T. A.

Williams
Álmaimban Toszkána

Kossuth Kiadó
Tartalom
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Epilógus
Köszönetnyilvánítás
Impresszum
Mariangelának és Christinának,
szeretettel. Mint mindig.
 Első fejezet

– Beatrice, hall engem?

Bee mintha a víz alól hallotta volna a hangot. Egy meleg kéz
érintette meg a csuklóját, majd a barátságos férfihang újra kérdezte:
– Beatrice, hall engem? Doktor Bianchi vagyok. A sienai
kórházban van. – A férfi jól beszélt angolul, mintha hosszabb ideig
Amerikában élt volna, bár olaszos akcentusa megmaradt.
Ahogy Bee lassan felfogta az elhangzottakat, minden erejével
próbálta értelmezni is. Kórház?
– Igen, hallom – felelte, de a saját hangja is idegenül csengett.
Megrázta volna a fejét, hogy összeszedje a gondolatait, de
összerándult a fájdalomtól. Nagyon óvatosan próbálta mozgatni az
ujjait és a lábujjait. Megnyugodva kinyújtotta a karját, majd a lábát;
de újra éles fájdalom hasított a hátába és a combjába. Feljajdult.
– Most biztosan nem érzi magát túl jól, de minden rendben lesz.
Komoly zúzódás érte a combját, de szerencsére csonttörést nem
szenvedett.
Bee felemelte szabad karját, végigsimított az arcán, és nem
lepődött meg, hogy kötést érintett. Csak ekkor nyitotta ki a szemét.
Pislogott párszor, mire ráébredt, hogy minden fekete. A pánik
hulláma kezdett feltolulni benne, de ő erőnek erejével küzdött ellene.
– Nem látok – nyögte gyengén, de hallható rémülettel.
– Semmi baj, Beatrice. A szemkötést hamarosan levesszük. A
látása nem sérült.
A megkönnyebbülése szinte tapintható volt. Hosszan sóhajtott; a
teste újra ellazult. Továbbsimított az arcán és a fején, és egy
pillanatra újra összezavarodott. Mi történt? Beletelt néhány
másodpercbe, mire rájött, hogy a haja, a gyönyörű, hosszú haja
eltűnt. De hogyan tűnhetett el?
– A hajam…? Mi történt a hajammal?
Csak a sebészeti kötszer csíkjai alól ki-kibukkanó kopasz bőrt
érezte.
Az orvos bátorítóan megszorította a csuklóját.
 – Ne aggódjon. Vissza fog nőni. Fejsérülést szenvedett, a
robbanások során pedig nyílt sebeket szerzett, és a haja egy része
is leégett. A többit le kellett borotválnunk, hogy a sebeket
elláthassuk, de egy nagyobb sebet leszámítva csak karcolásokról
van szó. A haja hamarosan visszanő, eltakarja a hegeket és
rövidesen újra önmaga lehet.
Robbanások? Bomba? Talán terrortámadás? Bee a fejét ingatta.
Bárcsak emlékezne…
– Beatrice, van valaki, akivel felvehetnénk a kapcsolatot?
Barátok? Család? Megkerestük az édesanyját, és személyesen
beszéltem vele, hogy megnyugtassam. Meglepődtem, hogy ő is
olasz! – Átváltott olaszra. – Ez azt jelenti, hogy maga is beszél
olaszul? Ezt a beszélgetést folytathatnánk akár olaszul is?
Bee csodálkozott, hogy számottevő nehézségek nélkül tud olaszul
válaszolni, és ezt jó jelnek vette: az agya tehát nem sérült meg
komolyan.
– Sokkal könnyebb lenne angolul, ha nem bánná. Beszélek
olaszul, de nem vagyok benne biztos, hogy az orvosi
terminológiában is eligazodom. – Újra angolra váltott. – Nagyon
kedves öntől, hogy felvette a kapcsolatot az anyámmal. Köszönöm
szépen, doktor…
– Bianchi… Dario Bianchi. Itt, a sienai kórház traumatológiai
osztályán dolgozom.
Bee hátradőlt, és ahogy ellazult, a köd fokozatosan kezdett
kitisztulni a fejében, és felderengtek az emlékei is.
– Azt mondja, Siena…? Sienában dolgozom. – Minden erejével
megpróbált koncentrálni, és az emlékek ezrével özönlöttek vissza az
elméjébe. – Egy filmes cégnél.
– Úgy van. Ez így igaz. – Az orvos elégedettnek és talán kissé
megkönnyebbültnek hangzott. – Egy új film forgatásán dolgozik, ami
itt készül. Emlékszik, hogy mi történt?
Bee gondolkodott. Emlékezett a film címére, a szállodára, ahol ő
és a stáb nagy része megszállt, de arra, hogy mi történt vele,
egyáltalán nem. Mindent megtett, de ami a balesetet illeti, semmi
nem derengett fel.
– Lássuk csak… A film, amit készítünk, A Sötét Herceg címet
viseli. Ez egy lovageposz, a középkorban játszódik, és történelmi
tanácsadóként alkalmaztak. Már majdnem két hónapja vagyok itt, és
a forgatásnak lassan vége. – A lány kissé csalódottan horkant fel. –
Mindenre emlékszem, de a balesetről semmire. Fogalmam sincs,
hogyan kerültem ide.
– Semmi baj, Beatrice. Idővel visszajön. Úgy tűnik, a baleset a
forgatáson történt. Azt mondták, magára zuhant a
reflektorállványzat. Az izzók mind felrobbantak, repeszbombaként
szórták szét a szilánkokat.
Bee minden igyekezete ellenére még mindig nem tudott felidézni
semmit a tényleges eseményről.
– Megsérült még valaki?
– Attól tartok, igen. Mimi Robertson. De neki nagyobb szerencséje
volt. Nem érte fejsérülés, és a vágásai is kevésbé súlyosak.
– Ejha.
Bee azonnal felismerte ezt a nevet. Mimi Robertson generációja
leghíresebb brit színésznője volt, és Hollywood egyik legkelendőbb
neve. A Sötét Herceg női főszereplője volt, Beet pedig hetekkel
ezelőtt mutatták be neki, amikor a forgatás elkezdődött, de azóta alig
váltottak többet néhány szónál. A lenyűgözően gyönyörű sztár
roppant tartózkodó volt, és a stáb többi tagja figyelmeztette Beet,
hogy ne lepődjön meg, ha Mimi – azaz „Miss Robertson”, ahogyan
szerette hívatni magát – teljesen figyelmen kívül hagyja őt.
Közismert volt jeges modoráról és tüskés természetéről, és Bee
bölcsen kitért az útjából, ha csak tehette.
Akárhogy is, Robertson garancia volt a kasszasikerre.
Bee ismét elernyedt, megkönnyebbült, mintha visszatért volna az
emlékezete, bár a gondolat, hogy gyönyörű, hosszú haja odalett,
könnyeket csalt a szemébe. A combja nagyon fájt, és azon
töprengett, vajon ezek a sérülések hatással lesznek-e élete
hátralevő részére. Minden tőle telhetőt megtett, hogy elfojtsa az
egyre erősödő pánikérzetet; egy pillanatra még Mimi Robertson
sorsára is gondolt, hogy vajon hogyan birkózik majd meg a
sérüléseivel. Végtére is, az olyan filmsztárok számára, mint ő, a
megjelenés a legfontosabb.
Aztán eszébe jutott egy másik név: Jamie. Egy pillanatra azon
töprengett, hogy megkérje-e az orvost, lépjen kapcsolatba vele, és
mondja meg neki, hogy minden rendben… De alighogy
végiggondolta ezt, elvetette mint lényegtelen gondolatot. Annak már
vége. Néhány hónapja szakítottak a férfival, és a végső szó előtti
fájdalmas hetek emléke felizzott benne. Először jutott eszébe az,
hogy talán jobb lett volna, ha mégis elveszíti az emlékezetét a
balesetben.
Feküdt az ágyon, élvezettel tornáztatta az agyát, hiába maradt
homályban az aznapi forgatás emléke, mégis örült, hogy egészen
magánál van. Támadt egy gondolata.
– Doktor Bianchi, ha van ideje, megkérne valakit, hogy értesítse a
Pan World embereit, hogy ébren vagyok?
– Ez már megtörtént. Azt hiszem, a cégtől már jelentkezett
valaki… Látogatási időben talán újra eljön. Egész héten eljött,
mindennap.
– Egész héten…? Mióta vagyok itt?
– Öt napja. Mesterséges kómában kellett tartanunk. Egy kis
duzzanat támadt az agyában, ami miatt aggódtunk, de már
szerencsére felszívódott.
– Öt napja? Szóval, milyen nap is van ma…? – Bee küszködött,
hogy megértse, amit hallott. – Péntek? Szombat?
– Szombat. Hétfőn délelőtt hozták be.
– És az a daganat az agyamban…? – kérdezte reszketeg hangon.
– Ez ijesztően hangzik…
– Ne aggódjon, Beatrice. Amennyire meg tudjuk állapítani, nem
szenvedett maradandó károsodást.
– Amennyire meg tudják állapítani…? – visszhangozta Bee, és a
kopaszsága hirtelen nevetséges problémának tűnt emellett. Újfent a
pánik hulláma ellen küzdött, és másfelé terelte a gondolatait. – És
miss Robertson? Ő is kórházban van még?
– Nem, szinte azonnal elengedték. Egyébként, ahogy említettem,
bizonyára hamarosan meglátogatja az egyik kollégája. Ő többet tud
majd mondani, de előbb levesszük a szemkötőjét, és az
osztályvezető úr is szeretné látni. Addig csak pihenjen. Minden
rendben lesz.
– Köszönöm, Bianchi doktor úr.
– Nagyon szívesen. Most el kell mennem, de nem marad egyedül;
épp most érkezett a nővér, aki magával marad, míg a kötést leveszik
a szeméről.
 Bee fojtott hangú, rövid beszélgetés zaját hallotta, majd távolodó
lépteket. Hirtelen rettenetesen egyedül érezte magát a sötétben.
Könnyed, ismerős érintés rázta fel Beet; meleg volt, és puha, az
anyjára emlékeztette. Bee a kéz után nyúlt, és éppen úgy szorította
meg, mint kislány korában. Nagyon megnyugtatónak találta.
– Jó napot. Rosa vagyok. Most én leszek magával.
Ne aggódjon, nincs egyedül.
A hang meleg volt, mint a kéz. Olaszul beszélt, de lassan és
tisztán, mintha nem lenne biztos benne, hogy Bee megérti-e. Az
emberi kedvességnek ez az egyszerű gesztusa hirtelen átszakította
a gátat, és Bee érezte, hogy folyni kezdenek a könnyei. Azon kapta
magát, hogy úgy zokog, mint egy kisbaba, és csupán a
megkönnyebbülése tartja vissza a jövő feletti félelmeinek árját.
Érezte, hogy az ápolónő másik keze gyengéden simogatja az
arcának nem sérült oldalát, amíg lassan meg nem nyugodott.
Eltartott egy ideig, de Bee összeszedte magát, és megszólalt:
– Nagyon köszönöm, Rosa, nagyon kedves hozzám. Ez csak
reflex. Sajnálom, hogy eláztattam a kötést. – Örömmel töltötte el,
hogy a hangja megerősödött, és az olasz nyelvtudása is
magabiztosan, jól cseng. Az anyja mindig olaszul beszélt vele,
annak ellenére, hogy Bee London közelében született és nőtt fel; és
miután Toszkánában forgattak már két hónapja, nem volt túl nagy
kihívás felfrissítenie a tudást.
– Ne aggódjon, Beatrice. Engedje csak ki. Rettenetesen sok
mindenen ment keresztül, de most biztonságban van. Minden
rendben lesz. – A nővér elhallgatott pár pillanatra, majd témát váltott,
amiért Bee rettentő hálás volt neki. Eleinte. – Nos, vannak barátai,
vagy család, aki meglátogathatná?
Bee megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Az én szüleim Angliában élnek. Anyámnak gondja
van a fülével, és nem repülhet; apámnak pedig túl hosszú út lenne
ez ahhoz, hogy vezessen idáig.
– És, nincs férfi az életében? Vőlegény vagy férj, esetleg?
– Semmi ilyesmi. Volt egy barátom, de annak már vége… Néhány
hónappal ezelőtt minden széthullott.
– Ó! Sajnálom. Veszekedtek?
 – Nem, nem igazán. Gondolom, a vége felé többet vitatkoztunk a
mindennapi apróságokon, de szerintem mindketten arra jöttünk rá
végül, hogy az egész nem vezet sehova. Legalábbis én így éreztem.
– Mély lélegzetet vett, és megpróbálta leplezni a fájdalmat, amit
akkor érzett, amikor a James mellett töltött négy év semmivé
foszlott. – Észszerű dolog volt már a szakítás… Ennek ellenére
nehéz időszak volt.
– Ne is emlegesse! Maga nagyon csinos lány. Hamarosan talál
valaki mást.
Bee lassan ingatta a fejét. Az utolsó dolog, amire szüksége volt,
egy másik férfi. Szabad kezét ismét az arcához emelte, és
végigtapogatta a kötéseket.
– Rosa, ezek a kötések csak a szemem védelmére szolgálnak,
vagy az arcommal történt valami?
– Attól tartok, az izzók… Az arca bal oldala és a füle, a
halántéka… Összevagdalták. És megégették.
– Komolyan? – kérdezte Bee zaklatottan.
– Úgy hallottam, azt mondták, hogy a hallása és a látása rendben
van, de az arcát komolyabb sérülés érte. Valószínűleg eltart egy
ideig, míg felépül.
– De meg fog gyógyulni?
– Jobb lesz, ha erről az orvossal beszél előbb, Beatrice. Én
tényleg nem tudom.
– Egy életre sebhelyes leszek, Rosa?!
– Nem mondhatok semmit, Beatrice. De manapság az orvosok a
legcsodálatosabb dolgokra képesek. Meglátja, a sebészeink
világelsők.

– Ó, Istenem…
– Ne aggódjon, kedves. Minden rendben lesz.

Körülbelül egy órával később levették a kötést Bee szeméről. A

magánkórteremben eloltották a lámpákat, behúzták a redőnyöket.
Bee eleinte csak három homályos alakot látott. Ahogy a szeme
hozzászokott a sötéthez, és a fókusza élesedett, érezte, hogy a
megkönnyebbülés elsöprő hulláma önti el. Két férfit és egy nőt vett ki
az ágy körül. A hozzá közelebb álló férfi volt az első, aki megszólalt.
 – Miss Kingdom… Beatrice, én dr. Esposito vagyok, ő pedig a
kollégám, dr. Bianchi.
Olaszul, lassan beszélt, de ahogy látta, hogy a lány érti a szavait,
fokozatosan visszavette a hétköznapi tempóját. Nem mutatta be a
mellettük ülő nővért, de az arcán megjelenő barátságos mosolyból
Bee arra következtetett, hogy Rosa lehet, és mindent megtett, hogy
visszamosolyogjon rá, bár az nem volt világos, hogy ebből mennyi
lehetett látható a géz alatt.
– Üdvözlöm mindannyiukat. Köszönöm, hogy gondoskodtak
rólam.
– Nagyon szívesen. Ritkán vannak hollywoodi pácienseink!
Bee nem akarta elrontani a férfi kedvét, hogy ő maga sosem volt
még Amerikában, pláne Hollywoodban, úgyhogy nem szólt semmit.
– Mind örülünk, hogy magához tért. Kissé aggódtunk magáért, de
már látható, hogy szépen javul. – Az orvos közelebb húzódott. –
Mondja, tisztán lát engem? Hány ujjamat tartom fel?
– Hogy hány ujját? Hármat… És igen, nagyon jól látom,
köszönöm. És hallom is, hangosan és tisztán, bár nagyon cseng a
fülem.
– A fülcsengés miatt ne aggódjon. Az eset után nem meglepő. Pár
nap alatt elcsendesedik.
Bee bólintott.
– De mi lesz az arcommal?
A két orvos összenézett. Végül dr. Bianchi válaszolt; közben Bee
látta, hogy a háttérben dr. Esposito a nővér felé biccent, aki erre az
ablakhoz lépett, és kinyitotta a zsalut. Fény áradt be a szobába, Bee
pislogott, és örömmel tapasztalta, hogy mindent teljesen tisztán lát.
– Csak a fej bal oldala és a bal arc miatt kell aggódnunk. A fülét
és a nyakát valamelyest megóvta a haja, de a koponya és a bal arca
rengeteg apró idegi sérülést szenvedett a szilánkoktól.
– Egy életre sebhelyes leszek? – kérdezte Bee, és
megnyugvással töltötte el, hogy a hangja kimért volt, és egyenletes,
annak ellenére, amit érzett.
– Jelenleg nem igazán tudjuk, Beatrice. A kötésnek még egy ideig
maradnia kell, amíg a bőr be nem gyógyul, és biztosat tudnánk
mondani. De a nyár végére, úgy hiszem, sokkal jobban fog
hasonlítani a régi önmagára.
 – De nem pont olyan leszek, mint korábban…?
Az orvosok ismét összenéztek, és megint dr. Bianchi volt az, aki
válaszolt.
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, Beatrice, de ez lassú
folyamat lesz, és ebben a szakaszban még nem tudhatjuk, hogy mi
lesz a végeredmény. – Bátorítóan mosolygott. – De mindent
elkövetünk azért, hogy segítsünk, és tudja: mindez csak kozmetikai
kérdés. Egyetlen belső szerve sem sérült meg, az agya visszatért a
normális kerékvágásba, és olyan jól lát és hall, mint korábban. Tehát
próbáljon meg lazítani, és bízzon bennünk. Mindent megteszünk
magáért. Ne feledje: hatalmas szerencséje volt.
 Második fejezet

– Hatalmas szerencséd volt. Egyáltalán nem borzasztó. Bee

csöndesen háborgott magában. Miért mondogatta neki mindenki,
hogy micsoda szerencséje volt? Az, hogy valakire rázuhan a
reflektorállvány, és a fején robbannak szét a lámpák, minden, csak
nem szerencse! Azonban nem akarta elárulni, mennyire rosszulesik
neki a dolog, így hát fanyar mosolyt öltött.
– Gayle, te nagyon kedves vagy, de szörnyen hazudsz. Mondd
meg őszintén: hogy nézek ki? Csak néhány perccel az érkezésed
előtt vették le a kötést, és a nővér most ment el tükörért…
Rettenetes?
– Nem, őszintén, Bee, nem nézel ki rosszul. Persze egy kicsit
hólyagos és vörös, hiszen még nem hámosodott be, de biztos
vagyok benne, hogy rendesen be fog gyógyulni.
Bee a mellette ülő nőt méregette.
– Meg mernék rá esküdni, hogy az utóbbi pár másodpercben
megnőtt az orrod, ahogy ezt mondtad! – Csalódottan nézett körbe. –
Hol van már Rosa azzal a tükörrel? – Elkapta Gayle tekintetét. –
Mondd, nincs tükör a táskádban?
– Sajnálom, nem hordok magamnál.

Bee biztos volt benne, hogy Gayle orra még jobban megnyúlt.
Szerencsére abban a pillanatban Rosa nyitott be, kezében egy
kézitükörrel.
– Tessék, Beatrice. Most ne aggódjon. Jelenleg még egy kicsit be
van gyulladva, de az orvosok szerint minden jól gyógyul.
Újra kiment, magukra hagyva Beet és Gayle-t.
Bee vett egy mély levegőt, és belenézett a tükörbe. Amit látott,
véglegesen meggyőzte, hogy Gayle egy megrögzött hazudozó.
Borzasztóan nézett ki.
Bal fülétől az inge gallérjáig az egész nyaka élénkpiros és nyers
hússzínű volt, az arca azonban még sokkal rosszabbul festett;
sárgásfehér hegek és hólyagok foltozták égett, vöröslő húsát, elérve
egészen az orra és a szája peremét. Néhány kék, sőt majdnem lila
foltot is látott – feltehetően komoly zúzódások nyomát. Az arca ép
fele falfehér volt; a szeme pedig véreres. Bee nagyot nyelt, és egy
utolsó pillantás után lefordítva letette a tükröt.
– Micsoda pizzaarc, mi? – próbálta meg elviccelni a dolgot, de
belül mintha a világ omlott volna össze benne. Keményen küzdött,
de nem tudta megállni, hogy ne törjenek elő a könnyei. Valahogy ez
egy újabb keserű csapásnak tűnt, amit hozzá kellett adnia
mindahhoz a balszerencséhez, amelyet az idei év hozott neki. A
takaró széléhez nyúlt, az arca elé húzta, és óvatosan megtörölte
vele a szemét, Gayle pedig bátorítóan odahajolt hozzá.
– Mondtam, hogy nem nézel ki olyan rosszul.
Bee megvárta, amíg a könnyei felszáradnak, és csak aztán bújt
elő a takaró mögül.
– Sajnálom, Gayle. Minden rendben; nem kell folytatnod a
színjátékot. Most már láttam. Olyan az arcom, mint a Hold felszíne. –
Minden tőle telhetőt megtett, hogy határozottnak tűnjön, de
korántsem ment könnyen. – Egyébként köszönöm, hogy eljöttél. –
Körülnézett, de teljesen egyedül voltak a szobában. – Szóval, Mimi
Robertson hogyan kezeli?
Gayle hasonlóan fojtott hangon válaszolt.
– Valószínűleg el tudod képzelni. Teljesen odavolt. Először azzal
dobálózott, hogy gyilkossági kísérlet. Az ügynöke milliárddolláros
perrel fenyegetőzik, gondatlanságra hivatkozik, és őrületes
kártérítést követel. Rick azt mondja, hogy a producerek bokáig
összecsinálták magukat.
Gayle kapcsolattartó ügynök volt, közvetítőként szolgált a film
olaszországi székhelyű produkciós csapata és a hollywoodi
anyavállalat között, és Bee az elmúlt hetekben Sienában ismerte
meg őt. Tíz évvel volt idősebb Beenél, és húsz éve dolgozott a
cégnél, úgyhogy nagyon kevés dolog történt a Pan Worldben a tudta
nélkül. Ha ő azt mondja, hogy a főnökség be van tojva, akkor az
valószínűleg úgy is volt.
– Szóval, hol van? Hazament?
– Még nem. Itt, Sienában a Grand Hotel Continental legfelső
emeletén húzta meg magát egy lakosztályban, és az orrát sem
hajlandó kidugni. A paparazzók kész tábort vertek a hotel előtti
téren.
– Ez elég lesújtóan hangzik. – Bee megpróbálta magát félig-
meddig ülő helyzetbe küzdeni, de a lábába nyilalló és a fejében
lüktető fájdalom megállította. Hangosan feljajdult.
– Nyugi, Beatrice. A gyógyuláshoz idő kell. Mindennap bent
voltam, de eddig nem engedték, hogy lássalak. Az első pár napban
az intenzíven rengeteg gépre rá voltál kötve, nagyon aggódtak érted,
még valami agykárosodás is felmerült… Hála istennek, most már
minden rendben.
– Bizonyos értelemben. Csak az arcom… – Bee nagyot sóhajtott,
és minden erejével küzdött, hogy egy kicsivel derűsebb hangulatot
erőltessen magára. Végül is egy intelligens nő volt! Az számított,
hogy milyen belülről, nem a külső megjelenése… Ezt néhányszor
megismételte magában, de nem járt sikerrel. Milyen lesz az élete a
jövőben, ha komolyan megsebesült? Ha ilyen marad? Vajon képes
lenne megbirkózni vele? Ezt a gondolatot elhessegette – legalábbis
egyelőre –, és megpróbált pozitívnak hangzani. – De igazad van,
lehetett volna sokkal rosszabb is.
– Volt már valaki, aki meglátogatott?
Bee megrázta a fejét, miközben újra megtörölte a szemét.
– Nem. Te vagy az első. Még mindig nem tudom felfogni azt sem,
hogy már szombat van. Elveszítettem egy hetet az életemből…
– De túlélted! És azt mondják, teljesen felépülsz majd.
– Nem tudom, hogy teljesen-e, de az orvos azt mondta, reméli,
hogy nyár végére sokkal jobban fogok kinézni.
Gayle előrehajolt.
– Figyelj, Bee: mi, a Pan Worldnél nagyon is tudatában vagyunk
annak, hogy a baleset a mi terepünkön történt, és mi vigyázni fogunk
rád. Tudom, hogy a szerződésed néhány héten belül lejárt volna, de
felsőbb utasításra biztosíthatlak, hogy a fizetésedet egészen a teljes
felépülésedig folyósítjuk majd. – Egy pillanatig habozott, mielőtt
hozzátette: – És természetesen megtérítjük az ellátás költségeit.
Úgyhogy, miért nem nyugszol meg, hogy semmi baj nem lehet, míg
újra jól nézel ki és jól is érzed magad? Komoly eset volt ez,
megérdemelsz egy kis szabadságot.
– Ez nagyon kedves tőled, Gayle. És a cégtől is.
 Beenek az a sanda gyanúja támadt, hogy a cég nagylelkűsége
megelőző kísérlet volt a kártérítési követelés kivédésére, de nem
szólt semmit. Balesetek történnek. Az az összeg, amit a cég fizetett
neki a szolgáltatásaiért, így is legalább kétszerese volt annak, amit
egyetemi oktatóként keresett, és még egy-két hónap ilyen ütemben
jelentős változást hozhatna a pénzügyeibe. Ami miatt inkább
aggódott, az a kinézete volt.
– Be kell vallanom, hogy a néhány hét szabadság gondolata elég
vonzó. Kérlek, köszönd meg a nevemben a főnökségnek. Ez nagyon
nagyvonalú.

***

Az orvosok adtak neki valamit, hogy aludni tudjon éjszaka, és ennek

következtében másnap reggel Bee kipihenten és egy kicsit
pozitívabban ébredt. Bekapcsolta a televíziót, és ösztönösen az
angol nyelvű híreket nézte. A Westminster legfrissebb fejleményeiről
szóló meglehetősen hosszú hír után, amelybe Bee már éppen
kezdett belefáradni, hirtelen ismerős arcot látott.
– A világhírű brit filmsztár, Mimi Robertson a hírek szerint teljesen
felépül az új filmje, A Sötét Herceg toszkánai forgatásán történt
baleset után, amelynek következtében megsérült és kórházba került.
A Pan World Movies szóvivője elmondta tudósítónknak, hogy miss
Roberson kikerült a kórházból, gyorsan gyógyul, és reméli, hogy
hamarosan újra akcióba léphet.
Ehhez a Mimiről készült felvételek montázsa is társult, amelyek
többnyire a tavalyi Oscar-gáláról készültek. Aztán Bee, nagy
meglepetésére, a saját nevét hallotta.
– A szörnyű balesetben a brit születésű, harmincegy éves doktor
Beatrice Kingdom is megsérült, aki középkortörténeti szakértőként
és a filmtársaság történelmi tanácsadójaként vett részt a
forgatásokon. Jelenleg is a sienai kórházban ápolják.
Még jobban meglepte azonban, hogy még közeli felvételt is
mutattak róla, amely nemrég készült a filmstúdióban. A körülmények
ellenére egy kis örömöt érzett, hogy a televízióban láthatta magát, és
nem is festett rosszul. Sőt, a felírótáblával a kezében egyenesen úgy
nézett ki, mint valami vendégprofesszor.
 – Az orvosok szerint dr. Kingdom koponyatörést és súlyos
zúzódásokat szenvedett, de a sérülései nem tekinthetők
életveszélyesnek, bár a jelentések szerint az arca is súlyosan
megsérült.
Bee hosszú, szívből jövő sóhajt hallatott. Amit már tudott,
valahogy sokkal valóságosabb lett így, hogy még a tévéből is
hallotta. A feltörő érzelmek újabb hulláma fenyegette azzal, hogy
elmossa; a kezéből kicsúszott a távirányító. Az a lassan-lassan
felépített önbizalom, amely már így is megrendült, végleg
összeomlott, ahogy ez a néhány szó rávilágított a történtekre és
arra, amit ez a jövőre nézve jelent. A sebei súlyosak, a hegek pedig
kétségtelenül élete végéig vele maradnak. Szeme megtelt könnyel,
és vigasztalhatatlanul zokogni kezdett. Az elfojtott érzelmek
kiöntöttek, ahogy leereszkedett a kétségbeesés szakadékába,
amelyet annyira eltökélten próbált addig kerülni.
Egy órával később, mire Rosa megjelent az étellel, Beenek
sikerült ismét összeszednie magát, de nem volt könnyű. A nővér
legalább hozott valamit, ami kissé felvidította. A tálcán egy ismerős,
bár ütött-kopott tárgy feküdt. Rosa felvette és átadta, miközben
bocsánatot kért Beetől.
– Le kellett vágnunk a ruháit, amelyeket, ha nem tart igényt rájuk,
el kell égetnünk. Kicsit piszkosak, ezért nem hoztam fel… de a
táskája és a telefonja jó állapotban maradt. A táska talán kicsit
megégett, de a mobil ép. Tessék.
Bee hálásan vette át a táskát, és végiggondolta az imént
hallottakat. A ruhák… nem nagy veszteség. Mióta megérkezett
Toszkánába, munkanapjai nagy részét rövidnadrágban és pólóban
töltötte, és ezek összértéke, beleértve a fehérneműt is, valószínűleg
nem volt több mint egy tisztességes étkezés ára egy jó, helyi
étteremben. Belenézett a táskába, és ahogy meglátta a telefonját, a
tárcáját és más apróságokat, megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Nagyon köszönöm, Rosa. Féltem, hogy elvesztettem a
telefonomat az összes névjegyemmel együtt. Hagyja a ruhákat,
elégethetik.
Miután elfogyasztotta meglepően jó ebédjét, elég erősnek érezte
magát ahhoz, hogy hazatelefonáljon és beszéljen a szüleivel.
Hosszas beszélgetést folytattak, melynek során Bee mindent
megtett, hogy meggyőzze anyját és apját, hogy jó úton halad a
felépülés felé, és mire letette, már egészen biztos volt abban, hogy
megnyugtatta őket – még ha ő maga nem is tudta, miként alakulnak
majd a dolgok. Éppen letette a telefont, amikor az újra megcsörrent.
Bee nem ismerte fel a számot.
– Halló. Beatrice Kingdom – szólt bele, majd olaszul folytatta: –
Pronto, chi parla?
– Beatrice, jó napot, örülök, hogy hallom a hangját!
Bee bárhol felismerte volna a hangot, és le volt nyűgözve. Nem
kisebb személyiségé volt, mint a nemzetközileg elismert, Oscar-díjas
filmrendező, Amos Frankliné, A Sötét Herceg rendezőjéé. Elég sokat
beszéltek az elmúlt hetekben a forgatáson, de főleg csak
technikaitörténelmi részletekről, és Bee egészen biztos volt benne,
hogy soha nem jutottak el addig, hogy telefonszámot cseréljenek.
Őszintén jólesett neki a rendező hívása, és zavarba jött, hogy
elpirult, noha egyedül volt a szobában. A kómából való felébredése
óta először érezte magát igazán boldognak.
– Jó napot, Mr. Franklin! Nagyon köszönöm, hogy hívott!
– Ugyan! Ez a legkevesebb, amit tehetek. Szóval, hogy érzi
magát?
Beere hatalmas benyomást tett, hogy maga a nagyfőnök kereste
fel. Elmondta neki az orvosok optimista prognózisát, majd a végén
azzal zárta:
– Szóval, remélhetőleg egy hét múlva kiengednek.
– Remélem. – A férfi őszintének hangzott. – De csak pihenjen
nyugodtan. Úgy hallottam, hogy végül is… majdnem meghalt.
– Valóban?
Gayle is nagyjából ugyanezt mondta. Bee tudta, hogy az orvosok
is nagyon aggódtak érte, de hogy majdnem meghalt…?
– Gayle mondta el. Úgy tudom, kómában volt.
– Igaz, de már sokkal jobban érzem magam. De mondja, hogy
van miss Robertson? Más is megsérült a balesetben?
– Nem, csak maguk ketten. Azt hiszem, Mimi jól van. – A férfi
hangja nem változott, továbbra is semleges maradt.
Beenek eszébe jutott, mit mondott Gayle. Hogy Mimi jogászai a
stáb torkának ugrottak. Kétségtelenül feszült volt a kapcsolat közte
és a rendező között, érthető, hogy inkább nem mondott semmit.
 – Ez jó hír. Sikerül majd így befejezni a forgatást? Vagy miss
Robertson visszatér L. A.-be?
– Amúgy is majdnem befejeztük, és a legutolsó jelenetekből
kiemelt vágóképekkel tulajdonképpen minden anyagunk megvan,
de… Ami Mimit illeti, nem tudom, mik a tervei. Nem hajlandó
fogadni, az orvosai pedig azt mondják, hogy egy-két hónapba telik,
mire az arcán lévő heg teljesen eltűnik. Úgyhogy, azt hiszem, azon
gondolkodik, hogy egy időre lemegy a térképről. Tudja, a
paparazzók…
– Lemegy a térképről? – visszhangozta Bee elcsukló hangon.
Mimi Robertson ismert volt az egész világon, szinte lehetetlen lenne
eltűnnie. Szempillantás alatt lelepleznék, bárhol.
– Mindenesetre, Beatrice, örülök, hogy jó a hangja, és csak meg
akartam köszönni, hogy gondoskodott arról, hogy a film történelmileg
pontos legyen. Ez nagyon sokat jelent számomra. – Bee szakmai
büszkesége szinte dorombolt. – Lenyűgözőek a történelmi ismeretei.
Nagyon nagyra értékelem a hozzájárulását. Várom, hogy a jövőben
újra együtt dolgozhassak önnel. Vigyázzon magára, és gyógyuljon
meg mielőbb. Viszontlátásra.
Majd hozzáfűzött egy rövid mondatot, ami az egész beszélgetés
legnagyobb meglepetését okozta Beenek.
– Ó, és Joey azt mondta, adjam át „forró üdvözletét”.

***

Gayle másnap délután egy hatalmas rózsacsokorral és egy

kartondobozzal jelent meg. A dobozból egy parókát vett elő, és
átnyújtotta Beenek.
– Ez igazi haj. Luis a ruhatárban találta. Azon töprengtünk, vajon
hasznos lehet-e, ha kiengednek innen, tudod, amíg vissza nem nő a
hajad. Miért nem próbálod fel? Persze, csak ha nem lóg bele a
sebedbe, vagy nem zavarja…
Bee elvette a parókát és alaposan megnézte. A póthaj dús volt,
meleg gesztenyebarna színű, egyenes vágású, és úgy vállig
érhetett, ha viselik. Nagyon óvatosan, nehogy feltépje a kötszert,
Bee a fejére húzta, és oldalt végigsimította.
– Hű, komolyan, mintha egy másik ember lennél! – ámult Gayle.
 Bee a tükörért nyúlt, amelyet Rosa az éjjeliszekrényén hagyott.
Habozva megnézte a tükörképét. Gaylenek igaza volt: a paróka
jelentősen megváltoztatta, de rendkívül meggyőzően nézett ki. És ha
balra fordította a fejét, ismét szinte normálisnak tűnt. Persze, ha
másfelé fordult, úgy nézett ki, mint egy zombi. Ledobta a tükröt,
Gayle-re pillantott, és elmosolyodott.
– Úgy nézek ki, mint Scully az X-aktákból.
– Hát, magadra sehogy sem hasonlítasz… De ez hatalmas
változás!
– Köszönöm, és mondj köszönetet Luisnak is. Biztos vagyok
benne, hogy nagyon jól fog jönni.
Felemelte a karját és levette a parókát.
– Figyelj, Gayle, kérdezhetek valamit? – Bee nem tudta megállni;
tudnia kellett. – Tegnap felhívott Amos, és a beszélgetés végén
futólag megemlítette, hogy Joey „forrón üdvözöl”. Ez csak ilyen
hollywoodi szokás, vagy szerinted ennél többről van szó? Rendben,
csípem, de nem úgy…
Gayle elmosolyodott.
– Ne törd a fejedet emiatt. Joey mindenkit szeret meg imád meg
csókol. Szeret téged, szeret engem… szereti Amost. Természetesen
nagyon csinos lány vagy, Bee, és ő aztán nagyon kedveli a csinos
lányokat – már szinte vigyorogva folytatta –, és sok nagyon csinos
lány kedveli őt. Hidd el, a sor nagyon-nagyon hosszú. Nem kell
aggódnod. Ő egyszerűen ilyen.
Bee visszamosolygott rá. Az utolsó dolog, amire most szüksége
volt, az egy kapcsolat egy férfival, bármilyen gazdag és jóképű
legyen is. Joseph Aquila, akit a világ Joey Eagle néven ismer,
Hollywood egyik legismertebb arca volt. Magas, jó kiállású, és görög
istenekhez méltó teste volt. És tudta is magáról. A forgatás során
Bee és a stáb többi tagja elég sokat látott isteni testéből, és Bee
nyilvánvalóan ámult azon a erőfeszítésen és eltökéltségen, amely
ilyen testet épített. A páros, amelyet a gyönyörű Mimi Robertsonnal
A Sötét Hercegben alkottak, a világ minden médiájának pedzette a
fantáziáját, és a rajongók tűkön ülve várták a híreket éppúgy, mint a
film elkészültét.
Bee néhányszor találkozott vele a forgatáson. A férfi mosolygós
volt, barátságos és kedves, és a meglepetésére egy kicsit kacérabb
is az illendőnél. De mindig is kedvelte őt mint színészt, és
hízelgőnek érezte, hogy egy ilyen félisten figyelmének
középpontjában áll, de nőcsábász hírneve elegendő lett volna
ahhoz, hogy eltántorítsa a kapcsolatnak még a gondolatától is. A
hallottak szerint tehát Joey igazi szoknyavadász dög volt, de ami
Beet illeti, boldog volt, hogy meghagyhatta a „nagyon csinos
lányoknak”, akik kedvelték. Amos megjegyzése kissé aggasztotta,
de most megkönnyebbült. Mindazok után, ami az elmúlt hónapokban
történt, nem akarta magát egyetlen férfi érdeklődési körében sem
találni. Ne feledd, mondta magának józanabbul, ilyen cincált
ábrázattal aligha lesz valaki, aki kopogtat majd nálad.
– Nos, ha látod, mondd meg neki, hogy én is forrón üdvözlöm.
– Úgy lesz.
Bee észrevette, hogy Gayle arca elkomolyodott.
– Nézd, Bee, kérdeznem kell valamit.
– Mondd csak.
– Milyen terveid vannak, tudod… miután elbocsátottak a
kórházból?
– Semmi konkrét. Ha, ahogy mondtad, a cég még egy ideig küldi
majd a fizetésemet, akkor talán inkább nyaralni mennék, bár új
munkát is kéne keresnem…
– Mi lett a régivel? Az egyetemmel? A tanítással?
Bee vett egy mély levegőt.
– Hivatalosan még mindig megvan, de húsvét óta méltányossági
fizetéssel szabadságon vagyok. Kicsit sietve indultam el.
Gayle a legkevésbé sem tűnt meglepettnek. Feltehetően az ő
világában az emberek egyik napról a másikra elhagyták a
munkahelyüket, és senkinek nem rebben a szeme sem az ilyesmin.
– Gáz volt?
Látva, hogy Bee bólint, végigmérte.
– Történt valami a munkahelyeden?
– Attól tartok. – Bee még senkinek nem mondta el, mi is történt,
de úgy érezte, Gayle-lel megoszthatja. – Gondom volt a
tanszékvezetővel.
– Milyen gondod?
– Fogdosós gondom.
 Bee meglepetésére Gayle keserűen elmosolyodott. – Nahát. Azt
hittem, ilyen csak az én szakmámban van.
Bee a fejét rázta.
– Nem is hinnéd… Az egyetem tele van perverz könyvkukacokkal.
– És, mi a helyzet? Mi történt vele?
– Tulajdonképpen eléggé angolos megoldás született. Ő
végigviheti a tanévet, és tanév végén beadja a felmondását. Engem
addig eltakarítottak az útból, és fizetett szabadságon vagyok, amíg
lefut az ügy. Feljelentés persze nincs, hiszen oda lenne a jó
hírneve…
– És megússza? – olvadt le a mosoly Gayle arcáról. – Ne mondd,
hogy a mai „metoo”-mozgalom kellős közepén egy jó nevű
tanszékvezetőt ebbe nem buktatnak bele, sőt még övé a dicső
visszavonulás!
Bee bólintott.
– Ezért gondolkodom azon, hogy otthagyom az egészet. Jó
egyetem, és tény, hogy történelemoktatói pozíciót szinte lehetetlen
találni, de azt hiszem, nem érezném magam jól, ha visszamennék.
Ki kellett volna állniuk mellettem, nem szőnyeg alá seperni.
Különben is, jólesett a változás, imádtam ezt a munkát a Pan
Worldnél. Valami hasonló munka igazán izgalmas lenne.
– És mindenki azt mondja, hogy remekül teljesítettél. A probléma
csak az, hogy történelmi film alig készül. Hidd el, Bee, ha tudnánk
teljes munkaidős állást ajánlani, megtennénk. De egyelőre nem úgy
fest, hogy a közeljövőben történelmi filmmel lenne dolgunk. Persze,
ha A Sötét Herceg kasszasiker lesz, akkor szinte biztos, hogy várjuk
a folytatást, de ez még a jövő zenéje…
Bee bólintott.
– Teljesen megértem. Akkor nem ártana körülnéznem.
– Lehet. De különben is, a munkád, legyen az új vagy régi, csak
ősszel indulna, igaz?
Bee újra bólintott.
– Szóval a következő egy-két hónapban szabad vagy?
Bee azon kezdett töprengeni, hová vezethet ez… De hamar
kiderült.
– Mondd, Bee, hogy hangzik az ötlet, hogy néhány hétig itt,
Toszkánában élj, egy luxusvillában? Minden költséget fizetünk, és
természetesen továbbra is kapod a fizetésed.
– Csodálatosan hangzik, de…?
Miközben beszélt, Bee összerakta a kettőt meg a kettőt, és
eszébe jutott, mit mondott Amos Franklin Mimi Robertsonról és arról,
hogy „le akar menni a térképről”. Gayle pedig igazolta a gyanúját.
– Mimi el akar tűnni, mi pedig azon gondolkodtunk, hogy nem
szeretnél-e eltűnni vele.
– Mi, én és Mimi Robertson? – Valószerűtlenül hangzott. Beatrice
Kingdom, a senki és egy világsztár? Egy indulatos, hisztis világsztár,
már ha igazak a pletykák.
– Úgy van. Csak annyit kérünk tőled, hogy tartsd szemmel.
– Tartsam szemmel…?
– Tudod, milyenek ezek a filmsztárok. Nem visznek magukkal
pénzt, egy ujjukat sem mozdítják, teljesen tehetetlenek anélkül, hogy
valaki vigyázna rájuk. – Gayle Bee arckifejezése láttán sietve
hozzátette: – Ne aggódj, a helyen, amit találtunk, van személyzet,
aki elvégzi a takarítást, a főzést, a mosást, miegymást. Csak, tudod,
rád gondoltunk, hogy lehetnél a társasága, hogy meg ne őrüljön
egyedül. Ráadásul beszélsz olaszul, és tolmácsra is szüksége
lesz…
– És hol van ez a villa? – Annak ellenére, hogy félelmetes
gondolatnak tűnt, hogy egy megasztárral nyaraljon Toszkánában,
nem tartotta egészen légből kapott ötletnek.
– Itt, nem túl messze Sienától. Nyilvánvalóan a vadonban, távol a
paparazzóktól.
– Vannak ilyen helyek itt Toszkánában? Bizonyára ez az egész
környék hemzseg a turistáktól.
– Én is azt hittem. De a srácaink megtalálták a megfelelő helyet.
Legalábbis nekem azt mondták.
Bee azon tűnődött, kik lehetnek ezek a „srácok”. Úgy tűnt, Gayle
szinte minden problémára tud valakit, minden esetre van egy
„sráca”. A filmes stáb nem hiába emlegette játékosan
„Megoldóasszony”-ként.
– Szóval, érdekel, Bee?
– Természetesen… – Elcsuklott a hangja, miközben mérlegelte az
ajánlat következményeit. – Csak… Mimi Robertson… nem is
tudom…
 Gayle bólintott.
– Értelek, Bee. Én jobban ismerem őt, mint te, és tudom, hogy
nehéz ember hírében áll. Sok, hozzá hasonló sztár ilyenné válik.
Elrontja őket a siker, a közvetlen világuk. De belül jó kislány, hidd el.
Fiatal színésznő kora óta ismerem, és mindig jól kijöttünk. Majd te is
meglátod. Ha már távol van a ragyogástól és a reflektorfénytől,
arany emberré válik. Bízz bennem.
– Ha te mondod, Gayle… – Bee minél többet gondolkodott ezen,
annál furcsábbnak találta.
– Ami a lényeget illeti, biztos vagy benne, hogy nem hangzik túl
ijesztőnek vagy túl unalmasnak az ötlet, hogy egy vagy akár két
hónapot a toszkán vidéken tölts?
– Hogy őszinte legyek, Gayle, fogalmam sincs, hogyan kezelném,
ha kidobnának az erdő közepére. Életem nagy részét egy
nagyvárosban éltem le. – Mégis, ahogy végiggondolta, Bee a
baleset óta most először érezte, hogy megnyugszik. – Tudod, évek
óta arról álmodom, hogy Toszkánában éljek. Évekkel ezelőtt, még
kislány koromban eljöttem Firenzébe nyaralni a szüleimmel, és azóta
is szerelmes vagyok a környékbe. Az ötlet, hogy itt töltsek egy-két
hónapot, igazán csodálatos, még akkor is, ha egy piros paróka alá
bújva kell eltöltenem!
– És higgy nekem, tudom, hogy Mimivel remekül töltheted el, még
ha fel is kell törnöd a dióhéját előtte…
– Nos, akkor rendben, ha te mondod. Miért ne? Elképesztően
hangzik, és még ad is nekem egy kis időt, hogy feldolgozzam a
balesetet, esetleg új állást találjak magamnak.
– Remek, ha biztos vagy benne, elmondom Miminek, mi a terv, és
meglátjuk, ő mit mond. Mit gondolsz, mennyi idő múlva bocsátanak
el?
– Nem igazán tudom. Azt hiszem, itt fognak tartani, amíg a
kötéseket cserélni kell… De megkérdezem az orvosokat.
– Szóval, talán még egy hétig?
Bee lassan bólintott.
– Azt hiszem.
– Miminek itt, Sienában kellene túlélnie addig. Más kérdés, hogy
meddig maradhat észrevétlen, miután mindketten kiköltöztök
vidékre. Az arca mindenütt ott van az összes helyi és országos
lapban, ahogy egyébként a tiéd is…
Bee bizonyára meglepettnek tűnt, mert Gayle így folytatta:
– Másodkézi hírnév, Bee.
A lány elvigyorodott.
– Élvezd a rivaldafényt! Remélem, a srácaim jól mondják, és a
hely, amit találtak, valóban félreeső. Ha a paparazzók értesülnek
arról, hogy Mimi hová tűnt, akkor aztán a pokol váltságdíját is
fizethetjük…
Bee megforgatta az ötletet a fejében. Megrögzött városlakóként a
vidéki vadonba menekülni kissé ijesztőnek hangzott, de kiváló
rejtekhelyet nyújt Miminek a kíváncsi tekintetek elől, és
mindkettőjüknek jól megérdemelt pihenést biztosít. Ő maga gyakran
álmodott egy hosszú nyaralásról Toszkánában, de akkor inkább a
művészeti galériákra, a múzeumokra és a pompás építészetre
gondolt. A semmi közepén rekedni nem egészen ugyanaz, na de
Toszkána mégiscsak Toszkána!
– Felteszem, a hely tényleg a világ végén van. Se bolt, se kávézó,
se mozik, se színház. Én még megbirkózom vele, de Mimi is képes
lesz rá?
Gayle Bee bizonytalanságát látva határozottabb hangnemre
váltott.
– Nem lesz túl rossz, ne aggódj. A srácaim szerint a hely nagyon
szép és nagyon kényelmes. Van tévé és széles sávú internet, de…
Szó, ami szó, mindkettőtöknek találnia kell valamit, amivel eltöltheti
az idejét.
– Ez a legkisebb gondom. Gyanítom, attól is függ, Miminek milyen
igényei lesznek. Ha lesz egy kis szabadidőm magamra,
belevághatok a komoly álláskeresésbe, és utolérhetem magam az
olvasásban. Sose tudhatja az ember, lehet, hogy Mimi nekiáll
megírni az emlékiratait! Bár egy kicsit fiatal még a memoáríráshoz…
– Elkapta Gayle tekintetét. – Tulajdonképpen hány éves…?
Gayle kacsintott.
– Harminckilenc éves. Csakúgy, mint tavaly és tavalyelőtt…
– Hú, azt hittem, velem egyidős.
– Vagyis?
– Harmincegy.
 Gayle elvigyorodott.
– Mimi negyvenegyet lát a visszapillantó tükörben, nemhogy
harmincegyet. Mindenesetre te és ő jól kijöttök majd, ebben biztos
vagyok. Csak adj neki egy kis időt. És, csak hogy tudd: nagy
szívességet teszel nekünk. Nem felejtjük el.
 Harmadik fejezet

– Amikor az embered azt mondta, Gayle, hogy a hely kinn van a

vadonban, nem viccelt!
Gayle utasította a nagy fekete Mercedes vezetőjét, hogy állítsa le
az autót a domb tetején, hogy Bee és Mimi körbenézhessen a táj
felett, amely a következő hetekben vagy akár hónapokban az
otthonuk lesz. Gayle meg nem nevezett „srácai”, akik ezt a helyet
találták, biztosítottak mindenkit, hogy megfelelően távoli és félreeső
lesz; a látvány pedig igazolta is ezt. Bee bármerre nézett, csakis
erdők, mezők, szőlők és szellős ligetek terültek el alattuk.
Mimire sandított, és a félelem újabb kis borzongása futott át rajta.
Vajon milyen lesz egy gazdag, kényelemhez szokott színésznővel
élni itt, a semmi közepén? Még mindig nem tudta túltenni magát
azon sem, hogy az úton mindvégig a sztár mellett ült. Csak arra
tudott gondolni, milyen ijesztő lesz, amikor egyedül találja magát
vele. Alig tudta felfogni, hogy olyasvalakinek a társaságában utazik,
sőt fog élni, akinek az arcát milliók és milliók ismerik szerte a
világon. A tudat, hogy ezek a milliók nagyon szívesen cserélnének
vele, nem erősítette meg az önbizalmát, épp ellenkezőleg: Bee
egyre csak szorongott.
Óvatosan kimászott a kocsiból a június végi, fojtogató melegbe,
és kinyújtotta fájó lábát. A zúzódás mostanra elérte a tarka
stádiumot, és bár az orvosok azt mondták neki, hogy jól van, a
combizmai és az egész terület még mindig fájt. Nekidőlt a kocsi
oldalának, és mélyeket lélegzett. Majdnem három hét kórházi
kezelés után jó volt ismét a szabadban lenni. A nap ragyogóan sütött
a felhőtlen égről. Az autó klimatizált utastere után nagyon meleg volt
idekint, de ő nem bánta; kellemes nap volt, a kilátás pedig ámulatba
ejtő.
– Micsoda mesés hely! – Mimi Robertsonra pillantott, aki úgy
döntött, hogy kibújik a luxusautó elsötétített üvegének névtelensége
mögül, így Bee is megkockáztatta, hogy először beszél vele
közvetlenül. – Mit gondol, miss Robertson?
 – Szép, ez kétségtelen.
Gayle figyelmeztette Beet, hogy ne számítson Mimitől semmi
érzelmes megnyilvánulásra, nem volt a stílusa. De az a tény, hogy
civil hangnemben válaszolt, és nem talált azonnal hibát a helyben,
pozitív kezdet volt, és Bee kissé megnyugodott. Emellett az az
érzése támadt, hogy Gayle osztozik a megkönnyebbülésében.
– Emlékszel, hogy aggódtál amiatt, hogy a szomszédok
felismernek, Mimi? Nem sokan vannak errefelé, ugye? – nézett rá
Gayle reménykedve.
Mimi nem tett megjegyzést. Mivel Gayle képviselte a Pan Worldöt,
és Mimi még mindig dühös volt rájuk a baleset miatt, a viszony közte
és Gayle között kissé feszült maradt. A Sienától idáig tartó félórás út
néma csendben telt, és Bee szinte sajnálta Gayle-t, bár tudta, hogy
olyan vastag a bőre, mint egy orrszarvúé.
A dombról, ahol megálltak, az út meredeken lejtett lefelé a dombot
ölelő sűrű erdőn keresztül, amely egyszer csak rendezett, katonás
szőlőskertekbe váltott. A mezők, a szőlősorok és erdős foltok
váltakozása olyan benyomást keltett, mintha egy patchwork
ágytakarót borítottak volna a vidékre. A zöld különböző árnyalatai
vidám szimfóniát alkottak; a magyalok és az örökzöldek mély,
csillogó kékeszöldje a lombok finom színeivel kavarodott, a
szőlőtőkék harsány zöldje ragyogott. Itt-ott narancssárga mákvirág,
fehér vadrózsa és lila vadmályva virított a számtalan más vadvirág
között. A szőlőültetvényeket és a mezőket pedig átszelte a híres
strade bianche, Toszkána jellegzetes, fehér kaviccsal beszórt „fehér
útjai”. Lenyűgöző látvány volt.
A távolban a völgy kiszélesedett, és egy piramis alakú kis domb
emelkedett ki a szőlőből. Ezen a dombon, ciprusok és
mandulafenyők látványos választékával körülvéve, Bee egy régi
toszkán villa összetéveszthetetlen körvonalait vette ki. Nagy, világos
okkerszínű épület volt, rózsaszín cseréptetővel, amely még a
legmagasabb fák fölött is kiemelkedett. A ház tökéletesen beleolvadt
a környezetébe, és úgy festett, mintha mindig is ott lett volna.
Bee Gayle-re nézett.
– Ez az a hely?
– Úgy van. Ez a Montegrifone-villa. Úgy tudni, körülbelül ötszáz
éve épült.
 – Micsoda hely! Kíváncsi vagyok, tényleg volt-e itt griff! Miss
Robertson, a villa neve azt jelenti, hogy a „Griff-hegyi Villa”. – Gyors
pillantást vetett a színésznőre, de Mimi arcának jó részét hatalmas
napszemüveg takarta, ami pedig kilátszott alóla, az nem árult el
semmit. Bee sietve félrenézett, és folytatta: – Az egész környék
csodálatos. És micsoda csend van!
Csakis ellentmondásképpen, egy harkály pontosan ezt a pillanatot
választotta, hogy hangos kopogtatással sorozzon meg egy közeli fát.
De miután elhallgatott, valóban nem lehetett mást hallani, csak a
szellő susogását a fák levelei között.
Mivel az úti céljuk már nem volt messze, Bee a táskájáért nyúlt.
– Azt hiszem, jobb, ha most felveszem a parókámat. Nem akarom
megijeszteni a helyieket, amikor először látnak.
Mindent megtett, hogy kifejezéstelen legyen a hangja, de ez nem
volt könnyű. Mostanra eljutott arra a pontra, hogy a tükörbe tudjon
nézni anélkül, hogy megszédült volna, de ez is időbe telt. Az orvosok
azt mondták, hogy a hegek szépen gyógyulnak, és néhány nappal
ezelőtt az utolsó kötést is levették. A feje sokkal jobban nézett ki,
mint eleinte, de a kopasz, varas koponyája nem volt éppen csábító
látvány. Ami az arcát illeti, mindenki azt mondta a kórházban, hogy a
várakozásoknak megfelelően gyógyul, de akárhogy is, még mindig
inkább hasonlított egy nemrég felszántott termőföldre, mint az arca
sima bőrére. Kezdte megszokni a felemás külsejét, de nem voltak
illúziói, hogy a hozzá nem szokott embereket igencsak meglepi, sőt
sokkolja majd. A paróka legalább a fejét eltakarta, de belátta, hogy
az arcát sehogy sem fedheti, hacsak burkát nem ölt.
– Tudják, hogy balesetet szenvedtél, és természetesen nem fogja
őket zavarni, Bee – bátorította Gayle. – Ráadásul napról napra javul!
Már sokkal kevésbé látszik.
Bee kétkedő pillantást vetett rá, elővette a parókát és óvatosan
felhúzta, vigyázva a feje bőrére. Megnézte magát a visszapillantó
tükörben, és megkönnyebbülten látta, hogy a vörös haja elég
meggyőzően néz ki, bár eléggé melegítette a fejét. Felnézett, és
Gayle kedvéért mosolyt erőltetett az arcára.
– Máris jobb. Scully ügynök szolgálatra jelentkezik!
Mielőtt Gayle válaszolhatott volna, Mimi Robertson hangját
hallották, amitől mindketten hirtelen megilletődtek egy kicsit.
 – És biztos vagy benne, hogy a villában élők nem fognak a
bulvárlapokhoz rohanni, hogy elárulják, hogy itt vagyok?
Bee és Gayle összenézett. Mimi egész nap alig szólalt meg.
Gayle gyorsan válaszolt.
– Nem, Mimi, minden el van intézve. Az ügyvédeink titoktartási
szerződést köttettek, és minden itt élő aláírta. Egy szót sem szólnak
senkinek.
– Beatrice-t is beleértve? Ő is aláírta?
– Beleértve engem is. – Bee mindent megtett, hogy a hangjában
semmiféle bosszúság ne legyen hallható, de jólesett volna neki, ha
közvetlenül megszólítják.
– És a sofőr? – intett vissza Mimi az autó irányába.
– Megbízható ember. Jó ajánlásai vannak. Nem kell tőle tartani,
megígérem.
Mimi arckifejezése pontosan elárulta, mit gondol a Pan World
ígéreteiről. Itt, a ragyogó napfényben Bee látta, hogy Mimi arca, bár
sebhelyes, közel sem sérült meg olyan súlyosan, mint az övé. És
mégis, az alapján, amit Gayle mondott, Mimi és ügyvédei még
mindig kígyót-békát szórtak az ügynökségre. Felsóhajtott, és
remélte, hogy ő és Mimi a lehető leghamarabb visszatérnek a
normális életbe.
Ahogy haladtak a keskeny, kanyargós úton, a völgy mindkét
oldalon fokozatosan kiszélesedett. Éppen a lejtő aljánál lévő kis
facsoporthoz értek, amikor a sofőr hirtelen fékezett, de olyan erővel,
hogy Bee fején előrecsúszott a paróka, a sérült lábába pedig erős
fájdalom nyilallt. Épp időben tolta fel a parókát, hogy lássa, miért állt
meg olyan hirtelen a sofőr: két kis kölyökkutyaméretű csíkos lény
tűnt el az aljnövényzetben.
– Mik voltak azok? – kérdezte olaszul a sofőrt.
– Vaddisznók, signorina. Kismalacok voltak, de az anyjuk is
biztosan itt van valahol. Mindenesetre nem várjuk meg – felelte, és
újra elindult.
– Fogalmam sem volt, hogy ilyen édesek.
– Igen, aranyosak, de rettentő kárt tesznek a szőlőben. – A sofőr
ferde pillantást vetett rá. – És az biztos, hogy puska nélkül nem
szívesen találkoznék egy kifejlett példánnyal.
 Miután lefordította a többieknek, amit mondott, Bee
elgondolkodott. Nem nagyon tetszett neki az elképzelés, hogy
veszélyes állatok által lakott környéken éljen, de fenntartásait
egyelőre megtartotta magának. Már tudta, hogy kihívás lesz vidéken
élni. És a színésznő szigorú arckifejezése alapján Mimivel élni
minden szempontból próbatételnek bizonyul majd.
Haladtak a völgyben, amíg az út jobbra kanyarodott, és jobban
ráláttak a kúpos dombon előttük magasodó, fáktól övezett villára.
Éppolyan impozáns és gyönyörű volt, mint amilyennek első látásra
tűnt. A Mercedes lelassított, majd amikor a VILLA MONTEGRIFONE
feliratú táblához érkezett, balra fordult. Erős vaskapu állta el az utat.
A sofőr a kapufában elhelyezett billentyűzet mellett megállt, kihajolt a
kocsiablakon, és megnyomta a csengőt. Másodpercekkel később a
kapuk gördülékenyen nyílni kezdtek. Áthajtottak rajta, fel, a fehér
kavicsos strada biancára, amely felkanyarodott a dombra. Az utat
mindkét oldalon jellegzetes toszkán ciprusok szegélyezték, és
aggodalmai ellenére Bee egyre izgatottabb lett, ahogy közeledtek úti
céljukhoz.
Ahogy felértek a csúcsra és behajtottak a fák menedékébe,
mindkét oldalról megnyílt a kilátás a szőlőre. Nagyon jólesett nekik
az árnyék a tűző nap melege után. Bee teljesen letekerte az ablakot,
és mélyen belélegezte az illatos erdei levegőt. Valahol a közelben
egy kakukk üdvözölte őket. Bee azon kapta magát, hogy mosolyog.
Előrehajolt, és megkopogtatta Gayle vállát.
– Micsoda hely!
Az első ülésről Gayle visszamosolygott rá.
– Ugye? És csak fél órába telt, mire ideértünk Sienából, mégis
nagyon távolinak tűnik! Tényleg bájos, határozottan eltér a
szokványostól… Jó lesz itt nektek, tudom!
Mindketten Mimire pillantottak, de ő nem tett megjegyzést.
Ebben a pillanatban kiértek a fák közül, és behajtottak a széles
parkolóba, ahol már egy Fiat furgon állt. Ahogy a Mercedes megállt,
sűrű porfelhő borította be őket. Bee sietve feltekerte az ablakot. A
sofőr tanácsára megvárták, míg a por lecsendesedett, csak azután
szálltak ki, előbb Gayle, majd a sofőr, aki minden igyekezetét latba
vetette, hogy hajlongva ajtót nyithasson Miminek.
 – Üdvözöljük Montegrifonéban, Signorina Robertson. –
Igyekezete jutalmául egy félmosolyt nyert, valamint egy finom
érintést a karján.
Bee biztos volt benne, hogy látta már ezt a gesztust Mimi tavalyi
kasszasikerében, amelyben a fiatal Viktória királynő szerepét
játszotta. Egyszerre sikerült nemesi és őszinte mozdulatot tennie, no
de lássuk be, valójában ő maga is nemesi – hollywoodi nemesi, de
mégis nemesi.
Bee, a maga részéről, továbbra is lelkesedett a villáért.
– Láttam már néhány gyönyörű házat, de ez az egyik
leglátványosabb. Tudni, hogy kié?
Gayle megrázta a fejét.
– Nem vagyok benne igazán biztos. Csak annyit tudok, hogy egy
idős házaspár lát majd el titeket. A rossz hír az, hogy nemigen
beszélnek angolul, ezért tolmácsolnod kell. – Mimi Robertsonra
pillantott. – Menjünk és nézzük meg, milyen a hely!
Gayle felvezette őket a villa felé tartó ösvényen, míg a sofőr a
poggyászok kipakolásával foglalkozott. Amint Mimi kiszállt az
autóból, kendőt kötött a fejére. Bee látta ezt, de nem értette. Nem
álcázta jobban, mint a hatalmas napszemüveg, és a hegyi fákon
tanyázó madarakon és mókusokon kívül ki más látta volna? Közel s
távol egy lélek sem volt…
A villa lenyűgözően tornyosult föléjük. Három emelet magas volt,
és majdnem két teniszpálya hosszú. A krémszínű falakon szabályos
közönként hatalmas ablakok nyíltak, a földszintieket masszív
fémrácsok védték. Ez erődszerű megjelenést kölcsönzött a villának,
de a báján nem koptatott. A zöld zsalugáterek, amelyek a felső
emeletek szobáit óvták a naptól, olyanok voltak, mint egy útikönyv
képein. A ház előtti ösvényről lépcső vezetett fel a kétszárnyú
ajtóhoz.
A villa falai tövében bokrokkal és virágokkal tűzdelt virágágyás
terült el; mögötte pedánsan nyírt, gyakran öntözött pázsit futott
vissza a parkoló felé. A pázsit közepén, egy rózsalugas alatt félig
megbújva, mint egy mesekönyvbeli képen, egy régi kút állt; vödörrel,
mohával és mindennel, amit csak el lehetett képzelni. Beet az is
lenyűgözte, hogy a kút mellett a füvön két páva csipegetett; jöttükre
felemelték kecses nyakukat, és kíváncsian méregették őket.
 Ahogy a bejárati ajtóhoz értek, az kinyílt, és egy idős, gyűrött
arcú, de mosolygós férfi lépett eléjük, és üdvözlőn kinyújtotta a
kezét. Bee alaposan végigmérte. A férfi közepes termetű volt, kissé
görnyedt tartású, a fején finom, acélszürke haj csillogott. Talán a
hetvenes éveiben járhatott, vagy akár a nyolcvanas éveinek elején,
de még mindig rendkívül fittnek és tettre késznek tűnt, és kedves
barna szeme mosolygósan ragyogott. Ropogósra vasalt fehér inget
és sötét mellényt viselt. Bee azonnal megkedvelte.
– Üdvözöljük Montegrifonéban, hölgyeim. A nevem Umberto. A
feleségem és én gondoskodunk majd magukról, amíg a villában
tartózkodnak.
Ahogy az várható volt, olaszul beszélt, és Bee gyorsan fordított is
a többieknek.
Mimi megrázta az öreg kezét, és ugyanolyan kétkedőn nézett rá,
mint a sofőrre.
– Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Mint azt tudja, titokban
szeretném tartani az ittlétemet. Remélem, nem bánja.
Bee fordított, az öreg pedig hevesen bólogatott.
– Igen, igen. Mindenképpen. Emiatt nem kell aggódnia.
Bee is a kezét nyújtotta.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Umberto.
Az öreg mosolya még szélesebb lett.
– Nagyszerű, hogy beszél olaszul! Remekül beszél! Aggódtam,
hogy a gyenge angolommal gondban leszek!
Bee látta, hogy a férfi tekintete az arcára siklik, de nyilvánvalóan
előre felkészítették már a látványra.
– Az újságban lévő fényképéről ismertem fel, signorina.
Megértem, hogy mindketten balesetet szenvedtek, és szeretnének
elbújni, míg túl nem teszik magukat az eseten.
Bee bólintott.
– Így van. Ez a hely tökéletesnek tűnik.
A férfi megnyugtatóan bólogatott.
– Biztosíthatom, itt teljesen névtelenek maradhatnak. Senki nem
szól egy szót sem.
– Nagyon köszönöm, Umberto.
Bee lefordította, amit mondott. A sofőr ekkor jelent meg az első
bőröndökkel. A rengeteg csomag közül csak egy volt Beeé, az
összes többi Mimihez tartozott. Míg a sofőr visszaindult a kocsihoz a
következő rakományért, Umberto bekísérte őket az első ajtón, végig,
a pinceszerű, hűvös folyosón. Már maga a folyosó akkora volt, mint
egy kisebb templom főhajója, és a folyosóról nyíló ajtópárok mind
akkorák voltak, hogy akár egy lovas is átgaloppozhatott volna rajtuk.
Csodálatosan hűvös volt itt, a vaskos falak közt; Bee mélyeket
lélegzett. A padlót évszázados terrakottacserepekből rakták, a
mennyezetet pedig csodálatos falfestmény díszítette. Filmbe illő
márványlépcső kanyarodott felfelé, amely aztán kettéválva vezetett a
felső emeletre. Beet, mint történészt, azonnal lenyűgözte az
autentikus, helyi építészet e ragyogó maradványa. Még azt is
elfeledtette vele, hogy mi vár rá.
Umberto egy díszes ajtópáron át egy még nagyobb szobába
vezette őket.
– Ez az egyik nappali. Összesen huszonhat szoba van a villában,
úgyhogy ha a kedves hölgyek szeretnének némi magányt, bőven
van hely, hogy eltávolodjanak egymástól.
Umberto szeme sokatmondóan csillant meg, de Bee bölcsen úgy
döntött, hogy nem fordítja le a megjegyzése utolsó részét.
A falakat olajfestmények borították, a padlón csodálatos
szőnyegek tarkállottak, a szalon túlsó végén pedig egy óriási
kandalló tátogott. Látványos szoba volt, az ablakai pedig a rendezett
hátsó kertre néztek. Alighogy beléptek, egy alak bukkant elő a
könyvespolcok közül.
– Ő a feleségem, Ines – mutatta be Umberto.
Ines méltóságteljes asszony volt, valószínűleg a férjével egyidős,
és barátságosan mosolygott rájuk. Kezet fogtak, de Bee figyelmét
nem kerülte el az sem, hogy Ines milyen együttérző pillantást vetett
a sebhelyes arcukra.
– Nagyon örülök a találkozásnak, hölgyeim, és remélem, hogy jól
érzik majd magukat itt, Montegrifonéban. Biztos vagyok benne, hogy
a jó, tiszta vidéki levegő mindkettejüknek jót tesz majd.
– Köszönöm, Ines. Csodálatos helyen élnek.
– Hozhatok egy teát vagy kávét? Vagy esetleg házi limonádét? A
citrom a saját fáinkról származik!
A hideg limonádé csábítóan hangzott Beenek, és amikor fordított,
örömmel látta, hogy Mimi és Gayle is egyetértően bólintottak. Ines
távozott, Umberto pedig intett, hogy üljenek le. Bee nagyon szerette
volna tanulmányozni a falakon függő régi olajfestményeket, de tudta,
hogy a következő hetekben rengeteg ideje lesz rá. Leült egy szép,
régi kanapéra Gayle mellé, Mimi pedig egy ugyanolyan fotelbe ült le
a finoman faragott dohányzóasztal másik oldalán.
– A most is lakható villa a tizenötödik században épült, nem
sokkal azelőtt, hogy Kolumbusz Kristóf elhajózott, hogy felfedezze
az Újvilágot, de egy sokkal korábbi kastély, vagyis inkább
erődítmény, helyébe épült. A falak egy része a kora középkorból
származik, és helyenként közel egy méter vastag. A legkorábbi
feljegyzés az épületről 1168-ból származik, de a szakértők szerint
sokkal régebbi ennél. A villa öt évszázada ugyanannak a családnak
a kezében van. – Bee hűen fordította Umberto szavait, még ha
erősen úgy is tűnt, hogy régi, betanult szöveget mondott. Egyik
vendégét azonban nem a történelem, hanem a jelen kérdései
foglalkoztatták.
– Beatrice, kérdezze meg az ételről. Nagyon különleges diétát kell
követnem.
– Már megmondtuk nekik… – vetette közbe Gayle, de Mimi
dühösen megrázta a fejét, és ragaszkodott hozzá, hogy Bee
fordítson.
– Mondja meg neki, Beatrice. Biztos akarok lenni benne, hogy
minden teljesen világos.
Bee továbbította az üzenetet, és ámulattal hallgatta, ahogy Mimi
kimerítő felsorolásba fogott a diétája keretei közt engedélyezett és
nem engedélyezett ételekről.
A tiltott ételek listája jóval hosszabb volt, mint az
engedélyezetteké. Umberto kénytelen volt elővenni egy tollat és a
jegyzettömbjét, hogy mindent lejegyezzen, amit csak Mimi felsorolt:
hamar teleírt egy egész lapot. Amennyire Bee meg tudta állapítani,
az étrendje leginkább tojásfehérje-rántottából és zellerszárból állt. A
szénhidrát szigorúan tiltott volt, mint ahogy minden, ami cukrot
tartalmazott. Világosan látszott, hogy fiatalnak, karcsúnak és
szépnek maradni hatalmas önmegtartóztatással jár. Bee remélte,
hogy Ines és Umberto nem ragaszkodik majd hozzá, hogy ő is
ugyanezt az étrendet kövesse. Igen, talán ledobhatna egy-két kilót,
de tudta, hogy Mimi diétáját követve heteken belül csontvázzá
fonnyadna.
A limonádé csodálatos volt, és mellé kaptak egy tányérral
Toszkána hagyományos mandulás kekszéből, a pompás
cantucciniból is. Ezek a kőkemény kekszek hirtelen csodálatosan
omlóssá váltak, szinte elolvadtak a szájban, amikor belemártották a
limonádéba; Bee és Gayle gyönyörrel majszoltak el többet is. Mimi
azonban hátradőlt, és rosszallóan vagy talán sóvárogva nézte őket.
Bee észrevette, hogy Mimi nem ad cukrot a limonádéjához, és
akaratlanul is azon töprengett, vajon mit tehet az a savanyú ital az
emésztőrendszerével.
A frissítők elfogyasztása után Umberto körbevezette őket a
villában, a kéttucatnyi ember fogadására is alkalmas ebédlőtől a
fenti, tágas hálószobákig.
Bee kinézett az egyik emeleti ablakokon, és azonnal megértette,
miért pontosan ide építkeztek az elődök már évszázadok óta. A
vidék minden oldalra meredeken lejt, és a dombtető ezáltal ideális
hely lehetett egy erődnek. Az egész szőlős, erdős, mezős,
olajfaligetes völgyet be lehetett látni innen; közel s távol az egyetlen
másik épület pedig egy apró, téglából rakott, világos,
terrakottacserepes kis parasztház volt.
Mimi odalépett mellé, és ránézve Bee azonnal meglátta azt a
dühödt dívát, akitől A Sötét Herceg forgatásán óva intették.
– Az a másik ház lakott? Azt mondták, hogy távol leszünk minden
szomszédtól. Mi a fenét nem értettek ezen? – Pattogós angol
akcentusával úgy hangzott, mint Bee régi igazgatónője. Miközben
Bee fordított Umbertónak, hallotta, amint a háttérben Gayle
megpróbálja oltogatni a fellobbant tüzet.
– Minden rendben, Mimi. Tudtunk erről. Senki nem fog szólni
semmit. Mindenki aláírta a titoktartási szerződést.
Umberto végighallgatta Beet és bólintott.
– Van még két ház a birtokon, de biztos lehet benne, hogy az
ittléte teljes titokban marad. Riccardo, aki az ott látható házban, a
Podere Nuovóban él, ritkán lép kapcsolatba a külvilággal, szinte
remete. A másik ház, a Grifoncella, kicsit lejjebb van a völgyben, ott
Luca, a birtokigazgató lakik. Aki ugyancsak teljességgel megbízható,
feddhetetlen ember.
 Bee fordított, Mimi pedig mintha egy kicsit megnyugodott volna,
még ha nem is egészen. Gayle embereinek igazuk volt: ez a hely
olyan messze volt a világ vérkeringésétől, amennyire csak
manapság lehetett. E két másik házon kívül csak mezők, olajfák,
szőlősorok és sűrű erdők övezték a lakhelyüket. Been hirtelen
aggodalom hulláma futott végig, ahogy eszébe jutott egy sor: „Senki
sem hallja, hogy sikítasz.”
Visszatérve a földszintre, Bee leült a kanapéra a nappaliban, és
kinyújtotta a lábát. Mosolyogva nézett Umbertóra.
– Csodálatos ez a hely. Máris otthon érzem magam.
Ő és Gayle is visszamosolyogtak rá. Mindhárman Mimi felé
fordították a fejüket, aki az ablak mellett állt, és a kertbe bámult.
Gayle feltette a mindennél fontosabb kérdést:
– Szóval, Mimi, mit gondolsz? Jól fogod itt érezni magad?
Drámai szünet következett; végül a színésznő rosszkedvűen
bólintott.
– Megteszi.
Határozottan nem túlfűtött válasz volt, de azért pozitív.
Mindannyian megnyugodtak.
 Negyedik fejezet

Bee szobája távol volt Mimiétől, a villa másik végében. Mire felért, a
bőröndjeit felhozták, a zsaluk nyitva voltak, az ágy pedig meg volt
vetve.
Pazar szoba volt. Középen impozáns, fából készült franciaágy állt,
a fal mellett hatalmas antik gardrób hozzáillő komóddal, szemben
vele egy szép régi kanapé kapott helyet. A hálószobából két ajtó
nyílt: az egyik egy nagy, meglepően modern fürdőszobába vezetett,
a másik pedig egy olyan helyiségbe, amelyet Umberto öltözőnek
nevezett. Ez tulajdonképpen egy másik, nagy szoba volt, tele
szekrényekkel. Bee egyetlen bőröndjének tartalma nagyon
szegényesen festett odabent, miután kicsomagolta.
Gayle egy másik „sráca”, néhány nappal ezelőtt, Bee kérésére
elment vásárolni a részére pár egyszerű nyári ruhát. Néhány
rövidnadrágot, könnyű felsőt, vadonatúj edzőcipőt és egy pár
szandált is kapott; nagy meglepetésére Gayle állta a számlát. Még
szerencse, gondolta Bee, ugyanis a „srác” meglehetősen drága
üzletekben vásárolt. Az árcédulák már nem függtek a ruhákon, de
mindegyik bevarrt címkén látszott, hogy nem a sarki butikból való.
Alkalmi ruhája kevés volt, csak egy pár magas sarkú és egy-két
egyberuha, amelyeket még Londonból hozott, de valahogy nem
számított rá, hogy itt a vidéken hasznát veszi majd az ilyen
holminak.
A hálószobájában egy hűtőszekrény is volt, nagyobb, mint az
otthoni, a londoni konyhájában. Tele volt alkoholos és alkoholmentes
italokkal, valamint friss gyümölccsel és ínycsiklandó
csokoládéválasztékkal. Bee kivett egy nagy üveg ásványvizet, és
töltött magának egy pohárral. Bár a szobájában kellemesen hűvös
volt, kint perzselt a hőség; és mivel még csak június vége volt, Bee
biztos lehetett benne, hogy a toszkán nyár lehet még ennél is
forróbb. A szobában az ablak felett volt a légkondicionáló, de
egyelőre úgy tűnt, a villa vaskos falai elég hűvösen tartják a belső
tereket. Az azonban meglepte, hogy az ablakot sűrű szövésű
szúnyogháló védte. Kétségtelen, hogy itt, vidéken, a gonosz kis
vérszívók komoly kellemetlenséget tudnak okozni.
Miután csillapította a szomját, Bee felnyitotta a laptopját, és
örömmel tapasztalta, hogy a wifi stabil és gyors. Sebtiben megnézte
az e-mailjeit, és meglepetésére egy ismerős feladótól származó
levelet is észrevett. Azonnal rákattintott.

Szia, Bee,
Most láttam a híreket a balesetedről. Iszonyúnak tűnt.
Remélem, minden rendben. Kérlek, írd meg, hogy vagy.
Sokat gondolok rád.

Sok szeretettel: Jamie

Bee hitetlenkedve nézett fel a képernyőről.

Sok szeretettel…?
Természetesen biztos volt benne, hogy a férfi szerette őt. És ő is
szerette. Nem volt vad rajongás, de őszintén hitte, hogy ez tartós
lesz, legalábbis az első együtt töltött évük mámorító napjaiban. De
ahogy telt az idő, lassan mindketten rájöttek, hogy eltávolodnak
egymástól. A vége, amikor elérkezett, visszafogott volt; inkább
hasonlított egy élettársi kapcsolat felbomlásához, mint szakításhoz.
Nem volt hiszti, nem volt szívfájdalom, nem volt dráma; csak egy
közös döntés, hogy véget vessenek valaminek, aminek már nincs
értelme. És bár azóta időnként kapcsolatba léptek, Beet meglepte,
hogy a férfi az SZ betűs szót használja. Vagyis olyasmit, amit a való
életben ritkán használt.
Az e-mail vége egy sor emléket idézett fel. De vajon miért,
kérdezte magától Bee, miért az utolsó néhány hét és nap keserű
emlékei, az azt megelőző évek boldogsága helyett?
Felkelt, ismét az ablakhoz lépett, és hosszú ideig üres tekintettel
bámult ki a szőlőre és az olajfákra, anélkül, hogy valóban látta volna
őket.
Végül megfordult, visszatért az íróasztalhoz, és kedves választ írt.

Szia, Jamie,
 Köszönöm a kérdést. Már jobban vagyok, és kiengedtek a
kórházból. Most kezdek egy hosszú, pihentető nyaralást
vidéken… Ki mással, mint Mimi Robertsonnal…?

Bee

Kissé bűntudatot érzett, amiért megemlítette Mimit, mert tudta, hogy

ezzel biztosan a férfi agyára megy majd. Jamie mérsékelten sikeres
szabadúszó író volt, kissé szűkösen, de képes volt fenntartani magát
a jogdíjakból és a folyóiratcikkeiből, de Bee tudta, hogy mindent
elsöprő álma mindig is az volt, hogy forgatókönyvet írjon egy
hollywoodi kasszasikerhez. Miután ezen a télen távozott az életéből,
Jamie Los Angelesbe utazott, kétségtelenül a nagy lehetőséget
keresve. Az a tudat, hogy most Bee, még ha közvetetten is, a filmes
világba nyert betekintést, biztosan bosszantja. A „küldés” gomb
megnyomása után Bee még inkább megbánta, hogy a fiú arcába
intett. Alapvetően kedves srác volt, és nem érdemelte meg ezt a
fricskát, de már késő volt.
Bee lecsukta a laptopot, és lement a lépcsőn, hogy elköltse az
ígért „könnyű vacsorát”. Gayle egy-két órája ment el a
Mercedesszel, miután meggyőződött arról, hogy Mimi elégedett a
szállással. Búcsúzóul még odasúgta Beenek:
– Hívj gyakran! Tudnom kell, hogy vagytok mindketten. És ne
feledd, ő egy jó ember, bár elismerem, hogy ezt néha elég jól el tudja
rejteni.
Ahogy belépett az ebédlőbe, Bee egy hatalmas, két főre terített
asztalt pillantott meg. A terítékeket egymás mellé, a kert felé nézve
helyezték el; így legalább nem kell majd a formális teríték szerint
egymásnak kiabálni az asztal egyik végéből a másikba. Akárhogy is,
az egyik ülés üres maradt: Umberto jött le, és közölte, hogy miss
Robertson aznap kihagyja a vacsorát.
Úgy alakult tehát, hogy Bee egyedül étkezett egy
tollaslabdapálya-méretű helyiségben, ami kicsit furcsa volt; kicsit
hátborzongató, és akár kissé magányos is lehetett volna, különösen,
ha Bee hagyja, hogy a Jamie-vel váltott levelek utáni kellemetlen
érzés eluralkodjon rajta. Szerencsére Bee hangulata jelentősen
javult az idős, derűs házaspár jelenlétében, és persze a feltálalt
ételek bősége és minősége is segített.
Egy speciális acélállványon egy egész, hatalmas pármai
sonkának tűnő füstölt comb volt felszolgálva, amelyből Ines
ostyavékony szeleteket faragott. Volt olívabogyó, aszalt paradicsom
és ízletes helyi pecorino sajt; sűrű, zölden ragyogó olajban pácolt
articsókaszív, gombák és apró hagymák; mindemellett pedig a
hagyományos, sótlan toszkán kenyér ruganyos, roppanós héjú
szeletei, amelyet Bee az elmúlt hetekben határozottan megszeretett.
Ines vegyes salátát is készített, kis kék-fehér ehető virágokkal,
fürjtojásokkal és spárgacsúcsokkal. Mellette egy tál szeletelt
paradicsom, mozzarellával és bazsalikomlevéllel, sűrű, aromás
olívaolajtól csillogott. Bee mélyeket lélegzett: a friss bazsalikom illata
egészen betöltötte az érzékeit.
Ha ez még nem lett volna elég, egy hatalmas vágódeszka is
feküdt az asztalon, megrakva válogatott szalámikkal, kezdve az
alkarnyi méretű, vaskos szárított kolbászoktól a hüvelykujjnyi
falatkákig, amelyeket Ines szerint vaddisznóból készítettek. Bee
először csak óvatosan kóstolgatott, tudatában annak, hogy ha nem
vigyáz, néhány hét vidéki élet után komplett új ruhatárra lehet
szüksége. Elhatározta, hogy visszafogottan fogyaszt, és mindent
megtesz, hogy minél többet mozogjon.
Az asztalon hideg ásványvízzel teli palackok sorakoztak, és
Umberto elővarázsolt egy üveg csodálatosan hűs rozét is, amelynek
címkéje azt hirdette, hogy a birtok helyi bora: Tenuta Montegrifone.
Miközben Umberto kiöntötte a bort, Bee ámulattal nézte, ahogy a
pohár külső oldalán páralecsapódás képződik, és nagy
könnycseppekként gördülnek végig a pohár öblén.
A bor és az étel egyformán mámorító volt, és Bee sajnálta, hogy
Mimi kihagyja ezt a káprázatos vacsorakínálatot. Egész nap alig
váltottak pár szót, és Bee remélte, hogy estére Mimi kissé feloldódik,
és talán társaságibb lesz. Azonban Bee sokkal jobban élvezte, hogy
egyedül étkezhet ebben a csodálatos környezetben, és nem egy
elkényeztetett dívával kell beszélgetnie. Így hát bátrabban kortyolt a
borba, és Umbertóra mosolygott.
– Umberto, ez a bor nagyon finom. Nagyon szépen köszönöm.
Kérem, miért nem ül le és csatlakozik hozzám egy pohárra? Jó
lenne egy kis társaság.
Az idős férfi kissé habozott, de helyet foglalt vele szemben, és
töltött magának egy fél pohár italt. Ajkához emelte, belekortyolt és
elismerően bólintott.
– Örülök, hogy ízlenek a helyi termékeink. Az olajat próbálta már?
– mutatott a felszeletelt paradicsomra és bazsalikomra. – Tessék,
kóstolja ezt meg!
Bee követte a férfi tanácsát, és ahogy szájába vette a falatot,
gyönyörrel mordult fel. Umberto elégedettnek tűnt.
– Az olajat itt készítik a birtokon, és anélkül, hogy dicsekedni
akarnék, ez a legjobb olaj Toszkánában.
Nyilvánvaló volt, hogy Umberto nem rejtegette a vidék ékeit.
Bee nyelt egyet, mielőtt válaszolt volna.
– Nagyon köszönöm, Umberto. A paradicsom hihetetlenül ízes, az
olaj pedig csodálatos! Egészen fűszeres, szinte érzem, ahogy
csiklandozza a torkomat! Ez elképesztő.
Umberto büszkén bólogatott.
– Mesés! Mesés! Mindent, ami itt ön előtt van, itt helyben
termeltek. Kivéve az ásványvizet, amely keletről, az Appenninekből
származik.
– Minden tökéletes! Nagyon kell majd vigyáznom, hogy ne egyek
vagy igyak túl sokat…
– Ugyan, butaság! A jó étel soha nem ártott senkinek, a bor pedig,
ha jó, éppolyan nélkülözhetetlen, mint a kenyér vagy a víz. És
szerényen szólva azt kell mondanom, hogy a miénk a legjobb bor
Toszkánában. – Az öreg elvigyorodott. – És ha ez a legjobb
Toszkánában, az azt jelenti, hogy ez a legjobb a világon!
Bee visszamosolygott rá.
A vacsora után, amely a valaha kóstolt legcsodálatosabb panna
cottával ért véget, Bee úgy érezte, tényleg mozognia kellene, ezért
úgy döntött, hogy gyorsan sétál egyet, mielőtt leszáll az este. Még
mindig nagyon meleg volt, ezért levette a parókát, és helyette egy
selyemsálat csúsztatott a zsebébe, arra az esetre, ha találkozna
valakivel. Kint még világos volt, bár a nap már majdnem eltűnt a
dombok mögött, és az eget szorgos, csikorgó hangon cserregő
madarak szelték keresztbe-kasul. Bee szinte biztos volt benne, hogy
fecskék, de a madártani ismeretei nem voltak éppen bőségesek.
Erről majd megkérdezi Umbertót, gondolta. Leereszkedett a domb
túlsó oldalán vezető kavicsos ösvényen, és hamarosan egy széles
strada biancán találta magát, amelyet egy traktor gumiabroncsainak
összetéveszthetetlen nyomai árkoztak.
Eszébe jutott, hogy megígérte az anyjának, hogy készít majd
fényképeket, így hát elővette a telefonját, mosolyogva kissé balra
fordította a fejét, hogy a sérült bal arca kevésbé látsszon. Úgy
helyezkedett, hogy a villa jól látszódjon mögötte, és készített egy
szelfit. Itt lent nem volt olyan erős a mobiljel, mint a villában, ezért
Bee elindult felfelé a domboldalon, hogy jobb vételt keressen.
A házat ölelő alacsony kőfal mentén elhaladt a Podere Nuovo
mellett is. Csodálatos, hagyományos toszkán parasztház volt, íves
ajtókkal és ablakokkal a földszinten, és egy szabadtéri lépcsővel,
amely az emeletre vezetett. Az ablakokat régi, mállott téglák
keretezték, míg a fal többi részét agyag- és kőtéglák keveréke
alkotta, amelyet az évszázadok során erősen elkoptattak az elemek.
A zsaluk ugyanolyan mohazöldek voltak, mint a villáé, a tetőt pedig
régi, rózsaszín cserepek fedték. Az összes zsalu szorosan zárva
volt, a kis előkertet felverte a sárgára szikkadt gaz. Nyilvánvaló volt,
hogy a ház lakója nemigen járt ki; ahogy Umberto mondta, „kész
remete”. Bee megnyugodott.
Bár a zúzódásos combja eleinte fájt egy kicsit; ahogy
bemelegedett, a fájdalom kezdett alábbhagyni, és Bee örömmel
tapasztalta, hogy egészen kitartóan tud sétálni. Nem tökéletesen
ugyan, de meglehetősen jól. Csak egy kicsit sántított. Ez megnövelte
az önbizalmát, és a teljes felépülés ígérete is felvidította. Legalábbis,
ami a gyaloglást illeti.
Egy idő után észrevett egy jól kitaposott ösvényt, amely egészen
az aprólékosan gondozott szőlősorok között vezetett. Miközben
felhágott a hegyre az ösvényen, a tőkéket nézegette. Látta, hogy
már kialakultak a kemény zöld szőlőfürtök, de a szemek még
kisebbek, mint a zöldborsó. Elképzelte, ahogy az ősz közeledtével
egyre nagyobbak, feketébbek és súlyosabbak lesznek. Körülnézett,
a feje éppen csak kibukkant a szőlő fölött. Ő volt az egyetlen emberi
lény a temérdek zöld közepén, és ez határozottan kísértetiesnek
tűnt. Bee a zajhoz és a nyüzsgéshez szokott, nem a csendhez, de
mindent megtett, hogy elfojtsa a szorongását.
 Mégis, ahogy mászott egyre feljebb, mindinkább a hatalmába
kerítette az idegesség.
Egyszer csak mozgást érzékelt közvetlenül maga előtt, alig egy
méterre a lábától: egy baljós kinézetű, sárgabarna kígyó tekeredett
szét, és cikázott el a szomszéd szőlősor felé. Bee holtra váltan
megállt, és ijedten nézett körül. A gondolat, hogy akár veszélyes
kígyók lehetnek körülötte, komolyan megrémítette. Néhány
másodpercig zihált; érezte, hogy a pulzusa gyorsan ver, és már-már
úgy döntött, hogy behúzott nyakkal elmenekül, de végül összeszedte
magát és újra elindult. Eztán szándékosan nagyokat dobbantott a
földön, hogy elriassza a többi hüllőt, mielőtt rájuk lépett volna, és egy
pillanatra sem emelte fel a tekintetét a poros ösvényről.
Mire elérte a mező felső szélét, egészen kimerítette az idegesség,
és csak az járt a fejében, hogy a visszautat is a kígyólakta szőlőn
keresztül kell megtennie. Megállt, és mélyeket sóhajtott, amíg a
szívverése le nem lassult egy kicsit. Megkönnyebbülten látta, hogy a
telefonja már három sávval mutatja a jelerősséget; így hát felmászott
a szőlőbirtokot övező kőfalra – persze csak azután, hogy jól
megütögette, hogy az esetleg ott rejtőző pókokat és kígyókat
elijessze –, és felhívta az anyját. A fal túlsó oldalán egy üres mező
terült el, de patanyomok sokasága tanúskodott arról, hogy a
közelmúltban gulya legelt itt. Bee örült, hogy a szarvasmarhák már
elhagyták a mezőt. Nem szerette volna szemközt találni magát egy
bikával.
Az édesanyja addig-addig nyaggatta, míg Bee megadta neki a
Montegrifone-villa levélcímét, de a lelkére kötötte, hogy nem árulja el
senkinek. Aztán elmesélte az elmúlt napok eseményeit, és
megígérte az anyjának, hogy a nyár végére minden visszatér a
normális kerékvágásba, ő hazautazik Angliába, és addig is nagyon
várja a pihenést. Ezt az anyja határozottan helyeselte is. Jó lett
volna meghívni a szüleit, de az anyja fülével kapcsolatos problémák
miatt ez nem volt lehetséges. Ehelyett Bee megígérte, hogy
rendszeresen felhívja őket, és sok fotót küld nekik.
Anyja azonban elég jól ismerte ahhoz, hogy érezzen valamit a
hangjában.
– Milyennek találod a vidéki életet? Gondolom, ez most egy kicsit
új neked, nem?
 – Kicsit bele kell még szoknom – felelte Bee, és úgy döntött, hogy
nem említi a kígyót. – De minden nagyon szép. Biztos vagyok
benne, hogy rendben leszek.
– És mi van a híres lakótársaddal? Apád és én alig hisszük el. Te
és Mimi Robertson!
– Magam is alig hiszem el, anya. Elképesztő, hogy egy ekkora
hírességgel nyaralhatok! Csak abban bízom, nem okoz majd túl sok
kényelmetlenséget. Jelenleg elég rossz hangulatban van.
– Szerintem csak pihennie kell. Ahogy neked is, hiszen annyi
minden történt.
Bee remélte, hogy az anyjának igaza van, különben nagyon
hosszú lesz a nyár.
A hívás végeztével visszacsúsztatta a telefont a rövidnadrágja
zsebébe, megpihent a napsütötte kőfalon, és megpróbálta
összeszedni a bátorságát, hogy ismét elinduljon a kígyók közé, a
szőlőbe. Kezével végigsimított a fején, és érezte, hogy a pihehaj
kezdett serkenni. Körülbelül három hét telt el a baleset óta, úgyhogy
lassan-lassan ideje volt, hogy megerősödjön, de Bee tudta, hogy
hosszú időnek kell még eltelnie, mire visszanő a vállig érő, dús haja.
Ujjaival gyengéden végigsimította sebhelyes arcát is, és újra azon
töprengett, hogy fog majd kinézni a nyár végére.
Álmodozásából a fűben ropogó léptek összetéveszthetetlen zaja
riasztotta fel. Ha az illető közelebb ér, biztosan meglátja majd. És mi
van, ha nem a birtok lakói közé tartozik? Ha így lenne, azonnal
felismerhetné a hírekből, és felfedhetné Mimi rejtekhelyét! Nem volt
mit tennie, el kell rejtőznie.
Bee megfordult a fal tetején és leugrott a túlsó oldalon. A
leérkezés erejétől a bal combja megremegett és szétáradt benne a
fájdalom, míg a másik lába valami gyanúsan lágy talajra érkezett.
Lepillantott, és a legrosszabb sejtése vált valóra: egy hatalmas
tehénlepénybe süppedt, bokáig. Grimaszolva kihúzta a lábát, és
káromkodott az orra alatt.
Szandálja sorsát egyelőre figyelmen kívül hagyva leguggolt a fal
mögé. Kezét a zsebébe süllyesztette a selyemkendőért; de a nagy
kapkodásban csak azt is beleejtette a trágyába. Fogcsikorgatva
káromkodott, majd fülelt. A léptek elhallgattak, és Bee feje felett
valami mozgás támadt. A lány azonnal azt hitte, hogy újra felzavart
valami hüllőt, ezért hátrahőkölt, és nagy lottyanással ismét belelépett
a friss kupacba. Ez a hang árulta el; a nevét hallotta a fal túloldaláról.
– Helló, miss Kingdom? Maga az? Umberto azt mondta, hogy
errefelé jött sétálni. A nevem Luke, én vagyok az ingatlanigazgató.
Gondoltam, eljövök és bemutatkozom.
Beet az lepte meg igazán, hogy a férfi tökéletesen beszélt
angolul: Luca tehát valójában Luke volt, és nyilvánvalóan angol.
Bee szégyenlősen felegyenesedett és átnézett a falon. Egy fejet
látott a túloldalon, az arcot azonban nem tudta kivenni, a nap
ugyanis közvetlenül a férfi háta mögött volt.
– Jó estét. Igen, Beatrice Kingdom vagyok. – Másodjára is kivette
a lábát a tehénlepényből, fintorogva a nedves, cuppanó hangtól,
amelyet ezzel előidézett. Egyik sarkát két ujja közé csippentve
kimentette a bemocskolódott kendőt is. Így már aligha vehette fel; a
férfi látni fogja a kopasz fejét, a sebhelyeit, meg mindent. Mélyet
sóhajtott, és addig követte a falat, míg egy kapuhoz nem ért.
A kapunál megállt, és végigmérte magát. Bokáig sárgásbarna
volt, mintha bokacsizmát viselt volna, és cseppet sem dobta fel az a
szuttyogó hang sem, amely minden lépését kísérte. Mit lehetett
tenni? Üdvözlőn felemelte a kezét, és intett a férfinak.
– Jó estét. Örülök, hogy megismerhetem. Nem is gondoltam, hogy
maga angol.
Luke magas volt, széles vállú; világos haját egészen rövidre
nyírva viselte. Kifakult rövidnadrág és póló volt rajta, napbarnított
lába és karja erős volt, és izmos. Bee az arcára emelte a tekintetét,
és nyugtázta, hogy Luke nagyon jó megjelenésű férfi, bár hirtelen
mintha kissé zaklatottnak tűnt volna. Ez a megnyilvánulás azonnal
szimpatikussá tette Bee számára.
Elpirult, amint észrevette, hogy Luke tekintete a sebhelyeire és a
fejére siklik, és mindent megtett, hogy nyugodtnak tűnjön.
– Elnézést a bújócskázásért, de fogalmam sem volt, hogy ki
jöhet… Valószínűleg tudja, hogy szeretnénk ezt az egészet titokban
tartani, főleg a társam kedvéért, aki igyekszik távol maradni a
nyilvánosságtól.
Miközben kimondta, hogy „ezt az egészet”, a sérült arca és feje
felé tett egy kézmozdulatot, amivel azonnal együttérzést és empátiát
váltott ki a férfiból. Luke odalépett a kapuhoz, és kinyújtotta a kezét.
 – Helló, Beatrice, ha nem bánja, hogy így hívom. Hallottam, hogy
megjárta a hadak útját. – Bee kezet rázott vele, és egyenesen a férfi
világoskék szemébe bámult. – És csak félig vagyok angol. Apám
olasz, de anyám Norwichból származott.
– Akárhogy is, az angolja tökéletes.
– Köszönöm a bókot, de tudom, hogy mostanában kicsit
berozsdásodott. Gyerekkoromban mindig angolul beszéltem
anyámmal, de aztán meghalt, és apám Nagy-Britanniába küldött,
bentlakásos iskolába. Onnan pedig Cambridge-be mentem
egyetemre. Akkoriban folyékonyan beszéltem angolul, de most egy
ideje újra itt vagyok, és nem használom annyit, mint szeretném.
Bee megállapította magában, hogy eszes ember lehet ez a Luke.
Elvégre a cambridge-i egyetemre nem vesznek fel akárkit.
– Nos, úgy beszél, mint egy igazi angol, ha mondhatom.
Mellesleg, kérem, hívjon Beenek, mindenki úgy szólít. És a Lucát
vagy a Luke-ot szereti jobban?
– Bármelyik rendben van, Bee. Luke-nak kereszteltek el, de itt
mindenki Lucának hív. Mindkettőre válaszolok. Szóval, meddig
maradsz velünk? Umberto azt mondta, amíg a hegeid be nem
gyógyulnak, de nekem úgy tűnik, hogy már jó úton haladsz a
felépülés felé.
Bee mosolygott.
– Köszönöm, hogy megpróbáltad, Luke, de van otthon tükröm.
Tudom, milyen rosszul nézek ki. Attól tartok, hosszú folyamat lesz,
de tudod, mit? Még mindig élek. Hogy meddig leszek itt, azt a
társam dönti el. De mivel jelenleg nem beszél sem velem, sem senki
mással, fogalmam sincs. Legkésőbb szeptemberben újra el kell
kezdenem a munkát.
– Az hol van? Hollywoodban?
– Nem, én Londonban tanítok középkori történelmet. Legalábbis
eddig azt csináltam. A sienai munka csak ideiglenes volt…
Hirtelen újra hátrahőkölt, ahogy észrevett egy nagy, fekete kutyát
előgaloppozni a szőlőből. Bár a kapu túloldalán volt, aggodalmasan
hátrébb lépett.
Óvakodva nézett a kutyára. Gyermekkorában volt egy rossz
tapasztalata egy nagy kutyával, és bár az állat nem harapta meg,
Bee nagyon megijedt tőle. Azóta mindig mindent megtett azért, hogy
lehetőség szerint elkerülje őket, még az ehhez hasonló, barátságos
külsejű labradorokat is.
– Még nem találkoztál Romeóval, igaz? Még egészen fiatal, és
mindig örömmel barátkozik össze új emberekkel. – Luke
valószínűleg észrevette Bee habozását, és hozzátette: –
Megígérem, hogy teljesen ártalmatlan.
Bee a fogát összeszorítva, óvatosan előrelépett, és lenyúlt, hogy
megpaskolja a kutya fejét a kapu lécei között. Romeo fogsora
felcsillant, amitől Bee kissé elvesztette a bátorságát, de
megnyugtatta, hogy az állat a farkát csóválja. Nem kapta el a kezét;
de ahogy a kutya nedves, hideg orrát megérintette, véget vetett a
barátkozásnak.
Luke a másik oldalról a kapunak dőlt. Miközben ezt tette, Bee
látta, hogy a férfi és a kutya is gyanakodva szimatolni kezd, majd
lenéz. A lány zavartan és szomorúan megrázta a fejét, ahogy
magyarázkodni kezdett.
– Amikor meghallottam, hogy jön valaki, annyira siettem elbújni,
hogy nem figyeltem, és beleléptem egy nagy tehénlepénybe…
Aztán, hogy még rosszabb legyen a helyzet, a sálamat is
beleejtettem.
Luke barátságosan és megértően elmosolyodott, amitől éveket
fiatalodott.
– Nem baj. Szerencsét hoz. Nem lehet úgy élni egy farmon, hogy
az ember bele ne lépne mindenféle gyanús dologba. Ne aggódj. A
cipőd és a sál is menthető. Add majd oda Umbertónak vagy Inesnek,
és rendbe teszik.
Bee nem volt olyan biztos benne, hogy vadonatúj, nagyon drága
szandálja tehénkakaálló, és rendbe hozható, de nem tett
megjegyzést. Ehelyett fontosabb dolgokra terelte a beszélgetést.
– Luke, kérdezhetek valamit? A szőlőn keresztül felfelé jövet
láttam egy kígyót. Szerinted mérges volt?
A lány hatalmas megkönnyebbülésére a férfi megrázta a fejét.
– Nem, errefelé nincsenek mérges kígyók. Talán fent az erdőben,
de nagyon ritkák. A kígyó, amit láttál, sárgásbarnás színű volt?
Bee bólintott.
– Csak egy mezei sikló volt. Egészen ártalmatlan. – A férfi
rámosolygott, és Bee visszamosolygott. Nem lehetett tagadni:
élvezte újdonsült ismerőse társaságát, még akkor is, ha történetesen
hüllőkről beszélgettek. – Kétségtelenül sokkal jobban félt tőled, mint
te tőle.
– A mamám is mindig ezt mondta a kamasz fiúkról.
Luke újra elmosolyodott.
– Ha ez a helyzet, az a kígyó biztosan halálra rémült, mert én
aztán komolyan megijedtem! Egész életemben a városban éltem, és
nem igazán van tapasztalatom a természettel kapcsolatban.
A kutya még mindig a lába körül szimatolt, és Luke is újra lenézett
Bee szandáljára.
– Valamivel feljebb van egy forrás a dombon, a patak pedig
ezeknek a szőlőknek az oldalán folyik le. Miért nem megyünk fel
oda? Ott megmoshatnád a lábad.
– Ez remek ötletnek hangzik.
Bee átkelt a kapun, de közben éberen figyelte a kutyát. Együtt
sétáltak át a szőlőhegy legfelső peremén, egészen addig, ahol a
szőlősorokkal párhuzamosan egy kis, alig alkarnyi széles patak futott
le. A víz tiszta volt, és meglepően hideg. Bee megtisztította a lábát, a
szandálját és a kendőjét, legalábbis annyira, hogy ne legyen olyan
gusztustalan, és ne zavarja hazáig. Amikor mindent ki- és
megmosott, amennyire csak tudott, leült Luke mellé egy fém
itatóvályú szélére, hogy egy kicsit megszáradjon a lába. A kutya a
lábuknál telepedett le; a szája tátva volt, a nyelve kilógott, és
fújtatott, mint egy gőzmozdony. Bee rásandított a gazdájára.
Valóban jó kiállású férfi volt, nyilvánvalóan derűs alkat, és Bee
nem tudta megállni, hogy ne vonzódjon hozzá. Ez különösen
meglepő, megmagyarázhatatlan, és nagyon bosszantó is volt,
hiszen hónapok óta teljesen hidegen hagyták a férfiak. Ezért inkább
minden tőle telhetőt megtett, hogy figyelmét a férfiról a környezetére
irányítsa. Valamivel alattuk már alig lehetett kivenni a villa rózsaszín
tetőcserepeit a gyengülő fényben. Más emberi nyom nem is látszott
a környéken.
Mélyeket lélegzett.
– Gyönyörű ez a hely, Luke. Mondd, ki a tulajdonosa?
Luke egy kis szünet után válaszolt:
– Régebben Cosimo báró volt, de tavaly meghalt, és azóta ez egy
kicsit bonyolulttá vált.
 Volt valami a hangjában, amitől Bee ráébredt, hogy talán olyan
ügyekbe ártotta magát, amelyek nem tartoznak rá, ezért témát
váltott.
– Nagyon szép, és nagyon… távoli. Valószínűleg eltart egy ideig,
míg megszokom a magányt.
– De nem vagy egyedül, igaz? Itt van Ines és Umberto, és itt van
a barátod, a híres filmsztár…
– Ő nem igazán barát. Véletlenül mindkettőnket baleset ért, így
együtt bujkálunk. – Luke-ra kacsintott. – Őszintén szólva, csak azért
vagyok itt, hogy én legyek az ő társasága, ha ő akarja. De egyelőre
az a benyomásom, hogy szívesebben szeretne egyedül lenni.
Nekem megfelel, mert én meg félek tőle.
– Biztos vagyok benne, hogy a vidéki levegő varázslatosan hat
majd rá. Csak várj.
– Ki tudja! – Bee nem volt erről meggyőződve.
– Komolyan, csak várj. Romeo és én szinte mindennap
megtesszük ezt az utat. Ha mozdulatlanul és csendben ülsz,
mindenféle vadat lehet látni. Múlt héten egy nagy szürke gém
keresett enni való békákat vagy az imént látott kígyó egyik fivérét
vagy nővérét… És ne aggódj a kígyók miatt. Tényleg nincs belőlük
olyan sok a környéken. Viszont gyakran látni rókát, szarvast és
természetesen vaddisznót, a szőlőültetvények átkát…
– Két kis vaddisznómalacot láttunk, amikor délután megérkeztünk.
A nagyok veszélyesek?
– Nappal ritkán mutatkoznak, de előfordul. És lehetnek
veszélyesek is, különösen, ha a koca a malacait óvja. De ha csak
tehetik, rejtőzködnek; kétlem, hogy sokat látnál belőlük. Különösen,
hogy nagy károkat tesznek a szőlőben, ezért mindent megteszünk,
hogy távol tartsuk őket.
– De ők az egyetlen veszélyes állatok errefelé, igaz?
Luke egy pillanatig tétovázott.
– Igen, bár a körülöttünk lévő dombokon élnek farkasok is.
Beenek leesett az álla.
– Farkasok? Itt, Toszkánában?
– Igen, de nem sokat tudni róluk. Időről időre halljuk őket, de ez is
nagyon ritka.
 Bee nyelt egyet. Kígyók, vaddisznók és most farkasok? Ez a
vadon meglehetősen messze volt a művészeti galériák, múzeumok
és történelmi épületek Toszkánájától, amelyről olyan régóta
álmodott. Talán jobban tenné, ha követné Mimi Robertson példáját,
és a szobájában maradna.
Látva az aggodalmát, Luke azonnal igyekezett, hogy
megnyugtassa.
– Romeo egész nap keresztbe-kasul járja a birtokot, mégsem
támadta meg semmi. És a pávák is ott vannak a villában már tíz éve,
ha nem több. Mégsem érte őket semmi baj. Bízz bennem, Bee, itt
tökéletesen biztonságban vagy.
Bee mosolygott.
– Ha ezt mondod, akkor rendben van.
Hirtelen összerezzent, ahogy a labrador a lábfejére tette nehéz,
szőrös fejét. Lenézett Romeóra, aki elnyúlt előttük a földön; és
megesküdött volna, hogy a kutya felkacsintott rá. A meleg fej a
bőrén nem volt kellemetlen érzés, ezért nem mozdította a lábát, és
meglehetősen elégedettnek érezte magát. Kislány kora óta nem volt
ilyen intim helyzetben kutyával. Visszanézett Luke-ra.
– Gondolom, Romeóé az egész birtok. Nem csoda, hogy
boldognak tűnik.
Mintha csak egyetértett volna, a labrador mélyet sóhajtott, és
lehunyta a szemét.
– Romeo nagyon boldog kutya, Bee. Mindenfelé járkálhat, és két
otthona is van, így soha nem szenved hiányt sem társaságban, sem
ételben. És hidd el, az étel nagyon fontos egy labrador számára.
Ugyanannyi időt tölt odafent a villában Umbertóval és Inesszel, mint
velem a Grifoncellában.
Bee elmosolyodott a név hallatán, ami azt jelentette, hogy Kis
Griff.
– Ó, igen, ő egy nagyon boldog kutya.
Még egy kicsit beszélgettek a völgyről, a szőlőről és a villa
történetéről, mire Luke végül felállt, a kutya is felpattant, és
farkcsóválva várta az indulást. Bee kelletlenül feltápászkodott, és
nagyon sajnálta, hogy vége ennek a barátságos találkozónak.
– Bee, nagyon örülök, hogy találkoztunk és beszélgethettünk egy
kicsit, de folytatnunk kell a körsétát. Romeóval lekísérünk az útig.
 A mező alján Bee elbúcsúzott Luke-tól és a kutyától, és elindult a
villa felé. Közben azon gondolkodott, hogy Luke milyen hatalmas
benyomást tett rá. Egy dolog biztos – bár úgy jött Toszkánába, hogy
egyáltalán nem érdeklődött a férfiak iránt, alig várta, hogy újra
láthassa a jóképű birtokigazgatót.
Ahogy sétált visszafelé, a Podere Nuovo mellett meglepetés érte.
Éppen a bejárati ajtó magasságában járt, amikor egy hangot hallott,
és nem éppen egy barátságos hangot.
– Hé, ez magánterület. Mit csinálsz itt?
Bee lelassított, és a hang irányába fordult. Fellángolt benne a
bosszúság, hogy a sála nemcsak büdös, de már nedves is volt.
Először csak annyit látott a félhomályban, hogy a földszinten most
nyitva van az ajtó, és eltartott egy pillanatig, mire azonosította az
alakot az ajtónyílásban. Megállt, és minden tőle telhetőt megtett,
hogy az árnyékban maradjon; a legelbájolóbb mosolyát öltötte
magára, és a legszebb olaszával válaszolt.
– Jó estét. Az új szomszéd vagyok. A nyarat a villában fogom
tölteni.
Néhány pillanatig nem érkezett válasz. A férfi végül úgy döntött,
mégis válaszol.
– Mi a neved?
Természetesen nem ez volt a legmelegebb üdvözlés, de Bee csak
mosolygott tovább.
– A nevem Beatrice. A barátaim Beenek hívnak.
– És honnan jöttél, Beatrice?
– Londonból származom… Angliából. És maga? Honnan jött?
– Itt lakom – felelte kurtán a hang. Nyilvánvalóan nem volt
csacsogós típus.
Mostanra Bee szeme hozzászokott a ház árnyékos belsejéhez, és
tisztábban kivehette az alakot. A férfi magas volt, ápolatlan ősz haja
a válláig ért, és a hatvanas évei közepén járhatott. Az a tény, hogy
egyik kezében egy teli pohár vörösbort tartott, még tovább fokozta
egy idősödő rocksztár benyomását. Feltehetően ő volt az a férfi, akit
Umberto Riccardóként emlegetett.
Bee azon tűnődött, ki ő, és mit keres itt a semmi közepén. Talán
Riccardo, akárcsak ő, a rivaldafény elől menekült. Ez a gondolat
valahogy megszerettette vele ezt a tüskés karaktert, így megkettőzte
erőfeszítéseit, hogy elbűvölő legyen.
– Nos, csodálatos helyet választott.
– „…csodálatos helyet választott” – ismételte a férfi maró gúnnyal.
– És mit tudsz te erről a helyről?
– Attól tartok, nem sokat. Csak most érkeztem, és még nem
igazán ismerem a környéket.
– Hová mész?
– Vissza a villába.
– Helyes.
Aztán anélkül, hogy egy szót is szólt volna, a férfi hátrált egy
lépést, és becsukta az ajtót.
– És magának is nagyon jó éjszakát – morogta Bee magában, és
azon töprengett, vajon miért olyan rosszkedvű ez az alak.
Amikor visszatért a villába, az első dolga volt, hogy levegye
koszos szandálját, és beledobja egy vödör vízbe a hátsó ajtónál.
Súrolta, ahogy csak tudta, és reménykedett, hogy még menthető,
azonban be kellett látnia, ha a lábbeli kiszárad, nem nyeri már vissza
a régi formáját. A vödörbe dobta a másik szandált is, majd a súrolás
után kitette őket a lépcsőre száradni.
Miután végzett, megkerülte a villát, és élvezettel taposta mezítláb
a pázsitot. A locsoló éppen permetezte a kiszáradt füvet; várt, majd
kikerülte a sugarat. A páváknak nyoma sem volt, de a szürkület
ellenére mégis észrevette a foltokat, amelyekről feltételezte, hogy
pávaürülék, és ügyelt arra, hogy elkerülje őket. Világos, hogy ha
vidéken él az ember, nagyon oda kell figyelnie, hová lép.
Beengedte magát a villába azzal a kulccsal, amit Umberto adott
neki, és felment a hűvös márványlépcsőn a szobájába. Az emeleten
eltöprengett, vajon Mimi hogyan boldogul egyedül, és elhatározta,
hogy másnap megpróbálja rávenni egy sétára. Nem várta az
esetleges vitát, de megígérte Gayle-nek, hogy megpróbálja.
Az este hátralévő részét a laptopja előtt töltötte, e-maileket
olvasott és törölt, és köszönőüzeneteket küldött azoknak, akik
értesültek a balesetéről, és jobbulást kívántak. Jamie-től nem jött
több üzenet. Bee szinte sajnálta. Hogy ez azt jelentette-e, hogy még
mindig érzelmeket táplál iránta, arról nem akart vitatkozni a
tudatalattijával. Amikor végzett, megszokásból megnézte a tízórai
híreket, majd hirtelen úrrá lett rajta a fáradtság. Bemászott az ágyba.
Ahogy ott feküdt, csak egy bagoly távoli huhogását hallotta,
különben minden békés volt körülötte. Meglepetésére nem a
gyönyörű villa, a csodálatos környezet, vagy akár az exe járt a
fejében; hanem Luke, a birtokmenedzser arca.
 Ötödik fejezet

Másnap reggel Bee olyan hangra ébredt, mintha valakit élve

nyúznának. A kintről érkező, hátborzongató kiáltások sorozata
azonnal kiugrasztotta az ágyból, és a nyitott ablakhoz rohant, hogy
megnézze, mi a fene folyik itt. Megkönnyebbülésére rájött, hogy
csupán a pávák rikoltoznak ilyen szívszaggatóan.
Londonban az egyetlen vadon élő állat, amelyet látott, a galamb
volt; nagy ritkán egy-egy merészebb, szemétben kotorászó városi
róka. Itt a rendezett kerten túl, a civilizációnak nyoma sem volt –
csak szőlősorok nyúltak el előtte, és sorakoztak végig a völgyben,
elnyújtózva a távoli erdők felé. Bee eltolta az útból a szúnyoghálót,
könyökével a párkányra támaszkodott, és mélyeket lélegzett.
Zavarban kellett volna éreznie magát, hogy csak így, pizsamában
kikönyököl az ablakba, de itt, a dombok közt, aligha leshette meg
valaki.
Az éjszaka folyamán többször is arra ébredt, hogy melege van,
ezért lehúzta a paplant és csak a huzattal takarózva aludt, nyitott
ablakokkal, de behúzott szúnyoghálóval. Így végül remekül, mélyen
aludt, és a rovarok sem zavarták.
Nyújtózkodott egyet, és örömmel nyugtázta, hogy az előző esti
séta jót tett a fájós lábának. Még mindig fekete-kék volt, és még
mindig fájt, de nem annyira, mint korábban.
A kilátás elragadó volt, az ég pedig tökéletesen felhőtlen, ragyogó
kék. Bee nagyon kényelmesnek találta a villát, a környezet pedig
érintetlen volt, és gyönyörű. Tökéletes, bár kissé félreeső helynek
tűnt arra, hogy néhány békés, nyári hetet pihenéssel töltsön, még
akkor is, ha a lakótársa nem éppen a legegyszerűbb eset.
Feszülten fülelt: nem hallott semmit. Se autót, se repülőt, se
földalattizúgást, se emberi hangot. Valóban a semmi közepén találta
magát, és egy városi lány számára ez határozottan idegen terület
volt a maga farkasaival, kígyóival és vaddisznóival. Mintha csak rá
akart volna erősíteni erre a véleményre a világ, a közeli
szőlőtőkében hirtelen motoszkálás és egy nyikkanás hallatszott,
amint valami kis állat egy ragadozó karmai közé került. Bee
együttérzően és meglepetten maga is megnyikkant. Egy másik világ
volt odakint.
Felkelt az ablaktól, bement a fürdőszobába, és hosszú, pompás
fürdőt vett, az elsőt a baleset óta. Ahogy a vízben feküdt, azon kapta
magát, hogy ismét Luke-ra gondol. Bármennyire is meg volt róla
győződve, hogy már egyetlen férfi sem érdekli, mégis úgy tűnt, hogy
a gondolatai túlnyomó része Luke körül kering. Azon töprengett,
vajon hová vezethet ez. Abban biztos volt, hogy nem románcot keres
benne, de nem tagadhatta, hogy érdekesnek és vonzónak találta a
férfit.
Felfrissülve szállt ki a kádból, és úgy érezte, készen áll a napra,
akármit hozzon is: kígyókat, labradorokat vagy nyűgös filmsztárokat.
Öltözködés közben elmosolyodott: az jutott eszébe, hogy Mimi
bármilyen nyűgös legyen is, még mindig szívesebben fut össze vele,
mint Luke egyik „ártalmatlan” kígyójával vagy farkasával. Odakinn
már most meleg volt, így Bee egy rövidnadrágot és egy könnyű
felsőt vett fel, a parókát nem. Umbertónak és Inesnek úgyis meg kell
szoknia a megjelenését.
A földszinten az ebédlőben találta Inest, de a filmsztárnak nyoma
sem volt.
– Jó reggelt, Ines. Miss Robertson mutatkozott már?
– Jó reggelt, signorina. – Ha Ines észre is vette Bee sörtés haját
és heges fejét, nem adta jelét. Nem kétséges, őt és a férjét előre
figyelmeztették. – Épp most szólt le, hogy csak egy pohár frissen
facsart narancslevet kíván. Mindjárt felviszem neki.
– Kérem, hívjon Beenek, ne signorinának – mondta Bee, és
közben támadt egy ötlete. – És tudja, mit? Majd én felviszem miss
Robertsonnak a narancslevet, úgyis beszélni szeretnék vele.
– Nos, ha biztos vagy benne… Bee. – Ines habozott. – Kicsit
rosszkedvűnek hangzott. Nem tudom, történt-e valami…
Bee egy kis mosolyt villantott rá.
– Valószínűleg csak rosszkedvű. Azt hiszem, ezek a filmsztárok
néha kissé temperamentumosak tudnak lenni. – Ez enyhe kifejezés
volt, ha hinni lehetett azoknak a történeteknek, amelyeket a
forgatáson hallott. – Odaadom neki a narancslevet, és tisztázom,
hogy mi a gond.
 – Ez nagyon kedves. Köszönöm, hogy megteszed helyettem. Ha
visszajössz, és nem találnál, a konyhában leszek. Lent van a folyosó
végén. Itt a narancslé.
Bee elvette Inestől a kis ezüsttálcát, és felvitte az emeletre. Ahogy
elhaladt a lépcsőház falán függő festmények mellett, gyorsan
mindegyikre rá-rápillantott. Amikor a doktori disszertációját írta, a
középkori és a reneszánsz művészet területeit is alaposan
megismerte. Ügyesen meg tudta különböztetni a valóban régi
festményeket a hamisítványoktól. Amennyire részletesebb
tanulmányozás nélkül megállapította, a lépcsőház és a folyosó falán
függő festmények mind régiek voltak, és kétségtelenül értékesek, de
első pillantásra nem úgy tűnt, mintha remekművek lennének
közöttük. Toszkána minden idők legnagyobb művészeinek adott
otthont Leonardo da Vincitől Michelangelóig, de az itt látható
művészek, bár kompetensek, határozottan nem ebbe a kategóriába
tartoztak. Ennek ellenére Bee elhatározta, hogy komolyabb időt
fordít majd az érdekesebb festmények alapos tanulmányozására. Az
ötlet határozottan inspirálta.
Amikor Mimi lakosztályához ért, megállt, vett egy mély levegőt, és
bekopogott az ajtón.
– Miss Robertson, én vagyok az, Bee. Meghoztam a
narancslevet.
– Csak hagyd kint. – Semmi kérem, semmi köszönöm, és a
hangnem határozottan morcos volt – vagy még rosszabb.
Bee elfojtotta a bosszúságát, és az utasítás szerint cselekedett,
de tett még egy utolsó kísérletet a kapcsolatteremtésre.
– Azon tűnődtem, van-e kedve ma reggel sétálni. – Nincs. –
Csend következett, majd bosszús folytatás: – Köszönöm.
Senki sem vádolhatta Mimi Robertsont azzal, hogy fölösleges
szavakra vesztegeti a levegőt, de Bee megnyugodott a „Köszönöm”-
től. Talán a vidéki levegő kezdett csodákat tenni a filmsztárral.
– Jól van, akkor viszlát.
Nem érkezett válasz, Bee pedig magára hagyta a színésznőt.
Bee internetezéssel töltötte a délutánt; munkát keresett, de
eredménytelenül. Végül úgy döntött, hosszú sétát tesz, és ezúttal
valóban körbejárja a környéket. Megkérte hát Inest, hogy készítsen
neki egy kis pikniket. Nagy nehezen lebeszélte arról, hogy egy
éhező család háromnapi ellátmányát becsomagolja neki, csak egy
sajtos-szalámis szendvicset kért, néhány barackot a kertből, egy
üveg vizet és a tegnap esti rozé maradékát. Mindent bepakolt a kis
hátizsákjába, és elindult; ezúttal lefelé, a folyóhoz, és elhatározta,
hogy visszafelé követi a forrásig. Szandál helyett edzőcipőt
választott, mert nem akarta újra megkockáztatni, hogy a lábujjai közt
szuttyogó tehénlepénnyel kelljen hazabaktatnia. Ráadásul a
szandálja még mindig vizes volt. Ines mondta neki reggel, hogy a
hátsó küszöbön találta meg a lábbelit, és jól kicsutakolta ő is, abban
a reményben, hogy még visszakaphatja a régi formáját. Ines minden
igyekezete ellenére Bee attól tartott, hogy a Dolce & Gabbana
szandál és a mezei trágya kibékíthetetlen fogalmak.
A sétához nem vitte magával a parókáját, de a frissen mosott
kendőt a fejére kötötte és balra csomózta, így eltakarta, egyúttal
megóvta a sebhelyes arcát. Ines talált neki egy széles karimájú
szalmakalapot, azt is feltette. Amellett, hogy menedéket nyújt a nap
ellen, ez a kombináció remek álca lenne, ha valakivel találkozna, bár
Bee ezt nagyon valószínűtlennek találta. Nyugtalanító gondolat volt,
hogy itt a völgyben minden eshetőség szerint több a vaddisznó, mint
az ember.
Amikor elérte a folyót, Bee nem lepődött meg, hogy az alig volt
több mint kisebb-nagyobb pocsolyák épphogy csobogó patakkal
összekötött sorozata; de a hangos békavartyogás és a dús
növényzet arra utalt, hogy itt nemrég vidám kis folyócska csobogott.
Bee elindult a folyásiránnyal szemben, és követte a medret, míg a
szőlők és a mezők össze nem értek az erdővel. Eszébe jutott, amit
Luke a mérges kígyókról mondott, és éberen figyelt a környezetére,
de nem látott semmi baljósabbat egy magányos mókusnál, ami egy
fa ágai közül méregette őt.
Egy alkalommal nagy fekete hangyák véget nem érő gyöngysorát
vette észre a földön. Bee óvatosan átlépett rajtuk, és haladt felfelé,
de ahogy az út egyre meredekebbé vált, kezdett kimerülni, és a
combja is megfájdult. Ezért végül úgy döntött, hogy ma csak eddig
jön. Letette a táskáját, és alaposan körülnézett. Elragadó hely volt,
még ha elszigetelt is.
Kicsivel feljebb a patak egy sziklás kiemelkedésből vízesésként
zuhogott alá, amely alatt egy medence keletkezett. A víz
kristálytiszta és meglehetősen mély volt, és még a kis halak is
látszottak, amint a medencében úszkálnak. Körülötte, félkörben,
alacsony, fákkal borított sziklák választották el a külvilágtól, és egy
nagy, lapos kő tökéletes piknikasztalnak kínálkozott. Bee kinyitotta a
kis hátizsákját, töltött magának egy fél pohár bort, és környezete
szépségén ámuldozott.
A hely olyan volt, mint valami tündérmese, valahol túl a való
világon; mintha Piroska vagy Jancsi és Juliska bármelyik pillanatban
felbukkanhatna. Bee belekortyolt a borába, hátradőlt a könyökére, és
kinyújtotta a lábát. Kicsit kísérteties volt egyedül itt lenni az erdőben,
de lassan kezdett hozzászokni a magányhoz.
Aztán hirtelen rádöbbent, hogy még sincs egyedül.
Felült, amikor meghallotta egy nagy test hangját, ahogy az
aljnövényzeten keresztül csörtet felé. Egy feldühödött vaddisznó
képe futott át a fején, és már kezdett feltápászkodni, hogy keressen
egy fát, amire felmászhatna, amikor a zajt okozó állat kitört a bokrok
közül, és farokcsóválva rohant felé.
– Romeo!
Bee hirtelen nem tudta, hogy megkönnyebbüljön vagy
elszomorodjon. Hiába nem vaddisznó, egy jókora fekete kutya
hirtelen felbukkanása mégis elég ijesztő volt ahhoz, hogy a bor
maradékát az ölébe öntse.
A kutya tátott szájjal megtorpant előtte, felfedve ijesztő fogsorát.
Bee azonban látta, hogy Romeo nagy hévvel csóválja a farkát; úgy
tűnt, határozottan örül a találkozásnak. Bee habozva kinyújtotta az
egyik kezét, a kutya pedig hozzádörzsölte a pofáját, és közben apró,
boldog kutyahörgést hallatott. A lány megnyugodott, megvakarta az
állat fülét, mire az másodperceken belül lerogyott és a hátára fordult,
hogy mind a négy lábával a levegőben kalimpáljon. Bee le volt
nyűgözve, úgy a kutyán, mint saját magán.
– Buongiorno, Romeo, hogy vagy ma?
A kutya láthatóan nem tiltakozott a nyelvek keveredése ellen, és
fektében továbbra is olyan erősen csóválta a farkát, hogy az egész
fara ringott vele.
Bee elővett egy zsebkendőt, a rózsaszín borfoltot törölgette a
rövidnadrágján, és megjátszott szigorral nézett le a jószágra.
– Most nézd meg, kutya, mit csináltam miattad.
 Romeo nem reagált erre a megjegyzésre, de a következő kérdés
határozottan felkeltette a figyelmét.
– Kérsz egy kis szalámis szendvicset?
Beszéd közben Bee a hátizsákjába nyúlt, és elővette az ételt
tartalmazó műanyag zacskót. A kutya azonnal visszagurult a hasára,
a nyelvét lógatta, és úgy tűnt, mintha még bólintott is volna.
Nyilvánvaló, hogy egy labrador számára ez költői kérdés volt. Semmi
kétség nem férhetett hozzá, hogy szeretne egy kis szendvicset, ha
nem az egészet.
Bee letört egy nagy darab kenyeret egy karika szalámival, és
odaadta a kutyának, aki finom mozdulattal vette el tőle; de annál
nagyobb lelkesedéssel habzsolta be a falatot. Míg a kutya evett, Bee
körülnézett, hogy vajon az állat gazdája is a közelben jár-e, de mivel
nem hallott lépteket, úgy gondolta, Romeo bizonyára egyedül ment
sétálni. Ettől kissé csalódott lett.
A szalámis szendvicset a labrador rezzenéstelen tekintete előtt
fejezte be, majd arra gondolt, hogy valószínűleg ez a kutya is szereti
a piskótát, sőt a sárgabarackot is. Ahogy etette, Bee komolyan
megkérdőjelezte, van-e valami, amit Romeo nem hajlandó megenni.
Az evés végeztével Romeo odafeküdt mellé, az orrát Bee combjára
támasztotta, és Bee egy cseppet sem bánta. Rájött, hogy mégsem
szeret teljesen egyedül lenni.
Amikor úgy döntött, ideje hazatérni, a kutya boldogan ügetett vele,
időnként beszaladt a fák közé vagy a szőlőbe, hogy megugasson
valamilyen valós vagy képzelt állatot, de mindig visszatért hozzá.
Bee nagyon megnyugtatónak találta a jelenlétét; nagyobb
biztonságban érezte magát.
Bee felhevülten és fáradtan tért vissza a villába, de titkon büszke
volt magára, hogy sikerült eligazodnia a szőlőben és az erdőben
anélkül, hogy eltévedt volna vagy megtámadták volna a vadállatok.
A kutya követte őt a hátsó ajtón át a házba. A konyha padlóján egy
vízzel teli tál várta; Bee nézte, ahogy Romeo mohón és hálásan
iszik, és közben jelentős mennyiségű vizet a konyhapadlóra pancsol.
Levette a szalmakalapját és a kendőt, végigsimított a fején, és a
kutya példáját követve öntött magának egy pohár hideg ásványvizet,
és egy mozdulattal meg is itta. De nem olyan rendetlenül.
 Éppen a csap alatt öblítette a poharat, amikor lépteket hallott
odakintről, és látta, hogy a kutya felszegett fejjel, figyelmesen
hallgat. A sáljáért nyúlt, de alig volt ideje kivenni a zsebéből. Romeo
csóválni kezdte a farkát, és abban a pillanatban kinyílt a hátsó ajtó:
Umberto lépett be.
– Jó napot, Umberto. Hogy van? – köszöntötte Bee, és visszatette
a sálat a zsebébe.
A férfinak szeme sem rebbent a lány sebhelyes feje láttán.
– Köszönöm, jól. Látom, a kutya elhagyott valakiért, aki fiatalabb
és szebb nálam. – Nevetett. – Nem lep meg! Sétálni voltak?
Bee elmondta neki, hol volt, és hogyan bukkant elő hirtelen a
kutya a fák közül. Umberto csak mosolygott.
– Ebben az évszakban az ideje nagy részét a folyó mellett tölti.
Nem hibáztatom. Biztos nagyon meleg van a szőr alatt. – Egyik
kezével megvakarta a kutya fejét. A másikkal egy fiókban
kotorászott, majd elővett valamit.
– Tessék, Bee, talán hasznosnak találod.
Egy nagyon régi és nagyon részletes térkép volt a völgyről,
amelyen mezőhatárok, szintvonalak, ösvények és nyomvonalak
voltak láthatók. A térképet 1903-ra datálták. Bee hálás köszönetet
mondott Umbertónak, és elhatározta, hogy a térképet magával viszi
majd a birtok körüli sétákra.
Umberto elégedettnek tűnt. Ismét az ajtóhoz fordult, és búcsút
intett.
– Elmegyek, megnézem a szőlőt a folyó mellett.
A kutya utánaügetett; kétségkívül alig várta, hogy csobbanhasson
egyet.
 Hatodik fejezet

Egy héttel később, mielőtt a stáb visszautazott volna Los Angelesbe,

Gayle még utoljára meglátogatta Beet és Mimit a villában.
Megjegyezte, hogy Bee milyen fittnek és egészségesnek tűnik;
bizonyára a rendszeres séták és a friss levegő teszi. Bee egyetértett,
lelkesen mesélte, milyen jól érzi magát, és hogy már a fájó combja is
bírja nagyjából ugyanazt a terhelést, mint a baleset előtt.
Gayle negyedórát beszélgetett az emeleten Mimivel, és
megkönnyebbülten tért vissza a földszintre. Belekarolt Beebe, és
kimentek az épületből. Megkerülték a villát, és a hátsó kertbe
sétáltak. Miután Gayle úgy találta, hogy eléggé messze vannak már
a villától ahhoz, hogy ne kelljen suttogniuk, elmesélte Beenek, mi
történt a Mimivel folytatott rövid beszélgetése során.
– Úgy tűnik, letett arról, hogy gondatlansági pert indítson. De ne
feledd, még mindig nem túl boldog a történtek miatt… – Elkapta Bee
pillantását, és elvigyorodott. – Kétlem, hogy a Pan World stábjából
bárki kapna tőle idén karácsonyi képeslapot… De majd
megnyugszik. Nem tudom, hogy te vagy-e ilyen jó hatással rá, vagy
ez a gyönyörű hely, de határozottan nyugodtabb a hangja, és az
arca is kisimultabb, mint volt.
– Nem hinném, hogy az én befolyásom lenne. Egész héten alig
beszéltem vele. Amennyire tudom, ki se jött a szobájából. Mindössze
annyit beszéltünk egymással, hogy én a csukott ajtaján keresztül
bekiabáltam hozzá, ő meg kikiabált, hogy hagyjam a teáját a
küszöbön.
– Nos, bármi volt is, úgy gondolom, hogy működik. Ma
visszamegyek az Államokba, de tartsuk a kapcsolatot. –
Megpaskolta Bee karját. – Arra gondoltam… Ha szeretnéd, esetleg
elhinthetem itt-ott, hogy egy csinos történelem-szakértő állást
keres… Sose tudhatod…
Bee felragyogott.
– Gayle, az csodálatos lenne. Kérlek! Az én szakterületemen
nagyon kevés a nyitott tanári pozíció, és minél többet gondolok rá,
annál kevésbé szeretnék visszatérni az egyetemre.
– Nem élvezted?
– Ó, a tanítást és a kutatást élveztem… csak Tipitapi Professzor
dicső távozása hagyott egy kis keserű szájízt…
– Nem tudnád munkatörvényszék elé vinni a dolgot? Vagy
egyszerűen a rendőrségre? Én ezt tettem volna.
– Én erre nem vagyok képes, Gayle. Félek az ilyesmitől. El tudod
képzelni, hogy felállok egy csomó ember előtt, és elmondom, mit
éreztem, amikor felnyúlt a pólóm dereka alatt? Elsüllyednék
szégyenemben!
Gayle felvonta a szemöldökét.
– Én a sarkánál fogva lógattam volna fel… vagy másnál fogva.
– Igen, de az te vagy, Gayle. Sokkal keményebb vagy, mint én.
– Ne becsüld alá magad, Bee. Kemény vagy, hidd el. Lenyűgöző,
ahogy túltetted magadat az egész baleseten… Visszatérve az előző
témára, akkor híredet viszem. Mint mondtam, sose lehet tudni…
Amikor eljött az ideje, hogy Gayle elbúcsúzzon, Bee megköszönte
a látogatást. Sajnálta, hogy Gayle elment, de nem érezte magát
magányosnak. Határozottan kezdett hozzászokni vidéki otthonához.
Azonban azt, hogy mennyire eltér a vidéki élet a várositól, csak
néhány nappal Gayle látogatása után értette meg igazán.
Bee előző este kézzel kimosta néhány kényesebb ruháját, és
kiakasztotta őket a hátsó kertben kifeszített zsinórra, hogy másnap
reggelre megszáradjanak.
Amikor reggel kiment, hogy leszedje a ruháit, nagy meglepetés
érte: amint kilépett a hátsó ajtón, azonnal megdermedt. A
szárítókötél mellett egy nagy, barna-fehér kecske állt, szájában Bee
gyönyörű selyemblúzának gallérjával. Az volt Bee egyik kedvence,
és bosszantó módon a kecske mindent megtett, hogy lecibálja a
zsinórról.
Bee első gondolata az volt, hogy ezek az igazi, vad kecskék
mintha nagyobbak lennének, mint a Londoni Állatkert
állatsimogatójában ugrándozó kis gidák. A második pedig, hogy azt
a világoskék blúzt, amit a csökönyös állat éppen cibált, Jamie-től
kapta az egyik párizsi útjukon, és nem volt éppen olcsó. Bee
visszasietett a villába erősítést kérni, de sem Umbertót, sem a
feleségét nem találta. Visszafordult, néhány pillanatig állt a
küszöbön, és tehetetlenül nézte, ahogy az állat csócsálja a finom
anyagot. Az ösztöne azonban hamarosan feltámadt: Bee nagyokat
tapsolt, és olyan határozottan kiabált, ahogy csak tudott.
– Hagyd békén, kecske! Menj vissza oda, ahonnan jöttél!
Elhallgatott, majd a biztonság kedvéért olaszul is megismételte
magát.
A kecske semmi jelét nem mutatta a megértésnek vagy akár
annak, hogy békén akarná hagyni a ruháját. Bee újra összecsapta a
kezét, majd néhány óvatos lépést tett az állat felé.
Egy pillantást vetett lefelé, és rögtön felismerte, hogy ez bizony
egy bakkecske. Így mintha még jobban megsértette volna a
magánéletét. Az is csak most tűnt fel neki, hogy az állat fején görbe
szarv meredezett.
A kecske eddig csak makacs volt, de a közeledésre agresszív lett.
Beet elhagyta a bátorsága. Nem akart bikaviadalt játszani a bakkal,
így hát visszamenekült a konyhába.
A kecske nem tántorodott el, és egy utolsót rántott a blúzon. A
csipeszek elengedtek, a szárítókötél messzire lőtte őket. Az állat
megfordult, és a trófeájával a szájában, diadalittasan a kert túlsó
sarkában lévő kapu felé ügetett. Bee megvárta, míg eltűnik, majd
kiszaladt, és sietve összeszedte a megmaradt ruháit. Aztán a
kapuhoz ment, és jól elbarikádozta.
Kicsit később, miután megnézte az e-mailjeit, úgy döntött, felveszi
a kalapját, és sétálni megy. Mindig ösztönözte a remény, hogy egy-
egy séta alkalmával összefuthat Luke-kal. Már egy hét telt el azóta,
hogy legutóbb találkoztak, és Bee határozottan hiányolta a
társaságát. Délelőtt borús idő volt, de száraz és még mindig meleg,
ezért arra gondolt, hogy egy hosszú séta is belefér.
Elővette Umberto térképét, és az ösvényeket nézegette. Előző
alkalommal a hegyre ment, most inkább a völgy mellett döntött.
Visszament a földszintre. Umberto a konyhaasztalnál ült, kávét ivott
és újságot olvasott; a hatalmas asztal alig látszott ki a
bevásárlószatyrok sokasága alól. Ahogy a férfi meglátta, felállt
volna, de Bee egy intéssel visszatartotta, és elkezdte mesélni a
reggeli kalandját.
– Ugyan, Umberto, ne keljen fel. De azt hiszem, jobb, ha szólok,
hogy egy hatalmas, fehér-barna kecske volt ma odakinn…
 Umberto nem lepődött meg.
– Ó, az Berlusconi lesz. Igazi szabadulóművész. Lenn kéne
legelnie a folyóparton, de mindig olyasmibe üti az orrát, amibe nem
illene. No de, mint a névrokona, általában ő is visszavonul a hegyek
közé, ahová tartozik…
– Nos, ő is szereti a selymet. Reggel a szárítókötélnél találtam,
ahol a blúzomat rágcsálta.
– Igen, ez biztosan Berlusconi. Odavan a ruhadarabokért. Nagyon
sajnálom, szólnom kellett volna. Ines és én vásárolni voltunk, és attól
tartok, nem ellenőriztem, hogy bezártam-e a kaput. De ha ezzel
megnyugtatlak, nekem egy nadrágomat ette meg nemrég.
– Tényleg megette? – Minden reménye, hogy még visszakaphatja
a kék blúzát, elpárolgott.
– Inesnek sikerült visszaszereznie az egyik szárát, de a többiről
lemondhatok.
Bee szerette volna megkérdezni, hogy felbukkantak-e valaha a
nadrág egyéb darabjai, és ha igen, miképpen. De a válasz nem
nyugtatná meg, még ha kapna is, így hát inkább meg sem kérdezte.
Ehelyett témát váltott.
– Igazából, Umberto, azon tűnődtem, Romeónak vajon lenne-e
kedve eljönni velem sétálni. Már jó párszor sétáltunk együtt, és
egészen megkedveltem a társaságát. Itt van?
– Nem, nincs, de lefogadom, hogy nincs messze. Lassan itt a
tízórai ideje, és biztosan hallotta, hogy hazaérkeztünk. Egy pillanat –
mondta, majd felállt, kiállt a hátsó ajtó küszöbére, majd az ajkai közé
dugta két ujját, és éleset füttyentett.
Nem is kellett sokáig várni; egy perc sem telt bele, és Romeo
elővágtatott, majd heves farkcsóválással lefékezett a lépcső előtt.
Beet már nem ijesztette meg az állat fenyegető fogsora; minden
félelem nélkül hajolt le hozzá, hogy megsimogassa a fejét és
megvakargassa a füle tövét.
– Soha nem mond nemet a sétákra – nevetett Umberto, és pár
határozott szóval rendre intette a boldogan ugrándozó kutyát. – Nos,
szép nap van ma, és nem is túl meleg. Mit tervezel, merre mentek?
– A múltkor, amikor hosszabb sétát tettem, akkor a völgynek
felfelé haladtam, most úgy gondoltam, lefelé indulok el. Hogy
hangzik?
 – Jó ötlet. Nem lehet eltévedni. Különösen, ha Romeo az
idegenvezető. Ha a Grifoncella istállóinál balra fordulsz, szép kört
lehet tenni az erdőn és a szőlőkön át. Romeo tudja az utat.
Bee elgondolkodott, vajon tényleg ilyen egyszerű-e a körséta,
vagy majd vakon bolyonganak az erdőben a vadállatok közt, de
végül elhatározta magát, és bólintott.
– Ez tökéletesen hangzik, Umberto. Köszönöm. És elviszem a
térképet is.
Úgy tűnt, hogy a kutya élvezi ezeket a sétákat, és Beenek is
határozottan jólesett az állat társasága. Bár nagy kutya volt,
veszedelmes fogakkal, Bee érezte, hogy Romeótól nem kell félnie.
Sőt, gyakran meg-megállt csak azért, hogy megsimogassa. A
kutyákkal való viszonya, hála Romeónak, napról napra javult, és erre
a fejlődésére Bee igencsak büszke volt. Mimi azonban nem volt ilyen
barátságos. A színésznővel való kapcsolata megrekedt annál, hogy
miss Robertson ajtaján keresztül kurta mondatokat kiabáltak
egymásnak. Bee biztos volt benne, hogy nagyon jót tenne a dívának,
ha eljönne vele és a kutyával sétálni, de eddig nem sikerült kicsalnia
a szabadba; minden meghívása süket fülekre talált.
Én megtettem, amit lehetett, gondolta Bee, és azzal nyugtatta
meg magát, hogy jobb egy boldog kutya társasága, mint egy
rosszkedvű színésznőé.
A strada biancát gyönyörűen karbantartották, annak ellenére,
hogy a masszív traktorabroncsok néha mély nyomot hagytak rajta.
Bee séta közben nézelődött, mélyeket lélegzett, élvezte a tiszta
vidéki levegőt és a viszonylag hűvös reggelt. Minden békés volt, és a
talpa alatti kavicsok csikorgásán túl néma csend ült a vidéken. Már a
csend sem tűnt olyan ijesztőnek; sőt, Bee rájött, hogy ha
figyelmesen hallgat, az a béke, amit ő eleinte néma csendnek hitt,
tele van az élet számtalan, apró, magától értetődő neszével.
A madarak csiripeltek, a nektárt kereső méhek dünnyögtek, a fel-
feltámadó szél nagyokat sóhajtott, a szőlőlevelek susogtak.
Bee különösen nyugodtnak érezte magát. A magány, amit akkor
érzett, amikor megérkeztek ebbe az elszigetelt völgybe, egészen
elmúlt már. Persze, a nagy kutya társasága határozottan segített.
A Grifoncella tégláit durvára marta a szél, vörös tetőcserepeit
barackszínűre szívta a nap. Kisebb volt, mint a villa, és kevésbé
impozáns, de Bee azonnal megkedvelte. A ház elülső falát
kúszórózsa borította, az oldalát pedig a legvaskosabb,
legöregebbnek tűnő lila akác, amelyet Bee valaha is látott. A virágok
illata egyenesen mámorító volt, és Bee megállt, hogy magába igya
az illatot. A kertben rengeteg méh dolgozott, fáradhatatlanul buktak
alá a virágok kelyhébe; nagy, sárga-narancssárga pillangók szálltak
virágról virágra, és fénylőkék szitakötők cikáztak fel és alá. Idilli hely
volt.
Bee eljátszott a gondolattal, hogy bekopog az ajtón, és köszön
Luke-nak, de a szinte kamaszos szorongás visszatartotta. Végül is a
férfi tudta, hol lakik, és nem kereste az alkalmat, hogy ellátogasson a
villába, így egyértelmű, hogy távolságot tart – bármilyen okból is. És
persze, gondolta Bee és nagyot sóhajtott, ez az ok lehet a sérült
arcom is. Ez a gondolat majdnem elkeserítette, de még időben
elhessegette.
Újra elindult, hogy megkeresse a dombra felvezető utat.
Közvetlenül az istálló után egy keskeny ösvény vezetett balra, és
Romeo egy vakkantás vagy kérdő tekintet nélkül elindult rajta.
Umbertónak igaza volt: a kutya ismeri az utat.
Az ösvény folyamatosan emelkedett, és közben egyre csak
szűkült. Az egyik oldalon a szőlőbirtok alacsony kőfala vezetett, a
másik oldalon pedig a folyómeder, amelynek fenekén épp csak
csordogált egy kicsiny ér. A meder szélességéből ítélve tekintélyes
folyó zúghat itt az esős évszakban. Az utat vadvirágok és tüskés
bokrok szegélyezték; Bee óvatosan navigált közöttük, hiszen
rövidnadrágot viselt. Romeót nem zavarta az ilyesmi, eltökélten
csörtetett az aljnövényzetben, és vezette sétatársát. Bee már a
mellette iramodó gyíkokat is megszokta, és biztos volt benne, hogy
az egyéb hüllők, különösen a lábatlanok, ugyancsak menekülőre
fogják, amint meghallják őket.
Hamarosan sűrű erdőben találta magát, és az ösvény fenyők,
bokrok és nagyobb, lombos fák kuszaságán át kanyargott felfelé. A
talajt vadvirágok csomói tarkították, és ahogy feljebb haladt, itt-ott
gombát is látott. Bee nem volt szakértő, de tudta, hogy az
élénkvörösek fehér foltokkal igencsak mérgezőek, hiába ábrázolják
őket minden mesekönyvben. Úgy döntött, hogy a gombászással vár
addig, amíg el nem kíséri valaki, aki tudja, mi az, ami megölheti.
Elmosolyodott a gondolatra: túlél egy súlyos fejsebet, és aztán egy
szerény gomba okozná a vesztét! Micsoda irónia!
Végül egy csupasz dombtetőn bukkant ki a fák közül. A térképén
ezt a helyet egy szélforgó alakú szimbólummal jelölték, és Bee
azonnal meg is értette, hogy miért.
Az elé táruló panoráma valóban megért egy különleges
szimbólumot a térképen. Bee leült egy nagy sziklára, és
megdörzsölte a combját, már inkább csak megszokásból, mint
szükségből. Alig fájt, még a hosszú és kemény túra után is, és ettől
Bee határozottan megkönnyebbült. Több mint egy hónap telt már el
a baleset óta, és úgy tűnt, a lábát nem érte maradandó károsodás.
Ami az arcát illeti, látszott, hogy az is napról napra javul, bár biztosra
vette, hogy hosszú út áll még előtte, és nem tudhatja, milyen lesz a
végeredmény.
Levette a kalapját, beletúrt a hézagos kefehajába, és kényelembe
helyezkedett, hogy gyönyörködhessen a kilátásban. Bár erősen
izzadt az erőfeszítéstől, és a kutya is úgy fújtatott mellette, mint egy
gőzmozdony, a túra mindenképpen megérte. Előtte egy sor domb
terpeszkedett; némelyik meglehetősen meredek volt, de mindegyiket
sűrű erdő koronázta, lejjebb pedig szőlősorok vagy olajfaligetek
borították. Lenyűgöző volt. Bee mélyeket lélegzett, és mélységes
hála és életöröm töltötte el. Szívből jövő sóhajt hallatott, miközben
Romeo kilógó nyelvvel borult a lábához. Ő is boldognak tűnt, hogy itt
lehet.
– Nem rossz hely, mi, kutya?
Az állat mordult egyet válaszul, és kinyújtózott, a mancsát a lány
lábához tapasztotta. A morgás félig nyöszörgéssé, félig kéjes
hörgéssé vált. Bee szeretettel mosolygott a kutyára. Ha bármelyik
barátja azt mondta volna neki, akár csak egy hónappal korábban,
hogy egyedül megy sétálni a vidéki erdők mélyére egy nagy fekete
kutyával, és még jól is érzi magát, az arcukba nevetett volna.
Már egy ideje ott ült, és gyönyörködött a kilátásban, amikor
Romeo hirtelen felpattant, és kimerevedett vadászkutyapózban
szimatolt az ösvény felé, amerről jöttek. Bee is meghallotta a
gyorsan közeledő léptek zaját; mintha valaki felfelé futott volna a
dombon. Pánikba esett, átmászott a szikla túlsó oldalára és
leguggolt, kétségbeesetten remélve, hogy nem veszik észre.
 Még éppen időben.
A léptek egyre közeledtek, majd elhallgattak; csend lett. Bee
hirtelen ráébredt, hogy sietségében a kalapját a sziklán hagyta.
Némán káromkodott, és a zsebébe túrt a sáljáért, majd várt, hogy mi
fog történni. Hamarosan ismerős hangot hallott.
– Ciao, Romeo, egy kicsit messze bóklásztál otthonról! Bee, te
vagy az? Előjöhetsz. Én vagyok az, Luke.
Bee mozgást érzékelt maga mellett, majd egy hideg, nedves orr
érintését az arcán. Felemelte a fejét, és egyenesen a fekete labrador
szemébe nézett. Kibújt rejtekhelyéről, és feltartott mutatóujjával a
kutyát dorgálta.
– Megbízhatatlan vagy, Romeo. Nem tudsz titkot tartani…
Mondtam, hogy bujkálok. Te meg elárulsz!
Romeo figyelmen kívül hagyta a szemrehányást. Felállt a hátsó
lábára, mellső mancsát nyújtogatta neki, és boldogan csóválta a
farkát. Bee megsimogatta a fejét, majd Luke-ra nézett. A férfi láttán
melegség járta át testét. Luke feszes futónadrágot és pólót viselt.
Bee nagyot nyelt: zavarba ejtően vonzónak találta a férfit.
Néhány percig álltak és beszélgettek. Bee nem tudta leplezni,
hogy nagyon örül a találkozásnak; hogy a férfi is így érzett-e, azt
nehéz volt megítélni. Bár kedves volt, és barátságos, nem
mosolygott túl gyakran, és a szeme körül is aggodalomra utaló
ráncok sokasodtak. Nyilvánvalóan bántotta valami, és bár Bee
szeretett volna segíteni, egyelőre csak annyit tehetett, hogy jókedvű
marad, és reméli, hogy ez átragad Luke-ra is.
Kis idő múlva Luke az órájára pillantott.
– Sajnálom, Bee, jobb lesz, ha visszamegyek. Csak egy gyors
futásra jöttem ki… Szeretek feljönni ide, amikor csak tudok. Mindig is
különleges hely volt számomra. Kisfiú korom óta – mosolyodott el,
szinte pironkodva.
– Gyönyörű hely, akárcsak az egész környék. Imádom ezt a
völgyet.
– Ugye? Tényleg? – Luke nagyon elégedettnek tűnt.
– A villát és a te kedves Grifoncelládat is. Mindet szeretem. Itt
nőttél fel a völgyben?
Luke egy pillanatig habozott.
 – Mondhatjuk így is. A lényeg az, hogy ismerem, mint a tenyerem,
és soha nem mennék el innen. Biztos vagyok benne, hogy
hamarosan újra találkozunk. Ne feledd, ha bármire szükséged van,
csak szólj Umbertónak vagy nekem. Romeót itt hagyom veled. Ő
majd biztonságban hazakísér. Romeo, maradj vele! – Gyengéden
megsimogatta a kutya fejét. – Egyre engedelmesebb. Lássuk, veled
marad-e, vagy fut utánam…
– Köszönöm szépen. Remek társaság. Umberto és Ines is mindig
olyan segítőkészek és barátságosak. Viszlát, Luke. Örülök, hogy
találkoztunk.
A férfi megfordult és elment, és Bee meglepetésére a kutya meg
sem kísérelte követni. Ahogy Luke eltűnt, Bee bármennyire
igyekezett is, képtelen volt levenni a tekintetét a hátáról – és nem
csak a hátáról. A futónadrág illetlenül szorosan feszült Luke fenekén.
Amikor ismét eltűnt a fák között, a lány lehuppant a sziklára, és
szórakozottan vakargatta a kutya fülét, aki egy cseppet sem
aggódott amiatt, hogy gazdája otthagyta.
– Az angyalát, kutya, ez aztán egy nagyon jóképű fickó.
 Hetedik fejezet

Bee töprengésébe merülve baktatott egészen hazáig; szinte oda

sem figyelt, hogy merre megy. Még mindig fel volt kavarodva attól a
benyomástól, amelyet Luke – vagy Luca – tett rá. Még az is
megfordult a fejében, hogy a völgyön valami varázslat ül. Először is,
váratlanul összebarátkozik egy nagy kutyával, aztán megjelenik ez a
férfi… Bee szinte érezte, hogy valami bűbáj varázsporával hintették
meg. Néhány hónappal ezelőtt még úgy gondolta, soha többé nem
fogják érdekelni a férfiak. Erre hirtelen felbukkant Luke, és ilyen
megmagyarázhatatlan hatással van rá. Ezt nehezére esett
megérteni.
Sok barátja volt, mielőtt találkozott Jamie-vel, de egyikük sem volt
az, aki minden szempontból illett hozzá. Először valóban azt hitte,
hogy az életre szóló párját találta meg Jamie-ben, de az idő
bebizonyította, hogy ez nem így van. De még Jamie-t is beleértve,
egyik barátja sem tett rá olyan érthetetlen első benyomást, mint
Luke. Jó lett volna valakivel megbeszélni ezt az új élményt, de mivel
a lakótársát láthatóan csak önmaga érdekelte, Bee úgy érezte, hogy
Mimi nem lesz segítségére. Megbeszélte hát a kutyával, hazafelé
menet, de Romeo, néhány szusszantáson és horkantáson kívül
nemigen tudott hozzászólni a dologhoz.
Délután Bee internetezett egy kicsit, majd bejárta a villát, és a
falakon lévő festményeket tanulmányozta. Az első benyomása
igaznak bizonyult: több festmény is igen régi; de valódi kincseket
nem fedezett fel köztük. Ennek okát Umberto magyarázta el egy
csésze tea és egy szelet házi piskóta mellett.
– A villa a Negri családé. Amikor Cosimo Negri báró tavaly
meghalt, súlyos adósságot hagyott hátra, amely a birtokot terhelte.
Csodálatos, nagylelkű ember volt, de nem sokat értett az üzlethez.
Lett volna néhány dolog, amelyet megtehetett volna, hogy
csökkentse a halála után esedékes adóterheket, de nem gondolt
ennyire előre. Hogy őszinte legyek, éppen ezért adjuk bérbe a villát,
hogy pluszpénzt szerezzünk. A báró halála után szakértőket hívtunk
a Sienai Egyetemtől, hogy értékeljék a villában található
műalkotásokat. Az igazán értékes darabok aukción keltek el.
Bee bólintott.
– És sikerült eleget összegyűjteni, hogy mindent kifizessenek?
Umberto megrázta a fejét.
– Ó, dehogy – mosolyodott el keserűen. – De Olaszországban
élünk, az alkuk hazájában. Hát megállapodást kötöttünk. A banknál
nem örültek túlzottan, de a hátralékot kifizettük; cserébe tíz évünk
van, hogy a hitelt is törlesszük.
– És ha nem sikerül?
– A gondolatra is kiráz a hideg… De ha utolér minket a
legrosszabb, akkor a birtokot el kell adni.
Habozott, de végül nem mondott többet, Bee pedig nem akarta
tovább firtatni. Végül is semmi köze nem volt hozzá.
– Szóval maga a felelős a villa gondozásáért, Luke pedig – Luca –
a birtok irányításáért? Bizonyára mindketten nagyon aggódnak a
jövő miatt… – Eszébe jutott az az aggodalom, ami Luke arcát
barázdálta.
Umberto fanyar mosolyt öltött.
– Valószínűleg nem fog túlságosan zavarni. Tíz év múlva
kilencvenkét éves leszek – ha eljutok odáig.
– Hűha! Ezek szerint… nyolcvankét éves! Sokkal fiatalabbnak néz
ki.
Az idős férfi mosolya derűsebbé vált.
– Köszönöm, Bee. De annál jobban aggódom Marcóért, a fiamért.
Itt dolgozik a birtokon. Az ő jövője a tét, és persze Lucáé is. –
Felnézett, és elkapta a lány tekintetét. – Szóval, találkoztál Lucával?
Az angol nevét használtad.
Bee elmesélte, hogyan találkoztak ők ketten az első estén, majd
ma ismét a dombtetőn, és Umberto bólintott.
– Örülök. Jót tenne neki, ha újra lenne alkalma angolul beszélni.
Már jó ideje alig hagyta el angol szó a száját… Hogy őszinte legyek,
mostanában egyáltalán nem beszélt senkivel.
– Azt hiszem, azt mondta, néhány éve már, hogy visszatért ide.
– Így van, már három éve. És nagyszerű munkát végez. A báró
nagyon szerette őt, én is, és Ines is. Rengeteg újítást vezetett be, a
termés hozama és minősége is javult; a birtok ismét tisztességes
profitot termel. Például az a rozé bor, amit szeretsz, az ő ötlete volt.
Hagyományosan mindig csak vöröset készítettünk – kiváló vöröset,
de csak azt. Most meg már azt tervezi, hogy kipróbálja magát a
habzóbor készítésében is.
– Láttam a házát, a Grifoncellát is. Gyönyörű. Luke egyedül él? –
Miközben feltette a kérdést, Bee megkérdezte magától, hogy miért is
kíváncsiskodik ilyen arcátlanul. Tudat alatt azonban nagyon is
tisztában volt vele, hogy miért akarta ezt tudni.
– Most igen.
Az idős férfi hangjában valami véglegesség csendült, amitől Bee
ráébredt, hogy kissé messzire merészkedett. Zavarba jött, és
hebegve bocsánatot kért.
– Nagyon sajnálom, Umberto. Ezt nem illett volna. Megígérem,
hogy nem leszek ilyen kíváncsi.
Umberto egy pillanatra a lány kezére tette a kezét.
– Minden rendben, Bee. Szomorú történet, de nem titok. Itt
mindenki tud róla, úgyhogy talán még jobb is, ha tőlem hallod
először.
– Csak ha akarja, Umberto.
– Luca évekig Ausztráliában élt, miután befejezte az egyetemet.
Ott találkozott egy lánnyal. Dawnnak hívták. Szép lány, és nagyon
csinos is. De néhány évvel ezelőtt, az első szívinfarktusa után
Cosimo báró megkérte Lucát, hogy jöjjön vissza, és vegye át a
birtokmenedzser szerepét. Luca azonnal beleegyezett, és Dawn is
eljött vele, de nem tartott sokáig a béke. – Umberto arca elsötétült. –
Úgy tűnt, minden rendben ment az első egy-két évben. Eljegyezték
egymást, és még az esküvőt is tervezték, de aztán egy éve a báró
komoly szívrohamot kapott és meghalt. Luca és Dawn között pedig
minden tönkrement ezután.
Bee figyelmesen hallgatta, és le volt taglózva.
– De miért? Mi történt?
– Ines és én nem tudjuk pontosan, mi váltotta ki, de Dawn úgy
döntött, visszamegy Ausztráliába. Talán azért, mert Luca hirtelen
nagyon elfoglalt lett. Korábban, bár gyakorlatilag ő vezette a birtokot,
a báró mindig a segítségére volt. A báró szerencsétlen pénzügyei
szörnyű bonyodalmakat okoztak a halála után, és Luca éjjel-nappal
csak dolgozott. Azt hiszem, Dawn magányosnak érezte magát.
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsek, de Luca vitte a
hátán az egész hagyatéki ügyet. Végtelennek tűnő napokon át csak
a számlákat vizsgálta, újabb és újabb köröket futott a bankoknál, ő
beszélt az ügyvédekkel, ő birkózta le azt a se füle, se farka
szörnyeteget, ami az olasz bürokrácia… És nem csak egy-két hétre
vagy akár egy-két hónapra gondolok. Az utóbbi egy év szinte csak
ezzel telt, és a folyamat még mindig tart. Ez egyébként is nagyon
nehéz időszak lehetett számára, tele stresszel és aggodalommal.
Dawn távozásával azonban egyenesen elviselhetetlen lehetett.
– De a lánynak is látnia kellett, milyen nagy teher szakadt Luke-ra!
Miért nem maradt vele, hogy támogassa őt?
– Nem hiszem, hogy hirtelen döntés lett volna, inkább az utolsó
csepp a pohárban. Már a báró halála előtt is volt köztük feszültség.
Tudod, Dawn városi lány volt, Sydney-ből. Megviselte a lassú, vidéki
élet. Részmunkaidőben dolgozott otthonról, a számítógépen, de
teljesen megértem, hogy úgy érezte, elszigetelődött. Nagyon kevés
barátja volt errefelé. Elszakadhatott nála a cérna, amikor Luca
naphosszat ügyvédekhez járt és ügyeket intézett, miközben ő meg
otthon kuksolt egyedül.
Bee lassan bólintott. Megértette Dawnt. A birtok világa nem is
eshetett volna messzebb a pezsgő világvárosok nyüzsgésétől. De
ezt a lánynak is mérlegelnie kellett volna, mielőtt beleegyezett abba,
hogy ideköltözik Luke-kal. Bee felnézett Umbertóra.
– És Luke – Luca – nem akart visszamenni vele Ausztráliába?
– Nem tehette, Bee. Ő a felelős a birtokért, és ígéretet tett a
bárónak, hogy nem hagyja el. – Az öreg elhallgatott egy pillanatra,
kortyolt egyet a kihűlt teájából. – Szegény Luca lehetetlen választás
elé került: megszegi a bárónak tett ígéretét, és követi a
menyasszonyát, vagy itthon marad, de elveszíti a szerelmét. Még ha
nem is tett volna ígéretet, gondolj arra is, hogy Luca itt született, itt
nőtt fel, a völgy, a birtok az eredeti otthona. A hazáját hagyta volna
el. Tavaly ősszel megegyeztek, hogy a lány néhány hónapra
visszamegy Ausztráliába, és szünetet tartanak, de az év elején
megtörtént az elkerülhetetlen. A lány levélben közölte Lucával, hogy
felbontja az eljegyzésüket, és Ausztráliában marad. Minden tőlem
telhetőt megtettem, hogy segítsek, de egyedül maradt. Nehéz volt
neki ez az év.
 Bee az ajkába harapott, hogy ne kérdezzen többet, és sikerült
visszafognia magát. Nem csoda, hogy Luke zaklatottnak tűnt. Csak
néhány hónapja veszítette el a menyasszonyát, és talán még az
állását, sőt az otthonát is elveszítheti, ha a birtokot lefoglalja a bank,
vagy el kell adniuk. Ezek után nem meglepő, hogy meglátszott rajta
az aggodalom. Ez teljesen érthető.
Umberto lenyelte az utolsó korty teáját, és a nyolcvankét évéhez
képest fürgén felállt.
– Mindenesetre tovább kell lépni. Ha érdekel, holnap reggel fel
kell vinnünk Firenzébe egy borszállítmányt. Csak alig több mint egy
óra az út. Lenne kedved hozzá?
Ez érdekesen hangzott.
– Szeretnék menni! De csak ha nem zavarok… Lánykoromban
jártam Firenzében, és fülig beleszerettem!
– Rendben. Csodálatos város, de tele lesz turistákkal. Azt hiszem,
ezt érdemes számításba venned.
Bee habozott.
– Hm, igaza van. Nem biztos, hogy olyan jó ötlet. Mi van, ha
felismernek? Így utat találhatnak miss Robertsonhoz… Talán az
lenne a legjobb, ha itt maradnék. Vagy megkérdezem tőle is, hogy
mit gondol.
Umberto az órájára pillantott, és a vízforraló felé fordult.
– Jó, hogy említed. Fél öt van, fel kell vinnem miss Robertsonnak
a délutáni teáját.
– Készítse el, Umberto, én majd felviszem neki. Szörnyű látni,
ahogy állandóan a szobájában kuksol. Megkérdezem, mit gondol a
firenzei útról, és ha rosszallná, akkor megpróbálom rávenni, hogy
legalább sétáljon velem egyet a friss levegőn.
Umberto kétkedő pillantást vetett rá, de nem tett megjegyzést;
csak felforralta a vizet és elkészítette Mimi zöld teáját egy bájos kis
japán teáskannában. Amikor elkészült, Beere pillantott.
– Szereted a zöld teát?
Bólintott.
– Kóstoltam néhányszor, ízlett.
– Akkor két csészét teszek a tálcára, hátha beenged a szobájába.
Bee rámosolygott.
 – Igen, gondolkozzunk pozitívan. És nincs véletlenül pár
cantuccini keksz? Én ennék párat, még ha Mimi az étrendje miatt
nem is ehet.
Umberto megrakott egy kis kínálót keksszel, Bee pedig felvitte a
tálcát Mimi szobájához. Bekopogott és várt; néhány másodperccel
később a szokásos, szűkszavú válasz hangzott fel.
– Igen?
– Én vagyok az, Bee. Hoztam egy kis zöld teát.
– Ó, igen. Nos, gyere be.
Beet kellemesen meglepte, hogy bebocsátást nyert a szentélybe.
Kinyitotta az ajtót, és az első dolog, amit meglátott, a filmsztár
feneke volt. Mimi jóganadrágot viselt, és fejjel lefelé, kinyújtott karral
és lábbal, a padlóval bezárt tökéletes háromszögben, feszesen
tartotta magát. Bee maga is jógázott egy kicsit, és azonnal felismerte
a pozíciót.
Bement, és letette a tálcát az éjjeliszekrényre. Mimi mozdulatlanul
maradt ugyanabban a helyzetben, anélkül, hogy megszólalt volna.
Rövid szünet után Bee megkockáztatta, hogy néhány szó erejéig
megszólal.
– Lefelé néző kutya? Nekem mindig megfájdul a csuklóm tőle…
Mimi lassan visszaereszkedett a térdére, majd felállt és
nyújtózkodott.
– Nahát, te is jógázol?
– Csak egy kicsit. Nem vagyok olyan jó, mint maga, miss
Robertson. Ezt tökéletesen csinálta.
Bee megkönnyebbülten látta, hogy Mimi mosolyog.
– Ha szeretnéd, adhatok néhány leckét, amíg itt vagyunk.
– Nagyon örülnék neki, köszönöm, miss Robertson. – Hú,
gondolta magában, ez aztán az előrelépés.
– Hívj Miminek. Itt leszünk még egy darabig, és nem hívhatsz
mindig miss Robertsonnak. – Mimi a tálcára pillantott. – Köszönöm,
hogy felhoztad.
– Szívesen… Mimi. Megkértem Umbertót, hogy adjon néhány
kekszet is, ha éhes lennél.
Meglepetésére a színésznő visszafordult felé, és elmosolyodott –
igazi, őszinte, nyílt mosollyal.
 – Ha éhes lennék? Beatrice, én mindig éhes vagyok. Éhes voltam
az életem elmúlt húsz évében.
Bee visszamosolygott, és örült, hogy megpillanthatta a színésznő
lágyabb oldalát. Megkockáztatott egy személyes kérdést.
– Csak úgy kíváncsiságból, Mimi, mit ettél ma?
– Reggelire ittam egy pohár narancslevet.
– Csak narancslevet?
Mimi szomorúan bólintott.
– Attól tartok. Nekem nem jár szalonna és tojás.
– De még pirítós sem?
– Néha elrágcsálok egy szelet pirítóst egy csésze zöld teával, de
próbálom visszafogni magam.
– És ebédre mit ettél?
– Ma kihagytam az ebédet.
– Hűha. Mindig ilyen keveset ettél?
Mimi leült az ágya végére, és bólintott. Bár Bee tudta Gayle-től,
hogy Mimi már negyven felett jár, nem tűnt idősebbnek, mint ő
maga. Még így, egy csipetnyi smink nélkül is lenyűgözően szép volt,
és a teste olyan tónusos, mint egy tinédzser tornászé. Az
elhangzottak azonban azt bizonyították, hogy ezt a formát elérni és
megtartani jelentős áldozatokkal jár.
– Amióta belevágtam ebbe az életformába, annyit eszem, mint
egy egér. És te, Beatrice? Mindig is vékony voltál?
Bee bólintott.
– Eléggé. Ráadásul az elmúlt néhány hónap megterhelő volt
számomra, ezért fogytam is egy kicsit. És persze sokat edzek, mióta
megérkeztünk Montegrifonéba.
– Bizony, az edzés a kulcs, Beatrice.
– Szeretnél Beenek hívni? Minden barátom így hív. A Beatrice
olyan formálisan hangzik.
– Persze, Bee. – Mimi lenézett a tálcára. – Úgy látom, Umberto
két csészét adott. Iszol zöld teát?
– Bármit iszom, kivéve az erős kávét, este.
– Tíz éve nem ittam már egy csésze kávét, talán több is! – Mimi
felállt, és a tálcához lépett. Felemelte a teáskannát a
bambuszfogantyújánál fogva, és teát töltött a két gyönyörű kis
csészébe. – Tudod, olvastam, hogy a kávé méreg. Azt mondják,
hogy az alkohol mellett az egyik legrosszabb dolog, amit csak a
szervezetünkbe juttathatunk.
– Kérlek, ne mondd, hogy az alkohol ártalmas! Nem bírnám
elviselni, pláne, hogy egy szőlőbirtok kellős közepén élünk!
Mimi elmosolyodott, átnyújtotta Beenek az egyik csészét, majd
magához vette a másikat. Leült a kanapéra, és intett Beenek, hogy
csatlakozzon hozzá. Bee odaült, magával vitte a kekszes tányért is,
és letette kettejük közé.
– Kóstoltad már ezt, Mimi?
– Ezer éve nem ettem ilyet.
– Nos, én szeretnék egyet a teámba mártogatva megenni, de nem
teszem, hacsak nem csatlakozol hozzám. – Elkapta Mimi tekintetét.
– Mit szólsz?
Látta, hogy Mimi habozik, mielőtt döntést hozna.
– Csak egyet – mondta végül. – Mert nem ebédeltem.
Mindketten vettek egy-egy kekszet, és Bee nézte, ahogy Mimi a
teájába mártja az övét, és majszolni kezdi.
– Jó?
– Csodálatos… – A mosoly az arcán mindent elmondott.
Miközben Bee a teáját kortyolgatta, és megevett még két kekszet,
eszébe jutott, miért is akart feljönni.
– Ha már szóba jött a testmozgás, az elmúlt napokban kellemes
sétákat tettem fel és alá a völgyben, és úgy érzem, hogy a vidéki
levegő nagyon jót tett nekem. Kipihentnek érzem magam, és úgy
alszom, mint a tej. Úgyhogy, gondoltam, megkérdezem, van-e
kedved eljönni velem sétálni egy kicsit. Gyönyörű ez a környék.
Mimi bólintott.
– Látom. Csodálatos a kilátás az ablakomból. Igen, szeretnék
elmenni sétálni, de attól tartok, ma nem lehet. Rengeteg dolgot kell
elintéznem ma délután és este, most, hogy az Egyesült Államok
felébredt. Ott van az asszisztensem, a könyvelőm, az ügynököm, az
ügyvédem, az ingatlanügynököm és még isten tudja, kik, akik mind
kétségbeesetten beszélni akarnak velem. Azt hiszem, ma inkább
maradok, és jógázom egy kicsit a telefonhívások között, ha tehetem.
Mindenki inkább videókonferenciát akar tartani, de én
visszautasítottam, amíg normálisabban nem nézek ki… De talán
holnap vagy holnapután elmehetnénk sétálni. Az jó lenne.
 – Holnap… erről jut eszembe, Umberto azt mondta, bort kell
szállítania Firenzébe. Szeretnél eljönni?
Mimi hevesen megrázta a fejét.
– Határozottan nem, Bee. Ha csak egy turista meglátna engem,
vége az egésznek. Amint valaki közzétesz egy fényképet rólam,
ahogy ilyen ábrázattal Firenzében kóricálok, kiderül a titok, oda a
menedék! Nem, nem, semmiképpen. Te menj, ha szeretnél, de
ügyelj arra, hogy álcázd magad. És ne hagyd, hogy egyetlen
paparazzo is kövessen téged. – Felhorkant. – Tudod, olyanok, mint a
piócák.
– Nos, akkor én elmennék, ha biztosan nem bánod, de
megígérem, hogy nem szállok ki a kocsiból. Így akár te is jöhetnél…
Senki sem venne észre minket egy járműben.
– Csodálatos lenne, de nem kockáztathatok. Nem, Bee, te
mindenképpen menj el, és érezd jól magad. Holnap pedig
megpróbálok csatlakozni hozzád egy sétára. De… kérlek, hajolj egy
kicsit felém, Bee – intett neki egy ujjal.
Bee úgy tett, ahogy Mimi kérte. A színésznő gyengéden a kezébe
fogta Bee állát, a fény felé fordította a fejét, és a sérült arcát
tanulmányozta. Aztán előrehajtotta Bee fejét, és alaposan
megvizsgálta a hegeket a rövid, seprűs haj között. Végül elengedte
az állát és hátradőlt.
– Attól tartok, te sokkal rosszabbul jöttél ki a balesetből, mint én.
Gyönyörű hosszú hajad volt, nem? De a hegeid, úgy fest, nagyon jól
gyógyulnak. Fáj valamid?
Bee megrázta a fejét.
– Már nem. Néhány napig hasogatott a fejem, miután kihoztak a
kómából, majd nagyon viszketett a bőröm, de már elmúlt. Az orvos
azt mondta, hogy nyár végére többé-kevésbé rendben leszek.
Úgyhogy reménykedem. De te remekül nézel ki.
Mimi elfintorodott.
– Sajnos UltraHD-ban nem… Ott minden pihe és ránc meglátszik.
Ahogy beszélt, Bee rájött, hogy – az arcán lévő apró vágásokon
kívül – egyetlen ránc sem volt Mimi arcán. A bőre olyan sima volt,
mint a selyem. Már éppen készült megjegyezni ezt a meglátását, de
Mimi folytatta, és az arcára immár erős ellenszenv ült ki.
 – Tudod, mit kaptam tegnap? Egy e-mailt egy rendezőtől, akivel a
múltban dolgoztam. Azt mondja, zombivá akar változtatni. A fickó
tapintatosan még azt is felvetette, hogy az „arctorzulásom”
hitelesebbé tenné a szerepemet. – Elhallgatott, hogy sóhajtson
egyet és megnyugtassa magát. – A filmipar tele van seggfejekkel.
Bee biztatóan mosolygott.
– Nem csak a filmipar. Egyik nap elmesélem a saját
tapasztalataimat… – Mimi arcához hajolt. – De őszintén, a bőröd
nagyon jól fest. Ha a nyár végére úgy nézek ki, mint te, nagyon
elégedett leszek. – Ez túlzás volt, de mostanra tudta, hogy a
filmvilág túlzásokból él.
– Nagyon kedves tőled, Bee. De te fiatal vagy, és edzett. Biztos
vagyok benne, hogy gyorsan meggyógyulsz.
Mimi befejezte a teáját, és Bee gyorsan követte a példáját.
– Jobb lesz, ha befejezem az edzést. Hamarosan elkezdődnek a
végtelen telefonhívások… De örülök, hogy beszélgettünk, jólesett.
Megígérem, hogy holnap csatlakozom hozzád a vacsoránál.
Bee kijött Mimi szobájából, és meg kellett állnia, hogy megcsípje
magát, különben azt hinné, álmodott. Tényleg éppen most teázott
együtt egy világsztárral? Mióta a villában él, valahogy megszokta,
hogy egyedül van, vagy csak a kutya társaságában, és alkalmanként
beszélgetett egy keveset Umbertóval, Inesszel vagy Luke-kal.
Majdnem megfeledkezett visszahúzódó lakótársáról. Most, hogy úgy
tűnt, Mimi kezd megenyhülni, és váratlanul jó társaságnak bizonyult,
Beet megdöbbentette a gondolat, hogy igazi barátságot köthet
valakivel, aki ennyire más világból származik. Egyúttal kezdte
belátni, hogy Gayle-nek igaza van; Miminek igenis van egy szelíd,
kedves oldala is. Mosolyogva lement a földszintre, hogy tájékoztassa
Umbertót: csatlakozik hozzá a firenzei útra, de Mimi nélkül.
Aznap este vacsora előtt Bee tett egy rövid sétát a mezőkön,
ezúttal a kutya nélkül, és éppen a Podere Nuovo mellett sétált
hazafelé, amikor a nevét hallotta.
– Jó estét, Beatrice. Beatrice, nem igaz?
A hang sokkal kevésbé volt goromba, mint az első alkalommal,
úgyhogy Bee megállt és visszanézett. A nyitott ajtóban nyoma sem
volt a férfinak, így az elburjánzott kert kusza növényzetében kereste
a tekintetével. Végül egy különösen göcsörtös öreg olajfa alatti
padon látta meg a hang gazdáját. Felhők takarták el a napot ezen az
estén, így a fa kevés árnyékot vetett: Bee sokkal jobban szemügyre
vehette az alakot, mint korábban. Egyúttal, sajnos, a férfi is sokkal
jobban láthatta őt.
– Jó napot. És igen, Beatrice vagy Bee. – Úgy döntött, hogy
formális marad, de kedvesen mosolygott. – És maga Riccardo?
– Úgy van. Mi történt a fejeddel?
Hangneme nem volt barátságtalan, de határozottan nem tett
kísérletet a tapintatosságra.
– Balesetem volt.
– Értem. – A pillanatnyi szünet alatt Bee a férfi kezében lévő
pohárra pillantott, amit Riccardo észre is vett. Látva a lány
érdeklődését, feléje emelte a poharat. – Megkínálhatlak egy pohár
borral? Helyi cucc. Nagyon jó, elhiheted.
Bee egy pillanatig habozott. Egyrészt kíváncsi volt, szeretett volna
többet megtudni erről a furcsa alakról, másfelől esze ágában sem
volt leülni borozni valakivel, aki lehet, hogy durva lesz vele. A
kíváncsiság végül győzött, és egy rövid belső vita után úgy döntött,
elfogadja az ajánlatát.
– Köszönöm, az nagyon kedves lenne.
– Az üveg itt van, de hoznod kell magadnak egy poharat. A
folyosó végén találod a konyhát. A poharakat megtalálod.
A férfi furcsa, kurta mondatokban beszélt, de Bee a nyelvébe
harapott és nem kérdezett vissza. Felment a lépcsőn a bejárati
ajtóhoz, és követte az útmutatást.
A ház belseje láttán erősen meglepődött. Valamiért arra számított,
hogy koszos, kaotikusan rendetlen házat talál, de ehelyett tiszta és
rendezett előtéren és folyosón haladt végig, a konyhát pedig
egyenesen makulátlannak látta. Egyetlen koszos edény sem volt
sehol, és a padló is ragyogott, mintha frissen mosták volna fel. Szép
nagy konyha volt, hatalmas, hagyományos toszkán tűzhellyel.
Középen egy óriási, parasztházi asztal állt, egy vaskos kredenc és a
legnagyobb tálalószekrény, amit Bee valaha látott. A felső, nyitott
polcokon poharak és csészék sorakoztak, a tányérok pedig
katonásan álltak egy faállványon. Az egyik sarokból keskeny
éléskamra nyílt, amelynek nyitott ajtaján besandítva Bee látta, hogy
a polcok tele vannak üvegekkel, telivel és üressel vegyesen.
Riccardo életének nyilvánvalóan fontos része volt a bor.
Fogott egy poharat, és visszatért a szabadba.
Ismét odakint hirtelen ráeszmélt, hogy a házban furcsa, ismerős
illatot érzett. Nem volt kétsége felőle, hogy mi volt az: olajfesték. A
nagymamája hobbija az olajfestés volt, és az ő házában is mindig ott
terjengett a háttérben ez a szag. Még most is, valahányszor egy
művész műtermébe látogatott, gondolatban azonnal a nagymamája
kis házikójában találta magát.
Átvágott a gazon a padhoz, ahol Riccardo ült.
– Szép háza van.
A férfi figyelmen kívül hagyta a megjegyzését.
– A vörös megfelel?
– Igen, köszönöm. – Bee a poharát nyújtotta, és nézte, ahogy
Riccardo a pad alá nyúl, és hatalmas, kétliteres, fémcsatos
borospalackot vesz elő. A csatos üveg Beet arra a limonádés üvegre
emlékeztette, amelyben az apja régen lakkbenzint tartott.
Szerencsére ez a palack lakkbenzin helyett borral volt tele; és
kétségtelenül nagyon nehéz volt; hiszen miközben megtöltötte a
poharát, Riccardo leöntötte a szandálját is. Hogy ez azt jelentette,
hogy kissé ügyetlen volt, vagy túl sokat ivott, azt nehéz volt felmérni,
de ami a szandált illeti, a bor csak jobb lehet, mint a tehénlepény.
Riccardo a padon ült, vele szemben egy réges-régi kút
maradványai álltak, és Bee úgy döntött, inkább a kőkávára ül, nem a
férfi mellé. Bár a nap már rég nem sütötte, az ódon kövek még
mindig sugározták a meleget.
Bee jól megnézte a férfit, miközben visszatette az üveget a pad
alá. Nehéz lett volna megmondani, hogy hány éves; valószínűleg a
hatvanas évei közepén járt, de Beet az sem lepte volna meg, ha
történetesen öt évvel idősebb vagy fiatalabb. Ősz haja még
kócosabbnak tűnt, mint amikor az előző alkalommal látta, de tiszta
farmert és friss fehér pólót viselt. Ha alkoholista volt is, nem volt
hatással a rend- és tisztaságszeretetére: a házát és önmagát is
igényesen tartotta. Talán csak szeretett meginni esténként egy
pohárral. A lány felé emelte a poharát, és még mindig mosolygott.
– Egészségére, és köszönöm.
 Riccardo biccentett, de nem ivott; alaposan végigmérte Beet,
majd megszólalt.
– A híres filmsztárral vagy itt, igaz? Robertson, Mimi Robertson.
Bee szíve összeszorult. Remélte, hogy nem ismeri a teljes
történetet.
– Úgy van. Elvonult ide, a villába. Mindketten csúnya balesetet
szenvedtünk néhány héttel ezelőtt, és próbálunk elbújni, amíg meg
nem gyógyulunk.
– Ez egy jó búvóhely – hümmögött a férfi, és Bee észrevette,
hogy a sebhelyeit nézi. – Sajnálom, hogy balesetet szenvedtél.
Biztosan fájt.
Bee most Riccardo arcát vette szemügyre. Az ő arcán lévő
vonalakból és a szeme alatti fekete karikákból azonnal kiderült
számára, hogy Riccardónak is kijárt a szenvedésből. Tüskés
viselkedése ellenére azonnal megkedvelte. Rájött, hogy
sorsközösséget ismertek fel egymásban, és ez megnyugtatta; a
mosolya is őszintébb lett.
– Köszönöm, Riccardo. Egyre jobban vagyok, de ez lassú
folyamat. Különben is, a helyzet az, hogy senkinek nem szabad
tudnia, hogy itt vagyunk. Megtenné, hogy megőrzi a titkunkat, és
nem árulja el egyik barátjának sem, hogy itt vagyunk?
A férfi elmosolyodott, de egyáltalán nem boldogan.
– Emiatt nem kell aggódnod. Nincsenek barátaim.
– Maga is bujkál?
Bee nem igazán tudta, miért kérdezte ezt Riccardótól, talán csak
megérzett benne valamit. Ivott egy nagy korty bort, felkészülve arra,
hogy felkeljen és sietve távozzon, ha a férfi rosszul reagál a
kérdésre. De nem tette.
– Azt hiszem, bizonyos értelemben igen. – Ezúttal kortyolt nagyot,
hogy leplezze a zavarát. – De lehet, hogy leginkább önmagam elől.
Bee szeretett volna még kérdezni tőle, de érezte, hogy ez nem a
megfelelő alkalom. Az arckifejezéséből ítélve Riccardo éppúgy
zavarba jött, mint ő, hogy megnyílt előtte. Inkább visszaterelte a
beszélgetést a banális témák felé.
– Romeo, a nagy fekete kutya, ő sem szokta meglátogatni?
A férfi megrázta a fejét.
– Senki sem jön hozzám.
 A hangja éppoly komor volt, mint az arckifejezése. Bee nem akart
tovább kellemetlenkedni, kiürítette a poharát, és felállt.
– Egyik nap elhozom Romeót. Arany pofa. Biztos vagyok benne,
hogy szeretni fogja. Mindenesetre köszönöm a bort. Most jobb lesz,
ha elmegyek, de szívesen eljövök és újra meglátogatom, ha
szeretné.
Hosszú szünet következett; Riccardo lassan végigmérte Beet, a
lábától az arcáig. Amikor végül válaszolt, a lány megkönnyebbülten
hallotta, hogy kevésbé hangzik csüggedten.
– Az jó lenne.
 Nyolcadik fejezet

A firenzei utazás váratlanul kellemesen sikerült. Azonban nem

annyira az elragadó toszkán táj, nem is Firenze látványa, a
csodálatos dóm vagy a Giotto rózsaszín tetők tömegéből kiemelkedő
harangtornya, sokkal inkább a sofőr személye miatt.
Amikor Bee nyolc órakor lejött a táskájával, amelyben sötét
szemüvege, sálja, parókája és kalapja volt összekészítve,
meglepetésére Luke-ot találta az előszobában. A férfi villanásnyi
mosollyal üdvözölte. Bee felragyogott és visszamosolygott.
– Jó reggelt, Bee. Umberto mondta, hogy ma délelőtt feljössz
velem Firenzébe.
– Szia, Luke. Azt hittem, Umberto vezet.
Luke halkabbra vette a hangját, pedig angolul beszéltek.
– Csodálatos fickó, de már a nyolcvanas éveiben jár. Nem olyan
fitt, mint volt, és nem tetszik, hogy nagy távolságokat vezet. Szóval,
ha te nem bánod, ma én vagyok a sofőröd.
Bee még mindig mosolygott.
– Természetesen nem. De igazából, ha neked dolgod lenne, akkor
akár én is elvihetem Firenzébe az árut. Persze, ha megadod a
címet.
Luke a fejét rázta.
– Ez nagyon kedves, de azt hiszem, kicsit korai lenne még
kilépned a nyilvánosság elé, nem?
– Mimi is ezt mondta. Nos, azt hiszem, igazad van. Ígérem,
mindent megteszek, hogy ne aludj el a volánnál.
Bee egy ütött-kopott kisteherautót látott odakinn, amelynek
rakodóterében egy lefóliázott raklap állt. A fólia alatt bizonyára borral
megrakott, barna kartondobozok tornyosultak. Felmászott a nagy
jármű utasterébe, és belesüppedt az anyósülésbe. A teherautó
hatalmasnak tűnt, Bee pedig örült, hogy nem neki kell vezetnie
Firenzéig. Így tehát, ígérete szerint, minden tőle telhetőt megtett,
hogy kellemessé tegye Luke számára az utat. Égető kíváncsisága
ellenére is úgy döntött, nem kérdezősködik a férfi magánéletéről,
ezért a beszélgetés meglehetősen semleges témákra szorítkozott.
Miközben Siena mellett felhajtottak az északra tartó főútvonalra,
gyönyörködött a toszkán tájban. Luke rámutatott a tőlük balra, egy
csodálatos dombtetőn álló Monteriggioni városára. Tökéletes
középkori falak és tornyok emelkedtek a dombon. Bee már ismerte
ezt a különleges építészeti gyöngyszemet, mivel A Sötét Herceg
néhány jelenetét is ebben a lenyűgöző környezetben forgatták, de
jólesett újra látnia. Kicsit messzebb Luke azt magyarázta, hogy a
buja zöld dombok, amelyek tőlük jobbra feküdtek, a Chianti-dombok,
és Olaszország legjobb borainak adnak otthont.
Forgalmas út volt, és Bee nem akarta túl sok beszélgetéssel
elterelni Luke figyelmét a vezetésről, ezért csak élvezte a kilátást, és
némán örült, hogy itt lehet vele. Bár alig ismerte, nagyon jól érezte
magát a társaságában. Határozottan volt benne valami, ami
vonzotta.
Firenze nyüzsgő, modern külvárosába szállították a bort egy
nagykereskedőnek. Alig néhány percbe telt, hogy egy targonca
leemelje a raklapot a teherautóról. Bee mindvégig bent maradt a
vezetőfülkében, sállal takarta a fejét és az arcát, és ügyelt arra, hogy
senki ne vegye észre.
Amikor Luke ismét visszamászott a vezetőülésre, Beehez fordult,
és tett egy javaslatot.
– Nincs értelme behajtani a városba, mivel az egész centro
storico csak gyalogosoknak van fenntartva, de jó lenne, ha lenne
lehetőséged egy kis városnézésre. Azon tűnődtem, jártál-e valaha
San Gimignanóban.
– Nem, de azt hallottam, hogy mesés.
– Természetesen az, de még ennél is fontosabb, hogy itt van a
környéken. Ebédidőig nem kell visszamennem Montegrifonéba, így
ha gondolod, mehetünk a hosszabb, de szebbik úton, San
Gimignano mellett, vagy akár meg is állhatunk útközben.
Kihajtottak a város külkerületeiből, és ismét felmásztak a dombok
közé. A forgalom egyre ritkásabb lett, mígnem lekanyarodtak a még
keskenyebb utakra, ahol néhány bátor kerékpároson kívül senkivel
nem találkoztak. Egyre meredekebb lejtőkön hajtottak, és élvezték a
délelőtti napsütést. Kicsit felhősebb volt az ég, mint az előző
napokban, és Bee azon gondolkodott, vajon kapnak-e mostanában
esőt. Az út menti száraz fű tanúsága szerint régóta nem esett már.
Az útról réteket és szőlőültetvényeket, valamint gyönyörű, viharvert
vörös téglából és kőből épült parasztházakat láttak; szinte mindegyik
környékén állt jó pár öreg ciprus is. Lassanként a dombok egyre
meredekebbek lettek, az épületek pedig egyre távolabbra kerültek
egymástól. A keskeny út időről időre hegygerincre futott, ezáltal
pedig lenyűgöző kilátás nyílt mögöttük Firenze felé, előttük pedig az
erdős dombok sorára.
Rövid idő múlva, közvetlenül előttük, egy domb tetején felbukkant
San Gimignano. Beet lenyűgözte a több mint fél évezredes város,
amelynek a cseréptetők erdejéből kiemelkedő, ódon tornyai uralták a
tájat. A tornyok között óriás ciprusok emelkedtek, és az összhatás
egyenesen földöntúlivá vált.
– Sehol másutt nem lehetne ez a város, csakis Toszkánában –
jegyezte meg Luke, majd ahogy közeledtek, lassított és Beere
nézett. – Nos, mit gondolsz? A kocsiban maradjunk, vagy
megkockáztatsz egy sétát?
Bee habozott.
– Ezt inkább döntsd el te. Ha találsz parkolóhelyet, beöltözöm az
álruhámba, és meglátjuk.
Luke-nak épphogy csak sikerült bepréselnie a nagy járművet a
zsúfolt parkolóba. Ebből Bee azonnal tudta, hogy a város falain belül
is nagy lesz a tömeg. Elővette a parókáját, és óvatosan a fejére
tette. Feltette a kalapot, majd az orrára tolta a napszemüveget is, és
a férfi felé fordult.
– Mit gondolsz? Megjárja?
Ez volt az első alkalom, amikor Luke parókában látta őt, és
szemlátomást le volt nyűgözve.
– Mi az hogy! Teljesen másképp nézel ki, és a haj még az arcod
sérüléseit is eltakarja! Egyébként, már nem is látszik annyira.
Szerintem remek! Csodásan fest. – Egy pillanatig habozott, mintha
azon tanakodna, hogy mondjon-e többet, de aztán elfordult és
kiszállt. Bee azon tűnődött, mi volt a nyelve hegyén. Netán egy bók?
Elsétáltak egy sor parkoló turistabusz mellett, és végre elérték az
ősi kőfalat, amely a történelmi kisvárost ölelte. A falak mögött
minden talpalatnyi helyen turisták taposták egymást; minden egyes
bolt szuveníreket árult a drága, de ízlésestől a giccs minden
változatáig. Bee arra gondolt, szép gesztus lenne, ha venne valamit
Miminek, de aztán azzal a problémával találta szemben magát, hogy
mit is vehet az ember egy multimilliomosnak. Egy szép bőr
pénztárcát ő maga is szívesen hordana, de egészen biztos volt
benne, hogy Mimi – feltételezve, hogy egyáltalán hordott készpénzt
magánál, ami Gayle szerint valószínűtlen – soha nem fogja
használni, vagy már van valami elképesztően drága, dizájnerdarab a
birtokában. Mindenféle keksz és édesség volt még a kínálatban,
továbbá borok, likőrök, szalámik és sajtok, de egy olyan spártai
étrendre berendezkedett ember számára, mint Mimi, az efféle
roppant igazságtalan ajándék lenne. Végül Bee úgy döntött, hogy azt
az egy dolgot választja, amit Mimi egymillió év alatt sem venne meg
magának soha. Az egyik kirakatban megpillantotta San Gimignano
egy utánozhatatlanul giccses, hógömbbe zárt, műanyag modelljét.
Annyira bizarrul gagyinak tűnt, hogy már-már a retró vonalat súrolva
vonzónak is mondhatná az ember. Bee megbökte Luke-ot, és
rámutatott a tárgyra.
– Mit gondolsz? Egy kis ajándék egy milliárdos filmsztárnak?
Luke megállt, a hógömbre bámult, majd nevetésben tört ki. Bee
először látta ilyen szabadon nevetni. A férfi arca egészen
megváltozott tőle. Igen, tényleg nagyonnagyon jó kiállású, jóképű
fickó volt. Bee is nevetni kezdett.
– Azt hittem, az egyetlen dolog, amit adni illik valakinek, akinek
mindene megvan, az a penicillin. Biztos vagy benne, hogy nincs már
neki egy ilyen felbecsülhetetlen értékű drágaköve?
Bee megrázta a fejét, és kivett egy tízeurós bankjegyet a
tárcájából.
– Megtennéd, hogy bemész helyettem, és megveszed?
Luke még mindig mosolygott.
– Ennek semmi köze ahhoz, hogy inkognitóban szeretnél
maradni, igaz? Inkább azért van, mert túlságosan szégyelled
magadat ahhoz, hogy ilyesmit vegyél! – Megadóan vette át a
bankjegyet. – Hát rendben. Nincs bennem semmi büszkeség.
Ahogy bement a boltba, hogy megvegye a nevetséges szuvenírt,
Bee Luke után nézett, és örömmel gondolta végig az iménti pár
pillanatot. Jó volt látni a férfi őszinte mosolyát, és hallani, ahogy
viccelődik. Umberto szerint ez mostanában ritkán esett meg vele, és
ez megmelengette a szívét.
Az új csecsebecsével a markában Bee belevetette magát a
kisváros kusza utcáinak, tereinek és sikátorainak labirintusába.
Közelről a tornyok még lenyűgözőbbek voltak. Sokuk alig volt akkora
alapterületű, mint egy nagyobbacska szoba, de ahogy haladtak a
dombon felfelé, egyre csak nőttek és nőttek. Némelyiknek madarak
fészkeltek a fülkéiben, de volt olyan is, amelynek a tetejéből egy
teljesen egészségesnek tűnő fa nőtt ki. Bármerre mentek, rengeteg
emberen kellett keresztülnyomulniuk, és Beenek be kellett látnia,
hogy Miminek igaza volt. Itt bárki könnyedén felismerhette volna.
Egy idő után Luke egy kis tér túloldalán lévő kávézóra mutatott,
amely előtt, a környező épületek árnyékában, asztalok sorakoztak.
– Mit szólnál egy kávéhoz, Bee?
– Azt hiszem, inkább valami hideget innék, de jó lenne leülni egy
kicsit.
Luke megtorpant.
– Amikor először láttalak, sántítottál. Most pedig úgy fest, mintha
teljesen meggyógyultál volna. Hogy érzed magad?
Miután leültek a sor utolsó asztalához, a lehető legtávolabb a
kíváncsi szemek elől, Bee megadta neki a választ. Fájó combja
egyre jobban volt, és tudta, hogy a friss levegő és a testmozgás
segített a legtöbbet. Nem volt mérleg a szobájában, de nem is volt
szüksége rá, hogy tudja: ugyanez az oka, hogy formában maradt az
utóbbi hetekben.
– Még mindig kék-zöld vagyok, de a fájdalom gyakorlatilag elmúlt.
Minden egyes séta a kutyáddal kész terápia volt.
– És az arcod is szépen gyógyul. Szerintem jó úton haladsz a
teljes felépülés felé.
– Köszönöm, Luke. Remélem.
Egy kis mosolyt vetett rá.
– Szóval, továbbra is élvezed a vidéki életet?
– Igen, szeretem. Az első pár éjszaka kissé furcsa volt. Hallottam
a baglyokat és a kis állatokat kint a szőlőben – örülök, hogy nem
farkasokat –, de semmi mást. Eleinte szinte félelmetesnek tűnt,
milyen csend van errefelé, de már egészen megszoktam. Mire
visszamegyek dolgozni, túl zajosnak fogom találni a lakásomat
ahhoz, hogy ott bírjak maradni.
– Szóval az a terved, hogy visszamész Londonba?
– Nem feltétlenül. Jelenleg is másik állást keresek. Igazából, azt
hiszem, hogy jobb lenne, ha Londonon kívül találnék valamit. – Egy
pillanatra elhallgatott, mielőtt a legbensőbb félelmének hangot adott
volna. – Leginkább attól tartok, hogy ha úgy nézek ki, mint egy
korcs, senki sem akar majd alkalmazni, és ez véget vet a
karrieremnek. Nem tudom, mit tennék, ha ez így alakulna.
– Ne légy ilyen buta. A munkajogászok a gatyát is leperelnék
róluk, ha ilyesmi miatt nem vennének fel. Ilyen nincs… Az agyad
számít, még akkor is, ha csupán annyira vagy szép, mint most.
Bee szíve egy pillanatra hevesen megdobbant, pedig tudta, hogy
csak egy szófordulatnyi kedvességet hallott.
– Felvilágosult időket élünk. Tegyük fel, hogy a végén marad egy
kis hegesedés… akkor mi van? Akkor is elfogadnának téged,
magadért.
– Remélem, igazad van, Luke. Igazán. Viszont a „felvilágosult
időkről” nem vagyok meggyőződve… Szerintem nem sok minden
változott… De majd máskor untatlak a nyavalygásommal.
– De ugye augusztus végéig itt maradsz Toszkánában?
– Remélem. – Ahogy kimondta, rájött, hogy tényleg így is
gondolja. – A villában Mimivel kezd felolvadni a kapcsolat, úgyhogy
meglátom, mit gondol. Ha az orvosoknak hinni lehet, augusztus
közepére vagy végére visszatérhetek valami normálishoz vagy olyan
közel a normálishoz, amennyire csak lehetséges. A kérdés csak az,
hogy hogyan fog kinézni az új normális…
– Hát, ha ez segít, Romeo mindenképpen azt fogja gondolni, hogy
gyönyörű vagy. – Luke mintha tétovázott volna, a bátorságát
keresve. – És természetesen én is.
Bee figyelte, ahogy a férfi zavarában a rövidre nyírt hajába túr, és
önkéntelenül arra gondolt, hogy a haja olyan két és fél centi hosszú
lehet; az övé pedig csupán egy-két hónap múlva lesz majd ennyi.
Tudta, hogy a paróka jól áll neki, de hiányolta a baleset előtti hosszú,
dús haját.
Miközben a férfi megitta az eszpresszóját, ő pedig jéghideg
ásványvízzel csillapította a szomját, tovább beszélgettek, és mire
felkeltek, hogy elinduljanak, Bee úgy érezte, egy kicsit jobban ismeri
őt. Bár még mindig nem árult el sokat magáról, szeretetteljes
szavakkal beszélt Umbertóról és Inesről, és nyilvánvalóan a szívébe
zárta őket. A völgy pedig a mindene volt. Nem csoda, hogy annyira
megrázta a választási kényszer az otthona és a menyasszonya
között.
Valamivel egy óra előtt értek vissza Montegrifonéba. Luke kitette
Beet a villánál.
– Köszönöm, hogy velem jöttél, Bee. Igazán vidám délelőtt volt.
Nem volt mostanában részem ilyenben. Hálás vagyok. Őszintén.
Bee majdnem adott egy puszit az arcára, de végül csak felé nyúlt,
és az alkarjára tette a kezét.
– Én is köszönöm, Luke. Szép volt a séta, és élveztem a
társaságodat. Nagyon.
Leugrott a vezetőfülke lépcsőjéről, becsapta az ajtót, megfordult,
majd integetett, míg a férfi elhajtott a háza felé. Bee belépett a hűvös
villába. Nagy meglepetésére Mimit találta az ebédlőben, aminek
nagyon örült. A sztár rövidnadrágot és pólót viselt, híresen dús,
ragyogó haját csupán laza lófarokba kötötte, arcán pedig sminknek
nyoma sem volt. Egészen hétköznapinak és nyugodtnak tűnt, és ez
jól állt neki. Bee odalépett hozzá, és elővette a hógömböt a
táskájából.
– Szia, Mimi. Hoztam neked egy kis ajándékot. San
Gimignanóban voltunk… Igazad volt. Rengetegen voltak. Őrültség
lett volna megkockáztatni, hogy felismerjenek.
Amikor először meglátta a hógömböt, Mimi reakciója hasonló volt
Luke-éhoz: visított a nevetéstől, majd talpra ugrott, hogy megölelje
Beet.
– Csodálatos, köszönöm, Bee! Szóval mégis láthatom San
Gimignanót! – Fejjel lefelé fordította a gömböt. – Még télen is!
Bee leült vele szemben; közben Ines is megjelent egy nagy tál
vegyes salátával, amiben, úgy tűnt, minden lehetséges helyben
termesztett összetevő benne volt az olajbogyótól a hagymán és dión
át a sarkantyúkáig. Járt mellé egy nagy tányér szeletelt paradicsom
is, mozzarellával, bazsalikommal és olívaolajjal. Csodálatosan nézett
ki. Miközben ettek, Bee elmesélte a délelőtti eseményeket, és
megkérdezte Mimit a délutánról.
 – Szóval, lenne kedved sétálni egyet ma délután? – Csalódottan
látta, hogy Mimi a fejét rázza.
– Sajnos ma nem megy, de lejövök hozzád vacsorázni, és ígérem,
holnap elmegyek veled sétálni.
Három órakor Bee felvette a kalapját, és lement a konyhába
Romeóért, aki éppen ott szunyókált. Együtt indultak el, lefelé a
völgyben. Bee nagy örömére ismét összefutottak Luke-kal. A
furgonban ült; lelassított és megállt, amikor meglátta őket. Porfelhő
kavarodott fel. Az út és a talaj még mindig rettenetesen száraz volt,
bár a szőlők továbbra is virítottak. Luke kihajolt az ablakon, hogy
megsimogassa a kutyája fejét, aki két lábra állva kapaszkodott fel
hozzá a kocsi ajtajánál.
– Ciao, Romeo.
Umbertóhoz és Ineshez hasonlóan Luke is olaszul ejtette ki a
kutya nevét, a hangsúlyt az „e”-re téve.
– Helló, Bee. Elnézést a porért. Hogy is mondják? Csak a veszett
kutyák és az angolok mennek ki a déli napsütésben. Nos, elég
meleg van neked?
– Szia, Luke. Igen, határozottan meleg van. Örülök, hogy újra
látlak!
Valóban forróság volt, de Bee most először egy kis párát is érzett
a levegőben.
– Kellemes sétát kívánok. Holnapra esőt jósolnak, és ha így van,
az ezt követő néhány napban minden sáros és ragacsos lesz.
– Tudtam, hogy érzek valamit… Lefogadom, hogy ti, gazdálkodók,
bármit megadnátok egy kis esőért. Minden olyan tikkadt, nem igaz?
Luke bólintott.
– Igen, a villa előtti kút félig üres… A vízszintből szoktuk tudni,
hogy mennyire súlyos az aszály. Szóval, hova mentek sétálni?
– Arra gondoltam, felmennék Romeóval az erdőbe, arra a
tisztásra, mint tegnap.
– Nos, ha igen, tartsd nyitva a szemed, hátha találsz gombát.
Kicsit korán van még hozzá, de soha nem tudhatod, mit találsz,
különösen, ha változik az időjárás.
– Sok gombát láttam a minap, nagy vörös-fehéreket. Mérgezőnek
tippeltem őket.
Luke újra elmosolyodott, az arca egészen felragyogott tőle.
 – És azok is voltak. Nem, a vargányákat keresd. Tudod, hogy
néznek ki?
Bee tétován ingatta a fejét.
– Félig-meddig… Ettem már, és nagyon finom. Azt hiszem,
felismerném őket, de még soha nem láttam őket a vadonban. De
rákereshetnék a Google-ön.
– Hát, idelenn aligha, sosincs jel…
Luke eltűnt a kocsi mélyén, majd egy ütött-kopott golyóstollal
bukkant fel újra.
– Nincs nálad papír, ugye? – Bee megrázta a fejét. – Rajzolhatok
a kezedre, ha nem bánod.
Bee felé nyújtotta a kezét, ő pedig gyengéden megfogta, és
kinyitotta az ujjait, hogy a tenyerére rajzolhasson. Az érzés, amit ez
Beeben keltett, egyeneses izgató volt. Érezte, ahogy a vágy hulláma
söpör végig rajta, és majdnem meg kellett kapaszkodnia a
visszapillantó tükörben. Mintha nem is érzékelte volna, Luke egy kis
képet rajzolt egy kerek kalapos, tömzsi gombáról. Amikor elengedte
a kezét, Bee még mindig ostobán bámult rá a heves érzelmek
légüres terében.
– Amíg a kalapja sötétebb, mint a tönkje, és a kalap alja
szivacsos, nem pedig lamellás, minden oké – magyarázta Luke. –
De a biztonság kedvéért, ha találsz néhányat, először mutasd meg
Umbertónak vagy Inesnek. Ők tudják, hogy valóban vargánya-e
vagy sem. Ines el is tudja készíteni neked. – Az órájára pillantott. –
Mindenesetre jobb lesz, ha én most megyek… Jó sétát nektek!
Ahogy elhajtott, Bee lenézett a labradorra, aki az út közepén ült, a
hátsó lábával a fülét vakarta, és láthatóan nem hatotta meg gazdája
távozása.
– Az angyalát, kutya, ez aztán egy nagyon jóképű fickó.
Bee aznapi gombavadászata sikertelennek bizonyult; bár sok
mérgezőt látott, nyoma sem volt a vargányának, amilyet Luke a
kezére rajzolt. A következő útra készülve azonban utánanézett az
interneten, és addig tanulmányozta a képeket, amíg egészen biztos
volt abban, hogy képes lesz megkülönböztetni őket a többi,
veszedelmesebb gombától. Csak azt sajnálta, hogy végül le kellett
mosnia Luke rajzát a kezéről.
 ***

Aznap este Mimi, hűen a szavához, hét órakor megjelent az

ebédlőben.
Umberto egy üveg, jégbe hűtött proseccóval várta. Bee odalépett
és üdvözölte. Romeo azonnal felébredt a szunyókálásából, amint
idegen jelenlétét érezte; karma kopogott a padlón, ahogy Mimi elé
ment. Bee egy pillanatig aggódott, hogy Mimi esetleg tiltakozik majd
a kutya ellen, de kiderült, hogy éppen az ellenkezője a helyzet.
Amint észrevette a labradort, Mimi leguggolt, és elárasztotta a
jószágot minden babusgatásssal, ami csak kitelt tőle. A kutya
másodperceken belül hanyatt dobta magát, a hasát simogattatta,
boldogan morgott és horkantgatott, miközben a padlót söpörte a
farkával.
Bee bemutatta:
– Mimi, ő Romeo.
Bár Mimi éppen guggolt, azonnal színészi üzemmódba kapcsolt.
Bee elmosolyodott, amikor meghallotta Shakespeare szavait
visszhangozni az ebédlőben.
– Ó, Rómeó, miért vagy te Rómeó? Tagadd meg apád, és dobd el
neved… – harsogta Mimi, majd még egyszer megdögönyözte a
kutyát és felállt. – A Rómeó és Júlia volt az első fellépésem –
mosolygott –, még az iskolában. Lady Capulet szerepét kaptam,
mert magas voltam. Nem volt sok szövegem, de imádtam minden
percét, és attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy ez az én utam.
– Játszottad valaha Júliát?
– Csak egyszer, de soha nem felejtem el. Egyestés, jótékonysági
különlegesség volt a londoni Globe-ban. Tudod, az egy szabadtéri
színház… Nos, egész este szakadt az eső. Alig lehetett hallani a
szöveget. A közönség ronggyá ázott, még a színészgárda többsége
is, de a kritikusok imádták. – Elvigyorodott. – Utána napokig
megfázással vacogtam az ágyban, de megérte.
– Prosecco, signorina?
Umberto a jegesvödör felé biccentett, Bee pedig meglepetten és
örömmel látta, hogy Mimi elfogadta az italt.
– Igen, kérek.
 Miközben Umberto az üveg kinyitásával és a poharak
megtöltésével foglalkozott, Mimi Beere pillantott, és a kutya felé
biccentett, aki még mindig a földön hevert a lábuk előtt.
– Szóval, ez a szőrgombóc veled jár sétálni, Bee?
– Úgy van. Romeo és én úgy vagyunk, mint a borsó meg a héja.
Elmesélte Miminek, mennyire büszke magára, hogy többévnyi
félelem után sikerült megbarátkoznia egy nagy kutyával. Mimi csak
mosolygott.
– Hogy lehet őket nem szeretni? Imádom a kutyákat, és bárki
láthatja, hogy őt is kenyérre lehet kenni! Mindig is szerettem volna
egyet, de tudom, hogy lehetetlen… Az év jó részében kinn vagyok
terepen, nem lenne tisztességes egy kutyával szemben… A Sötét
Herceg előtt két hónapot töltöttem Yorkshire legsötétebb,
legeldugottabb tőzegmocsarának legapróbb falujában, egy fagyos,
dohos lakásban, egy bátor katona hűtlen feleségét alakítva, aki a
nyugati fronton harcolt az első világháború alatt… Előtte
Washingtonban voltam, és az Egyesült Államok első női elnökét
játszottam. Hónapokkal a forgatás után még mindig amerikai
akcentussal beszéltem… Néha azt is elfelejtem, hol vagyok. Egy
szegény kis kutya nagyon összezavarodna ettől.
Umberto átnyújtott nekik egy-egy pohár jéghideg proseccót, és
csatlakozott Ineshez a konyhában, hogy Bee és Mimi szabadon
cseveghessenek. Bee mesélt Miminek a sétáiról, Mimi pedig A Sötét
Herceggel kapcsolatos fejleményeket újságolta el.
– Hallottam Amostól, hogy már utómunkán van, úgyhogy ez jó.
– Vagyis szerkesztik?
– Szerkesztés, speciális effektusok, hangeffektusok, CGI… –
Látva Bee arcán az értetlen pillantást, fordított. – Számítógéppel
generált képek. Meg fogsz lepődni, hogy manapság mennyi mindent
adnak hozzá a felvételekhez.
– Ez azt jelenti, hogy hamarosan megjelenik?
Mimi a fejét rázta.
– Az utómunka hónapokig is eltarthat. Azt hiszem, az a terv, hogy
karácsony előtt mutatják be a filmet, de nem állnék addig fél lábon,
ha érted… Azt hiszem, a yorkshire-i film premierjét októberre
tervezik, úgyhogy hamarosan a Királyságba is vissza kell majd
mennem.
 Umberto azzal a hírrel tért vissza, hogy a vacsora tálalva; ők
ketten pedig helyet foglaltak az asztalnál. Ines egy tányér grillezett
báránybordát és csirkemellet hozott, valamint egy újabb csodálatos
salátakreációt. Korábban Beenek sikerült meggyőznie arról, hogy
sem neki, sem Miminek nincs szüksége tésztás első fogásra, de a
tányérokon tornyosuló húshegyekből ítélve Ines szemlátomást úgy
gondolta, kipótolja máshol a tésztamentességet. Mimi egy kis
csirkehúst és egy kevés salátát szedett magának. Ennek láttán Bee
elgondolkodott azon, hogy noha sokan kezüket-lábukat adnák Mimi
életéért, fogalmuk sincs, milyen áldozatokkal jár. Természetesen
nem sajnálta Mimit, de kezdte megérteni, hogy Hollywood milyen
komoly követelményeket támaszt a kiválasztott keveseivel szemben.
Miközben ettek, beszélgettek, és egyre oldottabbá vált köztük a
hangulat. Bee hamarosan már Jamie-ről mesélt Miminek, aki
érdeklődve hallgatta.
– Szóval csak úgy kiégett a kapcsolat? De még mindig beszélsz
vele?
Bee bólintott.
– Gondolom, mindketten rájöttünk, hogy a kapcsolat valójában
nem vezet sehova. Annyira a karrierjére koncentrált, hogy én mindig
a második helyre kerültem.
– És a karrierjével mi lett?
– Ő író. Valójában… néhány héttel azután, hogy szakítottunk,
kiment Hollywoodba. Kétségbeesetten szeretné eladni valamelyik
forgatókönyvét.
Meglepetésére, Mimi felnevetett, de aztán sietve magyarázkodni
kezdett.
– Ne haragudj, Bee, nem azon nevetek, ami veled történt. Csak
annyi, hogy Los Angelesben mindenkinek van egy filmötlete, még ha
nem is egy teljes forgatókönyv lapul a táskájában… Bármerre
megyek, az emberek rám törnek; betuszkolják a papírjaikat a kocsim
ablakán, drónból dobálják a kertembe, mindent kitalálnak. Arról
fogalmam sincs, hogy az asszisztensem hetente hányat hajt el…
Tudod, ha az a vágya, hogy valaki elolvassa a forgatókönyvét, azért
sokat kell majd küzdenie.
Nagyon kellemes estét töltöttek együtt. A beszélgetés vidáman
folyt, különösen Mimi részéről. Mintha a szobájában eltöltött
magányos órákat próbálta volna ellensúlyozni. A végére Bee úgy
érezte, sokkal jobban ismeri, és annál inkább kedveli a híres
filmsztárt. Mimi nógatására ő maga is mesélt neki a karrierjéről és
arról, hogyan kötött ki Toszkánában.
– A késő középkor és a korai reneszánsz az én területem. Vagyis
szinte bármi, ami az 1300-as évektől Amerika felfedezéséig tartó
kétszáz éves időszakban Európában történt. Amikor megláttam a
hirdetést, hogy Sienába keresnek történelmi tanácsadót, túl szépnek
tűnt, hogy igaz legyen. Végtére is Toszkána a reneszánsz
szülőhelye, és körülöttünk rengeteg csodálatos történelmi hely
található! A mai San Gimignanó-i látogatás egészen fellelkesített.
Azon gondolkodom, hogy egy-két hét múlva, amint késznek érzem
magam rá, bérelek egy autót, és kocsikázok egy kicsit.
Mimi felnézett a salátájából.
– Ez csodálatosan hangzik! Mármint, amint kicsit elfogadhatóbbá
válik az ábrázatunk… Miért is ne? És szívesen elmennék veled, ha
nem bánod. Így lenne egy saját, személyes idegenvezetőm is!
Bee egy pillanatra habozott. Az ötlet, hogy végiglátogassa
Toszkána rejtett gyöngyszemeit, valóban csábító volt, és a jó
társaság sem árt…
– Szívesen, Mimi. Mit gondolsz, ne kölcsönözzek ki egy autót a
hónap második felére? Egyelőre egyikünk sem akar a nyilvánosság
elé lépni, de egy autó névtelensége mögé bújva így is sok
csodálatos helyet láthatnánk!
Mimi szeme felragyogott.
– Ó, igen, ez remek ötlet! És természetesen én fizetem! – Egy
pillanatra elhallgatott, mert hirtelen jobb ötlete támadt. – Vagy inkább
a Pan World fizeti. Tartoznak nekünk. Felhívom Gayle-t, és
megkérem, hogy béreljen nekünk egy szép, kényelmes autót.
Bee lassan ingatta a fejét.
– Teljesen egyetértek azzal, hogy Gayle intézze a kocsit, de azt
hiszem, jobban járnánk, ha egy kicsi, nem hivalkodó autót
választanánk, hogy ne keltsünk feltűnést. Ráadásul az utak elég
szűkek errefelé. Korábban béreltem egy Fiat Cinquecentót, egy
olyasmi jó lenne. Szívesen vezetek, ha te nem akarsz.
– Komolyan, Bee? Láttam már azokat a kis Fiatokat, és mindig is
ki akartam próbálni egyet. Remek ötlet, legyen egy olyan! Bízd csak
rám. Ma este felhívom Gayle-t.
Bee derűsen feküdt le; Mimi hangulatának változása rá is hatott.
Bármi volt is, ami nyugtalanította eddig, úgy tűnt, mostanra elmúlt,
és Mimi őszintén megnyílhatott. Bee barátságos és meglepően
hétköznapi embert talált benne.
Gayle-nek mindvégig igaza volt. Az ijesztő külső alatt Mimi egy
hihetetlenül kedves, melegszívű teremtés volt.
 Kilencedik fejezet

Aznap este leszakadt az ég, és egészen másnapig zuhogott. Igazi,

heves nyári eső volt, Bee élvezettel hallgatta, ahogy a cseppek
kopognak odakinn.
Másnap reggel, amikor kinézett az ablakán, még mindig
szemerkélt; a tőkék közt kis patakokban csörgedezett a víz; a
szőlőlevelek pedig lehajlottak a cseppek súlya alatt.
Mimi még nem bújt elő, így reggeli után Bee visszament a
szobájába, és megnézte az e-mailjeit. Meglepetésére egy újabb
levél várta Jamie-től; a tartalma pedig felkavarta.

Szia, Bee,
Örülök, hogy egyre jobban vagy. Még mindig Olaszországban
vagy?
Július végén egész véletlenül Toszkánában leszek. Talán
találkozhatnánk a régi idők kedvéért…
Szívesen látnálak újra.

Jamie

Beet meglepte, hogy Jamie bejelentette a közelgő toszkánai útját, de

az igazi megdöbbenést a levél hangneme okozta. Lehetséges volna,
hogy Jamie hiányolja, és abban bízik, hogy újra összejönnek? Bee
azonban biztos volt benne, hogy Jamie már a múlté; hiszen ha még
kötődne hozzá, akkor a Luke-kal való találkozás nem váltana ki
belőle olyan heves és megmagyarázhatatlan érzelmeket. Az, hogy ő
érdekli-e Luke-ot, vagy az elvesztett menyasszonyán kívül bármilyen
nő, erősen vitatható, de Bee belátta, hogy a férfi sokkal nagyobb
hatással volt rá, mint Jamie valaha. Ilyen alapon mi értelme lenne
találkozni Jamie-vel, és esetleg hamis reményekbe ringatni, hogy
még visszaszerezheti? Bee már tudta, hogy többet akar a
szerelemtől és az élettől.
 Aztán eszébe jutott egy másik lehetőség is: Jamie azért kereste,
mert ki akar csikarni egy találkozót Mimi-vel, vagy úgy akarja intézni,
hogy „véletlenül” találkozzanak. És az nem fog megtörténni.
Bee egy ideig gondolkodott, majd úgy döntött, legjobb lesz, ha
csírájában fojtja el Jamie közeledését.

Szia, Jamie,
Titoktartási megállapodást írtam alá, így sajnos nem árulhatom
el, hol vagyunk.
Ráadásul ez a semmi közepe, és nem is tudom, hol
találkozhatnánk.
Érezd jól magadat Toszkánában!

Lecsukta a laptopja képernyőjét. Kinézett az ablakon, és megörült,

hogy végre alábbhagyott az eső, a sűrű szürke esőfelhők oszladozni
kezdtek; kék foltok derengtek fel a villa felett az égen.
Amikor lement ebédelni, meglepetésére Mimit már az étkezőben
találta, és nagyon jólesett neki, hogy a filmcsillag mosolyogva
üdvözölte.
– Szia, Mimi. Ismét csatlakozol hozzám ebédelni? Az csodás…
És látom, jó kedved van. Ez remek!
– Igen, valóban. Kaptam néhány igazán jó hírt… Felajánlottak egy
szerepet, afféle Bridget Jones-sztori, romantikus vígjáték. Los
Angelesben játszódik.
– Egy romantikus vígjáték jól hangzik. És otthon lehetsz!
– Igen, de nem ez a legjobb rész. Az igazán jó hír az, hogy azt
akarják, hogy a főhősnő kissé molett legyen… tudod, mit jelent ez?
Bee rávigyorgott.
– Hogy végre ehetsz?
– Ehetek! De mennyit! Lennél olyan kedves, hogy közlöd
Inesszel? – Mimi egyenesen ragyogott, és lelkendezett, mint egy
gyerek. – Ehetek! Fantasztikus!
Bee visszamosolygott, örült a másik nő örömének.
– Ez nagyszerű hír. Nem tudom eléggé dicsérni Ines főztjét!
Kitűnően főz, és minden alapanyaga friss és helyi! Imádni fogod!
 Bee ebéd közben elmondta a hírt Inesnek, aki aznap estére
lakomát ígért nekik, hogy megünnepeljék az új szerepet és a hozzá
járó új étrendet. Ebéd közben derült ki az is, hogy Mimi más hírekkel
is tud még szolgálni.
– Beszéltem Gayle-lel tegnap este, és alig néhány perce kaptam
tőle egy e-mailt. Bérelt nekünk egy kis Fiatot. A kölcsönző cég július
utolsó hetében szállítja. Remélhetőleg addigra mindketten egy kicsit
normálisabban festünk.
– Csodálatos. Végiggondolom, hová mehetnénk. Bár
Toszkánában izgalmas helyből nincs hiány! De azt hiszem, tudom,
hol szeretném kezdeni. Hallottál valaha a kőbe zárt kardról?
– A Disney-rajzfilmről vagy Artúr király kardjáról?
– Nem ezekre gondoltam, igaz, van némi áthallás… Tudod, egy
igazi tizenkettedik századi kőbe zárt kard van egy kis kápolnában.
Nincs is túl messze innen, körülbelül harminc kilométer. Azt hiszem,
ott szeretném kezdeni a körutat!
– Alig várom.
Beenek eszébe jutott Luke előző napi kérdése.
– Egyébként, Mimi, meddig tervezel itt maradni?
– Ezen magam is tűnődtem. Ahogy a dolgok mennek, remélem,
mondjuk, július végére vagy augusztus elejére meggyógyul az
arcom. Viszont az a helyzet, hogy csak szeptemberben kell
visszamennem az Egyesült Államokba. Úgyhogy azon
gondolkodom, hogy maradnék még egy kicsit, és egy igazi
nyaralássá tenném az ittlétet, mondjuk, augusztus közepéig vagy
végéig. És te mit gondolsz?
– Az orvos augusztus elején szeretne újra látni, és úgy hiszem,
nyár végére számít a teljes gyógyulásra. Nagyon örülnék, ha
maradhatnék, akármeddig.
– Csodálatos. De egy szívességet kell kérnem tőled… A nyár
folyamán meg kell tanulnom a szövegemet az új filmhez.
Megkérhetnélek, hogy segíts nekem benne? Tudod, hogy megy ez;
csak fel kell olvasni a többi részt.
– Persze hogy segítek. Ez érdekes nyári programnak hangzik! –
felelte Bee, aztán eszébe jutott valami. – De senki nem vár rád Los
Angelesben?
 – Egy házvezetőnő, egy medencetisztító fiú és a szokásos
hétköznapi apróságok. Semmi egyéb. – Mimi Beere pillantott, és
folytatta: – Ha férfira gondoltál, a válasz nem.
Bee meglepődött, de nem tett megjegyzést, tudván, hogy nem rá
tartozik. Inkább a nyitott ablakok felé intett.
– Olyan pompás ez a hely! El sem tudok képzelni szebbet a
nyárra!
Mimi bólintott.
– Én is így érzek, és az egész tempóváltás olyan csodálatos.
Mintha egy másik világba költöztem volna. Nincs stressz, nincs korai
kezdés, nincs rejtőzés a paparazzi elől, nem töltöm a fél napomat
azzal, hogy a külsőm miatt aggódom… Érted ezt? Az első napokban
még sminkeltem magam és úgy öltözködtem, mintha isten tudja,
kivel találkoznék! Aztán végre leesett a tantusz, és elkezdtem
ellazulni. Napról napra egyre jobb a hangulatom, és érzem, ahogy
lassan kiolvad belőlem minden feszültség!
– Szóval, mit mondasz, elmegyünk ma délután sétálni?
– Hát persze!
– Sár lesz, vegyél régi cipőt.
Mimi pillantásából Bee ráébredt, hogy a hollywoodi filmsztároknak
nincs régi cipőjük. Emlékezett a drága szandálja sorsára, és kicsit
aggasztotta, hogy Mimi drága lábbelije is hasonló véget ér majd, de
akárhogy is, felvillanyozta, hogy Mimi beleegyezett a sétába, és már
nemcsak a szobáját, de a villát is hajlandó elhagyni. Bee
bármennyire élvezte is a kutyával tett sétákat, hiányzott neki a
beszélgetés, és előre örült, hogy végre talált valakit, aki érdemben
válaszol is neki.

***

Aznap délután Bee, Mimi és hű kísérőjük, a fekete labrador, sétára

indult a völgyben. Mostanra kitisztult az ég, kisütött a nap, ismét
perzselt a hőség. Bee nem kételkedett abban, hogy a tócsák
másnap már porzani fognak; ennek ellenére Umberto tanácsára a fő
csapáson maradtak, és így elkerülték a saras szakaszokat.
Pontosabban szólva, Mimi és Bee maradt az ösvényen, Romeo
azonban belevetette magát a sűrűbe, és csatakosan, szügyig
szutykosan bukkant fel újra.
Mimi meg is jegyezte:
– Biztos vagyok benne, hogy a művészeknek van valami neve
erre az itteni sárbarnára.
– Talán umbra. Vagy égetett szépia? Kellőképpen művészin
hangzanak, bár kétlem, hogy Michelangelónak valaha is egy
labradorról kellett volna lekapirgálnia a festékét…
Luke házához érve meglepetés érte őket. Éppen a Griffoncella
mellett haladtak el, amikor kinyílt a bejárati ajtó, és Luke jelent meg.
Feléjük intett üdvözlésül, mire Mimi gyorsan az arca elé csúsztatta a
kalapját. Bee azonnal odaugrott, hogy megnyugtassa.
– Minden rendben, Mimi. Ő Luke, az ingatlanigazgató. Tud rólunk,
hogy kik vagyunk és miért vagyunk itt. Ő is aláírta a titoktartási
megállapodást.
Mimi megenyhült kissé, de a kalapját még mindig mélyen a fejébe
húzta.
– Jó napot, hölgyeim. Az időjósoknak igazuk volt az esővel
kapcsolatban, ugye, Bee?
– Szia, Luke. Igen, valóban. És amikor itt esik, akkor aztán
tényleg esik! Kérlek, hadd mutassam be Mimi Robertsont.
– Miss Robertsont nem kell bemutatni – nyújtotta a kezét Luke. –
Bárhol felismerném!
Mimi felemelte a kalapja karimáját, felnézett, megfogta a férfi
kezét és mosolygott. Bee figyelmét nem kerülte el, hogy ez a mosoly
szélesebb volt, mint amelyekkel Umbertót vagy Inest üdvözli.
Nyilvánvaló volt, hogy nagyon örült a találkozásnak. Ettől valami
váratlan érzés szúrta meg Beet: lehetséges, hogy féltékeny volt?
– Jó napot, Luke! Nagyon örülök, hogy találkoztunk. – Mimi
határozottan úgy festett, mint aki komolyan mondja, hogy örül a
találkozásnak.
– Remélem, jól érzi magát itt Montegrifonéban. Umberto és Ines,
ugye, kielégítően ellátják?
Mimi és Luke kedélyesen csevegtek, Bee pedig próbálta
megérteni az érzelmeit. A gyönyörű filmsztár és a jóképű
szőlősgazda beszélgetését nézve igencsak felkavaró érzelmek
támadtak benne. Ez pedig nem jelenthet mást, mint azt, hogy a férfi
iránt érez valamit, márpedig valami különlegeset. Valóban így lenne?
Bee kedvelte Luke-ot, és sajnálta, hogy ilyen nehéz volt az utóbbi
éve. De eddig úgy festett, hogy sem ő, sem más nő nem érdekli.
Vajon egy gyönyörű színésznő megjelenése még ezt is felül tudja
írni?
Miközben ezen töprengett, a telefonja csipogott. Elővette a mobilt
és megnézte az üzenetet. Gayle-től jött, és a tartalma több volt mint
nyugtalanító.

Szia, Bee. Gyors figyelmeztetés. A sienai emberemtől

hallottam, hogy Joey tudja, hol vagytok, és azt tervezi, hogy
meglátogat titeket. Fogalmam sincs, honnan tudta meg, de
legyél óvatos. Gayle.

– Szóval éppen meghívtam Luke-ot a villába vacsorára. Mit szólsz?

Bee? Bee, figyelsz?
Bee felriadt Mimi hangjára.
– Bocsánat, igen. Vacsorát mondtál? Jó ötlet.
Valójában egy csendes, Luke-kal kettesben töltött vacsorát tartott
volna jó ötletnek, nem pedig azt, hogy ő majd duzzogva nézi, ahogy
Luke és Mimi flörtölnek, de természetesen nem tehetett semmit.
Ezért inkább széles mosolyt öltött, a telefonját pedig
visszacsúsztatta a zsebébe.
– Amikor csak akarod, Luke. Te vagy az, akinek dolgoznia kell.
– Ez nagyon kedves mindkettőtöktől. Nos, talán szombat este?
Hogy hangzik?
Mindketten bólintottak, majd egy kis csevegés után Luke
elköszönt tőlük, és elhajtott a furgonján. Miután elment, Bee úgy
döntött, hogy felviszi Mimit a meredek ösvényen az erdőbe, a
tisztáshoz, ahonnan olyan lélegzetelállító kilátás nyílik. Remélte,
hogy nem lesz túl nedves a talaj a túrához. A döntése valódi oka
azonban nem az volt, hogy meg akarta osztani újdonsült
barátnőjével a csodás látványt, hanem az, hogy szeretett volna
eltávolodni Mimitől. Ha az ösvényen mennek, nem tudnak
beszélgetni, mert egymás mögött kell majd haladniuk, és így nem
kell végighallgatnia a dívától, hogy Luke milyen nagy benyomást tett
rá. Sajnos már így is sejtette. Ez is éppen elég lett volna a
rosszkedvéhez, de a hír, hogy Joey, a hollywoodi szívtipró meg
akarja látogatni őket, egyenesen letaglózta. Katasztrófa ez az egész.
Nem kell Poirot-nak lenni ahhoz, hogy rájöjjön, Joey miért akar
idejönni.
Minden keserű szándéka ellenére a hegyi ösvényen tett séta
mégis felderítette: egy gesztenyefa alatt pontosan olyan gombákat
találtak, amilyet Luke leírt és lerajzolt. Bee már rég lemosta ugyan a
rajzot, de utánanézett a gombának az interneten, és a látott képek
alapján egészen biztos volt benne, hogy megtalálták a híres-neves
vargányát. Ezúttal nem volt nála a kis hátizsákja, ezért levette a
sálat, és rögtönzött táskát kötözött belőle. Kicsit arrébb Mimi is talált
még néhány gombát, noha némelyiket megdézsmálta valami kis
erdei állat. Akárhogy is, mire visszaértek a villába, egészen
tisztességes mennyiséget szüreteltek.
Ines éppen rózsát szedett a kertben. Bee megmutatta neki a
zsákmányt, mire az idős hölgy nem győzte őket dicsérni.
– Milyen szép vargányák! Szép munka. Mi a terved velük?
– Szeretné, Ines? Úgy tudom, igazi különlegességnek számít.
– Úgy is van, de te találtad őket, tehát a tiéd. Ha javasolhatok
valamit, akkor azt mondanám, hogy a kisebbeket edd meg nyersen,
felszeletelve, reszelt parmezánnal és olívaolajjal. A többit pedig
kiránthatjuk, de csodálatos szószt is lehet belőlük készíteni egy kis
tésztához… Néhányat elkészíthetünk előételnek a báránysült mellé!
– Az csodálatos lenne, Ines.
Mimi az órájára pillantott.
– Elnézést kérek, fel kell rohannom, és meg kell néznem az e-
mailjeimet. Köszönöm a sétát, Bee. Nagyon élveztem.
– Hagyja lenn a sáros cipőjét, signorina, majd én letakarítom –
mutatott Ines a lépcsőre. – Csak hagyja ott.
Bee fordított, Mimi pedig mezítláb távozott. Bee a saras kutya felé
fordult, aki éppen a fűben hempergett és játékosan morgott.
– Ha már sárról van szó, Ines, attól tartok, Romeónak nem ártana
egy fürdő. Megyek, leviszem a folyóhoz, hogy pancsoljon egy kicsit.
Ő és a kutya elindultak lefelé a hídhoz. Az eső után a folyó
látványosan felduzzadt, és a kutya nem vesztegette az idejét.
Lelkesen beugrott, és a kavicsok után úszott, amelyeket Bee dobált
a vízbe. Mire megunta, és kimászott, a szőre újra feketén ragyogott.
 Szigorúan az ösvényen maradva, visszasétáltak a dombra, a
villába. Az úton Bee magát is meglepte: nem kevesebb mint három
férfin gondolkodott. Először is, ott volt a birtokgazda, aki iránt
vonzódott, de aki úgy tűnt, nem érdeklődik iránta; aztán a színész,
aki valószínűleg csak a szex miatt akarta, de őt meg ő nem; és az
egykori pasija, aki talán szintén akarta, de ő már nem. Rettentően
zavarba ejtő probléma volt ez, különösen olyasvalaki számára, aki
eltökélte, hogy nem érdeklik többé a férfiak.
Amint a villa sarkához ért, hallotta, hogy valaki a nevén szólítja, és
felnézett. Mimi hajolt ki az első emeleti szobája ablakán.
– Bee, remélem, nem bánod, de Joey éppen most hívott… Joey
Eagle. Pár óra múlva értem jön, és elvisz egy korai vacsorára.
Megígérte, hogy olyan helyre megyünk, ahol nem láthatnak meg.
Szóval, kérlek, mondd el Inesnek. Nagyon köszönöm neki, de attól
tartok, Joey mindig az utolsó pillanatban intézi a dolgokat.
– Hát persze, Mimi. Jó szórakozást! – sóhajtott Bee. – És add át
Joey-nak az üdvözletemet.
Ines a hátsó lépcsőn ült, éppen Mimi edzőcipőjét súrolta.
– Add a cipődet, Bee, megcsinálom.
Bee tiltakozott, mondván, hogy ő is megtisztíthatja a saját cipőjét,
de az idős hölgy hajthatatlan volt, és végül megadta magát. Levette
a cipőt, és közben továbbította Mimi hírét és bocsánatkérését. Inest
egyáltalán nem rázta meg, hogy az ünnepivacsora-tervét éppen
most húzták keresztül.
– Semmi gond, Bee. A sült még nem került be a sütőbe, így
holnap is megcsinálhatjuk, hacsak nem érzed magad nagyon
éhesnek ma este.
– Egyáltalán nem, Ines. De mi lenne, ha akkor mégis elkészítené
a vargányát? Talán salátával? Sőt, amikor a gombát készíti, jöhetnék
megnézni?
– Természetesen!
Bee lenn hagyta a fűben a kutyát Ines mellett, majd felment az
emeletre, és elemezte a legújabb fejleményeket.
Úgy tűnt tehát, hogy Joey nem miatta jönne a villába, hanem a
gyönyörű színésznő kedvéért. Noha ez jelentős megkönnyebbülés
volt, egy kicsit bosszantó is, hogy hirtelen megint visszacsúszott a
második helyre. Ugyanez a gyönyörű színésznő szombat estére azt
a férfit is meghívta vacsorára, akit Bee nagyon megkedvelt. Ez is
bosszantó volt. Ami maradt… Az Jamie. Nem, mondta magának
dühösen, egyiket sem akarom! Vagy mégis…?
Szomorúan ébredt rá, hogy az elbűvölő színésznővel kötött
barátságának egészségügyi figyelmeztetéssel kellett volna járnia:
súlyosan károsíthatja emberi kapcsolatait.
 Tizedik fejezet

Ines csíkokra szeletelte a gombát, nyers tojásba és zsemlemorzsába

mártotta, majd gyorsan kisütötte olajban. Bee egy pohár borral a
kezében állt mellette, és nézte; a lábánál Romeo ült, aki ugyancsak
meredten figyelte a serpenyőt. Beet meglepte, hogy egy kutyát
érdekelhet a rántott gomba, bár ha jobban belegondolt, Romeo
étvágya kielégíthetetlen volt. Miért pont ez ne érdekelné?
Miközben Ines az ételt készítette, Bee hirtelen éles hangot hallott
odakintről, ami még a kutya figyelmét is elterelte a tűzhelyről. Egy
autó motorja volt, az biztos, de Bee ilyen hangot még soha nem
hallott járműtől. Elindult a folyosón, hogy utánajárjon a dolognak.
Kipillantott az egyik ablakon, és látta, hogy egy látványos, alacsony,
sárga sportautó áll meg odakint. A vezetőoldali ajtó úgy emelkedett
fel, mint egy madár szárnya, és a világ egyik leghíresebb
színészének összetéveszthetetlen alakja bukkant fel alóla. Bee
megkönnyebbülten nyitott neki ajtót, pedig még a parókáját sem
viselte. Meglepetésére, amikor a férfi megpillantotta, megiramodott,
felkapta, és könnyed mozdulattal megforgatta a levegőben.
– Hé, Beatrice, édesem! Milyen jó látni téged!
Letette, de továbbra is a vállánál fogva maga elé tartotta, és
figyelmesen végignézte a sérüléseket Bee arcán és fején. Aztán
láthatóan megnyugodott, megcsókolta a lány arcának ép felét, és
határozott ítéletet mondott.
– Beatrice, jobban festesz, mint egymillió dollár! Engem meg még
azzal etettek, hogy már nem te vagy a világ legszebb
történelemprofesszora! – Újra megpuszilgatta. – Annyira örülök
neked!
– Helló, Joey. Én is örülök, hogy látlak. – És Bee így is érezte.
Joey lehetett bármilyen nőcsábász, akkor is egy kedves fickó.
– Joey, drágám, milyen kedves tőled, hogy eljöttél! – Bizonyára
Mimi is hallotta az autót, és Joey elé sietett.
Joey Mimi felé fordult, de őt nem rohanta le a medveölelésével;
sőt Bee figyelmét az sem kerülte el, hogy az örökké harsány férfi
kissé félénk arckifejezést öltött, ahogy odalépett hozzá.
– Szia, Mimi. Nagyon örülök, hogy éppolyan jól nézel ki, mint új
korodban.
Mimi valóban lenyűgözően festett. Egy csipetnyi smink szinte
teljesen elrejtette a karcolásainak maradványait, és a könnyű nyári
ruha, amit viselt, maga volt az álom. Annyira légies volt, mintha csak
képes lenne repülni benne.
Két oldalról könnyű csókot adott Joey-nak; Bee pedig
megesküdött volna, hogy a férfi elpirult közben.
– Szóval, van kedved bejönni egy italra, vagy azonnal indulunk?
– A Lambo csak néhány órára az enyém, úgyhogy miért nem
indulunk inkább? A hely, ahová megyünk, csak egy rövid autóútra
van innen.
Mielőtt visszatért volna az autóhoz, Joey ismét megragadta Beet,
és adott neki még egy puszit.
– Viszlát, professzor. Remélem, hamarosan újra találkozunk.
– Viszlát, Joey.
Miközben a csinos sportautó kifarolt a felhajtóról, Bee visszament
a házba. Umberto, akit szintén a motorbőgés csalt elő, a küszöbön
állt.
– Umberto, mi az a Lambo?
A férfi olyan pillantást vetett Beere, mint a tanárok a leglassúbb
felfogású gyerekekre.
– Soha nem hallottál még a Lamborghinikről, Bee?
Bee azonnal megértette. Valóban hallotta már a márkanevet, de
élőben most látott először ilyet.
– Aha! Szóval, az az a tökéletes, rejtőzködő típusú autó, amibe
akkor érdemes szállni, ha egy olyan filmsztárt viszünk vacsorázni,
aki inkognitóban szeretne maradni?
– Pontosan erre gondoltam én is. Remélem, nem csapnak le rájuk
a lesifotósok.
Mindketten visszamentek a konyhába, ahol Ines éppen befejezte
a gombarántást. Letette a tányért az asztalra és Bee felé tolta:
– Megkóstolod?
Bee vett egy illatozó, meleg szeletet, és beleharapott. Kitűnő volt.
Inesre és a férjére nézett, akik kíváncsian figyelték őt.
 – Gyerünk, vegyenek! Csodálatos! – Az idős házaspár is vett a
vargányából, és helyeslően bólintott. Umberto Beere mosolygott.
– Nincs is jobb, mint elfogyasztani valamit, amit magad
termesztettél vagy szedtél.
Bee elropogtatott még néhány darab gombát, átadva magát a
gyönyörteli textúráknak; a roppanós panír alatt megbúvó aromás,
lágy gomba ízének. Hirtelen támadt egy ötlete.
– Ines, van még egy fél órám vacsora előtt?
– Természetesen. Mész valahová?
– Arra gondoltam, talán elvinnék néhány szelet rántott gombát
Riccardónak a Podere Nuovóba. – Az öregek meglepetten kapták fel
a fejüket. – Már találkoztam vele párszor, és azt mondtam, hogy
hamarosan újra meglátogatom.
Umberto és Ines összenézett.
– Beszélt veled?
– Igen, eleinte kicsit rosszkedvű volt, de lassanként megenyhül.
Ines arckifejezése meglepettről elégedettre változott.
– Ez nagyon jó hír, Bee. Évek óta alig szólt hozzánk.
– Hosszú évek óta – visszhangozta Umberto.
– Ki ő? Ő is bujkál, mint Mimi és én?
Az idős házaspár ismét sokatmondó pillantást váltott, majd
Umberto válaszolt.
– Riccardo Negri a tavaly elhunyt Cosimo Negri báró, egykori
munkaadóm és életre szóló barátom fia.
Most Been volt a sor, hogy meghökkenjen.
– Szóval Riccardo most Riccardo báró?
Umberto megrázta a fejét.
– Nem igazán. Olaszország a második világháború vége óta
köztársaság, és a régi nemesi címek már nem érnek semmit.
Vannak, akik még mindig használják őket, de Riccardo nem tartozik
közéjük. Nem, manapság ő egyszerűen Signor Negri.
– És ez most az ő birtoka?
Umberto habozott.
– Nem egészen. Ez kissé bonyolult.
Beenek ismét az a benyomása támadt, hogy túl személyes
vizekre tévedt, úgyhogy sietve témát váltott.
 – Nos, ha nem bánják, elmennék hozzá egy fél órára néhány
gombával.
Eljátszott a gondolattal, hogy felveszi a parókáját, de mivel
Riccardo már úgyis látta nélküle, úgy ment, ahogy volt. Forró este
volt, és sokkal jobban érezte magát nélküle, bár még mindig kicsit
zavarban érezte magát a kopaszsága miatt. A tányérral a kezében
kényelmesen elsétált a házhoz, és örömmel látta, hogy a férfi ismét
az olajfa alatt ül. Odament a kapuhoz, és odakiáltott neki.
– Riccardo, jó estét! Arra gondoltam, hogy áthozok néhányat a
gombából, amit ma délután találtam! – Remélte, hogy a férfi aznap
inkább a barátságosabb, mintsem az indulatos kedvében van.
Szerencsére az előbbi volt.
– Jó estét, Bee. Gyere be.
Bee odament, és letette a tányért mellé a padra. Riccardo
érdeklődve nézett le rá.
– Vargánya?
– Úgy van. Ines készítette el. És át is vizsgálta előtte. Ígérem,
nem akarom megmérgezni.
Bee most először vett észre valami mosolykísérletnek nevezhető
izomrándulást Riccardo arcán, aki egy szelet gombáért nyúlt, és
megkóstolta.
– Egészen kiváló. Köszönöm. Csatlakoznál hozzám egy pohár
pezsgőre, miközben megesszük ezt a csodálatos gombát? Tudod,
hol vannak a poharak.
– Köszönöm, Riccardo, szívesen.
Bee otthagyta, és beengedte magát a házba. Ahogy végigment a
konyhába vezető folyosón, az olajfesték szagát erősebbnek találta,
mint korábban. Hirtelen megtorpant egy félig nyitott ajtó előtt, és
benézett. A helyiség nyilvánvalóan egy műterem volt: a falnak körös-
körül vásznak támaszkodtak, de a szoba közepén, az állványon egy
készülő festmény is állt: egy női portré.
És a nő minden kétséget kizáróan ő maga volt.
A festmény csodálatos, hosszú barna hajjal ábrázolta; bonyolult
frizurába halmozva, és régimódi gyöngyvégű tűk tartották össze. A
nyakában egy nyakék skicce látszott. A festmény elkészültéig még
sok munka volt hátra, de a hasonlóság már most szembeszökő volt.
Bee földbe gyökerezett lábbal bámulta a képet. Kissé
hátborzongatónak találta, hogy egy férfi, akit alig ismert, lefestette őt;
méghozzá ennyire pontosan. Legalább ruhában, futott át az agyán,
de mégis… nem értette, miért vagy hogyan választotta őt, és
szívesen maradt volna, hogy alaposabban tanulmányozza a képet,
de nem akarta kellemetlen helyzetbe sodorni sem magát, sem a
férfit. Tudva, hogy kémkedett, kihátrált a kis szobából; átment a
konyhába, fogott egy poharat, és kiment Riccardóhoz.
Leült a szokásos helyére a kút szélén, és nézte, ahogy a férfi
kiveszi a pezsgősüveget a lábánál lévő vödörből, tölt, majd
visszateszi a palackot a jégbe. Bee eközben azon töprengett, vajon
illő lenne-e felvetnie a festmény kérdését, de úgy döntött, inkább
kivár. A pezsgő apropójáról kérdezett:
– Szóval, ez egy különleges alkalom, vagy mindig ezt issza?
Riccardo tétovázott, mielőtt válaszolt volna.
– Hogy őszinte legyek, ma van a születésnapom. Általában
elfelejtem, és senki más nem emlékszik rá, de idén figyelemre méltó
módon eszembe jutott, úgyhogy úgy gondoltam, talán érdemes
kinyitnom valami különlegeset.
Bee nem akarta, hogy a szánakozó arckifejezése úrrá legyen a
mosolyán, ezért előrehajolt, és poharát a férfiéhoz koccintotta.
– Nagyon boldog születésnapot kívánok, Riccardo.
– És köszönöm a gombát. Hosszú-hosszú idő telt el azóta, hogy
vargányához jutottam. Igazi születésnapi ajándék!
Ültek, kortyolgatták a pezsgőt, és ették a ropogós rántott gombát,
miközben a nap lassacskán lebukott a domb mögé. Nagyon
kellemes volt ülni az árnyékban, és nézni a csivitelő fecskéket,
ahogy ide-oda cikáztak a rovarok után. A zajos madarak fogócskái
olyanok voltak, mintha légiparádén részt vevő vadászrepülőket
néznének; az esti égbolt pedig a mélykék, már-már lila színével
lenyűgöző látványt nyújtott. Egy kis idő elteltével Bee úgy döntött,
hogy megkockáztat egy kevés kíváncsiskodást.
– Úgy látom, maga művész.
Elég sokáig kellett várnia, mire választ kapott. A férfi végül
felnézett, a tekintetük összefonódott.
– Szóval, láttad?
Bee elpirult.
 – Igen… elnézést, nem kutakodtam, őszintén. Az ajtó nyitva volt,
én pedig csak bepillantottam… – Zavarában ivott egy korty pezsgőt,
és érezte, hogy a buborékok pezsegnek a nyelvén. – Őszintén,
kitűnő festmény. De miért én? Fénykép alapján dolgozott? – Talán
egy újságból vágta ki a képét, gondolta.
Riccardo megrázta a fejét.
– Áldásom vagy átkom, de kitűnő képmemóriával rendelkezem.
Emlékezetből festettem.
– Miután olyan rövid ideig látott? – csodálkozott Bee. – Maga
híres? Hallanom kellett volna a nevét?
A férfi eleresztette a kérdést a füle mellett.
– Tehát tetszik?
– Imádom, Riccardo. Tökéletes ábrázolás. De még mindig
szeretném tudni, hogy miért engem választott.
A festő lesütötte a szemét, és a poharát nézve csak motyogott
válaszul.
– Még sokat kell rajta dolgoznom, de örülök, hogy eddig tetszik.
Ami azt illeti, elég egyszerű a válasz arra, hogy miért téged
választottalak. Mindig is szerettem a szépséget, bármilyen formában
találok rá.
– Ha valaki úgy néz ki, mint én, aligha mondható szépnek.
– Felületes. Az arc sérülései felületesek. Hamar elmúlnak, de a
mögöttes szépség megmarad.
Bee elcsodálkozott. Csak ült egy-két percig, és azon töprengett,
vajon mi járhat ennek az idős férfinak a fejében, miközben üres
tekintettel néz lefelé. Jobb híján végül megismételte a kérdését.
– A világ tele van nőkkel, akik sokkal jobban néznek ki, mint én –
hegek és sebhelyek ide vagy oda –, akkor miért én?
Ekkorra Riccardo rájött, hogy Bee egy kissé megijedt. Jóindulatú
és bocsánatkérő kifejezéssel az arcán nézett fel.
– A szépség nem csak a külsőről szól, Beatrice. Meglephet, de
nagyon hosszú idő óta te vagy az első ember, aki spontán módon
érdeklődik irántam. Az a tény, hogy ma este a gombával átjöttél,
csak megerősíti, hogy igazam volt. Gyönyörű ember vagy, bármit is
mondjon neked a tükröd pillanatnyilag. De ha akarod, átfesthetem.
Úgy éreztem, muszáj megfestenem, de semmiképpen nem
szeretném, ha kellemetlenül éreznéd magad miatta. Csak szólj, és
eltüntetem. Sic transit gloria mundi.
– Természetesen nem, Riccardo. Nem pusztíthat el valamit, ami
ilyen csodálatos. Nem, kérem, fejezze be.
– Köszönöm. Komolyan mondom, hatalmas bóknak veszem.
Bee? – Újra koccintottak.
– Riccardo. Csak ha biztos vagy benne.
Ismét hallgattak. Bee adott néhány percet Riccardónak, hogy
mondjon még valamit, de végül rájött, hogy neki kell irányítania a
beszélgetést.
– Mondd, láthatom a többi munkádat? Nem bánnád? Nagyon
szeretném.
Még sokáig várt, mire a férfi válaszolt.
– Ha akarod. Nincs sok újdonság. Az igazat megvallva, ez a rólad
készült portré hónapok óta az első új vászon, amit feltettem az
állványra. – A hangjában sajnálkozás csendült, de hamar
összeszedte magát. – De tényleg látnod kell őket nappali fényben.
Miért nem jössz vissza valamikor, amikor még süt a nap?
Bee azt felelte, következő héten benéz, hogy a részleteket
megbeszéljék.
– Nagyon várom, hogy lássam a festményeidet. – És komolyan is
gondolta.

***

A vacsora kitűnő volt. A rántott gomba mellé Ines salátát készített

nyers vargányával és parmezánnal; és természetesen járt mellé
frissen faragott, illatos olasz sonka, és az ellenállhatatlan sótlan
toszkán kenyér is. Utána Bee nem tudott nemet mondani Ines házi
készítésű, egészen elképesztő fagylaltjára sem.
Vacsora után visszavonult a társalgóba, hogy megnézzen egy
filmet, és végigböngészte a változatos DVD-gyűjteményt.
Szándékosan elkerülte a számos, Mimi Robertson szereplésével
készült filmet, és helyette egy régi fekete-fehér mozit választott
Marilyn Monroe-val a főszerepben.
Körülbelül a film háromnegyedénél tartott, amikor meghallotta a
Lamborghini üvöltését odakint. Az órára pillantott, és meglepetten
látta, hogy még csak tíz óra. Másodpercekkel később hallotta a
bejárati ajtó nyílását is, majd nem sokkal azután a távozó autó
hangját. Mimi megjelent a társalgó ajtajában. Egyedül.
– Szia, Bee. Mit nézel? Van, aki forrón szereti? Szeretem ezt a
filmet.
Leült a kanapéra Bee mellé, és együtt nézték meg a film végét.
Nevettek a komédián, ámultak Marilyn csodálatos ruháin, és amikor
már a stáblista pergett előttük, Bee Mimihez fordult.
– Nos, hogy telt az este? Jól érezted magad?
– Igen, meglepően jól. Valójában egészen sajnáltam, hogy Joey-
nak ilyen korán el kellett mennie. Tudod, mit csinált? Tudta, hogy
nem akarom, hogy lássanak, ezért elvitt piknikezni. Hozott egy olyan
klasszikus fonott kosarat, pokrócot meg még terítőt is! Felhajtott az
egyik magasabb domb kilátójához, ahol leültünk pár fenyő alá,
pezsgőt ittunk, homársalátát ettünk, és néztük a naplementét
Toszkána felett!
– Milyen romantikus!
Mimi nem válaszolt erre a megjegyzésre.
– Tudod, mire gondoltam? Hogy milyen csodálatos lenne itt élni! –
Látva Bee arckifejezését, kifejtette: – Persze nem mindig.
Munkaügyek miatt továbbra is Los Angelesben kellene laknom, de el
tudnám képzelni, hogy van egy ilyen kis búvóhelyem, egy
menedékem, a hegyek és az erdők mélyén… Egy remetelak, ahol el
lehet rejtőzni.
Bee egyetértően bólintott, bár a „kis” szócskát erősnek érezte.
Nem tudta megállni, hogy ne pedzegesse egy kicsit a tervet.
– És egy jóképű filmsztár vagy egy markos szőlősgazda lesz a
társaságod?
Mimi ránézett és elvigyorodott.
– Mint a te jóképű farmered?
– Az én farmerem?
– Elég nyilvánvaló, hogy tetszik neked. – Mimi hangosan
felnevetett Bee döbbent arckifejezésén. – És az az érzésem, hogy ő
is hasonlóan érezhet irántad. Mit gondolsz, miért hívtam meg neked
vacsorázni?
– Meghívtad vacsorázni… nekem? – hebegte Bee, és próbálta
megérteni, mit is hallott az imént. – Azt hittem, jól kijöttök.
 – Úgy is van, de ő nem nekem való. Egyébként is, te vetettél rá
szemet először, és én nem vagyok olyan, aki más pasijára hajt. De
leginkább az a helyzet, hogy a hozzám hasonló emberek mindig
ragaszkodnak a saját világukhoz.
– A hozzád hasonló…?
– A filmszakma emberei. Így sokkal könnyebb. A mi életünk
furcsa, sok szempontból egészen szürreális. Azok, akik nem a show-
bizniszben dolgoznak, nem abban a világban járatosak, nagyon
nehezen alkalmazkodnak hozzá. És természetesen ott van az egész
pénzügyi oldala is. Semmitől sem romlik el egy kapcsolat
gyorsabban, mint a pénztől, és a túl sok ugyanolyan rossz, mint a túl
kevés. És az én esetemben ez nagyon megnehezíti a dolgokat. Azt
mondják, én vagyok az egyik leggazdagabb nő Hollywoodban, és ez
rettenetesen zavarba ejtő minden szóba jöhető partner számára.
Bee bólintott. Megértette, bár tudta, hogy ettől a fajta
bonyodalomtól neki soha nem kell tartania.
Mimi kinyújtotta a lábát, és fejét a kanapé támlájának vetve
folytatta.
– Az én oldalamról nézve mindig ott lenne a gyötrő kétség, hogy a
párom inkább a pénzemért szeret, mintsem magamért. És persze
neki meg rendbe kell raknia magában a tényt, hogy én sokkal többet
keresek, mint ő. Egyes férfiak ezt nehezen tudják kezelni. – A lány
fanyarul mosolygott Beere. – Nem várom el tőled, hogy sajnálj
engem, hogy „szegény gazdag kislány”, de higgy nekem, ez
bonyolult.
Bee őszintén meglepődött. Csakúgy, mint valószínűleg mindenki
más, ő is azt feltételezte, hogy a Mimihez hasonló embereknek
mindenük megvan, amit csak megkívánnak. Pénzügyi szempontból
valóban így volt, de Bee korábban nem gondolt bele, hogy ez a
gazdagság a magánéletében nehéz következményekkel járhat.
– És Joey? Végül is a te világodból származik. Mi lenne, ha ti
ketten…?
Bee látta, hogy Mimi tétovázik, de csak egy pillanatra.
– Ha csak néhány órával ezelőtt kérdezted volna ezt, az arcodba
nevettem volna. De be kell vallanom, a mai randevú után egészen
közel érzem magamhoz. A nagy mellénye ellenére igazán kedves
srác.
 – Tudom, hogy egy kicsit vad hírneve van, de én is kedvelem.
– Nos, örülök, hogy így van, Bee, mert szombat este újra
találkozunk. Meghívtam vacsorára. A te markos szőlősgazdáddal
együtt.
 Tizenegyedik fejezet

A szombat esti vacsora nagyon jól sikerült. Joey érkezett először,

ezúttal egy átlagos Forddal. Kétségtelenül Mimi tanácsolta neki,
hogy kevésbé harsány járművet válasszon.
Néhány perccel később Luke és a kutya követte. Romeót
kifejezetten Mimi kérésére hívták meg.
Szép este volt; kint ültek a kertben és beszélgettek, míg az
árnyékok egyre hosszabbak és hosszabbak lettek. A labrador a
lábuk előtt hevert a tornác kövén, mögöttük a pávák üldögéltek. Joey
rózsaszín pólóinget viselt, aminek az ujja feszült az izmos
bicepszén, Luke pedig fehér vászoninget. Bee alaposan megnézte
az alatta kirajzolódó, masszív felsőtestet. Mimi is pompásan nézett
ki; az egyik dizájnerruháját viselte, ami egy cseppet többet árult el,
mint ami Beenek kényelmes lett volna. Ő maga egy rövid,
virágmintás nyári ruhát választott, ami kiemelte napbarnított lábát és
karját. Biztos volt benne, hogy az arcát leszámítva egész jól néz ki.
Mivel mindannyian látták már a parókája nélkül, úgy döntött, nem
zavartatja magát. Már jó néhány hét eltelt a baleset óta; a haja még
mindig rövid volt, de már erősödött, és lassanként minden heget
eltakart. Az arca is szépen gyógyult, és Bee egyre kevésbé érezte
magát kényelmetlenül a kinézete miatt.
A környékről és a birtok körül tett sétáikról beszélgettek. Bee és
Mimi megbarátkoztak már a vidéki élettel. Bee mesélt a
vendégeknek Berlusconiról, a kecskéről, a kígyóról és a gombákról,
Mimi pedig elárulta, hogy egy diónyi fekete pókot talált a
fürdőszobájában. A fogmosópohárral indított gyors hadműveletben
elfogták az állatot és szabadon engedték odakinn. Joey a legjobb
énjét mutatta, és egészen remekül játszotta a visszafogott, józan
felnőtt férfi szerepét. Ahogy Mimi azt állította, hogy Bee láthatóan
kedveli Luke-ot, úgy Bee is látta, hogy Joey szereti Mimit. Nagyon.
Mimiből azonban sokkal nehezebb volt olvasni.
Luke élénknek, vidámnak tűnt, és érdeklődött, hogy élveznek-e itt
vidéken élni, a pókokat és a kígyókat leszámítva mennyire kellemes
vagy kellemetlen a korábbi, városi életmódjukhoz képest. Mimi volt
az első, aki válaszolt, és Bee teljesen őszintén átérezte minden
szavát.
– Meglepődtem, hogy ilyen rövid idő alatt mennyire megszerettem
itt. Olyan békés, olyan szép és olyan pihentető… Tudod, hogy a
karrierem beindulása óta ez az első alkalom, hogy ilyen sokáig távol
vagyok a munkától? Aggódtam, mielőtt idejöttem, hogy megöl majd
az unalom. De semmi sem állhat távolabb a valóságtól!
Ebben a pillanatban megjelent Umberto, kezében egy újabb üveg
pezsgővel, őt pedig Ines követte egy tányér fettuntával, ami a
fokhagymával bedörzsölt, sűrű olívaolajjal és ropogós sóval
meghintett pirítós helyi elnevezése. Bee kóstolta már ezt a nemesen
egyszerű és fenséges helyi specialitást, és nagyon szerette.
Ráadásul, mondta magában, nyugodtan ehet fokhagymát ma este.
Úgysem fog megcsókolni senkit.
Kint ettek, gyertyafénynél. Meleg volt, meghitt és már-már
romantikus. Vagy legalábbis lehetett volna, ha Beenek sikerül
kicsikarnia Luke-ból bármi ellágyult érzelmet. Bár látszott rajta, hogy
érdekelte a lány mondanivalója, Beenek arra a következtetésre
kellett jutnia, hogy a férfinak semmi romantikus nem jár a fejében.
Sajnos úgy tűnt, hogy inkább csak a barátja akar lenni, semmi több.
Ellenben Joey, a szándékait illetően, nem is lehetett volna
világosabb. Bee egészen biztos volt benne, hogy Umberto, Ines és
még Romeo, a kutya is észrevette, hogy a jóképű filmsztár kinek
alakítja a színdarabot. Mimi is remekül játszott; mosolygott rá,
nevetett a viccein, és időnként megérintette a kezét vagy a karját, de
Bee úgy érezte, nem omlik egyhamar a férfi izmos karjába.
A vacsora egészen rendkívüli volt. Fokhagymás pirítóssal, a helyi
sonkával és szalámikkal kezdtek, majd pappardelle ai funghi porcini
érkezett, vagyis szélesmetélt vargányával. A főétel – ekkorra már
Bee és Mimi is szuszogni kezdett a jóllakottságtól – ropogós libasült
volt, rozmaringos-kakukkfüves sült burgonyával. Desszertként Ines
epertortát tálalt és házi fagylaltot, amelyet mi sem dicsérhetett volna
jobban, mint hogy mindenki meglepetésére Mimi kétszer is vett
belőle. A kutya minden fogásnál kifejezte végtelen lelkesedését, és
amikor ő is kapott egy süteményt, ami kifejezetten neki készült, egy
harapással eltüntette, és boldog kutyamosollyal a pofáján hevert le
melléjük.
Utána a két férfi kávézott, míg Bee és Mimi megelégedett egy kis
pohár vin santóval, egyfajta pompás desszertborral, amelyet ott
készítettek a birtokon.
A fák alatt táncoló számtalan szentjánosbogártól eltekintve már
egészen sötét volt. Kint a szőlőben pár bagoly felelgetett
egymásnak. Kellemes, meleg, békés este volt.
– Tudjátok, mi a helyzet? – nézett körbe Mimi. – Soha nem
értékeltem igazán a csendet, amíg ide nem jöttem. Ha jobban
belegondolunk, az életünk a zajról szól: beszélünk, cselekszünk,
utazunk, és mindig zajlik valami a háttérben… Azzal, hogy idejöttem,
megtapasztaltam, mi a csend, és ez valóságos kinyilatkoztatás volt
számomra. Biztos vagyok benne, hogy ez lesz az, ami a legjobban
hiányzik majd, amikor elmegyek innen.
Bee egyetértően bólintott. A völgy valóban varázslatos hely volt.
Végül éjfél körül a társaság feloszlott, a két férfi elindult hazafelé.
Mimi mindkettőjüket arcon puszilta búcsúzóul. Bee nem látott semmi
különbséget a két búcsúcsók között: egyforma, baráti puszi volt. Bee
is puszival búcsúzott tőlük, de sajnos be kellett látnia, hogy ha Luke
fejéhez pisztolyt fognak, és be kellene vallania, hogy melyikükét
élvezte jobban, biztos, hogy Mimit mondja. Bee bánatosan állt a
küszöbön, és nézte, amint Luke, hűséges kutyájával az oldalán
elindul az éjszakába.
Joey is elhajtott a Fordján. Mimi Bee felé fordult és elmosolyodott.
– Jól érezted magad?
– Remekül. És te?
Mimi bólintott.
– Nagyon is! Képzeld, Joey elmesélte, hogy ezen a héten
kifejezetten azért repült át az Államokból, hogy lásson.
– Határozottan úgy tűnt, hogy hiányoztál neki… Látszik, hogy
odavan érted. Te benne lennél?
– Nem vagyok benne biztos. Ma este Los Angelesbe megy, de azt
mondta, hogy visszajön.
– Ma este az Államokba repül?
– Igen, bérelt egy magánrepülőt, hogy tudjon aludni a gépen. Én
is ezt szoktam, ha utaznom kell. Kényelmes, és biztos lehetsz
benne, hogy nem fog felébreszteni egy rakás megszállott rajongó,
hogy aláírassa veled a bármijét.
Bee hirtelen visszazökkent a valóságba. Szinte el is felejtette,
hogy az estét a világ két leghíresebb arcának társaságában töltötte.
A beszélgetés nyugodt volt, kellemes, hétköznapi; mint az egyszerű,
jó barátoké. Ezzel a kijelentéssel azonban eszébe jutott, hogy olyan
vizekre tévedt, ahol ő egy nagyon-nagyon kicsi hal. Mielőtt azonban
reagálhatott volna, Mimi a magánrepülőgépekről a farmerekre terelte
a beszélgetést.
– Luke jól nézett ki ma este. Kevésbé volt feszült, mint amikor
utoljára láttam.
Bee elgondolkodott, majd bólintott.
– Én is úgy éreztem… De jobban megnézve, még mindig ott van
az aggodalom a szemében. Azt hiszem, rettentően aggasztja a
birtok sorsa… – Ezzel elmesélte Miminek, amit megtudott
Umbertótól: beszélt a birtok adósságairól és arról, hogy a villát el kell
adni, ha nem tudnak lépést tartani a törlesztőrészletekkel.
Mimi együttérzően bólintott.
– Komolyan mondom, Bee, ha ez a hely valaha is eladó lenne,
megvenném. – Elvigyorodott. – És természetesen megtartanám
Luke-ot a munkájában. Talán el kellene ezt mondanom neki.
Biztosan megnyugodna.
– Lehet.
– És akkor feleségül vehet, és itt élhettek boldogan, míg meg nem
haltok. – Mimi vigyora kiszélesedett, Bee pedig elpirult.
– Erre nem sok esély van, Mimi. Az a benyomásom, hogy nem
igazán érdeklem.
Mimi a szemébe nézett.
– Tényleg nem látod a jeleket, igaz?
– Jeleket?
– Ejnye, Bee, nem csak jógaleckéket kell neked adnom! Talán azt
is megtaníthatnám neked, hogyan kell olvasni a férfiakat… Tudod,
nem olyan bonyolultak, mint mi. És nekem elhiheted, Luke, a farmer
nagyon kedvel téged.
Bee nem volt olyan biztos ebben.
 Tizenkettedik fejezet

A következő héten Bee beugrott Riccardóhoz, hogy megbeszéljék,

mikor nézheti meg a festményeit. Riccardo azonnal be is hívta.
Napsütéses, perzselően forró délután volt, fényben határozottan
nem volt hiány. Riccardo ecsettel a kezében jelent meg az ajtóban,
és intett Beenek, hogy jöjjön be. A lakásban a kinti forróság ellenére
kellemesen hűvös volt.
Aznap Riccardo, a kócos sörényét leszámítva, különösen jó
formában volt. A ruhája, mint mindig, ezúttal is makulátlan volt. Az
ember mintha arra számított volna, hogy évtizedes, festékpacás
rongyokban jár otthon.
Amikor bevezette Beet a műtermébe, a lány észrevette, hogy a
férfi nehézkesen jár, és botra támaszkodik. Ez megmagyarázta,
hogy miért mindig őt szalajtotta pohárért. Egyáltalán nem a rossz
vendégszeretet vagy gorombaság jele volt, ahogy Bee korábban
hitte, és elszégyellte magát.
A stúdióban egy másik festményt látott a festőállványon.
Körülnézett, de ezúttal nyoma sem volt a portréjának.
– Mit gondolsz? – mutatott Riccardo az új vászon felé. – Csak ma
reggel kezdtem el, szóval sok van még hátra.
Bee egy pillanatig fürkészte a képet, mire felvirradt benne a
felismerés. Egy halom régi, göcsörtös szőlőtőke csendélete volt,
csavart törzseik összefonódtak, és emberi testek egymásnak feszülő
összképét adták. Minél közelebbről nézte, annál több figurát és
formát tudott kivenni; ami azonban igazán meglepte, az az volt, hogy
a festő nem egy előre összeállított csendéletről másolt. Előtte, egy
kis asztalkán, egyetlen szőlőtőke volt, csak egy. Bee meglepetten
fordult vissza hozzá.
– Fantasztikus! Látom a férfiakat birkózni, valakit fürdeni, és elég
jól kivehető a két alak is, akik éppen óriásit szeretkeznek, és mindezt
néhány fadarab és a képzeleted segítségével… Nem tudom, hogy
csinálod… – Habozott, amikor észrevett még valamit a képen. – Várj
egy pillanatot… három… négy alak!
 Riccardo nevetett. Bee most hallotta először nevetni, és nagyon
örült neki.
– Méghogy az én képzeletem? Én nem látok semmi ilyesmit.
Nem tudta eldönteni, hogy a férfi viccel-e vele. Minél tovább nézte
a festményt, annál több emberi testet tudott kivenni. Egy pillanatig
azon töprengett, vajon ezek tényleg csak az ő túl élénk, és esetleg
szexuálisan frusztrált képzeletének a szüleményei-e. Kétségtelen,
hogy Freud ujjongva boncolgatta volna a pszichéjét, ha valóban csak
néhány szőlőtő festménye lett volna. Szerencsére Riccardo nem
hagyta, hogy elvesszen a gondolataiban. Lassan körbevezette a
szobában, felemelt egyegy vásznat a padlóról, és falaknak vagy
bútordaraboknak támasztotta, amíg körül nem vették őket a
festmények. Nyilvánvaló volt: Riccardo nagyon tehetséges művész.
Bee megismételte a kérdést, amelyet a minap már feltett.
– Ezek csodálatosak, Riccardo. Szóval, híres vagy? Annak kéne
lenned.
Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a férfi ismét csak egy vállvonással
akarna válaszolni, de végül megadta magát.
– Régebben elég sokat adtam el a munkáimból, de már rég nem
festettem semmit.
– Miért nem?
Beenek egy rövid időre az volt a benyomása, hogy a férfi nem fog
válaszolni. Egy kis szünet után mégis megtette, de a válasza nem
mondott sokat.
– Az élet… Történnek ilyen-olyan dolgok.
Bee nem firtatta tovább, de eldöntötte, hogy utánanéz az
interneten. Riccardo Negrit nem lehet túl nehéz megtalálni.
Töprengéséből a férfi hangja ébresztette fel; felnézett, és látta, hogy
a portréját tartja a kezében. A kép már sokkal gazdagabb és
kidolgozottabb volt. A zöld ruha aprólékos részletei elárulták, hogy
csipke; az arcát, a nyakát és a vállát azonban be kell még fejezni.
– Bee… Mondd, kérhetnék tőled egy szívességet?
– Természetesen, bármit.
– Szeretném tudni, készen állsz-e, vagy hajlandó lennél-e modellt
ülni nekem. Csak egy-két óráról lenne szó valamelyik nap.
– Modellt?
 – Igen. Ne aggódj, nem kérek olyat, hogy vedd le a ruháidat, vagy
ilyesmi. Csak nagyon sokat segítene, ha láthatnálak, míg befejezem
ezt a festményt. Tudom, azt mondtam, hogy emlékezetből festek, de
az igazit nem lehet felülmúlni.
Bee megnyugodott, és rámosolygott Riccardóra.
– Természetesen megteszem, de ami az arcom bal oldalát illeti, a
fantáziádat kell majd használnod…
Együttérzést olvasott ki a festő szeméből.
– Ezzel nem lesz probléma. Nagyon kedves vagy. Bármelyik
napon, bármikor jó lenne nekem. Te mondd meg, mikor érsz rá.
– Szinte mindennap szabad vagyok – felelte Bee, de hirtelen
eszébe jutott valami. – De cserébe szeretném, ha valamelyik nap
feljönnél hozzánk a villába vacsorázni. Megtennéd?
Riccardo lesütötte a szemét, és nagyon komolyan megrázta a
fejét.
– Nem tehetem meg – válaszolta halkan.
Beenek eszébe jutott mindaz, amit Umberto mesélt a birtok
tulajdonjogainak „bonyolultságáról”, és rájött, hogy vékony jégre
tévedt. Talán mégsem örökölte meg az apjától, és az új tulajdonos
nem akarta, hogy ott legyen. Megpróbálta újra.
– Még csak be sem kell jönnöd, ha nem akarsz. A minap kint
ettünk a kertben. Az milyen lenne?
Hosszú csend állt be köztük, amelyet végül Bee tört meg. Úgy
gondolta, nem érdemes tovább forszíroznia ezt a kérdést.
– Mindenesetre gondolkodj rajta, Riccardo. És természetesen
bármikor szívesen modellkedek.
A férfi megkönnyebbülten nézett fel.
– Ígérem, megfontolom a kedves meghívást, de ez bonyolult. –
Megint ez a szó. – És köszönöm, hogy beleegyeztél a
modellkedésbe. És csak egyvalami… Megkérhetnélek, hogy ha
jössz, olyan felsőt vegyél fel, ami szabadon hagyja a nyakad és talán
a vállad is? Nagyon szeretném hűen visszaadni a bőröd tónusát, és
amint látod, mélyen kivágott ruhában ábrázoltalak…
– Persze. Kerítek valami megfelelőt. Apropó, miért éppen ezt a
régi szabású ruhát választottad? A stílusa alapján reneszánsznak
tűnik.
 – A reneszánsz, mint történelmi időszak, mindig is lenyűgözött.
Bizonyára észrevetted, hogy a legtöbb festményem reneszánsz
stílusban készült.
– Van ennek valami különleges oka?
– Talán az, hogy a valaha élt legnagyobb művészek közül sokan
akkoriban tevékenykedtek. És jó néhányan nem is dolgoztak olyan
messze innen. Gondolj csak bele, Botticelli Firenzében festette meg
a Vénusz születését… Mondjuk úgy, hogy ez az én nagyon szerény
próbálkozásom, hogy tisztelegjek a nagyok előtt.
– Szóval nem szeretsz modern dolgokat csinálni?
– A jelen mindig sokkal szomorúbb, mint a múlt. – Az
arckifejezéséből ítélve Bee biztos volt abban, hogy Riccardo ezzel a
kijelentésével nemcsak a festészetre, hanem a saját életére is utalt.

***

Aznap este, vacsora előtt, Bee utánanézett Riccardo Negrinek az

interneten, és nagy meglepetés érte. A Wikipédia-szócikk hosszú
volt, és informatív; feltérképezte Riccardo szakmai életét a szerény
művészhallgatótól a nemzetközi hírnévig. Hosszú lista szedte sorba
Riccardo híres festményeit, valamint rangos galériákban szervezett
kiállításait. De nem csak a művészeti pályafutásáról szólt, a
részletes önéletrajzát is tartalmazta. Bee nagy érdeklődéssel
olvasta, és a cikk igazán felnyitotta a szemét.
Riccardo Negri 1955-ben született Montegrifonéban, báró Cosimo
és Margherita Negri egyetlen gyermekeként.
1980-ban feleségül vett egy angol nőt, Elizabeth Greensleevest,
aki néhány évvel később rákban meghalt. Felesége halála után
Riccardo a depresszió sivár időszakát élte át, ami korabeli
festményein is tükröződik. Ironikus módon ez a komor fordulat volt
az, ami felhívta rá a kritikusok figyelmét, és karrierje jelentősen
beindult. Az általános vélekedés szerint a felesége halála után
végzett munkája messze felülmúlja korábbi teljesítményét.
Termékenysége azonban az utóbbi időben fokozatosan csökkent, és
mostanra szinte teljesen eltűnt a nemzetközi színpadról.
Az olvasott részletek egyike sem volt olyan váratlan vagy
meghökkentő, mint az, hogy a cikk megemlítette egyelten fia
születését. A fiú körülbelül tíz évvel a felesége halála előtt született,
és Luke-nak hívták.
Beenek leesett az álla. Tehát Luke, a birtokigazgató valójában
Riccardo fia… Egészen elakadt a lélegzete. Azon tűnődött, vajon
miért csinál úgy Luke, mintha csak egy közönséges béreslegény
lenne, amikor feltehetőleg ő örökli majd meg a birtokot és az üresen
csengő bárói címet? Mit értett Umberto azalatt, hogy a
hagyatékrendezés „bonyolult”? Miért élt Riccardo egyedül, és miért
állította, hogy soha nem beszél senkivel? Ezek szerint a fiával sem?
Beet feszítette a sok új információ. Beszélnie kellett erről
valakivel. Kézenfekvő volt, hogy Umbertóhoz forduljon a kérdéseivel,
hiszen az öreg mindent tudott a völgyről és Montegrifonéról. Bee az
órára pillantott. Még egy óra volt vacsoráig, ezért lement a
földszintre, hogy megkeresse idős házigazdáját. A férfi a hátsó ajtó
lépcsőjén üldögélt, a lábánál Romeo szundikált.
– Umberto, szeretnék kérdezni valamit, de ha túl személyes vagy
titkos, csak mondja, és nem kutakodom többé. Elfogadom, hogy
nem az én dolgom.
Umberto szomorú mosollyal emelte fel a fejét: már számított erre.
– Újra beszéltél Riccardóval?
Bee bólintott.
– És azt szeretnéd tudni, miért él apa és fia két külön házban,
néhány száz méterre egymástól, szótlanul?
Bee újra bólintott.
– De csak akkor, ha van kedve elmondani. Nem akarok tolakodni.
– Ez nem titok, Bee. Beszéltél valaha Lucával az apjáról?
Megrázta a fejét.
– Nem. Csak néhány perce jöttem rá, hogy rokonok.
Utánaolvastam Riccardo karrierjének, és megtaláltam az
önéletrajzát.
– A dolog egyszerű. Luca nagyon szerette az anyját, az anyja
pedig őt. A halála szörnyű csapás volt a számára. Mindössze tízéves
volt akkor. Az apjához fordult szeretetért és támogatásért, de semmit
sem kapott tőle. – Umberto, arcán fájdalmas kifejezéssel, az egyik
közeli szőlőtőkére meredt. – Riccardo fiatalon kizárólag a
festészetével foglalkozott. Aztán rátalált a nőre, aki a felesége lett.
Imádatig szerette őt. A halála után pedig teljesen összeomlott.
Ennek mind tanúi voltunk. Lucát egy angliai bentlakásos iskolába
küldte, ő pedig magába zárkózott. Gyakorlatilag elbarikádozta magát
a Podere Nuovóban, és egyre kevesebbet láttuk… Amikor Luca
hazautazott az ünnepekre, a nagyapjához jött, nem az apjához. Ines
és én vigyáztunk rá. Ő és az apja egyre kevesebbet beszéltek, és
mire Luca egyetemre ment, már egyáltalán nem kommunikáltak.
– Milyen szörnyű! Aztán Luke – Luca – elment Ausztráliába…?
– Úgy van. A nagyapja ötlete volt. Az ausztrálok élen jártak a
borkészítés mindenféle újításában, és Cosimo báró azt javasolta,
menjen el oda, hogy megtanulja, amit nekünk is meg kell majd
tanulnunk… és ezzel a lehető legnagyobb távolságot ékelte ő és az
apja közé.
– Ez nagyon szomorú… mindkettőjük számára. Aztán Cosimo
meghalt, és Luke visszajött, hogy vezesse a birtokot?
– Néhány évvel a nagyapja halála előtt jött vissza, hogy átvegye
az irányítást egy másik öregembertől, akit egy szívroham
kényszerített arra, hogy visszavonuljon a munkától.
– Ki volt az, Umberto?
A férfi gyengéd mosollyal az ajkán a lány felé fordult.
– Én lennék az, Bee.
– Nagyon sajnálom, ami a szívével történt. Jobban van már?
– Soha jobban. A pacemakeremmel jól megvagyok, és
összességében is jól érzem magam. De hogy folytassam a
történetet, mint azt tudod, tavaly Cosimo báró is meghalt. Eztán
bonyolódott meg a helyzet igazán. Tudod, az olasz törvények szerint
a birtok fele az egyetlen fiára, Riccardóra kell hogy szálljon. Azt a
felét, amellyel a báró szabadon rendelkezhetett, Lucára hagyta.
Hamar belátta, hogy Luca képviseli a birtok jövőjét, nem pedig a
művész apja.
– Értem. Így Luke és Riccardo a birtok közös tulajdonosai lettek,
de nem beszélnek egymással.
– Igen, de a helyzet még ennél is rosszabb. Ahogy korábban
mondtam, a halála előtt a báró nem gondoskodott arról, hogy az
ügyei rendben legyenek. Hatalmas adótartozást hagyott hátra. A
probléma az, hogy sem Riccardónak, sem Lucának nem volt pénze
kifizetni. Szerintem Riccardót már nem érdekli, hogy hol lakik, és
szívesen eladná a birtokot, de Luca kétségbeesetten el akarja ezt
kerülni. Ezért aggódik annyira. Nagyon szereti ezt a helyet és az itt
dolgozó embereket. Ha a Negri család elveszítené az ősi örökségét,
az tragédia lenne Luca számára és számunkra is. Nos, ehhez add
hozzá a szeretett nagyapjának, majd a menyasszonyának
elvesztését, és máris megértheted, mennyire nehéz volt Luca élete
az utóbbi időben.
Bee hátradőlt, és emésztgette az imént hallottakat. Mit is mondott
Mimi arról, hogy a pénz minden gond oka…?
– És nincs semmi esély arra, hogy újra összehozzák Luke-ot az
apjával?
– Egyelőre úgy tűnik, hogy nincs. Mindannyian megpróbáltuk. A
báró halála után Ines és én mindent megtettünk, hogy Riccardót és
Lucát kibékítsük, de hiába. Azt hiszem, Luca készen áll arra, hogy
megpróbálja, de Riccardo mindig visszakézből elutasítja. Olyan
sokáig zárta magát önmaga börtönébe, hogy komolyan kétlem, hogy
valaha is újra előbukkanna. – Umberto felnézett, elkapta Bee
tekintetét. – Bár be kell vallanom, csodálkozom, hogy beszélni
kezdett veled. Ez bizonyára jó jel.

***

Néhány nappal később, amikor Bee újabb sétára indult, Romeót

sehol sem találta, Mimit pedig több telefonhívás is lekötötte, így
egyedül vágott neki. A nap már lebukott a dombtető mögé, de még
mindig nagyon meleg volt. Bee hamarosan izzadni kezdett.
Nagyokat toppantva lépdelt, mint mindig, amikor a szőlőben sétált,
de ezúttal sem futott össze kígyóval. Eszébe jutott, hogy a minap
megígérte az anyjának, hogy felhívja, ezért elindult oda, ahonnan
legutóbb is telefonált: felült a terméskő fal tetejére, és hazatelefonált.
Az anyja nagyon örült a hívásának. Bee nekifogott, hogy meséljen
az itteni életéről, de mielőtt felhozhatta volna Mimi, Joey, Riccardo
vagy a fia témáját, kiderült, hogy édesanyjának is van mesélnivalója.
– Bee, soha nem fogod kitalálni, ki jött el hozzánk… – Nem várta
meg a választ. – Jamie!
– Jamie? Lement Newburybe, hogy meglátogasson téged és
apát? – képedt el Bee, és azonnal roppant gyanúsnak találta az
esetet.
 – Igen, így történt, bár apád nem volt itt. Éppen golfozni volt.
Szóval Jamie benézett, és mivel olyan szép nap volt, leültünk a
kertben. Mindig is kedveltem őt, még akkor is, ha neked és neki
voltak kisebb problémáitok…
– Több volt annál, mint kis problémák – vágott közbe Bee
csípősen.
Az anyja azonnal felelt.
– Ugyan, az már a múlt! Mindenesetre együtt teáztunk.
Szerencsére aznap reggel éppen sütöttem néhány pogácsát, és…
Bee visszafojtotta a bosszúságát, és türelmesen hallgatta
édesanyja beszámolóját arról a szép délutánról, amelyet az exével
együtt töltött.
– Mondd, anya, pontosan mi is volt az oka, hogy Jamie beugrott
hozzád?
– Azt mondta, csak úgy, ok nélkül jött. Hogy csak átutazik.
– Szóval, csak úgy udvariasságból…? – Ez annyira idegen volt
Jamie-től, hogy Bee el sem tudta hinni, hogy valóban róla van szó.
– Igen, csak beköszönni – ismételte az anyja. – Ó, igen, és
hallottad, hogy valaki ellopta a telefonját? – Megint nem várt a
válaszra. – Azt mondta, hogy elvesztette Londonban, és ezzel együtt
az összes telefonszámát és a teljes címjegyzékét is.
– De biztosan mindenről volt másolata valahol…
– Azt nem tudom, de újra megadtam neki a számodat és a
mostani címedet. Szegényke, ha már elvesztette…
Hirtelen leesett Bee szeméről a hályog. Azok közül, akik
megtudhatták a címét – és Mimiét –, Jamie volt a legrosszabb, amit
el tudott képzelni. Mi lenne, ha kiadná az információt a hollywoodi
barátainak, vagy ami még rosszabb, egyenesen a médiának? Ez
nagyon is kitelt volna tőle. És hogy elvesztette a telefonját! Humbug.
Beenek kétsége sem volt afelől, hogy semmi ilyesmi nem történt,
csupán csel volt, hogy megszerezhesse a címét. És hogy az anyja
ilyen hiszékeny legyen! Bee majd’ felrobbant mérgében. Mélyet
sóhajtott, hogy csillapítsa a haragját, és nagy önuralommal
kedvességet erőltetett a hangjára.
– Örülök, hogy jól telt a délután.
– Ó, nagyon is. Kár, hogy nem jöttek össze a dolgok kettőtök
között. Olyan kedves fiú. Bár sosem lehet tudni. Talán újra együtt
lesztek egyszer.
Bee csak magában füstölgött, és eltökélte, hogy semmit, de
semmit nem fog az anyjának elmesélni az itteni emberekről vagy
eseményekről. Minél kevésbé tudta az anyja, hogy hol van és kivel,
annál jobb. Kedve lett volna sikítva veszekedni az anyjával; rárivallni,
hogy mekkora butaságot csinált, de hosszú évek tapasztalatából
tudta, hogy ezzel nem ér el semmit. Végül csupán egy szívből jövő
könyörgésre szorítkozott.
– Kérlek, kérlek, anya, ne add meg ezt a címet senki másnak.
Lehet, hogy te bele sem gondoltál, de szörnyű helyzetbe hoztál. Még
jogilag is! Érted?
– De hát Jamie volt az…
– Ami megtörtént, az megtörtént, anya, de kérlek, soha többé.
Soha. Rendben?
Miután letette a telefont, és visszacsúsztatta a mobilját a zsebébe,
még mindig fortyogott a mérge. Jamie most már tudta, hol van. Egy
csöppet sem lepné meg, ha hirtelen felbukkanna. És ha megtenné?
Mégis, mire számít? Hogy majd behívja teázni? Bee egyáltalán nem
akarta bátorítani, és ráébredt, hogy azt meg végképp nem akarja,
hogy Luke találkozzon vele. Alighogy megfordult a fejében ez a
gondolat, megtorpant. Vajon ez miért jutott az eszébe? Semmi sem
történt közte és Luke között, akkor miért is számítana, hogy
találkoznak-e vagy sem?
Elindult lefelé a dombról, és azon töprengett, hogy most mit
csináljon. Gayle-nek szóljon előbb? Vagy Mimi vel beszéljen? Jamie-
nek írjon? Amint előbukkant a szőlőtőkesor végéből, gondolatait
megszakította egy ismerős alak feltűnése. Bee térdre rogyott az
ösvényen, és kitárta a karját az érkezőnek. Eközben, mintegy
mellékesen, tudatára ébredt, hogy a combja már egyáltalán nem fáj.
Minden gondja ellenére a lelkes, hangos, nyalakodó, farkcsóváló
jelenség azonnal felderítette, még ha nem is Luke volt az.
– Ciao, Romeo, hogy vagy ma?
Átölelte a jószágot, csiklandozta, bukfenceztek, majd együtt
visszasétáltak a villába.
A konyhában Umberto egy aperitivóval kínálta, majd elment, hogy
hozzon egy üveg hideg rozét. Bee úgy döntött, jobb, ha előbb
Mimivel beszél. Felhívta telefonon, és szólt neki, hogy a kertben
lesz, ha kedve lenne csatlakozni hozzá és Umbertóhoz. Miközben az
öreg kinyitotta a borosüveget, ő megtöltötte a kutya tálját vízzel, és
nézte, ahogy Romeo mohón iszik. Aznap igazán meleg volt; fülledt,
párás meleg. Ezen az estén, bár a föld porzott, a levegő sűrű volt, és
dunsztos, ráadásul sötét felhők jelentek meg a horizonton.
Umberto egy pohár bort nyújtott Beenek, és kikísérte a kertbe.
Leültek a kerti asztalhoz, ami még mindig meleg volt a könyökük
alatt, noha a nap már rég lement.
– Gondolja, hogy esni fog? – kérdezte Bee.
Umberto komoran bólintott.
– Zivatart ígérnek, akár egész hétre. Ez önmagában nem is
aggasztana, hiszen kell az eső. Sokkal inkább a jégeső miatt
aggódom.
– Jégeső? Ilyenkor?
– Itt nyáron gyakori a jégeső, és nem is akármilyen. Volt év,
amikor diónyi darabok hullottak. És nem valami szép, sima
jéggolyók. Cakkos szélű, bőrszaggató, cseréptörő, jószággyilkoló
darabok. Hatalmas kárt tud okozni. Néhány évvel ezelőtt a
termésünk felét elvesztettük. Letépte a leveleket, a kemény
fürtöket… alig maradt valami.
– Ez rettenetesen hangzik. Remélem, ez idén nem fog
megtörténni – szomorodott el Bee.
Csevegtek még egy kicsit, miközben a kutya tátott szájjal,
hangosan lihegve feküdt az asztal alatt. Néhány perccel később
megjelent Mimi, és egyenesen Romeóhoz ment, hogy jól
megdögönyözze. Nyugodtnak és jókedvűnek tűnt, és örömmel
elfogadott egy pohár rozét. Bee minden tőle telhetőt megtett, hogy
az anyjával folytatott beszélgetést egyelőre a tudata mélyére
szorítsa. Rámosolygott Umbertóra, Mimire és a kutyára. Végtére is,
ez egy szép este volt, miért is rontaná el?
Azonban, amint Umberto kettesben hagyta őket, Bee nem
vesztegette az idejét, és kitálalt Miminek. Mimi először láthatóan
megdöbbent, de Bee megkönnyebbülésére nem vette véresen
komolyan a hírt.
– Ha felbukkan ő vagy bármilyen újságíró, teszek róla, hogy távol
maradjak, te pedig kénytelen leszel azt mondani nekik, hogy „ó, jaj,
csak pár napig volt itt, és már rég elment”. – Aztán hirtelen ötlettől
vezérelve folytatta: – Mondd nekik, hogy Joey eljött meglátogatni, én
pedig a magángépén hazamentem vele L. A.-be, ha már alkalom
adódott rá. – Elkapta Bee pillantását, és elvigyorodott. – Mondd meg
nekik azt is, hogy vonakodtam, különben még ránk varrnák, hogy
összejöttünk!
– Miért? Tán csak nem…?
Mimi csak mosolygott.
 Tizenharmadik fejezet

Három nappal később kitört a vihar, és mindent magával hozott, amit

az elmúlt napok baljóslatú csendje ígért: fülsiketítő mennydörgést,
zuhogó esőt, orkánszerű szelet és… Jamie-t.
A szőlőskertet szerencsére nem érte jégeső, de Bee még annak
is jobban örült volna, mint az exének.
Azon az estén vacsora után a szobájában ült a számítógép előtt.
Az eső hevesen verte az ablakot, és Bee hiába számított rá, minden
egyes mennydörgésre összerezzent. Egyszer csak megszólalt az
ágya melletti telefon. Umberto volt az; aggodalmas hangon szólt a
kagylóba.
– Elnézést a zavarásért, Bee, de egy férfi áll a kapuban, és téged
kér angolul.
– Ó, basszus!
Lehet, hogy Umberto nem értette a szót, de a lány hangjából
ítélve bizonyára sejtette, milyen érzéseket keltett benne ez a hír.
– Akarod, hogy elküldjem?
Bee elgondolkodott egy pillanatra. Megtörtént, amitől rettegett. Mit
kéne tennie? Annak tudatában, hogy Umberto válaszra vár, azonnal
döntött.
– Egyelőre ne csináljon semmit, Umberto. Rögtön lemegyek.
Bee leszaladt a lépcsőn. A gondolatai cikáztak. Megkérhetné
Umbertót, hogy mondja meg Jamie-nek, nincs itt semmilyen
Beatrice, és küldje el. Bee azonban ismerte már Jamie-t, és tudta,
milyen makacs tud lenni. Néha olyan volt, mint a közmondásos foxi a
lábtörlővel. Ha most Umberto elzavarja, akkor körbe fog szimatolni,
és a végén még gondatlanságból elárulja valakinek Mimi búvóhelyét.
Bee egyetlen lehetősége az volt, hogy beengedi, leülteti, és
komolyan beszél vele.
Umberto az előszobában állt, a kaputelefon mellett. Bee
közeledtére félreállt, és odaengedte a lányt a készülékhez, aki
vonakodva odahajolt a mikrofonhoz.
– Igen, tessék?
 – Bee, én vagyok az, Jamie. – Megkönnyebbülés csendült a
hangjában. – Szakad az eső! Engedj be, kérlek!
Beet a legkevésbé sem érdekelte, hogy Jamie elázik, de nem volt
értelme halogatni az elkerülhetetlent. Megnyomta a gombot, hogy
kinyissa a kaput, majd felegyenesedett, és elkapta Umberto
pillantását.
– A volt barátom. Megtudta, hol vagyok. Itt beszélek vele az
előszobában. Kérem, mondja meg Miminek, hogy semmiképpen ne
jöjjön elő. Csak mondja azt neki, hogy „Itt van Bee pasija”. Ennyit tud
angolul, ugye? – Umberto bólintott. – A legkevésbé sem szeretném,
hogy meglássa Mimit. Ha rákérdez, azt mondom neki, hogy Mimi
már elment.
Umberto beleegyezően bólintott, és elindult felfelé a lépcsőn. Bee
odament a bejárati ajtóhoz, és kinyitotta az egyik ajtószárnyat.
Ebben a pillanatban egy villámlás világította meg a birtokot; Bee
ijedten hátrahőkölt. Az út sárfolyammá változott, az eső kopogásán
túl motorzaj zúgott, kerekek dagasztották a sarat, míg fel nem
bukkant egy meg-megcsúszó kis Ford. A volánnál Jamie csapzottan
hunyorgott. Bee szíve összeszorult.
Jamie a parkolóhoz érve túl nagy lendülettel forgatta a kormányt,
amitől az autó megcsúszott; a jobb első kereke a virágágyásba
futott, a kocsi oldala pedig letarolt egy óriási leandert. A motor
visított, a kerék kipörgött, hiába, a jármű elakadt. Jamie végül
leállította a motort, és néhány pillanatig nem hallatszott más, mint az
esőcseppek kopogása, a túltelt ereszekből kitóduló víz csobogása,
és egy újabb fülsiketítő mennydörgés.
Bee mélyet sóhajtott, és tett egy lépést előre. A kocsi ajtaja kinyílt,
Jamie kiugrott, és látva Beet a fényben állva, elindult felé.
– Szia, Bee. De jó látni téged… És milyen szörnyű ez az idő! –
Megrázta magát, mint Romeo, amikor kimászik a folyóból. –
Rettenetes!
– Helló, Jamie. Nem számítottam rá, hogy itt látlak. – Valójában
nagyon is számított, de ezt neki nem kellett tudnia.
Bee nem volt olyan szívtelen, hogy hagyja kinn ázni a fiút, így hát
félreállt az ajtóból, és intett neki, hogy jöjjön be. Miután becsukta az
ajtót, megfordult. Jamie megnyerően mosolygott rá, és kitárta a
karját üdvözlésül. Bee szíve megkeményedett. Semmi jelét nem
mutatta annak, hogy a karjába akarna omlani, de még kezet rázni
sem. Ezt Jamie is észrevette, leengedte a karját, és alaposan
végigmérte Beet.
– Nagyon örülök, hogy sokkal jobban nézel ki, mint amire
számítottam.
Noha nem ez volt a legkirívóbb bók, amit Bee valaha kapott,
annyira váratlanul érte Jamie-től, hogy nem tudta megállni, hogy el
ne gondolkodjon rajta. Miért ilyen kedves? Csak az átkozott
forgatókönyvét akarja rám tukmálni, vagy inkább személyes indítékai
vannak?
– Ezt jó hallani. Most pedig mondd meg, minek köszönhetem ezt
a látogatást.
– Nem tűnsz túl boldognak, hogy látsz.
– Nahát, miből jöttél rá?!
– Miért? Mit csináltam?
Az előszoba sarkában egy páncélzat állt, kesztyűi között szöges
ólmos buzogánnyal. Bee legszívesebben felkapta volna a fegyvert,
hogy Jamie-re rontson vele, de ellenállt a késztetésnek. Egyelőre.
– Hogy mit csináltál? – Bee minden erejét bevetette, hogy ne két
oktávval magasabb hangon rivalljon Jamiere. – Tudod, hogy azzal,
hogy ilyen álnok módon kihasználtad anyámat, és most idejöttél,
veszélybe sodortad a munkámat, a jövőmet, mindent?
– Természetesen nem. Csak tudni akartam, hol vagy, hogy újra
láthassalak, Bee.
– Miután határozottan megmondtam, hogy ha bárkinek felfedem a
hollétemet, annak jogi következményei lehetnek? Nem változtál
semmit! Szokás szerint csak magadra gondolsz! – Bee elhallgatott,
és vett egy nagy, mély lélegzetet. – Szóval még egyszer: miért vagy
itt?
– Természetesen azért, hogy láthassalak. – Az arckifejezéséből
ítélve, ezúttal Jamie maga is kihallotta szavaiból az őszintétlenséget.
Bee csak nézett rá. Tekintetük egy pillanatra találkozott, majd a
férfi lesütötte a szemét, és utolsó, kétségbeesett kísérletet tett.
– Komolyan, Bee, Pisából jöttem idáig egy hurrikán kellős
közepén… Megpróbálhatnál egy kicsit kedvesebb lenni.
– Megpróbálhatnál őszintén válaszolni a kérdésemre.
– Mint mondtam, annyira szerettelek volna látni. Hiányoztál.
 – Nos, megspórolhattad volna az utat. Köztünk mindennek vége.
Ebben megegyeztünk hónapokkal ezelőtt. Ezt mindketten tudjuk. –
Újabb kutató pillantásnak vetette alá. – Szóval próbáld meg újra, és
ezúttal mondj végre igazat.
Abból, ahogy a férfi leejtette a vállát, Bee rájött, hogy elérkezett a
pillanat. A szeme sarkából észrevette Umbertót, aki a lépcső tetején
állt, aggodalmas kifejezéssel az arcán.
Bee vetett rá egy megnyugtató pillantást, majd Jamie-hez fordult.
Jamie végre megszólalt, és egyáltalán nem lepte meg Beet, amit
hallott.
– Mimi Robertson miatt jöttem. Tudod, a világot jelentené nekem,
ha elérnéd nála, hogy olvassa el a forgatókönyvemet. Biztos vagyok
benne, hogy tetszene neki! És ha valóban tetszik neki, akkor
befutottam! – Körülnézett. – Itt van?
– Ismétlem, megspórolhattad volna az utat. Három napja
visszament az Egyesült Államokba. Megvárhattad volna L. A.-ben.
Jamie elszontyolodott.
– Elment?
Fáradtan végigsimított nedves homlokán, és kisöpörte a haját a
szeméből.
Beenek eszébe jutott, hogy milyen volt Jamie, amikor megismerte.
Még mindig jóképű volt, de a varázs és minden érzelme, amit iránta
táplált, már rég elmúlt. Jamie nem nézett a szemébe, csak a lábát
bámulta.
– Nem vagyok már L. A.-ben.
– Akkor hol élsz mostanában?
– Visszamentem Londonba. Valójában ez a másik ok, amiért látni
akartalak. Rettenetesen nehezen találok lakást, amit
megengedhetnék magamnak, és azon töprengtem, hogy esetleg
visszaköltözhetnék-e hozzád.
Beet elnémította a döbbenet. Beletelt néhány másodpercbe, és
rengeteg önuralomba, mire emberi hangnemben válaszolni tudott.
– Miután szakítottál velem, most te akarsz visszajönni?
– Igen, sokat jelentesz nekem. De ha te nem érzed ugyanígy,
akkor lehetnék csak a lakótársad… – Jamie felvette a
legmegnyerőbb hangszínét. – Egész nap úgyis kint lennél a terepen
vagy az egyetemen, én pedig vigyázhatnék a lakásra,
meglocsolhatnám a növényeket, meg ilyesmi. Esténként és
hétvégén eltűnhetek. Alig látnál engem.
Bee vett három hosszú, lassú, megnyugtató lélegzetet.
– Nem, Jamie. Véget ért. Érted? Ez nem működne.
A férfi eléggé megbántott ábrázatot vágott, mire Bee egy
pillanatra majdnem megsajnálta, de hamar figyelmeztette magát a
valóságra.
– Működhetne, ha dolgoznánk rajta… – próbálkozott Jamie
utoljára.
– Továbbléptem, Jamie. Tudom, hogy nem működne.
– Tovább? Találtál valaki mást?
– Nem… úgy értem, talán. Ó, nem tudom. Egyébként is, mindettől
függetlenül még azt sem tudom, hogy visszamegyek-e Londonba.
Ahogy kimondta, Bee hirtelen ráébredt, hogy fogalma sincs,
mihez is kezd majd, ha véget ért ez a szép toszkán közjáték.
Igyekezett elhessegetni ezt a gondolatot, és kinézett a kertbe. Még
mindig esett, talán még hevesebben, mint pár perce.
– A kocsid elakadt. Attól tartok ez azt jelenti, hogy maradnod kell
éjszakára. – Nem várta meg a férfi válaszát. – Megkérem Umbertót,
hogy vessen meg egy ágyat egy szabad szobában. De Jamie, azt
akarom, hogy reggel menj el innen.
Mielőtt a férfi tiltakozhatott volna, hozzátette:
– Van traktor a birtokon. Megkérek valakit, hogy reggel rángassa
ki a kocsidat a sárból.

***

Mire Bee másnap reggel felébredt, elállt az eső, és a nap újra

kisütött. Az előző esti viharnak nyoma sem volt már, leszámítva
néhány felhőt a látóhatáron, a szőlőültetvények közti vízmosást, és
persze az elgázolt leander tövében az ágyásba ragadt Fordot.
Bee kinyitotta a szúnyoghálót, kihajolt, és beszívta a viszonylag
hűvös, illatos reggeli levegőt. Örült, hogy az elmúlt napok párás
melege után végre felfrissült a levegő.
Csodálatos reggel volt, és ha Jamie nem aludt volna a folyosó
egyik hálószobájában, Bee nagyon boldognak érezte volna magát.
 Vegyes érzéseket keltett benne, hogy látta őt. Felelevenítette az
együtt töltött idő emlékeit – ami hol jó volt, hol nem túl jó, hol pedig
borzasztó. Egy ideig azon töprengett, mi volt az köztük, amit
útközben elveszítettek, de nem fecsérelt rá túl sok időt. Az, hogy
most újra látta, megerősítette abban a meggyőződésében, hogy
nincs, és soha többé nem is lehet közöttük semmi, bármennyire
szeretné is Jamie újra megpróbálni.
Umbertót és Inest lenn találta a konyhában. Bee mostanra
meggyőzte őket, hogy hagyjanak fel azzal, hogy hatalmas reggeliket
készítsenek elő az ebédlőben. Neki tökéletesen megfelelt egy tea és
egy vajas-lekváros pirítós a konyhaasztalnál.
Alighogy belépett a konyhába, Umberto azonnal felpattant, és jó
hírrel szolgált neki.
– Beszéltem Marcóval, a fiammal, és hamarosan itt lesz, hogy
kivontassa a barátod autóját a virágágyásból.
– Köszönöm szépen, Umberto – mosolygott rá Bee, és vett egy
szelet pirítóst. – A volt barátom – tette hozzá nyomatékosan.
– Gondolod, sejti, hogy miss Robertson még mindig itt van? –
kérdezte Ines aggodalmasan.
Bee előző este ugyanerre gondolt.
– Nem bolond, azt hiszem, gyanítja, hogy itt van. Mielőtt ma
reggel elutazik, komolyan beszélek vele. – Bár azt, hogy mit fog neki
mondani, még nem tudta.
Ekkor hallották meg, hogy a távolban egy erős motor bömböl, és
egyre közelít. Kiszaladtak, hogy megnézzék, mi a hangzavar oka:
Umberto fia, Marco volt az, egy hatalmas traktoron. Ahogy meglátta
Beet, megállt, és kihajolt a fülkéből.
– Jó reggelt, Bee.
– Jó reggelt, Marco, nagyon kedves tőled, hogy segítesz. Apád
már biztosan elmesélte, mi történt… Egy kis gondunk támadt egy
autóval.
– Csak nem egy másik Lamborghini? – ragyogott fel Marco. –
Múlt héten láttam a sárgát!
– Nem, ezúttal csak egy kis bérautó.
– Na nem baj, úgyis van egy Lamborghinim nekem is.
Bee elcsodálkozott. A múltkori sárga csodán kívül nem látott még
sportautót errefelé. Zavarát látva Marco szélesen elvigyorodott, és a
hatalmas járműve motorháztetejére mutatott.
– Most is a Lambót vezetem, ha nem tűnt volna fel.
Bee most először vette észre a címert a traktor elején. Egy
hatalmas bikát ábrázolt, amely lehajtott fejjel, előreszegezett
szarvval támadni készült. Alatta pedig a varázslatos név csillogott.
– A Lamborghini traktorokat is gyárt? – ámult el Bee.
– Így kezdték. Később jöttek a sportautók. Igaz is… hol az autó?
– Egy barátom eljött hozzám tegnap a vihar kellős közepén… És
belesodródott a sárba a villánál. Elakadt. Ki tudod húzni az útra?
– Persze. Csak szólj neki, hogy jöjjön ki és indítsa be a motort.
– Megyek és beszélek vele.
Míg Marco és a szülei leültek a konyhában egy kávéra, Bee
felszaladt az emeletre, és bekopogott Jamie ajtaján. A válaszára
benyitott; Jamie-t indulásra készen találta a szoba közepén, a
táskájával a kezében. A kabátja még mindig nedvesnek tűnt az
előző esti felhőszakadástól, és Bee szinte megsajnálta. Szinte…
– Megérkezett a traktor, Jamie. Ha készen vagy, nagyon
szeretném, ha azonnal elmennél.
Egy pillanatra megesett a szíve a férfi elszánt arckifejezése láttán,
de csak egy pillanatra. Ahogy visszafordult az ajtó felé, Jamie
utánaszólt.
– Bee… biztos vagy benne, hogy Mimi Robertson elment?
Bee mindent megtett, hogy megőrizze a pókerarcát.
– Már mondtam, hogy elment.
– Soha nem hazudtál jól, Bee. Még mindig itt van, ugye?
– Mondom, hogy elment.
Jamie-nek igaza volt. Bee nem szokott hazudni, és nem is volt
benne túl jó.
– Nézd, Bee, tudod, mit szeretnék. Csak ezt add oda neki, jó? –
Benyúlt az aktatáskájába, és elővett egy bekötött A4-es paksamétát.
– Csak kérd meg, hogy olvassa el. Kérlek…
Bee egy pillanatig habozott. Alku kínálkozott. Ha megígéri, hogy
odaadja Miminek a forgatókönyvet, feltételül szabhatja Jamie-nek
azt, hogy tartja a száját, és nem adja ki a hollétüket.
Elvette Jamie-től a kéziratot, és tett egy határozott lépést.
Keményen a férfi szemébe nézett.
 – Azt akarom, hogy cserébe ígérd meg, hogy senkinek nem ejtesz
egy szót sem arról, hogy hol vagyok. Ha a sajtó rájön, a pokol
váltságdíját kell megfizetnem. Mimi keze mindenhová elér, ezt
elhiheted. Ha akár csak egy képeslap is érkezik ide a nevével,
elintéztetem vele, hogy Hollywoodban egy ruhatárosi állást se kapj
soha.
A férfi mintha megreszketett volna a fenyegetésre. Ez elégtétellel
töltötte el Beet, noha nem volt biztos benne, hogy be tudná-e váltani,
ha úgy alakul.
– Érthető voltam?
Egy pillanatra azt hitte, hogy Jamie felkapja és megcsókolja.
Ehelyett csak a kezét nyújtotta. Legalább volt benne annyi
tisztesség, hogy bocsánatot kérjen.
– Teljesen. Természetesen. Nagyon-nagyon köszönöm. Sajnálom,
Bee. Aljas dolog volt. Csak ez… tudod…
Bee mindent nagyon jól tudott. A férfit egész ismeretségük alatt ez
az egyetlen dolog foglalkoztatta: hogy valaki végre elolvassa az
egyik forgatókönyvét. Az írása mindig is többet jelentett neki, mint
bármi vagy bárki más, beleértve Beet is.
– És jól jegyezd ezt meg. Nemcsak a saját karrieredet sodrod
veszélybe, hanem az enyémet is. Titoktartási szerződést írtam alá.
Tudod, mit jelent ez? – A férfi kissé zaklatottnak tűnt. – De nem
ígérek semmit, Jamie, csak azt, hogy Mimi megkapja a kéziratodat.
Vagyis, hogy világos legyen: annyit vállalok, hogy a kezébe adom.
Ha úgy dönt, hogy egyenesen a kukába dobja – és azok alapján,
amiket mesélt nekem, ez a legvalószínűbb –, akkor erről ennyit.
Megértetted?
– Teljesen. Köszönöm, Bee. Köszönöm. Tudod, mennyit jelent ez
nekem… – Elkapta a lány tekintetét. – Ez egy új forgatókönyv. Még
csak most fejeztem be. Biztos vagyok benne, hogy imádni fogja.
Szerintem neked is tetszeni fog.
– Nem ígérek semmit, Jamie. Érted?
– Igen, igen, persze. És, Bee, komolyan gondoltam, amit
mondtam, hogy… hogy próbáljuk meg még egyszer. Nagyon
hiányzol…
Bee halványan elmosolyodott.
– Nem működne, Jamie. Majd találsz valaki mást. Lépj tovább.
 – Te ezt tetted?
– Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs.
Bee lekísérte az exét a földszintre, és nézte, ahogy beszáll a
kocsijába. A traktor egy perccel később odagördült hozzá, és Marco
egy pillanat alatt megoldotta a helyzetet: erős kötelet rögzített a
vonóhorogra, majd könnyedén visszahúzta az autót a kavicsos útra.
Miután leoldották a kötelet, Jamie kiugrott, Marco kezét rázva
megköszönte a segítséget, és nem győzött bocsánatot kérni a cserje
megrongálása miatt. Marco elhárította a bocsánatkérését, és azt
felelte, hogy ne aggódjon, a leander gyorsan nő.
Jamie visszaült a kocsiba. Bee nem engedhette el egy utolsó
figyelmeztetés nélkül: odalépett az autóhoz, és odahajolt a
leeresztett ablakhoz.
– Számítok rád, Jamie. Ne hagyj cserben.
– Ígérem, Bee. – Elmosolyodott. – És komolyan is gondoltam,
amikor azt mondtam, hogy jól nézel ki. Nagyon örülök, hogy láttalak.
Bee megvárta, amíg az autó kihajt a folyón túli útra, és az
elektromos kapuk becsukódnak mögötte. Aztán megfordult, és
egyenesen Mimi szobája felé indult.
Bekopogott:
– Szia, Mimi, én vagyok. Jamie elment. Tiszta a levegő.
– Gyere be, Bee.
Bee benyitott, Mimi éppen telefonált. Habozott, de Mimi intett neki.
Becsukta maga mögött az ajtót, odament az ablakhoz, és
szemügyre vette a már megszokott kilátást, a kertet és a
smaragdszínben ragyogó szőlősorokat. A háta mögött Mimi tovább
telefonált, és Bee azonnal rájött, hogy Joey-val beszél. Kicsit
számolt, és arra jutott, hogy Kaliforniában hajnali egy óra körül lehet,
tehát Joey kitartóan udvarolt. A beszélgetés – legalábbis Mimi
részéről – szívélyes és barátságos hangnemben folyt. Bee örült neki.
Szép párost alkottak.
Alighogy megfordult a fejében ez a gondolat, meg kellett ráznia
magát. Itt áll egy hollywoodi bálvány jelenlétében, olyan
információkkal a birtokában, amelyek lángra lobbanthatják a világ
pletykalap-szerkesztőségeit – és közben szemérmetlenül gazdaggá
tehetik őt –, ha valaha is úgy dönt, hogy kiszivárogtatja. Ugyanabban
a pillanatban gyeplőt rántott az elméjében a felismerés, hogy
titoktartási szerződés ide vagy oda, soha nem tenné ezt meg. Mimi
nagyon hamar a barátjává vált, és méghozzá igen értékes baráttá.
Amikor a hívás véget ért, Bee elmagyarázta Miminek az üzletet,
amelyet az exétől kicsikart.
– Komolyan mondom, megállt benne az ütő. Azt mondtam neki,
hogy ha csak egyetlen szót is elejt róla bárkinek, hogy itt vagyunk,
gondoskodni fogok arról, hogy soha többé ne kapjon állást
Hollywoodban.
Mimi szélesen elvigyorodott.
– Fogadok, hogy reszketett, mint a kocsonya! Olyan kedves vagy
mindig, szívesen láttam volna, ahogy előadod ezt a szigort!
Bee visszamosolygott.
– Nem lehet tanítani anélkül, hogy az ember ki ne fejlesszen egy
bizonyos kríziskezelő készséget… Néha csírájában kell elfojtani a
lázadást meg a kiskapuzást. – Felmutatta a kéziratot. –
Mindenesetre azt mondtam Jamie-nek, hogy gondoskodom róla,
hogy megkapd, de nem ígérek semmit. Azt is tudja, hogy azok
alapján, amit meséltél, nagy valószínűséggel egyenes úton a
kukában végzi.
Mimi átvette tőle, a címre pillantott és elvigyorodott.
– Úgy látom, a címe Szarvashiba. Ez nem sok jót ígér. – Ledobta
az ágyára. – Na de talán még szerencséje lesz. Épp semmi dolgom,
szóval nem tudhatod. Lehet, hogy vetek rá egy pillantást.
– Tégy, ahogy jónak látod. Amint mondtam, nem ígértem neki
semmit.
 Tizennegyedik fejezet

Néhány nappal később az autókölcsönző cég leszállította a kis

Fiatjukat, és Bee és Mimi úgy döntöttek, hogy megkockáztatják az
első toszkánai útjukat.
Bee megnyugodott, hogy Mimit nem kavarta fel Jamie
érkezésének és távozásának híre, és úgy tűnt, kettejük viszonyát
nem rontotta el ez az epizód. El sem tudta képzelni, hogy pár héttel
ezelőtt milyen lett volna a reakciója erre. Nyilvánvalóan a
paradicsom e kis darabkájában való tartózkodásuk jótékony,
megnyugtató hatással volt Mimire, és ha Bee őszinte volt magához,
rá is. Még Jamie ügyetlen visszatérése sem bosszantotta annyira,
mint amennyire tartott tőle. Jamie önző volt, és saját írásainak
megszállottja. Viszont az, hogy erre rádöbbent, megerősítette Beet
abban, hogy hozzá már nincs visszaút.
Az aznapi útvonalat Bee történelmi, de egyben művészettörténeti
érdeklődése is befolyásolta. Toszkána Sienától délre eső részét
festői dombtetőkön üldögélő városok és falvak tarkították, és egyik
elbűvölőbb volt, mint a másik. Az első állomásuk, ahogy korábban
megbeszélték, a kőbe zárt kard volt San Galganóban, ahová
keskeny utak pókhálószerű kuszasága vezetett.
Bee az anyósülésre ült, és az Umbertótól kapott részletes térkép
segítségével navigált, míg Mimi nagy örömmel vezetett. Mindketten
hatalmas lencséjű napszemüveg mögé bújtak, Bee fejét pedig a
parókája takarta. Mimi elárulta Beenek, hogy otthon, Kaliforniában
négy autója volt, köztük egy Bentley-je és egy Porschéja, de ritkán
használta őket, inkább egy névtelen, elsötétített ablakú limuzinnal
járt, amelyet sofőr vezetett. Utoljára tinédzserkorában vezetett,
otthon, Nagy-Britanniában, de akkor nagyon szerette, akár ötszáz
kilométert is megtett egy nap alatt. Nagy-Britannia említése
mindkettejükben felkavarta a gyerekkori emlékeket, és barátságosan
beszélgettek, miközben a keskeny kanyargós utakon át a nap első
úti célja felé hajtottak.
 Mindketten meglepődtek, milyen gyéren lakott ez a vidék. A sienai
nyüzsgéshez vagy a firenzei turistacélpontok klausztrofóbiás
faltömegéhez képest figyelemre méltóan ritkás tájakon hajtottak át
San Galgano felé. Csak amikor elkezdtek leereszkedni a folyó
völgyébe, nyugatra, akkor bukkantak fel újra az elszórt tanyák, majd
kisebb falvak. A házakat gyakran ciprusfák vették körül, mintha sötét
ujjak mutattak volna az ég felé, jelezve, hogy emberek laknak ezen a
területen. És a falvak, szinte kivétel nélkül, mindig magasan, a
dombtetőkön álltak.
– Talán védekezésül építkeztek oda, nem, Bee? – Mimi vezetés
közben fel-felpillantott egy kisvárosra, amely magasan ácsorgott
felettük a közeli dombtetőn.
– Természetesen! A középkorban ezen a területen szinte
folyamatosan háborúskodás zajlott, főleg a pápai állam és a
tartományurak között, akik a városok élén álltak, mint Firenze és
Siena. Legtöbbjük néhány egészen alávaló zsoldoscsapat
szolgálatát vette igénybe, akik egyáltalán nem átallottak kifosztani
minden falut vagy tanyát, amelyen átvágtak. A magaslatokra épített
falvak, városok jobb helyzetben voltak, legalábbis a védekezés
szempontjából, különösen ott, ahol a lakók össze tudták dobni a
pénzt némi városfalra, hogy védelmül szolgáljon.
Magyarázat közben szemmel követte Mimi tekintetének irányát.
– Ez Chiusdino. Miután megnéztük San Galganót, menjünk el oda
is, jó? Biztosan csodálatos a kilátás odafentről. – Visszafordult
Mimihez. – Ez a környék teljesen új számomra. Gyerekkoromban
jártam Toszkánában, de csak a nagyobb városokat láttam. És te?
Mimi a fejét rázta.
– Akár hiszed, akár nem, mindössze ennyi élményem van
Olaszországról; a két hónap Sienában, a forgatáson, és most, a
villa… Korábban csak Rómában jártam, de az csak egy díjátadó volt,
és egy röpke nap alatt jöttem-mentem… – Szomorúan pillantott
Beere. – Nem is hinnéd, milyen gyakori dolog ez. Ezernyi helyen
jártam már, ragyogónál ragyogóbb városokban, bárki megirigyelné,
ha felsorolnám… Csakhogy ezek nem nyaralások voltak. Még a
legpompásabb városban is csak a limuzin vagy a helikopter belsejét
látom, legfeljebb a repteret… – Keserűen mosolygott, majd felnézett
Beere, és máris felderült. – Szegény gazdag kislány, igaz? –
ismételte korábbi szavait.
Bee visszamosolygott.
– És fiatal korodban? Mielőtt híres lettél volna? A szüleid nem
vittek el nyaralni valahová?
Mimi arca ismét elkomorodott, de nem csupán azért, mert egy
kanyarból hirtelen feltűnt egy pótkocsis traktor, ami miatt szinte
leállásig lassítottak.
– A szüleim szinte minden évben elvittek minket nyaralni a
nővéremmel, de mindig csupán lakókocsis nyaralásokra mentünk,
unalmas tengerparti üdülőhelyekre, főleg Spanyolországba. Persze
ennek anyagi okai voltak. Apa nem keresett rettenetesen sok pénzt
azzal, hogy a tanácsnak dolgozott, és mindig küszködtünk a
megélhetésért. Gyerekként Meg, a nővérem és én tökéletesen
elégedettek voltunk a tengerparti nyaralásokkal, de visszagondolva,
bárcsak lehetett volna lehetőségünk akár csak egy kicsivel többre…
– Nem is tudtam, hogy van testvéred. Ő mit csinál? Ő is
színésznő?
Mimi a fejét rázta.
– Régebben profi teniszező volt, de most főállású anyuka. Három
cuki kis gyereke van, meg egy férje, aki imádja őt…
Bee figyelmét nem kerülte el a Mimi hangjában csendülő irigység.
Minden tőle telhetőt megtett, hogy bátorítsa őt.
– Jó neki, Mimi, ha ő ezt akarja. Személy szerint… én a
karrieremre koncentráltam.
– Nem szeretnél letelepedni? Családot alapítani?
– Azt hiszem, egy nap megtenném… de még nem. Úgy értem,
Jamie-vel elég jól kijöttünk, és együtt éltünk pár évig, de a gyerek?
Sosem fordult még meg a fejemben. És te, Mimi? Azt hiszem, a
karriered neked is nagyon fontos, nem igaz?
Mimi nem válaszolt azonnal. Ez idő alatt Bee rápillantott a
térképre, és egy kereszteződésre bökött.
– Látod ezt a jelet? Ott fordulj balra, és néhány percen belül San
Galganóban leszünk!
Mimi követte az utasításokat, és hamarosan meg is láttak egy
balra mutató táblát, „APÁTSÁG” felirattal. Egy egyenes útra
fordultak, amelyet ciprusfák szegélyeztek.
 Mindkét oldalon autók parkoltak a padkák mellett.
– Nem állhatnánk le itt? Nem tetszik nekem az a dolog ott elöl –
aggodalmaskodott Mimi, és egy kisbuszra mutatott, amely éppen
nagy nehézkesen Y kanyart akart tenni a zsúfolt parkolóban, és
amely mögött máris feltorlódott a kocsisor.
– Igazad van.
Mimi félreállt, és leparkoltak a városba vezető út mentén. Bee
megnézte magát a visszapillantó tükörben, hogy jól áll-e a parókája.
Mostanra rájött, hogy ha enyhén összehúzott arccal teszi fel, az arca
izmai gyorsan helyreigazítják a parókát, és éppen úgy esik majd az
álhaj, hogy elrejti a sebeket a bal oldalán. Az arca napról napra
jobban nézett ki: a hegek lassanként begyógyultak, és a bőre színe
mérgesvörösről normál rózsaszínre változott. Az orvosok azt
tanácsolták, hogy kerülje a napot, ezért szokás szerint feltette a
szalmakalapját. Igaz, a kalap miatt az arca sokkal sápadtabbnak
tűnt, mint minden más testrésze, de összességében nem festett túl
rosszul, legalábbis csak mint egy hétköznapi járókelő, holmi európai
turista.
Mimi is kalapot viselt és napszemüveget, valamint arca hegeit
alapozóval fedte el. Összességében, a kalapos-szemüveges,
rövidnadrágos páros tökéletes átlagturisták látszatát keltette, és csak
a legszemfülesebbek szúrhatták volna ki őket a forgatagban.
Miután kimásztak a kocsiból, Mimi végül megválaszolta Bee
korábbi kérdését, de a válaszát egy kéréssel előzte meg.
– Szívesen beszélgetek veled, Bee. Igazán. Nincs sok közeli
barátom, és nagyon nagy öröm, hogy beszélhetek ezekről a
dolgokról. Csak egy dolgot ígérj meg, kérlek!
Bee rámosolygott.
– Tudom, mit fogsz mondani, és megígérem. Én is szívesen
töltöm veled az időt, és biztos lehetsz benne, hogy soha nem fogok
visszaélni a bizalmaddal. Ami Toszkánában történik, az
Toszkánában is marad.
Mimi odanyúlt, és megszorította a kezét.
– Kedves vagy, Bee, tudod? Komolyan gondolom. Egyébként a
kérdésedre az a válasz, hogy a család és a gyerekek gondolata
nagyon-nagyon csábító… A probléma csak azzal van, hogy
megtaláljam a megfelelő férfit, és azt hiszem, a megfelelő időt is. –
Elengedte Bee kezét, és huncutul elmosolyodott. – Különben is,
negyvenkét éves vagyok, és jobb, ha előbb, mint később.
Elindultak a fákkal szegélyezett úton, amely mentén, a nagy
„megállni tilos” táblák ellenére, számos autó parkolt.
Bee tudta, mire számítson, de Mimit jókora meglepetésként érte
az épület látványa.
– Nincs is teteje! – fordult Bee felé meghökkenten.
A hatalmas apátsági templom már csak négy falból állt. A
homlokzatán három íves ajtónyílás és két egyszerű ablak ásított, úgy
nézett ki, mint egy bombatámadás után megmaradt, sivár és
csupasz rom. Nagyon nagy épület volt, és fénykorában komoly
jelentősége lehetett, de most, ahogy közelebb értek, már csak az
ajtónyílások fölötti faragott áthidalókat láthatták, amelyeket virág- és
növényminták díszítettek. Bee, felvéve a túravezető szerepét,
hozzáfűzött némi magyarázatot.
– Az apátságot a ciszterciek építették a tizenharmadik században.
A ciszterciek mindig olyan völgyekbe építkeztek, ahol folyóvíz és
mezőgazdasági művelés alá vonható terület volt a közelben. Nem
voltak gazdag, hivalkodó szerzetesek, mint néhány másik vallási
rend. Hittek az egyszerű, sallangmentes életben, művelték a földet,
és igyekeztek minél önellátóbbak lenni. Szép, spártai életmód
lehetett.
Mimi rámosolygott.
– Meg tudom érteni. Amióta Montegrifonéba jöttem, nekem is az a
tapasztalatom, hogy nagyon jó elszakadni a csillogástól és
fényűzéstől.
A belépőjegyek megvásárlása volt értékes névtelenségük első
próbája. Amíg Mimi a háttérben lapult és a Scriptorium boltíves
mennyezetét tanulmányozta, Bee az apátság előtt álló kis
asztalkához lépett, és vett két jegyet a pult mögötti barátságos
lánytól. Sebes arcát kissé elfordította, és semmi meglepettséget nem
vett észre a jegyárus lányon.
Mimihez visszatérve, a fülébe súgta:
– Eddig minden rendben. Úgy tűnik, az álcázás működik.
Ahogy körbejárták az épület hátborzongató, üres belsejét, Bee
elmagyarázta, hogy először az éhínség, majd az 1348-as
pestisjárvány űzte ki a szerzeteseket, így a csodálatos apátság az
enyészeté lett. Lenyűgöző, de meglehetősen komor hely volt, és
mindketten örültek, amikor ismét kiléptek a kőfalak közül, és
elindultak a dombon, hogy megkeressék a kardot a kőben.
A kőbe zárt kard, amelyet állítólag maga Szent Galgano szúrt le
oda, a domb tetején álló kis kápolna közepén helyezkedett el. Az
eredeti épület egy kora középkori kis kápolna volt, szabályos kör
alakú alaprajzra épült, soronként váltakozva világosszürke kőből és
vörös téglából. Az évek során további épületrészek kerültek hozzá,
valamint parkoló és egy kis kert. Egy nagyon beszédes idős
házaspár vigyázott a kápolnára és a kertre, és vezette a mellette
lévő ajándékboltot. Bee bevezette Mimit a kápolnába, és a kőben
lévő kardra mutatott. Az átlátszó műanyag búra alatt csak egy
rozsdás markolat látszott, amely egy sziklatömbből állt ki. És sajnos
az összhatást némileg rombolta a helyiségben uralkodó
macskapisiszag.
– Azt mondják, Szent Galgano ide döfte le a kardját, hogy ezzel
szimbolizálja a lemondását a lovagi és nemesi életmódjáról. Állítólag
a tizenkettedik század óta itt van.
Mimi megbabonázva bámult rá. Egyedül voltak a kis kápolnában,
mégis fojtott hangon szólalt meg:
– Talán valami hasonlót kellene tennem azon a napon, amikor
feladom a színészkedést és letelepedem, feltételezve, hogy ez
valaha megtörténik.
– De nem tudnád feladni a színészetet, igaz? Rengeteg
színésznőnek van gyereke, és folytatják.
Mimi Beere nézett.
– Valószínűleg igazad van. Különben sincs kardom, amit a földbe
szúrhatnék. És ha az ügynökömön múlik, még a halálos ágyamon is
színészkedni fogok.
Odakint végigpásztázták a mezőt és a kis falvakkal tarkított
környező dombokat, és megtalálták a macskapisiszag forrását is: a
kápolna egyik oldalánál egy félvad macskakolónia szunyókált,
bizonyára kipihenték az éjszakai nagy vadászatot. Bee ciccegett
nekik, de a macskáknak a bajsza sem rezdült.
– De jó dolgotok van – ingatta a fejét.
– Nem hibáztatom őket – nevetett Mimi. – Nagyon-nagyon meleg
van ma.
 Az is volt.
Az apátsági látogatás után felhajtottak arra a meredek dombra,
amelynek csúcsán Chiusdino állt, és körbejárták a város kanyargós,
szűk, középkori utcáit. Ahol csak tehették, az árnyékba bújtak, és
igyekeztek átlagos turistának tűnni. Ahogy az várható volt, innen
fentről elbűvölő volt a panoráma, még az Appenninek csúcsa is
látszott a távolban. Bár találtak egy Caffé Panoramico névre
keresztelt kis kávézót, úgy döntöttek, hogy nem kockáztatnak azzal,
hogy beülnek a vendégek közé, így hát csak vásároltak a helyi
boltban egy-egy palack vizet és némi banánt.
Mire visszaértek a villába, késő délután volt már, és mindketten
kellemesen elfáradtak. Bee bágyadtsága azonban rögtön elillant,
amint egy ismerős, poros kisteherautót pillantott meg a villa mellett.
Luke a motorháztetőnek támaszkodva beszélgetett Umbertóval.
Ahogy meglátta őket, Bee egy pillanatra azt hitte, felcsillan a férfi
szeme, de csak egy röpke másodpercig tartott, így nem lehetett
biztos benne. Abban azonban biztos volt, hogy ő maga egy
szempillantás alatt megtelt energiával.
– Mit szólnál egy pohár friss limonádéhoz a kertben, álmaid
férfijával? – cukkolta Mimi, és Bee érezte, hogy elpirul.
– Csodálatosan hangzik, de lefogadom, hogy nemet mond.
– Majd meglátjuk – vigyorgott Mimi, miközben kimásztak a
kocsiból.
– Jó napot, uraim – köszöntötte a férfiakat, és kezet fogott velük.
– Bee és én azon tűnődtünk, hogy lenne-e kedved csatlakozni
hozzánk egy pohár hideg limonádéra, Luke.
Bee is odalépett, de váratlanul nagyon félénknek érezte magát,
mintha megint tinédzser lenne. Bee fordított Umbertónak, leginkább
csak azért, hogy mondjon valamit.
– Kiváló ötlet. Ines éppen nemrég készített friss adagot – bólintott
az öreg, és Luke felé fordult. – Ugye csatlakozol hozzánk, Luca?
Bee meglepetésére Luke azonnal kapott az alkalmon.
– Az jólesne. Köszönöm, hölgyeim. Jó napotok volt?
– Nagyon! – lelkendezett Mimi. – Lenyűgöző túrám volt
Toszkánában a saját idegenvezetőmmel.
– És senki sem ismert fel?
– Nem. Minden jól ment, ugye, Bee?
 Mostanra Bee is összeszedte magát, és normális hangon tudott
válaszolni.
– Elmentünk San Galganóba és Chiusdinóba, majd visszaúton
megálltunk, hogy megnézzünk még néhány apróbb helyet. És senki
ügyet sem vetett ránk.
Az előszobán és a folyosón át kimentek a hátsó kertbe, és az
árnyékban álló rattan ülőgarnitúra felé fordultak. Amint megjelentek a
hátsó udvarban, Romeo bukkant elő az árnyékos virágágyásból, és
eléjük ügetett, hogy üdvözölje őket.
Luke a kutya felé biccentett.
– Itt érzi a legjobban magát, a bokrok alatt… Vagy a folyóban.
Mimi leguggolt, hogy megdögönyözze a kutyát, és közben Luke-ra
pillantott.
– Tudod, ez az egy dolog az, ami hiányzik ebből a szép villából –
egy medence.
Luke bólintott.
– Már tervben van, jövőre. Vissza kell jönnötök!
Mimi szélesen rámosolygott és felállt; Romeo pedig Beehez
fordult kényeztetésért.
– Jövőre mindenképp visszajövök. Ebben biztos lehetsz!
– De addig is, még mindig ott van a medence… a folyóban. A víz
tiszta, és ebben az évszakban nem is túl hideg. – Luke Beehez
fordult. – Csak menjetek le a folyóhoz, aztán jobbra, és felfelé, amíg
igazán meredek lesz a hegy. Az egyik sziklakiszögellésnél egészen
szép kis tavacska alakult ki a vízesés alatt. Gyakran úsztam ott
régebben.
– Pontosan tudom, hol van, Luke! Az egyik első sétámon
megtaláltam. Annak már majdnem egy hónapja… Csábított, hogy
belemenjek úszni, de azt mondták, hogy amíg frissek a sebeim,
ügyeljek rá, hogy kerüljem az esetleges fertőzést.
– Már szépen begyógyultak a sebeid, nem? Nem hinném, hogy
egy kis úszás gondot okozna.
Bee érezte a férfi tekintetét az arcán, és hiába küzdött, elpirult.
– Tényleg sokkal jobban nézel ki, Bee – csatlakozott Mimi is,
huncut mosollyal az arcán. – Bár jelenleg egy kicsit mintha piros
lennél!
 Mimi Beere kacsintott, aki ettől csak még jobban pirult.
Szerencsére Umberto épp ezt a pillanatot választotta, hogy
megjelenjen egy megrakott tálcával. Mire kiosztotta a poharakat és
kitöltötte a limonádét, Bee is magához tért.
– Nagyon köszönöm. Valóban határozottan javul. Most már nem
hinném, hogy bármi akadálya lenne egy csobbanásnak. Egy-két hét
múlva megyek az orvoshoz, és remélem, azt fogja mondani, hogy
nem maradok bányarém.
– Soha nem voltál az, Bee.
Luke hangja halk volt, és őszinte, a szavak alighogy elhagyták a
száját, lesütötte a szemét, és zavarában Romeo vakargatásával
foglalta el magát. Mimi elkapta Bee pillantását, és elvigyorodott.
– Ki kell próbálnunk azt a természetes medencét, Bee!
Bee bólintott.
– Valamelyik nap felviszlek oda, Mimi. Szuper hely!
Mimi azonban még mindig nem fejezte be a kerítést.
– Neked is csatlakoznod kellene hozzánk, Luke!
Bee beleprüszkölt a limonádéjába, amikor átsuhant a fején, hogy
Luke lehúzza az ingét.
A férfi felnézett, de már kialudt a csillogás a szemében.
– Régóta nem voltam ott. Tényleg fel kellene mennem veletek.
Egyetértő szavai ellenére a hangja elkomorodott, és Bee azon
töprengett, hogy különleges hely lehetett-e a kis tó Luke és a
menyasszonya számára, vagy talán valami gyerekkori emlék köti-e
oda. A megrendült arckifejezése láttán Bee kizökkent kamaszos
zavarából, és bátorítóan mosolygott rá.
– Talán találkozhatunk ott valamelyik nap, ha gondolod.
A férfi nem válaszolt.

***

Aznap este zuhanyozás és átöltözés után Bee lement Luke apjának

házához. A festőt ismét az olajfa alatti padon találta. Nagy
meglepetésére a kert sokkal rendezettebbnek tűnt, mint legutóbb,
amikor ott járt. A cserjéket megmetszették, a leginkább elvadult
gyomokat kiirtották, és a száraz fű sem volt már olyan zabolátlan.
Bee nem hagyhatta szó nélkül a változást.
 – Helló, Riccardo, dolgoztál a kertben?
– Igen. Bőven itt volt már az ideje… – intett neki. – Gyere és igyál
valamit, Bee. Van bor a konyhában, vagy van itt hideg ásványvíz és
egy vödör jég, ha az jobban esne.
Ez volt az este második meglepetése. Bee arra számított, hogy
szomszédját a szokásos pohár borral a kezében találja majd.
Figyelemre méltó és dicséretes dolog volt úgy látni őt, hogy sima
vizet iszik. Bee úgy döntött, hogy pozitív megerősítést ad a festőnek,
és ő sem borozik.
– Annyira meleg van… Jólesne egy pohár hideg víz. Megyek,
hozok magamnak poharat.
Bement a házba, és miközben elment a stúdió mellett,
besandított. Egy újabb vászon állt a festőállványon, nyilvánvalóan
még egy kezdemény. Ez is örvendetes előrelépés volt, ha igaz, amit
Riccardo mondott, hogy gyakorlatilag évek óta nem festett. Lehet,
hogy Riccardo visszakapta a festészet örömét.
Fogott egy vizespoharat, és visszatért a kertbe. Ezúttal leült a
festő mellé a padra. Kortyolgatták a vizet, és néhány percig
csendben gyönyörködtek a tájban, de ez nem volt kínos csend, és
nem volt teljesen néma sem. Fölöttük a fecskék szokás szerint
zajosan köröztek, és valahol a távolban a pávák rikoltoztak
egymással. Bee most először hallotta azt is, milyen hangot ad
igazából egy kecske. Bár talán ez azt is jelentette, hogy Berlusconi
ismét a környéken ólálkodik, és Bee titkon örült, hogy nem teregetett
ki otthon semmit. Ezt leszámítva minden nyugodt volt, és békés.
Szomorúan azon töprengett, hogy a vidék olyan jó hatással van rá
és Mimire is, mégis hogy lehet, hogy Riccardóra és Luke-ra nem hat
a varázs? Bárcsak ők is megenyhülnének egymás iránt, és ők is
osztozhatnának egymással ezen a békés estén!
– Szóval, mit szólnál a modellkedéshez, Bee? Szeretném folytatni
a portréd.
– Éppen ezért jöttem el hozzád, Riccardo. A héten bármikor jó
nekem, amikor csak gondolod. Talán holnap vagy holnapután?
Mondd meg, melyik lenne jobb.
Riccardo hálásan bólintott.
– Nagyon szépen köszönöm. Holnap el kell mennem az orvoshoz,
de mit szólnál holnaputánhoz, valamikor délelőtt?
 – Ez jól hangzik. Találkozzunk, mondjuk, tíz óra körül. És nem
felejtettem el, mély kivágású blúzt keresek… De ne számíts sokra –
nevetett Bee a férfira –, az én szerződésemben is benne van a
meztelenség tilalma, nem csak Mimiében!
Örömmel látta, hogy a férfi visszamosolyog, ezúttal egy igazi,
őszinte, egyszerű mosollyal.
– Ebben az esetben el kell vetnem a tervemet, hogy a következő
festményemen a születő Vénusz képében ábrázoljalak… – sóhajtott
Riccardo.
– Nincs elég hajam hozzá – simított végi Bee a rövid haján. A
sorkatonasági frizura helyett már érzett valami kefeszerű puhaságot,
de még határozottan messze állt a régi állapotától. Ennek ellenére a
fejsebei egyre kevésbé voltak feltűnőek, és tapintásra már nem is
voltak érzékenyek. Talán, gondolta magában, már nincs olyan
messze, hogy elmehessen innen, és új életet kezdjen. Már ha ez volt
az, amit igazán szeretett volna.
– Észrevettem, hogy új vásznat kezdtél, Riccardo. Úgy láttam, egy
sor alakot ábrázol, akik egy asztal körül ülnek. Ez is egy reneszánsz
ihletésű kép?
Bólintott.
– Ez a terv. Tegnap este néztem egy vitaműsort a tévében, és
megihletett. A vendégek és a műsorvezető egy asztalnál ültek, és a
végtelenségig beszéltek a világ összes gondjáról, de persze nem
jutottak semmire. Arra gondoltam, hogy a történelem folyamán a
világon hányan tették ugyanezt, ugyanilyen meddőn… Talán az
lehetne a címe: A történelemből nem tanultunk semmit.
Bee elismerően bólintott.
– Fején találtad a szöget.
Még néhány percig csendben ültek, majd Riccardo szólalt meg,
és megdöbbentően új irányt adott a beszélgetésnek.
– Szóval, mit gondolt a barátod Montegrifonéról?
Bee meglepetten nézett fel. Hogyan jutott el Jamie látogatásának
híre ehhez a remetéhez?
– Ő nem a barátom. – Valamiért ezt határozottan világossá akarta
tenni mindenkinek, aki a birtokon élt. – Régebben az volt, de néhány
hónappal ezelőtt mindennek vége lett.
 – Aha. Nos, azt ne mondd, hogy nem azért jött ide, hogy
megpróbáljon visszacsábítani. Észrevettem, hogy közvetlenül az
autója mellett beszélsz vele, mielőtt elindult, és kissé
kétségbeesettnek tűnt. – Magyarázatul hozzátette: – Elkezdtem
sétálgatni. Túl sokáig éltem bezárkózva.
Bee a festőre mosolygott. Nagyon örült a számos pozitív
változásnak.
– Örülök, hogy eljársz itthonról! Ez nagyszerű hír. Ami Jamie-t
illeti, fogalma sincs a csábításról, de azt hiszem, igazad lehet. Kicsit
valóban nosztalgikusnak hangzott. De életemnek az az epizódja már
lezárult, és ezt ő is kénytelen lesz megérteni.
Riccardo még mindig mosolygott.
– Á …fiatalnak és szépnek lenni. Ti, nők nem veszitek észre,
milyen hatalmatok van rajtunk, férfiakon. Elcsábítotok minket,
használtok, majd tetszés szerint eldobtok…
Bee nem vette zokon a szavait, és visszamosolygott rá.
– Soha nem akartam senkit játékból elcsábítani, legkevésbé
Jamie-t. Ennek így kellett lennie. És jobb így.
– Szóval ismét szabad vagy, és kötetlen. Vagy van újabb szegény,
gyanútlan áldozat a szemed előtt?
– Jelenleg úgy vagyok, ahogy vagyok, Riccardo. Kapcsolati
bonyodalmak nélkül könnyebb a karrieremre koncentrálni.
Riccardo kétkedőn összevonta a szemöldökét.
– És a karriered valóban olyan fontos neked?
– Természetesen. Egész életemben tanultam, hogy eljussak oda,
ahol vagyok… Pillanatnyilag válaszút előtt állok, és minden
erőfeszítésemet arra kell összpontosítanom, hogy eldöntsem, melyik
irányba induljak el.
– Akkor tehát a romantika nem szerepel a prioritásaid között? – A
festő még mindig kételkedve nézett Beere, de aztán úgy döntött,
elengedi a témát. – És mikor kezdődik újra a munkád?
– Nemsokára. Valószínűleg szeptemberben – felelte Bee, majd
elmesélte a férfinak, hogy mi történt az előző munkahelyén, és
hogyan keresett másik állást a baleset előtt, és most a baleset után.
Riccardo szomorúan megrázta a fejét.
– Tehát így vagy úgy, de elhagyod Montegrifonét?
– Attól tartok.
 Egyértelműen az volt Bee benyomása, hogy a férfi sajnálja, hogy
elmegy. Következő szavai meg is erősítették ezt.
– Sajnálom, hogy elmész majd.
– Én is sajnálni fogom, hogy elhagyom ezt a csodálatos helyet, és
mindenkit, akit itt megismertem.
És komolyan is gondolta.
 Tizenötödik fejezet

Másnap délután Mimit újra lefoglalták az amerikai telefonhívások, de

Bee nem akarta kihagyni a napi sétáját; úgy döntött, hogy a rekkenő
hőség ellenére egyedül is nekivág.
Lement a konyhába, hogy megkeresse hűséges sétatársát, és
közölte Inesszel a tervét.
– Jártál már a kis templomban? – kérdezte Ines. Chiesettának
nevezte, és Bee halványan emlékezett rá, hogy látta ezt a nevet
azon a térképen, amelyet Umberto adott neki.
– Nem, még nem… Egy pillanat, előkeresem Umberto térképét.
Megmutatná, hogy hol van?
A kis templom a domboldal szélén állt, a főút túloldalán. Furcsa
volt belegondolni, hogy már majdnem egy hónap eltelt azóta, hogy
azon az úton végighajtottak, és ide költöztek nyárra a villába. Bee
annyira megszokta már, hogy itt él Montegrifonéban, hogy még
ennél is távolibbnak tűnt; London és a „normális” élete pedig
egyenesen beláthatatlanul távolinak. Még nem fedezte fel a
völgynek azt az oldalát, így lelkesen beleegyezett Ines javaslatába.
Úgy döntött, csak kalapot vesz, de kendőt már nem; úgy érezte,
az arcát már nem kell takargatnia. Távolabbról egészen normálisnak
tűnt. Közelről persze még látszott a bőr sérülése, de már ezek a
nyomok is kezdtek halványodni és kicsit kisimulni. Aznap délelőtt e-
mailben értesítették, hogy dr. Bianchi hamarosan látni szeretné, Bee
pedig izgatottan és kissé idegesen is, de várta, hogy mi lesz az ítélet
a gyógyulásáról és a hosszú távú prognózisáról.
Ő és Romeo fél háromkor indultak el; felhőtlen volt az ég, sütött a
július végi nap, és nagyon meleg volt. Bee áldotta az eszét, hogy
vastagon bekente magát naptejjel, és ahol csak lehetett, az
árnyékba húzódva haladtak felfelé a szőlőben a folyóhoz, majd a híd
felé. Romeo minden alkalmat megragadott, hogy megmártózzon a
tikkadt patakban, ahol csak felgyűlt egy-egy pocsolya. A folyó
csaknem újra teljesen kiszáradt. Bee irigyelte a kutyát. Igen,
gondolta magában, ebből a gyönyörű völgyből már csak egy
úszómedence hiányzik. Talán legközelebb felviszi Mimit az első
sétája során felfedezett kis természetes tóhoz. És persze, ha ott
találná Luke-ot…
Ahogy rátért az útra, elmerült a gondolataiban. Ezek a gondolatok
többnyire a feszülő fürdőnadrágos Luke körül keringtek, amint éppen
kimászik a tóból, csuromvizesen, széles mosollyal az arcán és
szerelemmel a szemében. Álmodozásában oda sem figyelt az útra,
de egy hirtelen megjelenő, spániel-méretű állat felbukkanása
visszarántotta a valóságba. Azonnal földbe gyökerezett a lába,
ahogy a kutyáé is. Bee a jelenés után bámult, pislogott néhányszor,
megtörölte a szemét, és bámult tovább. Nem volt kétsége afelől,
hogy mit láttak az imént. Lepillantott a labradorra, aki meg sem
kísérelte üldözőbe venni az állatot.
– Láttad, amit én, Romeo? Egy tarajos sül! Nem tudtam, hogy itt,
Toszkánában is élnek ilyenek! – A kutya megilletődött
arckifejezéséből ítélve ő sem tudta.
Ahogy átkeltek az úton, Bee cáfolhatatlan bizonyítékot kapott
arról, hogy – legalábbis ezúttal – a vadvilágról szerzett ismeretei
helytállóak: az út szélén egy majdnem alkarnyi hosszú sültüskét
találtak. Bee felvette és tanulmányozta: úgy nézett ki, mint egy
madártoll szára; az alsó fele fehér volt, és üreges, a felső fele
sötétbarna, a csúcsa pedig fekete és tűhegyes. Nagyon óvatosan
bedugta a szalmából készült kalapja oldalába, és kifejezetten büszke
volt a trófeájára. Lenézett a labradorra.
– Hallod, kutya, ha van eszed, nem akarsz egy ilyet az orrodba.
Nekivágtak a meredek ösvénynek, amely a kis templomhoz
vezetett. Az épület magasabban volt, mint ahogy tűnt, és mire
odaértek, Bee már erősen leizzadt. A templom valóban kicsi volt;
nem volt sokkal nagyobb, mint egy átlagos ház. Bee lenyűgözve
jegyezte meg, hogy az ablakok és az ajtónyílások lekerekített római
ívekből állnak, nem pedig az újabb típusú, gótikus „törött” ívekből.
Ezek szerint a templom a kora középkorban épült, legalább nyolc-,
talán kilencszáz éves. Kijózanító gondolat volt. Annyi minden történt
a világon, amióta ez a szerény kis templom megépült, és kétségkívül
még sokáig itt lesz, azután is, hogy Beatrice Kingdom, Romeo, a
kutya és minden jelenlegi társa a völgyben már rég porrá lett.
 A fal helyi kőből, a tető pedig napszítta terrakotta cserépből
készült. Bee és Romeo hálásan húzódott be az épület árnyékába
pihenni. Az íves kőkaput záró ajtó tömörfából készült, hatalmas
abroncsok és vasszegek tartották össze. A régi deszkákat már
megkoptatta a természet, az óriási vasreteszt pedig a megannyi
emberi érintés. Ősiség áradt a helyből. Bee azonnal odavolt érte.
Levette a válláról a kis hátizsákját, és érezte, hogy a hátán hideg
az izzadság. Elővett egy nagy üveg vizet, és ivott. Már egészen
felmelegedett a víz is. A templom kőkorlátjára támaszkodva csodálta
meg a kilátást. Már sokkal magasabban voltak, mint a dombon álló
villa, és egészen furcsának tűnt, hogy a villából nem lehetett
észrevenni a templomot. Ennek okára azonban hamar rájött: a kő
ugyanolyan színű volt, mint a körülötte lévő talaj, és a kicsivel
lejjebb, a dombon álló ciprusfák remekül álcázták a kis épületet. Bee
a telefonjával készített néhány fotót és egyet elküldött édesanyjának.
Idefent kiváló volt a vétel, úgyhogy hazatelefonált, hogy elmesélje
neki Jamie látogatásának történetét és a dolgok végét.
Az anyja hallhatóan elszomorodott.
– Szóval, tényleg mindennek vége? Nagyon szép pár voltatok.
Bee nem tett megjegyzést, és a beszélgetés hamarosan kevésbé
bosszantó kérdések felé terelődött. Miután elmesélte a Mimivel tett
kirándulását, az anyja megjegyezte:
– Tudod, Bee, nagyon boldognak hangzol. Úgy fest, illik hozzád
az olasz élet.
– Azt hiszem, igazad van, anya. Olyan csodálatos hely ez itt, és
nagyon kedves embereket ismertem meg. És ez a szőrös jószág is
elragadó.
– És nincs ott véletlenül valaki, aki különleges a számodra?
Bee kamaszkora óta utált fiúkról beszélgetni az anyjával. Most,
majdnem húsz év elteltével sem volt könnyebb. Minden tőle telhetőt
megtett, hogy csírájában fojtsa el a témát.
– Nincs itt senki, anya. A hely gyakorlatilag kihalt, csak Umberto
lakik itt, és a felesége.
Lehet, hogy Jamie-nek igaza volt abban, hogy ügyetlen hazudozó,
mivel az anyja folytatta a keresztkérdéseket.
– Nincsenek kedves napszámos fiúk sem, akik a
szőlőültetvényekre vigyáznak?
 – Vannak a mezőgazdasági munkások és a birtokigazgató. De
egyedül is jól megvagyok, anya.
– Ahogy gondolod, kedvesem. Mindegy, hamarosan találsz
valakit, tudom. Elvégre itt az ideje, hogy elkezdj gondolkodni azon,
hogy megállapodj…
– Anya…! – Bee hangja kis híján elcsuklott a csalódottságtól.
Minden tőle telhetőt megtett, hogy a hangja egyenletes maradjon, és
témát váltott: – Egyébként igazad van abban, hogy jobban érzem
magam. Talán a toszkán levegő.
Miután letette a telefont, Bee lefotózta Romeót, ahogy a templom
előterének kopott macskakövén fekszik, és elküldte az édesanyjának
békeáldozatul. Néhány sort írt hozzá: „ő itt az egyetlen férfi az
életemben”. Szigorú értelemben véve ez nem volt teljesen igaz, de
az anyjának nem kell tudnia arról a lemaradt szócskáról, hogy
„egyelőre”.
Bee zsebre tette a telefonját, a retesz nehéz vasgyűrűjéhez nyúlt,
és elfordította. Belökte a kaput a vállával, mire az ajtó csikorogva
kinyílt, de az áldásosan hűvös levegő, ami kiáramlott onnan,
megnyugtatta az idegeit. Mozgást érzett a lábánál; Romeo felpattant,
beszimatolt a templomba, és már iszkolt is befelé a hűvösre. Bee
becsukta mögötte az ajtót.
A kinti ragyogó napfény után nagyon sötét volt a beltérben, és
szinte hátborzongatóan hűvös. Ahogy Bee szeme kezdett
hozzászokni a homályhoz, kirajzolódott néhány padsor, a helyiség
túlsó végén egy oltár és egy tucat szobor, körben a falakon. A
keskeny ablakok – amelyek közül csak az egyik büszkélkedhetett
festett üveggel – elegendő fényt engedtek be ahhoz, hogy Bee
körbejárhassa az épületet, és újra rácsodálkozzon, milyen apró.
Egyszerre legfeljebb harminc-negyven ember préselődhetett volna
be. Minden ősi volt, poros és enyhén penészszagú. Azonban félúton
az egyik fal mentén valami modernebb dologra bukkant. A falba egy
frissen faragott kőlap került, és jól látható volt, hogy a feliratot
nemrég vésték, mivel a betűk körvonala még mindig éles volt. Bee
megnézte közelebbről, és ismerős címet olvasott: Famiglia Negri di
Montegrifone.
Alatta nevek és dátumok hosszú listáját találta, egészen 1513-ig
visszamenőleg. Mindet végignézte, és végül leguggolt, hogy
elolvassa a listán szereplő utolsó keresztnevet. Ettől el is
szomorodott egy kissé.

Cosimo Negri 1932–2017

Luke nagyapjának neve. Nem kétséges, hogy az elkövetkező

években Riccardo és Luca Negri neve is felkerül majd erre a táblára.
Kísérteties volt egy réges-régi család mementója előtt állni, de ez
csak hangsúlyozta az e földön eltöltött idő múlékonyságát. Bee leült
az egyik padra, és egészen hatalmába kerítette egy komor,
filozofikus hangulat. Másodpercekkel később egy meleg szőrös fej
huppant a térdére: Romeo jött oda hozzá, hogy megvigasztalja. Bee
megsimogatta a kutya fülét, miközben nemcsak ennek a jeles
családnak a történetén elmélkedett, hanem a saját életén is. Lehet,
hogy az anyjának mégis igaza volt. Talán ideje elgondolkodnia azon,
hogy letelepedjen valahol.
Jó pár percig némán ült, és az eddigi életén és a várható jövőjén
gondolkodott, mígnem egy szúnyog félreismerhetetlen, magas
hangú zümmögése fel nem zavarta. Felállt, és felébresztette a
kutyát, aki eddig a hűvös járólapokon pihent a lábánál.
Kimentek újra a fénybe és melegbe.
Alighogy becsukta az ajtót, Bee eltökélte, hogy hamarosan újra
feljön ide. Nem mindennapi nyugalom uralkodott a helyen, és jól
érezte magát itt, még a kemény fapadon is.
Visszatette a napszemüvegét, felvette a hátizsákját, és kilépett a
veranda árnyékából a napra. A levegő száraz volt, és meleg; szinte
kaparta a torkát, ahogy lélegzett. Döntött, és lenézett a kutyára.
– Tudod, mire van szükségünk, Romeo? Egy kis úszásra.
A kutya reménykedve csóválta a farkát, és a lány elindult vele az
ösvényen, amely végigvezetett a domboldalon, majd lekanyarodott
az útra, éppen ott, ahol a tóhoz vezető ösvényre kell fordulni.
Umberto térképének és Romeo helyismeretének köszönhetően
kevesebb mint fél óra tempós gyaloglással odaértek, de addigra Bee
újra leizzadt. Örömmel fogadta hát a vízesés hangját, a tavacska
látványát. A kutya egyenesen belevetette magát, és amikor néhány
pillanat múlva a felszínre bukkant, arcán az őszinte öröm kifejezése
ült. Nem kellett labradornyelven beszélnie ahhoz, hogy Bee
megértse az üzenetét: „Gyere be. Remek a víz!”
Bee levette a hátizsákját, és érezte, hogy a pólója a bőréhez
tapad. Leült a fák árnyékába, és nézte, ahogy a kutya boldogan
lubickol a hűvös, frissítő vízben. Miután Romeo kimászott, megrázta
magát, és elterült a sziklán a lába előtt. Bee fülelt, hallgatta az élet
neszeit: semmi emberi szó, traktorok vagy léptek, csakis a
természetet hallotta: a madarakat, a távolban bőgő teheneket, a
körös-körül döngicsélő méheket. Eszébe sem jutott, hogy fürdőruhát
hozzon magával, és most egy szemérmetlen pillanatra eljátszott a
gondolattal, hogy levetkőzik, és meztelenül merül egyet a vízben. De
a természetes óvatossága felülkerekedett, így megelégedett
annyival, hogy csak a lábát lógatta a vízbe.
Néhány perc elteltével kiderült, hogy jól döntött: Romeo felemelte
a fejét a szikláról, hegyezte a fülét, majd talpra ugrott, és
farokcsóválva figyelte az ösvényt. Addigra Bee is meghallotta a
susogást és a gallyak roppanását a bokrok között: valaki közeledett.
Megkönnyebbült, hogy Romeo a farkát csóválta, de még jobban
megörült, amikor meg is látta, hogy ki érkezett.
– Szia, Luke.
– Szia, Bee. Iszonyú meleg van ma, nem igaz?
– Tikkasztó. Éppen azon gondolkodtam, hogy levetkőzöm és
beugrok a tóba… Milyen jó, hogy nem tettem.
A férfi elvigyorodott, és Bee örömmel látta, hogy a szeme körüli
ráncok megenyhülnek.
– Beszélj a magad nevében.
Egy pillanatra megérezte a férfi tekintetét a testén, és nem is
tagadhatta volna magának: tetszett neki az érzés.
– Egyébként, hogy őszinte legyek, én pontosan ezért jöttem.
Luke leguggolt mellé, és Bee minden várakozása ellenére nem
állt neki, hogy fürdőnadrágra vetkőzzön. Beeben felderengtek a
csupán egy órával ezelőtti ábrándjai, és majdnem elpirult.
Szerencsére sikerült legyőznie. Végtére is, nem buta kamasz már!
– Azt mondtad, hogy nem voltál itt egy ideje.
A férfi bólintott, és a komor kifejezés visszatért az arcára.
– Majdnem egy éve, hogy utoljára itt jártam. Azóta nem, hogy…
tudsz Dawnról, gondolom. Umberto elmondta, hogy elmesélte neked
Montegrifone furcsa történetét, úgyhogy feltételezem, tisztában vagy
azzal a szállal is, hogy a megtört szívű birtokgazda elvesztette
ausztrál menyasszonyát… Ő és én sokat jártunk ide. Valahogy olyan
különleges hely volt nekünk.
Bee hallotta a férfi hangján, hogy csak tetteti a könnyed jókedvet,
és a pillantásában is egész más csillant. Legszívesebben megölelte
volna, de visszafogta magát, és nem tette. Ehelyett csak bólintott.
– Mesélt egy kicsit, de csak apád Wikipédia-szócikkét olvasva
jöttem rá, hogy ki is vagy valójában.
Luke szeme összeszűkült.
– Umberto azt mondta, hogy beszéltél az apámmal.
– Nem bánod, ugye?
– Természetesen nem. Szabadon beszélhetsz azzal, akivel csak
akarsz. – Lesütötte a szemét.
Hosszú szünet következett, de a lány meg sem próbálta megtörni.
Végül Luke újra felnézett.
– Hogy van?
– Jól van, azt hiszem. Azt mondta, ma van orvosi időpontja, de
valószínűleg csak rutinvizsgálat. Nem száguldozik, de jól néz ki és
jól hangzik.
– Az jó.
Luke nem fűzött hozzá többet. Bee azon gondolkodott, hogy
megkérdezze-e őt az apjával fennálló kapcsolatáról vagy annak
hiányáról, de úgy döntött, nincs erre feljogosítva. Érezte, hogy maga
a tény, hogy Luke hajlandó volt róla beszélni, hatalmas előrelépés,
ezért inkább hagyta a dolgot, és egy biztonságosabb témára tért át.
– Umberto és Ines nagyon kedvesek, Luke.
– Nagyon is azok. Nem tudom, mit csinálnék nélkülük.
– Igazi család-érzést kelt, amikor velük látlak. Ha nem tudnám,
hogy nem így van, azt gondoltam volna, hogy a szüleid vagy a
nagyszüleid.
– Ők állnak a legközelebb ahhoz, amit családnak nevezhetek.
Nagyon szerettem a nagyapámat, és amikor meghalt, teljesen
összetörtem.
– És az anyukád.
Luke bólintott.
 – Akkor még egészen fiatal voltam. Rák vitte el… A nagyszüleim
neveltek fel, Umberto és Ines segített nekik. Ezért vannak olyan
közel a szívemhez. Inesre szinte úgy gondolok, mint a dajkámra.
– És az apád?
Bee visszatartotta a lélegzetét, miután feltette a kérdést. Három
szót kapott válaszul.
– Apám egy semmirekellő.
Nem tudta, hogyan reagáljon erre, és úgy döntött, jobb, ha nem
feszegeti tovább ezt a témát. Hosszan hallgattak, aztán Bee
hátradőlt a sziklának, és úgy tett, mintha szundikálna.
Kis idő múlva Luke felállt, és lenézett rá.
– Nos, ha már itt vagyok…
Bee a napszemüvege védelméből figyelte, ahogy a férfi leveszi a
pólóját, és felfedi izmos vállát és gyönyörű, V alakú hátát.
Szemérmesen elfordította a tekintetét, amikor a férfi kibújt a
rövidnadrágjából, és mire visszanézett, már csak az úszónadrágját
viselte. Egy pillanatig összenézett Romeóval, és úgy érezte, hogy a
kutya olvasott a gondolataiban: „Az angyalát, kutya, ez aztán egy
nagyon jóképű fickó”. Az állat mintha kacsintott volna egyet, majd a
gazdája után szaladt, és nagy csobbanással ugrott vissza a vízbe.
Luke óvatosan leereszkedett a sziklákon, majd megmártózott a
tóban. Romeo vidáman úszkált körülötte, Bee pedig irigyen nézte
őket, noha Luke szavaiból ítélve a víz nem lehetett túl meleg. A
labrador és gazdája játékosan birkózott, megvívott egy
karvastagságú ágért, majd miután Romeo diadalmasan megszerezte
az ágat, Luke a hátára fordult, és kinyújtott végtagokkal,
átszellemülten lebegett a tó kristálytiszta vizén. Bee irigysége csak
fokozódott, és elhatározta, hogy valamelyik nap magával hozza a
bikinijét, és követi a férfi példáját.
Luke körülbelül tíz perc múlva kijött a tóból. Romeo is követte;
megállt mellettük és megrázta magát, vízcseppekkel terítve be
mindkettőjüket. Beenek az első pár csepp után a víz hűvössége
kellemesen esett, bár az ázottkutya-szag már annál kevésbé. Luke
megtörülközött, és leült egy sziklakiszögellésre, közvetlenül Bee
mellé. Rámosolygott, és a lány mindent megtett, hogy az arcára
koncentráljon, nem pedig a széles mellkasára és az erős hasizomra.
Visszamosolygott, és örült, hogy Luke nyugodtabbnak látszott. Újra
beszélgetést kezdeményezett, ezúttal a hétköznapi, apró-cseprő
dolgokról.
– Szóval, mi történik jelenleg a birtokon?
– Most minden a szőlő körül forog. Megvizsgáltuk az új szőlőt,
hogy jól fejlődik-e. Néhány napon belül augusztus lesz, eljön a
gombafertőzés elleni permetezés ideje. Aztán nemsokára
szeptember, és elkezdődik a szüret.
– Ez nagyon mozgalmas időszak lehet.
– Az biztos! Egész álló nap folyik a munka, pirkadattól
sötétedésig. A nyár végi hetek mindig fárasztóak. – Luke Beere
mosolygott. – Mégis, ez az élet! Szőlő nélkül nincs bor.
– És jól néz ki az idén? Umberto azt mondta, hogy a jégeső
gondot okozhat.
– Eddig jó. A jégesőről igaza van, de idén sokat sütött a nap, és
éppen jókor, éppen megfelelő mennyiségű eső is esik. Ha ez így
marad szeptemberig, és nem veri el a jégeső, remek évünk lesz.
Bizakodom. Gondolom, Umberto azt is elmondta neked, hogy a
nagyapám halála óta minden fillér számít. Egy jó év… nagy segítség
lenne.
– Igen, mondta. Azt is, hogy műszakértők nézték meg a villabeli
festményeket arra az esetre, ha egy elfelejtett öreg mestermű
rejtőzne itt.
– Valójában van egy. Vagy legalábbis volt.
Bee érdeklődve nézett fel.
– Micsoda, egy értékes régi festmény?
– Igen. Egy roppant értékes festmény: korábban a család
birtokában volt Simone Martini egy eredeti festménye. Feltételezem,
ismered a nevét.
– Hűha! Természetesen.
Simone Martini az egyik leghíresebb középkori olasz festő volt; az
ikonikus Angyali üdvözletről híres, amely jelenleg a firenzei Uffizi
Galériában van kiállítva. Egy-egy alkotása sok milliót érhet.
Bee érezte, hogy a bőre bizseregni kezd a gondolatra, hogy egy
ilyen kincs van a közelében.
– Hogy érted azt, hogy „korábban a család birtokában volt”?
– Úgy, hogy elveszett.
– Elveszett?
 – Elveszett, ellopták, megsemmisült… ki tudja? A második
világháború idején, 1944 nyarán a németek a Rómától délre fekvő
Monte Cassinóból és az úgynevezett Gustav-vonaltól vonultak
vissza Firenzétől északra, előkészített állásokba.
Bee bólintott. Ez nem volt új a számára.
– A gótikus vonal.
– Hát persze, elfelejtettem, hogy történész vagy. A lényeg, hogy a
dédnagyapám mindent megtett, hogy a villa minden igazi értékét
elrejtse vagy elássa, mert attól félt, hogy a németek vagy éppen a
szövetségesek miatt elveszíti, amint azok keresztülvágnak
Toszkánán.
– Észszerű óvintézkedésnek hangzik.
– Az lett volna, de van egy bökkenő. Mindent elrejtett, hogy
megóvjon, és ez olyan jól sikerült, hogy azóta sem találjuk a
kincseket. Nem bízott senkiben. Egyszer csak összeesett, és
meghalt, a titkot pedig magával vitte a sírba.
Bee elkerekedett szemmel nézett rá.
– Anélkül, hogy elárulta volna, hová rejtette a kincseket?
Luke tehetetlenül vállat vont, és keserű félmosollyal bólintott.
– Pontosan. Azt mondják, súlyos szívroham érte. Hidd el, az
egész villát felforgattuk, de nem jártunk sikerrel. A kútba még
búvárokat is leküldtünk, hogy nézzék meg a fenekét. De még mindig
semmi… – Pillanatnyi csend után kijavította magát: – Nem, ez nem
teljesen igaz. Umberto és a nagyapám találtak néhány ékszert a
pincében. És soha nem felejtem el, amikor gyerekkoromban a
házunkban egy laza padlódeszka alatt én is találtam egy kis zsák
aranyat. A Podere Nuovóban, ahol most apám él. De soha nem
találtuk meg a nagy kincset.
– És ha megtalálnátok, akkor az megoldaná a pénzgondjaitokat,
nem igaz?
– Meg még néhányat! Abban a reményben élünk, hogy a
festmény talán egy nap újra felbukkan, de attól tartok, ez hiú ábránd.
– Luke kinyújtózott, nagyot sóhajtott. – De hát ez van. Nincs értelme
keseregni rajta. De ha van kedved egy kicsit kutakodni, hát rajta. De
nem fűzök hozzá túl sok reményt. Akár el is lophatták, már
évtizedekkel ezelőtt.
 – Vagy ha nedves környezetben volt elrejtve, például egy
pincében, lehet, hogy elrohadt.
– Eszembe se juttasd.
Luke hátradőlt a meleg sziklára, és lehunyta a szemét, Bee pedig
arról álmodozott, hogy felfedez egy elrejtett remekművet. Időnként a
férfira pillantott. A gyomrában kavargó érzésből biztosan tudta, hogy
nagyon tetszik neki ez a jóképű férfi, aki egy ilyen csodálatos helyen
él, de akinek valahogy mindig olyan balszerencséje volt az életében.
Elvesztette az anyját, a menyasszonyát, a szeretett nagyapját és
bizonyos értelemben az apját is. Bee már nem viaskodott a ténnyel,
hogy gyengéd érzelmeket táplál iránta, de az, hogy a férfi
viszonozza is, éppolyan hiú ábránd, mint a Martini-festmény
megtalálása. Még ha túl is lépne a menyasszonya elvesztésén, amit
szemmel láthatóan még mindig fájlalt, akkor is esélytelen, hogy egy
futó nyári kalandnál több alakulhat ki kettejük között.
Bármilyen csábítóan hangzott is, Bee tudta, hogy ennél többet
akar; és ennek feloldhatatlan gátja volt a munkája, bármi legyen is
majd az, hiszen elkerülhetetlenül elhívja majd innen. Élvezetes volt
az ábránd, hogy feladja a karrierjét azért, hogy itt telepedjen le, és
egy szőlősgazda felesége legyen – bár a férfi nem sok jelet adott,
hogy ilyesmi járna a fejében –, de tudta, hogy Luke
menyasszonyához hasonlóan, egy idő után ő is többet akarna.
Ahogy az apjának is mondta, a karrierje sokat jelentett neki, és nem
tudta elképzelni, hogy feladja – még Luke-ért sem. És minél jobban
megismerte őt, annál kevésbé szerette volna összetörni a szívét.
Luke hatalmas felelősséget cipelt a vállán azzal, hogy magára
vállalta a birtok körüli ügyek rendezését, és Dawn a legnehezebb
időkben hagyta őt magára. Beenek nem volt szíve ezt tenni vele.
Kénytelen volt belátni, hogy bármilyen édes is az elgondolás, soha
semminek nem szabad történnie kettejük között.
Egy kis idő elteltével, amikor látta, hogy Luke kisimult és kipihente
magát, újra megkockáztatta, hogy felveti az apja témáját.
– Luke, apád meghívott a minap, hogy megnézzem a festményeit.
Nagyon tehetséges művész.
Bee látta, hogy a férfi szeme kinyílik, de nem válaszolt.
– De ti ketten nem jöttök ki jól?
 – Ezt mondta neked? – kérdezte Luke nyugodt hangon, de az
arckifejezése megkeményedett.
– Nem, egyáltalán nem. Csak azt mondta nekem, hogy ritkán jár
el otthonról, és szinte soha nem lát senkit.
Hosszú szünet következett, mielőtt Luke megszólalt volna; hangja
alig volt több suttogásnál.
– Még csak tízéves voltam, Bee. Elvesztettem az anyámat, majd
amikor a legnagyobb szükségem volt rá, elvesztettem az apámat is.
Elküldött Angliába egy nagyon elegáns, de ijesztően spártai
bentlakásos iskolába, és akkor láttam utoljára.
Luke egészen megtörtnek hangzott, és Bee el tudta képzelni,
milyen traumát okozhatott ez az élmény egy kisfiúnak.
– Umberto mondott valamit arról, hogy anyukád halála után
összeomlott.
– Ki tudja? Csak annyit tudok, hogy engem elhagyott a
szükségem órájában. Régebben, amikor hazajöttem az ünnepekre,
az ajtaja mindig be volt reteszelve, én pedig a villában maradtam,
nem a Podere Nuovóban, ahol születtem és felnőttem. Ha
nagyapám nem lett volna, és persze Ines és Umberto, teljesen
elvesztem volna. – Elkapta a tekintetét. – Szóval igen, mondhatjuk
úgy is, hogy nem jövünk ki jól.
– És nem akarod megpróbálni, hogy felvedd a fonalat?
Megrázta a fejét, de nem válaszolt. Egy-két perc múlva Bee úgy
döntött, jobb, ha felhagy a témával. Benyúlt a táskájába, és elővette
a már langyos vizet tartalmazó üveget, megkínálta Luke-ot is, de a
férfi megrázta a fejét.
– Nem kérek, köszönöm.
Kis szünet következett, majd Bee meglepetésére éppen a férfi volt
az, aki visszatért a kényes témához.
– Milyenek a festményei?
– Az apádé? Csodálatosak. Bárki beláthatja, hogy nagyon
tehetséges.
Azon töprengett, megemlítse-e, hogy Riccardo portrét fest róla, de
most inkább nem tette. Ehelyett visszaadta a szót Luke-nak.
– Biztosan láttad a munkáját, nem?
– Kis koromban láttam néhány festményét, de nem sokra
emlékszem belőlük. Néhány hónappal ezelőtt utánanéztem az
interneten, és láttam pár későbbi művét. Igazad van, nagyon jó
művész. Kár, hogy nem volt jobb apa.
Luke legalább érdeklődött az apja iránt, és ezt Bee jó jelnek vette,
de nem akart túlságosan ingoványos talajra lépni. Ivott egy nagy
korty vizet, visszatette az üveget a táskájába és felállt.
– Jobb lesz, ha lassan hazamegyek és lezuhanyzom. Ha az
időjárás ilyen marad, azt hiszem, legközelebb bikiniben jövök.
Örömmel látta, hogy a mosoly visszatért a férfi arcára.
– Tényleg úgy kellene. Hideg a víz, mert csak pár méterrel feljebb
fakad, de hamar megszokja az ember, és azt mondják, gyógyhatása
van. Soha nem tudhatod, talán segít a sebeiden is… – Elkapta a
tekintetét. – Bár már sokkal jobban nézel ki. Mikor mész vissza
Londonba?
– Valamikor augusztusban. Mimitől függ. Jövő péntekre van
időpontom a kórházba, és meglátom, mit mondanak az orvosok.
– A sienai kórházba?
Bee bólintott.
– Hogy jutsz oda?
– Felmegyek a kis Fiatunkkal. Umberto azt mondja, hogy a
parkolás rémálom, úgyhogy korán indulok.
– Mikorra van időpontod?
– Azt hiszem, délelőtt tízre. Úgy gondoltam, kilenc körül vagy még
korábban elindulok.
– Pénteken fél tízkor Sienában kell lennem. A megbeszélésem
nem tart majd soká, akár elvihetlek és haza is hozhatlak, ha
gondolod. Így nem okoz gondot a parkolás.
– Biztos vagy benne? Az jó lenne, köszönöm.
– Miután hazaértél, írd meg a pontos időpontot. Megvan a
számom? – Látva, hogy Bee megrázza a fejét, megadta neki, és
megvárta, míg beírja a telefonjába.
– Még egyszer köszönöm, Luke. Ez nagyon kedves tőled. Most,
azt hiszem, visszamegyek a villába.
– Elkísérnélek, de miután megszáradtam, fel kell mennem az
erdőbe, hogy ellenőrizzek valamit. – Elkapta a lány tekintetét. – Ne
izgulj ezen, de az egyik legény azt mondta, hogy talált egy
szarvastetemet, ami úgy nézett ki, mintha farkasok marták volna
össze. Ez egy kicsit már aggaszt, úgyhogy jobb, ha megnézem.
 Bee szeme tágra nyílt.
– Csak légy óvatos, kérlek. Nem örülnék, ha történne veled
valami.
Luke mosolygott.
– Én sem, de nagyon valószínűtlen. A farkasok csak éjszaka
vadásznak, és az elmúlt négy évben összesen egyet láttam, az is
azonnal elinalt, amint észrevett. Nem lesz baj.
– De azért…
– Vigyázni fogok. Megígérem. Mindenesetre örülök, hogy eljöttem
úszni. Túl sokáig halogattam. Nagyon jólesett, és annak is örülök,
hogy láttalak. Hülyeség halogatni a dolgokat néhány rossz emlék
miatt. Az élet megy tovább, Bee. Erre gyakrabban kellene
emlékeztetnem magam.
Bee ösztönösen felé hajolt, és arcon csókolta.
– Örülök, hogy eljöttél.
Ahogy ismét felegyenesedett, a férfi meglehetősen érzelmesnek
tűnő hangon válaszolt:
– Köszönöm, Bee. Köszönöm szépen. – Habozott egy pillanatig,
majd megköszörülte a torkát. Amikor újra megszólalt, már a
szokásos hangja csendült fel: – Magaddal akarod vinni Romeót?
Bee lenézett a kutyára, aki szinte ájultan feküdt a sziklán.
– Rendben leszek! Maradjon csak veled. Végül is ő a te kutyád…
– Ő az egész birtok kutyája. Szóval, amikor szükséged van rá,
csak fütyülj neki.
Bee sosem tudott túl jól fütyülni, de bólintott, rájuk mosolygott, és
elindult hazafelé.
 Tizenhatodik fejezet

Másnap reggel Bee ujjatlan pólót húzott, és lement Riccardóhoz,

hogy modellt álljon neki. Ahogy sétált a völgyben, úgy érezte, társ
szegődött mellé, és valóban: az egyik szőlősor mögül kisvártatva
felbukkant Romeo. Bizonyára a birtokon tett reggeli körútjáról indult
hazafelé. Miután megsimogatta a kutyát, Bee továbbment Riccardo
házához. A labrador úgy ügetett mellette, mintha a szeretője lenne.
Riccardót a bejárati ajtaja előtt találta.
– Helló, Riccardo. Nézd, ki jött el velem. Találkoztatok már?
– Láttam őt a közelben, de hivatalosan még soha nem mutattak
be minket.
Bee elmosolyodott.
– Riccardo, ő Romeo. Romeo, Riccardo. Köszönj szépen.
A kutya barátságosan beballagott a kapun, odament, ahol
Riccardo állt, megállt a lépcsőnél, és reményteljesen csóválta a
farkát. Egy pillanatnyi habozás után Riccardo előredőlt és lehajolt,
hogy megsimogassa a labradort. A botjára támaszkodott, és Bee
látta, mennyire kényelmetlen neki lehajolni. Ennek ellenére örült,
hogy a férfi megbarátkozott a kutyával. Végtére is, Romeo Luke
kutyája volt, tehát ez egy lépés a helyes irányba, ami kettejük
közeledését illeti.
Bee csatlakozott hozzájuk a lépcsőn. Addigra Romeo a hátára
borult, és a hasát vakartatta. Ahogy végül Riccardo felegyenesedett,
Bee látta, milyen erősen támaszkodik a botján, ezért megragadta a
másik karjánál, és felsegítette.
– Ma megint rossz a lábad, Riccardo?
A festő bólintott.
– Pontosabban szólva, a csípőmmel van baj. Tegnap voltam az
orvosnál, nemsokára csípőprotézist kapok. Ha engem kérdezel,
minél hamarabb, annál jobb. – Megpaskolta a lány kezét, és
helyeslően bólintott, amikor végigmérte az öltözetét.
– Köszönöm, hogy ezt vetted fel. Tökéletes lesz. Gyere be és
kezdjük. És a négylábú barátod? Umbertóé, nem?
 – Sok időt tölt a villában, de valójában Luke-é. Ő a völgy igazi
királya. Csodálom, hogy korábban nem nézett be hozzád. Ha nem
bánod, szerintem bejönne a hűvösre. Csak aludni fog. De ha zavar,
kint hagyhatjuk, és elmegy valaki máshoz.
Fia nevének említésére Riccardo összerezzent, de a pillanat
hamar elillant, és a férfi mindkettőjüket kedélyesen behívta a
műtermébe. Ahogy Bee megjósolta, a kutya hamarosan elnyúlt a
hűvös terrakotta járólapon. A festőállvány elé Riccardo már
odakészített egy zsámolyt; Bee leült rá.
– Bee, kérlek, megtennéd, hogy felveszed ezt?
Felnézett, és látta, hogy Riccardo egy nehéz arany nyakláncot tart
a kezében, amelyet felismert a festményről. Bee felcsatolta a
nyakéket, és kíváncsi lett annak eredetére.
– Ez igazi arany? Elég nehéz.
A festő bólintott.
– Hú, biztosan megér egy vagyont – ámult el Bee.
– A feleségemé volt.
A férfi hangja elkomorodott, és Bee ugyanazt a szomorúságot
látta az arcán, amit időről időre a fián is felfedezett. Ez még
nyilvánvalóbbá tette a hasonlóságot kettőjük között. Vajon miért nem
vette észre hamarabb?
– Gyönyörű.
– Köszönöm. Örülök, hogy tetszik. Az Egyesült Államokban
eladott első festményem bevételéből vettem neki, egy New York-i
régiségboltban. Ironikus módon később rájöttünk, hogy olasz, talán
még toszkán is. Vagy a reneszánsz korból származik, vagy egy
nagyon jó tizenkilencedik századi másolat. Akárhogy is, régi. –
Felkapott egy ecsetet. – Most, ha készen állsz, kezdjük. Próbálj
nyugton maradni, de ne aggódj miatta túl sokat. Ha meg kell
vakarnod az orrod, vakard. Csak utána próbáld meg az eredeti pózt
felvenni.
Bee összesen két órát volt ott, és a kutya végig aludt. Ő és
Riccardo váltottak néhány szót, de a férfi láthatóan erősen
koncentrált, és a lány nem akarta megzavarni. Ez időt hagyott neki a
gondolkodásra. Bee újfent számba vette az életét; azon töprengett,
milyen fogadtatás várja majd Londonban a sebhelyes arcával, és
milyen érzés lesz, ha elhagyja ezt a csodálatos helyet. Mielőtt idejött,
attól félt, hogy magányosan bolyong majd egy zöld vadonban, de
ehelyett csodálatos és maradandó barátokat szerzett, és igazán
otthon érezte magát itt. Patthelyzet.
Miután végre megelégedett a délelőtti munkájával, Riccardo
magához hívta Beet, hogy megmutassa neki a képet. Bee felállt,
nyújtózkodott, és miközben levette a nehéz nyakláncot, odalépett a
vászonhoz. Amit látott, hatalmas meglepetésként érte. A csodálatos
hajkorona alatti arc kétségtelenül az övé volt, de a férfi olyannak
festette, amilyen most volt, hegekkel és mindennel. Lenyűgöző
munka volt, és az arckifejezés, amelyet sikerült létrehoznia,
egyszerre volt megrendítő és reményteli. Anélkül, hogy levette volna
a szemét a képről, Bee megkérdezte, hogy miért így döntött.
– Riccardo, azt hittem, visszaadod nekem… a régi arcomat. Hogy
lehet, hogy mégis sebhelyesen ábrázoltál?
Egy része megdöbbent az arca hegeinek ábrázolása láttán, de
legbelül komolyan megkérdőjelezte, hogy ez számít-e. A festmény
hű volt, és őszinte, semmi rózsaszín köd vagy szépítési szándék
nem vette el a valóságtól az igazi ragyogását.
– Remélem, nem bánod túlságosan, Bee. Ha zavar, könnyen
átfesthetem a bal arcod, és ugyanolyanná tudom tenni, mint a jobb.
Ez volt az eredeti ötletem, de valahogy az érintetlen és megérintett
közötti kontraszt nagyon vonzó számomra. Szerintem ez sokkal több
erőt ad a festménynek, nem gondolod?
Beenek egyet kellett értenie. Riccardo megérezte és képbe
öntötte a legbensőbb gondolatait, a belső konfliktust a londoni élete
és aközött, hogy itt volt Toszkánában. Ami azonban a legnagyobb
benyomást tette rá, az a kinézete volt. Igen, a bal arca sebhelyes
volt, de már korántsem volt olyan rémisztő. Sőt, ha valamit, akkor
éppen pluszemberséget hozott a vásznon látható képbe. Nagy
nehezen elszakította a tekintetét a portréról, és felnézett Riccardóra.
A férfi arckifejezése bizonytalan volt: kíváncsian várta Bee ítéletét.
– Nagyon tetszik, Riccardo. Természetesen nem szabad
megváltoztatni. Szerintem zseniális, hogy olyannak festettél le,
amilyen tényleg vagyok. Mi lesz a kép címe?
A festő szemmel láthatóan megkönnyebbült.
– Ezen még gondolkodom. A Gioconda Nuovára gondoltam, de
lehet, hogy ez egy kicsit avítt.
 Bee elmosolyodott. A La Gioconda volt a Mona Lisa néven ismert
festmény olasz címe, amelyet a modell rejtélyes mosolya a világ
egyik leghíresebb képévé tett. Vajon ő maga is hasonlóan
rejtélyesnek tűnt, ahogyan az életén töprengett?
– Akármi lesz is a címe, imádom.
– És nem bánod, hogy így… közszemlére teszi a sérült arcodat?
Végül is ez az oka annak, hogy itt vagy Montegrifonéban, nem?
Pontosan azért, hogy ezt elkerüld.
Bee szórakozottan bólintott.
– Nem, tényleg nem bánom – jelentette ki végül. A feje kitisztult,
és olyan érzelmek törtek fel benne, amelyek azzal fenyegettek, hogy
elfojtják a hangját. Megköszörülte a torkát, és mindent megtett, hogy
szavakba öntse, amit érzett.
– Megmondom neked, Riccardo: szívességet tettél nekem, egy
igazi, hatalmas szívességet. Megmutattad, hogy nézek ki valójában,
és hogy ez még nem a világvége. Igen, sebhelyes vagyok, de még
mindig én vagyok alatta. Nagyon féltem attól, hogy ez a baleset
milyen hatással lehet az életemre, de most már látom, hogy ez csak
hülye hiúság volt. A történtek ellenére még mindig én vagyok én….
Hirtelen olyan elsöprő késztetést érzett a sírásra, hogy nem tudott
neki ellenállni, és a következő pillanatban már úgy zokogott, mint
egy kislány. Halványan a tudatában volt annak, hogy vigasztaló kar
ragadja meg a vállát. A férfi mellkasához temette a fejét, és
zokogott, mélyről, a szíve legmélyéről. De még a könnyein keresztül
is tudta, hogy nem azért sír, mert boldogtalan. Pont az ellenkezője
miatt. Ezek katartikus, tisztító könnyek voltak, felszabadítva a sok
félelmet, amelyek már hetek óta, a baleset óta gyötörték. Amikor
végre összeszedte magát, felemelte a fejét a férfi mellkasáról, és
hátralépett az óvó ölelésből. Mosolygott.
– Köszönöm, Riccardo. Többet segítettél nekem, mint amennyit el
tudnék mondani.

***

Luke pénteken kilenc órára jött érte. Nagyon elegánsan festett a

szürke öltönyében, ingben és nyakkendőben. Bee elismerően
bólintott.
 – Ez aztán a változás a rövidnadrághoz és a pólóhoz képest.
A férfi mosolygott.
– Sajnos azért kell mennem, hogy beszéljek egy újabb ügyvéddel,
és ez mindig borzasztóan hivatalos körítést kíván. – Az autója felé
intett. – Talán nem tűnt fel elsőre, de még a kárpitot is kitisztítottam.
Az öltönyök és a koszos furgonok nem igazán illenek össze.
Elindultak a völgyben. Már majdnem hat hete volt, hogy
megérkeztek ide. Bee úgy érezte, annyira a részévé vált már a hely,
hogy szinte mintha egy régi barátot hagyna hátra. Nem először
gondolt arra, milyen nehéz lesz, amikor eljön az ideje, hogy végleg
távozzon.
Alig fél óra alatt meg is érkeztek Sienába. Luke kitette Beet a
kórház főbejárata előtt.
Bee felsétált a lépcsőn, és a megbeszéltek szerint felment dr.
Bianchi irodájába, az emeletre. A parókáját viselte, és senki sem
ismerte fel, amíg be nem lépett az orvos irodájának előterébe.
Legnagyobb örömére Rosát találta ott; habozás nélkül megölelte a
kedves nővért.
– Ciao, Rosa. Milyen jó újra látni! Még egyszer köszönöm, hogy
olyan gondoskodó és kedves volt velem abban az időben, amikor
annyira féltem.
– Jó reggelt, Beatrice, nagyon szívesen. Csodálatosan néz ki!
Örülök, hogy látom!
Pár percig beszélgettek, amíg meg nem érkezett Bianchi doktor; ő
is lelkesen üdvözölte Beet.
Mindannyian bementek az irodájába, és Bee levette a parókát,
hogy az orvos alaposan megvizsgálhassa a fejbőrét. Dr. Bianchi
rászánta az időt; ellenőrizte a vérnyomását, megvizsgálta a hegeket,
és megbizonyosodott arról, hogy minden duzzanat és gyulladás
elmúlt. Ezután kikérdezte általános egészségi állapotáról, és
különösen érdekelte, hogy nem szenved-e fejfájástól. Végül ítéletet
hozott.
– Örömmel látom, hogy minden sérülése szépen begyógyult. A
friss levegő és a testmozgás mind hozzájárult ahhoz, hogy a fizikai
erőnléte is visszatért. Sőt, ha fogadnom kéne, azt mondanám, hogy
most még fittebb, mint a baleset előtt.
 – Lett egy kölcsönkutyám, és sokat sétáltam a vidéken. Jól
mondja, nagyon jól érzem magam. Szóval, mi a helyzet a hegekkel?
Bianchi hallgatott néhány pillanatig, mielőtt válaszolt volna.
– A fejbőre sérülései mind begyógyultak, és már szinte teljesen
elfedi a haj, úgyhogy tényleg azt hiszem, megfeledkezhet róluk. Ami
az arcán lévő hegesedést illeti, van választása. Kielégítő az állapota,
és biztos vagyok benne, hogy hat hónap múlva már csak csekély
mennyiségű, nagyon halvány mélyszöveti hegesedés marad.
Néhány méterrel távolabbról úgy fog kinézni, mint régi önmaga.
Közelről mindig látható lesz a sérülés nyoma, de egyáltalán nem
olyan mértékű, hogy egy kis smink el ne kendőzhetné. Azonban, ha
úgy gondolja, a plasztikai műtétek és a bőrátültetés megoldást
jelenthetnek. Ez valószínűleg több műtétet is igényelne, de néhány
hónapon belül olyan lehet, mint új korában. – Elkapta a tekintetét. –
Magától függ. A döntés az öné.
Bee már sokat gondolkodott azon, hogyan reagálna az általa
elképzelt különféle hipotetikus forgatókönyvekre. Amit az orvos az
imént felvázolt, egy volt a sok közül.
– Tehát azt mondja, hogy néhány újabb műtéttel, és ezzel együtt
többhétnyi kórházi tartózkodás után, ugyanúgy nézhetek ki, mint a
baleset előtt?
A férfi bólintott.
– Ellenben, ha ennek nem vetem magamat alá, akkor úgy fél év
múlva, minden további orvosi beavatkozás nélkül, nem fogok
tökéletesen kinézni, de nem is rosszul?
– Sőt, jobban, Beatrice. Majdnem úgy fog kinézni, mint régen, de
az arca még némi karaktert is nyerhet. – A férfi rámosolygott. –
Mindig is gyönyörű nő lesz, már most az. A kérdés csak annyi, hogy
mennyire akar tökéletes lenni.
Bee elpirult, és halványan az orvosra mosolygott, elméje az
alternatívák mérlegelésével foglalkozott. Felidézte az arcát, ahogy
Riccardo lefestette, és úgy érezte, hogy az elhatározása csaknem
végleges. Mégis, a biztonság kedvéért úgy döntött, hogy
gondolkodási időt kér.
– Visszatérhetnénk erre egy-két nap múlva? Előbb szeretném egy
kicsit átgondolni. – Természetesen.
 ***

Mire Luke érte jött, már majdnem dél volt. Bee addig a kórház
kávézójában ülve várta, hogy a férfi találkozója véget érjen, és
ezalatt újra és újra végiggondolta az orvostól hallottakat. Csábító volt
a gondolat, hogy az arcát visszaépítik az eredeti állapotába, de nem
tetszett neki a további műtétek kilátása. Az a gondolat, hogy nem
kell tennie semmit, és hat hónap múlva szinte normálisnak látszik
majd, nagyon vonzó volt, de mindig ott volt a nagy ismeretlen:
hogyan reagálnának majd mások?
Luke tapintatosan elkerülte, hogy megemlítse az orvosnál tett
látogatását; nem kérdezősködött. Volt azonban egy javaslata.
– Bee, mit szólnál hozzá, ha meghívnálak ebédelni? Élvezném a
társaságod, ha nincs semmi érdekesebb elfoglaltságod.
Bee egy pillanatra elgondolkodott. Egyrészt tudta, hogy szívesen
töltené Luke-kal az időt, de nem akart óvatlan lenni, és hagyni, hogy
a dolgok intimebb fordulatot vegyenek közöttük. Bármilyen csábító
volt a gondolat, nem engedhette, hogy egy nyári románcból újabb
szívfájdalom legyen. Sosem bocsátotta volna meg magának, ha ő
lesz a következő, aki összetöri Luke szívét.
Luke megérezte, hogy Bee tétovázik.
– És ha attól tartasz, hogy felismernek, megígérhetem, hogy olyan
étterembe viszlek, ahol szinte biztosan te leszel az egyetlen külföldi.
Nem kell félni attól, hogy egy paparazzohordába futunk. – Luke
habozott. – Mi a paparazzók gyűjtőneve? A „horda” valahogy nem
elég pejoratív.
– Mit szólnál a „söpredékhez” vagy a „csürhéhez”?
Nem ez volt a probléma, és ezt a férfi is tudta. Mégis, gondolta
magában Bee, durva lenne visszautasítani.
– Nos, Luke, szívesen ebédelnék veled, de a meghívást nem
fogadom el. Életem legszebb napjait töltöm Montegrifonéban.
Imádok ott lenni, és imádom a kutyádat is. Az a legkevesebb, hogy
én hívlak meg.
Bee látta az örömöt Luke arcán.
– Nagyszerű. De kérlek, ez hadd legyen mégis az én köröm.
Rendben?
 Az étterem nagyjából félúton volt Siena és Montegrifone között, és
Luke nem viccelt. Határozottan távol esett minden turistaösvénytől.
Szűk sávok zavarba ejtő kuszaságában navigáltak, de ahogy kiértek
az erdőben meghúzódó útvesztőből, egy meredek, kanyargós, durva
strada biancán haladtak tovább felfelé a domboldalon. Az út olyan
göröngyös volt, hogy még a furgon négykerékmeghajtására is
szükségük volt.
Bee elvigyorodott:
– Itt aztán nem kell félni attól, hogy összefutunk egy
Lamborghinivel.
– Határozottan nem, legalábbis nem a sportautó típussal. De ha
azt akarod, hogy Marco vagy én elvigyünk téged a Lamborghinivel,
csak egy szavadba kerül… Nem olyan feltűnő, mint Joey-é, de
sokkal praktikusabb. Ami ezt a helyet illeti, nagyon jól ismerem
Michelangelót, a tulajt, és azt mondja, hogy az autópálya-hatóságok
folyamatosan kérdezgetik, akarja-e, hogy leaszfaltozzák az utat, ő
pedig folyton nemet mond. Nem ő a legdörzsöltebb vendéglős,
elhiheted. De többre értékeli a magánéletét, mint a bankszámláját.
Bee észre sem vette volna az épületet, ha Luke le nem
kanyarodik hozzá. Egy kopott kinézetű, régi kőházhoz érkeztek,
amely inkább egy lepusztult farmra hasonlított, semmint étkezdére.
Luke megkerülte az építményt, és az mindjárt más arcát mutatta. A
parkolót félig megtöltötték az autók, és a kőház hátsó oldala napos
volt, jól karbantartott és hangulatos. Boltívek sora kötötte össze az
éttermet egy széles, asztalokkal telerakott terasszal. Több asztal is
foglalt volt. A teraszt szőlővel benőtt pergola árnyékolta; az indák
közül már lelógtak a kis, zöld szőlőfürtök.
– Jó lesz idekint? – kérdezte Luke, miután kiszállt a kocsiból, és
kinyitotta az ajtót Beenek.
– Természetesen! Lenyűgöző a kilátás!
A fákkal borított dombok meredekebbek voltak itt, mint lent,
Montegrifone környékén, és a töretlen szőlőtenger eltűnt a völgy
mélyén, mielőtt újra felbukkant volna a túlsó oldalon. A különféle
növényekkel betelepített parcellák izgalmas mintázatot rajzoltak a
tájra, itt-ott apró fenyőcsoportok és ciprusok álltak, a néhány
műveletlen területet pedig pipacsok és más vadvirágok tömege
tarkította.
 Ahogy átmentek a teraszra, egy kifogástalanul öltözött hölgy
üdvözölte őket. Amint felismerte Luke-ot, felragyogott
– Benvenuto, Luca. Jó ideje nem láttunk! – A hölgy figyelme Bee
felé fordult. – Signorina, buongiorno.
Bee mosolyogva biccentett, a köszönést pedig Luke viszonozta:
– Jó napot, Francesca. Remélem, jól vagytok.
– Igen, köszönöm. Gyertek velem.
Bee és Luke a terasz túlsó sarkában lévő asztalnál kapott helyet,
amelyet a legkíváncsibb szemek elől is óvott két, hatalmas
terrakottacserépből kinövő citromfa. Roskadoztak a ragyogó sárga
gyümölcsöktől.
Miután leült a helyére, Bee Luke-ra nézett.
– Azt hiszem, a paparazzók nagyon nehezen találnának meg
minket itt. Minimum egy machete kellene ahhoz, hogy
megleshessem a többi vendéget.
– Megragadtam a lehetőséget, és már ma reggel lefoglaltam az
asztalt, remélve, hogy igent mondasz. Megkértem őket, hogy
helyezzenek el minket egy nem túl feltűnő helyre, és meg is tették
nekünk.
– Hát, köszönöm. Ez tökéletesen…
– Ciao, Barone, gyere ide, carissimo!
A kiáltás, nyilvánvalóan a tulajdonosé, megzavarta. Nagydarab
férfi volt, még nagyobb mosollyal az arcán, és makulátlan
szakácsruhát viselt, sapka nélkül. Luke felpattant, és a két férfi
heves, baráti ölelésben lapogatta egymás hátát.
– Ciao, Michelangelo. Olyan jó látni téged!
Michelangelo túláradó érzelmekkel csókolta meg Luke arcát, de
nem engedte el a vállát.
– Régóta nem láttalak. Minden rendben?
Luke mosolygott.
– Most már minden rendben, Michelangelo. – Beere pillantott. –
Tényleg minden.
Michelangelo elengedte Luke-ot, és odament az asztalhoz, hogy
kezet fogjon Beevel.
– Luca bármelyik barátja az én barátom is – vigyorgott. – Maga
nagyon szép, kisasszony.
 Néhány percig az asztal mellett állt és csevegett velük, majd
miután visszament a konyhába, Luke elmagyarázta Beenek, honnan
ismeri a vendéglőst.
– Michelangelo és én régi barátok vagyunk. Ugyanabba az
iskolába jártunk, amíg apám ki nem küldött abba az angliai börtönbe.
Minden nyári szünetet együtt töltöttünk. Azóta is közeli barátok
vagyunk.
– Szóval ismeri az apádat?
– És a nagyapámat és Umbertót és Inest… Szinte olyan, mintha a
kisöcsém lenne. Vagyis, mostanság elég termetes öcsém – javította
ki magát.
– Jól hallottam, hogy bárónak hívott?
Luke ismét elmosolyodott.
– Mindig ezt csinálja, csak viccel. Az egyetlen báró a nagyapám
volt. De ennek már vége.
– Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy sok arisztokrata
maradt. Hiszen Olaszország köztársaság.
– Meglepődnél. Tudod, Olaszország nem olyan, mint
Franciaország. Senki nem tudta lefejezni a nemességet, még
Mussolini sem. Szerte Olaszországban minden villa és kastély
környékén annyi gróf és herceg akad, hogy már számolni sem
érdemes. A bárók pedig… tizenkettő egy tucat. De ennek már vége.
Manapság mindannyian csak signorék és signorák vagyunk, és ez
nekem teljesen megfelel.
Az ebédjük kitűnő volt. A helyi specialitással kezdték: a házi
sonkával és rozmaringgal ízesített polentaszeleteket olívaolajon
kisütötték, és vaddisznópástétommal kínálták. Luke cukkinis
lasagnét választott tésztaételnek, míg Bee friss articsókasalátát,
majd mindketten faszénen grillezett bárányszeletet kértek főételnek.
Egy üveg címke nélküli vörösbor is megjelent az asztalon, ami
legalább olyan jó volt, mint a montegrifonei bor.
Étkezés közben a szőlőtől a középkori történelemig mindenféléről
csevegtek, de Luke apjáról egyelőre nem esett szó. Egy idő után
Luke finoman érdeklődött, hogy mit mondott az orvos, és Bee
elmesélte a két választási lehetőséget, amelyet kapott.
– Mondtam neki, hogy szükségem van egy kis időre, hogy
átgondoljam, és hogy először a barátaimmal szeretném
megbeszélni. Megkérdezhetem, mit gondolsz? Szerinted mit kellene
tennem?
– Először is köszönöm, hogy a barátaid közé vettél. Másodszor,
ez a te döntésed kell hogy legyen, és egyedül a tiéd. Ne hagyd, hogy
családod vagy kollégáid nyomást gyakoroljanak rád, míg olyat nem
teszel, amit nem szeretnél igazán.
Ivott egy korty hideg ásványvizet, miközben a megfelelő szavakat
kereste, aztán folytatta.
– Ha az őszinte véleményemet szeretnéd, csak annyit
mondhatok, hogy te vagy az egyik legszebb nő, akivel valaha
találkoztam, és ezt úgy értem, ahogy most vagy. Még Mimi
Robertson mellett is. Kérdezd meg magadtól, hogy szükséged van-e
még több műtétre? Hiszen már most lenyűgözően nézel ki.
Bee érezte, hogy elpirul zavarában.
– Köszönöm, Luke. Ez nagyon kedves tőled. Elárulok valamit:
sokat gondolkodtam a megjelenésemen az elmúlt hetekben, és
végre rájöttem, hogy az számít, ami a felszín alatt van. – Mély
levegőt vett, és úgy döntött, hogy megkockáztatja a folytatást: –
Tegnap az apád házában voltam, és tényleg megértettem ezt.
Luke meglepetten felnézett, de Bee nem tántorodott el, folytatta.
– Megkért, hogy üljek neki modellt. Csak portrét. És legnagyobb
meglepetésemre olyannak festett, amilyen vagyok, sebekkel és
mindennel. Ez tényleg elgondolkodtatott. Minél többet latolgatom,
annál inkább arra jutok, hogy nem vállalom a további műtéteket. Ez
most az új én. Kell, nem kell, ez van.
– Ez a te döntésed, és egyedül a tied. Én melletted állok. Biztos
vagyok benne, hogy helyesen cselekszel. – Szünet állt be, mielőtt
folytatta, hangjában meglepettséggel: – Jó tudni, hogy apámnak
végre sikerült valakin segítenie.
 Tizenhetedik fejezet

Ahogy a hosszú, napsütéses napok követték egymást és az

augusztusi hőség fojtogatta Montegrifonét, Bee egyre fejlődött a
jógában, a hegei tovább halványodtak. Mimi megtanulta a szövegét,
és mindketten teljesen kipihenték magukat. Ő és a filmsztár egyre
közelebbi barátokká váltak, és már mindenről beszélgettek, még
Luke-ról is. Bee csak ismételni tudta magát, hogy miért nem akart
viszonyba bonyolódni vele, bármennyire is csábítónak tűnt: félt, hogy
a végén összetöri a férfi szívét és a sajátját. Mimi csak a fejét
ingatta.
– Így döntöttél, holott biztos vagyok benne, hogy megőrül érted.
Bee megrázta a fejét.
– Azt hiszem, nagyon kedvel engem, és én is őt, de abból, amit
Umberto elmondott, úgy gondolom, jelenleg túl sok van a tányérján,
és még mindig szenved a menyasszonya távozása miatt.
– De elvitt ebédelni, és azt mondod, hogy megjelent a hegyen a
kis tónál is. Ez biztosan annak a jele, hogy továbblépett!
– Azt hiszem, igen, de, hogy őszinte legyek, a döntésemben
közrejátszik az önvédelem is. Meg vagyok győződve arról, hogy ha
hagyom, hogy beleszeressek – és tudom, hogy nem kerülne sokba
–, lehetetlennek találom majd, hogy ha eljön az ideje, elhagyjam.
Nem tudom, hogy kész lennék-e feladni a karrieremet, de ami a
leginkább aggaszt, az az, hogy szinte biztosan úgy végezném, mint
a menyasszonya: elszigetelten és unottan. Ennek csak rossz vége
lehet, bármit válasszak is. – Mélyet sóhajtott. – Nem, jobb, ha tartjuk
a tisztes távolságot. Mindkettőnk érdekében.
Mimi lassan bólintott.
– Értem, amit mondasz, de remélem, tudod, mit csinálsz. Az igaz
szerelem nem köszön be olyan gyakran.
Bee egyetértett ezzel, de már döntött. Jobb volt így – bár nagyon-
nagyon frusztráló.

***
Bee keresztül-kasul bejárta a villát az elveszett festményt vagy más
kincset kutatva, de az egyetlen Martini, amit talált, egy porral borított
vermutos üveg volt a pince sarkában, amelyet szinte a padlóhoz
ragasztott a poros pókhálók vastag fátyla. A pókhálók jelenlegi lakója
egy ijesztő külsejű, nagy, szőrös pók volt, ami határozottan rossz
néven vette, hogy kitessékelnék az otthonából. Bee visszavonult a
hátborzongató ízeltlábú láttán, és Umbertóra bízta a régi palack
visszaszerzését. Sajnos a tartalma mocsári iszapállagú volt, és épp
olyan volt a szaga is.
A kincsnek nyoma sem volt.
Mivel ittlétük végéhez közeledett, Bee úgy döntött, eljött az ideje
felkeresni a tanyasi boltot néhány szuvenírért. A bolt Luke egyik
újítása volt, és mindenfélét árultak, nem csak ételt és italt. Bár
korábban is kísértésbe esett már, hogy meglátogassa, a természetes
óvatosság visszatartotta, még akkor is, ha Umberto gondoskodott
róla, hogy odalent senki ne adja ki. Úgy mesélte, azt mondta
Loredanának, a nőnek, aki a boltot vezette, hogy a villa vendégei
titkos ügynökök, vagy valami hasonló. Most, hogy már csak néhány
napja volt hátra a birtokon, Bee úgy gondolta, megkockáztathatja a
látogatást.
A bolt jóval nagyobbnak bizonyult, mint amire számított, és
valóban széles kínálattal rendelkezett, a mennyezetről lógó egész
füstölt comboktól a kertből származó, még napfénytől meleg eperig.
Két másik vásárló is volt bent, amikor Bee megérkezett, de mire
alaposan körülnézett, távoztak. Bee választott pár szép vászon
konyharuhát az anyukájának, majd bemutatkozott a hölgynek a
pénztár mögött. Bő keblén kitűző jelezte, hogy ő Loredana.
– Helló, Loredana, a nevem Beatrice. A villában lakom. – Kis
mosollyal azon tűnődött, a nő vajon tényleg elhitte-e Umberto
történetét, hogy Mimi és ő ügynökök.
Loredana reakciójából úgy tűnt, hogy igen. Amint meghallotta,
hogy a vásárlója hol lakik, feltűnően fürgén kiugrott a pult mögül, és
megragadta Beet a karjánál. Átcibálta a raktárba, amelyet egy
színes műanyag légyfüggöny választott el a bolt vásárlóterétől.
Miután így elrejtőztek a nem létező kíváncsi tekintetek elől, Loredana
rekedten suttogva üdvözölte Beet, miközben a szeme
aggodalmasan járt jobbra-balra.
 – Jó reggelt, signorina. Ne aggódjon, a titka biztonságban van
nálunk.
– „Nálunk”?
– Úgy értettem, hogy nálam és a lányomnál. – Loredana felnézett,
majd Beet kis híján megsüketítve, elkiáltotta magát: – Daniela, gyere
le. Gyorsan!
Beenek még mindig csengett a füle, amikor kinyílt egy ajtó a
raktár végén, és megjelent egy nagyon csinos lány.
– Igen, mama?
– Daniela, gyere és ismerkedj meg a hölggyel. Beatrice-nek
hívják, és… – hangja ismét suttogássá vált – …a villában lakik. –
Összeesküvőkhöz illő módon megkocogtatta az orra oldalát.
Bee azonnal megértést látott a lány szemében.
– Signorina, buongiorno.
– Buongiorno, Daniela. Örülök, hogy megismerhetem. Köszönjük
mindkettőtöknek, hogy titokban tartották a jelenlétünket.
– Igazán semmiség – felelte Loredana mindkettőjük nevében,
továbbra is fojtott hangon. – Nos, mit tehetünk önért? Szüksége van
valamire?
– Nem igazán. Csak azért jöttem le, hogy vegyek pár ajándékot
az otthoniaknak.
Loredana szinte csalódottnak tűnt. Nyilvánvaló, hogy azután, amit
Umberto mondott neki, arra számított, hogy megkérdezik, tud-e
szerezni némi fegyverkészítésre alkalmas plutóniumot vagy éjszakai
irányzékot egy mesterlövészpuskához. A nő azonban lenyelte
csalódottságát, és visszamosolygott.
– Bármikor szívesen látjuk, signorina.

***

Mimi és Bee szinte mindennap elmentek Romeóval sétálni,

rendszeresen úsztak a hegyi tóban, és folytatták történelmi
kirándulásaikat is. Mimi arca mostanra szinte teljesen meggyógyult,
de mindketten nagyon élvezték az utazásaik névtelenségét. Mimi
odáig volt, hogy egyszerű turistának érezhette magát a tömegben.
Olyan csodálatos régi helyeket látogattak meg, mint Pienza és
Montepulciano. Mimi úgy mondta, „szem előtt van, mégis rejtőzik”.
Ennek érdekében mindent megtett, hogy a lehető
legérdektelenebbnek tűnjön. Hiába, mert Bee hamar már számolni
sem tudta, hány csodáló tekintetet kaptak mindketten, változatos
korú olasz férfiaktól. Nyilvánvaló, hogy a környékbeli férfiaknak
röntgenszemük volt. Mégis, úgy tűnt, senki sem ismerte fel Mimi
Robertsont, a színésznőt, és ez volt a cél.
Egy nap, amikor éppen a Sant’Antimo apátság mögötti kis trattoria
teraszán ültek egy napernyő alatt, megszólalt Bee telefonja. Gayle
volt az; Amerikából kereste, méghozzá izgalmas hírekkel.
– Szia, Bee. Mi újság?
Bee vidám beszámolót adott neki a fejlődésükről, és Gayle
őszintén elégedett volt.
– Ez nagyszerű hír. Mimi ott van? Van fogalmatok, hölgyeim,
meddig szeretnétek a villában maradni? Augusztus végéig van
lefoglalva, de ha hosszabb ideig kellene, csak szóljatok.
Bee és Mimi éppen erről beszélgettek azon a reggelen az
autóban, és Mimi jelezte, hogy valószínűleg a hónap vége felé
vissza kell mennie L. A.-be, és addig már alig van néhány hét,
úgyhogy élvezné, ha maradhatnának még. Bee továbbította ezt
Gayle-nek. Miután ezt megbeszélték, Gayle rátért a beszélgetés
igazán érdekes részére.
– A másik ok, amiért telefonálok, Bee, az az, hogy tudassam
veled, talán találtam neked munkát.
Bee olyan hirtelen ült fel, hogy a térde nekiütközött a fémasztal
alsó részének, és kiborította az ásványvizet. Ügyet sem vetett rá,
hogy a víz az asztalka lyukmintáin keresztül a combjára csöpögött;
csak hátradőlt, és elragadtatott lelkesedéssel hallgatta Gayle-t.
– Hallottál már a History of the World tévéről? Ez egy új csatorna,
most alapították. Azt hiszem, októbertől megy élőben. Gondolom, a
neve mindent elárul. Tegnap este az egyik magas rangú alelnökkel
beszélgettem itt Hollywoodban. Amikor megemlítettem a nevedet és
azt, hogy mennyire jól végezted a dolgodat, és mennyit segítettél
nekünk Sienában, majdnem kezet csókolt örömében. Elmondta,
hogy aktívan keresnek valakit a tiédhez hasonló háttérrel és
végzettséggel. A megbízó szerkesztő mellett dolgozna, átvizsgálja a
számukra javasolt programokat és bemutatókat. Érdekelne?
Bee alig tudta leplezni az izgatottságát.
 – Még szerencse, hogy ez egy telefonhívás, különben én is kezet
csókolnék, Gayle. Elképesztően hangzik!
– Hát figyelj… A fickó a hétvégén Rómában lesz, és megkért,
hogy hozzak össze veled egy interjút, ha érdekel.
– Ha érdekel…?
– Pont, ahogy gondoltam! Majd jelentkezem. Addig is e-mailben
elküldöm a részleteket. Semmi ígéret, de mint mondtam, nagyon
lelkesnek tűnt.
Bee agya zakatolt.
– Nagyon köszönöm, Gayle. Van fogalmad arról, hogy hol lenne a
munka? Hol van a székhelyük?
– Csak néhány háztömbnyire van a Los Angeles-i épületünktől, de
egy európai irodát is emlegetett. Szedd össze a kérdéseidet, Bee, és
tedd fel neki. Még örülni is fog. Aztán meglátod, mit mond.
– Ez csodálatos, Gayle. Nagyon köszönöm!
Miután letette a telefont, Bee továbbította a jó hírt Miminek, aki
úgy tűnt, szintén örül neki.
– Ez nagyszerű, Bee! Önző lévén, remélem, a Los Angeles-i
székhelyre kapod meg az állást… Így te és én továbbra is együtt
lóghatnánk.
Bee rávigyorgott.
– Ez nagyon jó lenne, bár egy részem inkább azt szeretné, ha egy
kicsit közelebb lenne.
– Közelebb mihez? – Mimi mostanra már túlságosan is jól
ismerte. – Közelebb anyukádhoz és apukádhoz, közelebb
Londonhoz? Vagy talán, csak talán közelebb egy bizonyos markos
szőlősgazdához?
Bee elpirult. Nagyjából minden másnap látta Lukeot, és mindig
megálltak beszélgetni. Nem volt kétség afelől, hogy ők ketten
nagyon jól kijönnek egymással, és a vonzódása a férfi iránt inkább
nőtt, mint csökkent, de Bee kitartott az elhatározása mellett, hogy
nem ugrik bele egy kapcsolatba, bármilyen csábító lenne is. Tudta,
hogy egyszer el kell mennie és elhagynia őt. Biztos volt benne, hogy
ez összetörné a szívét. És ami egyre biztosabb volt, az az, hogy ez
egyúttal az övét is összetöri. Teljesen egyértelmű, hogy a férfi soha
nem hagyná hátra Montegrifonét. Sok generáció óta a családja
birtoka volt, és ő is ugyanúgy hozzátartozott, mint ahogy a birtok
őhozzá. Sajnos az is egyértelmű volt, hogy a toszkán vidék közepén
a középkori történelmet oktató tanárok nemigen számíthatnak
állásajánlatra. Nehéz volt Beenek és talán Luke-nak is, bár eddig jól
elrejtette az érzéseit. Nem volt bolond, és ha ő is rájött, hogy nincs
jövőjük együtt, kétségtelenül ő is pontosan ugyanezt tenné.
– Nem iszom előre a medve bőrére. Megyek, beszélek a pasassal
Rómában, és meglátjuk, mit mond.

***

Másnap megérkezett az e-mail Gayle-től, amelyben megadta az

interjú pontos idejét és helyét. Róma központjában, a Via Nazionalén
egy szállodai bárban találkoznának a szerkesztővel, pénteken két
órakor.
Gayle utóiratként hozzátette: ne kérjen százezernél kevesebbet,
és ha átjön ide L. A.-be dolgozni, feltétlenül kösse ki, hogy a
szerződésébe belefoglalják a fogorvosi és egészségügyi biztosítást
is.
Beet egyenesen sokkolta, hogy százezer dollár éppen a
kétszerese annak, amit legutóbb egyetemi oktatóként keresett.
Sietve megkereste Mimit, és elmesélte neki a híreket. Barátnője
lelkesen támogatta, és az elkövetkező napokban mindent megtett,
hogy segítsen neki az interjúra való felkészülésben.
Mivel az új csatorna feltehetően a világtörténelem minden
korszakával foglalkozna, Mimiből kvízmester lett. Nyitott laptoppal a
kezében faggatta Beet a lascaux-i barlangfestményektől a
normandiai partraszállásáig mindenről. Néhány lenyűgöző tippet is
adott neki a testbeszéddel kapcsolatban, és megtanította Beenek,
hogyan menjen be a szobába, hogyan álljon és üljön. Sok minden
teljesen új volt Bee számára, aki eddig azt feltételezte, hogy a járás
csupán járás és az ülés csak ülés. Nyilvánvalóan tévedett.
Mire eljött a péntek reggel, és Bee felment Sienába, hogy elérje a
Rómába tartó vonatot, úgy érezte, hogy a lehető legjobban
felkészült. A vonat kényelmes volt, és nem is túl zsúfolt. Néhány óra
alatt Rómába ért. Szeretett volna minél többet látni az Örök
Városból, ezért lement busszal a Colosseumhoz, majd onnan sétált
lassan visszafelé.
 Korábban csak egyszer járt Rómában, nagyon rövid időre, egy
konferencia miatt. Hamarosan egyfajta történelmi részegség
kerítette a hatalmába, ahogy több száz, ha nem ezeréves múltra
visszatekintő pompás épületekre, szobrokra és egyéb helyszínekre
bukkant. Mikor megérkezett az előkelő szállodába, ahol az interjú
zajlott, még mindig ámuldozott.
Amikor később elmesélte Miminek a történteket, nehezen tudta
felidézni, hogy az alelnök – „szólíts Leonardnak” – pontosan mit is
mondott neki, vagy milyen kérdéseket tett fel. A végeredmény egy
ígéret volt, hogy néhány napon belül visszatérnek a témára. Bee
nem kötelezte el magát, de határozottan az volt a benyomása, hogy
mindent jól csinált az interjú során. Egyetlen dologra emlékezett
biztosan: megkérdezte, hol lesz ez a munkahely. Az alelnök válasza
azonban nem volt konkrét; ahogy Gayle is mondta, az új csatorna
székhelye valóban Los Angelesben volt, de „még értékelik, hogy
célszerű-e” felállítani egy európai bázist is. Leonard azt ígérte,
minden részlet tisztázódni fog a következő e-mailjében.
Aznap este kiültek a kertbe, és nézték, ahogy a nap a horizont
felé ereszkedik. Jéghideg rozét kortyolgattak, és beszélgetés közben
Mimi felvetett egy lehetséges problémát.
– Tegyük fel, hogy felajánlják neked az állást. Mi lesz az oktatói
pozícióddal? Az utolsó pillanatban ki tudsz lépni onnan? Már csak
egy hónap van hátra az új szemeszter kezdetéig, nem?
– Ezen már gondolkodtam. Még aznap felvettem a kapcsolatot a
HR-irodával, amikor Gayle hívott, és azt mondták, hogy rám bízzák.
– Barátnőjére pillantott. – Lelkiismeret-furdalásuk van amiatt, ahogy
velem bántak, így nem fognak felhajtást csinálni. Azt is mondta a
HR-es, hogy ragyogó ajánlást adnak majd nekem.
– Ez a legkevesebb. Akkor, minden rendben?
– Előbb lássuk, Leonard elküldi-e nekem az ígért e-mailt.
Vacsora után Mimi elég magabiztosnak érezte magát ahhoz, hogy
vállalja az első videókonferenciát Hollywooddal. Bee magára hagyta,
és elment sétálni. Az ég tiszta volt, a nap már lenyugodott; az ég
bordóslilára vált, és a feje fölött fecskék helyett már denevérek
cikáztak. Noha egyedül volt, Bee egészen biztonságban érezte
magát itt Montegrifonéban. Mostanra megtanulta a különféle
dombok, halmok és mezők nevét. Tudta, melyik szőlő a Merlot,
melyik a Cabernet Sauvignon és melyik a Malvasia. Még Berlusconi
néhány társának a nevét is tudta, és felismerte Herkulest, a nagy
fekete-fehér bikát is, aki lent élt a folyó mellett. Azt mondják, hogy az
ismeretség megszokást szül, de ő nem így látta.
Luke háza felé sétált. A strada bianca fehérje derengve mutatta
neki az utat, ahogy visszaverte a hold fényét. Az olajfaligetek mellett
elhaladva, hirtelen megpillantott egy sötét árnyékot az úton. Megállt
és elmosolyodott.
– Ciao, Romeo, hogy vagy ma este?
Furcsa módon az alak nem mozdult, ezért Bee felemelte a
hangját, és közelebb lépett.
– Romeo, te vagy az?
Húsz-harminc lépésnyire volt a lénytől, amikor rájött, hogy ez
mégsem az ismerős árnyék. Ugyanebben a pillanatban az állat is
felismerte ugyanezt. Gyors mozdulattal talpra ugrott, öblös
horkantást hallatott, és a hold derengése egyértelműen kirajzolta egy
nagyon nagy, disznószerű rém összetéveszthetetlen alakját.
A fenevad ott állt mozdulatlanul. Valószínűleg csak néhány
másodpercig tartott, de Bee számára ez egy örökkévalóságnak tűnt:
eszébe jutott, amit a birtok lakóitól hallott, hogy milyen veszélyes
lehet a vaddisznó, és megkövülten várt. Aztán, amikor a feszültség
már elviselhetetlenné vált, az állat könyörületesen megfordult és
begaloppozott az olajfaligetbe.
Bee érezte, hogy hideg verejték folyik végig a tarkóján. Hallgatta,
ahogy az állat fújtatva csörtet az aljnövényzetben, egyre távolabb
tőle, de ő még mindig mozdulatlanul állt, és várta, hogy száguldó
szívverése lelassuljon.
Hirtelen másféle zajt hallott, és egy másik sötét alakot pillantott
meg az úton. Két alakot. Szíve újabb bukfencet vetett, és már éppen
megfordult volna, hogy elszaladjon, amikor meghallotta a férfi
hangját.
– Bee, te vagy az?
Arra az esetre, ha kétségei támadtak volna, másodpercekkel
később egy izgága labrador vakkantását is hallhatta. Bee annyira
megkönnyebbült, amikor meglátta őket, hogy Luke-hoz rohant, és a
férfi karjába menekült, fejét a mellkasára hajtotta. Érezte, hogy a férfi
védelmezően átöleli a vállát, és aggodalmas hangon, lágyan a
fülébe súg:
– Mi a baj, Bee? Mi történt? Minden rendben?
Bee még néhány másodpercig csüngött rajta, mielőtt újra
összeszedte magát. Az oldalán érezte a kutya megnyugtató
jelenlétét. Vonakodva elengedte Luke-ot, hátralépett, és lenyúlt,
hogy megsimogassa Romeo fejét. Érezte Luke kezét a vállán, és
látta, hogy a holdfény tükröződik a férfi szemében. Megköszörülte a
torkát, és elmesélte, mi történt az imént.
Luke feszülten hallgatott, majd kedveszegetten válaszolt.
– Éppen ettől féltem. A szőlő már elég nagyra nőtt, ilyenkor kezd
betörni a vaddisznó. Néhány napja körbejártuk a kerítéseket, és
számos túrást találtunk. A következő napokban mindegyiket ki kell
javítani, de addig is jobb, ha esténként a villában maradsz, vagy
felhívsz. Szívesen eljövök veled sétálni. Romeo és én
gondoskodunk róla, hogy semmi bajod ne essen.
– Hát persze. Köszönöm a segítséget, Luke. Elnézést a „bajba
jutott hercegnő”-mutatványért. Csak annyira megijedtem! Nem is
tudtam, hogy ilyen nagyok.
– Igen, nagyok, és veszélyesek is lehetnek. Napközben nem lehet
semmi baj, de egyelőre várj néhány napot, mielőtt újra egyedül jössz
ki éjszaka.
Luke érezte, hogy a lány megnyugodott, elengedte a vállát, és
hátralépett.
– Amúgy Romeo és én most itt vagyunk. Ha egy kis társaságra
vágysz, sétálhatunk egyet. Gyönyörű esténk van.
– Nagyon örülnék neki, Luke. Egyébként, amikor megláttam azt a
szörnyeteget, éppen azon gondolkodtam, milyen kényelemben és
biztonságban érzem magam itt.
– Biztonságban is vagy. Lefogadnám, hogy ez a hely az összes
vaddisznójával együtt is biztonságosabb, mint London egyes részei
ilyentájt. Mondd, milyen volt a római út?
Bee elmesélte az élményeit. Lassan visszasétáltak a villa
irányába, és úgy tűnt, a férfi is örül a híreknek. Egy bizonyos pontig.
– Szóval előfordulhat, hogy az Egyesült Államokba költözöl? Az
elég messze van…
Beenek ugyanez jutott az eszébe.
 – Ez még nem végleges. Azt mondták, hogy egy európai bázis
felállításán is gondolkodnak.
– Jó lenne, ha a közelben lennél.
Bee hallott valamit a férfi hangjában. Talán valami érzelmet…?
– Én is szeretnék a közelben maradni, de erről nem én döntök.
– Romeónak is hiányozni fogsz, ha elmész. – Bee egy pillanatnyi
habozást érzékelt. – És nekem is hiányozni fogsz.
Bee megállt, és felé fordult.
– Te is hiányozni fogsz, Luke. Nagyon.
Csend állt be köztük, amit csak a kiszáradt patakmederben
megbúvó békák vartyogása tört meg. Egy ideig így álltak, elég közel
ahhoz, hogy megérintsék a másikat, de mégsem tették. Bee nem
volt benne biztos, mi történne, ha a férfi a karjába kapná és
megcsókolná, de azt tudta, hogy nem tiltakozna egy fikarcnyit sem.
Egy pillanatig arra gondolt, hogy megteszi az első lépést, de a férfi
fájdalmas arckifejezése emlékeztette, hogy ez egyikükkel szemben
sem lenne tisztességes.
Végül Luke-nak sikerült előbb megszólalnia.
– Csodálatos, hogy itt voltál, Bee. Boldogságot hoztál az
életembe, és abból, amit elmondtál, talán apáméba is. Nagyon
szépen köszönöm. Soha nem foglak elfelejteni.
Az utolsó négy szó mindent elmondott. Az üzenet egyértelmű volt:
elbúcsúzott. Ennek hallatán Beeben felderengett a képzelt fájdalom,
amit a hazatérés okoz majd. A gondolat, hogy mennyire fog
hiányozni neki Luke és ez a varázslatos hely, a hatalmába kerítette
és legyőzte őt. Féltérdre rogyott, és hosszan, némán átölelte a
labradort. Amikor újra felállt, az érzelmek hulláma elcsitult benne, és
újra kezében volt az irányítás.
Felnézett, és arcon csókolta a férfit.
– Soha, de soha nem foglak elfelejteni én sem, Luke. – Egy
másodpercre megingott az elhatározása. – Ha a dolgok másként
alakultak volna… – A hangja megremegett, és érezte, hogy Luke
sem engedte el a pillanatot. A férfi két tenyerébe vette Bee arcát,
gyengéden előrehajolt, és hagyta, hogy ajka az ajkán pihenjen egy
ezredmásodpercig, mielőtt elengedte és hátralépett.
– Elkísérlek az ajtóig.
 Ahogy felfelé haladtak a dombra, a villa felé, Beenek támadt egy
ötlete. Luke-ra nézett, akinek megvillant a szeme a holdfényben.
– Kérdezhetek valamit, Luke?
– Természetesen. Bármit.
– Tudod, hogy azt mondtad, hogy boldogságot hoztam a völgybe?
Nos, tudod, mi tenne engem nagyon-nagyon boldoggá? Ha
megpróbálnál leülni és beszélgetni az apáddal. – Érzékelve a férfi
fenntartását, gyorsan folytatta: – Most, hogy egy kicsit jobban
megismertem, az a benyomásom, hogy igazából nem is rossz
ember.
Bee Luke-ra mosolygott a sötétben. Még ha nem is látta az arcán,
a hangjából hallania kellett.
– Megtennéd? Szívességként nekem, ha másért nem.
Ekkor már a villa előtti pázsitra értek; a biztonsági lámpák
kigyulladtak és megvilágították az alakjukat.
Luke pislogott párszor.
– Bármit megtennék érted, Bee. Hidd el nekem. De annyi
történelem, annyi bizalmatlanság, annyi sérelem van köztünk, hogy
azt hiszem, lehetetlent kérsz. Nem tőlem. Én őszintén készen állok
leülni vele beszélgetni, de ahogy őt ismerem, nemet fog mondani.
– Szóval azt akarod mondani, hogy ha ráveszem, hogy beszéljen
veled, te hajlandó lennél?
– Így van, de Bee, ne számíts sokra. Ezt a bizonyos csatát vívtam
az elmúlt huszonöt évben.
– Köszönöm, Luke. Ez nagyon boldoggá tesz.
Ennek bizonyítékául újra megcsókolta az arcán, szelíden.
– Jó éjszakát, Luke.
– Jó éjszakát, Bee.
 Tizennyolcadik fejezet

Másnap Bee, Romeo társaságában ellátogatott Riccardóhoz. A festő

ecsettel a kezében jelent meg a kapuban, Bee nyilvánvalóan munka
közben zavarta meg. Riccardo behívta őket, de a lány habozott.
– Csak ha nem zavarlak. Ha elfoglalt vagy, Romeóval elmehetünk
sétálni.
A festő megrázta a fejét:
– Gyere be, gyere be. Jót tenne egy kis társaság. És jó újra látni a
kutyát is. Mindig volt a háznál. A feleségem odavolt a kutyákért…
nos, igazából minden állatért.
– Azóta nem gondoltál arra, hogy legyen?
Elkapta a tekintetét, és Bee ugyanazt a szomorúságot látta
benne, mint a fia arcán.
– Emlékek, Bee, emlékek.
Átmentek a műtermébe, ahol Riccardo egy újabb képen dolgozott,
ezúttal szőlősorok összetett, szinte geometrikus kompozícióján.
Elragadó volt. Bee leült egy zsámolyra, és nézte, ahogy a férfi
csendben dolgozik, miközben a kutya szívből jövő sóhajjal elnyúlt a
hűvös terrakottapadlón. Kis idő múlva Bee megszólalt, és elmesélte
Riccardónak az előző heti ebédjét Luke-kal.
Riccardo eleinte nem tett megjegyzést, de nem sokkal később
magától újra felhozta a témát.
– Hová vitt Luke ebédelni? Lefogadom, hogy Michelangelóhoz.
– Úgy van. Azt mondta, régi barátok, és azt is, hogy te is ismered
őt.
– Michelangelót kicsi kora óta ismerem – mosolygott. – Azt
hiszem, azóta egy kicsit megnőtt.
Bee bólintott.
– Valóban. Mikor láttad őt utoljára?
Riccardo keze egy pillanatra megállt.
– Úgy huszonöt évvel ezelőtt… vagy talán még több. Kiskölyök
volt még.
– Szóval nem voltál az éttermében?
 – Ó, dehogynem voltam, de régen. A feleségemmel gyakran
jártunk oda, amikor az apja vezette a helyet. A halála óta nem
mentem vissza.
Bee bátorítóan mosolygott rá, ő pedig összeszedte magát, és az
órájára pillantott. Tizenegy óra volt. Az ecsetet a paletta szélére
fektette, és felnézett Beere.
– Van valami kifogásod az ellen, hogy délelőtt igyunk valamit?
– Attól függ, mit kapok inni.
– Pezsgő?
A lány elvigyorodott és bólintott.
– Nincs rossz időzítés a pezsgőhöz.
– Kiváló. Van egy üveg a hűtőben, és már megtalálod a poharakat
a konyhában. Megtennéd, hogy behozod?
Beenek nem volt szüksége további bátorításra. Miközben
megfelelő poharakat keresett, azon töprengett, lehet-e valami
különös oka a pezsgőbontásnak.
Amikor visszatért a stúdióba, hamarosan megtudta, hogy van.
Riccardo gyakorlott mozdulattal kinyitotta az üveget és kitöltött két
pohár italt. Átnyújtotta az egyiket Bee-nek, és a szeme megcsillant.
– Azért iszunk pezsgőt, mert van néhány ünnepelendő hírem.
Bee megszorította a poharát, és figyelmesen hallgatott.
– Lefotóztam a portrét, amelyhez oly kedvesen modellt ültél, és
elküldtem az ügynökömnek. Alig tartjuk a kapcsolatot Isten tudja,
mióta, és kiderült, hogy most Londonban, Zürichben és New Yorkban
van irodája. Biztosan jól megy az üzlet. Mindenesetre ez az első
festmény, amit jó pár éve küldtem neki. Azonnal válaszolt. Tetszik
neki, és azt akarja, hogy átvigyem. Azt mondja, hogy az emberek
sorban állnak a munkámért.
Bee szélesen elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét, hogy poharát
Riccardóéhoz koccintsa. Ez több szempontból is nagyszerű hír volt.
Riccardo újra festett, a munkája továbbra is keresett volt. És még el
is mesélte neki. Tudva, hogy a férfi többé-kevésbé remeteként élt,
gyakorlatilag anélkül, hogy bárkivel is kommunikált volna, Bee
megtisztelve érezte magát, és őszinte öröm töltötte el. Remélte,
hogy sikerül Riccardót újra kihozni a napfényre. Miután lenyelt egy
korty pezsgőt, úgy döntött, belevág. Aki mer, az nyer.
 – Tegnap este beszéltem Luke-kal, Riccardo. Azt mondta,
szeretne leülni és beszélni veled.
Szabad kezének ujjait összefonva a háta mögött tartotta. Nem
pontosan ezt mondta Luke, de hajlandó lenne. Eltelt egy kis idő, mire
Riccardo válaszolt.
– Tévedsz, Bee. Soha nem tenne ilyet. Utál engem.
Valahogy olyan shakespeare-i volt az egész: egy család, amelyet
a halál és a magány szakított szét. És a fafejű makacsság. Azt
mondani, hogy mindkét férfi felé elköteleződést érzett, erős szépítés
lett volna, de Bee mindenesetre mindent megtett, hogy hatékony
közvetítőként működjön.
– Nem gyűlöl téged, Riccardo. Nekem mondta. Azt mondta, hogy
éppen akkor veszítette el az anyját, majd az apját is, amikor a
legnagyobb szüksége volt rá, és nagyon nehéz volt magányosan
felnőnie. Biztos vagyok benne, hogy megvolt az oka annak, amit
tettél, de te is el tudod képzelni, milyen hatással lehetett egy fiatal
fiúra. Apára volt szüksége…
Bee néhány pillanatra, dühkitöréstől tartva, visszatartotta a
lélegzetét. Végtére is, olyasmibe avatkozott bele, ami nem az ő
dolga. Ivott egy nagy korty pezsgőt, és hagyta, hogy a buborékok
csipkedjék a nyelvét, mielőtt lenyelte.
Riccardo felemelte az üveget, és csendben teletöltötte a
poharukat. Bee látta, hogy ez csak pótcselekvés, hogy időt adjon
magának a gondolkodásra, ezért meg sem pisszent, még csak a
pezsgőt sem köszönte meg, olyan feszülten várt.
Végül, miután az üveget visszatette a földre a lába elé, az idős
festő beszélni kezdett.
– A világon mindennél jobban szerettem Elizabethet, Luke anyját.
Tehetetlenül mellette állni, miközben néztem, ahogy elhalványul és
meghal… A legnehezebb dolog volt, amit valaha tettem, és nem
kívánom senkinek. A halála után kimerültem, kiürültem, elvesztettem
magam. Minden, amit magam körül láttam, beleértve a fiamat is, rá
emlékeztetett, és ez megőrjített.
Bee odanyúlt, és megfogta a kezét, de úgy tűnt, Riccardo nem
vette észre.
– Tudtam, hogy időre van szükségem, hogy túllépjek a halálán.
Elküldtem Lucát Angliába az iskolába, mert az anyja ezt szerette
volna.
Elhallgatott, és üres tekintettel meredt maga elé.
– Mindig azt mondta, hogy azt akarja, hogy Luca Angliában
tanuljon. Aztán amint tudtam, hogy jó helyen van, elbarikádoztam
magam ide. Nem tudtam szembenézni a gondolattal, hogy bárkivel
is találkozzam. Bárkivel.
– Azt hallottam, hogy egy összeomláson is átestél. Komoly
trauma ért…
A férfi lassan felé fordult, és Bee látta, hogy a szeme ismét
összpontosít.
– Azt hiszem, egy kicsit megőrültem. Tudod, hogy mi a helyzet,
Bee? Egyáltalán nem emlékszem az Elizabeth halála utáni első
néhány évre. Minden elveszett. Kitörlődött. Ha most visszagondolok
rá, tudom, hogy orvosi segítséget kellett volna kérnem, de akkoriban
ez eszembe sem jutott. Mire kijöttem abból, amin keresztülmentem,
már késő volt, ami a Luke-kal való kapcsolatomat illeti. Távol volt az
iskolában, vagy a villában tartózkodott apámmal, és soha nem
láttam. Apámmal sem volt sokkal jobb a helyzet. Ritkán találkoztunk,
és amikor mégis, akkor csak veszekedtünk. Mindig azt mondogatta,
hogy beszéljek Luke-kal, de nem volt bátorságom. Azt mondtam,
megvárom, amíg ő jön hozzám, de persze sosem tette. És nem
hibáztatom érte.
Szomorúan megrázta a fejét.
– Az a helyzet, Bee, hogy én mindig is borzasztó apa voltam.
Számomra csak Elizabeth és a művészetem számított. Soha nem
csináltam olyasmit, mint a normális apák a gyerekeikkel. Nem
fociztam vele, nem vittem horgászni, és soha nem érdekelt a
gazdálkodás, a borászat vagy a birtok. Luke mindig közelebb állt a
nagyapjához, mint hozzám. Nem hibáztathatom azért, mert nem
talált közös hangot egy hozzám hasonlóval.
Bee alig hitt a fülének. Hogy lehetnek ilyen csökönyösek az
emberek? Mindazok után, amin keresztülmentek, Riccardónak
mindenképpen beszélnie kellett volna a fiával, a fiának pedig vele.
Bee nem először mondott köszönetet a szerencsecsillagának azért,
hogy viszonylag normális családba született, bármennyire frusztrált
is volt időnként az anyja miatt.
 – Még mindig az apja vagy, és tényleg beszélned kellene vele. Ha
csak azt elmondod neki, amit most nekem, biztos vagyok benne,
hogy meg fogja érteni. – Ivott még egy korty pezsgőt. – Különben is,
ez rajtad múlik, és nem az én dolgom, de miért nem találkozol vele
egy este egy pohárra? Mondtam Luke-nak, hogy eljövök hozzád, ő
pedig azt mondta, hogy találkozik veled, ha te is beleegyezel.
Riccardo felkapta a fejét.
– Biztos, hogy ezt mondta?
– Igen. De nem mondok neki semmit, amíg nem válaszolsz
határozottan.
Bee kiitta a poharát, és tudatában annak, hogy a férfinak sok
mindenen kell gondolkodnia, felállt.
– Akárhogy is, most megyek, nem tartalak fel. Dolgozz tovább.
Odahajolt, és megcsókolta a férfi arcát.
– Csak gondolkodj rajta, jó?
Megfogta a kezét, és megszorította, de Riccardo nem válaszolt.

***

Néhány nappal később Bee és Mimi kora reggeli sétára indult,

szokás szerint a labrador kíséretében. Már augusztus közepe volt,
és délre olyan magasra emelkedett a kinti hőmérséklet, hogy a nap
további részében mindketten inkább bent maradtak. Sötét felhők
görögtek a látóhatáron, és Beenek elég tapasztalata volt már a
völgyben ahhoz, hogy felismerje, néhány napon belül
mennydörgéssel és felhőszakadással járó égi áldást kapnak. Ez
önmagában örömteli hír lett volna, de némán imádkozott, hogy ne
legyen olyan káros jégeső, amely tönkreteszi a szőlőtermést.
Elindultak az úton a Grifoncella irányába, és séta közben
beszélgettek. Mimi most már rendszeres videókapcsolatban volt
Hollywooddal, és közölte a hírt, hogy azt a filmet, amelyet azon a
télen Yorkshire-ben készített, ősszel mutatják be Londonban.
– Gondoskodom róla, hogy kapj meghívót! Nem tudom, meddig
leszek Londonban, de legalább esélye lesz, hogy összefuthassunk.
– Nagyon köszönöm. Jól hangzik. De ne feledd, lehet, hogy úgy
alakul, hogy addigra Los Angelesben élek majd!
– Még mindig nem jött meg az az e-mail?
 Bee megrázta a fejét. Majdnem egy hét telt már el, és a
várakozás kezdett az idegeire menni. Gyorsan közeledett az
augusztus vége, és még mindig nem tudta, mit fog csinálni a
következő hónapban. Kissé szorongott emiatt.
Mimi elmosolyodott, és Bee látta, hogy próbálja felvidítani.
– Nos, ha Los Angelesben élsz majd, mehetünk együtt Londonba.
A magángépeken egészen szellősen ültetnek.
Ez szórakoztatónak hangzott. Bee minden aggodalma ellenére
visszamosolygott.
– Azért csak nem utazol majd egyedül? – nézett Mimire
jelentőségteljes tekintettel.
– Úgy érted, Joey-val? Nos, hogy őszinte legyek, éppen ma
reggel beszéltem vele, és azt mondta, hogy újra eljön hozzánk.
– Hozzánk vagy hozzád? – vigyorgott Bee.
– Azt mondta, hozzánk.
– De úgy értette, hogy hozzád!
Mimiben megvolt a tisztesség, hogy legalább megjátssza, hogy
nem érti.
– Tök mindegy. Mindenesetre, mivel már majdnem a végéhez
értünk a nyaralásunknak, arra gondoltam, hogy meg kéne hívnunk
mindenkit egy vacsorára. Már ha beférünk mind a Fiatba. Még ha
felismer is valaki, mire a paparazzók hírt kapnak, már rég úton
vagyok az Államokba. Az a hely, ahol Luke-kal jártál, szuperül
hangzott. Talán oda elmehetnénk.
– Nem vagyok benne biztos, de lehetséges. Luke talán még
otthon van, kérdezzük meg. Néhány perc, és a Grifoncellában
vagyunk, és elkérhetjük tőle az étterem elérhetőségét.
Luke házához érve meglepetés érte őket. Amint befordultak a
sarkon, látták, ahogy a csinos, sötét hajú Daniela, a farmboltból,
kilép Luke ajtaján, és felül egy régi biciklire. Miközben a lány
elkarikázott, Bee és Mimi megálltak, és összenéztek. Alig volt reggel
nyolc óra, és Daniela éppen most ment el. Lehetséges, hogy ott
töltötte az éjszakát? Egy furcsa, erős érzés söpört végig Been,
amelyet nem volt nehéz azonosítani. Féltékeny volt, hiába tudta,
hogy soha nem lehet semmi közte és Luke között.
– Talán ő takarít – vetette fel Mimi.
 Bee megrázta a fejét, de hiába próbált megszabadulni a sötét
gondolatoktól. Bement a kapun, a bejárati ajtóhoz sétált, Mimi pedig
követte. Nem látott csengőt, ezért bekopogott az ajtón. Mellettük a
kutya mozdulatlanul állt, reményteljesen csóválta a farkát, az orrát
pedig az ajtó réséhez dugta. Majdnem egy percet várakoztak az ajtó
előtt, és éppen indultak volna, amikor egyszer csak neszezést
hallottak bentről, és az ajtó kinyílt.
Luke kipirultan nyitott ajtót.
– Bee, Mimi, sziasztok. Elnézést, hogy megvárattalak titeket. Egy
pillanatra azt hittem, Romeo rájött, hogyan kell kopogtatni az ajtón.
Nyirkos mellkasára rátapadt a póló, a hajából pedig még mindig
csöpögött a víz. Ma reggel különösen jókedvűnek tűnt. Bee antennái
vadul tapogatóztak.
– Szia, Luke. Rosszkor jöttünk?
– Csak épp most jöttem ki a zuhany alól. Be szeretnétek jönni?
Romeo már benyomult a gazdája mellett a házba, Bee és Mimi
követték.
– Menjetek át a konyhába nyugodtan. Csak kövessétek a kutyát –
mondta Luke, és becsukta az ajtót.
Bee körbepillantott, miközben az utasítás szerint haladtak a
folyosón. Feltűnően hűvös volt itt, valószínűleg a ház mögötti
kertben lévő nagy fák tartották hűvösen a házat. A padló régi
terrakotta járólap volt, a mennyezetet tartó gerendák fatörzsnyi
vastagok, a konyha pedig gyönyörűséges.
Akárcsak az apja a Podere Nuovóban, Luke is a hagyományőrző
berendezést kedvelte, kivéve a modern konyhagépeket és a nem
kevesebb mint három sütőt a fal mentén. Nyilvánvalóan valaki
szeretett főzni. Vagy valaki szeretett főzni, régen.
– Kávét? Éppen egy eszpresszót készítettem magamnak. Vagy
inkább egy kapucsínót innátok? Csatlakoztok? Ez a gép nagyon jó
kávét készít.
Luke követte őket, és intett, hogy foglaljanak helyet a hatalmas,
öreg asztalnál.
– Köszönöm, egy kapucsínó jólesne – felelte Mimi, és rájött, hogy
Bee most küzd magával és a szavakkal, úgyhogy beszélt helyette is.
– Neked is jó a kapucsínó, Bee?
 Bee bólintott és leült, miközben Mimi magyarázatba fogott Joey
közelgő érkezéséről, Luke pedig megadta Michelangelo éttermének
webcímét, és útmutatásokkal látta el Mimit, hogyan juthat el oda.
Miközben Luke az információt sorolta Miminek és a kávéfőzővel
foglalkozott, Bee a kutyát simogatta, aki odajött mellé, és az ölébe
tette a fejét. Lenézett rá, és a kutya fülét vakargatva próbált
megbékélni azzal, hogy úgy tűnik, Luke mégis talált valakit. Ne
feledd, mondta magának határozottan, nagyon is várható volt, hogy
itt, a völgyben talál magának partnert, hiszen sosem tudná elhagyni
ezt a helyet. Bármennyire is logikusnak hangzott ez az érvelés, nem
könnyítette meg Beenek, hogy elfogadja a dolgot.
Luke hangját elnyomta a tejhabosító szörcsögése. Luke háttal állt
nekik, és gyorsan dolgozott, és néhány pillanat alatt kávéházhoz
méltó tálcát állított össze: rajta két nagy csésze habos kávéval és
egy tányér házi keksszel.
– Ezek ma reggel sültek, egészen friss! Loredana készíti őket.
Voltál már a tanyaboltban, ugye? Biztos találkoztál vele. A lánya,
Daniela, közvetlenül azelőtt ugrott be velük, hogy megérkeztetek.
Még mindig langyos!
Luke lesütötte a szemét, és kissé szemérmesen folytatta:
– Tudjátok, ma van a születésnapom.
– Gratulálunk! Sok boldog születésnapot, Luke! – pattant fel Mimi,
és arcon csókolta, miközben ujjongó pillantást vetett Beere.
Mostanra tényleg nagyon jól ismerték egymást.
Amikor Bee meghallotta, hogy a csinos lány a tanyasi boltból
mégsem töltötte Luke-nál az éjszakát, megkönnyebbülés töltötte el.
Ő is felállt, megkerülte az asztalt, Luke elé állt, és a vállába
kapaszkodva magához húzta, hogy arcon csókolhassa.
– Nagyon boldog születésnapot!
Egy pillanatra találkozott a tekintetük, majd néma, közös
megegyezéssel újra elfordították a tekintetüket. Luke köszönetet
motyogott, és visszafordult, hogy elhozza a saját csészéjét. Bee és
Mimi visszaültek a helyükre, majd a birtokgazda is leült velük
szemben. Bee elmosolyodott.
– Merjem megkérdezni…? Megint huszonegy vagy most
huszonkettő?
Luke visszamosolygott.
 – Harminchat, de ki számolja? Azt hiszem, ezzel körülbelül tíz
évvel vagyok idősebb nálatok.
Mimi nem volt hajlandó nyilatkozni, de Bee mosolya kiszélesedett.
– Bárcsak! Jövő áprilisban leszek harminckét éves.
Luke elég tapintatos volt ahhoz, hogy meglepettnek tűnjön.
– Jól nézel ki, Bee.
Mimi hevesen bólogatott.
– Ugye? – Beere pillantott. – A hegek napról napra eltűnnek.
– Miminek igaza van. És nagyon gyorsan nő a hajad. Ha
Hollywoodban kötnél ki, lesöpörnéd ezt a másik szépséget! – Nem
törődve azzal, hogy mindketten elpirultak mellette, Luke folytatta: –
Van valami hír a munkáról?
Bee megrázta a fejét.
– Már csak napok kérdése, és el kell mennünk. Jó lenne tudni,
hogy hová is tartok pontosan.
 Tizenkilencedik fejezet

Azon a délutánon, amikor távoli felhők kezdtek gyülekezni a völgyet

ölelő dombok felett, és a páratartalom elviselhetetlen szintre hágott,
Bee úgy döntött, hogy elmegy úszni. Mimi bezárkózott a szobájába,
jógázott és skype-olt, valószínűleg Joey-val. Így Bee egyedül ment.
Amint elhagyta a házat, hirtelen az az ötlete támadt, hogy ellátogat a
kis templomba. Élvezte a hely békéjét, és szeretett volna
visszamenni oda még egyszer, mielőtt a völgyben töltött ideje véget
ér.
Lent a folyónál Romeóval találkozott. A kiszáradt folyómeder
utolsó megmaradt tócsáinak egyikében feküdt. Csak az orrát dugta
ki a vízből, és inkább tűnt fókának, mint kutyának. Bee nagyon örült,
hogy a labrador csatlakozott hozzá a sétára. A közeledő felhők
ellenére a nap továbbra is kíméletlenül sütött, és mire felértek a kis
templomhoz, Bee erősen leizzadt.
Kinyitotta az ajtót, és követte Romeót a hűvös épületbe.
A nap éppen olyan szögben sütött, hogy a templom túlsó végében
lévő ólomüveg ablakon át színes fényárba borította az oltárt. Bee
leült az első padsorban, lábát kékre és lilára színezte a fény, a kutya
pedig odakocogott hozzá, elnyújtózott a hűvös padlólapon, és
boldogan morgott magában.
Bee nem volt vallásos ember, de a templom békéje hatással volt
rá, és mély nyugalomérzet kerítette a hatalmába. Behunyta a
szemét, és hagyta, hogy a gondolatai magukkal vigyék.
Ha visszatérne Londonba, a régi munkahelyére, minden egészen
más lenne. Ha netán megkapná a tévés állást, az még nagyobb
változás lenne. A világ másik felére kellene költöznie!
Kinyújtotta a lábát, és megdörzsölte a kutya hasát. Egy elégedett
sóhajt kapott köszönetül. Lepillantott, és ismét az az érzése támadt,
hogy a labrador rákacsintott.
– Hiányozni fogsz, kutya.
És nem csak ő. Természetesen Luke is. Bee tudta, hogy
beleszeretett ebbe a kedves, jóképű és problémás férfiba, de
visszavonhatatlanul megosztotta őket az ő karrierje és a férfi
Montegrifonéhoz való kötődése. Reggel, amikor tévesen azt
képzelte, hogy a férfi összejött Danielával, elsöprő erejű
féltékenység támadt benne, ez pedig nem jelentett mást, mint hogy
bizony, őrülten belehabarodott Luke-ba. Elhagyni őt sokkal
fájdalmasabbnak ígérkezett, mint a Jamie-vel való szakítás, még
akkor is, ha semmi sem történt közöttük.
Még mindig ezt forgatta a fejében, amikor meghallotta, hogy egy
erős motor közeledik. Bee és a kutya is felébredtek a révületükből,
és kimentek megnézni, hogy ki közelít. Miután becsukta maga
mögött a templom ajtaját, Bee körülnézett, és látta, hogy Luke egy
hatalmas, ezüstszínű, pótkocsis traktoron jön feléjük, a szokásos
porfelhő kíséretében. Romeo, felismerve gazdáját, farokcsóválva
szaladt, hogy üdvözölje. Bee követte a példáját, bár a farokcsóválást
hanyagolta. Luke leállította a motort, kinyitotta a fülke ajtaját, és
könnyedén leugrott a földre. Miközben megvakarta a kutya fülét,
Beere nézett.
– Néhány perce láttalak téged és Romeót, ahogy másztok fel a
domboldalra. Eszembe jutott az ígéretem, hogy elviszlek egy körre a
Lamborghinimmel – vigyorodott el. – Az enyém talán nem olyan
gyors, mint Joey-é, de sokkal praktikusabb.
Bee odalépett hozzá, és arcon csókolta. Nagyon jólesett látni őt.
– Ciao, Luke. Köszönöm a meghívást!
– Az ígéret ígéret. Hova mész most?
– Éppen azon gondolkodtam, hogy elviszem Romeót úszni a
dombra, a medencébe. Nagyon meleg van ma, és lehet, hogy
csatlakozom hozzá. Nem tudom, hogy bírod elviselni, hogy abban az
üvegbuborékban ülsz a traktor tetején.
– Van benne légkondi. Ugorj be, leviszlek a dombról, és meglátod
magad is. Egész kellemes.
Luke a traktor felé fordult és füttyentett. A kutya azonnal követte őt
az utánfutóhoz. Luke kioldotta az oldalát, Romeo felugrott, és
lihegve, izgatott farokcsóválással megállt a platón. Luke visszatért a
traktorhoz, és intett Beenek.
– Gyere, felsegítelek. – Kinyújtotta felé a kezét.
Bee odalépett, készségesen megfogta a férfi kezét, és hagyta,
hogy felhúzza a fülkébe. Meglepetésére valóban hűvös volt odabent.
Luke megmutatta neki, hova üljön, majd leereszkedett a
másodülésről a vezetőülésbe, és behúzta maga mögött az ajtót.
– Elég kényelmes odafent?
– Még mindig kapaszkodhatok beléd, ha nagyon rázós lesz –
felelte Bee, és titkon arra vágyott, hogy legyen nagyon is göröngyös
az út.
Luke beindította a motort, és a lány két dolgot is azonnal
észrevett: először is, sokkal kevésbé volt zajos odabent, mint amire
számított, másodszor pedig, hogy a légkondicionáló valóban jól
működött. Érezte, hogy hűvös szellő söpör végig a hátán és enyhet
hoz a fullasztó melegbe.
Luke gyakorlott mozdulattal körbelendítette a hatalmas járművet
és az utánfutóját, és újra elindult a nyomvonalon. A fülke kissé
megingott, de Bee az ülés szélébe kapaszkodott, nem pedig a férfi
széles vállába, noha sokkal inkább abba szeretett volna. Eddig
ellenállt a kísértésnek. Kár lenne elrontani az elmúlt napok
visszafogott magaviseletét.
Néhány percen belül visszaértek az útra, és nem sokkal később
lekanyarodtak egy másik poros ösvényre, amelyről Bee felismerte,
hogy a tóhoz vezet. Hátrapillantott a válla fölött, és meglátta a
boldog labradort, aki szilárdan állt a négy lábán, élvezte a
menetszelet, és a farka csóválásából ítélve, teljesen tisztában volt
azzal, hogy merre tartanak. Végül, ahogy elérték a fák szélét, Luke
lelassított, megállt, és előrehajolt, hogy leállítsa a motort. A hirtelen
beállt csendben Bee felé fordult.
– Eddig tudom felhozni a traktort, de ugye tudod, hol vagy?
Bee bólintott.
– Szívesen jönnék veled úszni, de visszavárnak a szőlőben.
Bee egy kis csalódottságot érzett. Jó lett volna még utoljára látni
Luke-ot póló nélkül, de talán így volt a legjobb. Végül is, az ő
akaratereje is véges…
– Nos, köszönöm az utat. Igazán lenyűgözött a Lamborghinid. Ezt
is kipipálhatom a bakancslistámon!
Követte Luke-ot, és leugrott a traktorfülkéből. A férfi elkapta,
ahogy leérkezett, és Bee önuralma újabb próbatétellel szembesült,
ahogy nekiütközött a mellkasának.
 Luke úgy tett, mintha nem venné észre a zavarát; hátrébb lépett,
elengedte, és hátrament, hogy kieressze a kutyát az utánfutóról.
Bee hangosan felnevetett, ahogy a kutya azt tette, amit
legszívesebben ő tett volna: Luke-ra vetette magát, és hálásan
hozzádörgölőzött.
Luke elcsitította a labradort, visszamászott a fülkébe, és intett
nekik fentről.
– Jó pancsolást, Bee.
– Köszönöm, Luke.
Igen, tényleg hiányolni fogja.

***

Amikor Bee visszaért a villába, két meglepetésben volt része. Az

első az volt, hogy Mimit odakint találta a kertben, amint éppen
elmerült az olvasásban. Amikor a kutya odaszaladt hozzá, hogy
kicsikarjon egy kis hasvakarást, felnézett, és észrevette Beet is.
– Te olvastad ezt, Bee?
Nem volt kétség: amit Mimi a kezében tartott, az Jamie
Szarvashiba című forgatókönyve volt.
– Nem hiszem. Nem ismerem a címét. Azt mondta, hogy új,
szóval valószínűleg nem. Miért kérdezed? Milyen?
Mimi elvigyorodott.
– Meglepődnél! Odavagyok érte. Komolyan! De szerintem el
kellene olvasnod…
– Jamie nagyon örülni fog ennek. Ha végeztél, majd add kölcsön.
Megnézem. – Az jutott Bee eszébe, hogy Jamie fejre fog állni,
amikor meghallja, hogy Mimi Robertsonnak tetszik a munkája.
– Egyszer már olvastam. Már majdnem a második olvasással is
végeztem. – Mimi még mindig vigyorgott. – Ma este odaadom.
Biztos vagyok benne, hogy érdekesnek fogod találni. Valóban
nagyon érdekes…
A második meglepetés az volt, hogy csak-szólíts-Leonardnak e-
mailje végre megérkezett. Bee rákattintott, és lelkesen olvasta. Két
dolog azonnal világossá vált: felajánlották neki a segédszerkesztői
állást, méghozzá olyan fizetéssel, ami még a Gayle által javasolt
fizetési igénynél is magasabb volt. Bee megdöbbenését féktelen
öröm váltotta fel, és egyszer csak azon kapta magát, hogy őrült kis
táncot lejt a szobájában, miközben magában vinnyog örömében.
Miután lecsillapodott, visszaült, és befejezte az olvasást. Különösen
az utolsó bekezdés keltette fel az érdeklődését:

Hosszas megfontolás után – még egyszer köszönöm türelmét,

Beatrice – úgy döntöttünk, hogy létrehozunk egy európai
központot is. Ha elfogadja ezt az ajánlatot, mindenekelőtt azt
szeretnénk, ha a lehető leghamarabb eljönne Los Angelesbe
négy hétre, hogy kimerítően megismerhesse a céljainkat és az
elképzeléseinket, ezt követően pedig számítunk önre az
európai székhelyünkön. Jelenleg számos lehetséges
helyszínről tárgyalunk. A szűkített listán pillanatnyilag Zürich,
Brüsszel és London szerepel, bár ez a lista nem teljes. A
vezetőség hamarosan döntést hoz, és természetesen azonnal
tájékoztatjuk önt, amint pontos válasszal szolgálhatunk.

Bee felkapta a laptopját, és lerohant a lépcsőn. Inest és Umbertót a

konyhában találta; odaszaladt a meglepett házaspárhoz, melegen
átölelte, majd arcon csókolta őket.
Továbbviharzott a hátsó ajtó felé, de egy pillanatra megállt a
küszöbön, és hátraszólt:
– Umberto, ha lenne esetleg egy üveg pezsgője, most lenne a
tökéletes pillanat, hogy kinyissuk.
Leszáguldott a lépcsőn, ki a kertbe, ahol Mimi és Romeo egymás
mellé kucorodva olvastak a rattankanapén.
Bee felnyitotta a laptopot, és Mimi orra alá dugta.
– Megérkezett, Mimi! Felajánlották az állást!
Mimi elvette tőle a laptopot, és csendesen végigolvasta a levelet.
Miután befejezte, sugárzó mosollyal az arcán nézett fel.
– Ez csodálatos, Bee. Tényleg jól sikerült. Fogadok, hogy
elégedett vagy.
– Mi az hogy!
Ebben a pillanatban Umberto jelent meg egy jegesvödörrel és egy
üveg pezsgővel. Csak két poharat hozott, de Bee visszasietett a
konyhába, és kihozott még kettőt. Inest is kitessékelte, hogy velük
ünnepeljen. Miközben mind a négyüknek töltött pezsgőt, Bee
mindent elmesélt, és őszinte örömöt fedezett fel az öreg pár arcán.
Még Romeo is odajött, és a hátsó lábára állt, hogy gratuláljon.
A tószt után Mimi gyakorlati javaslattal állt elő.
– Amikor visszaírsz nekik, kérd meg őket, hogy e-mailben küldjék
el a szerződéstervezetet. Megkérem a jogászaimat, hogy nézzék át.
Bee még mindig örömittasan vigyorgott.
– Az remek lenne. Köszönöm szépen, Mimi. Jövő hónapban L. A.-
ben leszel? Esetleg találkozhatnánk!
– Tudok ennél jobbat is, Bee. Gyere, és lakj velem!
Bee szeme elkerekedett.
– Ne… nem tudnék.
Mimi megveregette a karját.
– Bee, egy tizenkét hálószobás házban élek. Jelenleg csak én
lakom ott, Mary Jane, a házvezetőnő, Howard, a komornyik, a sofőr
és a biztonsági őr, és néha jön egy srác, aki a medencét takarítja és
füvet nyír. Élveztem a társaságodat itt, és biztos vagyok benne, hogy
élvezni fogom ott is. Az ajánlat áll, ha elfogadod!
– Hát persze hogy elfogadom! Ez elképesztő! Nagyon-nagyon
szépen köszönöm!
Bee nehezen tudta felfogni, hogy ez nem egy a régi esetek közül,
amikor egy barát felajánlja neki a kanapéját egy-két éjszakára. Ez
egy meghívó, hogy próbálja ki azt az életet, amiért a világ
lakosságának 99,9%-a a kezét-lábát adná. Még mindig
hihetetlennek tűnt, hogy ő és Mimi ilyen jó barátok lettek.
Aznap este, egy kicsit túl sok pezsgő és rozé után, Bee felment a
szobájába, és kivett egy üveg ásványvizet a hűtőből. Töltött
magának, majd ledőlt az ágyra, hogy elolvassa Jamie
forgatókönyvét.
Már jóval elmúlt éjfél, mire befejezte, de körülbelül a második
oldal óta hitetlenkedő kifejezés ült az arcán. Az kézirat rendkívül jól
meg volt írva, de nem ez lepte meg igazán. A sztori egy harminc-
egynéhány éves férfi, Johnnie története volt, aki a karrierje iránti
megszállottsága miatt elhanyagolta, és végül elhagyta a
lenyűgözően gyönyörű barátnőjét, Deet, aki híres divatmodell volt.
Csak a szakítás után jött rá, hogy mit is veszített, és mi hiányzik
neki, ezért megpróbálta visszaszerezni a lányt, és követte számos
egzotikus helyre, köztük egy olaszországi szőlőültetvényre.
 A történet egy érzelmekkel teli jelenettel zárult egy görög sziget
tengerpartján, ahol Bee szinte sírva fakadt. Johnnie ekkorra már
egészen kétségbeesett, és amikor meglátta Deet egy jóképű, Gérard
nevű férfimodellel, a legrosszabbtól tartott. Felmászott egy szikla
tetejére, magasan az Égei-tenger felett, talán még arra is készen állt,
hogy átvesse magát a szélén. Szerencsére azonban ez egy
romantikus vígjáték volt: Dee felmászott utána, és egy szenvedélyes
csókkal minden megoldódott. Happy end!
Bee letette a kéziratot, és teljesen elképedve dőlt a párnára. Évek
óta ismerte Jamie-t, de sosem hitte el, hogy a férfinak van akár csak
egy kósza romantikus gondolata is. És ez a film, ha valaha is
elkészül, egyenesen csöpög a romantikától. Minden mástól
eltekintve ez megerősítette, hogy Jamie montegrifonei látogatásának
jelentősége nem csupán annyi volt, hogy átadja Miminek a
forgatókönyvét. Tényleg megpróbálta visszaszerezni Beet.
Most mi legyen…?, tűnődött magában, miközben a szeme
elnehezült, és Bee álomba szenderült, vajon mihez kezdjek most
vele?
 Huszadik fejezet

Mimi és Bee úgy döntöttek, hogy a montegrifonei tartózkodásuk

végén hatalmas bulit rendeznek, hogy megünnepeljék az
egészségük helyreálltát, és hogy megköszönjék minden helybelinek
a szolgálatát, és hogy mindvégig titokban tartották a jelenlétüket.
Mimi elkészítette a meghívókat, Bee pedig elment a tanyasi
boltba, és megvett minden ételt és italt, amire szükségük volt.
Minden előkészületet maguk végeztek, Inest és Umbertót aznap
kizárták a konyhájukból, és ragaszkodtak ahhoz, hogy tiszteletbeli
vendégként jöjjenek el, ahogy mindenki más. Az idős házaspár
tiltakozott, de Bee és Mimi hajthatatlanok voltak. Ezt ők maguk
akarták véghez vinni, és mindenre kiterjedően köszönetet mondani.
Bee néhány nappal korábban személyesen ment le Riccardo
házába, hogy átadja a meghívását. Sem Luke-tól, sem tőle nem
hallotta többször apa és fia esetleges találkozásának ügyét, ezért
úgy döntött, hogy annyiban hagyja a dolgot. Kettejük viszonyát
régóta rágják a tragédiák, és nem egy jöttment kívülálló fogja
megoldani a dolgot. Ennek ellenére ő és Mimi megbeszélték ezt, és
mindketten úgy érezték, Riccardót meg kell hívni a buliba. Az, hogy
részt vesz-e vagy sem, az ő döntése.
Amikor a Podere Nuovóhoz ért, a bejárati ajtót zárva találta, így
hátulról ment be. A konyhaajtó nyitva volt, és erős borszag terjengett
a levegőben. Bee alig vette észre Riccardót. Az asztalon egy
masszív, csaknem hordóméretű üvegedény állt, körülötte üvegek.
Maga a tartály egy hatalmas zöld üveggömb volt, szalmával
körbefonva, mint egy régimódi Chianti borosüveg hatalmas
változata. Bee megállt az ajtóban, és beköszönt.
– Riccardo, én vagyok, Bee. Bejöhetek? Tudok segíteni? Mi ez?
– Gyere, kedvesem, és igen, egészen biztosan tudsz.
Riccardo elmosolyodott, és intett neki.
– Ez egy demizson. A fiúk most szállítottak egy friss damigianát,
én pedig palackozom a bort.
– Ez hatalmas, Riccardo. Mennyi fér bele?
 – A nyakán lévő címke szerint ötvenhárom liter.
– Hűha. Meddig fog ez tartani neked?
– Ahogyan húsz évvel ezelőtt ittam, nem tartott tovább egy
hónapnál… Manapság már több mint fél évre elég.
Bee gyorsan számolt fejben, és rájött, hogy Riccardo komoly
alkoholista szakaszon mehetett keresztül a depressziója
mélypontján. Szerencsére a fogyasztása mára sokkal elfogadhatóbb
szintre tért vissza.
– Szóval, hogyan segíthetek?
– Kezdek kifogyni a helyből az asztalon. Megtennéd, hogy
kiviszed a kamrába a megtöltött palackokat?
Bee átnézett a konyhán, és látta, hogy a férfi kitakarította a
sarokban álló keskeny szekrény alsó polcait. Odament az asztalhoz,
felkapta az egyik teli, fémcsattal lezárt kétliteres palackot, és átvitte
az éléskamrába. Meglehetősen nehéz volt.
Az alsó polcon kezdte, amely szép, régi fából készült. Évszázadok
óta ott lehetett, és amilyen vaskos darab volt, nyilvánvaló, hogy
elbírja egy tucat vagy több ilyen tetemes palack súlyát is. Bee
elkezdte telerakosgatni a polcot a palackokkal, miközben Riccardo
egy átlátszó műanyag csövön keresztül tovább szippantotta a
vörösbort a hatalmas tartályból.
Nagyon egyszerű folyamat volt. Amikor az asztalon lévő üvegek
egyike megtelt, hüvelykujjával elzárta a cső végét, majd áthelyezte a
következő palackba. Már egy ideje ezt csinálhatta: hüvelykujját és a
jobb keze nagy részét kékre festette a bor. Bee érdekesnek találta
ezt, arra számított, hogy a vörösbor sötétvörösre fogja az ember
bőrét.
Együttes erővel körülbelül huszonöt nagy üvegbe eresztették le a
demizson tartalmát. Ekkorra az alsó és a felette lévő polc is
zsúfolásig megtelt már, és Bee háta megfájdult a sok hajlongástól.
Amikor végre kiürült a nagy lombik, maradt egy negyed üvegre való
bor. Riccardo hagyta, hogy a csőben maradt bor átfolyjon a kisebb
üvegbe, majd a tálalóhoz bicegett, és elővett két poharat. Megtöltötte
mindkettőt, és az egyiket odaadta Beenek.
– Bee, még egyszer köszönöm a segítségedet. A rossz
csípőmmel rettegtem a hajlongástól és a pakolástól. Tessék, ülj le,
hadd igyak az egészségedre.
 Bee készségesen kihúzott egy régi faszéket, és leült a férfival
szemben az asztalnál.
Riccardo felemelte a poharát, előrenyúlt, a lányéhoz koccintotta.
– Egészségedre, Bee, és még egyszer köszönöm.
Bee nagy kortyot ivott a borból, és elismerően hümmögött. Még
valami, ami hiányozni fog neki, ha elhagyja Montegrifonét. Valahogy
a hely, a szőlő és a napszámosok ismerete a bort is még
különlegesebbé tette. Néhány percig csevegtek, főleg Bee új
munkahelyéről, Riccardo közelgő csípőműtétéről, és a folyamatos
bizonytalanságról, hogy hová vezet majd Bee útja, ha megkapta az
állást.
– Mimi és én most szombaton elutazunk, ezért úgy gondoltuk,
hogy péntek estére szervezünk egy kis bulit a villában, hogy
elbúcsúzzunk minden baráttól, akit itt megismertünk. Kérlek, gyere el
te is! – Összefonta az ujjait az asztal alatt. – Csak egy dolgot kell
tudnod… Luca is ott lesz.
Hosszú csend következett, amely alatt Bee körbejáratta a
tekintetét a konyhában. Szép, régi helyiség volt, magas
mennyezettel, amelyet vaskos fagerendák támasztottak. Most
először vett észre egy régi fényképet, ezüstkeretben, a tálaló tetején.
Korábban nem látta ott. Három alakot ábrázolt, egyértelműen a
Podere Nuovo kertjében. Riccardo fiatalosan festett, mellette egy
nagyon csinos, szőke hajú nő állt, a karjában pedig egy pimasz
ábrázatú kisfiú. Riccardo vérbeli hippinek tűnt a hosszú hajával és a
batikolt pólójában, felesége, Elizabeth sugárzott a boldogságtól, és a
kis Luke arcán olyan széles mosoly ült, amilyet Bee csak egyszer-
kétszer pillantott meg, mióta csak ismeri.
Végül Riccardo felnézett.
– Gondolkodhatok rajta, Bee?
– Természetesen. Nem kell most döntened. A meghívás áll, de ha
úgy határozol, hogy nem jössz el, ne aggódj. Szombaton reggel
eljövök elköszönni tőled.

***

A buli remekül sikerült – legalábbis majdnem.

 Mivel valószínűleg húsz vagy akár több vendégre számíthattak,
ha mindenki elhozza a partnereit és gyermekeit, Bee és Mimi úgy
döntöttek, hogy állófogadást szerveznek, szendviccsel és
rágcsálnivalóval. Beet kissé meglepte, hogy Mimi kiváló péknek
bizonyult. A filmsztár az egész napot a kemencénél töltötte;
édesanyja különleges receptje alapján két hatalmas quiche-t sütött,
kolbászkrémes tekercset, valamint gombával töltött kis
tésztakosárkákat. Bee sült polentát készített pástétommal és
gorgonzolával, füstölt lazacos és kecskesajtos pirítósfalatkákat,
valamint az asztalra került néhány, a tanyasi boltból vásárolt és
szeletekre vágott pizza is.
Beenek sikerült úgy beindítania a grillsütőt, hogy közben nem
gyújtotta fel a száraz kertet, és grillezni kezdett egy rakás pufók kis
kolbászt, amit majd koktélpálcikákon tálalhattak, mellé pedig finom
francia mustárt mártogatni. Nagyon örült és megkönnyebbült, amikor
Joey előállt és átvette a sütögetést. Ebben a hónapban ez volt a
harmadik alkalom, hogy egészen Kaliforniából repült idáig, hogy
Mimivel lehessen. Nem lehetett tagadni az elkötelezettségét, és Bee
látta, hogy Mimi is le van nyűgözve. A grillezésben is nagyon
kompetensnek bizonyult, és Bee meglepetésére elárulta, hogy egy
évig szakácsként dolgozott egy Beverly Hills-i hamburgerbárban,
mielőtt megkapta az első nagy szerepét. A labrador nem tágított
mellőle és le sem vette a szemét a kolbászokról; ahogy Daniela, a
farmboltból, ugyancsak nem tágított mellőle, de ő nem a kolbászt
bámulta áhítattal. Elvégre nem mindennap találkozott hollywoodi
bálványokkal.
Bee mosolygott magában, ahogy a vendégek ámultak, és eleinte
szégyenlősen toporogtak a nem egy, hanem két nemzetközileg is
elismert filmsztár jelenlétében. Ahogy két hónappal korábban
Beenek, nekik is egyenesen hihetetlennek tűnt, hogy ilyen ritka
körökben mozognak. Néhány perc és néhány ital azonban
mindenkinek segített, hogy alkalmazkodjon a jeles házigazdák
jelenlétéhez, és visszatérjen a normál zajszint.
A különböző nemzetiségek között is meglepően gördülékenyen
folyt a kommunikáció: Bee örömmel hallotta, hogy Mimi milyen
könnyedén használ néhány alapvető olasz kifejezést; Umberto fia,
Marco pedig váratlanul jól beszélt angolul. Továbbá Bee még mindig
nem tette túl magát azon a felfedezésen, hogy Joey beszél olaszul.
Tény, hogy második vagy harmadik generációs szicíliaiként a
nagyszüleitől tanult, amikor Bronxban felnőtt, de jól megértette
magát, és ahogy Bee is láthatta, nemcsak Daniela, hanem a legtöbb
nő és lány hamarosan a varázsa alá került. Nem mintha ez
problémát jelentett volna a férfivendégeknek: a legtöbben Mimin
csüngtek.
Folyékony frissítőben sem volt hiány. Mindenki mást hozott,
Umberto is elővett egy üveg grappát, korábban pedig Bee és Mimi
zsúfolták tele a hűtőt rozéval, pezsgővel és hideg sörrel, és úgy
érezték, ez bőven elég lesz. A sofőröket és a gyerekeket üdítők és
ásványvíz várta.
Bee körbejárva töltögette a poharakat, de hamarosan azt vette
észre, hogy Ines és Loredana finoman, de határozottan átvették az
irányítást. A kötelességei alól felszabadult Bee mindenkivel
beszélgetett pár szót, bemutatkozott olyanoknak, akikkel korábban
nem találkozott, és éber szemmel figyelte a napszámosokhoz
tartozó kisgyerekek duhajkodását. Marco és a többiek rendre
hangosan hahotáztak, és hamarosan Bee is csatlakozott a női
szakaszhoz, ahol ugyancsak jót mulattak a vidám anekdotákon.
Nem meglepő módon sokuk főszereplője Berlusconi volt, a
kecskebak, és a mohó étvágya. A zaj szinte fülsiketítő volt. A
toszkánok határozottan nem finomkodtak, ha mulatásról volt szó, és
Bee örömmel látta, hogy Luke-ot, bár a munkaadójuk, egyenrangú
félként fogadták be a csoportba. Most az egyszer rendkívül
nyugodtnak tűnt, az arcát nem barázdálta az örök aggodalom.
Csak egy probléma volt. Valaki hiányzott. Luke apja mégsem jött
el.
Bee mindig őt kereste a tekintetével, de nem látta sehol. Nem volt
kétsége afelől, hogy Riccardóhoz elhallatszik a társaság zaja, így
nem fordulhatott elő az, hogy elfelejtette. Bee alkonyatkor
legszívesebben leszaladt volna hozzá, hogy elhívja, de végül nem
tette. Riccardo döntése volt, hogy eljön-e. Igen, csodálatos lett volna
megszervezni egy találkozót apa és fia között, de nem az ő dolga
volt, hogy ezt erőltesse. Elszomorította, hogy a festő nem jelent
meg, de igazából nem lepődött meg rajta. A gondolat, hogy ennyi idő
után újra találkozhatna a fiával, önmagában is elég ijesztő, de az,
hogy ez ennyi csodálkozó vendég kíváncsi tekintete előtt történjen,
valóban túlzás.
Mire elfogyasztották Mimi desszertre szánt barackos és epres
pitéit a tanyasi boltból származó, finom tejszínes fagylalt
kíséretében, már be is sötétedett.
Gyertyát gyújtottak és leültek a csillagok alá. Romeo elégedetten
terült el a füvön, körülötte a kicsi gyerekekkel, akik ugyanolyan
fáradtnak tűntek, mint ő. Végül Bee és Mimi nekiláttak, hogy
sorozatban lefőzzék az erős ristrettókat a felnőtteknek, míg Umberto
májbénító mennyiségű grappát osztott ki a gyanútlanoknak.
Bee a poharára tette a kezét, amikor észrevette Umbertót
közeledni a szőlőpálinkás üveggel, majd leült a rattankanapéra
Inesszel és Loredanával, és megköszönte mindazt, amit érte tettek.
Ines elhessegette a köszönetét.
– Örömömre szolgált. Szóval ideje elhagyni Montegrifonét? Van,
amit megbántál, hogy kihagytad?
– Sok minden – felelte Bee, és végignézett a csoporton. Mindent
megtett, hogy ne Luke-ra összpontosítson. – Minden olyan
csodálatos volt! Ilyen varázslatos történelmi környezetben élni egy
olyan történész számára, mint én, egy valóra vált álom! És
felfedezni, milyen szép is lehet a vidék… De a legfontosabb, hogy
nagyszerű embereket ismertem meg. Ines, maga és Umberto olyan
szeretettel gondoskodtak rólunk, hogy szinte a család tagjának
érzem magam. Attól tartok, holnap ki fogom sírni a szemem, amikor
elmegyek.
– De ugye visszajössz majd, és meglátogatsz minket, Bee?
– Ebben biztos lehet. Toszkána már most a véremben van. Én
már mindörökké Toszkánáról álmodom.
Később átült Mimi mellé a gyertyafényes asztalhoz. Mimi
megfogta a karját, és megszorította.
– Az jutott eszembe, hogy két hónapja nem láttam se fodrászt, se
manikűröst, se kozmetikust, és tudod, mit? Azt hiszem, soha nem
éreztem magam ilyen jól. És te is csodálatosan nézel ki. Biztos a
toszkán levegő teszi.
Bee elpirult.
– Csodálatosan nézek ki? Te vagy, aki lehengerlően fest. Nekem
még mindig van mit gyógyulnom, de azt hiszem, ismét eléggé
szalonképes vagyok.
– Az nem kifejezés! A barátaim Hollywoodban odalesznek érted –
vigyorgott Mimi. – Bár jobb lenne, ha elmondanám nekik, hogy a
szíved már másé.
Bee őszintén nem tudta, hogyan reagáljon erre.
Szerencsére Mimi nem foglalkozott tovább a témával.
– Nehéz lesz itt hagyni ezt az egészet, nem igaz, Bee?
– Rettenetesen nehéz. De biztos vagyok benne, hogy
visszajövök.
– Ezt jó hallani, mert azt hiszem, érdekelhet, hogy a következő
nyáron egy hónapra lefoglaltam a villát. Ígérd meg, hogy velem
jössz!
Bee csillogó szemmel pillantott rá.
– Csak próbálj meg megállítani, Mimi! Nagyon szépen köszönöm.
És nagyon köszönöm, hogy ilyen csodálatos barát vagy.
Bee odahajolt és megölelte barátnőjét. Közben eszébe jutott
valami.
– De egy amerikai cégnél fogok dolgozni. Valószínűleg nem lesz
sok szabadnapom.
– Csak gyere, ameddig csak tudsz. Ami pedig a barátságot illeti,
el sem tudom mondani, mennyire élveztem a társaságodat. Nem is
tudom, hogy bírtam volna itt nélküled. A legkevesebb, amit tehetek,
hogy lehetővé teszem, hogy visszajöhess ide. Emellett esélyt ad
arra, hogy újra találkozhass… tudod, kivel.
Bee bólintott, de nem válaszolt. Nem igazán várta a másnapi
búcsút.
Mimi együttérzőn megszorította a karját.
– Nagyon sajnálom, hogy nem lett semmi.
– Én is, de néha jobb szembenézni a tényekkel, és elfogadni,
hogy bizonyos dolgok egyszerűen nem működhetnek. Nem minden
álom válik valóra.
– És mi az akadálya?
– Kezdetnek az a tízezer kilométer L. A. és Toszkána között.
– Amor vincit omnia. – Mimi rákacsintott. – Különben is, lehet,
hogy Svájcban dolgozol majd, és az itt van, épp csak a határon túl.
– Igen, tudom, hogy azt mondják, a szerelem mindent legyőz, de
ez nem olyan egyszerű. Különben is, ki beszélt itt szerelemről?
Romeóba beleszerettem, az biztos, de bárki mást illetően
szeretetről, esetleg vonzalomról beszélhetünk… és semmi több.
– Ha te mondod, Bee.
Nem úgy tűnt, mintha sikerült volna meggyőznie Mimit.
De abban a pillanatban Bee magát sem tudta meggyőzni.
A vendégek fokozatosan elpárologtak, és csak Joey és Luke
maradtak, akik a rattankanapén ültek, a kutyával a lábuknál. Bee
ekkor már nagyon érzelmes hangulatba került, és szinte sírva fakadt,
amikor Mimi felállt, és Joey fülébe suttogott valamit. Ahogy ők ketten
eltűntek a házban, Bee egyedül maradt Luke-kal, és minden erejét
latba kellett vetnie, hogy ne engedje feltörni a könnyeit.
– Sajnálod, hogy elmész? – kérdezte Luke. A gyertyafény
megvilágította szomorú arcát. – Ugye visszajössz majd néha, hogy
meglátogass minket?
Ahogy felnézett, megtörölte a szemét a tenyerével.
– Természetesen. Minden alkalmat megragadok majd, hogy
minden jövőbeni olaszországi utazásomba beépítsek egy toszkánai
látogatást.
Bee szipogott; fogott egy papírszalvétát, és kifújta az orrát.
– Sajnálom, hogy ilyen érzelmes vagyok, de nagyon élveztem az
itt töltött időt, és rengeteg kedves embert ismertem meg. – Elkapta a
tekintetét. – Köztük téged, Luke.
Eltelt egy-két másodperc, mire a férfi megtörte a csendet.
– Honnan mész holnap? Firenzéből? Pisából?
Beenek meg kellett köszörülnie a torkát, hogy határozottan tudjon
válaszolni.
– Pisából.
– Hogy tervezel eljutni oda? Elvihetlek a repülőtérre? Nagyon
szeretném.
Bee bólintott.
– Ha tényleg nem bánod, az nagyon kedves lenne. Joey Mimivel
megy Rómába. Néhány napja visszaadtuk a kölcsönzött Fiatot,
úgyhogy arra gondoltam, elvitetem magam velük Sienáig, onnan
pedig megyek vonattal. De azt hiszem, ez még jobb lenne.
– Akkor ez eldőlt. Elviszlek Pisába.
Luke lehajolt, és felemelt egy üres tálcát. Láthatóan nagyon
szeretett volna kimenekülni a beszélgetésből.
 – Az lenne a legjobb, ha összeszednénk a tányérokat, mielőtt
Berlusconi és barátai randalírozni kezdenek.
Bee kinyújtotta a kezét, elkapta a férfi karját, és még egyszer
maga felé fordította.
– Várj, Luke. Valamit el kell mondanom.
Látta, hogy Luke szeme csillog a holdfényben.
– Imádtam itt lenni, Luke, és el sem hiszed, mennyire örülök, hogy
találkozhattam veled. Csak azt akarom, hogy tudd, ha a dolgok
másként alakultak volna… – A hangja elcsuklott, de összeszedte
magát: – …ha a dolgok másként alakultak volna, szerettelek volna
sokkal jobban megismerni.
A férfi bólintott, és nem tudott érzelemmentes hangon válaszolni.
– És én is, Bee. Nagyon kedves ember vagy, és soha, de soha
nem foglak elfelejteni. Remélem, csodálatos életed lesz.
Aztán sietve elfordult.
 Huszonegyedik fejezet

A szombat fizikailag és érzelmileg is kimerítő nap volt. Bee nagyon

korán kelt, hogy elmosogassa az előző esti tányérokat, de Ines
megelőzte; már nyakig volt a munkában. Bee segített neki törölgetni,
aztán felment, befejezte a csomagolást, és felkészült, hogy búcsút
vegyen két hollywoodi barátjától.
Miminek könnyek szöktek a szemébe, ahogy összeölelkeztek a
küszöbön, és megismételte Beenek a meghívását, hogy költözzön
hozzá arra az időre, míg Los Angelesben dolgozik. A tény, hogy
hamarosan megint találkoznak, megkönnyítette az elválást, de Bee
újra nagyon meghatódott, amikor Joey autója eltűnt az úton. Ami egy
nyűgös és elkényeztetett díva és egy bébiszitter viszonyának indult,
igazi barátságot szült. Bee úgy érezte, hogy hosszan tart majd,
annak ellenére is, hogy mekkora szakadék tátong a világaik között.
Mimivel együtt élni csodálatos élmény volt. Bee nagyon örült, hogy
részese lehetett annak, hogy a megasztár megtanuljon ellazulni és
sokkal jobban élvezze az életet. Cserébe Mimi támogató, bátorító és
nagylelkű barátnak bizonyult – egészen addig a pontig, hogy
felajánlja a vendégszeretetét a saját Los Angeles-i otthonában. Bee
tudta, hogy kettejük között mélységes bizalom alakult ki, és
kiváltságosnak érezte magát, hogy egy élő legenda beengedte őt a
magánéletébe. Jó hatással voltak egymásra.
Miután elmentek, Bee elindult, hogy elköszönjön Riccardótól.
Azonban bárhogy is kopogott az ajtón, keservesen csalódott, mert
nem kapott választ. Megkerülte a házat. A hátsó ajtót is zárva találta,
és Riccardo kis kocsija sem állt az udvarban. Végül nem tehetett
mást, írt egy cetlit, és az ajtaja alá csúsztatta. Ráírta a telefonszámát
és az e-mailcímét, valamint a következő sorokat: Sajnálom, hogy
nem tudtam elköszönni. Maradjunk kapcsolatban. Szeretettel: Bee.
Visszasétált a villába, és egyenesen a konyhába ment, hogy
elbúcsúzzon Inestől és Umbertótól. Mindketten meghatottan,
könnyes szemmel köszöntek el tőle. A labrador is megérezhette a
körülötte lévő emberek hangulatát, és nagy, barna szeme még a
szokásosnál is szomorúbban csillogott, ahogy az orrát Bee térdére
támasztotta. Bee minden eddiginél jobban és alaposabban
megdögönyözte és megszeretgette. Sírva hagyta ott Romeót és az
idős házaspárt.
A repülőtérre vezető úton ő és Luke nem beszéltek sokat.
Részben azért, mert fáradt volt, részben azért, mert túlságosan
elragadták az érzelmei, és nem akart újra sírni, részben pedig azért,
mert tudta, hogy élete egyik legnehezebb cselekedete, hogy
elhagyja a férfit és az otthonát. Amikor elérték a pisai repülőteret,
határozottan elutasította, hogy Luke bemenjen vele.
Luke felhalmozta Bee csomagjait egy kocsira, és elé állt.
– Bee, köszönünk mindent, amit értünk tettél, és úgy értem,
mindannyiunkért.
Megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta volna.
– Az, hogy Montegrifonéban voltál, örömöt hozott egy olyan
helyre, ahol az öröm már jó ideje hiánycikk. Nagyon remélem, hogy
újra eljössz hozzánk. Amilyen gyakran csak lehet.
Bee bólintott.
– Visszajövök, Luke, ígérem.
Érezte, hogy a hangjában érzelem csendül, és biztos volt benne,
hogy a férfi is hallotta.
– Nagyon örülök, hogy találkozhattam veletek. És tudom, hogy az
itt eltöltött idő jót tett nekem, nemcsak fizikailag, hanem emberként
is. Én vagyok az, akinek köszönetet kellene mondania… – A hangja
elcsuklott. – Nagyon fogsz hiányozni, Luke.
Tett egy lépést felé, és átölelte. Érezte a férfi ajkát sérült arcán,
majd hallotta a hangját a fülében.
– És te is hiányozni fogsz, Bee.
Aztán mielőtt Bee válaszolhatott volna, Luke elengedte és
elfordult. Visszamászott a furgonba, integetett, és elhajtott anélkül,
hogy hátranézett volna. Bee egészen elveszettnek érezte magát, és
mostanra annyira elfáradt, hogy alig tudta visszafojtani akönnyeit.

***

Öt óra volt, mire visszaért dél-londoni lakásába. Teljesen kimerült, és

továbbra is a könnyeivel viaskodott.
 Benyitott a lakásába. Megdöbbenésére nem a padlón találta a
postáját, ahogy arra számított, hanem az előszobai asztalon, csinos
kis toronyban. Ledobta a csomagjait, bement a nappaliba, és újabb
meglepetés érte. Az asztalon egy váza állt friss virágokkal. Az ablak
nyitva volt, a levegő friss volt, és üde, nem állott és fülledt, mint
amilyen a nyaralások után várni szokta az embert.
A virágok illata hirtelen visszarepítette a villába. Bee megtorpant,
hagyta, hogy szabadon cikázzanak a gondolatai. Tudta, hogy soha
nem fogja elfelejteni a Montegrifonéban eltöltött időt és azt az
egyetlen különleges férfit. Megtörölte a szemét, és vett néhány mély,
megnyugtató lélegzetet. Nem volt kétsége afelől, hogy még sokáig
Toszkánáról fog álmodni.
Miután összeszedte magát, észrevette, hogy a virágok mellett az
asztalon egy cetli és egy kulcscsomó hever. Mindkettő Jamie-től
származott. Az utóbbi időben sokat leveleztek. Jót tett a
kapcsolatuknak, hogy Miminek tetszett a forgatókönyve, és
egyenesen elküldte Los Angeles-i ügynökének. Jamie érthető
módon el volt ragadtatva, és szinte szánni valóan hálás volt.
Mindennek ellenére Bee azt vette észre, hogy ismét barátsággal, sőt
szeretettel gondol rá. A forgatókönyv váratlanul romantikus jellege
ellenére egy pillanatig sem vette fontolóra, hogy újra összejöjjön
vele, de megbocsátotta neki, hogy kihasználta az anyja naivságát,
és aztán hívatlanul megjelent Montegrifonéban. Az egykor
bankszámlakivonatot tartalmazó boríték hátoldalára írt pár sor a
Jamie-től megszokott macskakaparás volt, de Bee már tudta,
hogyan kell megfejteni.

Üdv itthon, Bee.

Még egyszer köszönöm, amit értem tettél. Tartozom neked.
Remélem, találkozunk valamikor.
Sok sikert mindenhez.

Szeretettel:
Jamie

Ui.: Találtam még egy pótkulcsot, visszaadom.

Uui.: Kenyér és tej van a hűtőben.
Bee átment a kis konyhába, főzött magának egy csésze teát, és
letelepedett, hogy telefonáljon, és közölje a barátaival, hogy
visszatért. Az anyjával kezdte, majd folytatta a barátaival, akikkel
hónapok óta nem beszélt. A régi egyetemi ismerősei mind sok sikert
kívántak neki az új állásában, és egy szempillantás alatt üdvözlőbulit
szerveztek a tiszteletére, és meghívták italozni. Bee fáradt volt, de
beleegyezett, hogy este nyolckor találkozzon a barátaival az
egyetem melletti, szokásos kocsmájukban.
Végül Jamie-t hívta fel, aki őszintén örült a hívásnak.
– Szia, Bee. Örülök, hogy épségben otthon vagy. Milyen volt
Toszkánában?
– Toszkána nagyszerű volt. Szuper. Bárcsak ott lehetnék még!
Köszönöm a virágokat, a tejet és a többit.
– Nagyon szívesen. Mesélj az új munkádról!
Bee elmesélte a fejleményeket. Jamie le volt nyűgözve,
különösen attól, hogy Bee egy hónapig Mimivel lakik majd.
– Ez mind csodálatosan hangzik, Bee. Remélem, találkozunk
valamikor Hollywoodban.
– Odaköltözöl?
– Ha Doloresnek sikerül eladnia a forgatókönyvemet, muszáj lesz.
– Dolores?
– Az új ügynököm. Így van, ennyi idő után végre van egy. És ő is
Hollywoodban él. Mimi Robertson ügynöke hozott össze vele. Azt
mondja, tetszik neki a munkám.
Bee hallotta, hogy Jamie tétovázik.
– Hogy őszinte legyek, egy hete találkoztam vele először, amikor
Londonban járt. Azt hiszem, van köztünk valami szikra.
– Szikra?
– Tudod, egy romantikus szikra. Nagyon megkedveltem, és azt
hiszem, ő is hasonlóan érez irántam.
Bee nem lepődött meg. Jamie bárkibe beleszeretne, ha az a
valaki Hollywoodban él, „szerette” a munkáját, és képes lenne valóra
váltani az álmait. Az, hogy ezt viszonozzák-e vagy sem, teljesen
más kérdés. Mindenesetre ez azt jelentette, hogy az érzelmes,
önéletrajzi ihletésű forgatókönyv ellenére továbblépett. És ennek
Bee nagyon örült.
 – Nos, ez remek, Jamie. Minden jót kívánok neked a jövőben.

***

Bee néhány órával később már a vonaton ült, Waterloo felé. A

külvárosi vonat szokás szerint zsúfolt volt, fülledt és koszos. Ha
bármi megerősítésre lett volna szüksége, hogy helyes volt-e
elhagyni a régi munkahelyét, a tömegközlekedés állapota azonnal
meggyőzi.
Miközben a névtelen épületeket nézte, amelyek elsuhantak
mellette, akaratlanul is a montegrifonei tájhoz hasonlította a látványt.
Nincsenek ciprusfák, nincsenek szőlősorok, nincsenek sárga
pillangók, nincs középkori vagy reneszánsz építészet. A különbség
megdöbbentő volt, és Beet egészen maga alá temette a nosztalgia.
Londonban körülbelül húsz fokkal volt hűvösebb, mint
Toszkánában, és miközben a bár felé sétált, Bee azt kívánta,
bárcsak hozott volna egy vastagabb pulóvert. Az ivóban viszont
majdnem olyan fullasztó volt a meleg, mint a vonaton.
A barátai azonnal kérdések tömkelegével árasztották el a
balesettel, az egészségi állapotával és az új munkahelyével
kapcsolatban. Miután mindent elmondott nekik, sokuk arcán
irigységet látott. Cserébe a kollégái továbbadták az egyetem
legfrissebb híreit, köztük azt a bombahírt, hogy a fogdosós
professzort nem kevesebb mint három másik nő jelentette fel
szexuális zaklatás miatt. Bee örömmel hallotta.
Telt az idő. Bee hallgatta a pletykákat, kortyolgatta a sörét, és
nem tudott szabadulni attól a nyomasztó érzéstől, hogy nem találja a
helyét. Ő és a barátai már évek óta ide jártak, és míg korábban
mindig jól érezte magát ilyen környezetben, most szinte fuldoklott,
mint a partra vetett hal. Túl sokáig volt távol, vagy talán a
Toszkánában töltött hónapok valahogy megváltoztatták…?
Az este előrehaladtával képtelen volt felülkerekedni ezen a
kellemetlen gondolaton. A korsó sörének csak a felét itta meg, és
nem volt hajlandó többet inni, mert csak még jobban elálmosította.
Megkönnyebbült, hogy a megjelenése senkit sem riasztott el, sőt
nagyon sok pozitív megjegyzést kapott. Még egy ismeretlen férfi is
leszólította egy „ital, vacsora vagy több” ajánlattal. Ha Bee túl
ijesztően nézett volna ki, ez nyilvánvalóan nem történt volna meg.
Bee elmosolyodott, megköszönte, de nemet mondott. Egyetlen férfi
járt a fejében, és tudta, hogy hónapokba, esetleg évekbe fog telni,
hogy túllépjen azon, ami lehetett volna.
Nagyon kimerült volt már. Átlátszó kifogásokkal elhagyta a
kocsmát, és a hazafelé vezető úton vegyes érzelmek rohanták meg.
Egyrészt örült és megkönnyebbült, hogy a jelek szerint elfogadták
régi önmagának, és nem találták eltorzult korcsnak. Másrészt ott volt
a felismerés, hogy most éppen London az, ahol idegennek érzi
magát. Annyira hozzászokott a gyíkokhoz, a kecskékhez és a
labradorokhoz, hogy a fülledt kocsma, a korsó sör, az egyetemi
pletykák és a vadidegen férfiak bókjai most éppolyan furcsák volt
számára, mint egykor a toszkán vidék.
Hazaérve határozottan megkönnyebbült, hogy egymaga lehet.
Talán ennyi volt az egész? Megszokta, hogy távol van a tömegtől,
elszokott a város állandó zsibongásától, elfelejtette, milyen itt a
tempó? Igen, mondta magában, talán ennyi az egész.
Csupán öt percre sikerült megnyugtatnia magát. Miközben főzött
egy bögre kamillateát, leült, és kinyitotta a laptopját, hogy megnézze
az e-mailjeit. Amikor a szeme megakadt a luca@montegrifone.com
feladón, a szíve határozottan megremegett, és tudta, hogy nem csak
a toszkán békét hiányolja.
Rákattintott az üzenetre, és izgatottan elolvasta.

Ciao, Bee. Arra gondoltam, hogy szívesen fogadnád ezt a

Montegrifonéban töltött idő emlékéül. Minden jót kívánok.

Luke

Az e-mailhez egy fotót csatolt, amely a villa mögötti kertben készült

Luke-ról, Umbertóról és Inesről, lábuk előtt a nagy, fekete
labradorral.
Bee csak nézte a képet, és hagyta, hogy a könnyek
végigcsorogjanak az arcán.
 Huszonkettedik fejezet

Bee a vonaton ült, úton Newburybe, hogy meglátogassa a szüleit.

Bár a motegrifonei „családjáról” készült fotó könnyekre fakasztotta,
Luke kimért üzenete csak segített az elszakadásban. Az aláírása elé
sem írta, hogy „szeretettel”, vagy hogy „Puszi: Luke”, sem azt, hogy
„hiányzol”. Ez megerősítette Bee meggyőződését, hogy helyesen
döntött: nem lett volna értelme kapcsolatba bonyolódniuk. A völgy
hiánya még mindig nagyon fájt neki, de ezzel a gondolattal sikerült
kissé megnyugtatnia magát. Muszáj volt, ha nem akart kiborulni a
szülei előtt. Az anyjától évekig hallgathatná aztán.
A szülei az állomáson várták. Bee forrón megölelte őket, és
nagyon örült, hogy újra láthatta őket. Ahogy hazafelé tartottak,
részletesen elmesélte nekik a Montegrifonéban történteket,
kimerítően leírta a vidéket és az ott lakókat, és a szóáradata az ebéd
alatt is folytatódott. Szándékosan kisebbítette Luke szerepét az
életében, és főleg Umbertóra és Inesre, valamint természetesen
Romeóra, a kutyára koncentrált. Édesanyja nem győzött
szabadkozni, amiért kiadta a címet Jamie-nek, de Bee
megnyugtatta, hogy nem történt baj, sőt ő és Jamie ismét jóban
vannak. Az anyja szemében azonnal elhamarkodott remény csillant.
– Mielőtt bármit is mondasz, anya, nem fogok újra összejönni
vele. Végeztünk egymással.
– Nagyon sajnálom, drágám.
– Nem szükséges. Mindketten jól vagyunk.
A továbbiakban mindent elmesélt nekik az új munkáról, és
örömmel látta, hogy az apja szemöldöke felszalad, amikor elmondta,
mennyit fognak fizetni neki. Édesanyját jobban aggasztotta az, hogy
egyetlen lánya a világ másik felén köt ki, de Bee mindent megtett,
hogy megnyugtassa.
– Nem hiszem, hogy az állandó munkahelyem Kaliforniában lesz,
a székhelyükön. Csak egy hónapra megyek oda, hogy megtanuljam,
hogy mennek a dolgok. Azt tervezik, hogy valahol Európában
nyitnak egy alirodát, de még tanakodnak, hogy hol lenne a legjobb.
Akár London is lehet.
– Remélem, hogy London lesz, kedvesem.
Bee azonban határozottan úgy érezte, hogy nem akar Londonban
maradni, de ezt egyelőre nem említette a szüleinek. Lesz rá alkalma
azután is, hogy eldőlt a kérdés.
Miközben áttértek a süteményre és a fagylaltra, az anyja
személyesebb dolgokra terelte a beszélgetést, és Bee magában
felnyögött.
– Meséltél a birtokon élő emberekről, és említetted, hogy a
birtokigazgató mintha korodbeli lenne. Kedvelted?
– Igen, anya, kedveltem őt. Mindenkit kedveltem ott.
– De te őt szeretted a legjobban…?
Az anyja radarja elképesztő volt. Bee iskolás kora óta képtelen
volt kitalálni, hogy a fenébe sikerült az anyjának mindig azokat a
fiúkat szóba hoznia, akiket igazán kedvelt, az időről időre
felbukkanó, reménykedő randikérők helyett. Ivott egy korty
Valpolicellát, és hátradőlt, belátva, hogy sarokba szorították.
– Igen, anya, ha igazán tudni akarod, kedvelem… nagyon is
kedvelem.
– De nem történt semmi?
– Semmi sem történhetett, anya. Ez nem lett volna tisztességes
vele szemben.
Ha már elkezdte, röviden beavatta őket Luke tragikus előéletébe,
és azokkal a szavakkal fejezte be, amelyek olyan régóta jártak a
fejében:
– Elvesztette az anyját, a nagyapját, majd a menyasszonyát. Nem
lehetek én a felelős azért, hogy még egyszer összetörjön a szíve.
– Ez nagyon felnőttes hozzáállás.
Bee elnevette magát ezen a kijelentésen.
– Ha nem vetted volna észre, anya, felnőtt vagyok. Harmincegy
éves nő vagyok, nemsokára harminckettő.
– Tudom, hogy az vagy, kedvesem. Csak úgy értettem, hogy nem
sok lány viselkedett volna így, ebben biztos vagyok. És mi van vele?
Gondolod, hogy ő is így érzett irántad?
– Igen… talán. Nem tudom. Mindenesetre jó volt megismerni őt,
és tudom, hogy soha nem felejtem el. – Elkapta az anyja tekintetét. –
És ő is ugyanezt mondta nekem.

***

A következő néhány napban Bee belevetette magát az elintézendők

tengerébe. Rengeteg dolgot el kellett rendeznie, mielőtt itt hagyta
volna Londont. Még mindig nem volt hír arról, hogy hova költözik az
európai székhely, és Bee már-már azon töprengett, meghosszabbítja
az albérletét, hátha újra itt köt ki. Végül elvetette ezt az ötletet,
hiszen azzal a fizetéssel, amit a stúdiótól kap majd, ennél sokkal
jobb lakást is megengedhet magának, sőt azon is elgondolkodhat,
hogy kifizeti a kezdő részletét egy saját lakásnak. Ezenkívül egy
lakásváltás jó pont az új élete kezdetéhez is. Ahogy ezt eldöntötte,
értesítette a főbérlőjét, és elkezdett összepakolni.
Szinte az összes barátjával sikerült beszélnie, és néhányukkal
találkozott is, mielőtt elindult volna L. A.-be. Köztük volt Annabelle is,
aki művészettörténész volt, és sokat segített Beenek a doktori
disszertációjában. Egy kellemes délutánt töltöttek együtt egy
kávézóban a Victoria állomás közelében, és miközben a szokásos
témáikról beszélgettek, Bee megvilágosodott.
Annabelle, mint mindig, most is a középkori művészetről beszélt,
és hirtelen olyasmit mondott, amitől Bee fejében megszólaltak a
harangok.
– Persze akkoriban senki sem festett vászonra. A legtöbb
festmény vagy freskó volt, közvetlenül a falra festve, vagy
táblafestmény… – Arra az esetre, ha Bee esetleg nem tudta volna,
mire gondol, tovább ecsetelte: – Biztosan tudod te is, hogy a
művészek az egész középkorban fatáblákra festettek, és csak a
reneszánsz korában jelent meg a keretre feszített vászon.
– Fapanelek… persze… – hebegte Bee, de az agya száguldott.
Természetesen ezt már tudta, de elfelejtette.
A dolgok hirtelen a helyükre kerültek.
Annabelle nem tudott a Bee fejében zajló zűrzavarról, és
zavartalanul folytatta a monológját:
– A nyárfa vagy a platán volt a kedvenc anyaguk, és nem
hosszában, hanem ferdén vágták a fát, hogy a lehető legnagyobb
felületet kapják. Ezután valamilyen állati eredetű enyvvel vásznat
ragasztottak rá, és alapozó rétegekkel építették fel a felületet. Az
eredmények…
Bee félbeszakította, mielőtt folytathatta volna.
– Ne haragudj, Annabelle, de ezek a panelek körülbelül mekkorák
voltak?
– Minden a fa méretétől függött. Minél nagyobb a fa, annál
nagyobb a panel. Láttam már néhány süteményestálca-méretűt is.
– Ismered Martini Angyali üdvözletét? – Nem várta meg a választ.
– Azt fára festette, igaz?
– Persze. Valamennyi akkori vallásos alkotást vagy egyenesen a
templomok falára, vagy fatáblákra festettek. Az Angyali üdvözlet egy
nagy festmény, tehát több egymáshoz rögzített fadarabból áll. A
kisebb festmények csak egy táblát foglalnak el. Miért kérdezed?
Bee vad tekintettel bámult rá az asztal túloldalán, és alig tudta
visszatartani izgatottságát.
– Azért, mert lehet, hogy most fedeztem fel Simone Martini egyik
festményét.
– Tessék? – Most Annabelle-en volt a sor, hogy döbbenten
nézzen. – Úgy érted, egy ismeretlen festményt?
– Olyat, amelyet az elmúlt hetven-nyolcvan évben elveszettnek
hittek. Legalábbis azt hiszem, tudom, hol van.
Bee megölelte meghökkent barátját, és nem vesztegetve az
idejét, visszaszáguldott a lakásába. Nem volt meg neki Riccardo
elérhetősége, de Luke mobilszáma igen. Mély levegőt vett, és
felhívta. A férfi szinte azonnal válaszolt, és a lányt elöntötte a
melegség, ahogy meghallotta.
– Pronto.
– Szia, Luke, én vagyok, Bee. Figyelj, eszembe jutott valami.
– Szia, Bee! Jól vagy? – A hangja meglepetten és aggodalmasan
csengett.
– Jól vagyok. Nézd, ne reménykedj túlságosan, de az az
érzésem, hogy megtaláltam a Simone Martini-festményedet.
– Tessék?
A reakciója ugyanaz volt, mint Annabelle-é.
– Hol?
– Azt hiszem, tudom. Apád házában, a régi otthonodban van egy
szekrény a konyha sarkában. Tudod, melyikre gondolok?
 – Ahol a borosüvegeket tartotta.
– Igen, még mindig ott tartja. A helyzet az, hogy egykét héttel
ezelőtt segítettem neki palackozni egy nagy demizson bort.
Miközben megtöltötte a palackokat, én a szekrény polcaira
rakosgattam őket, és Luke, akkor vettem észre, hogy az alsó polc
egyetlen darab, nagyon-nagyon régi fából készült.
– És ez mit is jelent…? – kérdezte Luke értetlenül.
– Martini fatáblákra festett, és a kisebb művei csak egyetlen
deszkára kerültek. A festmény, amit kerestek, nem vászonra, hanem
fára készült! Erre emlékeznem kellett volna, de nem jutott
eszembe… – Bee mély levegőt vett. – Van egy olyan érzésem, hogy
ha kiveszed azt a polcot, és megfordítod, megtalálod, amit kerestél:
a választ minden problémádra.
– Azt hiszed, hogy a nagyapám a konyhában rejtette el a
festményt? – Luke-nak a lélegzete is elakadt. – Egy ilyen jól látható
helyen, mindenki orra előtt?
– Az a legjobb rejtekhely, amire nem gondolnál, éppen azért, mert
ott van az orrod előtt. Luke, tényleg ott lehet.
Beenek eszébe jutott, hogy Mimi is milyen jól szórakozott azon,
hogy a kirándulásaik alkalmával szem előtt volt, mégis elrejtőzött.
Aztán valami más is az eszébe jutott:
– Azt hiszem, ez alkalmat adhat arra, hogy te és az apád végre
megpróbáljatok beszélgetni egymással.
– Ha a Martini tényleg ott van, akkor kénytelen lesz beszélni
velem. Figyelj, Bee, nem is tudom, hogyan köszönjem meg…
– Ahogy mondtam, még ne köszönj semmit. Lehet, hogy óriásit
tévedek. Nagyon sajnálom, hogy akkor nem gondoltam rá. Végül is,
állítólag a középkor szakértője vagyok…
Leroskadt a kanapéra, és hirtelen szörnyen fáradtnak érezte
magát.
– Szorítok nektek. És Luke… jó volt hallani a hangod.
– Mindig jó veled beszélgetni, Bee. – Luke hirtelen rekedtebb lett.
– Sokat gondoltam rád.
– És én is sokat gondoltam rád, Luke. Akarsz tudni valamit? Mióta
visszajöttem ide, minden éjjel Toszkánáról álmodom.
Valójában nem csupán Toszkánáról álmodott, a dombtetőkön ülő
falvaival és ragyogó építészetével, hanem egy bizonyos
úszónadrágos szőlősgazdáról is, de úgy döntött, jobb, ha ezt nem
mondja el neki.

***

Másnap reggel fél nyolckor, éppen, amikor a vízforraló sípolni

kezdett, Bee telefonja csörögni kezdett.
Luke hívta. Bee leült a konyhaasztalhoz és lélegzet-visszafojtva
vette fel.
– Bee, igazad volt!
Luke izgatottnak hangzott, és a lány szíve megdobbant.
– A Martini az?
– Az kell hogy legyen. Ma reggel első dolgom volt, hogy elmentem
apámhoz. Együtt leszedtük a palackokat, és kivettük a polcot. Csak
rövid szögekkel volt rögzítve, és egész könnyen kijött. És igen,
megfordítottuk, és megtaláltuk a festményt.
Bee szíve örömtáncot lejtett.
– Ez fantasztikus hír, Luke, igazán fantasztikus! Mondd,
megtennél egy szívességet? Csinálj egy fényképet és küldd el
nekem, jó? Egyik közeli barátom a középkori művészet
világszaktekintélye. Ő bizonyítani fogja, sőt azonnal meg tudja majd
mondani, hogy valóban Martinitól van-e.
– Ez nagyszerű. Azonnal küldöm.
– És akkor… Beszéltek apáddal?
– Most fent vagyok a villában a festménnyel. Muszáj volt
megmutatnom Umbertónak! De igen, apám és én beszéltünk ma
reggel. Nem sokat, képzelheted, de beszéltünk. Ez az egész olyan
elképesztő! Szóhoz sem jutunk.
– Akkor megtennél még egy szívességet, Luke? Ha Annabelle
igazolja, hogy a festmény eredeti, elmennél újra apádhoz? És ha
mész, vinnél magaddal egy üveg pezsgőt, és megígéred, hogy
együtt megisszátok? Az egészet. És amíg isztok, kérlek, kezdjetek el
beszélni.
– Megígérem, Bee – felelte Luke, és egy pillanatig habozott. –
Bee, el sem tudom mondani, mennyit jelent ez mindannyiunk
számára. Lehet, hogy most mentetted meg Montegrifonét.
 – Neked is sikerült volna, Luke, efelől nincs kétségem. Most pedig
küldd el nekem azt a fényképet.
A fénykép megérkezett, és Bee áhítattal nézte. Számára egészen
egyértelmű volt, hogy a festmény eredeti. Az Uffizi Képtárban függő
Angyali üdvözlet számos egyedülálló jegyet hordoz magán. Ezek
egyike a Madonna furcsa testtartása; hátrafelé hajol, mintha nem
akarná elfogadni a Gábriel arkangyal által hozott hírt. Luke sokkal
kisebb festménye úgy nézett ki, mint egy korai tanulmány a híresebb
képhez. Ugyanúgy a Szűzanyát ábrázolta, és ugyanabban a
jellegzetes, tartózkodó testtartásban. Összetéveszthetetlen volt.
Igazinak kellett lennie. Ahogy azonban Luke-nak megígérte, Bee
egyenesen átküldte a képet Annabelle-nek, aki alig öt perccel
később, teljesen elragadtatva telefonált Beenek.
– Személyesen kell látnom, hogy teljesen biztos legyek, de a
fotón, amit küldtél, nagyon úgy néz ki, mint egy eredeti Martini. Azt
hiszem, megtaláltad, Bee. Sőt, biztos vagyok benne, hogy
megtaláltad. Ez elképesztő!
Tényleg elképesztő volt. Az egész hihetetlen volt, Bee alig bírt
magával örömében.
– Nagyon köszönöm, Annabelle. Van fogalmad arról, mit érhet, ha
valódi?
– Sejtettem, hogy megkérdezed. Most néztem utána. Simone
Martini egy másik festményét, a Gyümölcsoltó Boldogasszonyt a
Sotheby’s néhány éve valamivel több mint négymillió dollárért adta
el. Az egy nagyon kicsi festmény volt, úgyhogy a nyakam tenném rá,
hogy az általad fellelt kép ennél jóval többért kelhet el. A középkori
művészet piaca soha nem volt erősebb, mint manapság.
– Azta! Köszönöm szépen, Annabelle. Átadom a jó hírt.
Bee azonnal telefonált Luke-nak, és örömmel hallotta az ámulatot
a hangjában. Valahogy biztos volt benne, hogy ez a felfedezés
nemcsak Montegrifonét menti meg, hanem Luke-ot és az apját is,
vagy legalábbis segít rajtuk. Összefonta az ujjait abban a
reményben, hogy ennyi idő után ez a fantasztikus lelet újra
összehozza a két férfit.
Ő és Luke néhány percig beszélgettek, de Bee örömét
beárnyékolta a tudat, hogy a férfi több mint ezer kilométernyire van
tőle, amely távolság a jövőben csak nőni fog.
 A következő napok mozgalmasan teltek. Bee összecsomagolta az
összes holmiját, és felbérelte két volt tanítványát, hogy egy furgonnal
szállítsák el a szülei házába, Newburybe. Miután elmentek, rendet
tett a lakásban, és néhány utolsó pillanat erejéig visszagondolt az ott
eltöltött évekre, a kapcsolatára Jamie-vel, és arra, hogy milyen lesz
most mindent elölről kezdeni. De nem tudta tagadni: bármennyire
izgalmasnak is ígérkezett az új munkahelye, az elkövetkező hetek és
hónapok, valami vagy valaki hiányzott az életéből. Ahogy kinézett az
ablakon át a gazzal benőtt hátsó kertre, majd a London utcáin
sorakozó, sivár házakra, vágyakozva gondolt vissza a napsütötte
toszkán paradicsomra és az ott élő emberekre.
Különösen egyre.
Amíg Montegrifonéban tartózkodott, sikerült meggyőznie magát
arról, hogy az olyannyira eltérő hivatásuk miatt lehetetlen, hogy Luke
és ő valaha is együtt legyenek. Azt mondta neki és mindenki
másnak, hogy a karrierje a legfontosabb az életében, de most, itt,
teljesen egyedül, Bee nem volt ebben olyan biztos. Igen, az új
munka igazán ösztönzőnek ígérkezett, de bármennyire is csábítónak
tűnt életének ez az új iránya, Luke nélkül szörnyen üresnek érezte.
Ugyanazzal a dilemmával találta szemben magát, amely az idők
kezdete óta sújtotta a nőket: család vagy karrier? Tudta, hogy
mindkettőt akarja, de azt is tudta, hogy ez lehetetlen kívánság.
Amikor már-már a melankólia felé sodródott, a telefonja csipogott.
Egy e-mail érkezett, nagy örömére Riccardótól.

Kedves Bee!

Remélem, levelem jó egészségben talál. Sajnálom, hogy nem

volt alkalmam elbúcsúzni. Szégyellem bevallani, de az utolsó
pillanatban elhagyott a bátorságom.
Roppant hálás vagyok az izgalmas felfedezésedért.
Valószínűleg el tudod képzelni, hogy ez mekkora változást
jelent Montegrifone és az egész családunk számára. Nem
tudom, hogy valaha is képesek leszünk meghálálni. Nagyon
örültem, hogy találkoztunk, és megtiszteltetésnek veszem,
hogy megismerhettelek. Kérlek, tartsuk a kapcsolatot, és
 haladéktalanul jelezd felém, amint azt tervezed, hogy
visszatérsz Montegrifonéba.
Üdvözlettel

Riccardo (Negri)

Az e-mail kissé hivatalos hangvétele megmosolyogtatta Beet,

különösen az aláírás zárójeles része. Mintha arra számítana, hogy
Bee nem emlékszik rá. Nem lepte meg, hogy Riccardót elhagyta a
bátorsága, elvégre komoly traumákon és depressziós időszakokon
esett át, és noha már javult a kedélye, minden bizonnyal még mindig
nagyon érzékeny. Nem említette azonban a fiát, és Bee
kétségbeesetten remélte, hogy az új fejlemények fényében a két férfi
is megtalálja a módját, hogy közeledjen egymáshoz.
Csak ebben bízhatott.
 Huszonharmadik fejezet

Szeptember csodálatos, szinte szürreális hónap volt Bee számára.

A HOWTV központja akkor sem különbözhetett volna jobban
Montegrifonétól, ha egy idegen bolygón van. Bee bármerre nézett,
aszfaltot, üveget és vasbetont látott, a legfelső emeletről ablakok
tömkelegére nyílt kilátás, a mögöttük húzódó dombokon pedig az
ikonikus Hollywood felirat is látható volt. A vállalaton belül a
munkatársai barátságosak és segítőkészek voltak, közvetlen főnöke,
Virginia, a felelős szerkesztő pedig egyenesen elragadó. Bee
nagyon megkönnyebbült. Túl sok filmet látott a kemény amerikai
vállalati farkastörvényekről, és a legrosszabbra számított.
Hosszú napokat töltött Virginiával, miközben a nő felvázolta az új
csatorna jövőjére vonatkozó terveit, és hamarosan Bee is ráérzett,
milyen irányt kell keresnie. Ahogy elkezdtek beérkezni a beadványok
a világ produkciós cégeitől, gyorsan megtanulta elválasztani a búzát
a pelyvától: voltak remek ötletek, egy-két megkérdőjelezhető és
néhány nyilvánvaló szemét. Ahogy teltek a hetek, ő és Virginia
szilárd ütemtervet dolgoztak ki a következő néhány hónapra, és Bee
érezte, hogy megbecsülik az erőfeszítéseit. Szakmába vágó,
lenyűgöző munka volt, éppannyira érdekes, mint Bee remélte, vagyis
akár ahhoz is elég érdekes lehetett volna, hogy elfeledtesse vele a
toszkán borászt.
De munka ide vagy oda, nem tudta kiverni a fejéből.
Ami a munkát illeti, az egyetlen dolog, amit még mindig nem
tudott, az az, hogy hol lesz a székhelye. Minél többet gondolkodott
ezen, annál kevésbé kívánkozott vissza Londonba. Valahogy tudta,
hogy teljesen szakítani akar a múlttal, és tovább akar lépni.
Mindennap új pletykák keringtek, Prágától, sőt Reykjavíktól egészen
addig, hogy egyáltalán nem is lesz európai iroda. Bee minden tőle
telhetőt megtett, hogy megzabolázza az idegességét.
Ebben pedig nagy segítségére volt az irodán kívüli életének
változatossága és izgalma.
 Attól a pillanattól kezdve, hogy kiszabadult a LAX repülőtér
fogadócsarnokából, a gazdagság, a kiváltságosság és a túlzások
világában találta magát. Egy limuzinnal jöttek érte a reptérre, és
egyetlen árva szó nélkül elszállították Mimi Beverly Hills-i
kastélyába. Hollywood leggazdagabb színésznőjének háza
ultramodern volt, és a harmincfős moziteremtől a hatalmas
úszómedencéig, teniszpályáig és elragadó szubtrópusi növényekkel
zsúfolt teakertig mindennel fel volt szerelve. Bee meghatódva látta,
hogy a központi nappaliban San Gimignano hógömbje előkelő helyet
kapott. Legtöbbször, miután Bee és Mimi hazaért a munkából,
úsztak egyet, vagy kint üldögéltek a lengő pálmafák alatt, és egy
Velencétől északra fekvő kistermelőtől származó, kifejezetten
Olaszországra emlékeztető proseccót kortyolgattak. Toszkána még
mindig a gondolataikban járt, Mimit pedig lenyűgözte a Martini-
festmény felfedezésének története.
– Szóval életed szerelme most újra fizetőképes. – Elkapta Bee
tekintetét. – Tudod, hogy könnyen megengedhetné magának, hogy
alkalmazzon egy másik birtokmenedzsert, és veled éljen, akárhol
legyél is?
Bee szomorúan mosolygott.
– Már mondta nekem, hogy soha nem hagyja el Montegrifonét. És
soha nem akarnék én lenni az, aki ilyen drasztikus lépésre
kényszeríti. A családja évszázadok óta ott él, és megértem, milyen
mély érzések kötik őt a völgyhöz. Nem, még mindig nem működne.
– Persze, de te is elmehetnél, és letelepedhetnél vele
Montegrifonéban.
Bee megrázta a fejét.
– És feladjam az új, izgalmas munkámat?
– Még a szerelemért sem?
– Nem, még azért sem.
Szinte maga is elhitte.
Számos emlékezetes alkalommal Mimi magával vitte Beet a
gazdagok és a híresek otthonaiban rendezett partikra. Bee már
számon sem tartotta, hány hollywoodi bennfentessel ismerkedett
meg, sőt került testközelbe a zsúfolt partikon. Ezeken az
eseményeken jelen volt Joey is, aki immár állandó szereplője volt
Mimi életének. Bee örömmel látta, hogy mindketten boldognak
látszanak, és úgy érezte, Mimi vágya, hogy megállapodjon,
lassanként valóra válik.
A hónap vége felé, egy héttel azelőtt, hogy Bee befejezte volna a
négyhetes próbaidejét a HOWTV-nél, Mimi yorkshire-i filmjének
premierjét vetítették Londonban. Ahogy ígérte, meghívta Beet, hogy
utazzon át vele és Joey-val a bérelt repülőgéppel. A terv az volt,
hogy átutaznak, részt vesznek a szombat esti bemutatón, majd
egyenesen visszarepülnek – több mint tízezer kilométeres oda-
vissza utat tesznek meg egy este alatt. Bee még soha nem csinált
ilyesmit, és soha nem ült még magánrepülőgépen.
A bérelt repülő fényűző volt: teljes hosszúságú ágyakat kínált az
alváshoz. A másodpilóta elmagyarázta neki, hogy ezek a
repülőgépek magasabban repülnek, mint a hétköznapi utasszállítók,
és ennek következtében nagyon kevés a turbulencia. Beenek
sikerült jó pár órát aludnia az oda- és visszaúton is. Ha akarta volna,
pezsgőbe fojthatta volna magát, és kaviárral tömhette volna magát
degeszre, de visszafogottan megelégedett egy kis friss gyümölccsel
és egy szendviccsel, mivel tudta, hogy Londonban ünnepi vacsora
vár rájuk.
Csodálatos hétvége volt, de Londonban még nagyobb
meglepetés érte, mint amire valaha is számított.
A film nagyszerű volt, Mimi pedig a tőle megszokott módon
hibátlanul játszott. Bee biztos volt benne, hogy a kritikusok is látják
ezt, és nagyon jó értékelésekkel illetik majd a filmet.
A Leicester Square-i premier után az ünnepi vacsora következett.
Mimi bocsánatkérően elmagyarázta, hogy neki és Joey-nak a
legfelső asztalnál kell helyet foglalniuk a nagyok és jók, vagy
nagyok, de nem túl jók között, míg Bee egy másik asztalnál kapott
helyet. Amikor elindult a kijelölt helyéhez, berzenkedett a
gondolattól, hogy kilenc vadidegennel vacsorázik majd együtt, de
hamarosan rájött, hogy az asztaltársai közül mégsem mindenki
idegen. Amikor lehajolt, hogy ellenőrizze a nevét a névjegykártyán, a
szomszédos széken ülő férfi felé fordította a fejét, és felpattant.
– Szia, Bee! El sem tudom mondani, milyen jó újra látni téged!
A férfi elegáns vacsorazakót viselt, rövid, világos haját frissen
nyírták. Széles vállával, napbarnította arcával és ragyogó
mosolyával pedig fantasztikusan nézett ki.
 Bee hangosat nyikkant örömében, és szó szerint a férfi kinyújtott
karjába vetette magát.
– Luke… itt vagy!
Nem ez volt a legizgalmasabb megfigyelés, aminek hangot
adhatott, de már annak is örült, hogy egyáltalán bármit is képes volt
kinyögni. Az érzelmek hirtelen fellángolása, ahogy meglátta a férfit,
azzal fenyegetett, hogy könnyekre fakasztja. Arcát Luke mellkasára
hajtotta, és minden tőle telhetőt megtett, hogy visszanyerje az
önuralmát.
– Mimi nem mondta, hogy meghívott?
Bee hátralépett, hogy fel tudjon nézni a férfi arcára, de továbbra is
fogta a kezét.
– Nem! Mimi nagyon sejtelmesen elhallgatja a meglepetéseit –
nevetett. – Na de csak várd meg, míg hazaérünk!
– Csodálatosan nézel ki. Igazán lenyűgöző vagy.
Úgy fest, Luke valóban ámulatba esett.
Bee egy nagyon drága dizájnerruhát viselt, amelyet Mimi akart
neki mindenáron megvenni, hogy kiengesztelje a Berlusconi által
felfalt kék selyemblúzáért. De bármilyen csodálatos és drága volt a
ruha, Luke szeme nem azon függött, hanem az arcán.
– Mostanra szinte teljesen eltűntek a hegeid, és imádom, amit a
hajaddal csináltál. Úgy nézel ki, mint egy szexi francia filmsztár!
Bee ragaszkodott ahhoz, hogy maga fizesse ki a látogatást Mimi
fodrászánál, és még mindig nem tudott napirendre térni az összeg
felett, de el kellett ismernie, hogy José, a stylist csodálatos munkát
végzett, és határozottan boldoggá tette, hogy Luke-nak tetszik.
– Nos, te magad is úgy nézel ki, mint egy filmsztár. A szmoking
nagyon jól áll neked.
Egymás kezét fogva ültek le. Miközben Bee minden figyelmét
Luke-nak szentelte, csak félig-meddig vette észre, hogy az asztalnál
ülnek még páran; jó néhányukat ráadásul ismerte is a közelmúltbeli
partikról.
– Mesélj a festményről. Felbecsültetted már?
– A Sotheby’s küldött egy szakértőt Rómából, aki megerősítette,
amit a barátod mondott. Eredeti. Egy tanulmány a Madonnáról,
stílusában nagyon hasonlít az Angyali üdvözlethez. Az őszi
katalógusukba veszik fel, irányára öt- és hatmillió euró között van, de
azt mondta nekem, hogy úgy gondolja, ennél sokkal több is lehet,
amennyiért leütik.
– Azta! Akkor ez azt jelenti, hogy az anyagi gondjaidnak vége!
– És mindezt neked köszönhetem, Bee.
Bee egy pillanatig habozott.
– És az apád? Sikerült végre beszélnetek?
Luke ajkára egy kis mosoly szökött, és bólintott.
– Leginkább ő beszélt… Én inkább csak hallgattam. – A mosolya
kiszélesedett. – De minden rendben. Most már értem, mi késztette
arra, hogy így viselkedjen. Tudtad? Azért küldött abba a bentlakásos
iskolába, mert anyám azt akarta, hogy Angliában tanuljak, nem
pedig azért, mert csak el akart távolítani maga mellől. Ha csak egy
szóval is mondta volna… Mindegy, még rávettem, hogy forduljon
pszichiáterhez. Évekkel ezelőtt, évtizedekkel ezelőtt meg kellett
volna tennie, de jobb későn, mint soha. – A lány felé hajolt, és
gyengéden megcsókolta az érintetlen arcát. – Ezt ő küldi. – Aztán
lágyan meg csókolta a sérült arcát. – És ezt tőlem kapod.
Bee Luke-ra nézett, két tenyere közé fogta a férfi arcát, majd
megcsókolta mindkét oldalán.
– Ezt én küldöm neki. – Eztán pedig nem engedte el Luke-ot,
helyette szájon csókolta. – És ezt tőlem kapod.
Beenek zsongott a feje a csóktól, de nem volt ideje kiélvezni.
– Szia, Beatrice, örülök, hogy újra látlak! Nagyon jól nézel ki.
Vissza a normális kerékvágásba?
Bee szeme elkerekedett, amikor észrevette, hogy a hang nem
mástól jött, mint Amos Franklintől, A Sötét Herceg rendezőjétől, aki
most néhány székkel arrébb, egy asztalnál ült velük. Az oldalán
Gayle ült, aki még sokkal elbűvölőbbnek tűnt, mint ahogy Bee valaha
is látta: sötétvörös szaténruhát viselt, mélyen dekoltált
nyakkivágással.
Vonakodva elhúzódott Luke-tól, és elvörösödve magyarázkodni
kezdett.
– Ó, jó estét, Mr. Franklin, szia, Gayle. Elnézést kérek, nem
vettem észre magukat! A barátommal régóta nem találkoztunk. –
Halványan mosolygott az asztaltársai felé. – Bocsássanak meg, nem
figyeltem.
– Vettük észre – nevetett Gayle. – Nos, bemutatsz minket?
 Miután Bee bemutatta volt főnökét és munkatársát, valamint Luke-
ot, Gayle szeme felcsillant.
– Tehát találtál magadnak egy toszkán szuvenírt.
Bee még jobban elpirult, de mindent megtett, hogy kedvesen
válaszoljon.
– Romeót, a kutyát nem hívhatták meg, így meg kellett
elégednem a második helyezettel.
Luke ismét megfogta a kezét, és megszorította, majd a kutya
nevében válaszolt.
– Nem találtunk neki szmokingot. – Mosolygott, és nyugodtnak
tűnt. – Ráadásul sosem érdekelték túlságosan a filmek, hacsak nem
a 101 kiskutyáról van szó. Ellenben én nagy rajongója vagyok a
filmjeinek, Mr. Franklin.
Luke és Amos Franklin a filmekről beszélgetett; Bee
megnyugodott, és örült, hogy Luke olyan ragyogóan vidámnak néz ki
és oldottnak is hangzik. Nyilvánvaló, hogy a festmény felfedezése
elhárította minden pénzügyi aggodalmát, és jótékonyan hatott apa
és fia közeledésére is. Talán sikerül túltennie magát a
menyasszonya elvesztésén is, és ha ez így van, az vajon mit
jelentett kettejük számára? Hirtelen a „karrier versus szerelem”
tökéletesen kiegyensúlyozott mérlege Bee legjobb szándékai
ellenére is a billenés jeleit mutatta. Tudta, hogy szeretne Luke-kal
lenni, de Hamupipőkéhez hasonlóan azt is tudta, hogy éjfélkor el kell
tűnnie.
Amikor Bee másnap telefonon elmesélte az anyjának az estét,
csak annyit mondott, hogy jó volt a vacsora, de nem olyan jó, mint
Michelangelo éttermében. Az igazság azonban az volt, hogy a
vendéglátók több száz embert szolgáltak ki egyszerre, nem is
lehetett toszkán házi konyha, de nem ez volt az érdekes; Bee alig-
alig nyúlt az ételhez, csak sütkérezett az imádott férfi jelenlétében,
akit annyira hiányolt, mióta elhagyta Montegrifonét.
Az este folyamán rengeteget beszélgettek, csak akkor csitultak el,
amikor ettek, vagy az üdvözlőbeszédeket hallgatták. Luke elmesélte,
hogy a szőlőtermés még a vártnál is jobb volt, és kitűnő lesz az
újbor. Sokkal vidámabbnak tűnt és hangzott, a szeme körüli ráncok
is kisimultak, boldog, jókedvű és nagyon kívánatos férfi benyomását
keltette. Bee igyekezett nem inni túl sokat a borból, nem is annyira
azért, mert a montegrifonei bornak a nyomába sem ért, hanem
inkább azért, mert tudta, hogy minden józanságára szüksége van,
hogy ne vesse rá magát a férfira. Biztos volt benne, hogy Gayle-nek
egy szempillája sem rezzenne, ha megtenné, de a többi vendég
talán másképp vélekedhet.
Éjfél előtt pár perccel egy pincér jelent meg a vállánál azzal az
üzenettel, hogy várja a kocsi, amivel Mimi és Joey társaságában
visszaviszik a repülőtérre. Bee sajnálkozva felállt, és búcsút vett az
asztal körül ülő vendégektől, majd Luke-hoz fordult.
– Nagyon-nagyon sajnálom, hogy mennem kell. Bárcsak
maradhatnék! – A hangja elcsuklott, és szúrni kezdett a szeme.
– Bárcsak maradhatnál, de tudom, hogy megvan a magad dolga.
Szorítok, hogy hamarosan újra visszajöjj Európába. Talán
találkozhatnánk.
– Elképzelni sem tudok szebbet. Nagyon szeretnélek viszontlátni,
Luke.
Elhatározása ellenére tudta, hogy nem tudja tovább titkolni
vonzódását ehhez a kedves, szelíd, de erős férfihoz. Miért, ó, miért
kellett elmennie Amerikába?
Luke előrehajolt, és röviden, lágyan megcsókolta Bee ajkát.
Beenek már éppen gyengülni kezdett a térde, amikor Joey jelent
meg, hogy kikísérje a kocsihoz. Luke magára maradt az asztalnál,
de Bee a rózsaszín ködön át még Mimi hangját vélte hallani:
– Hamarosan újra látni fogod, Luke. Ne aggódj.

***

Amikor Bee hétfőn reggel bement a munkahelyére, különösen

frissnek érezte magát ahhoz képest, hogy huszonnégy óra leforgása
alatt átrepült a fél földkerekségen és vissza. Ez szerencsére kapóra
is jött, hiszen Virginiával jelenésük volt kilenc órakor a vezetőségi
tárgyaláson. Bee le volt nyűgözve, és egy kicsit meg is ijedt, hogy
mindenkit ott lát majd, egészen a vezérigazgatóig.
Miután mindenki elhelyezkedett, a vezérigazgató felemelkedett,
és bejelentette ennek a találkozónak a fontosságát.
– Ma szeptember huszonkilencedike van. A HOWTV holnapután
élő adásban indul. Minden jót kívánok maguknak. – Körbenézett a
tárgyalóban, mint egy bölcs király. – Szeretném hallani a
részlegvezetőket, hogy minden a helyén van-e, és készen állnak-e
az indulásra.
Ezután végtelen beszámolók kezdődtek, és Bee csak akkor kapta
fel a fejét, amikor a Jogi és Ingatlanügyi Főosztály vezetője szólásra
emelkedett: az osztályért felelős köpcös ügyvéd közölte a hírt, hogy
megszületett a végső döntés az európai székhelyükről.
– Úgy döntöttünk, hogy nem várunk, és létrehozzuk az európai
kirendeltségünket, amely eleinte alacsony létszámú lesz ugyan, de
az élére… – az iPadjére pillantott – Ms. Kingdomot, Beatrice
Kingdomot nevezzük ki.
A vezérigazgató intett.
– Álljon fel, és mutatkozzon be, Beatrice. Azt akarom, hogy
mindenki megismerje, mielőtt elhagy minket és Rómába indul.
Bee hátratolta a székét, felállt, és idegesen mosolyogva
bemutatkozott, de egyetlen kiejtett szavára sem figyelt. Tényleg azt
hallotta, hogy „Róma”?
Az ügyvédnek fel sem tűnt az elrebegett pár szó, sem Bee
személye; a rá jellemző érdektelen hangon folytatta:
– A Róma központjába kihelyezett irodánk minimális
személyzettel Ms. Kingdom vezetése alatt indul majd. Ő lesz a
felelős azért, hogy legkésőbb november végére minden rendben
elindulhasson odaát is.
Bee hirtelen rájött, hogy még mindig áll, tökkelütött vigyorral az
arcán, ezért inkább sietve leült.
Azon az estén alig várta, hogy elújságolja Miminek a jó hírt, de
hamarosan kiderült, hogy Miminek is van mesélnivalója. Miután Bee
elárulta, hogy Olaszországban fog élni és dolgozni, Mimi gratulált
neki, majd közölte a maga jó hírét.
– Ez hivatalos, Bee. Én leszek te.
Bee ivott egy korty proseccót, és értetlenül nézett rá a pohara
pereme fölött.
– Ezt elmagyaráznád?
– Ma délután aláírtam a szerződést. A Pan World megvásárolta a
barátod… a volt barátod forgatókönyvének jogait. És én játszom Dee
szerepét. – Felemelte a poharát, és Beeéhez csendítette. –
Egészségedre, Bee, vagy inkább Dee? Én leszek te.
 – Hűha! – Bee tényleg nem tudott mit mondani. – Jamie tudja?
Mimi bólintott.
– Az ügynököm és az ő ügynöke szervezték meg az egészet,
úgyhogy közel volt a tűzhöz. Amikor ma felhívtuk, hogy hivatalosan
is közöljük, olyan hosszú időre elnémult, hogy azt hittük, sztrókot
kapott. – Vigyorgott. – De jól van, csak ámuldozott. És nagyon-
nagyon boldog.
– Biztos vagyok benne, hogy az. Végre összejött neki. – Bee
őszintén örült Jamie örömének.
– De visszatérve hozzád, Bee, felhívtad már Luke-ot, hogy közöld
vele a jó hírt, hogy csak pár órára laksz és dolgozol majd
Montegrifonétól?
Bee megrázta a fejét.
– Most az éjszaka közepe van odaát. Majd vacsora után írok neki
egy e-mailt.
– Nagyon higgadtnak tűnsz. A helyedben ugrálnék örömömben.
Minden hétvégén találkozhatsz vele, sőt akár azt is el lehet intézni,
hogy Montegrifonéból dolgozhass néha. Ez a legjobb hír, amit csak
remélhettél!
Bee ivott még egy korty bort.
– Hát persze, csak… Csak ez mindent megváltoztat. – Milyen
módon?
– Eddig tudtam, és ő is tudta, hogy soha semmi komoly nem lehet
közöttünk a köztünk lévő távolság miatt. Most hirtelen vele lehetnék.
Mi van, ha nem is akar engem annyira?
Mimi odanyúlt, megfogta Bee kezét, és megszorította.
– Beatrice Kingdom, van egy szép kifejezés arra, ahogyan most
viselkedsz. Ismered azt, hogy „dilikokárdás vagy”?
Bee minden keserűsége ellenére elmosolyodott Mimi
arckifejezésén.
– Már mondtam neked, és elmondom még egyszer. Nekem
elhiheted, megőrül érted. Jó értelemben, nem dilikokárdás módon.
Ha megmondod neki, hogy Olaszországba mész, ő féltérdre fog
borulni, gyűrűvel a kezében, mielőtt elhagynátok a reptéri
fogadócsarnokot. Bízz bennem, Bee. Tudom, miről beszélek.
Bee elpirult. Ő maga nem volt olyan biztos ebben. De Mimi még
nem fejezte be.
 – Szóval, mikor küldenek vissza Európába?
– E hét végén.
– Száz dollárt, nem, ezer dollárt teszek rá, hogy Luke ott vár majd,
és azonnal hazavisz Montegrifonéba.
– Nem fogadok, de remélem, igazad van. Csak attól tartok, hogy
megijed, most, hogy az egyetlen igazi akadály elhárult.
– Nehogy azt hidd.
 Huszonnegyedik fejezet

Bee jól tette, hogy nem fogadott Mimi ellen.

Luke a római Fiumicino repülőtéren várta Beet, és ahogy meglátta
őt a terminál nyüzsgő tömegében, egész lénye felragyogott. Bee
érezte, hogy az öröm hulláma szétárad benne. Bármilyen érzései
legyenek is Luke-nak iránta, afelől nem volt kétsége, hogy ő nagyon
szereti a férfit, és hiába próbálja ezt tovább titkolni maga elől. Luke
odarohant hozzá és a karjába kapta, még a földről is felemelte a
túláradó örömében. Néhány másodpercig a mellkasához szorítva
ölelte a lányt, majd megragadta a táskáit, és kivitt mindent a
parkolóba.
Az autóban beszélgettek, de semmi igazán személyesről. Bee
meghallgatta Berlusconi kecske legújabb rémtetteit, például, hogy
sikerült bejutnia a konyhába, és Ines hatalmas bosszúságára befalta
a frissen sült almás pitét.
Hallott a helyi vadászok összehangolt hadműveleteiről is, amellyel
nemrég a szőlőben portyázó vaddisznóállományt ritkították meg: a
környéken napok óta mindenki vaddisznópástétomot,
vaddisznókolbászt, -sülteket, főtt és grillezett vaddisznót evett nyakló
nélkül.
Bee Inesről és Umbertóról kérdezett, Luke pedig biztosította arról,
hogy mindketten jól vannak, és alig várják, hogy újra a villában
üdvözölhessék őt.
Néhány órába telt, mire visszatértek Montegrifonéba, és a nap
éppen lenyugodott, amikor behajtottak a kapun.
Miközben az autógumik ropogva gurultak felfelé a strada biancán,
az út melletti ciprusfák úgy nyújtózkodtak előttük, mintha csak
haptákba álltak volna a tiszteletére. Bee egyre erősebben érezte,
hogy hazatért. Valahogy tudta, hogy ide tartozik.
Kibújtak a hatalmas esernyőfenyők alól, és a villa előtti kavicsos
útra fordultak. Amikor Luke leállította a motort, Bee kicsatolta a
biztonsági övét, és odahajolt hozzá.
– Nagyon jó visszatérni, Luke.
 – Nagyon jó, hogy visszatértél – mondta a férfi, és megcsókolta.
Beenek fogalma sem volt, mennyi ideig volt a karjában, de végül
egy tompa puffanás, majd pedig kaparászó mancsok hangja
szakította félbe őket. Bee elengedte Lukeot, és az ablak felé fordult:
egyenesen Romeóval találta szemközt magát. Már így is mosolygott,
de a mosolya csak szélesedett, ahogy meglátta a kutyát. Kinyitotta
az ajtót, és minden tőle telhetőt megtett, hogy kivédje az állat lelkes,
de nem túl kifinomult örömnyilvánítását. Aztán kiszállt a kocsiból, és
néhány percig csak vakargatta a kutya hasát, miközben az a lábánál
elnyúlva hanyatt feküdt, és boldogan morgott.
A villa mutatós tömbje lenyűgözően ragyogott előtte az esti bíbor-
narancs fényben.
Denevérek cikáztak fenn, a fák között; valahol a távolból
bagolyhuhogás hallatszott, de ettől eltekintve a vidék pontosan olyan
békés volt, mint ahogy emlékezett rá.
Lépteket hallott maga mögött. Luke ragadta meg a vállát, és
magához húzta; feje a férfi mellkasára biccent. Csendben élvezte a
pillanatot.
Mindeközben a villa bejárati ajtaja kinyílt, a résnyi fény árrá
duzzadt, és három alak jelent meg, hogy üdvözölje őket: Ines,
Umberto és velük együtt Riccardo. Mindhármuk arcán mosoly
ragyogott.
Bee megfordult és Luke-ra emelte a tekintetét: rámosolygott a
fényárban. Luke áhítatosan nézett le rá, lehajtotta a fejét, ajkát
gyengéden a lány ajkára engedte, de mielőtt összeértek volna, ezt
suttogta:
– Isten hozott itthon, Bee.
Bee megízlelte a csókját, majd kéz a kézben elindultak a bejárati
ajtó felé. Miközben haladtak az ösvényen, felnézett Luke-ra, és így
felelt:
– Soha nem akarok innen elmenni.
– Soha nem is kell.
 Epilógus

– Sír a gyerek.
Umberto hangjára Mimi és Bee is azonnal talpra ugrott. Itt bent a
villában hűvös volt ugyan, de kint az augusztus közepi napsütésben
alig rezzent a levegő, a hőmérséklet pedig elviselhetetlen értékeket
nyaldosott.
– Megyek.
Bee az ajtó felé indult, de Mimi megelőzte.
– Maradj csak Joey-val. Megyek én – mosolygott Beere boldogan
–, elvégre az én lányom! Bár a tüdejét az apjától örökölte…
– Hallottalak már hangosabban visítani – nézett fel Joey a nappali
padlójáról, ahol már a harmadik sorozat félkaros fekvőtámaszt
végezte. – Nem emlékszel? Amikor a jeget a hátadra borítottam.
Bee rájuk nevetett. Mimi és Joey augusztus elején érkeztek a
négyhetes Sienával, és Montegrifone már kifejtette rájuk a varázsát.
A munka, a hollywoodi esküvő és a gyermekük születése miatti
stressz gyorsan elillant, és mindketten sokkal nyugodtabbnak tűntek,
pedig Mimi ragaszkodott hozzá, hogy ebben a hónapban nélkülözi
még az újonnan elszerződött skót dajkájukat is. Fiona, a dada, a
rokonaihoz ment Skóciába, míg Mimi és Joey Montegrifonéba
költöztek a nyárra. Így hát egyedül vigyáztak a gyermekükre, „ahogy
az igazi szülők szokták”, mondta Mimi hamisan mosolyogva.
Akárhogy is, a kis Sienának határozottan erős tüdeje volt, és a
legtöbb éjszakát végig tudta ordítani, de az újdonsült szülők jól
boldogultak Bee és Ines készséges segítségével.
Ahogy Mimi eltűnt, Bee kinézett az ablakon, és észrevett egy
ezüstszínű traktort, amely a szőlősorok közti ösvényen haladt.
Felismerte Marcót a volánnál, és akaratlanul is az jutott eszébe,
hogy hol lehet Luke. Megígérte, hogy csatlakozik hozzájuk délutáni
teára, később pedig úgy tervezték, hogy a kertben grilleznek majd,
hogy megünnepeljék a harminchetedik születésnapját. Későbbre
Bee egy nagyon intim születésnapi csemegét tervezett neki, de ezt a
különleges ajándékot már csak ők ketten élvezhették. Az erotikus
izgalom egész nap gyűlt benne, és már alig várta a feloldozást.
Figyelmét a szoba belseje felé fordította, és még egyszer
szemügyre vette a kandallópárkány feletti kitüntető helyet elfoglaló
festményt. Furcsa volt. Azon töprengett, vajon maga Simone Martini
meg tudta-e volna mondani a különbséget. Riccardo igazán
tehetséges festő volt. Ezt a tökéletesen hű reprodukciót titokban
készítette, és az eladás éjszakáján adta át Luke-nak, amikor ebben
a szobában pezsgővel ünnepeltek. Bee szabadnapot vett ki aznap,
és feljött hozzájuk koccintani. A légkör egyenesen euforikus volt.
Azon a novemberi estén más okuk is volt az ünneplésre. Ez Bee
szemében fontosabb volt, mint az, hogy a Martini egészen
elképesztő áron, tizenegymillió euróért kelt el az aukción. Aznap
este történt az is, hogy Luke féltérdre ereszkedett, ahogy Mimi
megjósolta, és megkérte a kezét. Bee egy pillanatig sem habozott.
Az esküvő júniusban volt Newburyben, és Bee szülei tárt karokkal
fogadták Luke-ot és apját a családban. Az anyja még félre is hívta
Beet, miután először találkozott Luke-kal, és a fülébe súgta:
– Érte még jobban odavagyok, mint az előzőért!
– Ő lesz az utolsó is, anya.
Ami pedig az előző barátját illeti, Mimin és az ügynökén keresztül
Bee rendszeresen kapott hírt Jamie-ről. Bee ámulatára ő is
megnősült, és a felesége látható sikerrel irányította írói karrierjét. A
forgatókönyvéből készült filmet idén ősszel kezdik majd forgatni Mimi
főszereplésével, és ezúttal is Bee segített Miminek megtanulni a
szövegét. Furcsa volt néhol a saját szavait visszahallani Mimi
szájából.
Hirtelen egy boldog labrador rontott be; üdvözölte Beet, majd
Joey-ra fordította a figyelmét, aki még mindig a padlón feküdt, és
hamarosan vidám birkózómérkőzésbe kezdtek. A kutya mögött Bee
férje érkezett.
– Szia, gyönyörűm.
Odalépett hozzá és megcsókolta.
– A munkások mára végeztek. A hét végére elkészül a
Grifoncella, és visszaköltözhetünk.
Beenek sikerült rendkívül kielégítő megállapodást kötnie
munkaadóival, miszerint keddtől csütörtökig Rómában, a másik két
napon pedig otthonról, a Grifon-cellából dolgozhatott. A római
irodától nem messze talált egy kedves kis panziót, ahol a hét
folyamán megszállt: egy idős házaspár vezette, akik nem sokban
különböztek Umbertótól és Inestől. Minden nagyon jól alakult, és így
hetente négy teljes napot tölthetett Luke mellett. És a világon nem
volt olyan hely, ahol szívesebben lett volna.
– Alig várom – felelte, és visszacsókolt. – Az apád jelentkezett
már?
– Fél órája kaptam egy e-mailt. Úgy hangzik, remekül érzi magát
New Yorkban. A kiállítás jól megy, az ügynöke rengeteg galériába és
művészeti rendezvényre elviszi, sőt találkozott néhány évekkel
ezelőtti ismerős arccal is – mosolygott rá. – Az a pszichiáter igazán
tudta a dolgát. Micsoda elképesztő fejlődés kevesebb mint egy év
alatt!
Bee is látta ezt, és szívből örült az apósa változásának. A
csípőműtétje szinte azonnali fizikai javuláshoz vezetett, a fia felé
való közeledés óta eltelt hónapok során pedig szellemileg is
kivirágzott, kibújt a csigaházából, sőt a valódi házából is, és az
elszigetelt magány negyed évszázada után újra normális életet
kezdett élni.
A könyvespolcba rejtett ajtó kinyílt, és Ines lépett be a
teástálcával. Mögötte Umberto egy másik tálcát cipelt, rajta egy
jégvödörrel és pezsgővel.
– Boldog születésnapot, Luke!
Ines letette a tálcát, és odament, hogy megölelje és megcsókolja
a férfit. Bee látta, Luke milyen melegen öleli viszont.
– Grazie, Ines.
– Kár, hogy az apád nincs itt. Huszonhét éve ez lett volna az első
születésnapod, amit veled ünnepelhetne.
– Hamarosan visszajön. Ha véget ért a kiállítása.
A másik jelentős változás, amely Riccardóban végbe ment, az a
művészi teljesítményének elképesztő növekedése. Miután Bee
portréja figyelemre méltó kritikai elismerést kapott, munkái iránt
megnőtt az igény, és ügynöke meggyőzte, hogy idén nyáron
rendezzen önálló kiállítást Manhattanben.
Umberto kinyitotta a pezsgősüveget, Ines pedig eltűnt a rejtekajtó
mögött. Pillanatokkal később Mimi ismét megjelent, ezúttal a kis
Sienát ölelte a karjában. Ines ugyanakkor egy csodálatos,
harminchét gyertyával díszített fagylalttortával tért vissza. Letette a
dohányzóasztalra, és szigorú pillantást vetett Romeóra.
– Nem, Romeo, ez nem kutyáknak való.
A labrador meg sem próbálta megközelíteni az asztalt, de egy
pillanatra sem vette le a tekintetét a tortáról, még akkor sem, amikor
Joey a földön guggolt mellette, és hozzálátott, hogy minden egyes
kis gyertyát meggyújtson. Amikor mind égett, Umberto kiosztotta a
pezsgőspoharakat, és tósztot javasolt.
– Mint a legidősebb jelenlévő, az a feladatom, hogy én kívánjak
nagyon boldog születésnapot neked, Luke. El sem tudom mondani,
mennyire boldoggá tett Inest és engem, hogy újra mosolyt látunk az
arcodon, és életkedvet a lépteidben. – Beehez fordult, és felé emelte
a poharát. – Mindannyian tudjuk, kinek köszönhetjük ezt. És nem a
csodálatos felfedezésedről beszélek, Bee. Arról az örömről
beszélek, amit mindannyiunknak szereztél. – Koccintottak, Bee
elpirult. – Egészségetekre, Bee és Luke. Sok boldogságot kívánok
mindkettőtöknek.
Mindenki csatlakozott a jókívánságokhoz.
– Boldog születésnapot, Luke. Milyen ajándékot kaptál? –
kérdezte Mimi halkan, hogy ne ébressze fel a babát.
Luke szabad kezével átkarolta Bee derekát.
– Ez a hölgy itt az én ajándékom. El sem tudok képzelni szebbet.
És megcsókolta.
 Köszönetnyilvánítás
Forró hálával tartozom Michael Bhaskarnak, Kit Nevilenek és
mindenkinek a csodálatos kiadómnál, a Canelónál.
Köszönettel tartozom a toszkán barátaimnak minden
segítségükért, javaslatukért és tanácsukért; és természetesen,
ahogy mindig, köszönet a feleségemnek, aki útba igazított a toszkán
művészet, építészet és konyha rejtelmei közt.
 A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:

Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László

A kiadás alapja:
T. A. Williams: Dreaming of Tuscany
First published in the United Kingdom
in 2019 by Canelo
Canelo Digital Publishing Limited
Third Floor, 20 Mortimer Street
London W1T 3JW

Fordította
Both Sára

Szerkesztette
Kalocsai Judit

Borítóterv
Canelo Digital Publishing Limited

Epub: ISBN 978-963-544-890-6

Mobi: ISBN 978-963-544-891-3

© T. A. Williams 2019
© Kossuth Kiadó 2022
© Hungarian translation Both Sára 2022

Minden jog fenntartva.

www.multimediaplaza.com