duncanre néznie, bár a doktor észrevette, hogy egy pillanatra az ágy
felé sandított, de sebesen el is kapta a tekintetét.
Ez a viselkedés még nem keverte gyanúba, de nem is mentette fel.
– Mennyire volt részeg a herceg, amikor visszavonult tegnap este?
– kérdezte Alec, miközben átsétált az ágy üres oldalára, ahol
feltehetőleg Connie feküdt, amikor szintén feltehetőleg a rémisztő
látványt felfedezte.
– Általában teljesen kiüti magát – válaszolt Fergus. – Kétlem, hogy
a tegnap este kivétel lett volna, bár biztosan nem tudhatom.
– Ön korán elhagyta a bált? – sandított a válla fölött Fergusre, aki
elővette a zsebkendőjét, és megtörölte gyöngyöző homlokát.
–  Igen. Lady Tarlington társaságát élvezhettem az este folyamán.
Együtt vonultunk vissza, nem mintha ehhez bármi köze lenne.
– Szóval van alibije – fordította Alec figyelmét újra a tetthelyre, és
a takarón lévő vérnyomokat vizsgálta. – Ez elég kényelmes.
Szinte érezte, ahogy Fergus felbőszül mögötte.
 – Van mersze feltételezni, hogy én öltem meg a testvéremet?
Alec felemelte a fejét, és egyenesen Fergus szemébe nézett.
– Így volt?
El kellett ismernie, hogy a férfi arcára kiülő döbbenet és az azt
követő düh valóban őszintének tűnt. De Alecnek sokszor volt már
dolga hazugokkal korábban, és voltak olyanok is, akik különösen jól
űzték a félrevezetés mesterségét.
–  Nem, nem így volt! – tagolta ingerülten a szavakat a herceg
fivére, a nyakán már kezdett kivörösödni a bőr. – És nagyon sértőnek
találom ezt a feltételezést! Emlékeztetném arra, hogy nem én akartam
megszökni, és nem az én kezemet borította a testvérem megszáradt
vére! Ezzel egyes-egyedül Constance büszkélkedhet!
Alec megvonta a vállát, és folytatta a szoba vizsgálatát.
– Ha a hercegné a gyilkos, elég nagy butaság volt tőle, hogy a saját
ágyában tette, nem gondolja? – azzal felemelte Connie éjjeli
szekrényéről a teáscsészét, és megszagolta az alján maradt, zavaros
folyadékot.
Volt valami fura bukéja. Visszatette a csészealjra, majd megemelte
a teáskanna fedelét. A szélére apró, fehér por száradt. Érdekes…

Fergus nagyot sóhajtott.

–  Valószínűleg nem tudja, hogy Connie-nak jó oka volt a
gyilkosságra.
– Valóban?
Kíváncsi volt, milyen történettel áll elő a férfi.
–  Sajnos igen. Bármennyire is szégyellem bevallani, a fivérem
nagyon rosszul bánt vele. Örömmel élte ki rajta a haragját és a
csalódottságát.
– Verte? – kérdezte Alec.
Bár már tudta a választ, dühe mégis egyre nőtt, főként azért, mert
Fergus nyilvánvalóan tudta, mi folyik a kastélyban, de nem tett
semmit azért, hogy megállítsa. Véleménye szerint az ilyen viselkedés
majdnem felért a tényleges bántalmazással.
– Tudta, és mégsem tett semmit?
Fergus az ablakhoz sétált, és hátat fordított a doktornak.
 –  Nem vagyok rá büszke, de Duncan a testvérem volt, Connie
pedig a felesége. A törvény értelmében azt tehetett, amit csak akart.
Én semmit sem tehettem.
–  Ez ócska kifogás, és ezt ön is tudja. – Alec hangja vészjósló,
érezte, közel áll ahhoz, hogy megfojtsa a férfit. – Szembe kellett volna
szállnia vele, és segíteni a hercegnének. De nem tette, mert gyáva
alak.
A szobában csend honolt, Alec szavai elnehezítették a levegőt.
– Tudom… – súgta Fergus. – Connie nagyon sokat szenvedett, ami
gyanítom, idegösszeomláshoz és Duncan meggyilkolásához vezetett,
amire már nem is emlékszik – fordult újra Alec felé. – Nem kérdés,
hogy segítségre van szüksége.
Fergus mesterien játszotta a szerepét. Minden porcikájából
komolyság áradt, de Alec nem dőlt be neki.
–  És ön úgy akar segíteni neki, hogy börtönbe záratja vagy
bolondnak nyilváníttatja az orvosával?
–  Az elmegyógyintézet legalább megmentené a bitótól – simított
végig a kabátján Fergus.
– És biztosítaná, hogy továbbra is megérkezzen a havi apanázs.
Alec gyanúja beigazolódott, amikor a férfi arcán egy pillanatra
felvillant a bűntudat. Zseniális terv volt, valóban, ha ő a gyilkos. A
gyanút Connie-ra tereli, őrültnek nyilváníttatja, hogy senki se
hihessen a szavának, és mégis megkapja a hozományát.
–  Egy ilyen kijelentést még válaszra sem méltatok! – izzott
dühösen Fergus tekintete. – Túlontúl nagylelkű voltam, amikor
hagytam, hogy beszéljen Connie-val, és megnézze a fivérem
holttestét. Örömmel láttuk, de itt az ideje, hogy távozzon.
Alec zsigeri ösztöneivel tökéletesen ellentétben állt a gondolat,
hogy védtelenül magára hagyja Connie-t, de ha túlfeszíti a húrt
Fergusnél, az újdonsült hatalma segítségével a végén még őt is
letartóztatná. Persze nevetséges vádakkal, de azt elérné vele, hogy ne
tudjon segíteni Connie-nak, és ezt nem kockáztathatta meg.
Nem. El kellett mennie, és ki kellett találnia, hogyan szöktethetné
meg a hercegnét még ma, mielőtt túl késő lenne.
 Nyolcadik fejezet

A tó felől áradó levegő hűvös frissessége miatt Connie teste

remegett. Összehúzta mellkasán a köpenyét, és még jobban kitárta az
ablakot.
Mélyen belélegezte a felélénkült fuvallatot, igyekezett felkészíteni
az elméjét arra, amit tenni készül, ahonnan nem lesz visszaút, hiszen
hamarosan nem csupán az ablakpárkányra fog kilépni, ami
önmagában hajmeresztő, kétemeletnyi magasságban volt a földtől, de
meg is szökik.
És ha megtette, mindenki azt fogja hinni, bűnös.
De akkor sem volt hajlandó tétlenül várni, hogy hamisan vádolják
meg egy gyilkossággal.
Bár Alec hozta szóba a szökést és kérte meg, hogy álljon készen,
azóta, hogy látta, ahogy kilovagol a kastélyból, nem hallott felőle, és
jól tudta, vészesen fogy az ideje. Ráadásul ott állt előtte a lehetőség,
hogy a saját kezébe vegye jövője irányítását.
Ehhez pedig tisztáznia kellett a nevét, amit csak úgy érhetett el, ha
az igazi elkövetőt felfedő bizonyítékot talál. Mert biztosan nem ő ölte
meg Duncant, és az egyetlen ember, akinek lehetősége és indítéka
lehetett rá, az Fergus volt.
Connie nem akarta, hogy kivégezzék. Azután, hogy a sógora
orvosa látogatást tett nála, és furcsa kérdéseket tett fel, azt gyanította,
hogy Fergus másnap reggel, mielőtt a felügyelő megérkezne
Glasgow-ból, elmegyógyintézetbe akarja küldeni.
Egy olyan bűnért, amiről egyre inkább meg volt győződve, hogy
nem követett el, és bár Fergus szívességet tett neki azzal, hogy
megszabadította Duncantől, azzal nem segített neki, hogy
bűnbakként állítja be.
Akárhogy is, ahhoz, hogy tisztázhassa a nevét, ki kellett jutnia a
kastélyból.
Az ablak előtt állva lenézett a magasból, ki a sötétségbe. Azon
tűnődött, vajon belehalna-e az ugrásba, vagy csak ripityára törné a
csontjait. A néhai hercegné a tetőről vetette magát a mélybe, ami
kétszer olyan magasan volt, mint a toronyszoba, és végzetesnek is
bizonyult.
Ő úgy gondolta, pont ez volt az elődje célja, és értette is, miért, bár
azt fel nem foghatta, hogyan volt képes magára hagyni a lányát.
Bizonyára nagyon kétségbeesett, és szorult helyzetben érezte magát
ahhoz, hogy egy ártatlan gyermeket a sorsára hagyjon.
Amelie most viszont biztonságban volt, úton a nagynénje és
nagyapja birtokára, és Fergus sem állíthatta meg. Connie elhessegette
ezeket a gondolatokat, mert a menekülésére kellett koncentrálnia.
Minél előbb indul, annál messzebbre jut az üldözői elől, akiket
Fergus kétségkívül utána küld.
Nem tudta elképzelni, hogy a herceg fivére futni hagyná, ha rájön,
hogy megszökött.
De nagyon távolinak tűnt az udvar, ahova le kellett volna jutni.
Vett egy mély levegőt. Meg tudod csinálni, Connie. Ezt ismételgette
magának újra és újra. Muszáj volt megtennie, nem volt más
választása.
A szoba felé fordulva az ágyhoz sietett, és előhalászta az ágy alá
rejtett, hevenyészett kötelet, amit a lepedőkből készített. Egyik végét
szorosan az ágy lábához kötötte, majd elvezette az ablakig, és
kihajította.
Abban a pillanatban fordult a kulcs a zárban, az ajtó kinyílt.
Connie szíve megállt egy pillanatra, el kellett fojtania a sikolyt, ami
már majdnem feltört belőle, miközben a fenyegető hang irányába
fordult.
Alec állt a küszöbön, eltökélt arckifejezéssel pillantott az ablak, és
az abból kilógó kötél felé.
–  Azt hittem, csak azokban a gótikus horrorregényekben
használnak lepedőkből készült kötelet a szökéshez, amiket
gyereklányként olvasott.
–  Hogy a pokolba jutott be ide? – követelt választ Connie, a
megjegyzésről tudomást sem véve, bár felvillanyozta, hogy Alec még
mindig emlékszik arra, amivel oly gyakran bosszantotta a múltban. –
Majdnem halálra rémisztett!
– Azért jöttem, hogy megmentsem. Mondtam, hogy álljon készen –
felelte jeges határozottsággal a hangjában, majd mosoly jelent meg a
szája szélén, amitől a már így is túl jóképű fizimiskája még
ellenállhatatlanabb lett. – Azt hiszem, inkább a lépcsőt kellene
használnunk, mint azt – sandított a lepedőkötélre, amit Connie a
kezében tartott. – Tényleg használni akarta?
– Nem volt túl sok lehetőségem – vágta rá Connie, aki nem akarta
a doktor orrára kötni, hogy valóban egy olyan gótikus regényből
vette az ötletet, amit évekkel ezelőtt olvasott.
Alec elvette tőle a kötelet.
– A csomók elég erősnek tűnnek, valószínűleg elbírná a súlyát.
Pillantásuk találkozott.
–  Igazán leleményes – tette hozzá lenyűgözve. – Jöjjön, mennünk
kell.
Connie nem tudta, örüljön-e vagy bosszankodjon, miközben
követte az ajtón túlra, de tudta, hogy Alec azért jött, hogy segítsen
neki.
– Hogyan jutott át az őrségen? – kémlelt ki a sötét folyosóra, ahol
Trevor egy székbe roskadt. – Ugye nem bántotta szerencsétlen
Trevort?
–  Természetesen nem. Orvos vagyok – vette kissé zokon a
feltételezést Alec.
Kézen fogta Connie-t, és elvezette az alvó őr mellett.
– Csupán némi kloroformot vetettem be. Alszik, mint a bunda, de
hamarosan magához tér.
–  Ennek örülök. Trevor mindig kedves volt hozzám. De hogy
jutott be a kastélyba? – faggatta tovább most már suttogva.
–  Nem fogja elhinni, de Fergus szeretője felkeresett, mielőtt
elmentem, és azt mondta, gondoskodik arról, hogy a hátsó ajtó nyitva
legyen.
– Lady Tarlington segít megszöknöm?
Connie-nak szinte nem is volt kapcsolata a hölggyel, legalább is
azóta, hogy először beszélt vele egy összejövetelen, és ezért Duncan
később megbüntette. Mint kiderült, egy hercegné nem állhatott szóba
senki szeretőjével. Ezt a szabályt a herceg az öklével verte belé.
Alec megvonta a vállát.
–  Azt mondta, nem akar közrejátszani abban, hogy önt
elmegyógyintézetbe küldjék, főként azután, hogy a gyilkosság
éjszakáján felriadt, és Fergus nem volt mellette az ágyban.
–  Nem? – kapkodott levegőért Connie. – És ezt hajlandó
elmondani a hatóságoknak is?
–  Azt kétlem – vallotta be Alec. – Ha Fergust letartóztatják,
elveszítené az aranytojást tojó tyúkot, hogy úgy mondjam.
A felsejlett remény azonnal szertefoszlott.
–  Igen, ez elég valószínű. És mi van önnel? Hatalmas kockázatot
vállal azzal, hogy segít nekem.
A doktor megvonta a vállát.
–  Mélyen hiszek az igazságszolgáltatásban, és ha itt marad, nem
kapja meg.
– Tehát elhiszi, hogy nem én öltem meg Duncant?
Connie maga sem tudta miért, de fontos volt számára, hogy Alec
ártatlannak gondolja.
A doktor biccentett, miközben a hátsó lépcső felé vezette őt.
– Igen. Minden nyom arra utal, hogy Fergus önre akarja terelni a
gyanút. Ezt erősíti meg az, amit Lady Tarlington mondott, és a fehér
por maradványa, amit a teájában találtam.
– Port talált a teámban?
–  Igen. Lehetséges, hogy abból a folyadékból maradt vissza, és
később megszáradt, aminek az üvegétől Fergus megszabadult –
vonta meg a vállát újra Alec.
Connie részben úgy érezte, mindez őt igazolja, de közben sértették
is a hallottak.
A por, Fergus szeretője, Seraphina, azaz Lady Tarlington
kulcsfontosságú lehet az ártatlansága bizonyításában. De ha Lady
Tarlington nem hajlandó vallomást tenni, Connie-nak kell még
valami, ami Fergus bűnösségét támasztja alá. Az, hogy Alec hisz az
ártatlanságában, nagy segítség.
– Be akarom bizonyítani, hogy ártatlan vagyok.
Alec megtorpant a lépcső alján, érdeklődve, de egyúttal kétkedőn
nézett vissza a hercegnére.
–  Nos, először is ki kell jutnia innen még azelőtt, hogy Fergus
elmegyógyintézetbe küldené. Utána elmegy Londonba, ahol a bátyja
megvédheti – vázolta a tervet Alec. – Mellette biztonságban lesz.
 Igaza volt. Richard meg tudja védeni. Sőt, akár az országból is
kijuttathatja, ha azt szeretné. De mi lesz azután? Rettegjen, amíg csak
él?
Már ha a bátyja egyáltalán Londonban van. Mert ha nem, Connie
biztosra vette, hogy az anyja azonnal visszaküldi Skóciába, amiért
meg merte ölni a herceget, és botrányt hozott a fejére.
– Nem megyek Londonba – állt határozottan Alec elé.
A férfi közelségétől elakadt a lélegzete, koncentrálnia kellett arra,
amit mondani akar.
–  Mindenki azt fogja hinni, hogy gyilkos vagyok, és sohasem
lehetnék szabad. Invernessbe kell mennem, hogy felmentő
bizonyítékot találjak – magyarázta, és egy időre elhallgatott. – Túl
sokáig hittem azt, hogy tehetetlen vagyok. Nem áll szándékomban
így élni, és ehhez tisztáznom kell a nevem.
– Ez túl veszélyes – kérlelte Alec, és nagyon lassan felemelte, majd
végtelenül gyengéden megszorította Connie kezét, aki örömmel
nyugtázta, hogy nem rezzent össze.
–  Fergus és az emberei a nyomába erednek, amint észreveszik,
hogy eltűnt – folytatta a doktor. – És ha Skóciában találják, újra
bezárhatják.
–  Pont erről van szó – világított rá Connie. – Arra számítanak
majd, hogy Angliába mentem, nem arra, hogy itt maradtam, és
Duncan gyilkosa után nyomozok.
Alec elengedte a kezét, és beletúrt a hajába.
–  Ez talán igaz, de ha Angliában van, a bátyja megvédheti, és
erőszakkal nem hozhatják vissza Skóciába.
– Ha így teszek, oda a szabadságomnak, hát nem érti?
Connie legszívesebben megfogta volna Alec kezét, de ellenállt a
késztetésnek.
–  Oly sokáig voltam Duncan zsarnokságának a foglya, hogy a
szabadság mindennél fontosabb lett számomra. Ehhez viszont
tisztáznom kell a nevem.
Alec elgondolkodott.
– Rendben. Ha ennyire eltökélt, segíteni fogok.
A szorítás, amiről Connie nem is tudta, hogy a mellkasát
ostromolja, hirtelen megenyhült. Örömmel nyugtázta, hogy nem lesz
egyedül ebben a lehetetlennek tűnő vállalkozásban, de aztán
ráeszmélt, milyen óriási veszélybe sodorja magát Alec ezzel.
– Nem, ezt nem hagyhatom. Nem akarom, hogy börtönbe kerüljön
azért, mert segít nekem.
– Látja ott a hátsó ajtót? – mutatott a doktor a sötét folyosó végébe.
– Máris bűnsegéd vagyok. Abban pedig átkozottul biztos lehet, hogy
nem hagyom magára odakint, ezért jobb lesz, ha hozzászokik, hogy
önnel tartok. Tisztázni fogjuk a nevét. Mi ketten.
 Kilencedik fejezet

Egy órával azután, hogy sikerült különösebb incidens nélkül

megszökniük a Kilmaine-kastélyból, Alec és Connie lóháton tartottak
Inverness felé. Telihold volt, ami jól láthatóvá tette az utat előttük, de
egyben azt is jelentette, hogy az üldözőik is könnyebben észrevehetik
őket.
Sötétben az út hosszabbra nyúlt, mint Alec számított rá, de a nap
sugarai már közelítették a horizontot, a hajnali fényár pedig lehetővé
teszi majd, hogy gyorsítsanak a tempón.
Végül is szorította őket az idő.
Connie-ra pillantott, aki a saját lován ült, egy apró, de gyors fehér
kancán, és úgy tűnt, remekül tartja a lépést Alec csődörével, hiszen
egymás mellett suhantak az úton a Campbell-földeket szegélyező
dombokon. A hercegné kimerültnek tűnt, szemét sötétlő árnyak
keretezték.
Nem állhattak meg, ezt mindketten jól tudták. Bíztak benne, hogy
Fergus még egy-két óráig nem értesül Connie szökéséről, és akkor is
azt fogja hinni, hogy Londonba tart, nem Invernessbe, ahol
elvegyülhetnek, és szinte láthatatlanná válhatnak, hiszen Skócia
harmadik legnagyobb városáról van szó.
–  Gondolja, hogy a patikus meg tudja mondani, milyen szerről
lehet szó? – tette fel a kérdést Connie Alec felé sandítva. – És vajon
emlékezni fog arra, ki vásárolt olyat tőle?
– Remélem.
Alec átérezte, mekkora jelentősége van annak az apró üvegcsének,
amit Mrs. Morgan adott neki, és most a zsebében pihen. Ez volt az
egyetlen nyom, amin elindulhattak.
– Amennyire én tudom, pénzzel sokra lehet menni egy patikusnál,
így arra számítok, hogy valakit szóra tudunk bírni.
–  Remélhetőleg – jegyezte meg Connie összeráncolt homlokkal. –
Vajon szóltak már Fergusnek arról, hogy eltűntem?
–  Nem tudom – válaszolt őszintén a doktor. – De amint
Invernessbe érünk, el tudunk tűnni a városban, akkor pedig már nem
számít. Persze itt, nyílt terepen, könnyű célpont vagyunk.
A hercegné egyetértően bólintott, majd tekintetét a felkelő napra
szegezte.
–  Igen. Minél előbb, annál jobb. Be kell vallanom, bár tisztában
vagyok azzal, hogy bármelyik pillanatban elkaphatnak, mégis
meglepően lelkes vagyok.
– Valóban?
– Igen – erősítette meg Connie a távolba meredve. – Évek óta ez az
első alkalom, hogy nem kell aggódnom amiatt, mikor csap le rám
Duncan. Felszabadító érzés.
A fájdalmas okfejtés hallatán Alecet elöntötte a düh és a
tehetetlenség érzése. Ha Connie férje nem lenne halott, úgy gondolta,
saját kezével verte volna ki belőle az életet.
A hercegné nagyot sóhajtott, mire Alec szíve összeszorult.
– Az anyámat leszámítva ön az egyetlen, akinek elmondtam ezt –
folytatta szomorúan. – Bár azt hiszem, a társasági körökben sokan
sejtették, mit tesz velem, legalább is, ami a férfiakat illeti. Tudja,
Duncan könnyedén le tudta venni a hölgyeket a lábáról. A kastélyban
persze mindenkinek tudnia kellett, mi történik, de nem tehettek
semmit értem. Szerencsére, az elmúlt pár évben ott volt nekem Mrs.
Morgan. Nélküle nem lennék ma itt. Vagy csak sokkal rosszabb
állapotban.
– A házvezetőnő? – kérdezett vissza Alec.
–  Igen. Mrs. Morgan látta el a sebeimet, és viselte gondomat
Duncan dührohamai után.
Az idős hölgy tekintetéből őszinte aggodalom sugárzott, amikor
Alecnek adta az üvegcsét.
–  Úgy tűnt, félti önt, és kész segíteni, hogy tisztázhassa a nevét
azzal, hogy Invernessbe utazik, és beszél a patikussal.
Connie elmosolyodott.
– Az elmúlt két évben sokkal jobb anyám volt, mint az igazi.
– Sajnos ezt nem túl nehéz elképzelni – sóhajtott ezúttal Alec.
A hercegné anyja, Abelard grófnő olyan messze volt az
anyaságtól, amennyire csak elképzelni lehet. Egy rideg, szigorú
asszony, aki tökéletességet várt el magától, a környezetétől, és
legfőképpen a lányától. Egy nő, aki örömmel kritizálta és becsmérelte
a rangján aluliakat. Alec ezt a saját bőrén is megtapasztalta.
–  Nagyon sokáig próbáltam megfelelni az elvárásainak. Azt
hiszem, egy részem mindig is kétségbeesetten vágyott az
elismerésére és a szeretetére – vonta meg a vállát Connie, hogy
megpróbáljon közömbösséget mutatni, holott a fájdalmát nem igazán
lehetett elrejteni. – De nem sikerült, és végül feladtam.
–  Egy herceghez ment feleségül, Connie. Ez biztosan kielégítette
azokat az átkozott magas igényeit.
Alecben most először merült fel a gondolat, hogy Connie talán
emiatt akart mindenáron ilyen magas rangú férjet.
–  Kezdetben így volt – hagyta helyben Connie, és a gyeplővel
visszairányította lovát az útra. – Az esküvői előkészületek időszaka
volt a legboldogabb, amit valaha az anyámmal töltöttem. Annyira
örült az eljegyzésnek, hogy velem akart lenni. Ehhez azelőtt mindig
túlságosan elfoglalt volt, leszámítva azokat az eseteket, amikor úgy
érezte, ki kell javítania a tartásomat, a beszédstílusomat, a
kiválasztott öltözékemet, vagy netalántán más táncpartnert kell
találnia nekem.
– Az anyja nagyon szereti kijavítani az embereket.
A nőszemély egy igazi sárkány volt.
Connie gyors pillantást vetett Alecre.
–  Szinte tombolt, amikor meglátta az ön nevét a táncrendemben
Melville bálján. Emlékszik még rá? Az erkélyen vitatkoztunk, miután
azt mondtam, meggondoltam magam, és nem táncolhatunk.
– Emlékszem.
Connie eljegyzése előtt történt. Azon a bálon látta utoljára, akkor
bosszantotta fel a felismerés, hogy vonzódik hozzá. Nem akart táncot
kérni tőle, de amikor meglátta aznap este, ahogy leereszkedik a
lépcsőn, azzal a csipetnyi csintalansággal a kék szemében, nem tudott
ellenállni.
–  Ugratott, amikor táncot kértem, de végül igent mondott, csak
azért, hogy később meggondolja magát.
Connie szája egy pillanatra összepréselődött.
– Sajnálom, hogy olyan gonosz voltam, és nem mondtam el, miért
döntöttem másként.
 –  Ha jól emlékszem, arra hivatkozott, hogy ha velem táncol, az
rontja a házasságkötési kilátásait.
Alec pontosan tudta, milyen szavakat használt Connie. Végtelenül
haragudott, és nagyon fájt neki, hogy nem tartja elég jónak, hogy
annyira más lett, mint az a lány, akivel fiatal korában oly sok időt
töltöttek együtt.
–  Sajnálom, hogy azt mondtam, önt csak a rang érdekli. Tudnom
kellett volna, hogy az anyja áll az egész mögött. Ő mindig megvetett
engem, és gyűlölte, hogy barátok vagyunk.
Connie bólintott.
–  Sajnálom, hogy nem volt elég bátorságom akkoriban ahhoz,
hogy szembeszálljak vele. Azt hiszem, féltem tőle, hogy van valami
köztünk… – hallgatott el egy pillanatra a hercegné. – Ami elég
nevetséges, hiszen mindig azt hittem, hogy Sophie-ba szerelmes.
– Azt hitte, hogy Sophie-ba vagyok szerelmes?
–  Igen. És szerintem nem én voltam az egyetlen. A mogorvasága
mindig elillant a közelében.
Alec csendben gondolt vissza azokra az időkre. Természetesen
törődött Sophie-val. Ki ne tette volna? Hiszen maga volt a
megtestesült kedvesség. De hogy szerelmes lett volna belé? Nem.
Elise után senkit nem engedett magához annyira közel.
–  Azt hiszem, egy részem bízott benne, hogy szeretem őt –
válaszolta végül.
– Bízott benne? – ismételte értetlenkedve Connie.
Igazság szerint maga Alec sem tudta, mit is akart mondani ezzel.
–  Akkoriban végtelen csodálattal adóztam neki, és ez most is így
van – próbálta Alec megmagyarázni legalább annyira magának, mint
Connie-nak. – Miután Elise összetörte a szívemet, visszatértem
Angliába, és mondjuk úgy, végtelenül belefáradtam a nőkbe. De
Sophie más volt, mint a többiek. Őt nem érdekelte a rang, a házasság,
sőt, nem is akart férjhez menni. Szöges ellentéte volt Elisének, és azon
kaptam magam, hogy ha egy Sophie-hoz hasonlatos nőt szeretnék,
soha többé nem esne bántódásom.
– Sophie különleges.
–  Valóban az. Így hát, egy ideig talán úgy tűnhetett, a
megszállottjává váltam. De inkább az gondolat ragadott magával,
hogy valahol létezik egy ilyen tiszta és jóságos nő, aki sosem csalna
meg. Azok után, hogy az egész családom elárult, ez valóban elbűvölő
érzés volt.
–  Igen. Sophie soha, senkit sem árulna el – értett vele egyet
Connie. – És ki kárhoztatná azért, hogy csodálta? Sophie az egyetlen
jó dolog ezen a világon.
–  Ez igaz, de őszintén mondom, én egy pillanatra sem voltam
szerelmes belé.
Nem igazán értette, miért olyan fontos számára, hogy a hercegné
higgyen neki, de így volt.
– Nem?
A doktor megrázta a fejét.
–  Nem, nem voltam. Be kell vallanom, azt hiszem, azért dühített
fel annyira, hogy meggondolta magát, mert pokolian vonzódtam
önhöz aznap este.
Perzselő forróság járta át Alecet, amikor Connie megannyi kérdést
és lehetőséget sejtető tekintetét meglátta.
A hercegné közben újra a horizontra meredt.
–  Nos, ha már mindketten őszinték vagyunk, bevallom, én is
vonzódtam önhöz akkor. Még mindig emlékszem arra a hófehér
nyakkendőre és fekete felöltőre, amit viselt. Sosem láttam még
annyira jóképűnek, de gyáva voltam, és nem mertem szembeszállni
az anyámmal. Bárcsak lett volna elég bátorságom, de egy részem
kétségbeesetten vágyott az anyai szeretetre. Tudom kellett volna,
hogy képtelen rá.
– Biztos vagyok abban, hogy szereti önt. – Alec gyanította, hogy a
grófné rideg, kemény kérge alatt ott lakozik az emberiesség és a
szeretet. – Valószínűleg arról lehet szó, hogy nehezére esik kimutatni
az érzéseit.
–  Én is ebben hittem, de az első és egyetlen látogatása után, úgy
hat hónappal az esküvőt követően, megváltozott a véleményem –
folytatta Connie. – Elmondtam neki, hogy Duncan folyamatosan ver,
sőt, még könyörögtem is a segítségéért.
– És mit tett?
A csend végtelen súlyként nehezedett rájuk.
Connie végül megrázta a fejét.
 – Semmit.
– Semmit?
A hercegné benedvesítette a száját, és megvonta a vállát.
–  Nem akart. Azt mondta, én vagyok a hibás, biztosan én nem
viselkedtem megfelelően, és hogy valószínűleg a makacsságom miatt
erőszakos a férjem. Felszólított, hogy fejlődjek, mint feleség, és többé
ne dühítsem fel.
Alec émelyegni kezdett.
– Önt hibáztatta?
A grófné mindig lenézte Alecet, többször tudomást sem vett a
jelenlétéről, és ez fájt neki, de az, hogy semmibe vette a tényt, hogy a
lányát verik, arra nem volt mentség.
Connie újfent bólintott.
–  Igen. Mindenesetre jó lecke volt ez számomra. Megértettem,
hogy feleslegesen erőlködöm, sosem leszek képes a kedvére tenni.
Azóta nem is beszéltem vele, és ő sem írt, hogy megtudja, miként
boldogulok.
–  Be kellett volna avatnia valaki mást is – jegyezte meg Alec, és
nagyon nehezére esett, hogy leplezze a haragját. – A bátyja
megállíthatta volna. A pokolba is! Ha tudom, én magam is
megteszem!
– A bátyám megölte volna Duncant – nyúlt a táskájába Connie, és
az előre bekészített flaskából kortyolt egy kis vizet.
A gondolat, hogy Richard megöli Duncant, nem zaklatta fel
túlságosan Alecet.
–  Véleményem szerint az olyan férfiak, akik a gyengébbeket
bántják, a társadalom legaljára süllyedtek. Meg tudnám érteni, ha a
bátyja porrá akarná zúzni azt, aki kezet merészel emelni önre.
Connie sóvárogva mosolyodott el.
– Richard szó szerint megölte volna Duncant. Ha megtudta volna,
hogy majdnem végzett velem, akkor biztosan.
– Hogy érti azt, hogy majdnem végzett önnel? – feszült meg Alec
minden egyes porcikája.
Connie szomorúan sóhajtott egyet.
– Az első verés után megpróbáltam elmenekülni, de nem jutottam
messzire. Amikor visszavitt a kastélyba, azonnal kifejezte
nemtetszését, amiért volt merszem elszökni – sóhajtott fel remegve
Connie, és a távolba meredt. – Az orvos, aki végül Fergus
noszogatására elhívott, azt hitte, nem élem túl. De sikerült. Végül… –
fordult Alec felé, szemében megcsillant a büszkeség, majd újra
bezárkózott. – Bár néha… azt kívánom, bárcsak ne így történt volna.
– Ne is gondoljon ilyesmire, Connie.
Alecnek fizikai fájdalmat okozott a tudat, miféle szenvedést kellett
átélnie a lánynak mind testileg, mind lelkileg. Komoly erőfeszítésébe
került, hogy ne állítsa meg Connie lovát, ne ültesse át az ölébe, és ne
szorítsa magához, de tudta, hogy ezzel megijesztené, és nem akarta,
hogy a hercegné féljen tőle.
Nem beszélve arról, hogy ha az ölébe venné, az módfelett
helytelen lenne, ráadásul úgy tűnt, a teste nagyon is reagál a nőre.
– Ön az egyik legeltökéltebb ember, akit ismerek, és az a helyzet,
nem tudnám elképzelni a világot ön nélkül.
– Nem tudná? – kérdezett vissza Connie reménnyel teli hangon.
– Nem, nem tudnám.
Csendben maradtak, tekintetük összeforrt, lovaik kedélyesen
kaptattak az úton egymás mellett. Alec akkor sem tudta volna
levenni a szemét Connie-ról, ha az élete múlt volna rajta. Tudatni
akarta a hercegnével, mennyire különleges. Nem sok nő élné túl ép
ésszel azt, amit ő.
– Még ha a viselkedésem nem is ezt sugallta a múltban – folytatta
a doktor. – Mert bármennyit is veszekedtünk, mielőtt hozzáment
ahhoz a gazemberhez, és annak ellenére, hogy mindig lehordtam…
–  Igen, ez így volt – vágott közbe egyetértően Connie. – De
szerintem megérdemeltem. Időnként rémesen bántam önnel.
Alec elmosolyodott. Örült, hogy Connie már nem tűnik olyan
levertnek, mint pár perccel korábban.
–  Most már tudom, hogy talán nem voltam teljesen igazságos
önnel.
– Hogy mondja? Valóban bocsánatkérés-félét hallottam öntől, Alec
McGuiness?
A hercegné hangja a kétkedés mellett némi csodálatot is magában
hordozott. Alec nem hibáztathatta. Régen elég makacs volt bizonyos
dolgok tekintetében.
 –  Azt hiszem. Elsőbálozóként a viselkedése nagyon emlékeztetett
valakire, és azt hiszem, az iránta érzett haragomat vetítettem ki önre.
Ezt nagyon sajnálom.
– Ó… – nyelt egy nagyot Connie. – Tudtam, hogy valami történt a
Skót-felföldön, mert amikor visszatért… más volt. Legalább is ahhoz
képest, amire emlékeztem. Azt viszont nem tudtam, hogy egy nő volt
a dologban.
Alec sóhajtott egy nagyot, és beletúrt a hajába.
– Mindig egy nő van a dologban, nem igaz?
A hercegné óvatosan elmosolyodott.
–  Gondolom igen. Sajnálom, hogy megbántotta önt. Őt említette
korábban? Elise-t?
–  Igen – vallotta be Alec. – De egy összetört szív semmi ahhoz a
fájdalomhoz képest, amit önnek kellett elviselnie. Meddig tartott a
felépülése az első verésből?
– Több mint két hónapig feküdtem.
A doktor keze ökölbe szorult, és újra komoly erőket kellett
megmozgatnia, hogy lenyugodjon. Semmiképpen sem akarta
megijeszteni Connie-t.
– Két hónapig?
Hát nem túlzott, amikor azt mondta, majdnem belehalt.
–  Igen. Azt hitték, nem leszek képes újra járni, de szerencsére
végül felépültem. Bár a lábam időnként fájdalmasan sajog, főként
esős időben.
Alec látta, hogy Connie erősebben szorítja a kantárszíjat,
miközben felidézi ezt a borzalmas élményt. A doktor korábban
senkinek sem kívánt rosszat, de most azt remélte, a túlvilágon
megfizet a tetteiért a gazember.
– Bizonyos értelemben – folytatta Connie – Duncan is megijedt, és
soha többé nem vert meg annyira. Először azt hittem, megbánta, amit
tett. Milyen naiv voltam! Rájöttem ugyanis, hogy nem akarja
megkockáztatni a havi hozományom elveszítését. Ha meghaltam
volna, egy fillért sem kapott volna. Ez azért megnyugtató volt.
Alec közelebb vezette Connie kancájához a csődörét, óvatosan
kivette a kezéből a gyeplőt, és megállította mindkét állatot.
 A hercegné felnézett rá, arcán csendesen gördültek le a
könnycseppek. Alec maga is vett pár mély lélegzetet. Connie
szenvedésének története mélyen megérintette.
Akárhányszor eszébe jutott az évek során, mindig úgy képzelte,
hogy hercegnéként elemében van, és fényűző életet él. Egyszer sem
gondolt arra, hogy az élete maga a pokol.
– Ha ezt tudom a bál estéjén, nem hagytam volna egyedül vele –
súgta recsegő hangon. – Egyetlen pillanatra sem.
Connie lassan bólintott, lágy mosoly ragyogott fel az arcán.
Bátorság sugárzott belőle, Alec pedig még senkit sem akart
ennyire megcsókolni. De nem tehette. Connie érzelmileg nagyon
törékeny volt, ha megcsókolja, az felért volna azzal, hogy kihasználja,
amit nem tenne soha.
– Bárcsak elmondta volna…
– Nem tehettem – rázta meg a fejét a hercegné, szőke hajtincsei a
nyakát cirógatták.
A doktor keze nem indult el, és nem simította hátra őket. Connie
bőre olyan puhának, a hercegné törékenynek tűnt. El sem tudta
képzelni, hogyan akarhatja bárki tönkretenni ezt a tökéletességet.
Végül észrevette, hogy visszatartja a lélegzetét.
– El kellett volna mondania.
Connie nyelvével benedvesítette kiszáradt ajkát, Alec erre
majdnem felhördült. Kordában kellett tartania módfelett illetlen
gondolatait, különben elveszett.
– Miután anyámnak elmondtam, és nem tett semmit, úgy éreztem,
nem bízhatok senkiben – rebegte Connie. – Most már tudom, hogy a
büszkeségem is szerepet játszott ebben, de az is igaz, hogy Amelie-t
védelmeztem.
– Amelie-t?
Alec eddig még nem hallotta ezt a nevet.
–  A hatéves mostohalányomat – magyarázta Connie, és rögtön
felvidult. – Olyan drága gyermek! Duncan megfenyegetett, hogy őt is
megveri, ha el merem mondani valakinek, mit művel.
A doktor így már megértette, miért maradt csendben. Milyen egy
rettenetes gazember volt a férje!
– A kislány biztonságban van Fergusszel?
É
 –  Épp úton van a nagyapjához, Sarah, a cselédem és a kocsis
társaságában – világosította fel Connie. – Fergus nem tud róla, és
kétlem, hogy valaha észrevenné az eltűnését, főként azután, hogy
tudomást szerez a szökésemről. Bizonyára azt fogja hinni, hogy
magammal vittem. Amire én is gondoltam, de végül úgy döntöttem,
sokkal nagyobb biztonságban lesz MacKinnonéknál, mintha együtt
szökne velem. Bármennyire is hiányzik, így a helyes.
– A MacKinnonék a MacKinnon klánt jelenti?
– Igen. A nagyapja és a nagynénje vigyáznak rá.
– Akkor az biztonságos.
Alec nem találkozott még Lorelie MacKinnonnál, a jelenlegi gróf
lányánál merészebb és szenvedélyesebb hölggyel. Ha valakire, hát
erre az ördögi nőszemélyre – ahogy a testvére nevezi – nyugodtan rá
lehetett bízni a kislányt. Alecet már az is lenyűgözte, hogy milyen
indulatokat képes kiváltani a fivéréből. Egy nő, aki képes ilyesmire,
igazán csodálatraméltó volta a szemében.
– Jöjjön. Jobb lesz, ha igyekszünk.
Újra egyenesbe fordultak, mindketten gyors ügetésre ösztökélték a
lovaikat, és megnyugtató csendbe burkolóztak. A nap lassan felkelt,
az ég színpompás festővászonná változott. Élénk narancssárga, némi
rózsaszínnel és lilával megspékelve a horizonton. Az ember
könnyedén elmerülhetett a lélegzetelállító látványban, de Alecben
mintha feléledt volna az éberség.
És ha ezt érezte, ezt a bizsergést, általában baj következett.
Végigpásztázta a tisztást, először a jobbra, majd balra fordult, de
csak lágyan ringatózó fákat látott, és a távolban sűrűsödő erdőt. Úgy
tűnt, egyedül vannak ezen az elhagyatott vidéken. Idefelé gyakran
ellenőrizte hátrapillantva, hogy nem követik őket.
Bár nem látott semmit, egyre erősödött benne az érzés, hogy
nincsenek biztonságban. Mintha figyelte volna őket valaki, ahogy
átszelik a vidéket. Ami persze lehetetlenség.
 Tizedik fejezet

Connie nem gondolta volna, milyen jó érzés lesz, ha mesél

Alecnek arról, amit el kellett szenvednie a Duncannel kötött
házassága alatt. Most már megértette, mit jelent a kifejezés:
megszabadulni a súlyos tehertől. Sokkal könnyebbnek érezte magát
most, hogy megosztotta a vele történt rettenetes dolgok egy részét a
régi barátjával.
Kezdte elfogadni, hogy nem az ő hibájából sújtott le rá Duncan,
bármennyire is próbálta az anyja ezt sulykolni belé.
Az Aleckel töltött idő, még ha rövid is volt, eszébe juttatta, hogyan
bánnak a jóravaló férfiak másokkal. Tisztelettel, nem az öklük
erejével. Úgy érezte, visszatér a régi énje, bár azt tudta, hogy soha
többé nem követi el azt a hibát, hogy rangot és vagyont minden más
elé helyezzen. Ezt a leckét örökre megtanulta, és nem állt
szándékában újra beülni az iskolapadba.
A szeme sarkából is jól látta, ahogy Alec teste megfeszül,
miközben körbenéz.
– Mi az? – szegezte neki a kérdést.
– Nem tudom – folytatta a fasorral szegélyezett tisztás méregetését
a doktor. – Valószínűleg semmi.
–  Kérem, ne titkolózzon előttem! – dorgálta meg Connie. – Nem
vagyok már gyermek, és ha valami nincs rendben, tudnom kell.
Hogy segíthessek, vagy legalább felkészülhessek.
Alec lassan bólintott.
–  Igaza van. Bocsásson meg. Láttam egy férfit, aki a távoli fák
között rejtőzik. Ne nézzen oda! – figyelmeztette gyorsan útitársát a
doktor.
Connie továbbra is egyenesen előre nézett, bár nehéz volt
megállnia, hogy ne sandítson abba az irányba, amit Alec említett.
– Nem lehet egy gazda vagy egy klántag?
Alec megvonta a vállát.
–  Lehet, de akkor miért figyel minket? Az az érzésem, hogy
különleges érdeklődést táplál irántunk. Ennek persze semmi értelme,
hiszen senki sem tudhatja, hogy erre jövünk, így nem is várhatnak.
–  Lehetséges, hogy Fergus tudja, hogy elszöktem, és telegráfon
üzent a távoli kisvárosokba? – ötletelt Connie, és máris elöntötte a
félelem, legszívesebben nagyobb iramra ösztökélte volna a kancáját,
hogy a lehető leggyorsabban maga mögött hagyhassa a veszély
forrását.
– Azt kétlem. A telegráfhivatalok még nincsenek nyitva.
– Ó! Hát persze…
Nem gondolkodott tisztán, különben nem hagyott volna
figyelmen kívül egy ilyen nyilvánvaló tényt. Ekkor a teste
önkéntelenül felkészült a várható pofonra, ami általában azt követte,
ha valami butaságot mondott.
– Jól van, Connie? – érdeklődött lágy hangon Alec.
A hercegné kissé remegve bólintott. Időbe fog telni, mire
megszokja, hogy nem kell folyton résen lennie, nem kell a testének
felkészülnie egy támadásra.
–  Persze, csak rájöttem, mekkora butaságot mondtam… Duncan
ilyenkor általában kifejezte a nemtetszését, és megütött.
Hallotta, hogy Alec motyog valamit arról, hogy a gazember égjen
el a pokolban, és ez megmelengette a szívét. Úgy tűnt, a doktort
nagyon megviseli, hogy bántották, és ez is imponált neki. Nagyon is.
– Gondolja, hogy aggódnunk kellene a férfi miatt?
Connie jobbnak látta, ha visszatér az eredeti témához, és nem
azzal foglalkozik, hogy mennyire megmelengeti a szívét Alec
törődése. Hiszen bár túlélte a testét ért sérüléseket, úgy hitte, azt nem
bírná ki, ha a szívét törnék össze. Alec esetében semmiképpen sem.
–  Úgy tűnik, nem mozog – válaszolta a doktor. – És nem látok
fegyvert sem a kezében. Bár ez nem jelenti azt, hogy nincs a közelben
egy puskája, és nem lő le minket, ha elég közel kerülünk.
–  Milyen megnyugtató… – jegyezte meg Connie szárazon. –
Elfelejtettem, hogy ön milyen őszinte.
Alec egy pillanatra meghökkent, de végül mosoly váltotta fel a
magasba szökő szemöldökét.
– Valóban, ezt régen gyűlölte bennem.
Egy röpke pillanatra egymásra vigyorogtak, de Alec tekintete
hirtelen komollyá vált.
 – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha kiderítjük, mit csinál az a férfi.
– És hogyan képzeli ezt?
–  Pár másodperc múlva elnyargalok felé – fejtette ki Alec. – Azt
akarom, hogy ön induljon el a szemközti fasor irányába, és olyan
helyen álljon meg, ahol nem láthatják az útról.
Connie megrázta a fejét.
–  Nem áll szándékomban bujkálni, míg ön veszélybe sodorja
magát.
–  Tudnunk kell, mit csinál itt az az ember – erősködött Alec
végtelen nyugalommal. – Ha nem jelent ránk veszélyt, nem lesz
gond.
– És ha igen?
Connie legszívesebben üvöltött volna.
– Ön mondta, hogy nem tudhatjuk, van-e nála puska. Mi van, ha
fegyvere van?
Alec rákacsintott.
–  Akkor jobb, ha gyors vagyok. Puskával nagyon nehéz közelre
célozni.
–  Azt hiszem, egy golyó úgy is sérülést okozhat, ha a húsában
landol, nem igaz? Függetlenül attól, milyen távolságról lőnek.
–  Nem lesz semmi bajom. Ha azt mondom, indulás, azt akarom,
hogy…
– Soha többé nem leszek gyáva! Ha ön veszélynek teszi ki magát,
akkor én is! – azzal megsarkantyúzta a lovát, és mielőtt
meggondolhatta volna magát, elindult abba az irányba, amerre Alec a
férfit látta. Hallotta, hogy a doktor szitkozódva követi.
Alig hitte el, hogy ezt tette, de elege volt már abból, hogy a férfiak
úgy bánnak vele, mintha semmire sem lenne jó. Nem akarta, hogy
Alec is azt higgye, megteheti ezt, még akkor sem, ha csak a
biztonságát tartotta szem előtt.
Itt volt az ideje, hogy megmutassa mindkettejüknek, többre képes,
és kivegye a részét a nyomozásból. Még ha ez azt is jelenti, hogy egy
olyan férfi felé kell nyargalnia, akinél talán fegyver van.
Istenem, adj erőt…
 Glenn csendben ejtőzött a fák között, nézte a hercegnét és a férfit,
ahogy a távoli úton lovagolnak. A megbízója nem lesz boldog, ha
megtudja, az úrnő nincs egyedül.
– Sokkal szebb, mint a képen – súgta a társa, Troy, a háta mögül. –
De egy fickóval van. Azt hittem, egymagában lesz.
Megállta, hogy ostobának nevezze Troyt, és megfordult.
– Úgy volt, de nem ez a helyzet. Így már nem tudjuk megmenteni,
nem igaz?
–  Miért nem? – roppantotta meg a kézfejét Troy. – Szerintem
ketten meg tudjuk oldani.
Glenn visszanézett a hercegné mellett caplató férfira, és gyorsan
felmérte, nem ért egyet a társa véleményével. Az úrnő útitársa
magasnak és szélesnek tűnt, mint egy bivaly, és nagyon
magabiztosan ült a nyeregben. Ugyanaz a férfi volt, akivel a hercegné
a bál estéjén beszélgetett, és nem tűnt olyan embernek, akivel
packázhatnak.
– Kétlem. Ráadásul valószínűleg fegyvere is van.
– Hogy mi? Akkor hagyjuk, hogy a hercegné elmenjen?
A megbízója nem fog örülni ennek sem, de mégis mit tehetnének?
Ha tényleg Invernessbe mennek, ahogy a megbízója feltételezte, a
városban számos lehetőségük lesz elválasztani a hölgyet a fickótól, és
elvinni egy biztonságos helyre.
– Igen. Készítsd a lovakat. Egy perc múlva találkozunk a tisztáson.
A társa eltűnt a sűrű erdőben, Glenn pedig egy pillanatig elidőzött
a hercegné látványán.
Még mindig nem értette, miért tarthat Invernessbe, amikor a
lehető legmesszebbre kellene menekülnie Skóciától. Lehetséges, hogy
tisztázni akarja a nevét?
Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak elmondhatná neki az igazat, és
hogy miért teszi azt, amit, de erre sajnos nem volt lehetősége.
Megígérte a húgának, mielőtt meghalt, hogy bosszút áll azokon, akik
ilyen gonoszságot követtek el ellene. Glenn tenni fog róla, hogy ő és
más hölgyek is elégtételt kapjanak, még ha a sírban is.
Addig viszont titoktartást esküdött.
Megrémült, amikor a hercegné megsarkantyúzta a lovát és
megindult felé, a férfi szorosan mögötte lovagolt. Úgy tűnt, mintha
egyenesen rá nézne. El kellett tűnnie, mert az egyetlen dolog, amit a
megbízója a fejébe vert, az az volt, hogy nem kaphatják el.
Hátrahőkölt, és befutott az erdőbe, a lovak irányába.
–  Azonnal indulnunk kell! – kiáltotta Troynak, aki már a
nyeregben ült, és több se kellett neki, azonnal vágtatni kezdett, hátra
sem nézett.
Glenn-nek csak sokadszorra sikerült felkapaszkodnia a lóra, nem
volt valami gyakorlott lovas. Amikor már a nyeregben ült, elmormolt
egy gyors fohászt, és elirányította a sebes paripát a területről. A
hercegné biztosan észrevette, hogy ott bujkál a fák között, bár
remélte, hogy a távolság elegendő volt ahhoz, hogy ne ismerje fel.
A szívverése lassulni kezdett, ahogy távolodott, és újszerű
aggodalom kerítette hatalmába. A megbízója nem lesz boldog, hogy
nem sikerült biztos helyre vinnie a hercegnét. Bár az úrnő nem volt
egyedül, tehát nem ő hibázott.
Azon tűnődött, vajon a megbízója is így látja-e majd. Nem hitt
benne.
Szigorú ember volt, és mióta megölte a herceget, dühöngött. De
néha mókás ötletei voltak. Olykor felmerült Glennben, hogy az
őrültség családi vonás-e nála.
Gyanította, hogy igen. Ami talán Glenn számára sem valami jó
előjel.
Bár ő isteni küldetést hajtott végre, ezért bízott benne, hogy az Úr
nem hagyja, hogy a megbízója kárt tegyen benne. Ebben
reménykedett, és inkább nem gondolt arra, mi történne, ha ő kerülne
az illető dühének célpontjába.
 Tizenegyedik fejezet

Connie közeledett a helyhez, ahol Alec a férfit feltételezte, de csak

egy pillanatra látta az alakot, ahogy eltűnik a fák között, mielőtt
teljesen elvesztette szem elől.
Megállította a lovát ott, ahol először állt a férfi, és megvizsgálta a
talajt. Alec megérkezett mellé, ekkor vette észre, hogy a doktor
pisztolyt tart a kezében.
–  Legközelebb, ha úgy dönt, hogy a veszély kapujába rohan –
morogta –, szóljon.
– De akkor megállított volna – fürkészett tovább Connie, és két pár
lábnyomot talált.
–  Meg bizony! – ugrott le a nyeregből Alec, és egész teste
megfeszült.
–  Nos, az az igazság, hogy belefáradtam a gyávaságba –
magyarázta Connie. – Bátor akartam lenni végre.
Alec felsóhajtott.
– Legalább szóljon előtte, rendben?
–  Rendben – adta meg magát Connie, és ő is leszállt a lováról. –
Úgy tűnik, ketten voltak, és arra mentek el – mutatott északi irányba
a hercegné.
–  Még mindig emlékszik a nyomkövető leckékre, amiket tőlem
kapott kislány korában?
Alecet láthatóan megdöbbentette a lehetőség.
– Hát persze.
Connie a doktor lova mellé kötötte a sajátját, és együtt követték a
lábnyomokat. Alec kezében még mindig ott volt a fegyver, bár már
leengedte a kezét. A hercegné ma is szeretettel elevenítette fel az
emléket, amikor tizenkét éves korában Alec megtanította őt és
Sophie-t, hogyan kövessenek lábnyomokat az erdőben.
Addig mentek a bozótosban, amíg el nem értek egy tisztást,
Connie pedig még hallotta a távolban dübörgő patákat.
–  Igen, nem kérdés, hogy ketten voltak – jelentette ki a földön
látható nyomok alapján.
 –  Egyetértek. De már elmentek. Jöjjön. Az lesz a legjobb, ha lóra
ülünk, és elmegyünk mi is, mielőtt visszajönnének.
Egy bozótba akadt papírdarabot lobogtatott a szél, Connie
észrevette a szeme sarkából. Odasétált, lefejtette az ágról, és elakadt a
lélegzete.
– Mi az? – kérdezte Alec, és már ott is termett mellette.
– Ez én vagyok – nyújtotta át a papírdarabot a doktornak, aminek
a túloldalán egy őt ábrázoló fénykép volt látható.
– Hogy érti, hogy ez ön? – mustrálta a képet Alec.
–  Duncan készíttette, miután eljegyeztük egymást, és mindig a
dolgozószobája asztalán tartotta egy keretben.
Connie még emlékezett, mennyire izgatottan készült a
fényképezésre. Csak az járt a fejében, hogy hercegné lesz, és hogy a
jövendőbelije biztosan szereti. Hiszen annyira büszke volt a
menyasszonyára, hogy fényképet akart készíttetni róla.
–  Először azt hittem, így akarja kimutatni a szerelmét, de hamar
rájöttem, hogy csak azért kellett neki, hogy emlékeztesse rá: a
tulajdona vagyok.
Connie remegő kézzel nyújtotta Alec felé a képet, aki újra
megnézte, mielőtt a zsebébe csúsztatta volna.
–  Indulnunk kell – jelentette ki, majd kézen fogta Connie-t, és
visszavezette az erdőn át a lovaikhoz.
A hercegné először összerezzent, még mindig nem sikerült
megszoknia, hogy valaki hozzáérjen, de aztán forróság öntötte el a
karját, majd olyan erővel tört rá a vágy, amit képtelenségnek tűnt
csillapítani. Alec annyira kedves, erős és gyengéd férfi! Annyira más,
mint Duncan, hogy újra azon tűnődött, vajon milyen érzés lenne, ha
megcsókolná, ha keze a bőrét cirógatná, és végigsimítaná a combját.
De ez a gondolat egyúttal rémisztő is volt. Duncan érintése
sohasem okozott neki örömöt, sem élvezetet, sőt, sokkal inkább az
ellenkezőjét. Mi van, ha képtelen élvezni az ilyesmit? Édes istenem…
Hová tévelyegtek a gondolatai most, amikor szökésben vannak, és
valószínűleg veszélyben is?
Lehetséges, hogy egy kissé tényleg megőrült?
Odaértek a lovakhoz, Alec elengedte a kezét, és eltette a pisztolyát.
 Connie-nak egy pillanatra hiányzott az érintése, magányosnak
érezte magát nélküle, de gyorsan ostorozni kezdte magát. Hát nem
tanulta meg egy életre, hogy csak magára számíthat, egy férfira soha?
Nem bízhatta rá magát Alecre, még akkor sem, ha olyan volt, mint
egy horgony a háborgó tengeren. Nem. Össze kellett szednie magát,
magabiztossá, függetlenné kellett válnia.
Ez volt az egyetlen út.
Egyikük sem szólalt meg. Nyeregbe ültek, Connie pedig egy ideig
azt találgatta, vajon Alecre is olyan hatást gyakorolt az, hogy
megérintette, mint rá. Nem hitte. A doktor valószínűleg az esetleges
fenyegetések vagy a lovasok visszatérésének hangjára figyel.
Szerencsére nesz sem hallatszott.
Mindketten rávezették a lovaikat a földútra, és megindultak
Inverness felé. Alec kissé lemaradt, és továbbra is fokozott figyelmet
szentelt a környezetüknek.
Amiért hálás volt neki, hiszen az a két férfi még mindig a közelben
lehet.
Connie-t kirázta a hideg. Valaki odaadta nekik azt a fényképet, és
leginkább az ijesztette meg, hogy ki, és miért. Azt hitte, Alecen kívül
senki sem tudja, merre tartanak.
Nyilvánvalóan tévedett.
 Tizenkettedik fejezet

Pár órával később Connie nehézkesen szállt le a lováról, össze is

rezzent, amikor a lába végre földet ért. Talán el kellett volna fogadnia
Alec segítségét, hiszen a háta és a lába szinte égett a fájdalomtól a
végtelennek tűnő lovaglás után. Nem volt hozzászokva, Duncan
sohasem engedte a kastélyon kívül.
Az út menti fogadó láttán jó ötletnek tűnt megpihenni, és
felfrissíteni magukat, még akkor is, ha a veszély ott járhatott a
nyomukban. Úgy döntöttek, megállnak egy kicsit, és csak később
folytatják az utat Invernessbe, ami még mindig jó pár órányira volt
tőlük.
Az elmúlt órában végig korgott a gyomra, így a frissen sült kenyér
és egy csésze forró tea gondolatára összefutott a nyál a szájában. Nem
sokat evett mostanában, és úgy érezte, Invernessben minden erejére
szüksége lesz.
Az épület előtt állva jóleső érzés töltötte el. A takaros, kétszintes út
menti épület tisztának és rendezettnek tűnt, a vörös téglás falakon
nem látott port, az ablakpárkányokat és az ajtókat hófehérre festették.
–  Kell valami, amivel álcázhatja magát – csendült fel Alec mély
hangja a háta mögül, miközben a doktor mindkét lovat a fogadó jobb
oldalán található istállóba vezette. – Vagy legalább betakarhatja a
haját.
Connie követte, és visszatuszkolta elszabadult tincseit a
hevenyészett kontyba.
– Álcázzam magam?
Eddig nem jutott eszébe, hogy felismerhetik. Azok az emberek,
akikkel találkozni szokott, nem lennének házon kívül ezen a korai
órán, és semmiképp sem fordulnának meg egy ilyen helyen. Bár az
igaz, hogy a halványszőke haja szokatlan volt, amit gyakran meg is
jegyeztek. Ha Fergus keresteti őket, a hajszínére biztosan emlékezni
fognak.
Alec az istállófiú gondjaira bízta a lovakat, és egy pennyt nyomott
a kezébe.
 Connie majdnem belebotlott, amikor a doktor visszafordult, de
szerencsére Alec remek reflexekkel rendelkezett, és mielőtt a
mellkasán landolt volna a hercegné, finoman elkapta a vállát, hogy
megállítsa.
Ujjai erősen, de végtelenül gyengéden kapaszkodtak a ruhájába.
Connie-nak emlékeztetnie kellett magát a levegővételre. Nem volt
benne biztos, hogy a fizikai kontaktustól ijedt-e meg, mert egy része
még mindig tartott bárminemű érintéstől azután, ahogy Duncan bánt
vele, de Alec keze, még ha volt is pár réteg anyag a bőrük között,
mintha felperzselte volna. Lángolt az egész teste.
Újszerű, de izgalmas érzés.
Connie nem emlékezett olyan alkalomra, amikor Duncan ilyesmit
váltott volna ki belőle.
Ráadásul amikor belenézett Alec mélybarna szemébe, kiszáradt a
szája, és hirtelen elveszettnek érezte magát. A doktor tekintete olyan
volt, mint a sűrű whiskey, könnyedén el tudott volna merülni benne.
– Maradjon itt – mondta Alec.
A lágy skót akcentus simogatta. Forróságot hozott, de mégis
megnyugtatta.
–  Nem akarnám, hogy baja essen, hercegné – kacsintott Alec, és
Connie szíve nagyot dobbant.
Ugyanaz a kacsintás, amivel tizenegy éves korában is
megajándékozta, és ami már akkor megérintette a szívét. Hogy
lehetséges, hogy egy ilyen egyszerű gesztustól megremeg a lába?
Végtelenül kínosnak érezte, bár mentségére szóljon, Connie biztos
volt benne, hogy nem ő az egyetlen, akire ilyen hatással van a doktor.
Hogyan lehet egy férfi egyszerre ennyire édesen bűnös és szent?
Sőt, hogyan állhatna ellen egy nő ennek az ördögi elegynek?
Connie arra tippelt, hogy ez lehetetlen.
Aleckel kapcsolatban a többi nő gondolata kijózanította. Nem volt
joga így tekinteni a doktorra. Szinte csorgatta a nyálát, pedig a férjét
még el sem temették.
Alec óvatosan megszorította a vállát, mielőtt elengedte. Nem volt
ebben semmi különös, mégis áradt belőle, hogy ösztönösen gyengéd,
az pedig még jobban meglepte, hogy tiltott érzéseket keltett benne
életre.
 – Jól van? – nézett rá aggódva a doktor. – Kissé kipirult.
Connie pislogott, tudta, hogy azonnal meg kell zaboláznia
fékevesztett gondolatait, majd hirtelen szörnyűséges bűntudat
taglózta le a szívét. Nem lenne szabad arra gondolnia, hogy Alec a
puszta jelenlétével elérte, hogy sokkal inkább tudatában legyen a női
mivoltának, mint valaha.
Nem is tudta már, hányszor bántotta Duncan, de ettől még a férje
volt. Helytelen és teljes mértékben illetlen volt Alecről fantáziálni,
még ha olyan érzéseket is ébresztett fel benne, amiket senki más.
– Igen, jól vagyok – válaszolta. – Csak éhes, azt hiszem.
– Hallottam, hogy korog a gyomra – kunkorodott felfelé a doktor
szája, tekintete csillogott. – Jobb lesz, ha szerzünk valami reggelit,
mielőtt más is meghallja.
– Hallotta, hogy korog a gyomorom? – pirult el a hercegné.
Milyen kínos!
– Nem ettem sokat az elmúlt időben, bár Duncan halála előtt sem.
Alec arca megkomolyodott.
– Nem lep meg. Menjünk.
A doktor átvezette az udvaron, egyenesen a fogadó bejáratához,
közben mindent megfigyelt. Szerencsére nem voltak sokan a
környéken, csupán egy-két munkás a fogadó mögött, akik kíváncsian
sandítottak feléjük.
Bár Connie biztos volt benne, hogy nem tudják, kik is valójában,
mégis a kabátja alá rejtette szőke fürtjeit, és azt kívánta, bárcsak lenne
csuklyája, ami az arcát is elrejtheti. Attól, hogy meglátták, mintha
védtelenné vált volna, hiszen egyáltalán nem volt a kinti élethez
hozzászokva.
Alec korábbi javaslata, hogy álcázza magát, egyre jobb ötletnek
tűnt.
Az ajtónál a doktor oldalra lépett, és kinyitotta neki. Ő
megköszönte, bement, és újra kellemes meglepetésben volt része. A
fogadó belül is tiszta volt, bal oldalon recepcióval, jobbra pedig egy
kocsmaszerű reggelizőhelyiséggel.
Evőeszközök vidám csörömpölése hangzott a háttérben, frissen
sült finomságok illata töltötte be az előteret. Connie mélyen magába
szívta az ínycsiklandó illatot, melyre a gyomra hangos morajlással
válaszolt.
Alec felnevetett, majd odalépett a pulthoz, és csengetett.
Pár pillanattal később egy szélesen mosolygó hölgy tűnt fel. Alec
szerzett egy asztalt és egy szobát, hogy később felfrissíthessék
magukat, mielőtt útnak indulnak. Mindez pompásan hangzott
Connie számára.
A nő bekísérte őket az étkezőbe, Connie-nak pedig földbe
gyökerezett a lába, amikor tekintete az egyik távoli asztalra tévedt.
Lady Lorelie MacKinnon ült ott, és próbált úgy tenni, mintha csak
unottan nézelődne, de a tekintete elárulta, hogy élénken figyel.
Mellette pedig a nagybátyja, Lord Angus, egy hegyszerű férfi nagy,
durva, vörös szakállal és hozzá illő, félelmetes ábrázattal.
Mit keresnek itt, ilyen messze a MacKinnonok földjétől, és ilyen
közel a Campbellékéhez? És hol van Amelie?
Connie azt hitte, Lorelie a MacKinnon-birtokon van, és vigyáz az
unokahúgára. Fergus nem merészelne szembeszállni a
MacKinnonokkal, a legkönyörtelenebb skót-felföldi klánnal, nem
beszélve arról, hogy Fergus mindig is tartott Lady Lorelie-tól.
Igazság szerint a legtöbb férfi tartott a jövendőbeli MacKinnon
grófnőtől. Connie-t meglepte, amikor megérkezett Skóciába, és
megtudta, hogy egy nő is örökölhet bizonyos nemesi rangot, ha nincs
közvetlen férfi utód. Ez nagyon különbözött az angol, férfiakra
érvényes elsőszülöttségi jogtól.
Talán pont ezért volt Lady Lorelie ennyire rettenthetetlen, egy nő,
aki nem félt senkitől.
Connie nem először áhítozott ilyen erőre. Akkor talán Duncan se
merte volna megérinteni.
De miért van itt Lady Lorelie? És miért pont most? Talán el kellene
rejtőznie?
De Lorelie már észrevette. Elkésett.
 Tizenharmadik fejezet

Alec hallotta, hogy mögötte Connie felszisszen. Ösztönösen a

nadrágzsebéhez kapott, ahol a pisztoly pihent. Követte a hercegné
tekintetét, és halkan szitkozódott.
Hogy a pokolba kerül pont ide Lady Lorelie MacKinnon, és a
zsugori nagybátyja?
És már észrevették őket.
Legalább a másik két átutazót lefoglalta a felszolgált tojás és
füstölt hering, így azok nem igazán figyeltek senkire.
Alec felkészítette magát a tornádóként közeledő Lorelie-ra, aki
egyenesen feléjük tartott. A hölgy sötétkék lovaglóruhát, és hozzá illő
utazóköpenyt viselt, tekintetéből sugárzott az intelligencia és a vad
eltökéltség. A hajával látszólag nem törődött, hosszú, gesztenyebarna
fürtjei szabadon omlottak a hátára.
A százhetven centi magas lady olyan erő volt, amivel számolni
kellett. Nem csak eszes, szép és magabiztos, hanem makacs is volt,
mint egy öszvér, melyhez kitartás is párosult. Ráadásul volt oly
vakmerő, hogy a derekán egy tőrt hordjon, és nem csupán díszként.
Egyáltalán nem az a fajta nő volt, aki kihívóan rebegteti a pilláit
mindenkire, aki mellett elsétál. Nem. Ez a hölgy egyenesen a férfiak
szemébe nézett, míg kényelmetlenül nem feszengtek. A Skót-
felföldön mindenki tudta, hogy nem szabad packázni Lady Lorelie-
jal.
Az öccse ki nem állhatta Lady Lorelie főnökösködését, hiszen úgy
gondolta, a lányoknak a hímzéssel kell foglalkozniuk, nem egy klán
vezetésével. Ők ketten gyakran összekaptak fesztiválokon, amit a
múltban Alec mindig élvezettel figyelt.
Végtére is, ritkaságszámba ment, hogy valaki szembeszálljon a
bátyjával, főként egy lány.
Jót tett Iainnek, hogy helyretette… egy lány.
Alec egy pillanatig azt találgatta, vajon még mindig civakodnak-e.
Sok-sok éve nem járt már a Skót-felföldön, és a testvérével sem
találkozott, amióta elárulta. Most is rideg illedelmességgel
viszonyultak egymáshoz, alig váltottak egy-egy szót, hiába próbálta
az apjuk oly kétségbeesetten elsimítani a helyzetet.
Egyes sebek túl mélyek, és nem nyernek megbocsátást.
A doktor gondolatai visszatértek a jelenbe, amikor Lorelie szó
nélkül félrehúzta, és egy gúnyos tekintet kíséretében magához nem
ölelte Connie-t.
Tipikus MacKinnon. Legalábbis ezt mondaná Alec apja és fivére is.
– Amelia jól van? – kérdezte Connie, miután elengedték egymást.
– Igen – nyugtatta meg Lorelie, és egy pillanatra mosoly villant fel
határozott arcán. – De először jöjjön, és egyen velünk. Közben
elmesélhet mindent – azzal kézen fogta a hercegnét, és odavezette az
asztalhoz, ahol a nagybátyja ült, és kurtán visszafordult Alec felé. –
Ön is, Alec McGuiness. Úgy látom, rendesen belekeveredett ebbe az
ügybe. Tipikus McGuiness, nem csoda. A klánja férfi tagjai
túlságosan csökönyösek ahhoz, hogy kimaradjanak a dolgok
sűrűjéből.
Alec felfortyant. Nem csoda, hogy Lorelie-t nem szíveli a testvére.
Átkozottul basáskodó.
Ekkor Connie-ból apró nevetés tört fel, és a doktor haragos
tekintete kisimult. Évek óta nem hallotta nevetni a hercegnét, el is
felejtette, milyen elragadó.
Újra összeráncolta a homlokát.
Az asztalhoz érve látta, hogy Angus MacKinnon áthatóan
méregeti. Kezet ráztak, erősen, de csak egy röpke pillanatra. Alec
több mint tíz éve nem látta Angust, de pont olyan erős volt, mint
amilyenre emlékezett. Majdnem akkora volt, mint ő, de a bozótszerű,
vörös szakállát feltűnően sok őszült sáv tarkította.
– Nagyobb lett – jegyezte meg Angus nyugodtan.
Még mindig erős akcentussal dübörgött az a mély hang. Hát
emlékszik rá.
– Igen – értett egyet vele Alec. – Ön pedig öregebb.
Angus szeme összeszűkült, mielőtt hahotázni kezdett volna.
–  Most már emlékszem, hogy kedveltelek! Már amennyire egy
McGuinesst kedvelni lehet.
A doktor elmosolyodott.
– Nos, én sem mondhatok mást egy MacKinnonnal kapcsolatban.
 Mindannyian leültek az asztalhoz, a pincér felvette a rendelést.
Alecet lenyűgözte, hogy Connie mindenből kért. Tényleg éhes
lehetett. Szüksége is volt egy kiadós reggelire, hiszen nagyon
lesoványodott.
Ezentúl egy jó alvás is ráfért volna a hercegnére, legalább is a
szeme alatti karikák erről árulkodtak. Alec nem tudta, hogy az elmúlt
pár évben sikerült-e kipihennie magát, de abban biztos volt, hogy az
elmúlt pár napban nem.
Minden egyes alkalommal szíven ütötte, ha eszébe jutott, mit élt át
Connie. Bárcsak korábban megtudta volna! Nem kérdés, hogy véget
vetett volna neki. Duncan viszont már meghalt, így nem bánthatta
többé. Alec már csak annyit tehetett, hogy felmentő bizonyítékot
talál, mielőtt Fergus és az emberei elkapnák őket.
Ezúttal meg fogja menteni Connie-t. Muszáj.
De először meg kell tudniuk, mit keres itt Lorelie és a nagybátyja,
mert Alec egyvalamiben sohasem hitt: a véletlenekben.

– Hogy érti, hogy nincs meg?

A megbízója hangja jegesen csendült, Glenn pedig tudta, hogy
bajban van. Egyik ujját az inge nyakába dugta, hogy meglazítsa a
hirtelen oly fojtogató ruhadarabot.
–  Nos, egy nagydarab fickó volt vele – próbált magyarázkodni
Glenn. – Troyjal nem tudtuk volna leteríteni, ugye érti.
– Nem, nem értem – válaszolta a megbízója. – Pontos utasításokat
kapott. És amikor pontos utasításokat adok, elvárom, hogy
tökéletesen is hajtsák végre. Az, hogy nem sikerült, elfogadhatatlan.
A megbízója egy tőr markolatát cirógatta a magas háttámlájú
széken ülve. Glenn soha életében nem félt ennyire. Főként azért, mert
a megbízója arca kifürkészhetetlen volt, ami nem jelenthet semmi jót.
Érezte, ahogy összeszorul a szíve.
– Nagyon sok időnk lesz elkapni a városban.
A megbízó egy hangos sóhaj kíséretében felállt.
–  De szem elől tévesztették, így fogalmuk sincs arról, hol szállt
meg Invernessben. Inkább visszajöttek ide.
Glenn nagyot nyelt.
 – De el kellett mondanom, mi történt. Nem?
Ő azt hitte, a megbízója azonnal tudni akarná.
– Egy telegráf is megtette volna.
– Ó… Erre nem gondoltam.
–  Hát persze hogy nem – sétált a kisasztalhoz a megbízója, és
töltött neki egy csésze teát. – Ne aggódjon. Én már üzentem, és az
embereim várják őket. Nem fog újra meglépni.
Glenn tekintete a teára szegeződött, ami a csillogó ezüstkannából
csorgott, majd a megbízója a csészével és csészealjjal a kezében
hozzálépett. Ez volt az első alkalom, hogy egy arisztokrata felszolgált
neki valamit. Újszerű érzés volt.
– Szóval, már nem haragszik rám?
Megbízója arcán mosoly suhant át.
–  Hogyan haragudhatnék? Isten tervének valóra váltásában
segédkezik, és abban, hogy megbosszuljuk a szeretteinket, akik ezt
már nem tehetik meg. Egy hajóban evezünk, össze kell dolgoznunk.
Bárki hibázhat.
Nem hazudott. Igazságot szolgáltattak. Végre.
Glenn elvette a teát, és belekortyolt a forró italba.
Az előkelőségek teája édesebb volt, de meleg, Glenn boldog volt,
hogy a megbízója nem dühös. Azt hitte, bajban lesz, de szerencsére
úgy tűnt, minden rendben.
Kiitta a csészét.
– Köszönöm…
Égető érzés futott végig a torkán, keze a nyakára szorult. Nem
kapott levegőt. Mintha egyszerre ezer darázs csípte volna.
Leroskadt a padlóra, vonaglott a fájdalomtól.
Felpillantott. Megbízója mosolygó arcáról a teáscsészére kúszott a
tekintete. Most már tudta, mi történt.
–  A hibákért, Glenn, büntetés jár – duruzsolta a megbízója,
miközben Glenn látása elhomályosult. – Aludjon jól, és ne feledje, a
halála sokkal nagyobb célt szolgál, mint az élete valaha is.
Glenn előtt lassan elsötétült minden és rájött, mennyire ostoba
volt, amikor megbízott egy ilyen mosolyban. Végzetesen ostoba.
 Tizennegyedik fejezet

Halkan, hogy csak az asztalnál ülő négy ember hallhassa, Connie

elmagyarázta Lorelie-nak és Angusnak, mi történt aznap reggel,
amikor Duncant holtan találta az ágyában.
–  Mivel tudtam, hogy Fergus veszi át a vezetést, ki kellett
juttatnom Amelie-t onnan, és egyenesen a MacKinnon-birtokra
küldtem. Csak így lehetett biztosítani, hogy tisztes távolságba
kerüljön minden ármánytól, amit Fergus kitervelhetett.
–  Amiért örökké hálás leszek önnek – szólt közbe Lorelie, majd
összeráncolta a szemöldökét. – Hogy merészeli az a megátalkodott
alku tárgyaként használni az unokahúgomat? Fergus Campbell is
megérdemelne egy tőrt a szívébe, ahogy a bátyja – szorította meg
finoman Connie kezét a klán feje.
–  Azt viszont még mindig nem hallottuk, mit keresnek itt –
cikázott Alec tekintete Lorelie és Angus között.
Nyilvánvaló volt, hogy nem táplál feltétlen bizalmat irántuk.
Lorelie felszegte a fejét, és végigmérte a doktort.
–  Amikor Amelie megérkezett, mérhetetlenül aggódott amiatt,
hogy Connie-t felakasztják.
A hercegné alig hallhatóan felnyögött.
– De hát én nem mondtam neki semmit a helyzetről! Sőt, azt sem
említettem meg, hogy az apja meghalt. Csak annyit mondtam, hogy
látogatóba megy a családjához. Nem akartam felizgatni, mert tudtam,
nem lehetek mellette, hogy megnyugtassam.
A gondolat, hogy Amelie tud mindent, és retteg, a szívébe
markolt. Ezt egyáltalán nem akarta. Elég nehéz volt elbúcsúzni a
kislánytól úgy, hogy nem tudhatta, látja-e még valaha, de a gyermek
biztonsága érdekében félre kellett tennie az érzelmeit.
– Attól tartok, Sarah és a kocsis beszéltek róla, ő pedig meghallotta
– tette le a teáscsészéjét Lorelie. – Vagy talán elolvasta a nekem írt
levelét, amikor nem figyeltek rá, mert úgy nézett ki, mintha valaki
felbontotta volna.
– Ó…
Ő
 Connie erre nem gondolt. Ő maga tanította olvasni Amelie-t, aki
gyorsan tanult, és nyilvánvalóan gyanakvást ébresztett benne a
hirtelen jött utazás, és a kora reggeli indulás oka körüli titkolózás.
Amelie nem buta. Láthatta Connie szemében az aggodalmat. Tudnia
kellett, hogy valami nincs rendben.
–  El kellett volna mondanom neki, hogy meghalt az apja. Azt
hiszem, nem gondolkodtam józanul.
–  Elég józanul gondolkodott ahhoz, hogy legelőször Amelie
biztonságáról gondoskodjon – szorította meg újra a kezét Lorelie. –
Önmaga elé helyezte, és ezért a MacKinnon klán örökké hűséges
támogatója lesz.
A hercegné érezte, hogy őszintén beszél hozzá, és ez
megmelengette a szívét. Mindig is csodálta Lorelie MacKinnont,
amikor ellátogatott a Campbell-birtokra, hogy elvigye hozzájuk
látogatóba az unokahúgát, Amelie-t. Csodálta, de meg is ijesztette.
Lorelie annyira sugárzó és magabiztos, mindig kimondja, amit
gondol, és nem érdekli mások véleménye. Még Duncan sem tudta
megrémiszteni.
A Lady Lorelie-ból áradó erő és ösztönös magabiztossága eddig
elrettentette, majd szégyenérzetet keltett Connie-ban. Most viszont
erőt merített belőle. Fel fogja idézni a valaha volt magabiztosságát, és
újra felvértezi magát vele. Duncan a sírból soha többé nem
uralkodhat felette.
Sőt, Connie eltökélte, hogy segíteni fog a hasonló helyzetbe került
nőkön. Azt még nem tudta, hogyan, de abban biztos volt, hogy ha lett
volna valaki, aki megérti, min megy keresztül, nem érezte volna
olyan egyedül magát, és talán lett volna elég bátorsága ahhoz, hogy
tegyen valamit.
–  Így van – szólalt meg Angus recsegő, mély hangján. – A
MacKinnonok mindig vigyáznak az övéikre, és most már ön is
közénk tartozik, hercegné.
–  És hogy miért tartunk Campbellékhez? Segíteni akarunk –
pillantott Alecre Lorelie, mielőtt visszafordult volna Connie-hoz. –
Amint elolvastam a levelét, tudtam, hogy bajban van, és szüksége
lehet ránk. Amelie az apámmal maradt, Angusszal pedig tegnap
útnak indultunk, hogy a segítségére legyünk, mert azt gondoltuk,
Fergus befolyásolhatja a hatóságokat.
A pincér megérkezett a reggelivel, így a beszélgetés félbemaradt.
Connie mélyen magába szívta a tányérjára felhalmozott tojás és
szalonna illatát. Felemelte a villáját, és igyekezett türtőztetni magát,
nehogy túl gyorsan tömje tele magát. Az étel ízletes volt, a következő
percekben az evésre koncentrált. Nem is tudta, hogy ennyire éhes.
Kissé kellemetlenül érezte magát, amikor a második falat után
felnézett, és mindenki csodálattal bámulta.
– Sajnálom. Farkaséhes vagyok.
– Azt látjuk, hercegné – mosolyodott el Angus.
Mindannyian elmerültek a reggelijükben, gyorsan elpusztítottak
mindent. Connie arra gondolt, mennyivel finomabb az étel, ha az
embernek étvágya is van, majd fogta a szalvétát, és megtörölte a
száját.
–  Hálás vagyok, amiért a segítségemre siettek – intézte szavait
Lorelie és Angus felé.
Megható volt számára a tudat, hogy még sincs egyedül.
– Főként úgy, hogy tudom, gyűlölik a Campbell-birtokot.
Ami nem csoda azok után, hogy Lorelie húga úgy döntött, leveti
magát a kastély tetejéről, és inkább a halált választotta ahelyett, hogy
Duncan feleségeként éljen.
Lorelie-nak ez minden egyes alkalommal eszébe jutott, amikor
ellátogatott hozzájuk. Ebben biztos volt. Talán ezért is jött olyan
ritkán, és ezért volt inkább az a szokás, hogy Amelie utazik a
MacKinnonokhoz.
–  Azt hiszem, ez túlságosan enyhe kifejezés az érzéseimre –
válaszolta Lorelie. – A tudat, hogy a húgom csapdába esett ott, és azt
hitte, nem mondhatja el nekünk, mit művel vele az a gazember férje,
minden egyes alkalommal az elevenembe vág – magyarázta, és vett
egy mély levegőt. – Sajnos túl későn tudtam meg, már nem tehettem
semmit. De szeretem azt hinni, hogy ha Celeste-et nem ölték volna
meg, ő maga döfött volna tőrt a herceg szívébe. Előbb, vagy utóbb…
Lorelie megrázta a fejét, mintha meg akarna szabadulni a
szomorúságtól, amit a húga emléke keltett életre benne. Connie
legalább is így látta.
 – Vagy beavatott volna, hogy megölhessem.
A hercegné viszonozta a gesztust, és finoman megszorította a klán
fejének kezét.
–  Nem mintha ez vigaszt hozhatna, de én megértettem, miért
választotta ezt az utat.
Connie maga is felment egyszer a tetőre, és kiállt pont oda,
ahonnan a néhai hercegné levetette magát, de ahogy lenézett a
mélybe, megrémült. Nem a haláltól félt, hanem attól a gondolattól,
hogy ha ugrik, végre szabad lehet.
Csak azért volt ereje visszalépni a tető széléről, mert ha ezt a fajta
szabadságot választja, azzal Amelie-t ítéli kárhozatra, arra pedig
képtelen volt.
– A húgom nem ugrott le – jelentette ki meglepően tárgyilagosan
Lorelie, de a zöld tekintete elsötétedett, keze ökölbe szorult az
asztallapon. – Megölték. Azt még nem tudom biztosan, hogy Duncan
volt-e az, aki lelökte arról a tetőről.
 Tizenötödik fejezet

Connie-t sokkolta Lorelie kijelentése.

– Úgy gondolja, Duncan megölte őt?
– Igen – mondta Lorelie.
Ökölbe szorult keze lassan kinyílt, és lesöpörte a morzsákat az
ujjáról.
– A húgom halálát megelőző napon kaptam egy levelet tőle. Mint
kiderült, Duncan elköltötte a hozományát, a birtokot csőd fenyegette,
és attól tartott, hogy a herceg csak úgy tud pénzügyileg rendbe jönni,
ha egy másik örökösnőt vesz el, amihez viszont neki meg kellett
halnia – csendesedett el egy pillanatra. – És láss csodát, másnap
meghalt. Sajnos anyámmal hiába próbálkoztunk, nem sikerült terhelő
bizonyítékot szereznünk, és természetesen a herceg hat hónappal a
húgom halála után elvette önt, aki nyilvánvalóan ártatlan ebben a
történetben.
A hercegné szíve zakatolni kezdett. Valóban pletykáltak arról,
hogy Duncan a felesége halála után túl korán ment fel Londonba új
menyasszonyt keresni. De a herceg férfi volt, így rá más szabályok
vonatkoztak a gyász terén is. Ráadásul gyermeke is volt, ezért
egyáltalán nem tűnt szokatlannak, hogy új feleséget akar. Legalább is
Connie akkoriban így gondolta.
Milyen ostoba volt! Fel sem merült benne, hogy talán ő gyilkolta
meg az első feleségét, még azután sem, hogy majdnem belehalt a férje
öklének erejébe.
–  A forrásaim szerint Duncan dühöngött, amikor az apja
ragaszkodott a havi apanázshoz, amíg él, ahelyett, hogy egy nagyobb
összeget adott volna hozományként – folytatta Lorelie. – De az az
igazság, hogy ez mentette meg az életét. Mivel Duncannek anyagi
gondjai voltak, minden azon állt vagy bukott, megkapja-e a havi
hozományt.
– A forrásai szerint? – vetette közbe a kérdést Alec.
Lorelie egy pillanatra elhallgatott, Connie látta rajta, hogy
mérlegeli, mennyit mondhat el nekik.
 –  Igen, a forrásaim szerint – erősítette meg végül. – A húgom
halála után eldöntöttem, hogy bíróság elé állítom Duncant, ezért
lefizettem pár szolgát, hogy kémkedjenek utána – vonta meg a vállát.
– Még ma is hallok ezt-azt, bár már nagyon rég felhagytam azzal,
hogy felelősségre próbáljam vonni a gyilkosságért.
– Miért hagyott fel vele? – érdeklődött Connie.
Lorelie nem tűnt annak a típusnak, aki futni hagy egy gyilkost,
főként, ha a húgáról van szó, hiszen a klán fejeként kapott „makacs
skót nő” kifejezés egy egészen új értelmet nyert.
Lorelie tekintete Connie felé fordult.
–  Annyira lefoglalt, hogy bizonyítsam, a herceg ölte meg a
húgomat, hogy nem figyeltem eléggé anyámra, és arra, hogy milyen
hatással voltak rá a történtek. Ő is igazságot akart szolgáltatni,
olyannyira, hogy a húgom halálának első évfordulóján, amikor még
mindig nem tudtuk bizonyítani, hogy Duncan a gyilkos, úszni ment a
tóhoz, és többé nem bukkant a felszínre.
Connie tudta, mit pusmognak Lady MacKinnon halálának
körülményeiről.
– Az orvos balesetnek minősítette az esetet – folytatta Lorelie –, de
mindenki tisztában volt vele, mi történt. Az anyám képtelen volt
elviselni a tudatot, hogy Duncan megúszta és újranősült, láthatóan
érinthetetlen, miközben elterjedt a pletyka, hogy a húgom megölte
magát. Celeste volt anyám kedvence, a halála teljesen megváltoztatta
őt – sóhajtott fel, és kissé összeroskadt. – Az anyám úgy döntött
aznap, hogy belefullad a tóba. Efelől nincs kétségem. Én pedig
túlságosan elmerültem a bosszú gondolatában, és nem vettem észre,
mi zajlik az orrom előtt. Akkor értettem meg, mennyire ostoba
voltam, hogy hagytam, Duncan ocsmánysága megmérgezze az
életemet, és hogy nem falhat fel a bosszúvágy. A herceg nem ért
annyit.
–  Átkozottul nem! – csapott Angus az asztalra. – Az a fickó
rosszabb, mint a ganaj! Remélem a pokolban rohad a gazember!
Connie egyetértett Angusszal, mégis felébredt benne a bűntudat.
– Elvette tőlem a húgomat, és bizonyos értelemben az anyámat is –
folytatta Lorelie. – Ott álltam az anyám sírja előtt, amire az volt írva:
„Itt nyugszik Lady Mary MacKinnon, Celeste és Lorelie hőn szeretett
anyja”. Rájöttem, eleget veszítettem már, és sokkal fontosabb
feladataim vannak annál, hogy a figyelmemet annak a ganajnak
szenteljem, ahogy Angus olyan helyesen jellemezte. Ezenkívül
tudtam, hogy a sors végül lecsap majd rá, és így is lett – mosolygott
Connie-ra. – Nem igazán érdekel, hogy megölte-e vagy sem.
Egyszerűen örülök, hogy halott, bár az nem tetszene, ha olyasmiért
állna bíróság elé, amit nem követett el.
Nem, ez Connie-nak sem tetszene.
–  Aleckel abban bízunk, hogy találunk valamit, amivel
tisztázhatjuk a nevem, és remélhetőleg a vádlottak padjára
küldhetjük Fergust.
– Nos, ő legalább olyan rossz, mint a testvére, nem igaz? – érvelt
Lorelie. – Lehet, hogy nem ütött meg senkit, de ott volt, és semmit
sem tett, holott jól tudta, hogy Duncan először a húgomat, aztán önt
is bántalmazza, nem beszélve a megszámlálhatatlan szeretőjéről.
– Szeretők?
A hercegné nem értette, miért lepi meg ennyire a hír. Gyanította,
hogy Duncan szeretőket tart, főként abból, hogy oly sokszor utazott
Invernessbe és Glasgow-ba. De biztosan sohasem tudta, és most,
hogy megerősítést nyert a gyanúja, úgy érezte, szánalmas bolond
volt.
– Nem tudtam. Legalábbis nem minden kétséget kizáróan. És őket
is verte?
–  Olybá tűnik, a legtöbbet igen – bólintott Lorelie együttérző
tekintettel. – Sajnálom, hogy kibuggyant belőlem. Azt hittem, tud
róla.
Connie-nak sok mindent tudnia kellett volna, ez már kezdett
kikristályosodni előtte. De az elmúlt pár évben úgy érezte, mintha
egy rémálomban élne, csak a túlélésre koncentrált, és nem figyelt
nagyon másra.
Többé nem akart sötétben élni.
Mélyen beszívta a levegőt, majd Alecre pillantott, aki őt figyelte,
tekintete rendületlen volt és nyugodt. Mit gondolhat róla? Connie
úgy érezte, nem tarthatja valami nagyra. Mégis hogyan nézhetne fel
egy olyan emberre, aki képes volt csapdába esni egy ilyen
tarthatatlan helyzetben? Hiszen Connie saját magát is lenézte azért,
hogy berendezkedett egy olyan ember mellett, aki nemhogy verte, de
folyamatosan meg is csalta.
Lerázva magáról ezeket a zord gondolatokat, a hercegné fontolóra
vette, amit Lorelie mondott.
– Szóval bántotta a szeretőit?
Ez az új fejlemény ugyan nem lepte meg, de mérhetetlenül
dühítette. Az, hogy ezt annyi éven át, és ilyen sok nővel szemben
megúszhatta, elképesztőnek tűnt. Fergus mindenkinek szívességet
tett, ez biztos. Csak az a szomorú, hogy nem tette meg korábban.
– Úgy tűnik – vonta meg a vállát kissé Lorelie. – Épp azon voltam,
hogy napvilágra hozzam a herceg igaz természetét, amikor anyám
meghalt, és feladtam a nyomozást, ezért ennél többet nem tudok. De
azt gyanítom, nem én vagyok az egyetlen, aki nem szomorkodik a
szörnyeteg halála miatt.
Lorelie jádezöld tekintete vadul ragyogott, ahogy Connie-ra
nézett, mintha tudná, milyen belső ellentét tombol a hercegnében a
néhai férje tettei miatt érzett bűntudat és egyben megkönnyebbülés
miatt.
–  És önnek sem kell. Nos, azt nem tudom, merre tartanak, de
örömmel vesszük, ha elkísérnek minket a Dunrobin-kastélyba.
A Dunrobin-kastély a MacKinnonok ősi otthona, és a gondolat,
hogy láthatja Amelie-t, nagyon csábító volt Connie számára, de
nemet kellett mondania. Legalábbis egyelőre.
– Köszönöm az ajánlatát, de nem sodorhatom önöket is veszélybe.
–  Badarság! – fortyant fel Angus. – Fergus nem merészelne
szembeszállni a MacKinnonokkal!
– Bárcsak megtenné! – jegyezte meg Lorelie némi vágyakozással a
hangjában. – De igazad van, bácsikám. Az a férfi gyáva – szögezte le,
majd Connie felé fordult. – Dunrobinban biztonságban lesz, Amelie
pedig odalenne az örömtől. Még ezzel az ön McGuinessével is
kivételt tennénk.
Connie-t boldoggá tette a gondolat, hogy Alec az övé. Persze ez
nem válhatott valóra, hiszen ha egy férfihoz tartozna, az feleségül
akarná venni, márpedig Connie soha többé nem akar férjhez menni.
Nem akart egyetlen férfi tulajdona sem lenni jogi kibúvó vagy
függetlenség nélkül. És bár tudta, hogy Alec sohasem bántaná, jog
szerint bármit megtehetett volna a feleségével. Ilyen hatalmat
senkinek sem ad önmaga fölött. Most már özvegy volt, így
meghozhatta a saját döntéseit.
Lorelie Alec felé biccentett.
–  Természetesen ez az ajánlat más McGuinessre nem vonatkozik,
főként nem arra a félnótásra, akit a fivérének nevez. Ne vegye
sértésnek.
A doktor halkan felnevetett.
– Nem vettem annak. Tartok tőle, hogy a fivéremet sokkal cifrább
jelzőkkel is illették az évek során.
–  Nem is csoda! – fortyant fel Lorelie, és hátrasimította a haját. –
Udvarias akartam lenni. A fivére többször púp a hátamon, mint sem,
és ezt nyugodtan meg is mondhatja neki – majd újra Connie felé
fordult. – Szóval? Velünk jön, vagy sem?
Az ajánlat csábító volt, de úgy érezte, könnyű kibúvó lenne az alól,
hogy kezébe vegye a saját életét. Itt volt az ideje, hogy felhagyjon a
bujkálással. Meg kellett tudnia, mi történt Duncannel.
– Köszönöm, nagyon is, de muszáj tisztáznom a nevem, erre pedig
a MacKinnon-birtok biztonságot jelentő falai között nem lenne
lehetőségem. Ha oda mennék, csak arra várnék, hogy mikor jönnek el
értem a hatóságok.
Lorelie elcsendesedett, zöldellő tekintete óvatosan méregette
Connie mélykék szemét, majd bólintott egyet.
– Rendben. De ne feledje, bármikor szívesen látjuk.
– Hálás vagyok érte.
–  Akkor hát Invernessbe mennek? – kérdezte Angus, és a
szalvétával letörölt némi morzsát a szakálláról.
Alec kihúzta magát a székében, Connie pedig rögtön tudta, hogy
még mindig gyanús a doktor számára Angus és Lorelie jelenléte.
Furcsának érezte, hogy ismeri a férfi gondolatait, de másokkal
ellentétben ő már kislány korában képes volt kitalálni, mi jár a
fejében, vagy mit fog tenni. Ezért is fájt neki annyira, amikor Alec
megbüntette az önző viselkedéséért.
–  Az lesz a legjobb, ha nem tudják – válaszolta Alec. – Ha a
hatóságok megállítanák önöket, így őszintén mondhatják, hogy
fogalmuk sincs.
 Connie megesküdött volna, hogy Lorelie a szemét forgatta, de a
klán feje túl gyorsan pattant talpra ahhoz, hogy biztos lehessen
benne.
–  Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy kitaláljuk, mi az úti cél,
főként, ha Connie tisztázni akarja a nevét – lépett Connie-hoz. – De
legalább hámozzuk le önről ezt a megviselt ruhát. Adok egy
melegebbet, ami jobban illik a csavargáshoz. Van nálam egy
lovaglóruha odafent, és bár kissé hosszú, de levághatjuk az alsó
szegélyt, és köpenyt is cserélhetünk. A csuklya elrejtheti a könnyen
felismerhető haját.
– Nem ön az első, aki ezt javasolja – motyogta a hercegné.
Bízott benne, hogy ennyi elég lesz az álcázáshoz, mert a gondolat,
hogy akár Fergus, akár a hatóság megtalálja, kijózanítóan
valóságosnak tűnt. Végső soron senki sem tudhatta, mit hoz a
holnap. Connie kezdte felfogni ennek a mondásnak a döbbenetes
igazságát.
És ha nincs holnapja, csak a ma marad.
Ami felvetett egy még súlyosabb kérdést: mit tenne, ha ez lenne a
szabadsága utolsó napja?
 Tizenhatodik fejezet

Az Inverness-kastély már ott derengett a távolban. Lenyűgöző,

vörös téglás homlokzatú tornyai magasba törtek a Ness-folyóra néző
sziklán Maga a kastély csupán néhány évtizede épült egy
tizenegyedik századi rom helyén. Az új épület Skócia Legfelsőbb
Bíróságának adott otthont, az ország egyik olyan igazságszolgáltatási
intézményének, ahol egy nőt is bíróság elé lehetett citálni.
Vészjósló intézmény volt ez Alec szerint, tekintettel Connie
helyzetére és arra, hogy a kastély helyét évszázadokon át vérontás,
árulás és megtorlás jellemezte.
A hercegnére pillantott, aki mellette lovagolt. Alec észrevette,
hogy ő is a kastélyt bámulja. Azt nem tudta megmondani, hogy
félelem vagy remény bujkál-e a tekintetében, esetleg mindkettő,
hiszen ő maga sem tudta, mit érezzen.
Invernessbe tartva talán nőtt a távolság köztük és Fergus között,
de mindenképpen közelebb kerültek a hatóságokhoz.
Lovaik patái a macskakövön kopogtak, előttük egy régi
felvonóhíd és egy kőből készült kapu vezetett a tiszteletet parancsoló
méretű városba. Évszázadokkal ezelőtt volt, hogy ezt a kaput zárva
tartották az átutazók előtt, de mára a reteszek és láncok is
berozsdásodtak, a boltív pedig a régi idők emlékévé vált, és már nem
védvonalként tekintettek rá a bent lakók.
Alec összébb húzta kabátját, a folyó fölött hűvös délutáni szél
lengedezett. A jeges fuvallat nem jelenthetett mást, mint hogy messze
északon havazik, és bár tavasz volt, a Skót-felföldön a hóesés ebben
az évszakban senkit sem ért meglepetésként.
Connie úgy tűnt, nem fázik az új lovaglóruhájában és köpenyében,
amit Lady Lorelie adott rá, és csodaszép, lágy hótakaróra emlékeztető
haját tökéletesen elrejtette a csuklyája. Aminek külön örült, hiszen
Fergus mostanra már biztosan rájött, hogy Connie elszökött, és ha
okos, telegráfon értesítette a környező városokat a jutalomról, amire
az elfogásukért számíthatnak.
Alec ugyanis ezt tette volna.
É
 És ha így is történt, talán itt is jobban figyelnek arra, ki érkezik a
városba. Ezért kellett először szállást találniuk, és csak utána
mehettek a telegráfirodába és a patikushoz.
A horizontot kémlelte, miközben áthaladtak a függőhídon. Alec
ezúttal örült a városok kínálta névtelenségnek. Azt nem hitte, hogy
Fergusnek tudomása lenne arról, hogy Connie nincs egyedül, ami azt
jelentette, hogy ha együtt utaznak, valamivel később ismerik fel őket.
Intett a hercegnének, hogy kövesse a jobb oldali utcába. Minél
hamarabb hagyják el a főutat, annál jobb.
–  Járt már itt korábban? – érdeklődött Connie halkan, miközben
egymás mellett baktattak.
Csupán néhány délutáni árusnak kellett kitérni előlük, akik
kocsira pakolták portékáik maradékát.
Egy nő két, félig teli tejeskannát cipelt egy rúdra akasztva, amivel
a tarkójára emelve egyensúlyozott. Nagyon kényelmetlennek tűnt ez
a megoldás, de az embereknek meg kellett élniük valamiből.
– Csak néhányszor az évek során – válaszolta Alec.
Azonnal felderengett benne az a pár év, amit fiatal korában
Skóciában töltött. Inverness volt a legközelebbi város a McGuiness-
birtoktól. Ő és a testvére, Malcolm gyakran lovagoltak pirkadattól
sötétedésig, és a hétvégéket a városban töltötték, ahol sokkal több
szórakozásban lehetett részük, mint a Skót-felföld zord, északi
részén.
Igen, volt néhány vad hétvégéje a városban. Férfivá lett, ahogy a
testvére fogalmazott, bár azokat az időket főként a város
legféktelenebb részein töltötték.
– Nem mondanám, hogy kiválóan ismerem a területet, de elégszer
megfordultam itt ahhoz, hogy kényelmesen eligazodjak. És amikor
apámtól Campbellbe tartottam, akkor is itt szálltam meg.
– Nagyon szereti őt?
– Kit? Az apámat?
Alecet összezavarta ez a hirtelen témaváltás, de aztán eszébe
jutott, hogy Connie mindig is kíváncsi volt a skót rokonaira, bár ő
nem volt hajlandó beszélni róluk.
–  Igen – bólintott a hercegné. – Nem akarok kíváncsiskodni, de
ahogy hallottam, mintha a kiköpött mása lenne.
 Elhaladtak pár, lépteiket szaporázó ember mellett az utcán, akik a
saját dolgukkal voltak elfoglalva, így nem is figyeltek fel rájuk,
Alecnek tehát volt elég ideje, hogy megfontolja Connie kijelentését.
Még mindig jól emlékezett arra, amikor tizennyolc évesen visszatért
Skóciába, hogy annyi év után újra lássa a bátyját és az apját.
–  Valóban eléggé hasonlítok rá ahhoz, hogy amikor tizennyolc
évesen újra látott, a pletykákat, miszerint nem is vagyok a fia, hamar
elfelejtették.
A doktor fiatalkorában nem szándékozott visszatérni a
szülőföldjére, hiszen az apja száműzte őt az anyja bűneiért azt
gyanítva, hogy Alec nem is az ő fia. De miután a nagyapja meghalt,
talált egy csokor levelet, amit az apja írt, és először az anyjának, majd
miután ő elszökött az olasz grófjával, a nagyapjának könyörgött,
hogy engedje vissza őt Skóciába. Sem az anyja, sem a nagyapja nem
beszélt neki ezekről a levelekről.
– Akkor jóképű férfi lehetett – buggyant ki Connie-ból, de azonnal
sikkantott egyet és a szája elé kapta a kezét. – Istenem! Nem hiszem
el, hogy ezt mondtam!
Bájos pír kezdett szétterjedni az arcán.
– Jóképűnek tart, igaz?
A hercegné felszegte a fejét, és illedelmesen előretekintett.
– Ez csupán ténymegállapítás, nem vélemény, úgyhogy ne bízza el
magát, Alec McGuiness.
Alec nem tudta türtőztetni magát, és felnevetett. Connie megkapó
volt, ahogy a szégyenkezés és a zavarodottság elegye megjelent a
gyönyörű arcán. Emellett azt sem értette, miért tölti el ilyen férfias
elégedettséggel, hogy a hercegné jóképűnek találja, de így volt.
Connie nem szólt egy ideig, csendben haladtak az utcán.
– Tudja, ritkán beszél az apjáról.
Alec szemöldöke megemelkedett.
– Miért beszélnék róla? Neki semmi köze ehhez.
– Nem, azt hiszem, nincs – értett vele egyet Connie. – De… Mióta
tavaly elveszítettem az apámat, már nagyon bánom, hogy nem írtam
neki, vagy nem látogattam meg gyakrabban.
– Az ön apja jó ember volt.
 A doktor máig fel tudta idézni a néhai Abelard grófját, aki
gyakran félrehívta a bálokon vagy egyéb összejöveteleken, hogy
megvitassák a legújabb egészségügyi újításokat. A grófot főként a
tudományos és gyógyítással kapcsolatos dolgok érdekelték, és
imádta megvitatni ezeket, és mindig egyenlőként bánt vele. Nem
úgy, mint a felesége.
–  A legjobb – sóhajtott szomorkásan Connie. – Minden nap
hiányzik. Ön bizonyára örül, hogy az apja még él, minden… nos…
múltbéli ügy ellenére.
– Meglehetősen szépen írta le a helyzetet.
–  Sajnálom – mondta a hercegné kedvesen. – Nem akartam fájó
emlékeket felidézni. Tudom, mennyire bántotta önt az anyja és az
apja viselkedése.
– Ez már a múlt, és oda is tartozik.
Alec az egész családjában csalódott, és ha őszinte akart lenni,
mélyen megbántották. Mindegyikük. Bár az apja azóta bocsánatot
kért a meggondolatlanságáért és nyerseségéért, ami odáig vezetett,
hogy azt hitte, egy szerelmi viszony eredménye, és nem a saját fia. És
való igaz, hogy egy újszerű kapcsolat kiépítésébe kezdtek, de még
mindig feszültség volt köztük, és Alec gyanította, hogy ez sosem
múlik el.
Hasonlóan ahhoz, ami Connie és az anyja között volt, bár Alec úgy
vélte, az a tény, hogy az anyja nem segített rajta, sokkal nagyobb bűn.
–  Úgy tűnik, szerencsésebb voltam azzal, hogy mindkét szülőm
bántott, mint ön, akit csak az anyja.
–  Azt hiszem igaza van – értett egyet vele a hercegné. – Gondol
néha arra, hogy egy nap végleg visszatér Skóciába?
Sok-sok évvel ezelőtt Alec többször is feltette magának a kérdést,
mert azt hitte, Skóciához tartozik. Tulajdonképpen vér helyett a Skót-
felföld csörgedezett az ereiben.
–  Nem igazán – mondta végül, mert nem akart arról beszélni,
miért is nem lehet ez a jövője.
– Nem hiányoznak? – folytatta a kíváncsiskodást Connie. – Biztos
vagyok benne, hogy az apjának és a bátyjának ön hiányzik.
Alec ösztönösen felhorkant.
 – Mi, McGuiness férfiak nem vagyunk kellemes társaság. Főként a
családtagok tekintetében, hiszen a szeretteinket lehet a legjobban
megbántani. Az anyja példájából kiindulva ezt bizonyára megérti.
A doktor a szeme sarkából jól látta, hogy Connie álla megfeszül,
miközben bólint.
– Szomorúnak tartja, hogy hiányzik, még azok után is, amit tett? –
érdeklődött Connie elcsukló hangon. – Egy részem még mindig bízik
benne, hogy egy nap megváltozik, és talán kimutatja az irántam
érzett szeretetét, akár a legkisebb mértékben. Hogy megbánja, amiért
magamra hagyott azután, hogy könyörögtem a segítségéért…
Szánalmas, tudom.
Alec már az asszony puszta említésétől is felbőszült.
–  Ez egyáltalán nem szánalmas. Néha még én is… – hallgatott el
egy pillanatra.
Nem tudta, készen áll-e arra, hogy hangosan kimondja a
gondolatait a saját anyjáról, de Connie kétségbeesése láttán majd
megszakadt a szíve, és tudta, csak ő tudja enyhíteni ezt az érzését.
–  Igazság szerint egy részem azt kívánja, bárcsak felkeresne az
anyám. Legalább tudatná velem, hogy jól van, és hogy olykor eszébe
jutok, még ilyen sok-sok év múltán is.
A hercegné szeme elkerekedett.
– Egyszer sem kereste önt, miután Itáliába ment?
– Nem – vallotta be Alec.
Tizenkét évesen képtelen volt megérteni, mit tett, ami arra
késztette az anyját, hogy elszökjön, és hátrahagyja őt a nagyapjával
Angliában. Nem tudta, mivel idézte elő, hogy az anyja már nem
szereti.
Csak később értette meg, hogy az anyja önmagát helyezte a
gyermeke igényei elé, hogy csak azért hagyta el a Angliát és a fiát,
hogy olasz grófnő lehessen belőle.
– Egyszer sem.
– Azt hiszem, anyák tekintetében mindketten a rövidebbet húztuk.
–  Kétségtelenül – köszörülte meg a torkát a doktor, és
előremutatott. – Abban a fogadóban szállunk meg. A sarkon túl van
egy kis udvar istállóval, ott hagyhatjuk a lovainkat – intett a fogadó
mögötti utca felé.
 Remélte, hogy Connie felfogja, nem kívánja folytatni a családjáról
szóló beszélgetést, és nem szeretné, ha felszakítanák a múltja okozta
sebeit.
– Először leadjuk a lovakat, utána megkerüljük a fogadót.
–  Rendben. Be kell vallanom, jó érzés lesz a szilárd talaj a lábam
alatt, és hogy megszabadulhatok ettől a kényelmetlen nyeregtől.
– Újra sajog a hátsója?
Connie levegő után kapkodva fordult Alec felé.
– Ön valóban a testem azon részére utalt most?
– Igen, hercegné – válaszolta a doktor vigyorogva.
– Ön vérlázító, Alec McGuiness – rázta meg a fejét Connie, és Alec
biztos volt benne, hogy egy mosolyt próbál leküzdeni. – Egyszerűen
vérlázító.
– Mit mondhatnék? – vonta meg a vállát a doktor. – Orvos vagyok.
Egyfolytában testekkel foglalkozom.
Jó érzés volt, hogy mosolyt csalt a hercegné arcára. Régen sokszor
tűnt boldognak. Nem mintha a jelenlegi helyzetben lett volna bármi
megmosolyogtató.
Leszálltak a lovakról, Alec gyorsan elrendezte, hogy az istállóban
gondoskodjanak az állatokról, és elindultak, hogy megkerüljék a
fogadót.
–  Mit gondol, meddig maradunk Invernessben? – kérte ki a
véleményét Connie, csizmája egyenletesen kopogott a macskakövön.
A hercegné olyan apró termetű volt, hogy Alec egy óriásnak érezte
magát mellette.
– Remélem, nem túl sokáig. Amint találunk valamit, ami tisztázza
önt, azt hiszem, Londonba kell mennie, én pedig itt maradok, és
teszek róla, hogy a hatóságok értesüljenek mindenről.
Megálltak a bejárat előtt, Alecet pedig ki tudja, miért elfogta az
aggodalom. Körbenézett, de úgy tűnt, mindenki a saját dolgával
foglalkozik, és senkit sem érdekel különösebben sem Connie, sem ő.
– Minden rendben? – kérdezte Connie, és megérintette a karját.
Alec lepillantott, és azon csodálkozott, hogy lehet ennyire
törékeny valaki. A hercegné egész megjelenése jól álcázta a benne
rejlő erőt. Az erőt, amiről Alec szerint maga Connie sem tudott. A
szemébe nézett, egy pillanatra elakadt a szava. A kék szempár olyan
volt, mint a csillogó óceán, hívogató. Tudta jól, hogy el tudna veszni
ebben a tekintetben. Megköszörülte a torkát, és erővel nézett másfelé.
Távol kellett tartania magát érzelmileg, amennyire csak lehetett, ha
már fizikailag ez nem volt lehetséges.
–  Minden rendben – válaszolta, és megérintette az ajtót. – De
mielőtt bemegyünk, figyelmeztetnem kell: azt fogom mondani,
házasok vagyunk.
– Igazán? – hökkent meg Connie.
– Igen. Ami azt jelenti, hogy osztoznunk kell egy szobán.
– Hogy mondja? – fakadt ki a hercegné, mintha a torkán akadtak
volna a szavak, és az arcára kiülő rémület komoly csapást mért Alec
magabiztosságára. – Tegyünk úgy, mintha házasok lennénk? És
osztozzunk egy szobán? Ez borzalmas ötlet!
Jó volt tudni, miként vélekedik arról az elképzelésről, hogy a
felesége lehet.
Nem, mintha lett volna bármi realitása ennek, és hát nem is várt
mást tőle. Végül is egy hercegné, és bár ő egy gróf kisebbik fia, nem
volt sem rangja, sem komoly öröksége, ráadásul dolgozott a
mindennapi betevőért. A házasság kettejük között nevetséges
ötletnek tűnt, Connie pedig láthatóan elképzelni sem tudta.
Pont, mint Elise vagy az anyja. Mindketten rangért és
gazdagságért hagyták el őt. Connie sem lenne más. Még akkor sem,
ha csupán az anyja kedvéért választott herceget, hiszen mindig is
gróf lányaként, majd hercegnéként élt. Kizárt, hogy kevesebbel is
beérné. A nők nem ilyenek.
Alec elkomorodott. Nem tudta, miért hagyja eluralkodni magán az
érzést, de ez történt. Attól tartott, egy részének fontos Connie,
fontosabb, mint valaha, ami nagyon megijesztette.
 Tizenhetedik fejezet

Connie szíve úgy zakatolt, mintha egy egy derbin száguldozott

volna. Jól hallotta? Házasoknak adják ki magukat, és közös szobájuk
lesz? Még soha életében nem osztozott senkivel egy hálószobán, még
Duncannel sem. Már maga az ötlet is túl bensőségesnek, túl kínosnak
és túl mindenfélének tűnt… főként Aleckel.
Hiszen már így is alig bírt magával a jelenlétében. Vajon meg
tudja-e állni, hogy valami butaságot csináljon, ha egy szobában
lesznek?
Ráadásul Alec sem repesett a boldogságtól az elsötétült
arckifejezése alapján. Az, hogy hogyan tudott még homlokráncolás
közben is ennyire jóképű lenni, Connie számára örök rejtély maradt,
de így volt.
– Biztosan kaphatunk két külön szobát, még ha házastársakként is
jelentkezünk be – igyekezett meggyőzni a doktort. – Még Duncannel
sem aludtunk egy szobában, amikor elutaztunk valahová. Nem
mintha gyakran fordult volna elő, de akkor is…
–  A világ ezen zugában másként mennek a dolgok, hercegné –
világosította fel Alec, majd betolta az ajtót, és belépett a fogadóba. –
Errefelé a városiak azért házasodnak, mert együtt akarnak lenni, nem
csupán a rang és a státusz miatt.
Connie érezte, ahogy Alec szavai éles tőrként vágnak az
elevenébe. Nyilvánvaló volt, hogy egy ranghajhász cédának tartja, és
ez kétségbe ejtette. Részben azért, mert volt benne igazság. Connie
pontosan ilyen volt.
Elöntötte a szégyenérzet. A tudat, hogy Alec ezt gondolja róla,
nagyobb fájdalmat okozott neki, mint Duncan bármelyik verése.
Az, hogy miért ilyen fontos Alec véleménye, egy olyan kérdés
volt, amire még nem tudta a választ, csak abban volt biztos, hogy
nagyon is számít neki.
– A fenébe! Sajnálom – túrt bele a doktor szélfútta hajába. – Nem
így akartam mondani.
 Connie lassan bólintott, de nem volt meggyőzve. Alecet
egyenesnek ismerte meg, és biztos volt benne, hogy csupán
kedvességből próbál tompítani a megjegyzésén.
– Semmi gond. Megértem.
Igazat mondott. Hogy ne értené, amikor tényleg így viselkedett.
Azt viszont nem akarta éreztetni Aleckel, hogy hatalma van felette.
Duncan tisztában volt a sajátjával, és ki is használta. Bár Connie
tudta, hogy a doktor sosem tenne ilyet, úgy gondolta, jobb az
óvatosság.
–  Úgy értettem – folytatta Alec –, hogy ha külön szobát kérünk,
azzal felhívjuk magunkra a figyelmet, amit jelenleg mindenképpen el
szeretnénk kerülni.
– Természetesen igaza van.
Pár másodpercig csak toporogtak egymással szemben, Connie
büszkén állta Alec tekintetét, és eltökélte, hogy közömbösséget
sugároz. Ami sikerülhetett is, mert Alec biccentett, majd megindult a
recepció felé.
A hercegné vett egy mély levegőt, összeszedte magát, majd
lesimította a szoknyáját, és belépett volna a fogadó ajtaján.
Pár perccel később a fogadó vezetője már kinyitotta előttük az első
emeleti szoba ajtaját, és bekísérte őket. A férfi kissé meglepődött
azon, hogy csomag nélkül érkeztek, de miután Alec egy-két
bankjegyet nyomott a markába, nem firtatta tovább.
A szoba egyszerű volt, de tiszta, a bal oldali falnál egy
kétszemélyes ággyal, az ablak alatt pedig egy asztal és egy szék.
Connie igyekezett nem fixírozni a keskeny fekvőhelyet, inkább az
ablakhoz ment, és lenézett az utcára.
Csinálnia kellett valamit, amivel eltereli a csökönyös gondolatait,
hiszen máris pirulni kezdett, ha arra gondolt, egy ágyban tölti az
éjszakát Aleckel. Valószínűleg az ő helyzetében mindenki hasonlóan
érezte volna magát. Végtére is, még sohasem osztotta meg az ágyát
egy férfival, leszámítva azt a reggelt, amikor a halott férje mellett
ébredt.
Azelőtt Duncan mindig gyorsan eltűnt, miután végzett vele, és
ezért sokszor hálás is volt. De gyanította, hogy Alec esetében egészen
más lenne a helyzet.
 Szentséges ég! Micsoda ledér nőszemély lett belőle! Honnan
jöhetnek ezek a bűnös gondolatok azok után, ami történt?
Az ajtó becsapódott, Connie megugrott ijedtében. Azonnal
megfordult. Alec állt az ajtóban, a fogadós elment. Úgy tűnt, mintha
egész testében megfeszült volna, mintha őt is végtelenül feszélyezné,
hogy ilyen apró helyiségbe kényszerült vele. Jobb kezével a combján
dobolt, mintha ideges lenne. Ami nevetséges. Még sosem látta
idegesnek korábban, és el sem tudta képzelni, hogy bármi kiválthatná
belőle ezt. Alecet legtöbbször bosszantotta a jelenléte, ezért arra
jutott, hogy a közös szoba módfelett zavarja a doktort.
Kinyitotta az ablakot, és beszívta a friss levegőt. Nem volt annyira
tiszta, mint vidéken, de üdítően hűvös, ami segített lenyugtatni
hirtelen felforrósodott bőrét. Hallotta, hogy Alec lépdel a fapadlón, és
szinte érezte a testéből áradó melegséget, amikor megállt mögötte.
Nyelt egyet. Nem akart szembefordulni vele, mert tudta jól, ha
megteszi, Alec rögtön látni fogja, milyen hatással van rá a gondolat,
hogy egy ágyban töltik az éjszakát. Persze nem úgy. Alec túlságosan
nemes volt ahhoz, hogy kompromittálja, még akkor is, ha özvegy
létére gond nélkül megtehette volna.
De Alec Alec volt, valószínűleg felajánlja majd, hogy a takaró
fölött alszik, vagy akár a földön.
Connie máris csalódottságot érzett.
– Indulnunk kellene.
A doktor mély hangja szinte a fülébe búgott.
A hercegné lassan megfordult, nyakát a magasba nyújtva a férfi
szemébe nézett.
– Én is úgy gondolom.
Egyikük sem mozdult.
Connie megesküdött volna rá, hogy a szívverését is hallani, akkora
volt a csend. Vajon Alec is hallja? Hirtelen kiszáradt a szája, és
minden egyes porcikája életre kelt. Alec szantálfa kölnijének illata
elvarázsolta az érzékeit, csakis őt tudta magába szívni.
Megnyalta az ajkát, mire Alec tekintetében mintha vágy villant
volna, miközben a száját figyeli.
Ő is zihált, Connie mellkasa is sebesen emelkedett. Egy része
szinte már követelte, hogy a teste közelebb legyen hozzá, tudni
akarta, milyen érzés, ha összesimulnak. De a félelem visszatartotta.
Az esze tisztában volt azzal, hogy Alec képtelen lenne bántani őt,
mégis rettegett a közelségtől. Túlságosan erős fizikai reakciót váltott
ki belőle a doktor, mintha mágnesként vonzotta volna. Visszafogta
hát magát. Nem tehetett mást.
Hirtelen úgy érezte, a köztük szikrázó energia bármikor
felrobbanhat, de nem hitte, hogy készen áll.
Nem szólt egy szót sem, ahogy ott álltak egymással szemben,
tekintetük összeforrt, egyikük sem mert megkockáztatni egy kósza
mozdulatot.
Connie még soha nem érzett ilyen elemi vágyakozást, ami szinte
már elsöpörte a még mindig benne lakozó rettegést.
Alec váratlanul hátrált egy lépést, Connie pedig újra kapott
levegőt, noha nem eleget. Mintha hosszú órákon keresztül
versenyfutott volna, és még mindig messze lenne a cél.
Csalódottság lett úrrá rajta, és ahogy a félelme elpárolgott, szinte
már engedett a kísértésnek, hogy visszahúzza magához a férfit. Csak,
hogy tudja, milyen érzés, ha Alec McGuiness rendesen megcsókolja,
ahogy arról egykoron, kislányként álmodozott. Hogy milyen, amikor
a borostás álla a bőréhez simul, miközben az ajkuk összeforr, a
nyelve pedig ki-be táncol a szájában.
–  Nekem… el kell mennem a telegráfirodába – mondta a
szokásosnál mogorvábban Alec. – Miért nem marad, és pihen egy
kicsit? Nem tarthat tovább tíz percnél. Utána elmehetünk a
patikushoz.
– Igen, így jó lesz – válaszolta Connie.
Mindketten láthatón megkönnyebbültek, és egyszerre csalódottak
is voltak.
– Zárja be utánam az ajtót – fordult felé, majd elment.
Connie sóhajtva tolta el a reteszt. Édes istenem… Majdnem
megcsókolta! Hála az égnek, hogy megállta, mert ha megteszi, azzal
annyira összekuszálja a dolgokat, hogy nem bírna el vele.
Visszament az ablakhoz, és kikukkantott. A következő pillanatban
megjelent Alec, és határozottan elindult az utcán a telegráfiroda felé.
Connie újra felsóhajtott, ezúttal elismerően. Alec elsőrendű férfi volt
a széles vállával és magas alakjával. Nem csoda, hogy felébresztette
benne a félreérthetetlen vágyakozást. Bármelyik nővel ez történt
volna a közelében.
Alec pár méterrel arrébb megállt, és visszafordult a fogadó felé. Az
ablakban álló Connie szemébe nézett, akit elöntött a szégyenérzet.
Elugrott az ablaktól, hátát a falnak támasztotta. Istenem! Hát
rajtakapta. Ezek után, hogy lesz képes újra higgadtan, anélkül, hogy
elpirulna, a szemébe nézni?
Az ágyhoz vonszolta magát, leroskadt rá, és felnyögött. Hogyan
fogja túlélni a következő pár órát Aleckel, és mégis hogyan fogja
kibírni, hogy ebben az ágyban töltik az éjszakát? Megerőltető órák
lesznek.
 Tizennyolcadik fejezet

A faajtó fölötti csengő dallamosan csilingelt, ahogy beléptek a

King Street-i patikába. Ők voltak az egyetlen vásárlók, egy lelket sem
láttak, még az eladót sem.
Alec nem sokkal előbb félelmetes hírekkel tért vissza a fogadóba.
Fergus már tudta, hogy Connie megszökött, és hogy Invernessbe
ment. Ami azt jelentette, hogy a hatóságok talán már keresik, ha
Fergus tájékoztatta őket. Amit talán nem tett meg, ha a szándékai
nem tisztességesek.
Ezért kellett válaszokat találniuk, ráadásul minél előbb. Talán
ebben az üzletben sikerrel is járnak. Connie legalábbis ezt remélte.
A patikában a frissen polírozott fa illatába különféle
gyógynövények és tinktúrák aromája keveredett. Nem volt
kellemetlen, bár a hercegnét arra a szagra emlékeztette, ami minden
egyes alkalommal megcsapta, amikor fiatalkorában a beteg apját
látogatta. A halála előtti hónapokban különféle gyógyhatású
növényekkel árasztották el a szobáját, az orvosok mindent megtettek
azért, hogy meghosszabbítsák az életét.
Egy ideig működött is. Elég sokáig ahhoz, hogy ott lehessen az
esküvőjén.
A gondolat, hogy apja azzal a tudattal halt meg, hogy a kislánya
hercegné lesz, néha elég erőt adott neki ahhoz, hogy átvészelje a
Duncan mellett átélt nehezebb napokat, és igyekezett elhessegetni azt
a kérdést, hogy mit tett volna az apja, ha valaha megtudja, hogyan is
bánt vele a férje. Bizonyos értelemben boldoggá tette, hogy ez
sohasem derült ki számára.
Megrázta a fejét, hogy elűzze a feltörő emlékeket ott, a patikában.
Végre megérkeztek, és válaszokra volt szükségük. Elmormolt egy
imát annak érdekében, hogy meg is kapják őket most, hogy Fergus a
sarkukban van. Máris rettegett emiatt, a gyomra sajgó görcsbe
rándult.
Követte Alecet, aki a pulthoz lépett. A sűrű mahagóni faszerkezet
csillogott a délutáni napfényben, ami az üzlet utcafrontján lévő
hatalmas ablakokon szűrődött be. A pult mögött polcok sorakoztak,
rajtuk megannyi üvegben folyadékok, pirulák, mind módszeresen
felcímkézve. Nem úgy, mint az, amit Fergus eldobott.
– Jó napot! – került elő egy férfi az elfüggönyözött ajtó mögül.
Nyilvánvalóan alkalmazott volt. Connie nem tudta megállapítani,
hány éves. Elég sápadt volt, keskeny homlokával, szűk szájával és az
orrára csíptetett, az arcához képest túl nagy szemüvegével
meghatározhatatlan korúnak bizonyult, de elég barátságosnak tűnt
ahhoz, hogy segítsen nekik.
– A nevem Mr. Middleton. Tehetek önökért valamit?
–  Igen – válaszolta Alec, majd elővette a kabátzsebéből az
üvegcsét, és átadta a férfinak. – Megmondhatná, mi volt ebben az
üvegben, és kinek adták el.
Mr. Middleton lenézett a címkére, és enyhén bandzsított, mielőtt
tekintetét újra felemelte volna.
–  Végtelenül sajnálom, de attól tartok, ebben nem segíthetek –
mondta bocsánatkérő arckifejezéssel, ami nem igazán illett a lassan
beazonosítható aggodalmához. – Úgy tűnik, bárki is adta ki,
elfelejtette ráírni, pontosan mit tartalmaz – magyarázta, sóhajtott
egyet, majd megvonta a vállát. – Ami azért is sajnálatos, mert így már
nem lehet megmondani, mit tartalmazott, vagy hogy kinek szánták.
Bár, ha megmondják, mit próbáltak kezelni vele, számos szert
ajánlhatok. Párok számára kifejezetten… – nézett hol Connie-ra, hol
Alecre – lenne itt néhány afrodiziákum, melyek csodálatos
megújulást és izgalmat adhatnak az éjszakai tevékenységekhez.
Connie álla leesett. Tényleg arra utal ez a férfi, amire gondol? Az
lehetetlen.
– Van egy szám a címkén – mondta Alec, ügyet sem vetve a férfi
otromba utalására. – Miért nem ellenőrzi a nyilvántartásban, hogy
kiderüljön, kinek és mit adtak el?
Ezúttal Mr. Middleton lepődött meg.
–  Honnan tudja, hogy nyilvántartást vezetünk? Az Abel’s
patikában dolgozik netán? Csak nem a készítményeink után
kémkedik? Nos, tudatnom kell önnel, hogy nem fog sikerrel járni! A
mi készítményeink szentek, soha, senkinek sem árulnám el őket.
 Alec nagyot sóhajtott, majd elővette a pénzcsipeszét, és lassan
leszámolt a pultra húsz fontot, amit a mutatóujjával lassan Mr.
Middleton irányába tolt.
– Talán ez ráveheti arra, hogy kivételt tegyen, hm?
Connie nem hitte, hogy a férfi álla ennél lejjebb is eshetne, de
mégis így történt. Gyanította, hogy húsz font nagyjából megfelel Mr.
Middleton egyévi lakbérének.
A patikus viszont felfújta nyeszlett mellkasát.
– Nos, lehetséges. De… mi nagyon büszkék vagyunk arra, hogy a
vásárlóink bízhatnak bennünk, diszkréciónk megingathatatlan. Nem
lenne jó, ha valaki rájönne, hogy bizalmas információt osztottam meg
egy utcáról besétáló idegennel, nem igaz?
– Könnyítene a lelkiismeretén, ha tudná, hogy orvos vagyok?
–  Az volna? – élénkült fel Mr. Middleton egy kissé. – Ez persze
könnyítene valamelyest a helyzetemen – cikázott sóvárgó tekintete a
pénzköteg és Alec között. – Bár nagyon nem szeretném, ha az a hír
járná, hogy nem védelmezzük a klienseink kilétét. Olykor nagyon is
kényes témákkal foglalkozunk, és tehetős, befolyásos vevőink is
vannak…
Alec további tíz fontot számolt a meglévő köteg tetejére. A
pletykák, miszerint a társulása Huntington hercegével
jövedelmezőnek bizonyult, nyilvánvalóan igazak voltak.
–  Biztos vagyok benne, hogy ez enyhíti az aggályait – jegyezte
meg, majd eltette a zsebébe a pénzcsipeszt, és Mr. Middleton
szemébe nézett.
Mind az arca, mind a testtartása azt üzente, hogy ennél több pénzt
nem fog adni.
A férfi nyelt egyet, majd hevesen bólogatni kezdett.
– Ó, mindenképpen.
Gyorsan a bankjegyet után nyúlt, de Alec egy szempillantás alatt
rátenyerelt a kötegre, fizikai akadályt képezve Mr. Middleton és a
pénz között.
–  Mi lenne, ha előbb megkapnánk az információt, és csak utána
kártalanítanánk a fáradozásaiért – javasolta Alec pengeéles hangon,
apró mosollyal az ajkán.
 A patikus arcán a bosszúság jele villant fel, majd vonakodva
bólintott, lehajolt a pult alá, és elővette a nagy méretű naplót. Kisebb
puffanás kíséretében letette Alec keze mellé, majd kinyitotta, és
végignézte a legutóbbi bejegyzéseket.
– Le tudná olvasni nekem az üvegcsére írt számot?
Alec intett Connie-nak, aki odalépett, és felemelte az üveget, majd
megfordította, hogy lássa a címkére írt számokat.
– Egy, hét, nyolc, kettő és három.
Mr. Middleton lapozott párat, bütykös kezét végigvezette a
bejegyzéseken, miközben érthetetlenül motyogott.
– Á! Itt is van! – jelentette ki, miután az ujja megállapodott az oldal
fele tájékán. – Ó…
–  Mi az? – kérdezte Connie, aki észrevette a Mr. Middleton
szemébe költözött aggodalmat.
– Maga Mr. Trenton készítette el.
A név hallatán valószínűleg mindketten értetlenül nézhettek, mert
a patikus azonnal felmutatott a mögöttük lévő ajtó fölött lógó képre.
–  Mr. Trenton a tulajdonos, egyben a vezető patikus. A
legbonyolultabb tinktúrákat csakis ő készítheti el.
Connie felpillantott a képre, és arra gondolt, milyen furcsa, hogy
valaki egy ilyen szokatlan festményt akasszon ki a saját boltjában.
Mr. Trenton kasmírmintás zöld mellényt és hozzá illő nadrágot viselt
rózsaszín inggel és barna csizmával. Kopaszodó, gömbölyded férfi
volt, aki úgy tűnt, mosolyog. Vagy éppen grimaszol, ezt nehéz volt
megmondani.
– És Trenton itt van? – kérdezte Alec.
Mr. Middleton megrázta a fejét.
–  Nem, ma nincs. Valószínűleg a… klubjában élvezi a kora
délutáni teáját. A nap ezen szakában általában nagyon megjön az
étvágya.
– Milyen tinktúrát kevert ki? – faggatta tovább Alec.
A patikus kis ideg tétovázott, majd újra elolvasta a bejegyzést, és
közben enyhén összeráncolta a homlokát.
– Klorál-hidrát – válaszolta, majd újra Alecre nézett.
Connie azonnal látta, hogy a két férfi pontosan tudja, miről van
szó, de ő sötétben tapogatózott, hiszen soha életében nem hallott
ilyen nevű gyógyszerről.
–  Az veszélyes? – tette fel a kérdést, mert sértőnek érezte, hogy
talán a tudta nélkül adták be neki ezt a szert.
–  Először egy német vegyész szintetizálta 1832-ben, és altató
hatásáról vált ismertté – válaszolt lassan Mr. Middleton. – Egyebek
mellett…
– Egyebek mellett?
Connie-nak egyáltalán nem tetszett ez a kitétel.
– Akkor ez azt jelenti, hogy veszélyes?
– Attól függ – vette át a szót Alec. – Általában nem, bár színtelen,
szagtalan és íztelen szerről van szó, ami azt jelenti, hogy előfordulhat,
hogy valaki tévedésből is beveheti, vagy a tudta nélkül beadhatja
valakinek. Túladagolás esetén pedig végzetes következményei
lehetnek.
– Így van – értett vele egyet Mr. Middleton. – Ezért sem készítjük
gyakran, és kizárólag orvosi előírásra – olvasta tovább a jegyzeteket a
férfi. – Szerencsére ebben az esetben is ez történt.
Connie-t rosszullét kerülgette. Duncan halálának éjszakáján olyan
mélyen aludt, hogy még egy mellette véghez vitt gyilkosságra sem
ébredt fel. Biztosan begyógyszerezték, ez volt az egyetlen észszerű
magyarázat. Ami azt jelentette, hogy teljesen kiszolgáltatva feküdt
abban az ágyban. A gondolattól kirázta a hideg. És mi van, ha Fergus
túl sokat ad be neki? Ha így történt volna, ma talán itt sem lenne.
Hirtelen izzó harag ébredt benne.
– Ki vásárolta meg a szert?
Mr. Middleton összepréselte a száját.
– Hmm… úgy látom, Lord Fergus Campbell fizetett érte. Alig egy
héttel ezelőtt.
Connie megrökönyödésében felnyögött, és Alecre nézett. Fergus
nyugtatót vásárolt egy héttel ezelőtt? Úgy tűnt, valóban őt akarja
gyanúba keverni.
– Az orvosságot doktor Howlett írta fel – folytatta Mr. Middleton a
nyilvánvaló reakciójuk láttán. – A rendelője pár utcányira van, a
Tettenham Roadon, a tizenkettes szám alatt. Talán ő még többet tud
segíteni. Végtére is, ez nem egy szokványos szer. A máktej sokkal
gyakoribb választás, ha elő akarjuk segíteni az alvást, és sokkal
könnyebb is elkészíteni, ami azt jelenti, hogy jóval
költséghatékonyabb is.
– És melyik klubban találjuk meg Mr. Trentont? – fordult a patikus
felé Alec.
Mr. Middleton szeme elkerekedett.
–  De… miért akarnak beszélni vele? Mindent elmondtam, amire
kíváncsiak voltak. Semmi szükség arra, hogy őt is kikérdezzék.
– Ő készítette el a szert, és ő adta el, nem igaz?
A patikus bólintott, és feljebb tolta a szemüvegét az orrán.
– Nos, igen.
– Akkor meg kell tudnunk tőle, hogy nézett ki az, akinek eladta.
– De én már elmondtam, ki volt a vevő. Itt áll a neve – kezdett el
idegesen babrálni a gallérjával a patikus. – Kérem! Nem mehetnek el
hozzá! Nem mondhatják el neki, hogy beszéltem önökkel… El fog
bocsátani, ha megtudja. Feleségem és három gyermekem van, akiket
etetnem kell… Kérem… Könyörgök!
–  Az isten szerelmére, Middleton, nyugodjon meg – vette le a
kezét Alec a pénzről, és a patikus azon nyomban felnyalábolta, és
bedugta a nadrágja zsebébe. – Nem teszünk említést arról, hogy itt
jártunk, de fontos, hogy pontosan azonosítsuk azt, aki megvásárolta a
szert, mivel én kétlem, hogy dr. Howlett hajlandó lenne bármit is
elárulni a pácienséről.
Mr. Middleton fújtatott egyet.
–  Hát legyen. A Pokol Tüze és Kutyája klubban van, a Gregory
Lane-en, a város másik felén.
– A Pokol Tüze és Kutyája klubban? – kérdezett vissza Connie. –
Nem hangzik valami tiszteletre méltó intézménynek.
– Nem, valóban nem – értett vele egyet a patikus. – Ezért is olyan
nagy rajongója Mr. Trenton.
 Tizenkilencedik fejezet

A macskakövek kissé csúszósak voltak az enyhe eső miatt, ami

eleredt, mialatt a patikában voltak, de szerencsére a felhők nagy része
eddigre továbbállt, és már csak szemerkélt. Connie lelépett az üzlet
előtti tornácról a járdára, Alec szorosan követte őt.
Megálltak odakint, és egymásra néztek.
–  Fergus vette meg! – kiáltott fel Connie. – Nagyon úgy tűnik,
hogy megpróbál gyanúba keverni, nem igaz?
– Meglehet – engedett a feltételezésnek Alec, bár a hangja nem volt
meggyőző.
– Az viszont elég furcsa, hogy a saját nevét használta.
A hercegné nem tudta megmagyarázni, miért történhetett ez.
Fergus talán unalmas és kissé pimasz is, de butának nem volt
mondható. Hacsak valóban nem gondolta, hogy gyanúba keveredhet.
–  Pont ezért kell legalább egy személyleírást kapnunk arról, aki
megvásárolta a szert – fogta meg finoman a könyökét Alec, és
elindultak a járdán. – Remélhetőleg utána okosabbak leszünk.
–  Igen, gondolom. És most merre? – kérdezte Connie, miközben
minden erejével azon volt, hogy elnyomja a testének félreérthetetlen
jelzéseit, amiket Alec kezének gyengéd érintése váltott ki benne.
Megigazította a köpenyét, hogy a csuklya az arca nagy részét, és
egyben a piruló bőrét is eltakarja.
–  Nem tudom, mennyire illendő, ha elkísérem a Pokol Tüze és
Kutyája klubba… Bár meg kell mondanom, meglehetősen kíváncsi
vagyok, miféle klub ad magának ilyen nevet, és hogy mi folyhat a
falai között.
Alec felkacagott. A fogadóban köztük kialakult feszültség úgy
tűnt, elpárolgott, Connie pedig azon kapta magát, hogy élvezettel
hallgatja a gurgulázó hangot, melyre tanúbizonyságot a mosolyra
görbülő szája adott. Duncannel sohasem nevetett, sőt, még egy
mosolyt sem osztottak meg egymással. De Aleckel, még ha rettegett
is attól, hogy elkapják, végre boldog volt, és biztonságban érezte
magát.
 Ezek az érzések idegenek voltak számára, mégis annyira vágyott
rájuk, bár tudta jól, nem szabadna. Elnyomott egy sóhajt, hogy Alec
ne kérdezhesse meg, mi baj, és ne kelljen bevallania, mi jár a fejében.
–  Nem hallott még a kíváncsi macska esetéről, kedvesem? –
cukkolta a doktor. – Azt hiszem, először a doktor urat kellene
felkeresnünk, hiszen a közelben dolgozik. Utána, ha nem jártunk
szerencsével, elmehetünk, és megnézhetjük, mit tudunk kiszedni Mr.
Trentonból a klubjában.
Logikusnak hangzott a terv, a hercegné pedig azon kapta magát,
hogy azt reméli, a doktor nem lesz hasznukra, mert ösztönösen azt
érezte, hogy el kell jutniuk abba a klubba. Átfutott az agyán a kérdés,
hogy vajon Duncan is gyakori vendége volt-e hasonló
létesítményeknek, amikor Invernessbe utazott. Sokszor említette a
klubját, és olyankor úgy tűnt, mintha remekül szórakozna a felesége
kárára.
Alec kissé megfeszült mellette, mire válaszul megremegett a
gyomra a félelemtől. A doktor maga mögé perdítette, és arra fordult,
amerről jöttek.
Connie kikukucskált széles háta mögül, és látta, ahogy két férfi
rohan feléjük magasba emelt öklökkel, egyikük egy fa krikettütővel
hadonászott. Azonnal felsejlett lelki szemei előtt Duncan krikettütőt
lendítő karjának emléke, miután egy kirándulás alkalmával nem volt
megelégedve vele.
– Fusson! – kiáltotta Alec, miközben szembeszállt a férfiakkal.
De Connie lefagyott. Lába a földbe gyökerezett, és minden
porcikája megdermedt. Újra meg fogják verni, gondolta, és a csontig
hatoló rettegése mozdulatlanná tette. Duncan arca, miközben ütővel
a combjára csap, a fa újra és újra a húsába hatoló hangja
megbénította. Szinte azt sem látta, ahogy Alec küzd az üldözőikkel,
annyira markukban tartották az emlékképek.
Könnyek peregtek az arcán, de még a kezét sem tudta felemelni,
hogy letörölje őket.
Duncan hangját hallotta, mintha mellette állna, és a fülébe
üvöltene:
–  Te haszontalan lény! Megérdemled a verést! Egy ribanc vagy!
Egy ostoba, szánalmas nő, aki semmit sem tud jól csinálni! Az
érintésed nem vált ki belőlem semmit, te semmirekellő!
Megszégyenítettél ma, és ezért megbűnhődsz!
A hercegné érezte, hogy egész testében remeg, és tudta,
hamarosan összeesik. Kétségbeesetten kereste azt a különleges helyet
az elméjében, ahová Duncan verései kezdetekor menekülni szokott.
Egy védett helyet, ahol a férje szavai és tettei nem érhették el,
bármennyire is erősen ütötte őt. Ez a biztonságos hely volt az
egyetlen, ahol megvédhette magát érzelmileg attól, amit a fizikai
valója elszenvedett.
De ma hiába kereste ezt a menedéket.
A pánik szélén egy része ráeszmélt, hogy Alec könnyedén
legyűrte azt a két férfit. Kitért a támadás elől, és nevetve ütötte, rúgta
őket, erőteljes csapásai minden egyes alkalommal célba találtak.
A doktor tényleg tudott verekedni. És milyen jól! A krikettütőt
máris elvette az egyiktől, most mindketten óvatosan köröztek
körülötte.
Émelyítette a tudat, hogy Alec képes az erőszakra, mert Duncan is
képes volt rá, sőt, élvezettel űzte, mint valami sportot. Connie azon
tűnődött, vajon Alec képes lenne-e elszabadulni úgy, ahogy Duncan.
Minden férfi indulatos, nem? És annyira erősek… annyira
kiismerhetetlenek. Könnyen megfeledkeznek magukról, és
elszabadulnak…
Nem. Csak bünteti magát. Nem fogja hagyni, hogy Duncan
győzedelmeskedjen, és elhitesse vele, hogy minden férfi olyan
beteges, mint ő volt. Connie kislány kora óta ismerte Alecet. Még
sohasem bántotta, és a hercegné a zsigereiben érezte, hogy nem is
tenné soha.
És akkor hirtelen már nem félt annyira. Bár még mindig nem tudta
mozgásra ösztökélni a testét, hiába akart Alec segítségére sietni.
Önmagának sem tudott.
Egyébként sem tudta, hogyan kell rendesen megütni valakit.
Erre Duncan emlékeztette is a legutolsó alkalommal, amikor
megpróbált védekezni. Amikor pofon vágta, és olyan mértékű harag
ébredt benne, hogy végül elege lett abból, hogy bokszzsák legyen.
Megpróbált visszaütni, de a herceg könnyedén legyűrte, majd
kinevette, és lesújtott a halántékára, amitől a padlóra zuhant. Csak
részben volt magánál, a férje pedig módszeresen büntette az
engedetlenségéért.
Utána nem próbálkozott ilyesmivel. Rájött, hogy sokkal könnyebb,
ha megadja magát, és visszavonul az elméje rejtett zugába, mintha
küzdene ellene. Főként úgy, hogy nem tudta, hogyan kell.
Mert ha Duncan az engedetlenségnek egy apró jelét is észrevette,
sokkal nagyobb valószínűséggel ütötte meg, és persze sokkal
nagyobb vehemenciával is, mint amikor önként alávetette magát a
verésnek. Connie azt gyanította, hogy perverz örömét leli abban, ha
harcol ellene.
Szóval nem tette.
És most itt van, teljesen tehetetlen, csupán egy néző.
Sohasem gondolta magáról azt, hogy haszontalan – eddig a szent
pillanatig.

Alec számára egyértelmű volt, hogy a támadói nem számoltak

azzal, hogy ellenáll majd, és most, hogy már véreznek és
nyöszörögnek, tudta, hogy hamarosan föléjük kerekedik. Amikor az
alacsonyabb rávetette magát, balját meglendítve lesújtott a férfi
gyomorszájába. A fickó krumpliszsákként zuhant a földre, társa
pedig sarkon fordult, és elrohant.
A doktor mélyen beszívta magába a levegőt, majd az elterült férfi
fölé állt, megragadta az ingét, talpra állította, és maga előtt tartotta. A
támadója egy fejjel alacsonyabb volt nála, és kissé kótyagosnak tűnt.
–  Ki küldte magát? – dübörgött Alec mély hangja, miközben
megrázta a fickót, aki üres tekintettel pislogott körbe.
– Nem tudom. Én csak azt csináltam, amit Barney mondott.
– És mi a fenét mondott?
A két férfi mindennemű előképzettség nélkül verekedett, de
egyértelmű volt, hogy eltökéltek abban, hogy leterítik Alecet.
Túlságosan is eltökéltek ahhoz, hogy egyszerű tolvajok legyenek.
Nem. Volt egy tervük, és a doktor tudni akarta, mi az.
– Halljam!
– Őt akartuk – biccentett a férfi Alec mellé.
A doktor a szeme sarkából jól látta Connie-t.
 –  Az isten verje meg, asszony! Mit keres még mindig itt?
Megmondtam, hogy fusson! – dühöngött Alec, majd észrevette, hogy
a hercegné elsápadt, és egész testében remeg.
Gondolkodás nélkül elengedte a támadóját, és hátralökte. A férfi
támolygott kicsit, majd azonnal elrohant.
Alec Connie-hoz sietett, és gyorsan megvizsgálta. Pupillái
kitágultak, bőre nyirkos volt és színtelen, pulzusa az egekbe szökött,
és apránként kapkodta a levegőt. Sokkot kapott.
Letépte magáról a kabátját, a hercegné vállára terítette, majd a
karjába vette. Connie nem reagált, és ez nagyon nem tetszett neki.
Végiggondolta a lehetőségeket, és mivel máshová nem mehetett,
visszafordult a járdán, be a patikába, majd a lábával betette maga
mögött az ajtót. A csengő ezúttal is hangosan csilingelt.
Mr. Middleton mosolyogva lépett elő az üzlet hátsó részéből, de
amint meglátta őket, elkomorodott.
– Mi az isten történt? – kérdezte Alectől.
– Zárja be az ajtót. Most! – utasította a patikust, miközben elhaladt
mellette.
Úgy gondolta, a függöny mögött egy elkülönített szobába jut.
– Nem zárhatom be a boltot. Mr. Trenton a fejemet venné.
– Én viszont le is veszem, ha nem teszi meg! – mordult fel Alec, és
hátrafordult Mr. Middleton felé. – Gyerünk!
A patikus gyorsan elhúzta a reteszt.
– Rendben. De… nem tudom, mi történik, de szeretném, ha tudná,
hogy bármi is az, ellene vagyok. És csak öt percre vagyok hajlandó
bezárni a boltot. Ha letelt, menniük kell.
–  Megtámadtak minket, és talán újra megpróbálják. Ha nem
akarja, hogy idebent legyen összetűzés, javaslom, ne nyissa ki –
fordult óvatosan oldalra Alec, hogy Connie fejét még véletlenül se
üsse be az ajtófélfába.
–  Jól van? – érdeklődött Mr. Middleton, aki végre észrevette,
milyen állapotban van a hercegné, és utolérte őket.
– Jól lesz.
Alec gyorsan körbenézett a hátsó irodában. Még több üvegcse és
hozzávaló kapott helyet, de a bolttal ellentétben itt már káosz
uralkodott. Mindenfelé szétdobáltak mindent, ám a túlsó falnál
megpillantott egy kétszemélyes kerevetet. Megteszi. Odaevickélt,
gyengéden lefektette rá Connie-t, lábát pedig felhelyezte a karfára.
– Hozzon egy takarót és némi vizet.
Mr. Middleton bólintott, és eltűnt. Alec remélte, hogy a patikus
valóban segít neki, és nem szalad a hatóságokhoz. Persze nem
hibáztathatta volna érte, de ha így tesz, sokáig nem maradhatnak.
Finoman dörzsölni kezdte Connie karját.
– Minden rendben, Connie, most már biztonságban van – búgta a
fülébe.
Kissé zavartnak és végtelenül törékenynek látszott, Alec szíve
majd megszakadt. Az, hogy verekedni látta, bizonyára felidézte a
Duncannel átélteket, amire valószínűleg soha többé nem akart
gondolni, nemhogy egyenesen a közepébe csöppenni.
– Annyira sajnálom – rebegte alig hallhatóan a hercegné.
Alec elsimította pár hajtincsét.
– Nincs mit sajnálnia.
Connie pislogott egyet, majd lassan bólintott.
– Tessék – tért vissza sietve Mr. Middleton, kezében egy pohárral
és egy takaróval.
Alec meglepődött, hogy nem menekült el.
–  Köszönöm – vette el először a takarót, és gyorsan beburkolta
Connie-t, aki még jobban magára húzta.
–  Van egy nagyon jó gyógyszerem sokk esetére – jegyezte meg
lelkesen a patikus. – Megyek, és hozok neki egy keveset – azzal
sarkon fordult, és újra eltűnt szem elől.
Alec nézte, ahogy elmegy, bízott abban, hogy a férfi nem hazudik,
de észben tartotta, hogy ha nem jön vissza, menniük kell.
Újra Connie felé fordult, aki lassan kezdte visszanyerni a színét, és
láthatóan a remegése is enyhült egy kicsit. Fogta a poharat, és a
hercegné szájához emelte.
– Tessék. Igyon egy kortyot.
Connie ivott egy keveset, majd a nyelvével elkapta a kósza
cseppet, ami a szája szélére kalandozott. Alec úgy érezte, mintha
újabb gyomrost kapott volna. Tüzes, szégyentelen vágy öntötte el a
látványtól.
 Hangos puffanás kíséretében letette a vizet a kisasztalra, és
megemberelte magát. Nem akart ilyesmire gondolni. Vigyáznia
kellett Connie-ra, nem elcsábítani.
– Hogy érzi magát? – kérdezte még a saját füle számára is nyersen.
A hercegné még szorosabbra húzta magán a takarót és bólintott,
de nem nézett a szemébe.
–  Jól vagyok. Nem tudom, mi történt. Egyszerűen… nem
tudtam… nem tudtam mozogni.
Hirtelen Alecre nézett, szeme tele volt könnyel.
– Nem tudtam csinálni semmit. Segíteni sem voltam képes, pedig
baja eshetett volna. Duncannek igaza volt, teljesen haszontalan
vagyok.
Alec úgy érezte, szétfeszíti a harag Connie hallatán, és minden
erejét be kellett vetnie, hogy ez ne látszódjon meg rajta, különben a
hercegné azt hihetné, rá mérges, ami a lehető legtávolabb lenne a
valóságtól.
–  Ne hagyja, hogy annak a semmirekellőnek ekkora hatalma
legyen ön felett, Connie. Ő volt a haszontalan. A gyáva. Nem ön.
Természetes, hogy lefagyott – törölte gyengéden le a hercegné arcáról
a könnyeket. – Olyan borzalmakat élt át, amiket mások el sem tudnak
képzelni, nemhogy megtapasztalták volna. Ne ostorozza magát.
– De baja is eshetett volna – rebegte Connie. – Nem tudtam volna
együtt élni a tudattal, ha így történik, hiszen segíthettem volna, de
nem tettem. Csak álltam ott, lefagyva, tétlenül.
Alec elmosolyodott.
–  Ez, kedvesem, nagyon is általános a traumák túlélőinél. Nincs
miért szégyenkeznie.
Connie megrázta a fejét, és egy pillanatra becsukta a szemét.
–  De hát pont ez az! Én nem egy trauma túlélője vagyok. Csak
azért menekültem meg, mert megölték a férjemet. Nekem nem volt
elég bátorságom ahhoz, hogy megtegyem!
Alec óvatosan, nehogy megijessze, kezét Connie arcára helyezte.
– Ön egy túlélő. Több mint két éven át volt egy gazember felesége,
és nem tört össze. Lehet, hogy megverte, és eltörte a csontjait… – itt
meg kellett állnia a doktornak, hogy vegyen egy mély levegőt, amivel
lenyugtathatja magát.
 A gondolat, hogy Connie-t bántották, újra vészjósló érzéseket
váltott ki belőle.
–  De túlélte. Elviselte, és megvédte Amelie-t. Nem adta fel az
életét. Nem választotta a könnyebb utat, nem végzett magával. Ön
túlélte, Connie.
A hercegné remegve lélegzett, majd kinyitotta a szemét. Alec a
legsugárzóbb, zafírkék tekintettel találkozott. Egy pillanatra nem
tudott máshová nézni. Connie lélegzetelállító volt. Az, hogy a férje
folyamatosan megpróbálta tönkretenni ezt a tökéletességet,
egyértelmű bizonyíték volt arra, hogy a herceg nem volt épeszű.
– Köszönöm, Alec – fogta meg a doktor kezét, ami még mindig az
arcán pihent. – Nem tudom, mit tettem volna, ha nincs mellettem.
Tényleg nem tudom. Most már értem, miért olyan nagyszerű orvos.
Ilyen jól még egy nagy tudású doktor sem bánt velem, pedig volt
dolgom nem is eggyel. Végtelenül hálás vagyok.
Alec nem igazán tudott mit mondani, és vissza is kellett fognia
magát, mert csak az járt az eszében, hogy ajkát Connie-éra tapasztja,
hogy csókjával tüntesse el az összes fájdalmát. Hogy elfeledtesse vele
azt a borzalmat, amiben élt.
És ez egyáltalán nem lenne orvoshoz illő, és nem is értékelné a
hercegné. Egyébként sem merészelné soha kihasználni a helyzetet.
Egyetlen sérülékeny nővel szemben sem tenné, ráadásul Connie-ról
van szó. A huncut lányról, aki gyerekként folyton a sarkában járt.
Nem. Alec tudta, hogy az élete árán is megvédené, akár saját magától
is.
– Ön egy túlélő, bármennyire is tiltakozik ellene.
A hercegné gyengén ugyan, de megszorította Alec kezét, majd
megköszörülte a torkát.
– Talán… – ennyit engedett csupán. – De mostantól gondoskodni
fogok arról, hogy az legyek.
A doktor szemöldöke meglepetten emelkedett a magasba. Connie
hirtelen nagyon határozottnak hangzott, és ott volt a szemében az a
csillogás is, amit lánykorában annyiszor látott, ha megkérte valamire,
és aminek sohasem tudott ellenállni. Nem mintha egyébként sikerült
volna nemet mondania a magabiztos Constance-nak, ha az a fejébe
vett valamit.
 – Mire gondol?
A hercegné finoman beharapta a szája szélét, mielőtt felült, és Alec
felé fordult.
– Meg akarom tanulni, hogyan kell verekedni, és azt akarom, hogy
ön tanítsa meg nekem, ahogy azt is, hogyan védjem meg magam.
– Ó…
Alec erre nem számított. Elgondolkodva dörzsölte meg a
borostáját, és nyugtázta, hogy borotválkoznia kellene.
Megtanítani Connie-t verekedni? Úgy gondolta, képes lenne rá,
bár a fizikai kontaktus, amit ez megkövetelt, minden porcikájában
bekapcsolta a vészjelzést.
Tudta, jó ötlet lenne, ha a hercegné tudná, mit kell tennie, és talán
segítene neki abban is, hogy legközelebb, ha veszélyes helyzetbe
kerül, ne blokkoljon le, de Connie közelségének már a puszta
gondolata is zavarba ejtette, olyan módon, amit nem igazán akart
elemezni.
– Rendben, akkor megtanítom – egyezett bele karcos hangon, mire
a hercegné őszintén elmosolyodott.
– Köszönöm, Alec – mondta, majd lassan letolta magáról a takarót,
és feltápászkodott.
A doktor segített neki lábra állni, közben pedig nem tudta nem
észrevenni, hogy szinte eltűnik a tenyerében a hercegné apró keze.
– Gondolja, hogy elég jól van ahhoz, hogy távozzunk?
Ki kellett szabadulnia ebből a szűk térből. Alec úgy érezte, a falak
hamarosan összepréselik, mindenütt Connie illata és esszenciája
lengte körül.
–  Igen – válaszolta a hercegné, majd lesimította a ruháját és a
köpenyét.
– Akkor menjünk – fogta meg a kezét, és kivezette a dobozokkal és
zsákokkal teli helyiségből.
–  Itt is van! – lelkendezett Mr. Middleton hangosan, és kezében
egy üvegcsével besétált a hátsó irodába. – Ó! Máris indulnak?
– Igen, mennünk kell – erősítette meg Alec.
–  Köszönjük a segítségét, Mr. Middleton – mondta Connie. – A
felesége és a gyermekei nagyon szerencsések.
 A patikust mintha zavarba hozta volna a bók. A hercegné már
csak ilyen hatással volt a férfiakra.
– Van hátsó kijárat? – érdeklődött Alec.
Mr. Middleton bólintott, és pár másodperccel később búcsút
vettek a patikustól az épület mögötti sikátorban. Alec figyelmesen
körbenézett, megvizsgálta a beugrókat és az árnyakat, és amikor
meggyőződött arról, hogy senki sem vár rájuk lesben állva, Connie
felé nyújtotta a kezét, aki gondolkodás nélkül elfogadta.
Kimentek az utcára, és Alec doktor Howlett felé vette az irányt.
Minél hamarabb kapnak válaszokat, annál hamarabb kideríthetik,
miért üldözte őket az a két férfi, és hogy miként tudják
megszabadítani Connie-t a gyilkosság vádjától. Az a két férfi nem
rendőr volt, Alec pedig azon tűnődött, vajon ők voltak-e, akik a fák
között figyelték őket úton Inverness felé.
És ha igen, mégis mi a fenét akarhattak, és ki küldhette őket…
 Huszadik fejezet

Alec mellett sétálva átszelték az utat, doktor Howlett rendelőjéhez

tartottak. Remélhetőleg az orvos még nem végzett, bár, ha igen,
lehetséges, hogy az emeleten lakik, ahogy a város legtöbb doktora
szokott, hogy sürgős esetben hamar rendelkezésre állhasson.
Connie még nem tudta teljesen levetkőzni a korábban történtek
miatt érzett szégyenét, bár Alec szavai és komoly hangneme sokat
segítettek neki. Azáltal, hogy beleegyezett, megtanítja megvédeni
magát, a hercegnét mintha egyfajta hatalom szállta volna meg.
Minden erejét beleadja majd, mert nem hajlandó még egyszer
leblokkolni. Ha Alecnek valami baja esett volna, azt sohasem
bocsátotta volna meg magának.
Főként azért, mert a doktor csakis miatta volt itt.
Egy pillanatra elgondolkodott azon, nem döntött-e rosszul, hogy
nem Londonba ment, a bátyja házába. Másnap már ott is lehetett
volna, biztonságban, de örökre gyilkosként megbélyegezve.
Nem. Maradnia kellett. Csak így tudta tisztázni magát, és
megtalálni a terhelő bizonyítékot Fergus ellen. Hiszen csak ő tehette.
Ő volt az, aki a legtöbbet nyerhette a herceg halálával. De Alecnek is
igaza volt. Miért használta volna a saját nevét, amikor beszerezte a
gyógyszert? Nem hangzott logikusnak. Connie elmormolt egy
fohászt azért, hogy doktor Howlett segítségével fényt tudjanak
deríteni a talányra.
Már ha hajlandó beszélni velük. Ami nem tűnt valószínűnek. A
legtöbb orvos nagyon is etikus volt, és bár csak Fergus személyleírása
felől akartak érdeklődni, Connie kezdte felkészíteni magát a
csalódásra. De minél közelebb kerültek a rendelőhöz, annál
izgatottabb lett, hiszen úgy is alakulhatott a dolog, hogy egy lépéssel
közelebb kerülnek a megfejtéshez.
A szabadsága jelenleg igencsak illékonynak tűnt, de lassan kezdett
elérhető távolságba kerülni.
Befordultak a Tettenham Roadra, és mielőtt Connie meg tudta
volna számolni a házakat, máris a tizenkettes szám előtt álltak. A
rendelő a földszinten volt, csinos táblán arannyal vésve az volt
olvasható: DR. HOWLETT. A ház maga nagyon rendezettnek tűnt,
bár kissé leharcolt volt, ahogy a környéken a legtöbb épület.
Alec előrement, és kinyitotta az ajtót.
Amint beléptek, Connie rögtön észrevette a nőt a helyiség végében
álló asztal mögött. Meggyötörtnek és fáradhatatlannak tűnt, a
hercegné úgy gondolta, egész nap keményen dolgozott. Ketten voltak
még a váróban, akik a doktor úrhoz jöttek. Egy kisfiú, és egy férfi,
akinek az arcát zúzódások és vágások tarkították, az inggallérján
száradt vér díszelgett. Connie elégszer látott már hasonlót, könnyen
felismerte a ruhára száradt vért.
A hercegné figyelmesen hallgatta, ahogy Alec elmagyarázza a
nőnek, hogy látniuk kell a doktor urat. A hölgy figyelmesen
végigmérte őket, majd a kandalló melletti üres székek felé biccentett.
– Ki kell várniuk a sorukat.
Harminc perccel később a doktor irodájának ajtaja végre kinyílt, az
utolsó beteg is elment, akit egy fehér kabátos, nyakában
sztetoszkópos férfi követett. Doktor Howlett tiszteletet parancsoló
férfi volt hófehér hajával és frissen borotvált fizimiskájával. Ráadásul
magasabb volt az átlagnál, bár nem olyan magas, mint Alec. Rájuk
pillantott, és intett, hogy kövessék.
Doktor Howlett az ötvenes évei végén járhatott Connie szerint
meglepően kedvesnek és figyelmesnek tűnt. Sokkal kevésbé volt
zavarba ejtő, mint Alec, Connie pedig azon tűnődött, vajon Alec erős,
izmos testalkata riasztóan hat-e az emberekre. Úgy gondolta, ez lehet
a helyzet, végtére is elég nagy emberről volt szó.
De ha Alec rámosolygott valakire, függetlenül attól, ki volt a
szerencsés, nyugalmat árasztott. Ő is így érzett, akármikor
rávillantott egy vigyort.
Alec intett Connie-nak, hogy kövesse a doktort az irodájába, ő
pedig a sor végén bandukolt.
– Jó napot! – üdvözölte őket doktor Howlett, majd becsukta maga
mögött az ajtót, és jelezte, hogy foglaljanak helyet az asztala előtt. –
Kérem, üljenek le. Doktor Howlett vagyok. Miben lehetek a
segítségükre?
Alec elővette az üvegcsét a zsebéből, és letette az orvos asztalára.
 –  Nos, kezdhetné azzal, miért használtak pár napja egy
gyógyszert, amit ön írt fel, Kilmaine hercegének meggyilkolásához.

–  Parancsol? – hökkent meg az orvos, és előbb az üvegre, majd

Alecre pillantott.
Alec gyanította, hogy elsőként be kellett volna mutatkoznia, és
finomabban kellett volna előhozakodnia a témával, és ezt az is
megerősítette, hogy Connie összerezzent mellette. De sohasem tudta
kerülgetni a forró kását, és tapasztalata alapján, ha valakit azonnal
tetemrehívnak, azzal őszinte reakciókat lehet kiváltani.
– Doktor úr – törte meg a kínos csendet Connie nyugodt hangja. –
Kérem, bocsásson meg a barátomnak. Talán a helyzet nyomasztó
sürgőssége miatt ilyen modortalan.
Alec szerette volna elmotyogni, hogy stratégia volt ez, nem
modortalanság, de inkább nem szólt, és hagyta, hogy Connie vegye
kezébe a dolgokat. Végtére is volt benne valami, amitől az emberek
kellemesen érezték magukat a társaságában, és sokkal jobb érzéke
volt a társadalmi finomságokhoz, mint neki valaha.
–  Talán újrakezdhetnénk azzal, hogy bemutatkozunk – folytatta
Connie. – Kilmaine hercegné vagyok, ő pedig – mutatott Alec felé –
doktor Alec McGuiness, Caldwell gróf másodszülött fia a McGuiness
klánból.
Doktor Howlett óvatosan méregette őket, válla és álla is
megfeszült, majd Connie felé fordult, és csakis rá nézett.
– Úrnőm – nyugtázta. – És a férje meghalt? Sőt, meggyilkolták?
A hercegné bólintott.
–  Két nappal ezelőtt. Sajnálatos módon úgy tűnik, bárki is volt a
tettes, egy ön által felírt nyugtatót használt arra, hogy lefegyverezze
őt és engem is, mielőtt véghez vitte rémtettét.
–  Fogadja őszinte részvétem – mondta doktor Howlett. – Bár be
kell vallanom, nem szomorít el a herceg halála. Arról viszont
fogalmam sincs, honnan a pokolból veszi ez az ember, hogy közöm
lenne hozzá, még ha közvetetten is! – meresztette szemét Alecre
gyanakvóan.
 Connie gyorsan elmesélte mindazt, amit Mr. Middleton osztott
meg velük, és kitért doktor Howlett állítólagos érintettségére is.
–  De hát ez lehetetlen! – szögezte le az ősz orvos meggyőző
bizonyossággal. – Én nem írtam fel klorál-hidrátot Lord Fergus
Campbellnek. Sőt, már évek óta nem is kezeltem a Campbelleket, és
nem is lennék rá hajlandó! Ne vegye sértésnek, úrnőm, de a királyság
összes aranyáért sem kezelnék egy Campbellt.
– Miért nem? – vágott közbe kérdésével Alec. – Egy olyan család
kezelése, mint a Campbellék, mindenképpen növelné a tekintélyét
orvosként.
Doktor Howlett felhorkant.
–  Nem érdekelnek az ilyen badarságok! Nézzen körbe – lengette
meg a kezét a feje magasságában, rámutatva a sárguló tapétára és a
falakon éktelenkedő repedésekre. – Úgy néz ki ez a rendelő, mintha
érdekelne bármi azon kívül, hogy kezeljem azokat, akik a
segítségemre szorulnak? Campbellék elmehetnek a fenébe! Az utolsó
alkalommal, amikor közöm volt hozzájuk, addig fenyegettek, míg
végül alávetettem magam a követeléseiknek. Azután megesküdtem,
hogy soha többé nem lesz közöm ahhoz a testvérpárhoz. És ebbe
beletartozik mindennemű segítség is – tette világossá doktor Howlett,
majd felállt. – Az esküm értelmében, és mivel úgy tűnik, egyikük sem
szenved betegségtől, azt hiszem, itt az ideje, hogy távozzanak.
– Kérem, várjon! – kérlelte Connie, és ő is felállt a székéből. – Nem
azért jöttünk, hogy segítsünk nekik. Pont ellenkezőleg. Fergus
megpróbál hamisan gyanúba keverni a férjem meggyilkolásával
kapcsolatban.
Az ősz orvos már majdnem elérte az ajtót, de megtorpant.
– Önt vádolják azzal, hogy megölte?
–  Hivatalosan még nem – válaszolt Alec szintén állva. – De az a
gazember Fergus be akarja sározni, ezért muszáj terhelő bizonyítékot
találnunk ellene. Valószínűleg ez a szer megtenné.
Csend telepedett a helyiségre, mielőtt doktor Howlett újra
megszólalt.
–  Bárcsak segíthetnék! Őszintén mondom. De ahogy már
említettem, nem írtam fel semmit Fergus Campbellnek.
 –  Azt mondta, legutóbb megfenyegették? – kérdezte Alec. – Azt
legalább elmesélné, miről volt szó?
Az ősz orvos farkasszemet nézett Aleckel.
–  Kilmaine hercege megfenyegetett, hogy érvényteleníti az
engedélyemet, ha bárkivel megbeszélem ezt a témát. Nem
engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem a praxisomat. Túl sok
helyi sínylené meg.
–  A herceg halott, doktor úr – sétált az ősz úr elé Alec. – A
fenyegetései már semmit sem érnek.
Doktor Howlett nagyot sóhajtott, mielőtt Connie felé fordult.
–  Volt olyan szerencsétlen, hogy megérezte a haragja erejét az
öklén keresztül, ahogy az első hercegné, úrnőm?
Connie elsápadt, majd bólintott.
– Igen. Túlságosan is.
Az ősz orvos tekintetébe együttérzés költözött.
–  Nagyon sajnálom, de nem mondhatom, hogy meglepődtem.
Azok után, amin az első hercegné keresztül ment, biztosan nem –
ment vissza az asztalához doktor Howlett, és leült a székére, Alec és
Connie szintén helyet foglaltak. – Tudja, régen Shillingtonban volt a
rendelőm.
–  Az csupán néhány mérföldre van a Kilmaine-kastélytól –
jegyezte meg Connie.
– Így van – erősítette meg az orvos. – Pont emiatt gyakran hívtak
oda, hogy lássam el a sérüléseit. A herceg mindig ragaszkodott
ahhoz, hogy a hercegné ügyetlen, és folyamatosan leesik a lépcsőről,
vagy belebotlik a bútorokba, annak ellenére, hogy a sebei tökéletesen
megfeleltek az ütlegelés vagy rugdosás eredményének. Három évvel
ezelőtt az éjszaka közepén hívtak a Kilmaine-birtokra – nyúlt egy
pohár vízért doktor Howlett, amit bizonytalan kézzel emelt a
szájához. – A hercegné halott volt. A teste össze volt törve és vérben
úszott, miután nyilvánvalóan leesett a tetőről.
– Nyilvánvalóan? – kérdezett vissza Alec, mert érdekesnek találta
a szóhasználatot.
– Egyértelmű volt, hogy vagy leugrott, vagy lelökték – válaszolta
az ősz orvos. – Akárhogy is, a herceg ragaszkodott ahhoz, hogy a
halotti bizonyítványra azt írjam, baleset történt.
É
 – És ön szerint nem lehetett baleset? – firtatta Connie.
– Lehetett, bár szerintem nem túl valószínű. Mégis mikor megy ki
egy lady egy kastély tetejének a szélére? – válaszolta doktor Howlett.
– Végül szerencsétlen balesetnek könyvelték el, és senki sem
értesítette a hatóságokat.
–  Ön szerint a herceg lökte le? – szegezte neki a lényegre törő
kérdést Alec.
Ha doktor Howlett szintén azt gondolja, hogy az első hercegnét
meggyilkolták, akkor Lady Lorelie állításai sokkal hihetőbb színben
tűntek fel.
Az ősz orvos felsóhajtott.
–  Őszintén szólva, nem tudom. Túl sok sérülés volt a testén a
becsapódás következtében ahhoz, hogy bármit teljes biztonsággal ki
lehetne jelenteni. Azt hiszem, én úgy gondoltam, lehetséges, hiszen
korábban számtalanszor bántalmazta a herceg. Bár az is igaz, hogy a
folyamatos verések azt is alátámaszthatják, hogy jó oka volt az
öngyilkosságra. Nem lehetett egyszerű folyamatos fájdalomban, és
könyörtelenségben élni.
–  Nem. Egyáltalán nem – rebegte Connie, keze ökölbe szorult az
ölében, és megmerevedett a székén.
Alec keze megindult felé, és gyengéden megszorította a kezét
bízva abban, hogy a hercegnében tudatosul, hogy már biztonságban
van, és soha többé nem kell ilyesmivel szembenéznie.
Connie viszonozta a kézszorítást, és kissé lazult a testtartása is.
–  De csak Duncan fenyegetőzése hatására írta a halotti
bizonyítványra a balesetet – nézett doktor Howlettre Connie.
–  Sajnos igen, megfenyegetett, én pedig beadtam a derekamat.
Vitatkoztam a herceggel és Lord Fergusszel, de a herceg azt mondta,
tönkreteszi a karrieremet és a hírnevemet, ha nem mondom azt, hogy
baleset volt, és Lord Fergus is arról győzködött, hogy ez lesz a
legjobb mindenkinek.
– Hogyhogy? – kérdezte Alec.
–  Nos, engem egyáltalán nem érdekelt, hogy mi lesz a herceggel
vagy a fivérével, de hogy őszinte legyek, amikor arról beszéltek, hogy
beszennyezné a hercegné emlékét, és szégyent hozna a családjára és a
lányára is, be kell vallanom, meginogtam. Mindig is sajnálattal
adóztam a hercegnének és a lányának, és ha öngyilkosságnak
minősítettem volna a halálát, azzal örökre megbélyegeztem volna a
kislányát, és a hercegnét nem temethették volna el az egyház
szabályai szerint, és nem is kerülhetett volna a családi kriptába.
Legalábbis ezek voltak azok az érvek, amelyek segítettek a
döntésemben. Ezért is írtam alá a halotti bizonyítványt, és azt, hogy
baleset történt. De rögtön utána megmondtam a hercegnek és a
fivérének, hogy soha többé nem kezelem a Campbelleket.
– Duncannek ez biztosan nem tetszett.
–  Valóban nem – értett egyet doktor Howlett. – De nagyon örült
annak, hogy aláírtam a papírt. Ám nem igazán érdekelt a véleménye,
hiszen összepakoltam, és átköltöztettem ide a praxisomat. Új kezdet,
hogy úgy mondjam, bár a herceg és Lord Fergus elég gyakran
megfordult a városban. A lényeg az, hogy inkább arra koncentráltam,
hogy olyanokon segítsek, akiknek tényleg nagy szükségük van rá, és
nem engedhetik meg maguknak ahelyett, hogy az arisztokráciát
szolgáljam. Ami végső soron jó döntés volt, hiszen a hamisságuk
borzasztóan zavart. Ne vegye sértésnek, úrnőm – fordult Connie-hoz
félénken.
–  Nem vettem – nyugtatta meg a hercegné. – Én is hasonló
következtetésre jutottam a társaságban, és azt hiszem, más is így van
ezzel – nézett nyomatékosan Alecre egy félmosoly kíséretében. –
Egyvalamit mondjon még el, doktor úr. Ha választania kellene az
alapján, amit azon az éjszakán látott, mit mondott volna? Ugrott vagy
lökték?
Doktor Howlett elgondolkodva dörzsölte az állát.
–  Nos, ha akkor kérdezte volna ezt, azt mondtam volna, hogy
leugrott. De most? Nos, ma már nem vagyok benne olyan biztos…
–  Mitől változott meg a véleménye? – faggatta Alec, mert a férfi
egyszerre volt lesújtott és feszült.
–  Nagyjából két évvel ezelőtt megkeresett egy férfi és egy hölgy,
akik a hercegné halálával kapcsolatban tettek fel kérdéseket.
Felvetették, hogy a herceg több szeretője is eltűnt. Többen közülük
nyom nélkül, és gyanús körülmények között.
– Esetleg nem a MacKinnon klánhoz tartoztak?
 Alec azt gyanította, hogy doktor Howlett Lady Lorelie-ról és
Angusról beszél.
–  Egy nagy, termetes férfi vörös szakállal, és egy feltűnő fiatal
hölgy?
– Nem, ez a leírás nem felel meg azoknak, akikkel én beszéltem –
válaszolta az ősz orvos, mire Alec felkapta a fejét.
– Nem? Hogy néztek ki?
– A férfi vékony volt és szívósnak tűnt, rövid barna haja volt, és a
beszédstílusa alapján nem rangos családból származott. A hölgy
pedig, aki elkísérte, fekete fátylat viselt, így nem volt alkalmam
megfigyelni – vonta meg a vállát doktor Howlett. – Természetesen
nem hittem nekik, hiszen elképzelhető volt, hogy csak információt
akartak szerezni, amivel zsarolhatták a herceget. Nem mintha engem
különösebben érdekelt volna, ha valaki megszorongatja azt a
gazembert, de vannak dolgok, amiben nem vagyok hajlandó részt
venni, és a potenciális zsarolók kisegítése is ide tartozik. Viszont
miután elmentek, felidéztem azt a bizonyos éjszakát, és felmerült
bennem a kérdés, hogy valóban egy öngyilkosság, vagy valami
sokkal sötétebb tett elkendőzésében vettem-e részt. Ezért kezdtem el
utánajárni az eltűnéseknek.
Doktor Howlett felállt, és a túlsó fal melletti szekrényhez lépett.
Kinyitotta az egyik fiókot, és elővett egy vaskos aktát.
– Itt van minden, amit találtam.
Alec elvette tőle az irathalmot.
– És mire jutott a nyomozása során?
–  Hogy nem lett volna szabad beadnom a derekam azon az
éjszakán, és aláírnom, hogy baleset történt.
–  Miért mondja ezt? – kérdezte Connie, Alec pedig tudta, hogy
retteg a választól.
–  Mert a nyomozásom során arra jutottam, hogy nem csupán a
herceg összes korábbi szeretője volt bántalmazás áldozata, de négyen
közülük nyom nélkül eltűntek, miután látogatást tettek a kastélyban.
Soha többé nem hallottak felőlük.
 Huszonegyedik fejezet

Connie halálra rémült doktor Howlett szavai hallatán.

Azt tudta, hogy Duncan gonosz és számító, de hogy már négy
szeretőjének eltűnéséhez is köze lett volna? Lehetséges, hogy egy
hidegvérű gyilkoshoz ment feleségül anélkül, hogy rájött volna? A
gondolattól felfordult a gyomra, mert mélyen, legbelül mindig is
gyanította, hogy a férje sötét oldala jóval messzebbre megy, mint
némi verés.
– Jelentett ebből bármit a rendőrségen? – kérdezte Alec, miközben
gyorsan átlapozta az aktát.
– Igen, de semmi sem történt. Kilmaine volt a herceg és a környező
földek legtöbbjének tulajdonosa. Habár… Nos, talán nem kellene
megemlítenem ezt egy ilyen kifinomult társaságban – pillantott
Connie felé az ősz orvos. – Nem szeretném felzaklatni, úrnőm.
– Már rég túl vagyok ezeken az érzéseken, doktor úr – biztosította
Connie, akit a zaklatottságnál sokkal rosszabb érzések kerítették
hatalmába. – Felnőttek vagyunk, és az érzékenységem megbirkózik a
témával, főként, ha általa a végére járhatunk az ügynek.
Doktor Howlett bólintott.
–  Rendben – folytatta. – A herceg szeretői nem gazdag vagy
kiváltságos családba születtek, ami már önmagában is furcsa volt.
Tapasztalataim alapján a hozzá hasonló férfiak jó hírű szeretőket
választanak, özvegyeket és hasonlókat. De ő nem. Kilmaine hercege
olyan nőket választott, akiket nem igazán támogatott a családja, vagy
nem volt befolyásuk. Kiszolgáltatottak voltak.
– Szóval senkit sem érdekelt volna, vagy hitte volna el nekik, ha el
merik is mondani bárkinek, mi történt velük a zárt ajtók mögött –
foglalta össze Connie.
Duncan mindig is szerette a hatalmat, amivel fölötte rendelkezett
azáltal, hogy a férje volt. De egy szerető elhagyhatta, ha úgy akarta,
és az irányítás elvesztése biztosan nem tetszett volna neki.
–  Ezért választott vagyon vagy befolyás nélküli nőket. Pénzzel
könnyedén irányíthatta ezeket a szerencsétleneket, függetlenül attól,
milyen mértékű bántalmazást szenvedtek el.
– Azt mondja, négyen tűntek el? – kérdezte Alec.
Az orvos bólintott.
–  Amennyire én tudom, igen. Bár nagyjából másfél évvel ezelőtt
felhagytam a nyomozással, miután rájöttem, hogy a rendőrséget nem
érdekli az ügy.
– És ön azt feltételezi, hogy Duncan ölte meg ezeket a nőket?
Connie alig tudta kipréselni magából a szavakat, a gyomra
azonnal ki is fejezte nemtetszését. Egy pillanatra attól tartott, kiadja
magából, ami még benne maradt.
– Biztosan nem tudhatom – vallotta be doktor Howlett. – Bár elég
valószínű, és ha hozzávesszük az első hercegné halálát, nagyon is sok
esély van rá.
–  Tennem kellett volna valamit. El kellett volna mondanom a
hatóságoknak, mit tesz velem. Akkor talán nem bánthatott volna
másokat.
Connie-t szinte letaglózta a bűntudat, olyannyira, hogy szinte
észre sem vette, hogy Alec mellé kuporodott, és finoman dörzsölte a
hátát, és igyekezett lefelé hajtani a fejét.
– Lélegezzen, Connie. Lassan. Ki és be. Ügyes.
– Az én hibám…
A hercegné próbálta követni Alec utasításait, de a tudat, hogy
Duncan másokkal is úgy bánt, mint vele, sőt, talán meg is ölte
néhányukat, olyasmi volt, amit talán sohasem lesz képes elfelejteni. A
mellkasa már a puszta gondolatra összeszorult.
Alec maga felé fordította az arcát, és két kezébe fogta.
–  Connie. Nem hibáztathatja magát. Nem felelős azért, amit az a
gazember tett.
–  De ha elmondtam volna a hatóságoknak, mit művel,
megállíthatták volna!
Ez a gondolat lüktetett az agyában. Erősebbnek kellett volna
lennie. El kellett volna mondania valakinek. Tudta, hogy egész
életében vezekelni fog azért, mert nem tett semmit, és segíteni fog
másokon, ha már ezeken a nőkön nem tudott.
– Nem tehettek volna semmit – magyarázta Alec szomorúan. – Ő
volt a férje. Azt tehetett, amit csak akart, a törvények nem állíthatták
volna meg. Ezt ön is tudja.
Connie becsukta a szemét.
– Talán. De akkor is tehettem volna valamit. Tennem kellett volna
valamit.
–  Kérem, nézzen rám – súgta szinte a fülébe Alec, szavai
melegsége és magabiztossága lassan rávették a hercegnét, hogy
engedelmeskedjen.
A barna szempár elszántan nézett rá, szinte érezte az erőt, ami a
férfiból árad, mintha át akart volna adni neki belőle. Megnyugtató és
felszabadító volt, de meg is rémisztette, hogy bízni tud benne, és
ilyen nagy mértékben támaszkodik rá.
–  Egy tarthatatlan helyzetben ragadt – folytatta Alec. – Amikor
hozzáment, tetszik vagy sem, a törvény előtt a tulajdonává vált. Nem
tehetett volna semmit, ahogy a hatóságok sem. De ő tehetett volna –
simított hüvelykujjával végig az arcán, amitől Connie minden egyes
porcikáját mintha áramütés érte volna. – Meg is ölhette volna magát.
Tette, amit kellett. Túlélte, és megvédte Amelie-t. Ezt ne felejtse el.
Soha. Azt tette, amit tennie kellett.
A hercegné érezte, hogy Alec igazat mond, és ez lassan áthatolt a
bűntudat rá nehezedő felhőjén, miközben a tehetetlenség görcse
lassan engedni kezdett. Alecnek igaza volt. Amikor Duncan felesége
lett, a tulajdonává vált, és a férfi azt tehetett vele, amit csak akart.
– A házassági törvényeket meg kell változtatni.
Alec elmosolyodott.
– Ritkán értünk egyet, de ebben igen.
Alec olyan csodálatos volt, ahogy ott guggolt mellette, és mindent
megtett azért, hogy megnyugtassa, és ráébressze, nem ő a hibás.
Connie ebben a pillanatban még jobban értékelte, mint valaha. Olyan
férfi volt, akibe könnyedén beleszerethetne.
Hirtelen páni félelem fogta el. Nem engedheti meg magának, hogy
szerelmes legyen Alecbe. Nem adhatja fel az újonnan megtalált, és
oly erőtlen függetlenségét egy érzésért, ami darabokra törheti a
szívét.
Egyszerűen csodálta, hogy Alec kedves, gondoskodó, és azon
dolgozik, hogy egyészségügyi szolgáltatásokat tudjon nyújtani
azoknak, akiknek nem futja rá. Nagyon nemes és bátor viselkedés,
amit nagyra becsült, ennyi az egész. Ennyi kellett, hogy legyen.
Connie tényleg nem hitte azt, hogy ennél több érzelemmel elbírna.
Most biztosan nem, és talán sohasem.
–  Jól van? – kérdezte Alec, mert még mindig volt némi
bizonytalanság a szemében, mintha igyekezett volna Connie
bensőjébe látni.
A hercegnének félre kellett tennie az aggályait. Azonnal távolabb
kellett kerülnie Alectől. Elég jó színésznő volt, de Alec mellett
hihetetlenül sok energiát emésztett fel úgy tenni, mintha minden
rendben lenne, amikor nem.
– Igen, jól vagyok.
Connie örült, hogy magabiztosnak hangzott, és nem derült fény a
benne dúló bizonytalanságra. Remélte, hogy Alec hisz is neki.
– Legalábbis jól leszek, ha a végére járunk ennek az egésznek.
Alec bólintott, és lassan felemelkedett, majd visszaült a székébe.
– Ha azt mondja…
–  Azt mondom – fordult doktor Howlett felé Connie, aki
igyekezett úgy tenni, mintha kifelé bámulna az ablakon. – Bocsásson
meg ezért a közjátékért, doktor Howlett. Azt hiszem, az utóbbi
napokban kissé érzelgős lettem.
– Ez teljesen érthető, úrnőm – nyugtatta az ősz orvos. – Elvesztette
a férjét, még ha egy igazi gazember is volt, ha nem haragszik a
kifejezésért.
– Nincs miért megharagudnom. Valóban gazember volt.
Legalább ezt ki tudta mondani bűntudat nélkül.
–  De visszatérve a témánkhoz, van elképzelése arról, hogyan
kerülhetett a neve egy receptre, amit Fergus Campbellnek írtak fel
egy olyan szerről, amit nagy valószínűséggel a herceg
meggyilkolásához használtak fel?
–  Attól tartok, nincsen – válaszolta doktor Howlett. – Fergus
Campbellt három évvel ezelőtt, azon a tragikus éjszakán láttam
utoljára, így hát fogalmam sincs, hogyan került kapcsolatba a nevem
a receptjével. De meg kell, hogy mondjam, nagyon aggaszt a helyzet.
Holnap mindenképpen elmegyek a King Street-i patikába, és
követelni fogom, hogy mutassák meg a papírt, amin az aláírásom
szerepel.
 –  Ez egy szokatlan szer – vette át a szót Alec. – Nem emlékszik,
mikor írta fel legutóbb?
–  Hm… – dobolt az asztalon az ősz orvos, miközben a válaszon
gondolkodott. – Most már több, mint hat hónappal ezelőtt. Egy idős
asszonynak, aki nem tudott aludni a lánya halála után. De
mostanában, ráadásul Fergus Campbellnek biztosan nem.
Alec felállt, és kezet rázott vele.
– Nagyon hálásak vagyunk a segítségéért. És sajnálom, hogy olyan
kemény voltam az elején.
Doktor Howlett elnevette magát.
– Amint meghallottam, hogy egy McGuiness, rögtön megértettem,
miért viselkedik így.
Connie igyekezett palástolni nevetését, de jól tudta, hogy nem járt
sikerrel, hiszen Alec bosszús tekintettel fordult felé, amitől csak
fokozódott a nevethetnékje.
Jó érzés volt, hogy még fel tudja vidítani valami. Az elmúlt pár
évben olyan ritkán fordult ez elő vele, hogy kezdte azt hinni, nem is
képes rá.
–  Köszönjük, hogy segített, és megosztotta velünk, amit tud,
doktor Howlett – biccentett az ősz orvos irányába, aki meghajolt
előtte.
– Örömömre szolgált, úrnőm. Remélem megtalálja a bizonyítékot,
ami tisztázza a nevét.
– Én is.
Bár a bizonyíték felkutatása mellett most már az is végtelenül
aggasztotta, hogy mi mást fedeznek fel Duncannel kapcsolatban.
Nem tudta, van-e elég ereje ahhoz, hogy elviselje a teljes igazságot.
De nem volt más választása. Túlságosan sokáig rejtőzött a valóság
elől, ennek véget akart vetni. Eljött az ideje, hogy felemelje a fejét, és
tisztán lásson, talán először felnőtt élete során. A gondolat rémisztő
volt, de legalább célt adott neki, bár remélte, hogy Alec tudja, mi a
következő lépés, hiszen ő teljesen tanácstalan volt ez ügyben.
Csak annyit tudott, hogy igyekezniük kell, mert a lelke mélyén
biztos volt abban, hogy hamarosan kifutnak az időből.
 Huszonkettedik fejezet

–  Hogy érti, hogy senki sem látott olyan hölgyet, aki megfelel a
hercegné leírásának? – kérdezte Fergus az Invernessbe vezető
felvonóhíd kapujánál vigyázban álló férfitől. – Az lehetetlen.
Megbízható forrásból tudom, hogy ide tartott. Erre kellett jönnie.
A férfi megrázta a fejét, zöld sapkája kissé oldalra billent
kopaszodó fején.
– Egyik emberem sem látta, ez a helyzet. Pedig figyeltünk. Talán a
másik folyón keresztül érkezett a városba.
Fergus érezte, ahogy ökölbe szorul a keze, miközben mély
lélegzetet vett. Uralkodnia kellett magán. Nem engedhette szabadon
a szörnyeteget, ahogy a bátyja, és korábban az apja tette.
– Az embereim már ellenőrizték azt a bejáratot, és ott sem látták.
– Nos, akkor lehetséges, hogy még nem érkezett meg – vetette fel a
férfi.
–  Biztos, hogy itt van – vágta rá Fergus. – Lóháton utazott, és ha
nem is jött olyan gyorsan, már órákkal ezelőtt meg kellett érkeznie.
– És ha belopódzott? Talán elvegyült a tömegben, vagy egy másik
átutazó csoporthoz csapódott, hogy ne vegyük észre.
– Túlságosan angyali a külseje ahhoz, hogy bármibe beleolvadjon,
de talán igaza van. Lehetséges, hogy egy csoporthoz csapódott vagy
álcázta magát, különben az emberei észrevették volna. Sőt, a nyálukat
csorgatnák utána.
– Csinoska, mi?
Fergus viszolyogva forgatta a szemét, majd sarkon fordult, és a
parancsnokhelyetteséhez, Dariushoz fordult.
– Azt mondja, nem látták, de biztos, hogy itt van.
Darius összeszűkült szemmel mustrálta az őrt, akivel Fergus
beszélt.
– Gondolja, hogy hazudik? Talán egy kis ösztönzés kell neki, hogy
igazat mondjon? – ropogtatta meg a kézfejét.
– Nem. Erre nincs időnk – nézett körbe Fergus.
 Inverness nem volt akkora, mint Glasgow vagy Aberdeen, de még
így is nagy város volt, majdnem huszonötezer emberrel a falain belül.
– Nehéz lesz megtalálni, de el kell kezdenünk valahol.
–  És hol kezdjük, uram? – érdeklődött Darius. – Még azt sem
tudjuk, hogy valóban idejött-e, és nem Londonba. Véleményem
szerint Inverness nem valami logikus választás.
–  A hercegnének nyilvánvalóan mentális problémái vannak,
Darius, hiszen nemrég ölték meg a fivéremet – magyarázta Fergus. –
Jelenleg nem számolhatunk azzal, hogy észszerűen cselekszik. Csak
annyit tehetünk, hogy rátalálunk még a hatóságok előtt. El kell
vinnünk a Hambly Elmegyógyintézetbe, hiszen ez az egyetlen módja
annak, hogy megóvjuk a bitófától.
–  És hogyan csináljuk? – kérdezte Darius, aki szintén a nyüzsgő
gyalogosforgalmat pásztázta. – Mintha tűt keresnénk a
szénakazalban.
–  Meglehet – hajlott az egyetértésre Fergus. – De szerencsére
ismerek valakit a városban, aki tudni fogja, hol találjuk.
 Huszonharmadik fejezet

–  Szóval, merre? – kérdezte Connie, miután elhagyták doktor

Howlett rendelőjét, és elindultak a járdán.
Még mindig emésztette a tényt, hogy a férje a megannyi hibája
mellett nem csupán egy hűtlen hazug, de talán gyilkos is volt.
Természetesen gyanította, hogy valami nagyon nem stimmel
Duncannel, de olyan mértékben lekötötte az életben maradás, hogy
nem is akarta továbbgondolni ezt.
– Vissza kellene mennünk a fogadóba vacsorázni, majd a szobában
átolvashatnánk ezt az aktát, amennyiben nincs ellenére.
– Hogy érti ezt? – értetlenkedett Connie, látva az aggodalmat Alec
szemében, és amitől egyre kellemetlenebbül kezdte érezni magát.
– Most tudta meg, hogy a férje talán gyilkos volt. Ezt nem könnyű
megemészteni.
Alec legalább nem szépítette, és ez tetszett a hercegnének.
– Ez igaz, viszont nagyon fontos, hogy megtegyük, főként, ha négy
hölgy eltűnt.
–  Rendben – nyugtázta Alec, és a hóna alá csapta az aktát. –
Végigmegyünk a listán, és tanítok pár önvédelmi mozdulatot, hogy
ne érezze magát olyan tehetetlennek a jövőben. De először eszünk. Ez
így elfogadható?
Connie gúnyt keresett a doktor arcán, hiába. Alecet komolyan
érdekelte a véleménye.
– Nos, igen. Jó tervnek hangzik.
– Örülök, mert így nem fog hangosabban korogni a gyomra, mint
most – vigyorodott el Alex, és Connie szíve újra kiugrott a helyéről.
A csalfa!
Boldogság töltötte el amiatt, hogy Alec vette a fáradságot, és
megkérdezte, mit gondol, sőt, emlékezett is az ígéretére. Duncan
sohasem kérte ki a véleményét, és nem is egyezett meg vele
semmiben.
Bár minél többet gondolt arra, hogy milyen fizikai közelségbe
kerül majd Aleckel, amikor védekezni tanítja, annál félénkebbé vált.
Talán mert jól tudta, újra kínos helyzetbe hozza magát, mint délelőtt,
de ezúttal olyasmit is tenni fog, amit később megbánna.
Például, hogy megpróbálja megcsókolni.
De vajon tényleg megbánna egy ehhez hasonló tettet?
Mivel Fergus és az emberei valószínűleg nagy erőkkel keresik, jó
esélye volt annak, hogy elkapják, mielőtt Aleckel bizonyítékot
találnának az ártatlanságára. És ha ez megtörténik, valószínűleg nem
lesz újabb alkalma arra, hogy megcsókolja, vagy hogy bármit tegyen
azon kívül, hogy a börtön cellájának vagy egy elmegyógyintézet
szobájának falait bámulja.
Milyen lehangoló gondolat… De ez volt a valóság, amivel szembe
kellett néznie, bármennyire is ellenére volt.
Hirtelen az ötlet, hogy kínos helyzetbe hozza magát azzal, hogy
megcsókolja Alecet, már nem is tűnt annyire kellemetlennek. Igenis
kezdte felfogni, hogy az élet hihetetlenül rövid, és talán eljött az ideje,
hogy megragadja a lehetőségeket, mielőtt túl késő lenne.
–  Adok egy pennyt, ha elmondja, mire gondol – hasított a hűvös
szélbe Alec meleg hangja.
Connie a szeme sarkából rápillantott.
– Nem hinném, hogy tudni akarja. Elég botrányos.
A doktor egyik szemöldöke megemelkedett, és már ettől kéjes
öröm járta át a hercegnét. Istenem! Hogy milyen jóképű! Sűrű, barna
haja szinte könyörgött azért, hogy beletúrjon, az álla vonalát
beárnyékoló borostájának látványa pedig nagyon szokatlan dolgokat
művelt vele. Csak azon járt az agya, vajon milyen lehet, ha a bőréhez
ér. Érdes, nem kérdés, de talán izgalmas is?
Egészen addig, amíg bolondot nem csinál magából, és el nem
ugrik az érintése elől.
– Módfelett feltüzelte a kíváncsiságomat.
– Jól van – engedett Connie, miután felülkerekedett a bátorsága. –
Arra gondoltam, milyen érzés lenne, ha megcsókolna.
Ő maga sem hitte el, hogy kimondta, de most, hogy megtörtént, jó
érzéssel töltötte el. Végül is mindketten felnőttek, és Connie biztos
volt abban, hogy Alec is érezte korábban azt a vonzalmat, amit ő.
Miért ne ásnának a mélyére ennek? Nem volt semmi, ami
megakadályozhatná őket benne. Még akkor sem, ha technikailag
gyászolnia kellett volna, és eléggé megriasztotta mindennemű fizikai
kapcsolat egy férfival.
De Alecről volt szó, és ha valaki mellett biztonságban tudja érezni
magát, az ő. Legalábbis ebben bízott amellett, hogy Duncan nem
ijesztette el egy életre mindentől.
Connie egy része bűntudatot érzett amiatt, hogy a herceg halála
után ilyen rövid idővel már arról beszél, hogy milyen lenne, ha
megcsókolná Alec, de ha börtönbe kerül, legalább egyszer az életében
muszáj megtapasztalnia, milyen is az igazi szenvedély. Duncan
megfosztotta ettől, de biztos volt benne, hogy Alectől megkaphatja,
ha a doktor maga is úgy akarja, és ő is képes túltenni magát a
félelmein.
Bár a magasba szökött szemöldöke alapján Connie azt gyanította,
hogy Alec nem lesz nyitott arra, hogy a szeretője legyen.
Mindez a hercegnének inkább kihívást jelentett, ahelyett, hogy
lelombozta volna.
Amikor egy konkrét cél lebegett előtte, mindig sikerrel járt, és ha
Alec csókja valóban ki tudja törölni Duncan hatalmát felette, úgy
tűnt, megéri kockáztatni. Sőt, soha életében nem érezte még ennyire
eltökéltnek magát, még akkor sem, amikor Duncant és a rangját
kergette.
– Hogy mondja? – hökkent meg Alec, mintha még emésztgetné a
hallottakat.
–  Jól hallotta, Alec McGuiness. Bármikor elveszíthetem a
szabadságomat, és szeretném megtapasztalni, milyen érzés az igazi
szenvedély, amíg lehetőségem van rá. Tudja, ilyesmiben sosem volt
részem. És nem akarok úgy meghalni, hogy az egyetlen emlékem
Duncan érintése legyen. Szeretném átélni az együttlét boldogságát.
Mit gondol, képes lenne rá?
– Szentséges isten, dehogy!
Többen is ferde szemmel néztek Alecre, miután felemelte a
hangját.
–  Úgy értem, örömmel segítenék kitörölni a herceg borzalmas
emlékét – rezzent össze kissé Alec, miközben Connie-t a könyökénél
fogva átvezette a nyüzsgő utcán. – De hogy mi ketten csókolózzunk,
vagy bármi több, véleményem szerint nagyon rossz ötlet.
 – Nos, szándékomban áll megváltoztatni a véleményét – jelentette
ki Connie, és ahelyett, hogy megbántódott volna, igazán felélénkült.
Vagy legalábbis eljutott arra a pontra, ahol már nem érdekelte
semmi. Azok után, amiken keresztülment, mégis ki ítélhetné el?
Őszintén szólva felszabadító érzés volt, hogy kimondhatta az
igazságot, és hangot adhatott annak, mit akar. Elege volt abból, hogy
feláldozza magát az illendőség és a tiszteletre méltóság oltárán.
Az életet élni kell, és Connie ezt is akarta tenni. Főként úgy, hogy
fogalma sem volt, mennyi maradt neki belőle.

Alec tényleg azt hitte, álmodik.

Connie azt kérte volna, hogy segítsen neki megtapasztalni, milyen
is a szenvedély? Vagy idegösszeomlása van, vagy tényleg ez történt.
Esetleg mindkettő. Átvezette az úton a fogadóba, és közben
igyekezett tudomást sem venni bensőjének egyértelmű jelzéséről,
amit a hercegné közelsége váltott ki.
Egy része vonzódott hozzá, és bármennyire is próbált ellenállni, a
teste nem engedett. Korábban, a szobában volt egy pillanat, amikor
semmi mást nem akart jobban, mint érezni Connie puha ajkát a
sajátján. Hogy a hercegné formás teste szorosan hozzásimuljon és a
combjai közé férkőzhessen.
Ezért is menekült a telegráfirodába, amilyen gyorsan csak vitte a
lába.
Connie túl sok mindenen ment keresztül, túlságosan sérülékeny
volt ahhoz, hogy kénye kedvére élvezze a társaságát, míg kimerülten
össze nem esnek. De a fenébe is! Úgy tűnt, ugyanazon jár az eszük!
Nem jó ötlet. Egyáltalán nem.
Sőt, a lehető legrosszabb. Erre folyamatosan emlékeztetnie kellett
magát, bár arra már nem igazán emlékezett, miért is tűnt ez annyira
rossz ötletnek abban a pillanatban…
Mégis mit csináljon? Connie eltökélt tekintettel mosolygott rá,
arcán megjelent az a jól ismert kifejezés, amit még elsőbálozóként
látott rajta. Nyilvánvaló volt, mi a célja, és hogy semmi sem
tántoríthatja el ettől.
Isten irgalmazzon mindkettejüknek!
 Alec nem volt valami vallásos, de már majdnem hangosan
hálálkodott a mindenhatónak, amikor meglátta a fogadót.
– Együnk.
Talán, ha nem beszélnek erről többet, feledésbe merül. És talán a
szédülést, ami rátört csupán attól, hogy megérintette Connie karját,
az alacsony vércukorszintje okozta, bár soha az életében nem
szenvedett ilyesmitől.
Végtelenül kimerültnek érezte magát, miközben a hercegnét az
étkezőbe kísérte, és le nem ültek egy hátsó asztalhoz, távol az
ablakoktól. Kihúzta neki a széket, Connie pedig helyet foglalt. Alec
szinte kézzel tapintotta az eltökéltséget, ami a hercegnéből áradt.
–  Ne féljen, Alec McGuiness – nyugtatta Connie. – Nem fogom
lerohanni.
A doktor majdnem felnyögött, teste azonnal válaszolt az
összeforrott két test lepedőkbe burkolt képére, ami megjelent lelki
szemei előtt.
– Legalábbis nem most – tette hozzá a hercegné.
Alec olyan erővel markolta meg a saját széke karfáját, hogy attól
félt, a kezében marad.
– Ne mondjon ilyeneket.
Connie szája széle pajzán vigyorra kunkorodott.
– Istenem, nyugalom! Csak ugrattam!
–  Valóban? – kérdezett vissza rekedtes hangon Alec, miközben
leült.
– Könnyebb felbosszantani, mint emlékeztem – merült el az étlap
kínálatában Connie. – De a korábbi kérdésemre visszatérve…
Édes istenem! Melyikre? Alec kétségbeesetten kutakodott a hercegné
szenvedélyt és csókolózást nem tartalmazó kérdései között.
– Melyik kérdésre is?
Connie felpillantott rá.
– Hogy mi legyen a következő lépésünk.
– Ó!
A doktor meg mert volna esküdni arra, hogy a hercegné
hangjában volt egy csipetnyi kaján élvezet, de szerencsére már nem
beszélt olyasmiről, aminek a szenvedélyhez van köze. A
nyomozásukra vonatkozó kérdéseket sokkal jobban tudta kezelni.
Arra persze gondolni sem mert, mit csinál majd akkor, ha
visszavonulnak a közös szobájukba.
– Bocsásson meg, uram!
Alec a fogadósra pillantott, aki az asztaluk felé közeledett.
– Igen?
A férfi megköszörülte a torkát, és elővett a zsebéből egy kis, fehér
borítékot.
– Ezt itt hagyták önnek, míg távol volt.
Ahogy elvette a borítékot, már látta, hogy egyik oldalára sem írtak
semmit.
– Nincs megcímezve. Honnan tudja, hogy nekem szánták?
A fogadós megvonta a vállát.
– A férfi, aki hozta, azt mondta, adjam doktor McGuinessnek és a
szőke hölgynek, aki vele utazik.
– És ki volt ez a férfi? – faggatta tovább Alec, közben a boríték az
asztalra került.
– Sajnálom, de nem volt hajlandó meghagyni a nevét – válaszolta a
fogadós. – Higgye el, én megkérdeztem, de mégis mit tehettem
volna? Úgy gondoltam, jobb lesz, ha elveszem tőle a borítékot, és
átadom önnek, mint ha nem. Remélem, helyesen cselekedtem.
– Hogyne, köszönöm – bólintott Alec.
A férfi meghajolt, majd sarkon fordult, és magukra hagyta őket.
Connie feszülten lélegzett, tekintete követte a távolodó, az
asztalok között lavírozó fogadóst.
–  Ki tudhatja, hogy itt vagyunk? – tette fel a kérdést kissé ijedt
hangon. – Menjünk talán el? Lehet, hogy Fergus ránk talált…
Alec felemelte a borítékot, kinyitotta, kihúzta belőle a levelet, és
gyorsan elolvasta. Azonnal felpattant.
– Jöjjön! Mennünk kell.
– Mi az? Fergus?
–  Nem, nem Fergus – ragadta meg újra Connie karját, és a
bejárattal ellentétes irányba indult el vele.
–  Alec, mi folyik itt? – követelt választ a hercegné, hangjába
félelem és zavarodottság vegyült. – Ha nem Fergus, akkor miért
távozunk a hátsó bejáraton?
– Mert a levél írója ott vár ránk, a sikátorban.
 Huszonnegyedik fejezet

Szent ég! Hogy Alec milyen idegesítő! Connie csak erre tudott
gondolni, miközben a homályba burkolódzó folyosón a hátsó ajtó
irányába haladtak.
–  Ugye tudja, hogy csak azért követem vakon, és megyek önnel
egy sötét sikátorba, mert bízom önben? Különben egy tapodtat sem
mozdulnék, amíg el nem magyarázza, mi folyik itt!
Alec futólag rámosolygott, de nem állt meg.
–  Nos, hálás vagyok a bizalmáért. Sietnünk kell, remélem még
nem ment el.
–  Ki nem ment el? – követelőzött Connie, mert nem akart teljes
sötétségben tapogatózni.
– Találkozni fogunk valakivel, aki remélem hasznos információval
szolgálhat számunka.
A hercegné álla leesett.
–  Honnan tudhatná bárki is, hogy itt vagyunk? – kérdezte
döbbenten, és megtorpant, így Alecnek is muszáj volt megállnia. –
Lehet, hogy csapdába sétálunk.
Könnyed vigyor ült ki az igézően jóképű arcra, Connie pedig egy
pillanatra teljesen elkalandozott. Az olyan szép férfiakat, mint Alec
McGuiness, száműzni kellett volna. Halálos veszedelmet jelentettek a
nőkre, hiszen teljesen összekuszálták a gondolataikat.
–  Nem sétálunk csapdába – biztosította Alec. – Malcolm Dalton
vár ránk odakint.
Connie csípőre vágta a kezét, úgy bámult rá.
– És ennek a névnek mondania kellene nekem valamit?
–  Azt mondta, bízik bennem, igaz? – lépett hozzá Alec, hogy
megfogja a kezét, tekintete egy pillanatra sem kalandozott el.
Legyen átkozott minden szava, még ha igazat is beszélt. És legyen
átkozott az, hogy Alec puszta érintése teljesen összezavarta. A
forróság és az energia, ami a doktor tenyeréből áradt, szinte
felperzselte, mintha egy tüzes sütőbe nyúlt volna. De ahelyett, hogy
elhúzta volna a kezét, mint korábban, most nem akarta elengedni.
 –  Lehet, hogy bízom önben, de nem értékelem, hogy titkolózik
előttem.
– Jöjjön! – szorította meg a kezét Alec gyengéden, és meglódította
a folyosón. – Malcolm a McGuinessek ügyintézője. A bál első estéjét
követően telegráfot küldtem neki, és megkértem, hogy nézzen utána
Duncannek, és jöjjön azonnal a Campbell-kastélyba, mivel azt hittem,
szükségem lehet a segítségére. Tudja, jogot tanult.
– Valóban?
Connie-t olyan mértékű boldogság járta át azt hallva, hogy Alec
segíteni akart neki, hogy egy pillanatra elállt a szava is.
– De miért lett volna szüksége ügyvédre?
–  Mert attól tartottam, hogy ha a férjével kapcsolatos gyanúm
beigazolódik, talán szükségem lesz rá. Mert kizárt, hogy hagytam
volna, hogy ön ott maradjon, férj ide vagy oda.
– Ó…
Connie nem tudta, mit mondhatna. Azelőtt senki sem próbált
szembeszállni Duncannel azért, hogy megvédje.
– A lényeg, hogy miután kiderült, házi őrizetben tartják – folytatta
Alec –, újra üzentem Malcolmnak, akiről tudtam, hogy Invernessben
van, és megkértem, hogy ásson mélyebbre. Mint kiderült, fényt
derített néhány olyan érdekes információra, ami segíthet.
– De honnan tudta, hogy Invernessben leszünk?
– Nem tudta – világosította fel Alec. – De mivel Duncan gyakran
látogatott el ide, Malcolm úgy gondolta, ez a leglogikusabb hely, ha
nyomozni akarunk. Amikor megérkeztünk, megüzentem neki, hol
szálltunk meg.
Elérték a hátsó ajtót, Alec elengedte a kezét, majd elhúzta a reteszt.
Connie-nak minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy ne
nyúljon újra a biztonságot nyújtó kéz után. Mi történt vele? A teste
általában összerezzent, ha egy férfi hozzáért.
Követte Alecet a halványan kivilágított sikátorba. Az utca ezen
szakaszán nem voltak gázlámpák, de az ide néző ablakokból áradó
fény elegendő is volt.
Connie nem látott senkit, aki rájuk várna.
–  Fenébe! – szitkozódott mögötte Alec, és tenyerével rácsapott a
most már nyitott ajtóra. – Bizonyára elkéstünk. Úgy tűnik, már
elment.
– Nem, nem mentem el, öreg barátom – lépett elő kicsit távolabb,
az árnyékból egy férfi, hangjában keveredett a régi Skócia, és az új
londoni kifinomultság.
A hercegnének feltűnt Alec tekintetében a felismerés, majd látta a
vigyort is, ami egyre szélesebb lett, ahogy a férfi feléjük közeledett.
Hát ő Malcolm Dalton.
Megállt előttük, Aleckel kezet ráztak, és megveregették egymás
hátát, majd pillantása Connie felé fordult. Érdeklődéssel és férfias
elismeréssel nézett rá, a hercegné legalább is így értelmezte azt a
tekintetet, amiért valamikor ő is versengett, de ma már csak
kellemetlen érzéseket ébresztett benne.
– Ön pedig, drága hölgyem, bizonyára a hercegné. Kérem, engedje
meg, hogy bemutatkozzam. Malcolm Dalton vagyok, szolgálatára –
hajolt meg előtte tiszteletteljesen, és pajkosan csillant a szeme, amikor
szemérmesen megcsókolta kesztyűbe burkolt kézfejét.
Connie belül kissé összerezzent, ahogy minden férfi érintésétől
szokott, de elég gyakorlott volt ahhoz, hogy kívülről egyetlen izma se
árulja el.
Malcolm Dalton jóképű volt, ezt el kellett ismernie. Szőke haja
kisfiús külsőt kölcsönzött neki, melyhez erős fizikum és nyilvánvaló
magabiztosság társult, és férfias vonzerőt eredményezett. Bár nem
volt olyan magas, mint Alec, volt benne valami csintalanság, ami
alapján Connie gyanította, hogy nagyon is népszerű a hölgyek
körében, de rá semmilyen hatással sem volt.
Ahogy soha senki, ha Alec is a közelben volt. Mellette mindenki
elhomályosult.
Megesküdött volna, hogy Alec a háttérben enyhén felmordult.
Viszonozta Malcolm mosolyát, és biccentett.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Dalton!
–  Nincs időnk bájcsevegni – dörmögte Alec. – Megkaptam az
üzenetedet, Malcolm. Mit derítettél ki?
– Egy szépséges hölggyel kötelességünk bájcsevegni – mosolygott
Malcolm egyenesen Connie-ra, majd kacsintott is egyet. – Ha ezt
megfogadod, barátom, sokkal élvezetesebb időtöltés lesz belőle.
– Malcolm… – mordult figyelmeztetésként a barátjára Alec.
Ú
 Úgy tűnt, ez megtette a kellő hatást, mert Malcolm felsóhajtott, és
újra Alec felé fordult.
– Rendben, akkor térjünk a lényegre – adta meg magát az ügyvéd
vonakodva. – Van pár rossz hírem. Fergus rájött, hogy a hercegné
nem Londonba utazott, hanem ide, és sajnos, úgy egy órával ezelőtt
meg is érkezett a városba. Utasította az embereit, hogy a föld alól is
kerítsék elő önöket.
Connie mellkasa fájdalmasan összeszűkült. Tudták, hogy keresi
őt, de hogy itt legyen, ráadásul ilyen hamar?
– Azonnal el kell mennünk.
Legszívesebben azonnal végigrohant volna az utcán anélkül, hogy
visszanézett volna. Szorult körülötte a hurok, el kellett menekülnie,
mielőtt végérvényesen a torkára nem szorul. Alec viszont megfogta
mindkét kezét, és gyengéden megszorította. Connie ránézett, és mint
mindig, most is erő és nyugalom áradt belőle, amiből rá is átragadt
egy kevés.
– Invernessben közel huszonötezren élnek, igaz? – tette fel a költői
kérdést Alec.
Connie bólintott. Nem volt akkora, mint Glasgow vagy Aberdeen,
de elég nagynak számított.
– Nem hiszi, hogy megtalálhatnak?
Alec megrázta a fejét.
–  Azonnal nem. Vigyázok önre – jelentette ki, majd Malcolm felé
fordult. – Fergus tudja, hogy Connie-val vagyok?
–  Nem hinném – válaszolta Malcolm. – Abból, amit tudok, az
emberei csak egy nőt keresnek.
–  Ez jó hír – nézett hol Connie-ra, hol Malcolmra. – Legalább is
egyelőre. Azt gyanítom, ha nem találja ezt az egyedül utazó nőt,
akkor talán felmerül Fergusben, hogy segítsége van. És máris
felmerül a kérdés, hogy vajon honnan tudhatja, hogy Connie
Invernessbe tartott?
Jó kérdés volt, bár nem súrolta a lehetetlenség határát, hogy
Fergus rájön. Végtére is a Campbelleknek volt itt egy lakásuk, ahol
Connie már többször megfordult, amikor balett- vagy operaelőadásra
mentek az elmúlt években. Bár azt nem hitte, hogy Fergus elég
butának tartja ahhoz, hogy azt feltételezze, oda menekült, de
Inverness volt a legközelebbi város, amit legalább ismert.
– Köze lehet ennek ahhoz a két férfihoz a képemmel?
– Milyen férfiak és miféle kép? – érdeklődött Malcolm.
Alec tömören mesélt neki a két férfiről az erdőben, és a Connie-t
ábrázoló képről, amit elveszítettek.
– Nos, ez elég fura – értett velük egyet Malcolm, és megvakarta az
állát. – Nézzek utána ennek is?
– Igen. Lássuk, mit tudsz kideríteni – válaszolta Alec. – Megtudtál
még valamit?
Malcolm elővett egy papírlapot a kabátja zsebéből, és átadta
Alecnek.
–  Utánanéztem Kilmaine hercegének, ahogy kérte, és meglepő
módon, vagy talán egyesek szerint nem is annyira meglepő módon,
valóban van néhány csontváz a szekrényében. Nem szeretnék
tapintatlan lenni… – sandított Connie-ra. – A nyomozás alapján
elmondható, hogy a hercegnek több szeretője is volt a városban, és
közülük néhányan nyomtalanul eltűntek.
– Igen, ezt nemrég mi is megtudtuk – mondta Alec.
– Valóban? – kapta fel a fejét Malcolm. – Nekem ehhez majdnem
egy egész nap kellett.
–  Ne mérgelődjön, barátom – vigyorodott el a doktor. – Azáltal,
hogy megerősítette, csak még hitelesebb az értesülés, ráadásul úgy
tűnik, sokkal alaposabban nyomozott, mint mi.
– Úgy tűnne? – csillant elégedetten Malcolm szeme, Connie pedig
elnyelt egy félmosolyt.
– Úgy. Ez lenne a hölgyek listája?
Malcolm bólintott.
– Igen. Azok tűntek el, akiket megjelöltem.
– Hat nőt jelölt meg? – nézett össze egy pillanatra Connie és Alec
elborzadva, majd a doktor újra Malcolm felé fordult. – Biztos benne,
hogy hatan vannak?
– Igen. Biztos, hogy hatan vannak.
Hat eltűnt nő? Malcolm téved. Már az a négy is sok volt, akikről
doktor Howlett beszélt. De hat? Lehetséges, hogy Duncannek köze
volt ennyi nő eltűnéséhez? Connie tartott tőle, hogy igen.
 Kissé remegő kézzel nyúlt a hercegné a papírlapért, amit Alec
nyújtott felé. Amikor megfogta, finoman összeértek az ujjaik, és ennyi
elég is volt ahhoz, hogy áramütésszerű energia fusson végig a karján.
A hercegné újra az eltűnt nőkre koncentrált, és átfutotta a listát.
Sajnos egyik név sem volt számára ismerős, így összehajtotta, és
visszaadta a doktornak.
–  Nem ismerős egyik név sem, ami azt jelenti, hogy nem a felső
körökből valók.
– Lehet tudni bármi mást ezekről az eltűnt nőkről? – tette zsebre a
listát Alec. – Mit mondanak a rendőrségen?
– Attól tartok, nem sokat – fújtatott egyet Malcolm. – A legtöbbjük
alacsony származású családból való, talán emiatt nem ismeri fel őket,
úrnőm – küldött Connie felé egy félmosolyt, mire Alec homloka
összerándult. – És mivel nem rendelkeztek túl jó kapcsolatokkal,
senki sem törte magát, hogy nyomozzanak az eltűnésük ügyében. A
hatóságok úgy tűnik, hajlanak arra, hogy megszöktek a szeretőikkel.
–  Mind a hatan? – tette fel a gúnyos kérdést Alec. – Ez senkiben
sem keltett gyanút?
Malcolm megvonta a vállát.
– Kettőnek a családja kisebb felfordulást okozott, miután eltűntek
a hölgyek, de ez már sok éve történt, és nem értek el vele semmit. Azt
hiszem, a családoknak se befolyásuk, se pénzük nem volt ahhoz,
hogy kierőszakolják a nyomozást, így a hatóság nem is vizsgálódott,
akkor pedig különösen nem, amikor felmerült Kilmaine hercegének a
neve.
–  Ez borzalmas – jelentette ki Connie. – Ennek nem így kellene
lennie. Az igazságszolgáltatás az igazságszolgáltatás. Ha Duncannek
volt köze ehhez, nyomozniuk kellett volna utána, függetlenül a
társadalmi rangjától.
– Így van – értett vele egyet Malcolm. – Biztos vagyok benne, hogy
a hölgyek családjai egyetértenének önnel. Bár egyesek talán azt
mondanák, hogy a herceg halálával igazságot szolgáltattak nekik,
hiszen elég gyanús, hogy a szeretőinek a fele eltűnt. Az emberekben
talán felmerül a gondolat, hogy a hercegnek köze lehetett az
eltűnésükhöz… Ennélfogva Kilmaine hercegének halála szem a
szemért, legalább is képletesen.
 –  Ez egyre valószínűbbnek tűnik – tette hozzá Alec. – Fergusnek
volt valami köze ezekhez az eltűnésekhez?
–  Talán… – osztotta meg véleményét Malcolm velük. – Az a hír
járja, hogy Fergus amolyan problémamegoldó volt a Campbell
családban, és gyakran kellett takarítania a bátyja után.
– Igen, ez egy helytálló leírás Fergusről – értett egyet Malcolmmal
Connie.
– Abból, amit ma megtudtam, ha a hercegnek volt valami gondja,
Fergus a háttérből segített, hogy a gond elillanjon. Ha Duncannek
köze volt a szeretői eltűnéséhez, akkor nagy valószínűséggel Fergus
is tudott róla, vagy akár tevőleges szerepe is lehetett benne.
–  Fergus mindig kedves volt hozzám – szólt közbe Connie
engedékenyen. – Bár egyszer sem szállt szembe nyíltan a testvérével
azért, hogy segítsen rajtam. Ha tudta, hogy Duncan rosszul bánik a
szeretőivel, akkor velük sem tett volna kivételt szerintem. Sokkal
valószínűbb, hogy a következmények elsimításában segédkezett.
Mindig Fergus volt az, aki orvost hívott nekem, nem Duncan.
–  Ön szerint azt is elsimította volna, ha a bátyja haragja a
bántalmazott szeretői halálával végződött?
Connie végiggondolta a kérdést. Fergus egész életében a bátyja
árnyékában élt, de általában ő volt az, aki meg tudta zabolázni
Duncan indulatait.
Ettől eltekintve, a hercegné sajnos el tudta képzelni, hogy Fergus a
család iránti hűség miatt a botrány legkisebb csíráját is elfojtsa.
Amibe természetesen beletartozik, hogy segít a bátyjának megúszni
egy gyilkosságot.
Connie remélte, hogy téved, de már az is régen rossz volt, hogy
megfogalmazódott benne a lehetőség.
– Nem tudom. Lehetséges, hogy ezért lett végül elege Fergusnek a
bátyjából?
– Talán – hagyott helyet a feltételezésnek Alec. – Vagy egyszerűen
meg akarta kaparintani az örökséget.
A hercegné felsóhajtott.
– Igen, ez is lehetséges.
Voltak, akik ennél jóval többet is megtettek volna, sokkal
kevesebbért is.
 – Van még valami, amit kiderített? – fordult a doktor Malcolmhoz,
aki megdörzsölte az állát.
– Nem sok. Csak annyi, hogy a herceg mindig ellátogatott a Pokol
Tüze és Kutyája klubba, amikor a városba jött, és úgy tűnik, a listán
szereplő hölgyek közül is sokan megfordultak vele ott.
Connie és Alec összenéztek. Ez volt az a klub, ahová a patikus is
járt. Ez nem lehetett véletlen.
–  Volt egy kis kellemetlenségünk a King Street-i patika előtt –
váltott témát Alec.
– Csak nem? – élénkült fel Malcolm a hír hallatán.
Alec elmesélte, mi történt velük korábban, és részletes leírást adott
neki a támadókról.
–  Gondolja, hogy utána tudna járni? Azt hiszem, a patikus, Mr.
Middleton sokkal többet tud, mint amit elmondott nekünk.
–  Úgy hangzik, talán érdemes elbeszélgetnem vele – válaszolta
Malcolm. – Bízza csak rám, barátom. Kiderítem, mit tud, és talán a
két gazfickóról is megtudok valamit.
–  Hálás vagyok, Malcolm – rázta meg a kezét Alec, és újra
megveregette a hátát. – Legyen óvatos! Nem nagyon tetszik, amerre
ez az ügy tart.
– Úgy lesz – biztosította Malcolm, majd egy pillanatra megtorpant.
– Tervezi, hogy hazalátogat mostanában?
Alec teste hirtelen megfeszült. Alig láthatóan, de Connie figyelmét
nem kerülte el. Az otthon említése úgy tűnt, nagyon felzaklatja a
doktort.
– Nem. És nyugodtan megmondhatja a bátyámnak és az apámnak
is, hogy ezt mondtam.
Malcolm védekezőn maga elé emelte a kezét.
– A bátyja nagyon sajnálja, amit tett.
Alec is megemelte a kezét.
– Ami elmúlt, elmúlt, és nem áll szándékomban visszatérni oda.
A két férfi némán meredt egymásra. Alec korábban említett
valamit a bátyjáról, és hogy nem bocsátott meg neki, de Connie nem
akart kíváncsiskodni. Most viszont csakis az járt a fejében, hogy
kiderítse, mi történt. Mintha el nem múló viszketés tört volna rá, és
tudta jól, Alec az, aki elmulaszthatja, mert láthatóan mélyen érintette
a dolog.
Ami nem is volt meglepő, mert amikor több mint tíz évvel ezelőtt
a doktor visszatért a Skót-felföldre, nagyon megváltozott. A
legtöbben észre sem vették, de Connie jól látta, hogy a boldogság és a
vidámság, ami régen Alec lényegéhez tartozott, teljesen eltűnt. Az ok
pedig nem lehetett más, mint ami Alec és a bátyja között történt. Az
idővonal stimmelt.
Bármi is volt az, annyira összetörte Alec szívét, hogy nem is akart
hazamenni még azután sem, hogy az anyja elhagyta.
–  Értem – mondta végül Malcolm. – Bízom benne, egy napon
meggondolja magát – fordult Connie-hoz, és meghajolt előtte. –
Úrnőm, végtelen örömömre szolgált, hogy találkoztunk. Biztos lehet
benne, hogy senkinek sem említem meg a találkozónkat. Remélem a
lehető leghamarabb sikerül megtalálnia a bizonyítékot, amivel
tisztázhatja a nevét.
Malcolm Dalton újra rámosolygott, Connie pedig nyugtázta, hogy
az ügyvéd nagyon is gyakorlott a hölgyek elbűvölése terén, de a
jóképű arcára kiülő mosoly rá egyáltalán nem volt hatással.
Sajnos…
Ha legalább annyira vonzódna hozzá, mint Alechez, akkor
megnyugodhatna, hiszen az azt jelentené, hogy a figyelem hiányzik
neki, nem pedig egyetlen férfi kitüntetett figyelme. Hiába minden,
nem erről volt szó.
– Én is örülök, hogy megismerhettem, Mr. Dalton. És hálás vagyok
az erőfeszítésért, amit a lista összeállításáért tett.
–  Bármikor, úrnőm – hajolt meg kurtán Malcolm mindkettejük
felé, majd Alec szemébe nézett. – A környéken leszek, ha szüksége
lenne a segítségemre. Amint megtudok valamit, üzenetet hagyok a
fogadóban – azzal biccentett egyet, majd sarkon fordult, és a
következő pillanatban eltűnt a sikátorban.
Connie Alec felé fordult, aki láthatóan vegyes érzelmekkel
küzdött. Beharapta a száját, és úgy döntött, nem ez a legjobb pillanat
a bátyjáról faggatni. Nem szeretett volna a doktor haragjának
célpontjává válni.

Ú
 –  Úgy tűnik, nagyon népszerű ez a Pokol Tüze és Kutyája klub,
nem igaz?
Talán a témaváltás segít.
Alec megfogta a könyökét, és visszavezette a fogadóba. Connie
kezdte megszokni az érintését, és végre jól is esett neki, sőt, szinte
már várta, ahelyett, hogy rettegne tőle.
Csüggedten figyelmeztette magát arra, hogy nem szabad
túlságosan megszoknia ezt, mert ha kiderítették, amit kell, elválnak
útjaik. Természetesen ő is így akarta. Vagy mégsem? Inkább örülnie
kellene annak, hogy szabad, független özvegy ahelyett, hogy azon
siránkozik, Alec nem lesz mindig mellette. De rögtön felderült, mert
az, hogy kevés idejük van együtt, egyben azt is jelentette, hogy
legalább kiélvezheti, amíg tart.
 Huszonötödik fejezet

A hátsó bejárat felé tartva a folyosón Alec hiába küzdött ellene,

egyszerűen élvezettel töltötte el, ahogy Connie puha bőre a kezébe
simult. Nem volt muszáj, de úgy tűnt, minden ürügyet megragadott,
csak hogy megérinthesse annak ellenére, hogy az agya folyamatosan
arra figyelmeztette, ne tegye. Főként most, hogy a hercegné már nem
rezzen össze ösztönösen.
Connie olyan volt számára, mint valami kábítószer, ami lassan
terjedt szét a szervezetében, és egyre csak gerjesztette az étvágyát.
Mostanra már valóban függővé vált, szinte már sóvárgott azért, hogy
megérintse.
– Mi a terv? – kérdezte Connie. – Úgy hangzik, mintha el kellene
látogatnunk abba a klubba, nem gondolja?
Sok mindenre gondolt Alec abban a pillanatban, de arra, hogy
elvigye Connie-t egy klubba, ami az eddigi ismeretei alapján a
csábítás és az élvezetek kifinomult művészetére specializálódott, nem
volt köztük.
– Önt nem engednék be egy ilyen intézménybe. Főként nem ilyen
kései órán. Az egyetlen módja az lenne, ha szajhának öltözik, és
eleget fizetek az ajtónállónak.
– Ó! Hát efféle klubról van szó?
Ahelyett, hogy erkölcsi felháborodás sugárzott volna Connie
tekintetéből, Alec inkább kíváncsiságot látott feléledni benne.
–  Ha lenne egy ollóm, könnyedén átalakíthatnám az egyik
ruhámat, hogy szajhának nézzek ki.
Alec felmordult.
–  Nem fogja egyik ruháját sem szétvagdosni, Connie. Azt
mondtam, vigyázok önre, hogy nem teszem ki veszélynek, és ezt be
is kívánom tartani.
Édes istenem! Elég volt elképzelnie Connie-t szajhaként felöltözve,
és egyszerre öntötte el az aggodalom és a vágyakozás.
– Jól tudja, hogy nincs sok időnk. Fergus utánam kutat. Ez a klub
és a hölgyek, akik a Malcolmtól kapott listán szerepelnek, nagyon jó
nyomok, amiket mindenképpen követnünk kell.
–  Nem azt mondtam, hogy nem lenne jó információszerző hely –
kezdtek felfelé caplatni a szobájukhoz vezető lépcsőn, Alec lelki
szemei előtt pedig hirtelen egy rózsaszirmokkal borított ágy képe
jelent meg.
Pokoli hosszú éjszaka elé nézett.
Elővette a nadrágzsebéből a szobakulcsot.
– Reggel kitalálunk valamit. Megígérem.
Megálltak az ajtó előtt, Alec kinyitotta a zárat, majd előreengedte
Connie-t, aki a szoba közepéig sétált. A gázlámpák félhomályba
burkolták a helyiséget, kellemes melegséget árasztott a látvány.
Túlságosan intim melegséget. Alec az egyik lámpához sietett, és
teljesen feltekerte a gombját, majd megtette ugyanezt mindegyikkel.
Igen, így már sokkal jobb. Fény.
Bár a megvilágítás mintha csak kiemelte volna Connie selymes,
szőke hajtincseit, és ragyogást kölcsönzött volna az alabástrom
bőrének.
Egy pillanatra annyira élénken látta maga előtt a hercegnét, ahogy
meztelenül fekszik az ágyon, haja szétterül a párnán, hogy többször
is pislognia kellett, mire kitisztult a feje. Mégis hogyan fogja túlélni
ezt az éjszakát?
–  Most pedig, ugyebár megígértem, hogy tanítok néhány
verekedési taktikát. Vagy nem?
–  De, megígérte. Nem hinném, hogy el tudnám viselni még
egyszer, ha képtelen lennék segíteni önnek – halkult el Connie, szinte
már suttogott. – Sohasem bocsátanám meg magamnak, ha baja esne,
miközben én talán megakadályozhattam volna.
Az ötlet, hogy verekedési technikákat tanítson a hercegnének úgy,
hogy nyilvánvalóan képtelen uralkodni az egyre merevedő
érdeklődésén, végzetesnek tűnt. De megígérte, ráadásul Connie
reménykedőnek, várakozással telinek tűnt, és nem volt szíve
csalódást okozni neki.
Tudnia kellett, hogyan védheti meg magát, efelől nem volt
kétsége. Hiszen Fergus és az emberei már a nyomában vannak.
Egyébként is, majd tárgyilagos, kizárólag szakmai megközelítésből
néz a tréningre. Elég fegyelmezett és hidegvérű volt ehhez. Be tudja
vetni eme tulajdonságait Connie-val szemben is. Tesz róla, hogy így
legyen.

A hercegné nem igazán tudta, mit olvasson ki Alec

arckifejezéséből. Úgy tűnt, mintha valamiféle belső csatát vívna. Nem
tudta, mi lehet a tárgya, de egy percnyi tanakodás után a doktor
végre bólintott, és a szoba közepére sétált, ahol ő állt.
– Akkor kezdjük is el a tanulást – motyogta Alec
Connie rámosolygott.
– Kitűnő!
– Az első, amit megtanítok – kezdett bele a doktor –, hogy melyek
a legjobb helyek, ahol megüthet egy férfit, ha meg akarja állítani.
Megköszörülte a torkát.
–  Három fő területen a legsérülékenyebbek a férfiak – mondta a
doktor. – Egy egyik kifejezetten csak a férfiakra korlátozódik, de a
másik kettőt nyugodtan használhatja bárki ellen.
– Remek.
–  Tervezi, hogy hölgyeket is megtámad a jövőben? – kérdezte
pajkos vidámsággal Alec.
Connie megvonta a vállát.
–  Az ember sohasem tudhatja… A társasági hölgyek elég
kegyetlenek tudnak lenni. Talán jól jön majd, ha tudom, miként
kezeljem le őket – vigyorgott a hercegné, amint meglátta Alec
hitetlenkedő arcát. – Ó, nyugalom, Alec! Csak ugrattam! Mi ez a
három terület? Azt hiszem, azt, amelyik kifejezetten a férfiakra
korlátozódik, már ismerem – mondta büszkén, majd minden akarata
ellenére tekintete a doktor nadrágjára kalandozott. – Vagy tévednék?
Bár Connie bátyja kivételesen járatos volt a verekedési
technikákban, sohasem gondolt arra, hogy ilyesmit tanítson a
húgának, de azt egyszer megemlítette, hogy ha egy kérő netán nem
tudna uralkodni magán, az a bizonyos terület a leggyengébb pontja.
Az anyja meghallotta ezt, és majdnem szélütést kapott, ezért azonnal
megtiltotta, hogy ilyesmiről beszéljenek.
Alec alig hallhatóan szitkozódott, Connie pedig nevetett.
– Olyan könnyű felbosszantani önt, Alec McGuiness!
 Eddig még sohasem élvezte ennyire, ha ugratott valakit. Az
illetlenség hallatán Alec arca teljesen megváltozott, és ez a látvány
minden pénzt megért.
–  Nos, nem téved – lépett közelebb Alec a hercegnéhez, míg már
csak pár centi választotta el őket. – De azt tudja, hogyan lehet
cselekvőképtelenné tenni egy férfit, kedvesem? Fogadni mernék,
hogy nem.
A hercegné kedvesen mosolygott rá.
–  Azt hiszem, megfeledkezett arról, hogy nekem is van egy
bátyám.
–  Nagyon is jól emlékszem rá – válaszolta Alec. – De ha
megtanította volna rá, sokkal több eszköze lett volna a gazember
férjével szemben.
Duncan puszta említése azonnal visszarepítette Connie-t azokba
az időkbe, amikor teljesen tehetetlennek érezte magát. Nem beszélve
arról, hogy haszontalannak és reménytelennek is.
–  Nem. Richard valóban nem tanított nekem ilyesmit. Ő és az
apám mindig védelmeztek. Úgy tűnik, túlságosan is.
Alec beletúrt a hajába, tekintetébe bánat költözött.
–  Nem is lett volna szabad olyan helyzetbe kerülnie, hogy
szüksége legyen ilyen tudásra. Az ön pozíciójában semmiképp. Egy
pillanatra sem lett volna szabad veszélyben éreznie magát. Nagyon
sajnálom, hogy nem így történt.
– Nem az ön hibája.
A hercegné kezdett rájönni, hogy senki sem tehetett róla, csakis
Duncan. A férfiak többsége valószínűleg tisztelettel, kedvességgel,
sőt, szeretettel bánt a párjával. Duncan nyilvánvalóan képtelen volt
ilyen érzésekre, ezért inkább bántalmazott.
De többé már senkit sem bánthat.
– Én viszont úgy érzem, az enyém – motyogta Alec.
Connie képtelen volt egy másodpercnél tovább a szemébe nézni.
Olyan mértékű sajnálatot látott benne, vagy legalábbis azt hitte,
sajnálatról van szó, ami szinte megfojtotta. Gyűlölte, hogy Alec
sajnálja, mert ettől gyengének érezte magát, és elege volt a
gyengeségből.
– Ezt kellene tennem?
 Mielőtt Alec válaszolhatott volna, Connie a combja tövéhez emelte
a térdét.
– Ha elég erőteljesen csinálom, az fájdalmat okoz, igaz?
Alec egyre hevesebben vett levegőt.
– Igaz.
– Meddig? – kíváncsiskodott a hercegné.
– Attól függ. Pár perctől akár jóval tovább is. Attól függ, mekkora
erőt vet be.
Érdekes. Connie mindig is tudta, hogy a férfitest ezen része
érzékeny, de azt már nem, hogy mennyire. Talán jól jött volna ez az
ismeret Duncannel szemben, bár általában csak jobban verte, ha
valami hasonlót tett. Mindenesetre az arcának látványa a rúgást
követően megérte volna. Nagyon is.
– Lejjebb engedné egy kicsivel a térdét, kedvesem?
A hercegné engedelmeskedett, Alec pedig megkönnyebbülten
sóhajtott fel.
– Van más tippje is ezzel a bizonyos testrésszel kapcsolatban? Ha
valaha be kell vetnem ezt a technikát, azt akarom, hogy a lehető
legtovább tartson a hatása.
– Egy férfi számít erre a mozdulatra – magyarázta Alec. – Szóval
először el kell terelnie a figyelmét – nyúlt előre a doktor, és finoman
keresztbe húzta a kezét Connie nyakán. – A torok ezen része nagyon
sérülékeny.
A hercegné mindent megtett, hogy Alec szavaira koncentráljon, és
ne arra, hogy mit váltott ki belőle a puha bőréhez érő keze. Ujja
minden egyes mozdulata kéjes borzongást váltott ki belőle.
Összeszorította a száját, és megpróbált nem figyelni erre.
Egy halk hang a fejében azt ismételte, ne engedje túl közel Alecet.
Hogy veszélyes, ha egy férfi így ér hozzá, és hogy végül bántani
fogja.
Connie erre a hangra sem figyelt.
Ez már a múlt. Eljött az ideje a bátorságnak. A
kockázatvállalásnak.
– A torok és a nyak területe legyen az első cél, ha valaki közelről
akarja megtámadni – magyarázta Alec lágy hangon, miközben a jobb
füléhez hajolt. – Vagyis ez itt, és a szem környéke. Ha belekarmol
vagy belemélyeszti valakinek a szemébe az ujjait, azzal elég időt nyer
arra, hogy elfusson. De egy elég erős ütés ide – simított végig
hüvelykujjával a nyaka belső oldalán –, talán még halálos is lehet.
Connie pislogott, amikor Alec szavai végre eljutottak ködös
agyáig.
– Halálos?
Valóban ezt mondta volna?
–  Nem szeretnék senkit sem megölni. Elég nagy bajban vagyok
már így is. Én csupán lefegyverzésre vagy ártalmatlanításra
gondoltam.
Alec elvigyorodott, amivel a hercegnét lenyűgözte ahelyett, hogy
feldühítette volna. Connie újra felsóhajtott. Ez a férfi egy két lábon
járó bűn, ami csak arra vár, hogy bekövetkezzen. A mosolya pedig
csak megsokszorozta ezt a hatást. Mámorító volt.
–  Azt hiszem, kislány korában… talán tizennégy lehetett –
folytatta a doktor mosolyogva –, egy nap belopódzott a nagyapám
könyvtárába, és követelve, hogy kaphasson kölcsön egy puskát,
amivel lelőhet pár falubéli fiút…
– Szent ég! – kiáltott fel Connie. – Ezt már el is felejtettem!
Azonnal felelevenedett benne az az emlék, amikor megtudta, hogy
az apja erdejében pár helyi fiú orvvadászik. Sportot űztek abból,
hogy rókákat és szarvasokat öljenek meg. Annyira feldühödött, hogy
mindenképpen meg akarta leckéztetni őket.
– És ön nem segített nekem.
Alec hangosan felnevetett.
–  Hát persze hogy nem! Ölni tudott volna a tekintetével, amikor
azokról a kölykökről beszélt!
Connie szája elkeskenyedett.
–  Nos, nem állt szándékomban lelőni őket, de rájuk akartam
ijeszteni annyira, hogy soha többé ne merjenek az apám földjére
lépni, és ne gyilkoljanak le ártatlan állatokat! A puska helyett viszont
egy vasvillát kellett használnom!
– Egy vasvillát? – Alec akkor nevetve utasította vissza vissza a kis
Connie kérését, mire a lány visszamasírozott a házba. Tudhatta
volna, hogy egy nemleges válasz nem fogja eltántorítani. Connie
mindig megtalálta a módját, ha akart valamit.
 Ezúttal a hercegné kacagott hangosan.
–  Igen! És milyen jó érzés volt! Bár az anyám megtudta, és egy
hétre szobafogságra ítélt, hogy megtanuljam, egy hölgy sohasem
beszélhet nála alacsonyabb rendűekkel – vonta meg a vállát. – Nem
különösebben érdekelte, hogy egy vasvillával ijesztettem rájuk, csak
az, hogy nem lett volna szabad rangon aluli fiúkkal diskurálnom.
–  Az anyja mindig is különösen vélekedett a társadalmi
osztályokról, és az oda tartozó emberekről – ingatta a fejét Alec. – De
térjünk vissza a tanuláshoz. Az igazat megvallva, nem kell aggódnia
amiatt, hogy megöl valakit. Attól tartok, nem elég erős a karja hozzá.
Connie valóban nem nevezhette magát izmosnak, de valamiféle
sérülést biztosan okozhatott volna. Egyszerűen meg kellett mutatnia
Alecnek, hogy keményebb fából faragták, mint hiszi.
– Akkor mutassa meg, mit tegyek, hogy sérülést okozzak.
Alec engedelmeskedett, és a következő fél órában karmolással,
ütésekkel, lökdöséssel és különféle ökölcsapásokkal foglalkoztak.
Connie egyre inkább úgy érezte, hogy tényleg olyasmit tanul, ami
segíthet rajta, bár szívből remélte, hogy sohasem kell használnia.
– Gyorsan tanul – dicsérte meg Alec őszintén.
A bók büszkeséggel töltötte el a hercegnét, és egy mosollyal
köszönte meg.
– Most pedig jöjjön a mai utolsó lecke. Meg kell tanítanom, hogyan
hámozza ki magát egy ember szorításából.
– Mondjuk, ha meg akarna fojtani?
A doktor bólintott, majd lassan mögé került.
– Készüljön fel. Hátulról fogom megragadni. Rendben?
Connie megnyalta a szája szélét, bólintott, és felkészült a
támadásra.
Alec karja a derekára fonódott, háta a férfi mellkasának simult.
Egy pillanatra megfeszült, de a doktor mellkasának melege olyan
megnyugtató volt, hogy hirtelen nem akart semmi mást, csak
beleolvadni ebbe az ölelésbe, megfogni a kezét, megemelni, míg be
nem teríti a mellét.
A teste mintha lángra kapott volna, Alec érintése a ruháján
keresztül is felperzselte. Hiába minden, kiszökött egy mély sóhaj a
száján, amikor a doktor kissé szorított az ölelésén.
 Alec mondott valamit arról, hogyan mozgassa a karját és a csípőjét
annak érdekében, hogy kiszabaduljon, de képtelen volt figyelni,
miközben a férfi lélegzete a fülét cirógatta, és minden egyes porcikája
libabőrössé vált. Ráadásul nem is igazán akart kiszabadulni.
Teste szorosan simult Alechez, mintha arra teremtették volna,
hogy örökké így maradjanak. A kölnije szantálfaillata és a borostája
érdessége kéjesen dédelgették az arcát.
Úgy érezte, mintha otthonra talált volna Alec karjaiban.
Nem tudta, hogy félnie kell-e attól, hogy Alec mellett ennyire
biztonságban és elevennek érezte magát, vagy attól, hogy minden
egyes sejtje annyira ki van élezve rá, mint senki másra. Végtelenül
üdítő érzés volt.
– Connie? – csendült fel Alec hangja. – Figyel egyáltalán?
– Aha…
Ennél többet nem tudott kinyögni. Mégis hogyan várhatja el tőle,
hogy gondolkozzon, amikor a karjában tartja? Nyilvánvaló, hogy
Alec nem volt annyira elragadtatva, mint ő, és ez eléggé lelombozta.
A hercegné megrázta a fejét, és minden erejével azon volt, hogy újra
arra figyeljen, amit tanít neki.
– Rendben, akkor gyakoroljunk.
Újra és újra végigvették a lépéseket, és a következő fél órában Alec
egymás után ragadta meg hátulról, Connie pedig újra és újra
megpróbálta lehámozni a karját a derekáról.
Furcsa technika volt. A csípőjét balra kellett billentenie, majd a
bordái közé kellett könyökölnie ahhoz, hogy a szorító karja alá bukva
kiszabadulhasson. Utána ki kellett tolnia a lábát, a cél pedig az volt,
hogy minél gyorsabban a földre vigye a támadót, és esélye legyen a
menekülésre.
Az óra végére Connie kezdett egyre tapasztaltabban mozogni.
–  Nagyon szép munka – dicsérte meg újra Alec boldogan
vigyorogva, Connie pedig nevetve vetette magát a karjaiba, és
szorosan magához ölelte.
– Ó, Alec! Köszönöm szépen!
A doktor ingéhez beszélt, ezért a hangja eltompult, de biztos volt
benne, hogy Alec megértette. Elhúzódott tőle, és viszonozta a boldog
vigyort.
 – Ön kitűnő tanár!
Alec tekintete olyan átható volt, hogy zavarba jött, de közben a
lénye mélyéről leküzdhetetlen szenvedély tört elő. Hatalmasat nyelt.
Alec égett a vágytól, és ő nem akart már ellenállni neki.
A doktor lehajolt hozzá, ajkuk végre egymásra talált.
 Huszonhatodik fejezet

Connie-nak fahéj- és mézíze volt, és mint a méh a nektárnak, Alec

sem tudott ellenállni ennek a szédítő kombinációnak. El akart veszni
benne.
Connie ajka pihepuha volt, mint egy tollpárna, és a külső
törékenysége mögött olyan elemi erő rejtőzött, amivel mágnesként
vonzotta magához. Túl sokáig fojtotta el magában azt a vonzalmat,
amit a hercegné iránt érzett, de miután hozzáért, és az elmúlt fél
órában folyamatosan hozzásimult a teste, az ellenállás falai
homokvárként omlottak össze. Amikor összeért a szájuk, már nem
tudott megállni, még akkor sem, ha ez azt jelentette, hogy élete
végéig átkozott lesz.
Connie csókjáért ez sem volt nagy ár.
Alec először óvatosan ízlelgette, kiélvezte az édességet és a tüzet,
ami maga Connie volt. Elmerült benne, nem tudott betelni vele.
Lassan elmélyítette a csókot, a hercegné felnyögött válaszul, mert
ennél többet nem tehetett az ellen, hogy Alec a karjába kapja, és az
ágyhoz vigye őt.
De mégis mit művel? Nem használhatja ki a helyzetet. Connie
túlságosan sérülékeny volt, és túl sok mindenen ment keresztül. Alec
nem adhatja neki a szívét, nem volt joga úgy csókolni, mint egy
haldoklónak.
De a teste nem akart hallgatni minderre.
Túl régóta sóvárgott.
Alec nem tudta, hogyan, de sikerült elhúzódnia. Lepillantott
Connie cseresznyepiros ajkára, összekuszált hajára, és felnyögött.
Mintha esztelenül csókolóztak volna. A tudat, hogy az ő csókja
ébresztette fel a hercegné tekintetébe költözött szenvedélyt,
afrodiziákumként hatott, és minden erejére szüksége volt, hogy ne
csókolja meg újra.
–  Sajnálom – szólalt meg végül recsegő hangon, majd
megköszörülte a torkát. – Nem akartam. Nem teszem többé.
 –  Akkor nekem kell – vágta rá Connie, majd elé lépett, és
megragadta az ingét.
Felemelkedett, száját az ajkára tapasztotta. A csókja lágy volt,
követelőző és szenvedélyes, Alec pedig vajként olvadt el a keze
között.
Megfogta a hercegné hátsóját, és szorosan magához ölelte,
nyelvük újfajta táncot járt, mígnem mindketten ziháltak a kéjvágytól.
Meglepetten nyugtázta, hogy könnyedén el tudna veszni ennek a
nőnek az érintésében. Általában ettől megrémült volna, de Connie
esetében csak felkorbácsolta a vágyait.
Óvatosan elhúzódott tőle, mélyen a szemébe nézett, és
elégedettség töltötte el, amikor a hercegné halvány nyöszörgést
hallatott.
– Biztos benne? Nem akarok olyasmit csinálni, ami kellemetlen.
–  Soha életemben semmi nem volt ennyire kellemes, Alec
McGuiness – válaszolta a hercegné. – Azt akarom, hogy mutassa
meg, milyen érzés először átélni a gyönyört a… fájdalom helyett –
csuklott el a hangja a mondat végén.
Alec érezte, hogy a haragja újra felszínre tör.
– Az az ember nem érdemelte meg.
Connie megfogta az arcát, gyengéden simogatni kezdte. Alec a
tenyerébe bújt, elmerült a puha bőr érintésében.
–  Sss… – csitítgatta a hercegné, és azonnal megnyugodott. – Ne
beszéljünk róla. Kettőnkre akarok figyelni.
Abban a pillanatban olyan mély csodálat és esdeklés villant a
tekintetében, hogy Alec megijedt.
–  Connie. Tudnia kell, hogy a szívemet nem kaphatja meg… Ön
pedig többet érdemel, mint egy gyors etyepetyét a széna…
–  Nem kérek többet, csak egyetlen éjszakát. Nem áll
szándékomban újra férjhez menni, szóval nyugodtan félreteheti a
félelmeit. Nem akarok többet. Csak ezt a pillanatot. Kérem, Alec!
Mutassa meg, milyen érzés önnel lenni.
A doktor bólintott, szólni nem tudott. Connie olyan
bizonyossággal nézett rá, hogy tudta, tisztában van azzal mit kér, és
hogy most semmi mást nem akar. Legyen átkozott, de egész éjjel
szerelmeskedni fog vele, újra és újra kielégíti, egészen addig, amíg az
orgazmus közben Connie csakis magára gondol, és a gyönyörre, amit
átél. Ki akarta törölni annak a gazembernek az emlékeit.
Connie megérdemli, ő pedig gondoskodik róla, hogy meg is kapja.

Connie tudta, hogy Alec elveszítette a benne dúló csatát, amikor a

tekintete izzó lávává vált, és csupán bólintani tudott.
Túláradó boldogság és vágyakozás töltötte el. Sohasem vágyta egy
férfi érintését annyira, mint Alecét. A sóvárgás egyre sürgetőbbé vált,
le kellett csendesítenie.
Tekintetük összeforrt, abban a pillanatban mindketten tudták, mi
következik, és mindketten azt akarták, hogy be is következzen.
Alec lehajolt érte, felemelte, a mellkasához húzta, és odavitte az
ágyhoz, majd lassan leengedte a közepére.
– Biztos benne, Connie? – kérdezte ismét, de a választ a szemében
kereste.
Alec figyelt rá és aggódott érte, olyan mértékben, hogy Connie
elgyengült tőle.
– Biztosabb, mint bármiben a világon. Higgyen nekem, Alec.
A doktor tekintetében azonnal újra lángra kapott a vágy, Connie
teste összeszorult válaszul. Fájdalmas volt ez a vágyakozás.
Felnyúlt Alec válláig, maga felé húzta, a két száj újra egymásra
talált, a szenvedély újra beterítette. Alec mennyei volt, és többet akart
belőle. Sokkal többet.
Érezte, ahogy nedvesedik odalent, szinte már könyörög azért,
hogy megérintse ott.
Alec megtámaszkodott a feje két oldalánál, és óvatosan ráfeküdt.
Abban a pillanatban, minden előjel nélkül Connie teste
megfeszült, felgyorsult a légzése, úrrá lett rajta a páni félelem.
Duncan emléke, ahogy ráfekszik, ahogy újra és újra beledöfi magát,
amíg el nem eredt a vére, felemésztette. Hiába mondogatta magának,
hogy Alec az, nem Duncan, a teste úgy tűnt, nem tesz különbséget. A
nyers rémület kezdte elhomályosítani a látását, úgy érezte, el fog
ájulni. Ösztönösen próbálta eltolni magától Alec mellkasát, ki kellett
szabadulnia alóla.
Alec azonnal oldalra gurult.
 – Mi a baj? Jól van?
Több mély lélegzetvétel után Connie lassan kezdte úgy érezni,
hogy újra lélegzik.
– Sajnálom, Alec. Nem tudom, mi történt. Én csak… Az, hogy rám
feküdt, felidézett emlékeket… és mindazt, amit Duncan tett, amikor
rám nehezedett.
Alec halkan szitkozódott.
– Hát persze. És nincs miért bocsánatot kérnie. Én vagyok bolond,
amiért nem gondoltam arra, miként hathat ez.
– Nem – ült fel az ágyon a hercegné, térdét a mellkasához húzta, és
átkarolta a lábait. – Az én hibám, nem az öné. Duncan mindig azt
mondta, hogy valami nincs rendben velem. Hogy frigid vagyok, mert
nem bírtam elviselni az érintését. Talán igaza volt…
–  Ne merészeljen ilyesmit mondani, Constance – figyelmeztette
Alec gyengéden, de a tekintetéből áradó indulat elárulta, mit is érez
valójában. – Az a nő, aki az előbb még megcsókolt, nagyon is
szenvedélyes. Bizonyos, hogy nem frigid.
– De akkor miért toltam el?
A hercegné érezte, ahogy könnyek gördülnek lefelé az arcán, és
gyorsan elsimította őket.
–  Életemben nem éreztem még ilyen vágyakozást, mégis
megállítom? Nyilvánvaló, hogy valami nincs rendben velem.
Alec mély lélegzetet vett, karja kinyúlt, és lassan megfogta Connie
kezét.
– Kegyesebbnek kell lennie magához, kedvesem. Duncan nemcsak
fizikailag, de érzelmileg is bántalmazta, ha ilyesmit mondott.
–  Miért tett volna ilyet? – kereste a választ kétségbeesetten a
doktor tekintetében a hercegnő.
Sokszor feltette már magának is, de sohasem talált rá a válaszra.
–  Azok a férfiak, akik a náluk gyengébbeket bántalmazzák,
gyakran azért teszik, mert tehetetlennek érzik magukat. Ez pedig
sokszor merevedési vagy szexuális zavarokra vezethető vissza.
– Valóban?
–  Igen – erősítette meg Alec. – Engedje meg, hogy tippeljek.
Duncannek nehezen ment a merevedés elérése, és ezért önt
hibáztatta, ugye?
 A hercegné csak bólintani tudott. Pontosan ez történt minden
egyes alkalommal. Bár mindig úgy kezdődött, hogy pikkelt rá valami
állítólagos csekélységért, vagy ahogy ő mondta, elfogadhatatlan
viselkedésért.
– Sajnos az ilyen helyzet nem olyan ritka – állt fel Alec az ágyról,
hogy az éjjeliszekrényhez menjen, ahol a szobalány egy kancsó vizet
hagyott korábban. Öntött egy pohárral, és visszavitte Connie-nak.
– Tessék. Úgy hallom, kiszáradt a torka.
A hercegné elvette a poharat, és kortyolt egyet. Máris jobb volt.
– Találkozott már más nőkkel, akik hasonló helyzetben voltak?
A doktor bólintott.
–  Sajnálatos módon, igen. Többször is – vallotta be, majd leült az
ágy szélére. – Sok olyan nőt kezeltem, akik véletlenül estek le a
lépcsőn, vagy véletlenül belebotlottak egy bútordarabba, esetleg
véletlenül leestek az ágyról. Mindig megmagyarázták, holott
számomra egyértelmű volt, hogy a sérüléseik csakis veréstől vagy
rugdosástól származhattak.
Connie hirtelen nem tudta, hogy megkönnyebbültséget vagy
hányingert keltett benne az, amit hallott, hiszen ő is ezeket a
kifogásokat adta elő a különböző orvosoknak.
– Nem tudtam, hogy ilyen gyakran előfordul…
–  Egyes férfiak szeretik kihasználni a hatalmukat – jelentette ki
felháborodva Alec. – És mivel a jog jelenlegi állása szerint a feleség a
férj tulajdona, azt tehet vele, amit csak akar. Akár a lelket is kiverheti
belőle. Elnézést a kifejezésért.
– Igen, ezt túlságosan jól ismerem.
A nőket onnantól, hogy megszülettek, a házasság intézményébe
kényszerítették, azért nevelték őket. Ahogy a saját anyja is tette. Nos,
ő soha többé nem megy férjhez. Soha többé nem lesz újra egy férfi
tulajdona.
–  Az ilyen férfiakat örökre el kellene zárni – állt fel Alec, Connie
pedig érezte, hogy egyre nyugtalanabb.
A doktor az ablakhoz sétált, és kinézett az utcára.
–  Kellene egy olyan szolgáltatás vagy klinika, ahol ilyen nőkön
segítenek – mondta a hercegné. – Fogalma sincs, mennyire
magányosnak és elszigeteltnek éreztem magam. Fel sem merült
bennem, hogy lehetnek még hozzám hasonlók.
A hercegné az ágy széléhez kúszott, majd a lábát a padlóra
lendítette. Ez az ötlet mindenképpen megért némi gondolkodást. Ha
csak egyetlen nőnek tud segíteni, akkor is.
Alecre pillantott, akinek a homloka erősen ráncolódott.
Legszívesebben odament volna hozzá, hogy kisimítsa őket, de nem
tette. Az alig egy perccel ezelőtti reakciója alapján rájött, milyen
mélyen hatott rá Duncan viselkedése.
– Tett valamit azoknak a nőknek a férjeivel, akiket kezelt?
Connie nem tudta elképzelni, hogy Alec tétlenül tűrte volna.
A doktor felé fordult, és úgy nézett rá, mintha ő lenne az egyetlen,
aki belelátna a lelkébe.
–  Nem annyit, amennyit szerettem volna. Mindig elmentem, és
beszélgettem velük. A termetemnek köszönhetően gyakran ennyi is
elég volt ahhoz, hogy megijedjenek. Szóban megfenyegettem őket,
elmondtam, hogy ugyanazt fogom tenni velük, amit a feleségükkel
művelnek, és ezzel általában sikerült elérni azt, hogy felhagyjanak
gaz szokásukkal. Legalábbis egy időre.
–  Bárcsak ilyenek lettek volna azok az orvosok is, akik Duncan
élvezkedése után megvizsgáltak – tette le a majdnem kiürült poharat
a kisasztalra. – Talán akkor ő is adott volna némi nyugalmat nekem.
Alec csizmája hangosan kopogott a fapadlón, ahogy elé állt, majd
leguggolt hozzá.
– Kedvesem. Ha tudtam volna, hogy veri önt, nem csak szavakkal
fenyegettem volna, ezt elhiheti nekem.
Újra zakatolni kezdett a szíve, de most pontosan tudta, hogy nem
a félelemtől. Alec szavai balzsamként hatottak a lelkére.
– De nem kellett valamiféle esküt tennie, amikor orvos lett? Hogy
életeket ment, és nem tönkreteszi őket?
–  De igen, tettem – fogta meg gyengéden a hercegné arcát, és
óvatosan simogatni kezdte. – Az ön kedvéért viszont megszegtem
volna.
Ezek voltak a legromantikusabb szavak, amiket valaha mondtak
neki. Connie úgy érezte, a szíve még jobban megnyílt Alec előtt.
 – Nem akartam az imént eltolni magamtól. A testem egyszerűen…
bepánikolt.
Alec elmosolyodott, majd felállt.
–  Az én hibám volt – mondta, és hátrált pár lépést. – Nem lett
volna szabad ilyen messzire mennem.
Abban a szent pillanatban Connie semmi mást nem akart, csak
visszatérni oda, ahol tartottak. És bár úgy érezte, ezúttal nem esne
pánikba, de egy kis része tartott tőle, hogy mégis. Nem akarta ellökni
magától Alecet. Soha többé. Az lesz a legjobb, ha lassan halad előre,
és hagy időt a testének, hogy megszokja a gondolatot, hogy egy férfi
rajta, benne lehet anélkül is, hogy veszélyt jelentene rá.
De pont időből nem volt túl sok neki.
– Jobb lesz, ha most alszunk egy keveset – javasolta Alec.
Odament a szekrényhez, levett egy takarót a felső polcról,
leterítette a padlóra, az ágy lábához.
– Nincs szükség ilyesmire. Alhatunk mindketten az ágyban.
Bármennyire is kínzó lesz Alec mellett feküdni úgy, hogy nem
érhet hozzá, és nem karolja át.
– Rosszat tesz a hátának, ha a kemény padlón alszik.
Alec megtorpant, Connie jól látta, ahogy megfeszül az álla.
–  Azt hiszem, az lesz a legbiztonságosabb, ha idelent alszom ma
éjjel. Pihennie kell, holnap pedig korán kell indulnunk.
A hercegné tudta, hogy a doktor tisztességesen viselkedik, de egy
részének fájdalmat okozott ez a látszólagos elutasítás.
– Ne butáskodjon. Aludjon inkább a paplan fölött itt, mellettem.
Alec szája kinyílt, majd bezárult, nyilvánvalóan nem tudta, mit
mondjon, és eltartott egy ideig, mire képes volt szólalni.
–  Legyen – engedett végül, de látszott, hogy nem örül a
döntésének. – Az ajtó előtt várok, amíg átöltözik.
Pár másodperccel később már be is csukta maga mögött az ajtót,
Connie pedig egyedül maradt a szobában. Édes istenem! Mi történt?
Megrázta a fejét. Attól tartott, hogy bolondot csinált magából előtte,
vagy ami még rosszabb, elvesztegetett egy olyan esélyt, ami talán
nem jön el többé. Úgy képzelte, hogy ha hagyja, hogy Alec
szerelmeskedjen vele, arra örökké emlékezne. Nagyon sóhajtott.
 Nem volt idő mélázni ezen. Végezni akart az átöltözéssel és a
lefekvés előtti rutinjával, mielőtt a doktor visszatér. Milyen kár, hogy
csak vizet ihat a szokásos kamillateája helyett! Bár ez elég alacsony ár
volt a szabadságáért.
Connie sietve vette fel a hálóruháját, és végezte el a szokásos
teendőket. Nem volt egyszerű Mrs. Morgan segítsége nélkül, de
sikerült gyorsan az ágyba bújnia. Letekerte a gázlámpát az ágytámla
mellett, majd az álláig húzta a paplant.
Eléggé megalázó volt ez az este, nem akarta tetézni azzal, hogy
egy szál hálóruhában nézzen szembe Aleckel. Így is nehéz lesz aludni
úgy, hogy mellette fekszik. Közel, de mégis nagyon távol.
Ez a helyzet tökéletesen írta le a sokéves ismeretségüket.
A dolgok viszont megváltoztak, és már nem akart távolságot
tartani Alectől. Már nem kellett azon aggódnia, hogy büszke-e rá az
anyja.
Connie össze volt zavarodva. Egy része kétségbeesetten akarta
Alecet, a másik része viszont attól rettegett, hogy ha odaadja magát
neki, a testén túl a szíve is az övé lesz.
Megkockáztathatja-e, hogy újra egy férfi uralma alá kerüljön?
Nem beszélve arról, hogy nem tudta, maradt-e a szívéből valami,
amit odaadhatna neki.
 Huszonhetedik fejezet

Másnap reggel, mire Connie felébredt, Alec már felöltözve állt az

ablaknál, és a falhoz dőlve nézte az utcát. Láthatóan elgondolkodott
valamin, homlokán enyhe ráncok jelentek meg. A hercegné
bűntudatot érzett, amiért figyeli őt, miközben a doktor azt hiszi, még
alszik. Mint egy kukkoló, úgy lopott egy-egy pillantást az általában
jól uralt arckifejezéséről. De volt valami megnyugtató abban, hogy
mellette ébredt fel, és megtehette, hogy csak úgy nézze őt.
Megborotválkozott. A borosta, amit az arcán akart érezni, nem
volt sehol, bár ez nem lohasztotta le azt a belső késztetését, hogy arcát
az arcához préselje, és szorosan magához ölelje.
Biztosan felsóhajtott, mert Alec figyelme hirtelen felé fordult.
Ennyit arról, hogy észrevétlenül bámulja.
– Fent van – mondta a doktor közömbösen, szemében nyoma sem
volt az előző esti szenvedélynek. Talán még egyfajta távolságtartás is
sugárzott belőle, amiről Connie azt gondolta, szándékos erőfeszítés
annak érdekében, hogy érzelmileg ne tudjon közelebb kerülni hozzá.
–  Kimegyek, hogy felöltözhessen, utána lemehetünk reggelizni –
sétált Alec az ajtóhoz. – Odakint várom.
Connie csak bólintott, a tegnap éjszakai megalázottsága még
mindig élénken élt az emlékezetében.
Ahogy a doktor becsukta maga mögött az ajtót, felsóhajtott.
Értékelte a gondoskodását, de annyira hivatalosnak tűnt, hogy
elszomorította a hűvös távolságtartás.
Kikászálódott a paplan alól, és lassan felállt. Reggelente a lába és a
csípője elég merev volt, ez emlékeztette arra, hogy nem sikerült
teljesen felépülnie Duncan legelső veréséből, és ez ma sem volt
másként. De szerencsére sikerült megszabadulnia a görcstől, és
gyorsan belebújt a lovaglóruhába, amit Lady Lorelie adott neki
kölcsön.
Megtorpant, amikor megpillantotta magát az öltözőasztalra állított
tükörben. A kék anyag nagyon jól állt neki, még ha gyűrött is volt a
két nappal korábbi lovaglástól. Connie el sem hitte, mennyit változott
az évek során. Volt idő, amikor nem lett volna hajlandó kétszer
felvenni ugyanazt a ruhát, nemhogy egymást követő napokon.
Egyszer, kislány korában már elkövette ezt a hibát, amiért az anyja
a barátai előtt fenyítette meg, és akkor eldöntötte, hogy soha többé
nem veszi fel ugyanazt kétszer. Erre tessék, pontosan ezt csinálta, és
egyáltalán nem érdekelte.
Természetesen egy hang a fejében most is azt suttogta, vajon mit
szólna ehhez az anyja. De már tudta, hogy vannak sokkal fontosabb
dolgok az életben annál, hogy ilyen semmiség miatt aggódjon. Mint
mondjuk a szabadsága. Ami sohasem volt még ilyen értékes, hiszen
Fergus a városban volt, és őt kereste.
A gondolat, hogy elveszítheti, amikor még csak elkezdte ízlelgetni,
mélyen felzaklatta, olyannyira, hogy felfordult a gyomra.
Talán mégis Londonba kellene mennie, és fel kellene hagynia a
nyomozással?
Mit találhatnak, ami bizonyíthatná az ártatlanságát? Ha a patikus,
aki eladta a nyugtatót, azonosíthatja Fergust, az segíthet. De biztos
volt abban, hogy a herceg öccse azt állítaná, elvette tőle, és maga
használta fel.
Persze ott volt az is, amit a házvezetőnő, Mrs. Morgan említett,
hogy látták, ahogy Fergus megszabadul az üvegcsétől, miután kijött a
herceg és Connie szobáiból… De vajon ez elég ahhoz, hogy Fergusre
terelje a gyanút? Ha a patikus azonosítja, talán igen.
El kellett menniük abba a klubba, és beszélniük kellett azzal a
férfival. Nagyon furcsállotta, hogy a patikus és Duncan is ugyanabba
a klubba jártak. Vagy talán nem? Connie teljesen összezavarodott.
Úgy érezte, szétrobban a feje, ha mihamarabb nem teszi tisztába ezt
az egész helyzetet.
Az elmúlt években hányszor tisztázódott bármi is? Ritkán, ha
egyáltalán. A legfontosabb pedig az a ketyegő óra volt, amivel
versenyt futottak.
Mi lesz, ha Fergus ma rájuk talál? Izzadni kezdett a tenyere már a
puszta gondolatra is.
Elhessegette ezt a gondolatot, megfésülte a haját, és hamar
kontyba kötötte. Elégedetten nyugtázta, hogy az eredmény nem lett
túl feltűnő, majd sarkon fordult, és az ajtóhoz ment.
 De megtorpant, amikor észrevette doktor Howlett aktáját, amit
Alecnek adott. Ott hevert az asztalon, szinte hívogatta őt. Tényleg
tudni akarja a részleteket azokról a nőkről, akikkel Duncan
megcsalta? Malcolm listáján már olvasta a nevüket. Nem elég ennyi?
Mielőtt elillant volna a bátorsága, gyorsan odalépett, és kinyitotta
a borítót. Több papírlapot rejtett az akta, Connie sebesen átfutotta
őket. Ahogy Malcolm listáján, itt is olyan nők nevét látta, akik úgy
tűnik, viszonyt folytattak Duncannel. De ellentétben az ügyvéd úr
névsorával, itt több részlet derült ki a hölgyekről, sőt, volt, akinek a
családjáról is.
A szíve majd kiugrott a helyéről, amikor felismerte az egyik eltűnt
nő, Cassandra Donovan húgának nevét. Seraphina.
Mekkora esély volt arra, hogy két olyan nő is kapcsolatban álljon
Campbellékkel, akit Seraphinának hívnak?
Connie úgy gondolta, semennyi.

– Hogy érti azt, hogy nem találják?

Fergusnek uralkodnia kellett magán a hírek hallatán. Kiküldte az
embereit, hogy fésüljék át a várost az este, és mit tudtak felmutatni?
Semmit.
Igazából nem is lett volna szabad másra számítania.
De rohant az idő, és így annak az esélye is megnőtt, hogy a
hercegné kicsusszan a karmai közül, ezt pedig nem engedhette meg.
Ő volt az egyetlen, aki megmenthette a bitófától. Meg kellett találnia,
mielőtt túl késő lesz, és a hatóságok lefülelik.
–  Méltóságos úr. Ellenőriztük az összes nagyobb szállodát a
városban, egyikben sem volt – magyarázta Darius. – Lehetséges,
hogy téved a forrása, és a hercegné még sincs Invernessben? Nem ez
lenne az első alkalom, hogy fizettünk egy olyan információért, amiről
később kiderült, hogy kevés igazságalapja van, és csak a kedvünkért
fabrikálták.
Fergus levágta az evőeszközét az asztalra.
– Itt van, Darius! Érzem! – hördült fel, majd egy mély lélegzetvétel
segítségével igyekezett lenyugtatni felborzolt idegeit.
 Megemelte a szalvétát, és lassan megtörölte a szája szélét. Talán
teljesen rosszul fogtak a dologhoz.
– Meglehet, hogy nincs egyedül.
Darius összeszorította a száját.
–  Azt hiszem, ez lehet a helyzet. De kivel utazhatott? Mielőtt
eljöttünk, ahogy ön kérte, gondoskodtam arról, hogy a kastély
minden szolgáját megszámolják, beleértve Mrs. Morgant, a
házvezetőnőt is.
Fergus biztos volt benne, hogy ha valaki segíthetett Connie-nak
megszökni, az nem lehetett más, mint az a nő, aki mindig úgy
viselkedett, mint egy tyúkanyó.
– Talán nem egy szolgáló volt – dörzsölte meg az állát, miközben
végigvette a lehetőségeket.
– Ha nem egy szolga, akkor ki?
Fergus lelki szeme előtt felsejlett egy kép.
– Az isten verje meg! Hamarabb kellett volna gondolnom erre! Ha
fogadnom kellene, azt mondanám, az az átkozott Alec McGuiness
segített neki.
Az ital, amit Darius az imént emelt a szájához, hangos puffanással
landolt az asztalon.
–  Alec McGuiness? Caldwell grófjának kisebbik fia? Ez
megbonyolíthatja a dolgokat. A bátyja igazán rémisztő alak, és ha
valami történik a testvérével, biztos vagyok benne, hogy nem lesz
kíméletes.
Fergust egyáltalán nem érdekelte, hogy Iain McGuiness, Dalkeith
vikomtja kíméletes lesz-e, vagy sem. Ő csak azt tartotta szem előtt,
hogy megtalálja Constance-t, és ha Alec McGuiness segít neki, akkor
az bűnpártolás.
–  Rosszul fogtunk hozzá a kereséshez. Egy párt kellett volna
keresnünk.
– Igen, azt hiszem, az sokat segíthetett volna.
– Küldje ki újra az embereket, ezúttal két ember után kutassanak.
–  Igenis, méltóságos úr – válaszolta Darius, majd felállt, fürgén
meghajolt előtte, sarkon fordult, és elhagyta a Campbell-ház
étkezőjét.
 Fergus nézte, ahogy elmegy, és felsóhajtott. Azt hitte, mostanra
már meglesz Connie, de legkésőbb az Invernessbe érkezését követő
napon. Mégsem így történt. Hamarabb rá kellett volna jönnie arra,
hogy Connie segítség nélkül nem tudta volna ilyen sikeresen
kijátszani. Ostoba volt, hogy nem látta ezt.
– Jó reggelt, szerelmem!
Fergus az ajtó felé fordult, amikor aktuális szeretője, Lady
Tarlington belépett a szobába. Ahogy mindig, a hölgy puszta
látványa máris felébresztette benne a vágyat. Seraphina mindig
makulátlanul öltözött, és ez ma reggel sem volt másként. A vörös
bársonyruhája, ami minden domborulatát kiemelte, ízléses és csábító
volt egyszerre, a csipkéből készült vállkendője alig takart valamit a
dekoltázsából, ami egy csipetnyi merészséget csempészett a tökéletes
látványba.
Duncan halála előtt komolyan fontolóra vette, hogy feleségül
veszi. De most… Mivel ő lett az új herceg, ezt már nem tehette meg.
A házassága immár kötelesség és becsületbeli ügy, egy megfelelő
szüzet kellett találnia hercegnének. Nem vehetett el egy rejtélyes
múltú özvegyet, hiába ébresztett ellenállhatatlan testi vágyat benne.
Milyen kár… de az élet sokszor igazságtalan.
–  Megtalálta már? – érdeklődött Seraphina, és helyet foglalt az
asztalnál, majd intett az inasnak, hogy öntsön egy csésze teát.
–  Nem – válaszolt Fergus. – Attól tartok, elég tünékeny teremtés.
Bár azt hiszem, azért, mert nincs egyedül.
–  Milyen érdekes – mosolygott rá Seraphina, mielőtt kortyolt
volna egyet. – Bár még mindig nem értem, miért jöttek volna ide.
Igen, Fergus maga is ezen morfondírozott. Vajon Alec tanácsolta
Constance-nak, hogy Inverness felé vegyék az irányt ahelyett, hogy
Londonba meneküljenek, ahogy ő azt rögtön feltételezte?
–  Nem tudom biztosan, de meg kell találnom még a hatóságok
előtt.
–  Nem hinném, hogy már értesítetted őket a szökéséről – tette le
méltóságteljesen a teáscsészét Seraphina. – Ez megnehezítheti a
dolgukat.
–  A felügyelő tegnap érkezett a Kilmaine-kastélyba – magyarázta
Fergus. – Sajnálatos módon Mrs. Morgan megmondta neki, hol
vagyunk.
–  Az a házvezetőnő sohasem szívelte önt, szerelmem – jegyezte
meg Seraphina. – Talán érdemes lenne lecserélni, nem gondolja?
Mrs. Morgan valóban nem szívelte, ezzel Fergus tisztában volt, de
nem igazán tetszett neki, hogy Seraphina megpróbál beleszólni, mi
legyen a szolgálókkal. Fergus tartott tőle, hogy ez jelentett sok jót a
jövőjükkel kapcsolatban, hiszen a kapcsolatukból már nem lehet több
egy egyszerű viszonynál.
–  Ön szerint Constance azért jött ide, mert nem ő követte el a
gyilkosságot?
Az új herceg gyanakodva nézett Seraphinára.
– Ha nem ő ölte meg, akkor kicsoda?
A szeretője megvonta a vállát.
–  Ez egy nagyon jó kérdés. Vajon a felügyelő rájön, hogy az ön
egyik kését döfték Duncan mellkasába?
Fergus minden porcikája összerándult.
–  Pont ezért lehet csakis Connie a tettes, kedvesem. Engem akart
gyanúba keverni.
– Nos, bárki is ölte meg – lapogatta meg Seraphina Fergus kezét –,
én örülök. Tudja, mit gondoltam a bátyjáról.
Igen. Fergus nagyon is tisztában volt azzal, hogy a szeretője
mennyire viszolygott a testvérétől. Ahogy ő maga is.
Akárhányszor eszébe jutott a bátyja erőszakossága, és
jóvátehetetlen tettei, a bűntudat szinte letaglózta, és ez
elhomályosíthatta az érzékeit. Tudta, hogy már korábban tennie
kellett volna valamit annak érdekében, hogy megállítsa Duncant.
Évekkel ezelőtt rájött erre, még kisfiú korukban, amikor Duncan
perverz örömöt lelt abban, hogy megkínozzon és meggyötörjön
bármilyen szerencsétlen állatot, ami az útjába került.
Fergus sokszor fohászkodott Istenhez azért, hogy bocsásson meg
Duncannek. A herceg bűnlajstroma egyre hosszabb lett az évek
során, és kezdte belátni, hogy ezekre már nincs bocsánat. De mégis
imádkozott érte, még ma is. Mert ha isten képes feloldozni Duncant,
akkor talán ő is kegyelmet kap a bűneiért.
 Huszonnyolcadik fejezet

Connie tekintete izgatottan csillogott, ahogy kisietett a szobából a

folyosóra, ahol Alec már várta.
A doktor azonnal kihúzta magát.
– Mi történt?
– Doktor Howlett lejegyezte az eltűnt nők családtagjainak a nevét,
és az egyiket felismertem!
– Igazán?
Alec önuralmat gyakorolt, nehogy megfogja a hercegné kezét.
Nehéz volt nem megérinteni Connie-t, de muszáj volt megállnia, ha
esélyt akart adni magának arra, hogy legyőzze a hercegné iránt
táplált vágyait.
Ráadásul rettegett attól, hogy ha továbbra is hozzáér, bármennyire
is ártatlanul, képtelen lesz leállni. Mert nem akarna. Ezért ahelyett,
hogy karon fogta volna, intett neki, hogy kövesse.
–  Vagyis az egyik név egy részét – lépdeltek egymás mellett a
folyosón, majd a földszintre vezető lépcsőn.
– Egy részét? – kérdezett vissza Alec, amikor az étkezőbe értek.
Frissen sült kenyér, sercegő szalonna illata töltötte be a helyet, a
doktor gyomra lelkesen felmordult. Nem is vette észre, mennyire
éhes.
– Igen – válaszolta Connie. – Seraphina.
– Mint Fergus szeretője, Lady Tarlington?
Valóban furcsa véletlen lenne, és talán egy potenciális nyom is.
Connie megvonta a vállát.
– Nem tudom. A listán egy bizonyos Seraphina Donovan szerepel,
Miss Cassandra Donovan testvére, aki Duncan egyik szeretője volt, és
több mint két éve tűnt el.
– A Seraphina nem túl gyakori név.
–  Pontosan! – lelkendezett Connie, miközben letelepedtek egy
asztalhoz. – Mekkora esélye van annak, hogy két Seraphinának is
köze legyen a Campbellekhez?
– Elég csekély, azt hiszem.
 – Szerintem is!
A hercegné izgatott lett, amit Alec elbűvölőnek talált.
– Beszélnünk kell Seraphinával, nem?
A doktornak megint el kellett terelnie a figyelmét arról, hogy
Connie milyen lélegzetelállító, ahogy az ablakon beáradó napfény
beragyogja. Nem volt idő az elragadtatásra.
– Igen, azt hiszem, beszélnünk kell vele. Bárcsak többet kérdeztem
volna tőle az egész ügyről, amikor segített megszervezni a szökését.
Egyszerűen nem jutott eszembe, hogy köze lehetett hozzá azon túl,
hogy észrevette, Fergus az éjszaka egy részét nem az ágyában
töltötte. Milyen kár, hogy a Kilmaine-kastélyban van.
– Azt nem hinném – szólt közbe Connie. – Ha Fergus itt van, Lady
Tarlington is.
– Gyakran utazik vele?
– Az utóbbi időben igen. Mindig – nyitotta ki az étlapot Connie. –
Ami elég furcsa, figyelembe véve, hogy szerintem eleinte nem volt
oda Fergusért.
Alec kíváncsian felhúzta egyik szemöldökét.
– Melyik nő van oda a szeretőjéért?
Connie a doktorra sandított.
–  Való igaz, a nők számos okból töltik a férfiakkal az éjszakát, és
csak ritkán teszik szerelemből.
Alec egy pillanatra eltűnődött azon, vajon az előző éjszakára utal-e
Connie. Már a lehetőség sem nagyon tetszett neki, de hogy miért,
arról fogalma sem volt. Hiszen a szerelem volt az utolsó, amire
Connie-val kapcsolatban gondolni akart. Főként, mivel úgy tűnt,
napról napra egyre jobban kívánja.
Ilyen még nem történt vele, akkor sem, amikor Elise megszállottja
volt. Veszélyes viselkedés volt ez, amit be kellett fejeznie. Az életében
fontos szerepet betöltő nők mindig elárulták. Erre kellett
koncentrálnia.
Bárcsak a teste is hallgatott volna rá…

A vér szaga betöltötte a levegőt, miközben a dr. Howlett holtteste

körül vérvörös tócsa terítette be a padlót. Az idős férfi nyakát
elvágták, így nem tudott segítségért kiáltani, de azt pontosan tudta,
hogy itt a vég.
Borzalmas halál egy orvos számára.
Jarrod Clemmings őrmester felemelkedett a test mellől, és
magához intette a helyettes halottkémet.
– Van már elképzelés a halál idejét illetően?
Doktor Latham kék szeme hatalmasnak látszott a szemüvege
vaskos lencséje mögött, és elbűvölve vizsgálta a halott doktort.
Latham öreg róka volt, és Jarrod szerint sokszor túlságosan is
rajongott a szakmájáért, bár ez talán előfeltétele is volt annak, hogy
valaki a következő halottkém lehessen. A jelenlegivel szemben, aki
gyakran közömbösnek látszott, Lathman mindig alapos, éles látású
volt, figyelt a részletekre, ami hatalmas segítséget jelentett Jarrod
nyomozásaiban.
–  A végtagok dermedtsége alapján – kezdett bele Latham – úgy
tűnik, beállt a hullamerevség, tehát, ha meg kellene tippelnem a halál
időpontját, azt mondanám, valahol tíz és tizennégy órával ezelőtt. Bár
itt elég hideg van, így elképzelhető, hogy közelebb esik a tizennégy
órához. Tudja, a hideg hajlamos lassítani a folyamatokat.
Igen, Jarrod tudta. A szobában pedig valóban hideg volt, hiszen a
vizsgálóasztal fölötti ablak tárva-nyitva volt. Talán a gyilkos azon
keresztül jutott a rendelőbe, figyelembe véve azt a tényt, hogy az
elülső és a hátsó bejárat is zárva volt, amikor a recepciós megérkezett
ma reggel, és felfedezte ezt a szörnyűséget.
– Tehát valamikor tegnap este hat és tíz között?
Az orvos bólintott. Úgy tűnt, a nyaka alig képes megtartani a fejét.
– Pontosan. Véleményem szerint inkább hat óra környékén – tolta
fel orrán a szemüvegét. – Borzalmas halál, nem igaz? Főként egy
orvos számára, aki pontosan tudhatta, hogy a sebe végzetes, és ez
ellen semmit sem tehet.
Jarrod szerint viszont mindenféle gyilkosság borzalmas volt,
legalábbis az áldozat számára, bár ebben az esetben egyetértett az
orvossal.
– Sokáig tartott, míg elvérzett?
Doktor Howlett kezét összekötötték a háta mögött, feltehetőn még
azelőtt, hogy elvágták volna a torkát, így képtelen volt megállítani a
vérzést, vagy akár segítségért kiáltani. Akárki is ölte meg, azt akarta,
hogy szenvedjen. Ez nyilvánvaló volt.
– Nem – válaszolt Latham. – Legalább is onnantól, hogy elvágták a
torkát. De véleményem szerint előzőleg meg is kínozták.
– Megkínozták? – fürkészte Latham tekintetét Jarrod. – Hogy érti
azt, hogy megkínozták?
Amennyire Jarrod látta, nem volt jele kínzásnak az orvos
holttestén, bár az ingét valóban túl sok vér borította.
–  Nos, több kisebb szúrásnyom is van a mellkasán – mutatott az
orvos egy-két kisebb szakadásra doktor Howlett ingén.
Jarrod közelebbről is megvizsgálta ezeket a pontokat, és
meglepően nyugtázta, hogy Lathamnak igaza van. Több kisebb
vágásnyom éktelenkedett az anyagon, amit ő eddig észre sem vett.
De most, hogy felhívták rá a figyelmét, már nem lehetett eltekinteni
tőlük.
– Túl kicsik egy tőrhöz, nem gondolja?
Latham megdörzsölte az állát.
–  Igen. Szerintem nem is tőrt használtak. Inkább egy levélbontó
kést vagy egy kisebb bicskát. Persze a boncolás végéig nem tudhatjuk
biztosan.
– Honnan tudja, hogy megkínozták? – faggatta tovább Jarrod.
–  Legalább húsz ilyen kisebb vágás van, és egyik sem halálos –
vonta meg a vállát a reménybeli halottkém. – Azelőtt ejtették őket,
hogy elvágták volna a torkát, ami a külső vizsgálataim alapján
valószínűleg a halál oka lehet. Szóval, mi másért szúrták volna meg
hússzor, ha nem azért, hogy fájdalmat okozzanak, mielőtt végeznek
vele?
Jarrod bólintott, testsúlyát a sarkáról a lábujjára helyezte. Doktor
Latham szavai észszerűnek tűntek, bár azt még nem tudta, miért
kínozta volna meg bárki doktor Howlettet. Erre a kérdésre választ
kellett találnia.
– Bocsásson meg, őrmester!
Jarrod megfordult, és Henry Hammond fiatal közrendőrrel találta
szemben magát, aki segített neki. Henry jó ember volt, éles szemű, és
remek érzékkel tudta megnyugtatni az idegeneket. Ezek mind kapóra
jöttek, amikor létfontosságú információt próbáltak kicsikarni a
tanúkból vagy gyanúsítottakból. Ezért is bízta meg Jarrod azzal, hogy
vegye fel a hisztérikus recepciós vallomását, aki rátalált a halott
főnökére.
Amint a fiú beszélgetésbe elegyedett a hölggyel, azonnal
megnyugodott, olyannyira, hogy Hammond át tudta kísérni a
recepcióhoz, távol a holttesttől, és fel tudta venni a vallomását.
– Mi az, Hammond? Emlékezett a hölgy bármi használhatóra?
Hammond kissé zaklatottnak tűnt.
–  Nem vagyok biztos benne, de amikor megkérdeztem, történt-e
bármi szokatlan tegnap, két dolgot említett meg – pillantott a
közrendőr a helyettes halottkémre, aki még mindig nagy
buzgalommal vizsgálta a testet, majd szándékosan halkabban
folytatta: – Emlékszik a telegráfra, amit Johnson felügyelő küldött
tegnap délután?
– Igen. Mi van vele?
Az ifjú arra az információra gondolt, amit a felügyelő osztott meg
velük, miszerint Kilmaine hercegnéje megszökött a Kilmaine-
kastélyból, és valószínűleg Invernessbe tartott. Hogy ennek mi köze
lehet a doktor meggyilkolásához, Jarrod nem igazán tudta.
A közrendőr egy percre elhallgatott.
– Nos, tudja uram, amikor a hölgy mesélni kezdett doktor Howlett
előző napjáról, azzal kezdte, hogy leírta a három délutáni látogatóját.
Jarrod türelmesen várta, hogy Hammond folytassa, de valamiért a
közrendőr tekintete doktor Howlett holttestére siklott, amit doktor
Latham időközben az oldalára fordított. Bár nem ez volt az első
halott, akit a fiú látott, de mindenképpen a legszörnyűbb.
–  Gyerünk, fiam, ne csigázzon! – igyekezett visszaterelni a
közrendőr figyelmét a feladatára.
Hammond megrázta magát, mielőtt újra Jarrodra nézett volna.
– Sajnálom, őrmester. Nos, igen. Az egyik látogató személyleírása
elég különleges.
Elővett azt a papírdarabot a hátsó zsebéből, amit Jarrod rajzoltatott
az őrsön tegnap este Kilmaine hercegnéről azzal a szándékkal, hogy
reggel szétosztja az emberei között, akiket a keresésére küldött. Igazi
szépség volt, ez nem kérdés.
 –  Egy perce mutattam meg ezt a rajzot a recepciósnak, és ő azt
mondta, ez a hölgy volt a doktor egyik látogatója.
Jarrod teste megfeszült. A hercegné meglátogatta doktor
Howlettet pár órával azelőtt, hogy meggyilkolták? A nő, aki talán
gyilkos, és halálra szurkálta a férjét?
– Ki volt a másik két vendég?
Hammond megvonta a vállát, és megrázta a fejét.
–  Úgy tűnik, a hercegnével volt egy igen maga, széles vállú,
jóképű férfi. Ezt a hölgy mondta, nem én.
– És a harmadik?
– Nos, igen. A hercegné és a rejtélyes férfi távozása után nagyjából
egy órával, Lord Fergus Campbell követelte, hogy doktor Howlett
fogadja.
– Az ördögbe!
Ez a gyilkossági nyomozás egyre nagyobb felfordulást vetített elő
úgy politikailag, mint társadalmilag, Jarrod pedig nem szeretett
olyasmit vizsgálni, amiben ez a kettő szerepet kapott, mert átkozottul
megbonyolította a dolgokat.
–  Azt hiszem, jobb lesz, ha azonnal tájékoztatjuk Johnson
felügyelőt. Ha még nem hagyta el a Kilmaine-kastélyt, azt hiszem,
azonnal el akarna indulni Invernessbe.
– Igenis, uram.
– És juttassa el azt a rajzot a nyomdába. Mondja meg nekik, hogy
sürgősen szükségünk van száz másolatra.
– Száz másolatra, uram?
–  Pontosan. Ha megvannak, tíz emberrel plakátoltassa ki velük a
várost.
Jarrod úgy döntött, nem fog felelni azért, hogy egy gyilkosság
lehetséges gyanúsítottja elszökjön Invernessből, főként úgy, hogy egy
újabb áldozat feküdt előtte.
Az őrmester nem tudta, hogy van-e bármi köze a doktor halálához
a hercegnének, de a tény, hogy egy órával a halála előtt itt járt, és
hogy a férje megölésével gyanúsítják, túl sok véletlen volt egyszerre,
nem hagyhatta figyelmen kívül.
Mielőtt leszáll az éj, az egész város tudni fogja, hogy Kilmaine
hercegnéjét gyilkosságért körözik.
 Huszonkilencedik fejezet

Az elég különösre sikeredett reggelit követően Connie és Alec a

Pokol Tüze és Kutyája klub felé tartott, hogy reményeik szerint
beszélhessenek a patikussal, Mr. Trentonnal. Alec korán reggel már
kérdezősködött, és megerősítették neki, hogy Trenton mindig a
klubban reggelizik kilenc és tíz között.
Connie-nak fogalma sem volt arról, hogyan fog bejutni az
épületbe, de úgy tűnt, Alecnek van egy terve. Mikor nem volt neki?
–  Nincs nálam szolgálóruha, amit felvehetnék, ugye tudja? –
jelezte a doktornak.
Alec tekintete furcsán villant, mielőtt a felismerés fénye kigyúlt
volna benne.
– Á, igen… Örömmel tudatom, hogy nem lesz szükség arra, hogy
szolgálónak öltözzön.
– Nem? Akkor hogyan jutok be?
A hercegné szaporázta lépteit, hogy ne maradjon le, ahogy a
főútról nyíló utca felé tartottak, ami a klub bejáratához vezetett.
Ahelyett, hogy egyenesen mentek volna, Alec hirtelen balra fordult,
egy kisebb utcába, ami úgy tűnt, párhuzamosan fut a főúttal.
–  Küldtem neki egy üzenetet, amiben arra kértem, hogy az egyik
privát szobájában találkozzunk – állt meg egy ajtónál, ami
valószínűleg a klub hátsó bejárata lehetett, és elővette a zsebóráját. –
Hamarosan meg is kell kapnia.
–  Mégis hogyan tudta elintézni ezt, és mikor? – kíváncsiskodott
Connie.
–  Lementem a földszintre, míg aludt, és megkértem Malcolmot,
hogy segítsen.
– Malcolm újra a fogadóban járt? Megtudott valami újat?
Alec hezitált.
–  Amikor tegnap este a patikához ment, be volt zárva, így nem
tudott beszélni Mr. Middletonnal. A támadóinkról viszont kiderített
valamit.
– Tudja, kik voltak?
 – Pontosan nem.
Alec mintha gondosan megválogatta volna a következő szavait.
–  Akárhogy is, tegnap reggel érkezett egy telegráf Invernessbe,
amiben jutalmat ajánlottak annak, aki elfog minket.
– De akkor még nem is voltunk Invernessben…
Ez az új információ nagyon is zavarba ejtő volt.
– Senki sem tudhatta még akkor, hogy ide tartunk.
– Lady Lorelie és Angus MacKinnon tudták – komorodott el Alec
tekintete.
– Ők nem árulnának el engem.
Connie meg mert volna esküdni erre.
–  Nos, valaki mindenképpen megtette – mondta Alec, majd
kinyitotta az ajtót, és intett a hercegnének, hogy menjen be a hátsó
udvarra.
Connie elsétált mellette. Nem látott egyetlen szolgálót sem,
bizonyára odabent látták el a feladataikat.
–  Hogyan tudta elintézni Malcolm, hogy itt beszélhessünk a
patikussal?
– A McGuiness nevet mélyen tisztelik a Skót-felföldön.
Connie kérdőn nézett Alecre.
– Úgy érti, félnek tőle?
– Igen, ez is közrejátszik – kacsintott a hercegnére, amitől Connie
áruló szíve szaltózott egy nagyot.
Ennyire érzékenyen reagált Alec egy átkozott pillantására is.
Ráadásul, miután a doktor megfogta a karját, és a hüvelykujja egy
pillanatra a ruhájához ért, mintha egy ütőszenekar dübörgött volna a
mellkasában. Alec érintése, úgy tűnt, képes beszédképtelenné tenni
őt.
– Mr. Sampson, az igazgató már biztosan vár minket.
Amint Alec kimondta ezt, a férfi valóban ott termett a hátsó
bejáratnál. Kifogástalan szabású, fekete öltönyében Mr. Sampson
semmilyen megjegyzést nem tett az ő megviselt öltözékükre, bár
Connie látta a szemében, hogy mindent módszeresen megfigyel.
Barna haját hátrafésülve hordta, és mélyen meghajolt Alec előtt.
–  Uram, megtisztel – mondta lelkesen Mr. Sampson, mielőtt
felegyenesedett volna, és bekísérte volna őket a félhomályba borult
hallba.
Úgy tűnt, nem áll szándékában foglalkozni azzal, hogy egy nő is
jelen van, sőt, beteszi a lábát egy nyilvánvalóan férfiak számára
létrehozott intézménybe.
Mialatt Alec csevegett az igazgatóval, Connie körbenézett, bár
nem akadt sok látnivaló a hátsó folyosón. Felmentek pár lépcsőfokon
az első emeletre, majd végigsétáltak egy, a földszintihez hasonló
folyosón, bár itt több faajtó is megszakította a fal egységét.
Mindegyik zárva volt, és Connie egy pisszenést sem hallott, pedig
nagyon igyekezett.
–  Hangszigeteltek – magyarázta mosolyogva Mr. Sampson, aki
nyilvánvalóan felfigyelt a hercegné kíváncsi fülelésére. – Általában
nem engedünk be hölgyeket az épületbe… – világosította fel az
igazgató kedvesen, bár ahelyett, hogy ez megnyugtatta volna Connie-
t, inkább feszültté tette. – De a különleges családokkal kivételt
teszünk. Az pedig egyértelműen látható, miért is akarta magával
hozni őt – fordult Alec felé az igazgató. – Igazán kivételes teremtés. A
mi hölgyeink között nem talál ilyet, bár felvennék vele a versenyt.
A hercegné egy pillanatig nem értette, miről is beszél Mr.
Sampson, de amikor rátört a felismerés, nem tudta, hogy hízelgésnek
vagy súlyos sértésnek vegye-e a megjegyzését. Végül a sértés
győzedelmeskedett.
Az igazgató nem tudta, ki is ő valójában, különben nem merészelt
volna ilyesmit mondani. Persze, talán csak a véletlenen múlt, hogy az
éjszaka egyik hölgyének nézte őt.
Mr. Sampson megállt az egyik ajtó előtt, elfordította a kilincset,
majd kinyitotta, és betessékelte őket.
–  Ez az egyik legkelendőbb lakosztályunk. Tükröket láthatnak az
ágy fölött, ez nagyon népszerű.
A szobába lépve Connie jól látta a középre állított négyoszlopos
ágyat, és az imént említett tükröket a mennyezeten. Szentséges ég!
Végtelenül hivalkodó volt a berendezés. Bársonydrapériák,
aranyozott bútorok, a falak telis-tele meztelen nőket és férfiakat
ábrázoló képekkel. Azonnal megértette, pontosan mire is használják
ezeket a szobákat.

É
 Érezte, ahogy elpirul, akár a lenyugvó naptól megfestett égbolt.
Istenem! Ez a klub egy gyönyörpalota…
– Gondoskodom róla, hogy Mr. Trendon hamarosan csatlakozzon,
hogy nekiláthassanak a szórakozásnak – villantott ravasz mosolyt
Connie felé az igazgató, majd újra meghajolt Alec előtt, hogy aztán
sarkon forduljon, és elhagyja a szobát.
Az ajtó halkan csukódott be mögötte.
– Ez tényleg az, aminek gondolom? – kérdezte Alectől, miközben a
tekintete vadul cikázott az ágy és a festmények között.
Soha életében nem járt ilyen helyen, és számára is meglepő módon
egyre kíváncsibb lett a klub többi része iránt is, nem csak a szobák
érdekelték, amiket a támogatók láthatóan nagyon szorgosan
használtak.
– Valamiféle gyönyörpalota?
Alec felnevetett.
– Ez egy elég találó elnevezés.
– És Duncan rendszeresen megfordult itt?
A doktor bólintott, majd odalépett Connie-hoz.
– Sajnálom, hogy meg kellett ismernie az életének ezt az oldalát is.
A hercegné mélyen belélegezte, és elmerült Alec csodás illatában.
Egyszerű elegy volt, csak szappan és maga Alec, de tudta, sohasem
unná meg.
–  A tény, hogy sokkal nagyobb gazember volt annál, mint
feltételeztem, egyáltalán nem okoz meglepetést.
–  Nekem viszont még mindig nem tetszik, hogy fájdalmat okoz
önnek mindaz, ami kiderül róla.
Alec átható tekintete olyan mértékű vágyat gerjesztett benne, ami
szinte már könyörgött a csillapításért.
–  Elég fájdalmat okozott már ahhoz, hogy már ne számítson –
válaszolta Connie, és elkapta a tekintetét, mert nem bírta elviselni,
ahogy a doktor szinte a lelkébe hatolt. – Mit gondol Mr. Trenton,
miért találkozunk vele?
Gyenge próbálkozás volt ez a témaváltásra, ezt Connie is tudta, de
meg kellett próbálnia.
– Remélem nem azt, amit ez az igazgató sugallt.
Alec ezúttal kissé visszafogottabban nevette el magát.
 – Nem, semmi olyasmit, efelől biztosíthatom.
– De akkor mivel vette rá arra, hogy találkozzon velünk?
– Megfenyegettem, hogy elmegyek a hatóságokhoz, és bejelentem,
hogy köze lehet a herceg halálához, ha nem jön el.
Igen, ez Connie szerint is beválhatott. Ha a legkisebb pletyka
felreppenne a patikájával kapcsolatban, minden magas rangú ügyfele
menekülne tőle, mint a tűztől. Ez pedig komoly bevételkiesést
jelentett volna, amit ezekben a pénzügyileg nehéz időkben,
gyanította, még Mr. Trenton sem engedhetett meg magának.
Szinte végszóra kopogtak az ajtón.
Alec odament, és kinézett a kémlelőnyíláson, majd kinyitotta az
ajtót. A túloldalán egy magas, inkább soványnak mondható férfi állt,
aki az ötvenes évei elején járhatott. Vékony szálú haja őszült, és
nagyon idegesnek tűnt, ha az enyhén remegő kezéből bármire is
lehetett következtetni.
–  Jöjjön be, Mr. Trenton! – zengett a szobában Alec mély hangja,
amitől a patikus kissé megugrott, mielőtt sietve átlépte volna a
küszöböt, és megállt volna a szoba közepén.
A doktor becsukta az ajtót, mire Mr. Trenton azonnal felé fordult.
–  Semmi közöm a herceg halálához! – buggyant ki belőle ideges,
szinte sikító hangon. – Higgye el nekem!
Alec továbbra sem mondott semmit, de úgy nézte, mint valami
ragadozó.
Connie-nak el kellett ismernie, hogy Alec kifejezéstelen ábrázata
már önmagában is nagyon ijesztő volt. Tökéletesen megértette, mitől
lett olyannyira ideges a patikus, hogy már a nyakkendőjével babrált.
Alec hihetetlenül félelmetes tudott lenni, amikor közömbösnek
mutatta magát, és mivel elég izmos volt, nem lehetett semmibe venni,
és ezt Mr. Trenton is érzékelte.
–  Nem adtam el nyugtatót Fergus Campbellnek – fogta
könyörgőre a patikus. – Felismertem volna, ha beállít hozzám.
–  Honnan ismeri Fergus Campbellt? – kérdezte Alec. – Úgy
tudom, ő nem tagja ennek a klubnak, és nem tartoznak egy
társadalmi körhöz sem.
–  Nos, személyesen nem ismerem – szögezte le gyorsan Mr.
Trenton. – De sokszor járt itt a bátyja miatt.
 – Miért? – csapott le rá Alec kérdése.
–  Ki tudja? – emelte magasba esdeklőn a kezét a patikus. – De
beszélték, hogy ő takarít el a herceg után, aki szeretett durván bánni a
hölgyeivel, és úgy hallottam, néha túlságosan is elragadtatta magát.
Connie ennél jobban nem is érthetett volna egyet Mr. Trentonnal.
–  Jobb lesz, ha erről az igazgatót kérdezi – folytatta a patikus. –
Nem tudok semmit a pletykákon túl, ami a klubban terjedt róla.
–  Akkor miért használták az ön által Lord Fergusnek készített
szert a bátyja meggyilkolásához?
Mr. Trenton még most már a gallérjával bíbelődött.
– Sohasem készítettem semmit Lord Fergusnek. Az anyám sírjára
is megesküszöm!
– A nyilvántartása mást mond – szólalt meg végre Connie is.
A patikus a hercegné felé fordult, mintha épp most vette volna
észre, hogy más is van a szobában rajta és Alecen kívül.
– Nem készítettem semmilyen szert.
–  Nem tartom kielégítőnek a válaszát, Trenton – sétált a
patikushoz Alec. – És ha nem rukkol elő megfelelő magyarázattal,
gondoskodom róla, hogy sárba tiporják a nevét. Az üzlete darabokra
hullik, mire végzek magával.
– De én csak egy őszinte üzletember vagyok…
– Aki boldogan ad el kábítószereket annak, aki fizet érte.
– Ez csupán szórakozás – próbálkozott a patikus. – Az ilyen szerek
nem ártanak senkinek, csak megzavarják az érzékeket. Tudja,
könyörögnek érte.
– Ön fog könyörögni kegyelemért, ha nem kezd igazat beszélni –
figyelmeztette Alec rendíthetetlen hangon.
Mr. Trenton láthatóan nagyot nyelt, Connie pedig abban bízott,
hogy Alec tényleg tönkre fogja tenni.
–  De hát az igazat mondom! Nem készítettem szert Lord
Fergusnek. És azért nem, mert már nem is tudok elkészíteni semmit!
– emelte maga elé remegő kezét. – Fél évvel ezelőtt kezdődött, azóta
egyetlen mérést vagy keveréket sem tudtam megfelelően előállítani.
A segédem, Mr. Middleton csinál mindent, és az én nevem alatt adja
ki őket. Tudja, még nincs meg a megfelelő engedélye, ezért úgy
teszünk, mintha még mindig én csinálnám a munka nagy részét. Pont
emiatt vagyok mindig a klubban. Túlságosan lehangoló a patikában
lenni úgy, hogy még a legegyszerűbb erősítőt sem tudom kikeverni,
arról már nem is beszélve, hogy ezt az átkozott remegést sem tudom
csillapítani…
Alec halkan szitkozódott.
– Miért nem ezzel kezdte?
Trenton felsóhajtott.
–  Mert ha kiderül, hogy nem én készítem a zseniális szereimet,
végem. A város össze patikája megtudná, és senki sem jönne többé a
boltomba.
–  De akkor miért mondta nekünk Mr. Middleton azt, hogy ön
készítette a szert? – faggatta tovább Alec.
A patikus tekintete elbizonytalanodott.
–  Talán engem próbált megvédeni. És önmagát is. Hiszen ha a
boltom befuccsol, ő is elveszíti a munkáját.
Connie úgy gondolta, ezúttal igazat mond. Lehetséges, hogy Mr.
Middleton csak meg akarta védeni a főnökét és a munkáját.
–  Valóban említette, hogy aggódik amiatt, hogy nem tudná
eltartani a gyermekeit.
–  Middleton nem házas ember – vágta rá Trenton. – Túlságosan
kapzsi ahhoz, hogy megosszon bármit egy feleséggel vagy
gyerekekkel.
Connie és Alec összenéztek.
–  Ez azt jelentené, hogy Middleton hazudott nekünk – fordult a
hercegné Trenton felé. – Vagy ön hazudik.
Mr. Middleton valóban elég kellemetlenül érezte magát, amikor
szóba hozta a családját.
–  Nem hazudok! – rázta a fejét a patikus hevesen. – Esküszöm,
hogy nem!
–  Nos, akkor újra beszélnünk kell Middletonnal. De ha
figyelmeztetni merészeli – mordult Mr. Trentonra Alec –, biztosra
veheti, hogy mindenki megismerje a boltját és a módszereit.
Megértette?
–  Kristálytisztán – bólogatott lelkesen a megtört patikus, és
hátrébb lépett, miközben Connie és Alec megindultak az ajtó felé.
 A hercegné követte a doktort a folyosóra, de ahelyett, hogy balra
fordult volna, Alec az ellenkező irányba indult el.
– Még nem megyünk?
–  Nem – válaszolta Connie kérdésére. – Először elbeszélgetünk
azzal az igazgatóval.
 Harmincadik fejezet

Alec megállt az igazgató, Mr. Sampson irodájának ajtaja előtt.

Connie-ra pillantott, aki biccentéssel jelezte, hogy készen áll, majd
kopogtatás nélkül kinyitotta a polírozott faajtót, és bemasírozott a
szobába.
Mr. Sampson haragos tekintettel nézett fel a levélből, amit éppen
fogalmazott a mahagóni asztalán, de amikor meglátta, hogy ki
merészelte megzavarni őket, a dühe azonnal elpárolgott. Hátratolta a
székét, bár nem szándékozott felállni.
– Máris végeztek, uram? Szükségük van esetleg valamire?
Alec mosolyában nem volt semmiféle kedvesség.
– Arra van szükségünk, Mr. Sampson, hogy megtudjuk, pontosan
mi történt Kilmaine herceg és a szeretői között az évek során itt,
ebben a klubban.
A férfi megdöbbent, de próbálta palástolni az érzéseit.
–  Nem vagyok benne biztos, hogy értem, mire céloz, uram –
emelkedett fel lassan. – Talán nem hallotta még a hírt…
–  Üljön le! – utasította Alec, az igazgató pedig azonnal
engedelmeskedett, és visszaroskadt a helyére. – Elmond mindent,
amit tud a hercegről, mégpedig most!
– De hát nem hallotta? A herceg meghalt! – simított végig olajozott
haján Mr. Sampson. – Halálra szúrták. Azt mondják, a felesége ölte
meg. Csúnya egy ügy, és nagyon szomorú a klub számára.
Alec az igazgató székéhez ment határozott, jól hallható léptekkel.
Az évek során megtanult halkan járni, és általában észrevétlenül
közelítette meg az embereket, de néha szándékosan hangos lépésekre
volt szükség, ha rá akart ijeszteni valakire.
Amikor a székhez ért, nekidőlt az asztal szélének.
– Szomorú a klub számára?
–  Nos, igen. A herceg volt az egyik legaktívabb és pénzügyileg
leggálánsabb tagunk.
– Tudott a herceg hajlamairól?
 –  Hajlamairól? – igazította meg nyakkendőjét Mr. Sampson,
miközben a szabad kezével idegesen dobolt a széke karfáján. –
Nagyon sok tagunknak van speciális ízlése… ezért is jönnek ide.
A férfi pontosan tudta, miről beszél Alec.
– Mint igazgató, bizonyára ismeri mindegyiket. A hercegét is.
–  Tudok egy keveset, de nem igazán érdekel, mi történik a zárt
ajtók mögött, uram – próbálkozott Mr. Sampson.
Alec öklével az asztalra csapott, az igazgató magasra ugrott
ültében.
– Ne játszadozzon velem, Sampson! Nincs sem időm, sem kedvem
hozzá!
A férfi homlokán izzadtságcseppek jelentek meg.
–  Bizonyára ön is úgy gondolja, hogy egy ilyen klubnak muszáj
védeni a tagok magánéletét. Ha nem így tennénk, nem lennének
tagjaink. És ha valaha kiderül, hogy kényes témákról beszéltem,
annak ugyanaz lenne a vége.
Alec a szeme sarkából látta, ahogy Connie a falon függő vitrinhez
megy, amiben az igazgató fegyvereket tartott.
–  Ez tökéletesnek tűnik – jelentette ki, majd kivett belőle egy
nagyon élesnek tűnő tőrt, aztán a két férfi felé fordult, és
elmosolyodott.
–  Tökéletes, de mihez? – kíváncsiskodott a kissé elsápadt Mr.
Sampson.
– Nem tudja, ki vagyok, Mr. Sampson? – indult meg feléjük lassan,
kezében komótosan forgatva a tőrt, hogy az ablakon beszűrődő
napfény megcsillanhasson rajta. – Én vagyok a nemrég megözvegyült
Kilmaine hercegné.
Az igazgató nagyot nyelt.
– Valóban? Jaj, nekem…
–  Valóban – búgta Connie. – Jaj, nekem, bizony. Azt javaslom,
mondjon el mindent, amit tudni akarunk a néhai férjemről, és akkor
örömmel visszahelyezem ezt a szépséges fegyvert a helyére. Nem
szívesen tompítanám el a pengéjét, ha érti, mire gondolok.
Alecnek el kellett ismernie, hogy még őt is lenyűgözte a hercegné
alakítása. Úgy festett, mint egy tökéletes hölgy és a végzet
asszonyának keveréke. Mint egy életveszélyes asszony.
 Nem csoda, hogy Sampson halálra rémült.
– Higgyen nekem, Mr. Sampson – szólt közbe Alec. – Az úrnővel
nem éri meg packázni.
–  Azt látom – rebegte szinte alig hallhatóan az igazgató, majd
kétségbeesett tekintettel nézett hol Alecre, hol Connie-ra. – Nem
mindig én voltam az igazgató, ezt remélem, megértik. Természetesen
hallottam a pletykákról, és az elődöm figyelmeztetett arra, hogy
gyakran lesz olyan helyzet, ami fölött szemet kell hunynom.
Pontosan ez történt akkor is, amikor valamelyik szeretőjét láttam,
miután a herceg elhagyta a földszinti szobát. Rémisztően összeverte
őket.
–  A földszinti szobában? – kérdezte Connie ártatlan hangon, de
még mindig játszadozott a tőrrel. – Ez megszokott az ilyen
intézményekben, mint ez?
Az igazgató megrázta a fejét, egy pillanatra elvarázsolta a penge
látványa.
– Nem. A tagjaink nagy része az emeleti szobákat használja, de a
herceg külön kérte, hogy a földszinten készítsünk elő neki egy
különszobát. Nem sokkal később kezdtem megérteni, miért volt
szüksége rá.
– És miért?
Sampson elkapta a tekintetét Connie-ról és a tőrről, majd Alecre
nézett.
–  Azt hiszem azért, mert volt egy ablaka, ami a hátsó sikátorra
nézett, és meg is közelíthető onnan.
– És miért lett volna szüksége a néhai férjemnek arra, hogy a hátsó
sikátorból is megközelíthető legyen a szoba? – faggatózott Connie.
–  Volt néhány alkalom, amikor láttam, hogy a herceg az aktuális
szeretőjével megy be a szobába, de aztán történhetett valami, és
sürgősen az öccséért küldetett.
– Hogy érti azt, hogy történhetett valami?
Alec nem tudta eldönteni, hogy az igazgató szándékosan
fogalmaz-e homályosan, vagy valóban nem tudja, mi történt odabent.
–  Nos, az volt a szabály, hogy csak akkor léphettem be a herceg
szobájába, ha meghúzta a csengőt. Ez néhány alkalommal fordult
csak elő, és olyankor a herceg mindig várt rám, résnyire nyitotta ki az
Í
ajtót, hogy szóljon, kerítsem elő a testvérét. Így nem láthattam be a
szobába, és nem is tudhattam, mi történt. Üzentem Lord Fergusnek,
aki segített a bátyjának…
Mr. Sampson egyre erőteljesebben kulcsolta össze a kezeit, kezdett
eluralkodni rajta a félelem.
– Az első alkalommal nem gondoltam bele túl sokat, csak azután,
hogy…
– Mi történt azután?
–  Nos… – habozott az igazgató. – Ahogy mondtam, nem vagyok
benne biztos, de miután Lord Fergus bement a szobába, hamarosan
távozott is, majd úgy egy órával később a herceg is elhagyta az
épületet.
–  És mi lett a nővel? – kérdezte Connie, és az igazgató másik
oldalához közelített. – Mi történt vele?
Mr. Sampson még hátrább préselődött a székében, láthatóan
rettegett Connie-tól.
–  Nem tudom! Sohasem láttam újra azokat a hölgyeket, akikkel
megtörtént! De minden ilyen eset után véres volt a matrac, és
eltűntek a lepedők is. Természetesen a herceg szó nélkül állta a
cseréjük költségét. A nőket viszont nem láttam többé. Szerencsére
csak háromszor történt meg, hogy véres lett valami, és eltűnt egy nő.
– És mennyit fizetett önnek azért, hogy ne értesítse a hatóságokat?
Alecet sajnos már nem tudta meglepni az emberek kapzsiságának
mértéke, ami gyakran felülírta a józan ész és a tisztesség szabályait.
Bár jelen esetben azt gyanította, hogy Mr. Sampson személyiségének
ezek sohasem voltak a részei.
Az igazgató kinyitotta a száját, majd becsukta, mint az első
pisztráng, amit Alec kisfiú korában kifogott. Bűntudat és
szégyenkezés ült ki a férfi arcára.
– Nos, én… zagyvált Sampson. – Nem egészen így fogalmaznék.
–  Akkor hogyan, Mr. Sampson? – érdeklődött Connie. – Három
hölgy eltűnt, és csak egy véres ágy maradt utánuk. Mit gondolt, mi
történt?
Sampson tekintete körbejárt a szobában, Alec pedig biztosra vette,
hogy felmentőseregre vár, de senki sem sietett a segítségére.
 –  Természetesen azt, hogy a herceg elragadtatta magát! – bőgött
fel az igazgató. – De azt hittem, az ablakon át csempészték ki a
hölgyeket, hogy elkerüljék a kényelmetlen kérdéseket!
– Úgy érti, a gyilkossággal kapcsolatos kérdéseket? – vonta fel az
egyik szemöldökét Alec.
Mr. Sampson újra nagyot nyelt.
–  Nem tudtam, mit gondoljak… – akadt el a szava. – Reméltem,
hogy nem, de gyanítottam. Biztos nem lehettem benne, és nem
mertem egy ilyen nagy hatalmú embert megvádolni bizonyíték
nélkül. Az a karrierem végét jelentette volna.
–  Hát igen. Isten ments, hogy a karrierje veszélybe kerüljön –
csettintett a nyelvével Connie. – Ez sokkal fontosabb, mint három nő
élete.
–  Azok a nők nem voltak sokkal többek a ribancoknál – próbálta
igazolni álláspontját Mr. Sampson, és felpattant a székéből. –
Tudniuk kellett volna, mi vár rájuk.
Alec megragadta az igazgató zakójának hajtókáját, és visszalökte a
helyére. A felháborodottság helyét a félelem vette át Mr. Sampson
arcán.
–  Senki sem érdemli meg a verést, függetlenül attól, milyen a
helyzete! Azok a nők valószínűleg gyilkosság áldozatává váltak, itt,
ebben az épületben, az ön felügyelete alatt! Mivel nem jelentette a
hatóságoknak, sőt, mivel feltételezem, nagyobb összegeket helyezett
el a bankjában az esetekhez közeli időpontokban, bűnrészessé vált a
gyilkosságokban!
–  Bűnrészessé? – tűnt el hirtelen minden szín az igazgatóból. –
Gyilkosságokban?
– Bizony – erősítette meg Alec. – Pontosabban bűnpártoló.
– Amiről a hatóságok örömmel értesülnének – tette hozzá Connie,
miközben visszavitte a tőrt a vitrinbe.
Mr. Sampson igézve nézte a mozdulatait, miközben megtörölte a
homlokát.
– De én nem vagyok felelős az eltűnésükért! Egyszerűen csak nem
mondtam semmit!
–  Ami miatt felelőssé vált egy potenciális gyilkosság nyomainak
eltüntetésében – állt fel Alec. – Talán több ízben is. Amiről
természetesen tájékoztatni fogom a hatóságokat. Jöjjön Connie, azt
hiszem, végeztünk.
A hercegné bólintott, és elindult az ajtó felé.
–  Várjanak! – kérlelte őket Mr. Sampson. – Kérem! Ne említsék
meg a nevemet a rendőrségen! Könyörgök! Mondok még valamit, ha
megígérik!
Alec megtorpant, és visszanézett a válla fölött.
– Hallgatom.
Sampson gyorsan nyelt egy párat.
– Más is kérdezősködött a hercegről és a hölgyeiről.
– Igazán?
–  Igen. Lord Fergus szeretője, és egy másik hölgy látogatott el
hozzám úgy fél évvel ezelőtt.
– Lady Tarlington? – kérdezett vissza Alec.
– Úgy van. Bár ő igazából valaki más – válaszolta Mr. Sampson.
– Magyarázza el.
Alec kezdte elveszíteni a türelmét.
– Lord Tarlington sohasem létezett, ezért Lady Tarlington sem.
– És ezt honnan tudja?
–  Nos… A hölgyek látogatása után gyanút fogtam, és az egyik
emberem utánajárt Lady Tarlington múltjának. Így tudtam meg,
hogy a nő, aki Lady Tarlingtonnak nevezi magát, valójában Miss
Seraphina Donovan, aki hajadon, és nem is az arisztokrácia tagja. Bár
erről Lord Fergus nem tud.
Alec elkapta Connie tekintetét.
Az, hogy megerősítést nyert, Seraphina Duncan egyik áldozatának
testvére, érdekes fejlemény volt.
–  És fizetett önnek azért, hogy megtartsa magának ezt az
információt?
Mr. Sampson arcán megjelenő vérvörös szín bőven elegendő
válasz volt Alecnek.
– Én… nos… feltételeztem…
–  A zsarolás egy veszélyes játék, Mr. Sampson – ingatta a fejét a
doktor, mert észrevette, hogy az igazgató kényelmetlenül feszeng a
székben, és bár szerette volna, ha tovább fecseg, láthatóan lakatot tett
a szájára. – És ostobaság is, aminek kétségkívül meg lesznek a
következményei a jövőben. De érdekelne az a másik hölgy is, aki
elkísérte az állítólagos Lady Tarlingtont. Le tudja írni őt?
Samspon megrázta a fejét.
–  Nem. Álcázta magát, és fekete ruhában volt és özvegyi
fátyolban, szóval nem igazán láttam az arcát. Csak azt tudom róla,
hogy elég magas. Ó! És a beszéde alapján, amit igyekezett
elváltoztatni, biztosan az elithez tartozott.
Egy magas hölgy, aki arisztokratának hangzik? Mr. Trenton
személyleírása elég hasonló volt ehhez. Érdekes…
 Harmincegyedik fejezet

Szellő fújt keresztül a sikátoron, szén, hamu és egy csipetnyi sült

gesztenye illatát hozta magával. Az illatot, ami csodás emlékeket
idézett fel Connie gyerekkorából, azokból az időkből, amikor az
apjával Londonba mert, délután forró csokoládét kapott, és
könyvesboltban vásárolhatott. Egy délután távol az anyja folyamatos
kritikáitól. Mindketten felszabadultak. A hercegné dédelgette ezeket
az emlékeket, és akárhányszor eszébe jutott az apja, mélységesen
hiányzott neki.
Még jobban magára húzta a köpenyét, majd Alecre sandított, aki
figyelmesen pásztázta végig a környéket. Egyszerre volt
megnyugtató és aggasztó ez a körültekintés. Connie tudta, hogy ő is
elővigyázatos, és folyamatosan keresi nemcsak azt a két férfit, akik
megtámadták őket a minap, hanem Fergus embereit is. Nem beszélve
a hatóságról, akik mostanra már biztosan értesültek a szökéséről.
A gondolat halálra rémisztette, és végtelenül kimerítette.
–  Abban bíztam, hogy Trenton azt mondja majd, Fergus volt az,
aki megvásárolta a nyugtatót – mondta Alec, és begombolta a
kabátját.
– Igen. Én is.
Egy pillanatra csontig hatoló fáradtságot érzett amiatt, hogy
amivel szemben állnak, annak nem látni a végét. Mert ahelyett, hogy
tisztázta volna a helyzetet a beszélgetés Mr. Trentonnal és Mr.
Sampsonnal, csak még jobban összekuszálódott minden.
És ahogy Alec, ő is abban bízott, hogy Trenton Fergust fogja
megnevezni, mint azt a férfit, aki megvette a nyugtatót. Amikor
kiderült, hogy nem így van, végtelenül csalódottnak érezte magát.
Persze ez még nem jelentette azt, hogy nem Fergus küldött valakit
maga helyett a szerért.
Aztán ott volt az a fekete ruhás nő, akit nemcsak Mr. Middleton
említett meg a patikában, hanem Mr. Sampson is. Connie-nak
fogalma sem volt arról, hogyan kerülhetett ez a nő a képbe, de az
akadékoskodó belső hangja azt súgta neki, hogy talán ez lesz a kulcs.
Ki kellett deríteniük, ki ez a nő, és beszélniük kellett vele.
Talán Duncan egyik régi szeretője lehetett, aki bosszúra
szomjazik? Ez volt az egyetlen észszerű magyarázat, amire Connie
gondolni tudott. Ami azt jelentette, hogy talán annak a hat nőnek az
egyike, akik Malcolm listáján szerepelnek, és nem tűntek el. De mégis
hogyan tudnák nemhogy megkeresni, de szóra bírni Duncan hat régi
szeretőjét?
Ha őszinte akart lenni magához, azt sem tudta, hogy lenne-e elég
bátorsága hozzá. Az egy dolog, hogy kiderült, mennyire naiv és
ostoba volt, de hogy szemtől szemben találkozzon azokkal, akikkel
Duncan megcsalta? Az valami egészen más.
Minél többet gondolkodott rajta, annál inkább hitte azt, hogy talán
Duncan egyik volt szeretője összejátszhatott Fergusszel, talán pont
azért, hogy bosszút álljon a hercegen.
Vagy talán Seraphina a felelős mindenért? Így akart elégtételt
venni a testvéréért?
Connie hajlott arra, hogy nem ő volt az egyetlen, aki különféle
büntetést agyalt ki Duncannek.
– Beszélnünk kell Seraphinával, nem?
Ő volt az egyetlen, akitől megtudhatták, ki az a másik nő. Persze,
ha szóba áll velük.
–  Attól tartok, igen – értett vele egyet Alec. – Bár közel férkőzni
hozzá úgy, hogy elkerüljük Fergust, nem lesz egyszerű.
A doktornak igaza volt. Nehéz lesz, ha nem lehetetlen.
–  Van pár szolga az invernessi házban, akik hűségesek hozzám.
Biztos vagyok benne, hogy becsempésznének egy üzenetet
Seraphinának, ha megkérném rá őket.
–  Talán beválhat – ítélte meg Alec. – De először vissza kell
mennünk a King Street-i patikába.
–  Igen. Valószínűleg bölcs lenne, ha újra elbeszélgetnénk Mr.
Middletonnal.
Főként a Mr. Trentontól hallottak fényében.
– Úgy van. Middletonnak van mit megmagyaráznia – tette hozzá
Alec. – Nem kérdés, hogy hazudott nekünk. Hogy az állása, vagy
valami más érdekében, azt ki kell derítenünk – fogta meg Connie
karját gyengéden. – Mindent meg fogunk oldani.
A hercegné Alec ujjbegyeit nézte, ahogy a ruhájához érnek, és
tényleg azt hitte, lángra kapott a bőre. Szinte életre keltette ez az apró
érintés, de a doktor tekintetéből áradó eltökéltség még inkább. Nem
fogja egyedül hagyni, ebben biztos volt.
– Köszönöm, Alec – rebegte halkan.
A doktor szabad kezével elsimított a homlokából egy kósza
hajtincset.
– Nagyon szívesen, kedvesem. Most menjünk, és szórakozzunk el
egy kicsit Mr. Middletonnal, rendben?
– Igen, azt hiszem, ezt kell tennünk.
Connie felsóhajtott. Az előző este után attól félt, Alec soha többé
nem ér hozzá. De ez volt a második alkalom egy órán belül, és bár
csak a könyökéről volt szó, mégis sokkal több reménnyel és
izgalommal töltötte el, mint Duncan valaha. Amikor a herceg
hozzáért, még ha csak egy bálterembe kísérte is, a csontja is
beleborzongott a viszolygásba.
De az, amit Alec mellett érzett, teljesen új volt. Persze a borzongás
megmaradt, de a viszolygás helyét a vágyakozás váltotta fel.
Mennyire más ez, mint Duncannel! Connie azt is eltökélte, hogy nem
most fogja utoljára átélni.
Egymás mellett sétáltak csendesen, izzott körülöttük a levegő,
ahogy a sötét sikátorokat átszelve igyekeztek távol maradni a
főutaktól, ahova Fergus mostanra már valószínűleg kiküldte az
őrszemeit.
–  Ön lát ebben az egészben valami értelmet? – tette fel a kérdést
Connie, és lassított a léptein. – Én biztos voltam abban, hogy Fergus
kevert gyanúba, de most már nem tudom…
Alec a hercegnére pillantott.
– Ahogy mondtam, a végére járunk, Connie. A szavamat adom.
Olyan erős bizonyosság áradt a tekintetéből, hogy a hercegné
tudta, hihet neki, és ez reménnyel töltötte el.
Elértek a patika hátsó bejáratához, amin keresztül távoztak
legutóbb. Connie lába a földbe gyökerezett, és egész testében remegni
kezdett. A hátsó ajtó tárva-nyitva volt, lassan, halkan nyikorogva
lengedezett az élénk szélben. De a hercegnét inkább az ajtó előtti
fekete kövön éktelenkedő vérfoltok rettentették meg. A vérfoltok
pedig a patikába vezettek.
 Harminckettedik fejezet

Alec tudta, hogy valami nincs rendben, és bár minden sejtje

ösztönösen azt súgta neki, hogy minél messzebb vigye innen Connie-
t, meg kellett néznie, van-e odabent valaki, aki segítségre szorul.
– Maradjon itt.
–  Nem maradok itt. Ki tudja, mibe sétál be, én pedig nem fogok
megint csak állni tehetetlenül, mint tegnap.
A hercegné arca rendíthetetlen elszántságot sugárzott, amiről Alec
már tapasztalatból tudta, hogy nem enyhül, és felesleges lenne időt
pazarolni arra, hogy megpróbálja lebeszélni.
–  Istenem, hogy milyen nehéz magával! Akkor maradjon
mögöttem, rendben?
Connie bólintott, és kurtán elmosolyodott, mielőtt újra a bejárat
felé fordult volna. Az eltökéltsége helyét a félelem vette át, de a
következő pillanatban már újra határozott volt. Ennek a nőnek igenis
volt ereje, és Alec végtelenül büszke volt rá.
Figyelmét újra a vérfoltok kötötték le. Ujját a szája elé emelte,
jelezve Connie-nak, hogy ne csapjon zajt. Feszülten figyelt, de az ajtó
nyikorgásán és az épület túloldaláról, a Main Streetről beszűrődő
forgalom zaján túl minden csendesnek tűnt. Óvatosan, nehogy
belelépjen a vérbe, Alec közelebb ment az ajtóhoz, és kitárta.
Odabent, a folyosón még több vércseppet látott, de itt már
lábnyomok is voltak. A két különböző csizmanyomból arra
következtetett, hogy ketten mentek arra. De az egyik véres nyom
különösen érdekes volt, mert a hossza és keskenysége alapján Alec
úgy gondolta, női lábbeli hagyta.
Elővette a revolverét, majd lassan átlépte a küszöböt vigyázva,
hogy a padló tiszta részére lépjen. Felhúzta a kakast. Az apró
kattanás nevetségesen hangosnak tűnt a szűk átjáró csendjében.
Nem mozdult, de bentről nem hallott semmit. Határozottan haladt
tovább, szeme végigpásztázta a folyosót, és észrevette, hogy a véres
lábnyomok az üzlet elejébe tartanak.
 Egy pillanatra megállt, hátranézett a válla fölött Connie-ra, aki
óvatosan, oda lépve, ahová Alec, követte őt.
–  Nem tudom, mi vár ránk odaát – suttogta a doktor, miközben
fejével a patika irányába biccentett. – Megvárhat itt, ha gondolja.
A hercegnő tekintete az ajtóra tévedt.
– Rendben leszek.
Alec újra megindult, talpa alig hallhatóan ért a fapadlóhoz. A
folyosón még mindig látott véres lábnyomokat és vércseppeket is.
Balra fordulva megállt az ajtóban, és óvatosan elhúzta az átjáróban
lógó vörös bársonyfüggönyt. Bekukkantott az üzletrészbe, de ahogy
hátul, elöl is síri csend honolt, mintha egy lélek sem lett volna
odabent.
A fegyvert még mindig maga előtt tartva teljesen széthúzta a
függönyt, és belépett a helyiségbe. A pult mögött állt, gyorsan
körbenézett. Üres. De a véres lábnyomok a pulton túl is folytatódtak,
jobbra attól, ahol állt.
Követte őket, és rátalált a pult mögött fekvő Mr. Middletonra.
Sajnos elkésett. Már nem tehetett semmit.
Middleton torkát elvágták, az életet adó vére szétspriccelt a
mellkasán, és méretes tócsát formált alatta a padlón. A valamikor
fehér ingét átáztatta a karmazsinvörös vér, szeme élettelenül meredt
a plafonra.
A halál nem volt kegyes a számára.
Connie belebotlott Alecbe, megállt, és megfogta a karját.
– Édes istenem! Tehet még érte valamit?
–  Már késő – hajolt le a doktor, és megtapintotta Mr. Middleton
csuklóját. – Már nem lehet segíteni rajta, de még nem hűlt ki teljesen.
– Mit jelent ez?
–  Azt, hogy nemrég halt meg – egyenesedett fel Alec, és
szemrevételezte a férfit.
Nem látszott más sérülés, legalábbis így elsőre nem, és a
hullamerevség sem állt még be.
– Mivel a seb körül a vér még nem alvadt meg, és a teste sem hűlt
le nagyon, azt mondanám, az elmúlt órában halt meg.
–  És fog valamit – mutatott az összegyűrt darab papírra Connie,
ami Mr. Middleton jobb tenyeréből kandikált ki.
Ú
 –  Úgy tűnik, mintha a halála után tették volna oda – guggolt a
holttest mellé Alec.
– Ezt honnan tudja?
–  Látja ott a vért? – mutatott a doktor a vörös folyadékra, ami a
patikus ujját borította.
Connie bólintott.
– Igen. Az egész keze véres.
–  Az a darab papír viszont szinte makulátlan – vette észre Alec,
majd visszanézett a hercegnére.
Szerencsére úgy tűnt, jól viseli a helyzetet, amiért hálás volt,
hiszen fogalma sem volt, miként reagál majd Connie egy újabb
holttest látványára. De azon túl, hogy sápadtabbnak tűnt, mint
általában, a körülményekhez képest rendben volt.
– Szóval, ha a papírdarab a kezében lett volna, mielőtt elvágták a
torkát, akkor leejtette volna. Viszont, ha utána vette elő a zakójából,
akkor a keze összevérezte volna – foglalta össze Connie.
–  Pontosan. Ami alapján feltételezhető, hogy a gyilkos rakta oda,
miután Middleton meghalt.
Alec kinyújtotta a kezét, és megfogta a papírdarab sarkát.
Általában nem szívesen ért semmihez egy bűnügy helyszínén, de a
jelen körülmények között tudnia kellett, mi áll azon a papírdarabon.
Felállt, és óvatosan kihajtogatta. A rossz előérzet jeges hullámai
futottak végig a testén, amikor egy nagyon is ismerős arc nézett
vissza rá.
Mögötte Connie is felszisszent, tekintetét képtelen volt levenni a
képről. Elkapta Alec karját, ujjai mélyen elmerültek a kabátja
anyagában.
– Egy körözési kép, rólam. Hogy lehetséges ez?
Az invernessi rendőrség nyilvánvalóan nem vesztegette az időt, és
teleragasztotta a várost Kilmaine hercegnéje körözési felhívásával. De
ami ennél sokkal aggasztóbb volt az az, hogy ez a darab úgy lett
beállítva, mintha Middleton a halála előtt szorongatta volna.
Ha a holttestet felfedezi a rendőrség, azonnal arra a
következtetésre jutna, hogy Connie-nak köze van a
meggyilkolásához. Főleg akkor, ha kikérdezik Mr. Trentont, aki
természetesen megerősíti, hogy a hercegné az ő társaságában
látogatott el Middletonhoz. Ami csak fokozná a gyanút, ami már így
is körüllengi Connie-t Duncan halála miatt, ráadásul Middletont és
Duncant is egy tőrrel ölték meg.
– Miért hagyhattak egy körözési felhívást rólam a kezében? – tette
fel a kérdést Connie, majd lassan lefejtette a kezét Alecről, és hátrált
egy lépést.
Vett egy mély lélegzetet, a doktor pedig egy pillanatra attól tartott,
hogy elájul.
Kinyújtotta a karját, hogy megtartsa, és közben finoman dörzsölni
kezdte a hátát.
–  Nem lesz semmi baj – próbálta megnyugtatni, de magában
elmormolt egy fohászt, hogy igaza legyen.
A körözési felhívás őt is megrémisztette.
–  Ha a rendőrség azt is feltételezi, hogy köze lenne Middleton
halálához, én biztos alibit szolgáltathatok, hiszen önnel voltam
mindvégig.
A hercegné bólintott, és lassan, lépésről lépésre összeszedte magát,
kiegyenesítette a hátát és felszegte a fejét, hogy Alec szemébe
nézhessen.
–  Talán. De azt is hihetik, hogy hazudik, csak hogy engem
mentsen. Akárhogy is, nagyon úgy tűnik, hogy valaki mindkét
gyilkossággal kapcsolatban engem akar gyanúba keverni, nem
gondolja?
Alec biccentett egyet. A hercegné nem tévedett.
–  A kérdés az, kicsoda? Nagyon is lehetséges, hogy Fergus.
Middleton hazudott nekünk a szerről. Hazudhatott mással
kapcsolatban is.
–  Ami megmagyarázná, hogy miért halott – elmélkedett Connie
hangosan. – Fergus talán megpróbálta eltüntetni a Duncan
meggyilkolásával kapcsolatos nyomait, és csak úgy tudta biztosítani,
hogy Mr. Middleton ne beszéljen, ha végleg elhallgattatja.
– Lehetséges – értett vele egyet Alec.
– Talán Lady Tarlington is Fergusnek segít – tette hozzá Connie.
– A lábnyomok alapján valóban egy férfi és egy nő járt itt – sétált
oda Alec, ahonnan Mr. Middleton a nyilvántartást elővette legutóbb,
de a vastag, bőrkötéses könyv helyén a pult alatt egy üres polcot
talált. – A fenébe! Eltűnt.
– Most mit tegyünk?
Connie egyenesen Alec szemébe nézett, aki nem tudta, mit
mondhatna, amivel kitörölhetné azt a riadtságot, ami visszaköltözött
a kék mélységbe.
Hirtelen hangosan kopogtattak az üzlet ajtaján. Alec gyorsan
kikukucskált. A bejárat előtti lépcsőn két rendőr állt, egyik máris
emelte a kezét, hogy újra kopogtasson, míg a másik a kirakat üvegére
tapasztott kézzel próbált bekukucskálni a patikába.
Bajban voltak.
 Harmincharmadik fejezet

Connie szíve abban a pillanatban zakatolni kezdett, amikor

meglátta a rendőrök kék egyenruháját a patika bejáratánál. Honnan
tudták, hogy itt találják? Rögtön tudta, hogy felismerték, mert
meglepetten hőkölt vissza az egyik, és üvöltött valamit a
kollégájának.
Connie lelki szemei előtt megjelent a jövő: nyirkos, sötét falak közé
zárva várja egy patkányokkal teli cellában, hogy az akasztófához
vezessék. Ez volt az, ami halálra rémítette. A jövő, amit nem
engedhetett, hogy bekövetkezzen, hiszen elege volt abból, hogy a
körülmények és a sors írja az életét.
A rendőrök rázni kezdték a kilincset, majd nekifeszültek az
ajtónak.
– Indulnunk kell. Most! – szólt neki Alec, és Connie felé nyújtotta a
kezét.
A hercegné szó nélkül összefonta az ujjait a doktoréval, és együtt
rohantak a hátsó ajtóhoz vezető folyosóra. Már nem törődtek azzal,
hogy a cipőjük vérben tapos, csak arra koncentráltak, hogy minél
előbb kiérjenek a sikátorba.
Alec után futott, és kétségbeesetten fohászkodott, hogy hátul ne
várják őket rendőrök, különben nem tudnak elmenekülni.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a tüdejét, amikor látta, hogy a
sikátor üres. De ez nem marad így sokáig.
Alec megtorpant, tekintete végigpásztázott az utcácskán.
–  A Campbell-házhoz megyünk – jelentette ki, és sebesen vezette
az egyik irányba.
– Megőrült? – kapkodta a lábát Connie ahelyett, hogy ösztönösen
megállt volna, és megrázta volna a férfit. – Fergus és az emberei
közelébe akar jutni?
– Az az utolsó hely, ahol keresnék.
Alec mondott valamit, de mégis… Az ötlet, hogy Fergus közelébe
menjenek, mintha a félelem tőrét szúrta volna a szívébe.
– Nagyon nem tetszik nekem ez az ötlet.
 –  Nekem sem – vallotta be Alec. – De beszélnünk kell Lady
Tarlingtonnal, vagy bárki is legyen. És a legnagyobb valószínűsége
annak van, hogy ott találjuk.
– És utána?
Inverness hirtelen nagyon kicsinek tűnt, ahogy a város maga
lassan hurokként szorult köréjük.
– A rendőrség egyértelműen keres engem.
–  Miután beszéltünk Lady Tarlingtonnal, amilyen hamar csak
lehet, ki kell jutnunk Invernessből.
– És azt hogyan csináljuk?
Ha nem tudnak elszökni, vége. Főleg azután, hogy a rendőrség
átvizsgálja a patikát, és megtalálják Mr. Middleton testét, aki ott
feküdt, ahol ő állt korábban.
– Gyanítom a város minden ki- és bejáratát figyelni fogják.
– Ne aggódjon. Van egy ötletem.

– Biztos benne, hogy a hercegné volt az? – kérdezte Jarrod az egyik

rendőrt, aki látta az úrnő arcát, amikor egy órával azelőtt elmenekült
a helyszínről.
A férfi bólintott.
– Ő volt az, uram. És élőben sokkal szebb volt, mint a képen.
– Ezért hagyta, hogy elszökjön? – szegezte neki a kérdést egy nem
túl lelkes hang hátulról.
Jarrod és a rendőrtiszt hátrapillantott, a hang irányába.
–  E-esküszöm, hogy nem hagytam megszökni – dadogott a
közrendőr.
Jarrod a kezét magasba emelve jelezte neki, hogy hallgasson, de
közben végig az idegent nézte, aki úgy tűnt, végtelenül nyugodt.
–  Semmi baj, Geoff. Most menjen, és segítsen a többieknek
biztosítani a környéket.
A közrendőr tekintete Jarrod és az idegen férfi között cikázott, és
bár látszott, hogy nem ért semmit, bólintott, és kisétált a patikából.
–  Még nem végeztem vele – jelentette ki az idegen, miközben
farkasszemet nézett Jarroddal.
 –  Ön bizonyára Johnson felügyelő – állapította meg Jarrod, és
végigmérte a férfit.
A felügyelő a negyvenes évei közepén járhatott, gyapjúkabátot
viselt, hozzá barna nadrágot, és szintén barna haját hátrafésülte, hogy
elrejtse a feje közepén a kopaszodó foltot. Fél fejjel alacsonyabb volt,
mint Jarrod, és egyáltalán nem tűnt elégedettnek.
Az őrmesternek sok hozzá hasonló fickóval volt dolga a húszévnyi
szolgálata során. Olyan hivatásos tisztekkel, akik szenzációs ügyeket
kerestek, hogy bekerülhessen a nevük az újságokba, és elismerést
kaphassanak a feljebbvalójuktól.
Az pedig egyáltalán nem érdekelte őket, hogy kin gázolnak át
közben.
Jarrod sohasem foglalkozott az ilyenekkel, de ha rangban felette
álltak, sajnos nem kerülhette ki őket.
–  Igen, az vagyok – erősítette meg a felügyelő, és elővett egy
papírlapot a zsebéből, amit Jarrodnak adott. – Ön bizonyára
Clemmings őrmester. Úgy tűnik, az utolsó pillanatban érkeztem.
Jarrod gyorsan átfutotta a papírt. A felügyelőt igazoló okmány
volt, és az állt benne, hogy az ő hatáskörébe tartozik Kilmaine
hercegének gyilkossági nyomozása.
– Tehát megkapta az üzenetemet.
–  Így van – biccentett kurtán a felügyelő. – És hálás vagyok érte.
Értelmetlen lett volna a Campbell-birtokon időzni, amikor a herceg
meggyilkolásának legfőbb gyanúsítottja Invernessben csavarog. És
úgy tűnik, megölt egy újabb szerencsétlent.
–  Én nem vonnék le ilyen elhamarkodott következtetést –
válaszolta Jarrod.
–  És miért nem? Az emberei itt látták, a bűntény helyszínén, és
amint észrevette a rendőröket, elmenekült. Ez, a szerény véleményem
szerint, a bűnösségére utal.
A felügyelő egyáltalán nem tűnt szerénynek. Sokkal inkább
önteltnek.
–  Én szeretek jobban megbizonyosodni valaki bűnösségéről,
mielőtt ilyen következtetéseket vonok le – hangsúlyozta Jarrod.
A felügyelő tekintete haragosan villant, de hamar elpislogta.
Jarrod tudta, hogy nem lenne szabad packáznia a felettesével, de ha
valaki magas lóról olyan feltételezéseket hangoztat, amire semmilyen
bizonyítéka nincs, az végtelenül felháborította. Ez volt a lusta
nyomozás mintapéldája. Márpedig, ha gyilkossági nyomozásról volt
szó, a lustaságnak nem volt helye.
– Ha jól tudom, a test mellett találtak rá, vagyis látták, igaz?
Jarrod azt gyanította, hogy a felügyelő szerint ez is azt támasztotta
alá, hogy a hercegné bűnös.
– Így van.
–  Nos, akkor tessék – porolt le némi szöszt a kabátja ujjáról. –
Bűnös. Tehát, mit fog tenni az embereivel annak érdekében, hogy
elkapja?
Nem volt könnyű nem kimondani azt, amit Jarrod akart, de
sikerült neki. Épphogy.
–  A város minden ki- és bejáratánál vannak embereim, és őt
keresik.
–  Ez is valami – sétált Mr. Middleton testéhez a felügyelő. –
Elvágták a torkát?
– Igen.
És bár a seb nem tűnt tisztának, Middleton nem szenvedhetett
sokat. Jarrod úgy vélte, a gyilkosban volt némi könyörület.
–  És ami felettébb érdekes, az embereim jelentése szerint a
hercegné egyáltalán nem volt véres.
– Ha mögötte állt, amikor elvágta a torkát, nem is lehet véres, nem
igaz? – nézett rá újra önelégülten a felügyelő.
– Nem, valóban nem. De Middleton túl magas volt ahhoz, hogy a
hercegné hátulról el tudja vágni a torkát.
– Hogy érti ezt? – fonta keresztbe a karját Johnson a mellkasa előtt.
– Pontosan úgy, ahogy mondtam – válaszolta Jarrod. – A hercegné
alig százhatvankét centi magas, Middleton pedig több, mint
száznyolcvankettő. Kizárt, hogy a hercegné képes lett volna
felnyúlni, és elvágni a torkát, ha mögötte áll.
Johnson felügyelő szája mozgott egy ideig, mintha a szavait
próbálná megformálni, sikertelenül.
– Nos… talán felállt valamire.
Jarrod megvonta a vállát. Lehetséges, bár a patikában nem utalt
semmi arra, hogy így történt.
 – Volt vele egy férfi.
– Hallottam – jegyezte meg a felügyelő. – Tudjuk, kicsoda?
– Még nem – rázta meg a fejét az őrmester. – Bár remélem, többet
tudok majd, ha meglátogattam Lord Fergust, vagy most már inkább
úgy mondanám, hogy Kilmaine hercegét.
–  Ó, drága őrmesterem! Attól tartok, ez jóval túllépi az ön
hatáskörét – igazította meg a nyakkendőjét a felügyelő, és beteges
mosoly ült ki az arcára. – Én magam látogatok el Lord Fergushöz.
Ön, Cummings őrmester, az embereit felügyeli, és gondoskodik arról,
hogy megtalálják a hercegnét. És figyelmeztetem: ha még egyszer
megszökik, személyesen önt teszem felelőssé.
 Harmincnegyedik fejezet

A Campbell-ház hátsó kertjeiben lévő üvegházban Connie mindig

is szívesen töltött időt Amelie-vel. A különféle virágok édes illata és
élénk színkavalkádja mindig felvidította, függetlenül attól, mennyire
kilátástalannak tűnt a helyzete.
Ahogy ott állt a közepén, újra felsejlett benne, hogy nem minden
pillanat volt rossz. Természetesen a legtöbb, amit Duncannel töltött,
borzalmas volt, de nem mindegyik. Főként azok, amiket a
kislányával töltött.
–  Biztos benne, hogy bízhatunk a kertészben? – nézett rá
komolyan Alec, miközben Connie fel-alá járkált, és időnként a
házhoz vezető kövezett útra sandított.
–  Bízhatunk Mr. O’Shea-ben. Mrs. Morgan alkalmazta, és mindig
különösen kedves volt velem – próbálta megnyugtatni Alecet a
hercegné, és egy kicsit önmagát is. – Eljuttatja az üzenetet
Seraphinának. Biztos vagyok benne, hogy nem értesíti a hatóságokat.
Amikor nem sokkal ezelőtt belopództak a területre, és megtalálták
Mr. O’Shea-t, a kertész nagyon meglepődött, de láthatóan örült is.
Connie és ő a múltban nagyon sokat beszélgettek a növényekről és
miegymásról. Egy kedves öregember volt, aki a felesége halála után a
kertészetnek szentelte az életét, és hálás volt a lehetőségért, hogy a
Campbell-ház kertjét gondozhatja.
–  Rendben. Ha ez a helyzet, bízzunk benne, hogy Seraphina sem
teszi – mondta Alec. – És Fergusnek sem üzen.
A doktor nem tűnt idegesnek, de Connie tudta, hogy Alec
nyugodt természetű, viszont mindig egy lépéssel előre gondolkodik.
Ez volt az egyik olyan tulajdonság, amit csodált benne.
–  Ebben már nem vagyok olyan biztos – válaszolta a hercegné. –
Bár, ha értesítette Fergust, Mr. O’Shea megerősítette, hogy Fergus
szerencsére nincs a házban, mert a városban keres engem, így
eltarthat egy ideig, mire megtalálják, és visszatérne ide.
–  Azt hiszem, ez jó hír – jegyezte meg tréfásan Alec. – Mivel
szerintem nem bízhatunk meg Lady Tarlingtonban.
É
 –  Én sem hiszem – értett vele egyet Connie. – Viszont mindig is
nagyon kíváncsi volt, szóval abban biztos vagyok, hogy az
üzenetünk, amiben arra kértük, hogy idekint beszélhessünk vele,
felkelti az érdeklődését, és már csak azért is eljön, hogy megtudja, mit
akarunk.
– Talán.
Alec ennél jobban nem biztathatta a hercegnét, Connie pedig
kihallotta ezt a hangjából.
–  Nem tudom, mi a célja Seraphinának, de ő volt az, aki a
segítségére sietett, amikor a megmentésemre vállalkozott. És bár azt
sem tudom, miért tette, ha valóban ártani akarna nekem, kizárt, hogy
segédkezett volna abban, hogy kijuttasson a kastélyból.
Alec még mindig nem volt teljesen meggyőzve. Leült az egyik
kőpadra, és keresztbe fonta a karját.
Connie megtorpant, mintha megszédült volna.
A doktor hirtelen felpattant.
– Már jön is.
A hercegné megpördült, és valóban, Lady Tarlington, vagy akárki
is valójában, kényelmesen sétált a háztól az üvegház felé. Makulátlan
öltözékben, mint mindig, tökéletesen szabott rubinvörös ruhában,
kontyba tekert, sűrű, gesztenyebarna hajjal. Apró, szinte már vidám
mosoly ült ki az arcára, amit oly gyakran lehetett látni rajta.
A hölgy egy igazi rejtély volt, és úgy tűnt, élvezi ezt a látszatot
kelteni. Aligha tudta valaki, mi az igazság. Bár Connie-nak nem sok
köze volt hozzá, mindig is kíváncsivá tette. Seraphina, a higgadt,
magabiztos hölgy azt sugallta, szinte senki sem érdekli, és végtelenül
biztosnak tűnt a küllemét és a képességeit illetően.
De volt néhány alkalom, amikor Lady Tarlington nem tudta, hogy
Connie látja, milyen ellenszenvvel néz Fergusre, és a hercegné
gyakran elmerengett azon, miért van a sógorával egyáltalán. Azt
feltételezte, hogy talán a Campbelleket övező tekintély, és Fergus
vagyona miatt, még ha nem is ő volt a herceg.
Ami még ennél is jobban meglepte Connie-t, az a színtiszta
gyűlölet volt, ami a tekintetéből áradt, ha Duncanre nézett. Csupán
egy sötét villanás a szemében és összeszorított szája, szinte mindig
ezt látta rajta, ha Duncan közelében volt.
 A hercegné most már sejtette, hogy sokkal több állt ennek a
gyűlöletnek a hátterében, főként, ha Seraphina valóban Duncan egyik
eltűnt szeretőjének a testvére.
Igazán érdekes lenne, ha hajlandó volna elárulni nekik, miért
látogatott el abba a klubba azzal a rejtélyes hölggyel, és
kérdezősködött Duncan eltűnt szeretőiről.
–  Milyen izgalmas! – dorombolta Seraphina, ahogy belépett az
üvegházba, és meglátta Connie-t, majd Alecet is. – Egy szökevény és
a megmentője a társaságomban – villantott széles mosolyt
mindkettejük felé, tekintete sóvárogva méregette a doktor impozáns
alakját. – Fergus nagyon mérges lesz, ha rájön, hogy elszalasztotta
önöket! Tudják, kétségbeesetten szeretné megtalálni magukat.
Connie legszívesebben kikaparta volna a szemét, amiért úgy
bámulta Alecet, mint egy macska a tejszínes tálat. Soha életében nem
volt még ennyire féltékeny, és muszáj volt elnyomnia a benne
fortyogó dühöt.
Nem, mintha lett volna joga a féltékenykedésre, hiszen nem akart
a jövőben semmit Alectől. A függetlensége volt számára a
legfontosabb. Annak kellett lennie.
–  Elég a játszadozásból, Seraphina – szólalt meg a doktor
közömbösen, amitől Connie kissé megsajnálta a nőt. – Milyen szerepe
van ebben az egészben?
Seraphina a szívére tette a kezét, és fájdalmasan rándult össze az
arca. Valóban színészkedett; Connie túl sokszor látta már ezt a
jelenetet ahhoz, hogy higgyen neki.
–  Ez hát a köszönet azért, mert segítettem az úrnő
megszöktetésében? – nézett Alec szemébe, miközben a hercegné felé
intett. – Kedvem lenne gyilkost kiáltani, és felverni a környéket ezért
a gorombaságért cserébe.
– Ha akarta volna, már megtette volna – válaszolta Alec ridegen.
– Igaz – vonta meg a vállát Seraphina, és a jeges pillantás helyébe
nemtörődöm tekintet lépett. – És hogy van, drága hercegném? –
fordult Connie-hoz. – Bizonyára nehéz volt ez a pár nap, összezárva
ezzel itt, még ha a szemnek nem is olyan kellemetlen látvány –
biccentett Alec irányába. – Bár úgy képzelem, sokkal jobban bánik
önnel, mint a legutóbbi férfi, akivel dolga volt. A férje elég borzalmas
teremtmény volt, nem igaz? Persze, ezt nyilván közelebbről látta,
mint én.
A hercegné úgy érezte, Seraphina játszadozik vele, és még élvezi
is.
– Így van.
Seraphina mosolya elpárolgott.
– Nem tudom, hogy bírta ki. Duncan Campbell, Kilmaine hercege
volt az egyik legaljasabb férfi, akivel volt szerencsétlenségem
találkozni. És Fergus sem sokkal jobb, bár ő egy gerinctelen, gyáva
féreg.
–  És mégis úgy döntött, hogy a szeretője lesz – emlékeztette
Connie. – Elég furcsa választás, nem igaz?
– Ne aggódjon, drága hercegném! Szándékomban áll kiszipolyozni
mindent Fergusből, amit csak lehet, hogy aztán elhajítsam, mint egy
forró vasalót – sétált Lady Tarlington oda egy cseréphez, és
leszakított egy rózsaszálat. – Természetesen fel lesz dúlva. Mindig ez
van, ha elhagyom őket. Az élet már csak ilyen. Persze, várnom kell
még pár hónapot. Nagyon goromba dolog lenne magára hagyni,
miközben gyászolja a bátyját.
–  Milyen kedves és figyelmes ez öntől – jegyezte meg Connie, és
úgy érezte, Seraphina nem hallja ki a hangjában rejtőző gúnyt.
– Én végtelenül tapintatos vagyok. Ahogy ön is, hercegné – lépett
Connie-hoz, és átnyújtotta neki a sárga rózsát. – Hogy
megünnepeljük a férje halálát. A világ sokkal jobb hely lett nélküle.
–  Tudja, ki ölte meg őt, Seraphina? – szegezte neki a kérdést
Connie.
Lady Tarlington megvonta a vállát.
– Nem nagyon számít, ki tette, csak az, hogy megtörtént.
– Miért gyűlöli ennyire Duncant? – érdeklődött Alec. – Csak nem
azért, mert a testvére volt Duncan egyik eltűnt szeretője?
A nő felnyögött, az arrogáns magabiztossága, amit láttatni vélt,
egy szempillantás alatt eltűnt, helyébe végtelen, hamisítatlan félelem
lépett. Tekintete kettejük között cikázott, amiről Connie-nak egy riadt
róka képe jelent meg a lelki szemei előtt.
– Fogalmam sincs, miről beszél. Nyilvánvalóan félreinformálták.
 –  Fergus tud a testvéréről? Tudja, hogy az igazi neve Seraphina
Donovan? – feszítette tovább a húrt a hercegné. – És hogy Lord
Tarlington sohasem létezett?
Seraphina benedvesítette az ajkát.
– Ahogy mondtam… nem tudom, miről beszélnek…
–  Elég a hazugságokból! – csattant Alec hangja élesen. – Tudjuk,
mi az igazság.
Seraphina jó pár másodpercre elcsendesült, közben a ruhája
ujjával babrált.
–  Hogyan tudták meg? – rebegte végül, tekintete szinte tőrként
hatolt Alecbe, és Connie-ba is. – Azt hittem, minden nyomot
eltüntettem. Nyilvánvalóan nem eléggé…
–  A Pokol Tüze és Kutyája klub igazgatója említette, hogy
meglátogatta, és Duncan szeretői felől érdeklődött – világosította fel
Connie. – Ezt, és mindazt, amit doktor Howlett derített ki az eltűnt
nőkről, köztük a családtagjaikkal kapcsolatos részletekről is, nem volt
nehéz értelmezni.
– Ráadásul a Seraphina nem túl gyakori név – tette hozzá Alec.
– Tudtam, hogy meg kellene változtatnom – nevetett fel az ál-Lady
Tarlington, de nem örömében.
Leült az a doktorral szemközti padra, és nagyot sóhajtott.
– Azt mondták, ha valaki megváltoztatja a kilétét, az a legjobb, ha
megtartja az igazi keresztnevét. Így mindig megfelelően reagálhat, ha
megszólítják, és ezzel csökken az esélye a lelepleződésnek. Ezért sem
hallgattam az ösztöneimre… Mit szándékoznak tenni most, hogy
tudják az igazságot?
– Semmit – válaszolta Connie.
Seraphina meglepetten pislogott.
– Hogyhogy?
– Mert ön legalább annyira Duncan áldozata, mint én – telepedett
le egy székre a hercegné, Seraphina mellé. – Lehet, hogy sohasem
ütötte meg önt, de abból, amit megtudtam, a testvére már nem volt
ennyire szerencsés.
–  Az a gazember megölte – gyulladt fel a harag lángja Seraphina
szemében. – De nem tudtam bizonyítani, hiába próbáltam.
– Ezért ölte meg? – kérdezte Alec.
 –  Bárcsak én tettem volna… Akartam, de szégyenteljesen
bevallom, nem tudtam véghez vinni – meredt a távolba az ál-Lady
Tarlington, láthatóan elveszve az emlékeiben. – Az ágyában feküdt,
ön mellett. Mindketten mélyen aludtak, ahogy azt elterveztük.
Teljesen kiszolgáltatottan hevert előttem, a kezemben ott volt a kés…
De bármennyire is próbáltam rávenni magam, hogy beledöfjem a
gazember szívébe azt a tőrt, nem tudtam megtenni. Letettem a pengét
az éjjeliszekrényre, és visszaosontam Fergus szobájába. Teljesen
összetört, hogy képtelen voltam bevégezni a feladatomat, és
igazságot szolgáltatni a húgomnak és a többi lánynak.
Seraphina többször pislogott, mielőtt újra Connie felé fordult.
–  Másnap reggel, amikor megtudtam, hogy megölték, azt hittem,
ön felébredt, meglátta a tőrt, és ellene fordította. Fogalma sincs,
mennyire boldog voltam abban a pillanatban, de később elöntött a
szomorúság. Hiszen a húgom ettől még halott maradt, és minden
esély elveszett arra, hogy megtudhassam, mit tett a herceg a testével.
De arra gondoltam, mivel Fergus még mindig életben van, ő is
elmondhatja nekem.
A hercegné bólintott.
– Mindig Fergus volt az, aki Duncan után takarított.
– Így van – értett vele egyet Seraphina. – És ezáltal ő is felelős volt
a bátyja tetteiért. Én csak emiatt vagyok még itt.
– Azt akarja mondani, hogy nem Fergus ölte meg Duncant?
–  Igen, ő is lehetett. Bár van valaki, akinek még nyomósabb oka
lett volna rá.
Üvegszilánkok röpködtek szerteszét, puskalövés robaja hasított a
csendbe.
Alec Connie felé ugrott, lerántotta a földre, és saját testével
védelmezte. Eluralkodott rajta a félelem, amikor további lövések
érték az üvegházat, és még több üvegszilánk repült a földre.
– Maradjon lent! – üvöltötte Alec, legalábbis Connie így gondolta,
hiszen mindkét füle csengett a kibírhatatlan ricsajtól.
Figyelte, ahogy felborítja a padot, majd mögé kuporodik, és
előhúzza a fegyverét. Két golyót lőtt ki a feléjük irányult lövések
forrásának irányába, majd odakúszott, ahol Seraphina feküdt.
 De már késő volt. A hercegné jól látta, ahogy véres tócsa
növekszik a nő feje alatt. Hányinger kerülgette, becsukta a szemét.
Remegni kezdett, alig kapott levegőt, hiszen jól tudta, mi történt.
A nyomukban jár a halál.
 Harmincötödik fejezet

–  Az isten verje meg! – szitkozódott Alec, amikor meglátta az ál-

Lady Tarlington szétroncsolódott koponyáját.
A golyó a nő tarkójánál csapódott be, amitől a teste a földre
zuhant. Azonnal meghalt. Akárki is célzott, biztosra akart menni,
legalább is a további lövésekből erre következtetett.
Vagy esetleg velük is végezni akart.
–  Meghalt, ugye? – kérdezte Connie, bár inkább hangzott ez
kijelentésnek.
Alec bólintott.
– Nem tehetünk érte semmit, de azonnal el kell tűnnünk innen.
A hercegné ezt már nem először hallotta ezen a napon.
– De mi lesz a lövésszel?
Egy perce már nem dördült el a fegyver.
–  Kétlem, hogy elég ostoba lenne ahhoz, hogy itt maradjon –
kúszott végig az üvegszilánkokkal borított padlón a doktor.
Keze helyett a kabátjába burkolt karjára támaszkodva igyekezett a
padhoz. Nagyon óvatosan félrerúgta az egyik cserepet, ami nagy
csörömpölés kíséretében ripityára tört.
Nem sütött el fegyvert senki sem.
De a ház felől kiabálás hallatszott. A személyzet, akik bizonyára
észrevették a lövöldözést, hamarosan ideérnek.
–  Amikor azt mondom, most, futni kezdünk amerről jöttünk,
amilyen gyorsan csak tudunk – nyúlt ki a hercegné kezéért Alec. –
Megértette?
Connie-ban láthatóan belső háború dúlt azért, hogy ne omoljon
össze, de bólintott, és az az eltökéltség, ami a doktort mindig is
annyira lenyűgözte benne, felülkerekedett a sokkos állapotán.
– Igen – szorította meg a hercegné a kezét.
– Most! – kiáltotta Alec.
Testével igyekezett minél jobban fedezni a hercegnét, miközben az
üvegház hátsó fele felé húzta. Rohantak, ahogy csak tudtak, végig a
bokrok és cserepek mellett, ki az ajtón, majd végig a kerti úton,
egészen a hátsó kapu felé.
Nem volt idő visszanézni, de Alec nem hallotta, hogy üldözné
őket valaki, és szerencsére lövés sem dördült többé. Kinyitotta a
kaput, és Connie-val együtt kisurrantak.
– Fusson tovább! – sürgette a hercegnét.
Legalább tíz percen át futottak, találomra fordultak be egyik
utcáról a másikra, míg meg nem bizonyosodtak arról, hogy senki sem
követi őket, és mindketten levegőért nem kapkodtak. Alec biztos volt
benne, hogy kiszakad a tüdeje. Hálát rebegett a szerencsecsillagának,
amikor észrevette a Milford’s kocsma cégérét az egyik
mellékutcában. Gyorsan irányt változtatott, és egyenesen a csehó felé
rohant.
Feltépte az ajtót. Connie ment be először, utána a doktor, aki
gondosan be is csukta a bejáratot. Egy pillanatra megállt, hátát az
ajtónak döntötte, és mohón nyelte a levegőt, ahogy Connie is
mellette.
Lassan kezdett normalizálódni Alec szívverése, és a zihálás is
enyhült. Végigpásztázta az elülső termet, pislogott párat, hogy a
szeme hozzászokhasson a kinti fény után a benti sötétséghez.
Nem sokat változott a hely azóta, hogy több, mint tíz évvel ezelőtt
szinte mindennapos vendég volt a kocsmában. Égett pár gázlámpa,
az ablakokat vastag koszréteg borította, így a bentiek nyugodtan
elvonulhattak a kinti világ elől.
Nem voltak túl sokan az ivóban. Két férfi ült a távoli sarokban egy
asztalnál, előttük egy pint sörrel, a pult mögött a csapos épp
poharakat törölgetett, és teljesen közömbös volt a hirtelen belépőjük
láttán.
–  Van egy privát szoba hátul – intett a fejével a folyosó felé a
csapos. – Egy fontért felfrissíthetik ott magukat, és hozok valami
innivalót is, még egy fontért pedig becsukom a szemem és a szám, ha
valaki itt keresné magukat.
– Tom Milford. Még mindig ezt a lerobbant csehót vezeti? – tette
fel a kérdést Alec.
A csapos felpillantott a törölgetésből, és meredten bámult felé.
Eltartott egy ideig, mire a felismerés lángra gyúlt a tekintetében.
 –  Legyek átkozott! Alec megveszekedett McGuiness, hát tényleg
maga az a kurafi? – hitetlenkedett a férfi, aki a vigyorával próbálta
enyhíteni a sértést.
– Személyesen, barátom.
Alec odament a pulthoz, és boldogan megrázta a férfi feléje
nyújtott kezét, és megveregette a hátát is.
–  Úgy látom, megint bajba keveredett – csillant fel Tom szeme,
mintha örülne ennek a fejleménynek.
– Igen. Van egy kis problémánk.
Tom bólintott, majd érdeklődve fordult Connie felé, és közelebb
hajolt Alechez.
– A rendőrök kitapétázták a várost a barátja képével. Azt hiszem,
jobb lesz, ha bemennek a hátsó szobába, mielőtt még több vendég
érkezik. Fred és Merce vak, mint a denevér, biztosan nem ismerték
még fel.
–  Nem aggasztja, hogy egy szökevényt bújtat? – kérdezte Tomtól
Connie, és Alec mellé lépett.
A csapos végigmérte a hercegnét, a szemébe bámult, de Connie-
nak egy szempillája sem rezzent. Tom akkora volt, mint egy ház,
homlokán egy hatalmas sebhellyel, hozzá durva, fekete szakállal, ami
általában önmagában elég volt ahhoz, hogy a legbátrabb férfiakat is
megfélemlítse. De Connie állta a sarat.
Tom végül elfordította a tekintetét, és Alecre sandított.
– Kemény kishölgy, nem igaz? – mondta egyszerre meglepetten és
lenyűgözve.
Alec bólintott.
– Az bizony – azzal elővett pár bankjegyet a zsebéből, és letette a
pultra. – A hátsó szobáért, barátom. És itt van még két font egy
szívességért.
– Tegye el a pénzét! – fortyant fel Tom. – A szoba ingyen van, és
természetesen a szívesség is. Tudja, hogy mindig segíteni fogok a
McGuinesseknek.
A csapos nem lódított. Alec bátyja egyszer, réges-régen
megmentette Tom fiának az életét, és a férfi megesküdött, hogy
mindig segíteni fog akármelyik McGuinessnek, ha tud. Tom jó ember
volt.
 – Hálás vagyok.
– Szóval? Mi lenne az a szívesség?
– El kell vinnie egy üzenetet a McGuiness-házba. Még emlékszik a
címre, ugye?
Tom újra felfortyant.
–  Lehet, hogy öregszem, de elég sokszor kellett kocsiba
tuszkolnom magát részegen ahhoz, hogy jobban emlékezzek arra a
címre, mint a sajátomra.
Alec elmosolyodott.
–  El kell vinnie egy üzenetet Malcolm Daltonnak. Mondja meg
neki, hogy hozzon egy jelöletlen kocsit a kocsma mögé, amilyen
gyorsan csak lehet.
– Azonnal elküldöm az egyik fiamat. Addig menjenek a szobába.
Át azon az ajtón, jobbra az első lesz az. Hozok egy kis sört, amíg
várakoznak.
–  Ahogy mindig, most is hálás vagyok a segítségéért – lapogatta
meg Tom hátát Alec, mielőtt karon fogta volna Connie-t.
Odafordult hozzá, hogy mondjon valamit, de elakadt a szava.
Mintha egy villám csapott volna le rájuk, az érintés hihetetlen
energiákat szabadított fel még úgy is, hogy Connie ruhája közéjük
ékelődött. Egész nap próbált megszabadulni az előző éjszaka
emlékétől: a csóktól, a simogatástól, és a majdnem szerelmeskedéstől.
Reggel úgy ébredt, hogy megesküdött, soha többé nem ér Connie-
hoz. Mert egy része attól félt, ha megteszi, nem lesz képes megállni.
Most pedig csak az járt a fejében, hogy hozzáérjen. Még ilyen
körülmények között is.
A hercegné olyan volt, mint valami kábítószer, ami először a
testet, majd az elmét is felemészti. Ezt tapasztalatból tudta.
–  Csak ön után – engedte el Connie-t, és szándékosan ellépett
mellőle.
A hercegné nem szólt egy szót sem, csak a jól ismert módon
félrebillentette a fejét, amivel tökéletesen kifejezte a nemtetszését. A
királynő is példát vehetett volna róla. Connie valóban hercegnének
született.
A gondolat sóvárgással töltötte el, ami hatásos figyelmeztetésként
szolgált, hiszen eszébe juttatta, hogy ki is Connie, és ő ki nem lehet
soha neki.
Beléptek a hátsó, gyéren berendezett szobába. Asztal és két szék a
bal oldali sarokban, és egy szakadt kerevet a jobb oldali falnál.
Egy ideig csendben voltak. Alec leült az asztalhoz, Connie a
kerevetre. Valamiért kínosan érezték magukat, ami elég furcsán
hatott azok után, amin keresztülmentek.
Connie törte meg végül a csendet.
– Mit gondol, ki lőtt ránk?
– Nem tudom.
Alec már rég feltette magának ugyanezt a kérdést.
–  Bárki is volt, holtan akarta látni Seraphinát. Az első lövést neki
szánták.
–  Gondolja, hogy az lehetett, akire utalt, és aki jobban gyűlölte
Duncant még nála is? – morfondírozott hangosan a hercegné. – Nem
tudom elképzelni, hogy Fergus lelője. Akárhányszor láttam őket
együtt, a sógorom mindig fülig szerelmesnek tűnt.
– Tényleg nem tudom – ismételte önmagát Alec. – Bárki is lőtte le,
mesterien céloz.
–  Ön szerint érezte, ahogy eltalálja a golyó? – bámult a semmibe
Connie, és erősen megmarkolta a szoknyáját. – Úgy értem, az egyik
percben még ott ült mellettem, beszélgettünk, a másikban pedig már
halott volt. Egy pillanat alatt vége lett.
A doktor beletúrt a hajába. A halál mindig nehéz dolog, főként
azok számára, akik közelről látják.
– Nem, nem érezhetett semmit.
– Ennek örülök. Bár mardos a bűntudat. Először nem tudtam, mi
történt. Olyan sok vér volt mindenütt! Amikor pedig rájöttem, hogy
ön épségben van, és Seraphinát érte találat, én… én
megkönnyebbültem – nézett fel Alecre szomorúan. – Nagyon
megkönnyebbültem, hogy semmi baja.
Alec is így érzett. Amikor látta, hogy a hölgyek mögötti ablak
ripityára törik, és mindenfelé vér spriccel, halálra rémült. Rögtön arra
gondolt, hogy Connie-t találták el, és azonnal oda kell mennie,
segíteni.
Más nem is számított.
 –  Ez teljesen természetes – köszörülte meg hirtelen kiszáradt
torkát. – Évek óta ismerjük egymást, Connie. Természetes, hogy
aggódott értem, ahogy én is önért.
Ez teljesen észszerűnek hangzott, és Alec kizárólag az
észszerűségre hallgathatott.
Amikor utoljára közel került egy nőhöz, összetört a szíve. Nem lett
volna szabad megtörténnie, ha megtanulta volna a leckét, miután az
anyja elhagyta. De persze ő azt hitte, Elise más lesz.
Annyira elmerült a közös életük felépítésének álmában, és abban a
hitben, hogy saját családja lesz, amit soha el nem hagy, hogy nem
vette észre, ki is Elise valójában.
Egy nő, aki csak arra használta, hogy a bátyjához férkőzzön a címe
miatt.
Nagy hiba volt, és nem állt szándékában megismételni.
–  Ez több volt annál, Alec – javította ki Connie lágy, de mégis
szenvedélyes hangon. – Fontos nekem. És ez nem minden…
– Ne!
Alec majdnem rákiáltott, ahogy elöntötte az indulat. Olyan
hevesen pattant fel a székről, hogy az a falnak csapódott.
–  Ha fontos valaki, az fájdalmat okozhat. Ezt önnek mindenkinél
jobban tudnia kellene. Nézze meg, mennyi fájdalmat okozott önnek
az anyja, nem is beszélve Duncanről! És az utolsó két nő, akitől azt
hallottam, fontos vagyok nekik, vagy elhagyott, vagy elárult. Nincs
szükségem egy nő közelségére, Connie. Nincs szükségem önre.
A hercegné felállt, úgy festett, mint egy kék bársonyruhába
bújtatott apró tornádó.
– Nos, nekem sincs szükségem önre, Alec McGuiness! – buggyant
ki belőle, majd a doktorhoz lépett, és megbökte a mellkasát.
Szoknyája és krinolinja szorosan a doktor combjához simult.
–  Úgy beszél, mintha a soha nem múló szerelmemet és
elkötelezettségemet akartam volna megvallani, pedig biztosíthatom,
egyáltalán nem erről van szó! – folytatta Connie, majd vett pár mély
lélegzetet. – És csupán azért, mert Duncan és az anyám rosszul
bántak velem, én nem vagyok hajlandó lemondani másokról! Már
nincs uralmuk fölöttem, szóval igen, ön valóban fontos nekem, de ez
nem jelenti azt, hogy addig akarnék önnel lenni, míg a halál el nem
választ! Sőt, egyáltalán nem szándékozom újra magamra ölteni a
házasság béklyóját!
– Ki beszélt itt házasságról?
Alecet kiverte a víz a gondolattól. Ha elvenné Connie-t, sokkal
sérülékenyebbé válna, mint valaha. Hiszen a hercegné úgy ismerte,
mint senki más, és ez olyan erő volt, amit az anyja arra használt, hogy
átgázoljon a szívén.
Ott álltak a szoba közepén, alig pár centire egymástól, meredten
néztek egymásra, és ziháltak, mintha csak megint futniuk kellett
volna.
–  Mi történt, ami miatt ennyire fél a közelségtől? – tette fel a
kérdést Connie.
Minden fájdalom és szenvedés, amit azok okoztak Alecnek, akiket
szeretett, a felszínre tört.
–  Azontúl, hogy apám ellökött magától hétéves koromban, mert
azt hitte, nem az ő fia vagyok, és hogy az anyám elhagyott egy olasz
grófért, amikor tizenkettő lettem?
Alec gyűlölte, hogy ilyen megkeseredettnek hangzott, de nem
tudott uralkodni magán. Ha Connie tudni akarja, miért fél ennyire
attól, hogy közel kerüljön valakihez, hát legyen.
– Mivel nem tanultam meg a leckét, elkövettem azt a hibát, hogy
kitártam a szívemet egy nő előtt, akivel azt hittem, közös jövőnk
lehet. De ő és a bátyám végül elárult. Hát ezért félek attól, hogy közel
engedjek valakit, Connie. Mert mindenki, akit valaha szerettem, csak
bántani tudott.
 Harminchatodik fejezet

Lady Tarlington széttrancsírozott koponyájára bámulva Jarrod

lassan ingatta a fejét. A halál mindig csúnya dolog, főként akkor, ha
egy golyó szinte teljesen felismerhetetlenné tesz egy hölgyet.
Ráadásul egy olyan hölgyet, aki mindenki szerint gyönyörű volt.
A szerencsétlennek esélye sem volt. A kertész elmondása alapján
éppen a két szökevénnyel találkozott, Kilmaine hercegnéjével és
doktor Alec McGuiness-szel, amikor megölték.
Azzal a két emberrel, akiket most már nem egy, hanem három
gyilkossági ügyben is ki akart hallgatni.
– Minden egyes órával egyre rosszabb a mentális állapota, ez nem
kérdés – csendült fel a felügyelő hangja, miközben körbejárta az
üvegházat, majd megállt Jarrod mellett.
– Kié? Kilmaine hercegnéé?
– Természetesen – nézett rá lekicsinylően Johnson felügyelő. – Az
embereink a King Street-i patikus segédjének holtteste mellett látták
egy órával ezelőtt, és most Lady Tarlington követte el azt a végzetes
hibát, hogy beszélt vele – emelt a szájához egy zsebkendőt a
felügyelő. – Minő tragédia! Bárcsak hamarabb elkapták volna az
emberei! Úgy ez a szegény teremtés még mindig élne.
–  Már megbocsásson, felügyelő, de nem hinném, hogy máris le
kellene vonnunk ezt a következtetést.
– Következtetést? – fortyant fel a férfi. – Ezek tények, őrmester. Mi
más történhetett? A nyilvánvaló válasz az, hogy a hercegnének
elment az esze, és tomboló gyilkossá vált.
Jarrodnak bele kellett harapnia a nyelvébe a kijelentés hallatán. Ő
lenne Skócia egyik legjobb felügyelője? Jarrod bármelyik, elsőéves
közrendőre jobban tudná értelmezni a helyszínt.
– Minden tisztelettel, uram, de a golyó Lady Tarlington tarkójába
fúródott, az ablaküveg szilánkjai pedig befelé repültek. Ez azt jelenti,
hogy kintről lőttek, a kertből.
–  Na és? – kötekedett Johnson. – A hercegné nyilvánvalóan kint
várta.
 Jarrod úgy gondolta, ebben nem volt semmi nyilvánvaló.
–  A kertész azt mondta, látta, ahogy a hercegné és a doktor
bemennek az üvegházba, és több szolga, aki hallotta a lövéseket, azt
vallotta, hogy amikor kinéztek az emeleti ablakokból, két alakot
láttak az üvegház végébe futni. Az a két alak pedig ugyanolyan
ruhában volt, mint az a kettő, akiket a patikában láttak az embereim.
Jarrod arra várt, hogy a felismerés szikrája megjelenjen a felügyelő
szemében, de a férfi üres tekintettel nézett rá.
–  Ez azt jelenti, hogy a hercegné és doktor McGuiness az
üvegházban voltak, amikor eldördültek a lövések, tehát ők nem
lőhették le Lady Tarlingtont.
–  Ez teljes képtelenség, őrmester! – fortyant fel a felügyelő. – Én
már döntöttem. A hercegné ölte meg Lady Tarlingtont. Ügy lezárva –
csapta össze diadalittasan a tenyerét. – Most pedig azt javaslom, hogy
fogja az embereit, és kapják el a hercegnét, amilyen hamar csak lehet.
Az én felügyeletem alatt nem fogja megúszni a gyilkosságokat,
különben a maga fejét viszem a vérpadra. Remélem, érthető voltam,
őrmester!
Jarrod kurtán meghajolt.
– Tökéletesen, uram. Tökéletesen.
– Helyes. Akkor az őrsön várom, hogy hírt adjon az elfogásáról –
biccentett kurtán a felügyelő Jarrod felé, majd sarkon fordult, és
kisétált az üvegházból.
Pár perccel később Jarrod jegyzeteket készített, egyeztetett néhány
közrendőrrel, amikor kiabálás és fülsiketítő lárma kíséretében Lord
Fergus Campbell elviharzott az üvegház bejáratához állított kollégái
mellett. A férfi láthatóan nem volt önmaga, de Jarrod a szemében
megbúvó rettegést is észrevette.
– Ne hagyjátok, hogy benézzen, fiúk – utasította a mellette álló két
rendőrt, majd zsebre vágta a jegyzetfüzetét és a tollát, és Lord Fergus
elébe ment.
Lord Fergus alacsony, zömök férfi volt, és nagyon eltökéltnek tűnt.
Jarrod felkészült a közelharcra, felemelte mindkét kezét, és
megragadta a férfit.
– Méltóságos úr, higgyen nekem, nem akarja látni.
 – A pokolba, ember! Engedjen el! – üvöltött Fergus, és megpróbált
kiszabadulni Jarrod szorításából.
De az őrmesternek sokéves tapasztalata volt a letartóztatásnak
ellenálló férfiakkal ahhoz, hogy megijedjen, vagy leszerelhesse
egyetlen ember. Lassacskán sikerült hátrébb szorítania Lord Fergust,
és elterelnie Lady Tarlington holttestétől.
– Nem engedem el, amíg le nem nyugszik, uram.
–  Hogy merészeli… – küzdött még egy percig Fergus, majd
hirtelen elhagyta az ereje, keze erőtlenül omlott az oldalára.
Álla megfeszült, mellkasa sebesen mozgott fel-alá.
– Akkor hát igaz? Ő… meghalt?
Jarrod elengedte, és hátrált egy lépést.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de igaz.
Fergus bólintott, és a feje még vagy tíz másodpercig előre-hátra
ingott. Jarrod látta rajta, hogy próbálja összeszedni magát. Amikor
úgy tűnt, sikerült neki, egyenesen az őrmester szemébe nézett.
– Szenvedett?
– Nem. Gyors volt és fájdalommentes.
Fergus mélyen magába szívta a levegőt.
– Az jó. Jó dolog. Vagy nem?
Fergus szeme kétségbeesetten kutatta Jarrod tekintetét, az övében
ott bujkált benne a félelem. Az őrmester túl sokszor látta már ezt az
arckifejezést.
– Nagyon jó dolog – biztosította türelmesen.
– És mondja – kezdett bele Fergus –, a sógornőm ölte meg?
Erre a kérdésre megfontolt választ kívánt adni, figyelembe véve a
felügyelő véleményét is. Hiszen, ha nyíltan szembeszáll Johnson
megállapításaival, akkor búcsút mondhat a karrierjének. De az is
igaz, hogy Jarrod nem volt az a kimondottan politikus alkat, ami
miatt gyakran fel is hívta magára a főnökei figyelmét, és nem a jó
értelemben. Viszont igazat kellett mondania.
– Nem hiszem, hogy ő volt.
–  Hogy érti, hogy nem hiszi? Ha nem Constance ölte meg, akkor
ki? – kezdett újra dühbe gurulni Fergus. – Csak azt ne mondja, hogy
dr. McGuiness volt!
– Véleményem szerint egyikük sem.
 –  Ezt nem értem. Most beszéltem Johnson felügyelővel, és ő
biztosított róla, hogy a hercegnét és doktor McGuinesst estére
elfogják ezért. Hogy érthette ezt, ha ön azt mondja, nem Constance és
Alec a felelős?
–  Azt elismerem, hogy úgy tűnhet, ők felelnek Lady Tarlington
haláláért, de a házából több szemtanú is megerősítette, hogy amikor
meghallották az első lövést, és kinéztek az emeleti ablakokon, láttak
valakit az üvegház melletti bozótosban, mielőtt újabb lövések nem
dördültek ugyanarról a helyről.
– Alec és Connie is lehetett odakint, az én Seraphinámra várva.
Szent isten! Ezek az úriemberek tényleg ugyanúgy gondolkodnak,
hogy aztán gyorsan levonhassák ugyanazt a silány következtetést?
–  Az utolsó lövés után a szemtanúk láttak egy férfit és egy nőt,
akik kifelé rohantak az üvegházból a hátsó kapu felé. Ugyanolyan
ruhában voltak, mint amiben a hercegnét és Alec McGuinesst látták a
kollégáim korábban. Ezért hiszem azt, hogy nem ők lőttek.
– A pokolba is! Benne voltak, és kész! – hadonászott Fergus. – Ha
nem jöttek volna ide, Lady Tarlington még mindig élne! Ezért
felelősek a haláláért, függetlenül attól, meghúzták-e a ravaszt, vagy
sem – igyekezett összeszedni magát újra Fergus, és lassan
kiegyenesedett. – Javaslom, minden rendelkezésre álló erőforrásával
keresse őket, őrmester, különben az embereimmel intéztetem el az
ügyet, és nem garantálhatom, mi lesz a végeredménye.
– Igenis, uram. Megtaláljuk őket.
Jarrod bízott benne, hogy így is lesz. A gyász furcsa dolgokat
művel az emberrel. Egyeseket mogorvává tesz, legszívesebben
elbújnának minden és mindenki elől. Másokat viszont teljesen
megőrjít és bosszúszomjassá változtat. Lord Fergus egyértelműen a
második csoportba tartozott, ami megnehezítette Jarrod munkáját.
Lord Fergus volt annyira ostoba, hogy tényleg beváltsa a
fenyegetését, ami senkinek sem lett volna előnyös.
Az őrmester úgy döntött, megfigyelteti a férfit az egyik emberével,
ami már önmagában is nagyon zavarta, hiszen így eggyel kevesebben
kereshették a hercegnét. Márpedig meg kellett találnia, mert Jarrod
kezdte úgy érezni, hogy ha Fergus hamarabb előkeríti, talán előbb lő,
mint hogy feltenné neki a megfelelő kérdéseket, és hagyná, hogy az
igazságszolgáltatás végezze a munkáját.
 Harminchetedik fejezet

Bár Connie Duncan ökle nyomán valóban megtapasztalta az éles,

sokszor pusztító fájdalmat, és az anyja árulása sem segített neki, de
abban legalább mindig biztos lehetett, hogy az apja és a bátyja
szeretik őt. El sem tudta képzelni, milyen érzés lett volna, ha ők is
elárulják, ahogy Aleckel tette az egész családja.
A félelmét attól, hogy közel kerüljön valakihez, vagy valaki
számára fontos legyen, Connie végre kezdte megérteni. Borzalmas
felfedezés volt ez.
Természetesen hallott Alec apja és anyja lármás skót válásáról. Az
anyja gondoskodott erről, főleg azután, hogy az asszony elszökött az
olasz gróffal, és ezzel Derbyshire-ben évek óta nem látott botrányt
robbantott ki. Connie túlságosan fiatal volt akkoriban, hogy
megértsen bármit abból, ami történt, de az anyja később is
folyamatosan apró megjegyzéseket tett, főként Alec jelenlétében. Sőt,
miután Alec visszatért a Skót-felföldről, és ugyanazokon a bálokon és
társadalmi összejöveteleken vett részt, ahol ők is, az anyja egyre
inkább hangoztatta ezeket. De Connie anyja mindig is bonyolult
asszony volt. Senki sem tudott megfelelni a túlzott igényeinek.
Connie sem.
– Úgy tűnik, egyikünk sem volt valami szerencsés az anyák, vagy
a romantika terén, nem igaz? – jegyezte meg a hercegné.
Még mindig egymással szemben álltak.
Alec sóhajtott, és visszaült a székbe.
– Úgy tűnik, nem.
A doktor lágy akcentusa hallatán Connie majdnem hangosan is
felsóhajtott. Órákon át tudta volna hallgatni anélkül, hogy megunná.
– Annyira sajnálom, hogy bántotta a családja, Alec! Főleg azt, hogy
a bátyja elárulta egy olyan nővel, akit szeretett. Ez borzasztó lehetett.
Egy része tudni akarta, miért nem hajlandó Alec kitárni a szívét.
Bizonytalan lépést tett a doktor felé, tenyerét az arcához emelte.
– Mi történt?

Ú
 Úgy tűnt, Alecnek össze kell szednie magát, mielőtt a fejét Connie
kezéhez fordította volna.
– Találkoztam Elise-zel, és minden megváltozott.
Valóban említette már ezt a nevet, Connie pedig már bánta, hogy
nem kérdezett rá korábban. Bár akkor még nem tudta, hogy valóban
hallani akarja-e a történetet, amiben Alec egy másik nőbe lett
szerelmes, majd összetörték a szívét. Most is féltékenységet érzett, de
mivel kíváncsi természettel áldotta meg az ég, úgy tűnt, ez a
jellemvonása győzedelmeskedik.
– Elise-zel?
–  Az egyik szomszédos klántag lánya volt – kezdett bele Alec a
távolba meredve.
A hercegné tudta, hogy a nőre gondol éppen.
–  Gyönyörű volt. Nagyon választékos, művelt, és minden férfi a
tenyeréből evett. De úgy tűnt, én vagyok az, aki felkeltette az
érdeklődését. Először nem is értettem, hiszen én csak Caldwell
grófjának fiatalabbik fia voltam. Nem számíthattam örökségre,
gazdagságra vagy birtokra, hiszen ez a tisztesség a bátyámat, Iaint
illette meg. De úgy tűnt, ez nem számít Elise-nek. Úgy tűnt, engem
akar.
– Miért ne akarta volna? Ön kedves, becsületes, és hát… ön… ön…
Alecet kellemetlenül, ám szeretetre méltóan kezdett fészkelődni a
székében.
–  Nem hinném, hogy Elise is így látta, de a lényeg az, hogy
összezavart. Egy részem arra figyelmeztetett, hogy ez túl szép ahhoz,
hogy igaz legyen, és hallgatnom is kellett volna rá. Iain is
megpróbálta felnyitni a szemem, de én azt hittem, a féltékenység
beszél belőle, mert általában a környék minden hölgye az ő kegyeit
kereste, amíg el nem érte, hogy komor arckifejezéssel
elsomfordáljanak. Végül neki lett igaza, bár nagy árat fizetett érte.
– Mit tett Iain?
Connie még mindig Alec arcát fogta, és nagyon is élvezte, ahogy a
határozott arccsontja a tenyerébe simul. Annyira erős és férfias volt,
de őt ez nem riasztotta el, sőt, úgy érezte, biztonságban van.
Alec elcsendesült, tekintetét újra Connie-ra emelte.
 – Izgatottan meséltem Iain-nek, hogy szándékomban áll megkérni
a kezét, ő azt mondta, ne tegyem, mert Elise csak kihasznál engem,
de én rendíthetetlen voltam, amennyire csak egy huszonegy éves
lehet. Veszekedtünk, végül otthagytam. Később, aznap este a bálon
Elise-t kerestem, az eljegyzési gyűrű, amit fel akartam kínálni neki,
ott lapult a zsebemben. De nem találtam. Malcolm mondta, hogy látta
őt és a bátyámat útban a labirintus felé. Azt hittem, Iain el akarja
ijeszteni tőlem, ezért utánuk siettem.
–  Egy padon találtam rájuk, Elise Iain ölében ült, és
szenvedélyesen csókolóztak. Azt hiszem, földbe gyökerezett a lábam.
Talán egy percig néztem őket, képtelen voltam elhinni, hogy a
bátyám, akire az életemet is rábíztam volna, és a nő, akit feleségül
akartam venni, elárultak. Elise ekkor beszélni kezdett hozzá,
elmondta neki, hogy inkább az ő felesége akarna lenni, mint az
enyém. Iain észrevett, láttam a bűntudatot a szemében, de nem szólt
semmit. Így hát sarkon fordultam, és soha többé nem néztem vissza.
Másnap elhagytam a Skót-felföldet, és megesküdtem, hogy nem térek
vissza.
– És mégis itt van.
– Igen. Itt vagyok. Az apám nagyon meggyőző tud lenni, ha akar,
főként, ha azt sugallja, hogy a halálán van.
– Azt hiszem, ez legtöbbünknél beválna – simított el egy hajtincset
Alec homlokából a hercegné. – Önnél pedig különösképpen, hiszen
mindenkit megpróbál megmenteni. Beszélt azóta a bátyjával?
Alec megrázta a fejét.
– Alig váltottunk pár szót, hogy őszinte legyek.
– Nyilvánvalóan nem vette el Elise-t, szóval mi történt?
Alec bátyja volt az egyik legkívánatosabb agglegény a régióban,
bár híres volt a makacsságáról és nyers modoráról, de ez általában
nem tántorította el a hölgyeket attól, hogy megpróbálják
megkaparintani maguknak.
–  Malcolm megpróbálta megmagyarázni Iain viselkedését. Azt
mondta, hogy a bátyám szándékosan intézte így, hogy megmutassa,
Elise csak kihasznál – sóhajtott mélyet Alec, és szinte belesüllyesztette
fejét Connie tenyerébe. – Mint kiderült, őt egyáltalán nem érdekelte.
– Tehát segíteni akart?
 A hercegné már a borostáját is érezte a bőrén.
– Természetesen a lehető legostobább módon.
– A bátyám elárult – húzódott el a doktor.
Connie érezte, hogy hirtelen ridegség árad felé.
– Igen – értett vele egyet –, bár ezzel valószínűleg csak még több
szívfájdalomtól mentette meg.
– De folytathatta volna a győzködésemet ahelyett, hogy ezt tegye!
– Hallgatott volna rá?
Connie el tudta képzelni, mennyire könnyedén lehetett volna a
szerelmes Alecet eltántorítani a céljától.
Jó pár percig némaságba burkolóztak. A hercegné kezdte azt
hinni, hogy nem kap választ a kérdésére, amikor Alec megköszörülte
a torkát.
–  Nem, valószínűleg nem. Bár ez nem mentség a bátyám
viselkedésére. Nem volt joga megcsókolni a nőt, akit feleségül
akartam kérni, függetlenül attól, mit gondolt a házassági
szándékomról!
Connie mély levegőt vett.
– Még mindig szereti?
Fogalma sem volt, miért tette fel ezt a kérdést, de azon kapta
magát, hogy lélegzet-visszafojtva várja a választ.
Számított, ha igen? Nem kellett volna, hiszen már döntött a
független jövő mellett. Mégis tudta, hogy fájna neki, ha még mindig
szeretné. Túlságosan is.

– Nem, már nem szeretem – jelentette ki Alec határozottan.

Sőt, kezdte gyanítani, hogy sohasem szerette igazán, és amit érzett
iránta, az nem volt más, mint ifjúkori rajongás. Hogy is szerethette
volna, ha amit Elise iránt érzett, az a nyomába sem ért annak, amit
Connie váltott ki belőle?
Természetesen őt sem szereti, ezt gyorsan le kellett szögeznie
magában.
Szentséges ég, dehogy!
Ahogy Connie maga mondta, lehetnek úgy fontosak egymás
számára, hogy nem akarnak boldogan együtt élni, míg meg nem
halnak. Pontosan erről volt szó, még akkor is, ha az érzései a
hercegné iránt egyszerre voltak nevetségesen komplikáltak és
lenyűgözően rémisztőek…
–  Ami igazán szíven ütött – folytatta Alec –, az a bátyám árulása
volt. Elise iránt már nem érzek semmit, inkább örülök, hogy végül
rájöttem, milyen fából is faragták.
– Az a nő nem érdemelte meg önt.
Connie szeméből olyan mély meggyőződés sugárzott, hogy már
szinte Alec is hitt abban, amit mond.
Valaki hangosan dörömbölt az ajtón.
Connie hátrált egy lépést, Alec pedig az ajtóhoz sietett.
– Igen?
– A kocsi előállt! – szűrődött be Malcolm hangja a túloldalról.
Végre megérkezett a felmentősereg, de megkönnyebbültség
helyett a doktor inkább csalódottságot érzett.
Ez volt az első alkalom, hogy őszintén megnyílt valakinek a
múltjával kapcsolatban, és nagyon jólesett neki.
Annyira, hogy meg is feledkezett a tényről, hogy Connie képével
plakátolták tele az egész várost, és hogy nagy valószínűséggel nem
csupán Duncan, hanem Mr. Middleton és Seraphina
meggyilkolásával is őket gyanúsítják.
Vészesen fogyott az idejük. Ki kellett jutniuk a városból, és
McGuiness-földre kellett érniük, mielőtt a hatóság vagy Fergus
elkaphatná őket.
Connie élete volt a tét.
 Harmincnyolcadik fejezet

Az út Invernessből kifelé érdekes tapasztalattal gazdagította

Alecet. Nem számított arra, hogy egy kocsi padlóján kuporodik
Connie-val a lába között, mindenfelől szalmabálákkal körülvéve. De
pontosan így csempészte őket ki Malcolm a városból, és így tudták
elkerülni, hogy lefüleljék őket a rendőrök által felállított, fokozottan
ellenőrzött ki- és bejutási pontokon.
Hatékony megoldásnak bizonyult. Connie abroncsszoknyájától
megszabadított hátsóját magán érezni pedig nevetségesen jó érzéssel
töltötte el. A hercegné halálra rémült, amikor felszólította arra, hogy
vegye le azt a rémséget, de amikor meglátta a szűk helyet, ahová el
kellett rejtőzniük, gyakorlatiasan számításba vette, hogy a krinolinja
valóban elég széles, és kizárt, hogy beférnének, ha nem szabadul meg
tőle.
Így hát levette, és Alecnek el kellett viselnie, hogy csak a ruháik
választották el egymástól őket. Nagyon nehéz volt elfojtani a teste
fizikai reakcióját, miután Connie a lába közé ült. A pénisze úgy tűnt,
önálló életre kelt, ha Constance-ról volt szó, de szerencsére a bátyja és
Elise felidézése legyűrte az ágaskodó szörnyeteget.
Legalább is addig, amíg messze kerültek a várostól, és meg nem
érkeztek arra az északkeleten található helyre, ahol Malcolmnak
köszönhetően egy McGuiness-kocsi várja őket.
–  Nos, izgalmas kaland volt, nem igaz? – kopogtatta meg a
deszkát Malcolm jelezve a kocsisnak, hogy indulhat.
A következő pillanatban meglódultak, és ahogy a négy ló vágtázni
kezdett, egyre nagyobb sebességgel haladtak a McGuiness-birtok
felé.
Alec kinyújtóztatta a lábát, de egy pillanatra sem feledkezett meg
arról, hogy Connie mellette ül. Egy kocsi szűk belseje mindig is
keskenynek bizonyult egy akkora férfi számára, mint Alec. Ha
lehetőség adódott rá, általában inkább lovon vagy vonaton utazott,
de Connie mellett szinte már kellemesnek érezte a bezártságot.
A hercegné mellett ülni egyszerre volt kínzó és élvezetes.
 Kedve lett volna az ölébe kapni, csak hogy tudja, milyen érzés, de
Malcolm is ott volt vele szemben, és úgy tűnt, mintha érdeklődne
kettejük iránt. Túlságosan is. A barátja mindig is egy kíváncsi
gazember volt, talán mert mindent tudni akart, ami a McGuinessek
háza táján történik, de egyre inkább hasonlított egy éles eszű,
érdeklődő nyomozóra. Nem beszélve arról, hogy Malcolm
rendszeresen megosztotta Iainnel a megfigyeléseit.
–  Be kell valljam, ilyen szórakoztató utam még sohasem volt
Invernessből kifelé – folytatta Malcolm – Hogyan boldogultak a széna
között? Azért kellemes volt?
–  Nem volt gond! – mordult rá erélyesebben Alec, mint szerette
volna, de a barátja mindig szívesen ugratta, bár Alec most nem volt
túl jó hangulatban hozzá.
Nem örült, hogy az apja birtokára kell mennie, ráadásul Iain is ott
lesz, ő pedig Connie-t viszi magával. Egyáltalán nem tetszett neki a
gondolat, hogy a bátyja a hercegné közelében lesz.
–  És ön, úrnőm? – fordult Malcolm Connie-hoz. – Bizonyára
újszerű élmény volt.
A szeme sarkából a doktor jól látta, hogy a hercegné nyel egyet.
Vajon ő is azon tűnődik, hogy pár perce még a lábai közé
préselődött? Mert Alec úgy érezte, képtelen másra gondolni.
–  Szokatlan volt – válaszolt Connie röviden, majd az ablak felé
fordult, és elmerült a tájban.
A doktor tudta, hogy Malcolm mindent ki akar szedni belőlük, de
bízott benne, hogy ezúttal megelégszik ennyivel.
– Az apám és a bátyám tud róla, hogy jövünk?
Malcolm bólintott.
–  Tudnak. És a kockázatokról is. De senki, még a hatóságok sem
merészelnének McGuiness-földre lépni a földesúr engedélye nélkül.
Ott biztonságban lesz, úrnőm – intézte Alec barátja az utolsó
mondatát Connie felé.
A hercegné Malcolmra pillantott.
–  Remélem nem téved! – jegyezte meg, és Alechez fordult. – És
remélem, nem hozok bajt a családjára! Irtóznék attól, hogy
összetűzésbe keverednek a törvénnyel miattam.
Alec megvonta a vállát.
 – Az apám Laird McGuiness. Higgyen nekem, nem lesz gond.
–  De akkor is… – harapta be alsó ajkát Connie. – Biztos benne,
hogy oda akar vinni? Talán máshová is mehetnénk… vagy mehetnék.
–  A családom sohasem volt problémamentes, Connie, efelől
biztosíthatom – válaszolta Alec, és sietve megszorította a hercegné
kezét. – Nincs miért aggódnia. A McGuiness-birtok a
legbiztonságosabb hely ebben a pillanatban.
Alec kezdte megszokni a gondolatot, hogy a bátyja és Connie
egymás közelében lesznek, ahogy lassan azt is elfogadta, hogy bármit
megtenne, vagy megadna a hercegnéért. Kivéve a szívét. Azt soha,
senki sem birtokolhatja, hiába is kezdte azt sugallni neki a csalfa
szerve, hogy Connie kezében talán biztonságban lenne.
Gyorsan elengedte a hercegné kezét, majd előrefordult, szinte már
menekült a kék szempár elől. Így viszont Malcolm egyre fokozódó
érdeklődésével találta szemben magát, a barátja elgondolkodva
méregette őket.
Majdnem megfeledkezett Malcolmról, aki viszont egy pillanatra
sem tévesztette szem elől őket. Most, hogy Alec megfogta Connie
kezét, tudni fogja, hogy a hercegné több a számára, mint egyszerű
barát. Az, hogy pontosan mi lenne, még maga Alec sem tudta, de
olyan mértékű védelmi ösztönt váltott ki belőle, mint eddig senki
más.
Nem lett volna szabad elárulnia magát. Ragaszkodnia kellett
volna a formaságokhoz, és kizárólag a rangjának megfelelően
szólítani Connie-t Malcolm előtt. A Skót-felföld nem volt olyan
szigorú hely, de egy hercegné esetében más volt a helyzet.
Alecet viszont jobban érdekelte Connie hogyléte a társadalmi
etikett szabályainak betartásánál. Az sem igazán foglalkoztatta, mit
gondol Malcolm, az viszont már igen, hogy Iain is tudni fogja, amit
az imént látott. Malcolm ugyanis nem csupán Iain ügyintézője volt,
de a leghűségesebb embere is.
És a bátyjának szokása volt a saját érdekében felhasználni
bármilyen információt, ezt a tulajdonságát Alec túlságosan is jól
ismerte.
–  Hát, akkor rendezkedjünk be az útra! – csapta össze a tenyerét
Malcolm. – Cook bizonyára ízletes vacsorával vár minket, és utána
neki is láthatunk az ünneplésnek. Nem tudom, hogy vannak vele, de
a mai nap izgalmától és attól, hogy reggeli óta nem ettem egy falatot
sem, farkaséhes lettem.
–  Az izgalomról alkotott elképzelésünk módfelett eltérő, Mr.
Dalton – jegyezte meg Connie, aki még mindig az elsuhanó tájra
koncentrált, és egyáltalán nem tűnt lelkesnek. – De miféle
ünneplésről beszél?
–  Hát Beltane éjszakájáról, természetesen! – világosította fel
Malcolm. – Gyanítom, ebben a helyzetben megfeledkeztek róla, de
hát ki hibáztathatná ezért önöket? – kacsintott a hercegnére Malcolm.
– Nem minden nap üldöz a rendőrség egy hercegnét. Ezért is lesz ez
az évszázad története!
Alecnek le kellett küzdenie a késztetést, hogy megragadja barátja
kabátját, és megfojtsa, amiért Connie-ra mert kacsintani.
A hercegné felhúzta az egyik szemöldökét, Alec pedig rögtön
tudta, hogy Malcolm semmi jóra nem számíthat.
–  Alec és én egy óra leforgása alatt két halottat is láttunk, Mr.
Dalton. Egyiküket a szemünk előtt ölték meg, és mindkét alkalommal
el kellett menekülnünk a bűntény helyszínéről – fejtette ki nyugodt,
kimért hangon Connie, és megvető arccal fordult Malcom felé. – Ki
kellett csempésznie minket a városból, szalmabálák között kellett
bujkálnunk, és szinte levegőt sem mertünk venni, nehogy elkapjanak
minket az utakat lezáró rendőrök. Mert ha így történt volna, jó
eséllyel az akasztófán végzem. Szóval, Mr. Dalton, én egyáltalán nem
tartom mindezt sem izgalmasnak, sem az évszázad történetének. Pont
ellenkezőleg.
Alec nem tudott mit tenni, elvigyorodott. Malcolm szó szerint
vergődött Connie éles válasza, és még élesebb kéklő tekintete miatt.
A hercegné valóban tökélyre fejlesztette az évek során, hogyan rakjon
helyre valakit, és hálás volt azért, hogy nem vesztette el a
magabiztosságát azok után, amit Duncan és az anyja tettek vele.
–  Nagyon sajnálom, ú-úrnőm – motyogta Malcolm. – Én… nos…
semmiképpen sem állt szándékomban megsérteni… csupán nem
gondoltam végig, milyen borzalmas dolgokat kellett átélniük.
–  Nos, ez elég nyilvánvaló, nem igaz? – szorongatta tovább
Connie. – Talán a jövőben gondolkodjon, mielőtt ilyen hirtelen
megjegyzéseket tesz – azzal a hercegné visszafordult az ablak felé, és
újra elmerült az elsuhanó vidéki tájban.
Malcolm megnyalta a kiszáradt száját, és csak bólintani tudott,
arcára mély megbánás ült ki. Alecnek pedig komoly erőfeszítésébe
tellett, hogy ne nevessen fel hangosan. Még sosem látta, hogy valaki
felelősségre vonta volna Malcolmot, pedig igazán üdítően hatott rá.
Érdekes lenne látni, hogyan bánik el Connie Iainnel is, akiről
köztudott volt, hogy a goromba és illetlen viselkedésével mindenkit
megsért, aki az útjába kerül. Connie is az áldozatául esik, ebben
biztos volt.
Egy ilyen pillanatért megéri visszatérni a birtokra. Talán…
Legalább volt valami, amire várhatott, mert abban biztos volt,
hogy mással kapcsolatban nemigen fog így érezni. Bár az apja boldog
lesz, hogy Beltane napjára hazatér, amit a McGuiness klán nagy
összejövetellel és remek lakomával, máglyával és sok-sok skót tánccal
szokott megünnepelni.
Még élénken emlékezett erre gyerekkorából, és arra is, mennyire
átjárta az öröm és a varázslat, amikor a klánnal kiment a legelőre, a
máglyák fényesen lángoltak, és mindenki addig táncolt, amíg a lába
bírta. Amikor Londonba vitték, minden megváltozott. A klán vad
ünnepeit és mozgalmas mindennapjait felváltotta a nagyapja házának
és a társaság egészének kifinomult életvitele. Akkoriban minden
vágya az volt, hogy visszatérhessen az otthonába, Skóciába.
De amikor ez valóra vált, és már nem volt kisfiú többé, nos… az
ünnepek egészen mást jelentettek már. Még mindig tele voltak
örömmel és tánccal, de még élvezhette a sör és a bájos hölgyek
jótékony hatását is. Akkoriban nem tudta, egy nő milyen szinten
képes irányítani egy férfit. Lehetett volna okosabb is, főként az anyja
árulása után.
Elise-zel a McGuiness Beltane-napi ünnepségén találkozott, napra
pontosan tizenegy évvel ezelőtt. Meglepő, hogy erről megfeledkezett,
bár végül is sokat dolgozott azon, hogy kitörölje annak a nőnek az
emlékét. Ahelyett, hogy utat engedett volna az Elise iránt táplált
haragjának, inkább Connie-n töltötte ki, aki elsőbálozóként, rangos
házasságra és csodálatra kiéhezve nagyon is Elise-re emlékeztette.
 Az igazat megvallva, talán pont ez vonzotta Connie-ban annyira,
de nem volt abban a helyzetben, hogy foglalkozhasson ezekkel az
érzésekkel. Könnyebbnek tűnt Elise-hez hasonlítani, és távol tartania
magát tőle.
Most már tisztán látta ezt, és arra is rájött, hogy milyen keményen
és igazságtalanul bánt akkor vele. Hogyan is hibáztathatta azért,
hogy egy rangos férjre vadászik, amikor egy nő egyetlen hivatása a
házasság lehetett? Tényleg okolhat bárkit is azért, ha jól akar férjhez
menni? Főként Connie anyja nyomásával a háttérben. Pontosabban
érzelmi zsarolásával.
Az is igaz, hogy Elise túl messzire ment, amikor kihasználta, mert
a szívével játszott, miközben csak igyekezett felkelteni az idősebb
testvér érdeklődését.
Addig sohasem zavarta Alecet, hogy ő a fiatalabb.
Fergusnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy a fiatalabb fiúknak
kemény az élete. Bár Duncan halálával Fergus lett az örökös,
eltüntetve az egyetlent, ami mindig az útjában állt. Feltéve, ha
valóban ő ölte meg. Mert bár Fergus valóban bűnösnek tűnt, Alec
nem volt már ebben annyira biztos. Az a rejtélyes, ismeretlen asszony
túl sok változót hozott a történetbe.
Alecnek egyébként is nehezére esett elhinni, hogy Fergusben van
annyi bátorság és erő, hogy megölje Duncant, még ha az öröksége is
múlik rajta.
Iain ugyan elárulta őt, de Alecnek egyszer sem fordult meg a
fejében, hogy megölje.
Azon is eltűnődött, vajon nem bánt-e túl keményen a testvérével,
főként mivel kiderült, hogy Iain csak megpróbálta bizonyítani az
igazát, ahogy arra Connie is rámutatott.
Persze, még mindig fájt neki. Főleg az, hogy Iain nem bízott
benne, és nem hagyta, hogy meghozza a saját döntéseit. Olyannyira
nem, hogy bizonyítania kellett, hogy tévedett. Igazság szerint Alec
jobban örült volna annak, ha a szíve azért szakad meg, mert Elise
végül kimutatja a foga fehérjét, és nem azért, mert a bátyja árulása az
elevenébe mar.
Connie pedig hamarosan találkozni fog a testvérével, aki nemesi
cím és egy hatalmas birtok várományosa, ami a Skót-felföld egyik
legkelendőbb agglegényévé léptette elő. Alec gyűlölte beismerni, de
attól tartott, a történelem megismétli önmagát.
Nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Nem.
Ha ez azt jelentette, hogy távol kell tartania magát Connie-tól,
akkor megteszi, még akkor is, ha ez kínzóbb, mint a halál.
 Harminckilencedik fejezet

A McGuiness-kastély sötétszürke kőfalai fenyegető felhőként

magasodtak a táj fölé. Tökéletesen kifejezik Alec pillanatnyi lelkiállapotát,
gondolta Connie. Az elmúlt pár órában csendben utaztak, a szűk
utasteret komor hangulat töltötte be. Alec feszülten ült mellette, a
hercegné azt gyanította, újra igyekszik eltávolodni tőle.
Connie nem tudta biztosan, mi idézte elő ezt a hangulatváltozást,
de ha a doktor azt hitte, hogy eltántoríthatja a céljától, akkor nagyot
tévedett. Bár az tűnt valószínűbbnek, hogy nem szívesen megy vissza
a családi birtokra, és nem örül annak, sem, hogy újra találkozik a
bátyjával. Főleg úgy, hogy azt hitte, erre nem kerül már sor.
Nem szívesen hozta Alecet ilyen kényelmetlen helyzetbe, mert
pontosan tudta, milyen nehéz kezelni a bonyolult családi
kapcsolatokat, bár szerencsére az ő családja sohasem árulta el úgy,
mint Alecet a testvére.
A kocsi emelkedőre hajtott, áthaladt a boltívek alatt, mielőtt
megérkezett volna a kastély udvarára. A szolgák nyilvánvalóan
tudtak arról, hogy jönnek, hiszen többen kint várakoztak, előttük
pedig egy hetvenes éveiben járó úr állt, aki nem lehetett más, mint
Alec apja. A két férfi megdöbbentően hasonlított egymásra, az apja
könnyedén lehetett volna Alec negyven évvel idősebb kiadása.
Connie valamiért ideges lett. Eddig még nem találkozott vele, de
úgy gondolta, ha kicsit is hasonlít Alecre vagy Iainre, ami elég
valószínű, akkor egy brutálisan őszinte, mogorva, félelmetes és az
ostobaságot nehezen tűrő férfi lehet, aki ugyanolyan indulatos, mint
a két fia.
Bár Alec testvérével csak futólag találkozott, amikor először járt a
Skót-felföldön az esküvője után, Iain McGuinessről, Dalkeith
vikomtjáról így is maradandó emléke volt. Nemcsak azért, mert Iain
szörnyen nagy ember, talán a legmagasabb és legizmosabb férfi, akit
Connie valaha látott, hanem mert hallgatag volt, és indulatos.
Folyamatosan a homlokát ráncolta és leírhatatlanul ijesztő volt, bár ez
nem tántorított el egyes hölgyeket attól, hogy megkörnyékezzék.
Végtére is ő volt az egyik legjobb fogás Skóciában.
Bár Alec volt a szebb fiú, még ha fiatalabb is. Connie oldalra
sandított, miközben megállt a kocsi, és látta, ahogy a doktor állkapcsa
megfeszül, miközben az apja irányába fordult a tekintete.
Malcolm hagyta el először a kocsit, majd megfordult, és
felajánlotta segítségét Connie-nak. Alec felmordult mögötte, de a
hercegné tudomást sem vett róla, és elfogadta a felé nyújtott kezet.
Úgy döntött, megbocsátja a férfi durva kijelentéseit, hiszen Malcolm a
hatórás úton végig mély megbánást tanúsított. A hercegné nem akart
ilyen komolynak tűnni, bár úgy érezte, Malcolm annyira
hozzászokott már a bájolgáshoz, hogy néha megfeledkezett az
együttérzés intézményéről.
Néha fel kellett frissíteni az ilyen férfiak emlékezetét.
Miután mellélépett, Alec megfogta a másik kezét, és Connie meg
mert volna esküdni arra, hogy mély morajlást hallatott.
Nyilvánvaló, hogy Malcolm is észrevette, mert nagyon gyorsan
elengedte a kezét, és sietve eloldalazott. Connie majdnem a szemét
forgatta, és sikerült elnyomnia egy félmosolyt. Nem tudta, miért
bátorította fel Alec mutatványa, de így volt.
A doktor odavezette az apja elé, aki mögött számos szolgáló
sorakozott, és a hercegné azon kapta magát, hogy egy olyan
szempárra mered, ami tökéletes mása Alecének. Bár a fia mély,
mahagóni tekintetével ellentétben Caldwell grófjának, vagyis Laird
McGuinessnek – ahogy Alec szerint az apja jobban kedveli, ha
szólítják – átható szürke pillantása volt, amin már nem kevés nyomot
hagyott az idő. Laird McGuiness is feszültnek tűnt, és úgy nézte
Alecet, mintha meg akarná ölelni, de nem meri. Olyan mély sóvárgás
tükröződött a szeméből, hogy Connie szíve máris megenyhült
irányában.
Felkészült arra, hogy nem fogja kedvelni, amiért kidobta a fiát
hétéves korában. De a szívfájdalom őrült dolgokra volt képes, és
Connie nagyon is el tudta képzelni, hogy az apa szíve darabokra tört,
amikor megtudta nemcsak azt, hogy a felesége évek óta viszonyt
folytat a legjobb barátjával, hanem még azt is, hogy talán a fiú, akit a
sajátjaként szeret, ennek a bűnös kapcsolatnak a gyümölcse.
 Persze, még így sem tudott teljes mértékben megbocsátani neki.
Jól látta a sűrű szempillák mögött azt az éles elmét, ami minden
McGuiness férfi sajátja volt. Sokatmondó pillantás volt ez, egyszerre
felmérte és értékelte is őt.
–  Átmentem a vizsgán, Laird McGuiness? – szegezte neki a
kérdést Connie.
A régi magabiztossága napról napra egyre inkább kezdett
visszatérni azóta, hogy megtudta, Duncan tényleg halott, és soha
többé nem tudja bántani.
Laird McGuinesst egy pillanatra mintha megzavarta volna a
hercegné merészsége, Connie azt hitte, túl messzire ment. De miután
hangos nevetésben tört ki az idős férfi, elpárolgott az aggodalma.
Istenem! Hogy milyen jólesett neki az egyenesség ahelyett, hogy
minden egyes szavát körültekintően megválogassa, ahogy azt tette
Duncan mellett, aki a legártatlanabb megjegyzését is képes volt az
öklével megtorolni.
– Igen, átment a vizsgán, hercegné – válaszolta Laird McGuiness,
és egy bólintással is alátámasztotta véleményét.
Felkapta Connie kesztyűbe bújtatott kezét, és szemérmesen
megcsókolta, majd ahelyett, hogy elengedte volna, finoman közelebb
húzta magához.
–  Sajnálom mindazt, amin keresztül kellett mennie, de be kell
vallanom, egyáltalán nem szomorít el annak a pokoli gazember
férjének a halála. Sosem kedveltem az ügyeskedéseit, és azt hiszem, a
világunk sokkal jobb hely lett nélküle. Már ha nem haragszik, hogy
ezt mondom.
Connie maga sem fejezhette volna ki jobban, amit érez, még ha
enyhe bűntudatot is érzett amiatt, hogy ilyeneket gondol.
– Nincs miért haragudni, ha valaki az igazat mondja.
Laird McGuiness arcára széles vigyor költözött.
–  Igen, így igaz – azzal elengedte a hercegné kezét, és Alechez
fordult. – Tetszik nekem az asszonykád. Nagyon is.
Connie lenézett a földre, és azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta,
és elnyelné mindörökre. Alec asszonykája. Az sohasem lesz, akkor
sem, ha sikerül meggyőznie arról, hogy szerelmeskedjen vele. Persze,
Laird McGuiness bizonyára arra utalt, hogy Alec segített neki, hogy a
védelme alatt áll, legalább is még egy ideig.
Válaszul Alec szemöldöke nem létező magaslatokba szökött.
–  Nem odabent kellene pihennie, tekintettel az utóbbi időben
hanyatló egészségügyi állapotára?
Az apja megköszörülte a torkát.
– Nos, úgy tűnik, valamennyire felépültem.
– Ez igazán rendkívüli – vágta rá Alec szárazon.
–  Igen, az. De ne beszéljünk rólam – fordult vissza Connie-hoz
Laird McGuiness. – Itt biztonságban lesz, és mérget vehet arra, hogy
egyetlen istenverte Campbell sem teheti be a lábát McGuiness-földre!
–  Hálás vagyok, amiért befogad – mondta Connie. – Bár
semmiképp sem szeretnék bajt hozni a birtokára, uram.
Alec apja megvonta széles vállát, és elvigyorodott.
–  Ó, mi egyáltalán nem bánjuk a bajt néhanapján, kedvesem.
Jöjjön. Gyanítom, farkaséhes.
– Én az vagyok – szólt közbe Malcolm.
– Mikor nem, fiam? – fordult felé Laird McGuiness, majd megfogta
Connie könyökét, és átvezette a kastély bejáratán. – Cook mesés
estebédet készített önöknek, és a következő órákban megérkezik az
egész klán a külső mezőkre, hogy megünnepeljék Beltane éjszakáját.
– Apám. A hercegnének pihennie kell. Azok után, amin keresztül
ment, nem hinném, hogy ünnepelni akar.
–  Márpedig szeretnék, Alec McGuiness! – tiltakozott Connie. –
Duncan sohasem engedte, hogy részt vegyek a Kilmaine-kastélyban
tartott ünnepségeken, és hallottam, hogy a McGuiness klán igazán
emlékezetesen ünnepel.
–  Igaz, ami igaz. Nincs még egy klán Skóciában, aki úgy ünnepli
Beltane éjszakáját, mint mi – jelentette ki büszkén Alec apja. – Egy
egész életre való ideje van, hercegném. Ráadásul egy kis vidámság
azok után a borzalmak után, amiket nemrég átélt, talán egy orvos
szerint is megfelelő gyógyír, nem? – pillantott Alecre, miközben
felfelé caplattak a tölgyfából készült duplaajtóhoz vezető lépcsőn.
– Ez csupán kifogás a táncra és a lerészegedésre – válaszolta Alec.
– Én ezt nem nevezném gyógyírnek.
 –  Nos, nem a móka doktoraként híresült el, ugye tudja? –
viccelődött Malcolm. – Bár azt hiszem, igaza van, úrnőm. Sok-sok
bolondság történik ilyenkor. Igazán remek szórakozás!
Connie széles mosollyal fordult Malcolm felé. Tényleg jó
mulatságnak hangzott, és a mulatság olyasmi volt, amiben már
nagyon régóta nem volt része. Az este talán lehetőséget ad arra is,
hogy táncoljon Aleckel, amire eddig még nem volt példa, hiszen az
egyetlen alkalommal, amikor Alec felkérte, az anyja közbelépett.
Connie gyakran megbánta, hogy aznap éjjel, olyan sok-sok évvel
ezelőtt hagyta, hogy az anyja diktáljon neki. Bárcsak lett volna elég
ereje ahhoz, hogy szembeszálljon vele! Akkor talán minden egészen
másként alakul.
–  Egyébként is úgy tűnik, esni fog – mutatott a fenyegető
sötétszürke felhők felé Alec.
– Ugyan! – fortyant fel az apja. – Addigra elmennek.
Connie-nak el kellett ismernie, hogy a lilásszürkés felhők valóban
vészjóslónak tűntek, de bízott benne, hogy a vihar fenyegetése nem
egy rossz ómen a jövőjükre nézve.
Összehúzta magán a köpenyét, hirtelen mintha megérintette volna
a félelem jeges lehelete.
 Negyvenedik fejezet

– Meghalt, ahogy kérte, hölgyem – emelte a mellkasához kalapját

Tom O’Shea, és tiszteletteljesen meghajolt az előtte álló nő előtt.
–  Nagyon jó, Mr. O’Shea, kitűnő – dicsérte a nő. – Milyen kár,
hogy Seraphina kockázattá vált.
A fekete fátyol és a csuklya elrejtette az arcát, Tom nem először
merengett azon, vajon ki lehet. Bár volt egy ötlete, de biztos még nem
lehetett benne.
Ő volt az egyetlen, akinek volt mersze megvalósítani a tervet, ami
azt a célt szolgálta, hogy igazságot szolgáltassanak, és Tomot csak ez
érdekelte. Igazságot szolgáltatni az ő drága lányáért. Hamarosan be is
fejezik.
– Igen, veszélyt jelentett a küldetésre.
Tom eleinte nem hitte el, hiszen Seraphina volt az egyik kitervelője
annak az egyezségnek, amit a szeretteik halálának megbosszulására
kötöttek Kilmaine hercege ellen. A lehetőség, hogy Seraphina kész
lett volna mindent bevallani, és tönkretenni mindazt, amit eddig
elértek, elfogadhatatlan volt. Főleg most, amikor már olyan közel
jártak ahhoz, hogy befejezzék, amit elkezdtek, és gondoskodjanak
arról, hogy megbűnhődjön mindenki, akinek kell.
A hölgy elmosolyodott. Legalábbis Tom úgy érezte, mosolyog.
Nehéz volt megmondani, hiszen a csuklya szinte a teljes arcát
eltakarta, és a kocsma hátsó szobájában, ahol találkoztak, félhomály
honolt.
– El kellett hallgattatni – erősítette meg a hölgy. – Megfenyegetett
minket, azt mondta, hogy elmegy a hatóságokhoz. Mégis, hogy
merészelte azok után, amit érte tettem? Áruló lett, és az árulókat meg
kell büntetni, nem igaz? Különben hogyan szolgáltathatnánk
igazságot azoknak, akiket elveszítettünk?
– Pontosan, hölgyem!
Tom ezért is guggolt boldogan az invernessi Campbell-ház
kertjében a bozótosban, nézett bele a puska irányzékába, és vette
célba Seraphina tarkóját, hogy aztán meghúzhassa a ravaszt.
 Senki sem mondta, hogy isten munkája tiszta lesz, és valakinek el
kellett végeznie.
–  De drága Tom, még van tennivalónk. Mondja, gondoskodott
arról, hogy Lord Fergus értesüljön róla, hogy a hercegné és dr.
McGuiness elszökött Invernessből, és a McGuiness-birtokra tart?
–  Igen, hölgyem, kerülőúton, de sikerült. Lord Fergus pontosan
tudja, és úgy hiszem, már ma a nyomukba szegődik. Végtelenül
felbőszítette Seraphina halála.
– Kitűnő!
A hölgy hangjából olyan mértékű elégedettség sugárzott, hogy
Tom szinte dagadt a büszkeségtől.
–  Itt volt az ideje, hogy Fergus is átérezze a fájdalmat, amit egy
szerettünk elvesztése jelent. Jó szolgálatot tettünk neki azzal, hogy
megöltük a testvérét, de most itt az ideje, hogy megismerje a
haragunkat.
– Követni fogjuk őket? – érdeklődött Tom.
–  Mindenképpen – válaszolta a hölgy. – A tervünk majdnem
bevégeztetett, és mindazok, akiknek benne volt a keze a szeretteink
halálában, hamarosan találkoznak a teremtőjükkel a pokolban.

Végeztek a vacsorával, Alec pedig megmutatta Connie-nak a

szobáját, majd magára hagyta, hogy átöltözhessen abba a ruhába,
amit Malcolm kért kölcsön neki az egyik hölgyismerősétől, hiszen a
McGuiness-kastélyban nem igazán tartottak női holmikat.
Végtére is ez az apja és a bátyja felségterülete volt, rajtuk kívül
csak a személyzet lakott a kastélyban. A női ízlés, finomság hiánya
minden helyiségben szembeötlő volt. Kopár volt a kastély, bár a
szolgálók makulátlanul tisztán tartottak minden zegzugot, port sehol
sem lehetett látni, és minden tökéletesen rendezetten zajlott. Ennek
megfelelően az esti ünnepség előkészületei is, amin a teljes klán részt
fog venni.
Alec tényleg nem akart mulatozni, de Connie úgy tűnt, nagyon
izgatott lett a hír hallatán, és tudta, hogy ott kell lennie mellette, hogy
meg tudja védeni. A McGuiness klán férfi tagjai ilyenkor igazi
csirkefogókká váltak, és bár mindig tisztelettel viseltettek a nők iránt,
ha folyt a bor és hangos zene szólt, néha túlburjánzott bennük a
lelkesedés.
És amikor meglátják Connie-t, ezt a szépséges nőt, egy percre sem
fogják békén hagyni. Egész éjjel vadászni fognak rá, mindenki felkéri
majd táncolni. Ami természetesen azt jelentette, hogy Alecnek ott
kellett lennie a közelében, nehogy kellemetlen helyzetbe keveredjen.
Léptei lelassultak, ahogy a bátyja dolgozószobájához közeledett.
Nyomát sem látta, mióta megérkeztek, de tudnia kellett, Iain
tisztában van-e a kockázattal, és megtette-e a szükséges
intézkedéseket annak érdekében, hogy Connie biztonságban legyen,
amíg itt van.
Az ajtó zárva volt, de fény szivárgott ki a küszöb fölött. Alec
felkészítette magát a fájdalomra, ami szinte mindig összeszorította a
mellkasát, ha meglátta a bátyját, és élénken megjelent lelki szemei
előtt a kép, ahogy Elise-t magához öleli. Mostanra persze már nem
számított annyira, hogy Elise volt az a nő, lehetett volna bárki más,
de az árulás okozta seb még mindig fájdalmasan sajgott.
Bekopogtatott az ajtón, és benyitott. A hatalmas asztal mögött ott
ült a bátyja, a jól ismert ránc a homlokán ma sem okozott csalódást.
Ugyanolyan sötétbarna hajuk és széles válluk volt, de Alec
csokoládébarna szemével ellentétben Iainnek frissen kovácsolt acél
színű tekintet jutott. Az átütő szürkeség, ha találkozott a
tekintetükkel, sok férfit kényelmetlen feszengésre sarkalt. Ugyanaz a
szempár, mint az apjáé, és megannyi McGuinessé előtte.
Iain elmerült a papírmunkában, de amikor felpillantott és meglátta
Alecet, beleejtette tollát a tintásüvegbe. Arcára mintha bizonytalanság
ült volna ki, bár Alecen kívül ezt senki sem vette volna észre. A
bátyját úgy ragyogta be a magabiztosság, mint valami istenverte
fénykoszorú.
Iain kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de meggondolta
magát. Inkább felállt, és lassan odasétált Alec elé. A két testvér
méregette egymást egy pillanatig, egyikük sem szólt, a feszültség
szinte tapintható volt.
Végül Iain törte meg a csendet.
– Sajnálom, hogy nem tudtalak korábban üdvözölni – mutatott az
asztalán halomban álló papírok felé. – Láthatod, sok mindennel kell
még végeznem az esti ünnepség előtt.
A bátyja mindig szívesen merült el a birtok igazgatásában, és
nagyon jó érzéke volt a számokhoz. Ezért is tudták a McGuinessek, a
klán tagjai és a falubeliek komolyabb veszteség nélkül átvészelni a
skót-felföldi kilakoltatásokat. Iain megbízható pénzügyi
gondnoksága biztosította, hogy a földjeik remek bevételeket
termeljenek, és ne kelljen messzi gyarmatokra menniük, hogy életben
maradjanak.
– Akkor tudod, miért tértem vissza a hercegnével…
–  Hogyne – erősítette meg Iain. – Malcolm telegráfon üzent, és
leírta a helyzetet. Bár azt elfelejtette megemlíteni, hogy a te
hercegnédet gyilkosságért körözik.
– Ez gondot okoz?
Iain felhúzta a szemöldökét.
– Ez a McGuiness-kastély, testvérem. Több évszázadnyi ostromot
megélt. Azt hiszem, kiállja Lord Fergus támadását is, ha ide merészel
jönni, és az embereim biztosan kezelni fogják a rendőrséget is, ha
hasonlóval próbálkoznának.
– A magabiztosságod volt mindig is a legfőbb fegyvered, bátyám –
válaszolta Alec. – És egyben a legnagyobb hibád is.
–  Meglehet – vonta meg a vállát Iain. – De sokakat elrettentett
attól, hogy harcba szálljanak a McGuiness klánnal.
– Ez már nem a középkor, Iain. A jogrend uralkodik, legalábbis ez
a cél.
Alec átsétált a kandallóhoz, megfogta a piszkavasat, és
megforgatta a széndarabokat. A halkan sercegő tűz azonnal
fellángolt.
–  Megígértem a hercegnének, hogy biztonságban lesz itt, és
szándékomban áll betartani a szavam.
– Nem kell aggódnod. Malcolm pár embert kivezényelt a birtokra,
és az ünnepség helyszínének környékére is. Nem ihatnak, és nem
hagynak senkit rálépni a McGuiness-földre.
A felsorolt intézkedések némileg megnyugtatták Alecet. Az
embereik híresen hűségesek voltak, és nagyon jól meg is fizették őket.
Iain képezte ki őket, és Iainnél jobb kardforgatót vagy lövészt nem
ismert Alec.
Ő
 – Egyvalamit mondj meg – folytatta Iain. – Ő volt a gyilkos?
Nem úgy hangzott, mintha a válasz befolyásolhatta volna a
testvérét.
–  Nem – sóhajtott fel Alec. – De mindenki azt hiszi, hogy ő volt,
ami komoly probléma.
–  Biztos vagy benne? – sétált Iain is a kandallóhoz, és leült az
egyik ülőkére. – Te mindig a legjobbat nézed ki az emberekből. Ez
egyszerre fegyver és hiba is, Alec.
Hát persze hogy Iain ellene fordítja a saját szavait. Alec visszatette
a helyére a piszkavasat, és lassan szembefordult a bátyjával. Nem
hagyhatta, hogy meglássa rajta, milyen sokat jelent neki Connie, és a
lassan felbugyogó dühét is kezelnie kellett.
–  Átkozott szerencséje volt, hogy nem ölték meg őt is. De hogy
válaszoljak a kérdésedre, nem, nem ölt meg senkit. Ebben biztos
vagyok.
– Akkor hát Fergus tette?
–  Eredetileg én is ezt hittem, és még mindig megvan rá a
lehetőség, de a további gyilkosságok fényében már nem vagyok
annyira biztos…
– További gyilkosságok?
Alec tömören összefoglalta, mit derítettek ki Invernessben, és
külön kiemelte azt a rejtélyes hölgyet, aki nemcsak azt a férfit kísérte
el, aki megvásárolta a nyugtatót a patikában, de Seraphinát is a Pokol
Tüze és Kutyája klubba, ahol Duncan eltűnt szeretőiről
kérdezősködtek.
– És fogalmad sincs, ki lehet ez a rejtélyes hölgy? – kérdezte Iain.
–  Nem igazán – válaszolta Alec. – De kezdem gyanítani, hogy
esetleg Lady Lorelie MacKinnonak nagyobb szerepe lehet ebben az
egészben, mint amit el akar velünk hitetni. Gyanús volt már akkor is,
amikor megláttam a fogadóban, ahol reggeliztünk, és utána
hallottunk a rejtélyes nőről, aki kérdezősködik. Talán Lady Lorelie ez
a rejtélyes hölgy. Sőt, talán a gyilkos is…
Alec látta, ahogy a bátyja álla megfeszül Lady Lorelie nevének
hallatán. Az a nő még mindig ott motoszkált Iain bőre alatt,
márpedig a bátyja ezt senkinek sem engedte meg.
 –  Egy igazi púp a hátamon az a nő, de nem gyilkos. Egyenes és
makacs, nem az a fajta, aki macska-egér játékot űz. Nem. Ha meg
akarta volna ölni Duncant, nem kevert volna gyanúba egy ártatlan
nőt.
– Úgy hangzik, mintha imponálna neked.
Ez érdekes fejlemény. Iaint ugyanis ritkán nyűgözött le bárki is.
– Kérlek! – fortyant fel Iain. – Nekem csak az imponál, hogy képes
volt ilyen sokáig elkerülni, hogy megfojtsák. Sokakat ismerek, akik
erre vágynak, nőket és férfiakat egyaránt. Lady Lorelie egészen új
szintre emelte a makacsság és a szenvedélyesség fogalmát.
– Ez a leírás nagyon hasonlít valakire, akit ismerek – mosolygott a
bátyjára Alec nyájasan, majd leült a kandallóval szemben lévő székre.
– Bár a testvérek sokszor a legádázabb dolgokra képesek, ha úgy
érzik, meg kell védeniük a másikat, nem igaz? Úgy gondolom, ha egy
testvér halálát kell megbosszulni, akkor még messzebbre is
elmennek. Egyetértesz velem, bátyám?
Síri csend telepedett a szobára, ahogy egymást bámulták.
– Igen, ez igaz – ismerte el végül Iain. – És az is nyilvánvaló, hogy
még mindig nem felejtetted el, amiért megmutattam neked, miféle nő
is volt az az Elise.
– Megcsókoltad, Iain. A helyemben te megbocsátottál volna?
Iain nem válaszolt, Alec pedig felsóhajtott.
– Azt hiszem, nem.
Egy pillanatra úgy tűnt, Iain vitatkozni fog vele, de aztán
leeresztette a vállát, és a kandallóban lobogó tűzre meredt, ami lassan
újra életre kelt.
–  Nem, azt hiszem, nem. De te mindig is jobb ember voltál, mint
én – kereste tekintetével Alecet. – Most már tudom, hogy nem kellett
volna azt tennem, amit tettem. De akkor úgy tűnt, ez az egyetlen
módja annak, hogy eljusson a mondandóm addig a makacs fejedig.
Ha tudtam volna, hogy ezzel több, mint tíz évre ellöklek magamtól,
nem tettem volna meg.
Alec beletúrt a hajába, mielőtt felállt, és újra a kandallóhoz ment.
Valahogy nem bírt magával, egy percet sem volt hajlandó egy
helyben ülni.
 –  Miután apánk elküldött engem anyánkkal, és ő elhagyott, te
voltál az egyetlen, akiben azt hittem, bízhatok.
– Anyánk és apánk nem csak téged bántottak, Alec – mondta Iain
olyan keserűséggel, ami nagyon hasonlított ahhoz, ahogy ő beszélt a
szüleiről annyi évvel ezelőtt. – Az egész világom darabokra tört,
amikor nemcsak az anyám, de te is elmentél. A kistestvérem, aki
mindenhová követett, és mindig megnevettetett a kérdéseivel és
kíváncsiságával. Hirtelen már nem volt sehol, és nem is volt lehetőség
arra, hogy visszakapjam.
–  Fogalmad sincs, hányszor könyörögtem és kértem az apánkat,
hogy menjen, és hozzon vissza. Eleinte hajthatatlan volt, de egy idő
után már láttam rajta, hogy mélyen megbánta azt, hogy elengedett az
anyánkkal. Akkor túlságosan büszke volt ahhoz, hogy beismerje,
nem lett volna szabad. Túl büszke ahhoz, hogy nem számít, vér
szerinti fia vagy-e vagy sem, mert a születésed óta a fia voltál, ehhez
nem férhetett kétség.
Iain elhallgatott, Alec pedig újra látta, hogy megfeszül az álla, és
mintha gyanúsan nedvessé vált volna a szeme sarka.
–  Amikor te és anyánk elmentetek, mindketten elvittetek egy
darabot a szívemből, szóval nem te vagy az egyetlen, akit elhagytak.
– Igen… – értett egyet vele Alec.
Végre rájött, hogy Iaint legalább annyira befolyásolták a múltban
történtek, mint őt.
–  Mindketten ártatlan bábuk voltunk a játszmájukban. Ezért is
bíztam benned jobban, mint bárki másban. És ezért volt olyan mély a
seb, amit az árulásod ejtett rajtam.
–  Mégis hogyan kellett volna kezelnem a helyzetet? – szegezte
neki a kérdést kétségbeesve Iain. – Huszonegy éves voltál, aki azt
hitte, őrülten szerelmes egy szép nőbe, aki semmi rosszra nem képes.
Amikor megpróbáltam elmondani az igazat Elise-ről, nem hallgattál
meg. Nem voltál hajlandó elfogadni a tényt, hogy csak kihasznál.
Beszélhettem volna éjt nappallá téve, te akkor sem hittél volna
nekem. Mondd meg, testvérem. Kérlek, mondd meg, mit tehettem
volna, hogy lásd az igazságot, de ne sérüljön meg közben a lelked?
Utólag mindenki bölcsebb. Alec most már megértette a bátyja
szándékait. Huszonegy évesen azt hitte, tud mindent, sőt, ami még
rosszabb, azt hitte, szerelmes.
–  Hagynod kellett volna, hogy a saját káromon tanuljam meg a
leckét, anélkül, hogy elárulod a bizalmamat.
– Igen, talán. A pokolba is, tudom, hogy ezt kellett volna tennem,
mert akkor nem mentél volna el! De nem így történt, és hiába
szeretném mindennél jobban megváltoztatni a múltat, nem mehetek
vissza az időben, egyszerűen nem tehetem!
Iain ennél közelebb nem fog jutni a bocsánatkéréshez, legalább is
Alec szerint nem.
A gondolat, hogy megbocsásson a bátyjának, teljesen
összezavarta. A negatív érzelmekhez ragaszkodni nem egészséges, és
egy része kétségbeesetten vágyott arra, hogy olyan legyen köztük a
viszony, mint az Elise-zel történt incidens előtt. De vannak dolgok,
amiket nehéz elengedni, illetve bebocsátani. Nem tudta, hogy készen
áll-e bármelyikre is. Bár azt is tudta, hogy belefáradt már abba, hogy
haragudjon.
Talán eljött az ideje, hogy fátylat borítsanak a múltra.
–  Fiaim! – harsant fel apjuk hangja az ajtóból, majd beviharzott a
szobába a skót szoknyájában, ünnepi McGuiness klán öltözetben. –
Mi a fészkes fenét csináltok itt? – hördült fel erős akcentussal, és
gúnyosan megrázta a fejét. – Nem tudom, mit csinálok veletek!
Egyikőtök sincs skót szoknyában, és az ünnepség hamarosan
elkezdődik! Szent ég… Azt hiszem, a szegény szívem nem bírja ezt…
Alec meg is feledkezett arról, hogy a klán tagjainak mindenképpen
a McGuiness klán egyenruháját és skót szoknyáját kell viselniük.
Connie bizonyára le lesz nyűgözve a szoknyába bújtatott látványától,
bár talán hozzászokott a szoknyás férfiakhoz, hiszen az elmúlt pár
évben a Skót-felföldön élt. Ő maga viszont már több, mint egy
évtizede nem bújt a hagyományos öltözékbe, és bizonyára nőtt is pár
méretet azóta. Szinte már érezte is, ahogy a hideg átjárja teste
bizonyos részeit abban a skót szoknyában, és egyáltalán nem tartotta
mulatságosnak a gondolatot.
– Beszélgetünk, apám – világosította fel Iain.
A mosoly, ami az apjuk arcára kiült, bűntudatot ébresztett
Alecben. Bár az apja kitűnő egészségnek örvendhetett ellentétben
azzal, amit a levelében írt, egyértelműen öregedni kezdett így, közel a
hetven felé. Az, hogy ekkora örömet okoz neki, hogy a fiai beszélnek
egymással, végre világossá tette, hogy az apjuk mennyire szeretné
rendbe hozni a viszonyukat.
Akárhányszor is járt Alec a McGuiness-kastélyban, mindig
igyekezett elkerülni, hogy Iainnel beszéljen. Most már ez a
makacssága hiábavalónak, sőt, ostobaságnak tűnt. Végtére is, vajon
egy olyan nő, akitől Alec most már tudta, hogy nem is igazán
szerette, megér-e annyit, hogy feláldozza érte a kapcsolatát a
bátyjával? Kezdte azt hinni, hogy nem.
–  Ó, elnézést! – csendült fel Connie dallamos hangja az ajtóból,
Alec teste azonnal megfeszült. – Alecet kerestem, nem akartam
megzavarni semmit.
Mindhárom férfi felé fordult, Alec pedig megesküdött volna rá,
hogy mindannyian felhördültek, amikor meglátták a hercegnét az
ajtóban. Connie lélegzetelállító volt. Egyszerűen mesés. A zafírkék
ruha tökéletesen illett rá, az apró kristálygyöngyök a fűzője mentén
ezernyi szikraként ragyogták be, az anyag úgy simult a dekoltázsára,
mintha a saját bőre lenne.
Az, hogy Malcolm képes volt egy tökéletes ruhát találni neki,
mindenekfelett bizonyította, hogy a férfi tényleg képes mindent
elintézni. Ráadásul ezúttal ezt Alec örömmel tudta elismerni. Connie
minden jelen lévő nőt túlragyog majd, ebben biztos volt.
Sohasem volt féltékeny típus, de hirtelen végtelenül irigy volt a
ruha anyagára, ami mindenhol a hercegné puha bőrére simult, kivéve
a mellkasa és a nyaka érzékeny íveit. A fűzője is igen jó munkát
végzett, hiszen a dekoltázsa pont annyira emelkedett ki a ruhából,
hogy az illendőség határain belül csiklandozza a férfiak érzékeit.
Minden férfit el fog bűvölni, Alecnek tehát szinte hozzá kell
tapadnia, hogy megvédhesse.
Még az általában higgadt apja és bátyja is, akiket senki és semmi
sem tudott meglepni, elakadt lélegzettel bámulták a hercegnét.
Connie kétségkívül a legcsodálatosabb teremtmény volt, aki valaha
megfordult a McGuiness-kastélyban.
Alec mindig is tisztában volt azzal, hogy Connie gyönyörű. Hogy
is ne lett volna? De egészen eddig a pillanatig nem vágta mellbe ez a
tény, és rögtön tudta, hogy óriási bajban van, hiszen olyan
vehemenciával követelte magának, mint eddig senkit, soha.
–  Nem hiszem, hogy illendően bemutattak volna egymásnak
minket – szólalt meg Iain, és tett egy lépést előre.
Alec anélkül, hogy felfogná, mit tesz, azonnal beállt Connie és Iain
közé.
– Valóban nem, és gorombaság lenne, ha magadat mutatnád be az
úrnőnek, szóval ne tedd – mondta acélos hangon.
Iain megemelte a szemöldökét, megdöbbenve nézett Alecre,
akinek el kellett ismernie, hogy a viselkedése még önmagát is
meglepte. Amikor Iain érdeklődéssel fordult Connie felé, szinte
letaglózta a késztetés, hogy megverje a bátyját, de egyelőre sikerült
felülkerekednie rajta.
–  Alec, semmi gond – nyugtatta Connie, miközben hátulról
megközelítette, és kezét a karjára helyezte. – A családja otthonának
vendége vagyok. Nem lenne szép, ha nem mutatna be a bátyjának.
Alec nagyjából egy percig vívódott magában, de végül megtette,
és összeszorított foggal, csikorgó állkapoccsal nézte végig, ahogy a
bátyja megfogta Connie kezét, lehajolt, és szemérmesen megcsókolta
a kézfejét.
Miért hozta el oda, ahol egy fedél alatt lesz a bátyjával? A
bátyjával, aki nemcsak egy gróf, de egy hatalmas birtok és gazdagság
örököse is volt. Iain meg tudná adni Connie-nak mindazt, amire
vágyik, és bár külsőre talán félelmetesnek tűnik, sohasem lenne képes
kezet emelni rá.
Ez valóban annyira rossz lehetőség? Számításba véve azt, hogy
Alec nem adhatja neki a szívét, sem azt az életstílust, amihez
hozzászokott.
De Iain megteheti, még ha a gondolat, hogy Connie és Iain eggyé
válnak, olyan volt számára, mintha ezernyi tőrt döfnének a szívébe.
 Negyvenegyedik fejezet

Úgy tűnt, ez a hely a legrosszabbat hozta ki Alecből.

Connie-t csak most mutatta be a bátyjának, és máris úgy néz
Iainre, mintha meg akarná ölni. És ha a tekintettel gyilkolni lehetne,
Iainnek nem lenne esélye. Connie nem hitte, hogy látott már valaha
ennyire sötét, vészjósló kifejezést Alec arcán, és ez nagyon is sokat
mondott, hiszen a legtöbbször mogorván nézett.
Nem kérdés, hogy Alec még mindig dühös volt a bátyja árulása
miatt. Olyannyira, hogy Connie kezdte azt hinni, talán a doktor
számára mégis fontos még az a nő. Elég lehangoló egy gondolat, az
biztos.
A hercegné figyelmét a bemutatkozásra fordította, nem akarta
megzavarni őket, bár miután felöltözött, semmi mást nem akart, mint
megkeresni Alecet. Talán látni akarta, hogyan reagál a ruhára, amit
viselt, talán már hiányzott neki. Az elmúlt pár napban szinte minden
órát együtt töltöttek, így az, hogy nincs mellette, furcsamód
magányosságot szült. Nem beszélve arról, hogy Alec mellett
biztonságban érezte magát.
Ezért hát a keresésére indult, és így találkozott a megfoghatatlan
Iain McGuiness-szel, a férfival, akit egyszer látott, egy bálon, a
távolból, de akinek még sohasem mutatták be hivatalosan.
Amikor először látta Iain McGuinesst, megrémítette, hogy pusztán
az ádáz tekintetével és hatalmas termetével milyen könnyen
megijeszti a környezetét. Csakúgy, mint Alec. Nagy volt és erős, a
szeméből sugárzó intelligencia pedig megerősítette abban, hogy nem
tanácsos packázni vele.
Nem beszélve arról, hogy Duncan nevetségesen féltékeny volt Iain
McGuinessre, olyannyira, hogy Connie tudta, ha a férje észreveszi,
hogy rápillant, és talán még társalog is vele, hazaérve a herceg
biztosan előveszi, és keményen megbünteti azért, mert megsértette
őt. Ezért is volt akkoriban olyan könnyű a számára, hogy fizikailag és
mentálisan is távol tartsa magát Iain McGuinesstől, és semmiképpen
se keresse az alkalmat, hogy bemutassák neki. Még akkor sem, ha
mások szerint gorombaság volt ez tőle.
– Örülök, hogy megismerhetem, Lord Dalkeith – használta Connie
a tiszteletbeli címét.
Iain elengedte a kezét, és hátrált egy lépést.
–  Úgyszintén, hercegné – biccentett felé Iain, és elmosolyodott. –
Szabad megjegyeznem, igazán bájos ma este.
Connie még soha nem látta mosolyogni Iaint, akinek ettől az arca a
hihetetlenül félelmetesből piszkosul jóképűre változott. Ebben a két
testvér nagyon is hasonlított, bár Alec természetesen sokkal vonzóbb
volt.
– Nos, köszönöm, uram – vigyorgott válaszul a hercegné is.
Jó érzés volt, hogy újra flörtölhet, és nem kell félnie a
következményektől, ráadásul egy olyan férfival, aki nem
különösebben érdekelte, és viszont. Mert bár Iain férfias elismeréssel
nézett rá, tapasztalatból tudta, hogy emögött nincs semmi, Alec
bátyja nem táplál komoly érdeklődést iránta. Ez persze végtelenül
megnyugtatta. Máskülönben, tekintettel a körülményekre, a dolgok
nagyon furcsán alakultak volna.
Alec váratlanul közéjük lépett.
– Akart valamit, Constance?
Nyers modora egy pillanatra megdöbbentette.
–  Nos, azt hittem, kezdődik az ünnepség, ezért jobb lesz, ha
megkeresem. Végül is szükségem lesz egy kísérőre a mezőn, különös
tekintettel arra, hogy nem igazán tudom, hová megyünk.
–  Én örömmel kísérem önt, úrnőm – ajánlkozott Iain lovagias
meghajlás kíséretében. – Hiszen nem hagyhatjuk, hogy a tündérek
vagy boszorkányok elragadják, és a bűbájuk áldozatává váljon.
Iain ezután rákacsintott, Connie pedig felnevetett. A Beltane
éjszakája előtti ősi hiedelmekről beszélt, amikor nemcsak azért
gyújtottak tüzeket, hogy a napfény és a közeledő tavasz hírnökei
legyenek, hanem hogy elrettentsék azokat a teremtményeket, akik
állítólag szabadon kószáltak, és halandókat kerestek, hogy hatalmuk
alá hajtsák őket. A varázslat és félhomály éjszakája.
– Még fel sem öltöztél, fiam – emlékeztette Laird McGuiness Iaint.
– Engem ér az a megtiszteltetés, hogy elkísérjem a hercegnét az
ünnepségre, és megvédjem őt azoktól a ravasz tündérektől.
– Nem, egyikőtök sem kíséri el! – mordult fel Alec. – A hercegné
az én vendégem. Én fogom elkísérni őt.
– De te sem öltöztél még fel megfelelően! – ellenkezett Alec apja.
Egészen újszerű volt, hogy három keménykötésű skót csatázik
érte. És bár felfokozott érzelmek csaptak fel, Connie emellett is érezte,
hogy nagyon erős kötelék van közöttük.
A felszín alatt meghúzódó szeretet, amit véleménye szerint
egyikük sem lenne hajlandó elismerni.
– A hercegné készen áll. Nem lenne szép tőlem, ha nem kísérném
el, függetlenül attól, mi van rajtam. A jelenlegi ruházatom tökéletesen
megfelel, és kész!
Alec egyszerűen nem tűrt ellentmondást.
Az apja azonnal a fejéhez kapta a kezét.
–  Ó! Hallani is fájdalmas. Azt hiszem, a legrosszabb migrén
közeleg… bár azt hiszem, egész nap kerülgetett.
–  Korábban nem a szívedet fájlaltad, apám? – nézett kérdőn az
idős férfira Alec.
–  Fej, szív, ki tudja, mim fog hasogatni a következő percben… –
hadonászott Alec apja, majd színpadiasan felsóhajtott. – Öreg vagyok
már, fiam. Ebben a korban már minden fáj.
–  Ha ennyire rosszul vagy, akkor feküdj le, és pihenj, ahogy egy
öregemberhez illik – vágott vissza Alec.
Az apja kihúzta magát, szemében mintha tűz gyúlt volna egy
pillanatra.
–  Nem fogom kihagyni a saját ünnepségemet! Egyébként is,
hirtelen sokkal jobban érzem magam.
–  Hát persze – motyogta Alec, és a fejét ingatta, mielőtt
megragadta volna Connie könyökét. – Jöjjön, hercegné, mielőtt az
apám nagylábujja is sajogni kezd.
Mielőtt megfelelően elbúcsúzhatott volna a két férfitől, Alec
kivezette az ajtón, majd végig a folyosón. Gyorsan, energikusan
szedte a lábát. Connie azt gyanította, hogy talán még mindig
haragszik a bátyjára és arra a nőre, Elise-re, de akkor sem kellett
volna rajta kitöltenie a mérgét. Megvetette a lábát, ezzel lassításra
kényszerítette a doktort, majd megállt a folyosó közepén.
 Alec szembefordult vele.
– Van valami gond?
– De még mennyire – válaszolta Connie.
Látta, hogy villámokat szór a tekintete, és ahogy korábban már
annyiszor, most sem tudta, mi dühíthette fel ennyire.
–  Megértem, ha még mindig haragszik a bátyjára és Elise-re, de
muszáj engem is belekevernie?
– Elise-re? Ennek semmi köze ahhoz a nőhöz – tagadott Alec. – Ez
az egész önről és a bátyámról szól!
– Hogy mondja? Mi a pokolról beszél?
Alec elégedetlensége miatt szinte vibrált körülöttük a levegő, és
emiatt benne is kezdett egyre forrni az indulat.
– Arról beszélek, hogy a bátyám és ön flörtöltek odabent!
– Ó, kérem! – fortyant fel Connie. – Az a kis szóváltás a bátyja és
köztem semmit sem jelent. Ezzel ő és én is tisztában voltunk, de ön
nyilvánvalóan elsiklott efölött.
– Én nevén nevezem a dolgokat! – közeledett egy lépéssel Connie-
hoz, szinte már zihált, ahogy a hercegné is. – És amit láttam, az
flörtölés volt!
– Édes istenem! Csak nem féltékeny?
Ha Duncan féltékeny volt, az mindig halálra rémisztette, de
Aleckel ez csak feltüzelte, talán éppen azért, mert tudta, sosem
bántaná. Ráadásul ez azt is jelentette, hogy fontos volt a számára,
még ha csak egy kicsit is.
– A fenébe! Az igazat akarja? A pokolba is! Az vagyok!
A beismerés melengette a szívét. Azt hallani, hogy nem Elise
emléke miatt, hanem azért féltékeny, mert beszélgetett a bátyjával,
óriási megkönnyebbülést hozott neki.
– Ennek örülök.
– Ennyit tud mondani? Hogy örül? – túrt idegesen a hajába Alec. –
Legszívesebben kitéptem volna a szívét a bátyámnak azért, ahogy
önre nézett! Még soha életemben nem voltam ennyire dühös! Még
akkor sem akartam megverni, amikor rajta kaptam, hogy csókolózik
Elise-zel! De önnel ez egészen más. Úgy tűnik, kihozza belőlem a
legelemibb ösztöneimet, és ez halálra rémít!
 –  Nincs mitől félnie. Tudom, hogy sohasem engedne az ilyen
késztetésnek. Ön gyógyítja az embereket, Alec, nem bántja őket –
hajolt előre a hercegné, és megragadta a zakója gallérját, hogy lejjebb
húzhassa a fejét. – Azért örülök, hogy féltékeny, mert ez azt jelenti,
hogy számítok.
–  Ez egy nagyon rossz ötlet – súgta mogorván Alec, miközben a
szája egyre közeledett Connie-éhoz.
– Sss… – csitítgatta a hercegné, mielőtt az ajkuk összeért volna.
Boldogság járta át, amint megérezte Alec ajkát. Már az első
alkalom óta arra várt, hogy újra megcsókolhassa.
Érezte, hogy a doktor küzd a belső démonaival, de a következő
pillanatban összeomlott az ellenállása, és elkapta a szoknyáját, hogy
szorosan magához ölelje.
Connie felnyögött, amikor a merev férfiassága a hasába fúródott.
Kezét a vállára tette, még közelebb húzta magát, melle már Alec
mellkasához préselődött.
Ezúttal a doktor nyöszörgött kéjesen, miközben megpróbálta
felfalni a hercegné ajkát. Először lágyan, játékosan nyitott utat
magának, majd a nyelve is csatlakozott a kényeztetéshez, Connie
pedig úgy érezte, lángra gyúl.
Elmélyült a csók, mindketten még többet követeltek.
A hercegné szíve zakatolt, és azt kívánta, Alec kapja fel, és vigye a
legközelebbi hálószobába.
Valaki a közelben megköszörülte a torkát.
Azon nyomban szétrebbentek.
Malcolm állt a folyosó végén, vigyora fültől fülig ért.
– Nem szívesen zavarok, de azért jöttem, hogy megtudjam, volna-
e kedve lejönni az ünnepségre. Bár úgy látom, máris belekezdett.
Connie nem tudta, nevessen-e, vagy megsértődjön. Esetleg
mindkettőt egyszerre.
– Az istenit, Malcolm! Az időzítésed vérlázító! – szitkozódott Alec.
Malcolm arcán a vigyor csak még jobban kiszélesedett.
– Jöjjenek hát mindketten! Induljunk!
Connie Alecre pillantott, és megnyugtatta, hogy ő is kapkod a
levegő után, és hogy már nem tudta elrejteni a tekintetéből áradó
vágyakozást. Ez bizakodással töltötte el. A csókjuk legalább annyira
hatott Alecre is, mint rá, és ezt a felismerést használni is fogja.
Amint kettesben lesznek.
 Negyvenkettedik fejezet

Beltane éjszakájának ünnepe a McGuiness klánnal valóban

felejthetetlen élmény volt, főként Connie számára, aki még sohasem
vett részt hasonlón.
Szekérnyi klántag érkezett megállás nélkül az elmúlt egy órában a
kastélytól jó félórányira lévő ünnepség helyszínére, és még sokakat
vártak a későbbi órákban is. A vendégek közül pedig sokan, akik a
messzi északon éltek, hosszú utat tettek meg azért, hogy itt
lehessenek.
Alec elmesélte neki, hogy évszázadok óta ezen az elhagyatott
helyen tartják az ünnepséget, ahol eredetileg a legelső McGuiness
klán otthona állt, mielőtt a tizenkettedik század közepi háborúban
meg nem semmisült. Mára már csak romok maradtak belőle a
McGuiness-föld délnyugati szélén, és leszámítva egy vadászlakot a
közelben, mérföldekre nincs egyetlen más épület sem. A csillagok
alatt az éjszaka a szabadság és a vakmerőség ígéretét hordozta
magában.
Az ünnepség már javában folyt, két olyan máglya körül,
amekkorát Connie életében nem látott még. Kövekkel rakták körbe
őket, hogy megakadályozzák a lángok elterjedését. Több mint száz
ember táncolt körülöttük, nevetgélve, sört kortyolgatva. És
szerencsére az eső sem fenyegette őket.
Alec megállás nélkül mutatta be a hercegnének a klán tagjait, a
nevek és az arcok kezdtek egyetlen, homályos masszává alakulni.
Connie-nak fogalma sem volt arról, hogyan emlékezhet a doktor
mindenkire, különös tekintettel arra, hogy már több mint tíz éve nem
itt él. De Alec ismert mindenkit, legalább is a felnőtteket. A gyerekek,
akik odaszaladtak hozzájuk, hogy köszönjenek, túlságosan fiatalok
voltak ahhoz, és még meg sem születtek, amikor Skóciában volt, ezért
ők saját magukat mutatták be. A hercegné fogadni mert volna arra,
hogy Alec az ő nevüket is megjegyezte. Talán a szakmája segítette
abban, hogy ilyen remek név- és arcmemóriát fejlesszen ki. Ő ehhez
meg sem próbált felérni.
 Connie egy pillanatra oldalra sandított, és el kellett nyomnia egy
félmosolyt, hiszen Alec arcáról még mindig nem tűnt el az a kelletlen
arckifejezés, ahogy ott állt mellette, keresztbe font karral, és a tömeget
figyelte. Ha egy férfi odajött, és bemutatkozott neki, Alec jelenléte
elegendő volt ahhoz, hogy megijedjenek, és sarkon forduljanak,
mielőtt egy szót is válthatott volna velük.
Pedig úgy tűnt, mindenki szeretne megismerkedni vele.
Ami persze nem volt meglepő, hiszen ő volt az újonc ezen az
estén, a skótok pedig közismerten nagyon kíváncsi és gyanakvó
emberek. Bár mindenki nagyon kedves volt vele, főleg azután, hogy
Alec apja tett róla, hogy elterjedjen a híre a tiszteletre méltó vendég
érkezésének, és hogy elvárja, ennek megfelelően viselkedjenek az
emberek.
Connie először nem tudta, hogy figyelmeztetésnek szánta-e, hogy
biztosítsa, illendően bánjanak vele, főként annak fényében, hogy
kezdett elterjedni a szóbeszéd, miszerint a rendőrség körözi őt. Vagy
talán így akarta kifejezni a tényt, hogy a hercegné a védelme alatt áll.
Akárhogy is volt, a klán minden tagja őszintén boldognak tűnt,
hogy találkozhat vele, és nem látszott rajtuk, hogy félnének tőle
csupán azért, mert gyilkossággal gyanúsítják. Bár a hercegné úgy
vélte, sokan közülük meg sem mernék kockáztatni, hogy szembe
szálljanak a McGuinessekkel, még ha hallották is a híreket.
Connie gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat. Ez a
szabadság éjszakája volt, egy este, amikor ellazulhatott, és nem kellett
semmiért aggódnia. Hiábavalónak tűnt azon merengeni, mi történhet
vele a jövőben. Nem tudta, mi vár rá, de azt jól látta, mi van az orra
előtt, és úgy döntött, mindenképpen kiélvezi.
–  Mindig úgy éreztem, hogy kimaradok valamiből, amikor
Duncan nem volt hajlandó magával vinni a Campbell klán Beltane-
éjszakai ünnepségére, és most már látom, hogy igazam volt, már ha
hasonlít erre valamennyire.
–  Nem, nem maradt ki semmiből – világosította fel Alec. – A
McGuinessek ünnepségéhez semmi sem fogható. A klánom mindig is
kitűnt az ünneplésekben, ahol inni és táncolni lehet. És hát Beltane
éjszakája erről szól, mentség mindkettőre.
 Nagyon szórakoztatónak tűnt, és Connie szívesen elmerült volna
benne ahelyett, hogy kívülről nézi. Itt volt az ideje a vakmerőségnek,
hogy végre kezébe vegye az élete irányítását ahelyett, hogy átengedje
azt a körülményeknek.
– Táncol velem? – fordult Alechez.
Connie nem hitte, hogy a doktor homlokát barázdáló ráncok ennél
is mélyebbek lehetnének, de tévedett.
–  Én nem táncolok – válaszolta Alec. – Elég megjegyzést kaptam
már így is amiatt, hogy nincs rajtam skót szoknya. Higgye el, nem
akarja, hogy még a tánc is beszédtéma legyen.
–  Igazából téved – nyúlt a doktor keze után, és lágyan
megszorította. – Kérem, Alec, táncolna velem? Engedje meg, hogy
jóvátegyem, amikor legutóbb meggondoltam magam, és
visszautasítottam a felkérését. Végtére is, lehet, hogy ez lenne az első,
és egyben utolsó táncunk.
Egy ijesztő pillanatig Connie azt hitte, hogy újra nemet mond, de
végül összekulcsolódtak az ujjaik, és Alec elindult vele abba az
irányba, ahol a többiek táncoltak. A hercegné alig várta, hogy részt
vegyen a skót néptáncban, amit szemmel láthatóan mindenki nagyon
élvezett.
Vártak egy kicsit, míg újra fel nem csendült a zene, és csatlakoztak
a többiekhez. A reelt még sohasem próbálta ki, mindig csak messziről
nézte, de Connie égett a vágytól, hogy végre változtasson ezen.
Hirtelen átjárta az adrenalin, a zene ritmusa elsodorta, és
igyekezett lemásolni a lépéseket. Édes melegség töltötte el. Nevetés,
tapsolás és izgatottság töltötte be a levegőt. És persze ott volt Alec,
aki egy pillanatra sem tévesztette szem elől.
Egymás és a többiek körül forogtak, Connie pedig önkéntelenül is
elvigyorodott. Még soha életében nem érezte ilyen jól magát. A tánc
szabadság, és olyan elevenség, ami megrészegítette.
Ahogy véget ért a zene, mindenki tapsolt, ők sem voltak kivételek.
–  Ön aztán tud táncolni! – kiáltotta Alecnek boldogan, a tömeget
túlkiabálva.
A doktor megvonta a vállát.
– Önnel könnyű, hercegné. Ösztönösen táncol.
 –  Honnan ez a hirtelen jött kedvesség, dr. McGuiness? –
tréfálkozott Connie.
Alec felnevetett, ami örömmel töltötte el a hercegnét, így ő is
hahotázni kezdett.
– Szeretem, amikor nevet.
Connie nem tudta, hogy a szavai, vagy a fülcimpáját súroló
lélegzete melege miatt hasított-e bele a vágy, akár egy villám.
Minden egyes porcikája ezt a férfit akarta.
Mielőtt válaszolhatott volna, a zenészek egy stratshpeybe kezdtek.
Ez lassabb volt, a párok egymás körül forogtak és nem csoportosan,
közben egyre közelebb kerültek egymáshoz, de csak azért, hogy
azonnal el is távolodjanak. Ezt ismételték egészen addig, amíg a zene
fel nem erősödött. Connie-nak erről a táncról mindig egy gondosan
megtervezett udvarlási rituálé jutott az eszébe. Minden mozdulata
reményt ígért.
– Szabad? – fordult felé Alec.
A hercegné bólintott, és szó nélkül nézte, ahogy Alec meghajolt
előtte. Megrázta magát, és pukedlizett, mielőtt pörgő szoknyával
forogni kezdett körülötte. Érezte, hogy a doktor tekintete rátapad,
követi minden mozdulatát, szeméből csillapíthatatlan vágy sugárzik.
Soha életében nem érezte ilyen elevennek magát, mint abban a szent
pillanatban.
Aleckel a tánc varázslatos volt. Szoknyája lágyan súrolta a
nadrágba bújtatott lábát, ahogy forgott körülötte, a zene szédítő
dobolása és a felfokozott hév, ami mindkettejükből áradt, szélsebes
zakatolásra késztette a szívét. Alig kapott levegőt, nem létezett más,
csakis Alec.
Összecsaptak a dobok és a dudák, a zene egyre fokozódott, ők
egyre közelebb kerültek egymáshoz. Ahogy a tetőfokára ért a
muzsika, Alec magához húzta, és már nem táncoltak tovább. Minden
megszűnt. Csak ketten voltak, egymás előtt állva, egymás szemébe
nézve, sajgó sóvárgástól szenvedőn.
A hercegné szíve majd kiugrott a helyéről, semmi mást nem akart,
csak újra érezni, ahogy az ajkuk összeér, megízlelni, mélyen magába
fogadni Alecet.
 Egyetlen szó nélkül kézen fogta a doktor, és kivezette a tánctérről,
de ahelyett, hogy visszamentek volna oda, ahol korábban álltak, a
lovak, kocsik és szekerek irányába fordult, a romok mögötti terület
felé.
Amikor elég távol voltak már a mulatságtól, és elrejtette őket a
romos kőfal, Alec megállt, és Connie felé fordult.
A hercegné nem tudta, ki kezdte, de hirtelen úgy csókolóztak,
mintha nem lenne holnap. Nem akarta, hogy vége legyen.
Lábujjhegyre állt, mellét a mellkasához préselte. Alec felhördült – a
mély, búgó hangtól Connie megrészegült.
De aztán hirtelen elhúzódott tőle.
– Ezt nem csinálhatjuk itt – motyogta Alec.
A hercegné végtelen csalódottságot érzett.
– Az apám vadászlakja pár perc innen lóháton.
Connie szíve hirtelen túlcsordult a boldogságtól, azt sem tudta,
mit tegyen. Azt hitte, Alec meggondolta magát, de mégsem. A doktor
is akarta, legalább annyira, mint ő, és ez a tudat leírhatatlan
elégedettséggel töltötte el.
Alec a lovakhoz vezette, de ahelyett, hogy a kancájára segítette
volna fel, a saját csődörének nyergébe emelte. A következő
pillanatban már mögötte ült, szorosan magához szorította, és
elindultak az úton, maguk mögött hagyva az ünnepséget.
A hercegné az erős mellkasának döntötte a hátát, és elmerült a
doktor biztonságot adó ölelésében. Alec óvatosan vezette a lovat a
holdfényes éjszakában. A szantálfa és a szappan, a férfiasság, vagyis
Alec illata megrészegítette Connie-t. Elsöprő erejű vágy lüktetett
közöttük, a hercegné alig bírt parancsolni magának.
Pár perccel később már meg is pillantották a vadászlakot, de
Connie lelombozódott, amikor az ablakon kiszűrődő fényre lett
figyelmes.
– Valaki van ott?
–  Nem, kedvesem – duruzsolta Alec. – Malcolm járt itt nemrég,
tüzet gyújtott a kandallóban, és előkészítette a lakot az ünnepség
utánra magának és a hölgynek, akit reményei szerint meg tud győzni
arról, hogy csatlakozzon hozzá.
– Ó… Nem lesz dühös, ha itt talál minket?
 Alec megállította a lovat a ház mögött.
–  Nem. A hölgy fennakadt valamin, amit Malcolm mondott, és
szólt, hogy használjam nyugodtan a lakot, ha úgy adódik. Azt
hiszem, miután látott minket a folyosón, úgy gondolta, talán kedvet
kapunk.
–  Ez elég megalázó – jegyezte meg Connie, és a lelkesedésnek
nyoma sem volt a hangjában.
Alec hangosan felnevetett.
– Nem kell zavarba jönnie, hölgyem. Malcolm hallgatni fog, mint a
sír.
A gondolat, hogy Malcolm tudni fogja, mi történt közöttük, már
önmagában is elég kínos volt. De mivel Connie valóban viszonyt
akart folytatni Aleckel, legalább is addig, amíg lehetősége van rá,
akár azt is elfogadhatta, hogy lesznek, akik tudomást szereznek róla.
Özvegy volt már, megtehette, egyetlen feltétel volt: hogy diszkrét
legyen.
A hercegné úgy érezte, az özvegység igazán megfelelő lesz a
számára.
Alec lesegítette a lóról, Connie pedig nagyot nyelt, amikor
lecsusszant elé, és Alec keze a derekára simult. Amikor a lába földet
ért, az egész teste csupán pár centire volt tőle. Ahelyett, hogy
hátralépett volna, felszegte az állát, és lágy csókot lehelt a férfi
szájára.
Gyengéd, sokat ígérő csók volt ez.
Alec lassan elhúzta tőle a száját, és egy lépést hátrált.
– Csak ez járt a fejemben, amióta ma este csókolóztunk.
– Nekem is.
Alec érintése megmagyarázhatatlan hatással volt rá. Úgy érezte,
képes lenne elolvadni, és semmi mást nem akart, csak magához húzni
a férfit. De a szavai egészen más értelmet nyertek a fejében.
– Ez azt jelenti, hogy előre eltervezte?
– Dehogyis! Minden erőmmel azon voltam, hogy ellenálljak önnek
– kapta el a kantárszárat, és kikötötte a lovat az oszlophoz. – De
sajnos nem jártam sikerrel. Képtelen voltam megfékezni a
gondolatokat arról, mit tennék magával.
 Connie megkönnyebbült, ám az nem tetszett neki, hogy Alec azon
igyekezett, hogy ellenálljon neki. Vajon ez azt jelenti, hogy nem is
akar annyira vele lenni?
–  De önnek piszkosul nehéz nemet mondani – nyújtotta felé a
kezét Alec. – Ez tagadhatatlan.
A hercegné nem fogadhatta el a felajánlott kezet. Még nem.
Keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt.
– Azt kell mondanom, elég jó munkát végzett eddig.
–  Téved, kedvesem – lépett hozzá Alec, és lassan megemelte az
állát, hogy a szemébe nézhessen. – Kudarcot vallottam. Hát nem
látta, hogy amikor önre nézek, semmi másra nem tudok gondolni,
csak arra, hogy meztelenül hozzám simul? Az elmúlt héten nem
sikerült egy percre sem kiverni ezt a fejemből.
Ó… – nyelt hatalmasat Connie.
Hirtelen már ő sem tudott másra gondolni.
– Nos, akkor folytassuk – próbált határozottnak tűnni a hercegné,
de csak egy erőtlen rebegésre futotta az erejéből.
–  Biztos benne, Connie? – kérdezte őszinte aggodalommal a
szemében Alec. – Nem akarom, hogy úgy érezze, muszáj. Ha
bármikor meg akar állni, szóljon, és megígérem, hogy befejezem.
A hercegné bólintott, torka kiszáradt attól, amiről most már tudta,
hogy bekövetkezik. Teljes szívéből akarta ezt, de félt is tőle. Nem,
nem Alectől.
–  Mi van, ha nem tudok örömet okozni? Mi van, ha nem… fog
kielégülni?
Ahogy neki sem sikerült soha Duncannel.
Alec végtelen gyengédséggel lassan bevezette Connie kézfejét a
combja közé.
–  Érzi, milyen kemény vagyok csupán attól, hogy a közelemben
van? Ki fogjuk elégíteni egymást, kedvesem, ebben biztos vagyok.
A hercegnének pont ezt kellett hallania. Ez volt Alec. Az ő Alecje.
Annyira izzott köztük a vágy, hogy nem lehetett más vége. Hogy is
lehetett volna?
Alec olyan erőteljesen lüktetett Connie keze alatt, mintha a
nadrágja hirtelen összement volna. A hercegné nem tudott
parancsolni magának, keze végigfutott a férfiassága hosszán. Alec
kéjesen felnyögött válaszul, ami felbátorította a folytatásra.
Pár pillanatig élvezettel kényeztette a doktort, akinek egyre
keményebb lett a pénisze. Connie úgy érezte, hatalma van felette, és a
látvány, hogy Alec mennyire kívánja, benne is tovább táplálta a
mindent felemésztő tüzet, ami csak azért lángolt, hogy végre benne
legyen, hogy kitöltse a magjával, míg mindketten össze nem
roskadnak a kimerültségtől.
Alec hirtelen felkapta, és a vadászlak ajtaja felé indult vele. Ez az
este csak az övék. Hogy mit hoz a holnap, nem számított.
 Negyvenharmadik fejezet

Alecnek sikerült kinyitnia az ajtót úgy, hogy Connie még mindig a

karjában volt. Bement vele a lakba, csizmája sarkával bevágta maguk
mögött az ajtót, majd óvatosan leengedte a hercegnét a földre.
Régóta igyekezett ellenállni neki, és ha őszinte akar lenni, ez már
azóta tart, hogy Connie az első bálján lesétált a lépcsőn. Még mindig
látta lelki szemei előtt azt a ruhát, hogy milyen makulátlanul simult
rá a smaragdzöld selyem, és hogy haját a magasba tűzte, és csak pár
kósza tincs omlott az arcába.
Először csak azt hallotta, hogy mindenki felhördül a teremben,
majd amikor megfordult, és meglátta Connie-t, az égi tüneményt,
neki is elakadt a lélegzete, ahogy mindenki másnak. Ettől meg is
ijedt, főként azután, amit Elise-zel élt át pár évvel korábban. Ez volt
az a pillanat, amikor tudatosult benne, hogy Connie veszélyt jelent
azokra a falakra, amiket a szíve köré emelt, így hát megkeményítette
magát, és megpróbált mindenben hibát találni, amit a lány csinált.
Nem csoda, hogy annyit vitáztak akkoriban.
De ez már a múlt.
Connie olyan reményteli tekintettel, és idegesen nézett rá, hogy
azon kapta magát, nem akar csalódást okozni neki. Talán mégsem
kellene megtenniük? Nem hitte, hogy valaha képes lenne odaadni
neki a szívét, sőt, talán senki másnak sem. Vajon tisztességes dolog,
ha ennek tudatában szerelmeskedik vele?
– Talán mégsem olyan jó…
A hercegné sietve a szájára tapasztotta a mutatóujját, hogy
elhallgattassa.
– Ne akarja meggyőzni magát arról, hogy ez egy rossz ötlet. Senki
sem tudhatja, hogy lesz-e holnap, Alec. Én végképp nem –
mosolyodott el kedvesen, és gyengéden simogatni kezdte az arcát. –
Azt akarom, hogy szerelmeskedjen velem. Tudni akarom, milyen
érzés a gyönyör. Legalább egyszer az életemben. Hát nem kíván?
De mennyire, hogy kívánta. Eszeveszetten. És pont ettől rettegett
Alec.
 –  Jól tudja, hogy kívánom. De azt akarom, hogy biztos legyen
benne, és tisztában legyen azzal is, hogy nem ígérhetek semmit. Nem
hiszem, hogy a hűségemnél többet ajánlhatok.
–  Én nem kérek semmi mást – kalandozott Connie keze a
mellkasára, és elkezdte kigombolni az ingét. – Ma este, önnel. Ez az,
amit akarok.
– Biztos benne?
Connie rámosolygott.
– Semmiben sem voltam még ennyire biztos.
És abban a szent pillanatban Alec minden ellenállása elillant.
Connie ujjai, ahogy lassan egyre lejjebb merészkedtek, az önkívület
határára sodorták. Amikor a merevségéhez ért, Alec nem tehetett
mást, felnyögött, és azonnal csókot követelt.
Mézízű volt, forró, és selymesen lágy. Nem tudott betelni vele.
Egyre szenvedélyesebben csókolta Connie-t, nyelvük vad táncot járt.
A hercegné is nyöszörgött, követte a kéjes lépéseket. Alec soha
életében nem tapasztalt ilyet.
Keze a hercegné hátára simult, és bontani kezdte a szalagot, míg a
ruha a padlóra nem került. Az abroncsszoknya következett.
Connie kilépett belőle, Alec sietve félrerúgta, és megigézve szívta
magába az alsóruhába burkolt test látványát. Tökéletesen arányos
felépítés, barackméretű mell a fűző fölött, keskeny derék, és lágyan
ívelt csípő. Nem akart mást, mint elmerülni benne.
Újra felkapta, és a négyoszlopos ágyhoz vitte, a szoba távolabbi
sarkába. Gyengéden letette a matracra, majd lerúgta a csizmáját, és
mellé feküdt.
Oldalra fordulva csókolóztak, szinte kétségbeesetten, hiszen
tudták, hogy ez az egyetlen alkalom, amikor együtt lesznek. Alec
lassított. Connie minden egyes porcikáját meg akarta ízlelni, hogy
élete végéig emlékezzen erre az éjszakára, és minden apró részletére.
A fűző felé nyúlt, lassan nekilátott. Connie melle centiről centire
bukkant elő, mohó tekintete kéjesen követte, ahogy a merev
ruhadarab a semmibe vész.
–  Annyira gyönyörű… Olyan tökéletes… – duruzsolta, miközben
kihúzta alóla a fűzőt, és ledobta a padlóra.
 Connie-n nem volt más, mint egy ing és az alsónemű. Alec
végigsimított az anyagon, majd lassan áthúzta a fején az inget,
mígnem meztelen felsőtesttel feküdt mellette.
Ekkor látta meg a sárga és barna zúzódásnyomokat a tökéletes,
porcelánszínű bőrén a bordái és a dereka vonala között. Ahogy
lehámozta róla az alsóneműt, a kegyetlen múltat idéző foltok ott
éktelenkedtek a combjain. A látvány letaglózta. Megkerülhetetlen
bizonyíték a fájdalomra és a kínra, amit el kellett viselnie.
Összeszorult a szíve.
– Ő tette ezt? – igyekezett elrejteni a benne tomboló dühöt Alec.
Connie keresztbe fonta maga előtt a karját, hogy minél kevesebb
látszódjon belőle, majd lassan bólintott.
– Igen. A bál előtti délutánon nagyon megharagudott rám.
– És a csizmája orrával rugdalta, igaz?
Alec nem először látott húsba hatoló csizmanyomot.
–  Igen. Tudom, hogy ocsmány… és ha mégsem akarja folytatni,
megértem.
–  Egyáltalán nem ocsmány – simogatta meg az arcát Alec. –
Megmutatják, mit sikerült túlélnie.
– Igazán?
Connie annyira kétségbeesettnek hangzott, hogy Alec azonnal
magához húzta, és szorította, amennyire csak tudta.
– Igazán. Sosem tudtam megérteni, miért gondolják a férfiak, hogy
elfogadható, ha megütik a feleségüket. Azok, akik erre vetemednek,
gyáva férgek. Nem többek, nem kevesebbek.
Alec lassan elengedte, és minden egyes zúzódásra csókot lehelt,
szája Connie bordáitól a dereka felé ereszkedett.
–  Ön a legszebb teremtmény, amit valaha láttam, Constance –
súgta a bőrébe. – Kívül és belül. Ezen semmilyen zúzódás nem
változtathat.

Connie-ról még soha, senki nem mondott ilyen szépet, és most

először életében kezdte elhinni, hogy Alec minden szava igaz.
Először az anyja sulykolta belé éveken át, hogy nem elég jó, majd
Duncan, de most egyikük nyers hangja sem visszhangzott a fülében,
és kezdett ráébredni, hogy ízig-vérig nő, ráadásul erős is. Isten a
tanúja, hogy olyasmiket élt át, amikről másoknak fogalmuk sincs, és
hogy ettől csak még erősebb lett. Túlélő volt, kívül-belül szép, pont,
ahogy Alec fogalmazott.
Nem is olyan rég még nem hitt volna neki. Természetesen legbelül
tudta, hogy szép, de attól rettegett, hogy ennél nem több. Bár azok
után, amin keresztülment, és az Alec szeméből áradó vágy láttán már
nem volt kétsége afelől, hogy Alec hitt benne, és eszeveszetten akarta
őt.
Végigcsókolta a bőre minden egyes négyzetcentijét, a bordáitól a
combjáig, ő pedig már nem érezte magát olyan csúnyának, mint
amikor kora este a tükörbe nézett. Sőt, Alec puha ajkának érintése
teljesen elvarázsolta, meg is feledkezett a zúzódásairól.
Először kiszolgáltatottnak érezte magát, ahogy ott feküdt Alec
előtt meztelenül, de az, ahogy a doktor reagált, ahogy mindennél
jobban vágyott rá, felbátorította.
A teste sóvárgott Alec után, minél közelebb akarta tudni magához.
Benyúlt a doktor inge alá, és lehúzta róla. A felsőteste csupa izom, és
határozott vonal.
– Ha rajtam nincs ruha, azt hiszem, úgy igazságos, ha ezt leveszi,
Alec McGuiness.
–  Bocsásson meg, úrnőm – kacsintott rá Alec, és gyorsan
kigombolta a nadrágját, majd lehúzta azt is.
Sietve megszabadult az alsóneműjétől, végre ugyanolyan
meztelen volt, mint Connie.
A legszebb férfi, akit valaha látott. Bronzbarna bőr, csupa izom.
Csak arra tudott gondolni, hogy minden porcikáját megtapintsa. És a
férfiassága… Szent ég! Mohón lüktetett, szinte könyörgött, hogy
érintse meg.
Connie még nem állt készen, bátorságot kellett gyűjtenie ahhoz,
hogy megfogja a lényegét, ezért először a széles mellkasát simította
végig, míg meg nem találta a mellbimbóját. Óvatosan dörzsölni
kezdte két ujja között, mire Alec kéjes hangon felnyögött.
A doktor ugyanezt tette vele, addig kínozta a mellét, míg a bimbók
apró hegycsúcsként meredtek az ég felé, hogy a forró szájában
merüljenek el. Connie élesen vett levegőt, háta megemelkedett, csak
hogy még többet adhasson magából Alecnek. A doktor nyelve és ajka
dédelgetéséhez foghatót eddig sohasem érzett.
Bűnös volt, édes és féktelen.
Alec elengedte a mellbimbóját, mire csalódottan felszisszent.
– Kérem… Ne hagyja abba… – könyörgött neki.
Alec halkan nevetett, és csak csókolta, míg a szája el nem ért a
másik melléhez. Szívta, szopta, nyaldosta a kemény pontot,
hüvelykujja a bimbóval játszadozott. Connie a hajába túrt,
megmarkolta a tincseit és közelebb húzta a kebléhez.
Alec mellékerült, egyik combja a lába közé fúródott. Connie
képtelen volt visszafogni magát, dörgölőzni kezdett, előre, hátra, újra
és újra, amíg már olyan elviselhetetlenné vált a nyomás, hogy
esdekelt a megkönnyebbülésért.
Alec elemelte a fejét a melléről, végigcsókolta a nyakát, és
elfoglalta a száját, miközben Connie megállás nélkül mozgott a
combján. Érezte, hogy egyre nedvesebb odalent, a bizsergető érzés
egyre vadabbul pulzált, szinte már elviselhetetlenné vált.
– Ez az, kedvesem, csináld, amíg el nem jutsz a csúcsra! – búgta a
szájába Alec.
És amikor Connie már azt hitte, nem bírja tovább, egész teste
megfeszült, a gyönyör ismétlődő hullámai bejárták minden szegletét.
 Negyvennegyedik fejezet

Az, ahogy Connie hozzádörzsölte magát, ahogy az az apró pont

Alec combjához ért, míg el nem élvezett, az egyik legerotikusabb
élmény volt Alec életében.
Közvetlenül azelőtt, hogy eljutott volna a csúcsra, Connie kék
szeme elsötétült, mint a háborgó tenger, és amikor újra és újra
felnyögött, a gyönyör ziháló hangjától Alec majdnem elélvezett. Csak
a végtelen akaraterején – és az eltökélt szándékán, hogy tovább
kényeztesse – múlt, hogy ne ürítse ki magját a hasára, mint valami
iskolásfiú.
Most, hogy kielégülten csillogott Connie szeme, Alecet leírhatatlan
elégedettség töltötte el. Egy pillanatra semmi mást nem akart, mint
egész életét azzal tölteni, hogy a hercegné biztonságban érezze
magát, és maradéktalanul kielégített legyen.
De ezek a gondolatok hamar elpárologtak, amikor Connie keze
felfedező útra indult. Majdnem leesett az ágyról, amikor a
férfiasságához ért.
A hátára fordult, pénisze a magasba meredt, büszkén, életerősen.
–  Most pedig rajtam a sor, hogy azt mondjam, ne hagyd abba –
rebegte.
Connie kéjes nevetésének hangja mosolyt csalt az arcára, de
amikor lehajtotta a fejét, és becsókolt a lába közé, olyan erővel csapott
le rá a mámoros érzés, hogy az arca teljesen átalakult.
A hercegné lágy csókokat lehelt a combja belső felére, majd a hasa
vonala alá, és amikor a nyelve végigpásztázott a merevsége hosszán,
hangosan felhördült. De amikor az ajka rászorult, és elnyelte Connie
szája, hogy aztán fel és le mozogjon rajta, Alec azt hitte, belehal a
gyönyörbe. Pár perccel később már tudta, hogy képtelen lesz sokáig
ellenállni, ha így folytatja.
– Kedvesem. Kikészítesz…
Connie azonnal felkapta a fejét, és rettegő arccal nézett rá.
– Nagyon sajnálom! Azt hittem, élvezed.
Alec nyögdécselve nevetett.
É
 –  De mennyire! És ha így folytatod tovább, szó szerint
felrobbanok, márpedig egészen más terveim voltak még előtte.
– Ó….
Connie tekintetében zavarodottság és kíváncsiság keveredett.
– Mire gondolsz?
– Ülj rám, és fogadj magadba.
A hercegnének leesett az álla.
– Azt akarod, hogy üljek rád?
Alec kacsintott.
–  Igen. Látni akarom, ahogy benned vagyok, miközben
meglovagolsz, és újra meg újra elélvezel.
–  Meglovagolni? – nyalta meg a szája szélét Connie. – Istenem!
Nem hittem, hogy tényleg létezik ilyesmi!
Alec az elmúlt napon semmi másra nem gondolt, és figyelembe
véve az átélt rémségeket és azt, hogy Duncan mindig ráerőltette
magát, arra gondolt, ha Connie lesz felül és irányíthat, akkor talán
sikerül eloszlatni a félelmeit.
–  Bizony létezik. Ha te vagy felül, te irányítasz. Te szabod meg a
ritmust, te döntöd el, milyen mélyre mehetek, és ha abba akarod
hagyni, egyszerűen leugrasz rólam.
A hercegné arcát lassan beragyogta a mosolya.
– Tetszik az ötlet, hogy én irányíthatok, Alec McGuiness – emelte
át rajta a lábát, és a férfiassága fölé helyezkedett.
Majd nagyon lassan ráereszkedett. Alec igyekezett nyugton
maradni, miközben próbálta megfékezni a késztetést, hogy azonnal
bedöfje magát a forróságba.
–  Elég nagy… – bizonytalanodott el Connie, de Alec pénisze úgy
csusszant belé, mintha csak oda született volna. – Édes istenem… –
nyögött fel kéjesen, és kényelmesen elhelyezkedett.
Utána vonakodva, lassan mozogni kezdett, mintha csak lovagolna,
fel-alá járt az Alec-nyeregben.
A doktort szinte letaglózta a vágy, ahogy nézte, ahogy elbűvölte a
melle mozgása, miközben pénisze ki-be járt Connie-ban, aki hirtelen
lehajolt, hozzásimult, és megcsókolta.
Ajkuk, nyelvük eggyé vált a párzási táncban, a hercegné csípője
szakadatlanul mozgott. Amikor már azt hitte, képtelen visszafogni
magát, Connie szűk folyosója megfeszült, és az őrület határára
sodorta. A hercegné sikoltva adta át magát a gyönyörnek, az
orgazmus szinte leterítette, Alec pedig hangos morajlás kíséretében
ürítette magát belé, mélyen elmerült benne, míg az érzés csitulni nem
kezdett.
Connie a mellkasára omlott, ő átkarolta, és soha többé nem akarta
elengedni.

Rajta feküdt, testük még mindig izzott a szeretkezéstől, és egy

pillanatra Connie nem akart mást, csak örökre így maradni vele.
Begubóztak a saját kis világukba itt, a vadászlakban, és nem akarta,
hogy ennek vége legyen.
Alec lassan elsimított egy tincset, ami az arcába hullt.
– Igazán elragadó vagy – jegyezte meg vigyorogva. – És átkozottul
gyönyörű. Legszívesebben újrakezdeném.
Connie arcára széles mosoly ült ki válaszul.
–  Azt hiszem, élvezném, ha újrakezdené, dr. McGuiness – azzal
pajkosan az ujja közé fogta Alec mellbimbóját, és megcsípte.
A doktor tekintete elsötétült, keze lassan az arcáról a mellére
kúszott. Ujjával a bimbóján körözött, ami máris megkeményedett.
– Igen, azt hiszem, élvezné, hölgyem.
Alec kedvessége, ahogy a szeretkezés után bánt Connie-val,
gyógyír volt a hercegné megsebzett szívére. Soha, senki nem
babusgatta úgy, mint Alec.
– Kérdezhetek valamit?
–  Hát persze – válaszolta a doktor, bár mintha elterelte volna
valami a figyelmét.
Nagy valószínűséggel az, hogy Connie csupasz melle a tenyerébe
simult.
Ahogy a hüvelykujja újra cirógatni kezdte a bimbóját, a hercegné
egy pillanatra elfelejtette, mit akart. Varázslatos volt, ahogy hozzáért.
Azon tűnődött, milyen lenne, ha itt maradhatnának, ebben a kis
házban egész hétvégére, és semmi mást sem csinálnának, mint újra és
újra kényeztetnék egymás. Mennyeien hangzott.
Alec ujja megtorpant.
 – Szóval? Mit akartál kérdezni? Be kell vallanom, kíváncsivá tettél.
A hercegné bízott benne, hogy amit mondani fog, nem töri meg a
meghittséget, de volt valami, amire mindenképpen választ kellett
kapnia.
–  Ha sikerül elkerülnöm az akasztófát, és végre élhetem a saját
életemet… ez… – mutatott kettejükre – …folytatódni fog?
Connie azon kapta magát, hogy felkészül arra, amit hallani fog.
Alec egy ideig hallgatott, Connie látta rajta, hogy próbálja
összeszedni a gondolatait, de nem húzódott el tőle, és ennek máris
örült.
– Nem hiszem, hogy képes lennék odaadni a szívemet bárkinek is.
Anyám és Elise után már nem. Egyszerűen nem kockáztathatom
meg, hogy szeressek.
Úgy hangzott, mintha figyelmeztetni akarná, nehogy mély
érzelmeket tápláljon iránta, de Connie kezdte gyanítani, hogy ezzel
már elkésett. Zűrzavar lett úrrá rajta, bár ő maga sem tudta még, mit
akar. A függetlensége és szabadsága csupán egy karnyújtásnyira volt,
és soha többé nem akart a házasság csapdájába esni. De kezdte azt
hinni, hogy ha Alec lenne a férje, az egészen más lenne, mint amit
eddig megismert. Hogy ő egyenlő félként kezelné, nem tulajdonként.
–  Nézd, Connie, tudnod kell, hogy végtelenül nagyra tartalak –
folytatta Alec. – De nem tudok többet adni annál, mint ami most van
közöttünk. Egyszerűen nem megy.
A doktor komolynak tűnt, Connie legszívesebben elsírta volna
magát, de inkább mosolygott. Hiszen pontosan ezt akarta. Vagy
nem? Nos, igen. Még azelőtt, hogy azon kezdett volna merengeni,
milyen lenne a jövő Alec mellett. Milyen ostoba volt! A szívében tehát
nem bízhatott.
–  Természetesen igazad van. Egy szerelem nélküli házasság
csapdájában éltem, és nem áll szándékomban újra elkövetni ezt a
hibát.
Ha Alec nem tudná szeretni, akkor ő igazat mondott. Soha többé
nem megy férjhez szerelem nélkül.
– Élvezzük ki a pillanatot, és ne beszéljünk semmi másról. Végül is
felnőttek vagyunk. Nincs szükség ígéretekre, sem semmi többre.
 Hogy tudott hazudni! Minden egyes gondolat, ami arról szólt,
hogy Alec nincs neki, fekete, könyörtelen lyuknak tűnt, ami el akarta
emészteni. És ahogy egyre több napsugár lopakodott be az ablakon,
tudta, ez a kis közjáték hamarosan véget ér.
–  Azt hiszem, itt az ideje öltözködni – mondta végül, de közben
arra gondolt, ha megteszik, a dolgok visszafordíthatatlanul
megváltoznak.
– Igen – értett vele egyet Alec, bár meg nem mozdult.
Connie kissé hátrébb dőlt, hogy lássa, Alec őt figyeli.
Bizonytalanság ült ki az arcára, és a hercegné nem tudta, mit
gondoljon.
Végül Alec lehajtotta a fejét hozzá, szája megtalálta őt, a perzselő
csókja pedig reményteli, keserédes sóvárgásról tanúskodott. Mintha
mindketten tudták volna, hogy talán nincs jövő, és hogy ez a pillanat
lehet az utolsó, amit egymásnak szentelnek.
Connie viszonozta a csókot, mindent beleadott. Akkor már tudta,
hogy szereti őt. Hogy évek óta szereti Alecet, de nem engedte meg
magának még azt sem, hogy ezt elismerje.
Istenem… Minden porcikájával szerette, és ez megrémítette a
hercegnőt. Arra gondolt, hogy Alec képtelen lenne úgy bántani őt,
mint Duncan, de ha nem szereti viszont, akkor ez érzelmileg legalább
annyira fájna neki, mint a verés. Szeretni valakit, aki nem viszonozza,
felér egy kínzással.
Egy ilyen kapcsolat nem működhet, hosszú távon biztosan nem.
Végül megkeserítené az életét, ha Alec nem érezne úgy, mint ő,
márpedig ennek nem akarta kitenni egyikőjüket sem.
Túlságosan csodálta ahhoz, hogy végül meggyűlölje. Ennél
mindketten többet értek.
De ez a holnap problémája. Most itt az utolsó esély, elmerülhet
benne, szerelmeskedhet vele. Megőrizhet minden egyes csókot,
érintést és édes, elrebegett kedveskedést. Olyan emlék lesz ez, amit
mindig a szívében hordoz.
Újra szeretkeztek, édesen, szenvedélyesen, majd levegő után
kapkodva, kielégülten bújtak össze. Ahogy ott feküdt Alec karjában,
tudta, nagy valószínűséggel ez lesz az utolsó ilyen alkalom. Utat
engedett hát a csendes könnyeinek.
 Negyvenötödik fejezet

Minden egyes ruhadarabbal, amit Alec magára húzott, lassan

visszaemelte a falakat a szíve körül. A Connie-val töltött éjszaka
mintha szétzúzta volna őket. A hercegné olyan szabadon, olyan
boldogan adta át magát neki, hogy nehezen tudta volna nem érezni,
ami köztük történt.
De Alec nem engedhetett, még akkor sem, ha egy része
kétségbeesetten szerette volna. Nagyon rosszul ítélte meg a nőket, ha
szívügyekről volt szó, és nem kockáztathatta meg, mi történne, ha
hagyná lebontani a védőfalait. Egyszerűen nem tehette meg.
Connie és ő hosszú távon nem működnének. Annyira mások
voltak! Oldalra fordult, és látta, hogy hamarosan a hercegné is
elkészül.
Tekintetük találkozott. Alec megannyi érzelmet látott Connie
szemében: félelmet, boldogságot, talán szerelmet. Egy percig küzdött
azzal a késztetéssel, hogy menekülnie kell.
– Ezt nem csinálhatjuk soha többé – bökte ki végül.
Szent ég! Úgy hangzott, mint egy berezelt kisfiú.
Connie összeszorította a száját, és a szeme is beszűkült.
– Mit? A felöltözést?
–  Tudod, mire gondolok – válaszolta, miközben a lábát a
csizmájába bújtatta, és nekilátott bekötni. – Mondtam neked, hogy
nem vagyok jó a nők és az érzelmek terén.
– Ez nyilvánvaló.
–  Bármi is ez köztünk, nem működne – próbált magyarázkodni
Alec. – Hosszú távon nem.
–  Ezt valóban említetted már korábban – mondta Connie, és
felvette puha bőrcipőjét. Van még valami, amit meg kell ismételned?
Alec tekintetét magához vonzotta a hercegné lábfejének kecses
vonala, és semmi másra nem tudott gondolni, mint hogy
végigsimítson azon a lábon, egészen a combjáig. Istenem! Ez a nő
teljesen megzavarta az elméjét! Alig tudta szem előtt tartani a
szándékát, azaz, hogy biztosítsa, Connie nem fog érzelmileg kötődni
hozzá, de a hercegné dühös szemvillanása alapján nagyon úgy tűnt,
hogy Alec az, aki elbizonytalanodott ez ügyben.
– Régóta nem várok semmit a férfiaktól – kapta fel a sálját Connie,
majd a vállára vetette. – Miért lennél te más?
A megjegyzése valóban fájt.
– Szóval nem akarsz többet tőlem?
–  Mi mást adhatnál, Alec? – vonta meg a vállát a hercegné. – Te
magad mondtad, hogy ne számítsak szerelemre, és mivel nem akarok
újra szerelem nélküli házasságban élni, nincs semmi, amit várhatnék
tőled.
– Helyes – nyugtázta Alec, bár a szó maga nagyon üresnek tűnt.
Pontosan azt akarta hallani Connie-tól, hogy nem akar tőle ennél
többet. Legalábbis ezt hitte. De amikor valóban elhangzott, nem
érzett megkönnyebbülést. Ellenkezőleg. Fájt neki.
–  Azt hiszem, így lesz a legjobb. Maradhatunk barátok, lehet
köztünk plátói kapcsolat.
Hogy hogyan lesz képes arra, hogy ne érjen Connie-hoz, még nem
tudta, de azt igen, hogy a saját védelmében ezt kell tennie.
–  Csodás – nyomatékosította a hercegné, majd elsuhant mellette,
és kiment az ajtón. – Inkább kint várok.
Alec nézte, ahogy az ajtó visszavonhatatlanul bezárul. Miközben
felhúzta a másik csizmáját is, azt mondogatta magának, hogy így lesz
a legjobb. Nincs más út.

Connie dühöngve lépett ki a vadászlak ajtaján. Hogy merészeli ez

a férfi megmondani neki, mit vagy mit nem tehetnek együtt?
Felháborító!
Hirtelen felnézett, és megtorpant. A vadászlak előtt ott volt Fergus
és négy embere, akik a lovaik mellett álltak, és a kezükben lévő
pisztolyokat egyenesen rá szegezték.
A hercegné pislogott, és kétségbeesetten bízott abban, hogy
bármelyik pillanatban felébredhet, és a rémálomnak vége lesz. De
amikor Alec is kijött az ajtón mögötte, majd szitkozódva megállt ő is,
Connie tudta, hogy amit lát, az maga a színtiszta valóság.
 –  Birtokháborítást követ el, Fergus! – figyelmeztette Alec. – Fogja
az embereit, és tűnjön el. Most!
– Elmegyünk – válaszolta Fergus. – Ha ő is velünk jön – mutatott
Connie-ra, és olyan eltökélten nézett rá, hogy a hercegné pontosan
tudta, nélküle nem megy sehová.
Alec megrázta a fejét.
– Ő nem megy magával sehová.
– Ne tegye nehezebbé, mint amennyire szükséges, dr. McGuiness!
– figyelmeztette Fergus mogorva hangon. – Többen vagyunk, és
fegyverünk is van. Nem győzhet. Engedje el, és nem esik baja.
–  Én sosem engedem el! – figyelmeztette Alec is Fergust, majd
Connie elé lépett.
– Muszáj lesz, különben el kell szenvednie a következményeket –
célzott egyenesen Alec mellkasára Fergus.
–  Csak nem akar hidegvérrel megölni? A királyság egyik
főnemesét? Aki fegyvertelen? Ráadásul szemtanúk előtt?
– Itt nincsenek szemtanúk – világosította fel Fergus. – Csak az én
embereim, és ők azt látják, amit én mondok nekik.
– Honnan tudta egyáltalán, hol keressen? – szólalt meg Connie is.
Fergus megvonta a vállát.
–  Nem tüntették el a nyomaikat. Egy halom ember látta, ahogy
erre jöttek. Az egyik emberem könnyen megszerezte a szükséges
információt.
– És most mit akar tenni? – kérdezte Alec egyre mérgesebben.
–  Megteszek bármit, hogy a bátyám és a szeretőm gyilkosa
megkapja méltó büntetését.
Fergus csendes eltökéltsége halálra rémítette Connie-t.
–  Tényleg azt hiszi, hogy bármelyiküket is elengedem Seraphina
halála után? Azt javaslom, működjenek együtt, mert a törvény az én
oldalamon áll, ha mégsem teszik.
–  Én nem öltem meg senkit, Fergus, Seraphinát pedig végképp
nem! – kiáltotta Connie, és kilépett Alec védelmező teste mögül.
Érezte, hogy a helyzet gyorsan elmérgesedhet, és nem
kockáztathatta meg, hogy lelőjék Alecet. Kész lett volna megadni
magát, ha ezzel megmentheti.
 –  Nem tudom, miben sántikál! – kiáltott vissza Fergus. – Először
segíteni akartam, a bátyám miatt. De elvette tőlem Seraphinát! Most
már nem menthetem meg!
–  Megmenteni? – fortyant fel Connie. – Egyszer sem próbált
megmenteni, pedig mindvégig tudta, hogy Duncan újra és újra
megver! De a halála után mégis meg akart menteni? Ostobaságokat
beszél, Fergus. És nem én vettem el öntől Seraphinát! A szemem előtt
ölték meg, golyó fúródott a tarkójába, de nem én voltam, és nem is
Alec!
–  Ne merészeljen erről beszélni nekem! – üvöltött Fergus
gyötrelmesen, és Connie-ra irányította a fegyverét.
–  A fenébe, Fergus, a hercegné nem ölt meg senkit! – bömbölte
Alec, Connie pedig pontosan tudta, hogy el akarja róla terelni Fergus
figyelmét. – És ha végre józanul gondolkodna, magától is rájönne!
– Ne aggódjon, McGuiness. Elég józanul gondolkodom – húzta fel
a pisztolya kakasát. – Elég volt a beszédből! – nézett újra Connie-ra. –
Ez az utolsó esélye, Constance. Adja meg magát, vagy úgy veszem,
hogy mindketten ellenállnak a letartóztatásnak. Engem nem vonnak
felelősségre a következményekért.
–  Veszélyes játékot játszik, Fergus – jegyezte meg Alec, és újra a
hercegné elé lépett. – Figyelmeztetem, hogy nem lesz jó vége.
– Elmegyek magával, Fergus! – üvöltötte Connie, és megszorította
Alec karját. – Ha megígéri, hogy Alecnek nem esik bántódása!
Alec szembefordult vele, a hercegné jól látta a kétségbeesést a
tekintetében.
– A fenébe, nem! Ha vele megy, megöli. Ezt nem engedhetem.
–  És én sem, hogy baja essen – azzal Connie kinézett Fergusre. –
Nos?
A sógora bólintott.
– Rendben, a szavamat adom.
Connie lassan visszafordult Alechez, felnyúlt, megérintette az
arcát, és emlékezetébe véste az összes apró részletet tudván, hogy
nagy valószínűséggel többé nem látja.
– Ne tedd ezt, Connie! – könyörgött neki a doktor. – Kérlek, ne…
A hercegné vett egy mély lélegzetet, és elfojtotta a kitörni készülő
könnyeit.
 –  Muszáj. Ezerszer is feláldoznám magam azért, hogy ne essen
bántódásod.
Nyilvánvaló volt, hogy Alecben dúltak az indulatok.
–  Többen vannak, és fegyverük is van – próbált rávilágítani a
helyzetükre. – Legalább te megmenekülsz, és igazságot
szolgáltathatsz nekem. És ki tudja? Talán nem öl meg, és átad a
hatóságoknak. Még az is lehet, hogy igazságos tárgyalásom lesz, és
felmentenek.
Alec szeme elárulta, hogy egyáltalán nem hisz ebben a
lehetőségben, ahogy ő maga sem. De csak úgy menthette meg, ha
feladja magát.
– Most el kell engedned.
– Nem tudlak… – vallotta be Alec megkínzott hangon.
Connie elmosolyodott, bár legszívesebben ordított volna.
–  Muszáj. Nincs más lehetőség, és ezt te is tudod – azzal sietve,
mielőtt minden bátorsága elszállt volna, megcsókolta az arcát. –
Hazudtam neked. Az az igazság, hogy szeretlek. Akkor is, ha te nem
– súgta végezetül a fülébe, majd meg sem várva Alec válaszát,
felszegett fejjel megindult Fergus felé.
Fergus intett az embereinek, akik megindultak Alec felé.
–  Azt ígérte, nem esik bántódása! – üvöltötte Connie, majd
megpördült, és végignézte, ahogy bekerítik Alecet.
A sógora elkapta a karját, és abban a pillanatban kitört a káosz.
Alec üvöltve szórta az ütéseket, ketten szinte rögtön elterültek.
Lövés dörrent, majd Connie a nyakán érezte a forró
pisztolycsövet. Fergus magához szorította, miután többször is belelőtt
a levegőbe.
– Meg fog halni, McGuiness! – üvöltötte Fergus a tisztás felé.
Alec abbahagyta a verést, sietve hátralépett, és felemelte a karját.
– Fájdalmat okoz neki!
A felhevült fém égette a bőrét. Fergus végre felfogta, mi történik,
és elemelte Connie-tól a pisztolyát.
– A pokolba, McGuiness! Nem akarom bántani, de nem hagy más
választást! Az embereim csak meg akarják kötözni! Azt hiszi, teljesen
idióta vagyok, és hagyom, hogy utánunk jöjjön, és ránk támadjon?
 Fergus szavai meglepték Connie-t. Tényleg nem akarja bántani
őket, vagy csak valamiféle torz játékot űz?
– Jól van – adta meg magát Alec, és lassan leeresztette a kezét, és
összeérintette a csuklóját. – Kötözzenek meg, és ne bántsa többé!
Fergus intett a két talpon maradt emberének.
–  Kössék meg a kezét, vigyék a házba, és gondoskodjanak róla,
hogy ne tudjon követni minket, aztán jöjjenek a találkahelyre –
pillantott végül Alecre. – Ha ellenkezik, csakis ön lesz a felelős azért,
amit azután teszek.
Ahogy az emberei nekiláttak a feladatuknak, Fergus a lovához
rángatta Connie-t.
–  Üljön fel! Egyetlen gyanús mozdulat, és esküszöm, nagyon
megbánja!
A hercegné bólintott, és a következő pillanatban már a nyeregben
ült, Fergus mögüle nézte, hogyan viszik az emberei Alecet a
vadászlakba. A másik kettő álla felduzzadt az ütésektől és nagy
nehezen kapaszkodtak fel a saját nyergükbe. Majd Fergus egy
eszeveszett mozdulattal megrántotta a gyeplőt, és vágtára ösztökélte
a lovát. Connie úgy gondolta, hogy a lehető legtávolabbra akar
kerülni Alectől, és a McGuiness-birtoktól.
Minél messzebbre kerülnek Alectől, annál biztosabb volt benne,
hogy soha többé nem látja.
És ez rosszabb volt, mint egy halálos ítélet.
 Negyvenhatodik fejezet

– Úgy látom, minden az ön elképzelése szerint történik – engedte

le a távcsövét Tom, és a társa felé fordult.
– Ha úgy ismeri az ellenségeit, mint én az enyémeket, Mr. O’Shea
– vonta meg a vállát a hölgy –, sokkal könnyebben megjósolhatja, mit
lépnek.
– Nagyon úgy tűnik, hölgyem – értett egyet Tom.
A rejtélyes nő elgondolkodva nézett rá.
–  Biztos benne, hogy készen áll arra, amit meg kell tenni? Hogy
befejezze, amit elkezdtünk?
–  Természetesen – düllesztette ki a mellét Tom. – Ma igazságot
szolgáltatunk.
– Még a hercegnével szemben is? – kérdezte éles hangon a hölgy.
Tom tudta, hogy arra gondol, amikor ő és Seraphina először
emeltek szót az ellen, hogy a hercegné is felkerüljön azoknak a
listájára, akik büntetést érdemelnek. Azzal érveltek, hogy nem volt
jelen, amikor a herceg megölte a szeretteiket, de Lady M, ahogy ő
nevezte a vezetőjüket, nagyon más véleményen volt ebben a
kérdésben, és végül az ő álláspontja győzedelmeskedett.
Idővel Tom megbékélt az érvelésével, és bár a hercegné kedves
volt, már rég halott lenne, ha a tőr nem szorul a herceg mellkasába,
amikor Lady M szétkaszabolta. A terv az volt, hogy a herceg és a
hercegné is meghal, és Fergusre terelik a gyanút, akit így
letartóztatnak, bíróság elé állítanak, és végül felakasztanak. Megfelelő
büntetés egy olyan ember számára, aki segített a bátyjának hat nő
halálát eltussolni.
De Seraphina az utolsó pillanatban meghátrált, így Lady M-nek
kellett a színre lépnie, aztán a tőr beszorult, és a hercegné
megmenekült.
Tomot persze egyáltalán nem érdekelte, hogy él-e a hercegné,
vagy sem. Csak azt tartotta szem előtt, hogy megbosszulja a lányát,
más nem számított neki.
– Nem okoz gondot megölni a hercegnét – biztosította a hölgyet.
 –  Örülök, Mr. O’Shea – jutalmazta egy mosollyal a hölgy. –
Nagyon örülök. Jöjjön, sietnünk kell, hogy elfoglalhassuk a
pozíciónkat, mielőtt odaérnek – azzal megsarkantyúzta a lovát, és
Tom is így tett.
Nemsokára vége, és a lánya békében nyugodhat, ahogy a többi
halott nő is.

Több órája lovagoltak már, délre tartottak, át a Skót-felföld

hullámzó hegyein, hogy visszatérjenek a Campbell-birtokra. Connie
legalább is ezt gyanította. Fergus emberei követték őket, és az a kettő,
aki megkötözte Alecet a vadászlakban, már behozta a lemaradását.
A hercegnének így elég ideje volt arra, hogy kigondoljon egy
tervet. Mivel Alec már nem jelentett Fergusre fenyegetést, nem
eshetett bántódása, úgy döntött, mindent megtesz azért, hogy
elszökjön a sógorától.
Elege volt az áldozat szerepéből, és nem volt hajlandó
megkönnyíteni neki azt, hogy megölje, ami Connie szerint
egyértelműen Fergus végső célja volt. Bár azon valóban eltűnődött,
miért nem ölte meg őt és Alecet a háznál, vagy miután ellovagoltak,
és miért nem lőtt belé egy golyót most, hogy aztán a testét az út menti
árokban hagyhassa.
Egy része sosem volt meggyőződve arról, hogy Fergus ölte meg
Duncant. Viszont, ha nem ő volt, akkor kicsoda? Itt volt az ideje,
hogy kiszedje Fergusből, amit tud.
– Miért segített Duncannek, hogy megússza a gyilkosságokat?
Érezte, ahogy a sógora megfeszül mögötte.
– Nem tudom, mire gondol, Constance.
Fergus nem tudott hazudni.
–  Megtudtuk, hogy Duncan hat szeretője tűnt el az évek során.
Elragadtatta magát, igaz?
Connie nagyon is el tudta képzelni, milyen rettenetet élhettek át
azok a nők az utolsó perceikben. A fájdalmat, a kínzást, a szenvedést,
ahogy az ökle újra és újra a húsukba vág. Még most is beleremegett,
ha felidézte.
– Hogy tehette, Fergus? Hogy hagyhatta, hogy ezt csinálja?
 Néma csend. A hercegné nem hitte, hogy válaszolni fog, de végül
csak ennyit mondott:
– A bátyám volt.
Fergus hangjában szomorúság csendült, de ez nem lehetett
mentség arra, amit tett.
– Egy szörnyeteg volt.
–  Azt hiszi, én nem tudtam? – fakadt ki dühösen a sógora. – Hát
persze hogy tudtam! De képzelje el, milyen botrányt hozott volna a
fejünkre, ha kiderül! Amelie nem heverte volna ki, hogy az apja egy
gyilkos!
– Mégis mióta aggódik ennyire az unokahúgáért?
– Hogy mondhat ilyet? Mindannyiunkért aggódom, és ezt nagyon
jól tudja!
–  Régen ezt gondoltam – és ez így is volt, amíg nem nyílt fel a
szeme. – De aztán rájöttem, hogy a Campbell név miatt aggódik a
legjobban. Hallottam, hogy azt javasolta Duncannek, hogy Amelie-
vel zsarolja a MacKinnonokat. Ilyesmit nem tesz egy olyan nagybácsi,
aki szereti az unokahúgát.
–  Ilyesmit olyan ember tesz, aki meg akarja menteni a csődtől a
birtokát – szögezte le Fergus.
Egy emelkedőre érkeztek, Connie megpillantott egy kis házikót a
távolban, ami elhagyatottnak tűnt. Sem állatok hangját, sem más zajt
nem hozott a délutáni szél. A skót-felföldi kilakoltatások eredménye.
Amikor a bérlők nem tudták megfizetni a díjakat, kilakoltatták őket
az otthonaikból. A földek, amiket valaha gondosan megműveltek,
mára üresen álltak, és a nyomasztó magány lengte körbe őket.
–  Akkor hát ezért akart megölni engem? – szegezte Fergusnek a
kérdést.
–  Tényleg megbolondult, Constance, ha azt hiszi, hogy ez volt a
szándékom.
Fergus úgy tűnt, komolyan beszél, és nagyon fáradt. Connie nem
tudta, mit gondoljon.
– Akkor miért állunk meg itt?
– Azontúl, hogy az állatoknak pihenni és inni kell, és nekünk sem
ártana enni egy falatot, megszerveztem, hogy itt adom át.
– Itt ad át?
 Szokatlan hely ahhoz, hogy valaki átvegye.
– Kinek? A rendőrségnek?
Fergus megállította a lovát, leszállt a nyeregből, majd lesegítette a
hercegnét. Sajgó hátsója örült a szünetnek, még ha minden egyes
idegszála pattanásig is feszült.
– Nem, nem a rendőrségnek – válaszolt neki Fergus.
Váltott pár szót az embereivel, utasította őket, hogy lássák el a
lovakat, és várjanak odakint, majd levette a táskáját a nyeregről, és
bekísérte Connie-t a kunyhóba.
Beléptek a nádfedeles épületbe, ami sötét volt és nagyon poros,
hiszen már rég nem lakta senki. A hercegné észrevett egy hátsó ajtót
a szoba túlsó végében. Talán, ha el tudná terelni a férfi figyelmét,
megszökhetne.
– Kinek ad át, ha nem a rendőrségnek? – faggatta tovább Fergust,
miközben fejben megbecsülte, mekkora távolságot kell megtennie
ahhoz, hogy kirohanjon azon az ajtón.
Ha szerencséje van, elbújhat a fák között.
– Be van zárva – követte Fergus az ajtót fixírozó tekintetét.
Francba! Nos, ha nem szökhet meg, talán felfegyverezheti magát.
–  És hogy a kérdésére válaszoljak – folytatta Fergus –,
elrendeztem, hogy az Atlanti-óceánon át eljusson az Egyesült
Államokba.
Connie-nak leesett az álla.
– Mit csinált?
–  Hamarosan jön pár ember, és elkíséri Aberdeenbe. Ott felszáll
egy hajóra, és Amerikába megy – sétált az asztalhoz a sógora, és
kihúzta magának a széket. – Bocsásson meg, de muszáj leülnöm.
Nyugodtan tegyen így ön is.
–  Miféle játékot űz? – szegezte neki a kérdést Connie, majd
letelepedett a sógorával szemben.
Ha nem tud megszökni, akár pihenhet is.
Fergus mélyet sóhajtott.
– Ez nem játék, Connie.
– Akkor hát azt akarja, hogy azok az emberek öljenek meg?
– Miért akarnám, hogy bárki is megölje?
 –  Mert megölte Duncant, és megpróbálta rám terelni a gyanút –
fonta keresztbe a karját maga előtt. – És amikor ez nem vált be, azt
hitte, Seraphina mindenkinek elmondja az igazat az alibijéről, ezért
vele is végzett.
– Nem öltem meg sem őt, sem a bátyámat! – pattant fel Fergus, és
öklével irgalmatlan erővel csapott az asztalra.
Connie ültében megugrott, és halálos rémület öntötte el. Egy
pillanatra minden porcikája a következő ütésre készült, de aztán a
félelem helyét átvette a szikrázó harag. Nem fog tétlenül ülni, és nem
hagyja, hogy valaki újra megüsse.
De Fergus kifogta a vitorlájából a szelet, amikor visszaereszkedett
a székébe. Egyértelmű volt, hogy nem akarja megütni, és figyelembe
véve, hogy eddig nem emelt kezet senkire, elég valószínűtlennek
tűnt, hogy épp most fogja elkezdeni.
– Úgy volt, hogy feleségül veszem… – szólalt meg távoli, lemondó
hangon. – Amit második fiúként megtehettem volna, de hercegként
már nem. Hát nem érti? – fogta szinte könyörgőre Fergus. – Duncan
halála azt jelentette, hogy nem vehettem el a nőt, akit szerettem.
Szóval nem, Constance. Egyiküket sem én öltem meg.
– Nos, én sem – vágta rá a hercegné kurtán.
A sógora reményvesztett arcát látva szinte már megsajnálta.
–  Akkor ki tette? – tette fel a legfontosabb kérdést Fergus, és
legalább olyan tanácstalanul nézett, mint Connie.
Mert mindentől eltekintve, vagy talán pont amiatt, a hercegné hitt
neki.
Mély szívfájdalom áradt belőle, és a tagadása valódinak tűnt. A
kérdése viszont nagyon is húsbavágó volt. Ha egyikük sem ölt meg
senkit, akkor valaki más tette. De kicsoda?
A kint eldördült puska hangja fülsiketítő volt a kunyhó
üvegablakain keresztül, és erős fegyverropogás követte. A férfiak
kiabáltak, de nem értette, mit mondanak.
–  Földre! – kiáltotta Fergus, mielőtt az ablakhoz rohant, hogy
kikémleljen.
Ügyet sem vetve az utasításra, Connie a másik ablakhoz sietett,
hátát a falnak fordította, és kikukkantott az elülső udvarra.
 Hányinger kerülgette, amikor meglátta Fergus embereinek a
holttestét, mindegyiket mellkason vagy fejbe lőtték. Volt, akit
mindkét helyen eltaláltak. Módszeresen, egymás után szedték le őket.
Connie visszafordult a falhoz.
– A McGuinessek műve? – követelt választ Fergus.
A hercegné elkezdte az asztalt a bejárati ajtó felé tolni. Nagyon
nem tetszett neki, hogy odakint minden elcsendesült.
–  Alec megmenti az embereket, nem hidegvérű gyilkos. Most
pedig jöjjön, és segítsen nekem ezzel!
Együttes erővel végül addig tolták az asztalt, amíg a lapja neki
nem feszült az ajtónak, majd nekivetették a hátukat. Baljós csend
telepedett rájuk, bár Connie úgy érezte, hallja, ahogy a szíve zakatol a
mellkasában.
Bent ragadtak a kunyhóban, odakint egy fegyveressel, aki már
lelőtt négy embert. Halálra rémült.
–  Meg kell próbálnunk elmenekülni, Fergus – pillantott a hátsó
ajtó felé. – Hol van a fegyvere?
– A másik táskámban maradt – válaszolta zavartan.
Connie egy pillanatra lehunyta a szemét. Könnyű célpontok voltak
odabent.
– Azt hiszem, ki kell törnünk a hátsó ajtón, egyenesen a fák közé.
Fergus megrázta a fejét, hüvelykujjával a bejárat felé mutatott.
–  Nem lehet. A kulcs kint van Dariusnál. Isten nyugosztalja –
vetett sietve keresztet az emlékére.
Klausztrofóbia kezdte hatalmába keríteni Connie-t. Tényleg
csapdába estek.
A hátsó ajtó hirtelen kivágódott, a hercegné pedig nem tudta,
hogy megkönnyebbüljön, vagy inkább halálra rémüljön.
Mert az ajtóban olyasvalaki állt, akire egyáltalán nem számított. A
Kilmaine-kastély házvezetőnője, Mrs. Morgan, aki egyenesen rájuk
szegezte fegyverét.
 Negyvenhetedik fejezet

A csomók, amikkel Alecet az ágy oszlopához rögzítették, szorosak

voltak. Jó öt percig forgatta a csuklóját, hogy kilazítsa őket, de hiába.
Nem először próbálta a lehető legerősebben az oszlophoz préselni
a mellkasát és a kezét. Ha legalább egy leheletnyire ki tudná fordítani
a kézfelét, talán elérhetné a kabátja zsebét, és kivehetné az apró
bőrtárcát, amiben az orvosi eszközeit tartotta. Köztük egy szikét is,
amivel gyorsan elvághatta volna a köteleket.
De a pokolba is, nem sikerült a megfelelő szögben benyúlnia a
zsebébe! Tennie kellett valamit, mégpedig azonnal. Legalább tíz perc
telt el azóta, hogy egyedül maradt, ami azt jelentette, hogy már
messze járnak.
Egy pillanatra majdnem letaglózta a kétségbeesés. Folyamatosan
azon járt az agya, hogy tennie kellett volna még valamit, valamit,
amivel meggátolhatta volna, hogy elvigyék Connie-t. Persze azt is
tudta, hogy öngyilkos küldetés lett volna, hiszen Fergus embereinél
fegyver is volt. De most, hogy Connie Fergusnél volt, annyira
rettegett, mint eddig soha.
Az viszont nem segített, hogy ideges, úgyhogy koncentrálnia
kellett, hogy kijuthasson, és a nyomukba eredhessen. Talán, ha
megrúgja az oszlopot, kitörik. Először a matracot rúgta el, egészen
addig, amíg elő nem tűnt az ágykeret, majd a kezét feljebb húzta az
oszlopon, és ráállt a keresztlécre. Eltávolodott, amennyire csak tudott,
hátrahúzta a lábát, majd előrelendítette, és minden erejét beleadva az
oszlopba rúgott.
Az egész keret beleremegett, de a fa maga alig sérült. Alec nem
adta fel, és minden dühét beleadva jó öt percig rugdalta az oszlopot,
míg el nem hasadt.
Még egy utolsó rúgás, és eltört. Nem vesztegette az időt. Áthúzta a
kezét a résen, és gyorsan elővette a szikét a zsebéből. A következő
percben már a csuklóján lévő csomót vágta.
– Jól sejtem, hogy nem a terv szerint alakult a dolog?
 Alec a bejárati ajtó felé fordult, ahol a bátyja, Iain állt, és láthatóan
jól mulatott. Hosszú idő óta először rebegett hálát Alec azért, hogy
látja.
– Fergus elvitte Connie-t!
Iain vidámsága azonnal elpárolgott.
– Mit akarsz, mit tegyek?
– Szükségem van a lovadra – masírozott Alec az ajtóhoz, és Iainnel
együtt rohantak le a lépcsőn.
– Viheted – mondta Iain. – De a csődöröd ott van hátul.
Alec irányt váltott, és a vadászlak mögé rohant. Hálát adott az
égnek, amikor meglátta, hogy a lova boldogan legelészik a hátsó
udvaron, mert Iain lova elég szeszélyes volt, és nem nagyon szerette,
ha más ül a hátán.
Alec fellendítette a lábát a kengyelbe, és felült a nyeregbe. A bátyja
máris a lován ült, csak rá várt.
– Szükséged van segítségre? – kérdezte az öccsét.
– Igen.
Connie élete volt a tét, Iain pedig nagyon jó volt a
vészhelyzetekben és a harcban is. Alec úgy gondolta, mindkét
tulajdonság kapóra jöhet Fergus embereivel szemben. És bár még
mindig nem rendezték a dolgaikat, Alec ostoba lett volna, ha
visszautasítja a segítségét.
– Gyere, sietnünk kell. Nem veszíthetem el Connie-t.
És hirtelen kristálytisztává vált előtte, hogy tényleg nem veszítheti
el. A szíve köré épített falak már leomlottak, és bármennyire is
igyekezett meggyőzni magát az ellenkezőjéről, az igazság
tagadhatatlan volt.

– Mrs. Morgan. Ön az?

Fergus szólalt meg először, és a hangja alapján pont annyira nem
hitt a szemének, mint Connie.
Mivel az asszony, aki előttük állt, úgy nézett ki, mint Mrs.
Morgan, de mégis teljesen más volt. Míg Mrs. Morgan kerekded volt,
ő inkább sovány, és nem viselte a vastag keretes szemüvegét sem,
amitől teljesen megváltozott az arca. Connie-nak fogalma sem volt
arról, mi történik.
– Hát nem ismer fel, Lord Fergus?
Az asszony alsó osztálybeli akcentusa eltűnt, helybe egy nagyon is
kifinomult, született hölgy hangja lépett.
– Jó pár év telt el, és csupán néhány alkalommal találkoztunk, de
azt hittem, hogy a ruhám alá rejtett tömések, és a borzalmas
szemüveg nélkül talán megismer.
Fergus a nőt bámulta, a hercegné pedig látta rajta, hogy
kétségbeesetten próbálja felidézni, ki lehet, de sikertelenül.
Volt valami nagyon ismerős benne, de Connie nem tudta hová
tenni. Talán a szeme? A szemüveg nélkül nagyon ismerősnek tűnt.
–  Ez talán segít – nyúlt a fejéhez a nő, és egyetlen mozdulattal
lehúzta a barna haját, hogy felfedje gesztenyebarna tincseit, amit
szoros kontyba tekert.
Ledobta a parókát a földre, miközben a fegyvert továbbra is
egyenesen rájuk szegezte, majd fújtatott egyet.
– Istenem! Mennyivel jobb! Fogalmuk sincs, milyen kényelmetlen
volt ez az átkozott paróka! Most pedig halljuk, a vörösesbarna hajam
visszahozta az emlékeit?
Fergus megrázta a fejét, a nő pedig elnevette magát.
–  Kiábrándító, de nem igazán lep meg – jegyezte meg. – Duncan
sem ismert fel, pedig az anyósa voltam. Nos, csak amíg meg nem ölte
a lányomat, amit persze ön segített neki eltussolni.
– Lady MacKinnon? – nézett döbbenten Fergus, de a tekintetében
ott bujkált a felismerés is. – De… ön… Úgy volt, hogy meghalt…
Connie teljesen elképedt. Nem csoda, hogy ismerősnek tűnt neki.
A haja és a szeme pontosan olyan színű volt, mint Lady Lorelie-é,
még a tüzes zöld csillogás is stimmelt. De mégis miért tettette
halottnak és maszkírozta el magát házvezetőnőnek több mint egy
éven át?
A hercegné nem értette. Vajon Lady Lorelie tudja, hogy az anyja
életben van? Vajon ő is benne van ebben a színjátékban? Szentséges
ég! Amelie-t talán veszélybe sodorta azzal, hogy hozzá küldte…
–  Á! Végre leesett a tantusz – villanyozódott fel az asszony. – És
igen, én vagyok az, visszatértem a halálból. Igazi csoda, nem? –
nevette el magát, de a szeméből gyűlölet áradt, és nem tudta elrejteni
előlük.
– De… miért? – hebegte Fergus.
–  A holtak láthatatlanok, és nekem láthatatlannak kellett lennem
ahhoz, hogy véghez vigyem a tervem.
Az asszony tényleg megzavarodott.
Mintha meghallotta volna Connie gondolatait.
–  Megdöbbent, drága Constance? – fordult hozzá kedvesen, de a
hercegné látta a mérget a felszín alatt. – Pedig önnek igazán nem
kellene. Hiszen pontosan tudja, hogyan képesek az emberek elrejteni
az igazi énjüket akár anélkül, hogy megváltoztatnák a külsejüket,
mint én. Duncan tökéletes példa volt erre, nem igaz? De végre
meghalt, hála nekem.
– A lánya tudja, hogy él? – tette fel a kérdést Connie.
Tudnia kellett, hogy a nő, akire Amelie-t bízta, összejátszik-e az
anyjával.
– Lorelie?
Lady MacKinnon egy pillanatra mintha szánakozott volna.
–  Nem, természetesen nem tudja. A lányom sajnos túlságosan
erkölcsös, így fontolóra sem vettem, hogy bevonom ebbe az egészbe.
Amikor a bosszúról kezdtem beszélni neki, hamar kiderült, hogy
képtelen lenne támogatni a tervemet, és hogy drámai lépésre kell
elszánnom magam, ha véghez akarom vinni, amit kell, a segítsége
nélkül is.
–  De miért játszotta el ilyen sokáig a házvezetőnőnk szerepét? –
esedezett válaszért Connie.
–  Hogy máshogy ismerhettem volna meg a háztartás működését,
és szolgáltathattam volna igazságot a lányomért? A saját kezembe
kellett vennem a dolgokat, hogy esélyem lehessen rá.
– De megölte az embereimet is! – kiáltott fel Fergus, és tehetetlenül
nézett ki az ablakon, amerre a holttestek feküdtek. – Ők teljesen
ártatlanok voltak!
–  Ártatlanok? – dühöngött Lady MacKinnon. – Hogy merészeli
ártatlannak nevezni őket, Lord Fergus, amikor önt szolgálták? Abban
a pillanatban besározta őket a bűne, amikor elfogadták az ajánlatát,
és most megbűnhődtek érte.
 Connie nem jutott szóhoz. Az asszony, akiről azt hitte, a
szövetségese, aki Duncan minden verése után ápolta, egy hidegvérű
gyilkos volt, aki egy gondosan kidolgozott terv szerint
mindannyiukat rászedte. Fogalma sem volt arról, mit gondoljon,
vagy mit mondjon.
Az árulása mély fájdalmat okozott neki.
Lady MacKinnon mögött léptek hallatszottak, és Tom O’Shea, az
invernessi ház kertésze állt meg mellette egy puskával a kezében.
–  Mindegyiktől megszabadult? – kérdezte Tomtól Lady
MacKinnon, de a szemét nem vette le róluk.
– Igen, hölgyem – válaszolta Tom. – Találkoztak a teremtőjükkel a
pokolban, ahogy elterveztük.
– Mr. O’Shea?
Connie nem hitt a szemének.
– Ön is benne van ebben?
A férfi egyik lábáról a másikra állt, és kerülte Connie tekintetét.
– Igen, benne vagyok.
– Ó, te jó ég! – hördült fel a hercegné. – Maga volt az, aki megölte
Seraphinát, igaz? Maga lőtte le hidegvérrel, mikor mellettem ült, mert
tudott arról, hogy részt vesz ebben az egészben! – azzal Connie Lady
MacKinnon felé fordult. – Azért ölette meg őt, mert attól félt,
elmondja nekünk, amit tud, és leleplezi!
Fergus dühbe gurult.
– Maga ölte meg Seraphinát? Neki semmi köze nem volt ehhez!
Lady MacKinnon felkacagott.
–  Ó, maga szerencsétlen, szánalmas bolond! Tényleg nem tudja,
hogy átverte magát, igaz?
Fergus előrelépett, de Connie gyorsan megakadályozta, hogy
közelebb menjen.
– Fergus, ne! – súgta neki.
A sógora megállt, biccentett, de a szemét nem vette le Lady
MacKinnonról.
– Hogy érti azt, hogy átvert?
Hangja ideges volt, és zavart.
– Lady Tarlington egy álca volt, ahogy Mrs. Morgan is – válaszolt
neki. – Persze fordítva. Míg én grófnőből házvezetőnővé váltam, ő
É
egy senkiből egy hölggyé. És Tom pedig pék volt, mielőtt kertésznek
adta ki magát. Átvertünk mindenkit, de főként önt – mutatott a
pisztolyával egyenesen Fergusre.
–  Nem értem. Miért akarna bármelyikük is átverni… Seraphina
nem játszotta meg magát…
– De igen, Fergus – szólt közbe Connie, és óvatosan megpróbálta
visszahúzni a sógorát. – Seraphina testvére Duncan egyik eltűnt
szeretője volt, akit az egyik kirohanása alkalmával a klubban ölt meg.
Ön pedig segített neki eltussolni az ügyet.
–  Nagyon sokat megtudott Invernessben, nem igaz, úrnőm –
kuncogott Lady MacKinnon. – Igazán lenyűgöző. És igen, Seraphina
testvére volt a harmadik nő, akit megölt az a szörnyeteg – fordult újra
Fergus felé. – Ugye emlékszik mindegyik nőre, akit a bátyja megölt,
Fergus? Akiket segített eltüntetni.
Fergus arca maga volt a szégyenkezés.
– Igen. Soha nem múló sajnálatomra, emlékszem rájuk.
–  Nos, ahogy látja, minden tettnek, azaz az ön esetében minden
tétlenségnek megvan a maga következménye. És mivel képtelen volt
helyesen cselekedni, és segített a bátyjának abban, hogy megússza a
büntetését, most én büntetem meg azért, mert egy gyilkos.
– Én nem öltem meg senkit! – üvöltötte Fergus.
–  Tétlenül végignézni, és nem csinálni semmit ugyanolyan rossz,
mintha ön vitte volna be a halálos ütést.
– Én nem vagyok gyilkos – ragaszkodott az álláspontjához Fegus.
Harag öntötte el az asszony arcát.
–  De, pontosan az! Ahelyett, hogy megállította volna, gyáván
viselkedett!
Lady MacKinnon lassan odament hozzájuk, és Fergus nyakához
emelte a pisztolya csövét.
– Szégyellje magát, Fergus Campbell. Szégyellje. Magát.
Volt valami kivételes az érvelésében, de ez nem mentette fel az
alól, hogy a saját kezébe vette az ügyet, és bosszúból embereket ölt. A
gyász nyilvánvalóan elvette az eszét, és meg kellett állítani. Connie
azon tűnődött, mit tehetne. Talán megpróbálhatná lefegyverezni?
Hiszen Fergusnek valóban felelnie kell azért, hogy segített
Duncannek, de mégsem nézhette végig tétlenül, hogy egy újabb
embert lelőnek a szeme láttára.
– Én… nem akartam… – nyelt nagyot Fergus.
Lady MacKinnon arcán a harag helyét lassan egy széles vigyor
vette át.
–  Nem, biztos vagyok benne, hogy nem akarta. De nem tett
semmit. Ha felemelte volna a hangját azután, hogy az első nőt halálra
verte a bátyja, és nem segít neki eltussolni, akkor sok más életet
menthetett volna meg, köztük a sajátját is.
– Nem hittem, hogy ő ölte meg a lányát – sírta el magát Fergus.
–  Nem igazán érdekel, mit hitt – közölte a nő. – Ott volt aznap
éjjel, amikor a lányomat meggyilkolták. Amikor a bátyja felkergette a
tetőre, és aztán lelökte onnan. És amikor személyesen győzte meg Dr.
Howlettet, hogy balesetnek állítsa be a történteket ahelyett, hogy az
igazat írta volna a halotti bizonyítványára.
– Én csak Amelie-t próbáltam megvédeni – könyörgött Fergus.
–  Ne merészeljen ezzel takarózni! – öntötte el a harag újra Lady
MacKinnont. – Csakis saját magát védte! Ezért is vagyok itt! Ön és
Constance a két utolsó elvarratlan szál. Végre megbosszulhattam
nem csak az én drága lányomat, de mindazok halálát, akiket Duncan
ölt meg, és maga segített eltussolni. Itt az ideje, hogy végre igazságot
szolgáltassunk.
–  Tényleg azt hiszi, hogy ha megöl minket, azzal igazságot
szolgáltat? – szólt közbe Connie. – Duncan halála megfelelő elégtétel
kellett, hogy legyen.
–  Fogja be a száját! – sikított Lady MacKinnon. – Ne merészeljen
beleszólni! Maga miatt ölték meg a lányomat! És ezért büntetést
érdemel!
– Miattam? – értetlenkedett Connie.
Egyszerűen fogalma sem volt, miről beszél az asszony.
– Nem is találkoztam Duncannel azelőtt, hogy meghalt volna!
– Maga miatt ölte meg.
Lady MacKinnon mélyen magába szívta a levegőt, mintha
megpróbálná lenyugtatni az idegeit, majd hátrálni kezdett.
–  Maga idézte elő a halálát. Duncannek kellett a hozománya,
hiszen a lányomét már elköltötte. Kellett neki egy új feleség, hogy
feltölthesse a pénztárcáját. De addig nem tehette meg, amíg a lányom
életben volt.
Kezdett elszakadni a valóságtól, és az ilyen emberek mindig
kiszámíthatatlanok.
– És ez az én hibám?
Connie nem tudta, bölcs dolog-e, ha provokálja, de bízott benne,
hogy talán sikerül megvilágosítani az elméjét.
–  Nagyon sok esélyt kapott arra, hogy jóvátegye – jelentette ki
Lady MacKinnon a pisztolyával hadonászva. – De nem! Maga ostoba
lány…
– Mégis miről beszél?
A hercegné fejében akkora volt a zűrzavar, mint egy zsibvásáron.
–  Nem emlékszik a hangokra, amiket éjszakánként hallott? Amik
azt mondták, ölje meg, ahogy azt mindvégig szerette volna?
– A hangok az álmaimban…
Connie még most is hallotta, ahogy a hangok újra és újra azt
mondják neki, szúrja le Duncant. Hogy ölje meg Duncant. Hogy
semmisítse meg Duncant.
– Az maga volt? De hogyan? Hogy lehetséges ez?
–  Édes istenem! Ugyanolyan ostoba, mint ő! – intett Lady
MacKinnon Fergus felé, aki legalább annyira értetlenül nézett, mint
Connie. – Egy cseppnyi klorál-hidrát a teájába, kedvesem. Persze
nem túl gyakran, de elégszer ahhoz, hogy a félig öntudatlan állapotba
kerüljön, és nyitott maradjon a sugallatokra, de ne emlékezzen
semmire, amikor felébred. Bár sajnos nem vált be a terv. Nem mintha
sokat vártam volna tőle. Hiszen ahhoz, hogy legyen elég bátorsága
megölni valakit, meggyőződés kell, ami önből, kedvesem, teljesen
kihalt, miután férjhez ment.
– Többször is használta rajtam azt a szert? – képedt el Connie, és
nagyon nagy önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy ne essen neki. –
Hogy merészelte!
– Lehetőséget akartam adni arra, hogy bebizonyítsa, megérdemli,
hogy életben maradjon. Főleg azért, mert Seraphinát is megnyugtatta
volna. Neki sohasem tetszett az, hogy maga is meg fog halni. Amire
sor került volna Duncan halála után, és Fergus lett volna a bűnbakja
mindkét gyilkosságnak. De az az istenverte tőr beleszorult a
gazember mellkasába! Persze, ha belegondolunk, igazán lenyűgöző.
Duncan halálában az utolsó tettével igazából megmentette – nevette
el magát Lady MacKinnon. – Bár most már nem tudja megóvni
semmitől.
A halottnak hitt asszony úgy beszélt a gyilkosságról, mintha egy
hétköznapi dolog lenne.
– Mióta tervezi ezt az egészet?
Connie tudta, hogy az egyetlen esély a túlélésre az, ha beszélteti,
és talán közben lehetősége lesz arra, hogy elfusson, vagy
lefegyverezze Lady MacKinnont. Bármi jobb ötletnek tűnt, mint
tehetetlenül várni, hogy lelőjék.
Az asszony megvonta a vállát.
–  A lányom halála óta. Bár a terv nem állt össze, amíg rá nem
jöttem, hogy Duncan mennyire elfajzott, és hogy hány másik lányt ölt
meg. Így lettünk egy csapat Mr. O’Shea-val és Seraphinával, amíg el
nem kezdett arról beszélni, hogy elárul minket. Mindkettőtől elvette
egy szerettét Duncan, és örömmel segítettek véghez vinni a tervemet.
Főként azután, hogy a rendőrség nem csinált semmit.
– De mire volt jó a szándékos színjáték? – vette át a szót Fergus. –
Nem lett volna könnyebb és gyorsabb egyszerűen megölni a
bátyámat, amikor mondjuk lovagolni ment?
–  Egy szemernyi fantáziája sincs, Fergus – gúnyolta ki Lady
MacKinnon. – Azt hiszi, véletlen volt, hogy napra pontosan három
évvel a lányom halála után halt meg? Gondolom, ez fel sem tűnt,
igaz? Hát persze hogy nem. Éveken át vártam, figyeltem, és
tökéletesítettem a tervemet, hogy a halála évfordulóján vihessem
véghez. Ez volt az első év azóta, hogy esélyem nyílt a gyilkosságra az
évforduló napján. És bár elöntött a düh, hogy nem tudtam végezni
mindkettőjükkel – húzta össze a szemét Lady MacKinnon, miközben
Connie-ra nézett –, úgy gondolom, így még jobban alakult. Hiszen
így el tudtuk varrni az összes szálat. Először is, nemcsak Seraphinát,
de dr. Howlettet és Mr. Middletont is megöltük, miközben a gyanút
ügyesen a szegény, megtébolyult hercegnére tereltük. És most már
csak három maradt.
– Három? – kérdezett vissza Connie.
 Most már végképp úgy látta, hogy az a mértékű gonoszság,
ameddig képes volt ez az asszony elmenni csak azért, hogy a saját
igazságszolgáltatását bevégezhesse, egyszerűen hátborzongató.
Egyáltalán nem volt benne megbánás.
Mindeközben fegyvertelenül álltak, Lady MacKinnon és Tom
O’Shea pedig gy pisztollyal és egy puskával a kezükben velük
szemben. Mégis mit fognak csinálni?
– Igen, három – erősítette meg a halottnak hitt asszony.
Mielőtt a hercegné pisloghatott volna, Lady MacKinnon
megpördült, és elsütötte a fegyverét.
Mr. O’Shea a padlóra zuhant, szeme között egy golyó ütötte lyuk
éktelenkedett.
Connie-nak elakadt a lélegzete, Fergus a falhoz tántorgott, és
teljesen elsápadt. Mielőtt végiggondolta volna, a hercegné odarohant
a kertészhez, és leguggolt mellé.
Szeme élettelenül meredt a plafonra, a nyaki ütőere már nem vert.
– Megölte – rebegte halkan.
– Az évek során kitűnő lövész vált belőlem – büszkélkedett Lady
MacKinnon a teljesítményével.
– De miért tette? Hiszen segített magának!
A férfi legalább olyan őrült volt, mint Lady MacKinnon, de nem
érdemelte meg, hogy meggyilkolják. Egyikük sem érdemelte ezt.
Connie úgy érezte, most rögtön ráront.
Lady MacKinnon mintha megérezte volna, mi jár a fejében, újra
felhúzta a kakast, és egyenesen Connie-ra célzott.
–  Nem hagyhatok hátra tanúkat. Különben hogyan foglalhatnám
el újra jogos helyemet a világban, mint Lady MacKinnon?
–  De hiszen mindenki azt hiszi, hogy halott! Nem bukkanhat fel
csak úgy…
– Ó, drága Constance, ön igazán egyszerű lélek.
Lassan odasétált a hercegnő mellé, aki még mindig Mr. O’Shea
holtteste mellett guggolt, és a lábával megböködte a férfi bordáit.
Amikor nem mozdult, Lady MacKinnon elégedetten bólintott.
–  Pár hónap múlva hazatérek, és elmagyarázom, hogy a gyász
teljesen felemésztett, és egyszerűen nem bírtam Skóciában maradni
tudván, hogy a herceg él és virul. Ezért utazgattam a kontinensen, és
É
amikor értesültem a haláláról, tudtam, hogy végre hazatérhetek. És
mivel senki sem kérdőjelezheti meg a történetemet, senki sem fog
gyanakodni. Egyébként is, ki hinné el, hogy majdnem két éven át
házvezetőnek adtam ki magam? Ráadásul Amelie-nek szüksége van
rám. Itt az ideje, hogy végre megismerje a nagyanyját, nem gondolja?
A gondolat, hogy ennek az asszonynak bármi köze is lehet
Amelie-hez egyszerre volt rémisztő, és végtelenül dühítő. Connie
tudta, hogy ezt nem hagyhatja.
–  Remélem választ kapott minden kérdésére, mert most eljött az
ideje az elkerülhetetlennek, kedvesem. A pokol lesz a következő
állomás – emelte a pisztolyát Connie-ra Lady MacKinnon. – Közölje
azzal a gazember férjével, hogy mekkora élvezettel öltem meg.
– Dobja el a fegyvert, Lady MacKinnon – dörrent Alec mély hangja
a hátsó ajtóból.
 Negyvennyolcadik fejezet

A rettegéstől elszorult Alec mellkasa, amikor meglátta az elé

táruló csoportképet. Connie egy holttest mellett guggolt, Fergus az
ajtóhoz közeli falnál állt, az asszony pedig, akiről úgy gondolta, hogy
Campbellék házvezetőnője valójában a halottnak hitt Lady
MacKinnon volt, aki nagyon is elevenen épp Connie-ra szegezte a
fegyverét.
Tudta, hogy ha sikerül megmenekülniük, sok-sok éven át
visszaköszön majd ez a kép a rémálmaiban.
Határozottan belépett a kunyhóba, biztosan tartotta a fegyverét, és
Lady MacKinnonra célzott, Iain pedig követte őt, a puskája
ugyanarra a célra tartott.
–  Vége van, Lady MacKinnon – mondta Alec. – Tegye le a
fegyvert, és akkor senkinek sem esik bántódása
Miután végighallgatta a beszélgetés egy részét, miközben Iainnel a
kunyhóhoz lopództak, Alec abban bízott, hogy az asszony nem
vesztette még el teljesen az eszét, és legalább meghallja az észérveket.
De Lady MacKinnon tekintetében nyoma sem volt a józanságnak,
amikor felé sandított. Sőt, tomboló elmebajjal nézett szembe, amit oly
sok betegénél látott már. Az ilyen esetekben nagyon ritkán lehetett
elérni bármit érvekkel, és egy apróság is csak olaj lehetett a tűzre.
Ráadásul pisztoly volt nála. Magára kellett vonnia a figyelmét,
hogy Connie fellélegezhessen.
–  Nincs vége – jelentette ki Lady MacKinnon. – Nem lesz vége,
amíg rendesen meg nem bosszulom a lányomat! És bár nincs miért
megölnöm önt, Alec McGuiness, ha nem megy el azonnal, és nem
viszi magával a testvérét, boldogan felteszem a bűnösök listájára.
– Azt mondtam, dobja el a fegyvert! – ismételte Alec.
– Soha! – válaszolta Lady MacKinnon, és a halott férfi mellé ugrott,
felállította Connie-t, és a nyakához szorította a pisztolya csövét.
Connie megpróbált küzdeni ellene, Alecet pedig elöntötte a
rettegés.
 –  Hagyja abba, különben esküszöm az égre, lelövöm! –
figyelmeztette az asszony Connie-t, és még erősebben nyomta a
nyakához a fegyvert.
– Ne bántsa! – figyelmeztette Alec, a hercegné pedig felhagyott az
ellenállással. – Lady MacKinnon. Nem ölhet meg mindannyiunkat.
Az asszony tekintete vadul cikázott Alec és Iain között.
– De igen. Ahogy mondtam, a hatóságok azt fogják hinni, hogy a
hercegné gyilkos ámokfutásba kezdett.
– Nem, nem fogják.
Amikor Alec mentális problémákkal küzdő emberekkel
foglalkozott, mindig arra jutott, hogy az igazság a legjobb megoldás
ahelyett, hogy azt mondja nekik, amit hallani akarnak.
–  Ha elengedi Connie-t, szavamat adom, hogy nem fogom
megállítani.
–  Nem hagyhatod, hogy elszökjön! – kérlelte Connie. – Túl sok
embert ölt már így is meg, és nem fogja abbahagyni!
–  Fogja be! – üvöltött rá Lady MacKinnon, és még erősebben
nyomta a pisztolyát a nyakához.
–  Nem! – üvöltött vissza a hercegné, és egyenesen Alec szemébe
nézett. – Soha többé nem blokkolok le.
Szent ég! Be akarja vetni az egyik önvédelmi fogást, amit tanított
neki. Mielőtt lebeszélhette volna róla, szinte lassított felvételként látta
maga előtt, ahogy Connie könyöke hátralendül, egyenesen az
asszony bordái közé. Utána a másik kezével elkapta Lady
MacKinnon csuklóját, erősen megtekerte, mire a pisztoly hangos
puffanással a padlóra zuhant.
Lady MacKinnon üvöltve pördült meg, de Connie gyorsabb volt,
és leterítette a földre. A két nő birkózni kezdett, Alec és Iain pedig
megindultak feléjük.
Alec elkapta Connie-t, Iain Lady MacKinnont, és egyre távolabb
húzta tőlük. Az asszony minden erejét bevetette, Alec látta az
eltökéltséget a szemében, miközben lenyúlt, és felkapta a pisztolyát a
földről.
Maga mögé perdítette Connie-t, aki szintén látta, hogy mit csinál
Lady MacKinnon, és Alec elé vetette magát, abban a szent
pillanatban, amikor a lövés hangja fülsiketítő robajjal visszhangzott a
falakról.
Connie hátraesett, és ledöntötte Alecet is a lábáról, akinek volt
még annyi ideje, hogy átkarolja a hercegnét, és így megvédje a
zuhanástól.
A szeme sarkából látta, hogy a bátyja verekszik Lady
MacKinnonnal, aki még mindig fogta a fegyverét, de Alec inkább
Connie-ra figyelt, aki háttal feküdt rajta, és nem mozdult.
Óvatosan az oldalára fordította, és kigurult alóla. Egyáltalán nem
mozdult. Alec minden sejtjét átjárta a gyötrelem.
Nem veszítheti el. Most nem.
Tiszta vér volt a mellkasa, Alec egy pillanatra halálra rémült.
Gyorsan ellenőrizte a pulzusát, és hálát érzett, amikor megérezte a
ritmikus lüktetést, még ha gyengébb is volt, mint kellene. A hercegné
nem volt magánál, de nem is haldoklott.
A seb következett. Ránézésre úgy tűnt, a golyó a válla alatt találta
el. Gyorsan levette a nyakkendőjét, felgöngyölte, majd erősen a sebre
szorította.
Két lövést hallott gyorsan egymás után.
Megfordult. Iain a földre borult, feje hatalmasat koppant a padlón,
Lady MacKinnon pedig rázuhant. Egyikük sem moccant.
– A pokolba is, Fergus! Menjen, és segítsen a bátyámnak! – kiáltott
a férfira, aki még mindig a falnál állt.
A rémület, hogy a bátyja talán meghalt vagy komolyan megsérült,
szinte szétszakította, de nem engedhette el Connie sebét, ha nem
akarta, hogy elvérezzen.
Fergus odarohant, és letolta Iainről Lady MacKinnont. A teste
oldalra fordult, tekintete élettelenül szegeződött a plafonra, mellkasát
vér borította.
–  Meghalt! – kiáltotta Fergus, majd Iain fölé hajolt. – Ő életben
van! De eszméletlen. Azt hiszem, meglőtte. Mindene csupa vér!
Alec a csontjában érezte a megsemmisülést. A gondolat, hogy
választania kell a bátyja és Connie megmentése között,
elviselhetetlennek tűnt. Mintha ketté akarnák szakítani. Orvosként
tudta, hogy mindkét sérülést meg kell vizsgálnia ahhoz, hogy
eldönthesse, melyik a súlyosabb.
 De amikor megpróbált észszerűen cselekedni, nem ment. Tudta,
hogy Connie életét semmiért sem kockáztatná. Még a bátyjáért sem.
Ő volt számára a minden, ez már nem volt kérdés, a lelkében
érezte. Az életét is odaadta volna érte.
–  Hol érte a lövés? – mordult fel Alec. – Keresse meg a sebet, és
szorítsa! Az istenit! Nem hagyhatom itt Connie-t! Nem
kockáztathatom meg, hogy elvérezzen! Nem veszíthetem el!
Csak még egy perc, és leveheti a nyakkendőt, hogy megnézze a
sebet. Előbb-utóbb meg kell operálnia, és akkor koncentrálnia kell
tudni.
Elrebegett egy imát, hátha isten nem hagyta el végleg, és Fergus
képes lesz segíteni neki, hogy megmenthesse a bátyját is.
–  Megtalálta már? – kiáltott hátra, miközben elővette a kis
sebészfelszerelését a zsebéből.
– A fenébe! Vegye le rólam a kezét! – töltötte be a szobát Iain mély,
dübörgő hangja. – Mi a fenéért érzem azt, mintha a karom lángolna?
Semmihez sem hasonlítható megkönnyebbülés söpört át Alecen. A
bátyja ismerős, makacs hangja csakis jót jelenthetett.
–  Á, most már látom! – válaszolt végre Fergus. – A felkarján
találták el!
Alec hálát rebegett az égieknek.
– Szorítsa!
– Ne érjen hozzám! – ordított Fergusre Iain.
–  A fenébe is, Iain, hagyd, hogy segítsen! Engem lefoglal Connie,
és nem aggódhatom egyszerre mindkettőtökért!
– Én jól vagyok – állt fel Iain kissé szédelegve, de le tudta venni a
saját nyakkendőjét, amit a felkarjához szorított. – Azt hiszem, csak a
hús sérült, de a fejem majd szétszakad.
– Beütötted a padlóba – világosította fel Alec.
Lassan lehámozta Connie válláról az anyagot, és örömmel
nyugtázta, hogy a vér már lassabban szivárog.
–  Mire van szükséged? – kérdezte Iain, aki időközben mellé
guggolt.
– Néhány lepedőre és whiskey-re.
Iain Fergus felé biccentett.
– Hallotta, úgyhogy igyekezzen.
 Fergus gonosz tekintetett villantott felé, majd kirohant a
kunyhóból.
– Mit tehetek? – nézett aggódva Iain Connie-ra.
– Ugye nem fogsz még egyszer elájulni nekem? – kérdezte Alec, és
újra rányomta a sebre a nyakkendőt.
Ezúttal Iain villantott gonosz pillantást Alec felé.
– Jól vagyok.
–  Rendben – adta meg magát Alec, mert minden segítségre
szüksége volt. – Ülj le mellé, és nyomd ezt amilyen erősen csak
tudod, az ép karoddal – azzal megfogta a bátyja kezét, és rátette a
nyakkendőre, amit eddig ő nyomott Connie vállához.
Iain bólintott és engedelmeskedett, Alec kihajtotta a kis orvosi
készletét, és elővette, ami kell, miközben azt kívánta, bárcsak nála
lenne a rendes orvosi táskája. Hogyan fogja kivenni a vállából a
golyót egy szikével és néhány kisebb eszközzel? De tennie kellett
valamit. A legközelebbi kórház többórányira volt. Gyorsan előszedte,
amire szüksége volt.
Koncentrálnia kellett, nem hagyhatta, hogy a rettegése
felülkerekedjen. Meg kellett mentenie Connie-t, de ha az érzelmei
eluralkodnak rajta, nem lesz rá képes.
Vett egy mély lélegzetet, félretolta az érzéseit, és beköltözött az
elméje elemző felébe, ahová mindig visszatért, ha műtött valakit.
Sokkal nehezebben ment most, hogy Connie volt a kés alatt.
Fergus visszatért egy üveg whiskey-vel.
– Találtam whiskey-t, de lepedőt nem – azzal átnyújtotta az üveget
Alecnek.
– Jól van – mondta Alec, és elvette tőle a whiskey-t.
Öntött a sebre, a szikéjére és a csipeszre, mielőtt felemelte Iain
kezét, és levette volna a golyó ütötte lyukról a nyakkendőjét.
A seb nem volt olyan veszélyes, mint amilyennek elsőre látszott, a
vér most már csak szivárgott, ami sokat segített neki. Ha nem ért
artériát a lövés, és ha ki tudja szedni a golyót, Connie felépül, feltéve,
hogy a fertőzés még nem ütötte fel a fejét.
Ami nagyon is komolyan fenyegetett, hiszen nem igazán
higiénikus eszközökkel készült kihalászni a golyót a hercegnéből,
majd bevarrni a sebet.
 Connie válla fölé emelte a szikét, de lefagyott. Nem tudta
megtenni. Nem tudott belevágni a húsába. Egyszerűen nem… Mi
lesz, ha nem tudja megmenteni?
– Nem megy… – rebegte.
Iain az ép karját kinyújtva megragadta Alec vállát
– Muszáj, testvérem. Te vagy az egyetlen, aki meg tudja csinálni.
Édes istenem… Iainnek igaza volt. Meg kellett tennie. Meg kellett
mentenie a nőt, akit szeretett.
Félresöpörte minden gondolatát, és az amiatt érzett félelmét, hogy
ilyen kezdetleges és sterilizálatlan eszközökkel kell megműtenie
Connie-t, és a feladatára koncentrált.
Meg fogja menteni.
Ha nem szedi ki a golyót, és úgy varrja össze, elvérzik. Ez tény.
Mivel nem tudtak vizet forralni ahhoz, hogy sterilizálja az eszközeit,
a whiskey tökéletesen megfelel. Utána éberen figyelnie kell a sebet
fertőzés nyomát kutatva, ami komoly veszélyt jelentene a
gyógyulására nézve.
– Fergus – nézett fel a láthatóan aggódó férfira. – Pattanjon lóra, és
szerezzen egy kocsit, ahonnan csak tud. Azonnal. Amint végeztem
itt, vissza kell vinnünk a McGuiness-kastélyba.
–  Megyek – válaszolta Fergus, mielőtt tehetetlenül lenézett volna
Connie-ra. – Úgy érzem, ez az egész az én hibám.
– Csak menjen, és szerezzen egy kocsit, ember! – ordított rá Iain.
Fergus bólintott, és már ott sem volt.
–  Nagyon rossz a helyzet? – kérdezte Iain, aki már újra Alec
mellett guggolt, és szintén a hercegné sebét nézte.
–  Szerencsére nem olyan rossz, mint elsőre gondoltam –
magyarázta Alec. – Minél hamarabb kiveszem a golyót, annál kisebb
a fertőzés esélye, ami a legnagyobb veszély ebben az esetben.
– Alec? – csendült fel Connie alig hallható hangja, majd a szeme is
kinyílt.
Alec még életében nem hallott ehhez foghatót, bár az, hogy
Connie magához tért, bonyolultabbá tette, amire készült.
– Itt vagyok, kedvesem.
– Megsérültél? – kérdezte, miközben megpróbálta felemelni a fejét,
de végül összerezzent a fájdalomtól. – Istenem! Mintha lángolna a
vállam…
– Jól vagyok. Te voltál olyan bolond, hogy elém ugrottál, és golyót
kaptál az erőfeszítésedért.
Connie megpróbált mosolyogni.
– Örülök, hogy én voltam az, és nem te. Nem bírtam volna ki, ha
bajod esik.
Alec megrázta a fejét, és elsimította a hercegné haját.
– Ki kell szednem belőled a golyót. Tudod, hogy mit jelent ez?
Connie megnyalta kiszáradt ajkát.
– Fájni fog?
– Pokolian.
Még több tincset simított el, és megpróbált mosolyogni, de Alec
attól tartott, hogy inkább esetlen grimaszt sikerült kipréselnie
magából. A gondolattól, hogy fájdalmat okoz neki, összeszorult a
gyomra.
– Készen állsz?
Connie alig láthatóan bólintott.
– Igen.
– Jó kislány. Most megkérem Iaint, hogy fogja le a másik válladat –
biccentett Alec felé, aki óvatosan rátette a kezét a hercegné felkarjára.
– Ez most csípni fog – figyelmeztette, és mielőtt a lány bármit
mondhatott volna, Alec egy kevés whiskey-t locsolt a sebbe, és
felkészült a fájdalomra, amit Connie hamarosan érezni fog.
Connie felsikított, majd újra elájult.
Minő szerencse. Gyorsan munkához látott, óvatosan,
módszeresen, egy precíz vágással felnyitotta a sebet, majd kihalászta
a golyódarabokat, a húsából. Azt mondogatta magának, hogy nem
Connie fekszik előtte, mert akárhányszor eszébe jutott, hányinger
kerülgette, és meg kellett állnia, hogy összeszedje magát.
Egy újabb mély lélegzetet vett, és örömmel nyugtázta, hogy a
golyó nagyjából egyben volt, csak pár apró darab tört le belőle.
Miután megbizonyosodott arról, hogy minden fémet eltávolított,
elővette a tűt és a cérnát, és nekilátott összevarrni a sebet. A hercegné
újra megébredt, de mielőtt megérezte volna, ahogy a tű a nyers
húsába mélyed a seb körül, ami bizonyára elviselhetetlen lett volna,
újra elájult.
 A karrierje során egyetlenegyszer sem érzett émelygést vagy
kényelmetlenséget gyógyítás közben, de minden egyes alkalommal,
amikor átfúrta Connie puha bőrén a tűt, a rosszullét kerülgette. Örült,
hogy a hercegné nincs magánál, mert kizártnak tartotta, hogy
elviselné, ha még több fájdalmat okoz neki.
Fizikai rosszullétet okozott neki a gondolat, hogy Connie-nak
fájdalma van. De megtette, amit kell, és hamar végzett is. Szerencsére
nem veszített túl sok vért, bár amint felébredt, folyadékot kell belé
diktálni.
Ahogy felpillantott, a még mindig aggódó Iaint látta.
– Erősebb, mint amilyennek látszik – próbálta nyugtatni a bátyját,
bár gyanította, hogy nem Iain az, akit meg akar győzni.
– Biztos vagyok benne – válaszolta Iain. – Fontos neked, igaz?
Alec óvatosan megfogta Connie kezét, és megszorította, mielőtt
megköszörülte volna a torkát.
– Fontos.
Ennél többet nem tudott kinyögni. Nem akarta a benne dúló
érzelmeket szabadjára engedni. Először biztonságban akarta tudni
Connie-t. Majd, ha túl van az életveszélyen, ráér elgondolkodni azon,
mit is érez pontosan.
– Gyere. Te jössz.
Most Iainen volt a sor, hogy elsápadjon. De bólintott, és
odanyújtotta a karját. Alec levágta róla a kabátját és az ingét, majd
megkönnyebbülten nyugtázta, hogy valóban csak a hús sérült.
Megfogta a whiskey-s üveget, és jókora adagot löttyintett a sebre.
– Az istenit! – szisszent fel Iain. – Ez piszkosul fájt!
–  Ez megteszi addig, amíg vissza nem érünk a birtokra, ahol
rendesen kitisztíthatom.
A patkódobogás és egy kocsi kerekének a hangja, ami kintről
szűrődött be, több volt, mint megnyugtató. Alec óvatosan a karjába
emelte Connie-t, és követte Iaint. Kimentek a kunyhóból, és
gyengéden lefektette a kocsi fülkéjébe. Nem tért még magához
teljesen, Alec pedig úgy érezte, minden egyes halk nyöszörgés egy
kés, amit az elevenébe döfnek.
– Minden rendben, szerelmem – súgta a fülébe, és leült mellé.
 A kocsi közben elindult a birtok felé, Iain mellettük lovagolt a
csődörén, Alec lova mögötte bandukolt.
Alec az úton végig imádkozott, hogy Connie rendbe jöjjön, mert
bár az azonnali veszély elhárult, de a neheze még csak most
következett, hiszen a következő negyvennyolc óra kritikus lesz. A
közhiedelemmel ellentétben ugyanis nem a lőtt seb volt a
leggyakoribb halálok, hanem a fertőzés, ami azt követően alakult ki.
 Negyvenkilencedik fejezet

Connie lassan nyitotta ki a szemét, legalábbis megpróbálta. A

szemhéja végtelenül nehéznek és vaskosnak tűnt. És a szája?
Csontszáraz volt. De szerencsére kezdett kirajzolódni előtte a szoba,
eleinte homályosan, aztán egyre nagyobb részletességgel.
Ideges lett, amikor egyetlen berendezési tárgyat sem ismert fel.
Egy hatalmas, négyoszlopos ágyban feküdt, fölötte vaskos, kék
baldachin, de fogalma sem volt róla, hol van, vagy mi történt vele.
Túl sokszor ébredt fel Duncan verései után az ágyában, ezért egy
pillanatra attól tartott, újra megtörtént.
Talán Duncan mégsem halt meg? Talán csak álmodta az egészet,
ami az elmúlt pár napban történt vele? A gondolat páni félelmet
ébresztett benne. Mi van, ha az, ami Alec és közte volt, csak a
képzeletének a szüleménye?
Megpróbált körbefordulni, de éles, izzó fájdalom hasított a
vállába.
–  Semmi baj, Connie – csendült fel Alec mély hangja, ami olyan
megnyugtatóan hatott rá, mint semmi más.
– Alec? – fordította el a fejét balra, és az ágy szélén meglátta őt.
Elöntötte a megkönnyebbülés. Hála istennek, nem álmodott! Bár
valami biztosan történt, hiszen Alec borzasztóan festett: szeme
vöröslött, és egyre erősebb borosta borította az arcát.
– Mi történt veled? – kérdezte rekedt hangon, hiszen a torka még
soha nem volt ennyire száraz. – Úgy nézel ki, mint aki napok óta nem
aludt.
Alec elvigyorodott, majd hangosan felnevetett.
– Hát, nem igazán – hajolt az éjjeli szekrényhez, és töltött neki egy
pohár vizet. – Tessék. Igyál egy kortyot.
Óvatosan megtámasztotta a nyakát, miközben a szájához emelte a
poharat. Connie mohón kortyolta a hideg vizet, ami gyógyírként
hatott a nyelőcsövére. Soha életében nem ízlett még így neki a víz!
Ivott egy utolsó kortyot, majd hátradőlt.
– Duncan még mindig halott, ugye? Nem álmodtam?
 – Halott, kedvesem – nyugtatta meg Alec, és lassan visszaengedte
a fejét a párnára, majd letette a poharat is. – Soha többé nem bánthat
téged.
Connie örült a hírnek.
– Akkor gondolom, én vagyok az oka annak, hogy nem aludtál.
Alec vigyora elpárolgott, majd hirtelen elgyötörtnek tűnt.
– Így van. Több mint két napja lázas vagy – nyelt egy nagyot Alec.
– Egy ponton már azt hittem, elveszítelek… Pokolian megijesztettél.
– Ennyire rosszul voltam?
Alec csak bólintani tudott. Megfogta a kezét, ujjaik
összekulcsolódtak, majd óvatosan megszorította a kézfejét.
Az érintése melegséggel töltötte el Connie-t.
– És rendbe jövök?
–  Igen, rendbe jössz. De ígérd meg, kedvesem, hogy soha többé
nem ijesztesz meg ennyire – emelte a mellkasához Connie kezét. – A
szívem nem bírná ki.
A hercegné szíve zakatolni kezdett a szavai hallatán. Tényleg arra
utal, amiben reménykedik?
– És most, hogy már nem vagy veszélyben, azt hiszem, alszom egy
hétig. Vagy tovább.
Connie elvigyorodott, majd eszébe jutott minden, ami majdnem
megölte őt.
– Mi van Mrs. Mor… Lady MacKinnonnal? Letartóztatták?
Alec megrázta a fejét.
–  Nem. A bátyám dulakodott vele a pisztolyáért, aztán Lady
MacKinnon megpróbálta lelőni, de a fegyver az ő mellkasa felé
fordult. Meghalt.
– Lady Lorelie tudja, mi történt?
Connie végtelenül sajnálta őt. Nem elég, hogy az anyja
megrendezte a saját halálát, de bosszúból nagyon sok embert meg is
ölt. Ezt bárkinek nehéz lenne feldolgozni.
–  Iain értesíteni fogja a grófot és Lady Lorelie-t. Eljönnek, ha
üzenünk nekik, hogy túl vagy az életveszélyen – válaszolta Alec. –
Amit most, hogy már felébredtél, meg is teszünk. Azt gondoltam,
talán szeretnéd látni Amelie-t, de ha nem érzed elég…
 – Igen! Nagyon boldog lennék, ha láthatnám! Annyira hiányzik…
– lelkendezett Connie, és túláradó szeretetet érzett Alec iránt. – De
bölcs dolog a bátyádtól, ha elmondja nekik, mi történt? Azt hittem
Iain és Lady Lorelie nem bírják elviselni egymást.
–  Minden alkalommal egymásnak esnek, amikor találkoznak –
értett egyet Connie-val Alec. – De Iain felelősnek érzi magát Lady
MacKinnon haláláért, és úgy gondolja, az a helyes, ha ő maga mondja
el személyesen, mi történt.
– Iain magát hibáztatja?
– Igen.
– Nem kellene.
A hercegnét még mindig kirázta a hideg, amikor felidézte a nő
gyűlölettől és bosszúvágytól fűtött tekintetét.
– Tényleg megbolondult, és mindannyiunkat megölt volna.
–  Tudom, és azt hiszem, Iain is tudja, bár szerintem még mindig
ostorozza magát amiatt, hogy képtelen volt elvenni az asszonytól a
fegyvert, és ehelyett megsebesítette saját magát.
Connie ledöbbent.
– Jól van? Mi történt?
– Amikor dulakodtak, Lady MacKinnon meghúzta a ravaszt, ami
eltalálta a karját. Iainnek így is sikerült kicsavarnia a kezéből a
fegyvert, de a nő újra meghúzta a ravaszt, és végül önmagát lőtte
szíven – magyarázta Alec. – Ettől függetlenül Iain még mindig magát
okolja a haláláért.
– Erősebb volt, mint amilyennek látszott.
Connie ezt pontosan érezte, amikor ő birkózott vele.
–  És küldetése volt. Veszélyes egyveleg egy érzelmileg instabil
ember esetében.
Kopogtattak az ajtón, Alec kiszólt a válla fölött, hogy jöjjenek be.
A szíve pedig majdnem megállt, amikor meglátta az ajtóban álló
rendőrtisztet.

– Átkozottul nehéz volt megtalálni magukat – mondta a rendőr az

ajtóból.
 Alec teste azonnal védekező módba kapcsolt. Felállt, elindult az
ajtóhoz, közben testével takarta a férfi elől Connie-t. Egyenesen az
őrmesterhez tartott, akinek így hátrálnia kellett pár lépést egészen a
folyosóig.
Alec behúzta maga mögött az ajtót, és keresztbe font karral
módszeresen végigmérte a rendőrtisztet.
– Remélem nem azért jött, hogy letartóztassa a hercegnét. Ha igen,
jobb lesz, ha felkészül.
A rendőrtiszt békítő szándékkal emelte maga elé a kezét.
–  Nem. Higgye el, nem ezért jöttem. A nevem Jarrod Clemmings
őrmester, és bár eredetileg az volt a feladatom, hogy letartóztassam a
hercegnét, de most már egészen más a helyzet.
– Valóban? – nézett rá gyanakvón Alec.
– Valóban – erősítette meg a férfi. – Beszéltem a bátyjával és Lord
Fergusszel, és mindketten vallomást tettek a történtekkel
kapcsolatban. Tudom, hogy a hercegné tökéletesen ártatlan.
Az őrmester szavai hallatán Alec megkönnyebbült, mert
egyáltalán nem tetszett neki a gondolat, hogy rátámadjon egy
rendőrre, de egyszerűen nem engedhette, hogy bárki újra elvegye
tőle Connie-t.
– Akkor mit keres még itt?
– Szent ég! A bátyjával nagyon hasonlítanak egymásra, nem igaz?
– ingatta Jarrod a fejét. – Azért vagyok még itt, mert szerettem volna
tudatni önnel, hogy a hercegnére kiadott letartóztatási parancsot
visszavonták, bár még fel kell vennünk a vallomását – természetesen
azután, hogy teljesen felépült.
Alec bólintott. Végre nem kell többé menekülnie. És neki sem.
– Ez elfogadható. Üzenek, ha felépült.
–  Meg kell mondanom, én mindvégig úgy éreztem, hogy valami
bűzlik ebben az ügyben – folytatta az őrmester. – Bár ki gondolta
volna, hogy Lady MacKinnon hangszerelte az egész történetet?
Tényleg hihetetlen. Valóban nagyon messzire képesek elmenni
egyesek, csak azért, hogy felülkerekedjenek a gyászukon.
–  Ezt az információt nem szabad nyilvánosságra hozni, amíg a
MacKinnon klánt nem értesítettük, őrmester! – figyelmeztette Alec, és
egy lépéssel közelebb ment Jarrodhoz.
 – Emiatt ne aggódjon.
Az őrmestert láthatóan nem ijesztette meg Alec.
– A bátyja már megfenyegetett, és én a szavamat adtam neki, hogy
nem hozom nyilvánosságra a hét végéig. Mindenesetre, jobb lesz, ha
megyek. Tovább maradtam a kelleténél, és nem szívesen botlanék az
apjukba, ha ő is olyan barátságos, mint a két fia – hajolt meg előtte
Jarrod. – Hálás lennék, ha tudatná velem, ha a hercegné készen áll.
Jarrod kinyújtotta a kezét, Alec pedig megrázta, majd végignézte,
ahogy elsétál a folyosón a főlépcső felé, és elmegy a bátyja mellett is.
Iain biccentett az őrmesternek, majd egyenesen Alechez lépett.
– Hogy van? – kérdezte a folyosón állva, a hálószoba ajtaja előtt.
– Szerencsére ma reggel lement a láza – számolt be neki Alec. – És
magához tért, szóval rendbe fog jönni. Hogy van a karod?
Iain tekintete a bicepszén éktelenkedő kötésre siklott, és megvonta
a vállát.
– Ez csak húst ért.
– Az is elfertőződhet.
Iain megadóan maga elé emelte a kezét.
–  Követem az orvos utasításait, és naponta sós vízzel tisztítom.
Esküszöm.
Alec elmosolyodott.
– Helyes.
–  Üzenhetek a MacKinnonoknak, hogy eljöhetnek Amelie-vel? –
kérdezte Iain, és Alec valami különös oknál fogva izgatottságot vélt
felfedezni a bátyja szemében.
Nem emlékezett, hogy valaha ennyire bizonytalannak látta volna a
bátyját.
– Még mindig te akarod elmondani nekik, mi történt?
Iain megvonta a vállát.
– Engem fog vádolni az anyja haláláért. És miért ne tenné? Hiszen
én voltam a felelős. Valószínűleg sohasem fog megbocsátani.
– Lady Lorelie?
– Igen.
– Nem te voltál a felelős az anyja haláláért, Iain.
Alec még sohasem látta ilyennek a testvérét, és nagyon úgy tűnt,
hogy Iain csakis Lady Lorelie miatt aggódik.
 –  Lady MacKinnon megpróbálta megölni Connie-t, és boldogan
küldött volna golyót bármelyikünkbe, ha lehetősége lett volna rá.
Tudom, nem akartad, hogy meghaljon, de ő volt az, aki meghúzta a
ravaszt, és megpróbált megölni. Ezt nem szabad elfelejtened,
testvérem. És ha Lady Lorelie elsőre nem is fogja megérteni, biztos
vagyok abban, hogy idővel elfogadja az igazságot, és rájön, hogy nem
okolhat téged.
Iain bólintott, bár nem tűnt úgy, mint akit sikerült meggyőzni.
– A lényeg az, hogy a hercegné rendbe jön, és túl van a nehezén.
– Igen. Egész életemben nem imádkoztam ennyit.
Alec még soha nem érzett akkora megkönnyebbülést, mint amikor
Connie kinyitotta a szemét ma reggel. Az elmúlt két napban csak
akkor hagyta el a szobáját, amikor a mosdót kellett használnia.
– És nagyrészt neked köszönhetem ezt is. Ha nem jössz utánam a
vadászlakba, és nem kísérsz el, nekem kellett volna a pisztolyért
harcolnom azzal az őrült nővel ahelyett, hogy Connie életét
mentettem volna meg. Ha nem tudom megállítani gyorsan a vérzést,
talán elveszítettem volna. És ez… Nos, ez olyasmi, amiből azt hiszem,
nem épültem volna fel. Nagyon sajnálom, hogy őt választottam
helyetted. Soha életemben nem voltam még ilyen nehéz helyzetben.
– Szereted őt.
Iain inkább kijelentette ezt, mint kérdezte, és az igazság már
Alecet sem rémítette halálra. Sőt, boldogsággal töltötte el.
–  Nem volt kérdés a választás. Biztos vagyok benne, hogy ha
valaha megengedném magamnak, hogy úgy szeressek egy nőt, mint
te Connie-t, ugyanezt tenném.
– Igen, valóban szeretem őt.
Amikor a nyakkendőjét a sebére szorította, és nézte, ahogy a vére
átáztatja, rájött, hogy talán örökre elhagyja. És arra is, hogy ha
Connie meghal, valóban összetört ember lesz belőle, mert senkit sem
szeretett még annyira, mint őt. Amit Elise iránt érzett, semmi volt
azokhoz az érzelmekhez képest, amiket Connie váltott ki belőle.
– Köszönöm, hogy ott voltál és segítettél azon a napon. Isten tudja,
hogy végződött volna, ha egyedül vagyok.
–  Semmiség – vonta meg a vállát Iain, aztán mélyet sóhajtott. –
Bármit megtennék érted. És tudom, hogy késő, és nem is igazán
számít már, de nagyon sajnálom, amit tettem annyi évvel ezelőtt. Egy
nap sem telt el úgy, hogy ne bántam volna, és remélem, eljön az idő,
amikor meg tudsz bocsátani nekem.
Alec nagyot nyelt, mielőtt odalépett volna a testvéréhez, majd a
sérült karjára való tekintettel nagyon óvatosan átölelte.
–  Megbocsátok, bátyám. És én is sajnálom, Iain. Adnom kellett
volna egy esélyt arra, hogy megmagyarázd. Az, hogy Connie-t
meglőtték, megmutatta számomra, milyen fontos a szeretet és a
megbocsátás. Az élet túlságosan rövid minden máshoz.
Alec nagyon régóta gyűlölte a bátyját amiatt, amit Elise-zel tett. De
most segített neki megmenteni a nőt, akit szeretett. Ha visszagondolt,
a szíve mélyén tudta, hogy Iain azért tette, amit tett, mert szerette őt.
Nyilvánvaló, hogy félresikerült a terve, de a bátyja makacs volt és
tüzes, és azt hitte, hogy csak így mutathatja meg neki Elise igaz
természetét.
Végül Alec nem hibáztathatta, hiszen ha nem látja, hogy Elise és
Iain csókolóznak, nem hitte volna el. És ha Iain nem tett volna úgy,
mintha érdeklődne Elise iránt, Alec nagy valószínűséggel elvette
volna, és egy hűtlen feleség mellett ragadt volna. Ráadásul nem lett
volna abban a helyzetben, hogy beleszeressen Connie-ba.
Ami valóban tragédia lett volna.
Bár azt még mindig nem tudta, hogy a hercegné is szívből szereti-
e őt. Igaz, mielőtt Fergus magával vitte, azt súgta neki, hogy szereti,
de hogy tényleg erről lenne-e szó, vagy csak azért mondta, mert azt
hitte, soha többé nem látja, továbbra is nyitott kérdés maradt. Egy
része félt megtudni az igazságot, mert mi van, ha az utóbbi? És mi
van, ha tényleg egy szabad özvegy akar lenni? Vajon feladná érte az
újonnan megszerzett függetlenségét?
Szipogó hang visszhangzott a folyosón. Alec és Iain szétrebbent, és
a hang irányába fordultak. Az apjuk állt a folyosó végén, aki nagyon
úgy festett, mintha egy könnycsepp csorogna végig az arcán.
–  Pokolian poros ez a folyosó – jegyezte meg az apjuk, majd
gyorsan letörölte az arcát, mielőtt odament hozzájuk. – Irritálja a
szemem, ennyi az egész. Azonnal iderendelem a személyzetet.
Alec és Iain összemosolyogtak, és úgy tűnt, visszatért az a
bajtársiasság, ami annyi évvel ezelőtt oly természetes volt közöttük.
Itt volt már az ideje.
– Örülök, hogy félretettétek a nézeteltéréseiteket. Végre – pillantott
az Alec mögötti ajtó felé az apjuk. – Hogy van?
– Lement a láza ma reggel – válaszolt Alec.
– Hála istennek! – vágta hátba az apja. – Igazi harcos.
Valóban az volt.
– Igen – bólintott Alec.
– Javaslom, tartsd meg – tette hozzá Iain.
– Igen – értett vele egyet az apja. – Még ha angol is.
Az apjuk sohasem bocsátotta meg az anyjuknak, amiért összetörte
a szívét annyi évvel ezelőtt, és gyakran a származását okolta a
hűtlenségéért. És bár Alec nem hitte, hogy az anyja származásának
bármi köze lett volna ehhez, hiszen az anyját a saját vágyai és
szükségei hajtották, ami valószínűleg akkor sem lett volna másként,
ha egy másik országban születik.
De az apjának és a bátyjának is igaza volt. Connie egy harcos, és ő
pedig akarta a lányt.
Egyetlen kérdés maradt: vajon Connie is akarja őt? Végre
megszabadult a házasság béklyóitól, és Alec nem tudta biztosítani
neki azt az életstílust, amihez hercegnéként hozzászokott. De minden
erejével azon lesz, hogy meggyőzze: boldoggá akarja tenni.
 Ötvenedik fejezet

Visszatérve a hálószobába, Alec rögtön látta Connie szemén, hogy

izgatott.
–  Minden rendben – mondta sietve, hogy megnyugtassa. – A
rendőrség tudja, mi történt, és nem azért jöttek, hogy
letartóztassanak. Csak tájékoztatniuk kellett arról, hogy ha felépültél,
vallomást kell tenned.
Connie végtelenül hosszan sóhajtott.
– Hát ez igazán megnyugtató! Azt hittem, hogy azért jöttek, mert
börtönbe akarnak vinni.
Alec leült mellé az ágyra, megfogta a kezét, és cirógatni kezdte a
kézfejét.
– Azt sohasem hagynám. Előbb velem kellene megküzdeniük.
Connie ragyogó mosolyától Alec szíve nagyot dobbant. Tudta jól,
hogy komoly bajban van. Ez a nő rabul ejtette a szívét, és még csak
nem is tudott róla. A gondolta, hogy el kell mondania neki, hirtelen
megrémítette. Mi van, ha visszautasítja? Márpedig azt kellene tennie.
Hiszen hercegné, az isten szerelmére, míg ő csak egy gróf második
fia, aki megdolgozik a pénzéért.
–  Mi a baj, Alec? – árnyékolta be Connie mosolygó arcát az
aggodalom sötét fellege. – Van valami, amit nem mondasz el nekem?
– szegezte neki a kérdést, és megszorította a doktor kezét. – Bármi is
az, tudom, hogy mi ketten meg tudjuk oldani.
Alec soha életében nem volt ennyire izgatott. A két nő, akinek
valaha kimondta a szót, szeretlek, az anyja és Elise volt. És
mindketten elhagyták. Kockára tudja tenni a szívét még egyszer? Egy
pillanatra úgy érezte, nem.
De utána Connie szemébe nézett, a zafírkékség magához húzta, és
olyan elégedettséget érzett, hogy tudta, meg kell kockáztatnia. A
szívfájdalom jobb, mintha meg sem tudja, hogyan érez az, akit szeret.
Megköszörülte a torkát.
– Constance Eugenia… Én… ööö… a pokolba is! Szeretlek.
 Nem egészen így tervezte, de kimondta, és azon kapta magát,
hogy visszafojtott lélegzettel vár, mint egy tinédzser.
– Igazán? – puhatolózott Connie.
Alec nem bírta tovább. Felállt, és fel-alá járkált a szobában.
–  Tudom, hogy nem adhatok rangot vagy kastélyt száz
szolgálóval, sőt, még egy olyan életet sem, amit megérdemelsz! –
torpant meg a szoba közepén.
Vett egy mély lélegzetet, visszament az ágyhoz, és újra megfogta
Connie kezét.
– De a szívemet neked adhatom, bármennyit is ér.
– Nem kell sajnálnod, Alec – mondta Connie. – Jól leszek, nem kell
bűntudatból úgy tenned, mintha szeretnél.
– Egyáltalán nem erről van szó!
Hogyan értesse meg vele, milyen mélyek az érzései?
–  Amikor meglőttek, és azt hittem, elveszítelek, mintha a világ
omlott volna össze. És amikor rájöttem, hogy még mindig ver a
szíved, és talán megmenthetlek, mintha kaptam volna egy második
esélyt. Végre szembe tudtam nézni az érzéseimmel, és azzal, milyen
sokat jelentesz nekem.
Alec felállt, és az ablakhoz ment.
–  De persze újra megmérettettem, mert a következő pillanatban
Iaint is meglőtték, és azonnal el kellett döntenem, ha esetleg
választanom kell köztetek, kit fogok megmenteni.
Visszafordult Connie felé.
–  És nem haboztam. Téged választottalak. Persze borzasztóan
mardosott a bűntudat, de valójában nem is kellett választanom.
Mindig téged mentenélek meg, még akár magam helyett is. Ennyire
szeretlek, Connie, és ha nem szeretsz, vagy nem akarsz velem lenni,
akkor is téged mentelek meg először.
– Igazán? – kérdezett vissza döbbenten Connie.
–  Természetesen – sétált vissza hozzá Alec. – Mindig téged
választanálak.
Leült az ágyra mellé, és próbaképp újra megfogta a kezét.
–  Tudom, hogy sok mindenen mentél keresztül, és tudom, hogy
nem áll szándékodban újra férjhez menni. De bízom benne, hogy
talán meggondolod magad. Meg tudom ígérni, hogy megvédelek, és
É
hogy minden porcikámmal szeretni foglak, amíg csak élek. És soha,
de soha nem emelek rád kezet. Egyenlő beleszólásod lesz az
életünkbe. Feladom a praxisom Cheapside-ban, és Mayfairbe
költözhetünk, ahol én lehetek a gróf második fia. Ha elfogadsz, az…
Hozzám jössz, Connie?
Alec érezte, hogy minden idegszála megfeszül, miközben Connie
arcát fürkészte. Levegőt sem mert venni, míg várta a válaszát.
Szomorúság és acélos eltökéltség jelent meg a hercegné
tekintetében, Alec szíve elszorult.
– Nem tehetem – mondta végül kedvesen.
Alec lassan bólintott, a teste minden ok nélkül remegni kezdett.
– Hát persze. Megértem.
És tényleg megértette. Végül is Connie arra született, hogy
nagyszerű élete legyen. Bolond volt, hogy azt hitte, ami közöttük van,
az elég ahhoz, hogy áthidalja, mennyire más életet élnek. Bolond volt,
hogy azt hitte, hozzá akarna menni egy olyan emberhez, mint ő.
– Tudtam, hogy nincs sok esélyem. Most hagylak pihenni.
Megpróbálta elengedni Connie kezét, de a hercegné erősen
szorította.
– Ne merészelj itt hagyni, Alec McGuiness!
Egy csipetnyi remény és a zavarodottság kuszálta össze az
érzékeit.
– Nem értem… Most mondtad, hogy nem…
–  Hát persze hogy nem. Tényleg azt hiszed, hogy még mindig
érdekel ez a sok ostobaság? Tényleg azt hiszed, hogy érdekel a cím,
vagy az, hogy hány szolgálóm van? – hitetlenkedett Connie. – Azok
után, amin keresztülmentem amiatt, hogy pont ezeket hajszoltam
fiatal koromban? Amikor anyám elvárásainak akartam megfelelni? És
miért? A semmiért. És azok után, amin keresztülmentünk, te és én?
Szeretlek, Alec. És nem kell feláldoznod mindazt, amiért olyan
keményen dolgoztál. Emberéleteket mentesz. Engem is
megmentettél. És ha azt hiszed, hogy hagyom, hogy értem, és egy
nevetséges elképzelésért arról, hogy mire van szükségem, mindezt
feladd, akkor megőrültél. Én nem hagyom, hogy ezt tedd!
–  De akkor hogyan adhatnám meg neked azt az életet, amit
megérdemelsz?
 Alec nem látott más megoldást arra, hogy Connie hasonlóan
élhessen ahhoz, ahogy eddig.
–  Én nem akarom azt az életet – engedte el a kezét Connie, és a
tenyerébe temette az arcát. – Hát nem érted? Én téged akarlak, úgy,
ahogy vagy. Segíteni akarok abban, hogy megváltoztasd azoknak az
életét, akik nem tudnak magukon segíteni. Egy ideje gondolkodom
már ezen, és én is változást akarok. Ezeket a borzalmas
tapasztalatokat Duncannel arra akarom használni, hogy segítsek
másokon, akik ugyanolyan tehetetlennek és elnyomottnak érzik
magukat, ahogy én éreztem. Ha lett volna valaki, aki segít… az
mindent megváltoztatott volna. Azt akarom, hogy együtt dolgozzunk
mások megsegítésén. Te változást hozol a világba, Alec, és én segíteni
akarok ebben.
–  De nem élhetsz Cheapside-ban velem – fonta keresztbe maga
előtt a karját Alec.
– Miért ne élhetnék?
–  Mert hercegné vagy, és egy gróf lánya. Nem élhetsz London
nyomornegyedében.
Connie látszólag fel volt háborodva, és Alecnek csak az járt a
fejében, hogy milyen édesen bájos. Tényleg fülig szerelmes volt. Ami
nevetséges, de ez egyáltalán nem érdekelte.
–  Dehogynem élhetek – rázta Alec felé az ujját Connie. – Ne
merészelj ellentmondani nekem! Ott akarok dolgozni veled. És
igazából abban bíztam, hogy létrehozhatunk egy klinikát vagy
rendelőt az olyan nők számára, akiket bántalmaznak, és azon
mennek keresztül, amin én. Olyan nőknek, akiknek nincs kihez
fordulniuk, mert nincs senki, aki segíthetne rajtuk.
Sok-sok évvel ezelőtt, ha azt hallotta volna, hogy Connie dolgozni
akar, a hasát fogta volna nevettében. De ez a bátor, vakmerő nő olyan
eltökélt volt, amilyennek sohasem látta azelőtt. Tudta, hogy azok
után, amin keresztülment, Connie tényleg elkötelezte magát amellett,
hogy olyan bántalmazó kapcsolatban élő nőkön segítsen, amilyenben
ő élt egészen Duncan haláláig. Soha nem volt ennyire büszke rá.
– Tényleg velem akarsz dolgozni?
Connie bólintott.
 – Tényleg, és így is fogok tenni. Azt javaslom, kezdj hozzászokni a
gondolathoz, mert én már döntöttem.
– Akkor így lesz?
Semmi mást nem akart ebben a szent pillanatban, mint a karjába
venni, és megcsókolni Connie-t. De nem akarta, hogy azt higgye, nem
figyel rá. És fizikailag nagyon gyenge volt még az ilyesmihez.
– Így lesz – válaszolta Connie.
Alec sóhajtott, és megpróbálta elnyomni a széles vigyort, ami az
arcára kívánkozott.
– Nos, akkor jobb, ha tudod, hogy én nem fogok a feleségemmel,
és a jövőbeli gyerekeimmel Cheapside-ban élni, legfőképpen azért,
mert megengedhetek magamnak egy házat London biztonságosabb
részein is.
Elhallgatott. A gondolat, hogy Connie az ő gyerekét hordja a szíve
alatt, a lelke mélyéig hatolt. Semmit sem érzett még ennyire
helyesnek.
– De mi van a rendelővel, és a munkáddal a szegényekkel?
–  Az nagyon nehéz munka, Connie. Biztos vagy benne, hogy a
részese akarsz lenni?
Alec tudta, hogy meg tudna birkózni vele, de nem volt rá semmi
szükség.
– Halálbiztos. Tényleg segíteni akarok azoknak, akiknek szüksége
van rá. A tehetetlen ücsörgéssel töltött napjaimnak vége. Az elmúlt
pár évben akárhányszor részt kellett vennem egy bálon, eljátszva azt,
hogy minden rendben van, rájöttem, hogy milyen mérhetetlenül
céltalan és ostoba életet éltem hercegnéként. Nem akarom folytatni.
Csak azért hajszoltam, mert ezt várták el tőlem, és boldoggá akartam
tenni az anyámat. Most, mindazok után, amin keresztülmentem,
szeretném, ha számítanék, ha hasznos lennék végre. Arra használni
az átélt fájdalmat és a szenvedést, hogy másokon segítsek.
Alec meg tudta érteni az érzéseit, hiszen ő is ugyanezt élte át.
–  Hát legyen. Megtartom a rendelőt, és együtt járunk majd oda,
hogy segítsünk azokon, akik rászorulnak. Bár ezt felül kell
vizsgálnunk majd, ha gyermeket vársz, mert a legfontosabb az, hogy
biztonságban legyél.
 Connie arca kipirult. Hogy a gyerekek említésétől, vagy amiatt,
hogy Alec beleegyezett, és együtt fognak dolgozni, azt nem tudta, de
csodás érzés volt.
–  Ó… Akkor hát örülsz, hogy veled fogok dolgozni? A legtöbb
férfi nem tűri az ilyesmit.
–  Azok mind ostobák – vigyorodott el Alec. – Szóval? Hozzám
jössz?
Connie arcára lassan ült ki a világ legszebb mosolya.
–  Igen. Hozzád megyek, Alec McGuiness. Tényleg hozzád
megyek.
Alec képtelen volt magában tartani a túláradó örömét. Lehajolt, és
lágyan megcsókolta.
– Szeretlek, Constance. Jobban, mint hittem, hogy lehetséges. Egy
olyan részemet töltöd be, amiről nem is tudtam, hogy üres. És az
utolsó leheletemig szeretni foglak. Ezt teljes szívemmel
megígérhetem.
–  Én is szeretlek – karolta át a nyakát Connie. – És az utolsó
leheletemig szeretni foglak, te bűnös skót.
 Epilógus

London, 1858 márciusa

Connie újraolvasta Lady Lorelie levelét. Meg mert volna esküdni
arra, hogy elsőre rosszul értelmezte a szavakat, de ahogy
másodszorra is figyelmesen végigböngészte, és különös figyelmet
szentelt minden egyes kijelentésnek, ráeszmélt, hogy nem volt
félreértés.
Édes istenem…
– Minden rendben, kedvesem? – szakította félbe a gondolatait Alec
mély hangja.
Connie az étkezőasztal túlsó vége felé pillantott. Alec, egyik
kezében a The Times egy példányával, és egy csésze kávéval a
másikban aggódva nézett rá. Jól ismerte már ezt a tekintetét, hiszen
az utóbbi időben, a terhessége végéhez közeledve, egyre gyakrabban
ült ki Alec arcára.
–  Semmi baj, szerelmem – nyugtatta meg gyorsan, majd letette a
levelet és harapott egy kis pirítóst.
Ennél többet nem is tudott volna enni reggelire, hiába próbálta
Alec táplálóbb étkekkel tömni.
– De a bátyád talán nem értene egyet velem.
–  A bátyám? – pislogott meglepetten Alec. – Mi köze neki Lady
Lorelie leveléhez? – azzal letette az újságot, és kíváncsian várta
Connie válaszát.
– Nos, nem csak ő és az apád lesz a vendégünk a jövő hónapban.
– Egyelőre nem igazán tetszik, amit hallok…
Connie arcát hatalmas mosoly ragyogta be, hiszen ez volt a napjai
kedvenc pillanata. A közös reggelizés a férjével, mielőtt elindulnának
a rendelőbe. Még akkor is, ha Alec egyre többet aggodalmaskodott az
állapota miatt, hiszen szerinte hat hónapos terhesen már egyáltalán
nem lenne szabad „dolgoznia”.
Connie viszont egyáltalán nem tekintett munkaként arra, hogy
segít az embereken. Főként azóta, hogy mérhetetlen büszkén és
boldogan nyitotta meg a kis melléképületet, amit Alec rendelőjéhez
építettek, és ahol kizárólag szorult helyzetben lévő nőkön segítenek.
Ez volt az ő apró klinikája, ami úgy tűnt, máris változást hozott.
Aprót ugyan, de mégis csak változást.
– Újra elkalandoztál, kedvesem? – zavarta meg újra a gondolatait
Alec hangja.
Connie észre sem vette, hogy elmerengett. Ez is olyasmi volt, amit
a terhessége óta egyre többször csinált.
– Sajnálom, szerelmem.
Alec megértően mosolygott rá, Connie pedig úgy érezte, egyre
szerelmesebb a férjébe. Elégedetten felsóhajtott.
– Istenem! Hogy én mennyire szeretlek!
Alec nevetett.
–  Én is szeretlek, kedvesem. És főként azt szeretem, hogy
várandósan mennyire elkalandoznak a gondolataid… Hiszen így
nekem is meg kell dolgoztatnom az agytekervényeimet azért, hogy
lépést tudjak tartani velük.
Connie hangosan nevetett.
– Igen, azt hiszem, a gondolataim valóban összekuszálódtak, nem
igaz? Visszatérve az aggodalmadra, úgy tűnik, Lady Lorelie nem tér
vissza egyből a Skót-felföldre, miután elhozta látogatóba Amelie-t.
Szívesen megnézné Londont ebben az időszakban. Azt kérdezi, el
tudjuk-e szállásolni, bár szerintem tisztában van azzal, hogy a bátyád
is pontosan akkor teszi tiszteletét nálunk.
–  Ha egy fedél alatt lesznek, vér fog folyni – jelentette ki Alec. –
Ezt ugye te is tudod?
Connie elmosolyodott.
–  Lorelie-nak nem lesz ideje a bátyáddal foglalkozni. Sokkal
fontosabb dolgok járnak a fejében, mint civakodni Iainnel.
– Miféle dolgok? – kérdezte Alec gyanakvóan, amitől Connie csak
még szélesebben vigyorgott.
Alec és Iain kapcsolata az elmúlt évben sokat javult, hiszen Connie
és Alec sokszor látogatott el a Skót-felföldre, hogy meglátogassák a
kis Amelie-t és Alec családját is. De most, hogy Connie-nak már csak
pár hónapja maradt a szülésig, Iain és az apja is úgy döntött, leküzdik
Anglia iránt érzett ellenszenvüket, és megteszik ezt a rémisztő utat

É
délre, csak hogy ne szakadjon meg a találkozások sora. És úgy tűnik,
Lorelie is ugyanerre jutott.
– Talán jobb lesz, ha te is elolvasod a levelét – mondta Connie, és
átnyújtotta a férjének a papirost. – Különben nem hinnél nekem.
Alec egy percen át olvasta a sorokat, majd hitetlenkedő barna
tekintetét a feleségére emelte.
–  Férjet keres? Mi a pokol…? Bizonyára tréfál. Nem tudom
elképzelni, hogy Lady Lorelie Londonban keressen magának egy
angol férjet.
–  Ez nem tréfa – világosította fel Connie. – Amióta januárban
elfogadták az új házassági törvényt, nagyon sok skót hölgy kíván itt
házasságot kötni azért, hogy olyan szintű védelemben
részesülhessen, amit Skóciában kötött házasság esetén nem kapnának
meg. Teljesen érthető, hogy Lady Lorelie az itteni törvények szerint
szeretne férjhez menni, még akkor is, ha ez a törvény még számos
ponton módosításra szorul.
Connie teljesen odavolt, amikor a parlament elfogadta a házassági
törvényt, ami végre biztosította a nők számára régóta esedékes
jogokat egy házasságban, és ami még ennél is fontosabb, utat
engedett a válás lehetőségének is. És bár a szabályozás sokkal jobban
terhelte a nőt, mint a férfit, mégis egy apró lépést jelentett a megfelelő
irányba.
–  Tényleg azt hiszed, hogy Lady Lorelie, aki talán még a
bátyámnál is makacsabb, férjez szeretne menni?
– Hiszen egy örökösnő, aki az apja halálát követően grófnő lesz –
vonta meg a vállát Connie. – Miért ne akarna itt választani magának
egy megfelelő férjet, aki a birtok örököseit adhatná neki? Vagy csak a
férfiak csinálhatnak ilyesmit?
Alec megadóan emelte a magasba a kezét.
–  Elismerem, hogy Lady Lorelie nem egy tipikus hölgy, de úgy
beszél a férjkeresésről, mintha egy lovat…
– És miért tenne másként? – vágott a szavába Connie. – A férfiak
folyton ezt teszik. A nőknek, főként az ő pozíciójában, ugyanígy kell
tenniük, hiszen a házasság esetében inkább egy üzleti tranzakció.
– De egy angol férj? Ennek semmi értelme egy olyan büszke skót
hölgy esetében, mint Lorelie MacKinnon.
 – Ha a férje angol lesz, és ráun, itt elválhat tőle, nem igaz?
Connie szerint Lady Lorelie nagyon előrelátó hölgy volt.
–  Bár azt el kell ismernem, nem vagyok benne biztos, hogy
megkért volna minket, ha tudja, hogy Iain is itt lesz akkor.
Hiszen a legutóbb, amikor Iaint és Lorelie-t egy szobában látta,
Lorelie megfenyegette Iaint, hogy lelövi az íjával, miután Iain tett egy
keresetlen megjegyzést a főnökösködő skót nőkre.
Érdekes pár hónap lenne, ha mind egy fedél alatt élnének. És
szórakoztató is! Connie mindig lenyűgözve szemlélte Lorelie és Iain
civakodását. Sohasem félt, és sohasem szégyenkezett miattuk.
–  Szerintem a bátyádnak kellene elvennie Lady Lorelie-t – tette
hozzá mintegy mellékes megjegyzésként Connie.
Alec spriccelve köpte ki a kávét, amit az imént kortyolt, és
köhögőrohamot kapott, majd miután csillapodott, úgy nézett a
feleségére, mintha annak elment volna az esze.
–  Megőrültél, asszony? Ennél rosszabb párosítást el sem tudnék
képzelni! Hiszen ki nem állhatják egymást!
–  Én viszont úgy gondolom, a másik iránti vonzalmukat nem
állhatják – jelentette ki Connie, és odasétált a férjéhez. – Még soha
életemben nem találkoztam két ennyire bátor emberrel, akik
rettegnek a szerelemtől. Te nem vetted észre, hogy a nyolc hónappal
ezelőtti esküvőnk óta minden alkalmat megragadnak, hogy
találkozhassanak?
Alec hátratolta a székét, Connie az ölébe ült. Egy ideje már a
reggeli rutin részévé vált, hogy evés után megdörzsöli a neje sajgó
derekát.
–  Szerintem látva azt, hogy milyen szerelem van kettőnk között,
ők is elkezdtek vágyni egy hasonlóra – magyarázta Connie Alec ölébe
bújva. – És bár továbbra is ellenségesek egymással…
– Igen, mert…
– Mert tökéletes párt alkotnának.
Alec szemöldöke kérdőn emelkedett a magasba, de a keze
megállás nélkül dolgozott Connie hátizmain.
–  Mindig is romantikus lélek voltál, szerelmem. De kérlek, ne
játssz kerítőt, amíg itt lesznek, rendben? Elég feladat lesz az, hogy
világra hozd a mi csodaszép kisbabánkat, és nem szeretném, ha
túlságosan felizgatnád magad miattuk, mert véleményem szerint egy
végzetes bomba lesz ez a kettős, nem pedig örömteli tűzijáték,
amiben te reménykedsz.
–  Hm… talán – engedett Connie valamelyest. – Indulhatunk a
rendelőbe, szerelmem?
Alec átölelte felesége duzzadó pocakját.
–  Biztos, hogy nem akarsz inkább pihenni? Eléggé… hogy is
mondjam… nos… nagy lettél.
Connie hátradőlt a karjában, és Alec szemébe nézett.
–  Nagy lettem? Tudván, mivel foglalkozol, Alec McGuiness, azt
hittem, több eszed van annál, mint hogy egy terhes nőt nagynak
nevezz!
– Kedvesem… – búgta Alec Connie fülébe, aki a skót akcentustól
máris libabőrös lett. – Te vagy a legszebb várandós asszony, akit
valaha láttam, de az orvosi szakvéleményem szerint a hasad igenis
nagy lett. Ami persze nem meglepő, hiszen az én gyermekemet
hordod a szíved alatt.
A kicsi nagyot rúgott válaszul. Connie és Alec egyszerre néztek
egymásra, majd elnevették magukat.
– Azt hiszem, a kicsi egyetért veled – mondta Connie.
– Hát persze hogy egyetért velem! – kiáltott fel Alec. – Lány vagy
fiú, a mi kicsikénk lesz az ország legokosabb gyermeke!
Connie Alec arcához fúrta a homlokát, és felsóhajtott.
– Efelől nincs kétségem, szerelmem. Ha egy kicsit is hasonlít rád,
rendkívüli dolgokra használja az életét.
–  És ha kicsit is hasonlít rád – mondta Alec –, ő lesz a
legcsodálatosabb, legkedvesebb és a legszebb lélek a földön. Ahogy
az anyja, akit jobban csodálok és szeretek, mint hittem, hogy
lehetséges.
– Ó, micsoda hízelgő vagy te, Alec McGuiness!
–  Igaz, de őszinte is – válaszolta a férje. – És tényleg szeretlek,
Constance. Szeretlek téged és a gyermekünket is, annyira, hogy
szinte fáj.
Connie-t olyan mély béke és elégedettség töltötte el, hogy teste
minden egyes porcikájában érezte, Alechez tartozik. Mindig is hozzá
tartozott, és ez így is marad, amíg csak élnek.
É
 – Én is szeretlek, jobban, mint hittem, hogy bárkit szeretni lehet.
Alec óvatosan magához szorította, és így ültek egy darabig. Ez a
mennyország, egy igazi áldás. Connie a férje karjaiban otthon érezte
magát, egy olyan helyen, ahonnan sehová sem menne.
Ez a férfi volt a szerelme, az élete, a mindene.
És bár az előző házasságában megjárta a poklot, Alec mellett a
földi paradicsomban élt, és el sem tudta képzelni, hogy a hátralévő
életében máshová vágyódna.
 Köszönetnyilvánítás

Mint mindig, szeretném megköszönni az Entangled csodálatos

csapatának, akik már a kezdetektől támogatnak. Külön köszönet a
páratlan szerkesztőmnek, Stacy Abramsnek! Stacy segített gatyába
rázni ezt a könyvet, és a belőle áradó pozitív attitűd valóban
élvezetessé tette a közös munkát! Szóval egy nagy köszönet, Stacy,
megszépítetted a kiadás folyamatát… ami nem semmi! Emellett
szeretném megköszönni az ügynökömnek, Pamely Hartynak a
Knight Agencytől, aki nagyon segítőkész, és mindig ott van a
sarkamban!
Külön köszönet a kritikus partneremnek, Jenny McGregornak, aki
végtelenül tehetséges és mindig támogat engem – ő a legjobb! Emellett
szeretném még megköszönni néhány zseniális szerzőnek, akik eddig
támogattak ebben a nagy utazásban: Jayne Ann Krentz, Colette
Cameron, Stacy Reid, Megan Mayfair, Samaya T. Young, Efthalia
Pegios, Amanda Knight, Carol Potenza, Annie Harland Creek,
Cathleen Ross és Sonia Stanizzo, hogy csak pár nevet említsek
(igazából annyi csodálatos szerző van, aki mellettem állt, hogy több
oldalon keresztül sorolhatnám a neveket). Hatalmas köszönet az
íróhaveroknak a The Drawing Room Facebook-csoportból –
megtisztelő, hogy a tagja lehetek egy ennyire tehetséges történelmi
romantikus szerzőket tömörítő társaságnak!
És végül az én csodálatos olvasóimnak – végtelenül hálás vagyok
nektek, amiért elolvastátok és élveztétek a történeteimet! Örök hála
az előolvasó csapatomnak – ti vagytok a legjobbak! És külön
köszönet érdemel még: Helen Sibbritt, Lori Farner Dykes, Janet
Barrett, Donna Finlay és Maria Dariotis, hogy csak pár nevet említsek
a fantasztikus ítészeimnek! Tényleg nem tudom elmondani,
mennyire hálás vagyok mindannyiótoknak azért, hogy rászántátok
az időt, és leírtátok a véleményeteket – nagyon sokat jelent nekem.
xoxo
 Az íróról

Tinédzserként szippantotta be a rámenős gazemberek és a harcos

hősnők világa. Maddison Michaels sikerlistás, díjnyertes ausztrál
romantikus író, aki imádja életre hívni a szexi, történelmi, egy
csipetnyi rejtéllyel megfűszerezett történeteit! Debütáló regénye, A
gyalázatos herceg 2019-ben elnyerte az ausztrál romantikus írók Az Év
Történelmi Romantikus Regénye címet. Maddison Sydney-ben él
csodás férjével és lányával, minden egyes napját egy csésze kávéval
indítja (csendben megjegyzendő, hogy mára a rabjává vált)!
Az írónő az interneten a www.maddisonmichaels.com címen
érhető el.
 Tartalom

Ajánlás

Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
Negyvennegyedik fejezet
Negyvenötödik fejezet
Negyvenhatodik fejezet
Negyvenhetedik fejezet
Negyvennyolcadik fejezet
Negyvenkilencedik fejezet
Ötvenedik fejezet
Epilógus
Köszönetnyilvánítás
Az íróról