A médiapiacok fejlődése a három alapmodellben igen eltérően alakultak.

Az Észak európai és
az atlanti térségben a protestantinizmusnak köszönhetően magasabb volt az írni és olvasni
tudók aránya ezért magasabb volt az eladott példányszámok, míg a mediterrán modellben a
lakosság java része analfabetizmusban szenvedett. Ennek okául az arisztokrácia körében
terjedt el az újság olvasás szokása. Az atlanti modellben sosem létezett a többi modellben
meglévő klasszikus pártsajtó. A kereskedelmi lapok politikailag elkötelezettek voltak, bár az
elkötelezettség irányai gyakran változtak. Habár a mediterrán modellben létezett pártsajtó
mégsem minden országra igaz ez. Olaszországban és Franciaországban kialakult, de
Görögországban és Portugáliában a politikai rendszer elnyomta a pártlapokat. A filléres lapok
hódították meg az atlanti térséget. Mindennapi jelenségről szóltak ezért a társadalom bármely
rétege szívesen olvasta és azonosulni tudott az ebben megfogalmazottakkal. Ennek mintájára
Franciaországban a kereskedelmi lapok átszerveződtek filléres lapokká. Egyedül az atlanti
modellben alakult ki olyan sajtó, amely botrányokról, szexuális témákról, hamis tudományos
felfedezésekről szóló beszámolókat tartalmazott. Sárga sajtónak is hívták és a másik két
modellben ilyen nem fordult elő. A lokálpatriotizmus legfőképpen az észak európai
országokra jellemző ahol a legkisebb városban is saját helyi lapot hoztak létre, de az USA-ban
és Kanadában is megfigyelhető, hiszen olyan nagy a földrajzi kiterjesztettségük, hogy az
országos lapok előállítása technikailag nem volt lehetséges kivitelezni. Míg a mediterrán
modellben nagy hangsúlyt kapnak az egyházi lapok, addig az atlanti modellben nem igazán
lényegesek. A mediterrán országokban nem alakultak ki bulvárlapok, de a másik két
modellben magas példányszámban árusították. Egyedüli kimagasló érdemmel észak európai
modell rendelkezik, ugyanis itt alakult ki legelőszőr sajtószabadság.
Az atlanti modellben egyre inkább a tényközpontú diskurzus alakult ki. Egyre inkább a
hírekre koncentráltak mintsem a másik két modellben ahol a kommentár műfaj volt erősen
jelen. Az atlanti modellen kívül az újságok különböző politikai irányzatokat képviselnek, ami
tükröződik az egyes lapok olvasóközönségének összetételében is. Az atlanti országokban az
ideológiai skatulyázás nem alkalmazható ellentétben Görögországgal, ahol gyakori az újságok
körében, hogy az államhoz és/vagy politikai pártokhoz kötődnek, a legkülönbözőbb ideológiai
irányvonalakat képviselik, stílusuk pedig erősen polemizáló. A mediterrán térségben, de
Kanadában is gyakori hogy az újságírók áttérnek a politikai pályára, de ez fordítva is igaz.
Portugáliában a lapok a pártokhoz vagy az államhoz kötődnek és ők támogatják anyagilag,
míg az északi modellben a lapok közvetlenül a szakszervezetekhez, egyházakhoz és más
társadalmi intézményekhez kapcsolódnak. Az újságírók mind a három modellben politikai
állást foglalnak, de az már eltérő, hogy ezeket az álláspontokat mennyire szivárogtatják be a
hírek közé. Észak Európában a markáns véleménynyilvánítás jellemző a szerkesztők körében,
de ugyan ez elmondható a mediterrán térség országaira is.
Az atlanti és az észak európai modellben az újságírók magas autonómiával rendelkeznek.
Azért lehetséges mivel egyre több politikailag semleges, monopolhelyzetű lapok jelentek
meg. A vezetőség és a szerkesztők felől érkező nyomás nem igazán fontos az újságírók
számára és nem is jelentős. Elkezdett kialakulni az atlanti térségben, hogy a híreket el kell
választani a véleménytől, beleértve az újságíró és a tulajdonos véleményét is. De azért Nagy
Britanniában a politikai párhuzamosság jobban jelen maradt, mint a többi atlanti országban.
Maradtak olyan emberek a 20. század után is, akik ragaszkodtak hozzá, hogy ellenőrizzék
saját médiavállalkozásainak politikai tartalmát, és politikai befolyásolásra használja a sajtót.
Ezzel szemben ez a különválás nem mondható el a mediterrán modellről ahol külső tényezők,
elsősorban a politikai és az üzleti élet befolyása alatt áll. Ezekben az országokban nagyobb a
politikai nyomásgyakorlás. Akár a nagyvállalatoknak, média tulajdonosoknak, média
befektetők politikai nyomásgyakorlást akartak kifejteni, de voltak az országok részéről
törekvések hogy létrehozzák az iparvállalatoktól független sajtót és közszolgálati rendszert, de
ezt a gyakorlatban nem sikerült létrehozniuk. Észak Európa országaiban elsőnek volt
lehetséges, hogy az újságírás, mint külön szakma jöjjön létre. Akik ezekkel foglalkoztak nem
kényszerültek rá, hogy másodállást keressenek. Skandináviában az eladott magas
példányszám lehetővé tette, hogy az ezzel foglalkozó emberek tisztességes bérhez jussanak. A
nyomtatott sajtóban egyre gyakoribbá vált a főállású alkalmazotti státusz. Az atlanti és a
mediterrán térségekben kicsivel később vált lehetővé, hogy az újságírás az emberek főállásává
váljon. A korábbi években az újságírók csekély fizetést kaptak és alacsony státuszba tartoztak.
A mediterrán országokban leginkább rosszul fizetett másodállás volt, de az emberek mégis
azért választották ezt, mert lehetőségként szolgált a politikai karrierhez vagy írói
ambíciókhoz. Az újságírói professzionalizáció is azáltal indulhatott meg, hogy a kereskedelmi
lapok teljes állásban kezdték alkalmazni a riportereket. Mint a kezdetben a megfelelő
bérezéssel, ezzel is kitűnik az észak európai modell azzal, hogy képes volt kialakítani egy
jelentős újságírói szövetséget. Ezek a szövetségek nagy befolyásra tettek szert és meg a mai
napig is megvannak. Az újságírók akár külön, de akár a kiadókkal együtt is hozhattak létre
sajtótanácsokat. Ezek a sajtótanácsok külön létrejött etikai kódexek alapján működnek. A
szervezetnek köszönhetően ők már rendelkeztek sajtóetikával és sajtószabadsággal.
Mediterrán és az atlanti modellben a szakmai szerveztek és az újságíró-szövetségek általában
gyengék. Ezekben az országokban nincsenek etikai kódex. Próbálkozások voltak a kódex
kidolgozására, de ezek a gyakorlatban nem tudtak érvényesülni. az újságírói szövetség
jelentőségüket vesztették az atlanti térségben. Nincsen sajtó panaszbizottság vagy hírközlési
tanács.
A három média modellnél az állami beavatkozás teljesen eltérő. Az atlanti modellben az
állam szerepvállalás korlátozott, a mediterránéban keveredik és az észak európaiban magas
szintű az állami beavatkozás. Az atlanti országokban inkább a magánszektor és a piac kap
nagy hangsúlyt. Észak európai és mediterrán országok nem csak kereskedelmi
vállalkozásként, hanem társadalmi intézményként is tekintenek, amely a köz érdekébe tartozik
és szabályozások alatt áll. az USA-ban vagy például Nagy Britanniában minimális a
sajtótámogatás, ez is tükrözi, hogy ezekben a térségekben az állam kevésbe avatkozik bele a
sajtóba. Észak európai és a mediterrán térségben közvetett támogatást kapnak az
újságírók/riporterek. Országonként eltérő, hogy az állam milyen támogatásokat ad. Gyakori
például az adókedvezmények, csökkentett közszolgáltatási díjak, kedvezményes közlekedés,
ingyenes múzeumi belépő, csökkentett postai díjak vagy akár puha kölcsönöket is igénybe
vehetnek. Két modellben az atlantit kivéve az elektronikus média nagy része állami
tulajdonban áll. Mindegyik modellre érvényes, hogy valamilyen eszközzel, ha nem is nagyon,
de cenzúrázva vannak a sajtótermékek. A francia törvények kimondják, hogy az állam
bizonyos körülmények közt elkobozhat bizonyos kiadványokat és volt is olyan alkalom,
amikor az állam élt ezzel a lehetőségével. Egyik média modell sem támogatja a
gyűlöltbeszédet a rágalmazást és a legtöbb országban törvény szabályozza. Németországban
például külön tiltják a náci propaganda terjesztését és a holokauszt tagadását. Sehol sem
szabad veszélyes információkat megjelentetni és sok országban a választások idején tilos vagy
erősen korlátozott a médiában fizetett politikai hirdetéseket közzétenni. Mindegyik országban
létezik a sajtóban a válaszadás joga, amely biztosítja, hogy mindenki, aki a médiában bírálva
lett lehetősége lehessen válaszolni az őt ért támadásokra. Az atlanti modellben olyan alapvető
korlátozás szerepel, mint a hivatali-titok törvény, amelynek értelmében az újságírók és a
közhivatalnokok felelősségre vonhatók a kiszivárogtatásért.
Talán a három alapmodell közül az észak európai az, ami számomra a legjobb. Ezekben az
országokban tudott a leghamarabb kialakulni a nyilvánosság és a sajtószabadság, amelyet
formálisan is lefektettek. Ez hozzájárult, hogy a későbbiekben korlátozzák a rágalmazás,
különböző propagandák magjelenését tiltsák vagy, hogy a választások idején ne lehessen
fizetett politikai hirdetéseket megjelentetni. Nagyon fontosnak gondolom, hogy a sajtó egy
bizonyos mértékig korlátozva legyen, és ne lehessen akár téves vagy az emberekre veszélyes
információkat közzétenni. Mindig is magas volt az eladott példányszámok száma
köszönhetően hogy a polgárom minden városban saját helyi lapot akartak és a rendszernek
köszönhetően magas volt az írni és olvasni tudók aránya. Képesek voltak már a 19. század
végén egy olyan újságírói szövetséget létrehozni, amely a mai napig megtudta őrizni
befolyását. Nagy hangsúlyt helyeznek a közszolgálatiságra, hogy a társadalmi értékek széles
köre képviseltetve legyen. Ezekben az országokban az újságírással foglalkozó emberek nem
kellett arra kényszerülniük, hogy másodállást keressenek, megvolt a szükséges gazdasági
erőforrás és így tisztességes béreket tudtak biztosítani. Ez egy abszolút pozitívum lehetett az
ebben a hivatásban dolgozó emberek számára és akár a családjaik számára is.