2.

LUTHER

A fényűző reneszánsz világban a pápák egyik nagy gondja a

fizetésképtelenség volt.
A római adminisztráció évek óta bevételei fölött élt; s hogy a
növekvő költségeket fedezzék, folyamatosan emelték a felmen­
tések/ feloldozások, búcsúcédulák és a hasonlók árát. Néhány
egyházi kiválóság kiadásai az égbe szöktek. Miles de Illiers,
Chartres püspöke évente 30 000 livret fizetett adókra, hivatali
költségekre és vesztegetésekre. Ebből a pénzből vajmi kevés
jutott el Rómáig.
Az akadozó adminisztráció közvetítőket igényelt, akik - a
királyi hivatalnokoktól kezdve a legegyszerűbb alkalmazotta­
kig - mind megkérték a jutalmukat. A hibákért a pápára hárult
a felelősség, a jutalomból viszont töredékeket kapott. A súlyos
deficit ellensúlyozására a pápa új hivatalokat hozott létre, ame­
lyeket kiárusított, de mivel minden új hivatal javadalmi kötele­
zettséggel járt, a nem éppen bölcs eljárás egyet jelentett a befolyt
haszon és a későbbi jövedelmek azonnali felélésével. VIII. Ince
idejében egy bűnbanda óriási pénzhez jutott hamisított pápai
oklevelek árusításával, s a korabeli pénzügyi állapotokat semmi
sem jellemzi jobban, mint hogy a vállalkozás nemcsak lehetsé­
ges, hanem jövedelmező is volt.
A Velencei Köztársaság éves bevétele körülbelül egymillió
dukátra rúgott. A pápa bevétele még a legjobb esetben sem érte
el a félmillió dukátot, noha politikai, egyházi és időnkénti kato­
nai kötelezettségei jóval meghaladták Velence ugyanilyen jelle­
gű feladatait.
1484-ben VIII. Ince pápa kénytelen volt 100 000 dukátért
zálogba adni tiaráját. VI. Sándor pápa, akinek pénzügyi ráter-*

* hozzájárulás közeli rokonok házasságához, vagyis felmentés a házasságtiltó

fokozatok betartása alól

37
mettsége csak egyik volt számos erénye közül, sikerrel javított
a költségvetés helyzetén. Utóda, II. Gyula csak úgy szórta a
pénzt, hogy nagy vállalkozása, a pápaság felemelése az európai
államok rangjára, sikerrel záruljon, és ugyanilyen bó'kezűen
támogatta a kiváló művészeket és építészeket is. X. Leó folytatta
a költekezést. 1513-ban már legalább 125 000 dukát a hiány.
Aki túlköltekezik, előbb-utóbb a bankokhoz folyamodik. Az
európai bankárcsaládok, mint például a firenzei Mediciek, a geno­
vai Giustinianiak vagy az augsburgi Fuggerek megadták a szük­
séges hiteleket. A hatékonyan működó' bankok a saját biztonságuk
érdekében gondoskodtak arról, hogy az egyházi bevételek rend­
ben befolyjanak. A bankárok egyre járatosabbak lettek a pápai
pénzforrásokat, a mentesítéseket, az egyházi kinevezéseket, a disz-
penzációkat és búcsúkat illetően, és elvárták, hogy jogos részüket
- kölcsöneik kamatai és tőkevisszafizetés címén - megkapják.
Ebben a táguló világban nemcsak a pápák szorultak kölcsö­
nökre. A királyok is kénytelenek voltak elküldeni követeiket -
levetett kalappal - a bankokhoz. A Fuggerek egy alkalommal
komoly politikai zűrzavartól mentették meg V. Károlyt. De az
érsekeknek is kellett a kölcsön, és akadt köztük egy, akinek
hitelszükséglete miatt végzetes módon összekapcsolódott az
adminisztráció reformjának igénye az egyház tanításával.

A BÚCSÚ

Albert herceg, a mainzi érsek, a brandenburgi választófejedelem

testvére mindössze huszonhét éves, de egyidejűleg Magdeburg
érseke (ehhez a kerülethez tartozott Wittenberg) és a halber-
stadti püspökség adminisztrátora. E magas tisztségek egyidejű
betöltéséhez Róma jóváhagyására volt szükség. Albert a jóvá­
hagyás hatalmas költségeinek fedezésére Németország nagy
bankjától, az augsburgi Fuggeroktól vett fel kölcsönt. Az adós­
ság biztosítékaként elvállalta, hogy egész Németországban meg­
hirdeti azt a búcsút, amit a pápa nemrégiben hirdetett ki a római
Szent Péter-templom építésének javára. Ennek a búcsúnak (vagy
kevésbé elnagyoltan fogalmazva: a kegyes lelkek tisztítótűztől
való megmentésének) bevételeiből származó pénzt részben a pá­
pai építkezésre, részben Albert törlesztéseire fordították.

38
 A dolgok ilyetén állása nem volt jó. Ám nyilvános botránytól
sem kellett tartani. Néhány beavatott és befolyásos diplomatán
és bankáron kívül senki sem tudott róla.
A „búcsúárus" régóta közismert figura volt a középkorban,
nemegyszer nevetség tárgya. A domonkos rendi Tetzel, aki
ennek a búcsúnak a prédikálására vállalkozott, nem megnyilat­
kozásainak dogmatikai tartalma, hanem okfejtésének különle­
ges és ünnepélyes jellege miatt számított kivételnek. Az elmés
teológusoknak nem okozott gondot különbséget tenni a búcsú
elméleti problémái és gyakorlati „haszna" között. A tanulatlan
emberek azonban nemigen mérlegelték, hogy bűnbocsánatot
„vesznek" maguknak vagy valamelyik kedvesük számára az
elkövetkező életre, vagy nagylelkű jócselekedetet hajtanak vég­
re, amely a pápa szerint beszámít majd a túlvilági bűnbocsánat­
ba. „Mikor a pénz a ládikába hullik, a lélek a tűzből menten
kiugrik" - aligha kétséges, hogy Tetzel prédikálásának ez a
versike volt a lényege.
Bölcs Frigyes választófejedelem, Szászország uralkodója meg­
tiltotta, hogy Tetzel az ő területén is árusíthassa ezt a búcsút.
Egyrészt nehezményezte a Brandenburg-ház növekvő hatal­
mát, amit Albert érsek képviselt, másrészt igen büszke volt a
saját ereklyegyűjteményére és búcsúira, melyek komoly állami
jövedelemforrást jelentettek. A többi fejedelemhez hasonlóan ő
sem nézte jó szemmel, ha területéről pénzt vittek ki. Wittenbergi
vártemplomában 17 433 ereklyét őriztek, köztük számos szent
csontjait, valamint a Betlehemben legyilkolt „szent ártatlanok"
egyikének tetemét.
Az emberek azonban átmentek a néhány mérfölddel arrább
húzódó határon, hogy a szomszédos városokban hallgassák
Tetzel prédikálását. Luther Márton, a wittenbergi egyetem Szent-
írás-professzora már több éve súlyos problémának tartotta a
búcsú tanát és gyakorlatát. Mérhetetlen fájdalommal töltötte el,
amikor hallotta, hogy a tanulatlan embereket azzal áltatják,
hogy megvásárolva a búcsút nem kell többé bűnbánatot tarta­
niuk. Amikor megmutatták neki az érsek Tetzelnek írt utasításait,
talpig megrendült. Mindenszentek estéjén, 1517. október 31-én a
wittenbergi vártemplom kapujára kifüggesztett egy plakátot, me­
lyen Vitatkozás a búcsú erejéről címen kilencvenöt tézis állt. Kijelen­
tette, hogy azokat kész nyilvános vitában megvédeni.

39
 A tézisek kifüggesztésében semmiféle forradalmi szándék
nem vezette Luthert, és nem is a nagyközönség támogatását
akarta megszerezni. A Kilencvenöt tézis javarésze egy teológus
megfogalmazása a teológusok figyelmébe ajánlva. S mégis, va­
lami sokkal több áradt belőlük, mint az elvont akadémiai dis-
putálás légköre. Egyértelmű volt, hogy szerzőjük testestül-lel-
kestül elkötelezett ember. S bár a tézisek egy része konzervatív
és a lutheri reformáció egyetlen központi tanítása sem szere­
pel köztük, az akadémiai disputák higgadt hangütését fájdal­
mas kiáltások szakítják meg: „A pápa, akinek vagyona ma
bármely Krőzus vagyonánál nagyobb, miért nem építi meg a
Szent Péter-templomot a maga, mintsem a szegény kereszté­
nyek pénzéből?" Ez a tézis nem a búcsú teológiai kérdését
feszegette. Sőt még azok a tézisek sem voltak pápaellenesek,
melyek hangot adtak a németek panaszainak az olaszok erő­
szakoskodása miatt. Luther abból a feltételezésből indult ki,
hogy a pápa azonnal le fogja állítani a gyalázatos kereskedést,
ha tudomást szerez róla. A keresztényeknek tudniok kell, írja,
ha a pápa értesülne arról, hogy mi történik, inkább romokban
hagyná a Szent Pétert, mintsem hogy nyájának csontjából és
húsából építse fel.

A FIATAL LUTHER

A Kilencvenöt tézis kitűzésekor Luther már csaknem harminc­

négy esztendős. Kemény, szögletes, parasztos alkatú férfi, mé­
lyen ülő, zavarba ejtő szemekkel, nyílt, napfényes jellemmel.
Nyoma sincs benne mesterkéltségnek, fellengzősségnek, retori­
kának, ravaszkodásnak vagy pózolásnak. Észjárása gyors és
határozott, de nem elmebajnok; inkább komoly és állhatatos,
mintsem finomkodó és apró tételekkel bíbelődő. Barátai mindig
tisztelő és olykor aggodalmas szeretettel tisztelték, jól tudván,
hogy soha semmit nem rejtett el előlük, semmit nem palástolt,
hanem mindig hagyta, hogy valódi bensőjét lássák. Luther min­
dig is megmaradt parasztnak, és sokszor büszkélkedett paraszti
származásával. Ha kellett, tudott közönséges, kemény, durva és
goromba lenni. Jó humora volt, tudott harsányan nevetni, de a
szellemességhez nem volt érzéke.

40
 Luther 1483-ban született egy tehetős és istenfélő bányász
gyermekeként a szászországi Eislebenben, az erfurti egyetemen
tanult, ahol a filozófiát nominalista módon tanították, majd
hirtelen úgy döntött, feltehetően egy zivatar váratlan élménye
nyomán, hogy belép az ágostonos testvérek rendjébe. A rend­
házban nyoma sem volt a züllésnek, a regulát hűségesen meg­
tartották. Itt Szent Ágoston tanulmányozásába mélyedt és bele­
szeretett írásaiba. Mint a nominalisták tanítványa s mint Szent
Ágoston és az egyházatyák tanulmányozója, osztozott korának
az arisztoteliánus skolasztikusokkal szembeni megvetésében.
Luther nem humanista. Volt idő, még a reformok kezdetén,
amikor úgy vélte, helyénvaló, ha ő is görögösen írja a nevét,
s Erasmus, Melanchthon, meg a többi humanista módjára
Eleutheriusnak nevezte magát. A név azonban igen nehézkesen
hangzott, és csak ritkán használták. Későbbi barátainak egyike
azon sopánkodott, hogy milyen kár, hogy Luther olyan keveset
foglalkozik az antik irodalommal, mert ez talán enyhíthette
volna nyerseségét. A humanizmus európai és nemzetközi szel­
lemi arisztokrácia; Luther német és nacionalista, a nép fia. Szinte
hihetetlen, de tudott lanton játszani, és szép tenor hangon éne­
kelt.
Luther sem a stílussal, sem az elegáns megfogalmazással nem
törődött, alig érdekelték a régi dokumentumok pontos szöveg-
részletei, és egész életében a saját módszerei és felfogása szerint
tudóskodott. De 1516-ra, sőt részben már korábban is, magáévá
tette az egyszerű teológia eszményét, vagyis a keresztény igaz­
ság forrásához, a Szentíráshoz és az egyházatyákhoz való vissza­
térés gondolatát. 1512-ben, ekkor már az ágostonos testvérek
wittenbergi rendházában élt, a Szentírás doktora és professzora
lett a nemrégiben alapított egyetemen.
Luther jó szerzetes volt, buzgón imádkozott és böjtölt. Né­
hány év lelki békesség után eleven lelkiismeretét kételyek és
nyugtalanságok viharfelhői borították el. „Igyekeztem, ahogy
csak lehet, hogy megtartsam a regulát. Gyakran tartottam bűn­
bánatot és listát készítettem vétkeimtől. Újra és újra meggyón­
tam őket. Nagy gonddal hajtottam végre a kirótt vezekléseket.
És mégis, lelkiismeretem tovább gyötört. Azt mondta nekem:
»Itt még fogyatkozásod van.« »Ezt még nem bántad meg elég­
gé.« »Ezt a bűnt kihagytad a listáról.« Lelkiismeretem kétségeit

41
és aggályait emberi gyógyszerekkel, az emberi hagyományok­
kal akartam gyógyítani. De minél többet használtam ezeket a
gyógyszereket, annál gyötrőbb és nyugtalanabb lett a lelkiisme­
retem." Lelki vezetői és tanácsadói belefáradtak belső vívódá­
saiba. Ám lelkiállapota sokkal inkább vallásos, mint beteges.
Teljesen eltöltötte Isten nagyságának és haragjának érzete. Ügy
érzi, szüntelen az a kísértés ostromolja, hogy kivetettnek higgye
magát, a pusztulás gyermekének, akit nem lehet megváltani.
Isten mindenkit szeret, kivéve őt. Belebetegedett abba a gondo­
latba, hogy Isten igazságos.
Staupitz, a rend helyettes generálisa Pál apostol felé fordította
figyelmét, és Luther a saját bibliatanulmányai, illetve Szent
Ágoston gondolatai nyomán a Rómaiaknak írt levélben találta
meg azt az új megértést és békét, amelyért lelke annyit tusako-
dott. A felismerés nem hirtelen belátásként vagy vakító kinyi­
latkoztatásként érte. A huszadik századi kutatás fedezte fel és
elemezte Luthernek azokat az előadásait, melyeket 1513 és 1518
között tartott a Bibliáról. Ezekben az években mélyült el, vált
pontosabbá és egyre érettebbé Pál apostoli szemléletmódja. Bár
a zsoltárokról tartott előadásaiban (1513-15) olyan skolasztikus
és hagyományos nyelvezetet használ, amelyre a négy évvel
későbbi Luther már alig emlékeztet, de ezekben vannak az első
nyomai a Pál apostoli üzenet megértésének. Luther élete későb­
bi szakaszából visszatekintve korai pályafutására néhány sajátos
megvilágosító pillanatot emelt ki. Felidézte, hogy miképpen ol­
vasta cellájában a Rómaiaknak írt levelet, és miképpen járta át
hirtelen a bibliai textus ereje: „Az igaz ember pedig hitből fog
élni." írásai azt mutatják, hogy a felismerés lépésről lépésre
következett be.
A bibliai ígéret erkölcsös személyiségét a lehető legmélyeb­
ben ragadta meg. Az állhatatos szerzetesnek nem szabad a maga
kitartásában, vezekléseiben és gondosságában bizakodnia. Krisz­
tus igazságossága azoknak adatik meg, akik őbelé vetik bizo-
dalmukat. A hit az a csatorna, melyen keresztül az Üdvözítő
kegyelme beáradhat az elgyötört lélekbe, békét és új bátorságot
adva. Ez a lelki békesség és új bátorság nem az elszánt keresz­
tények vajmi keveset érő erőfeszítéseitől függ, hanem attól a
részesedéstől, mely a mindent felülmúló örök békességbe és
igazságosságba vonja be őket. Az emberi szív túl romlott ahhoz,

42
hogy megmenthesse önmagát; a bűnbocsánat: ajándék, amit
nem lehet kiérdemelni.
Luther már azelőtt is hirdette a hit általi megigazulás Pál-féle
evangéliumát, hogy hallott volna Tetzelről és a búcsúról. S úgy
látta, Wittenberg megtanulta már a leckét. 1517 májusában ezt
írja egy barátjának: „Az én teológiám - mely Szent Ágostoné -
kezd megizmosodni és teret nyerni az egyetemen. Isten műve
ez. Arisztotelész már hullik alá, s talán meg sem áll a pokolig.
Csak ámuldozom, hogy milyen kevesen akarnak Lombardus
Sentenciái-ról hallani. Senki sem megy el olyan előadásra, ahol
az előadó nem az én teológiámat tanítja, mely a Biblia, Szent
Ágoston és az egyház összes igaz teológusának teológiája."
„Bizonyos vagyok benne, hogy az egyház soha nem fog meg­
újulni, amíg ki nem hajítjuk a kánoni törvényeket, a skolasztikus
teológiát, a jelenlegi módon tanulmányozott filozófiát és logi­
kát, és nem teszünk valami mást a helyükbe."
A Kilencvenöt tézis nem említi a hitből való megigazulás
tanát. S noha a tézisek hallgatnak erről, a búcsú ellen intézett
támadás mégis az „én teológiámból" nőtt ki, az Isten kegyelmét
hirdető Pál apostoli meggyőződésből. A búcsú, mutat rá Luther,
azért veszedelmes, mert félrevezeti az egyszerű lelkeket. A
búcsú nem egyéb, mint a korabeli keresztény tanítás súlyos belső
megromlásának külső és ítéletre méltó megnyilvánulása, mely
tanítás azt hirdeti, hogy Isten tetszését meg lehet nyerni külső
cselekményekkel, formákkal, fizetségekkel, „jó cselekedetekkel".
Luther nem a búcsút támadva jutott el hitből való megigazulás
tanításához. Éppen fordítva: egy korábban felismert tant, ti. a
hitből való megigazulást tanát alkalmazta erre a konkrét búcsúra.

TÁMADÁS A PÁPA ELLEN

Albertet, a mainzi érseket feltehetően nem izgatták a búcsú

teológiájának finomságai. A búcsúkból származó bevétel vi­
szont ugyancsak izgatta, és úgy látta, hogy az ismeretlen wit­
tenbergi hittudós tiltakozása rontja az üzletet. A tételekről nyom­
ban jelentést tett a pápának. A pápa úgy vélte, hogy a vita
triviális, és azt üzente az ágostonos barátoknak, hogy hallgat­
tassák el azt az embert.

43
 Eretnekség lett volna a búcsúk elleni támadás? A domonkos
teológusok, az ortodoxia őrei, s egyúttal az Agoston-rendiek
régi ellenfelei úgy vélték, hogy Luther eretnek, és igyekeztek
bizonyítani is ezt a vádat. Mivel a búcsúval kapcsolatos tanítás
ingatag lábakon állt, csak úgy juthattak célhoz, ha rábizonyítják
Lutherre, hogy közvetlenül a pápai főhatalmat sértette meg.
Megkérdőjelezte a pápa főhatalmát? Akkor eretnek, hiszen a
pápa feltétlen hatalmának kétségbevonása eretnekség. Az érve­
lés villámgyorsan az előtérbe került, és ettől kezdve a tét a pápai
hatalom, illetve annak korlátja lett; a búcsú kérdése pillanatok
alatt háttérbe szorult.
Luthernek eleinte nem tetszett, hogy egy Róma elleni táma­
dás vezetőjének titulálják. Az emberek olyasmit adtak a szájába,
amit esze ágába sem volt mondani. „Az ének - mondta - túl
magas fekvésbe csapott az én hangomhoz képest."
Talán magát Luthert még el lehetett volna hallgattatni, de
mögötte felsorakozó támogatóit már aligha. Földi uralkodója,
Frigyes szász választófejedelem védelmébe vette. Frigyes nyil­
ván semmit sem értett az elméleti kérdésekből. De igen büszke
volt wittenbergi egyetemére, s jó szász lévén igencsak neheztelt
amiatt, hogy az olaszok beavatkoznak Németország ügyeibe, és
azt sem bánta, ha gondok támadtak a mainzi érsek pénztárában,
és inkább a káplánjára, Spalatinra hallgatott, aki Luther barátja
és támogatója volt. A pápa pedig ódzkodott attól, hogy egy ilyen
unalmas, szerzetesi szócséplés miatt tengelyt akasszon Német­
ország egyik befolyásos fejedelmével, aki politikailag még ko­
moly szerepet játszhatott a császári koronáért vívandó küzdel­
mek során. A téziseket egész Németországban terjesztették,
sorra jelentek meg a támogató pamfletek, és a közvélemény is
egyre határozottabban mögéjük állt. Folyt az egyházi hatóságok
elleni harc, és a harc egyre sikeresebb volt. A németek haragja a
távoli Róma bosszantó hatalmaskodása miatt hirtelen jött ára­
datként zúdult előre Luther nyomában. Tetzel, akit Rómában
avattak a teológia doktorává, az erőszaktól való félelmében nem
mert kimenni az utcára.
1518-ban az augsburgi birodalmi gyűlésen (diétán) számos
panasz hangzott el Róma németországi zsarnokoskodása és
szipolyozása miatt. A diétán megjelent a kiváló domonkos teo­
lógus, Cajetan bíboros is, a skolasztikusok tanulmányozásának

44
felújítója, akit a pápa küldött ki legátusaként az ügy kivizsgálá­
sára. Luther 1518. október 12-14 között jelent meg Cajetan eló'tt,
és a választófejedelem ígéretei ellenére feltehetően sokkal na­
gyobb veszélyben volt, mint később bármikor.
Cajetan nem akart vitába bocsátkozni a búcsúról. Számára
pofonegyszerű volt a kérdés: vagy a pápa tekintélye, vagy láza­
dás. Utasította Luthert, hogy vonja vissza tételeit, vagy viselje a
következményeket. Luther figyelmes, szerény, nincs benne sem­
mi vadság, de nem ad fel semmit. Most már tudja: inkább
meghal, de semmit sem von vissza.
Barátai az éjszaka folyamán kimenekítik Augsburgból. Ha az
igazsághoz való hűség egyet jelent a pápa elleni támadással,
akkor meg kell támadni a pápát. Luther kinyomtatja a Ca-
jetannal való beszélgetéséről írt feljegyzéseit, melyhez egy kom­
mentárt csatol és ebben megtámadja a római Szentszék isteni
elsőbbségét és tévedhetetlenségét megalapozó dogmatikai téte­
leket. 1518. november 28-án ünnepélyesen fellebbezést tesz köz­
zé: a pápától a keresztény egyházak egyetemes zsinatához apellál.
X. Leó tanácsadói nem készültek még fel a döntő visszavágás­
ra. Megbízzák a német nemesurat, Kari von Miltitzet, hogy
vigye el Frigyes választófejedelemnek a pápai kitüntetést, az
Arany Rózsát, és szerezze meg támogatását a törökök és Luther
ellen. Miltitz az augsburgi Fugger-bankban letétbe helyezi az
Arany Rózsát, és találkozót kér Luthertől 1519. január 6-ára
Altenburgba. Okos diplomata lévén tisztában van a németek
érzelmeivel és jól tudja, hogy még 25 000 fegyveressel sem
tudná Rómába vitetni Luthert. „Márton - mondja -, én azt
gondoltam, hogy te egy agg teológus vagy, aki önmagával
vitatkozik a kemencesutban. De te fiatal vagy, erős és eredeti."
Rábeszéli, hogy írjon egy levelet X. Leónak, s Luther 1519.
március 3-án meg is teszi ezt; a levél alázatos hangú, aggályos
tisztelettel szólítja meg a római Szentszéket, de semmit sem von
vissza.
Tizenhat hónappal a búcsúról szóló tézisek kifüggesztése után
az elhallgathatatlan Luther még mindig hűséges ágostonos tár­
saihoz, és valamilyen értelemben még mindig a pápát tartja az
egyház fejének. Bármit gondoltak is korának cenzorai, Luthert
a középkori teológusok nagy része még 1519 márciusában sem
találta volna eretneknek.

45
 1519 első hónapjaiban Luther a pápaság történetét tanulmá­
nyozza. S meg is találja, amit keres; jogosan támaszthat kétséget
a pápa legfőbb tekintélyének alapjaival szemben. A Biblia tanul­
mányozása meggyőzte arról, hogy a búcsú helytelen. A búcsú,
ahogy azt ellenfelei harsogták nagy hangon, egyedül a pápa
tekintélyétől függ. Luther tehát elkezdte szembeállítani a Biblia
tekintélyét és a pápa tekintélyét, és számos írónál talált megfe­
lelő érvet arra nézve, hogy a pápa nem isteni jogon feje az összes
egyháznak. Az egyházban a legfőbb hatalom az egyetemes
zsinatot illeti, a pápa pedig az egyetemes zsinat első szolgája.
Az érvelésben a korszak talán legkiválóbb és legszívósabb vitá-
zójának, az ingolstadti Johan Ecknek a fellépése lendíti tovább.
Ha a gyorsaság és a riposzt elég lett volna a győzelemhez, Eck
pillanatok alatt eltapossa Luthert.
Eck 1519 júliusában egy Lipcsében rendezett dispután össze­
csap Luther barátjával (legalábbis akkor még a barátja), Karl-
stadttal. Eck mérges nyilakat lő Lutherre, aki erre bekapcsolódik
a küzdelembe. A vita a Pleissenberg-kastélyban folyt le, ahol
időnként György, a szász herceg is megjelent. A vitázó felek
emelvényekről néztek szembe egymással; Eck rekedtes, reszelő
hangon, fásult arcának ellentmondó csípős riposztokkal, Luther
tiszta, erős tónusú beszéddel, aszketikus megjelenéssel és suta
érveléssel. A vita jelentős hányadában Eck diadalmaskodott
mind Lutherrel, mind Karlstadttal szemben. Legnagyobb és
végső győzelme váltásra késztette Luthert, aki egyetlen ugrással
átlendül a reform és a forradalom között magasodó palánkon.
Lipcse közel van Csehországhoz. A város fejedelme és polgá­
rai számára az 1415-ös konstanzi zsinaton megégetett cseh, Húsz
János a leghírhedtebb eretnek. Ellenfelei magától értődő módon
szórták Lutherre a súlyos, ám igen homályos vádakat: „cseh",
„huszita." Luther, aki maga is úgy tanulta, hogy Húsz eretnek
volt, méltatlankodva hárítja el a célzásokat. Eck feltett szándéka
azt volt, hogy bebizonyítja, Luther nézeteinek egy része meg­
egyezik Húsz nézeteivel, tehát maga Luther is osztozik a hírhedt
eretnekségben. Egy olyan gyors észjárású vitázóval szemben,
mint Eck, Luthernek sokkal hajlékonyabban kellett volna érvel­
nie. De Luther szilárd és elkötelezett szelleme az igazságra
vágyott, s nem a győzelemre. Ráadásul erkölcsi bátorsága ma­
kacssággal és kitartó hűséggel párosult. Eck villámgyors húzá­

46
sai és gúnyolódásai pontosan azt váltották ki belőle, amire Eck
számított - kijelenti, hogy Húsznak néhány kérdésben igaza
volt, és a konstanzi egyetemes zsinat hibázott, amikor elítélte.
„Húsz Jánosnak és tanítványainak kárhoztatott nézetei közül
sok minden igazán keresztény és evangéliumi, és ezeket a kato­
likus egyház nem ítélheti el." A teremben zúgás támadt, mely­
ből kihallatszott György herceg felkiáltása: „Dögvész rá!"
Ecknek minden oka megvolt az örömre. Luther már korábban
is hajlott a pápai csalatkozhatatlanság tagadására. S lám, most
az egyetlen alternatívát, a csalatkozhatatlan zsinatot is tagadja!
Hol van hát akkor csalatkozhatatlanság?
Ez a levezetés óriási hatást gyakorolt Luther egész későbbi
gondolkodására. Luther nem gondolkodásában, hanem vér-
mérsékletében volt konzervatív. Egész életében kerülte a szük­
ségtelen változtatásokat. Esze ágában sincs valami forradalom;
ő a katolikus egyházat szerette volna megtisztítani és igazságát
megőrizni. De a lipcsei vita lerombolta az utolsó gátat is, ami
eddig még visszatartotta Rómával szembeni dühét. Nyilváno­
san és visszavonhatatlanul azonosult, legalábbis részben, egy
olyan emberrel, akit az egyetemes egyház elöljárói ítéltek el.
Ettől kezdve bizonyos abban, hogy feloldhatatlan ellentét feszül
a Biblia és korának egyházi vezetői között, az Isten igéjében
tanított igazság és a pápa vezette egyház emberi hagyománya­
iban tanított tévedések között. 1520 februárjában továbblép a
Lipcsében tett vonakodó, kicsikart beismerésen. „Husziták va­
gyunk mindannyian, anélkül hogy tudnánk róla - írja -, Szent
Pál és Szent Ágoston is husziták voltak."
Ekkor már híres és hírhedt ember. A könyvpiac kapva kap
munkái után. Luther, bár nem kenyere a finomkodó érvelés,
megmutatja a világnak, hogy zseniális polemikus. Stílusa köz­
érthető, biblikus, pontos és kemény, mint a kalapácsütés. Nö­
vekvő olvasóközönségét német és latin pamfletekkel árasztja el,
melyek könyörtelenek és lángolók, máskor lebilincselően szé­
pek, s megint máskor rászolgálnak arra a vádra, hogy Luther
szélsőséges. Kifejezései pontosan olyan indulatosak, mint ő ma­
ga. „Természetemnél fogva forróvérű vagyok - írja 1520-ban
és a toliam is könnyen indulatba jön." Pamfletjei sok ponton
visszataszítóak. Gyakran csak az menti meg az útszéli hangvé­
teltől, hogy nem érdekli a téma, vagy éppen fordítva: mély

47
vallásos elkötelezettségét még a tomboló vitakedv sem tudja
háttérbe szorítani. A pápa elleni támadását a bibliai tanítás és
kegyesség keretei közé illeszti. De ugyanilyen magától értődő-
séggel ír kommentárt a Galatáknak írt levélhez, magyarázatot a
Magnificatról, prédikációt vagy vigasztaló üzenetet a szenve­
dők számára. Luther nem talál különbséget a műfajok között.
Számára csak egy cél létezik, a kereszténység lelki és erkölcsi
megreformálása.
Aki az egyházi emberek szemében eretneknek és ennélfogva
halálos veszedelemnek számít, nem csoda, ha azt képzeli, a
sötétség fejedelmeivel és hatalmasságaival harcol. Luther a ke­
gyelemről és megigazulásról vallott nézetei alapján úgy gondol­
ta, hogy a keresztény lélek Isten erődjében tartózkodik, melyet
démoni erők fognak ostromgyűrűbe. Lélektanilag egész eddigi
útja a kísértések viharán át vezetett. Egyik hasonlata szerint a
lélek olyan, mint a csalétkül kitett liba, akit hegyes karókkal
telitűzdelt mély gödör vesz körbe; a farkasok megpróbálnak ráug­
rani, de a gödörbe esnek és a karók felnyársalják őket. Legismer­
tebb éneke, az Eró's vára mi Istenünk, szívének legmélyéről fakadt:
E világ minden ördöge
Ha elnyelni akarna,
Minket meg nem rémítene,
Mirajtunk nincs hatalma.
E világ Ura
Gyűljön bosszúra,
Nincs ereje már,
Reá ítélet vár:
Az Ige porba dönti.
Bár énekét jóval később, 1527-ben írta, nekünk igen sokat segít
annak megértésében, hogy miképp kapcsolódott össze Luther­
ben a vallásos érzület és a pamfletíró harcossága.
Az 1520-as esztendő írásai közül három emelkedik ki, az
úgynevezett reformátori értekezések: A német nemzet keresztény
nemességéhez (német nyelvű), Az egyház babilóniai fogságáról és A
keresztyén ember szabadságáról (latin). A második irat a hét szent­
ségről szóló tanítást támadja. A harmadik írás címzettje a pápa,
ebben Luther újrafogalmazza a hitből való megigazulás tanát és
ennek következményeit a keresztény ember erkölcsi életében.

48
 Az első értekezés volt a leghatásosabb, s mondhatjuk, vala­
mennyi polemikus írása között a legforradalmibb. Luther sza­
vaival: „olyan magas hangon fújtam, mintha ez lett volna egyike
ama kürtöknek, melyek harsogására leomlottak Jerikó falai".
Felszólítja Németország fejedelmeit és magisztrátusait, hogy
hivatali tisztségükkel élve reformálják meg az egyházat. A klé­
rus képtelen, vagy talán nem is akarja megreformálni, ami rá
tartozik. A királyoknak és a fejedelmeknek be kell avatkozniok,
és akár tetszik amazoknak, akár nem, végre kell hajtaniuk a
reformot. Válsághelyzetben gyorsan kell eljárnia annak, aki
cselekszik. Talán meg kell várnunk a polgármester engedélyét,
s csak azután indulhatunk az égő város oltására, hát még ha a
tűz éppen a polgármester házából tört elő? Ha egy hódító sereg
támadja meg a várost, minden polgárnak kötelessége a riadóz-
tatás. A reform mindaddig lehetetlen, amíg a pápa hatalmát
meg nem semmisítik Németországban. A királyoknak és feje­
delmeknek fel kell lépniük ellene, és meg kell semmisíteniük.
Töröljék el a bűnbocsátó cédulákat, a felmentési díjakat, az
egyházi birtokok szentszéki adóját, a külső sarcokat, a pápák
világiasságát és a bíborosok vagyonát, az érseki palástokat, a
stallumokat, a püspökök és a pápa világi hatalmát, mert az ő
kötelességük a prédikálás és az imádság, nem pedig az evilági
uralkodás. „Bizony, nem volna csoda, ha Isten kén esőt és pokoli
tüzet ontana az égből és Rómát a feneketlen mélységbe süllyesz­
tené, miként hajdan Szodomával és Gomorrával tette." A feje­
delmek dolga, hogy véget vessenek a kiközösítéssel való vissza­
éléseknek, a semmirekellő hivatalnokok szaporításának a római
kúrián, a papi nőtlenségnek; a fejedelmeknek kell megszüntetni
a számtalan körmenetet, zarándoklatot, fogadalmat, felajánlást,
a halottakért való miséztetést, a koldulást és az alamizsnálko-
dást. Meg kell reformálniuk az egyetemi oktatást, a skolasztikus
tanulmányozásától vissza kell térni a Bibliához és a Bibliáról
írott kevés számú, de valóban jó könyvhöz. A német nemzetet
és birodalmat fel kell szabadítani, hogy a maga életét élhesse. A
fejedelmeknek törvényeket kell hozniuk az emberek erkölcsi
megújítása érdekében, be kell tiltani minden szélsőséget, lett
légyen szó öltözködésről, ünnepekről vagy fűszerekről, a bor­
délyházakat le kell rombolni, a bankárokat és a hitelügyleteket
felügyelet alá kell vonni.

49
 Joga van-e a laikusoknak beavatkozni az egyház ügyébe? Hát
nem szentségtörés ez? Hát nem a klérus dolga, hogy megrefor­
málja az egyházat? Luther cáfolja azt a nézetet, miszerint az
egyház klerikusokból állna. Az Újszövetség szerint az egyház a
papok közössége, tehát az egyházban a laikusoknak is papi
elhívása van. Ók pontosan ugyanolyan fontos részét alkotják
ennek a lelki birodalomnak, mint a klerikusok. A fejedelem
Istentől kapta elhívatását, hogy gondját viselje népének. Ha azt
látja, hogy népét kirabolják és megrontják, kötelessége megvé­
deni őket. Ha a fejedelemnek meg lehet tiltani, hogy tegye a
dolgát a pápáért, akkor a szabónak is meg lehet tiltani, hogy
palástot varrjon neki, akkor a csizmadia sem csinálhat cipőt a
püspöknek, az ács sem építhet házat a papoknak, és a szakács
se süssön nekik többet. Ha a fejedelem nem akar reformációt,
elmulasztja kötelességét.

A BULLA MEGÉGETÉSE

1520 nyarán egész Németország Luther mögött állt. Az egyházi

adminisztráció beavatkozásaival szembeni néma és hangos el­
lenállás egyként Luthert támogatja, és ő lesz a szócsövük. 1520.
június 15-én Róma kiadja az Exsurge Dominus kezdetű bullát,
mely negyvenegy tételben ítéli el Luthert mint eretneket, és arra
utasítja a híveket, hogy égessék el Luther könyveit, bárhol is
akadjanak azokra, s végül magának Luthernek két hónapot ad
arra, hogy visszavonja nézeteit vagy különben kiközösítik. Eck,
aki jelentős részt vállalt a bulla megszövegezésében, azt az
elhibázott megbízatást kapja, hogy gondoskodjon a németor­
szági kiadásról is. A magasra csapó érzelemhullámok láttán
maga is ráébred, hogy lehetetlen feladatra vállalkozott. A feje­
delmek, az egyetemek, de még a püspökök is vonakodtak a
bulla közzétételétől a maguk területén és hatókörén belül. Lu­
ther nyilvános fellépéssel utasítja vissza a bullát. 1520. december
10-én, reggel 9 órakor Wittenberg falai és az Elba partja között
húzódó területen, a város polgáraiból és az egyetemi hallgatók­
ból összeverődött tömeg jelenlétében ünnepélyesen máglyára
veti a kanonikus törvényeket és a pápai rendelkezéseket tartal­
mazó könyveket, valamint az őt kiközösítő bulla hozzá eljutta­

50
tott másolatát. Megvárja, míg a papír elhamvad, majd hirtelen
megfordul és kollégáival visszasiet a városba. A diákok továbbra
is tűz körül maradnak. Először meghatottak és ünnepélyesek, a Te
deum-ot éneklik. Aztán tréfálkozni kezdenek és egy gyászéneket
énekelnek a pápai rendeletek temetésére. Néhányan jelmezekbe
öltöznek, póznára tűznek egy lepedőnyi ellen-bullát, és rezesban­
da kíséretében körbejárják a várost, ahol összegyűjtik Eck és a
skolasztikusok könyveit. Ezután újra a máglyához mennek, s egy
újabb Te deum közben tűzre hajítják a könyveket és az ellen-bullát.
1521. január 21-én Luther kiközösítése véglegessé válik. A
szakítás teljes, ezután már csak harc következhet vagy teljes
behódolás. „Azt mondtam [ti. az 1519-es lipcsei vitán], hogy a
konstanzi zsinat olyan tételeit is elítélte Húsznak, melyek igazán
keresztények voltak. Visszavonom. Minden tétele keresztény,
és őt kárhoztatva az evangéliumot kárhoztatta a pápa." A vita
immár nem holmi szerzetesi civakodás, nem a különböző ren­
dekhez tartozó teológusok múló égzengése s nem is egy szívós
eretnekség kérdése. A vita az európai politika színpadára lépett.
„Egész Németország forradalomban ég", írja a pápai legátus.
„Kilenctizedük csatakiáltása: Luther!, a maradék egytizedet nem
érdekli Luther, mégis ezt üvölti: Halál a római udvarra!"
Az ügy túlnőtt a professzorokon, a papokon és az egyházi
bíróságokon. A Wittenberg környéki parasztok megállították az
arra utazókat, s megkérdezték tőlük: „Márton oldalán állsz?", s
aki nemmel válaszolt, megverték.

A WORMSI BIRODALMI ÜLÉS, 1521

Amikor Luther elégette a pápai bullát, V. Károly már három éve

Spanyolország királya és két esztendeje Németország választott
császára volt. Úgy tűnt, Németország csakhamar megteszi, amit
Anglia tesz majd néhány évvel később: lerázza a római igát és
német nemzeti egyházat hoz létre. Ha a német császár beleveti
magát a nemzeti megmozdulásba és az élére áll, mindez lehető­
vé is válik. Am V. Károly, akinek ugyan német vér folyt az
ereiben, és X. Leót politikai ellenfelének tartotta, nemcsak Né­
metország uralkodója volt. Hatalmát inkább Spanyolország és
Nápoly biztosította. Úgy gondolta, hogy a reformoknak spanyol

51
mintára kellene végbemenniük, kevesebb ortodoxiával ugyan,
de legalább olyan erőteljesen, mint azt a spanyol ortodoxia tette.
Németországot csak azon az áron szakíthatta volna el Rómától,
ha darabokra tépi saját birodalmát.
Huszonnégy nappal Luther kiközösítése után V. Károly Worms
városában nyitotta meg első birodalmi gyűlését. A császár hu­
szonegy éves, hidegfejű, elszánt és mélyen vallásos. Luther
számára menlevelet ad, hogy eljöhessen Wormsba, s Luther úgy
dönt: elmegy. Ehhez komoly bátorság kellett, hiszen annak
idején Húsz is menlevéllel ment Konstanzba, s mégis megéget­
ték. Luther azt mondta Spalatinnak, hogy a poklok kapui és az
összes ördög ellenére is elmegy Wormsba.
Worms, 1521. április 18. Luthernek a császár jelenlétében kell
válaszolnia: visszavonja-e tételeit. Azt válaszolja, kész bocsánatot
kérni a vitairataiban elkövetett sértésekért; de a pápa ellen intézett
támadását nem tudja elítélni. „Amíg a Szentírással, vagy világos
észokokkal meg nem győznek engem, lelknsmeretemben kötve
vagyok a Szentíráshoz. Visszavonni nem tudok, de nem is akarok
semmit. Mert sem nem bátorságos, sem nem tanácsos dolog a
lelküsmeret ellen cselekedni. Isten engem úgy segéljen. Amen."*
A saját felelősségére megengedik, hogy hazainduljon Worms-
ból, és alig egy hónap múlva megjelenik a császári parancs, mely
törvényen kívül helyezi Luthert. Luther úgy ítéli meg, hogy a
birodalmi gyűlés mélypont volt, tiszta időpocsékolás. „Azt re­
méltem - írja festő barátjának, Cranachnak -, hogy császári
őfelsége összehívat vagy ötven hittudóst, hogy azok majd be­
csületesen legyűrjék azt a szerzetest. De csak annyi történt, hogy
megkérdezte: Tieid azok a könyvek? Igen. Visszavonod őket?
Nem. Akkor takarodj!"

WARTBURG

Luther törvényen kívül helyezésével Frigyes, a szász választó-

fejedelem válaszút elé került. Érzelmei és politikai ösztöne Lu­
therhez húzták, s esze ágában sem volt kiszolgáltatni őt a bitóra

* Luther valószínűleg nem mondta a híres szavakat: „Itt állok, másképp nem
tehetek!"

52
vagy a máglyára. Viszont úgy látta, nem lenne bölcs dolog
nyilvános védelemben részesíteni egy olyan embert, akit az
egyház eretneknek nyilvánított, és a birodalom nagy részén
törvényen kívülinek számít. Elhatározta hát, hogy Luthert út­
ban hazafelé „elrabolják" és tudatta Lutherrel a tervét. Mohra
közelében az erdei úton egyszer csak öt lovas vette körül Luther
szekerét és elragadták a könyveit szorongató Luthert - Wart­
burg várába és biztonságba. „Egyesek szerint én ejtettem fog­
lyul - írta a pápai legátus -, mások azt mondják, a mainzi érsek.
Bárcsak igaz lenne!" Wormsban elterjedt a hír, hogy Luthert
leszúrták és holttestét egy bányába dobták.
Wartburgban, immár „György úrfi"-nak öltözve és a világ elől
elrejtve Luther utólag döbben rá az átélt veszélyekre. Egy legenda
szerint hozzávágta a tintatartót az őt kísértő ördöghöz, s a tintafolt
mindmáig látható a falon. Fizikai erőtlenség és szellemi próbatétel
ideje ez. Úgy érzi, démonok settenkednek körülötte. Egy alkalom­
mal úgy rémlik, hogy egy ördög diót lopkod az asztaláról és egész
éjjel ropogtatja. Hollók és csókák csapongnak toronyszobája abla­
ka előtt, s mintha lelkének szörnyű sóhajtásait visszhangoznák.
Néha átsuhan rajta a kétség, jogában állt-e harcolni és szembesze­
gülni. Pedig körülötte minden nyugodt, nagyokat sétál, szamócát
szedeget vagy csatlakozik a nyúl- és fogolyvadászathoz. A vadá­
szat felkavarja, példázatot lát benne: így ejtik csapdába a pápák és
a papok a szegények védtelen lelkét. Aztán rendbejön és újra írni
kezd - előbb egy polemikus pamfletét vagy inkább prédikációt
arról, hogy senkit sem lehet fülbegyónásra kényszerítem, majd
homíliákat (posztillákat) az újszövetségi levelekhez és az evangé­
liumokhoz, aztán egy könyvet, amelyben azt bizonyítja, hogy a
szerzetesi fogadalmak rosszak. De mindenekfölött hozzákezd az
Újszövetség németre fordításához. Már korábban elhatározta,
hogy a Bibliának el kell jutnia az egyszerű emberek otthonaiba.
Ezzel Erasmus kiáltására felelt, aki szerint a Bibliából kellene
idéznie a szántóvetőnek is szántás közben, és a takácsnak is,
miközben szövőszéke surrog. Rövid egy esztendő alatt lefordítja
az Újszövetséget és átnézeti fiatal barátjával és kollégájával, Philip
Melanchthonnal. Már korábban is születtek német fordítások, és
Luther sem a görög nyelvnek nem volt igazán mestere, sem szép­
írói stílusa nem nevezhető zseniálisnak. De egyszerű, közvetlen
és állhatatos jellemének frissessége az összes többi írásához

53
hasonlóan fordításán is átütött. A Német Biblia, mely 1534-ben
készült el teljesen, Luther himnuszaival kiegészülve a lutherá­
nus reformáció egyik tartóoszlopa.

ZŰRZAVAR WITTENBERGBEN

A lázadót még így, rejtekhelyén sem lehetett elhallgattatni; ba­

rátai pedig úgy gondolták, eljött a cselekvés órája, itt az idő
leszámolni azokkal a visszaélésekkel, melyeket ő és mások is
annyit bíráltak. Luther tanításait számos szószéken hirdetni
kezdik Németországban. Nem kevés barát vagy szerzetes hagy­
ta el vagy készült elhagyni a rendházakat, hogy az új reformá­
ciót hirdesse. Az ifjú humanisták, például Melanchthon, Reuch-
lin unokaöccse, már Wittenbergben csatlakoztak Lutherhez. Bá­
zelben a tömeg megéljenezte a papot, aki a Corpus Christi
ünnepén nem az ostyát, hanem a Bibliát emelte a magasba.
Annak idején a wittenbergi diákok végignézték, amint Luther
elégeti a bullát és a pápai rendelkezéseket. S mikor volt úgy,
hogy a diákok beérték volna a puszta szemlélődéssel?
Másról sem hallottak, hogy a fogadalmak, a papi nőtlenség és
az egy szín alatt áldozás (tehát hogy az úrvacsorázó csak kenye­
ret kap, de bort nem), mind-mind tévedés. 1521. szeptember
29-én Melanchthon és néhány fiatal társa két szín alatt úrvacso­
rázik (vagyis kenyeret és bort is vesznek). December 4-én a
diákokból összeverődött banda lerombolja a ferencesek temp­
lomában az oltárt. Karácsony estéjén a tömeg betör a városi
templomba és énekléssel zavarja meg a misét. Karácsony napján
az egyik professzor (Luther kollegája, Karlstadt) egyszerűsített
liturgiával, laikus öltözékben celebrálja a misét, és a laikus
gyülekezet is két szín alatt áldoz. Januárban rendeletileg kisajá­
títják és egy laikusokból álló bizottság ellenőrzése alá vonják az
egyházi javadalmas birtokokat és alapítványokat, a papoknak
rendszeres fizetést folyósítanak, a szegények anyagi támoga­
tást, a szegényebb lányok hozományt kapnak; betiltják a koldu­
lást és a bordélyházakat; elrendelik, hogy a szentségi jegyeket
az úrvacsorázók kezébe kell adni, s hogy a mellékoltárokat és a
képeket el kell távolítani a templomokból. Itt-ott forrongásra
kerül sor, néhány helyen kihajigálják a szobrokat és képeket.

54
 Eltekintve a forrongásoktól, a konzervatív papok és szerzete­
sek elleni, szóbeli fenyegetésektől, valamint a zavarosban halá­
szó három „próféta" (az úgynevezett zwickaui próféták) fellé­
pésétől, a változtatások viszonylag mérsékeltek voltak. Ám a
buzgó katolikus Frigyes választófejedelem egyáltalán nem ta­
lálta olyan mérsékeltnek. Luthernek sem tetszettek a hírek. 1522
márciusában kilovagol Wartburg várából, leveti álruháját és
Ágoston-rendi öltözékében jelenik meg Wittenberg utcáin. A
magánmisét bármikor kész megszüntetni, a fogadalmakat ő
maga nyilvánította érvénytelennek, és pártolta a papok nősülé­
sét is, de nem tűrt semmiféle erőszakot és lázongást. Személyes
tekintélyével lecsillapítja a tömeget. 1523 márciusában egy vi­
szonylag egyszerű liturgiát tesz közzé; Karlstadtnak pedig 1524-
ben el kell hagynia Szászországot.

A PARASZTHÁBORÚ

Németországban gyenge központi kormányzat működött. Az

országot a helyi erők, a fejedelmek, püspökök, városi magiszt­
rátusok, nemesek, rabló grófok és lovagok alkalmi együttesei
kormányozzák. A helyi hatóságok szinte kizárólag csak a ma­
guk erejére számíthattak, mintsem a gyenge birodalmi törvé­
nyekre. A grófok és lovagok magánhadseregei elleni küzdelem,
a parasztlázadások vagy „forradalmak" leverése köznapi ese­
ménynek számít a korabeli Németországban. Bár Luther gyű­
lölte a zűrzavart, maga is sikeresen szállt szembe a központi
kormányzattal és szólított fel minden igaz embert az egyházi
hatalom megreformálására, noha ez utóbbi volt Németország
legkonzervatívabb ereje. A tűz egyre gyorsabban haladt a pus­
kaporos hordó felé. A parasztok keserűek és csalódottak. S
amikor az ősi papgyűlölettől eltelve egybeverődnek jelvényük,
a bocskoros zászló alatt, éhenkórász veteránok és haszonleső
lovagok vezetik őket harcba. Álmuk egy olyan keresztény or­
szág, ahol minden köztulajdonba kerül, reményeiket pedig a
radikális vándorprédikátorok (például Thomas Münzer) apoka­
liptikus próféciái hevítik.
1524-25-ben parasztfelkelések söpörnek végig Dél-Németor-
szágon. Vezetőik méltányos törvénykezés bevezetését, a rög-

55
hözkötöttség feloldását, a földesurak zsarnokoskodásának el­
törlését, szabad lelkészválasztási jogot és a faluközösség közös
birtokainak visszaadását követelik. A tömegek útját lángba bo­
rított kolostorok és kastélyok jelzik Németország déli és közép­
ső vidékein. 1525 májusában Frankenhausen mellett vereséget
szenved a szász paraszthadsereg, Münzert kivégzik és a felke­
lést egész Németországban elfojtják, helyenként iszonyatos bar­
bársággal. A győzelem további előnyökhöz juttatja a fejedelme­
ket Németország kormányzásában, és ennek drasztikus követ­
kezményei lettek Luther és egész mozgalma számára.
Luther maga is parasztnak született és igen jól ismerte a
parasztok nyomorúságait. Keményen elítélte a földesurak zsar-
nokoskodását és a parasztok számos követelésével egyetértett.
De gyűlölte a fegyveres harcot. Meggyőződése szerint a keresz­
tények egyetlen útja a békés és kitartó kérés. Amikor kitör a
felkelés, körbejárja a tartományt és életét is kockára téve az
erőszak ellen prédikál. Amikor értesül a weinsbergi vérengzés
megrázó híréről, ahol a parasztok dudaszó mellett, felesége és
gyermekei szeme láttára döfködték agyon dárdáikkal Helfen-
stein grófot, megírja leghírhed tebb művét A gyilkos és rabló paraszt­
bandák ellen. Ez a mindössze négyoldalas, iszonyú dühvei
lángoló írás azt követeli a fejedelmektől, hogy „szabadítsatok,
mentsetek, segítsetek s könyörüljetek a szegény embereken
(ti. akiket akaratuk ellenére ily borzasztó módon vétkezni
kényszerítettek) -, de az elvetemülteket szúrjátok, vágjátok,
öljétek, ahol tudjátok". „Mert oly rendkívüli időket élünk, hogy
a fejedelmek vérontással könnyebben szerezhetik meg az eget,
mint imádsággal." A parasztok oldalán álló szélsőségesek azt
mondták: Luther az urak talpnyalója lett. A nemesek azt mond­
ták: Luther vérmes kifejezései ösztönözték a parasztokat véron­
tásra. Luther nem hátrál: „A lázadó nem hallgat az észérvekre.
A legjobb válasz, ha úgy pofon vágod, hogy elered az orra vére."
Ellenfelei könnyűszerrel csavarták ki mondatait a maguk javá­
ra. ír hát egy védekező pamfletét, de a dolgok nem fordulnak
jobbra.
Mintha átok járna polémiái nyomában. Egyik barátja már
1520 előtt figyelmezteti, legyen óvatosabb. S bár tudta, hogy
tolla éppoly szenvedélyes, mint ő maga, és ezt olykor bánta is,
mivel egyszerű és zárt világban nőtt fel, képtelen volt fölmérni,

56
milyen hatást vált ki az egyszerű lelkekben az erőszakos nyel­
vezet. A szélsőségektől tartózkodó Luther gyakran igen szélső­
ségesnek tűnt. Ő úgy képzelte, hogy a bátor polgárok karddal a
kézben megállítják a fosztogató parasztokat, s elgondolni sem
tudta, hogy szavai a keserű embereket barbár bosszúra tüzelik
a védtelen parasztokkal szemben.
A szélsőségek feltüzelnek, vagy ha nem, megosztanak. Aki
gyűlölte Róma és a papság hatalmát, az mind Luther köré
csoportosult, jóllehet a Rómát gyűlölő németek közül nem min­
denki osztotta Luther elveit és indokait. Az olyan katonák szá­
mára, mint Ulrich von Hutten és Franz von Sickingen a pápai
követek elrablása vidám mókának számított. S bár Luther jelle­
me nem zárta ki teljesen az ilyen közvetlen akciókat, az ő útja
más. „Nem akarok - írja Spalatinnak - erőszakkal és gyilkolás­
sal küzdeni az evangéliumért." Ám körülötte harcosok, pamf­
letírók, elégedetlenkedők és csalódottak, kalandorok és zsák­
mányra éhes főurak sereglettek. A német érzelmek hulláma
Luther mögé került és előre repítette. Ám ezek az érzelmek nem
voltak teljesen tiszták. Minél több vitába keveredett Luther, annál
inkább megosztotta Németországot. Akik annak idején, a búcsúk
elleni fellépésekor még csodálták őt, most ingadoznak, s végül
elállnak attól, hogy szemtől szembe támadjanak a pápára.
Érthető a visszahőkölés. Ez már forradalom volt, s ilyenkor
könnyen betöri a fejét az ember. Nem sokkal azután, hogy a
Wormsba tartó Luther átutazott Erfurton, a helybeli diákok és
polgárok hatvan klerikus házát dúlták fel, mert egy egyházi
elöljáró meggátolta, hogy egy szerzetes üdvözölje az átutazó
Luthert. Bár Luther ezt és a többi törvénytelen esetet is elítélte,
a jóérzésű és békeszerető emberek úgy érezték, hogy ha ez a
társadalmi felfordulás a reformáció, akkor inkább nem kérnek
belőle. Számos humanista, köztük Pirckheimer, aki nemrég még
ugyanúgy támadta Ecket, mint Luthert, visszatért Rómához.
Erasmus a reformok kezdetekor üdvözölte Luthert, és határo­
zott levélben kérte Frigyes választófejedelmet, ne engedjen a
Luther letartóztatását sürgető hangoknak, X. Leónak pedig ér­
tésére adta, hogy a Luther elleni támadás visszataszító. 1522-ben
azt mondta, hogy Luther eljárása vitatható ugyan, de igaza van.
1524-ben Erasmus már határozottan ellenséges, és ádázul egy­
másnak esnek A szabad akaratról és A szolgai akaratról folyó

57
vitájukban. De ami talán a leginkább fáj Luthernek, hogy barátja
és gyónta tója, Staupitz - akit Róma változatlanul azzal gyanúsít,
hogy Luther felbujtója, de aki még mindig hűséges barát, és
mélyen hálás Luthernek, hogy a mosléktól igazi táplálékhoz
vezette -, kifejti, nem jogosult a reformáció, ha veszélybe sodor­
ja az egyház egységét.
Luther Németország prófétájaként kezdte. 1524-ben egy nagy
párt prófétája.

A LUTHERÁNUS EGYHÁZ KIALAKULÁSA

Politikai támogatás

1524 után a megosztott Németországban Luthert már csak erő­

szakkal, vagyis polgárháború árán lehetett volna félreállítani. A
speyeri birodalmi gyűlésen a reformációt támogató és kisebbsé­
get alkotó fejedelmek „Protestáció"-t terjesztettek elő, amelyben
tiltakoztak a császár és a katolikus fejedelmek eljárásai ellen.
Ebből a „Protestáció"-ból származik a protestáns elnevezés. 1531-
ben a protestáns fejedelmek és városok politikai szövetséget
hoztak létre (Schmalkaldeni Liga néven), azzal a céllal, hogy
szembeszállhassanak a császár és a katolikus többség elnyomá­
sával. A liga új hatalmi tényező a korabeli Európában. 1539-ben
már tagjai között van a brandenburgi választófejedelemség,
Poroszország (ahol Albert király már 1525-ben államosította a
Német Lovagrend birtokait), Szászország, Hessen, Mansfeld,
Brunswick, Anhalt és még vagy húsz birodalmi város.
A protestáns liga mint új politikai tényező olyan kérdésekbe
is kénytelen volt beleavatkozni, amelyeknél nem a vallási szem­
pontok álltak az élen. Sosem volt egészen világos, hogy a liga a
protestánsokat védte-e a katolikusoktól vagy a fejedelmek jogait
a császárral szemben; m int ahogy az sem volt világos, hogy
a császár a katolicizm ust vagy a birodalm i érdekeket védi.
V. Károlynak a protestánsoktól függetlenül is számos gondja-
baja volt. Mint spanyol királyt hosszú évekre lekötötték a spanyol-
országi ügyek. Háborúban állt Franciaországgal és a francia trón
szövetségesével, VII. Kelemen pápával. 1527-ben a császári had­
sereg alulfizetett és fegyelmezetlen katonái kifosztották Rómát,

58
és a császár kezére adták a pápát. A császár nem ért rá hatékony
erőket mozgósítani a befolyásos protestáns liga ellen. De még a
pápa támogatói közül sem akarta mindenki feltétlenül eltaposni
a protestánsokat. Ahogy annak idején a francia király nem
habozott szövetségre lépni a törökökkel, ha érdekei úgy kíván­
ták, sőt egyszer még azt is megengedte, hogy egy török admirá­
lis Toulon utcáin tartsa meg ramadani böjtjét, úgy most a francia
királyok számára igen jól jött egy megosztott Németország. A
saját országukban kegyes kötelességüknek tekintették a protes­
tánsok kivégzését, de annak nem örültek volna, ha a német
protestantizmus is megsemmisül. Ha kizárólag politikai és nem
vallási szemszögből nézzük, az ellenreformáció részben azért
vallott kudarcot, mert mindig voltak katolikusok, akik súlyos
csapásnak tartották volna a protestánsok végét. Még a spanyo­
lokkal vagy a katolikus németekkel bajlódó pápák sem bánták
volna olykor-olykor a protestáns fejedelmek támogatását.
Németországban a katolikus fejedelmeket főleg az tartotta
vissza a hatékony fellépéstől, hogy a keleti határok végveszély­
ben álltak. A törökök már Magyarországon jártak, és ahogy nőtt
a török előrenyomulás veszélye, úgy nőttek a protestánsoknak
tett engedmények, és ahogy békésebbre fordult a törökökkel
való viszony, úgy keményedtek a protestánsokkal szembeni
fellépések. A lutheránus egyházak, noha déli irányban már
nemigen tudtak terjeszkedni, békében szervezhették meg a ma­
guk életét.

Hitvallás

A bálványokat mindig könnyebb kihajítani, mint új hitet adni a

bálványgyártó hit helyett. Ahol elkezdődtek a reformok, s lepat­
tantak a régi szokások bilincsei, el kellett dönteni, hogy meddig
mennek el a reformokkal, mit tartanak meg és mit változtatnak
meg. A pápa hatalmát meg kell szüntetni, a szerzeteseket és az
apácákat fel kell oldani fiatalkorukban kicsikart vagy felelőtle­
nül tett fogadalmuk alól; az egyházi hivatalok és a szentségek
árusításának egész pénzügyi gépezetét le kell állítani, az egyhá­
zi javadalmakat lelkipásztori szükségletekre és a szegények
javára kell fordítani - ezekben mindenki egyetértett. Az embe­

59
rek a Bibliát tanulták és tanították; a papok tanítókká és prédi­
kátorokká lettek; a misét érthetővé és egyszerűbbé tették; az
„újabb" dogmákat, melyeket nem lehetett a Szentírásból igazol­
ni, érvénytelennek tekintették. A vezérelv a hitből való megiga-
zulás tana lett vagy más szavakkal: a hangsúly a külső - kultu-
szi, szertartási és rituális - vallásos cselekményekről átkerült a
szívre és a lélekre, a hitre, mely azért szorul külső cselekmények­
re, hogy szentségi módon fejezhesse ki a belső istenimádatot.
A reformációt végrehajtó államok és városok viszonylag
könnyedén tehették meg az első lépéseket. A szószékre felkerült
a német nyelvű Biblia; a papoknak megengedték a nősülést; a
szerzetesek szabadon elhagyhatták rendházaikat; az érthetetlen
szertartások háttérbe szorultak; az emberek német nyelvű éne­
keket tanultak az istentiszteleteken; az egyházi javadalmakat
megvonták a magánmiséket tartó papoktól, a hanyatló zárdák
költségvetését visszafogták. Luther a fokozatosság híve. Taná­
csokat ad a reformok véghezvitelére, de figyel a tapasztalatokra,
és szabad teret enged a helyi kezdeményezéseknek is. Liturgiá­
jában kiiktatja a miseáldozat kifejezéseit, az istentiszteleteket
nem latin, hanem német nyelven tartja, megsokszorozza a pré-
dikálás alkalmait, eucharisztiai ünnepet csak vasárnap és ün­
nepnapon enged tartani (aminek következtében a templomi
mellékoltárok funkciójukat vesztik). Egyebekben konzervatív.
Az úrvacsora két szín alatt folyik, de számos gyülekezetben
megmarad az ostyafelmutatás szokása (elevatio). A hagyomá­
nyos papi öltözet sem megy ki a szokásból. A reformáció kon­
zervatív természetét talán az mutatja a legjobban, hogy a legdí­
szesebb és legkidolgozottabb középkori szószékoltárok a né­
metországi lutheránus templomokban találhatók.
A Bibliára hivatkozó Luther Az egyház babilóniai fogságáról írt
munkájában (1520) a mintegy 350 esztendeje megállapított hét­
ről háromra csökkentette a szentségek számát - ezek a kereszt-
ség, az eucharisztia és a fülbegyónás. Bár Luther időnként han­
got adott aggodalmának, hogy a penitenciát megelőző önvizs­
gálat súlyos teherként nehezedhet a szorongó lelkiismeretre, a
szentségi gyónás továbbra is magától értődő gyakorlat marad a
lutheránus egyházakban. Az úrvacsorái jegyeket a lehető leg­
mélyebb, külsőleg is megnyilvánuló tisztelettel vették maguk­
hoz; a lutheránus lelkészek változatlanul azt tanítják, hogy a

60
kenyér és a bor az Úr teste és vére. Luthert történelmi tanulmá­
nyai meggyőzték arról, hogy a transzszubsztanciáció viszony­
lag késői eredetű és értelmetlen tanítás, amit nem igazol a
Szentírás. Meggyőződése szerint a Szentírás egyértelműen a
valóságos jelenlétet (reális prezenciát) tanítja, és nem habozott
a jegyek titkát olyan szavakkal jellemezni, mint például kon-
szubsztanciáció. Ragaszkodott hozzá, hogy a misének német
nyelvűnek kell lennie, ha a gyülekezet egyszerű emberekből áll,
ám a műveltek körében örömmel tartott latinul is misét. Sem
Luther, sem Melanchthon nem gondolta, hogy új egyházat ala­
pítanának. Úgy tekintettek magukra, mint az évezredes katoli­
kus egyház tagjaira, s mint akiknek az a dolguk, hogy néhány
újabban támadt visszaéléstől megtisztítsák azt.
Ez a felfogás lett a vezérfonala annak a hitvallásnak, amelyet
Melanchthon terjesztett be az augsburgi birodalmi gyűlés elé
1530-ban, és amely Ágostai hitvallás néven a lutheránus egyhá­
zak átfogó hitelvi alapjává vált. „Ez csaknem mindaz, amit
tanítunk" - írta Melanchthon, miután bemutatta a protestáns
hitet. „Látható, hogy ebben semmi sem ellenkezik a Szentírással
vagy a katolikus egyház tanításával, vagy a római egyházzal,
ahogy azt a régi feljegyzésekből ismerjük. Tehát alaptalanul
ítélnek azok, akik eretneknek mondanak minket. Mi azokkal a
visszaélésekkel szemben tiltakozunk, melyek valódi tekintély
nélkül lopództak be egyházunkba..." Luther azonban időnként
nyugtalankodott, és később bizonyos lutheránusok még nála is
aggasztóbbnak találták, hogy az egyház békéjéért fáradozó Me­
lanchthon talán bátortalanabbul nyilatkozott annál, amit az
igazság és az alkalom megkívánt volna.

Melanchthon

Melanchthon egy Apológiával is kiegészítette az Ágostai hitval­

lást, mely szintén álladó helyet kapott a lutheránus hit zsinór-
mértékei között. Luther és Melanchthon kétféle szellemének
szövetsége, a lutheránus reformáció eme kettős öntőmintája
igen izgalmas kutatási téma, hiszen nem egyenrangú félként
húzták az igát. A vérmes természetű ember áll itt szemben a
békeszerető lélekkel; a lelkipásztori lelkűiét áll szemben a tu­

61
dóssal és az entellektüellel; a szegények és együgyűek apostola
szemben a magas műveltség apostolával; a démonok és kísérté­
sek fellegei között Istene felé zarándokoló lélek szemben a
mérsékelt igazságkeresővel; a faragatlan paraszti modor szem­
ben a tapintatos udvariassággal; a bátorság szemben a félénk­
séggel; az egyik kiáll az igazságért, még ha összedől az egész
egyház is, a másik minden érvet megfontol, s ha lehet, félútig is
elébemegy ellenfeleinek; az egyik Erasmus ellensége, a másik a
barátja - mindketten kényelmetlennek és fájdalmasnak tartot­
ták szövetségüket. Luther halála (1546) után a mester és a tanít­
vány mássága oly erősen kiütközött, hogy szenvedélyes viták
támadtak, s megoszlott a tábor. Amíg Luther élt, kiegészítették
egymást. Melanchthon, aki látta és szégyellte is Luther tévedé­
seit, bánatos szívvel csodálta Luthert, és úgy tisztelte, mint az
igazság helyreállítóját az egyházban. Hagyomány- és tekintély­
tisztelete jól illett Luther alapvető konzervativizmusához. Jó
példa erre a későbbiekben jelentősen átírt dogmatikai munkája
(Loci Communes, 1521), oktatói módszere, egyetemi eszménye,
sőt békítő lelkülete is. A pirnai Szent Szűz templomának freskó­
ján Lukács evangélista Luther arcvonásait hordozza. Mellette
Melanchthon látható mint Márk.

A lutheránus egyház megszervezése

Ugyan miképpen lehetett volna egyetlen pillanat alatt eltörölni

azokat a szégyenfoltokat, amelyeket évszázadok óta igyekeztek
eltüntetni a jó szándékú emberek? A tudatlanokat nem lehetett
egy nap alatt tudóssá tenni; a buta és erkölcstelen papokat nem
lehetett alapos vizsgálat nélkül szélnek ereszteni vagy megre­
formálni; sem az oktatásnak, sem az egyházvizsgálatnak nem
voltak meg az intézményei. A püspöki felügyelet vajmi keveset
javított a klérus erkölcsein és az egyházi szolgálatokon, de
legalább felügyeletet jelentett. A lutheránus államokban és vá­
rosokban összeomlott vagy éppen összeomlóban volt ez a fel­
ügyeleti rendszer. Bizonyos területeken a püspökök még igye­
keztek ellátni feladatukat, másutt azonban kísérletet sem tettek
rá. Néhányan, például Sammland püspöke, aktívan hozzájárul­
tak a tanítás és papság megreformálásához. De a parókiális

62
egyházfegyelem terén - ha volt még egyáltalán - kaotikus álla­
potok uralkodtak. Már csak alig néhányan ismerik az egyházi
törvényeket. A reformáció intézkedései éles késként szétszab­
dalták a törvényes jogok és kiváltságok csomóját. A kolostoru­
kat elhagyó szerzetesek, a magánmisét betiltó és az egyházi
javadalmakat kisajátító magisztrátusok, az alkalmatlan papokat
szélnek eresztő reformátorok egyre-másra verték a szögeket a
haldokló jogrend koporsójába. Amikor Luther egyházlátogatás­
ra ment, egy teológust és három jogászt vitt magával. Az egy­
házat nem lehetett jogi segítség és jogegyeztetés nélkül - vagyis
a városi magisztrátusok és a tartományok fejedelmei nélkül -
megújítani.
A fejedelmek azért tudták magától értődő módon és könnyű­
szerrel betölteni a Róma tekintélye után maradt űrt, mert a
laikus földesúr mint patrónus már a késő középkorban is ko­
moly szerepet játszott a püspökök és papok kinevezésében, sőt
az egyházi bevételek egy részéhez is hozzájutott. A Német
Birodalom szabad városainak magisztrátusai már korábban is
jelentős mértékben ellenőrzésük alá vonták a városukban mű­
ködő parókiák ügyvitelét. A birodalomban, az északi Hamburg­
tól egészen le a déli Zürichig vagy Genfig, a városok fogadták
el a legkönnyebben az új tanításokat, s a városi tanácsoknak nem
okozott nehézséget a helyi plébániák megreformálása és fel­
ügyelete. Ahol az egyház megőrizte befolyását, ott a reformáció
sem vette ki a kezéből a hatalmat. Ahol viszont az egyház már
félig sem tartotta kezében a hatalmat, ott a reformáció lehetősé­
get teremtett a városok és a fejedelmek számára, hogy végképp
magukhoz ragadják azt.
Nürnberg esete igen jó példa arra, hogy mennyire természe­
tesek voltak a változások. 1524-ben a nürnbergi prépostok Lu­
ther hatása alatt új liturgiát vezetnek be, eltörlik a halottakért
való misézést és számos más változtatást rendelnek el. Bamberg
püspöke kiközösíti a prépostokat, kihirdetteti, hogy megfosztja
őket hivataluktól és új választást rendel el. A prépostok nem
engedelmeskednek; a városi tanács melléjük áll és megveszte­
getéssel vagy meggyőzéssel a papságot is engedelmességre bír­
ja. A püspöki felügyelet megszűnik a városban és a városi tanács
veszi át jogkörét, bezárják a kolostorokat és elrendelik az egy­
házlátogatásokat. Nem akadt más, aki tette volna.

63
 A püspöki hatalom megszüntetése a kortársak számára sok­
kal kevésbé tűnt forradalminak, mint az utókor számára. A
középkor végén a teológiai iskolák többsége komoly teológiai
jelentőséggel ruházta fel a papságot és a pápát, de a püspökséget
sokkal inkább adminisztratív tisztségnek tartotta, mintsem a
katolikus egyházi szolgálat szerves részének. A bambergi püs­
pök hatalmának megszüntetése teljesen más érzéseket váltott
ki, mint mondjuk egy újfajta tanítás a misével kapcsolatban;
inkább ahhoz hasonlítható, mint amikor valaki megszabadul
egy maradi főesperes lidérces erőszakoskodásától. A XVI. szá­
zadban számos reformer és konzervatív teológus vélekedett
úgy - hasonlóan a XV. századi teológusokhoz -, hogy az egyhá­
zi szolgálat „veleje" a papok vagy presbiterek szolgálata. Az
még helyénvaló, hogy egy pap ne szentelhessen papokat, de
egyéb teológiai fenntartások nem lehetnek.
Luther nem talált ellenérvet arra, hogy a fejedelem reformálja
meg az egyházat. Éppen ellenkezőleg, a reform a fejedelem
kötelessége, hivatása, többek között éppen ezért kapta isteni
elhívását. S mivel a reform drasztikus jogi változtatásokat tett
szükségessé, nem is lett volna lehetséges a fejedelem együttmű­
ködése nélkül. S bár Luther az egyetemes papság elvére alapoz­
ta a fejedelem kötelességéről szóló nézeteit, számos kérdésben
gyakorlatiasan gondolkodott. Mindig jól látta a közvetlen fel­
adatot és azt is, miképpen kell megoldani. Szászország válasz­
tófejedelmét, Jánost, aki meggyőződéses lutheránus, arra kéri,
rendelje el a szászországi gyülekezetek vizitációját. Az egyház­
látogatásokból új szervezet született, melyet 1542-ben Witten-
bergben szentesítettek. A néhai püspöki jogkörrel élve a fejede­
lem nevezte ki az egyháztanácsot.
Az egyháztanács (konzisztórium), a lutheránus (és később
református) egyházak eme jellegzetes egyházkormányzati szer­
ve nem egy csapásra jött létre az összes lutheránus államban. A
teljes konzisztoriális rendszer igen lassan bontakozott ki. Pome-
rániában 1563-ig, Hessenben 1610-ig, Waldeckben 1678-80-ig
nem állítottak fel egyháztanácsot.
Az egyháztanács többnyire jogászokból és hittudósokból állt
és a fejedelem nevezte ki. Funkciója szerint inkább egyházi
bíróság, mintsem polgári törvényszék, bár ennek a megkülön­
böztetésnek még csaknem száz évig nem sok értelme. Az ülése-

64
 ken néha személyesen maga a fejedelem elnököl; más esetekben
megbízottja képviseli. Az egyházlátogatók (vizitorok) a fejede­
lem nevében jártak el, neki tartoztak beszámolni, és a megold­
hatatlan problémákat is neki jelentették. A fegyelmezés teljes
egészében az egyháztanács jogkörébe tartozott.
Az egyetemes papságról szóló tanításnak, vélhetnénk, olyan
egyházkormányzat kialakulását kellett volna elősegítenie, mely­
ben a laikus gyülekezet is kézzelfogható hatalomhoz jut. A
tanítással Luther a fejedelmek egyházreformáló jogát támasz­
totta alá. Azt tanította, hogy az átlagember papi kötelessége az,
hogy őrködjön az igaz hit, a szentségek helyes kiszolgáltatása
és a megfelelő rend felett. De az úgynevezett kongregacionalista
egyházszervezet gyakorlati tervét elutasította. Hessenben egy
vándorló exferences, Franz Lambert demokratikus egyházkor­
mányzat bevezetésére tesz javaslatot (1526), mely a helyi gyüle­
kezetek kezébe tenné le a papválasztás jogát, s így a tényleges
ellenőrzést is. Luther, értesülve a tervről, minden pontját eluta­
sítja. Néhány városban (Ulm, Strassburg, Reutlingen) a presbi­
terek (laikus egyházvezetők) egy csoportja segédkezik a pénz­
ügyek intézésében, mintegy jelképezve, hogy a laikusok törőd­
nek az egyházzal. Ez a megoldás tetszik Luthernek. De az
elképzelésből semmi sem lesz. Melanchthon láthatóan ódzko­
dik tőle, ő a kisebb létszámú egyháztanácsot részesíti előnyben.
A városokban rendszerint a pénzügyi kormányzat lépett fel
egyháztanácsként is.
Luther semmiképpen nem akarta a fejedelem kezébe adni a
tanítás ellenőrzését. A fejedelemre ruházott püspöki jogkör a
püspökök régi adminisztratív s elsősorban szekuláris és jogi
funkcióját jelentette. Luther úgy vélte, hogy a tanítást a Szentírás
kontrollálja, illetve a katolikus egyház hagyománya, amennyi­
ben megegyezik a Szentírással. De egy olyan vüágban, ahol nincs
vallási egység, ugyanaz kontrollálja a népnek hirdetendő tanítást,
aki a papság kinevezését is ellenőrzi. Komoly területek változtak
át katolikusból lutheránussá, majd később lutheránusból kálvinis­
tává uralkodóik személyes hite vagy politikai érdekei szerint.
Azzal, hogy a fejedelmek hatalomra tettek szert a klérus és a
klérus vagyona fölött, megsokszorozták az állami kormányzat
hatékonyságát is. Ugyanakkor csökkent az egyházi adminiszt­
ráció korruptsága és nőtt a hatékonysága. Ha semmi másra, a

65
régi egyház hivatali slamposságára és bénaságára valóban gyó­
gyító hatást gyakorolt a reformáció. Ám fölszámolva a pápai és
püspöki hatalmaskodás lehetőségeit, utat nyitott a fejedelmeké
előtt. Korántsem tekinthető általánosnak, amit Henneberg grófja,
Ernő György tett, aki olyan lelkészt alkalmazott, aki minden
ponton ellentmondott neki.
A német fejedelemségek áttekinthetetlen helyzetét kihasználva
az erős emberek már korábban is megtalálták a módját, hogy
ellenőrzésük alá vonják, vagy éppen elfecséreljék az egyházi java­
dalmakat. Ezek a lehetőségek lényegesen megszaporodtak most,
a lelki tekintély összeomlása után támadt légüres térben. A szerze­
tesek, akik jól felszerelt monostorokban éltek, elhagyták rendjüket
és szétszóródtak; a kolostorok üresen álltak, bevételeiket senki sem
használta fel. A jogászok a zárdák javára vagy magánmisék tartá­
sára tett alapítványok vagyonát más célra fordították; az egyházi
javadalmaknak ez a tőkerésze a világi hatóságok kincstárába ke­
rült. Luther sem tiltakozott minden esetben, mert úgy gondolta,
hogy a fölösleg egy része értelemszerűen állami célokra fordítható,
hiszen ezek a célok is vallásiak. De a puszta nyerészkedést mélyen
megvetette. „Borzasztó látni, hogy fejedelmeink milyen mohón
kapnak a püspöki javadalmak után... A nemesek felzabálják a
kolostorokat, rájuk férne már egy kis diéta, hogy könnyítsenek
magukon, mint a kutyák, amikor füvet esznek." Egy alkalommal
beront a választófejedelem szobájába, hogy védelmet kérjen egy
egyházi birtok számára. Szászországban a kolostoroktól elkobzott
javakat teljes egészében jótékony célokra, lelkipásztorok és tanítók
javadalmazására fordították, de ez is csak szépségtapasz. Hessenben
a rendházakat kórházakká alakították át, vagy beolvasztották az
első, protestánsok által alapított egyetem alapítványába (Marburg,
1527). Ezek a tiszteletreméltó célok nem mindenütt teljesültek mara­
déktalanul. A zsákmány lehetősége számos püspököt és vallástalan
nemesurat vitt a protestánsok táborába.

HESSENI FÜLÖP BIGÁMIÁJA

A fejedelem hatalmát megszégyenítő módon fejezte ki Fülöp,

hesseni tartománygróf bigámiája. Fülöp tizenkilenc évesen nő­
sült, de házasságkötése után is számos szeretővel szórakoztatta

66
magát. Protestáns hitre való térése mitsem változtat életvitelén.
1539-ben belehabarodik egy tizenhét éves arisztokrata lányba.
A lány anyja azt követeli, hogy a házasságot, ha már nyilváno­
san nem lehet megkötni, hagyják jóvá az egyház vezető hittu­
dósai. Fülöp gróf Luther, Melanchthon és Bucer jóváhagyását
kéri a második házassághoz. Azzal érvel, hogyha nem kap
engedélyt a törvényes házasságkötéshez, továbbra is bűnben
kell élnie. S azzal fenyegetőzik, hogy ha Luther nem engedélyezi
a házasságot, a pápához és a császárhoz fordul.
A fenyegetőzés nem volt üres fecsegés. A múltban a pápának
jogában állt az első házasság alól felmentést adni, ami gyakor­
latilag a válással egyenértékű. A protestáns államok megtagad­
ták a pápai hatalmat, és azzal együtt a házassági felmentés
hatalmát is. Luther és Melanchthon - titoktartás ígérete mellett
- jóváhagyta a második házasságot mint két rossz közül a
kisebbiket. Luther semmit sem tudott Fülöp szeretőiről, és ké­
sőbb azt nyilatkozta, ha tudott volna róluk, sohasem szentesíti
a házasságot. O azt hitte, hogy Fülöp igaz hitben jár és szenved
eme „gyengeségétől". Az a kísérlet, hogy Fülöp esetét Ábra­
hámra hivatkozva igazolják, nem győzte meg a kortársakat. Az
esküvőre Melanchthon és Bucer jelenlétében került sor. A titok­
tartásnak azonban csakhamar vége szakadt, és - annak ellenére,
hogy katolikusok és protestánsok is osztották Luther vélemé­
nyét, miszerint a bigámia jobb, mint a válás - Európa mélyen
megbotránkozott a protestáns hittudósokon.

KÁTÉK ÉS ÉNEKEK

Luthert mélyen megrázta az első szászországi egyházlátogató

kőrútján tapasztalt tudatlanság (1528), s ezen felindulva írta
meg Kis és Nagy káté-ját (1529), az egyiket a papság, a másikat a
laikusok és a gyermekek számára, rövid magán- és asztali imád­
ságokkal kiegészítve. A német nyelvű Bibliához hasonlóan ezek
is szerves részévé váltak a gyülekezeti tanításnak és a családok
vallásos életének. Ugyanezt a célt szolgálták énekei. Luther régi
vallási énekeket és dallamokat használt fel. Első énekeskönyve
(nyolc német énekkel) 1524-ben jelent meg Wittenbergben, amit
hamarosan újabb huszonnégy ének kiadása követett. Ezután

67
már csak tizenkét (általunk ismert) éneket írt, de a lutheránus
énekes könyveknek ez a gyűjtemény lett a gerince. Luther éne­
kei nem tanító jellegűek, mentesek a teológia elvont nyelveze­
tétől, de lényegre törően fejezik ki a szív bizodalmát és háláját.
Luther énekeit igen változatos módon használták a különbö­
ző államokban; van ahol engedélyezték templomi használatu­
kat; másutt csak zsoltárfeldolgozásait énekelték; a magánhaszná­
latban (családi körben és az iskolákban) sokkal népszerűbbek,
mint a nyilvános istentiszteleteken. A gyűjteményt a kántorok
időnként más énekekkel is kiegészítették, de az 1624-es szászor­
szági zsinat csak az eredeti könyv használatát engedélyezte. A
gyülekezeti tagok már az iskolában vagy odahaza megtanulták
a szöveget, s a templomban emlékezetből, könyv nélkül énekel­
tek. 1697-ben egy merseburgi paraszt magával vitte a templom­
ba énekeskönyvét és abból énekelt, ám a lelkész megtiltotta neki
az újítást.
Luther a nép gyermeke volt, és azért küzdött, hogy az igaz
vallás eljusson az emberek szívéhez és otthonába; azt akarta
megmutatni, hogy a vallás nem papi, szertartási, klerikális do­
log, aminek a templomban a helye, hanem az evangélium be-
áradása az életbe. Naivitás lenne azt gondolni, hogy egyetlen
pillanat alatt elérte azt, ami a középkori egyháznak évszáza­
dokig nem sikerült. A bibliaolvasás még a XVII. században is
meglehetősen ritka gyakorlat a falvakban (kivéve a tehetőseb­
beket). Még ekkor is hallani panaszokat, hogy a gyülekezet nem
hajlandó bekapcsolódni az éneklésbe. Viszont azzal, amit az
egyszerű embereknek szánt, feltétlenül sikeresnek bizonyult;
ezek: a német biblia, a német mise, a német énekek és a német
katekizmus. Állítólag csupán a wittenbergi Lufft nyomda több
mint 100 000 példányban adta ki a Bibliát 1534 és 1584 között.
Luther egyik ellenfele, Cochlaeus arról panaszkodott, hogy az
átlagemberek megkedvelték a Bibliát, vargák és vénasszonyok
olvassák és vitatkoznak róla. Az olvasást nagyban segítették az
illusztrációk, melyek egyikén, például, a Nagy Parázna fején a
pápai tiara látható.

68
 LUTHER JELLEME

Luther 1546-ban halt meg, évekig tartó betegeskedés után. Ő

indította útjára a reformációt, és tapasztalatai, nézetei elválaszt­
hatatlanok annak történetétől. Az az egyszerű, derűs és nyílt
vallásosság, amely ekkor kezdett uralkodóvá válni Észak-Né-
metországban, mindennél jobban jelzi Luther személyiségét és
hatását. Műveltsége és hírneve ellenére mindig falusi ember
maradt, fogalma sem volt a mesterkéltségről. Ha kellett, tudott
kemény, keserű, közönséges, könyörtelen, makacs és vad lenni;
ez az ő terhes öröksége, mely jelentősen hozzájárult a németek
és a lutheránus egyház kesernyés megítéléséhez. Azt mondják,
nevetése és dühkitörései egyformán titániak voltak. Ha dühön­
gött, sohasem a maga érdekei miatt tette; soha senkit nem
tekintett a saját céljai eszközének. Gyűlölete az ő szeretett német
népének elnyomói és félrevezetői ellen irányul; és amikor ked­
ves németjeiről beszél, mindig a szegényekre és tudatlanokra
gondol. Gyűlöli a látványoskodást, és szinte gyermeki egysze­
rűséggel képes megszólítani a parasztokat is: Luther a népszerű
prédikálás és az egyszerű tanácsadás zsenije. Nyelve tele van
képes kifejezésekkel, valósággal ontja a találó és humoros il­
lusztrációkat, a mindennapos életből vett és ezért tökéletesen
alkalmazható példázatokat. Énekei, német bibliafordítása, ká­
téi, liturgiája: ezek azok, amelyek a hitből való megigazulás tana
mellett megteremtették ennek a sajátos kegyességnek, a családi
és templomi istentiszteletnek a lutheránus hagyományát.
A németek emlékezete nem a szerzetes Luthert őrizte meg,
hanem Luthert, a családapát. A parasztháború idején vette fele­
ségül a néhai apácát, Katherina von Borát, akivel az ágostonos
testvérek üresen maradt rendházába költözött. Házasságukban
nyoma sem volt romantikának. A nagydarab és szerényen öl­
tözködő Katherina kiváló és szorgalmas háziasszony. „De -
mondja Luther - az én Katámat sem Franciaországért, sem
Velencéért el nem cserélném, mert őt Isten adta nekem, és más
asszonyoknak sokkal több hibája van, ő viszont hű hozzám és
gyermekeimnek jó édesanyja." A jellegzetes visszaemlékezések
szerint Luther családfőként ül az asztal végén, körülötte barátai
és tisztelői, akik figyelmesen hallgatják, amint teologizál, poli­
tizál vagy éppen tréfálkozik. Egy alkalommal egyik barátja

69
lopva elővesz egy jegyzetfüzetet és írogatni kezdi Luther meg­
jegyzéseit. A jegyzetelés szokássá válik, és csakhamar tucatra
rúg a helyszíni riporterek száma. Luther olykor csúfolódik ezen,
de sohasem tiltakozik, és nem tiltja ki a hódoló írnokokat. Húsz
évvel Luther halála után az egyikük, név szerint Aurifaber
kiadott egy válogatást a különböző gyűjteményekből. Ezzel
Luther Asztali beszélgetésekkel egy csapásra a reformáció klasszi­
kusává váltak. Luther faragatlan és elővigyázatlan. „Drága uram
- mondta egyszer Katherina -, túlságosan faragatlan vagy." „Ok
tanítanak a faragatlanságra" - feleli Luther. Időnként annyira
elővigyázatlan, hogy ellenségei még az Asztali beszélgetések-ből
is tőkét kovácsolnak maguknak. A könyv mint történelmi forrás
teljesen megbízhatatlan, főleg ha a beszélgetés régebbi esemé­
nyekről folyt; Aurifaber semmit sem toldott a szöveghez és
semmit sem javított rajta. Más szempontból viszont egyedi és
hiteles képet ad Lutherről, az emberről és a hittudósról. Aki meg
akarja érteni Luther személyiségét és szellemét, nem nélkülöz­
heti. Aligha jellemezhetjük jobban, mint a klasszikus epitheton
magnanimusszal, Luther a szó igazi értelmében: nagy lélek.

Mindeközben a svájci völgyekből Itália felé, a Rajna mentén

Franciaország és onnan Hispánia, a déli hegyeken át Csehor­
szág, Magyarország és Ausztria felé, a tengeren túl Anglia,
Skócia és Skandinávia felé terjed tovább a lutheri vihar. A
sikeres lázadás újabb lázadásokat szül.

70