K.

Nagy Emese: A dicséret hatalma

Ahogy ezt a cikket olvastam, vissza-vissza emlékeztem az iskolás

éveimre, hogy a tanárok mindig azokat a diákokat dicsérték, akik az ő
elvárásaik szerint teljesítettek. De voltak jó tapasztalataim is. Az egyik
legmeghatározóbb tanárom az általános iskolai osztályfőnököm volt,
aki földrajz és rajz szakos volt. Egyik se volt a kedvencem.
Földrajzból „kötelezett” először, hogy menjek korrepetálásra, aztán
már szívesen mentem magamtól is, ugyanis ezen a felzárkóztatón
nekem sokkal komfortosabb volt először is, hogy kevesebben voltunk
és nem voltak ott a gazdag, okos úrigyerekek és így a tanárunkkal is
sokkal kötetlenebbül tudtunk beszélgetni a témáról is, mint mondjuk
az órán, ahol 45 perc adott volt egy anyag leadásához. Ő olyan
módszert használt nálunk, hogy észrevétlenül is belevont minket az
anyag megbeszélésébe, de úgy, hogy az nekünk is érdekes legyen
vagy legalábbis érdekesebb, mint órán és olykor-olykor tett fel
kérdéseket a végén és aztán egyszer csak azt mondta, hogy 4-es vagy
5-ös. Ez nálam azért is volt nagy megkönnyebbülés, hogy
észrevétlenül szóbeli feleletben volt részem, mert nagyon lámpalázas
vagyok és nem szeretek kiállni és felelni. Így viszont nem csak jobban
megértettem az anyagot is, de sikerélményeim is lettek. Mindig
megdicsért egyébként, talán ő volt az egyetlen olyan tanárom, akitől
ilyen sok dicséretet kaptam és amitől motiváltabb lettem és így
visszagondolva tényleg elképesztő hatalma van egy gyereknél a
dicséretnek! Ugyanez a tanár rajzot is tanított nekünk, ami
határozottan a legutáltabb tantárgyam volt egész kisebb korom óta.
Nem szeretek és nem is tudok rajzolni, alapból a kézügyességem nem
a legjobb. Így órákon nem is rajzoltam, hiába osztályozta a tanár a
munkákat. Próbált ösztönözni és rávenni, de nagyon ritkán sikerült
neki csak. Nem tudom mi okból, de havonta csak egyszer adott a
rajzaimra egyest, és így a művészettörténeti dolgozataimmal feltudtam
mindig hozni négyesre a tárgyat. Így a cikket olvasva azon
gondolkodtam el, hogy lehet azért adott havonta egyest a rajzomra,
mert ismerte ebben a képességeim és a hozzáállásom és inkább arra
fókuszáltunk, amiben jobban teljesítek, vagyis a művészettörténetre?
Lehet sose tudom meg.
Mindenesetre valóban sokkal motiválóbb, ha a gyereknek az
erősségeire próbálunk fókuszálni, ráerősíteni, de nem figyelmen kívül
hagyva a gyengeségeit, hanem azt is fejleszteni, de úgy, hogy a gyerek
az ne élje meg negatív élményként, hanem úgymond „észrevétlenül”
rávenni a gyakorlásra, tanulásra, hogy az neki nem lesz megterhelő,
akár játékosan.