Kis Moszkva

rubicon.hu/cikkek/kis-moszkva

Nukleáris fegyverek Magyarországon. Magyarország a Szovjetunió atomháborús

elképzeléseiben

A Magyarországon „ideiglenesen" állomásozó – valójában tartós megszállásra

berendezkedett – szovjet csapatok a hatvanas évek közepén a Tihanyi-félszigettől alig
15–20 km-re északra használatba vehették a „Duna-objektum" fedőnéven megépített
katonai várost. Ebben a későbbiekben Kis-Moszkvaként is említett szigorúan titkos – a
magyarok elől 1990. április 27-ig hermetikusan elzárt – létesítményben tárolták az
esetleges új világháború kezdetén Ausztria és Olaszország ellen bevetendő éles
atomtölteteket. Magyarország hadászati szerepe ezzel jelentősen megnőtt a Szovjetunió
atomháborús elképzeléseiben. Ma már viszonylag pontosan rekonstruálhatóak az éles
atomtöltetek tárolásának körülményei, a magyarok millióinak megsemmisülésével is
fenyegető háború feltételezett következményei.

Grecsko marsall, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek (VSZ EFE)

főparancsnoka 1965 novemberében kiadott direktívájában felszólította Czinege Lajos
honvédelmi minisztert, hogy a Magyar Néphadsereg arra illetékes tábornokai és tisztjei
„mélyebben hatoljanak be az atomfegyvernek a harcban és a hadműveletben való
alkalmazásával kapcsolatos kérdések lényegébe”. Ennek jegyében a következő év
tavaszán Magyarországon a főparancsnok személyes részvételével módszertani
bemutatót és törzsvezetési gyakorlatot tartottak éles atomfegyverekkel. A Meteor
fedőnevű hadgyakorlaton első alkalommal mutatták be – s egyben gyakorolták – a
rakéták és az éles fejrészek, az atomtöltetek Szovjetunióból Magyarországra szállításának
különböző – légi és vasúti – módjait, a rakéták és a fejrészek előkészítésének feladatait, a
speciális (értsd atom) repülőbombák előkészítését és a Szu–7B típusú repülőgépekre
történő felfüggesztését. A gyakorlat legfőbb célja az éles atomtöltetek és az éles
alkalmazáshoz szükséges szovjet – elsősorban kiszolgáló – erők Magyarországra
telepítése, az ekkor már elkészült Duna objektumban történő elhelyezése volt.

1/15
 Atomcsapás imitálása egy magyar–
szovjet hadgyakorlaton 1973-ban

Az atomtöltetek és rakéták
Kádár János a Központi Bizottság 1961. június 10-ei ülésén bejelentette, hogy a magyar
hadsereget belátható időn belül atomtöltetű rakétákkal látják el. Magyarország 1963-ban
rakétarendszereket kezdett vásárolni. Szentesi György mérnök ezredes szerint R–30-as
rakétákat 30 kilométeres hatótávolsággal és R–170-est (amerikai elnevezéssel Scud–A)
170 kilométeres hatótávolsággal. 1963-ban harcászati rakéta-tüzérosztályt állítottak fel
az R–30-asok számára Nagykanizsán, Tatán, Tapolcán, Szentesen és Jászberényben.
Tapolcán egy rakétadandárt telepítettek az R–170-eseknek, Kaposvárott pedig mozgó
rakétatechnikai bázist hoztak létre. 1964-ben a rakétarendszerek elérték a készenléti
szintet.

1963 márciusában – olvasható Vándor Károly témakörbe vágó művében – érkeztek az

első Szu–7B típusú vadászbombázók a Magyarországon állomásozó szovjet
repülőcsapatok állományába, a Kunmadarason települő gárda vadászbombázó ezredhez.
A Szu–7-esek korszerűbb BM és kétüléses U változatait is hamarosan rendszeresítették,
hogy leváltsák a lényegesen kisebb teljesítményű és akkor már elavultnak számító MiG–
17-eseket. A Szu–7-esek közül 15 gép nukleáris fegyverek hordozására is fel volt készítve.

A szovjet Déli Hadseregcsoport alárendeltségében – Dombóvár és Tata helyőrségekben –

a hatvanas évek elején megalakult a 22. és a 459. rakétadandár, és a szovjet hadosztályok
szervezetében is hadrendbe álltak a harcászati rakétaosztályok. Czinege Lajos
honvédelmi miniszter elrendelte, hogy 1965-ig el kell látni az állandó harckészültségű
földi rakétacsapatokat – a hadműveleti rakétadandárt és a négy harcászati rakétaosztályt
– atomtöltetek célba juttatására is alkalmas rakétákkal.

A következő évre megteremtődtek a feltételek az éles atomtöltetek fogadására. Czinege

1966. február 17-én jelentette a Politikai Bizottságnak, hogy a Meteor gyakorlat
keretében március 10-én bemutatják a Szovjetunióból vasúti és légi szállítással érkező
rakétákat, harci robbanófejeket és speciális repülőbombákat, s már másnap
begyakorolják a hadműveleti-harcászati és a harcászati rakéták kilövésre történő
előkészítését. Czinege a gyakorlat jelentőségére való tekintettel javasolta, hogy annak

2/15
egy-egy mozzanatát Kádár János, az MSZMP KB első titkára (vezetője) és Kállai Gyula
miniszterelnök, valamint a Honvédelmi Bizottság tagjai (Ajtai Miklós, Benkei András,
Csémi Károly, Fehér Lajos, Fock Jenő, Köteles Jenő, Korom Mihály) is tekintsék meg. A
Szovjetunióból hadműveleti-harcászati rakéta-összeszerelő brigád és a harcászati rakéta-
összeszerelő brigád (87 fő, ebből 22 tiszt), négy Szu–7BM és három An–12 repülőgép,
négy Mi–6 helikopter és a légierő Mozgó Rakétatechnika Bázis (MRTB) összeszerelő
részlege érkezett a gyakorlatra.

A rakétákkal és harci részekkel megrakott szerelvény a hadműveleti rakétákhoz hat, a

harcászati rakétákhoz öt éles fejrésszel március 6-án érkezett a gyakorlatnak helyet adó
várpalotai lőtérre. Március 7-én landolt három An–12-es repülőgép egy hadműveleti-
harcászati rakétával, két harcászati rakétával és a hozzájuk szükséges, szám szerint
három atomtöltetű fejrésszel, továbbá két atombombával. Március 8-án a légierő
összeszerelő részlege két atombombát földi szállítással juttatott – lehetséges, hogy már
közvetlenül a Duna objektumból – a pápai repülőtérre, ahol még ezen a napon négy,
atombombákkal megrakott Szu–7BM repülőgép és négy Mi–6-os helikopter is leszállt.
Befutott Pápára a négy hadműveleti-harcászati rakétát két fejrésszel és három harcászati
rakétát egy fejrésszel szállító vasúti szerelvény is.

A gyakorlaton magyar részről az 5. Hadsereg 9-10 fős hadműveleti törzse, egy

rakétadandár (állományában két osztály, négy kilövőállvány), egy gépkocsizó
lövészhadosztály, egy önálló rakétaosztály (két kilövőállvány), csökkentett állománnyal
egy mozgó rakétatechnikai bázis és egy önálló rakétaszállító üteg, valamint a
rakétahajtóanyag-raktár szállítóeszközökkel vett részt. Grecsko marsall a rakéták
előkészítésének és kilövésének mechanizmusáról tartott nyitóelőadást, majd a részt vevő
törzsek egy hadművelet keretében megtervezték az Ausztria elleni atomtámadás
részleteit. A magyar hadsereg rendelkezésére bocsátott atomeszközök mennyiségét és
minőségét – hatóértékét – térképen ábrázolták.

3/15
 Sugárszennyezett katonák mentesítésének gyakorlása. Szojuz–74 gyakorlat, 1974. május 14.

Az atomhatalmak célkeresztjében

A. A. Grecsko marsall 1961-ben, egy NDK-ban megtartott gyakorlat értékelésekor az

atomfegyverek alkalmazásával kapcsolatos problémák között megemlítette: „A
csapásokat nem azután kell mérni, amikor az ellenség már megvalósította a támadását
és csapást mért ránk. Ez már késő lesz. A mi csapásunkat az ellenségével legalábbis egy
időben kell mérni, úgy, hogy a mi területünkön történő robbanásokkal egy időben az
ellenség területén még nagyobb erejű robbanások történjenek.”

Arról, hogy milyen célpontokra tervezték felhasználni ezt a hatalmas pusztítóerőt,

árulkodnak egy 1964-ben tartott szovjet–magyar hadgyakorlat adatai. Ezen az ún
„TEMP” gyakorlaton azt modellezték, hogy Magyarország területére a nyugatiak „32
atomcsapást” mérnek 7734 kt. összhatóerőben. Céllistájukon a magyar nagyvárosok
mellett előkelő helyet foglaltak el a szovjet atomeszközök bevetését előkészítő és
végrehajtó katonai szervezetek. A fiktív adatok szerint a repülőtereket – Pápa, Tököl,

4/15
Kiskunlacháza, Mezőkövesd, Taszár, Kecskemét, Szolnok – 60-350, a rakéta-
összeszerelő alakulatokat, rakétadandárokat és harcászati rakétacsapatokat 60-100
kilotonnás csapások érik. (A Hirosimára és Nagaszakira mért, legalább 160 ezer halálos
áldozattal járó amerikai atomcsapások együttes hatóereje nem érte el a 40 kilotonnát.) A
szintén atomfegyvereket bevető magyar–szovjet ellentámadás Olaszország felé irányult, s
a hadijáték a Pó-síkság jelképes elfoglalásával zárult.

Az atomcsapás célpontja Az atomeszköz hatóereje (kilotonna

vagy megatonna)

1. Torino 1 MT

2. Vercelli 500 KT

3. Navara 500 KT

4. Milánó 1 MT

5. Brescia (atomraktár) 1 MT

6. Valeggio sul Munto 500 KT

(atomraktár)

7. Grecciano (atomraktár) 500 KT

8. Genova 500 KT

9. Bologna 1 MT

10. Livorno 300 KT

11-12. Ancona 2x500 KT

13. Róma 1 MT

14-18. Gioia del Colle (Jupiter 5x1 MT

rakétakilövő állások)

19. Rimini (atomraktár) 500 KT

20. Nápoly 1 MT

Összesen 14 800 KT

Az atomcsapások hatása

Kádár János a Magyar Szocialista Munkáspárt első embereként 1967-ben írta alá az
atomfegyverek tárolását lehetővé tevő nemzetközi egyezményt, amit húsz évvel későbbi
lejártakor, 1987-ben Kárpáti Ferenc magyar és Dimitrij Jazov szovjet honvédelmi
miniszterek aláírásával meghosszabbítottak. Azt, hogy Magyarországon atomfegyvereket
tárolnak, hivatalosan tudta a mindenkori honvédelmi miniszter, a honvédelmi

5/15
államtitkár, a vezérkari főnök, a hadműveleti csoportfőnök, valamint tudhatták a
minisztérium épületének 6. emeletén lévő Harckészültségi és Mozgósítási Osztály tervező
alosztályának munkatársai.

A minisztérium épületében, egy fekete bőröndben őrizték az atomeszközök bevetéséhez

szükséges eszközöket és okmányokat. A legmagasabb titkosságú, piros csíkos leírások
tartalmazták, hogy ki mit tehet, adott esetben kinek mit kell tennie a rendszer élesítése,
vagyis az atomcsapások előkészítése és elindítása érdekében.

Kádár és a politikai vezetés tisztában volt azzal, hogy egy háborús szituációban az
atomtöltetek befogadása és tervezett felhasználása hazánk lakosságának túlélési esélyeit
alaposan lecsökkenti. A Polgári Védelem Országos Parancsnoksága 1966-ban egy
váratlan, tömeges atomcsapásokkal kezdődő háború hatásait elemezve megállapította: az
így kezdődő háború minimumra csökkenti az erők és eszközök készletbe helyezésével
kapcsolatos tervek alkalmazásának és realizálásának lehetőségeit.

„Súlyosbítja a helyzetet, hogy a legfontosabb államhatalmi, államigazgatási, valamint

a népgazdaság mozgósítására, a háborús termelés átállítására hivatott szervek
nincsenek felkészítve arra, hogy váratlan támadás körülményei között mit, hogyan kell
megoldaniuk. A feltételezett körülményeket figyelembe véve megállapítható, hogy az
ország és az érintett megyék vezetése nem lesz intézkedőképes, mivel ebben a
helyzetben gyakorlatilag nincs lehetőség a vezetés időbeni riasztására. A vezető
apparátus sem a kijelölt vezetési pontokat nem tudja elfoglalni, sem a veszélyeztetett
területet nem lesz képes elhagyni […] a rendelkezésre álló idő alatt. Ilyen körülmények
között a polgári védelmi erők mozgósítását sem lehet végrehajtani.”

Az első olvasáskor talán meglepő és drámainak tűnő megállapítások – a később felsorolt

adatok fényében – megalapozottak voltak. Stratégiai, népgazdasági, közigazgatási
fontosság alapján az I. besorolású – tehát a legnagyobb veszélynek kitett városokat
(Budapest, Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs, Győr, Székesfehérvár, Szolnok,
Dunaújváros) közel egy időben sújtó, 3,8 Mt trotil egyenértékű csapás – a polgári
védelem szakértőinek elemzése szerint – az alábbi következményekkel járna:

„Az ország vezetése nem riasztható, így a vezetés megsemmisülésével, kiesésével kell
számolni […] Az életvédelmi létesítmények nem felelnek meg a korszerű
követelményeknek, illetve az óvóhelyek mint raktárak funkcionálnak, ezért a közvetlen
csapásterületen az egészségügyi veszteségek elérik az 1 150 000 főt – 400 000 fő
azonnal meghal és 750 000 sérült egészségügyi ellátásra szorul –, amely az ország
lakosságának 12%-át jelenti. […] A radioaktív kiszóródás következtében […] további
800 000 sugársérülttel és sugárszennyezett személlyel kell számolni. Így az
egészségügyi összveszteség közel 2 millió főre emelkedik, amely eléri az ország
lakosságának mintegy 20%-át, és a sérültek száma folyamatosan tovább növekszik.
Ilyen körülmények között nincs mód az életben maradottak felkutatásra, kimentésére,
és az egészségügyi ellátásra sem lesz elegendő erő.

6/15
Ennek egyik oka, hogy a fenti feladatok végrehajtására szervezett polgári védelmi erők
mintegy 55%-a – az országosan szervezett 500 000 főből mintegy 260 000 fő –
megsemmisül, illetve a mentési feladatok ellátására képtelenné válik. […]

Jelentősek az anyagi veszteségek is. […] országos viszonylatban a gyógyszerkészletek

80,7%-a, a vérkészletek 67%-a megsemmisül, a kórházi férőhelyek várható vesztesége a
63%-ot is elérheti. Annak tudatában, hogy az országban meglévő gyógyszer-, vér-,
vérplazma- és plazmapótszerek »alig fedezik a hadsereg első hadműveleti feladatainak
egészségügyi biztosításához szükséges mennyiséget«, még nagyobbak ezek a
veszteségek. […] a várható veszteség az élelmiszer-raktárakban a 36%-ot, a gabonasiló
térben a 76%-ot éri el. […]

Az élelmiszer-ellátási nehézségeket előreláthatólag tovább növeli az is, hogy az ország

mezőgazdasági művelés alatt álló mintegy 70 000 km2 [-ének] – 12 millió kat. hold –
25%-a a csapásterületen található, illetve elpusztulhat az ország 1 700 000 számos
[sic!] állatállományának kb. 15%-a – kb. 260 000 állat – is.

A veszélyeztetettnek nyilvánított területen koncentrálódik az ország ipari

kapacitásainak 67%-a is, így feltehetően a hadiipari végterméket gyártó ipar mintegy
53%-a, a gyógyszer-, műszeripar 100%-a, a hús- és konzervgyártó-ipar 60-70%-a,
továbbá a tejipari, malomipari és sütőipari vállalatok 75%-a semmisül meg vagy válik
tartósan működésképtelenné. […] Az ipari koncentráció adottságainak értékelése
alapján feltételezhető – olvasható a szakvéleményben –, hogy a termelés megszakítása
már egyedül a főváros és környékét ért csapás esetén is bekövetkezhet.”

Kis-Moszkva Nagyvázsony közelében

A villamosenergia-ellátás, a kőolajszállítások megbénulása mellett a várható csapások

következtében megsemmisülnek, illetve használhatatlanná válnak a főbb közlekedési
csomópontok, a dunai és tiszai átkelőhelyek is. Megbéníthatja a Dunántúl közlekedését a

7/15
székesfehérvári közúti és vasúti csomópont lerombolása is. A Polgárvédelmi Törzs által
megfogalmazódtak további következtetések:

„A vizsgált helyzetben a lakosság nagyarányú veszteségeit tényként fogadhatjuk el. A

Kormány rendelkezése alapján 1960 óta a lakosság részére békeidőszakban átfogó
óvóhelyépítés nem folyik. Váratlan támadás körülményei között a szervezett
széttelepítést nem lehet végrehajtani, […] a kialakult helyzetben számolnunk kell
egyrészt a csapásterületről az életben maradt lakosság ösztönös kimenekülésével,
továbbá a csapást nem ért városokból a lakosság egy részének spontán kitelepülésével.
[…] Az életben maradt lakosság egészségügyi és élelmiszer-ellátása a vizsgált
körülmények között csak a csapásterületeken kívül eső városokban, járásokban és
községekben történhet, melyek készletei jelenleg nincsenek arányban az ott élő lakosság
számarányával. Ebből következik, hogy az életben maradt lakosság élelmiszer- és
egészségügyi ellátási igénye rendkívül nagy, jelen pillanatban szinte
megoldhatatlannak látszik, tekintettel arra, hogy a meglévő készletek és a
népgazdaság jelenlegi teherbíró képessége miatt ezek felhalmozására nincs lehetőség.”

Összkomfort. Öröklakások gyermek- medencével. Az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet

katonák lakótelepe

Mint az a fentiekből látható, a párt- és állami vezetés, az erőszakszervezetek vezetői,

illetve a tervek, az értékelések és a szaktanulmányok kidolgozásába bevont személyek
tudatában voltak a Varsói Szerződés és a Magyar Néphadsereg tervezőasztalain évente
több alkalommal „megvívott” atomháború lehetséges következményeivel. Ennek
ismeretében van lehetőség a magyar politikai és katonai vezetés döntéseinek
értékelésére.

Kitelepítés Ukrajnába

8/15
Az atomcsapásoknak a politikai és katonai vezetés feltételezései szerint várhatóan
bekövetkező tragikus következményeit érdemes összevetni a Magyar Szocialista
Munkáspárt Politikai Bizottsága 1960. október 25-i ülésén elhangzott véleményekkel,
kijelentésekkel. Az ekkor tárgyalt napirenddel összefüggésben elhangzottak alapján a
pártvezetésről kialakult kép tovább pontosítható.

Komócsin Zoltán szerint – „Budapest kitelepítésének ügyét meg kell oldani, de nem
látom megoldhatónak a nagyvárosok kitelepítését” – e területen a szovjet példa
másolása nem helyes, mivel ott a kitelepítés a hatalmas területek miatt oldható meg.
Marosán György – egyetértve Komócsinnal – kijelentette: a magyar viszonyok között a
kitelepítés nem sokat segít a helyzeten, de miután nehéz megítélni, hogy 2-3 éven belül
kitörhet-e a háború, végre kell hajtani. „Úgy néz ki – kicsit pesszimistán nézve –, hogy a
városokban maradók sorsa meg van pecsételve” – zárta hozzászólását Marosán.

Münnich Ferenc – Marosán állításának helyességét igazolva – feleslegesnek látta a

fővárosi lakosság kitelepítését, mivel „nem biztos, hogy Budapest a pilisi hegyekben
megmarad”. A „másik dolog – mondta később Münnich –, hogy mi a leendő háború
élvonalában vagyunk, a szovjet hadsereg részére felvonulási térül szolgálunk, tehát az
ellenség érdeklődését magunkra vonjuk. Kell tehát csinálni valamit, de nem hiszem,
hogy ezt csak drága épületekkel [értsd: óvóhelyekkel] tudjuk megoldani. […] pl.
hallottunk arról, hogy Hirosimában az árokba feküdt emberek megmaradtak.” [!]

Gépkocsiszín Ural–375-ös és 4320-as terepjáró-képességű járművek számára

Kádár János a vitában azzal érvelt, hogy az óvóhelyek építését nem azért kell
megszüntetni, „mert az embereket nem kell védeni, hanem azért, mert az ilyen
védelemnek nincs értelme. Nem ad védelmet és nagy teher a népgazdaság számára.”
Fel kell mérni, hogy az országnak hol vannak kitelepítésre alkalmas területei, és „majd ki
fog derülni, hogy kevés ilyen hely van és a kitelepítési listát revízió alá kell venni […]
Nekünk komoly tervre van szükségünk. Ha azt mondjuk, hogy a lakosság felét akarjuk

9/15
menteni, az nem komoly dolog. Az angolok azon vitatkoznak, hogy vajon a jelenleg
ismert hatókörű bombákból Anglia megsemmisítéséhez 6 vagy 9 bombára van szükség.
Ez akkor nálunk úgy merül fel, hogy 2 vagy 3 kellene? […] Tervre van szükség, és meg
kell adni az utasításokat, hogy mit csináljanak” – jelentette ki Kádár.

Kádár János nem „aggódott” volna annyira a kitelepítésre alkalmas területek nagysága
miatt, ha ismerte volna az e témakörben kialakított szovjet álláspontot. Az 1960
novemberében megtartott szovjet–magyar konzultáción a szovjet katonai vezetők
jelezték: a megmaradt, továbbra is veszélyeztetett magyar lakosságot „a Szovjetunió
területére is át lehet telepíteni”, a szovjet légoltalom ezzel számolva a tervezéskor üresen
hagyta a Magyarország „közelébe eső területeket, Ukrajna egy részét”.

A fentiek ismeretében talán nem túlzó a megállapítás: a magyar kérdés – a hivatalos

szovjet álláspont, illetve Kádár, Münnich, Marosán és mások véleménye szerint is – nem
más, mint vagonkérdés!

Az atomeszközök elszállítása
1988 decemberében Németh Miklós miniszterelnökként még szignózta a magyar–szovjet
atomszerződést, majd a következő évi szovjetunióbeli tárgyalásain már arra kérte Mihail
Gorbacsovot, hogy vonja ki hazánkból az atomfegyvereket. Kérésének teljesítéséről 1989
szeptemberében értesítette őt Nyikolaj Rizskov miniszterelnök – nyilatkozta a korabeli
kormányfő Tőkés Rudolf Kialkudott forradalom című könyvében. Németh Miklós az
atomfegyverek kivonásáról folytatott tárgyalásról jegyzeteket készített, s ezekben már
szerepel Nagyvázsony neve és katonai kódja.

1989 novemberében – tehát még jóval a választások előtt – Borisz Sztukalin, a

Szovjetunió budapesti nagykövete már arról tájékoztatta Németh Miklóst, hogy
elszállították a tölteteket. A kiszállítást erős őrség biztosításával, speciális
szerelvényekkel hajtották végre. 1990. február 16-án Borsits László altábornagy,
vezérkari főnök a Duna objektumba látogatva elégedetten állapította meg, hogy a tárolók
üresek. Ekkor a szovjet katonai személyzet még a laktanyában tartózkodott.

Kárpáti Ferenc és Dimitrij Tyimofejevics Jazov honvédelmi miniszter hivatalosan 1990.

március 30-án írta alá az objektum megszüntetésére vonatkozó egyezményt. Április 27-
én a kiürített objektumot Kárpáti Ferenc vezetésével magas rangú és beosztású
küldöttség tekintette meg. Május 10-én Moszkvában Lőricz Kálmán altábornagy, a
Magyar Honvédség parancsnoka és Jazov aláírta azt a jegyzőkönyvet, amelyben
rögzítették, hogy a Duna objektummal kapcsolatban senkinek nincs a másik felé
követelése. Ezek után a honvédelmi miniszter parancsot adott az objektummal
kapcsolatos dokumentumok összegyűjtésére és a „fekete bőrönd” tartalmának a
megsemmisítésére.

10/15
 Hűlt helyük maradt. Szerelőcsarnok a kivonulás után

Már folyt a szovjet csapatok kivonulása, amikor kiderült, hogy mégsem vittek el mindent,
hanem a szovjetek még négy helyen titokban atomtölteteket tárolnak. 1991 márciusában
Borsits Lászlónak jelentették, hogy újabb speciális szerelvénymozgást észlelnek az
országban. A vezérkari főnök utasítást adott arra, hogy az elhagyott, átadott
objektumokat újból ellenőrizzék, és állapítsák meg, hogy hol tároltak az oroszok az 1967-
es egyezménytől eltérő módon atomtölteteket.

Kiderült, hogy a szovjetek titokban és az egyezményt megsértve a Duna objektumon

kívül Tab, Császár, Kiskunlacháza és Kunmadaras településeken is tároltak
atomfegyvereket. A titkos raktárak létesítésére az sem lehet magyarázat, hogy a szovjet
hadászati tervek szoros időnormákon belüli végrehajtása nem tette lehetővé, hogy a
robbanótölteteket a csapásba bevonható rakéta- és repülőerőktől nagy távolságban
tárolják. Nem kizárt, hogy az első csapásra tervezett atomtöltetek teljes mennyiségét –
több száz atomtöltetet és speciális bombát – a hordozóeszközök közelében helyezték el.
Tabról a Dombóváron lévő szovjet hadműveleti-harcászati rakétadandárt, a Császárban
lévő tárolókból pedig a szovjet hadosztály kötelékébe tartozó négy, a baji tüzérezred
laktanyájában összevont harcászati rakétaosztályt látták volna el töltetekkel. A
vadászbombázó repülőezredek részére biztosított „speciális bombákat” a kiskunlacházi
és kunmadarasi repülőtereken raktározták.

Az Ungvár Gyula vezérőrnagy vezette bizottság Borsits Lászlónak jelentette a vizsgálat

eredményét és azt is, hogy az atomtölteteket szállító szerelvények Magyarország területét
elhagyták. Ekkor „robbantotta” az atomhírt a Népszabadság Volt atomfegyver
Magyarországon című cikke. A titokra mindenesetre akkor derült fény, amikor 1990
októberének végén a szovjet vezérkar főnöke, M. Mojszejev Brüsszelben bejelentette,
hogy a Szovjetunió Magyarországról és Csehszlovákiából kivonta az odatelepített
atomfegyvereket.

11/15
Ezzel összefüggésben Sebők János, a tapolcai rakétadandár volt parancsnoka a
veszprémi Naplónak adott nyilatkozatában megállapította, hogy az atomtöltetek tárolása
nem államtitoknak, hanem szövetségi titoknak minősült, amely sokkal szigorúbb
megítélés alá esett.

„Magyarország a Szovjetunió hadműveleti területének számított, így határain belül

különleges szabályok voltak érvényben. Bizton állíthatom – jelentette ki Sebők János –,
hogy a magyar politikai és katonai vezetés még a hazánkban tartózkodó szovjet
csapatok létszámát sem tudta, nemhogy a fegyverzetet ismerte volna. Tapolcán a MN
rakétadandára – melynek parancsnoka voltam – Scud B típusú hordozóeszközökkel
rendelkezett. Ezeknek a robbanófejeit a nagyhatalmak között létrejött megállapodás
értelmében a szovjet csapatok titkos raktárában tárolták. Sejtésem szerint ez a bázis
valahol Nagyvázsony környékén lehetett. Bár napi munkakapcsolatban álltam a
szovjet parancsnokokkal, a tárolókba nem mehettem be. […] Hazánkban félszáznál is
több mozgatható indítóegység volt. Ezek mindegyikéhez több rakéta is tartozott a
hozzájuk való fejekkel. Könnyen kiszámítható, hogy több száz atomfej »porosodott« a
föld alatti raktárban.”

12/15
 Zárt ház. Azt már nem tudni, hogy a bejutást vagy a kijutást akadályozta inkább

Ebben az időszakban már folyt, 1991. június 19-én pedig befejeződött a hazánkban
állomásozó szovjet csapatok kivonása. A magyar kormány kezdeményezésére, az
Országgyűlés döntését végrehajtva Magyarország 1991-ben visszanyerte függetlenségét.
A döntéseket előkészítő és magas szinten végrehajtó személyek és szervezetek –
politikusok, diplomaták, katonai vezetők, katona-diplomaták és szakemberek –
tevékenységének is köszönhetően a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete
kimondta a szervezet feloszlatását.

A Duna objektum
A Hadtörténelmi Levéltárban megtalálható az az 1990. március 28-án készült
„szűkszavú” átadási jegyzőkönyv, amelyből kiderül, hogy az atomtöltetek befogadására
kijelölt objektum a 0306 helyrajzi számú, külterületi fekvésű, Nagyvázsony 5. tulajdoni
lap számú ingatlan, amelynek területe 35 hektár és 4368 m². Az átadáskor 43 épület volt
rajta, ezek közül kettő nukleáris töltetek tárolására alkalmasnak bizonyult. A

13/15
jegyzőkönyv szerint „A zárt objektumon kívüli létesítmények száma 7 db, óvóhely
rendeltetésű, az objektumtól kb 10 km-re elszórtan találhatók. Légtérfogatuk 30 lm³,
valamint 1 db családi pihenő”.

A Kis-Moszkvának is nevezett Duna objektum magában foglalt mindent, ami az ide

telepített katonai kolónia létfenntartásához szükséges volt. A számukra épített
panelházakban laktak, továbbá óvoda és iskola, bolt és étterem, fodrászat és teázó,
színház és uszoda állt az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadsereg
rendelkezésére. A sportpályát helikopter-leszállóhelyként is használták. A nyolcvanas
évek közepén pedig újabb lakóépületet húztak fel.

Rozsda marja, nem ragyog. Kiskatonák alaki kiképzését segítő mutatótábla

Az atomtöltetek tárolói a laktanyában belülről is elkerített, külön őrséggel védett

területen voltak. „Erdős környezet rejtette el a műholdak elől a föld alatti két,
egymással összeköttetésben nem álló atomrakétafej-raktárt.” Áramszünet esetén a
rendeltetésszerű működéshez egy hatalmas aggregátor biztosította a pótenergiát. A föld

14/15
alatti objektum oxigénfejlesztő, víz- és szennyvíztároló rendszere, valamint
élelmiszerraktára lehetővé tette, hogy a stratégiai szempontból meghatározó fontosságú
létesítményt érő nukleáris csapás esetén – a vastag betonpadlóhoz több kapoccsal
rögzített tárolóládákban, szállítókonténerekben lévő nukleáris töltetek megóvásán túl – a
személyzet megbízhatóan folytathassa a rakétacsapatok töltetekkel való ellátását.

15/15