A germán népvándorlás-kori államok általános jellemzői,

különös tekintettel a keleti-gótokra

A Nyugat-római Birodalom bukása után, a népvándorlások alatt sok kis állam kialakult több-
kevesebb időre, a volt Római Birodalom területén és határain. Ezek a sokszor barbárnak mondott
államok sokban hasonlítottal egymásra, de természetesen voltak egymástól eltérő jellemzőik is.
Teljesen különböző volt például, hogy mennyi ideig maradt fenn egy-egy királyság, hiszen a
keleti gótok csak 60 évig, ezzel szemben a vizigótok majd 300 évig tartották fenn az uralmukat.
Főleg a volt Római Birodalom területén belül létrejött királyságokra jellemző, hogy a király
szerepe kezdett megváltozni, mivel az addigi nép-uralkodója kapcsolat helyett ténylegesen egy
terület, királyság (regnum) urává kezdett válni1. Ennek oka leginkább az volt, hogy a római
császárok utódai akartak lenni, hogy így legitimálhassák uralmukat a területen élő rómaiak felett.
Így például Theoderich osztrogót király magát iunior Augustusnak nevezte, aki egyenrangú a
konstantinápolyi császárral. Emiatt a hatalom miatt azonban a korábbi törzsi-nemzetségi
kötelékeket meg kellett lazítania, ami csak az előkelők között rendezett hatalmas vérfürdő árán
sikerült. Ez egyébként a legtöbb germán államban így történt.

1
ANGI János – BÁRÁNY Attila – et alii: Európa a korai középkorban (3-11. század). Debrecen, Debrecen
University Press – Multiplex Media, 1997. p. 84.

1
 A területet meghódító germánok általában a föld és marha egy részét (a keleti gótok az
egyharmadát) kisajátították a ius hospitalitas elve alapján2, a többit pedig meghagyták. Ez
azonban nem változtatta meg feltűnő módon a társadalom korábbi szerkezetét, hiszen a volt
római előkelők, ha akartak, ugyanúgy bekerülhettek a germán felső rétegbe, mint korábban,
illetve a gazdasági-közigazgatási rendszer is nagyrészt megmaradt, inkább a hódítók
integrálódtak. A földtulajdon aránya azért változott, hiszen a korábbi közföldeket most már a
király és az előkelők sajátították ki.

ua. p. 85.

2
 Ennek ellenére nagyon sokáig fennmaradt a társadalom dualista rendszere, hiszen kezdetben a
germán nép, a lassú integrálódás mellett sokáig megtartotta saját társadalmi-gazdasági
berendezkedését, és a vallását is (a rómaiak katolikusak, míg a germánok ariánusok voltak).
Theoderich például pont emiatt nagyon sokáig volt egyszerre gót király és római patricius és
consul is. Legfőbb oka azonban ennek az elkülönülésnek az volt, hogy a germánok általában az
egész népesség 3-5 % -át adták, a keleti gótok például legfeljebb 100.000-en lehettek3, és mivel
ők voltak a hódítók, a hadsereget is nekik kellett kiállítani, ami gyakorlatilag az egész népet
igénybe vette.

ua. p. 97.

3
 Tehát a germán nemzetségi-vérségi kötelékek felbomlásához egyrészt a római és germán felső
réteg, illetve emellett a legalsó, vagyis a római colonus és a germán szolgaréteg egybeolvadása
vezetett, másrészt azonban lassan rájöttek, hogy nem bírják a katonáskodást a meghódított
lakosság segítsége nélkül. Ennek főleg a szomszédos barbár, és a kelet-római támadások voltak
az okai, tehát elkezdték kiszélesíteni a katonai réteget, és a római lakosságot is belevonni.
Ezeknek a törekvéseknek a sorába tartozott például, mikor a keleti gótoknál Totila hadsereget
toborzott az 540-es évek elején, amikor is az új hadsereg legnagyobbrészt a rómaiakból állt 4.
Ennek a folyamatnak a hatására lassan a római törvényeket is az egyes népekhez
hozzáigazították, és nemsokára a germánok teljesen asszimilálódtak a helyi rómaiak között.
Ennek egyik fontos eleme volt még, hogy a királyok lassan átvették a katolikus kereszténységet,
leginkább azért, mert ez az uralmukat jelentősen támogatta. De ennek köszönhető, hogy a két
nép között már a vallási különbség is eltűnt.

uo.

4
 Tehát az etnikai különbségek helyett lassan területi szempontok alapján kezdték felosztani a
népeket, és az osztrogótoknál ez a változás feltehetően már a 6. századra befejeződött 5. Az
érdekes az egész folyamat alatt egyébként, hogy bár a germánok voltak a hódítók, akik legyőzték
a területen élőket, mégis majdnem mindenhol végül ők asszimilálódtak a helyi lakossághoz, és a
római kultúrához.

ua. p. 88.

5
 Forrás:
ANGI János – BÁRÁNY Attila – et alii: Európa a korai középkorban (3-11. század). Debrecen,
Debrecen University Press – Multiplex Media, 1997.